Írta: Katja Millay

A mű eredeti címe: The Sea of Tranquility

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Késmárki Anikó

A művet eredetileg kiadta:

Atria Paperback, a Division of Simon & Schuster Inc.

Copyright © 2012 by Katja Millay

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona
Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISBN 978 963 373 778 1

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Szegedi Marcsi

Korrektorok: Széli Katalin, Szécsényi Tibor
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.
 Édesapám emlékére
Mert ö előre megmondta

G yűlölöm a bal kezemet. Gyűlölök ránézni. Gyűlölöm, hogy ráng, remeg, és

arra emlékeztet, hogy elveszítettem önmagam. De ettől még ránézek, mert arra
is emlékeztet, hogy meg fogom találni a fiút, aki mindent elvett tőlem. Meg
fogom ölni a fiút, aki megölt engem. Végezni fogok vele, méghozzá a bal
kezemmel.
 1. Fejezet
Nastya

A halál nem is olyan vészes, ha egyszer már megtapasztaltuk. Márpedig

én megtapasztaltam.
Többé már nem félek a haláltól.
Minden mástól viszont igen.
~
Az augusztus Floridában három dolgot jelent: hőséget, fullasztó páratartalmat és
a suli kezdetét. Suli. Két év kihagyás után megint iskolába fogok járni. Otthon a
konyhaasztal mellett anyám ezalatt is tanítgatott, de ez tényleg nem számít
sulinak. Péntek van. Az utolsó évem hétfőn kezdődik, de még be sem
iratkoztam. Ha ma nem megyek be a gimibe, hétfő reggel nem lesz órarendem,
és tanítás előtt, az irodában kell majd várnom rá. Ha lehet, inkább kihagynám a
nyolcvanas évek béna filmjeibe illő jelenetet, ahogy az első nap késve lépek be
az osztályba, és mindenki engem bámul. Ugyan történt már velem ennél
rosszabb is, de az elég nagy szívás lenne.
A nagynéném elhoz kocsival, megállunk a Mill Creek-i Közösségi
Középiskola parkolójában. Tipikus, jellegtelen gimnázium. A visszataszító színű
falakat és a táblán virító nevet leszámítva tökéletes mása annak a giminek,
amibe azelőtt jártam. Margot — megtiltotta, hogy Margot néninek szólítsam,
mert attól öregnek érzi magát - kikapcsolja a rádiót, amit egész úton
bömböltetett. Hál’ istennek rövid az út, mert az erős hangok a frászt hozzák rám.
Nem maga a zaj a gond, hanem az, hogy hangos. A hangos zajban lehetetlen
meghallani a halk neszeket, márpedig a halk nesz az, amitől tartanunk kell. Most
elviselem, mert kocsiban ülünk, és az autóban általában biztonságban érzem
magam. A szabadban más a helyzet. Odakint sosem érzem magam
biztonságban.
- Anyád várja a hívásod, miután itt végeztünk - mondja Margot. Anyám
egy csomó dolgot vár, ami sosem fog összejönni. Mindent figyelembe véve egy
telefonhívás nem nagy kérés, de ez még nem jelenti azt, hogy össze fog jönni. -
Legalább egy SMS-t küldhetnél neki. Négy szót. Beiratkoztam. Minden rendben van. Ha
végtelenül nagylelkű hangulatban vagy, akár egy olyan mosolygós arcocskát is
odatehetsz a végére.
 A nagynénémre sandítok az anyósülésről. Margot jó tíz évvel fiatalabb
anyámnál. Szinte minden szempontból anyám ellentéte. Még csak nem is
hasonlít rá, vagyis rám sem, mert én meg édesanyám tökéletes mása vagyok.
Margot-nak sötétszőke haja és kék szeme van, bőre pedig örökké napbarnított,
ami számára nem nagy ügy, ugyanis éjszakai műszakban dolgozik, nappal pedig
a medence mellett szunyókál, pedig ápolónő, vagyis ennél több esze is lehetne.
Nekem sápadt bőröm, sötétbarna szemem és hosszú, hullámos, éppen hogy
feketének nevezhető hajam van. Margot úgy fest, mint egy naptejreklám. Én
meg úgy, mint akinek koporsóban a helye.
Csak egy hülye nézne minket rokonoknak, pedig ez egyike azon kevés
dolognak, ami igaz velem kapcsolatban.
Margot még mindig elégedetten vigyorog, mert tudja, ha nem is győzött meg,
hogy tegyek anyám kedvére, legalább némi bűntudatot keltett bennem. Margot-
ra egyszerűen nem lehet neheztelni, akárhogy is igyekszik az ember, emiatt egy
kicsit utálom is, mert én sosem leszek ilyen. Befogadott engem, és nem azért,
mert nem volt hova mennem, hanem mert ki nem állhattam, ahol eddig éltem.
Szerencséjére csak ritkán fogunk összefutni, hiszen amint elkezdődik a suli, nem
nagyon leszünk egyszerre otthon.
De akkor is, nem hinném, hogy egy harmincas évei elején járó, egyedülálló
nőnek az lenne az álma, hogy befogadjon egy morcos, megkeseredett kamasz
lányt. Én biztos nem tenném meg, bár én nem is vagyok valami jó ember. Talán
ezért hagytam el rohamléptekkel azokat, akik a legjobban szeretnek. Ha egyedül
élhetnék, azt tenném. Méghozzá örömmel. Inkább lennék egyedül, mint hogy
azt kelljen tettetnem, jól vagyok. Ám ezt a lehetőséget megtagadták tőlem.
Úgyhogy legalább olyan valakivel élek, aki egy kicsit kevésbé szeret. Hálás
vagyok Margot-nak. Nem mintha ezt elárulnám neki. Nem mintha bármit is
elárulnék neki. Nem szokásom.
Amikor belépek a tanulmányi irodába, teljes a zűrzavar. Csörögnek a
telefonok, zúgnak a fénymásolók, hangok kavalkádja zeng.
Három sor kígyózik az előtérben lévő pult előtt. Nem tudom, melyikbe kellene
beállnom, úgyhogy az ajtóhoz legközelebbit választom, és remélem a
legjobbakat. Margot is belép az irodába, és azonnal félreterel, el az összes sor
mellett, és egyenesen a titkárnőhöz lép. Szerencséje, hogy láttam, hogy ő az,
különben abban a pillanatban, hogy keze a karomhoz ért, a földön találta volna
magát, a térdemmel a hátában.
- Időpontot foglaltunk Armour igazgató úrnál - közli ellentmondást nem
tűrően a titkárnővel. Margot, a felelősségteljes felnőtt. Ma anyaszerepet játszik.
Ezt az oldalát ritkán látom. Jobb szereti a menő nagynéni szerepét. Margot-nak
nincs gyereke, így ez kicsit idegen neki. Fogalmam sem volt, hogy időpontot
foglaltunk, de most belátom, milyen logikus. Az ötven körüli, csúnyácska
titkárnő a csukott, sötét ajtó melletti székekhez irányít minket.
Csak néhány percet kell várnunk, és senki sem vesz észre, senki sem vesz
tudomást rólam. Élvezem a névtelenséget. Kíváncsi vagyok, mennyi ideig fog
tartani. Lenézek a ruhámra. Nem csíptem ki magam a beiratkozásra, azt hittem,
csak idejövök, kitöltők néhány papírt, átadom az igazolásaimat a
védőoltásaimról, és kész. Nem számítottam rá, hogy diákok tömege fog az
adminisztráción tolongani. Farmert és fekete, V nyakú pólót viselek, mindkettő
egy kissé - na jó, sokkal - szűkebb a kelleténél, de amúgy teljesen jellegtelenek.
Csak a cipő terén tettem oda magam. Fekete tűsarkú. Tizenkét centis, őrületes
darab. Igazából nem azért hordom, hogy magasabbnak tűnjek - bár az
határozottan nem árt -, hanem a hatás kedvéért. Legszívesebben ma sem
bajlódtam volna vele, de muszáj gyakorolnom benne a járást. Egyre jobban
egyensúlyozok tűsarkúban, de úgy gondoltam, nem árt egy főpróba. Jó lenne, ha
nem esnék seggre a suli első napján.
A faliórára nézek. A másodpercmutató a fejemben kattog, pedig tudom, hogy
nem hallhatom a ketyegést ebben a nyüzsgésben. Bárcsak ki tudnám zárni ezt a
zajt! Nagyon zavar. Túl sok mindent hallok egyszerre, és bár az agyam
megpróbálja szétválogatni a hangokat, külön kis csoportokra osztani őket, ez
szinte lehetetlen, úgy összeolvad a sok masina és ember hangja. Folyamatosan
ökölbe szorítom-ellazítom a kezemet az ölemben, és remélem, hogy hamarosan
sorra kerülünk.
Eltelik néhány órának tűnő perc, mire kinyílik végre a vaskos faajtó, és egy
negyvenes éveiben járó, rosszul szabott öltönyt viselő, nyakkendős pasas
betessékel minket. Kedvesen mosolyog, majd visszaül az íróasztalához, egy
óriási borszékbe. Az asztal hatalmas. Túl nagy ebbe az irodába. Nyilván a bútor
hivatott megfélemlíteni az embert, mert maga a diri képtelen lenne erre. Még
alig mondott valamit, de máris jámbornak könyveltem el. Remélem, hogy
igazam van. Szükségem lesz a támogatására.
Leülök az Armour igazgató asztalával szemközti két vörös borszék egyikébe.
Margot pedig letelepszik a mellettem lévő székre, és belevág a
mondanivalójába. Néhány percig hallgatom, ahogy elmagyarázza a dirinek a
„sajátságos helyzetem”-et. Sajátságos helyzet, az nem kifejezés. Miközben
nagynéném elmélyül a részletekben, látom, hogy a férfi rám pillant. Ahogy
jobban megnéz magának, kissé elkerekedik a szeme, és észreveszem
tekintetében a felismerés szikráját. Igen, én vagyok az. Emlékszik rám. Ha még
messzebbre mehettem volna, nem is lenne szükség erre. A nevem nem sokat
jelentene. Az arcom annál is kevesebbet. Ám csupán kétórányira távolodtam el
az epicentrumtól, és ha csak egyetlen ember is felismer, akkor pont ugyanolyan
helyzetbe kerülök, mint odahaza voltam. Ezt nem kockáztathatom, ezért ülünk
most itt, Armour igazgató irodájában, három nappal a végzős évem kezdete
előtt. Nincs is jobb, mint az utolsó pillanatra halasztani a dolgokat. Bár erről
legalább nem én tehetek. A szüleim az utolsó pillanatig hadakoztak a költözésem
ellen, de végül beadták a derekukat. Ezt részben Margot-nak köszönhetem. Bár
azt hiszem, az is rásegített az ügyre, hogy összetörtem apám szívét. És
valószínűleg egyszerűen már mindenkit kimerítettem.
Mostanra már fél füllel sem hallgatom a társalgást, lefoglal, hogy
szemrevételezzem Armour irodáját. Nem akad sok minden, ami elvonja az
ember figyelmét: néhány cserepes növény, amikre láthatóan ráférne a locsolás,
meg egy-két családi fotó. A falra függesztett diplomát a Michigani Egyetemen
szerezte. A keresztneve Alvis. Nocsak. Miféle béna név az, hogy Alvis? Nem
hinném, hogy bármit is jelent, de majd mindenképpen utánanézek. Épp a név
lehetséges eredetén tűnődöm, amikor meglátom, hogy Margot előhúz egy
mappát, és átadja az igazgatónak.
Orvosi szakvélemények. Rengeteg.
Miközben a diri átnézi az iratokat, megakad a szemem az íróasztalán lévő
régimódi, fém, tekerős hegyezőn. Furcsának találom. Az asztal drága, elegáns,
cseresznyefa bútor, köszönőviszonyban sincs az olcsó vacakokkal, amelyek a
tanároknak jutnak. Képtelen vagyok megérteni, miért rakna rá valaki egy ilyen
ósdi hegyezőt. Teljes ellentmondás. Legszívesebben rákérdeznék. Ehelyett az
állítható ceruzalyukakat bámulom, és szórakozottan elmerengek, vajon
beleférne-e valamelyikbe a kisujjam. Azon tűnődöm, hogy menynyire fájna
kihegyezni az ujjam, és vajon mennyire vérezne, amikor hallom, hogy Armour
igazgató hangnemet vált.
- Egyáltalán nem? - Idegesnek hangzik.
- Egyáltalán nem - erősíti meg Margot. Teljes gőzzel nyomja a felvett,
gyakorlatias modort.
- Értem. Nos, megtesszük, ami tőlünk telik. Gondoskodom róla, hogy a
tanárai tudomást szerezzenek róla még hétfő előtt. Kitöltötte már a tanrendi
igénylőlapot? - Óraműpontossággal el is érkeztünk a társalgás azon pontjához,
amikortól úgy beszél rólam, mintha jelen sem lennék. Margot odaadja neki az
űrlapot, és a férfi gyorsan átfutja. - Ezt leadom a tanácsadóknak, hétfőre
összeállítják az órarendjét. Azt nem tudom megígérni, hogy az összes választott
tárgyat fel tudja majd venni. Mostanra betelt a legtöbb osztályunk.
- Megértjük. Biztos vagyok benne, hogy mindent megtesznek, amit csak
lehet. Nagyra értékeljük a segítségét, és persze a diszkrécióját - teszi hozzá
Margot. Figyelmeztetésnek szánja. Éljen Margot! Bár azt hiszem, ez az
igazgató esetében fölösleges. Az az érzésem, hogy tényleg segíteni akar.
Egyébként meg szerintem a frászt hozom rá, úgyhogy valószínűleg a lehető
legkevesebbet akar majd látni.
Kikísér minket, kezet ráz Margot-val, és alig észrevehetően biccent nekem,
erőltetett mosollyal, ami talán sajnálatát vagy esetleg megvetését jelzi. Szinte
rögtön elfordítja a fejét. Követ minket az adminisztráció előterének káoszába,
megkér, hogy várjunk egy percet, majd elsiet a folyosón, hogy átadja az
irataimat az iskolai tanácsadónak.
Körülnézek, és többségében ugyanazokat az embereket látom, mint korábban,
még mindig sorban állnak. Hálát adok az előre lefoglalt időpontért annak az égi
hatalomnak, amely még mindig hisz bennem. Inkább nyalnám tisztára egy mobil
vécé belsejét, mint hogy még egy percet kelljen eltöltenem ebben a
hangzavarban. A falhoz húzódunk, hogy a lehető legkevésbé legyünk útban.
Most már nincs üres szék.
A sor elejére pillantok, ahol egy sötétszőke Ken baba a pult túloldalán álló
Csúnyácska asszonyságra villantja létező leg bugyinedvesítőbb vigyorát.
Csúnyácska asszonyság szinte ragyog a srác flörtölésétől. Nem hibáztatom érte.
A fiú vonzereje azt a szintet üti meg, ami az önérzetes nőket pépagyú idiótákká
szokta változtatni. Igyekszem kihallgatni a beszélgetésüket. A srác valami
kisegítő állásra pályázik az irodában. A, a lusta disznó! Féloldalra hajtja a fejét, és
mond valamit, megnevettetve Csúnyácska asszonyságot, aki beletörődve
csóválja a fejét. A srác megkapta, amit akart.

Észreveszem, hogy enyhén megváltozik a tekintete. Ö is tudja, hogy nyert. Le

vagyok nyűgözve.
Még mindig várakozik, ekkor ismét nyílik az ajtó, egy őrülten csinos lány lép
be, és addig forgolódik, amíg meg nem pillantja a fiút.
- Drew! - kiáltja a hangzavart túlharsogva, mire mindenki feléje fordul. A
lány mintha észre sem venné a ráirányuló figyelmet. - Nem fogok egész nap a
kocsiban ülni! Gyerünk már! — Szemügyre veszem, miközben ő a srácra mered. Ő
is szőke, bár hajának árnyalata nem egészen ugyanolyan, mint a fiúé;
világosabb, mintha egész nyáron napozott volna. A lehető legkézenfekvőbben
vonzó: rózsaszín, nyakpántos felsőt visel, amit csinosan kitölt, drága, bőr
kézitáskájának színe betegesen pontosan passzol ruhája árnyalatához. A srácot
mintha kissé szórakoztatná a bosszankodása. Nyilván a barátnője. Szerintem
remekül összeillenek. Már kapható Bugyi nedvesítő Ken párja, Sértődött
Hercegnő Barbie: hihetetlen idomokkal, dizájnertáskával és bosszús grimasszal!
A fiú feltartja az ujját, hogy jelezze, egy perc, és kész. A helyében én egy
másik ujjat választanék. Elvigyorodom a gondolatra, és ahogy felnézek, azt
látom, hogy a srác viszonozza mosolyomat, tekintetében csintalanság villan.
Csúnyácska asszonyság hátul gyorsan a fiú kérvényére firkant valamit, majd
aláírja a papírt. Visszaadná a srácnak, de az még mindig engem néz. A nőre
mutatok, és megemelem a szemöldököm. Nem veszed el, amiért jöttél? A fiú
megfordul, átveszi a kérvényt, megköszöni, és kacsint. Rákacsint a klimaxos
titkárnőre. Olyan nyilvánvalóan manipulativ, hogy az szinte zseniális. Szinte. A
nő ismét megcsóválja a fejét, és az ajtó felé hessegeti. Szép volt, Ken, szép volt.
Miközben én az irodai drámán szórakoztam, Margot egy nővel sutyorgott, azt
hiszem, ő az iskolai tanácsadó. Drew, akit borzasztóan szeretnék továbbra is
Kennek nevezni, még mindig az ajtó közelében álldogál, pár sráccal beszélget,
akik a sor végén várakoznak. Kíváncsi vagyok, vajon direkt próbálja-e
felbosszantani Barbie-t. Úgy látom, ez nem nehéz feladat.
- Menjünk! — érkezik vissza Margot, és a kijárat felé terel.
- Egy pillanat! - sipítja egy női hang, mielőtt kijutnánk az ajtón. A sorban
hirtelen mindenki a nőre néz, aki egy mappát lóbál felém. - Hogy kell kiejteni
ezt a nevet?
- Nasz-ti-ja - szótagolja Margot, én pedig titokban elszörnyedek, látva,
hogy mindenki minket figyel. — Nastya Kashnikov. Orosz név. — Az utolsó
két szót a válla fölött veti hátra, valamilyen oknál lógva láthatóan nagyon
elégedett magával. Kimegyünk az ajtón, a többiek tekintete a hátunkra
szegeződik.
Amint kiérünk a kocsihoz, Margot nagyot sóhajt, és visszavált az ismerős
modorára.
Na, ezt az akadályt elhárítottuk. Legalábbis egyelőre — teszi hozzá. Aztán
vakító, tipikus amerikai lányos mosolyt vet rám. - Fagyi? - kérdi, mintha ő
jobban kívánná, mint én. Viszonzom a mosolyt, mert erre a kérdésre még
délelőtt fél tizenegykor is csak egy válasz létezik.
 2. Fejezet

Josh

H étfő, két óra két perc. Teljesen értelmetlen. Ilyen lesz a mai nap, az utána
következő százhetvenkét tanítási nappal egyetemben. Ha lehetne, most
elmerengenék azon, mekkora időpazarlás ez az egész, de nem érek rá. Már így is
késésben vagyok. Berohanok a mosókonyhába, kirángatok pár ruhát a még le
sem járt szárítógépből. Tegnap este elfelejtettem bekapcsolni, de most nincs
időm kivárni a program végét; úgyhogy kénytelen vagyok magamra rángatni
egy nedves farmert, miközben igyekszem nem keresztülesni a saját lábamon.
Tök mindegy. Ezen nem akadok fenn.
Kikapok egy kávésbögrét a konyhaszekrényből, és igyekszem anélkül
teletölteni, hogy szétlocsolnám a forró italt a pulton, vagy megégetném vele
magam. A bögrét a konyhaasztalra teszem, egy gyógyszeres fiolákkal teli
cipősdoboz mellé, épp mielőtt a nagyapám kilép a szobájából. Ősz haja olyan
borzas, hogy jelen pillanatban egy őrült tudósra emlékeztet. Ijesztően lassan
mozog, de van annyi eszem, hogy ne ajánljam fel a segítségemet. Azt utálja.
Régen irtó erős volt, de most már nem az, és iszonyúan megviselte ez a
veszteség.
- Kávé az asztalon - mondom, azzal felkapom a kulcsomat, és az ajtó felé
indulok. - Kiraktam a bogyóidat, és felírtam őket. Bill egy órán belül jön. Biztos,
hogy megleszel addig?
- Nem vagyok nyomorék, Josh - morogja válaszul. Igyekszem nem
mosolyogni. Dühös. Az jó. Így egy kicsit normálisnak tűnik minden.
Másodperceken belül a kisteherautómban ülök, már el is hajtottam a házunk
elől, de még így sem biztos, hogy nem késem el. Nem lakom messze a sulitól,
de az első tanítási napon mindig csigalassan megy a parkolás. A legtöbb tanár
ma nagyvonalú, de nekem amúgy sem kell emiatt aggódnom; engem senki se
küld büntibe, akár kések, akár nem. Padlóig nyomom a gázt, és pár perccel
később már arra várok, hogy bejussak a parkolóba. A hosszú kocsisor egészen
az útig ér, de legalább halad.
Négy órát aludtam, és reggeli gyanánt csak egy csésze kávét ittam.
Hozhattam volna az útra még egy adaggal, de nem jutott rá idő, és valószínűleg
úgyis az ölemben kötött volna ki, mire a suliba érek.
 Miközben várok, előveszem az órarendemet, és megint átfutom. A technika
csak a negyedik órám, de legalább nem a nap legvégére került. A többi tárgy
rohadtul nem érdekel.
Mire végre beérek a suliba, Drew a kapu előtt áll a szokásos csapatával, és
ontja magából a hazugságokat, hogy mi mindent csinált a nyáron. Jól tudom,
hogy hazudik, mert a nyár nagy részében velem lógott, és pontosan emlékszem,
hogy szart se csináltunk. Időnként lelépett egy-egy csajjal, de amúgy a
kanapémon döglött.
Ahogy most elnézem Drew-t, úgy látom, nincs, aki nála jobban örülne, hogy
megint kezdődik a tanítás. Grimaszt vágnék, de ez olyan csajos húzásnak tűnik,
hogy inkább csak magam elé meredek, és továbbmegyek. Drew felém biccent,
ahogy elhaladok mellette, én pedig viszonzom a gesztust. Majd később dumálok
vele. Tudja, hogy nem megyek a közelébe, ha körülveszik a hódolói. Senki más
nem üdvözöl, és a tömegen átvágva épp beérek a suli udvarára, amikor
becsöngetnek.
Az első három órám akár ugyanaz is lehetne. Csak a szabályokat hallgatom,
megkapom a tantárgyleírást, és igyekszem ébren maradni. A nagyapám ötször
kelt fel az éjjel, tehát én is. Tényleg muszáj lesz többet aludnom. Egy hét múlva
többet fogsz - gondolom keserűen, de most nem rágódok ezen.
Háromnegyed tizenegy. Ebédszünet. Én sokkal szívesebben mennék rögtön
technikaórára. Utálok ilyen korán ebédelni. Kimegyek az udvarra, letelepszem
az udvar közepétől legtávolabb eső pad háttámlájára. Már két éve mindig
ugyanerre a padra ülök. Senki se foglalkozik velem, mert könnyebb úgy tenniük,
mintha nem is léteznék. Sokkal szívesebben tölteném ezt a fél órát fűrészpor
sepregetésével, mint itteni ücsörgéssel, de még nincs mit felsöpörni a
műhelyben. Viszont legalább még olyan korán van, hogy a nap nem hevítette fel
a fémpadokat. Most már csak ki kell várnom, hogy leteljen a következő harminc
perc, alighanem a nap leghosszabb időszaka.

Nastya

Túlélés. Most csak ezzel foglalkozom, és egyelőre nem is olyan rémes, mint
amire számítottam. Rengetegen méregetnek sanda pillantással, valószínűleg az
öltözékem miatt, de senki sem szól hozzám. Kivéve Drew-t, a Ken babát.
Összefutottam vele ma reggel, bár nem volt nagy eset. Ő szövegelt. Én némán
lépkedtem. Hamar feladta. Kibírtam az ebédig, most jön a nagy próbatétel.
Egyelőre senkinek nem volt ideje nagy haverkodásra, így sikerült beolvadnom a
tömegbe, viszont az ebédszünet nem más, mint a pokol egy teljesen kiszá-
míthatatlan dimenziója. Eleinte a többiek kerülése tűnt a legjobb opciónak, ám
előbb-utóbb úgyis meg kell birkóznom a tekintetekkel és megjegyzésekkel.
Szívem szerint inkább dugnék fel egy kaktuszt a seggembe, de ez a lehetőség
momentán nem aktuális, úgyhogy az lesz a legjobb, ha most rögtön túlesek a
megaláztatáson. Aztán keresek egy üres mosdót, megfésülködöm és kiigazítom
a rúzsom, vagy ahogy mi, gyávák nevezzük: rejtőzködöm.
Megpróbálom lopva ellenőrizni a ruházatomat, hogy tényleg minden a helyén
van-e, nem villantok-e ki többet, mint terveztem.
Ugyanaz a tűsarkú van rajtam, mint pénteken, ám ezúttal mély kivágású,
ujjatlan, fekete felsőt viselek, meg egy ruhadarabnak alig nevezhető szoknyát,
amiben igencsak jól érvényesül a fenekem. Nem kötöttem össze a hajam,
leomlik a hátamon, elöl pedig takarja a homlokomon lévő heget. A szememet
vastagon kihúztam feketével. Jellegzetesen kurvás szerelés, és valószínűleg csak
a legalantasabb egyedek számára vonzó. Mint Drew. Elmosolyodok, amint
eszembe jut, hogy mért végig ma reggel a folyosón. Barbie bepöccent volna
tőle.
Nem azért öltözködöm így, mert annyira tetszik ez a stílus, vagy mert
mindenképp azt szeretném, ha megbámulnának az emberek.
De úgyis kellemetlenül meg fognak bámulni, így legalább én szeretném
megválasztani, hogy mi vonzza rám kellemetlen tekintetüket. Egyébként meg
egy kis zavaró bámulás nem nagy ár azért, hogy mindenkit elriasszak. Nem
hinném, hogy egy lány is akad ebben suliban, aki szóba akarna állni velem, az
irántam érdeklődő fiúk pedig nyilván nem társalgásra vágynak. És akkor mi
van? Ha már úgyis megbámulnak akaratom ellenére, inkább foglalkozzanak a
seggemmel, mint az elmebajommal meg a nyomorék kezemmel.
Margot még nem volt otthon, amikor ma reggel elindultam a suliba, különben
alighanem megpróbált volna lebeszélni erről a szerelésről. Teljes joggal.
Szerintem az első órán a tanár intőt akart adni nekem az öltözködési szabályok
megszegéséért, amint beléptem, de miután megnézte a névsorban, hogy ki
vagyok, csak a helyemre küldött, és többet rám se nézett.
Három évvel ezelőtt anyám szívbajt kapott volna, ha meglátja, hogy így
megyek suliba. Zokogásban tört volna ki, szülői kudarcán keseregve, vagy
egyszerűen csak bezárt volna a szobámba. Manapság csalódottnak tűnne, de
megkérdezné, jó-e ez nekem, én pedig hazug módon bólintanék, hogy azt
tettethessük, nincs gond. Valószínűleg nem is a ruha lenne a legnagyobb baj,
mert szerintem anyámat a ribis szerelés messze nem zavarná annyira, mint a
smink.
Anyám imádja az arcát. Nem önteltségből vagy beképzeltségből, hanem
tiszteletből. Hálás a vele született adottságaiért. Megértem. Fantasztikus arca
van, tökéletes, angyali. Ilyen arc ihletésétől szoktak dalokat meg verseket meg
búcsúleveleket írni. Olyan egzotikus szépség, mint aki a szerelmes regények
főhőseit szokta rabul ejteni, akár ismeretlenül is, mert egyszerűen muszáj
meghódítaniuk. Regényes szépség. Ez az én anyám. Azzal a vággyal nőttem fel,
hogy tökéletesen hasonlítsak rá. Egyesek azt mondják, hasonlítok is, és talán
tényleg így van, a máz alatt. Talán hasonlítanánk, ha levakarnám a sminket és
fiatal lányhoz illően öltöznék, nem úgy, ahogy most nézek ki: mint egy ordítva
káromkodó utcagyerek, akit épp egy drogtanyáról rángatnak ki a Zsaruk című
valóság- show-ban.
 Gondolom, anyám a fejét csóválná, és csalódott pillantást vetne rám, de
manapság csak a lényeges kérdésekben vitázik, és nem hinném, hogy a
kinézetem annak számít. Anya kezd reménytelen esetnek tekinteni, és ez jó,
mert az is vagyok, még el is költöztem, hogy elfogadhassa ezt a tényt. Már
régóta reménytelen eset vagyok. Nagyon sajnálom anyámat, mert ő nem tehet
erről az egészről. Azt hitte, megtörtént a hőn áhított csoda, és egyedül én
tudtam, hogy mégsem, akármennyire is szerettem volna teljesíteni a kívánságát.
Talán pont én fosztottam meg a csodától.
Szóval ezért ácsorgok ilyen szerelésben a suli udvarán, az udvar szélén
várakozva, mintha A magányos gimnazista című film főszerepét alakítanám. Úgy
terveztem, hogy korán ideérek, és átkelek az udvaron, még mielőtt nyüzsögni
kezdenének rajta az ebédelők, de a töritanárom feltartott, s azon a három percen
múlt, hogy nem félig üres, hanem diákokkal teli udvar fogad. Ebben a
pillanatban az udvart mindenhol beborító kőburkolatra meredek, és komolyan
elgondolkodom, helyes döntés volt-e tizenkét centis tűsarkút felvennem. Épp
annak esélyeit latolgatom, vajon képes vagyok-e a bokám épségét és a
méltóságomat egyaránt megőrizve átszelni az udvart, Mikor kiáltást hallok
jobbról.
Ösztönösen odafordulok, de rögtön rájövök, hogy ez hiba. A hang tulajdonosa
egy padon ül, tőlem alig fél méterre, és egyenesen rám néz. Hanyagul hátradől,
a kelleténél jobban széttárja a lábát, szembetűnően jelezve, mire vágyik.
Elmosolyodik, el kell ismernem, jóképű. Ha az önimádatnak volna illata, ez a
fiú fojtogatóan bűzlene tőle. Sötét a haja. Sötét a szeme. Mint nekem. Akár
testvérek h lehetnénk, vagy egy olyan bizarr pár, akik tesóknak tűnnek.
Dühös vagyok magamra, amiért odanéztem. Most, miközben visszafordulok,
és a srácra ügyet sem vetve megint az udvaron való átkelésre összpontosítok,
mérget vehetek rá, hogy a szeme — a padon ülő összes haverja szemével
egyetemben - a hátamra szegeződik. A „hátam” alatt a fenekemet értem.
Ismét a kőburkolat egyenetlen felszínét méregetem. Nem nagy ügy, á, dehogy.
Épp, amint elfordulok a sráctól, meghallom a beszólását:
- Ha ülőhelyet keresel, az ölem még nem foglalt!
Na, tessék! Még csak nem is szellemes vagy eredeti, de a hasonlóan ostoba
haverjai azért jót nevetnek rajta. Ennyit a reményről, hogy talán testvéries
kapcsolat szövődik köztünk. Megindulok, nekivágok az udvarnak, egyenesen
előremeredek, mintha más célom is lenne, mint egyszerűen túlélni ezt az
átkelést.
Még a nap fele sem telt el. Négy órát még ki kell bírnom a hétből, amiket az a
hülye banya összeállított nekem mára.
Ma reggel jó korán jöttem suliba, hogy legyen időm elmenni az órarendemért.
Persze, ha már akkor tudom, mit fogok találni rajta, halogattam volna az
elkerülhetetlent. A tanulmányi irodában ismét tiszta őrület volt, de Marsh
tanácsadónő azt mondta, hogy menjek be a szobájába, és személyesen tőle
vegyem át az órarendemet - tessék, ilyen óriási előnyöket van szerencsém
élvezni.
- Jó reggelt, Nastya, Nastya! - köszöntött, két különféle kiejtéssel
elismételve a nevemet, és szórakozottan rám pillantott, hogy erősítsem meg az
egyik változatot, de nem tettem. Túlzottan jókedvű volt a suli első napjához -
vagy úgy általában a reggel hét órához - képest. Határozottan
természetellenesnek találtam. Az iskolai tanácsadóknak nyilván külön
tanfolyamot tartanak Hogyan sugározzunk abnormális vidámságot a depis
kamaszokkal szemben címmel. Egész biztos vagyok benne, hogy a tanárokat nem
küldik el erre a tanfolyamra, mert még csak tettetni sem szokták a jókedvet. A
tanárok fele ugyanolyan nyomorult, mint én magam.
A tanácsadónő intett, hogy foglaljak helyet. Állva maradtam. Túlontúl rövid a
szoknyám, hogy olyan székre üljek le, amit nem takar pad. Odaadta nekem a
suli térképét meg az órarendemet. Átfutottam a beosztást, leginkább a választott
tárgyak érdekeltek, mert azt már tudtam, mik lesznek a kötelező óráim. Ezt nem
gondolhatják komolyan! Egy pillanatig meg voltam győződve róla, hogy valaki
más órarendjét kaptam kézhez, gyorsan meg is néztem a lap tetejére írt nevet.
De, ez az enyém. Nem voltam biztos benne, mi a helyes reakció ebben a
helyzetben. Mindenki tudja, mire gondolok: amikor az univerzum úgy dönt,
hogy ismét seggbe rúgja az embert az acélbetétes bakancsával! A sírás szóba
sem jöhetett, az elmebajos nevetéssel és káromkodással megspékelt, sikoltozós
hisztiroham teljességgel ki volt zárva, így csupán egyetlen választási
lehetőségem maradt: a döbbent csend.
Marsh tanácsadónő nyilván észrevette az arckifejezésemet, és lefogadom,
hogy igencsak sokatmondó lehetett, mert azonnal részletes magyarázkodásba
fogott az érettségi követelményekről meg a betelt osztályokról. Szinte
mentegetőzésnek hangzott a szövegelése, talán naivan is helyesen, hiszen ez
tiszta gáz, de már-már sajnáltam, hogy nem tudom azt mondani neki, nincs
semmi baj, ne röstelkedjen. Túl fogom élni. Nem fog megtörni néhány szaros
óra. Az órarendemmel, a térképemmel és a páni félelmemmel együtt kivonultam
az irodából, s elindultam az osztályba, menet közben újra és újra elolvasva az
órarendemet. Sajnos mindannyiszor ugyanaz állt rajta.
Mostanra a tanítási napnak már majdnem a felét sikerült kibírnom. Eddig nem is
olyan rémes, mármint relatíve, és az én életemben minden relatív. A tanáraim
nem vészesek. Az irodalmat oktató McAllister tanárnő még a szemembe is néz,
kihívóan méreget, vajon különleges bánásmódot várok-e el tőle. Kedvelem. De
a feketeleves még hátravan, úgyhogy korai még a pezsgőbontás.
Egyébként is, még át kell jutnom az udvar siralomvölgyén. Én ugyan gyávánál
is gyávább vagyok, de már nem halogathattam tovább a dolgot. Már majdnem
két métert megtettem, egyelőre egész jól haladok. A célra összpontosítok: a
humános épület kétszárnyú ajtaja világítótoronyként hívogat a burkolókővel
borított ellenséges terület túlsó végéről.
Amennyire lehet, igyekszem a szemem sarkából felmérni a környezetemet.
Zsúfolásig tele az udvar. Nagy a hangzavar. Elviselhetetlen. Arra törekszem,
hogy a különböző hangokat és beszélgetéseket egyetlen, folyamatos
duruzsolássá olvasszam össze.
A padoknál kis csoportok verődtek össze, még a háttámlákon is gubbasztanak,
a többiek pedig körbeállják őket. Néhányan az udvaron elszórtan elhelyezett
virágosládák szélén ücsörögnek. Az okosabbak a földre telepedtek le, az udvart
körbeérő, fedett gyalogjáró árnyékába. Nincs elég ülőhely, alig lehet menedéket
találni a nap elől, és pokoli forróság tombol idekint. El sem tudom képzelni, mi-
lyen szar lehet a menza, ha ez a sok ember inkább szétfő az udvaron, mint hogy
bemenjen oda. A régi középiskolámban ugyanez volt a helyzet, ám ott sosem
kellett megbirkóznom az ebédidei őrülettel meg az ezzel kapcsolatos
döntésekkel, például hogy hova és ki mellé üljek le. Az ebédszünetet mindig
gyakorlással töltöttem a zeneteremben, nem is vágytam máshová.
Mostanra már majdnem átértem az udvaron. Egyelőre csak pár ismerős arcot
láttam: egy srácot törióráról, aki egyedül ül és könyvet olvas, meg pár lányt
matekról, aki az irodai drámából ismerős, mérges Barbie-val vihognak. Érzem,
hogy páran megbámulnak, de az ölét felkínáló, öntelt seggfejen kívül egyelőre
senki sem szól hozzám.
Még két pad mellett kell elmennem, hogy eljussak az ajtóig, és a bal oldali
felkelti a figyelmem. Majdnem üres, egyetlenegy fiú ül rajta, pontosan középen
foglal helyet. Önmagában ez még nem tűnne furcsának, viszont az udvar
minden más padja - igazság szerint az összes létező hely, ahová az ember
leteheti a fenekét - zsúfolásig megtelt. Ezen a pádon mégsem ül senki más, csak
ő. Ahogy jobban megnézem, még a közvetlen közelében sem ácsorog senki.
Mintha a padot valamiféle láthatatlan erőtér venné körül, amelyen belül egyedül
ez a srác van.
Úrrá lesz rajtam a kíváncsiság, egy pillanatra elfeledkezem a célomról. Nem
állhatom meg, hogy ne bámuljam meg a fiút. A háttámlára telepedett le, kopott,
barna bakancsával határozottan az ülőkére tapos. Előredől, könyökét a térdén
nyugtatja. Elnyűtt farmén visel. Az arcát nem látom valami jól. Világosbarna,
zilált haja u homlokába hullik, lehajtja a fejét. Nem eszik, nem olvas, nem néz
senkire. De, most már igen. Engem néz. Francba!
Azonnal elfordulok, de már késő. Ráadásul nem csupán futó pillantást
vetettem rá. Megtorpantam az udvar közepén, és őt bámultam. Már csak pár
lépésre vagyok a kétszárnyú ajtó mögötti menedéktől, így megkockáztatom a
lehető leggyorsabb tempót, amivel még nem hívom fel magamra a figyelmet.
Elérek az épület előtetőjének viszonylagos menedékébe, megmarkolom az
ajtógombot, és magam felé rántom. Hiába. Az ajtó kintről nem nyílik. És
megint: francba! Belülről van bezárva. A tanítási nap közepén nem lehet bejutni
az épületbe. Mégis miért zárnák ki a diákokat?
- Csakbelülről nyílik - szól egy hang lentről. Nem mondod! Odanézek.
Csak most veszem észre a rajzfüzetes srácot, aki a földön üldögél, az ajtó
mellett. Egy nagy virágosláda takarásában foglal helyet, az udvarról nem is lehet
látni. Okos gyerek. A ruhája tiszta kosz, a haját mintha egy hete nem fésülte
volna. Szorosan mellette egy barna hajú lány ül, aki az árnyékban is
napszemüveget visel, kezében fényképezőgépet tart. Egy pillanatra felnéz rám,
majd ismét a fényképezőre összpontosít. A napszemüveget leszámítva nincs
rajta semmi egyedi. Eszembe jut, hogy talán nekem is ilyen jellegtelen stílust
kellett volna választanom, de most már késő meggondolni magam.
- Nem akarják, hogy az ebédszünetben bárki belógjon cigizni a klotyóba -
tájékoztat a rajzfüzetes srác, akinek koncertes pólója csupa lyuk.
Oké. Kíváncsi vagyok, mi történik, ha az ember elkésik az óráról. Gondolom,
megszívta. Az udvarról nyíló mellékhelyiség ajtaja körül rajzó lányokra
pillantok. Kösz, nem! Épp valamilyen menekülőutat igyekszem találni, amikor
észreveszem, hogy a rajzos srác még mindig felfelé néz, engem bámul.
Szerencse, hogy nem állok néhány lépéssel közelebb hozzá, különben tuti
belátna a szinte képzeletbeli szoknyám alá. Legalább csinos bugyi van rajtam;
az az egyetlen holmim, ami nem fekete.
A kezében lévő rajzfüzetre sandítok. Fél karral átfogja a tetejét, úgyhogy nem
látom, mit rajzol. Kíváncsi vagyok, vajon tehetséges-e. Én tök szarul rajzolok.
Hálásan odabiccentek neki, aztán megfordulok, másik búvóhelyet keresek. De
mielőtt elindulhatnék, két lány ront ki az ajtón, kis híján nekem jönnek, szinte
ledöntenek a csodás topánkába bújtatott lábamról. Be nem áll a szájuk, észre
sem vesznek, ami nem gond, mert így be tudok surranni mögöttük az ajtón.
Belépek a humán tárgyak épületének hűvös, üres menedékébe, és megint kapok
levegőt.
 3. Fejezet

V égre, azt hittem, már sose jön el a negyedik óra. Máris folyik rólam a víz,
mert ebédszünetben a napon üldögéltem, ráadásul a műhelyben nincs légkondi.
Amint belépek, rögtön otthon érzem bár a helyiség igencsak megváltozott június
óta. Nem borítanak be minden felületet a szerszámok és fadarabok. A padlót
nem lepi be a fűrészpor. Egyetlen gép sem dolgozik. A csend elsőre ijesztő.
Idebent egyáltalán nem kellene csöndnek lennie, ez az év egyetlen időszaka,
hogy nincs itt zaj.
Az első pár hétben csak a szerszámok használatának szabályait és biztonsági
előírásokat fogjuk hallgatni. Én szó szerint fel tudnám mondani, ha bárki
kérdezné. Senki sem kérdezi. Mindenki tudja, hogy tudom. Ha akarnám, akár én
is taníthatnám ezt a tárgyat.
Ledobom a tankönyveimet a leghátsó sarokban lévő padra, ahol minden évben
ülök, legalábbis addig, amíg ülnünk kell az órán. Ám mielőtt még kihúzhatnám
a kisszéket a pad alól, Turner tanár úr odahív magához.
Kedvelem őt, igaz, Turner tanár urat egy cseppet sem érdekli, hogy kedvelem-
e vagy sem. Megköveteli tőlem a tiszteletet, és meg is kapja. Azt teszem, amit
mond. Egyike azon néhány embernek, akik elvárnak tőlem valamit. Szerintem
mostanra tanultam tőle annyit, mint az apámtól.
A tanár úr már emberemlékezet óta oktatja ezt a tárgyat, már rég ő vezette a
műhelyt, mire én ebbe a suliba kezdtem járni. Régebben ez csak egy gagyi
választható tárgy volt, ahol semmit sem csináltak. Manapság ez az állam egyik
legrangosabb kézműves programja. Turner tanár úr szakmunkás-
mesterkurzussal egybekötött vállalkozásként kezeli a tárgyat. A haladó órákon
végzett munkákkal megkeressük a pénzt az alapanyagokra és a felszerelésre.
Rendeléseket kapunk, és el is készítjük őket, az így szerzett pénzt pedig
visszaforgatjuk a programba.
A haladó órákra csakis úgy lehet bejutni, ha az ember az összes alapozót
elvégzi, de ez sem garancia. Turner tanár úr csak azokat a diákokat engedi
tovább, akik megfelelnek az elvárásainak munkamorál és ügyesség terén. Ezért
ilyen kicsik az ő haladó osztályai. Egy olyan iskolában, amelynek minden
választható kurzusán telt ház van, Turner tanár úr órájára egyedül az ő külön
engedélyével lehet bekerülni. Vagyis ő az egyetlen, aki megválogathatja a
diákjait, mert annyira sikeres a programja.
Miután odalépek az asztalához, a tanár úr a nyaramról kérdez. Igyekszik
udvariaskodni, pedig olyan jól ismer, hogy nem kéne törnie magát. Kilencedik
óta minden évben járok az óráira. Ismer, tud rólam minden szart. Én nem akarok
mást, csak hogy mindenfélét barkácsolhassak, meg hogy hagyjanak békén, és
Turner tanár úr mindkettőt lehetővé teszi. A lehető legtömörebben
megválaszolom a kérdését, ő pedig bólint, és tudja, hogy végeztünk az
alakoskodással.
- A drámatagozat szeretné bepolcoztatni a kellékraktárnak használt szobát.
Át tudnál menni oda, méretet venni, megrajzolni a terveket, és listát írni
mindarról, amire szükségünk lesz? Fölösleges, hogy végighallgasd mindezt -
emel föl egy halom papírt, gondolom, a szabályok és műveletek leírásait. Csak
úgy árad belőle az unalom és a lemondás. Ő is csak barkácsolni szeretne. De azt
sem akarja, hogy valaki lecsapja egy ujját. - Az óra végén mutasd meg, mire
jutottál, és beszerzem neked, ami kell. Szerintem nagyjából egy hét alatt meg is
tudod csinálni.
- Menni fog. - Visszatartom a mosolyt. Ebben a tantárgyban egyedül a
bevezető dumát nem szeretem, erre most megszabadulhatok tőle.
Barkácsolhatok, még ha csak polcokat is. Ráadásul a többieknek még a
közelében sem kell lennem.
Ráfirkantom az aláírásomat a felém nyújtott papírokra, aztán visszaadom őket.
Épp a könyveimet kapom fel a pádról, amikor belép néhány diák. Nyilván nem
lesznek sokan ebben a csoportban, kábé egy tucatra számítok. Az eddig bejövök
közül mindenkit ismerek, kivéve egyvalakit: a lányt, aki az udvaron megbámult.
Nem létezik, Bügy ő is ebbe az osztályba jár. Szerintem ebben ő is egyetért
velem, legalábbis ahogy az arckifejezését elnézem, miközben szemügyre veszi a
műhelyt a magas mennyezettől az elektromos szerszámgépekig.
Kíváncsian, kissé hunyorogva fürkészi a helyiséget, de nem leshetem tovább,
mert felém fordul, és észreveszi, hogy bámulom.
Gyakran figyelem az embereket. Ez rendszerint nem gond, mert engem
viszont senki sem szokott megnézni, de ha mégis, általában gyorsan elfordítom
a fejem. Nagyon gyorsan. Ez a lány viszont gyorsabb volt nálam, hogy a fene
vinné el. Úgy látom, hogy új itt. Ha mégsem, akkor drámai és rosszul sikerült
változáson esett át a nyáron, mert a legtöbb iskolatársamat ismerem látásból.
Bár egyébként is tuti, hogy feltűnt volna nekem egy olyan lány, aki élőhalott
ribinek öltözve jár suliba. De tök mindegy, tíz másodperccel később már ki is
lépek az ajtón, és eléggé biztos vagyok benne, hogy mire visszajövök, a csaj
átkerül egy másik osztályba.
A negyedik órát a drámatagozat kellékraktárában töltöm, méricskélek,
rajzolgatok és listát készítek a polcok beszereléséhez szükséges anyagokról. A
helyiségben nincs falióra, és még nem vagyok kész, mire kicsöngetnek.
Visszadugom a jegyzetfüzetemet az iskolatáskámba, és elindulok
irodalomórára. McAllister tanárnő osztályához érve elmegyek a többiek mellett,
akik még mindig a folyosón álldogálnak, a becsöngetés előtti utolsó
másodperceket is kihasználják csevegésre. Az ajtó nyitva áll, McAllister tanárnő
felnéz, amikor belépek.
- Üdvözlöm, Mr. Bennett! Örülök, hogy viszontlátom. - Tavaly is ő tanított.
Ezek szerint a végzős osztályoknak is ő oktatja az irodalmat.
- Kézcsókom, tanárnő.
- Nagyon udvarias vagy, mint mindig. Hogy telt a nyarad?
- A tanárnő a harmadik, aki ma ezt kérdezi.
- Ez nem válasz. Fuss neki még egyszer!
- Meleg volt.
- Szokás szerint bőbeszédű vagy - mosolyog.
- A tanárnő meg szokás szerint ironikus.
- Nos, az az egy biztos, hogy következetesek vagyunk. - Feláll, megfordul,
elveszi a naplóját meg három halom papírt a háta mögötti iratgyűjtő tetejéről. -
Ide tudnád hozni előre azt a padot? - mutat a sarokban álló, megroggyant
bútordarabra. Ledobom a holmimat egy padra a leghátsó sorban, visszamegyek a
csálé asztalért, felkapom, és előreviszem. - Tedd csak ide! - mutat a tábla elé. -
így legalább rá tudom rakni ezt a sok mindent, miközben magyarázok. - Amint a
padra ejti a papírokat, megszólal a figyelmeztető csengő.
- Egy pódium kéne a tanárnőnek.
- Josh, szerencsésnek mondhatom magam, hogy van egy íróasztalom,
használható fiókkal - feleli színlelt elkeseredéssel, majd a következő pillanatban
az ajtóhoz lép. — Na, nyomás befelé, butuskáim, mielőtt becsöngetnek, mert én
már a suli első napján szoktam bezárást adni, méghozzá nem tanítás utánra,
hanem reggelre!
Az utolsó néhány szót már éneklő hangon mondja, mire az összes diák
bezúdul a terembe, épp, mielőtt megszólalna a csengő.
McAllister tanárnővel nem lehet packázni. Nincs betojva a népszerű diákoktól,
se a gazdag szülők kölykeitől, és nem akar haverkodni a diákokkal. Tavaly
sikerült meggyőznie arról, hogy talán tényleg tanulhatok itt valami értelmeset,
és ehhez egyetlenegyszer sem kellett az órán felszólítania.
Alapvetően kétfajta tanárom van. Az egyik tudomást se vesz rólam, úgy tesz,
mintha nem is léteznék, a másik pedig állandóan felszólít és rám tereli a
figyelmet, mert azt hiszi, ez jót tesz nekem - vagy talán csak élvezi a hatalmát,
hogy ugráltathat. McAllister tanárnő nem ilyen. Ő békén hagy, anélkül, hogy
átnézne rajtam, úgyhogy tanárilag szinte maga a tökély.
Már épp becsukná az ajtót, amikor Drew slisszol be az osztályba.
- Csók, tanárnő! - Mosolyog és kacsint, mert totál szégyentelen.
- Rám nem hat a bája, Mr. Leighton.
- Egy szép napon verseket szavalunk majd egymásnak. — Drew leül az
egyetlen üresen maradt pádhoz, a legelső sorba.
- Ebben igazad van. De a költészet csak a tavaszi félév anyaga, úgyhogy
addig kénytelen leszel magadba fojtani a szonettjeidet. - Visszamegy az
asztalához, kivesz a fiókból egy sárga cetlit, és Drew-hoz lép. - De addig se
legyél csalódott: holnap reggel találkánk lesz. Hat negyvenötkor várlak tanítás
előtti bezárásra. - Viszonozza a kacsintást, miközben Drew asztalára teszi a
büntetőcédulát.

Nastya

A negyedik órai technika nem is volt olyan vészes. Turner tanár úr nem igazán
foglalkozott velem, pedig ez egy mindössze tizennégy fős osztályban nem
valami könnyű. Amint beléptem, azonnal elkérte az órarendemet, hogy biztos jó
helyen járok-e, utána pedig megkérdezte, mit keresek én itt. Vállat vontam. Ő is.
Aztán visszaadta a beosztásomat, közölte velem, hogy úgysem leszek egy
szinten a többiekkel, de ha tényleg maradni akarok, felőle lehetek kisegítő vagy
ilyesmi.

Nyilvánvalóan nem szeretné, ha részt vennék az órán, de szerintem maradni

fogok. Kis osztály, ahol valószínűleg békén fognak hagyni, és az első napon
ennél többet nem is mernék kívánni.
Egészen ötödik óráig megúszom az együgyű ismerkedős játékokat, amíg el
nem jön a halál szívás zeneóra - amitől bármi áron meg fogok szabadulni, amint
csak lehet. Az órát a helyes, húszas éveiben járó Jennings tanárnő tartja, akinek
szőke bubifrizurája, sápadt bőre és zongorázáshoz tökéletes, irigylésre méltó
keze van. Körbe ültet minket, mintha kis pisisek lennénk. Így mindannyian
remekül rálátunk egymásra, vagyis kedvünkre boncolgathatjuk a másikat. Ja, és
persze szépen megismerhetjük egymást. Az is fontos.
Az ismerkedős játék tulajdonképpen nem is olyan vészes. Mindenkinek
mondania kell magáról három dolgot, de az egyiknek muszáj hazugságnak
lennie. Aztán az osztály megpróbálja kitalálni, melyik a kamu. Kár, hogy én
nem fogok részt venni a játékban, mert elég király lenne, ha én is beszállnék.
Komoly összeget fizetnék azért, hogy hallgathassam, amint az osztálytársaim
meg a tündérien cuki, szőke tanárnő a következő kijelentéseim lehetséges
igazságtartalmát mérlegelik:
A nevem Nastya Kashnikov.
Ígéretes zongoratehetség voltam, semmi keresnivalóm egy alapozó zeneórán.
Két és fél évvel ezelőtt meggyilkoltak.
Na, melyik a hamis?
Ehelyett, amikor rám kerül a sor, kifejezéstelen arccal, némán ülök. Jennings
tanárnő kíváncsian néz rám. Nézd mega névsort! Továbbra is csak bámul.
Visszabámulok rá. Farkasszemet nézünk. Nézd már meg a névsort! Tudom, hogy
szóltak rólam. Most már telepátiával próbálok hatni rá, de sajnos nincsenek meg
a kellő természetfeletti képességeim.
 - Megosztanál velünk három dolgot magadról? - kérdezi, mintha
egyszerűen hülye lennék, akinek fogalma sincs, mi zajlik körülötte.
Végül megesik rajta a szívem, és leheletnyit megcsóválom a fejem.
Nem.
- Ugyan, ne légy ilyen szégyenlős! A többiek is mind meséltek magukról.
Nagyon könnyű. Nem a legsötétebb titkaidat kell elárulnod, vagy ilyesmi -
mondja vidáman.
Kész szerencse, mert a legsötétebb titkaimtól alighanem rémálmok gyötörnék.
- Elárulnád legalább a nevedet? - kérdezi végül, nyilván nincs makacs
huzavonához szokva. Fogytán van a türelme, bár igyekszik leplezni.
Ismét csak a fejemet rázom. Még mindig nem szakítottam meg vele a
szemkontaktust, és szerintem kezdem a frászt hozni rá. Kicsit sajnálom, de
igazán tájékozódhatott volna rólam óra előtt. Az összes többi tanár képes volt
erre.
- Na jóóó. - Elhúzza a szót, megváltozik a hangneme. Most már tényleg
kezdi felhúzni magát, ahogy én is. Barna hajtövére meredek, mert így van mire
koncentrálnom, miközben a tanárnő lehajtott fejjel tanulmányozza a csiptetős
írótábláján lévő papírt, ami az osztály névsora lehet. - Kizárásos alapon te nem
lehetsz más, mint... - Elharapja a mondat végét, kissé megremeg a hangja, és
tudom, hogy most ugrik be neki az infó, mert nagyon óvatosan néz fel, és szól
hozzám: - Bocsáss meg! Te biztosan Nastya vagy.
Ezúttal bólintok.
- Te vagy az új lány, aki nem beszél.
 4. Fejezet
Nastya

F olyamatosan megkérdőjelezik minden döntésemet, amit azóta, hoztam, hogy

az életem lángok martaléka lett. Sosem ér véget a kibicek sora, akik alig várják,
hogy ítélkezhessenek azon, miként tudok megbirkózni a történtekkel.
Azok, akikkel sosem történt semmi szar, mindig azt hiszik, hogy tudják, mi a
helyes reakció arra, ha az embernek tönkreteszik az életét. Azok pedig, akik
átéltek valami szart, azt hiszik, hogy mindenkinek pontosan ugyanúgy kellene
megbirkóznia vele, mint ahogy nekik sikerült. Mintha létezne
szabálygyűjtemény a pokol túlélésére.
Mire délután három körül befordulok Margot felhajtójára, szó szerint le vagyok
izzadva a megkönnyebbüléstől, bár lehet, hogy a verítékezésem oka egyszerűen
csak az itteni, nevetségesen magas páratartalom. Mindegy, örülök, mert ma
először érzem úgy, hogy rendesen kapok levegőt. Mindent összevetve lehetett
volna rosszabb is. Az ötödik óra után elég gyorsan elterjedt a hírem, de legalább
már majdnem véget ért a nap. Gondolom, holnapra már mindenki tudni fog
rólam, és onnantól belesüppedhetünk a rutinba.
Még a hetedik óra, a retorika se volt vészes, pedig ez nagy szó, tekintve, hogy
beszédek terén komoly hátrányban vagyok. Ott is megtartottuk a végtelenül
csúcs szuper körös játékot, de addigra már immunissá váltam mind a saját
rettegésemre mind a sutyorgásra, aminek máris céltáblájává váltam.
Retorikán ott volt Drew haverom is. Nem ült mellém, ezt díjaztam, mert a
beszólásai viccesek és könnyen figyelmen kívül hagyhatók, viszont tartottam
tőle, hogy padtársként esetleg hárítanom kell majd a tapizását. A
megkönnyebbülésem azonban nem tartott sokáig ugyanis Diew közvetlenül
velem szemben foglalt helyet a körben, így valahányszor felemeltem a fejem,
óhatatlanul megpillantottam őt, meg a „majd én nőt csinálok belőled” tekintetét
és az „átlátok a ruhádon” vigyorát.

Fogadok, hogy a tükörben szokta gyakorolni. Szerintem mesterkurzust is

tarthatna belőle. Lenéztem a padomra, és végighúztam az ujjam a belekarcolt
neveken, hogy rá ne mosolyogjak. Nem azért, mert olyan vonzónak találtam
volna - pedig tagadhatatlanul helyes hanem mert pokoli jól szórakoztam rajta.
Igazság szerint örülök, hogy ő is jár arra az órára. Kissé eltereli a figyelmem
mindarról, ami szívás ebben a tárgyban, jelesül minden.
Fontos megemlíteni, hogy a mindenbe beletartozik a sötét szemű és hajú, üdítően
bájolgásmentes barom az udvarról, akit, mint kiderült, Ethannek hívnak.
Szerencsére rengeteg üres hely volt a teremben, így nem kellett elfogadnom a
roppant csábító ajánlatát, hogy üljek az ölébe. Az már kevésbé szerencsés, hogy
az egyik szabad hely pont mellettem volt, úgyhogy Ethannal padtársak lettünk.
Nem tett több megjegyzést, viszont sokat vigyorgott, de korántsem olyan
tehetséggel, mint Drew.
Bemegyek a házba, a konyhaasztalra ejtem a táskámat, és kiveszem az összes
aláírandó papírt, hogy Margot aláfirkanthassa őket. Mielőtt mindent kirámolnék,
rezegni kezd a mobilom, úgyhogy félbe kell hagynom a pakolást, amíg
előhalászom a telefont. Nem szoktam rá odafigyelni, hogy kéznél legyen.
Hiszen ritkán van rá szükségem. Csak két ember hívhat. Anyám vagy Margot.
Más nem szokott keresni; már apám sem.
Csak a legszükségesebb kommunikációra tartom fenn a telefont: SMS-ezésre,
ami legtöbbször egyirányú, tőlük felém. Ha úgy alakul, SMS-ben tudatom
Margot-val, hol vagyok, vagy hogy késni fogok. Ezt is meg kellett ígérnem
ahhoz, hogy hagyjanak ideköltözni. Megértették, hogy legfeljebb ennyi
információt vagyok hajlandó megosztani. Olyasmiről szó sem lehet, hogy Milyen
volt a napod? Összebarátkoztál valakivel? Találtál már pszichológust? Csakis a
legalapvetőbb logisztikai tényeket közlöm. Nem a beszéd a lényeg. Hanem a
nem a kommunikáció.
Margot üzent. Elmentem spéci kajáért az első napod tiszteletére. Mindjárt jövök.
Még mindig igyekszem hozzászokni, hogy délután négykor egyek. Margot
éjszakai műszakos, ezért korán szoktunk vacsorázni, utána pedig lezuhanyozik,
és munkába megy. Persze úgy tűnik, itt háromnegyed tizenegykor szokás
ebédelni, szóval végül is minden stimmel.
Lerángatom magamról a rémséges göncöket, és átöltözöm a
futófelszerelésembe, hogy a korai vacsi után rögtön indulhassak. Szívem szerint
most azonnal futni mennék, de tombol a hőség, és én gondosan ügyelek, hogy
ilyenkor ne menjek ki a szabadba, mert a nap les rám, beleégeti emlékét a
bőrömbe. Ha nem muszáj, még a postaládáig se megyek ki. Ismét rezeg a
mobilom. A kijelzőre nézek. Anya. Remélem, jól telt az első napod. Szeretlek. A.
Visszateszem a telefont az asztalra. Anyám nem vár választ.
Margot egy tonna kínai kajával jön haza. Most aztán egy hétig nem kell
főznünk. Remek, mert én akkor se bírnék rendes ételt főzni, ha az életem múlna
rajta, és a gyorséttermek szórólapjaival teli fiók alapján az az érzésem, hogy
Margot sem. Már öt napja lakom itt, és szerintem egyszer sem használtuk a
konyhát. Viszont Margot társaságában legalább nem kínosak az étkezések. Nem
okoz neki gondot, hogy kettőnk helyett beszéljen. Kötelességtudóan pótolja
mindazt, amit én képtelen vagyok hozzátenni a társalgáshoz. Még abban sem
vagyok biztos, hogy szüksége van hallgatóságra.
Kevesebb, mint egy hét elteltével már tudom, ki mindenkivel randizott az
elmúlt három évben, és hogy kivel randizgat jelenleg. Ismerek minden
munkahelyi pletykát, bár nem ismerem azokat, akiket emleget. Szerintem
Andrea nem díjazná, hogy Margot elmesélte nekem az anyagi gondjait, Eric
biztos nem akarná megosztani velem, hogy megcsalta a barátnője, Kelly pedig
elszörnyedne, ha megtudná, hogy hallottam a mániás zavaráról meg a rengeteg
gyógyszeréről. De minél többet beszél Margot, annál kevésbé ciki, hogy én egy
szót se szólok, ráadásul jobb, ha olyanokról dumál, akik nem érdekelnek. Az
sokkal rosszabb, valahányszor szóba hozza a családomat, mert rájuk gondolni
sem akarok, de nem közölhetem Margot-val, hogy fogja be.
Evés után Margot siet lemosni magáról a napi izzadságot meg naptejet, én
pedig bedobozolom a rengeteg maradékot, és várom, hogy enyhüljön a nap
heve, és végre elmehessek futni.
Még az ajtón sem jutok ki, mert naplemente előtt az ég elfeketedik, és zuhogni
kezd az eső. Én nem bánom, ha esőben kell futnom, de ez az égszakadás még
nekem is sok. Ilyen szakadó esőben az ember alig lát, és semmit sem hall. A ház
végében lévő üveg tolóajtón kinézve úgy tűnik, mintha vízszintesen esne, és
annyira azért nem ragaszkodom a futáshoz, hogy kimerészkedjek, mikor így
villámlik. Levetem az edzőcipőmet, leülök, aztán felállók, megint leülök, majd
ismét felállók. Bekattant az agyam.
Margot-nál nincs futópad, így egy helyben, terpesz-zár ugrálok, amíg el nem
unom, utána váltogatom a kézisúlyzós és a hasizomgyakorlatokat, aztán jöhet a
guggolás meg a kitörés, végül pedig addig fekvőtámaszozom, amíg a karom fel
nem mondja a szolgálatot, és össze nem esem a padlószőnyegen. Nem jutok el a
teljes végkimerülésig, amit megcéloztam, de ma este be kell érnem ennyivel.
Kikészítem a holnapi ruhámat, fogom az összes aláírt papírt, és visszadugom
őket az iskolatáskámba. Szinte sajnálom, hogy nincs házim, így tennivaló híján
a nappaliban lézengek. Margot halomba rakta a helyi újságokat a bejárati ajtó
mellett, és rádöbbenek, hogy majdnem két hete nem néztem meg a születéseket.
Fogom az újságokat, és addig lapozgatok, amíg meg nem találom az
újszülötteket bejelentő rovatot. Az első szám nagy csalódás. Semmi érdekes
név. Csak az agyonhasznált klasszikusok meg a szokásos divatos baromságok,
amiket egy macskára sem erőltetnék rá, nemhogy egy gyerekre. Az én nevem
persze sosem szerepel, de nem is azt keresem. Négy számot olvasok el;
mostanában született három Alexander, négy Emma, két Sarah meg egy csomó
baba-den végződésű névvel (Jaden, Cayden, Braden, fúj). Van még néhány olyan
név, amit meg sem jegyzek, de akad egy, amely méltó rá, hogy felkerüljön a
falamra. Kivágom, aztán magamhoz veszem a laptopomat. Bekapcsolom a
böngészőt, megvárom, hogy betöltődjön. Másodperceken belül elém is tárul az
édes, rózsaszínben és kékben fürdő babaneves honlap, amely mindig az első,
amit netezéskor látok.
 Begépelem az oldal keresőjébe az újonnan felfedezett Paavo nevet, amiről
sajnos kiderül, hogy nem más, csupán a Paul finn változata. Elég nagy csalódás.
Nagyon érdekelnek a nevek. Gyűjtöm őket, az eredetüket és a jelentésüket.
Neveket gyűjteni könnyű: nem kerülnek semmibe, és nem foglalnak sok helyet.
Szeretek neveket olvasgatni, és úgy tenni, mintha mindegyiknek jelentése volna.
Lehet, hogy igazából semmit sem jelentenek, de attól még ez jó játék. A
gyűjteményem nagy részét kiragasztottam otthon a szobám falára - mármint a
régi otthonomban. Azokat a neveket tartom meg, amelyek mély benyomást
tesznek rám. A jó, jelentőségteles neveket. Nem a manapság oly felkapott
hülyeségeket. A külföldi neveket is kedvelem; a szokatlanokat, amikkel csak
ritkán találkozik az ember. Ha valaha gyereket szülnék, ilyen nevet választanék
neki, de nem igazán tudom elképzelni magam anyaként, még a nagyon távoli
jövőben sem.
Összecsukom az újságokat, hogy visszategyem őket a helyükre, és még
egyszer lepillantok a nevekre. A szemem sarkából ismét észreveszem az egyik
Sarah-t, és elmosolyodok. Eszembe jut a mai napom egyetlen vicces jelenete.
Két óra között a holmimért siettem, de kénytelen voltam megtorpanni egy sarkon, és
takarásban várakozni, mert megláttam Drew-t, amint az enyémtől két szekrénnyel
arrébb heves vitát folytat Barbie-val. Úgy döntöttem, ha nincs más választásom, mint
vagy elkésni a következő órámról, vagy a csetepatéjuk közepén odalépni hozzájuk,
akkor a késés a kisebbik rossz. Drew nem kimondottan burkolt közeledését
könnyű elhárítanom, ha épp egyedül vagyok, de semmiképpen nem akartam
megkockáztatni, hogy a csaja előtt kezdje csapni nekem a szelet. Ez
határozottan felkerült azon dolgok egyre hosszabb listájára, amelyekre semmi
szükségem. Úgyhogy a falnak dőltem, és vártam, hogy arrébb menjenek.
- Adjál húsz dolcsit! - hallottam Drew hangját.
- Miért adnék? - ezek szerint a lány csak bosszúsan tud megszólalni.
- Mert kell nekem az a húsz dolcsi. - Drew hangneméből sütött, hogy
szerinte ez alapos indok.
- Nem. - Aztán hallottam, hogy Barbie becsapja a szekrénye ajtaját.
Nagyon erősen.
- Megadom. - Nem, nem adod meg.
- Nem, nem adod meg. - Okos lány.
- Igazad van. Nem adom meg. - Kinéztem a folyosóra, és megláttam,
ahogy Barbie-ra villantja öntelt vigyorát. – Most mi van?
Legalább őszinte vagyok.
- Miért nem kérsz az egyik lotyódtól? - Azta!
- Mert egyikük se szeret annyira, mint te.
- Lehet, hogy a suliban minden más csajt levesz a lábáról a hülye vigyorod,
de tudod, hogy rám nem hat, szóval hagyjál lógva.
- Sarah, tudod, hogy úgyis oda fogod adni, ne húzd már az időt!
Sarah. Elmosolyodtam. Óhatatlanul csodáltam a minden ízében tökéletes
nevet: unalmas, elcsépelt, nincs benne semmi eredeti. De a csúcs a jelentése:
hercegnő.
A lány nagyot sóhajtott, és ahogy ismét kidugtam a fejem a folyóra láttam, hogy a
táskájában turkál. Komolyan? Pénzt ad az ürgének? Drew ügyesebb, mint hittem. Vagy
talán a csaja bénább, mint gondoltam. Igaz, az én önbecsülésem se valami egetverő,
Barbie-nak viszont totál nincs. Kivett a tárcájából egy húszast, és odavágta Drew-nak.
- Nesze. Csak hogy békén hagyj végre. - A srác elmarkolta a pénzt, és
lelépett, de mielőtt eltűnt volna, Sarah utánakiáltott: - Ha nem adod meg,
megmondalak anyunak!
Anyunak? Ó!
Ez a kis felfedezés mókás, bár felmerül a kérdés, vajon miért nem jöttem rá
korábban, hogy testvérek. Hogy nem vettem észre? Az öcsém, Asher meg én
aztán jókat tudtunk vitatkozni, de soha nem tűnt ennyire ellenségesnek a
viszonyunk.
Visszateszem a halomra az újságokat, aztán megint fogom a laptopomat, és
próbálom kitalálni, mi mással üthetném el az időt a neten. Már nem vagyok fenn
a Facebookon, se egyéb közösségi oldalon, úgyhogy ez kiesett. Asher nevét és
jelszavát felhasználva kínozhatnám magam azzal, hogy a régi barátaim profilját
nézegetem, de elvetem az ötletet. Nincs semmi, amit meg szeretnék tudni róluk.
Odakint szüntelenül villámlik, mintha a vihar engem gúnyolna, valahányszor
felhasad az ég. A mobil az ágyamon hever, úgy duruzsol a fülembe, akár egy
üveg whisky egy gyógyulófélben lévő alkoholistának, miközben az ablakot verő
eső tovább mulat rajtam. Még az is lehet, hogy képes lennék kimenni ebben az
időben. Annyira szükségem van a futásra.
Újra ugrálok. Súlyzózom. Fekvőtámaszozom. Megint súlyzózom. Lehet, hogy
egy futópadot nem tudok beszerezni, de szerintem egy bokszzsák elférne itt,
legalább egy olyan kis álló. Szerintem Margot nem hagyná, hogy egy rendes
bokszzsákot akasszak fel a nappalijában, de nem vagyok túl igényes. Bármi jó
lesz, amit ütlegelhetek.
Süti. Sütit kell sütnöm. Az majdnem olyan jó, mint a futás. Oké, ez túlzás, de
tényleg imádom a sütit, viszont ki nem állhatom az előrecsomagolt szarokat,
amiket Margot vesz. Az Oreo keksz elfogadható. Mivel az Oreo egészen egyedi,
és akárhogy próbálja az ember, nem lehet házilag utánozni. Én már csak tudom.
Jó pár napot töltöttem a konyhában ezzel próbálkozva. Teljességgel lehetetlen.
Úgyhogy az Oreo elmegy, de a gyárilag lezárt csomagolású, hat hónapig elálló
csokoládés süti már egészen más tészta. Az élet túl rövid, hogy ilyesmit egyen
az ember. Ezt is személyes tapasztalatból mondom.
Kutatok Margot konyhájában, és nem tudom, miért vagyok meglepődve, hogy
nincs nála otthon se liszt, se szódabikarbóna, se sütőpor, se vanília, se
semmilyen hozzávaló, amivel valamilyen süteményt lehetne készíteni. Sikerül
találnom némi cukrot és sót, meg csodával határos módon néhány mérőpoharat,
de ezekkel nem megyek sokra. Elszánom magam, hogy a hétvégén elmegyek
bevásárolni. Nem húznám sokáig süti vagy torta nélkül.
Feladom, megeszek fél zacskó gumicukrot, de az undorító ánizsosakat
meghagyom, aztán elmegyek zuhanyozni, hogy lemossam magamról ezt a szar
napot. Miközben balzsamot kenek a hajamra, érdekfeszítő társalgást folytatok
magammal. Beszélek a rémes órarendemről. Elmesélem azt az ironikus
szerencsétlenséget, hogy beosztottak egy kezdő zeneórára, és megvitatom
magammal, vajon ez még a retorika tárgyamnál is nevetségesebb-e. Hangosan
eltűnőim, hogy van-e olyan hölgy az iskolában - legyen tanárnő vagy diáklány -,
aki ellen tud állni a szőke Drew bűvöletének. Megválaszolom a kérdésem: ÉN.
Ja, és persze Sarah, bár úgy tűnik, Drew még belőle is képes kierőszakolni egy
szívességet.
Időről időre eltársalgok így önmagammal, csak hogy meggyőződjek róla, még
mindig működik a hangom - hátha valaha még használni szeretném. Mindig is
úgy terveztem, hogy egyszer majd visszatérek a hangjukat hallatók világába, de
vannak napok, amikor kételkedem ebben. Általában nem szolgálhatok
magamnak izgalmas hírekkel, így neveket és véletlenszerű szavakat szoktam
ismételgetni, a mai nap azonban igencsak jelentős volt, ezért teljes mondatokat
fogalmazok meg. Néha még énekelek is, ám ezt azokra a napokra tartogatom,
amikor elérem az önutálat csúcsát, és kínozni akarom magam.
Bebújok az ágyba, amit zsályazöld, virágmintás takaró borít, akárcsak
odahaza, a régi szobámban. Ez valószínűleg inkább köszönhető anyámnak, mint
Margot-nak. Szerintem anya nem fogja fel, hogy én megszabadulni akartam az
otthonunktól, nem pedig magammal hozni azt. Megemelem a matracot, kihúzom
alóla az eldugott füzetemet. Hamarosan kénytelen leszek jobb rejtekhelyei
találni. A többi füzetem a gardrób mélyén, egy kartondoboz alján, illetve régi
regények meg az általános iskolai évkönyveim alatt bujkál. A füzet fekete-fehér
borítóján piros tollal a Matek felirat virít. Akárcsak az összes többiben, ebben is
hamis órai jegyzetekkel van telefirkálva az első néhány oldal. Fogok egy tollat,
és írni kezdek. Pontosan három és fél oldallal később visszacsúsztatom a füzetet
a rejtekhelyére, lekapcsolom a villanyt, s eltűnődöm, vajon milyen borzalmak
várhatnak rám holnap.
 5. Fejezet
Nastya

V arázslat és csodák nélküli világban élek. Olyan helyen, ahol nincsenek se

látnokok, se alakváltók, se angyalok, és nem sietnek a megmentésemre
természetfölötti erejű fiúk. Olyan helyen, ahol az emberek meghalnak, a zene
szertefoszlik, és az élet nehéz. Olyan erősen szegez a földhöz a valóság súlya,
hogy néha már azt sem értem, miként vagyok képes megemelni a lábam, és
előrelépni.
Péntek reggel első dolgom elmenni a tanulmányira az új órarendemen
McAllister tanárnő beleegyezett, hogy ötödik órában neki segédkezzek, így
most már hivatalosan is leadtam a zenei alapozó tárgyat. Vagyis ezt az órát
fénymásolással és papírok kiosztogatásával fogom tölteni ahelyett, hogy fel
akarnám vágni az ereimet.
Mostanra jobban boldogulok a tűsarkúban, bár az orra iszonyúan szűk, és a
lábujjaim átkoznak, valahányszor belebújok. A mai megpróbáltatáshoz a
második legrémesebb szerelésemet választom: ismét fekete feketével, mert más
színű ruhám úgyse nagyon akad. Megint jöhet a feketével vastagon kihúzott
szem, a vörös rúzs és a fekete körömlakk. A tűsarkú szokás szerint a felkiáltójel
egy olyan hacukán, amelyről üvölt, hogy Borzalmas! Kurvás rettenet vagyok.
Gyöngyház gombokra meg fodros fehér szoknyákra gondolok, és eltűnődöm,
vajon mit viselne Emilia ma, ha élne.
Egész héten sikerült az ebédidőben folyosókon meg mosdókban meghúznom
magam. A borzas hajú rajzművész, akit, mint megtudtam — lopva a
vázlatfüzete borítójára sandítva -, Claynek hívnak, volt szíves kéretlenül is adni
nekem egy listát a legjobb búvóhelyekről, miután a második napomon
rajtakapott, amint ismét a humános épület ajtaját rángattam. Az ajánlott helyek
legtöbbjét már fel is kerestem. Még néhány nap, és talán már térképet is fogok
tudni rajzolni az iskoláról, csillaggal megjelölve az eltűnéshez legalkalmasabb
pontokat. Aztán árulhatom a hozzám hasonló lúzereknek.
Miután naponta bejárom a sulit, úgy látom, hogy nem nagyon változik a
felállás. Azt hinné az ember, hogy az udvaron külön ültetési rend van
érvényben, mert senki sem mozdul el onnan, ahol az első nap elhelyezkedett.
Most már több arcot felismerek, de még azok sem vesznek tudomást rólam,
akikkel már találkoztam. Hál’ istennek békén hagynak. Kellőképpen
megrémítettem, felháborítottam vagy kínos helyzetbe hoztam mindenkit ahhoz,
hogy távol tartsák magukat tőlem. Küldetés teljesítve. Ez még a kényelmetlen
cipőt is megéri. Ha nem szúrom el, most már így is marad a helyzet.
Épp azon tűnődöm, ma hol húzzam meg magam, amikor elmegyek az
erőtérben üldögélő srác mellett. Kíváncsi vagyok, vajon hogy csinálja.
Szeretném megtudni a titkát, mert nekem is jól jönne egy saját erőtér. Néha az
jut az eszembe, hogy a fiú talán láthatatlan, és csak én veszem észre, de azt
hiszem, mégsem, mert ha így lenne, mostanra már lecsapott volna valaki arra a
padra. Talán szellem, és azért nem megy senki a pad közelébe, mert ott kísért.
Mindig ugyanabban a pózban ül, és teljesen mozdulatlan. Azóta, hogy hétfőn
rajtakapott a bámuláson, igyekszem naponta legfeljebb pár másodpercig nézni
őt. Egyelőre nem nézett rám újra. Továbbra is az érzésem, hogy figyel engem,
de talán csak szeretném, ha így lenne. Ezt az érzést hamar elűzöm. Az aztán
végképp nem hiányzik nekem, hogy most magamra vonjam valaki figyelmét.
De azért eszméletlen jó elnézegetni a srácot. Csodás karja van. Nem gyúrós
seggfej karja, hanem egyszerűen a munkától kigyúrt karja. Láttam az első nap a
technikaórán, bár csupán egy pillanatra, aztán elment, és nem jött vissza. Azóta
csak ebédszünetben látom.
Azt néhány másodperc, amíg átkelek az udvaron, a napom legérdekesebb
részévé vált. Hogy őszinte legyek, az a pár becses másodperc az egyetlen ok,
amiért mindennap átgyalogolok ezen a rohadt udvaron.
Első nap azért mentem itt végig, mert feltűnést akartam kelteni. Másnap
kíváncsi voltam, ott van-e még a srác, és továbbra is egyedül van-e. A harmadik
és a negyedik napon azt akartam tudni, felpillant-e rám megint. Nem pillantott.
Ma csak látni akarom őt. Úgy, hogy épp őt nézem, amikor a cipőm tűsarka
beszorul két burkolókő közötti hézagba. Remek.
Szerencsére szánalmasan lassan lépkedtem, hogy a lehető legtovább
bámúlhassam a srácot, így nem esek szó szerint pofára. Az már kevésbé
szerencsés, hogy pontosan két pad között akadok el: az egyiken a fiú ül, a
másiknál Sarah hercegnő meg az udvarhölgyei. Igyekszem feltűnés nélkül
kirántani a cipősarkamat a hézagból, de meg sem moccan. Kénytelen leszek
letérdelni, és kézzel kihúzni. Ez bravúros egyensúlyozást követel, ebben a
ruhában a lehajolás szóba sem jöhet.
Lassan letérdelek, és kihúzom a lábam a cipőből. Aztán jobb kézzel fogom a
tűsarkút, és megrántom. Könnyebben kiszabadul, mint vártam. Felállók, és
visszacsúsztatom a lábam a cipőbe. Balra pillantok, és látom, hogy a
szoborszerű srác továbbra is mozdulatlan. Úgy tűnik, észre sem vette a cipős
malőrt. Nem valami óriási csoda, de manapság csak kis csodákban
reménykedhetek, úgyhogy ez is megteszi. Kár, hogy nem sikerült teljesen
észrevétlenül megúsznom a dolgot, mert a következő, amit hallok...
- Ilyesmit az utcasarkon szokás viselni, nem az iskolában. - Sarah. Ezt
vihogás követi, majd egy másik női hang:
- Ja, tudja apád, hogy ilyen hacukában jöttél fel a pokolból?
- Én azt hittem, az apja Erdélyben lakik. - Még hangosabb vihogás. Most
komolyan.
Az itteni beszólások igazán kritikán aluliak. Ha azt akarják, hogy figyelemre
méltassam őket, akkor legalább egy icipicit lehetne mulatságos a szövegük.
Jobbra nézek, hogy lássam, kik szórták elém a sziporkázó szellemesség eme
gyöngyszemeit. Sarah-t egy csomó lány veszi körül, mind engem bámulnak, és
igen, még mindig vihognak. Azt hiszem, kissé elhamarkodottan örültem a
sikernek. Gondolatban sorra veszem a lehetőségeimet: A) hozzájuk vágom a fél
pár cipőmet, B) csúnya szavakat vágok a fejükhöz, C) ügyet sem vetve rájuk
továbbmegyek, D) rájuk villantom a létező legdémonibb és legőrültebb
mosolyomat. A D lehetőséget választom, hiszen az egyetlen reális opció. Nem
engedhetem el a sértéseiket a fülem mellett, legalábbis úgy nem, hogy gyáván
megfutamodom előlük Egyébként is, mivel a sátán, vagy esetleg Drakula
ivadéka vagyok attól függően, kit kérdezünk -, nem árthat, ha nyomatok még
egy kis őrültséget, csak hogy beléjük vésődjön az irtózat még a hétvége előtt.
Még néhány másodpercig bámulom őket, épp azt fontolgatom, hogy kapásból
a teljes vigyort mutassam-e be nekik, vagy inkább hagyjam lassan eluralkodni a
képemen, amikor megszólal mögöttem egy hang.
- Elég legyen, Sarah.
Sarah már nyitotta a száját, és gyanítom, újabb csípős megjegyzéssel készült
elkápráztatni minket, ám most olyan gyorsan csukja be, hogy szinte hallom a
foga csikorgását. Megfordulok, bár tulajdonképpen tisztában vagyok vele, hogy
az egyetlen személy a közelünkben pont az, akiből a legkevésbé sem nézném ki
a hősies lovagiaskodást. Hiszen a helyzet még csak meg sem követelte a
segítségét. Aligha lehetne ezt támadásnak nevezni. Inkább olyasmi volt, mint a
béna oltogatások karaokeváltozata. Egy amatőr előadás. Olyasmi, ami inkább
gúnyt, mint félelmet vált ki. Értem én, hogy ezek a lányok nem érték volna be
ennyivel, és hogy ha érzékeny lennék, talán megbánthattak volna, de csöppet
sem vagyok érzékeny, és már nagyon régen nem bántottak meg.
Már megfordultam, és nem csak én figyelem a maga kis buborékjában ülő
fiút. Ami azt illeti, most már elég sokan bámulják, kíváncsian, vajon mond-e
még valamit. Olyan érzésem van, mintha az Alkonyzóna egy részébe
csöppentem volna, ahol körülöttem minden megdermedt, és csak én vagyok
képes mozogni. De én sem moccanok.
A fiú Sarah-ra mered, tekintete tökéletesen passzol „ne szórakozz velem”
hangneméhez.
Egy másodpercre felém pillant, aztán ismét a kezét bámulja, mintha mi sem
történt volna. Most már fontolgatom, hogy megmozduljak, de még mindig nem
érzem a lábam.
Elfordulok a fiútól, és azon kapom Sarah-t, hogy most már engem bámul. Nem
féltékenység ül az arcán, még csak nem is harag, pedig erre számítok; hanem
száz százalékig tiszta, őszinte megrökönyödés. Bármennyire is igyekszem
kifejezéstelen képet vágni, van egy olyan érzésem, hogy én is hasonlóan
festhetek, igaz, alighanem teljesen más okból.
 Sarah láthatóan meg van döbbenve, hogy a srác megszólalt. Én nem ismerem
elég jól a fiút ahhoz, hogy el tudjam dönteni, tényleg az ő közbeavatkozása-e a
szitu legmeglepőbb eleme. Személy szerint sokkal furcsábbnak találom a lányok
reakcióját. Mind elhallgattak. Nem faggatták a srácot, nem nevették ki, nem
kérdezték meg, miért szólt rájuk, nem gúnyoltak tovább, magasról tojva arra,
amit mondott, és nem kezdték el helyettem őt cikizni. Egyszerűen befogták. A
srác közölte, hogy Elég legyen, és kész, annyi volt. Megmondtam, elég. Nem nyitok
vitát. Ne kelljen elismételnem!
Abban a néhány másodpercben, amíg én itt ácsorogtam, mindenki más
visszatért az eddigi elfoglaltságához, és talán csak képzelődöm, de mintha kissé
csökkent volna a hangerő, mintha senki sem akarná, hogy meghallják, amint az
imént történteket tárgyalja ki. Jó, de pontosan mi történt az imént?
Majd foglalkozom a kérdéssel néhány perc múlva, vagy suli után, vagy talán
soha, de most ki akarok jutni az udvar poklából. További cipős gubanc nélkül
sikerül átjutnom a túloldalra, és hála az égnek valaki kitámasztotta egy könyvvel
a humános épület ajtaját, így egyenesen bemehetek. A küszöbön átlépve
lepillantok, és látom, hogy az ajtót egy műtöris könyv támasztja ki, mellette
pedig a vigyorgó Clay ül, szokás szerint rajzfüzettel a kezében. Legszívesebben
megkérdezném, nem tudja-e, mi volt ez az egész, de nem tehetem, így csak
besurranok az épületbe. Elindulok a folyosón, a lépcsőhöz érve a falnak dőlök,
örülök, hogy egyedül lehetek a csendben.
Mielőtt végiggondolhatnám az előbbi eseményeket, hallom, hogy ismét nyílik
az ajtó. Behúzódom a lépcső melletti kis falmélyedésbe, igyekszem
láthatatlanná válni. Ha elég erősen a falnak szorítom a hátam, talán sikerül
eltűnnöm.
A léptekre összpontosítok, egyre hangosabbak. Az illető lassan halad, és az
egyik lába egy leheletnyit nagyobbat dobban, mint a másik. Határozottan, de
óvatosan lép. Nem béna vagy bizonytalan. Kecses a járása. Bárki is közeleg,
biztosan magasabb nálam; sokkal kevesebb lépéssel elér a kis mélyedésig, ahol
meghúztam magam. Várom, hogy léptei távolodni kezdjenek, de hiába.
Pontosan felém és most már csak abban reménykedem, hogy bárki is az,
egyszerűen elmegy mellettem. A padlóra meredek, így tuti nem teremtek
szemkontaktust, és várom, hogy elhúzzon.
Aztán, mielőtt eszembe jutna visszafojtani a lélegzetem, megáll előttem egy
pár kopott bakancs. Acélbetétes, ha nem tévedek. Fel sem kell néznem, hogy
tudjam, kinek a lábbelije. Már öt napja figyelem, amint ez a bakancs az iskolai
pad fémülőkéjén nyugszik. Úgy tűnik, a meghökkenés és a kíváncsiság
átmenetileg meghülyítettek, mert a józan észre fittyet hányva felnézek, s az
eddigieknél sokkal közelebb találom magam a fiúhoz.
- Ezt még egyszer nem teszem meg - mondja, és gyomorforgatóan
tökéletes kék szeme szinte felnyársal, mintha a pokolba kívánna. De a
hangjában nincs düh. Egyszerűen csak közli ezt a tényt. Teljesen higgadtan.
Egészen színtelen hangon. Nem vár tőlem se nyugtázást se választ, pedig most
olyan pipás vagyok, hogy talán képes lennék mondani neki valamit, és biztosan
nem köszönetet. Mire észbe kapok, már el is haladt a lépcső mellett, és kiment a
túloldali ajtón. Mintha itt se lett volna.
Ezt még egyszer nem teszem meg? Most sem kérte senki, hogy megtedd, seggfej.
Komolyan azt hiszi, hogy szívességet tett nekem? Segített azzal, hogy felhívta
rám a figyelmet, és hogy megharagított egy csomó hiú libát, akik tuti egyenlíteni
akarnak majd a háta mögött? Ez a srác még nálam is őrültebb. Ezt szívesen
közölném vele. Kár, hogy még a nevét sem tudom. És ha most listát írnék a
kérdéseimről, a „Mi a neved?” valószínűleg fel sem férne rá.
Azt akarom tudni, miért hallgattak rá a többiek. Úgy bekussoltak, mintha egy
dühös apuka szólt volna rájuk, mert a srác pontosan annak is hangzott. Most is
ugyanígy szólt hozzám. Szinte meglep, hogy az atyai enyje-bejnye kimaradt a
mondandójából. Egyértelműen én vagyok itt az egyetlen, aki nem érti, miért
kellene szót fogadni neki. Mintha tiszteletet és hódolatot váltana ki az
emberekből. Talán az apja az igazgató vagy a polgármester, vagy valami
maffiafőnök, akit senki se akar magára haragítani. Ki tudja? Csak azt tudom,
hogy én haragszom rá.
 6. Fejezet
Josh

A nap hátralévő részében sikerül elkerülnöm a lányt. Átkozom magam,

amiért ebédszünetben nem bírtam befogni azt a hülye számat. Ha lett volna rá
okom, talán elnézném magamnak, de a lány igazán nem tűnik gyámoltalan
típusnak. Talán csak megpróbáltam akadályozni, hogy magára haragítsa azokat
a libákat. Talán csak el akartam hallgattatni Sarah-t, mert tudom, hogy neki több
esze is lehetne. Talán csak azt akartam, hogy az a lány megint rám nézzen.
Már ritkul a tömeg a folyosókon, ahogy az iskola hátsó felébe igyekszem, a
kifelé tartó diákok árjával szemben. Vissza akarok érni a drámatagozatosokhoz,
mielőtt még bezárnák az ajtókat, mert otthagytam a vízmértéket. Leraktam a
kellékraktárban, de ma délután szükségem lesz rá. És amúgy sem hagynám itt
holnapig. A sajátom. Édesapámé volt. Fából készült, ósdi meg elavult, de nem
vagyok hajlandó másokat használni helyette, és nem kockáztatom meg, hogy
aztán eltűnjön, ha a raktárban hagyom; szóval visszamegyek érte.
Amint odaérek, látom, hogy pontosan ugyanott van, ahová letettem: az egyik
félkész polcon, amin egész héten dolgoztam. Szemügyre veszem a munkámat,
végigfuttatom a kezem a polcok élén. Jövő szerdára kész leszek az egész
melóval. Elhúzhatnám péntekig, de remélem, hogy Turner tanár úr annál
hamarabb végez az előkészítő, munkavédelmi hülyeségekkel. Szeretnék
visszamenni a műhelybe, és polcoknál érdekesebb feladaton dolgozni.
Felkapom a vízmértéket, és elindulok ki a parkolóba.
Már majdnem a kocsimhoz érek, amikor a nevemet hallom.
- Bennett! Josh! - helyesbít Drew szinte azonnal, mert tudja, seggfejség
volna úgy tennie, mintha nem a keresztnevemen szólítana. A következő sorban
áll a kocsija, ő maga pedig nincs egyedül. Nem szokott magányos lenni, így
nem lep meg, hogy egy lány áll mellette, Drew pedig az autójának dől abban a
pózban, amit mái megszoktam tőle: igyekszik totál lazának tűnni, miközben
kiterveli, hogy juthat leggyorsabban a csaj pólója vagy szoknyája alá, vagy épp
egyenesen a bugyijába. Ahogy alakul.
Az lep meg, hogy kivel beszélget. Egyetlen pillantás elég, hogy felismerjem a
lányt: őrülten hosszú fekete haj, a fenekét és mellét alig takaró, szűk fekete ruci,
fekete tűsarkú, a szeme is csupa fekete izé. És most rám mered. Ahogy
közelebb érek, általában kifejezéstelen arca megváltozik. A változás apró, és
kétlem, hogy a legtöbben észrevennék, mert leginkább a szemében jelenik meg,
de én látom a különbséget. Nem üres a tekintete. Haragszik, és ha nem tévedek,
rám haragszik. Ám nincs lehetőségem hosszan vizsgálni a szemét, mert a lány
elmegy, mielőtt odaérnék hozzájuk.
- Majd hívjál! - kiabálja utána Drew, nevetve, mintha ez valami vicc lenne.
- Ismered? - kérdezem, a tankönyveimet meg a vízmértéket Drew
kocsijának motorháztetőjére teszem. Mostanra nagyjából kiürült a parkoló;
amilyen lassú itt a közlekedés reggel, olyan hamar elhúz mindenki délután.
- Csak szeretném, de nagyon - feleli Drew rám sem nézve. Még mindig a
távolodó lányt nézi. Ügyet sem vetek a célzásra. Ha felelnék minden halványan
burkolt nemi utalásra, ami elhagyja Drew száját, akkor semmi másról nem
beszélgetnénk. Ez nyilván nagyon boldoggá tenné őt.
- Ki ez?
- Új csaj, orosz. Nastyának hívják, bár nem tudom, így kell-e ejteni. Már
kezdtem aggódni, hogy gyengül a vonzerőm, mert nem volt hajlandó szóba állni
velem, de mint kiderült, senkihez se szólt.
- Meglep? Szinte üvölt róla, hogy antiszociális. - Felveszem a vízmértéket
a motorháztetőről, forgatom a kezemben, figyelem, ahogy buborék átúszik
egyik végéből a másikba.
- Igen, de ez nem ilyen egyszerű. A csaj egyáltalán nem beszél.
- Egyáltalán nem? - kétkedve nézek rá.
- Egyáltalán nem - csóválja a fejét, hibbant elégedettséggel mosolyog.
- Miért nem?
- Mit tudom én. Talán csak oroszul beszél. Bár végül is attól még
mondhatna annyit, hogy igen vagy nem, meg ilyesmi. - Vállat von, mintha nem
volna semmi jelentősége.
- És te mégis honnan tudod mindezt?
- Onnan, hogy együtt járunk retorikára. - Gúnyosan vigyorog a dolog
iróniáján. Nem válaszolok. Igyekszem feldolgozni a hallottakat, és amúgy Drew
egyedül is jól el tud társalogni. - Nem panaszkodásból mondom. így mindennap
tudom puhítani kicsit.
- Nem jó jel, ha puhítanod kell. Talán tényleg gyengül a vonzerőd - felelem
szárazon.
- Ne légy nevetséges! - vágja rá teljesen komolyan, majd lenéz az órájára.
Visszatér a mosolya. - Elmúlt három. Jobb, ha elhúzol haza. - Ezzel bepattan a
kocsijába, elhajt, otthagy a parkolóban, nekem pedig egyre csak dühös orosz
csajokon meg fekete ruhákon jár az eszem.
 7. Fejezet
Nastya

A z az érzésem, hogy várakozom itt. Várok valamire, aminek meg kell történnie.
Meg kell lennie. De csak ezt érzem, semmi mást. Azt sem tudom, létezem-e.
Aztán valaki megérinti a kapcsolót, és eltűnik a fény, eltűnik a szoba, eltűnik a
súlytalanság. Kérni akarom, hogy várjanak, mert még nem vagyok készen, de
esélyem sincs megszólalni. Nem gyengéden húznak. Nem hívogatnak. Csak
rángatnak. Kitépnek a fényből, mintha még a fejem is hátrarándulna. Sötétség
vesz körül, és mindenem fáj. Túl sok mindent érzek egyszerre. Minden
idegvégződésem lángol. Mintha a megszületés sokkját élném át. Aztán minden
egyszerre villan fel. Színek, hangok, nyers szavak. A fájdalom nem csupán fel-
felvillan. A fájdalom állandó, folyamatos, szüntelen. Egyedül a fájdalomban
vagyok biztos.
Nem akarok ébren maradni.
A második hétfőt is kibírom a suliban. Azt hinné az ember, hogy mostanra
teljesen kimerít ez az állandó szívás, de úgy tűnik, mégse olyan fárasztó, mert
továbbra sem bírok aludni. Már legalább két órája fekszem az ágyban. Az
biztos, hogy elmúlt éjfél, bár a pontos időt nem tudom, mert nem látom innen az
órát. Az ágyban eldugott füzetre gondolok. Benyúlok a matrac alá, hogy
megérintsem. Már megírtam a három és fél oldalt, minden egyes szót papírra
vetettem, mégsem tudok elaludni. Talán segítene, ha megint leírnám őket, de
attól még nem fogok eljutni a testem által áhított, teljes végkimerülésig, így
kihúzom a kezem a matrac alól, és a hasamon nyugtatom, a légzésemmel
összehangolva szorítom ökölbe, majd engedem ki.
Hallom, hogy csitult a vihar, úgyhogy ledobom magamról a takarót, és kinézek
az ablakon. A szobám a hátsó udvarra néz, és olyan sötét van, hogy nem látom,
esik-e még. így hát kimegyek a ház utcai frontjára, és onnan lesek ki az
éjszakába. Egy közeli utcai lámpa fényére hagyatkozom: a nedves járdáról
visszaverődő sárga fényben nem látszik eső. Levetem a pizsamámat, még
mielőtt visszaérnék a szobámba, megrészegít a gondolat, hogy végre kifuthatom
magamból az elmúlt néhány napot, a járdába döngölhetem, és magam mögött
hagyhatom az agressziómat. Villámgyorsan felkapok egy rövidnadrágot meg
egy pólót, és felrántom a futócipőmet. Az órára pillantok. Fél egy. Gázspray-t
csíptetek a nadrágomra, és jobb kezembe fogom a kulcstartómról lógó
önvédelmi marokbotot. Marlia idegesítő ezzel futni, de biztonságérzetet ad. Ezt
szorongatva a valójában nem létező biztonság illúziójába ringatom magam.
Bezárom magam mögött az ajtót, és nagy önuralmat tanúsítva lassan indulok el,
kocogva vágok neki a felhajtónak, aztán az eső áztatta utcáknak. Nem könnyű.
Legszívesebben addig rohannék lélekszakadva az úton, amíg már levegőt sem
kapok, hogy végül az egész világon ne legyen annyi oxigén, ami megmenthet a
fulladástól. Brutális a páratartalom, főleg a nyárvégi hőmérséklettel párosítva,
de nem érdekel. Ez csak még több izzadságot jelenthet, de azt el tudom viselni.
Minden csepp verítékkel a stressz távozik belőlem, s vele együtt az összes
szorongásom és energiám is, így végre alhatok ma éjjel, vagy esetleg holnap
reggel, attól függően, mikorra érek haza. Talán egészen addig futok, amíg
iskolába nem kell mennem, aztán alvajáróként csinálom végig a napot. Annál
jobb.
A lábam nem engedelmeskedik, és alig pár másodperccel az indulás után teljes
gőzzel rohanni kezdek. Később szörnyen fájni fog, de megéri. Gyorsan és
messzire futok, ahogy megszoktam. Ha lehetne, végig egyetlen hosszú, egyenes
úton rohannék, hogy ne kelljen elfordulnom, gondolkodnom, bármiféle döntést
hoznom. De nem lehet, így befordulok jobbra, és gondolkodás nélkül megyek,
amerre a lábam visz. Nem figyelek oda se a házakra, se az autókra. Az elmúlt
percekben már nagyon hiányzott ez a testemnek és az elmémnek: először a
Margot-hoz való költözés drámája tett keresztbe a futásnak azután az esténként
tomboló vihar, ami miatt a házból se tudtam kilépni. Ha minden este ezt kell
tennem - várni, hogy elcsituljon a vihar, akár késő éjszakáig is -, ám legyen.
Nem fogom még egyszer ilyen sokáig kihagyni a futást.
Az első estén, amikor elmentem futni, végül lehánytam a cipőmet. Életem
egyik legjobb estéje volt. Pedig nem annak indult. Azzal kezdődött, hogy
összevesztem a szüleimmel. Aztán hallgattam, hogy a szüleim miattam
veszekednek. Csak ültem a szobámban, és ültem a szobámban, és ültem a
szobámban, a paplanon, ami pontosan ugyanúgy néz ki, mint az itteni. Csak
ültem a szobámban, míg végül már nem bírtam tovább ott üldögélni. Nem
bírtam tovább abban a házban, nem bírtam végighallgatni egy újabb vitát, amit
én okoztam. Hallani, ahogy apám megkérdezi anyámtól, miért hibáztatja még
mindig önmagát, aztán anyám megkérdezi apámtól, hogyan képes csak úgy
beletörődni ebbe az egészbe, apám közli anyámmal, hogy megszakad a szíve, de
semmi értelmét nem látja a szenvedésnek, anyám pedig közli apámmal, hogy ha
én szenvedek, akkor ő is. Mindig ugyanaz a vita ment, újra és újra.
Addigra már este kilenc elmúlt. A hozzám legközelebbi lábbeli az
edzőcipőm volt, úgyhogy zokni nélkül felrántottam, lerohantam a lépcsőn,
kitártam az ajtót, és még azzal se törődtem, hogy becsukjam magam mögött. Ez
volt az én igen egyszerű, szó szerinti megfutamodásom. Csak futottam és
futottam és futottam. Nem melegítettem be lassan, gondosan. Nem ügyeltem a
tempóra, nem volt célom. Csak elfutottam.
Azt se tudom, milyen messzire jutottam aznap este - bár nyilván nem túl
messze mielőtt zihálni kezdtem, sajgott a tüdőm, begörcsölt a gyomrom, és ott
helyben elhánytam magam. És fantasztikus volt. Katartikus, egyszerre építő és
romboló, egyszerűen tők életes érzés. Aztán leültem a földre, és elsírtam
magam. Csúnya jelenet volt, kisírtam a két szemem, s közben hörögve
kapkodtam levegő után. Aztán felkeltem, és hazamentem.
Ezek után futni jártam minden este. Megtanultam uralkodni magamon,
bemelegíteni és egyenletes tempót diktálni, de vénüli mindig megerőltettem
magam, túl nagy hévvel, túl sokáig futottam. A pszichológusom megnyugtatta a
szüléimét, hogy ez egészséges hobbi. Mármint nem a hányás, hanem maga a
futás. Egészségi feszültségoldás. A szüleim imádják az egészséges szót.
Apám néhányszor megpróbált velem tartani. Tényleg igyekezel íj De nem
voltam hajlandó lassítani a kedvéért, ő pedig nem tudott lépést tartani velem.
Szerintem velem ellentétben neki nem jött be az ötlet, hogy a hányásig erőltesse
magát. Én csakis azért futottam, hogy kipréseljek magamból minden csepp
energiát, így semennyi maradjon megbánásra, félelemre vagy emlékezésre.
Most már sokkal nagyobb erőfeszítés kell, hogy kimerüljek, mint kezdetben.
Mindennap egyre többet futok. Egyre nehezebb elérnem az áhított mértékű
elfáradást, hogy a futás végén teljesen összetörve és kifacsarva érezzem magam,
de azért még működik. Jelenleg nincs más terápiám.
A tüdőm most rendben van, de a gyomrom felkavarodott. Mostanában kissé
elhagytam magam, úgyhogy ma éjjel remélhetőleg hamar kimerülök. Minden
egyes lépéssel a fejemben lévő szarságokat taposom, míg mind el nem tűnik. A
nappali fényben, miután eléggé feltöltődtem a gondolkodáshoz, persze az összes
szar vissza fog térni, de most eltűnik, és most ennyi elég. Energiám és
adrenalinom első csöppjével együtt a gondolataim is elhagynak, így nem marad
más csak a nagyon is ismerős hányinger. Kocogásra lassítok, aztán sétálok,
igyekszem tudatosan lecsillapítani háborgó gyomromat, de nem megy.
Megtorpan a lábam, ad egy percet, hogy felmérjem az utcát, nincs-e a közelben
hányásra alkalmas csatorna vagy sövény. Azóta, hogy kirohantam az ajtón, most
először veszem szemügyre a környezetemet. Most először járok ezen az utcán.
Nem tudom biztosam milyen messzire rohantam hazulról, de ez a közeg nem
ismerős. Késő van. A legtöbb házban már nem ég a villany. Igyekszem
csillapítani a zihálásomat. A legközelebbi sövényhez ugróm, hogy taccsoljak.
Elszámítom a távolságot, és egyenesen nekirohanok a bokornak. Tövises. Hát
persze. Tetézzük csak a bajt! A tövisek karomba marnak, valahányszor
megmoccanok, de lefoglal a hányás így egyelőre nem tudok megszabadulni
tőlük. Miután teljesen kiürült a gyomrom, a lehető legóvatosabban emelem ki a
lábam a tövises bokorból, hogy ne tegyen bennem nagy kárt, ám késő bánat.
Látom, hogy a lábikrámon felsértett bőrön át már kezd is szivárogni a vér, bár
pillanatnyilag ez a legkisebb bajom.
Lehunyom a szemem, aztán ismét kinyitom. Erőlködök, hogy jól nézzem meg
a környezetemet, emlékezzek, hol vagyok, s ami még fontosabb: hol nem
vagyok.
 A hányinger helyett újfajta rettegés lesz úrrá rajtam. Minden ház egyforma,
mind teljesen ugyanolyan. Nem látok utcatáblát, de tudom, hogy gyorsan és
messzire futottam, közben pedig semmire sem figyeltem oda. Megszegtem
minden szabályomat, és meg is kaptam érte a magamét. Itt vagyok egyedül, az
éjszaka közepén, eltévedtem, és elborít a sötétség.
Ösztönösen a zsebemhez nyúlok, a mobilomat keresem, hogy használhassam
a GPS-t. Ám a zseb üres. Még szép, hogy otthon hagytam a telefonom. Olyan
sebesen rohantam ki a házból, hogy elfelejtettem, mert hanyag és türelmetlen
vagyok, nem gondoltam másra, csak a friss levegőre meg a futócipőmre.
Elindulok a járdán. A helység szélén lehetek, a környező természetvédelmi
terület peremén. Tudom, hogy ez az utca alighanem az egész lakónegyedet
körbejárja, vagyis ezt kéne követnem, mert segíthetne eligazodnom. De nem
bírom ki. Muszáj elhúznom ettől a sok fától. Nem látok be az erdőbe, nem
tudhatom, mi bukkanhat elő onnan, és a rengeteg nesz mindegyikét sem tudom
azonosítani
Ahol most állok, nincs világítás, de kicsit előrébb látom egy utcai lámpa
halvány, sárga fényét. Az út túloldalán álló házak sötétségit és álomba borulnak.
Ilyen kései órán már minden normális ember alszik. Még mindig kavarog a
gyomrom, de a hányingernél most már sokkal erősebb a félelem, hogy
eltévedtem.
Menet közben lóbálom a marokbotot, míg a rajta lógó kulcsaim teljesen el
nem homályosulnak. Hallgatom a környék neszezését. Mindent hallok: az
utcalámpák zúgását a fejem fölött, a tücskök ciripelését, valamelyik ház
tévéjének elmosódó zaját, és még egy hangot, amit nem tudok hova tenni.
Ritmikus és durva. A hang irányába fordulva a sötétségbe meresztem a szemem,
és az utca végén álló ház felől fényt pillantok meg. Túl erős ahhoz, hogy csupán
a tornác világítása legyen. A ház felé indulok, bár fogalmam sincs, mit
szeretnék találni ott. Talán valakit, aki még ébren van, és útbaigazítással tud
szolgálni. Nem kérhetsz útbaigazítást, te idióta! A távoli, dinamikus csiszatolás
folytatódik. Halk hangja szinte zenei, magához vonz. Közeledem a házhoz, a zaj
erősödik, bár még mindig nem tudom megállapítani, mi az, csak egy pillanattal
később jövök rá, amint odaérek.
A felhajtó végén állok meg a halványsárga ház előtt. A fényesen megvilágított
garázs ajtaja nyitva van. Mielőtt túl közel mennék, be akarok lesni, nincs-e ott
valaki, ám a lábam nem hajlandó megállni.
A látvány ellenállhatatlanul vonz. Amint a küszöbhöz érek, megtorpanok,
csupán egyetlen gondolat jár a fejemben. Ismerem ezt a helyet. Óvatosan
belépek, körülnézek, részleteket idézek fel egy olyan helyről, ahol tudom, hogy
még nem jártam. Ismerem ezt a helyet.
Ez a gondolat visszhangzik a fejemben, és közben végre észreveszem a fülemet
még mindig zsongató, ritmikus hang forrását. A garázs belső falánál lévő
munkapadnál egy alak ül, a keze fel-alá jár, egy gerenda keskeny oldalát
csiszolja. Úgy bámulom azt a kezet, mintha megbabonázna. Elfordítom
tekintetemet a kezéről, a padlóra szálló port figyelem, amelyen megcsillan a
fény. Ismerem ezt a helyet. Megint rám tör ez a gondolat, levegő után kapok, és
kéne egy perc, szedjem magam. Meg még egy, hogy felfogjam, mit jelent ez az
egész. Ismerem ezt a helyet. Ám mielőtt végiggondolhatnám, a kéz megdermed, a
hang elnémul, és a garázsban munkálkodó alak szembefordul velem.
És őt is ismerem.
 8. Fejezet
Nastya

A fénycsövek világításában Josh Bennett rám mered a garázs túlsó feléről.

Nem moccanok, nem fordítom el a fejem. Nem látom rajta, hogy megismerne,
talán egyáltalán nem tudja, ki vagyok. Csak most jut eszembe, hogy nyilván
totál másvalakinek nézek ki. Lófarokba fogtam a hajam, verítékben úszó és
nyilván igencsak kipirult arcomon pedig nyoma sincs sminknek.
Futószerelésben és edzőcipőben vagyok. Én se biztos, hogy megismerném
magam, ha nem tudnám eleve, milyen vagyok a suliban hordott sok vacak alatt.
Kezdem azt kívánni, bár a smink takarna legalább, mert a neoncsövek és a fiú
tekintetének kereszttüzében szinte csupasznak érzem magam. A srác felnyársal a
szemével. Tudom, hogy valamiképpen elemez, de nem vagyok benne biztos,
miféle kritériumok alapján.
- Honnan tudtad, hol lakom? — Bosszús, és meg sem próbálja leplezni a
szavaiból sütő vádat.
Nyilván sehonnan, mert ha tudom, az életben nem jöttem volna ide, de
gondolom, most azt hiszi, teljesen rákattantam. Jobb kezemmel az önvédelmi
marokbotot szorongatom, bár nem igazán érzem, hogy veszély fenyegetne, és
üres bal kezem is ökölbe szorul. Valószínűleg őrültnek vagy zavarodottnak
tűnök, esetleg egyszerre mindkettőnek.
Tekintete a lábamra siklik, amelyet beborítanak az ördögi sövény által ejtett
véres karcolások. Aztán ismét az arcomat nézi, és kíváncsi vagyok, vajon mit lát,
vajon érzékeli-e, milyen csalódott vagyok. Nem akartam, hogy bárki is így
lásson, pláne nem Josh Bennett, akit úgy tűnik, tisztelnem vagy csodálnom
kéne, bár fogalmam sincs, miért. Talán gyűrűt visel? Azt várja, hogy letérdeljek,
és megcsókoljam a gyűrűjét?
Egyikünknek muszáj lesz elsőként pislognia, úgyhogy óvatosan hátralépek,
mintha egy ragadozó elől próbálnék kitérni. Remélem, hogy észre sem veszi a
helyezkedésemet, amíg ki nem érek az ajtón. Felemelem a lábam, hogy még
egyet lépjek hátra.
- Hazavigyelek? - Elfordul, mielőtt ezt kérdi, és már nem olyan éles a hangja.
A lábam nagyobbat dobban a földön, mint szerettem volna. Ha listába szedtem
volna Josh Bennett lehetséges reakcióit ebben a helyzetben, az első ötvenben
biztosan nem szerepelne az ajánlata, hogy hazavisz kocsival. A hangja szokás
szerint teljesen érzelemmentes. Ami azt illeti, egyáltalán nem szeretném, hogy ő
vigyen haza, viszont nincs más választásom. És tök szar olyasvalaki segítségére
szorulni, aki ilyen nyilvánvalóan megvet, de nem vagyok olyan büszke, hogy
elutasítsam az ajánlatát.
Bólintok, gyorsan kinyitom és becsukom a számat, mert nagyon szeretnék
mondani valamit, bár fogalmam sincs, mit. Josh feláll, a házba vezető ajtóhoz
lép, résnyire nyitja, hogy benyúlhasson rajta, és magához veszi a kocsikulcsot,
ami nyilván a belső falra volt felakasztva. Mielőtt becsukná az ajtót, benéz a
házba, és egy pillanatra megdermed, mintha hallgatózna. Gondolom, azt
csekkolja, ébren vannak-e a szülei, de nyilván nincsenek. Alszanak ezen a kései
órán, ahogy minden civilizált ember. Kivéve engem. Meg Josh Bennettet, aki
ezek szerint előszeretettel barkácsolgat éjnek évadján a garázsában. Körülnézek,
próbálom kitalálni, pontosan min dolgozik, de csak egy rakás fát meg
szerszámot látok, és ettől nem leszek okosabb.
Még egyszer körbenézek a garázsban, megjegyzem magamnak, és bár nem
szívesen vallom be, tudom, hogy még visszajövök ide.
Kimegyek, a felhajtón várok, egy kisteherautó mellett. Ez itt az egyetlen autó,
úgyhogy gondolom, a srácnak nincs sajátja. Csodaszép verda. Ezt még én is
látom, pedig nem sokat értek a kisteherautókhoz. apja biztosan szépen gondját
viseli. Szeretném, ha az én kocsim is ilyen tiszta lenne, de utálom lemosni, így
már annak is örülök, ha látszik raja, hogy milyen színű.
Josh megáll az egyik munkapadnál, és kivesz egy palack vizet az alatta lévő
kis hűtőből. Odalép hozzám, és szótlanul felém nyújtja az italt, miközben
kinyitja nekem az anyósülés ajtaját. Elveszem tőle a vizet, a kis üveget
bámulom, és egyszeriben rádöbbenek, milyen izzadt lehetek. A kocsi felé
fordulok, hogy bemásszak az anyósülésre, Örülök, hogy nem szoknyát viselek,
mert tényleg nagyon alacsony vagyok, és most jó magasra kell fellépnem. Josh
becsukja mögöttem az ajtót, majd átmegy a másik oldalra, és beszáll a
vezetőülésre. Nálam sokkal, de sokkal kecsesebben ül be, mintha született
tehetsége lenne kisteherautóba való bepattanáshoz. Eltűnődöm, vajon szabad-e
nekem utálnom Josh Bennettet, mert azt hiszem, kezdem rühellni.
Aztán csak ülünk. Nem néz rám, ám a kocsit sem indítja be.
Nem tudom, mi a fenére vár. Talán mégsem az lenne a legrosszabb, ha
elveszetten bolyonganék a sötétben. Most mindent végtelennek érzek. Egy
másodperccel később fejbe kólint a felismerés, mekkora hülye vagyok, ugyanis
rádöbbenek, hogy Josh nem azért várakozik, mert szívatni akar, egyszerűen csak
nem tudja, hova megyünk. Hiába nézek körül a kocsiban valami írószert
keresgélve. Idebent nincs az égvilágon semmi. Életemben nem láttam még ilyen
tiszta autót. Amikor holnap reggel beszállok a kocsimba, az egy lepratelepnek
fog tűnni ehhez képest. Mielőtt még nekiállhatnék szemmel könyörögni
Joshnak, remélve, hogy talán megért, a srác átnyúl a műszerfalon, leveszi róla a
GPS-t, és a kezembe nyomja, így beüthetem a címemet.
Nevetségesen rövid az út. Egy perc alatt visszaérünk Margot-hoz, én meg
hülyén érzem magam, amiért Joshnak kocsival kellett hazahoznia. Gondosan
megjegyeztem az utat. Azt állítom magamnak, hogy így nem tévedhetek el még
egyszer, de igazából csak vissza akarok találni Joshék házához.

Köszönetét kéne mondanom, de ő nem várja el tőlem, és amúgy is az az

érzésem, hogy jobban díjazza a csöndet. Amint befordul a házunk elé, szinte
meg se várom, hogy leálljon a kocsival, máris nyitnám az ajtót. A lehető
leghamarabb véget akarok vetni mindkettőnk szenvedésének. Leugrom a földre,
és megfordulok, hogy becsukjam az ajtót. Nem mondok köszönetét. Ő meg nem
köszön el, de azért mond valamit:
- Most máshogy nézel ki — közli, én pedig bevágom a kocsiajtót.
 9. Fejezet
Nastya

J osh, Bennett belép a műhelybe, és egyenesen az én padom felé indulok.

Igyekszem nem ránézni, pedig nagyon, de nagyon szeretnék, Csak hát nem
akarom, hogy észrevegye, amint őt nézem. Egy perccel később viszont nincs
más választásom, mert Josh előttem áll, és a képembe bámul. Visszabámulok rá,
és legszívesebben felüvöltenék, hogy Mivan?! Szinte látom, ahogy a kimondatlan
szavak kérdő és felkiáltójelestül felröppennek az ajkamról. Joshon kívül senki
sem ismerek, aki még kifejezéstelen arccal is képes baromira bosszúsnak tűnni.
Mindenki más is ennyire irritálja, vagy csak én vagyok ilyen különleges?
Mintha már a puszta létezésem is szörnyen zavarná, arról nem is beszélve, hogy
jelen merészelek lenni a drágalátós technikaóráján.
- Ez az én helyem — szólal meg végül, ezúttal sem dühösen, csupán
tényszerűen. Mintha ez volna a dolgok rendje, és nekem is tudnom kéne, mint
mindenki másnak. Ezek szerint most fel kéne állnom? Át kéne ülnöm máshova?
De hova? Turner tanár úr ide ültetett.
Próbálom eldönteni, vajon farkasszemet nézzek-e Josh Bennett-tel, vagy inkább
keljek fel, és üljek át máshova, mert a néma vitánkat máris közönség figyeli.
Mielőtt döntést hozhatnék, Turner tanár úr odahívja Josht az asztalához. A srác
ledobja a könyveit a padomra - a padjára? -, nyilvánvalóan jelezve, hogy az az
ő tulajdona, amiről nem hajlandó lemondani, majd előremegy a tanári asztalhoz.
Látom, amint Turner tanár úr felém néz, aztán vissza Joshra, és gondolom,
elmondja, hogy ő engedett ide ülni. Nem tudom, igazat fog-e adni Joshnak vagy
sem, de úgy tapasztalom, hogy ez a srác itt általában megkapja, amit akar. Nem
akarok esélyt adni neki az önelégültségre, úgyhogy még mielőtt visszajönne,
átülök magamtól.
Nincs másik üres pad. Az volt az utolsó, ahová leültem. A többi padnál van
még üres hely, de nem akarok senki mellé ülni; nekem is kellemetlen, meg
annak is, aki kénytelen a padtársam lenni. Egyébként is, szeretek leghátul ülni,
hogy tudjam, biztos nincs mögöttem senki.
A műhely falai mentén egy pult fut körbe, alatta szekrényekkel. Fogom a
könyveimet, lerakom őket a pultra, és baromira reménykedem, hogy a bugyim
kivillantása nélkül sikerül felülnöm melléjük. Felnyomom magam a pultra, majd
előrefordulok. Josh ebben a pillanatban ér vissza a padjához. Nem néz rám, de
odaszól nekem. Háttal áll az osztálynak, és nagyon halk a hangja, úgyhogy
szerintem nem hallja más, csak én.
- Nem küldtelek volna el.
Nem tudom, hogy bosszankodjak-e, amiért azt hiszi, van hatalma akárhova
küldözgetni engem, vagy szégyelljem magam, amiért rosszul ítéltem meg. Arra
gondolok, hogy sosem fogom megérten i Josh Bennettet, aztán eltűnődöm,
vajon miért próbálkozom ezzel egyáltalán.
- Ma buli lesz Trevor Masonnél. Akarsz jönni?
Drew-ra nézek. Retorikán ülünk. Majdnem fél három van, és én igyekszem
kicsengetés előtt megtalálni a neten a feladatomhoz még hiányzó öt infót, hogy
ne otthon kelljen befejeznem, ma este vagy a hétvégén. Nem tudom, Drew
mivel foglalkozik - mármint azonkívül, hogy velem -, mert szerintem egész órán
nem jutott semmire. Az nem is kérdés, hogy a nulla teljesítménye dacára ötöst
fog kapni.
Drew-nak már csak így megy itt a sora.
Hogy mit kérdezett tőlem? Egész lényegre törő volt, és döbbenetes módon
egyáltalán nem tartalmazott pajzán célzást, így egy pillanatra se köpni, se nyelni
nem tudok. Hogy akarok-e buliba menni ma este? Erre nem számítottam. Drew
a suli első napja óta löki nekem a fűzögetős rizsáját. Azt nem merném
kijelenteni, hogy incselkedünk egymással, hiszen én legfeljebb sokatmondó
pillantásukkal és kézmozdulatokkal szoktam reagálni, azt is ritkán. Néhány
nappal ezelőtt Drew megpróbálkozott az írogatással, ám ennek hamar véget
vetettem. Az írás csupán tényszerű, aktuális információk megosztására való,
nem beszélgetésre.
Hogy buliba menjek Drew-val? Miért ne? Még magamat is meglepem vele,
de tényleg: miért ne? Na jó, valószínűleg kábé száz érv szól ellene. Mert hát
lássuk be, Drew nyilván nem a sziporkázó szellemességem és szórakoztató
sztorijaim miatt akar meghívni. Ám legnagyobb bosszúságomra ez a srác is
egyike a napjaim azon néhány összetevőjének, amitől nem rettegek. Legalább
vele úgy érzem, hogy enyém az irányítás. Drew-t tudom kezelni. Nem ijeszt
meg, és mostanában ez talán elég is nekem. Azon kapom magam, hogy az ordító
szexmániája meg az erőltetett macsósága ellenére megkedveltem.
Na, nem úgy. Egyszerűen csak kedvelem, és kíváncsi vagyok, vajon mit árul ez
el rólam. Drew szórakoztató, és nekem borzasztóan szükségem van egy kis
szórakozásra. Bólintok. Persze, bulizzunk, oké. Egy pillanatra meglepettnek tűnik.
Basszus, egy kicsit én is meglepődtem. Aztán nyoma vész a meglepett
arckifejezésnek, és helyette felvillan Drew magabiztos, „még szép, hogy igent
mondtál nekem” mosolya.
- Kilencre érted megyek, jó? - kérdi.
Bólintok, előveszek a sulitáskámból egy noteszt, amiből kitépek egy lapot.
Kikapom Drew kezéből a tollát, és leírom a címet, mert ez leírásra érdemes
információ.
- Esetleg felvehetnél valami feketét - gúnyolódik Drew, miközben
megadom neki a címemet. Az elmúlt két hétben mást sem viseltem, csak feketét.
Átadom neki a cetlit, még mindig látom a szemében a diadalittas csillogást.
Oldalra billentem a fejem, tetőtől talpig végigmérem drága holmikba bújtatott,
vonzó testét, végül ismét szemügyre veszem az arcát. Aztán vállat vonok, és
kivonulok az osztályteremből.
 10. Fejezet
Josh

D rew nem sokkal éjfél után leparkol a házam előtt, és azonnal tudom, hogy
ennek nem lehet jó vége. Lerakom a ceruzát, amivel épp méreteket jegyeztem
le, és figyelem, ahogy kiszáll az autóból, majd bejön a garázsba.
- Haver, segítség kell!
- Nem vagyok meglepve.
- Rád bíznám Nastyát. - Rám bízná Nastyát? Először azt hiszem, hogy azt
akarja, hogy én vigyem haza, amíg ki nem nézek a kocsijára, és rá nem jövök,
mire gondol.
- Mi? Azt már nem. - A háta mögé pillantok, az anyósülésen összerogyva
ülő alakra. - Mit csináltál vele? Magánál van egyáltalán?
- Nincs. De semmit se csináltam vele - védekezik, és ő is a kocsi felé
fordul. Úgyhogy most mindketten a garázsomban állunk, ő karba tett, én pedig
zsebre vágott kézzel, és az autója szélvédőjén keresztül lessük, megmozdul-e a
lány. - Csak túl sokat ivott.
- Miből?
- Lángszóróból. - Nem néz a szemembe, miközben ezt mondja.
- Melyik seggfej adott neki lángszórót? - Szótlanul néz rám, de ezzel meg
is válaszolja a kérdést. Ekkora egy idiótát! A lángszóró gabonaszesz egy kis
cseresznyés italporral. Ilyen erővel be is kloroformozhatta volna Nastyát. -
Mégis mit képzeltél? A csaj kábé tíz kiló!
- Oké, apuci, tudom. Koszi a kioktatást, de ez nem igazán oldja meg a
gondot. Egyébként is, honnan tudhattam volna, hogy nem fogja bírni? Olyan
kemény csajnak látszik!
- Tízkilós kemény csajnak. - Igaza van. Nastya tényleg belevalónak tűnik.
Láttam a karját, rendesen ki van gyúrva, ami elég fura és félelmetes egyszerre,
mert mintha egyáltalán nem illene hozzá. Nagyon kis termetével rém
sebezhetőnek látszik, ugyanakkor lehetne akár egzotikus tini bérgyilkos is, aki
csupa izom, örökké feketében jár, és bármikor, bárkivel el tud bánni. Az
egésznek nincs semmi értelme. Elég zavaros. Nastya olyan, akár egy optikai
illúzió. Ránézünk az egyik szögből, meglátjuk a képet, és azt hisszük, ennyi az
egész. De aztán elég egy mozdulat, és a kép megváltozik, teljesen átalakul, és
már nem is látjuk az eredeti vonásokat. Totál kikezdi az ember agyát.
 - Josh, most komolyan, nem vihetem így vissza. De ha megint későn érek
haza, anyám letépi a tökömet. - Ezzel most öngólt lőtt. Komoly összeget
fizetnék azért, hogy lássam, amint Drew végre megkapja a magáét. Drew anyja
a világ legaranyosabb asszonya, ám aki a világon legjobban be tudja pöccenteni,
jelenleg épp itt áll előttem, és azért könyörög, hogy segítsek neki megúszni a
kivégzést, vagy talán csak a kasztrálást. Nem fogom cserbenhagyni Drew-t. Ezt
már azelőtt tudta, hogy idejött volna. A kérése puszta formalitás. Neki sosem
mondok nemet.
Az autóhoz lépek, és kinyitom az anyósülés ajtaját. Igyekszem felébreszteni
Nastyát, hogy megkérdezzem, be tud-e jönni a saját lábán a házba. Kicsit
mocorog, és kinyitja a szemét. Még abban sem vagyok biztos, hogy lát engem,
aztán a feje a mellkasára bukik, mintha a nyaka nem bírná el a súlyát. Világos,
hogy egy lépést se fog tenni a saját lábán. Szinte meg se rezzen, miközben
kirángatom az ülésről, a karomba veszem, és becipelem a házba.
- Ezt jól elcseszted, Drew - motyogom.
A kocsinak dől, és felsóhajt.
- Totál igaz.

Nastya

Miután kinyitom a szemem, vagy egy percig próbálom kitalálni, hogy hol vagyok.
Tényleg nagyon, de nagyon igyekszem kitalálni, hol lehetek, ám egyszerűen fogalmam
sincs, és ez halálra rémít. A homlokomhoz kapok, félresöpröm a hajam a szememből,
hogy rendesen körülnézhessek, és megpróbálhassam megállapítani, mi a fene folyik itt.
Legjobb tudomásom szerint három dolog biztosan történt tegnap éjjel: egy, kis manók
másztak fel a fejemre, és teljesen összegubancolták a hajamat; kettő, tuti nyitott szájjal
aludtam, mert valami belemászott, aztán megdöglött ott; és három, egy örvény be-
szippantott valami rajzfilmes világba, ahol a fejemre pottyantottak egy üllőt.
Homlokomra szorítom a tenyerem, próbálom enyhíteni dübörgő fejfájásomat, miközben
igyekszem - nem kis erőfeszítés árán - felülni. Valaki kanapéján fekszem.
Valaki kanapéján. Valaki kanapéján. És amint eszembe jut, hogy kién,
legszívesebben rögtön cl is felejteném.
- Jó reggelt, Napsugár! - Kicseszett Josh Bennett. Mostanra biztos vagyok
benne, hogy ha megtalálnám a születési anyakönyvi kivonatát, pontosan ez állna
rajta. Nincs időm kitalálni, miért vagyok itt, vagy hogy miért adja elő ezt a
hamis, túljátszott vidámságot, mert a srác még levegőt sem véve folytatja.
Nekem meg az jut eszembe, hogy a valódi Josh Bennettet talán űrlények
rabolták el, vagy esetleg elhurcolták a manók, miután végeztek a hajammal. —
Örülök, hogy végre felébredtél. Már kezdtem aggódni érted. Tudod, azok után,
hogy sugárban hánytál az éjjel. - Grimaszt vágok, talán a fizikai fájdalomtól
vagy inkább a szégyentől, nem is tudom. Josh látja, hogy rosszul érzem magam,
de nem áll le. Szerintem még fel is bátorodik. — Ugyan, ne aggódj miatta,
szépségem! - mondja tettetett őszinteséggel, majd elhallgat, és végigmér. — Na
jó, ma talán nem vagy a legszebb, és az éjjel határozottan nem voltál szép, de
akkor se aggódj miatta! Csak négy-öt törülköző kellett, hogy mindent
feltakarítsak, és szerintem egy-két napon belül a szag is kiszellőzik. Remélem, a
hajadból könnyebben kijön majd. Megtettem, amit tudtam, de azt hiszem,
praktikusabb lett volna, ha lófarokba fogod.
Josh Bennett takarította fel a hányásomat. Csodás. Most elégtételt vesz, és
túlságosan is élvezi. Nem is tudom, melyik a rosszabb: a mérges apuci Josh
Bennett vagy a gúnyos, csúfondáros Josh Bennett. Momentán mindkettőjüket
szeretném nyakon vágni, de abban sem vagyok biztos, hogy meg bírnám emelni
a karomat.
Mi a fenét keresek én itt? Az utolsó emlékem az, hogy Drew-val vagyok egy
túlzsúfolt bulin, és valami gyanús ízű piát iszom. Végignézek magamon,
kimondhatatlanul hálás vagyok, amiért ugyanaz a ruha van rajtam, amit tegnap
este viseltem, még akkor is, ha most már tudom, hogy a rajta lévő foltok a saját
hányásom nyomai. Legalább Josh Bennettnek nem kellett levetkőztetnie, és a
saját alsógatyáját rám adnia. Ez a gondolat nem igazán vigasztal meg. Talán
azért nem, mert csak most döbbenek rá, hogy míg a ruháim még mindig rajtam
vannak, a melltartóm titokzatos körülmények között eltűnt. Próbálok körülnézni,
nem a padlón hever-e, vagy valami, de nagyon fáj megmozdítanom a fejem.
Josh még mindig nem fogta be, de fogalmam sincs, miről beszél, bár a hangja
mintha egyenesen a koponyámba hatolna. Még mindig a lófarok előnyeiről
magyaráz. Hogy részeg csajoknak ez a kötelező frizura. Csöppet sem halkítja le
a hangját. Sőt, annyira hangos, mint aki azt hiszi, hogy színpadon áll, és a
közönség leghátsó sorainak zengi a beszédét.
Fölnézek rá. Pokolian fest, kíváncsi vagyok, aludt-e egyáltalán.
Nyilvánvalóan bosszús, és hogyne lenne az? Ébren van szombat hajnalban, a
kanapéján terpeszkedő fura csaj miatt, aki ráadásul az éjjel összehányta a
fürdőszobáját, miközben ő a haját próbálta hátrafogni. Úgy érzem, kénytelen
leszek elnéző lenni vele - méghozzá totálisan -, főleg, miután kimegy a
konyhába, és hoz nekem egy pohár hideg vizet, amire borzasztó nagy
szükségem van. A felém nyújtott pohárra nézek. Szánalmasan kicsi
üvegpohárka. Talán Josh mániákus környezetvédő? Még legalább tizennyolc
ilyen adag kellene. Elveszem a poharat, hálásan az ajkamhoz emelem, és egy
hajtásra kiiszom.. A folyadék elér a torkomig, aztán rögtön fel is jön. Mi a
franc? Vodka. Kiköpöm, azt se figyelem, hova, majd öklendezni kezdek.
Görcsöl és háborog a gyomrom, de mást nem taccsolok ki. Josh Bennettre
meredek, ő meg visszabámul rám. Hitetlenkedve? Bűnbánóan? Félve?
- Basszus! Eszembe se jutott, hogy tényleg megiszod. - Kikapja a kezemből
a poharat. Miért, mit képzelt? Hogy megfürdöm a vodkában? - Azt hittem,
rájössz. - Bocsánatkérően néz rám. - Vicc volt. Ezek szerint szar vicc - morogja
a bajsza alatt, miközben beszalad a konyhába, és egy újabb törülközővel tér
vissza. Szegény gyerek egész nap mosni fog. Kíváncsi vagyok, hogy fogja
mindezt beadni a szüleinek. Csoda, hogy nincsenek még a nyakunkon,
magyarázatot követelve. Kirántom a kezéből a törülközőt, és lemászom a
padlóra, hogy feltakarítsak magam után. Még ha ez most az ő hibája is, akkor
sem akarom tovább növelni a tartozásomat. Megáll, és nézi, ahogy
feltörölgetem a padlóra köpött vodkát. Szép kis látvány lehetek így négykézláb,
miközben a hajam, az arcom és a ruháim mind az elmúlt este kegyetlen
viccének nyomát viselik magukon.
Dühösen nézek fel rá, nemcsak azért haragszom, mert tanúja volt teljes
megszégyenülésemnek, hanem mert akármennyire is élvezi a bukásomat, az
adósa vagyok. Drew viszont más történet. O a halálnál is rosszabb sorsot
érdemel. Szerintem még azt is jobban díjaztam volna, ha kidob Margot háza
előtt, ahelyett, hogy kiszolgáltat Josh Bennettnek. Amint megfogalmazódik
bennem ez a gondolat, tudom, hogy talán mégsem igaz. De akkor is úgy érzem,
igaznak kéne lennie. Rádöbbenek, hogy amíg ezt végiggondoltam, dühösen
meredtem Joshra, és kíváncsi vagyok, mit árult el az arckifejezésem, mert a srác
most már mosolyog rám. Mosolyog. És mintha őszinte mosoly lenne, bár nem
tudhatom biztosan, hiszen még sosem láttam rendesen mosolyogni. A suliban
mindig ugyanolyan képet vág, mindennap kifejezéstelen az arca, mintha a
világon semmi nem lenne rá hatással. És ezzel vissza is tértem az ufós-
elrablásos teóriámhoz, amelyet kezdek komolyan fontolóra venni, amikor Josh
megszólal.
- Most legszívesebben elküldenél a jó büdös francba, nem igaz, Napsugár?
- Még mindig szórakozik velem. Összehúzom a szemem, amikor ismét
Napsugárnak hív. Ez taktikai hiba, mert most már tudja, mennyire idegesít vele,
és van egy olyan érzésem, hogy Josh örömét leli benne, hogy engem idegesít. -
Mi baj? A Napsugár illik hozzád. Ragyogó, élénk és derűs. Pont, mint te.
És ez a pont, ahol kiakadok. Nem bírom tovább. Most már tök mindegy,
milyen szarul érzem magam, milyen hülyén nézek ki, és mennyire haragszom
magamra meg Drew-ra meg Kibaszott Josh Bennettre meg a szemét italokra,
amiknek csak cseresznyeszörp ízük van, semmi más. Egyszeriben felfogom,
milyen nevetséges ez az egész, és egy örökkévalóság óta először elnevetem
magam. Talán nem is igazi nevetés ez. Talán csak egy nagyon zakkant csaj
hisztérikus vihogása, de nem érdekel, mert jólesik, ráadásul szerintem akkor se
tudnék uralkodni magamon, ha akarnék. Josh arcáról eltűnt a mosoly.
Átköltözött az én képemre, az övére pedig kiült az én értetlenségem. Most úgy
néz rám, mintha olyan őrültnek látna, amilyen tényleg vagyok. Lehet, hogy
megleptem. Nyertél, Josh Bennett. Sikerült kiakasztanod.
Miután hisztériám elcsitul, Josh elveszi tőlem a vodkás törülközőt, és
visszamegy a konyhába. Most először veszem szemügyre a helyiséget.
Egyszerűen berendezett. Nem sok modern holmi van benne. A kanapé
kivételével szinte minden fából készült, ami nem igazán lep meg. Semmi sem
illik semmihez. Nem hinném, hogy akad két összeillő bútor ebben a szobában.
Minden darab más stílusban, másfajta fából és más kidolgozással készült.
Kíváncsi vagyok, vajon van-e köztük olyan, amit Josh készített.
 Az a legfurább, hogy nem kevesebb, mint három dohányzóasztal van a
helyiségben. A kanapé előtt álló nem valami nagy szám. Négyszög alakú, sima,
a felszínén megkopott a lakk, nyilván hosszú évek óta tesznek rá italokat
poháralátét nélkül. Nem lógna ki a sorból, ha nem lenne két másik
dohányzóasztal a szoba túlsó felében, és azokat aztán nem lehet simának
nevezni. Az a páros egy teljesen más világot képvisel, és odamegyek hozzájuk,
hogy alaposabban szemügyre vegyem őket. Még csak nem is tűnnek
hagyományos értelemben vett dohányzóasztalnak, de nem tudom, mi másnak
nevezhetném őket. Réginek látszanak. Egyszerre díszesek és visszafogottak.
Fogalmam sincs, miért tolták őket ide hátra, a szoba falához. Letérdelek,
kinyújtom a kezem, hogy végigfuttassam az ujjam a hozzám közelebbi asztal
egyik ívelt lábán, ám ekkor meghallom, hogy Josh közeledik, és visszahúzok a
kanapéhoz. Nem akarom, hogy azt higgye... Mit is? Hogy tapizom a bútorait?
Nem is tudom. Nem akarom, hogy bármit is gondoljon.
Amikor belép, egy olyan nagy, műanyag, kórházi bögre van nála. Otthon
egész gyűjteményem van ilyenekből. Az enyémek fehérek, kék felirattal. A Josh
kezében lévő fehér alapon vörös. Odanyújtja nekem a bögrét.
- Tessék, víz. - Kétkedve nézek rá. - Ezúttal tényleg az, komolyan.
Sikerül az egészet meginnom, és beveszem a hozzá kapott ibuprofent. Utána
Josh szó nélkül visszaviszi a bögrét a konyhába, és másodpercekkel később
újratöltve hozza vissza. Ezt az adagot is megitatja velem, amit nem nagyon
díjazok, mert most már nagyon szeretnék elhúzni innen. Szarul nézek ki, szarul
érzem magam, és fogalmam sincs, hogy fog mindez lecsapódni hétfőn. De ezzel
a gondolattal majd később foglalkozom, amikor nem akar épp szétmenni a
fejem, és nem Josh Bennett kanapéján ülök.
Felállók, indulni készülök, ám előbb lenézek magamra, és gondolkodom,
rákérdezzek-e a melltartómra.
- A fürdőszoba padlóján van. - Josh a földre mosolyog, nem rám, miközben
ezt mondja. - Valamilyen oknál fogva nagyon undorodtál tőle. Egy mozdulattal
kirántottad a ruhád alól, a felsőd ujján át kihúzva, és a szoba túlsó végébe
hajítottad. Lenyűgöző volt. - Fantasztikus. A tegnapi vacsorámat, méltóságom
utolsó morzsáit, és ezek szerint az alsóneműmet is Josh Bennett
fürdőszobájának padlóján hagytam. Vajon még mi mást? Bár be kell vallanom,
még a teljes megaláztatás közepette is viccesnek találom, hogy úgy tűnik, Josh
képtelen kimondani a „melltartó” szót.
Megmutatja, merre van a fürdőszoba, én pedig a lehető legóvatosabban
tipegek oda. Minden egyes lépés lökéshullámokat vet a lábfejemtől az agyamig.
A fürdőszobába érve megpillantom a melltartómat: a kád és a vécé közti
sarokban, a csempén heverve gúnyol. Legalább csini, csipkés fekete darab, mert
a ma reggelt már csak a randa alsónemű tehetné még szörnyűbbé. Letérdelek
érte, és közben elgondolkodom, vajon összekaparhatom-e az önérzetem
széthányt maradékát. Talán még szükségem lesz rá.
Josh ezúttal nem szorul útbaigazításra. Hazafelé nem szól egy szót sem, én
pedig nem tudom eldönteni, hálás vagyok-e ezért, vagy sem. Fél órával azelőtt
tesz ki otthon, hogy Margot megjönne a munkából. Épp elég időm lesz
lezuhanyozni, átöltözni, és úgy tenni, mintha minden rendben volna, mire a
nagynéném belép az ajtón.
- Jobbulást, Napsugár! - Nem néz rám, de amikor becsukom a kocsiajtót,
látom, hogy felfelé görbül a szája.
Belegondolok, hogy hagyott a kanapéján aludni, miután Drew nyilván
lepasszolt neki. Hátrafogta a hajamat, feltakarította a tömérdek hányásomat,
adott fájdalomcsillapítót, és megitatott velem egy liter vizet, hogy ki ne
száradjak. Nem vagyok én se sugárzó, se szívderítő, de a tegnap éjszaka után ez
a srác kiérdemelte a jogot, hogy gúnyolhasson ma reggel. Szóval ja, azt hiszem,
legalább egy kis ideig Josh Bennett úgy hív, ahogy csak akar.
 11. Fejezet

Josh

V asárnap délután négy órakor csöngetnek. Ajtót nyitok, és Drew anyukájával

találom szembe magam, kezében egy műanyag dobozzal.
- Vasárnap van. Készítettem neked paradicsomszószt. Drew mondta, hogy
nem jössz vacsorára, ezért áthoztam. - Tudja, menynyire idegesít, hogy sose
bírok rendes spagettiszószt csinálni, így sokszor hoz nekem.
- Köszönöm. - Kinyitom a szúnyoghálós ajtót, és félreállok, hogy
bejöhessen. - Megkérhette volna Drew-t, hogy hozza át. Igazán nem kellett
volna elautóznia ide.
Drew ebéd után elment valahova. Nyilván randija van az aktuális
hölgyikéjével. - Kérdőn megemelt szemöldökkel néz rám, én pedig
kifejezéstelen arcot vágok, de arra gondolok, hogy talán pontosan tudom,
melyik lányról van szó. Elveszem tőle a dobozt, és berakom a hűtőbe, miközben
ő leül egy bárszékre a konyhapulthoz. A pulton van egy tál süti, ami ma délelőtt
bukkant fel az ajtóm előtt. - Egyébként is, tudod, hogy szeretem időről időre
ellenőrizni, mi van veled. Kifaggatlak az életedről, még ha tudom is, hogy nem
fogsz válaszolni. - Mosolyogva elvesz egy süteményt.
- Köszönöm - mondom néhány percen belül másodszorra, bár nem is
tudom, mit köszönök neki: hogy meglátogat, hogy kíváncsi rá, mi van velem,
vagy hogy nem vár tőlem választ. Vagy minden mást. Egész nap hálálkodhatnék
Mrs. Leightonnak, de ő nem várja el ezt tőlem.
- Megkönnyítenéd a dolgom, ha beköltöznél hozzánk. - Meg sem próbálja
leplezni a somolygását. Mióta megtudtam, hogy a nagyapám elmegy, Mrs.
Leighton hetente megismétli ezt az ajánlatot. Mindig ugyanazt a választ kapja,
de aztán mindig újra felveti. Nem tudom, hogy esne, ha feladná.
- Köszönöm - ismétlem megint, így már a harmadiknál tartunk. Mostanra
már ki sem kell mondanom az elutasítást.
- Tudod, csakis önző érdek vezérel. Szükségem van rád, jó hatással
lehetnél Drew-ra. Valakinek meg kell óvnia azt a fiút önmagától. Fiatal vagyok
még a nagymamasághoz. - Sokatmondó pillantást vet rám.
- Szerintem túlbecsül engem.
 - Josh, imádom a fiamat, de bizonyos napokon úgy érzem, a veled való
barátsága az egyetlen érdeme. Lehetséges, hogy egyedül miattad viselem még el
Drew-t. - Megcsóválja a fejét, és tudom, hogy nem mondja komolyan. Drew az
anyukája szeme fénye, nem is kérdés. Csak éppen manapság legtöbbször az
anyukája agyára megy.
Mikor kezdtél te sütögetni? Ezt eltitkoltad előlem. - Megforgatja kezében a
félig megevett süteményt, alaposan szemügyre veszi.
- Nem én sütöttem. - Elhallgatok, a tálat nézem. Most, hogy látszik az alja,
megpillantom rajta a körbefutó kék, török mintát.
Lehet, hogy egy készlet darabja, és talán vissza kéne adnom. - Kaptam valakitől.
- Valakitől? - kérdi gyanakodva. Ez láthatóan felkeltette az érdeklődését.
- Már megunta, hogy Drew-t faggassa lányokról, mert amilyen gyorsan a
fia váltogatta őket, semmi értelme nem volt. De engem még mindig faggat, azt a
napot várva, mikor végre választ kap. - Nocsak. - Ismét beleharap a sütibe. - Az
a valaki nagyon ért a sütéshez. Ez isteni.
- Nem köntörfalazok - mosolygok, megválaszolva hangosan fel sem tett
kérdését. - Nem tudom, ki sütötte. Ma délelőtt találtam a tornácon.
- Ó! - hökken meg, kikapja a sütit a szájából, és mosolya lelohad.
- De azért sejtem, hogy ki lehetett. Szerintem nyugodtan ehet belőle. - Mrs.
Leighton arckifejezése megenyhül, kissé megkönnyebbül. Valóban sejtem, ki
hozta a süteményt, bár nem tudhatom biztosan. Nem volt hozzá üzenet
mellékelve, ám gyanítom, hogy köszönetképpen kaptam. És komolyan, senki
más nem lehetett. - Egyébként meg már vagy hatot befaltam. Ha valaki meg
akarna mérgezni, már tudnánk róla.
Beszélgetünk még néhány percig, majd feláll, és mielőtt elmegy, még egyszer
megkérdi, biztos nem akarok-e velük vacsorázni. Biztosan nem, és ezt nagyon
jól tudja. Még mindig haragszom Drew-ra a péntek éjjel történtek miatt, és
egyelőre nincs kedvem a hülyeségével foglalkozni.
- Ma reggel a parkolóban vártam a csajt - meséli Drew hétfő reggel, amikor
összefutunk becsöngetés előtt. Drew előző este fel is hívott, de nem vettem fel,
és meghallgatás nélkül töröltem az üzenetét. Nem beszéltem vele azóta, hogy
szombat délután megjelent nálam, és érdeklődött, mi lett Nastyával, miután
lepasszolta nekem. Mondhatnám, hogy gondosan rám bízta, de hát mindketten
tudjuk, nem egészen ez történt. Az még rendben is lett volna, ha Drew-t az
érdekli, hogy érzi magát Nastya, és vajon rendben hazaért-e, de ő alapvetően
csak azt akarta megtudni, mennyire haragszik rá a csaj. Egyáltalán nem
igyekeztem megnyugtatni. Remélem, hogy Nastya pipás rá. Drew megérdemli.
- Szóba se áll velem — nevet, ahogy az első óránkra igyekszünk. —
Mármint, érted, nem vet rám sokatmondó arckifejezést. A középső ujjával
jelzett valamit, de lehet, hogy csak megrándult a keze, vagy izomgörcse volt,
vagy valami.
- Ja, persze - felelem.
- Te is zabos vagy még?
 - Már nem.
- Helyes. Ugyan már, hiszen kiraktam nálad egy tök részeg, tök szexi, tök
néma csajt. Ez szinte ajándék!
Megtorpanok, ránézek, és ismét eltűnődöm, miért is vagyunk barátok. Elég jól
ismerem, hogy tudjam, nem mondta komolyan. Drew egy szexmániás barom, de
nem totális seggfej. Mindegy, muszáj felelősségre vonnom. Ezúttal megérdemli.
- Bocsáss meg - mondom cseppnyi megbánás nélkül, és továbbmegyek. -
Azt hittem, arra kérsz, hogy oldjam meg a gondodat. Nem kapcsoltam, hogy
igaz barátként viselkedtél, és felkínáltál nekem egy öntudatlan csajt
megerőszakolásra. Legközelebb fogalmazz kicsit világosabban, hogy el ne
mulasszak még egy ilyen csodálatos lehetőséget. - Ha akarnám, se bírnám
leplezni hangomban a gúnyt.
Tudod, hogy csak vicceltem. - Annyi tisztesség azért akad benne, hogy
legalább a hangja bűnbánó. - Azért hagytam nálad, mert tudtam, hogy te nem
nyúlnál hozzá. - Most viszont úgy állít be, mint valami szerzetest, és ezt se
nagyon díjazom.
- De ő ezt nem tudja. Nyilván azt hiszi, hogy pontosan azt tetted, amiről az
előbb poénkodtál. Hogy lepasszoltad valami idegennek, és bele se gondoltál, mi
történhet.
- Na és mi történt? Olyan dühös voltál rám szombaton, hogy szart se árultál
el.
- Talán mert egész éjjel fent voltam hányást takarítani, meg figyelni,
nehogy a csaj belefulladjon a rókázásba. - Megállók, és szembefordulok Drew-
val, hogy lássa, nem viccelek. Semmi humoros nincs abban, amennyi
hányadékot én péntek éjjel láttam. Lehet, hogy sosem heverem ki. — Tudni
akarod, mi történt? A csaj kitaccsolt. Sokszor. Elájult. Aztán felébredt.
Hazavittem. Ennyi.
- Haver, jövök neked eggyel - mondja, grimaszolva a hányás hallatán.
- Az nem kifejezés.

Nastya

Amikor hétfőn beérek a műhelybe, Margot kék török mintás tálja a terem
végében lévő pulton, a szokásos helyemen vár. Josh nincs a padjánál, de
biztosan ő tette oda. A műhely túlsó felében, a szerszámgépeknél veszem észre.
Nem akarom olyan sokáig bámulni, amiből megtudhatnám, mit csinál, így
gyorsan a táskámba dugom a tálat, mielőtt visszaülne a helyére. Megszólal
csengő, Josh rám egy pillantást sem vetve elfoglalja a helyét, és minden
visszatér a normális kerékvágásba. Ez nem tart sokáig, amin igazán nem kéne
meglepődnöm. Nem hiszem, hogy Josh Bennett-tel kapcsolatban bármi is
normális volna. Bár nekem aztán nem lenne szabad ezen a téren ítélkeznem,
pláne, hogy az én fejemen is akad bőven elég abnormális vaj.
- Te, Bennett! Tényleg nagykorúsítottak? — Nagy kor ásítottak? Körülnézek,
hogy lássam, ki kérdezte ezt. Valami deszkás púnk, akit talán Kevinnek hívnak,
de eddig még annyi figyelemre sem méltattam, hogy a nevében biztos lehessek.
Csak azt tudom róla, hogy a haja a képébe lóg, a nadrágja túl bő, és elég
királynak tartja magát. De úgysem az érdekel igazán, ki tette fel a kérdést, csakis
a válaszra vagyok kíváncsi.
Josh bólint, de nem mond semmit. Lehajtja a fejét, a méretarányos rajzon
dolgozik, amit a pénteki órán kezdett el. Föl sem néz, még csak tudomást sem
vesz se Kevinről, se a többiekről, akik mind őt figyelik.
- És akkor te most azt csinálhatsz, amit csak akarsz?
- Ez a lényeg. - Beállítja a vonalzót, ceruzájával gondosan meghúzza a
csíkot. - Persze azért nem ölhetek meg senkit, úgyhogy van egy határ - mondja
szárazon, továbbra sem nézve fel. Alig tudom elnyomni a mosolyomat, főleg,
mivel Kevin tovább faggatja, egyáltalán nem érti a célzást.
- Ember, ez csúcs! Én minden este bulit rendeznék! - Láthatóan nem fogja
fel, hogy Joshnak nincs több mondanivalója, mert egyre csak nyaggatja. Nem
bánnám, ha a friss nagykorú rendesen ellátná a baját, de azt hiszem, ez inkább
rám vallana, mint Josh Bennettre.
Hallom, amint valaki fojtott hangon rászól Kevinre, hogy kussoljon már. A
többiek kíváncsinak, nyugtalannak vagy épp egyenesen döbbentnek tűnnek a
kérdései hallatán. Én magam a kíváncsiak táborát erősítem, bár igyekszem úgy
tenni, mintha nem érdekelne. Látom, hogy még Turner tanár úr is felfigyelt a
dologra, mert folyton Josh meg Kevin felé pillant. Nem fog közbelépni, de az
tuti, hogy tudni akarja, mi hangzik el. Szinte felháborodottnak tűnik. Tisztában
vagyok vele, hogy lemaradtam valami kulcsfontosságú információról, és nincs,
akit megkérdezhetnék róla. Miért nagykorúsították Josht? Bántalmazták a
szülei? Vagy talán meghaltak? Lecsukták őket? Elköltöztek az országból? Még
az is lehet, hogy kémek, és valami szupertitkos küldetéssel bízták meg őket.
Jár az agyam, miközben Kevin tovább faggatózik. Továbbra is azt próbálom
kitalálni, vajon miért nagykorúsították Josht, és mi köze lehet ahhoz, hogy
mindenki távol tartja magát tőle. Még csak pár perce ülünk a műhelyben, de
mintha máris fojtogatóvá vált volna a levegő.

Josh

Fel sem kell pillantanom, hogy tudjam, milyen képet vágnak. Általában mind
keresztülnéznek rajtam, de az sokkal rosszabb, amikor nem. Mint most. Ilyenkor
vagy ostoba baromságokat locsognak, mint ez a hülye Kevin Leonard, vagy „de
rossz neked” tekintettel bámulnak. Pláne a lányok. A lányok a legrémesebbek.
Drew azt mondja, ki kéne használnom a sajnálatukat; szerinte elvesztegetem a
szar sorsommal járó lehetőségeket, hiszen valamit csak nyerhetnék azon, hogy
ilyen tragikus alak vagyok. De nem igazán vágyom arra, hogy sajnálatból
feküdjön le velem valaki. Szerintem nem valami vonzó, ha egy lány úgy néz
rám, mintha elhagyott kölyökkutya lennék, amit hazavihet és megetethet, vagy
esetleg szomorú kisgyerek, akit az ölében babusgathat. Az egyáltalán nem indít
be, ha egy lány sajnál engem. Végső kétségbeesés esetén talán ráfanyalodnék az
ilyen szexre, de szerintem még akkor sem.
A felnőttek még rosszabbak, mert imádnak hülye megjegyzéseket tenni, hogy
milyen remekül elboldogulok, milyen ügyesen alkalmazkodom, milyen éretten
kezelek mindent. Fogalmuk sincs semmiről. Csak azt tanultam meg, hogyan
kerüljek el mindent és mindenkit, de az emberek jobb szeretnék azt hinni, hogy
minden a legnagyobb rendben van. így visszamászhatnak az oltalmat adó
csigaházukba. Azt hiszik, hogy odabent nem veszi észre őket a halál.
Még a tanárokkal is ez a helyzet. Szinte bármelyik feladatot meg- úszhatom,
ha kijátszom a halálkártyát. A haláltól mindenki feszeng, így a tanárok szinte
bármit megtesznek a kedvemért, csak hogy megszabaduljanak tőlem, és ne
emlékeztessem őket az elmúlásra. Ráadásul meggyőzhetik magukat, hogy együtt
éreznek velem, és letudják a napi jó cselekedetüket. Ha szerencsés vagyok, nem
is foglalkoznak velem, mert az mindannyiunknak könnyebb. Könnyebb, mint
tudomást venni a halálról.
Egyetlen halálkártya bőven elég lenne ahhoz, hogy megússzak egy későn
leadott házi dolgozatot vagy letapizhassak egy csajt, de nekem már egész
halálpaklim van, és szinte bármit megengedhetnék magamnak. Már jó ideje nem
vont felelősségre senki. Talán én sem magamat.
Nyolcéves koromban apám tavasszal elvitt egy baseballmeccsre. Havonta
egyszer a szüleim szétváltak, és egyikük a húgomat, Amandát, a másik engem
vitt el valahova, egy egész napos programra. Egyik hónapban én mentem
apámmal, és Amanda anyámmal. A másikban cseréltünk. Márciusban nekem
anyámmal kellett volna tartanom, de mivel akkor volt a meccs, könyörögtem,
hadd menjek inkább apámmal. Azt ígértem anyának, cserébe áprilisban és
májusban is velem mehet valahova. Mert én voltam a kibaszott főnyeremény.
Anya azt mondta, ez megfelelő ajánlat, és kezet rázott velem.
Apával este hatkor értünk haza, én addigra elaludtam a kocsiban. Apám
felébresztett, miután leparkoltunk, de végül mégis ölben kellett becipelnie a
házba, mert az istennek nem akartam kimászni az autóból. Túl sokat ettünk, túl
sokat nevettünk, túl sokat kiabáltunk. Fájt a hasam. Leégett az arcom. Elment a
hangom, és nem bírtam nyitva tartani a szemem. Az volt életem utolsó boldog
napja.
Mire felébredtem, már nem volt se anyám, se húgom, de végül minden jól
alakult, hiszen annyi pénzt kaptunk cserébe, hogy annyit elkölteni se lehet. A
fuvarozóvállalat ügyvédje azt állította, nagylelkű kártérítésben részesültünk.
Apám ügyvédei azt mondták, tisztességes összeget kaptunk. Tisztességes
kárpótlást anyám életéért cserébe. Tisztességes kárpótlást a húgom haláláért.
Azt a tényt nem vették figyelembe, hogy én aznap az apámat is elveszítettem.
Lelkileg megroppant, összetört, elolvadt, kiégett, széthasadt, akárcsak anyám
kocsija, miután áthajtott rajta az üdítőt szállító kamion. Ám biztos vagyok
benne, hogy az ügyvédek még ennek a figyelembevételével is roppant
tisztességesnek találták volna a kártérítést. Sőt, egyenesen nagylelkűnek. Nincs
többé húgom, akire panaszkodhatnék, se anyám, akivel beszélgethetnék, se
apám, akivel barkácsolhatnék. De vannak szinte érintetlen dollármillióim
bankok meg brókercégek számláin, és az életben minden kurvára tisztességes.
- Tényleg csúcs - felelem Kevinnek, remélve, hogy ha igazat adok neki,
akkor elfordul, és valaki másnak kezdi nyomatni az ostobaságait meg a legendás
bulikról szőtt álmait. - Senkit se érdekel, hogy mit csinálok. - Ez több
szempontból is igaz. Felemelem a fejem, Kevin szemébe nézek, és remélem,
hogy megérti.
Igyekszem befejezni a méretarányos rajzot, amin dolgozom, örülök, hogy a
többiek figyelme visszaterelődik a nálam jóval fontosabb dolgokra, mint például
a matekdoga meg a bombázó csajok. Turner tanár úr körbejár a műhelyben,
mindenkinél megnézi, hogy halad a rajzzal. Miután elmegy a padom mellett, a
hátam mögé néz.

- Nastya, azon a pulton ülve nem tudsz rajzolni. Miért nem telepszel át ide,
erre az üres helyre Kevin mellé? - Szinte mentegetőzve kéri, hogy üljön át
máshova. Meglep, hogy a tanár úr egyáltalán elvárja Nastyától a feladat
elvégzését. Mostanáig úgy viselkedett, mintha a lány jelen sem volna, hisz
mindketten tudjuk, hogy nem is kéne erre az órára járnia. De gondolom, nem
bírt megszabadulni tőle, hiszen még mindig itt van. Azt hiszem, ez a csaj
ugyanúgy kiakasztja az embereket, mint én. Turner tanár úr miattam sosem
feszengett, Nastya miatt viszont annál inkább. Talán a ruházata, illetve annak
hiánya feszélyezi, mert mintha még ránézni is félne a lányra. Én el is felejtettem,
hogy mögöttem ül, vagyis nyilván hallotta az iménti eszmecserémet Kevinnel.
Most nekiáll összeszedni a holmiját, Turner tanár úr pedig ismét velem
foglalkozik. - Jól néz ki - nyugtázza a rajzomat. - Miből fogod megcsinálni?
- Azt hiszem, kőrisfából. Természetes olajjal kenném le - felelem. A tanár
úr bólint, de egy pillanatig még ott marad.
- Minden rendben? - kérdezi, és tudom, hogy a Kevin miatti szitura gondol.
Tök fölöslegesen aggódik, mert én már rég nem hagyom, hogy az ilyen
szarságok kiakasszanak.
- Minden oké - válaszolom, és újabb vonalat húzok meg a rajzomon, a
tanár úr pedig visszamegy az asztalához. Hallom, hogy Nastya leugrik a pultról
a hátam mögött, tűsarka koppan a padlón. Elhalad mögöttem, majd megkerüli a
padomat, hogy leüljön a diadalittasan röhögő Kevin Leonard mellé. Mostanra
mindenki munkához látott, és jelentősen megnőtt a háttérzaj, így amikor meg-
hallom a szót, nem is tudom, hogy képzelődöm, vagy megőrültem.
Hazudsz. Még csak nem is suttogás. Olyan halkan jut el a tudatomig, mintha
nem is lenne hangalakja, pusztán levegőből és vágyból lenne, de esküszöm,
hogy hallom. Amikor felnézek, az egyetlen személy, aki szólhatott hozzám, épp
letelepszik Kevin Leonard mellé, én pedig átkozom magam, amiért ilyen
nevetséges vagyok. Hiszen tudom, hogy a hang nem lehetett valódi, a szót
kiváltó vágyódást pedig egyedül én érzem.
Épp időben érek be rajzórára, besurranok a terembe, és leülök hátul egy üres
padba, Clay Whitaker mögé. Nem vagyok oda a művészetért, de már nem volt
több technikaóra, amit felvehettem volna. A haladón kívül már mindent
elvégeztem, úgyhogy kellett valami más szabadon választható tárgy is az
órarendembe. Lehetőleg olyat akartam, amihez nem kell se házit írni, se
gondolkodni. A bakancsom már alaposan kitaposta a legkisebb ellenállás útját.
Carson tanárnő nem követel tőlem többet vázlatoknál a kedvenc bútoraimról,
amelyeket egyszer majd szeretnék megcsinálni. Néha olyan darabokat rajzolok
le, amiket régiségkereskedésekben láttam. Olyasmit, aminek az elkészítéséről
most még csak álmodozni tudok. Talán egy szép napon elég ügyes leszek hozzá.
Nem vagyok valami nagy rajzművész. De azért egész jó vázlatokat készítek.
Nem vészeseket, de nem is csodásakat. Az előttem lévő padra pillantok. Clay
Whitaker csodálatosan tud rajzolni. Arra képes a vázlatfüzetével meg a rajz-
szénnel, amit én csak szeretnék elérni a fával meg a szerszámokkal. Az ölembe
veszem az iskolatáskámat, és addig kotorászok benne, amíg meg nem találom a
képet, amit a netről nyomtattam ki tegnap este. Alig kezdek bele a rajzba,
amikor Clay hátrafordul.
- Mit rajzolsz? - A nyakát nyújtogatja, hogy jobban lássa az előttem lévő
képet.
A kép egy tizennyolcadik század közepi, II. György korabeli, márvány tetejű
konzolasztalt ábrázol. Az volt a feladat, hogy hozzunk be egy fotót, és arról
készítsünk rajzot, én pedig ezt választottam.
- Asztalt - felelem.
- Egyszer megpróbálhatnál négylábú tárgyak helyett kétlábú lényekkel
foglalkozni.
Az emberek lerajzolása hidegen hagy, ráadásul tök béna is vagyok benne.
- És te mivel foglalkozol? - kérdezem.
- Kivel, nem mivel - helyesbít. Clay ritkán rajzol mást, mint embert. A
mániája az emberi arc. Ha én örökké bútorokat rajzolgatok, akkor ő örökké
embereket. És baromi jól is megy neki. Szinte hátborzongató, milyen élethűek a
portréi. Titokzatos tehetsége van ahhoz, hogy ne csak az arcot adja vissza,
hanem azt is láttassa, ami mögötte van. Többször is tanúja voltam, hogy a
legátlagosabb, legkevésbé inspiráló arcot is kimondhatatlanul érdekessé tudta
tenni. Irigylem a tehetségét. Ha nem lenne nekem is hasonló szenvedélyem,
őrületesen neheztelnék rá. így viszont nyugodtan csodálhatom a képességét,
anélkül, hogy utálnám miatta, ám néhányan az osztályban nagyon is
haragszanak rá a tehetségéért. Időnként úgy látom, hogy Carson tanárnő is az
utóbbiak közé tartozik. Nyilván lehangoló lehet olyasvalakit tanítania, aki
minden téren túlszárnyalja a képességeit.
Ismét Clayre figyelek, aki felkap a padjáról egy tízszer tizenötös fotót, és
önelégült vigyorral nyújtja hátra nekem, mintha tudna valamit, amit én nem.
Elveszem tőle a fényképet, és megnézem. Nem is tudom, mire számítottam, de
tuti nem arra a lányra, akinek az arcát látom a képen. Ugyanakkor azt sem
állíthatom, hogy meg lennék lepve. Ebben az iskolában nincs érdekesebb arc,
mint Nastya Kashnikové; talán pusztán azért, mert sosem nyitja ki a száját, hogy
eloszlassa a rejtélyt. Egy másodperccel tovább bámulom a képet, mint kellene.
Nastya a fényképezőgép felé néz, de nem egyenesen a lencsébe. A fotós nyilván
ráközelített, mert a kép nem teljesen éles, és a lány egyértelműen nem tudta,
hogy fényképezik.
- Miért pont őt rajzolod? - kérdezem, és vonakodva visszaadom a képet.
- Őrületes az arca, hiába ken rá annyi vackot, hogy eltakarja. Ha ezt az
arcot sikerül papírra vetnem, akkor egy lányt se kell rajzolnom soha többé. -
Úgy bámulja a fotót, mintha igyekezne smink nélkül elképzelni a csajt.
Legszívesebben megmondanám neki, hogy igaza van. Hiszen ez a fénykép
semmi ahhoz képest, ahogy Nastya smink nélkül, hátrafogott hajjal kinéz. Én
erről szeretnék képet, mert most csak az emlékeimre hagyatkozhatom, ahogy a
lány ott áll a garázsomban, eltévedve és izzadtan, hajnali egykor.
- Nem hittem volna, hogy az eseted. - Elszakadok a gondolatoktól,
amelyeknek nem is lenne szabad eszembe jutniuk, és megint Clayre terelem a
szót, nehogy észrevegye a merengésemet. Ám ő mindig mindent észrevesz. Clay
ugyanolyan kiközösített a suliban, mint én, és jól tudom, hogy ő is figyeli a
többieket. Elég rajzát mutatta meg, hogy tisztában legyek azzal, hány embert
szemlél észrevétlenül. Ráadásul Clay nemcsak néz, hanem lát is, és ez a
legnyugtalanítóbb.
- Nem is a cerkámat kell, hogy beindítsa. Csak a rajzcerkámat. - Megint
úgy mosolyog rám, mintha tudná egy titkomat. Talán tudja is. Örökké sasol,
mintha nem ért volna el hozzá a hír, hogy engem békén kell hagyni. Valami fura
oknál fogva nem bánom. Clay a dolgok szélére húzódik, és bár időnként még
mindig szívatják, amiért nyíltan felvállalja a másságát, alapvetően nem zavar
sok vizet. Próbálok a béna vázlatommal foglalkozni, és feldühödök magamra,
amikor megint kinyitom a számat.
- Honnan szerezted a fotót?
- Michelle-től. - Ez a név önmagában elég válasz. Fotós Michelle. Clay az
egyetlen, aki nem teszi hozzá a nevéhez a fotós szót. Mindennap együtt
üldögélnek ebédidőben, a csaj kezéhez pedig szinte hozzá van nőve a
fényképezőgépe. - Megkértem, és sikerült lekapnia Nastyát az udvaron, mikor
épp nem nézett oda. - Vállat von, kissé bűntudatosan, bár egyáltalán nem
bűnbánóan. Úgy beszél Nastyáról, mintha ismerné, kíváncsi lennék, mennyire
jól.
- Szétrúgná a segged, ha megtudná, hogy lefotóztattad. - Nagy hülyeség
ezt mondanom. Nem ismerem Nastyát annyira, hogy tudhatnám, mit tenne,
mégis úgy beszélek, mintha tisztában lennék vele. Bár tényleg elég kigyúrt,
hogy szétrúgja Clay seggét, vagy akár az enyémet is. Igazság szerint szét is
kellett volna rúgnia a valagamat, amiért a másnapossága dacára egy pohár
vodkát adtam neki, ehelyett viszont a képembe röhögött, szóval mi a francot
tudok én a csajról?
- Egy csomóan szét akarják rúgni a seggemet - feleli közönyösen, mintha
ez megmásíthatatlan életigazság volna. Tény, hogy egy rakás barom van a
suliban, akik szívesen összevernék. De igazából nem merik megtenni, és ez is
valami. Továbbra is gúnyolják, ám nyolcadik óta Clayhez egy ujjal sem nyúlt
senki, és mindketten tudjuk, miért.
Édesanyám halála után keresztülmentem egy dühödt időszakon. Ez persze
érthető, hiszen a harag a gyász elfogadható része, főleg egy nyolcéves kisfiú
esetében. Az emberek rengeteg mindenre találnak kifogást. Az elfogadható
haragommal elfogadhatatlan módon birkóztam meg, például szétvertem az
összes gyereket, aki felidegesített. Nem volt nehéz felidegesíteni. Nem sok
mindent voltam hajlandó elviselni. Mint kiderült, még az öklömmel művelt
elfogadhatatlan tettek is elfogadhatónak minősültek, és mindet a szőnyeg alá
söpörték.

Pofán vágtam Mike Scanlont, nem is egyszer, amiért azt mondta, hogy
anyámat a föld alatt felzabálják a férgek. Nem hinném, hogy a baleset után
maradt annyi a testéből, amivel akár egy féreg is jóllakhatott volna, de nem
vitatkoztam Mike-kal. Csak pofán vágtam. Monoklija lett, és felhasadt az ajka.
Megmondott az apukájának. Az apja eljött hozzánk, én pedig hallgatóztam,
miközben apámmal beszélt, és próbáltam kitalálni, mekkora a baj. De Mike
apukája még csak nem is haragudott. Azt mondta apámnak, nincs semmi
probléma. Azt mondta, megért engem. Szart se értett, de nem kerültem bajba. És
mindig ugyanez ment.
Egyetlenegyszer vontak felelősségre verekedésért, amikor a suliban estem
neki valakinek. Tesiórán, focizás közben megütöttem Jaké Kellert, és azt hittem,
most végem van. Behívattak az igazgatói irodába, amire még soha nem volt
példa. Szerencsére a diri is megértett engem, és megúsztam egy
figyelmeztetéssel meg néhány konzultációval az iskolai pszichológussal. Akiket
összevertem, mind megtanulták, hogy engem sosem vonnak felelősségre.
Fényes nappal, tíz tanú előtt beverhettem volna valaki képét, és szerencsétlen
áldozatom még a saját apjától is csak azt hallotta volna, hogy nézze el nekem.
Dühödt időszakomnak nyolcadikos koromra lett vége, épp azelőtt, hogy apám
szívrohamot kapott. Addigra szinte mindenki került engem. Senki nem akart
feldühíteni. Aztán egy nap épp hazafelé tartottam a suliból, amikor belefutottam
három furkóba, akik nagyban verték Clay Whitakert. Akkor még nem is
ismertem Clayt, de a rohadékok csúnyán nekiestek, nekem meg csak ürügy
kellett, hogy nekieshessek valakinek. Rengeteg egészséges, elfogadható harag
gyűlt fel bennem, és Clay támadói remek terápiás lehetőséget biztosítottak.
Hárman voltak ellenem, és még csak nem is voltam valami nagy termetű gyerek.
Könnyedén bele kellett volna döngölniük a járdába. Azonban őket csak szimpla,
mezei kegyetlenség fűtötte. Engem viszont színtiszta, hamisítatlan düh.
Mire azok hárman végre elszeleltek, Clay a földön ült. Megsérültem, alig
kaptam levegőt, úgyhogy én is leültem, mert hát amúgy se tudtam, hova
mehetnék, és az sem érdekelt, ha valaki itt talál. Valószínűleg bárki mást is
összevertem volna. De senki sem jött. Clay nem mondott köszönetét, illetve
mást sem, amit nem is bántam, mert nem érdemeltem hálát. Nem érte tettem.
Nemes célról szó sem volt.
Nem érdekelt, hogy bajba kerülhetek. Nem érdekelt Clay Whitaker sem, aki
alig egy méterre ült tőlem, véresen és sírva. Egyszerűen nem érdekelt semmi.
Az volt az utolsó alkalom, hogy megütöttem valakit. Azon a napon
elhatároztam, hogy csak alapos okkal kezdek bunyózni. De ez nem sokat
számított, hiszen addigra mindenki megtanulta, hogy én mindig megúszom a
verekedést. Igazából még abban sem voltam biztos, mit jelent az alapos ok, de
gondoltam, ha megtörténik, tudni fogom. És talán sosem történik meg.
Egy szót se szóltam Clayhez, aztán végül felálltam, és hazamentem. Azóta
sem beszéltünk a történtekről. En már hozzá voltam szokva, hogy békén
hagyjanak, de attól a naptól fogva Clay Whitakert is békén hagyták.
- Kezdem megérteni őket - motyogom most, és Clay tudja, hogy nem
gondolom komolyan, de azért megadóan feltartja a kezét, veszi az adást.
- Jól van, na. Békén hagylak, rajzolgasd csak a pazar asztalkádat. Én
inkább egy lánnyal foglalkozom - mondja önelégülten, és visszafordul a
vázlatfüzetéhez.
 12. Fejezet
Nastya

R égen rengeteget gondolkodtam azon, vajon mi mindent fogok csinálni a

következő kábé húsz évben. Általában arról álmodoztam, hogy
hangversenytermekben zongorázom majd, szerte a világon. Vagyis beutazom az
egész világot, közben pedig csodálatos luxushotelekben szállók meg, ahol
csodálatosan puha törülközőt és még annál is puhább köntöst adnak a
vendégnek. Hihetetlenül szexis és zeneileg zseniális, mesébe illő hercegek
turnéznak majd velem, s persze végül mind belém szeretnek. Mert ez az élet
rendje. Az emberek imádni fognak az apámtól örökölt tehetségemért és az
anyámtól örökölt szépségemért. Ruhakölteményeket viselek majd olyan
színekben, amelyeket most még ki sem találtak, és mindenki tudni fogja a
nevem.
Most azon gondolkodom, mit fogok csinálni a következő kábé húsz órában, és
reménykedem, hogy talán tudok aludni egy kicsit.
Már egy hete minden este tudok futni. Az időjárás hajlandó együttműködni
velem. A lábam kezd magához térni. Jobban nyúzom magam, mint kéne, de az
első itteni, éjszakai futásom óta egyszer sem hánytam. A testem kezd
visszaemlékezni. Az a legjobb, hogy ki tudom meríteni magam, kiadhatom
magamból mindazt, ami aznap felgyülemlik bennem, így képes vagyok elaludni.
Még mindig nem boldogulok a füzetek nélkül, de a futás segít. Ad valamit,
vagyis helyesebben szólva megszabadít valamitől. Tök mindegy. Tudom, hogy
túlságosan függök tőle, de hát csak erre a néhány dologra számíthatok.
Testedzés, füzetek, gyűlölet. Ezek a dolgok nem hagynak cserben.
Most már kiismerem magam az utcákon. Koncentrálás nélkül oda tudok
figyelni az útvonalamra. Memorizáltam a környezet hangjait. Tudom, mi
tartozik ide, és mi nem. Tudom, hol egyenetlen a járda, hol törnek fel egy
mérges fa gyökerei az aszfalt alól. Elmém megtanulta, hogy mire számíthatok a
sötétben, futás közben. Nagyjából ugyanakkor futok minden este, de sosem
teszem meg kétszer ugyanazt az útvonalat. Bármerre indulok, tucatnyi különféle
hazautat tartok észben, biztos, ami biztos. Sosem érzem magam biztonságban.
Soha többé nem fogom biztonságban érezni magam az otthonom falain kívül, de
felkészült vagyok, és ez fejlődés a múlthoz képest.
Az elmúlt hat este gondosan elkerültem a Korinthoszi úton álló, halványsárga,
stukkóval díszített házat. A házat, amelynek örökké nyitva a garázsa. Minden
este elhaladok a közelben, és bár sosem fordulok be az utcába, nem állhatok
ellen a késztetésnek, hogy legalább egy pillantást ne vessek a házra a sarokról.
Az útra vetülő fényből látom, nyitva van-e a garázsajtó, ami egyelőre még nem
okozott csalódást. Egyszer sem volt zárva, mindegy volt, milyen későre jár az
idő.
Nagyon kíváncsi vagyok, mit szólna a srác, ha ismét beállítanék hozzá.
Tudom, hogy nem beszélne sokat, de akkor is kíváncsi lennék a szavaira.
Megszólalna egyáltalán? Vagy tudomást sem venne rólam, és dolgozna tovább,
mintha ott sem lennék? El- küldene? Megkérne, hogy maradjak? Nem, tudom,
hogy azt nem tenné. Josh Bennett senkit sem kér arra, hogy maradjon. Több
száz lehetőséget tudnék elképzelni, de tényleg fogalmam sincs, melyik a
legvalószínűbb. Aztán, ha csak egy pillanatra is, elkalandoznak a gondolataim.
Már nem azon morfondírozok, hogyan szólna hozzám Josh, hanem azon
tűnődöm, vajon mit mondanék én neki. Ez az a pillanat, amikor a lehető
leggyorsabban elindulok az ellenkező irányba, messzire futok a Korinthoszi
úttól meg a saját abszurd, önpusztító gondolataimtól.
Kilenc huszonötkor érek vissza Margot házába, és egyenesen beugróm a
zuhany alá. Már hónapok óta nem beszélgettem magammal annyit, mint most,
zuhanyozás közben. Az üres ház menedékében, a zubogó víz rejtekében,
emlékeztetem magam a rengeteg bonyodalomra, amit a szám kinyitása okozna.
Megpróbálom kibeszélni magam. Közlöm Ethan Hall-lal, hogy seggfej, és
elképzelem, amint tenyértővel tökéletes ütést mérek a képére. Vagy esetleg
villát szúrok a szemébe, ami ugyanolyan kellemes gondolat. Közlöm Jennings
tanárnővel, hogy a közhiedelemmel ellentétben Bach nem alkotott többet, mint
Telemann; egyszerűen csak több műve maradt benn a köztudatban. Elárulom
Drew-nak, melyik csajozós dumái a legjobbak, és hogy ahelyett, hogy rám
pazarolja, szerintem kinél kéne bevetnie őket. Elmondom apának, hogy
nyugodtan hívhat továbbra is Millynek, mert bár hülye becenév, őt boldoggá
teszi, az pedig engem tesz boldoggá, pedig már nem is tudom, hogy kell annak
lenni. Elmondom a pszichológusaimnak, hogy köszönöm, de bármit segíteni.
Beszélek, amíg el nem fogy a meleg víz, és be nem rekedek. Remélem, ez elég
lesz ahhoz, hogy be tudjam fogni. 452 napja egy szót sem szóltam egyetlen élő
emberhez sem. Megírom a három és fél oldalt, eldugom a füzetet, s bebújok az
ágyba, tudva, milyen kévésén múlott, hogy ne legyen meg a 453.
Elég ügyesen sikerül kerülnöm Josht a suliban. Ha az ötödik órát nem számítom,
akkor egyedül a műhelyben kell találkoznom vele, ahol mindig megszégyenítve
érzem magam, mivel az osztályban mindenki úgy ismeri a fát meg a
szerszámgépeket, mint a tenyerét, én viszont örülök, ha felismerek egy
kalapácsot, de talán még az is reménytelen. A minap egy Errol nevű srác
megkért, hogy adjak oda neki egy kalapácsot, ám miután megtettem, úgy nézett
rám, mintha hülye lennék. Mint kiderült, legalább négyszáz különféle kalapács
létezik, és én nem a megfelelőt adtam oda Errolnak. Azóta még arra se kér
senki, hogy adjak oda egy szerszámot.
 Megpróbálhattam volna leadni az órát, de úgy döntöttem, a lehető
legkevesebbet csatázom az iskolai tanácsadókkal, és a műhely volt a kisebbik
rossz a retorikához meg az alapozó zeneórához képest. Az utóbbiak ügyében
úgy döntöttem, a retorikát túl tudom élni, mivel Trent tanár úr azt mondta,
szerezhetek osztályzatot azzal, ha érveléshez használható információkat kutatok
fel. Ráadásul retorikán ott van a halál szexi Drew, aki el tud szórakoztatni, és
nekem nagyon jól jön egy kis szórakozás. Es ha teljesen őszinte akarok lenni
magammal - amit általában igyekszem elkerülni -, nem tagadhatom: a legelső
naptól kezdve tudtam, hogy ki kell jutnom arról a zeneóráról. Az a tárgy
törésvonalként futott végig labilis elmémen. Jobb lesz elkerülnöm. Az
elkerüléshez nagyon értek.
Egyébként is, McAllister tanárnő kisegítőjének lenni ötödik órában sokkal
szórakoztatóbb, mint remélhettem volna. Mintha a Big Brother iskolai változatát
nézném: megleshetem az összes drámát, és a legkevésbé sem erőlteti meg az
agyam. Az órán többek között jelen van Drew, Josh, a rohadék Ethan, a seggarc
Kevin Leonard, valamint egy Tierney Lowell nevű karakán csaj, akivel Drew
állandóan vitázik. Nem hinném, hogy Tierney túlzottan bírna engem. Még nem
szólt be nekem, de úgy mered rám, mintha a szabadidőmben kiskutyákat is
tesznek vagy mondanak, vagy próbálnak velem kimondatni, úgysem tudnak
gyilkolásznék, úgyhogy szerintem nem rajong értem.
A technikaóra se olyan vészes, még ha legtöbbször ostobának és
hasznavehetetlennek érzem is magam. Mindenki békén hagy, Turner tanár úr
pedig szinte semmit sem vár el tőlem. Mint kiderült, abban a műhelyben Josh
valamiféle istenségnek számít. Úgy viselkedik, mintha ő építette volna az
egészet. Saját telefonvonalat kéne bevezetni Joshnak a műhelybe, mert
valahányszor csöng a meglévő készülék, ugyanaz történik: Turner felveszi a
telefont, Turner odahívja Josht, Josh elmegy. Egy csomószor elmegy az óráról.
Lejt a polc? Hívja Josh Bennettet! Szorul a fiók? Szóljon Joshnak! Pompásan
kidolgozott, személyre szabott étkezőbútorra van szüksége? Josh Bennett a
maga embere.
Csak arra ne kérje, hogy beszéljen. A suliban azóta nem szólt hozzám, mióta
közölte, hogy nem állt szándékában elültetni engem a padjától, ő már csak ilyen
nagylelkű kényúr. Természetesen én sem szóltam hozzá.
 13. Fejezet
Josh

V asárnap délelőtt, kábé tíz perccel tizenegy után Drew besétál az ajtón.
Elfelejtettem bezárni az ajtót, miután kimentem az Újságért, úgyhogy
egyszerűen csak besétál a házamba. Le kell mondanom azt a hülye újságot. Én
nem olvasom. Csak addig volt értelme járatni, amíg a nagyapám itt lakott.
Próbáltam meggyőzni, hogy olvassa az újságot neten, de nem lehetett rávenni.
Erősködött, hogy szereti a kezébe fogni a lapot, szereti a papír szagát. Én utálom
kézbe venni az újságot, a szagát meg pláne ki nem állhatom. Az eszembe vésem,
hogy el ne felejtsek ma telefonálni, és lemondani az előfizetést. Nem akarom
még egyszer meglátni az újságot a felhajtómon.
- Mi van? - kérdezem, miközben Drew kényelembe helyezi magát.
- Sarah. Otthon. Csajok. Túl sok - sóhajt, miközben lerogy a kanapéra, és
felbámul a mennyezetre.
- Nem gondoltam volna, hogy a te világodban lehet túl sok a csajokból.
- Te soha nem teszel kivételt.
- Jó, ez totál igaz. Pedig kéne.
Megértem Drew-t. Sarah barátnői nehéz esetek. Szépek, de önteltek is, és ez
csökkenti a vonzerejüket. Megvan bennük minden tulajdonság, amit a
lányokban ki nem állhatok, és Sarah kezd egyre jobban hasonlítani rájuk. Azt
hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, amiért tartanak tőlem, mert miután
egyszer megpróbálkoznak a flörtöléssel, általában rájönnek, hogy nem mennek
vele semmire, és azután békén hagynak.
- Már vagy hármójukkal kavartál. Csak nem megtanultad végre a leckét?
- Ok tanulták meg. Egyébként is, Sarah bekeményített, parancsba adta,
hogy soha többé nem kavarhatok a barátnőivel. Szigorúan tilos.
- Komolyan azt gondolja, hogy hallgatni fogsz rá?
- A barátnőire parancsolt rá. Velem kavarni tilos.
- Mekkora csapás lehet ez nekik!
- Ne gúnyolódj rajtam! Tényleg szívás. A csajoknak én beavatási rítus
vagyok.
- Miért jöttél? — faggatom.
- Már mondtam. Nem maradhattam otthon. Ereztem, hogy másodpercről
másodpercre csökken a tesztoszteronszintem.
 - Igen, de miért jöttél ide? - Általában nem az én házam Drew első
állomása, ha el kell menekülnie hazulról. Néhány évvel ezelőtt még az volt, de
többé már nem. Szerintem ahhoz van némi köze, hogy nekem Y-kromoszómám
van.
- Nem volt hová mennem.
- Vehettél volna némi finomszeszt. Felajánlhattad volna a csajnak
békeajándékul.
- Nem megyek el hozzá egyedül. Talán sosem kerülne elő a holttestem.
- Máris feladod? - Drew több száz másik lány után koslathatna; egyszerűen
nem értem, miért pont erre hajt.

- Ami Sarah barátnőit illeti, kivételt teszek.

- Nem. Csak taktikát kell váltanom. Van valami ötleted?
Egy sincs, de ha lenne, akkor sem segítenék Drew-nak. Kérdéseim viszont
vannak, sőt, naponta újabbak jutnak eszembe.
- Szerinted miért nem beszél?
- Senki sem tudja. A legjobb dumáimat nyomattam neki, és az alapján,
ahogy rám nézett, tökéletesen érti a nyelvet. Én arra szavazok, hogy nincsenek
hangszálai.
- Én pontosan tudom, hogy ez nem igaz. Nastya nevetett, amikor itt volt
nálam - harsányan nevetett. Utánanéztem. Ahhoz hangszál kell, hogy az ember
így tudjon nevetni, úgyhogy nem azzal van gond. Bár attól még lehet valami
testi hiba. Szart se tudok az ilyesmiről, de az az érzésem, hogy nem testileg van
baja, és ettől csak még kíváncsibb leszek. Miért akarna valaki elnémulni?
Beszélt vajon valaha? Talán soha életében nem ejtett ki egyetlen szót sem. Nem
tudhatom. Azt tudom, hogy figyel; mindig mindent lát, hiába tűnik úgy, mintha
oda se nézne. Szerintem a világon semmi nem kerüli el a figyelmét. Kitörhetne
tőle a frász, de alapvetően megértem. Kíváncsi vagyok, olyasmit is észrevesz-e,
amit én nem, bár nyilván nem fogja elárulni, én meg úgyse kérdezném meg tőle.
Nem tűnik az esetednek - mondom. A ritka kivételtől eltekintve Drew a
sekélyes, cuki és népszerű típust kedveli. Lányok terén a legkisebb ellenállás
útját követi, és nagy szerencséjére ez az út a suli majdnem minden csajához
elvezeti. Nem hinném, hogy egyetlen lány is elutasította volna, pedig
mindegyikük tisztában van a rossz hírével, és Drew soha nem is tagadja azt.
Sosem tettet szerelmet, alakoskodnia. Nem szükséges érzelmileg manipulálnia a
lányokat. Manipulálják azok saját magukat.
A legtöbbjük azt hiszi, Drew majd lehorgonyzik nála, de ez sosem fordul elő.
Az ember azt várná, legalább egyikük visszavág neki, nyilvánosan felelősségre
vonja, megpróbál bűntudatot kelteni benne. Ám egyetlen lány sem teszi, mert
végül is mind tudják, hogy Drew csak azt tette velük, amit mindenki mással, és
a többségük rájön, hogy talán eleve nem kellett volna bevenniük a „jó útra térít-
hető rosszfiú” álomképet.
Szeretném Drew-t hibáztatni, de nehéz, mivel sosem áltat senkit, nem keres
kifogásokat, és nem mentegetőzik. O már csak ilyen. El lehet fogadni, vagy el
lehet kerülni. Nekem nem menne az, amit csinál, bár valóban csábító a dolog.
Hazudnék, ha azt állítanám, sosem jutott eszembe, de nekem ez túl nagy
felelősség. Azokból a lányokból túl sok érzelem árad, és én nem bírnám mindet
elhárítani. Drew-ról mintha minden leperegne. Cseppet se zavarják a könnyek, a
vádak meg a keserűség. Én így is elég sok mindenért vagyok felelős, nem kérek
abból, hogy mások lelke miatt is aggódnom kelljen. A sajátomat rég száműztem,
és a hátam közepére se hiányzik, hogy valaki máséval foglalkozzak.
- Nőnemű. Szexi. Megfelel a követelményeknek - feleli kertelés nélkül.
- Úgy látom, utál téged. - Úgy látom, Nastya mindenkit utál, de ezt nem
említem meg. Tényleg próbálom kitalálni, miért vesztegeti Drew az idejét erre a
csajra. Ez nem vall rá. Már rég fel kellett volna adnia.
- Ja, szóval kihívás.
- Éppen ez az. Nem ellentétes az erőfeszítés az egyéni filozófiáddal?
- Igaz, de talán jellemfejlődésen megyek keresztül. Próbálok jobb emberré
válni.
Elnyomom a nevetést. Vagy esetleg az öklendezést, nem tudom.
- Sértő, hogy nem hiszel bennem. Egyébként meg nem mindenkinek áll a
rendelkezésére fix csaj, kötöttségek és erőfeszítés nélkül.
Sokatmondó pillantást vet rám. Ezzel nem tudok vitatkozni. Nem, nem
hazudik, csak azért, hogy rávegyen egy csajt a szexre. Nem szükséges
oszthatom az észt a magas lóról, miközben nekem sosem kell csajt keresgélnem
a szexhez.
Nekem itt van Leigh, bár manapság ritkábban találkozunk, mert egyetemre
jár, de ettől csak még egyszerűbb az egész. Csak néhány órára lakik, és
valahányszor hazalátogat hétvégére vagy valamilyen ünnepre, összejövünk.
Aztán megint elmegy. Nem mondja, hogy szerelmes belém. Nem kérdezi, hogy
én szerelmes vagyok-e belé. A kapcsolatunk könnyed és érzelemmentes:
hasznát vesszük egymásnak, aztán hazamegyünk. A létező legtökéletesebb
szitu. Bár még ha nem is lenne itt nekem Leigh, szerintem akkor sem süllyednék
le Drew szintjére. Nagyon bírom a szexet, de magamat ismerve akkor is
bűntudatom lenne, és végül hónapokig járnék minden lefektetett csajjal, csak
hogy enyhítsem a lelkiismeret-furdalásomat.
- Neked nincs jogod elítélni engem. Sőt, az újsütetű jellemfejlődési
vágyam fényében még az elevenen megnyúzatástól való félelmemet is le fogom
győzni, és most rögtön meglátogatom a csajt.
- Felugrik a kanapéról, és az ajtó felé indul.
- Sok sikert hozzá! - mondom, és egyáltalán nem gondolom komolyan.
A délután hátralévő részében igyekszem elkerülni egy bizonyos dolgot. Végül
csak telefonálok, és lemondom az újságot, pedig nem Voltam biztos benne,
hogy tényleg megteszem. Aztán arra gondolok, ha ez megvolt, akkor a hospice-t
is felhívhatnám, hogy vigyék el a betegágyat, amit két hónappal ezelőtt hoztak a
nagyapámnak. Két hete ment el innen, de egy örökkévalóságnak tűnik. Ha nem
kellene ennyit telefonálgatnom, talán el is bizonytalanodnék, hogy itt volt-e
egyáltalán.
Miután beszéltem a hospice-szal, a telefont nézve arra gondolok, hogy
felhívhatnám a nagyapámat. Erre már tegnap, tegnapelőtt és azelőtt is
gondoltam. De mégsem telefonáltam neki. Múlt héten beszéltem vele, és
borzalmas volt. Százszor rosszabb az állapota, mióta elment innen. Már nem ura
az elméjének. Átvette fölötte az uralmat az oxikodon, a morfium meg minden
más fájdalomcsillapító, amit csak bele tudnak pumpálni, hogy enyhítsék a
szenvedését. Hiába beszélek vele, már nem olyan, mintha vele beszélnék. Csak
a teste van a vonal túlsó végén; az elméjének igazából már vége. Szinte hallom,
ahogy az agya küszködve próbálja felfogni a tőlem hallott szavakat. Nem érti,
amit mondok, és tudom, hogy ez borzasztóan frusztrálja. Ha van még a
szívemnek ép része, az megszakad a zavarodottságától. De akkor is, néha rám
tör az önzőség, és mégiscsak felhívom. A magam kedvéért. És beszélek.
Elmesélek neki mindent, amit egyetlen élő embernek se mondanék el, mert
tudom, hogy ez igazából olyan, mintha senkinek sem árulnám el.
Utoljára azon a szombat estén beszéltem vele rendesen, mielőtt másnap érte
jött a nagy-nagybátyám meg a felesége, de már arra a beszélgetésre is rányomta
a bélyegét a sok gyógyszer. Nagyapám leültetett, hogy elmondja nekem a
tanácsokat, amikre szerinte még szükségem lehet. Én letelepedtem a kanapéra, ő
pedig helyet foglalt velem szemben, a foteljában, mint éveken át mindig,
valahányszor megosztotta velem azt a bölcsességet, amire szerinte életem azon
szakaszában rászorultam. Sosem figyeltem rá igazán, mert sosem hittem, hogy
szükségem lenne a bölcsességeire. Aznap este fegyelmezetten ültem. És
odafigyeltem. Meghallgattam bármit, amit csak el akart mondani. Mohó voltam,
sóvárogtam minden szavára, amit még meg tudott osztani velem, akármennyire
elhomályosították is az elméjét a gyógyszerek.
Rengeteg mindent elmondott nekem azon az estén, és én az összes szavára
emlékszem. Beszélt nőkről és megbocsáthatatlan vétkekről, egy hintaágyról
meg egy vörös téglás házról, illetve még nem létező emlékekről.
Hatra Drew-éknál kell lennem vacsorára, úgyhogy most már ideje
lezuhanyoznom, és előkerítenem néhány elegánsabb holmit. Drew anyukája
szereti, ha kiöltözünk a vasárnapi vacsorához. Amúgy nem csapnak nagy
felhajtást, de Mrs. Leighton szerint a szép ruha különlegessé teszi az alkalmat,
így hát mind kiteszünk magunkért. Próbáltam kibújni a vacsora alól, de Mrs.
Leighton ezúttal nem hagyta. Már három hete nem voltam náluk vasárnapi
vacsorán. Pedig nem is utálom. Igazság szerint egész jó szokott lenni. Rendes
ételt ehetek, amit nem nekem kell megfőzni, Drew pedig visszafogja a baromsá-
gait a családja körében. Csak hát valahányszor náluk vagyok, úgy érzem
magam, mintha a Szedám utca egy epizódjában lennék: a képernyő egyik felén
én, a másikon Drew-ék, és szól a dal, hogy egyikünk bizony kakukktojás. Az ő
normális családjuk emlékeztet rá, méghozzá élénken, hogy milyen elcseszett is
az életem. Akár egész nap ücsöröghetnék itt azon gondolkodva, miért is nem
kéne átmennem hozzájuk, de tudom, hogy úgysem úszom meg, így hát
összeszedem magam, kiveszek pár rendes ruhát a szekrényből, és beugróm a
zuhany alá.
 14. Fejezet
Nastya

A z ember kézfejében és csuklójában összesen huszonhét csont található. Az

enyémben ebből huszonkettő eltört. Ha úgy vesszük, a kezem valóságos csoda.
Tele van lemezekkel meg csavarokkal, és több műtét dacára sem néz ki teljesen
normálisan. De jobban használható, mint azt az orvosok kezdetben feltételezték.
És nem arról van szó, hogy semmit se tudok csinálni vele; csak azt az egy dolgot
nem, amit igazán szeretnék. Azt, amitől én én voltam.
Sosem volt valami nagy társasági életem, még azelőtt sem. Tanítás után a
zeneteremben vagy magánórákon töltöttem az időt, szombatonként pedig
esküvőkön zongoráztam. Az esküvői főszezonban előfordult, hogy akár napi
hármat is lezavartam. Kiszaladtam a templomból, beugrottam anyám mellé az
épület előtt váró kocsiba, és siettünk a következőre. Néha kész őrület volt, és
ritkán akadt szabad hétvégém, de jó sok pénzt kerestem viszonylag kevés időrá-
fordítással, tök könnyen.
A legtöbb esküvőszervező és menyasszony nem valami eredeti. Körülbelül öt
zeneművet ismételtem váltogatva: a szokásos dallamokat, amelyek minden
esküvőn felcsendülnek. Biztos voltam benne, hogy még álmomban is el tudnám
játszani azokat a darabokat. Három ruhám volt, amelyeket ugyanúgy
váltogattam, mint a zenét; mind hagyományosak meg lányosak voltak, s
különböző mértékben elegánsak, hogy mindig illeszkedhessek az adott esküvő
stílusához. Kíváncsi vagyok, mit szóltak volna, ha olyan öltözékben sétálok be,
amilyet manapság hordok.
Amikor nem esküvőkön játszottam, akkor drágább plázákban és éttermekben
zenéltem. Kezdetben csinos kis újdonság voltam. Mindenki imádott. Nem
tudom, megjegyezte-e bárki is a nevemet, leginkább csak a Brightoni
Billentyűsnek hívtak, amit nem bántam, hiszen ez voltam én. Ahogy idősödtem,
az emberek hozzászoktak, hogy itt-ott engem látnak, de a legelején, olyan
nyolcéves korom körül, általában megdöbbentettem őket. Mindig fodros
ruhácskát viseltem, ugyanolyan színű szalaggal hátrafogott hajjal. Mosolyog-
tam, és játszottam valami Bachot vagy Mozartot vagy bármi más elcsépelt
művet, amit kértek tőlem.
Mindenki ismert, az előadás végeztével mindig megtapsoltak, és bárhol láttak,
odaköszöntek nekem. Minden másodpercét imádtam.
 Addigra, mire kénytelen voltam abbahagyni a zongorázást, egész komoly
összeget tettem félre. Arra spóroltam, hogy kifizethessem a New York-i nyári
zenei mesterkurzust. Már három éve áhítoztam rá, és tizenöt évesen végre elég
idős lettem a jelentkezéshez. A szüleim azt mondták, hogy ha el akarok menni,
meg kell dolgoznom a pénzért, de ez nevetséges volt, hiszen a munka nekem a
zongorázást jelentette, a zongorázás pedig sosem számított munkának. A pénz-
keresés, a suli, a magánórák meg a koncertek mellett nem sok időm maradt
társasági életre, de ez nem volt nagy áldozat. Őszintén szólva, talán egyáltalán
nem volt az. Amúgy sem jártam bulizni, és fiatal voltam még a vezetéshez.
Bejött nekem Nick Kerrigan, de alapvetően csak félszegen szemezgettünk.
Nem voltak barátnőim, akikkel elmehettem volna plázázni, és amúgy is anyám
vette a legtöbb ruhámat. Hiába töltöttem be a tizenötöt, gyerekes voltam a
koromhoz képest. A stílusom legfeljebb a vasárnapi iskolában számított volna
divatosnak. Csakis olyan barátaim voltak, mint én magam. Minden
szabadidőnket gyakorlással töltöttük, mert a zene határozott meg minket. A
zongora, a hegedű vagy a fuvola. Ez volt a normális. A jegyeim nem voltak
valami fényesek, a suliban nem örvendtem nagy népszerűségnek, de nem
bántam. Sokkal jobb volt, mint normálisnak lenni. Mindig magasról tojtam a
normális életre. En különleges életet akartam.
A normális embereknek barátai voltak. Nekem viszont zeném. Cseppet sem
volt hiányérzetem.
Manapság minden hiányzik. Kísért a zene; hallom, de soha többé nem
játszhatom. A dallamok hangjegyenként csúfolnak, puszta létük engem gúnyol.
Még mindig megvan a pénz, amit a mesterkurzusra tettem félre. Bőven elég
lett volna, de nem mehettem el. Azon a nyáron a kórházakat jártam, lábadoztam,
gyógytornáztam, pénzérméket igyekeztem felvenni egy asztalról, és
pszichológusokkal beszélgettem arról, miért vagyok olyan dühös.
Mostanra olyan jól tudom mozgatni a kezemet, hogyha megpróbálnám,
alighanem képes lennék klimpírozni valamit a zongorán, de sosem fogok már
úgy játszani, mint régen, úgy, ahogy kellene.
A zenének áramlania kell, hogy a közönség ne hallja az egyes hangjegyek közti
átmenetet; a zenének kecsesnek kell lennie, és az én kezemben már nincs semmi
kecses. Tele van fémcsavarokkal, sérült idegekkel meg széthasadt csontokkal,
de kecsesség nem maradt benne.
Vasárnap van, és nekem sehova se kell mennem. Vasárnaponként sosem
kellett esküvőn játszanom, de gyakran játszottam délelőtt az evangélikus
templomban, ha szükségük volt rám. Nem voltam vallásos, csupán édesanyám
egyik barátjának tettem szívességet. Délutánonként általában a pláza emeletén
lévő hangversenyzongorán játszottam, egy elit ruhaüzlet előtt. Esténként pedig
gyakoroltam az igazi zeneműveket, és néha esetleg még a házimat is
megcsináltam.
Mostanában viszont a házin kívül nincs semmi dolgom, úgyhogy csodával
határos módon mindig megcsinálom. De a tanulás még mindig elég szarul
megy.
Margot egész délután a medence mellett henyél, míg készülődnie nem kell a
munkába. En nem tudok napozni. Nem igazán tesz jót fakó bőrömnek, ráadásul
én sosem bírok nyugton ülni. Időnként bekenem magam naptejjel, befonom a
hajam, és addig úszom a hosszokat a medencében, amíg a végtagjaim már
mozdulni sem bírnak. Délutánonként nem tudok futni, úgyhogy ez megfelelő
alternatíva.
Még csak a huszonötödik hossznál tartok, amikor fejemet a vízből kiemelve
meglátom, hogy Margot a medence pereménél áll, oldalán az állandóan
vigyorgó Drew Leightonnal. Egy pillanatra teljesen megrökönyödöm, fogalmam
sincs, honnan tudta Drew, hogy hol lakom, aztán eszembe jut, hogy múlt héten
eljött értem a végzetes buli előtt.
Végignézek magamon a vízben, és tudom, hogy innen nem menekülök
egyhamar. Eszem ágában sincs kimászni a medencéből, és víztől csöpögve,
szinte meztelenül megállni Drew előtt. Igaz, hogy a suliba hiányos öltözetben
járok, de az teljesen más tészta, mint a meztelenség, és semmi kedvem falatnyi
bikinimben illusztrálni Drew-nak a kettő közti különbséget. Elég nagy baj, hogy
nem vagyok kisminkelve, de azzal most már nincs mit tenni, kénytelen leszek
átlépni rajta. Felkapom a napszemüvegemet a medence pereméről, és azzal
kompenzálok, hogy a lehető legtávolabbra húzódom Drew-tól.
- Nastya nagynénje vagyok - mutatkozik be Margot a srácnak. -
Gondolom, ti ketten ismeritek egymást. - Megfordul, és sokat- mondóan
mosolyog rám. Az első tanítási nap óta nyaggat, hogy szerezzek barátokat, és
legyen társasági életem, így hát most végtelenül boldog lehet. Drew a kisfiús
báját nyomatja, biztos vagyok benne, hogy már sok gyanakvó anyukát megnyert
ezzel magának. Margóival viszont nehezebb dolga lesz. O fiatal, csinos, és
hozzá van szokva, hogy flörtöljenek vele. Tisztában van vele, min ügyeskedik
Drew. Ugyanakkor a gyanakvását enyhíti, hogy nagyon szeretné, ha fel-
pezsdülne az életem. Elsétál, kettesben hagy Drew-val, visszatér a nyugágyához
meg a Cosmopolitanjéhez. De engem nem ver át. Tudom, hogy minden
szavunkra fülel.
Ha nem kényszerülnék a medencében maradni a félmeztelenségem miatt,
sokkal jobban kiélvezhetném a helyzetet. Gardedámom jelenlétében Drew nem
vetheti be szexis dumái gazdag tárházát. Lerúgja a cipőjét, leül a medence
szélén, a vízbe lógatja a lábát.
- Úgy érzem, kivezekeltem magam. Most már meg kéne bocsátanod.
Továbbra is csak meredek rá. Még az arckifejezésemen se változtatok. Drew
kénytelen lesz némi erőfeszítést tenni, hogy arckifejezést pazaroljak rá.
- Egy hete rám se nézel. Tönkreteszi a hírnevemet.
Szerény véleményem szerint Drew hírnevét egy atombomba sem tudná
elpusztítani, pláne nem egyetlen hétnyi ignorálás a részemről, de értékelem,
hogy ilyen fontosnak tartja a befolyásomat.
- Hadd engeszteljelek ki! Gyere át hozzánk vacsorára! Ma este.
 Ezzel felkelti a gyanúmat, és szerintem ez meg is látszik rajtam.

Drew-hoz nem illik az ártatlanság. Nem passzol a minden pórusából áradó,

színtiszta, tömény nemiséghez. Farkasszemet nézek vele, és várom, hogy
kiderüljön, mi a turpisság.
- Nem is kell kettesben maradnod velem. Az egész családom ott lesz.
Talán azt hiszi, hogy ez jó érv. Épp ellenkezőleg. A szülők ellen nincs
kifogásom. Ami azt illeti, a szülőkkel mindig is jól kijöttem. Igaz, most talán
nem menne olyan jól, de nem a szülőkkel van bajom. A húgának nem akarok a
közelébe menni. Már így is pipa rám. Már egy bizonyos Josh Bennett kéretlen
suliudvari lovagiaskodása előtt is az volt, és nem óhajtom ismét bajba keverni
magam nála azzal, hogy megjelenek a családi vacsin, ráadásul a bátyja oldalán.
Szó sem lehet róla. Ki van zárva. Punktum.
Nastya biztosan szívesen veletek vacsorázna — szól közbe Margot a
magazinját letéve. Ennyit arról, hogy úgy tesz, mintha nem hallgatózna. Makacs
ellenszegülésem kemény három másodpercig tartott. - Nekem dolgoznom kell.
Nincs értelme, hogy egyedül vacsorázz itthon. - Köszike, Margot. Rávillantom a
mosolyt, amit halálos ellenségeimnek tartogatok. Nagynéném ártatlan arccal és
huncut szemmel néz vissza rám. Tudja, hogy sarokba szorított. A fene vigye el
ezt az önkéntes némaságot! Vajon tényleg ez rá a helyes kifejezés? Na mindegy.
Megcsóválom a fejem, de nem bírok kifogásokat felsorolni, nem mintha
lennének, bár biztos könnyedén kitalálhatnék
valami hihetőt: muszáj házit írnom, ágytálakat kell ürítgetnem a helyi öregek
otthonában, kolerás vagyok. De sajnos mind a torkomon akad, miközben
tehetetlenül figyelem, ahogy estém sorsát kotnyeles nagynéném meg egy önhitt
kamaszfiú dönti el. Margot tudja, hogy nincs semmi dolgom, Drew-nak pedig
esze ágában sincs egérutat biztosítani nekem. Egy pillanat alatt talpra ugrik,
elhúzza a csíkot, mielőtt füstbe mehetne a terv.
- Hatkor vacsizunk. Érted jövök háromnegyed hatra. Öltözz ki! Anyám a
héten egyszer szeret úgy tenni, mintha civilizáltak lennénk. - Cinkos mosollyal
néz Margot-ra. Tudja, hogy az egészet neki köszönheti. Nem titok, hogy ha lett
volna választási lehetőségem, nem fogadom el a meghívását. Saját magamra
haragszom a legjobban. Ezúttal magam alatt vágtam a fát. Feladtam a beszédet,
és ezzel feladtam a szabad akaratot. Kíváncsi vagyok, mit gondolna Margot, ha
tudná az igazat Drew Leightonról, a szexvulkánról, amelynek épp most áldozott
fel. - Ne keljen fel, majd megkerülöm a házat. Örülök, hogy megismertem. -
Megint felém fordul. – Este jövök!

Fenyegetően hangzik.
Ha Margot nem hallotta volna meg, hogy Drew csönget, akkor ezen az estén
szokás szerint élvezhetném az áldott, kellemes egyedüllétet. Nem lennék ebben
a szorult helyzetben, hogy most, öt órakor a ruhatáramat bámuljam, és
próbáljam kitalálni, mit vesz fel az ember, ha vasárnapi vacsorára hivatalos a
nem pasija otthonába. Egész délután ezt a döntést halogattam, és azon agyaltam,
miféle sérüléseket okozhatnék magamnak, hogy megússzam a vacsit.
Miután megbékéltem a sorsommal, a nap hátralévő részét a konyhában
töltöttem, háromrétegű csokitortát sütöttem, és mázzal vontam be. Édesanyám
megmosná a fejem, ha megtudná, hogy vendégként ajándék nélkül állítottam be
egy vacsorára, és a repertoáromban csakis édességek szerepelnek. A felöltözést
az utolsó pillanatig halogattam, de ha nem a magamra tekert törülközőben
óhajtok menni, akkor záros határidőn belül ki kell találnom, mit vegyek fel.
Kezdek kifutni az időből.
Ígéretéhez híven Drew pontban háromnegyed hatkor kopogtat az ajtón.
Meglepő módon nem csupán rátenyerelt a dudára, elvárva, hogy kirohanjak
hozzá. Na jó, ez nem is olyan meglepő. Bármenynyire fáj bevallanom, Drew-
nak meglepően jó a modora. Gondolom, így könnyebb megdöntenie a csajokat.
Nem szeretném túlzásba vinni a méltatását.
Fogom a tortát, úgy tartom magam elé, mintha védőpajzs lenne, amelyen át
Drew nem láthatja, mi van rajtam: egyszerű, ujjatlan ruha, viszonylag szolid,
ovális nyakkivágással és kissé A vonalú, majdnem térdig érő szoknyarésszel. Ez
a legvisszafogottabb holmi a ruhatáramban. Édesanyám azelőtt vette nekem,
hogy elköltöztem, egy csomó másik ruhával együtt, amiket sosem hordtam. Ezt
megtartottam, abból az egyetlen okból, hogy fekete. Úgy érzem magam, mintha
állásinterjúra készülnék. Nem hinném, hogy akár csak megközelítőleg is
helyesen vagyok öltözve egy vasárnapi vacsorához, de gondolom, ez még
mindig jobb, mint amit a suliban szoktam hordani.
Drew kinyitja a kocsiajtót, és én beülök mellé, ölemben a tortával.
- Nem kellett volna ezzel fáradnod - biccent az édesség felé. Vállat vonok.
Nem nagy ügy. Örülök, ha van okom sütni, márpedig manapság ilyen ritkán
akad, ami azt jelenti, hogy ugyan továbbra is szoktam süteményeket készíteni,
de a nagyját én magam eszem meg. A cukor nagyon különleges,
túlhangsúlyozott helyet foglal el táplálkozási piramisomban. - Anyámat viszont
tuti le fogod venni ezzel a lábáról. Terhes. Már megint - teszi hozzá
nyomatékosan. - És imádja a csokit.
Körülbelül tíz perccel később meg is érkezünk hozzájuk. Margot házától nem
messze, de másik városrészben laknak. Drew leparkol, leállítja a motort, de nem
mozdul, hogy kiszálljon. Láthatóan feszeng, amitől én is feszült leszek. Nagyon
remélem, hogy nem nyomul rám a szülei háza előtt parkoló kocsijában, mert
attól bedühödnék, és azt a torta tuti nem úszná meg épen. Felém fordul, és mély
levegőt vesz. Nem mosolyog, és amikor megszólal, a hangneme teljesen más,
mint a megszokott. Nyoma sincs öntelt magabiztosságának, és ettől még
idegesebb leszek. Hozzászoktam hetyke önhittségéhez. Fel vagyok rá készülve,
és kiegyenlíti az esélyeinket, hiszen mindketten megjátsszuk magunkat.
- Tényleg nagyon sajnálom. - Kizökkent a szavaiból áradó őszinteség. A
csábítására meg a kreatív nyomulására készen álltam volna, a teljesen nyílt
bocsánatkérése viszont váratlanul ér. Talán ez az új módszere. A szélvédő felé
fordul, aminek nagyon örülök, mert sokkal nyugodtabb vagyok, ha nem néz rám.
- Bennettnél teljes biztonságban voltál, komolyan. Josh a legjobb ember, akit
ismerek. Senki másnál nem hagytalak volna ott. Tudom, hogy szemétséget
műveltem, és inkább hazavihettelek volna. Nekem magamnak kellett volna
gondoskodnom rólad, mert hát tulajdonképpen én okoztam a bajt. Ha van
választási lehetőségem, én általában rossz döntést szoktam hozni, de tényleg
nem azért tettem, hogy kiszúrjak veled. Csak ilyen a természetem. - Elhallgat,
egy percig nem szól, majd ismét rám néz. - Megbocsátasz?
Oldalra döntöm a fejem, alaposan szemügyre veszem. Megbocsátok? Igen, azt
hiszem, meg. Könnyen megkérdőjelezhetném a jó szándékát, ám abban is
szeretnék hinni, hogy nem egy totál rémes alak. Akkor legalább lenne
magyarázatom arra, miért nem vagyok képes utálni.
- Rendben vagyunk? - próbálkozik megint.
Bólintok. Igen, rendben vagyunk.
- Rendben vagyunk - ismétli, ezúttal kijelentésként, és hangjába visszatér
az árulkodó flörtölés. Ellazul a tartása, látványosan megnyugszik. Visszatért az
ismerős terepre. - Menjünk be, mielőtt megadom magam a kísértésnek, és
tetőtől talpig bekenlek ezzel a tortával, aztán a testedről nyalogatom le a mázat.
Csúnya pillantást vetek rá. De azért örülök, hogy visszakaptam ezt a Drew-t.
Grimaszt vágok, és a fejemet csóválom. Lemondóan vállat von.
- Bocs. Ilyen a természetem, ez van. Nem tudok sokáig ellenkezni vele. -
Megkerüli az autót, kinyitja nekem az anyósülés ajtaját, és felajánlja, hogy viszi
a tortát, de nemet intek. Muszáj fognom. Mentőövként kapaszkodom belé,
miközben a ház felé lépkedek, és remélem, hogy a bal kezem nem most áll neki
remegni, mert akkor tuti leejtem a sütit. Valószínűleg túlzás volt háromrétegű
tortát készítenem karamellmázzal és halmokban álló étcsokireszelékes díszí-
téssel, de remélem, hogy beválik, s inkább a tortára figyelnek majd, mint rám.
Magas mennyezetű előcsarnokba lépünk be, amiből pompásan berendezett
nappali nyílik. Patikatisztaság uralkodik. Úgy érzem, le kéne vennem a cipőmet,
hogy tűsarka ne nyomódjon bele a padlószőnyegbe, de elég fura lenne, ha
egyedül én volnék mezítláb. Ráadásul akármilyen kényelmetlen is a lábbelim,
megnyugtat. Régen közönség előtt játszottam, most torta és magas sarok mögé
bújok. Drew bevezet a hatalmas ebédlőbe. Az asztalnál legalább tízen
elférnének. Porcelán étkészlettel és hattyúalakba hajtogatott textilszalvétával
van megterítve. Drew nyilván észreveszi, hogy tátott szájjal bámulom.
- Mondtam, hogy anyám hetente egyszer szeret úgy tenni, mintha
civilizáltak lennénk. - A civilizáltság egy dolog. Ez meg valami teljesen más. -
Általában nem ilyen vészes. Szerintem anya kicsit bepörgött, mióta szóltam
neki, hogy meghívtalak. Általában csak Josh szokott a családdal enni. - Mi a
franc? Nem is tudom, kis magyarázata melyik részétől kéne előbb
bepánikolnom: hogy az anyja láthatóan a királynő fogadására készült fel szerény
személyem miatt, vagy hogy Josh Bennett is várható. Mindkettő egyformán
döbbenetes, ám azt hiszem, Joshé az elsőbbség. Bármennyire is tartok Drew
anyjának heves érdeklődésétől, sokkal rosszabb elképzelni, hogy azzal a fiúval
vacsorázom, aki feltakarította a hányásomat, illetve figyelte, amint levetem, és a
helyiség túlsó felébe hajítom a melltartómat. A délután nagy részében azon
aggódtam, mit vegyek fel, és rettegtem attól, hogy szembe kell néznem Drew
húgával. Az eszembe sem jutott, hogy talán Josh Bennett is itt lehet. Nincs több
időm hozzászokni a gondolathoz, mert csöngetnek, aztán nyílik az ajtó, mielőtt
még bárki is odaérhetett volna a házból. Josh itt nem vendég. Természetesen
nem kell megvárnia, hogy beengedjék.
Mielőtt felfoghatnám, mi történik, Drew édesanyja odajön hozzám, kiveszi a
tortát a kezemből. Legszívesebben belekapaszkodnék a süteménybe, még egy
kicsit magam előtt tartanám, ám erre nincs lehetőség, úgyhogy odaadom neki.
Most nagyon üresnek érzem a kezem.
- Hát te vagy Nastya! - Egész arcával mosolyog. Nem is kérdés, hogy
Drew meg Sarah honnan örökölték a kinézetüket. Az édesanyjuk egyszerűen
gyönyörű. Akaratlanul is lepillantok a hasára.

Terhessége nem lehet nagyon előrehaladott, mert még nem is látszik. Kíváncsi
vagyok, hány éves lehet. Fogadok, hogy legalább negyven. Furának találom,
hogy valaki ebben a korban még gyereket akar, de végül is, ha lehet, miért ne?
Beviszi a tortát a konyhába, igyekszik helyet csinálni neki a hűtőben. Nem
kértem meg erre, de örülök neki. A hőség meg a pára már az ideát alatt is
kikezdték a mázat.
- Nagyon édes tőled, hogy hoztál desszertet, szívem. Csodaszép ez a torta -
mondja a hűtőajtót becsukva, majd felém fordul. Egy másodperccel később már
ott is terem előttem, és mielőtt felfoghatnám, mit művel, megölel. En nem
ölelkezem. Nem szeretem, ha valaki megérint, még akkor sem, ha nem jelent
fenyegetést. Túlzottan intim, nagyon zavar. Az asszony mintha észre sem venné,
hogy mereven az oldalamhoz szorítom a karomat, és egy pillanattal később el is
enged, amint Drew megszólal.
- Őt hogyhogy szívemnek szólítod, engem meg sose becézgetsz? - mímel
nyafogást.
- Hogyne becézgetnélek? - kérdez vissza Mrs. Leighton, és meg- paskolja
a fia arcát, ahogy elmegy mellette. - A múlt héten életem tragédiájának
szólítottalak.
- Igaz - hagyja rá Drew. - Az egy király nap volt.
Nehéz megállnom a mosolygást, miközben figyelem őket. Még emlékszem,
milyen volt, amikor az én családom is ilyen boldogan élt.
Josh Bennett másodperceken belül csatlakozik hozzánk. Az arckifejezéséből
ítélve ő sem készült fel jobban az én jelenlétemre, mint én az övére. Szerintem
szó szerint hátrahőkölt, amint meglátott.
Mrs. Leighton kettőnk közé áll, mielőtt túlzottan cikissé válna a helyzet.
Megöleli Josht, aki szintén átkarolja. Ez nekem nagyon furcsának tűnik.
Hozzászoktam, hogy Joshhoz senki se merészel két méternél közelebb menni,
így nehezen emésztem meg a látványt, amint barátságosan, kedvesen ölelkezik
Drew anyukájával. Remélem, hogy nem marad tátva a szám. Ma este legalább
tizenöt kilométert kell futnom, hogy feldolgozzam minden gondolatomat. Nem
csupán a meglepően őszinte Drew-val kell megbirkóznom, hanem az
egyszeriben sokkal kevésbé érinthetetlen Joshsal is.
Pillanatokkal később Sarah is beállít a konyhába. O nyilván tudta, hogy jövök,
mert nincs az arcán meglepetés. Csak megvetés.
- Gondolom, ti mind ismeritek egymást - mondja Mrs. Leighton,
megkímélve minket az udvarias tettetéstől. - A vacsora tíz perc múlva tálalva.
Sarah, te tölts italokat! Drew, te meg Josh nézzétek meg, hogy boldogul apád a
grillnél! Ügyeljetek, nehogy megint megégesse a húst. Nastya, te pedig
segíthetnél nekem behozni az ételt a konyhából. — Bólintok, hálás vagyok,
hogy jut nekem tennivaló, különben csak álldogálnék, nem csupán a sorból
kilógónak, hanem hasznavehetetlennek is érezve magam. Követem Drew
anyukáját, a kezembe ad pár edényalátétet, hogy tegyem őket az asztalra. Egy-
szerre találom megnyugtatónak és nyugtalanítónak, hogy a segítségemet kérte.
Mintha nem kívülállóként kezelnének. Ma reggel még nem volt más tervem
estére, mint gumicukrot enni a tévé előtt, miközben a bivalyherét nyeldeklő,
szerencsétlen hírnévhajhászokat bambulom A rettegés foka régi részeinek
ismétlésében. Most pedig fekete tűsarkúban állok az amerikai családi idillt
ábrázoló festmény közepén. Ezt a gondolatot is fel kell majd dolgoznom. Lassan
listát kéne írnom, nehogy elfelejtsek valamit.
A vacsora hónapok óta a legélvezetesebb élményemnek bizonyul. A teríték
körüli nagy felhajtás dacára Drew szülei egyáltalán nem felvágósak. Az
édesapja szerény és vicces. Az anyukája mindig résen van, és egyik gyerekét
sem hagyja pimaszkodni. Abban a pillanatban, hogy beléptünk a házba, Drew
elővette a jól nevelt és udvarias énjét, magába fojtva a nyomulást. Mellettem ül,
Josh pedig a másik oldalán, így őt nem is látom egész vacsora alatt. Az eszembe
vésem, hogy ezért az áldásért mindenképp adjak majd hálát. Sarah velem
szemben ül, úgyhogy őt kénytelen vagyok nézni. Hozzám nem szól, és a
többiekhez is csak meglepően keveset, ám családtagjai annyit dumálnak az
asztalnál, hogy az ő hallgatása nem is tűnik fel. Sokszor rajtakapom, amint
engem figyel, de nem tudom eldönteni, hogy mérges vagy feszeng. Talán attól
fél, kiderül, miként viselkedett velem a suliban, és nem akarja, hogy a szülei
megtudják: a lányuk egy tipikus hülye liba. Pedig nyilván sejtik. Láttam, hogy
viselkedik Sarah Drew-val, és ezt nem leplezheti folyton idehaza. A szülei talán
elfogadják a testvérek közötti rivalizálást, de azt nem, ha szemét módon bánnak
másokkal.
Miután megettük a vacsorát, és mind segítettünk leszedni az asztalt, Mrs.
Leighton behozza a tortát meg egy almás pitét. Sarah mögötte jön a tányérokkal,
villákkal meg egy doboz vaníliafagylalttal, és segít felszolgálni a desszertet.
- Hát ez isteni, Nastya! Honnan rendelted? Néhány héten belül vacsorát
adok, és boldogan felszolgálnék desszertként egy ilyen tortát.
 Megcsóválom a fejem, és magamra mutatok.
- Te csináltad? - Nem annyira döbbentnek, inkább kíváncsinak hangzik.
Bólintok. - Teljesen az alapoktól? - Megint bólintok. Csakis az alapoktól kezdve
szoktam sütni. Semmi bajom a tortaporokkal, de nekem csalásnak tűnne
ilyesmit felhasználni, úgy érzem, akkor nem lenne a saját művem. Igaz, hogy
csak sütiről van szó, nem zenéről, de azért ez is valami.
- Én egyáltalán nem tudok sütni - mondja Drew anyukája. Biztos vagyok
benne, hogy menne neki. Nem olyan nehéz; csak az arányokat kell megtanulni,
onnantól kezdve az ember szabadon sütögethet. Alapvetően matekról és
kémiáról szól az egész, ami vicces, mert azokban a tárgyakban pocsék vagyok. -
Joshnak van egy ismerőse, aki remekül süt. Nem igaz? - Feléje fordul, és az az
érzésem, hogy kérdése nem teljesen ártatlan. Lenézek a tányéromra, tologatom
rajta a tortát, bele az olvadó fagyiba.

- Csak egy iskolatársam. - Josh válasza pont olyan feszültnek hangzik, mint
amilyennek én érzem magam. Minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy
ejtsük a témát, és szerintem Josh is ugyanezt teszi. Nagyon nem akarom, hogy
elmesélje, milyen körülmények között került a süti a tornácára. Nyilván gond
nélkül kitalálta, hogy én készítettem neki, vagyis azt is pontosan tudja, miért
kapta.
- Kicsoda? - kérdezi Drew csokitortával teli szájjal. Ez érdekes, bár nem
teljesen meglepő. Ezek szerint Josh nem árulta el neki. Kíváncsi vagyok, az
anyukája honnan tudja. Josh egy picit soká habozik a válasszal, és látom, hogy
Mrs. Leighton tekintete átvándorol őróla énrám. Elégedettnek tűnik. Megkapta a
választ.
- Drew, ha még egyszer teli szájjal beszélsz, legközelebb te fogsz
felszolgálni az olvasókörömben. - Mrs. Leighton villájával a fiára mutat, aki
menten becsukja a száját. Ez nyilvánvalóan óriási fenyegetés. Drew megadóan
feltartja a kezét.
Miután a desszert végeztével leszedjük az asztalt, Drew anyukája kávét főz, és
mind letelepszünk a nappali hatalmas fehér kanapéira. Én nem kérek kávét.
Nem szoktam kávézni, mert akármennyi cukrot teszek bele, szerintem akkor is
szar íze van. Talán az ízlelőbimbóim annyira érzéketlenné váltak az édessel
szemben, hogy minden vacaknak tűnik, aminek nem legalább
kilencvenszázalékos a cukortartalma. De még ha koffeinfüggő lennék is a sötét
jövőben, ahol a kávé illegális kábítószernek minősül, és én már három napja
nem jutottam hozzá, most akkor sem kérnék belőle. Nem élném túl, ha a kezem
pont akkor mondaná be az unalmast, amikor egy csésze kávét kéne fognia a
fehér brokáttal bevont kanapé fölött. Sarah sem kávézik, úgyhogy azt hiszem,
nem tűnök furcsának. Josh lehajt három csészével, na nem mintha számolnám.
Hallgatom a többiek beszélgetését, amíg a társalgás el nem hal, és a
kávéskanna ki nem ürül. Megcsörren a telefon, felkínálva Sarah- nak az
egérutat, amire nyilván kétségbeesetten vágyott, tekintve, hogy milyen gyorsan
pattan fel a kanapéról a hang hallatán. Drew odamegy az anyjához, és elveszi
tőle az üres csészét. Josh követi őt a konyhába Mr. Leighton csészéjével.
Menekülésre felhasználható kávéscsésze híján én kínos csöndben ülök, és
remélem, hogy nem maradnak túl sokáig a konyhában. A dohányzóasztalt
nézegetem, nem igazán szeretnék szemkontaktust Drew szüleivel. A bútordarab
ismerősnek tűnik. Oldalra döntött fejjel figyelem az asztal lábát, és rádöbbenek,
hogy stílusban szinte megegyezik azzal, amit Josh nappalijában láttam azon a
bizonyos reggelen. Világos, hogy a dizájn hasonló, de ez az asztal egyértelműen
újabb. A fa felülete, a lakk hibátlan. El sem jut a tudatomig, hogy az asztal fölé
hajolok, és végigfuttatom az ujjamat ívelt lábán, amíg Drew apukája meg nem
szólal:
- Ugye, milyen szép? Josh készítette. - Büszkén nézi az asztalt, hál’
istennek nem pillant az arcomra. Megdermed a kezem, de továbbra is az asztalt
bámulom. Visszahúzom a karom, hátradőlök, és látom, hogy Josh a
konyhaajtóban áll, minket figyel. Mr. Leighton feléje fordul. - Mikor is adtad,
Josh? Karácsonyra?
- Mrs. Leighton születésnapjára. - Josh zsebre dugja a kezét, és nem
minket néz, hanem az asztalt. Nem jön beljebb a szobába, amíg Drew meg nem
jelenik mögötte, így kénytelen megmozdulni.
- A bazi nagy verdád elállja az utat - mondja, és hátba veri Josht. - Bocsi,
anyu! - fordul az asszony felé, kissé bűnbánónak tűnik a szó- használata miatt.
Én ennél már sokkal rosszabbat is hallottam tőle. Kíváncsi vagyok, vajon
tényleg azt hiszi-e, egy percig is a bolondját járathatja az anyjával, mert
fogadok, hogy az asszony átlát a szitán.
- Olvasókör - fenyegeti Mrs. Leighton, és feltartja a kezét, mintha tálcát
egyensúlyozna.
- Vettem - bólogat Drew, és visszafordul Joshhoz. - Lennél szíves arrébb
állni a kocsiddal, hogy hazavihessem Nastyát? - könyörög gúnyosan.
- Nem azt mondtátok, hogy Nastya Joshhoz közel lakik? - kérdezi Mrs.
Leighton. Pontosan tudom, hova akar kilyukadni.
Jaj, ne! Ne, ne, ne, ne, ne, ne, ne! Könyörgöm, ne!
- Josh, nem tudnád te hazavinni Nastyát? Butaság külön-külön
elindulnotok, ha egyszer ugyanarra mentek, és neked úgyis útba esik. - Mrs.
Leighton mintha egyszerre nézne mindhármunkat. Vajon hogy csinálja? Még
csak nem is egymás mellett állunk. A frászt hozza rám.
Nem is tudom, melyikünk tűnik rémültebbnek, Josh vagy én. Ebben most
teljesen megegyezünk. Josh beletörődve bólint, én pedig igyekszem jó képet
vágni ehhez a tervhez. Mintha remek, logikus, praktikus és cseppet sem kínos
terv lenne.
Drew szülei kikísérnek minket a feljáróra. Sarah nem tért vissza a telefonhívás
óta, én nem is bánom. Josh a távirányítóval kioldja a zárat, Drew pedig kinyitja
nekem a kocsiajtót, miközben próbálom kiokoskodni, milyen magasra kell
felhúznom a ruhámat, hogy az elszakítása nélkül be tudjak mászni a
kisteherautóba. Igazán nem szeretném azzal zárni az estét, hogy Drew apja elé
tárom a rózsaszín szívecskés bugyogómat. Amint sikerül elhelyezkednem, Drew
anyukája odajön hozzám. Szerencsére ilyen magasan ülve nem kell megint
öleléstől tartanom, ám talán még valami annál is rosszabbal rukkol elő.
— Köszönöm, hogy eljöttél! Úgy örülök, hogy megismerhettünk. Jövő
vasárnap hatkor találkozunk, rendben? - Nem igazán szánja kérdésnek. Elsandít
mellettem, Joshhoz szól: - Be tudsz ugrani Nastyáért idefelé jövet, igaz? —
Megint sikerült neki. Nagyon ügyes. Megcsóválom a fejem. Le kéne írnom a
választ. Ez van olyan fontos. Kétségbeesetten nézek körül, egy darab papírt
keresek az autóban, de ugyanolyan üres, mint az első alkalommal, amikor benne
ültem. Sehol egy fecni. Most már csak abban reménykedhetem, hogy Josh
megment engem, megment mindkettőnket. Talán van már programja
vasárnapra, így kénytelen lesz elutasítani a meghívást, én pedig rábólinthatok.
De nincs ilyen szerencsém.
- Persze, nem gond. Köszönöm a vacsorát, Mrs. Leighton, Mr. Leighton! -
Biccent Drew apjának.
- Egy szép napon rá fogunk venni, hogy szólíts minket Jacknek és Lexie-
nek - nevet a férfi, ám a fejét csóválja, mintha tudná, hogy ez úgysem fog
összejönni. - Talán ha már betöltötted a harmincat.
- Jó éjszakát, Mr. Leighton - feleli Josh.
Drew a tornácról integet, máris a mobilján cseveg, Josh pedig letolat a
kisteherautóval a felhajtón. Tíz perc egy kocsiban Josh Bennett-tel sokkal
hosszabbnak tűnik, mint tíz perc egy kocsiban Drew-val. Drew eleget dumál
kettőnk helyett is, és még csak észre sem veszi. Josh beleolvad a csöndbe,
mintha ő is néma lenne. Egy szót sem szól egész úton, amíg immáron
harmadszorra meg nem áll Margot háza előtt.
- Csak hogy tudd, nem kötelező a vacsora. De nem kéne kihagynod. Drew
anyukája kedvel téged.
- Biccentek, és kinyitom a kocsiajtót. Nem bírok csak úgy lelépni, nem ér
le a lábam a földig, viszont ebben a cipőben még a legkisebb magasságból sem
tudok úgy leugrani, hogy ne a bokám bánja. Előrehajolok, leveszem a jobb
cipőmet, aztán a balt, és kiszökkenek a felhajtóra, majd megfordulok, hogy
becsukjam az ajtót.
- Normálisabb cipőt kéne felvenned, ha a szerszámok közelébe akarsz
menni. Turner tanár úr az életben nem fog odaengedni a gépekhez tűsarkúban. -
A fejét csóválja, mintha el sem hinné, hogy ezt mondja nekem. Szerintem
fizikai fájdalmat okozhat neki, hogy szóba áll velem. Fogalmam sincs, mi erre a
helyes reakció. Nem hinném, hogy Turner tanár úrnak számít, milyen cipő van
rajtam, úgysem engedne soha a gépek közelébe. Megint biccentek, és becsapom
a kocsiajtót.
— Már majdnem tíz óra. Általában ilyenkor szoktam felvenni a futóruhámat
meg az edzőcipőmet. Most habozok, mert szükségem van a futásra, ugyanakkor
tudom, hogy ma este nem fogom elérni vele a kívánt célt. Két hete először nem
is vagyok biztos benne, akarok-e futni. Mozgás közben jobban tudok
gondolkodni, és most aztán bőven van átgondolnivalóm, de pont ez a baj. Itt
nincs futópad, úgyhogy ki kell mennem a szabadba, ám ha odakint futok, akkor
meg kell osztanom a figyelmem. Az elmém egy részével folyamatosan, éberen
kell ügyelnem minden neszre, visszhangra, mozdulatra magam körül. így sokkal
nehezebb kiokoskodnom mindazt, amit szeretnék. Ugyanígy meg kell osztanom
a figyelmem, ha emberek között vagyok, nehogy véletlenül hangosan reagáljak
valamire vagy valakinek. Természetes, hogy az ember beszélni akar, és nekem
folyamatosan koncentrálnom kell, el ne szóljam magam. Azt hittem, a némaság
egyre könnyebb lesz. Hogy a kezdethez képest nem is fog nehéznek tűnni. Ám
pont az ellenkezőjét tapasztalom.
- Amikor abbahagytam a beszédet, nem volt semmi mondanivalóm.
Egyáltalán nem éreztem kísértést. Mostanában viszont egyre több dolgot
szeretnék kimondani, de nagyon. A szavak folyamatosan elözönlik az elmémet,
úgy kell visszanyelnem őket. Nagyon fárasztó.
- Úgy határozok, hogy nincs kedvem a rengeteg zavaró ingerrel küszködni,
inkább itthon maradok. Ez az este így is épp elég kimerítő volt.
 15. Fejezet
Josh

- K aránál buli lesz pénteken. Jössz?

Úgy nézek Drew-ra, mintha ez költői kérdés volna. Annak kéne lennie.
- Előbb-utóbb rá foglak venni, hogy gyere velem. - Nem, nem fogsz. - Na
mindegy, van tartalékom. Épp ott jön. - Felpillantok, meglátom a folyosón
felénk közeledő Nastyát. Még mindig tűsarkúban jár. Hamarosan elkezdjük az
igazi munkát, és én igazat mondtam neki. Ha nincs rajta rendes, védelmet
biztosító cipő, akkor Turner tanár úr a műhely közelébe se fogja engedni. A
csajt láthatóan ez csöppet sem érdekli.
- Nem nekem kellett volna a tartaléknak lenni?
- Igazából nálad még az is reménytelen, de egy szép napon megtörlek.
- Ha megint leitatod, a te kanapédat fogja lehányni.
- Sose fogsz túllépni ezen?
- Soha. - így igaz. Szerintem egy életen át kísérteni fog mindaz, amit azon
az éjszakán láttam.
- Hahó, Nyanyuska! - Drew felgyorsít, otthagy, hogy feltartóztassa
Nastyát, mielőtt elérne a műhely ajtajához. Félig-meddig arra számítok, hogy a
csaj gyilkos tekintetétől azonnal holtan esik össze. - Mi van? - Hallom a
hízelgését, ahogy közelebb érek. - Becézésnek szántam. - Ha ez az új taktikája,
akkor komolyan aggódom érte. Mielőtt azonban igazán félteni kezdhetném
Drew-t, Nastya arckifejezése picikét megváltozik. Szerintem küzd ellene, de
veszít, mert halványan a haveromra mosolyog. Bár ezt talán nem is lehet
mosolynak nevezni. Csak a szája sarka görbül kissé felfelé, ám ez Nastya arcán
nagyon feltűnő, hiszen alig fordul elő. Csalódott volnék, ha tényleg bevált volna
nála Drew dumája, de nem hinném, hogy ez a helyzet. Szerintem kineveti.
Másodperceken belül elillan arcáról a mosoly, otthagyja Drew-t a folyosón, épp,
mielőtt utolérem. Meg se kérdezte a lányt a buliról.
- Nagy sikert arattál.
- Nem tett bennem kárt. - Drew mosolyog, láthatóan elégedett ezzel az
eredménnyel.
- Pedig kéne. - Tierney Lowell becsukja a szekrényét a folyosó túloldalán,
és felénk fordul. Igazság szerint Drew felé. Szerintem engem észre sem vesz.
Olyan szűk a farmere, hogy talán elszorítja a vérkeringését, és fekete melltartót
visel a nem egészen derékig érő, fehér pólója alatt. Jó teste van, és nem
szégyenlős. Valamikor tavaly összejöttek Drew-val, és csúnyán végződött a
dolog. Tierney-nek nem igazán tetszett, hogy félre lett hajítva. Ez nem lepett
meg. Sokkal inkább megdöbbentett maga a tény, hogy összejöttek. Tierney
nagyon kemény csaj, Drew meg Drew. Sosem értettem a dolgot.
Drew nem is szólt róla, amíg ki nem tudódott, és addigra már rég vége volt. A
haverom már egy másik csajt fűzött, Tierney be volt rágva, és mindenki arról
beszélt, milyen hülye az a lány, akit meglep Drew viselkedése. Szerintem
Tierney sosem tűnt meglepettnek, csak csalódottnak.
Drew válaszra sem méltatja, és a lány további kommentár nélkül elmegy.
- Vele hiba volt kezdenem - jegyzi meg Drew. Nekem úgy tűnik, hogy ez a
legtöbb csajára igaz. Szerintem nem éri meg az állandó dráma. Bemegyek
technikára, Drew pedig elindul a tanulmányi iroda felé, ahol a következő órát
azzal töltheti, hogy papírokkal rohangászik fel-alá az iskolában, flörtöl a
folyosón, és gondosan kerül mindenfajta felelősséget.
Nastya már helyet foglalt Kevin Leonard mellett, abban a padban, ahová
Turner tanár úr egy hete átültette. Örülök az új ülésrendnek, mert idegesített,
hogy a csaj a hátam mögött volt. Szeretem, ha mindenkit szemmel tarthatok, és
engem nem figyel senki. A legtöbben eleve rám se mernek nézni, de Nastya az
első napja óta nem tartozik ehhez a többséghez.
Miután becsöngetnek, Turner tanár úr végignéz az osztályon, nem hiányzik-e
valaki. Aztán minden pádból kihív valakit, hogy menjen előre, és fogjon egy
szerszámos dobozt. Nekem nincs padtársam, így elindulok magamnak dobozért.
A legtöbb padnál ketten ülnek, kivéve Nastyáét, ahol hárman: ő, Kevin meg
Chris Jenkins. A lány nem mozdul, így Chris tápászkodik fel. A készletekben
fadarabokat, kalapácsot, különféle méretű szögeket, csiszolópapírt, meg
doboztól függően néhány egyéb holmit találunk. Kevin kiragadja a dobozukat
Chris kezéből, és kiborítja a padra. A szögekkel teli doboz kinyílik, szanaszét
szóródik a tartalma. Erre mindenki felfigyel, de senki sem mozdul, hogy
felszedje a szögeket.
- Szedd össze, Leonard! - szól oda Turner tanár úr, akit mintha csöppet
sem lepne meg Kevin idióta húzása. Tudom, miért hagyja, hogy a srác az
osztályába járjon. Bármennyire is sajnálom bevallani, Kevin elég jól ért a
famunkákhoz. Nincs nagy stílusa vagy művészi érzéke, de ösztönösen ért a
szerkezet megalkotásához, kiegyensúlyozásához. Kár, hogy akkora seggfej.
Nastya letérdel a padlóra, felszedegeti a szögeket, és bal kezébe rakosgatja
őket. Chris a pádon lévőket gyűjti össze, és visszasöpri őket a dobozba. Kevin
röhög. Nastya már majdnem minden szöget felszedett, és szinte tele a keze. Úgy
látom, mindjárt feláll, ám ekkor ismét a padlóra szóródnak a szögek. Nem is
tudom, mi történt. Mintha egyszerűen elengedte volna őket. Még csak
meglepettnek sem tűnik. Csak elkezdi megint felszedegetni őket. Azt hiszem,
egyedül én vettem észre. Senki sem segít neki. Én sem.
Turner tanár úr elmagyarázza a feladatot. A dobozunkban lévő készletből
kiindulva ma meg a következő három órában meg kell terveznünk és
elkészítenünk valamit, ami vagy hasznos, vagy szép. Ha szeretnénk,
használhatunk még két dolgot, de semmi mást. Én már fel is mértem a
készletemet, és tudom, mit fogok építeni. Az óra hátralévő részében
méricskélek, rajzolok és tervezek, míg a többiek a feneküket meresztve
vitáznak, hogy kinek az ötlete jobb, és mit is kéne csinálni. Holnap én már
nekilátok a barkácsolásnak.
Ők alighanem továbbra is csak vitatkozni fognak.
Az elmúlt egy órában feltúrtam a garázsomban az összes szerszámszekrény
minden fiókját, de még mindig nem jöttem rá, hova tettem a gerendakeresőmet.
Belököm az utolsó szekrény utolsó fiókját is, és ellenőrzőm a faliórát. Fél
tizenegy. Ahhoz már késő van, hogy elmenjek venni egy másikat, nem mintha
ma éjjel olyan nagy szükségem lenne rá, de most nincs semmi más dolgom, és
ez legalább valami elfoglaltság.
Felállók, megfordulok, töröm a fejem, mivel üthetném el az időt, és ekkor
megpillantom a lányt a felhajtón, ahogy a garázsom küszöbén áll. Örülök, hogy
nem hördülök fel, vagy valami ilyesmi, mert ha ilyen szánalmas lennék, akkor
rögtön le is vághatnám a tökömet, és átadhatnám trófeaként Nastyának. Én
többé már nem érdemelném meg.
Nastya majdnem teljesen ugyanúgy néz ki, mint amikor először megjelent itt,
kivéve, hogy most nem tűnik se elveszettnek, se rémültnek. Egy percig csak
nézzük egymást, aztán rádöbbenek, hogy azt várom, mondjon valamit, de ez
nyilván nem fog megtörténni. Fogalmam sincs, én mit mondhatnék neki,
úgyhogy vakmerő és váratlan lépésre szánom el magam: nem teszek semmit.
Visszafordulok a szekrényhez, és tovább kajtatom a gerendakeresőt, amiről már
tudom, hogy nincs ott. Ügy csinálok, mintha nem érdekelne a csaj, pedig
minden egyes lélegzetvételét éberen figyelem. Másodpercre pontosan tudom,
mikor dönt úgy, hogy nem álldogál tovább a küszöbön. Ám a várakozásommal
ellentétben nem sarkon fordul és elmegy, hanem belép a garázsba.
Most már nem tehetek úgy, mintha észre se venném. Figyelem, hogy mi a
következő lépése. Megint körülnéz, mint azon az éjszakán, amikor megjelent itt,
eltévedve, izzadtan és csodálatosan. Jelen pillanatban rám se pillant, a helyiség
sokkal jobban érdekli nálam. Csak egy garázs, benne egy csomó fával meg
szerszámmal. Fogalmam sincs, mi olyan igéző ebben, de nem nyitok vitát, mert
miközben Nastya a helyiséget tanulmányozza, én őt szemlélem. Most megint
nincs rajta smink, és lófarokba fogta a haját, így rendesen látszik az arca. Még
amikor Drew-ékhoz jött vacsorára, akkor is rajta volt a teljes vakolat: feketével
körbesatírozott szem, sötétvörös száj, meg minden. Rémes, és látva, hogy mit
rejt, nincs is semmi értelme.
Nem izzad és zihál úgy, mint a múltkor, de most is biztosan futott. Kíváncsi
lennék, vajon minden este fut-e. A lába is csupa izom, akárcsak a karja. Ez
továbbra sem passzol az arcához. Nastya arcáról a húgom porcelánbabái jutnak
eszembe, amelyek még mindig a szobája polcán sorakoznak. Kislányos. Sima és
merev, hibátlan és sérülékeny.
Körbejárja a garázst, végighúzza a kezét a pultokon, és megáll az egyik
munkapad szélére erősített satunál. Párszor elforgatja a kart, figyeli, ahogy a
satu zárul, majd a két szorítópofa közé dugja a kezét, és tovább szűkíti a rést.
Fogalmam sincs, miben mesterkedik, de minél többször forgatja meg a kart,
annál jobban szorítja a satu a kezét, s én nem tudom, meddig nézhetem még
tétlenül, mielőtt felugornék, és megkérdezném, elment-e a józan esze. Az az
érzésem, hogy a saját garázsomban állva konkrétan azt figyelem, amint ez a lány
eldönti, hogy összezúzza-e a kezét, vagy sem. Az utolsó pillanatban leáll,
meglazítja annyira a satut, hogy ki tudja húzni a kezét, aztán tovább nézelődik a
helyiségben.
Elfordulok, mielőtt észrevehetné, hogy figyelem, és turkálni kezdek
ugyanazokban a fiókokban, amelyeket ma este már kétszer feltúrtam, majd a
pulton kotorászok. A garázs fala mentén körbefut a munkapad, amit évekkel
ezelőtt apámmal közösen építettünk. Mark Bennett szerint az embernek sosem
lehet elég munkafelülete. Minél több, annál jobb. Úgyhogy annyit építettünk be
a garázsba, amennyit csak bírtunk. Szerintem egyszerűen csak kellett nekünk
valami elfoglaltság.
Háttal állva is hallom, hogy Nastya mozog, és mire megfordulok, már a
helyiség túloldalán lévő munkapadon ül. Egyszerűen csak letelepedett rá,
kényelembe helyezte magát. Oké. Rendesen a frászt hozza rám, hogy a
garázsomban ül, és engem figyel. Ez a legújabb húzása. Engem bámul, és még
csak nem is próbálja leplezni. Legszívesebben ráüvöltenék, hogy húzzon el
innen, ugyanakkor szeretném, ha maradna. Ilyen nagy barom vagyok.
Végül is leülök, és az egyik munkámhoz szükséges gerendák jelöléseit
ellenőrzőm, aztán nekilátok gyalulni őket. Ez csendes munka, úgyhogy éjszaka
is el tudom végezni. És egyébként is, muszáj valamivel elfoglalnom magam,
különben a végén még nekiállok farkasszemet nézni a csajjal, béna kísérletet
téve a gondolatolvasásra, vagy valami ilyesmi. Éjfélkor leugrik a pultról, és
kisétál a garázsból, egyetlen szó vagy bármiféle köszönés nélkül távozik,
ugyanúgy, ahogy jött.
Az első három órán nem nagyon figyelek oda, de senki sem veszi észre. Ebédnél
várok Nastyára, kíváncsi vagyok, rám fog-e nézni. Nem látom, hogy átkelne az
udvaron, ám amikor becsöngetés előtt felállók, hogy elinduljak a műhelybe,
Nastya a falnak dől Clay Whitaker mellett. Az ellenkező irányba megyek.
Fogom a dobozomat a hétfői óráról, a padomhoz viszem, és előveszem a
vázlatomat. Nastya bejön, a hátsó pulthoz megy a dobozért, amelyen Kevinnel
és Chrisszel osztozik. A két fiú még nincs itt.
- Jó reggelt, Napsugár! - Gondolkodás nélkül szólalok meg, de legalább
olyan halkan mondom, hogy csak ő hallhatja, senki más. Talán ennyit se kellett
volna szólnom, nem lett volna szabad reagálnom a tegnap éjszakára, de nem
tudtam megállni. Úgy érzem, Nastya tegnap este szórakozott velem, és
kölcsönkenyér visszajár. Nem akarom, hogy azt higgye, akkor bukkan fel a
házamban titokzatos agyborzongatóst játszani, amikor csak kedve tartja.

- Mögöttem van, de hallani vélem, ahogy megdermed a szavaim hallatán.

Nagyon helyes. Ha nem akarja, hogy emlékeztessem az éjszakára, amikor
kihányta a belét a fürdőszobámban, akkor talán kétszer is meggondolja, mielőtt
ismét beteszi a lábát a házamba, mintha lenne hozzá joga. Kíváncsi vagyok,
mikor fogja végre fel a tényt, hogy ő is ugyanabban a világban él, mint a
többiek, és hogy ebben a világban engem kurvára békén hagy mindenki.
- Hamar összeszedi magát, és egyetlen pillantást sem vetve rám
visszamegy a padjához. Egy perccel később megjelenik Kevin meg Chris, és
megszólal a csengő. Turner tanár úr szól, hogy lássunk munkához, és a
helyiségben szinte azonnal kitör a hangzavar. Elképesztő, hogy mekkora zajt tud
csapni tizennégy diák, a fűrészelésről és kalapácsolásról nem is beszélve.
- Mire eltelik az óra fele, Nastya fel sem állt a helyéről, viszont nem tud
érdektelenséget tettetni. Kezdettől fogva figyeli Chris meg Kevin minden
mozdulatát. Egyszer csak kinyújtja a kezét, maga elé húzza a Chris által
készített méretarányos rajzot, és tanulmányozza pár percig, mielőtt visszatolja a
fiúk elé. Nem szólnak hozzá, bár észreveszem, hogy Kevin a mellét bámulja,
amikor Nastya előrehajol, és legszívesebben pofán vágnám.
- Kevin néhány perccel később feláll, és kimegy a tanári asztalhoz. Turner
tanár úr aláír neki egy engedélyt, hogy kimehessen a mosdóba, és Kevin kisétál
a műhelyből, kettesben hagyva Christ Nastyával. Chris nyilvánvalóan nem
boldogul egyedül, és újra meg újra a lányra pillant, mintha nem lenne biztos
benne, hogy kérhet tőle segítséget. Végül megelégeli a bénázást, és hallom,
amint megkéri Nastyát, hogy szorítsa le neki a két fadarabot, amit össze akar
szögelni. Megmutatja, hogy fogja a részeket, a lány bólint, és megtartja
kétoldalt a fát, ahogy látta. Miután Chris összeszögeli őket, nekilátnak a
következő párosnak. Úgy látom, négy ilyen darabot készítenek. Megszemlélem,
mi mást csináltak eddig. Nem látom innen, mi van a rajzukon, és próbálom
kitalálni, mit terveznek. Királynak tűnik.
- Kevin ebben a pillanatban tér vissza, gombóccá gyűri az engedélyét, és a
sarokban lévő szemetesbe hajítja.
- Remélem, nem lustálkodtál, amíg elvoltam - közli, és oda se bagózva,
mit csinál Chris, hátba csapja. Szívesen mondanám, hogy ezután minden
csigatempóban zajlik le, mint a filmeken, ahol a katasztrófákat gondosan
lelassítják, így az ember pontosan láthatja, mi és hogyan történik. Nem váltunk
lassított felvételre, de én mindent látok. Kevin keze Chris hátán csattan. Chris
épp lesújt a kalapáccsal, így az őt ért ütés hozzáadódik a már meglévő
lendületéhez, és a szerszám feje még nagyobb erővel landol. Csak nem ott,
ahova szánták. Nastya bal keze az asztalra simul, hüvelykujjával szorítja le a
fadarabot. A kalapács feje a lány gyűrűsujját találja el.
- Nastya arcára koncentrálok. Látom, ahogy a fájdalom első döbbenetétől
szeme szinte észrevehetetlenül elkerekedik, aztán hunyorog. Könnybe lábad a
szeme, üveges lesz a tekintete, de nem sírja el magát. Hogy a fenébe nem bőg?
Láttam, milyen erővel sújtott le rá a kalapács. Hallottam, milyen erővel sújtott le
rá a kalapács. Szerintem még én is elbőgtem volna magam. Utána hülyén
éreztem volna magam, de akkor sem úsztam volna meg sírás nélkül. Tuti, hogy
annyira fájt. Nastya meg sem mozdul. Ahogy Chris meg Kevin sem. Csak
bámulják a csajt, aki fel sem emeli a kezét az asztalról. Basszus, hozzatok már
neki jeget! Chris láthatóan elborzadt. Kevinnek láthatóan fogalma sincs, mi
történt. Nastya csak most néz le a kezére, de nem mozdítja, csak bámulja.
Nagyon remélem, hogy záros határidőn belül hoz valaki jeget, különben nekem
kell intézkednem. Már rég lépnem kellett volna, de valamilyen oknál fogva én is
ledermedtem. Nem bírom levenni a szemem Nastyáról. Miért nem sírja el
magát? Chris végre felocsúdik a kábulatból, és a mélyhűtőhöz rohan, amelyet
abból az egyetlen okból tartunk a műhelyben, hogy legyen kéznél jég. Turner
tanár úr máris Nastyá-ék padjánál terem, a lány ujjait vizsgálja. Nastya kissé
megrezzen, miközben a tanár úr ellenőrzi, tudja-e mozgatni a kezét, de az arca,
akár a kő. Vagy akár a porcelán.
Chris visszatér egy jégtömlővel, és odanyújtja Nastyának. A lány
meglepettnek tűnik, és mintha vissza akarná utasítani. Erről megint eszembe jut
a satu, meg a gyanúm, hogy Nastya talán őrült. Aztán látom, ahogy
meggondolja magát, és elfogadja a jégtömlőt, bár nem jelzi Chrisnek a
köszönetét, se semmi mást. Örülök, hogy nem hálálkodik a srácnak, aki
iszonyúan bűntudatosnak látszik. Az arcát elnézve azt hinné az ember, hogy
neki jobban fáj, mint Nastyának, viszont még mindig nem kért bocsánatot.
Kevinnek kellene bocsánatért könyörögnie, ám ahhoz piros hónak kéne esnie.
Turner tanár úr egy újabb engedéllyel tér vissza a tanári asztaltól, hogy Nastya
elmehessen a suliból orvoshoz. Rajta kívül csak egy lány van a csoportban,
Valerie Estes, így őt küldi el vele, hogy vigye a holmiját.
Csupán másodpercek telhettek el onnantól, hogy a kalapács lesújtott Nastya
ujjára, odáig, hogy Chris jeget hozott neki, de én sokkal hosszabbnak éreztem.
Talán az idő tényleg le tud lassulni. Csak azután idézem fel lelki szemeim előtt
az egész jelenetet, miután Nastya elhagyta a műhelyt, és minden lenyugodott.
Visszaemlékszem a pillanatra, amikor a kalapács lecsapott, és csak ekkor
döbbenek rá: annak dacára, hogy teljes erővel a lány ujjainak vágódott, és
nyilván pokoli fájdalmat okozott, Nastya egyetlen hangot sem hallatott.

Na ne szórakozzunk!
Ez az első gondolatom, amint meglátom, hogy Nastya zsinórban második este
sétál be a műhelyembe. Azonnal a kezére vándorol a tekintetem, és látom, hogy
két ujját sínbe tették, egymáshoz rögzítették. Ezúttal nem habozik, mielőtt
belép. Először azt gondolom, hogy ismét felpattan a pultra, ahol tegnap este ült.
Egy pillanatra úgy tűnik, ő is így gondolja. Aztán leguggol, majd törökülésben
letelepszik a padlóra, és nekidől a mögötte lévő szerszámos szekrénynek.
Láthatóan nem zavartatja magát a földet borító fűrészpor miatt, bár én akkor se
értem, miért pont oda akar leülni. Nem mintha a pult olyan tiszta volna, de még
mindig jobb, mint a padló. Aztán rájövök, hogy fél kézzel nyilván nem bírta
volna feltolni magát a pultra.
Folytatom a munkámat, és így maradunk, csöndben, legalább fél órán át. Én
dolgozom, ő figyel.
- Nem fájt? - kérdezem végül, mert tudni akarom, még ha nem is fog
válaszolni. Forgatja maga előtt a kezét, mintha próbálná eldönteni, fájt-e vagy
sem. Vállat von. jó válasz. Mégis mire számítottam? Várok még néhány percet,
igyekszem a körfűrészem beállítására koncentrálni, aztán felteszem az igazi
kérdést: - Mit akarsz?
Undokabbul hangzik, mint terveztem, de alighanem jobb is így. Fogalmam
sincs, mit akarhat itt. Megőrjít a kíváncsiság, hogy mégis mi vonzza őt ide.
Elvégre nem vagyok kimondottan barátságos. Talán ma este végre veszi az
adást, és többé nem jön vissza. Igyekszem meggyőzni magam, hogy örülök, ha
megszabadulhatok ettől a felelősségtől, de nem nagyon sikerül. Elhessegetem
ezt a gondolatot, és igyekszem a fűrészre összpontosítani.
Teljes a csend. Nem tudom, meddig akar Nastya maradni, üldögélni, figyelni.
Mintha egy szellem volna a garázsomban. Úgy érzem, kísért. Annyi halottam
van, hogy azt hinné az ember, az ő soraikból fog velem maradni valaki. Sőt,
régen reménykedtem is ebben. A kísértetek égi áldásnak tűntek. Imádkoztam,
hogy visszatérjenek a szeretteim. Anyám, a húgom, apám, a nagymamáin.
Mindegyikük halála után imádkoztam, hogy kísértsenek, akár csak
egyetlenegyszer, hadd lássam viszont őket. Adjanak jelet. Tudassák velem, hogy
létezik valami más, hogy jó ott nekik, hogy jól vannak, ám soha egyikük sem
jött vissza hozzám. Mielőtt elvitték volna, a nagyapám biztosított róla, hogy
létezik túlvilág, ő látta egyszer, nagyon régen, ha csak rövid időre is.
Meghallgattam, de nem hittem neki. A betegsége és gyógyszerei szította mese
volt, nem igazi emlék. Nagyapám most már bármelyik nap meghalhat, és én
nem fogok jelre várni tőle. Csak megkönnyebbülést fogok érezni, hogy több
szerettemet már nem veszíthetem el.
Fél tizenegykor a szellemlány feláll, ép kezével lesöpri nadrágjáról a
fűrészport, aztán ismét eltűnik.
 16. Fejezet
Nastya

J osh vasárnap pontosan háromnegyed hatkor jön értem. A hűtőhöz szaladok,

amint befordul a felhajtónkra. Tiramisut készítettem desszertnek, mert láthatóan
mindegyikük szereti a kávét, kivéve Sarah-t, ő meg a legkevésbé se érdekel.
Még mindig sínben vannak az ujjaim, úgyhogy fél kézzel kéne kiszednem a tálat
a hűtőből, s ez elég nehéznek bizonyul. Margot ma reggel berakta nekem a
hűtőbe, de korán elment dolgozni, úgyhogy most egyedül kell megoldanom.
Ügyetlenkedve, de csak sikerül fél kézzel elég jól átfognom a tálat, hogy ki
tudjam emelni. Josh épp akkor csenget, amikor kiérek az előszobába, most
viszont a tál van a jobb kezemben, ballal pedig nem tudom elforgatni a bejárati
ajtó gombját. Egy percig csak dermedten állok, kezemben a tiramisuval, az ajtót
bámulva. Végül kénytelen vagyok letenni az edényt a földre, hogy ép kezemmel
elfordíthassam a gombot.
Josh a tornácon áll, zsebre tett kézzel, úgy fest, mintha randira akarna vinni. A
haja szokás szerint a szemébe lóg, kissé hosszabb a kelleténél. Mint akit az
anyja nem nyaggat, hogy vágassa le. Nem szívesen ismerem el, milyen jól néz
ki burgundi vörös pólóingében és khakiszínű öltönynadrágjában, nem mintha az
általában hordott, elnyűtt farmere nem jönne be nekem. És még mindig
meglepődöm, hogy nem a bakancsát viseli. Már kezdtem azt hinni, hogy hozzá
van nőve a lábához.
Sietnünk kell, hogy el ne ázzunk. Látom Josh mögött az égen, hogy vihar
készülődik. Egész nap a konyhában voltam, úgyhogy eddig észre sem vettem.
Általában szeretek az utcára néző ablakánál ülni, és figyelni a gomolygó
felhőket meg az elsötétedő eget, mert itt olyan gyorsan alakul ki a vihar, hogy az
ember pár perc leforgása alatt tanúja lehet a változásnak.
Ma azonban lefoglalt a tiramisukészítés, önmagam ostorozása, amiért nem
mentem el a plázába új ruhát venni, valamint leginkább az igyekezet, hogy
előrukkoljak valami zseniális tervvel a vacsora megúszására. Ma a vérhas
vezette a kifogásaim listáját. Sokkal könnyebb dolgom lenne, ha Drew szülei a
múlt héten lesajnáltak volna, s az egész este kellemetlennek és erőltetettnek
bizonyul, ám egyáltalán nem így történt. Úgy tettek, mintha közéjük tartoztam
volna, pedig soha nem fogok. Még abban sem vagyok biztos, miért hívott meg
újra Mrs. Leighton. Egyedül a tortával járultam hozzá az estéhez. Bár igaz, ami
igaz, Drew szerint nem szabad alábecsülni, milyen hatással van a torta az
anyjára. Gondolom, Drew kedvéért fogadnak el. Ez esetben pedig nyilván nem
számítanak arra, hogy sokáig képben maradjak. Kíváncsi vagyok, hány lány járt
már egyszer Leightonék Vasárnapi Vacsoráján, hogy aztán sose lássák többet.
Végül nem erőlködtem, hogy helyes, visszafogott, ártatlan ruhácskával
álcázzam magam. Gondoltam, minél előbb szembesülnek Leightonék az
igazsággal, annál hamarabb leírhatjuk a veszteségeinket, és továbbléphetünk.
Mélyen kivágott, nyakpántos fekete felső és szintén fekete, hangsúlyozottan
mini miniszoknya van rajtam, térdig érő, tűsarkú bőrcsizmával. Ha múlt
vasárnap kilógtam a társaságból, az semmi lesz ehhez képest. A mai este után
minden visszatérhet a rendes kerékvágásba. Drew kereshet magának egy
aranyos lányt, akivel kötöttségek nélkül szexelhet, én meg folytathatom a
kellemes, elvárások nélküli életemet.
Josh egy percig szemlél, úgy nézi a külsőmet, mintha egy fel nem tett kérdésre
keresne választ. Üdvözlete egyetlen szóból áll:
- Napsugár.
Én egyetlen szóval sem üdvözlöm.
Letérdelek, hogy felvegyem a tiramisut az előszoba padlójáról, de nem bírom
alátolni az ujjaimat. Azon kapom magam, hogy némán átkozom a kalapácsokat
meg az ostoba srácokat. Épp megpróbálnám a bal tenyeremmel a jobbra tolni a
tálat, amikor Josh belép a házba, letérdel - hozzám túlságosan is közel -, és
felveszi a tálat. Nem érezni rajta a fűrészpor szagát, és ez egyáltalán nem
stimmel. Akármilyen jól is néz most ki, a bakancs és fűrészporszag nélküli Josh
Bennett totál nem az igazi.
Pont megállunk Leightonék háza előtt, amikor leszakad az ég, csak annyi
időnk van, hogy kipattanjunk, és az ajtóhoz rohanjunk. Átkarolom a tálat, és a
mellkasomhoz szorítom. Csodával határos módon mind a tiramisu, mind a
bokám épen megússza a kocsiból való kiugrást. Amint földet érek, Josh
mellettem terem, kiveszi az edényt a kezemből, és a tornác fedezékébe rohan.
Sikerül eljutnunk a házig anélkül, hogy bőrig áznánk. Mielőtt Josh kinyitná az
ajtót, visszaadja nekem a tiramisut, majd két keze közé fogja az arcomat, és
gyengéden végighúzza a hüvelykujját a szemem alatt. Tátott szájjal bámulhatok
rá, mert fogalmam sincs, mit művel.
- Fekete izé - közli magyarázatképpen, és felfogom, hogy biztos
elkenődött a szemfestékem. Josh egyetlen további szó nélkül nyit ajtót.
Miután belépünk, minden szinte pontosan ugyanúgy történik, ahogy az előző
héten. A teríték nem olyan előkelő, aminek örülök, mert ezek szerint ezen a
héten már nem vagyok akkora újdonság. Ekkor viszont szembe kell néznem
azzal, hogy ha nem vagyok újdonság, akkor befogadtak itt, márpedig ezt sem
akarom.
Bemegyünk a konyhába, az ebédlőn át, ahol eggyel több terítéket veszek észre
az asztalnál, és kíváncsi vagyok, ki más hivatalos még. Drew a sztereóval
viaskodik, ezek szerint ma este ő gondoskodik zenéről a vacsorához, bár el nem
tudom képzelni, mit fog választani.
Amikor belépek a konyhába, előre felkészülök rá, hogy Mrs. Leighton a
ruháim láttán undorodva néz majd rám, ez azonban elmarad. Egyszerűen
elmosolyodik, és nekiáll a hűtőben rámolni, helyet csinálva a tálnak, miközben
erősködik, hogy nem kellett volna fáradnom a sütivel. Rémes déjà vu lesz úrrá
rajtam, és tudom, hogy egy percen belül ölelést kapok, akár tetszik, akár nem.
A gránit reggelizőpultnál lévő bárszékeken Sarah ül egy lánnyal, akit
megismerek a suliból. Le merném fogadni, ő vádolt meg azzal, hogy Drakula
ivadéka vagyok. Viháncolnak, a hajukat próbálják összecsomózni. Az éretlen
kamasz lányok mintapéldányai. Szeretném kinevetni őket, de elborzaszt a tény,
hogy csak elszomorítanak.
Egy pillanatra úgy érzem magam, akár egy túlélő valami posztapokaliptikus
világban, mintha egy ablakon át nézném a lányokat, elképzelve a régi életemet.
Még azt sem tudom, milyen lehet, ha az embernek van egy legjobb barátnője.
Azelőtt volt pár barátnőm, de velük sem voltam ilyen jóban. Csakis a zene
érdekelte őket, akárcsak engem. Ez volt köztünk a kapocs. Más lányok
körömlakkról meg pasikról dumáltak, mi pedig hangversenydarabokról. Sosem
a barátságunkat értékeltük a legjobban, mert a zene mindennél fontosabb volt.
Ha a zenét nem számítjuk, nem is tudom, volt-e bennünk bármi közös. De ha
mégis, a történtek után ugyanúgy megszakítottam volna velük a kapcsolatot. Túl
gyötrelmes velük lennem.
Lily barátnőm még hónapokig hívogatott, ám csakis meghallgatásokról,
hangversenyekről meg gyakorlásról tudott beszélni. Próbáltam örülni az
örömének, de nem ment. Irigy és dühös voltam. Mintha azt figyeltem volna,
ahogy a legjobb barátnőm boldogan randizik az exemmel, akibe én még mindig
őrülten szerelmes vagyok. Mintha végig kellett volna néznem, ahogy megkap
mindent, amit én imádtam és elvesztettem. Más szóval fájdalmas, nyomasztó és
egészségtelen volt. És én aztán nagyon ügyelek az egészségemre.
Még ha beszélnék is - mert hát lássuk be, a némaság határozottan gátolja a
barátkozást -, valószínűleg akkor sem lenne egyetlen barátnőm sem. Szinte az
egész tizenhatodik évemet elveszítettem. Míg a korombeli lányoknak iskolai
bálokon, jogsiszerzésen meg a szüzességük elvesztésén járt az eszük, én
gyógytornával, lehetséges gyanúsítottakkal meg pszichológiai konzultációval
foglalkoztam. Orvosi rendelőkbe jártam, nem futballmeccsekre. Nyomozók
kérdeztek ki, nem pedig a potenciális főnököm valamelyik ruhaüzletben.
Végül a testem meggyógyult, amennyire meggyógyulhatott. Az elmémben is
kezdtek összeállni a dolgok. De azt hiszem, egy kicsit rosszul álltak össze.
Mintha minél épebb lett volna a testem, annál jobban szétesett volna az agyam,
és az elmémben lévő töréseket a világ összes drótjával meg csavarával sem
lehetne orvosolni.
Így hát lemaradtam a normális dolgokról, amiket tizenöt-tizenhat évesen
szokás csinálni. Abban a korban, amikor a legtöbb gyerek igyekszik kitalálni,
hogy ki is ő, én azt próbáltam kitalálni, miért vagyok. Már nem volt helyem
ebben a világban. Nem akartam én meghalni, csak éppen úgy éreztem, halottnak
kéne lennem. Ezért nehéz, hogy mindenki azt várja tőlem, legyek hálás, amiért
életben vagyok.
Sok időm volt gondolkodni, sok időm volt haragra és önsajnálatra. Hogy azt
kérdezzem: Miért pont én? Hogy egyszerűen azt kérdezzem: Miért? Fekete övét
szereztem önsajnálatból. A szakértője voltam. Most is az vagyok. Ezt a
szakismeretet sosem felejti el az ember. Mondanom sem kell, a rengeteg
gondolkodással meg a sok kérdéssel nem sokat értem el. Ekkor kezdtem a
haragra koncentrálni. Többé nem törtem magam, hogy udvarias legyek, hogy
megkíméljek másokat, hogy azt mondjam, amit mondanom kéne, hogy úgy
gyógyuljak, ahogy gyógyulnom kéne, hadd hihesse mindenki, már fel is
épültem, és végre normálisan élhetik tovább az életüket. A szüleimnek
mindenképpen azt kellett hinniük, hogy már jól vagyok, így hosszú ideig
próbáltam meggyőzni őket erről. Ezt magammal is igyekeztem elhitetni, de ez
sokkal nehezebb volt, mert én tudtam az igazat. Egyáltalán nem voltam jól.
Rádöbbentem, hogy mindenképpen szarul fogom érezni magam. Valószínűleg
szarul fogom érezni magam egész hátralévő életemben, amit meg sem kellett
volna érnem. Amitől meg kellett volna szabadulnom. Úgyhogy mérges lettem.
Aztán nagyon mérges lettem. Aztán még mérgesebb lettem. De a harag egy idő
után mindenképpen gyűlöletbe csap át. Felhagytam az önsajnálattal, és inkább a
gyűlöletre koncentráltam. A siránkozás szánalmas volt, a gyűlölet viszont
sikeresnek bizonyult. A gyűlölet megerősítette a testemet és az elszántságomat,
s elhatároztam, hogy bosszút állok. A gyűlölet nekem baromira egészségesnek
tűnt.
Mindazonáltal azt is megtanultam, hogy bár a gyűlölet sok mindenre jó, a
barátkozásban nem segít. Elfordulok Sarah-tól és az azóta
Piperként bemutatott lánytól. Piper. Eltűnődöm rajta. Semmitmondó, értelmetlen
név (hacsak nem vesszük figyelembe, hogy jelenthet furulyást, és ez a gondolat
megnevettet, mert hát ugye,furulyás), illik egy ilyen lányhoz. Miközben
visszamegyek az ebédlőbe, csöppet sem értetlenkedem, hogy nekem vajon miért
nincsenek barátaim.
Sarah és Piper jelenléte dacára a vacsora megint kellemes. Elbeszélgetünk - na
jó, ők elbeszélgetnek - az egyetemre jelentkezésről, a bankett szervezésről, az
iskolai színdarab meghallgatásáról, és az adótörvények drasztikus változásáról.
Ez utóbbit Mr. Leighton veti fel, aki könyvelő. Ezen a ponton kissé
elkalandozom, mert az adótörvények szövevénye kissé kívül esik a
felfogóképességem határain, de aztán a társalgás a retorikaórára terelődik.
- Két hét múlva, szombaton versenyünk lesz - meséli Drew a szüleinek.
- És miről fogsz érvelni? - kérdezi az apja, miközben újratölti a
borospoharát. Mrs. Leighton úgy mered a pohárra, mintha ki akarná rántani a
kezéből, de gondolom, ő nem ihat alkoholt. A terhessége egy időre megfosztja a
borivástól. De meg tudom érteni. Én is szeretném magamhoz rántani azt a
poharat.
 - Még nem vagyok teljesen biztos benne. Arra akarom kihegyezni, hogy
milyen fontos, hogy takarékoskodjunk a ruhaanyagokkal. — Rám néz, az
öltözékemre, illetve inkább annak hiányára, miközben hülyíti őket. - Trent tanár
úr Nastyát bízta meg, hogy segítsen nekem az adatgyűjtésben. Úgyhogy
mindenképpen olyan témát akartam választani, ami Nastya szívügye.
Sarah félrenyeli, ami éppen a szájában van. Mr. Leighton továbbra is
elgondolkodva mered a borospoharára, mintha tényleg komolyan venné Drew
szövegét, és a téma lehetséges érveit fontolgatná. Piper mintha fel sem fogta
volna a viccet. A szemem sarkából látom, hogy Josh szája megrándul. Ez az
egyetlen jele, hogy valóban velünk egy asztalnál ül, és hallgatja a társalgást.
Még mindig azt figyelem, hogyan igyekszik továbbra is sztoikusnak és
érzéketlennek tettetni magát, amikor meghallom, amint Mrs. Leighton
sípcsonton rúgja Drew-t.
 17. Fejezet
Josh

A pám nyolcéves koromban kezdett famunkára tanítani, anyám és a húgom

halála után. Nem tudom, tényleg volt-e hozzá kedve, vagy csak nem maradt más
választása, mivel folyton rajta lógtam. Állandóan a garázsba zárkózott, így ha
látni akartam, ide kellett kijönnöm hozzá. Nem sokat beszélt, de megtanultam
tőle, amit lehetett. Eleinte leginkább csak figyeltem őt. Sok mindent ellestem
apámtól, ám amint a kezembe foghattam a szerszámokat, ráébredtem, milyen
keveset tudok. Először egy csálé madáretetőt készítettem. Aztán még hármat,
mire sikerült rendesen összehoznom. Már vagy tíz éve foglalkozom famunkával,
és még mindig vannak napok, mikor úgy érzem, szart se tudok.
Kíváncsi vagyok, vajon Nastya mennyit les el. Mindenre odafigyel a
műhelyben, bár még egy szöghöz sem nyúlt hozzá a kalapácsos incidens óta.
Engem két hete néz itthon, esténként. Nem sikerült elüldöznöm, így
beletörődtem a jelenlétébe. Tegnap este még a gorombasággal is
megpróbálkoztam. Gondoltam, ha az nem válik be, hogy közlöm vele, húzzon a
büdös francba, akkor minden más hatástalan Úgyhogy pontosan ezt közöltem
vele. Nem húzott el, legalábbis addig nem, amíg egy órával később úgy nem
tartotta úri kedve.
Megint a szokásos helyén ül, a pulton, és engem figyel, úgyhogy azt hiszem,
tényleg hatástalan minden. Egyfolytában a lábát lóbázza, ami mintha gúnyolna:
Haha, itt vagyok, nem tudsz elüldözni, megszívtad! Ügy képzelem, jobb és bal lába
csúfolódós, kántáló, gyerekes hangon kötekedik velem. Legszívesebben
ráripakodnék mindkettőre, hogy fogja be. Kiveszem a fúróból az aksit, és
bedugom a töltőbe, és épp azon gondolkodom, hogy...
- Miért van ilyen sok fűrészed?
Azt hihetnénk, hogy ebben a pillanatban döbbenten, eszeveszetten pördülök
meg, de mintha az első találkozásunk óta számítottam volna rá, hogy Nastya
egyszer meg fog szólalni, és csak azt nem tudtam biztosan, vajon mit fog
mondani. Elárulhatom, jó pár lehetőséget elképzeltem, de egyikben sem
szerepelt, hogy Nastya arról érdeklődne, miért van ennyi fűrészem.
Megfordulok, mert muszáj látnom őt, de sokkal lassabban és jóval nagyobb
önuralommal, mint hittem volna.
- Mindegyiket más célra tervezték, más-más feladatra, más-más fajta fára.
Ez elég bonyolult. Órákig tartana, hogy mindegyiket felsoroljam. - Na jó,
annyira nem bonyolult. Csak nagyon hosszú, unalmas, fárasztó magyarázatot
igényelne, és én most nem akarok fűrészekkel foglalkozni. Nem tudom elhinni,
hogy erről beszélünk. A szürreális nem kifejezés.
- Nem igazán akarok semmit, de elmehetek, ha azt szeretnéd. - Kell egy
perc, hogy kapcsoljak, és felfogjam, arra a kérdésre ad választ, amelyet több
mint egy hete tettem föl neki. Kiterítteti velem a kártyáimat? Körülnézek, nézem
a padlón a kesztyűt, amit eldobott, mert nyilván azt várja, vajon fölveszem-e. El
kell döntenem, tényleg azt akarom-e, hogy elmenjen, mert ha most elküldöm,
egészen biztosan a szavamon fog.
El kéne küldenem. Nem is kérdés. Azóta próbálok megszabadulni tőle, hogy
először betette ide a lábát, ám ez hazugság, és ezt mindketten tudjuk. Még nem
állok készen, hogy feleljek neki, így inkább kérdéssel válaszolok. Végre beszél;
szeretném, ha ez így is maradna. A lelkem mélyén tudom, komoly esély van rá,
hogy miután ma este elmegy innen, nem tér vissza, akármit is mondok, és talán
soha többé nem hallom a hangját. Ismét rádöbbenek, menynyire hasonlít egy
szellemre, és hogy talán bármelyik pillanatban köddé válhat.
- Ki tudja még, hogy beszélsz? - kérdezem, és nem csak azért, hogy szóra
bírjam, hanem mert tényleg tudni akarom. Vajon Drew tudja, csak nem mondta
el nekem? Nastya talán szokott beszélni a családjával? Drew azt mondta, hogy a
nagynénjével - pontosabban idézve: a szexis nagynénjével - él, de többet nem
igazán tudok.
- Senki.
- Beszéltél valaha? Régebben?
- Igen.
- Elárulod nekem, miért tettél némasági fogadalmat?
- Nem - feleli, és állja a tekintetemet. Farkasszemet nézünk. — És többé
nem is kérdezel rá. Soha.
- Oké. Soha többé nem kérdezek rá. Értem - felelem tárgyilagosan. - És
miért egyeztem bele ebbe az egészbe?
- Még semmiért.
- És miért kéne beleegyeznem?
- Nem tudom.
- Szóval én még nem egyeztem, bele, hogy megőrzőm a titkod, te pedig
egyetlen érvet sem tudsz felhozni, miért kéne megőriznem. Nem vagy valami
meggyőző. Miből gondolod, hogy nem fogom elárulni valakinek?
- Nem hinném, hogy el akarod. - És ezzel nyer, még ha egyelőre nincs is
tisztában vele. Igaza van. Tényleg senkinek sem akarom elárulni. Meg akarom
tartani magamnak a titkát, de ezt nem tudhatja.
- Ez részedről jó nagy kockázat.
- Tényleg? - Oldalra döntött fejjel méreget.
- Nincs okod megbízni bennem.
- Igaz, de attól még bízom - közli, és elindul a feljáró felé.
 - És nekem is bíznom kéne benned? - kérdem, bár már csak a hátát látom.
Ez a lány megőrült, ha azt hiszi, besétálhat ide a semmiből, és elvárhatja ezt
tőlem.
Megáll, visszafordul, a szemembe nézve válaszol, mielőtt elmegy.
- Nem kell bíznod bennem. Én nem tudom egyetlen titkodat sem.

Elmegy, mielőtt felelhetnék. Nem sokáig üldögélt itt, de ittléte néhány perce
alatt minden megváltozott. Talán időt ad, hogy eldöntsem, tényleg akarom-e
ezt, bármi is legyen pontosan. A titka? A barátsága? A története? Nem tudom
biztosan, hogy akarom-e. Tudom, hogy nem kéne akarnom, és talán ez itt helyben
segít meghoznom a döntést.
Tudok róla valamit, amit senki más nem tud. Évek óta nem volt már titkom.
Mindenki ismeri a történetemet. Anyám és a húgom meghalnak autóbalesetben.
Tragikus. Apám szívrohamot kap. mert nyilván azt várja, vajon fölveszem-e. El
kell döntenem, tényleg azt akarom-e, hogy elmenjen, mert ha most elküldöm,
egészen biztosan a szavamon fog.
El kéne küldenem. Nem is kérdés. Azóta próbálok megszabadulni tőle, hogy
először betette ide a lábát, ám ez hazugság, és ezt mindketten tudjuk. Még nem
állok készen, hogy feleljek neki, így inkább kérdéssel válaszolok. Végre beszél;
szeretném, ha ez így is maradna. A lelkem mélyén tudom, komoly esély van rá,
hogy miután ma este elmegy innen, nem tér vissza, akármit is mondok, és talán
soha többé nem hallom a hangját. Ismét rádöbbenek, menynyire hasonlít egy
szellemre, és hogy talán bármelyik pillanatban köddé válhat.
- Ki tudja még, hogy beszélsz? - kérdezem, és nem csak azért, hogy szóra
bírjam, hanem mert tényleg tudni akarom. Vajon Drew tudja, csak nem mondta
el nekem? Nastya talán szokott beszélni a családjával? Drew azt mondta, hogy a
nagynénjével - pontosabban idézve: a szexis nagynénjével — él, de többet nem
igazán tudok.
Meghal. A nagyanyám petefészekrákkal küzd. Veszít. Egy évvel később a
nagyapám veszi át a rák stafétáját. Nem tudom, hogy most már nekem is meg
kell-e halnom, vagy az utolsó túlélőnek szánt az élet.
Néha akaratlanul is eltűnődöm, vajon egy életre összefonódott-e a nevem a
halállal.
Senkinek sem fogom elárulni Nastya titkát. Ebben biztos vagyok. Továbbra is
több száz kérdés zsong a fejemben, de csak egy jön elő újra és újra. Miért engem
választott? Ez a legnyilvánvalóbb kérdés, még órákkal a lány távozása után sem
hagy nyugodni. Ez az egyetlen kérdés, amit biztosan nem fogok feltenni neki,
mert bármi legyen is a válasz, nem akarom tudni. Igazából nem érdekel.
Napok teltek el, mióta Nastya hozzám szólt. Másnap este vártam, de nem jött el.
Sem a következő este. Vagy az azutáni este. Mindennap látom Nastyát a
suliban, de ő még csak felém sem néz. Kezdem azt hinni, hogy csak képzeltem
az egész beszélgetést. Talán kettőnk közül én vagyok totál begolyózva. Az
elmúlt néhány napban arról igyekeztem meggyőzni magam, hogy örülök, ha
Nastya nem jön ide többet, totál nem érdekel a hülyesége. Pontosan azt akartam,
hogy hagyjon békén. Jó sok érvvel traktáltam magam. De nem voltam valami
meggyőző.
Még vasárnap se találkozhattam vele Drew-éknál. Leigh hazajött a hétvégére,
úgyhogy vele voltam. Azt hittem, ettől majd könnyebb lesz minden, de
szerintem csak még nehezebb lett.
- Nincs akcentusod.
Amikor Nastya végre megjelenik, pontosan egy héttel azután, hogy szólt
hozzám, ez az első dolog, amit mondok neki.
- Nincs. Pedig arra számítottam. A neved miatt. - Ki nem állhatom a nevét.
Nem illik hozzá. Bár talán semmije se illik hozzá. Láthatóan eltűnődik ezen, és
egy pillanatra már azt hiszem, mondani fog valamit, de nem szólal meg. Csak
kereng tovább a garázsomban, megérinti a szerszámokat, végigfuttatja ujjait a
félig kész bútorokon, és kezd az agyamra menni. - Orosz vagy? - kérdezem
végül, remélve, hogy elterelhetem a figyelmét.
- Legutóbb te kérdeztél. Ma rajtam a sor. — Nem válaszol a kérdésre, de
legalább mintha átmenetileg eltereltem volna a figyelmét a cuccaimról.
- Nem rémlik, hogy ebben maradtunk volna.
- Nem rémlik, hogy kérdeztelek volna. - És ezzel ismét körbejár a
garázsomban. Nézelődik. Legszívesebben a tökömhöz kapnék, hogy biztos
megvan-e még, mert szerintem Nastya lenyúlta, pedig szükségem lenne rá. Ez
eleinte vicces, különleges meg érdekes volt, de most már nem az. Az egy dolog,
ha itt akar ülni, és engem figyelni, ám ha rá akar kezdeni a faggatózásra meg az
elkerülhetetlen kamaszlányos pszichoanalízisre, én kiszállok.
- Tudod, ki szeret dumálni? Drew. Miért nem mész át hozzá, és aranyozod
be a napját? - Muszáj távolságot tartanom. Úgy teszek, mintha a helyiség túlsó
felében lévő szerszámos ládából kéne valami. Nastya felül a munkapadra, és
azonnal lógázni kezdi a lábát.
- Szerintem Drew jobban örülne, ha beszéd helyett valami másra
használnám a számat. - A hangneme egyáltalán nem kacér vagy kihívó. Úgy
közli, mintha arról beszélne, hogy korrepetálja Drew-t matekból.
- Te most komolyan ezt mondtad?
- Igen. Ezt. — feleli higgadtan.
- Hát, az tuti, hogy azzal az egész hetét bearanyoznád.
- Az egész évét bearanyozhatnám, ha akarnám. - Magabiztos a csaj.
Kíváncsi vagyok, vajon gyakorlatban is be tudná-e igazolni a hencegését, pedig
egyáltalán nem kéne ilyesmire gondolnom. Még mindig lógázza a lábát, az
őrületbe kerget.
- Na és akarod? - Nem ezt szerettem volna kérdezni. Eltűnődöm, vajon
mennyire fájna, ha kivágnám a nyelvem.
- Most én teszek fel kérdéseket.
- Nekem ugyan nem. - Most jól megmondtam.
- Egyedül élsz itt? - Hát ez sokáig tartott.
 - Igen.
- Miért nagykorúsítottak?
- Muszáj volt.
- És nehéz?
- Hogy mi?
- Nehéz nagykorúsítani magad? - Tudtam, hogy így értette. De tényleg,
tudtam én.
- Nem. Zavarba ejtően könnyű.
Nem szólal meg rögtön, és röhejes módon most már ez a furcsa. Rápillantok:
engem figyel.
- Mi van?
- Próbálok rájönni, gúnyolódsz-e.
- Nem, tényleg zavarba ejtően könnyű. Alapvetően csak két dolog számít:
az életkor és a pénz. És valójában a pénz a lényeg. Szerintem az állam már
tizenkét évesen leszállna rólunk, ha tudná, hogy egy fillérjébe se fog kerülni az
eltartásunk.
- Na és mit kellett csinálnod? - Ha csupa ilyen kérdést fog feltenni, azzal
meg tudok birkózni. Amíg távol tartja magát a magánügyeimtől, elmondok neki
mindent, amit tudni akar. A nagynénjével él. Talán szeretné nagykorúsítani
magát, bár nyilván hamarosan betölti a tizennyolcat, így most már nem volna
sok értelme. A nagyapám meg én egy évvel ezelőtt elintéztük, amint megtudta,
hogy beteg.
- Ki kell tölteni néhány papírt, és igazolni, hogy legalább tizenhat éves
vagy, meg hogy el tudod tartani magad. Aztán a gondviselőd aláírja, gyorsan
lezavarnak egy meghallgatást, és kész, magadra vagy utalva.
Bólint, mintha ez megoldható volna a számára. Nem kérdez rá az anyagiakra.
Talán mégiscsak szorult belé némi illem.
- Ki volt a gondviselőd? — Érdekes kérdés, de nem indulok el ezen az
úton. Ezt bárki mástól is megtudhatja. Mindenki ismeri a történetemet, de nem
hinném, hogy ez egyelőre veszélyt jelent rám. Nastya nyilván megtudja majd,
inkább előbb, mint utóbb. Nem áltatom magam azzal, hogy nem fog valahogy
kiderülni. De egyelőre élvezem, hogy van egy ember, aki még nem tudja betéve
az én szaros tragédiámat. Legalább egy kis ideig.
- Miért érdekel?
- Csak kíváncsi voltam, hogy ő látogatott-e meg vasárnap. Drew azt
mondta, vendéged van, ezért nem jöttél vacsorázni. - Tényleg vendégem volt,
bár határozottan nem a nagyapám, de ennek a lánynak én aztán még említést se
teszek a Leigh-féle szituról. Se most, se semmikor.
- Egy barátom járt a városban. — Újabb faggatózásra számítok, ám Nastya
nem kérdez semmit. Nekem jó néhány kérdésem lenne őhozzá, de úgy látom,
nem óhajt többet beszélni, én pedig tartok tőle, hogy ha erőltetném a további
társalgást, végül megbánnám.
Körülbelül tízpercnyi láblógázás és hallgatás után Nastya ismét kérdezgetni
kezd. Meglepnek a kérdései, de hát ezzel a lánnyal kapcsolatban minden
meglep. És nem kérdez olyat, amire ne válaszolnék szívesen. Szerszámokról,
fáról meg bútorkészítésről érdeklődik.
- Ki volt a gondviselőd? — Érdekes kérdés, de nem indulok el ezen az
úton. Ezt bárki mástól is megtudhatja. Mindenki ismeri a történetemet, de nem
hinném, hogy ez egyelőre veszélyt jelent rám. Nastya nyilván megtudja majd,
inkább előbb, mint utóbb. Nem áltatom magam azzal, hogy nem fog valahogy
kiderülni. De egyelőre élvezem, hogy van egy ember, aki még nem tudja betéve
az én szaros tragédiámat. Legalább egy kis ideig.
- Miért érdekel?
- Csak kíváncsi voltam, hogy ő látogatott-e meg vasárnap. Drew azt
mondta, vendéged van, ezért nem jöttél vacsorázni. - Tényleg vendégem volt,
bár határozottan nem a nagyapám, de ennek a lánynak én aztán még említést se
teszek a Leigh-féle szituról. Se most, se semmikor.
- Egy barátom járt a városban. — Újabb faggatózásra számítok, ám Nastya
nem kérdez semmit. Nekem jó néhány kérdésem lenne őhozzá, de úgy látom,
nem óhajt többet beszélni, én pedig tartok tőle, hogy ha erőltetném a további
társalgást, végül megbánnám.
Körülbelül tízpercnyi láblógázás és hallgatás után Nastya ismét kérdezgetni
kezd. Meglepnek a kérdései, de hát ezzel a lánnyal kapcsolatban minden
meglep. És nem kérdez olyat, amire ne válaszolnék szívesen. Szerszámokról,
fáról meg bútorkészítésről érdeklődik.
Nem tudom, hány kérdést tesz fel, de végül berekedek a sok beszédtől.
Amikor leugrik a pultról - jelezve, hogy Na, én megyek -, kimondom, amit
egész este gondoltam.
- Másmilyennek képzeltelek. - A szemébe nézek, kissé meglepettnek és
nagyon kíváncsinak tűnik, bár szerintem próbálja leplezni.
- Milyennek képzeltél?
- Csöndesnek.
 18. Fejezet
Nastya

É desanyám hangja. Ez az első, amire a szemem kinyitása után emlékszem.

Gyönyörű szép kislányom. Hát visszatértél hozzánk.
De tévedett.
Ha igaz Edna St. Vincent Millay verse, miszerint a gyermekkor az a királyság,
ahol senki nem hal meg, akkor nekem tizenöt évesen ért véget a gyermekkorom.
Végül is ez még mindig több, mint ami Joshnak jutott, mert az alapján, amit
Drew-tól hallottam, az övé nyolcéves korában ért véget. Ennél többet nem
tudok, mert nem kérdezek Joshtól olyasmit, amire magam sem szeretnék vála-
szolni.
Ezen a hétvégén kénytelen leszek hazamenni. Anyám már egy hónappal ezelőtt
várta a látogatásomat. Meglep, hogy még nem jelent meg itt. Nem jellemző
Charlotte Wardra, hogy türelmesen várjon arra, amit akar.
Igazán nincs sok bepakolnivalóm. A legtöbb régi holmimat el sem hoztam
hazulról. Csak a családommal és a pszichológusommal fogok találkozni, így az
utcasarki szerelésemet Margot-nál hagyom, ami azt jelenti, hogy legalább pár
napig nyugta lesz a lábamnak. Pénteken nem megyek suliba, hogy időben
Brightonba érjek, az édesanyám által megszervezett konzultációra. Gondoltam
rá, hogy szólok Joshnak az elutazásomról, de végül nem említettem meg, több
okból sem, ám leginkább azért, mert nem tartozom neki elszámolással.
Alighanem visszaérhetnék vasárnap este hatra, hogy elmehessek a vacsorára, de
talán jobb lesz, ha ezen a héten kihagyom.
Amint átlépem a küszöböt az utcából teljesen kilógó stílusú, viktoriánus
házban, ahol felnőttem, otthon érzem magam. Az érzés csupán egy pillanatig
tart. Nem valódi. Csak ösztönös reakció; egy valaha létezett érzelem
visszhangja. Legalább egyetlenegyszer úgy szeretnék a gyermekkori
otthonomba hazatérni, hogy minden olyan legyen, mint rég. Persze könnyen
lehet, hogy csak elképzelem a régi szép időket, s olyannak emlékszem rájuk,
amilyenek a valóságban sosem voltak.
Anyám az ebédlőasztalnál ül, amelynél a nagy ünnepek kivételével sosem
eszünk. Az egész felületet beborította indexképekkel. Édesanyám fényképész,
ami elég vicces, hiszen álomszép, mégsem szerepel soha a fotókon, mert ő maga
készíti őket. Szabadúszó, és mindig akad megbízása, mert remek fotós, vagyis a
saját szabályai szerint dolgozhat. Csakis azokat a munkákat vállalja el, amiket
igazán akar, és mindent úgy csinál, ahogy neki tetszik. Az emeleten lévő
szobám falát régen beborították a fényképei. Az összes kedvenc felvételem.
Annak idején gyakran leültem mellé az asztalhoz, együtt nézegettük az
indexképeket, és én megmutattam neki, melyik tetszik a legjobban. Mindig volt
egy, amelyik nagyobb hatást tett rám az összes többinél. Megmutattam
anyukámnak, ő pedig csinált róla nekem egy másolatot. Ez volt a mi kis
rituálénk. Nem is emlékszem az utolsó képre, amit kiválasztottam. Nem
tudhattam, hogy az lesz az utolsó. Most is odaléphetnék hozzá, leülhetnék az
asztalhoz, akár rögtön választhatnék egy képet, de nem teszem. A falamat új
tapéta borítja.
Amint meglát, anyám felpattan a székből. Nem hinném, hogy három lépésnél
több kell neki, hogy az ajtóban teremjen, és a karjába zárjon. Viszonzom az
ölelését, mert szüksége van rá, még ha nekem nem is. Más, mint Mrs. Leightont
megölelni, de nem olyan értelemben, mint ahogy azt várná az ember. Az
édesanyámat ölelni sokkal kínosabb. Hátralép, és meglátom a tekintetét,
amelyhez már úgy hozzászoktam, amit ezerszer láttam az elmúlt három évben.
Egy olyan ember tekintetét, aki kibámul az ablakon, de tudja, hogy akit vár, már
sosem tér vissza.
Nem csak én lettem más ember. Egyikünk sem a régi már. Nagyon sajnálom,
hogy nem tudtam megkímélni őket ettől, hogy csupán hiú reményt adtam nekik
azon a napon, amikor elevenen, nem pedig holtan találtak rám, és azt hitték,
mindent visszakaptak. Ki tudja, milyenek lennénk most, ha anyám
végignézhette volna, amint fokozatosan távolodom el tőle? Végül ugyanúgy
elvesztette volna a kicsi lányát, csak később és lassabban. Nem úgy, ahogy
történt: egyetlen szempillantás alatt. Ha minden másképp alakul, gyermeki énem
akkor is eltűnt volna. Idővel, észrevehetetlenül. Egyszerűen csak túl idős lettem,
túl hirtelen. Túlságosan hamar.
És édesanyám még nem készült fel a búcsúra.
Az öcsém, Asher felbukkanása ment meg, ledübörög a lépcsőn. Egy évvel
fiatalabb nálam, és látszólag vagy fél méterrel magasabb.
Magához ölel, felemel a földről. Már legalább ötvenszer megkapta a jelzést,
hogy nem bírom, ha hozzám érnek, de vagy nem méltóztatott még felfogni,
vagy csak tojik rá. Ha rólam van szó, nem hajlandó se betartani a szabályokat,
se tisztelni a határokat. A szüléimét felzaklatja, engem meg úgy feldühít, ahogy
csak egy fivér képes. Asher nem vesz komolyan, én pedig hagyom. O az
egyetlen, aki így viselkedik. Nem fél, hogy elveszít, vagy hogy ellök magától,
mert tudja, ennél messzebb már nem kerülhetek tőle, ezért úgy véli, nincs
vesztenivalója.
Csak egy óra múlva kell a pszichológusnál lennem. Asher azt mondja, majd ő
elvisz. Vállat vonok. Mehetnék egyedül is, ám az időpontom fél négyre szól,
amikor a lábam se szeretem kitenni a házból, így egyáltalán nem bánom, ha
valaki elkísér. Egyébként is, hiányzik Asher. Igaz, hogy fiatalabb nálam, de
mintha fel sem fogná. Az egész világgal megküzdene a kedvemért, ha az
javítana a helyzeten, és szerintem csődtömegnek érzi magát, amiért még ezzel
sem tudna segíteni.
Útközben sulis sztorikkal szórakoztat. Tizenegyedikes, és nagyon népszerű.
Ez történik, ha az ember nem zongorán, hanem baseballt játszik. Egy Addison
nevű lánnyal jár. Szívesen közölném vele, hogy barátnője neve szerencsétlen
módon azt jelenti: Adám fia. De úgysem érdekelné, mert az elmondása alapján
Addison irtó dögös, bár van egy olyan érzésem, hogy ez nem a teljes igazság.
Asher mondhat, amit akar, hogy nagy legénynek tűnjön, de én jól ismerem.
Tudom, hogy nála nem minden az irtó dögösség, egy lány belső értékei is fon-
tosak neki. Tőlem nem kell tartania, nem fogom a szemére hányni, hogy nem
bírt totális pöccsé válni. Bőven elég pöcs van a világon, örülök, hogy az öcsém
nem tartozik közéjük. Ebben az évben két tárgyból is emelt szintű órára jár -
míg én egyből sem -, pár héten belül pedig komoly témazárókat ír, úgyhogy
most őrülten magol, és azt mondja, én is segíthetek neki a hétvégén, ha akarok.
Nem egészen tudom, mit ért segítség alatt, de van egy olyan érzésem, hogy a
némaságom hátrányt jelentene, így inkább kimaradok belőle. A negyedórás út
alatt végighallgatom, mi minden történt a legutóbbi hét hétben Asher Ward
egyszerű világában. Nem csoda, hogy a neve áldottat jelent.
Végigülöm a konzultációt, bár egy szót sem szólok, mert mindenki elnézőbb
velem, ha elmegyek pszichológushoz. Nem tudom, mi hasznom lehet a
rendszertelen konzultációkból, de valahányszor beülök egyre, legalább úgy
tűnik, mintha igyekeznék együttműködni. Pedig nem. Csakis azon igyekszem,
hogy elérjem, hagyjanak békén.
Már rengeteg pszichológusnál megfordultam. Csak az nem fordult elő, hogy
bármelyik is segített volna. A szüleim már akkor pszichológust küldtek a
nyakamra, amikor még el sem hagytam a kórházat, mert ez a javallott eljárás, ha
az ördög rátalál a tizenöt éves lányukra, akit azután a túlvilág is visszadob.
Elég soká jártam pszichológushoz, hogy tudjam, nem vagyok hibás azért, ami
velem történt. Nem én idéztem elő, és nem érdemeltem meg. Ám ettől csak
rosszabb. Talán nem hibáztatom magam a történtekért, de amikor valamiről azt
mondják, hogy teljesen véletlenszerű, akkor valami mást is közölnek. Azt, hogy
a tetteink cseppet sem számítanak. Teljesen mindegy, hogy mindent jól csi-
nálunk, hogy helyesen öltözködünk, helyesen viselkedünk, és betartunk minden
szabályt, mert a gonosz akkor is ránk talál. A gonosz már csak ilyen leleményes.
Aznap, amikor a gonosz rám talált, gyöngyház gombos, rózsaszín selyemblúzt
és térdig érő fodros fehér szoknyát viseltem, s épp az iskolába gyalogoltam,
hogy felvételt készítsek egy Haydn-szonátáról a konzervatóriumi
jelentkezéshez. Az a legszomorúbb, hogy nem is volt rá szükség. Egyszer már
felvettem a játékomat, egy Chopin- etűddel meg egy Bach-prelűddel és -fúgával
együtt, de nem voltam elégedett a szonátával, így szerettem volna újra rögzíteni.
Ha el tudtam volna viselni azt a picike tökéletlenséget, most nem kéne egy ilyen
óriásival együtt élnem.
 Akárhogy is, tényleg nem tettem semmi rosszat. Fényes nappal voltam kint az
utcán, nem a sötétben ólálkodtam. Nem lógtam a suliból, nem szöktem ki a
házból. Pontosan oda mentem, ahova kellett, pont akkor, amikor kellett. Az a fiú
nem rám vadászott. Még csak nem is ismert.
Azért mondják, hogy véletlen volt, mert így akarnak megkímélni a
bűntudattól. Ám én csak azt hallom ki ebből, hogy nem az én kezemben van az
irányítás, vagyis teljesen erőtlen és tehetetlen vagyok. Én inkább a bűntudatot
választottam volna.
A támogató csoportot is kipróbáltam, de már azelőtt utáltam, hogy
abbahagytam a beszédet. Sosem értettem, miért kellene jobban éreznem magam
attól, hogy végighallgatom mások rémtörténetét. Mindenki leül körbe, és
nyavalyog, hogy mennyire kicseszett vele az élet. Talán csak nem vagyok
szadista. Nem vigasztal, ha másokat is olyan megsemmisültnek látok, mint én.
A társaság nem nyújt segítséget. Csak még több gyötrelmet, és abból bőven elég
van nekem is.
Ráadásul a támogató csoportok kissé ellenségessé válnak azokkal szemben,
akik nem szólalnak meg. Mintha egy ilyen tag csak lenyúlná a többiek
fájdalmát, elvenne anélkül, hogy bármit is adna cserébe. Ügy kezelnek, mintha
tolvaj lennék. Egyszer egy szőke, Esta nevű lány — akinek nevéhez semmilyen
jelentést nem bírtam párosítani, hacsak nem számoljuk, hogy spanyolul azt
jelenti, ez - közölte velem: „Vallj vagy kussolj!” Azt sem tudtam, mit reagáljak,
de megérte volna felvállalnom a beszédet, csak hogy megkérdezzem, mi a fenét
szívott. Aztán megtudtam, hogy késsel támadt rá az anyja, és ezután már nem
volt olyan vicces gúnyolódnom rajta.
Hallottam nemi erőszakról, lőtt sebekről, előítélet fűtötte bűn-
cselekményekről, áldozatokról, akik ismerték a támadóikat, és olyanokról is,
akik nem, támadókról, akiket megbüntettek, és olyanokról is, akiket nem.
Csöppet sem találtam vigasztalónak. Ha attól kéne jobban éreznem magam,
hogy mások rémálmait hallgatom, akkor inkább maradnék ilyen szarul. Nem
hiszem, hogy segítene, ha megosztanám velük a saját rémtörténetemet. És
egyébként is, elméletben nem emlékszem rá.
Úgyhogy így ment ez minden héten. Ültem a körben, miközben egy csomó
ember, aki ugyanannyi szarságon ment keresztül, mint én, úgy nézett rám,
mintha tagdíjfizetés nélkül lógtam volna be az egyesületükbe. Én meg
legszívesebben üvöltve a fejükhöz vágtam volna, hogy ugyanúgy megfizettem
az árat, mint mindenki más a teremben, csak nekem nincs kedvem lobogtatni a
blokkot.
Ma a pszichológusom nem beszél nekem bűntudatról. A beszédről beszél.
Bárcsak mondhatnám, hogy figyelek, ám az idő nagy részében az angyaltortám
receptjén, illetve a kickboxtechnikám tökéletesítésén agyalok.
Hazafelé menet bekövetkezik, amire számítottam.
- Anya még mindig azt hiszi, hogy talán visszatérsz. - Asher nem néz rám,
miközben ezt mondja. Nem tudom, hogy úgy érti, vissza ide, vagy vissza a
régibe. — Pedig nem fogsz. - Még csak nem is álcázza kérdésnek. De a java
csak most következik. — Azt akarják, hogy megint beszélj Martin nyomozóval.
- Még szép, hogy Ashernek kell rám dobnia ezt a bombát. Tudom, hogy utálja
ezt a szerepet, de számomra ő jelenti a legkisebb ellenállás útját. - Ha szeretnéd,
eljön hozzánk, hogy ne kelljen bemenned az őrsre, viszont mindenképpen
mutatni akar neked néhány fotót. A rendőrök tudják, hogy nem emlékszel
semmire, de akkor is meg akarják nézetni veled a képeket, hátha beugrik neked
valami.
Kibámulok az ablakon, hogy ne kelljen a szemébe hazudnom a
hallgatásommal. Nincs minek beugrania. Nem szorulok emlékeztetőre.
Mindenre emlékszem.
Minden részletre.

Minden este.
473 napja.
Szombaton találkozom Martin nyomozóval. Megnézem a fotókat. Szemügyre
veszem a rajzokat. Csóválom a fejem. A tettes egyiken sem szerepel. Soha nincs
róla kép. A rendőröknek fogalmuk sincs, kit keresnek. A nyomozónő ad nekünk
még egy névjegyet. Már nem is tudom, hány van így összesen.
Beszélnem kéne a fiúról. Tudom, hogy ezt kéne tennem. De ő az enyém. Nem
akarok esélyt adni neki, hogy megússza. Azt akarom, hogy megfizessen, és én
akarom eldönteni, hogyan.
Vasárnap reggel apám palacsintát süt reggelire, mint régen. Amint lejövök a
lépcsőn, megérzem a sülő szalonna illatát, és tudom, hogy még két nap múlva is
belengi majd a házat a maradék zsírszag. Két nap múlva én már nem leszek itt,
hogy meggyőződjek erről, de az illat marad, még ha én nem is.
Asher fürdőnadrágban és póló nélkül jön le az emeletről, mire anyukám
rögtön vissza is küldi, hogy öltözzön fel rendesen. Öcsém morog a kérése
hallatán, de szót fogad. A tengerpartra készül a híres Addison Hartley-val, aki
egy órán belül jön érte. Igazság szerint izgatottan várom, hogy megismerhessem
a lányt, aki miatt az öcsém igyekszik úgy tenni, mintha nem lenne halálosan
szerelmes. Örülök, hogy Ashernek ilyen csodásán normális dologban van része:
a tengerpartra mehet valakivel, akibe totál bele van zúgva. Engem is invitál, de
csak a fejemet csóválom, pedig nem is hangzik rosszul.
- Gyere velünk! Tök jó lesz - győzköd. Biztos vagyok benne, hogy tényleg
jó lenne, ha csupán Asher és a csaja mennének. Bár ijesztően fakó a bőröm,
talán fontolóra vettem volna a dolgot, ha nem tudnám, hogy egy csomó másik
gyerek is ott lesz. Hiába költöztem el innen, Brightonban sosem fognak
elfelejteni. Megint megcsóválom a fejem.
- Menj el velük! Ott lesz az összes régi barátod! — szól anyám
reménykedve. Nehéz látni az arcán a reményt, és tudni, hogy csalódást fogok
okozni. Nem is tudom, mennyire lehet eltájolva, ha azt hiszi, ezzel meggyőzhet,
illetve azt, hogy még megvannak a régi barátaim. A valaha volt barátaim
nyilván a hangszerükkel töltik a vasárnapot, nem pedig félmeztelenül
rohangásznak a tengerparton.
- Semmi sem tart vissza, Mii... - szól édesapám, elharapva a mondat végét.
Persze, apa. Semmi, kivéve, hogy egész nap pólót kéne viselnem a hegeim
eltakarására, és ki kéne térnem vagy ezer kérdés elől, amelyeket akkor sem
akarnék megválaszolni, ha hajlandó volnék beszélni. Ennél még a karóba húzás
se lenne fájdalmasabb.
Ha el kéne döntenem, hogy mindannyiunk közül kit viselt meg legjobban ez
az egész szituáció, azt mondanám: az apámat. Édesapám visszafogott, de tökös.
Gyengéd és védelmező, ám ha szükség van rá, akár ölni is képes lenne a
gyerekeiért. Minden apának ilyennek kéne lennie. Az a baj, hogy apám engem
nem védett meg. Mert nem is védhetett. Ahogy senki más sem. De szerintem ezt
ő nem így látja.
- Előbb-utóbb vissza kell térned a világba - kezd most rá. Érzem, hogy
kezdődik a semmi kifogás prédikáció. Ashernek meg nekem sosem volt szabad
kifogásokkal előhozakodnunk, még most sem. És azt hiszem, apám jelenleg
nem csak a tengerparti kiruccanásról beszél. - Nem volt beleszólásod abba, ami
veled történt. Ahogy nekünk sem. De abba, hogy most mi történik, neked van
beleszólásod. Nekünk nincs. Te játszod le a meccset, mi csak a pálya mellett
ülünk, és figyelünk, még akkor is, ha folyamatosan rossz döntéseket hozol. - El
is érkeztünk a sportmetaforákhoz. — Nem fogunk olyasmire kényszeríteni,
amire még nem állsz készen. Bőven elég dolgot kényszerítettek már rád. De
muszáj eldöntened, meddig hagyod még, hogy ez határozza meg az életed.
Szerintem a szüleim most döbbennek rá, hogy sarokba szorították magukat a
nevelési elvükkel, amely alapján Ashernek meg nekem egész gyerekkorunkban
saját döntéseket kellett hoznunk, aztán felvállalnunk őket, és számolni a
következményekkel. Mert most már nem csinálhatják vissza, amit belénk
neveltek. Kénytelenek hagyni, hogy saját döntéseket hozzak, még ha azok
helytelenek is, és nézniük kell, amint elviselem a következményeket, mert erre
tanítottak.
Addig nem is volt ezzel baj, amíg az életemet az határozta meg, hogy a
Brightoni Billentyűs voltam. Amíg helyes döntéseket hoztam. Amíg minden
döntésemet befolyásolta, hogy a szüleim szerint mit kéne tennem. Hagytam,
hogy az ő áramlásuk irányítson, hagytam, hogy formáljon és csiszoljon, akár a
folyó a medrében sodródó kavicsot, amíg tökéletessé nem váltam. És amint
tökéletes lettem, valaki kirántott a vízből, elhajított, összetört ezer darabra,
amiket már sosem fogok tudni a helyükre illeszteni. Nem tudom, hogy rakjam
össze a töredékeket. És olyan sok hiányzik, hogy még a maradék darabkák sem
illenek össze.
Azt hiszem, így is fogok maradni, összetörtén. Az adott naptól függően
rakosgathatom, átrendezhetem a darabokat, az alapján, minek kell épp lennem.
Kedvemre változhatok, rengeteg különféle lány lehetek, és egyikük sem kell,
hogy a valódi énem legyen.
 Leülünk az asztalhoz, és előredobozolt porból készült palacsintát eszünk. Még
Asher sem mond semmi mást. Reggeli után bemegyek a szobámba, és új
neveket keresek a falra. Az ablakomból látom, amikor megérkezik Addison, de
nem megyek le az emeletről. Nem ismerkedem meg vele, ám belátom, hogy
Ashernek igaza van: tényleg irtó dögös.
Vasárnap délután öt tájban ülök be az autóba. Mindenki kikísér. Anya a
lelkemre köti, küldjék SMS-t, amint ott vagyok Margot-nál, hogy tudja,
biztonságban megérkeztem. Apám megölel, és becsukja utánam immáron
nagyon tiszta autóm ajtaját. Ashert segédként befogva tegnap lemosta a kocsit.
Amint beszállok, magamra zárom az ajtókat, a rádiót nem kapcsolom be, és
elindulok.
Hazamenni kész kultúrsokk. Más ház, más arc, más ruhák, más név. Ugyanaz
a takaró. Időnként arra gondolok, szívesen bepakolnám Ashert egy dobozba, és
magammal vinném Margot-hoz. Ám akkor látná, milyen vagyok ott. Hogy
inkább rosszabbodott, semmint javult az állapotom, és akkor szembe kéne
néznem a csalódással meg a kútba esett reménnyel, amely elől direkt
elmenekültem. Egyébként is, miután természetesen leesne az álla, amint
felismert, Asher valószínűleg szarrá verne minden srácot, aki csak egy pillantást
merészel vetni a fehérneműmodell Hófehérkének kinéző nővérére.
Margot-hoz csak hét óra után fogok visszaérni. Szándékosan terveztem így,
hogy ne kelljen eldöntenem, átmenjek-e Drew-ékhoz, vagy sem. Kezd
bűntudatom lenni, amiért sem Josh, sem én nem árultuk el neki, mennyi időt
töltünk kettesben. Nem mintha nagyon zavarna, ha Drew megtudná; szerintem
végre megbékélt a ténnyel, hogy a világon nincs annyi alkohol, amennyinek a
hatására lefeküdnék vele, így nem ez a gond. Az a baj, hogy rögtön agyalni
kezdene, vajon mivel töltjük mi az időt Joshsal beszélgetés helyett, és bár a
gyanúja megalapozatlan lenne, akkor is szeretném elkerülni. Ráadásul, hogy
őszinte legyek, a Joshsal töltött órák a garázsban, távol a sulitól meg Margot-tól
meg minden mástól, csakis az enyémek. Még nem akarom megosztani ezt a
titkot. És úgy tűnik, egyelőre Josh sem árulta el.
 19. Fejezet
Josh

- N astya nem tud jönni a vacsorára. Megkért, hogy munkába menet

adjam ezt be. – Az ajtóban álló szőke nő egy nagyon magas, gazdagon díszített
tortát nyújt felém. Észreveszem a tálon körbefutó kék török mintát. Akkor láttam
először ezt a nagy lapostányért, amikor megjelent a tornácomon, rajta egy halom
sütivel.
- Megkérte magát? — mondom kétkedve. Nastya talán hazudik nekem, és
másokhoz is beszél? Nem tudom, miért, de ez a gondolat zavar. Nagyon zavar.
- Leírta ezt a címet azzal az utasítással, hogy Tortát beadni, vasárnap, 17:45.
A cetli aljára odabiggyesztette, hogy Légyszi. Évek óta ez a legtöbb, amit
kommunikált felém. - Bosszúsnak hangzik, amiért magyarázkodnia kell nekem.
- Oké. Köszönöm. - Elveszem tőle a tortát, és a nő úgy néz rám, mintha
várna valamit.
- Na és ki vagy te? - kérdezi.
- Josh Bennett. - Es maga ki?
- Bejöhetek?
Eléggé meghökkent a kérése, de nem szeretnék udvariatlannak tűnni. Megint
végigmérem. Nagyon vékony, napbarnított meg szőke, és egyetlen általam
ismert sorozatgyilkosra sem hasonlít. Ahogy Nastyára sem, de csak arra tudok
következtetni, hogy ő a Drew által emlegetett nagynéni, úgyhogy félreállok, és
beengedem a nőt. Nem igazán tudom, mit akar tőlem, hacsak Nastya nem
szórakozik velem a hátam mögött, és ez a nő tud valamit, amit én nem.
Margot Travers vagyok. Nastya velem él. - Kezet nyújt. Én válaszul feltartom a
tortát. - Figyelj, nem fogok kertelni, mert nemsokára be kell érnem a
munkahelyemre, és őszintén szólva nem is szokásom köntörfalazni. - Oké. - Még
ha nem is kellett volna elhoznom a tortát, ezen a hétvégén mindenképpen
átjöttem volna, hogy megtudjam, mi folyik itt. - El sem tudom dönteni, hogy
most inkább ideges vagy kíváncsi vagyok, de mindenképpen nagyon figyelek.
— Nastya mobiljában nyomkövető van. - Egy pillanatra elhallgat. Gondolom,
időt hagy, hogy reagáljak. Nem teszem. - Időnként ellenőrzőm, és néhány héttel
ezelőtt feltűnt ez a cím, úgyhogy azóta gyakrabban csekkolom, és tudod, mi
derült ki? - Hogyne tudnám, és tudod, hogy tudom. Csak a drámai hatás
kedvéért kérdezed, aztán te magad mondod majd meg a választ. - Ez a cím újra
és újra és újra feltűnt: este kilenckor, tízkor, tizenegykor. Néha még éjfélkor is. -
Alapvetően stimmel. Nem erősítem meg, nem is cáfolom. Hagyom, hadd
beszéljen, amíg kereken rá nem kérdez valamire. — Van valami, amit el akarsz
mondani nekem? - kérdi várakozásteljesen.
- Van valami, amit tudni akar? — Mintha két hetedikes nézne
farkasszemet.
- Mi folyik itt?
- Miért nem kérdezi meg az unokahúgát?
Ügy mered rám, mintha azt mondaná: Aha, persze.
- Velem sem beszél.
Valahányszor elhallgat, úgy vizslatja a szobát, mintha a pornógyűjteményemet
vagy a titkos drogtanyám bejáratát keresné. Egy kissé sért a tény, hogy ez a nő
szinte Drew karjába lökte Nastyát, pont vele nem volt semmi baja, engem
viszont kínvallatásnak vet alá. Talán mert Drew elment hozzá, bekopogott az
ajtaján, és vendégségbe hívta Nastyát egy gardedámokkal biztosított vasárnapi
vacsorára, míg én titokban találkozgattam vele a garázsomban, szülői felügyelet
nélkül.
- Akkor nekem miért kéne? — felelem, mert most már csak gyerekes
vagyok. De aztán rájövök, hogy mit kérdez valójában, mire kíváncsi igazán. És
nem arról van szó, amire elsőre gyanakodtam. Ez a nő ugyanis nem azt próbálja
kideríteni, hogy az unokahúga szexelni jár-e hozzám sutyiban. Azt akarja tudni,
hogy Nastya beszél-e. velem. Mély levegőt veszek, mert most már szeretném
lezárni ezt a beszélgetést, és ha adok valami választ, talán lekoptathatom a
nagynénit. Ráadásul az az érzésem, hogy menten rákezd szabályokat vagy
fenyegetéseket előadni, és azokat nem csípem. Igaz, még nem tudom, akarom-e,
hogy Nastya örökké nálam lógjon, de az nagyon nem tetszene, ha más hozná
meg helyettem ezt a döntést. Adhatok választ a nőnek, ám a saját érdekemben,
nem az övében. — Együtt járunk technikaórára. Nastya nagyon le van maradva
a többiekhez képest, úgyhogy esténként, amikor futni jár, beugrik ide, és figyel
munka közben.
Olyan hosszú ideig néz, hogy fogalmam sincs, vajon mit fog reagálni.
- Ennyi? - kérdi csalódottan. Megint hunyorog. — A szüleid nem bánják,
hogy folyton itt van?
- Egyáltalán nem zavarja őket. - Nem is igazán hazugság. Nem igazán.
- Hol van Nastya? - mondja üdvözlésképpen Drew apja, amint belépek az
ajtón. A kérdés hallatán egy másodperc múlva Drew anyja is felbukkan. Már
szól a zene, amit biztosan Sarah választott. Én inkább hallgatnám egy körfűrész
hangját, de tilos kritizálni a soros zenefelelős ízlését.
- Nastya nem jön? - kérdi Mrs. Leighton, miközben kiveszi a kezemből a
tortát. Őszintén csalódottnak hangzik. - Akkor ez honnan van?
- A nagynénje hozta át délután, azt mondta, Nastya küldte.
- Hogy ez a lány milyen édes! - kiáltja Drew anyukája, és beviszi a tortát a
konyhába. Nem tudom, van-e még valaki a földön, aki édesként jellemezné
Nastyát, és kíváncsi lennék, vajon Mrs. Leighton lát-e benne valamit, amit mi
többiek nem vettünk észre.
Végül csak mi öten vacsorázunk, mint már oly sokszor ennél az asztalnál.
Nastya nem kerül szóba, egészen a desszertig, amikor Mrs. Leighton behozza a
tortát.
- Az a csaj halál bizarr - jelenti ki Sarah, boldog, hogy végre lehetősége
nyílt kibeszélni Nastyát a háta mögött. Rám néz, amikor ezt mondja, én pedig
elfordítom a fejem, mert idegesít.
- Sarah, nem mindenkinek adatik meg a könnyű élet. Egyeseknek komoly
gondjai vannak, neked pedig meg kell tanulnod ítélkezés helyett együtt érezni. -
Az anyja szinte felnyársalja a tekintetével, amellyel évek óta kordában tart
mindhármunkat, illetve mind a négyünket, ha Mr. Leightont is beleszámoljuk.
- Ezért kapott meghívást? - Francba. Remélem, valójában nem olyan dühös
a hangom, amilyennek nekem tűnik.
- Nem, mi tényleg kedveljük őt. - Drew édesanyját mintha meglepte volna
a kérdés. Őszinte a válasza, ám épp őszintesége dühít. Mielőtt esélyem lenne
reagálni, Sarah kinyitja a lepcses száját, és megment engem önmagámtól, ha
csupán egy pillanatra is.
- Csak a magad nevében beszélj.
- Fogd be, Sarah - vág vissza Drew a mondattal, amely napjában vagy
százszor hagyhatja el a száját.
- Drew! - Mrs. Leighton leteszi a villáját a tányérja mellé, nyilvánvalóan
nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne lecsapja az asztalra.
- Mi van? Sarah szemétkedhet, de én nem mondhatom neki, hogy fogja be?
- Drew a székét hátralökve feláll.
- Ülj le, Drew! — Anyja hangjának erőltetett nyugalma fenyegetés, és a
haverom visszaül. Felkészül a büntetésére, de én még nem végeztem.
- Hogy kedvelhetnék Nastyát? Hiszen nem is ismerik. - Ejtenem kéne a
témát, de nem értem. Mintha Nastya valami érdekes újdonság vagy édes kis
háziállat volna. Nézzétek csak a szerencsétlen, eltévelyedett néma lányt,
akit befogadtunk! Ugye milyen nagylelkűek és megértőek vagyunk?
Rühellem ezt, és nem akarom Drew anyukájától látni.
- Nem tudom, mennyire lehet egyáltalán megismerni egy lányt, aki nem
tud beszélni - mondja együtt érzőén.
Nem szokott beszélni - helyesbítek némán. Tud, csak nem akar. Ezt az egyet
tudom.
Mrs. Leighton most rám koncentrál. Próbálja elmagyarázni a dolgot nekem és
egyben önmagának is. Meg akar győzni engem, pedig szükségtelen. Tudom én.
A válasz az, hogy Semennyire. Semennyire sem lehet megismerni, legalábbis
Nastyát, mert semmit sem hajlandó elárulni, és ha mégis, az sem igaz. Igaz,
hogy beszél hozzám, de én sem ismerem.
- Akkor mi alapján állítja, hogy kedvelik? - Most már nem vagyok mérges,
csak tudni szeretném.
 - Nyilvánvalóan rendes lány. Udvarias. Sosem jön vacsorára üres kézzel. -
Nem tudom, hogy az udvarias meg a rendes miért ugyanaz, de befogom a szám,
mert Sarah-ra haragudni egy dolog, viszont Drew anyjára pipásnak lenni már
teljesen más tészta. Szerintem most először tett olyasmit, amivel felbosszant.
Szar érzés. Azt sem tudom, honnan került elő. - Világos, hogy van valami gond
az életében, és nem ítélhetjük el...
- Szóval erről van szó? Meghívják, mert sajnálják, vagy mert őt
kihasználva akarják jobb emberré nevelni Sarah-t? - Muszáj volt
félbeszakítanom. Túl közel járt ahhoz a ponthoz, ahol elkezdődik a
pszichoanalizálás, és azt nem akartam hagyni. Nem akartam hallani. Olyan érzés
lenne, mintha engem pszichoanalizálnának, mintha engem cincálnának szét,
boncolgatnák minden egyes tettemet meg döntésemet meg indítékomat, csak
hogy felsőbbrendűnek és normálisnak érezhessék magukat. Nem akartam, hogy
ezt tegyék Nastyával, amikor nincs jelen. Persze most úgy érzem, hogy saját
magamat tártam fel előttük, megspóroltam nekik az erőfeszítést, és közszemlére
tettem az érzelmeimet, hadd teregessék ki őket az asztalon, turkáljanak bennük
kedvükre.
- Josh. — Rengeteget elmond ezzel az egy szóval. Mintha rám szólna,
megítélne, faggatna és szánna egyszerre.
Mindenki engem néz. Meg tudom érteni. Én kezdtem, azzal, hogy hülye
barom voltam, és nem bírtam befogni a számat. Még csak kifakadásnak sem
lehet nevezni. A hangomat sem emeltem fel.
Szerintem még csak meg sem változott a hangszínem, de ők akkor sincsenek
hozzászokva. Josh Bennettként ilyen erővel a mellkasomra is tetováltathattam
volna Nastya nevét. Sajnálatos hülyeség volt, és rohadtul kínos.
- Ne haragudj - folytatja Mrs. Leighton, és most már látom rajta, hogy azt
hiszi, áltatom magam. De nem én vagyok az, aki menhelyet működtet. Nem én
próbálok, megmenteni másokat.
- Nastya nem látványosság. — Megint közbeszólok, mert nem akarom,
hogy Mrs. Leighton bocsánatot kérjen tőlem. Nem tartozik nekem
bocsánatkéréssel. Szépen végig kéne hallgatnom, de az okos döntés lenne, én
pedig ma este csöppet sem vagyok okos.
- Pedig úgy öltözik. - Nyilvánvalóan Sarah se valami okos éppen.
- Nekem tetszik, ahogy öltözik. - Nem tudom, hogy Drew direkt
emlékeztet minket, mekkora idióta, mert vissza akarja terelni a dolgokat a
rendes kerékvágásba, vagy csak tényleg ennyire idióta.
- Megkönnyíti a dolgod - vág vissza a húga.
- Mi bajod van, Sarah? - fakadok ki.
- Na és neked? Szerinted a szüleim nem lehetnek hozzá kedvesek, nekem
viszont muszáj annak lennem. Neked van bajod! — Neki nem okoz gondot,
hogy megemelje a hangját. Az a legrosszabb, hogy igaza van. Nekem van
bajom, de azt sem tudom, mi az.
Fogalmam sincs, hogy kötött ki a vacsora ebben a katyvaszban, bár az az
érzésem, én tehetek róla. Befoghattam volna a számat, szépen végigülhettem
volna, ahogy vígan boncolgatják Napsugár problémáit, és elengedhettem volna
az egészet a fülem mellett. De nem voltam rá képes.
Mrs. Leightonnak sikerül elcsípnie a kisteherautómnál, mielőtt elhúzhatnék,
pedig úgy szeretném, ha békén hagyna, mint mindenki más. Ez a nő
nyilvánvalóan igényt tart rám, akár tetszik, akár nem.
- Melyikőtök jár ezzel a lánnyal?
- Szerintem egyikünk sem. - Lehet, hogy Drew igen, bár nem hinném.
Legalábbis én azt nem nevezném járásnak, de erre alapvetően gondolni sem
akarok. — Vagy talán Drew.
- Azt kétlem. - Sokatmondó pillantást vet rám.
- Akkor miért kérdezi?
Josh. - Bárcsak ne mondaná így a nevem! Halkan és óvatosan, mintha törött
üveget nyalogatna. - Látod, hogy öltözik, smink alá rejti az arcát, és nem
beszél. Lehet, hogy néma, de akkor is segítségért kiált.
Ügy érzem, mintha a General Hospital egy epizódját látnám.
- Akkor miért nem segít rajta senki?
- Mert senki sem tudja, hogyan lehetne. Néha könnyebb tudomást sem
venni a bajról, mint belátni, hogy rengeteg a baj, de semmit sem tehetünk ellene.
- Kíváncsi vagyok, vajon rólam beszél-e, és vajon azt hiszi-e, hogy ez finom
célzás volt.
- Miért mondja ezt nekem? Nem Drew-val kéne beszélnie?
- Drew-t ez nem érdekli.
Világos a vádja, és megfelelek rá.
- Engem sem.
 20. Fejezet
Nastya

G yűlölöm a bal kezemet. Gyűlölök ránézni. Gyűlölöm, hogy ráng, remeg, és

arra emlékeztet, hogy elveszítettem önmagam. De ettől még ránézek, mert arra
is emlékeztet, hogy meg fogom találni a fiút, aki mindent elvett tőlem. Meg
fogom ölni a fiút, aki megölt engem. Végezni fogok vele, méghozzá a bal
kezemmel.
Csütörtökön első óra előtt üldözőbe vesz Clay Whitaker. Ruházata ugyanolyan
zilált, mint a haja, szokás szerint igencsak kilóg a sorból. Összecsukott
rajzfüzetét a hóna alá szorítja, mint általában, mintha hozzá lenne nőve, vagy
valami. Még mindig szeretném látni, mi van benne. Kíváncsi vagyok, hány
vázlatfüzetet töltött meg már, milyen gyorsan rajzol tele egyet. Nem létezik,
hogy folyton ugyanaz a rajzfüzet van nála. Lehet, hogy ugyanolyan gyorsan
elhasználja a füzeteit, mint én. Talán a plafonig érnek a gardróbjában a füzetek,
és fogadok, hogy ha átlapozza őket az ember, nem ugyanazt találja minden
oldalon. Nem ágy, mint az én füzeteimben. Clay vázlatfüzetei nyilván az
emlékei képeivel teli albumok, amelyeket végignézve pontosan fel tudja idézni,
mi járt a fejében, amikor az adott rajzot készítette. Az én füzeteim nem ilyenek.
Én nem tudom csak ágy fellapozni őket, elolvasni, amit írtam, és elmesélni, mi
történt éppen akkor velem, az életemben, az elmémben. Csak azt tudnám
elmesélni, mi történt velem egy bizonyos napon, pont azon a napon, amire
állítólag nem is emlékszem.
- Hahó, Nastya! - Clay liheg, mire utolér, zihálva mosolyog rám.
Megtorpanok, és félrehúzódom, hogy ne a folyosó közepén álldogáljunk.
Kíváncsi vagyok, mit akarhat Clay, mert ugyan köszön, ha összefutunk, de nem
szokott odajönni hozzám. - Szívességet akarok kérni, mert gondoltam, vagyis
jössz nekem eggyel.
Tényleg? Nem izgat, vajon miféle szívességet akar, de töröm a fejem, miért
tartozhatok neki. Hunyorogva nézek rá, még mindig mosolyog.
- Hányszor jutottál már be a humános épületbe ebédszünetben, mivel egy
bizonyos könyv kitámasztotta az ajtót? Egy könyv, ami mellesleg totál
elgörbült, és valószínűleg újat kell majd vennem helyette, úgy hogy igazság
szerint kettővel jössz nekem.
Ezt elismerem. Na, halljuk! Intek, hogy folytassa.
 Le akarlak rajzolni. — Nem igazán erre számítottam, bár nem is nagyon
gondolkodtam rajta, mire számíthatok. Tulajdonképpen nem váratlan a kérés,
végtére is Clay Whitakerről van szó, de akkor sem értem, miért pont engem akar
lerajzolni. Remélem, nem hiszi, hogy meztelenül fogok pózolni neki, mert az
nem fog összejönni. Megkocogtatom a vázlatfüzetét, jelzem, hogy nyissa ki.
Úgy szerettem volna már látni a rajzait, és ennél tökéletesebb ürügyet nem is
szolgáltathatott volna, hogy megnézhessem őket. Ha lehet, a mosolya még
szélesebb lesz, és most már őszintének is tűnik. Már nem próbál meggyőzni, bár
a rajzai pontosan ezt fogják elérni.
Eddig egymással szemben álltunk, de most odalép mellém, a falnak dől, válla
az enyémhez ér. A földre ejti az iskolatáskáját, és kinyitja a vázlatfüzetét. Az
első rajz egy nőt ábrázol, egy idős asszonyt ráncos arccal, vékony szájjal és
beesett szemmel. Rém lehangoló. Clayre nézek, aki a reakciómra vár. Nem is
tudom, mit reagáljak, így intek, hogy lapozzon. A következő kép egy férfi arcát
ábrázolja. Úgy néz ki, mint Clay idősebb kiadásban, vagyis az apja lehet, hacsak
nem jövőbeli önarckép akar lenni. Akárcsak az első rajz, ez is megrendítően
valósághű. Esküszöm, elég portré alanyai szemébe nézni, és látom, mit
gondolnak. Ez nem egyszerűen zseniális, hanem szinte ijesztő. A következő kép
egy nőt ábrázol, és bár a rajz fekete-fehér, látszik, hogy a szeme vérben forog, a
reakcióm pedig szinte zsigeri. Elönt az érzelem. Meg akarom érinteni a nőt,
tudni szeretném, mi baj gyötri. Ám ez semmi ahhoz az érzéshez képest, ami a
következő oldal láttán tölt el.
Saját magamra bámulok. A kép engem ábrázol, de mégsem. Engem, de úgy,
ahogy Clay sosem látott. Fiatalabbnak tűnik az arcom, tiszta a szemem. Nyoma
sincs rajtam sminknek, a hajam lófarokba van kötve, amely jobb vállamra hull.
Ezt a képet tényleg megérintem. Nem bírom megállni. Egyszerűen önállósítja
magát a kezem. Elrántom, amint ujjaim a papírhoz érnek. Bár ne itt mutatta
volna ezt meg nekem! Nem bírom tovább nézni. Becsukom a vázlatfüzetet, és
visszalököm Claynek.
Most már nem vagyok biztos benne, hogy a második rajz tényleg nem Clay
jövőbeli önarcképe volt-e. Tuti, hogy képes ránézni egy arcra, és képzeletben
öregíteni nemcsak a bőrt, hanem a mögötte lévő személyt is. Az én esetemben
ennek a fordítottját tette. Visszafiatalított. Lehántotta rólam a koromat, az eltelt
napokat és éveket, meg mindazt, ami velem történt, s lerajzolta a régi énemet.
- Amikor ránézek, fogalmam sincs, milyen az arckifejezésem. Bármi süthet
róla az ezernyi érzésből, amelyekkel nem kívánok az első óra előtt, a folyosón
megbirkózni.
Hamarosan becsöngetnek, egyre nagyobb körülöttünk a tömeg.
Clay rám mered. A válaszomra vár, és már nem mosolyog. Nyilván végig
figyelt, míg én a rajzait néztem, felmérte a reakciómat, miközben elém tárta a
lelkét. Akármilyen büszke is, tudom, hogy a munkáit megmutatni biztos olyan,
mintha letépné a ruháit, meztelenül elém állna, és várná az ítéletemet. Régen én
is így éreztem magam, valahányszor a saját szerzeményemet játszottam.
 - Na?
Előhúzok az iskolatáskámból egy spirálos jegyzetfüzetet. Épp most szólalt
meg az első figyelmeztető csengő, muszáj órára mennem. Hol és mikor? - írom,
majd megmutatom Claynek. Ebben a pillanatban odarohan hozzánk Fotós
Michelle, megragadja a fiú karját, és magával rángatja.
- Gyere már! El fogunk késni! - Szerintem észre se vette, hogy Clay épp
velem beszélt.
- Keress meg ebédnél! - kiált vissza Clay, miközben elindulok az
ellenkező irányba, és a saját arcom kísért.
- Jobbra! Csak egy kicsit! Most hátra! A, hagyjuk! Szar itt a fény. Menjünk
vissza a földszintre! A konyha az egyetlen helyiség ebben a házban, ahol van
elég természetes fény. - Clay fogja a vázlatfüzetét, a szénceruzáit meg néhány
egyéb rajzizét, és nyomában velem elindul a földszintre a sorházban, ahol az
elmúlt napokban modellkedtem neki. Clay totál mániákus. Meg tudom érteni.
Ismerem ezt az érzést, a mindent elnyomó szükséget, hogy az ember alkosson
valamit. Nézem, ahogy rajzol, és egy kicsit utálom érte. Nem szégyellem. Sze-
rintem jogos. Hiányzik az alkotás. Annyira szeretném visszakapni, hogy képes
lennék ismét széttörni a kezem, hátha megint érezhetnék valamit. Néha ez a
vágy kis híján újra megöl.
Elég lesújtó olyan emberek között lenni, akik képesek mindarra, amire én már
nem. Akik alkotnak. Akiknek lelke már nem teljesen a testükben él, mert oly
sokat átadtak a munkájuknak. Mint Josh. Meg Clay. Meg az édesanyám.
Legszívesebben lopnék tőlük, hogy újra élhessek.

- Vissza a földszintre? - Maddie Whitaker mindig itthon volt, amikor én

átjöttem. Adatrögzítőként dolgozik idehaza, úgyhogy a fia szerint sosincs házon
kívül. Clay hétvégente az apjánál van, a város másik felén, ezért ülök neki
modellt hétközben.
- Szar a fény - feleli Clay, és úgy tűnik, az anyjának ez elég válasz.
Mosolygok, miközben elmegyek mellette, aztán eszembe jut, hogy nincs
rajtam smink, és ösztönösen lehajtom a fejem. Legelső nap, amint beléptem az
ajtón, Clay nyomban beküldött a fürdőszobába, hogy mossam le az arcomról
„azt a sok izét”. Nem megkért. Csak utasított. Ezek szerint ezzel is tartozom
neki. Vitatkozhattam volna, ám jól láttam, mire képes Clay keze, és eszem
ágában sem volt az útjába állni.
A következő egy órában csak ülök, és figyelem Clayt, kezében a rajzszénnel,
ahogy a homlokát ráncolva összpontosít. Egyelőre még semmit sem mutatott
nekem az elmúlt napok alkotásaiból. Azt sem tudom, hány képet rajzolt rólam.
Azt hittem, egyetlen portréról beszélünk, talán kettőről, de úgy látom, ennél
több készült. Mondjuk, úgy nyolcvan.
Clay végül megkönyörül rajtam, és hagy felállni, hogy kimehessek a
mosdóba.
Hány kell még?- írom egy öntapadós jegyzettömbre, amit a konyhában
találtam, mert húzni akarom az időt, mielőtt vissza kéne ülnöm.
- Nem tudom. Tudni fogom, mikor vagyunk kész, de csak amint elkészült
az a kép, amelyiknek az utolsónak kell lennie.
Direkt vagy ilyen titokzatos? - vágok vissza írásban. Mert ha már ilyen sok időt
töltünk együtt, legalább egy kicsit kommunikálni akarok vele. Clay pedig tuti
nem fog elárulni.
- Nem szándékosan. Vannak akiket elsőre meg tudok rajzolni. Másokhoz
általában elég két-három portré. Nálad ennél több kell.
Na, most megfogott. Nem tudok ellenállni.
Miért kell ennyi rajz egyetlen archoz?
- Nem egyetlen arcot próbálok megrajzolni. Hanem az összeset. -
Elhallgat, hogy lássa, értem-e. - A legtöbb embernek nem csak egy arca van.
Neked még az átlagosnál is több.
Arcokat elemez, aztán ismét összeilleszti a részleteket, akárcsak én tettem a
zeneművekkel. Több száz módon lejátszottam, minden egyes alkalommal más
érzelemmel töltöttem meg őket, és próbáltam megtalálni minden darab igaz
valóját. Clay ugyanezt teszi az arcokkal, kivéve, hogy ő nem megtölti őket
igazsággal, hanem kihámozza belőlük azt. Az igaz valómat keresi. Kíváncsi
vagyok, vajon megtalálja-e, és ha igen, meg tudja-e mutatni nekem is, hogy hol
rejtőzik.
 21. Fejezet
Josh

A gyalum már második napja nem működik rendesen. Azt hittem, tegnap
este sikerült megbütykölnöm, de most megint az idegeimre megy. Pedig a hét
végére be akartam fejezni ezt a széket, mert három másik munka is vár rám,
amiknek eleve elsőbbséget kellett volna élvezniük. De meg akartam csinálni a
széket, mert nem ment ki a fejemből. Úgyhogy most le vagyok maradva, és a
következő pár hétben kénytelen leszek éjjel-nappal a garázsban melózni, hogy
megpróbáljam utolérni magam. Nem bánom. Nem olyan rossz itt.
A csönd viszont furcsa. Nem kéne annak lennie. Hozzá voltam szokva, ám
elég pár este Nastya nélkül, és máris nyomaszt. Ez nyugtalanít. Éveken át
dolgoztam idekint egyedül, de mindezt felülírta két hónap egy lány
társaságában. És most már napok óta nem járt itt. Talán nem is baj, mert
nyilvánvalóan össze kell szednem magam. Igyekszem a lehető leghosszabb
ideig csukott garázsajtónál dolgozni, csak hogy tudjam, képes vagyok rá. Nem
vagyok hajlandó megint hozzászokni valakihez. Nastya idejöhet. Leülhet a gará-
zsomban, adogathatja nekem a szerszámokat, tehet fel kérdéseket. Használhat
engem arra, hogy kidumálja magát. Nem bánom a társaságot, ha nem szokom
hozzá túlzottan. Márpedig nem fogok. Nem tudom, mikor jön vissza Nastya, de
eltűnődöm, mennyi ideig tarthatom csukva a garázsajtót, mielőtt megfulladnék.
Nastya
Ezen a héten jóval több kilométert futottam le, mint az elmúlt néhányban. A
futóidőm nagy részét egy bizonyos garázsban töltöttem, és ebből igyekszem
visszavenni. De hiányzik Josh. Nem csupán úgy, mintha egy barátommal nem
találkoznék néhány napig. Szűk baráti körömnek most Josh a legfontosabb
tagja. Itt van nekem Drew, és valahogy menet közben, úgy tűnik, begyűjtöttem
Clayt is, de Josh a menedékem. O a rejtekhelyem.
Napok óta nem jártam Josh házában. Egész héten, egy széken ültem Claynél,
végig besózva és hülyén éreztem magam, alig vártam, hogy felállhassak,
megmozdulhassak végre. Utálok nyugton ülni. Ha az ember hónapokat tölt
ágyban fekve, hogy gyógyulni tudjon a teste, aztán egy széken ücsörögve, hogy
megpróbálja ismét használni a kezét, hamar elege lesz az egy helyben
maradásból, és legszívesebben elszaladna. Úgyhogy mindennap, miután
hazaérek Claytől, futnom kell. Egyedül ez segít megőrizni a maradék józan
eszemet. És mivel Margot pár hete beadta a derekát, és hagyta, hogy vegyek egy
álló bokszzsákot, most már van mit ütnöm, így jó sok időt töltök el ezzel is.
Péntek estére nem bírom tovább. Azt sem tudom, otthon van-e Josh, de a lábam
akkor is az ő házához visz. Kíváncsi vagyok, én is hiányoztam-e neki. Lassítok,
mielőtt a feljárójához érek. A garázs végében van, az egyik fűrészét állítja be,
hátat fordít nekem. Helyet keresek a pulton, ahova felülhetnék, de nincs. A
munkapad minden négyzetcentimétere foglalt. Halmokban állnak a fadarabkák,
a pultot mindenféle szerszámok és dobozok borítják. Ez a garázs sosem szokott
ilyen rendetlen lenni. Josh pedáns, vagyis ez most direkt van így, és eszembe
jut, hogy esetleg üzenetnek szánja. Talán rádöbbent, mennyire élvezi, ha nem
vagyok folyton útban. Ismét megtapasztalta a magányt, és rájött, hogy hiányzott
neki.
Nem készültem fel arra, hogy itt hagyjam. Inkább utasítson el ő, még ha ez
megalázó is. Remélem, eljön attól a hülye fűrésztől, és mond nekem valamit, de
nem úgy tűnik, mintha sietne tudomást venni rólam. A szemem sarkából
meglátok egy széket a házba vezető ajtónál, ahol a munkapad véget ér. Ezen a
széken dolgozott a múlt héten. Megismerem a lábait, a mintázatot, amit Josh
aprólékos gonddal faragott ki mind a négyen. Biztos ezen a héten fejezte be, és
kíváncsi vagyok, vajon rendelésre vagy magának készítette-e. Csodaszép, de
valahányszor látom egy mesterművét, egy kicsit még jobban utálom őt. Az
irigységem eleven lény. Változik, dagad, növekszik. Akárcsak a haragom, és
anyám szomorúsága.
Végighúzom a kezem a háttámla ívén, és letérdelek, hogy szemügyre vegyem
a széklábakat. A karfa széles és ívelt, illik a háttámlához. Arra gondolok, Josh
talán máris elkezdett egy másik ugyanilyen széken dolgozni, mert ebből kéne
egy pár. Ujjaim bejárják a széket, és mire észbe kapok, már rá is ülök a
vadonatúj bútorra, s csak ekkor döbbenek rá, milyen tökéletes. Mert bár nem
lenne szabad kényelmesnek találnom, mégsem akarok felkelni róla, talán soha.
A karfán nyugtatom a kezem, hátradőlök, és felnézve azt látom, hogy Josh
engem figyel. Idegesítő, hogy bámul, bármennyire is hozzászoktam már, és
örülnék, ha nem lenne ilyen rohadt jóképű, mert ez megnehezíti, hogy
elforduljak.
Szinte gondterhelt az arckifejezése, de némi csintalanság is villan rajta. Clay
ugyanígy nézett rám, amikor megmutatta nekem a rólam rajzolt képét. A
reakciómra, a jóváhagyásomra vár. Lenézek a székre, amelyen ülök, aztán
vissza Joshra, de ő már nem engem figyel. Ismét a fűrészt állítgatja, mintha
minden visszatért volna a normál kerékvágásba, és ekkor fogom fel, mi történt.
Tényleg szándékosan rakta tele a pultot, hogy ne jusson rajta nekem ülőhely,
így kénytelen legyek észrevenni a széket. Ugyanis nekem készítette.
Amint ráeszmélek erre, fölpattanok a székből. Josh a hirtelen mozdulattól
meglepetten néz fel, és egy pillanatig csak meredünk egymásra. Úgy nézhetek
ki, akár egy veszett állat, menekülésre készen toporgok, akár az első este,
amikor idejöttem. Kimondhatnám, amit gondolok, de szükségtelen. Josh már
úgyis tudja.
- Csak egy szék - igyekszik lecsillapítani.
- Nem fogadhatom el. - Próbálom úgy feltüntetni, mintha a részéről lenne
túlzás ilyesmit adni nekem.
- Miért nem?
- El kéne adnod.
- Dehogy kéne.
- Nem fogadhatom el. Add valaki másnak!
- Valahova muszáj leülnöd. Elegem van már abból, hogy mindent arrébb
rámolsz, és útban vagy nekem munka közben. Most már van saját ülőhelyed.
Szóval ülj le! - A szék felé biccent, én pedig visszaülök arra, és még
tökéletesebbnek érzem, mint egy perccel ezelőtt. Josh fölém hajol, a karfán
nyugvó kezemen nyugtatja a kezét, és a szemembe néz, ami kissé olyan érzés,
mintha elevenen megnyúzna. - Ez csak egy szék. Ne bonyolítsd túl! Nem adom
el, és nem adom másnak. Neked csináltam. A tiéd. — Hátralép, kihúzza magát.
Miután elveszi a kezét az enyémről, rádöbbenek, hogy most először érintett meg
rendesen, és szeretném, ha megint megtenné. - Egyébként is, már rajta van a
neved.
- Hogy mi?
- Nézd meg alul! A hátára terveztem, ahol rendesen látni lehet, de az nem
jött össze.
Kicsusszanok a székből, lekuporodom a földre, és benézek a szék alá, hogy
lássam, miről beszél. Rögtön meglátom, lehetetlen volna nem észrevenni. A
szék aljára Josh egy napocskát vésett.
Ebben a pillanatban megértem, hogy mit adott nekem, márpedig nem egy
széket. Hanem egy meghívást, egy szívélyes üdvözlést, a tudatot, hogy befogad
ide. Nem csak ülőhelyet biztosít nekem. Hanem egy saját helyet, ahová
tartozhatok.
 21. Fejezet
Nastya

E lképeszt, hogy az emberek mennyire rettegnek mindattól, ami a sötétben

történhet, napközben viszont eszükbe se jut a biztonságukért aggódni. Mintha a
napfény a világ minden gonoszságától megóvhatná őket. Pedig nem. A nap csak
suttog nekünk, melegével elhódít, aztán jól a földbe döngöl. A napfény nem véd
meg semmitől. Rossz dolgok bármikor történhetnek, nem szoktak várni vacsora
utánig.
Sosem jártam még Joshnál napközben. Délután máshogy fest a háza. Most sem
lennék itt, ha az aksim nem bebikázhatatlanul lemerülve fogadott volna tanítás
után. Elég közel lakom a sulihoz, hogy hazagyalogoljak, ám délutánonként nem
bírok kimenni az utcára. A délelőttel még megbirkózom, de van egy délutáni
időszak, amikor utálok a szabadban lenni. Még az éjszaka sem zavar ennyire.
A sötétség nem kelt bennem olyan félelmet, mint a nappal. A délutáni nap képes
arra, hogy kövessen, beleégesse emlékét a hátamba. Josh mindig fel szokta
ajánlani, hogy hazavisz kocsival. Szerinte aggódnom kéne, amikor futni megyek
késő este, egyedül, és aggódom is. Nem vagyok olyan hülye, hogy azt higgyem,
bármikor, akármelyik napszakban is biztonságban lehetek odakint. Csak épp
nappal még jobban aggódom.
Úgyhogy most itt vagyok, Josh Bennett kanapéján délután negyed négykor, és
a General Hospital című szappanoperát nézem. Josh a legutóbbi reklámszünetben
türelmesen elmesélt az elmúlt évtized cselekményéből annyit, amennyit három
és fél percbe lehetett sűríteni, míg én annyi gumicukrot tömtem magamba,
amennyit csak bírtam. Miután véget értek a reklámok, Josh hirtelen abbahagyta
a magyarázatot, és azt mondta, a többit elmeséli a következő szünet alatt. Nem
igazán figyelek oda a tévére. Alapvetően Josht figyelem, és próbálom kitalálni,
ki a fene ez a srác. Az a teória fogalmazódott meg bennem, hogy Joshból
igazából kettő van: egy ikerpár. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy
naponta váltogatja a személyiségét. Azt a Christian Bale-filmet juttatja eszembe,
ahol az ikertestvérek egy életen osztoznak, és a többiek sosem tudhatják,
melyikükkel vannak éppen. így érzem magam Josh társaságában.
Összegyűröm a kiürült zacskót, és kimegyek a konyhába.
- Hol a szemetes? - Hiába töltök annyi időt Joshnál, soha nem szoktam
bejönni a házba. Mi ketten alapvetően a garázsban élünk.
 - A mosogató alatt - feleli, le sem véve a szemét a tévéről. - Szoktál te
néha édességen kívül mást is enni?
Gondolatban számba veszem, mit ettem ma: két müzliszeletet, két zacskó
mogyorós drazsét (de kis zacsik voltak, úgyhogy az inkább egynek számít),
valamint az imént említett gumicukrot.
- Néha - felelem. Igazság szerint a müzliszeleteket kihagynám, ha nem
lenne rájuk szükség a testedzés miatt. Amíg a szüleimmel éltem, mindig szépen
leültünk az asztalhoz, és rendesen ettünk, normálisan étkeztünk, mint Drew-
éknál szoktunk Joshsal vasárnaponként. Margot viszont nem szokott főzni,
ráadásul mindig korán kell ennünk, hogy időben el tudjon indulni munkába, és
általában olyankor még nem vagyok éhes. Talán majd nyolcvanévesen szívesen
vacsorázom délután négykor, de most még nem igazán.
Visszaülök Josh mellé a kanapéra, és megnézzük az epizód hátralévő részét.
Négy órára már többet tudok Quartermaine-ék és Spencerék családi életéről,
mint amit valaha is tudni szerettem volna. De nem kéne cikiznem a műsort.
Amíg hosszú hónapokig lábadoztam, én is rengeteg rémes szappanoperát
néztem. Meg rengeteg rémes kvízshow-t. Meg rengeteg rémes talkshow-t. A
napközbeni gagyi tévéműsorok szakértője lettem. Csak pont a General Hospital-
ra nem kattantam rá. A mai nap után viszont eleget tudok, hogy abban is
szakértőnek tettethessem magam.
Miután véget ér az epizód, beülünk Josh kisteherautójába, hogy elvigyen új
aksit venni. Odafelé útba kell ejtenünk az iskolai parkolót, mert bár tisztában
vagyok a kocsim márkájával és modelljével, ennyiben ki is merül a tudásom.
Mint kiderült, ez nem elég infó, hogy tudjam, milyen akkumulátort kell vennem.
Josh szemügyre veszi a kocsimat, leír valamit, aztán elkéri a kulcsomat, és
felnyitja a motorháztetőt. Még mindig nálam van az iskolatáskám, benne az
összes könyvemmel, így hát kiugróm a kisteherautóból, be akarom rakni a
cuccomat a kocsimba, hogy ne kelljen magammal hurcolnom. Amint kiszállok,
azt kívánom, bár ne lennék ilyen lusta, mert meglátom, hogy Tierney Lowell tart
felénk a parkolóban. Nincs egyedül. Elég sok diák hagyja el az épületet, és
rájövök, hogy épp négy óra múlt, most értek véget a különféle edzések meg
szakkörök. De csak Tierney-re figyelek fel, mert ő valamilyen oknál fogva
gyűlöl. Igaz, a legtöbb lány nem csíp engem, és az öltözködésem miatt könnyű
célpont vagyok. Ám Tierney mindig felnyársal a tekintetével, mintha éppen
azon kapott volna, hogy csokival etetem a kutyáját. Általában ez nem zavarna,
mert könnyű tudomást sem vennem róla, nem nagy ügy, hogy elkerüljem a csajt.
Most azonban épp Josh Bennett kisteherautójából ugróm ki, a fiú az én kocsim
mellett áll, egy perc múlva pedig együtt fogunk távozni, és ilyesmit egyelőre
nem óhajtottam közszemlére tenni.
Azonnal visszaülünk a kisteherautóba, egyetértünk a ki nem mondott óhajban,
hogy a lehető leggyorsabban húzzunk el innen. Miután kihajtottunk a
parkolóból, kinézek az ablakon, figyelem a körülöttünk lévő autókat. Josh
kocsiján füstüveg van, de akkor sem akarok kockáztatni. Amikor már kellően
meg vagyok győződve róla, hogy nem figyelnek minket, felteszem a kérdést,
ami már a házából való elindulásunk óta a nyelvem hegyén van.
— Te mindennap nézed a General Hospital?. — Igazából nincs szükségem
megerősítésre. Tudom, hogy így van. Josh nem fordul felém, de látom, hogy
ajka arra a félmosolyra húzódik, ami akkor szokott megjelenni az arcán, ha
zavarban van. Igazából nem más, mint egy rendes mosoly, amit próbál magába
fojtani.
- Igen - feleli. Na jó, válaszolt a kérdésemre, de igazából azt akartam tudni:
miért, hogyhogy, vagy akármi, csak magyarázza már meg, mert hát, most
komolyan. Ám ha van valami, ami még annál a frissen tudomásomra jutott
infónál is meglepőbb, miszerint Josh titokban szappanopera-függő, az az a tény,
hogy tényleg folytatja a választ, és magyarázatot ad, még kérnem sem kellett. -
Anyukám mindennap nézte. Vallásos áhítattal. Egyetlen részt sem mulasztott el.
Apám meg én folyton cikiztük érte. Miután meghalt, nekem egyre csak azon járt
az eszem, hogy talán mégis vissza fog jönni. Azt akartam, hogy ha visszatér,
mindent el tudjak mesélni neki, ami a sorozatban történt, le ne maradjon
valamiről. Úgyhogy nézni kezdtem. Mindennap néztem. Egy idő után felfogtam,
hogy anyám sosem tér vissza, de addigra már rákattantam a sorozatra. Azóta se
szoktam le róla. - Vállat von, mintha beletörődött volna ebbe a ténybe, bár nem
is tudom, melyikbe: hogy az anyja nem jön vissza, vagy hogy General Hospital-
függö lett. Talán ő sem tudja.
- Hány éves voltál?
- Nyolc, és azt hiszem, annyi idősen hamarabb is felfoghattam volna.
Egyszerűen csak nem akartam... Nem is tudom... Apám próbálta megértetni
velem, de arra igazából nincs magyarázat, hogy egy személy, aki életed minden
egyes napján veled volt, hirtelen nincs többé. Mintha anyámat egyszerűen
törölték volna. Nehezen fogtam fel, hogy egy este arra jöhetek haza: az az
ember, aki aznap reggel még nevetett és ölelgetett, egyszerűen megszűnt létezni.
Nem hittem el, hogy ez lehetséges. Nem akartam elhinni, hogy lehetséges. ..
Úgyhogy, ja, nézem a General Hospital.
Egy pillanatra sem vettem le róla a szemem, miközben elmesélte mindezt. Ez
az első igazság, amit megosztott velem. Elszégyellem magam, mert én még
semmit sem árultam el neki. Még a nevemet sem.
Felém fordul, egy pillanatra mintha bocsánatkérően nézne rám. Vagy talán
beletörődve? Aztán ismét az útra összpontosít, és egy perc múlva leparkolunk az
üzlet előtt.
Most már én őrzöm Josh Bennett egy titkát. Rám bízta. Legszívesebben
visszaadnám.
 23. Fejezet
Josh

V alahányszor kopogtatnak az ajtón, a lelkem mélyén még mindig arra

számítok, hogy valami ételt kapok. Az édesanyám meg a húgom halála utáni
napokban és hetekben gyorstalpaló tanfolyamban volt részem gyászmunkából.
Mindent kitanultam: azt is, nekem hogyan illik reagálnom, de legfőképp azt,
hogy másoktól mit várhatok el. Nem hinném, hogy létezik írott szabályzat erre,
bár nem volna meglepő, mert mintha mindenki egyformán járna el. A legtöbben
étellel fejezik ki az együttérzésüket. Ennek lélektani magyarázatát egyszer
elmesélte nekem a nagymamám, de nem igazán figyeltem rá, mert nem igazán
érdekelt. Nyilván köztudott, hogy csak azért, mert a gyászolóknak enniük kell,
nem óhajtanak megállás nélkül vendégeket fogadni, akik jénaikat és
süteményeket mentségül használva lesik a fájdalmukat.
Már nyolcévesen megtanultam a gyásszal kapcsolatos összes értelmeden rituálét,
és rádöbbentem, hogy sosem változnak. Mindig számíthattam rá, hogy
elhalmoznak étellel meg együttérzéssel, bár egyiknek sem vettem hasznát.
Néha a látogatók megpróbálnak elmesélni valami mókás dolgot, ami eszükbe
jutott az elhunytról, ám az általában nem is vidám, csak szomorú. Utána
mindenki feszengve bámulja a többieket, aztán a vendégek végre felállnak, és
távozni készülnek, a gyászoló pedig megköszöni, hogy eljöttek, pedig csak még
jobban elszomorították.
Azokról nem is beszélve, akik csak a kifogást keresik, hogy átugorhassanak,
és megbámulhassák a gyászolót, mennyire van kisírva a szeme, vajon
beleroppant-e már a fájdalomba, hogy aztán jól kitárgyalhassák a
szomszédokkal. Láttátok szegény Mark Bennettet meg a fiát? Micsoda tragédia!
Olyan szomorú! Vagy valami hasonló hülyeség. De vittek ajándékba kaját,
úgyhogy joguk van pletykálkodni.
Tíz perccel később megint csöngetnek, és minden kezdődik elölről. Napokig
így megy ez. Túl sok részvét, meg egy tonna kaja. Főleg lasagne.
Lehet, hogy van olyan gyászoló, akinek vigaszt nyújtanak az elcsépelt szavak
meg az egytálételek, csakhogy apám meg én nem ilyenek voltunk. De azért
mindenkinek köszönetét mondtunk. Elfogadtuk az alumíniumtálcáikat és a
részvétüket. Aztán mindent kihajítottunk a szemétbe, és pizzát rendeltünk.
Kíváncsi vagyok, van-e ember a földön, akinek a gyászát enyhítené egy jó kis
ragu.
Aztán eszembe jut Leigh. Tudom, hogy néha beállít valaki, aki sokkal jobbat
kínál üres szavaknál vagy kajánál. Néha valaki képes megadni, amire az
embernek igazán szüksége van, de az nem egy kibaszott sütemény.
Leigh-vel úgy ismerkedtem meg, hogy felbukkant az ajtónk előtt, kezében a
szokásos, fóliával letakart jénai. A nagymamám két nappal azelőtt halt meg, és
addigra már hat jénai állt a hűtőnkben, meg még pár a konyhapulton. Tizenöt
éves voltam, és azt hiszem, látványosan sóhajtottam az undortól, amint
megpillantottam az újabb edényt. De a lánytól nem undorodtam. Leigh nagyon
rövid, zöld nyári ruhát viselt, és irtó dögös volt. Csupán ezekre a részletekre
emlékszem. Felismertem őt a suliból, de két osztállyal felettem járt, és még
sosem váltottunk szót. Addig a napig a nevét sem tudtam.
Elvettem tőle a kaját, amit igazából az anyukája készített, aki ismerte a
nagymamámat. Beinvitáltam, mert megtanultam, hogy így illik. A nagyapám
nem volt otthon, úgyhogy én játszottam a gyászoló vendéglátó szerepét.
Végigmentünk a hagyományos párbeszéden, gondosan felmondtuk az összes
főbb frázist és közhelyet. Miután néhány percig a konyhában ácsorogtunk, és
versengtünk, hogy melyikünk feszeng jobban, Leigh megkérdezte, otthon van-e
még valaki, aztán hogy nem akarok-e felmenni vele a szobámba. Azt hiszem, ő
így fejezte ki a részvétét, én pedig így köszöntem meg a ragut.
Leigh tehát ekkor jött át először. De nem utoljára. Sosem randiztunk. Sosem
lógtunk együtt. Leigh átjött, éjjel beosont a szobámba, vagy a kocsijában
kötöttünk ki, ám ennyiben ki is merült a kapcsolatunk, és már majdnem három
éve ennyiből áll. Még most is, hogy Leigh egyetemre jár, sikerül rendszeresen
összejönnünk. Néha beszélgetünk, de soha semmi lényegesről.
"falán helytelen volt. Talán most is az. De helytelen vagy sem, én nem bánom.
Mire Leigh megjelent, már négy halálon voltam túl, és már csak egy volt hátra.
Szükségem volt valami normálisra, és Leigh ezt adta meg nekem, ráadásul nem
kellett érzelmeket, lelkizést vagy c-1 kötelezettséget felvállalnom hozzá. Nem
kellett szeretnem őt. Kedvelem Leigh-t, bár még ez sem biztos, hogy ez
szükséges volt az ügyhöz. Szerintem őt sem érdekelte, hogy mit gondolok róla.
Továbbra is kölcsönösen hasznát vesszük egymásnak, és nem teszünk fel
kérdéseket. Leigh édes, laza és pokoli szexi. De ha holnap lelépne, nem
hiányozna. Előbb-utóbb mindenki eltűnik. Talán észre sem venném.
Nastya nem sütit hoz, amikor nyolc után nem sokkal belép a garázsomba. Bár ha
azt hozna, tuti házi készítésű lenne, gyönyörűen díszített és isteni finom. Két
nejlonzacskó van nála. Szó nélkül elmegy mellettem, fél kézzel nehézkesen
felnyúl, és kinyitja a házba vezető ajtót, anélkül, hogy elengedné a zacskót.
- Napsugár? - Nem felel, úgyhogy követem a házba, és látom, amint
kinyitja a mélyhűtőt, s nem kevesebb, mint négy darab kétliteres doboz
fagylaltot pakol bele. — Hát te mit csinálsz?
- Miért, minek tűnik? — csattan fel.
- Csak nem bekaptad a legyet?
 Megpördül.
- Mi van?! - Ezek szerint nem. Feltartom a kezem, tenyérrel Nastya felé,
jelezve, hogy megadom magam. Nyilvánvalóan nincs vicces hangulatban.
- Bocsi, csak hát... — A nyitott mélyhűtő felé intek, Nastya keze még
mindig az egyik fiókban van. - Ez elég sok fagyi.
Értem, hisz nyilván terhes vagyok, ha fagylaltra vágyom. Mindjárt azzal jössz, hogy
biztos menstruálok, hiszen egy lány csakis amiatt lehet zaklatott. De persze mivel pasi
vagy, nem fogod használni a menstruál szót, hanem valami balfaszságot mondasz
helyette, mint például megjött a Mikulás. - Bevágja a mélyhűtő ajtaját. Ez lenne az
alkalmas pillanat, hogy szentül esküdözzek, eszem ágában sem volt bármiféle célzást
tenni a menzeszére, pláne nem a Mikulással kapcsolatban, ám momentán úgy érzem,
jobb, ha befogom a számat, és mindent ráhagyok.
Bármely más lánnyal valószínűleg előadhatnám a pasik klasszikus, tuti biztos
trükkjét, hogy odamegyek hozzá, átkarolom, és a vállamra vonom a fejét. Gagyi
húzás, de beválik. Drew esküszik rá. Jelen esetben azonban csupán két
lehetséges következményét tudom elképzelni: Nastya egy sor vadonatúj,
fantáziadús káromkodást vág a fejemhez, vagy kapásból tökön rúg. És
lefogadom, hogy a tökön rúgást választaná.
- Szeretem a fagylaltot. Te viszont sose tartasz itthon. Rossz dolgok
történnek, ha túl sokáig fagyi nélkül maradok - mondja, immáron kissé
higgadtabban.
- És biztos, hogy ez elég lesz?
- Kapd be!
- Talán máris fel kéne bontanod egy dobozzal - javaslom.
Ügy is teszünk. Illetve nem csupán az egyiket nyitjuk ki, hanem mind a
négyet, és egyenesen a dobozból kanalazzuk a fagyit. A kanapéra telepszünk, a
fagyisdobozokat lerakjuk az ócska dohányzóasztalra. Pont azért tartom ezt a
béna darabot a kanapé előtt, mert olyan rozzant, hogy nem izgatom magam
miatta. Nem kell poháralátétekkel szórakoznom, se attól féltenem, hogy Drew
felrakja rá a lábát. Azt hiszem, addig itt hagyom ezt a dohányzóasztalt, i míg
Drew el nem megy egyetemre, vagy míg egy csaj végül ki nem nyírja.
Nastya nem a doboz közepéről kanalazza a fagyit, mint egy normális ember.
Mármint olyan normális ember, aki nem tálkából eszi a fagylaltot. Hanem
megvárja, amíg a fagyi olvadni kezd, aztán t kikanalazza körben, a doboz oldala
mentén. Szerinte a félig olvadt fagyi finomabb, mint a még dermedt. Nem
tudom, hogy igaza van-e, mert velem a doboz közepén lévő, teljesen fagyott
részt eteti, és megfenyeget, ha a szélről próbálok kanalazni. Elég szép pusztítást
végzünk mindegyik dobozban, és a csaj utána sokkal inkább Napsugár, mint
Nyanya. Az eszembe vésem, hogy ha legközelebb kiakad, nyugtató helyett a
fagyi is megteszi.
A fagyi után mindketten be vagyunk pörögve a cukortól, és végül ismét a
garázsban kötünk ki, mert van egy csomó befejezetlen melóm. Arra számítok,
hogy Nastya futni megy, mert általában azt szokott, miután feltankolta magát
szénhidráttal, ám most itt marad.
- Adj valami feladatot! — mondja, csupán egy leheletnyit óvakodva.
- Mit akarsz csinálni? - kérdezem őt méregetve.
- Semmi olyat, amihez szerszámgép kéne, vagy ilyesmi. Valami olyat,
amit jobb kézzel el tudok végezni.
- Akarsz csiszolni? - vetem fel. - Elég gáz, de...
- Szívesen csiszolok. Csak mutasd meg, hogy kell!
Fogom a csiszolópapírt, és megmutatom, hogy kell rátenni a csiszolótömbre.
- Szálirányban kell dörzsölni. - Megfogom a kezét, így meg tudom
mutatni, mekkora erővel nyomja a tömböt a fára. Olyan bársonyos a bőre, hogy
nem szívesen adok dörzspapírt a kezébe.
- Honnan tudjam, mikor van kész? - kérdezi, és nekilát a munkának.
- Apám mindig ahhoz a szabályhoz tartotta magát, hogy amikor azt hiszed,
készen vagy, akkor kábé a felénél tartasz.
Oldalra dönti a fejét, és úgy néz rám, mintha totál hasznavehetetlen lennék.
- Szóval honnan fogom tudni, mikor van kész?
Elmosolyodok.
- Csak mutasd meg nekem, mikor úgy érzed, készen van. Magadtól is tudni
fogod, ha már lesz egy kis gyakorlatod.
A szükségesnél egy másodperccel tovább néz rám, mielőtt ismét a fára
koncentrál. Tudom, hogy volna néhány kérdése. Láttam őket a szemében, amint
megemlítettem apámat. Hogyan? Mikor? Mi történt? De egyiket sem teszi fel.
Nekilát a csiszolásnak, én pedig nem állítom le. Utálok csiszolni.
- Éjfél elmúlt, mire abbahagyjuk a munkát. Nem tudom, hogy bírta a keze.
- Alaposan lecsiszolt mindent, amit odaadtam neki. Nem kérdeztem rá, mi
zaklatta fel.
 24. Fejezet
Nastya

A mikor hét negyvenkor Josh házához érek, ő a feljárón vár, a kis- _

teherautójának dől. Amint meglát, kioldja a zárat, és az anyósülés ajtajához lép,
hogy kinyissa nekem.
- Csakhogy megjöttél végre, Napsugár - szól. - Már azt hittem, ide se
dugod a képed.
- Nem tudtam, hogy kirándulást terveztél - felelem, miután beszálltam a
kocsiba, és becsuktam az ajtót.
- Muszáj el mén nem a barkácsáruházba, és hamarosan zárnak.
- Nem kellett volna megvárnod. - Tényleg nem kellett volna. Nem
keseredtem volna el, ha lemaradok a heti barkácsáru bevásárlásról.
- Nem bizony. De tudtam, hogy előbb-utóbb megjelensz, és ha zárva
találod a garázst, akkor elhagyatva érzed magad, nekem meg bűntudatom lesz,
márpedig rühellem a bűntudatot. Úgyhogy egyszerűbb volt megvárnom téged. -
Szája féloldalt felfelé görbül.
- Hű, de nehéz az életed - mondom szenvtelenül.
- Te vagy az egyetlen, akinek egyáltalán eszébe jutna ilyesmit mondani
nekem. - Furcsamód úgy hangzik, mintha díjazta volna a beszólásomat.
- Engem nem tart távol az erőtered.
- Ez meg mit jelentsen?
Sokatmondó pillantást vetek rá, mert szerintem egyedül is ki tudja okoskodni.
De csak bámul rám, így végül vállat vonok, aztán nagyot sóhajtok,
hangsúlyozva, milyen bosszantó, hogy el kell magyaráznom neki.
- A suliban senki nem megy a közeledbe. Amikor először megláttalak azon
a padon az udvaron, úgy néztél ki, mint akit erőtér vesz körbe. Eléggé
irigyeltelek érte. Elvonulhatsz a saját kis világodba. Nagyon király.
- Erőtér - ismétli, jót derül rajta. - Akár az is lehetne. Régen halálzónának
hívták - teszi hozzá, ám ezt nem részletezi. - Neked meg talán különleges erőd
van. - Gondolom, arra a képességemre céloz, hogy be tudok hatolni az
erőterébe, de nem felelek.
Nincs semmiféle különleges erőm. Egész biztos vagyok benne, búslakodtam is
jó sokat a spéci képességek hiánya miatt. Igaz, búskomorságban és dühöngésben
hátborzongatóan tehetséges vagyok, de nem hinném, hogy ez számít. Egy kissé
becsapva érzem magam. Az elmúlt pár évben iszonyú sok időt töltöttem
regényeket bújva meg filmeket bambulva, és mindegyik arról szólt, hogy ha az
ember meghal, aztán feléled, akkor tuti természetfeletti képességekkel
gazdagodik. Sajnos nem nyerted el az örök békesség födíját, de nem távozol üres
kézzel! Igaz, hogy sebzetten és megtörten tér magához az ember, de legalább kap
valami kozmikus vigaszdíjat, mint mondjuk a gondolatolvasás, a halottakkal
való kommunikálás vagy a hazugságok kiszagolása. Valami király képesség. Én
meg még a természeti elemeket sem tudom befolyásolni.
Persze ha szó szerint venném a regényeket, akkor azt is kénytelen lennék
elhinni, hogy a kamasz fiúk állandóan bébinek szólítják a csajokat, mert állítólag
ez a romantika csúcsa. A pasi egy perce még seggfej volt, de aztán benyögi,
hogy bébi, és hirtelen minden megváltozik. Jöhet az elkerülhetetlen elalélás és az
önérzet teljes feladása. Hüüüű, bébinek szólított! Máris lucskos tőle a bugyim, totál
bele vagyok zúúúúúúúúgua! A srácok tényleg bébinek szólítják a lányokat a való
életben is? Nincs elég tapasztalatom, hogy tudjam a választ. Tudom, hogy ha
egy srác valaha bébinek nevezne, valószínűleg a képébe röhögnék. Vagy
megfojtanám.
Josh beáll a parkolóba, és megvárja, hogy kiszálljak, majd a fotocellás ajtón át
bevezet az áruházba. Követem őt, egyik sorról a másikra. Majdnem olyan
otthonosan mozog itt, mint a garázsában. Mintha egy láthatatlan szál vezetné el
mindenhez, amit csak keres. Robotpilóta navigálja, gondolkodnia sem kell.
Nyilván a fél életét ebben az üzletben tölti.
- A fát majd legközelebb veszem meg - mondja. - Ma este nincs kedvem
foglalkozni vele. Egyébként is, szerintem a fatelepre kell majd mennünk azért,
amire szükségem van. - Nem tudom kiverni a fejemből a mondat mennünk
részét.
- Mit készítesz? - kérdezem, miután körülnéztem a soron, hogy
meggyőződjek róla, senki sincs a közelben.
- A suli egyik tanárának csinálok valamit. Aztán el kell készítenem két
kerti széket.
- Mindent eladsz, amit készítesz?
- Van, amit ajándékba adok. Van, amit eladok. Ebből veszem a fát meg a
szerszámokat.

- Ezért nem jelentkeztél egyetemre?

- Hogy? - kérdez vissza, és még két doboz lakkot tesz a bevásárlókocsiba.
- Hallottam, amikor Mrs. Leightonnal erről beszéltetek. Hogy még nem
jelentkeztél egyetemre. Nem akarsz tovább tanulni?
- A suli sosem volt az én világom.
- A szüleid nem akarták, hogy egyetemre menj?
- Nem tudom. Nem jutottunk el odáig, hogy ez felmerüljön.
- És akkor mit fogsz csinálni?
- Valószínűleg ugyanazt, mint most. Csak még többet.
 Ezt megértem. Régen én is pontosan ugyanígy gondolkoztam, de Josh tényleg
megteheti.
- Anyagilag győzni fogod? - kérdezem. Megállunk egy kis fiókokkal teli
szekrény előtt, bennük mindenféle méretű csavarokkal. Josh oda sem nézve
húzogatja ki a neki kellő csavarok fiókjait.
- Tulajdonképpen bármit győzök anyagilag, amit hajlandó vagyok
kifizetni. — Nem vagyok biztos benne, mit jelent ez, de Josh keserűen mondja,
és ha van valami, ami ilyen keserűséget vált ki belőle, akkor nekem eszem
ágában sincs faggatni róla.
Elérünk az automata pénztárhoz, én pedig elkezdem kirakosgatta a holmikat a
kocsiból, és egyesével adogatom őket Joshnak, aki mindent áthúz a vonalkód-
leolvasó fölött. Rádöbbenek, milyen hihetetlenül hétköznapinak tűnik mindez.
Josh könnyedén eljöhetett volna nélkülem, hiszen semmiben nem voltam itt a
hasznára. Én pedig kihasználhattam volna ezt az időt futásra, alighanem az lett
volna a helyes. Azt is tettem volna, ha nem találom otthon Josht. A teljes
kimerülésig futottam volna. Egyvalamiben igaza van, és fúrja is az oldalam a
kíváncsiság, vajon tudta-e, mennyire jól ismer, és pontosan ezért várt-e meg. Ha
a házához érve csak a zárt garázst találtam volna, elhagyatva éreztem volna
magam, és talán sosem megyek vissza.
Nem sokkal kilenc után érünk vissza Josh házához. Segítek bevinni a szatyrokat
a garázsba, és figyelem, ahogy mindent elpakol. Idebent Josh maga a
megtestesült kecsesség és gördülékenység: egyetlen mozdulata sem fölösleges.
Nem szégyellem, hogy bámulom. Ő is szokott bámulni. Kimondatlan
egyezséget kötöttünk. Én hagyom, hogy figyeljen. O hagyja, hogy figyeljem.
Sosem szólunk rá a másikra emiatt. Ezt az ajándékot adjuk egymásnak.
Nincsenek kötöttségek, se elvárások, se sorok között olvasás. Rejtélyek
vagyunk egymásnak. Talán ha Josh meg tud fejteni engem, én pedig őt, akkor
elmagyarázhatnánk egymást egymásnak. Talán erre van szükségem. Hogy
valaki elmagyarázzon engem saját magamnak.
Miután mindent elrámolt, Josh bezárja a garázsajtót, belép a házba, és
megvárja, hogy utánamenjek, mielőtt azt az ajtót is becsukja.
- Ettél már? - kérdezi.
- Igen, mielőtt átjöttem. És te?
- Én is. Melegítettem volna neked valamit, ha éhes lennél. Na és te főzted
a vacsit? - Kétkedve néz rám.
Horkantok. Mert az aztán vonzó.
- Nem.
- Mit vacsoráztál?
- Mogyoróvajas sütit.
- Meg sem kell kérdeznem, hogy komolyan mondod-e, igaz? Fel nem
foghatom, hogy tudsz ennyit futni ilyen étrenddel.
- A mogyoróvaj tele van fehérjével - felelem, tettetett felháborodást
sugározva. - Egyébként is, a receptet próbáltam tökéletesíteni.
Muszáj volt megennem egy csomó sütit, hogy tudjam, melyik változat az igazi.
- És megvan a tökéletes recept? - kérdezi, és kivesz a hűtőből egy üveg
vizet, megissza a felét, majd átadja nekem.
- Nem tudom. Majd sütök neked egy adagot, hogy eldönthesd.
- Szívesen megeszem a sütidet, de előbb hagynod kell, hogy rendes ételt
diktáljak beléd.
- Főzni akarsz nekem? - Kis híján félrenyelem a vizet, mielőtt
visszaadnám az üveget.
- Amúgy is főznék. Az már mindegy, ha te is itt vagy.
- Miattam ne fáradj!
- Nem fogok. - Elmosolyodik, én pedig megkerülöm a pultot, és felkapom
a telefon mellett heverő mp3-lejátszót.
- Mit hallgatsz? - kérdezem, és bekapcsolom.
- Semmit. A kedvedért vettem elő. Én úgysem használom. Gondoltam,
neked jól jönne futás közben.
Ó! Rá sem nézek még egyszer a ketyerére, kikapcsolom, és visszateszem a
pultra.
- Nem fogadhatom el. Nincs rá szükségem, de azért koszi.
- Hogyhogy nem kell? Rajtad kívül még soha senkit nem láttam
zenehallgatás nélkül futni. Nem unalmas? - kérdezi. A kérdés jogos, de én soha
nem unom a futást. Sosincs olyan csönd, hogy unalmassá válhasson, én pedig
tuti nem tervezem bedugaszolni a fülem, hisz azzal az erővel írásos engedélyt is
adhatnék valakinek a megtámadásomra. Vállat vonok, még messzebbre tolom
magamtól a lejátszót, és elfordulok.
- Nem igazán. Hallom, kellemesen elcsevegtetek a nagynénémmel -
mondom gúnyosan, és leülök a kanapéra. Lerúgom a cipőmet, magam alá
húzom a lábam.
- Kíváncsi voltam, vajon megemlíti-e neked.
- Te miért nem szóltál?
Vállat von. Mi ketten aztán jó sokat vonogatjuk a vállunkat. Talán ezért
álltam végül szóba vele. A vállam már nem bírta tovább.
- Mit mondott a nagynénéd? - kérdezi, és lehuppan mellém.
- Azt mondta, nem hülye, és hogy nem kéne annak néznem.
- Szóval most nem lenne szabad itt lenned?
- De, Margot megengedi. Csak azt akarja, mostantól tudassam vele SMS-
ben, hogy hol vagyok. Ha SMS-ezek neki, akkor nincs gáz. - Ez így igaz.
Margot szépen leültetett, és alapos fejmosást kaptam tőle. Gondoskodott róla,
hogy bűntudatom legyen, amiért nem vettem őt figyelembe, és tudatosította
bennem, hogy ha bármi bajom esik, neki kell majd megbirkóznia anyám
haragjával. Márpedig az a százhatvan centi magas asszony egy vérszomjas
harcost is meg tudna rémíteni. De Margot hál’ istennek nem szorított sarokba
szabályokkal meg ultimátumokkal, ennek nagyon örültem, mert úgyis tojtam
volna rájuk. Nem azért, mert lázadozni akarnék ellene, vagy mert nem bírom, ha
dirigálnak nekem, hanem mert eszem ágában sincs feladni a lehetőséget, hogy
abban a garázsban ücsöröghessek.
- Figyelj, Én — mondta -, nem vagyok naiv. Én is voltam kamasz.
Harminckét éves vagyok, de még mindig egy rakás sztorim akad, amit sosem
fogok elárulni anyukámnak, és ha Charlotte lenne az anyám, neki még
kevesebbet árulnék el. Hidd el, én megértelek. Neked viszont azt kell
megértened, hogy én vagyok felelős érted, ráadásul szeretlek. - Azt hiszem, ezen
a ponton grimaszoltam, ám Margot ügyet sem vetett rám, és folytatta. —
Hamarosan betöltőd a tizennyolcat, és pontosan tudom, milyen fölösleges lesz
akkor megtiltani neked bármit is. De muszáj tisztelned engem annyira, hogy
tudasd, hol vagy, kivel, és mit csinálsz. Ha ennyit megteszel, jóban leszünk. Ha
nem, akkor habozás nélkül beárullak anyádnak.
Nyomatékosan hozzátette, hogy tudja, okos lány vagyok, de gyakran az okos
lányok művelik a leghülyébb dolgokat. Aztán megölelt, és biztosított róla, hogy
neki bármit elárulhatok, tuti nem ítél el. Szerintem ezzel tudta le a szexuális
felvilágosítást.
Megöleltem, mert csak így bírtam megköszönni neki, hogy esze ágában sincs
elvenni tőlem Josht. Egyáltalán nem szándékozik megnehezíteni a fiúval való
kapcsolatomat, márpedig iszonyú nagy szükségem van az életemben valamire,
ami nem nehéz.
 25. Fejezet
Josh

H ogy tanultál meg főzni? - Nastya ma este a konyhapultomon, nem pedig a

munkapadomon ülve lógázza a lábát. Mostanában folyton itt eszik. Néha segít.
Néha csak figyel. Állandóan beszél.
Felnyúlok a hűtő fölé, és kinyitom a szekrényt, ahol anyám szakácskönyvei
vannak. Nastya felnéz a kötetekkel teli polcra. Én alapvetően csak a legelöl
lévőket szoktam használni, de a szekrény elég mély, és háromsornyi könyv áll
egymás mögött.
- Szakácskönyvekből tanultál meg főzni? - emeli meg a szemöldökét.
- A legtöbben nem úgy szoktak?
- A tizenhét éves srácokra nem jellemző.
- Nem hinném, hogy sok tizenhét éves fiúnak kell megtanulnia főzni.
Erre nem felel. Nem akartam elrontani a hangulatot, de azt hiszem, sikerült,
mert csend borul ránk. Olyan csend, amit az emberek mindig meg akarnak törni,
ám nem tudnak, mert semmi sem jut eszükbe. Úgyhogy mialatt üldögélnek, s
törik a fejüket, a csend egyre csak nyúlik és nyúlik, míg végül már lehetetlen
olyat mondani, ami ne tenne mindent még kínosabbá. Minden rendes
mondanivaló szertefoszlott a csöndben, miközben mindenki agyait.
- Ha szar lesz, rendelhetünk pizzát? - kérdezi. A csöndnek vele szemben
esélye sincs. Nastya egyáltalán nem fél tőle. Gondolom, ha az ember több mint
egy évig nem szól senkihez, megtanul bánni a csenddel.
- Nem lesz szar - felelem.
- Ennyire magabiztos vagy? - gúnyol.
- Éhen maradtál nálam egyszer is?
- Meglepő módon még nem. De a mai menü kétesnek tűnik. — Az előttem
lévő vágódeszkára pillant.
- Nem tetszik a zöldség?
- Nem igazán.
- Hány éves vagy te? Nyolc? - kérdezem.
- Hány éves vagy te? Negyven? - vág vissza.
- Nem lesz szar — ismétlem. — Bízz bennem! Jó ideje főzök már.
- Mennyi ideje?
- Nagyjából három éve. - Nagyjából azóta, hogy a nagymamám a
betegsége miatt nem bírt már főzni. Nagyjából ugyanakkor kellett
megtanulnom, hogy kell használni a mosógépet és kiüríteni a porzsákot.
- Tizennégy éves korod óta? Miért?
- Elegem lett abból, hogy minden este száraz gabonapelyhet egyek
vacsorára, egyenesen a dobozból. Úgyhogy egy szép napon elővettem a
szakácskönyveket, és nekiálltam olvasni.
- Én francot se értek a főzéshez.
- De tudsz sütni. - De még mennyire tud! Múlt héten áthozta az ígért
mogyoró vajas sütiket, porcukorral megszórva, tetejükön rácsos mintával.
Amint megláttam őket, eszembe jutott, hogy anyukám is sütött ilyet régen, de
mostanáig teljesen elfelejtettem. És azóta is azon gondolkodom, vajon mi mást
felejtettem még el anyámról.
- Az nem ugyanaz.
- Ha akarnál, megtanulhatnál főzni. Még szakácskönyvet is adok neked
kölcsön, ha szeretnéd - mondom félig gúnyosan. Nastya nem tűnik valami
lelkesnek ebben az ügyben. - Nem olyan nehéz.
- Neked talán nem nehéz. De nem mindenki olyan tökéletes mindenben,
mint Josh Bennett. — Úgy beszél rólam, mintha valami közismert idióta lennék.
- Tudod, hány ételt cseszett el kezdetben a csodás Josh Bennett? - Na, most
én beszélek úgy magamról, mintha közismert idióta lennék.
- Világosíts fel!
- Mondjuk úgy, hogy az első néhány hónapban maradtam a száraz
gabonapehelynél. És még utána is rengeteg száraz meg szétfőtt kaját ettünk
nagyapámmal.
- Vacsorázhattál volna mindennap Drew-éknál.
- Ja, ha minden este Drew társaságára vágytam volna. - Annyira nem
vagyok se mazochista, se haspók, bár Nastyának igaza van: szívesen láttak
volna.
- De hát ő a legjobb barátod. Nem mintha el tudnám képzelni, mégis
hogyan történhetett ez.
- Együtt baseballoztunk a kölyökligában. Amikor elkezdett kihalni a
családom, és senki más tudomást sem akart venni rólam, Drew nem fordult el
tőlem. O makacsul kitartott mellettem, még akkor is, amikor megpróbáltam
megszabadulni tőle. Végül rájöttem, hogy őt nem lehet lerázni.
- Drew már csak ilyen.
Te is ilyen vagy, Napsugár.

- Baseball? - kérdezi vigyorogva.

- Nem tartott sokáig - felelem. - Amint rájöttem, hogy jobban érdekel az
ütő faragása, mint a lengetése, otthagytam a csapatot.
Nastya figyelmesen néz, miközben a zöldségeket aprítom, de tudom, hogy két
kezet, illetve éles késeket igénylő munkákban nem ajánlja fel a segítségét.
- Kezdetben én is mindig elszúrtam a sütést - szól hirtelen, visszaváltva a
korábbi témánkra. Nehezen hiszem el, amit mond. Ügy képzelem, hogy már a
szülőcsatornából is sütiformával meg spatulával a kezében pottyant ki.
- Mikor kezdted?
- Tizenöt éves koromban. - Lenéz a kezére, forgatja, bámulja. Azt hiszem,
végzett a válasszal, mert hozzászoktam, hogy a lehető legkevesebb információt
osztja meg velem. Általában a szándékosan homályosnál jobbra nem
számíthatok tőle, ám ezúttal meglep, és folytatja a magyarázatot. — Megsérült a
kezem, egy csomót kellett gyógytornászhoz járnom. Azt javasolták, gyúrjak
kenyértésztát, hogy újra megerősödjek. És előbb-utóbb arra jutottam, hogy ha
már ennyi időt töltök a tészta gyúrásával, akár meg is süthetem azt a kenyeret. -
Köhintve nevet.
- Ha jól sejtem, nem volt olyan könnyű, amilyennek tűnt.
- Az nem kifejezés. - Nyíltan mosolyog, ami ellentétes mindazzal, amit
megszoktam tőle. — Amikor először próbáltam kenyeret sütni, szerintem
egyáltalán nem kelt meg. Csak egy lapos, kemény, kerek izé lett belőle. De
apám ennek dacára megette, és azt mondta, nem is volt rossz. Látnod kellett
volna az arcát, miközben igyekezett megrágni. Fogalmam sincs, hogy volt képes
rá. — Egy pillanatra sem hervad le a mosolya, miközben ezt meséli. Figyelem,
amint az emlék kiül az arcára, és azon kapom magam, hogy totál abbahagytam a
zöldségvagdosást, csak bámulom őt. Erőnek erejével ráveszem magam, hogy
folytassam az aprítást, mielőtt Nastya rajtakap a bambuláson. - Úgyhogy
megpróbáltam újra, aztán újra és újra. Mindig volt valami gond. Egyszerűen
nem akart sikerülni. Iszonyúan bosszantott.
- Végül feladtad? - kérdezem, mire úgy néz rám, mintha a puszta gondolat
is felháborító volna.
- Szó sem lehetett róla, hogy legyőzzön egy hülye cipó! Egy tonna lisztet
elhasználtam. Anyám kénytelen volt nagy tételben vásárolni az élesztőt. Egyszer
úgy bepipultam, hogy felhajítottam a tésztát a mennyezetre. Azt hittem, anyám
ki fog tiltani a konyhából, amikor rajtakapott, hogy létrán állva próbálom
levakarni a tésztát a mennyezetről. De végül csak sikerült. Hónapokba telt, de
végül sikerült sütnöm egy rendes cipót. - Vállat von, ismét lenéz a tenyerére, és
begörbíti az ujjait. — És a kezem is megerősödött.
Figyelem, ahogy a kezét nézegeti, és kíváncsi volnék, pontosan mit értett az
alatt, hogy megsérült. Ha jól megnézi az ember, látszik, hogy az ujjai nem
egészen egyenesek, és néha megrándul a keze, meg el szokott ejteni ezt-azt.
Egyikünk sem szokta észrevenni, amikor ilyesmi történik. És hegek is vannak a
kezén, némelyik egész halvány. De én az összeset ismerem. Olyan sokat
bámulom a kezét, hogy mostanra mindegyik hegét le tudnám rajzolni.
- Még mindig sütsz kenyeret? - kérdezem.
Francokat. - Horkant, mintha ennél abszurdabb kérdést föl sem tehetnék. -
Tök szívás. Rengeteg időt emészt fel, ráadásul az itteni páratartalomban
iszonyú lenne a kelesztés. Egyszerűen csak muszáj volt bizonyítanom, hogy ha
akarnék, tudnék kenyeret sütni. Amúgy is jobban szeretek édességet készíteni. -
Az előttem lévő vágódeszkára biccent. - Szerintem azokat már eléggé
szétaprítottad.
Lepillantok a kaliforniai paprikákra, amiket totál feltrancsíroztam, miközben
Nastyát hallgattam.
- Nem tehetek róla, hogy ilyen figyelemelterelően helyes vagy. - Beletelik
egy percbe, mire megerősítem agyam bepipult, még működőképes felének, hogy
igen, valóban kiejtettem ezt a számon. Még azt sem tudom, valóban létező szó-e
az, hogy „figyelemelterelően”. Ha igen, hát tök hülye. Mint én. Jelen pillanatban
az tűnik a legjobb tervnek, ha ügyet se vetek rá, úgy teszek, mintha meg sem
történt volna. Remélem, hogy Nastya követi a példámat, ám ő még jobb
megoldást talál.
- Drew szerint állati szexi vagyok. - Higgadtan vállat von, egér- utat ad.
- Az is igaz - mosolygok, de nem nézek a szemébe, miközben
összekaparom, ami a paprikából megmaradt. Olajat öntök egy serpenyőbe, és
összekészítem a pulton a zöldségeket. — Állítsd nyolcasra az elülső platnit! —
mutatok a tűzhelyre, és Nastya épp abban a pillanatban nyúl oda, hogy
bekapcsolja, amikor kinyílik a bejárati ajtó, mire mindketten elnémulunk.
- Csá, mi a hely... - Drew félbehagyja a mondatot, amint megpillantja
Nastyát. Nem tudom, az arcára kiülő döbbenet oka vajon az, hogy itt találja a
lányt, ráadásul otthonosan a pulton ücsörögve, vagy az, hogy számára szinte
felismerhetetlenül néz ki. Farmer rövidnadrágot és rózsaszín pólót visel, rég
lemosta a sminket az arcáról, amit most rendesen látni lehet, mert hátrafésülte és
befonta a haját. Fiatalabbnak tűnik, ahogy a maskarája nélkül mindig, és látszik
a homlokán az egyenetlen heg, amit örökké takargatni próbál. Én már
hozzászoktam ehhez a Nastyához, viszont tudom, hogy Drew még sosem
láthatta a lány valódi énjét, amiről egyetlenegyszer sem beszéltem neki.
- Nem tudom, árulás volt-e a részemről, hogy nem avattam be Drew-t. Ha
igen, akkor bűntudatot kéne éreznem, és énem egyik felét gyötri is valami
ilyesmi.
Ugyanakkor jogosnak is érzem a hallgatásomat. Még ha ez önző dolog is.
Felőlem berághat rám Drew. Ez az egész akkor is megérte.
Nastya leszáll a pultról, és azt hiszem, le fog lépni, rám hagyva a
magyarázkodást, de tévedek. Átmegy a konyhán, kinyitja a felső szekrényt, ahol
a tányérokat tartom, és elővesz még egyet. Utána evőeszközt szed ki a fiókból
még egy személynek, és megterít az asztalnál plusz egy főnek. Drew a
konyhaasztalhoz lép, kihúz egy széket, és helyet foglal. Eddig egy pillanatra
sem vette le a szemét a lányról. Mintha próbálná megfejteni. Ahogy már
rájöttem, Nastya tényleg optikai illúzió. Én már hozzászoktam, de Drew még
mindig nem tudja, honnan kell nézni.
- Na, nem akarsz bemutatni az új csajodnak? — kérdezi, és most már
velem néz farkasszemet. Kérdéséből inkább kíváncsiság, mint rosszindulat
sugárzik. Lehet, hogy egy kicsit le is van nyűgözve.
- Nem a csajom. — Fél kézzel odaadom Nastyának az edényalátéteket,
hogy tegye őket az asztalra, a másikkal tovább kavargatom a zöldséget. Direkt
nem nézek a lányra.
- Hát jó, akkor - nyúl Drew Nastyáért, miközben ő az asztalra rakja az
alátéteket, és az ölébe ülteti a lányt - mit vacsizunk?
 25. Fejezet
Josh

H onnan tudod, hogy nincs Isten? — fröcsögi Tierney Lowell Drew-nak,

miután már húsz perce vitatkoznak, azóta, hogy becsöngettek ötödik órára.
Kezdetben a múlt héten olvasott novelláról volt szó, aztán ők ketten éles vitába
bonyolódtak Isten létezéséről.
- És te honnan tudod, hogy van? - vág vissza Drew. Még csak meg sem
erőlteti magát. Lusta, vagy csak nem érdekli a téma. Láttam őt retorikára
gyakorolni, egy ilyen vita neki semmiség. Csak szórakozásból hecceli Tierney-t.
- Egy szóval sem mondtam, hogy tudom. A hit nem a tudásról szól. Ezért
hívják hitnek, te barom. Ezért mondjuk, hogy a hit erejével.
- Lowell kisasszony!
- Bolond, szamár, idióta, ostoba, Drew-hadarja Tierney. McAllister
tanárnőnél az a szabály, hogy ha csúnya szót használ az ember, öt szinonimát
kell találnia rá. A tanárnő elfogadja a felsorolásban Drew nevét is.
- Mióta vagy te ilyen vallásos? - A srác egy pillanatig sem hagyja magát.
Mindenki őket figyeli, ide-oda kapkodják a fejüket, mintha teniszmeccset
néznének. Mindig nagyon népszerű, ha kétes erkölcsű emberek Isten létezéséről
vitatkoznak. Pláne, ha így izzik köztük a levegő. Az osztályteremben kettőjükön
kívül csak a tűzőgépet hallani, amit Napsugár kattogtat a sarokban. Az óra eleje
óta papírokat tűzkőd. Háttal ül nekünk, de tudom, hogy figyel.
- Utálom a vallást. Én Istenben hiszek.
- Az isten hit, a gyengéknek való. - Drew hangja szinte unottnak tűnik,
pedig nyilvánvalóan élvezi ezt.
- Akkor rejtély, hogy te miért nem vagy hívő. - Tierney hátradől, ám Drew
nem harap rá a csalira.
- Az emberek azért hisznek Istenben, mert nem hisznek önmagukban. Kell
nekik valaki, akire támaszkodhatnak, vagy akit hibáztathatnak, nehogy
felelősséget kelljen vállalniuk a saját szar... szemét, rohadt, rossz, helytelen,
hibás döntéseikért.
- Jó duma olyasvalakitől, aki soha az életben nem vállalt felelősséget
semmiért.
- Én soha nem tagadom le a tetteimet.
- Ja, magad vagy a megtestesült erkölcs.
- Erkölcs? — Drew alig bírja kinyögni a szót, ami nyilván égeti a nyelvét.
- Nem a füves bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű? - Kevin Leonard meg
az osztályban lévő többi füves úgy röhög, mintha életükben nem hallottak volna
ennél viccesebbet. - Te csak ne oktass ki engem, Tierney! Én mindig
felelősséget vállalok a tetteimért.
- Nem mindig.
- Ha vádaskodni akarsz, szolgálj bizonyítékkal! Legyenek nyomós érveid.
Különben semmit sem ér az állításod.
- Nem retorikaórán vagyunk, Drew. - Tierney nem tűnik meg-
hunyászkodónak. Sokkal inkább olyannak, akit elárultak.
- Akár ott is lehetnénk. És ez a szabály mindig érvényes. Ha mondanivalód
van, tudd alátámasztani. Különben ne dobálózz vele, mert csak annyit érsz el,
hogy az állításod gyengének tűnik. Olyan gyengének, mint az istenhívők.
McAllister tanárnő ekkor témát vált, és ezzel véget vet a vitának. Meglepő,
hogy hagyta ilyen sokáig elhúzódni. És ugyan a szóváltás véget ért, de Drew
meg Tierney az óra végéig kihívó tekintettel bámulják egymást, én pedig
kíváncsi vagyok, vajon itt helyben letépik-e egymásról a ruhát.
Nastya
- Ülj le, majd én! - Josh elhesseget a mosogatótól, miután a vacsora
végeztével leszedjük az asztalt. Most már gyakrabban étkezem itt, mint otthon.
És csak itt eszem rendes ennivalót. Josh normális kaját főz nekem, én pedig
ellátom desszerttel.
- Te főztél. Majd én mosogatok.
- Nem. Nem mosogathatsz. - Kiveszi a kezemből a szivacsot, a csapot is
elzárja, úgyhogy befejezem az asztal leszedését, és a mosogatóba teszem az
edényeket. Furcsa módon teljesen hétköznapivá vált számunkra ez a fajta
munkamegosztás, ami elég szánalmas, ha jobban belegondolunk.
- Nem mosogathatok? - kérdezem hitetlenkedve.
- Nem - csóválja a fejét.
Miért nem?
Mert bénán mosogatsz.
- Bénán mosogatok? - Hogy lehet bénán mosogatni? Nem agysebészet.
Hiszen csak meg kell tisztítani az edényt a kajamaradéktól.
- Igen. Hogyhogy nem tudtad? Minden este újra el kell mosogatnom
utánad, amint elmész.
- Na ne szórakozz! - Komolyan mondja?
Rám néz, és tudom, hogy komolyan beszél.
- Betegesen tisztaságmániás vagy.
- Igen, szeretek tiszta edényből enni. Nyilván elmebeteg vagyok feleli
fapofával.
Belegondolok, milyen mélyre süllyedtem. Még mosogatni se bírok rendesen.
Josh főz, mosogat, még bútort is barkácsol. Totál hasznavehetetlennek érzem
magam itt. Csönget a szárítógép, és arra gondolok, végre tehetek valamit.
- Jó. Akkor megyek ruhát hajtogatni. - Bemegyek a mosókonyhába.
 - Nem, nem mész. Ülj csak le!
- Ruhát se tudok hajtogatni?
- Kizárt, hogy az alsógatyáimat hajtogasd.
- Ne hülyéskedj már!
- Szó se lehet róla. Fura lenne. — Áthajol előttem, csöpögő kézzel kihúz
egy konyharuhákkal teli fiókot. — Tessék! Törölgethetsz. - A mellkasomnak
hajítja a konyharuhát, közben lefröcsköl vízzel.
Kirántom a kezéből.
- Talán fogom inkább az egyik bokszeredet, és azzal törölgetek.
- Nem félek a gyerekességig alacsonyodni.
- Honnan veszed, hogy bokszeralsót hordok?
- Csak remélem. — Az egyéb alternatíva nem valami vonzó. Vállat von, és
odanyújt nekem egy tányért.
- Felőlem! Aztán majd ehetsz a gatyámmal törölgetett edényekből.
- Senki se bír téged - felelem, mert nincs is annál menőbb, mintha durcás
kamaszként morgok a bajszom alatt.
Végül konyharuhával törölgetek, és Joshnak lesz igaza. Tényleg jobban
mosogat, mint én. Talán mert én mindenféle házimunkához lusta vagyok, bár ezt
neki nem kell tudnia.
- Mi ütött ma irodalmon Drew-ba meg Tierney-be? - kérdezem.
- Mire gondolsz? Az istenes vitára? Drew meg Tierney örökké
vitatkoznak. Drew még a cölibátus mellett is kardoskodna, ha Tierney
felszólalna ellene.
- Lehet. De elég személyes ügynek tűnt.
- Drew szereti idegesíteni a csajt. Ma is csak szórakozott vele. Ha akarja,
simán nyert volna a vitában.
- Meglep, hogy nem törte magát jobban. Retorikán sosem szokta kímélni
az ellenfelét. - Egészen lenyűgöző. Ha Drew-nak olyanja van, szinte szó szerint
földbe tud döngölni valakit az érveivel. A néhány héttel ezelőtti verseny összes
fordulóját megnyerte, pedig nem is nyomult teljes gőzzel.
- Fölösleges lett volna. Tierney-nek esélye sincs vele szemben. Drew meg
sem erőlteti magát miatta. - Ez igaz. Drew már csak ilyen. Szórakozásból
bosszantja Tierney-t, amíg el nem unja. Mint egy gyíkot pofozgató macska,
addig játszadozik a prédájával, amíg az hasznavehetetlenné nem válik.
- Miért hagyta őket vitatkozni a tanárnő? Tök más témáról kellett volna
beszélniük.
- McAllister tanárnő így térképezi fel a diákjait. Sokkal gyorsabban
megismer minket, ha hagy beszélni, és csak figyel. Ebből megtudja, hogy
gondolkodunk. Felméri az erősségeinket és a gyengeségeinket. - Ezek szerint a
tanárnő komoly felderítést végez. Le vagyok nyűgözve. De nem valami
hatékony a módszere, ha csak két diákja vitatkozik.
- De a többiek be se szálltak a vitába - mondom.
- Senki más nem volt olyan hülye, hogy Isten létezéséről akarjon
vitatkozni. Hiszen ebben a vitában lehetetlen nyerni. - Elrakja a szekrénybe az
utolsó tiszta edényeket.
- Melyik szempontból?
- Mindkettőből.
- Te hiszel Istenben?
- Igen - feleli határozottan. Nyilván árulkodó az arckifejezésem, mert
rákérdez: - Mi van?
- Csak meglepődtem. Nem gondoltam volna.
- Mert meg vagyok átkozva, és mindenkim meghal? - kérdi szenvtelenül.
Nem akarok helyeselni, pedig pont erre gondoltam.
- Hiszek Istenben, Napsugár. Mindig is hittem Isten létezésében - közli.
És amit hozzátesz, azt nem az önsajnálat vagy a hatás vadászat mondatja vele:
- Csak azt is tudom, hogy Isten utál engem.
Talán ennek le kéne taglóznia, de nekem a szemem se rebben. Talán rögtön
ellenkeznem kéne, hogy nem szabad ilyet gondolnia. Hogy Isten természetesen
nem utálja. Hogy nevetséges ilyesmit feltételeznie. Csak éppen nem az. Nincs
benne semmi nevetséges. Ha az ember kénytelen végignézni, ahogy a szerettei
sorban eltűnnek az életéből, míg tizenhét éves korára senkije sem marad, mégis
mi mást gondolhatna? Olyan tökéletesen logikus, hogy csak az lep meg, miért
nem jutott magamtól eszembe.
 27. Fejezet
Josh

R öhejesen nézel ki.

.. Napsugár már este nyolckor a garázsomban van, kiöltözve, hogy buliba
menjen Drew-val. Utálja a bulikat, Drew mégis mindig ráveszi, hogy vele
menjen.
A szokásunk teljesen, hát, megszokottá vált. Házit csinálunk, vacsorát főzünk,
aztán a garázsban lógunk. Nastya néha elmegy futni, aztán visszajön fát
csiszolni, vagy lesni, mit csinálok, vagy több száz kérdést feltenni a munkám
minden egyes részletéről. Bármit, bármikor lecsiszol, ám a szerszámgépeknek a
közelébe se megy, mert nem bízik a kezében.
- Miért? Szerinted nem áll jól? Lehet, hogy vissza se adom. - Lenéz a vén,
viharvert bakancsra, amit tőlem kapott kölcsön. Óriási a lábához képest, így a
lehető legszorosabbra fűzte be és kötötte meg, hogy le ne essen a lábáról.
Korábban a létező legkihívóbb fekete ruhában meg nyitott orrú cipőben sétált
be. Ma egy csomó szerszámgéppel dolgozom, úgyhogy csak azzal a feltétellel
maradhatott, ha cipőt vált. A lelkem mélyén reméltem, hogy inkább elmegy,
mert akkor nem kéne néznem őt ebben a ruhában, folyamatosan próbálva
uralkodni a farkamon, de Napsugár nem könyörült meg rajtam. Hetekkel ezelőtt,
amikor végre megbékéltem a ténnyel, miszerint úgysem szabadulhatok meg a
csajtól, megfogadtam, hogy a lehető legtávolabb tartom magam tőle. Annyira
még én se vagyok önpusztító, hogy kikezdjek vele. Ám amikor szűk fekete
ruhában és a saját bakancsomban áll elém, hirtelenjében nem is tudom, meddig
bírom betartani a fogadalmamat.
- Biztos, hogy nem akarsz jönni? — kérdezi. Mindig ezt kérdezi, ha bulizni
megy Drew-val. De én nem teszem ki magam ilyesminek, még az ő kedvéért
sem. A haverom épp leparkol a garázs előtt, így nem kell válaszolnom.
- Szép csuka. Tetszik. Bár még jobb lenne, ha semmi más nem volna
rajtad.
Nastya beint neki, de nem gondolja komolyan.
- Neked is jönnöd kéne — mondja nekem Drew. - Szerzek neked csajt.
- Szerezz magadnak. Nekem nem kell.
- Ja, tudjuk. - Nastyára néz. — Nekem se. Majd melegen tart az én kis
Napsugaram.
 Ennek hallatán elpattan bennem a húr. Drew buliba járhat Nastyával;
megérintheti őt; olyasmiket mondhat neki, amiket senkinek sem lenne szabad.
De nem hívhatja Napsugárnak. Dühömben szöget verek egy deszkába, nehogy
felrobbanjak. Egy percen belül elhúznak innen, és túlleszünk az egészen.
Bárcsak már itt se lennének!
- Ha még egyszer Napsugárnak hívsz, kinyírlak, te faszkalap.
Nem tudom, melyikünk kapja feléje gyorsabban a fejét, én vagy
Drew, ám hármunk közül egyszeriben én lettem a néma. Amint felfogom a
szavakat, a döbbenetem kénytelen a derültségemmel viaskodni, és a
mosolygással küszködöm, mert ezek szerint Nastyának se tetszik nálam jobban,
ha Drew Napsugárnak szólítja.
Nem tudom, mikor döntötte el, hogy Drew-hoz is szól, bár tuti nem ebben a
pillanatban. Igaz, nem derítettem ki róla valami sokat, de arra már rájöttem,
hogy alaposan megfontolja minden tettét. Előre mérlegeli a lépései
következményeit. A csaj nem ismeri a spontán szót. Minden lélegzetvételét
megtervezi.
- Te megszólaltál? Megszólaltál! Megszólalt! - Rám néz, várja a
reakciómat, de hiába. Meg vagyok lepve, ám nem döbbentem le. Még mindig
igyekszem magamba fojtani a mosolyt.
Ha ez egyáltalán lehetséges, Drew szeme még jobban elkerekedik.
- Te rohadék! Te tudtad! - Ide-oda kapja a fejét, nem tudja eldönteni,
Napsugárra nézzen-e, vagy rám. Egyikünk sem néz rá.
Drew visszanyeri az önuralmát, én meg észbe kapok, és becsukom a
garázsajtót. A házam az utca végén áll, így senki nem láthat be, ám Drew
jelenleg iszonyúan hangos, és nem hiányzik nekünk közönség.
- Nocsak, nocsak, nocsak. - A haverom most nagyon elégedett magával,
pedig nincs rá oka. Drew viszont bármit képes a saját egyéni dicsőségeként
elkönyvelni. Nyilván azt hiszi, olyan ellenállhatatlan a vonzereje, hogy még egy
majdnem néma lányt is szóra tud bírni. Vagy csak azt képzeli, rájött valamire.
- Mióta? - kérdezi, és nem is értem, mire gondol, amíg nem int I' lóm meg
Nastya felé. - Ti ketten! Mióta vagytok együtt?
Nem vagyunk. Csak beszélgetünk... Ennyi. - A garázs túlsó Végébe nézek,
ahol Nastya a munkapadnak dőlve álldogál. Folyton felém pillantgat. Nem
jövök rá, hogy tudatnivalója van, vagy tőlem akar valamit. A megkönnyebbülés
és a harag elegye tölt el. Örülök, hogy többé nem kell titkolnom ezt Drew elől.
Ugyanakkor nem bírok szabadulni az érzéstől, hogy elvesztettem valami
pótolhatatlant, ráadásul Nastya vette el tőlem, és adta oda másnak a
megkérdezésem nélkül.
- Ennyi? Mióta itt van, egy szót se szólt senkihez. Egyetlen szót sem. Ezek
szerint te voltál az egyetlen kivétel. És ennyi az egész?
- Nem akartam csalódást okozni. - Azt hiszem, én csalódtam. Tudom, hogy
Nastya most már egy kicsit kevésbé az enyém, mint pár perccel ezelőtt volt.
- Még akcentusa sincs. — Drew ismét a lányhoz fordul.
 - Nagyon kiábrándító? - Nastya hangja olyan, akár az arzénnal kevert méz.
Egyáltalán nem hasonlít arra, ahogy velem szokott beszélni.
- Borzasztóan. Azt hittem, szexi akcentusod van. Olyannal még nem
sikították a nevem a csúcson. Már alig vártam.
- Visszataszító vagy. — De inkább derűsen mondja, mint undorodva.
- Hosszú ideje vártad, hogy ezt végre a fejemhez vághasd, nem igaz? Na,
jó érzés volt?
- Nem olyan jó, mint reméltem. - Nastya grimaszt vágva gondolkozik a
dolgon, és én kibírhatatlanul édesnek találom. De nyilván végzett a
gondolkodással, mert a garázs végébe megy, hogy megnyomja az ajtónyitó
gombot.
- Ácsi! - szól Drew, mielőtt a lány kinyithatná az ajtót, mintha valami
roppant fontos jutott volna eszébe. - Te az előbb faszkalapnak neveztél?
Nastya szeme felcsillan, és a szája féloldalas, a létező leghalványabb mosolyra
görbül.
- Egészen pontosan.
- A Drew szemében villanó csintalanság Nastya tekintetét tükrözi, a
haverom mosolya büszkeséggel vegyes döbbenetről árulkodik, és végre
megértem, miért döntött úgy a lány, hogy hozzá is beszél.
- Üdv a bandában, Napsugár!
 28. Fejezet
Nastya

A Jen Meadows házában tartott buli tök gáz, és amint odaérünk, rögtön
tudjuk, hogy tuti nem maradunk sokáig. Ez nagy megkönnyebbülés, mert az
ilyen bulikon mindig az idegeimre megy a zaj, hiába vagyunk házon belül.
Nehéz kiszűrni az egyes hangokat, és meghatározni, honnan erednek. Eljutottam
odáig, hogy zárt helyiségben egy kicsit el tudok lazulni társaságban, de azért ha
választani lehet, maradok a csendnél.
Drew a szokásosnál gondosabban tart maga mellett. Általában a vállamat
átkarolva sétál be, ezen az elcsépelt módon jelezve a tulajdonjogát, majd miután
kellően tisztázta, hogy az övé vagyok, elereszt. Sosem téveszt szem elől, és én
sem szoktam pár méternél messzebbre merészkedni tőle, de ma este egyáltalán
nem akar elengedni.
Újra meg újra rám sandít, és mosolyog, mintha cinkostársak lennénk, vagy
valami. Bánnom kéne, amit tettem, de nem sajnálom - bár Drew egész ideúton
próbált rávenni, hogy áruljam el, miért nem szoktam beszélni, míg végül nagyon
részletesen elmagyaráztam neki, milyen sors vár rá, ha még egyszer erről faggat.
Nem faggatott tovább. Szerintem azért ilyen szófogadó, mert igencsak szeretné
megtartani a micsodáját.
Átkarolja a derekamat, szembefordul velem, a válla fölött pont látom, ahogy
Tierney Lowell belép az ajtón. Alig ér be a nappaliba, Chris Jenkins poharat
nyom a kezébe, és a fülébe sutyorog.
Drew végigsimítja a karomat, összekulcsolja az ujjainkat, és a lépcső felé húz,
a teljes vendégsereg szeme láttára. Két választási lehetőségem van: most rögtön,
mindenki előtt leállítom, azaz megvetem a lábam, és meg sem mozdulok,
miközben ő megpróbál felráncigálni a lépcsőn, vagy vele megyek. Az előbbi
lehetőség hívná fel ránk jobban a figyelmet. Azon senki nem fog meglepődni, ha
Drew meg én egy bulin bezárkózunk egy emeleti hálószobába. A pletykák
szerint hetek óta kavarunk. Engem nem zavar, mit beszélnek rólunk. Drew-nak
minden lehetősége megvolt, hogy rám másszon, ám egyszer sem próbálkozott.
Át szokta karolni a vállam, és néha megfogja a kezem, de amúgy hozzám sem
ér. Semmi lopva tapizás nem történt. Drew valamiért szeret velem lógni, ám
bármit is akar tőlem, egész biztos vagyok benne, hogy az nem a szex.
- Miért akarod elhitetni mindenkivel, hogy együtt vagyunk? - suttogom,
miután behúz egy üres hálószobába, és becsukja mögöttem az ajtót. Lenyúl, és
elfordítja a zárban hagyott kulcsot. A szobában nincs más fény, csak ami az ajtó
alatt, illetve az ablak előtti utcai lámpától szűrődik be. Ez a vendégszoba, az
ágyat pedig már nyilván használatba vették ma este. A zene még itt is olyan
hangos, hogy nem kell amiatt aggódnom, netán meghall minket valaki, de azért
halkan beszélek, és Drew követi a példámat.
- Mert együtt kéne lennünk. - Háttal az ajtónak dől, és behunyja a szemét.
Előadja ezt a dumát, de egyetlen szavát sem gondolja komolyan.
- Az nem a te műfajod. Csak az egyszeri együttlétekre hajtasz.
- A te esetedben kivételt tehetnék. - Tetőtől talpig végigmér, ám nem
valami meggyőző a nyomulása, és nem is tudom, miért próbálja megjátszani
magát.
- Tehetnél kivételt, de ha tennél is, nem miattam.
- Mit csinálnál, ha most rögtön megcsókolnálak?
- Valószínűleg hagynám, csak hogy megtudjam, mire ez a nagy felhajtás.
Aztán letépném az ajkad, és megetetném veled, ami elég nehéz lenne, mert,
vágod, addigra már nem lenne szád.
Bólint, nem néz rám.
- Félelmetes vagy.
- Szóval nem fogsz megcsókolni?
- Nem. De nem a szájletépés miatt, bár az is nyomós érv.
- Biztos jó okod van rá, hogy tönkretedd a hírneved.
- Dehogy teszem tönkre! Szerinted mégis mit csinálunk most? Talán
beszélgetünk? Te meg sem szólalsz, ez lényegesen csökkenti a lehetőségeket.
Mindenki tudja odalent, hogy épp megduglak. — Kihúzza az ingét a
nadrágjából, és jól összegyűri.
- Na és élvezem?
- Életed legjobb dugása - mondja hipnotikusan, mintha jedilovagos
elmetrükköt vetne be.
- Kétség sem fér hozzá. És miért nem tesszük meg tényleg, amit állítólag
csinálunk?
- Csak blöffölsz, de a szavadon foghatnálak. - Kinyitja a fél szemét, hogy
rám nézzen.

- De nem fogsz. — Talán egy kicsit csalódott lennék, ha nem volnék

annyira megkönnyebbülve. — Legalább elárulhatnád, miért nem. Én már
elárultam neked a titkomat.
- Ha megmutatnám neked a titkos fegyverem, a végén még azt is letépnéd.
- Semmit sem hajlandó elárulni, pedig nyilván lenne mit.
- Akkor meg mi értelme volt az elmúlt néhány hónapnak, ha nem is akartál
rám mászni?
- Ha mindenki azt hiszi, veled kefélek, akkor nem fogják azt várni, hogy
mások után kajtassak.
 - De hát nem pont ez a szokásod? — Sosem vettem be a szoknya- pecér
imázsát, legalábbis nem gondoltam, hogy ebben merülne ki a személyisége.
Viszont ő reklámozta így önmagát. Azt hittem, hogy ha megkeressük a
szótárban az erkölcsi nulla - vagy egyszerűen csak a szexmániás — kifejezést, a
definíció nem más lesz, mint maga Drew Leighton. Most tönkreteszi ezt a róla
alkotott képet.
- Sokkal jobban tetszettél, amíg nem dumáltál.
- Igen, tudom. Késő bánat, ebgondolat. Sosem becsüljük meg azt, amink
van. Utólag könnyű okosnak lenni. Felelj a kérdésre!
Grimaszol, és nagyot sóhajt, hogy biztosan érzékeltesse velem, mennyire
bosszús.
- Ezt várják el tőlem. Ha leállnék a csajozással, mindenki tudni akarná,
miért. Aztán spekulálni kezdenének. Ez a kis ravaszság sokkal egyszerűbb.
- Miért pont én?
- Gondoltam, te senkinek nem fogod elárulni az igazat. - Vállat von, és ha
Drew Leighton képes lenne zavarba jönni, azt mondanám, igyekszik, de nem
igazán megy neki. - Bocs. Nem így indult.
I Eredetileg veled is a szokásosat akartam eljátszani, ha ettől esetleg
jobban érzed magad. Ha vevő lettél volna rám, akkor az első adandó alkalommal
összejövünk, és most nem lennénk itt. De te csak röhögtél rajtam, és ez nagy
megkönnyebbülés volt. Megkönnyebbültem, mert nem kellett téged is letudnom,
és minél jobban nyomultam rád, te annál kevésbé vettél komolyan. Szóval az
igazi kérdés az: neked mire volt ez jó?
- Ugyanarra, mint neked. A többiek érzik rajtam a vizeleted szagát, és azt
hiszik, foglalt vagyok. Arrogáns Ethant kivéve mindenki békén hagy. Kész
főnyeremény. — Nem igazán érdekel, mit mondanak rólam. Nem zavarnak a
hazugságok és pletykák. Az igazságot akarom leplezni.
- És hogy jön a képbe Josh? - kérdezi, végre a szemembe nézve.
- Joshról nem beszélünk.
- Nem? — erőlteti a dolgot.
- Josh valaki mással kefél. - Ha ezt hozzáadjuk a tényhez, hogy soha többé
nem akar szeretni senkit, Josh maga a lehetetlen álom.
- És? Josh Bennettnek dugi csaja van. - Vállat von, mintha csak annyit
mondott volna, hogy Josh nadrágot hord. Ugyanilyen hangon közölte velem
elsőre is, és most is ugyanolyan szar hallani. - Mit gondolsz, hogy állt ellen
neked mostanáig? De az csak szex, nem jelent semmit. - A tekintetem
ellenkezik. - Ne ítélkezz már! Josh jó srác, de nem szent.
- És mit jelent neki a csaj? - Igyekszem nem tűnni sem féltékenynek, sem
kíváncsinak, pedig nagyon is igaz mindkettő.
- Az a csaj - feleli, majd, mivel kutyából nem lesz szalonna, a mellemre
pillant, mielőtt a szemembe nézne -, csak olcsó Napsugár-utánzat.
Ezt igencsak nehezen hiszem el, mivel Josh még a közelembe se szeret jönni.
- Josh még csak rám se sandít, nemhogy megpróbáljon megérinteni.
 - Igazad van. Nem sandít rád. Egyszerűen rád néz, meg sem próbálja
leplezni. Az egyetlen, aminek láttán ugyanígy csorgatja a nyálát, az négylábú, és
mahagóniból készült, de nem hinném, hogy randira akarja hívni.
- Ne hagyd, hogy belém zúgjon, Drew. Nem szabad. Rád hallgatni fog.
- Nem, nem fog. - Leül a földre, és felnéz rám. - Bocs, Nastya, de az a
gerenda már kész.
- A gerenda már kész?
- Ja, késő bánat, az a hajó elment, nincs mit tenni. Csak megpróbáltam
valami barkácsolós szóképet használni, de nem sok szakkifejezést ismerek. Nem
sok értelme volt, mi?
- Hát, nem sok.
- Sebaj. Nyugi, Josh nem szereti fölöslegesen bonyolítani az életét.
Szerintem egy darabig még biztonságban érezheted magad. — A hajához nyúl,
és direkt összeborzolja.
- Mit gondolsz, meddig kell idebent maradnunk? - Végeztem Josh
kitárgyalásával. Bizonyos dolgokat jobb nem bolygatni, és ez a téma az ilyesmi
definíciója lehetne. Az összegyűrt lepedőre nézek, és úgy döntök, inkább nem
telepszem az ágyra. Leülök a földre Drew mellé, a falnak vetem a hátam, és
keresztbe teszem a lábam. A vállára húzza a fejem, hagyja, hogy nekidőljek.
Még legalább húsz percig. Vigyáznom kell a rossz híremre.
 29. Fejezet
Josh

F rancba! - A fűrész éle a tenyerembe hasít, és másodperceken belül vérben

ázik a nadrágom, amire a másik kezemmel szorítottam. Nem igazán bírom a
vért. Igazság szerint totálisan kibukok a vértől, úgyhogy ez a szitu rosszabb már
nem is lehetne.
Lehuppanok a földre, és a szekrénynek dőlök. Muszáj elállítanom a vérzést,
viszont az ülés most elsőbbséget élvez, mert az ájulás kerülget.
- A rohadt életbe, Josh! - Nastya megfogja a kezem, és rá akarok szólni,
hogy ne nyúljon hozzá, mert ömlik belőle a vér, de csak újabb káromkodást
tudok kinyögni. — Nyugi. - A sebre szorítja a kezét, én pedig a jobb karommal
megpróbálok felnyúlni a pultra tett törülközőért. Nastya ellöki a kezemet.
- Az csupa kosz meg fűrészpor. Basszus! - szentségei, miközben a vérem
végigfolyik a karján, hiába igyekszik elszorítani a vágást. - Fogd le! -
Megragadja a jobb kezemet, és rányomja a bal tenyeremen tátongó sebre.
Elkövetem azt a hibát, hogy lenézek a vágásra, mielőtt Nastya rászorítaná a
kezem, és vészesen szédelegni kezdek. A vér a gyenge pontom. Egy tonna
hányással megbirkózom, de a vért nem viselem el. Pláne nem a sajátomat.
- Jó sok vér - zihálom.
- Nem, dehogyis - feleli Nastya, kezét az enyémre szorítva.
- Dehogynem - nyögöm ki, mert ebben most nekem van igazam. Ha
nyápicként ücsörgők a padlón, csak mert vért láttam, akkor legalább makacsul
bizonygatni fogom, hogy rengeteg vérről van szó.
- Nem — mondja Nastya nyomatékosan, és nincs több apelláta, mert a
szemembe néz, kényszerít, hogy rá összpontosítsak. - Egyáltalán nem vészes.
Körbe-körbe néz a garázsban, keres valamit, amivel elállíthatná a vérzést.
- Fel tudsz állni? — kérdezi végül.
Basszus! Ha most felállít, akkor az orra előtt fogok elájulni. Mielőtt teljesen
felfoghatnám ezt a megalázó jövőképet, Nastya elvonja a figyelmem. Azzal, hogy
leveszi a pólóját. Egyetlen mozdulattal lerántja, és a kezemre csavarja, mielőtt még
megkérdezhetném, mi a fenét művel. Ez talán még a melltartós manőverénél is
lenyűgözőbb.
- Nem nekem kéne levennem a pólómat? - kérdem, hogy oldjam a
feszültséget. Legalábbis a sajátomat. Nastya nem tűnik túl idegesnek.
 - Ha úgy gondoltam volna, hogy sikerül lekapnod, mielőtt vesztesz újabb
fél liter vért, hidd el, azt a megoldást választottam volna.
Még szorosabbra csavarja a pólót a kezem körül, és a sebre nyomja. -
Egyébként is, koncentrálnom kell, és ha félmeztelenül látlak, a vegén még eláll
a lélegzetem. Akkor aztán mindketten elalélnánk.
- Gunyoros kis okostojás.
- Nem is ájultam el. - Egyelőre.
- Egyelőre — mosolyog, majd felemeli a kezem, és megszemléli a
rögtönzött kötést. - így legalább nem fogod összevérezni a szőnyeget. Befelé! -
parancsol rám, engem azonban lefoglal, hogy rózsaszín, csipkés melltartóját
bámuljam. Nem is tudom, mi döbbent meg jobban: hogy elém tárult a melle,
vagy hogy rózsaszínbe, nem pedig feketébe van csomagolva; de legalább
elterelte a figyelmem a vérről. Aztán, mielőtt egyáltalán megpróbálhatnék
feltápászkodni, az áruló farkam bevadul. Épp elvérzem a garázsom közepén. Tíz
másodperccel ezelőtt még attól rettegtem, hogy el fogok ájulni Nastya szeme
láttára. Most már nem ettől félek a legjobban. Én ugyan még mindig nem állok,
de a farkam immáron nagyon is: le sem tagadhatnám, hogy merevedésem van.
Most aztán direkt próbálok a vérre gondolni, ám ezzel már elkéstem: Nastya itt
van közvetlenül előttem, segít felkelni, és lefelé néz. Hát persze hogy lefelé néz.
- Ugye csak szórakozol velem? - Ismét az arcomra pillant, és ha lenne
fölös vérem, tuti elpirulnék. Szerencsére a kezem meg a farkam együttesen
elszívják minden véremet. - Ez most komoly? Tényleg? Pont most? Komolyan?-
A fejét csóválja, nevet, és ez szinte meg is éri a cikis helyzetet. — Irtó szar lehet
pasinak lenni.
- Te tehetsz róla. Kellett neked levenni a pólódat.
- Ha lennél szíves betápászkodni a házba, felvehetnék egy másikat. -
Gyengéden, a felkaromnál fogva talpra húz.
A lehető leglassabban kelek fel. Hál’ istennek a póló olyan szorosan van a
kezemre kötve, hogy sikerül csillapítani a vérzést, így képes vagyok eljutni a
házig Y-kromoszómám maradékának feláldozása nélkül.
Néhány perccel később Nastya az egyik pólómban lép ki a háló szobámból, és
ez talán még rosszabb, mintha nem lenne rajta felső. Leteszi az
elsősegélydobozt az előttünk lévő asztalra.
- Más nincs itthon? Szerintem ennél többre lesz szükség.
- Fürdőszoba. A mosdó alatt.
Egy nagy flakon hiperollal és még több gézzel tér vissza, majd ideges
pillantást vet rám, mielőtt letekerné a kezemről a pólót.
- Ne nézz ide, jó?
- Azt hittem, nem vészes.
- Nem is. De szerintem te egy karcolástól is kikészülnél, úgyhogy hunyd le
a szemed, vagy nézd a falat, vagy valami.
A vagy valami opciót választom. Kinyújtom az ép kezemet, felhúzom a
Nastyán lévő póló alját, és óvatosan végighúzom a hüvelykujjam a hasán lévő
egyik hegen, amire az imént nem igazán tudtam odafigyelni, mert lekötött a
melle bámulása. Érintésemre egy pillanatra alig észrevehetően elakad a
lélegzete, aztán ellöki a kezemet, én pedig elengedem a pólóját.
- Nem vesztettél olyan sok vért, hogy sajnáljalak megütni. És ha én
megütlek, az fájni fog.
- Efelől szemernyi kétségem sincs.
- Honnan van? A heg?
- Műtéti.
- Na ne mondd, Napsugár! Na és a homlokodon lévőt hogy szerezted? -
Erre már irtó rég kíváncsi vagyok. A másik heget csak ma este fedeztem fel, a
rózsaszín melltartóval meg az eszméletlen hasizmaival együtt.
- - Csaj bunyóban.
Ezt már elhiszem.
Helyes. De most már fogd be. így is attól tartok, hogy el fogsz ájulni.
- Akkor beszélj te! - Hátradőlök, és lehunyom a szemem, ő pedig nekifog a
sebem ellátásának.
- Mégis miről?
- Nem tudom. Bármiről, csak vérről ne. Mesélj nekem valamit!
- Milyen történetet szeretnél hallani? - Úgy beszél hozzám, mint egy
ötéveshez, mivel pontosan akként is viselkedem. Szerintem a vérveszteség tehet
róla.
- A te igaz történetedet.
- Azt mondtad, nem akarsz vérről hallani.
Fogalmam sincs, mit jelent ez, de biztosan komolyan mondta. Ez is újabb
darabka Nastya kirakósából. Ám minél többet oszt meg velem, annál
homályosabb a kép. Mintha három különböző kirakós darabjairól lenne szó.
Hiába próbálom összeilleszteni őket, sosem passzolnak, és hiába erőltetném a
dolgot, sosem raknám ki a teljes képet.
Mostanra letekerte a kezemről a pólót, és az arcát figyelem, miközben a sebet
tisztítja. Mintha cseppet sem akasztaná ki a látvány. Miután lemosta a vér nagy
részét, nem bírom megállni, hogy lepillantsak a sebre. A hüvelykujjam tövétől
átlósan szeli át a tenyeremet egészen a csuklómig. Rohadtul fáj. Nastya ken rá
valami antibiotikus vackot, aztán gézzel fedi be, mert egyetlen tapasz sem lenne
elég nagy rá.
Kimegy a konyhába, hallom, ahogy kinyitja a hűtőt, aztán a szekrényekben
kotorászik. Miután visszajön, a kezembe nyom egy doboz kólát meg egy szelet
csokit. Mostanában már nemcsak fagyit, hanem más édességet is raktároz
nálam. Kíváncsi vagyok, vajon milyen hamar lesz saját polca a fürdőszobai
szekrényben, illetve fiókja a komódomban. És kíváncsi volnék, hogy amint ez
megtörténik, vajon milyen hamar fogom elveszíteni.
- Haldoklom? — kérdezem.
- Szerintem túléled. Miért? - Jól szórakozik rajtam.
- Mert lemondasz a kedvemért a nyalánkságaidról, és ez olyan, mintha az
éltető véredet adnád értem. Úgyhogy azt gondoltam, tuti haldoklóm.
- Vedd vérátömlesztésnek! Most olyan sápadt vagy, mint én. Nagyon
ijesztő.
- Nem hittem volna, hogy téged bármi is meg tud ijeszteni.
- A vér nem is. Nem úgy, mint egyeseket. - Gúnyosan vigyorog rám.
- Jövök neked egy pólóval. Igazán nem kellett volna levetkőznöd.
- Rohadtul véreztél. Nem volt időm leimádkozni rólad a felsődet.
Egyébként is, van fogalmad róla, hányán láttak már engem pucéran? Egyáltalán
nem zavar. Ez utóbbiról tudomást sem veszek. Szeretem pucéran elképzelni
Nastyát, de azt már nem szeretem elképzelni, hogy más is lássa pucéran.
Pedig azt mondtad, hogy nem volt vészes a vérzés.
Rögzíti a gézt, és visszateszi a kezem az asztalra.
- Ahhoz képest nem is volt vészes.
- Mihez képest? Egy megkéseléshez?
- Valószínűleg össze kell majd ölteni. - Tekintetemmel jelzem neki, hogy
arról szó sem lehet. - Úgy gyorsabban gyógyul. Egyébként is meg kell nézetned
orvossal, hogy ellenőrizze, nem vágtál-e át egy int, vagy valami.
- Az ínátvágás említésére grimaszolok, aztán ismét rajtakapom Nastyat,
hogy kinevet. Ezen az estén bőven adok neki okot a gúnyos nevetésre.
- Minél lassabban gyógyul, annál tovább nem játszhatsz egyik
szerszámoddal sem - dörgöli az orrom alá. Pontosan értem a pajzán célzást, és
talán tehetnék valami béna megjegyzést, hogy a jobb kezem azért még megvan,
de tudom, Nastyának most teljesen igaza van, így hát hallgatok rá. — Kössünk
kompromisszumot! — mondja, felkapja a telefonját, és ír egy SMS-t. - Margot
ma szabadnapos. Ha otthon van, hagyod, hogy megvizsgáljon. - A telefon
néhány másodperc múlva csipog, és Nastya felém tartja a kijelzőt: Gyertek át!
- Egy órával később érünk vissza hozzám. A nagynénje ellátta-bekötötte a
kezem, és legalább egy hétre eltiltott a szerszámaimtól, a továbbiak pedig attól
függnek majd, hogy gyógyul a kezem.
- Most a te bal kezed is szar. - Nastya megfogja bekötött kezemet, és fel-le
forgatja. - Be fogsz golyózni, mi?
- Nagy valószínűséggel. — A gondolat, hogy ne dolgozhassak egy hétig,
vagy akár annál is tovább, sokkal jobban lehangol, mint azt be merném vallani.
- Még mosogatni sem fogsz tudni. - Nastya iszonyúan élvezi ezt.
- Majd papírtányérból eszünk - felelem szárazon.
- Mindig itt ülök, és figyellek a terápiád közben - mondja, és kell egy perc,
hogy felfogjam, miről beszél. A garázs, a szerszámok, a fa, a munka. Ez az én
terápiám. Ez segít megőrizni a józan eszemet. - Akarsz velem tartani az
enyémre?
Kiderül, hogy Nastya terápiája az esti futás. De nem ám kocogás vagy kellemes
séta. Hanem lélekszakadva rohanás. Zsinórban három estén át kínoz, akár egy
apró, porcelán ki képző tiszt. Rémes és kimerítő. Mindháromszor kitaccsoltam.
Hazudnék, ha azt mondanám, utáltam.
 Nem bírok lépést tartani vele, legfeljebb csak átmenetileg. Hosszabb a lábam,
így sprintben jobb vagyok, ám nincs állóképességem.
Nastya kilométereken át tud rohanni, bár olyan erőbedobással nyomja, hogy
annak köze sincs testedzéshez. Úgy fut, mintha üldöznék. - Nem fogsz mindig
hányni. Előbb-utóbb könnyebb lesz - közli pár méterrel arrébbról, miközben én
egy szerencsétlen vadidegen bokrai közé rókázom.
— Csak ha folytatom — felelem, és arra gondolok, hogy mostantól hoznom
kéne magammal szájvizet. Vagy legalább rágót.
- Nem fogod? - Nem meglepett vagy kíváncsi. Csalódott.
Nem bírom, ha csalódnak bennem. Azt pláne nem, ha ő. Ha
Nastya azt akarja, hogy fussak vele, hát futok. Talán végül elunja majd, hogy
folyton rám várjon, és hazaküld, ahol megbújhatok a garázsomban. Az ő
módszere az, hogy elfut. Én elbújok.
- Miután visszaérünk hozzám, egyenesen megyek zuhanyozni, bár előbb
még felajánlom Nastyának, hogy hazaviszem, amint kész vagyok. Erőnek
erejével kell kirángatnom magam a zuhany alól, mert legszívesebben egész éjjel
ott állnék.
- Minden porcikám sajog.
- Amikor kiérek a nappaliba, egy üzenet vár a dohányzóasztalon.
- Muszáj volt elrohannom - nem szó szerint. Nem biztos, hogy bírnék
magammal, tudván, hogy meztelen, csupa víz tested csak egy karnyújtásnyira van
tőlem. Inkább nem kockáztatom.
- Holnap találkozunk!
- Ui. Összehajtogattam a tiszta ruhát. De nyugi, nem nyúltam a
bugyikáidhoz.
- A lap aljára aláírásként egy kis napocskát rajzolt mosolygós arccal,
márpedig az nem kifejezés, hogy ez nem jellemző rá.
- Bemegyek a mosókonyhába, a tiszta ruhák gondosan összehajtogatva és
halomba rakva várnak a szárítógép tetején. Kinyitom a szárító ajtaját, nem látok
benne mást, csak a tüntetően otthagyott bokszeralsóimat.
 30. Fejezet
Nastya

F agylalt.
Ismerem ezt a szót. Szeretem ezt a szót. Felnézek a fizikakönyvemből, amelyben
az elmúlt három órában elmerültem. Nincs az az isten, hogy átmenjek a dogán.
Nem lett volna szabad felvennem ezt a tárgyat. Kezdettől fogva alig bírom
tartani a lépést. Josh megáll mellettem, fölém hajol, és becsukja a könyvet. Van
egy olyan érzésem, hogy ennek lehet némi köze a cifra káromkodásokhoz,
amelyek egy perce hagyták el a számat végső elkeseredésemben.
A tanulás sosem volt az erősségem. Nem vagyok valami okos, amit napjában
többször is sikerül bizonyítanom magamnak. Asher jóval okosabb nálam. O a
család esze. A baseball meg a suli az ő terepe. Az enyém a zongora volt. Most
semmim sincs.
- Fagyira van szükséged. Fagyizni megyünk. Nyomás! - Megint dühös
apuciként szól.
- Most rögtön?
- Most rögtön. Emlékszel, hogy elmesélted, rossz dolgok történnek, ha
nem kapsz elég fagyit? Na, most rossz dolgok történnek. Feszült és mogorva
vagy, mint egy kamasz fiú, aki nem jut szexhez.
- Szép hasonlat. - Ettől ilyen mogorvák?
- Bocs, de ez a helyzet. És a mogorva Napsugárkát senki se szereti. A
természet rendje ellen való. - Elhúzza a székemet az asztaltól, mielőtt még
felállhatnék.
- Úgy beszélsz rólam, mintha nyűgös négyéves lennék. - Nyűgös: avagy
dacos, duzzogó, sértődős, ingerlékeny, morcos. Tessék, ez a szókincs még Ashert is
lenyűgözné.
- Mert úgy is viselkedsz. Csak jóval többet szentségelsz. Na, irány az autó!
Indulunk. - Fogja a kocsikulcsot, megáll az előszobában, kinyitja az ajtót, és
csak rám vár.
Nyolc órakor parkolunk le egy pár kilométerre lévő üzletsor előtt, és követem
Josht egy kis fagylaltozóba, ami a tömb sarkán van eldugva. Ha az ember nem
tudja, hogy ott van, szerintem meg sem találja. Kedd este van, vagyis szinte
nincs forgalom, csak a sarokban üldögél egy család. Úgy látom, a velük lévő
kisfiúnak több csokoládéfagylalt jutott a ruhájára, mint a szájába. Most járok itt
először. Jobban szeretem a dobozból kanalazni a fagylaltot, a konyhapultnál
ülve, ahol senki sem lát. A fagyi boldoggá tesz. Szeretek csak erre az örömre
koncentrálni.
Ez a hely egy kis pasztellszínű mennyország. Amilyen apró, olyan hangosan
üvölti minden sarkából, hogy CUKI! Az előtérben hat üvegasztal helyezkedik
el. Egy olvadó édességekkel teli üzletben kész rémálom lehet tisztán tartani
őket. Az asztal és a székek váza fém, a jól kitömött, műbőrborítású párnák mind
pasztellszínekben pompáznak: rózsaszín, sárga, kék és lila. Lepillantok a
ruhámra: fekete feketével. Mintha a sötétség hercegnője sétált volna be egy
Barbie-reklámba.
Az asztalokat törölgető lányt nem ismerem, a pult mögött állót viszont igen.
Kara Matthewsnak hívják, végzős, az általam leadott zeneórára jár. Megbámul
minket, amikor belépünk. Aztán nyilván észbe kap, mert elfordítja a fejét, de
nyilvánvaló, hogy mit gondol. Nastya Kashnikov és Josh Bennett csütörtök este
besétálnak együtt egy fagyizóba. Úgy hangzik, mint egy rossz vicc kezdete. Vagy
talán az apokalipszisé.
— Mit kérsz? - kérdezi Josh, pontosan tudva, hogy nem válaszolhatok neki.
Türelmetlenül megemelem a szemöldököm. Tekintetem láttán megadóan
feltartja a kezét. - Nem akartam, hogy hímsovinizmussal vádolhass, de ha nem
mondod meg, mit szeretnél, kénytelen leszek találgatni. - Valami csintalanságon
töri a fejét, egyáltalán nem bízom benne. Vállat vonok. Ahhoz kiválóan értek. A
vállvonogatásnál csak a bólogatáshoz értek jobban.
Nem tehetek semmit. Leülök, a kirakat felé fordulok, hogy ne kelljen Kara
Matthewst látnom, és ő se láthasson engem. Örülök, hogy még mindig az iskolai
ruhámban vagyok. Josh odamegy a pulthoz, és bár hallom a hangját, nem tudom
kivenni a szavait. Karát viszont megértem.
- Komolyan? - neveti el magát. Kíváncsi lennék, mit mondod neki Josh, de
nem beszél elég hangosan, hogy megtudhassam. Egyszerűen nem bírom
elképzelni a lehetőséget, hogy Josh Bennett most éppen Kara Matthewszal
flörtöl. Végighúzom az ujjam az üveglap lekerekített szélén, és próbálom
kitalálni, vajon miféle kotyvalékol hoz majd nekem Josh, csak hogy kínozzon.
Valószínűleg zöldcitmos sörbetet kapok mogyoróvajas-csokis fagylalttal, vagy
valami hasonlóan undorító kombinációt.
Egy örökkévalóságig várok. A fagyivásárlásnak nem kéne ilye sokáig tartania.
Már majdnem megadom magam a kíváncsiságnak, és kis híján hátrafordulok,
amikor meghallom, hogy Josh közeledik az asztalhoz jellegzetes, egyenetlen
járásával, amelynek hangját mostanra az eszembe véstem.
- A vacsora tálalva - mondja, és az asztalt megkerülve megáll velem
szemben. Amit a kezében tart, azt nem lehet másként leírni, mint egy teknő
fagylalt. Lerakja elém. Nyilván az összes kapható ízből kért. Erről apám régi
szokása jut eszembe. Ha valami tragédia árnyékolta be fiatal életemet, mindig
előrukkolt valami olyan elképesztően nevetséges húzással, hogy az garantáltan
felvidított. Ez még azelőtt volt, hogy megtudtam volna, mi az igazi tragédia.
Amikor még a nehézség azt jelentette, hogy Megan Summersnek jobb ruhái
voltak az enyémeknél, vagy hogy elszúrtam egy koncertet. Kiskoromban
Charles Ward volt a felvidítás királya. Egy rakás kölyökkutya se tudott volna
nála gyorsabban megvigasztalni. Talán még az olvadt fagylalt sem.
- Nem tudtam, mit kérsz, úgyhogy mindegyikből hoztam. - Nem túloz.
Belenézek a teknőbe, és határozottan biztos vagyok benne, hogy egyedül olyan
ízű fagylalt nincs benne, amit még fel sem találtak. Josh leül velem szemben, az
asztalra könyököl, és sikertelenül igyekszik letörölni a képéről az önelégült
vigyort.
Nincs nálam toll, a beszélgetés pedig itt szóba se jöhet, úgyhogy kikapom a
mobilomat a táskámból, és SMS-t küldök a velem szemben ülő srácnak. Egy
másodperccel később csipog a telefonja, és előveszi, hogy elolvassa a tőlem
kapott, háromszavas üzenetet.
Hol a tiéd?
És ekkor valami olyat tesz, ami még engem is megdöbbent. Josh Bennett, a
búskomor sztoikusok királya, elneveti magát. Josh
Bennett felnevet, s ennél természetesebb, fesztelenebb és szebb hangot talán
életemben nem hallottam. Tudom, hogy Kara Matthews figyel minket, és hogy
holnap mindenki rólunk fog beszélni. De pillanatnyilag ez csöppet sem érdekel.
Josh Bennett nevet, és egy percre helyreáll a világ rendje.
- Hálaadáskor elutazunk - közli velem anyám telefonon, miután hazaérek
Joshtól.
Tíz óra elmúlt, és anya mostanra három üzenetet hagyott nekem, illetve
küldött egy SMS-t, amelyben csak az állt: Légyszi, hívj fel. Este tízkor még nem
késő anyámat hívni. Most már. A hajnali órákig a képeit bámulja. Nem
emlékszem, hogy a támadás előtt is átdolgozta volna az éjszakákat. Utána
viszont mintha mást sem csinált volna. Miközben én lábadoztam, édesanyám
munkásságának legtermékenyebb korszakát élte meg. Azt mondta, azért maradt
fönn éjjel, hátha felébredek, és szükségem van valamire, de szerintem nem
tudott aludni. Egyszerűbb volt leülnie a gép elé, és elmerülni a fényképeiben,
mint lefeküdnie az ágyra, és elmerülni a rémálmaiban. Néha fennmaradtam vele,
mert én sem tudtam aludni. Figyeltem őt, csak ámultam, hogy mennyi mindent
elérhet az ember, ha tea és megbánás fűti.
- Egy gyönyörű házban fogunk megszállni. Szeretnénk, ha te is (önnél. -
Vár, hátha válaszolok. Mindig erre vár. Sosem veszítette cl a reményt, hogy egy
nap talán majd megtöröm a csöndet. Ezen a ponton szerintem már az se
érdekelné, mit mondok, csak szólalnék meg végre.
- Gondoltuk, jó lenne síelni. - Síelni? Komolyan, anya? Ezzel a
mézzel? Nem akarok elutazni. Síelni meg aztán végképp semmi kedvem. Annál
még a kidobós is jobb lenne, azt se bánom, ha képen vág a labda. Akár több
ízben.
- Már beszéltem Andrews doktornővel. Elugorhatunk megnézetni a kezed,
az utazás előtt. Szerinte semmi baja nem lesz, ha nem erőlteted meg. Amint
fájni kezd, bemehetünk a házba, szépen leülünk a kandalló elé, és kávézunk. -
Utálom a kávét. Nem tudok síelni. Floridai vagyok. Nincs egyensúlyérzékem,
szar a mozgáskoordinációm, és a kezem előszeretettel mondja be az unalmast a
lehető legrosszabbkor. Arról nem is beszélve, hogy amennyire tele van
lemezekkel meg csavarokkal, tuti minden fémdetektort beriasztana a reptéren.
Az öcsém a sportoló. O nyilván a mennyekben van ettől az ötlettől. Nem
szeretném, ha miattam nem mennének, de nem hinném, hogy ez gondot jelent.
Elutaznak, akár velük tartok, akár nem. Márpedig én nem megyek. Rémesen
érezném magam, úgyhogy miattam a többiek is rémesen éreznék magukat.
Megint én tennék tönkre mindent. Elegem van már abból, hogy én legyek a
hibás mások nyomoráért. Még a sajátomat sem bírom elviselni.
Anyám egyre csak beszél. Attól nem tart, hogy félbeszakítom, de el akarja
sorolni az összes érvét. Azt hiszi, hogy minél gyorsabban nyomatja őket, annál
meggyőzőbben hatnak.
- A ház jó nagy. Mitch Milleré, apád főnökéé, de idén nem használja ki,
úgyhogy felajánlotta nekünk. Addison is jön. - Addison is jön? Stimmel. Anyám
sosem fektetett nagy hangsúlyt az erkölcsre, csakis a kiválóságra. Asher meg én
akár a fél országgal lefekhetnénk a szülői házban, amíg nem engedünk a
tökéletességből. Kíváncsi vagyok, vajon még most is ugyanez vonatkozna-e
rám, hiszen már semmiben sem vagyok jó. Ashert ismerve valószínűleg még le
sem feküdt a csajjal, de ezzel az ürüggyel könnyű elítélnem anyámat, úgyhogy
kihasználom.
Háromszor megkocogtatom a telefont, ezzel jelzem, hogy le fogom tenni.
- Kérlek, legalább gondold meg! Margot is megy valahova, és nem
akarom, hogy egyedül légy hálaadáskor. - Leteszem, mielőtt azt mondhatná,
hogy szeret. Nem azért, mert nem akarom ezt hallani tőle, hanem mert nem
akarom, hogy ő ne hallhassa tőlem ugyanezt.
Az iskolán kívüli életemre szinte rá sem ismerek, ám a 7:15 és 14:45 közötti
órákat illetően tulajdonképpen semmi sem változott. Josh meg én alapvetően
tudomást sem veszünk egymásról, Drew egyfolytában szexi beszólásokkal
bombáz, én meg igyekszem elkerülni a házirend megsértését a ruházatommal. A
maradék időmet kitölti, hogy igyekezzek elkerülni, amit aznap el kell. Tierney
Lowell csúnya nézését. Ethan Hall nyomulását. Ebédszünetben pedig
mindenkit.
Épp átvágok az udvaron, útban a kedvenc elhagyatott mosdóm felé, ahol
huszonöt percen át sajnálhatom magam zavartalanul, mielőtt becsöngetnek
technikaórára. Josh padjára nézek, mielőtt átérnék. Már ott ül rajta. A harmadik
órája az udvar közelében van, úgyhogy általában ő ér ki ide előbb. Most csak
azért engedhetem meg magamnak Josh nézését, mert elég messze van, hogy ne
legyen feltűnő. Amint közelebb érek, gondosan elfordítom a fejem, mert félek,
hogy ha csak egy pillanatra is rásandítok, az egész világ pontosan tudni fogja,
mi jár a fejemben. Éppen elhaladok mellette, és a szemem sarkából látom, hogy
pontosan ugyanazt a testtartást felvéve néz le a kezére, mint amikor először
megpillantottam. Megfordul a fejemben, hogy talán direkt ül így, mert tudja,
milyen istenien néz k i ebben a pózban a karja.
- Napsugár.
Olyan halkan szól, hogy szinte meg sem hallom, és hál istennek mások
tényleg nem, de azért hozzám elér. Josh nem néz fel, amíg meg nem állok, és rá
nem meredek. Fel nem foghatom, mégis mit képzel. Aztán úgy bámul vissza
rám, mintha csöppet sem érdekelné, hogy megláthatják.
- Ülj le!
Odalépek hozzá, így legalább már nem az udvar közepén ácsorgók. A
többieknek hátat fordítva, hunyorogva nézem Josht. Mit művelsz?
- Kara Matthews nyilván fél éjszaka a telefonon lógott — jelenti ki
határozottan. Erre már rájöttem. Eddigre megtudtam, hogy Josh meg én hetek
óta kavarunk titokban, mostanában viszont Drew-val egymás között
passzolgatnak engem. Gondolom, ő is hallotta, de nekem legalább nem kell
felelnem rá. Bár kétlem, hogy Josh Bennett-től bárki is feleletet várna. Meglep,
hogy egyáltalán akadtak páran, akik a hallótávolságán belülre merészkedtek, és
úgy álltak neki pletykálni. A többség retteg attól, hogy Joshhoz túl közel menve
a halál fenyegeti, vagy ami még rosszabb, akkor netán tudomást kéne venniük a
srác létezéséről. Fogalmam sincs, annak mi értelme van, hogy idehív az udvar
közepéről. Általában nem szokta adni alájuk a lovat.
- Ülj le! — ismétli, gyengéden szól. Nem utasít. Nem kér. Csak közli,
hogy másnak már nincs értelme. - Semmi okod továbbra is a klotyóbán
bujkálni. Bujkálj itt! Képzeld, nekem saját erőterem van. - Ezt fojtott hangon
mondja, mintha titokba avatna be, és az arcán egy pillanatra halvány mosoly
játszik, amit rajtam kívül senki sem venne észre, majd elkomorul, s halkan
hozzáteszi: - Itt senki sem fog háborgatni.
Így hát leülök. Josh a háttámlán foglal helyet, én az ülésen. Nem érünk
egymáshoz. Nem szólunk egymáshoz. Még egymás szemébe se nézünk. És ma,
első alkalommal azóta, hogy ebbe az iskolába kezdtem járni, az udvar nem is
olyan rémes.
 31. Fejezet
Josh

M a reggel meghalt a nagyapám. És ez semmin sem változtatott. Azt hittem,

hogy amikor meghal, abba bele fogok roppanni, zokogok és piálok és török-
zúzok majd, mert mindennek vége, mert ő volt az utolsó szerettem. De nem így
történt. Nem roppantam bele. Nem ütöttem ököllel lyukakat a falba. Nem álltam
neki bunyózni a suli minden seggfejével. Egyszerűen csak éltem tovább az.
életem, mintha mi sem történt volna. Mert teljesen normálisnak tűnt az egész.
Hóvá megyünk? - kérdezi Napsugár, miután bekászálódik a kisteherautómba.
Nincs kedvem itt lenni. A garázs ma nem nyújt menedéket. Ez a műhely az
egyetlen dolog a világon, amire számíthatok, és még gondolni sem akarok rá,
hogy most semmit sem ér. Inkább elhagynám egy kis időre, akkor talán nem kell
attól rettegnem, hogy ezt is elvesztettem. Nem igazán tudom, hova megyünk.
Csak el akartok menni.
Hosszú ideig hajtok. Egy szót sem szóltam, mióta beültünk a kocsiba. Még a
kérdésére sem feleltem. Napsugár nem bánja a hallgatást. Az ablaknak dönti a
fejét, kibámul a sötétbe, és csak hagyja, hogy vezessek.
Végül egy becsődölt autókereskedés parkolójában kötünk ki, a platón hanyatt
fekve bámulunk fel az égre.
Még nem kezdtem számolni. Kíváncsi vagyok, vajon ez csak nekem
szokásom-e, vagy mindenki csinálja: vajon mások is számolni kezdik-e a
szeretteik halála óta eltelt időt. Eleinte percekben számol az ember, azután
órákban. Előbb napokban, majd hetekben, aztán hónapokban. Aztán egy nap
rájön, hogy már nem is számol, és azt sem tudja, mikor hagyta abba. Abban a
pillanatban engedi el végleg az elhunytat.
- Meghalt a nagypapám - mondom.
- Ha lenne nálunk teleszkóp, megmutathatnám neked a Nyugalom tengerét.
- Az égre szegezi az ujját. - Látod? Odafent, a holdon. Szabad szemmel nem
igazán lehet kivenni.
- Ezért van kitéve a hold képe a szobádban? - Mostanra már szakértője
lettem, hogyan kell lépést tartani Nastya csapongó gondolatmeneteivel. -
Észrevetted?
- Más nincs is a faladon. Azt hittem, a csillagászat a hobbid.
Nem az. Azért raktam ki azt a képet, hogy emlékeztessen, mekkora kamu az
egész. A neve alapján régen azt hittem, hogy a Nyugalom tengere egy
gyönyörű, békés hely. Ahová szívesen kerülne az ember a halála után. Ahol
csönd és víz vár.
- Egy olyan hely, ami egyszerűen elnyeli, mindenképpen befogadja az
embert. Szépen elképzeltem az egészet.
- Nem is hangzik rossz végső nyugvóhelynek.
- Nem lenne rossz, ha valóban létezne. De nem valóságos. A Nyugalom
tengere még csak nem is tenger. Csak egy nagy, sötét árnyék a holdon. Már a
neve is hazugság. Nem jelent semmit.
Bal kezét a hasára fekteti, ökölbe szorítja-kiengedi. Folyton ezt csinálja, bár
szerintem észre sem veszi.
- Ezek szerint nem csak az emberi nevek érdekelnek betegesen?
- Hazugság mind, de tényleg. Attól még, hogy valakinek a neve azt jelenti,
kiváló, még lehet tök szar meg béna mindenben. Bármire rá lehet ragasztani
akármilyen nevet, úgy hívhatjuk, ahogy akarjuk, attól még nem az a valóság.
Nem az az igazság. - Keserűnek hangzanak a szavai. Vagy csak kiábrándultnak.
- És ha a nevek ilyen semmitmondó vackok, akkor miért gyűjtögeted őket
rögeszmésen? — Meg sem tudom számolni, hányszor hagyta szétszabdalva az
újságot a konyhaasztalomon, miután kivagdosta az érdekesebb babaneveket.
Eleinte azt hittem, ő is olyan lány, aki extrém módon túlzásba esik jövendő
gyermekei elnevezésével, ám mint kiderült, ez csak egy fura hobbi.
- Mert jó néha olyan nevet találni, aminek tényleg igaz a jelentése.
Ellensúlyozza a sok hamisat. - Egészen halványan elmosolyodik, és kíváncsi
vagyok, mit gondolhat, de esélyt sem ad, hogy kifaggassa m. - Szerinted hol
lehet most a nagypapád? - kérdezi, még mindig az égre bámulva.
- Valami jó helyen, gondolom. Nem tudom. - Várok, ahogy ő is. Egyszer
megkérdeztem, nem fél-e. Mármint a haláltól. Aztán rádöbbentem, mekkora
szemétség ilyesmit kérdezni egy haldoklótól, hiszen ha addig nem agyalt ezen,
most aztán kénytelen lesz.
- Mérges lett rád?
- Nem. Nevetett. Azt mondta, egyáltalán nem fél. De addigra már egy
csomó gyógyszert nyomtak bele, úgyhogy nem volt teljesen magánál. Azt
mondta, tudja, hova megy, mert már járt ott. - Elhallgatok, mert úgy gondolom,
legfeljebb ennyit szeretnék megosztani a nagyapám őrültségéből. Nem volt
mindig ilyen. Csak a legvégén, a gyógyszerek meg a fájdalom miatt. Ám a
kíváncsi Nastya száz kérdéssel a szemében néz rám, és úgy érzem, muszáj
válaszolnom neki. - Kábé húszéves korában egy építkezésen dolgozott, amikor
nagyot zuhant, és leállt a szíve, szóval elméletben halott volt úgy egy percre,
vagy ilyesmi. Ezerszer elmesélte ezt a sztorit.
- Akkor miért gondolod, hogy a gyógyszerek beszéltek belőle, ha már
máskor is hallottál erről?
- Mert mindig azt állította, hogy nem emlékszik semmire. Mindenki
kérdezgette, hogy látott-e fényt, meg ilyen hülyeségek, de ő mindig azt mondta,
semmit sem tudott felidézni, miután magához tért. Viszont az utolsó estén, amit
otthon töltött, leült velem, és közölte, hogy adni akar nekem két dolgot: egy
utolsó tanácsot és az utolsó titkát. Akkor mesélte el, hogy mindig is emlékezett,
hova került a halála után. Azt mondta, pontosan emlékszik, hogy milyen volt.
- Mit mondott?
- Azt, hogy semminek nem volt konkrét alakja vagy értelme. Hogy csak
érezni lehetett az egészet, felfogni nem. Mintha lázálom lett volna. Egy álom
arról, hogy talán kaphat még egy esélyt. Azt mondta, az egyetlen részlet, amit
pontosan fel lehetett ismerni, az egy vörös téglás ház tornácán álló hintaágy volt,
de a nagyapám akkoriban még nem értette, hogy ez mit jelenthet, így inkább egy
szót se szólt róla senkinek. Aztán megmutatott nekem egy régi fényképet, ami őt
meg a nagyanyámat ábrázolta: egy hintaágyon ültek a tornácon, az elől i a vörös
téglás ház előtt, amiben a mami élt, amikor megismerkedtek
- Ez édes - mondja Nastya, de mintha csalódottság csendülne ki a
hangjából, és azt kívánom, bár megengedné, hogy hozzáérjek, bár
megérinthetném az arcát, a karját vagy akármit.
- Igen, édes - felelem nulla átéléssel. - Kivéve, hogy csak a balesete után
három évvel ismerkedett meg nagyanyámmal; ezért nem értette addig, mit
jelentett a vízió. Ám amint meglátta a hintaágyat meg a házat, végre felfogta.
Megértette, hogy a balesete idején még nem a holtak között volt a helye. Vissza
kellett térnie az élők sorába, hogy megismerhesse a szerelmét, mert számára ő
jelentette a mennyországot, még ha ezt nem is tudta, amikor először ott járt.
Szóval ezért mondta, hogy nem fél a haláltól. - Nastya felé fordulok, a holdat
figyeli, ajkán mosoly játszik, nyoma sincs már rajta az egy perccel ezelőtti
csalódottságnak. Felnézek az égre, hogy lássam, amit ő lát, Nastya pedig
közelebb húzódik, és a mellkasomon nyugtatja a fejét. Nem érdekel, ha csak
azért, mert fázik, vagy mert a kisteherautó platója rohadtul kemény. Nem
kérdőjelezem meg; csak a karomba zárom Nastyát, és úgy szorítom magamhoz,
mintha évek óta tenném. — Mondom. Teljesen be volt gyógyszerezve.
- Jó tanács volt? - kérdezi hazafelé menet. Fejét az ablaknak dönti, ügyeli
az elsuhanó utat.
- Mi?
- Azt mondtad, a nagyapád adott egy utolsó tanácsot. Hasznos tanács volt?
- Kihúzza magát, rám néz.
- Nem. - Nevetek, ahogy felidézem. - Egész biztos vagyok benne, hogy a
világ legrosszabb tanácsa volt. De ezért is a gyógyszereket hibáztatom.
- Most aztán pláne el kell mesélned. Muszáj tudnom, mi számít, ha a világ
legrosszabb tanácsának. - Felém fordul, felhúzza a fél lábát.
- Azt mondta - szinte szégyellem megosztani ezt Nastyával —, hogy
minden nő szerint van egy megbocsáthatatlan vétek, egy olyan bűn, amit nem
lehet neki jóvátenni, de ez minden nőnél más és más. Van, aki a hazugságot
képtelen megbocsátani, van, aki azt, ha megcsalják, ilyenek. Nagyapám azt
mondta, a jó kapcsolat titka, hogy találjam ki, mi ez a jóvátehetetlen vétek, és ne
kövessem el.
- Ez volt a tanácsa?
- Én figyelmeztettelek. Aznap este azt is állította, hogy egy mosómedve
van a konyhában. Szóval...
- Szerinted igaz?
- A mosómedve vagy a tanács?
Csak néz rám, és türelmetlenül oldalra dönti a fejét, én pedig vetek rá egy
gyors pillantást, mielőtt ismét az útra figyelnék.
- Te tudod. Te vagy a lány. Ugye te nem olyan lány vagy, aki azt akarja,
hogy nőnek hívják? Bár már majdnem tizennyolc vagy, de akkor is. Fura lenne.
- A lány megfelel - mondja szárazon.
- Na és te? - kérdezem.
- Én mit tanácsolok?
- Nem, te mit tartasz megbocsáthatatlannak? Ezek szerint a te szemedben
is van egy főbűn.
- Még sosem agyaltam rajta. - Ismét az ablak felé fordul. — Gondolom, a
gyilkosság nem számít.
- Az nem számít, ha téged gyilkolnak meg. Halott lennél, úgyhogy a
megbocsátás tárgytalanná válna.
- Nem feltétlenül, de a vita kedvéért fogjuk rá. Azt hiszem, akkor maradok
a túlzott szeretetnél.
- Azt nem bírnád megbocsátani, ha túlságosan is szeretnének?
Kénytelen leszek McAllistert utánozni, és megkérni téged, hogy támaszd
alá érvekkel az állításodat.
- Túl sok kötelezettséget jelent. Az emberek folyton hangoztatják,
hogy az igaz szeretet feltétel nélküli, pedig nem az. És még ha nincs is
feltételekhez kötve, akkor sincs soha ingyen. Mindig kapcsolódik hozzá
valami elvárás. Mindenki akar valamit a szeretetéért cserébe. Akik
szeretnek minket, azt akarják, hogy legyünk boldogok, meg minden, ez
viszont automatikusan minket tesz felelőssé az ő boldogságukért, mert
csak akkor boldogok, ha mi is azok vagyunk. Annak kell lennünk, akinek
a szeretteink hisznek minket, és úgy kell éreznünk magunkat, ahogy
szerintük kéne. Elvégre szeretnek minket, és ha nem tudjuk megadni
nekik, amit akarnak, szarul érzik magukat, ettől mi is szarul érezzük
magunkat, és végül mindenki szarul érzi magát. Én egyszerűen nem
kérek ebből a felelősségből.
- Szóval jobban örülnél, ha senki sem szeretne? - kérdezem. Bár ne
vezetnék, akkor egy másodpercnél hosszabban is ránézhetnék.
- Nem tudom. Csak úgy mondom. Ez egy megválaszolhatatlan
kérdés. - Visszarakja a lábát a földre, és ismét az ablaknak dől.
- A világ legrosszabb tanácsa - mondom.
Hozzászoktam az egyedülléthez, de ma este különösen magányosnak
érzem magam. Mintha nem csupán a házamban lennék egyedül, hanem
az egész világon. És talán ennek is megvan a maga előnye, hiszen így
soha többé nem kell elveszítenem senkit.
Ma este, amikor bebújok az ágyba, nem is fáradok a számolással.
 32. Fejezet
Nastya

N em azonnal hagytam abba a beszédet. Egészen addig a napig beszéltem,

amíg eszembe nem jutott minden, több mint egy évvel a történtek után. Azon a
napon némultam el. Nem csíny vagy taktikázás volt. Nem is pszichoszomatikus.
Tudatos döntés volt. Az én saját döntésem.
Egyszerűen csak tudtam, hogy hirtelenjében rájöttem a válaszokra.
Megtudtam az összes választ az összes kérdésre, de egyiket sem akartam
kimondani. Nem akartam hangot adni nekik, mert az valóságossá tette volna
őket. Nem akartam bevallani, hogy megtörténhet ilyesmi, és velem meg is
történt. Úgyhogy inkább a némaságot választottam, meg mindent, ami ezzel járt,
mert nem hazudtam elég jól ahhoz, hogy meg merjek szólalni.
Mindig is úgy terveztem, hogy majd elmondom az igazat. Csak adni akartam
magamnak egy kis időt. Esélyt, hogy megleljem a helyes szavakat és a kellő
bátorságot. Nem tettem örök némasági fogadalmat. Nem hagyott el a hangom.
Egyszerűen csak nem bírtam szavakba önteni a történteket. Még most sem
tudom. Azóta sem találom a szavakat.
Egyáltalán nem érzem máshogy magam, amikor felébredek a tizennyolcadik
születésnapomon. Nem érzem magam se idősebbnek, se érettebbnek, se
szabadabbnak. Akkor már inkább csődtömegnek érzem magam, mert tudom, hol
kéne tartanom tizennyolc évesen, és én nem tartok ott. Jim nagybátyám, apám
öccse nagyon depis lett, amikor én tizennégy voltam, és egy időre hozzánk
költözött, hogy „átgondolja az életét”. Anya azt mondta, néha megesik ez,
ahogy idősödik az ember. Az élete derekán ráébred, hogy nem érte el mindazt,
amit el akart, nem vált azzá, akivé szeretett volna, és ez nagyon csüggesztő.
Kíváncsi vagyok, tudja-e anyám, az milyen csüggesztő, ha az ember tizennyolc
évesen érzi így magát.
Margot kocsija nem áll a felhajtón, amikor hazaérek a suliból. Pedig a
nagynéném ilyenkor aludni szokott, vagy az ágyában, vagy a medence mellett.
Tudom, hogy ma estére szabadságot vett ki, mert Margot imádja a
születésnapokat, és ezt a mait még nálam is izgatottabban várta.
Ledobom az iskolatáskámat az ágyamra, és alig érek a konyhába, amikor
csöngetnek. Az ajtóban Margot mellett ott áll az anyám, az apám, Asher és
Addison. Anyám egy tortát tart a kezében, és csak egy pillanatra lohad le a
mosolya, aztán ismét uralkodik magán. Az iskolai ruhámban és sminkemben
nyitottam ajtót. Anyám még sosem látott így. Észrevehette rajtam új stílusom
egy-egy részletét, de most először tárultam elé teljes harci díszben, és szerintem
egy kicsit megszakad a szíve. Margot úgy néz ki, mint mindig, az öcsém
lemondóan néz, apám alig pillant rám, Addison meg mintha azt se tudná, hogy
nézzen. Szerintem ugyanúgy nem érti, mit keres itt, mint én.
- Meglepetés! Boldog szülinapot! — mondják, mielőtt még átlépnék a
küszöböt, én pedig félreállok, hogy tortástul, ajándékostul, mindenestül
bejöhessenek a házba. A szüleim felajánlják, hogy étterembe visznek, de nekem
nincs kedvem kimozdulni. Fél négy van, túl nagy rá az esély, hogy összefussunk
valakivel a suliból, így hát Margot beteszi a tortát a hűtőbe, és pizzát rendel, mi
pedig leülünk a nappaliban, míg a kaját várjuk.
- Még mindig tudnánk jegyet venni neked, ha szeretnél velünk jönni
hálaadáskor — veti fel anyám. A házba való belépésétől számítva pontosan
negyvenhárom másodpercbe tellett, hogy bedobja a témát.
- Tök állat az a ház. Azt látni kell, Em. Három kandalló. Erkély. Jakuzzi. -
Addison elpirul, és az öcsém bocsánatkérő pillantást vet rá. Nagyon amatőr
húzás a szüléink előtt felhozni a jakuzzit.
- Ha akarod, hozhatsz magaddal valakit. - Erre nem számítottam. Nagyon
örülnék, ha anyám nem próbálkozna tovább. A reménye fegyver. Látom, hogy
Margot a konyhából figyel. Kíváncsi vagyok, beszélt-e nekik a szabadidős
tevékenységeimről, és ha igen, mennyit árult el. - Margot azt mesélte, minden
vasárnap egy fiú családjánál vacsorázol. Hogy is hívják a srácot? - fordul a
nagynénémhez.
- Drew Leighton. - Margot még mindig engem néz. Nem említi Josh
Bennettet, és nem értem, miért hallgatott róla, ha Drew-ról beszélt.
- Drew - ismétli anyám. - Igen, tényleg. Nem akarod áthívni? O is velünk
ünnepelhetne. Nagyon szeretnénk megismerni. A suliból ismered?
Bólintok.
- Együtt járnak retorikára - válaszol helyettem Margot.
- Addison is jár retorikára - szól közbe Asher, és talán sikerülhet a
beszélgetést a csajára terelni, mert Drew Leighton túl közel van Josh
Bennetthez, márpedig nem engedem a családomat Josh Bennett közelébe.
- A retorikás Drew Leighton? — Most először hallom Addison hangját.
Finom és nőies, mint ő maga. Asher mellett ül, a kezét fogja, és egy kicsit az
idegeimre megy. — Öt ismerem! Az a srác irtó... — Félbehagyja a mondatot, és
rámosolygok. Nem bírom megállni. Mindketten tudjuk, mit akart mondani. -
Irtó jól érvel. Mindenki ismeri.
- Tényleg? - Asher kétkedve néz rá, aztán rám, és tudom, hogy később
alaposan kifaggatja majd a barátnőjét.
Bólintok, Addison maga is elfojt egy mosolyt, és folytatja ezt a jóval
elfogadhatóbb témát.
- Tavaly harmadik lett az államin, és mindenki tudja, hogy rögtönzött
szónoklatban meg értékrendi vitában ő a legveszélyesebb ellenfél. Idén senki
sem akar kiállni ellene. - Szinte áhítatos a hangja. Érthető, ha az ember látta
Drew-t vitázni, és Addison nyilván látta, vagy legalábbis eleget tud róla. Szinte
büszkén hallgatom, ahogy valaki Drew azon oldaláról beszél, amiről
mindenkinek beszélnie kéne, de sajnos ritkán kerül szóba. Azon kapom magam,
hogy tiszta szívből mosolygok Addisonra, és talán nem is idegesít annyira, ha az
öcsém kezét fogja.
Pizzát eszünk, mindenki ellazul, és rádöbbenek, hogy hiányzik a családom.
Megfordul a fejemben, hogy talán mindent eltúloztam. Talán nem is volt olyan
erőltetett és kínos velük élni. Ugyanakkor most talán csak azért nem cikis a
helyzet, mert kívülről nézem a többieket.
Igaz, hogy az én születésnapom miatt jöttek, de a saját közösségükben vannak,
én csak figyelem őket. Még Addisonnak is van helye ebben a képben, a
családom körében. Én viszont kívülálló vagyok.
Asher a gimiről meg a baseballról meg az őszi sulibálról magyaráz. Margot
elmeséli, milyen kevés nővér van a kórházban, és hogy a beosztása kezdi
kikészíteni. Apám nem sokat beszél. Csupán felém pillant időnként, én pedig a
szemébe nézek, és igyekszem kitalálni, mit láthat, ám a tekintete semmit sem
árul el, s eszembe jut, hogy talán csak a saját tekintetemet tükrözi. Azóta, hogy
eleinte rászóltam, ne hívjon többé Millynek, aztán meg már egy szót se szóltam
hozzá, nem sok maradt a kapcsolatunkból. Anyám még próbálkozik, ám apám
teljesen feladta a reményt. Talán neki van igaza. Bár ettől nem érzem jobban
magam. Apám elzárkózik előlem, és ez rosszabb, mintha rém haragos vagy
csalódott lenne. A férfi, aki mindig mosolyt csalt az arcomra, most egyszerűen
képtelen rám mosolyogni. Gyáva és hazug vagyok, és agyongyötörtem a lelkét.
A biztos tudattól, hogy összetörtem édesapám szívét, most még jobban
meggyűlölöm magam.
Végzünk a vacsorával, de mindenki túl sok pizzát evett, így egyelőre még csak
gondolni sem tudunk a tortára. Na jó, én talán tudok. Nekem sose okoz gondot a
desszert.
Anya és Margot egy halom ajándékot rámol át a konyhapultról az asztalra,
elém. Rengeteg ajándékot hoztak, pedig én egyre sem vágyom, mert nem akarok
hálás lenni, ráadásul semmi olyat nem adhatnak nekem, amire szükségem volna.
Kibontom az ajándékokat, és közben úgy érzem, mintha mikroszkóppal
vizsgálgatnák minden arckifejezésemet. Legszívesebben sikoltanék, ám azt nem
lehet, úgyhogy elnyelem a hangot, akár a földet és a vért.

Az utolsó ajándék doboza a legkisebb, és tudom, hogy aggódnom kéne, mivel

anyám nagyon sóvárogva néz. Vagy talán apám arca az igazán aggasztó, mivel
úgy fest, mint aki szerint ez egy nagyon rossz ötlet, és valószínűleg ezt vagy
százszor el is mondta anyámnak. Letépem a csomagolópapírt, és egy vadonatúj,
fúl extrás iPhone-t tartok a kezemben.
Anyám nekiáll a mobil előnyeit ecsetelni, mintha nem tudnám magamtól is,
mi mindenre képes, például bármikor elárulhatja, merre járok. Fölösleges
végighallgatnom a rizsáját, de azonnal észbe kapok, amint meghallom a
slusszpoént:
- A telefon a tiéd, és mi állunk minden költséget. Az egyetlen feltétel az,
hogy hetente legalább egyszer hívj fel, és beszélj velünk.
Elmosolyodok. Nem bírom megállni. Két és fél perccel ezelőttiig őszintén
élveztem a mai napot. Még meg is róttam magam, amiért bosszantott az ittlétük,
és hagytam beleélni magam, hogy talán ez lesz a fordulópont. De fordulópontról
szó sincs. Ez egy rajtaütés.
A családom arra használja a születésnapomat, hogy lerohanjon. Sorban
elmagyarázzák, mennyire bántja őket a viselkedésem. Értesülök róla, jó
részletesen, hogy a némaságom mennyire káros családom összes tagjára.
Végighallgatom az egészet. Nem kötöztek a székhez, hogy ne menekülhessek
el, és egy objektív szakértőt sem hívtak meg, hogy kellőképpen bűntudatot
keltsen bennem, miközben segít mindenkinek a problémára, azaz rám
összpontosítani. Semmi okom itt maradni, és mindezt végighallgatni, mégis
megvárom, míg mindegyikük el nem mondta a magáét.
Egyedül Addison nem szól. Csak láthatóan feszeng. Szerintem őt is átverték,
neki sem szóltak, hogy nem csupán születésnapi buli készül. Úgy látom,
ugyanannyira szeretné elhúzni a csíkot, mint én, és egy kicsit megsajnálom.
Felmerül bennem a gondolat, hogy talán elmenekülhetnénk ketten együtt.
Miután mind befejezték, rájuk mosolygok. Szeretem őket, ők is szeretnek
engem, ezt mind tudjuk. Megölelem az öcsémet. Biccentek Addisonnak és
Margot-nak. Megpuszilom anyukámat és apukámat. Az asztalon hagyom a
csúcs iPhone-t, és kimegyek az ajtón.
Anyám fényképezőgépe még mindig a konyhapulton csücsül, érintetlenül.
Egyetlen fotót sem készített.
Bemegyek Josh garázsába, és felmászom a munkapadra, keresztbe téve a
lábamat. Josh még egy réteg lakkot kent a székemre, így arra most nem ülhetek.
Nekem anélkül is tetszett, de ő addig magyarázta, miért nem jó úgy, hogy végül
feladtam, és hagytam, hadd csinálja.
- Anyám családi nyomásgyakorlásra használta a szülinapomat - közlöm.
Amint ez elhagyja a számat, grimaszt vágok, rádöbbenek, mekkora szemétség a
szüléimről nyavalyogni egy árvának. Mintha a szűk cipőmről panaszkodnék
valakinek, aki épp mezítláb lépked üvegszilánkon.
Ez a különbség köztem meg Josh között, és elszégyellem magam,
valahányszor belegondolok. Neki nincs családja. Nincs, aki szeretné. Engem
körülvesz a szeretet, de nem kérek belőle. Magasról tojok arra, amiért hálát kéne
adnom az égnek, és ha kéne még bizonyíték, hogy nincs lelkem, hát ez magáért
beszél.
- Mikor volt a születésnapod? - néz fel rám.
- Ma van.
- Boldog szülinapot. - Mosolyog, de szomorkásán.
 - Ja.
- Nekem nem is szóltál - mondja, majd töltőre teszi a fúrót, és csak utána
fordul felém.
- Csak a seggfejek reklámozzák a szülinapjukat. Ez tény. Megnézheted a
Wikipedián.
- Na, szóval, családi nyomásgyakorlás? - Oldalra dönti a fejét.
- Ja.
- Észre sem vettem, hogy drogfüggő vagy. Esetleg el kéne dugnom az
ezüstneműt?
- Nem hinném, hogy veszély fenyegeti.
- A túlzott piálásod miatt aggódnak?
- Nem. Bár szerinted talán kéne.
- Igaz. Én láttam, milyen csúnya hatással van rád az alkohol, és remélem,
hogy soha többé nem fordul elő. — Odalép hozzám, és felül mellém a
munkapadra. Elég közel, hogy a lába az enyémhez érjen, és ettől otthon érzem
magam. - Szóval akkor minek akarnak véget vetni?
- A csöndnek. - Josh kétkedve néz rám, amint meghallja a választ. — Azt
akarják, hogy beszéljek.
- Ha minden estét ebben a garázsban töltenének, valószínűleg
meggondolnák magukat.
- Barom.
- Ez az én Napsugárkám! - mondja, és megrúgja a lábam.
- Kaptam tőlük egy iPhone-t, azzal a feltétellel, hogy heti egyszer felhívom
őket, és beszélek velük. — Halomba söpröm a fűrészport a lábam mellett, majd
benyomom a tetejét, hogy úgy nézzen ki, mint egy vulkán.
- Nem erre vágytál, mi?
Mellnagyobbításban reménykedtem.

Elgondolkodva bólint.
- Az jól jöhet az egyetem utáni álláskereséskor.
Egy percig szótlanul üldögélünk. Ösztönösen lógázni kezdem a lábam, Josh
pedig odanyúl hozzá, és lefogja, de nem mond semmit. Aztán végre megszólal:
- Legalább a torta finom volt? — Jól tudja, mi a fontos nekem.
- Odáig el se jutottunk.
- Na, ez az igazi tragédia. Az intervenció ehhez képest semmi.
- Amúgy se vagyok éhes.
- Nem a tortára gondolok - mondja, kézen fog, és lehúz a pultról, mielőtt
még tiltakozhatnék. — Hanem a kívánságra.
Várnom kell rá, mert még beszalad a házba, de néhány perccel később már a
kisteherautójában ülünk, kettőnk között egy aprópénzzel teli homokozóvödör.
Még be sem sötétedik, amikor megállunk egy nagy, fedetlen teret körülölelő
pláza parkolójában. A vödör úgy tele van egycentesekkel, hogy Josh alig képes
kiemelni a kisteherautóból, majdnem kiborul az egész. Végül fél kézzel
markolja a fülét, a másikkal alulról tartja a vödröt, hogy le ne szakadjon a saját
súlyától, aztán berúgja maga után a kocsiajtót.
Épp lemegy a nap, és felkapcsolják a pláza kivilágítását. Nagyon elegáns hely,
tele olyan üzletekkel, ahol normális ember sosem vásárol, és túl drága
éttermekkel, ahol normális ember úgysem akarna enni. A téren álló szökőkút
viszont elképesztő. A csicsás környezet közepén egy még annál is
hatásvadászabb látványosság. Percenként máshogy szökken fel belőle a víz, más
színű fénnyel világítják majd, alulról. A gyalogjáró Ilidként halad át a szökőkút
közepén, és a felspriccelő víz a két végponton átível fölötte, de úgy időzítve,
hogy megázás nélkül át lehessen jutni a túloldalra. Varázslatnak tűnik, én pedig
kislánynak érzem magam. Sajnálom, hogy nincs nálam anyukám
fényképezőgépe.
Követem Josht a híd közepére, ahol megáll, a bajsza alatt szentségei a nehéz
apró miatt, aztán leteszi a vödröt a lába elé. A szökőkút eltakar minket a
vásárlók elől, és amúgy sem hiszem, hogy bárki is itt lenne a suliból, de azért
aggódom, hogy meglátnak, vagy még rosszabb, meghallanak nyilvános helyen.
Ez az egyik oka, hogy sosem megyek sehova, bár korántsem az egyetlen.
- Kezdheted! — szól.
- Mit?
- A kívánságokat! A szülinapi tortához csak egy jár, és az is csak akkor, ha
minden gyertyát elfúj az ember, ami elég nagy szemétség, mert legalább a
szülinapunkon juthatna nekünk egy garantált k kívánság. A szökőkútba dobott
apróval biztosra mész, és így annyit kívánhatsz, amennyit csak akarsz.
Lebámulok a vödörre.
- Szerintem ennyi kívánságot ki se tudok találni. - Csak egyetlen dolgot
akarok igazán.
- Hogyne tudnál! Könnyű. Figyelj! - Lehajol, bal kézzel fog egy marék aprót,
és kivesz belőle egyet a jobbjával. Csupán egy pillanatig gondolkozik, majd a
szökőkútba veti a pénzérmét. - Látod? Még célozni se kell. - Várakozásteljesen
fordul felém. — Tessék!
Érzem rajta a fűrészpor szagát, miközben fogja a bal kezem, és beleönt egy
marék aprót. Megremeg a kezem, és Josh egy pillanatra fogja, majd elengedi.
- Te jössz!
Az érmékre nézek, aztán a szökőkútra, s eltűnődöm, vajon tényleg lehet-e
csoda és varázslat. Josh figyel, miközben megfogalmazom Ugyanazt a
kívánságot, mint mindig. Sosem fog valóra válni, deákkor is ezt kívánom, mert
egyelőre talán mégsem adtam fel végleg. Feldobom az egycentest a levegőbe, és
nézem, ahogy a vízbe hull, miközben az alulról világító fény liláról rózsaszínre
vált.
- Mit kívántál?
- Azt nem mondhatom meg! - vágom rá felháborodottan.
- Miért nem?
- Mert akkor nem fog valóra válni. - Tényleg el kell ezt magyaráznom?
Úgy tudtam, a kívánságosdinál ez alap.
- Hülyeség.
- Ez a szabály - makacskodom.
- Csak a szülinapi tortákra meg hullócsillagokra vonatkozik, szökőkútba
dobott apróra nem.
- Ki mondja? - ellenkezem, akár egy elsős.
- Az anyám.
Na, ez rögtön elhallgattat. Ide-oda nézek, az apróra, a szökőkútra, bárhová,
csak Joshra nem, mert nem akarom elijeszteni, és remélem, hogy mond még
valamit. Aztán mond is, én pedig nyomban azt kívánom, bár ne szólt volna.
- Bár kétlem, hogy sok kívánsága vált valóra, úgyhogy talán mégsem volt
igaza.
Egyetlen röpke pillanatra látom a nyolcéves kisfiút, aki a tévére meredve
várja, hogy hazajöjjön az édesanyja.
- Talán csak mást kellett volna kívánnia - mondom halkan.
- Talán.
- Többet beszélsz anyukádról, mint apukádról.
- Apámat később vesztettem el. Rá jól emlékszem. Emlékszem milyen
volt. Anyukámról már majdnem mindent elfelejtettem, úgyhogy igyekszem rá
többet gondolni. Félek, máskülönben egy nap majd arra ébredek, hogy már
egyáltalán nem emlékszem
- A szökőkútba hajít egy érmét, és figyelem, ahogy elsüllyed. - Ha a húgomról
kérdeznél, az egyetlen szó, amit eszembe tudnék idézni, az volna, hogy idegesítő.
Annyira emlékszem, hogy baromira idegesített, semmi többre. Ha nem lennének
róla fényképeim, azt sem tudnám, hogy nézett ki. - Felém fordul. - Te jössz.
Nem tudom, hogy a kívánósdira vagy a vallomásra gondol-e, mindenesetre az
aprót választom. Még csak nem is kívánok semmit. Csak behajítok egy érmét a
vízbe.
- Sajnálom. - A létező legkönnyebb és legsemmitmondóbb szó, és én ezt
mondom Joshnak.
- Azt, hogy nem emlékszem anyámra, vagy azt, hogy rákérdeztél?
- Mindkettőt. De főleg a kérdést.
- Soha senki nem kérdez rá. Mintha azt hinnék, hogy ezzel szívességet
tesznek. Mintha nem kéne gondolnom rá, ha nem hozzák szóba. Pedig örökké
csak erre gondolok. Nem beszélek róla, de attól még nem felejtettem el. Csakis
azért nem beszélek róla, mert senki sem szokott rákérdezni. — Elhallgat, ismét
rám pillant, és nem tudom, hogy mondanom kéne-e valamit, de inkább nem
akarok, mert ha megszólalok, talán mindent kimondok. Josh visszafordul a
szökőkút felé, így most nem néz a szemembe, de szerintem továbbra is ügyel. -
Csak hogy tudd, én rákérdeznék a titkodra. Ha szabad ifimé. Ezerszer is
rákérdeznék, amíg el nem árulod nekem. De te nem hagyod, hogy kérdezzelek.
Sikerül ismét rátalálnunk a vidámságra, és nevetve kívánunk, míg majdnem ki
nem ürül az aprópénzes vödör. Aztán feljön a hídra KV anyuka a két
kislányával, Josh pedig ad a gyerekeknek egy-egy marék egycentest, és
könyörög, hogy segítsenek nekünk elhasználni a pénzt, mert kezdünk kifutni a
kívánnivalóból. Nagyon komolyan veszik az ügyet, mintha minden kívánság
olyan értékes lenne, hogy vétek volna elpazarolni. Erősen lehunyják a szemüket,
és nagyon koncentrálnak, hogy biztosan jól fogalmazzák meg a vágyukat. Én
pedig azt kívánom, hogy minden kívánságuk valóra váljon.
A vége felé már óriáskívánságokat találunk ki, és egész maréknyi apró vízbe
szórásával erősítjük meg őket. Az egyik ilyen lelkes szórás eredményeként
kioldódik a karkötőm kapcsa, és a kívánságaimat hordozó egycentesekkel együtt
a szökőkútba repül. Josh felhajtja a nadrágja szárát, és lehúzza a bakancsát.
Nekem csak a cipőmet kell lerúgnom, mert még mindig a suliba felvett
szoknyában vagyok, ami igencsak mini. Körülnézünk, remélve, hogy nincsenek
biztonsági őrök a közelben, majd belelépünk a szökőkútba. Szerencsére sekély a
víz, mert iszonyú hideg, és abban a pillanatban, hogy belelépek, megfagy a
lábam.
- Hova lett? - kérdezi Josh. Megmutatom, merre hajítottam az aprót. Nem
hiszem, hogy a karkötő messzire hullott volna. Elindulunk arra, de semmit sem
lehet látni, mert a szökőkút alját teljesen beborítják az érmék. Kábé a felét mi
szórhattuk bele. Ezüst, réz és színes fények szőnyegén lépkedünk. Valahányszor
meglátok valamit, amit talán a karkötőm lehet, kénytelen vagyok lehajolni, és a
vízbe nyúlva tapogatni utána. Pontosan ezt csinálom éppen, amikor Josh úgy
dönt, megrúgja kicsit a lábamat, épp csak annyira, hogy elveszítsem az
egyensúlyomat, és a jéghideg vízbe hasaljak. A csobbanás belőle nevetést,
belőlem gyilkos pillantást vált ki. Ügy tervezem, hogy megragadom, és lerántom
magam után, de nem szükséges, mert túl gyorsan próbál elhátrálni előlem, s
magától a vízbe esik.
- A karma szívás, Bennett.
Átázott a nadrágja meg a pólója alsó fele, de a fejét sikerült a víz felett
tartania, nem úgy, mint a kiöntött ürgének, azaz nekem. Amikor az arcomra néz,
Josh újfent kacagni kezd, és végül én is feladom a bosszankodást, és elnevetem
magam.
- Ne hívj a vezetéknevemen. Azt utálom - mondja, és talpra segít-
- Momentán nem igazán érdekel, hogy mit utálsz - felelem, és igyekszem
haragot erőltetni a hangomba, de ezt igencsak megnehezíti, hogy úgy érzem,
végzetes kihűlés fenyeget. Úgy érzem magam, mint azok az őrült emberek, akik
jegesmedvének képzelik magukat, és évente beugranak a jéghideg óceánba.
Gondolatban ezt a hobbit is felveszem azon dolgok listájára, amiket soha az
életben nem fogok kipróbálni.
- Francba a karkötővel. Nem éri meg - jelentem ki, és kimászom a vízből,
Josh pedig követ. Nem vitatkozik.
A maradék aprót elosztjuk a két kislány között, akiknek édesanyja csúnya
pillantást vet ránk, mert szerintem ma estére már elege van a kívánósdiból. Vagy
talán azért, mert csuromvizesek vagyunk, és épp most másztunk ki a
szökőkútból. Felkapom az üres homokozóvödröt, kettőnk között lengetem,
miközben visszamegyünk a parkolóba, magunk mögött hagyva a szökőkutat, a
karkötőmet, iszonyat sok egycentest, meg a két kacagó kislányt. Josh odanyúl a
vödörért, hogy elvegye tőlem, a jobbjával fogja a kezemet, és átveszi a baljába a
fület. Az ő keze sem melegebb, mint az enyém, ám a fogása akkor is jólesik, és
hiába várom, hogy véget érjen, Josh nem enged el.
Miután visszaérünk a kisteherautójához, Josh a hátsó ülésre hajítja a vödröt,
aztán szembefordul velem, és két keze közé fogja az arcomat, ugyanúgy, mint
azon az esős napon Leightonék tornácán.
- Fekete izé — mondja, és szája féloldalas vigyorra húzódik, miközben
hüvelykujjal letörölgeti elkenődött sminkemet. Aztán hátralép, és kinyitja nekem
az ajtót. - Boldog születésnapot, Napsugár!
- Azt kívántam, hogy teljesen meggyógyuljon a kezem - árulom el neki,
miután beül mellém a kocsiba. Ez volt az első kívánságom, és egyedül ez
számított.
- Én azt, hogy legyen ma velünk az anyukám, ami hülye kívánság, hiszen
lehetetlen. - Vállat von, és felém fordul, eltűnik a mosolya, amely mindig
elgyengít.
- Nem hülyeség, hogy viszont akarod látni.
- Nem is az volt a lényeg, hogy viszont akartam látni — feleli, és fiatal
korát meghazudtolóan komoly tekintettel néz rám. - Azt akartam, hogy
megismerhessen téged.
 33. Fejezet
Josh

A vendégszoba fürdőjében van tiszta törülköző. Én majd a másik

fürdőszobában zuhanyozom.
- Remélem, nagy bojlered van, mert talán sosem jövök ki a zuhany alól -
harsogja Napsugár a folyosó végéről. Még mindig reszket, hiszen szinte csont és
bőr, és egy kicsit szarul érzem magam a szökőkutas húzásom miatt.
- Forralok vizet, csinálok egy kis teát. Kérsz? — kiáltom ki a konyhából,
miközben megtöltöm a teáskannát.
- Te szoktál meleg teát inni?
- Na és?
- De hát nem vagy öreg. Se brit. Egy ujjamon meg tudom számolni a
kamasz fiúkat, akik meleg teát isznak.
- A nagypapámnak főztem mindig teát. Hozzászoktam. Hagyjál békén! -
Miután megtöltöm a kannát, rárakom a tűzhelyre, majd elindulok a
fürdőszobába. - Kérsz vagy sem?
- Nem. A tea szar. És most zuhanyozom egy órát. Talán kettőt. - Bevágja az
ajtót.
Én tíz perc múlva már végzek is zuhanyzással, de a vendégszoba fürdőjében
még zubog a víz, úgyhogy lehet, hogy komolyan mondta. Behajítom nedves
ruháimat az üres mosógépbe, majd bemegyek a konyhába, hogy bekapcsoljam a
platnit a kanna alatt. A tea talán tényleg nem a legjobb, de azért felforralom a
vizet. Nastya nem fogja elutasítani a forró csokit.
Csöngetnek, és biztosra veszem, hogy Drew az, mert a vendégfürdőben épp az
összes meleg vizemet elhasználó lányon kívül ő az egyetlen, aki beugrana
hozzám. Drew-nak van kulcsa, úgyhogy nem értem, miért nem jön csak be.
- Mi van? - nyitok ajtót, felkészülve, hogy végighallgassam, ezúttal milyen
bosszúság üldözte el otthonról, ám nem Drew áll előttem. Hanem egy kölyök,
akit még életemben nem láttam, és vizslató tekintettel, meredten bámul. Nem
úgy, mintha kíváncsi lenne rám, hanem mintha azt akarná tudni, ki a fene
vagyok én, pedig ő kopogtatott be énhozzám. - Segíthetek? - kérdezem végül,
mert a kissrác egy szót sem szól.
- Itt van a nővérem? - Nővére?— Margot azt mondta, valószínűleg itt lehet.
Nastya. — Ügy veti oda a nevét, mintha rossz szájíze lenne tőle.
- O a nővéred? - Nem igazán hasonlít rá, kivéve, ha nagyon- nagyon
figyelmesen nézi az ember. Sokkal inkább Margot-ra emlékeztet.
- Igen. Lelépett. Itt van?
Kinyitom a szúnyoghálós ajtót is, beengedem a srácot. A fürdőszobában még
mindig zubog a víz, le sem lehet tagadni. Basszuskulcs, Napsugár! Az öccse nem
tűnik megkönnyebbültnek, meg is értem, hiszen pólóban és melegítőalsóban
állok előtte, a zuhanytól még mindig nedvesen, miközben halljuk, hogy két
szobával arrébb folyik a víz.
- A nővéred épp zuhanyozik — mondom, mert úgysem titkolhatom el.
Figyelmeztetnem kell a lányt, mielőtt kijön. - Megyek, szólok neki, hogy itt
vagy.
- Miért zuhanyozik nálad a nővérem? — szegezi nekem a kérdést, mielőtt
egérutat nyerhetnék. Be van rágva. Látványosan előadja nekem a túlzottan
védelmező tesót, és kissé tisztelem is érte, de nem tetszik, hogy így beszél velem
a saját otthonomban, mintha valami szemétláda lennék. Margot is ugyanígy
kezelt, amikor beugrott hozzám. Nem hinném, hogy kimondottan fenyegetőnek
tűnnék, és szerintem Nastya sem éppen egy gyenge virágszál.
- A nővéred tizennyolc éves. Ha akar, a zuhanyozásnál jóval többet is tehet
itt.
- A nővérem érzelmileg megrekedt egy tizenöt éves szintjén. -
Farkasszemet néz velem. Nem igazán számítottam ma ilyen beszélgetésre.
Fogalmam sincs, mit felelhetnék erre.
- Azt akarod mondani, hogy éretlen? - Csak ennyit sikerül kinyögnöm. És
amúgy sem tudom eldönteni, melyik oldalon állok. Egyes napokon Nastya
mindenkinél idősebbnek tűnik, máskor meg olyan, mint egy kislány.
- Azt mondom, hogy meg van zavarodva. - Nagyot fúj, megviseltnek tűnik,
mintha ezerszer elmondta volna már ezt, úgyhogy most semmi kedve itt lenni,
és megint elmagyarázni.
- Nem értek egyet. - Dehogynem. Csak nem tudom, hogy miért, vagy
hogyan, vagy bármi hasznos infót.
- Ismerem a nővéremet.
Én is ismerem a nővéredet. — Megismerhettem azt a néhány dolgot, amit
elárult magáról. Egy-egy részletet az életéből, amelybe csak azokon a napokon
enged bepillantást, amikor különösen nagylelkű vagy talán csak vakmerő
kedvében van.
- Tudtad egyáltalán, hogy ma van a szülinapja? — kérdezi. Nem felelek. -
Gondoltam, hogy nem. Az iménti arckifejezésed alapján azt is lefogadnám,
hogy azt se tudtad, van egy öccse. Nem szoktál azon agyalni, mi az, amit még
nem tudsz róla? - Örökké. - Rengeteg baja van, nem hiányzik neki még egy.
Hagyd őt békén!
Nem tetszik, ha bajként utalnak rám.
- Ha szerinted tudnom kéne valamiről, miért nem árulod el? Különben a
leereszkedő attitűdöddel együtt elhúzhatsz a házamból.
Nem felel. Nem árulja el a nővére titkát, és bármennyire is szeretném
megtudni, mi a fene folyik itt, ezt tisztelem. De akkor sem hagyom, hogy
rosszfiúként kezeljen. Szeretném kedvelni ezt a srácot, ám kezd felidegesíteni.
- Szeretsz kihasználni zavarodott lányokat? Ettől indulsz be? - faggat.
- És te mitől? Alaptalan vádaskodástól meg fenyegetőzéstől?
Elhallgat a vízcsobogás, és legszívesebben végigrohannék a folyosón, hogy
figyelmeztessem Nastyát, mielőtt kijönne a fürdőszobából, ám mire egy lépést
tennék, máris nyílik az ajtó. Még egy váltás száraz ruhát sem tudtam hozni neki.
Egy szál törülközővel körbetekerve lép ki a folyosóra, csöpög róla a víz, és a
hülye farkam beindul, mert mégis mi mást tehetne, ha egy gyönyörű, vizes,
törülközőbe csavart lány kerül elő a fürdőmből. Bárcsak kiélvezhetném a
látványt, mert, hát, most komolyan. De ez nem a megfelelő pillanat, és
szerencsére a farkam is veszi az adást, hogy a csaj eszméletlenül pipás öccse itt
van mellettem, így nem áll fel.
Nastya kinyitja a száját, ám meglátja a kölyköt, mielőtt egy szót is kiejthetne.
Nem tudom, kinek a szeme kerekedik el jobban. Néma kommunikáció zajlik
kettőjük között. Nem tudom, hogy a lány rémültnek vagy megszégyenültnek
tűnik, de mintha megfiatalodott volna az öccse láttán. Sípol a teáskanna, és mind
olyan feszültek vagyunk, hogy szerintem a hang hallatán majdnem az alsónkba
csinálunk mind a hárman. Nastyát kivéve, akin momentán ugyebár nincs
alsónemű. Egyik testvérről a másikra nézek, végül a lányon állapodom meg.
- Vendégünk jött, Napsugár. Kér valaki teát?
Az öccse végül beletörődik, hogy Nastya nem megy haza vele. Kíváncsi
vagyok, vajon mekkora bajba fog kerülni emiatt. Nekem senkinek sem kell
elszámolnom, ezért ilyesmivel nem szoktam foglalkozni, de Nastyának van
családja, és fogalmam sincs, hogy úszhatja meg az otthonról való ellógást, még
ha be is töltötte a tizennyolcat. Egyszer megjegyzést tett rá, hogy a szülei nem
mernek szigorúan bánni vele, de nem fejtette ki a dolgot. Kíváncsi lennék, vajon
ők is félnek-e tőle. Nastya szinte állandóan velem van, ám hogy a szülei
mennyit tudnak erről, azt elképzelni sem tudom. Ha a családja eddig esetleg
nem is hitte, hogy dugunk, most már tuti meg vannak róla győződve.
- Nem alszol a kanapén - közlöm vele, miután elővesz a szekrényből egy
párnát meg egy takarót, amiket már használt itt.
- Jól van, na. Bocs. - Leteszi az ágyneműt, és elkezdi keresni a kulcsát.
- Nem kell elmenned.
- De hát azt mondtad...
- Ügy értettem, hogy az a kanapé iszonyú kényelmetlen. Alhatsz az
ágyamon. Majd én fekszem a kanapéra.
- Nem akarom elfoglalni az ágyadat. Szívesen alszom a kanapén. Már
aludtam rajta.
- Szóval tudod, milyen szar.
- Jobb, mint visszamenni Margot-hoz, és egyedül lenni. Nem akarom,
hogy le kelljen mondanod az ágyadról. - Leül a kanapéra, és magához szorítja a
párnát.
- Akkor oszd meg velem.
- Mi? - Elkerekedik a szeme, én pedig elnevetem magam.
- Nem úgy, csak osztozzunk meg az ágyon. Aludjunk rajta mindketten.
Óriási ágy... Eszre se fogsz venni.
- Ezt azért kétlem. - Körülnéz, mintha próbálna kitalálni valami más
megoldást. - Amúgy mégis miért csak egy ágy van ebben a házban?
- Amanda szobájában van egy franciaágy, de meg sem lehet találni, mert
rászoktam, hogy ott tárolok mindent, szóval már ki sem látszik a sok kacat alól.
A régi szobámban lévőtől megszabadultam, mert a nagyapámnak kórházi
betegágyat kellett hozatnom. Úgyhogy most már csak a hálószobában lévő ágy
maradt. — Nastya nem sajnálkozva néz rám, hanem egyszerűen úgy, mintha
megértene.
- Annyira nem lehet vészes - jelenti ki, és elindul Amanda szobája felé. Az
ajtó mindig csukva van, és Nastya még sosem ment be ebbe a helyiségbe, de
most benyit.
Rálép a vékonyka csíkra, ami még kilátszik a padlószőnyegből, és körbenéz a
szobában. Az ágyra dobozokat és régi, összehajtott ruhákat halmoztam.
Teleraktam a helyiséget azon saját készítésű bútoraimmal, amikkel nem voltam
elégedett, meg mindenféle holmival, amit tarthatnék a garázsban is, mégis itt
tárolok, mert a műhelyemben fontosabb a szabad hely, mint idebent.
- Na jó, tényleg olyan vészes — nevet Nastya, majd kíváncsian hunyorít,
és megfordulok, hogy lássam, mit vett észre. - Neked van zongorád - mondja
halkan, és odalép a hangszerhez. - Miért van itt eldugva?
- Amanda tanult zongorázni. Én sohasem. Pár évvel ezelőtt gurítottam be
ide, mert kellett a hely a nappaliban az egyik asztalnak.
Végigfuttatja az ujjait a billentyűkön, olyan finoman, hogy nem is vagyok
biztos benne, megérinti-e őket egyáltalán. Mély tisztelet árad a mozdulatból.
- Tudsz zongorázni? — kérdezem, mert sosem említette.
- Nem - feleli. Csak pár másodperc múlva néz fel rám, addig a
billentyűzetet bámulja. — Egyáltalán nem.
Amikor később bebújok mellé az ágyba, egyáltalán nem számít, milyen nagy a
matrac - hiszen nem vagyok totál agyhalott. Tudom, hogy ez egy iszonyatosan
rossz ötlet, aminek még annál is rosszabb vége lesz. Ám Nastyának igaza van.
Jó nem egyedül lenni. És a kanapé pokolian kényelmetlen.
- Velem van gond, vagy ez tényleg nagyon fura? - kérdezi végül,
húszpercnyi feszült hallgatás után, mivel egyikünk sem képes elaludni.
- Nem a te készülékedben van a hiba - hagyom rá.
- Akarod, hogy elmenjek? — kérdezi.
- Nem. - Nem az a lényeg, hogy bármi is történjen köztünk. Nem mintha
nem akarnám, valószínűleg nem is lenne szabad ennyire akarnom őt. De tényleg
nem ez a lényeg. Csak örülök, hogy itt van.
 Felém nyúl, a karomhoz ér, közvetlenül a vállam alatt, és végigsimítja, amíg el
nem jut a kézfejemig. Arra emlékeztet, ahogy az imént a zongorát cirógatta,
érzem a karomon ujjai nyomát. Enyhülést hoz.
Aztán szó nélkül hozzám bújik, és így alszunk el. Kéz a kézben. Együtt.
A szerdai rajzórán Clay Whitaker megmutatja a portfolióját, amin örökké
dolgozik, és én legszívesebben pofán vágnám. Folyton fejleszti a mappában lévő
anyagát, hozzátesz-kivesz egy rajzot, attól függően, hogy milyen versenyre
nevezett be, vagy éppen milyen egyetemre jelentkezett, aztán mindig
megmutatja nekem, pedig sosem kérem, ráadásul szart sem tudok a művészetről.
Nem maga a portfolió dühít, hanem az, hogy itt mutatja meg, az óra közepén,
miközben a rajzai láttán alig bírok kifejezéstelen képet vágni. Azt hiszem,
próbára tesz. Clayre nézek, aki le sem veszi rólam a szemét, és biztosan tudom,
hogy próbára tesz.
Minden egyes rajza Napsugárról készült. A létező összes szögből
megörökítette az arcát. Minden érzelem, amit szerintem ember megélni képes,
ott van a lány tekintetében ezeken a képeken. Megbocsátok Claynek minden
percért, amit Napsugár vele töltött, nem pedig az én garázsomban.
- Rajzolj egyet nekem is! - csúsznak ki a szavak a számon, mielőtt jó
mélyen magamba fojthatnám őket.
- Azt akarod, hogy rajzoljalak le? - Ingerült vagy csalódott. Nem azt a
reakciót nyújtottam neki, amire számított.
- Nem, azt akarom, hogy Nastyát rajzold le. Nekem.
Clay ennek már láthatóan kicsit jobban örül.
- Hogy? - kérdezi.
- Mit hogy? - Bosszúsan válaszolok, és bosszús is vagyok, de saját
magamra. A rajzóra kellős közepén világgá kürtöltem az érdeklődésemet, és
Clay most még egy kicsit vájkálni fog benne, csak úgy, poénból.
- Hogy látod őt, milyen lánynak? Ha azt akarod, hogy lerajzoljam neked,
akkor a te szemeden át kéne látnom őt. Nem a magamén.
- Már vagy száz képet rajzoltál róla. Csak rajzolj róla még egyet, vagy add
nekem az egyiket — mutatok a mappájára.
- Amikor Nastyára nézel, milyen érzés fog el?
- Szórakozol velem, bazmeg? Felejtsd el. — Kinyalhatja a seggem, ha
érzelmekről akar itt dumálni.
- Nyilvánvalóan megvan az oka, hogy akarod azt a képet.
- Kell egy kép, amire kiverhetem. Mit érdekel az téged? - Folytatom a
rajzolást, hogy ne kelljen felnéznem, bár tönkreteszem a vázlatot, amin
dolgozom. Kénytelen leszek újrakezdeni, de nem érdekel.
- Boldogság, félelem, frusztráltság, sóvárgás, barátság, düh, szükség,
kétségbeesés, szerelem, vágy?
- Igen
- Mármint melyik igen?
- Mindegyik - felelem, mert most már nyakig benne vagyok, akár tetszik,
akár nem.
- Pár napon belül meglesz.
Clay az ígéretéhez híven két nap múlva egy nagy kartondossziéval lép be az
osztályterembe, odaadja nekem, és azt mondja, hogy ne nyissam ki, amíg haza
nem érek. A lelkem mélyén szinte reménykedtem benne, hogy elfelejti, vagy
hogy csak rémálom volt az egész, és igazából nem is kértem erre. Aztán
megmutat még egy képet, amit hozzáadott a portfoliójához, és most már tudom,
hol volt Napsugár az elmúlt két napban.
- Te megszállott vagy - közlöm vele, és visszaadom a mappáját.
- Csak én?
- Igen. - Kétkedve néz rám, és tisztában vagyok vele, hogy óriási hibát
követtem el, de most már nem bírom visszacsinálni. - Én csak egy képet
akartam. Nem kértem volna, ha előre tudom, hogy így fogsz szemétkedni
miatta.
- Nyugi - mondja, és egy pillanatra eltűnik az önteltsége. - Nem fogom
elárulni Nastyának.
Ezt elhiszem. Nem szólunk egymáshoz egy percig, mely idő alatt az agyam
elhagyja a testemet, és szabadságra megy.
- Van programod ma estére? - kérdezem Claytől.
- Randira akarsz hívni?
- Gyere el vacsorára Drew-ékhoz! Ma este, hatkor. — Nyilvánvalóan
elment a józan eszem. Drew szülei elutaztak a hétvégére, de az anyukája főzött
egy tonna kaját, és ragaszkodott hozzá, hogy szokás szerint megtartsuk a
vasárnapi vacsorát. Aztán úgy döntöttek, hogy korábban hazajönnek, így Drew
előrehozta a vacsit ma estére.
- Te megőrültél — feleli Clay. — Először a kép, most meg ez? Én nem
leszek áldozata az önpusztító hadjáratodnak.
- Még egy kis időt tölthetnél megszállott rajongásod tárgyával - biccentek
a vázlatfüzete felé. - Ha akarod, hozd magaddal Fotós Michelle-t.
- Ugye tudod, hogy Drew ki fog akadni, ha Michelle meg én megjelenünk
a házában?
- Igen.
- Tehát hatkor?
- Hatkor. Nastya
M ostanában átveszem az irányítást, amiben csak tudom. Igaz, azt nem tudom
megakadályozni, hogy véletlenszerűen rám leljen valahol, valamikor valami
pszichopata, de azt igenis én döntöm el, mit teszek vele, ha megtalál.
Az elmúlt két évben elég önvédelmi tanfolyamra jártam, hogy tudjam, több
mindent is tehettem volna azon a bizonyos napon. Nem vagyok a
harcművészetek mestere. Közel sem. Mindössze néhány nehéz, de őrült király
kiütési technikát tudok, meg egy-két alapvető, csúnya, utcai bunyós fogást, ám
talán még ez is elég lett volna. Kikaparhattam volna a rohadék szemét, vagy
összezúzhattam volna a légcsövét, vagy tenyérrel fülön vághattam volna, vagy
tökön rúghattam volna, vagy élhettem volna azzal a praktikus örök
klasszikussal, hogy sikoltok és elrohanok. Semmi ilyet nem tettem. Hogy mit
tettem helyette? Mosolyogtam, és köszöntem. Mert udvarias voltam. És hülye.
Drew felhajtóján nem áll autó, amikor Joshsal leparkolunk a ház előtt. Josh
fogja a süteményes dobozt - amit Margot-tól kaptam ajándékba, csak úgy —, és
beviszi a házba, én pedig követem. Nehéz megállni a mosolygást, hiszen ahhoz
vagyok szokva, hogy fát cipel előttem, így a rózsaszín, műanyag süteményes
dobozzal a kezében merőben szokatlan látvány. Drew meg Sarah a konyhában
van, ahol Mrs. Leighton szorgoskodna. Máris érzem a vacsora szagát. Olasz
kaja.
- Josh! - csattan fel Sarah, amint belépünk. - Nem úgy van, hogy legfeljebb
száznyolcvan fokon szabad kaját melegíteni?
- Kettőhúszon gyorsabb lenne - ellenkezik Drew.
- De úgy kiszárad — makacskodik Sarah. Úgy tűnik, ez a vita már jó ideje
tart. A lány undorodó pillantást vet rám, amit szerintem csakis nekem tartogat.
- Attól függ, milyen fogásról van szó, de ja, olyan magas hőfokon
valószínűleg ki fog száradni — közli Josh, és megkerüli őket, hogy lerakja a
süteményeket a pultra. A dupla sütő mindkét rekeszéből áradó hőtől a
konyhában fullasztó a meleg, és aggódom, hogy a sütiket díszítő vajas-vaníliás
tojáshab ezt nem fogja kibírni. A kezem egyáltalán nem remegett, miközben
aprólékos gonddal a sütikre nyomtam a keveréket a habzsákból, így a bevonat
kivételesen tökéletesre sikerült.
- Na ugye! - vágja Sarah a bátyja képébe, és diadalittasan a sütőhöz lép,
hogy csökkentse a hőfokot. Ezek szerint ételmelegítés terén is Josh szava a
döntő.
- Kapd be - vág vissza Drew.
- Itt a csajod, kérd meg őt! - Sarah eltúlzottal! édes mosolyt vet rám, majd
eltűnik a folyosón, a szobája felé véve az irányt.
- Utálom a húgomat - jelenti ki Drew, de elengedi a füle mellett a csajára
vonatkozó megjegyzést.

Körülnézek a konyhában: a pulton számtalan tál és edény sorakozik. Drew

anyukája nyilván tudta, hogy végül négynél többen leszünk, mert egy
hadseregnek elég kaját készített.
A következő negyedórában négyszer csöngetnek. Elsőnek Piper érkezik, egy
olyan szerelésben, amit nyilván előre egyeztetett Sarah-val. Köszön Drew-nak
meg Joshnak, majd elindul a barátnője szobájába, anélkül, hogy tudomást venne
a jelenlétemről. Utána Daniién Brooks és Chris Jenkins érkezik. A kalapácsos
Christ ugyebár ismerem technikaóráról. Félszegen néz rám, és köszön. A
kalapácsos eset óta igyekszik még jobban levegőnek nézni. Nem hittem volna,
hogy ez egyáltalán lehetséges, ám Chris lenyűgöző teljesítményt nyújt. Damient
láttam már a suliban, de még sosem találkoztunk. A mellemet bámulja, viszont
nem szól hozzám. Chris mindkét karjában egy-egy rekesz sört tart. Damien bal
kezével egy tizenkettes csomag dobozos sört, jobbjával egy üveg tequilát fog.
Drew nyilván igencsak másként festette le nekik a vasárnapi vacsorát a
megszokottnál, és most már azt is értem, miért rakta át péntekre. Persze lehet,
hogy én még ennél is kreatívabb voltam, amikor néhány nappal ezelőtt, a női
mosdóban meghívtam ide Tierney Lowellt. Amikor harmadszor szólal meg a
csengő, egyedül én tudom, hogy az ő érkezését jelzi.
Szerdán bementem az idegen nyelvi folyosó legvégén lévő mosdóba. Tierney
nyilván meglátott, és direkt utánam jött, mert egyértelműen nem a
mellékhelyiséget akarta igénybe venni. Miután megmostam a kezem,
odanyújtott nekem egy papírtörülközőt, de olyan fenyegető mozdulattal, hogy
muszáj volt gondolatban fejet hajtanom előtte, hiszen mindenképp tiszteletet
érdemel az, aki képes veszélyes gesztust csinálni egy eldobható kéztörlő
átadásából. Tierney persze továbbra is csúnyán meredt rám, én pedig nem
akartam udvariatlannak tűnni, úgyhogy viszonoztam szúrós tekintetét. Olyan
elképesztően abszurd volt az egész, hogy kis híján elnevettem magam. Komoly
önuralom kellett hozzá, hogy ki ne törjön belőlem a kacagás, de komolyan
vettem ezt a farkasszemnézést, és nem akartam veszíteni. Tierney nyilvánvalóan
mondani akart nekem valamit, így díjaztam volna, ha végre kinyögi, mert
megfélemlíteni úgysem tud, mindegy, hány pletykát hallok róla, miszerint köze
van drogdílerkedéshez, illegális abortuszokhoz, késelésekhez. Még azt is
hallottam, hogy direkt üvegszilánkokat szór szét a parton.
A szóbeszédnek egy szavát sem hittem el, és igencsak reméltem, hogy Tierney
végre nem fog rám úgy nézni, mintha megmérgeztem volna a nagymamáját.
Igazán kedvelem őt, és szeretném, ha ő is megkedvelne, mert hogy őszinte
legyek, jól jönne nekem egy barátnő, akivel néha elbeszélgethetnék a magam
néma módján.
- Biztos jó sok ügyes trükköt ismersz, ha még mindig nem untatod őt. -
Rejtély megoldva. Drew. Mondanám, hogy hát persze, mintha kezdettől fogva
tudhattam volna: csakis Drew-ról lehet szó. Azonban nem jöhettem rá, hiszen
még most sem értem. Még ha Tierney meg Drew tényleg kavartak is, ahogy Josh
állítja - és Drew esetében bármi lehetséges akkor sem értem, mi baja a lánynak,
hiszen ő sem tűnik ragaszkodó típusnak, aki hosszú távú kapcsolatra vágyna.
Amennyire én látom, Tierney Lowell nem olyan csaj, aki hagyná, hogy bárki is
kihasználja, pláne nem Drew Leighton. Bármit megadtam volna, hogy a
bizalmába avasson, mert kíváncsi voltam a teljes igazságra. Szörnyen kíváncsi.
Némán szentségeltem. Tudtam, hogy kénytelen leszek nekiállni, írogatni.
Ezzel megszegtem a saját szabályomat, de az ügyet elkönyveltem élet-
halálkérdésnek: nem maradt más választásom, hiszen különben megölt volna a
kíváncsiság. Elvettem tőle a kezében lévő füzetét, és kikaptam egy tollat a
táskámból. Úgy döntöttem, nem kertelek, mert csakis egy oka lehetett, hogy ez a
lány sarokba szorított a mosdóban: színtiszta, hamisítatlan féltékenység. Még
mindig szereted? — írtam a papírra, majd odavágtam a füzetet Tierney-nek,
iszonyú hatásvadásznak érezve magam.
 Tátott szájjal meredt rám, aztán résnyire szűkítette a szemét, és erőltetetten
csípős hangnemben válaszolt:
- Soha nem szerettem őt.
De nem nevetett ki, nem a világ legabszurdabb felvetéseként reagált a
kérdésemre, úgyhogy visszavettem a füzetet, és beleírtam a meghívást.
Összejövünk páran Drew-éknál vasárnap hatkor. Ez logisztikai infó volt, tehát
teljességgel leírásra érdemes.
Tierney elolvasta, és leplezetlen kétkedéssel nézett rám, nyilván ismerte már
Leightonék hagyományát.
— Vasárnap esténként családi vacsit tartanak.
A fejemet csóváltam, és az írásra mutogattam, reméltem, hogy ez meggyőzi.
Tudtam, hogy nem teljesen hitte el, nem akarom csapdába csalni, disznóvérrel
leönteni és nyilvánosan megalázni, de az is látszott rajta, hogy felkeltettem az
érdeklődését. Úgy hagytam ott, hogy nem tudtam, végül a bizalmatlansága vagy
a kíváncsisága fog diadalmaskodni.
A többiekkel ellentétben Tierney megvárja, hogy beengedje valaki. Nem voltam
biztos benne, hogy eljön; tegnap bedugtam a szekrényébe egy cetlit, miszerint
változott a dátum, de fogalmam sem volt, látta-e egyáltalán. Amikor Josh ajtót
nyit neki, Tierney szinte idegesnek tűnik, ahogy a tornácon álldogál. Rövid
farmerszoknyát visel, és két lila, spagettipántos felsőt, a rövidebbet a hosszabbik
fölé véve. Tényleg nagyon szép lány; csak állandóan dühösnek tűnik, bár talán
csak olyankor, amikor rám néz.
- Tierney? - kérdezi Josh, nem mintha nem lenne biztos a nevében, ám
nyilván fogalma sincs, mit keres itt a csaj. Figyelem a reakcióját, de hát Joshról
van szó, akinek arca szokás szerint semmit sem árul el. Akár arra is ajtót
nyithatott volna, hogy két hiéna szexei a tornácon, és ugyanilyen fapofát vágna.
A minap szívesen kifaggattam volna jobban Drew-ról meg Tierney-ről,
viszont mindig furán reagál, ha a haverjáról kérdezem, így gondoltam, inkább
türelmesen megvárom a ma estét.
- Meg vagyok hívva - közli vele a lány, mert nem akar szánalmasnak
tűnni, mintha hívatlanul állított volna be Drew-hoz, reménykedve, hogy
összejönnek, csak mert a srác szülei nincsenek itthon. Elég szarul érzem
magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Josh erre nem szól semmit. Csak kitárja
az ajtót, beengedi Tierney-t a házba. A lány észreveszi, hogy az ebédlőből
figyelem, ám csupán a szerelésemet veszi szemügyre, mielőtt egyenesen a
konyhába indul. Tierney tökéletesen ismeri a járást ebben a házban.
Próbálom feltűnés nélkül utolérni, mielőtt beér a konyhába. Látni akarom
Drew reakcióját. Amint a lány átlépi a helyiség küszöbét, hallom, hogy Damien
Brooks felkiált:
- Né má, Tierneycica! - Ezzel végképp bebizonyítja, hogy kolosszális
baromarc. - Mi a pálya, kisanyám? Nem tudtam, hogy te is jössz.
- Én sem. - A lány Drew-ra összpontosít, aki épp most tér vissza, miután
berakta a sör nagy részét a garázsban lévő hűtőbe.
 - Tierney - szól a srác, elfojtva első meglepetését.
- Drew.
- Kaptál meghívót?
- A te k i s . - Elhallgat, és felém int. - Szóval ő hívott meg.
Tudtam, hogy ezt nem úszom meg. Drew odalép hozzám, átkarolja a derekam,
és magához húz. Mostanra teljesen hozzászoktam, hogy folyton a tulajdonjogát
reklámozza, úgyhogy nem ellenkezem. Josh tekintete a derekamat átfogó karra
siklik, majd kimegy a konyhából.
- Jópofa, nekem nem is említette - mondja Drew, de nem úgy hangzik,
mintha valóban jópofának tartaná. Ujjai egészen kicsit megszorítják a csupasz
hasamat, amelyről felcsúszott a felsőm. Ellököm magamtól, és bemutatok neki.
Igyekszem úgy tenni, mintha folyton így évődnénk egymással, ami
tulajdonképpen igaz, de Drew-nak akkor is tudnia kell, hol a határ. Ügyelek rá,
hogy az arckifejezésem ezt világosan az értésére adja.
- Később megkapod a magadét, Nyanyuska. ígérem. — Hozzám beszél,
ám egyre csak Tierney-t nézi. - Most a vacsoravendégeimmel kell
foglalkoznom! - Hangos tapsolással igyekszik felhívni magára a figyelmet,
pedig már amúgy is őt figyelte mindenki. — Ismeritek a szabályt! Mindenkinek
segítenie kell! - Szedett-vedett csapatunk minden tagja, az elkényeztetett
úrigyerektől a botrányos balhésig, pillanatokon belül szépen kiveszi a részét a
munkából. Edényeket veszünk elő, italokat töltünk, ide-oda járunk a konyha és
az ebédlő között. Damien Brooks a konyhapultnál áll, fokhagymás kenyeret
szel, Tierney Lowell pedig az ebédlőasztal fölé hajol, hibátlan legyezőt hajtogat
a szalvétákból. Szürreális. Drew anyukája nagyon büszke lenne ránk.
Mire Clay beállít Fotós Michelle-lel, már senkit sem lehet megdöbbenteni.
- Elárulnád, mi folyik itt? — suttogja Josh, hogy csak én hallhassam,
miközben egymás mellett megyünk be az ebédlőbe, kezünkben tányérokkal és
ezüst evőeszközökkel. Dühös rám? Nem tudom.
Az biztos, hogy Tierney-t nem lett volna szabad meghívnom, de emiatt Drew-
nak kéne haragudnia. Nem felelek, nagyon örülök, hogy körülvesznek a többiek,
így nem kell válaszolnom. Ki tudja, hogy sül el az este? Ez a vacsi olyan, mint a
Nulladik óra puskaporos hordóval felturbózva, és kíváncsi vagyok, melyikünk
fogja meggyújtani a gyufát.

Josh

A vacsora végeztével, miután leszedtük az asztalt, mind a nappali kanapéin

kötünk ki. Elég rendesen fogy a sör, és az üveg tequila, amit az a baromarcú
Damien Brooks hozott, rossz ómenként mered ránk a dohányzóasztalról.
Sarah két üveg sört ivott meg a vacsorához, és már most nevetségesen
viselkedik. Még kettő, és a padlószőnyegre fog ájulni. Az a jó abban, ha Sarah
iszik, hogy olyankor néhány percre nem hülye picsa, én pedig visszaemlékszem,
miért is kedveltem őt valaha, és miért utálom, amilyenné vált.
 Napsugárt keresve körülnézek, látom, hogy épp kijön a konyhából. Elmegy
Damien mellett, aki megragadja a karját, hogy valamiért megállítsa. Fel sem
fogom, mi történik, csak azt tudom, hogy kábé másfél másodperccel később
Damien a földön hasal, Nastya térdével a hátában. Aztán a csaj ugyanolyan
gyorsan le is száll róla.
- Ez meg mi a fasz volt? - nyavalyog Damien, miközben feltápászkodik, és
úgy tesz, mintha kutya baja se lenne, pedig nyilvánvaló, hogy valamije nagyon
is fáj. Viccesnek tartanám a történteket, ha nem láttam volna Nastya arcát. De
láttam, és tudom, hogy mindez egyáltalán nem vicces. A falhoz hátrált, és nem
tudom, hogy rémült vagy dühös. Próbálok szemkontaktust teremteni vele, hogy
lássam, jól van-e, de szerintem direkt nem néz rám. Gondolkodom, hogy
osonhatnánk ki innen néhány percre, ám esélyem sincs kitalálni valamit.
- Ezt most rögtön meg kell tanítanod nekem! - Sarah szeme elkerekedik,
most először nem utálkozva néz Nastyára. Hanem félelemmel vegyes tisztelettel.
Igencsak félek és ámulok magam is. Mind nagyobbak vagyunk Nastyánál, és
Damien köztünk a legnagyobb.
Tierney Drew-ra sandít.
- Ezt én is szeretném megtanulni.
A következő órában rögtönzött önvédelmi bemutatóban van részünk. A falhoz
toljuk a bútorokat, és amennyire tudjuk, kipárnáztuk a padlót.
Én játszom a támadót, így Napsugár szépen szarrá ver, miközben megmutatja
testem minden sebezhető pontját, a szemgolyómtól kezdve az alsó bordáimon és
az ágyékomon - amit egyáltalán nem bánnék, ha megérintene, de még
illusztrálni sem hagyom, hogyan bánthatna - át egészen a lábfejemig.
Kétségtelen, hogy én pórul jártam ezzel a bemutatóval. Szerencsére Napsugár
igazából nem akar bántani, de láthatóan végtelenül komolyan veszi, hogy jól
megértesse a többiekkel mindazt, amit mutat nekik. Nem kérdés, hogy szerinte
ez nem vicc.
- Félek, hogy kárt teszek benned - mondom, amikor ismét jelzi, hogy
támadjak rá. Igazság szerint attól félek, hogy ő tesz kárt bennem. Iszonyú erős.
Felkap egy darab papírt a pultról, ráfirkant valamit, aztán odaadja nekem.
Kihívóan mered rám, én pedig igyekszem nem mosolyogni.
Kevés vagy te ahhoz. Ne légy már ilyen beszari!!!!!
Azért heccel, mert úgy véli, igazából nem is próbálom bántani. Igaza van,
tényleg nem. Minden egyes alkalommal úgy tervezem, hogy teljes erőből
megyek neki, de aztán képtelen vagyok rá, és visszafogom magam. Nagyon
zabos lehet, ha írásban kommunikál, úgyhogy összeszedem magam. Végre úgy
esem neki, mintha tényleg földre akarnám rántani. De megint én landolok a
földön. Nyilván ezerszer gyakorolta már ezt a mozdulatot, nekem meg
fogalmam sincs, hogy csinálta. Az a szomorú, hogy szerintem ezúttal ö fogta
vissza magát miattam.
Aztán, mielőtt mindenki szétszéled, Nastya fogja a papírt, és ismét írni kezd.
Azt hiszem, nekem akar üzenni valamit, mert furcsa, hogy egyáltalán hajlandó
írni. Ám
miután végez, Sarah-nak meg a többi lánynak nyújtja oda a papírt, majd
azonnal elfordul tőlük, és nekilát felszedni a párnákat a földről.
Igyekszünk rendet rakni a szobában, de nem igazán erőltetjük meg magunkat.
A kanapék helyretologatása után úgy döntünk, ez elég is lesz. Sarah lerakja
Napsugár papírját az egyik dohányzóasztalra, amikor kimegy a konyhába még
egy sörért, így végre elolvashatom. Megadta a harcművészeti központ nevét,
ahova jár, alá pedig odaírt még néhány szót, csupa nagybetűvel:
RÖGTÖN ÉS GYORSAN EL KELL FUTNI!
Drew leül a kanapé egyik végén, és maga mellé húzza Nastyát. Én letelepszem
a lány másik oldalára. Egymáshoz simul a lábunk, de ő nem húzza el az övét, és
én sem az enyémet. Az elmúlt egy órában a keze bejárta az egész testemet; azt
hinné az ember, hogy ez már elég. De közel sem elég. Sosem tudnék betelni az
érintésével. Bár úgysem számít, hiszen az est végére valószínűleg Drew ölében
fog ülni.
- Tudom már! - mondja akadozva Sarah, majd letesz a pultra még egy üres
sörösüveget, és ledobja magát a kétszemélyes fotelba. - Játszunk felelsz vagy
merszet!
- Béna! - kiáltja Damien a konyhából, ahol épp a konyhaszekrényeket
nyitogatja, kupicákat keres.
- Az a játék tök nyomi - helyesel Chris.
- Én játszanék felelsz vagy merszet — jelenti ki Drew, miközben
végigfuttatja az ujjait Napsugár karján, mire én legszívesebben pofán vágnám.
- Tényleg? - lelkesedik Sarah, máris túl részeg ahhoz, hogy gyanakodjon.
- Igen, ha tizenhárom éves lúzer volnék.
Mielőtt a húga elküldhetné melegebb éghajlatra, Tierney áthajol a
konyhapulton.
- Félsz játszani, Drew?
- Reszketek a félelemtől, Tierney. Mondd csak, miért is vagy te itt? - Fogja
Nastya kezét, puszit nyom rá, majd leteszi a saját lábára. Tökéletesen tudatában
vagyok minden egyes alkalomnak, amikor a lányhoz nyúl, és ettől úgy érzem
magam, mint valami őrült zaklató.
- Azért, hogy felelsz vagy merszet játsszak - makacskodik Tierney
higgadtan, majd megkerüli a pultot, és kiveszi Damien kezéből a kupicákat.
Lerakja a poharakat az asztalra, és megtölti őket tequilával. - Mindenki játszik.
Aki nem vállal be egy feladatot, az iszik egy kupicával. Ilyen egyszerű. -
Megtölti az utolsó poharat is, és egyenesbe állítja az üveget, anélkül, hogy egy
csöppet is elpazarolna.
Félig-meddig arra számítok, hogy Clay meg Fotós Michelle legalább egy
kicsit megdöbbennek, de úgy tűnik, inkább csak jót derülnek a helyzeten.
Gondolom, ha az ember csak néző, akkor irtó szórakoztató lehet ez az egész
este.
- Oké, Drew. Felelsz vagy mersz? - A negyedik körnél tartunk, és most
Chris kérdez. Már az első kör után kezdtek eldurvulni a dolgok, és nagyon
nyomaszt a helyiséget betöltő feszültség. Nem bánnám, ha hazamehetnék.
Napsugár három kupicával ivott meg, és rendesen be van csípve. Minden
körben a felelést választotta, ám még leírni sem volt hajlandó a válaszokat a
kérdésekre. Arról faggatták, hogy hány sráccal szexeit eddig, hány évesen
veszítette el a szüzességét, és mi volt a legfurcsább hely, ahol szexeit. Válasz
helyett mindannyiszor felhajtott egy kupica tequilát. Ebben a körben Piper
ejtette a szex témát, sikerült összeszednie a bátorságát, hogy megkérdezze
Nastyát, miért nem beszél. Erre felálltam, és ledöntöttem helyette a piát.
- Felelek — válaszolja Drew.
- Milyen gyorsan fűzted meg, hogy... — Chris Nastyára pillant, és
elhallgat.
- Hogy mi? Minek kérdezel rá, ha kimondani se bírod? - nevet gúnyosan
Piper.
- Szerintem betojt — vihog Sarah. - Tudja, hogy a csaj simán szétrúgja a
seggét.
- Amúgy is tök fölösleges kérdés. Mindenki tudja, hogy már keféltek. Kit
érdekel, mikor? - szól Damien.
- Nem számít - ellenkezik Tierney. - A kérdés fel lett téve. Drew-nak
felelnie kell, különben iszik.
Drew Nastyára néz, és ha nem figyelném őket gondosan, talán észre sem
venném a kettőjük közti néma kommunikációt, így viszont a többiekkel
ellentétben jól látom, hogy kimondatlanul megállapodnak valamiben. Már a
kérdés is zavart, de ez még jobban zavar.
— Trevor Mason buliján. A tanítás második hetében.
— Az pár hónappal ezelőtt volt. Nem rekord ez nálad, Drew? — kérdezi
Tierney, ám sehogy sem sikerül a hangjába erőltetnie a gyűlölködést, amit
sugározni szeretne.
Még mindig ez a téma, de én nem figyelek tovább a dumájukra. Trevor Mason
buliján itatta Drew úgy le Napsugárt, hogy az éjszakát a fürdőszobám padlóján
töltötte, én meg annyira paráztam, hátha alkoholmérgezést kapott, hogy kis híján
bevittem a kórházba. Drew megdugta, én meg takaríthattam fel a hányását.
A lelkem mélyén szerettem volna azt hinni, hogy hozzá sem nyúlt a lányhoz,
legalábbis nem úgy. De nem kérdeztem, mert csak a lelkem legmélyén
reménykedtem ebben. Közben nagyon is tisztában voltam vele, hogy fennáll a
lehetőség, miszerint lefeküdtek egymással, és ha valóban ez történt, legalább
nem akartam biztos lenni benne.
- Drew - mondom, és nem érdekel, milyen dühösnek hangzóm. — Felelsz.
- Drew most volt, és egyébként is, neki kell választani - nyavalyog Piper,
de senki nem áll a pártjára a szabályok védelmében, mert mind tudni akarják, mi
a francról van szó. Drew-t meg Nastyát kivéve, akiken látszik, hogy szeretnének
rám szólni, fogjam be a pofámat. Remek tanács lenne. Sajnos nem fogadom
meg.
 - Felelsz, Drew. — Azóta sem vettem le róla a szemem, és érzem a
Nastyából áradó feszültséget. Elhúzza a kezét Drew-tól, és finoman megbök a
lábával, de nem veszek róla tudomást.
- Jól van — egyezik bele Drew.
A buli előtt vagy után dugtad meg? - Pontosan tudja, miért kérdezem.
- Tölts egy kupicával, Tierney! - szól, végig a szemembe nézve. Talán
hülye vagyok, hogy azt hittem, nem kefélne egy ilyen részeg lánnyal.
- Sziasztok! - Ez a hang kizökkent a Drew-val való farkasszem-nézésből,
és dermedten figyelem a szobába belépő Leigh-t. Még azt sem hallotta meg
egyikünk se, hogy bejött valaki a házba. Töröm a fejem: találkozóm lett volna
vele? Tudtam egyáltalán, hogy hazajön? Hirtelenjében százszor kisebbnek tűnik
a helyiség, csapdában érzem magam. Leigh és Napsugár egy szobában olyan
látvány, amiről két bolygó ütközése jut eszembe. A világ végét jelentő
katasztrófa. Pedig már órákkal ezelőtt elegem volt a drámából. Pontosan ezért
kerülöm én az ilyen szarságokat.
Leigh mosolyog, fogalma sem lehet róla, mit művel. Eddig is rossz volt a
helyzet, és ő most csak ront rajta. Ösztönösen felkelek, ahogy Leigh felém
közeledik. Látom, hogy Drew az ölébe húzza Nastyát, és a fülébe suttog
valamit. A lánynak szinte a szeme se rebben, és én nem felejtettem el, hogy
választ akarok kapni Drew-tól, mielőtt elmennék innen.
- Hát te? - kérdezem, igyekszem nem kimutatni, milyen bosszús vagyok,
mert Leigh nem csinált semmi rosszat, de én nagyon-nagyon nem akarom őt itt
látni.
- Úgy alakult, hogy hazajöttem a hétvégére — magyarázza. — Elmentem
hozzád, de nem voltál otthon. A barkácsáruház zárva van — mosolyog engem
jól ismerve úgyhogy gondoltam, csak itt lehetsz.
- Nem szükséges eltitkolnod, hogy csak engem akartál látni, Leigh, de
értékelem a ravasz kifogásaidat. — Ha Drew azt hiszi, hogy ezzel enyhíti a
feszültséget, akkor tényleg idióta.
Te semmit sem változtál, igaz? - mosolyog rá Leigh.
- Te viszont igen. Szerintem nagyobb lett a melled - bök feléje az állával
Drew, majd másik vágányra vált, mielőtt Leigh reagálhatna. - Kár, hogy
lemaradtál a király felelsz vagy mersz csatánkról. Épp most fejeztük be a
játékot. - Talán mégsem olyan idióta. Igyekszik menteni a bőrét. Leigh érkezése
egérutat kínált neki, és ő ki is használja.
- Általános óta nem játszottam felelsz vagy merszet — nevet Leigh, és leül
a kanapéra Drew meg Nastya mellé, lehúzva magával engem is, így egy centi
szabad hely sincs köztünk. Nastya egyfolytában Leigh-t lesi, rám viszont nem
néz.
- Bár mi is ezt mondhatnánk! - nyögi Damien.
- Az előbb még nem utáltad ennyire, amikor azt adtad fel Pipernek, hogy
verje ki neked a gardróbban — vág vissza Sarah.
- Hagyjuk már a francba — sóhajt nagyot Tierney. — Túl sok dráma ez
egy szobára. Elég most már a tequilából, csak meghülyül tőle mindenki. - Egy
zacskó füvet dob a dohányzóasztalra, majd Drew-hoz fordul. — Kell nekem egy
kétliteres kóláspalack, valami, amivel műanyagot lehet vágni, egy szűrő, meg
egy kancsó víz.
Dali egész munkássága semmi ahhoz a jelenethez képest, ami ezek után
kibontakozik Leightonék nappalijában. Ugyanazok az emberek, akik fél órával
ezelőtt még nagyban szabotálni igyekeztek egymást, most közös erőfeszítéssel
kutakodnak egy házi készítésű vízipipa hozzávalói után. Úgy járulnak a
különféle holmikkal Tierney elé, a jóváhagyására várva, mintha hangyák
lennének, a csaj meg a királynőjük. Tierney szemügyre veszi az elébe hordott
halmot.
- Szűrő még nincs.
- Azt sehol se találtam - feleli Sarah.
Tierney elhagyja a szobát, eltűnik a folyosón. Amikor néhány perccel később
visszatér, egy kis, kerek szűrő van a kezében.
- Honnan szerezted?
- A fürdőszobai csapból — feleli, azzal letérdel a dohányzóasztalhoz, és
nekiáll gravitációs vízipipát eszkábálni.
Piper gyanakodva méregeti a folyamatot, és bár Tierney még csak félig van
kész, kijelenti:
- Én a számba nem veszem ezt az izét.
- Daniién tökét megfogod, de ezt nem érintenéd a szádhoz? - Tierney
láthatóan felháborodik kissé, hogy Piper részéről pocsékba megy a munkája, és
újabb bosszús sóhajt hallhatunk tőle. — Nem kötelező a disznótor. így sokkal
hatásosabb, de nekem nyolc. - Körülnéz, tekintete Damienen állapodik meg. -
Tessék! - Odavet a srácnak egy csomag cigarettapapírt, és utasítja, hogy
sodorjon Pipernek egy spanglit, de alig áll neki Damien, Tierney félretolja, mert
szerinte elszúrja. - Ha nem értesz a sodráshoz, ne is próbálkozz vele! - csattan
fel.
- Azért nem olyan nehéz — védekezik Damien, de nem ellenkezik, amikor
Tierney visszaveszi a papírt.
- A sodrás művészet, te barom. El a kezekkel! - Tierney ezután olyan
jointot sodor, aminél tömörebbet én még életemben nem láttam. Igaza van, hogy
ez művészet, és az nem kifejezés, hogy ő tehetséges. Én rém bénán sodrok
spanglit, nem mintha gyakran próbálkoznék vele, de azért jó volna képesnek
lenni rá.
- Jó, ha az ember ért a kézimunkához — jegyzi meg Drew, miközben
szórakozottan simogatja Napsugár haját, Tierney pedig csúnya pillantást vet rá,
mielőtt visszatérne a pipakészítéshez.
Tierney-t elnézve az ember óhatatlanul csodálja a munkáját. Csakis erre
összpontosít, mintha csúcstechnológiás műveletet vezényelne, és tisztelettel
viszonyul a feladathoz. Clay egy pillanatra sem mozdul el mellőle, és
elmagyaráztatja vele az egész folyamatot.
Kicsit olyan, mint Napsugár a garázsomban. Tierney minden lépést ecsetel neki,
nemcsak azt részletezi, mit csinál, hanem a tudományos hátterét is. Mintha a
fizikaóra drogos verzióját látnám.
Igyekszem Tierney munkájára koncentrálni, nem pedig azon gyötrődni, hogy
Leigh a combomat cirógatja, miközben Napsugár a másik oldalán ül, és minden
mozdulatát láthatja.
Miután a vízipipa elkészül, Tierney átadja Claynek, és szinte büszkének
látszik.
- Te lehetsz az első. Megdolgoztál érte. - Aztán felénk fordulva közli, hogy
most már mindenki lazuljon el, mert elege van a nagy drámázásból, és esze
ágában sincs a remek füvet seggfejekre pazarolni.
Leigh odahajol hozzám, a fülembe súgja, hogy keressünk egy hálószobát, és
mire észbe kapok, már fel is keltünk a kanapéról, s a folyosón megyünk végig.
Elkövetem azt a hibát, hogy hátranézek, erőt akarok nyerni a kanapén összebújó
Drew és Napsugár képéből, ám amikor megfordulok, a lány engem néz.
Rendületlenül. Hogy biztosan tudjam, felelősséget kell vállalnom azért, amire
készülök. Drew előbb Nastyára, majd rám néz, aztán erősen magához szorítja a
lányt, így az elfordítja a fejét, mielőtt eltűnnék a szeme elől.
 35. Fejezet
Josh

K ikísérem Leigh-t, aztán visszamegyek a nappaliba, és azt kívánom, bár én is

részeg vagy bódult lennék, mint a többiek. Sarah meg Piper már nincsenek itt,
vagyis nyilván a csaj szobájában hevernek ájultan. A kertbe vezető tolóajtón
keresztül látom, hogy Michelle hanyatt fekszik a fűben, az eget bámulja. Vagy
alszik. Innen nem tudom megmondani. A gravitációs vízipipa elhagyatottan áll a
dohányzóasztalon, Damien meg Chris pedig még mindig el vannak szállva, és
épp videojátékban próbálják kinyírni egymást. A szoba másik felében Tierney
leckét ad Claynek spanglisodrásból, és hallom, hogy a rajzművész azt mondja,
portrét akar készíteni róla, mire a jointszakértő hisztérikus nevetésben tör ki.
Drew a kanapén ül, Tierney-t bámulja. Felnéz, amikor meghallja, hogy belépek,
és látom az arcán az undort. Nem hiányzik ez nekem. Bőven eléggé undorodom
én magamtól.
- Hol van Nastya? - kérdezem.
- Érdekel? - Nyomatékosig a bennem, mekkora seggfej vagyok.
- Mi van? - Fáradt vagyok, haza akarok menni, és már órákkal ezelőtt
vészesen tele volt a hócipőm Drew baromságaival.
- Egyszerű kérdés - folytatja. Szavai hallatán ökölbe szorul a kezem, de
nagy önuralommal ellazítom. - Érdekel egyáltalán, hogy hol van Nastya? Akkor
is érdekelt, miközben a vendégszobámban dugtál egy másik csajt? - Nem hiszem
el, hogy van pofája ezt mondani nekem. Hiszen szó sincs arról, hogy Napsugár
meg én együtt járnánk, és Drew ezt mindenki másnál jobban tudja.
Tierney totál be van tépve, küszködve igyekszik felfogni, mi játszódik le
előtte.
- Ne itt, Drew.
- Jól van. Akkor odakint. - Felkel, meglepően józan, és rádöbbenek, hogy
az órákkal ezelőtti vacsora óta nem láttam őt bármihez is hozzányúlni. Nem itta
meg a tequilát, amit kitöltetett magának Tierney-vel, miután nem volt hajlandó
elárulni nekem, részeg volt-e Napsugár, amikor keféltek.
- Válaszolj a kérdésemre! - A kisteherautóm oldalának dőlök, és jobb híján
zsebre dugom a kezem, mert valamit tennem kell vele.
- Hazavittem Nastyát - feleli. - Most te válaszolj nekem! - Nem
szórakozik. Be van rágva.
 - Nem erre a kérdésre gondoltam.
- Tudom. Előbb válaszolj te!
- Igen, érdekel, hol van — gúnyolom a hangnemét.
- Ezt csináltad a vendégszobában Leigh-vel? Érdeklődtél? — Csípős
felsőbbrendűsége kezd az agyamra menni. Nem érdekel, hogy megérdemlem-e
vagy sem.
- Szakítottam Leigh-vel - közlöm vele, bár nem tartozom neki
magyarázattal. És a szakítás közben végig fogalmam sem volt, mit művelek.
Ültem az ágyon, néztem a lány zöld szemét és szőke haját és tökéletes testét,
amely bármikor az enyém lehetett, amikor csak akartam, kötöttségek nélkül.
Mindig is egyszerű volt, kapóra jött, nem bonyolította az életem. És többé már
nem akartam. Na jó, akartam, de most először le kellett volna mondanom
valamiről miatta.
Odahajoltam Leigh-hez, és megcsókoltam, reméltem, hogy ez majd elűz
minden más gondolatot. Lehunytam a szemem, és a Leigh-vel való együttléteim
során most először nem az ő arcát láttam magam előtt. Nem szőke hajat, zöld
szemet, egyszerűséget és könnyedséget képzeltem el. Hanem sötét hajat, sötét
szemet, és sötét, bonyolult, frusztráló, zavarodott mindenséget. És abban a pil-
lanatban, hogy véget vetettem a csóknak, kinyitottam a szemem, s ránéztem a
lányra, aki épp le akarta venni a pólómat, pontosan tudtam, mit veszítenék, ha
ezt választanám. Hogy eddig nem volt ára, de most lenne, és nem érné meg.
Amikor elhúzódtam tőle, Leigh rám pillantott, és mintha rögtön tudott volna
mindent. Mintha már várt volna erre, tudva, hogy előbb-utóbb be fog
következni, csak azt nem, mikor és miért. És úgy gondoltam, még csak meg sem
tudom magyarázni neki, miért.
- Ne haragudj - mondtam, mert fogalmam sem volt, mi mást lehet mondani
egy lánynak, aki épp nekivetkőzik a kedvemért, én meg teljesen váratlanul
elutasítom, látszólag minden ok nélkül. így hát csak ültünk az ágyon, nem
értünk és nem szóltunk egymáshoz, s én rádöbbentem, mennyire más a csönd
Napsugár nélkül.
- A lány Drew ölében - szólalt meg végül Leigh.
- Igen. - Kicsúszott a számon, mielőtt kitalálhattam volna valami
hazugságot.
Leigh hunyorgott, picikét csücsörített, és észrevettem, hogy elkenődött a rúzsa
a szája szélén, s szerettem volna tudni, vajon mennyi került át rám.
- Nem beszél sokat.
- Ó, ha tudnád!
- Na és ö tudja?
Nem feleltem, és kétlem, hogy Leigh választ várt.
- Jaj, Josh... - mondta, a vállamra hajtotta a fejét, és erőltetetten nevetgélt,
ahogy akkor szokott az ember, ha a szomorúságát próbálja leplezni. - Most mit
csináljunk veled? - Legszívesebben rávágtam volna, hogy szerintem ez egy
remek kérdés, és örülnék, ha meg is tudná válaszolni.
 Nem állt fel az ágyról, hogy elhagyja a szobát, úgyhogy én sem mozdultam.
Talán mert fogalmam sem volt, mi ilyenkor az illendő. Ha létezett egyáltalán
helyes lépés abban a szituban, nekem fogalmam sem volt, mi az.
Gondolkodtam, hogy vajon fel kéne kelnem, és otthagynom őt? Búcsúcsókot
kéne adnom neki? Most akkor „szakítanunk” kellene?
Aztán Leigh olyasvalamit tett, amit a megismerkedésünk napja óta nem:
meglepett. Hanyatt dőlt az ágyon, felnézett a mennyezetre, és mesélni kezdett az
egyetemről. Összevissza mindenfélét. Hogy egyik órájáról a másikra menet meg
szokta kerülni a campust, nem pedig átvág rajta, mert úgy nyugisabb, ráadásul
tölgyfák alatt sétálhat, márpedig Floridában nincs elég tölgy. Elmesélte, hogy a
szobatársa tökélyre fejlesztette, miként tud a lehető legnagyobb zajjal ki-
bejárkálni, és hogy csak azért vett fel egy posztmodern irodalomról szóló
kurzust, mert kötelező volt, de mint felfedezte, egyenesen imádja.
Csupa részletet osztott meg velem. Hétköznapi, valós részleteket, amelyekből
mindennapi élete épül fel, s én rádöbbentem, mennyire nem ismerjük egymást,
és hogy ez nagyon nagy kár.
Eszembe jutott minden közös emlékünk az elmúlt három évből, és mindegyik
teljesen egyforma volt. Elnéztem, ahogy Leigh tökéletesen ép keze a blúza egy
gombjával játszadozik, és próbáltam visszaemlékezni, vajon bársonyos-e a bőre,
mert máris elfelejtettem, vagy talán eleve oda sem figyeltem. És kezdtem azt
hinni, hogy igazi, tipikus pöcs vagyok. Ám miután befejezte a mondandóját,
Leigh rám nézett, és elmosolyodott.
- Mindig is hittem, hogy egy nap majd beszélgetünk - szólt végezetül. -
Gondoltam, legalább most sort keríthetnénk rá. Még ha kicsit egyoldalúra
sikeredett is.
Ekkor már én is elmosolyodtam. Megint bocsánatot kértem, Leigh pedig azt
mondta, néha talán meglátogat majd, csak dumálni. Sejtettem, hogy
valószínűleg nem fog meglátogatni, és szerintem ő is sejtette, de ezt egyikünk
sem mondta ki.
Még csak ki sem akadt. Nem volt semmi dráma. Nem voltak kérdések, se
könnyek. Ahogy fordított helyzetben én sem akadtam volna ki. A Leigh-vei való
kapcsolatomnak véget vetni ugyanolyan volt, mint minden más ezzel a lánnyal:
könnyű.
Még amikor kikísértem őt, akkor is csak az járt a fejemben, milyen könnyű
volna meggondolni magam, visszavonni az egészet. Milyen könnyű volna
szexelni Leigh-vel a kocsim hátsó ülésén, hogy többé semmit ne vonhassak
vissza.
- Így már más - mondta Drew.
Nem igazán tudom, hogy mi más így Drew-nak. Azt tudom, hogy lemondtam
a szexről, mert bűntudatom volt egy lány miatt, aki még csak nem is az enyém.
- Miért nem mondtad el, hogy lefeküdtél vele? - kérdezem, és még mindig
tudni akarom, kivárta-e, hogy Nastya lerészegedjen, mert ha igen, csúnyán
ellátom a baját.
 - Mert nem feküdtünk le. - Nem erre a válaszra számítottam.
- De hát azt mondtad, hogy igen.
- Hát, nem vettem valami komolyan a felelsz vagy merszet. — Vállat von.
- Nastya nem tiltakozott. - Visszagondolok a pillantásra, amit váltottak.
Ezek szerint Drew engedélyt kért a hazugságra, de még mindig nem értem,
miért ment bele Nastya.
- Egyezséget kötöttünk.
- Vess véget neki - közlöm vele, pedig nincs hozzá jogom.
- Miért?
- Mert folyton taperolod. Kurvának tűnik miattad.
- Először is, nem hinném, hogy csak miattam tűnik kurvának. Másodszor
is, ha azt kéri, álljak le, leállók. Máskülönben viszont miért kéne?
- Mert megkérlek rá.
- Nastya meg én kialakítottunk egy kapcsolatot, ami mindkettőnk számára
előnyös. Kicsit úgy, mint te meg Leigh, csak mi nem szexelünk. Ez így jól
működik. Miért kéne feladnom? — Teljesen nyíltan beszél.
- Mert számodra semmit sem jelent.
- És téged ez miért zavar?
- Mert ő az enyém, és nem akarom, hogy hozzányúlj. - Ötéves kisfiú
vagyok, aki egy játékszeren veszekszik. Idiótának érzem magam, amint ezt
kimondom, de már elhangzott, és ráadásul igaz. Hiába nem akarom, hogy az
legyen.
- Tudom - vágja rá öntelten.
- Tudod?
- Nem vagyok hülye, Josh. Ti ketten az első tanítási nap óta gerjedtek
egymásra. Eszem ágában sem volt rámászni a csajra, ahogy neki se volt rám.
- Akkor minek kamuztál egész este?
- Csak hallani akartam, hogy végre kimondod az igazat. - Elmosolyodik, és
elindul vissza a házba. Úgy megkönnyebbültem, hogy haragudni sem bírok rá.
- Mi a helyzet veled meg Tierney-vel? - kérdezem, amikor a tornácra ér.
- Igyekszünk se megdugni, se kinyírni egymást. A szokásos.
Másnap reggel kilenckor leparkolok Nastya háza előtt. Elvileg programunk
lenne mára, de a tegnap este történtek után nem vagyok biztos benne, hogy még
aktuális. A felhajtón várok, mert Margot valószínűleg csak most feküdt le, és
nem akarom csöngetéssel vagy kopogással felébreszteni.
Kinyílik a ház ajtaja, Napsugár lép ki rajta rózsaszín, virágos nyári ruhában és
fehér, lapos sarkú szandálban, én meg csak találgatok, hogy vajon ki lehet ma.
Beszáll a kisteherautóba, és becsukja az ajtót.
- Egy szót se. A szülinapomra kaptam - közli, mielőtt bármilyen
megjegyzést tehetnék a ruhájára.
- Attól még nem volna muszáj hordanod. — De örülök, hogy felvetted.
- Gondoltam, valami hasznom csak lehetne a családi rajtaütésből, ha már a
mobilt nem tartottam meg. Egyébként is, annyit szórakozom nálad a mosással,
hogy a saját cuccaimat nem volt időm kimosni. - Becsatolja az övét, és
elindulunk anélkül, hogy egyetlen szót is ejtenénk a tegnap estéről.
Délre megjárunk három régiségkereskedést, de nem találok olyan
konzolasztalt, ami egyáltalán hasonlítana arra, amit szeretnék. Ha Napsugár hű
önmagához, akkor kábé az ötödik üzletnél kezd majd nyavalyogni. Régiségeket
illetően ezen a ponton szokott elfogyni a türelme. A negyedik kereskedés
előkelő hely, tőlünk nyugatra, két várossal arrébb, és kénytelen vagyok fagyit
ígérni a csajnak, hogy egyáltalán hajlandó legyen kiszállni a kocsiból.
- Nem lenne egyszerűbb a neten megtalálni, amit keresel?
- Hol van abban az élvezet? - kérdezem. Pedig igaza van. Úgy sokkal
könnyebb lenne, de én szeretek üzletekben keresgélni.
- Hol van ebben az élvezet? — Kinyitja az ajtót, és megjátssza, hogy alig
bírja bevonszolni magát az üzletbe.
- Ne is tagadd, hogy élvezed.
- Élvezem?
- Élvezed.
- És ezt te honnan tudod?
- Mert ismerlek, és tudom, hogy téged senki sem kényszeríthet semmire.
Ha nem akartál volna eljönni, nem jöttél volna el. És ha nem jöttél volna el,
most nem lennél itt velem. Tehát ha nem akartál volna eljönni, akkor nem lennél
itt. De itt vagy, így levonhatjuk a következtetést, hogy itt akarsz lenni.
- Utállak.
- Ezt is tudom - felelem higgadtan, mire Napsugár féloldalas mosolyra
húzza a száját.
- Már csak ezért is megérte eljönnöm, hogy halljam, amint ilyen sok szó
hagyja el a szádat egyszerre. Ez talán soha nem fog megismétlődni.
- Valószínűleg nem.
- Mondd csak, miért is nem vagy képes haladni a korral, és használni az
internetet?
Vállat vonok, mert talán hülyeségnek fogja tartani a válaszomat.
Szeretek olyan holmikat találni, amiket senki más nem keres. Olyasmit,
amiről már el is feledkeztek, miután bedugták egy sarokba. Aminek a
létezéséről nem is tudtam. Nem az a lényeg, hogy megvegyem. Csak szeretem
megtalálni, egyszerűen tudni, hogy létezik. Ezt élvezem ebben az egészben.
- De ezekben a boltokban csak ősrégi cuccok vannak.
- Igen, régiségek. Pont ez a lényeg.
- Jó, de miért nem veszel valami újat? - Megáll, és felém fordítja a fejét.
- Szeretem a régi holmikat - felelem, a hátára teszem a kezem, és betolom
az üzletbe. A régiségek évek óta megvannak. Megmaradnak.
- Megéri bármelyik is az árát? - Megnézi egy gazdagon díszített mahagóni
kredenc árcéduláját.
- Attól függ, mennyire vágyik rá az ember. Mennyit hajlandó fizetni érte.
- És te megengedhetsz magadnak ilyesmit?
 - Igen.
- Ennyi bútort adsz el? - Úgy tűnik, ez lenyűgözi.
- Nem. - Egész jól keresek a bútorokkal, de közel sem annyit, hogy
régiségeket vehessek. Nincs elég időm a munkára.
- O. — Nem tesz fel több kérdést, de akkor is elmondom neki az igazat,
pedig ezt a témát utálom legjobban szóba hozni.
- Sok pénzem van.
- Mennyire sok?
- Több millió. - Figyelem az arcát. Több millió. Képtelenségnek hangzik.
Még soha senkinek nem beszéltem erről. Csak azok tudnak róla, akik mindig
is tudták. Még kimondani is fura. Nem szoktam a vagyonomról beszélni.
Igyekszem még csak nem is gondolni a pénzre. Van egy ügyvédem, két
könyvelőm és egy pénzügyi tanácsadóm, ők foglalkoznak helyettem az
anyagiakkal. Ha váratlanul a kezembe nyomnák az egész összeget, azt sem
tudnám, mihez kezdjek vele. Szerintem végül egyszerűen eldugnám az ágy
alá.
- Nem csoda, hogy gond nélkül nagykorúsítottad magad - jegyzi meg
Napsugár szárazon.
- Nem csoda.
Hunyorít.
- Te komolyan beszélsz. — Az arcomat fürkészi, én pedig bólintok.
- De nem szórod a pénzt. — Nem kérdésnek szánja.
- Apám hozzá sem akart nyúlni a milliókhoz, úgyhogy én is igyekszem a
lehető legkevesebbet költeni. Ebből a pénzből fizetem a számlákat, mert amíg
tanulok, nem tudok eleget keresni a megélhetéshez. - Nem mondhatom, hogy
utálom a vagyonomat, hiszen szükségem van rá. De utálom, amit jelent, és
sosem hagyom magamnak, hogy örüljek neki.
- Nem vettél belőle valamit?
- Tavaly ebből a pénzből vásároltam a kisteherautómat, miután apám
vén kocsija végleg beadta a kulcsot. És vettem egy antik asztalt.
- Melyiket?
- A sötét dohányzóasztalt, amelyik a nappali hátsó falánál áll, a tolóajtó
mellett.
- A sötét dohányzóasztal? Ennyi?
- Hogy érted?
- Általában részletesen, szóvirágokban szoktad leírni a fa ívét, a vonalak
szimmetriáját, meg a forma és funkció összehangolását. — Mindezt
mesterkélt hangon, hadonászva adja elő.
- Így szoktam beszélni?
- Ja, amikor fáról meg bútorról beszélsz.
- Fellengzős baromnak tűnök.
- Így is lehet mondani.
A bolt végébe megy, ahol polcokon sorakoznak a kerámiák, a vázák és
lámpák.
- Ötre otthon kell lennem - szól, miközben megnézi a háromszáz dollárt
jelző árcédulát egy borzalmas lámpán, amelynek talapzata bohócot ábrázol. -
Ezt muszáj megvennem - teszi hozzá ironikusan.
- Miért pont ötre?
- Drew-val találkozom, kutatást kell végeznünk retorikához. Jövő héten
megint versenye lesz. Az atomfegyverek a téma. Nagyon izgi.
Ma reggel óta nem gondoltam Drew-ra, és szívem szerint most sem
említeném, de őt ismerve valószínűleg elárul majd valamit Nastyának ma este,
így lehetőleg meg kell előznöm a bajt.
- Ami a tegnap estét illeti... - kezdem, aztán rádöbbenek, milyen elcsépelt
ez. Most már értem, miért. Nastya továbbra is egy ronda vázát szemlél, de
tudom, hogy figyel rám. Mindig figyel. - Azt mondtam Drew-nak, hogy ne
taperoljon többet.
- Mégis miért? - Ezt végre érdekesebbnek találja a vázánál, mert most
felém fordul.
- Mert mindenki megszól téged miatta. - Na meg féltékeny vagyok, és ez
az igazi ok, hiszen igazából egyikünket sem érdekli, mi a szart beszélnek rólunk.
- De ez csak kettőtökre tartozik, úgyhogy bocsánatot kérek.
- És Drew beleegyezett? - Döbbentnek és derűsnek tűnik egyszerre.
- Csak miután meggyőztem.
- Mégis milyen módszerrel voltál képes meggyőzni Drew-t? - nevet.
- Hazudtam - felelem, pedig éppen hogy most hazudok. - Azt mondtam
neki, hogy az enyém vagy. - Nem válaszol, úgyhogy folytatom. - Bocs. Nem
akartam úgy viselkedni, mintha játékfigura lennél, vagy valami.
Várom, hogy reagáljon, de hiába. Megfordítja egy ékszeresdoboz árcéduláját,
hogy látható legyen az összeg, aztán visszateszi a polcra.
- Ha Lara Croftot ábrázoló figurára gondoltál, akkor semmi vész.
- Még szép. - Mosolygok, de nagyon erőltetett. — Pont olyan az alakod.
- Na gyere - mondja, és elindul a kijárat felé. - Ha nem veszed meg nekem
a háromszáz dolcsis bohóclámpát, akkor indulnunk kell. Fagyit ígértél nekem.
Fagyizás után elrángatom még egy kis régiségkereskedésbe a város régi
felében, aztán hazaindulunk. A szivárványszínűre festett macska, amit
megvetetett velem magának, kettőnk között van az ülésen, és alig várom, hogy
hazaérjünk, mert a frászt hozza rám. Szerintem Nastya észrevette a félelmet a
szememben, amikor kézbe vette a macskát a boltban, és ezek után szóba sem
jöhetett, hogy otthagyja. Én mondtam, hogy szívesebben vennék neki egy
karkötőt ahelyett, amit a születésnapján vesztett el, mert komoly bűntudatom
van a történtek miatt, de nem kért belőle. Szerinte ez nem volna helyénvaló,
bármit is jelentsen ez. Viszont úgy tűnik, hogy a borzalmas kerámiamacskák
elfogadható ajándéknak számítanak, mert azt kellett megvásárolnom neki.
Valahányszor ránéz, elmosolyodik, és ez tízszer annyit ér, mint amennyit
fizettem a cicusért.
 - Kösz, hogy eljöttél velem - mondom, csak hogy mondjak valamit,
miközben előhalássza a kulcsát a táskájából.
- Koszi a macskát. - Megint mosolyog, felkapja, és az arcához emeli azt a
szörnyűséget. — Voldemortnak neveztem el. - Az ölébe veszi, mintha valódi
macska lenne, és félek, hogy a végén még tényleg megharapja.
- Nagyon szívesen - felelem, és komolyan gondolom, még ha bénán is
hangzik.
Hóna alá veszi a macskát, kinyitja az ajtót, és felém fordul, mielőtt kiszállna.
- Csak hogy tudd... - szól, és lelohad a mosolya, ahogy a szemembe néz. -
Nem hazudtál.
 36. Fejezet
Nastya

J osh garázsa nyitva van, amikor beugróm hozzá Drew-tól hazafelé menet. Egy
támla nélküli széken üldögél, egy darab fát smirgliz. Nyilván halaszthatatlan a
dolog, mert általában rám hagyja a csiszolást.
- Kész? — kérdezi, miután kiveszem a kezéből a csiszolótömböt, és
megnézem rajta a dörzspapírt. Visszaadom, aztán előveszek a szekrényből egy
új papírt, és leülök mellette.
- Mára végeztünk. - Felmutatok egy darab fát. - Szálirányban?
- Igen, mindegyiknél - int a kettőnk között, a munkapadon heverő
fadarabokra.
- Mi lesz ezekből? — biccentek a nagy halom fa felé, miközben ráteszem a
dörzspapírt a csiszolótömbre.
- Könyvespolc. Sarah születésnapjára.
Bólintok, és nekilátok a polc egyik darabjának.
- Átöltöztél - mondja, miután perceken át nem hallani mást, csak a
smirglipapír sercegését a fán.
Lenézek a farmerre meg a fekete pólóra, amit azután vettem fel, hogy Josh
kitett otthon, majd vállat vonok.
- Szerintem jó ötlet volt. Drew biztos nem bírt volna koncentrálni, ha
abban a ruhában lát.
- Hogy is bírt volna? Végtére is figyelemelterelően helyes vagyok -
közlöm szenvtelenül, de igazából csak hárítok, hogy ne rólam meg Drew-ról
legyen szó. Ennek a témának sosincs jó vége. Egyébként is, a ruha Joshnak
szólt, nem Drew-nak.
- Az életben nem fogod ezt elfelejteni, igaz?
Miért akarnám? - Egész listám van a dolgokról, amiket szeretnék elfelejteni,
ám ez nem szerepel rajta. Ezerszer visszagondoltam rá. Talán mert Josh nem
azt mondta, hogy szép vagy vonzó vagy gyönyörű lennék, vagy bármi hasonló
- baromságot. Azt mondta, helyes vagyok, és ezt talán még el is tudom
hinni.
- Mert ez a leghülyébb dolog, amit életemben mondtam, és szeretném, ha
elfelejtenéd - feleli kissé bosszúsan, nekem pedig rögtön eszembe jut a tegnap
esti kép, ahogy Josh eltűnik a folyosón az egyik legszebb lánnyal, akit
életemben láttam. Szőke, napbarnított, csupa derű, és minden, ami én nem
vagyok.
- El van felejtve. - Befejezem a kezemben lévő polcdarab egyik oldalának
csiszolását, majd visszateszem a pultra. Felállók, leporolom a nadrágomat, és
érzem, hogy Josh figyel. - Későre jár. Mennem kéne. - A tegnap este után nem
aludtam itt, és az holtbiztos, hogy ma sem fogok.
- Holnap találkozunk? — szól, miközben elindulok a kocsim felé.
Integetek neki a vállam fölött, de nem nézek hátra.

Josh

A feljáróján állok, mielőtt bedughatná a kulcsot a bejárati ajtóba. Amint

kihajtott az utcámból, elhagytam a házat, mert rohadtul nem bírom ezt tovább.
- Bejöhetek?
Kinyitja az ajtót, belép, és én követem.
- Ne mondj olyat, amit nem gondolsz komolyan. Nem vagyok olyan
szánalmas, hogy hamis bókokra szorulnék. - Bezárja mögöttem az ajtót, majd az
előszobában lévő asztalra dobja a táskáját, egy flakon gázspray-vel meg azzal a
botszerű izével együtt, amit mindenhova magával visz.
- Komolyan gondoltam. Csak hülyeség volt.
- Nahát. Ez még jobb. Csúcsformában vagy. Ne hagyd abba!
- Eszed ágában sincs megkönnyíteni a helyzetem, mi?
- Ez volt a legszebb dolog, amit bárki is mondott nekem, mióta itt vagyok,
és te elvetted tőlem. Úgyhogy nem, nincs.
- Nem akartalak megbántani.
- Mégis sikerült.
Igen, tudom. Látom rajta. Kiül az arcára a szomorúság, pedig tudom, hogy
próbálja leplezni.
- Tudod, hogy komolyan gondoltam. Ember vagyok. Ráadásul hímnemű.
És egyáltalán nem vagyok vak. Akarod, hogy megint kimondjam? Helyes vagy,
méghozzá „figyelemelterelően”, pedig szerintem nincs is ilyen szó. Olyan
helyes, hogy zaklattam Clay Whitakert, rajzoljon nekem egy képet rólad, így
akkor is nézhetlek, ha éppen nem vagyunk együtt. Olyan helyes, hogy
bármelyik nap lenyisszanthatom egy ujjam a garázsban, mert képtelen vagyok
koncentrálni, ha ilyen közel vagy hozzám. Szeretném, ha nem lennél ennyire
helyes, mert akkor nem akarnék megverni minden srácot a suliban, aki csak rád
néz, főleg a legjobb barátomat. - Elhallgatok, hogy levegőt vegyek. - Tovább is
van, mondjam még? - Tényleg bírnám folytatni, ám miközben mindezt
elhadarom, tudom, hogy nem ez a teljes igazság. Nastya nem egyszerűen
„figyelemelterelő- en helyes”. Ő a legszebb lány, akit életemben láttam, és most
annyira szeretném megérinteni, hogy alig bírok uralkodni a kezemen.
- Hogy lehet ez? - A tekintetemet fürkészi, mintha nem egészen hinne
nekem, és úgy elkerekedik a szeme, hogy szerintem belevethetném magam, ha
hagyná. - Már vagy százszor átöltöztem nálad. Sosem néztél oda. Az ágyadban
alszom. Sosem közeledtél felém.
- Nem tudtam, hogy szabad.
- Engedélyre vártál? - Úgy néz rám, mintha őrült lennék, és talán az is
vagyok.
- Azt mondtam, hímnemű vagyok. Nem azt, hogy seggfej. - A csend, ami
nemrég még olyan kellemes volt, most kész kínszenvedés, úgyhogy megtöröm. -
Nem vagyok Drew.
Felveszi a botot, és lengetni kezdi, én pedig rádöbbenek, hogy fegyver. Egyik
végén lógnak a kulcsai, és most olyan gyorsan pörögnek, hogy
elhomályosulnak. Legszívesebben odanyúlnék hozzá, és lefognám, de ha Nastya
megütne vele, szerintem igencsak fájna.
- Drew igazából nem seggfej... csak azt játszik a tévében — mondja
Nastya, majd megcsóválja a fejét, és grimaszt vág. - Bocs. Ez egyáltalán nem
volt vicces.
- Csöppet sem - mosolygok. — Bár igazad van. Tényleg nem seggfej. -
Nem tudom, miért örülök ennyire, hogy ilyen jól ismeri a haveromat, de
tagadhatatlanul boldoggá tesz.
- Miért beszélünk Drew-ról? - Jó kérdés, Napsugár. Mert könnyű. Mert ha
nem róla beszélnénk, akkor kénytelenek lennénk azzal foglalkozni, hogy mit is
művelünk éppen, és ezt egyikünk sem tudja. Tök bénák vagyunk ebben.
- Velem vacsorázol holnap este? — bököm ki, mielőtt meggondolhatnám
magam.
- Holnap vasárnap. Mindig együtt vacsorázunk.
- Nem úgy. Csak mi ketten.
- Nem akarsz Drew-ékhoz menni? — Értetlennek tűnik.
- Nem. — Semmiképpen sem akarok Drew-ékhoz menni.
- Miért nem? Még mindig haragszol a szexes sztori miatt? Drew azt
mondta, elmesélte neked, hogy nem igaz.
- Próbállak randira hívni, de egyszerűen nem hagyod.
Abbahagyja a bot lengetését.
- Miért akarnál randira hívni?
- Nem ez a szokás? Randizni? - Még mindig csinálnak ilyet az emberek,
nem? Leigh sosem várt el tőlem se mozit, se vacsit, úgyhogy lövésem sincs, mi
a szokás.
- Nem tudom. Nekem még soha nem volt randim. - És ismét leng a bot.
- Soha?
- Bocsi, de soha. Nem igazán volt rá lehetőségem. Az életemet nem
kimondottan lehetne normálisnak nevezni. Neked hány randid volt? - Átment
védekezésbe.
- Egy sem. - Az én életem sem éppen normális. - Ezek szerint mindketten
abnormálisak vagyunk.
- Szerintem ezt már jó ideje tisztáztuk.
 - Akkor játsszuk el! Egy estére. Menjünk randira, és játsszuk azt, hogy
normálisak vagyunk. - Még az előszobát sem hagytuk el, így továbbra is az ajtó
előtt állok, de még nem akarom kinyitni. Nastya ijedtnek tűnik. Mintha nagyon
rossz ötletnek tartaná, és ezt bármelyik pillanatban ki is mondaná. Az arcára
simítom a két kezem, hogy kénytelen legyen rám nézni. - Egy estére - ismétlem,
esélyt sem adok neki, hogy előrukkoljon valami kifogással. — Holnap érted
jövök. — Puszit nyomok a homlokára, pedig egészen máshol szeretném
megcsókolni.
- Még mindig együtt vagy vele? - suttogja, és el sem tudom hinni, hogy
nem jutott eszembe elmondani neki. Bár, őszintén szólva nagyon is el tudom,
mert sosem beszéltem neki Leigh-ről. Egyszer sem. Lehet, hogy ez alatt a
beszélgetés alatt végig ő járt Nastya fejében.
- Nem - felelem.
- Akkor ti már nem is... - Elhallgat, láthatóan feszeng, és én kis híján
elnevetem magam, mert a Drew-val való dumájába néha egy pornósztár is
belepirulna, ám ezt most képtelen kinyögni. Ahogy most elnézem őt, kénytelen
vagyok belátni, hogy a buja célozgatásai és a szűk fekete rucijai mögött végig
ott rejtőzött a sebezhetősége.
- Mindennek véget vetettünk. Esküszöm. - Végighúzom a hüvelykujjam az
alsó ajka alatt, aztán elhátrálok, mielőtt még megcsókolnám, mert már hónapok
óta várok erre, de nem akarom az előszobában megtenni, miközben egy
önvédelmi fegyver van Nastya kezében, és éppen Leigh-ről beszélgettünk.
Bólint, láthatóan zavarba jött, amiért erről kérdezett, pedig semmi oka
szégyellni magát. Fordított helyzetben én is tudni akartam volna.
- Szóval, akkor holnap. Te meg én. Normálisan. Oké?
- Rendben. - Mosolyog, de ez nem az igazi, csupán egy mosoly halovány
mása.
Az ajtó felé fordulok, ám Nastya megállít.
- Mit vegyek fel?
Vállat vonok, mert még azt sem tudom, hova megyünk.
- Valami normálisát.
Épp időben fordulok be a házam elé, hogy lássam, amint Clay Whitaker
visszamegy a felhajtón parkoló autójához. Idegesnek tűnik, amikor meglát.
- Mi van? — kérdezem. Fogalmam sem volt, hogy tudja, hol lakom.
- Nem mondtad el, hogy tetszik-e a kép. — Ügyes próbálkozás, Clay, de
nem ezért vagy itt.
- Tökéletes a rajzod, Clay. Tudod, hogy az. Mit keresel itt? Mert a
titokzatosság nem az erősséged.
- Miért akartad róla azt a képet?
Úgy érzem, hogy ma este mindenki, akit csak ismerek, vallomást vár tőlem.
- Most rögtön bemegyek a házba, és visszaadom neked a rajzodat, hogy
többé egy kurva szót se kelljen hallanom róla. - Elindulok a tornác felé, ettől
felkapcsolódnak a mozgásérzékelős lámpák.
 - Nem láttad Nastya arcát. - Most már nem a képről beszél. Fia nem arról,
amikor Drew-nál kimentem a nappaliból Leigh-vel, de téved. Igenis láttam
Nastya arcát, és rémes volt, és nagyon örülnék, ha hagynák, hogy végre
elfeledkezzem róla.
- Miért váltja ki ez a csaj mindenkiből azt az érzést, hogy az ő joga vagy
kötelessége lenne megvédeni szegény védtelen Nastyát? — Ez alól én sem
vagyok kivétel. - Fia nem vetted volna észre, inkább ő védhetne meg
mindannyiunkat.
- Drew-t meg engem talán. Téged illetően nem vagyok biztos ebben. - Egy
láthatatlan kavicsot rugdos, én is menten keresek egyet magamnak.
- Jól van, Clay. Akkor mondd meg, mit csináljak!
- Tőlem kérdezed? - Meg van döbbenve. Én is. - Ugye tisztában vagy vele,
hogy a meleg kamasz fiúk és a heteró kamasz lányok nem teljesen egyformák?
Nem igazán ugyanaz a stratégia válik be náluk.
- Felfogtam. De én még sosem csináltam ilyet. - Igyekszem rájönni, mégis
hogyan jutottam odáig, hogy a felhajtómon állok, és Clay Whitakertől kérek
tanácsot. Hogyan lehetséges, hogy mindazok után, amit átéltem, ez a lány fogja
a vesztemet okozni?
- Még sosem csináltál ilyet? — kérdi nem is kicsit hitetlenkedve.
Válaszul úgy nézek rá, hogy pontosan lássa, milyen sértő és idióta kérdés ez,
főleg azok után, aminek tegnap a tanúja volt, illetve amit feltételezett Leigh-ről
és rólam.
- Olyat már csináltam. Csak ilyet nem - mutogatok magam felől Nastya
házának irányába, bár Claynek nyilván fogalma sincs, mit művelek.
- Még soha nem randiztál egy lánnyal? - Nevet, ám én nem látom, mi
olyan humoros ebben, és ezt világosan értésére is adom az arckifejezésemmel. -
Oké, nem vicces. De most komolyan, miért nem Drew-tól kérsz tanácsot? - Egy
pillanatra megfontolja, amit mondott. — Na jó, ezt felejtsd el! Nem érdekes. —
A kocsijához lép, és háttal az ajtónak dől. - Oké, rendben. Mi mindent szeret
Nastya?
- Futni és fagyizni. És ütni. És a neveket.
- Neveket?
- Ne is kérdezd.
- Hát, a futással járó izzadság meg adrenalin löket egész jó előjáték, de
nem hiszem, hogy megfelel az első randihoz. Ahhoz a fagyizás alkalmasabb. Az
nagyon visszafogott. Mint Nastya. — Vigyorog.
- Azt hittem, képes leszel komolyan venni a dolgot.
- Tök komolyan mondtam. - Elhallgat, látom, hogy igyekszik eldönteni
valamit. - És mégis honnan tudsz róla ilyen sok mindent? Még csak nem is
beszél. - Én szinte ugyanezt mondtam Mrs. Leightonnak, de Claynek teljesen
más a szándéka.
- A fagyizás már megvolt. - Elengedem a kérdését a fülem mellett.
Akkor úgy tűnik, hogy marad az ütlegelés.
 37. Fejezet
Nastya

S zánalmas, hogy tizennyolc évesen megyek először randira? Ma legalább

hatszor eszembe jutott, hogy SMS-t küldök Joshnak, és lemondom az egészet.
Aztán végül tényleg SMS-t írtam neki, hogy nem mehetek, mert nincs mit
felvennem. Erre rögtön visszaírt:
Nekem jó ha semmit se veszel fel 4re jövök
Úgyhogy most benne vagyok a csávában. Csak attól érzem kicsit jobban
magam, hogy Josh láthatóan ugyanolyan béna a társas érintkezésben, mint én.
Kivéve, hogy ő beszél. Szóval azt hiszem, mégiscsak előnyben van. De akkor is.
Komolyan szükségem van rá. Nem akarom elszúrni ezt az egészet. Épp elég baj,
hogy az agyam kész fertő; el sem tudom képzelni, milyen pokol lenne a szívem,
ha Josh nem töltené ki.
Mivel az fel sem merül, hogy semmi se legyen rajtam, ismét a startmezőn
találom magam. Halványlila dunsztom sincs, mit vegyek fel. Nem arról van szó,
hogy rossz a stílusérzékem. Hanem hogy egyáltalán nincs. A ruhatáram
kezdetben fellépéshez, aztán felépüléshez, utána meg felháborításhoz kellett.
Sosem öltözködtem normálisan. Azt sem tudom, mit jelent az. Pontosan erre
lenne jó egy barátnő. Még arra is hajlandó lettem volna, hogy írásban kérjem
Margot segítségét, de az utolsó pillanatban találtuk ki a randit Joshsal, a
nagynéném pedig már programot szervezett ma délutánra, úgyhogy nincs is
itthon. Vagyis magamra maradtam a gardróbbal.
A gardrób pedig cseppet sem segítőkész. Sőt, szerintem kinevet. De tényleg.
Hallom a röhögését. A tegnap felvett nyári ruhán kívül nincs egyetlen normális
holmim se. Végignézem a ruhatáramat. Fekete, fekete, minden fekete. Egyik
göncöt sem akarom viselni. Ma este nem akarok Nastya Kashnikovként kinézni.
Nem akarok orosz ribanc lenni. De Emiliaként sem akarok felöltözni. Talán ma
este lehetnék valaki más. Egy harmadik lány, akit még nem ismerek.
Iszonyatos rémülettel döbbenek rá, hogy kénytelen leszek elmenni a plázába.
Felveszem a nyolc különféle szűk, fekete pólóm egyikét, kerítek hozzá egy
farmert, és útnak indulok.
De mégsem a plázában kötök ki. Hanem Drew-éknál. Isten, akiről nemrég az a
gondolatom támadt, hogy talán utál engem, ma kivételesen lemosolyog rám,
ugyanis Sarah nincs itthon. Viszont Drew sincs. Az anyukája nyit ajtót. A hasára
nézek, ami szerintem lényegesen megnőtt, mióta utoljára láttam.
- Szervusz, édesem! - köszönt, és ő az egyetlen személy a világon, akit
nincs kedvem pofon vágni, ha édesemnek szólít. Beenged, miután
elmagyarázza, hogy Drew meg Sarah az édesapjukkal együtt hajókázni mentek
egy barátjukkal. Limonádét tölt nekem, leülünk a reggelizőpulthoz, és egymásra
meredünk.
- Ó! - szólal meg hirtelen néhány perc múlva, én viszont már annyira
hozzászoktam a csöndhöz, hogy kis híján leesem a bárszékről. Az asszony
megragadja a kezem, én pedig ösztönösen, gondolkodás nélkül elrántom.
Hülyén érzem magam, ám Mrs. Leighton rá se ránt. - Csak meg akarom mutatni,
hogy rúg a baba - mondja, és megint a kezemért nyúl, de most megvárja, hogy
én magam nyújtsam oda neki. A hasára simítja a tenyeremet, és annyira fura
érzés, hogy olyan a világon nincs. Szinte az sem lepne meg, ha egyszer csak
kirobbanna a hasából egy űrlény. - Érzed? - néz rám reménykedve. Elveszem a
kezem. Akaratlanul is látom az arcán, hogy megbántottam, de nem foghatom
tovább a hasát, mert félek, a végén még elsírom magam. - Ne haragudj! -
mondja. - Olyan izgatott leszek, ha rugdos. Azt hinné az ember, hogy
harmadszorra már nem nagy ügy, de hát mindig az. Ezt szeretem legjobban a
terhességben. - Valószínűleg nekem is ez lenne a kedvencem, bár sosem lesz
lehetőségem megtapasztalni. Talán amúgy sem akartam volna gyereket, de jó
lett volna, ha én magam dönthetem el. Az a rohadék, aki megfosztott a
kezemtől, ezt is elvette tőlem.
Én csak azt akartam kitalálni, mit vegyek fel egy randira, amire talán el se
kéne mennem, és fogalmam sincs, hogy kötöttem ki itt, a kezemmel Mrs.
Leighton hasán, a babája rugdosását tapogatva, a sírással küszködve.
Mrs. Leighton nem bírja a hallgatást. O olyan típus, aki mindig megtöri a
csendet.
- Kislány - mondja. - Most tudtuk meg.
A pulton a telefon mellett van egy jegyzettömb meg egy toll. Felkapom a
tollat, és írni kezdek.
Név?
— Catherine - feleli. - Jack édesanyja után.
Mosolygok, mert ennek jól ismerem a jelentését. Tiszta, makulátlan - írom,
majd odaadom Mrs. Leightonnak a cetlit.
Viszonozza a mosolyomat.
- Drew mondta, hogy sokat tudsz a nevekről. Az enyém mit jelent? Lexie,
vagyis igazából Alexa. Ezt tudod?
Védő, oltalmazó — írom, majd aláfirkantom, hogy Mint maga. Aztán, mielőtt
kérné, megadom Drew - férfi, férfias - és Sarah - hercegnő — nevének jelentését
is. Az asszony az égre emeli a szemét, és elneveti magát.
- Önbeteljesítő jóslatok, mi? - Megint ránk borul a csend, aztán
megkérdezi: — Na és Josh neve? - Szerintem nem csak erre kíváncsi, de
egyelőre óvatosan puhatolózik.
 Megváltás, megmentés - írom. Mrs. Leighton lenéz a szavakra, és bólint. És egy
pillanatra ugyanolyan szomorúnak tűnik, amilyennek én érzem magamat.
- Szerintem ez illik hozzá.
Nem igazán tudom, hogy érti, így hát leteszem a tollat. Úgyis bőven eleget
írtam már egy napra.
- Szükséged van valamire? — kérdezi. - Azért jöttél?
Arra gondolok, hogy megkérhetném, segítsen ruhát választanom a randira.
Mrs. Leighton segíthetne nekem. Biztosan segítene is. De nem kérhetek tőle
segítséget. Megcsóválom a fejem, és lekecmergek a bárszékről. Még van időm
elugrani a plázába, és összehozni valamit.
Drew anyukája kikísér az ajtóhoz, de nem nyitja ki. Amikor felém fordul,
olyan kedves a tekintete, mint ő maga.
- Tudod, az emberek mindig azt hiszik, hogy a lányok akarják mindenáron
megváltoztatni a fiúkat, jobb emberré tenni őket, mert olyan párt akarnak,
akinek szüksége van rájuk. - Úgy néz rám, mintha értenem kéne, amiről beszél,
de talán csak hülye vagyok, mert lövésem sincs. — Lehet, hogy Josh néha
egészen olyan, mint egy öregember. De akkor is, a tény az, hogy kamasz fiú
még, és ugyanarra vágyik, mint minden kamasz fiú. — Elhallgat, mivel résnyire
szűkített szemmel meredek rá, aztán elneveti magát. — Nem úgy értettem.
Rossz az, aki rosszra gondol. Nem. Arra vágyik, hogy hős lehessen. Hogy
megmenthesse a lányt. Hogy megmenthessen téged. - Hatásszünetet tart, hogy
még jobban hangsúlyozza, ebben a szituban a megmentésre szoruló,
szerencsétlen leányzó szerepét osztotta rám. - Josh azonban nem egyszerűen
erre vágyik, hanem egyenesen szüksége van rá. Szüksége van arra, hogy
segíthessen, hogy megvédhessen. Hinnie kell, hogy jól vagy, mert akkor
elhiheti, hogy ő is jól van. És ha nem hiheti ezt... - Megemeli a szemöldökét, és
félbehagyja a mondatot, mintha a puszta gondolatmenetnek bűntudatot kéne
keltenie bennem, én viszont egyáltalán nem értem, hova akar kilyukadni. Ha
valaki engem akar megvédeni, akkor időgépre lesz szüksége, mert az a hajó már
rég elment. Legutóbb, amikor kellett volna, nem mentett meg senki, és ha ismét
szükségem lenne rá, hogy megmentsenek valamitől, megmentem én saját
magamat, köszönöm szépen.
Megfordulok, hogy elhagyjam a házat, és Mrs. Leighton kinyitja nekem az
ajtót. Épp arra gondolok, hogy nem rovom fel neki az elhangzottakat, hiszen
nyilván a terhességgel járó hormonok beszélnek belőle, amikor közli:
- Szerintem mindketten tudjuk, hogy Josh az, aki megmentésre szorul. Jó
mulatást ma estére!
Tuti, hogy most már csak szórakozik velem.
Josh pontban délután négy órakor kopogtat az ajtón. Még mindig nem tudom,
miért indulunk ilyen korán. Nem létezik, hogy már most vacsorázzunk, hiszen
Josh ugyanúgy utál korán enni, mint én. Sötétkék pólóinget és khakiszínű
öltönynadrágot visel. Pontosan úgy néz ki, mint ahogy Drew-éknál szokott a
vasárnapi vacsorán.
Bosszant, milyen egyszerű lehet az öltözködés a pasiknak. Josh láthatóan gond
nélkül elérte, hogy normálisnak és hihetetlenül vonzónak tűnjön egyszerre.
Igyekszem nem kimutatni, mennyire feszengek, miközben Josh az ajtóban
állva végigmér. Végül egy halványkék, ujjatlan ruhát vettem, amelynek alján,
egy szalagon sötétkék, görög ihletésű minta fut körbe. Határozottan nem a
királyság netovábbja, de egyszerű. Úgy gondoltam, jól néz ki, és úgy éreztem,
olyan, amilyennek a normálisnak lennie kell. A hajamat laza kontyba fogtam a
tarkómnál. Tudom, a homlokom tetején lévő heg így eléggé feltűnő, de Josh már
annyiszor látta, hogy nem érdekel.
- Most máshogy nézel ki - közli, megismételve, amit az első este mondott,
amikor a házában kötöttem ki, én pedig elmosolyodom, mert ma este direkt
máshogy szeretnék kinézni. - És figyelemelterelően helyes vagy - teszi hozzá
halkan, és kissé felfelé görbül a szája sarka.
- Most már elárulod, hová megyünk? — kérdezem. Egész nap majd
megőrjített a kíváncsiság. Utálom, ha nem ismerek minden részletet. Szeretnék
mindent megtervezni és irányítani, ami elég nehéz, hiszen általában szinte
semmibe sincs beleszólásom.
- Nem - feleli egyszerűen, majd kézen fog, és besegít a kisteherautóba.
Aztán autózunk. És autózunk. És autózunk.
- Most komolyan, Josh. Mi van már? - Nem csoda, hogy ilyen korán értem
jött. Ez egy rohadt sétakocsikázás.
- Már negyedszerre mondod ezt, mióta elindultunk.
- Ja. Mert hát, most komolyan, Josh, mi a fene van már? Hova megyünk?
- Hunyd le a szemed! Lazíts! Szólok, amint odaértünk.
- Napsugár? Itt vagyunk. - Kinyitom a szemem, és megnézem az órát a
műszerfalon. 18:10. Most komolyan, Josh. Mi van már?
- Hol vagyunk? - kérdezem, és próbálom kitalálni, mi értelme volt a
kétórás kocsiútnak.
- Megérkeztünk a vacsorához.
Egy parkolóban állunk. Kinézek a szélvédőn, meglátom egy olyan olasz
étterem cégérét, amelyet túlságosan is jól ismerek, és egyszerűen nem hiszem el,
hogy ez történik. Az étterem üvegfalán át megpillantom az öltönyös férfit, aki a
zongorán játszik, de már nem is őt látom.
- Mit bámulsz? - értetlenkedik Josh.
Magamat, egy másik univerzumban — gondolom.
- Brightonban vagyunk? — szegezem neki a kérdést, bár igyekszem
uralkodni szinte hisztériás hangomon.
- Igen. - Josh most már óvatosan felel. Szerintem egy kicsit megrémítem,
és ez jó, mert ő is megrémít engem.
- Miért vagyunk Brightonban? - Nyugodt hangnemet erőltetek magamra,
mert a kiakadással semmit sem érnék most el, azt pláne nem, hogy eltűnjek
Brightonból.
- Mert itt foglaltam asztalt. - Elővigyázatos a hangja. Úgy figyel, mintha
bármelyik pillanatban úrrá lehetne rajtam az őrület.
Nem mondok semmit. Nem bírok megszólalni.
- Szereted az olasz kaját, úgyhogy vagy ötven étteremnek utánanéztem
kétórás körzetben, és állítólag ez a legjobb hely, ráadásul asztalt is tudtam
foglalni mára. Mi a baj? - Nem érti, mi történt, nem is hibáztatom.
- Josh, kábé ötszáz olasz étterem van odahaza. Bármelyikbe elvihettél
volna. Miért autóztunk két órát, csak hogy vacsorázzunk?
- Beszélgetni akartam veled.
Beszélgetni akartam veled. Úgy mondja, mintha a legnyilvánvalóbb válasz
lenne a világon. Két órát vezetett, hogy olyan helyen vacsorázhassunk, ahol
senki sem ismer, és így nyugodtan beszélgethessünk. Legszívesebben nevetnék,
sírnék, és iszonyúan megölelgetném Josht. Ehelyett megcsókolom. Amint az
ajkam a szájához ér, keze a tarkómon terem, és a mellkasához húz engem,
mintha egy örökkévalóság óta várna erre, úgyhogy többé el sem ereszt. De nem
is akarok elhúzódni tőle, sőt, ha nem lenne útban a kormánykerék, az ölébe
másznék, csak hogy még közelebb lehessek hozzá.
Aztán megmozdul egy picit, és hirtelenjében már nem csókolom. Hanem ő
csókol engem. És ettől azonnal elveszítem önmagam egy részét. De pont a torz
és csonka és rossz részem az, s csupán egy pillanatra, miközben Josh keze a
hajamba túr, ajka pedig a számra simul, úgy tehetek, mintha ez a részem soha
nem is lett volna.
- Azt hittem, haragszol - mondja, miután elhúzódom. - Nem mintha
panaszkodnék.
- Haragszom is, de nem rád. - Még mindig a felkarját markolom, és nem is
igazán akarom elengedni.
- Akkor miért? - kérdezi, és félresöpri a szemem elől az elszabadult
hajtincseket.
- Minden másért.
Csakis azért tette mindezt, hogy a randinkön rendesen beszélgethessünk
egymással, erre éppen arra a helyre hozott, ahol ez lehetetlen. Most csak bámul
rám, mintha fogalma sem lenne, mit jelentsen ez az egész, és mégis hogyan
tovább. Én szeretnék egyszerűen hazamenni, és beülni a garázsába, ahol minden
kényelmes, ahol fát smirglizhetek, ahol figyelhetem, ahogy a lábamnál nő a
fűrészpor halma, s ahol biztonságban érezhetem magam.

Van valami a tekintetében, ami a frászt hozza rám, de nem bírom megtörni a
szemkontaktust. Megint odahajol hozzám, és én nem moccanok, amíg meg nem
érzem az ajkát a számon. Hódolattal csókol meg, és ez megrémít, mert ennél
csodásabb érzésben még sosem volt részem.
- Bocs - szól. - Már olyan régóta meg akartalak csókolni, hogy most
muszáj volt még egyszer.
- Milyen régóta?
- Az óta az este óta, amikor először bukkantál fel a garázsomban.
 - Örülök, hogy nem csókoltál meg - vallom be.
- Miért?
- Mert nem sokkal azelőtt hánytam. Szerintem ez igencsak tönkretette
volna a romantikus pillanatot.
- Ezzel a pillanattal ellentétben, ami romantikusabb már nem is lehetne. -
Mosolyog, én pedig elengedem a karját, hátradőlök, és próbálom kitalálni, mit is
mondhatnék.
- Be akarsz menni? — kérdezi végül.
Megcsóválom a fejem.
- Nem maradhatunk itt.
- Miért nem? - kérdezi, és rémesen érzem magam, amiért megfosztom
ettől. Ismét csalódást okozok valakinek, aki fontos nekem. Nem akarom, hogy
Josh Bennett is csalódjon bennem. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni. Ám
most nincs más választásom. Csalódottság ide vagy oda, nem mehetek be abba
az étterembe. Joshra nézek, és legszívesebben újra megcsókolnám, ahelyett,
hogy válaszolnom kelljen, de tudom, ezt a kérdést most nem úszhatom meg.
- Mert ez a szülővárosom.
A normális randira tett kísérletünk vége az, hogy rémes pizzát eszünk egy
eldugott kis helyen, amit Brightonból félúton hazafelé menet találtunk. Ebben
nincs az égvilágon semmi normális. Még csak nem is rendkívüli. Tökéletes, és
szeretném, hogy az is maradjon, ám ez lehetetlen. Az olyanoknak, mint Josh
Bennett meg én, nem jár a tökéletes. Legtöbbször még a nagyjából elviselhető
sem jut ki nekünk. És engem pontosan ezért ijeszt meg a tökéletesség. Mert ha
létezik is egyáltalán, sosem tart sokáig.
Nem sokkal tizenegy előtt állunk meg Margot házának felhajtóján, és én Joshra
nézek, mert nem értem, miért ide hozott, nem pedig magához.
- Jól éreztem magam - szól.
- Ezt nem nekem kéne mondanom neked?
- Nem tudom. Van erre szabály? - kérdezi.
- Nem tudom - ismerem el. - Én is jól éreztem magam. Remek este volt.
Eltekintve pár dologtól. - Még mindig rémesen érzem magam, amiért elszúrtam
a tervét.
- Nincs mitől eltekinteni - feleli gyengéden, majd az arcomra simítja a
kezét, odahajol hozzám, és megcsókol. Csak egyszer. És nem tökéletes. Lágy és
meleg és igaz és valódi. — Remek volt. Semmi más nem számít.
Semmi más nem számít. Ha lenne most egy érmém, azt kívánnám, hogy ez
legyen igaz; jobban akarok hinni benne, mint valaha bármiben.
- Akkor miért ide hoztál? - kérdezem.
Feszengve vállat von.
- Gondoltam, elég elbizakodott lenne azt várnom, hogy már az első
randink után ágyba vihetlek.
Ásítok, mielőtt még befejezné a mondatot.
- Ha csak arra vágysz, hogy a te ágyadban aludjak, akkor nyert ügyed
van.
- Hát - mosolyog -, távol álljon tőlem, hogy lemondjak egy nyert ügyről.
Azzal kitolat a felhajtóról, és hazamegyünk.
 38. Fejezet
Nastya

A z első pszichológusomat Maggie Reynoldsnak hívták. Úgy beszélt hozzám,

mint egy óvó néni. Halkan, türelmesen, megnyugtatóan. Dedósán.
Legszívesebben pofán vágtam volna, pedig akkoriban még nem is igazán voltam
az a pofán vágós típus. Nem úgy, mint most, amikor szinte mindenkit szeretnék
jól pofán vágni.
Valahányszor megkérdeztem tőle, miért nem tudok visszaemlékezni a
történtekre, azt mondta, ez így természetes. Hiszen minden természetes, nem?
Azt mondta, hogy az elmém így véd meg attól, amivel még nem állok készen
szembenézni. Hogy az agyam sosem terhel több feszültséggel, mint amennyivel
meg tudok birkózni, és amint elég erős leszek hozzá, vissza fogok emlékezni.
Csak türelmesnek kell lennünk. De nehéz türelmesnek lenni, amikor senki más
nem az.
Talán mindenki egyetértett, hogy a felejtés természetes, ám attól még továbbra
is faggattak. Mindig ugyanazt a kérdést tették fel a rendőrök, a családtagok, a
pszichológusok: Emlékszel valamire?
És a válasz is mindig ugyanaz volt. Nem. Nem emlékszem semmire. Egyetlenegy
részletet sem tudtam felidézni abból, ami azon a bizonyos napon történt.
Aztán egy nap az agyam nyilván úgy döntött, hogy készen állok, mert azon a
napon minden eszembe jutott, és többé egyetlen kérdésre sem válaszoltam.
Szerintem az agyam tévesen ítélte meg az erőmet, de már nem hagyta, hogy
lemondjak az emlékekről.
Amíg minden eszembe nem jutott, egyetlen egy rémálmom sem volt. Viszont
miután visszatértek az emlékképek a történtekről, másra sem tudtam gondolni.
A rémálmok bosszút esküdtek ellenem, minden éjjel rám törtek, mintha be
akarták volna pótolni a kimaradt időt. Izzadva és remegve riadtam fel az újult
erővel felidézett rettegéstől, de senkinek sem árulhattam el, mi gyötör.
Így hát írtam. Papírra vetettem minden apró részletet, hogy ne
fenyegethessenek az emlékeim. Bűnözőnek éreztem magam. Mintha
bűncselekményt követtem volna el azzal, hogy nem árultam el az igazat, a
rémálmok pedig minden éjjel felelősségre vontak, törvény elé citáltak. Úgyhogy
megfosztottam őket a hatalmuktól. Vallomást tettem. Minden este, a
füzeteimben. A szavaimat ajánlottam fel áldozatként minden egyes nap, cserébe
az álmok nélküli alvásért.
Ez az áldozat sosem hagy cserben.
Ezen a héten Josh meg én már másodszor vacsorázunk Leightonéknál. A
hálaadást is náluk töltöttük. Szerintem mindkettőnknek megfelelt volna, hogy
Joshnál maradjunk, pizzát rendeljünk, és a garázsában dolgozzunk, miként az a
magunk fajta társaságkerülőkhöz illik, ám Mrs. Leightonnak nem lehet nemet
mondani. Nem meghívást kaptunk, hanem parancsot. És az ünnepi vacsora
egyáltalán nem hasonlított a vasárnapihoz. Jelen voltak a nagyszülők,
unokatestvérek, nagynénik, nagybácsik, meg a Joshhoz és hozzám hasonló kó-
bor jószágok. Az este legnagyobb részében Drew szobájában rejtőzködtünk,
mert Josh ugyanúgy utálja, ha orvul megölelgetik, mint én, márpedig ezek a
vendégek imádtak ölelkezni. Mind egy szálig.
Amikor leültünk vacsorázni, a mobilommal lefényképeztem a porcelánnal,
asztaldíszekkel meg hattyú alakúra hajtogatott szalvétákkal ékesített terítéket,
majd elküldtem a fotót anyámnak, hogy tudja, nem vagyok egyedül. Bár nem
biztos, hogy ettől jobban érezte magát. Az ételtől roskadozó asztal, amelynél
valaki más családjával ülök, talán nem egészen úgy nyújt vigaszt, ahogy
szerettem volna.
Egész héten nem volt tanítás, így a hálaadástól eltekintve az elmúlt kilenc
napban nem akadt más dolgunk, csak bútorokat készíteni. Nagyon szép időnk
van, és a páratartalom is alacsony, úgyhogy én a felhajtón lakkozgatok. Végre
találtunk valamit, amiben jobb vagyok Joshnál, és őt ez cseppet sem zavarja,
mert ha van valami, amit még a csiszolásnál is jobban utál, az a lakkozás.
Drew-ék házának kivételével sehova sem mentünk, csak az élelmiszerboltba
meg a barkácsáruházba. A nap legnagyobb részében a bútorokkal foglalkozunk,
háromkor bemegyünk a házba, hogy Josh hódolhasson a General Hospital-
szenvedélyének, aztán vacsorát főzünk, még egy kicsit barkácsolunk, futni
megyünk, végül lefekszünk aludni.
Tökéletes hét volt. Rühellem, hogy máris itt a vasárnap.
- Ma apátok választ zenét. — Mrs. Leighton egyik kezében egy tálca
héjában sült krumplit, a másikban egy vizeskancsót hoz be az ebédlőbe.
- Nem Drew a soros? - kérdezi Sarah, miközben lerakosgatja az
evőeszközöket.
Ügyes próbálkozás. Drew a jövő héten kerül sorra. Most én jövök. - Mr. Leighton
őrült nevetést hallat Sarah bosszantására, én pedig elmosolyodom, mert engem is így
cukkolt régen az apukám. Drew-ék édesapja kinyit egy cédékkel teli szekrényt,
megszemléli a lemezeket, majd választ egyet, és bekapcsolja a sztereót.
Három hangjegy elég, hogy felismerjem a megszólaló Haydn-szonátát. Ezt a
művet kívülről tudom. Ezt gyakoroltam vagy ezerszer a konzis jelentkezéshez,
ezt akartam ismét felvenni a suliban azon a bizonyos napon. Ehelyett ebből a
műből lett aztán a gyilkosságom betétdala. Ezt hallgatjuk a vasárnapi vacsorán.
A halálom zenéjét.
Azóta nem is hallottam ezt a szonátát. Legutóbb akkor játszottam el, mielőtt
azon a bizonyos délutánon elindultam hazulról, aztán a suliba menet ezt
dúdolgattam. Igazából most sem hallom. És nem teszek semmi szánalmasan
drámait sem, nem ejtek el edényeket, nem sikoltozok, nem rohanok ki a
szobából. Csak eláll a lélegzetem.
Sétálok, dúdolok, fejben elgyakorlok minden egyes hangjegyet. Nem vagyok ideges,
hiszen csak felvételt készítek, és ha elszúrom, akárhányszor eljátszhatom újra, míg
teljesen elégedett nem leszek. Nick Kerrigan csinálja a felvételt a suli stúdiójában, és
bejövök neki, úgyhogy addig marad majd, ameddig csak szükségem van rá. Ezt ö maga
mondta. O is bejön nekem, szóval minden klappol. Épp a kezemet nézegetem, mert
szeretném, hogy jól nézzen ki, nem akarok betört körmöket, és ekkor előttem terem egy
srác. Mosolyog, bár nem stimmel a mosolya. Nem stimmel a tekintete. De én
viszonzom a mosolyt, köszönök neki, és elmegyek mellette. Erre a fiú megragadja a
karomat, olyan szorosan, hogy fáj, én pedig feléje fordulok, de meg sem tudok szólalni,
mert képen vág, aztán már a földön hasalok, és ö elrángat valahova. Aztán már nem
hasalok, mert a hajamnál fogva felránt a földről. Azt mondja, minden az én hibám.
Orosz ribancnak nevez, és rám szól, hogy álljak fel, de nem értem, minek, mert aztán
csak újra a földre pofoz. Vér és föld van a számban, és már sikoltani sem bírok. Már
lélegezni sem bírok. Gondolkodom, tényleg orosz vagyok-e, de nem hinném, és fogal-
mam sincs, miért gyűlöl ez a fiú. Olyan sokszor és olyan erősen rángatja a hajamat,
hogy feltépi a fejbőrömet, és a szemembe folyik a vér, már semmit sem látok. Nyilván
elege lehet abból, hogy folyton fölállít, mert végül a földön hagy, és inkább rúgni kezd.
Nem tudom, hányszor rúg a gyomromba és a mellembe. Néhányszor a lábam közé is.
Azt hiszem, hallom a bordáim roppanását. Nem tudom, mennyi ideig rugdos. Talán
örökké. Már nem érzem. Már semmi sem fáj. A bal szememmel még látok. A földön,
nem tudom milyen messze, meglátom az egyik gyöngyház gombomat. Rásüt a nap,
olyan, mintha váltogatná a színét, egyszerűen gyönyörű, és meg akarom fogni. Ha
sikerül elérnem, akkor minden rendben lesz. Azt hiszem, a fiú még mindig rugdos, és
kinyújtom a kezem a gomb felé, de nem érem el. Semmi mást nem hallok, csak az ő
lihegését. Megpillantom a bakancsát a kezem mellett. Aztán már semmit sem látok,
mert minden sötét, és nem érzem a testem. Utoljára azt hallom, ahogy összezúzza
kézfejem csontjait, és utána már nincs tovább.
- Nastya?
- Nastya?
Nem ismerem ezt a nevet.
Amikor kinyitom a szemem, megint látok. Drew Leighton fehér brokáttal
bevont kanapéján ülök, sehol egy csepp vér, és semmim se fáj, csak a lelkem.
Látom a dohányzóasztalt, amit Josh Bennett készített. Látom Josh Bennettet, aki
az asztalon ül, a kanapé mellett, a kezemet fogja, és engem bámul. Látom a
szemében az összes kérdést, amit nem tesz fel. Mindenki rémültnek tűnik, még
Sarah is, és talán én is ugyanilyen rémültnek látszom. Mert fogalmam sincs, mi
történt.
Mrs. Leighton vizet itat velem, bár próbálom visszautasítani, elvégre is
kiakadtam, nem pedig kiszáradtam. Mint kiderül, olyan hosszan állt el a
lélegzetem, hogy elájultam, és Mrs. Leighton fel akarja hívni a nagynénémet.
Megrázom a fejem, és Joshra nézek, a tekintetemmel könyörgök neki,
amennyire csak tudok. Azt mondja, majd ő hazavisz, és remélem, hogy a saját
otthonára gondol, mert oda szeretnék menni, még ha nem is tetszik Josh
arckifejezése. Akkor szoktak ilyen képpel az emberre nézni, ha attól félnek,
hogy egyetlen rossz szótól összetörhet. De ha eddig nem tört össze semmi,
akkor holtbiztos, hogy nem fogok Drew Leighton fehér brokáttal bevont
kanapéján összetörni.
Majdnem két éve minden egyes nap emlékszem arra, ami velem történt.
Rémálmaim vannak róla. Több száz estén írtam le, egyik füzetbe a másik után.
De mostanáig nem éltem át újra. Tudom, hogy itt biztonságban vagyok. De azt
is tudom, milyen íze van a vérnek és a földnek.
Megint Joshnál alszom, mert valahogy mostanra ez vált normálissá. Minél több
időt töltök itt, annál jobban utálok egyedül lenni Margot-nál. Ügyelek rá, hogy a
nagynéném mindig tudja, hol vagyok, és még ha nem is örül ennek a felállásnak,
szerintem megérti, bár ezt talán csak én hitetem el magammal. Joshnál jobban
otthon érzem magam, mint bárhol máshol a világon, és jelenleg nagy szükségem
van egy otthonra.
Muszáj elbújnom a fürdőszobába, hogy megírjam a három és fél oldalamat,
bár ma este úgy érzem, mintha már mindent kiírtam volna magamból. De azért
szépen papírra vetem, amit kell, majd visszadugom a füzetet az iskolatáskámba,
a matekkönyvem mögé, mintha házi feladat lenne.
- Ne! - szólok, amint a sötétben bebújok az ágyba, mert még a koromfekete
némaságban is látom, hallom és érzem a rám boruló kérdést.
- Előbb-utóbb muszáj lesz elmesélned - feleli Josh halkan, mintha lenne
bárki a házban, aki meghallhatna minket.
- De nem muszáj ma este - suttogom.
Megfogja a bal kezem, mintha tudná, hogy az őrzi minden titkomat, és abban
reménykedne, hogy a puszta érintésével rájöhet valamire.
- Magadnál voltál, de mintha ott sem lettél volna. - Magához húz, és
megpuszilja a homlokomon lévő heget. A karjába zár, a mellkasára vonja a
fejem, testünk egymáshoz simul. - Baromira megrémítettél, és még azt sem
árulod el, miért történt.
Valamit muszáj mondanom neki, úgyhogy az igazat mondom.
- Néha egyszerűen elfelejtem, hogyan kell lélegezni.
 40. Fejezet
Josh

B akker, a csajod aztán tud sütni! - Drew a szájába töm még egy süteményt.
Szinte azonnal felfalja az édességeket, amint Napsugár kiveszi őket a sütőből.
- Nem a csajom - mondom, mivel Napsugár nem óhajt a „csajom” lenni, én
pedig csöppet sem bánom, ugyanis utálom ezt a szót. Ha a csajomnak nevezném
őt, azzal visszavonhatatlanul felvállalnánk a kapcsolatunkat, és ha Napsugár
visszavonhatatlanul az életem részévé válik, akkor valószínűleg csak idő
kérdése, hogy visszavonhatatlanul elveszítsem. Szóval ha nem akarja, hogy a
csajomnak szólítsam, én nem bánom.
— Felőlem! — vág vissza Drew. — Akkor a feleséged. — Odalép Nap-
sugárhoz, elvesz egy sütit a tepsiről, jól meg is égeti az ujjait. - Nem csoda,
hogy neked mindig olyan az illatod, mint a barna cukornak meg a... - Elhallgat,
felkap egy üveget az asztalról, és elolvassa a címkét. - A tiszta vanília
kivonatnak.
Igaza van. Napsugár tényleg mindig barna cukortól és vaníliától illatos, de azt
hittem, én vagyok az egyetlen, akinek ez feltűnt.
Drew kinyitja az üveget, és nagyot szippant belőle.
- Most komolyan, ezt a cuccot parfümként kéne árusítani.
A lány azonban csak bámul rá, kissé undorodó arccal.
- Te szagolgatsz engem?
- Ne már, perverz azért nem vagyok. Nem szoktam belopózni a szobádba,
hogy nézzelek, miközben alszol. - Odalép hozzám, és hátba vereget. - Az Josh
szokása.
Napsugár hozzávág egy edényfogó kesztyűt, Drew pedig úgy tesz, mintha
megsérült volna.
- Vigyázz magadra, kislány! Mivel nem vagy foglalt, akár most rögtön
leteperhetlek a földre, hogy szerelmeskedjek veled.
Napsugár öklendezést tettet, Drew pedig sértődést.
- Ennyire visszataszítónak találod még a gondolatát is, hogy szexelj
velem?
- Nem, a veled való szexelés továbbra is álmaim netovábbja. A
szerelmeskedés gondolata undorító. Utálom ezt a kifejezést. Ha megérem a
hatvanéves kort, akkor is inkább mondok majd dugást mint szerelmeskedést. Fúj!
— Megborzong.
- Zsír - feleli Drew, máris visszanyerve az önbizalmát. - Akkor mivel nem
vagy foglalt, akár most rögtön leteperhetlek a földre, hogy megdugjalak.
Tegyetek nekem egy szívességet! - szólok. - Vagy keféljetek végre, csak
hogy túlessetek rajta, vagy hagyjátok már a fenébe ezt a műsort! - Kikapcsolom
a tévét, mert úgysem hallom, és a kanapéra hajítom a távirányítót. Féltékeny
baromnak látszom. Féltékeny barom is vagyok. Tudom, hogy semmi sincs
köztük, de attól még iszonyúan bosszantanak.
- Csak ez a két lehetőségünk van? — kérdezi Drew. - Mert én tudom, hogy
melyiket választom.
Napsugár a haverom szájába töm még egy süteményt, és közli vele, hogy
duguljon el.
- Tudod, vagy öt kilót magamra szedtem, mióta megismertelek. Hogy
létezik, hogy ennyi édességet zabálsz, mégse hízol el? - kérdezi Drew,
miközben lesöpri a morzsákat a kezéről.
- Futok - feleli Napsugár. — Jó sokat.
A haverom képére kiül az undor.
- Na, az nálam szóba sem jön.
- Nyugi! — mosolyog a lány. — Annyi benned a tesztoszteron, hogy tuti
felpörgeti az anyagcseréd.
- Totál igaz - feleli Drew öntelten.
- Ha már a totál igazságoknál és a tesztoszteronnál tartunk, elárulná végre
valaki, mi a helyzet Tierney Lowell-lel? - érdeklődik Napsugár.
Drew megdermed.
- Nem.
A lány felvonja fél szemöldökét, úgy mered rá, Drew pedig eltúlzott nyögést
hallat, mint egy kisgyerek, akinek elvették a videojátékát.
- Jól van, na! De csak mert gyenge vagyok, és megijesztesz.
Arrébb húzódik a kanapén, hogy a lány leülhessen mellé, Napsugár azonban
inkább az ölembe telepszik, én pedig most már tényleg nem bánom, ha
hivatalosan nem is a csajom.
Az elcsépelt sztori — közli Drew színtelen hangon. - Fiú és lány találkoznak. A fiú
mocskos aktusokra kéri a lányt. A lány elkápráztatja a fiút hihetetlenül gazdag és
trágár szókincsével. Fiú és lány büntetést kapnak együtt. Szerelem szövődik köztük.
Titokban. Négy hónapig.
Napsugár rám néz, hogy erősítsem meg az elhangzottakat.
- Totál igaz — vágom rá faarccal. Azt mindig is tudtam, hogy Drew meg
Tierney kavartak, ám sokáig azt hittem, csak egyszeri ügy volt. Csupán nemrég
értesültem a teljes igazságról. Drew csak egy héttel a hírhedt felelsz vagy
merszes vacsora után árulta el, amikor kérdőre vontam. De emlékszem, hogy
akkoriban valami nem stimmelt Drew-val, és most már mindent értek.
- És? - kérdezi Nastya.
- És ennyi. Ennél többet nem kötök az orrodra. - Megint bekapcsolja a
tévét.
- Kapd be - motyogja a lány.
- Inkább te, Josh örülne neki.
Én valamiért korántsem találom ezt olyan viccesnek, mint ők ketten.
 40. Fejezet
Nastya

D rew meg én az elmúlt három órát az ebédlőasztaluknál ülve töltöttük, ki-ki a

saját laptopjára meredve, infókat és érveket keresünk a világ legunalmasabb
vitájához, amelynek témája a hivatali idők limitje. De talán még mindig jobb,
mint a másik lehetőség, ami a benzinadó lett volna. A megyei retorikaverseny
két hét múlva lesz. Nekem nem muszáj se szónokolnom, se vitáznom, viszont
kénytelen vagyok megjelenni a versenyen, és a jegyemet a felkészülésre kapom.
Egyelőre megúszom a kurzust azzal, hogy Drew kutatója vagyok. Senki
másnak nincs külön kutatója, de ha már úgyis benne vagyok a csapatban, bár
nem versenyezhetek, a tanár hagyja, hogy Drew segítőül használjon. Ha nem
lenne ilyen jó a srác, nem engedné meg neki, ám Drew remek eredményeket ér
el. Márpedig ha ő remekel, akkor az egész csapat remekel, és ha a csapat
remekel, akkor Trent tanár úr fölözi le a dicsőséget, így szinte bármit megad
Drew-nak, amit csak kér. Nekem ez tökéletesen megfelel, mert így távol
tarthatom magam Ethan Halitól, aki még mindig romantikusnak véli, ha a
tanulmányi irodában ártatlan flörtölést tettetve azt kéri tőlem, hogy szopjam le.
Odaadom Drew-nak a kinyomtatott anyagokat meg a jegyzeteimet, és
megosztjuk a maradék munkát, hogy még ma befejezhessük. Továbbra is
Tierney miatt rágom a fülét.
- Miért ne lehetnétek legalább barátok? Nem lenne az jobb, mint a semmi?
— Nem értek a kapcsolatokhoz. Semmilyen kapcsolathoz, legyen családi,
romantikus vagy baráti. A kapcsolatok alapja a kommunikáció, ami nekem nem
az erősségem, így ebben a témában nem vagyok otthon. De egyszerűen nem
értem, miért viselkedik úgy Drew, mintha utálná Tierney-t, mikor nyilvánvalóan
nem ez az igazság.
- Nem, az nem lenne jobb a semminél. Határozottan rosszabb lenne a
semminél.
- Ez olyan gyönge kifogás. A pasik mindig ezt mondják, mert könnyű
ezzel takarózni.
A csajok meg mindig menet közben akarnak változtatni a játék- szabályokon.
- Pedig olyan nincs, hogy csak úgy módosítjátok az alapvető szabályokat,
mindenki más meg majd szépen alkalmazkodik. Emlékszem, milyen illatú
Tierney haja, de nem bújhatok oda hozzá, hogy megszagoljam. Emlékszem,
milyen selymes a bőr az egész testén, de nem érinthetem meg. Emlékszem az
ízére, de nem csókolhatom meg. Többé már nem engedi. Akkor meg miért kéne
azzal kínoznom magam, hogy vele lógok? Miért érné meg nekem a szenvedést,
csak hogy azt mondhassam, még mindig barátok vagyunk?
- Ennek akkor sincs semmi értelme.
Csakis ennek van értelme, és ha rászánnál egy percet, hogy belegondolj, te is
felfognád. Ha te meg Josh váratlanul szakítanátok, gondolod, hogy képes lennél
továbbra is folyton vele lógni? A házában lenni, anélkül, hogy megérinthetnéd?
Örömöt színlelni, miután elkezd egy másik lánnyal járni, aki megtudja Joshról
mindazt, amit te tudsz róla, ám egyszeriben már nem is kellene tudnod? Te sem
lennél rá képes.
- Josh nem szerelmes belém, ahogy én sem vagyok szerelmes belé.
- Napsugár, ezt meséld olyannak, aki el is hiszi! Nem látod, hogy néz rád
Josh? - Látom én, de nem tudom, mit jelent. - Úgy bámul, mintha egy
kifogástalan állapotban megőrzött, tizenhetedik századi, kézzel faragott asztal
lennél.
- Szóval úgy néz, mintha bútor lennék.
- Pontosan. Na látod. Tudod te, hogy miről beszélek.
- Az okostojásokat senki sem szereti.
- Tévedés. Mindenki imádja az okostojásókat. Te különösen. - A
szemembe néz, és nyilvánvaló, hogy addig fogja bizonygatni az igazát, amíg el
nem ismerem. - Szakítás után baromság a barátság, és ezt te is belátod majd,
amint veled történik ilyen. Miután ti ketten szakítotok, pontosan megérted majd,
miről beszélek.
- Nem szakíthatunk, ha nem is vagyunk együtt. — A lehető legdühösebben
nyomatékosítok minden egyes szót, ám Drew-t nem lehet eltántorítani.
- Ez csak szőrszálhasogatás. így fog történni, és ezt mindenki - körbeint a
szobában, mintha láthatatlan közönségünk volna - tudja, csak te nem. Egy szép
napon te meg Josh majd jól bepiáltok, jó nagyot keféltek, aztán jól rájöttök,
hogy milyen elképesztően, őrülten szerelmesek vagytok egymásba. Bár
kettőtöket ismerve, talán előbb lesz a rádöbbenés, aztán a szex. Tök mindegy.
Lényeg a lényeg, hogy majd együtt lesztek. Aztán egy nap többé már nem
lesztek együtt. És amikor eljön az a nap, lefogadom, hogy nem lesztek barátok.
Előbb fogjátok gyűlölni egymást, minthogy csupán barátok legyetek.
- Nem akarom, hogy Josh szeressen. — Fel nem foghatom, miért mondom
ezt ki fennhangon, de ez az igazság. Nem akarom a szerelemmel járó
felelősséget és elvárásokat. Nem akarok egy másik ember csalódottságának oka
lenni.
- Ő sem akar szeretni téged, úgyhogy szerintem egy hullámhosszon
vagytok.
Kezdem nagyon rossz ötletnek tartani, hogy Joshról beszéljünk.
- Itt most Tierney-ről van szó.
- Elméletben a kormányzati hivatali idők limitjéről volna szó.
 - Jól van, na, hajlandó vagyok elfogadni a „szakítás után nincs barátság”
elméletedet, ha elmeséled, mi történt. Talán ha tudnám, hogy lett vége, tényleg
igazat adhatnék neked. - Valóban kezdek igazat adni neki, de ezt egyelőre nem
kötöm az orrára. Hallani akarom a sztorit.
- Seggfej voltam.
- Ez alap. Ne húzd az időt!
- Összejöttünk Tierney-vel. Rendesen összejöttünk - pontosít. - Nem csak
az én értelmezésem szerint. Tierney titokban akarta tartani, mert félt, hogy
mindenki szemében csupán újabb név lenne egy nagyon hosszú és nem valami
dicsőséges listán. Azt mondta, hogy ő jobb annál. És tényleg jobb is. fűti nem
kezdett volna velem, ha csak a szexről van szó. De az a rohadék Trevor Mason
egyre csak szívatott, úgyhogy elmondtam neki. Viszont nem azt mondtam, hogy
Tierney-vel járok, csak azt, hogy kefélünk. Tierney berágott. Szakított velem. És
mindenki úgy viselkedett, mintha Tierney lúzer lett volna, amiért képes volt azt
hinni, hogy belezúgtam.
- És belezúgtál?
Felnyársal a tekintetével, amely azt üzeni, hogy tudom a választ, ő pedig nem
mondja ki. Szerintem szó szerint elszorulna a torka, ha megpróbálna a
szerelemről beszélni.
- De hát nincs is bennetek semmi közös. Mi vonz téged Tierney-ben? És
legyél szíves nem testrészeket felsorolni, az orális szót pedig hallani sem
akarom.
- Maga Tierney vonz, úgy, ahogy van. Keménykedik velem, de nem
hagyja, hogy keménykedjek vele. Megnevettet, de ő még többet nevet.
Mindenen vitatkozik velem, pedig tudja, hogy sosem nyerhet. Ráadásul pokoli
szexi, és ki nem állhat engem. Hát lehetne még ennél is vonzóbb?
- Úgy hangzik, mintha beszédet tartanál. Térj a lényegre, Drew!
- Basszus, az agyamra mész - nyög, bár ezt mindig akkor csinálja, amikor
tényleg válaszolni készül. — Figyelj, tudom, hogy nézek ki, és tudom, milyen
okos vagyok. Fogd be. Ne nézz így rám. Te is tudod, én is tudom. De azt is
tudom, hogy elég szar alak vagyok — szól, és egy pillanatra őszintének
hangzik. - Tierney mellett úgy éreztem, talán mégsem vagyok teljesen
reménytelen eset.
- Te mégis úgy kezeled őt, mintha szarba se vennéd. Folyton megbántod.
Vágom én, Tierney kemény csaj, meg minden, de ugye tudod, hogy neki is
vannak érzései, neki is van lelke?
- Hogyne tudnám! És te tudod, hogy milyen okos az a lány? Fogalmad
sincs. Senkinek nincs, mert Tierney nem akarja, hogy bárki is tudjon róla. Nem
akarja, hogy tudják, milyen vicces és édes... igen, az édes szót használtam, és ha
ezt valaha is felemlegeted, annak súlyos következményei lesznek. — Rám veti a
„Nézz mélyen a szemembe, és reszkess a haragomtól!” tekintetét, majd
folytatja: - Tudod, ki tudja mindezt Tierney-ről? Én. Szóval igen, Nastya,
tudom, hogy van lelke, és pontosan tudom, hogy tapossak bele.
 - Akkor erről szól az egész? Bűntudatod van, amiért megbántottad őt, és
ezt azzal kompenzálod, hogy még jobban a lelkébe taposol? Igazi seggfej vagy.
Miért nem kértél rögtön bocsánatot Tierney-től, amint kitudódott a dolog? Miért
nem mondtad el mindenkinek az igazat? — Lecsukom és félretolom a
laptopomat.
- Mert Tierney iszonyú dühös volt. Szakított velem, azt mondta, pontosan
az vagyok, akinek hitt, és hogy mindenkinek igaza lett, tényleg szánalmas volt
azt képzelnie, megváltozhatok a kedvéért.
- És ezzel vége is volt?
Mint kiderült, ezzel korántsem volt vége. Drew elmeséli, hogy miután Tierney
a fejéhez vágta mindezt, ő még aznap este elment egy buliba, és lefeküdt Kara
Matthewszal.
- Ezt meg mi a francért csináltad? — Mostanra már igazán nem kéne
csodálkoznom Drew húzásain, de ez most meglep.
- Mert le voltam törve, és be voltam rágva. Azért vesztettem el Tierney-t,
mert köztudottan egy pöcs vagyok, úgyhogy gondoltam, ideje akként is
viselkednem.
- Tudod, ahhoz képest, hogy milyen remek szónoknak hiszed magad, az
érvelésed irtóra sántít. Nem veszítetted el Tierney-t, mielőtt lefeküdtél Kara
Matthewszal. Pont hogy azért vesztetted el őt, mert lefeküdtél valaki mással.
Próbára tett.
- Először is, tényleg kiváló szónok vagyok. Másodszor pedig nem próba
volt. Tényleg szakított velem. Meggyűlölt.
- Pontosan frivolt próbatétel. — Mégis hogyan lehetséges, hogy egy
magamfajta tapasztalatlan, társaságkerülő lúzer is felfogja ezt, Drew Leighton
pedig képtelen megérteni? — Tierney tálcán kínálta neked a lehetőséget, hogy
bebizonyítsd, nem vagy szar alak. Ehelyett rohantál megdugni Kara Matthewst,
és csak azt bizonyítottad, hogy Tierney a világon semmit nem jelent neked, és
hogy mindaz a rossz, amit rólad gondolt, teljesen igaz.
Nem tagadhatom le, hogy pontosan tudom, miért kedvelem ennyire Drew
Leightont. Ugyanolyan elcseszett és érzelmileg visszamaradott, mint én, csak
másképp. Most azonban kissé utálom, amiért ilyen végtelenül idióta.
Odamegyek hozzá, átkarolom, és a vállára hajtom a fejem, mert tudom, milyen
az önutálat.
Szeretném, ha volna még remény a számomra, és ez azt jelenti, hogy Drew
számára is lennie kell.
- Tényleg seggfej vagy - mondom neki.
Felsóhajt, és a fejem tetején nyugtatja az állát.
- Pont ezt próbáltam megértetni veled.
Végül olyan sokáig maradok Drew-nál, hogy hazaérnek a szülei meg a húga, és
rádumálnak, hogy vacsorázzak velük, ami mostanában sokkal kellemesebb, mint
azelőtt, mivel Sarah többé már nem a halálos ellenségem.
Valamikor a pokoli pénteki buli után Sarah úgy döntött, hogy mégsem utál
annyira. Az a bizonyos este talán maga volt a megtestesült rossz ötlet, de ha
egyetlen jó dolog kisült belőle, hát az, hogy elpárolgott a kettőnk közti
feszültség. Nem mintha most kitárgyalnánk Sarah-val a szexuális élményeinket,
vagy melltartót vásárolgatnánk együtt, de akkor is javult a helyzet. Ha tudom,
hogy rögtön megkedvel, amint megtanítom, hogy kell kiütni egy támadót, már
hónapokkal ezelőtt önvédelmi tanfolyamot tartottam volna neki. Mindenesetre
most már sokkal fesztelenebb köztünk a viszony, talán még jóban is vagyunk.
Sokkal csinibb lennél kevesebb sminkkel - mondja nekem, és szerintem
bóknak szánja. Nem tudom, tényleg csinosabb lennék-e, vagy csak más, de nem
állok készen, hogy lemondjak a sminkről. - Ha normálisan néznél ki, több
barátod lehetne. Hiába nem beszélsz, akkor is. Tudod, eléggé fél tőled mindenki.
Helyes. Pont ez a cél. A Sarah-val folytatott beszélgetésem igencsak
egyoldalú, de jobb, mintha képeket vágna, sértegetne, vagy alapvetően páriaként
kezelne, márpedig tőle eddig ilyesmihez voltam szokva.
- Nem mindenki lehet olyan népszerű, mint te, Sarah - szól közbe Drew. -
Ez az áldás annak köszönhető, hogy a húgom vagy.
- Nem, a húgodnak lenni átok - vág vissza Sarah, de őszintén mondja.
- Ja, persze. Ugyan már, feleennyi barátod és randid se lenne, ha nem én
lennék a bátyád. - Szerintem Drew csak viccel, ám Sarah kifakad miatta, és
miután meghallgatom, egyáltalán nem hibáztatom a lányt. Sőt, megsajnálom.
- Teljesen igazad van! Ez az én kibaszott nagy bajom, Drew! A lányok
csak azért akarnak barátkozni velem, mert azt hiszik, így eljuthatnak hozzád. A
srácok csak azért akarnak randizni velem, mert azt hiszik, könnyen kapható
vagyok, mint te. Azt hiszed, a te dicsőséged a társasági életem? Úgy is van!
Csakis te vagy érte a felelős. - Elhallgat, mert iszonyúan felhúzta magát, és
látom, hogy Drew legszívesebben visszaszívná, amit mondott, mert erre
egyáltalán nem számított. Én legszívesebben eltűnnék ebből a szobából. Bárcsak
kölcsönkérhetnék valakitől egy láthatatlanná tévő köpenyt! Most rohadt jól
jönne. - Utálok a húgodnak lenni! - fröcsögi Sarah. — Bármit megadnék, hogy
semmi közöm ne legyen hozzád!
Drew nem felel. Nem vet oda valami öntelt dumát. Nem gúnyolódik.
Egyszerűen csak kimegy, és otthagy engem Sarah-val, aki elsírja magát. Nagyon
remélem, hogy van náluk itthon fagyi, mert szavak híján csak azzal tudom
vigasztalni.
- Utálom a bátyámat - zokogja Sarah, és hiába tudom, hogy ez nem igaz,
nem mondhatom el neki.
Kicsit később ismét félretoljuk a bútorokat, és felajánljuk a szülőknek, hogy
bemutatjuk Sarah frissen szerzett önvédelmi tudását. Visszarángatom Drew-t a
szobába, kinevezem támadónak, aztán emlékeztetem a húgát, hogyan okozhat
neki testi sértést. Drew pedig hagyja, hogy Sarah annyiszor gyakoroljon rajta,
ahányszor csak akar, még akkor is, amikor a lány már nem fogja vissza magát
eléggé, és tényleg kezd neki fájdalmat okozni. Aztán amikor utoljára kéne
hátulról támadnia a húgára, Drew átkarolja, és azt suttogja a fülébe:
 - Ne haragudj!
Szívem szerint nem bánnám, ha Sarah azonnal felhúzná és kitárná a karját,
lazítva támadója szorításán, majd gyorsan lekuporodna, végleg kibújva a
fogásból, aztán belevágná a srácba a könyökét, és elrohanna, ahogy tanítottam.
De mégis örülök, hogy nem így tesz, miután a bátyja ismét bocsánatot kér, a
lány pedig megfordul, és viszonozza az ölelést.
Épp, amikor Drew lazít az ölelésen, Sarah kíméletlenül a lábfejére tapos,
aztán mímeli, hogy tökön rúgja, Mrs. Leighton pedig lelkesen megtapsolja a
lányát.
 41. Fejezet
Nastya

T önkreteszed a kezed - közli velem Josh, miután megfogja a kezemet,

megfordítja, és a tenyeremet vizsgálgatja. Elhúzom tőle mindkét kezem, de nem
bírom megállni a mosolygást, mert ezt bóknak veszem. Még annál is jobb, mint
amikor figyelemelterelően helyesnek hív.
- Nekem így tetszik - felelem, és magam is szemügyre veszem a
tenyeremet. - Azt jelzi, hogy csinálok vele valamit.
Igaz, hogy nem tudom arra használni a kezem, amire szeretném - hacsak nem
jön hirtelen divatba az egykezes zongorázás, akkor a zenélést cseszhetem -, de
legalább valamire képes vagyok. Josh utálja a csiszolást. Azt szereti legkevésbé
csinálni, mert szerinte unalmas. Folyton próbál rávenni, hogy használjak
csiszológépet, amikor csak lehetséges, de abban én nem lelek semmi élvezetet.
Szeretek csiszolni, mert gondolkodást nem igénylő, monoton feladat, így közben
járhat máshol az agyam. Szó szerint elsimíthatom az egyenetlenségeket. Este
pedig végignézhetek a sima felületeken meg a halomba gyűlt fűrészporon, és
úgy érezhetem, elértem valamit. Ha a kezemre nézek, én nem horzsolásokat meg
karcolásokat látok; nem sérüléseket veszek észre; hanem a gyógyulást.
Azt hiszem, még mindig hülyén vigyorgok a kezemre, és amikor felnézek,
látom, hogy Josh egész tiszteletteljesen néz. Nem is kérdés, hogy ez az
arckifejezése simán lekörözi a „figyelemelterelően helyes” bókot.
- Régen puha volt a kezed, de tönkrevágja a dörzspapír - sajnálkozik. -
Lassan olyan lesz, mint az enyém. - Nem tudom, tényleg azt hiszi-e, hogy ez
baj. Hiszen az ő keze csodálatos. Órákon át el tudom nézni, ahogy a fából
valami egészen újat varázsol.
- Jó, akkor majd nem érek hozzád, hogy ne zavarjon.
- Azért nem kell rögtön túlzásba esni - viccelődik, és ismét megfogja a
kezem, végigfuttatja az ujját az egyik hegen a bal kézfejemen. A plasztikai
sebészek csodát vittek véghez, de még ők sem tudták tökéletesen
meggyógyítani. Ha jobban megnézi az ember, látszik, hogy nagyon nem
stimmel. - Nekem tetszik a kezed, úgy, ahogy van - folytatja Josh, le sem véve a
szemét az említett végtagról. — Néha azt gondolom, az a legvalósabb részed.
Sokszor mond ilyesmit. Mintha emlékeztetni akarna, hogy csak azért, mert
nem teszi fel a kérdéseit, még nem feledkezett meg róluk.
 - Akarod tesztelni ezt az elméletet? - mosolygok rá. Nem engedi el a
kezem, a fal felé húz.
- Nem a nyitott garázsajtó előtt.
A szombat délelőtt nagy részét törökülésben töltöm a barkácsáruház egy lapos
bevásárlókocsiján, miközben Josh fel-le tologat a fűrészáruk sorában, és a
mindenféle faanyagok közti különbségekről magyaráz. Megtudom, milyen fából
lehet bútort ácsolni, melyik való padlóhoz, melyiket lehet a legjobban díszíteni,
és így tovább. Végül aztán leparancsol a kocsiról, mert kell a hely a fának, így
kénytelen vagyok gyalog menni. Talán panaszkodnék, amiért át kellett adnom a
helyem, ha az új felállás nem azt eredményezné, hogy a következő húsz percben
figyelhetem, amint Josh fát pakol, és erre panaszkodni sok szempontból
helytelen volna. Ezért akár egész nap megérné álldogálni.
Miután hazaérünk, úgy tervezzük, hogy egész délután lakkozunk, ám ömleni
kezd az eső, márpedig zárt garázsajtóval nem dolgozhatunk, ráadásul a lakk
amúgy is zavarossá válna a párától. Mostanra már ezt is tudom, meg még sok
minden mást is. Josh és a technikaóra révén igencsak kiművelődöm.
A konyhában töltjük a délutánt, mert úgy okoskodom, ha Josh képes engem
fáról tanítani, akkor én is kioktathatom, hogy süssön rendes süteményt.
Megszidom, amiért oda se figyelve zúdítja bele a lisztet a mérőedénybe, és
mivel csak azért sem hajlandó rendesen csinálni, végül elveszem tőle, és én
magam mérem ki.
- Miért kéne megtanulnom sütit sütni, ha te úgyis itt vagy, és készítesz
nekem?
- Tudod - felelem, és a kezébe nyomok egy zacskó barna cukrot meg még
egy mérőedényt, ha már ennyire szeretne zúdítani -, egy nap talán már nem
leszek itt, és akkor aztán süti nélkül, hoppon maradsz. - Amint kiejtem a
szavakat a számon, máris megbánom őket. Képzeletben tökön rúgom ezt a hülye
gondolatot, és amint összegörnyed, a képébe vágom a térdem, hogy soha többé
eszembe se merjen jutni. Sajnos mindez már késő.
- Semmi baj - szól Josh szelíden, halvány mosollyal. - Nem vagyok
ennyire érzékeny. Csak mindenki ezt hiszi rólam. Ne légy olyan, mint mindenki
más, oké?
- Hogyhogy nem haragszol?
- Mi értelme volna?
- Szóval nem bánkódsz miatta?
- Azt mondtam, hogy nem haragszom. Nem azt, hogy nem bánom.
Megértem a sok szarságot, amit a halálról szoktak magyarázni. Hogy
természetes, elkerülhetetlen, és az élet része. Attól még nagyon is bánt, hogy a
szeretteim egyszerűen csak eltűntek, mintha sosem lettek volna. De ha
állandóan dühöng az ember, az nem enyhít a bánaton. Én már csak tudom.
Régen állandóan dühöngtem. Előbb-utóbb unalmassá válik.
- A helyedben én a világ legdühösebb embere lennék.
- Szerintem te már most is az vagy.
 Ezzel nincs értelme vitába szállnom, így inkább odalépek hozzá, és
megmutatom, hogy mérje ki a barna cukrot, de még mindig szarul érzem
magam.
- Ha ezzel végeztünk, talán segíthetnél nekem áttenni a kanapé elé a falnál
lévő dohányzóasztalt. Azt hiszem, megszabadulok végre attól az ócskaságtól,
ami most ott van — mondja, témát váltva, és egér utat adva nekem.
- Életed szerelmét át akarod tenni a szoba közepére, ahol Drew bármikor
meggyalázhatja a cipőjével? - Ez őszintén meglep, mert tudom, milyen fontos
Joshnak az a dohányzóasztal.
- Mióta egy asztal az életem szerelme? - Értetlennek tűnik.
- Úgy beszélsz róla, mintha a csajod lenne.
- Mit mondhatnék erre? - Vállat von. — Az a dohányzóasztal kihozza
belőlem a legjobbat. Féltékeny vagy?
- Tudod, Drew bele fog dögleni, hogy nem rakhatja fel rá a lábát. Hacsak
nem engeded meg neki mégis.
Igencsak elborzad. Szerintem elképzeli, amint Drew a drágalátos asztalára
tapos.
- Talán mégiscsak jó ott, ahol most van.
- Csak hogy tudd - közlöm vele -, egy nap be fog telni nálam a pohár, és
nem leszek többé hajlandó egy dohányzóasztallal osztozni rajtad. Akkor majd
kénytelen leszel választani kettőnk között.
- Csak hogy tudd — utánoz —, előbb hasogatnám fel tűzifának azt az
asztalt, minthogy mást válasszak helyetted. - Nevetséges ilyet mondani, de úgy
szegezi rám a szemét, hogy tudjam, komolyan gondolja, én meg azt kívánom,
bár ne tenné.
- Az pazarlás volna. — Elveszem tőle a barna cukrot, és visszateszem a
zacskót a helyére, csak hogy legyen kifogásom elfordulni Joshtól, mert semmi
kedvem a komolysághoz. Valamilyen oknál fogva ez a beszélgetés folyton
olyan irányba kanyarodik, ami nekem csöppet sem tetszik. - Még kandallód
sincs.
- Lehetetlen neked bármi szépet mondani.
- Nem lehetetlen. Csak nehéz - felelem könnyedén, remélve, hogy ő is
változtat a hangnemén. Megpróbálom elterelni a figyelmét, méghozzá azzal,
hogy lábujjhegyre állok, és megcsókolom. Érzem, hogy tudja, miben
mesterkedem, s egy röpke másodpercig habozik is, mielőtt a tarkómra simítja a
kezét, és magához szorít, szája az enyémen mozog, gyengéd, de kíváncsi, a
titkaimat fürkészi. Amikor elhúzódom, nem veszi le rólam a szemét, én pedig a
robotgéphez lépek, és bekapcsolom, remélve, hogy a zaj végleg ellehetetleníti a
társalgást.
- Mondd meg, honnan van a heg! - Ez a kérés egyszerre váratlan és
ugyanakkor nem meglepő.
- Nem - suttogom. A robotgép zaja miatt Josh nem hallhatja, de tudja,
hogy ezt válaszoltam. Az a legszörnyűbb, hogy a lelkem mélyén kezdem úgy
érezni, igenis szeretném elárulni neki, és ez halálra rémít. Josh mellett
biztonságban érzem magam, márpedig azt hittem, hogy a biztonságérzet nekem
már soha többé nem adatik meg.
A hátam mögé lép, és ismét magához húz. Érzem ujjai melegét a derekamon.
Szája a fülemnél van, és egy másodpercre arra számítok, hogy orosz ribancnak
fog nevezni.
- Kérlek!
- Azt sem tudom, melyik hegre gondolsz - mondom, és örülök, hogy nem
látom az arcát. Valamiért olyan hatással van rám a kérése, hogy nem bírom se
elviccelni, se hazugsággal megválaszolni. Kétség- beesés csendül a hangjából,
hiába nem akarok tudomást venni róla.
- Bármelyikre. Csak az egyikre. Csak árulj el valamit! Mondj nekem
egyvalamit, ami igaz. - Határozottan karol át, hátam a mellkasához simul, és ezt
az ölelést sokkal inkább érzem igaznak, mint hosszú ideje bármit. De akkor sem
árulhatok el neki semmit.
- Már nem is tudom, mi az igazság.
- Itt laksz te még egyáltalán? - szegezi nekem a kérdést Margot egy
délután, miután hazaérek a suliból. Örülnék, ha azt mondhatnám, nem jogos a
felvetése, de tényleg többet vagyok Joshnál, mint itthon. Reggelente hazajövök,
mielőtt Margot visszaérne a munkából, csak hogy lezuhanyozzak és átöltözzek
iskola előtt. Néha még ezért sem ugróm haza. A ruháim szép lassan
átvándorolnak Joshhoz.
Vállat vonhatnék, megcsóválhatnám a fejem, vagy játszhatnám a hülyét, azt
tettetve, hogy nem is értem, mire gondol, de ennél többel tartozom Margot-nak.
Legszívesebben akár szólnék is hozzá, mégsem bírom megtenni. Ha mondok
valamit, mindent ki kéne mondanom, és annak még nincs itt az ideje. Kitépek
egy lapot az egyik füzetemből, és írok neki:
Ha nemet mondok, muszáj visszaköltöznöm?
- Ülj le, Em! - Kihúz egy széket a konyhaasztalnál, és én is így teszek, a
kezem ügyében tartva a ceruzát meg a papírt. - Tudom, hogy most már
felnőttnek számítasz. — A felnőtt szónál mindkét kezével nyuszifület mutat,
hogy világossá tegye, csupán idézőjelben érti. Legszívesebben a fejemet
csóválnám, és könyörögnék neki, hogy ne égesse magát ezzel a gesztussal. - De
a nagykorúság nem teljesen ugyanaz, mint felnőttnek lenni — folytatja. Nem
mond olyat, amit nem tudnék magamtól is.
Lényeg.?- írom, majd feléje fordítom a papírt. Nem szemtelenkedni akarok,
tényleg nem. Csak tudni szeretném, küzdenem kell-e, hogy meg ne fosszon az
egyetlen dologtól, ami segít megőrizni a józan eszem. És itt őszintén szólva nem
is annyira Joshra gondolok, mint inkább a garázsra.
- Ez segít? Hogy ott vagy nála?
Ösztönösen rávágnám, hogy rajtam semmi sem segít, mert mindig ezt diktálja
az ösztönöm, de ezúttal nem ez az igazság. Igenis segít, ha ott vagyok Joshnál.
Olyan hely, ahol biztonságban lehetek, ahol akad tennivalóm, és ahol van
mellettem valaki, aki nem hasonlítgat folyton Emiliához. Nem egyszerűen
bólintok, hanem leírom a papírra, hogy Igen.
- Nem fogok úgy tenni, mintha örülnék neki. De itt folyton egyedül vagy,
és ennek sem örülök. — Hezitál, és nem tudom, hogy írjak-e valamit, vagy
várjak még, hátha folytatja. Várok, és tényleg mond még valamit. - Lefekszetek
egymással?
Hát igen, Josh meg én tényleg együtt, egy ágyba szoktunk lefeküdni, de
lefogadom, hogy Margot nem erre gondol. Megcsóválom a fejem, mert ez az
igazság, bár nem tudom, még meddig.
- Tényleg? - kérdezi, és nem tudom, hogy csalódott, megkönnyebbült vagy
csak kétkedő.
Tényleg.
- Továbbra is mindig tudni akarom, hol vagy.
- Bólintok. Teljesen megértem őt, és amúgy sem számít, hiszen tudom,
hogy nyomkövető van a mobilomban. Csak udvariasságból kéri, én pedig képes
vagyok viszonozni az udvariasságát.
- Josh nagyon helyes - mondja cinkos mosollyal.
- És erre is rábólintok.
 42. Fejezet
Josh

H ány kilométert futottál? - kérdezem, amikor Nastya nem sokkal tíz után
visszatér a garázsba, lecsatolja a gázspray-t a derekáról, meg a pulzusmérőt a
csuklójáról.
- Nem mértem. Csak futottam - zihálja, miközben csöpög a veríték az
arcáról. Fog egy palack vizet, és odaáll mellém, a munkámat szemléli. - Hogy
haladsz?
- Már majdnem kész vagyok. Épp most akartam abbahagyni mára. Majd
holnap lelakkozom, ha nem esik.
- Segíthetek, miután végeztem Claynél. - Már egy hónapja Clayhez jár,
hetente legalább kétszer. A srác valami fura, bonyolult montázst készít, amit én
totál nem értek. Én azokat a rajzait szeretem, amik egyszerűen csak Nastya arcát
ábrázolják.
- Mondd meg Claynek, hogy teljesen kisajátít téged, és kezdek féltékeny
lenni.
- Szólok neki. — Mosolyog. - Jövő hónapban lesz a versenye, és a
hétvégén nem tudok modellt ülni, úgyhogy megígértem a holnap délutánt. —
Nastya egy percre sem áll meg: Drew-nak segít anyagot gyűjteni, modellt ül
Claynek, suliba és futni jár, meg velem barkácsol. És épp most iratkozott be
kravmagára, bármi is legyen az. Nem csípi a szabadidőt.
- Arra a versenyre kíséred el?
Bólint, és lehajtja a maradék vizet.
- Egy galériában rendezik, Ridgemontban. Minden évben ott tartják az
állami versenyt, és döntősök műveit ki szokták állítani.
- Ezek szerint tényleg hazamész a hétvégén? - Azt kívánom, bár ne menne,
mert mostanra teljesen hozzászoktam, hogy itt van. Rádöbbentem, milyen szar
egyedül főzni, egyedül enni, egyedül tévézni, meg úgy általában egyedül lenni.
- Megígértem.
Sosem hangzik úgy, mintha szívesen menne haza a szülővárosába, és halvány
fogalmam sincs, miért, bár az tuti, hogy köze van a hegekhez meg mindahhoz,
amit nem hajlandó elárulni nekem. Valahányszor visszatér onnan, napokig
homályosnak tűnik, akár egy folyton vibráló hologram. Igaz, Nastya mindig
ilyen, mintha két különböző dal zenéje és szövege lenne egyszerre. Csak
olyankor még rosszabb, miután megjárja Brightont.
- A családodban senkivel sem beszélsz?
- Tudod, hogy nem. - Felveszi a Mégis hova akarsz kilyukadni? hangnemet,
amit mostanra már nagyon jól ismerek.
- Miért nem?
- Mert nem mondhatom nekik azt, amit hallani szeretnének. Ha szólnék
hozzájuk, hazudnom kellene, azt pedig nem akarok. - Ez több információ, mint
amennyit eddig bármikor hajlandó volt elárulni, de még mindig nem elég. Szart
se tudok meg belőle.
- Felhagytál a beszéddel, csak hogy ne kelljen hazudnod?
- Nem így terveztem. Csupán egyetlen napot akartam, aztán csak még
egyet, és még egyet, de aztán egy hét lett belőle, abból meg egy hónap, és így
tovább.
- Egyszerűen hagyták, hogy ne beszélj többet? Nem is érdekelte őket?
- Hogyne érdekelte volna őket, de nem tehettek semmit. Mégis mit kellett
volna csinálniuk? Kirázni belőlem a lelket? Kiabálni, rám parancsolni? Bezárni
a házba? Úgyse tettem ki a lábam hazulról. Nem volt valami sok lehetőségük.
Egyébként is, a lenyűgöző létszámú pszichológusgárdám szerint ez teljesen
természetes reakció volt, bármit is jelentsen ez. — Mire volt természetes reakció,
Napsugár? Kérlek, mondd tovább! De nem mondja. Ez is csak egy újabb darabka
a homályos kirakósban, amiben semmi sem passzol.
- Nem lett volna egyszerűbb hazudni, mint elnémulni?
- Nem. Szarul hazudok. És szerintem csak olyasmit érdemes tenni, amiben
kiváló teljesítményt tudunk nyújtani. - Megint elővette a szarkazmust, és ezzel
tulajdonképpen lezárta a témát. Tudom én, hogy megy ez, csak abban nem
vagyok biztos, meddig viselem még el.
Nekilátok összepakolni, Napsugár pedig odamegy a székéhez, hogy lerogyjon
rá, míg rám vár, és végre észreveszi a zacskót, amit direkt neki készítettem oda.
- Nekem nem szabad felülni a pultodra, de te a székemen tárolod a
cuccodat - viccelődik, majd felveszi a zacskót, és lerakja maga mellé, a földre.
- Nézz bele!
A zacskóba nyúl, és kivesz belőle egy cipősdobozt, majd gyanakodva
hunyorog rám. Figyelem őt, mert látni akarom az arcát, amikor kinyitja a
dobozt. Tudom, hogy hülye ajándék, valószínűleg nem olyasmi, amire a lányok
vágynak. Igazán nem vagyok szakértő a témában.
De talán mégis, mert Nastya arca felragyog, amint meglátja az ajándékát.
- Te bakancsot vettél nekem? - ámuldozik, mintha gyémántokkal
halmoztam volna el.
Semmit sem adtam neked a szülinapodra. Remélem, hogy jó a méret.
- Megnéztem valamelyik nap a cipődet, és láttam, hogy harmincnyolcas
méretet hordasz, szóval azt vettem. - Zsebre dugom a kezem.
Napsugár máris leveti a futócipőjét, és felpróbálja a bakancsot.
- Acélbetétes? - kérdezi.
 Bólintok.
- És fekete. — Mosolyog, és imádom a mosolyát, mert szerintem miattam
mosolyog.
- És fekete - erősítem meg.
- Nem csomagoltad be - dorgál.
- Ja, reméltem, hogy ezt nem veted a szememre.
- Csak poénkodom - nevet, és én örökké elhallgatnám a nevetését. Feláll,
és szemügyre veszi az új lábbelijét. - Tökéletes.
- Most végre használhatod a menő gépeket technikaórán.
Lelohad a mosolya.
- Nem tudom kezelni őket.
- Párat biztos tudsz - állítom, mert megint látni akarom a mosolyát, és mert
ez az igazság. Napsugár sokkal többre képes, mint hiszi. De valamilyen oknál
fogva még próbálkozni sem hajlandó. - És én szívesen leszek a másik kezed,
amikor csak kell.
Körbejár a garázsban, aztán egy helyben toporog, hogy betörje a bakancsot,
én pedig rádöbbenek: tényleg nincs a világon szexisebb, mint ez a lány fekete
bakancsban.
- Ha magaddal hozod a suliba, a műhelyben át tudod venni.
- Fenéket! — vágja rá, és tízszeres erővel tér vissza a mosolya. — Ebben
fogok suliba járni.
- Szóval jót találtam ki? - kérdezem, csak mert hallani akarom.
- Majdnem jobb még a kívánságoknál is. — Lábujjhegyre áll, megcsókol,
az íze sós, édes meg isteni.
- A kívánságokért nem is csókoltál meg — mondom.
- Nem tudtam, hogy szabad.
Mióta rajta van a bakancs, Napsugár nem hajlandó bemenni a házba, így még
egy órát töltünk a garázsban. Segít fát méricskélni és jelölgetni egy
konzolasztalhoz, amit ő tervezett technikaórára. Nagyon szuper dizájn, ívelt
lábbal. Jó lenne, ha Napsugár saját maga készíthetné el, de a keze tényleg nem
bírná az egész munkát, és egyébként is, még nincs meg a kellő szaktudása. Én
már tíz éve foglalkozom ezzel, és még mindig egy csomó dolog okoz nehézsé-
get. De azért minden egyes lépést megmutatok neki. Rám kiabál, ha magyarázat
nélkül csinálok meg valamit, mert ha nem is tudja ő maga elvégezni a feladatot,
azért szeretné tudni, hogy kell.
Sokkal kevesebb munkával készülök el, mint azelőtt, de szerintem megéri,
mert valamiért iszonyú szexisnek találom, hogy a csaj a saját garázsomban
dirigál nekem, kalapáccsal a kezében. Már jó ideje nem dirigált nekem senki,
Napsugár pedig irtó helyes, amikor elszánt és bosszús, úgyhogy nem igazán
zavar.
Mióta az eszemet tudom, a fűrészporos levegő éltet. Szerintem most már
Napsugárt
 is.

43. Fejezet
Josh

M egszokott. Ez lett a kapcsolatunk, és ez jobban megijeszt, mint bármi más.

Mindennap az udvaron üldögélünk ebédszünetben. Nem érünk egymáshoz,
nem nevetünk, és természetesen nem beszélgetünk, de együtt vagyunk. Senki
sem háborgat minket. Clay néha odajön hozzánk, de őt kivéve senki sem hatol
be az erőtérbe.
Igyekszem elolvasni a novellát, amit McAllister tanárnő adott fel, mert ma
ötödik órán röpdogát írunk belőle, és én még mindig nem jutottam a végére.
Napsugár odahajol hozzám, kíváncsi, mit olvasok, és oldalra döntött feje éppen
csak súrolja a vállamat, de már ez a leheletfinom érintés is elég, hogy otthon
érezzem magam. Ösztönös. Feléje fordulok, és csókot nyomok a hajára, mielőtt
észbe kaphatnék, hogy egy zsúfolt udvaron vagyunk. Tekintve, hogy rólunk van
szó, ilyen erővel akár leszaggathattuk volna egymás ruháit, hogy élő szexshow-t
nyomassunk a suliudvaron.
Várom, hogy szétrobbanjon a világ, vagy hogy legalább megkezdődjön a
bámulás meg a pletykálás, de nem történik semmi. Egyáltalán nem érzékelhető
változás a légkörben. És én arra gondolok, hogy talán megtörtént a lehetetlen.
Hogy ez a kapcsolat, mi ketten, ő meg én együtt: mindez normálissá vált. Amint
ez a szó eszembe jut, tudom, hogy nem ez a helyes kifejezés. Nem lettünk
normálisak; megszokottá váltunk. És nem csak a suliban szoktak hozzánk. Én is
hozzászoktam ehhez a kapcsolathoz. Hozzászoktam a lányhoz. Hozzászoktam,
hogy itt van. Hozzászoktam az otthonomban. Hozzászoktam, hogy az életem
része.
És ez rémisztő.
 44. Fejezet
Nastya

S zeretek dumálni, úgyhogy szépen elképzelem a beszélgetésünket, jó? — szól

Clay, miközben suli után a házuk hátsó tornácán rajzol engem. Mosolygok, mire
rám kiabál, hogy ne vágjak vidám képet, ami nem könnyű, mert a velem kiabáló
Clayt még viccesebbnek találom.
- Biztos a meleg témájú kérdésekkel kezdenéd, mert mindenki azokkal
szokta — mondja munka közben, és én fel nem foghatom, hogy képes
egyidejűleg beszélni és rajzolni. Én egyszerre csak egy dologgal tudok
foglalkozni, ezért ilyen nehéz mindig befognom a számat. A némaság komoly
önuralmat igényel. Mert ha az ember ¿«¿/beszélni, csak nem akar, akkor az agya
egy részét folyamatosan lefoglalja, hogy arra koncentráljon, még véletlenül se
nyissa ki a száját. Néha arra gondolok, hogy talán egyszerűbb volna, ha
fizikailag képtelen lennék beszélni, mert akkor nem kéne állandóan a némaságra
összpontosítanom.
- Az első kérdés örökké ugyanaz, igazi klasszikus: Mindig is tudtad, hogy meleg
vagy? Ez tényleg nagyon jó kérdés - mondja, és rám néz, de csak egy pillanatra. -
Hogy mi a válasz? Nem tudom. Nem hiszem, mert szerintem kábé tízéves
koromig azt sem tudtam, mit jelent, hogy valaki meleg. Szóval nem tudom
biztosan megmondani. De amint tudtam, akkor rögtön tudtam, és kész, nem
igazán küszködtem vele, bár az emberek mindig rákérdeznek erre is.
Felkap egy szürke, szivacsos, radírszerű izét, és a papírhoz dörgöli.
- A következő kérdés általában: Voltál már lánnyal, és ha nem, akkor
honnan tudod, hogy tényleg meleg vagy? És a válasz? Nem mondom meg. Semmi
közöd hozzá. Ugorjunk! - Leteszi a radírt, és úgy mered a képre, mintha nem
lenne elégedett valamivel.
- Aztán jön a kérdés, amire nagyon szívesen válaszolok: Kiakadtak a
szüleid? - Megint felkapja a radírt. - Nem igazán. Szerintem egyáltalán nem
akadtak ki. Ha mégis, nekem nem árulták el. Hogy csalódottak voltak-e? Talán.
De ha igen, azt sem mutatták ki felém. Közölték velem, hogy „Talán nem ezt az
utat választottuk volna neked, de mi csak azt szeretnénk, hogy boldog légy. ” Ez a
szöveg is örök klasszikus. Szerintem fent van egy weboldalon, vagy valami,
hogy a szülők egyszerűen kinyomtathassák és olvasgathassák. De tényleg,
mindkét szülőm szó szerint ugyanazt mondta, mintha előre egyeztettek volna,
vagy mit tudom én. Kétéves korom óta nem élnek együtt, szóval kétszer is végig
kellett csinálnom a kitárulkozást. Szerintem Janice, apám felesége, először egy
kicsit kiakadt, de az ő véleménye nem igazán érdekelt. És azóta már vele is
minden oké. — A mindenit, ez a srác aztán tud beszélni. Szerintem levegőt se
vesz. Nem tudom, zavarba kéne-e jönnöm attól, hogy tényleg szerettem volna
föltenni neki az összes elhangzott kérdést, és ha beszélnék, valószínűleg már rég
ki is faggattam volna.
Clay most már jóval elégedettebben nézi a képet. Megnyugszik az arca.
Amikor frusztrált, feszült képet vág, és a pólója szegélyét gyűrögeti. Én is jó
sokat bámulom őt. Ilyenkor nem igazán akad más elfoglaltságom.
- De ennyi elég is rólam. Beszéljünk rólad! Mivel kezdjük? Fogadok, a te
klasszikus kérdésed az, hogy Miért nem beszélsz? Eltaláltam, ugye? De én ezt
átugornám. Szerintem ennél sokkal érdekesebb kérdéseket is fel lehet tenni
neked.
Felteszi a kérdéseit. Jó sok van belőlük. Ám mivel tőlem egyikre sem kap
választ, saját maga felel rájuk. Élvezettel meséli el nekem, hogy biztosan
közeleg a végítélet, hiszen Josh Bennett elviseli a társaságomat ebédszünetben,
ráadásul nem csupán párbeszédet kezdeményez másokkal, de még - Kész
őrület!— mosolyogni is látták. Ez a gondolat megnevettet, és úgy látom, Clay
örül ennek.
Claytől megtudom, hogy az elterjedt magyarázat szerint azért tudok behatolni
a Josh Bennett-halálzónába, mert már eleve halott vagyok. Ezt azért találom
humorosnak, mert a többiek szerint jó poén, szerintem viszont tulajdonképpen
igaz. Másoknak az a meggyőződése, hogy szektás vagyok, és behálóztam Josht.
Nekem ez a teória tetszik a legjobban. Mindenképp el kell majd mesélnem
Joshnak.
- Mától legalább amiatt a faszfej Ethan miatt nem kell aggódnod - folytatja
Clay.
Értetlenül nézek rá.
- Nem hallottál róla? - Elkerekedik a szeme, bár nem tudom, miért, hiszen
tisztában van vele, hogy a suliban senki sem beszél velem. - Ma délután Ethan
vígan sétálgatott a folyosón, és azzal dicsekedett, hogy leszoptad a klotyóban.
Vállat vonok. Ez önmagában nem újdonság. Ethan folyton ilyen baromságokat
hadovái, főleg mióta rájött, hogy én nem vitatom az állításait. Az a három
ember, akinek a véleményére adok a suliban, tudja, hogy semmi sem igaz a
szövegéből, és szerintem akik ismerik Ethant, szintén tisztában vannak vele,
hogy minden szava hazugság. Clay nyilván látja rajtam a döbbenet teljes
hiányát, és szinte elalél az örömtől, hogy ő mesélheti el nekem a történteket.
- Ja, tudom, nem nagy ügy, igaz? Viszont ezúttal pont akkor mondott ilyet,
amikor Josh mögötte állt. Eszméletlen volt. Michelle meg én az első sorból
élvezhettük az előadást. Josh a falhoz lökte Ethant, az meg közölte, hogy: „Nem
félek tőled, Bennett.” Mire Josh: „Remek. Akkor legközelebb sem fogsz
elszaladni előlem, márpedig ha még egyszer kiejted Nastya nevét a szádon,
gondoskodom róla, hogy saját magadat szopd le.” Az volt a legjobb az
egészben, hogy Josh még csak fel sem emelte a hangját. Végig higgadtan be-
szélt, színtelen, irtó félelmetes hangon. Aztán elengedte Ethant, és továbbment,
mintha mi sem történt volna. — Megemeli a szemöldökét. - Ugye, milyen
király?
Én nem találom valami királynak. Tudom, mennyire utálja Josh felhívni
magára a figyelmet, és jobban örülnék, ha nem érezné úgy, hogy az én
kedvemért kénytelen.
Clay befejezi a rajzot, és amikor nekilát összeszedni a cuccát, én is elmegyek
a holmimért. Mostanra már tízszeresen visszafizettem a tartozásom, amiért
kitámasztotta nekem az ajtót. Szerintem most már ő jön nekem eggyel. Miután
végzett, kiveszem az iskolatáskámból a fényképet, amit napok óta őrzök, és
odaadom neki. Aztán kerítek egy lapot meg egy tollat, és leírom a kérésemet.
 45. Fejezet
Nastya

T öbb mint egy évvel a támadás utánig nem emlékeztem, hogy mi történt
velem. Napokig, aztán hetekig, aztán hónapokig csak azt tudtam, amit mindenki
más. Tudtam, hogy elindultam otthonról, az iskolába tartottam, még egy
felvételt akartam készíteni a konzis jelentkezéshez. Tanítás után hazamentem
átöltözni és előkészülni, úgy indultam vissza a suliba. Aznap kínosan ügyeltem
a kinézetem minden apró részletére, főleg a kezemre. Aprólékos gonddal,
tökéletesen lakkoztam ki a körmömet. Halvány rózsaszín, gyöngyház gombos
selyemblúzt és fodros fehér szoknyát viseltem. Mindenki tudta, mit vettem fel,
mert abban találtak meg, bár a blúz gombjai leszakadtak.
Pontosan tudtam, hol találtak rám: egy fákkal sűrűn benőtt, természetvédelmi
területen, amely elválasztja a parkot attól a városrésztől, ahová aznap a parkon
átvágva igyekeztem. Tudtam, hogy az eltűnésem napján csak késő éjjel találtak
meg, mert vihar tört ki, szinte lehetetlenné téve a kutatást. Addigra már órák óta
kerestettek az egész államban. Nyilvánosságra hozták a nevemet, a fényképe-
met, a személyleírásomat. A vízcsapból is az én eltűnésem folyt. Ráadásul a köz
morbid kíváncsisága nem ért véget, amikor megtaláltak. Az emberek sosem
bírnak betelni a szép kislányok tragikus történeteivel. Remek szórakozást
nyújtottam egy ideig, főleg az átmeneti időszakban, amikor az sem volt biztos,
hogy életben maradok.
Tudtam, hogy miután kórházba vittek, azonnal műtőbe kerültem, ahol a
szívem kilencvenhat másodpercre leállt, mielőtt sikerült újraindítani.
Tudtam, hogy olyan kézzel tértem magamhoz, ami már nem is volt rendes
kéz, és hogy soha többé nem fogok zongorázni, mert néhány nappal később
mindezt elmagyarázták nekem. Aztán még később, amikor úgy gondolták, már
elég erős vagyok, elmondták azt is, hogy soha nem lehet saját gyerekem. Azt
hiszem, úgy gondolták, a gyermekvállalás lehetőségének elveszítése sokkal
jobban megvisel majd, mint a zenealkotás lehetőségének elveszítése, de nem
biztos, hogy igazuk volt.
Onnan tudtam, mi történt velem, hogy összeállítottam sebesüléseim hosszú
listáját. Hónapokon át így éreztem magam: sérülések lajstromának. Kínok
összegzésének. Az egész testem merő fájdalom volt.
Egy nap megütötte a fülem, amint a sok orvosom egyike valamelyik
nyomozóval beszélgetett, miközben azt hitték, nem hallom őket. Elkapták már
azt a szörnyeteget?- kérdezte a doki. A nyomozó mondta neki, hogy még nem.
Amint megtalálják, föl kéne akasztani. Ronccsá tette azt a szegény lányt. Arra
gondoltam, nyilván igaza van, mert egyrészt pontosan így is éreztem magam,
másrészt pedig ha az ember azt hallja, hogy a saját orvosa roncsnak nevezi,
akkor nem kérdőjelezi meg a szakvéleményt.
- Mindig is pólóban aludtál? Már előttem is? - kérdezem Josht, amikor ágyba
bújunk. Asher utál pólóban aludni. Állítja, hogy a pasik mind utálnak ruhástul
lefeküdni, de nem tudom, igaza van-e. Josh mindig pólóban és bokszeralsóban
alszik, ahogy általában én is. Nem hagyja, hogy összehajtogassam az
alsóneműjét, de ezek szerint az nem zavarja, ha abban alszom.
- Előtted meztelenül aludtam - feleli, és hallom a hangján, hogy mosolyog,
még ha nem is látom.
- O! - Érzem, hogy az arcomba szökik a vér. - Bocsi.
- Semmi vész — nevet. - Jó cserét csináltam. - A keze az arcomra simul.
Lehajol, és megcsókol, ajka felhívás, amit előbb-utóbb el kell fogadnom. — Ha
nem ismernélek ilyen jól, azt hinném, elpirultál.
De a tény az, hogy nem ismer jól. Igazság szerint egyáltalán nem ismer.
Hetek óta most először nem a garázsban töltjük a fél éjszakát. Korán van még,
de azt mondom Joshnak, hogy elfáradtam, és le akarok feküdni. Pedig nem is
vagyok fáradt. Csak remélem, hogy követ az ágyba. Nagyjából negyedóra
múlva hallom, hogy befejezi a zuhanyozást, aztán lekapcsolja a villanyt, és
bebújik mellém. Megpuszilja az arcom, aztán jó éjszakát kíván, és
összekulcsolja az ujjainkat, ahogy mindig; mintha emlékeztetni akarna, hogy itt
van velem, vagy talán fordítva: magát emlékezteti, hogy itt vagyok vele.
Becsúsztatom a kezem a pólója alá, végigsimítom a hasát, míg a mellkasához
nem érek, és tenyerem alatt érzem a szívverését. Hallom, ahogy egy pillanatra
eláll a lélegzete, mert egyáltalán nem számított erre. A teste meleg és erős, s én
mindenét meg akarom érinteni. Most rögtön abba kéne ezt hagynom, mert
pontosan tudom, hova vezet. De én kezdtem, és őszintén szólva eszem ágában
sincs leállítani magam.
- Napsugár. - Csak ennyit mond.
Mellkasára teszi a kezét, a pólón keresztül kézfejemre simítja a tenyerét.
- Leveheted a pólódat, ha akarod - mondom neki.
- Inkább a tiédet venném le - poénkodik.
- Azt is lehet - felelem, és nem viccelek. Kezemmel a mellkasán érzem,
hogy kicsit feszültebbé válik, de nem moccan, és egy percig csak fekszünk,
lélegzünk, s próbálunk olvasni egymás gondolataiban.
- Engedélyt adok neked - suttogom.
Nem mintha még sosem értem volna hozzá, vagy ő még soha nem érintett
volna meg. Csak még sosem értünk egymáshoz így, mindenhol egyszerre. Josh
egyik pólóját viselem, mint mindig, és ő leveszi rólam, én pedig hagyom, mert
pontosan ezt akarom. Azt akarom, hogy megérintsen. Itt. Most. Mindenhol.
Mindig.
- Látni akarlak - mondja.
- Nem akarom, hogy láss - vallom be. Túl sok rajtam a heg. Legalábbis
foghatom erre, bár valójában nem ez a baj.
Josh mellett nyugodtabb vagyok, mint bárhol a világon, és mégis el szeretnék
menekülni, mielőtt mindkettőnket tönkreteszem. De aztán ő is leveszi a pólóját,
teste a testemhez simul, és már semmi sem választ el minket. Félresöpri a
hajamat az arcomból, közben valami olyasmit motyog:
— A hülye sörényed folyton a képedbe lóg... - Mégsem szabadítja ki kezét a
tincseim közül, aztán megcsókol, és jó darabig nem is csinálunk mást, csak
csókolózunk.
Valahogy sikerül annyi ideig elhúzódnia tőlem, hogy az éjjeli- szekrényhez
nyúljon, és elővegyen egy gumit, én pedig arra gondolok, szólnom kéne neki,
nincs szükség óvszerre. Aztán ismét fölém hajol, megint csókol, és inkább csak
erre koncentrálok. Mert ez valódi. Ez igaz. Egyetlen valós, csodálatos, igazi
dolog. Aztán a lábam közé csúsztatja a térdét, gyengéden széttolja a combomat,
és pár másodperc múlva már érzem is, ahogy nekem feszül. Pontosan tudom,
melyik az a pillanat, amikor rádöbben... rádöbben számtalan titkom egyikére.
Mert azonnal megdermed. Hirtelen ijesztően mozdulatlan. Már nem csókol.
Csak bámul rám, és olyan közel van a szeme az enyémhez, hogy szerintem
belelát a gondolataimba.
Tudom, hogy mondani fog valamit, de nem akarom, hogy megszólaljon, mert
akkor elmondanék neki mindent. Biztonságban érezném magam vele, pedig
soha többé nem lenne szabad hamis biztonságérzetbe ringatnom magam.
Ezernyi szó süt a szeméből, ám csak annyit mond:
- Napsugár? - Nem a nevem. Hanem kérdés. Vagy talán több is, mint egy,
de nem hagyom, hogy mondjon még valamit.
Átölelem Josht, bár nem vagyok biztos benne, hogy ez így hatásos lesz,
megemelem a csípőmet, és magam felé rántom őt. Csupán egy pillanatnyi maró
kín, aztán túl is vagyok rajta. Szorosan lehunyom a szemem, mert a fájdalom
ismerős, segít összpontosítani, és inkább ennek adnám át magam. A
fájdalomhoz szokva vagyok, és ez igazán nem vészes. Josh arckifejezése az, ami
teljesen szokatlan a számomra: áhítatot, döbbenetet, csodálatot látok rajta, és
egyedül reménykedni tudok - könyörgök, könyörgök, könyörgök, hogy csak
szerelmet ne.
- Jól vagy? - Belém hatolt, de még mindig nem mozdul. Két kezét az
arcomra simítja, és úgy fest, mintha megijeszteném.
- Igen - suttogom, de fogalmam sincs, hallható-e. Nem tudom, tényleg jól
vagyok-e. Nem tudom, hogyan lehetséges ilyen közel lenni egy másik
emberhez. Hogyan lehetséges így, testestül-lelkestül magamba fogadni valakit.
 46. Fejezet
Josh

M iután vége van, mindketten remegünk, s egy pillanatra úgy érzem, hogy ez
a lány összezavar, megvigasztal, és szeret, aztán egyszer csak elveszítem őt.
Fogalmam sincs, hogy történt. Csak azt, hogy megtörtént. Még itt van, de már
nincs velem. És én hiába szeretnék boldog lenni, nem tudok, mert az alattam
fekvő lány sír. Először csak halkan, alig észrevehetően, és én csak nagy nehezen
fogom fel, mi történik, mert még sosem láttam őt sírni. Aztán az egész testét
rázni kezdi a zokogás, levegő után kapkod, egyszerűen szörnyű. Még mindig
alig ad hangot, de úgy reszket, hogy az szinte rosszabb, és elpárolog az utolsó
csepp meg nem érdemelt örömöm is, amit az imént éreztem.
El kell tűnnöm innen. Fohászkodom, hogy hagyja már abba a sírást, mert
egyszerűen nem bírom tovább, pedig nem is hangos vagy melodrámai a
zokogása. Tényleg nem. Csak szívszaggató.
Fogalmam sincs, mit követtem el, úgyhogy csak átölelem, és azt suttogom,
Bocsáss meg, mert nem tudom, mi mást tehetnék. Bocsáss meg! Újra és újra és
újra ezt suttogom a hajába. Fogalmam sincs, hányszor és meddig mondogatom
ezt, csak azt tudom, hogy nem bírom abbahagyni. De ő sem hagyja abba a sírást,
és tudom, hogy amit teszek, az nem elég.
Másnap reggelre a lánynak már nyoma sincs, és fogalmam sincs, hogy csak az
ágyamból tűnt el, vagy a házból, vagy mindenhonnan.
Nem jön suliba. Háromszor hívom a mobilját, bár ezt elméletben nem lenne
szabad, de nem veszi fel. Nem is számítottam rá. Gondoltam rá, hogy írok neki
SMS-t, de egyetlen szó sem jut eszembe, ami nem hangzik szánalmasan.
Amikor hazaérek, a garázsomban vár. A pulton üldögél, ahogy régen, széke a
helyiség túloldalán árválkodik. Megnyomom a gombot, lassan lecsukódik a
garázsajtó, így már végképp nem menekülhetünk a félelmetes pillanat elől.
Bemegyek a házba, mert nem akarom a garázsomban végigcsinálni ezt.
A lány ma minden ízében Nastya. A haja, a sminkje, a ruhái: mindene fekete,
ahogy a suliban szokott kinézni, de ma nekem szól ez a külső. A fejemet
csóválom. Semmi sem valódi rajta. Hónapok óta itt van előttem, és én nem
láttam őt. Nem hallottam őt. Nem ismertem meg jobban, mint bárki más. Ügy
érzem, mintha valahogy kudarcot vallottam volna. Cserbenhagytam magamat,
cserbenhagytam őt, cserbenhagytam kettőnket.
 Nem mondok semmit, és ő sem szól. Kezdek attól félni, hogy talán soha többé
nem fogunk beszélni egymással, és ekkor kinyílik a szám.
— Elvesztettelek? — Nem erre a kérdésre számítottam, de tudni akarom a
választ. Nem változik az arckifejezése, és rádöbbenek, hogy el is felejtettem,
milyen, amikor ennyire üres képpel néz.
- Én vesztettelek el téged.
- Az lehetetlen - felelem, de alig sikerül kinyögnöm.
- Nem akarsz engem. - Színtelen a hangja, és furcsa módon úgy árad
belőle a nyugalom, hogy legszívesebben üvöltenék.
El szeretném mondani neki, hogy nem is emlékszem, milyen nem akarni őt, és
hogy talán ő az egyetlen vágyam. Szeretném megkérdezni, mégis kinek képzeli
magát, hogy megmondja nekem, mit akarok és mit nem. De mindebből egy
hangot sem bírok kiejteni, és Nastya talán azt hiszi, ezzel elismerem az igazát.
- Akkor ennek vége? - kérdezem.
- Mi maradt belőle? — Ekkor végre a szemembe néz, és tudom, hogy
komolyan beszél.
- Nem szóltál - mondom, mert még nem bírom beismerni, hogy nem
maradt semmi.
- Miről? — Játssza a hülyét, mindkettőnket megsértve.
- Tudod, miről.
- Nem kérdezted.
- Nem kérdeztem?- A. hangom egy oktávval feljebb ugrik, mert ezt már el
sem tudom hinni, és úgy érzem, egy évtizednyi határozottságom omlik össze. -
Kérdeznem kellett volna? Kérdéseket akarsz? Talán kezdjek kérdezősködni?
Most? Most már szabad? Mert én nem hinném, hogy ezt akarod, de felőlem,
legyen! Mi a szar történt a kezeddel?
Összerezzen. Talán a kérdés miatt. Vagy esetleg azért, mert most már
kiabálok.
- Nem? Ez nem tetszik? Nem jó? Akkor tessék: mi a szar történt tegnap
éjjel? - Mert erről sokkal inkább tudni akarom az igazat, mint a kezéről valaha is
akartam.
Nem felel, ami a legkevésbé sem megdöbbentő, de nem is kell válaszolnia,
mert most már belelovaltam magam, és eszem ágában sincs leállni.
- Rajta, mondd csak! Idejössz, befurakodsz az életem minden részébe,
aztán megvárod, amíg a létem minden szála összefonódik veled, és akkor
elhagysz! Miért? Mire volt ez jó? Szórakoztál velem? Unatkoztál? Gondoltad,
remek poén lesz kibaszni velem?
- Roncs vagyok.
- Mi van? — Azt sem tudom, mit jelent ez. — Mert elvettem a szü-
zességed? - Hülyén hangzik, és rádöbbenek, mennyire utálom ezt a kifejezést.
Talán én vagyok hülye. Sőt, biztos hülye vagyok, amiért azt hittem, bármit is
tudok erről a lányról. De hát valahányszor megszólal, villog, hogy milyen
mocskos a szája, és olyan lazán nyomatja a buja célzásokat, mintha a sütésről
csevegne, erre én vagyok a pöcs, amiért nem fogtam fel, hogy még sosem
szexeit. Valami okból itt én vagyok a hibás mindenért, ám azt sem tudom, mit
követtem el. - Akkor meg miért? Miért feküdtél le velem? - Szörnyülködök,
hogy milyen kétségbeesett a hangom.
- Mert azt akartad. — Válasza higgadt. Rideg. Tárgyilagos. Üres. Tudja,
hogy hazugság.
- Lófaszt, Napsugár. - Most már nem bírok uralkodni magamon. Az nem
kifejezés, hogy be vagyok rágva. - Azért vesztetted el a szüzességed, mert én azt
akartam? Ne merészeld rám kenni a felelősséget! Eszem ágában sem volt
erőltetni.
- Nem erőltetted. Én erőltettem. Kihasználtalak. — Szenvtelen hangja
iszonyú dühítő.
- Mégis miért? - Most már remegek a haragtól.
- Egyedül a szüzességem maradt meg, túl akartam esni végre annak az
elvesztésén is. Most már tényleg csak egy roncs vagyok. - Cipője orrával
köröket rajzol a padlóra.
- Ez meg mi a lószart jelent?
Semmit. Ezt veszem ki ebből az egészből. Semmit sem jelentek neki.
- Szóval arra használtál, hogy ronccsá tegyelek? — Higgadt hangot
erőltetek magamra, bár fogalmam sincs, honnan merítek nyugalmat. Talán a
Nastyából áradó ridegség kezd hatással lenni rám. - Ennek aztán kurvára semmi
értelme. - Nevetek, igencsak keserűen. Átszelem a helyiséget, aztán belevágom
az öklömet a hálószoba ajtajába. A hasadó fa szálkái a kezembe fúródnak.
Látom, hogy a lány összerezzen, aztán észbe kap. Arcára visszatér az üres
kifejezés, és megint nem látok mást, csak Nastyát. - Komolyan mondod?
Tényleg ezt tettem? Roncs lettél miattam?
Bólint. És én megint elnevetem magam, mert nem bírok más hangot adni.
- Kibaszottul isteni. - Nem bírom abbahagyni a nevetést, és arra gondolok,
hogy talán megőrültem. Széttárom a karom, mert végeztem. — Hát, akkor
gratulálok! Roncs akartál lenni? Nos, túlteljesítetted a tervet, mert engem is
tönkretettél, Napsugár. Most már egyikünk sem ér szart se.
Nem moccan. Csak a földet bámulja. Kezét ökölbe szorítja, mint én.
Leülök, mert szerintem most már a lábam is remeg. Előredőlök, és a
szememre szorítom a tenyerem. Nem látom a lányt, de hallom, hogy még itt
van.
- Tűnj a francba a házamból!
- Mondtam, hogy ne szeress belém - suttogja, mintha magának mondaná.
- Hidd el nekem, Nastya, nem szeretlek.
Kimegy, és halkan becsukja maga mögött az ajtót.
Most először szólítottam Nastyának.
Nastya
Nastya. Az ő szájából hallani ezt a szót olyan, mintha törött üveg zúdulna rám.
Nem attól válók ronccsá, hogy lefeküdtem Joshsal. Hanem ettől. A hangjától.
Az arcától. Ahogy megrémül ettől az elcseszett helyzettől. Úgy nézett rám,
mintha nem hinné el, hogy ezt teszem vele, és meg tudom érteni, mert én sem
hiszem el. De akkor is megtettem, mert ez vagyok én.
 47. Fejezet
Nastya

M ost minden pokoli, és ezt is érdemlem, de elviselem a fájdalmat, ha én

választottam.
Drew most alig mer szólni hozzám, én pedig direkt kerülöm. Nem akarom kínos
helyzetbe hozni. Ő Joshhoz tartozik. Clayjel töltöm az időmet. Vagy egyedül.
Könnyebb volna egyedül lenni, ha kedvelném magam. Most azonban nem ez a
helyzet. Momentán ki nem állhatom magam.
A negyedik meg az ötödik óra a legrosszabb, mert akkor látnom kell Josht, és
a nap többi részével ellentétben ilyenkor nem próbálhatok úgy tenni, mintha
nem is létezne. Persze hiába próbálkozom máskor, az se segít. Semmi sem segít.
Megpróbálhatnám tettetni, hogy nem bámulom őt, van annyi elszántságom és
önbecsülésem, hogy nem kockáztatom a lebukást, de nem vagyok ilyen fegyel-
mezett. Mindennap elhatározom, hogy aznap nem fogok ránézni, aztán mégis
ránézek. Az egyetlen jó dolog az, hogy sosem bukom le. Josh sosem veszi észre,
hogy nézem, mert ő sosem néz rám. És nem is kéne velem foglalkoznia. Nem
érdemlem meg őt.
A világnak tele kéne lennie Josh Bennettekkel. De nincs. Ez az egyetlen Josh
Bennett jutott nekem.
És én eldobtam őt.
Egy nap Margot leül velem a konyhaasztalhoz, miközben éppen úgy teszek,
mintha versolvasásra koncentrálnék, bár egyetlen szót sem értek a
költeményből. Manapság több időm jut a házira. Azt sem tudom, hány
kilométert futok.
- Nem kerülte el a figyelmem, hogy minden jel szerint megint itt laksz —
mondja a nagynéném.
Úgy bámulom a verset, mintha a szavak hirtelen feltörhetnének a papírról, és
egyenesen beúszhatnának az agyamba.
- Ha csak rajtam múlna, megkérdezném, hogy akarsz-e beszélni róla. -
Halványan mosolyog, és tényleg igyekszik, de nincs értelme. Mert most
semminek nincs értelme. Nekem sincs.
Még arra is rászokom, hogy minden hétvégén hazalátogatok, csak ne kelljen a
vasárnapi vacsorára mennem. És talán ez az egyetlen dolgom, ami ér valamit.
Egyik családtagom sem von kérdőre, miért vagyok hirtelen ennyit otthon.
Mindig szívesen látnak.
Egyik hétvégén, amikor hazamegyek, kapok még egy születés- napi ajándékot.
Mivel a mobiltelefont nem fogadtam el, anyukám meglep egy
fényképezőgéppel. Egyszerűbb, mint az ő őrült masinái, bár szerintem amúgy
sem magát a fényképezőt adja nekem. Hanem saját maga egy részét. Ezzel
próbálja pótolni az én elveszett részemet. Nem tudom, jó ötlet-e, vagy sem, de
kezd elegem lenni abból, hogy elítéljem és megkérdőjelezzem mindenki
indítékait, ugyanis lassan felfogom, valójában mi okozza a bajt: tudom, hogy én
magam vagyok a probléma gyökere. Josht elveszítettem. Alapvetően Drew-t is.
Szükségem van az édesanyámra. Annyira vágyom a feltétel nélküli szeretetre,
hogy hajlandó vagyok fittyet hányni az árára, és három éve most először talán
be tudom vallani ezt, még ha csak magamnak is.
Még nem beszélgetünk, de talán majd egyszer.
Anyukám megtanít használni az új gépet, és sétálni járunk, semmit és mindent
fotózgatunk. Anya még a beállítás meg a kompozíció miatt se nyaggat. Néha
megremeg a kezem, és elrontok egy-egy képet, de ügyet sem vetünk rá.
Vasárnaponként apát tanítgatom, hogy csináljon palacsintát rendes
hozzávalókból, ne előredobozolt porból, mert ez is sütés, csak serpenyőben, és
ehhez értek.
Semmi sem tökéletes. Egyelőre még csak nem is jó, de talán majd egyszer.
Ma hiányzik Josh. Mindennap hiányzik. Ma elmentem a barkácsáruházba, csak
hogy bejárjam a faanyagos sorokat, és megpróbáljak levegőhöz jutni.
Ebédszünetben megint a mosdóban bujkálok. Clay megint kitámasztja nekem
az ajtót, de mindketten úgy teszünk, mintha nem lenne jelentősége.
A kezem megint egyre lágyabb.
Josh a jövő héten betölti a tizennyolcat.

Josh

- Ezt kitől kaptam? - kérdezem, ahogy Mrs. Leighton átadja nekem az

asztalon lévő utolsó ajándékot. Megettük a vacsorát, megvolt a torta is. Nem
kívántam semmit. Egyetlen porcikám sem szeretne itt lenni.
- Ma délután termett a tornácon. Rá volt ragasztva egy cetli, de csak a
neved állt rajta. Még üdvözlőlap sem volt hozzá.
Feltépem a csomagolást, és rögtön el szeretnék tűnni, hogy ebben a
pillanatban egyedül lehessek. Szeretném úgy megnézni, hogy közben engem ne
nézhessen senki.
Egyszerű fekete képkeretet tartok a kezemben. Nincs benne semmi
különleges. A benne lévő kép kólint fejbe, kényszerít térdre, és fektet két vállra.
Amikor leszedem a maradék csomagolópapírt is, a földre hull a keretbe tűzött
fénykép. Drew felveszi, megnézi, aztán odaadja nekem, bár látom rajta, hogy
szíve szerint magánál tartaná.
Felismerem a képet. Egy fotóalbumban volt, a nappalimban lévő
könyvespolcon. Édesanyám van rajta, ölében Amandával, és nem a lencsébe
néznek. Egymásra mosolyognak, de azért látni az arcukat. Mindketten
csodaszépek, és rádöbbenek, hogy ezt el is felejtettem. Mint mindent, ezt is
elvette tőlem a feledés, mert már nincs, aki emlékeztethetne.
Tele van a házam fényképekkel. Mindenhol fotók vannak. Nem rejtettem el a
szeretteimet. A képeik még mindig beborítják a falakat, alapvetően azért, mert
mindig is így volt. Nem én tettem ki a képeket, de nem szedtem le őket. Ott
hagytam őket, ahol vannak, mintha mi sem történt volna. De ez a kép nem volt
elöl. Évek óta egy albumban lapult. Imádom ezt a fotót. El is felejtettem,
mennyire. És ezt a képet rendesen látom. A többi fénykép mellett mostanra
annyiszor elmentem, minden egyes nap, hogy már észre sem veszem őket.
A keretben lévő szénrajz a fotó tökéletes másolata, csak nagyobb. Bár a kép
fekete-fehér, látom, ahogy édesanyám szeme sarka ráncba szalad a
mosolygástól, látom, ahogy a húgom lélegzik, és egy pillanatra olyan, mintha
mindketten élnének. Ez Clay alkotása. Kétség sem fér hozzá. És csak egyetlen
személy adhatta neki ezt a fényképet. De az a valaki most nincs itt, mert ő is
elhagyott engem.
Nastyának nincs joga ezt tenni. Nincs joga megnehezíteni, hogy utáljam, mert
most muszáj utálnom őt.
- El is felejtettem, milyen szexi volt anyád - közli Drew, mert rühelli a
nyomasztó helyzeteket, és ő mindig úgy oszlatja el a feszültséget, hogy
emlékeztet minket, mekkora barom. És én imádom, hogy ilyen.
Az anyja karon vágja. Az apja kupán legyinti, aztán magához szorítja a
feleségét, és csókot nyom a hajára.
Én pedig hazamegyek, egyedül.
Nastya öt hete hagyta el a házamat. Abban a másodpercben számolni kezdtem,
hogy becsukódott mögötte az ajtó. Fogalmam sincs, mikor fogom abbahagyni a
számolást.
- Na, mi újság a General Hospital-ban? - Drew besétál a házamba suli után, és
ledobja magát a kanapé túlsó végére. Kikapcsolom a tévét, mert úgysem nézem,
és igazából már nem is érdekel. - Na, szóval - szólal meg ismét, miután kivárt
tizenöt másodperc csöndet, aminél hosszabb hallgatást képtelen elviselni
elárulod valaha, mi történt veletek?
- Nem — felelem, mert ez az igazság. Mert semmi kedvem beszélni róla.
Mert valószínűleg elbőgöm magam, ha felidézem, és mert őszintén szólva
fogalmam sincs, mi a fene történt velünk. - Valószínűleg soha.
Drew bólint, nem vitatkozik. Tudom, hogy Nastya őt is kerüli, még retorikán
is.
- Hiányzik a csaj.
- Szokj hozzá! - válaszolom, és bekapcsolom a tévét.
 48. Fejezet
Nastya

É pp elfordulok a tükörtől a drámatagozat egy eldugott sarkában lévő női

mosdóban, amikor megpillantom a belépő Drew-t. Ezen a tagozaton ilyenkor
mindig tanári értekezlet van, így felfedeztem, hogy ez a mosdó ebben az órában
szinte mindig üres. Úgyhogy ez a kedvencem.
- Gondolom, egyedül vagyunk - mondja Drew, majd megfordul, és bezárja
az ajtót. - Tudod, ez már vagy a negyedik lányvécé, ahol kereslek. Már kezdtem
a testi épségemért aggódni.
- Szórakozol velem, Drew? - suttogom, alig hallhatóan, mert nem érdekel,
hogy bezárta az ajtót, és amúgy sincs itt senki.
- Hiányzol - mondja, mintha ez elfogadható kifogás volna.
- Majd csak túléled valahogy.
- Én is hiányzóm neked. Valid be, Nyanyuska!
Igaza van. Baromira hiányzik.
- Mégis mit akar ez jelenteni? Nyanyuska? Mintha egy vén nyanya lennék,
aki menten összekakálja magát.
Lenéz a nadrágomra, mintha komolyan tartana ettől az eshetőségtől.
- Azért jöttem, hogy kirángassalak a remetelétből.
- Azért jöttél, hogy szívességet kérj, úgyhogy nyögd ki végre, mert nem
szeretek itt beszélgetni.
- Szükségem lenne rá, hogy a testőröm légy ma este.
- Szó sem lehet róla, ki van zárva. És várj, még valami: nem.
- És ha szépen kérem?
- És ha én erre azt mondom, hogy nem? - Igyekszik a tekintetével befűzni,
de rám már olyannyira nem hat a befűzős tekintete, hogy ez nevetséges
próbálkozás. - Egy estét kibírsz nélkülem. Csak mondd azt mindenkinek, hogy a
buli után találkozol velem. Be fogják venni.
- Senki sem fogja bevenni, azok után, hogy Joshsal jártál. Senki sem fogja
elhinni, hogy ilyet tennék.
- Nincs, amit te ne tennél meg.
- Ez az egyetlen dolog, amit nem tennék, és ezt mindenki tudja. Josh az
egyetlen ember a világon, akivel nem csesznék ki.
- Nem beszélünk Joshról, úgyhogy ne emlegesd már folyton, és ne próbáld
beleügyeskedni ebbe a beszélgetésbe.
- Része ennek a beszélgetésnek, akár megemlítem a nevét, akár nem.
Olyan tekintetet vetek rá, hogy megadóan feltartja a kezét.
- Nekem mindegy. Csak annyit mondok, hogy bár eddig azt hittem, én
vagyok önpusztításra hajlamos, kettőtökhöz képest teljesen kiegyensúlyozottnak
tűnök.
- Jól van Josh?
- Ami azt illeti, mérget vennék rá, hogy az állapota a jó tökéletes ellentéte,
de arra is mérget vennék, hogy ezt magadtól is tudod.
- Mit mondott neked?
- Na, azt már nem. Nem játszom ilyet. Te találtad ki a szabályokat. Nem
beszélünk Joshról. - Kényelmesen elhelyezkedik a mosdó pultján, mintha
odahaza lennénk, a konyhájukban. - Na, visszatérve a témánkra. A többieknek
nem kell azt gondolniuk, hogy együtt vagyunk. Csak arra van szükségem, hogy
gyere velem, és felügyelj. Ha nem vagy mellettem, tuti bejárom az egész házat,
és mindenkit kifaggatok, nem látta-e őt. Aztán valószínűleg szar Ságokat
fröcsögnék róla, csak hogy kimondhassam a nevét, vagy felhívjam magamra a
figyelmét. — Most nem mondja ki a lány nevét, de nyilvánvaló, kire gondol. -
Meg kell mentened önmagámtól. És közben megmenthetnéd magad a
dögunalomtól meg a magánytól. Mindenki jól jár.
Én egyáltalán nem járnék jól ezzel a történettel. Inkább szögezném az ajkamat
a nyelvemhez, minthogy buliba menjek ma este. Felülök Drew mellé a pultra, és
kifújom a tüdőmben lévő összes levegőt, ő pedig követi a példámat.
- Vissza kéne térnem a régi énemhez — szól. — Azelőtt tök menő voltam,
és az a csaj teljesen tönkretett.
- Ha tényleg ezt akarod, hát csináld. Kezdd ma este! Gond nélkül találni
fogsz egy lányt, aki hajlandó visszakísérni téged a lelketlen züllés útjára.
Nem felel, mert mindketten tudjuk, mit veszített már el azon az úton, amiért
azóta sem bocsátott meg magának. Nem tudom, van-e más megoldás, de
megpróbálok felvetni egyet.
- Nincs más lány, akivel járhatnál? Mármint rendesen? Akivel lehetne egy
normális kapcsolatod? Tierney-vel elcseszted a dolgokat, de esetleg
megpróbálhatnál tanulni a hibáidból, és legközelebb jobbra törekedni. —
Ostoba javaslat. Ha ő mondaná nekem, hogy tanuljak a Joshsal elkövetett
hibáimból, és hasznosítsam ezt a tudást egy új kapcsolatban, én eltörném az
állkapcsát. De most nincs ennél jobb ötletem. - Mit szólnál Tessa Walterhez? -
kérdezem.
A fejét csóválja.
- Gülüszemű.
- Macy Singleton?
- Túl hangosan vihog.
- Audrey Laké?
Ezúttal úgy mered rám, mintha azt javasoltam volna, hogy randizzon az
antikrisztussal.
- Plázacicásan beszél. - Drew Leighton szemében ez a megbocsáthatatlan
vétek.
- Akkor meg miért nem próbálod meg újra Tierney-vel? - Úgyis csak őt
akarja. Felsorolhatnám a suli össze csaját, és mindegyikükben találna valami
kivetnivalót.
- Nem kérhetem, hogy bocsásson meg nekem. Nem tisztelném, ha
megbocsátana. Nem érdemlem meg.
Én sem érdemiek bocsánatot. Nem vagyok olyan képmutató, hogy vitatkozzak
ezzel.
- Nem hagyhatnánk ki? Nem muszáj menned. Nem is szoktál inni az ilyen
bulikon. Miért akarnál egy rakás részeg seggfejjel lógni a nagy semmiért? - Ez
az igazság. Eltartott egy darabig, mire feltűnt, de utána teljesen nyilvánvalóvá
vált. Drew magához ragad valami piát, amint besétál az ajtón, aztán egész este
azt szorongatja, így mindenki azt hiszi, hogy iszik, pedig nem is.
- Észrevetted? — Egész le van nyűgözve. - Te vagy az első, akinek feltűnt.
- Gondolom, megvan a maga oka. — Arra tippelek, hogy az ittas vezetést
akarja elkerülni, de nem ezt a választ kapom.
- Kara Matthews - feleli, mintha ez mindent megmagyarázna, pedig tudja,
hogy nem, én pedig várom, hogy kifejtse. — Nem is emlékszem arra, hogy
lefeküdtem vele. Tierney aznap órákig szapult, méghozzá teljesen jogosan.
Mindenben igaza volt, amit a fejemhez vágott, kivéve azt az állítását, hogy ne
lenne fontos nekem. De a többi stimmelt. Aznap este úgy bepiáltam, hogy
bárkivel lefeküdtem volna azon a bulin. Lábbal tiportam Tierney-t meg mindent,
és még csak nem is emlékszem rá.
- És ha nem vagy olyan részeg, szerinted nem szexekéi volna a bulin?
- De igen - feleli őszintén. - Valószínűleg akkor is megtettem volna.
Viszont legalább tudnék róla. Lehet, hogy ugyanígy elcsesztem volna mindent,
de legalább tudatos döntés eredményeként.
Ezt tökéletesen megértem. Talán akkor sem dagonyázna a saját magának
okozott fájdalomban, de legalább azt mondhatná, hogy ő választotta. Ám van
más is, ami nem hagyja nyugodni. Egy kérdés is gyötri. A halvány, csekélyke
kétség, hogy talán mégsem tette volna meg. Talán ha nem lett volna olyan
részeg, tényleg máshogy alakultak volna a dolgok, és akkor most Tierney-vel
lenne, nem egy női mosdóban kínoznák az elszalasztott lehetőségek.
Beletörődve vállat von.
- Szóval úgy vagyok vele, hogy amikor legközelebb sikerül teljesen
tönkretennem a boldogságomat, legalább emlékezni fogok rá.
Úgy sokkal könnyebb lesz az önutálat.
Mondhatnám, hogy fogalmam sincs, miért egyeztem bele, de hazugság volna.
Drew is hiányzik nekem. És teljesen elegem van magamból. Akkor már inkább
innék langyos sört, és lógnék olyanokkal, akik ki nem állhatnak. Azon a bulin
senki nem utálhat annyira, amennyire én utálom magam, úgyhogy az
egyedüllétnél csak jobb lehet.
Mire odaérünk Kevin Leonard házába, már nagy a tömeg. Bömböl a zene,
kíváncsi vagyok, meddig tarthat, míg a szomszédok kihívják a rendőrséget.
Remélem, minél hamarabb megjelennek a zsaruk, és hazamehetek, mert máris
megbánom, hogy eljöttem. Nem az emberek zavarnak. Igazság szerint egyre
jobban viselem a tömeget meg a nyüzsit, de a zaj feszültté tesz. Csönd kell,
hogy meghalljam, ha fenyeget valami.
Követem Drew-t át a házon, ujjaimmal az övtartóiba kapaszkodom, hogy el ne
veszítsük egymást. Ha azt akarja, hogy ráakaszkodjam ma este, hát
ráakaszkodom.
Elsőként Damien Brooks botlik belénk, és őt ki nem állhatom, de legalább
ismerős.
- Drew! — Máris részeg. Ez egyetlen szavából nyilvánvaló. - Azannyát!
Jó, tudom, előbb a tiéd volt a csaj, de nem gondoltam volna, hogy Bennett után
megint rányomulsz. Tökös húzás, öcsém! - gratulál nevetve. Drew is nevet. Én
jelen sem vagyok a szobában. Ja, várjunk! Nagyon is itt vagyok, de úgy
beszélnek rólam, mintha tudomást sem vennének a jelenlétemről. Még
szerencse, hogy rohadtul nem érdekel, mit dumálnak rólam.
Aztán Damien szeme úgy elkerekedik, mintha most fedezte volna fel az
atomot, vagy esetleg a maszturbálás örömeit.
- Te meg Josh egész végig osztoztatok rajta?
Talán mégis érdekel. Legalábbis egy picit. Mert nem hallgatom tovább.
Megragadom Drew kezét, és elrángatom. Szerintem neki is elege van Damien
dumájából, mert nem ellenkezik.
Aztán megérkezik Tierney. Az orvlövész, aki ellen Drew eleven pajzsként
használ engem. Az igazat megvallva nagyon is kedvelem a csajt, és díjaznám,
ha nem pont nekem kellene távol tartanom Drew-t tőle. Nem hibáztatom
Tierney-t, amiért utálni akarja a srácot, de ez még nem jelenti azt, hogy tényleg
utálja is. Egyszeriben azt kívánom, bárcsak összekapnák magukat, de képen
töröl a képmutatásom, mielőtt tovább gondolkodhatnék a témán.
Elérünk a ház legvégében lévő konyhába, ahol Kevin Leonard csapolja a sört
a hordóból, ami körül tolongnak a többiek. A tömeg úgy kezdi skandálni Drew
nevét, mintha az istenük volna, és azt hiszem, ha a csajozásban béna kamasz fiú
lennék, én is istennek tekinteném. Seperc alatt kapunk egy-egy pohár langyos
sört, és igyekszünk utat vágni magunknak, ki a konyhából.
Egy órával, valamint négy és fél pohár szar sörrel később a falnak dőlök,
miközben Drew egy lánnyal cseveg, aki egy nagyon pirinyó, nagyon csillogó
felsőt visel, s cseppet sem zavartatja magát, miközben szemérmetlenül flörtölget
a sráccal az orrom előtt. Szokásához híven Drew még mindig ugyanannál a
sörnél tart, amit az érkezésünkkor kapott, mindössze a felét itta meg. Nem
vagyok totál részeg, de elfáradtam, és haza akarok menni. Eléggé be vagyok
csípve, hogy az agyam végre ne pocskondiázzon megállás nélkül az
idiótaságom miatt. Ehelyett azt susogja, hogy nem is lenne olyan rossz felhívni
Josht. Ha részegen felhívnám a tökéletes, fantasztikus, csodálatos fiút, akivel
totálisan kicsesztem, valószínűleg aranyérmet nyernék önzőségből. Ám ezen a
gondolaton sem tudok elmerengeni, mert szolgálatban vagyok.
Tierney elindul felénk, és a csillogó mini felsős csaj sietve elhúzza a belét.
Tierney már csak ilyen hatással van másokra. Vele senki sem szarozik, én pedig
meg akarom ölelni, és elmondani neki, hogy szerintem ő a leges-leges-leges-
legkirályabb, szóval talán egy kicsit részegebb vagyok, mint hittem. Ma még
nem is ettem, valószínűleg emiatt álltam így be. Amatőr bénázás.
Odalépek egy ronda asztalkához (most már észreveszem az ilyesmit), hogy
lerakjam a fél pohár sörömet; nem akarok többet inni. Amint elráncigálom
Drew-t Tierney közeléből, teljesítettnek tekintem a kötelességemet, és végre
hazafuvaroztatom magam.
Amikor visszafordulok, Drew nincs sehol. Ahogy Tierney sem.
Nekilátok átverekedni magam a tömegen, közben meresztem a szemem, hátha
meglátom egyiküket. Úgy okoskodom, hogy az egyik biztos elvezet a másikhoz,
de ugyebár nem járhatom be a házat a nevüket kiabálva, vagy kérdezősködve,
nem látta-e őket valaki. A falhoz tapadok, távol tartom magam a káosz
centrumától, amikor Kevin Leonardba botlom
- Jó a buli?
Most mi van? Azt várja, hogy válaszoljak? Esetlenül feltartom a
hüvelykujjam, és máris igyekszem továbbmenni. Drew Leighton baromira
tartozik nekem. Gondolatban listázni kezdem, mi mindent akarok. Egyelőre csak
egy dolog szerepel a listán, de szerintem az úgysem Drew hatásköre.
- Akarsz szexelni velem? - kérdezi Kevin.
- Nem, nem ez a listámon szereplő tétel. Megpróbálom megkerülni a
felfuvalkodott hólyagot. Nyilvánvaló, hogy tök részeg, én viszont percről percre
egyre józanabb vagyok. Haza akarok menni, és szét akarom rúgni Drew valagát.
Nem tudom, momentán melyiket szeretném jobban, Kevin Leonard meg még
mindig nem fogta be.
- Felmehetünk a szobámba, elbarikádoztam a lépcsőt. Senki nem tudná
meg.
- Én tudnék róla, te barom. És egész hátralévő életemben igyekezném
kitörölni az emlékezetemből.
- Gyere már, bébi! - Tessék, megkaptam a választ. A srácok tényleg
bébinek szólítják a lányokat a való életben is. Kár, hogy nincs kedvem röhögni,
és nincs időm megfojtani Kevint. - Légyszi!
- Ez most komolyan azt hiszi, hogy az udvariassága meg fog győz-
ni? Nos, mivel szépen kérted, természetesen visszavonom az iménti, „soha a büdös
életben' álláspontomat a veled való dugással kapcsolatban. Csakis arra vártam, hogy
bizonyítsd a jólneveltségedet. Olyan határozottan csóválom a fejem, ahogy
csak bírom, és továbbmegyek. Hál’ istennek Kevin feladja, és nem követ.
- Viszont adott egy jó ötletet, mert ha nem találom meg Drew-t a következő
tíz percben, nem várom ki, hogy megint leszólítsanak. Szerzek magamnak
másik fuvart haza.
- A következő tíz perc ugyanolyan eredménytelennek bizonyul, mint az
előző. Csak a poén kedvéért rászánok újabb tíz percet a kutatásra, mielőtt
elismerném a vereséget. Bejárom a földszintet, néhányan már hazamentek, így
legalább nem akkora a tömeg, de a zene még mindig a dobhártyámon dörömböl,
és a fejemet hasogatja. SMS-t írok Drew-nak, hogy hol van, de nem érkezik
válasz. Küldök neki még egyet, miszerint felosonok az emeletre, és
megpróbálok fuvart keríteni. Erre sem jön válasz.
- Pár percig a lépcső aljában ácsorgok, majd amikor Kara Matthews a
konyhában egy műanyag csövön keresztül kezdi nyelni a sört egy teli tölcsérből,
kihasználom, hogy mindenki őt figyeli, és átbújok Kevin hevenyészett barikádja
alatt, hogy felosonjak az emeletre telefonálni.
Egy kicsit talán be vagyok csípve, de hiába ittam meg néhány sört, most sem
feledkezem meg az éberségről. Senki sem követ az emeletre, ahol befordulok a
balra nyíló folyosóra, és besurranok az egyik hálószobába. A fal mentén
lopózom, amíg ki nem tapintom a villanykapcsolót. A szoba üres. Még mindig
üvölt a zene, csak tompán hallom, ahogy odalent a többiek Kara nevét
skandálják. Előveszem a mobilom, és tudom, hogy csak két ember van, akihez
fordulhatok, Josht szeretném felhívni, de nem vagyok benne biztos, hogy még
mindig lehet segítséget kérnem tőle. Aztán ott van Clay, akinek SMS-t kéne
írnom, ám azt a földszintről is megtehettem volna. Egyetlenegy okból jöttem fel
ide, mégpedig azért, mert fel akartam hívni Josht.
Tárcsázok, és várok, de nem veszi fel. Nem vált rögtön hangpostára. Csak
kicsöng. Miután végre kapcsol a hangposta, bontom a hívást. Szánalmas lenne
üzenetet hagynom. Nekiállok SMS-t pötyögni Claynek, hogy nem tudna-e értem
jönni, ám még az első szót sem írtam le, amikor kinyílik az ajtó.
És Kevin Leonard áll a küszöbön.
- Sejtettem, hogy meggondolod magad - mondja akadozó nyelvvel, és kíváncsi
vagyok, vajon mekkora erőfeszítésébe került ezt kinyögni. Ismét megcsóválnám
a fejem, ám addigra már előttem terem. És én nem futok el, nem mondok nemet,
nem lököm el. Mert, hogy őszinte legyek, már nem érdekel. Ha tényleg ronccsá
akarok válni, itt a lehetőség. Josht elvesztettem, mint mindazt, amit elvettek
tőlem, és amit azóta eldobtam. Josh Bennett többé már nem az enyém. Már
tényleg semmim sincs.
Ez az egyetlen pillanat gondolkodási időm van, mielőtt Kevin Leonard a
számba dugja a nyelvét, és érzem rajta az olcsó sör ízét, nyilván az én számnak
is ilyen íze van. Ez az egész úgy undorító, ahogy van, de megérdemlem. Kevin
fél kézzel a mellemet taperolja a ruhámon keresztül, a másikkal a combomat
markolássza. A karom ernyedten lóg, lehunyom a szemem, és hagyom, tegyen,
amit akar. Nekiáll lehúzni a bugyimat, majd megtorpan, és inkább a ruhámtól
akar megszabadítani. Felfelé rángatja, és a hasamat meg combomat érő hűvös
levegő is megerősíti bennem: csak arra vagyok jó, hogy használjanak, majd
eldobjanak.
 Aztán Kevin keze a lábam között matat, és kis híján a szájába öklendezek,
amikor megérzem az ujjait. És talán végre elegem van, és mégsem fogom
ezt a fájdalmat választani.
Elhúzódom Kevin Leonard szájától meg kezétől, és letűröm a ruhámat. Ha
valóban létezik olyan, hogy mélypont, akkor én most elértem. Hazudhatok
magamnak. Hazudhatok Joshnak. De a hazugságom akkor is hazugság
marad. Nem igaz. Semmit sem tettem tönkre magamban azzal, hogy
lefeküdtem Joshsal, még akkor sem ha utána tönkre is tettem mindent. Már
akkor tudtam, hogy nem igaz, amikor kimondtam, és most is tudom.
Egyetlen percet sem bánok, amit Joshsal töltöttem. Az azóta nélküle eltelt
másodperceket bánom. Bánom, hogy összetörtem a szívét. Bánom, hogy
mindkettőnket a pokolra juttattam.
Ha hagyom, hogy Kevin Leonard ezt tegye velem, ha hagyom, hogy ezt
tegyem saját magammal, akkor ez lesz az, itt és most, ami elpusztítja
bennem a maradék jót is. Ez lesz az én megbocsáthatatlan vétkem. Innen
soha nem lenne visszaút, mert végképp nem maradna bennem semmi
szerethető. És most az egyszer a hülye, elcseszett életemben, nem
hagyhatom. Nem bírom. Még fontosabb, hogy talán nem is akarom.
Kevin mellkasára teszem a kezem, és eltolom magamtól. Nem durván.
Csak határozottan. Megcsóválom a fejem. Nem. Bocsánat- kérőén nézek rá.
Bűntudatom van. Tényleg hibásnak kéne éreznem magam ebben a
helyzetben? Nem igazán ismerem a szabályokat.
A lehető legjobban letűröm a ruhámat, de még mindig nem érzem, hogy
rendesen elfedne.
- Most meg mi a szar van, Nastya?
Megint megcsóválom a fejem. Eltátogom a Nem megy szavakat,
hogy biztosan megértse. Kevin Leonard meg is érti, csak éppen tojik rá.
- Így kibasznál velem a saját kibaszott bulimon?

Esélyem sincs lehajolni, és felhúzni a bugyimat, mert Kevin ismét

megragad, hogy megcsókoljon, én pedig most már nem fogom vissza
magam. A lábfejére taposok, és az ajtóhoz ugrom. Ám remeg a kezem, az
ajtó be van zárva, és reszkető ujjaim nem elég gyorsak. Sikerül kinyitnom a
zárat, viszont már nincs időm lenyomni a kilincset. Erősebben kellett volna
Kevinre támadnom, de nem hittem, hogy szükség van rá. Csak meg akartam
értetni vele, hogy ez nem fog összejönni, illetve elég időt akartam nyerni,
hogy az ajtóhoz érjek, és kijussak a szobából. De nincs elég időm. Kevin
megragadja a karomat, maga felé fordít, én pedig megmarkolom a kisujját, és
hátrahajlítom. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy két vállra tudnám
fektetni őt, és amúgy is csak elmenekülni akarok. Semmi többet. Hallom,
hogy megreccsen az ujja, mire a másik keze azonnal fellendül, és ököllel
arcon vág. Ösztönös reakció, abban sem vagyok biztos, hogy Kevin felfogja,
mit csinál. Ökle teljes erővel a képembe vágódik, és mivel eleve alig állok a
lábamon, az ütés arccal az éjjeliszekrény élének taszít. Érzem, hogy vér
csordul le a szemem sarkánál, letörlöm. Gyorsan megfordulok, és próbálok
azzal nyerni egy másodpercet, hogy belerúgok Kevinbe, de ő elkapja a
bokámat, és elrángat az ajtótól.
A bugyim mostanra a térdemig csúszott, a pánik hatására a hányás
kerülget, és nem kapok levegőt.
Úgy pánikolok, mintha ez valami rémálom lenne. Kevin úgy nevet, mintha
játék volna.
- Ne már! Feljöttél ide, totál elhitetted velem, hogy dugni fogunk. Fia mást
nem, legalább leszophatnál. - Még csak nem is hangzik dühösnek. Olyan, mintha
próbálna meggyőzni.
Fia volt is bűntudatom amiatt, hogy bántom Kevint, egy szempillantás alatt
elhessegetem. Az a baj, hogy a földről nem tudom valami jól megvédeni
magam, és most semmi sem olyan könnyű, mint amikor biztonságos
körülmények között begyakoroltam. Semmi. És persze a sör sincs rám pozitív
hatással, hiába érzem úgy, mintha egyszeriben teljesen kijózanodtam volna.
Nincs nálam a marokbotom. A táskámban van, Drew kocsijának ülése alatt,
közvetlenül a gázspray-m mellett, amit sehogy se tudtam volna a ruhámra
csíptetni. Azt hittem, úgyis egész este Drew-ra leszek tapadva, így eszembe se
jutott, hogy szükségem volna az önvédelmi eszközökre. Talán a kulcsfontosságú
szó itt az eszem, amit nyilvánvalóan nem használtam.
A tény mindenesetre az, hogy egyik eszközt sem akarnám bevetni Kevin
Leonard ellen. Én csak el akarok menekülni innen. Ügy érzem, mintha
detonációk sorát indítottam volna el, és most próbálnék elfutni a robbanások
elől.
Nem lep meg, hogy csak miután ilyen elbarmolt helyzetbe hozom magam,
bírom végre elhatározni: mégsem akarom teljesen porrá zúzni, ami még
megmaradt az életemből. Akkora egy idióta vagyok. Talán a karma csak azt
próbálja megadni nekem, amire a saját állításom szerint vágytam, bár igazából
mégsem akartam. Hogy egyszer és mindenkorra, végleg tönkretegyem magam.
Sajog az arcom, ahol Kevin megütött, a sebből a szemembe folyik a vér, és
nagyon igyekszem ide összpontosítani, mert félek, hogy bármelyik pillanatban
ismét a fák között találhatom magam, földdel meg vérrel a számban. És akkor
teljesen elveszíteném az önuralmamat. Teljesen feladnám a harcot. Kevin
Leonard azt tehetne velem, amit csak akar, és én hagynám, mert gondolatban
már itt sem lennék.
Szinte lehetetlen úgy összpontosítani, hogy az agyam egyik felével igyekszem
ébren és ebben a szobában maradni, a másikkal pedig próbálok Kevin ellen
küzdeni. Rajtam fekszik, a padlóhoz szegezi karomat-lábamat, és ismét a számra
szorítja a száját. Minden végtagomat megbénította. Moccanni sem tudok.
Hozzásimulok, csak azért, hogy legyen elég helyem hátrahajolni, majd lefejelni
őt, mert más lehetőségem már nem maradt. Az orrnyergét célzom meg, de
elszúrom, és a homlokunk ütközik össze. Ám Kevin olyan részeg, hogy még a
rosszul sikerült fejelés is elég.
Iszonyú fájdalom hasít a koponyámba, miközben Kevin Leonard izzadt teste
az enyémre zuhan, mintha az elmúlt három évem összes rossz döntésének súlya
nehezedne rám.
- Öcsém! Hagyjuk. - Nyál csorog a szája sarkából.
Odalett a harciassága, és szerintem részeg bódulatában csak most fogja fel, mi
folyik itt, mert úgy néz rám, mintha csupán ebben a pillanatban venné észre,
hogy vérző fejjel fekszem vele a földön. Hátrahajol, és még arra se volt időm,
hogy kiszabaduljak, vagy legalább elforduljak, amikor váratlanul kinyílik az
ajtó, s ahogy Kevin Leonard alatt fekve felpillantok a padlóról, Drew
Leightonnal nézek farkasszemet.
- A kurva életbe, Leighton! — fröcsögi Kevin. Inkább feszeng, mint
dühöng, de őt ugyanúgy nem mentegetem, ahogy magamat sem. Még mindig
küszködik, hogy lemásszon rólam, én pedig a zavarát kihasználva elfordítom a
csípőmet, és kiszabadítom magam.
Egy percre, vagy talán csak egy másodpercre Drew teljesen megdermed.
Annyi érzelem ül ki az arcára, hogy nem vagyok képes mindet azonosítani.
Döbbenet, undor, düh, bűntudat, aggodalom, rémület. Nem is tudom, milyen
rémesen festhet az arcom, ha ő ilyen képet vág a láttán.
Kevin mostanra talpra kecmergett, szédelegve felállók én is, még mindig
forog velem a világ a fejelés miatt. Mielőtt egyáltalán felfoghatnám, mi történik,
Drew ökle Kevin arcába vágódik, és a srác ismét a földön találja magát. Drew-ra
nézek, aki reszket. Valami nagyon nem stimmel azzal, ha Drew Leighton megüt
valakit. Drew-nak vidámnak, fesztelennek és totálisan gondtalannak kéne
lennie. Sosem mutatott erőszakra való hajlamot. Azt kívánom, bár ne emelt
volna kezet Kevinre. Azt kívánom, bár ne látta volna mindezt, mert akármilyen
hülyén hangzik, úgy érzem, most veszítette el az ártatlanságát.
Drew előttem áll, vérzik az ökle, és olyan iszonyúan csüggedt az arca, hogy
úgy érzem, mintha nekem kéne vigasztalni őt. De nem tehetem. Most, hogy
elhárult a veszély, elhagy az adrenalin, és el akarok húzni innen, mert Kevin
Leonardtól bűzlöm, ráadásul most már én is reszketek.
A falnak dőlök, hogy össze ne rogyjak, Drew pedig felkapja a mobilomat a
földről, zsebre dugja, majd ismét rám néz. Halkan szentségei, majd a kézfejére
húzza a felsője ujját, és megpróbálja le- törölgetni a vért a szemem körül.
- Tudsz járni? — suttogja.
Arckifejezésemmel jelzem neki, hogy igen, tudok, és hogy nem díjazom a
kérdést. Egy szót sem szólok. Az ajtó felé indulunk, és én rádöbbenek, hogy a
bugyim még mindig a bokámnál van. Csak állok ott, lebámulok az alsómra.
Drew visszafordul, hogy lássa, miért nem követem, és minden izma megfeszül,
amint észreveszi megtorpanásom okát. Megint káromkodik a bajsza alatt,
miközben én lehajolok, hogy felhúzzam a bugyimat, mert egyszerűen nem bírok
most Drew-ra nézni.
 - Maradj mögöttem, jó? — Feszültség árad a szavaiból, a hangjából pedig
fájdalom. Olyan szorosan fogja a kezem, hogy a végén még összeroppantja, és
maga mögé húz, így nem láthatnak meg. Észreveszem a folyosón minket figyelő
Tierney Lowellt, és elfordítom a fejem. Az arcom elé borzolom a hajam, és
Drew hátának dőlök, mintha totálkárosra ittam volna magam, míg át nem érünk
a bulizok tömegén, s ki nem jutunk az ajtón. És talán valóban totálkáros vagyok.
Döntöttem, hogy nem szarom szét az életem, mégsem díjazhatom magam
miatta, mert a döntést a kelleténél öt perccel később hoztam meg.
Legalább ezúttal senki sem mondhatja nekem, hogy véletlen volt.
- Jól vagy? — Drew megvárja, míg beülünk a kocsijába, és elhajtunk a
háztól, mielőtt felteszi a kérdést. Évek óta gyűlölöm ezt a kérdést.
- Semmi bajom - felelem. - A kezed? - Felrepedt öklére nézek, aminek
állapotát tovább rontja azzal, hogy vasmarokkal szorítja a kormányt.
- Leszarom a kezemet! - csattan fel, és ösztönösen elhúzódok, mert még
sosem hallottam őt megemelni a hangját. - Bocsánat. Ne haragudj! -
Bekanyarodik egy vegyeskereskedés parkolójába, és leállítja az autót. Elcseszett
az egész helyzet, és ennek háromszor-négyszer hangot is ad. - Mi történt? - Úgy
hangzik, mintha nem is igazán akarná tudni a választ.
- Csak egy hülye szitu volt, ami eldurvult.
- Ne mond, tényleg? - Szemrehányó a hangja.
- Haragszol rám? - kérdezem.
- Nem, magamra haragszom.
- Miért?
- Mert az én hibám, hogy egyáltalán abban a szobában voltál. Végre
szíveskedtem megnézni a mobilomat, és megkaptam az SMS- ed. De arra
számítottam, hogy egyedül ücsörögsz, rám várva, nem pedig a padlón heversz,
Kevin Leonard alatt. - Mély levegőt vesz, aztán kifújja, miközben az üzlet
neonfeliratának egyik vibráló betűjét nézi. - Josh ki fog nyírni.
- Josh le se fogja szarni.
- Nem mondd már, hiszen te is tudod, hogy ez nem igaz. Ma nincs erőm
ezen vitatkozni veled. — Olyan súlyosak a szavai, hogy szó szerint érzem,
ahogy rám nehezednek.
- Ha tudnád, mit műveltem Joshsal, te is meggyűlölnél. Nem fogja
érdekelni ez az egész, és én nem is hibáztatom.
- Igazad van. Nem tudom, mit műveltél Joshsal. Fogalmam sincs, mi
történt köztetek, mert egyikőtök sem hajlandó elárulni. De azt tudom, hogy
bármit is tettél, attól még Josht igenis érdekeli, ha valaki bánt téged.
Lehajtom a napellenzőt, hogy megnézzem az arcomon lévő vér- aláfutást és a
szemem melletti vágást a tükörben. Igazából egyik sem olyan vészes, de a
képem meg a homlokom máris kezd feldagadni, és tudom, hogy holnap még
rosszabbul fog kinézni.
- Kevinen rajta volt a gatyája. - Drew most a kormányon lévő
márkajelzésen húzogatja az ujját.
 Bólintok, bár nem néz rám.
- Szóval, ezek szerint nem...
- Nem - vágom rá. Már nem akarok Kevin Leonardról beszélni. - Látott
még valaki? - kérdezem.
Nem hiszem. Tierney meglátott, de ő direkt minket keresett, úgyhogy... - Az
arcom vérzik és feldagadt, de nem érdekel. Időtlen idők óta először úgy
- Elharapja a mondatot. - Nem hiszem, hogy bárki más észrevett volna.
Csak ülünk ott, mindketten úgy teszünk, mintha elvarázsolna a villogó
lottóreklám.
- Nem lett volna szabad otthagynom téged.
- Te és Tierney? - kérdezem, ügyet sem vetve a kimondatlan
bocsánatkérésre.
- Nem tudom. - A fejét csóválja, és elfordítja a slusszkulcsot. - Jeget kell
tennünk a képedre.
Drew nem árulja el, hova megyünk. Nem kérdezi, hova akarok menni. Ahhoz
visz, akire szükségem van, és akire talán neki is. Elvisz Joshhoz.
A garázsajtó zárva, amikor odaérünk, ám mindkettőnknek van kulcsa a
házhoz. Drew elfordítja az övét a zárban, és kinyitja nekem az ajtót. Bemegyek
a házba, Drew követ. Miután belépünk a sötét előszobába, kell egy perc, hogy
felfogjuk, mit hallunk.
És amint rájövök, ezernyi pénzérmére kívánom, bár egyikünknél se lett volna
kulcs.
 49. Fejezet
Josh

M i a francot akarsz, Drew? Hajnali kettő van. — A felhajtón álló kocsijára

nézek, de nem ül benne senki. Azt hittem, megint Nastyát hozta ide, mert a lány
úgy lerészegedett, ám az autó üres. - Már hazavitted Nastyát? - kérdezem,
miközben követ a nappaliba. Nincs ínyemre Nastyának nevezni, de többé már
nem szeretem a Napsugárt sem
- Már otthon van.
- Akkor meg mit keresel itt? Nem kéne már egy órája otthon lenned? -
Még mindig nem értem, miért jött.
- Sarah falaz nekem. - Nem néz rám, mintha félne elárulni valamit, én
pedig felkapom a vizet, mert tuti, hogy Nastyáról van szó, aki nyilván megint
bepiált valami bulin, ahova Drew elrángatta magával. Már nagyon elegem van
mindkettőjükből. Mikor azonban a haverom végre felém fordul, azonnal látom
rajta, hogy tévedtem.
Az arckifejezése úgy nem stimmel, ahogy van. Teljesen hiányzik a képéről
minden, amit Drew-val azonosítok, és ez a látvány azonnal felébreszt.
- Miért? Mi történt? - Nem válaszol, és kénytelen vagyok megint
megkérdezni. — Mi történt, Drew? - faggatom.
- Nem igazán tudom. — Vörös a szeme, nagyon szarul fest.
- Egy másodpercen belül kocsiba vágom magam, és átmegyek hozzá, ha
nem adsz végre valami választ, aminek értelme is van.
- Az egésznek nincs semmi értelme, Josh. - Levertből dühösbe megy át, és
amikor mérgesen rám mered, úgy érzem, nem csupán Napsugárra gondol.
- Ne gyere nekem titokzatos baromságokkal, mint Nastya szokott. Jól van?
- Azt mondta, semmi baja. Beverték az arcát, de úgy látom, tényleg nem
vészes.
- Hogy mi történt az arcával? - Lassan formálom a szavakat, és a hangom
is mélyebben szól, mint vártam.
- Kevin Leonard bántotta.
- Kevin Leonard legszívesebben a falba döngölném Drew képét, legalábbis
amíg a kezem közé nem kaparintom Kevin Leonardot, pedig még azt sem
tudom, mi történt. - Mit művelt vele? - Nehezen préselem ki a szavakat.
Igyekszem uralkodni a dühömön, hogy megtudhassam, mi történt, de fogalmam
sincs, meddig bírom visszafogni magam.
- Nem tudom pontosan. Megütötte. Azt hiszem, le akarta vet- kőztetni.
Nastya nem igazán árult el nekem semmit. - Megint a hajába túr, és
észreveszem, hogy vérzik a keze, a felsőjén is vér van.
- Hogy maradhatott egyáltalán kettesben Kevin Leonarddal? Nem voltatok
végig együtt? Nem ezért dumáltad rá, hogy menjen veled?
- Drew jobb kézfeje sérüléseit nézegeti, és nem válaszol.
- Hol a fenében voltál? Elrángatod őt magaddal ezekre a bulikra, leitatod,
aztán magára hagyod? - Világossá teszem, hogy Drew-t vádolom a történtek miatt.
Felkapja a fejét, és vehemensen védekezni kezd.
- Nastya nem gyámoltalan, Josh. Ha nem vetted volna észre, ő mindig azt
csinálja, amit akar. Nem rángattam magammal, és a legelső buli óta nem itattam
le. Most már magától piál be. - Igyekszik mentegetni magát, de látom, hogy ezt
még ő sem veszi be.
- Utál egyedül maradni ezeken a bulikon. Magától biztos nem hagyott
volna ott.
- Nem is hagyott. - Bűntudata van. Tényleg ő hagyta magára Nastyát. —
Irt nekem SMS-t, de nem vettem észre. Felment az emeletre, ahol csönd volt,
hogy felhívhasson téged, és hazavitethesse magát. Mire én felmentem utána, a
padlón feküdt, Kevin meg rajta. - Elmeséli, hogy Nastya arca addigra már
megsérült és vérzett, aztán amikor elér ahhoz a részhez, miszerint a lány bugyija
bokáig le volt tolva, Drew nem bírja folytatni, mert a sírással küszködik. Ha
nem gyűlölnék most éppen a világon mindenkit, szerintem én is elsírnám
magam.
- Magára hagytad. - Ki akarom nyírni Drew-t. Öt akarom hibáztatni, hogy
ne magamat kelljen. Gondolni sem bírok arra a telefonhívásra.
- Igen, Josh! Pontosan ezt tettem! Bűntudatot keltettem benne, csak hogy
rávegyem, jöjjön el velem, aztán magára hagytam, mert önző vagyok. Szerinted
én nem tudom? Hidd el nekem, nagyon is tudom. Nem kell emlékeztetned rá,
hogy egy pöcs vagyok. Egész kurva éjjel emlékeztetett rá Nastya arca, meg a
vére, meg... - Ismét a hajába túr, megint elcsuklik a hangja, és nagyon remélem,
hogy nem fog kiakadni, mert azt nem bírnám végignézni. Az összes többi
tetejébe azt már nem viselném el. Mert most én is látom magam előtt Nastya
arcát meg vérét, és én sem akarok kiakadni. - Hidd csak el - mondja végül
tudom. Oké? Tudom.
A konyha pultjának veti a hátát, én pedig vele szemben a nappali falának.
Mintha egy egész óráig nem szólna egyikünk sem, pedig valószínűleg kevesebb,
mint egy perc telik el.
- Tényleg nem árult el semmit?
- Nem igazán. — Ernyedten csóválja a fejét. — Az a legszarabb az
egészben, hogy Nastya mintha meg sem lepődött volna a dolgon. Mintha
számított volna rá.
- Miért nem hoztad ide? — kérdezem.
 - Idehoztam. — Farkasszemet néz velem, és vár, hogy fölfogjam, mit
jelent ez. A Napsugárral történtek hallatán úgy megdöbbentem, hogy teljesen el
is felejtettem, mit csináltam én éppen, miközben Nastya kettesben maradt egy
hálószobában Kevin Leonarddal. — Törd csak a fejed, Josh! Egyenesen hozzád
hajtottunk, kábé két órával ezelőtt. A garázsajtó csukva volt, nem égett a villany,
úgyhogy azt hittem, már alszol, és kinyitottam az ajtót a kulcsommal. Beléptünk
a házba, és na mit gondolsz, mit hallottunk?
- Nastya is bejött veled. - Ez nem kérdés. Hanem kézigránát.
- Azt hittem, egyedül az segíthet rajta, ha elhozom hozzád. — Csöpög a
hangjából a keserű gúny, és nem tudom, jelen pillanatban melyikünket vet meg
jobban.
- Mit szólt Nastya? - kérdezem, de csak halkan, mert igazából nem is
akarom tudni. Mióta elhagyta ezt a házat, csakis arra gondoltam, hogy egy nap
majd visszatér. És ma éjjel visszatért.
- Semmit. Egy szót sem szólt hozzám attól fogva, hogy bejöttünk a
házadba.
- Találkoznom kell vele. — Nem akarok találkozni vele. Nem akarok
szembenézni azzal, hogy tudja, mit tettem. Nem akarok szembenézni azzal, amit
tettem. De muszáj találkoznom vele. Muszáj a saját szememmel látnom, hogy
még itt van, hogy jól van, még ha utál is. Ha baja esett, abba belehalok, ha utál,
azt még túlélem.
- Nem.
- Nem?
- Nem. — Határozott.
- Ki a fasznak képzeled magad, hogy azt mondod, nem találkozhatok vele?
- Ki a fasznak képzeled magad, hogy azt mondod, találkozhatsz vele?
- Ez meg mit akar jelenteni?
- Azt jelenti, hogy amikor beléptünk a házadba, Nastya rémesen nézett ki,
és amikor kimentünk, még rosszabbul festett.
Ez a gondolat gyomorforgató. Nem átvitt értelemben. Úgy érzem, menten
kitaccsolok. Az arckifejezésem nyilván elárul ebből valamit, mert Drew hangja
kissé megenyhül. Vagy talán csak kimerítette már ez a szaros éjszaka.
- Josh, az se számítana, ha elnézném neked, amit tettél, bár nem nézem,
mert szerintem most pont úgy viselkedsz, mint én, úgyhogy momentán nem
nagyon csíplek. De még ha felőlem találkozhatnál is Nastyával, akkor se rajtam
múlna.
- Látni sem akar engem.
- Látni sem akar téged - erősíti meg. Nem áltat hiú reménnyel, és most,
ezen az estén először, elönt a hála. - Elárulod nekem valaha, mi történt veletek?
- Ezt újra és újra megkérdezi.
- Nem.
- Hát, jó. Elárulod, mégis miért dugtál épp Leigh-vel, amikor idejöttünk? -
Hangneme ugyanolyan rideg, mint az arckifejezése.
 - Évek óta dugok Leigh-vel. — Ez így igaz. Megszokás. Elméletben nem
csináltam semmi rosszat. Nem használtam ki senkit. Nem csaltam meg senkit.
Nem hagytam magára Nastyát egy részeg barommal. Érvelhetek, amennyit csak
akarok, Drew-nak, Nastyának, magamnak, de hiába tudom, hogy „nem
csináltam semmi rosszat”, attól még ugyanúgy pöcsnek érzem magam.
Pontosan meg tudom mondani, miért feküdtem le Leigh-vel ma este.
Ugyanazért, amiért legelőször, és utána mindegyik alkalommal. Megvigasztalt,
és normálisnak éreztem magam tőle. Leigh felbukkant, besétált, köszönt, és mint
mindig, a társasága a legkönnyebb és legtermészetesebb dolognak tűnt a
világon. Leült a kanapéra, és tévéztünk, amíg oda nem hajolt hozzám, hogy
megcsókoljon. Egy másodperccel később már hátra is húzódott, és úgy nézett
rám, mintha bocsánatot akarna kérni. Mivel nem szóltam semmit, ismét
megcsókolt, én pedig hagytam, mert már nem volt ára, már nem kellett
választanom. Nastya meghozta helyettem a döntést.
Leigh kézen fogott, bevezetett a hálószobámba, habozás nélkül mentem vele.
Csupán egyetlen éjszakára szerettem volna úgy tenni, mintha nem lenne kit
hiányolnom.
- Nem vagy szerelmes belé - szól vádlón Drew, és ha lenne ebben a
helyzetben bármi humoros, elnevetném magam, mert fogalmam sincs, hogyan
mondhat ilyet komoly arccal Drew Leighton. Legszívesebben megütném ezért a
képmutatásért, meg még rengeteg mindenért, de a lelkem mélyén tudom,
igazából csak nem hiányzik, hogy még valamit fel kelljen rónom magamnak
ezen az éjszakán.
Talán mégis meg kéne ütnöm Drew-t, csak hogy visszaüssön, mert pontosan azt
érdemlem. Azt akarom, hogy megüssön. Azt akarom, hogy beverje a képemet,
mert akkor csak annak a fájdalmát kéne éreznem. A másik fájdalom sokkal
rosszabb.
Átmegyek a helyiség túlsó felébe, hogy távolabb legyünk egymástól, ám
Drew utánam jön, majd lerogy a kanapéra, és nagyot sóhajt, mintha ez lenne
élete leghosszabb éjszakája. És tudom, hogy valószínűleg az is, de képtelen
vagyok sajnálni.
- Nem mondhatnám, hogy ez újdonság, Drew. Na, bökd ki végre a
baromságot, amit a fejemhez akarsz vágni, aztán húzz el innen!
- Szerelmes vagy belé.
- Azt hittem, az imént tisztáztuk, hogy nem vagyok.
- Nem Leigh-be. Nastyába. Szerelmes vagy Nastyába.
Utálom ezt a szót, és Drew szájából rémesen hangzik. Drew hivatásszerűen űz
gúnyt a szerelemből, kegyetlenül elbánik a szerelmében reménykedő lányokkal.
Drew-nak nincs joga elítélni engem, mégis itt ül a kanapémon, lábbal a
dohányzóasztalomon, és ítélkezik. Mégsem tagadom le, amit mond. Pedig le
kellene tagadnom, egész éjjel ellenkeznem kéne, amíg meg nem győzöm
magam, hogy semmiképpen nem lehet igaz. Hiszen biztosan nem vagyok
annyira önpusztító, hogy beleszeressek egy lányba, pláne nem egy ezerszeresen
megtört lányba, aki azonnal el fog hagyni, amint összeszedi magát. De azt
hiszem, elvesztettem a józan eszem, mert nem tagadom. Késő van. Fáradtság,
félelem meg fájdalom kínoz, iszonyatosan sajnálok mindent, és egyszerűen már
nem vagyok képes józanul gondolkodni.
- Nastya nem tud róla - mondom végül Drew-ra nézve, mintha ez mentség
lehetne a viselkedésemre. Mintha akárcsak egy kicsit is enyhíthetné ezt a rémes
helyzetet. Minden egyes szóban érzem az engem eltöltő, most végre feltörő
megbánás ízét.
- Josh... - szól Drew, és a hangjában most már nyoma sincs az eddigi
sértésnek, gúnynak, ítélkezésnek meg lekezelésnek, én pedig máris utálom
azért, amit mondani készül. — Mindenki tud róla.
 50. Fejezet
Nastya

É jjel kettő múlt. Későre jár, de úgy érzem, mintha még annál is később lenne,
mintha ez az éjszaka olyan őrületes lenne, hogy már az egész világ
felismerhetetlenné vált. Drew tizenöt perce ment el, mondván, hogy fél órán
belül visszajön. Nem említette, hova megy, de nem is kellett. Mindketten tudtuk,
hova készül.
Már lezuhanyoztam, most igyekszem jegelni az arcomat, de igazából csak le
akarok feküdni, még ha nem is bírok elaludni. Nem tudom, vannak-e szavak,
amelyeket leírva kitörölhetném az agyamból a ma este beleégett emlékképeket,
és megakadályozhatnám, hogy rémálmok kísértsenek. Nem Kevin Leonardra
gondolok. Hanem Joshra meg arra a lányra. Arra a látványra, amit nem is
láttam. De amit elképzelek, az savként marja szét minden egyes jó emlékemet,
míg végül csak egy marad. Egyszer már hánytam ettől a gondolattól, de ahogy
ismét eszembe jut, megint felfordul a gyomrom, és visszarohanok a
fürdőszobába, a vécé fölé hajolva öklendezem. De semmi nem jön fel. Már nem
maradt bennem semmi.
Visszamegyek a nappaliba, és bekapcsolom a tévét, aztán valaki bekopogtat
az ajtón, de olyan halkan, hogy alig üti meg a fülemet Odaadtam Drew-nak a
kulcsomat, hogy be tudjon jönni szóval biztos nem ő az, de fogalmam sincs, ki
más lehet. Lábujjhegyen az ajtóhoz osonok, és a kukucskálón kinézve azt látom,
hogy Tierney Lowell áll a tornácomon.
Kell egy perc, hogy eldöntsem, kinyissam-e az ajtót. Végül elfordítom a zárat,
és szembenézek Tierney-vel. Még mindig a bulis szerelésében van, és úgy fest,
mint aki sírt. Kíváncsi vagyak, vajon megúszta-e valaki sértetlenül ezt az
éjszakát.
- Anyám, az arcod! - mondja szinte azonnal. - Bocsi - grimaszol és
nyilvánvalóan feszélyezi, hogy itt álldogál velem. - Nem akarok senkit
felébreszteni.
Megcsóválom a fejem, majd kitárom az ajtót, és intek neki, hogy jöjjön be.
Egy percig csak bámuljuk egymást. Tudom, miért van itt, de várom, hogy
feltegye a kérdését. Kíváncsi vagyok, honnan tudta meg, hol lakom. Talán
Claytől. Sokat dumál vele, mióta összebarátkoztak a vízipipa-készítés
művészete és tudománya kapcsán. Tekintete bejárja a helyiséget, de itt nem
fogja megtalálni, keres.
- Drew itt van?
Nemet intek.
- O. — Meg sem próbálja leplezni a csalódottságát. Mély levegőt vesz, és
őszinte hangon kérdezi: - Jól vagy?
Rá fogok szokni, hogy díjat fizettetek mindenkivel, aki ezt kérdezi tőlem.
Fogalmam sincs, mégis hogy lehetnék jól.
Bólintok.
- Csak tudni akartam, hogy Drew jól van-e - Magyarázza Tierney. -
Szerintem még soha nem ütött meg senkit.
Szerintem sem.
- Jól van? - Nyilvánvaló a hangjából csendülő aggodalom, miként az is,
milyen jól ismeri Drew-t, hiszen tudja, hogy az ő esetében ez most jogos kérdés.
Nem bólintok, nem intek nemet, még csak vállat se vonok. Ezt a kérdést
Drew-nak kell feltennie. Én nem tudom rá a választ.
- Szeret téged - mondja beletörődve.
Erre rábólintok, mert szerintem Drew tényleg szeret engem, csak nem úgy,
ahogy Tierney gondolja. Kénytelen leszek leírni neki a magyarázatot, mert
megérdemli, hogy tudja az igazat, ám mielőtt folytatódhatna sajátos
párbeszédünk, fordul a kulcs a zárban, és belép Drew. Megtorpan, amint
meglátja Tierney-t, és ha lefényképezhetném, milyen képpel bámulnak
egymásra, isten bizony megtenném, aztán az orruk alá dugnám, hogy többé ne
tagadhassák az igazat.
- Jobb, ha megyek. - Tierney szükségtelen lemondással néz Drew-ról rám,
majd sarkon fordul, és kimegy.
Odamegyek Drew-hoz, megszorítom a kezét, és az ajtó felé biccentek, ő pedig
követi Tierney-t ki a tornácra.
Josh
Kevesebb, mint egy órával azután, hogy Drew elmegy, már Napsugár
felhajtóján állok. Hajnali fél négy van. Margot néhány óra múlva hazaér, és
fogalmam sincs, milyen magyarázattal szolgál majd a lány az arcán éktelenkedő
sérülésekre. Kikapom a mobilomat a kocsi pohártartójából, és zsebre vágom.
Még mindig nem néztem meg. Nem akarom látni a kijelzőn a nevét, a nem
fogadott hívását és az emiatt elszalasztott lehetőségeket. Nem tudok
szembenézni az emlékeztetővel, hogy ha meghallom a csörgést, ha fölveszem a
telefont, akkor ez az éjszaka teljesen máshogy alakul.
Drew a tornácon álldogál, figyeli, ahogy Tierney Lowdl kocsija kihajt az
utcából. Elmegyek mellette, és gyorsan kinyitom az ajtót, mielőtt esélye volna
emlékeztetni, hogy nem szabad itt lennem.
Nincs időm lelkileg felkészülni, mert amint belépek a házba, Napsugár ott áll
előttem, a konyhában. Hetek óta igyekeztem nem ránézni. A látványa most
kizsigerel, cafatokra szaggat, aztán teljesen rosszul fércei össze. Nem tudom,
hogy a szeménél lévő vágás vagy a képén lévő véraláfutás vagy az arcán ülő
kifejezés készít ki, ám valamelyik biztos, mert kívül-beliil mindenem fáj.
- Menj haza! - szól a hátam mögött Drew, de nem fordulok meg, mert nem
bírom levenni a szemem a lányról.
- Adj nekünk egy percet. - Nem tudom, hogy kérem vagy kijelentem.
- Ne most, Josh - feleli. Nem erélyesen, csak kimerültén.
Igaza van. El kéne mennem. Napsugárnak nem kéne mindennek a tetejébe
még velem is megbirkóznia. Ám én önző vagyok. Hallani akarom tőle, hogy jól
van, még ha tudom is, hogy egyáltalán nincs. Most a hazugságot is örömmel
fogadom, ha képes azzal szolgálni nekem.
- Csak egy percet adj. - Drew-hoz szólok, de a lányra nézek. Halkan
szólok, de elszántan. Nem megyek sehova.
Napsugár bólint Drew-nak, akit ez láthatóan nem győz meg. Nyilván úgy
gondolja, hogy ha már Kevin Leonardtól nem sikerült megóvnia a lányt ma este,
legalább engem távol tarthat tőle.
- Menj haza, Drew! - mondja Napsugár gyengéden. - Ha anyukád felébred,
irtó dühös lesz. Semmi bajom. Komolyan mondom. - Ez ordas nagy hazugság,
de teljesen természetesen jön Napsugár szájára; mintha évek óta mondogatná
már.
Drew továbbra sem tűnik nyugodtnak, ám végül enged a lánynak. Odalép
hozzá, megöleli, és a fülébe súgja:
- Ne haragudj! — Aztán elmegy.
- Nagyon fáj? - Hülye kérdés, hiszen a fél arca fel van dagadva, de ez az
első, ami eszembe jut. Ismét az arcához nyomja a jeget, és megcsóválja a fejét.
- Nem vészes.
Csak állunk ott, egymást nézzük a konyha két végéből, a kettőnk közti
távolságot beteríti mindaz a bánat és fájdalom, amit egymásnak okoztunk.
Napsugár lerakja a jeget, és levesz egy fóliával borított tányért a hűtő
tetejéről. Leszedi a fóliát, az asztalra helyezi a vaníliás keksszel teli tányért, és
hellyel kínál.
- Tudom, azt mondtad, már eleged van belőlük, de...
Tényleg azt mondtam, hogy elegem van a vaníliás kekszből. Úgy egy
hónappal ezelőtt. Napsugár egyetlen hét leforgása alatt vagy tizenkétszer sütött
vaníliás kekszet, azt állítva, minden adag vagy túl ropogós vagy túl rágós, én
pedig közöltem vele, hogy szerintem elment az esze, mert nekem mindegyik
egyformán tökéletesnek tűnt. Végül kijelentettem, hogy amíg nem készít nekem
valami csokisat, addig nem vagyok hajlandó megkóstolni még egy vaníliás kek-
szet.
- Végre elégedett vagy az eredménnyel? - Fogalmam sincs, hova akar
kilyukadni ez a társalgás, de Napsugár már csak ilyen csapongó, és én követem,
bármerre kanyarodik is a gondolatmenete.
- Azt hiszem, igen. — Vállat von, mintha nem lenne nagy ügy, pedig
mindketten tudjuk, hogy az őrületbe kergette a dolog. — Lássuk, te mit szólsz.
Felém tolja a tányért. Be van verve a képe. Én az imént feküdtem le Leigh-
vel. Az éjszaka közepén a konyhaasztalánál ülünk, és arra kíváncsi, mi a
véleményem a házi készítésű kekszéről.
- Szerintem - mondom, bár igyekszem nem teli szájjal beszélni - teljesen
ugyanolyan az íze, mint az előző nyolcszáznak, amit meg kellet kóstolnom.
- Tudom, hogy az íze ugyanolyan — feleli rendíthetetlenül. — De nem túl
ropogós?
Lassan kifújom a levegőt, és leteszem az édességet az asztalra.
- Szóval akkor kekszről fogunk beszélgetni. - Gépiesen bólogatok,
felkapok egy szalvétát, és gyűrögetni kezdem.
- Sajnálom, hogy megbántottalak.
- Mi? - Az iménti szavaknak az én számból kellett volna elhangozniuk, de
nem én mondtam ki őket. Hanem Napsugár. Tudom, hogy tudja, mit tettem ma
éjjel. Csak arra tudok gondolni: Ne kérj bocsánatot tőlem! Kérlek, ne kérj
bocsánatot tőlem! Tegnap áldás lett volna a bocsánatkérése. Ma átok.
Szeretném rávágni, hogy én is sajnálom, de ez szart se ér, ahogy én sem.
- Úgy sajnálom, hogy megbántottalak — ismétli, mintha nem lett volna
elég egyszer hallanom, és ezúttal hozzáteszi azt az úgy-ot is, csak hogy még
ütősebb legyen. Hogy még jobban megforgassa a kést a szívemben.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem.
- Te nem tettél semmi rosszat.
El sem tudom hinni, hogy ezt ejtette ki a száján. Ez még a bocsánatkérésnél is
rosszabb.
- Hogy mondhatsz ilyet? Minden rossz, ami ma történt! Minden!
Mindennek rossz vége lett! - Nem akartam felemelni a hangom, mégis kiabálok,
bár ez talán mégsem baj, mert Napsugár is beindul.
- Tudom, Josh! Mit akarsz, mit mondjak? Hogy ezer darabra tört a szívem,
amikor ma beléptem a házadba? Hogy utána hazajöttem, és hánytam, nem
amiatt, ami azon a hülye bulin történt, hanem mert egyre csak az jár a fejemben,
amit azzal a csajjal műveltél? Ezt akarod hallani? Mert ez az igazság.
Tudom, hogy igaz. Tudom, mert süt a fájdalom az arcáról, a szeméből, a
hangjából. Tudom, mert most nekem is hányingerem lesz tőle, akárcsak neki, és
nincs mit tenni ellene. Ezt sem lehet visszacsinálni.
Napsugár feláll az asztaltól, átszeli a helyiséget, és fáj minden újabb centi,
ami elválaszt minket.
- Es tudod, mi a legrosszabb? - folytatja. - Az a legrosszabb, hogy még csak
mérges sem lehetek miatta, mert én tehetek róla. Ezt akarod hallani tőlem?
Hogy tudom, mindenről én tehetek? Hogy mindez meg sem történt volna, ha
nem törekednék elszántan a magam és körülöttem mindenki elpusztítására?
Akkor tessék: az egész az én hibám! Minden az én hibám, és ezt nálam jobban
senki nem tudja. Mindannyian a pokolban vagyunk, én juttattam ide magunkat.
Tudom, és sajnálom.
Vagy egy percig bámulom, mert időtlen idők óta most először látok tőle
őszinte érzelemnyilvánítást. Hetek óta egy érzelmi fekete lyuk, ám most
egyszeriben nyoma sincs a rideg, hűvös nyugalomnak, s Napsugár ugyanolyan
dühös, csalódott és megbántott, mint én.
Felállók, és teszek feléje egy lépést. Úgy néz rám, mintha fogalma sem volna,
mi a fenét művelek. Félelem és értetlenség ül ki az arcára, szeme pedig úgy
villan rám, akár egy sarokba szorított állaté, amely menekülőutat keres. Erre az
egy pillanatra most nem rejti el a sebezhetőségét, amelyről én mindig igyekszem
nem tudomást venni. Meg kéne hátrálnom, itt kellene hagynom őt, de nem
akarok egy helyiségben lenni vele, és mégis elvesztegetni az esélyt, hogy meg-
érintsem, mielőtt holnap megint szarrá menne minden.
- Oda fogok menni hozzád — mondom, és nagyon lassan lépegetek felé,
mintha egy öngyilkosságra készülőt akarnék ledumálni a tetőről. - Át foglak
ölelni, és magamhoz foglak szorítani. - Várok, mielőtt megtenném az utolsó
lépést. - És te hagyni fogod.
- Miért? - kérdezi, mintha ez volna a legőrültebb dolog, amit valaha halott,
és a mai esténk után talán az is.
- Mert szükségem van rá.
Most már előtte állok, és nem hátrál el, így azt teszem, amit mondtam,
átkarolom. Érzem, hogy kissé elernyed a teste, ahogy hozzám simul, de nem
viszonozza az ölelést, meg sem mozdítja a karját. Nem bocsát meg, és ez
teljesen rendben van. Én sem tudom, hogy megbocsátok-e neki.
Végül felemeli a kezét, de csak azért, hogy a mellkasomra tegye, és
gyengéden eltoljon magától. Én is felemelem a karom, szeretném megsimogatni
a lány arcát, eltüntetni a sérüléseit és a fájdalmát, ám végül nem érek a bőréhez,
leengedem a kezem. Szeretném, ha ennyiben hagynánk a dolgot, ha Napsugár
hagyná, hogy még egy szó nélkül elmenjek, de ez hiú ábránd.
- Visszacsinálnám, ha tudnám. Nem lett volna szabad megbántanom téged.
— Folyton ide lyukadunk ki, pedig értelmetlen, hiszen most már semmit sem
tudunk visszacsinálni.
- Nekem nem kellett volna hagynom, hogy megbánts - felelem. Ez az
igazság, és kezdettől fogva tudtam. Nem lett volna szabad hagynom, hogy
bántson. Nem lett volna szabad annyira megszeretnem, hogy ezt ellenem
fordíthassa. Pedig megtettem, amit akart. Egy szóval sem árultam el neki, hogy
szerelmes vagyok belé; de ez sem számított. Végig szerettem őt, és végül
megbűnhődtem érte.
- Muszáj volt elhagynom téged. - Könyörgés csendül a hangjában, esdekel,
hogy értsek meg valamit, amit nem lehet. - Nem mondhatom el neked az igazat,
pedig tudom, hogy azt akarod. Végül csak csalódnál bennem, mert úgysem
tudnék eleget adni. Mindenkivel ez a vége.
- Megtetted az egyetlen dolgot, amivel csalódást okozhattál nekem:
elhagytál. — Életem minden napját leéltem volna az igazság nélkül, csak hogy
megtartsam őt, az se érdekel, ha ez helytelen lett volna.
- Most már nem számít - mondja, és az arcán sokkal több megbánás
látszik, mint amit az elmúlt néhány hét miatt érezhet. Mindenbe beletörődik.
Akármennyire sajnáljuk is mindketten, túl sok minden történt, amit nem lehet
visszacsinálni. Egyes dolgokkal meg kell tanulni együtt élni. Ezt a leckét rég
megtanultuk mindketten.
- A szart is ki fogom verni Kevin Leonardból - jelentem ki végül, mert ezt
az egyet megtehetem, még ha nem is elég.
- Ne! — Határozott a hangja.
- Miért ne?
- Ez nem elég jó indok.
- Te vagy az egyetlen jó indok. - Igaz, már nem szabad szeretnem őt, de
attól még nem hagyom, hogy bárki bántsa. Bár ez talán képmutatás, hiszen ma
éjjel én bántottam meg a legjobban.
- Nem akarok az indoka lenni. Vége van az egésznek, el akarom felejteni.
- Miért nem veszed ezt komolyabban? Kevin akár meg is erőszakolhatott
volna, te meg úgy teszel, mintha mi sem történt volna.
- Mert tényleg nem történt semmi. Hidd el nekem, volt már dolgom
rosszabbak — Vállat von, az őrületbe kerget.
- Rosszabbal a megerőszakolásnál? - Hitetlenkedve nézek rá.
- Rosszabbal a majdnem megerőszakolásnál.
A fejemet fogom dühömben.
- Elég legyen a titokzatoskodásból, Napsugár! Elegem van belőle. Elegem
van ebből!- Megint elvesztem a fejem. Mióta megismertem ezt a lányt, többet
kiabáltam, mint az elmúlt tíz évben összesen, és egyelőre abba se bírom hagyni.
- Folyton olyasmiket zagyválsz, amiknek az égvilágon semmi értelme! Mintha
tudatni akarnál velem valamit, viszont az istennek nem árulod el, úgyhogy az
elszórt információmorzsákból kellene megértenem mindent. Tudod, mit? Nem
megy! Nem bírom megérteni. Nem bírlak megérteni téged, és már elegem van
abból, hogy hiába próbálkozom!
Ezek szerint nem kell holnapig várnunk, hogy minden szarrá menjen. Most
rögtön bekövetkezik.
A hajamba túrok, és egyre csak körbe-körbe járok a szobában, mert fogalmam
sincs, mit kezdjek a bennem felgyülemlett agresszióval. Most már megértem a
futást. Azt hiszem, képes lennék kirohanni innen, és kilométereken keresztül
meg sem állni. Mély levegőt veszek, és folytatom, mert a beszédet sem bírom
abbahagyni.
- Csak azt tudom, hogy történt veled valami, illetve hogy valaki szétcseszte
a kezed, és jól elcseszett benned minden mást is, én pedig képtelen vagyok
helyrehozni.
- Senki nem kért rá! - Szavai ádázak és keserűek. Tekintete szinte állatias.
— Mindenki helyre akar engem hozni. A szüleim. Az öcsém. A
pszichológusaim. Neked kéne annak az egy embernek lenned, aki nem folyton
ezzel foglalkozik!
Mostanra mindketten bedühödtünk. Mindketten mérgesek vagyunk, és
valamilyen oknál fogva ettől megkönnyebbülök. Úgy érzem, hogy talán
mégsem vagyok egyedül a szobában.
Nem téged akarlak helyrehozni. Én ezt akarom helyrehozni. - Széttárom a
karom, bár nem is tudom, mire célzok. Őrá? Magamra? Az egész elcseszett
világra?
- Mi a különbség?
Hogy mi a különbség? Fogalmam sincs. Talán nincs semmi különbség. Talán
tényleg őt akarom helyrehozni. És ha igen, tényleg olyan nagy baj az? Akkor én
vagyok a seggfej ebben a szituban?
- Nem tudom - vallom be, mert csak ezt tudom. Leülök az asztalhoz, és a
tenyerembe temetem az arcom.
Érzelmeink egyik végletből a másikba csapnak át, és én már nem bírok lépést
tartani velük. Elmúlt hajnali négy óra, úgy érzem, kifacsarták az egész testem,
és egyszerűen nem bírom tovább.
- Azt hittem, te is defektes vagy. - Nyugodtabb a hangja, és
mentegetőzőnek hangzik, mintha azt hinné, hogy megsért. Pedig egyáltalán
nem. - Azt hittem, téged nem fog zavarni, hogy defektes vagyok, mert pontosan
megérted, milyen az. Azt hittem, ha én nem faggatlak téged, te sem faggatsz
engem, és mindketten tehetünk úgy, mintha nem érdekelne a múlt. Ezek szerint
mégsem így működik. - Vállat von, mintha végig sejtette volna, hogy ez úgysem
válik be, de csupán most törődne bele. — Én csak szerettem volna, ha valaki
nem úgy nézne rám, hogy mást akar látni helyettem.
- Ki néz így rád? - Felemelem a fejemet, és leengedem a kezem, hogy
láthassam az arcát. El sem tudom képzelni, hogy valaki ránézzen erre a lányra,
és bárki mást akarjon látni, mint őt magát.
- Mindenki, aki szeret.
- És kit akarnak látni?
- Egy halott lányt.
 51. Fejezet
Nastya

K edden ötödik órában McAlIister tanárnő továbbra is a költészettel

foglalkozik. Az én osztályom már vette ezt az anyagot, úgyhogy most csak
hallgatom őket, és igyekszem nem túl feltűnően bámulni a lélegzetelállító,
páratlan fiút, akinek összetörtem a szívét. Nem is tudom, meddig beszélgettünk
még szombat hajnalban. Csak azt tudom, hogy semmit nem oldottunk meg. Nem
volt már mit megoldani. Apró darabokra törtünk mindent, nem maradt semmink.
Végigmegyek a padsorok között, kiosztom a feldolgozandó kérdések listáját
Edna St. Vincent Millay „Újjászületés” című verséhez. Amikor elmegyek Ethan
Hall padja mellett, a srác ismét az arcomat vizslatja. Egész ügyesen eltakartam a
sérüléseket sminkkel, de a vér- aláfutás még mindig kivehető.
- Most már vered is a csajokat? - szól be Drew-nak. Öntelt elégedettség ül ki
az arcára, mintha azt mondaná, hogy jól megkaptam a magamét, amiért
lepattintottam őt. Talán tényleg azt kaptam, amit megérdemlek, de ennek semmi
köze ahhoz, hogy nem kértem Ethanből.
- Nem, az a te szokásod - feleli Drew higgadtan.
- Kickboxedzésen sérült meg.
Megfordulok, és látom, hogy Tierney Lowell haragosan mered Ethanre.
Drew-t, Josht és engem kivéve a lány az egyetlen, aki tudja, mi történt velem
Kevin Leonard buliján. Nem lep meg, hogy közbeszól. Drew-t védi, még ha
nem is lenne hajlandó elismerni ezt. Alig észrevehető biccentéssel jelzem neki a
köszönetemet, mert ha Drew nem is vesz tudomást a segítségéről, én igen.
Amikor elmegyek Kevin Leonard padja mellett, felém nyújtja a kezét, hogy a
karomnál fogva megállítson, és mondjon nekem valamit. Láthatóan feszeng, ám
mielőtt bármit is mondhatna, Josh hátulról a székébe rúg. Nagy erővel. Kevin a
padjára ejti a kezét, lenéz az előtte lévő papírra, és alig hallhatóan azt motyogja:
- Bocs. - Van egy olyan érzésem, hogy Joshnak szól, nem nekem.
Amikor leteszem a listát Josh padjára, odanyúl a papírért, de rólam mintha
tudomást sem venne. Még csak nem is létezem. Végleg lemondanék a kezemről,
ha visszacsinálhatnék mindent, amit tettem, és hallhatnám, hogy ismét
Napsugárnak hív.
- Ki tudná elmagyarázni, hogy miről szól ez a vers? — teszi fel az első
kérdését McAllister tanárnő. A maradék papírokat lerakja egy csodaszép, kézzel
faragott, tölgyfa pódiumra, amely varázslatos módon az osztályában termett egy
héttel ezelőtt. Rejtély, hogy honnan kerülhetett ide.
- Fákról — szól valaki.
- Valóban vannak fák a versben. De nem azokról szól — feleli a tanárnő.
- A verseknek nem rövidnek kéne lenni? - kérdezi Trevor Mason. — Mert
ez vagy száz oldal.
- Hiperbola, Mr. Mason - válaszolja McAllister tanárnő.
- Hiper mi?
- Túlzás, te hülye - vágja oda Tierney, majd grimaszol, a mennyezetre
emeli a szemét, és lemondóan nagyot sóhajt. - Hagyjuk, legyen inkább a bünti.
A tanárnő az asztalához lép, és kitölt egy büntetőcédulát bezárásról.
- Na, most ki a hülye? - vigyorog Drew Tierney-re. Amikor visszafordul
előre, McAllister tanárnő haragos tekintetével találja szemben magát. A tanárnő
még mindig az asztalánál áll, kezében egy csomó cetlivel. Drew ismét Tierney-
re pillant. — Jó, tudom. Nekem is jöhet a bezárás.
- Valakinek még mindig meg kell válaszolnia a kérdést. — McAllister
átadja nekik a büntetőcéduláikat, majd visszatér a tábla elé.
Még ha nem is figyelném az osztályt, akkor is meghallanám, amint egy
emberként fordulnak hátra, miután Josh felemeli a kezét. Minta még a tanárnő
sem tudná, mit is kezdjen ezzel.
- Josh? — szól óvatosan.
A fiú egy pillanatig nem szól, komornak tűnik, mintha máris megbánta volna,
hogy felhívta magára a figyelmet.
- Ez a vers egy ember álma arról, hogy talán kaphat még egy esélyt —
mondja végül. Tekintetét továbbra is a padján lévő papírra szegezi, de mintha
még így is engem nézne, miközben nagyapja szavait használja. - A narrátor nem
tiszteli az élet szépségét meg az őt körülvevő világot, így végül elnyeli a föld.
Miután meghal, rádöbben, mennyi mindent nem értékelt, sőt észre sem vett
életében, hiába volt ott az orra előtt. Könyörög, hadd kapjon még egy esélyt az
életre, hogy ezúttal mindent megbecsülhessen.
Elfordultam Joshtól, McAllister tanárnőre pillantok. Olyan büszkeséggel és
szeretettel figyeli a fiút, ahogy Mrs. Leighton szokott ránézni. De szerintem a
tanárnő arckifejezése nem is azért ilyen, amit Josh mondott, hanem amiatt, hogy
egyáltalán válaszolt.
- És kap még egy esélyt? - kérdezi a tanárnő Joshtól, míg én
kétségbeesetten igyekszem a velem szemben lévő, irodalmi szak- kifejezéseket
felsoroló plakátra összpontosítani, és közben várom a feloldozást. Alig hallom
meg, amikor Josh végre válaszol.
- Igen, kap.

Josh

Legközelebb csak szerdán találkozom Napsugárral. A suliban óhatatlanul

összefutunk ugyan, de ő szinte egy pillantásra se méltat. Nem igazán változott a
helyzet, kivéve, hogy az elmúlt hétvége előtt áldozatnak éreztem magam ebben
az egészben, most viszont már szó sincs erről.
Már elmúlt tizenegy. Órák óta a garázsomban vagyok, de nem sok mindent
csináltam. Kétszer átrendeztem egy szerszámszekrényt, most pedig fűrészport
sepregetek. Nincs energiám semmi érdemlegessel foglalkozni, viszont a listám
csak egyre hosszabbra nyúlik, és előbb-utóbb kénytelen leszek elkezdeni a
munkát. Az elmúlt hat hétben több időm volt, mint már hónapok óta, de szart
sem értem el.
Bemegyek a házba, főzök még egy kávét, és kiviszem magammal a garázsba,
elhatározom, hogy nekilátok levágni a fát a dohányzó- asztalhoz illő
asztalkához, amit Mrs. Leightonnak ígértem. És talán sokkal fáradtabb vagyok,
mint gondoltam, mert amikor kinyitom az ajtót, acélbetétes bakancsba bújtatott,
fakó lábat pillantok meg, amelyet tulajdonosa a munkapadom tetején ülve lógáz.
- Ugye tudod, hogy függő vagy? A kávéról rohadt nehéz leszokni.
- Akkor inkább meg se próbálok leszokni róla.
Napsugár bólint, én pedig szeretném megkérdezni, miért jött, de örülök, hogy
itt van, és néhány percig úgy akarok tenni, mintha minden a régi lenne. Talán ő
is ezt akarja.
- Tudod, a kávé gátolja a növekedésed.
- Nem hittem volna, hogy aggódsz értem.
- Csak bizonyos testrészeidért — vigyorog.
Elmosolyodom, de csupán haloványan, és rádöbbenek, hogy nem szeretnék
viccelődni vele. Pláne nem erről. Mert erről eszembe jut mindaz, ami azon az
éjszakán történt, mindaz, ami azóta tönkrement, és hiába szeretnék úgy tenni,
mintha minden a régi lenne, egyszerűen képtelen vagyok hazudni magamnak.
- Ébren tart - felelem, ügyet sem vetek a célozgatására.
- Miért nem fekszel inkább le?
- Nem igazán tudok aludni - mondom őszintén.
- Talán épp a sok koffein miatt. Ördögi kör.
- Te nem iszol kávét. Tudsz rendesen aludni?
- Jogos - válaszolja halkan.
- Köszönöm. - Ez a társalgás olyan civilizált, hogy az már beteges.
Leugrik a pultról, és odajön hozzám. Elhalványult az arcán a véraláfutás, de
most nem fedi smink, mint a suliban, így még mindig látom. Kénytelen vagyok
elfojtani az ingert, hogy megsimogassam Napsugár arcát, aztán elrohanjak
Kevin Leonard házába, és beverjem a képét.
- Add csak ide! Hadd kóstoljam meg még egyszer. - A kezemben lévő
csészéért nyúl.
- Ha meg akarod kóstolni, legalább tenni kéne bele mindenféle izét.
- Ínycsiklandóan hangzik.
- Úgy értem, én feketén iszom. Neked az biztos nem jönne be. Az
ízlelőbimbóid elutasítanak mindent, ami nem édes.
 - Add ide, te gyagya! - Elengedem a csészét, Napsugár iszik egy kortyot,
én pedig figyelem, ahogy grimaszol a keserű íztől. - Hát ez továbbra is undorító.
- Hozzá lehet szokni. - Vállat vonok, visszaveszem tőle a kávét. Miután
átadja a csészét, a lány megborzong, mintha még mindig nem tudna szabadulni
az íztől. Próbálom visszatartani a mosolyt.
- Én inkább nem szoknék hozzá. — Megint grimaszt vág, és visszaül a
pultra. Ismét lógázni kezdi a lábát, és én tudom, milyen egyszerű lenne ennyiben
hagyni a dolgot, elfelejteni a történteket. De végül mindig ugyanoda lyukadnánk
ki, mert semmit sem oldottunk meg, és csak ő tudja a válaszokat. Talán most az
egyszer nem kellene hagynom, hogy mindenben Napsugár diktáljon, csak mert
nem akarom elveszíteni őt. Nem bírom elfelejteni, amit tett, nem várhatom el,
hogy megbocsássa, amit tettem, és fogalmam sincs, most hogyan tovább.
- Ez így nem ugyanaz - mondom, és figyelem, ahogy leírja a nevét maga
mellé, a pulton felgyűlt porba. - Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt
volna... mintha minden rendben lenne.
- Tudom, hogy nem ugyanaz - feleli, és úgy néz rám, hogy szinte elhiszem,
reményt látok a tekintetében. — De talán majd egyszer.
Végül még két óráig marad. Méricskéli és megjelöli nekem a fát, én pedig
levágom. Nem beszélünk kettőnkről, se Kevin Leonardról, se Leigh-ről, se az ő
elvesztett kezéről, se az én elvesztett szeretteimről, se a múltról. Inkább
bútorokról, szerszámokról, receptekről, művészeti és retorikai versenyekről
beszélgetünk. Megszokott és kellemes témákról. Még mindig nyomaszt minket
valami, amiről előbb-utóbb kénytelenek leszünk tudomást venni, bár ma este
ügyet sem vetünk rá. De talán majd egyszer.
Éjjel egy után viszem őt haza kocsival, mivel gyalog jött át hozzám. Aztán
csak ülünk a kisteherautómban, Margot házának bejárati ajtaját bámulva, mert
ma elbillent picit a mérleg a jó irányba, és még egyikünk sem akarja, hogy véget
érjen ez az éjszaka. Feléje nyújtom a kezem, tenyérrel fölfelé leteszem kettőnk
közé az ülésre, és Napsugár nem habozik. Tenyerembe teszi a bal kezét, én
pedig rákulcsolom az ujjaimat.
 52. Fejezet
Nastya

N em tudom, meddig ülünk Josh kisteherautójában, egymás kezét fogva,

miközben ránk borul a sötétség és a sok kimondatlan megbánás. De elég hosszan
ahhoz, hogy rájöjjek, nincs a világon olyan emlék vagy titok, amibe jobban
megérné kapaszkodnom, mint Josh kezébe.

53. Fejezet
Nastya

S okat gondolok a rengeteg apróságra, ami a megtámadásom napján történt,

hiszen a legkisebb részlet is megváltoztathatott volna mindent. Kíváncsi vagyok,
hány ezer változó játszott szerepet abban, hogy a támadóm aznap rám talált, és
vajon ugyanennyin múlik-e, hogy én megtaláljam őt.
Clay reggel nyolcra jön értem, hosszú ujjú inget meg öltönynadrágot visel,
kinézetét össze sem lehet hasonlítani a szokásos, szándékosan hanyag stílusával.
Szerintem én sem úgy nézek ki, mint amit megszokott tőlem. Ma sokkal inkább
Emiliának nézek ki, mint már hónapok óta. Nem biztos, hogy jó érzés, de sokkal
kevésbé rossz, mint eddig.
Tetőtől talpig végigmérem Clayt, aztán elismerően bólogatok.
 - Viszont! - feleli, majd kinyitja nekem a kocsiajtót. Nem is tudom, miért
visz magával. Azt mondta, meg akarja mutatni, eminek kellett annyit
ücsörögnöm, de már láttam a művét. Kétlem, hogy teljesen másmilyennek
tűnne, csak azért, mert fel van akasztva a falra.
A galéria kilenckor nyit, tízre az összes döntősnek meg kell érkeznie, és be
kell regisztrálnia a bírákkal való elbeszélgetésre. Az út alig több, mint egy óra,
úgyhogy teljesen jók vagyunk. Clay beszélgetése tizenegykor van, így lesz időm
bejárni a galériát, és szemügyre venni az ellenfelek műveit, bár el nem tudom
képzelni, ki vehetné fel a versenyt Clay Whitakerrel.
- Tessék! — Clay egy mp3-lejátszót kapcsol az autó hangszóróira, majd a
kezembe nyomja a kütyüt. - Gondoltam, zenére lesz szükségünk, mivel a jó
társalgási témákat már mind kimerítettük. Lehetsz te a DJ!
Nem igazán vágyom rá, hogy DJ lehessek. Én csak szeretném az ablaknak
dönteni a fejem, lehunyni a szemem, és úgy tenni, mintha Brightonba tartanék,
egy olasz étterembe. Bekapcsolom a lejátszót, és elindítom a legelső
lejátszólistát. Nekem mindegy, mi szól, csak ne klasszikus zene vagy lehangoló
szerelmes dal legyen.
Szerda óta nem mentem vissza Josh házába. Miután elengedtem a kezét és
kiszálltam a kocsijából, megfogadtam, hogy amikor legközelebb beteszem a
lábam a garázsába, választ fogok adni minden kérdésére, s ezt a fogadalmat be
is akarom tartani.
Szinte egész úton azt próbálom kitalálni, hogyan vezessem elő a megfelelő
szavakat, fejben ide-oda rakosgatom őket, aztán teljesen új szavak jutnak
eszembe, és kezdhetem az egészet elölről. Amikor egy órával később
leparkolunk a galéria előtt, könnyes az arcom, de nem is emlékszem, mikor
kezdtem sírni.
Clay beregisztrál, aztán megkeressük a termet, ahol az ő munkái vannak
kiállítva. Jó tágas helyiség, hárman osztoznak rajta. Clay képei a legnagyobb
falon lógnak. A legtöbbet már láttam. Néhány az egyetemi jelentkezéshez
összeállított portfoliójából van. Néhány rólam készült. De nehéz bármelyikre is
összpontosítanom, mert a fal közepére meredek, ahol valami egészen más lóg.
És elemi erővel hat rám.
Clay kiállításának középső, legfőbb darabja egy tizenhat képből álló mozaik.
Minden egyes rajzon az arcom egy részlete látható, Clay úgy állította össze
őket, akár egy kirakóst. Egyértelmű, hogy ezért hozott ide. Még nem mutatta
meg. Nem is tudtam, hogy ilyesmin dolgozik. Legszívesebben kirohannék a
teremből.
Bejön pár ember, a képekről beszélgetnek, kérdéseket tesznek fel Claynek
meg a rajta kívül itt kiállító két lánynak, Sophie-nak és Mirandának. Én
igyekszem egyfolytában egy másik falat nézni, úgy teszek, mintha Sophie egyik
festményét szemlélném, míg Clayt be nem hívják az elbeszélgetésre.
Miután elhagyja a termet, kimerészkedek a galéria távolabbi részére. Ügy
döntök, hogy az épület végében kezdem a nézelődést, mert oda a legtöbben még
nem értek el, így ott nincs akkora nyüzsi. Befordulok a galéria hátsó sarkánál
lévő kisebb helyiségek egyikébe.
Egy pillanatra azt sem tudom, hol vagyok. Életemben harmadszor meginog a
lábam alatt a föld, és én csak igyekszem talpon maradni.
Mert ő áll velem szemben.
Látom az arcát. És ez nem rémálom. Nem emlékkép. Itt áll előttem a fiú,
teljesen valóságos, és engem néz. Én pedig őt nézem. Elérkezett a pillanat,
amitől azóta rettegek, és amire azóta vágyom, hogy egy nap visszaemlékeztem,
mit tett velem.
A falon lógó festmények melletti felirat szerint a neve Aidán Richter, és a
Brightonnal szomszédos városban jár gimibe. Ez hát a fiú, aki megölt engem.
Egyszerre pörög fel és kapcsol ki mindenem. Egyszerre vagyok gyenge és
erős. Egyszerre vagyok rémült és bátor. Egyszerre vagyok elveszett és
megtalált. Egyszerre vagyok itt és sehol.
Félek, hogy megint el fog állni a lélegzetem.
Idősebb lett, akárcsak én, de kétség sem fér hozzá, hogy ő az. Úgy ismerem az
arcát, akár az összes sebhelyet, amit ő hagyott rajtam.
Menekülni akarok. Sírni akarok. Sikoltani akarok. Elalélni akarok. Bántani
akarom őt, meg akarom törni, meg akarom ölni. Meg akarom kérdezni, miért,
mintha egyáltalán létezhetne erre ok.
- Miért? — Suttogás és sikoltás.
Felteszem a kérdést, és nem csak fejben. Ezt választom a több ezer szó közül,
amit mondhatnék neki. Felteszem a megválaszolhatatlan kérdést. Kivéve, hogy
talán mégsem megválaszolhatatlan. Talán ő az egyetlen ember a világon, aki
választ adhat nekem.
Még azt sem tudom, melyik miért-re gondolok a sok közül. Miért tetted ezt
velem? Miért pont velem? Miért vagy itt? Miért vagyok itt? Miért?
Úgy néz rám, mintha félne, és jelen pillanatban ez az egyetlen dolog, aminek
örülni tudok. Remek. Sokan félnek tőlem. Lányok a suliban. A szüleim. Néha
még Josh Bennett is. De ez a fiú az egyetlen, akit tényleg meg akarok rémíteni.
És eszembe jut, hogy talán égi adomány a feltűnése. Amit engesztelésül
kapok. Isten így egyenlíti ki a számlát.
- Azt hittem, nem emlékszel rám. - A hangja teljesen más. Az ő hangja,
megismerem, mégis más. Nem árad belőle düh és kín. Ugyanaz a fiú, de nem
ugyanaz a hang, nem ugyanaz a szem, nem ugyanaz az őrület.
- Emlékszem, hogy te öltél meg.
- Nem akartam.
- Nem akartad? - Agyam a szavakat vizsgálgatja, igyekszik felfogni a
jelentésüket. De lehetetlen. — Hogy lehet akaratlanul olyat tenni, amit te tettél
velem? Újra és újra arcon vágtál. A hajamnál fogva rángattál, feltépted a
fejbőrömet. Olyan erősen és olyan sokszor rúgtál belém, hogy nem lehetett
mindent helyrehozni, amiben kárt tettél. Tönkretetted a kezem. Kiálltak belőle a
törött csontok. Majdnem az összes. Nem emlékszel? — Az utolsó kérdésem
nem több, mint szánalmas, fojtott suttogás.
- Nem. - Válasza szinte mentegetőző.
- Nem? - Én sem emlékszem, hogy nézett ki a kezem. Csak a fényképeket
láttam, amiket senki nem akart megmutatni nekem. De ő tette. Neki emlékeznie
kéne.
- Nem emlékszem mindenre. Csak részletekre.
- Részletekre? Ezt művelted velem, és még annyi tisztesség sincs benned,
hogy emlékezz rá? — Azt sem tudom, honnan szedem ezt a szót. Nem hiszem
el, hogy a tisztességről papolok a fiúnak, aki halálra vert. Nem hiszem el, hogy
egyáltalán szóba állok vele. Hiszen inkább meg kéne ölnöm.
- A fivérem megölte magát.
- Sajnálom. - Sajnálom? Azt mondtam ennek a fiúnak, hogy sajnálom.
Tessék, megint az iskolába sétálok, mosolygok, és ráköszönök. Nem. Nem a
múltban vagyok. Már nem olyan vagyok. Nem olyan vagyok. Megbocsátok
magamnak, mert ez ösztönös válasz volt. Nem gondoltam komolyan.
Kimondtam ezt a szót, de valójában nem vagyok hajlandó sajnálni ezt a fiút.
Úgy néz rám, mintha ő sem hinné el, hogy ezt mondtam. Szerintem elment az
eszem. Nem tudom, tényleg megtörténik-e ez a perverz párbeszéd, bár szerintem
igen, mert nem hiszem, hogy ki tudnék találni ilyesmit.
- Aznap hazamentem az iskolából, és holtan találtam. Öngyilkos lett. - Úgy
beszél, mintha fejben ezerszer elgyakorolta volna ezeket a szavakat, a megfelelő
pillanatra várva, hogy végre kimondhassa őket.
Úgyhogy most kimondja.
Elárulja nekem a mitikus miértet. Elmeséli nekem a történetet. Legalábbis azt,
amennyire emlékszik belőle. Szinte röhejesnek tartom, hogy nekem elméletben
semmire sem kéne emlékeznem, mégis felidéztem sok mindent, de a fiúnak,
akinek az összes választ tudnia kéne, csak egyes részletek rémlenek. Ám őrült
sebességgel elhadar mindent, amire emlékszik, mintha évek óta fojtaná magába,
és most végre ki akarná mondani, mielőtt megállíthatnám.
Mesél a fivéréről. Mesél a lányról, akibe a fivére szerelmes volt, és aki
ugyanabba a suliba járt, mint én. A lány szakított a fivérével, ezért Aidán őt
hibáztatta az öngyilkosságért, bár most már tudja, hogy nem ő okozta a testvére
halálát. Ö volt az orosz lány. Az orosz ribanc. Öt kereste aznap. Öt látta, amikor
meglátott engem. Csak azért, mert épp akkor ott voltam.
Elhallgat, mély levegőt vesz, és egy pillanatra olyan csönd támad, hogy szinte
hallom a szünetet két szívverés közt. Ezt a csöndet keresem három éve, és végül
annál a fiúnál találom meg, aki elvette tőlem.
Aztán kimondja azokat a bizonyos szavakat. És lehetetlennek tűnik, hogy még
jobban gyűlöljem ezt a fiút, de mégis ezt éri el.
- Nagyon sajnálom. Annyira, de annyira sajnálom.
Menten felrobbanok. Nem ennek kéne történnie. Nem kéne mentegetőznie.
Gonosznak kéne lennie, nekem meg bosszút kéne állnom rajta.
Ökölbe szorítom a kezem, ám nem tudom, mit kezdjek vele. Fogalmam sincs,
hogy kapok levegőt, de még mindig lélegzem. Nem hallgathatom ezt tovább. Ez
a fiú ellopja a dühömet, pedig már nincs semmi másom. Nem veheti el tőlem azt
is. Nem foszthat meg az iránta érzett gyűlöletemtől. Akkor végleg semmim sem
marad.
Elkezdi magyarázni, hogy a szülei pszichológushoz járatták a testvére
öngyilkossága után, meg hogy nyomasztja a bűntudat, mert senkinek sem árulta
el, mit tett velem. Hogy egyre csak várt és várt, mikor kapják már el, de nem
történt semmi. És azt hitte, hogy kapott még egy esélyt, mivel én nem haltam
meg. Remélte, hogy jól vagyok, és hogy mindez tulajdonképpen egy új kezdet
volt. Végül is tényleg az volt. Csak nem valami jó kezdete.
Szavak. Rengeteg szó. Nem kell tudnom, miért lett úrrá rajta a gonosz, az a
lényeg, hogy gonosz dolgot tett. Semmi kedvem nincs a bűntudatáról, a
pszichológusáról, az alkotásairól és a gyógyulásáról hallani. Nincs joga jobban
érezni magát. Nincs joga megbocsátani önmagának. Nem adok rá engedélyt.
Bár azt hiszem, valójában nem bocsátott meg magának. Az arckifejezése merő
bűnbánat, fájdalom és önutálat. Belesajdul a szívem, mert tudom, milyen érzés
ez, és utálom magam, amiért megsajnálom őt.
Elnémul. Minden szavát meghallgattam, és most én jövök. Rajtam a sor, hogy
elmondjak mindent, amit azóta akarok elmondani neki, mióta
visszaemlékeztem, mit tett velem. Rajtam a sor, hogy beolvassak neki. De
mégsem kapok rá esélyt. Belép Clay, mielőtt kitalálhatnám, hogy melyikkel
kezdjem a fejemben lévő ezernyi szó közül.
- Hát itt vagy! — fordul hozzám Clay. - Már végig is nézted az egész
kiállítást?
Aidán Richterhez fordul, aki riadtnak tűnik, és úgy bámul rám, mintha kísértet
volnék. Szellem a múltból, aki azért jött, hogy behajtsa a tartozást.
- Szia! - köszön Clay, és odalép Aidanhez, hogy kezet rázzon vele.
Legszívesebben elrántanám a karját, és ráüvöltenék, hogy hozzá ne nyúljon.
Tudom, mit művelt az a kéz, és nem akarom, hogy megérintse Clay kezét. —
Clay Whitaker. A te munkáid?
Szemügyre veszi Aidán műveit, amikre én csak most figyelek fel igazán.
Teljesen másmilyenek az alkotásai, mint Clayé. Kettőjük munkássága
egyáltalán nem hasonlít. Ám Aidán képei is csodálatosak, és legszívesebben
pofán vágnám magam, amiért ezt gondolom. Gyűlölöm Aidant, amiért képes
ilyesmit alkotni.
Aztán meglátom azt a festményt. És most már tényleg nincsenek szavak,
amelyek kifejezhetnék a fiú iránti gyűlöletemet. A kép a helyiség túlsó falán
lóg, a terem legvégében, akár egy lezárás vagy utóirat. De nem is festmény.
Hanem emlékkép arról, ami sosem történt meg.
Semmit sem tudok a festészetről, így azt sem tudnám megmondani, hogy
akvarell- vagy akrilfestékkel, vászonra vagy valami másra készült. Annyit
mondhatok, hogy egy kezet ábrázol, az én kezemet, tenyérrel felfelé, kinyitva,
és ez a kép a lelkemig hatol, kitép belőlem mindent, ami még megmaradt. Mert
a világ elé tárt tenyeremen, pontosan a közepén, ott ül a gyöngyház gomb, amit
nem érhettem el.
Aidán Richter eltűnt, és én még mindig várok.
Meg kell találnom. Ő elmondhatott mindent, én pedig nem mondhattam el
semmit. Nem hagyom, hogy az én rovásomra oldozza fel magát a bűne alól.
Nem használhat fel erre is. Nem teheti meg, hogy addig dumál, míg én meg nem
kérdőjelezek mindent, amit az elmúlt majdnem három évben hittem, aztán
elhúz, még csak meg sem hallgatva engem.
Lehetőséget akarok kapni, hogy üvölthessek vele. Meg akarom kérdezni,
tudja-e, hogy gyilkos. Mert ugyan életben vagyok, ám ez nem jelenti, hogy nem
ölt meg. Felélesztettek ugyan, de attól még meghaltam. Újraindították a
szívemet, de attól még leállt. Az, hogy életben maradtam, nem változtat
mindazon, amit tett. Megölte a Brightoni Billentyűst, még ha nem is ölte meg
Emília Wardot. És mindezt el akarom mondani neki. Azt akarom, hogy tudja,
amit én tudok. Fájdalmat akarok okozni neki. Megőrülök a ki nem mondott
szavaktól.
Igaz, hogy eddig nem találták meg, de most már tudom, ki ő. Tudom a nevét.
Megtalálhatom őt, ahogy ő megtalált engem.
És amikor velem találja szembe magát, az nem lesz véletlen.
 54. Fejezet
Josh

E gyedül megyek a vasárnapi vacsorára, de remélem, hogy Napsugár is ott

lesz. Múlt hétvégén nem jött, és mindazok után, ami történt, ez teljesen érthető.
Én is kihagytam volna, de annyira találkozni akartam vele, hogy nem akartam
elszalasztani a pirinyó esélyt, hátha mégis eljön.
A házam túlságosan csöndes, a garázsom pedig túlságosan üres, ezért már jó
korán átjöttem Leightonékhoz. A vacsora még nincs is kész, így végül Drew-val
bevesszük magunkat a szobájába, mert nekem semmi kedvem odakint
ácsorogni, és udvariasan csevegni a családjával. Viszont Drew-val sincs miről
beszélnem, így végül csak hülye csendben üldögélünk itt.
Talán mégiscsak otthon kellett volna maradnom. Napsugár azóta sem jött
vissza, hogy szerdán beszéltünk. Azt hittem, az fordulópont volt, de talán
megint csak áltattam magam.
- Áruld már el, mi a fene történt veletek! - követeli végül Drew. - És ne
mondd, hogy semmi. És azt se, hogy nem tudod. Már az összes kitérő választ
hallottam mindkettőtöktől, és tuti, hogy csak kamuztok.
- Nem tudom. - Felnézek Drew-ra, és folytatom, mielőtt közbeszólhatna. -
Ez az őszinte igazság, akár tetszik, akár nem. Fogalmam sincs, mi történt.
Minden rendben volt. Minden jó volt. Aztán minden tönkrement. Én csak azt
tudom, hogy kábé öt percig egész boldog voltam.
- Valami biztosan történt, Josh.
Valami nagyon is történt. Belső csatát vívok, hogy feltegyem-e Drew-nak a
kérdést, ami nem hagy nyugodni. Sosem tudtam pontosan, mennyit beszél
Napsugár Drew-val, mi mindent osztanak meg egymással, amiről nekem
fogalmam sincs.
- Elmondta neked, hogy szűz?
- Hogy mi? Na ne!- Hitetlenkedve néz rám. - Komolyan?
Bólintok. Nyilvánvaló, hogy nem tudott róla korábban, mint én.
Úgy érzem, elárulom a lányt azzal, hogy beszélek erről Drew-val. De valakivel
muszáj beszélnem róla. Meg kell próbálnom megérteni ezt az egészet. Ügy
érzem, megfulladok.
- Hogy lehetséges ez? Hogy Nastya még szűz?
- Már nem az - felelem.
 - Szóval ez történt. - Elkomolyodik. Még csak nem is kérdésként mondja.
- Ez történt.
- De miért lett ennek szakítás a vége? - kérdezi értetlenül.
- Nem tudom. Egy szót sem értettem az egészből. Roncsnak nevezte
magát, azt mondta, engem használt arra, hogy végleg elveszítsen mindent.
- Ez meg mit jelent?
Csak a fejemet rázom. Nem tudom a választ. Én is ugyanezt kérdeztem
Napsugártól, és ő azóta sem felelt rá.
- Ennek semmi értelme.
- Vele kapcsolatban semminek nem volt értelme, mióta csak megjelent itt.
Csak úgy akart tenni, mintha ez nem számítana. És én is. - Még soha nem
beszéltem ennyit Napsugárról, és amikor meghallom, miket mondok, tudom,
milyen bénán hangzik.
- Tudod, hogy szerelmes beléd, ugye?
- Ezt ő mondta? - Utálom a hangomból csendülő reményt.
- Nem, de...
- Gondoltam. - Nem akarom, hogy Drew sajnáljon, és hiú reménnyel
áltasson. A lány vagy mondta ezt, vagy nem. Márpedig nem mondta. Bár az is
igaz, hogy én sem mondtam ki soha.
- Josh...
Drew nem tudja befejezni a mondatot, mert az édesanyja asztalhoz hív
minket, és én kimegyek, mielőtt folytathatná.
Miután a konyhába érünk, Mrs. Leighton megölel, Drew pedig elmegy
bekapcsolni a lejátszólistát a számítógépen, mert ma este ő a zenefelelős.
Minden a szokásos.
És Napsugár nincs sehol.
Épp az asztalra tennék az ételt, amikor Mr. Leighton kiabál a feleségének a
nappaliból, ahol mindig meg szokta nézni a híradót vacsora előtt. Mrs. Leighton
visszakiált, hogy ideje kikapcsolni a tévét, és asztalhoz ülni, ám a férje megint
hívja, az asszony pedig biztosan hallja a hangján, hogy valami baj van, mert
ezúttal nem ellenkezik. Besiet a nappaliba, és mi mind követjük.
És ez az utolsó pillanat. Az utolsó pillanat, amikor még minden megszokott és
érthető. Az utolsó pillanat, mielőtt minden megváltozik. Volt már ilyenből
néhány az életemben. És ilyen az a pillanat is, mielőtt a konyhából a nappaliba
lépek, az utolsó pillanat, mielőtt vasárnap este, Leightonék nappalijában
meglátom a tévé képernyőjén lévő arcot.
Nem is értem, miért csődített ide minket Drew apukája, amíg nem követem a
többiek tekintetét a tévére. És akkor mindent megértek. Azt sem hallom, mit
mondanak, mert a kép olyan hangosan üvölt rám, hogy minden mást elnyom. A
digitális tévének hála Mr. Leighton vissza tudja tekerni az adást, ám hiába ad
még rá hangot, én alig bírom felfogni a szavakat.
Letartóztatták a gimnazista Aidán Richtert, miután magára vállalta a 2009-ben
elkövetett brutális verést és gyilkossági kísérletet az akkor tizenöt éves Emília Ward
ellen, akit a helyiek szeretetteljesen csak a Brightoni Billentyűsként emlegettek. A
bűnesetet majdnem három évig nem sikerült megoldani, egészen ma délutánig, amikor
Richter — aki a támadás idején tizenhat éves volt — szülei és ügyvédje kíséretében
megjelent a rendőrségen, hogy önként feladja magát. További részleteket nem hoztak
nyilvánosságra, és egyelőre egyik család sem tett nyilatkozatot. A rendőrség holnap
reggel fél tízkor tart sajtótájékoztatót.
- Hihetetlen - mondja Mr. Leighton. De nem az, és ezt ő is tudja. Nincs benne
semmi hihetetlen. Végre összeállnak a kirakós darabjai. Egyszeriben minden
passzol. brutális verés... gyilkossági kísérlet... Emília Ward... Brightoni
Billentyűs
Drew apukája kimerevíti a képet, amikor ismét megjelenik a fotó arról a
lányról, akit hónapok óta figyelek a garázsomban. A fényképen fiatalabb. Nincs
rajta smink. Nem visel feketét. Mosolyog. Hiába sötét a haja és a szeme, nem
lengi be a sötétség. Csupa fény. Akár a napsugár.
- Emlékszem, láttam ezt a hírekben, amikor történt. Rémes eset volt.
Elképesztő, hogy az a lány mennyire hasonlít Nastyára mondja Mrs. Leighton,
és nem tudom, hogy vajon csak képtelen elhinni az igazat, vagy tényleg nem
fogja fel.
- Ő az a lány.
Mind megfordulunk, és a nappali küszöbén megpillantom Napsugár öccsét.
- Kopogtam, de senki nem nyitott ajtót — mondja, bár nem igazán
foglalkozik velünk. A tévére mered. — O hol van?
Leightonék úgy néznek rá, mintha egy őrült lenne, aki betört a házukba. Merő
hitetlenkedés az arcuk, viszont annyi minden ad most okot döbbenetre ebben a
szobában, hogy nehéz megítélni, mi hökkenti meg őket a legjobban.
- Asher, Nastya öccse - szólok, megválaszolva a kérdést, amit senki nem
tett fel, és hallom, milyen rémesen hangzik most így neveznem a lányt.
- Emília öccse — helyesbít Asher. - Hol van? Haza kell vinnem.
- Tudom, hogy nem Margot házára gondol. Haza akarja vinni Napsugárt
Brightonba. Nem hangzik dühösnek. Csak fáradtnak. Mintha olyan rég élne
ennek az egésznek a nyomása alatt, hogy csak arra vágyik, legyen már vége.
- Nincs itt.
- Margot azt mondta, itt találom. Azt mondta, először keressem nálad - néz
rám —, és ha ott nincs, akkor biztos itt vacsorázik. - Aggodalom csendül a
hangjában, az arckifejezése is nyugtalan.
- Ma nem jött vacsorázni - feleli Mrs. Leighton szelíden, majd felém
fordul, tekintetéből együttérzés és ezernyi kérdés sugárzik.
- Miért nem kerestek rá a mobiljára? — kérdezem keserűen. Főleg azért,
mert Asher feszült, ideges és nyugtalan, úgyhogy most én is ugyanígy érzek.
- Az ágyán hagyta a mobilját - feleli Asher, mintha kezdené felfogni, hogy
a nővére nem véletlenül nem vitte magával a telefont.
A fiú elmeséli, mi történt ma délután óta Brightonban. Amint a rendőrség
telefonált a szüleinek, Asher kocsiba vágta magát, hogy ő vigye vissza a
nővérét, ne kelljen a lánynak egyedül hazavezetnie Brightonba. Közben
folyamatosan hívogatták, próbálták elérni, remélték, hogy kapcsolatba léphetnek
vele, mielőtt a hír eljut ide. De senki sem érte utol.
Előveszem a mobilomat a zsebemből, megnézem, nem üzent-e Napsugár. De
nem. Nem rakom el a telefont, a markomban szorongatom, körbe-körbe
forgatom. Látom, hogy Drew ugyanezt csinálja. Ettől úgy érezzük, mintha
tennénk valamit, ha mást nem, szuggeráljuk a mobilokat, hogy csörögjenek.
Próbáljuk kitalálni, hogyan segíthetnénk, bár tudjuk, reménytelen. Nincs kit
hívnunk, minket sem fog hívni senki, és ezt mind tudjuk. Fia Napsugár elment,
és nem vitte magával a mobilját, annak biztosan megvolt az oka: nem akarja,
hogy tudjuk, hol van.
Közben a híradó tovább pereg, már másról szól, de még mindig úgy bámuljuk
a tévét, mintha segíthetne. Mintha hirtelen válasszal szolgálhatna. Talán csak
nem akarunk egymásra nézni, és látni a saját értetlenségünket valaki más arcán
tükröződni. Bár én nem értetlenkedem. Ami azt illeti, hónapok óta először végre
úgy érzem, van, amit értek. Talán mindent értek.
Asher kimegy az ajtón, hogy felhívjon valakit, és miután elhagyja a szobát,
Drew rám néz. Látom, hogy majd belehalt a várakozásba.
- Neked elmondta Nastya az igazat? — teszi fel végre az őt kínzó kérdést.
Igennel kellene tudnom felelni erre a kérdésre. Gondoskodnom kellett volna
róla, hogy elárulja nekem. Törődnöm kellett volna vele annyira, hogy
megtudjam tőle az igazat. Nyílt titoknak számított kettőnk között, hogy rejtegeti
a múltját, és én hagytam, hogy így legyen. Az soha nem volt kérdés, hogy
elmond nekem bizonyos dolgokat. Dolgokat. Milyen elcseszett már ez?
Dolgokat. Mindenféle dolgot. Mindent. De tudtam, hogy amint elárulná a teljes
igazságot, onnan nem lenne visszaút, és én boldogabb voltam tudatlanul.
Megcsóválom a fejem, és mindenki engem figyel.
- Hogy mondhatta volna el? Hiszen nem beszél - szól Sarah.
Drew meg én egymásra nézünk; és nekem már fogalmam sincs, mi titok és mi
nem.
Csörög a mobilom, és meg se nézem, ki hív, csak rögtön felveszem, remélve,
hogy Napsugár telefonál.
- Te tudtad? - kérdezi Clay köszönés nélkül.
- Nem, nem tudtam — felelem, viszont nincs már erőm felkapni a vizet.
Mindenki azt hiszi, hogy tudnom kellett volna az igazat. Igazuk is van. De én
semmit sem tudtam.
- O az, ugye? - kérdezi, megerősítésre várva, pedig nincs rá szüksége.
- Igen, ő.
- Láttam őt tegnap azzal a sráccal.
- Milyen sráccal?
- Aidán Richterrel. Aki benne volt a híradóban. Aki vallomást tett.
- Te láttad őket együtt? - Hogy lehetséges ez?
- A versenyen. A srác a döntősök között volt. Miután beszéltem a bírákkal,
együtt találtam őket az egyik teremben.
- Mit csináltak?
- Nem tudom. Csak álltak és bámulták egymást. Fura volt, de gondoltam, a
srác talán megpróbált beszélgetni vele, ő meg nem válaszolt, és ezzel a frászt
hozta rá. Mondd, jól van? - Őszinte aggodalom szól belőle.
- Nem tudom. Senki sem tudja, hogy hol van. - Fogalmam sincs, hogyan
bírom ezt kimondani, és nem elbőgni magam.
Még telefonálok, amikor Asher visszajön a szobába.
- A szüleim kiderítették, hol használta a nővérem a bankkártyáját - jelenti.
Megmondom Claynek, hogy jöjjön ide, aztán leteszem a telefont, így tudok
csak Asherre figyelni.
Azt mondja, Napsugár legutóbb ma délelőtt, Brighton határában fizetett
kártyával, a városba vezető út melletti benzinkúton. Ashernek az a terve, hogy
beugrik Margot-hoz a nővére pár holmijáért, és utána hazamegy. Fogalmam
nincs, mi lehet olyan fontos, amiért megéri kitérőt tennie, mielőtt a testvére
keresésére indulna, de nem vagyok abban a helyzetben, hogy letorkoljam
azokat, akik szeretik Napsugárt. Én is azt mondtam, hogy szeretem, és lám, mit
tettem.
Egyelőre nem bírtam félbeszakítani Ashert, mert megpróbálom rendezni a
gondolataimat, mielőtt szegény fiúra zúdítom őket.
- A nővéred tegnap találkozott vele. - Görcsbe rándul a gyomrom, amint
kimondom ezt. Félek, hogy ehhez olyan válaszok kapcsolódnak, amelyekre
egyelőre gondolni sem akarok.
- Mi? - Nem tudom, ki hördül így fel. Talán mindenki.
- Találkozott Aidán Richterrel. Aki feladta magát. Clay azt mondta, látta
őket együtt a galériában. A srác is ott volt. — Hadarom egy szuszra,
gyötrelmesen.
- Ki a fene az a Clay? - Asher helyében nekem nem ez lett volna az első
kérdésem, de válaszolok rá, és csak most fogom fel, milyen keveset tud
Napsugár családja az itteni életéről.
- Clay portrékat rajzol a nővéredről, és tegnap elmentek egy állami
versenyre. Azt mondta, látta őt Aidán Richterrel, együtt találta kettőjüket az
egyik teremben, és amikor ma látta a híreket, eszébe jutott a srác.
- Tud valami mást is? - kérdezte Asher gondterhelten.
- Nem tudom. Mondtam neki, hogy jöjjön ide.
Clay leparkol a ház előtt, és alig lép be az ajtón, máris elhalmozzuk
kérdésekkel. Elmond mindent, amit tud, bár az nem sok. Miközben ő a
galériában a bírákkal beszélt, Napsugár megnézte a kiállítást. Miután végzett a
bíráknál, megkereste a lányt, és Richterrel együtt találta egy teremben, épp
meredten bámulták egymást. Clay nem hallott semmit, így fogalma sincs,
szóltak-e egymáshoz. Aztán Richtert behívták a bírákhoz, és nem látták többet.
Clay délután hazavitte Napsugárt, és ennyi volt.
- Hazafelé nem volt semmi baja. Legalábbis úgy tűnt. Nem mintha
beszélne hozzám. Odafelé menet szomorú volt, de délutánra már nem láttam
rajta semmi szokatlant.
- Miért volt szomorú? - kérdezem, mert ezt most említette először.
- Nem tudom. Egész úton kibámult az ablakon, és amikor odaértünk,
láttam, hogy sír. Totál kivan, mióta ti ketten szétmentetek, vagy akármi is
történt veletek. - Rám néz, de szinte mentegetőző, mintha nem akarná szóba
hozni a dolgot, ám kénytelen lenne. - Nem árultam volna el, ha ez nem történik
meg.
- Sírt? - Asher úgy fest, mint aki nem érti a szót. Ezek szerint a nővére
előtte sem szokott sírni.
- Nem zokogott - magyarázza Clay. — Csak folytak a könnyei. Nem is
vettem észre, amíg rá nem néztem. Nem is tettem szóvá. Ki tud kiigazodni rajta?
- Senki - feleli Asher, és ha ez egyáltalán lehetséges, még feldúltabbnak
tűnik, mint eddig.
- Azt hittem, ismered a nővéredet - mondom, a képébe vágom a saját
szavait, mert most már kezdek nagyon megijedni, és emiatt pöcs lett belőlem.
- Senki sem ismeri a nővéremet — feleli. És ezzel nem lehet vitatkozni.
Számba vesszük, hogy ezen a ponton mit tudunk, és mit nem. Sok mindent
megtudtunk, csak azt az egyet nem, amit tudni szeretnénk. Hogy hol van.
Alapvetően az a lényeg, hogy ma reggel kilenc óta senki nem látta őt, és
legutoljára nem sokkal tizenegy óra után használta a bankkártyáját, egy
benzinkúton, Brighton határában. Azóta semmi, nincs nyoma. De tizennyolc
éves elmúlt, és még tizenkét órája sem tűnt el, vagyis rajtunk kívül senki sem
fogja keresni.
Amint meghallgattuk Clay beszámolóját, Asher telefonál a szüleinek.
Miközben az anyjával beszél, az apja felhívja a rendőrséget, hogy tudassa velük,
mi történt tegnap Napsugár és Aidán Richter között. Mind ugyanarra gondolunk.
Amit egyikünk sem mond ki. Ha Napsugár Brightonba ment, már azelőtt Aidán
Richter keresésére indult, hogy a srác vallomást tett volna. És ha a lány már
tizenegy körül Brightonban volt, Richter pedig fél négykor adta fel magát...
akkor mi történt a kettő között?
Asher útnak indul, a tervéhez híven előbb Margot-hoz akar elkanyarodni,
hogy elhozzon valamit a szüleinek a nővére szobájából. Utána egyenesen megy
vissza Brightonba. Margot otthon marad, hátha Napsugár esetleg oda megy
vissza.
Mindenki tudja, hogy én Brightonba megyek, és Drew azt mondja, ő is jön.
Asher megadja a szülei házának címét meg telefonszámát, és megígéri, szól
nekik, hogy jövünk. Úgy döntünk, ki-ki a saját kocsijával megy, hátha külön
kell válnunk, miután odaértünk.
Néhány perccel később egyedül beülök a kisteherautómba, és elindulok
Brighton felé. Egész úton alkudozom, felkínálok mindent, amim valaha is lesz.
Nem tudom, hányszor könyörgök. Könyörgök, add vissza nekem! Könyörgök, öt ne
vedd el! Könyörgök, könyörgök! Nem csörren meg a telefonom. Ez életem
leghosszabb két órája.
A szobát betölti az alig uralt káosz. Arra a napra emlékeztet, amikor meghalt az
anyám és a húgom. Folyamatosan csörög a telefon. Mindenki eszeveszetten
igyekszik megőrizni a nyugalmát. Alig bírják leplezni a félelmüket. Olyanok,
akár a zombik. Kimerültek. Elkínzottak, egyre csak várnak. Tudom, milyen ez.
Valószínűleg ők is normálisak voltak valaha. Arra gondolok, akár Leightonék is
lehetnének a helyükben, ha ez Sarah-val történik. Minden normális családot
csupán egy tragédia választ el a teljes széteséstől.
A szoba telis-tele van fényképekkel egy lányról, akit ismernem kéne, mégis
idegen a számomra. Meg sem tudom számolni, hány kép készült erről a lányról,
amint pasztellszínű ruhában, szalaggal a hajában, mosolyogva zongorázik. Úgy
érzem, megint rám tör a gyász, ám ezúttal egy olyan lányt gyászolok, akit nem
is ismertem.
A szülei mobilon beszélnek. A vezetékes telefon szüntelen csörög, ám azt
senki nem veszi fel, mert folyton csak riporterek hívogatják őket. Végül az apja
kitépi a vezetéket a falból, és azután csönd lesz. De igazából mégsem.
Drew meg én a szoba végében ücsörgünk. Szó szerint és érzelmileg is
elhatárolódik tőlünk a család többi tagja. A család többi tagja. Akár tudomást
vesznek rólam, akár sem, akkor is közéjük tartozom. Napsugár gondoskodott
róla, hogy ne tagadhassam le a kötelékünket, hiába is szeretném. És most már őt
is elvesztettem. Már csak ez is bizonyítja, hogy a szeretteim közé tartozik.
Asher nem sokkal utánunk érkezik. Egy nagy rakás fekete-fehér borítójú füzet
van a kezében, pont ilyenbe szokott fogalmazást íratni velünk McAllister
tanárnő. Lerakja a füzeteket a szoba közepén lévő dohányzóasztalra. Ami
egyébként egy borzalmas darab. Én sokkal szebbet tudnék készíteni. Komolyan
elgondolkozom rajta, hogy fel kéne ajánlanom, csinálok nekik egy
dohányzóasztalt.
Csak a rakás tetején lévő füzet borítóját látom. Piros tollal a Kémia felirat virít
rajta. Napsugár kézírása, és a láttán megszakad a szívem.
Az édesanyja úgy lép a füzethalom felé, mintha bomba lenne.
- Ezek azok? — kérdezi.
Asher bólint. Sápadt, és sokkal idősebbnek tűnik, mint nemrég, amikor
megismertem. Itt mindenki idősebbnek látszik, mint kellene. Mintha túl sok
szörnyűséget láttak volna, és teljesen ki lennének merülve. Kíváncsi vagyok,
vajon én is így nézek-e ki.
Nastya, Emília, Napsugár. Már nem is tudom, minek kéne szólítanom. Az
anyukája kézbe veszi a legfölső füzetet, kinyitja, átlapozza az első néhány
oldalt.
- Tényleg csak jegyzetek kémiából — mondja megkönnyebbülten, ám
értetlenül.
- Lapozz tovább, anya. - Asher úgy szólal meg, mintha halálos csapást
mérne.
Pár másodperccel később az asszony arca iszonyatos fájdalommal torzul el, a
szájához kapja a kezét, és én elfordítom a fejem, mert úgy érzem, ezt még látni
sincs jogom. Az anyjuk pontosan úgy néz ki, mint Napsugár. Drew nem veszi le
róla a szemét. Egyre csak bámulja. O is idősebbnek tűnik. Szerintem pont most
öregedhetett egy kicsit, amikor meglátta a nő arckifejezését.
- Ennyi füzet kellett, hogy mindent leírjon? - kérdezi, bár nem világos,
kitől. A férje, Napsugár édesapja, aki eddig mögötte állt, most kiveszi a füzetet a
kezéből, és az asszony a fejét rázza. Nem úgy, mint aki nem ért valamit, hanem
mintha azt jelezné a férfinak, ne tegye. Nem akarja, hogy ő is elolvassa. Olyan,
mint amikor azt mondják valakinek, ne nézzen oda egy holttestre, mert ha csak
rápillant, soha többé nem lesz képes elfelejteni. Örökre beleég az agyába, és
valahányszor lehunyja a szemét, ezt látja majd maga előtt. így fest az asszony,
amikor nemet int a férjének. Mintha holttestet látott volna, és nem akarja, hogy a
férfi is lássa.
- Nem - feleli Asher. - Ugyanaz van mindegyikben. Ugyanaz a néhány
oldal. Csak ismétlődik, mint egy beakadt lemez. Újra és újra és újra. - A
harmadik újránál elcsuklik a hangja, elsírja magát, de senki sem csitítja. Senki
sem tudja mivel vigasztalni.
Kopogás hallatszik, majd egy lány lép a szobába. Nem mond semmit. Csak
egyenesen Asherhez megy, aki meg sem moccan, amíg el nem ér hozzá. Aztán
átöleli őt, a lány szinte eltűnik a karjában, és nekem nagyon hiányzik Napsugár.
Nagyon ismerős a szobában uralkodó hangulat. Senki sem érez már semmit,
de nem állnak le, mert rengeteg a tennivaló. Csak éppen azt nem tudja senki,
hogy pontosan mit is kellene csinálni.
A rendőrség azt mondta, Aidán Richter bevallotta, tegnap találkozott
Napsugárral a galériában, de kitartóan tagadja, hogy azóta érintkeztek volna.
Senki sem tudhatja, vajon igazat mond-e. Nincs semmi kapaszkodónk. Még
kiindulópontunk sincs.
Végül elhatározzák, hogy Asher, Addison meg Mr. Ward külön- külön autóval
elindulnak Napsugár keresésére, bár fogalmuk sincs, hol kezdjék. Ashernek
igaza volt. Senki sem ismeri a nővérét, legalábbis azt a lányt nem, akivé
mostanra vált.
Az édesanyjuk itt marad, telefonügyeletben. Arra senkinek nincs ötlete,
milyen feladatot adhatnának Drew-nak meg nekem. Nem ismerjük a környéket,
és lövésünk sincs, hova mehetne Napsugár. Hasznavehetetlenek vagyunk, csak
malmozunk.
- Várhattok Emilia szobájában, ha szeretnétek — ajánlja fel az anyukája.
Ebben a házban mindenki Emiliának hívja őt, és a Nastya szerintem soha nem
hangzott olyan megfelelően, mint ez a név.
A szobája őrületes, és úgy érzem, mintha az elméjébe léptem volna be.
Nincsenek falak. Nem lehet látni őket. Minden négyzetcentimétert
újságkivágások, kinyomtatott szövegek, cetlikre kézzel firkált jegyzetek
borítanak. Mintha még mozognának, vibrálnának is; hol felvillannak, hol
eltűnnek, akár egy optikai illúzió. Akárcsak Napsugár. Szeretném lehunyni a
szemem, ám nem bírom. Lassan körbenézek, keresem, hogy hol ér véget az
őrület, de hiába. Kiszaladhatnék ugyan a szobából, viszont most már az
agyamba égett a kép. Akárcsak a holttest, amit azok a füzetek rejtenek odalent.
Bemegyek a szobába, megközelítem a papírokat, mert nem lehet elolvasni a
szavakat, hacsak nincs az ember egészen a falnál. Nevek. Mind név, valamint
azok eredete és jelentése. Némelyeket újságokból vágott ki, ahogy én is
láthattam a házamban. Másokat nyilván az internetről nyomtatott ki. Megint
másokat ő maga írt.
Nem tudom, milyen sokáig bámuljuk a falat, mielőtt Drew megszólal:
- Nastya hol lehet?
Ránézek. Fogalmam sincs, hogy hol van. Mégis honnan tudhatnám? Ám
Drew a falakra mered, nem rám. A nevét keresi. Én is keresgélni kezdem, de
lehetetlen.
- A te neved azt jelenti, megváltás, megmentés - mondja, egy kézzel írt cetlit
nézve az ablak mellett.
Megváltás. Micsoda baromság.
- Mesélte neked? — kíváncsiskodik.
- Nem. - Sosem kérdeztem. Rengeteg dolgot nem kérdeztem meg tőle. -
Ennek így semmi értelme. A neten gyorsabban megtalálnánk — mondom, mert
nem bírom ezt tovább nézni.
Drew előveszi a telefonját, és keres egy babaneves oldalt az interneten. Beírja,
hogy Nastya, és egy másodperc múlva már tudjuk is a választ.
- Újjászületés — közli Drew. - Feltámadás. Orosz eredetű.
- Szerintem ezért választotta. Mert feltámadást jelent. És gondolom, azért
is, mert orosz. - Az édesanyja az ajtóban áll. Összefogta hátul a haját, így még
feltűnőbbek a karikák a szeme alatt.
— Miért pont feltámadás? — értetlenkedik Drew.
- Mert meghalt - feleli az anyja, és annyira hasonlít Napsugárra, hogy az
megrendít. - És visszatért.
Napsugár édesanyja elmeséli nekünk, mi történt azon a napon. Nem vagyok
biztos benne, hogy tudni akarjuk, de muszáj kibeszélnie magából, így hát
végighallgatjuk. Elmondja mindazt, ami nem került be a hírekbe, és azt a
keveset, amit Aidán Richterről tudnak. Elmondja, mi történt a támadás után.
Hogy Napsugár nem emlékezett. Aztán később már nem is beszélt. Mesél a
műtétekről és a gyógytornáról. A futásról, az önvédelemről és a dühről. Hogy
Napsugár olyan iskolába akart járni, ahol senki sem ismeri. Hogy orosz nevet
vett fel, amit az anyukája egészen mostanáig nem értett.
Aztán elmeséli, milyen volt azelőtt. Egyik történetet halljuk a másik után a
zongorista lányról, akiért rajongott az egész közösség. Csillogó szemmel osztja
meg velünk az emlékeit. De csak ennyiről van szó: emlékekről. Pontosan, ahogy
Napsugár mondta. Tudom, mit lát az asszony. Egy halott lányt.
És ahogy hallgatom a történeteket ebben a kegyhellyé vált házban, kezdem
megérteni, miért is ment el innen Napsugár.
 Gyakorlatilag hónapokig együtt éltem ezzel a lánnyal, mégis úgy érzem, hogy
most pár óra leforgása alatt többet tudtam meg róla, mint a megismerkedésünk
pillanatától ma estig. És többet már nem is akarok tudni.
Az édesanyja köszönetét mond nekünk, bár fogalmam sincs, miért, aztán
visszamegy telefonálni. Szerintem csak azért telefonálgat, hogy csináljon
valamit.
Drew leheveredik Napsugár ágyára, és a mennyezetet bámulja. Én leülök a
padlóra, és a falnak dőlök. Valahányszor megmoccanok, zizegnek a papírok a
hátam mögött.
- Sehogy sem értem — szólal meg végül Drew.
- Mit nem értesz? - kérdezem. Tömérdek válasz lehetséges.
- Nem értem, miért nem erőszakolta meg.
- Miféle elbaszott kérdés ez? - mordulok fel.
- Nem genyóságból kérdezem. Komolyan nem értem - mondja, és látom
rajta, hogy tényleg véresen komoly, márpedig ez neki igencsak nyomasztó. Ez
az egész rémesen nyomasztó Drew számára. Hetek óta több érzelmileg túlfűtött,
felkavaró szituációval kell megbirkóznia, mint egész eddigi életében, pedig
egyáltalán nincs felkészülve ilyesmire.
- Bocs - mondom, mert tényleg sajnálom, és nem csak azt, hogy majdnem
leharaptam a fejét. Előbb-utóbb persze Drew kénytelen lett volna elindulni a
felnőtté válás útján, de sajnálom, hogy pont így alakult.
- Egyszerűen csak nem értem. Adott egy gyönyörű lány, egyes- egyedül,
akkor a srác miért nem megerőszakolni akarja? Miért veri szarrá, aztán hagyja
ott? Egyszerűen nem bírom felfogni, mi értelme volt ennek.
- Annak lett volna értelme, ha megerőszakolja? - kérdezem, mert ami
Napsugárral történt, annak sehogyan nincs semmi értelme.
- Nem. Azt hiszem, csak szeretném megérteni, hogy miért tette. Szeretném
megérteni az okát.
- Túl sok fájdalom, düh, gyász. Túl kemény valóság. - Rengeteg minden
meg tudja törni az embert, ha nincs, amibe kapaszkodjon.
- Ez nem mentség - mondja Drew.
- Nem, nem mentség - felelem. — Az okot akartad tudni. Ez mind lehet
ok. Csak nem megfelelő ok.
Látom rajta, hogy még mindig próbálja megérteni, beilleszteni valahogy a
világról alkotott képébe, ám ez úgysem fog sikerülni. És ez így van jól.
Mindegy, milyen gyakran történik ilyesmi, akkor sincs helye a világban.
Érzem, hogy az óra minden eltelt percével egyre jobban elátkoz, és erőnek
erejével nem nézek a számlapra, mert nem akarom tudni, mennyi idő múlt el.
Így azt sem tudom, meddig tart a csönd, mielőtt kénytelen vagyok kimondani,
ami a fejemben jár, mert nem akarom, hogy tovább kínozzon.
— Nem bírom ki még egyszer - vallom be Drew-nak. Mert tényleg nem
bírom. Azt hittem, nem kell még egyszer átélnem. Már vége volt. Már
mindenkit elvesztettem. Nem maradt senki. Magamra maradtam. És aztán jött ő.
Miért? Mégis mi rosszat tettem, hogy ezt érdemlem? Miért kaptam őt
egyáltalán, ha utána elveszik tőlem? Tudom, hogy Drew szívesen nyugtatgatna,
ne is gondoljak erre, ám képtelen ilyet mondani nekem. Tisztában van vele,
hogy másra nem is gondolhatnék. - Az én hibám. Tudhattam volna, hogy nem
lesz jó, ha beleszeretek.
Felsóhajt, továbbra is a mennyezetre bámul.
— Igenis jól van így, Josh. És ő is jól van. — El akarja hinni, de még magát
sem tudja meggyőzni, és ez rosszabb, mintha semmit se mondott volna.
— Soha senki nincs jól.
Rég elmúlt éjfél, de senki sem alszik. A harmadik kanna teánál tartunk. Az
előző kettőt én főztem, nagyon helyesen, hiszen a legtöbbet én ittam meg.
Asher, Addison és Mr. Ward egy órával ezelőtt ért vissza. Egyikük sem szólt
egy szót sem, de nem is kellett. Ha találtak volna valamit, az eredmény magáért
beszélne. Olyan a csönd ebben a szobában, akár egy satu, egyre jobban szorít
minket, míg végül már majdnem megfojt. A zongora szellemként kísért a
sarokban, én még ránézni sem bírok, mert most már tudom, hogy mit jelent, és
nekem sincs nyugtom tőle.
Drew meg én az ebédlőasztalnál ülünk. Napsugár szülei a kanapén foglalnak
helyet, elég távol egymástól, hogy még véletlenül se érinthessék a másikat.
Addison a másik kanapén fekszik, fejét Asher ölében nyugtatva, a fiú
szórakozottan simogatja a haját.
Nyílik a hátsó ajtó, és mintha bomba robbanna a szobában. Mindenki
egyszerre fordul az ajtó felé. Napsugár áll a küszöbön.
Senki sem mozdul. Senki sem ugrik fel, rohan oda hozzá, visít az örömtől.
Mindenki csak bámul, mintha próbálnánk meggyőződni róla, hogy tényleg itt
van. O meg minket néz, tekintete sorra vesz minden elgyötört arcot a szobában,
amíg el nem ér hozzám. És akkor már semmi más nem számít. Én nem bírok
mozdulni, de ő igen. Hirtelen ott áll előttem, aztán mindenki egyszerre szólal
meg:
- Emília - mondja az anyja.
- Em - mondja Asher.
- Milly - mondja az apja.
- Nastya — mondja Drew.
- Napsugár - mondom én, és a lány összezuhan.
Szétesik ezer darabra, és én a karomba zárom, ami marad belőle.
Átölelem, de nem szólok semmit. Semmi se jut eszembe. Azt sem tudom,
lélegzem-e. Iszonyúan rettegek, hogy nem leszek képes megfelelő támasza
lenni. Láttam már egyszer sírni, ám azt nem lehet ehhez hasonlítani. Nincs is itt,
teljesen eltűnt a nem e világi fájdalom ködében. Zokogásának hangja olyan
durva és szívszaggató és rémes, hogy nem akarom hallani. Kezét a mellkasom
és a szája közé szorítja, így próbálva tompítani a hangot, de hiába. Reszket,
egyre csak reszket, és némán könyörgök neki, hogy hagyja már abba. Érzem,
hogy a szobában mindenki minket néz, de most képtelen vagyok velük
foglalkozni.
Napsugár állva marad, de nem a saját lábán. Teljesen rám nehezedik. Teljes
súlyával. Teste, titkai, könnyei, fájdalma, megbánása és vesztesége súlyával.
Úgy érzem, én is bele fogok roppanni, nem bírom el mindezt. Semmit sem
akarok tudni ebből. Most már értem, miért fut annyit. Legszívesebben én is
elfutnék. Legszívesebben elereszteném őt, feltépném az ajtót, és vissza se
néznék, mert nekem ez nem megy. Én nem vagyok se elég erős, se elég bátor, se
elég vigasztaló ehhez. Én nem vagyok elég ehhez. Én senkit sem tudok
megmenteni. Még magamat sem.
De itt vagyok, és Napsugár is itt van, és nem bírom elengedni. Talán nem kell
örökké megmentenem őt. Talán elég csak most, ebben a pillanatban
megmentenem, és ha erre képes vagyok, talán ez megment engem, és talán
többre nincs is szükség. Még szorosabban ölelem, mintha ezzel csillapíthatnám
a remegését. Zokogása elnémult. Arcát még mindig a mellkasomba temeti.
Figyelem a feje búbjára hulló fényt, és arra koncentrálok, mert nem tudok körül-
nézni, s látni a sok arcot tele kérdésekkel, amelyekre nem tudok koncentrálni.
Lassan lecsillapodik. Elmúlik a zihálása és a reszketése, teste az enyémnek
simul. Aztán érzem, hogy már nem támaszkodik rám, egy pillanatig csak áll,
aztán elhúzódik tőlem.
Leengedem a karomat, eleresztem őt, de a szememet nem veszem le róla. Az
arca kifejezéstelenné válik, mint mikor először láttam, és a tanúja vagyok, ahogy
elzárja az érzelmeit. Mintha egy robbanás felvételét nézném visszafelé, a romok
ismét a helyükre kerülnek, mintha mi sem történt volna.
Félek levenni róla a szemem. Félek, hogy megint összeroppan. Félek, hogy
eltűnik. Félek. Nem lett volna szabad elhagynom a garázsomat. Nem lett volna
szabad beengednem őt oda.
Aztán meglátja az asztalon a füzethalmot, és egész testében megdermed. A
füzetekre szegezi a szemét. A halom egyszerre kérdés és válasz.
- De hogyan? - kérdezi végül az anyukája. Értetlenül. Megbántva.
Megkönnyebbülten. - Hiszen nem emlékeztél.
Végignézek a szerettei arcán, akik már majdnem két éve nem hallották a
hangját. Egyikük sem vár választ. De Napsugár válaszol.
- Mindenre emlékszem - suttogja, és ez egyszerre vallomás és átkozódás.
A szobára boruló csöndet csak az töri meg, hogy Napsugár édesanyja levegő
után kap a lánya hangja hallatán.
- Mióta? - kérdezi az édesapja.
Napsugár felnéz a füzetekről, apja felé fordul, úgy válaszol:
- Az óta a nap óta, hogy elnémultam.
Végül csak elalszik valahogy mindenki, szétszórtan a ház ágyain, kanapéin,
padlóján. Én Napsugár franciaágyán kötök ki, a lány hozzám bújik, és
akármilyen kicsi fekhelyünk volna is, nem lehetne elég közel hozzám.
Senki sem próbált megállítani, amikor Napsugár mellé feküdtem az ágyba.
Szerintem mindenki tisztában volt vele, hogy úgysem tudnák megakadályozni.
Semmi nincs ebben a házban, se az egész világon, ami távol tarthatna ettől a
lánytól.
Drew az ágy mellett, a padlón rögtönzött magának fekhelyet, mert szerintem ő
is Napsugár közelében akar lenni.
Hallgatom a lány légzését, halk szuszogása megnyugtat, hogy tényleg itt van,
és hozzám simul, mint már oly sok, megszámlálhatatlan éjszakán át.
Valamikor éjjel bejön a szobába az anyukája, és kettőnket nézi az ágyon.
Látszik az arcán, hogy elfogadja a dolgot, még ha nem is érti teljesen.
Figyelem őt a folyosóról beszűrődő fényben, és tudom, hogy látja, ébren
vagyok.
- Hogy hívtad őt? - suttogja, bár szerintem nem ez az igazi kérdése.
- Napsugár — felelem, az asszony pedig elmosolyodik, mintha
tökéletesnek vélné ezt a nevet, és rajtam kívül talán ő az egyetlen, aki így
gondolja.
- És mit jelent neked? — susog. Ez az igazi kérdés, és tudom rá a választ,
még ha nem is tudom szavakba önteni.
Drew fojtott hangja hallatszik a padlóról, mielőtt felelhetnék.
- Családot - mondja.
És igaza van.
 55. Fejezet
Emília

A szüleim másnap reggel elmennek a sajtótájékoztatóra, Asher meg a suliba,

hiába mondták neki, hogy itthon maradhat ma, ha akar.
Kikísérem Drew-t a kocsijához, és szerintem egy örökkévalóságig tudnám
ölelgetni.
- Hiányozni fog az én kis Nyanyuskám - mondja.
- Én mindig a te kis Nyanyuskád leszek. - Mosolygok, és végre eleresztem.
- Mondd meg Tierney-nek, hogy adjon neked még egy esélyt! Ha ezúttal is
elcseszed, tőlem kapod meg a magadét.
Aztán elmegy, úgyhogy Josh Bennett meg én magunkra maradunk az összes
kimondatlan kérdéssel.
Odaadom neki az egyik füzetet, mert csak így tudhatja meg az igazat, de ő úgy
néz rá, mintha vipera lenne.
- Sosem akarom megtudni, mi van ezekben — közli, és még csak elvenni
sem hajlandó tőlem a füzetet.
Azt felelem, hogy én sem szeretném tudni azt, ami bennük áll. De tudom, és
muszáj, hogy ő is tudja. Úgyhogy elolvassa az írást, dermedt arccal, dermedt
testtel, és látom rajta, hogy a sírással küszködik. Aztán amikor megmutatom
neki a fényképeket, a szájához szorítja az öklét, és azt hiszem, meg akar ütni
valamit, de itt nincs mit. Amikor elér a kezemről készült fotóhoz, amin annyi
kiálló csont látszik, hogy az ember nem is érti, miként lehetett belőle újra kezet
tákolni, Josh nem bírja tovább, elsírja magát. Meg tudom érteni.
Lejátszom neki a videókat, amiken zongorázom, és előveszem a régi énemmel
teli fényképalbumokat, hogy bemutassam Joshnak a lányt, aki valaha voltam; de
nem beszélünk sokat.
- Nagyon jó zongorista voltál - szól Josh, halk hangja megtöri a csendet.
- Én voltam a csúcs - próbálok poénkodni, de szánalmasan hangzik.
- Még mindig te vagy - feleli halkan, de meggyőződéssel, rám szegezve a
tekintetét, mint mindig, amikor biztosra akar menni, hogy figyelek rá. - Minden
olyan szempontból, ami számít.
Ismét csönd támad, üldögélünk a kanapén, ölünkben a fotóalbumokkal, és a
sarokban árválkodó zongorát bámuljuk.
- Bárcsak megmenthettelek volna! - mondja végül. Mindig ide lyukadunk
ki. A megmentéshez. O mentene engem. Én menteném őt. Teljes lehetetlenség,
mert ilyen nincs, és amúgy sem erre van szükségünk, soha nem ezt kínáltuk
egymásnak.
- Hülye kívánság - idézem a szavait a születésnapomról -, hiszen
lehetetlen. — Megfogom a kezét, összekulcsolja az ujjainkat, a kelleténél
szorosabban kapaszkodik belém. - Nem menthettél volna meg — mondom neki.
- Akkor még nem is ismertél.
- Bár ismerhettelek volna!
- Mrs. Leighton azt mondta nekem, hogy te is megmentésre szorulsz. De
én sem tudlak megmenteni téged - vallom be, és Josh kétkedve néz rám, mert
ezt a beszélgetést eddig nem említettem neki. — Nem akarom, hogy megments,
és nem tudlak megmenteni - hangsúlyozom, mert muszáj, hogy megértse, és
nekem is muszáj megértenem.
Becsukja a fényképalbumot, leteszi a dohányzóasztalra, és grimaszt vág.
Megfigyeltem, hogy mindig grimaszol, valahányszor ránéz erre a bútordarabra.
Aztán felém fordul, az arcomra simítja a kezét, és olyan hódolattal csókol meg,
amit talán sosem fogok megérteni. De talán hazug vagyok, és igenis szükségem
van megmentésre, mert ahogy Josh Bennett megcsókol, az egészen olyan, mint a
megváltás. Egyszerre ígéret, emlékeztető a jövőről és egy szebb történetekkel
teli könyv.
Miután a csók véget ér, Josh még mindig úgy néz rám, mintha nem hinné el,
hogy tényleg itt vagyok vele, és én sosem fogom elfelejteni ezt a tekintetet.
- Emilia - szól, és ezzel megmelengeti a lelkem. - Te minden egyes nap
megmentesz engem.
 56 Fejezet
Josh

K ét nappal azután, hogy idejöttem, elbúcsúzom Napsugártól a házuk előtt.

Két nappal azután, hogy megtudtam az igazat. Két nappal azután, hogy
visszakaptam őt. Két napom volt, hogy felfogjam, megint el fogom veszíteni.
Eredetileg csak holnap akartam hazaindulni, de most már tudom, hogy ma kell
elmennem.
Mindketten a kisteherautómnak dőlünk, úgy bámuljuk a földet, mintha az
univerzum titkait rejtené. Napsugár ökölbe szorítja a kezét, megint köröket
rajzol a cipője orrával, és ezt ki nem állhatom, mert olyasmikre emlékeztet,
amikre gondolni sem akarok.
Azt mondta a szüleinek, fontolgatja, hogy velem jöjjön, és bár nagyon nem
tetszett nekik az ötlet, nem tiltották meg. Elég jól ismerik, hogy tudják, nem
sokra mennek nála azzal, ha nemet mondanak. Én mégis pontosan ezt tervezem.
Megfogom mindkét kezét, és magam elé húzom, mert a szemébe szeretnék
nézni, miközben elmondom mindazt, amit el akarok.
És lehet, hogy hibát követek el, mert amint ránézek, egy pillanatra azt
gondolom, talán Isten mégsem utál engem annyira. De aztán jobban megnézve
nem is látok mást, csak a búcsút, ami beleng minket, és muszáj még egyszer
megérintenem őt. Ha többé nem csókolhatom meg, legalább tudni akarom, hogy
melyik csók lesz az utolsó. Végigsimítom az ujjam a homlokán lévő hegen.
Nem tudom, melyikünk mozdul elsőnek, de az ajka egyszer csak a számon van,
a kezem a hajában, és megszámlálhatatlanul sok nap bánatával meg
kétségbeesésével csókoljuk egymást. Hozzám bújik, én pedig olyan erősen
szorítom magamhoz, mintha puszta akaraterővel próbálnám magamba zárni őt.
De nem lehet, és miután a csók véget ér, egymásnak nyomjuk a homlokunkat,
én pedig búcsúzkodni kezdek.
Tudom, ha most nem mondom el, akkor talán soha, helyette inkább itt
maradnék holnapig, és hagynám Napsugárnak meggyőzni magát, hogy velem
jöjjön. Én pedig meggyőzném magam, hogy ez így helyes.
- Hazamegyek - mondom, és várok.
- Akarod, hogy veled menjek? - kérdi olyan halkan, mintha nem is akarná,
hogy meghalljam.
- Igen, akarom. - Ez az őszinte válasz, még ha ellentétes is mindazzal, amit
mondani készülök. - De nem kéne.
 Bólint, mintha ő is megfontolta volna a lehetőséget, és tudná, hogy igazam
van. De ugyanúgy, mint én, nem akarja bevallani.
Megmutatta nekem a képeket meg a füzeteket, és most már mindent tudok,
amit ő tud. De azt nem tudom, hogy segítsek neki. Fogalmam sincs, hogy élt
együtt ezzel az emlékkel, hogy nem őrült bele.
- Itt kéne maradnod, és megpróbálnod... nem is tudom... lábadozni. Nem,
ez így hülyén hangzik. - A lábadozni tényleg hülyén hangzik, de nem tudom, mi
hangzana jobban. Felépülni? Meggyógyulni? Helyrejönni? Egyik rosszabb, mint a
másik. Mintha csak a lábát törte volna el. És szar alak vagyok, amiért ez
eszembe jut, de a lelkem mélyén tudom, hogy mire felépül, meggyógyul vagy
helyrejön, talán már nem is akar majd engem. Talán addigra annyira meg-
változik, hogy egymásra sem fogunk ismerni, ha egyáltalán valaha is ismertük a
másikat. És amikor eljön az a búcsú, az nem időleges lesz.
Ha mindez nem történik meg, Emília Ward most is itt élne Brightonban,
ahová tartozik, és ez a gyönyörű, tehetséges lány elérhetetlen lenne a számomra.
Én meg egy rohadék vagyok, mert bár megtudtam róla az igazat, mégsincs
fogalmam se, hogyan bánhatnám a múltat. Mert ha bánnám a vele történteket,
akkor azt is sajnálnom kéne, hogy megismerhettem, és ezt egyszerűen nem
tudom sajnálni.
A lelkünk mélyén mindketten tudtuk, hogy azért vonzódunk egymáshoz, mert
hasonlóan sérültek vagyunk. Összekötött minket a keserű, nem kívánt
élettapasztalat. És talán amikor ez a lány már nem ilyen sérült, én kevés leszek
neki. Talán olyasvalakit akar majd, akinek az élete nem annyira tragikus, mint
az övé. Márpedig az nem én leszek.
Most, jobban belegondolva, szeretnék visszatekerni ahhoz a ponthoz, ahol azt
mondtam, igen, és ott meg is állnék. Igen, gyere velem! Összeköltözünk, sütit
sütünk, székeket barkácsolunk, és az élet tökéletes lesz. De nincs visszaút; már
belevágtam, és be is tudom fejezni.
— El akarok mondani valamit, valószínűleg nem hangzik majd valami jól, se
ékesszólóan, vagy akármi, és talán zavaros lesz, de hadd mondjam el, oké?
Végighallgatsz?
Gyengéden néz rám, ajka kissé felfelé görbül.
- Te meghallgattál mindent, amit valaha mondtam neked. Még azt is, amit
nem mondtam ki. Bármit végighallgatok, amit mondani akarsz, Josh. - Ez
borotvaként hasítja keresztül maradék vonakodásomat, és kibuknak belőlem a
szavak.
— Talán egy nap majd visszajössz. Talán soha nem jössz vissza, és az tök
szar lesz, de nem folytathatod így tovább. Nem hibáztathatod és utálhatod
magad, meg minden. Én ezt nem bírom nézni. Utállak, amiért így utálod magad.
Nem akarlak elveszíteni. De ha ez az ára, hogy boldog légy, akkor inkább
elveszítenélek. Szerintem, ha ma velem jössz, akkor sosem leszel igazán jól. És
ha te nem leszel jól, akkor én sem. Muszáj hinnem, hogy végül még az olyanok
is lehetnek jól, mint mi. Muszáj hinnem, hogy az életünk lehet jó, vagy talán
nem csak jó, akár még szép is, hogy számunkra is lehetséges a boldogság, csak
rá kell találnunk. Muszáj, hogy legyen boldogabb végkifejlet, mint ez itt.
Muszáj, hogy legyen szebb történet. Mert jobbat érdemünk ennél. Te jobbat
érdemelsz ennél. Még akkor is, ha végül nem jössz vissza hozzám.
Az utolsó mondatnál elcsuklik a hangom. Eláll a lélegzetem, és könnybe lábad
a szemem. Átkozom magam, amiért kimondom. A belső hangom rám szól, hogy
fogjam már be, ne engedjem el ezt a lányt. Szorítsam magamhoz, csókoljam
meg, és esküdözzek, hogy minden rendben lesz, hogy gondoskodni fogok
számunkra a jó, sőt szép életről. Erősködjek neki, hogy nincs vele semmi baj az
ég egyadta világon. Áltassam őt minden kegyes hazugsággal, ami csak eszembe
jut. De nem tehetem. Sokszor kibírtam már a búcsút, ezt is ki fogom bírni. Bár
ez jobban fáj, mint az eddigiek, mert ezt a búcsút megakadályozhatnám, ha
akarnám, hiszen miattam alakult így. Az összes eddigivel ellentétben ezt a
búcsút én választottam. És hiába mondom a lánynak, hogy maradjon itt, hiába
tudom, hogy itt kell maradnia, akkor is szeretném, ha ő nem a búcsút választaná,
hanem velem jönne. Ha azt mondaná, francba a józan ésszel, a gyógyulással
meg a múlt lezárásával. Ha azt mondaná, csak rám van szüksége, hogy ép, egész
és életerős legyen. De mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Ma el kell
búcsúznia tőlem, én nem akadályozhatom meg ebben, és egyikünk sem tudja,
visszatér-e hozzám valaha.
Húsz perce próbálok elindulni, ám egyszerűen fogalmam sincs, hogy búcsúzzak
el. Hiába mondtam ma már annyi mindent neki, tudom, hogy ez nem elég, mert
nem mondtam ki azt az egy dolgot, amit leginkább hallania kell. És ha úgy
akarok elmenni, hogy később se bánjak meg semmit, akkor tudnom kell, hogy
nem maradtak kimondatlan szavak, amelyek kísérthetnének.
- Várj! - Megállítom, ahogy elindul vissza a házba, megfogom a kezét,
végigsimítom a rajta lévő hegeket, mint már oly sokszor tettem. Felnéz rám,
figyel. Az arcomat fürkészi. Mint a kezdet kezdetén, amikor megismertük
egymást. Próbálja kitalálni, mit gondolok.
Nem tudom, hogy mondjam el - azt sem tudom, el bírom-e még mondani -, de
meg kell szegnem az utolsó szabályát is, mert ha mást nem is, ezt az egyet
tudnia kell.
- Szeretlek, Napsugár - mondom, mielőtt beijednék. - És leszarom, hogy
akarod-e vagy sem.
 57. Fejezet
Emília

M ostanáig nem értettem meg, hogy a gyász és az önsajnálat nem ugyanaz.

Végig azt hittem, hogy gyászolok, pedig csak sajnáltam magamat. Úgyhogy
majdnem három év után most először átadom magam a gyásznak.
Josh elengedett. Vagy talán én engedtem el őt. Talán mindegy is, ki engedett el
kit. Drew után egy nappal ment el. Azt mondta, hogy szeret, de nem hagyta
viszonoznom, mert nem akarta hallani, ha úgyis csak elveszít. Aztán
megcsókolta a bal tenyeremet, elengedte a kezem, beszállt a kisteherautójába, és
elment.
Szerintem ez a búcsú jobban megviselte, mint az eddigiek, mert a halál miatti
veszteségekhez már hozzászokott, de ahhoz nem, hogy valaki egyszerűen
elhagyja, ahogy én tettem. Nem tudom, meddig fogok itt maradni. Nem tudom,
visszamegyek-e valaha is. Csak azt tudom, hogy itt az idő.
Sok mindennek jött el az ideje, még ha nem is tudok mindennek egyszerre
nekilátni. Pedig szeretnék, mert a türelem sosem volt az erősségem.
Anyám ölelő karjába bújok, de a bocsánatkérésem néma, mert fogalmam
sincs, milyen szavakkal fejezhetném ki valaha is megfelelően. És amikor végre
megszólalok, elmondom neki az igazat: utálom magam, egyáltalán nem vagyok
jól, rettegek, hogy örökké így fogok érezni, és fogalmam sincs, mit tegyek.
Aztán megkérem, hogy telefonáljon. Elmegyek a rendőrségre.
Kezdetben majdnem mindennap pszichológushoz járok. És beszélek. És
beszélek. És beszélek. Aztán még beszélek. Aztán sírok. És miután kisírtam
magam, a szüleim is velem jönnek a pszichológushoz, aztán az öcsém is, és
megpróbálunk együtt kimászni ebből a gödörből.
Végre találtunk olyan pszichológust, aki szintén nem valami türelmes,
ráadásul nem tűri a szarozásomat. Eléggé imádom a csajt. Lássuk be,
pszichológus terén nem óvó nénire van szükségem, hanem kiképzőtisztre. Házi
feladatot ad fel, amit mindig meg is szoktam csinálni, és már megbeszéltük,
hogy ha esetleg tényleg elköltözöm, telefonon meg hétvégenként folytatjuk a
konzultációkat. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet tudni, meddig kell még
pszichológushoz járnom. Egy jó darabig még biztos.
Még a támogató csoporttal is megpróbálkoztam újra, de csak egyszer, mert
még mindig nem jön be. Még mindig nem érzem jobban magam attól a tudattól,
hogy másokkal is történnek szar dolgok. Úgyhogy nem megyek vissza a
csoportba. És nem érzem rosszul magam emiatt.
Tegnap leültem a zongorához, de nem nyúltam a billentyűkhöz. Azt hiszem,
ezt a koporsót nem akarom felnyitni. Szeretném megőrizni az emléket, hogy a
legutolsó zenemű, amit játszottam, gyönyörű és tökéletes volt, még ha nem is
így történt. Meg sem próbálok úgy tenni, mintha nem gyötörne még mindig ez a
veszteség; nem tanultam meg elég jól hazudni, hogy leplezzem a gyászomat.
Mindennap kesergek miatta, és nem tudom, elmúlik-e a bánat valaha is.
A rémálmok egyelőre nem tértek vissza, de minden éjjel számítok rájuk. Most
már minden titkom és történetem napvilágra került. Mindenki tud mindent,
úgyhogy azt hiszem, már nem tartanak sakkban az emlékek. Esténként lefekvés
előtt még mindig úgy vágyom a füzeteimre, akár az altatóra, de már nincsenek
meg. Apukám segített nekem tüzet rakni az udvaron, aztán ő, az anyukám,
Asher meg én egymás után hajigáltuk a füzeteket a lángokba, míg végül már
úgy csípte a szemünket a füst, hogy foghattuk erre a könnyeinket. Sosem fogom
elfelejteni a szavakat, de többé már leírni sem fogom őket.
Nincs itt nálam a fényképezőgép, amit anyukámtól kaptam, de használjuk
helyette az övét: több fotót készítünk, mint amire valaha is szükségünk lehet, és
igyekszünk új emlékeket megörökíteni. Beborítjuk a konyhaasztalt
indexképekkel, én megmutatom a kedvenceimet, anya is megmutatja az övéit,
aztán kinyomtatjuk őket, és új falat kezdünk együtt.
Aidán Richtert őrizetbe vették, de az ügyvédek nem hagyják, hogy beszéljek
vele, hiába tett vallomást. És talán nincs is már mit mondani. Sok mindent
megtudtam arról, hogy miért tette Aidán Richter, amit tett. Hogy miért történt
mindez. Megtudtam, hogy az iskolából hazaérve rátalált a fivére holttestére.
Hogy a valóság abban a pillanatban túlságosan is elviselhetetlenné vált számára,
és az elméje egyszerűen beleroppant. Azt mondják, pszichózis lett úrrá rajta.
Tudom, hogy ezzel védekezik, de nem akarom hallani. Nem akarom megérteni.
Mert nem tudom mentségül elfogadni. Nem tudok megbocsátani. Nem fogok
megbocsátani. Viszont most már a gyűlöletem sem olyan erős. Aidán Richter
ugyanúgy nem állt készen a szarra, amit a pofájába vágott az élet, mint én. Csak
ő másként roppant bele. Úgy érzem, hogy mindaz, amit az elmúlt három évben
szilárdan hittem, nem is olyan igaz, mint gondoltam. Az üveget, amin át a
történteket néztem, elhomályosították a saját benyomásaim, így nem láttam a
valóságot. Mert azelőtt minden fekete vagy fehér volt, gonosz vagy jó. Most
viszont ez a legbonyolultabb: rájönni, valójában mi igaz.
Az elmúlt majdnem két évben, mióta emlékszem a történtekre, a fejemben élt
a gonosz képe, azaz a támadóm arca. Ez idő alatt végig azt tervezgettem, hogy
bosszút állok rajta, úgy éreztem, jogos bántanom őt, ez jár nekem. Ám amikor
visszajöttem Brightonba bosszút állni, nem voltam biztos benne, hogy tényleg
képes vagyok rá. Úgyhogy leültem a földre. A fák alá. Ott, ahol Aidán Richter
megvert. És vártam. Vártam, hogy kitaláljam a megfelelő szavakat. Vártam,
hogy összeszedjem a kellő bátorságot. Vártam, hogy döntést hozzak. De túl
sokáig vártam, és Aidán Richter a bosszútól is megfosztott.
A galéria óta nem láttam viszont. Sosem mondhattam el neki, amit akarok.
Felszólalhatok majd az ítélethirdetésen, bármikor is lesz az. Még nem döntöttem
el, hogy élek-e ezzel a lehetőséggel. Tudom, hogy van még mit mondani, de már
nem tudom, hogy mit, és néha hiányzik a némaság.
Néha eltűnődöm, vajon mi történhetett az igazi orosz lánnyal, akinek aznap
Aidán Richter nézett. Kíváncsi vagyok, vajon hallott-e az esetről, és tudja-e,
milyen szerepet játszott benne a puszta létezésével.
Josh felhív egy délután, és én igencsak finoman fogalmazva kijelentem, hogy
elegem van a haragból.
- Akkor ne haragudj - feleli, mintha ez volna a létező leglogikusabb
megoldás. És talán az is.
- De ha nem haragszom, az nem ugyanaz, mintha elnézném? Az nem azt
jelentené, hogy megbocsátok?
- Nem. Azt jelenti, hogy elfogadod a helyzetet. - Mély levegőt vesz, aztán
nagyot sóhajt. - Nem azt mondom, hogy nem kéne haragudnod. Jogod van
minden csepp haraghoz, amit érzel. — Egy pillanatra elhallgat, majd amikor
ismét megszólal, nagyon halk, és érzem a feszültséget minden egyes szavában.
— Én is gyűlölöm őt. Fogalmad sincs, mennyire szeretném kinyírni azért, amit
veled tett, és ha azt gondolnám, hogy ez bármennyivel is megkönnyítené a
dolgod, tényleg végeznék vele. Szóval nehogy azt gondold, nem tartom jo-
gosnak a gyűlöletedet. De te mindig választási lehetőséget akarsz, és most meg
is kaptad, én pedig örülnék, ha a boldogságot választanád. Tudom, hogy ez
hülyén hangzik. Talán a világ leglehetetlenebb hülyeségének hangzik, de én
akkor is ezt szeretném. Csak azt a rohadt zongorát vette el tőled, Napsugár. Nem
mindent. Nézz a bal kezedre! Fogadjunk, hogy most is ökölbe szorítod éppen.
Jól mondom?
Oda se kell néznem. Ökölbe szorítom. Ezt Josh is tudja.
— Akkor most lazítsd el, és lépj tovább!
Úgy teszek.
Elgondolkozom a halálom napján és Josh nagypapájának történetén, aztán
három nappal később írok egy levelet Aidán Richternek, bár nem tudom, mikor
fogják hagyni, hogy elolvassa.
A nevem Emilia Ward.
Tizenöt évesen listát kezdtem írni mindarról, ami már soha nem lehet. Soha többé nem
leszek a Brightoni Billentyűs. Soha nem szülhetek gyereket. Soha többé nem mehetek
végig az utcán kora délután úgy, hogy ne arra gondolnék, valaki talán meg akar ölni.
Soha nem kapom vissza életem azon hónapjait, amiket kórházban és lábadozással
töltöttem, ahelyett, hogy koncertekre és iskolába jártam volna. Soha nem kapom vissza
az éveket, amelyeket azzal töltöttem, hogy utáltam a világon mindenkit, beleértve saját
magamat. Soha nem fogom elfelejteni a fájdalmat.
Megértem a kínt. Megértem a dühöt. Te tetted lehetővé, hogy megértsem. Te is
megérted. Az elmúlt három évem arra ment rá, hogy gyűlöljem a támadómat, aki ezt
tette velem, aki elvette az életemet, és megfosztott az identitásomtól. Közben
megtanultam magamat is gyűlölni. Az elmúlt három évben én egyre csak gerjesztettem
a haragomat, míg te kigyógyultál a tiédből.
Sosem fogom elfelejteni, mit tettél velem. Sosem fogom megbocsátani. Örökké
gyászolni fogom, amit elloptál tőlem. De most már tudom, hogy soha nem lophatom
vissza, és többé nem akarom minden napomat erre a hiú próbálkozásra fecsérelni.
Örökké gyűlölni foglak, de már nem akarlak bántani. Azt hiszem, képes vagyok hinni,
dacára a te példádnak, vagy talán épp azért. Ha te képes vagy helyrehozni az életed,
akkor talán én is képes leszek rá.
Nem tudom, hogyan fognak büntetni. Még az sem biztos, hogy érdekel. Te meg én
mindketten tudjuk, mennyi minden veszett oda azon a napon, és bármit is rónak ki rád,
ezt semmi sem képes jóvátenni. Úgyhogy a megbocsátásban talán még nem tudok
hinni, de szerintem a reményben igen. Es nagyon szeretnék hinni abban az álomban,
hogy talán kaphatunk még egy esélyt. Mindketten.
Semmi sem tökéletes. Egyelőre még csak nem is jó. De talán majd egyszer.
És öt hét elteltével hazamegyek.
 58. Fejezet
Emília

N em lettem jobban. Még a tűrhetőt sem közelítem meg. Csak annyira

jutottam, hogy eldöntöttem, szeretnék jobban lenni. De talán ez is elég lesz.
Most már igyekszem a mindennapok csodáiban látni a varázst: ver a szívem,
képes vagyok felemelni a lábam a földről, hogy előrelépjek, és van, aki szeret.
Tudom, hogy továbbra is történnek rossz dolgok. És még mindig megkérdem
magamtól néha, vajon miért vagyok életben; ám most, ha felteszem ezt a
kérdést, tudom rá a választ.
Vasárnap délelőtt térek vissza, és aznap este beállítok vacsorára Leightonékhoz,
de hiába érkezem váratlanul, tárt karokkal fogadnak, mint mindig. Hallom, hogy
ma Sarah választott zenét, és elmosolyodom, mert az ízlését még mindig utálom,
de őt nem. Mindenki nevet, segédkezik és szurkálódik, vagyis minden a régi,
kivéve, hogy Tierney Lowell teríti az asztalt.
Akkor érzem igazán otthon magam, amikor meglátom Josht. Nem szóltam
neki, hogy visszajövök. Nem szól semmit, amikor megpillant, és én sem, mert a
puszta tény, hogy itt vagyok, a válaszom. Csak nézzük egymást, szavak nélkül
beszélünk, ahogy mindig, és senki sem szól közbe.
— Szia... - köszönt Mrs. Leighton tágra nyílt szemmel, amikor belépek a
konyhába. A ruháimon nyoma sincs feketének, és ugyanolyan csokitorta van a
kezemben, mint amit az első itteni vacsorámra hoztam.
— Emília — töltöm ki az űrt, mert itt senki sem tudja, hogyan szólítson.
Talán Josht kivéve, aki mindig is tudta.
— Emília - mondja Mrs. Leighton, és megölel. - Gyönyörű hangod van.
Talán mégsem minden olyan, mint régen.
Senki sem jön utánunk, amikor kimegyünk a házból. Josh kinyitja az ajtót, majd
követ a tornácra. Mindkettőnk kocsija itt van, és én nem úgy terveztem, hogy
meglátogatom - legalábbis egyelőre nem. Nem vagyok biztos benne, mit
gondol, vagy hogy hányadán állunk. Fogalmam sincs, mi változott meg részéről
az elmúlt hetekben, amíg én Brightonban voltam. Semmi, valami, talán minden.
Meg kéne kérdeznem, ám képtelen vagyok kinyögni a szavakat, és csak visz
előre a lábam. Hallom a lépteit közvetlenül magam mögött, de nem fordulok
meg. Nem állok készen, hogy szembenézzek ezzel a pillanattal, bár ugyanúgy
elkerülhetetlen, mint életem minden pillanata, ami ide vezetett.
 Annyi minden más lett, mióta elmentem innen. Csak nem egészen tudom,
most mi a helyzet. Úgy érzem, mintha megint teljesen elölről kezdeném, már
hanyadszorra is? Harmadszorra? Negyedszerre? Fogalmam sincs. Csupán abban
reménykedem, hogy az új élet, amit ma kezdek, végre az igazi lesz.
Megállók, amikor a kisteherautójához érünk, de Josh tovább- megy, egészen
az én kocsimig. Nekidől a vezetőülés felőli ajtónak, nyilvánvalóan esze ágában
sincs kinyitni. Teljesen ugyanúgy néz ki. Az elmúlt két órában őt bámultam, de
alig szóltam hozzá, és amit mondtam, az is jelentéktelen volt. A hangom túl
nagy szám volt a vacsoránál, folyamatosan társalogtam mindenkivel, csak
Joshsal nem. O nem sokat szólt, de le sem vette rólam a szemét. Figyelt. Várta,
hogy eltűnjek.
Zsebre dugja a kocsikulcsát, arra számítok, hogy ott is hagyja a kezét, ám
ehelyett a karomért nyúl, és magához húz. Azt hiszem, hogy meg fog csókolni,
de megint tévedek. Átölel, a mellkasához szorít, végül mintha már nem is két
külön ember lennénk. Beszívom az illatát, és ösztönösen tudom, hogy ő is
ugyanezt teszi.
- Visszajöttél - suttogja a hajamba, hangjában hála és hitetlenkedés
elegyedik. Nem kérdés, úgyhogy nem felelek, mert nincs mit mondani.
Aztán felteszi a kérdést, amit úgy érzem, egész életemben kénytelen leszek
hallgatni:
- Jól vagy?
Csakhogy talán ez az első alkalom, hogy nem zavar. Mert végre úgy érzem,
őszintén válaszolhatok rá.
- Nem.
- Jól leszel? — Kissé hátrahúzódik, látni akarja az arcomat, és e
pillanatban olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy utálom a közénk álló
szavakat.
Nem biccentek. Nem mondom, hogy szerintem igen. Most először azóta, hogy
egy Haydn-szonátát dúdolgatva, derűsen elindultam hazulról azon a bizonyos
napon, ismét biztos vagyok valamiben. Nem, nem vagyok jól. Valószínűleg egy
kicsit sem. De jól leszek. Biztos vagyok benne.
- Igen - felelem, és mintha ezernyi igent mondanék. Igen, visszajöttem.
Igen, szeretlek. Igen, akarom, hogy szeress. Igen, jól leszek. Talán nem ma vagy
holnap, vagy a jövő héten. De igen, egy szép napon arra fogok ébredni, hogy jól
vagyok. Igen.
És ekkor Josh megcsókol. Először óvatosan, a reakciómra várva, pedig
szükségtelen haboznia. Örökké csókolnám. Örökké csókolni fogom. Ezt olyan
biztosan tudom, ahogy a saját nevemet. Arcomra simítja a kezét, mint mindig.
És ahogy ajka az enyémet cirógatja, pontosan tudom, mit ad nekem, én mit adok
neki, s mibe fog ez kerülni mindkettőnknek.
És most az egyszer nem félek.
Minden könnyem egyszerre tör ki belőlem, ám ezúttal nem parancsolok
megálljt nekik, nem fojtom magamba őket, és egyre csak csókolom Josht. Ezek
a könnyek neki szólnak, és most végre kiadom őket magamból, megszabadulva
a legvégső megbánástól is. A neki, miatta, róla őrizgetett bánattól, mindannak a
terhétől, amit elrontottunk. A legnagyobb tehertől, ami a szívemet nyomta.
Josh véget vet a csóknak, amint megérzi a könnyeimet. Csak néz rám, mintha
pusztán az arcom elárulhatná, mit gondolok, miért sírok. És talán így is van, de
én várom, hogy rákérdezzen. Várom, hogy meglepetést vagy tartózkodást lássak
a tekintetében. Ehelyett letörli az utolsó könnyemet az ujjaival.
- Nincs rajtad fekete izé - mondja.
És én elmosolyodom.
- Volna hozzád egy kérdésem - szól Josh, egy hónappal azután, hogy
visszajöttem. A székemen ülök a garázsában, és a házival foglalkozom, nem
pedig famunkával, mert különben talán sosem hozom be a lemaradásomat.
Bemehetnék ugyan tanulni a légkondicionált házba, de imádom ezt a helyet. És
az, hogy itt lehetek, vele együtt, hogy fűrészport lélegezhetek be Josh Bennett-
tel a garázsában, bőven megér bármennyi verítéket.
- Már mindenre válaszoltam, Josh. Szerintem már nem maradt kérdés.
- Csak egy — feleli, majd leteszi a csavarhúzót, odalép elém, és a
munkapadnak dől. Előretolja a lábfejét, bakancsa orra az enyémhez ér.
Becsukom a könyvet, és igyekszem visszafojtani a mosolyomat, mert
pontosan tudom, mire kíváncsi. Azóta várom, hogy megkérdezze, mióta
eltévedtem, és az éjszaka közepén a házánál kötöttem ki, pedig akkor még nem
is tudhatta, mi a kérdés.
- Hol jártál, amikor meghaltál? - Mosolya halovány, óvatos, mintha szinte
feszélyezné, amit mond. - Mert úgy sejtem, hogy nem a Nyugalom tengerét
láttad.
És amikor ránézek, már nem vagyok biztos benne, hogy nem azt láttam mégis.
- Hol találtad magad? - Picit elhalkul a hangja, és már egy kicsit sem
mosolyog.
Úgy figyel, mintha nem lenne biztos benne, hogy felteheti a kérdést, sőt talán
a választ sem feltétlenül akarná tudni. Szinte látom, ahogy kavarognak a fejében
a nagyapja szavai és az önnön kételyei azok hihetőségével kapcsolatban. Ahogy
körülnézek, a garázs fényárja beragyogja a sok szerszámot és fát, kettőnk
bakancsát, valamint a fiút, akit örökké látni akarok. Ha létezne az a Nyugalom
tengere, amit elképzeltem, akkor pontosan ez a hely lenne, itt, ővele.
Nem válaszolok rögtön, mert egy percig csak nézni akarom az arcát, mielőtt
megosztom vele az utolsó titkomat.
Aztán elárulom neki.
- A garázsodban.

Mindenekfölött köszönöm Istennek.

Nincsenek szavak, amelyek kifejezhetnék hálámat annak a két embernek, akik a
legnagyobb áldozatot hozták, hogy megírhassam ezt a könyvet: két csodálatos
lányomnak. Ti ketten mindennap mosolyt csaltok az arcomra, most és
mindörökké ti vagytok életem legnagyobb büszkeségei. Köszönöm, hogy
hagytatok egy ideig elveszni a képzeletemben, még ha így nem is volt elég időm
játszani veletek, és túl sokszor kellett mirelittel beérnetek. Esküszöm, hogy nem
szeretem Josh Bennettet jobban nálatok.
Köszönöm édesanyámnak a bűntudatkeltést, a telefonos lélekgyógyászatot, az
ingyenes gyerekfelvigyázást, a kitartását kamasz koromban, és az örök
barátságát. Szeretlek, anya. És köszönöm a testvéreimnek. Lányok, örök hála
mindenért.
Köszönet férjem családjának azért az egy hétért, ami több ezer szót ihletett, és
a fiúért, akiből csodálatos férfi lett.
Köszönet illeti Carrie Bennefieldet, bámulatos médiaszakértőt, egyik első
olvasómat óriási segítségéért és lelkesedéséért. És legfőképp azért, mert nem
jelentett fel zaklatásért.
Köszönet Fred LeBaronnak, aki hivatásos szurkolóm az első tweet óta, amit
neki küldtem. Köszönöm a tanácsaidat, a szívhez szóló e-maileket, és amiért
nem gúnyoltál ki, miután kénytelen voltál elmagyarázni nekem, hol találom a
facebookos üzeneteimet. Komolyan mondom: bár mindenki olyan király lenne,
mint te!
Köszönet illeti Jennifer Roberts-Hallt és Kelly Moorhouse-t. Nagyon
szerencsésnek mondhatja magát az a szerző, akinek a könyvét ilyen emberek
karolják fel. És őszintén mondhatom, hogy a barátaim lettetek.
Köszönet ügynökömnek, Emmanuelle Morgennek a megértő, türelmes és
kemény munkájáért, valamint a szerkesztőmnek, Amy Tannenbaumnak, amiért
kitartóan lelkesedettel Nyugalom tengeréit már kezdettől fogva. Mindketten
bámulatosak vagytok.
Hálás köszönetem A Nyugalom tengerébe vetett hitért Judith Currnek és az
Atria kiadó egész csapatának: Hillary Tisman, Valerie Vennix, Taylor Dietrich,
Nancy Singer, Jeanne Lee, Júlia Scribner és Isolde Sauer mind fáradhatatlanul
serénykedtek a színfalak mögött, hogy ez a könyv az olvasók kezébe
kerülhessen.
Szeretném kihasználni ezt a lehetőséget, hogy köszönetét mondjak a könyves
bloggereknek, akik mindennap időt szánnak az olvasásra és az alapos ismertetők
írására. Felbecsülhetetlen értékű a tőletek kapott őszinte, átgondolt visszajelzés.
Hálával tartozom mindazoknak, akik elsők között olvasták ezt a könyvet, és
segítettek eljuttatni a szélesebb közönséghez: Maryse, Aestas és Lisa könyves
blogjainak, Mollie Kay Harpernek a Tough Critic Book Reviewstó 1, a Reading,
Eating & Dreaming blognak és mindenki másnak, akit esetleg kihagytam volna.
Szívből köszönöm.
És még nagyobb köszönet az olvasóknak, akik felfedezték. Nyugalom tengerét,
majd megtettek minden tőlük telhetőt, hogy mások is felfedezzék. Végtelenül
lekötelez, hogy ennyire szeretitek a könyvemet.
Végül pedig, mivel minden nap vele kezdődik és vele ér véget, köszönöm a
férjemnek, Peternek, annak a fiúnak, akibe tizenhét éves korom óta vagyok
szerelmes. Sosem fogom elfelejteni, milyen az első szerelem, mert én az első
szerelmemhez mentem feleségül.
Az élet rövid, és rengeteg könyv vár elolvasásra. Tudom, hogy minden pillanat
becses, és hálásan köszönöm Neked, amiért időt szántál erre a könyvre.

Katja
 Elgondolkodtató kendétek

1. A regényben több utalásból előre sejteni lehet, hogy Nastya Kashnikovnak nem
ez az igazi neve. Milyen jelek mutatnak erre? Észrevetted őket menet közben?
2. A történet elején Nastya úgy dönt, hogy megint iskolába akar járni. Figyelembe
véve, hogy mennyire társaságkerülő, vajon miért hoz ilyen döntést?
3. A cselekmény előrehaladtával kiderül, hogy Nastya a kezét ért sérülések miatt
többé nem tud zongorázni. Milyen hatással van rá ez a veszteség? Mi mással jár
még a sérülése?
4. A regényben többször is felmerül a művészet és az alkotás témája. Mely
szereplők tehetséges művészek? Hogyan formálja tehetségük az identitásukat?
5. Nastya egy helyen azt mondja, nem akar meghalni, csak úgy érzi, halottnak
kéne lennie. Vajon miért vélekedik így? Indokolt ez az érzése?
6. Nastya elmagyarázza, hogy nem azért öltözködik a maga sajátos módján, mert
különösebben tetszene neki ez a stílus. Milyen magyarázatot ad az
öltözködésére? Mit szeretne elérni vele? Sikerül elérnie a célját? Mi a
véleményed a döntéséről?
7. Nastya megismerkedésük pillanatától kezdve kötődik Drew-hoz. Vajon miért?
Hogyan jellemezhető a barátságuk? Gyanakodtál arra olvasás közben, hogy
kapcsolatuk talán túlnőhet a barátságon?
8. Mit jelképez a történetben a Nyugalom tengere? Több jelentése is van? Hogy
kapcsolódik Nastya névmániájához?
9. Josh tizenhét éves korára elveszítette minden családtagját. Hogyan birkózik
meg a veszteségekkel és a gyászával? Természetes a reakciója?
Mit gondolsz, te hogyan reagálnál hasonló helyzetben? Ismersz olyat, aki
hasonló veszteséget szenvedett el? Ha igen, az ő reakciója hasonlított Joshéhoz,
vagy különbözött tőle?
10. Mennyiben segít jobban megérteni a szereplőket, hogy két nézőpontból
követjük a cselekményt? Vajon mennyiben lenne más a történet, ha csak egy
mesélő volna?
11. Nastya sosem magyarázza meg, mikor és miért kezdte gyűjtögetni a neveket.
Szerinted mikor kezdett el nevekkel foglalkozni? Vajon miért lett ez a hobbija?
Mit gondolsz, azután is folytatja, ahol a történet véget ér? Szerinted hordoznak a
nevek mélyebb jelentést?
12. Mi táplálja Nastya kényszeres futásigényét? Azt mondja, az egyik pszi-
chológusa szerint a futás egészséges feszültségoldás. Szerinted is az?
13. A regény vége felé Nastya rajtakapja Josht Leigh-vel. Szerinted miért feküdt le
Josh a másik lánnyal? Hatással volt ez a fiúról alkotott véleményedre? Nastya
 úgy reagált erre a helyzetre, ahogy vártad? Szerinted te hogyan reagáltál volna?
14. Miért érezte úgy Nastya, hogy muszáj felhagynia a beszéddel? Jogosnak
érezted a döntését? Szerinted te képes lennél több mint egy évig némaságra
kárhoztatni magad, tudva, hogy fizikailag képes vagy beszélni?
15. Milyen hatással volt a Nastyát ért támadás a családtagjaihoz fűződő
kapcsolatára?
16. Sem Josh, sem Nastya nem akar párkapcsolatot kezdeni a másikkal, ám
igencsak különböző okból éreznek így. Mik az indokaik? Jogosnak tartod őket?
17. Nastya minden este, lefekvés előtt, leírja egy füzetbe az őt ért támadás
részleteit. Milyen célja van ezzel? Hatékony megoldás?
18. Nastya a regény során három fiúval alakít ki kapcsolatot. Miben különbözik
egymástól a Clayjel, Drew-val és Joshsal való barátsága? Milyen szerepet
játszanak az életében?
19. Hogy érti Nastya, amikor „roncs”-ként beszél magáról Joshnak? Miért tartja
magát roncsnak? Több értelme is lehet a kijelentésének? Ha igen, mik azok?
Egyetértesz a véleményével?
20. Miért dönt úgy Nastya, hogy hallgat a Kevin Leonard buliján történtekről?
Szerinted illik a személyiségéhez a döntése és a reakciója? Egyetértesz a
döntésével? Te mit tettél volna?
21. Aidán Richter feladja magát a rendőrségen, miután összetalálkozik Nastyával a
galériában. Vajon mi késztette erre? Mit gondolsz, Nastya bánja, hogy nem
támadta meg, hogy nem állt bosszút rajta, amikor lehetősége nyílt rá? Szerinted
megbocsát Aidannek? Mit éreztél, amikor a lány meglátta a kezéről készült
festményt?
22. A regényben visszatérő téma az álom, hogy az ember talán kaphat még egy
esélyt. Mely szereplők kapnak új esélyt, és hogyan? Szerinted Aidán Richter
kap még egy esélyt? Megérdemli, hogy kapjon?
23. Mielőtt kiderültek a Nastyát ért támadás részletei, mit gondoltál, mi történhetett
vele? Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, mi történt valójában? Megváltozott
róla a véleményed, miután megtudtad az igazat? Ha igen, hogyan?
24. Nastya és Josh mindketten olyasmiket éltek át, amiknek hatására sokkal
érettebbnek tűnhetnek a koruknál. Más szempontból viszont naivak és
tapasztalatlanok még. Milyen szempontból tűnnek idősebbnek, mint egy átlagos
tizenhét éves? Milyen szempontból tűnnek fiatalabbnak?
25. Drew-nak ezzel szemben igencsak könnyű gyermekkora volt. Vajon milyen
hatással van ez döntései és reakciói érettségére?
26. A történet végén Josh és Nastya együtt vannak a fiú garázsában. Szerinted mi
történik ezután? Mit tartogat a jövő kettőjük számára?
„Ez a mélyen érzelmes regény igazi csemegét kínál a komplex szereplőkre
épülő művek rajongóinak, remek példája az ifjúsági és felnőtt olvasók szá-
mára egyaránt lebilincselő könyveknek.”
— Michael Cárt, Booklist
„Szívszorító, érzelmes utazás az első szótól a legutolsóig. Nem kérdés, hogy
ez az idei kedvenc könyvem... és valószínűleg örökkön-örökké nagy ked-
vencem marad.”
- Colleen Hoover, a New York Times bestsellerlistás Slammed és Point of
Retreat szerzője
„Millay váltott nézőpontú narratívája bepillantást enged mindkét fő-
szereplője gondolataiba, és végig lebilincseli az olvasót... A tökéletesen
kidolgozott - sztereotípiáktól teljesen mentes - kamasz szereplőkkel teli
regény a fiatalabb és idősebb korosztály számára egyaránt ideális.”
- Angéla Carstensen, SchoolLibrary Journal
„Döbbenetes írói debütálás. A Nyugalom tengere rabul ejtette a szívem, aztán
összetörte. Elállt tőle a lélegzetem, belesajdult a lelkem. Aki elolvassa,
biztosan beleszeret Katja Millay erőteljes, lírai stílusába.”
- Ann Aguirre, a USA Today bestsellerlistás Menedék és Helyőrség szerzője
„Életében legalább egyszer mindenkinek el kéne olvasnia ezt a könyvet.
Egyszerűen GYÖNYÖRŰ és felejthetetlen. Vétek kihagyni!”
— Aestas, Aestas Book Blog
„Nehezen találom a szavakat, amelyek méltón kifejezhetnék, mennyire
imádom ezt a könyvet. Nem sok regény volt még rám ilyen mély hatással.
Belesajdult a szívem, eltöltött szomorúsággal és kétségbeeséssel, szerelemmel
és reménnyel. Olyan, de olyan reménnyel.”
- Jennifer Roberts-Hall, The Indie Bookshelf
„A Nyugalom tengere emlékeztetett rá, hogy a könyvek nem csupán szó-
rakoztatnak: többet jelentenek ennél. Ez a könyv sokkal többet jelent.
Eluralkodott az érzelmeimen, a gondolataimon, a szívemen... a részemmé
vált.”
- Mollie Kay Harper, Tough Critic Book Reviews
„Olyan ZSENIÁLISAN megírt regény, amihez foghatót nem sokat olvastam
életemben. Egész egyszerűen CSODÁLATOS! Annyira magával ragadtak a
szereplők meg a velük történtek, hogy olvasás közben körülöttem minden és
mindenki megszűnt létezni számomra. Úgy éreztem, mintha bekerültem volna
a könyv világába, és többé el sem akartam hagyni.”
- Lisa, Lisa’s Book Review
„A legjobb tanács, amit adhatok bárkinek, aki A Nyugalom tengere elolvasását
fontolgatja: MOST RÖGTÖN VEDD MEG! Katja Millay regénye 2012 egyik
legjobb könyve. Határozottan megérdemli, hogy olyan könyvként tartsuk
számon, amit MUSZÁJ elolvasni.”
- Morgan, Reading, Eating & Dreaming
„Olyan történet, ami a könyv elolvasása után még sokáig velünk marad, újra
és újra elgondolkodunk rajta... Ha egy szóban kéne összefoglalnom:
TÖKÉLETES.”
- Cristina, Cristina ’s Book Reviews