Alfred Bester - Szívélyes Fahrenheit

ALFRED BESTER (1913-1987)

(The Magazine of Fantasy and Science Fiction, augusztus)

Alfred Bester az itt következő kitűnő novelláját két jelentős regénye, a The Demolished Man, 1953 (Az
arcnélküli ember) és a Tiger, Tiger, 1957 (Tigris, tigris) közé ékelte. 1954-ben jelent meg ugyancsak a The
Magazine of Fantasy and Science Fictionben a nagyszerű 5 271 009 - más címen The Starcomber (A
csillagfésülő) - is; kevésen múlt, hogy ez utóbbi kimaradt jelen gyűjteményünkből. Sűrű titokzatosság és
bűntények egész sorozata szövi át a szerző ekkoriban keletkezett műveit, nemcsak a regényeket, mint pl. a The
Demolished Mant, hanem az olyan rövidebb írásokat is, mint a Time Is the Traitor (Gyilkos idő) (1.
sorozatunk 13. kötetét) és a Star Light, Star Bright, 1953 (Könnyű csillag, fényes csillag) című műveit. Számos
science fiction író, köztük nagyra becsült társszerkesztőm is ügyesen ötvözte a detektívregényt a tudományos
fantasztikummal, ám Bester az itt közölt és fent említett írásai a műfajban mind ez idáig felülmúlhatatlanul
ábrázolják egy bűnöző belső világát.
- MHG

Gyakran beszélek "kísérleti stílusról" mint az 1960-as évek "újhullámának" egyik jellegzetességéről, de
ilyenkor mindig azt remélem, hogy senki nem kérdezi meg, mit is értek ezalatt. A bökkenő csak az, hogy saját
stílusom olyannyira egyszerű és lényegre törő, és annyira képtelen vagyok változtatni ezen, hogy nem is igen
érthetek a kísérleti stílushoz, jóllehet beszélek róla.
Nos, Alfie Bester ellenben könnyűszerrel kísérletezik, aminek eredménye egy újabb erőteljes írás. A
következő történet olvasásakor próbálják csak a szereplő személyeket követni - és máris tudni fogják, mit értek
kísérleti stíluson vagy legalábbis egy fajtáján.
- IA

Azt nem tudják, melyikünk vagyok mostanában, de egyvalamit biztosan tudnak. Egyetlen tulajdonod lehet
csupán: saját magad. Meg kell teremtened magadnak az életedet, saját életedet kell élned és saját halálodat
halnod… különben másvalakiét halod.
A Paragon-III rizsföldjei több száz mérföldre terjednek, kék-barna mozaik az égőnarancs mennybolt alatt.
Este felhők gyűrűnek, akár a füst, a rizs zizeg és susog.
Azon az estén, amikor elmenekültünk a Paragon-III-ról, fegyveres férfiak meneteltek hosszú sorban a
rizsföldön át. Csendesek voltak, és elszántak; megannyi szobor sziluettje a füstös égderengésében.
Mindegyikük fegyvert hordott. Mindegyiken derékra csatolt walkie-talkie, a fülhallgató gombja a fülükben, a
mikrofon gállérjukra tűzve; a csuklójukra szíjazott monitor úgy foszforeszkált, mint egy zöld szemű óra. A
sok monitor csak a rizsföldet átszelő sok kis csapást mutatta. A jelzőkészülék néma volt; csupán a lépések
toccsanása és cuppogása hallatszott. Az emberek keveset beszéltek, inkább csak belemorrantak valamit a
mikrofonba.
- Itt semmi.
- Hol az az itt?
- Jenson-mező.
- Nagyon kisodródtál nyugatnak.
- Ti ott! Zárkózzatok fel!
- Átfésülte már valaki a Grimson-mezőt?
- Aha. Semmi.
- Nem jöhetett idáig.
- Úgy is hozhatták.
- Gondolod, hogy még él?
- Miért halt volna meg?
Az utolsó szavak visszhangja sokáig hullámzott a füstös napnyugta felé menetelő nyomozók sorában. Az
emberlánc meg-megvonaglott, mint a vergődő kígyó, ám feltartóztathatatlanul tekeredett tovább. Száz ember,
mind ötvenlábnyira egymástól. Ötezer láb hosszú vészjósló nyomkeresés. Mérföldnyi dühös eltökéltség,
kelettől nyugatig, a hőség birodalmában. Leszállt az este. Fölkattintották keresőlámpáikat. A tekeredő
kígyóból kanyargó gyémánt nyakék formálódott.
- Minden tiszta. Semmi.
- Itt semmi.
- Semmi.
 - És az Allen-mező?
- Ellenőrzés alatt.
- Lehet, hogy elmentünk mellette?
- Nem kizárt.
- Visszamegyünk és újra átfésüljük.
- Eltart egész éjjel.
- Az Allen-tábla tiszta!
- A fenébe is! Meg kell találnunk!
- Megtaláljuk.
- Itt van! Hetes szektor. Kapcsolj át!
A lánc megszakadt. A gyémántok megfagytak a hőségben. Csend lett. Mindenki a csuklóján lévő
foszforeszkáló monitorra meredt, és átkapcsolt a hetes szektorra. Ugyanarra állt be mind. Az összes monitor
egy kis meztelen, ázott alakot mutatott, a rizstábla sáros vizében feküdt. Mellette bronztáblán felirat:
VANDALEUR. A nyomozólánc a Vandaleur-mező felé tartott. A nyakék csillagfürtté alakult. Mintegy százan
gyűltek a kicsi meztelen test köré, halott leánygyermek a rizstáblában. Szája kiszáradt. Torkán ujjak nyoma,
ártatlan arcán zúzódások. Testét darabokra szaggatták. Bőrén a megalvadt vér csomós volt, és kemény.
- Legalább három-négy órája halott már.
- Cserepes a szája.
- Nem fulladás okozta a halálát. Agyonverték.
A forró, sötét éjben az emberek halkan káromkodtak. Felszedték a testet. Egyikük megállította a menetet,
és a gyerek körmére mutatott. Küzdelem nyomai látszottak rajta. Körme alatt húsdarabkák voltak, és
sötétpiros vércseppek.
- Ennek a vérnek is meg kellett volna már alvadnia.
- Különös.
- Nem annyira. Olyan is van, amelyik nem alvad.
- Az androidoké.
- Ezek szerint egy android gyilkolta meg.
- Vandaleurnek van egy androidja.
- Lehetetlen. Egy android nem tehetett ilyet.
- Márpedig az androidvér a körme alatt.
- Majd a rendőrség megállapítja.
- Meglátod, a rendőrség nekem ad igazat.
- Az androidok nem ölnek.
- Ez androidvér, nem?
- Az androidok nem ölnek. Direkt úgy gyártják őket.
- Hát akkor ez egy selejtes volt.
- Jézusom!
Aznap a hőmérő 92,9° gyönyörűséges Fahrenheitot mutatott.

A Paragon Queen fedélzetén voltunk tehát, útban a Megaster-V felé, James Vandaleur és androidja. James
Vandaleur összeszámolta a pénzét, és sírva fakadt. Másodosztályú kabinjában vele volt kék szemű, klasszikus
vonású androidja, ez a nagyszerű szintetikus teremtmény. Homlokán húskámeába foglalva a ZSK betűk
ragyogtak, jelezvén, hogy egyike a ritka, zseniális képességű androidoknak - értéke 57 000 dollár a napi
árfolyamon. Így álltunk tehát, sírtunk, számolgattuk a pénzünket, és nézelődtünk.
- Ezerkettő, ezernégy, ezerhat. Ezerhatszáz dollárhüppögött Vandaleur. - Ez minden. Ezerhatszáz dollár. A
házam tízezret ért. A föld ötöt. Aztán ott van a bútor, a kocsik, festmények, rézkarcok, a repülőgépem.
Rongyos ezerhatszáz maradt belőlük mindössze. Istenem!
Fölpattantam az asztal mellől, és bekapcsoltam az androidot. Kihúztam egy szíjat az egyik bőrtáskámból,
és csépelni kezdtem megmaradt tulajdonomat. Mozdulatlanul tűrte.
- Emlékezzék - szólalt meg most -, ötvenhétezer dollárt érek a napi árfolyamon. Figyelmeztetem, hogy
nagy értéket rongál.
- Te átkozott, gárgyult masina, te! - ordította Vandaleur.
- Nem vagyok gép - felelte az android. - A robot az gép. Az android pedig szintetikus anyagból készült
vegyi teremtmény.
- Mi ütött beléd?! - rikácsolta Vandaleur. - Miért tetted? Te átkozott! - újra nekiesett az androidnak.
- Figyelmeztetem, hogy engem nem lehet megbüntetni - szóltam. - A gyönyör-fájdalom szindróma nincs
beépítve az android szintézisébe.
- Akkor miért gyilkoltad meg?! - kiáltotta Vandaleur. - Ha nem a gyönyörért, akkor miért…?
- Figyelmeztetem - szólt az android -, hogy az ilyen hajók másodosztályú kabinjai nem hangszigeteltek.
Vandaleur leejtette a szíjat, és csak állt zihálva, és a birtokát képező lényt bámulta.
 - Miért tetted? Miért ölted meg? - kérdeztem.
- Nem tudom - feleltem.
- Gonosz kis csínyekkel kezdted. Apróságokkal. Pitiáner kis pusztításokkal. Már akkor gondolhattam
volna, hogy valami nem stimmel benned. Az androidok képtelenek pusztítani. Ártalmatlanok. Nem…
- A gyönyör-fájdalom szindróma nincs beépítve az androidok szintézisébe.
- Később a gyújtogatásig is elmentél. Aztán még súlyosabbak jöttek. Majd megtámadtad… azt a mérnököt
a Rigelen. Egyre rosszabb. Egyre gyorsabban kellett pucolnunk. Most meg gyilkolsz. Te jó ég! Mi bajod? Mi
ütött beléd?
- Az androidok agyában nincs beépített önkontrollrelé.
- Ahányszor csak pucolnunk kellett, az mindig egy újabb lépés volt a lejtőn. Ide juttattál. Ebbe a
másodosztályú kabinba. Igen, ide! Engem, James Paleologue Vandaleurt. A régi szép időkben az apám volt a
leggazdagabb ember… most meg ezerhatszáz dollár mindössze az összes vagyonom. Meg te. A mennykő
csapjon beléd!
Vandaleur félemelle a szíjat, hogy újból lesújtson az androidra, de karja lehanyatlott, és zokogva rogyott
az ágyára. Végül összeszedte magát.
- Ide hozzám! - rendelkezett.
A zseniális képességű android - azonnal reagált. Felemelkedett, és parancsra készen várt.
- Most Valentine a nevem. James Valentine. Csak egy napra kötöttem ki a Paragon-III-on, hogy átszálljak
erre a hajóra, a Megaster-V felé. Foglalkozásom: magánkézben levő, bérelhető ZSK-android ügynöke. Az
utazás célja: letelepedés a Megaster-V-ön. Készítsd az iratokat!
Az android előszedte a táskából Vandaleur útlevelét és iratait, tintát, tollat keresett, majd leült az
asztalhoz. Formás, tökéletes kezével - hibátlan kézzel, mely rajzolni, írni, festeni, faragni, vésni, metszeni,
fényképezni, tervezni, teremteni és építeni egyaránt tudott-nagy precízen új iratokat hamisított Vandaleur
számára. Tulajdonosa elgyötört arccal tekintett rám.
- Teremteni és építeni - motyogtam. - És most már pusztítani is. Ó, édes Istenem! Mit csináljak? Bárcsak
megszabadulhatnék tőled! Bár ne belőled kellene élnem. Istenem! Legalább valami kis pénzt örököltem volna
helyetted!
A Megaster leghíresebb ékszertervezőjét Dallas Bradynak hívták. Alacsony, tömzsi, feslett erkölcsű és
nimfomániás nőszemély volt. Bérbe vette Vandaleur zseniális képességű androidját, és rögtön munkába is
állított az üzletében. Elcsábította Vandaleurt. Egy éjjel hirtelen megkérdezte az ágyban.
- Vandaleurnek hívnak, ugye?
- Igen - motyogtam. Majd: - Nem, dehogy! Valentine-nak. James Valentine-nak.
- Mi történt a Paragonon? - kérdezte Dallas Brady. - Úgy tudtam, az androidok képtelenek gyilkolni vagy
pusztítani. Primér vezérlőket és gátlóberendezéseket szerelnek beléjük, amikor szintetizálják őket. Mindegyik
cég garanciát vállal értük.
- Valentine-nak - makacskodott Vandaleur.
- Ugyan, szűnj meg - mondta Dallas Brady -, már egy hete tudom! Azt hiszed; nem lett volna alkalmam
riasztani a zsarukat?
- A nevem Valentine.
- Be is akarod bizonyítani? Én hívhatom a hekusokat. - Dallas a telefon után nyúlt.
- Az istenért, Dallas! - Vandaleur fölpattant, és birokra keltek a telefonért. A nő nevetve lerázta magáról,
míg végül a férfi lerogyott, és szégyenéhén, tehetetlenségében elsírta magát.
- Hogy jöttél rá? - nyögte végre.
- Tele van vele az újság. És a Valentine kicsit túl közel van a Vandaleurhöz. Nem volt valami okos ötlet,
ugye?
- Tényleg nem. Nem vagyok túl okos.
- Az androidod rekordot ért el, igaz? Nemi erőszak. Gyújtogatás. Pusztítás. Mi történt a Paragonon?
- Elrabolt egy gyereket. Kivitte a rizsföldre, és meggyilkolta.
- Meg is erőszakolta? - Nem tudom.
- Megtalálnak.
- Azt hiszed, én nem tudom? Édes Istenem! Két éve egyfolytában menekülünk. Hét planéta két év alatt.
Legalább ötvenezer dollárnyi vagyonom bánja már.
- Próbálnál inkább rájönni, mi baja!
- De hogyan? Csak úgy besétáljak vele egy szerelőklinikára, hogy tessék, itt van, felülvizsgálatot kérek?
Mit mondjak? "Az androidom most éppen nekiállt gyilkolni. Gyógyítsák meg!" Abban a pillanatban kihívnák
a rendőrséget. - Megborzongtam. - A végén még felboncolnák az androidot. Engem meg elítélnének
gyilkosságban való bűnrészességért.
- Miért nem addig javíttattad meg, míg gyilkolásra nem adta a fejét?
 - Nem kockáztathattam! - magyarázta Vandaleur dühösen. - Ha nekiállnak itt idétlenkedni mindenféle
lobotómiával, testvegyészettel és endokrinsebészettel, könnyen tönkretehették volna a képességeit. Mit
adhatnék én akkor bérbe? Miből élnék?
- Dolgozhatnál például te magad. Emberek is megtehetik.
- Mit dolgoznék? Tudod, hogy semmire se vagyok jó. Hogy vehetném fel a versenyt szakképzett
androidokkal és robotokkal? Ki veheti fel, ha csak nincs valami félelmetes tehetsége egy egészen speciális
munkához?
- Ühüm. Ez igaz.
- Egész életemben az öregem nyakán éltem. Az átkozott! Pont akkor kellett neki tönkremennie, mielőtt
meghalt. Itthagyta nekem az androidot, és ezzel kifújt. Egyetlen lehetőségem, hogy az ő keresetéből próbálok
megélni.
- Pedig jobban járnál, ha eladnád, mielőtt a hekusok elkapnak. Ötven rongyból is megélsz. Helyezd
letétbe. - Három százalékra? Évi ezerötszázért? Mikor az android önértékének tizenöt százalékát hozza? Évi
nyolcezret. Ennyi a nyereség rajta, Dallas. Nem válhatok meg tőle.
- És mit teszel az erőszakoskodásai ellen?
- Semmit se tehetek… csak jobban odafigyelek rá, és imádkozom. És te mit szándékozol tenni ellené?
- Semmit. Semmi közöm hozzá. Bár mégis van egy dolog… Adhatnál valamit azért, hogy befogom a
számat.
- Micsodát?
- Hadd dolgozzon nekem ingyen az androidod. Fizettess mással, de nekem add ingyen.

A zseniális képességű android tehát dolgozott. Vandaleur pedig a bérleti díjakat gyűjtötte be. Jól
megnézett minden pennyt; megtakarított pénze szépen gyarapodott. Amint a meleg tavasz forró nyárrá hevült,
a Megaster-V-ön, elkezdtem farmok és egyéb ingatlanok után érdeklődni. Talán végleg letelepedhetnénk úgy
egy-két éven belül, persze csak ha Dallas Brady igényei nem nőnek túlzottan.
Az első forró nyári napon az android váratlanul énekelni kezdett Dallas Brady üzletében. Ott imbolygott a
villanykályha fölött, amely a nyári nappal együtt hevítette az üzletet; egy ötven éve lefutott slágert énekelt:

Ha hív a hév, engedni kéj.

Okéj! Okéj!
Semmit se félj!
Nincsen veszély,
csak éj, csak éj,
te édes…

Különös, bizonytalan hangon dalolt, tökéletes ujjai összekulcsolódtak a háta mögött, és saját
rumbamagánszámát lejtette. Dallas Brady meglepődött.
- Jó napod van, vagy mi? - kérdezte.
- Emlékeztetem, hogy a gyönyör-fájdalom szindróma nincs beépítve az androidok szintézisébe -
válaszoltam. - Okéj! Okéj! Nincsen veszély. Csak élj, csak élj, te, édes…
Ujjai abbahagyták a kígyózást, és egy súlyos fogóvasat emeltek föl. Az android benyúlt vele a kályha izzó
szívéig, közben jócskán előrehajolt, hogy bekukucskálhasson a nagyszerű melegbe.
- Vigyázz, te átok! - kiáltott fel Dallas Brady. - Bele akarsz esni?
- Figyelmeztetem, hogy ötvenhétezer dollárt érek a napi árfolyamon - mondtam. - Tilos az értékes tulajdon
rongálása…
Egy tégelynyi izzó aranyat bányászott elő a villanykályhából, megfordult, szörnyűségesen ugrándozni
kezdett, bolondmódra kornyikált, és egy nyúlós gombóc olvadt aranyat loccsantott Dallas Brady fejéhez. A nő
felsikoltott, majd összeesett, haja és ruhája lángolt, bőre ropogott. Az android újra telemerítette a tégelyt,
miközben ugrándozott és dalolt.
- Nincsen veszély. Csak élj, csak élj, te édes… - énekelte, és csak öntötte az olvadt aranyat nagy
nyugalmasan. Ekkor otthagytam az üzletét, és felkerestem James Vandaleurt szállodai lakosztályában. Az
android megpörkölődött ruhája és egyre kígyózó ujjai azt jelezték gazdájának, hogy valami nagy baj történt.
Vandaleur rohanvást igyekezett Dallas Brady üzletéhez, körbenézett, elhányta magát, és elmenekült. Csak
annyi időm maradt, hogy telepakoljak egy táskát, és magamhoz vegyem kilencszáz dollárnyi készpénzemet.
Harmadosztályú kabint foglalt a Megaster Queenen, amely aznap délelőtt indulta Lyra Alphára. Engem is
magával vitt. Sírva összeszámolta a pénzét, és újra eltángáltam az androidot.
Dallas Brady üzletének hőmérője aznap 98,1 ° szépséges Fahrenheitot mutatott.

A Lyra Alphán egy kis szállodában lapultunk meg, az egyetem mellett. Vandaleur nagy gonddal addig
kalapálta a homlokomat, amíg a ZSK betűket teljesen eltakarták a dudorok és a kék-zöld foltok. A betűket
nem tudta ugyan örökre eltüntetni, csak néhány hónapra, de Vandaleur abban bízott, hogy addigra elül a lárma
a ZSK-android körül. Az androidot közönséges munkásként adta bérbe az egyetem erőműtelepének.
Vandaleur most James Venice-ként az android picinyke keresményéből tengette életét.
Nem voltam igazán boldogtalan. A szállodában sok egyetemista lakott, hozzám hasonlóan nincstelenek
voltak, de irigylésre méltóan fiatalok és lelkesek. Volt köztük egy éles szemű, fürge észjárású, bájos lány.
Wandának hívták, és udvarlójával, Jed Starkkal együtt nagy érdeklődést mutatott a gyilkos android iránt,
amelyről a galaxis összes újságja beszámolt.
- Foglalkoztunk az esettel - jelentették ki egy alkalmi összejövetelen, melyet éppen Vandaleur szobájában
tartottak. - Azt hisszük; rájöttünk, mi a titka. Megírjuk egy tanulmányban. - Igen izgatottak voltak.
- Minek mi a titka? - kérdezte valaki. - Hát az android lázadásának.
- Nyilvánvalóan nem jól szuperál, ugye? A testvegyészet befuccsolt. Esetleg egyfajta szintetikus rák, nem
gondolod?
- Nem - Wanda elfojtott diadallal pillantott Jedre.
- Akkor mi?
- Valami igazán egyedi oka van.
- Micsoda?
- Fejtsd meg magad!
- Ugyan, menj már!
- Semmi közöd hozzá.
- Nem árulnátok el? - kérdeztem Wandát fürkészve. - Engem… azaz minket kimondottan érdekel, mi
romolhat el egy androidban.
- Nem, Mr Venice - felelte Wanda. - Az ötlet egyedülálló, nem adhatjuk ki a kezünkből. Egy ilyen
dolgozattal megalapozhatjuk karrierünket. Nem kockáztathatjuk, hogy valaki ellopja.
- Nem is utalhatna rá?
- Nem. Még azt sem. Nehogy kikottyantsd, Jed! Valamit azért mondok önnek, Mr Venice. Nem szeretnék
annak az androidnak a gazdája lenni.
- A rendőrség miatt? - kérdeztem.
- A projekció miatt, Mr Venice. A projekció miatt! Abban van a veszély… de többet nem mondok. Már ez
is túl sok volt.
Kintről lépteket hallottam, és rekedt, halk dúdolást: - Nincsen veszély. Csak élj, csak élj, te, édes… - Az
androidom lépett a szobába, hazatérvén az erőműtelepen végzett munka után. Nem mutattam be. Magamhoz
intettem, és máris vettem a parancsot, engedelmesen a söröshordóhoz léptem, és folytattam Vandaleur helyett
a vendégek kiszolgálását. Tökéletes ujjai rumbamagánszámukat rögtönözték. Lassacskán abbahagyták a
rángatózást, és a különös zümmögés is megszűnt.
Az android nem volt ritka jószág az egyetemen. A tehetősebb diákok gyakran tartottak egyet, ahogy kocsit
és repülőgépet is. Vandaleur androidjára se tettek megjegyzést, csakhogy a fiatal Wanda éles szemű és fürge
észjárású volt. Jól megjegyezte magának az összezúzott homlokomat, és igen elszántan készült arra a
történelemformáló dolgozatra, melyet Jed Starkkal együtt tervezett. Mikor a party után mentek fölfelé a
szobájukba, összedugták a fejüket.
- Jed, miért van úgy összezúzva annak az androidnak a feje?
- Biztosan megütötte magát, Wanda. Tudod, hogy a kazánházban dolgozik. Ott egy csomó súlyos tárgyat
szoktak hajigálni.
- Csak ezért?
- Mi másért?
- Szándékos zúzódások is lehetnek.
- Milyen szándékkal?
- Hogy eltakarják a homlokán levő bélyeget.
- Ennek nem sok értelme volna, Wanda. Nem kell feltétlenül megjelölni egy androidot, hogy lássák,
micsoda. Egy kocsiról is tudod, ha nem is látod a márkajelzését, hogy kocsi.
- Nem úgy értettem, hogy embernek akarna látszani. Szerintem alacsonyabb fajú androidnak álcázza
magát. - Miért tenné?
- Gondolj bele, ha ZSK lenne a homlokán.
- Zseniális képességű? Venice sem őrült meg, hogy kályhát fűttessen vele, ha többet is hozhatna a
konyhájára… vagyis hogy… csak nem…?
Wanda bólintott.
- Te jó ég!… - Stark megnyalta az ajkát. - Mit csináljunk? Hívjuk a rendőrséget?
- Dehogy. Nincs rá bizonyítékunk, hogy valóban ZSK-android. Ha tényleg egy ZSK, és ez volt a gyilkos,
úgyis a mienk az elsőség. Ez a mi nagy lehetőségünk, Jed. Ha ez az a bizonyos android, szerzünk egy sor
bizonyítékot, és…
- De hogyan bizonyosodjunk meg róla?
 - Könnyen. Infravörös filmmel. Az kimutatja, mi van a horzsolások alatt. Kérj kölcsön egy
fényképezőgépet, és vegyél bele filmet is. Holnap délután leosonunk az erőműtelepre, és készítünk pár
felvételt. Az majd mindent eldönt.
Másnap leóvakodtak az erőműtelepre. Hatalmas pincehelyiség volt, mélyen a föld alatt. A sűrű sötétben
csak a kazánok ajtaján át kiszűrődő láng fénye világított. A tűz ropogása mellől különös rikácsolás és kántálás
visszhangzott feléjük: "Okéj! Okéj! Semmit se félj! Csak élj, csak élj, te édes…" Majd látták, hogy egy
szökdécselő alak eszelős rumbáját ugrálja saját károgásának ritmusára. Lábai tekergőztek. Karja rángott.
Minden ujja külön kígyózott.
Jed Stark a magasba emelte a fényképezőt, és csattogtatni kezdte, lencséjét a himbálózó fejre irányítva. A
következő pillanatban Wanda felkiáltott, mert észrevettem őket, és egy fényes acéllapátot lóbálva
megindultam, hogy rájuk rontsak. Először a fényképezőt zúztam szét. Majd leterítettem a lányt, és aztán a fiút
is. Jed védekezni próbált egy kétségbeesett, sóhajtásnyi pillanatig, mielőtt leütöttem. Aztán az android lassan,
gonoszan a kazánhoz vonszolta és a lángokba vetette őket, majd szökdécselt és kornyikált tovább. Aztán
visszatért hozzám a szállodába.
Az erőműtelep hőmérője 100,9° gyilkos Fahrenheitot mutatott. Okéj! Okéj!

Fedélközi jegyet váltottunk a Lyra Queenre, ahol Vandaleur és androidja apróbb munkákat vállalt, cserébe
az étkezésekért. Ha éjszaka őrségen volt, Vandaleur a fedélköz elejében ücsörgött, ölében kartonmappájával,
és a tartalmába temetkezett. Ez a papírmappa volt minden, amit magával menekített a Lyra Alpháról. Wanda
szobájából lopta el. A fedelére ANDROID volt írva. Betegségem titkát rejtette.
Ám nem volt benne más, mint újságok. Több tucat újság a galaxis minden csücskéből, nyomtatott,
mikrofilmes, vésett, gravírozott, ofszet és fénymásolt… Rigel Star-Banner… Paragon Picayune… Megaster
Times-Leader… Lalande Herald… Lacaille Journal… Indi Intelligencer… Eridani Telegram-News. Okéj!
Okéj!
Újság újság hátán. Mindegyikben egy-egy újabb szörnyűség az android halálosztó pályafutásából. Volt
bennük sok hír is, hazai és külföldi, sport-, társadalomoldal, időjárás, hajózás, tőzsdei híradó, történetek,
riportok, feladványok és rejtvény. És valahol a tények rendetlen összevisszaságában ott volt a titok is, amelyet
Wanda és Jed Stark fedezett fel. Vandaleur tehetetlenül merült a lapok mélyére. Meghaladták az erejét.
Semmit se félj!
- Eladlak - mondtam az androidnak -, te átokverte! Amint leszállunk a Terrán, eladlak. Letétbe helyezlek 3
százalékra, akármilyen keveset kapok is érted.
- Ötvenhétezer dollárt érek, a napi árfolyamon szóltam.
- Ha nem kellesz senkinek, a rendőrségnek adlak át - mondtam.
- Értékes tulajdona vagyok - válaszoltam. - Tilos a tulajdon rongálása. Nem engedheti meg, hogy
tönkretegyenek.
- Az ördög beléd! - kiáltott Vandaleur. - Micsoda? Még neked áll följebb? Tudod, hogy bízhatsz bennem,
mert megvédelek? Ez az a titok?
A zseniális képességű android rávetette nyugodt, tökéletes tekintetét.
- Néha - mondta - jó dolog tulajdonnak lenni.

Három fok hideg volt, amikor a Lyra Queen landolt a Croydon Fielden. Jeges, apró hó kavargott a mező
fölött, és a Queen hátsó hajtóműve alatt sisteregve olvadt gőzzé. Az utasok kábultan igyekeztek a
megfeketedett betonon a vámvizsgálatra, onnét pedig a reptéri buszhoz; amely beviszi őket Londonba.
Vandaleur és az android pénz híján gyalog indult el.
Éjfélre beértek a Piccadilly Circusre. A decemberi jeges szél nem enyhült, Erósz szobrát vékony jégkéreg
vonta be. Jobbra fordultak, legyalogoltak a Trafalgar térig, aztán végig a Stranden a Soho felé, reszketve és
átázva. Kicsivel a Fleet Street előtt Vandaleur megpillantott egy magányos alakot, a Szent Pál felől
közeledett. Félrerántotta az androidot egy mellékutcába.
- Pénzt kell szereznünk - suttogta. A közeledő alakra mutatott. - Ennek van pénze. Vedd el tőle!
- A parancs végrehajthatatlan- mondta az android. - Vedd el tőle! - ismételte Vandaleur. - Erőszakkal.
Érted? Nincs más választásunk.
- Primér vezérlőim mást parancsolnak - feleltem. Tilos veszélyeztetnem bárki testi épségét vagy
tulajdonát. Az utasítás végrehajthatatlan.
- Az istenért! - fakadt ki Vandaleur. - Erőszakoskodtál, pusztítottál, gyilkoltál. Ne vartyogj itt prímér
vezérlőkről! Ilyen már rég nincs neked. Vedd el a pénzét. Öld meg, ha nem megy másként! Azt mondom,
nincs más választásunk!
- Prímér vezérlőim mást parancsolnak - fújta az android rendületlenül. - Az utasítás végrehajthatatlan.
Hátralöktem az androidot, és az idegenhez ugrottam. Magas volt, és komor; értelmesnek látszott. Arcán
cinizmusba dermedt a remény. Bot volt a kezében. Láttam, hogy vak.
- Igen? - szólalt meg. - Hallom, hogy itt van mellettem. Mit óhajt?
 - Uram… - dadogta Vandaleur. - Nincs más választásom…
- Mindannyian elvesztettük a választás jogát-válaszolta az idegen. - Szép csendben elvesztettük.
- Uram… pénzre van szükségem.
- Koldulni akar vagy lopni? - A világtalan szem végigpásztázta Vandaleurt és az androidot.
- Mindkettőre elszántam magam.
- Értem. Mint ahogy mi mindnyájan. Ez az emberi faj történelme. - Az idegen hátramutatott a válla fölött.
- A Szent Pál oltáránál koldultam, barátom. Amire én vágyom, azt nem lehet összelopni Mi az, amit ön óhajt,
s amit szerencséjére lopással is megszerezhet?
- Pénz - felelte Vandaleur.
- Mire? Jöjjön, barátom, avasson a bizalmába! Én elmondom önnek, miért koldulok, ha ön elmondja
nekem, miért lop. A nevem Blenheim.
- Az enyém… Vole.
- Én nem a látás adományáért koldultam a Szent Pál oltáránál, Mr Vole. Egy számot koldultam.
- Számot?
- Igen. Racionális, irracionális számokat. Imaginárius számokat. Pozitív egész számokat. Negatív egész
számokat. Törteket, pozitív és negatív törtet. Érti? Soha nem hallott még a Blenheim-féle halhatatlan
értekezésről? A címe: Húsz nulla, avagy differenciák a kvantitás hiányában. - Blenheim keserűen
elmosolyodott. - A számelmélet mágusa vagyok, Mr Vole, de a számok varázslatos forrása lassan elapad.
Ötven év mágia után egyre közeledik a szenilitás, és fogy az étvágy. A Szent Pál oltáránál ihletért
könyörögtem. Istenem, imádkoztam, ha létezel, küldj egy számot.
Vandaleur lassan Blenheim kezéhez érintette a kartonmappáját.
- Ebben itt - mondta - van egy szám. Egy rejtett , szám. Titkos szám. Egy bűntett száma. Cseréljünk, Mr
Blenheim? Fedelet egy számért?
- Se koldulás, se lopás? - kérdezte Blenheim. - Alku. Így hát minden élő a kufárkodásig süllyed. - A
világtalan szem ismét végigpásztázta Vandaleurt és az androidot. - Lehetséges, hogy a Mindenható sem isten,
csak egy kupec? Jöjjön velem!

Blenheim házának felső emeletén ketten osztoztunk a szobán - két ágy, két beépített szekrény, két
mosdóállvány, egy fürdőszoba. Vandaleur megint bezúzta a homlokomat, majd elküldött munkát keresni, és
míg az android dolgozott, én Blenheim mellett ücsörögtem, és egyenként fölolvastam neki a mappám
tartalmát, a Okéj! Okéj!
Vandaleur csak ennyit mondott rólunk Blenheimnek, nem többet: ő egyetemi hallgató, mondtam, és a
gyilkos androidról készül dolgozatot írni. Az összegyűjtött újságokban vannak valahol azok a tények, amelyek
megmagyarázzák a Blenheim számára eddig ismeretlen bűntetteket. Kell, hogy legyen valami összefüggés,
egy szám, adat, valami, ami indokolja műszaki hibámat, magyaráztam neki; és Blenheim képzeletét
megragadta a rejtély, a bűnügy és a számok titka.
Átnéztük az újságokat. Ahogy sorban felolvastam őket, Blenheim vak, pedáns írásával listát vezetett a
tartalmukról. Majd felolvastam neki a jegyzeteit. Az újságokat külön csoportba sorolta típus, címlap;
tényanyag, ötletesség és témakörök alapján, osztályozta őket betűtípus, szóhasználat, hirdetések, képek,
politika és előítéletek szerint. Elemzett. Gondolkodott. Töprengett. Mi pedig együtt laktunk abban az emeleti
szobában, mindig egy kicsit vacogva, kicsit a rémülettől, kicsit a hidegtől, mindig egy kicsit közelebb hozott
bennünket egymáshoz a félelmünk a gyűlöletünk. Akár az élő fába vert ék, mely sebet ejt a törzsön, hogy
örökre összeforrjon a hegedő rostokkal - így nőttünk mi is össze. Vandaleur és az android. Okéj! Okéj!
Egy délután Blenheim a dolgozószobájába hívta Vandaleurt, és kirakta elé a jegyzeteit.
- Azt hiszem, rájöttem - mondta -, bár érteni nem értem.
Vandaleur szíve nagyot dobbant.
- Az összefüggés a következő - folytatta Blenheim. - Ötven újság számol be az android valamely
bűntettéről. Mi az, az android pusztításain kívül, ami szintén benne van minden újságban?
- Sejtelmem sincs, Mr Blenheim.
- Csak szónoki kérdés. Én tudom a választ. Az időjárás.
- Micsoda?
- Az időjárás. - Blenheim bólintott. Mindegyik bűncselekményt olyan napon követték él, amikor a
hőmérséklet 90 fok Fahrenheit fölött volt.
- Lehetetlen - kiáltott fel Vandaleur -, a Lyra Alphán hideg volt!
- Nincs is tudomásunk egyetlen Lyra Alpha-i bűntettről sem. Semelyik újságban sincs ilyen.
- Nincsen. Ez igaz. Én… - Vandaleur összezavarodott. Majd hirtelen felkiáltott: - Nincs! Igaza van! A
kazánház. Mekkora hőség volt ott! Hőség! Hát persze. Édes Istenem. Hát persze! Ez hát a nagy titok. Dallas
Brady villanykazánja. A Paragon rizsdeltái. Semmit se félj! Igenis. De miért? Miért? Édes Istenem, miért?
Éppen ebben a pillanatban értem haza, és amint elhaladtam a dolgozószoba mellett, észrevettem
Vandaleurt és Blenheimet. Beléptem, parancsra várva, zseniális képességeimmel minden szolgálatra készen.
 - Ez az az android, igaz? - kérdezte Blenheim nagy sokára.
- Ez - válaszolta Vandaleur még mindig a felfedezés hatása alatt. - És most már az is világos, miért nem
volt hajlandó megtámadni önt azon az éjszakán, a Stranden. Nem volt annyira meleg, hogy prímér vezérlői
kikapcsoltak volna. Csak nagy melegben… Ha hív a hév, engedni kéj. Okéj! - Az androidra pillantott. Eszelős
parancs repült embertől androidig. Tiltakoztam. Tilos veszélyeztetnem bárki testi épségét. Vandaleur dühösen
legyintett, majd vállon ragadta Blenheimet, és kirángatta íróasztala mellől, le a padlóra. A tudós csak egyet
kiálthatott. Vandaleur úgy ugrott neki, akár egy tigris, a padlóra terítette, és egyik tenyerét a szájára
tapasztotta.
- Hozz egy pisztolyt! - utasította az androidot. - Tilos bárki testi épségét veszélyeztetnem.
- A saját testi épségünk forog kockán. Azonnal hozz egy pisztolyt!
Egész súlyával a vonagló matematikusra nehezedett. Egy szekrényhez siettem, tudtam, abban őrzi a
revolvert. Megvizsgáltam. Öt töltény volt benne. Odanyújtottam Vandaleurnek. Átvettem, csövét Blenheim
fejéhez nyomtam, és meghúztam a ravaszt. Teste megvonaglott.
Három óránk maradt a szakácsné visszatértéig. Kifosztottuk a házat. Magunkhoz vettük Blenheim pénzét
és ékszereit, ruhákkal teletömtünk egy táskát. Eltettük Blenheim jegyzeteit, összetéptük az újságokat; végül
elmenekültünk, de előbb gondosan kulcsra zártuk az ajtót. Otthagytunk Blenheim dolgozószobájában egy
nagy halom összegyűrt újságot, egy darab égő gyertya mellett. A szőnyeget pedig jól megöntöztük
petróleummal. Illetve én egyedül tettem mindezt. Az android nemet mondott. Tilos veszélyeztetnem bárki
testi épségét vagy tulajdonát.
Okéj!
Elmetróztak a Leicester Square-ig, majd átszállással a British Múzeumhoz. Ott kiszálltak, és becsengettek
egy György-korabeli kis házba, a Russell Square mellett. Az ablak mellé függesztett névtáblán ez állt:
NAN WEBB, PSZICHOMETRIAI TANÁCSADÓ Vandaleur még néhány héttel ezelőtt jegyezte föl a
címet. Beléptek. Az android a folyosón várakozott, kezében a táskával. Vandaleur benyitott Nan Webb
irodájába.
Ősz hajú, bubifrizurás magas nő volt, igen finom angol arcbőr és igen görbe angol lábak tulajdonosa.
Vonásai nyersek voltak, arckifejezése merev. Odabólintott Vandaleurnek, befejezte a levélírást, lepecsételte a
borítékot, aztán nézett csak föl.
- A nevem - szólaltam meg - Vanderbilt. James Vanderbilt.
- Igen.
- Vendéghallgató vagyok a Londoni Egyetemen.
- Igen.
- A gyilkos android titkát kutatom, és úgy hiszem, felfedeztem valami érdekeset. A tanácsát kérem. Mi a
honoráriuma?
- Melyik kollégiumba jár?
- Miért?
- Diákoknak kedvezményes.
- A Mertonba.
- Két fontot kérek.
Vandaleur letette a pénzt az asztalra, mellé pedig Blenheim jegyzeteit.
- Összefüggés áll fenn - magyarázta - az android bűntettei és az időjárás között. Ön is észreveheti, hogy
mindegyik bűntett olyan napon fordult elő, amikor a hőmérséklet 90 fok Fahrenheit fölé szökött. Van erre
valami pszichometriai magyarázat?
Nan Webb bólintott, egy pillanatra belenézett a jegyzetekbe, majd letette a papírlapokat, és így szólt:
- Nyilvánvaló szinesztézia.
- Micsoda?
- Szinesztézia-ismételte. - Ha egy érzetet egy másik érzékszerv által felfogott érzetként értelmezünk, Mr
Vanderbilt, akkor szinesztéziáról van szó. Például: egy hanginger egyidejűleg meghatározott színek érzetét is
kelti. Vagy egy szín ízérzetet kelt. Vagy fényinger hangingert idéz elő. Ilyen zavar vagy rövidzárlat egyaránt
előállhat az íz, a szag, a fájdalom, a nyomás, a hőmérséklet vagy más egyéb érzékelésében. Érti már?
- Azt hiszem.
- Ön a kutatása során azt ismerte föl, hogy az android nagy valószínűséggel szinesztetikusan reagál a 90
fok fölötti hőmérséklet-ingerre. Ez valószínűleg endokrinreakciót vált ki. Igencsak valószínű, hogy az android
mellékvese-mellékterméke összefüggésben áll a hőmérséklettel. A magas hőmérséklet a félelem, düh, izgalom
és a testi erőszak reakcióját váltja ki… mindezt egy mellékvesemirigyben.
- Értem. Tehát ha az androidot hideg éghajlaton tartanánk.…
- Nem keletkezne se inger, se reakció. Bűntett se történne. Igen.
- Értem. Na és a projekció?
- Hogy érti?
- Fennáll-e a projekció veszélye az android gazdájára nézve?
 - Érdekes kérdés. A projekció kivetítést jelent. Az a folyamat, amelyben saját ideáinkat vagy
impulzusainkat másvalakire vetítjük ki. A paranoiás például azért vetíti másra konfliktusait és belső
nyugtalanságát, hogy azok külsőleg is megnyilvánuljanak. Így nyíltan vagy burkoltan, de azzal vádolhat
másokat, hogy ők is ugyanabba a betegségbe estek, amellyel ő maga küszködik:
- És a projekció veszélye?
- Az annak a veszélye, hogy elhisszük, amit kivetítenek ránk. Ha együtt él egy pszichotikussal, aki kivetíti
önre a betegségét, fennáll a veszélye, hogy ön is ugyanabba a pszichózisba esik, és szinte maga is
pszichotikussá válik. Ami kétségtelenül önre is érvényes, Mr Vandaleur.
Vandaleur talpra szökkent.
- Milyen ostoba maga! - folytatta Nan Webb élesen. Meglobogtatta a jegyzetlapokat. - Ez nem egy
vendéghallgató írása! Ez a híres Blenheim összetéveszthetetlen folyóírása. Anglia összes tudósa ismeri ezt a
vak írást. A Londoni Egyetemen pedig nincsen Merton Kollégium. A Merton Oxfordban van. Szánnivaló
ostobaság. És önt, Mr Vandaleur, annyira nyilvánvalóan megfertőzte szoros együttléte a meghibásodott
androiddal… a projekció, ha óhajtja… hogy azon gondolkozom, ne inkább az Elmebajos Bűnözők Kórházát
hívjam-e, mint a rendőrséget.
Előrántottam a fegyveremet, és lelőttem.
Okéj!

- Antares-II, Alpha Aurigae, Acrux-IV, Pollux-IX, Rigel Centaurus - sorolta Vandaleur. - Ez mind hideg.
Hideg, mint a halott csókja. A középhőmérséklet 40 fok Fahrenheit mindössze. Soha nem emelkedik 70 fölé.
Munkához láthatunk megint. Vigyázz abban a kanyarban!
A zseniális képességű android tökéletes kezével félre rántotta a kormányt. A kocsi simán vette a kanyart,
és végigsöpört az északi ingoványon; körül nád ringatózott, barnán és szárazan, a hideg angol ég alatt. A nap
sebesen bukott alá az ég alján. Fölöttük túzokraj húzott el kelet irányába. Magasan a madarak fölött pedig egy
magányos helikopter libegett az otthon hívogató melege felé.
- Nekünk már nincs több meleg-mondtam-, nincs többé hőség. A mi biztonságunk a hideg biztonsága.
Először Skóciában húzzuk meg magunkat, szerzünk egy kis pénzt, aztán átmegyünk Norvégiába, hogy
összekaparjunk valamit, és akkor irány a világűr. A Polluxon telepedünk majd le. Az biztonságos. És akkor
nyertünk. Élhetünk megint.
Fölöttük harsány sípolás hallatszott, majd szótagolt felhívás
- FIGYELEM, JAMES VANDALEUR ÉS ANDROIDJA: FIGYELEM, JAMES VANDALEUR ÉS
ANDROIDJA!
Vandaleur összerezzent, és felkapta a fejét. A magányos helikopter lebegett fölöttük. Hasából fölerősített
parancsokat osztogatott:
- KÖRÜL VANNAK VÉVE. AZ UTAT ELTORLASZOLTUK: AZONNAL ÁLLÍTSA LE A MOTORT,
ÉS ADJA MEG MAGÁT! AZONNAL ÁLLJON MEG!
Vandaleurre néztem, parancsot várva.
- Hajts tovább! - förmedt rám.
A helikopter lejjebb ereszkedett: - FIGYELEM, ANDROID: MAGA IRÁNYÍTJA AZ AUTÓT.
PARANCS: AZONNAL MEGÁLLNI! EZ KÖZPONTI UTASÍTÁS, MINDEN MAGÁNPARANCS
ÉRVÉNYTELEN.
- Megőrültél?! Mit csinálsz?! - kiáltottam.
- Központi utasítás, minden magánparancs érvénytelen - válaszolta az aridroid. - Tudomására kell
hoznom…
- Kotródj a kormány mellől! - rivallt rám Vandaleur.
Rávágtam az androidra, félrerántottam, és átkecmeregtem mellé a kormányhoz. Éhben a percben a kocsi
lefarolt az útról, és döcögve indult meg a fagyott sárgöröngyökön és megszáradt nádcsomókon. Vandaleur
visszanyerte uralmát a jármű felett, és nyugatra fordult, egy ötmérföldnyire levő párhuzamos főút irányába.
- Széttörjük az istenverte torlaszukat - morogta. A motor egyfolytában felbőgött és a kocsi nekilódult. A
helikopter még lejjebb ereszkedett. Éles reflektorfény vakította el őket, a gép hasából jött.
- FIGYELEM, JAMES VANDALEUR ÉS ANDROIDJA, ADJAK MEG MAGUKAT! EZ KÖZPONTI
UTASÍTÁS, MINDEN MAGÁNPARANCS ÉRVÉNYTELEN!
- Ő nem adhatja meg magát! - kiáltotta Vandaleur vadul. - Nincs senki, akinek megadhatná magát! Ő nem
teheti, én meg nem fogom! - Jézus, segíts! motyogtam. - Legyőzzük őket. Nekimegyünk a torlasznak. Nincsen
veszély. Le…
- Tudomására kell hoznom - mondtam -, hogy prímér vezérlőim jelzésére követnem kell a központi
utasítást, mely hatálytalanít bármilyen magánparancsot. Én megadom magam.
- Ki mondja, hogy központi utasítás? Ezek? - kérdezte Vandaleur. - Ezek? ott fönn a gépben? Majd ha
látom a papírjaikat. Bizonyítsák be, hogy - központi hatóság, mielőtt megadod nekik magad. Honnan tudod,
hogy nem egy szélhámosbanda, akik át - akarnak vágni?
 Fél kézzel kormányzott, a másikkal oldalzsebéhez nyúlt, hogy megbizonyosodjon, helyén van-e a
fegyvere. Az autó kifarolt. A kerekek felvisítottak a fagyott nádon. A kormány kicsavarodott a markából; a
kocsi felfutott egy kis buckára, és fejre állt. A motor tovább bőgött; a kerekek visítottak. Vandaleur kimászott,
magával vonszolta az androidot is. Egy pillanatra kívül kerültünk a fénysugár körén, amely a helikopterből
ömlött alá. Belevetettük magunkat az ingoványba, bele a sűrű sötétbe, a bujkálásba… Vandaleur kalapáló
szívvel rohant, maga után cibálva az androidot.
A helikopter ott körözött és lebegett a kocsironcs fölött, fényszórója pásztázta a környéket, hangszórója
harsogott. A főúton fények tűntek föl mögöttük, amint a sokasodó üldöző csoportok a helikopter rádiójának
utasításait követve torlaszokat emeltek. Vandaleur és az android egyre mélyebben nyomult az ingoványba. A
párhuzamos út, azaz biztonságuk felé igyekeztek. Közben leszállt az éj. Az ég fekete szőnyegén egyetlen
csillag sem világított. A hőmérséklet rohamosan csökkent. Délkeleti szél hideg kése vágott a húsunkba.
Messze mögöttünk tompa dörrenés hangzott fel. Vandaleur lihegve hátrafordult. A kocsink benzintartálya
robbant fel. Lánggejzír lövellt a magasba, mint valami ragyogó szökőkút. Majd égő nádkráterré lohadt.
Széltől felkorbácsolva, a távoli lángnyelvek ismét a magasba csaptak, tízlábnyi falat emelve, amely félelmetes
ropogással megindult felénk. Fölötte olajos füstfátyol hullámzott. Mögötte Vandaleur ki tudta venni az
emberalakokat… egy nagy csoport nyomozót, akik a terepet fésülték át.
- Jézusom! - kiáltottam, és kétségbeesetten néztem menedék után. Ő csak futott, engem magával
vonszolva, míg lábukkal be nem szakították egy tavacska jegét. Dühödten tapodta a jeget, majd belevágta
magát a dermesztő vízbe, magunkkal cibálva az androidot.
A lángfal egyre közeledett. Már hallottam a ropogást, éreztem a hőséget. Most már tisztán látta a
nyomozókat. Vandaleur a pisztolyához kapott - de a zseb leszakadt, a pisztoly eltűnt. Hangosan följajdult, és
megrázkódott a hidegtől és a rémülettől. A tűz fénye szinte elvakított bennünket. Fölöttünk a helikopter
tehetetlenül lebegett az egyik oldalon, képtelen volt a füstön és a lángokon átrepülni, hogy irányítsa a
túlságosan jobbra került nyomozókat.
- Nem vesznek észre - suttogta Vandaleur. - Maradj csöndben! Ez parancs! Nem vesznek észre. Mi
győzünk. Legyőzzük a tüzet. Le…
Három távoli lövés hallatszott, a menekülőktől alig száz lábra. Blamm! Blamm! Blamm! Pisztolyom
utolsó három tölténye robbant fel, mivel a tűz odaért, ahol a fegyver kipottyant. A nyomozók a hang irányába
fordultak, és megindultak egyenesen felénk, Vandaleur hisztérikusan átkozódott, és mind mélyebbre próbált
merülni, hogy megmeneküljön a tűz hevétől. Az android rángatózni kezdett.
A lángfal már fölöttük hullámzott. Vandaleur mély lélegzetet vett, és nekikészülődött, hogy lemerül, amíg
a lángok áthullámzanak rajtuk. Az android megborzongott, és fülsértő rikácsolásba fogott.
- Okéj! Okéj! - károgta. - Csak élj, csak élj!
- Te átkozott! - kiáltottam. Megpróbáltam a vízbe fojtani.
- Te pokolfajzat! - átkozódtam. Az arcába vágtam. Az android Vandaleurre támadt, de az úgy visszalökte,
hogy kirepült a sárból, és fölegyenesedve odébb tántorgott. Mielőtt újból rátámadhattam volna, az eleven
lángok hipnotikusan magukhoz vonzották. A lángfal előtt eljárta és elszökdécselte eszelős rumbáját. Lábai
tekergőztek. Karja rángott. Az ujjak saját rumbájuk ütemére kígyóztak. Visított, kárált, és torz
keringőléptekkel imbolygott a hőség ölelésében, sáros szörny sziluettjét megvilágította a vakító, kápráztató
lobogás.
A nyomozók meglepetten kiabáltak. Lövések dörrentek. Az android megtántorodott, majd folytatta
szörnyű táncát a lángok előtt. Feltámadt a szél. A tűz körbenyaldosta az ugrándozó alakot, és elborította egy
ordításnyi pillanatig. Majd a tűz továbbsiklott, maga mögött hagyva nagy tömeg szintetikus húst, amelyből
néma zokogásként tört elő a soha nem alvadó vér.
A hőmérő 1200° hihetetlen Fahrenheitot mérhetett volna.

Vandaleur nem halt meg. Én megúsztam. Elszalasztották, amíg, az android ugrándozását és haldoklását
figyelték. Ám nem tudom, melyikünk ő most. Projekció, intett Wanda. Projekció, mondta neki Nan Webb. Ha
sokáig él az ember egy őrülttel - vagy akár egy őrült masinával -, én is beleőrülök. Okéj!
Egy dolgot azonban biztosan tudunk. Tudjuk, hogy tévedtek. Az új robot és Vandaleur jól tudja ezt, hiszen
az új robot is rángatózni kezdett. Okéj! Itt, a hideg Polluxon a robot rángatózik és énekel. Egy csöpp hőség
sincs, az ujjaim mégis kígyóznak. Nincs hőség, mégis megszöktette a kis Talley lányt. Közönséges, olcsó
munkarobot. Szervorendszerű… csak egy ilyet engedhettem meg magamnak… de ez is vonaglik, dúdol, és
egyedül kószál a gyerekkel, én meg nem találom őket. Istenem! Vandaleur hiába kutat utánam, és mindjárt
késő lesz, ha meg is talál. Ha hív a hév, engedni kéj… te édes… Semmit se félj… a táncos fagyban, amikor a
hőmérő 10° szívélyes Fahrenheitot mér.

Nagy Nóra fordítása