Karina Halle

Túl közel hozzád

Fordította
LEYRER GINDA

© Karina Halle
Hungarian translation © Leyrer Ginda, 2017
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó
Minden jog fenntartva!

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektúra: Török Tünde
Tördelés: NovaBook

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2017

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Elérhetőségeink:
+36 30 487 3552
admin@alomgyar.hu
www.alomgyar.hu
www.facebook.com/alomgyar

ISBN 978-615-5692-84-0
 ELŐSZÓ

Will

Két évvel ezelőtt

Tudod, hogy utálom rózsaszín szemüvegen keresztül nézni

a dolgokat, de tényleg úgy gondolom, hogy a
harminckilencedik lehetne életem legjobb éve – kiáltom
oda Sashának, miután beleköpöm a fogkrémet a mosdóba. –
Tisztában vagyok vele, hogy minden évben ezt mondom, de
úgy áll a helyzet, hogy minden esztendő egyre édesebb lesz.
Azt várom, hogy valamiféle suttogást hallok majd a
hálószobából, olyan hanglejtéssel, amely azt jelzi, hogy a
nejem közben forgatja a szemét. De nem hallatszik semmi.
Igyekszem figyelmen kívül hagyni a csendet, miközben
nézem, ahogy a víz eltűnik a fényes, fekete mosdó
lefolyójában. Csakhogy feleségem egész nap furcsán
viselkedett. Pedig általában mindent be szokott dobni a
születésnapomon, ágyba hozza nekem a reggelit, majd
leszopja a farkamat. Ezután el szoktunk menni a közös
barátainkkal egy késői villásreggelire, és a napra egy
vacsora teszi fel a koronát, amelyet Los Angeles legmenőbb
éttermeinek valamelyikében fogyasztunk el.
Ahogyan a víz folyik lefelé, úgy merülnek a gondolataim a
múltba. Rádöbbenek, hogy pár éve már korántsem így
telnek a születésnapjaim. Nem mintha én valaha is nagy
cécót csaptam volna a dolog körül, ám Sasha mindig
derekasan megadta a módját az ünneplésnek. És mivel ez
harmincas éveim utolsó évfordulója, úgy gondolom,
elvárhattam némi felhajtást.
Ami a mai napot illeti, el is mentünk szórakozni Teddel,
aki épp a városban volt, meg Jeremyvel és Megannal. És
épp most jöttünk meg a vacsoráról, amelyet Mr. Chow
éttermében költöttünk el, csakhogy ez nem az az intim
vacsora volt, amit vártam. Nagyra értékeltem, hogy a
barátaink ott vannak velem, ám én valójában azt szerettem
volna, ha ezt az időt kettesben tölthetem Sashával, hogy
megpróbáljuk rendbe hozni a házasságunkat.
Csakhogy amikor az Überrel tartottunk hazafelé Los Feliz
dombjain át a klasszikus amerikai farmok stílusában épült
ranchunkra, a nejem alig szólt pár szót hozzám. Miután
megerősítettük a sofőrnek mondott címünket, csendben
ültünk egymás mellett a Honda Civic hátsó ülésén egy fél
üveg ásványvíz és pár csomag rágógumi társaságában,
mintha csak idegenek lennénk.
Különös érzés volt, hogy teljesen elidegenedtem attól az
embertől, akivel az elmúlt tizenöt évben együtt éltem. A
kocsi belsejében uralkodó sötétség a Santa Monica sugárút
beszűrődő fényeivel együtt természetellenes, torz közeget
alkotott, amely csak még jobban kihangsúlyozta a köztünk
lévő távolságot.
És ez a távolság még mindig ott feszül közöttünk. És most,
hogy bent vagyunk a házban, minden másodperccel csak
egyre nagyobb és fenyegetőbb lesz. És aki ezt az
elhidegülést táplálja, nem más, mint a feleségem.
Felsóhajtok, miközben a vonásaimat fürkészem a
fürdőszobatükörben. A homlokom körül már megjelent pár
ősz hajszál, és talán van még néhány hátul is. Egyébként a
hajam kifejezetten jól néz ki, sötét színű, csaknem fekete,
erős szálú, és egyelőre semmi jele a kopaszodásnak.
Végigsimítom az államat a kezemmel, hogy a fogkrém
utolsó maradványait is letöröljem róla, majd átmozgatom a
karomat és a törzsemet, csak hogy megbizonyosodjam, a
testem, amit oly kemény munkával tartok karban, még
működőképes, és hűen engedelmeskedik nekem. Nem
látom az öregedés nyomait, mindössze a szemem körül
fedezek fel pár kósza ráncot, amelyeket a kaliforniai
napsütés csalt elő, és persze a bőröm mindig napbarnított.
És nem is érzem magam idősnek. Ám mégis, mélyen,
legbelül mintha lenne bennem valami, ami elnyűtt és vén,
ami felett eljárt az idő, mintha valami végképp eltörött
volna bennem. Bármi legyen is az, úgy tűnik számomra,
hogy már helyrehozhatatlan, és hogy már jó ideje annak,
hogy elromlottak a dolgok.
Egyre nehezebb számomra, hogy úgy tegyek, mintha
minden rendben lenne, ahogyan a nejem és köztem
terpeszkedő távolságon sem sikerül túltennem magam.
És mégis, ahogy telnek az évek, úgy teszünk, mintha
minden rendben lenne, mert sokszor az igazsággal
szembenézni a legnehezebb.
 – Sasha! – kiáltom oda a feleségemnek.
Semmi válasz.
A tarkóm tájékán a félelem bizsergését érzem.
Kilépek a fürdőszobából. A házban egyetlen lámpa sem
ég.
Aztán megpillantom Sashát, amint kint áll a teraszon, és
az alattunk elterülő város fényeit bámulja, az enyhe szellő a
függönyt fodrozza a háta mögött.
– Hé! – mondom neki, miközben odalépek mellé. A hűs
csempék mintha simogatnák a talpamat. A levegő furcsa
módon valamiféle tisztasággal és józansággal van tele, ami
kissé elkedvetlenítő. Meg mernék esküdni, hogy az óceán
illatát érzem a szmog és a kipufogógáz helyett. Mintha a
város egy pillanatra elillant volna.
– Mit csinálsz? – kérdezem Sashát, miközben ráhajolok a
korlátra, és szembefordulok vele.
Ő egyre csak előre bámul, pasztellszínű hálóinge szinte
világít barnára sült bőrén. A legszívesebben kinyújtanám
felé a kezem, hogy a füle mögé simítsam a haját, ám a
gyenge fényben a színek eltompulnak, és a szándék
megtörik. Nincs ez így rendjén.
Semmi sincs rendjén a kapcsolatunkat illetően.
Tényleg ilyen silánnyá vált a házasságunk? Hogy még
egymás érintése is különös erőfeszítést igényel? Hogy már
meg sem ünnepeljük egymás születésnapját? És hogy nap
nap után már leginkább csak akkor beszélünk egymással,
amikor az irodában a munkánk miatt szóba kell állnunk
egymással?
 Tizenöt évvel ezelőtt nem ezért köteleztem el magam a
házasság mellett.
De ugyan ki az, aki előre eljátszik a gondolattal, hogy a
dolgok végül így dugába dőlnek?
Sasha szeme alatt a bőr nedvesen fénylik. Ó, a fenébe!
Hiszen sír! Pedig Sasha sosem szokott sírni!
A szívem hirtelen csordultig telik félelemmel.
– Hé! – mondom együttérzéssel teli hangon. – Jól vagy? Mi
bajod?
Letörli arcáról a könnyeket, majd mielőtt odafordul
hozzám, elmormol egy káromkodást. Pár pillanatig egy
árva szót sem szól, csak összeszorítja az ajkát. Újra azt a
lányt látom magam előtt, akit elvettem annak idején,
amikor még fiatalok voltunk, és fülig szerelmesek
egymásba. Milyen csodálatos is volt, amikor még
bolondulásig szerettük egymást! Amikor a szerelmes
bódulatban kockára tettünk mindent, vállaltunk minden
veszélyt abban a reményben, hogy a szívünk összeforrhat
valaki máséval.
Aztán valami megcsillan a szemében, és az a lány nincs
többé. Ismét egy idegennel állok szemben.
– Will – mondja. Annyira erőtlen a hangja, hogy alig lehet
hallani. – Nem a születésnapodon akartam elmondani…
Ó, Istenem! Ó, édes Istenem! Haldoklik! Beteg, valami nincs
rendben vele!
Minden erőmmel igyekszem megőrizni a nyugalmamat.
Erősen megszorítom a korlátot. – Mit?
Kapkodva veszi a levegőt.
 – Terhes vagyok – szakad ki belőle.
Értetlenül bámulok rá. Felfoghatatlan számomra, amit
mond.
– Nem értem… Micsoda?
Lassan bólint, a tekintetében furcsa fény villan meg,
amelyet nem tudok értelmezni.
Össze vagyok zavarodva. Ez lehetetlen! Teljességgel
lehetetlen.
– Hogyan lehetnél terhes? – kérdezem. – Az orvosok
szerint ennek az esélye egy az ezerhez.
Képtelen vagyok szavakba önteni, hogyan is érzem most
magam. A pillanatnyi lelkesedés hamar elszáll. Négy évvel
ezelőtt ugyanis vasectomiát csináltattam, vagyis elköttettem
az ondóvezetékeimet, mert Sasha nem akart gyermeket, és
hogy őszinte legyek, én sem. De most úgy érzem, mintha az
az alap, amelyre ezt a tervünket fektettük, kimozdult volna
a helyéről, és rázkódna. Ha apa vagyok…
– Will! – szól rám erélyesen a feleségem, hogy újra rá
figyeljek, és akkor eszmélek rá, mi is van a szemében.
Ó, a fenébe!
Bűntudat.
Bűntudat!
Milyen ostoba is vagyok! Ó, én szerencsétlen!
Meg sem tudok szólalni. Csak bámulok rá, a bűntudattal
átitatott arcát és az angyalok városát bámulom a háta
mögött.
– Sajnálom – folytatja csendesen. – Nem így terveztem.
Szóra nyitom a számat. Aztán becsukom. Valahol mélyen
legbelül harag és düh gyűlik fel bennem, belekúszik a
kezembe, míg már nem is szoríthatnám jobban a korlátot.
– Nem akartam fájdalmat okozni neked. Meg akartam
mondani, esküszöm! Épp csak…
– Ki az illető? – alig tudom kiejteni a szavakat, és remeg a
hangom.
– Will, ennek nincs jelentősége.
– Cseszd meg! Hogy mondhatsz ilyet, hogy nincs
jelentősége? – tör ki belőlem a méltatlankodás. – Mondd
meg, ki a gyereked apja! Mondd meg, és én a szart is
kiverem belőle!
– Will, légy észszerű!
– Még hogy észszerű!? – kiáltom vöröslő fejjel, és az egész
testemet elönti a forróság, hogy kész vagyok letépni a
korlátot az erkélyről. – Hiszen te a kicseszett feleségem
vagy! Megcsaltál! És hazudtál nekem, a fenébe is!
– Sosem hazudtam neked, én…
Rámutatok, az ujjamat csaknem az arcába nyomom, és
azzal is tisztában vagyok, hogy miközben beszélek,
ráfröccsen a nyálam. – Azt mondtad nekem, hogy nem
akarsz gyereket. Tudom, hogy ehhez megvan a jogod, és ezt
én tiszteletben is tartottam, hogy a kedvedben járjak. És azt
is tudom, hogy ahhoz is jogod van, hogy meggondold
magad. De a pokolba is, annak a gyereknek az enyémnek
kellene lennie!
– Nem hazudtam! – kiáltja, miközben a mellettünk lévő
házban kigyúlnak a fények, és tudom, hogy a szomszédok
minden szót hallanak. De nem törődöm vele. Hadd hallják.
– Csak épp nem tőled akartam gyereket.
Tudom, hogy abban a pillanatban megbánta, amint
kimondta ezeket a szavakat. De már ez sem számít.
– Sajnálom – teszi hozzá gyorsan, és hosszú, vékony
ujjaival az arcát dörzsölgeti. – Nem úgy gondoltam, épp
csak azt hittem, tudom, mit akarok. És tisztában vagyok
vele, hogy most gyűlölsz, és nagyon sajnálom, hogy így
alakult. Sosem akartalak megbántani. Vagy fájdalmat
okozni neked, Will. Te olyan jó ember vagy, és olyan jó férj.
Nevetésben török ki. Olyan a szám íze, mintha lúgot ittam
volna.
– Olyan remek férj, hogy az első férfival lefeküdtél, aki
szembejött veled, igaz?
Dühösen néz rám. De én folytatom. – Mióta folyik ez az
egész? Áruld el nekem. Légy őszinte, maradéktalanul
őszinte, ennyit igazán megérdemlek.
– Pár hónapja – vágja rá gyorsan.
– És most várandós vagy.
Bólint. – Will, annyira sajnálom. Nem így terveztem.
– Sajnálhatod, amennyire akarod, Sasha. Ez semmit sem
változtat a dolgon. – Megrázom a fejem, és próbálom
elhitetni magammal, hogy ez az egész csak egy rémálom.
De sajnos nem az. Ez a valóság. És ha őszinte akarok lenni
magammal, már régen a levegőben lógott a katasztrófa,
még akkor is, ha nem lehetett előre látni, hogy hogyan
következik majd be.
Csessze meg! Ez teljesen kicsinál engem!
– És a pasid már tudja? – kérdezem suttogva.
 – Igen – válaszolja. – Tegnap mondtam meg neki. Veled
holnap akartam közölni. Nem a születésnapodon.
– Kibaszottul boldog születésnapot nekem!
– Sajnálom.
Elfordulok, és fel s alá kezdek járkálni a hálószobában. –
Ezt ne mondd többször!
– Pedig így van.
– Engem viszont egy fikarcnyit sem érdekel, cseszd meg!
– Gúnyosan rámosolygok, és az arca előtt hadonászom,
miközben az ajtóban áll. – Nem tudom elhinni, hogy ezt
tetted velem…
– Tudnod kellett volna…
– Micsoda?
– Úgy értem, hogy egy idő óta már nem jól mennek
köztünk a dolgok, és tudom, hogy ezt te is érezted. A
tangóhoz két ember kell.
Résnyire húzott szemmel méregetem, és teljesen el
vagyok képedve. – Cseszd meg!
– Nem a te hibád. Csak azt akarom mondani, hogy…
– Én meg azt akarom mondani, hogy baszd meg! – vágom
rá. – Létezik a világon kommunikáció is!
– Így van, de te nemigen éltél a lehetőséggel.
A levegőbe emelem a kezemet, készen arra, hogy az
öklömet a falba verjem. – Ma nem alszom itthon. És soha
többé. – Gyilkos pillantást vetek rá, és remélem, hogy ott
nyomban kővé dermed. – Ezt te szúrtad el, Sasha! Lehet,
hogy talán többet beszélgethettünk volna, hogy nem volt a
legjobb köztünk a kommunikáció, és lehet, hogy jobban is
igyekezhettem volna. De ez a te sarad, Sasha! Te kúrtál
félre. És te estél teherbe. – A düh újabb hulláma önt el. –
Jézusom! Te hamarosan valaki másnak a gyermekét hozod
a világra!
Az öklömet a homlokomhoz nyomom, és eltakarom vele a
szememet. – Mindent érted tettem, mindent a világon!
Boldog voltam Vancouverben. De ideköltöztünk, bár én
nem akartam. Megvettem ezt a házat, amikor pedig nagyon
jól éreztem magam a korábbi lakásunkban. Vasectomiát
csináltattam, mert nem akartál gyereket. Ezt mind érted
tettem. Az utolsó porcikámat is neked áldoztam az elmúlt
tizenöt évben. És nézd meg, hova jutottam.
Nem szól semmit. De jobb is így. Jobb, mintha megint ezt
mondaná, hogy sajnálja.
– Tizenöt év – ismétlem keserűen. – Tizenöt éven át
szerettelek. És igen, talán az elmúlt pár év nem úgy alakult,
ahogyan kellett volna. Valahogy letértünk az útról. De
tudod, hogy tartja a mondás. Vagy megszoksz, vagy
megszöksz. Együtt vagy külön.
– És mi az utóbbit választottuk. Ahelyett, hogy még
jobban összekovácsolódtunk volna, eltávolodtunk
egymástól – mondja, és a távolba réved. – És már nincs
visszaút.
Némán bámulok rá, és a világ darabokra hullik
körülöttem. Aztán odalépek a fiókos szekrényhez, kiveszem
belőle pár holmimat, és bedobálom őket egy szatyorba.
Csendben figyeli, ahogy összepakolok. Egy nappal
korábban pont ugyanígy hallgatott. Egész idő alatt, míg a
többiek sok boldogságot kívántak nekem a
harminckilencedik születésnapomon, ő már a szíve alatt
hordta ezt a gyermeket, és megkezdte a visszaszámlálást,
hogy mikor mondja meg nekem.
Basszus! Basszus! Basszus!
Amikor elkészülök a pakolással, felkapom a táskámat és a
laptopomat is, majd még egy utolsó pillantást vetek rá. –
Szállodában töltöm az éjszakát. Reggel felkeresek egy
ügyvédet. Gondolom, te már léptél ebben az ügyben, vagy
megbíztad Martinát, hogy intézkedjen.
Most sem szól semmit. Tudom, hogy amikor majd
visszatérek ide, ő már nem lesz itt.
De a munkahelyemen ott lesz. Hétfőtől péntekig. Óramű
pontossággal.
A gondolattól összeszorul a torkom.
Amikor Sasha belépett a Hóbortos Fazonok Stúdióba mint
a Los Angeles-i irodánk igazgatója, nem gondoltam, hogy
ennek még meg fogom inni a levét. És sosem fordult meg a
fejemben, hogy valaha el fogok válni. Sosem gondoltam
magunkra másképp, mint házaspárra, akik vállvetve
dolgoznak együtt.
És most elveszítettem őt, a feleségemet, és még az is
lehet, hogy az állásomnak is búcsút mondhatok.
Boldog születésnapot, lúzer!
 ELSŐ FEJEZET

JACKIE

Létezik vajon az ember életében olyan első élmény, amelyik

nem csinál belőle komplett hülyét, és nem kergeti az
őrületbe?
Mert ugyebár itt van rögtön az első nap az iskolában
(amikor az emberpalánta összepisili magát, és a kölykök
Pisis Jackie-nek csúfolják a tanév további részében).
Aztán amikor elcsattan az első csók (összekoccan a fogunk
a partnerünkével, fogalmunk sincs, mit kell tennünk az
ajkunkkal és a nyelvünkkel).
És amikor először fekszel le valakivel (nincs elég síkosító,
egy perc alatt elsülsz).
Vagy amikor először iszod le magad (lehányod valakinek
a cipőjét, és a szomszéd szökőkútjában ébredsz fel).
És persze az első munkanap sem utolsó.
Különösen az első munkanap az, amelyik fantasztikus
lehetőség arra, hogy teljesen megváltoztassa az életed.
Rám is ez vár: az első munkanap az új munkahelyemen.
Ha azt mondom, hogy kész idegroncs vagyok, az meg sem
közelíti a valóságot.
Az arcomat bámulom a fürdőszobatükörben, és mélyen
beszívom a levegőt az orromon keresztül, majd kifújom a
számon át, mint ahogyan azt a jógatanfolyamon oktatják,
eltekintve attól a ténytől, hogy egyszer sem voltam még
jógaórán, noha már betöltöttem a huszonötödik évemet.
Komolyan kezdem fontolgatni, hogy mégis el kellene
mennem egy ilyen okításra, mert amikor izgulok,
pánikrohamot kapok, és hiperventillálok, vagyis alig kapok
levegőt.
– Menni fog ez neked, Jackie. Csak lélegezz nyugodtan –
mondom lazán a tükörképemnek, mert jó benyomást
akarok kelteni. Olyan érzéssel indulok az új állásomba,
mintha a mondabeli Sziszüphosz lennék, aki hatalmas követ
görget a vállán hegynek felfelé.
Szerencsére a Forever 21 és a H&M ruházati boltok igazi
menedék az olyanok számára, akik kevéske nyalókapénzen
élnek, mint például én is, bár ezekben az áruházakban
néhány számmal nagyobbat kell vennem minden göncből a
tulajdonképpeni 10-es méretemnél, mégpedig a
domborulataim miatt. Kölcsönkértem anyámtól a kocsiját,
és a belvárosba hajtottam vele, a csodálatos Vancouverbe, a
Robinson Streetre, majd bementem az ottani
bevásárlóközpontba, hogy egy hétre elegendő ruhát
vásároljak magamnak.
Ami a mai napot illeti, a jó benyomás kedvéért
belepréseltem magam egy szürke ceruza szabású
szoknyába. Kék-fehér hajszálvékony csíkos inget és egy pár
magas sarkú cipőt vettem fel hozzá. A szoknya pompásan
kiadja a fenekemet és a tomporomat, és derékban szűk
fazonja kifejezetten előnyös a számomra (bár nem ártana
alá egy jó kis gumis csípőszorító), az ing pedig elegendő
helyet ad a cicimnek, és kordában is tartja a „lányokat”.
Hogy teljessé tegyem az összeállítást, elkunyerálom anyám
Louis Vuitton „Ezt nem tudod telepakolni” válltáskáját, mert
az én egyetlen szütyőm, amit még az őskorban vettem az
Old Navy áruházban árleszállításkor, már elképesztően
romos állapotban van.
Az arcomra csak egy leheletnyi sminket teszek: színezett
hidratálót, színezett ajakbalzsamot, a szememre egy tonna
szemfestéket kenek, hogy kiemeljem. Nos, ami a hajamat
illeti, az reménytelen eset. Hosszú és fakóbarna, mert
sosem volt rá időm (és persze pénzem és szakértelmem),
hogy levágjam vagy befessem, ezért hátul kontyba fogom
össze. Anyám ugyan folyton nyaggat, mióta két hete
hazaköltöztem a szüleim házába, hogy hadd vigyen el egy
fodrászszalonba, de a hajszobrászat egyelőre hátul kullog a
fontos teendőim listáján.
Bár most látok némi rációt benne. Felsóhajtok, és azt
kívánom, bárcsak lenne egy jó kis szájkontúr ceruzám, hogy
a balzsam alatt kihúzhatnám vele az ajkam vonalát, de úgy
döntök, hogy így is éppen elég jól nézek ki. Csinos és
felturbózott vagyok, de nem annyira, hogy megforduljanak
utánam az emberek az utcán, vagy úgy tűnjön, hogy
görcsösen próbálom felhívni magamra a figyelmet.
Különben is, biztos vagyok benne, hogy amikor
besasszézom a munkahelyemre, egy cseppet sem számít,
hogy hogyan nézek ki. Szerintem már mindenki tudja, hogy
a nagyfőnök tékozló leánya vagyok.
 Bizony így állunk. Ez az első munkanapom, mégpedig az
apám filmes cégénél. Ez önmagában nem lenne rossz, ha
nem tekintjük azokat az átkos körülményeket, amelyek
idehoztak, hogy finoman fogalmazzak. Pokoli hónapon
vagyok túl. Igazából az utolsó pár évem is ilyen pocsék volt.
Az egyetlen öröm az életemben a hétéves fiam, Tyson,
akinek valahogy sikerült átvészelnie velem még a
legkeményebb helyzeteket is, és aki a legjobb természetű
és legintelligensebb kölyök a világon.
Ami engem illet, én egy nagy seggfej vagyok. Az egyik
pillanatban még szakadásig gályázom valahol a semmi
közepén Brit Columbia északkeleti szegletében, hogy
kijöjjek valahogy a fizetésemből, mivel Jeff seggfej apja
bűnözésre adta a fejét, és egy fillérrel sem támogat minket
a fiammal, és hagyja, hogy két állásban hajtsam a verklit. A
következő pillanatban pedig Jeffet bevágják a sittre, mire
én vihartempóban összecsomagolom a szaros kis életemet,
és fülem-farkam behúzva söprök vissza haza délre.
Szerencsésnek érzem magam, mert a szüleim nem
hajtottak el, és hajlandók voltak befogadni bennünket Ty-
jal, és még szerencsésebbnek azért, mert az apám még egy
állást is kerített nekem. Ők lehetnének a családom, ha a
kapcsolatom velük nem lenne fagyos és feszült már
csaknem egy évtizede.
Persze nem közvetlenül az apámnak fogok dolgozni. Neki
van már titkárnője, Patty Le, aki már hosszú ideje dolgozik
neki. Jómagam az üzlettársának, William McAlisternek
leszek a jobbkeze.
 Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mit várjak ettől,
csak azt tudom, hogy rendszerető vagyok, és gyorsan
tanulok, és ha jól végzem a munkámat, akkor fényes jövő áll
előttem. Feltéve, ha a főnököm nem valami szarevő, amit
nem feltételezek. Emlékszem Mr. McAlisterre még régről,
kamaszkoromból. Eltekintve attól, hogy kissé bele voltam
zúgva, mert pár kedvenc színészemre emlékeztetett
(Gregory Peckre, Montgomery Cliffre, Cary Grantre), ő
csupán apám barátja és üzleti partnere. Annak idején néha
átjöttek hozzánk a dögös feleségével vacsorára. Mindig
elbűvölően kedves, vicces és átkozottul vonzó volt.
Az igazat megvallva még egy csomó ilyen fellengzős jelzőt
meg tudnék ereszteni vele kapcsolatban.
– Anyu! – szól a fiam szelíden a hátam mögött.
Megfordulok, és látom, hogy ott ácsorog a
fürdőszobaajtóban, és a kezét tördeli idegességében, és az
ábrázata tele van aggodalommal.
Összeszorul a szívem, olyan gyámoltalan látványt nyújt.
Nagyon rugalmasan állt hozzá a költözésünkhöz és
általában véve a változásokhoz, de tudom, hogy ez irtó
kemény lehetett a számára. És az, hogy tudja, itt hagyom,
mert el kell mennem dolgozni, csak tovább ront a
helyzeten.
– Igen, Ty?
– Tényleg el kell menned?
Hmm. Összefacsarodik a szívem.
Odamegyek hozzá. Letérdelek előtte, és magamhoz
húzom, majd megölelem. – Tudod, hogy igen – suttogom
kócos kis üstökébe, mielőtt elengedném. A vállára teszem a
kezemet. – Olyan lesz, mint azelőtt, csak sokkal jobb. Mert
most nem fogok olyan hosszú ideig és olyan sokszor
dolgozni. Már öt órakor itthon leszek. És itt van nagyi is, aki
majd vigyáz rád, és a gondodat viseli. Nem akarsz kimenni
egy kicsit a lovakhoz?
Halovány mosoly fut át az arcán. – Félek tőlük.
Felsóhajtok, és kisöpröm a haját a homlokából a
kezemmel. – Tudod, amikor olyan idős voltam, mint te, én is
féltem tőlük. Olyan hatalmasak voltak, én meg olyan kicsi.
Kisebb, mint te. De szerencsére a nagyanyád remek tanár.
Ehhez ért a legjobban. Megtanította nekem, hogy ne féljek
tőlük, és idővel a lovak a barátaim lettek. – Hallgatok pár
pillanatig, majd suttogva folytatom. – És tudod, mit? Ha
igazán jó gyerek leszel, még az is lehet, hogy nagyi megtanít
a varázstudományára.
– A varázstudományára? – kérdezi gyanakodva Ty, mert
már abban a korban van, amikor a varázslat
megkérdőjelezhetővé válik.
– Úgy bizony. Engem megtanított rá. A varázstudománya
segített nekem abban, hogy irányítani tudjam a lovakat,
hogy hallgassanak rám. A lovak nemcsak a legjobb
barátaim lettek, de e varázslat segítségével hatalmam lett
felettük, és azt csinálták, amit mondtam nekik. Ez aztán a
csoda! És működik!
Ty-nak kicsit megremegnek az orrcimpái, miközben
végiggondolja, amit hallott. Az igazság az, hogy még csak
nem is lódítottam nagyot. Az anyám tagja volt a Kanadai
Lovas Csapatnak, még mielőtt megszülettem, és sokszor
részt vett a Pánamerikai Játékokon, úgyhogy én valósággal
belenőttem a lovas világba. És úgy áll a dolog, hogy most
éppen abban a házban húzzuk meg magunkat a fiammal,
ahol felnőttem, vagyis Southlandsben, Vancouver
barátságos, lovakat kedvelő vidékies-falusias elővárosában.
Anyám még mindig vezeti a lovasiskoláját a birtokon, ám
most már nagyrészt mások lovai állnak az istállónkban. Még
mindig ad lovaglóleckéket hetente pár alkalommal, az
esetenkénti szakmai továbbképzéseken kívül. Ilyenkor az
ország minden tájáról érkeznek ide lovasok, hogy a
díjugratási tudományukat fejlesszék Diane Phillipsszel.
Bár kölyökkoromban nagyon lelkes és elkötelezett voltam
a lovak iránt, és még egy pónim is volt, míg kamasszá nem
cseperedtem, de a fiam, Ty nem igazán rajong értük. Mikor
még kisbaba volt, Jeff-fel és vele Fort St. Johnba költöztünk,
mert Jeff ott kapott munkát. Soha nem látogattuk meg a
szüleimet. Ők csak kétszer jöttek el hozzánk, mindkétszer a
születésnapomra. Jeff ki nem állhatta, ha beszéltem
anyámékkal, arról meg hallani sem akart, hogy
meglátogassam őket, és én voltam olyan idióta, hogy szót
fogadtam neki, a kelleténél hosszabb ideig.
– Mi lenne, ha én is bemennék veled dolgozni? – kérdezi
Ty reménykedve. – Inkább nézném a dinoszauruszokat,
mint a lovakat.
Kiegyenesedem, és kissé összeborzolom a haját. – Tudod,
nagyapa vállalatánál csak rajzolják a dínókat. Ott egyetlen
élő példány sincs belőlük. Különben pedig biztos vagyok
benne, hogy ha bevinnélek magammal dolgozni, halálra
unnád magad. Egy csomó ember mást sem csinál, mint a
kasznijában ücsörög, és a képernyőt bámulja egész álló nap.
Megvonja a vállát, és nincs több ideje a morfondírozásra,
mert anyám kikiált a konyhából. – Jackie, el fogsz késni!
A fenébe! Rápillantok a faliórára. Már öt perce el kellett
volna indulnom, hogy elérjem a buszt.
Megragadom Ty kezét, felkapom anyám Louis Vuitton
táskáját, és a vállamra teszem. – Gyere, gyere! Búcsúzzatok
el tőlem a nagyival.
Kiviharzunk a szobából, lefutunk a lépcsőn a hallba, és
tűzünk a konyha felé. Miközben próbálok a saját lábamra
állni, ideiglenesen a szüleimnél lakom, mégpedig a ház alsó
lakrészében, amely a vendégeknek van fenntartva. Ty az én
régi, emeleti szobámba vette be magát, amelyet
kifejezetten kedvel, mert ott van egy kis saját tere,
lényegesen több, mint amikor velem kellett osztoznia a
kanapén a lakókocsinkban.
Anyám épp vizet enged a konyhai mosogató csapjából egy
pohárba, amikor belépek a konyhába.
– Jól nézel ki – jegyzi meg, de a szeme nem tükröz valami
nagy elragadtatást. Eltart egy ideig, amíg kiismerem a
gesztusait, miközben próbáljuk ismét megismerni egymást.
És gondolom, anyám azért sem olyan lelkes, mert fel van
készülve arra, hogy bármelyik pillanatban elborulhat az
agyam. Nem hibáztatom érte. Sok mindenen mentem
keresztül, és őszintén szólva, engem is meglep, hogy milyen
jól kézben tudom tartani a dolgokat.
 Tréfaképpen pukedlizni próbálok, de a
ceruzaszoknyámban ezt képtelenség kivitelezni. –
Köszönöm! Remélem, megúszom a mai napot anélkül, hogy
leönteném valamivel a blúzomat.
Anyám rámosolyog Ty-ra. – Alig várod már, hogy
elkezdjük a lovaglóleckét, igaz?
A fiam rábámul, hirtelen elszégyelli magát, és átkarolja a
lábamat.
– Ty izgatott – mondom anyának, miközben lefejtem a
kezét a lábamról. – Ő még nem tud semmit a te különleges
tudományodról. Elmondtam neki, hogy megtanítod neki,
hogyan kell elvarázsolni a lovakat.
– Varázslás? – kérdezi anyám, de aztán rápillant esdeklő
arcomra, és veszi a lapot. – Ó, hogyne, természetesen. A
varázslás a lovakkal. Tessék – teszi hozzá, és lekapja a
kampóról a terepjárója kulcsát, majd odajön hozzám, és
átnyújtja nekem. – Vidd el a kocsimat. Már lekésted a buszt.
Fogalmam sincs, miért gondoltad, hogy busszal kell
bejárnod dolgozni. Innen bebumlizni nap mint nap a
belvárosba valóságos rémálom.
Mert már most is úgy érzem magam, mint egy átkozott
potyázó, egy semmirekellő élősdi, gondolom magamban, de a
látszat kedvéért megeresztek egy hálás mosolyt, és
elveszem tőle a kulcsokat.
Közben anyám felnyalábolja Ty-t, aki erre olyan szenvedő
képet vág, hogy csaknem elnevetem magam. Csak
reménykedni tudok benne, hogy a fiam túléli ezt a napot. A
jövő héten indul újra az iskola; épp akkor költöztünk ide,
amikor elkezdődött a tavaszi szünet, és amíg tart, addig
anyámnak nincs könnyű dolga.
– Rendben, akkor indulok – mondom, puszit nyomok Ty
buksijára, és anyámnak félszegen odaintegetek.
– Jó szerencsét! – mondja. – De neked nincs is szükséged
rá. Hiszen tudod, hogy a Hóbortos Fazonok Stúdióban
mindenki mennyire elbűvölő.
Igazából nem tudom, de azon vagyok, hogy
megbizonyosodjam róla.
Kocsival az útnak Southlandsnek erről a részéről – amely
éppen szemben van a repülőtérrel – Vancouver belvárosáig
legfeljebb harminc percig kellene tartania, normális
esetben, de ma egymásba ér az autók lökhárítója a
Granville Streeten, és én nem ismerem annyira a várost,
hogy a mellékutcákon át ki tudjam kerülni a dugót, és
hamarabb jussak el a célállomásomig. Mire a kocsival a
stúdió elé érek, és még párszor megkerülöm az épületet,
hogy megtaláljam a parkolóház megfelelő bejáratát, már
tíz perces késésben vagyok.
Ó, hogy az a… Minden erőmet össze kell szednem, hogy
ne fogjon el a pánik már itt a garázsban, de gyorsan
bevetek pár légzőgyakorlatot, és máris az épület utcáról
nyíló főbejárata felé tartok. Legalább nem zuhog, bár az
égen tornyosuló szürke felhők eléggé fenyegetőnek tűnnek.
A Hóbortos Fazonok Stúdió elődjére még
kamaszkoromból emlékszem, de akkoriban még Phillips
Filmsnek hívták, és ez még akkor volt, mielőtt apám társult
volna Mr. McAlisterrel. Akkor apám cége egy dohos
raktárházban működött Vancouver keleti részében, ami
már abban az időben is a város veszélyes körzetének
számított. Tudom, hogy azóta vagy kétszer elköltöztek, de
erre a látványra akkor sem voltam felkészülve.
A Hóbortos Fazonok Stúdió szinte az egész háztömbnyi
helyet kitölti, a vörös téglás épületet kovácsoltvas rácsok
díszítik. Itt valósággal minden sikoltozik a frissességtől, az
újdonságtól és a legmenőbb megoldásoktól, ráadásul a
stúdió a belváros egyik legjobb helyén van, Yaletown
tőszomszédságában, amely a belváros yuppie kerülete,
vagyis ahol a diplomás, jól kereső ifjú szakemberek élnek. A
bérleti díjak itt csillagászatiak, ami megint csak azt
bizonyítja, hogy az apám pokolian jól végzi a munkáját.
Tudom, hogy elég ostobán hangzik, hogy alig tudok
valamit az apámról és a vállalkozásáról, de tizennyolc éves
korom óta gyakorlatilag el voltam vágva ettől a világtól. És
ezt a kicsit is csak ezért tudom a cégéről, mert végeztem
egy kis kutatómunkát, miután megtudtam, hogy munkát
adott nekem.
Persze kifejezetten gyűlölöm a dolognak ezt a részét,
vagyis hogy állásinterjú és versenyeztetés nélkül jutottam
ehhez az álláshoz, mintegy könyöradományként. Ne értsen
senki félre, kész vagyok bármit megtenni azért, hogy Ty-jal
jobb életünk legyen, csupán arról van szó, hogy büszke
vagyok, és makacs – sokszor veszélyesen makacs –, és
szívesebben keresnék magamnak állást, mint hogy az
ölembe hulljon. Csakhogy a koldusok nem válogathatnak, és
egy hónappal ezelőtt még azért könyörögtem, hogy
újrakezdhessem az életemet.
És biztos vagyok abban is, hogy a legtöbb ember egy
cseppet sem zavartatná magát az én helyzetemben, ha az
első munkanapján tíz percet késne. Végül is mit csinál majd
velem az apám, talán kirúg? Ám éppen ezért még inkább
bizonyítani akarok magamnak. A legkevésbé sem
szeretném, ha a többi alkalmazott azt hinné, hogy nekem
nem kell megdolgoznom semmiért.
Belépek az üvegajtón át a recepcióra, és gyorsan
felmérem a terepet. A téglafalat vastag aranykeretbe
foglalt filmplakátok díszítik, a fehér báránybőr szőnyegen
fekete kanapék és fotelok terpeszkednek.
A helyiségben nincs senki, eltekintve a recepciós lánytól,
aki épp egy telefonbeszélgetés kellős közepén tart, és a
vezeték nélküli fejhallgatójába beszél. Fiatal, ázsiai
származású és nagyon kicsike teremtés, szögletes
szemüveggel és éles, határozott hanggal. Nem tudnám
megmondani, hogy halálosan unja magát, vagy
szándékosan tartózkodik bármilyen nagyobb erőfeszítéstől.
Végül csak rám pillant, és akkor megváltozik az
arckifejezése. – Te csakis Jackie lehetsz.
Elmosolyodom, és megkönnyebbülök, hogy
barátságosabb hangot üt meg velem. – Az vagyok. Sajnálom,
hogy elkéstem. Borzalmas a forgalom, és lekéstem a buszt…
Megvonja a vállát. – Ó, nekem tök mindegy. Nem vagyok a
főnököd. És kétlem, hogy Willt érdekelné. Különben pedig…
– hátradől a székében, és a boltíves folyosót kémleli, amely
a nyitott iroda többi részéhez vezet, ahonnan halk beszéd
és billentyűkopogás szűrődik ki – nem hiszem, hogy már
beért volna. Úgyhogy rendben vagy. – Végignéz rajtam. –
Begombolhatnád a felső gombokat a blúzodon.
Lenézek a blúzomra, és látom, igaza van, mert a felső
gombok a blúzomon megadták magukat, és feltárult a
dekoltázsom. Az arcom elvörösödik, és gyorsan kiigazítom a
hibát. – A francba! Pedig most vettem a Forever 21-ben.
– Hé, figyelj! Huszonegy vagyok én is, és a cuccok fele,
amiket ott újítottam be magamnak, úgy áll rajtam, mint
tehénen a gatya. Különben pedig azoknak a gomboknak
még esélyük sem volt. Természetük ellen való, hogy valaki
begombolja őket. Nesze! – Kihúz valamit az íróasztala
fiókjából, és odanyújtja nekem. Egy biztosítótűt. – Ne
feledd, vészhelyzetben törd be az üveget, és hívd Tiffanyt!
Ha bármi gondod lenne, csak szólj bátran, megoldom.
Hálásan rámosolygok, és közben hátul összetűzöm a
szoknyámat. Ugyanis azokban a rosszéletű gombokban sem
bízom. – Már látom, miért vett fel téged az apám.
– Ha tudni akarod, azért, mert feltupíroztam az
önéletrajzomat – feleli keresetlen őszinteséggel. – De
hamar rájöttek, hogy az én csodálatos tudásom az Excel és a
PowerPoint használatát illetően nem más, mint merő
hazugság. De akkor én keményen bevetettem a Tiffany-
sármot, és felnőttem a feladathoz. Nincs az az Isten, hogy én
még egyszer visszamenjek a húspiacra! – És a
hüvelykujjával az ablak felé bök, mintha a visszataszító és
gonosz munkaerőpiac ott settenkedne az ajtó előtt.
Az őszinteségével kilóra megvett. – Mióta dolgozol itt?
 – Nagyjából öt hónapja – feleli. – De itt az irodában
mostanság mindenki újnak számít. Még Will is, ahogyan azt
nyilván te is tudod.
Nem sietek beismerni Tiffanynak, hogy milyen keveset
tudok róla, de úgy tűnik, olvas a gondolataimban. – Will
vezette a cég Los Angeles-i irodáját, vágod? – magyarázza. –
Ott elsősorban a vizuális effektekkel foglalkoznak.
Korábban mi is csináltuk, de manapság már a munkának az
animációs része tartozik hozzánk. Will a múlt hónapban jött
vissza ide, úgyhogy ő is újoncnak számít. Újonc a dolog
számítógépes vonatkozását illetően. És újonc, mint te vagy
én.
– Miért jött vissza?
– Elvált a feleségétől. Az exe még mindig igazgató odalent
Los Angelesben.
– A volt felesége?
Tiffany sajátságos pillantást vet rám, és feljebb böki a
szemüvegét az orrán. – Mennyit árult el neked az apád
erről az állásról?
– Hogy őszinte legyek, nem túl sokat. Csak azt tudta, hogy
szükségem lenne valamilyen munkára, és aztán közölte
velem, hogy Mr. McAlisternek meg kéne egy titkárnő. – Pár
másodpercig rendezgetem a gondolataimat. – Az utóbbi pár
évben odafent északon éltem, és nem igazán voltam képben
az apám vállalkozását illetően. Meg bármit illetően.
– Mr. McAlister? – mondja Tiffany huncut mosollyal az
arcán. – Hát ez aranyos.
Halkan felnevetek. – Emlékszem rá még
kamaszkoromból. Ez volt ő számomra akkoriban. Apám
barátja. Egy ifjú barát, aki sokkal fiatalabb volt apámnál, de
én akkor tizenöt éves voltam, és bárki, aki húsz felett járt,
nekem már vén csotrogánynak számított. Akkoriban
harminc lehetett talán. Bizony. Vagyis Mr. McAlister egy
vén medve volt a kamaszlány Jackie szemében.
Tiffany összevonja a szemöldökét. – Szerintem már akkor
házas volt. Csak annyit tudok, hogy egy vagy két éve vált el
a feleségétől, és megpróbálta megmutatni, hogy állja a
sarat, de szerintem ez túl kemény dió lehetett a számára.
Egy percig sem hibáztatom. A Los Angeles-i irodában
legalább százötven fős stáb állt a rendelkezésére, de
amikor az exed mellett kell gályázni, na, az nem
mindennapi dolog lehet.
– Itt hányan dolgoznak?
– Úgy ötvenen. De minden nappal többen leszünk. A
dinoszauruszfilmek, a DinoWars, igazi nagy durranás,
kasszasiker meg minden ilyesmi, és amíg a Warner
Brothers velünk dolgoztat, addig biztosan növekedni
fogunk. Talán még pár új megbízót is sikerül szereznünk.
Aztán itt vannak a legújabb ügyfelek, a legtöbbjüknek még
nem is tudom a nevét. Akármi. A tiedet viszont tudom.
Különben Ted megölne.
Ted az apám. Will és Ted a Hóbortos Fazonok Stúdió
vezérigazgatói, akik létrehozták ezt a céget, nyilvánvalóan
azért, mert ők tényleg olyanok, akár két eszement fickó,
amikor együtt vannak. Legalábbis a vállalat bemutatkozó
leírásában ez szerepel. Szerintem azonban inkább az áll
közelebb a valósághoz, hogy rengeteget vedelnek egymás
társaságában.
– Ha apám most itt lenne, valószínűleg engem is
kinyuvasztana, amiért elkéstem – sopánkodom. A mai
napnak az az egyik áldásos vonása, hogy apám üzleti
ügyben távol van, így nem kell félszegen és szégyenkezve
botladoznom körülötte az első munkanapomon.
– Lehet, hogy egész héten nem lesz itt, úgyhogy nem kell
nyugtalankodnod – vigasztal Tiffany. – Sokat utazik, amióta
Will itt van. Folyton Los Angelesbe repül.
Be kell vallanom, hogy kissé furcsa együtt lenni valakivel,
aki többet megtudott az apámról az elmúlt öt hónap alatt,
mint én az elmúlt huszonöt évben. Jobb lesz, ha mielőbb
összekapom magam, még mielőtt az emberek rájönnek,
hogy apámmal nem állunk valami közel egymáshoz.
Tiffany rápillant a számítógépére. – Hmmm. Azt hiszem,
fel kell hívnom Alyssát, hogy megmondjam neki,
megérkeztél.
– Kicsoda Alyssa?
– Az irodavezető. Ő fog betanítani, gondolom.
– Azt hittem, hogy apám titkárnője, Patty fog bevezetni az
itteni dolgokba.
– Patty elutazott apáddal. Mindenkinek így a legjobb,
mert ő túl komolyan veszi a dolgokat. Alyssa sokkal lazább
és szórakoztatóbb. Tud mindent, és el is fog mondani neked
mindent, amit tudnod kell. Különösen akkor laza, ha felhajt
pár pohárral. Nem mintha mi alkoholizálnánk itt a
munkahelyünkön. – És Tiffany a keze közé vesz egy csésze
kávét (legalábbis merem remélni, hogy kávé van benne,
bár most már gyanakszom), és iszik egy kortyot belőle. A
csészéjén valami felirat díszeleg a muglikkal kapcsolatban,
és ebből rögtön tudom, hogy egy Harry Potter-rajongóval
van dolgom, amiért még jobban megkedvelem. Esküszöm,
hogy az a könyv sok magányos éjszakán segített át minket
Ty-jal, még odafönt északon.
Magányos és félelmetes éjszakákon. Már a gondolattól is
végigfut a hideg a hátamon.
– Jól érzed magad? – kérdezi Tiffany, és az arcomat
fürkészi. – Ha tényleg olyan jó recepciós lennék, mint
amilyennek tartom magam, akkor már rég megkínáltalak
volna kávéval vagy teával vagy ásványvízzel.
– Nem, köszönöm, nem kérek semmit. Minden a
legnagyobb rendben – válaszolom gyorsan.
Pár pillanatig még vizsgálgat, majd lenyom pár billentyűt
a számítógépe billentyűzetén. – Alyssa – mondja a
fejhallgatója mikrofonjába. – A kilencórás kliensed
megérkezett, hogy elkezdd vele a programot. – Rám néz. –
Rögtön itt lesz.
– Miféle programról van szó? – tudakolom.
– Csak egy kis tréfa – feleli Tiffany derűsen.
Máris megjelenik egy gömbölyded, szőke nő az
ajtónyílásban, feszes farmert, pólót és blézert visel, a
kezében jegyzetfüzetet tart. Félhosszú, lekerekített fazonú
frizurája van, előreomló tincsein át alaposan szemügyre
vesz, majd felém nyújtja a kezét.
– Szia, Jackie, örülök, hogy megismerhetlek. Alyssa
vagyok – mutatkozik be, és megfogja a kezem, majd gyorsan
megrázza. – Izgulsz? Ideges vagy?
– Mindkettő.
– Ne aggódj. Meg fogod találni itt a helyed, ígérem.
Hamar beilleszkedsz majd. – Tiffanyra néz. – Udvarias és
kedves voltál hozzá, ugye?
Tiffany kelletlenül körbeforgatja a szemét. – Igen, főnök.
Alyssa rám vigyorog, és kivillan fehér fogsora. Egy foga
hiányzik. Ez Ty-t juttatja az eszembe. – Szeretem őt
megszutyongatni egy kicsit, ezt élvezem a munkámban a
legjobban.
– Ha-ha – feleli Tiffany, majd válaszol az egyik bejövő
telefonhívásra. – Jó reggelt! Itt a Hóbortos Fazonok Stúdió.
Hova kapcsolhatom?
– Először szeretnélek körbevinni az irodában.
Kezdhetjük? – kérdezi Alyssa, és az iroda többi része felé
int. – Gyere!
Követem az ajtónyíláson át, és egy nagy, téglalap alakú
helyiségbe lépünk, amelynek jó magas a mennyezete, és
látszik a gerendaszerkezete. A terem felének az egyik
oldalán klasszikus stílusú irodák állnak, amelyeket
üveglapok határolnak, és fából készült ajtajuk van; az
üveglapokat igény szerint redőnyökkel lehet eltakarni a
kíváncsi tekintetek elől. Néhány irodával szemben
íróasztalok terpeszkednek, és pár irodai fülke is áll
átellenben velük. A hatalmas helyiség közepén hosszú,
fehér kempingasztalszerű munkaállomás áll, rajta néhány
monitor, amelyek előtt emberek ülnek. A terem sarkában
kanapék láthatók dohányzóasztalokkal és székekkel, akár
egy menő kávézóban. Itt még több ember ül elszórtan,
némelyikük beszélget valakivel a fejhallgatóján át, de a
legtöbbjük csak a headsetjére figyel, és közben vadul gépel
a laptopján. Beletelik pár pillanatba, míg rádöbbenek, hogy
hol is vagyok, és hogy ez az apám vállalata. Ki gondolta
volna, hogy ilyen friss, fiatalos és menő dolgot alkotott?
Eltekintve néhány klasszikus jellegzetességtől, ez a hely
kifejezetten trendinek számít a kovácsoltvas díszítésekkel, a
téglából emelt épülettel és a közös alkotásra tervezett
munkaasztalokkal.
– Ez a bestia gyomra – mondja büszkén Alyssa –, itt folyik
minden adminisztratív, kommunikációs, pénzügyi és
vezetési tevékenység. – A terem túlsó végére mutat, ahol
egy üvegajtó áll, amely levezet a hallba. – Odalent történik
az, amit csak úgy emlegetnek, hogy a „varázslat”: ott
dolgoznak az animátorok. Később majd azt a részt is
megmutatom, de szerintem nem sok teendőd akad velük.
Nos, mi a véleményed? Én vagyok az irodavezető, ha
esetleg nem tudnád, és büszke vagyok rá, hogy milyen jó
benyomást nyújt ez a hely már első pillantásra is.
– Nagyon klassz – mondom Alyssának, és körülnézek. Pár
ember rám pillant, majd gyorsan visszatérnek a
munkájukhoz. – Mindenki nagyon fiatal.
– Az átlagéletkor huszonkilenc év – folytatja Alyssa. – Az
apád itt a legidősebb, de ez érthető, hiszen ő alapította a
vállalatot. A Los Angeles-i irodában kicsit magasabb az
átlagéletkor, és talán ezért is utazik oda apád olyan
gyakran. Itt nagypapának érezheti magát.
– Ő már tényleg az – világosítom fel Alyssát.
– Ó, igaz is – feleli, és szégyenlősen rám mosolyog, majd
finoman megérinti a karomat egy pillanatra. – Sajnálom,
megfeledkeztem róla. A nagyfőnök nagyon izgatott volt,
hogy te és a fiad hazajöttetek. Kisfiad van, igaz?
– Igen. Tysonnak hívják.
– Mennyi idős?
– Novemberben lesz hétéves – válaszolom, és várom az
ilyenkor szokásos szabadkozást, miszerint „de hiszen te
olyan fiatalnak látszol, szinte még gyerek lehettél, amikor a
fiad megszületett” stb.
Alyssának kiutalok egy piros pontot, amiért nem sütötte
el ezt a szakállas és idegesítő megjegyzést. – Akkor a fiad
skorpió. Akik ebben a csillagjegyben születtek, bátrak és
harciasak.
– Ő inkább csendes természetű. Nagyon szeret olvasni. És
odavan a dinoszauruszokért, és nagyon irigyel engem, hogy
itt dolgozom. Tudja, hogy a nagypapája készíti a dínós
rajzfilmeket.
– Csitt! – förmed rám Alyssa élesen, és az ujját az ajkára
teszi. – Ha még egyszer kiejted ezt a szót a szádon, máris
kipenderítenek innen. Mondd azt, hogy animációs filmek.
Mindig animációt mondj.
Összevonom a szemöldökömet. – Még akkor is, ha az
animátorok munkája silány? És ha a figuráik lélektelenek?
A latin anima szó lelket jelent tudtommal.
– Igen. A biztonságod érdekében. A művészek nagyon
érzékenyek.
– Jó tudni. És hogy megy itt az asztalfoglalás? Hol fogok
dolgozni?
– Ó, igen, persze – mondja, és a kempingasztalokra mutat.
– Sok embernek nincs állandó íróasztala vagy irodája. Ott
dolgoznak, ahol akarnak.
Összevonom a szemöldökömet, mert nem vagyok
túlzottan elragadtatva a hallottaktól. – És hová tehetem le a
holmimat?
– Amott hátul vannak kulcsra zárható szekrények, és az
asztalok alatt fiókok szolgálnak arra, hogy ott tárolják
azokat a dolgokat, amik fontos, hogy kéznél legyenek.
Szeretnénk minél rugalmasabbak lenni. De neked van
külön asztalod, szemben Will irodájával. Erre találod.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, és követem Alyssát. Egy
sor iroda előtt haladunk el, mindnek csukva van az ajtaja.
Elolvasom a névtáblákon álló neveket: Alyssa Martin,
Derlene Birch, Bob Cantu. – Ez az apádé – tájékoztat
újdonsült kolléganőm, és egy nagy irodára mutat a
sarokban, amelynek ajtaján a Ted Phillips, elnök felirat
díszeleg egy aranytáblácskára vésve, és a közvetlenül
mellette lévő iroda ajtaján pedig a William McAlister,
alelnök felirat fogad. – Ez itt Will irodája. Mindketten
behúzódtak ide a sarokba, hogy távol legyenek a
csőcseléktől.
– Gondolom, az apám az, aki így hívja a melósokat.
– Beletrafáltál. – Megfordul, és a tenyerét kitárva
színpadiasan egy kis irodafülkére, afféle amerikai típusú
bürókalitkára mutat az irodasorral szemben. A dobozszerű,
nyitott tetejű alkotmányt egy fal két részre osztja. – Ez a te
asztalod, Pattyé pedig ott van a másik oldalon.
Azért az íróasztalomra nem panaszkodhatom, elég
méretes darab, a körülményekhez képest. A fülkém nem
teljesen nyitott, falak veszik körül, és van elég hely az
irattartóknak és a dossziéknak is. Az asztalon van még egy
MacBook laptop és egy asztali személyi számítógép is.
A két iroda közötti fal tejüvegből készült, ami némi
nyugalmat és személyes teret biztosít a számomra, így nem
kell úgy éreznem magam, mintha valaki folyton a
nyakamba lihegne.
Alighogy leteszem a táskámat az íróasztalomra, és épp
meg akarom kérdezni Alyssát, hogy merre találom a
mosdót, amikor Alyssa csípőre teszi a kezét, és félénken
megjegyzi: – Íme, a mi irodánk ünnepelt sztárja. Most is
késik, ahogy mindig.
A felénk közeledő magas, széles vállú férfit figyelem,
akinek az egyik kezében aktatáska van, míg a másikban két
pórázt tart, amelyhez a túlsó végén két kutya csatlakozik.
A kutyák felbukkanása meglepetéssel tölt el.
A közeledő férfi megtermett alakja nem különben.
Alyssa tovább folytatja a pletykálkodást, és odasúgja
nekem. – Pedig nincs mentsége a késésekre, mivel itt lakik a
közelben, a következő sarkon túl. Látnod kellene a kéglijét.
Azt hallottam, hárommillióba került. Várj csak,
elfelejtettem megkérdezni, jól kijössz a kutyákkal? – teszi
hozzá gyorsan.
 – Hú! Kutyák? Igen, persze – felelem szórakozottan, mert
képtelen vagyok levenni a szememet a fickóról, aki
történetesen a főnököm, és aki közben egyre közelebb ér
hozzánk. A két kutyusa közül az egyik egy kis dakszliféle,
míg a másik valami keverék lehet. Mindketten
eszméletlenül aranyosak.
Nem igazán tudom alaposan megnézni magamnak Mr.
McAlisert, míg egészen közel nem ér hozzánk. Úgy két
méter távolságra tőlünk megáll, és savanyú mosoly jelenik
meg az arcán.
Szentséges ég! Ez a férfi lenne Mr. McAlister?
Az a Mr. McAlister, akire még kamaszkoromból
emlékszem, magas, sötét hajú és jóképű pasi volt, akinek a
hangja és sűrű, összevont szemöldöke Gregory Peckre
emlékeztetett. Arra a tökre régi vágású filmsztárra. De
mostanra az összes említett korábbi tulajdonsága mintha
megsokszorozódott volna. Az idő múlása előnyére szolgált,
és egy átkozottul szexis bestiát csinált belőle. Mr. McAlister
tengerészkék öltönyt visel, és a kutyák most udvariasan
lekuporodtak a lábához.
– Kizárt dolog, hogy te vagy Jackie – jegyzi meg, majd
leplezetlen csodálkozással alaposan végigmér fentről lefelé
és vice versa, amitől nyomban elpirulok. A hangja
erősebbnek tűnik, mint amilyenre emlékszem, de olyan
kellemesen borzongató, hogy még a bőröm alá is bekúszik.
Mély, sima és whisky marta, tisztára olyan, amilyet
előszeretettel használnak autóreklámok
szövegalámondására.
 – Pedig az vagyok – nyögöm ki valahogy, és kihúzom
magam, hogy profi titkárnő benyomását keltsem, bár ez az
ismerkedési eszmecsere mintha valamilyen érthetetlen
oknál fogva pőrére vetkőztetne, még ha csak átvitt
értelemben is.
– Durcás kis kölyök voltál, amikor utoljára láttalak –
mondja nyájasan. – Most viszont mintha az anyád
szakasztott mása lennél. Hála Istennek, mert a gyomrom
nem bírna elviselni még valaki mást is, aki úgy néz ki, mint
az apád. Eléggé ki vagyok bukva a ronda képétől.
Alyssa ideges, hiénaszerű vihogásban tör ki. Összevonom
a szemöldökömet, és azon gondolkodom, mi volt ebben a
poén.
– Szóval – folytatja Will, egy cseppet sem zavartatva
magát. Jellegzetes hangjával azonnal ismét magára vonja a
figyelmemet. Észreveszem, hogy bámul, mire én is bámulni
kezdem, akaratlanul is. A szemének olyan színe van, akár a
legszebb tengeröblöknek, széles állkapcsa férfiasságot
sugároz, amit csak tovább fokoz, hogy ötórás borosta
borítja, sűrű, sötét hajának egy rakoncátlan tincse a
homlokát takarja.
Hogy a pokolba képzelte valaki is, hogy képes leszek egy
ilyen férfival együtt dolgozni – helysebben neki dolgozni –,
aki úgy néz ki, mint a következő James Bond?
Ez rosszabb, mintha egy tucat lenge öltözetű,
szívdöglesztő külsejű férfi pornómagazinsztárral dolgoznék
együtt. Amikor a Safeway szupermarketban dolgoztam, a
vezetőnek olyan hosszú orr- és fülszőrzete volt, hogy be
lehetett volna fonni.
– Sajnálom, hogy elkéstem – szabadkozik Mr. McAlister,
és közben a kutyákra néz. – Reggelente általában lefékezik
a tempómat. Ez itt Guriga – mondja a kis keverékre
mutatva. – És ez pedig Jeanne d’Akszli – és most a dakszlira
mutat.
Nem tudom megállni nevetés nélkül. – Jeanne d’Akszli?
– Az egyszerűség kedvéért csak röviden Jeanne-nak
hívjuk. Nem hozom mindig be őket, de ma a kutyasétáltató
nem tudott eljönni. Istenem, remélem, kedveled a kutyákat
– mondja, és végighúzza hosszú, napbarnított ujjait
borostás állán, mintha csak a következményeken tűnődne.
– És mi van akkor, ha nem?
Rám vigyorodik, a mosolya olyan, mintha a nap
felragyogna körülötte. – Biztos vagyok benne, hogy Jeanne
rövid úton kutyabolondot farag belőled. Ezt nem biztos,
hogy Gurigáról is elmondhatom. Ő egy kicsit zakkant. –
Alyssára pillant. – Körbevitted az ifjú hölgyet az irodában?
– Még csak az imént kezdtünk bele – feleli Alyssa.
– Remek, adjatok nekem egy kis időt, hogy összekészüljek
– mondja Will, majd rám kacsint. – Akkor a mielőbbi
viszontlátásra, kölyök!
Beviszi magával a kutyákat az irodájába, és becsukja az
ajtót.
Alyssára nézek. A főnököm az imént tényleg kölyöknek
szólított?
Csacska mosoly bujkál a szája körül, az arca piros. –
Látod, Will ennyire laza. Szerencsés leányzó vagy, mert itt
talán neki a legkellemesebb dolgozni. – A hangjából kiérzek
valami különös hangsúlyt, amit nem tudok hova tenni.
Aztán tart egy kis szünetet. – Úgy értem, az apád tényleg
rendes fickó, a világért se érts félre. Már csaknem öt éve
dolgozom neki, és?
Felemelem a kezemet, és bólintok. – Semmi gond. Nem
kell dicshimnuszokat zengened az apámról, hidd el.
– Rendben. Tudod, úgy gondolom, hogy jó is, hogy
segítesz Willnek. – Kicsit közelebb hajol hozzám. – Tudod,
nemrég vált el – suttogja. – Szegény fiú. Én még most is
kapcsolatban állok Sashával, az exével, napi szinten. Ő az
igazgatója a Los Angeles-i irodának. Sasha kedves meg
minden, de hallottam bizonyos dolgokat…
Bólintok, bár fogalmam sincs, hogy mire akar ezzel utalni,
de aztán eszembe jut Tiffany figyelmeztetése, miszerint
Alyssa nagy pletykazsák. – Amikor legutoljára találkoztam
Mr. McAlisterrel, akkor a felesége is vele volt – jegyzem
meg közömbös hangon.
Halkan elneveti magát, a szeme csak úgy csillog. – Szóval
te Mr. McAlisternek hívod? Ez különös. Mindegy. Akkor
folytassuk az ismerkedést az irodával.
Felkapja a jegyzetfüzetét, és elindul a fényes, fehér
kempingasztalok irányába, amelyek a terem közepén
állnak.
Hátranézek Mr. McAlister irodájára: az ajtó csukva van,
de látom, hogy a leendő, sármos főnököm épp felhúzza a
szobájában a redőnyöket, majd megfordul, mond valamit a
kutyáknak, mire azok odaszaladnak hozzá.
 Ajaj! Még csak pár másodpercet beszéltem vele, és máris
félszeg kismacskának érzem magam. Még egy pillanatig
bűvölten bámulom Will pompás hátsófelét, majd Alyssa
után sietek, hogy folytassam az ismerekedést az új
munkahelyemmel.
 MÁSODIK FEJEZET

WILL

A fenébe!
Ez teljesen váratlanul ért.
Nem az akasztott ki, hogy Elsi, a kutyasétáltatóm megint
cserbenhagyott, mert ezt már legalább kétszer eljátszotta
velem; általában hétfő reggel szokta bemondani az
unalmast. Persze tisztában vagyok vele, hogy azért nem jön,
mert vasárnap esténként táncolni megy. Talán ideje
másvalaki után nézni. Sajnos azonban csak nemrég
költöztem a városba, és Elsit az egyik szomszéd ajánlotta
nekem. Olyasvalaki, akinek nincs kutyája. Elsiklottam e
figyelmeztető jel felett, pedig jobb lett volna, ha már akkor
észbe kapok.
Egyébként nincs azzal semmi gond, ha beviszem a
kutyákat a munkahelyemre, mivel Ted folyton azon
sopánkodik, hogy bezzeg a Los Angeles-i iroda mennyire
kutyabarát, meg penge, meg a tököm tudja, milyen hely,
mintha ez engem egy kicsit is érdekelne, és mintha egy
fikarcnyival is könnyebbé tenné számomra ezt az egész
költözködést.
Nem. Nem erre gondolok, amikor azt mondtam, hogy
erre nem voltam felkészülve. Ami úgy ért, mint derült
égből a villámcsapás, az az volt, hogy Ted lánya, Jackie
többé már nem az a durcás kamasz, aki az emlékeimben
élt, és akinek hatalmas szeme és kiállhatatlan természete
volt. Az igazat megvallva, nem sokat gondoltam rá. Miért is
tettem volna?
Most azonban… most…
Amikor azt mondtam neki, hogy nagyon hasonlít az
anyjára, egy kicsit sem túloztam. Az anyja gyönyörű nő. Én
pedig nem voltam felkészülve arra, hogy milyen sugárzó
szépséggé cseperedett Ted és Diane lánya. A szeme persze
még mindig nagy, de az ajka is teltebb lett, mint ahogyan az
összes olyan testrésze, amelyekre egyáltalán nem illendő
gondolnom.
Azt hittem, hogy az a tinédzser lesz az asszisztensem,
akire régről emlékszem: a koromfeketére festett hajú kis
vadóc, aki az orrában karikát visel. Az agyamban ez a kép
élt erről a lányról, aki majd meghalt az unalomtól, amikor
csak Sashával átmentük hozzájuk vacsorára. Alig várta,
hogy leléphessen, és ki tudja, kikkel lóghasson. Tisztában
voltam vele, hogy az a fruska sok fejfájást okoz Tednek nap
mint nap.
Csakhogy mostanra már hűlt helye annak a kis fruskának.
Jackie Phillipsből mára gyönyörű nő lett, aki épp olyan
elveszettnek és tájékozatlannak látszik, mint jómagam az
első napokban, amikor ideérkeztem. Bár fejemet rá, hogy
néha még most is ilyen bárgyún festek.
Szerencsémre azonban kifejezetten jó vagyok abban,
hogy az ilyen káprázatosan szép nőket kiverjem a fejemből
– különösen azokat, akikkel nap mint nap együtt kell
dolgoznom. Ted, nem tudtad volna Jackie helyett mégis
inkább valamelyik vén és rozzant nagynénédet alkalmazni?
Hátradőlök a karosszékemben, és Jeanne-t és Gurigát
bámulom, akik időközben felkucorodtak a kanapém
melletti kutyazsámolyra. Tudom, hogy örülnek, hogy ismét
együtt lehetnek velem, és ha megint rájuk jön a mehetnék,
legalább most már Jackie-re bízhatom, hogy elvigye őket
egy kis sétára.
Már nagyjából egy hónapja vagyok itt, Vancouverben, de
még mindig nem érzem úgy, mintha „letelepedtem” volna,
és kifejezetten furcsa számomra, hogy egy asszisztenst is
kapok magam mellé. A Los Angeles-i irodában Sashával
felvettük Megant irodavezetőnek, de még akkor is én
végeztem a munka dandárját. Az olyan agyatlan melót,
mint amilyen az utazások megszervezése, a jegy- és
szállásfoglalás meg az űrlapok kitöltése, könnyedén
megoldottam.
Ám Ted már az első pillanattól, hogy betettem ide a
lábam, ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy saját
titkárnőm. Nem tudom, vajon azért, mert itt nagyobb teher
nehezedik a dolgozókra, különösen ami a munka animációs
részét illeti, vagy mert azt akarta, hogy jól érezzem magam.
Gyanítom, hogy mindkettő. Ted még mindig kesztyűs kézzel
bánik velem, mintha a válás törékennyé és kriplivé tett
volna. Egyáltalán nem vagyok törékeny. Ám ami azt illeti, a
válás kétségkívül megviselt érzelmileg. Sasha hivatalosan
két évvel ezelőtt költözött ki a házunkból, hogy Ansellel
éljen, ám a mi válásunk leginkább a sárdobáláshoz volt
hasonlatos, és csak négy hónappal ezelőtt vált jogerőssé.
Megpróbáltam Los Angelesben átvészelni ezt az időszakot,
és meg akartam mutatni, hogy amit a felségem tett velem,
nem tört össze, és hogy ott még többre is vihetem, ám… nos,
az ember olykor megérzi, hogy jobb, ha összecsomagol, és
elhúz.
Megszólal a csipogóm, emlékeztetvén rá, hogy itt az ideje
a netes konferenciabeszélgetésünknek Teddel. Ez is
szokatlan számomra: korábban én szoktam őt hívni itt
Vancouverben Los Angelesből – most ez is megfordult.
Ám Ted az Ted, és mindig rátapint a lényegre ezekkel a
hívásokkal. Fél órával később – miután biztosított róla, hogy
minden a legjobb úton halad – megkérdezi: „És hogy
szuperál a kicsike?”
– Gondolom, most a lányodról beszélsz, ugye?
– Hogy néz ki? Szalonképes a külseje?
Elmosolyodom. – Sokkal több annál, Ted. Egy szóval sem
említetted nekem, hogy milyen gyönyörű, fiatal nő lett
belőle.
– Lassan a testtel, Will. Ne legyenek mocskos gondolataid!
– Ne aggódj, nincsenek. Épp csak azt akarom mondani,
hogy… baromi csinos a csaj. Pár perc múlva összejövök
vele, hogy átbeszéljünk mindent, és persze az utánra is van
pár jó ötletem. – Szünetet tartok. – Biztos vagy benne, hogy
szükségem van asszisztensre?
– Különben ki az ördög kötné meg a cipőfűződet?
– Rendben. Csak épp jól elboldogultam Los Angelesben
segéderő nélkül is.
– Mivel ott volt neked Sasha.
Nem tudom elfojtani keserű kacajomat. – Sasha azzal volt
elfoglalva, hogy becserkéssze magának a nagy Őt. Ez volt az
ő nagy segítsége. Kellemes társaság, igaz?
Ted hosszan felsóhajt. – Figyelj, Jackie-vel nem állunk túl
közel egymáshoz. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs,
milyen hangot üssek meg vele. Amikor odafent volt
északon… nos, nagyon boldog vagyok, hogy visszajött. Diane
is, de nem tudom, mire készüljek a lányomat illetően.
Mindössze annyit tudok, hogy kell neki ez az állás, és neked
sem árt némi segítség, és akkor miért ne segítsek annak a
két embernek, akik a legfontosabbak a számomra.
– Mi ez a szentimentalizmus? Ráadásul ilyen korai
órában!
– Még nem vettem be a bogyóimat – feleli Ted szárazon. –
Ne szokj hozzá. Most jobb, ha elbúcsúzom. Hamarosan
kezdődik itt egy másik megbeszélés egy új kollégával, a
különleges vizuális elemek produkciós koordinátorával.
Tudod-e, hogy remek az itteni csapatod? Hogy voltál képes
itt hagyni őket?
– Magam is csodálkozom.
– Ez a te választásod volt, Will.
Lassan kifújom a levegőt az orromon át. – Igen, ahogy
mondod.
– Semmi megbánás?
– Meglátjuk.
Épp be akarom fejezni a beszélgetésünket, amikor
hallom, hogy Ted azt mondja: – Ne keménykedj a
lányommal. Elég nehéz időszakon van túl.
– Megígérem, hogy nem lovagolom meg túl keményen. –
Elvigyorodom.
– Will…
– Ted.
A főnököm felsóhajt, majd véget vet a beszélgetésnek.
Várok pár pillanatot, míg összeszedem magam, majd
felállok, és egyenesen az ajtó felé veszem az irányt, közben
a kutyák figyelik minden mozdulatomat. Kinyitom az ajtót,
és kidugom rajta a fejem.
Az irodában nagy a sürgés-forgás, de nem olyan őrült a
tempó, mint gondolná az ember. Ez a legfőbb különbség,
amit az itteni animátorok és a Los Angeles-i vizuális
effektek stábjának a munkája között tapasztaltam. Az
animátorok eszméletlenül lusták, és úgy néznek ki, mint
akik totálkárosak az alkoholtól vagy a drogtól, úgyszólván
egész nap. A munkát elvégzik, de korántsem olyan gyorsan,
mint én vagy a Warner Brothers szeretné, és sajnos én
vagyok az, akinek végig kell hallgatnia a fejesek
zsörtölődését.
Jackie velem szemben ül az íróasztala mögött, nekem
oldalvást: éppen összehúzott szemöldökkel bűvöli a
számítógépét, és szorgalmasan klikkelget az egérrel.
– Még sosem dolgoztál Macintoshon? – kérdezem tőle,
miközben nekitámaszkodom az ajtófélfának.
Rám pillant, közben szégyenlősen csücsörít. – Honnan
tudod?
 – Csak úgy gondoltam. Hogy tetszett az ismerkedőkörút
az irodában? Aliyssa kedves volt hozzád?
Jackie bólint. – Egy csomó hasznos információ birtokába
jutottam.
– Elsorolta, hogy a kollégák milyen csillagjegyben
születtek, továbbá tájékoztatott a fizetésükről, és hogy
mekkora a súlyuk?
Elmosolyodik, de az ajkát továbbra is összezárja. A
fenébe! Az arca azonban egészen más. – Pontosan. Engem
még az is érdekelt volna, hogy milyen gyakran mennek a
slózira.
Egy pillanatig némán bámulom újdonsült
asszisztensemet.
– Sajnálom – hadarja, és közben elpirul. – Jobb lett volna,
ha az első munkanapomon otthon hagyom a vásári
humoromat. Folyton elfelejtem, hogy a főnököm vagy.
– Ha úgy jobban érzed magad, megfeledkezhetek róla,
hogy a titkárnőm vagy.
Viccnek szántam, de nem kerülte el a figyelmemet, hogy
összeráncolta a homlokát e szavak hallatán. Hirtelen
eszembe villan, mit is mondott róla Ted az imént. A
legkevésbé sem akarom, hogy a lánya rosszul érezze itt
magát.
– Nos – jegyzem meg gyorsan –, most, hogy túl vagy az
irodabejáráson, mi lenne, ha megbeszélnénk, mi lesz itt a
munkád. Be kell vallanom, nem vagyok hozzászokva, hogy
segítségem van, ezért nem tudom, jól végzem-e a
munkámat ebben a szerepben vagy sem? akármi legyen is
az. Szóval mi lenne, ha elmondanék neked mindent, amit a
céggel kapcsolatban tudnod kell… és közben
megsétáltatnánk a kutyákat.
Felcsillan a szeme. – Rendben. Ahogy óhajtod. –
Feltápászkodik, majd a cipőjére pillant. Szürke magas
sarkút visel, amelyben magasabbnak látszik, körülbelül
százhatvanöt centinek.
– Tudsz magas sarkúban gyalogolni? – Természetesnek
veszem, hogy igen, mivel Sasha is ilyet viselt. Száznyolcvan
magasnak látszott benne – olyan magasnak, mint én –, és
számára a tűsarok nem jelentett problémát. A
legszívesebben abban is aludt volna, ha megtehette volna.
Naná hogy azért, hogy az éjszaka közepén jól belém döfje a
sarkát, valahol a szívem tájékán.
Jackie megvonja a vállát. – Kellemesebben érzem magam
egy pár csizmában, de ura vagyok a helyzetnek. – Miközben
felkapja a dzsekijét, pórázvégre fogom a kutyákat, és
igyekszem nem elfelejteni, hogy kifelé menet a recepciónál
magamhoz vegyek egy esernyőt.
Miután Tiffany, a recepciós, a rá oly jellemző lesújtó
pillantás kíséretében átadja nekem az esernyőt, kinyitom
az ajtót Jackie előtt, és kilépünk az utcára.
– Miért nézett rád ilyen hervasztóan? – kérdezi Jackie,
miközben átadom neki Guriga pórázát. Zokszó nélkül
átveszi tőlem. Rendes lány.
– Mindig jót mulat azon, hogy esernyő nélkül nem lépek
ki az utcára.
Asszisztensem felpillant az égre, a homlokát ráncolva. –
Bármelyik pillanatban eleredhet az eső.
– Akkor is így nézne rám, ha úgy esne, mintha dézsából
öntenék. Egy igazi vancouverite, e város büszke lakója. Ők
nem használnak esernyőt. Olyanok, akár a kacsák. A víz
egyszerűen lepereg róluk.
– De te már korábban is éltél itt, nemde? – kérdezi Jackie,
miközben elindulunk lefelé az úton. Guriga kissé gyorsabb
tempóra ösztökéli Jackie-t, mint Jeanne engem. – Jól
mondom?
– A Vancouver-szigeten születtem, és Victoriában nőttem
fel – felelem, és rádöbbenek, hogy az, hogy ő Ted lánya,
még nem jelenti azt, hogy szinte mindent tud rólam. De
talán így a legjobb. – Ám ha Los Angelesben élsz,
megváltozol. Tudod, hogy amikor itt forgatták az X-akták
című sorozatot, David Duchovny az eső miatt
összepakoltatta a stábot, és Los Angelesbe költöztette? Még
nyolc szezon után sem tudott hozzászokni. Most, hogy már
én is éltem Los Angelesben, egy cseppet sem hibáztatom. Jó
dolog tudni, hogy mire számíthat az ember nap mint nap.
– Nos, ami azt illeti, itt is elég nyilvánvaló, hogy mire
számíthatunk nap mint nap – válaszolja Jackie, miközben
megáll, mert Guriga szimatolni kezd egy kerékpárállványt.
– Esőre.
– Megnézhetjük magunkat! – mondom neki, és különös
módon úgy érzem, hízik a májam. – Itt állunk, és az
időjárásról beszélgetünk. Mintha soha nem mentünk volna
el Vancouverből.
Halványan rám mosolyog, majd lesüti a szemét.
Valószínűleg azt gondolja, mekkora farok ez az alak.
– Akárhogyan is – felelem szelíden –, be kell ismernem,
hogy a napfényt jobban kedvelem a lehangoló sötétségnél.
– Akkor miért költöztél ide?
Óvatosan szemügyre veszem. Alyssa biztosan elfecsegett
neki mindent, még a társadalombiztosítási kártyám számát
is az orrára kötötte.
Ám Jackie őszinte, ártatlan ábrázattal néz rám, közben az
alsó ajkát szívogatja, méghozzá olyan módon, hogy elönt a
forróság, és csaknem szétrobban a mellkasom. Azt kívánom,
bárcsak ne tenné, mégsem vagyok képes levenni róla a
tekintetemet.
Megköszörülöm a torkomat. – Sasha és én – nem
valószínű, hogy emlékszel rá – elváltunk. Egy ideig álltam a
sarat, de tudod, mi egy helyen dolgoztunk, és egyikünknek
mennie kellett. És ő egy tapodtat sem mozdult.
Bólint. – Vagyis valójában nem a te választásod volt, hogy
ide jöttél.
– De – mondom lassacskán. – Az én választásom volt. De
nem kifejezetten vágytam rá…
A fenébe! Mi az ördögöt művelek? A magánügyeimet nem
az asszisztensemmel kellene megbeszélnem. Arról kellene
tárgyalnunk, a pokolba is, hogy milyen munkát kellene
végezzen a számomra.
Lenne pár ötletem.
Bele is vörösödöm a pajzán gondolatokba, és még az
arcom is megrándul, annyira gyűlölöm, hogy ilyen
gerjedelmeim támadtak. Ezek rossz, nagyon rossz, sőt bűnös
gondolatok.
Viselkedj, Will!
Szerencsére a kisujjamban van az úri modor.
Ismét krákogok. Valószínűleg azt gondolja, hogy
összeszedtem egy jó kis náthát.
– Úgy vélem, az lesz a legjobb, ha azzal kezdjük, mit is
mondott apád neked erről a munkáról. És hogy mit tudsz a
Hóbortos Fazonok Stúdióról. Arról, hogy mit is csinálunk mi
itt.
A füle mögé simítja az egyik hajtincsét, és csak most jövök
rá, hogy az ujjaimban azért éreztem erős bizsergést, hogy
megigazítsam a haját. – Nos, őszintén szólva, nem tudok
valami sokat. Az utóbbi hét évben apámmal nem álltunk túl
közel egymáshoz. Amikor északra költöztem, én, oh… ez
elég bonyolult.
Meg tudom érteni, hogy az. És a legkevésbé sem akarom
firtatni a dolgot.
– Rendben, nem kell magyarázkodnod. Akkor kezdjük az
elején. Mint tudod, tíz évvel ezelőtt jöttem apád cégéhez.
Amikor még Phillips Studiónak hívták a cégét. Akkor lett
belőle Hóbortos Fazonok Stúdió, amikor én feltűntem a
fedélzeten. Mivel volt már tapasztalatom az animációs
munkában, és mindig is ez volt a vágyálmom. – Jackie
szeme felragyog e szavak hallatán, és én folytatom tovább,
elidőzve kicsit a kedvenc témámnál. – Sasha, az exem,
amerikai, és az ő ötlete volt, hogy terjeszkedjünk odalent
Los Angelesben. Ő lett ott az igazgató. Dióhéjban
fogalmazva tíz év után elhatároztuk, hogy a vancouveri
irodát animációs részleggé alakítjuk, míg a Los Angeles-i
iroda a vizuális effektekre összpontosít. Ezért van itt most
annyi tennivaló. Nagy a felfordulás a változás miatt.
– És ekkor lépek én a képbe – jegyzi meg Jackie. A szeme
hihetetlenül fényes és gyönyörű a szürke félhomályban. –
Azért vagyok itt, hogy segítsek neked még nagyobb
felfordulást csinálni.
– Remek. Nos, az igazság az, hogy nekem előbb rá kellett
hangolódnom a vancouveri iroda klímájára. Az itteni iroda
ugyanis sok tekintetben másképp működik, mint a Los
Angeles-i.
– Egy csomó drogossal van itt dolgod, igaz?
Elvigyorodom. – Beletrafáltál. De ez együtt jár az
animációs melóval.
– És te korábban foglalkoztál animációval? – Hallgat pár
pillanatig, majd gúnyos mosoly jelenik meg az arcán.
– Az imént rajzfilmet mondtam helyette, mire Alyssa
csaknem leharapta a fejemet.
Elnevetem magam. – Te jó isten! Na, igen. A rajzfilmek.
Ezt a szabályt itt nem hagyják elfelejteni. De őszintén
szólva, néha én is így gondolok rájuk. A húszas éveim elején
folytattam a korábban megkezdett tanulmányaimat a
rajzolást illetően. Jól is ment, de nem volt pénzem rá, hogy
be tudjam fejezni az iskolát. Így gyártásvezető-helyettes
lettem, és egy forgatáson találkoztam apáddal.
Alaposan szemügyre vesz, mintha csak a ráncokat
számolgatná az arcomon. Már csaknem vakarózni kezdek
tőle. – Mennyi idős vagy?
 – És te? – lövöm vissza a kérdést. Nem tudtam megállni.
– Huszonöt vagyok.
– Én pedig nem huszonöt vagyok.
Mohó kíváncsisággal néz rám.
– Negyvenegy – nyögöm ki végre, és nyomban gyűlölni
kezdem, mennyire vén vagyok. Persze tudom, hogy ha
valaki negyvenegy éves, még egyáltalán nem öreg, és az
igazat megvallva cseppet sem érzem magam vén csontnak,
kivéve amikor a műkedvelő hokisokkal jéghokizom
mostanában.
– Remek kor – jegyzi meg. – Gregory Peck is ennyi volt,
amikor Az utolsó partot forgatta.
Összevonom a szemöldökömet. Ez a fruska tele van
meglepetésekkel. – Kölyök, most nem tudom, hogy
érezzem-e magam megtisztelve, amiért Mr. Peckhez
hasonlítottál, vagy kezdjek aggódni, mert ez a
legdepressziósabb és legfélelmetesebb film, amit valaha
láttam életemben.
– Mi lenne, ha nem hívnál kölyöknek? Csak simán Jackie-
nek.
– Rendben, Csak Simán Jackie.
Ha egyáltalán idegesítette a kölyök megszólítás, úgy
tűnik, ez kifejezetten tetszik neki. – Én pedig Mr.
McAlisternek foglak szólítani…
Megvonom a vállamat, mintha nem törődnék vele. –
Részemről rendben, mivel tekintélyt kölcsönöz nekem,
amire itt igen nagy szükség van.
Asszisztensem felsóhajt, és elindul Gurigával előre.
Jeanne-t a pórázánál fogva húzom magam után, és
megszaporázom lépteimet Jackie mögött, majd a forgalmi
lámpánál megállunk, mielőtt átmennénk az utca
túloldalára.
Ekkor veszem észre, hogy a blúzán a felső gomb
kigombolódott, és feltárult pompás dekoltázsa. A fenébe! A
bőre olyan fehér, akár a tej.
Feltekint, én pedig épp a megfelelő pillanatban kapom el
róla tekintetemet.
– Gondolom, nem kellene panaszkodnom – mondja.
– Mivel kapcsolatban? – Ne nézz le a blúzára, Will. Ne légy
szemét kurafi!
– Bármilyen nevet elfogadok. Már hosszú ideje csak anyu
vagyok. Nem mintha panaszkodni akarnék, de úgy tűnik,
mintha két ember lennék egyszerre. Anyu. Vagyis Ty
édesanyja. És aztán Jackie vagy „Csak Simán Jackie” vagy
kölyök, vagy ahogy mások szólítani akarnak. Épp csak néha
olyan furcsa így kettéhasítva létezni. – Elhallgat, és közben
megereszt egy kurta mosolyt felém. – Sajnálom, nem kellett
volna kiöntenem neked a szívemet.
Most szórakozol velem? – zsörtölődöm magamban.
Semmit sem akarok jobban, mint hogy minél tovább
beszéljen magáról. Ami a csövön kifér.
– Egy cseppet se izgasd emiatt magad – mondom neki,
miközben átkelünk az úttesten, és a járókelőket
kerülgetjük. – Minél többet tudok rólad, annál jobban
tudunk együtt dolgozni. Egy csapat vagyunk. Olyan vagy,
mint egy partra vetett hal, én nem különben. Talán ezért
hozott össze az apád minket. Mi együtt mindent megoldunk.
Elneveti magát. Olyan átkozottul édes.
– Mi van? – kérdezem.
– Semmi. Csak ez az egész arra emlékeztet, mint amikor
első nap az iskolában kijelölnek neked egy pajtást.
– Szerintem ez működne nálunk is – felelem, miközben
megállok annál a bokornál, ahol Jeanne és Guriga akár
órákig is elszimatolgatna. Olyan ez a kutyáknak, mint az
embereknek az üdítő- és vízautomata.
Feltartom a kezemet, a tenyeremet felé fordítva. –
Haverok vagyunk?
Ráharap rózsaszínű alsó ajkára, csaknem szégyenlősen,
majd belecsap a tenyerembe. – Azok vagyunk.
Megragadom a kezét, és jól megrázom, de persze tudom,
hogy előbb-utóbb el kell engednem. De nem, még nem,
naná hogy egy kicsit hosszabb ideig fogom a kezét, mint
kellene.
– És ne feledd, bármikor kirúghatlak – teszem hozzá
gyorsan, és elengedem a kezét.
– Igyekszem észben tartani – feleli, és ismét felém
villantja pompás kebleit.
Megvárom, míg megfordul, és Gurigával elindul előre,
aztán nagy levegőt veszek, és megpróbálom összeszedni
magam.
Nem is olyan egyszerű dolog együtt dolgozni egy
asszisztenssel. Nehezebb, mint gondoltam.
 HARMADIK FEJEZET

JACKIE

Remek! Remek! Remek! – ujjong Tiffany, miközben

belebújok a dzsekimbe, mivel indulok haza az irodából.
– Miről fecsegsz? – kérdezem, és közben végignézek
magamon. Ez egy pusztítóan nehéz és hosszú nap volt. Nem
lennék meglepve, ha csupa kávéfolt lenne a ruhám, vagy
kifordítva vettem volna fel a dzsekimet.
– Túlélted az első hetet az új munkahelyeden –
örvendezik kolléganőm. – Nem kis mutatvány.
– Kitüntetést is kapok?
– Mit szólnál némi vállveregetéshez. Ez a legtöbb, ami
tőlem telik.
– A fenébe is! Jöhet.
Számomra is érthetetlen, hogy így elrepült ez a hét. Talán
mert Mr. McAlister – úgy értem, Will – még mindig
vonakodik átpasszolni nekem valami rendes melót, így
aztán elég könnyű dolgom volt idáig, és persze azért is,
mert itt mindenki nagyon kedves és segítőkész. Nem csoda,
ha a péntek szinte észrevétlenül telik el.
Csakhogy ez a nap nem igazán tűnik pénteknek a
számomra.
Talán azért, mert Mr… vagyis Will átjön hozzánk
vacsorára ma este.
Várom, hogy Tiffany megereszt valami megjegyzést ezzel
kapcsolatban. De lehet, hogy fogalma sincs az egészről. Jobb
is így. Természetesen nincs abban semmi kivetnivaló, ha
Will együtt vacsorázik az üzlettársával, mégpedig annak
házában – anyám szerint ez teljesen rendjén való és
megszokott dolog –, de mégis különösnek érzem a helyzetet,
mivel a titkárnője vagyok. Úgy értem, normális esetben az
ember főnöke nem vacsorázik a beosztottjánál már az első
héten.
Naná hogy majd szétvet az ideg. Ezen a héten csak ritkán
és véletlenszerűen találkoztam Will-lel, általában e-
maileket küldött nekem, de olykor az íróasztalom körül
lézengett tétován, mintha meg akart volna kérni valamire,
de maga sem tudná, mire. Mivel azonban apám egész héten
távol volt, nem igazán tudtam, hogyan viselkedjem Will-lel,
amikor mindannyian ugyanabban a helyiségben
tartózkodunk.
Éppen jó hétvégét akarok kívánni Tiffanynek, és
indulnék, hogy elérjem a buszt, ami hazavisz, amikor Alyssa
kiviharzik a recepcióra.
– Jackie! – hadarja, és a szeme szikrát szór, mélyen
kivágott blúzából jócskán kivillan a didkója. – Egy szót sem
szóltál arról, hogy Mr. Farok átmegy hozzátok vacsorára!
– Micsoda? – ájuldozik Tiffany, és vádlón pillant rám.
– Mr. Farok? – ismétlem.
Két kolléganőm cinkosan összekacsint. – Úgy ám – feleli
Alyssa. – Ez az egyik becenevünk a számára. A Mr. Jobbra
Húzzal egyetemben.
Résnyire húzott szemmel nézek rá.
– A kettő összefügg egymással – jegyzi meg Tiffany
tárgyilagosan, és megvillant egy kényszeredett mosolyt Bob
Cantu, a főkönyvelő felé, amikor a férfi kifelé igyekezvén az
épületből elhalad a recepció mellett.
Alyssa a karomra teszi a kezét, és közel hajol hozzám,
mintha valamiféle titkos összeesküvésre készülne. – Ne
mondd nekem, hogy nem vetted észre, hogy jobb oldalra
pakolja a dákóját.
Nem kell megkérdeznem tőle, miről és kiről van szó.
Elvörösödöm, és elkapom a tekintetemet a kolléganőmről.
Ugyanis igen, én is észrevettem. Már az első napon
kiszúrtam, és minden alkalommal, amikor csak láttam, nem
tudtam nem észrevenni. Sőt, Will még csak nem is visel
alsónadrágot, de a fütyköse mindig kidudorodik. Ráadásul
akkora dákója van, akár egy lónak, így ha az ember
tekintete az övétől délre téved, rögtön a szemébe ötlik.
Olyan ez, mint amikor az ember a napba néz. Ha túl sokáig
bámulja, a végén meggyullad.
Újra Alyssára pillantok. – Rosszul tettem, hogy
alsónadrágot akartam neki rendelni? Csak hogy végre én is
csináljak valamit.
Mindketten nevetésben törnek ki, úgy vihognak, akár az
iskolás lányok.
– Idővel értékelni fogod az efféle kikapcsolódást – mondja
Alyssa, miközben a könnyeit törölgeti. – Különösen a dög
unalmas napokon. Bár az is nagyon frusztráló, ha szingli
vagy – jegyzi meg Tiffany álmodozó tekintettel. – De a
fenébe is, odavagyok a fiúmért. Jó nagy szerszáma van. Ha
értitek, mire gondolok.
– Pontosan értjük – felelem. Majd csóválni kezdem a
fejem, és megpróbálok visszatérni a normál kerékvágásba.
– Nem számít. Ő a főnököm. Nem beszélhetek róla ilyen
stílusban, de még csak nem is gondolhatok rá így.
– Miért nem? – csattan fel Alyssa, és megvonja a vállát. –
Biztos vagyok benne, hogy ő is hasonlókat mond rólunk.
– Hogy nekünk is farkunk van? – kérdezi Tiffany, és
kortyol egyet a Különös dolgok feliratú bögréjéből.
Alyssával szigorú pillantást vetünk rá. – Aligha –
mondom, és Alyssára nézek. – Erősen kételkedem benne.
Will igazi profi.
És persze nagyon vonzó. Meg remekül el lehet vele
beszélgetni, mert kedves, barátságos és együtt érző. Meg
persze elképesztően jóképű.
– Igazad van – vágja rá kisvártatva Alyssa. Felsóhajt. – És
túlságosan… Nem is tudom. Olyan régi vágású.
– Teljes mértékben – szól közbe Tiffany. – Mint a nagy
sztárok. Mint például George Clooney.
– Azokat az időket idézi, amikor a férfiak még tudták,
hogyan kell öltözködni, viselkedni, és azt is, hogy hogyan
kell bánni egy nővel – teszi hozzá Alyssa.
– Fogadok, hogy olyan a hálószobában, akár egy vadállat –
mondja Tiffany távolba révedő tekintettel. Szinte látom,
hogy bepárásodik a szemüvege. – Átkozottul jól néz ki. És
mérget rá, hogy nagyon találékony az ágyban.
 – Ó, istenemre, így van. Meg mernék esküdni rá, hogy
nem sokat hever parlagon a dákója.
– Lányok! – mondom gyorsan, felemelve a kezem. –
Kérlek benneteket. Ti nem vagytok az asszisztense. Én
viszont igen. Ráadásul ma este vele és a szüleimmel kell
vacsoráznom, ezért a farkával kapcsolatos élcelődést
azonnal hagyjátok abba.
– Rosszalkodtok, lányok? – kérdezi Will az ajtóból.
Mindhárman felhorkanunk és felugrunk, és amikor
megfordulunk, látjuk, hogy Will minket néz, és az
arckifejezéséből ítélve kissé zavarban van.
Ó, Istenem! Istenem! Kérlek, add, hogy nem hallotta, amit
az imént mondtunk róla. Könyörgöm, Mindenható Isten!
– Mi folyton valami rosszban törjük a fejünket – jegyzi
meg Tiffany szárazon, egy cseppet sem zavartatva magát. –
Különben ez a hely nagyon hervatag lenne.
Will felkapja az esernyőjét a tartóból, és a hegyével rám
mutat. – Jegyezzétek meg, hogy „Csak Simán Jackie” az
enyém. Ne merjétek elrontani!
Tudom, hogy csak jópofáskodni akart, de a fenébe is! Még
hogy „Csak Simán Jackie” az enyém! Ez már túl sok nekem.
Egyáltalán nem helyénvaló mondani! Különösen azok után,
amiket épp az imént mondtunk róla. Én már hosszú ideje
arról ábrándozom, hogy leveszi a ruháját, vadul és durván,
és roppant találékony módon szeretkezik velem, éppen elég
hosszan gondolok erre ahhoz, hogy még jobban
elvörösödjem.
Ráadásul most még rám is mosolyog, napbarnított bőre
kiemeli fehér fogsorát, elkábít szexi állával és a
borostájával, hogyan is tudnék bármit is kinyögni.
Szerencsére Alyssa egyfolytában fecseg, mintha fordítva
vette volna be a hashajtót. – Nem ígérünk semmit – mondja
évődő hangon, és nagyra nyitott szemmel néz Willre.
– Rendben – feleli a főnököm, és elindul a kijárat felé. –
Hétfőn találkozunk. – Majd a válla felett rám pillant. –
Téged pedig, kölyök, pár óra múlva látlak.
És már el is tűnik, és lassan poroszkál lefelé az utcán.
Még a kölyök megszólítás sem tud érdekelni. Rémülten
nézek a lányokra.
– Kérlek, mondjátok, hogy nem hallott semmit. Egy szót
sem!
Alyssa megvonja a vállát. – Még ha hallotta is a
beszélgetésünket, te nem mondtál semmi disznóságot. És
biztos vagyok benne, hogy mostanra már tisztában van
vele, hogy Tiffanynek és nekem mi a véleményünk róla.
– Az ő hibája, mert nem visel alsót – jegyzi meg Tiffany, és
közben elkezdi kikapcsolni a számítógépét.
– Nincs igazatok – mondom nekik, miközben elindulok a
kijárat felé. – Bármelyik másik irodában beperelnének
benneteket szexuális zaklatásért.
– Nem is bánnám, ha közelebbi kapcsolatba kerülhetnék
a péniszével – mondja Tiffany.
– Na, pontosan erről beszélek. Az lesz a legjobb, ha én
most lelépek. Hétfőn találkozunk – válaszolom, és
eliszkolok, mielőtt még rosszabbra fordulna a helyzet.
Willnek igaza volt, a lányok elrontanak, és ami azt illeti,
könnyű engem táncba vinni.
Az igazság az, hogy egész héten komoly erőfeszítésembe
került, hogy ne pajzán módon gondoljak Willre. Hogy csakis
a főnökömként tekintsek rá. És azt is nehéz elfelejtenem,
hogy ő az a férfi, aki ünnepnapokon olykor átjött hozzánk a
feleségével vacsorázni. Amikor csak eszembe jut a ma esti
vacsora, az emlékek visszarepítenek a régmúlt időkbe.
Elképesztő, hogy akár egy hét leforgása alatt is mennyire
meg tudnak változni a dolgok. Hogyan lehetséges, hogy az
ember fejében két külön személyként létezzen valaki – az
egyik a múltjához, míg a másik a jelenlegi életéhez tartozik.
Úgy érzem, hogy létezik az a Will, akit akkoriban ismertem,
amikor fiatalabb voltam, aki apám barátja volt, és aki nem
igazán hozta lázba a fantáziámat. És most itt van a másik
Will, akit most ismertem meg, aki idősebb, rámenősebb, és
valahogy még vonzóbb, és aki egy másik embernek tűnik a
számomra.
Megpróbálom kiűzni a fejemből ezt a témát, miközben a
Granville Streetre tartok gyalogszerrel, hogy elérjem a
buszomat. Vancouver nem valami óriási város, körülbelül
egymillió lakosa van, de összehasonlítva azzal a
településsel, ahol korábban éltem, és ahol kevesebb mint 20
000 ember él, úgy érzem itt magam, mintha New Yorkban
lennék. Nagy itt a sürgés-forgás, a rohanás, és ez a sok
ember – akik közül sokan hasonló korúak, mint én –
megpróbálja felvenni a tempót a boldogulás reményében.
A bérleti díjak csillagászati összegekre rúgnak, a
munkaerőpiacon óriási a verseny, és mégis minden áldott
nap az emberek makacsul munkálkodnak álmaik
megvalósításán. Mintha csak ragályos betegség lenne a
becsvágy, az érvényesülési törekvés, az álmok beteljesítése.
Úgy érzem, mintha valamiféle változás menne végbe
bennem, legalábbis a felszínen. Energikusabbnak érzem
magam. Április közeleg, a tavasz illata már a levegőben, és
úgy érzem, mintha minden lehetséges lenne. Remény
szökken szárba ott, ahol a reménynek eddig nyoma sem
volt.
Ez nagyon kellemes, pezsdítő érzés, még akkor is, ha
újdonság számomra. Néha a remény olyannak tűnik,
mintha valaki más kabátját viselnénk. Tudod, hogy
pajzsként védelmez, mégis mintha lötyögne rajtad. Mert
nem vagy hozzászokva.
Amikor északon éltem, az életem egyetlen tényezőre
szűkült: Tysonra. Minden erőmmel azon voltam, hogy elég
élelem jusson az asztalunkra, hogy a számlák ki legyenek
fizetve, és hogy a fiam boldog legyen. Megtettem mindent,
hogy megvédjem őt attól a rémségtől, ami körülvett minket.
Megtettem mindent, míg már nem tudtam többet tenni.
És amikor ránk virradt ez a nap, eljöttünk arról a helyről.
Úgy érzem, mintha csak tegnap lett volna, mert ez tegnap
történt.
Kevesebb mint egy hónappal ezelőtt a rendőrségi 911-es
hívószámot tárcsáztam, és a vérem a telefonba csöpögött.
Ne gondolj a múltra, korholom magamat, miközben
beállok a buszállomáson a sorba a többi ingázó mögé.
Most, hogy végigcsináltam az első hetemet az új
munkahelyemen, túléltem az ingázást, a
kellemetlenségeket, a buktatókat és a kelepcéket,
amelyeket számomra ez az új helyzet tartogatott, kezdem
magam szabadabbnak érezni. Igyekszem nem folyton
magamat hibáztatni, amiért nem vágtam bele mindebbe
korábban, ám a bűntudat újra és újra mellém szegődik.
Mire hazaérek – igen, a szüleim házát végül is az
otthonomnak nevezem, még ha csak ideiglenesen is – egy
órányi buszozás és egy átszállás után, Tyson szélesre tárt
karral rohan felém a ház előtti pompás, széles
pázsitszőnyegen.
– Mami! – kiáltja, az arcán boldog mosoly terpeszkedik,
gombaformára nyírt frizurájának tincsei repkednek
körülötte, miközben rohan. Úgy érzem, minden
aggodalmam elillan abban a pillanatban, amikor a karomba
zárom a fiamat, még akkor is, ha ez most kissé több
erőfeszítést igényel tőlem, mint általában. Biztos vagyok
benne, hogy felszedett pár kilót ezen a héten, és ez nagyi
süteményeinek köszönhető.
– Szia, Ty-Ty! Milyen napod volt ma? – kérdezem.
– A nagyi megmutatta nekem a varázslótudományát. És
ez most már az én varázslatom is – meséli izgatottan, és
közben kék szeme csillog az izgalomtól.
– Valóban?
– Tyson ma találkozott először Taffyvel – mondja anyám,
miután kilép a bejárati ajtón. Fogalmam sincs, hogyan
csinálja, hogy a megjelenése mindig makulátlan, akár a
konyhában tesz-vesz, akár lovat ugrat a kerítés felett. Míg
én alacsony termetű vagyok, és mindenféle
domborulatokkal vagyok megáldva néhány távolabbi
felmenőmnek köszönhetően (és persze mert imádom a sör
minden fajtáját, ne áltassuk egymást), addig ő magas, és
csontos alkat, elegáns megjelenéssel. Ezúttal
lovaglónadrágot, bokáig érő lovaglócsizmát, zöld ingruhát
visel, a nyaka köré krémszínű sálat kötött. Mintha csak
Grace Kellyt látnám magam előtt.
– Sőt, már kis ideig ült is a póni hátán – teszi hozzá
anyám, elégedett mosoly kíséretében. Gyermekkoromben
egy welsi póni hátán tanultam a lovaglás csínját-bínját, akit
Silkie-nek hívtak. Ő csak az enyém volt, míg csak meg nem
nőttem. Silkie már rég a másvilágra költözött, akárcsak az
én öreg telivérem, Ruger, és a családomnak már csak két
lova van, anyám öreg melegvérű Duke-ja, aki majdnem az
olimpiára röpítette, és a másik, a fiatalabbik lova, Jeopardy.
A többi ló a mi tizenkét férőhelyes istállónkban más
emberek tulajdona, akik anyámra bízták a tartásukat.
Egyikük egy izlandi ló, elég kicsi ahhoz, hogy Ty
kényelmesen meg tudja ülni.
– Ez csodálatos – mondom Tynak, miközben leteszem a
földre. – Nem is olyan rossz itt lakni, ha már a pónikat is el
tudod varázsolni.
Nem úgy néz ki, mintha Tyson egyetértene ebben velem,
de legalább már megfogja a kezem, miközben a ház felé
tartunk. – Még mindig azt kívánom, bárcsak inkább
dinoszauruszok lennének itt a lovak helyett. Megpróbáltam
Taffyt Styracosaurusszá változtatni nagyi varázslási
tudományának a segítségével, de nem sikerült.
– Örülök, hogy nem jött be a varázslásod, Ty – felelem. –
El tudod képzelni, mekkora kárt okozott volna az az őshüllő
itt?
– Naná, olyan izgi lenne!
– Köszönöm, hogy vigyáztál rá – mondom anyának,
miközben elmegyek mellette, amikor belépek a házba. –
Következő héten már kezdődik az iskola, és akkor nem kell
egész nap a sarkában lenned.
– Most a bolondját járatod velem? – kérdi. Most, hogy
közvetlenül mellette állok, szomorúan látom, hogy
megöregedett. Ezzel mindenkinek szembesülnie kell, aki
hosszabb ideig nem látja a szüleit. – Ha tehetném, itthon
tartanám őkelmét. Sok elvesztegetett időt kell bepótolnom
az én kis unokámmal.
Halványan elmosolyodom. A bűntudat megint végigsöpör
rajtam.
Anyám – mintha csak olvasna a gondolataimban, belecsíp
az arcomba, ahogy régen. Mókus pofik, valaha ezt szokta
mondani ilyenkor, csakhogy mára már jócskán kinőttem
ebből a becézgetésből. – Végtelenül boldog vagyok, hogy
mindketten itt vagytok – mondja sugárzó szeretettel. –
Milyen érzés, hogy letudtad az első hetet az új
munkahelyeden?
Körbeforgatom a szemem. – Nekem nem tűnik úgy,
mintha már letudtam volna, tekintettel arra, hogy a
főnököm átjön hozzánk ma estére, vacsorára.
– Tényleg a főnököd – mondja anyám, miközben
bemegyünk a házba, és egyenesen a konyha felé tartunk. –
Tudod, nekem furcsa, hogy úgy beszélsz Willről, mint a
főnöködről.
– Nekem is az.
– De minden jól alakul, ugye?
– Nos, igen. Természetesen. Egész… rendes.
Rendes. Egy kicsit jobban is megerőltethetném magam.
Anyám szúrós szemmel fürkészi az arcomat. – Will
nagyon rendes. Alig emlékszel rá a gyermekkorodból, igaz?
– Nem igazán. És talán így a legjobb. De nem árt észben
tartanom, hogy most végül is apámnak dolgozom. Apropó,
apa hol van?
– Apád most ért haza. Éppen zuhanyozik.
– Követem a példáját. Figyelnél Tysonra?
– Persze.
Korábban az anyám felvilágosított, hogy a vacsora fél
nyolckor kezdődik, és ezek szerint még több mint egy órám
van, hogy kicsinosítsam magam. Bárcsak hoztam volna
magammal a szobámba egy flaska bort, hogy
megnyugtassam az idegeimet.
Nem is igazán tudom, hogy azért vagyok-e ideges, mert a
főnököm átjön, vagy mert hosszú idő óta ez lesz az első igazi
családi vacsorám – vagy mindkettő miatt. Úgy érzem, hogy
nemcsak Willre, de a szüleimre is jó benyomást kell
tennem. Hála Istennek, van valaki, aki nem vár tőlem
semmilyen különleges alakítást – és ez Tyson. Ő mindig az
én oldalamon áll.
Persze csak addig, míg sértődött kamasszá nem serdül, de
míg ez be nem következik, a legnagyobb rajongóm marad.
Úgy döntöttem, hogy teszek némi erőfeszítést a vacsora
kedvéért. A hajszárítóval kissé felturbózom a frizurámat,
csak úgy, mosás nélkül, hogy a világos vörös hajtincseim
ragyognak, aztán felteszek egy kis sminket. Persze az én
sminkkészletem igen szerény, ezért arra gondolok, hogy
talán be kellene szaladnom anyám fürdőszobájába egy kis
arcpirosítóért vagy ilyesmiért, de ez olyan gyerekesnek
tűnik a számomra. A fenébe is, minden itt töltött percem a
gyerekkoromra emlékeztet.
A másik kihívást az esti öltözékem jelenti. Ugyanis a héten
összepiszkoltam az összes valamire való ruhámat, mert
ebben a pár göncben jártam be dolgozni. Épp mosásra
várnak, ami pedig tiszta, másra nem alkalmas, minthogy
egy hétéves gyerek után rohangáljak benne a ház körül. Két
viszonylag elfogadható állapotban lévő ruhadarabot
tudtam kihorgászni magamnak: egy szürke ceruza szabású
szoknyát – amelyet még az első munkanapomon viseltem,
és ami ugyancsak szintén mosás után kiált, mert rálöttyent
pár csepp kávé – meg egy fekete kombinépántos trikót.
Megnézem magam a tükörben, elölről is és hátulról is, de
még oldalról is, behúzom a hasamat, és próbálok olyan
karcsúnak látszani, amennyire csak tőlem telik. Be a hasat,
be a hasat, ismételgetem magamban, akár egy mantrát.
Szerencsére a vacsora legnagyobb részében az asztal
mögött fogok ülni.
Hacsak a szüleim Will mellé nem ültetnek.
Ó, Istenem, remélem, ezt megúszom.
 Nem is értem, miért rémít meg ennek a lehetősége
annyira.
Pedig valósággal rettegek tőle.
Nagy levegőt veszek, majd kifújom, és gondolatban
megfogadom, hogy jógázni fogok. Elhatározom, hogy
anyámtól kérek egy nyakláncot vagy egy pár fülbevalót,
csak hogy valamivel feldobjam az öltözékemet. Amint
kilépek a hallba, már hallom is Will zengő, mély hangját a
nappali irányából.
Ó, a fenébe is! Hogyhogy ilyen korán itt van?
Aztán apám nevetését hallom.
Pokolba! Ez egy veszettül meredek menet lesz.
Megint nagy levegőt veszek, majd elindulok lefelé a
hallba. A nappali a padlótól a mennyezetig érő ablakokkal a
kedvenc tartózkodási helyem. Innen kiváló kilátás nyílik a
legelőre és a kör alakú lovaglópályára, és a bútorok meg a
gázkandalló barátságos légkört teremtenek. Valaha sok időt
töltöttem itt Dr. Peppert kortyolgatva, vagy a körmömet
lakkozva, vagy a lovakat bámulva.
Most viszont ostobán pislogok Willre, aki a bőr
karosszékben ül, a combján könyököl, és apámmal
beszélget.
Ezen a héten először nem visel öltönyt. És most először
látom, mennyire jó az alakja. Eddig is nyilvánvaló volt, hogy
jó karban van: a csípője keskeny, a segge kemény (nem
mintha egyszer is megbámultam volna), és a válla széles.
Ám most olajbarna, rövid ujjú selyeming van rajta, ami
látni engedi napbarnított bőrét és izmos alkarját, meg a
kemény, széles bicepszét.
Hűha!
Összeszorítom a számat, nehogy elcsöppenjen a nyálam,
és apámra szegezem a tekintetemet. Ettől magamhoz
kellene térnem.
Apám nagyon öregnek tűnik Will mellett bozontos, fehér
hajával és fekete szemüvegével. Most is, mint mindig, Leslie
Nielsenre hajaz. Mindkettejük poharában pár ujjnyi skót
whisky van. Ők tényleg méltó képviselői a Hóbortos
Fazonok Stúdiójának.
– Jackie! – kiáltja oda nekem apám. – Valószínűleg azóta
vedeli a skót whiskyt, mióta ma délután felszállt a
repülőgépre. – Épp rólad beszéltem Willi fiúval.
Megkérdeztem tőle, vajon kaphatnál-e már fizetésemelést.
– És mit mondott? – kérdezem, és karba teszem a
kezemet.
– Azt mondta, hogy jó úton haladsz – feleli az apám. –
Kérsz egy italt?
Talán azt kellene mondanom, hogy nem, mégsem teszem.
– Igen – válaszolom, és az italos kocsi felé indulok, amelyen
a whiskysüveg áll.
– Te csak ülj le ide! – mondja Will, és talpra szökken. –
Majd én hozok neked.
Mielőtt még tiltakozhatnék, már ki is önti nekem az italt.
Én pedig a fenekét bámulom.
– Lám csak, lám – mondja apám. – A főnök italt tölt az
alkalmazottjának. Figyelj, Will, nem fordítva kellene ennek
lennie? Ő már a tied, akkor meg használd.
 Szúrós pillantást lövellek apám felé. Will csupán
összevonja a szemöldökét, és mielőtt átadná nekem a
poharat, ujjaink egy másodpercre súrolják egymást. Ha
kicsit is tovább tartott volna, talán el is olvadok.
– Egészségedre, kölyök! – mondja, és felém emeli a
poharát, tekintetét a szemembe fúrja. – Sajnálom. Csak
Simán Jackie.
– Köszönöm, Mr. McAlister – felelem, szándékosan
magázva a főnökömet.
– Mr. McAlister? – neveti el magát az apám. – Fiú, nem
érzed vénnek magad ettől a megszólítástól?
– Dehogynem – feleli Will vidáman. Látszik, hogy
mulattatja a helyzet.
– Ugyan már! – mondom évődve, miközben iszom egy
kortyot a whiskyből. – Ki érezné öregnek magát az apám
mellett. Ő olyan, akár egy matuzsálem.
– Most már elég legyen – hördül fel az apám. – Egész
héten nem voltam itthon, és úgy tűnik, a távollétemben
nem akadt senki, aki kordában tartott volna benneteket.
– Hol van a fiad? – kérdezi tőlem Will. – Tysonnak hívják,
igaz?
A vállam fölött a konyha felé tekintek, ahol anyám
csendben mindent előkészít. Tyson nincs ott, ami azt jelenti,
hogy valószínűleg a szobájában van.
– Elbújt – felelem. – Idegenek előtt szégyelli magát.
– Pokolba is, az a gyerek még most is szégyelli magát
előttem, pedig én a nagyapja vagyok.
– Apa! – emelem fel a hangomat figyelmeztetőleg.
 – Szüksége van egy kis időre, amíg hozzászokik a
dolgokhoz – jegyzi meg kedvesen Will. – De a gyerekek
gyorsan alkalmazkodnak.
Ty kifejezetten jól veszi az akadályokat. Csakhogy nagyon
sok mindenen ment keresztül. A napokban azt kérdezte
tőlem, hogy Jeff is idejön-e, hogy velünk éljen. Nagyon
felzaklatott, hogy újra el kellett magyaráznom neki,
mostantól csak mi ketten vagyunk, és hogy Jeff hosszú időre
elment.
Istenem, remélem, hogy így is lesz, gondolom magamban,
mert ha arra gondolok, hogy Jeff egy nap valahogy mégis
beállít ide, kiver a víz.
– Minden rendben? – kérdezi Will halkan, miközben
engem figyel.
Rá emelem a tekintetemet. Kissé hunyorgok. – Hogyan?
Ó, igen. Csak? eszembe jutott valami.
Egy pillanatig némán néz rám, a vonásaimat fürkészi.
Halványan elmosolyodom. – Talán az lesz a legjobb, ha
megnézem, mit csinál Tyson. Rögtön kész a vacsora, és
szerintem a fiam még mindig alsónadrágban ücsörög.
Gyorsan leteszem a whiskymet az asztalra, és elindulok a
lépcső felé. Megkönnyebbülök, amint egyedül vagyok.
Elegem van abból, hogy ítélkezzenek felettem.
Tyson szobájának az ajtaja be van csukva. Mielőtt
bekopognék, megpróbálok úrrá lenni az érzelmi
hullámzásomon. Ty kiváló radarral rendelkezik, és minden
kis rezdülést kiszagol, márpedig semmiképpen sem
szeretném, ha megijedne vagy kiborulna. Ha nem akar
velünk vacsorázni, semmi okot nem látok arra, hogy
kényszerítsem rá.
Halkan bekopogok. – Ty-Ty? Bejöhetek?
– Aha.
Kinyitom az ajtót, és látom, hogy a fiam a padlón ül, és az
egyik kedvenc dínós könyvét lapozgatja. Már legalább
milliószor áttanulmányozta, és minden dinoszaurusznak
kívülről megtanulta a nevét, ami a könyvben szerepel. Én is
tudom a nevüket, ami még jól jöhet, ha Will egyszer olyan
munkát bíz rám, amely valamelyest kapcsolatban áll
azokkal a projectekkel, amelyeken a Hóbortos Fazonok
Stúdió jelenleg dolgozik.
– Mit csinálsz? – kérdezem.
– Olvasok – feleli Ty anélkül, hogy rám pillantana.
– Tudod, hogy mindjárt vacsorázunk.
Megáll lapozás közben. – Igen. Ki az a férfi odalent? Olyan
a hangja, mint Batmané.
Önkéntelenül elnevetem magam. – Ha lejönnél, és
találkoznál vele, láthatnád, hogy ő Batman.
Gyanakvóan néz rám, a homlokát ráncolja. – Batman
sosem ismerné el, hogy ő Batman.
– Hacsak nem bízik meg benned, és persze ha elég
kedvesen kérdezed. – Kissé elbizonytalanodik. – Figyelj, én
sem repesek az örömtől, hogy velük kell vacsoráznom –
vallom be. – De ez a fickó nagyapa barátja. És az én
főnököm.
– Batman a főnököd?
– Igen. Talán. Még nem győződtünk meg róla, igaz?
 – Igaz. – Látom, hogy sikerült felkeltenem a kíváncsiságát,
hátha mégis Batmannek dolgozom. Csak reménykedni
tudok abban, hogy majd Will is belemegy a játékba.
– Akkor lejössz?
– Miért nem akarsz velük vacsorázni?
Felsóhajtok. – Valójában akarok. Csak épp? tudod, én is
fáradt vagyok. Nehéz napom volt az irodában, és nem
lovagoltam ki Snickersszel, és nem vetettem be a varázslást
sem.
– Taffynak hívják. A póninak Taffy a neve.
– Tudod, néha olyan dolgokat is megteszünk, amelyekhez
nem fűlik a fogunk, mert azzal más embereket boldoggá
teszünk. Ha lejössz vacsorázni, nagyi és nagyapa nagyon
boldogok lesznek.
– És Batman?
– Ő is. – Nem gondolom, hogy Will törődik azzal, hogy én
ott vagyok-e vagy sem. Legfeljebb jót mulat rajtam. Biztos
vagyok benne, hogy jól szórakozott azon, amit egész héten
műveltem az irodában. Valószínűleg még mindig úgy
gondol rám, mint egy durcás kamaszra.
– Akkor ezt a férfit Bruce Wayne-nek hívják.
– Willnek szólítjuk.
– Ez álnév – jegyzi meg a fiam elgondolkodva, miközben
az állát vakarja.
Tempósan az ajtóhoz megyek. – Gyere. Lemegyünk
együtt.
Szerencsére Ty elég csinos a farmerjában és a sárga
pólójában. Bár magamnak ritkán vettem ruhát az elmúlt
pár évben, mindig fontos volt számomra, hogy Ty-t szépen
öltöztessem. Akármit akart, minden tőlem telhetőt
elkövettem, hogy előteremtsem neki – így vagy úgy. Ty
azonban nem vágyik sokra, és kérni sem szokott igazán
semmit. Ám az egyetlen kívánságát – egy jó apára vágyik –
nem tudom teljesíteni.
– Szomorúnak látszol – jegyzi meg, miközben talpra
szökken.
Észre sem veszem, hogy könnyes a szemem. – Nem
vagyok az, csak a fáradtság teszi.
Tudom, hogy nem hisz nekem.
Megfogom a kezét, és már söprünk is le a hallba.
Apám és Will még mindig a nappaliban vannak, anyám
épp most teríti meg az étkezőasztalt. Anyám mindent
bedobott, a szívét-lelkét beleadta ebbe a vacsorába. Amikor
fiatalabb voltam, a roston sült csak igen kivételes
alkalmakkor került az asztalra. Gondolom, a „tékozló”
Jackie Phillips hazatérése is megfelelő okot szolgáltat rá.
Will és apám feltápászkodik, és kihörpintik az italukat,
mielőtt asztalhoz ülnének. Tyson erősen szorítja a kezem.
– Már alig várod a vacsorát, Tyson, igaz? – kérdi tőle
apám, és rámosolyog. – Vagy a desszert jobban érdekel?
Tyson nem szól semmit, csak egy kicsivel közelebb hajol
hozzám.
– Ty – mondom neki, és Will felé mutatok. – Ő a főnököm,
Batman.
Will arcára kaján vigyor ül ki. Fogadok, hogy én
erősebben szorítom Ty kezét, mint ő az enyémet, nehogy
kicsússzon a lábam alól a talaj. Will mosolyát
törvényellenesnek kellene nyilvánítani. Vagy legalább
fokozott elővigyázatossággal kellene kezelni.
Figyelmeztetés: ennek a férfinak a mosolya megroggyantja a
térdeket. Ne nézzenek rá, amikor mosolyog, ha nehézgépekkel
dolgoznak.
– Ugye, tudod, hogy Batman első szabálya az, hogy sosem
hozhatod szóba előtte a Batman nevet? – mondja Will.
Lekuporodik, hogy egy magasságban legyen Ty-jal;
tekintetem akaratom ellenére Will izmos hátára
szegeződik. – De látom, hogy te olyan fickó vagy, aki tud
titkot tartani.
Ty lassan rábólint.
– Pompás! – feleli Will, és kissé megpaskolja Ty karját.
Felegyenesedik, és a szemembe néz. – Remek fiad van, Csak
Simán Jackie.
– Köszönöm, Mr. McAlister. – Elégedett mosoly ül ki az
arcomra.
– Elhűl a vacsora – jegyzi meg apám sürgetőleg, pedig az
ételek még javában gőzölögnek a tálakban.
Éppen meg akarom kérdezni, hogy hová üljünk, amikor
Ty a következő pillanatban eldönti a kérdést. Egyenesen a
székéhez tart, majd megpaskolja a mellette lévő üres szék
ülőkéjét. – Anyu, te itt ülsz.
– Ahogy akarod – felelem, és boldogan helyet foglalok.
Csakhogy ez azt jelenti, hogy az asztalfőn ülő Will lesz a
szomszédom.
Ügyelnem kell rá, hogy nehogy összeérjen a lábunk
véletlenül.
A vacsora sokkal kevésbé feszélyezetten telik, mint
vártam. Talán azért, mert apám és Will kellemesen ellazult
a whiskytől, anyám meg én pedig egy egész üveg vörösbort
ittunk meg. Bármelyik legyen is a ludas, az alkohol megtette
hatását.
Addig tart a békesség, míg apám és Will a munkáról nem
kezd beszélni. A vezető animátorral kapcsolatos
problémákat akarják megoldani.
– Muszáj nektek ezt a vacsoraasztal mellett
megtárgyalni? – kérdezi tőlük anyám.
– Nézd csak, drága – mondja apám vontatottan, és az üres
tányérjára mutat, amelyet valósággal tisztára nyalt. – Olyan
szépen ettem, akár egy mintagyerek a napköziben.
– Biztos vagyok benne, hogy Will nem azért jött, hogy
most is a munkáról beszéljetek.
– Hű! – nyög fel apám. – Mi nem igazán szoktunk Will-lel
másról értekezni, mint a munkáról. – Aztán apám rám néz.
– És most már a Hóbortos Fazonok Stúdiónak egy másik
alkalmazottja is itt ül az asztalnál. Mit szólsz ehhez, Jackie?
Mit is kellene most mondanod?
Anyámmal összenézünk, mielőtt hozzászólnék a
kérdéshez. Tisztában vagyok vele, hogy minden szem rám
szegeződik. – Nos, én…
– Ted, hagyd a csudába! – szól közbe Will. – Hagyjuk a
kölyköt pihenni. Még csak egy hete dolgozik. Hadd legyen
nyugis a hétvégéje. És ebben nem sokat segít, hogy a főnöke
is itt van.
 Apám elégedetlen morgással válaszol, majd az anyámra
néz. – Hol a pite?
– Ted nagypapa – mondja hangosan Ty, és ezzel
mindenkit meglep, mert egy szót sem szólt egész idő alatt,
míg vacsoráztunk.
– Igen, fiam? – kérdezi apám, és megigazítja a
szemüvegét.
Apa, nem a szemüvegeddel van a baj, túl sok whiskyt ittál,
gondolom magamban.
– Nagyon kedvelem a dinoszauruszokat. Ugye, te is
tudod?
Apámnak fülig szalad a szája. – Hogyne tudnám. Sőt azt is
hallottam, hogy igazi szakértője vagy a témának.
– Igen – feleli Ty, és közben jobbra-balra ingatja a fejét. –
Ma láttam a tévében a Tudomány Házát, és azt mondták,
hogy vannak dinoszauruszaik. Gondoltam, megkérdezem, el
tudnál-e vinni a kiállításra.
Most hallok először erről. – Mi ez tulajdonképpen? –
kérdezem Ty-t.
– Nem tudom – feleli, és megvonja a vállát, közben a
zöldségeket a tányérja egyik oldalára taszigálja. – Miután
kint voltam Taffynál, néztem a tévét. Diane nagyi
megengedte. És láttam egy hirdetést, amelyben azt
mondták, hogy a Tudomány Háza itt van Vancouverben.
Egy egész kiállításuk van a dinoszauruszokról.
Ó! – Majd én elviszlek, szívem, tudod, hogy benne vagyok
az ilyesmiben – mondom neki, mire megszívja a fogát, és
lehajtja a fejét.
 A fenébe! Ez kimondottan olyan program, ahová nem a
mamájával akar menni – azt szeretné, ha egy férfi kísérné
el. Az apukája. Valaki, aki értékeli a történelem előtti idők
különleges teremtményeit, és ért is hozzájuk.
– Szívesen elvinnélek – mondja apám. – De sok munkám
van a héten.
– És holnap? Holnap szombat van. Akkor nem dolgozol.
Apám felsóhajt, látom, hogy mennyire szenved. Rám
pillant, majd megint Ty-ra néz. – A jövő héten, rendben?
Ezen a hétvégén még rengeteg dolgom van.
Eltűnődöm, vajon igaz-e, amit mond. Apám ötvenhét éves.
Már nem kellene ennyit dolgoznia.
Ty ismét elszontyolodik.
Will megköszörüli a torkát. – Tudom, hogy engem nem
kértél meg, Ty – mondja, és közben összekulcsolja a kezét. –
De én szeretnék elmenni veled.
Mindenki meglepődve néz Willre.
– Tényleg? – kérdezi Ty csendesen. Nem igazán hiszi el,
hogy Batman lelkesedik az ilyesmiért.
És én sem hiszem.
– Nagyon is. Holnap elmegyünk. Csapunk egy görbe
napot. – Will rám kacsint. – Csak Simán Jackie, te is jöhetsz.
– Ó! Nos, nagyon köszönöm. – Meg vagyok hökkenve, hogy
Will így az előtérbe lépett. Van fogalma róla, hogy milyen
veszettül tébolyult dolog lesz ez szombaton? Tudja, hogy
mire vállalkozott: egy kiskölyköt kell magával vonszolnia
egy egész napon át? Nem is szólva rólam. Végül is kit tart
Will kölyöknek?
 – Mami nem szereti a dinoszauruszokat – panaszkodik Ty.
– Valóban? – kérdi Will.
– Ez nem igaz – szólok közbe furcsa mód védekezve,
miközben felnyársalok egy brokkolidarabot a villámra. –
Rajongok értük. Csaknem annyit tudok róluk, mint Ty.
– Tudod, Ty – magyarázza Will Tynak –, amikor annyi idős
voltam, mint te, folyton a Tudomány Házába jártam.
– Apukád vitt el oda?
Cinkelt kérdés. Mindenki feszülten figyel. Will azonban
csupán elmosolyodik.
– Nem. Apám meghalt, amikor még gyerek voltam. Pete
nagybátyámmal mentem. Nagyszerű idők voltak. Azóta
nem jártam ott, de biztos vagyok benne, hogy nagyon
tetszik majd neked.
– Mennyi idős voltál, amikor apukád meghalt? – kérdezi
Ty, akit nagyon érdekel ez a téma. Az igazat megvallva,
magam is kíváncsi vagyok rá, ugyanakkor nem akarom,
hogy Willt kínpadra vonja mindenki előtt.
– Ty, ez magánügy – pirongatom meg a fiamat szelíden.
– Nem, szó sincs róla – pillant rám Will kedvesen. – Nincs
kifogásom ellene. – Ty-ra néz. – Ötéves voltam. Vancouver-
szigeten nőttem fel egy kisvárosban, Tofinóban. Szörfözés
orrvérzésig. Hatalmas hullámok hátán. Csodálatosan vad és
gyönyörű vidék.
– Hogyan halt meg?
– Ty – most már anyám is figyelmezteti Ty-t.
Will azonban állja a sarat. – Balesetben. Anyám nevelt fel.
– Ő még él?
 – Igen – feleli Will. – Az új barátjával egy kempingtábort
vezetnek. Anyám kedveli ezt a munkát. Esetleg
meglátogathatjuk őket valamikor.
Ty szeme elkerekedik. – Elmehetünk kempingezni?
– Fejezd be a vacsorádat, és majd utána megbeszéljük –
mondom neki, és nyomatékosan Willre nézek. Ha ő egész
héten rajtam mulatott, most én lepődöm meg rajta.
A vacsora után megérkezik a desszert is – házi készítésű
cseresznyés lepény –, majd a felnőttek visszavonulnak a
nappaliba, hogy egy kis alkohollal segítsék elő az
emésztésüket. Bár anyám is ragaszkodott hozzá, hogy igyak
velük egy pohárka italt, én nyugovóra akarok térni.
Miután „Jó éjszakát!” kívántam mindenkinek, a hallon
átvágva a lépcső felé indulok, Ty szobájához. Valószínűleg
ott van, és egy dínós könyvet olvasgat, mert miután
elengedtük az asztaltól, nyomban elrohant valahova.
– Jackie – Will mély hangját hallom a hátam mögül.
Megállok, megfordulok, és látom, hogy ott áll a lépcső
tetején.
– Hé! – mondja halkan. – Remélem, nem léptem senkinek
a tyúkszemére. – Megrázom a fejem, és közelebb megyek
hozzá. A hallba alig szűrődik be némi fény, és az arca félig
sötétben van, de erős arccsontja és álla jól kivehető.
Megállok előtte, és kissé hátra kell biccentenem a
fejemet. Vagy harminc centivel magasabb nálam, de most
mintha még magasabbnak tűnne.
Megnyalja az ajkát, tekintetem önkéntelenül a nyelvére
téved. – Megértem, ha azt mondod, hogy nincs jogom
ahhoz, hogy elvigyem Tysont. Csak tudod… annyira
megsajnáltam.
Ó, Istenem!
A szívem hatalmasat dobban!
Pedig még a nagyapja sem érez együtt a saját unokájával,
bár tudom, hogy ez így nem teljesen felel meg az
igazságnak.
– Nincs kifogásom ellene – sikerül végül kinyögnöm pár
szót, a torkom köszörülve. – Köszönöm. Épp csak aggódtam,
hogy talán nem igazán gondoltad át a dolgot. Sok
szívfájdalomban és csalódásban volt része a fiamnak az
utóbbi időben…
– Mindig alaposan megfontolom, amit kimondok – feleli,
és a hangja szinte becsúszik a ruhám alá, és a bőröm
simogatja. – Mindig. Ha eddig még nem vetted volna észre,
hamarosan meg fogsz győződni róla.
Nagyot nyelek. Annyira más érzés együtt lenni vele így,
hogy egyedül vagyunk itt, a hallban, hogy nem visel öltönyt,
hogy nem vesz körül minket az irodai világítás és az a
rengeteg ember a stúdióból. Most valahogy sokkal
idősebbnek néz ki nálam, de… olyan férfias. Erőteljes
jelenléte, és hogy csak rám összpontosít, csaknem lesöpör a
lábamról.
– Nos, hadd köszönjem meg ismét – mondom félszegen. –
Tényleg nem bánod, ha én is veletek tartok?
– Ha te sem bánod, hogy a péntek estét és a szombati
napot a főnököddel töltöd – feleli csintalan mosollyal az
arcán –, nos, akkor kifejezetten ragaszkodom hozzá.
 Főnök.
Ő a főnököd.
Ezt tartsd észben.
És az apád üzlettársa és barátja.
Egyikről se feledkezz meg.
Bólintok. – Nagyszerű. Mikor indulunk?
– Tizenegy óra nincs túl korán nektek?
– Egyáltalán nem – válaszolom.
– Rendben. Akkor tizenegyre idecsattogok, és felveszlek
benneteket, srácok.
Ez valóban megtörténik velem?
Megpaskolja a karomat, még egyszer rám kacsint, amibe
beleremegnek a térdeim. – Akkor holnap találkozunk,
kölyök.
Nézem, ahogy ez a magas, izmos férfi végigballag a
hallon, majd lemegy a lépcsőn.
Aztán nekidőlök a falnak, és megpróbálok lehiggadni.
 NEGYEDIK FEJEZET

WILL

Mi a csudát művelek?
Őszintén szólva, arra kell gondolnom, hogy agyilag
teljesen lementem nullára.
Nem elég, hogy tolakodón és szemtelenül ajánlottam fel,
hogy elviszem Jackie fiát a Tudomány Házába, pedig senki
sem kért rá, de mindezt nagyon durván tettem. Ezzel a
lépésemmel Tedből tökfilkót és hasznavehetetlen
vénember nagyapát csináltam.
Nem tehettem róla. Láttam, hogy mennyire lelombozza
ezt a kisfiút valami, ami könnyen orvosolható lenne. Csak
kissé meg kellett volna löknöm a lábammal Tedet, ám
ehelyett kinyitottam a lepcses számat. És a következő dolog,
amire emlékezni tudok, az volt, hogy elvállaltam, hogy egy
olyan kisfiút cipelek el egy ismeretterjesztő kiállításra, akit
még csak nem is ismerek.
És persze az anyját is elhívtam.
Más szavakkal fogalmazva: az alkalmazottamat.
Az asszisztensemet.
Csak Simán Jackie-t.
Nem. Bármennyire is próbálom, nem tudok
megfeledkezni róla.
 Szerencsére Ted nem fújta fel a dolgot. Sőt, mondhatni,
túl rendes volt. Később kikísért a kocsimhoz – a közeli
mocsárban békák brekegtek hangosan –, és megköszönte,
hogy levettem a válláról ezt a gondot.
– Nem bánod? – kérdeztem tőle.
– „Ahol Will, ott a segítség” – felelte, idézve a közhelyet,
amellyel úton-útfélen megkínálnak. – Tudom, hogy mi a
szándékod.
– Valóban?
– Persze. Azt akarod, hogy Jackie jól érezze magát, és
kedve legyen itt maradni. Egész héten nem voltam itthon,
úgyhogy én ebben nem segíthettem neki. Nagyra
értékelem, amit tettél.
Ám még ha Ted jóváhagyását meg is kaptam, még mindig
nem tudok megnyugodni. Southland lankáin át vezetek, és
közben rá-rápillantok az út mellett álló nagy házakra, a
szélesen elterpeszkedő ingatlanokra és a mellettük álló
istállókra meg a kör alakú lovaglópályákra. A várost övező
gazdaságok szépen ápolt környezetükkel idilli hangulatot
árasztanak.
Jackie jut eszembe, azon tűnődöm, hogyan élhetett
odafenn északon. Itt nőtt fel, ezen a gazdag vidéken, jó
középiskolába járt, sikeres anyja és apja volt, akik a
munkájukkal nevet szereztek maguknak, és a lányuknak
megadtak mindent, amire csak vágyott.
Ám Jackie, akit lassacskán megismerek, egyáltalán nem
látszik olyannak, mint aki ilyen jó körülmények közt nőtt
fel. Bármilyen gyönyörű is, idegennek tűnik ebben a
közegben, a bizonytalanságától, a gondjaitól, az
aggodalmaitól és az idegeskedésétől kezdve az
öltözködéséig. Nem mintha bármi baj lenne azzal, mit vesz
fel – akár egy krumpliszsákot is magára húzhatna, és abban
is olyan lenne a megjelenése, mintha méretre készült ruhát
viselne, ha éppenséggel ezt venné a fejébe –, csupán arról
van szó, hogy olcsó holmikat visel. Biztos vagyok benne,
hogy az anyja, Diane jó párszor felajánlotta neki, hogy
elviszi vásárolni, de Jackie valamilyen oknál fogva
visszautasította az ajánlatát. Az ördögbe is, csaknem mindig
busszal jön az irodába, pedig tudom, hogy Diane
kölcsönadná neki a kocsiját, sőt akár venne is neki egyet.
Jackie makacs természetű nő, meg kell hagyni. És
emellett törtető is, mindenképpen bizonyítani akar
magának. Egész héten, miközben azon agyaltam, hogy
milyen munkát is adjak neki – a munka felosztása nem az
erősségem –, Jackie még több munkát kért tőlem. Részt
akar venni a feladatok megoldásában, meg akarja találni a
helyét – a saját erejéből. A saját jogán akar munkához jutni,
és nem úgy, hogy az apja hozzásegíti valamilyen pozícióhoz.
Befordulok a házuk előtti hosszú, kör alakú
kocsifelhajtóra, amelyet park övez, és meg sem állok a
főbejáratig.
Mielőtt bekopoghatnék, az ajtó már fel is pattan.
– Vigyázz! – kiáltja Jackie, miközben Tyson szélsebesen
kirohan az ajtón, elsöpör mellettem, és a kocsi felé vágtat.
– Nagyon be van sózva! – mondom, miután odafordulok
Jackie-hez.
 A mindenit!
Hihetetlenül gyönyörű, ahogy ott áll előttem. Most nem
irodai ruha van rajta, hanem egy világos, feszes
farmernadrág, amely telt combjának minden domborulatát
kiadja, nemkülönben csípője csábos vonalait. Vörös, hosszú
ujjú, habos anyagból készült blúzt vett fel hozzá, amelynek
kellően mély a kivágása. Haját hátrafésülte, és könnyű
kontyba tűzte; ez a frizura kiemeli az arcát, amelyen egy
szemernyi smink sincs, és őrjítően vonzó a maga
frissességében.
Majd kicsattan az egészségtől. Veszélyesen üde és
bársonyos.
Hagyd abba a bámulást! Fejezd be! Most!
Mondj valamit!
– Remélem, látod, hogy mit tettél – jegyzi meg Jackie
önelégült mosollyal az ajkán, mielőtt még kinyithatnám a
számat. Becsukja az ajtót, és egy lépéssel közelebb jön
hozzám. Meg kellene fordulnom, aztán lesietni a lépcsőn,
de legalább kitérni az útjából, ám meg sem mozdulok.
– Mit tettem?
– Felhergeltél egy dinoszaurusz-őrült gyereket, hogy
elviszed a Tudomány Házába, ráadásul a nagyanyja
agyoncukrozott müzlit adott neki reggelire.
– Ajaj! – mondom a szemöldökömet ráncolva. – Az lesz a
legjobb, ha sürgősen eltüntetem az összes cukorkát a
kocsimból. Na és a zsebemből is.
Füléig szalad a szája. – Cukorkákat tartasz a kocsidban és
a zsebedben? Tudod-e, hogy felelősségteljes emberek tiltják
a gyerekeket az olyan cukros bácsiktól, mint amilyen te is
vagy?
– A cukrokat magamnak tartogatom – felelem neki.
– És talán nekem? – kérdezi.
Jézusom! Most flörtöl velem?
Aztán elmegy mellettem a kocsifelhajtó felé, ahol Tyson
rohangál körbe-körbe, és furcsa hangokat ad ki magából –
minden bizonnyal dínóhangokat.
– Ez a tied? – kérdezi Jackie, a kocsimra mutatva.
– Eltaláltad.
– Nem rossz.
Még hogy nem rossz! Ez egy vadonatúj Mercedes.
Sötétszürkében.
– Akkor vettem, amikor visszaköltöztem ide – mondom
neki. – Új autó szaga van.
– A kutyák ellenére?
– Az igazat megvallva, van egy különleges takaróm, amit
beteszek, ha négylábú barátaim velem utaznak a kocsiban.
Odavannak érte. De most kivettem Tyson kedvéért.
– Milyen gondos vagy!
– Elöl akarok ülni! – mondja Ty.
– Szó sem lehet róla! – csattan fel Jackie. – Te is tudod,
hogy a gyerekeknek hátra kell ülniük. Ezt írja elő a
közlekedési szabályzat. – Bekukkant a kocsi hátuljába. –
Talán jobb lenne, ha hoznám a gyerekülést, de tudom, hogy
utálja.
– Ó, mami! – sikoltja Ty, és látnivaló, hogy szégyelli magát.
– Nem akarom!
 – Figyelj, Ty! – mondom neki. – Mi lenne, ha én ülnék a
gyerekülésbe, és te vezetnél? Mindig ki akartam próbálni,
olyan átkozottul menő.
– Mit művelsz? – sziszegi Jackie.
Rávigyorgok. – Az igazat megvallva, fogalmam sincs.
– Nem tudok vezetni – feleli Ty, és úgy néz rám, mintha
totál idióta lennék. – Még csak hétéves vagyok.
– Még hogy nem tudsz! A mamád azt mondta, hogy van
jogosítványod.
Rémülten néz Jackie-re. Bele kell harapnom az ajkamba,
hogy ne nevessem el magam.
– Miért mondtad ezt neki? – szegezi a kérdést az anyjának
Ty.
Az anyja méltatlankodva forgatja a szemét. – Rögtön
jövök vissza – mondja, és visszaszalad a házba. Mohón
nézek utána: a feneke hihetetlenül vonzó látványt nyújt.
Aztán élek az alkalommal, és Diane ablakára pillantok:
látom, hogy engem néz.
Intek neki, és úgy teszek, mintha nem bámultam volna
nyálcsorgatva a lánya ülepét, majd haladéktalanul
odafordulok Ty-hoz, hogy beszéljek vele.
– Sajnálom, Ty – szabadkozom. – Fogalmam sincs, hogyan
jutott eszembe ez az ötlet. Valahogy olyan idősnek látszol.
Rosszallóan néz rám. – Te vagy öreg.
– Öregebb, mint a Parasaurolophus?
– Mit tudsz te egyáltalán a Parasaurolophusról? – Úgy
kérdezi, mintha épp az imént varázsoltam volna ide az
udvarra egy példányát ennek az őslénynek.
 – Azt tudom, hogy ők a kedvenceim. Ne feledd, hogy én
felügyelem a dinoszauruszos filmek gyártását, amiket te
annyira szeretsz.
– Ted nagyapának is ez a dolga, de nekem nem sokat
mesél róla.
– Mert Ted nagyapa egy unalmas fráter, kölyök – felelem.
Ted meg fog ölni ezért.
– Végre megtaláltam. Sajnálom – szabadkozik Jackie,
miután kihozta a plüss gyerekülést. Kissé zaklatottnak
látszik.
– Semmi gond.
– Batman azt mondja, hogy Ted nagypapa unalmas – adja
le a drótot Ty az anyjának. – És ismeri a Parasaurolophust is.
Jackie igyekszik aggódó képet vágni, de mosoly suhan át
az arcán. – Engem cseppet sem lepnek meg ezek a dolgok.
Végül is ő Batman.
Nem sokkal ezután Ty vonakodva beül a gyerekülésbe,
aztán elindulunk a belváros felé.
Először azt gondolom, hogy Jackie és én alig váltunk majd
pár szót, és az utunk feszélyezett hangulatú lesz, ám Ty-nak
egész idő alatt be nem áll a szája. Gondolom, azzal, hogy
eldicsekedtem neki, tudok egyet s mást a
dinoszauruszokról, megnyitotta a gátakat, és úgy érzi,
rokon lélekre talált, végre van kivel beszélgetnie.
És csak úgy folyik belőle a szó. Mire odaérünk a
Tudomány Házának ezüst gömbkupolás épülete elé
(amelyet most egyébként Telus World of Science-nek
hívnak, de nosztalgiából mindenki a régi nevén nevezi),
Tyson körülbelül ötször végigment a kedvenc
dinoszauruszainak a listáján. És sok van belőlük. De a
Parasaurolophus, az én király dínóm, nincs közöttük.
Őszintén szólva, nekem már elegem van a
dinoszauruszokból, pedig még csak a nap elején tartunk.
Az egész épület egy gömbben helyezkedik el; olyan,
mintha kisebb változata lenne az epcoti gömbkupolának, a
„labdá”-nak. Igazi bolondokháza, ami odabent fogad
minket. Mindenütt gyerekek rohangálnak. Ty hirtelen
szégyellős fiúcskává változik, és Jackie kezét szorongatja,
miközben keresztülmegyünk a kiállításon – de csak addig,
míg oda nem érünk a dínókhoz. A kiállítás felét
életnagyságú dinoszauruszmásolatok teszik ki, amelyek
nyomasztóan életszerűek, míg a terület másik felén
interaktív játszóházat alakítottak ki, tele mindenféle
csodabogár játékkal.
Ty azonnal berohan a játszóházba, és egyik játéktól a
másikig fut, mi pedig Jackie-vel megállunk az egyik
Stegosaurus farkánál, és őt figyeljük.
– Ismét szeretném megköszönni… – mondja, ezúttal kissé
félénken és szégyenkezve.
– Szóra sem érdemes. Remélem, Ty jól érzi magát. – A
farmerom zsebébe süllyesztem a kezem, kissé félszegnek
érzem magam, mintha attól félnék, hogy valami rosszat
mondok, de fogalmam se lenne róla, mi az, ami nem illik a
képbe.
Persze nagyon is tudom. Bármit is mondok, bolondot
csinálok magamból. Viszont én Jackie főnöke vagyok, így
némi titokzatosság övez, és hasznomra válik, ha ez így is
marad.
– Nem is érezhetné magát jobban – feleli Jackie, és egy
pillanatra a szemembe néz. – Már korán reggel kiugrott az
ágyból, annyira izgatott volt. Régóta nem láttam ilyennek.
– Örülök, hogy segíthettem. Mikor kezdődik a tanítás?
– Hétfőn. Emlékszel? Említettem, hogy munka előtt
viszem iskolába. Aggódom Ty miatt. Bárcsak ne most
kellene új iskolába mennie, amikor ilyen közel van az
iskolaév vége! De nem akartam, hogy évet veszítsen.
– Okos kisfiúnak tűnik.
– Az is. Nagyon. Csak szegyellős. Láttad. Nehezen
barátkozik. Inkább afféle visszahúzódó alkat. És ebben
megint én vagyok a ludas; úgy gondolom, rám ütött.
Nem tudom levenni a tekintetemet az arcáról, a
mozdulatairól és biccentéseiről, miközben a fiát figyeli.
Mintha valami egy pillanatra szét akarná feszíteni a
mellkasomat. Egy veszélyes érzés. És mégsem tudok
elfordulni.
Megköszörülöm a torkomat. – Voltak barátai Fort St.
Johnban?
– Egy barátja volt – feleli Jackie halkan, és még mindig
kerüli a tekintetemet. Annál jobb, legalább zavartalanul
bámulhatom. – Simonnak hívták. A szomszédban lakott. Az
anyja, Kim mindkettőjükre vigyázott – szinte mindig. Simon
idősebb volt Ty-nál, tanulási nehézségei voltak, de ez Tysont
nem érdekelte. Nem hiszem, hogy sokat beszéltek
egymással, de jól elvoltak együtt. Szerettek együtt lenni.
 – Más módon kommunikáltak, igaz? Nem beszéddel.
– Valami olyasmi, gondolom.
Végre rám néz, de csak egy pillanatra, majd újra a fiát
figyeli. – Azt hittem, elolvastad az életrajzomat. Nem
mintha túl sok minden lenne benne.
– Ted említette, hogy két munkád is volt.
– Igen, persze. Valakinek csak kellett dolgozni.
– És mi van a volt férjeddel?
Nyel egyet. – Jó állása volt. Legalábbis pár évig. Ezért
költöztünk északra, tudod. Az olaj- és gáziparban rengeteg
pénz van. De ennél több nincs benne. Én nem költöztem
volna oda, hidd el nekem, de Jeff azzal hitegetett, hogy egy
család leszünk, nekem nem kell dolgoznom, és ő majd
gondoskodik rólunk. De aztán Jeff elveszítette az állását…
és soha nem tudta összeszedni magát. Nekem kellett
Tysonnak gondját viselnem. Néha Jeff ott aludt a
házunkban, nos, pontosabban csak egy lakókocsink volt.
Néha viszont színét sem láttam. Adtam neki enni, amikor
rendesen viselkedett. Folyton ígérgette, hogy szerez
munkát. Később aztán kiderült, hogy ő ezen mit értett…
A fenébe! Ez tényleg túl sok gond egy lánynak az ő
korában. – Ne haragudj, hogy megkérdezem, de Ted, vagyis
a szüleid miért nem segítettek neked?
– Megpróbálták – feleli. – Akartak segíteni, és
természetesen segítettek is. De nagyon összevesztünk,
amikor elköltöztem. Azt mondták, hogy nem gondoltam át
alaposan a dolgot, és hogy hibát vétek. És persze igazuk
volt. És aztán Jeff azt követelte, hogy szakítsam meg velük a
kapcsolatot. – Megnyalja az ajkát. Most annyira kicsinek
tűnik mellettem. – Természetesen olykor gondoltam rá,
hogy megkeresem őket. De nem akartam… hogy azt
higgyék, csak ki akarom használni őket. Tudod, hogy csak
azért beszélek velük, mert pénzt akarok kérni tőlük. És
persze ha Jeff megtudta volna, bajba kerülök. De
megoldottam. Egyedül. Ty-nak megadtam mindent, ami
tőlem telt.
– Remekül helyt álltál – mondom neki. – Jackie, van egy
okos fiad, aki különleges és egészséges, és ezt mind te
hoztad össze.
Elfordul, és felszegi az állát. – Nem vagyok biztos benne,
hogy… megengedhetem magamnak, hogy ilyen érzelgős
legyek előtted.
– Hoppá! Miért?
– Mert a főnököm vagy.
– És mit mondtam neked az első munkanapodon? Minél
jobban megismerjük egymást, annál jobb. És mit mondtál
még akkor? Megesküdtünk, hogy barátok vagyunk. Nem
emlékszel? És mint a barátod, kötelességem megmondani
neked, hogy átkozottul remek munkát végeztél. – Még
mindig nem néz rám. – Nagyon is rendjén való, ha besöpröd
érte a dicséretet, Jackie. És az is helyes, ha büszke vagy
magadra.
Úgy tűnik, még mindig nem sikerült meggyőznöm.
– Hé, néha az élet csavart labdát dob nekünk. Nem úgy
mennek a dolgok, ahogyan elterveztük. Azonban csak az
számít, hogy hogyan kezeljük a helyzetet, és hogy milyen
emberré válunk közben. Te is itt tartasz most, végig kell
járnod a magad útját. Semmi értelme azokon a dolgokon
rágódni, amelyeken nem tudsz változtatni. Higgy nekem!
Ha túl sokat töprengsz azon, hogy hogyan lehetett volna,
meg hogy hogyan kellett volna, akkor megrekedsz a
múltban.
– És mi a helyzet veled? – kérdi Jackie kisvártatva.
– Hogy érted?
– Mondj valamit magadról.
Összecsücsörítem az ajkam. – Mit akarsz tudni?
Rám pillant, az arcomat fürkészi egy pillanatig. – Nagyon
jól kijössz Ty-jal. Sosem voltak gyermekeid? Sosem akartál
gyereket?
Igyekszem megőrizni a nyugalmamat: nem akarom, hogy
bármi is látsszon az arcomon. Sikerült eltalálnia a fájó
pontomat. – Nem, sosem voltak gyermekeim. Ez… kissé
bonyolult kérdés.
– Hogy érted?
Kifújom az orromon a levegőt, elfordítom a fejem, és a
távolban az árnyékszobát nézem, azt a helyet, ahol egy
kamera rávetíti és rögzíti az árnyékunkat a falon.
Emlékszem erre a helyre még a gyerekkoromból.
– Hé, nem emlékszel rá, hogy te is jártál itt, amikor
gyerek voltál? – szegezem neki a kérdést hirtelen.
– Hol? Mire gondolsz?
Gondolkodás nélkül megragadom a kezét, odaviszem Ty-
hoz, aki épp valamilyen dínókkal kapcsolatos kvízjátékban
vesz részt. – Hé, Ty-Rex, gyere ide! – felé nyújtom a kezem.
 Némi gyanakvással néz rám, míg az anyja bátorítóan nem
bólint.
Most nincs időm azon örvendezni, milyen jó érzés, hogy
Jackie kicsiny, puha keze az enyémbe simul. Megfogom Ty
kezét is, és az árnyékszoba felé vezetem őket.
– Mi ez? – kérdezi Ty.
– Majd meglátod – felelem, miközben belépünk egy
hosszúkás terembe, majd megállunk egy egyszerű, fehér fal
előtt, szembefordulva vele, egy csapat gyerek mellett.
Felemelem mindkét karom, és az övékét is a levegőbe
rántom, majd kitartom a pózt.
– Mit csinálsz? – kérdi Ty.
– Várj egy kicsit – válaszolom. – Tíz másodpercen belül
fények villannak fel a hátunk mögött, és foglyul ejtik az
árnyékunkat a falon.
– Foglyul ejtik az árnyékunkat? – Ty ijedtnek tűnik. – Még
erősebben szorítom a kezét. És valahogy Jackie-ét is.
– Biztonságban leszel. Készülj fel!
Erős fehér fény villan fel a hátunk mögött, és pont úgy,
ahogyan az emlékeimben él, a fal zölden izzik fel, rajta
hármunk rögzített, szinte „odafagyott” árnyékával.
– Hűha! – kiált fel Ty, és odarohan a falhoz, az ujját
végigfuttatja az árnyéka körvonalán. – Ott van a falon az
árnyékom. – Felénk fordul. – Visszakaphatom?
Kuncogni kezdek. – Visszakapod, ha majd eltűnik. Figyeld!
Lassan az árnyék és körülötte a zöld izzás halványulni
kezd, majd teljesen kifehéredik, mintha semmi sem történt
volna.
 Ekkor veszem észre, hogy még mindig fogom Jackie
kezét.
– Sajnálom – szabadkozom, és elengedem a kezét.
– Semmi baj – feleli szokatlanul vékonyka hangon. – Már
régóta nem történt velem ilyen. Vagyis ez. Ez az árnyék
dolog.
– Még egyszer kipróbálom. Most velociraptor leszek –
mondja Ty lelkesen.
– Életre keltettél egy szörnyet – mormolja az orra alatt
Jackie, miközben kimegyünk az árnyékszobából, és
figyeljük, amint Tyson minden tőle telhetőt elkövet, hogy
hűen utánozza a velociraptor mozgását.
– Ki tudja, milyen fényes jövő vár rá a Los Angeles-i
Vizuális Effekt Stúdióban mint stop-motion színész. Itt van
például Andy Serkis, akit folyamatosan ellátnak munkával.
– Ez az álma. Hogy a színlelésből éljen meg. – Majd
pillanatnyi hallgatás után megjegyzi: – Még az adósom
vagy.
– Mivel kapcsolatban?
– A válasszal a kérdésemre.
Tehát az árnyékszoba nem terelte el a figyelmét.
Felsóhajtok. – Rendben. Azt kérdezted, akartam-e
gyereket. Remek! Helyben vagyunk. És mivel azt mondtam,
legyünk nyitottak egymással, nyilvánvaló, hogy nem
térhetek el a saját rossz dumámtól. – Némi hallgatás után
így folytatom. – Nem hiszem, hogy akartam volna
gyerekeket. Sasha pedig határozottan elutasította. Ő sosem
tétovázott, pontosan tudta, mit akar. Így aztán vasectomiát
csináltattam.
– Ó! Nos, ez mindennapos dolog.
– Így van. Csakhogy terhes lett.
– Nem sikerült a műtét?
Jelentőségteljesen ránézek. – Sikerült.
Mikor rádöbben az igazságra, résnyire húzott szemmel
néz rám. – Ó! – mondja, és a mellkasára teszi a kezét. – Szar
ügy.
– Az. Szar ügy. Megcsalt, és bekapta a legyet. De tovább is
van még: a legnagyobb meglepetés az, hogy meg akarta
tartani annak a férfinak a gyermekét. Tőlem viszont nem
akart gyereket.
Összehúzza a szemöldökét, miközben a megfelelő
válaszon töri a fejét.
– Már nem érdekes – mondom gyorsan. – Kitoltak velem.
Megtörtént. Vége. Túl vagyok rajta!
– Nem tudom elhinni! Mekkora szajha!
Ez a megjegyzés felbosszant. – Nem volt szajha. Ne érts
félre, valóban szemétség volt tőle, hogy ezt tette velem. Úgy
értem, tényleg gennyes dolog volt. De amikor ezt a
tányéromra dobta, akkor már tizenöt éve házasok voltunk.
De azt tudom, hogy nem akart megbántani. Épp csak…
nemtörődöm volt. És önző. Meg rémült.
– És szajha – teszi hozzá Jackie. – Sajnálom, vagyis nem.
Nem kellett volna félrelépnie.
Megvonom a vállamat. – Igen. Megtette. Sok mindent
nem kellett volna megtennie. Csakhogy már nem szeretett.
Az igazat megvallva, tudtam, hogy ez be fog következni.
Már én sem voltam szerelmes belé. De ostobán azt hittem,
hogy meg tudjuk oldani a problémánkat. Hogy megtaláljuk
a visszavezető utat. Te is ismered a romantikus mesét arról,
hogy végig kell menni a házasság rögös útján, ha meg
akarjuk menteni. Ő azonban… a könnyebbik utat
választotta. Félrekúrt. Nincs ebben semmi új.
– Nem egészen úgy van, mert te épp most költöztél ide.
– Valóban. Azt hittem, hogy sikerül rendbe hoznom a
házasságunkat, ha kitartok mellette, és ha ott maradok az
irodában. Nem így történt. A helyzet az, hogy Sasha kért
meg, hogy menjek el.
– Valóban? – kérdezi hitetlenkedve Jackie. – Miért? Neki
kellett volna elköltöznie, hiszen ő szúrta el. Nem volt
semmilyen hatással rá?
Elmosolyodom kissé azon, hogy mennyire lázba hozta ez
a téma. – Megpróbáltam bebizonyítani, hogy akármennyire
kiszúr velem, nem adom fel az állásomat, és az életemnek a
munkával kapcsolatos részét nem befolyásolhatja. Így aztán
tovább maradtam abban az irodában, mint kellett volna.
Teljesen kiborult tőle. A válásunk nagyon elhúzódott az
üzlet miatt, úgyhogy amikor felajánlotta nekem azt a lakást,
amit itt vettünk korábban, elfogadtam. – A fejemet
csóválom, mert néha még most sem tudom elhinni, min
mentem keresztül. – Ha nem húzok el, mindkettőnk életét
pokollá tettem volna. Nem akartam rosszfiú lenni. Úgy
értem, több mint egy évig álltam a sarat, együtt dolgoztunk,
mert bizonyítani akartam, de az ember tudja, hogy mikor
kell abbahagyni.
 – Hú! – mondja szelíden, a tekintete tele van
együttérzéssel. – Sajnálom. Fogalmam sem volt róla.
– Jó érzés tudni, hogy nem pletykálnak rólam az
irodában. Egyébként igen, ez az egyik alapszabály.
– Hűha! – mondja elképedve, és egy másodpercre
beleharap az ajkába. – Ha sejtettem volna, hogy mit kellett
kiállnod, keményebben dolgoztam volna a héten.
– Kölyök, éppen elég keményen dolgoztál. És még a
hétvégédet is a főnököddel töltöd. Hogyan tudnál erre
rátenni még egy lapáttal?
– Akár hiszed, akár nem, sokkal jobban alakult a
hétvégém, mint ahogy elterveztem. Csak otthon üldögéltem
volna. A jelenlegi otthonomat nem igazán érzem az
otthonomnak. Istenemre, eléggé keserves visszaköltözni a
szülőkhöz. Igazán nagyon rendesek, de… akkor is nehéz.
Feszült. Kínos.
Bólintok. – Hét év különélés hosszú idő. Biztos vagyok
benne, hogy hamarosan megint magadra találsz. És majd
rendeződik az életed.
– Csakhogy már nem vagyok tizennyolc éves kislány. De
még csak nem is hasonlítok az akkori önmagamra. Fekete
bárány voltam. Egy problémahalmaz. És úgy gondolom,
hogy még most is az vagyok. Alig várom, hogy anyagilag egy
kicsit összeszedjem magamat, és elköltözzem a szüleimtől a
saját otthonomba. Csakhogy itt a városban olyan magasak a
bérleti díjak, hogy fogalmam sincs, mikorra tudom ezt
összehozni.
– Egyszerre mindig csak egy lépést szabad tenni előre. Én
is így csinálom.
– Márpedig te tudod, mit csinálsz. Legalábbis nekem úgy
tűnik.
– Vagy csak sikerült meggyőznöm téged róla.
Ekkor Tyson kiszalad az árnyékszobából, és odafut
hozzánk. – Láttátok az összes árnyékot, amiket csináltam?
Figyeltétek? Bum, bum, bum! Mindet elkaptam, de aztán
elengedtem őket.
– Ez nagyszerű, Ty – mondja Jackie. – Mit szólnál, ha
megebédelnénk?
– Nem! – kiáltja a kisfiú nevetve, és egy pillanat múlva
már rohan is vissza a dínókhoz, és végigsimítja a hatalmas
másolatokat a kezével. Pedig ott áll a figyelmeztetés a
táblán, hogy ez tilos.
– Ó, Jézusom! – mormolja az orra alatt Jackie, majd
bocsánatkérőn rám pillant, és odarohan a fiához. – Tyson
Phillips, ne nyúlj a dínókhoz!
Nézem, ahogy helyre teszi a fiát, és nem állom meg
mosolygás nélkül. Valami mélyen bennem – talán még a
bennem élő barlanglakó elődöm – azt sugallja, hogy
vigyázzak rájuk. Gondoskodjam róluk. Védjem meg őket.
Ilyet még sosem éreztem.
Ám tudom, hogy nem okos ilyen érzéseket dédelgetni. A
mi helyzetünkben semmiképp. Jackie Ted lánya, az
alkalmazottam, és tizenhat évvel fiatalabb nálam.
Csatlakozom Jackie-hez és Ty-hoz.
Megebédelünk egy gyorsétteremben.
Sétálunk egy keveset a False Creek öböl partján, és
nézzük a vízitaxikat és a sirályokat. Aztán elered az eső.
Végül hazaviszem őket.
Ismét egyedül vagyok. És a magány íze keserédes.
 ÖTÖDIK FEJEZET

JACKIE

Hétfő reggel van.

Esik az eső. Jobban mondva, ömlik.
Ráadásul hideg is van.
Semmire sem vágyom jobban, mint hogy ágyban
maradhassak, befészkelve magam a meleg takarók közé.
Amikor megszólal az ébresztőóra, a legszívesebben a
falhoz csapnám.
Sosem rajongtam a hétfőkért.
Gondolom, ezzel nem árulok el titkot.
Aki azt állítja, hogy szereti a hétfőket, óriásit lódít.
Ám ez a hétfő nem akármilyen hétfő: ezen a napon veszi
kezdetét a második hetem az új munkahelyemen. És ezen a
napon megy Ty újra iskolába. Így aztán, akár szeretem a
hétfőket, akár nem, kikászálódom az ágyból, hogy
szembenézzek a nap kihívásaival.
Ty ma nyűgösebb az átlagosnál. Mindig is anyuci kicsi fia
volt, és nem csoda, ha az utóbbi időben még jobban
ragaszkodik hozzám. Szerencsére a múlt héten
megbeszéltem Will-lel, hogy egy órával később érek be a
munkahelyemre, mert én kísérem el a fiamat az új
iskolájába a szünet utáni első napon. Eredetileg úgy volt,
hogy az anyám viszi el, de Ty most valósággal csüng rajtam,
és nagyon érzékeny is, és tudom, hogy szüksége van a
támogatásomra a suliban.
Nem tehetek róla, de úgy érzem, hogy ennek van némi
köze ahhoz, hogy előző nap elmentünk a Tudomány
Házába. Ty mindig is szégyenlős, félénk gyerek volt,
különösen felnőttek társaságában, de ezen a szombaton azt
láttam, hogy megnyílik Willnek. Nem mintha túlzottan meg
lennék lepődve – Willnek megvan az a tulajdonsága, hogy
könnyen teremt kapcsolatot az emberekkel –, de szinte
sokkoló volt ezt a saját szememmel látnom.
Egyértelmű, hogy Ty-nak hiányzik egy apafigura, és
égetően nagy szüksége lenne rá. Abban reménykedtem,
hogy majd az apám bedobja magát ezen a téren, de
egyáltalán nem hibáztatom őt, amiért így alakult. Nagyon
elfoglalt. Meggyőződtem róla a saját szememmel most,
hogy ott dolgozom a cégénél. Tudom, hogy mennyi
mindennel kell foglalkoznia, ráadásul Ty és az apám között
még nem alakult ki igazi kapcsolat. Majd ez is meglesz,
kétség sem fér hozzá. Az apám nehéz természetű ember, de
tudom, hogy Ty a szeme fénye.
Csakhogy miután együtt voltunk Will-lel a dínókiállításon,
Ty rádöbbent, milyen nagy szüksége van arra, hogy egy
férfi is legyen mellette. Ó, a pokolba! Nekem is megfordult
a fejemben, milyen csodálatos lenne ez a számomra is.
Csakhogy azok után, amiken keresztülmentem, be kell
látnom, hogy nem állok még készen rá, és hogy ennek még
a gondolatát is ki kell űzni a fejemből. Kedvelem Willt mint
embert és mint a főnökömet is, és igen, ráadásul még
őrjítően vonzó férfi is. De tudom, hogy csak a sorsot hívnám
ki magam ellen, ha bármilyen módon kötődnék hozzá. A
szombati kirándulás csak kedves figyelmesség volt tőle,
amit én igen nagyra értékelek.
Öltözködés közben nem lepődöm meg, hogy a ruháim a
mosást követően korántsem mutatnak olyan pompásan,
mint amikor megvettem őket az üzletben. Pedig ezért a
szoknyáért 20 dollárt pengettem ki. Fekete blézert, fehér
inget viselek, és ismét a szürke szoknya van rajtam. A
hajamat kontyba fésülöm. Felteszek egy kevés sminket, és
megállapítom, hogy elég jól nézek ki. Emellett túl vagyok az
első hetemen is a melóhelyen. És már nincs gombóc a
gyomromban az idegességtől. Jól alakulnak a dolgok.
Még ha könnyebb is az életem, ami a munkát illeti, Ty
összetöri a szívem. Szegény gyerek sírva száll be anyám
terepjárójának hátsó ülésére, hogy elvigyük az iskolába,
ami mindössze egy tízperces útra van kocsival.
Gyerekkoromban én is ebbe az általános iskolába jártam.
Anyámmal próbáljuk jobb kedvre deríteni, és
felelevenítjük azokat a történeteket, amelyekre
diákkoromból emlékszünk. A régi sulim most teljesen
másképp néz ki, nagyobb és hibátlan állapotban van.
Szerencsére remekül sikerül a találkozásunk az iskola
igazgatójával, aki egy joviális, kedves férfi, egyáltalán nem
olyan, mint amilyenek az igazgatók voltak az én időmben,
akik állandóan kapatosnak tűntek. Az igazgató személyesen
kíséri be Ty-t az osztálytermébe. Búcsút intek neki, és
megígérem, hogy miután nagyi hazahozta, találkozunk.
– Itt az ideje, hogy szerezzünk neked egy kocsit – mondja
anyám, miközben a belváros felé hajtunk. Ragaszkodom
hozzá, hogy busszal megyek, de az anyám ritkán fogad el
nemleges választ.
– Majd akkor veszek magamnak, amikor lesz rá pénzem –
válaszolom.
– Jackie! Kérlek! – mondja anyám olyan hangon, hogy rá
kell néznem. Összehúzza a szemöldökét, ráncok jelennek
meg körülötte, amelyeket még a botoxkezelés sem tudott
eltüntetni. – Drágám, meg kell engedned, hogy
gondoskodjunk rólad. Nagyon derekasan helyt álltál ott fent
északon, de most itt vagy, mi pedig a szüleid vagyunk. El
akarunk kényeztetni. És Ty-t is. Kérlek, ne ellenkezz.
– Már éppen eleget segítettetek azzal, hogy állást
szereztetek nekem – felelem. – Pedig tudom, hogy Willnek
nincs is szüksége asszisztensre.
– Nagyon is szüksége van rá – mondja anyám. – Will épp
olyan makacs, mint amilyen te vagy. Megvolt Los
Angelesben a maga munkamódszere, amelyet ő dolgozott
ki, persze Sasha segítségével. De azoknak az időknek már
vége. Most itt van fent északon, és új dolgokkal kell
foglalkoznia egy másik városban és egy másik irodában. Te
nagy segítség vagy a számára, még akkor is, ha ezt még
nem ismeri fel. – Anyám rám néz. – Csak egy kis kocsit
vennénk, egy olcsó kis háromajtósat. Lízingelek egyet, és te
majd átveszed, amikor elég pénzed lesz.
– Meglátjuk – felelem.
 – És mit szólnál ahhoz, ha felfrissítenénk a ruhatáradat, a
frizurádat és a sminkedet?
– Mama!
– Tudod, így is gyönyörű vagy, de az ilyesmi önbizalmat
ad az embernek.
Keresztbe teszem a karomat, és nézem, amint az eső
végigfolyik az ablakon. – Éppen elég önbizalmam van.
– Egy nap majd találkozol egy férfival.
– Ó, Istenem! Hanyagolhatnánk ezt a témát?
– Rendben. De…
– Csak semmi de! Egyáltalán semmi!
Az út hátralévő részében csendben ülünk egymás mellett,
de amikor kitesz a munkahelyem előtt, odahajolok hozzá, és
megölelem – ezzel nem kis meglepetést okozok
mindkettőnknek.
Amikor belépek az irodába, Tiffany helyén valaki mást
találok a recepciós pultnál – gondolom, csak helyettesíti a
kedves recepciós lányt.
– Hol van Tiffany? – kérdezem a kolléganőmet.
– Ó, mindenki a megbeszélésen van. A tanácsteremben.
A fenébe! Fogalmam sem volt róla, hogy ha elkésem,
akkor kimaradok a dolgok sűrűjéből. Persze kérdés, hogy
engem egyáltalán bevontak volna-e ebbe a megbeszélésbe,
hogy rögtön az elején kezdjük.
Benézek az irodába. Félig üres. A tanácsteremben a
redőnyök fel vannak húzva, és látom, hogy az emberek egy
sorban ülnek odabent, egymás mellett.
– Minden hétfő reggel értekezletet tartanak – mondja az
ideiglenes recepciós.
– Nem tudod, hogy vajon nekem is be kell mennem?
Megvonja a vállát.
Remek! Odamegyek az asztalomhoz, leteszem a táskámat,
ide-oda téblábolok, mert sejtésem sincs, mit tegyek. Senki
nincs a szobájában, ami azt jelenti, hogy csaknem mindenki
bent van az értekezleten. Nekem viszont lövésem sincs,
odamenjek-e a tanácsterem ajtajához, és bekopogjak-e
rajta, félbeszakítva a megbeszélést, vagy pedig maradjak a
fenekemen. Ha ugyanis nem akarják, hogy én is ott legyek,
én pedig bemegyek, az módfelett kényelmetlen lenne.
Úgy döntök, hogy maradok, ahol vagyok. Rendezgetni
kezdem a dolgaimat az asztalon. Átnézem az e-mailjeimet.
Megnyitom az egyiket, amelyet Will küldött ezen a
reggelen. Vagy két perce.
Will írja:

Ott ülsz már az íróasztalodnál?

Mosolygok magamban, majd a tanácsteremre nézek: az

ajtó még mindig csukva van.
Visszaírok neki:

Most értem be. Nem tudtam, hogy ma értekezlet

van. Be kell mennem?

Lenyomom a küldés gombot, és várok, közben a

tanácstermet figyelem. Pár perc elteltével megérkezik a
válasz.
 Ó, az ördögbe is, nem! Maradj ott, ahol vagy. Kíméld
meg magad ettől. Ezek az értekezletek csak
időpocsékolásnak számítanak. Mindössze annyit
tudtam meg, hogy Bob Cantu úgy bűzlik, akár a kék
sajt, és hogy a dinoszauruszok nem elég szexik.

Halkan felnevetek, és már küldöm is a válaszomat:

Jó mulatságnak tűnik. Akarod, hogy odamenjek, és

megmentselek?

Az igazat megvallva nem tudom, hogy nem találja-e majd

ezt egy kissé tolakodónak. Úgy értem, lehet, hogy nem
akarja, hogy megmentsék, és nincs is szüksége rá.
De már válaszol is:

Igen! Három perc múlva. Kopogj be az ajtón, és

mondd, hogy vészhelyzet van. Találj ki valamit.
Négyszemközt akarok beszélni veled.

Vigyorogva gépelem be:

Rendben.

Felállok, körülnézek, aztán lassan elmegyek a

kempingasztalok mellett, és amikor a tanácsteremhez érek,
megállok az ajtó előtt, várok egy kicsit, míg úgy gondolom,
hogy letelt a három perc.
Bekopogok, kinyitom az ajtót, és bedugom a fejem a
terembe.
 Tiffany, Alyssa, Patty, apám, Casey, a kommunikációs
igazgató, Bob Cantu, aki úgy bűzlik, akár a sajt és még pár
ember, no meg Will egy nagy asztal körül ülnek, és
érdeklődéssel tekintenek rám.
Will már eltüntette a telefonját, és igyekszik megőrizni a
komolyságát.
– Jackie – mondja apám. – Kedves tőled, hogy benéztél.
Gyere, ülje le, mi majd ellátunk itt téged a legfrissebb
információkkal.
Milyen szívélyes fogadtatás.
– Én… Nekem beszélnem kell Will-lel. Négyszemközt.
Ugyanis… vészhelyzet van.
Eddig remek, Jackie.
– Miféle vészhelyzet? – tudakolja apám.
– Az utazásával kapcsolatban vannak gondok. Helyet
foglaltam neki az egyik repülőre, és azt hiszem, elszúrtam
valamit, mert Will szerepel a légitársaság tiltólistáján mint
terrorista. – Mindenkinek eláll a lélegzete, rémülten
bámulnak. Túl messzire mentem. Mosolygok, akár a
vadalma. – Azt mondták, hogy megoldódik a dolog, ha
beszélhetnek vele.
Will feláll, látszik rajta, hogy kínosan érzi magát. – Nos,
jobb, ha ezt mielőbb elintézem.
Lesújtó pillantást vet rám, miközben elmegy mellettem,
majd becsukja az ajtót.
Amikor már mindketten bent vagyunk az irodájában, azt
mondja: – Nem tudtál valami jobbat kitalálni? Puszta
jóindulatból körözött terroristát csináltál belőlem?
 Megvonom a vállamat, feltartott tenyérrel. – Nem tudom.
Mindenki engem bámult. Mégis milyen vészhelyzetet
szerettél volna?
Leül az íróasztala mögé, és felhajtja hófehér ingujját,
amely alól előbukkan napbarnított bőre. – Csak annyit
kellett volna mondanod, hogy fontos telefonhívásom van.
– De aztán ott ragadhattam volna az értekezleten.
– Vagyis mindenki a saját bőrét menti, igaz, kölyök?
– Pontosan, Mr. McAlister.
– Még ez után a hétvége után is csak ennyi vagyok neked?
Mr. McAlister? – jegyzi meg évődve.
– Még ez után a hétvége után is kölyöknek nevezel –
emlékeztetem.
Ekkor észreveszem, hogy az asztal sarkán heverő
vázlatfüzetből kilóg egy faszénceruza. – Megint rajzolsz? –
kérdezem tőle, bár az igazat megvallva, nem tudom,
abbahagyta-e valaha. Korábban említette, hogy voltak
bizonyos elképzelései az animációval kapcsolatban, és arra
gondoltam, hogy amikor belépett a céghez, félretette őket.
Rápillant a vázlatfüzetre, és összefonja az ujjait maga
előtt. – Talán.
Egy pillanatra beleharapok az ajkamba. – Megnézhetem?
Félrebillenti a fejét, és alaposan szemügyre vesz. – Ha
cserébe te is megteszel nekem valamit.
– Hogyan? – döbbenten pislogok.
Huncut mosoly bujkál az ajka körül. – Ha ezt
megmutatom neked, akkor neked is meg kell mutatnod
valamidet nekem.
 Mi az ördög? A beszélgetésünk szexuális játékba
torkollik?
Ez olyan, de olyan romlott!
És mégis azt akarom, hogy folytatódjék. Lássuk, meddig
tudjuk fokozni ezt a romlottságot.
– Úgy érted, hogy villantsam meg előtted a lábam?
Willből kirobban a nevetés, de nyomban zavarba is jön. –
Nem – feleli, a kezével eltakarva a száját. – Illetve igen,
amennyiben felajánlod. De Ted ezt amúgy sem hagyná.
Mindössze arra gondoltam, hogy adj nekem valamit, ami a
tiéd. Például mit szeretsz csinálni? Van valami eltitkolt
tehetséged?
Bárcsak ne pirulnék el ennyire! Azzal próbálom elterelni
róla a figyelmet, hogy csípőre teszem a kezemet, és pikáns,
kihívó pózba vágom magam. – Mit szólnál ahhoz, ha az én
rejtett talentumom a lábmutogatás lenne?
Meglepetten rám hunyorít. Megint azt gondolom, hogy
túl messzire mentem.
– Azt akarod mondani, hogy kánkánozni fogsz nekem?
Benne vagyok; igazán méltányos üzlet lenne.
Már csaknem belemegyek a játékba. Kis híja, hogy bele
nem vágok. De természetesen ebben a szoknyában nem
lehet kánkánozni, de egyébként sem lennék képes rá (a
lábam nem olyan hajlékony; újabb ok arra, hogy jógázni
kezdjek).
Felsóhajtok, és megpróbálok kitalálni valami mást.
Őszintén szólva, a lelkesedés már rég kiveszett belőlem.
Persze mindig is szerettem a lovakat, de aztán kinőttem a
pónilovaglásból. Aztán kamaszkoromban odavoltam a
klasszikus filmekért, annyira, hogy forgatókönyveket
kezdtem írni. Soha nem végeztem semmilyen kurzust ezzel
kapcsolatban, de amikor terhes lettem, rengeteg könyvet
elolvastam a témáról, és írtam pár filmet. Természetesen
nem lett belőlük semmi, mert nem küldtem el őket
senkinek a világon. Olyan volt ez számomra, mint egy
terápia. Ennek a segítségével tudtam feldolgozni azt, hogy
tizennyolc évesen teherbe estem, de a gyermekem apját
nem tudtam megtartani. Belevetettem magam az írásba,
olyannyira, hogy azon gondolkodtam, hogy beiratkozom
valamelyik iskolába, és kitanulom a szakmát.
A többit tudjuk…
Az álmok parkolópályára kerültek. Elrejtettem őket. Az
én világom Ty-ra korlátozódott. Aztán pedig a túlélésre.
– Figyelj! – mondja szelíden Will, és visszazökkent a
valóságba: megint rá figyelek. – Csak tréfáltam. Azt mutatsz
nekem, amit akarsz.
Az arcvonásait fürkészem egy pillanatig, az éles bevágást
az állán, a szemöldökének az ívét, a meleg fényű szemét,
amellyel kedvtelve nézeget, és magabiztosan tekint a
világba, és úgy érzem, elvesztem. És nem tudom, akarom-e,
hogy megtaláljanak.
Csakhogy én egy drámai lélek vagyok. Túlzottan is
drámai. Egy bolond.
Ez a férfi, aki itt ül előttem, és akinek kétségkívül csinos
az arca, a főnököm.
És a főnökömről most mindenki azt hiszi, hogy rajta van a
terroristagyanús elemek listáján, akiket szigorú
megfigyelés alá vonnak.
Bólintok. – Talán majd máskor – mondom. – Ha majd lesz
mit adnom cserébe. Tudod, amikor terhes voltam Ty-jal,
belekontárkodtam a forgatókönyvírásba, de most nem
igazán tudom, hogyan fogjak hozzá. – Will áthatóan néz
rám egy pillanatig, és le merném fogadni, hogy millió
kérdés ötlik fel a fejében. Végül a hallgatás mellett dönt, és
hátradől a székében.
– Apropó! – teszem hozzá. – Normális esetben nekem is
részt kell vennem ezeken az értekezleteken?
Megvonja a vállát. – Talán. Végül is megfogadtuk, hogy
barátok vagyunk.
Hervatag pillantást vetek rá, majd kimegyek az
irodájából. – Kérlek, szólj, ha találsz valami munkát a
számomra. Igazi munkát, nem kamu melót.
Aztán leülök az asztalomhoz, és felkészülök a hétre.
Egész idő alatt a hátamon érzem Will tekintetét.
 HATODIK FEJEZET

JACKIE

Cheers! Egészségedre! – mondja Alyssa, és a proseccós

poharát a magasba emeli. – Elismerésem. Túlélted a
Hóbortos Fazonok Stúdióban az első hónapot.
Magasba emelem a poharamat, és finoman odakoccintom
a kolléganőm poharához, majd belekortyolok, a buborékok
csípik az orromat. Talán jobb lenne, ha nem innék alkoholt
ebédidőben, de ezt a nevezetes alkalmat meg kell
ünnepelni. Amellett már csütörtök van, és azt vettem észre,
hogy az emberek a csütörtököt péntekként kezdik kezelni,
már ami a munkát illeti. Legalábbis az adminisztratív
részleg. Már egy hónapja vagyok a vállalatnál, de még
mindig lövésem sincs, mi történik az animációs osztályon.
Azt tudom csak, hogy azok az animátorok vég nélkül
nyomják a melót, némelyikük még ott is alszik. Irodánk
dolgozóinak alacsony átlagéletkorát tekintve, nem lennék
meglepve, ha már felpróbálták volna egymást.
– Egészségedre! – mondom Alyssának.
– És mondd csak, hogy állnak a dolgaid? Milyen az első
havi mérleged? – tudakolja. – Velem őszinte lehetsz.
Hallgatok, mint a sír.
Na persze. Fanyar mosolyt villantok rá. – Jól állnak a
dolgok.
– Csak jól?
Megvonom a vállam, és megint az étlapot kezdem bújni,
pedig már megrendeltem a kecskesajtos salátámat.
– Tulajdonképpen pazar. De bármilyen munka az lenne
ahhoz képest, amiket korábban csináltam.
– Miért, hol gályáztál?
Ártatlanul kérdezi, és ez arra emlékeztet, hogy az utóbbi
hónapban Will volt az egyetlen ember, akivel szemben
megnyíltam. Kezdem azt hinni, hogy a főnököm sokkal
többet tud rólam, mint kellene. Természetesen nem
mindent, de minél többet vagyok körülötte, annál többet
fecsegek mindenről – még az életem árnyoldalairól is.
– Nos – felelem, és azon gondolkodom, hogyan is
fogalmazzak. – Tudod, Fort St. John nem sok álommunkát
tartogat az ember számára. Mivel nem végeztem
egyetemet meg ilyesmi, nem válogathattam az állások
között. Pénztáros voltam a Safewaynél nappal, és hetente
pár éjszakát bárpultosként is dolgoztam.
– Két állásod volt?
Bólintok, és iszom egy kortyot a italomból. – Jeff, a volt
férjem, nem túl sok időt töltött velem.
– Csodás – mondja lassan a kolléganőm. – Szeretője volt?
– Ki tudja? Nem is érdekel. – Szerencsére észnél voltam
annyira, hogy miután Ty megszületett, mindig óvszert
használtunk, amikor együtt voltunk. – Nos – folytatom, és
igyekszem változtatni a témán –, ez a munka egyre jobban
tetszik nekem. És Will most már elég feladatot ad, hogy el
tudjam foglalni magam. Esküszöm, olyan ez vele, akár a
foghúzás.
Kissé oldalra biccenti a fejét, és pillái mögül fürkészi az
arcomat.
– Mi van? – kérdezem, mert nem állhatom a sunyi
tekintetét.
– Nem vettem észre, mióta szólítod Willnek Mr. McAlister
helyett.
– Én sem vettem észre. De olykor még magázom, csak
hogy felbosszantsam.
– Kedvel téged – jegyzi meg Alyssa.
A szívem majd kiugrik a mellkasomból. Nyelek egyet,
meglepődöm, reménykedem, sóvárgok… – Will már csak
ilyen. Ő mindenkit szeret.
– Ez igaz – feleli. – Csak úgy gondolom, hogy ez jó. Jó
csapat vagytok ti ketten, mindössze ezt akartam mondani.
Mint Patty és az apád. Szerintem legalább tíz évig neki
fogsz dolgozni.
– Ó, istenem! Remélem, nem így lesz – vágom rá.
– Miért nem?
Hogyan mondhatnám el Alyssának, hogy minden áldott
nap, amikor Willt látom, egyre jobban elvarázsol a világa és
a lénye. És ez már kezd olyan méreteket ölteni, hogy alig
tudok összpontosítani. A Tudomány Házán kívül nem
voltunk együtt sehol – sokszor repül Sydney-be,
Ausztráliába, mert van ott egy stúdió, amelyet apámmal át
akarnak venni –, mégis ellenállhatatlan vágy söpör végig
rajtam, amikor meghallom a hangját, megpillantom az
arcát, és beszívom az illatát, amely a tavaszi erdőre, a
mohára és a cédrusokra emlékeztet.
Semmi kétség, belezúgtam. Olyan szerelmes vagyok, akár
egy kamaszlány.
Még sosem voltam ennyire belezúgva senkibe, még a
középiskolában sem, amikor Zac Ephron posztereit tettem
ki a falamra, és kajla szívecskékkel firkáltam tele a
naplómat. És pornográf képeken ábrázoltam kettőnket,
amint szeretkezünk.
Hogy őszinte legyek, annyira odavagyok érte, hogy az
már szinte fáj. Csaknem. Addig, amíg ezt a vágyakozást az
én kis fantáziabuborék-világomban élem meg. Ebben a
fantáziavilágban vagyok boldog.
Ebben a fantáziabuborékban, ebben a képzelt világban
nem az asszisztense vagyok. Egy nő vagyok, akit a bárban
szed fel. És akit pár pohár ital után a kocsma mögötti kis
utcában szenvedélyesen a magáévá tesz. Will nagydarab
fickó, szeretnék meggyőződni róla, szeretném érezni, hogy
minden porcikája méretes.
– Jackie?
Hunyorgok. Az arcom már szinte lángol. – Bocsánat. Mi
az?
Alyssa résnyire húzza össze a szemét, és úgy kémlel. –
Miért nem látod magadat tíz múlva a Hóbortos Fazonok
Stúdióban?
– Ó! Ja, erről van szó – sóhajtok fel, majd iszom egy
kortyocskát a pezsgőmből. – Nagyon is ott a helyem a
stúdióban. Az animáció nagyon érdekes, bárcsak többet
tudnék róla. Esetleg bekapcsolódnék a fejlesztésbe. Tudom,
hogy erre nem most fog sor kerülni, hanem majd a jövőben.
Valami feladatra gondolok a forgatókönyvekkel
kapcsolatban. Csak akkor már nem lennék Will
asszisztense. Inkább nekem lenne asszisztensem.
Szó sincs arról, hogy füllentenék. Nagyon is el tudom
képzelni magamat a stúdiónál tíz év múlva. Csak épp nem
akarom elmondani a kolléganőmnek, hogy ha még tíz évig
senyvednék ebben a viszonzatlan szerelemben, az a világ
leghosszabb kielégítetlen kangörcse lenne (vagyis annak a
női megfelelője, az én esetemben).
– Azt hiszem, igazad van. Csak épp nem tudom, hogy én
hová léphetnék feljebb a jelenlegi irodavezetői
pozíciómból. A könyvelői ismereteim igen csökevényesek,
de te legalább abból az állásból, ahol most vagy, akárhova
átmehetsz.
– Mit szólnál a kommunikációs részleghez? Azon az
osztályon Casey Tepletonon kívül senki sem dolgozik.
Tudod, az a szakállas, harmincas hippi, aki állandóan
beszólogat nekem, és fel akar csípni. Nem tudom lerázni.
– Talán – feleli Alyssa. – Tudod, hogy Casey beléd van
zúgva?
– Épp azon gondolkodtam, hogy mennyire nyilvánvaló.
– Járni fogsz vele?
Lesújtó pillantást vetek rá. – A pokolba is, nem!
– Aranyos fiú.
– Aranyos? Talán. De az elviselhetetlenségig önelégült.
Ráadásul vele dolgozom. Vannak bizonyos szabályok.
Házinyúlra nem lövünk.
– Egyetlen szabály sincs ebben az irodában, nem tudtad?
A hangsúlytól, amivel az iménti mondatot mondta, egy
pillanatra eláll a lélegzetem. – Semmi ilyet nem mondtam?
miért kérdezted… talán te és Casey?
Felnevet, a fejét rázva. – Biztos vagyok benne, hogy Casey
ki nem állhat. És még sosem bánt úgy velem, ahogyan
veled.
– Arra gondolsz, hogy buja és szeméremsértő
megjegyzéseket tesz, amikor bemegyek hozzá fénymásolni?
– A fickó teljesen ártalmatlan. Fenyegesd meg, hogy
feljelented szexuális zaklatásért, és rögtön leáll.
– Biztos vagyok benne, hogy megteszi a hatását.
– Randizol valakivel?
Szerencsére a pincér épp ekkor hozza ki az asztalunkhoz
a megrendelt ételeket, és így elodázhatom kissé a választ.
– Nem – felelem két falat saláta között, miközben
hiábavaló harcot folytatok, hogy ne csöppentsem le az új
ingemet salátaöntettel. Bár már két fizetési csekkem is van,
takarékoskodom ahelyett, hogy szórnám a pénzemet.
Anyám vett nekem egy 500 dolláros ajándékvásárlási
kártyát a Banana Republicba: így kényszerít rá, hogy
felfrissítsem a ruhatáramat. Sajnos azonban ezért az
összegért nem lehet túl sokat vásárolni a BR-ben, hacsak
nincs valakinek jó szeme ahhoz, hogy kimazsolázza a
leértékelt árukkal teli állványból a menő darabokat.
Ami pedig a nekem szánt kocsit illeti, anyám még
dolgozik rajta.
 – A világon senki nincs a láthatáron? – nyomatja a témát
még mindig Alyssa.
– Mindössze hat hete vagyok itt, Vancouverben.
– De nagyon dögös vagy.
– Köszi! – mormolom az orrom alatt.
– Vancouver egyébként hírhedt arról, hogy itt valóságos
rémálom a randizás.
– Szerencsére nem akarok senkivel sem összejönni.
– Valóban? – úgy kérdezi ezt tőlem, mintha valamiféle
sértést vágtam volna a fejéhez.
Megvonom a vállamat. – Dolgozom, aztán hazamegyek, és
anyuka leszek. Ez az életem, és jelenleg elégedett vagyok
vele. Semmi szükségem egy pasira, aki elfuserálna
mindent.
– Nos, és mi lenne, ha csak arra a célra lenne egy pasid,
hogy hetente csupán néhány éjszaka erejéig zavarja össze a
dolgokat. Próbálj ki egy randialkalmazást a mobilodon.
– Na persze. Totál szexi lenne hazavinni a fickót a szüleim
házába. Amellett amikor egy pasi megtudja, hogy
kisgyermekes anyuka vagyok, abban a pillanatban lelép.
Mintha valami használt áru lennék.
– Nem mondod! Hadd térjek magamhoz.
– Pedig így van. A korombeli pasik nem akarnak egy
gyereket a nyakukba. Higgy nekem. A korombeli pasik egy
jó kis macát akarnak maguknak, akit dugnak egy darabig,
és akit talán elvesznek feleségül, és talán családot is
alapítanak vele.
– Szóval csak felgyorsítod a folyamatot.
 Savanyú pillantást vetek rá, majd rámutatok a villám
hegyével. – Nem. Értékelem az aggódásodat, de ez
egyszerűen nem működik nálam.
– Aggódhatnál egy kicsit a vaginád miatt – feleli.
– A vaginám kezelni tudja a helyzetet. Olyan, akár egy
teve.
– Mikor szexeltél utoljára?
– Nem hiszem, hogy eléggé ismerjük egymást ahhoz, hogy
ezt kitárgyaljam veled.
A szemét forgatja. – Nekem a múlt héten volt részem
benne.
– Valóban?
– Szingli vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy ne
szórakozhatnék. Van fogalmad róla, hány randis alkalmazás
van manapság? És el tudod képzelni, hogy hány ilyen
alkalmazásra jelentkeztem be? – Benyúl a retiküljébe, és
előhúzza a mobiltelefonját, felém fordítja, és a képernyőn
szörföl, amely csupa Tinder meg Bumble és az ördög tudja,
még mi minden. – Végül te is találsz majd egy fickót, aki
tudja, mit csinál, még ha csak egy éjszaka erejéig is.
– Rendben, ne vedd személyed ellen való támadásnak, de
ez nem az én stílusom? – tartok egy kis szünetet, mert úgy
érzem, a félelem kezdi görcsbe rántani a gyomromat. –
Nem állok még készen erre.
Összevonja a szemöldökét, majd a felismerés öröme
suhan át az arcán, meglágyítva a vonásait. – Ó, már értem.
Még mindig bele vagy zúgva az exedbe.
Jobban nem is lőhetett volna mellé. Az igazság az, hogy
kétségbeesetten próbálom elfelejteni, hogy Jeff valaha is
létezett. És bár a foltok a testemen már elhalványultak,
még jól emlékszem arra, hogy ki volt az exem, és mit tett
velem. Vajon mi történt volna, ha nem hívom a
rendőrséget? Ez olyasmi, amiről senkivel sem beszélhetek,
a legkevésbé Alyssával. Nem állok még készen erre, számos
okból.
– Nem volt egyszerű eset a mi kapcsolatunk – ismerem el.
– Igyekszem továbblépni, de ehhez szükségem van némi
időre.
– Értem – mondja kielégítetlen kíváncsisággal az arcán. –
Szerintem ugyanez a helyzet Will-lel is.
Kiegyenesedem. – Will-lel? Miért?
– A válása miatt. Nem lehetett könnyű túltennie magát
rajta. Láttad a volt feleségét? Szentséges ég! A lába az álláig
ér, esküszöm! Legalább Will most itt van, és új életet
kezdhet, csakhogy hírét sem hallottam, hogy randizna
valakivel.
Érzem az izzó féltékenységet a gyomromban. – Miért
kellene neked hallanod róla? Ez az ő magánügye, nem?
Önelégült vigyor ül ki az arcára. – Tiffany figyelmét nem
kerüli el semmi. És biztos vagyok benne, hogy te is
beszámolnál róla.
– Miért mondanék én bármit is neked Will szerelmi
életéről?
– Mert az asszisztense vagy. Jelenleg te állsz hozzá a
legközelebb az irodában, eltekintve az apádtól. De Ted csak
ritkán van itt.
 – Nem igazán érdekel Will magánélete – mondom
Alyssának. – És különben is, ha randizna valakivel, vagy
barátnője lenne, én nem tudnék róla.
– Márpedig szerintem tudnál róla – feleli a kolléganőm
elgondolkodva. – Szerintem te foglalnál asztalt nekik a
puccos éttermekben. Istenem, el tudod képzelni azt a lányt,
aki horogra akasztja?
Inkább nem.
– Will lakásával és pénzével, no meg az észvesztő
külsejével és a dákójával… igazi Hamupipőke-történet
lenne. Will pedig kétségkívül a Mesebeli Herceg. Mesebeli
Herceg hatalmas farokkal.
Csaknem félrenyelem az ételt. – Elismerem, vonzó fickó –
jegyzem meg nemtörődöm módon, és próbálom figyelmen
kívül hagyni, hogy elpirultam. A fenébe, már másodszor
vörösödöm el ez alatt az ebéd alatt.
– Nos, ha összefutok valami helyes pasival, bele kell
egyezned, hogy összehozzalak benneteket.
– Még gondolkodom rajta – válaszolom, bár nem áll
szándékomban belemenni a játékba.
Jókora késéssel érünk vissza az irodába. Szerencsére
senki nem veszi észre, kivéve Tiffanyt, aki nem törődik
semmivel, csak a könyvekkel, a BBC show-műsoraival és
furcsa módon a WWE-vel, ami egy szórakoztató, profi
pankrációs műsor. Hárman beszéltünk arról, hogy
belépünk egy könyvklubba, ami az előfizetőknek havonta
felajánl pár könyvet, amelyek közül a tagok választhatnak
maguknak egyet. Tekintettel arra, hogy Tiffany a fiatal
felnőttek számára írt fantasy könyvekért rajong, Alyssa
pedig az erotikus-romantikus regényekért van oda,
jómagam viszont vagy a történelmi románcokat, vagy a
híres emberek életrajzát forgatom szívesen, még
megegyezésre kell jutnunk szinte mindenben.
Ez akkor is egy kedves ötlet. Hálás vagyok nekik, amiért
néha kimehetek velük ebédelni. Ebben a városban egyetlen
barátom sincs rajtuk kívül. Akiket még középiskolás
koromban ismertem meg, továbbléptek, belefogtak
valamibe, és én sok hidat felégettem magam mögött vadóc
kölyök koromban.
Kissé spicces vagyok, amikor az asztalomhoz érek, amit
kifejezetten kellemesnek találok. Épp csak néhány e-mailt
sikerült átnéznem, amikor az az érzésem támad, hogy
valaki settenkedik az asztalom körül. Hátranézek, és látom,
hogy Casey kukucskál a vállam fölött.
– Lennél szíves?! – szólok rá, és a hangomba önkéntelenül
némi idegesség vegyül.
Casey rám vigyorog. Miként Alyssának elismertem,
aranyos fickó. A szakálla kissé ápolatlanabb, mint
amilyennek én szeretem – a hobo sikket súrolja –, és van
valami a jégkék szemében, ami számomra nem túl
bizalomgerjesztő. Máskülönben elég vicces figura.
Többnyire. Próbálok nem nevetni, mert azzal csak lovat
adnék alá.
– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezi.
Ó, jóságos ég!
– Miért?
 Megvonja a vállát. – Gondoltam, meg akarsz inni velem
egy pohár italt.
– Most randizni hívsz, Casey?
– Én? Nem. Csak barátkozni próbálok.
Gyanakodva nézek rá. – Ma alig pár órája azt mondtad
nekem, hogy olyan kurvás seggem van, hogy mindenki meg
akar húzni.
– Az összes barátomnak ilyeneket mondok.
– Rendben. Bocs, de nem érek rá.
Visszafordulok az e-mailjeimhez. Az egyik Willtől jött,
akkor küldte, amikor kint voltam ebédelni, és azt írja
benne, hogy hamarosan egy másik sydney-i járatra is helyet
kell foglalnom neki.
De aztán Casey olyan közel hajol hozzám, hogy a szája a
fülemet súrolja.
– Ne kéresd magad – suttogja. – Ismerj meg jobban, tudd
meg, milyen vagyok a munkahelyen kívül. Nem az vagyok,
akinek gondolsz.
– Segíthetek neked valamiben, Casey? – Will fülsiketítő
hangon rivall rá a szakállas kollégára.
Casey felegyenesedik, én pedig Will felé fordulok a
forgószékemen. A főnököm az ajtóban áll. Casey-t figyeli, és
mióta itt dolgozom, most először nem látom mosolyogni.
Will minden könnyedsége, lazasága és kedvessége elillant.
Fényes, fekete öltönyében tekintélyt parancsoló jelenség,
szemöldökét összehúzza, a tekintete szigorú és hideg.
Jézus! Nem tudom, ki ez a fickó, de az biztos, hogy nem
szeretném keresztezni az útját.
 – Nem. Csak Jackie-vel beszélgetek – feleli Casey, és
esküszöm, remeg a hangja. Fél Willtől.
– Nos, Jackie az én asszisztensem, és nem a tied.
– Magánügyről beszélgettünk – magyarázkodik Casey,
karba téve a kezét. Csakhogy vele szemben Will úgy néz ki,
mint egy sorhátvéd egy amerikai focicsapatból.
– Akkor ezzel a témával várj a munkaidő végéig – mondja
Will, és jeges pillantást vet rám. – Jackie, beszélhetnék
veled négyszemközt?
Sarkon fordul, és bemegy az irodájába.
Rá sem nézek Casey-re, felpattanok a székemről, és
követem a főnökömet. A szívem hevesen ver a
mellkasomban. Úgy érzem, mintha valami borzalmas dolgot
követtem volna el, de fogalmam sincs róla, mi az. Talán az a
vétkem, hogy Casey randira hívott? Vagy hogy ittam egy kis
pezsgőt az ebédhez? Ó, Istenem, lehet, hogy Will ki akar
rúgni?
– Csukd be az ajtót – mondja Will tompa hangon,
miközben leül az asztalához.
Szót fogadok, de közben remeg a kezem, és alig merek
ránézni.
– Mr. McAlister… – nyögöm ki végül, és várom, hogy porig
alázzon.
Szigorúan néz rám. – Miért szólítasz így?
– Nem tudom. Az az érzésem, hogy ki akarsz rúgni.
– Kirúgni? – kérdezi a homlokát ráncolva. – Ó, a fenébe!
Sajnálom. Nem, nem akarlak kitenni. Miért tennék ilyet?
Gyere közelebb, és ülj le.
 Vonakodva teljesítem a kérését, és leülök vele szemben, a
kezemet az ölemben nyugtatva.
– Egy hónapja, hogy együtt dolgozunk, ezért szeretném,
ha kiértékelnénk ezt az időszakot. Ez igazából apád kérése.
– Ó. Rendben.
A szívverésem lelassul kicsit.
– Szexuálisan zaklatott?
– Kicsoda? Casey?
Will a szemembe néz. – Úgy tűnt, hogy kényelmetlenül
érzed magad.
– Így is volt – ismerem be. – Úgy értem, Casey már csak
ilyen.
– Senki nem hozhat téged itt kényelmetlen helyzetbe. –
Olyan szigorú a hangja és a tekintete, hogy kissé kihúzom
magam ültömben.
– Nos, igen – hadarom, mert nem akarom, hogy nagy
ügyet csináljon ebből a semmiségből. – Randira hívott. Azt
hiszem.
– Értem.
– Természetesen nemet mondtam neki.
– Helyes.
Helyes?
– Nem az esetem – magyarázom. – Tudom, hogy milyen
pasiktól kell távol tartanom magam, és ő határozottan ebbe
a kategóriába tartozik. – Willnek nagyon tetszik, amit
mondok, meg mernék esküdni rá. – És soha nem keverem
az üzletet az élvezetekkel. Nem mintha bármilyen örömöt
is tudna okozni nekem. Gondolom, jobb, ha nem fecsegek
tovább. De tudod, hogy miről beszélek.
– Bölcs dolognak tartom, hogy nem randizol senkivel, aki
a cégnél alkalmazásban áll.
– Így van. Gondolom, személyes tapasztalatokkal
rendelkezel ebben a kérdésben.
– Igen – feleli, és hirtelen alaposan szemügyre vesz
valamit az asztalán. – Őszintén szólva, szerintem Casey egy
erkölcsi nulla, egy sötét alak. Már többször ki akartam tenni
a szűrét, de az apád azt mondta, hogy remek munkát végez,
úgyhogy egyelőre marad. De ha még egyszer bármi
szemétséget mond neked, vagy zavarba hoz valamivel,
akkor repül. Megértetted?
– Értettem – válaszolom, és bólintok, a szívem megtelik
melegséggel védelmező szavai hallatán.
– Nagyon értékes vagy nekem, kölyök – mondja
ünnepélyesen, halk hangon, miközben a szemembe néz. –
Igazi nyereség vagy a számomra. A csapatunknak. Nem
akarlak elveszíteni.
– Ígérem, hogy nem megyek sehova innen.
– Remek. – Mély levegőt vesz, és látszik rajta, hogy
megkönnyebbült. Visszatér a mosoly az arcárára. Istenem,
olyan átkozottul jóképű, hogy az már nem tisztességes! –
Most, hogy ezt az ügyet lezártuk, hadd kérdezzem meg,
hogy érzed itt magad.
– Szeretek itt lenni – felelem, előhúzva az egyik
szokványos választ erre a kérdésre.
– Nem furcsa számodra, hogy az apádnak dolgozol?
– Te vagy a főnököm. Legalábbis én így látom. Emellett
apám alig van itt.
– Ez igaz. Van valamilyen panaszod? Vagy esetleg
javaslatod? Valami, amin javítanom kellene?
Elvigyorodom. – Csak nem azt akarod kérdezni, hogy van-
e valamilyen panaszom veled kapcsolatban, főnök?
Buzgón biccent a fejével. – Nagyon is erről van szó.
– Azt hiszem, nem igazán érted, hogy ez hogy megy –
mondom neki. – Te vagy az, akinek panaszai és javaslatai
lehetnek velem kapcsolatban. Fordítva ez nem működik.
– Egy csapat vagyunk, kölyök.
– Nem, ha kölyöknek nevezel.
– Márpedig egy csapat vagyunk, Csak Simán Jackie.
– Így se sokkal jobb – suttogom az orrom alatt.
– Nézd, én azt szeretném, ha boldog lennél. Én az vagyok.
Vagyis… boldogabb annál, mint amilyen hosszú ideig
voltam.
– Boldog vagyok – felelem, de nincs súlya a szavaimnak.
Pihekönnyűek. És abból, ahogy Will rám néz izzó, azúrkék
szemével, tudom, hogy átlát rajtam.
El kell kapnom a tekintetemet róla, és egy pohárnyomot
kezdek bámulni a cseresznyefa asztal lapján.
– Jackie – mondja szelíden, kis szünetet tartva, hogy a
nevem ott táncol a levegőben. Megköszörüli a torkát, és
összeérinti az ujjait, az asztalnak támasztva a kezét.
Önkéntelenül a gyűrűsujjára pillantok, ahol már semmi
nyoma annak, hogy valaha jegygyűrűt viselt.
Nem fejezi be a mondatát. Végül csak felnézek, a
folytatást várva.
 – Nem érdekes – mondja. – Csupán azt szeretném, ha
boldog lennél itt.
– Az vagyok – felelem. – Őszintén.
Ismét bólint, és közben összeharapja az ajkát. Különös
csend telepszik közénk. Nem vagyok biztos benne, hogy
bent kellene-e maradnom, vagy inkább menjek ki, de azt
tudom, hogy szívesebben maradnék vele.
– Van egy ajándékom a számodra – szólal meg hirtelen, és
kihúzza az asztalfiókot, majd elővesz belőle egy borítékot. –
Így akarom megköszönni neked, hogy ilyen remekül
dolgoztál az első hónapban.
– Micsoda? Tényleg? – Az egyik felem szégyenlősen
visszautasítaná az ajándékot, míg a másik felem kíváncsi, és
hízeleg neki ez a gesztus.
Felém nyújtja a borítékot, de amikor érte nyúlok,
visszahúzza. – Van benne némi fondorlat is. Egy kis csalás.
– És mi lenne az?
– Én vagyok a cinkelt lap.
Tágra nyitom a szemem. Végül odaadja a borítékot.
Fogalmam sincs, miről beszél, de végül is elismerte, hogy
ő maga a fondorlat, úgyhogy felesleges a további
puhatolózás. Kinyitom a borítékot, és három jegyet húzok
elő belőle a Canucks-meccsre. A Canucks egy vancouveri
jégkorongcsapat, amely indul a nemzeti bajnokságon a
bajnoki cím elnyeréséért.
– Három jegy? Hokimeccsre?
– A rájátszási szakasz holnap kezdődik San Joséban –
mondja. – Ennél jobb helyet nem lehet szerezni. Rögtön az
üveg védőpalánk mögé szólnak a jegyek. Azt gondoltam,
Tysont is elhozhatnád. Persze csak ha van kedve hozzá. A
fenébe! Nem is tudom, hogy szereti-e a hokit. Vagy hogy te
szereted-e. Ne érezd úgy, hogy el kell jönnöd.
Ki akarja venni a kezemből a jegyeket. Megfogja a
kezemet, és érzem, hogy milyen meleg a tenyere, és ez az
egyszerű érintés is elég ahhoz, hogy felszítsa bennem azt a
kis lángocskát, amelyet már régóta elszántan igyekszem
kioltani.
Mélyen a szemébe nézek, hogy szinte elveszem benne, és
az egész iroda eltűnik körülöttem. Már nem látom sehol a
falon függő posztereket, az íróasztalt, a számítógépet, az
iratgyűjtőkkel és DVD-kkel teli könyvespolcokat, a díványt
és a növényeket sem, amelyekről gyanítom, hogy nem
valódiak. Nem létezik számomra más, csak Will szeme és az
én szemem, az ő keze és az én kezem.
Isten legyen irgalmas hozzám!
Ez a férfi valósággal elveszi az eszemet.
Fejezd ezt be most azonnal, mondom magamban.
Úgy érzem, belehalok, mire sikerül kihúznom a kezem az
övéből, és le tudok ülni a székemre, el tudok távolodni tőle.
Hogy megtörjem a varázslatot, és visszazökkenjek a
valóságba.
Valahogy rátalálok a hangomra. – Szeretnék elmenni. És
szeretném, ha te is jönnél. És tudom, hogy Ty is
hasonlóképpen érez.
Még pár szívverésnyi ideig a szemembe néz, én pedig a
foglya vagyok, és meg vagyok rémülve, mert úgy néz rám,
ahogyan az álmaimban, és mert nem merem elhinni, nem
merek hinni neki, mert én már nem tudok hinni semmiben.
Aztán beleegyezően bólint, majd lenéz a borítékra. – Nos,
igazán remek. – Végleg odaadja a borítékot. – Jó móka lesz
még akkor is, ha veszítenek. Ami valószínűleg bekövetkezik,
mivel mi is ott leszünk. – Elvigyorodik.
– Biztos vagyok benne, hogy jól fogunk szórakozni –
mondom kissé ostobán.
– Hét órakor kezdődik a mérkőzés, de szeretek hamarabb
odaérni. Felhívom Diane-t, és megkérdezem tőle, el tudná-e
hozni a stadionhoz Tysont, rögtön iskola után.
Olyan különös – és egyben rendjén való –, hogy Willnek
ilyen szabad „bejárása” van a családunkba, hogy össze tudja
hangolni a programokat, még azokat is, amelyekben a fiam
is részt vesz, és nem kell egyedül vesződnöm ezzel.
– Ne aggódj – mondja –, majd előbb ellógunk a munkából.
Whisky marta, érces hangján szinte perverz felhangja
van ennek a kijelentésének.
– Négy órakor el kell indulnunk – teszi hozzá.
Ó, te jó ég! Ez egyre veszélyesebb lesz. A lábam között
kellemes bizsergést érzek.
Nyelek egyet. – Jól hangzik.
Ha tudná, milyen pokolian jól!
 HETEDIK FEJEZET

WILL

– Te seggfej! – mondja barátom, Emmett, magából kikelve a

telefonban.
Jót kuncogok magamban. – A következő mérkőzésre veled
és Teddel megyek, ígérem.
– Ígéretekkel tele van a padlás – vágja rá. – Ted tudja
egyáltalán, hogy helyettem és helyette a lányát és az
unokáját viszed magaddal a meccsre?
– Már hetekkel ezelőtt lepasszolta nekem a jegyeket.
– Ez nem válasz a kérdésemre. Tud róla, hogy helyette a
lányát viszed el?
Idegesen dörgölöm a borostát az államon. – Nos, nem
tudja. De nem hiszem, hogy sokat törődne vele. Miért is
tenné?
– Mert, ember, ez… szóval ez egy túlzottan gáláns gesztus
egy főnök részéről az alkalmazottjával szemben.
– Olyan ez, akár egy bónusz, Emmett. A fenébe is, nap
mint nap történik ilyen, különösen azokkal az
alkalmazottakkal, akik megérdemlik. Márpedig Jackie sok
nehézségen ment keresztül. Megérdemli. Los Angelesben
gyakran elvittem Lucianát, a recepcióst vacsorázni.
– Biztos vagyok benne, hogy Sasha is ott volt.
 – Persze… na és?
– Úgy gondolom, hogy ezzel a hokimeccsel túllőttél a
célon. Különösen hogy páholyjegyeket ajándékozol neki a
rájátszási szakaszban, amikor úgy volt, hogy a haverodat,
Emmettet viszed magaddal.
– A következő meccsen ott a helyed, ígérem.
A barátom tovább morgolódik. – A következő
mérkőzésen? A Canucks játszik ma. Veszíteni fognak. És
akkor nem lesz több mérkőzés. Csak úgy repülnek kifelé a
rájátszási fordulóból.
– Ha ez bekövetkezne, akkor elviszlek a Lions meccsre.
– Kanadai foci! Hadd ne mondjak semmit. Akkor inkább a
„Disney a jégen”-t nézem.
– Azt is el tudom intézni neked.
– Rendben. És hozd el rá az asszisztensed kölykét is.
– Legjobb, ha most leteszem a telefont.
– Akkor hívj, ha jó híreid vannak számomra.
Leteszem a telefont, és hátradőlök a székemben. Emmett
viszonylag jól fogadta a dolgot, különös tekintettel arra,
hogy a rájátszás első mérkőzésére vittem volna el. A jegyek
drágák, alig lehet hozzájutni, és jó adag szerencse is kell
hozzá, hogy horogra akadjanak. Pénz beszél, de legalább
annyit számít, ha valakinek jó összeköttetései vannak.
Emmett szerencsétlenségére az utolsó pillanatban
változtattam meg a döntésemet. Ted már a múlt héten
átadta nekem a jegyeket, mondván, hogy ő nem tud eljönni,
mert egy hivatalos eseményen kell részt vennie, én pedig
rögtön Jackie-re és Tysonra gondoltam. Tudom, hogy nem
kifejezetten tartozik a normális ügymenetbe, ha az
alkalmazott elmegy a főnökével megnézni egy meccset, de
a Tudomány Házába tett kirándulás sem tartozik oda.
Szerencsére Jackie el akart jönni.
Az is szerencse, hogy Emmett megértő fickó, sőt talán
már kissé tolakodóan kotnyeles. Ő az egyike annak a pár
embernek, akikkel nem szakítottam meg a kapcsolatot,
amikor Los Angelesbe költöztem. Természetesen
érintkezésben maradtam az itteni irodával, de a fent
említett barátaimon kívül mindenki, akiket csak
megismertem a diákéveimtől kezdve a filmiparban való
elhelyezkedésemig, elmaradtak mellőlem.
És bár nem vagyok olyan alkat, aki szívesen beszél a
problémáiról, Emmett kiállt mellettem, és támogatott a
válásom idején, néha sokkal jobban, mint Ted. Tedet az
egyik legjobb barátomnak tartottam, de ami köztem és
Sasha között történt, kissé bonyolult volt. Bár Ted az én
pártomat fogta az ügyben, Sasha is neki dolgozott, ezért
egyformán tisztességes akart lenni mindkettőnkkel
szemben. Csak az vessen rá követ, aki már volt ilyen
helyzetben.
Száz szónak is egy a vége, nem szóltam Tednek, hogy
Jackie-t viszem magammal a meccsre. Pedig úgy vélem, el
kell mondanom neki. Felkapom a mobiltelefonomat, és
megnézem, hány óra van. Nem halogathatom tovább a
dolgot, most kell közölnöm vele.
Feltápászkodom, összepakolom az aktatáskámat, és
felkapom az esőkabátomat. Bár már csak néhány nap
választ el a májustól, ebben az évben könyörtelen hozzánk
az április. És még a cseresznyevirágzás – amelyről oly híres
ez a város – sem tartott sokáig, majd az özönvízszerű esőzés
elmosta virágszirmokat is.
Jackie az íróasztalánál ül, és vadul klikkelget, és amit
küldözget – feltételezésem szerint – nem lehet más, mint az
én havi költségvetési kimutatásom.
– Rögtön kész, igaz? – kérdezem tőle.
Meglepetten néz fel, nagy kék szemét egyenesen rám
szegezi.
– Ó, Istenem, máris négy óra van?
Bólintok. – Beszélnem kell az apáddal, pár perc az egész.
Találkozzunk a recepciónál.
– Rendben. – Folytatja a munkáját, de magamon érzem a
tekintetét, amikor bekopogok Ted ajtaján.
– Bújj be – mondja.
Kinyitom az ajtót, és belépek. A titkárnője, Patty vele
szemben ül, kezében jegyzettömb és toll, és szórakozottan
dobol a tömbön az ujjával. Átható pillantást vet rám. Nem
vagyok biztos benne, hogy ez a nő kedvel engem.
– Sajnálom, ha félbeszakítottam valamit – mondom.
– Nem igazán. Mi járatban? – kérdezi Ted, és alig néz fel a
dossziéból, amelyet lapozgat.
– Kimegyek. Megnézem a Canucks meccset.
– És a lányomat viszed el rá.
– Tudsz róla?
Hűvösen tekint rám a szemüvege felett. – Nézd, Will.
Lehet, hogy Diane a feleségem, de azért még mindig szóba
áll velem. Néha még figyelek is arra, amit mond. Elújságolta
nekem, hogy Jackie-t és Ty-t elviszed ma délután a meccsre.
– És ez gondot jelent?
– Szó sincs róla – feleli, majd összenéz Pattyvel. – Épp csak
szégyenbe hozol az irodában. Mi lesz, ha Patty is elvárja
majd, hogy elvigyem hokimeccsre meg a Tudomány
Házába?
Patty meg sem mukkan, de tudom, ha rajta múlna, dőlne
belőle a szó.
– Nos, akkor mi megyünk – mondom. – Jó hétvégét, Ted!
– Vigyázz a lányomra, Will – teszi hozzá, és rám villantja a
mosolyát. A hangsúlyából kiérzek némi figyelmeztetést is.
Valószínűleg nem bízik a szándékaim tisztességében.
Ami azt illeti, én sem.
Próbálok nem gondolni rá.
Miután kijövök Ted irodájából, látom, hogy Jackie már
nincs az íróasztalánál, ezért egyenesen a recepcióhoz
tartok.
Ott találom Diane-t, Ty-t és Jackie-t. És Tiffany is ott van,
aki kissé unottan méreget minket.
– Készen álltok az indulásra? – kérdezem tőlük.
Jackie bólint. Ty odasimul hozzá: megint szégyellős
hangulatban van.
Diane szélesen elmosolyodik. – Ez annyira kedves tőled,
Will.
– Szóra sem érdemes – felelem. – Örömömre szolgálna,
ha legközelebb téged és Tedet vihetnélek el, feltéve, ha el
tudnád rángatni a férjedet az íróasztalától.
 – Soha napján kiskedden – mondja lemondóan, és legyint
egyet. – Elmegyek vásárolni, ha már itt vagyok. Holt
Renfrew már hetek óta csábítgat, hogy ugorjak be hozzá a
tavaszi árleszállításra. Találkozunk a meccs után.
Miután Diane elment, odafordulok Tiffanyhoz. – Ha
telefonon keresnének?
– Megmondjam nekik, hogy elmentél a hokimeccsre?
– Nem, te okos tojás – tromfolom le. – Csak kapcsold át
hangpostára. Majd hétfőn foglalkozom vele.
Tiffany bólint, és Jackie-re néz. – Tudod, mit kaptam,
miután én végigcsináltam itt az első hónapomat? Mindössze
némi kedvezményt a metróra.
– Úgy hangzik, mintha börtönben gályáznál – jegyzem
meg gúnyosan, és kinyitom az ajtót Jackie és Ty előtt.
– Ami a szívemen, a számon! – feleli, majd ismét
belemerül a hatalmas, keménykötésű fantasy regény
olvasásába.
– Remélem, kicsit alábbhagy az eső – mondom az égre
pillantva. – Nem bánjátok, ha előbb felmegyünk a
lakásomra? Szeretnék átöltözni, ha lehetséges.
– Rendben – feleli Jackie, én pedig elindulok előre, hogy
mutassam nekik az utat.
– Ó, várj csak! Ty jól kijön a kutyákkal? – kérdezem.
– Micsoda? Kutyáid is vannak? – szólal meg vékonyka
hangon Ty. Lelkesedése meggyőző erejű.
Jackie hamiskásan rám mosolyog. – Mindaddig jóban
leszünk, amíg nem akarod az egyiket rásózni.
– Csak nem léptem rá a tyúkszemedre, Jackie?
 Felnéz rám, szemében melegséget látok. – Will, te
egyszerűen csodálatos vagy. – Aztán elmosolyodik, és kissé
zavarba jön, mire elkapja rólam a tekintetét. – Komoly
eséllyel indulsz „az év legjobb főnöke” díj elnyeréséért, az
biztos.
– Óóó! És mi lesz a jutalmam, ha nyerek?
A fenébe! Mondd azt, hogy te.
– Még gondolkodom rajta.
Bárcsak lett volna a hangjában egy kis flörtölő vagy
évődő, szexis tónus. De nem volt. Ábrándokkal teli
gondolatok kavarognak a fejemben. Ahogy mindig.
A lakásom nincs messze az irodától, mindössze tíz perc
séta. Az eső megint rákezd, mire odaérünk a bejárathoz.
Általában másik úton szoktam hazamenni – az
épületegyüttes egy egész háztömböt elfoglal a Richard
Streeten –, de a főbejárat sokkal hatásosabb.
– Ó, Istenem! – sóhajt fel Jackie, miközben a magas
vaskapukban gyönyörködünk a mediterrán stílusú épületek
közt, amelyeket a magasban vízköpők díszítenek. – A Grace-
ben laksz?
– Hallottál róla?
– Még fiatalabb koromból emlékszem erre az épületre.
Úgy gondoltam, ez a legszebb épület az egész városban.
– Valamikor ugyanezt gondoltuk Sashával – mondom
neki. – Itt volt az eredeti épület – városi házak –, és 2007-
ben megépült a toronyépület is a rezidenciákkal. Jó
érzékkel csaptunk le rá. Aztán bérbe adtuk, csak pár
hónappal ezelőtt mondtuk fel a szerződést. Meg kell
mondanom, hogy örülök, hogy nem adtuk el. Különben
most hajléktalan lennék.
– Biztos vagyok benne, hogy kitaláltál volna valamit –
mondja Jackie. – Hű, nézd azt a csempét! – Végigpásztázza a
terrakottacserepeket, az aprólékos kidolgozású csillárokat,
amelyek felettünk függenek a külső boltíves folyosón, a
rengeteg buján tenyésző növényt a hatalmas, mázas
kaspókban és a szökőkutakat. Ty-t valósággal elbűvölik a
vízköpők és a szobrok. Kis szelet Olaszország ez az esős
kanadai városban.
Végigvezetem őket az udvaron, a városi házak mellett,
egészen az ingatlan magas épületi részéig, ahol beszállunk
a liftbe, és felmegyünk a huszonötödik emeletre.
– Felfelé megyünk – mondja Ty izgatottan.
– Bele sem merek gondolni, mennyibe kerülhet itt egy
lakás – sopánkodik Jackie. – Még egy egyszerű egy
hálószobás lyuk is legalább félmillió dollárba kerül itt
Vancouverben.
– Legalább.
A lakásom a huszonötödik emelet felét foglalja el, és az
egyetlen kifogásom, hogy nyugat helyett keletre néz. Ha
kihajolok a terasz korlátján, akkor még gyönyörködhetek a
csodálatos naplementében.
A lakásom ajtajánál belehelyezem az ujjamat az
ujjlenyomat-leolvasóba, és tudom, hogy Ty erre azt
suttogja: „hű, de menő!”, majd beengedem őket.
El kell ismernem, hogy a lakás túl nagy a számomra, és
beletelt pár hétbe, míg otthon éreztem magam e falak közt.
Ám lassan hozzászoktam. Természetesnek vettem túláradó
luxusát.
Erről jut eszembe, hogy a kutyasétáltatómtól eltekintve
nem járt nálam nő, mióta beköltöztem ide.
– Hogy az a radai rosseb! – kiált fel Jackie, amint belép a
lakásba.
– Anyu, ne káromkodj! – pirongatja meg az anyját Ty épp
akkor, amikor a két kutyám, Jeanne d´Akszli és Guriga
kirohannak a vendégek részére fenntartott hálószobából,
ahol aludni szoktak.
Mindketten túláradó örömmel üdvözölnek, s ez a legjobb
dolog abban, ha valaki kutyát tart. Feltétel nélküli
szeretettel és rajongással veszik körül a gazdájukat, még
akkor is, ha nem érdemli meg.
Ty játékosan sikoltozik, miközben Jeanne nyaldossa a
kezét, aztán a karját és végül az arcát is megnyalja.
– Jeanne, több tiszteletet! – kiáltom oda neki, és
visszahúzom a nyakörvénél fogva. Ekkor azonban Guriga is
odafurakodik orrával Ty mellé, és ugyanolyan szeretettel és
legalább annyi nyállal árasztja el, mint Jeanne.
– Jeanne – becézgeti Ty kacagva a kutyát.
– Joan of Bark a hivatalos neve. Davis Mamet Jeanne
d’Arcról írt humoros műve után neveztük el, de én csak
Jeanne d’Akszlinak hívom – magyarázom. – És ez itt Guriga.
A két kutya teljes valójában végig akarja nyaldosni Ty-t,
csupa szeretetből, de végül odamennek Jackie-hez, aki
leguggol hozzájuk, hogy magára vonja a figyelmüket.
Elvigyorodom, amikor Jeanne végighúzza a nyelvét Jackie
egyik orcáján, aki bájosan fintorogva tűri, hogy csapdába
került.
– Úgy szeret, mint én – mondom neki.
Jackie kinyitja a szemét, egyenesen rám néz, és valami
végigsuhan az arcán, amit nem tudok megfejteni. Persze
csak tréfáltam az imént (ugye?), de meg mernék esküdni,
hogy egy pillanatig elbűvölte a gondolat, hogy körbenyalom
a testét. Mindenütt.
A pokolba! Fogd vissza magad.
Megköszörülöm a torkomat.
– Gyorsan körbevezetlek benneteket a lakásban, aztán
nekem le kell vinnem a kutyákat az udvarra egy kis sétára,
mielőtt még mindent összepisilnének.
Jackie feláll, és Ty-jal együtt odajönnek hozzám, közben a
kutyák a lábukat szimatolják a hátuk mögött.
– Ez a lakás… igazán lenyűgöző – mondja halkan, és
közben tágra nyílt szemmel néz körbe.
– Két hálószoba, két fürdőszoba és egy dolgozószoba van
benne – sorolom neki büszkén. – A padló mészkőből van, a
lakás geotermikus fűtésű. És innen nyílik a legszebb kilátás
a városra. – A nyitott konyha felé intek, ahol sok a márvány,
és amely cseresznyefából készült bútorokkal van
berendezve. Mellette a makulátlanul tiszta nappali
húzódik, amelyet egy gázkandalló választ el az étkezőtől. Itt
az ablakok a padlótól a mennyezetig érnek, és előttük egy
nagy terasz húzódik.
Ty azonnal a teraszra nyíló ajtók felé veszi az irányt, de
Jackie ösztönösen visszatartja. A teraszt szegélyező korlát
elég magas ugyan, de ha Jackie úgy véli, hogy Ty hajlamos
felmászni rá, akkor jobb elkerülni ezt a szobát.
Leviszem őket a hallba, és a kutyák mindenhová követnek
minket. Megmutatom nekik a lakás többi részét, a felhőkbe
burkolózó North Shore-hegységet, az északi panorámát,
majd délen a False Creeket. Jackie nem engedni, hogy Ty
kedvére kószáljon a lakásban. – Ez a hely túlságosan tiszta
és fehér – magyarázza. – Nem hagyhatom, hogy mindenütt
otthagyja a koszos ujjlenyomatát.
– Ne hagyd, hogy ez a lakás megtévesszen. Olykor
kifejezetten szeretem, ha a dolgok kissé mocskosak.
Minek szántam ezt? Burkolt célzásnak?
Igen. Annak.
És Jackie sokatmondó szemöldökráncolása elárulja, hogy
ezt ő is észrevette.
Talán jobban tenném, ha leplezném a burkolt
megjegyzésemet azzal, hogy megemlítem, ha valakinek két
szagos kutyája van, akkor nem lehet a lakása makulátlanul
tiszta, de inkább hagyom, hogy a célzás megtegye a hatását.
Amikor a lakásbemutató végére érünk, javaslom nekik,
hogy szolgálják ki magukat a konyhában, amivel csak
tetszik, míg én gyorsan lemegyek a kutyákkal az udvarra, és
már jövök is vissza. Ezután egyenesen a hálószobámba
megyek, hogy lehámozzam magamról az öltönyt, és valami
olyasmibe bújjak bele, ami megfelelő a hokimeccsre. Nincs
Canucks pulóverem, viszont őrzök egy régi pólót, amelynek
elütő színű a paszpólja, és a csapat régi logója van rajta.
Kicsit kicsi rám, de megteszi. Ezután a fejembe nyomok egy
Canucks baseballsapkát, és belebújok egy viseltes
farmerba, amelyre nyugodtan rácsöppenhet a sör, végül
vászoncipőt húzok a lábamra.
Kilépek a hálószobából, és látom, hogy Ty és Jackie a
bárnál ül a konyhaszigetnél, és Ty egy pohár vizet tart a
kezében.
– Kérlek, mondjátok, hogy nem vagyok nevetséges ebben
a szerelésben – mondom. – Úgy érzem magam, mintha
tizennyolc éves lennék.
De ahogy Jackie tekintetével bebarangolja a testemet,
nyilvánvaló, hogy tetszik neki, amit lát.
Felemelem oldalvást a karom, mire a pólóm felcsúszik a
hasamra. – Túl kicsi, igaz? – kérdezem, és most szándékosan
ingerlem. A pokolba is, szinte minden áldott reggel
keményen gyötröm magam a házban lévő edzőteremben,
amit egy egyórás biciklizés követ a Stanley Park körül.
Tudom, hogy a hasizmaim a legjobb formában vannak.
Lehet, hogy nem olyan, mint tizennyolc évesen, de
átkozottul dögös a felsőtestem.
– Jól nézel ki – ismeri el Jackie, és megnyalja az ajkát,
aztán elkapja rólam a tekintetét.
Ezek a rezdülések a bizonyítékai annak, hogy nem csupán
jól nézek ki.
Ó, Istenem, még jó néhányszor látni akarom ezt az
arckifejezését.
Nagyon sokszor.
– Tetszik a satyakod – mutat rá a sapkámra Ty.
A szemembe húzom a sapka simléderét. – Tényleg?
Mondok neked valamit, Ty-Rex. Mit szólnál ahhoz, ha a
stadionban vennék neked egyet?
– Komolyan?
– Teljes mértékben.
– Will – szól rám Jackie.
– Mi az? – A kandallón álló órára pillantok. – Indulnunk
kell, ha még enni is akarunk valamit. Tetszik az ötlet, hogy
bekapunk valamit a meccs alatt? Nachost, hot dogot, vagy
amit akartok.
Ty valósággal lázba jön az ajánlat hallatán. Szegény
gyerek, otthon valószínűleg folyton egészséges ételeket kell
ennie, Diane jóvoltából.
Beszállunk a liftbe, és miközben lefelé megyünk,
észreveszem, hogy Jackie néz.
Lenézek rá, és elvigyorodom. – Mi az?
– Tudod, még sosem láttalak ennyire lazán öltözve. Azt
hittem, öltönyben alszol.
Igazából anyaszült meztelenül alszom. Szinte már a
nyelvem hegyén van a csípős válasz, de végül lenyelem.
Megint csak szembesülök azzal, hogy milyen nehéz észben
tartanom, hogy a főnöke vagyok, és ez egyre nehezebbé
válik. És bár nem vagyunk az irodában, nagyon oda kell
figyelnem, hogyan viselkedem, és mit mondok. Lehet, hogy
odavan a kidolgozott férfi felsőtestekért, de ez még nem
sokat jelent.
És nem is kellene sokat jelentenie, dorgálom meg magam.
Az isten szerelmére, ő Ted lánya. És van egy kisgyermeke.
Éppen elég van a tányérján! Nincs szüksége arra, hogy egy
olyan öreg fickó ostromolja a buja vágyakozásával, mint
amilyen te vagy.
És mégis megesz a fene utána. Elég, ha csak mellette
állok, és beszippantom a samponja kókuszillatát, máris
elviselhetetlen sóvárgás lesz úrrá rajtam. Ha igazán őszinte
lennék magamhoz, akkor beismerném, hogy azért csapom
ezt a nagy hűhót körülötte, mert kedvelem. És Ty-t is
kedvelem. De amikor Jackie-ről van szó… megragadok
minden alkalmat, hogy körülötte sertepertélhessek.
Hogyan is képzelhetem, hogy ez így mehet tovább?
Vékony jégen táncolsz, Will!
Legalább a belső figyelmeztetésem is a jéghokival
kapcsolatos.
A Roger Arena közelebb van az irodámhoz, mint a
lakásomhoz, de a meccs napján izgalmas arrafelé sétálni.
Az utca tele van a Canucks részeg szurkolóival; a
szerencsések a stadion felé tartanak, míg a többiek a
kocsmákban ütik fel a tanyájukat. Amikor Los Angelesben
voltam, nem éreztem magamban késztetést arra, hogy jobb
játékra sarkalljam a Kings hokicsapatot, és meg kell
vallanom, hogy hiányzott ennek a hokifellegvárnak a
szenvedélyes lelkesedése, különösen, ami a rájátszási
időszakban tombol, még akkor is, ha a szurkolók LA-ben a
napsütéses időjárás kegyeltjei.
– Most mész ki először hokimeccsre, Ty? – kérdezem tőle,
miközben sorban állva várjuk, hogy átessünk a biztonsági
átvizsgáláson.
Bólint, a szemét nagyra kerekíti, mert teljesen lenyűgözi
az élmény, de közben még szorosabban fogja az anyja
kezét, mint korábban.
– Ty hokizott korábban párszor – mondja Jackie. – Míg ki
nem nőtte a korcsolyáját. Rengeteg hó esik északon, és
sokszor kilométereken nem látni mást, csak jeget.
– Valóban? Tudom, hogy Vancouverben ritkán havazik
télen, de gondoltál már arra, hogy levidd edzeni az egyik
csapatba? Jót tenne az önbizalmának.
– Majd meglátjuk – feleli. – Attól függ, Ty mit akar.
Bent az arénában még kaotikusabb a helyzet, de sikerül
odafurakodnunk egy bolthoz, ahol sapkákat árulnak, és
veszünk egyet Ty-nak, még mielőtt a helyünkre mennénk.
Egészen lent, az üveg védőfal előtt ülünk, a Shark – vagyis a
Cápák hokicsapat – büntetőboksza mellett. Még van egy
kevés idő a kezdésig, ezért azt mondom nekik, hogy
maradjanak a helyükön, amíg elmegyek ennivalót venni az
árusoktól. Megengedhettem volna magamnak, hogy a
klubpáholyokba vagy bokszokba vegyek jegyet, amik
legfelül helyezkednek el, de semmi értelme kijönni egy
ilyen meccsre, ha nem lehet az ember az események
sűrűjében. Még a magasabban lévő székek is több
hitelességet és szenvedélyt kínálnak, mint a nagymenők és
az öltönyös fazonok bokszai.
Mivel nem tudom, mit ennének szívesen, ezért
mindenfélét összepakolok egy tálcára: két sört,
narancslevet, pizzát, nachost és hot dogokat. Ty kettőnk
között ül, ezért végül az ő ölében landol a tálca, miközben
lakomázunk. Jól összekenjük magunkat, de remek móka.
Amikor Jackie orra mustáros lesz, azt kívánom, bárcsak
elérhetném, és lecsókolhatnám róla a cseppecskét. De talán
éppen ezért jobb, hogy a fia kettőnk közt ül.
A mérkőzés a Canucks szokásos lehangoló kezdésével
indul, de ez korántsem jelenti azt, hogy a meccs nem kínál
izgalmakat. A Canuck egyébként a szleng megfelelője a
„kanadai”-nak. Úgy tűnik, Ty-t egészen megigézi a hokisport
és a meccs: arcát az üvegfalnak nyomja, úgy követi a
lövéseket, a süvítve száguldó játékosokat és a passzolásokat
a pályán. A bőr az arcán sokszor ráncokba gyűrődik a nagy
érdeklődés-forgolódás következtében.
– Hokijátékos akarok lenni, ha megnövök – jelenti ki,
miközben Jackie visszarántja a székébe, még mielőtt egy
Shark-játékos a palánknak csapódna.
Jackie durcás képpel néz rám, mintha csak azt mondaná,
köszönöm, hogy elültetted a hokizás gondolatát a fiam
fejében.
Megvonom a vállamat, és kiélvezem a káröröm minden
cseppjét.
Amikor az első fordulónak vége, Jackie elindul a
mosdóba, míg mi Ty-jal maradunk, ahol vagyunk. – Meg
vagy őrülve! – mondom Jackie-nek, miközben előttem
préseli át magát a toalett irányába, és minden erőmmel
vissza kell fognom magamat, hogy ne markoljak bele a
fenekébe. – A női mosdó előtt hosszú sorok állnak ilyenkor.
– Viszek magammal sört, és várakozás közben
elszürcsölöm – feleli boldogan, és már a sorok közti lépcső
felé tart.
 – Kontraproduktív, vagyis pont a nem kívánt eredményre
vezet – kiáltom oda neki.
Visszanézek a jégpályára, ahol a Frank Zamboni által
feltalált jégpálya-karbantartó gép gyorsan rendbe teszi a
küzdőteret. Ty feszülten figyeli a magasra helyezett
képernyőket, amelyeken az első menet eseményeit játsszák
vissza, többek közt azt a jelenetet, amikor két játékos a
szokásos hokis dulakodásba keveredik. Kesztyűk és sisakok
repülnek szanaszét, és a Canucks csapat játékosának végül
vérezni kezd és el is törik az orra, és ki tudja, hogy nem
szenvedett-e még ennél is súlyosabb sérüléseket.
– Jobban lesz? – kérdezi Ty nyugodt hangon.
– A játékos?
Bólint, és kétkedő pillantást vet rám, a szemöldöke
összeszalad. Ekkor villan az eszembe, hogy talán többször
rá kellett volna néznem a játék alatt. Megfeledkeztem róla,
hogy a küzdelem, a harc félelmetes lehet azok számára,
akik nem szoktak hozzá.
– Összeszedi magát – bátorítom. – Ennél rosszabb szokott
lenni a helyzet. Meg fogod látni, hogy később ki fog
korcsolyázni ő is.
– De véres volt az egész arca.
– A vért le lehet mosni, Ty-Rex. Ez hozzátartozik a
dologhoz.
A száját csücsöríti, és közben átgondolja a hallottakat,
aztán megint a képernyőket nézi, hogy megbizonyosodjon
róla, a verekedésnek vége.
Aztán egyszer csak megszólal: – Anyu arca is szokott így
kinézni.
Megfagy a vér az ereimben.
Odafordulok hozzá. – Mit mondtál?
– Az anyukámé – ismétli, és a poharába néz. – Az ő arca is
csupa vér volt. De ő sírt is. Ő nem volt ilyen erős, mint ez a
fickó.
Alig találok szavakat. Csak imádkozhatom, hogy Ty talán
valami másról beszél, egy véletlen eseményről.
– Az anyukád összetűzésbe keveredett? Egy másik
nénivel?
Megrázza a fejét. – Nem. Apuval.
Nyomást érzek a mellkasomban, mintha satuba fogták
volna a szívemet. – Az édesapád megütötte?
Bólint.
A pokolba!
– Mikor? Mikor tette ezt?
– Mielőtt elköltöztünk.
– Jézus! – suttogom. – És téged is megütött?
Megrázza a fejét. – Nem – feleli cérnavékony hangon. –
Rám kiabált, de nem bántott. Csak anyut.
– Mikor… – megnedvesítem az ajkam, mert úgy érzem, a
szám tele van fűrészporral. Nyers düh gyűlik fel bennem. –
Úgy gondolom… Istenem, sajnálom, Ty! Nem lett volna
szabad ezt látnod. Soha! És neki pedig nem lett volna
szabad ilyet tennie. Soha!
– Korábban is csinált ilyet – folytatja, és rám néz nagy
szemeivel. – Akkor nem volt annyi vér, de azt is láttam.
Lelökte anyut a földre, és belerúgott. De aztán elment.
Mindig elment.
– Mennyi ideje annak, hogy ez történt? – kérdezem
suttogva.
– Nem tudom. Tavaly volt.
Istenem! Nem tudom, mit mondjak. Olyan sok mindent
akarok mondani. A fenébe!
– Nem tudtam róla. Anyukád nekem erről nem mondott
semmit sem – magyarázkodom ostobán, mert egy idióta
vagyok. Miért is mesélte volna el nekem ezt Jackie? Hiszen
csupán a főnöke vagyok. És éppen hogy csak a barátja. – A
nagyapád tud erről?
Megvonja a vállát. – Nem tudom. Anyu nem beszél erről.
– De te igen.
– Csak neked – feleli, és idegesnek tűnik. – Kérlek, ne
mondd meg neki, hogy elmondtam. Dühbe gurulna.
– Megígérem – válaszolom, és a szívem darabokra törik. –
Te pedig ígérd meg nekem, hogy beszélni fogsz nekem róla,
amikor csak úgy érzed, szükséged van rá. Ne fojtsd
magadba, rendben? És anyukáddal is beszélgessetek a
történtekről.
– Ki nem állhatja, amikor aput szóba hozom. Azt mondja,
hogy az ő hibája, hogy apu most börtönben van.
Ördög és pokol! – Ty, figyelj rám – mondom neki, és a
vállára teszem a kezem. – Ez nem az édesanyád hibája, nem
számít, mit mond.
– Tudom – feleli. – Apu bántotta őt, és anyu nem akarta,
hogy többé bántsa. De mégis, annyira hiányzik nekem egy
apa. Remélem, amikor apu kijön a börtönből, és leköltözik
ide hozzánk, kedves lesz anyuhoz.
Ó, a fenébe! Ezt inkább ne! Ha Jackie exe felbukkanna a
városban, magam tépném le a fejét, a saját két kezemmel.
Felsóhajtok, és hátradőlök a székemen. Próbálom
átgondolni, amiket Ty-tól hallottam. Ez sok mindent
megmagyaráz. Például azt az elgyötört tekintetet, ami
akkor tűnik fel a szemében, amikor azt hiszi, hogy nem
figyelek rá. Hadd legyek őszinte, mindig őt figyelem.
Istenem. És az a legrosszabb ebben, hogy pontosan
tudom, min mentek keresztül ők ketten.
Amikor fiatalabb voltam, apám – mielőtt még ittas
vezetés miatt meg nem halt egy balesetben (amiben ő volt a
hibás) – a szart is kiverte belőlem. Biztos vagyok benne,
hogy anyámat is ütlegelte, de úgy tűnt, én vagyok az
elsődleges célpontja. Bár nagyon fiatal voltam, amikor
meghalt, emlékszem, hogy örültem neki – bár gyűlöltem ezt
az érzést. Örültem, hogy a rémület és a félelem elhagyta a
házunkat.
Harminchat évembe került, hogy valamennyire túl
tudjam tenni magam rajta. A középiskolában adtam ki
magamból a feszültséget, amit addig elnyomtam
magamban; egyszerűen feltört belőlem. Végül anyámmal
együtt pszichológushoz jártunk. A kezelés csodát tett, bár
olykor még ma is vannak rémálmaim.
Ebből soha nem épül fel az ember, csak megtanulja,
hogyan éljen együtt vele.
De Jackie… ez most történt meg vele. Teljesen egyedül
volt ott fenn, északon, mert egy durva, bántalmazó alak
elvágta a családjától. Szarság. Nem csoda, hogy Diane és
Ted annyira aggódtak miatta. Most értem csak meg, hogy
Jackie volt férje valószínűleg szándékosan választotta el
őket egymástól. Jellemző erre az aljas fickóra, hogy biztosra
akart menni: azt akarta, csak ő létezzen Jackie számára. És
még ha csak kétszer ütötte is meg, már ez is túl sok, és
biztos vagyok benne, hogy szóban is bántalmazta Jackie-t.
Hála istennek, Jackie-nek volt annyi esze, hogy a
megfelelő időben elmeneküljön onnan.
– Te bolond vagy? – kérdezi Ty halkan.
– Bolond? – Közel hajolok hozzá, és a szemébe nézek, úgy
válaszolok neki. – Hé, nem. Nem vagyok flúgos. Egyáltalán
nem. Csak sajnállak téged és az édesanyádat, amiért olyan
sok szörnyűségen kellett keresztülmennetek. Tudom, hogy
nem lehetett könnyű végignézni mindezt. De tudnod kell,
hogy itt mindketten biztonságban vagytok. Érted?
– Mert te itt vagy? És mert nagy és erős vagy, mint a
hokijátékosok, és megvédesz minket?
Szavai hallatán újabb repedés támad a szívemen. A
fenébe! Ez a gyerek kipécézett magának.
– A barátotok vagyok. A nagyapádé, Jackie-é és a tied.
Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megvédjelek
benneteket, és hogy biztonságban és boldogságban éljetek.
Megértetted? És tudom, hogy édesanyád és a nagyszüleid
ugyanezt teszik. Rendben? Ilyesmi többé egyikőtökkel sem
történhet meg.
– Különben átváltozol Batmanné?
Szomorú mosoly ül ki az arcomra. – Igen. Batmanné
változom. Nagyon lazának hangzik, de hidd el nekem, nem
szeretnéd látni, milyen vagyok, amikor begurulok.
A vállam fölött néz valamit, én pedig rögtön tudom, hogy
Jackie közeleg. Gyorsan a számra teszem a mutatóujjamat,
ő pedig beleegyezően rábólint.
– Igazad volt – mondja Jackie, miközben a testemet
súrolva visszafurakodik a helyére. – Az a sor valóságos
rémálom volt, és hamarosan újra el kell mennem, miután
ezt a sört felhajtottam. Neked is hoztam egy korsóval, mert
azt akarom, hogy érezd át a kínomat.
Átnyújtja nekem a sört, és rám mosolyog.
Megragadom a korsót, és közben megint érzem, hogy
mennyire odavagyok érte. Már csupán a mosolyával
lefegyverez. Olyan hihetetlenül tüneményes, gyönyörű és
erős. Erősebb, mint valaha is képzeltem.
Tisztában vagyok vele, hogy csaknem tátott szájjal
bámulom. Nem szól egy szót sem, csak a szemembe néz.
Tudom, gondolom magamban, és azt kívánom, bárcsak
olvasni tudna a gondolataimban. Tudok róla, és rendben
van.
Megértelek.
Meg akarom őt védeni.
Át akarom karolni, a védőszárnyaim alá akarom venni.
És nem akarom elengedni többé.
– Hoztál nekem valami? – kérdezi Ty az anyjától.
Ebben a pillanatban szétrebben a tekintetünk.
– Természetesen – mondja, és benyúl a hátsó zsebébe,
majd kihúz belőle egy csomag perecet, és átadja Ty-nak.
 A fiúcska nyomban széttépi a csomagolást, és elrágcsálja
a tartalmát, mire a második menet elkezdődik, és a
játékosok kisiklanak a jégre.
Szerencsére a hátralévő időben nem kerül sor több
verekedésre a jégen, de ha előfordulna, a legszívesebben
kivinném Ty-t és Jackie-t a stadionból. A meccset
hosszabbítás után a Canucks csapata nyeri meg.
Ám amikor már odakint állunk az utcán a vidám
tömegben, és Diane-t várjuk, hogy felvegye és hazavigye
Ty-t és Jackie-t, gyászos hangulat lesz úrrá rajtam, mivel
hétfőig nem láthatom Jackie-t, és amikor majd igen, akkor a
munkahelyen leszünk, és én megint a főnöke leszek, ő pedig
az alkalmazottam.
És ez kezd gondot okozni a számomra.
És mégis, örülök, hogy így van.
 NYOLCADIK FEJEZET

JACKIE

Volt már olyan napod, amikor egyfolytában mosolyogtál?

No, nekem volt részem benne.
Egy héttel ezelőtt.
Bizony, egy hét telt el már azóta. És ez annyira
kicseszettül rosszulesik.
Abban a pillanatban, amikor Will, Ty és én elmentünk az
irodából, és elsétáltunk Will pár háztömbnyi távolságra
lévő lakásához, mintha csak egy család lennénk, úgy
éreztem, a nap egy kósza sugara megmelengeti a
mellkasomat, és kisöpör belőle minden sötétséget és
szomorúságot. Az a hokimeccs mindent megváltoztatott, és
még csak azt sem tudom, hogy miért.
Minden, amit Will annak érdekében tesz, hogy Ty és az
én kedvemben járjon, annyira kedves és figyelmes dolog a
részéről, és meg vagyok győződve, hogy ő egy jó ember,
akinek nagy szíve van. Még az után a szörnyű válás után is
csupa szeretet és adakozás ez az ember.
És mégis, ostoba módon abban reménykedem, hogy ezek
a gesztusai, melyekkel kitüntet engem és a fiamat, nem
csupán szokványos emberbaráti megnyilvánulások a
részéről. De az is lehet, hogy Will csak a titkárnőjét látja
bennem, és persze a legjobb barátja lányát. Talán csak
segíteni igyekszik, hogy otthon érezzem magam, és lássam,
szívesen látnak.
Talán ő is magányos, és társaságra vágyik, bár nem
tudom elképzelni, hogy nincs a városban egyetlen nő sem,
aki ne akarná megkaparintani magának. Úgy értem, hogy
észvesztően jóképű, elképesztően jó kondiban van, és
veszettül gazdag, városunkban pedig alig akad egy
épkézláb és partiképes agglegény. Lelki szemeimmel látom,
ahogyan szétszedik a nők.
Ám bennem valami valahol mélyen, legbelül, a szívem
egy rejtett zugában, ahol pillangók és mindenféle ábrándok
születnek, azt reméli, hogy ennél többről van szó.
Hogy talán, de csak talán, Will ugyanúgy kedvel engem,
ahogyan én őt.
És ha már erről van szó, olyat akarok szexelni vele, hogy
elszáll az agya.
Őszintén szólva semmi másra nem tudok gondolni.
Csak arra, hogy dugok vele.
Hogy jól megfarkal.
Akármi – de csakis vele.
Ez az őrület akkor kezdődött, amikor megpillantottam
öltözködés közben a lakásában. Épp a fürdőszobát
kerestem, és miközben elmentem a hálószobája mellett,
láttam, hogy az ajtaja csak félig van becsukva.
És akkor megpillantottam őt is: anyaszült meztelen volt.
Igazam volt. Nem viselt alsónadrágot.
És nagyon remélem, hogy soha nem is fog.
 Oldalt állt nekem, amikor megláttam. A bőre mindenütt
bronzbarna, csaknem aranyszínű, a segge kemény és erős.
A combja vastag és a hasa lapos.
És a dákója… mit kerteljek, pokolian nagy.
Természetesen. Ez igazából nem lepett meg, mivel Alyssa és
Tiffany folyton fogadásokat kötnek Will farkának a
méretére, hogy vajon hány centi, és bár csak egy
szemvillanásnyi időre láttam a hímtagját, mert féltem, hogy
észrevesz, ez is éppen elég volt ahhoz, hogy számomra az
összes többi férfit leírja.
És engem is romokba döntsön. Már azóta vonzódom
Willhez, mióta együtt dolgozom vele, és a vonzalmam
iránta minden nappal csak nőttön-nő. És olyan mocskos
módon fantáziálok róla, hogy még a Szex és New York
Samantha Jonesa is belepirulna. De az még a tudatlanság
kora volt. Nekem kellett elképzelnem a dolgokat, a szaftos
részleteket. Willt ugyanis addig csupán a kifogástalan
szabású öltönyökben láttam.
Most már azonban, hogy tudom, hogyan néz ki ruhátlanul
– igen, anyaszült meztelenül –, pedig sosem gondoltam
volna, hogy valaha pucéran fogom látni, és, nos, ezt a
látványt képtelen vagyok kitörölni a fejemből. Amikor csak
ránézek, beszélek vele, de még ha csak e-mailt írok is neki,
akkor is a gyönyörű, meztelen testét látom magam előtt.
És persze arra is gondolok, hogy milyen lenne együtt
lenni vele – természetesen ruha nélkül.
Lágy és gyengéd lenne hozzám?
Vagy inkább durva és kemény?
 Milyen érzés lenne, amikor belém hatolna – eltekintve
attól, hogy fájna egy kicsit. Milyen lenne érezni testét a
testemen? Kicsinek és nagyon nőiesnek érezném magam,
ha az erős, izmos teste az enyémhez érne?
Aztán összeszedem magam, mert ezek a gondolatok, ez a
fantáziálás nem vezet sehova.
Nem voltam férfival, mióta Jeff elment, és akkor is csak
azért szexeltem – és ennek már legalább egy éve –, mert
minden áldozatot meghoztam annak érdekében, hogy mi
hárman egy család legyünk. Nem akartam, hogy Ty
elveszítse az apját. És mert mindenre képes voltam, hogy
ezen a válságon túl tudjuk tenni magunkat.
Csakhogy ebből nem sok jó származott nekem.
Felsóhajtok, egyik kezemmel az arcomat támasztom, a
másikkal a tollammal az íróasztalom sarkán dobolok.
Csütörtök van. Veszettül sok melóm van, mert apám és
Will egész délelőtt konferenciahívásokat bonyolít. Már
számolom a perceket, hogy mikor mehetek végre ebédelni.
Patty dugja be a fejét hozzám az irodánkat elválasztó fal
mögül, és rosszallóan néz rám.
– Lennél szíves abbahagyni, olvasni szeretnék – mondja,
és a tollamat bámulja.
Bocsánatkérően rámosolygok, és abbahagyom a dobolást,
de amikor visszaül a helyére, körbeforgatom a szememet.
Tudom, hogy Patty a végsőkig lojális apámhoz, és szinte
baráti kapcsolatban áll vele, amióta csak neki dolgozik, és
ennek már hosszú ideje. És éppen ezért talán piszkálja a
csőrét, hogy én itt vagyok. Úgy vélem, fenyegetve érzi
magát, a pozícióját, mert én családtag vagyok, és bármikor
elvehetem az állását. Nem sokat számít, hogy Patty
tisztában van vele, én sosem dolgoznék apámnak úgy,
ahogyan ő. Szerencse, hogy Will végül rengeteg munkát
bízott rám, ami eltereli a figyelmemet, és valósággal
megőrülök tőle, de azért még mindig csípem a munkámat.
Öt perc múlva dél, és lassan elkészülök a melóval, közben
azon töprengek, hova menjek ebédelni, amikor Will
kibukkan apám szobájából. Feszültnek és kimerültnek
látszik.
– Mit csinálsz? – kérdezi tőlem, és nekitámaszkodik az
íróasztalomnak.
– Épp ebédelni indulok – felelem. – Hogy ment a dolog
odaát?
– Úgy érted, mielőtt Sasha és én veszekedni kezdtünk?
Remekül – feleli keserűen.
– Ó!
– Igen. Mindegy, már vége. Jössz ebédelni? Én állom a
számlát.
Próbálj nyugodt és közönyös lenni! Viselkedj, Jackie.
De sajnos máris fülig ér a szám.
– Te vagy a főnök – válaszolom.
– Imádom, amikor ezt mondod – vágja rá, és beviharzik
az irodájába.
Beleharapok az ajkamba, felállok, felkapom a táskámat,
és észreveszem, hogy Patty megvetően méreget. Talán
féltékeny. Vagy helyteleníti a dolgot. Rá se rántok, hanem
odamegyek Will irodája elé, és megvárom, míg a főnököm
felkapja a laptopos táskáját.
– Visszajövünk? – kérdezem tőle.
– Te visszajöhetsz, ha akarsz – mondja önelégült
mosollyal az arcán, majd becsukja maga mögött az irodája
ajtaját.
Visszanézek az asztalomra, mert nem tudom, hogy
tréfált-e vagy sem. Szerencsére minden benne van a
táskámban, amire szükségem lehet, arra az esetre, ha
mégse tréfált.
Miközben kimegyünk az irodából, Tiffany gyanakvó
pillantást vet rám a szemüvege felett, én pedig mi mást
tehetnék, megvonom a vállamat. Miután kiérünk az utcára,
Will kezébe veszi az irányítást, ezért megkérdezem tőle: –
Hova megyünk ebédelni?
A válla fölött visszanéz rám: – Először is felugrunk
hozzám.
Ó? Meg akarom kérdezni tőle, hogy minek, de nem
merem. Inkább csipkedem magam, hogy aprócska
lábaimmal tartani tudjam az iramot, amit jókora lépteivel
diktál. Figyelem, hogy az emberek arckifejezése hogyan
változik meg, amint Will elhalad mellettük. Bár a főnököm
eszméletlenül lezser és könnyed fickó, a megjelenése mégis
tiszteletet parancsoló. A járókelők előtt nem marad
észrevétlen, megnézik és megjegyzik maguknak, akár
férfiról, akár nőről legyen szó. Csak úgy forognak a fejek
körülötte. Annyira férfias, márpedig ez olyasvalami,
amiben nagy hiány van a városban, ami tele van farmerban
szaladgáló ösztövér pasikkal.
 Odaérünk az épülethez, a Grace-hez, amelyben lakik, és
amely most is pont olyan szép, mint amilyennek a múlt
héten láttam. Akkor teljesen el voltam bódulva, ezért most
alaposan szemügyre veszem a változatos formájú
vízköpőket a terrakottacserepekkel díszített városi
házakon, amelyek visszaköszönnek a szobrokon és a
szökőkutakon is. Ez a nyugalom és a kiváltság oázisa a zajos
város kellős közepén.
Be kell ismernem, hogy kissé ideges vagyok, amikor
beszállok a liftbe Will-lel. Nem kellene, de ez az átkozott
szexuális fantáziálásom már kezd kissé kiborítani. Amikor a
lift elindul velünk felfelé, Will illata, amelyet a
fűszernövényekéhez, az erdőéhez tudnék hasonlítani, vagy
a napsütötte moháéhoz, valósággal beront az orromba. Mi
történne, ha egyszerűen csak kinyújtanám a kezem, és
megragadnám? Ha megcsókolnám? Megcsókolhatom
ugyan, de azzal mindent lerombolnék.
Csaknem pánikrohamot kapok, mert mintha a testem
öntörvényűen cselekedne, és a felhatalmazásom nélkül
kienged magából egy hatalmas sóhajt, amikor végre
felérünk Will lakásának emeletére.
Amikor már bent vagyunk a lakásban, Will nem
vesztegeti az idejét. Villámgyorsan ráteszi a kutyák nyakára
a nyakörvet, amint azok ugrándozva előrohannak, és
őrülten nyaldosnak és szimatolnak, és csóválják a farkukat,
és mi máris visszamegyünk a lifthez, és meg sem állunk a
parkolóházig.
– A kutyákat is elvisszük magunkkal ebédelni? –
kérdezem, miközben a fényesen csillogó Mercedese felé
tartunk.
– Már vártam, mikor teszed fel ezt a kérdést – jegyzi meg,
és rám vigyorog, miközben kinyitja a kocsi ajtaját.
– Az a pár dolog, amire büszke vagyok a tulajdonságaim
közül, a rugalmasság és az alkalmazkodóképesség – felelem.
– Egyébként ezt az önéletrajzomban is megemlítem.
– Valóban? – kérdez vissza, majd a kutyákat beszuszakolja
a hátsó ülésre, és int nekem, hogy szálljak be előre. – Sorold
gyorsan a többit is, mert már elfelejtettem.
– Nos – mondom, miután bekapcsoltam a biztonsági övet,
és Will kifordul a Richards Streetre, majd jobbra veszi az
irányt, Devie Village felé. – Amellett, hogy alkalmazkodó
vagyok, még felelősségteljes és becsületes is, meg
keményen hajtok, ha munkáról van szó, és odavagyok a
részletekért.
– Ezek közül az egyik hazugság – jelenti ki.
Meghökkenve nézek rá. – Melyik?
Lazán a kormánykerékre ejti mindkét kezét, gúnyosan
rám mosolyog, hogy egész testemben megremegek. – Ha
olyan hajtós lennél a munkában, akkor most nem ülnél itt
mellettem.
Résnyire húzom össze a szemem. – Szeretnélek
emlékeztetni arra, hogy én a te asszisztensed vagyok, és az
én munkám teljes mértékben attól függ, hogy te milyen
feladatot adsz nekem.
– Tehát ha arra kérlek, hogy a délután hátralévő részét
töltsd velem, és mutasd a középső ujjadat a munkának,
akkor ez az én lelkemen száradna, és nem a tieden?
– Tökéletes a felfogásod.
– Akkor vállalom a felelősséget – mondja, és rábólint. –
Bár ez is ott van az önéletrajzodban.
Pár másodpercre rajta felejtem a tekintetemet. Nézd
csak jól meg magadnak, élvezz ki minden pillanatot! A
tekintetem végigsiklik a kormánykeréken nyugvó nagy,
erős kezén, a Rolexén, amely megcsillan a felhők mögül
előbukkanó nap fényében, a sötét szőrzeten a karján, az
ezüst mandzsettagombon a keményített inge kézelőjén, a
palaszürke, méretre készült öltönyén. Van egy sebhely a
hüvelykujja alatt, ez az egyetlen, ami nem napbarnított
rajta.
A sebhelyen kezdek tűnődni, vajon hogyan szerezte.
Felsértette véletlenül a papírvágóval? Vagy talán az
osztriganyitóval? Esetleg egy papír élével vágta el magát
ilyen csúnyán?
És aztán gyorsan emlékeztetem magam, hogy bár elég
sok időt töltöttünk együtt, alig tudok róla valamit. Párszor
említette Sashát, de szerencsére sosem éreztem úgy, hogy
epekedne utána, vagy hogy az a nő megsebezte volna.
Aztán beszélt a filmszakmáról, a régi időkről, amikor
produkciós menedzserként megismerkedett apámmal. És
szólt még pár szót a rajzairól is.
Ám ami a tinédzser éveit és a gyermekkorát illeti, nem
tudok semmit, csak azt, hogy amikor az apja meghalt,
mindössze ötéves volt, és az anyja egyedül nevelte fel, épp
úgy, ahogyan én is nevelem Ty-t.
 Emiatt elszégyellem magam kissé. Amiért annyira
elvakított a pénze és a nagyvilági élete, hogy meg sem
fordult a fejemben, hogy talán nehezebb éveket élt meg
gyermekként, mint ahogy gondoltam.
Biztos vagyok benne, hogy amikor az emberek rám
néznek, azt feltételezik, hogy mivel én jó középiskolába
jártam, nagy házban éltem, és szerető és sikeres szülők
neveltek fel – vagyis azzal a közmondásos aranykanállal a
számban születtem –, nem tudom, milyen az, ha keményen
meg kell dolgozni valamiért, és hogy nekem minden az
ölembe pottyant.
Pedig tévednek. És lehet, hogy én is nagyon melléfogtam
Will-lel kapcsolatban.
– Voltál már a Cypress-hegységben? – kérdezi tőlem,
miután legalább tízpercnyi idő telt el azzal, hogy
megpróbáltunk kivergődni a városból, és ezalatt csendben
ültünk egymás mellett.
– Gyermekkorom óta nem. Szerettem szánkózni a
ródlipályán.
– Ha a felhők eloszlanak kissé, érdemes megnézni onnan
a kilátást. És persze a kutyáknak ki kell szállniuk ott, hogy
egy kis időt tölthessenek a vadonban, a változatosság
kedvéért. Ezek a városi parkok nem érnek fel ahhoz a
tájhoz.
– Kirándultál velük Los Angelesben is?
– Csak akkor vettem magamhoz őket egy menhelyről,
amikor ideköltöztem.
Megfordulok az ülésen, hogy rápillantsak a vigyorgó
dakszlira, Jeanne-ra és a nyiszlett, kissé idétlen terrierre,
Gurigára: a nyelvük kilóg a szájukból, és majd szétveti őket
a boldogság, hogy ilyen pompás kalandban van részük. –
Csak azóta vannak nálad? Hogy is, február óta? Olyan jól
viselkednek!
– Ezek jó kutyák, Jackie – mondja mosolyogva. – A
Twitteren olvashatsz ilyesfajta besorolásokat. Minősítjük a
kutyákat. Bennfentes humor. Igen, ezek jó kutyák. És ők
ketten összetartoztak. Amikor elmentem a menhelyre, azt
mondták, csak együtt lehet őket elvinni, mire azt mondtam,
minél többen vannak, annál nagyobb az öröm.
– Vagyis akkor Los Angelesben nem volt kutyád?
Megrázza a fejét. – Sasha nem akart kutyát.
– Nos, mi a francot nem akart még Sasha?
– Rajtam kívül? – kérdezi, de biztos vagyok benne, hogy
kellemetlenül érinti a kirohanásom.
– Sajnálom. Csak már kezdek megőrülni, helyetted is.
– Ez igazán hízelgő.
– Örülök, hogy megmentetted a kutyákat.
– Én is. Tudtam, hogy kissé magányos lesz itt. És ők
valóban segítettek. Nekem szükségem volt társaságra, és
nekik is szükségük volt valakire. Mindenkinek meg kellene
mentenie egy kutyát, véleményem szerint. Úgy vélem,
végül ők mentenek meg minket.
Végre itt a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy
megkérdezzek tőle valamit, amit igazából nem is akarok
megkérdezni, mert nagyon félek attól, hogy mit fog rá
válaszolni.
 Nagyot nyelek. – Randizol valakivel?
Rám néz a szemöldökét ráncolva. – Hogy randizom-e?
Megvonom a vállamat, kinézek az ablakon, és a magas
fákat bámulom, ahogy behajtunk a Stanley Parkba. – Igen.
Találkozgatsz valakivel a válásod óta? – Hallgatok egy
darabig. – Vagy ez túl személyes kérdés?
– Kétségkívül az – feleli. – De nem bánom, felelek rá. Los
Angelesben randiztam pár nővel, a barátaim barátaival. De
nem is tudom. Néhány találkozás után ugyan mi az értelme
az egészének?
– Igaz. – Bólintok. – Még nem állsz készen arra, hogy
továbblépj.
– Már továbbléptem – mondja nyomatékosan. – Nem ez a
gond. Csak éppen… rendkívül szőrszálhasogató és válogatós
vagyok. Nagyon meggondolom, hogy kivel töltöm az időmet.
Nincs időm olcsó játékokra. Badarságokra! Tudom, hogy mit
akarok, és ha rátalálok arra, amire vágyom, ráhajtok.
Szomorúan hallgatom, amit mond. Ez megmagyarázza,
hogy miért nem hajt rám: mert nem akar engem. És miért
is akarna? Ezt a szerelmi fantáziálást vele kapcsolatban
kordában kell tartanom, meg kell fékeznem. De
mindenekfelett fel kell hagynom azzal, hogy folyton a
meztelen testét képzelem magam elé. Most azonnal. Kivált
most, amikor itt ül közvetlenül mellettem az autó szűk
terében, és amikor megbabonázva bámulom a nadrágját a
lába közt.
– Erős akarat diadalt arat – csúszik ki a számon.
Will elneveti magát. – Apád tanított erre?
 – Igen. Nos, ahogyan azt nyilván te is tudod, számodra
nem jelent problémát megszerezni egy nőt.
Egy pillanatig az arcvonásaimat fürkészi kékeszöld
szemével. – Ugyan miért?
– Tisztában vagyok vele, hogy nem kellene ilyet
mondanom, de te remek fogás vagy.
Lassan kaján vigyor ül ki az arcára, és a homlokát
ráncolja meglepetésében. – Mármint én?
– Bizony hogy te.
– Ki állítja ezt?
– Tiffany és Alyssa.
– Nem Patty?
Elnevetem magam. – Ó, a pokolba is, nem. Az egyetlen
dolog, amihez Patty szexuálisan vonzódik, az az Excel tábla.
– A létezés átka.
– Pontosan.
– És mi a helyzet veled?
Óvatosan rápillantok. – Hogy-hogy mi a helyzet velem?
– Te is úgy véled, hogy jó fogás vagyok?
Rám nevet a maga hetyke módján, ami rádöbbent arra,
hogy ezt az egészet csak játéknak és szórakozásnak tekinti,
de még ha így is van, óvatosan kell előre lépkednem.
– Úgy gondolom, hogy néhány nőt nagyon boldoggá teszel
majd.
Egy szívverésnyi ideig rám néz, majd bólint. – Nagyon
diplomatikus a válaszod. Hamar beletanultál az üzleti
etikettbe.
– Kiváló tanárom volt.
 Beletelik némi időbe, amíg felérünk a Cypress-hegy
tetejére, a Lions Gate fölé az Upper Levels Highwayen át,
majd a meredek és zegzugos úton felérünk a síliftekig.
Ám a kivételesen pompás kilátás kárpótol minket, a
felhők mintha előttünk születnének meg, és amikor
felérünk, képes vagyok még egy tízperces sétát is tenni
anélkül, hogy a cipő feltörné a lábamat. Szerencsére ma a
lapos sarkú balerinacipőm van rajtam.
Miután a kutyák lenyugszanak kissé, visszamegyünk a
kocsihoz, lemegyünk a hegyről, és a Horseshoe Bay felé
vesszük az irányt. Itt megállunk, hogy megebédeljünk a
Trollsban. Kiülünk a teraszra, és halat és sült krumplit
eszünk, és közben a kompokat figyeljük, ahogy elhagyják a
kikötőt, és a hegyekben gyönyörködünk, amelyek úgy
emelkednek ki az óceánból, akár a monolitok. A szemünk
előtt alakul ki szivárvány, amely az öböl egyik oldalától a
másikig ível.
Végül két Caesar-koktélt is felhajtok. Will azzal kecsegtet,
hogy egyszer majd elkészíti nekem a saját változatát,
amellyel lekörözi az öböl összes bármixerét. Azt kívánom,
bárcsak be is tartaná az ígéretét. Már közel állok hozzá,
hogy megkérem, visszafelé menet kotyvasszon nekem egy
pohárral a lakásán, de van bennem annyi illendőség, hogy
nem hagyom kicsúszni a számon a bűnös mondatot.
Éppen eléggé becsíptem ahhoz, hogy elfelejtsek
visszamenni dolgozni. De jól van ez így, csaknem igazságos.
Visszamegyünk a Mercedeshez, és Will a hosszabbik úton
hajt visszafelé, végigsuhanunk a Marine Drive-on, a
milliárdokat érő tengerparti házak mellett, amelyek az
Angol-öbölre néznek, és a távolban feltűnik a Vancouver
belvárosában álló üvegtorony is.
Varázslatos, nincs rá jobb szó. A letekert ablakon át
beszökik a lágy, sós ízű tavaszi szellő, és belekap a hajamba,
az egyik karomat kidugom az ablakon, hogy simogassa a
szél. A sztereó hangszóróból Roy Orbison egyik dala szól.
Nem csoda, ha úgy érzem, mintha egy másik világba
csöppentem volna. Egy filmbe. Olyan helyre, ahol csak Will
és én vagyunk, és a nap fénye a tenger hullámain villódzik.
És az érzés, ami átjárja egész valómat? nos, az a békesség.
És ekkor döbbenek rá, hogy ezt már hosszú ideje nem
éreztem.
Mire visszaérünk Will lakásába a kutyákkal, nem ér
csalódás, mert Will azt mondja: – Nem akarok visszamenni
az irodába. Mi lenne, ha elmennénk vízitaxival Granville-
szigetre? Meginnánk egy italt, és sushit ennénk.
Bár alig egy órája, hogy ettünk, nem ellenkezem. Minden
pillanat, amit Will-lel tölthetek, számomra maga a
mennyország.
Bepattanunk a vízitaxiba, és átszeljük a False Creek-
fjordot Granville-sziget felé (amely valójában félsziget). Ty-
ra gondolok, hogy mennyire élvezné, ha ő is itt lehetne
velünk ezen a kiránduláson. És akkor eszmélek rá, hogy ez
az első olyan alkalom, amikor az irodán kívül egyedül
vagyok Will-lel úgy, hogy a fiam nincs velem. Bár
amennyire tudom, Ty kedveli Will társaságát, és Will is
szívesen van vele, mégis üdítő érzés így együtt lenni Will-
lel… Így, hogy nem kell Ty anyukájának lennem. Most végre
saját magam lehetek.
És miután beülünk egy sushibárba, és felhajtok pár
csésze szakét Will-lel együtt, teljesen megfeledkezem róla,
hogy neki dolgozom. Most nem vagyok Will titkárnője.
Egyszerűen… Csak Simán Jackie vagyok.
Egymás mellett ülünk a bárban, szemben a sushiséffel,
aki buzgón szeletel és tekeri a sushitekercseket, és Will-lel
bátorítjuk egymást, hogy mi is olyan ételeket rendeljünk,
mint a többi vendég a bárban. A séf közben hihetetlenül
jókat derül rajtunk.
Be kell vallanom, hogy merész kóstolgató voltam fiatal
koromban, de elvesztettem ezt a tulajdonságomat, amikor
elköltöztem innen, így amikor Will belém töm egy kaviárral
töltött poliptekercset, csaknem rosszul leszek. Sikerül
lenyomnom, de ehhez szükségem van még pár csésze
szakéra – ez a trükköm. Próbálom lebeszélni Willt arról,
hogy még egy angolnatekercset is rendeljen nekem, de
jókat derül a kényes gyomromon, és végül nem egyet,
hanem kettőt rendel. A komisz fiú!
Könnyen csúszik le a torkomon az ital, és a hasam majd
szétpukkad, amikor Will a könyökét a bárpultra támasztva
közel hajol hozzám, miközben a másik kezében egy csésze
zöld teát szorongat. Látom a szemén, hogy kérdezni akar
valamit. Valami komolyat.
– Figyelj, Jackie! – kezdi halkan. – Van valami, amit
szeretnék megkérdezni tőled.
Ó, jóságos Isten! Azt már tudom, hogy nem akar
felmondani nekem, a szívem mégis veszettül kalimpálni
kezd.
Alaposan szemügyre vesz a sötét szempilláin át. Olyan
kicseszettül vonzó, hogy az már nem tisztességes.
– Tudom, hogy nem sok közöm van hozzá, és ezért már
előre bocsánatot kérek.
Ó, te jó szagú ég! Most ha lehet, még hevesebben ver a
szívem. Ezúttal más okból.
– Nem tartozik rám – folytatja. – Mivel még nem ismerjük
egymást eléggé, és mert legelsősorban és mindenekelőtt a
főnököd vagyok.
Legelsősorban és mindenekelőtt. Elszorul a szívem.
– De amellett, hogy a főnököd vagyok, szeretek úgy
gondolni rád, mint… a barátomra.
Ó, uram! Még jobban belém döfi a kést. Bökje már ki,
hova akar kilyukadni!
– Az igazat megvallva, egyike vagy annak a pár
embernek, akiket a barátomnak tudhatok itt, Teden és
Emmetten kívül.
Nagyszerű. Szóval egy kalap alá vesz apámmal. Anélkül,
hogy levenném a tekintetemet róla, az ajkamhoz emelem a
szakés csészémet, és felhajtom a maradék italt úgy, hogy az
arcizmom se rezzen, pedig az ital nagyon forró.
– Nos, a lényeg az… hogy törődöm veled. Nem is kicsit.
Ó?
Kifújja a levegőt az orrán át. – Jobban, mint gondolnád. És
talán annál is jobban, mint amennyire egy főnöknek
törődnie kellene a beosztottjával.
 Most már tűkön ülök, mert szeretném végre megtudni,
mire megy ki a játék.
És Will pontosan tudja, hogy majd kifúrja az oldalamat a
kíváncsiság. Bólint. Majd belefog. – Sajnálom. Csak ennyit
szeretnék mondani. – Megnyalja a száját, és egy pillanatra
kissé beleharap az alsó ajkába. Természetesen mereven
bámulom azt a pontot, és azon töprengek, mi lenne, ha most
megcsókolnám. Ó, azok a bűnös-mocskos liftbeli gondolatok
itt is utolérnek!
– A hokimeccsen beszélgettem Ty-jal, amíg te elmentél a
mosdóba – mondja.
Kihúzom magam a székemen. – És?
– A nagy kivetítőket nézte, a visszajátszásokat az első
menetről. Nagyon felzaklatta a dulakodás.
Ó, a fenébe! – Valóban?
Abban a pillanatban tudtam, amikor a verekedés
kirobbant a két játékos között, hogy ez olyan lehet Ty
számára, mint egy indítógomb: az erőszak látványa
felidézheti benne a múlt fájó emlékeit. A pokolba is,
kioldógomb volt ez az én számomra is! Pontosan tudtam,
hogy hogy fájhatnak azok az ütések. Ám közelről figyeltem
a fiamat, és nekem úgy tűnt, Ty-t nem rázzák meg a
látottak. De ez persze nem jelent semmit.
Istenem, borzalmas egy anya vagyok!
– Jackie – mondja Will, miközben kinyújtja a kezét, és
felemeli az államat, mire felé fordítom a tekintetemet. –
Minden rendben. Nem borult ki tőle. Csak elmondta nekem,
hogy miért lett ideges.
 Csessze meg! Will megtudott mindent.
– Hm… és mit mondott neked Ty?
Annyi gyengédség van a tekintetében, hogy az még
jobban felzaklat, mint a beszélgetésünk.
– Elmondta, hogy az exed mit tett veled. Hogy kétszer is
megvert. És hogy őt soha nem ütötte meg. Meg hogy te
juttattad a férjedet börtönbe. – Elfordítom a fejemet, és a
kezembe temetem az arcomat. Levegő után kapkodok.
– Jackie – suttogja Will, és meleg kezét a hátamra teszi. –
Minden rendben. Megígértem Ty-nak, hogy nem mondom
el neked, de te tudod, hogy meg kellett tennem. Szükséged
van rá, hogy beszélj erről valakivel. És a fiadnak is szüksége
van rá. A szüleid tudnak a történtekről?
Megrázom a fejem, mert képtelen vagyok egy szót is
kinyögni.
Annyira kibaszottul zavarban vagyok.
Ez örökre meg fogja változtatni azt, hogy Will hogyan
gondol rám. Úgy gondolja, hogy rossz anya vagyok, amiért
olyan sokáig Jeff mellett maradtam. Azt hiszi, hogy bolond
vagyok, amiért elmentem vele északra. Úgy véli, hogy hibás
áru vagyok, ha korábban még nem gondolta volna.
– Ezért hoztál ide? – kérdezem, és a hangom elvész a
tenyeremben.
– Nem. Egyáltalán nem. Veled akartam lenni. – Az egyik
kezével a hátamat, majd a hajamat cirógatja lassan,
komótosan, végül hátul megfogja a fejem, és magához
húzza. Ó, Istenem! Annyira jólesik, hogy csaknem elsírom
magam.
 – Neked is elmondom, amit Ty-nak mondtam – folytatja
szelíden, olyan közel hajolva hozzám, hogy beszéd közben
az ajka a fülemet súrolja. A bőrömön érzem meleg
leheletét. – Ha bármikor úgy érzed, hogy valakivel
beszélned kell ezekről a dolgokról, itt vagyok neked én,
beszélj velem. Megértem, hogy nem akartad elmondani a
történteket Diane-nek és Tednek. Pontosan értem, miért. És
azt is megértem, hogy a rendőrség kivételével miért nem
szóltál róla senkinek. De ez olyasmi, amit nem fojthatsz
magadba. És Ty sem. A fiad beszélni akar róla, Jackie.
Nyitott rá. Segítségre van szüksége, hogy fel tudja dolgozni
a történteket, ahogyan neked is.
– Fogalmad sincs, miről beszélsz – mondom neki, és
hirtelen felpattanok a székemről. Kisietek a ponyva alá,
majd befordulok a sarkon. Próbálom visszafojtani a
könnyeimet, amíg már nem tudom tovább visszatartani a
sírást.
Hangos zokogásban török ki, a kezemmel befogom a
számat, és még bele is harapok, mert nem akarom, hogy
meghallják, és próbálom összeszedni magamat.
De aztán Will ott terem mellettem, kezében a táskámmal
és a blézeremmel. Leteszi őket mellém, és a karjába zár.
Túlságosan gyenge vagyok ahhoz, hogy harcoljak ellene.
És túl fáradt vagyok ahhoz is, hogy színleljek. Már oly
hosszú ideje színlelek, saját magamat is megtévesztve. Mert
arra gondolok, hogy el tudom felejteni, ami történt, és
tovább tudok lépni. De ez az erőfeszítés lassacskán teljesen
felőröl.
 – Jackie – mondja Will, és szorosan a karjában tart, az
állát a fejemen nyugtatja. – Minden rendben. Minden
rendben. Engedd ki magadból a feszültséget.
Szót fogadok neki. Kemény mellkasához préselem az
arcomat, és csak sírok és sírok, könnyeimmel eláztatom az
ingét.
Ő pedig a karjában tart rendületlenül. Alig szól pár szót.
Csak átölel, szorosan magához szorít, és megtart, amikor
ernyedt vagyok a fájdalomtól, és végre szabadon törnek fel
belőlem az érzések.
Egyre csak sírok, de az érzelmek nem csillapulnak. A
legkevésbé sem.
– Annyira szégyellem magam – szipogom, mert képtelen
vagyok magamban tartani.
– Miért? – kérdezi suttogva.
– Amiért hagytam, hogy ezek a dolgok megtörténjenek.
Összeráncolja a homlokát, a tekintete olyan keménnyé
válik, akár az acél, a szeme olyan, akár a földből kiforduló
smaragd. – Nem hagytad. Nem tettél semmi rosszat, Jackie.
Semmit.
Nyelni próbálok, a bűntudat szorítása még mindig nem
enyhül. – De őt választottam. Tudtam, hogy rossz a
természete, és mégis. Olyan… ostoba voltam. Szerelmes. Azt
gondoltam, hogy Ty miatt megváltozik.
– Tizennyolc éves voltál. Nagyon fiatal.
– Nem gondolkodtam.
– De igen, Ty-ra gondoltál. Azt akartad, hogy a fiadnak
legyen apja, hogy egy család legyetek.
 Megrázom a fejem, mert nem számít, én mit akartam. Az
számít, ami megtörtént. – Vancouverben kellett volna
maradnom, a szüleimmel. Nem kellett volna elmennem.
Akkor egészen másképp alakult volna az életem.
– A másképp még nem jelenti azt, hogy jól.
– De igen, mert akkor nem lett volna belőlem egy
kibaszott bokszzsák. – Most már kiabálok. – Akkor nem
kellett volna két állást vállalnom. De télen fűtenem kellett,
és igyekeztem Ty-nak megadni mindent, amire szüksége
volt. És mert megpróbáltam elhinni, hogy egy család
lehetünk. És Jeff mindig azzal áltatott, hogy megjavul, és
jobb lesz a sorunk. És azt mondta, hogy szeret engem és Ty-
t, de aztán eltűnt. Drogokkal üzletelt. Lopott. Oly sok
éjszakát rettegtem át egyedül, mert tudtam, hogy milyen,
amikor fel van húzva, és majd szétfeszíti a kétségbeesés.
Soha nem mondtam neki nemet, meg tudod érteni? Sosem
mondhattam nemet neki.
Will álla megfeszül, a szeme csillog. Nagyot nyel, az
ádámcsutkája fel-le csúszkál.
Ért mindent.
– Mindent rosszul csináltam – folytatom. – Mindent.
Minden erőmet megfeszítettem, a legjobbat akartam, és
mégis egy nagy rakás szar lett belőle.
– Csak kétszer ütött meg? – kérdezi Will pengeéles
hangon.
Bólintok, és egy újabb könnycsepp hullik az ingére. –
Először karácsonykor. A szüleim felhívták telefonon a
szomszédomat, hogy beszélni tudjanak velem. Próbáltam
visszahívni őket, de nem vették fel a telefont. Jeff
megkereste a mobilomat, és látta rajta a hívást. A padlóra
lökött. Belerúgott a hasamba. Ty előtt. Részeg volt, és ki
tudja, hogy még mi volt benne. Aztán elment, és három
hétig nem láttam.
– Jézusom, Jackie!
– Február végén esett nekem másodszor. Egy hétig nem
volt otthon, tivornyázott valahol. Az éjszaka közepén állított
haza. Üvöltött, mint a sakál. – Ahogy behunyom a szemem,
megrohannak az emlékek. Még a szagokat is érzem.
– Nem kell magyarázkodnod – mondja.
– De igen, de igen. Igazad volt. Beszélnem kell erről
valakinek. Ki kell mondanom hangosan, amit érzek. –
Zihálva kapkodom a levegőt, és ekkor veszem észre, hogy
Will még mindig ugyanolyan erősen szorít magához, hogy a
testünk szinte egymáshoz préselődik. Meg sem mozdul,
rendíthetetlenül, szilárdan tart a karjában, hogy meg sem
tudok moccanni. – Tejesen be volt kattanva. Nem tudom,
miért. Nem értettem őt. És azt hiszem, ő sem értette saját
magát. Csakhogy Ty a kanapén aludt, ezért mondtam
Jeffnek, hogy fogja be. És szóltam Ty-nak, hogy jöjjön be a
szobámba.
Magam előtt látom az egészet. Ty ijedt arcát. Jeff
rémisztő sziluettjét a sötétben.
Halkan folytatom. – Jeff megragadta Ty-t, és nem tudtam,
hogy bántani akarta-e, vagy nem. Talán nem akart semmit.
De nem akartam, hogy hozzáérjen. Ezért hátralöktem
Jeffet, és azt mondtam neki, hogy menjen el, vagy hívom a
rendőrséget. Nos, ez indította el a lavinát. Ököllel az
arcomba vágott. Nekizuhantam a falnak, de nem estem el.
Körülnéztem, kerestem valamit, amit fegyverként
használhattam volna ellene. Megpillantottam a cserép
teáskannát, amit a dohányzóasztalon hagytam. Csakhogy ő
is észrevette, ugyanabban a minutumban. Mielőtt még
felkaphattam volna, megragadta. Belevágta az arcomba.
Hála Istennek, elveszítette az egyensúlyát, és nem tett nagy
kárt bennem. Aztán megint megütött az öklével. Azt hittem,
ripityára törte az arcomat. Hogy szétzúzta az agyamat. Ami
ezután történt, arra nem igazán emlékszem. Segítségért
kiabáltam, és Jeff ekkor eltűnt. Arra is emlékszem még,
hogy felkaptam a telefont, és hívtam a rendőrséget. És hogy
Ty sírt. Így történt.
Will hallgat, szaporán veszi a levegőt. Két kezével
belemarkol az ingembe a hátamon, és labdává gyűri.
– Kijöttek a rendőrök. Nem emlékszem mindenre, de arra
igen, hogy elmondtam nekik, ezt Jeff tette, és hogy már
korábban is bántalmazott, meg hogy valószínűleg
drogügyletekbe keveredett. A zsaruk azt mondták, hogy
éppen elég van Jeff számláján ahhoz, hogy ki tudják vonni a
forgalomból. Azt gondoltam, hogy hibát követtem el. Mert
nem akartam, hogy Ty elveszítse az apját. Bármilyen
ostobán hangzik is.
– Helyesen döntöttél – suttogja Will. – Ez volt az egyetlen
helyes döntés.
– Tudom. Most már tudom. De… akkor sem tudom
magam túltenni rajta. Képtelen vagyok rá… Bűntudatom
van, tudom, hogy a döntésem miatt jutottunk ebbe a
szörnyű helyzetbe. Nem tudok megszabadulni ettől a
gondolattól.
– Figyelj rám – mondja Will, és kissé hátrébb húzódik,
megfogja a vállamat, és végtelen aggodalommal néz a
szemembe. – Amit elmondtál nekem, azt el kell mondanod
valaki másnak is. Egy szakembernek. És a szüleidnek is.
Szükséged van a megfelelő, hozzáértő segítségre neked és
Ty-nak is. És akkor sokkal többre leszel képes, nem csupán
arra, hogy lerázd magadról ezt az egészet. Jackie, te vagy a
legerősebb nő a világon, akit ismerek. Csodálatosan neveled
a fiadat, Ty-t, és ami tőled telik, megteszed érte. Én…
teljesen le vagyok nyűgözve attól, amit tettél. És tudom,
hogy túl tudod tenni magad ezen az egészen, és akkor még
sokkal erősebb leszel.
– A szüleim gyűlölni fognak – suttogom, és a távolba
nézek.
– Nem fognak. Ígérem. Szeretnek téged.
– El fognak ítélni, amiért nem hagytam el Jeffet előbb. Az
emberek mindig az anyát hibáztatják.
Will szeme élesen megvillan, miközben még erősebben
megragadja a vállamat. – Jackie, te olyan szörnyű traumán
mentél keresztül, amilyet soha senkinek nem lenne szabad
átélnie. Akadnak, akik átéltek már hasonlót, de olyanok is,
akiknek fogalmuk sincs arról, milyen szörnyű is ez. De
senkinek sincs joga elítélni téged. Senkinek. Akkor szálltál
ki ebből az áldatlan helyzetből, amikor elérted azt a pontot,
hogy már nem bírtad tovább. Ez a töréspont mindenkinél
más, egyéni érzékenység szerint változik. Börtönbe
juttattad Jeffet. Megvédted a fiadat, és tudom, ez nem
lehetett könnyű. Bárki, aki pálcát mer törni feletted, az
életed felett, és hogy hogyan viselkedtél ebben a borzalmas
helyzetben, az egy szemét alak. Gyenge imitációja egy
emberi lénynek. Világosan és egyszerűen fogalmazok. Jó
néhányan vannak az életben olyanok, akik sosem képesek
kiugrani egy ilyen helyzetből. Akik életük végéig együtt
maradnak a bántalmazóval. De őket sem szabad elítélni. Az
egyetlen dolog, amire vágynak, amire szükségük van, nem
más, mint az együttérzés. És ez olyasmi, aminek ez a világ
már egy ideje híján van.
Bólintok. Megpróbálom ezt az egészet valahogy felfogni,
még akkor is, ha nehéz, még akkor is, ha makacsul
kapaszkodom a bűntudatba. El kell ismernem, Will szavai
nyomán kissé könnyebbnek érzem magam. Mintha egy
hatalmas súly emelkedett volna fel rólam. Nem tűnt el
teljesen – Willnek igaza van, el kell mennem egy
terapeutához, hogy fel tudjam dolgozni a történteket –, de
érzem, hogy könnyebb. Mintha katarzis menne végbe
bennem, mintha valaki friss levegőt engedne a lelkembe.
És nagyon ki vagyok merülve.
Kiüresedtem.
És elfáradtam, a végsőkig.
Lenézek Will eláztatott ingére. – Sajnálom, hogy
tönkretettem az ingedet.
– A legkevésbé sem érdekel.
Ijedten nézek rá. – Remélem, ez nem változtat azon,
ahogy eddig vélekedtél rólam.
Kissé oldalra biccenti a fejét. – Mi számít az, hogy én mit
gondolok?
Nagy levegőt veszek, és próbálom összeszedni a
bátorságomat. – Mert én is abban a cipőben járok, amiben
te: nekem is alig pár barátom van, és te egy vagy közülük.
Ezért nagyon is számít. Sokat.
Mosoly suhan át az arcán. – Pedig most már másképp
gondolok rád.
– Ó! – Tudtam.
Két nagy kezébe fogja az arcomat, jólesik az érintése,
hogy a lábam ujjáig beleborzongok. Tekintetét a szemembe
fúrja, egyre mélyebben és mélyebben. – Csak most
döbbenek rá, hogy milyen hihetetlen teremtés vagy. Jackie,
te csodálatos ember vagy. Most még inkább el vagyok
bűvölve tőled, mint korábban.
Elbűvölve?
A fenébe! Nem emlékszem, hogy bárki mondott volna
nekem ilyet az életben. Az igazat megvallva, még senkitől
nem hallottam ilyesmit. Ha egyik kezét a hátamra téve nem
tartana meg, tuti, hogy térdre esnék.
Fogalmam sincs, hogy meddig állunk így az esőben a
szushibár előtt. Végül feleszmélünk, hogy teendőink
vannak, és hogy várnak bennünket.
Ezek után csak még bátortalanabb és félénkebb vagyok.
Will irántam való érzései lehengerelnek, de fogalmam
sincs, mire véljem őket. Nem úgy viselkedett velem,
ahogyan egy főnök szokott viselkedni az alkalmazottjával.
De többet jelent-e ez vajon, mint csupán baráti aggódást?
Nem tudom. Ebben a pillanatban ez nem igazán számít.
Ami számít, az az, hogy Will olyasvalaki, akire számíthatok.
Akivel mindent megbeszélhetek. Akire támaszkodhatom.
Hogy lesz-e ebből valami több, azt az idő majd
megmutatja.
 KILENCEDIK FEJEZET

WILL

– Ezzel befejeztük az üzleti dolgok megbeszélését, igaz? –

kérdezi tőlem Ted, és hátradől a székén, hogy megfürössze
a fejét a nap sugaraiban. – Mert már alig várom, hogy
belekezdjünk a találkozónk poharazgatós fejezetébe.
A poharazgatós fejezet Ted számára már korábban
elkezdődött, mivel már két martinit is bedobott.
Péntek délután van, május közepén járunk, és a városnak
végre kijut az a napsütés, amelyet megérdemel. Teddel épp
most fejeztünk be egy kétórás ebédet a Warner Brothers
vezetőivel, akik azért repültek ide, mert meg akartak
győződni róla, hogy a DinoWars produkcióval kapcsolatos
munkálatok jól haladnak.
Az üzleti találkozó remekül sikerült. A Warner Brothers
képviselői boldogok, mert minden a tervek szerint halad,
ami azt jelenti, hogy mi is repesünk az örömtől Teddel.
Ha ehhez még hozzávesszük azt is, hogy az időjárás végre
megjavult, és mi kint vagyunk a kikötőben, a Coal
Harbourban, és a Carderos étteremben ülünk, a landoló
hidroplánokat nézzük, meg a vitorlásokat, amint besiklanak
a kikötőállásukba, az ember azt gondolná, a dolgok nem is
állhatnának jobban.
 Nos, ami engem illet, nincs ez egészen így.
Jobban is állhatnának a dolgok – sokkal jobban –, de ez
olyasmi, amit nem akarok hosszan fejtegetni, tekintve, hogy
itt ülök Jackie apjával szemben.
Az az igazság, hogy egy csúszós lejtőn haladok lefelé, és ez
a lejtő minden áldott nappal egyre meredekebbé válik.
Jó ideje annak, hogy fülig szerelmes lettem valakibe. Az a
nő Sasha volt. A húszas éveimben jártam akkoriban. És amit
akkor éreztem, aligha fogható ahhoz a tűzhöz, ami most
emészt.
Miután Jackie a bizalmába avatott a szushibárban, úgy
éreztem, olyan kötelék fűz hozzá, amilyet még sosem
tapasztaltam életemben. Nem tudom megmagyarázni,
szavakba önteni. Úgy érzem, odaadta lényének egy részét
nekem, amelyet soha nem adna oda senki másnak, és most
az én dolgom az, hogy megvédjem, hogy a szívem
közelében tartsam, és szavatoljam a biztonságát. Nem arról
van szó, hogy odaadta volna nekem a szíve egy részét,
sokkal inkább a lelkének egy darabkáját bízta rám. Egy
részét annak a tehernek, amely oly régóta nehezedik rá, és
amely remélhetőleg most könnyebb lett.
Lehet azonban, hogy többet látok ebben, mint amennyi
valójában benne van. És ez azért van, mert én így akarom.
De az biztos, hogy most már olyasmit tudok róla, amit nem
sokan tudnak. Talán ha nem hozom fel ezt a témát, és ha Ty
nem beszél nekem róla korábban, akkor Jackie soha nem
lebbenti fel a fátylat a titkáról. Szívesen dédelgetem azt a
gondolatot, hogy idővel olyan közel kerülhetek hozzá, hogy
magától is megnyílik előttem. Ám attól tartok, hogy ez
csupán vágyálom.
Persze nem vagyok annyira elrugaszkodva a valóságtól,
hogy azt higgyem, a sóvárgáson, az ábrándozáson, a
vágyálmokon kívül egyebem is van. És azzal is szembe kell
néznem, hogy Jackie talán nem lát mást bennem, mint az
apja barátját, a főnökét, és most már talán egy köznapi
barátot is. Igen, ezt is tudom. Ettől azonban még nem múlik
el, ahogyan iránta érzek.
És nem könnyíti meg a dolgomat más tekintetben sem,
például, hogy megértsem, valójában mi is az, amit iránta
érzek. Még mindig nagyon sok mindent nem tudok róla –
hogy mik a reményei, az álmai, és hogy mitől fél –, de
elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
többet tudjak meg.
Kicseszettül bele vagyok zúgva.
Egyszerűen és kertelés nélkül fogalmazva.
– Szóval Jackie remekül helytáll – örvendezik Ted, és
közben egy olívabogyót húz le a fogaival az italhoz járó,
díszítésként mellékelt pálcikáról.
– Eszméletlenül – felelem.
– Akkor hat hónap után esedékes lenne neki némi
fizetésemelés, nemde?
– Úgy vélem, már most megérdemli. Nem akarod, hogy itt
hagyjon minket, igaz?
Ted elneveti magát. – Diane repes az örömtől, hogy a
lánya végre itthon van. És rajong Ty-ért. Ők ketten új
értelmet adnak az életének. Tudod, egy ideje már a lovak
sem érdekelték. Diane… nos… depressziós lett. És ezt nem
lehetett az időjárás számlájára írni. De mióta Jackie és Ty
visszajöttek, a feleségem… csak úgy ragyog. – Kényelmesen
elterpeszkedik a székében. – Akár a mostani pompás
időjárás. Átkozottul meleg van.
– Mérget vennék rá, hogy Jackie arra vágyik, hogy saját
otthona legyen.
Megvonja a vállát. – Talán. Nem úgy tűnik, mintha
randizna valakivel. Hála Istennek! Utálom, hogy ezt kell
mondanom, de a lányomnak borzalmas ízlése van, ami a
férfiakat illeti.
Jobban szemügyre veszem Tedet, persze csak óvatosan.
Olyan felszínesen és nagy garral nyilatkozik a témáról,
hogy kétségeim vannak azzal kapcsolatban, Jackie
elmondta-e neki, mi történt északon, bár azt is tudom, hogy
ha készen áll majd rá, meg fogja tenni. Legalább már
megkeresett egy terapeutát, és meg is beszélte vele, hogy a
jövő héten elmegy hozzá.
– Akad pár belevaló fickó ebben a városban. Biztos
vagyok benne, hogy majd csak talál magának valakit –
mondom Tednek. – Jackie gyönyörű fiatal nő.
– Ezt már jó párszor hallottam tőled – jegyzi meg a
barátom a poharát a szájához emelve.
Felemelem a kezemet, mutatván: „mea culpa”. – „Ami a
szívemen, a számon.”
– És mi a helyzet veled?
– Hogy érted?
– Nem randizol senkivel. Ez aggaszt. Teljesen paff vagyok.
 – Még sosem láttam, hogy fel lettél volna dobva valamitől,
Teddy.
– Ez igaz. Nos, vissza kell térned a játékba, Will. Tudom,
hogy amit Sasha tett veled, az szar dolog, de nem
maradhatsz örökké agglegény. Neked is szükséged van
arra, hogy polírozd a bohócot. Legalább.
– Biztos vagy benne, hogy nem ittál még eleget? –
kérdezem tőle. – Már ettől a pár pohár martinitól is
gorombább vagy a pokrócnál. Vagy esetleg hőgutát kaptál?
Ördögi pillantást vet rám, majd csettint az ujjával a
pincérnőnek. – Még! Hozzon még nekünk szeszt! Mi lenne,
ha összehoználak valakivel?
– Mi lenne, ha nem?
– Az a nő gyönyörű. Talán nem olyan fiatal, mint az én
lányom…
– Hátrább az agarakkal, Ted – figyelmeztetem a
barátomat, mert ez már kezd sok lenni nekem.
– Csak épp megkérdeztem. Pár házzal lakik feljebb a te
utcádban. Harmincöt éves, szőke, nagy didikkel és égig érő
lábakkal. A fejlesztési osztályon dolgozik az Omninál.
– Újabb kolléga a filmes szakmából? Te aztán tudod, hogy
milyen kicsi a világ!
– Figyelj, nem kell randiznod vele. Csak dugd meg.
– Hogy hívják?
– Mona.
– Mona?
– Lehet, hogy Moanának hívják.
– Ted, nem érdekel.
 – Nézd, holnap este lesz a filmgála, a díjátadó ünnepség.
És neked szükséged van partnerre. Oda nem mehetsz
egyedül.
– Azt hittem, te vagy a partnerem.
– Reggel elrepülök Los Angelesbe.
– Diane beugorhatna helyetted.
– Diane szeret tapizni téged, és tudom, hogy alig bír
magával, amikor szmokingban lát. Szóval ezt felejtsd el.
– Akkor elviszem Jackie-t.
– Azt már nem! – vágja rá, és felegyenesedik ültében.
Megvonom a vállamat. – Miért is?
Átgondolja a dolgot, az ajkát mulatságos módon
csücsörítve. – Nem is tudom. Végül is, miért ne. – Aztán úgy
néz rám, mintha valami büdöset szimatolna. – Nem
szeretem, ahogy sunyi módon arra akarod ezt felhasználni,
hogy összehozz magadnak egy jó kis kapcsolatot.
– Azt gondoltam, hogy csak a bohóc polírozásáról van szó.
– Akármi is legyen, felhívom Moanát, helyesebben Monát,
és megbeszélek vele egy randit neked, ez minden. Kérlek,
Will, jobban alszom, ha ez összejön, és tudod, az én sikerem
záloga az, hogy mennyit alszom.
– Majd átgondolom. Rendben?
Szerencsére a pincérnő odalép az asztalunkhoz,
meghozván az italainkat, ami eltereli Ted figyelmét, aki
boldogan veti rá magát az újabb löketekre. Úgy néz ki,
megúsztam Ted randiszervezési projektjét.
De még meg kell kérnem Jackie-t, hogy jöjjön el velem a
gálára.
 Erős akarat diadalt arat.

Jackie meggyőzése érdekében minden általam meghúzott

határt átlépek.
Miután Teddel felhajtottunk pár pohárral a megbeszélést
követően (a többlet alkohol és a kivételesen jó idő megtette
hatását), felhívom Diane-t, és megkérem, hogy vigyázzon
Ty-ra másnap este. Ezután beavatom a részletekbe, és
megkérem, mondja meg Jackie ruha- és cipőméretét.
Diane valósággal visítozik örömében, hogy elviszem a
lányát a gálára. Kedves gesztus ez Tedtől, aki eddig
leginkább csak közömbös volt irányában. Diane többször is
megemlíti, hogy milyen jót fog tenni Jackie-nek, hogy végre
kimozdul, és hogy egy igazi férfit tudhat az oldalán, még
akkor is, ha csak plátói módon tekint rám, és csupán a
család barátját látja bennem. És ehhez hasonlók.
Legalábbis ezt szűröm le a Diane-nel folytatott
beszélgetésből, és nem akarok mindent elbaltázni azzal,
hogy rákérdezek, tényleg így gondolta-e.
El kell ismernem, hogy nagy a nyomás rajtam. Tudom,
hogy nem kell nagyon megerőltetnem magam ahhoz, hogy
jobbnak tűnjek annál a kicseszett szörnyeteg Jeffnél, de
még akkor is ügyelnem kell arra, hogy ne szúrjak el
valamit.
Nem mintha eddig nem a lehető leghelyesebben
viselkedtem volna, de attól tartok, hogy ez a helyzet meg
fog változni. Azt vettem észre ugyanis, hogy minél több időt
töltök Jackie-vel, annál inkább kezdem elveszíteni az
önuralmamat.
Márpedig ez teljesen új dolog a számomra. Ugyanis
mindeddig képes voltam uralni az életemet, és befolyásolni
az események alakulását, legalábbis a legtöbb esetben, de
az utóbbi néhány év teljesen felborította az életemet.
Először Sasha rántotta ki a szőnyeget a lábam alól,
méghozzá a lehető legmegalázóbb módon, és most itt van
Jackie, aki szinte bekúszik a bőröm alá, beszivárog a
vénáimba, mint valamiféle drog. Ostrom alá veszi a
gondolataimat, az álmaimat, mindent, míg azon nem kapom
magam, hogy folyton rá gondolok, szinte elepedek utána, és
sokkal jobban vágyom rá, mint bárki másra eddigi
életemben.
Remélem, hogy azért továbbra is kézben tudom tartani a
dolgokat.
A következő napon korán beérek a munkahelyemre,
korábban, mint Tiffany. Szeretek az irodában lenni
ilyenkor, és gondolatban megfogadom, hogy erre
gyakrabban sort kerítek. Nincs még bent senki, eltekintve
pár lézengő animátortól odalent a hallban. Időnként
felbukkannak, amint kávéért araszolnak a büfébe, kis híján
állva elalszanak, mivel egész éjszaka húztak cefetül, de az ő
munkájuk már csak ilyen.
Leteszek egy cetlit Jackie asztalára, amelyre azt írtam,
hogy amint beért, jöjjön be az irodámba. Aztán
visszamegyek a helyemre, felakasztom a Jackie-nek vett
ruhát az ajtó belső oldalán lévő fogasra. Még nem vettem ki
a cipzáras védőzsákból. A cipősdobozt pedig az íróasztalom
alá csúsztatom.
Ezután leülök, és várom, hogy az iroda benépesüljön, és
Jackie is bejöjjön. Remélem, hogy Diane nem kotyogott el
neki semmit.
Nos, ami azt illeti, tisztában vagyok vele, hogy mekkora
merészség, sőt pimaszság ez a húzás a részemről, vagyis
hogy vettem egy ruhát és egy pár cipőt Jackie-nek, a
megkérdezése nélkül, miközben ő még mit sem sejt a
gáláról. Némiképp ijesztő is, még én is libabőrös leszek tőle.
De azt már megtanultam Jackie-vel kapcsolatban, hogy
hajlamos túlzásokba esni. A makacssága legendás, a
büszkesége nem különben, és ha csak egy kicsit is azt
gyanítja, hogy „gyomorfájást” okoz valakinek, kapásból
elutasít mindent. Ha rá bíztam volna a döntést, és nem
állítanám kész helyzet elé, akkor az első dolog, amit
kifogásként hozna fel, az lenne, hogy nincs egy rongya sem,
amit felvehetne. És ha felajánlottam volna, hogy majd én
veszek neki egy ruhát, tuti, hogy leállított volna, mondván,
hogy ő ezt nem érdemli meg stb., stb.
Ezért úgy döntöttem, hogy megkímélem mindkettőnket
ettől a stressztől. Megcsináltam. És Diane is egyetértett
velem abban, hogy ez a legjobb megoldás, mert így
legalább Jackie-nek eggyel kevesebb döntést kell
meghoznia.
Csak reménykedni tudok abban, hogy Jackie ugyanígy
érez majd. Ha nem, akkor ez a húzásom visszafelé is
elsülhet, eléggé kínos módon.
Hajszálpontosan kilenc óra van, amikor Jackie kopogtat
az ajtómon. Nem vesztegette az idejét.
Az ajtó kinyílik, és Jackie ott áll előttem.
– Látni akartál? – kérdezi.
Bár gyakran behívom az irodámba, ez a bűntudattal teli
pillantás mindig ott bujkál a szemében, mintha valamit
rosszul csinált volna, és attól félne, hogy kirúgom. Ez a riadt
őzikepillantása jobban feldob, mint egy nagy löket kávé.
Felpezsdíti a véremet a fejem tetejétől a lábam ujjáig, de
még a lelkemet is megmelengeti.
– Beszélnünk kell – mondom neki, és próbálom nem
mereszteni a csipámat, ahogy mindig. A cicije elképesztően
izgató látványt nyújt abban az ingben, ami rajta van. –
Csukd be az ajtót.
Félelem hullámzik át azon a gyönyörű blúzon.
Úgy döntök, hogy hagyom még egy kicsit szenvedni.
– Figyelj, van itt valami fontos dolog, amit gyorsan át kell
beszélnünk, és remélem, hogy sikerül ezt annyira
fájdalommentessé tennem a számodra, amennyire csak
lehetséges.
Nézem, ahogy nyeldes, és az ujjaival zavartan babrálja a
blúzát. – Rendben.
– Ma este lesz a Vancouveri Filmgyártó Vállalat éves
díjátadó gálája, amire általában apád szokott elmenni, de
ebben az évben én képviselem a céget. Az ünnepség a
Vancouver Hotelben lesz. És szükségem van egy partnerre,
egy kísérőre. Úgy gondoltam, hogy téged vinnélek el
magammal a gálára.
Elkerekíti a szemét. Gondolni sem mertem, hogy ez
lehetséges, vagyis hogy felkelti az érdeklődését az
ajánlatom.
– Hmm… én… mármint a kísérőd?
Bólintok, és még mindig a szemébe nézek. – Szigorúan
munkaköri kötelezettségről van szó, természetesen.
Megnyalja a száját, és nem tudnám megmondani, hogy
ettől megkönnyebbült-e, vagy sem. – Természetesen. De…
nem ismerek senkit a szakmában. És még sosem voltam
díszünnepségen. Ráadásul nincs az alkalomhoz illő ruhám
és cipőm sem. Azonkívül meg kéne kérnem anyámat, hogy
vigyázzon Ty-ra. És már nem akarom még ezt is a nyakába
varrni, már úgyis annyi feladatot sóztam rá. Sajnálom…
Biztos vagyok benne, hogy találsz majd valaki mást.
Hoppá! Remélem, azt, hogy ilyen gyorsan visszautasította
az ajánlatomat, nem kell úgy vennem, hogy engem is
semmibe vesz.
– Nincs senki más – mondom neki. – Csak te. Csak Simán
Jackie.
Némán bámul rám, az arcvonásai kissé felengednek.
Megköszörülöm a torkomat. – Amellett minden
előkészületet megtettem. Anyád elvállalta, hogy vigyáz Ty-
Rexre. Vettem neked egy ruhát, amit ott találsz felakasztva.
– A fejemmel az ajtó felé intek, majd kihúzom az
íróasztalom alól a cipősdobozt, amelyen a Christian
Louboutin felirat díszeleg –, és íme, itt van Hamupipőke
cipője is.
– Hú! – szalad ki a száján, és a ruhára pillant, amelyet
egyelőre elrejt előle a védőhuzat, majd a cipősdobozra, és
aztán megint vissza.
– És ami a frizurádat és a sminkedet illeti, véleményem
szerint gyönyörű vagy így is, de tudom, hogy már a nyelved
hegyén van valami olyasmi, hogy nincs időd ezeket
megcsináltatni és hasonlók. Ezért ezt is megoldottam.
Összehoztam neked egy randit a lakásomban fél hatra. Egy
profi fodrász és sminkes jön ki a Glamsquad cégtől, akik
hívásra házhoz mennek, és megcsinálja a hajadat és a
sminkedet. Meg amit akarsz.
Hunyorít, teljesen el van képedve. – Nem is tudom, mit
mondhatnék.
– Nem kell mondanod semmit sem.
A fejét csóválja, de aztán kinyújtja a kezét, és leakasztja a
fogasról a védőhuzatba csomagolt ruhát, és a címkét
vizsgálgatja. – Dolce and Gabbana?!
Megvonom a vállamat. – Anyád mondta meg a méretedet.
A Holtsban azt mondtam az eladóknak, hogy olyan az
alakod, mint Marilyn Monroe-é. Azt mondták, ez jó lesz rád,
és kiemeli az alakodat. Rájuk bíztam magam. De egy fekete
ruhával nem lehet mellélőni.
– Tízes a méretem – mondja, kissé szégyellősen. –
Mármint a jobb napokon. Nincs az a tervező, aki eltalálná a
méretemet, és szinte biztos, hogy ez sem jó rám.
– Le merném fogadni, hogy úgy áll majd rajtad, mintha
rád öntötték volna.
 – Will – mondja, és megint megnedvesíti az ajkát. Ezt
abba kéne hagynia. – Igazán nagyra értékelem, hogy így
magadhoz ragadtad a dolgok irányítását… akár egy
borderline személyiségzavarban szenvedő alfahím. Ez
olyan Christian Grey-féle dolog. Tudod, a Szürke ötven
árnyalata című opusra gondolok.
Összevonom a szemöldökömet. – És az olyan rossz?
Már nyitja is a száját, hogy válaszoljon valamit, de nem
adom át neki a szót. – Jackie, nem vagyok már mai gyerek,
és pontosan tudom, hogy mennek a dolgok. Megmondtam
neked, hogy ha rátalálok arra, amit akarok, akkor
megszerzem magamnak. És most azt szeretném, ha
elkísérnél a gálára ma este.
Összeszalad a szemöldöke, dühös, hogy nem hagyom
érvényesülni. – De? Miért én?
– Mert ez jó mulatság. – Odatolom elé a dobozt a
könyökömmel. – Mondd, hogy lehidalsz a cipőtől.
– Will – kezdi megint a már jól ismert lemezt. – Még
mindig nemet mondhatok erre az egészre.
– Megteheted, kétségkívül. De tudom, hogy nem fogod
megtenni.
– Miért vagy ilyen biztos benne?
Elvigyorodom. – Csak rajta, bizonyítsd be, hogy tévedek. –
Hallgatok egy darabig. – De talán mégse. Bár tudom, hogy
olyan makacs vagy, hogy tőled még ez is kitelik.
Úgy tűnik, ezen elgondolkodik egy kissé. Hú, csessze meg!
Remélem, nem kiabáltam el a dolgot. Túl erősen
nyomultam, és most nem tudja mire vélni a helyzetet. Még
mindig a főnökének tekint, de ez idő szerint ugyan mi mást
láthatna bennem. Ez a dolog viszont egy másik szintre
emelné a kapcsolatunkat. Félek, hogy elijesztettem.
Ám Jackie közelebb jön az asztalom széléhez, és a rajta
lévő cipősdobozhoz.
Rám pillant, mintha csak azt kérdezné tőlem: „így jó
lesz?”, majd leveszi a doboz fedelét.
Eláll a lélegzete. Nem üvegtopán, ami benne van, hanem
egy gyönyörű, magas sarkú cipő, pávakék velúrbőrből,
aranyszögekkel kiverve, alul a klasszikus vörös színű
talppal, amely olyan sima és fényes, akár a körömlakk.
Emlékeztem, hogy a Los Angeles-i irodában a nők közül
sokan Louboutin-cipőben parádéztak, ezért úgy véltem,
nem foghatok mellé ezzel a márkával, feltéve, ha Jackie
egyáltalán hallott már erről a tervezőről. De döbbent
arckifejezéséből ítélve nagyon is tudja, mit ér egy ilyen
lábbeli.
– Olyat kerestem, aminek tíz centis sarka van –
magyarázom –, de végül úgy döntöttem, nem akarom
eljátszani a szerencsémet. Így végül maradtam a nyolc
centisnél, hogy kényelmesen tudj tipegni benne.
Jackie a cipőt ide-oda forgatja a kezében, és gyönyörködik
benne. – Nem kellett volna. Igazán nem kellett volna. – Az
arca elkomorul, és egy vonal jelenik meg a szemöldöke
között. – Ez a cipő csaknem ezer dollárba került. És a ruha
ugyanannyiba.
– Az inkább háromezerbe.
Behunyja a szemét, felvonja a szemöldökét, és megrázza
a fejét. – Will, nem engedhetem, hogy ilyen puccos holmit
vegyél nekem.
– Miért nem? Talán a te fizetési csekked bánja?
Az ajka szétpattan a rémülettől, mire nevetésben török
ki. – Nyugi! Bízd rám a dolgot. Megérdemled.
– De…
– Igenis megérdemled, Jackie. Akarod, hogy itt
őrizgessem a holmidat?
Bólint, de még mindig kiveri a víz.
– Hé! – mondom szelíden, és áthajolok az íróasztalomon. –
Díszvacsora lesz, nem gyászmise. Jó mulatság. Ne agyalj
annyit rajta. – Kisvártatva még hozzáteszem: – Mint a
főnököd utasítalak, vedd ezt parancsnak, ha úgy jobban
tetszik.
– És fizetést is kapok érte? – kérdezi halovány mosollyal
az arcán.
– Ne hívd ki magad ellen a sorsot, kölyök! És most menj
vissza dolgozni.
Nincs elragadtatva a megjegyzésemtől, és ezt ki is
mutatja, mert a szemét forgatja, mielőtt rám csukná az
irodám ajtaját. Én pedig jót mosolygok magamban.
 TIZEDIK FEJEZET

JACKIE

Jó szagú ég!
Szüntelenül ezt mondogatom magamban.
Jó szagú ég! Jó szagú ég! Jó szagú ég!
Aztán meg ezt: csak álmodtam az egészet?
Meg azt, hogy: mi az ördög folyik itt?
Délelőtt dolgozni próbálok, és ki sem akarok mozdulni az
íróasztalom mögül, mert állandóan Will jár a fejemben és
az, hogy mit tett értem.
Ki kell kérnem valaki másnak a véleményét is.
Beszélnem kell valakivel, aki nem Will.
Méghozzá gyorsan!
Ebédidőben odamegyek Alyssa irodájához, és
bekukkantok hozzá.
– Hé! Van kedved meginni valamit? Vagyis ebédelni?
Most?
Alyssa már fel is pattan a székéről, és felkapja a táskáját.
– Kimondtad a varázsszavakat.
Pár perccel később a Yaletown Brewing Company –
vagyis az egyik sörfőző vállalat – belső udvarán ülünk, és
úgy hajtom fel a borostyánszínű sörömet, mintha itt lenne a
világvége.
 Alyssa metszőn néz rám, miközben ő sem hagy egyetlen
kortyot sem a poharában. – Szóval, mondd el, mitől vagy így
becsavarodva. Ne kímélj!
– Honnan veszed, hogy be vagyok csavarodva? –
kérdezem, és megtörlöm a számat.
Kolléganőm az ujján kezdi számolni a tüneteket,
gyönyörűen manikűrözött körmei, amelyeket apró
strasszkövek díszítenek, szikráznak a napfényben. – Először
is, nem volt még példa arra, hogy elhívtál volna ebédelni,
mert állandóan cseszegetlek. Másodszor egész délelőtt lila
ködben úszott a fejed, fogalmad sem volt, mi történik
körülötted. Harmadszor pedig mert öt másodperc alatt
bedobtad a sörödet.
– Rám férne még egy pohárral – suttogom, és a pincért
keresem.
– Szóval köpjél! – mondja Alyssa. – Mitől vagy így
kinyúlva, mint kutya a kánikulában?
– Kutya a kánikulában?
Megvonja a vállát. – Ez jutott rólad először az eszembe.
– Nem is tudom – felelem, és az arcát fürkészem. A szeme
tágra nyitva, a tekintete tolakodóan kíváncsi, és tudom,
hogy nagy pletykagép, de remélem, hogy titokban tudja
tartani ezt az egészet. – Épp csak rágja valami az agyamat,
és szeretnék beszélni róla. De a dolognak szigorúan köztünk
kell maradnia.
– Értelek.
– Komolyan mondom.
– Én is – feleli, majd kisöpri a frufruját a szeméből, de az
azonnal vissza is hullik ugyanoda. – Ha azt kéred tőlem,
hogy egy léleknek se daloljak róla, nem teszem. Király
vagyok az ígéreteket illetően. Bízz bennem.
Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. – Rendben. Szóval,
itt van ez a díszvacsora, ami épp ma este lesz.
Bólint. – Naná. A filmszakma gálája. A Hotel
Vancouverben.
– Te is ott leszel?
– Nem. De már voltam egyszer. Ted elvitt magával,
amikor Diane nem tudott elmenni.
– Óh! – mondom, és kissé leeresztek attól, amit az imént
hallottam. – Szóval azt akarod mondani, hogy teljesen
természetes, hogy valaki az alkalmazottak közül elkísérje az
egyik górét?
– Azt nem állítanám, de elő szokott fordulni – feleli. –
Miért, te elmész a gálára?
Bólintok. – Will-lel. Nem hiszem, hogy lenne más
választásom.
Halkan füttyent egyet meglepetésében. – Ő kérte, hogy
menj el vele?
– Igen. Nos, nem. Bejelentette, hogy nekem kell
elkísérnem.
– És mi ezzel a problémád? Mert ha bármi gondod van
vele, természetesen leveszem a válladról. – Az állát a kezén
nyugtatja, és álmatag kifejezés ül ki az arcára. – Olyan
elképesztően dögös szmokingban.
A fenébe! Nekem ez eszembe sem jutott. Újabb ok, amiért
ez az este emlékezetes lesz.
 – Úgy áll a dolog – kezdem óvatosan –, hogy nem mintha
én nem akarnék elmenni, csak épp meglepett, hogy
megkért, menjek el vele.
– Miért? – kérdezi Alyssa pár szívverésnyi idő elteltével,
és a figyelmét megint nekem szenteli, mintha lerázta volna
magáról álmodozása hímporát. – Az asszisztense vagy. Ti,
pajtikáim, folyton együtt lógtok.
– Csak munkaidőben.
– Azon kívül is – szögezi le. – Láttam, amikor elvitt
ebédelni. És észrevettem még egy sereg dolgot.
– Például mit? – kérdezem, és előrehajolok ültömben.
Élénkpiros rúzzsal kihúzott ajka fanyar mosolyra
húzódik. – Nos, nekem úgy tűnik, érdeklődsz iránta.
– Én, dehogy! Felejtsd el.
– Hmm-hmm – hangzik a sokatmondó válasza, miközben
a Caesar-koktélját szürcsöli. – Szóval erről akartál velem
csevegni? Hogy elvisz a gálára?
– Épp csak tudni akartam, hogy ez normális dolog-e.
– Naná! Az, hogy Will téged visz el a díszvacsorára, a
létező legnormálisabb dolog a világon, amit valaha
hallottam. Mit veszel fel?
– Nahát éppen ez az! Már meg is vette nekem a ruhát.
Meg a cipőt is. És felcsődít ma délután öt órára… egy profi
szakembert, hogy turbózza fel a hajamat és a sminkemet.
Alyssa hatalmasra mereszti a szemét. – Mit mondtál?
– Ez kissé különös, nem?
– Attól függ – feleli lassan. – Gyakorlatilag mindent
megvett neked?
 – Igen. A tudtom nélkül. És még anyámat is megkérte,
hogy vigyázzon Ty-ra, amíg én a gálán vagyok, aztán elkérte
tőle a ruha- és a cipőméretemet is.
Alyssa egyik hírhedt elnyújtott „Ó!”-jával válaszol,
elképedése jeléül. – Ez… nagyon penge… és merész.
– Igen?
Alyssa elvigyorodik.
– Mi az? Min nevetsz? – kérdezem tőle.
– Kicseszettül szerencsés vagy – feleli. – Azon.
– De te mit gondolsz erről? Mit jelent ez az egész? Jelent
egyáltalán valamit?
Átgondolja a dolgot. – Nem ismerem eléggé Willt ahhoz,
hogy erre válaszolni tudjak. De egybevág azzal, amiket
észrevettem.
Most már majd kifúrja az oldalamat a kíváncsiság.
– Ki vele!
– Nos, némelyik embert könnyű megérteni. Vegyük
például Casey-t. Bár észrevettem, hogy már nem mereszti
annyit rád a szemét, de lehet, hogy ez azért van, mert nem
kecsegtetted semmivel. De még mindig tetszel neki. Will
azonban már keményebb dió, az ő szándékait nehezebb
megfejteni.
– Idő kérdése.
– Kétségkívül. – Tart némi szünetet. – Kifejező a szeme,
amikor rád néz, nem tudod?
– Miért? Talán forgatja a szemét, amikor meglát?
– Nem, azt Tiffany számára tartogatja. Tudod te azt.
Bámul. Persze nem vagyok biztos benne, hogy te
észrevetted-e.
– Nos, nyilván nem. És hogyan bámul?
– Nehéz lenne leírni. De az biztos, hogy nem úgy, ahogyan
Ted bámul Pattyre. Mintha a csodálat és a vágy keveréke
lenne. Mint amikor hosszú ideig vártál valamire, és végre
rátaláltál, de nem érted, hogy hogyan lehetsz ilyen
szerencsés, vagy hogy mit kezdjél vele. Kapiskálod már?
Nyelek egyet. A szívem minden másodperccel egyre
hangosabban zakatol a mellkasomban. – Biztos vagy benne,
hogy nem azért van ez, mert én egy csodálatos titkárnő
vagyok, és ő pedig rájött, hogy milyen nagy szüksége van
egy ilyen segítségre a munkájában?
– Nem – feleli Alyssa fülig érő szájjal. – Ugyanis akkor a
szerelmes vágyakozás nem illene bele a képbe.
Szerelmi vágy? Csaknem sóbálvánnyá változom a
csodálkozástól. És a gyomromban kellemes bizsergést
érzek, mintha egy csomó pillangó várakozna toporzékolva a
kapuknál, hogy végre elözönöljék a pocakomat.
– Nem néz rám vágyakozva… – állítom, de közben azon
imádkozom, hogy kolléganőm meghazudtoljon.
Felkapja a fejét, mint aki valami fontosat akar mondani. –
Tudod, amikor azt mondtad, hogy nem akarsz se randizni,
se összejönni senkivel, akkor tényleg nem ugrattál. Te még
akkor sem veszed észre a jeleket, amikor majd kiszúrják a
szemedet.
Ó, Istenem! Kicseszettül utálom, hogy milyen szédült
tyúkot csinál belőlem ez az érzés. Minden erőmet össze kell
szednem, hogy valahogy kordában tartsam, és hogy a
szívem ne ugorjon ki a helyéből, és hogy ne kezdjek őrülten
vigyorogni örömömben. Belül viszont vigyorgok. Hatalmas,
zsíros mosoly áll tótágast bennem.
– Nem azt mondtad az előbb, hogy Will jeleit nem könnyű
megfejteni, hogy azok körmönfontak?
– De, és így is van, Will visszafogott és tartózkodó, de
néha elkapom a lángoló tekintetét. Mintha még soha
semmit nem akart volna ennyire az életében.
Megcsóválom a fejemet. – Biztosan tévedsz.
– Nem hiszem. Nagyon jó a radarom, a legkisebb vibrálást
is megérzem. A tied viszont egy fabatkát sem ér.
– Mert Will a főnököm.
– Ennyi?
– Ennyi! – vágom rá. – Ennyi, és nem több! Nem
gondolhatok a főnökömre másképp. Például szexin.
– Pedig nagyon is fantáziálsz róla.
– Dehogyis!
Alyssa körbeforgatja a szemét. – Jackie, nincs ebben
semmi rossz. Tudod, hogy mi, lányok hogyan vélekedünk
Willről. Nem mondhatod, hogy nem találod őt vonzónak,
hiszen te magad is elismerted, milyen sármos. Nem is
egyszer.
– Vonzónak találni valakit egy dolog… Nem akarok
randizni vele.
– Ki beszél itt randizásról?
– Te. Az előbb.
– Nem kell komoly kapcsolatra gondolnod. A pokolba is,
én sem vállalkoznék ilyesmire. Éppen elég rossz
tapasztalata lehet ezen a téren Sasha miatt. De nincs abban
semmi rossz, ha olykor dugsz vele.
– Helyben vagyunk. Vedd végre tudomásul, Alyssa, hogy ő
a főnököm. És az apám üzlettársa. És a legjobb barátja. És,
hmm, tizenhat évvel idősebb nálam. Ebből egy is elég
ahhoz, hogy egy hatalmas, „A pokolba is, NEM!” feliratú
táblát tartsak a magasba. Nem jó keverni az üzletet az
élvezetekkel, és fordítva. Nem sül ki semmi jó az ilyesmiből,
hidd el nekem. Ezzel kockára tenném az állásomat és a
kapcsolatomat az apámmal és Will-lel is…
– És akkor mi lesz? Elegánsan ellibegsz vele a gálára, és
semmi sem fog történni kettőtök között? Jackie, Will ruhát
és cipőt vett neked. Te kicseszett Hamupipőke, a hajam az
égnek áll tőled! – Tart némi szünetet, majd elszántan rám
néz, mintha én végtelen kihívást jelentenék a számára. – Az
a fickó tudja, mit akar. Téged. Hagyd, hogy megszerezzen
magának. Légy az övé.
Megfordulok a székemen, és a pincért keresem vadul,
már megint, és intek neki. Még egy sört rendelek
magamnak, Alyssa pedig bedobja a törülközőt, és magának
is rendel még egy italt, és mindkettőnknek hozat nachost is,
csipegetni.
Őszintén szólva, egyáltalán nincs kedvem enni. Egy csepp
étvágyam sincs. Az idegeimet mintha forgószél tépázná, és
mintha minden a feje tetejére állt volna bennem. Szerelmes
vágyakozás. Sosem láttam, hogy Will vágyakozva nézne
rám.
Vagy talán mégis. Talán akkor, amikor olyan áthatóan
bámul, hogy a tekintetével csaknem lesöpör a lábamról,
vagy amikor úgy pillant rám, hogy elakad a lélegzetem.
Pedig még csak most szoktattam hozzá magamat, hogy ne
keressek semmiféle szerelemre utaló jelet.
A fenébe! Mi van, ha Alyssának igaza van?
Mi van, ha Will vonzódik hozzám?
Ha akar engem?
Akkor mi lesz?
– Talán nem kellene elmennem ma este – mondom
elmélázva, csendesen.
– Miért? – kiált fel a kolléganőm elszörnyülködve. – Miért
akarod falhoz állítani?
– Nos, mert még csak meg sem kért rá, hogy kísérjem el.
– Jackie, figyelj. Will minden bizonnyal vonzódik hozzád,
és csaknem biztos, hogy nem csupán az asszisztenseként
gondol rád. Hogy csupán a titkárnőjeként tekintene rád,
akit le akar fektetni, nos, ez nem tűnik valószínűnek.
Mindketten tudjuk, hogy ő nem az a fajta, aki
bepróbálkozna nálad. Te az ő asszisztense vagy, és az ő
barátjának a lánya. Will egy igazi gentleman, nem
emlékszel, ezt már megbeszéltük egyszer? Cary Grant nem
kezdene el csak úgy tapizni egy lányt, minden bevezetés
nélkül.
– Szerintem Cary Grant meleg volt.
– Tök mindegy. A lényeg az, hogy gentleman volt. Grant
egy régi vágású fickó volt, aki adott a jó modorra, ahogy
Will is. Nem sok ilyet látni manapság. Nincs okod az
aggodalomra. Te itt felügyelet alatt állsz. Akarod őt? Akkor
tudd meg, hogy szerintem megkaphatod. Valószínűleg.
– Valószínűleg?
Alyssa az utolsó cseppig kiszippantja a koktélját a
szívószálával, majd megvonja a vállát. – Az is lehet, hogy
tévedek. Mindenben.
Megrázom a fejemet, és kihörpintem a sörömet.

– Készen vagy? Indulhatunk? – kérdezi tőlem Will.

Hatalmasat ugrom a székemben. Vagy egy kilométernyit.
Megfordulok, és ránézek, és közben őszintén remélem,
hogy a szívem nem ugrik ki a mellkasomból.
Ott áll az asztalom előtt, a cipősdoboz kikandikál a hóna
alól, a ruha a védőhuzatban a vállán lifeg. El sem tudom
képzelni, hogy milyen varázslatosan mutathat
szmokingban, mikor már most is, ebben az egyszerű szürke
lenvászon öltönyben is észvesztően néz ki.
Elmosolyodik.
Visszamosolygok rá.
Lehetetlen nem visszamosolyogni rá. Ahogy mindig.
Nehezemre esik levenni a tekintetemet róla. Rápillantok
az órára. Pár perc múlva négy óra.
– Úgy gondoltam, korán elstartolhatnánk – magyarázza. –
Akkor nem kellene sietnünk. Sőt, még be is kaphatnánk
valamit. A gálán csak mindenféle falatkák lesznek, de
azokkal nem lehet jóllakni, és a pezsgővel sem, még akkor
sem, ha annyit ihatunk, amennyit akarunk.
– Rendben – felelem, és kissé mintha megint forogna
velem az iroda. Tudom, hogy Will és a felhajtás miatt érzem
magam ilyen furcsán. Végül csak magam mögött hagyom az
iroda biztonságát és védelmét, és elindulok egy új, idegen
világba.
– Mulass jól – mondja nekem Alyssa, miközben elmegy
mellettünk, és még rám is kacsint. Gyorsan ránézek Willre,
vajon észrevette-e, de ő engem bámul.
Ne magyarázz bele semmit, emlékeztetem magam.
De, Istenem, képtelen vagyok rá. Ebéd óta csak erre
tudok gondolni, jobban mondva egyfolytában erről
álmodozom.
És nem tudok úgy tenni, mintha nem lennék
megrémülve.
Bizsereg az egész testem, miközben követem Will magas,
impozáns alakját kifelé menvén az irodából; a ruhám a
hátára vetve, a cipőm a hóna alatt. Mindez miattam, csakis
értem.
Normális esetben nagyon könnyen elcseverészem Will-
lel, de ahogy haladunk lefelé a Richards Streeten a lakása
felé, úgy érzem, görcsbe áll a nyelvem. Willből persze
folyik a szó, ahogy mindig. Beszél a csodálatos időjárásról,
az irodai dolgozók számára szervezett csapatépítő
programokról, és hogy mit tervez a nyárra. Megkérdezi
tőlem, hogy szeretek-e vitorlázni, de az idegeim annyira el
vannak rongyolódva, hogy még azt sem kérdezem meg tőle,
hogy miért akarja ezt tudni (még sosem vitorláztam), és azt
sem firtatom, hogy van-e vitorlás hajója (tuti, hogy nincs, de
sosem lehet tudni).
Az idegállapotom tovább romlik, amikor elindulunk
felfelé a lakásába. A lift is buja hangokat ad ki magából,
szuszog és sikongat, nekem pedig Will egyetlen
lélegzetvétele sem kerüli el a figyelmemet: olyan közel
állunk egymáshoz, és csaknem egyfolytában engem bámul.
– Kérsz egy italt? – kérdezi tőlem, miután belépünk a
lakásba, és Guriga és Jeanne körültáncolnak minket.
– Igen, kérek szépen – felelem, és csak reménykedni
tudok benne, hogy nem hallja a hangomon, mennyire
kétségbe vagyok esve. – Bármi megteszi.
Egy üveg fehérbort kap ki a hűtőszekrényből, és önt
nekem egy pohárral belőle.
– Te nem iszol?
– Csinálok magamnak egy régi vágású itókát, amikor
visszajöttem. Még le akarom vinni a kutyákat egy kicsit.
Egy régi vágásút! Jellemző.
Amint kimegy a lakásból, sarkában a menhelyről kihozott
kutyáival, hatalmasat sóhajtok a megkönnyebbüléstől.
Mintha egész nap vissza kellett volna tartanom a
lélegzetemet.
Felhajtok egy fél pohár bort, hogy megnyugtassam az
idegeimet, aztán alapos vizsgálat tárgyává teszem a ruhát
és a cipőt.
Lerúgom a lábamról a lapos sarkúmat, és óvatosan
belebújok a Louboutinba, és közben fohászkodom, hogy jó
legyen rám.
 És igen! Jó rám. Kicsit kicsi, és a hátul a sarkamnál
enyhén bevág, de legalább nem csúszik le rólam könnyen,
és nem is okoz túl nagy fájdalmat, és még menni is tudok
benne – ami olyan, akár egy bónusz. Lehet, hogy a járásom
nem a legtökéletesebb benne – mintha kicsit imbolyognék,
miközben a lakás egyik végéből a másikba próbálok eljutni,
és a talpa is csúszik a fehér csempepadlón –, de egy estét
kibírok benne.
Ráadásul annyira gyönyörű – kit érdekel, hogy milyen
érzés benne lenni. Álmodni sem mertem róla, hogy egyszer
ilyen cipőt fogok viselni, olyat, amilyennel nyálcsorgatva
szemezgettem, amikor a régi munkahelyemen a
divatmagazinokat lapozgattam pihenésképpen.
Úgy érzem magam, mintha új életre keltem volna. Mintha
kaptam volna ajándékba egy másik életet. Persze ez nem
feledteti velem, milyen kegyetlen volt hozzám Jeff, vagy
hogy milyen küzdelmes életem volt, de úgy érzem, mintha
újjászülettem volna, különösen ami az utóbbi pár hetet
illeti. És a ma este olyan, akár egy tündérmese kezdete.
Még csak nem is korholom magam, mondván, ne áltasd
magadat hiú reményekkel. Meg hogy semmi értelme.
Inkább úszom a boldogságban, míg csak meg nem fulladok.
Visszazöttyenek a kanapéra, és a lábamat a levegőbe
emelem, és fülig érő szájjal nézegetem a cipőt. Olyan
átkozottul csinos!
Ekkor felpattan a bejárati ajtó, mire kiegyenesedem
ültömben, és a lábamat szorosan összezárom.
Will bekukucskál a szoba sarkából. – Mit csinálsz?
 Jeanne és Guriga odarohannak hozzám, ami egy
pillanatra eltereli a figyelmemet.
– Felpróbáltam a cipőt – mondom neki.
Felakasztja a pórázokat, majd leveszi a zakóját, és már
csak fehér ing és nyakkendő van rajta. Ez az egyik olyan
hacukája, amelyikben szívesen látom. Már számtalanszor
elképzeltem, amint kioldom a nyakkendőjét, aztán lassan
kigombolom az ingét, vagy csak figyelem, amint vetkőzik.
– Milyen érzés benne? Jó rád? – kérdezi, és nagy
léptekkel elindul felém. Felém nyújtja a kezét, és talpra
ránt. Kissé megtántorodom, előredőlök, mert annyira közel
áll hozzám.
Szorosan állunk egymás mellett. Csaknem
összepréselődünk. Lefagyok. Szoborrá változom, amelynek
a kőpáncélja alatt titokban vadul dobog a szíve. Mereven
lefelé nézek, és a cipőm orrát bámulom, amivel átellenben
ott látom Will mandulaorrú alkalmi cipőjét. – Jó benne –
nyögöm ki végre, és érzem, hogy még mindig fogja a
kezemet. Mintha gombóc lenne a torkomban, alig kapok
levegőt.
– Nem esel el, ha elengedlek? – kérdezi.
Ne engedj el, gondolom magamban, és felnézek rá,
egyenesen a szeme közepébe.
Nagyokat nyel, miközben fejét lehajtva bámul. A
csontjaimban érzem a szeme színét. Mély zöldeskék. Akár a
smaragd szürkületi homályban, vagy egy trópusi öböl kora
reggel. Vagy egy buja tavacska a pálmafák árnyékában.
Milyen könnyű lenne most megcsókolni. Kinyújtani a
kezem, megragadni hátul a fejét, érezni az ujjaim között
dús haját. A számhoz húzni az ajkát. Elmerülni forró
szájában. Istenem, fogadni mernék, hogy fantasztikusan
csókol. Előbb lágyan, majd egyre durvábban.
Behunyom a szememet, megtörve a varázslatot, mert a
varázslatnak véget kellett vetni. Esküszöm, hogy a fejem
közelített az övéhez, mintha csak egy mágnes vonzásába
kerültem volna. Kis híja, hogy nem követtem el valami nagy
ostobaságot.
– Remélem, táncolni is tudsz majd bennük – mondja
halkan, és pár centit arrébb lép, és a kezemet is elengedi.
Most azt érzem, hogy hideg fuvallat söpör végig kettőnk
között. De szükségem van rá, hogy magamhoz térítsen,
hogy visszazökkentsen a valóságba.
Csakhogy ez a valóság bármivé átváltozhat.
– Megoldom – felelem. – Várj csak, miféle táncról
beszélsz?
Odamegy a sarokban álló, italokkal megpakolt
zsúrkocsihoz, és ital kever magának. Közben Guriga és
Jeanne összeverekszenek egymással, hogy kié legyen az
ablak melletti kutyaágyon a napsütötte foltocska. –
Hagyomány immár, hogy közvetlenül a díjkiosztás előtt
sortáncot ropunk. Ne aggódj, hamar ráérzel majd.
– Most viccelsz velem?
A poharával eltakarja a száját, de a szeme huncutul
csillog. – Dehogy.
– Te szemét – mondom neki. – Tudhatnád, hogy ilyesmivel
nem lehet tréfálni.
 – Tudsz lassúzni, igaz? – kérdezi, és ismét az
italkotyvasztással foglalatoskodik, de közben kajánul
vigyorog.
– Annyit még én is tudok. – Nagyot sóhajtok, próbálom
kifújni magamból az összes feszkót meg cidrit, és a ruhát
kezdem sasolni. – Szerintem ezt fel kéne próbálnom, mert
mi van, ha mégse jó rám?
– Akkor meztelenül kell jönnöd. Az lesz csak a szégyen.
Rápillantok, de bocsánatkérésnek vagy mentegetőzésnek
a legkisebb jelét sem látom rajta. Rendben. Jó tudni,
legalább mire bevetjük magunkat az éjszakába, a kártyák ki
lesznek terítve az asztalra.
Megsürgetem magam, felkapom a ruhát, és besasszézom
a vendégeknek fenntartott hálószobába, hogy felpróbáljam.
A hálóban csak néhány bútor van: egy ágy, egy tükrös
öltözőszekrény és még több kutyaágy a sarokban,
amelyeket teljesen befed a kutyaszőr, mellettük fedeles
kosár az ebek játékaival. Elmosolyodom a láttukon, és
elképzelem, amint Will hazaér munka után, és bejön ide.
Ledobja magát a kanapéra egy pohár itallal a kezében, és
talán játékokat dobál Gurigának és Jeanne-nak.
Eltűnődöm azon, hogy vajon magányosnak érzi-e magát.
Nem beszél sokat Sasháról, de vajon sajnálja-e a
történteket. Hiányzik-e neki Sasha? Fáj-e, hogy nincs itt
vele?
A féltékenység belemar a szívembe, de nem foglalkozom
vele, hanem inkább a ruhával bíbelődöm.
Korábban csak az árcédulát néztem meg, így a márkáján
és azon kívül, hogy fekete, fogalmam sincs róla, hogy hogy
néz ki. Attól tartok, hogy vagy túl keveset takar, vagy pedig
lompos-slapos, régimódias.
Ám amikor kihúzom végre a védőzsákból, kiderül, hogy
egyik sem.
A fazonját tekintve az egyszerű, fekete koktélruhák
kategóriájába esik, de ez a legszexisebb darab, amit ebben
a műfajban valaha láttam. Testhez álló, selyemdzsörzé
anyagból készült, váll nélküli szabással, ráncolt
derékrésszel és a szoknyarészen fodorral, amely a vádlimig
ér. Az anyaga egyszerre erős és rugalmas, és úgy gondolom,
hogy ez egyszer elleszek benne melltartó nélkül is.
Anyaszült meztelenre vetkőzöm, majd belebújok. Nem
könnyű magamra erőltetnem – a tízes méret a Dolce &
Gabbanánál inkább csak nyolcas –, de azért fel tudom húzni
a cipzárt.
Megfordulok, és belenézek a nagy tükörbe, amely a fal
mellett áll.
Jóságos cókmók!
Még kész sincs a frizurám és a sminkem, és mégis, mintha
valaki más lennék.
Egy gyönyörű nő.
Valaki, aki csinosabb, mint én.
A ruha nagyon előnyösen változtatja meg az alakomat. A
húzott derékrész elrejti a hasam körüli kis hurkákat,
vékonyabbnak tűntetvén fel a derekamat a valóságosnál, és
a pillantásokat a kerek fenekem felé irányítja, míg a szív
alakú nyakkivágás látni engedi a cickókat, és össze is
nyomja őket. Belebújok a cipőbe is, mire úgy nézek ki, mint
egy milliódolláros nőci. Hamupipőke, egyen meg a sárga
irigység!
– Hogy áll? – kérdezi Will, az ajtó túlsó oldaláról.
– Pompásan! – felelem.
– Láthatnám?
– Nos, még nincs kész a frizurám és a sminkem.
– Nem számít.
Mély levegőt veszek, és kinyitom az ajtót.
Will a nappali közepén áll, kezében tartja az italát.
Miután megpillant, előbb mintha megrémülne, majd
valami sokkal ősibb érzés látszik a szemében.
Ami viszont az én érzéseimet illeti, nos, nagyon is
élvezem azt, ahogyan rám néz, azt a bizonyos kifejezést az
arcán. Talán Alyssának igaza volt. Olyan a tekintete, mintha
már hosszú ideje sóvárogna utánam, és most végre rám
talált. Vagy talán csak én érzem így? Akárhogyan is, azt
kívánom, bárcsak örökké így nézne rám.
Közelebb megyek hozzá, megállok előtte, és incselkedve
csípőre teszem a kezemet. – Szóval, mi a véleményed?
Beletelik pár pillanatba, mire sikerül levennie a
tekintetét a mellemről, és rám néz. – Mit is mondtál az
előbb? – kérdezi a látványtól kábultan.
– Jobban tennéd, ha most nem neveznél kölyöknek –
jegyzem meg tréfálkozva, és érzem, amint elönt a forróság
–, mert úgy gondolom, pont az ellenkezőjének nézek ki.
Megcsóválja a fejét, megnyalja az ajkát, és megint
végigsiklatja a tekintetét rajtam. – Nem – mondja rekedten.
– Ezután Álomnőnek foglak hívni. Vagy ha úgy jobban
tetszik, Álomcsajszinak.
Álomcsajszi.
A fenébe!
Pár pillanatig némán bámuljuk egymást, miközben a
levegő szinte sistereg körülöttünk, mert ott kavarog benne
minden kimondatlan szó és titkos pillantás. És mintha most
minden a felszínre törne. Halvány fogalmam sincs, hogy
hogyan fogom túlélni ezt az estét. De még azt sem tudom,
hogy ezt a pillanatot hogyan úszom meg: itt állok a
lakásában, miközben a levegő zúg és morajlik közöttünk,
mert tele van sóvárgással és vággyal, és még vagy egy
millió csodálatos dologgal.
De most még nem késő visszavonulót fújni. Még nem
léptünk át egyetlen határvonalat sem. A pillantásokat félre
lehetett érteni, a szavakat ki lehet magyarázni. Bár épp az
imént hívott az ő álomcsajszijának, és ebbe akár bele is
kapaszkodhatom, mint egy életmentő tutajba, de most még
bátran visszatérhetnénk a normális kerékvágásba. Vissza a
főnök-beosztott alapállásba. Mintha mi sem történt volna.
Mert nem is történt semmi.
Istenem, mennyire kívánom, hogy ez megváltozzék.
Will megköszörüli a torkát, és kissé kihúzza magát. –
Segítsek levenni a ruhát?
Összevonom a szemöldökömet, és azon vagyok, hogy el ne
mosolyodjam. – Levetkőzni? Nem, azt hiszem, már le sem
veszem. Ha jön a fodrász-sminkes, egyszerűbb, ha már fel
vagyok öltözve.
 Végigmér, majd előkeríti a mobiltelefonját. – Semmi
szükséged frizurára vagy sminkre. Így kellene jönnöd.
– Értékelem a bókodat. De még sosem csinálták meg a
hajamat és a sminkemet. Jó móka lenne egyszer kipróbálni.
– Rendben. Rendelek egy kis harapnivalót. Mit szólnál a
szushihoz?
– Jól hangzik. Feltéve, ha nem akarsz megint polipot és
kaviárt tömni belém.
Rám vigyorog, majd megrendeli az ételt.
A szushit hamar kiszállítják.
Nem sokkal azután megérkezik a fodrász-sminkes, aki egy
fiatal lány, Theresának hívják, és aki a szépségápolási
cikkek valóságos arzenálját vonultatja fel. És amint
megpillantja Willt, fixírozni kezdi – ahogyan a legtöbb nő,
amikor a jó sorsuk összehozza őket vele.
Kiülök a teraszra, és élvezem a huszonöt emelet
magasban fújdogáló szellőt, bort kortyolgatok, és közben
Theresa mindenféléről csacsog nekem. Úgy volt, hogy ő is
jön a gálára, míg a partnere, a volt férje mindent el nem
fuserált. Kipakol mindent a fickóról, erről a színészről, és
arról, hogy milyen pusztító volt a kapcsolatuk, és hogy még
mindig mennyire szeretné, ha ez a férfi visszatérne hozzá,
mindannak ellenére, amit elkövetett ellene. Úgy tűnik, ez a
pasi egy jellemtelen fráter, de még a közelébe sem jön
Jeffnek.
– Mióta élsz együtt a pasiddal? – kérdezi tőlem, miközben
piros színű rúzst ken az ajkamra.
A szememmel jelzek neki, mivel nem tudok beszélni,
amikor a számat festi.
– Ó, úgy értsem, hogy ő nem… vagyis hogy ti nem vagytok
együtt? – kérdezi, és a lakás felé pillant, ahol Will minden
bizonnyal épp most veszi fel a szmokingját.
– Nem – felelem. – Ő a főnököm. Csak együtt megyünk a
gálára.
– Ó – mondja. – Akkor hadd mondjam azt, hogy bakker!
Csodás állásod van, egész nap bámulhatod ezt a fickót.
Kicseszettül vonzó pali. Manapság alig látni hozzá hasonlót,
kivált ebben a városban.
– Tudom – felelem, és képtelen vagyok megállni, hogy ne
mosolyogjak. – Nemcsak jóképű, de elképesztően rendes is.
Van egy fiam, és hozzá is nagyon jó.
Theresa arcára ekkor épp olyan álmatag kifejezés ül ki,
mint ma Alyssáéra ebédidőben. Azon kezdek
morfondírozni, hogy vajon én is így bambulok-e folyton.
– Nos, ha nem bánod, elárulom neked, hogy csodás pár
lennétek. Olyan gyönyörű a bőröd, hogy alig kell rátennem
alapozót. Anélkül is ragyogsz.
És akármilyen különös is, de én is azt érzem, hogy az
arcom valósággal sugárzik, és izzik a testem. Kívül és belül.
És mindig, amikor Willre gondolok, ez az izzás csak egyre
erősebb lesz.
Már kezd elvakítani.
Szerencsére Theresának nem kerül sok idejébe elvégezni
a munkáját, még műszempillát is ragaszt a szememre, majd
laza kontyba fésüli a hajamat. Végül nem hiányzik más a
„műalkotás”-ról, mint egy pár fülbevaló – Will erre az egyre
nem gondolt –, ám Theresa kihalászik egy aprócska, hamis
gyémánt gombfülbevalót a táskájából, és ragaszkodik
hozzá, hogy megtartsam őket.
– Szerencsét hoznak neked – mondja egy huncut
kacsintás kíséretében, bár nem tudom, mire akar utalni
ezzel.
Amikor befejezi a munkáját, és elmegy, Will még a
hálószobájában van.
– Ugye, pillanatokon belül készen állsz az indulásra? –
kérdezi.
Villámgyorsan megfordulok, és látom, hogy akkor jön ki a
hálóból, szmokingban. Nekem pedig leesik az állam a
kicseszett padlóra.
Az övé nemkülönben. Hirtelen megtorpan, valósággal
lefagy, és csak mereszti a szemét, ahogyan én is.
– Gyönyörű vagy – mondja, a hangja halk és selymesen
lágy, élvezem, ahogy végigsöpör a testemen.
– Te sem panaszkodhatsz – törnek elő belőlem a dicsérő
szavak, bármennyire nem állt szándékomban hízelegni
neki.
Mert lenyűgözően jóképű és csinos.
A haját – amely olyan fekete, akár a bűn, és épp csak egy
hintésnyi ősz hajszál bujkál a homloka körül – ezúttal
kifésülte az arcából. A kósza fürtök most nem takarják el a
vonásait, jól látni minden elbűvölő részletet: sötétbarna
szemöldökének ívét, az arccsontját, a kemény metszésű
állkapcsát és erős állát. Nem borotválkozott, de az enyhe
borostától még szexisebb, és a szmoking kifinomult
eleganciáját is rafináltan ellensúlyozza vele.
Ő James Bond. Batman. Minden, ami szexi és titokzatos,
egy személyben megvan benne. És ettől a pillanattól fogva
többé már nem a főnököm. Csak egyszerűen Will McAlister,
a partnerem erre az estére.
– Úgy érzem, Mr. McAlisternek kell szólítanom téged –
teszem hozzá halkan, és lassan odamegyek hozzá.
– Én pedig Álomlánynak foglak hívni – mondja, és
megigazítja a csokornyakkendőjét. – Mondd, hogy végre
egyenesen áll.
– Igen – felelem. – És az a véleményem, hogy mostantól
mindennap szmokingot kellene viselned a munkahelyeden
is.
– De csak ha te meg ebben a ruhában jössz dolgozni –
mondja, és érzem, hogy pillantásával végigperzseli a
keblemet. – Akkor viszont borítékolhatom neked, hogy még
kevesebbet fogok dolgozni melletted. Valakinek
figyelmeztetnie kellett volna, hogy milyen kockázatos
vállalkozás, ha valakinek álomlány az asszisztense.
Belepirulok, bár gyűlölöm, hogy megint munkáról
beszélünk meg a ránk osztott szerepünkről, még akkor is,
ha az elválasztó vonalak elmosódni látszanak. Egy estére el
akarom hinni, hogy valóban ő az én Mesebeli Hercegem, és
hogy megvan az esélye annak, hogy ma éjjel nem megyek
haza a bálból.
– Indulhatunk? – kérdezi, és rám villantja a mosolyát,
amely a legapróbb porcikámat is átforrósítja.
– Igen.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

JACKIE

Egy sereg olyan élményben van részem ma este, amilyet

még sosem tapasztaltam meg életemben.
Először van rajtam olyan ruha, amelyet divattervező
tervezett.
Először csinálta meg a hajamat és a sminkemet egy igazi
profi.
Először vagyok a Hotel Vancouverben.
Először veszek részt a filmgálán.
És először érzem magam igazi hercegnőnek.
Hogyan is érezhetném magamat másképp, mint
varázslatosan, amikor úgy istenigazából ki vagyok csípve, és
amikor Will McAlister erős bicepszébe kapaszkodva
lépkedek felfelé a szálloda márványlépcsőjén a bálterem
felé. El se merem hinni, hogy ez igaz lehet.
A bálterem már zsúfolásig tömve van emberekkel, annak
ellenére, hogy Will azt mondta, korán érünk ide. A pincérek
furcsa formaruhában járkálnak a teremben, a karjukon
italokkal és előételekkel megrakott tálcákat
egyensúlyoznak. Bár teleettem magam szushival korábban,
a szemem nagyobbnak bizonyul, mint amekkora az
étvágyam, ugyanis nem tudom megállni, hogy ne kóstoljak
meg minden ínyencséget, amelyhez karnyújtásnyi
távolságba kerülök.
– El vagyok ragadtatva tőled – jegyzi meg Will, miközben
önfeledten nézi, hogy az egyik kezemben egy pohár pezsgőt
fogok, a másikban pedig egy papírtányért megrakva ujjnyi
falatkákkal.
– Mi? – kérdezem tőle teli szájjal, mert éppen egy
édesburgonyából készült gyümölcstortát igyekszem
lenyelni.
– Valósággal lapátolod magadba az ételt – mondja. – Ez
kifejezetten jótékony hatású.
– Fogd be a szád! – válaszolom, és próbálom nem
szétköpködni az ételt, miközben beszélek.
– Komolyan mondom – feleli. – Sasha úgyszólván sosem
evett. Azt mondta, így tudja megőrizni a karcsúságát, én
azonban azt hiszem, hogy ez tette gonosszá. Nem lehetsz
boldog, ha folyton gyötör az éhség. – Bólintok, és közben
nyelni próbálok. – Jó dolog együtt lenni egy olyan nővel, aki
tudja, hogy mit akar, és képes is tenni érte.
A szavai úgy süllyednek a mélybe, akár a kövek.
Jó együtt lenni egy nővel?
És én lennék ez a nő?
– Hogyan? – kérdezi Will kíváncsian méregetve.
Megrázom a fejemet. – Csak próbálom kitalálni, hogy ezt
az ételt milyen fűszerekkel bolondították meg.
Csak lassan a testtel, Jackie.
– Szerintem te kitűnő szakács lehetsz – mondja, és levesz
magának egy pohár pezsgőt a mellette elhaladó pincér
tálcájáról.
– Miből gondolod?
Kissé oldalra billenti a fejét. – A fiad étkezését olyannyira
a szíveden viselted, hogy mindennap friss ételt hozattál
neki egy kifőzdéből, amikor még északon éltetek. Fogadni
mernék, hogy amikor csak tehetted, te magad főztél neki.
Ebben nem tévedett. Bár néha a pénztárcám és a szoros
időbeosztásom nem tette lehetővé, hogy én készítsem el az
ennivalóját, és ilyenkor a Kraft Dinnerből vagy a
Hamburger Helperből szereztem be a harapnivalót. De egy
egyedülálló anyának nem sok választása van, ha ki akar
jönni a fizetéséből. Márpedig tenni kell valamit az asztalra.
De amikor egy kicsit több pénzem és időm volt, mindig
igyekeztem egészséges ételeket főzni Ty-nak.
– Eltaláltad – válaszolom. – Mégsem dicsekedhetem azzal,
hogy valami nagy sikert arattam vele. Jórészt alig evett
belőle. De ha csak kiejtettem a számon azt a szót, hogy
McDonald’s, az arca máris úgy ragyogott, mint a karácsonyi
díszkivilágítás.
– Én is ilyen vagyok, amikor másnaposság gyötör –
mondja. – Semmi nem hoz helyre jobban, mint a kolbászos-
tojásos McMuffin hatalmas adag rösztivel, meg egy üveg
diétás kólával.
Ezt már nem tudom nevetés nélkül megállni. – Biztos
vagyok benne, hogy a diétás kólában van a varázslat.
Akármilyen különös is, de nem tudlak elképzelni
másnaposan.
– Majd holnap kérdezz meg – vágja rá, és felhajtja a
maradék pezsgőt a poharából. – Viszont pompás reggelit
tudok készíteni.
– Az nem olyan nagy tudomány – jegyzem meg. – Felütsz
pár tojást, és sütsz egy kis szalonnát. Puff, már kész is van!
Mindenkiben ott rejtőzik a kicseszett Jamie Oliver!
– Nos, ami azt illeti, csinálhatnál néha nekem valami
finom vacsorát – mondja selymes hangon, ami úgy
simogatja a bőröm, mint amikor belemerülök egy kád jó
meleg vízbe.
– Ó, igen? – kérdezem, és csak remélni tudom, hogy nem
remeg a hangom. – És mit kapnék cserébe?
– Egy remek reggelit. – Egy pillanatig még el is hiszem,
hogy nem ugrat. Az arckifejezéséből azt olvasom ki, mintha
kérne tőlem valamit, valamit, amihez túlságosan vak és
félénk vagyok, hogy megadhassam neki.
– Csak nem flörtölsz velem? – kérdezem, és a hangsúlyom
kissé figyelmeztető, bár nem ez volt a szándékom.
Kitartóan bámul, de még az arcizma sem rándul meg,
amikor meghallja, mit válaszoltam neki. Talán ez az, ami a
leginkább félelemmel tölt el. Hogy talán az én fejemben
meg sem fordul, hogy olyasvalaki lehetnék, aki tényleg kell
valakinek.
Eszembe jut, mit mondott Alyssa. Hogy a döntés az én
kezemben van. És hogy Will semmit sem fog tenni, nem
próbálkozik semmivel, míg nem biztos benne, hogy az
olyasmi, amit én is akarok. Túl sok a vesztenivalója, és sok
minden forog kockán. Egy alkalmazottat megfeddhetnek,
amennyiben az illető flörtöl vagy szexuális kapcsolat
kialakítására csábítja a főnökét, de fordított esetben a
főnököt szexuális zaklatás miatt perbe is foghatják, de még
ennél is rosszabb is kisülhet belőle.
Ennél a nézésnél, ezeknél a szavaknál többet nem húzok
ki.
Hacsak nem én kérem rá.
Hirtelen elpárolog minden bátorságom. Folyékony
merészségre van szükségem. Vagy még több ennivalóra.
Méghozzá azonnal.
A figyelmemet a tányéromra összpontosítom, és
beleharapok egy kecskesajttal és mandulával töltött
datolyába, mert ilyet még sosem ettem. Miközben szétomlik
a számban, önkéntelenül behunyom a szemem a mennyei
ízek hatására. Eszméletlenül jó!
Amikor kinyitom a szememet, látom, hogy Will révült
csodálattal bámul. – Mi az? – kérdezem tőle, mert azt
gondolom, hogy talán egy morzsányi kecskesajt
éktelenkedik az arcomon.
Kissé megcsóválja a fejét, bár a tekintetét még ekkor sem
veszi le rólam. – Semmi – feleli szelíden. Nyel egyet, és az
orrlyuka enyhén kitágul.
Aztán valami más köti le a figyelmét, tekintetével
végigpásztázza a helyiséget. – Szükségem lenne még egy
pohár italra – böki ki végül halkan.
Megragadja a kezemet, erősen szorítja, és magával húz,
végig a tömegen át.
Ahogy haladunk előre, az emberek utat nyitnak neki. A
férfiak és a nők elismerő pillantást vetnek rá, amint
elhaladunk mellettük. Tudom, hogy Willt egyáltalán nem
ismerik a városban, bár egészen más a helyzete, amikor a
filmszakmáról van szó, ezekben a körökben nagyon is
híresnek számít. Ráadásul olyan pompásan áll rajta a
szmoking, hogy lehetetlenség nem megbámulni. Az
emberek megfordulnak utána, önkéntelenül is.
Hogyan is volt képes Sasha megcsalni őt? Persze nem
vagyok annyira ostoba, hogy azt higgyem, a jó külső vagy a
kellemes személyiség egyenlő a jó házassággal, de Willből
nem hiányzik semmi. Nála minden előírásszerű: a
megjelenése, a teste, a dákója, és emellett még vicces,
kedves, édes és nagylelkű is. Megvan benne minden, amire
csak egy nő vágyik.
És csessze meg, nagyon akarom őt.
Akarom, kívánom, vágyom rá, elepedek érte.
Nem vagyok biztos benne, hogy képes vagyok ennél
többet kibírni.
Ám az ünnepség tovább folytatódik, és mi még többet
iszunk, és még több felséges canapét, vagyis parti falatkát
fogyasztunk, aztán pedig elkezdődik a tánc, mégpedig a
lassúzással.
A terem egyik sarkában állunk, miután befejeztünk egy
hosszadalmas beszélgetést néhány igazgatóval, akik a
legnagyobb filmgyárak élén állnak, és már kissé
becsíptünk.
Paul McCartney egyik szerzeményét, a „Maybe I’m
Amazed” című dalt kezdik játszani, ami az egyik
kedvencem.
 Will a kezét nyújtja felém. – Tartozol nekem egy tánccal –
mondja, és a hangja most különösen halk.
Bólintok, és a kezébe teszem a kezem, ő pedig a
táncparkettre vezet.
Minden idegszálával uralkodik magán. Az egyik kezét a
derekamra teszi, míg a másikkal megfogja a kezemet.
Szorosan magához húz. Tekintetét a szemembe fúrja, a
szeme olyan erősen izzik, mint ahogyan a kezemet és a
derekamat szorítja.
Alig kapok levegőt. Nem azért, mert a mellem
hozzápréselődik kemény felsőtestéhez és mellkasához.
Hanem mert a belőle áradó forróság körbevesz, és feloldja
a gátlásaimat. A pezsgő a fejembe száll, de a szívem nem az
alkoholtól mámoros. Will illata egészen megrészegít: édes
és fűszeres, és az erdei növényeket idézi, mintha csak
mohapárnán sétálnék a fák között telihold idején.
Behunyom a szememet, és egészen hozzásimulok. Milyen
jó érzés. Hihetetlenül jó. Ide-oda ringatózom a karjában.
Minden sokkal jobb, ha a karjában tart. Azt akarom, hogy az
ő karja legyen az otthonom, az a hely, ahol menedékre,
oltalomra lelhetek, amikor szükségem van mindarra,
amiről eddig még csak nem is sejtettem, hogy az enyém
lehet, hogy részem lehet benne.
Aztán hirtelen mintha megdermedne, a tartása merevvé
válik, és a távolság nőni kezd közöttünk. Felnézek rá, és
látom, hogy a tekintete valahol máshol jár, mintha a
gondolatai messzire repítették volna.
– Mire gondolsz most? – kérdezem tőle.
 Még mindig Paul McCartney dala szól, és Will csak pár
taktus után válaszol.
– A baseballra – mondja rekedten, és kerüli a
tekintetemet.
A baseballra?
– És miért gondolsz most a baseballra?
A hoki érthetőbb lenne.
Megköszörüli a torkát. – Mert rád nem merek gondolni.
Ezúttal rám tekint, egyenesen a szemembe néz, és nekem
egy hosszú pillanatba telik, míg felfogom, mit is akart ezzel
mondani.
Ó, Istenem!
Ó, édes Istenem!
Minden idegszálam, az ösztöneim azt akarják, hogy még
erősebben odasimuljak az ágyékához, mert a mennykő
essen belém, ha nem akarom tudni, hogy milyen érzés
számára az, ha rám gondol.
Valahogy mégis sikerül féken tartani magam, bár még
mindig mélyen a szemébe nézek, a tekintetem izzik, az
ajkam kissé nyitva, miközben Will perzselő pillantása
összeforr az enyémmel.
A következő pillanatban a lélegzetvétele erőltetetté válik,
a mellkasa kissé zihál, az orrlyuka kiszélesedik, és a szája
keskeny vonallá válik. Látszik, hogy kemény munkájába
kerül fegyelmezni magát.
Én pedig semmit sem akarok jobban, mint kihozni őt a
sodrából.
És máris kísértésbe viszem.
 Nyelek egyet. – És mi van akkor, ha én azt akarom, hogy
rám gondolj – suttogom. – Mi van, ha semmit sem akarok
ennél jobban?
Rám hunyorít. Abbahagyja a táncot. Nem tudja elhinni,
amit mondtam neki.
És én sem tudom elhinni, hogy ezek a szavak elhagyták az
ajkam.
Aztán arra gondolok, hogy a legszívesebben
visszaszívnám ezeket a szavakat. Hogy valami olyasmit
kellene most gyorsan mondanom, amivel a szőnyeg alá
söpörhetném őket.
De semmi nem jut az eszembe.
És a szavaim ott rezegnek tovább a levegőben.
Mégis, hogy juthatott ez az eszembe?
Nem voltam eszemnél.
Részeg vagyok, és az ital felkorbácsolta a vágyaimat, és
azt hiszem, fülig szerelmes vagyok a főnökömbe.
Elepedek az én elbűvölő és lehengerlően jóképű
főnökömért, aki még mindig csak bámul rám, olyan képpel,
mintha azt akarná mondani, hogy kicseszett messze
mentem az iménti megjegyzésemmel.
Egy árva szót sem présel ki magából.
Ó, Istenem!
Ezt aztán királyi módon elbaltáztam!
Minden jelet félreértettem.
Kezdettől fogva.
Lehet, hogy ezek a jelek csupán az én fejemben léteztek.
– Jackie – szólal meg végre, ezúttal fátyolos hangon.
 – Ki kell mennem a mosdóba – mondom gyorsan, és a
következő pillanatban már a párokat kerülgetem, akik a
következő számra kezdenek táncolni.
Csaknem kicsordul a könnyem. Nem akarok sírni. Nem
szeretek sírni. És nem valószínű, hogy az én arcfestő
művészem vízálló sminket tett volna fel nekem. De most
minden a felszínre tör.
Végigrohanok a sötét folyosón, elhaladok a ruhatár és egy
kis szoba mellett, ahonnan telefonálni lehet, és már bent is
vagyok a mosdóban. Szerencsére találok egy üres
vécéfülkét.
Lehajtom az vécéülőkét, és ráülök, a fejemet a kezembe
temetem, és megpróbálok lélegezni.
Jóságos ég! Ez átkozottul megalázó volt. Nem tudom
elhinni, hogy miket mondtam.
Azt mondta, hogy a baseballra gondol.
Azt hittem, úgy érti, hogy mindent elkövet, hogy ne
izguljon fel, miközben velem táncol. Nem ezt jelenti, ha
valaki a baseballra gondol?
Nem számít, ez már egyáltalán nem számít. Akár a
baseballra gondolt, akár csak el akarta kerülni, hogy
erekciója legyen, a tény az, hogy amit kimondtam, azt
kimondtam, Will viszont egy árva szót sem válaszolt rá.
Alyssának igaza volt. Lehet, hogy az én kezemben volt a
kezdeményezés, de Will nem ment bele a játékba. Ez pedig
azt jelenti, hogy a mi kapcsolatunk soha nem lesz több a
főnök-beosztott viszonynál. Will minden érzése, vágya,
óhajtása, akarása, flörtölése, burkolt célozgatása és tréfái
soha nem jelentettek többet ennél. Soha.
Ó, csessze meg! Elpuskáztam mindent. Teljesen.
És most mit csináljak?
Menjek vissza Willhez, és tegyek úgy, mintha mi sem
történt volna?
Ahogy őt ismerem, valószínűleg annyiban hagyja a
dolgot. Azt teszi, ami a legjobb mindkettőnknek és a
vállalatnak.
De a fenébe is, ez annyira megalázó.
Épp most vallottam be a főnökömnek, hogy semmire sem
vágytam jobban, mint hogy rám gondoljon.
A homlokomat gyűrögetem-masszírozom, és azt kívánom,
bárcsak vissza tudnám forgatni az időt, hogy meg nem
történtté tehessem ezt az egetverő baklövést. Hogy
visszatérhessek oda, ahol e melléfogás előtt tartottam: a
vágyakozó pillantásokhoz, és ne is lépjünk tovább ennél,
mert mindkettőnk számára így biztonságosabb.
Már legalább öt perce vagyok a mosdóban, de még
mindig nem állok készen arra, hogy szembenézzek Will-lel.
Majd azt mondom neki, hogy részeg voltam, és hogy
sajnálom. Nem kell felemlegetnem a történteket, és nem
kell magyarázkodnom sem, hogyan értettem, amit
mondtam neki. Csak annyit kell megjegyeznem, hogy túl
sok pezsgőt ittam, és aztán jót nevetünk rajta. Ez a legjobb,
amit tehetek. És ennél többre nem is futja tőlem.
Kilépek a fülkéből, és megkönnyebbülök, mert senki sincs
a mosdóban. Hideg vizet lötykölök az arcomra, de vigyázok,
hogy ne töröljem le a sminkemet, majd alaposan szemügyre
veszem magam a tükörben.
Az arcom rózsaszín, erősebb Theresa korallszínű
arcpírjánál, amellyel kisminkelt, és a szememben félelem
ül. Ettől eltekintve elég csinosnak látom magam. Hozz ki
ebből valamit! Talán még megúszhatod élve ezt a
kalamajkát.
Kiegyenesítem a vállamat, felemelem az államat és a
mellemet is megigazítom a ruhámban.
Profi, profi, profi vagy, mondogatom magamban. És most
menj vissza, és tereld vissza a dolgokat a rendes
kerékvágásba, oda, ahol lenniük kell.
Mély levegőt veszek, lecsillapítom az idegeimet, majd
sarkon fordulok a Louboutin-cipőmben, és célba veszem az
ajtót.
Lassan lépkedek a homályos folyosón.
Willt pillantom meg a végén.
Felém tart, erőteljes alakja szinte kitölti a teret, léptei
parancsolóak, és a szemében olyasmit veszek észre, amit
eddig még nem láttam.
– Will – kezdek bele a mondandómba, remélvén, hogy
megtalálom a megfelelő szavakat.
De neki esze ágában sincs lassítani.
Egyenesen felém tart.
Megtorpanok, szinte dermedten állok, miközben
közeledik felém, izzó tekintete megperzsel, és a szívemben
fellobbannak az öröm lángjai.
Meg akar csókolni, fut át a gondolat hirtelen az agyamon,
miközben a tekintetünk összefonódik.
 Aztán fölém hajol kissé, és két nagy, meleg kezével lágyan
megfogja az arcomat. Én pedig a falig hátrálok a
lendületétől, míg csak oda nem préselődöm, és Will ajka
összeforr az enyémmel.
Nyögdécselő hangok hagyják el a számat, miközben
csókol. Az ajka nedves és forró, a nyelve puha, lágyan
simogat vele, folyton újuló erővel. És Will csak csókol és
csókol. Itt, ezen a sötét folyosón, a testemet a falhoz
nyomva. A csókja olyan heves, hogy a levegőt is kiszorítja
belőlem, szítja bennem a tüzet, hogy csak úgy lüktet a vér
az agyamban.
Ó, csessze meg!
Nem is mertem remélni, hogy ez ennyire jó, ennyire
fesztelen lehet.
Ennyire természetes.
Will olyan szilárdan és erősen fogja az arcomat,
miközben csókol, hogy egyebet sem tehetek, mint hogy
visszacsókolom, különben is, ez most már szinte a
természetünkké válik. A szánk, az ajkunk és a nyelvünk a
csodálatos ritmusban incselkedik egymással. Will úgy fal
fel, akár egy gyümölcsöt, míg semmi sem marad belőlem,
csak a csupasz magok.
– Jackie – mondja, kissé hátrahajtva a fejét, és
csodálkozva néz rám mámortól elnehezült pillái alól,
mintha nem tudná elhinni, amit tett; ahogy én sem tudom
elhinni, ami az imént történt. A homlokát odanyomja az
enyémhez, érzem, mennyire forró a teste, és nedves a bőre.
Orrával finoman bökdösi-cirógatja az arcomat, mintha csak
csókolgatná, mámorítóan intim és bensőséges módon.
Nem akarom, hogy abbahagyja.
Soha.
Mindketten levegő után kapkodunk.
Aztán ismét rám tör a vágy, erősebben, mint az imént.
Megragadom hátul a tarkójánál fogva, és a számhoz húzom
a száját, és miközben összeforr az ajkunk, nyögdécselő
hangok törnek fel a torkából, hogy a testem megremeg a
gyönyörűségtől.
Ó, Istenem!
A világ legcsodálatosabb hangjai ezek.
Nem vágyom semmi mást hallani.
Egyik kezét a derekamra csúsztatja, és végigsimítja a
csípőmet, és ujjaival a ruhámat gyűrögeti.
Ezt akarom érezni az idők végezetéig.
Örökké tudnám csókolni.
Istenem, túl nagy kérés ez tőlem?
– Elnézést kérek – mondja valaki. Úgy hangzik, mintha
valahonnan a távolból jönne a hangja, egy másik világból,
amelynek semmi köze a miénkhez.
És akkor valaki más jelenlétét érzem, és Will elhúzódik
tőlem; az ajkam szinte szétrobban, érezvén a hiányát.
Hunyorítok, és megpillantok egy férfit, aki mellettünk
halad el a mosdó felé tartva, és úgy néz ránk, mintha azt
akarná mondani, menjünk inkább szobára.
Igen, jó lenne elvonulni valahová.
Will egyetért velem. Megragadja a kezemet, és behúz
abba a kicsiny fülkébe, ahol a telefon van. Egy ostoba
pillanatig azt gondolom, hogy talán telefonálni akar, de
ismét a falhoz nyom, és a nyakamat csókolja, közben pedig
a csípőmert cirógatja.
Behunyom a szemem, a szemhéjam reszket a mámortól,
miközben a nyakamat szívja. Ez az én gyenge pontom; tudja
jól, ha a nyakamat csókolgatja, teljesen elalélok.
De amúgy is az övé vagyok, kár minden szóért. Azt tehet
velem, ami akar, itt, vagy máshol, akárhol.
Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténik.
– Én sem – mondja hörögve.
A fenébe! Csak nem hangosan mondtam ki előbb azt a
mondatot?
– Fogalmad sincs, hogy milyen átkozottul vágytam rá,
hogy ezt megtehessem – mondja mély, rekedt hangon,
mintha maga lenne a testet öltött vágy. A számat a vállához
húzza, és a fülembe suttogja: – Álmodoztam róla.
Szüntelenül és állandóan. Ó, én drága Álomcsajszim!
Szóra nyitom a számat, mert azt akarom mondani neki,
hogy én is erről álmodoztam, de csak nyöszörgés tör fel
belőlem, mert alig kapok levegőt az élmény hatása alatt, és
mert alig merem elhinni, hogy ezt nem csupán álmodom.
Will ajkának érintése nyomán megremegnek a lábaim, és
még a lábujjaimat is összehúzom a cipőmben. Ekkor halkan
felhördül, és még szorosabban magához húz, hogy kemény
férfiassága a testemnek feszül, teljes hosszában.
Will most nem a baseballra gondol.
Merészen elkezdem simogatni odalent. Ujjaimat
végighúzom férfiasságán, amely nadrágjának feszül. A
szöveten keresztül is érzem, hogy mennyire forró, milyen
hosszú és kemény. Akár az acél.
Riadtan gondolok arra, hogy mi várna rám, ha ezzel a
hatalmas szerszámával a magáévá tenne. De a félelem
máris elillan, mert rádöbbenek, hogy mennyire kívánom,
hogy ez megtörténjen.
– Oh – nyöszörgi, miközben a fülcimpámat harapdálja a
fogaival. – Magadra vess, ha ezt még tovább csinálod,
Álomlány.
– Nem is lennék a te Álomcsajszid, ha nem így tennék –
suttogom.
– A fenébe! – káromkodja el magát, miközben kezemmel
felmérem ereje hosszát és szélességét, és a méretei
lenyűgöznek. Ismét megcsókol, hosszan, szenvedélyesen, és
csókja nyomán a gyönyör végighullámzik a testemen, hogy
a kéj csaknem lesöpör a lábamról.
Ez életem legcsodálatosabb csókja, soha nem csókolt még
így senki. És ezután már csak az ő csókjára vágyom.
Nem lenne szabad erre gondolnom. Mert vajon
megcsókol-e engem Will még egyszer az életben?
Ez azért van, mert ő annyira vonzó. És bármilyen eleven
és valóságos is ez az érzés, és kellemes és könnyed is, ez a
férfi nem lehet az enyém. Ő a főnököm. Apám barátja. Ó,
Istenem, az utóbbi két hónap alatt oly sokszor elismételtem
már magamban azokat a körülményeket, amelyek
elválasztanak tőle. És ezek mit sem változtak azóta.
És aztán, aztán mi lesz?
Mi fog történni?
 Csókolózunk? Szeretkezünk?
És minden marad a régiben?
Will lassan elhúzódik tőlem, mintha kitalálná a
gondolataimat. A légzése szakadozott, a pillantása álmatag,
tekintete a számra tapad. – Nem kellett volna
megcsókolnom téged – mondja keményen.
Nem állítom, hogy a szavai nem marnak belém, és nem
töltenek el csalódással. Egy pillanatig némán bámulom. –
Ezt komolyan gondolod?
– Egy cseppet sem – feleli, és megint megcsókol, és az alsó
ajkamat szívja. – Jackie. Jackie. Jackie? Mi művelsz velem?
– Nem csinálok semmit – mondom, és ajkam az ajkát
súrolja.
– Kikészítesz, teljesen kiakasztasz – suttogja. – A puszta
létezéseddel. Te hihetetlenül gyönyörű, csodálatos bestia. –
Behunyja a szemét egy másodperce, és csókot hint a szám
sarkára. – Haza akarlak vinni. Gyere fel hozzám.
Ó, Istenem, el akarok menni vele. Kicseszettül vágyom rá.
De nemet kell neki mondanom. Szívem szerint nem
utasítanám el, de úgy érzem, ezt kell tennem.
Későre jár.
Meg kell néznem, mi van Ty-jal.
Nem fekhetek le a főnökömmel.
– Gyere fel a lakásomra – kérlel megint, kezével fel akarja
húzni a szoknyámat, de a ruhám túl szűk. – Vannak dolgok,
amiket meg akarok tenni veled, őrülten akarom, kívánom.
– Miféle dolgok? – kérdezem, mert nem tudok elsiklani
felette.
 Kissé hátrahúzza a fejét, így el tudom kapni bűnre csábító
mosolyát. – Neked arról fogalmad sincs.
Ám nyers, komisz, szinte romlott mosolyától eszembe jut
néhány dolog.
Rajta, ne fogd vissza magad, Will, gondolom magamban.
Csessze meg! Hogy a fene essen beléd!
– Haza kell mennem – mondom.
Épp annyira vagyok csalódott, miután ezt kimondtam,
mint amennyire ő, amikor meghallja a válaszomat.
De nem tiltakozik. Kiegyenesedik, kissé elhúzódik tőlem,
kezét leengedi az oldala mellé. Ez a távolság kettőnk között
cseszettül fájdalmas a számomra. Szinte kibírhatatlan.
– Hazaviszlek – ajánlja fel, a torkát köszörülve, és úgy
pislog, mintha ki akarná űzni a vágyat a szeméből, hogy
visszatérjen a valóságba, ahova épp az imént löktem bele.
– Túl sokat ittál – emlékeztetem. – Majd taxival megyek.
Nyel egyet, mintha gombóc lenne a torkában, és még
hátrább lép. – Biztos vagy benne?
Bólintok. Pedig korántsem vagyok biztos benne. Egy
fikarcnyit sem.
Csak azt tudom, hogy felelősségteljes emberként kell
viselkednem, és ez azt diktálja, hogy taxiba vágjam magam,
hazamenjek, és anya legyek, és Will beosztottja, és mielőbb
felejtsem el mindazt, ami kettőnk között történt.
És ennek sosem szabad újra megtörténnie.
Soha nem leszek képes úgy tenni, mintha nem tudnám,
hogy milyen íze van Will McAlisternek – bourbon whisky és
cseresznye –, vagy hogy milyen érzés, ha a testemnek feszül
a teste – amely keményebb a kicseszett betonnál is –, vagy
hogy hogyan viselkedik, amikor magával ragadja a vágy –
mintha meg akarna fojtani.
Képtelenség ezt elfelejteni. Az idők végezetéig bennem
él.
Gondold meg magad. Menj el vele. Hagyd, hogy
megfarkaljon úgy istenigazában, az eszméletlenségig, hiszen
tudod, hogy mit akar, és pontosan tudod azt is, hogy te mit
akarsz. Őt akarod.
Mondd meg neki!
De nem teszem. Összeszorítom a számat, és makacsul
tartom magam a döntésemhez.
Will szemében félelem tükröződik. Lénye most is
tiszteletet parancsoló, persze, mert Will az Will, de a
félelem ott ül a szemében.
Elkapom a kezét, és megszorítom. – Haza kell mennem.
Nem miattad vagy amiatt, ami történt.
Megdörzsöli az állát a másik kezével, és szinte látom,
ahogy fal emelkedik közénk, és észreveszem, hogy a
tekintete immár szenvtelenné, közönyössé lett. – Úgy
vélem, azért köze van a történtekhez – jegyzi meg szelíden.
– Hé, felfogtam. Kikísérlek.
Kivezet a kis fülkéből, vissza a bálterembe, én pedig már
megbántam, hogy ma este kinyitottam a számat. Ő most
már nem a főnökömmé lényegült vissza, messzebbre ment
annál is, egy olyan férfivá vált, akit nem ismerek, akit épp
most utasítottam vissza, mert egy idióta vagyok.
Mielőtt még feleszmélhetnék, ott állok a járdaszegélyen,
és egy taxi siklik elém. Az egész olyan gyorsan történik,
hogy úgy érzem, nem mehetek el így.
Mégis így teszek.
– Köszönöm, hogy eljöttél velem, Csak Simán Jackie –
mondja Will, és kinyitja nekem a taxi ajtaját. – Remélem,
hogy ez a dolog nem változtat meg közöttünk semmit.
Ó, Istenem, de hiszen már minden megváltozott. És ez az
én hibám.
– Semmi sem változott – felelem. – És köszönöm. Ezt az
egészet. Még sosem éreztem magam úgy egész életemben,
mint egy hercegnő.
– Én viszont nem úgy viselkedtem, mint a Mesebeli
Herceg, igaz? – mondja búcsúzóul. – Hétfőn találkozunk,
kölyök! Szép hétvégét! – aztán becsukja az ajtót.
Egy pillanattal korábban még csókolóztunk, elveszve
egymásban, és a következőben ellök magától.
Rémülten és szomorúan figyelem, ahogy sarkon fordul, és
felballag a lépcsőn a szállodába. Amikor rám csapta az
ajtót, úgy hangzott, mintha kriptába zárt volna.
A kripta hosszú útra indult velem, visszavitt a szüleim
házába, én pedig egész idő alatt újra meg újra átéltem a
történteket. És nagyon megbántam a döntésemet.
Ez egyáltalán nem volt helyes választás.
De vajon lesz-e még lehetőségem arra, hogy jóvátegyem a
baklövésemet?
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

JACKIE

Hétfő van.
Hosszú ideje nem rettegtem ennyire a hétfőtől, mint
most. Ezt a napot a hátam közepére kívántam.
Azon a napon, amikor vissza kell mennem az irodába,
hogy Willnek dolgozzam, egész idő alatt próbálom
elfelejteni, ami kettőnk között történt, és hogy milyen
gyorsan zártam le ezt a dolgot. És hogy aztán Will is milyen
gyorsan tett pontot a végére.
Az egész hétvégémet azzal töltöttem, hogy megbékéljek a
történtekkel. Már csaknem sikerült rávennem magamat.
Elvittem Ty-t egy helyi fedett korcsolyapályára, hogy
megpróbáljam kiverni a fejéből a hokit. Aztán elmentünk a
parkba, és lovagoltunk. Szép napsütéses, meleg idő volt,
még az orrom hegye is leégett egy kicsit. Csodálatos nyár
eleji hétvége lett volna, ha nem Will körül forgott volna
minden gondolatom.
Szüntelenül azt mondogattam magamnak, hogy helyesen
cselekedtem. Hogy még akkor behúztam a vészféket,
mielőtt túl messzire jutottunk volna. És hogy azt tettem,
amit talán Will várt is tőlem, amiről azt gondolta, meg
fogom lépni. Ezt a visszatáncolást nem a félelem diktálta.
Tulajdonképpen ez egy klasszikus Jackie-féle manőver volt.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne bíráltam volna felül
a döntéseimet minden egyes alkalommal, amikor arról
győzködtem magamat, hogy hiba lett volna a másik
lehetőséget választanom.
A taxi hazafelé robogott velem a Willtől kapott ruhában
és cipőben, no meg az égő, felhorzsolt ajkammal: ezek
voltak az egyedüli emlékei annak az estének, amelyet
együtt töltöttem Will-lel. Én pedig átkozottul üresnek,
hidegnek és magányosnak éreztem magam.
Ez megijesztett. Ugyanis már hozzászoktam a magányhoz.
Már szinte kezdtem magamhoz ölelni.
Most azonban, hogy megízleltem, milyen is együtt lenni
Will-lel; most, hogy tudom, milyen az, amikor nem csak
odavan értem, és úgy bánik velem, mint egy királynővel, és
amikor belé karolok, mindenki engem irigyel; de
érezhettem a vágyát, a kétségbeesett vágyakozását is…
Most sokkal magányosabb vagyok, mint korábban.
Ez az este megmutatta nekem, hogy milyen lehetett volna
az életem Will-lel.
Pedig én még csak nem is reméltem, hogy
belecsöppenhetek ebbe az új világba. Csak azt vártam, hogy
a kapcsolatom vele egy másik szintre lép, és szeretkezünk
egymással. Hogy újra elevennek érezhetem magam, hogy
valaki úgy imád és kíván, amiről eddig csak álmodoztam.
Szóval, igen. Ez a hétfő totál szívás. Az iroda az utolsó
hely, ahova most kívánkozom.
Úgy érzem magam, mintha a mellkasom tele lenne
szögesdróttal és darázsfészekkel.
Amikor belépek azt iroda épületébe, Alyssa és Tiffany
már az ajtóban várnak, és szó szerint sikoltoznak az
izgalomtól, amikor meglátnak.
– Milyen volt? – kérdezi Alyssa, kissé túl hangosan.
– Milyenek voltak az ételek? – Tiffany oldalát is majd
kifúrja a kíváncsiság.
– Kerestem a fényképedet a Sunban, de nem láttam.
– Láttad Ryan Reynoldsot?
Meglepetten pillantok Tiffanyra. – Ryan Reynoldsot?
– Jackie! – apám kiált rám éles hangon, mire mind a
hárman kiegyenesedünk, a szemünk elkerekedik, és
apámat bámuljuk, aki az ajtóban áll. – Beszélnem kell veled
az irodámban. Most.
– Rendben – mondom neki, és idegesen nézek össze a
lányokkal.
– „Fasírtban apuval” – tréfálkozik Tiffany a népszerű
gyerekkönyv címét idézve. – Bocs, ez a beszólás nem is
olyan vicces, mivel ez most éles helyzet.
Alyssa megpaskolja a karomat. – Később számolj be
mindenről – mondja, és már el is viharzik.
Végigmegyek az irodán, a szívem a torkomban dobog, és
azon morfondírozom, hogy apám mit akarhat tőlem.
Aztán, miközben leteszem a holmimat a székemre, és már
indulnék apám szobájába, látom, hogy Will lép ki a saját
irodájából.
Tisztára lefagyok. A lábam nem engedelmeskedik, miután
megpillantottam a trópusi tengeröblöket idéző kék szemét.
 Ráadásul ezek a szemek engem bámulnak, és tele vannak
aggodalommal.
– Apád téged is berendelt az irodájába? – kérdezi Will.
A fenébe! Összevonom a szemöldökömet. Miért akar
apám mindkettőnkkel egyszerre beszélni?
Szentséges ég!
Mi van, ha valaki látott minket, amikor smaciztunk Will-
lel?
Az a férfi a hallban bizony látott minket, aki rosszallóan
nézett ránk, amikor ott ölelkezünk. Mi van, ha ismeri
apámat, és elmondta neki, mit látott?
Ó, te jó szagú ég!
A fenébe, mi lesz, ha Will elveszíti az állását? Apám képes
lenne kirúgni? A pokolba, a legkevesebb, hogy egy
hatalmasat behúz Will képébe, de az is lehet, hogy véget
vet a barátságuknak.
Will kámpicsorodott ábrázatából ítélve neki is ugyanez
járhat a fejében.
Együtt lépünk be apám hivatalába.
Apám az íróasztala mögött ül, és kávét szürcsöl a
bögréjéből. – Csukjátok be az ajtót – mondja. Will eleget
tesz a kérésének; a kilincs kattanása olyan véglegesnek,
befejezettnek hangzik. Akár egy szimfónia befejező
akkordja.
– Szóval – kezdi apám, és egyikünkről a másikunkra néz. –
Milyen volt a gála?
Felpillantok Willre, aki mellettem áll. Minden
idegszálával apámra figyel.
 – Jó volt. Unalmas. Vancouver nem egy vicces város.
Apám bólint. – Akkor ti már megértitek, hogy miért nem
törtem össze magam, hogy ott lehessek. – Rám néz. – Te
legalább jól érezted magad?
Lassan bólintok. – Klassz volt.
– Klassz? Nos, Nem várom tőletek, srácok, hogy izgalomba
jöjjetek egy sereg vén fingtól, akik szmokingban
parádéznak. Figyeljetek, amiért idecsődítettelek
benneteket, az személyes ügy. – Kis szünetet tart, és Willre
néz, aztán rám. – Ezen a héten meglátogat minket pár fejes
a Fox Filmstúdiótól. Szükségem lenne mindkettőtök
segítségére, hogy jól érezzék magukat. Amikor kifut a
szerződésünk a Warner Brothersszel, nem akarom, hogy a
levegőben lógjunk, és ne legyen munkánk.
Idáig feszülten figyeltem apámat, de most a szívverésem
kicsit lejjebb vesz a tempóból. – Várj csak… ez az a…?
– Megdumáltuk – feleli Will. – De miért nem te bájologsz
velük?
– Mert nem leszek itt ezen a héten.
– Megint Los Angelesbe repülsz? – kérdezi Will, és
keresztbe fonja a karját. Az órája szinte mágnesként vonzza
a tekintetemet, meg a nagy keze – ezekkel a kezekkel ölelt
engem. Csaknem elolvadok az emlékek hatása alatt.
– Nem, ezúttal nem Los Angeles az úti cél – közli apám,
halkra fogva a beszédét. – Elruccanunk a Bermudákra
Badeger Burke-kel egy kicsit golfozni. Emlékszel a fickóra,
Jackie? Ha Diane megszimatolja, hogy nélküle megyek
valamelyik trópusi paradicsomba, biztos, hogy kinyuvaszt. –
Rám pillant. – El ne kotyogd anyádnak, különben kiteszem a
szűrödet.
– Akkor hadd foglaljam össze. Azt akarod, hogy
orrvérzésig szórakoztassam a górékat a Foxtól, míg te a
Karib-tenger egyik gyöngyszemén golfozol? Úgy tűnik, hogy
engem fel kellene minősíteni, téged meg le kéne fokozni.
Apám arcán fanyar mosoly jelenik meg. – Úgy tűnik, ma
nagyon korán kezdted az ivászatot, Willi fiú. Na, söpörjetek
vissza dolgozni, díszpintyek. Egy órán belül elhúzok innen,
de a fenébe is, mielőtt elmegyek, látni akarom, hogy pár
fontos munkát tető alá hoztunk.
Nem kell kétszer mondani, hogy menjünk ki. Azt hiszem,
levegőt sem vettem, míg az asztalomhoz nem értem.
Will is bevette magát a szobájába, becsukta az ajtót, még
a redőnyöket is leengedte, és még csak felém sem pillantott.
Tuti, hogy ő is egy kisebb infarktust vészel át éppen a
barlangjában.
Felsóhajtok, és ledobom magam a székemre, hogy
átnézzem az e-mailjeimet. Titkon azt remélem, hogy találok
köztük olyat is, amelyet Will küldött nekem, és amelyben
arra kér, hogy beszéljek vele. Vagy akármit. De tényleg. Ám
nem érkezett tőle semmi.
Van pár elintéznivalóm – Will ugyanis rám bízta, hogy
találjak ki egy laza csapatépítő programot az irodai
dolgozók számára. Amikor ilyen blőd dolgokkal kell
foglalkoznom, arra gondolok, hogy ilyen csak a Dundler-
Mifflin vállalatnál fordulhat elő „Az iroda” című
tévésorozatban, de legalább agyoncsaphatom vele az időt.
 Közben azonban folyton azon agyalok, hogy „mi-lett-
volna-ha”, meg hogy „bárcsak-megtettem-volna”, csak úgy,
automatikus üzemmódban dolgozom. Egyfolytában
visszajátszom a múltat, és újra és újra végigmegyek a
baklövéseimen.
Két óra telik el így, de Will még csak ki sem dugja az orrát
a szobájából. Még csak egy kávét sem kér. Tudom, hogy
jobb, ha most békén hagyom, de már kezdek aggódni.
Írok egy e-mailt neki.

Van egy ötletem a csoportépítő bulival

kapcsolatban.

Jó tíz percig semmi válasz. Ezalatt Alyssa jön oda hozzám,

hogy felcsipegessen pár pletykamorzsát a péntek estével
kapcsolatban, míg el nem hessentem, aztán meg Casey
korzózik el mellettem, és olyan pillantást vet rám, amit
igyekszem nyomban elfelejteni.
Végre felhangzik a számítógépemből az ismert
hangjelzés: üzenetem érkezett.

Át tudnál jönni hozzám egy percre?

Felállok, odamegyek Will ajtajához, és halkan bekopogok.

Állítom, hogy a szívem ezerrel vágtat a mellkasomban.
Mintha csak egy jó kis kardioedzésen vennék részt ma
délelőtt.
– Bújj be! – Will mély hangját hallom az ajtón túlról.
Kinyitom az ajtót, és belépek. A nagy lámpa le van
kapcsolva, és csak a kanapé melletti állólámpa világít a
szobában. A kanapén egy keménykötésű könyv hever
kinyitva, mintha csak Will olvasgatott volna, mielőtt arra
kért, hogy jöjjek be.
Az íróasztala mögött ül, hátradől a székében, és a szeme a
számítógép képernyőjére tapad, amely megvilágítja
szívdöglesztő képét.
– Akarod, hogy felkapcsoljam a lámpát? – kérdezem tőle.
Megrázza a fejét, és megrándul az arca. – Nem – feleli, és
az ajtó felé int a kezével. – De az ajtót csukd be, kérlek.
– Jól vagy? – kérdezem, miközben becsukom az ajtót, és
közelebb lépek hozzá. Nem akarok túl közel menni. Még a
végén elveszíteném a fejemet.
– Reggelire kolbászos-tojásos McMuffint ettem – közli
velem, miközben vádló pillantást vet rám.
– Csak nem vagy másnapos?
Komótosan bólint. – De igen. A tegnap estét egy
barátommal töltöttem, és tudod, ezek az ódivatú koktélok
másnapra megteszik a hatásukat.
– Talán nem kéne annyira régi vágásúnak lenned, és
olykor sört is ihatnál – javaslom neki, és bármennyire
próbálom, nem tudom kiűzni a hangomból a flörtölő
hangsúlyt.
Halovány mosolyt ereszt meg felém. – Nézd, Jackie, két
dologról szeretnék veled beszélni. Nos, valójában csak
egyről akartam. De te az imént bedobtad ezt a csapaépítő
ötletet, akkor halljuk először azt.
– Ó! Nos, lehet, hogy kissé furcsának fogod találni, de…
 – Mit téblábolsz ott az ajtóban? – kérdezi. – Ülj le!
Helyet foglalok, és kissé meg vagyok szeppenve. Will egy
pillanatra sem veszi le rólam a szemét, és az arcán még
mindig ott virít az a fájdalmas kifejezés.
Folytatom a megkezdett mondatomat. – Úgy gondoltam,
tarthatnánk egy lovas napot a házunkban. Anyám
taníthatná a srácokat lovagolni. Nyeregbe mindenki!
Will szemöldöke összerándul. Eszméletlen szexi látványt
nyújt. – Csapatépítés Diane Phillipsszel?
– Valami olyasmi. Emlékszem, hogy nemrégiben azt
mondtad, a vállalatnál össze kell húzni a nadrágszíjat. De
lehet, hogy ez az aranyköpés Bobtól származik a
könyvelésről. Mindegy, anyám ingyen megcsinálná, és nem
is kellene messzire bumliznunk, és az egész nagyon laza
lenne.
– És miből gondolod, hogy az anyád hajlandó lenne
vendégül látni minket?
– Abból, hogy szeret engem és az apámat is, téged pedig
rajongva csodál.
– Hoppá!
– Az anyám régóta hoz áldozatokat ezért az irodáért.
Szerintem nem fog ellenkezni. Szereti, ha játszhatja a
tanárt.
Összeérinti az ujjait, és ráteszi az állát. Pár pillatatig
némán bámul rám. Aztán azt mondja: – Rendben.
Megkérdezem Tedet. Persze majd csak ha már hazajött a
tikos karibi kiküldetéséről.
– Mindig ezt csinálja? – kérdezem.
 – A nagyfőnökök életstílusa már csak ilyen – feleli Will. –
Amikor egy vállalat élén állsz, azt hiszed, bármit
megtehetsz. – Aztán a homlokát ráncolja, és
bocsánatkérően néz rám. – Ez a megjegyzés kapóra jön
ahhoz, hogy szóba hozzam azt a témát, amit meg akartam
beszélni veled.
Helyben vagyunk.
– Will, semmi szükség arra, hogy te…
Felemeli a kezét. – Kérlek. Ezt el kell mondanom. Nagyon
sajnálom, ahogyan péntek este viselkedtem veled. Nem volt
szép tőlem, és bocsánatot kérek érte. Mindenért.
– Mindenért?
– Jackie!
– Akkor már sosem fogsz engem Álomcsajszinak hívni?
Felsóhajt, és az ujjaival az orrnyergét kezdi dörgölni. –
Nézd…
– Will – kezdek bele a mondandómba, és előrehajolok, a
kezemet pedig az asztalára teszem. – Nem akarom, hogy
bocsánatot kérj tőlem. Megcsókoltál. És én akartam, hogy
megtedd.
Tessék!
Kimondtam!
Túl vagyok rajta.
Felpillant rám. – Nem számít, hogy ki akarta. Nem
tartozott a feladataim közé. A főnököd vagyok.
– Tudom, hogy az vagy. De ez nem változtat semmin.
– Pedig kellene.
– Nem, nem változtat. Will, én… – és most következik az
igazság. – Már két hónapja dolgozom veled. És boldog
vagyok itt. Boldog a munkámmal. És boldog azzal, hogy te
vagy a főnököm. De nem tehetek úgy, mintha nem
gondoltam volna soha kettőnkre. Tudod, úgy.
– Ezt én jobban tudom – mondja csendesen, és közben az
órájával játszik. – Még csak huszonöt vagy. És olyan sok
mindenen mentél keresztül. Én pedig egy vén…
– Will! – szólok rá keményen. – Még csak azt sem
engedted meg, hogy befejezzem a mondatomat! – Mély
levegőt veszek. – Hibát követtem el, amikor hazavitettem
magam a taxival. Veled kellett volna mennem, a lakásodra.
Veled kellett volna maradnom. És a baklövésem óta minden
percben bánom, hogy így döntöttem.
A tekintetünk összetalálkozik. A fájdalom, amely még az
előbb is ott ült az arcán, eltűnt. Mintha egy bágyadt
lángocskát látnék lobogni a szemében, valahol mélyen. –
Nem tudod, hogy mit beszélsz.
– Pontosan tudom, hogy mit mondok. Lehet, hogy még
csak huszonöt éves vagyok. De ahogy az előbb mondtad, sok
mindenen mentem keresztül. És azt is mondtad, hogy
tudod, mit akarsz, és ha megtaláltad, amire vágysz,
mindent megteszel, hogy megszerezd. Én is így teszek. Nem
volt hiba, hogy megcsókoltál, Will. Ha ebben a történetben
volt valami hiba, az az volt, hogy nem mentem vissza veled
a lakásodra, és nem hagytam, hogy szanaszét kúrjál.
Nem hiszem el, hogy ezt mondtam az imént. De a fenébe
is, végre felkeltettem az érdeklődését!
Levegő után kapkod, és a szemöldöke a plafonig
emelkedik. A pislákoló lángocskák a szemében magasra
csapnak.
– Ó, te jóságos Isten, most segíts! – mondja mogorván, és
talpra ugrik. – Öt másodperced van rá, hogy azt a gyönyörű
seggedet kivonszold innen!
– Vagy mi lesz? Kirúgsz?
– Különben szanaszét kúrlak – feleli.
Amint kiejti ezt a mondatot, teljesen lebénulok. Mintha
oda lennék ragasztva a székhez. Nem tudok felállni és
elhúzni, még akkor sem, ha akarnék. De nem akarok. Itt
maradok. Nem áll szándékomban sehová se menni.
Will odamegy az ajtóhoz, bezárja, csapdába ejtve
mindkettőnket.
Amikor visszafordul, és szemben áll velem, az a Will, akit
ismerek nincs többé, egy érzéki vágytól űzött vadállat
lépett a helyébe, aki a zsákmányát méregeti.
De még mindig eszméletlenül vonzó.
Peckesen elindul felém.
– Ez nem volt öt másodperc – mondom neki.
Oda se figyel rám.
Amikor odaér hozzám, fölém hajol, megragadja az
arcomat, hátrabillenti a fejemet a szék támlája felett. A
szájával az ajkamat cirógatja, előbb csak incselkedik velem.
A szemem nyitva van, és rémülten bámulok rá. Aztán
amikor a nyelve becsusszan a számba, lehunyom a szemem,
és a testem nyomban megadja magát az érintésének.
Teljesen behódolok neki.
Az irodájában.
 Ma reggel még meg sem fordult a fejemben, hogy
valamivel később ez fog történni velem. Nem volt tervbe
véve.
De nem áll szándékomban leállítani.
Ezúttal nem.
Csendesen nyögdécsel, miközben csókol, az egyik kezével
megmarkolja hátul a hajamat, és kissé meghúzza. Többre
vágyom.
Aztán abbahagyja, visszavonulót fúj, és elengedi a
hajamat.
– Mi az? – suttogom, és a vér majd szétfeszíti az agyamat.
– Sajnálom – feleli, és közben akadozva veszi a levegőt.
– Ne mondd ezt. Soha többé.
– Húztam a hajadat – jegyzi meg. A pokolba is, azt tette.
Összeszalad a szemöldöke, és aggodalmaskodó képet vág. –
Nem akartam fájdalmat okozni neked. Ha például ki nem
állhatod ezt a figurát.
Ó! Most már értem. Azért aggódik, mert tudja, hogy Jeff
mit tett velem, és attól tart, hogy ha húzza a hajamat vagy
más módon akár csak enyhe fájdalmat is okoz nekem, az
olyan lehet számomra, mint egy indítógomb. Visszaidézi
bennem a régi, rossz emlékeket, és akkor mindennek vége.
Megértem, miért gondolja ezt, de ez egy egészen más
helyzet. Ő Will, és én teljesen megbízom benne.
– Nem, tetszik, ha ezt csinálod – magyarázom neki szinte
esdekelve. – Légy durva velem. Húzd a hajam, fojtogass, és
fenekelj el. Te vagy itt velem, Will, és nem más. Ezt az
oldaladat is kívánom.
 Nagyra nyitott szemmel, de rezzenéstelen tekintettel
bámul rám. – Légy óvatos, mit kívánsz, Álomcsajszi –
mondja, és ismét csókolni kezd, és az ajka, a nyelve művészi
táncot lejt bennem, újra és újra beleírva a nevét a
szívembe.
A hajamat most erősebben tekeri az ujjai köré, meg is
rántja, ami olyan érzés a számomra, mintha meleg víz alá
nyomna. Bele tudnék fulladni a csókjába, és boldogan
halnék meg.
– Talán az lesz a legjobb, ha előre figyelmeztetlek –
mondja, és egy gyors csókot hint az államra, a borostája
karcolja a bőrömet –, hogy parancsolgató és rámenős
vagyok, akár egy vaskezű diktátor.
Ezután felegyenesedik, és leveszi a zakóját, majd
meglazítja a nyakkendőjét.
Feljebb csúszom a széken, levegő után kapkodok, és
közben Willt bámulom. A haja alig van összeborzolódva,
mire megfogadom, hogy mindent el fogok követni, hogy
összekócoljam. – Parancsolgatóbb és rámenősebb, mint
főnökként? Mert egyáltalán nem voltál az velem.
Résnyire húzza össze a szemöldökét, a nyakkendőjét és a
zakóját a számítógépre hajítja. Hosszú, fürge ujjaival
kigombolja az ingét. – Kimerítem az iménti megjegyzést.
– A három stróman című sorozatból idézgetsz. Te tényleg
nem vagy mai gyerek – ugratom, és az ajkamba harapva
várom a válaszát.
– Mikor óhajtod, hogy elfenekeljelek? Most vagy inkább
később? – kérdezi, miközben kihámozza magát az ingéből.
 El vagyok ragadtatva attól, hogy az évődésünk, az
incselkedésünk milyen könnyed és kellemes – gondolom, ez
annak az egyik örvendetes hozadéka, ha az ember közel két
hónapon át sertepertél valaki körül, mielőtt intim
viszonyba keveredne vele. A másik, ami nagyon az ínyemre
van, az hogy észvesztően néz ki. Még ha nincs is a
szobájában a ma oly divatos hangulatvilágítás, amely
izgatóan árnyékolná felsőtestének redőit, a mellkasa karcsú
hajlatait, kerek vállát, kemény bicepszét – akkor is
lélegzetelállítóan gyönyörű.
– Most vagy később, beérem azzal, amit kapok.
Rám vigyorog, komisz és bűnös mosollyal, ami azonnal ki
is váltja hatását a lábam között. Csak találgatni tudom, hogy
vajon mennyire lettem nedves, pedig még alig csinált
velem valamit. Azon kapom magam, hogy a szék szélét
markolászom, annyira fel vagyok ajzva, és a testem
vonaglik a várakozástól.
És természetesen elbűvölve nézem, hogy a főnököm
meztelenre vetkőzik az irodájában. Az én jelenlétemben.
Lerúgja a cipőjét, lehajol, hogy levegye a zokniját. Egy
lépést tesz felém. A tekintetemmel követem a kezét, amint
kioldja az övét, majd lehúzza olajzöld nadrágjának a
cipzárját.
És akkor a nadrágja a bokájára hullik.
A főnököm akcióra kész, szokás szerint nincs rajta
alsónadrág.
A szemem elkerekedik, és felizzik valaminek a
látványától, ami oly nagy, és… nos, vastag.
 Most nem csak lopva pillantok rá, mint amikor
meglestem a hálószobájában, miközben átöltözött.
Most itt vagyunk az irodájában, és a dákója, amely nagy
és kemény, felém mered, közvetlenül előttem.
Amikor le tudom venni a szememet róla, felpillantok Will
arcára.
Nagyon meg van elégedve magával, de nem hibáztatom
érte. Ha nekem ekkora farkam lenne, lehet, hogy
letartóztatnának, mert mindenki előtt megvillantanám az
utcán.
– Meztelen vagy – mondom neki. A hangom kissé remeg.
– Igen – feleli. – De te nem.
Elém lép, megragadja a dákóját, és végigcsúsztatja rajta a
kezét: hosszú az út, amíg a tövétől eljut a végéig. Ó, baby!
Még a golyói is kicseszettül tökéletesek, kissé
himbálódznak, miközben lépked.
De aztán térdre esik, a kezét felcsúsztatja a csupasz
lábaimon, majd széthúzza őket.
El sem tudtam képzelni, hogy ezt fogja tenni velem.
Felpillant rám, és közben a hüvelykujjával végigsimítja a
combom belső oldalát, cirógatja az érzékeny bőrt, és egyre
feljebb és feljebb húzza az A-szabású, lefelé bővülő
szoknyámat. Az arckifejezése egyszerre vad a vágytól és
aggódó: közben csendesen kérdezi, kellemes-e ez a
számomra.
Természetesen az. Számomra új és szokatlan és kissé
nyugtalanító is, hogy Will teljesen meztelen, és a lábam
között érzem a kezét. De egyáltalán nem rossz érzés.
 Még mindig feszült és merev vagyok, bár a
tekintetemmel intek neki, hogy folytassa. Ugyanakkor
megnyugtat a tény, hogy reggel hosszan, alaposan
lezuhanyoztam, és hogy új alsóneműt viselek, amelyet a
Victoria’s Secret egyik boltjában vettem, egy kiárusítás
alkalmával.
Minden bizonnyal a piros színű alsóneműm az, amely
Willt ennyire elbűvöli.
Kissé felemelem a csípőmet, miközben Will felrántja a
szoknyámat, és felhúzza a derekamra. Aztán lassan
végighúzza az ujját az alsóneműmön, lefelé haladva a
csipkés szélétől végig a dombocskán, majd becsusszan a
lábam közé.
A pokolba! Csak egy érintés, és máris egy bombához
vagyok hasonlatos, amely épp felrobbanni készül.
– Most nem sietek el semmit. Neked szentelem az időmet
– suttogja, majd feljebb húzza az ujját, és a csiklómhoz
nyomja. – Nem érdekel, ki áll az ajtóm előtt.
Ösztönösen az ajtóra pillantok, és csak ekkor eszmélek rá,
hogy bármelyik pillanatban előfordulhat, hogy valaki
beszélni akar Will-lel; idejön, megpróbálja kinyitni az ajtót,
és akkor számunkra megtörik a varázslat. Vagy az is lehet,
hogy engem keres valaki. És nem sok kell ahhoz, hogy
kitalálja, mi folyik itt.
Ám nyomban megfeledkezem ezekről a gondolatokról,
amikor Will megragadja a csípőmet, meleg tenyerét a
bőrömhöz préseli. Lehajtja a fejét, az arcához húzza az
alsótestemet, és forró ajkát rányomja. Vékony bugyimon
keresztül is őrjítőnek érzem az érintését.
Mélyen beszívom a levegőt, és az ujjaimmal Will hajába
túrok, a selymes, puha hajfürtjeit markolászom. Eközben
Will megérinti a nyelvével a gyöngyszememet, mire
önkéntelenül felé lököm a csípőmet.
– Átkozottul fel vagyok ingerelve – mondja, miközben a
gyönyör végighullámzik a testemen.
– Én is. – De ezek a szavak éppen csak elhagyták az
ajkamat. Nézem puha, sötét haját a lábam közt, majd ahogy
felpillant rám, hogy lássa, milyen féktelen örömet okozott
nekem, de képtelen vagyok tovább tartani a fejemet. A kéj
hátrarántja, és a nyakam ívben meghajlik.
Egy pillanatra visszahúzza a fejét, és lecsúsztatja az
alsóneműmet a combjaimon, míg az ott fityeg az egyik
lábamon. Ezután vadul ismét széthúzza a lábamat, hogy a
szájával a szuszt is kiszorítsa belőlem.
Minden gond, minden feszültség elszáll belőlem, amikor
nedves nyelvével végigcirógat. Az ajkam szétnyílik, és a
mellkasomból nyögdécselő hangok törnek fel.
A fenébe! Tudja, mit csinál. A combjaim már remegnek.
Oly erős és meleg a nyelve. Úgy csókol ott lent, mint
ahogy az ajkamat csókolta: lágyan és szelíden, aztán
gyorsan és vadul, kényeztetve a csiklómat, majd egy hörgés
kíséretében a legrejtettebb zugomba is behatol.
Nem tudom tovább türtőztetni magam, és kiszakad
belőlem a kiáltás. Úgy hangzik, mint egy könyörgés, hogy
hatoljon mélyebben belém.
De talán mégis magamban kellett volna tartanom.
 Will kis szünetet tart, rám néz, a szája nedves, a
szemöldökét összeráncolja.
– Álomcsajszi, később felviszlek hozzám, és ott annyit
kiabálhatsz, amennyit akarsz.
– Sajnálom, csak azért történt, mert olyan végtelenül jó
vagy, jártas vagy a szerelemben.
Elvigyorodik. – Ez igaz. De nem esik nehezemre a
szorgoskodás, hiszen olyan csodálatosan nézel ki. – Ismét
letekint a lábam közé. – Neked fogalmad sincs, milyen
gyönyörű vagy, és milyen pompás ízed van.
Szorosabban markolom a haját, és meg is rántom, mire
lehunyja a szemét a gyönyörűségtől. – Kevesebb fecsegést!
– mondom Willnek.
– És még mondja valaki, hogy én vagyok a rámenős és a
parancsolgató – suttogja, majd az arcát megint a lábam
közé fúrja. – Gyönyörű dominám.
Azonnal végigsöpör a gyönyör hulláma rajtam,
ráharapok az alsó ajkamra, hogy a vér is kiserken belőle –
csak így tudom visszafogni magam, hogy ne sikoltsak fel a
boldogságtól. Will annyira érti a csíziót. És ő tisztában is
van ezzel.
Aztán az iroda megtelik a kényeztetésem hangjaival:
ahogyan nyögdécselve nyaldossa, szívja a gyöngyömet, én
pedig levegő után kapkodok. Közben felnéz rám, a szeme
valósággal izzik az őrjítő vágytól, majd lassan két nagy
ujjával hatol belém.
Most még hangosabban zihálok, már nagyon közel vagyok
a csúcshoz.
 – Fogalmad sincs, milyen gyönyörű vagy ebben a
pillanatban – suttogja.
– Kérlek… folytasd. – A bőröm kipirul. Izzadok. Minden
porcikám lángra gyúlt, és kielégülésért esdekel.
Will torkából hörgő hang tör fel, visszahúzza az ujját, és a
szájával kezdi szívni a csiklómat, közben határozott, erős
nyelvcsapásokkal izgat. A testemet hullámokban önti el a
gyönyör, hogy egész testem vonaglik és vergődik.
Aztán úgy érzem, szétrobbanok, nedves vagyok és forró,
maga a kicseszett érzéki boldogság. A csípőmet a szájára
lököm, miközben végigviharzanak rajtam a kéjes lökések,
és a combommal erősen szorítom kétoldalt az arcát; a
borostája olyan izgatóan érdes és durva. Az ujjaimmal a
hajába kapaszkodom, erősen markolom az üstökét, de
ennek ellenére úgy érzem, mintha lezuhannék a földre.
A való világ csak lassan zökken vissza a helyre, mintha
kis, szétcsúszott puzzle darabkákból próbálnám kábultan
összerakni. A mennyezetet bámulom, a szám nyitva van, és
örömmel nyugtázom, hogy nem erős fényű neoncsövek
világítják meg a szobát.
– Állj fel – mondja Will nyersen, és elkapja a kezem, majd
talpra ránt. Alig tudok megállni a lábamon, a lábaim még
mindig reszketnek.
Will odavezet a kanapéhoz, lesöpri róla a könyvet, majd
körbe fordít a vállamnál fogva, és lenyom, hogy következő
pillanatban már a kanapén térdelek.
– Fel a kezekkel, és támaszkodj velük a falnak – utasít
keményen, miközben a hátam mögött áll; a hangja durva és
reszelős, már-már állatias.
A zsarnokoskodó-keménykedő Will végül csak porondra
lép, és játékba lendül, én pedig kész vagyok minden
parancsát teljesíteni, bármi legyen is az.
Felemelem a kezemet, a falhoz préselődöm, kitámasztván
a testemet, miközben Will az egyik kezét a derekam köré
fonja. Az érintése olyan, mintha villám csapna belém, forró,
perzselő, ráadásul az én bőröm rendkívül érzékeny.
– Lassan fogom csinálni – suttogja, és érzem, hogy a
dákójának a hegyét a fenekem alá biggyeszti. – Be akarlak
nedvesíteni, amennyire csak tudlak. Ne feledd, hogy én
nagy fiú vagyok, ha érted, mire gondolok.
Még sosem hallottam őt pironkodni a méretei miatt, de
tudom, hogy nincs is oka rá. Felkészülök, visszatartom a
levegőt, miközben Will lassan, nagyon lassan hátulról
belém hatol.
Nagy levegőt vesz, majd felnyög, amikor bepréseli magát
a legeldugottabb zugomba. – Cseszd meg! Cseszd meg,
Jackie! Ez valami…
Nem fejezi be a mondatot. A szorítása erősebbé válik a
derekam körül, mire kissé előre hajolok, hogy helyet adjak
méretes szerszámának. Mindenütt érzem őt, minden
tekintetben kitölti a szerelmi kelyhemet, hosszában és
széltében is.
Alig veszek levegőt. Feszül a testem, pedig nem kellene,
de a pokolba is, ez nem semmi. Még egy kissé fáj is, annak
ellenére, hogy olyan nedves vagyok, hogy a szerelmi
nektárom a combomra csöpög.
 Fölém hajol, a kezével megcirógatja a nyakamat hátul, és
meg is csókolja. – Csak könnyedén – nyögi. – Ne feszítsd meg
a testedet. Istenem, pont olyan érzés benned lenni, mint
amilyennek gondoltam. Forró vagy és szűk.
Behunyom a szemem, nagy élvezettel ízlelgetem a
szavait, és azt kívánom, bárcsak el tudnám lazítani a
testemet egy kicsit.
Egyre mélyebbre hatol belém. Centiről centire halad
előre, míg úgy érzem, teljesen tele vagyok vele, egészen
kitölt, hogy az szinte már fáj.
A száját a vállamhoz közelíti, és belém harap. Keményen.
Nyögdécselő hangok törnek fel belőle, és én ezt a hangot
akarom hallgatni egész álló nap, örökkön örökké. Érezni
akarom őt az idők végezetéig, úgy, ahogyan most, amint
ereje ágaskodik bennem, ahogy mindig is képzeltem. Két
kőzetlemez elmozdult, egymásnak feszült, míg egyetlen
izzó tömbbé nem olvadtak össze.
– Esküszöm, hogy órákig foglak dugni, ha te is úgy akarod
– suttogja a fülembe. A hangja nyers és sürgető. – Addig
foglak baszni, míg már nem tudsz járni, nem tudsz beszélni,
és csillagokat nem látsz. De most még beljebb akarok
hatolni beléd, egészen birtokba akarlak venni. Gyorsan és
keményen fogom csinálni. Értetted?
Bólintok, nyelek egyet, és a körmeimet a falba
mélyesztem. Kicseszettül imádom ezt a zsarnokoskodó
Willt.
– Rendben – mondja, és felegyenesedik. – De ha esetleg
nem értettél volna a szép szóból…
 Tompa reccsenést hallok, amint szétnyitja a farpofáimat,
majd erős, nyitott tenyerével rácsap az egyikre, aztán a
másik kezével a másikra, és még mielőtt felsikolthatnék,
csaknem teljesen kihúzza a dákóját, majd ismét belém
vágja.
Minden levegőt kiszorít belőlem. Olyan mélyen bennem
van, hogy nem tudom, hol végződöm én, és hol kezdődik ő.
Aztán elkezd mozogni bennem, ujjai közben oly erősen
szorítják az oldalamat, hogy biztos vagyok benne,
felhorzsolja a bőrömet, miközben szilárdan tart, hogy
keményen megfarkaljon.
És akkor megszűnik a világ körülöttem, és nincs semmi
más, csak ez.
Keményen dolgozik bennem, újra és újra birtokba vesz, a
csípője rángatózik, a heréi a bőrömhöz tapadnak.
Fogalmam sincs, hogy vajon tövig jár-e bennem, de nem is
számít, mert Will mestere a szerelemnek. Őrjítő döfései
erősek és egyenletes ritmusúak. Közben köröz a csípőjével,
pontosan a megfelelő mértékben, hogy minden érzékeny
pontomat érintse. Gyorsabban, keményebben, mélyebbre.
Nem ismer könyörületet.
Aztán érzem, hogy kezd feszültté válni, nehezen és
szaggatottan lélegzik, egy izzadságcsepp gördül le az arcán,
és a nyakamra csöppen. Felhajtja elöl a szoknyámat, és alul
kitapogatja a csiklómat.
Mindössze két gyors dörzsölés, és pattanásig feszülnek az
érzékeim, már csaknem elélvezek: a számba veszem az
ingruhám ujját, és ráharapok, csak hogy ne sikoltsak fel
hangosan.
Úgy érzem magam, mintha csillagpor sújtott volna agyon.
Valahol a mellkasomban egy univerzum születik, és egyre
tágul, ahogy benépesül napokkal és holdakkal és
csillagokkal.
Ó, jóságos ég!
Nem csupán az orgazmus erőssége szegi szavamat –
amely úgy tör fel belőlem, hogy a combom rángatózik és
reszket –, de a szeretkezésünk hevessége is.
Ami Willt illeti, egy végső döféssel a magját belém lövelli,
a vállamba hörög, a dákója lüktet.
Olyan érzések, amelyeknek még csak a létezését sem
sejtettem, söpörnek végig rajtam, a szívemtől a fejemig,
hogy a szemem megtelik könnyel, és kétségbeesetten
próbálom megállni, hogy sírni kezdjek. Annyira tele vagyok
Will-lel, és nem csak fizikai értelemben. A mi
szeretkezésünk nem csupán testi-fizikai aktus volt.
És éppen ez az, ami veszélyes benne, figyelmeztetem
magam, miközben a szívverésem lelassul, és az élet is
visszatér elnehezült lábaimba. Az első gondolataim még
kialakulatlanok és nyersek, alig születnek meg a fejemben,
máris kiszöknek belőle. De ott vannak.
Mi most nem csak dugtunk Will-lel.
De ennél több, mint amit most átéltünk, nem lehet
közöttünk, egy fikarcnyival sem.
Mit tettem?
– Jackie – suttogja Will, és megcsókolja a nyakamat. – Jól
vagy?
 Bólintok, bár alig tudok megmozdulni. A karom mintha a
falhoz lenne ragadva, és a bőröm piros, ott ahol az öklömet
hátrafeszítettem a csuklóm felé.
Finoman kihúzza a hímtagját belőlem, magja a
combomra csepeg, majd lefeszíti a kezemet a falról, és
megtart, míg ráállok a lábamra.
Nincs köztünk semmiféle szex utáni kényelmetlen érzés.
Jeff előtt csak egy fickóval feküdtem le, Lance-szel, de
szeretkezés után mindketten olyan hidegek és távoliak
voltak. Will azonban magához húz, kezébe veszi az
arcomat, és ugyanolyan csodálattal és áhítattal néz rám,
mint annak előtte.
– Hogy érzed magad? – kérdezi. A homloka nedves, az
arca kipirult, egyszerre szexi és csodálni való.
– Jól – felelem, és megnedvesítem kiszáradt ajkamat. –
Sőt, még annál is jobban.
Will ajka félmosolyra húzódik. – Reméltem is, hogy
jobban érzed majd magad, mint csupán jól. – Aztán
komolyra vált az arckifejezése. Nyel egyet, és a vonásaimat
fürkészi. – Csak azt akarom, hogy tudd, az imént nem
tettünk semmi rosszat. Sőt ennek pont az ellenkezője az
igaz. Te és én. Ez nagyon is rendben van.
Ugyanezt érzem én is izzó szívem mélyén.
De…
– Will – mondom szelíden. – Ennek meg kellett történnie.
Valamilyen oknál fogva.
– Mert akarlak – feleli, és végighúzza a hüvelykujját az
ajkamon. – Mert kellesz nekem. Mert odavagyok érted.
 Jóságos ég!
Úgy érzem, mintha a szívem szabadeséssel zuhanna.
Ne. Ne ilyen sokat, és ne ilyen gyorsan.
– Jackie – mondja Will, és igyekszik lazára venni a stílusát.
– Rendben van. Minden. És ne feledd, hogy ezt te akartad.
– A főnököm vagy.
– Tudom.
– Nem akarom, hogy ez megváltozzon.
– Nem fog.
– Bajba kerülhetünk. Nagy bajba.
A fenébe, csak most döbbenek rá, hogy milyen nagy
zűrbe keveredhetünk. Épp az imént szeretkeztünk Will
irodájában. És Will épp most nyalt ki abban az átkozott
székben.
– Nagyfiú vagyok.
– Ó, ha valaki, én aztán tudom. – Istenem, még mindig
sajgok tőle egy kicsit.
– Úgy értem, tudom, mit csinálok, és hogy mibe másztam
bele.
Felsóhajtok, próbálok másfelé nézni, de nem engedi.
– Mindketten elveszíthetjük az állásunkat. Mindketten
tönkretehetjük a kapcsolatunkat apámmal.
– Apád megértené.
Szigorú pillantást vetek rá. – Komolyan gondolod? Will,
lehet, hogy te úgy gondolod, Ted megbocsátana neked a
kicseszett lánya miatt, bár én ezt erősen kétlem. Azt viszont
akár írásba is adom, hogy velem nem bánna kesztyűs
kézzel.
 – Jackie…
– Nem – mondom neki csalódottan, elhúzódom tőle, majd
odamegyek, ahol a ruháit a földön hagyta, amikor
levetkőzött. – Nem érted a helyzetemet. Problémás gyerek
voltam. Pokollá tettem a szüleim életét, amikor
középiskolás voltam. Ittam, drogoztam és összetűzésbe
keveredtem a rendőrséggel. Rossz társaságba kerültem, és
nem érdekelt semmi. Aztán felcsinált egy szarjankó, akit a
szüleim utáltak. Megszületett Ty, és rögtön utána mindent
leromboltam. Elfordultam a szüleimtől, elutasítottam a
támogatásukat és a szeretetüket, és Jeff-fel északra
költöztünk. Alig érintkeztem velük hét évig, nem mintha
azelőtt valami sokat beszéltem volna velük. Nem érted?
Rendbe kell hoznom a kapcsolatomat apámmal. Be kell
bizonyítanom, hogy jó vagyok, hogy felelősségteljes ember
vagyok, hogy többé már nem vagyok az a zűrös csaj, akinek
hisznek.
Engem néz, miközben magára húzza a nadrágját. –
Nagyon messze vagy te már attól a lánytól.
– Igen, nos, te ezt nem tudhatod – mondom, és odadobom
neki az ingét. – Nem voltál ott, nem voltál tanúja az
eseményeknek, és nem is vettél részt bennük. Hála
Istennek! – Megdörzsölöm a homlokomat, és próbálok
megoldást találni kettőnk dolgára. – Figyelj, tudom, hogy ez
az egész rendben van a számodra. De ennél többről nem
lehet szó köztünk.
– Csak szex?
Bólintok, és az ajkamba harapok.
 Will belebújik az ingébe, felemeli az állát, de közben
engem figyel. – Ennyi, amit kaphatok? – kérdezi csendesen.
Rámutatok a székre és a kanapéra, és kissé
elmosolyodom. – Őszintén szólva, ha mindig olyan lesz, mint
amilyen ez a menet volt, az nekem több mint elég. Túl sok
lennél a számomra.
E szavak hallatán elégedett vigyor ül ki az arcára. –
Rendben – mondja, és odajön hozzám, közben az ingét
igazgatja. – Ha ennyi, amit Jackie Phillipsből kaphatok,
bolond lennék, ha nem fogadnám el.
Egy ideig szótlanul nézem, méregetem gyönyörű testét, a
gyönyörű arcát és hozzáveszem még azt az átkozottul nagy
szívét is. – Hogyan is akarhatnál többet? – kérdezem
csendesen. – Azok után, amin keresztülmentél Sashával.
Hogyan is tennéd ki magadat megint ennek?
A fejét kissé oldalra hajtja, és elgondolkodik. – Mert ami
Sashával történt, az megtanított arra, hogy az élet rövid. És
ha megtalálod azt, amitől gyorsabban dobog a szíved, és a
lelked dalol, akkor azt nem engeded el. És ez számomra te
vagy, Jackie. Nem szeretem a félmegoldásokat. Mindent
vagy semmit. És ha rólad van szó, akkor én mindenre
hajlandó vagyok.
A francba! Milyen jól tud bánni a szavakkal, és micsoda
édes szavak ezek!
– Szóval akkor, kérhetek tőled egy randit? – kérdezi.
Elnevetem magam. – Épp az imént mondtam, hogy csak
szexről lehet szó közöttünk.
– Én pedig most mondtam, hogy minden áldozatot
meghozok érted. Látod, én a „csupán szex”-et is így értem.
Gyere fel ma este a lakásomra. Megmutatom neked, hogy
milyen is egy pásztoróra velem, ha csupán szexről van szó.
– Közelebb lép hozzám, a kezével végigsimítja a ruhám
ujját, és megfogja a kezemet. – Tiszteletben tartom a
döntésedet. De látni akarlak, amikor csak lehet. Számomra
nem elég, ha csak együtt dolgozunk. Sosem volt elég.
Titokban tartjuk, és nem várok sokat tőled, de számomra te
vagy az egyetlen lány, akivel előbbre léphetek. Érted, amit
mondok?
– Értem – felelem, miközben gyengéden csókolgatja az
ajkamat. – Csakhogy az anyám ma egy osztálynak ad
leckéket. Nem tud Ty-ra vigyázni. De mit szólnál a
holnaphoz?
– Fájdalmas lenne olyan sokáig várni. De benne vagyok. –
Aztán átkarolja a vállamat, és a fenekemre csap. – Most
pedig menj vissza dolgozni, és fejezd be a költségvetési
kimutatást.
Elégedetten elmosolyodom. – Azzal már a múlt héten
végeztem.
– Akkor lódulj, és tégy úgy, mint aki el van havazva. És ne
álmodozz rólam.
Megrázom a fejem, és elindulok kifelé. – Túl sok vagy.
– Tudom.
Kinyitom az ajtót, miután a kulcsot elfordítottam a
zárban, és kinézek.
Pattynek hűlt helye. És senki sincs az íróasztalom körül.
A vállam felett visszanézek Willre, bólintok, és kilépek a
szobájából.
Csak pár méterre van az asztalom.
Észrevétlenül sikerül odaérnem.
De csak addig ringathatom magam ebben a boldog
érzésben, amíg meg nem fordulok, és meg nem pillantom
Alyssát, aki épp egy almát majszol.
A szemem elkerekedik.
Kolléganőm hunyorít, és odajön hozzám. – Még be kell
számolnod nekem a gáláról – mondja, és Will csukott
ajtajára pillant. – Valami azt súgja nekem, hogy nagyon jól
alakultak a dolgok. – Közelebb hajol hozzám, és az ujját az
ajkára teszi. – Falazok neked – suttogja, majd visszamegy az
irodájába.
Felsóhajtok, hosszan és jó mélyen, majd belesüppedek a
székembe.
Nem tudom elhinni, hogy ez történt velem.
És valahogy mégis elhiszem.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

WILL

Úgy hiszem, én vagyok a legszerencsésebb fickó a világon.

Nem. Törlés.
Tudom, hogy az vagyok.
És mégis, alig tudom elhinni.
A gálán történtek után biztos voltam benne, hogy Jackie
egy életre leírt engem. Az egész estémet arra áldoztam,
hogy megpróbáltam értelmezni a jeleket, amit adott, és
hogy megpróbáljam elmondani neki, mennyire akarom őt,
anélkül, hogy az ijesztő zaklató-molesztáló főnök fényében
tűnnék fel.
Végig együtt játszott velem. Belement a játékba, és
kapásból visszalőtte minden poénomat, amit feldobtam.
És aztán úgy érezte, fel kell tennie nekem azt a bizonyos
kérdést, miközben táncoltunk.
És akkor én valójában tényleg a hokira gondoltam.
De nem hiszem, hogy értette, hogy a zsebhokizás jár az
eszemben.
És aztán, amikor azt mondta nekem, hogy azt akarja,
igenis gondoljak rá, az olyan volt számomra, mintha egy
adrenalininjekciót kaptam volna, egyenest a szívem
közepébe.
 Őszintén szólva, nem tudtam, mit válaszoljak. Képtelen
voltam felfogni a szavait.
A testemet azonban majd szétfeszítette a vágy, és a
legszívesebben felfaltam volna – azon nyomban, ott a
táncparketten.
Csakhogy ő félreértette a hallgatásomat.
Belesajdult a lelkem, amikor azt láttam, hogy zaklatottan
elviharzik. Igen, az nagyon kemény volt.
Ugyanakkor ez az élmény ráébresztett valamire. Azt
jelentette, hogy amit Jackie mondott, az igaz.
Ráébredtem arra, hogy nem maradt semmim, hogy nincs
vesztenivalóm.
És hogy mi ketten ugyanazon a kicseszett oldalon állunk.
Az a csók hihetetlen volt.
És megpecsételte a sorsomat.
Abban a pillanatban tudtam, hogy többé már nem leszek
az az ember, aki voltam. Hogy teljesen a hatása alá
kerültem: az a csók teljesen kiütött. És hogy végem van, ha
Jackie nem lesz az enyém, mert akkor az egész életem
ugyanúgy megy tovább: újra csak egy ilyen csók után
kajtatok, ahogy eddig is, és soha nem fogok rálelni.
Amikor Jackie kiborult, és haza akart menni, tudtam,
hogy ez vár rám.
Mondanom sem kell, hogy a hétvégén egész idő alatt
görcsösen próbáltam kiűzni a fejemből, ami péntek este a
gálán történt. Próbáltam megnyugodni, és azt
mondogattam magamban, hogy Jackie nem fog beárulni az
apjának és senki másnak. Nem, Jackie-t nem olyan fából
faragták, hogy ilyesmire vetemedne.
De azt megteheti, hogy felmond. Dönthet úgy, hogy többé
nem akar dolgozni nekem. És én még csak nem is
hibáztathatom érte.
Az biztos, hogy a szívem darabokra törne, ha ezt
meglépné.
Így aztán vasárnap este elhatároztam, hogy kieresztem a
gőzt. Elmentem szórakozni Emmett-tel a L’Abbatoir bárba
Gastownba, és nagyon, de nagyon berúgtam. Az ausztráliai
bármixer eltökélten és kérlelhetetlen elszántsággal
igyekezett belénk diktálni a saját kotyvalékát, a szokásos
régi vágású koktéljaim kiegészítéseként. Tuti, hogy
megmérgezett minket, de veszettül jó érzés volt
elbeszélgetni valakivel a fájó sebekről – az elázott Emmett
ebben a tekintetben nem ért mellettem egy kalap szart sem
–, és még annál is jobban esett magamba dönteni az
alkoholt.
Másnap reggel azonban elszállt a jókedvem, amikor Ted
Jackie-t és engem is behívatott az irodájába. Addig nem is
fogtam fel, hogy amit Jackie-vel műveltünk péntek este,
még ha csak rövid ideig is, mindkettőnk életét romba
döntheti.
És az a különös, hogy ez nem számított.
Az az egyetlen csók mindent megért.
Ted azonban mit sem sejtett az egészről, így aztán
visszavonultam a szobámba, hogy besötétítsek, és ápoljam a
másnaposságomat, és hogy kitöröljem az agyamból, hogy
Jackie csak egy karnyújtásnyira van tőlem.
 Aztán küldött nekem egy e-mailt.
Látnom kellett őt.
Akármilyen félelmei és görcsei is voltak még pénteken,
hétfő délelőttre teljesen eltűntek.
Feltárta előttem a gondolatait és a vágyait, én pedig
férfiasan reagáltam rá.
A fenébe! Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jó lehet.
Hogy valakitől ennyire függővé tud válni az ember, hogy
egy nő ilyen puha és édes legyen, és tiszta. A szeretkezés
Jackie-vel olyan volt… akár egy kicseszett vallásos élmény,
nirvána, vagy hívd, aminek akarod, és most elepedek, hogy
még többet kapjak belőle.
Sokkal többet.
Megmondtam neki, hogy teljesen belezúgtam.
Erre azt felelte, hogy ő csupán szexet akar.
A magam részéről nem állítom, hogy beérném
kevesebbel, de belemegyek a játékba, csupán mert
remélem, hogy időközben még a bőre alá is be tudok
kúszni, és még létezni sem tud majd nélkülem.
Csakhogy így még sokkal nehezebben megy a munka.
Egyébként kedd van. Ma este lesz a találkánk. Más
szavakkal fogalmazva, Jackie feljön a lakásomra munka
után, ahol annyi pozitúrában akarom őt megdugni,
amennyiben csak bírom.
Keddenként általában csak vánszorog az idő. Hétfőn nagy
a sürgés-fogás, mert még nagy a lelkesedés, de keddre már
elmúlik az újonnan megkezdett hét varázsa, és az emberek
buzgósága alábbhagy, hiszen a péntek még annyira messze
van, hogy még csak nem is gondolnak rá.
Azt várom, hogy a napom telefonhívásokkal és
találkozókkal telik, miközben majd folyton az órámat lesem,
amint kínzó lassúsággal telik az idő.
Csakhogy a Fox emberei, Roger és Burt ma itt vannak a
városban.
Megbeszélek velük egy találkozót az irodába, és pár
órára igénybe veszem a tanácstermet erre a célra. Jackie
tökéletesen ellátja a feladatát, ebédet rendel nekik a
partiszervizektől, és gondoskodik számukra kávéról,
ásványvízről és minden másról, amire szükségük van.
Bármilyen anyagot akarok bemutatni a fejeseknek, Jackie
kéznél van, és egy mosoly kíséretében eléjük tár mindent.
Amikor a megbeszélés végén a fiúk el akarnak cipelni
magukkal, hogy megigyunk valamit, Roger ragaszkodik
hozzá, hogy Jackie is velünk jöjjön.
– Egész nap el tudnám nézni a seggét – mondja nekem
kéjes tekintettel.
Nem hervasztom le a mosolyt a képéről, de magamban
behúzok egy nagyot a vörös orrába.
Jó ideje annak, hogy engem féltékenység emésztett, de
Jackie miatt erős, fehéren izzó féltékenységet érzek. Féken
kell tartanom az indulataimat.
Szerencsére Roger a későbbiekben nem mond semmit az
asszisztensemmel kapcsolatban. A találkozó elég jól
sikerült, hogy a fene essen Tedbe, és mire visszaérek az
irodába, vége is a munkanapnak.
Jackie éppen összepakolja a holmiját, amikor beesem.
 – Te meg hova készülsz? – kérdezem tőle.
Hatalmasra kerekíti a szemét. – Haza?
– Haza? – ismétlem meg a válaszát. Körülnézek. Patty úgy
tesz, mintha nem figyelne ránk, miközben begépel valamit
a számítógépébe, de engem nem tud becsapni. Közelebb
hajolok Jackie-hez. – Beszélnem kell veled az irodámban.
Előremegyek, ő pedig pár lépés távolságból követ. Jó
kislányhoz illően becsukja maga mögött az ajtót, de nem
zárja be. Nem mintha bármivel is akarnék most
próbálkozni Jackie-nél, most, hogy Patty ott van a
szomszédban, és épp az imént látott minket belépni a
szobámba.
– Miért mész haza? – kérdezem Jackie-től, és még mielőtt
válaszolhatna, magamhoz húzom, és hosszan, vágyakozón
megcsókolom.
A dákóm rángatózik a nadrágomban, és már alig várja,
hogy induljunk.
Rendben, meg kellene próbálkoznom valamivel.
– Will – mondja elfúló hangon, a kezét a mellkasomra
teszi, és kissé eltávolít magától. – Patty látta, hogy bejöttünk
a szobádba.
– Tudom – mondom neki. Igyekszem a vágyakozást kiűzni
a hangomból, és kiegyenesedem. – Tudom. Sajnálom. Csak
úrrá lettek rajtam az ösztöneim. Nem tudod elképzelni,
hogy milyen nagy erőfeszítésembe került, hogy távol
tartsam magam tőled.
Szégyenlősen lehajtja a fejét, és az egyik hajtincsét a füle
mögé húzza. – Ezzel én is így vagyok. Hogy sikerült a
találkozó?
– Remekül. Hála neked. – Megragadom a derekánál
fogva, és megint magamhoz húzom.
– Will – mondja évődve-kacarászva, és csak a homlokát
tudom csókolni, mivel hevesen ellenkezik.
– Csodálatos voltál – folytatom, és közben a kezemet
lecsúsztatom a fenekére, és jól megmarkolom, és
gondolatban hálát adok a Jóistennek, hogy részem lehet
ebben az élményben. Ez a lány, az én Álomcsajszim, az
enyém, senki másé. – Szerintem te nagyobb hatást tettél
rájuk, mint az egész stúdió.
– Ó, kérlek – mondja. – De hiszen csak ételt rendeltem
nekik.
– Mesterien értesz ahhoz, hogy hogyan nyerd meg az
embereket.
Összevonja a szemöldökét, én pedig végighúzom az
ujjamat a homlokán, a szemöldöke közt. – Furcsa – jegyzi
meg. – Sosem gondoltam volna, hogy végül társasági ember
lesz belőlem.
– Hogy is ne lennél az? Mindenki veled akar beszélni,
veled akar lenni. Beleértve engem is. – Közel hajolok hozzá,
és harapdálni kezdem a fülcimpáját, és gyönyörűséggel tölt
el, amint a selymes bőrét érzem a fogaim közt, és az
orromat kellemesen csiklandozza édes szappanillata. –
Minden teret vidámsággal és élettel töltesz meg, hol csak
megjelensz.
– Hagyd abba – tiltakozik, és lerázza magáról az
érintésem. – Te most csak nyalizol nekem.
 – Inkább őszinte vagyok – felelem, és a nyakát kezdem
csókolgatni, egyre lejjebb és lejjebb haladva, közben
bőrének illata valósággal elbódít. – Tudni fogod, hogy mikor
nyalok be neked. Ha nem jössz velem mielőbb haza, akkor
már itt el fogom kezdeni.
– Azt hittem, este lesz a találkánk.
Elhúzódom tőle, és az arcvonásait fürkészem. – Úgy
értettem, hogy munka után. Haza kell menned?
– Látnom kell a fiamat.
– Ty várhat.
– Tudatnom kell anyámmal, hogy későn megyek haza.
– Akkor mondd meg neki. – Figyelem az arcát, miközben
fontolóra veszi a javaslatomat, közben a nyugtalanságtól
apró kis ráncok jelennek meg a szeme körül. – Jackie.
Döntsd el, hogy jössz-e, vagy sem.
Rám pillant, mert meglepi ez a kissé szigorú hangsúly.
– Mondtam neked, hogy én minden áldozatot hajlandó
vagyok meghozni – magyarázom, és közben a tarkómat
masszírozom. – Én már csak egy ilyen „mindent vagy
semmit” típusú ember vagyok. Látni szeretnélek ma este.
És minden este. Ha te ezt nem akarod, vagy ha nem érzel
hasonlóképpen irányomban, akkor azt most mondd meg.
Nincs időm hiábavaló játékokra.
Hirtelen hátraveti a fejét. – Én nem játszom semmiféle
játékot.
– Nem is szándékosan. De nekem tudnom kell, mit akarsz.
Felsóhajt, és leszegi az állát, majd a lábát kezdi
tanulmányozni. – Ideges vagyok.
 – Ideges? – Az ujjamat az álla alá teszem, és kissé
felbillentem a fejét, míg a szeme egy szintbe nem kerül az
enyémmel. – Miért vagy ideges?
Beharapja az ajkát egy pillanatra, és szelíden rám pillant.
– Nem tudom. Mert ez az egész annyira új, és, nos, tegnap
az tegnap volt, és a mai nap már egy másik mese. És csak…
Tudod, nem akarok semmit sem elszúrni kettőnk között.
A francba! Olyan törékenynek tűnik, hogy belesajdul a
szívem. Két kezem közé fogom az arcát, és olyan közel
hajolok hozzá, hogy a homlokunk összeér. – Ebben a
történetben én vagyok és te vagy. És ez igenis működik, úgy
értem, kettőnk között, mi illünk egymáshoz, és jók vagyunk
együtt. Szó szerint és átvitt értelemben is. Ha csupán szexet
akarsz, nekem úgy is jó. Tisztában vagyok azzal, hogy
hogyan érzek irántad, és ezt a szex nem fogja
megváltoztatni. Talán attól tartasz, hogy téged a szex
megváltoztat?
– Nem tudom – mondja csendesen pár pillanat elteltével.
– Talán. Én csak… bátortalan és szégyellős vagyok.
Nem tudom megállni mosolygás nélkül. – Tegnap
egyáltalán nem tűntél szégyellősnek.
– Az tegnap volt.
– És ma pedig már ma van. Értem. Szóval, mit akarsz
tenni, Álomcsajszi? Bökd ki végre!
– Nem akarok hazamenni. Veled akarok lenni. Fel akarok
menni hozzád.
– Rendben – felelem. – Nem is kell szexelnünk.
Megsétáltathatjuk a kutyákat. Vagy megnézhetünk egy
filmet. Vagy csak úgy együtt lóghatunk. Azzal is száz
százalékosan elégedett leszek.
– Valóban?
– Nos, inkább csak kilencvenhét százalékig. Azt a három
százalékot pedig majd később megoldom egy kis
rejszolással.
– Nem tudtam, hogy a százalékok számítgatása ilyen szexi
is lehet.
– Sok mindent megtanulsz ebben az állásban. Például azt,
hogy hogyan őrjíts meg teljesen egy férfit. De most már
gyere. – Belemarkolok a fenekébe. – Mielőbb ki kell
keverednünk innen, még mielőtt Patty kiszagol valamit.
Szerencsére Pattynek már hűlt helye az asztalánál,
amikor elhagyjuk az irodámat. Jackie gyorsan küld egy sms-
t Diane-nek, mondván, hogy ma későig dolgozik, és utána
elmegy a kollégáival meginni valamit. Végül sikerül úgy
kislisszolnunk az irodaépületből, hogy nem ébresztünk
gyanút senkiben. Nem mintha Jackie-vel nem mennénk el
gyakran így együtt, csak már egy kissé paranoiás vagyok,
most, hogy már dugunk Jackie-vel.
Jóságos ég! Mire odaérünk a házunkhoz, annyira kanos
vagyok, annyira fel vagyok húzva, mint egy kicseszett
tinédzser. Azelőtt sem éreztem magamat valami rozzant,
vén gebének, de Jackie mellett valósággal megfiatalodtam.
Éppen eléggé ahhoz, hogy sutba dobjam az óvatosságot, és
még az önazonosságomat is elveszítsem. Alig csukódik be a
lift ajtaja, amikor én már odapréselem Jackie-t a falhoz, a
kezem felcsúsztatom a csípőjére, a mellére, és
kétségbeesetten kapaszkodom belé.
És abban a pillanatban, amikor belépünk a lakásomba,
tudom, hogy ezúttal nem lesz könnyű dolgom. Most nagyon
keményen meg kell dolgoznom a sikerért. A kutyák ránk
ugrálnak, én azonban Jackie-re akarok ráugrani. Nem
fecsérelem az időt, és felkapok pár rágcsarudat az
éléskamrából a kutyáknak, és odadobom nekik a kanapéra,
majd megragadom Jackie-t a karjánál fogva, és egyenesen a
hálószobába vezetem, majd becsukom az ajtót.
– Azt gondoltam, hogy ez az este nem a szexről fog szólni
– mondja, és az ágy felé hátrál, körülnézve a szobában.
– Meggondoltam magam – válaszolom. – Vedd le a
ruhádat.
Felvonja a szemöldökét. – Már megint kemény szexet
akarsz?
– Vedd le a ruhádat – ismétlem meg, a hangom most
erőteljesebb, mint az imént volt, és elkezdem lehámozni
magamról az ingemet, a nadrágomat, mindent. – Vedd le,
vagy én tépem le rólad a fogaimmal.
Akkorára kerekíti a szemét, hogy ott halok meg nyomban.
– Inkább te tépd le rólam a ruhát – feleli.
Veszélyes. Nem tudja, mit kér tőlem.
– Rendben – felelem, és mikor már teljesen meztelen
vagyok, és Jackie elismerő pillantásokat vet a testemre,
elkapom a blúzát a két kezemmel, és középen fentről lefelé
kettéhasítom, hogy a gombok szanaszét repülnek a
levegőben. Vörösbor színű melltartó bukkan elő alóla.
– Tartozol nekem egy blúzzal – közli Jackie, és úgy tesz,
mintha duzzogna. Elpirul, egészen a haja tövéig. Annyira
aranyos, hogy az elképesztő.
– Mennyibe került, húsz dollárba? – kérdezem szelíden,
mert tudom, hogy előszeretettel vásárol olcsó ruhákat.
Kerüli a pillantásomat, de azért elmosolyodik. Lelököm az
ágyra, és elkezdem lehúzni a cipzárját a szoknyája oldalán,
majd le is rángatom, miközben ő lerúgja a cipőjét. Aztán
fölé hajolok, és a fogammal megragadom a bugyija csipkés
szegélyét. Egy dörmögő hang kíséretében, mintha csak egy
megvadult kutya lennék, leszakítom a csípőjéről az
alsóneműjét.
– Rendben, most már egy bugyival is tartozol – jegyzi
meg.
– Majd összeírom egy cetlire, mivel jövök neked – felelem
durva, rekedt hangon, és már a mellét bámulom. – Te
akarod levenni a melltartódat, vagy ezt is rám hagyod?
Gyorsan a háta mögé nyúl, kikapcsolja a csatot, én pedig
megragadom elöl a csupa csipke ruhadarabot, és lehúzom
róla a bugyija maradványaival együtt, majd lehajítom a
padlóra.
Ördög és pokol!
Mennydörgős ménkő!
Még sosem láttam Jackie-t meztelenül. Láttam a muffját
még tegnap, amikor kinyaltam, de a testének többi részére
nem vethettem pillantást.
Sokkal gyönyörűbb annál, mint amilyennek elképzeltem.
Nem gondoltam, hogy ilyen egyáltalán létezhet. Ahogy
alattam fekszik a nagy, kerek, pőre cicijével, olyan, akár egy
krémes és édes desszert. Kísértő. Dekadens. Bele kell
harapnom, fel kell falnom a testét, meg kell ízlelnem a
nyelvemmel minden porcikáját.
A mellbimbói igéző rózsaszínűek, kemény kis csúcsban
emelkednek ki, és amikor szelíden végigsimítom őket a
kezemmel, érzem, hogy még feszesebbé válnak a tenyerem
alatt. A bőre olyan puha, halovány, és itt-ott huncut szeplők
borítják. Mindegyiket meg akarom csókolni.
– Olyan kicseszettül gyönyörű vagy – suttogom, és tudom,
hogy nem hisz nekem. Pedig ez az igazság. – A tested
minden egyes centimére több mint tökéletes.
Végigsimítom a kezemmel a hasát, mire egész valójában
megvonaglik. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire
aggódik a súlya miatt, mintha az, ha valakinek dús keble és
kerek csípője, és igézően domborodó feneke van, szégyellni
való dolog lenne. Fogalma sincs arról, hogy mennyire
gyönyörűnek látom.
– Bízz bennem – mondom neki, majd a kezemmel
körbekerítem a csípőjét, a kerek combjait, majd újra felfelé
haladok, és végigsimítom a dereka hajlatát is. – Tökéletes
homokóra.
– Nem tudom, a hasam és a karom… olyan…
– Jackie – figyelmeztetem, és a hangom megint szigorúbb.
– Ne vitatkozz velem. Ez az első számú szabály.
Összevonja a szemöldökét, de nem tudja elrejteni a
mosolyát. – Vannak szabályaid?
– Ebben a lakásban sok szabály van. Az első számú az,
hogy ne vitatkozz velem, különösen amikor tudom, mit
beszélek.
– És mi a második számú szabály? – kérdezi.
A lába közé csúsztatom a kezem, és érzem, hogy nedves. –
Azt kell csinálnod, amit mondok.
Behunyja a szemét, és ellazul. – Mi lenne a harmadik
szabály?
Az ujjamat finoman a csiklójára teszem, mire a lábát
szélesebbre tárja előttem. – Addig nem élvezhetsz el, amíg
nem adok rá engedélyt.
Kinyitja a szemét, mert nem akar hinni a fülének, és
elneveti magát. – Ennél rosszabb szabályt még életemben
nem hallottam.
– Hé, nem én találtam ki őket.
– Dehogyisnem! – vágja rá, majd nyöszörögni kezd,
amikor az ujjam hegyét erősen rányomom a csiklójára, és
körkörösen dörzsölni kezdem.
– Ha majd te hívsz meg a lakásodra, akkor te szabod meg
a feltételeket.
– Szavadon foglak.
– Rendben.
– És mi történik akkor, ha megszegem a szabályokat?
– Megbüntetlek.
– Elfenekelsz?
– Bizony ám.
– És mi van akkor, ha akarom, hogy elfenekelj? – kérdezi.
Elhatározom, hogy ízelítőt adok neki a saját
gyógyszeréből. Visszahúzom a kezemet, és kissé rácsapok,
de nem a fenekére, hanem a muffjára.
 Ugrik egyet, és rám néz. – Ez meg mi volt?
Rávigyorgok. – Tetszett?
– Még csak nem is tudom megmondani…
Megismétlem, de ezúttal a kézhátammal csapok rá egy
gyors mozdulattal, majd megnyalom az ujjaimat, és
végighúzom a szeméremdombján, hogy csillapítsam a
fájdalmát.
– Ó, Istenem – nyög fel, és behunyja a szemét, a szája
pedig kinyílik.
– Amint látod, előfordulhat, hogy jobban tetszik a
büntetés, mint a szabályok betartása – mondom, és
odahajolok hozzá, hogy megszorítsam a mellét. Aztán az
ajkammal gyengéden dörzsölni kezdem a mellbimbóját. –
Ezen a hangszeren majd hallás után fogok játszani.
Aztán a számba veszem a mellbimbóját, és szopni
kezdem, és a számmal és a nyelvemmel ingerlem és
pöckölöm. Ezzel mérhetetlen gyönyörben részesítem, és
nézem, ahogy vergődik a mámorító érzés hatása alatt, és
liheg és nyögdécsel. Érzem, hogy a férfiasságom már
kőkemény, annyira, hogy a legszívesebben ott, azonnal
önkielégítéssel könnyítenék magamon.
És bár Jackie krémszínű testén feküdni egyet jelent
számomra egy álom beteljesülésével, én még ennél is
többet akarok. Úgy akarok beléhatolni, hogy meztelen
testét érezzem a testem alatt. Még csak egyszer tettem a
magamévá, és ez nem volt elég nekem.
A feje fölé húzom a két kezét, és egyik kezemmel
összefogom a két csuklóját, a másik kezemmel pedig a
péniszemet beillesztem a lába közé. Várakozáson felüli
gyönyörben van részem, de ezúttal lassan szeretném a
magamévá tenni.
Rám néz, az arca ki van pirulva, a szeme csillog. Mintha a
vágy megtestesülése lenne, ahogy itt, alattam fekszik.
Lassan dörzsölni kezdem a muffját a dákóm hegyével, és
amikor levegőért kapkod, behunyom a szemem. – Nézd
csak, milyen nedves vagy idelent – suttogom. – Egész nap
ilyen voltál?
Méltatlankodó hang tör fel a torkából, valami a
kétségbeesett nyöszörgés és a kiáltás között, és közben a
csípőjét mozgatni kezdi a dákóm hegyén, csak hogy még
több kéjben legyen része. Már nem is lehetnék keményebb,
és minél hosszabb ideig dörzsölöm a szeméremtestét, annál
nedvesebb lesz odalent.
Végül, amikor már alig bírok magammal, és Jackie is
kielégülésért nyöszörög, beléhatolok.
Hihetetlenül szűk. Jézusom, még annál is szűkebb, mint
amilyen a múltkor volt.
– Olyan jó benned lenni, Álomcsajszi – mondom neki, és a
hangom vágytól terhes. – Elmondhatatlanul jó érzés. –
Megcsodálom fehér bőrét, amelynek csodás árnyalatát még
jobban kiemeli napbarnított bőröm. Nagy, barna, szögletes
kezemmel végigsimogatom a testét, fentről lefelé a
csípőjéig, bejárom a puha hajlatokat, majd a legrejtettebb
zugait is, amelyeket csak én láthatok.
Aztán a csiklóját kezdem dörzsölni, most V alakban, és
figyelem, amint teljesen beléhatolok.
 Számomra ez a legerotikusabb látvány, amikor
nézhetem, amint elmerülök centiről centire, míg teljesen
birtokba nem veszem nőiségét.
– Cseszd meg – mondom zihálva, mert miközben döfködni
kezdem, szaggatottá válik a lélegzetvételem. – Ez
hihetetlenül jó érzés.
Most már nyitva van a szeme, felemeli a fejét, hogy ő is
lássa, amint mélyebbre és mélyebbre hatolok benne vastag
és nektárjától síkos hímtagommal. Amikor kissé gyorsabban
kezdek mozogni benne, a mellei megfeszülnek.
Odanyúlok, és rácsapok az egyik mellére, csak annyira,
hogy a bőre kissé kivörösödjék.
– Ezt miért csináltad? – kérdezi a meglepetéstől
hunyorogva.
– El akartál élvezni – felelem. – Még ne!
Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig tudom késleltetni az
orgazmusát, és sikerül-e betartatni vele a harmadik
szabályt, de jó móka lesz kipróbálni.
Az aggódás legkisebb jelét sem látom az arcán. – Akkor
jobban tennéd, ha elvennéd az ujjadat onnan.
Szót fogadok.
Ekkor lesz csak igazán ideges!
Elengedem a csuklóit, és kérem, hogy hagyja őket a feje
felett, majd megemelem a csípőjét, hogy még mélyebbre
jussak benne, és miközben mozgok, a medencémmel a
csiklóját is dörzsöljem.
Nyöszörgő hangokat ad ki magából, a feje oldalra billen, a
szemét becsukja, a szája kinyílik.
 – Tetszik ez neked, ugye? – suttogom a fülébe. – Hogy
benned vagyok. És hogy olyan hihetetlenül benedvesít.
Bólint, és magával ragadja a mámor.
Én is közel járok a csúcshoz.
De nekem a jó hírnevemre is gondolnom kell.
Mélyebbre nyomom az ujjaimat a csípőjébe, mire ujjaival
a lepedőt csavargatja, én pedig folytatom a döfködést,
amelynek sebességét és mélységét az arckifejezése szerint
változtatom. El akarom juttatni a csúcsig, de annál tovább
nem. Azt akarom, hogy velem együtt élvezzen el.
Ekkor már a testem úszik a verejtékben, de újra és újra
elmerülök benne, ő hátrafeszíti a nyakát, én pedig
odahajolok, és szívni kezdem a gyenge pontját.
– Szeretnél elélvezni végre, igaz? – suttogom a fülébe.
Hörögve, nyüszítve, nyögdécselve, szűkölve könyörög
hozzám, ami még jobban felajz.
Egyre keményebben farkalom, az ágy rázkódik alattunk,
és elmozdul a helyéről, a falak megrázkódnak.
És akkor Jackie egész testében megremeg.
Rajtam is végighullámzik a kéj, és közben megfeszítem a
nyakamat, magom a kelyhébe ömlik. Csaknem kettőbe
töröm a testét az utolsó heves mozdulatokkal.
Csillagok jelennek meg lehunyt szemhéjam mögött,
dagadó és apadó hullámokban, akár a dagály. Jackie-re
hanyatlom, szaggatottan lélegzem, és szívem mintha ki
akarna ugrani a mellkasomból.
Érzem, hogy Jakcie szíve is hasonló mutatványra készül.
Lehet, hogy valahol középen találkoznak.
Hangos vonyítás ébreszt fel. Beletelik pár másodpercbe,
amíg ráeszmélek, hogy meztelen vagyok, és Jackie mellett
fekszem, a karom a mellkasán nyugszik.
– Mi az? – kérdezi kábultan, hunyorogva – Azt hiszem,
elaludtam.
Az ébresztőórára pillantok. Már hét óra, odakinn az ég a
város felett sötét aranyszínben ragyog, közeleg a
naplemente.
– A fenébe! – mondom, és gyorsan felkelek, és felkapom a
köntösömet. – Bizony, elaludtunk. Mind a ketten.
Kinyitom az ajtót, és fel vagyok készülve a legrosszabbra,
hogy majd mindenütt kutyapiszkot és kutyapisit találok, de
ehelyett csak Jeanne-t és Gurigát látom, amint
kétségbeesetten csóválják a farkukat.
– Le kell vinnem őket, mielőtt szétrobbannak – szólok oda
Jackie-nek, és belebújok a nadrágomba, majd megkötöm a
derekam körül a köntösömet.
– Köntösben? – kérdezi, mire rápillantok, és hirtelen a
lélegzetem is eláll.
Jackie ott fekszik meztelenül a fehér ágyneműn, a lemenő
nap sugarai besütnek az ablakon, és a testét aranyszínűre
festik. A paplan után nyúl, hogy betakarja magát.
– Ne – mondom gyorsan. – Hadd nézzelek. – A
legszívesebben lefényképezném a mobiltelefonommal, de
hallani sem akar róla. Ezért azt remélem, hogy testének
pompás látványa beég az agyamba.
Guriga megint ugat egyet, amit még pár szűkölés követ,
és ebből arra következtetek, hogy nincs sok időm.
– Rögtön visszajövök – mondom Jackie-nek. – Fel ne merj
öltözni!
Felkapom a kutyák pórázát, és máris indulok lefelé velük
az udvarra, ahol hagyok egy kis időt nekik a szimatolásra.
Ilyen alkalmakkor azt kívánom, bárcsak dohányoznék, mert
nagy szükségem lenne arra, hogy tiszta fejjel tudjam
átgondolni a történteket.
De miért is van már megint szükségem erre a tiszta
fejre? Mostanra a világom egyetlen dologra szűkült le, és ez
nem más, mint Jackie. Lehet éjjel, lehet nappal, és így
tovább fényévekig, az egyetlen dolog, ami érdekel, és amit
akarok, az ő. Csupán ő. Csak Simán Jackie.
Ekkor Jeanne röfögésszerű hangot hallat, amivel magára
vonja a figyelmemet, mintha csak ez a dakszli kitalálná a
gondolataimat.
– Naná hogy téged is szeretlek – nyugtatom meg Jeanne-t
és Gurigát is.
A szavak, amelyek az imént hagyták el az ajkamat,
megdöbbentenek. A kutyák persze nem vettek észre
semmit.
Szeretet.
Tudtam, hogy beleszeretek Jackie-be, hogy gyorsan és
eszméletlenül belezúgok. És azt is tudtam, hogy szerelmes
leszek a szerelembe.
Csak nem gondoltam, hogy ez már meg is történt.
 Pedig így van.
Úgy zuhantam bele, mintha egy huszonöt emeletes ház
tetejéről estem volna le. Azért hívják ezt szerelembe
esésnek, mert végül mindenki padlót fog, és most én is itt
tartok. Ott fekszem a járdán, ripityára törve.
Hátrahajtom a fejemet, és az erkélyeket és a faragott
szobrokat nézem, amelyek kinyúlnak az épületből, akár a
hajóorr, és aztán a lakásomra pillantok, ahol most ott van
Jackie.
Beleszédülök a felismerésbe.
És akkor a szédülés irányt változtat.
Hogy lássam, milyen mélyre zuhantam.
Szerelmes vagyok Jackie-be.
Szerelmes. Vagyok. Jackie-be.
A francba!
Felsóhajtok, odabólintok az egyik szomszédnak, amint
elmegy mellettem. Megszokott látvány, hogy a
kutyatulajdonosok reggel pizsamában vagy félmeztelenül
szaladnak le a kutyájukkal.
El akarom rejteni ezt az érzést. Nem akarok törődni vele,
még akkor sem, ha ez pokoli nehéz. Ez a legutolsó dolog,
amire vágyom, és ez a legutolsó dolog, amit Jakcie is akar.
De a fenébe is, ez a legcsodálatosabb érzés a világon.
Mintha a nap kelne fel a mellkasodban.
Csakhogy a dolgok így milliószorta bonyolultabbá válnak.
Felviszem a kutyákat az emeletre, és belépek a lakásba,
egyenesen a hűtőszekrényhez megyek, és kiveszek egy
üveg pino grist. Mindkettőnknek öntök belőle egy pohárral.
Úgy nyelem le a vörösbort, mintha víz lenne, aztán egy
újabb pohárral öntök magamnak.
Ennek a löketnek máris hatnia kellene.
Felkapom mindkét poharat, és besietek a hálóba, abban a
reményben, hogy úgy találom ott Jackie-t, ahogy hagytam.
Csakhogy már felöltözött.
Nos, helyesebben melltartóban és szoknyában áll, a kezét
a csípőjére teszi, és kissé fanyar képpel néz rám.
– Miért van rajtad ruha? – kérdezem tőle, és felé nyújtok
egy pohár bort.
Int a kezével, hogy nem kéri a bort. – Haza kell mennem.
Van egy fiam, Ty, emlékszel?
– Persze, csak… maradj egy italra.
– Nem lehet. Figyelj, szükségem van egy ingre.
Összevonom a szemöldökömet, lassan bólintok, elrejtve
csalódottságomat, amely cigánykereket hány a
mellkasomban. De az is lehet, hogy a kalamajkát a szívem
csinálja, amint épp ki akar szakadni a testemből.
– Rendben – mondom. – Kell itt lenni valaminek a
számodra.
Leteszem a poharat az öltözőasztalra, és turkálni kezdek
a szekrényemben.
– Hacsak nincs egy külön szekrényed tele női ruhákkal,
kétlem, hogy bármid is jó lenne rám.
Kihúzok egy fekete inget, és átadom neki. – Túl kicsi.
Mármint nekem. Neked viszont túl nagy lesz, mellben talán
nem, de máshol igen. De esetleg csomóra köthetnéd a
derekadon vagy ilyesmi. Tégy úgy, mintha ez lenne a
legújabb divat.
– Anyám rögtön ki fogja szúrni, hogy ez a te inged.
– Akkor mondd meg neki, hogy én adtam neked.
– Will.
– Jackie.
A legszívesebben körbeforgatnám a szemem, jelezve nem
tetszésem, de erőt veszek magamon, és nem teszem. –
Akkor mondd neki, hogy ráöntöttél valamit a tiédre, nekem
pedig volt bent a munkahelyemen egy váltás ing, és
kölcsönadtam neked.
– Remek – feleli, és belebújik az ingembe.
Még az után is óriásinak tűnik rajta, hogy csomóra kötötte
az alját, de a fenébe is, nincs annál izgatóbb látvány, mint
amikor a szerelmem az én ruhámat viseli.
– Biztos vagy benne, hogy el kell menned? – firtatom. –
Még csak most fogtunk hozzá, én pedig több órás szexet
ígértem neked, és ez még bevezetésnek is kevés.
Rám vigyorog. – Figyelj, Mr. Farok. Ez éppen elég volt a
számomra. Most.
– Mit szólnál egy közös ebédhez holnap? Ha ahelyett,
hogy kimész a kávézóba, feljössz ide, én pedig felfallak?
Megnyalja az ajkát, és elpirul. Istenem, milyen gyönyörű!
Miért csinálja ezt velem? Nem is csinál semmit, csak
egyszerűen létezik.
– Jól hangzik – böki ki végül, mintha a karját
tekergetném. Ő is épp annyira akarja, ahogy én. Akkor meg
miért játssza meg magát?
Súrolja a testemet, miközben átmegy a nappaliba, és a
válla fölött visszanéz rám. – Jár busz a Richards Streeten?
– Nehogy már azzal a kicseszett busszal akarj megint
hazamenni – förmedek rá, és kimegyek a konyhába,
lekapom a kulcscsomómat a kampóról. – Majd én
hazaviszlek.
– Will, jó lesz a busz is. Mindig busszal utazom. Nincs
szükségem a…
– Azt mondod, hogy nincs szükséged a segítségemre, és én
el is hiszem neked, Jackie – szakítom félbe. – De
megengednéd végre, hogy törődjem veled? Legalább most
az egyszer. Nem érted, hogy ezt én akarom így?
Szóra nyitja a száját, hogy válaszoljon valamit, de
meggondolja magát. Pár másodpercnyi hallgatás után
végre rábólint.
Elkapom a kezét, és csókot nyomok rá. – Sajnálom.
Segíteni akarok neked. Gondoskodni akarok rólad. –
Elhallgatok, és egy szeplőt bámulok az ajka felett, aztán a
gödröcskét az állán, a zöld sávokat a szemében. – Hasznos
lehetek a számodra. Engedd, hogy megkönnyítsem az
életedet.
A szavaim úgy hullnak alá körülöttünk, mint a kihunyó
fénysugarak. Nem tudok semmit sem kiolvasni az
arcvonásaiból. Próbálom, de nem sikerül. Fogalmam sincs,
mire gondol, és nem vagyok biztos benne, hogy tudni
akarom.
Végül azt mondja: – Tényleg haza kell mennem.
– Rendben – felelem. – Gyere.
A mi városunkban az autózás nem valami nagy mulatság
a napnak ebben az időszakában, de úgy tűnik, hogy ma
Jackie-vel még a szokásosnál is nehezebb elhagyni
Vancouvert. Van ennek egy jó és kellemes oldala is, mivel
így még egy kis időt tölthetek kettesben vele. A rossz oldala
pedig az, hogy Jackie nem valami beszédes, mintha a saját
gondolataiba burkolózna.
Nem erőltetem, hogy beszélgessen velem. Egyáltalán
semmire sem kényszerítem. Ha némi távolságra van
szüksége, ám legyen. Csak reménykedni tudok benne, hogy
végül majd visszatalál hozzám.
Egy háztömbnyi távolságra a házuktól teszem ki, mert azt
a látszatot akarja kelteni, hogy busszal érkezett. Össze kell
szorítanom a számat, hogy ne tegyek erre a húzására egy
becsmérlő megjegyzést. Végül nem mondok semmit, mert
látom, hogy milyen komolyan veszi a titkolózást. Lehet,
hogy a kapcsolatunk nem jelent többet neki, csupán szexet,
de a legutolsó dolog, amit akar, az az, hogy bármelyikünk
életét felforgassa vele.
Pedig ami az én életemet illeti, az már a feje tetejére állt.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

JACKIE

– Hé, jössz már végre ebédelni? – kérdezi Alyssa, és az

irodafülkémen dobol a körmeivel, amelyeken most
egyszarvúk díszelegnek a szivárvány minden színében.
Lekicsinylő pillantást vet Pattyre, és ebből rögtön tudom,
hogy buzgómócsing kolléganőnk majd falra mászik a
dobolásától.
– Ó, persze – felelem, és megköszörülöm a torkomat.
– Remek. Én fizetem a számlát – mondja, és lehalkítja a
hangját. – Egy csomó mindent meg kell beszélnünk, és
ahányszor csak idejöttem a héten, te már mindannyiszor
elhúztál ebédelni.
– És több mint egy órát volt oda – kotnyeleskedik bele a
beszélgetésünkbe Patty.
Erőt kell vennem magamon, hogy ne nézzek át az
elválasztó falon, és ne vessek rá egy megsemmisítő
pillantást.
– Ez már csak igaz – felelem, és kimérten mosolygok
Alyssára. – Ebédelni jó dolog.
Alyssának teljesen igaza van.
Ezen a héten a két utóbbi ebédidőmben kimentem az
irodából.
 És nincs abban semmi meglepő, hogy hol töltöttem ezt az
időt.
Ott, ahol Will is. Ugyanis együtt voltam vele.
És az egyetlen oka annak, hogy most itt ülök, az, hogy a
Fox fejesei még mindig itt vannak a városban, és Will
elvitte őket valahova ebédelni. Különben a lakásán lennék
egy gyors numerán.
Csessze meg!
Mit nem adnék érte, ha így lehetne!
Eddig még csak szerdán és csütörtökön szexeltünk, de ma
péntek van, a testem úgy vágyik rá, ahogy egy drogos a
következő adagjára. Számomra pedig nyilvánvalóan Will
dákója jelenti a megváltó löketet.
Vagy az ujjai. Vagy a nyelve. Vagy a szája.
Ó, Istenem, Will annyira profi a szerelemben.
– Szállj le a földre, Jackie! – rivall rám Alyssa, mire
kinyitom a szemem. Teljesen megfeledkeztem, hogy még
mindig ott áll az íróasztalom előtt, és engem bámul. – Most
már indulunk. Vagy szívesebben szundikálnál tovább?
Hallom, amint a fal túlsó végén Patty rosszallóan
felhorkan, én pedig válaszképpen résnyire húzott szemmel
méregetem Alyssát.
Pár pillanat múlva Alyssával már a recepció előtt járunk.
– Hé, ti ribancok! Hova mentek? – kérdezi Tiffany,
esdeklő tekintettel. Egyértelmű, hogy velünk akar jönni.
Már épp el akarom hívni magunkkal, amikor Alyssa azt
mondja neki: – Hamarosan itt leszünk – és ezzel elejét veszi
Tiffany további kuncsorgásának.
 Várok, amíg kiérünk az utcára, és odafordulok Alyssához.
– Ez durva volt. Szerintem velünk akart jönni.
– Nem árt néha keményen bánni a beosztottakkal – feleli,
és lekicsinylően int a kezével. – Arról nem is beszélve, hogy
el kell diskurálnom veled valamiről. Arra gondolok, hogy
lefekszel Will-lel. – Sokatmondó pillantást vet rám, majd
visszacsúsztatja a napszemüvegét az orrára. – Márpedig ezt
nem akarom mások előtt kitárgyalni.
– Lefekszem Will-lel? – ismétlem meg a szavait, és azon
morfondírozom, hogy van-e bennem elég bátorság
letagadni a nyilvánvaló igazságot. És az is elgondolkodtat,
hogy Alyssa eddig ezt senkinek sem pletykálta el.
– Ó, egy percig se képzeld, hogy letagadhatod előttem –
dörrent rám. – Egy másodpercen belül kiszagolom a
legkisebb próbálkozásodat. Egyébként annyira egyértelmű,
hogy mit műveltek, Jackie.
Ó, te jó szagú ég!
– A fenébe! Nyilvánvaló?
– Haha! – feleli, és a hüvelykujjával a levegőbe döf,
miközben átkelünk a zebrán a túlsó oldalra. – Nem,
valójában nem, de most már van bizonyítékom.
Cseszd meg, Alyssa! – Te sunyi kurva! – dörmögöm az
orrom alatt.
Belevágja a könyökét az oldalamba, és közben nevet. –
Még hogy Sunyi Kurva! De hiszen ez volt a csúfnevem a
középiskolában. Meg Rumoskorsó kapitány.
Nem tudom megállni nevetés nélkül. Azt kívánom,
bárcsak ismertem volna Alyssát középiskolás koromban, az
talán megmentett volna attól, hogy egy csapat éhenkórász
lúzerrel lógjak.
– Rumoskorsó kapitány, ez óriási! – mondom lelkendezve.
– Engem meg Pisikirálynőnek csúfoltak. – Elborzadva néz
rám. – De ez még a középiskolában volt – teszem hozzá
gyorsan.
– Remélem is. Ne próbáld elterelni a figyelmemet. Te
lefekszel a főnököddel. Most pedig be kell avass a
részletekbe.
Körülnézek, miközben átmegyünk az úttesten. Fogalmam
sincs, hogy merre tartunk. Lehalkítom a hangomat. – Nem
kellene ezt olyan hangosan rikácsolnod, hogy három
utcával arrébb is hallják.
– Miért? Apád tudtommal nincs a városban.
– Alyssa! – mondom neki nagy mérgesen. – Ez most nem
érdekes. Senki nem tudhatja meg.
– Nem is fogja. Legalábbis eddig még senki sem gyanít
semmit.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Nos, meddig akarjátok még ezt csinálni?
– Szeretnélek emlékeztetni, hogy te voltál az, aki azt
mondta, csak kúrjak vele, és ne is akarjak ennél többet. –
Átgondolom a mondandómat. – Tudod, mit? Ez az egész a te
hibád!
– Még hogy az én hibám? – kiált fel, mintha az előbbi
kijelentésem felért volna egy becsületsértéssel. – Ezt mégis
hogy gondold?
A mutatóujjammal a vállába bökök. – Te mondtad, hogy
nálam van a labda Will-lel kapcsolatban. Emlékszel?
– És? Úgy volt?
– Igen, de…
– Nézd, Pisikirálynő Jackie! Sokkal jobban felfújod ezt a
dolgot, mint kellene. Kedveled őt, és ő is kedvel téged.
Dugtok. Akkor mi a probléma?
– Nincs semmi probléma.
Ide-oda mozgatja az ujját az orrom alatt. – Az arcod arról
árulkodik, hogy van valami problémád. Szerinted hová
üljünk be enni?
– Nem érdekel. Valahová, ahol felhajthatok valami
töményet.
– Te már tényleg közénk tartozol – mondja büszkén.
Letelepedünk az egyik asztal mellé a Brix and Mortarban,
mert a többi kerthelyiség zsúfolásig van a napnak ebben a
szakában. Vancouverben most aki csak él és mozog, legyen
akár boldog, akár szerencsétlen nyomorult pára, mindenki
csak úgy issza magába a napfényt, mintha a nap jövő nyárig
már elő se bukkanna többé.
Bizonyos szempontból Will és én is így vagyunk
egymással. Úgy érzem, ezen a héten minden egyes
másodpercet, amit vele töltök, el kell raktároznom
magamban, mert arra készülök, hogy a valóság egyszer
hirtelen mindkettőnket arcul csap, és akkor véget kell
vetnünk ennek az egésznek.
A francba! Ez elkerülhetetlen. A mi kapcsolatunk nem
lehet több szexnél, különben mindketten elveszítünk
mindent, amink csak van. És mégis arról ábrándozom, hogy
egy tökéletes világban nem kellene választanom. Egy
tökéletes világban könnyű lenne szeretnünk egymást.
Azon kapom magam, hogy egy füstös ízű, régi vágású
„Vén ember” koktélt rendelek magamnak, amit úgy hajtok
fel, mintha egy erős, édes ital lenne. Alyssa természetesen
azt hiszi, hogy meg vagyok buggyanva.
– Üdv a csapatban! Úgy néz ki, hogy te is besorolsz
hozzánk, ha így vedelsz. Tudsz róla, hogy átveszed Will
tulajdonságait, igaz? – jegyzi meg, miközben a borát
szürcsöli.
– Remekül rátapintottál a lényegre.
– Akkor most mondd el nekem, hogyan történt a dolog.
Kezdd az elején.
Így is teszek, és elmondok neki mindent, kezdve a múlt
péntek délutántól, amikor beléptem Will lakásába, hogy
összekészüljek a gálára, egészen tegnapig, amikor Will-lel a
nappalija padlóján szeretkeztünk, amíg a kutyasétáltató
elvitte a kutyákat levegőzni.
– Most nagyon utállak – jegyzi meg Alyssa, bár a szeme
felragyog, amikor a nachos tálunkat kihozza a pincér az
asztalunkhoz.
Megvonom a vállamat. – Meg tudlak érteni. Mondanom
sem kell, hogy isteni az ágyban. „Szexisten” lehetne a
középső neve.
– Nehogy még egyszer ezt mondd nekem. Különben pedig
a második neve Hung. Will Hung. Felfogtad? – Nagyot
sóhajt. – Annyira féltékeny vagyok.
– Ne légy féltékeny – felelem, és egy darabka nachost
kezdek rágcsálni, közben pedig a Will Hung McAlister
nevet ismételgetem magamban. – Rendben, egy kicsit
féltékeny lehetsz. De őszintén szólva, nem tudom, mi lesz
ennek a vége. Vagy mi lehet a vége.
– Szerelmes vagy belé?
A kérdése nagyon az elevenembe vágott, és teljesen
felkészületlenül ért. Egy kis guacamole csöppen le a
nachosomról, és a tányéron landol. – Mi? Nem?
– Azt mondod, nem. De kérdőjel van a végén?
– Nem – ismétlem meg a válaszomat most már sokkal
óvatosabban, egyértelmű kijelentő módban. – Úgy értem,
törődöm vele. Természetesen érdekel. És szeretek együtt
lenni vele. És dugni vele. Csak úgy együtt lógni vele, és
bámulni, és úgy érzem, ő az egyike azoknak az
embereknek, akik közel állnak hozzám, sőt talán ő áll
hozzám a legközelebb, de…
– Ennyi untig elég, egy szót se többet – mondja Alyssa. –
Nem kell most eldöntened. A szíved még dolgozik rajta.
– Ezt meg hogy érted?
– Dolgozik azon, hogy beleszeress. Némelyik embernél ez
nem megy könnyen. De végül megtörténik. És ha
megtörténik, nem fogsz tétovázni, ha válaszolni kell. Akkor
sem, ha én kérdezlek erről. Egyszer csak világosság gyúl a
fejedben. És tudni fogod.
Pár pillanatig szótlanul nézem a kolléganőmet. – Hogy
lehet, hogy még mindig szingli vagy?
Lemondó mosoly jelenik meg az arcán, és felsóhajt. –
Attól tartok, túl filozofikus vagyok a legtöbb férfi számára.
Akár hiszed, akár nem. De biztos vagyok benne, hogy egy
napon találkozom valakivel, aki olyannak fogad el, amilyen
vagyok. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy úgy fog
szeretni, ahogy vagyok. De addig sem tagadom meg
magamtól az örömöket. – Pár pillanatnyi csend után így
folytatja: – Szerintem neked is ezt kellene tenned, de…
nem. Ami Will és közted van, az más.
– Nincs közöttünk az égvilágon semmi – emlékeztetem. –
Csak dugunk. Csak kúrunk. És ez jó. És azt akarom, hogy ez
így is maradjon.
Halovány mosoly fut át az arcán, aztán bólint. – Értem.
Nos, akkor legyen így. Legalább Will áldásos dákója nem
megy veszendőbe.
– A pokolba is, nem – mondom, és ráemelem a
poharamat.
Ám még ha témát is váltunk, a fejemben ott
visszhangoznak Alyssa szavai.
Szerinte a szívemnek azzal kell megküzdenie, hogy
szerelembe essem Will-lel.
És mi van, ha én ezt nem akarom?
Mi van, ha ez a legutolsó dolog, amire szükségem van?
Nem hiszem, hogy kezelni tudnám ezt a dolgot. Jeff több
kárt tett bennem, mint gondoltam. Nem csupán a szívemet
törte össze. Lerombolta egész valómat, a lelkemet, az élni
akarásomat, és tönkretette Ty-t is. Mi lesz velem, ha
beleszeretek Willbe, és a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy
elképzelem? Ó, Jézus! Hogyan élném ezt túl, és hogyan
vészelné át ezt Ty? Ty még csak kétszer volt együtt Will-lel,
és máris csodálja, és rajong érte. Össze lenne törve. Ezt nem
tehetem meg vele.
– Hé – ráz fel a gondolataimból Alyssa, miközben a
számlára várunk. – Minden a legnagyobb rendben lesz.
Érted?
Mosolyogni próbálok.
– Jó srácba szerettél bele – teszi hozzá. – Ha kockára
akarod tenni a szívedet, Will McAlister a legtutibb befutó.
Erre akár mérget is vennék. Csak adj neki esélyt. És fütyülj
mindenki másra.

Amikor visszaérünk az irodába, meglehetősen kábának

érzem magam az italtól.
Szerencsére az épület félig üres, mert mindenkinek
ugyanaz jutott eszébe ezen a napsütötte péntek délutánon.
Szerencsétlenség viszont, hogy Will visszajött az irodába,
és bent van a szobájában.
Alig ülök le az asztalomhoz, máris int a mutatóujjával,
hogy menjek be.
Felsóhajtok, és követem.
Az igazság az, hogy követném őt bárhová, de az ebéd
Alyssával eléggé lehangolt, és a felhajtott italok
mérsékelték a gátlásaimat.
Will a hátam mögé lép, becsukja az ajtót, majd a karját a
derekam köré fonja, és magához húz. – Hogy van az én
Álomcsajszim? – suttogja, majd megcsókol. Hosszú, édes
csókban forr össze az ajkunk.
És ezzel minden aggodalmamnak és nyugtalanságomnak
egyszeriben vége szakad. Elolvadok az érintésétől,
beleomlok a karjába, és soha nem akarom elengedni.
– Hogy lehet az élet ilyen őrült, ilyen kaotikus és ijesztő? –
kérdezi, miközben megcsókolja a szám sarkát. – És elég
egyetlen csók, és máris megfeledkezünk róla.
Nagyot nyelek, érzem, hogy elárasztanak az érzelmek.
Most igazán sajnálom, hogy megittam pár pohárral abból a
füstös, régi vágású koktélból. Most a legkevésbé sem
hiányzik, hogy lerohanjanak az érzelmeim.
– Jól sikerült az ebéd? – kérdezem pár pillanat múlva,
miközben Will a fürtjeimmel játszik. Az utóbbi időben
leeresztve hordom a hajamat, csak mert annyira vágyom
ezt az érzést, amikor az ujjaival fésülget, és amikor
meghúzza és megrántja a hajamat szeretkezés közben.
– Igen – feleli, és rám pillant. Istenem, neki van a világon
a legszebb szeme. Életemben nem láttam gyönyörűbbet. Ha
bármit tudni szeretnék, elég belenéznem ezekbe a
szemekbe, és elmondanak nekem mindent.
– Remek – mondom halkan.
– Alyssával ebédeltél, ha jól sejtem – jegyzi meg. – Érzem
a Luxardo cseresznyeízét az ajkadon. Ittál egy régi vágású
koktélt, igaz? Vagy kettőt.
– Mit is válaszolhatnék erre. Gondolom, én épp olyan régi
vágású vagyok, mint amilyen te vagy.
– Ez kedves – mondja kissé elmerengve, és ismét
megcsókol. – Mivel egyikünk sem ebédelt, mit szólnál hozzá,
ha most átjönnél hozzám. Vacsorázz velem.
Tétovázom. – Nem is tudom.
– Felhívom anyádat, és megmondom neki, hogy elviszlek
vacsorázni. Aztán megbeszélem vele a csoportépítő
foglalkozást. Gondolom, még nem közölted vele, hogy
milyen briliáns ötleted támadt ezzel kapcsolatban, igaz?
– Will, kérlek, majd én telefonálok neki.
– Felejtsd el – feleli, és előveszi a mobilját, majd addig
bökdösi a képernyőt, amíg ki nem csöng a hívása.
– Will – kiabálok rá, és megpróbálom kivenni a kezéből a
telefont, de a karjával elhárítja a próbálkozásomat.
– Szia, Diane! Hogy vagy? – szól bele nyájasan a telefonba.
Dühöngök és ellenkezem, akár egy gyerek. Aztán
ledobom magam a székre, és durcásan összefonom a
karomat a mellkasomon.
– Igen, biztos vagyok benne, hogy amikor lesz egy szabad
pillanata, Ted fel fog hívni téged. Tudod, hogy milyen nagy
a hajtás Los Angelesben – mondja Will, és körbeforgatja a
szemét, így nyilvánítja ki nem tetszését amiatt, hogy neki
kell fedeznie anyám előtt apámat és az ostoba
golfkirándulását a Bermudákra. – Figyelj, Diane, a lányod
nagyon keményen dolgozott ezen a héten, és el akarom ma
vinni vacsorázni. Rendben? Jó. Egyetértek. Megérdemel
egy kis kikapcsolódást. Akkor vigyázol Ty-ra? Tökéletes.
Majd tudatom veled. Viszlát!
Willt bámulom. – Mi van a csapatépítő-programmal?
– Erről majd legközelebb – feleli, és a mobilját a hátsó
zsebébe csúsztatja. – Apropó, az anyád azt üzeni, hogy
érezd jól magad, és a legdrágább ételt rendeld az étlapról.
Az apád állja a számlát.
Ez persze csak halandzsa. Most találta ki.
– Egy cseppet sem zavar, hogy hazudsz nekik? –
kérdezem. – Hiszen a barátaid.
Megvonja a vállát, és egyenesen a szemembe néz, a
tekintete nyílt és őszinte. – Nem. Egyáltalán nem. Egyikükre
sem tartozik, hogy mit csinálok. Miért, ez zavar téged?
– Nem – felelem. De hadd legyek őszinte. Azt kívánom,
bárcsak egyszer elmondhatnám nekik. Persze ahhoz egy
másik univerzumban kellene lennünk, valahol, ahol nem
követek el hibákat, és ahol nem kell bizonyítanom senkinek
semmit. Ebben a másik világban a szüleim nem ismernék
Willt, akit hazavihetnék bemutatni nekik ebben a csinos
öltönyében és az elbűvölő mosolyával az arcán, hogy lássák,
milyen nagyszerű férfit találtam magamnak.
– Hé – suttogja. – Nem szeretem, amikor így ráncolod a
homlokodat. Szóval hagyd az aggodalmaskodást, érted?
Most hazaviszlek, aztán eljössz velem vacsorázni, neked
csak ennyit kell tudnod.
A nap hátralévő része elrepül, és mire belépünk Will
lakásába, rádöbbenek, hogy mennyire otthon kezdem
magam érezni e falak között, de abban a pillanatban el is
hessegetem magamtól ezt a gondolatot.
A kutyák most is, ahogy mindig, nagyon megörülnek
nekünk, és mindketten igyekeznek magukra vonni a
figyelmemet, még a kissé visszahúzódó természetű Jeanne
is. Szeretném azt hinni, hogy mostanra már igazán
megszerettek, nem pusztán mint egy embert, aki ölelgeti és
sétálni viszi őket, meg mindenféle finom falattal kényezteti
őket, hanem konkrétan engem, Jackie Phillipset, aki Will
Hung McAlister titkos szeretője.
Meg kell mondanom, hogy kicseszettül hatalmas cidrit
jelent számomra, hogy úgy kell belopóznom ide. Amennyire
gyűlölöm ezt a bujkálást, annyira élvezem, hogy ez egy
tiltott szerelem, méghozzá a legjobb fajtából. Eltekintve
Alyssától, senki nem tud a pásztoróráinkról, és senki nem
érti a testbeszédünket az irodában. És senki még csak nem
is sejti, hogy milyen jól kijövünk egymással az irodán kívül –
itt még talán jobban –, mint ahogy odabent.
– Vettem neked valamit – közli velem Will, miután levitte
a kutyákat az udvarra, hogy elintézzék a bokros teendőiket.
– Micsoda? – kérdezem óvatosan, a bárszéken ülve, a
kezemben egy pohár borral.
– Majd mindjárt megmutatom – feleli, és eltűnik a
hálószobában.
Iszom egy korty bort, és várakozó állásba helyezkedem,
miközben figyelem, ahogy Jeanne és Guriga összekapnak
egy kutyacsemegén, amit a padlóra dobtam, amíg távol
voltak.
– Tulajdonképpen nem is csak egy dologról van szó –
mondja Will, amikor visszajön. A kezét a háta mögé dugja.
Elképesztően dögös, ahogy a pávakék inge ráfeszül izmos
felsőtestére. Különösen most, amikor hátrateszi a kezét, és
a vállán kis híja, hogy el nem reped a varrás Ez a szín
kiemeli türkizkék szemét. Önkéntelenül az ajkamba
harapok; nem annyira az ajándékok miatt izgulok, mint
inkább a pavlovi reflex váltja ki belőlem ezt a mozdulatot,
ahogy a vágy a hatalmába kerít Will láttán.
Aztán maga elé tart két szatyrot, az egyik, a világoskék a
Tiffanytól való, míg a másik a Holt Renfrew-tól. Mind a
kettőt nyomban ki akarom kapni a kezéből, és alig várom,
hogy belenézhessek, de visszatart, hogy tudom, nem
érdemlem meg.
– Megérdemled – mondja Will. Ahogy mindig, most is
olvas a gondolataimban. – Te mindent megérdemelsz,
Jackie. Nem akarom, hogy vitatkozz velem. Emlékezz a
szabályokra.
– Emlékszem a büntetésre – felelem kacéran, miközben a
táskákért nyúlok.
Mindig is arról álmodoztam, hogy egyszer engem is
megörvendeztet a sors valamivel a Tiffanytól, ezért ezt a
szatyrot hagyom utoljára, és kinyitom a másikat a Holt
felirattal.
Belekémlelek, majd kihúzok belőle egy ruhát. Ez is a
Dolce & Gabbanától van.
Felnézek Willre, és kissé zavarban vagyok. – Egy újabb
Dolce & Gabbana?
Semmi hetykeség nincs a mosolyában. – Erről legalább
tudom, hogy jól áll rajtad.
A lábszárközépig érő ruha megint csak fekete, az ujja
háromnegyedes, és így takarja a karomat, a nyaka V alakú,
és csipke szegélyezi, a dereka előnyösen emeli ki az
alakomat. Színes koktélospoharak díszítik mindenütt.
Gyönyörű és vidám, és nem hasonlít egyetlen meglévő
ruhadarabomhoz sem.
– Tetszik neked? – kérdezi Will hunyorogva, mert még
egy szót sem szóltam.
– Nagyon is – felelem halkan. – De…
– Csak semmi de – szól rám szigorúan. – Persze csak ha
igazán tetszik. Pont akkora, mint az előző, jónak kell lennie
rád. Már ma este viselheted, amikor elmegyünk vacsorázni,
de akár holnap este is felveheted, vagy valamelyik másik
este, de ha akarod, sosem veszed fel. A tiéd, és azt csinálsz
vele, amit akarsz.
Nagyot sóhajtok. Nem akarok hálátlannak tűnni. Will
mindig ideges lesz, amikor nagy hűhót csapok, ha
megajándékoz valamivel. Ez rádöbbent arra, hogy el kell
fogadnom, ő már csak egy olyan fickó, aki mindenféle
dolgokat szeret vásárolni nekem, és jobban teszem, ha
csukva tartom azt az ostoba számat.
– Már ma este felveszem – mondom neki. – És amikor
csak akarod.
– Ez a tied, Jackie, nem az enyém. Emlékszel, hogy
leginkább meztelenül szeretlek látni, szeretkezés közben,
amilyen gyakran csak lehet.
Rámosolygok, és kinyitom a másik szatyrot.
Ez kisebb, és egy dobozt veszek ki belőle, majd óvatosan
leveszem róla a szalagot.
Will közben ott áll előttem, és a sarkán előre-hátra
dülöngél, a keze a zsebében, és nagyon élvezi, hogy milyen
izgatott képet vágok, miközben lassan kinyitom a dobozt.
A szívem szaporábban kezd verni. Csak remélni tudom,
hogy ez nem az, amitől tartok.
Egy eljegyzési gyűrűtől.
De ennek nem lenne túl sok értelme.
Hiszen Will azt mondta, hogy odavan értem, és nem
pedig azt, hogy szerelmes belém.
És nem adtam rá a legkisebb okot sem, hogy azt gondolja,
én esetleg szerelmes lennék belé.
Ennek ellenére lélegzet-visszafojtva pattintom fel a
kemény falú dobozka fedelét.
Levegő után kapkodok, amikor meglátom, mi van benne.
Egy nyaklánc. Egyszerű, ezüstből készült, és egy szív
alakú medál van rajta. Ám a gyémántok óriásiak, a
nyaklánc gyönyörű, olyannyira, hogy úgy érzem, nem
fogadhatom el.
– Will – szólalok meg, a fejemet csóválva. – Ez gyönyörű,
de nem fogadhatom el.
– Jackie – mondja, és közelebb lép hozzám, majd kiveszi a
dobozt a kezemből. – Tudod, hogy érzek irántad. Tudod,
hogy ezt én akartam. Hagyd, hogy megtehessem. – Kezébe
veszi a láncot, és ahogy a kövek megcsillannak a konyhai
lámpa fényében, úgy csillognak, akár egy diszkógömb, hogy
valósággal elakad a lélegzetem tőle.
Megkerüli a bárszéket, a nyakláncot felteszi a nyakamra,
majd visszanyom a székre, ahol az imént ültem. Hátralép,
és csodálni kezdi a látványt. – Nem egy igazgyöngysor, de
megjárja.
 Elnevetem magam. – Nem is tudom, kellene nekem egy
gyöngysor is.
– Majd vacsora után visszatérünk rá, te csillapíthatatlan
étvágyú szörnyeteg – feleli, aztán megragadja a kezemet, és
felhúz a székről. – Menj, és nézd meg magad a
fürdőszobatükörben. Ha nem tetszik, visszaviszem.
Bemegyek a fürdőszobába, a lépteim bizonytalanok,
pedig csak egy pohár bort ittam. És az sem segít, hogy a
Louboutin magas sarkú cipőmben jöttem ma az irodába, és
még nem tudok benne rendesen járni. Amikor végre
odabent vagyok, és a tükörben bámulom magam, úgy
érzem, mintha valaki más lennék.
Ez nem az a lány, aki északon tele félelemmel tengette a
napjait, a csalóka reményt dajkálva, hogy egyszer még
rendbe jön az élete.
Ez a nő itt él, és végre együtt van a családjával. Ez többé
már nem csupán fantázia. A biztonság, a nyugalom és a
remény nagyon is valóságos. És ez a hatalmas gyémántszív,
amely a nyakkivágásomban pompázik, a bizonyíték erre.
Will azt mondta, hogy odavan értem, de tudom, hogy ez a
nyaklánc mit jelent. Azt, amit fél elmondani nekem. Azt,
hogy a szíve az enyém.
És most döbbenek rá, miközben a tükörképemet
bámulom, hogy nem is vágyom másra, csakis az ő szívére.
És mindvégig így volt ez, akkor is, amikor még nem
értettem, mi kavarog a lelkem mélyén.
Lazíts egy kicsit, mondom magamnak, majd nagy levegőt
veszek. Te irányítod ezt a lovaglóvágtát. És bármikor
kiszállhatsz belőle.
A szójáték nem volt szándékos.
Igen, tisztában vagyok azzal, hogy bármikor elmehetek…
de miért, miért is kellene ezt tennem?
Nem fejezem be a mondatot.
Kimegyek a fürdőszobából, és amikor megpillantom
Willt, biztatóan rámosolygok.
Sajnálom, ezt akarom mondani neki. Nagyon sajnálom,
hogy olyan ostoba voltam. Amiért összetörtem a szívedet.
Nekem olyan fájdalmaim vannak, amelyek porig égethetik ezt
az egészet. Végtelenül sajnálom, hogy még nem állok készen
arra, amit a te csodálatos szíved adni tudna nekem, és most
nem az ajándékokra gondolok.
De egy árva szót sem szólok.
– Gyönyörű ez a lánc – mondom neki, és azon igyekszem,
hogy ne szökjön könny a szemembe.
– Remek – mondja halkan, és az ajkait összepréselve
bólint. – Örülök.
Ó, jóságos ég! Azok a szemek! Olyan erős a vonzásuk. Arra
késztetnek, hogy dobjak el mindent, és adjam oda egész
valómat Willnek, a testem, a szívem és a lelkem.
De nem. Most még a testemet sem. Még nem.
Will elvisz vacsorázni. A Rodney’s Oyster House-ba
megyünk, amely egy sarokra van a lakásától.
Azt a ruhát viselem, amelyet az imént kaptam tőle, mert
így tartom helyesnek. Jól áll rajtam (bár legközelebb a
tizenkettes számot kérem tőle), pont a megfelelő helyeken
takar, és úgy érzem benne magam, akár egy milliódolláros
bébi. Talán azért is, mert vagy egymillió dollárt ér, ami
rajtam van.
Will csak úgy tömi belém az osztrigát, én pedig vidáman
nyakalom be őket, és jóféle barna sört iszom hozzá.
Gyakran azon kapom az én lovagomat, hogy a
nyakláncomat bámulja, és közben mosolyog a bajusza alatt.
Minden ilyen pillanatban egyre közelebb kerülök hozzá.
Történeteket mesél a gyerekkoráról, elmondja, hogy a
Vancouver-sziget nyugati partján nőtt fel, gyakorlatilag egy
lakókocsiban az erdőben, majd előrelépésnek érezte,
amikor egy jurtába költöztek még akkoriban, amikor nem
volt menő ilyesmiben lakni. Azt is elmondta, hogy az anyja
hippi volt.
– Nem tudom elhinni – sopánkodom. – Te, aki úgy nézel
ki, mint aki az anyja méhében is öltönyt viselt.
– Pedig így volt, hidd el nekem – feleli. – És vegán
étrenden nőttem fel. Vagyis semmilyen állati eredetű ételt
nem ettem. És sok napfordulóünnepen vettem részt.
Tulajdonképpen kedveltem ezt az életstílust. Gyerekként
titokzatosnak és vidámnak találtam.
– És amikor elmenekültél abból a világból, az
ellenkezőjére váltottál?
– Pontosan. Gondolom. Nem vagyok biztos benne, hogy ez
tudatos döntés volt a részemről, de most, hogy
végiggondolom, annak tűnik. – Elgondolkodik kissé, és
közben megtörli a száját a szalvétájával. – Hogy őszinte
legyek, sosem lázadtam a régi életem ellen. Csak
megtörténtek a dolgok. Mélyen tiszteltem anyámat és az
életmódját. Csak épp az nem volt az enyém, gondolom.
– De az egy alkotói életstílus. És te művész vagy. A
tehetséged jött valahonnan.
– Én is így gondolom. Anyám szobrászkodott.
– Te pedig ismét rajzfilmeket készítesz.
Bólint. – Valami megihletett.
A számat nézi, és a tekintete elidőzik rajta kissé. Aztán
másfelé néz. – Utálom ezt mondani, de az apám volt az, aki
arra bátorított, hogy rajzoljak.
– Az apád? Azt hittem, hogy ötéves korodban meghalt.
– Így történt. De nem sokkal a halála előtt azt mondta
nekem, hogy szépen rajzolok, hogy tehetségem van hozzá.
Csak úgy firkálgattam, ahogy a többi gyerek, de úgy vélem,
tetszett neki. Az is lehet, hogy rossz volt a lelkiismerete, és
úgy érezte, mondania kell valamit. Akárhogyan is, de a
bátorítása megtette a hatását.
Az álla körül megfeszülnek az izmok, és úgy érzem, ez a
beszélgetés kezd számára kényelmetlenné válni. Tisztában
vagyok vele, hogy borzalmas dolog tőlem, hogy Willt ebben
az állapotában akarom látni ahelyett, hogy nyugodtnak és
könnyednek látnám. Mégis tovább kérdezek. – Miért
mondod, hogy rossz volt a lelkiismerete?
Egy pillanatra összecsücsöríti az ajkát, és a levegőbe
bámul, mielőtt a szemembe nézne. Végtelen fájdalom
tükröződik a tekintetében. – Mert még a szart is kiverte
belőlem.
A vallomása csaknem lesöpör a székemről. Úgy érzem
magam, mintha süllyednék, akár a vízbe dobott kövek. –
Vert téged?
– Igen – mondja bólintva, és most az osztrigát bámulja a
tányérján. – Szinte minden éjjel. Az anyámat is, bár ő sosem
beszélt erről.
– Ó, édes Istenem – kiáltok fel fojtott hangon, és átnyúlok
az asztalon, hogy megfogjam a kezét. – Annyira sajnálom.
Rám pillant. – Nem gond. Már rendben van. Az élet ilyen.
Sok emberrel megtörténik…
– De olyan kicsi voltál.
– Igen. Ez igaz. Ami történt, megtörtént, és már vége.
Meghalt, és nem kínozhatott tovább. Még hosszú éveken át
megkeseríthette volna az életemet. De másképp történt.
Beivott, és balesetet okozott.
Nagyon megrázott, amiket mondott. – Ó, Istenem. – Nem
csoda, hogy annyira megértő volt azzal kapcsolatban, ahogy
Jeff viselkedett velem. – Will…
– Kérlek – mondja éles hangon, és közben egyenesen a
szemembe néz. – Ez már a múlté, feldolgoztam a
történteket. Pszichológushoz jártam az anyámmal együtt.
Még mindig itt van bennem, de már el is tűnt. Ez a legtöbb,
amit az ember ebben a helyzetben remélhet. Jobb emberré
tett, mert elhatároztam, hogy mindent el fogok követni,
hogy ne váljak olyanná, mint az apám.
– Te sosem leszel olyan – nyugtatom meg, és megszorítom
a kezét.
– Tudom – mondja. – Nem lennék itt, ha nem lennék
biztos ebben.
– Úgy érzem magam, akár egy idióta, amiért szóba
hoztam a rajzfilmeket.
– Jackie – mondja szinte esdekelve. – Először is az, hogy az
apám bátorított arra, hogy rajzoljak, azt jelenti, hogy akad
egy jó dolog, amit hozzá kapcsolhatok, ha rá gondolok, és
úgy gondolom, hogy mindenki megérdemli, hogy egy jó
tulajdonságot fel tudjunk hozni vele kapcsolatban.
Másodszor pedig nem rajzfilmeket készítünk, hanem
animációs filmeket, kölyök.
Megrázom a fejemet, és kissé megütöm a karját. – Olyan
vagy, mint a többiek a stúdióban.
– Úgy érted, mint a füvesek, akik az éjszakáikat odabent
töltik, a mosdóban mossák ki a holmijukat, és az
automatákból kajálnak? Nem, köszönöm, nem vagyok olyan.
– Akkor pénzed se lenne.
– Nem. És akkor te se lennél nekem.
– De igen. Talán nem a titkárnőd lennék, de…
Félrebillenti a fejét, és rám néz. – Úgy érted, hogy ha
most itt lennél a bárban, és meglátnál itt engem egyedül
üldögélni, akkor odajönnél hozzám?
– Ó, dehogy – felelem vigyorogva. – Te jönnél oda hozzám.
– Talán – mondja óvatosan. – Egyszer hideg vagy hozzám,
aztán meg forró. Pontosan tudod, hogy ezt játszod velem.
Nem tudom, hogy melyik jeledre reagáljak.
Az igazság az, hogy nem akarom ezt az „egyszer hideg-
egyszer forró” játékot játszani vele. Mindig forró akarok
lenni hozzá.
– Szóval akkor most melyik jelet közvetítem feléd? –
kérdezem tőle, még akkor is, ha félek a válaszától.
 – Nos – mondja kedvesen, és a hajamat a kezével a fülem
mögé simítja. – Tetszik neked a nyaklánc. Örülsz a ruhának.
Semmit sem akarsz jobban, mint hogy vacsora után
visszajöjj velem a lakásomra, és jó alaposan megdugjalak.
Éppen erre valók az osztrigák. De aztán majd haza akarsz
menni, és milliónyi okot keresel arra, hogy miért ne legyél
velem.
Elkerekedik a szemem. Hogy adhat ilyen pontos
„diagnózis”-t?
– Nem tartozol azok közé a nők közé, akiken könnyű
eligazodni – folytatja. – De fejlesztem a tudományomat. És a
múlt héten azt derítettem ki rólad, hogy akkor érzed
magad a legjobban, ha a háttérbe vonulok, és hagyom, hogy
te vedd kezedbe a dolgok irányítását. Ezzel csak az a gond,
hogy ha minden a te kezedben nyugszik, lehet, hogy sosem
látlak többé.
Az ajkamat harapdálom, tiltakozni próbálok, keresem a
megfelelő szavakat. Az ujjával felbillenti egy kissé az
államat, hogy a szemébe nézzek.
– Rendben – mondja. – Tudom, hogy minden annyira új
neked. A kezedben vagyok. Minden egyes porcikám.
Hiszek neki.
És ez egyszersmind félelemmel tölt el.
Amikor visszaérünk a lakásába azután, hogy nyakló
nélkül faltuk az osztrigát és a sört, én ugyanolyan szerelmes
vagyok, mint korábban. Az, hogy több órát ültünk
egymással szemben egy nyilvános helyen, ahol féltem
megérinteni, csak még jobban felkorbácsolta a vágyamat.
 Will a kutyákat ezúttal áttessékeli a vendégszobába, én
pedig megpróbálom levenni a ruhámat.
– Hadd segítsek – mondja Will, miután mögém kerül, és
megfogja a cipzáramat, és lehúzza. Lassan csinálja, mintha
ki akarná élvezni minden pillanatát annak, ahogy a
meztelen hátam fokozatosan, centiről centire feltárul
előtte.
Aztán csak a végére ér, én pedig kilépek a ruhámból, és
teljesen meztelenül állok előtte, leszámítva a magas sarkú
cipőbe bújtatott lábamat.
– Hagyd magadon a cipődet – mondja, és a szemében
áhítatos csodálat izzik.
– Rendben, de csak ha leülsz a kanapéra. De előbb vedd
le a nadrágod.
– Most te vagy az, aki parancsolgat.
– Csak csereüzletet kötök veled – mondom neki. Azután a
csípőmre teszem a kezem, és várok.
Vetkőzés közben mosolyogni próbál. A nadrágja leesik a
padlóra. Egyáltalán nem lepődöm meg, hogy teljesen fel
van ajzva.
– Leülsz – szólok rá szigorúan.
Szót fogad, majd az egyik átkozottul sármos szemöldökét
felhúzza, és rám néz. Elkezd lecsúszni a kanapéról, míg már
csak félig ül rajta. A hátát a kanapé szélének támasztja. –
Most ülj le – mondja. – Most én kötök üzletet veled, a saját
feltételeim szerint.
Ám az arcán ülve nehéz üzletet kötni.
Felkecmergek a kanapéra, és megfogom a háttámlát,
miközben lovagló ülésben leereszkedem a fejére, és lassan
lecsúszom az arcára.
Abban a pillanatban, amikor a nyelve hozzáér a
testemhez, úgy érzem, szédítő sebességgel kezdem
elveszíteni magam fölött az uralmat.
– A francba – káromkodom el magam, és az ujjaimat a
kanapéba mélyesztem, a fejemet pedig hátravetem. –
Túlságosan jó vagy ebben.
– Kezdesz nedvesedni? – kérdezi, mielőtt még elkezdené
ki-be húzogatni a nyelvét bennem. – Igen. Igen, nagyon is.
Az igazat megvallva, ezt a pózt még sosem próbáltam ki.
Ezt az „ülj a fickó arcára” figurát. Sosem gondoltam volna,
hogy a férfiak akarják ezt.
De Will igen.
Lassú, körkörös mozgást végzek a csípőmmel a száján. A
nyögései átjárják az egész testemet, a fejemtől a
lábujjaimig. Amikor a vállam fölött lepillantok a testére,
látom, hogy a kezével a farkát markolja, és lassan ingerli
magát.
Ezt szeretném nézni, olyan hosszú ideig, ameddig csak
lehet. Nincs annál szexisebb látvány, mint nézni egy férfit,
ahogy gyönyört okoz magának, és Will szakértő ebben, és
mintegy jó példával szolgál nekem. Tudja, mit akar, és azt is
tudja, hogyan bánjon magával.
De ekkor a nyelve egyre mélyebbre hatol bennem, a
szája és az ajkai ingerlik a csiklómat, aztán szívogatja a
meleg szájával. A levegőt betöltik a cuppantások és a
szívogatások hangjai. Semmi másra nem tudok
összpontosítani, mint a mielőbbi kielégülésemre.
Egyre közelebb kerülök hozzá, mintha csak egy
gumigyűrű pattogna bennem odalent legbelül, és olyan
erősen nyomom magam Will arcára, miközben a
csípőmmel körmozgást végzek a száján, hogy attól tartok,
felhorzsolom vele a bőrét.
Nekidőlök a kanapénak, és felgyorsul a lélegzésem is,
miközben Will felül, engem az ölében tartva.
– Nem mondtam neked, hogy mikor élvezz el – dörmögi,
miközben megcsókolja a nyakamat, és a kezét lecsúsztatja
az oldalamon, egészen a derekamig.
– Akkor most meg fogsz büntetni, ugye? – évődöm vele,
pedig még mindig alig kapok levegőt.
– Úgy nem olyan nagy mulatság, ha te is akarod. – A
homlokát az enyémhez nyomja; mindkettőnk teste
izzadságban úszik.
– Tényleg?
– Nem, hazudtam – feleli, és körbekeríti a kezével a
csípőmet, majd rácsap a fenekemre.
Felkiáltok meglepetésemben, és az ütés után fellépő
égető érzés kiűzi a felhőket a fejemből.
– Te gazember! – korholom játékosan.
– Csak akkor, amikor úgy látom, szükség van rá.
Megragadja a derekamat a másik kezével, és ráültet a
dákójára.
– A francba! – káromkodom el magam ismét, miközben
kitölti nőiségemet, magam sem akarom elhinni, mennyire.
A behatolás szöge veszélyesen izgató.
 – Tartalak – suttogja a fülembe. – Most pedig lovagolj
meg, és én is meglovagollak téged. Ha azt akarod, hogy
mélyebbre hatoljak benned, akkor mélyebben is fogsz
érezni. Ha csak egy kis izgatásra vágysz, akkor azt fogsz
kapni.
Bólintok, próbálok kényelmesen elhelyezkedni rajta,
hozzászokni a méretes hímtagjához, majd felveszem a
ritmust a csípőmozgásával, és egyre lejjebb és lejjebb
ereszkedem a dákóján, míg már csaknem tövig bennem
van.
Sosem voltam nagy rajongója a „nő van fölül”
pozitúrának, mivel szeretem, ha a férfi irányít. Érezni
akarom, hogy kíván és ural. De Will most csavar egyet rajta.
Azonban még most is ő irányít, és ő ural, minden egyes
döfésével, és a csípőjével leírt minden egyes körrel. A két
kezével a derekamat fogja erősen, határozottan. Óvatosan
és egyenletesen dolgozik bennem, és közben arról beszél,
hogy mennyire kíván, és hogy mennyire jólesik neki a
szeretkezésnek ez a módja.
Nekem is.
Talán túlságosan is kedvemre való.
Szinte örökkévalóságnak tűnő ideig lovagolom Willt ott a
kanapén; az idő megszűnik számomra. A lassú, kissé
vontatott, érzéki ritmus végül őrült vágtába torkollik,
amikor is a testünk egymáshoz csapódik, és elönt
bennünket a verejték, miközben egymáson vonaglunk.
Egész idő alatt a hajamat markolja, hogy nézzem, ahogy a
magáévá tesz. Még amikor az extázis hatására egy
pillanatra becsukom a szemem, és a szám kinyílik és
nyögdécselek, akkor is visszapillantok rá, és látom, hogy
még mindig engem bámul. A tekintete egyszerre őrült és
rajongással teli, szinte állatiasan vad, de szelíd is, és
mindazt meglátom benne, amit érzek.
– El akarsz élvezni, Álomcsajszi, igaz? – suttogja rekedten
a fülembe, és hallom a hangján, hogy benne is tetőfokára
hág a vágy.
– Igen – felelem én is suttogva, mire az ujjait rácsúsztatja
a csiklómra, amivel annyira felizgat, hogy úgy érzem,
szétrobbanok.
Az orgazmus szétárad bennem, és a kiáltás bennem
reked, mintha csak ez az érzés túl sok lenne a torkom
számára, hogy megbirkózzon vele. A testem rángatózik és
remeg, de Will megtart, miközben ő is reszket, nagy és erős
karjával odaszögez magára, és így egymást lovagolva
mindketten eljutunk a kielégülésig.
– Jackie – szólal meg, miután pár pillanatig zihálva veszi a
levegőt a vállamra hajolva. – Nem akarom, hogy elmenj.
Elmenni? Gyűlölöm, hogy emlékeztet rá, még akkor is, ha
ez az igazság. Nem akarok balfácánnak tűnni.
– Tudom – felelem, és végighúzom az ujjamat gyönyörű
arcán. – Én sem akarok elmenni.
– Ha tudsz, legalább éjszakára maradj. A karodban
akarok felébredni. Veled akarok lenni, és együtt akarok
reggelizni veled.
– Sajnálom – mondom szelíden.
Valami végigsuhan az arcán, talán egy ötlet.
 – Mi az? – kérdezem.
– Gyere velem – mondja, és kicsusszan alólam. Felsegít, és
átvezet a hálószobába, lelök az ágyra, és leveszi a cipőmet.
– Nem mintha panaszkodni akarnék, hogy megint
szeretkezni akarsz, még ezek után is, de… – mondom neki,
miközben azon töprengek, hogy most mire készül.
– Bújj a paplan alá! Remélem, éhes vagy.
Összehúzom a szemöldökömet. – Micsoda?
– Csak tedd, amit mondtam – utasít, és addig ott áll az ágy
mellett, amíg le nem fekszem, és állig be nem takarózom. El
kell ismernem, jólesik bevackolnom magam az ágyba.
Túlságosan is jól. – Attól tartok, elalszom – mondom
Willnek. – Taxit kell hívnom, hogy hazamenjek.
– Mindjárt hívunk taxit – feleli, és kimegy a hálószobából.
– Most csukd be a szemed.
– De akkor elalszom – tiltakozom, de a szavaimat már alig
hallani. A szemem lassan lecsukódik. Elnyom az álom.
És aztán arra ébredek, hogy a sült szalonna illata
csiklandozza az orromat.
Talán szalonnáról álmodom?
– Ébresztő, kislány, itt a finom szalonna! – mondja Will az
ágy lábánál állva. Teljesen meztelen, csak egy kötény van
rajta, és egy tányért tart a kezében… Mi ez, talán reggeli?
– Mi akar ez lenni?
– Reggeli az ágyban.
Rápillantok az órára. – De hiszen éjfél van.
A fenébe! Anyám meg fog ölni!
– Pontosan! Ez jelenti azt, hogy reggel van. – Odajön
hozzám, az ágy oldalához, és átnyújtja a tányért. – Íme, az
ínycsiklandó étek.
Lenézek a tányérra. Fasírozott sült krumplival, rántotta,
sült szalonna és grillezett paradicsom. Igazi lakoma.
– Most csináltad? – kérdezem meglepetten.
Bólint. – Úgy bizony! És hamar megtanultam, hogy nem
szabad meztelenül szalonnát sütni. Vagy tíz percre kiment
nálad a biztosíték.
– És a te tányérod hol van?
– Mindjárt hozom – feleli, majd ismét kimegy a szobából.
Amíg a konyhában szorgoskodik, beleszúrom a villámat
az ételbe. Bármilyen különös is, szörnyen éhes vagyok az
éjszaka közepén. A szextől farkasétvágyam lett, és az
osztriga meg a sör nem tartozik a laktató fogások közé.
Megkóstolom a rántottát. Nagyon jó íze van. Tényleg
finom. Megbolondítja valami fűszer, amelyet nem ismerek
fel.
– Hogy ízlik? – kérdezi Will, amikor visszajön, a
tányérjával a kezében.
– Áruld el nekem ennek a fűszernek a nevét – kérdem
tőle. Beül mellém az ágyba. – Nem tudok rájönni, hogy mi
ez.
– Egyfajta enyhe ízű currypor – feleli büszkén. – Ugye,
megmondtam neked, hogy elképesztően ütős reggelit tudok
csinálni. Most viszont már tartozol nekem egy házias étellel.
Remélem, egy napon megörvendeztetsz vele.
– Megfelel neked, ha hozatok valamit a Hamburger
Helperből?
 Széles vigyor ül ki az arcára. – Megeszem bármit, amit te
tálalsz fel nekem, Álomcsajszi.
Egymás mellett ülünk az ágyban, és jóízűen befalatozzuk
a reggelit. Nem egészen olyan, mint amikor az ember a
kedvesénél tölti az éjszakát, és a karjában ébred fel, de
pompás utánzata annak.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

WILL

– Mesélj nekem arról a leányzóról – mondja Emmett, két

korty sör között. – Egész este feltűnően hallgatag vagy.
Könnyedén rámosolygok. – Elgondolkodtam valamin.
– Meghiszem azt – jegyzi meg a barátom.
– Inkább te mesélj valamit Heatherről – felelem,
visszadobva neki a labdát. – Jó ideje nem hallottam róla.
Emmett felsóhajt, kihörpinti a sörét, és belekezd a
mondókájába.
Erőt kell vennem magamon, hogy ne kalandozzanak el a
gondolataim, és oda tudjak figyelni rá. Úgy érzem, tartozom
neki ennyivel, mert ő is meghallgatott, amikor oly sokat
siránkoztam neki Jackie-vel kapcsolatban. Az az érdekes
ebben a dologban, hogy mióta Jackie-vel összejöttünk, és
rendszeresen lefekszünk egymással, azóta egyre jobban és
jobban bezárkózom, és nemigen beszélek a
kapcsolatunkról.
Már két hete dugunk Jackie-vel, és két hete, hogy
rádöbbentem, szerelmes lettem belé, és úgy érzem, nem
akarok fecsegni az intim részletekről senkinek. Annyira
magával sodort ez az érzés, olyan mélyen érint, hogy úgy
gondolom, ez csak Jackie-re és rám tartozik.
 Természetesen még Jackie-nek sem tártam fel az
érzéseimet. Valami ostoba módon abban reménykedem,
hogy ez a szerelem egyszer csak elmúlik; mintha az iránta
táplált érzéseimet bezárhatnám egy dobozba, amelynek a
kulcsát aztán behajítanám a tengerbe. De ez nem fog
megtörténni. Túl erős ez az érzés, túlságosan vak, és a
kötelék, amely Jackie-hez láncol, eltéphetetlen.
Túlságosan belebonyolódtam ebbe a kapcsolatba. Ebből
már nincs kiút.
Képtelen vagyok leállítani magam.
És nem is akarok leállni.
Még soha nem éreztem ilyet… egész életemben.
Még Sasha iránt sem, akivel az évek során szinte eggyé
váltam.
Ám amit Jackie iránt érzek, az teljesen más. Lehet, hogy
Jackie fiatal, de a lelke beszél hozzám. Az ő lelke tiszta, bár
viharvert, mert oly sok mindenen ment keresztül, és mégis,
még most is ragyogni akar. Vele önmagam lehetek. Nem
kell megjátszanom magam. Nem kell vigyáznom magamra.
Lehet, hogy kellene, de ha így tennék, a felét sem érezném
annak, mint amit most érzek.
Miután Sasha közölte velem, hogy elhagy, hogy egy másik
férfi gyermekét hordja a szíve alatt, megfogadtam
magamban – bár talán kezdetben ez nem tudatosodott
bennem –, hogy soha többé nem leszek szerelmes. Nem éri
meg a kockázatot. A szívfájdalom. Az önutálat és a
megaláztatás. Oly sok évet töltöttem egy nő oldalán, aki
aztán eltávolodott tőlem, és a végén elhagyott.
 De akármennyire akartam, hogy kőszívű legyek, nem
tudtam azzá válni. Az a borzalmas optimizmusom az oka,
amely még ezek után is megmaradt bennem, és amely
olyan, akár a betegség. Elhitette velem, hogy eléggé
szerencsés vagyok ahhoz, hogy megint szerelembe essem,
de ekkor már először fejben kell szerelmesnek lennem, és
csak utána ugorhatok fejest a szív és a vágyak birodalmába.
És ugyebár, nem sok esélye van a folyamatos
szívfájdalomnak.
Tudom, hogy ez nevetséges. És hogy az embereknek újra
és újra összetörik a szíve.
És mégis tovább dobog. Az emberek tovább folytatják az
életüket. És minden egyes csalódás után erősebbek lesznek.
Nem abban az értelemben, hogy pajzsot emelnének a
szívük köré, vagy megkeményítenék a szívük külső burkát.
Nem. Úgy lesznek erősebbek, ahogyan az izom: minél
többet használjuk, annál jobban növekszik és erősödik. És
ha a terhelés túl nagy, visszapattan.
A szív igazán rugalmas természetű.
Rádöbbenek, hogy így csak egy szerelmes ember beszél.
Reménytelennek látom a helyzetünket, és mégis, hiszek
abban, hogy mindennél többet ér együtt lennem Jackie-vel,
még akkor is, ha a végén megint összetörik a szívem – mint
ha megfosztanám magamat ezektől a csodálatos
pillanatoktól.
És mi van, ha hiszek benne?
Úgy értem, mi van akkor, ha nem csalódom benne? Ha
nem torkollik szakításba a kapcsolatunk?
 Mi van akkor, ha pont úgy belém szeret, ahogyan én is
belezúgtam?
Mi van, ha esélyt kapok rá az élettől, hogy gondját
viselhetem Jackie-nek és a fiának, Ty-nak, és végre
családom lehet, amire mindig is annyira vágytam?
Megéri minderről lemondani csak azért, mert félek, hogy
esetleg megsérülhetek?
Nem gondolom, hogy megérné.
Egyáltalán nem.
Persze tudom, hogy nem árt, ha óvatosan lépkedek előre.
Jackie közel sem érez olyan forrón irántam, mint ahogyan
én érzek iránta. Úgy kell a közelében járkálnom, mintha
tojáshéjon lépkednék, mert ő szinte retteg attól, hogy az,
ami jelenleg közöttünk van, komollyá válik.
Vajon azért, mert félti az állását, vagy tart a szüleitől,
vagy valami más oka van? Kedvelem Tedet és Diane-t, de
Jackie-t sokkal jobban szeretem.
De ha azért nem akarja, hogy több legyen közöttünk
annál, mint amit a pompás pásztoróráink jelentenek, mert
nem érez irántam semmit, és csak a főnökének tekint, aki jól
megkettyinti, akkor…
Nos, az nagyon kemény lenne.
Megéri vagy nem éri meg, nem akarok gondolni rá.
Nagyot sóhajtok, majd kényszerítem magam, hogy
Emmettre figyeljek, és bekapcsolódjam az ő világába. Iszom
egy korty italt, lenyugszom, igyekszem összeszedni magam
itt, ebben a bárban, és a barátomra figyelek.
Emmett egyedülálló, vagyis szingli. Volt menyasszonya
egy ideig, míg rá nem jött, hogy nem szerelmes belé. Aztán
randizni kezdett, és tudom, hogy sok színésznővel és
gyönyörű emberekkel találkozott a foglalkozása révén,
mivel színész és énekes (musicalekben énekel a
legtöbbször), de nem találta meg a nagy Őt.
Fogalmam sincs, hogy miért. Pedig Emmett jóképű fickó a
maga csibész, motorőrült módján. Pénze is van. És énekelni
is tud. Nincs olyan nő, aki ne akarna egy olyan férfit, aki
énekel! És mégis, leragadt a randis mobilalkalmazásoknál,
ahogy manapság, úgy tűnik, mindenki, és ezen a módon
hajszolja a szerelmet. Nem értem, miért nem találkoznak az
emberek egymással úgy, ahogy az régen volt szokás.
Heather volt Emmett egyik legutóbbi barátnője, de a
barátom hangjából ítélve szakítottak.
– Szóval – folytatja Emmett egy nagy sóhajtás után,
miközben két kezébe fogva melengeti söröskorsóját –
Heather azt mondta, hogy most még nem tudja elkötelezni
magát. Nagyjából annyi idős, mint én. Harminchét éves. Ha
most nem tudja magát elkötelezni, akkor mikor?
– Utálom, hogy ezt kell mondanom, de szerintem ez azt
jelenti, hogy csak melletted nem tudja elkötelezni magát.
– Tisztában vagyok vele.
– Tudod, mi a gond? – kérdezem tőle, és a bár felé intek,
amely zsúfolásig van vendégekkel ezen a csütörtök estén. –
Az, hogy ebben a pillanatban is mindenki a mobiltelefonján
lóg. Mindenkinek a feje ezzel az „azonnali kielégülést
nekem is” szarsággal van tele, és amikor egy kapcsolatban
nem úgy mennek a dolgok, ahogy elképzelték, kilépnek
belőle. Azért lépnek le, mert a telefonjukon millió más
ember van, tudod, azokon a randialkalmazásokon, és mind
arra vár, hogy felszedjék őket egy numerára, vagy
randizzanak velük. A sarkon túl emberek milliói töltik fel a
digitálisan tökéletesre szabott fényképüket, a folyamatosan
frissített és megszerkesztett önéletrajzukat, de ez csak
önmaguk tökéletesre hamisított változata. Így még amikor
épp randizol valakivel, csak rá kell pillantanod a
telefonodra, és máris válthatsz a következő delikvensre.
Kiszórakozod magad az egyikkel, és máris továbbállsz egy
új jelentkező kedvéért. Ez nem is randizás, ez vásárlás.
– Igazad van – méreget elgondolkodva Emmett. – Akkor,
gondolom, azt javasolod, hogy a munkahelyünkön
ismerkedjünk, igaz?
Rávigyorodom. – Igen. A régimódi módszer szerint.
Vagyis jobb a munkahelyen, az utcán vagy akár egy bárban
kinézni valakit magunknak. – Lassan körbenézek a bárban.
– Még az is lehet, hogy itt találsz magadnak valakit, csak
nyisd ki azt az elcseszett szemedet, és tedd el azt az átkozott
mobilodat.
– Will – szól rám a barátom. – Nagyon kemény és durva
vagy.
– Mondjak valamit? Jólesik annak lennem. Egyébként
még hosszan folytathatnám, hogy mi a baj a társadalommal
manapság, ha megengeded nekem.
– Kérlek, cimbora, inkább vidíts fel – mondja a barátom
nem túl lelkesen.
– Akkor talán majd máskor. – Hallgatok egy kis ideig. –
Figyelj, szeretnék kérni tőled egy szívességet.
– Mit akarsz?
– Szükségem lenne a vitorlásodra. Szeretném
kölcsönkérni tőled.
Pár pillanatig némán bámul, majd elvigyorodik. – A
francba, ember! Kéne a csónakom? Csak nem akarsz
felcsapni kalóznak vagy ilyesmi? Az a fiatal kis muff
teljesen bezsongatott, mi?
Megfeszülnek az arcizmaim, a mosoly leolvad a
képemről. – Először is, ő nem fiatal kis muff.
Erre Emmett kissé visszavesz a stílusából. – Csak
tréfáltam, haver. Krisztusom, mióta lettél ilyen
sértődékeny? Azt mondják, ha mindennap szexelsz, az segít.
– Nem csináljuk mindennap – válaszolom ingerülten. – És
ő anya. És nem valamiféle, mit tudom én, selfie-mániás
lotyó. És ha tudni akarod, kicseszettül csinos muffja van, de
ez nem tartozik rád, csakis rám.
– Rendben. Tudod, még sosem láttam, hogy valamin így
bepörögtél volna.
Megvonom a vállamat, és iszom egy kortyot a sörömből. –
Más ember lettem. Egy kalóz, ha neked úgy jobban tetszik.
Szóval kölcsönadod a vitorlásodat vagy sem?
– Tudsz egyáltalán vitorlázni?
– Nem kérném el tőled, ha nem tudnám, hogyan kell
bánni vele. Még gyerekkoromban vitorlásleckéket vettem
Tofinóban. Ott vannak ám csak az igazi hullámok. És Sasha
a Vancouveri Királyi Yachtklub tagja volt, amikor járni
kezdtünk, és sokszor kihajóztam az apjával. Tőle tanultam
meg a vitorlázás csínját-bínját. Kemény volt, de
megtanultam.
– Biztos vagy benne, hogy nem akarod, hogy én is
menjek?
– Jackie-t akarom magammal vinni.
– Én pedig találkozni akarok vele.
– A fiát is viszem.
– Értem. Családi kirándulás lesz.
Rásandítok. – Valami olyasmi.
Felsóhajt. – Remek. Igen. Kölcsönadom neked. Csak
vigyázz, hogy ne essen semmi baja. Lehet, hogy a Tintás
bója nem új vitorlás, de még jó pár év van benne. Jó kis
csónak.
– Tudod, a vitorlásoknak női nevet szokás adni. Különben
pedig nem csónaknak nevezik a fürge, kezes hajókat,
hanem yarnak.
– Yarnak?
– Te nem láttad a Philadelphiai történet című filmet Cary
Granttel és Katherine Hepburnnel?
– Kicseszettül vén vagy, haver, ha még emlékszel az ilyen
régi filmekre.
Rá se rántok a megjegyzésére. Jó érzéssel tölt el, hogy
Jackie viszont pontosan tudná, hogy miről beszélek.
Remélem, hogy amikor majd holnap elviszem a fiával
együtt egy vitorláskirándulásra, akkor ő yarnak fogja
nevezni a csónakot.
– Mondd csak, kié ez a hajó? – kérdezi Jackie, miközben
alaposan szemügyre veszi a vitorlást. Nem tudom
megmondani, hogy sikerült-e lenyűgöznöm vele, vagy sem.
A vitorlás nem egy új darab. Ám már csupán az a tény,
hogy Emmettnek van vitorlása, barátomat egy kiváltságos
kaszt tagjává avatja, mivel a vitorlás nem tartozik az olcsó
cuccok közé, a fenntartása se semmi, és ehhez jön még a
kikötőhely bérleti díja, ami ebben a városban igencsak
húzós. A Tintás bója különösen szép alkotmány még a 80-as
évekből, ötven láb hosszú, és a belseje tikfából készült.
Emmett szerint ilyen csónakot már nem készítenek, és lehet
ugyan, hogy az újabb változatok csillogóbbak és
mutatósabbak, de ennek a hajónak lelke van.
– Emmetté – felelem. És még hozzá akarom tenni, hogy
majd hamarosan bemutatlak a barátomnak, de nem akarom
elijeszteni. Csaknem a hajánál ráncigálva kellett
kimozdítanom otthonról, és azzal sikerült rábírnom, hogy
eljöjjön, amikor megemlítettem neki, Ty mennyire élvezné
a hajókirándulást.
Végre itt vagyunk a Vancouveri Királyi Yachtklub
kikötőjében, ahol Emmett a hajóját tartja. A napsugarak
még csak most törnek elő a felhők mögül.
– Ez csodálatos – mondja Ty a vitorlást bámulva, és Jackie
kezébe kapaszkodva. – Tintás bója – olvassa lassan a hajó
oldalára festett nevet.
 Jackie jelentőségteljesen rám pillant. – Ez nem
valamelyik kanadai punk együttes dalára hajaz? Social
Distortion – Társadalmi Torzulások – a nevük, vagy mi.
Megvonom a vállamat. – Nem is tudom. Nem megyünk fel
a fedélzetre?
Ty izgatottan bólogat.
– Nem akarsz felcsapni kalóznak?
Ty most már teljesen felbuzdul, alig bír magával. Jackie
természetesen lesújtó pillantást vet rám, amiért így
bepörgettem a fiát.
– Mentőmellény nélkül egy tapodtat sem mozdulunk
innen – mondja szigorúan, és még sikerül visszarántania
Ty-t, mielőtt a fiú felszökellne a hajóra.
– Ó, mami! – méltatlankodik a gyerek.
– Ne aggódj, én is felveszek egyet – nyugtatgatja a fiát
Jackie, miközben kissé idegesen méregeti a hajót. – Még azt
sem tudom, tud-e Will egyáltalán vitorlázni.
– Egy csomó olyan dolgot tudok, amiről neked még csak
fogalmad sincs – válaszolom.
– Hogyne tudna, hiszen ő Batman – vágja rá Ty, és a
szemét forgatja. – Hú, anyu, te még azt sem tudod, hogy
Batmannek van egy hajója. Bat Boat a neve.
– Igazán sajnálom – feleli Jackie védekezve, miközben
felmászom a hajóra, és előhorgászok két mentőmellényt a
kormányosfülkéből. Szerencsére Emmett felnőtt és
gyerekméretben is tart ilyen alkalmatosságot a hajóján, én
pedig ledobom őket a vendégeimnek a hajó mellé a dokkra.
Nézem, ahogy Jackie és Ty belebújik a mentőmellénybe.
Ty először nehezen tűri, ahogy az anyja ráadja, de aztán
megenyhül, és egyenesen rajongani kezd érte. Mintha egy
rúgást éreznék a szívem tájékán.
Akarom ezt. Akarom őket.
Miért nem lehet ez az életem része?
Nem csak most, ebben a pillanatban. Minden egyes
percben. Hogy nekem is legyen az életemben valami
valóságos, valami szilárd, valami, ami tartósnak bizonyul.
Jackie belecsíp a fia arcába, és mosolyogva mond neki
valamit, amit nem hallok, és érzem, hogy láthatatlan
könnyek égetik a szememet. Olyan jó anya, még amikor
nem figyel rá, akkor is. Jackie egyszerűen minden.
Mély levegőt veszek, és próbálom kiverni a fejemből ezt
az érzést. Ezek itt most nem kívánatosak.
– Itt a kezem, nem disznóláb – nyújtom feléjük a kezem,
hogy felsegítsem őket a hajóra.
Jackie előbb Ty-t nyújtja oda nekem. Könnyedén leteszem
a fiúcskát a fedélzeti deszkapadlóra, majd elkapom Jackie
kezét, és őt is felhúzom.
Magamhoz akarom húzni, de elugrik előlem, és feddőn
néz rám.
Ó! Rendben. Ty előtt nem akarja.
A hátam mögé nézek, de Ty ránk se hederít. Egyenesen a
kormánykerék felé tart, mintha hajóskapitánynak született
volna.
– Sajnálom – szabadkozom Jackie-nek. – Majd előveszem a
legjobb modoromat.
– Köszi – feleli. Tudom, hogy semmiképpen sem akarja,
hogy Ty megsejtsen valamit a kapcsolatunk igazi
természetéről, de nekem kifejezetten rosszulesik, hogy
bujkálnunk kell előtte. Azt még megértem, hogy a szülei
előtt rejteget. De hogy még a fia előtt is? Ez nem tetszik
nekem.
Azonban ő Ty anyja. És én pedig nem vagyok az apja.
Nem én hozom meg a döntéseket. Biztos vagyok benne,
hogy Jackie azt teszi, amit jónak gondol.
Jackie rámosolyog Ty-ra, aki megpróbálja ide-oda
forgatni a kormánykereket a kormányzóállásban, miközben
berregő hangot ad ki, és fel és le tekintgetve méricskéli a
hajót.
– Ez egy yar, igaz? – kérdezi tőlem Jackie, Katherine
Hepburnt utánozva.
A fenébe! Most rögtön szeretném megcsókolni!
– Határozottan yar a kislány – felelem. – És te pedig az én
Álomcsajszim vagy, tudod-e?
– Ezt már mondtad egyszer, ha jól emlékszem. Kitaláltam,
hogy láttad a Philadelphiai történetet.
– Az egyik kedvenc filmem.
– Melyik pasinak drukkoltál, hogy végül ő nyerje el a nő,
Tracy kezét? Jimmy Stewartnak vagy Cary Grantnek?
– Természetesen Grantnek. Az a karakter, akit Stewart
alakít, egy tetű. Még Grant nevére is emlékeszem: C. K.
Dexter Havennek hívták.
– Az alkoholista férj megpróbálja visszaszerezni az
exfeleségét?
– Ne izgulj, nem veszem magamra a figurát.
 – Jobban is tennéd.
– Indulhatunk végre? – kérdezi Ty türelmetlenül. Már
valósággal rázza a kormánykereket.
– Csak óvatosan, Ty – figyelmezteti Jackie. Odamegy
hozzá, és elhúzza a kormánykeréktől. – Mit segíthetünk? –
kérdezi tőlem.
Átgondolom, hogy mit is kell nekünk, a két felnőttnek
megoldanunk, és hogyan tudnám Ty-t lefoglalni, hogy ne
legyen útban, nehogy valami baja essék.
– Nos, Ty ideülhetne középre, és tarthatná ezt a kötelet. –
Megragadok egy darab kötelet az egyik csörlőről,
amelyikre ma vélhetőleg nem lesz szükségünk, és
odanyújtom a kisfiúnak.
– Hé, Ty-Rex, el tudnál látni egy nagyon fontos feladatot?
– kérdezem a fiúcskát.
Bólint, és a kötelet bámulja.
– Ez a kötél tartja össze az egész hajót. Miután ellökjük
magunkat a parttól, és a szél belekap a vitorlákba, azt
szeretném, ha olyan erősen tartanád ezt a kötelet, ahogyan
csak bírod. Ne engedd el. Értetted?
Bólint, eléggé lelkesnek látszik. – Értettem – feleli.
– Remek. Bízom benned, mert úgy gondolom, hogy meg
tudsz birkózni a feladattal. – Tartok egy kis szünetet, és úgy
nézegetem, mintha fel akarnám mérni az erejét. – Tudod,
egy szó sem igaz abból, amit a felnőttek összehordanak
rólad.
– Mit mondanak rólam? – kérdezi Ty kíváncsian.
– Will! – szól rám Jackie. – Ty, ne figyelj rá. Csak tréfál.
 – Nem tréfál, hiszen ő Batman. Ő nem Joker, a gyilkos
humorzsák – magyarázza Ty az anyjának a szereposztást a
Batman-filmből. És persze most a szemét forgatja, mert az
anyja már megint melléfogott.
– Igen, anyuci, ez így van – teszem hozzá bosszúsan.
– Micsoda szarházi alak vagy – morogja az orra alatt
Jackie, hogy csak én halljam, és közben azon van, hogy ne
nevesse el magát.
Megvonom a vállamat. – Biztos a sós levegő miatt van.
Úgy érzem magam, mintha megint huszonöt éves lennék.
– Állj le. – Játékosan oldalba taszít, majd Ty-ra néz. – Az a
kötél tényleg ennyire fontos szerepet tölt be?
– Persze – felelem, és rákacsintok. – És most te következel.
Két lehetőség közül választhatsz. Vagy beállsz a
kormánykerék mögé, és kikormányozod a hajót a kikötőből,
vagy feldobod a köteleket a dokkból a hajóra, és aztán
felugrasz a fedélzetre.
– Miközben a hajó mozog?
– Nem olyan nehéz. Csak lassan sodródunk majd.
– Észrevetted már, hogy milyen rövidek a lábaim?
Elmosolyodom. – Már meggusztáltam a lábaidat.
Mondhatom, pompás darabok.
– Will, bele fogok esni a vízbe. Ez a szomorú valóság.
– Nos, akkor neked kell kormányozni.
– Miért jár ez a kirándulás annyi stresszel?
– Mert az apád egy idióta, amiért sosem vitt el vitorlázni –
felelem. – Minden gazdag gyerek ilyen dögös csónakokban
nő fel Vancouverben. Vagy a lovak hátán. Szerintem te is
egy vagy közülük. Na, most gyere, és válassz végre valamit,
mielőtt Ty rájön, hogy átvertem.
– Tudod, a jövő héten a csapatépítő tréningen majd én
foglak téged ugráltatni. Azt fogod csinálni, amit a legjobban
utálsz.
– Miért gondolod, hogy nem tudom, hogyan kell megülni
a lovat?
Résnyire húzott szemmel méreget. Egy igazi méregzsák!
– Ezt is tudod, igaz? Tökéletes Will, elhúzhatsz a tökéletes
akármiddel akárhova!
– Nem hiszem, hogy mindenem tökéletes lenne. A
barátnőm például most éppen olyan, mint egy zakkant
tyúk.
– Lehetetlen alak vagy! – mondja, és az öklével kissé
belecsap a mellkasomba.
Ám miközben ő úgy tesz, mintha ideges (és idegesítő)
lenne, a bajszom alatt mosolygok, mert épp az imént
neveztem a barátnőmnek, és nem akadt ki rajta.
Legalábbis most nem.
Mivel a rövid – ámde tökéletes – lábai miatt sopánkodik,
attól tartván, hogy a végén a vízben köt ki, ráhagyom a
kormányzást. Beindítom a motort, üresbe teszem, és azt
mondom Jackie-nek, hogy tartsa egyenesen a
kormánykereket. Aztán villámgyorsan leugrom, felkapom a
köteleket, feldobom őket a fedélzetre, majd én is felugrom,
épp akkor, amikor a rés a part és a hajó között növekedni
kezd.
– Látod? Ha én kíséreltem volna meg ezt az ugrást, már
rég belefulladtam volna a tengerbe. Neked olyan hosszú
lábad van – mutat rá Jackie, amikor odamegyek hozzá.
Átveszem tőle a kormánykereket, sebességet váltok, és
máris szépen haladunk előre, húzunk kifelé a kikötőből.
– Az már igaz – felelem, és a mentőmellényére pillantok,
amely csak úgy feszül telt keblein, és a dekoltázsa úgy
vonzza a tekintetemet, akár a mágnes. – Nem tudnád még
egy kicsit szorosabbra húzni a mellényt. Nem mintha
panaszkodni akarnék.
– Szeretném látni, mennyire érdemli meg ez a hajó, hogy
„yar”-nak nevezzük. Vagyis elég gyorsan és könnyen
kormányozható-e. Addig nem akarok lazítani.
Ty felé intek a fejemmel. – Nem tűnik idegesnek.
A kisfiú rendkívül elszánt arckifejezéssel ül, és görcsösen
tartja a kezében a kötelet. Csak a laktanyák előtt őrködő
férfiak arcán láttam ehhez hasonlót.
– Kiváló munkát végzel, Ty – mondom neki. – Már csak
pár perc, és hasítjuk a hullámokat.
Fel akarom vonni a vitorlákat, és egyenes pályára állítani
a hajót. Az Angol-öbölben elég trükkösnek és furmányosnak
kell lenni, ha az ember ki akar jutni a nyílt vízre, mert a
kikötőben sok hajó és vagy egy tucat óriási tankhajó is arra
vár, hogy kifuthasson végre a kikötőből.
Amikor már minden rendben van, a tenger lágyan
hullámzik alattunk, a fővitorla fent van a magasban, és a
hajó kissé oldalra billenve siklik előre, odaszólok Ty-nak,
hogy engedje el a kötelet, és üljön az anyja mellé.
Gyönyörű napunk van. Mosoly ül az arcomon, élvezem a
napsütést és a szelet, gyönyörködöm Vancouver szép
panorámájában – a magas, csupa üveg toronyépületek
mintha a vízből emelkednének ki. A város napfényben
úszik, és olyan szemkápráztató látványt nyújt, hogy
felteszem aviátor napszemüvegemet.
– Ennél nem is tudnád jobban csinálni – mondom halkan,
csak úgy, saját magamnak.
– Nem bizony – vágja rá Jackie szelíd hangon.
Lenézek rá, közvetlenül a kormánykerék mellett ül, balra
tőlem; Ty mellette a vizet nézi, és élvezi, ahogy sebesen
siklunk előre. Jackie hosszan néz, a tekintetét szinte a
csontjaimban érzem. Vajon mi van benne? Csodálat? Vágy?
Kívánás?
Rámosolygok. Ez az, amire mindig is vágytam. És itt és
most rátaláltam.
Vajon végül rádöbben-e, hogy ő is ezt akarja?
– Úgy nézel ki, mint aki vitorlásra született – mondja,
amikor végre megszólal. Mintha egész idő alatt ezen
gondolkodott volna.
A szívem belesajdul, de nem törődöm vele. – Valóban?
– Igen. Illik hozzád. A khaki nadrágodhoz, a Navy
feliratos, rövid ujjú ingedhez, a napszemüvegedhez, a
hajadhoz. A napsütötte bőrödhöz, a fehér fogsorodhoz. Úgy
nézel ki, mintha a Nautica Áruház egyik reklámjából léptél
volna ki. – Lenéz a lábamra. – Végre nem a Sperry Topsiders
mokaszin van rajtad, hanem Vans tornacipő.
– Tudod, Jackie, ez az egész dicshimnusz úgy hangzik,
mintha csúfolódnál velem.
 – Ó, sosem tennék olyat.
A szemébe nézek egy pillanatig, majd tovább folytatom a
kormányzást. Már egyszer megkerültük az öbölt, amikor Ty
kérdezgetni kezd a vitorlázásról. És a dinoszauruszokról. És
Batmanről. Meg a hokiról. De főleg a vitorlázásról.
Átadom Jackie-nek a kormányzást, hogy meg tudjam
mutatni Ty-nak a hajó legendás kötélzetét, és hogy
elmagyarázzam neki a vitorlázás dinamikáját és a szelek
természetét, munkára fogását.
Nagyon élénk és gyors észjárású kölyök, nem csoda, ha
hamar rájön, hogy rászedtem.
Pont, mint az anyja.
– Szóval akkor miért volt szükség arra a kötélre, amelyet
tartottam?
Jackie-re pillantok, aki a sörével eltakarja a száját, mert
alig tudja megállni, hogy el ne nevesse magát.
– Annak varázsereje van.
– Nem hiszem, hogy hinni tudok még a varázslásban. Az
egyik nap meglovagoltam Taffyt, és leestem róla, pedig
állandóan azt hajtogattam neki, hogy tartson meg a
nyeregben.
– Nem működött a varázslat? Ez aztán a szégyen! –
mondom neki. – Nos, talán csak próbára akartalak tenni.
– Tesztelni, mint az iskolában?
– Igen. Látni akartam, hogy el tudsz-e látni egy feladatot.
És igen, jól végezted a munkádat. Hé, örülsz, hogy pár hét
múlva vége lesz a tanításnak?
Elgondolkodik a kérdésemen, az ajkát csücsörítve. Aztán
bólint. – Igen. De nagyon csípem a srácokat az
osztályomban, és hiányozni fognak nekem.
– Talán az anyukád beírathatna egy nyári napközis
táborba. Ott is szerezhetnél barátokat.
– Lehet, hogy az anyuka ezt még nem beszélte meg a
fiával – szól közbe Jackie.
Oda sem figyelek rá.
Ty szája a füléig szalad. – A nyári tábor nagyon klassz
lenne. Hokitáborba akarok menni.
Jackie felhorkan. – Az én drága kisfiam hokijátékos akar
lenni, ha felnő.
– Igen – vágja rá Ty izgatottan. – A legnagyobb, a
leggyorsabb és a legeslegütősebb csatár a jégen.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy bármit is csinálsz a
nyáron, remekül fogod érezni magad. És amikor ősszel
visszamész az iskolába, találkozni fogsz a barátaiddal.
– De te egész nyáron velem leszel, ugye? – kérdezi, és
hatalmas szemeket mereszt rám.
A fenébe, mit hord össze itt ez a gyerek? – Amennyit csak
lehet – felelem. – Az édesanyádtól függ. Néha azt gondolom,
nem szeret valami nagyon.
Ty rémülten felhúzza az orrát, majd az anyjára néz. –
Mami! Hogy lehet az, hogy nem szereted Willt? Ő a legjobb
fej a világon.
Úgy vigyorgok, mint egy idióta. Kinyújtom a kezem, és
összeborzolom kissé Ty haját, csak mert ezt diktálja a
szívem. – Én vagyok a legjobb. Köszönöm, Ty-Rex, néha
nagyon jólesik ezt hallani.
 – Ó, öcsém! – suttogja Jackie.
Aztán Ty arca kissé elkomorul. – Will. Szeretlek téged.
Lennél az apukám? Nekem most már nincs apám.
A francba!
A szívem darabokra hullik.
A vállam fölött Jackie-re nézek, aki úgy bámul rám,
mintha bocsánatot akarna kérni azért, amit a fia az imént
mondott, és mintha félne attól, hogy mit fogok rá válaszolni.
Felsóhajtok, és bágyadt mosollyal az arcomon
odafordulok Ty-hoz. – Nem tudom, hogy ez benne van-e a
pakliban, Ty. De tudod, hogy mit szeretnék? Nincs valami
sok barátom ebben a városban. Azt gondoltam, hogy te
lehetnél a legjobb barátom.
– Tényleg? – kérdezi Ty reménykedve.
– Ha elfogadsz a barátodnak.
– Igen, természetesen, a legjobb barátok lehetünk –
mondja. – Ez olyan menő lenne. Batman a legjobb barátom.
– Ez a megfelelő hozzáállás, kispajtás.
Hátranézek Jackie-re.
Csak nem… sír?
A szeme nedves, az orra piros, és a tekintete a távolba
réved, a hegyek ormain is túl, az ajka remeg.
Odamegyek hozzá, és a kezemet a kezére teszem,
amellyel a kormánykereket fogja.
– Hé – mondom szelíden. – Jackie. Nézz rám.
Szót fogad, de közben szipog, és a szemében fájdalom ül,
amelynek nem tudom az okát.
– Sajnálom – szabadkozom. – Hirtelenjében nem tudtam,
mit mondjak.
– Nem erről van szó – feleli, és kitörli a szeméből a
könnyet.
– Hanem miről?
Mély levegőt vesz, a fiára sandít a válla fölött, aztán
visszafordul hozzám. – Nem tudtam, hogy ilyen sokat
jelentesz neki.
Összehúzom a szemöldökömet. – És vajon neked is sokat
jelentek?
Némán bámul pár pillanatig. Egy örökkévalóságnak tűnik
számomra, mire válaszol. Közben úgy érzem, összeszorul a
torkom, hogy csaknem megfulladok. – Igen, Will – feleli. –
Te jelentesz nekem mindent.
– És ezt el is higgyem? – kérdezem, és közel hajolok hozzá.
Annyira szeretném megcsókolni.
És ezúttal meg is kockáztatom.
– Igen – válaszolja, mire ajkamat az ajkára forrasztom; az
óceán és a könnyei sós ízét érzem a számban.
Visszacsókol, erőtlenül hanyatlik hátra a
kormánykerékre, és szája eggyé olvad a számmal.
A fenébe! Ez annyira jó! És olyan nagy szükségem van rá.
De eszembe jut, hogy közönségünk van. Csakhogy
képtelen vagyok elszakadni Jackie-től, a csókjától.
Aztán valahogy mégis sikerül elhúzódnom tőle. Az egyik
hajtincsét a füle mögé simítom. Mélyen a szemébe nézek. –
Vissza kell térnünk a valóságba – suttogom sajnálkozva. –
Tovább tudod kormányozni a hajót, ugye?
– Persze – feleli.
 És így is tesz. Egyenesben tartja a hajót (nincs szükség
automata vezérlésre), és még Ty-t is hagyja egy kicsit
játszani a kapitányt. Előhorgászom a bőrtáskámból a
vázlatfüzetemet, és elkezdem lerajzolni Ty-t, amint a
kormánykerékkel manőverezik.
– Mi akarsz lenni, Ty? Robin Batman mellett? Vagy
inkább dinoszaurusz? Esetleg kalóz? – kérdezem tőle,
miután felvázoltam az alakját.
– Csak nem karikaturista babérokra törsz? – kérdezi
Jackie.
– Még az is lehet, hogy hamarosan új állás után kell
néznem.
Nem is rossz ötlet valami új munka után szimatolni, arra
az esetre, ha Ted rájönne, mi van köztünk Jackie-vel.
– Stegosaurus akarok lenni – böki ki Ty.
– Tudva lévő, hogy a Stegosaurusok nem jó tengerészek. A
szél belekap a tüskéikbe. Mit szólnál ahhoz, ha Ty-Rex
lennél?
– Megbeszéltük – feleli.
Remek, mert a vázlat leginkább a T-Rexhez hasonlít.
Éppen most rajzoltam vékony kis karokat a szörnynek, és
pár hegyes, kiálló fogat is ültettem mosolygó szájába.
El is készülök a remekművemmel, mire át kell vennem a
kormányzást Jackie-től, hogy visszavigyem a hajót a
kikötőbe. Jackie ezúttal Lara Croftot játszva kötélen
ereszkedik le a hajóról a partra. Mindkettőjüket
lerajzoltam.
– Nesze! – mondom, miközben a kikötőben állunk, és
átnyújtom Ty-nak a rajzomat, abban a reményben, hogy
tetszik neki.
– Ó, te jó ég! – kiált fel halkan Jackie, miközben a vállam
fölött kukucskálja a mesterművemet. – Will, ez csodálatos!
– Olyan izgi! – örvendezik Ty. – Nagyon tetszik! Raaaar –
kiabálja, és úgy tesz, mintha dinoszaurusz lenne: nekem
támad vékony kis T-Rex karjaival.
– Jackie, ez a kis dínó megtámadott – sopánkodom, majd
felkapom, és addig csiklandozom, amíg sivalkodni nem
kezd.
– Ne tedd tönkre a rajzot! – és Jackie kiveszi a fia kezéből
a rajzomat, mielőtt elejtené.
Nevetve leteszem Ty-t a földre, és kitépem Jackie
portréját a jegyzetfüzetemből. – Ez pedig a tied – nyújtom
át neki.
Ahogy Ty-é is, ez is karikatúra, de őt nem T-Rexként
ábrázoltam, hanem Hamupipőkeként, de a teltebb változat
szerint, jókora didkókkal és hátsóval.
– Én vagyok Hamupipőke? – kérdezi Jackie.
– Igen – felelem, és a fején csillogó koronára mutatok a
rajzon. – A történetnek azt a fejezetét rajzoltam le, amikor
már királynő lett belőle. Bár mindig is az volt, csak nem
tudott róla.
– Míg csak fel nem bukkant a Mesebeli Herceg.
Megvonom a vállamat. – Nem igazán. Valójában sosem
volt szüksége arra a fickóra, igaz?
Pár pillanatig elgondolkodva bámul, majd megint a rajzot
tanulmányozza.
 – Most, hogy megmutattam neked, mire vagyok képes, itt
az idő, hogy te is megmutasd nekem a tudományodat.
– Ez valamiféle burkolt célzás akar lenni? – kérdezi
csendesen, felvont szemöldökkel.
– Nem – válaszolom. – Tudom, hogy mire vagy képes,
Álomcsajszi. És tudom, hogy nagyon jó vagy benne. Az
írásra gondolok. A forgatókönyvekre. Emlékszel? Nem is
olyan régen beszéltünk erről. Azt mondtam neked, hogy
megmutatom, mi az én szenvedélyem, ha te is megmutatod,
hogy mi az, ami téged foglalkoztat. Azt mondtad, hogy a
forgatókönyvírás érdekel. Miért nem húzod elő őket a
ládafiából? Útjára kellene bocsátani őket. Mindet
szeretném elolvasni.
Megrázza a fejét, a szemében félelem látszik. – Ez nem
fair – mondja. – Ezt te most az imént rajzoltad. Én pedig
kamasz voltam, amikor megírtam őket. Az egész nem ér egy
kalap szart.
– Anyu! – figyelmezeti Ty az anyját, hogy ne
káromkodjon.
– Sajnálom. De ez az igazság.
– Akkor írj valamit most.
– És mégis mikor lenne rá időm?
Elgondolkodom azon, amit mondott. Nem tölti velem
minden szabadidejét munka után, de tudom, hogy sok időt
elveszek tőle, és a legkevésbé sem akarom őt bármiben is
korlátozni.
– Hétfőnként – felelem. – Hétfőnként egész nap, amikor
bent vagy az irodában. Írj nekem egy sztorit, egy
forgatókönyv első tíz lapját. Mindegy, milyen témát
dolgozol fel, az a fontos, hogy legyen hozzá kedved.
– Te vagy a legrosszabb főnök a világon – zsörtölődik
hirtelen.
– Tudom.
Különös, hogy az embert az egyik pillanatban még a
legjobbnak tartják, és a másikban meg kikiáltják a
legrosszabbnak.
 TIZENHATODIK FEJEZET

JACKIE

Kezembe veszem a Kindle-emet, és lapozni kezdek benne,

mert szeretném megtalálni a tökéletes forgatókönyvet. Már
elolvastam Blake Sydertől a Mentsd meg a macskát, Robert
McKee-től a Történetet és David Trottiertől A
forgatókönyvírás bibliája című munkát. Talán nem is kell
több írást elolvasnom a témával kapcsolatban, mert ez az
egész semmi komoly, csak halogatás.
Tegnap hétfő volt, és úgy volt, hogy írok valamit Willnek,
de ehelyett az egész napot olvasással és tanulással
töltöttem. Ami azt illeti, még élveztem is, ráadásul gyorsan
az eszembe jutott minden, amit a múltban tanultam. Patty
egész nap folyton átkukucskált hozzám, és azon töprengett,
hogy mi az ördögöt csinálok, mivel egy leütés nem sok,
annyit sem gépeltem egész nap. És amikor átdugta hozzám
a fejét, csak rámosolyogtam, és olvastam tovább.
Amikor pedig Will elsétált mellettem, egy árva szót sem
szólt, csak jelentőségteljesen rám pillantott, ami vagy azt
jelentette, hogy „csak folytasd tovább”, vagy pedig, hogy
„meztelenül akarlak látni az irodámban, most rögtön”.
Néha nehéz eligazodni rajta.
Akárhogyan is, Willnek ez a pillantása mindannyiszor
kihozta Pattyt a sodrából, aki egész nap morgott és
zsörtölődött, mivel látta, hogy én a főnököm
beleegyezésével és jóváhagyásával olvasgatok, míg az ő
főnöke – aki történetesen az apám – annyi munkát zúdított
a nyakába, hogy látástól vakulásig dolgozhat heteken át,
míg apám a Bermundákon golfozik.
Valójában nincs időm sokat bosszankodni Patty miatt,
mert az egész iroda lázasan készülődik, ugyanis harminc
perc múlva indulunk a szüleim házába, ahol anyám fogja
vezetni a csapatépítő programot.
Az igazat megvallva, már bánom, hogy kipattant a
fejemből ez az ötlet. Most, hogy vagy egy tonna
olvasnivalóm van, most, hogy van egy tervem és célom,
amely izgatja a fantáziámat, a legkevésbé sem vágyom
arra, hogy a kollégáimmal lógjak a lovaglópálya környékén.
Igazából dolgozni akarok. És ugyan hogyan lehet összehozni
egy csapatépítő tréninget lovakkal?
Nem sokat dob a hangulatomon, hogy amikor már startra
készen állunk, el kell döntenem, hogy a külön buszon
menjek-e Alyssával és Tiffanyval meg a többiekkel, vagy
Will-lel vitessem ki magam a kocsiján, vagy pedig apámmal
fuvaroztassam magam a farmig. Olyan ez, akár Sophie
választása.
Bár a legszívesebben Will mellé szegődnék, végül úgy
döntök, hogy apámmal megyek. Az önmagában még nem
lenne gyanús, ha Will-lel egy autóban utaznánk, de
mostanra szerintem valakinek már feltűnhetett, hogy
borzasztó sok időt töltünk együtt.
 Ugyanakkor alig voltam együtt apámmal, kivált
négyszemközt, és Pattyt Will mellé osztották be.
– Szóval Jackie – mondja apám, miközben lassan
araszolunk a forgalomban a Granville Streeten –, úgy tűnik,
mostanában nem valami sokszor futunk össze. Van úgy,
hogy otthon vacsorázol, de gyakran megesik, hogy házon
kívül töltöd az estét. Tudom, hogy nem tartozik rám, hogy
mit csinálsz. Csak épp tudni akarom, hogy minden rendben
van-e.
– Minden a legnagyobb rendben. Sokat lógunk együtt
Alyssával. – Ez persze hazugság, de tudom, hogy Alyssa
készségesen kiment, ha szükségem lenne rá.
– Jó. Alyssa igazán rendes nő. És hogy jössz ki Will-lel?
– Remekül.
– El van ragadtatva tőled, tudod?
– Helyes. Nincs is más választása. Én egy elragadó
titkárnő vagyok.
Apám elneveti magát. – Ebben egy percig sem
kételkedem, bogaram. – Hallgat pár percig, majd
megkérdezi. – De azért nem unatkozol vagy ilyesmi?
– Unatkozni? Szó sincs róla.
– Will kitölti az idődet?
Megpróbálok rájönni, hogy ezek mögött a kérdések
mögött van-e valami burkolt célozgatás, de apámnál ezt
nehéz megállapítani. Olyan fickó ő, aki ritkán mosolyog, és
mégis úgy tűnik, hogy egyfolytában viccel. – Éppen
elegendő munkával lát el. – A fenébe! Átmentem
diplomatába vagy mi? – Éppen elég feladatot bíz rám
ahhoz, hogy kihívásnak értékeljem, de nem terhel túl, hogy
kapkodnom kelljen, vagy hogy belefulladjak a munkába.
– Jó, jó, jó – mondja. – Ezt akartam hallani. Nem voltam
valami nagy segítségedre, amióta elkezdtél dolgozni nálam.
Sokat utazom Los Angelesbe, amióta Will itt gályázik
Vancuoverben. – A szeme sarkából rám pillant. – Tudod,
kicsit aggódtam miatta.
– Will miatt?
– Nem akart visszajönni ide. Persze, amikor először
költözött Los Angelesbe, akkor meg Vancouvert nem akarta
elhagyni. Tudod, hogy szokott ez lenni. Felépített ott
magának egy életet, a házasságán kívül, és úgy gondolom,
ezt nehéz volt maga mögött hagyni.
– Le merem fogadni, hogy így volt – mondom, és azon
kezdek morfondírozni, milyen is lehetett Will élete azelőtt.
Míg nem láttam szombaton a barátja hajóján, nehéz volt
elképzelnem őt a napsütéses Los Angelesben hajókázni. De
most már tudom, hogy illik hozzá, ahogy az öltönyei is
kifogástalanul állnak rajta. Ez a férfi szinte mindenhova
illik.
– A válás tönkre tud tenni egy férfit. Sasha pokollá tette
az életét. Azt hittem, ebből nem fogja tudni kivágni magát.
De megcsinálta. Ráadásul gyorsan. Nagyon meglepődtem.
Úgy tűnik, ahogy te felbukkantál, kisöpört minden pókhálót
az életéből.
Nagyot nyelek, és feszült mosolyt eresztek meg apám
felé.
– Nyugodtan mondd meg nekem, ha eleged van ebből a
beosztásból – folytatja. – Bárhová könnyedén be tudlak
tenni.
Kiegyenesedem ültömben. – Miért tennéd?
– Talán van olyan munka a vállalatnál, amelyik jobban
illene hozzád.
– De én szeretem ezt a munkát, és szeretek Willnek
dolgozni.
Apám erre olyan hosszan bámul rám, hogy attól tartok,
belemegy az előttünk lévő kocsi lökhárítójába. – Tudok róla.
– Megköszörüli a torkát. – Akkor beszéljünk erről az
átkozott csapatépítő tréningről. Hallottam, hogy a te ötleted
volt. Tudod, amire a legkevésbé vágyom, az az, hogy haza
kelljen hoznom a munkát, de ez szó szerint azt jelenti, hogy
az egész iroda hazajön velem.
Alig tudok apámra figyelni. Folyton az jár a fejemben,
hogy mit mondott az imént, és hogy hogyan mondta. Tudja,
hogy szeretem a munkámat, és hogy szeretek Willnek
dolgozni.
De vajon mennyit tud még?
Természetesen ha tudná, hogy mit művelünk Will-lel,
akkor nem lenne ilyen nyugodt. Biztos vagyok benne, hogy
akkor Willt monoklival a szemén látnám viszont.
Lehet, hogy csak puhatolózik. Mindenestre nagyon
óvatosnak kell lennem Will-lel a jövőben. Talán az lenne a
legjobb, ha egy kis ideig otthon maradnék, és ha
lemondanám a holnapi randevúnkat, bár már a gondolatba
is belesajdul a szívem, és fogalmam sincs, hogy fogom
kibírni kevesebb szexszel és kevesebb Will-lel.
 – Tudod, hogy büszke vagyok rád, Jackie – mondja apám,
amikor már a mi utcánkban haladunk, és épp lehúzódik
kissé, hogy helyet adjon két lovasnak az út egyik oldalán.
Be kell vallanom, hogy az őszintesége megérint. –
Köszönöm.
– Úgy értem, hogy nem mondom eleget. De te igazán
kiválóan teljesítesz. Nagyszerűen neveled Ty-t, és a
munkában is megállod a helyedet. Úgy gondolom, hogy ha
továbbra is ilyen jól végzed a munkádat, és nem hagyod
magad letéríteni erről az útról, és ha kitűzöl magad elé
valamilyen célt, akkor sokra viheted. – Megpaskolja a
lábamat. – Csak ne szúrd el ezt a lehetőséget, különben
életed végéig velünk kell sínylődnöd, a szüleid házában.
Rám mosolyog, mintha ez olyan vicces lenne.
De tudom, hogy nem viccel.
Egyáltalán nem.
Szerencsére, amikor a házunk elé érünk, a különbusz
már ott van, és az egész iroda a ház előtt, az udvaron
ácsorog.
A pillantásommal nyomban Willt keresem, ő pedig
engem. Összetalálkozik a tekintetünk.
Mindegy, hogy hol vagyunk, és mekkora tömeg vesz
körül, mindig őt keresem, ő pedig mindig engem keres.
A bőrömön érzem, hogy apám árgus szemekkel figyeli a
jelenetet.
Rögtön másfelé nézek, és csatlakozom Alyssához. De az
apámmal folytatott beszélgetés felrázott. Gondolom, apám
éppen ezt akarta elérni. Szó, ami szó, úgy takarékoskodom,
akár egy hibbant tyúk, csak hogy Ty-jal saját otthonunk
legyen. Ez nem valami könnyű, mert a városnak abban a
körzetében kell laknunk, ahol Ty iskolája van, és ezen a
helyen magasak a bérleti díjak. Arról nem is beszélve, hogy
az anyám vigyáz Ty-ra, amikor dolgozom. Fogalmam sincs,
hogy hogyan tudna nekem ebben segíteni, ha valahol
máshol laknánk.
És itt nem csupán arról van szó, hogy a szüleimmel
lakom-e vagy sem. Van itt valami más is, ami legalább olyan
fontos. Mégpedig az, hogy apám büszke rám, hogy most
végre sínre került az életem, és apa attól tart, hogy ez nem
megy sokáig. Én is ettől félek.
De nincs sok idő arra, hogy ezen morfondírozzam, mert
anyám lovaglóruhában épp kijön a házból, három ember
kíséretében, akikben felismerem a szomszédos lovasklub
oktatóit.
Harmincan vagyunk itt az irodából. Vannak, akik bent
maradtak dolgozni, főként az animátorok, néhányan meg
allergiára hivatkozva kihúzták magukat a buliból. Sajnos én
nem tudtam elsütni ezt a poént.
Anyám három csoportra oszt minket. Nem vagyok
meglepve, amikor nem kerülök egy csapatba Will-lel. De
még csak Alyssával és Tiffanyval sem. Helyette Patty és
Casey mellett találom magam. Ó, vannak még örömök az
életben!
Bár én rántottam elő ezt a csapatépítő összejövetelt a
hátsó felemből, kiderül, hogy az elgondolásom, miszerint
lovakat vonunk be a játékba, nem is új keletű. Francesca, az
oktatónk, elmondja nekünk, hogy a lovakkal való
foglalatoskodás sok mindenre megtanít bennünket
egymásról, és erősíti az iroda dolgozói között az
összetartást.
– Mindig akadnak olyan kollégák, akiknek problémáik
vannak a kommunikációval – magyarázza, miközben
bevezet minket az istállóba. Megáll az anyám lova,
Jeopardy előtt. – Nem képesek értelmezni a munkatársaik
jelzéseit, vagy hagyják, hogy a különböző helyzetekben az
egójuk és a sérelmeik vezéreljék őket. Ahogyan az
emberekhez, a lovakhoz is bizonyos módon kell közelíteni.
Ha feszültek és idegesek vagyunk, akkor a ló hátrálni fog.
Ezután az oktatónk megkér minket, hogy egyenként
közeledjünk Jeopardyhoz. Ez nem tisztességes dolog velem
szemben, mert én már hozzászoktam a lovakhoz, különösen
ehhez a lóhoz. De érdekes, hogy amikor Casey és Patty
közelít hozzá, Jeopardy hátracsapja a fülét, és a szeme
fehérjét villogtatja. Pattyben túl sok a negatív energia, és
Casey… nos, ő Casey. Bármi munkáljon is benne, a ló előtt
nem marad titok. Talán azt gondolja szegény pára, hogy
Casey meg akarja ütni.
Aztán Francesca maga köré gyűjt mindenkit, hogy a
viselkedésünkről beszélgessünk, és arról, hogy hogyan
vihetnénk pozitív energiát az irodába. Én azonban nem rá,
hanem arra figyelek, ami a lovaglópályán zajlik.
Will anyám másik lova, Duke mellett áll, és tétován
bámulja. Az apám fogja a ló kantárját, és nagyokat nevet.
Fogalmam sincs, hogy mi folyik ott, de nekem közelebbről is
szemügyre kell vennem a dolgot.
És aztán legnagyobb meglepetésemre rádöbbenek, hogy
Will McAlister egy nagy csaló. Lehet, hogy ért a
vitorlázáshoz, de halvány gőze sincs arról, hogyan kell
megülni egy lovat. Még a lábát is rosszul rakja be a
kengyelbe.
Alig várom, hogy később ezt számon kérjem tőle. Ha azt
hiszi, hogy nem látom a fiaskóját, akkor alaposan
melléfogott. Csak azt sajnálom, hogy a farmerja helyett
nem lovaglónadrág van rajta, mert akkor kedvemre
gusztálhatnám kidomborodó férfiúi ékességét. Akkor
persze az egész iroda élvezkedne rajta. Nem mintha
odabent nem ez lenne műsoron nap mint nap.
Will most már Duke hátán ül, és még ha fogalma sincs,
hogy mit csináljon, ez nem látszik rajta. Nevetgél, miközben
megpróbálja helyesen tartani a kantárt, és ragadós
nevetése jó kedvre deríti a körülötte lévőket is. Olyan vonzó
és olyan pusztítóan jóképű. Mindenki, apám, anyám, a
munkatársai őt figyelik, arcukon a Will-féle széles
mosollyal, csak azért, mert az én főnököm olyan belevaló
fickó.
És ő az enyém, teljesen. Én vagyok az a nő, akit magáévá
tesz, akivel az idejét tölti, és az egyetlen nő, akinek a szívét
is odaadja.
Akkor miért ne mondhatnám ezt meg neki?
És miért ne adhatnám oda magam neki épp oly
könnyedén, amilyen könnyen ő adja oda magát nekem?
Apám szavai visszahangzanak bennem. A
figyelmeztetése. És bár legyinthetnék rá, mégsem teszem.
Mert igenis számít, amiket mondott.
Nem akarom elfuserálni a jó állásomat. Nem akarom,
hogy apám és Will kapcsolata megromoljon. Keményen
küzdöttem azért, hogy tiszteljenek, és nem akarom ezt
elveszíteni. És tudom, hogy ha fény derül az igazságra, ha
tudatom a világgal, hogy Will-lel egy pár vagyunk, akkor
ezeknek a dolgoknak búcsút mondhatok.
Akkor mi az, amit megtehetünk?
Nem marad más nekünk, mint a titkos találkák, a vég
nélküli hazugságok, és az, hogy amikor csak együtt vagyok
ezzel az eszméletlenül vonzó férfival, keményen kell
küzdenem, hogy ne szeressek belé.
Nem hiszem, hogy sokáig bírom ezt.
A csoportom épp ekkor vált témát, és a kommunikációról
áttér valami másnak a megbeszélésére, én azonban
kimegyek az istállóból, és behúzódom a folyosó végén abba
a helyiségbe, ahol a lószerszámokat tartják. Ekkor
megpillantom Willt, aki a csoportjával bejön az istállóba, és
összegyűlnek a bokszok előtt.
Maga mögé tekint, hogy figyeli-e valaki – egy teremtett
lélek sem –, majd elindul abba az irányba, ahol én is
vagyok.
Megragadom az ingét, és berántom magam mellé a
lószerszámokkal teli terembe.
– Mi az ördögöt csinálsz itt? – kérdezi tőlem, de az ajka
körül ott bujkál egy huncut kis mosoly, ami arról árulkodik,
hogy van némi sejtése arról, miben sántikálok.
 De ezzel még várnom kell. Gyorsan megcsókolom, majd a
mellkasára teszem a kezem, hogy visszavegyek a
lendületéből. A szíve szaporán dobog a tenyerem alatt, a
szemhéja elnehezül a vágytól.
– Hé, azt hiszem, le kell mondanom a ma esti randevút.
Csalódottnak látszik. Csalódottnak és kanosnak. – Miért?
– Azt hiszem, az apám sejt valamit.
– Velünk kapcsolatban?
Bólintok.
– Miből gondolod?
– Nem is tudom, talán abból, ahogyan a kocsiban beszélt
velem. – Akár szó szerint is meg tudnám ismételni, amiket
mondott.
Will a derekamra teszi a kezét, és megrántja a
kombinépántos trikóm szélét. – Jó ideje ismerem apádat.
Mindig is ilyen nehezen kiismerhető, rejtélyes figura volt.
Neki minden egyszerre tréfa és mégsem az. Én nem
tulajdonítanék ennek olyan nagy jelentőséget, Jackie.
Mostanában Teddel nem is beszélünk annyit, mint
korábban, mert annyi a dolgunk, és már nem állok olyan
közel hozzá, mint amikor még együtt voltam Sashával, de
azt tudom, hogy ha tud valamit, vagy ha csak gondolna
valamire, és valami gondja lenne velem, akkor azt
megmondaná nekem.
– Én csak azt szeretném, ha egy kis időre némi távolságot
tartanánk kettőnk között. Mindössze ennyit kérek.
– Nekem nem igazán tetszik ez az ötlet.
– Nekem se – ismerem be, miközben Will közelebb lép, és
szinte érzem napsütötte bőrének melegét.
– Nem javít a helyzeten, hogy apád itt van az istállóban.
Halványan rámosolygok. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy
el kell rejtőzz velem, míg tiszta lesz a levegő.
– Pontosan – válaszolja Will, és az ujjaival beletúr a
hajamba, míg halkan fel nem nyögök. – Jobban tennénk, ha
nem vesztegetnénk az időt. – Az ajkával a nyakamat
cirógatja, majd finoman szívogatja. – Ó, te kicseszett
Álomcsajszi. Tudod, mit bírok annyira benned? – kérdezi.
Visszafojtom a lélegzetem egy pillanatra. Kinyitom a
szemem, és a falon függő kantárokat nézem. Nem mondta,
hogy szeret, pedig átkozottul közel volt hozzá.
– Mi lenne az? – kérdezem suttogva.
– Hogy milyen gyorsan elolvadsz a karomban – feleli. –
Elég megcsókolnom a nyakadat, meghúznom egy kicsit a
hajadat, és máris olyanná válsz, mint a kezes bárány.
Mindent megteszel, amit csak akarok.
– És ebben a pillanatban mit akarsz? – kérdezem lágyan.
A szemem ismét becsukódik, amikor megfogja a mellemet,
és a hüvelykujjával dörzsöli a mellbimbómat, míg teljesen
felkorbácsolja az érzékeimet. A vékony anyagból készült
melltartóm nem nyújt védelmet ingerlő-becézgető
simogatásával szemben.
– Rajtad kívül, tőled? – suttogja a nyakamba. – Oda
akarlak szögezni a falhoz a farkammal – mondja, majd
kisvártatva hozzáteszi. – Kissé dühös vagyok, amiért
nadrágot viselsz.
Halkan felnevetek. – Nem szándékoztam női nyeregben
lovagolni.
– Tudhattad volna, hogy engem fogsz meglovagolni –
zsörtölődik, és a kezével a nadrágom cipzárját keresi, majd
lehúzza. – Különösen most, amikor azt tervezed, hogy jó
ideig nem akarsz szexelni velem.
– Mindössze a hétvégéről van szó – felelem, miközben
lehúzza a nadrágomat és az alsóneműmet, le egészen a
bokámig. Ezután lehajol, hogy a csizmámtól is
megszabadítson. Aggodalmaskodva tekintek le a földre.
Mindenütt szalma és fűrészpor és piszok és lócitrom.
– Nem akarsz piszkos lenni, igaz? – kérdezi, és egy
villámgyors mozdulattal felkap, a lábaimat a dereka köré
fonja, majd visszanyom a falhoz, két sor nyereg közé. –
Kissé későn jutott az eszedbe. – Gyorsan lehúzza a cipzárját
a farmerján. – Velem töltöd a hétvégét. Elviszlek valahova –
közli velem, mintha nem lenne más választásom.
– Micsoda? – kérdezem, de nem tudok igazán odafigyelni
a válaszára, mert eltéríti a gondolataimat méretes
szerszámának a látványa, amelyet kiszabadít a nadrágjából,
majd a hegyét nekiszegezi a testemnek. Ó, édes Istenem,
hogy lehet valaki ennyire tökéletes?
– Ezen a hétvégén. Ha már meg kell tartóztatnunk
magunkat, akkor a kárpótlásról is gondoskodni kell. –
Lassan dörzsöli a csiklómat, eltökéltség és vágy sugárzik az
arcáról. – Amíg nem egyezel bele, nem adom meg neked,
amire vágysz.
– Ezt majd később megbeszéljük – válaszolom, és
próbálom közelebb húzni magamhoz a testét a vádlimmal,
de erősen tartja magát, és nem hajlandó behódolni. Zsarol a
gazember.
A fenébe!
A nyelvével simogatja a nyakamat, és egyre lejjebb halad,
hogy beleborzong az egész testem. Pontosan tudja, mit
csinál. Tudja, hogy teljesen elalélok az érintésétől, hogy
tehetetlenné válok, szinte elolvadok tőle. Azt tehet velem,
amit akar. Tisztában van vele, és a gyengeségemet ki is
akarja használni.
A kis mocsok.
– Szerezz egy bébiszittert, vagy szervezd be anyádat,
hogy vigyázzon Ty-ra – mondja a vágytól rekedtes hangon. –
Mondd neki, hogy elmész szórakozni Alyssával. Majd ő
tartja a hátát érted, ha szükséged lenne rá. Tisztában
vagyok vele, hogy tudja, mi van kettőnk között.
Korholó pillantást vetek rá.
– Rendben – mondja, majd kissé ráharap az alsó ajkára,
miközben előre-hátra csúsztatja a dákóját a csiklómon, én
pedig egyre nedvesebb és nedvesebb leszek. – Beszélned
kellene valakivel rólam. Persze csak ha jó dolgokat
mondasz rólam.
Felnyögök, amikor lassan belém hatol, és abban a
pillanatban kinyitom a szemem, amikor nem folytatja.
– Kérlek – mondom neki, és tisztában vagyok vele, hogy
mennyire kétségbeesett a hangom. A körmeimet Will
vállába mélyesztem.
Kajánul rám vigyorog. – Még a várost sem kell
elhagynunk. Csak együtt akarom tölteni veled a hétvégét.
Azt szeretném, ha nem hagynál ott szex után. Együtt akarok
lenni veled reggeltől estig, és aztán egész éjjel. Reggeli az
ágyban, ebéd, vacsora, azt akarom, hogy mindezt együtt
élvezzük.
Türelmetlenül felhorkanok.
– Mondd, hogy benne vagy, és megadom, amire vágysz.
– Ó, te farok!
– Nem, itt az én farkam. – Tovább fokozza a kínomat,
mert csak pár centivel hatol beljebb. – És ez az egész a
tied…
– Óóó! – nyöszörgöm. – Rendben. Igen. Veled töltöm a
hétvégét. Vagy legalábbis megpróbálom. Most pedig lennél
kedves megkúrni végre?
– Már azt hittem, sosem fogsz megkérni rá.
A tekintete lángra kap, és egy kemény döféssel tövig
belém nyomja a szerszámát.
Sikoly tör fel a torkomból, a szemem felakad, és a
fájdalomból gyönyör fakad, ahogyan mindig, és
hullámokban árad szét a testemben. Egy másodpercen
belül a kétségbeesett sóvárgásom elillan, és én végre
megkapom azt, amire már annyira vágytam, és mégis…
kielégíthetetlen vagyok. Mindig többet és többet és többet
akarok Willből, ebből, mindenből.
Nem tudom, hogy a környezet miatt, vagy azért, mert az
egész iroda itt van a sarkon túl, de hihetetlenül izzó a
szeretkezésünk. Will nem vesztegeti az idejét, keményen
megfarkal, és közben szinte a falhoz szegez. Döféseinek
hevességétől a nyergeken csörömpölnek a kengyelek. Már
közel járok a csúcsponthoz, a körmeimet Will húsába fúrom
az ingén keresztül, a sarkamat kemény fenekéhez nyomom,
miközben feszít, döngöl és döfköd. Már csaknem belenyom
abba az átkozott falba.
Behunyom a szemem, ahogy az orgazmus kezd
hatalmába keríteni, előbb mintha egy tűz- és lángcsomó
formálódnék bennem, amely egyre erősebben feszít,
csavarodik-tekereg bennem, hogy végül kibomoljék és
szétarádjék.
Amikor a kéj a tetőfokára hág, kinyílik a szám, hogy
felkiáltsak, de Will gyorsan rátapasztja a tenyerét, hogy
elfojtsa a sikolyomat. Tehetetlenül belenyögök a kezébe, ő
pedig egy hörgés kíséretében élvez el; még néhány utolsó
döfés, és elcsigázva ernyedünk el.
Will óvatosan kihúzza a szerszámát belőlem, majd letesz
a földre. Annyira erősen szorítottam a derekát, hogy a
lábaim remegnek az erőfeszítéstől. Nekitámaszkodom a
nyergeknek, miközben Will felhúzza az alsóneműmet és a
farmeromat: gyakorlatilag felöltöztet.
Még a cipzáramat is felhúzza, majd rám vigyorog. Egy
sötét hajfürtje előreesik, odatapad nedves homlokához,
amitől kisfiús lesz az ábrázata.
– Emlékezz rá, mit ígértél a hétvégével kapcsolatban –
mondja, és megcsókolja az orromat.
Felsóhajtok. Nem tudok nemet mondani neki.
– Nem fogom elfelejteni – felelem, miközben egy kis
darab szalmát húz ki a hajamból, amely valahogyan
belekerült. Mindketten várunk pár percet, míg a csoportok
váltják egymást. Akkor kisomfordálunk, és úgy teszünk,
mintha semmi sem történt volna.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

JACKIE

Nem minden nap van része az embernek abban a

gyönyörűségben, hogy egy férfi fejével a lába között ébred.
De Istenem, milyen édes is tud ez lenni!
Ezen a reggelen nekem is kijut ebből az örömből.
Szombat van.
A hátamon fekszem a világ legkényelmesebb ágyában,
egy belvárosi luxushotel egyik szobájában. Az ablak nyitva
van, beáramlik rajta a napsütés.
És Will sűrű hajjal borított feje a lábam között
szorgoskodik, a nyelvével gyengéden csiklandozza a
csiklómat.
– Jó reggelt! – mondom nyögdécselve, és beletúrok a
hajába, ujjaim közt érzem a selymes fürtjeit.
Dörmög valamit az orra alatt, ami hasonlít a „Jó reggelt!”-
re. Amikor hangjával megrezegteti érzékeny porcikáimat,
még közelebb nyomom hozzá a csípőmet, mert még több
gyönyört akarok. Már szinte teljesen el vagyok alélva, olyan
puha vagyok, akár a zselé, mintha nem lennének csontjaim,
és hajlékony lennék, mint a gumi. Kipihent vagyok az
alvástól, de egy kissé el is vagyok csigázva, mégpedig az
előző éjszakától.
 Tegnap jelentkeztünk be a Sutton Place Hotelba, rögtön
munka után. Előbb megvacsoráztunk a szálloda
osztrigabárjában, majd visszavonultunk a szobánkba egy
több fordulós, forró, hangos és izzasztó szexcsatára.
Ez már nagyon esedékes volt. Egész héten óvatosak
voltunk, és nem találkoztunk munka után, de még a
hivatalban is kerültük egymást, nehogy kísértésbe essünk.
Márpedig higgy nekem, biztos, hogy nem tudtunk volna
ellenállni egymásnak. Mire eljött a péntek, már valósággal
vergődtem az asztalomnál, és alig vártam az alkalmat, hogy
végre együtt lehessek Will-lel.
Nem csak a testem volt végsőkig kiéhezve rá. Úgy
éreztem, mintha valami éltető elem hiányzott volna
belőlem, amelyről eddig nem is tudtam, milyen nagy
szükségem van rá. Együtt lenni Will-lel nem csupán annyit
jelent számomra, hogy párszor eljuttat a csúcsra, és olyan
orgazmusban részesít, hogy eldobom az agyamat. Egész
lényemnek szüksége van rá. A szívemnek, az
idegrendszeremnek és a lelkemnek is. Amikor vele vagyok,
erősnek és megállíthatatlannak érzem magam. De nem úgy,
mint az a lány, aki egykor mindent eldobott és feladott.
Mellette nőnek érzem magam, a kiránynővé lett
Hamupipőkének, asszonynak, akinek mindene megvan,
amire vágyik, és még annál is több.
És valljuk be, nincs az a nő, aki ne lenne boldog, ha arra
ébredne, hogy egy ilyen tapasztalt férfi rafináltan
kényezteti a nyelvével a lába közt.
Nem is kell sok idő hozzá, hogy a gyönyör a tetőfokára
hágjon bennem, a testem a végsőkig megfeszüljön, és
csaknem belefúljak a mámorba.
Boldogan felsóhajtok, a vér száguld az ereimben, a
szívem hevesen ver, hogy majdnem szétrobbanok, és
hihetetlenül elevennek érzem magam.
Felkelek az ágyból, és lehajolok, hogy megcsókoljam Willt
az ajkán. Nem törődöm vele, hogy milyen ízű a szája.
– Jó reggelt, Álomcsajszi! Hogy aludtál?
– Nem az az érdekes, hogy hogy aludtam – felelem. – Az a
nagy szám, ahogyan felébredtem.
Rám villantja széles mosolyát. – Felhívom a szobaszervizt,
és rendelek ennivalót – mondja, és felkapja az étlapot, majd
felém löki. – Válaszd ki, mit akarsz enni.
– Will híres rántottájára fáj a fogam.
– Nos, azzal most nem szolgálhatok, de gondolom, egy
fenséges Benedek-tojás rákkal felér vele.
– Megvettem – felelem anélkül, hogy kinyitottam volna az
étlapot. – És kávét is kérek. Sok kávét. Ó, és egy Caesar-
koktélt is.
– Miért ne! – válaszolja. – Nekem is jót tenne egy adag.
Mivel nincs semmi pontos tervünk azzal kapcsolatban,
hogyan töltsük az előttünk álló napot, meztelenkedünk,
elfogyasztjuk királyi reggelinket, és becsípünk a Caesar-
koktéloktól. Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy
meztelenül ücsörgök egy férfi társaságában, beleértve
Jeffet is, különösen nem ilyen éles, nappali fényben. De ha
Willről van szó, nincsenek fenntartásaim. Vele a
meztelenséget természetesnek érzem, ahogy minden mást
is, és azt is, ahogy a testemet bámulja vággyal és csodálattal
teli tekintettel, amitől úgy érzem magam, mint egy
királynő.
Csodálatos érzés.
Nem is lehetne csodálatosabb.
Most nem Ty anyja vagyok, nem is Will titkárnője, és nem
is Jackie Phillips, akit a szülei még mindig gyerekként
kezelnek. Most magam lehetek, itt, Will oldalán, és semmi
más a világon.
Olyan bódító ez az érzés, hogy elkezdek töprengeni a „mi
lenne, ha” és a „bárcsak” kezdetű mondatokon, és azon,
hogyan is kellene lennie a dolgoknak, és hogyan lehetnének.
És hogy esetleg még mi kerekedhetne ki belőlük…
Mert talán ebből a kapcsolatból még valami jó is
kisülhetne, és még valami nagy dolog is lehetne belőle.
Valami olyasmi, amiről az emberek csak álmodoznak.
És talán így is lenne, ha körülöttünk minden más lenne.
– Ez nem jó így, nem tisztességes – zsörtölődöm,
miközben Will felveszi az ingét. Alkonyodik, az égbolt
bíborszínben tündököl. Mindketten fáradtak és kimerültek
vagyunk ahhoz, hogy a szállodán kívül vacsorázzunk, ezért
úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a földszinti bárba, ahol
rendelünk majd pár pohár italt, és egy nagy tál ételt
mindenféle csemegével, amiből mindketten
csipegethetünk.
– Mi nem tisztességes? – kérdezi Will, és rám pillant,
miközben a haját igazgatja a tükörben, ügyelve, hogy
minden tincs a helyére kerüljön. Tetszik nekem, hogy
annyira odavan a frizurájáért, ezért mindig, amikor
szeretkezünk, kihasználom az alkalmat, és jól összekócolom.
– Hmmm – felelem, miközben belebújok a Louboutin-
cipőmbe. – Hogy nem lehetünk együtt. Mi ketten. Úgy
értem, igazán.
Will mintha teljesen lefagyna e szavak hallatán, és a
tekintetét a szemembe fúrja. – Mit akarsz ezzel mondani?
– Tudod te, hogy miről beszélek. Hogy milyen a mi
kapcsolatunk. Hogy… mi ez kettőnk között.
Pislog, mert nem akar hinni a fülének, és szembefordul
velem. – Nem igazán értem, miről beszélsz. Hogy mi ez
kettőnk között?
Azt kívánom, bárcsak soha ne mondtam volna ki ezeket a
szavakat. Úgy döntök, hogy majd a túl sok szexet okolom, és
más témára váltok.
De Will tekintetéből ítélve, abból a különös
keménységből, ami megjelent benne, nem vagyok biztos,
hogy ez könnyen megy majd.
– Felejtsd el, amit az előbb mondtam – próbálom elterelni
a figyelmét. – Inkább igyunk meg egy pohár finom italt.
Ám amikor a következő pillanatban elhaladok mellette,
elém áll, és nem engedi, hogy tovább menjek. – Jackie –
mondja. – Tudni akarom, hogy mit jelentsen ez. Hiszen te
akartad, hogy így legyen. Hogy kettőnk között csak szex
legyen, és más semmi. És hogy bujkáljunk mindenki elől, és
hogy tartsuk titokban a viszonyunkat. Ez a te választásod
volt, nem pedig az enyém. És te pontosan tudod, hogy mi a
véleményem erről.
 – Miért? Mi a véleményed róla? – kérdezem. – Mert még
sosem közölted velem, ha jól emlékszem.
– Mit nem közöltem?
Félrenézek, és megrázom a fejemet. Csaknem
elviselhetetlenné válik számomra a pillanat, annyira tele
van feszültséggel. – Felejtsd el. Inkább menjünk le a
földszintre…
– Mit felejtsek el? – kérdezi, és megragadja a karomat.
Talán egy kicsit erősebben, mint szándékozta.
Megrándul az arcom, és kitépem a karomat a
szorításából. – Ne szoríts ilyen erősen!
Az arca elsápad, és a tekintetén látom, hogy mennyire
bántja, amit tett. – Sajnálom. Nem akartam…
Gyorsan a karjára teszem a kezem. – Tudom. Inkább én
vagyok az, aki sajnálja, hogy tönkretettem a hétvégénket.
– Tönkretetted a hétvégénket? – kérdezi halovány
mosollyal az ajkán. – Jackie, te nem rontottál el semmit. Ez
az első alkalom, hogy aggódni látlak miattunk. Nem tudok
betelni vele.
– Azzal, hogy ennyire csalódott vagyok?
– Igen. Mert ez annyira valóságos. Igen, ez a valóság. És ez
a normális. Vagyis hogy ez nem mehet így az idők
végezetéig. Arra gondolok, ami kettőnk között van. Tudod,
hogy semmi sem marad olyan, amilyen volt. Minden
változik.
Nehezemre esik a nyelés. Elkapom róla a tekintetemet. –
Nem akarok tovább erről beszélni.
– De a változás nem mindig rossz – folytatja, és az államat
feljebb billenti kissé az ujjával, hogy kénytelen vagyok a
szemébe nézni. Miért teszi ezt velem? Tudja, hogy milyen
gyönyörűnek tartom a szemét.
– Igen, jelenleg nem jó a helyzet. Vagy így marad, vagy…
– Vagy komolyabbá válik a kapcsolatunk – fejezi be a
mondatot Will. – Jackie, én az első naptól többre vágyom, és
te tisztában vagy ezzel. Fel kell hagynod azzal…
– Mivel? – kérdezem, és hirtelen védekező állásba
helyezkedem.
Az arckifejezése lágyabbá válik, az ujjaival beletúr a
hajamba, majd végigsimítja a fejemet, a vállamat és végül a
karomat is. – Fel kell hagynod azzal, hogy úgy teszel, mintha
nem én lennék az, akire mindig is vágytál.
Tudja, hogy mi az érzékeny pontom. Tudja, hogy
gyűlölöm ezt a szót. Tudja, hogy gyűlölök bármire is vágyni.
– Hé! – szól rám, még mielőtt túl hosszan kezdenék
merengeni azon, amit mondott. – Nincs azzal semmi baj, ha
engem akarsz. Én téged akarlak. Jobban akarlak, mint azt
valaha is el tudnám mondani neked, Jackie. Nincs ebben
semmi szégyellnivaló. Hozzátartozik ahhoz, ha szeretünk
valakit. Szükséged van a másik ember szívére, hogy
kiegészítse a tiédet.
– Te szeretsz engem? – kérdezem suttogva, és a belőlem
feltörő érzések a torkomat fojtogatják.
Mintha megállna az idő körülöttem.
– Természetesen szeretlek. Mindig is szerettelek. És
előtte nem volt semmi, és közben sem létezett semmi más
számomra – mondja szelíden, miközben a karomat fogja. –
Számomra te vagy a minden. Én mindig is a teljes
szívemmel szerettelek.
Melegség tölt el. És szinte fuldoklom ebben a csodálatos,
fojtogató, mindent elborító forróságban. Egy másodperc
tört részéig teljes odaadás tölti be a szívemet. Csordultig
vagyok vele.
– De… – Ó, Istenem! Ó, Istenem! Ezt képtelen vagyok
elviselni. Behunyom a szemem. – Hogy szerethetsz engem?
Túl nagy „csomag”, túl sok teher van a hátamon ahhoz,
hogy…
– Olyan könnyű téged szeretni, Jackie. – Megszorítja kissé
a kezemet, míg kénytelen vagyok a szemébe nézni. A
hangja reszelős és mély, és a csontomig hatol. – Igen. Olyan
könnyű téged szeretni.
Miért nem merem elhinni, amit mond? Miért nem
hagyom, hogy őszintén, szabadon akarjam őt?
– Egy szót sem kell szólnod – folytatja. – De azt akarom,
hogy tudd, én hogyan érzek irántad. És bár könnyű téged
szeretni, tisztában vagyok vele, hogy szeretni nem mindig
könnyű. Nagyon is értem én ezt. És azt is értem, hogy ez
olykor félelmetes is tud lenni. Hidd el, én már csak tudom.
– Pedig szeretni könnyű kellene, hogy legyen – alig
hallom a saját szavaimat. A szőnyeg mintáit bámulom, a
tekintetem céltalanul ide-oda cikázik rajtuk.
– Nem – feleli, és közelebb lép hozzám, és ismét
megszorítja a kezem. – A valóság nem ez. A szerelem csak
könnyebbé teszi, hogy minden mással megbirkózzunk az
életben. Mintha egy hadsereg lenne az oldaladon. De
szeretni nem könnyű. A legtöbb embernek meg kell
harcolnia érte, és azért is, hogy megőrizhesse. A szerelem
olyan, akár egy háború, és a fele idő azzal megy el, hogy az
ember saját magával harcol.
A fenébe! Nem tudom.
Megköszörüli a torkát. – És nem mindig hullik az ölünkbe
a szerelem. De ha elég szerencsés vagy ahhoz, hogy egy
napon besétál az irodádba szürke, ceruzaszabású
szoknyában, szégyellős és ideges mosollyal az arcán, akkor
is tenned kell érte. És én azóta keményen küzdök a
szerelmünkért, ahogy felbukkantál. És tovább fogok
harcolni érte. Míg azt nem mondod, hogy ne tegyem többé.
Ebben a pillanatban három dolgot látok tisztán.
Az első az, hogy a térdem alig tart meg, és ha Will nem
fogna, biztos vagyok benne, hogy úgy terülnék szét a
padlón, akár egy tál csiriz.
A második az, hogy nem érdemlem meg ezt a férfit, vagy
akármi is legyen ez a csoda, ez nyilvánvaló.
És a harmadik, hogy haladéktalanul szükségem lenne pár
pohár italra, mégpedig azonnal.
Bármire, amivel kimenthetném a szívemet ebből a
présből, amely csaknem felemészt.
És persze Willre. Áldja meg az Isten! Felém nyújtja a
karját, könnyedén rám mosolyog, mintha az iménti szavai
nem dúlták volna fel teljesen az én kis életemet, és mintha
e szavak nem jelentenék az egész világot a számára.
Mindazok után, amin keresztül kellett mennie, még képes
mozogni, szeretni, és minden porcikáját tálcán kínálni
nekem.
És mindent miattam, értem tesz.
A felismerés olyan mélyen hasít belém, és a fájdalom,
amit okoz, oly édes.
Amikor a földszinten bemegyünk a Gerard Bárba, szinte
nyomban megkönnyebbülök. A helyiség diszkrét
megvilágítású és elegáns, a maga régimódi angol
stílusában, a falakat lambéria borítja, képek függenek rajta.
A bőr chesterfield fotelokat rézszegecsek dísztik. Ez a bár
olyan helynek látszik, ahol jól el lehet bújni.
Will elől azonban itt sem tudok elrejtőzni. A színes
ablakok mellé ülünk le, amelyekből csak egy keskeny sáv
látszik a nehéz függönyök mögött, de ez épp elég ahhoz,
hogy oda fordítsam a tekintetemet, és az utcát bámuljam,
ha úgy könnyíteni tudok a lelkemen.
Will már nem foglalkozik azzal, amiket odafent, a
szobánkban mondott nekem. Nyomban rendel két régi
vágású koktélt kettőnknek a bájos pincérnőtől, és elkezdi
olvasni az előételeket, hogy némi harapnivalót is vegyünk
magunkhoz.
Őszintén szólva nem vagyok éhes. Nem hiszem, hogy
valaha is lecsúszna egy falat a torkomon.
Will az imént mondta meg nekem, hogy szeret. És hogy
többet akar tőlem.
Én pedig nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy
megadjam neki azt, amit akar, és amire vágyik.
Most még semmiképpen sem állok készen rá.
– Jackie – kezd bele szelíden a mondókájába, miután
csirkeszárnyakat rendel számunkra.
Rápillantok, és azon tűnődöm, vajon mit akar mondani.
– Már tegnap beszélni akartam róla veled, de… annyi
minden történt. Elolvastam a forgatókönyvvel kapcsolatos
tervezetedet.
Ó! Hát erről van szó!
A homlokomat ráncolom csalódottságomban. – És?
Győzelemittas mosoly jelenik meg az arcán. – Tetszett.
Gyanakvó pillantást vetek rá. – Hogy érted?
– Úgy értem, hogy elolvastam a forgatókönyved első
jelenetét, és nagyszerűnek tartom. Többet akarok látni
belőle. Őszintén szólva meg vagyok lepődve, hogy ilyen
rövid idő alatt ilyen sokat tudtál írni. Húsz oldalt. Nem
könnyű ekkora hőstettet véghez vinni.
Megvonom a vállamat, mert kissé kényelmetlenül érzem
magam a dicséretét hallva. – Egy kicsit küszködtem az
elején a meseszövéssel, de tíz oldal után szinte magától
íródott.
– Úgy gondolom, hogy be kellene fejezned.
Felsóhajtok, és hátradőlök a bokszunkban. – Ezt csak
neked írtam, Will. És senki másnak.
– Akkor fejezd be nekem. Mint főnököd, utasítalak rá.
– Utálom, hogy még mindig ezzel hajszolsz.
– Szerintem pedig nagyon is a kedvedre való – mondja. –
Alkotásra ösztönöz.
– Akárhogy van is, fogalmam sincs, mikorra végzek vele.
És akár hiszed, akár nem, te is bőven ellátsz munkával.
– Akkor tekintsd ezt ráadásnak – feleli, és könnyedén
rámosolyog a pincérnőre, aki két újabb pohár italt tesz az
asztalunkra. – Szoríts rá időt, mert tényleg úgy gondolom,
hogy neked van keresnivalód ezen a téren.
– Nem gondolod, hogy olyan, mintha a Trónok harca
gyerekeknek szóló változata lenne?
– Pontosan erre gondoltam én is, és éppen ezért vélem
úgy, hogy ráéreztél valamire. Már az ötleted is piacképes.
Majd a profik elvégzik a többi munkát. – Tart némi
szünetet, az arcomat nézi, hogy hat rám az utóbbi
megjegyzése. – Tudod, hogy értem. Ez egy jó írás. Fejezd be.
– Majd még meggondolom – válaszolom. Most nem
akarok ezzel foglalkozni. Will iménti vallomása és most meg
ez is – túl sok ez nekem egyszerre. Nem akarok hiú
ábrándokat kergetni.
Egyelőre félreteszem ezt a témát. És félreteszek mindent.
Úgy döntök, hogy a pillanatnak élek, ki akarom élvezni ezt a
kis időt, amit Will-lel eltölthetek itt, ebben a bárban. Hogy
egy füstös-édes italt kortyolhatok annak a férfinak a
társaságában, aki csodál. Aki szeret. Itt áll előttem a jövő, és
én nem látom, mit hoz a számomra, de ez most nem is
számít.
Ebben a pillanatban nem vágyom másra.
Ebben a pillanatban megelégszem ennyivel.
Ebben a pillanatban.
Egy hét telt el a szállodában töltött szerelmes randevúnk
óta. Én azonban még mindig igyekszem némi távolságot
tartani Will-lel, legalábbis ami az irodán kívüli
időtöltésünket illeti.
Igen, továbbra is ragaszkodom ahhoz, hogy a Will iránti
érzéseimet elzárjam a szívem egy tikos rekeszébe, ami
növeli köztünk a távolságot. Tudom, hogy kissé bezárkózom,
hogy befelé fordulok, hogy egyszeriben nem vagyok olyan
nyitott, mint korábban, és hogy nem kommunikálok vele. És
azt is tudom, hogy ez rossz.
Csupán arról van szó, hogy rám köszöntött a nagy és sötét
félelem, amelyet korábban nem éreztem. Vagy talán már
korábban is ott volt, de eddig valahol az árnyékban
settenkedett, és ott is kellett volna, hogy maradjon. Míg
Will-lel csak szexeltünk, ez a félelem kordában volt tartva.
A szex kitűnő munkát végzett, mert hatásosan el tudta
rejteni, maszkírozni előlem ezt az érzést. Elhitette velem,
hogy ez az egész egy ártatlan, veszélytelen játék, amit
akkor fejezünk be, amikor akarunk.
Csakhogy Will megvallotta nekem, hogy szeret, hogy
többet akar tőlem, és ezzel a félelem a színpadra lépett. Azt
mondja nekem, hogy ez az egész az enyém lehet, hogy
enyém lehet Will és minden, amit kínálni tud nekem. De
ennek meg kell fizetnem az árát. És hogy ez többe kerülhet
nekem, mint gondolom.
Ostoba és félrevezetett módon azt kívánom, hogy bárcsak
vissza tudnék térni a múltba, és sosem találkoztam volna
Will-lel. Könnyebb lenne az élet számomra és Ty számára
is, ha azt tenném, amit apám mond nekem. Vagyis hogy
összpontosítsak egy célra, a jövőre, és keményen
dolgozzam, és ne engedjem letéríteni magam erről az útról.
Márpedig Will a legédesebb minden közül, ami
elterelheti a figyelmemet, és letéríthet erről az útról.
És már feléledt bennem a félelem. Félek, hogy a
legrosszabb, ami történhet velem, az az, hogy még a
reményét is elveszítem annak, ami lehetett volna.
Tovább rontja a helyzetet, amikor pénteken felhív
anyám.
– Will vonala foglalt – mondja. – Megmondanád neki,
hogy ma este hétre és ne fél hétre jöjjön? Nem hiszem, hogy
előbb el tudnék készülni a roston sülttel.
– Will átjön hozzánk vacsorára? – Erről nem is tudtam.
– Igen. Te is itt leszel, ugye? Bőven jut mindenkinek. Csak
szeretném tudni, hogy elmész-e ma a barátnőiddel
szórakozni, vagy sem.
– Igen – felelem lassan. – Ott leszek én is.
Ezzel leteszem a telefont.
A fenébe!
Will átjön a szüleimhez vacsorára?
Ebből nem sok jó sülhet ki. Sőt, semmi jó nem sül ki belőle.
Ez a veszélyes zónák legveszélyesebbike.
Azonnal talpra szökkenek, odamegyek Will szobájához, és
bekopogok az ajtaján.
– Ki az? – kiáltja.
– Csak Simán Jackie – felelem.
Elneveti magát. – Bújj be, te csodabogár!
 Kinyitom az ajtót, és belépek az irodájába. Éppen
telefonál, de az arca unottnak tűnik. – Vonalra várok –
mondja, és hátradől a székében, a lábát felteszi az asztalra.
A barna nadrágja és a mokaszinja között kikandikál egy kis
sáv a mustársárga és kék csíkos zoknijából. A zakója a
fogason lóg a falon, és kék selyeminget visel, amelynek
feltűrte az ujját.
Mint mindig, most is tökéletes az öltözéke.
– Miért vársz vonalra?
– Elromlott az iPhone-om – magyarázza. – Felhívtam az
Apple-t. A szerviz szolgálatot. Elég, ha annyit mondok, hogy
nem sietik el a dolgot.
– Az én feladatom lenne felhívni őket – mondom neki. –
Ez az én munkám. Pont az ilyen esetekben kellene a
segítségedre lennem.
– Neked most az a dolgod, hogy megírd azt a
forgatókönyvet.
– Majd mellékesen azt is megcsinálom, már mondtam
neked. Munkaidőn kívül.
– Ó, Istenem, hogy te milyen makacs vagy.
– Te pedig egy hazug disznó.
Szigorúan néz rám. – Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy átjössz ma este a szüleim házába vacsorára, és
ezt egy szóval sem említetted nekem.
– Ó! Ez még nem jelenti azt, hogy hazug lennék. Csak
visszatartok néhány információt, mindössze erről van szó.
– Will. Komolyan beszélek.
– Én ugyancsak. Nézd, ők a te szüleid, de egyszersmind az
én barátaim is, és apád az üzlettársam, és nem mondhatok
nemet, amikor meghív magukhoz. Nem lenne helyes, ha ezt
tenném. Amellett hiányoznak is nekem, és te is és Ty is
hiányoztok. Így legalább mindannyiótokkal találkozhatom.
Hallgatok egy kis ideig, majd suttogva megkérdezem. –
Hiányzom neked?
Összevonja a szemöldökét. – Azt hiszed, hogy nekem
könnyű elviselnem azt, hogy az egyik pillanatban még
láthatlak, és a következőben meg eltűnsz, mint a szürke
szamár a ködben?
– De hiszen együtt töltöttük a hétvégét.
– És nekem egy hétvége nem elég. Nem tudok betelni
veled, Álomcsajszi. Ezt már tudnod kellene.
– Mindent vagy semmit.
– Átkozottul beletrafáltál. – Felsóhajt, és átteszi a
mobiltelefonját a másik füléhez.
– És mégis mikor akartad megmondani nekem? –
kérdezem.
– Talán amikor beállítok hozzátok? Minden rendben lesz.
Ezt megígérhetem neked. Menj vissza az asztalodhoz, és
folytasd a forgatókönyvedet. Majd később találkozunk. Ezt
vedd parancsnak.
Ó, persze, minden rendben lesz. Az apám talán
megszimatolta, mi van köztünk Will-lel. És itt van Ty is.
Istenem, remélem, hogy a fiam nem mondott neki semmit.
Will megcsókolt egyszer, amikor a jachton voltunk, és ha ez
kiderül…
Mondanom sem kell, hogy teljesen ki vagyok borulva
idegileg, mire eljön a hét óra. És bár alig pár órával
korábban búcsúztam el Willtől, és közben alig tudtam
megállni, hogy meg ne csókoljam, elég időm volt rá, hogy
megrágjam magamban ezt a dolgot, miközben a busszal
hazafelé tartottam, és átöltöztem a vacsorához.
A legszívesebben a D&G ruhát venném fel, de ezt túl
kockázatosnak tartom. Helyette egy egyszerű, fekete,
testhez álló ruhát választok, amelyben nem tűnik fel, ha
esetleg többet ennék a kelleténél. De nem tudom megállni,
hogy ne az ezüst Tiffany-nyakláncot tegyem fel hozzá.
Tudom, hogy anyám megkérdezheti majd, hogy honnan
van, de majd azt hazudom neki, hogy a Blue Rubyból
újítottam, vagy valami ilyesmit. Annyira azért nem
kotnyeles, hogy még a Tiffany feliratot is kisilabizálja rajta.
Épp a konyhában segítek neki, amikor megszólal a
csengő.
Csaknem egy kilométernyit ugrom, és a bor kiloccsan a
poharamból a padlóra.
Anyám különös pillantást vet rám. – Ma nagyon fel vagy
húzva.
– Csak megvan a hószámom – vágom rá, mert alig látok a
pipától. Íme egy újabb hazugság, aminek semmi értelme,
de legalább anyám nem lovagol tovább a témán.
Miközben lehajolok, hogy összetakarítsam a kis tócsát,
Will belép a konyhába, és lepillant rám.
– Baleset történt? – kérdezi, és letesz egy üveg bort az
asztalra.
– Ne is törődj vele, csak a havibaja járatja vele a bolondját
– feleli anyám.
Will elneveti magát. – Jó tudni.
– Anyu! – szólok rá nyomatékosan, miközben felállok, és a
rongyot a mosogatóba dobom. – Fontos az orrára kötnöd,
igaz?
– Ó, Willt ez nem érdekli. Olyan vagy neki, mintha a húga
lennél – magyarázkodik, és sürögni-forogni kezd a
konyhában, magunkra hagyva minket Will-lel, akivel
egymásra nézünk, és egyszerre vonjuk fel a
szemöldökünket. – Miért nem mentek ki lazítani egy kicsit?
Megihatnátok egy pohárkával. És mondd meg apádnak és
Ty-nak, Jackie, hogy a vacsora hamarosan elkészül. De
tartsátok magatokat a szabályhoz: munkáról nem
beszélünk.
– Megígérem – feleli Will. Egy pillanatra megpihen a
tekintete a nyakláncomon, majd sietve a nappali felé veszi
az irányt.
Követem néhány lépés távolságból, hogy kedvemre
szemügyre vehessem.
Ezúttal nem öltönyt visel, de nem is valami laza öltözéket
vett fel az alkalomra. Sárgásbarna nadrág és fekete ing van
rajta. Minden csodálatosan áll rajta.
Magamban felsóhajtok. Jó ideje annak, hogy
megérinthettem a kezemmel ezeket az acélos izmokat, és
hogy a számban érezhettem a bőre ízét.
Mire leülök vele szemben, és elveszem tőle a poharat,
amelybe skót whiskyt töltött nekem, teljesen fel vagyok
izgulva.
 – Ki vagy pirulva – jegyzi meg csendesen, és a könyökét a
combjára téve közel hajol hozzám. – Csak azt ne mondd,
hogy nekem bármi közöm van hozzá.
Lassan iszom egy kortyot az italomból, de közben végig a
szemébe nézek. Mennyire hiányzott nekem, hogy így tudjak
ránézni, ilyen nyíltan, minden szégyenkezés nélkül. A
fenébe! Miért kellett idejönnie vacsorára? Miért nem
mehettem fel én a lakására?
– Gondolom, tisztában vagy azzal, hogy mit művelsz
velem – válaszolom.
– Különös, az irodában még úgy tűnt, hogy kézben tudod
tartani a dolgokat.
– Úgy értem, nagyon helytelennek tartom, hogy nem vagy
itt és most teljesen meztelen.
– Nem hiszem, hogy a szüleid szívesen látnának
ruhátlanul a vacsoraasztalnál. Nem egy egyetemi
kollégiumi szobában vagyunk. – Meglötyögteti az italát a
poharában. – Egész héten szörnyen csendes voltál.
Bólintok. – Tudom.
Megnyalja az ajkát, miközben alaposan szemügyre vesz. –
Azt teszem, amit mondtál nekem, Jackie. Távol tartom
magam tőled. Fizikailag. De nem erre szerződtem. – A
kettőnk közötti távolságot mutatja a kezével, a szemöldökét
összevonva. – Nincs ínyemre, hogy érzelmileg el vagy vágva
tőlem. Egyáltalán nem tetszik ez nekem. Beszélned kell
velem. El kell mondanod nekem, mi jár a fejedben.
Nem kell tenned a világon semmit, gondolom magamban,
de meg vagyok lepődve, hogy miért érzem úgy,
védekeznem kell, amikor Will csak egy kis megerősítést vár
tőlem.
De lehet, hogy Will túl sokat akar tőlem, itt és most.
– Hé! – zökkent vissza a valóságba Will, és megérinti a
térdemet. Érintése olyan számomra, akár a balzsam, amely
a bőrömet kényezteti, hogy még a szemem is behunyom
egy pillanatra. – Amiatt vagy ilyen, amiket a szállodában
mondtam neked? Hogy hogyan érzek irántad? Tudod, nem
tudom magamban tartani, de a legkevésbé sem akarlak
elijeszteni vele.
– Nem akarok most erről beszélni – mondom neki épp
akkor, amikor Ty ugrándozva bejön a szobába.
– Hé, Batman! – kiáltja, és egyenesen Willhez rohan.
Will pont a megfelelő időben szökken talpra, leteszi a
poharát, és felnyalábolja Ty-t. – Hogy vagy, Ty-Tigris?
– Ty-Rex vagyok – közli Will-lel Ty tárgyilagosan.
– Nos, bármi vagy is, mostanában általában valami állat
vagy.
– Aranyos – jegyzi meg apám, aki mellettünk terem egy
pohárral a kezében. – Will, nem is tudtam rólad, hogy úgy
vonzod magadhoz a gyerekeket, akár a mágnes. Apának
kellene lenned.
Közelről figyelem Willt, ahogy mindig, és nem vagyok
biztos benne, hogy apám észreveszi-e, hogy milyen
rosszulesik barátjának ez a megjegyzés.
Will kényszeredetten elmosolyodik, és leteszi Ty-t a
földre.
– Menj, és segíts nagyinak a konyhában – mondja neki az
apám, gyakorlatilag kilökve Ty-t a szobából.
Úgy döntök, hogy kimegyek Ty-jal. – Azt gondoltam,
hagyom, hogy a felnőttek trécseljenek egymással – mondom
nekik, és gyorsan Willre pillantok, majd kisietek a
konyhába.
Amint kiérek, máris jobban érzem magam. Itt végre
szabadon lélegezhetek. A legutolsó dolog, amit akarok, az
az, hogy egyedül maradjak kettejükkel, úgyhogy lefoglalom
magam azzal, hogy segítek anyámnak, és játszom Ty-jal.
Végül csak elkészül a vacsora, és mi úgy ülünk az
asztalnál, ahogyan a múltkor.
Jézusom! Olyan, mintha ezer éve történt volna, egy másik
életben. Bizonyos értelemben így is van. Most június vége
van, akkor pedig március végén jártunk. A tavasz, ahogy
jött, úgy el is múlt. A nyár még egy darabig itt lesz velünk.
Én pedig egészen más embernek érzem magam, mint
akkor. Az állásom, Will, és az, hogy elmentem néhányszor
terápiás beszélgetésre, és próbáltam feldolgozni a
múltamat – ezek lényemnek egy új rétegét fedték fel.
Van azonban valami, ami nem változott. Még mindig
félelemben élek, még ha ez másfajta félelem is. Most attól
rettegek, hogy minden, amit akartam, itt van
karnyújtásnyira, és tőlem függ, hogy elszúrom-e az egészet.
Willnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy a szerelem
olyan, akár a háború… és hogy gyakran saját magunkkal
csatázunk.
Ismét igaza van, ahogy a legtöbb esetben.
– Ted – fordul apámhoz Will, miután ettünk pár falatot a
sültből. – Elfelejtettem mondani neked valamit Jackie-vel
kapcsolatban.
Apám összenéz anyámmal.
– Ó? – kérdezi apám, és vág egy kis darabot a húsból. – Mi
lenne az? Lopkodja az irodaszereket?
– Nem. Írt egy forgatókönyvet. Pontosabban még csak a
felével készült el.
Rápillantok. – Will! – szólok rá feddőn.
– Egy forgatókönyvet? – kérdezi anyám. – Tudod,
emlékszem, Ty születése előtt Jackie tényleg írogatott.
– Milyen forgatókönyvet? – tudakolja apám gyanakodva.
Szóra nyitom a számat, de Will tovább folytatja. – Nagy
durranás lenne a Warner Brothersnek. A DinoWarsra
hajaz, csak ez egy fantasy film lenne sárkányokkal.
– Úgy hangzik, mint a Trónok harca.
– Pontosan.
Apám legyint egyet. – Ezt már megcsinálták. Tudod, az
Így neveld a sárkányodat című produkcióval. Már nem téma.
– Ilyet még nem pipáltak. Jackie olyan karaktereket talált
ki, amilyeneket még senki sem látott. Egyszerűen briliáns.
A fenébe! Will el akar adni. Rájuk akar sózni. A
legszívesebben az asztal alá bújnék, ha nem forogna
túlságosan sok a kockán.
– Semmiség az egész – vágom rá gyorsan. – Will csak
azért fecseg itt rólam, mert rajtakapott, hogy dézsmálom a
készletet.
– Tudtam én! – feleli apám, és mindenki jót derül rajta.
– Figyelj, nagyapa! Tudod, kicsoda Will? – szól közbe Ty.
 Ó, ne már!
– Ki vele, kicsoda, Tyson unoka!
– Ő Batman.
– Hallottam róla. De tudod, erről nem szoktunk beszélni.
– És amikor vitorláztunk, azt mondta, én vagyok a legjobb
barátja.
Apám elmosolyodik, és Willre néz. – Valóban? Nos, tudod,
Will nagyon jó haver. A legjobb. Igazam van, Will?
Anyámra pillantok, hogy nem hallott-e ki valamilyen
különös, gunyoros hangsúlyt apám megjegyzéséből, de ő
beletemetkezik a salátájába. A szüleim tudták, hogy Will
elvisz minket vitorlázni, nincs ebben semmi újdonság a
számukra, és mégis úgy érzem, hogy apámnak piszkálja
valami a csőrét.
– Ha te így látod – feleli Will, és felhajt egy korty italt.
– És Will rajzolt is nekem valamit – folytatja Ty. – Ty-
Rexnek rajzolt le engem.
– Tudom, láttam a szobádban a falon – válaszolja apám.
– És még anyát is lerajzolta.
– Csak nem?
– Nagyon is – karattyol tovább Ty. – Ő Hamupipőke. Will
pedig a Mesebeli Herceg.
– Igazából a Mesebeli Herceg nem szerepelt a képen, Ty –
szólok közbe, miközben Will köhögni kezd, mert félrenyelte
az italát. – Csak én voltam rajta. Csak Hamupipőke.
– Értem – mondja apám lassan. Willre néz. – Szóval
megint nekiálltál rajzolni?
Will megvonja a vállát.
 – Te rajzolgatsz, a lányom pedig írogat. Mégis mi a fenét
műveltek ti munkaidőben?
– Úgy gondolom, hogy ez csodálatos – veti közbe anyám. –
Mindkettőtök részéről. Will, te olyan tehetséges vagy.
Jackie, ez egy nagyszerű feladat a számodra. Úgy látom, a
legjobbat hozzátok ki egymásból.
– Tudod, Will – kezdi az apám, és hátradől a székén. – Itt
az idő, hogy találjunk neked egy jó kis bigét.
Ó, te jó szagú ég!
– Ted! – dorgálja meg anyám apámat. – Ne maceráld már
Willt az asztalnál.
– Nem macerálom én őt. Mind felnőttek vagyunk már.
Nos, kivéve Jackie-t és Ty-t, persze. Jó ideje már annak, hogy
Sasha elszelelt, és Willnek tovább kell lépnie. A saját
érdekében.
– Ted – szólal meg Will. – Igazán értékelem a gesztusodat,
de…
– De mi? Figyelj, beszéltem már neked Monáról.
– Ki az a Mona? – kíváncsiskodik anyám.
– Igen, ki az a Mona? – teszem fel a kérdést önkéntelenül.
– Nos, Mona egy okos, gyönyörű, intelligens hölgy. Korban
épp Willhez illik. Épp elég idős ahhoz, hogy már múltja
legyen, és hogy tanuljon a hibáiból, és Willnek éppen erre
van szüksége. Valakire, aki két lábbal áll a földön. Mona
karrierjéhez nagyban hozzájárultak ezek a pompás lábak,
de főként az, ami közöttük van.
Tisztában van apám vele, hogy nagyon szabadosan
fogalmaz?
 De most nem tudok apám stílusával foglalkozni, mert az
agyamban pattanásig feszülnek az erek: vajon ki az ördög
Mona?
– Már beszéltem Willnek Monáról – folytatja apám. – Neki
kellett volna elkísérnie Willt a gálára, helyetted, Jackie.
Hoppá! Mosolyogni próbálok. És igyekszem úgy tenni,
mintha ez engem egy cseppet sem zavarna.
Pedig nagyon ki vagyok akadva miatta.
– Will akkor nyitottan állt a dologhoz – teszi hozzá apám.
– Úgy értem, hogy randizzon vele.
Figyelem Will reakcióját, és próbálom hanyagolni, hogy
fájdalom nyilall a szívembe. Will arca elfehéredik, a szeme
résnyire szűkül. – Emlékszem – mondja óvatosan. – Úgy
tudom, azt mondtam neked, hogy nem érdekel.
– Valóban így volt. De én tudok olvasni a sorok között.
Ismerlek téged, öregfiú. Még mindig egyedül élsz. Legalább
szórakoznod és randiznod kéne, mindössze erre gondolok.
Negyvenegy éves vagy. Itt az ideje, hogy megállapodj, de
ezúttal egy rendes lánnyal.
– Ted! – korholja anyám ismét apámat. – Ez övön aluli
volt.
– Nem árt néha bevinni Willnek egy ilyen ütést. Most
kifejezetten erre van szüksége. Ennyi és nem több.
– Apu! – kiáltok rá apámra, és befogom Ty fülét.
– Ó, a kiskölyök nincs tisztában azzal, amit az imént
mondtam.
– Ted, értékelem a végtelen törődésedet – mondja Will
szigorúan, és még mosolyog is hozzá. – De az a
véleményem, hogy most már ejthetnénk a témát.
– Hé, papi! – szól közbe Ty. – Hogy van az, hogy Will
randizhat Monával, de az én anyukámmal nem?
Mit művelsz, Ty? Az isten szerelmére!
Nyomban Willre nézek, akit épp annyira kerülget a guta,
mint engem.
Apám leteszi a villáját, és Ty-ra néz. – És ugyan miért
szeretnéd te ezt, fiacskám?
– Már mondtam neked, nagyapa – magyarázza Ty bőszen.
– Will a legjobb barátom. És anyu is. És azt hiszem, klassz
lenne, ha randiznának.
Jézusom, ez a gyerek ripityára töri a szívemet!
Az apám elneveti magát. – Sajnálom, kölyök. De Willnek
egy másik felnőtt emberre van szüksége. Nem Jackie-re.
– Bocsáss meg! – mondom apámnak. – A fenébe is, anya
vagyok. És felnőtt, nagyon is!
– Az, hogy valakinek gyermeke van, még nem jelenti azt,
hogy felnőtt – szögezi le apám.
– Jackie nagyon is érett, kiforrott személyiség – szól közbe
Will.
Apám szigorú pillantást lövell felé. – Semmi szükség arra,
hogy a védelmedbe vedd. – Rámosolyog Ty-ra. – Az
édesanyádnak rendbe kell szednie a tollazatát, és repülnie
kell egy kicsit, Willnek pedig egy korban hozzáillő nőre van
szüksége, aki tudja, mit csinál. Amellett ha Will csak egy
ujjal is hozzáér anyádhoz, biztosíthatom, hogy ripityára tört
csontokkal húz vissza Los Angelesbe. És akkor már nem
lehet a legjobb barátod, világos?
 – Hogy te mekkora seggfej vagy! – förmedek rá apámra,
és felállok.
– Miért? Mert megmondom az igazat? – Willre pillant, aki
csak engem figyel, és a szemében rémület ül. – Will, mi a
fene ütött Jackie-be? És mi ez az egész kavarás?
– Fogalmam sincs – feleli vontatottan Will, és végül csak
ránéz apámra. – Talán nincs elragadtatva attól, hogy
gyereknek tartod. Tudod, Ted, ez tisztelet dolga, és néha
Jackie is megérdemelné, hogy tisztelettel viseltess iránta.
– Puff neki! – válaszolja apám, és egy falat húst tesz a
szájába, majd elgondolkodva rágni kezdi. – Most is csak
olyan hebehurgya, mint mindig. Majd túlteszi magát rajta.
– Még mindig itt vagyok. Nem mentem el – emlékeztetem
apámat.
– Tudom, Jackie. Mindannyian látunk téged – feleli, és
anyámra néz. – Odaadnád a sót?
– Tudod, mit? Befejeztem! – mondom, és a szalvétámat az
asztalra dobom.
– Jackie, kérlek, ülj vissza – kérlel anyám. – Tudod, hogy
apád hogy érti.
– Nem. Gondolom, elfelejtettem az alatt a hét év alatt,
amíg nem láttuk egymást.
– Hé, ez csak rajtad múlott, Jackie – mondja élesen apám,
és rám mutat a villájával. – Mi segíteni akartunk neked, de
te faképnél hagytál minket. Elszeleltél. Elhúztál a nagy
büdös semmibe, és együtt éltél azzal a kicseszett állattal.
Beleszakadtál, hogy kijöjj a fizetésedből, mert egy átkozott
lúzer vagy. És mindezt miért? Mi jó származott neked
ebből? Úgy leírtál minket, mintha sosem léteztünk volna. És
egyszer sem láthattuk az unokánkat. Olyan őrült módon
bele voltál zúgva Jeffbe, hogy bármit megtettél, amit
mondott neked.
– Nem voltam beleesve Jeffbe, rettegtem tőle! – kiáltom. –
Neked fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül, halvány
gőzöd sincs róla!
– Jackie! – szól hozzám anyám higgadtan.
– Nem! – kiáltom. – Nem! Elegem van abból, hogy egy
nagy rakás szarnak néztek. Igen, tudom, hogy elkövettem
néhány hibát, sőt talán sokat is. De Ty nem tartozik közéjük.
Ott követtem el a hibát, hogy Jeff-fel maradtam, és hogy
túlságosan gyenge és beszari voltam ahhoz, hogy
otthagyjam. Hagytam, hogy a félelem irányítson, és végül
meg kellett fizetnem érte. Akarjátok tudni, mi történt
valójában? Hogy mit tett? Átkozottul megvert. Kétszer is.
Ellökött, összerugdalt, és hozzám vágta a teáskannát.
Azokat a horzsolásokat annak idején ő csinálta. Azt hittem,
belepusztulok. És azt hittem, hogy a gyerekemet is bántani
fogja.
A szavaim ott kavarognak a levegőben. Ty sírni kezd.
Engem is a sírás fojtogat. Minden érzésem és fájdalmam,
amit eddig igyekeztem elrejteni, most a felszínre
bukkantak, azok, amelyeket még a terapeutámnak sem
mondtam el, és az a legutolsó hely, ahol ki akartam adni
őket magamból.
– Gyere, Ty – mondom a fiamnak, és kirántom őt a
székéből, majd a karomba veszem. – Elmegyünk sétálni.
 Leviszem a fiamat a hallba, majd elkezdem feladni rá a
cipőjét, és magamra húzni a csizmámat, miközben hallom,
amint a szüleim vitatkoznak az ebédlőben, és
kihallatszanak az ideges széktaszigálás hangjai is.
– Will! – hallom anyám kiáltását, és aztán megpillantom
mellettünk Willt. Úgy néz le ránk, mint akinek fájdalom
facsarja a szívét.
– Jackie – kezdi, de nem tudja, hogyan folytassa.
– Jól vagyok – válaszolom, pedig nyilvánvaló, hogy ez nem
igaz. – Csak sétálni indulunk, hogy szívjunk egy kis friss
levegőt. Talán megnézzük a békákat a tónál, ott az út végén.
Szeretnéd, Ty, igaz?
Bólint, de tudom, hogy nem így gondolja.
– Hadd menjek veletek – mondja Will. – Kérlek.
Szomorúan rámosolygok. – Most nincs rád szükségem –
válaszolom, és úgy tűnik, mintha a szavaim felérnének egy
arcul csapással. – Nem lesz semmi gond.
Felém nyújtja a kezét, és megragadja a kezemet, én pedig
visszarántom, pedig a szüleim most nem is látnak minket. –
Ne húzódj el tőlem, Álomcsajszi. Ne tedd ezt velem. Ne törd
össze a szívemet.
– Ha összetörném a te szívedet, az enyém is ripityára
menne – suttogom. – Majd hétfőn találkozunk, rendben?
Látszik rajta, hogy vívódik magával. Mondani akar
valamit, de tudja, hogy bármit is mondana, most nem lenne
hatással rám. Tanúja volt a történteknek, minden szót
hallott.
– Semmi sem változott, Will – mondom neki, és
megragadom Ty kezét, és az ajtóhoz megyek vele. – Csak
most éppen ezt látom a legjobbnak.
– Hogy elfutsz azok elől, akik szeretnek? – kérdezi.
Nem válaszolok semmit.
Kilépek az ajtón a házból a fiammal, és rácsukom az ajtót
Willre és a szüleimre.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

WILL

Csessze meg!
Csessze meg! Csessze meg! Csessze meg!
Életem legfájdalmasabb élménye volt, amikor végig
kellett néznem, amint Jackie és Ty kisiet az éjszakába.
Megértem, hogy miért nem akarta, hogy vele tartsak, de
porig sújtott, hogy akkor zárt ki ilyen hajlíthatatlanul az
életéből, amikor tudtam, milyen nagy szüksége lett volna a
támogatásomra. És Jackie bármennyire is biztosított róla,
hogy köztünk a dolgok nem változtak meg, nem tudtam
másra gondolni, csupán arra, hogy jócskán megváltozott
minden.
És azt is mondta, hogy ha szakítana velem, az azt
jelentené, hogy a saját szívét is összezúzná ezzel a lépéssel.
De sajnos attól tartok, hogy ő mégis így fog dönteni.
Mert Jackie számára a választás jelenti a mindent.
És most már komolyam arra kell gondolnom, hogy a
magány úgy illik hozzá, akár a kesztyű a kézre.
Felsóhajtok, majd nehéz szívvel visszamegyek az
ebédlőbe.
Ted és Diane még mindig ott ülnek az asztalnál, és
csöndesen kortyolgatják az italukat. Senki nem eszik. Diane-
nek vörös az arca, Ted vonásai pedig nem árulnak el
semmit.
Egyikük sem néz rám. A szobában szinte tapintani lehet a
szégyent.
– Will, ez nem a te gondod. Ne emészd magad miatta –
mondja Ted, mielőtt felhajtja az utolsó korty martiniját.
Megrázom a fejem, és ráhajolok Jackie üres székének a
támlájára. – Tudom, hogy ez a ti családotok, és hogy sok
bepótolnivaló van a lányotokkal kapcsolatban, és sok
gondot meg kell oldanotok – kezdem –, de óvatosabban
kellene bánnotok Jackie-vel.
– Nem tudtunk róla – szabadkozik Diane. – Jézusom, Will.
Ha tudtuk volna… és te tudtál róla?
Fanyarul rámosolygok. – Igen. Tudtam róla.
– El kellett volna mondanod nekünk – jegyzi meg Ted.
– Nem az én tisztem volt elmondani. Ez Jackie-re tartozik,
és tőle függ, kinek beszél róla. – Még az is a nyelvemen van,
hogy minden második héten terapeutához jár, de ez megint
olyan dolog, amiről Jackie-nek kell beszélnie.
– Akkor most úgy nézünk ki, mint két záptojás, igaz? –
mondja Ted.
Felsóhajtok, és magam is szégyenkezem még, majd
összeszedvén a gondolataimat, így szólok. – Még ha nem is
ez lenne a helyzet, akkor sem kellene a fejére olvasnotok,
hogy milyen volt a múltban. És lehet, hogy azért viselkedik
úgy, mint egy gyerek, mert gyerekként kezelitek. Pedig
nem az. Lehet, hogy még sok tekintetben fiatal, de lelkileg
nagyon sok mindenen ment keresztül. Sokkal több
fájdalmat kellett megélnie, mint másoknak egy egész élet
leforgása alatt.
Diane furcsán néz rám, de nem tulajdonítok neki semmit.
Ted csettint a nyelvével, és az ujjait szinte belenyomja az
asztal lapjába. – Bocsánatot kérek tőle, amint hazajönnek. –
Feláll. – Látom, hogy indulni készülsz, Will. Nem
hibáztatlak. És köszönöm, hogy eljöttél. Hétfőn azért majd
együtt ebédelünk.
– Tudod, hogy hol van az irodám – felelem, és nézem,
amint felkapja az italos poharát, és elindul a lépcső felé.
Diane-re pillantok, és bocsánatkérőn mosolygok rá. –
Nagyon köszönöm a vacsorát. A családi drámától eltekintve
csodálatos volt, mint mindig.
Bólint, és halványan visszamosolyog rám. Aztán ő is feláll,
és áthajol az asztalon. – Tudom, hogy mi van köztetek –
suttogja.
Remek. A fenébe! Már csak ez hiányzott.
Igyekszem közömbös maradni. – Nem tudom, mire akarsz
ezzel célozni.
Felvonja a szemöldökét. – Te. Meg a lányom. Tudom, hogy
van köztetek valami.
A pokolba! Gyűlölök hazudni neki! De nincs más
választásom. Mély levegőt veszek, mielőtt válaszolok. –
Jackie az asszisztensem, Diane. Mindössze ez van köztünk.
– Te most hazudsz nekem – feleli. – De így is jó. Csakhogy
én tudom, hogy Jackie hova járkál. Láttam, hogy a te
ingedet viseli. És a nyakláncot is láttam, és tudom, hogy a
Tiffanytól van, és azt is tudom, hogy soha nem venne
magának ilyet. Láttam még a Dolce & Gabbana ruhákat is,
meg a vörös talpú cipőjét is. És tudom, hogy sokkal többször
hozod őt haza, mint kellene. – Pár pillanatig hallgat. – És azt
is tudom, hogy még sosem láttam őt ilyen boldognak. És ez
rád is vonatkozik.
Némán bámulok rá, mert nem tudom, mit válaszoljak.
Jobban nem is szoríthatott volna sarokba.
– Ted nem tud róla – folytatja. – Azt hiszem, gyanít
valamit, de tudni nem tud semmit. Will, figyelj rám. Úgy
szeretlek téged, mintha az öcsém lennél. Te jó ember vagy.
És persze Jakcie-t is szeretem. Úgy gondolom, hogy ti ketten
tökéletes pár vagytok. Sosem gondoltam volna, hogy valaha
ezt fogom mondani, de ez az igazság. Ám Ted más ember…
Bólintok. – Bárcsak olyan lenne, mint te.
– De ő nem olyan. És nem tudom megmondani, hogy mit
tenne, ha… a pokolba, még azt sem tudom, hogy nekem mit
kellene tennem. Azt azonban tudnotok kell, hogy nem lesz
könnyű. Egyikünknek sem. Teddy nagyon labilis és
állhatatlan mostanában. Talán a sok utazás az oka, vagy
csak öregszik, nem tudom. Így aztán nem tudom
megjósolni, hogy hogyan fog viselkedni, amikor rájön. De az
nem lesz jó nektek, Will.
– Miből gondolod, hogy rájön?
A fejét ingatja. – Ha én tudom, végül ő is rá fog jönni.
– Akkor nem, ha a lányod nem akar többé látni engem.
Felsóhajt, és visszaül a székére, és az arcát a kezébe
temeti. – Látod, pontosan ezért nem szabadna az
ilyesminek megtörténnie. Mert valaki mindig megsérül.
 – Az is lehet, hogy a lányod okosabb, mint gondoljuk –
jegyzem meg.
– Talán – feleli. – Sajnálom, Will.
– Sajnálod? – kérdezem, és felegyenesedem. – Amíg nincs
lefújva, addig nincs vége. És még nincs lefújva a dolog.
– Erős akarat diadalt arat – motyogja, de azért rám
mosolyog. – Rendben. De legalább tudjátok, hogy mibe
másztok bele.
– Mindig is tisztában voltam vele – felelem. – És semmin
nem változtatnék.

A randevúink, az egyéjszakás kalandjaink, és igen, a(z

egyoldalú) szerelmi vallomások ellenére Jackie-vel nem
beszélünk telefonon, és alig írunk egymásnak sms-t.
Ám ezen a hétvégén el akarom őt árasztani a szöveges
üzeneteimmel.
Meg akarok győződni róla, hogy jól van.
És hogy Ty is jól van.
Hogy még van esélyünk.
És hogy semmi sem változott.
De sajnos, mivel az iPhone-omat nem lehet feltölteni,
semmilyen szöveges üzenetet nem tudok neki küldeni,
viszont a szülei házában nem akarom felhívni, mert nem
akarok tőlük a hogyléte felől kérdezősködni.
Így aztán amikor eljön a hétfő, úgy érzem, leküzdhetetlen
köztünk a távolság.
Az irodába vezető utam gyászmenetnek tűnik. Alig
mosolygok rá valakire, amikor a kollégák elmennek
mellettem, és még a köszönésüket sem fogadom. Az én
szemem előtt csak Jackie íróasztala lebeg.
Csakhogy Jackie nincs ott.
Rápillantok az órámra.
Az igazat megvallva, tízperces késésben vagyok.
Lenézek Pattyre.
– Láttad ma már Jackie-t? – kérdezem tőle.
A titkárnők gyöngye alig pillant rám. – Nem.
– Rendben. Megmondanád neki, amikor bejön, hogy
beszélni akarok vele?
– Persze.
Jézusom! Hálát adok a szerencsecsillagomnak, hogy nem
Patty az asszisztensem. De ha mégis úgy lenne, akkor nem
lennék most nyakig a slamasztikában, nem igaz?
Belépek az irodámba, az ajtót résnyire nyitva hagyom, és
végignézem az e-mailjeimet. Jackie-től nem jött semmi, én
azonban nyomban küldök neki egy mailt, amelyben azt
kérdezem tőle, hogy bejön-e ma a munkahelyére.
Ezután valami olyasmit teszek, amit talán nem kellene. E-
mailt küldök Michelle-nek, aki a Warner Brothersnál a
DinoWars egyik producere, és megkérem, hogy nézzen bele
valamibe, amit elküldök neki. Csatolom az üzenetemhez
Jackie forgatókönyvét, és azt is elmagyarázom Michelle-
nek, hogy ez még csak egy részlet, egy piszkozat, mindössze
egy próbálkozás valaki részéről, aki nem szakmabeli, de ha
úgy gondolja, nézzen bele, és mondja el nekem, mit gondol
róla. Nagyra értékelném a segítségét.
Természetesen nem várok ettől semmit sem, de több
szem többet lát, különösen ha egy olyan stúdió profi
alkalmazottja veszi kézbe a dolgokat, mint a WB.
Ám Jackie még mindig nem érkezett be, pedig már
csaknem dél. Viszont Ted épp ekkor kopogtat az ajtómon. –
Hé, katona! – mondja. – Elfelejtetted, hogy együtt
ebédelünk?
– Nem – felelem, és felállok. – Hol van Jackie?
– Ó! – kezd bele a válaszába Ted, én pedig egy borzalmas
pillanatig attól tartok, hogy Jackie felmondott nekem. –
Nem érezte jól magát reggel. Nem biztos, hogy ma bejön.
Igyekszem, hogy Ted inkább idegesnek lásson, mint
csalódottnak, de nem hiszem, hogy Teddel ez működne,
mert még hozzáteszi. – Látod, nem olyan egyszerű, ha a
családtagok dolgoznak az embernek. Ő most dühös rám
azért, ami a vacsoránál történt. A hétvégén még csak nem is
beszélt velem. És most meg be sem jön az irodába.
Ha Ted így akarja látni a dolgot, lelke rajta. Jackie
egyelőre még duzzog a történtek miatt, de amitől igazán
félek, az az, hogy miattam nincs itt.
Ted megpaskolja a hátamat, miközben kimegyünk az
irodából. – Ahogy mondják, ne piszkolj oda, ahol eszel.
Nevetek. – Nem vagyok biztos benne, hogy így szól a
mondás, Ted. Inkább úgy, hogy ne keverd az üzletet a
barátsággal. Vagy a családdal.
– Vagy a gyönyörrel – teszi hozzá, és esküdni mernék,
hogy egy pillanat erejéig ferdén néz rám. – Ne harapj bele
abba a kézbe, amelyik enni ad. Ne szexelj a titkárnőddel.
Összeszorul a torkom. – Az utolsó elég durva volt –
jegyzem meg, és próbálok lazának és fesztelennek tűnni.
Könnyed mosolyt küld felém. Az ilyenek a legrosszabbak.
Elaltatják az ember éberségét.
Úgy látom, hosszú ebédnek néznünk elébe.
Ám ha Ted sejt valamit, ha esetleg Diane beszélt neki
rólunk, Ted nem mutatná ki.
Miután beülünk a Blue Water étterembe, Ted egy
harmadik terítéket is kér. Újabb meglepetés!
– Ki csatlakozik hozzánk? – firtatom.
Nem válaszol semmit. Megint rám mosolyog.
Egy pillanatig arra gondolok, hogy talán Jackie lesz az.
Mivel talán most akar ultimátumot adni mindkettőnknek.
Vessetek véget a viszonyotoknak, vagy mindkettőtöket
kipenderítelek az állásából. Csakhogy mivel a vállalat fele
az enyém, Ted nem fog egykönnyen megszabadulni tőlem,
de persze pokollá teheti az életemet jó időre, olyannyira,
hogy a Los Angelesben átélt élményeim piskótának tűnnek
majd hozzá képest.
Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy a tekintete
rászegeződik valakire a hátam mögött. Megfordulok, és
látom, hogy egy álomgyönyörű nő tart felénk.
Rögtön tudom, hogy ki az.
Mona.
– Mona! – kiált fel Ted, majd feláll, és megöleli a nőt. –
Annyira örülök, hogy el tudtál jönni. Mona, engedd meg,
hogy bemutassam neked Willt.
Kikászálódom a székemből, felállok, és kezet rázok vele,
és még rá is mosolygok, mert én egy gentleman vagyok, de
cseszd meg, Ted, meg tudnálak ezért gyilkolni!
Be kell ismernem, hogy Mona igazán kellemes látványt
nyújt. Magas, vékony nő, szép, telt keblekkel. Vállig érő
szőke haja van, és északias arcberendezése. Ha nem lennék
olyan szerelmes Jackie-be, mint a nagyágyú, ha szingli
lennék, és ha egy másik bolygón lennénk, akkor akár még a
zsánerem is lehetne. Az egyik Hitchcock-film női
főszereplőjére emlékeztet, nem Grace Kellyre, hanem Tippi
Hedrenre.
Ám jelenleg semmi érdeklődést nem érzek ez iránt a
hölgyemény iránt, és fogalmam sincs, hogy Ted mit
mondhatott neki rólam. Annyit azonban sejtek, hogy bármi
legyen is az, nem sok köze van a valósághoz.
De képtelen vagyok bármit is mondani neki, amivel
leállíthatnám, hogy ne kergessen hiú ábrándokat. Vagy
talán mondjam neki azt, hogy mással járok? Nem. Már túl
régóta folyik a hazudozás, és nem akarom tovább növelni a
hazugságok számát.
Annak ellenére, hogy Mona itt van, és hogy végig szinte
Ted viszi a szót, egyikük sem tesz célzást rám. Még akkor
sem, amikor Ted meghívja Monát, hogy jöjjön el vele az
irodába, miután kifizettük a számlát.
– Ted – kérdezem tőle suttogva, amikor már kint járunk
az utcán –, mit művelsz?
– Semmit, Will. Csak megmutatom Monának, hol
dolgozunk. A birodalmat, amelyet felépítettünk. Időnként
megengedhetnénk magunknak, hogy büszkék legyünk rá,
nem gondolod? Egyre büszkébbek. – És a távolba mutat,
arra az épületre, ahol a lakásom van, a rézlapokkal díszített
toronyra, amely a belváros déli vége fölé emelkedik. – Nézd
csak. Az a tied, Will. Megdolgoztál érte. És én is
megdolgoztam ezért, amim van. Nagyszerű munkát
végeztünk a Hóbortos Fazonok Stúdióban, amikor
magasabb szintre hoztuk a vállalkozást, és remélem, hogy
ezt a munkát még folytatni fogjuk. Időközben azonban
legyünk büszkék arra, amit tető alá hoztunk. Olyan
könnyen elveszíthetjük.
Nem tudom eldönteni, hogy Ted csak becsiccsentett a
három martinitól, amelyet felhajtott az ebédnél, vagy csak
Monának akar imponálni, hogy megnyerje őt a számomra,
mert a szép hölgy kétségkívül hallja, amiket Ted mond.
Őszintén remélem, hogy még azelőtt vissza tudok
keveredni az irodába, hogy ebből botrány kerekedne. A
mai nap olyan, mintha időzített bombán üldögélnénk.
Már úgy tűnik, hogy minden baj nélkül megúszom a
dolgot, amíg meg nem látom Alyssa arckifejezését, amikor
elmegyünk mellette, majd Tiffany ábrázatát a recepciónál.
És akkor megpillantom a zavarodottságuk okát.
Jackie ott ül az íróasztalánál. Látom az árnyékát az
elválasztófalon.
És Ted Monát és engem odakísér hozzá.
Ó, cseszd meg!
– Jackie – mondja az apja hangosan, mire a lánya lassan
kikukucskál a válaszfal mögül, és szemügyre vesz minket. –
Örvendek, hogy végül csak felbukkantál. Ő Mona, és ő pedig
Jackie, a lányom.
Meg sem bírok moccanni. A tekintetem Jackie-re
szegeződik, ő viszont úgy tesz, mintha nem is léteznék.
Mosolyt erőltet az arcára, és odabólint Monának.
– Örülök a találkozásnak – mondja Jackie, és érzem, hogy
kissé remeg a hangja.
Nyilvánvaló, hogy a legrosszabbra gondol. A létező
legrosszabbra.
– Hasonlóképpen – válaszolja Mona. – Nem tudtam, hogy
Tednek van egy lánya.
– Szeret úgy tenni, mintha nem léteznék – magyarázza
Jackie a legsimább modorban.
– Most voltunk ebédelni – mondja Ted, és egyáltalán nem
törődik Jackie szúrós megjegyzésével. – Megpróbáltam ezt
a két embert összeboronálni, ha érted, mire gondolok.
A szentségit, Ted! Vasvillaszemekkel nézek Tedre, és még
azzal sem törődöm, hogy Mona látja, mit művelek. Ami azt
illeti, zavarba is jön tőle.
– Ez igazán kedves dolog – feleli Jackie. – Remélem,
tetszik önnek az iroda.
– Nem akarod Monát körbevinni? – kérdezi Ted a lányát.
– Biztos vagyok benne, hogy Mona el lenne ragadtatva tőle.
Jackie arckifejezése szinte abban a pillanatban lefagy, a
mosolyának hűlt helye. – Azt gondolom, hogy Alyssa sokkal
jobb ebben, mint én. Én csak most jöttem ide, és…
– Ostobaság – mondja Ted. – Már éppen elég ideje itt
vagy. Menj, és vidd őt körbe. – Ted rám kacsint. – Remélem,
nem bánod, ha kölcsönveszem a titkárnődet egy kis időre.
– Nagyon is bánom – felelem szigorúan, és már én sem
mosolygok.
De már Ted arcáról is lefagyott a mosoly. – Nem tetszik
neki, hogy előbb kell az apjának engedelmeskednie, mint a
főnökének.
Mostanra már Mona kedvét is sikerült elvenni, és ő sem
akar körbenézni az irodában. Ám Jackie feláll, és idegesen
rámosolyog Monára, rám épp csak egy pillantás vet, és
elmegy mellettem.
A fenébe! Ismerem ezt a pillantást. Azt mondja, hogy ha
neked ez a „dobjunk be mindent egymásért”, meg az „egy
csónakban evezünk”, akkor én ebből kiszállok.
Amikor Jackie és Mona hallótávolságon kívülre érnek,
odafordulok Tedhez. – Cseszd meg! Meg tudnálak ölni!
– Miért? – kérdezi, és megvonja a vállát. – Kit érdekel?
– Megmondtam neked, hogy nem érdeklődöm Mona iránt
– magyarázom neki halkan, mivel észrevettem, hogy Patty
figyel minket. – És most össze akarsz hozni minket. Ez nem
fog sikerülni.
– Csak egy okot mondj, hogy miért nem. Hé, Will. Miért?
Mondd meg végre.
Pattyre nézek, aki összevont szemöldökkel méreget. Van
egy olyan érzésem, hogy tudja, miért.
– De hiszen Mona gyönyörű és okos és szingli – folytatja,
és egy lépést tesz felém. – Te is egyedülálló vagy, igaz?
Felemelem az államat. Nagyobb vagyok, mint ő,
magasabb is, fiatalabb is és erősebb is. A lányára való
tekintettel nem akarom seggbe rúgni, de megteszem, ha
nincs más megoldás.
– Mennem kell dolgozni – mondom, még mielőtt a harag
és düh kihozná belőlem a legrosszabbat. Márpedig a
legjobb úton vagyok felé. Ó, mennyire érzem, hogy az
elvakult düh csaknem szétfeszíti a tagjaimat, és azt akarja,
hogy mindent kipakoljak.
Ám gyorsan sarkon fordulok, és bemegyek az irodámba,
majd bevágom magam mögött az ajtót.
És a munkám mellett immár egy másik feladatom is van:
össze kell foltoznom egy kapcsolatot.
Ha nincs túl késő hozzá.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

JACKIE

Tudom, hogy hiba volt ma bejönnöm dolgozni.

Tisztában voltam vele, hogy azért vacakol a gyomrom
ezen a reggelen, mert a szervezetem így akarja tudatni
velem, hogy ostoba ötlet kikelnem az ágyból.
Nagyon ostoba.
Színét sem akartam látni Willnek.
Még akkor is, ha majd elepedtem, hogy láthassam.
De még nem álltam rá készen. Még nem döntöttem el
semmit.
Azzal töltöttem az egész hétvégét, hogy megbékéljek
magammal, hogy rájöjjek, hogyan is érzek valójában, de
mire felvirradt a hétfő, ott álltam üres kézzel.
Akarom Willt.
De nem akarok mindent elveszíteni – beleértve a
szüleimmel való kapcsolatomat is –, csak hogy ő az enyém
legyen.
Vagy mégis?
A péntek esti vacsora megmutatta, hogy milyen törékeny
a szüleimhez fűződő viszonyom, és hogy még milyen
messze vagyunk attól, hogy egy igazán jól működő családdá
váljunk. Jelenleg ugyanis teljesen működésképtelenek
vagyunk családként, és nem abban az értelemben, ahogy ez
a legtöbb család esetében értendő. Ugyanis most még
semmivel sem vagyunk többek, mint néhány idegen, akik
most igyekeznek megismerni és megkedvelni egymást – az
idő túlnyomó részében. És még az apámra is szükségem
van, aki olykor rideg és felszínes farok, de még vele is jobbá
akarom tenni a kapcsolatomat.
Nem akarok mindent eldobni, hogy elölről kelljen
kezdenem.
És nem akarom, hogy ez történjen Will-lel is.
Tudom, hogy nem az én dolgom eldönteni, mi a legjobb a
számára, és őszintén szólva én is nagyon fel tudom kapni a
vizet, amikor valaki osztani akarja nekem az észt. Ezért
nem akarok véget vetni ennek a dolognak, csak mert azt
hiszem, jobb lesz neki nélkülem, még akkor is, ha ez az
igazság.
De még mindig sokat számít nekem ez a férfi. Apám
valószínűleg még mindig azt hiszi, hogy megint az a
problémahalmaz vagyok, az a szédült, őrült kis vadmacska,
aki középiskolás koromban voltam, és még mindig hibát
hibára halmozok. És amikor Willre gondol, akkor még
lesújtóbb dolgok jutnak az eszébe. Egy negyvenegy éves
férfi csapja a szelet az ő huszonöt éves kislányának.
Szerintem azt hiszi, hogy a kettőnk kapcsolata Will-lel csak
szex és más semmi, hogy mi csak a lepedőt gyűrögetjük…
pedig…
Nos, lehet, hogy először valóban a szexen alapult a
viszonyunk, legalábbis számomra ez volt a szempont, de
Will esetében egészen más a helyzet.
Ettől függetlenül ez a helyzet nem igazán tartható. Minél
inkább beleég a szívembe a gondolat, a tudás, hogy az ő
számára nem létezik senki és semmi fontosabb, mint én,
annál kevésbé akarom, hogy engem válasszon, és minden
mást eldobjon.
Egyszerűen nem érek ennyit, kivált hosszú távon.
Ő engem és Ty-t akarja, mert előhívtuk belőle a
védelmező és gondoskodó énjét. Az ősi „barlanglakó
ösztönöket”. És Ty-ban azt a gyermeket látja, akiről egy
életre le kell mondania. Rólam pedig azt hiszi, hogy én
vagyok a feleségnek való, akit mindig is akart magának az
életben.
Ez az érzés ott van a szíve mélyén. Csak ő még nem tud
róla, mert nem tudatosodott benne.
És amikor rádöbben, amikor ez világosan
megfogalmazódik benne, az elsöprő hatással lesz rá, és kész
lesz feláldozni bármit egy olyan kapcsolat érdekében,
amely a válóságban nem is létezik.
Ezek a gondolatok foglalkoztattak ezen a reggelen.
Aztán persze jött a bűntudat.
Ráadásnak pedig anyám dobta be magát.
Délelőtt tíz óra felé félrehúzott, épp pár perccel azelőtt,
hogy elkezdte volna a lovaglóóráját.
– Mintha kicsivel jobban néznél ki – jegyzi meg, miközben
közelről szemügyre vesz. – Biztosan ki vagy merülve
idegileg.
Bólintok. – Tudod, pokolian bonyolult tud lenni az élet,
amikor az ember az apjának gályázik.
– Nem apádra gondoltam, hanem Willre.
Megvonom a vállamat, és kinyitom a hűtőszekrényt, csak
hogy eltereljem valamivel a figyelmemet. Ty egyik dobozos
almaleve pont kapóra jön. – Biztos vagyok benne, hogy Will
magasról tesz az ilyen családi perpatvarra.
– Pedig nem így van – feleli anyám. – Nagyon is törődik
veled.
Egy villanásnyi mosolyt eresztek meg felé, majd
beleszúrom a szívószálat a boboz tetején lévő lyukba.
Katarzisnak nem túl ütős, szó, ami szó. – Csak azért van,
mert átkozottul jó főnök.
– Jackie – anyám még mindig köti az ebet a karóhoz. –
Pénteken este jól eldiskuráltunk Will-lel, még mielőtt
elment volna. Te és Ty akkor már nem voltatok ott.
Helyben vagyunk. Pompás.
Addig szívom a gyümölcslevet a papírdobozból, míg
behorpad az oldala.
– Nem igazán bocsátkozott részletekbe, de… nézd, édes
szívem. Sokkal jobb életet érdemelsz, mint ami eddig
kijutott neked. A legjobbat, ami csak lehetséges. Nagyon
megdobált az élet, és nekem ez nagyon fáj. Különösen, hogy
az egészet nélkülünk kellett végigcsinálnod. Tisztában
vagyok vele, hogy most, hogy hazajöttél, a kapcsolatunk
nem felhőtlen, és azt is sejtem, hogy egyedül érzed magad.
És hogy Will az egyetlen ember, akire támaszkodhatsz.
Igazán természetes a dolog, ami történt…
Éles pillantást vetek rá, majd az üres italos dobozt
bedobom abba a kukába, amelyben az újrahasznosításra
váró papírhulladékot gyűjtjük. – Mi történt?
– Tudom, hogy együtt vagytok. Hogy ti ketten egy tétel
vagytok. Will megerősítette.
Az orrlyukaim kitágulnak. – Hogy mit tett?
– Őszintén szólva, én hoztam fel a dolgot – teszi hozzá
gyorsan. – Kiszedtem belőle. Mert tudom, hogy így van,
Jackie. Ez annyira nyilvánvaló.
Összeszorítom a számat, halálfélelmem van, és majd
szétvet a düh, amiért Will mindent bevallott.
Anyám tovább folytatja. – Tudod, a ruhák, a cipő, a
nyaklánc és az éjszakai kimaradások. Nem vagyok idióta. És
te sem tehetsz úgy, mint aki nem veszi észre, hogy ez a férfi
hogy néz rád. Jackie, Will szerelmes beléd.
Bólintok. – Tudom – suttogom.
Anyám félrebiccenti a fejét, és az arcvonásaimat
vizsgálgatja. – Te is szerelmes vagy belé?
Nyelni próbálok, de nem megy. Mintha gombóc lenne a
torkomban. – Ez nem számít – felelem alig hallhatóan.
– Mit jelentsen az, hogy „ez nem számít”? Biztos vagyok
benne, hogy Willnek ez nagyon is számít.
– Nem – válaszolom élesen. – Ez nem számíthat neki. Nem
lehet. Én nem…
Igazából nem akarok erről anyámmal beszélni. És senki
mással sem.
– Jackie, szereted őt vagy sem? Ez egy igazán egyszerű
kérdés.
Megrázom a fejem, és könnyek tolulnak a szemembe. – Ez
korántsem ilyen egyszerű. Ez minden kérdések
legnehezebbike. – A könnyek végiggördülnek az arcomon. –
Nem akarom, nem érted? Nem akarom szeretni őt. Még egy
kicsit sem. Istenem, ez annyira nehéz.
– Édesem – suttogja anyám, és magához húz, hogy
megöleljen. – Nem lenne szabad ilyen nehéznek lennie.
Rajtad áll a dolog.
– De nem hiszem, hogy készen állok rá, hogy… odaadjam
magam neki. Hogyan is tehetném, amikor mindig két
másodpercnyire vagyunk attól, hogy széthulljunk? –
Szipogva borulok a vállára, behunyom a szemem. Már el is
felejtettem, hogy milyen jól is esik az anyai ölelés.
– Ha szétesik, hát rakd össze – feleli anyám a hátam
simogatva. – Ez történik, amikor szerelmes az ember, már
emberemlékezet óta. A dolgok széthullnak. És eldurvulnak.
De addig, amíg a szeretett személy nem tűnik el, amikor
elviselhetetlenné válik a helyzet, addig ez nem számít.
– De olyan sok minden van ellenünk. Apu… a vállalat…
Istenem, apu tudja?
– Nem, drágám, nem tudja. De ne hagyd, hogy ez
megállítson. – Kissé elhúzódik tőlem, és megfogja a
vállamat. – Ő mindig az apád marad, bármit is teszel. –
Gyöngéden rám mosolyog. – És mindannyian tudjuk,
mennyi baklövést követtél el.
– És Will?
Nagyot sóhajt. – Will már keményebb dió. Tudja, hogy
milyen problémákkal kell megküzdenie. Tudta, hogy mibe
mászik bele azzal, ha téged szeret.
 – Apu meg akarja ölni?
– Talán.
– Mami!
– Az apád ingerlékeny ember. És ők ketten már nem
állnak olyan közel egymáshoz, mint valaha. Szóval nem
tudom. De azt tudom, hogy Willnek kell meghoznia ma a
döntést, nem neked. Neki kell választania.
Behunyom a szemem. Úgy érzem, mintha a szívem az
utolsókat dobogná.
– De neked is van választásod – teszi hozzá. – Ahogy végül
valamennyiünknek választanunk kell. Választhatod a
félelmet. Vagy választhatod a szerelmet.
– Egyszer már a szerelmet választottam – felelem elfúló
hangon. – Azt hittem, szeretem Jeffet, és őt választottam, és
látod, mi lett belőle.
– Tudom. Tudom, édesem. De ha szerencsés vagy, akkor
ez a választás többször is felmerül az életedben. És minden
egyes alkalommal választanod kell a kettő közül.
Választhatod a félelmet a szerelem helyett, de akkor Will
nem lehet a tied. És tudom, hogy te ezt nem akarod.
Elfordítom a fejem, és hátrébb lépek. – Azt hiszem, most
már indulnom kell dolgozni.
– Biztos vagy benne? – kérdezi. – Ha csak azért akarsz
elmenni, mert kínos kérdéseket teszek fel neked, ne
gondold, hogy elkerülheted őket, amikor ránézel Willre. Az
a férfi őrülten szerelmes beléd, Jackie. És nem olyasvalaki,
akivel játszadozhatsz. Nem fog örökké várni rád.
– Nem játszadozom vele – felelem ingerülten. – Sosem
tennék vele ilyet.
– És ha végül úgy döntesz, hogy a félelmet választod a
szerelem helyett, akkor megérdemli, hogy ezt közöld vele,
mégpedig a lehető leghamarabb.
– És mi van akkor, ha nem tudok választani? – kérdezem,
és felkapom a konyharuhát, hogy megtöröljem könnyes
szememet. – Mi van, ha magam sem tudom, hogyan is
érzek?
– Jackie. Te már nagyon is tudod, mit érzel. Ha nem
szeretnéd őt, akkor ez a választás fel sem merülne. – Az
órára pillant. – Már elkéstem az órámról. Öltözz fel, vidd el
a kocsimat, és menj be dolgozni. Will még mindig a főnököd
– teszi hozzá.
Hogyan is felejthetném el.
Gyorsan felöltözöm, felteszek egy kis sminket, majd tépek
be az irodába anyám terepjárójával, bár közel állok hozzá,
hogy belehányjak a kocsiban maradt Starbuckos
papírpohárba, annyira ideges vagyok. Az az átkozott
jógalégzés egy kalap sóhajtást sem ér.
Szerencsére amikor belépek az épületbe, Tiffany közli
velem, hogy Will elment ebédelni. Aztán megkérdezi: – Jól
vagy? Sápadtnak tűnsz.
– Igen – felelem, és kurtán rámosolygok, miközben
elhaladok mellette. – Már jól vagyok.
– Hé, csak bejöttél? – kiált oda nekem Alyssa, amikor
elmegyek az irodája előtt. – Pedig kivehetted volna az egész
napot.
Megvonom a vállamat, és továbbmegyek. A szívverésem
lelassul, megközelítve a normális tempót, mert tudom, hogy
még nem kell Will szemébe néznem. Miközben leülök az
íróasztalomhoz, és a helyére teszem a dolgaimat –
mellesleg sűrű káromkodások közt, mivel a hétvégi
takarítók most is átrendezték az asztalomat, csak hogy
borsot törjenek az orrom alá –, arról győzködöm magam,
hogy ma még nem kell beszélnem Will-lel. Talán
kihúzhatnám így az egész hetet. Csak munka, és más semmi.
Végignézem az e-mailjeimet, és a pulzusom az egekbe
szökik, amikor látom, hogy Will reggel küldött egyet, de
csak azt tudakolja benne, hogy hol vagyok, és hogy bejövök-
e ma. Mindössze ennyi áll benne, se több, se kevesebb.
De még ez a kis aggódása is boldoggá tesz. Öröm ragyogja
be a szívemet. Szinte érzem a féltést a begépelt sorok
mögött. Magam előtt látom az arckifejezését – az
összeszorított ajkát, az összevont szemöldökét, a gyűrt
homlokát –, miközben ezeket a sorokat leírta. Ez is
bizonyítja, hogy ez a férfi mennyire kötődik hozzám. Még
ez az egysoros üzenet is földöntúli örömöt csempész a
szívembe, mintha csak a nap kelne fel egy hideg, sötét
reggelen.
Hogyan is tudnék élni nélküle? Hogyan is szakíthatnék
vele, hogy aztán továbbra is itt dolgozzam, tudván, mit
jelent nekem.
Hogyan tudnék itt tovább dolgozni, és egy Will nélküli
világban létezni?
És ugyan miért akarnám, hogy így legyen?
És miközben ezen a kérdésen morfondírozom, máris
megváltozik körülöttem az irodában minden. Mint amikor a
felhők takarják el a napot.
Hallom, hogy emberek tartanak felém, hallom a ruhájuk
susogását, a bőrcipőik nyikorgását, és aztán felismerem
apám hangját.
Felállok.
Megpillantom Willt.
A vonzó és jóképű Willt, szürke öltönyben és fényes
fekete nyakkendőben.
Egy gyönyörű, lenyűgöző jelenséggel az oldalán, egy
amolyan Kim Novak-féle nővel.
És apám már mutatja is be nekem ezt a tüneményt, akit,
mint kiderül, Monának hívnak.
Mintha csak apám kifejezetten nekem, és kizárólag nekem
akarna hivalkodni ezzel a nővel.
Ennél már nem is érezhetném magam esetlenebbnek és
félszegebbnek. Mintha csak pellengérre állítottak volna.
Végtelenül csalódottnak és porig alázottnak érzem magam.
Nem feltétlenül Will miatt. Nem hiszem, hogy ő hívta meg
ezt a nőt ebédre, azt a nőt, akiről apám nagyhangúan azt
állította, összeboronálja Will-lel. De legalábbis
megpróbálja.
De még ha így is van, akkor is szembesít azzal, hogy a
dolgok mennyire el vannak cseszve. Ez a nő testesíti meg
mindazt, amilyennek lennem kellene ahhoz, hogy a dolgok
úgy alakuljanak az életemben, ahogy kellene.
Ha én lennék Mona, nem lennének problémáim.
Csakhogy én nem vagyok Mona, de még csak nem is
hasonlítok rá.
Ez a nő tulajdonképpen kedves meg minden, de
miközben kelletlenül végigviszem az irodában, az jár a
fejemben, hogy mennyire más, mint én. És ez az a bestia,
aki apám szerint Willnek való. És nemsokára majd Will is
úgy fogja gondolni, hogy ő a megfelelő asszony a számára.
Mint mindig, most is túlbonyolítom a dolgokat az
életemben.
Tisztában vagyok vele. De nem tudok változtatni rajta.
Olyan vagyok, mint egy autóbaleset, lassított felvételben.
Amikor végeztem az „idegenvezetéssel”, és Mona otthagy,
hogy megbeszéljen apámmal valamit, az asztalom felé
veszem az irányt.
– Mr. McAlister látni akar – közli velem Patty.
– Rendben – felelem nyugodtan, de a lábaim ki akarnak
csúszni alólam. Egy pillanatra nekitámaszkodom a
válaszfalnak.
Patty kinyújtja a karját, a kezemre teszi a kezét, és
mélyen a szemembe néz. – Légy hozzá kedves. Segíteni
akar neked.
Aztán elhúzza a kezét, és folytatja a munkáját, mintha mi
sem történt volna.
Hmmm. Patty talán sokkal agyafúrtabb, mint gondoltam.
Mély levegőt veszek, amennyi csak a tüdőmbe fér, majd
bekopogok Will ajtaján.
– Bújj be! – mondja.
Helyben vagyunk.
Lesz, ami lesz, gondolom, és benyitok, majd belépek a
szobába.
Will az asztalánál ül, és egy puha fedelű könyv hever
mellette, amelynek az a címe, hogy „Hogyan vészeljük át a
nehéz helyzeteket a meditáció segítségével?”
De nem a könyvvel foglalatoskodik. Egyenesen a
szemembe néz. Már várt.
Becsukom magam mögött az ajtót.
– Zárd be – mondja.
– Will – szólok rá, és megrázom a fejem.
A fenébe! Mit művelek?
Nagyot nyel. Bólint. – Rendben. Nézd. Nem tudtam róla,
hogy Mona is velünk fog ebédelni. Apád egy szóval sem
említette nekem. Amikor bementem az étterembe…
Felemelem a kezemet, hogy leállítsam a szabadkozását. –
Minden rendben. Őszintén.
– Már hogyan lenne rendben? – kérdezi összevont
szemöldökkel.
– Mert jól ismerlek. És mert tudom, hogy sosem tennél
velem ilyet.
– Ó – feleli. – Nos, jó. Akkor meg miért vágsz ilyen gyászos
képet, mintha valami rossz hírt hoztál volna nekem?
Összeszorítom a számat, próbálok erőt gyűjteni, és
összeszedni a gondolataimat.
– Mert rossz híreket hoztam.
Az arca elkomorul, a válla megfeszül. – Mit? – kérdezi.
Egy szuszra adom ki magamból a választ. – Azt gondolom,
hogy véget kellene vetnünk a kapcsolatunknak.
Némán bámul rám. Egyenesen rám. Mintha belém
akarna látni.
Látom, ahogy a fájdalom kiül az arcára.
És ezt a fájdalmat én okoztam.
– Jackie – mondja lassan.
– Nem Mona miatt – folytatom. – Nem áll senki és semmi
más a döntésem mögött, csakis én. Tudod… – a fejemhez
kapok, és az ujjammal dörzsölni kezdem a szemöldököm
közt a homlokomat, mintha ez segítene tisztázni a
gondolataimat. – Én ezt nem tudom tovább csinálni.
Egyszerűen képtelen vagyok rá. Sajnálom.
Feláll. – Mit nem vagy képes tovább csinálni?
– Ezt. Ami kettőnk között van.
Elindul felém lassan, nagyon lassan. Valamilyen oknál
fogva most mintha sokkal magasabbnak és nagyobbnak
tűnne. – Miért? Mi baj vele?
Miért tesz fel nekem ilyen nehéz kérdéseket?
– Mert annyira nehéz! – kiáltom. – Ez az egész!
Megtorpan, zavarában összevonja a szemöldökét. – Mégis
pontosan mivel van bajod? Sajnálom, de ezt jobban ki kell
fejtened, mert, a fenébe is, nem vagyok gondolatolvasó.
Nem hagyom, hogy idejöjj, és mindenféle ostobasággal
etess anélkül, hogy magyarázattal szolgálnál a
viselkedésedre. Értetted?
Lám-lám. Az úrhatnám, parancsolgató énje megint kibújt
belőle. Micsoda pompás időzítés!
– Már megpróbáltam elmagyarázni neked a szállodában.
– Megpróbáltad elmondani nekem? Mikor? Amikor azt
mondtam neked, hogy szeretlek, és az égvilágon semmit
nem feleltél rá? Úgy tettél, mintha ez egy kedves gesztus
lett volna a részemről, mintha én folyton balgaságokat
hordanék össze. Nem! Ez nem így van, cseszd meg! Nem
szoktam összevissza beszélni. Azért mondtam, mert ez az
igazság. Szeretlek, Jackie!
A szavai mélyen belém ivódnak. Minden porcikámban
érzem őket, akár az infúzió, úgy áramlanak szét a
vénáimban. Egyszerre keltenek bennem félelmet,
zsibbasztanak el, és keltenek éltre.
Tovább folytatja. – Ahogy azt már megmondtam neked,
harcolni fogok érted, értünk, míg csak azt nem mondod
nekem, hogy álljak le vele.
– Talán most éppen ezt akarom az értésedre adni –
jegyzem meg csendesen.
Csessze meg, magam sem tudom elhinni, hogy ezt
akarom.
– Akkor ezt már előbb is közölhetted volna velem, még ott
a szállodában, ahelyett, hogy az orromnál fogva vezetsz.
Aztán meg elbújsz előlem.
– Nem vezettelek az orrodnál fogva. Csak akkor még nem
tudtam.
– És most biztosan tudod?
– Ne üvölts velem!
– Pedig talán arra van szükséged, hogy üvöltsenek veled –
dobja vissza nekem a labdát. – Talán ez az egyetlen módja
annak, hogy észre térítselek. Hogy végre megértsd,
mennyire komoly ez kettőnk között. Ez nem csupán valami
ócska lemez. Nem csak játék. És nem szállhatsz ki belőle
csak úgy, amikor épp olyanod van. A szívem forog kockán.
Érted? Az én szívem és a te szíved!
– Miért vagy ilyen dühös?
– Hogy miért kaptam fel ennyire a vizet? – kiáltja, és a
dühét a fejem tetejétől a lábam ujjáig mindenütt érzem.
Istenem, mindenki hallja az irodában a vitatkozásunkat! –
Nem látok a pipától, mert mindazok után, amin
keresztülmentünk, te most fel akarod adni. Most, amikor a
kapcsolatunk kezd igazán szorossá válni.
– Will, nem lehetek együtt veled – kiáltom.
– Mi a büdös fenéért nem?
– Mert már elviselhetetlenül nehéz lenne tovább
folytatni. Hát nem látod? Ezt, minket, az állásunkat,
apámat, a vállalkozásotokat, mindent. Túl sok ez nekem.
Nem mehet így tovább. Nem éri meg.
– És ezt ki állítja? – már valósággal hörög. – Ki az, aki ezt
mondja? Te vagy én? Mert hogy nekem mi éri meg az
erőfeszítést, azt én döntöm el.
Megmarkolja a széktámlát, és ránt egyet a széken. Az
arca vörös, mint a rák. – Cseszd meg, Jackie. Ha nem
szeretsz, ha tényleg ez a helyzet, akkor abbahagyom az
üvöltözést, és békén hagylak.
Dühös. Nem is lehetne dühösebb.
Még sosem láttam, hogy így elvesztette volna a fejét.
Ez félelemmel tölt el. Nem úgy, ahogy mindenki
gondolná, nem úgy, ahogy Jeff megfélemlített.
Az tölt el félelemmel, hogy rájöttem arra, milyen sokat
jelentek a számára. És hogy milyen sérülést okozok neki
azzal, hogy túlságosan félek, és azzal, hogy magam is sérült
vagyok.
– Will…
– Mondd… – feleli remegő hangon. – Kérlek.
Nem tudom, mit mondhatnék neki.
Remegő kézzel simítja végig az arcát. – A fenébe is,
kölyök, darabokra töröd a szívemet.
Valóban ezt teszem.
És a sajátomat is ripityára töröm.
Mindkettőnk szíve az én kezemben van, és nem tudom,
mit kezdjek vele, és ezért inkább apró darabokra töröm.
Valahogy könnyebbnek tűnik ezt tennem, ahelyett, hogy
hagynám növekedni. Minél nagyobb lesz a szívünk, annál
nehezebb irányítanunk.
Behunyom a szemem, és lélegezni próbálok. Forog velem
a szoba.
Aztán egyszer csak azt érzem, hogy Will ott áll mellettem,
és megtart a karomnál fogva. Az illata olyan, mint a
cédrusoké és a friss levegőé, és mindazé, amire vágyom az
életben.
– Jackie – mondja halkan, de kihallom a remegést a
hangjából. – Jackie. Tudom, hogy félsz. Hogy meg vagy
ijedve. És azt is tudom, hogy nem akarsz engem. Hogy nem
bízol abban, ami a szívedben van, mert korábban csúnyán
cserbenhagyott. De tudod… – kifújja a levegőt, és közelebb
hajol hozzám –, te vagy az egyetlen, aki képes kiegészíteni
engem. Aki kitölti a szívemet. Aki mellett egésznek érzem
magam. És megértem, hogy te el akarod dobni ezt az
egészet, és hogy millió és egy okod van rá, de én csak egy
érvet tudok felhozni magam mellett: azt, hogy szeretlek.
Felemeli a kezét, és a fülem mögé fésüli a hajamat, majd
két kezébe fogja az arcomat. Kinyitom a szemem, és látom,
hogy reménykedve tekint rám, és akkor egyszeriben
minden, amiről azt hittem, hogy tudom, és minden
eltökéltség, ami ott munkált bennem, hogy válasszak a
félelem és szerelem között… leomlik, és porrá és hamuvá
válik.
És mi ott állunk a romok között.
Behunyom a szememet, és hagyom, hogy átjárjon ez az
érzés.
Hogy belém ivódjon, és eggyé váljon velem.
Ő.
A szíve.
Mi.
Ez, ami kettőnk közt van, tényleg nagyobb, mint bármi a
világon.
És túl nagy ahhoz, hogy a szívem képes legyen felfogni és
megérteni.
Eddig.
Kinyitom a szememet, a könnyek végiggörögnek az
arcomon. Will az arcvonásaimat fürkészi, úgy vizsgál,
ahogyan mindig is tette: mindig is elsiklott a legsötétebb,
legfeketébb pontjaim felett, és mindig is azt kereste
bennem, mélyen legbelül, amiről tudja, hogy megérdemli,
hogy szeresse.
– Álomlány – suttogja. – Mondd, hogy enyém a szíved.
Sosem engedem el egyetlen pillanatra sem, történjék
bármi. Mondd, hogy nekem adod a szívedet, és én ott őrzöm
a szívem mellett.
A fenébe, Will!
És akkor a gátak átszakadnak.
Hullik a könnyem, mint a záporeső.
A szívem egyre csak növekszik és dagad a mellkasomban,
az igazság az, ami feszíti, és egyre nagyobb és nagyobb lesz,
hogy szinte már nem fér el bennem.
– Szeretlek – suttogom.
És amint ezek a szavak elhagyják az ajkamat, körülöttem
egyszeriben minden a helyére zökken. A sötétség és a
félelem, amely eddig betöltötte a szívemet, eltűnik. A csata,
amelyet saját magammal kellett megvívnom, eldőlt. És én
kerültem ki belőle győztesen.
A szerelem győzedelmeskedett.
Ahogy mindig is lennie kellene.
Jól választottam.
Will még mindig engem néz, és a remény még mindig ott
van a szemében. – Szeretsz?
Most, hogy tisztába jöttem ezzel az érzéssel, most, hogy
már meg is tudom nevezni, és már birtoklom is, úgy
fojtogatja a torkomat, akár egy vadállat, amely ki akar törni
belőle.
Belekapaszkodom Will nyakába, a gallérjába, és szorosan
markolom. – Szeretlek, Will. Szeretlek. Szeretlek.
Elmondhatatlanul szeretlek.
Mintha ott a szemem előtt olvadna el a szavaim hallatán.
 Aztán megcsókol, vadul, kétségbeesetten szorítva az
arcomat, és nekilökve az ajtónak.
– Álmodom – suttogja a számba. – Ha így van, ne ébressz
fel. Könyörgöm, ne ébressz fel soha.
– Nem álmodsz – felelem, és mosolyogok. Csaknem
felnevetek az örömtől.
A boldogság hullámokban áraszt el. Nagy és sok hullám
követi egymást, és mindegyik szinte lesöpör a lábamról, és
elmos mindent, amit valaha tudtam. Új életre kelek, és
minden általam ismert igazság átadja bennem a helyét egy
másiknak. És ez nem más, mint hogy szeretem Willt.
– És mit jelent ez? – kérdezi, és ismét magához húz, hogy
az orrunk összeér. – Még mindig szakítani akarsz velem?
A szavai úgy hatnak rám, mintha gyomorszájon rúgtak
volna. – Sosem tenném ezt veled. Ahogyan te sem.
– Biztos vagy benne?
– Igen. – Gyengéden rámosolygok, és megcirógatom
sármos arcát. – Igen, könnyű téged szeretni, ha befogadod,
és felismered magadban a szerelmet. A szerelem
hatalmasabb nálunk. A szerelemnek nem lehet parancsolni.
Nem lehet irányítani. Olyasvalami, amit el kell engedned,
és hagynod kell, hogy szabadon szárnyaljon.
– Ez egész jól hangzik. – A szívemre teszi a kezét. – De
csak addig, míg vissza is talál hozzánk. – Mosolyog, és az
arca most már olyan békés, amilyennek még sosem láttam.
Ó, hogy bánom, hogy nem tudtam pontosan fogalmazni.
– És most mit csinálunk? – kérdezem. – Miután ezek az
édes pillanatok tovaröppennek. És miután kimentünk az
irodából?
– Tudod, én nem akarok tovább bujkálni. Ha te is benne
vagy, akkor mindenkinek meg kell tudnia.
– De az apám…
– Csessze meg, nem érdekel Ted! – feleli. – Sajnálom, de
az után az ocsmány húzása után, amivel ma kiakasztott…
néha azt gondolom, hogy apád nagyobb gyerek, mint te
valaha is voltál. Ahogy öregszik, úgy dobál rád egyre több
és több a sarat…
– Szóval akkor mihez kezdünk?
– Hamarosan megtudod – feleli, majd kiegyenesedik,
megragadja a kezemet, és kivágja az ajtót.
 HUSZADIK FEJEZET

JACKIE

Ahogyan azt megjósoltam, minden fej felénk fordul az

irodában, miközben kiviharzunk Will szobájából, beleértve
Alyssát és Tiffanyt, akik az íróasztalom körül lebzselnek, és
pattogatott kukoricát nassolnak.
Igen. Pattogatott kukoricát tömnek a szájukba a
mikrózható zacskóból.
Még Patty marka is tele van vele, és épp egy szemet dob a
szájába, miközben nézi a felvonulásunkat.
Helytelenítő pillantást vetek rájuk, de nem hiszem, hogy
túl nagy hatást érnék el vele, mert az egyik felem zsibbadt
az iménti felismeréstől, a másik pedig kicseszettül pánikban
van, hogy Will mit akar most művelni.
Egyenesen apám szobájához vezet – Ted Phillips, elnök, ez
áll fényes betűkkel az ajtón, mindkettőnket emlékeztetve
arra, hogy kicsoda is ő a számunkra –, majd bekopog.
– Bújj be! – mondja az apám.
Will megszorítja a kezemet, késlekedés nélkül kinyitja az
ajtót, és belépünk a szobába.
Apám addig fel sem pillant, míg az ajtó be nem vágódik,
és akkor is unott képpel bámul ránk.
– Mi az ábra? – kérdezi, és a szemüvege fölött szemügyre
vesz minket.
– Ted – kezdi Will. – Beszélnem kell veled valamiről.
Apám hátradől a székében, az ajka körül zavart mosoly
játszik, ahogy egyikünkről a másikunkra néz.
A fenébe! Nem tudom, mit várjak ettől a mosolytól!
– Ó, valóban? Megengeditek, hogy hármat találgassak?
Will-lel összenézünk. – Ühüm – hebegi Will.
– Ki vagytok borulva, amiért a srácok az irodában
pattogatott kukoricát csinálnak, annak ellenére, hogy a
büfében érvényben van egy szabály, miszerint „csak semmi
pattogatott kukorica, halféle és főtt tojás”, mert a bűzük
szétterül az egész irodában – sorolja. – Vagy arról akartok
panaszt tenni, hogy Casey arra használja a fénymásolót,
hogy képeket készítsen vele a farkáról. Egy egész halom
képet találtam róla Tiffany asztala alatt.
– Hú! – mondom.
– Vagy arról van szó, hogy dugod a lányomat?
Összerándulok. Soha az életben nem gondoltam volna,
hogy apám száját ilyen szavak fogják valaha elhagyni.
– Ted – mondja Will.
– Figyelj, Will – feleli apám nyomatékosan. – Valószínűleg
azt hiszed, hogy szenilis vagyok, vagy mi. Talán túl sokat
vagyok távol az irodától, és úgy gondolod, nem figyelek
semmire. Pedig nagyon is figyelek. Ugyanis ez az én
kicseszett munkám, igaz-e? És tudod, mi a te átkozott
melód?
– Igazából nem tudom, hogy van-e még egyáltalán
munkám – feleli Will.
 – Nagyon jól látod a helyzetedet, öregfiú – válaszolja
apám. Rám néz, mintha mondani akarna nekem valamit, de
nem szól semmit. – Nos, eltaláltam? A popcorn miatt
vagytok itt, meg a farokmásolás miatt, igaz?
Will kifújja a levegőt az orrán. – Közel jársz hozzá. Ted,
tudom, hogy nem akarsz gondolni rá, még kevésbé hallani
róla, de… ez az igazság… szerelmes vagyok Jackie-be.
Nem tudom megállni, hogy elvigyorodjam, különösen
amikor apám rám néz, hogy megerősítsem az iménti
állítást.
– Igaz ez, Jackie? – kérdezi tőlem, és Willre mutat a
tollával. – Ez a vén kecske beléd habarodott, és ez neked
okés?
Bólintok, és próbálom megtalálni a megfelelő szavakat. –
Tudom, hogy te azt gondolod, ez valami olyasmi, ami
igazából nem is, de tényleg ez az igazság. Mi… szóval mi
nem terveztük ezt, csak egyszerűen…
– Will egy remek fickó, és te nem tudtál tenni ellene
semmit, igaz? – kérdezi apám gúnyosan. Aztán felsóhajt, és
dobolni kezd a tollával az asztalán. – Az igazat megvallva,
megnyugtatónak találom, hogy ebben az irodában valami
valóságos is történik.
– Mióta tudsz rólunk? – firtatja Will.
Megvonja a vállát. – Talán kezdettől fogva. Sokat elárul a
testbeszéd, és ha valaki olyan öreg és dörzsölt róka, mint
amilyen én vagyok, tudja értelmezni a gesztusokat.
– Akkor mi a francért nem mondtad meg nekünk? És
miért csináltad azt a szemétséget ma Monával?
 – Nos, tudnom kellett, Will, hogy mik a valódi szándékaid.
Nem várhatod tőlem, hogy tapsikoljak örömömben, amiért
az én édes kislányomat kúrod, aki mellesleg tizenhat évvel
fiatalabb nálad. És aki még csak kamaszlányka volt, amikor
te már nős voltál.
– Apu, miért csinálsz ebből horrorsztorit? –
figyelmeztetem apámat.
– Azért, mert az is. Átkozottul rémisztő egy történet.
Talán nem kettőtök számára, szerelmes pintyőkéim, de
számomra annál inkább. Jézusom! Itt van például az, hogy
ezt az üzletet a családomnak hoztam össze, és nekik is
akarom megtartani. Nos, Will, nem tudtam kitalálni, hogy
épp csak el akarod felejteni, mit tett veled Sasha, és Jackie-
ben felfedezted az ifjúság kútját, vagy jelent is neked
valamit a lányom. Valami többet, mint csupán
lepedőakrobatikát, úgy értem.
– És? – kérdezi Will.
– Most már világosan látok. Úgy tűnt, hogy ma képes lettél
volna kinyírni engem, Will. A pokolba is, képes lettél volna
pénteken délután megölni. Mindössze ezt akartam tudni,
hogy nem csak kihasználod a lányomat, és egyszerűen csak
hanyatt vágod. És azt is tudnom kellett, hogy Jackie sem
csak prédát lát benned.
– Miért akarnám én kihasználni Willt?
– Mert Will gazdag, ifjú hölgy. Továbbá jóképű és okos is.
És kritikus helyzetben dolgoztok együtt, és vagytok
veszélyesen közel egymáshoz: ugyanis mindketten
magányosak vagytok. És tudom, hogy hogy mennek a
dolgok ilyenkor.
– Szóval… – mondja Will óvatosan. – Akkor részedről
rendben? Mert már azt gondoltam, hogy ripityára tört
csontokkal akarsz visszaküldeni Los Angelesbe.
– Ez is volt a szándékom – feleli apám. – De aztán
meggondoltam magam.
Gondolatokat cserélt, de vajon a szíve még a régi?
– Várj – mondom apámnak lassan. – Te beszéltél a
mamival, igaz?
A szája sarka felfelé görbül. – Meglehet. A lényeg az, hogy
örülök, volt annyi vér a pucátokban, hogy végül nekem is
elmondjátok. És ha tudni akarjátok a véleményemet, most,
hogy már tudom, hogy ez az izé köztetek hiteles és őszinte,
nos, már nem is utálom annyira. Persze továbbra is bizarr
és sajátságos a véleményem szerint, de legalább már nem
piszkálja a csőrömet. Jackie, tudom, hogy jó kezekben vagy.
És ami téged illet, Will… nos, minden részvétem a tiéd.
– Hé, mit hordasz itt össze?! – kiáltok fel.
– De jól is van ez így – folytatja apám. – Ugyanis Will
olykor kibírhatatlanul tökéletes. Jó tudni, hogy lesz valaki,
aki szerez neki néhány nehéz pillanatot. Lehet, hogy az
egész hátralévő életében.
Will nem akar előre inni a medve bőrére, de tudom, hogy
már mosolyog. – Hadd foglaljam össze. Akkor minden
rendben? Nem változik semmi? Mindketten megtarthatjuk
az állásunkat? És te is a barátom maradsz?
– Nos, most egy kissé előreszaladtál – mondja apám. – A
dolgok folyton változnak, Will. Jackie, ha akarod, továbbra
is Will titkárnőjeként dolgozhatsz. Nem látok ebben semmi
problémát, ameddig elvégzitek a munkát. De kérlek… nem
akarom, hogy bárki kényszerítve érezze magát, de nincs
ínyemre, hogy a házamban édelegjetek. Nem akarom, hogy
ez továbbra is így menjen. Ha nekem minden este, még
munka után is Will képét kell bámulnom, akkor lehet, hogy
pontot teszünk a dolog végére. Nem csípem annyira a
pasast.
– Majd kitalálunk valamit – jegyzi meg Will.
– És valamit a siserehadnak is mondani kéne veletek
kapcsolatban – teszi hozzá, és a hüvelyujjával az ajtóra bök.
– Biztos vagyok benne, hogy zsíros fogadásokat kötnek rátok
már hónapok óta.
A fenébe Alyssával!
– Rajta vagyok a témán! – feleli Will különös
elszántsággal.
Kinyitja az ajtót, és kiviharzik az irodából, egyenesen a
nagyterem közepe felé igyekezve, ahol a kempingasztalok
sorakoznak.
Rápillantok apámra, és hálás mosolyt villantok felé, majd
én is kilépek a szobájából, és azon töröm a fejem, hogy Will
vajon mire készül.
Nos, Will a következő pillanatban felmászik az asztalok
tetejére, épp akkor, amikor apám is mellém szegődik.
– Mit művel ez az őrült? – kérdezi apám elhűlve.
– Fogalmam sincs – felelem.
– Idefigyelnétek egy kicsit? – kiáltja Will, hogy mindenki
felé forduljon. Igazából felesleges volt ezt mondania, mert
már eddig is mindenki őt bámulta. Nehéz nem észrevenni
egy száznyolcvan centi magas férfit, amint Armani-
öltönyben az asztal tetején áll az iroda közepén. Még jó,
hogy magas a mennyezet.
– Ez a te műved, Jackie – súgja a fülembe apám. – Egész
normális volt, mielőtt még nem ismert. De te aztán rá
hoztad a frászt.
Ami engem illet, vigyorgok, mint egy vadalma, miközben
Willre szegezem a tekintetemet.
– Tudni akarjátok, hogy miért perdültem fel ide? – teszi
fel a kérdést Will, miközben végignéz a jelenlévőkön.
– Ez egy jelenet akar lenni a Holt költők társaságából?
– Én a Jerry McGuire, avagy a nagy hátraarc című opusra
tippelek.
– Azért álltam fel ide – folytatja Will –, mert mondani
szeretnék nektek valamit. Valamennyien tudjátok, hogy az
utóbbi pár évben eléggé rosszul mentek a dolgaim. A
feleségem elhagyott, várandós lett egy másik férfitól. És
még hosszú ideig mellette kellett dolgoznom, míg ki nem
mondták a válást. Képzelhetitek, hogy nem volt könnyű
nekem. Maga volt a pokol, igazából. Mindkettőnk számára,
ami azt illeti. És végül aztán feljöttem ide északra.
– Gondolod, hogy Sasha is megtudja, mi történik itt? –
kérdezem apámat.
– Valószínűleg – feleli. Aztán kaján vigyor jelenik meg az
arcán. Úgy tűnik, túlságosan is élvezi a helyzetet.
– Ide vezetett az utam, a szakadatlan esőzések földjére,
ahol folyton felhős az ég, és ahol az ingatlanárak a
csillagokban járnak, és ahol minden csaj feszes
sztreccsgöncökben jár be dolgozni, mintha csak jógaórára
menne. És ahol ti befogadtatok engem, és a kebletekre
öleltetek. Kezdettől fogva. Elhoztátok a napfényt az
életembe, ami annyira hiányzott nekem Los Angeles után.
Helyeslő hangok törnek fel onnan, ahol Alyssa, Tiffany és
Patty ácsorog egymás mellett.
– És a kedvességeteknek meg a kanadai
vendégszeretetnek, és a jó régi passzív
agresszivitásotoknak köszönhetően kezdtem ismét otthon
érezni magam – Tart némi szünetet, és a kezével
körbemutat a jelenlévőkön. – És aztán találkoztam a
titkárnőmmel. Aki itt mindenkit egy csapásra meghódított.
Az egybegyűltek ismét helyeselnek.
– Bocsássatok meg nekem, srácok, de nézzetek csak rá.
Vessetek egy pillantást a kedves és gyönyörű Jackie
Phillipsre, amint ott áll az apja mellett, aki jó ember, és
keményen gályázik azért, hogy nekünk jobb legyen. Ők
ketten a legfontosabbak az életemben ezen a kerek világon,
és én nem csupán abban a kivételezett helyzetben vagyok,
hogy Jackie a titkárnőm, de Tedet is a barátomnak és az
üzlettársamnak tudhatom – itt tart egy kis hatásszünetet –,
különösen most nagy öröm ez számomra, hogy Ted rájött,
ágyba vittem a lányát.
A kollégák egy emberként hördülnek fel.
A tenyerembe rejtem az arcomat.
Biztos vagyok benne, hogy apámnak fülig ér a szája.
– Igen, ez a helyzet. Akár gondoltatok erre, akár nem, egy
ideje már munka után is játszom a szigorú főnököt Jackie-
nek. Ha értitek, mire gondolok. És most mindent a
nyilvánosság elé tárok. Csak a száraz tényeket persze… ne
reménykedjetek abban, hogy zaftos részleteket is
megosztok veletek a kavarásunkról. Mindegy. Szóval, nincs
több titkolózás. – Odaint nekem. – Jackie, ugorj fel te is ide!
– Talán inkább nem – motyogom az orrom alatt.
Apámra pillantok, aki a szemét forgatja. – Tisztára meg
vagytok zakkanva.
– Jack-ie! Jack-ie! Jack-ie! – kiáltja Alyssa és Tiffany
kórusban, és az öklükkel verni kezdik az asztal lapját, hogy
a laptopok és a tollak felugrálnak a levegőbe.
– Kitekerem a nyakatokat – kiáltom oda nekik, miközben
szégyenkezve-pironkodva odabotorkálok az iroda
közepére, és megállok a kempingasztalok előtt.
Will kinyújtja felém a kezét, és azt kérdezi tőlem. – Egy
csónakban evezünk?
Ó ez a pasi, ez a pasi, ez a pasi! Mekkora egy…
Micsoda ostoba kérdés!
– Veled vagyok tűzön-vízen át! – felelem, és félszegen
rávigyorgok, majd a kezemet a kezébe teszem.
Felhúz az asztalra, óvatosan persze, hogy ne verjük le a
laptopokat és a monitorokat, majd hosszan megcsókol ott,
mindenki előtt. A csókja belém fojtja a szuszt, és elröpít
minket, épp csak egy pillanatra, egy olyan helyre, ahol nem
vagyunk kitéve a kollégák kíváncsi tekintetének.
Amikor Alyssa és Tiffany a hangulatteremtő osztagommá
válik, és elkezdenek kiabálni és fütyülni, a többiek ütemes
tapsba kezdenek aláfestésnek. Még ha nem is érzik
elkötelezve magukat az ügy iránt, legalább kikapcsolódnak
az unalmas és komor robotolásból.
– Drágám, olyan voltál, mint egy igazi yar! Egy igazi
szuper vitorlás – mondom neki, amikor szétválunk, és a
mellkasára teszem a kezem, és mélyen a szemébe nézek.
– Nem ez a megfelelő szó ide – ellenkezik, és most még
sokkal magabiztosabbnak tűnik, mint valaha.
– Nos, úgy gondolom, hogy ez maga volt… a varázslat.
– Ty szerint nem létezik varázslat.
Ty. Igen, a fiam el lesz ragadtatva ettől az egésztől. A
szívem csordultig telik örömmel és boldogsággal. Lesz a
fiam életében végre egy férfi, aki szereti, és akit szerethet.
– Ty mondhat ugyan ilyet, de ez nem igaz – mondom, és
megragadom az inge nyakát. – Te vagy a varázslat maga,
Will McAlister. Az én Mesebeli Hercegem és Jótevő
Tündérem egy személyben.
– Csak egy férfi vagyok, aki tudja, mit akar – válaszolja, és
két kezébe fogja az arcomat. – És te pedig az én
Álomcsajszim vagy.
Megint megcsókol, és ha az én drága kollégáim
éljeneznek is körülöttünk, én nem hallom.
Csak a szívdobogásomra figyelek.
Will ajkára.
És arra, ami az ereimben kering: hogy a háborúnak vége.
 UTÓSZÓ

Egy évvel később

JACKIE

– Anyu! – mondja Ty, miközben bejön a konyhába. – Will a

Batman-ruháját fogja viselni az esküvőn?
Lezárom a mosógép ajtaját, és lenyomom a gombot, hogy
elindítsam a mosást. A gép olyan halkan jár, hogy úgy
érzem magam, mintha a Maytag vállalat egyik hirdetéséből
léptem volna ki, vagy ilyesmi. Ebben a lakásban minden
olyan gyönyörű és drága, mint azokban a luxus
apartmanokban, amelyeket a drága lakberendezési
magazinokban látni. Nem tudok betelni vele.
– Nem, drágám – felelem, és felé fordulok. – A
szmokingját fogja felvenni.
– Batman is többnyire szmokingban szokott lenni. Például
A sötét lovagban.
Felvonom a szemöldökömet. – Ki engedte meg neked,
hogy megnézd azt a filmet?
– Will – válaszolja. – Mert ő Batman.
A szememet forgatom. – Nem lett volna szabad
megengednie. Ismered a szabályokat, igaz?
– Will mindig megszegi a szabályokat.
 Felsóhajtok. Igen, ő már csak ilyen.
Figyelem, ahogy Ty kifut a teraszra, hogy játsszon a
kutyákkal. Már sokkal magasabb a korlát, mint korábban
volt, hogy Ty ne tudjon átmászni rajta.
Az utóbbi időben történt pár változás Will lakásában.
A legfontosabb az, hogy ez most már a mi otthonunk is.
Öt hónappal azután, hogy Will-lel az egész iroda előtt
felvállaltuk a kapcsolatunkat, ha úgy tetszik, „hivatalossá
tettük”, a fiammal beköltöztünk Will pazar lakásába.
Először kerestem magamnak egy alagsori kéglit valahol a
városban, de még a Hóbortos Fazonok Stúdiótól kapott
fizetésem (akár hiszik, akár nem, még mindig Will
titkárnője vagyok, de ebben nem merül ki a
tevékenységem) és a Warner Brothers által kifizetett jogdíj
(erről még később beszélek) együttesen sem volt elég a
megélhetésünk fedezésére Ty-jal.
Természetesen a szüleim segíteni szerettek volna, de én a
saját lábamra akartam állni. Nem is én lettem volna, ha
elfogadom a támogatásukat.
Makacs vagyok, akár egy hibbant ribanc.
Aztán Will megkért, hogy költözzem hozzá.
Tudta, hogy előbb-utóbb sort kerít majd rá, de ő előbb
kivárta, hogy el tudjam fogadni az ajánlatát. Nem tudom,
hogy hogyan találta el a megfelelő pillanatot, de sikerrel
járt.
És most már én is helyesnek tartom, hogy itt élünk.
És aztán egy hónap múlva megkérte a kezemet.
Karácsony reggelén térdre ereszkedett a szüleim
házában, ahol mindenki ott volt, aki számít, és felpattintotta
annak a bizonyos kék Tiffany-dobozkának a fedelét,
amelyben a világ legcsodálatosabb gyűrűje lapult. A
gyűrűbe belülre az volt bevésve, hogy „vállvetve
egymásért”.
És mi a való életben is így élünk.
Az esküvő a jövő hónapban lesz, ami azt jelenti, hogy
tiszta ideg vagyok. Will, szokásához híven, ehhez a
kérdéshez is nagyon lazán áll hozzá. Korábban már volt
házas, tudja, hogy ez mivel jár az előkészületeket tekintve,
és különben is, ő a vőlegény, így neki nincs sok dolga,
csupán jól kell mutatnia a ceremónián. Márpedig tuti, hogy
nagyon csábos lesz a szmokingjában.
És hogy számomra mit jelent, hogy összeházasodunk?
Valóra válnak a legszebb álmaim, mintha egy
tündérmesébe csöppennék bele. És ennek a
tündérmesének a szerzője és a főszereplője Will, és nekem
meg sem fordult a fejemben, hogy az ő története rólam is
szólhat. Amikor még kamasz voltam, a Mesebeli Herceget
légvárnak tartottam. Amikor pedig Jeff-fel éltem együtt,
megtapasztaltam az élet kemény és sötét oldalát, és semmi
remény nem volt arra, hogy a mi házasságunk valaha révbe
ér, hogy boldogok leszünk egymással. Semmi sem állt
messzebb a mi életünktől, mint a közmondásos „happy end”.
Úgy gondoltam, hogy az élet egy egyenes vonalú út, és ha
kiválasztottad a magad ösvényét, akkor arról már nem
térhetsz le, mert nincs semmiféle kerülő, és vissza sem
fordulhatsz.
 De ez nem így van. Akkor válthatsz irányt, amikor akarsz.
Mehetsz előre, mehetsz hátra, és maradhatsz ott is, ahol
épp vagy. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz, mert te ülsz
a vezetőülésben, és te irányítod ezt az utazást. És igen,
lehetőséged van a növekedésre, a fejlődésre is.
Borzalmas dolgok történtek velem. Hét hosszú éven át
tartott a bántalmazás, és nem csupán a fizikai, de érzelmi
erőszak áldozata is lettem. És ez utóbbi az, ami igazán
megvisel, ami a bőröd alá is bekúszik, és beleivódik a
csontjaidba is. Azt akarja elhitetni veled, hogy nem érsz
semmit, és hogy örök időkig azt az életet kell élned, amelyet
választottál magadnak.
Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Mindenki
kiszállhat. Hosszú ideig tartott, amíg rájöttem erre, de
nagyon örültem, amikor végre megtörtént. És örülök, hogy
amikor végre felnyílt a szemem, megragadtam a
lehetőséget. És így nem csak Willre találhattam rá, de saját
magamra is. Irányt váltottam. És végre azzá az emberré
válhattam, aki mindig lenni akartam, csak eddig nem volt
bátorságom ahhoz, hogy megpróbáljam.
Természetesen nem csupán magamnak köszönhetem,
hogy mellém szegődött a szerencse. Will küldte el a félig
kész kéziratot a Warner Brothersnek. Persze bátoríthatott
volna, hogy ezt én magam tegyem meg, de ki tudja, hogy
akkor révbe értem volna-e vele. Ez egy másik olyan dolog,
amelyről nem is sejtettem, hogy közöm lehet hozzá, és hogy
megérdemlem.
Ám Michelle Thompson a Warner Brothersnél
beleszeretett a forgatókönyvembe. Vagy legalábbis az
ötletbe. Csinos összeget fizettek nekem a jogdíjért. Jelenleg
más írók dolgoznak rajta, és igyekeznek kihozni belőle a
legjobbat. Persze még rengeteget kell tanulnom a
szakmáról, és nincs rá biztosíték, hogy a belőle készített
film majd kasszasiker lesz.
Ez azonban nem számít. Végre úgy érzem, hogy az életem
egyenesbe jött.
És ez még nem minden.
A legutóbbi fejlemény olyasmi, amely nagyon közel áll a
szívemhez. Közelebb már nem is lehetne hozzá.
Tulajdonképpen meglepetésként ért. Inkább a sokk a
megfelelő szó rá.
Mert ahol a szükség, ott a segítség.
 Will

– Hé, Álomcsajszi! – mondom Jackie-nek, miközben

belépek a lakásba. – Hé, srácok!
Különös, hogy valami, ami ennyire egyszerű, a nap
fénypontja lehet. Amikor elfordítom a kulcsot a zárban, és
belépek a lakásba, az számomra olyan, mintha
újjászületnék.
Nemcsak Guriga és Jeanne d’Akszli üdvözölnek
farkcsóválva, de Ty is odarohan hozzám, és a nyakamba
ugrik. És persze, mint mindig, ott áll mögöttük Jackie is.
Jackie egy pohár bort tölt magának, nekem pedig egy
adag ódivatú koktélt kever. És a világ legpikánsabb,
legcsintalanabb mosolyával kápráztat el.
Jackie még mindig a Hóbortos Fazonok Stúdióban
dolgozik a titkárnőmként, amikor nem a forgatókönyvein
dolgozik. Ám most már hetente csak pár napot jár be az
irodába, és akkor is csak délelőttönként. És hogy én mit
szólok ehhez? Igazából nincs szükségem segítségre,
ráadásul így Jackie több időt tölthet Ty-jal, és elhozhatja őt
az iskolából. Ty még mindig ugyanabba az iskolába jár,
ahova az anyja akkor íratta be, amikor Vancouverbe
költöztek, és amely a szülei házához van közel. Szerettük
volna átvinni egy másik iskolába, a lakásunk
szomszédságába, de Ty nem akart változtatni, és így
legalább gyakrabban láthatja a nagyszüleit.
Ez nekünk nagyos is kapóra jön, amikor olykor este vagy
hétvégére el akarom vinni Jackie-t szórakozni. Nem számít,
hogy már együtt élünk, és hogy a jövő hónapban lesz az
esküvőnk, tudom, hogy tennem kell azért, hogy a
szerelmünket életben tartsam. Olyan sok időt töltök Jackie-
vel kettesben, amennyit csak tudok, mert azt akarom, hogy
mindketten megkapjuk egymástól, amire vágyunk.
Szeretjük Ty-t, és én ezt azzal is bizonyítom, hogy
hamarosan hivatalosan is örökbe fogadom, de Jackie-vel
van egy külön világunk, ahol csak mi ketten vagyunk, és
amelynek a határai szentek, és én mindent megteszek, hogy
ez így is maradjon.
Megcsókolom Ty-t az arcán, és egy „uff” kiáltás
kíséretében leteszem a földre. A srác minden nappal egyre
nehezebb lesz.
Aztán berohan a nappaliba, elterpeszkedik a kanapén, és
tovább nézi a tévét, akármit is adjanak a Netflix csatornán.
Bátorítottam, hogy rajzoljon, de ahogyan manapság a
legtöbb gyereket mifelénk, őt is sokkal inkább érdekli a
hoki. Azért még reménykedem abban, hogy egy szép napon
Oscar-díjas animátor lesz belőle.
– Hogy ment ma a munka? – kérdezi Jackie, és átnyújtja
az italomat.
– Ahogy mindig. A munka az munka – mondom neki,
könnyű csókot lehelek az ajkára, és gyönyörködöm benne.
Mosolygok. – Azt hiszem, Pattynek udvarlója van, mivel az
utóbbi időben titokzatos telefonbeszélgetéseket folytat.
 – Tudom, Tiffany említette nekem – felelem. – Ez már
nyílt titok. – Különös kifejezés jelenik meg az arcán, és az
ajkát csücsöríti hamiskásan.
– Mi van? – kérdezem. – Csak nem azt akarod mondani,
hogy neked is titkos szeretőd van?
– Szó sincs róla – mondja szelíden, majd Ty-ra és ismét
rám néz. – De titkom nekem is van.
Félrebillentem a fejemet, úgy fürkészem a vonásait. – És
el is mondod nekem?
Bólint. – Persze. Csak nem fogod elhinni.
– Rendben. Fogj bele…
Némi tétovázás után megragadja a kezemet, és a
hálószobába vezet. – Jobb lenne, ha leülnél – mondja, és
félig behajtja az ajtót.
– Nos, mi ez, rossz hír vagy valami szexis dolog?
– Egyik sem.
Most már teljesen tanácstalan vagyok. És egy kissé ideges
is. Leteszem az italomat az éjjeliszekrényre, leülök az ágy
szélére, és az ölembe ejtem a kezem. Aztán
várakozásteljesen ránézek. – Rendben, kölyök. Mondjad,
nem kímélj.
Széles mosoly ül ki az arcára, és mély levegőt vesz.
Csaknem reszket, de legalább nincsenek rossz hírei
számomra.
Legalábbis merem remélni.
– Will… – fog bele lassan a közlendőjébe. – Elmentem az
orvoshoz ma reggel, mert az utóbbi három napon nem
éreztem jól magam, és nem tudtam mire vélni a dolgot.
Kissé ismerős volt számomra az érzés, de… és most jön a
java… de kérlek, ne pörögj be… nos… állapotos vagyok.
Ó, nem! Ó, Istenem! Ó, csessze meg!
Itt halok meg, ebben a pillanatban!
– És a kicsi a tiéd – teszi hozzá gyorsan, majd a kezét a
vállamra teszi, hogy meglepetésemben nehogy előreessem.
A szívem alig ver, bár nagyon megkönnyebbültem. – Száz
százalék, hogy a tied. Csináltam néhány terhességi tesztet,
és mind pozitív lett. De nem tudtam elhinni, ezért
elmentem az orvoshoz, aki kétszer is megvizsgált. Mondtam
neki, hogy te elköttetted az ondóvezetéket, ő azonban azt
állítja…
– Ennek az esélye egy az ezerhez – jegyzem meg a
gondolataimba merülve, mert képtelen vagyok felfogni a
hallottakat.
– Igen. Valami ilyesmi. És tudom, hogy tutira megbízol
bennem, mert tudod, hogy hűséges vagyok hozzád, de
ebben a helyzetben megértem, ha apasági tesztet akarsz
csinálni. Állok elébe.
Intek, hogy erre semmi szükség. Egyáltalán nem. Tejesen
megbízom Jackie-ben.
Épp csak…
Lassan ledőlök az ágyra, az oldalamra, és az arcomat a
hűvös paplanba nyomom.
Ez nem lehet igaz.
Lehetetlen.
Az élet nem lehet ilyen jó hozzád.
Vagy mégis, miután alaposan kibabrált veled.
 – Boldog vagy? – kérdezi Jackie csendesen.
– Hogy boldog vagyok-e? Jackie. Sokkot kaptam. Én…
hogyan lehetséges ez?
– Nos, szinte állandóan kamatyoltunk, és nem
védekeztünk, és a vasectomia nyilván nem nyújt száz
százalékos biztonságot. Így lehetséges.
– Ó, Istenem! – mondom halkan, mert csak most fogom fel
igazán. Felülök. – Jézusom! Jackie, boldog vagy?
Sugárzó szemmel néz rám, valósággal ragyog az arca. –
Természetesen. Nyilvánvaló, hogy nem terveztük, Will… de
ez a kisbaba a mienk. Mióta megtudtam, mi történt, úgy
érzem, még sosem vágytam semmire ilyen erősen. Nem is
mertem gondolni rá, de most, hogy mégis így esett… valóra
vált az álmom.
Megrázom a fejem. Úgy érzem, szétfeszít a boldogság.
Leírhatatlan örömöt érzek, és hatalmas a megrázkódtatás
és az áhítat is, és ez most mind együtt kavarog bennem.
– Apa leszek…
– Már az vagy, hiszen immár te vagy Ty apja. De
hamarosan lesz neki egy öcsikéje is.
– Szentséges ég! – mondom, és némán bámulom az én
asszonykámat, az én gyönyörű Álomcsajszimat, aki a
gyermekemet hordja a szíve alatt. Képtelen vagyok
megszólalni.
A szívemet betölti a szerelem.
A szerelem és a hála, rengeteg hála.
– Ó, gyere ide! – mondom neki, és megragadom a kezét,
és magamhoz húzom. Megsimogatom a haját, megcsókolom
az állát, az ajkát. – Te… Jackie. Én és te. És Ty. És most már
ez a bébi is. Nem is vágyhatnék ennél többre.
– Egyek vagyunk. Összetartozunk.
Szélesen rámosolygok, egy könnycsepp gördül le az
arcomon, és a szívem csordultig van boldogsággal.
– Egy csónakban evezünk.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Több mindent meg szerettem volna mutatni ebben a

könyvemben. Először is mindig szerettem volna írni egy
talpig úriember regényhősről, akinek kiváló a modora, és
aki rendkívül elegáns és ellenállhatatlanul vonzó. Aki
tűzön-vízen át küzd azért, hogy elérje, amit akar, és aki
páratlan örömökben részesíti a nőket a hálószobában.
A férjem, Scott határozottan megfelel ezeknek a
kívánalmaknak. Benne egy öreg lélek lobog, és Will alakját
nagyon nagy mértékben róla formáltam (remélem, nem
olvassa el a könyvemet, mert őrült káromkodásba kezdene,
és leüvöltené a fejem).
Emellett Jon Hammet is beleszőttem a figurába. Nos,
legalábbis az ő karaktere adta meg a kezdő lökést. Épp
Kauaiba repültem, hogy befejezzem a legutóbbi
könyvemet, amikor a férjem elkezdett nézni egy filmet.
Nem tudok nem odafigyelni egy filmre, ha azt mellettem
vetítik. Még az sem számít, ha nem hallom a szereplők
beszédét, akkor is nézem (és szerintem az igazán jó
filmeknek nincs is szükségük hangra ahhoz, hogy meg
lehessen érteni őket). Nos, a film nem tartozott a legjobb
alkotások közé (a visszafelé úton hanggal is megnéztem), de
ismét beleszerettem Jon Hamm karakterébe. Ez a mozi egy
ostobácska akciófilm-komédia volt, amelyben Hamm egy
kémet alakított, és úgy gondoltam, hogy én ezt a figurát
jobban is meg tudnám formálni a könyvem lapjain, ezért
elhatároztam, hogy írok egy regényt, amelynek a
főszereplőjét Hammről mintázom meg.
És aztán persze itt van a másik főszereplő, Jackie is. Az ő
alakját egy kicsapongó és kissé züllött lányról formáztam,
akit még a középiskolában ismertem meg. Azt gondoltam,
hogy remek Hamupipőke-történet kerekednék belőle, ha
összehoznám az ő karakterét az idősebb, úriemberfazon
Will-lel.
Emellett elhatároztam, hogy a Túl közel hozzád című
regényem cselekményét a kanadai Vancouverbe helyezem.
A könyveim a világ minden táján játszódnak, de még egy
olyant sem írtam, amely az olvasóimat az én gyönyörű
városomba kalauzolta volna el, abba a városba, ahol
megszülettem és felnőttem. Nagy örömömre szolgált, hogy
szerepeltethettem Vancouvert egy szerelmes regény
helyszíneként.
Eleget beszéltem immár az inspirációimról. Köszönetet
szeretnék mondani néhány embernek, főként könyvem első
olvasóinak, Nina Deckernek, Mary Ruth Balonynak és
Pavlina Michou-nak a bátorításukért és a javaslataikért.
Nagyon hálás vagyok Sandra Corteznek, amiért rávett, hogy
fejezzem be ezt a könyvet. Köszönet illesse az összes
antihőst, akik rendkívül lelkes és elkötelezett munkát
végeztek, hogy ez az utolsó pillanatban leadott könyv
időben megjelenhessen. Hang Le csodálatos borítót
tervezett a könyvemnek, amiért igen hálás vagyok. Laura
Helsethnek, a szerkesztőmnek köszönöm a munkáját, és azt
is, hogy mindig megnevettetett. Köszönet Nina Boccinak, a
terjesztési osztály vezetőjének, amiért a könyv a
nagyközönség elé kerülhetett, és minden íróbarátomnak és
olvasómnak, akik lehetővé teszik, hogy az álmaim valóra
váljanak.
Ráadásnak az alábbiakban megadom Will egyik kedvenc
koktéljainak a receptjét!
 KOKTÉLRECEPT

WILL „MINDENT BELE”

CAESAR-KOKTÉLJA

(1 uncia = kb. 28 g vagy kb. 3 cl)

2 uncia prémium minőségű pepper (paprikás)

vodka (a citromos ízesítésű „lemon vodka” is
megfelel)
4-6 uncia Mott’s Clamato márkájú sűrített
paradicsom, fűszerekkel és kagylólevessel ízesítve
1 koccintásnyi Frank’s Red Hot szósz (csípős
paprikamártás cayenne borsból)
1 teáskanál Worchestershire-szósz
1 teáskanál HP szósz (Heinz-féle barnamártás)
egy facsarásnyi zöldcitromlé
só és bors ízlés szerint
egy szál savanyított spárga és zellerszár
díszítésnek (ha nagyon bátrak vagyunk, még
bacont is adhatunk hozzá)

Mielőtt a koktélt pohárba öntenénk, ne feledjük a

benedvesített pohár száját zelleres ízesítésű sóban
megmártani.