OSIRIS

A magyar társadalom túlnyom ó többsége évszázadokon

át vidéken élt, és m ezőgazdasággal foglalkozott.
A parasztság m ég a 20. század első felében is a lakosság
több mint felét tette ki, s csak 1945 után indult gyors
hanyatlásnak. Ez a kötet a hagyom ányos magyar parasztság
utolsó generációjának küzdelm es életébe és alig ismert
go ndolkodásába enged bepillantást. H őse egy 70 holdas
kiskunhalasi tanyás gazda, aki 1875-ben, a parasztság
polgárosodásának hajnalán született, és 1964-ben,
a „téeszvilág" kezdetekor hunyt el. Közben mindazt
átélte, am it kortársainak többsége: a „b old og békeidőket",
az I. világháborút, az 1918-19-es forradalm akat, a Horthy-
korszakot, al l . világháborút, s végül a „népi dem okráciát"
és „a szocializm us alapjainak lerakását". Sőt nem csak átélte,
hanem le is írta azt, am i vele történt. Élete alkonyán
hosszabb-rövidebb feljegyzésekben rögzítette sorsának
alakulását és véleményét a világ dolgainak folyásáról,
m ajd 3000 oldalon. Romsics Ignác ebből a hatalm as
anyagból válogatta ki és szerkesztette páratlanul élvezetes
olvasm ánnyá azokat a részeket, amelyeket fontosnak
és egyediségükben is jellegzetesnek talált. Csonka Mihály
leírásait fényképek, egyéb mellékletek, valam int a szerkesztő
kom m entárjai egészítik ki.
 Csonka Mihály
élete és világképe
S Z E R K E S Z T E T T E R O M SI CS IGNÁC

OSIRIS / 2 0 0 9
Tartalom

E L Ő SZ Ó / 9

I. Gyermek- és ifjúkori emlékek

Csonka nagyapám és a tanyája 11 / Szoknyátóí a. gatyáig 15 / Ételeink 18 /
Furfangos fuvarosok 21 / A vászonkészítés fortélyai 23 /
Iskola és játék 25 / A régi Halas 29 / Disznótorban 33 / Iskolába járás
a tanyáról 38 / Tanítóim 4 2 / A bátyám háza és lakodalma 4 6 /
A Nagy Czirok-rokonság 50 / Szomszédjaink 52 / Bajok a családban 57 /
Vásárok és vásározók 62 / Kamaszkori kalandjaim 67

II. Élet a tanyán

Földművelés és növénytermesztés 72 / Cséplés és ítéletidő 1896-ban 82 /
Szőlő- és gyümölcskertészet 85 / Állattartás és állattenyésztés 91 /
Cselédeink és napszámosaink 100 / A természet ajándékai 105 / Katonaidőm
a 38-asoknál 111 / Nősülésem története 114 / Feleségem és gyermekeim 121 /
Fúrás, faragás, barkácsolás 129 / Világesemények és nagypolitika 139

III. A z I. világháborúban
Mozgósítás 14 5 / Kiképzés 151 / A galíciai fronton 154 / Betegségem története
158 / A volhíniai és a bukovinai fronton 16 7 / Két év hadifogságban 17 7 /
Útban hazafelé 203 / Fináncok között Belgrádban 208

IV^ Újra itthon

A kommün 217 / A román megszállás 222 / Trianon és a Horthy-
rendszer 225 / Családi ügyek 228 / A feleségem balesete 234 / Imre fiam
házassága 237 / Pista fiam gazdálkodása 239 / Kiállítások Halason 245 /
Házépítés 1941-4 2 -b e n 251

5
T artalom

V. A korszak, mely mindent elsöpört

Menekülés az oroszok elől 257 / Tűzvonalban 259 / A „felszabadítók”
262 / A mi kapitányunk 26 7 / Földosztástól a „csoportosításig” 270 /
Békekölcsönjegyzés 1951-ben 2 77 / Kizökkent a föld 283

VI. Palackposta
A Bibliáról és az ember keletkezéséről 288 / Az egykézésről,
az agglegényekről és a papi nőtlenségről 292 / A demokráciáról 297 /
A divatról és az erkölcsökről 304

U TÓ SZ Ó Romsics Ignác / 309

FÜ G G ELÉK Csonka Mihály írásai / 319

-£• Illusztrációk jegyzéke / 320

6
 Ismerni és szeretni kell a földet. M ert a föld is azt az embert szereti,
aki őt szereti: a görbe hátú embert. Az egyenes hátú ember nem szereti
a földet. Azt mondják: hamarabb van görbe hát, mint görbe ház.
De olyanformán is van az. A zt is mondják: ha valaki nagyon egyenes,
no, ez sem parasztnak született.

Csonka Mihály kiskunhalasi tanyásgazda, 1956. június

Előszó

Majdnem egész életemet, míg gyermekeim kezébe át nem adhattam a gyep­

lőt, a magunk 75 holdra leapadt gazdaságában, tanyán éltem le. Búvárkodó
és minden iránt érdeklődő természetem már gyerekkoromban megnyilat­
kozott, de a paraszti életben kevés alkalom nyílott arra, hogy magamat ki­
képezzem. így tisztán szórakozásból megpróbálkoztam sok mindennel, de
csak olyan mértékben, ahogy azt a gazdálkodás megengedte. Lelkesedtem
minden szép és jó iránt, és hogy ne kelljen a krajcárokat minden aprólékos
dologra kiadni, sok mindent magam csináltam. így az elromlott szerszámo­
kat, eszközöket. Később az építkezést is, bútordarabokat, kaptárokat a mé-
heknek, szóval sokat, ami csak szükséges volt. Az ehhez való szerszámokat
is többnyire magam faragtam, vagy vettem, mikor mi kellett. Nem tanított
senki, csak az élet tanított meg sok mindenre. Napközben, az ekeszarvánál
is mindig azon gondolkoztam, hogy mit lehetne újítani, jobbá tenni, többet
kihozni a földből, hogy könnyebb legyen a megélhetés kevesebb munkával,
kevesebb erővel.
Az írómesterségre azonban nem gondoltam. Mint dolgos, munkás paraszt
a pennát mindig nehezen fogtam a kezembe. Unokaöcsém, Nagy Czirok
László néprajzi gyűjtő rázta fel bennem az igyekezetet a közelmúltban, hogy
75 éves fejjel írogassak. Mondván: most már városi lakos vagyok, tehát rá­
érek. Nehezen mentem bele, de mégis eleget teszek a kívánságának. Mint ő
mondja: hátha szolgálatot tehetünk ezáltal a tudománynak a későbbi nem­
zedékek számára. Megmutatni, hogy a mostani paraszt miképpen élt és gaz­
dálkodott, hogy milyen eszközei, milyen állatai stb. voltak.
A színigazságot fogom írni, ahogy történt vagy adódott a sors kegyéből
Nem nagyítok, nem bölcselkedek - úgy sincs semmi értelme.
[EA 1 2522]

1. Itt és a továbbiakban a Magyar Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárát jelöljük így.

9
I. Gyermek- és ifjúkori emlékek

Csonka nagyapám és a tanyája

Nagyapám, Csonka István 1813-ban született Kiskunhalason. Nejét Turóczi Zsu­

zsannának hívták. Hét családjuk volt; név szerint: István, Zsuzsanna, Mária, Mihály,
az én apám, azután Judit, László és Imre.1 Utóbbi elhalt Szegeden katona korában.
Nagyapámnak háza volt a városban és két hold szőlője a városi szőlőkben. A földje
a várostól két és fél kilométerre északi irányban terült el.2 A földjéhez tanya is tarto­
zott, melyet ő épített 1835-ben. Ez két szobából, konyhából és kamrából állt. 22 méter
hosszú volt. A tanya közelében vezetett a régi vadkerti út, és nem messze fodrozott
a híres Sóstó. Sokan jöttek ide, még más városból is, mert a vize szikes, lúgos volt, és
mint gyógyfürdőt nagyon kedvelték.3 A tanyaépülettől keletre egy tó terült el, egy
jókora vízállás, ami ritkán apadt ki. Nagysága vizesebb években a nyolc-tíz holdat is
elérte, de szárazabb időkben is igencsak volt két hold. így aztán lehetett kacsát is tar­
tani, meg halak is szoktak a vízben lenni.
Öregapám itt élt a családjával és a tanya körüli birtokon gazdálkodott. Abban az
időben még szabad földek, közlegelők voltak arrafelé. Nem volt mezsgye, szabad világ
volt. Úgyhogy aki bent lakott a városban, ki-kijárt esténként lovat legeltetni. Egész
a tanyáig jöhetett, ha akart, nagyapám nem szólhatott, hogy ne legeltess! Csak a ve­
tésre nem mehettek az idegen állatok.
Nem volt határ, mindenki ott épített magának lakást, ahol neki tetszett. Természete­
sen mindenki a városhoz közel iparkodott megtelepedni. Ezért alakult ki az a helyzet,
hogy a városhoz közel levő tanyák mind régebbi építésűek, mint a messze esők. Nem
is olyan sokan laktak régen tanyán. Inkább a városból jártak ki a földeket művelni.
Egyik erre, a másik arra használt földet a város körül. Szóval szabad földek voltak, és
csak a földmérés után lettek elosztva, kinek mennyi esett és hol.

1. A Kiskunhalasi Református Egyházközség születési anyakönyvei szerint Csonka István és Túróczi

Zsuzsanna házasságából nem hét, hanem nyolc gyermek született a következő sorrendben: Zsuzsanna
és Mária (1837. február 26.), István (1840. július 23.), Mihály (1843. szeptember 18.), Erzsébet (1846.
július 27.), Judit (1850. május 29.), Imre (1853. február 8.) és László (1855. október 8.). Feltehető, hogy
a szerző emlékezetéből kiesett Erzsébet korán, még gyermekként meghalt.
2. Kiskunhalas határának ezt a részét Felsőszállásnak hívták.
3. A 103 kát. hold kiterjedésű Sóstó nátrontartalmú vize a reuma és a köszvény, valamint a különböző
bőrbajok és gyulladások kezelését egyaránt jótékonyan befolyásolta. Az első vendégházat és az öt fürdő­
szobával ellátott parti fürdőházat Kohlman István helyi polgár építtette az 1870-es évek közepén (Mol­
nár István: Kis-Kun H alas Város hdyrajza, természetrajzi s orvosi tekintetben. Kecskemét, 1878, Sziládi
Lajos, 12-14.).

11
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

1. A Sóstó p artja a nádassal 1905 körül

2. A város környéki hom okbuckák, m elyekből a term őföld lett

12
 C s o n k a n a g y a p á m és a t a n y á j a

1848 a szabadságharc éve volt. Nagyapám nem vett részt benne, nem tudom, mi
okból. Akkor is kint voltak a tanyán. Emlegették a szüléink, hogy mikor vége volt,
mentek arra is az osztrák katonák. A tanya akkoriban körül volt kerítve sövénykerí­
téssel. A kisebb gyerekek a sövény alá bújtak, de az osztrák katona oda is benézett.
A gyerekek egymást nyomva lapultak. Az osztrákok kértek kenyeret és szalonnát, de
a nagyapám szalonnát nem akart adni, csak kenyeret. Ezért a vállára is ütött az egyik,
persze karddal, amit nagyapám mindig emlegetett.
1867-ben történt a földmérés, ami körülbelül 10 évig tartott. Úgy hívták redempció.4
Akkor nőtt meg az én nagyapám birtoka. Akinek több pénze volt, nagyobb és jobb
földet kapott. 5 forintba került egy bizonyos kvóta, és aszerint, hogy kinek mennyi
pénze volt, kapott bizonyos területű földet. Persze akinek már volt lakása, tanyája, az
közvetlen ott kapta meg a magáét, és váltott hozzá tehetsége szerint. Szóval a pénz
beszélt. Akinek több pénze volt, nagyobb területű földet kapott, és ha a mérnököt is
megkente, akkor jobbat is. így festett a régi világ. Akkor is kenni kellett a kereket, hogy
jobban forogjon. Ez így volt kezdettől fogva, így van ma is, és így is lesz örökké.
így aztán az addig városban lakó népek is apródonként kiköltöztek a földekre,
építettek maguknak lakásokat, ki-ki a maga fundusán. Addig, addig, hogy lassan be­
népesült a határ. Ma már azt lehet mondani, hogy majdnem annyian laknak kint,
mint bent a városban.5Ekkor lett nagyapám birtoka körülbelül 140 hold. Nagy hold,
vagyis 1600 öles, nálunk ezt értjük hold alatt. A kis hold 1200 öles. Hat dűlő hosszan
feküdt. Minden dűlő hossza 480 lépés volt, tehát a hat dűlő hossza összesen 2880 lé­
pés, vagyis közel három kilométer.
Persze voltak olyan városi emberek, akik messze kaptak földet, tán azt sem tudták
hol a földjük, úgyhogy tájára sem mentek. De voltak olyan előrelátó és gondolkodó
juhászok is, akik az ilyen heverő földeket olcsóért megvették. Kinek milyen tehetsé­
ge és pénze volt. Hallottam olyant, aki egy jó vágóbirkáért vagy néhány darab sajtért
is odaadott egy hold földet, csakhogy ne legyen neki. Hiszen ő úgy sem veszi semmi

4. A redempció vagyis a jászkun nép birtokainak és kiváltságainak visszaváltása nem 1867-ben, hanem
1745-ben történt. Mária Terézia ekkor engedélyezte, hogy félmillió forint lefizetése ellenében a jászkunok
megszabaduljanak a földesúri terhektől, melyek aJászkunság 1702-es elzálogosítása óta nehezedtek rájuk.
Azt, amire Csonka Mihály gondol, tagosításként tartja számon a történeti irodalom. Erre 1861- 1862-ben
került sor. A tagosítás során összesen 1754 családfő között osztottak fel több tízezer holdnyi, sok helyen
erdővel betelepített homokpusztát. A tagosítás után a városnak 250 száz holdon felüli birtokosa volt,
akik együttesen 64 ezer kát. hold földdel rendelkeztek. Csonka Mihány nagyapja egyike volt ezeknek
a gazdáknak (Juhász Antal: A tanyák települése és népessége. In Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács
József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 20 0 5 ,7 9 -8 0 .).
5. AHalas körüli tanyák száma a 18. század végétől folyamatosan emelkedett (1787 :9 2 ,1 8 1 0 :2 2 9 ,1 8 3 2 :
369,1853: 5 8 6 ,1 8 7 0 :7 7 7 ,1 9 0 0 :1 9 2 7 ,1 9 3 0 : 3595). A 17 ezer főnyi lakosságnak 1890-ben 42%-a, a 24
ezerfősnek 1910-ben 51%-a és a 29 ezerfősnek 1930-ban 52%-a élt külterületen. Felsőszálláson ugyan­
ilyen tendencia érvényesült. Az 1853-as jászkun összeírás során még csak 51 tanyát találtak itt, az 1879-es
kataszteri térkép viszont már 101 tanyát regisztrált, egy 1932-es helyi felmérés pedig már 301-et. Alakos­
ság száma hasonló arányban nőtt (1853: 223, 1910: 1052, 1930: 1995) (Juhász Antal: i. m. 67-113.).

13
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Csonka István ( 1 8 1 3 -1 8 8 4 )
Túróczi Zsuzsanna

Zsuzsanna Mária Erzsébet Judit Imre László

István (1 8 4 0 -? ) Mihály ( lí 343-1 9 1 0 )

Nagy Czirok Julianna Nagy Czir DkJulianna
I '

Julianna István Mihály ( l í 3 7 5 -1 9 6 4 )

Babó Judit ( 1 8 7 9 -1 9 5 2 )

Judit (1 8 9 9 ) Imre 1900) István (1 9 0 5 )

Halász Balázs Pásztó r Teréz Nagy Czirok Julianna
1

Balázs Lajos Zo ián István Mihály Judit

3. Családfa

hasznát. Ilyenek is akadtak. Lehet, hogy nem sok, de volt. így aztán némely élelmes
juhász összeszedett 2-300 hold földet is apródonként, és lett belőle nagygazda. Idővel
híres gazdák lettek; utódaik - a Babók és a Gyenizsék - ma is élnek.
Amikor eljött az ideje, nagyapám szárnyra bocsátotta a gyerekeit. A lányok férjhez
mentek, a legidősebb fia, István megnősült. Nagy Czirok Juliannát vette el.6 Ok az­
tán külön is mentek, ki hová tudott. Nagyszüleim, az én apám, valamint apám egyik
nővére és László öccse éltek és gazdálkodtak tovább a tanyán.
Teltek-múltak az idők. Régen szokás volt, hogy a kukoricát nem a szárán fosztották,
hanem csak úgy héjasan hordták haza. Este aztán a szomszédok és ismerősök össze­
gyűltek fosztani, és amikor végeztek, nagy murit csaptak. Egy ilyen alkalommal István
nagybátyám összeakaszkodott egy osztrák katonával, aki agyonszúrta. Két gyerek ma­
radt utána: István és Julianna. István 1863-ban született, úgyhogy 12 évvel volt nálam
idősebb. Julianna még öregebb volt, lassan eladósorba került. Nagyapám anyjukkal
együtt kihozta őket a tanyára. Itt aztán folyt a gazdálkodás tovább nagyapám irányí­
tásával. Ő parancsolt, mert egy kissé olyan kemény, magyar ember volt.
Később apám, aki 1843-ban született, elvette az ángyát, Nagy Czirokjuliannát, aki
így az én anyám is lett.7 Én 1875. október 19-én, kedden születtem Kiskunhalason.
Azért tudom ilyen pontosan, mert ott voltam.
[EA 2 5 2 2 ,9 2 3 2 ,9 4 3 5 ,9 6 2 8 ]

6. Csonka István 1863. június 17-én vette feleségül Nagy Czirokjuliannát (Kiskunhalasi Református
Egyházközség házassági anyakönyvei).
7. Aházasságra 1868. január21-én került sor (Kiskunhalasi Református Egyházközségházassági anyakönyvei).

14
 S zokn y ától a gatyáig

Szoknyától a gatyáig

Anyai nagyszüleim elhalálozása után az osztozkodásból anyám kapott hétszáz forin­

tot. Ez beleolvadt apám birtokába. Közben apám nővére férjhez ment, öccse, László
pedig megnősült. O maradt a tanyában nagyapámmal. Apámék egy időre beköltöztek
a városba, és eljártak másnak dolgozni, mikor hogy. Egyszer kukoricacsősznek mentek
Fehértóra, máskor juhásznak szegődött apám, sőt Pestre is eljárt fuvarozni.
Öregkorában nagyapám beköltözött a városba. Első felesége meghalt, és újból
megnősült. Elvett egy kétgyerekes asszonyt.8 Ezután a tanyán mi öten laktuk a bel­
ső nagyszobát, László bátyám és a neje pedig a kisszobát. Gyerekük akkor még nem
volt. Én voltam a család kedvence. László bátyám és az ángyom nagyon szerettek. Ha
bementem hozzájuk, a bátyám mindjárt fölkapott, és fölemelt a szoba mestergeren­
dájáig. Föl-le, föl-le - ez igen tetszett nekem. István bátyám már komolyabb volt hoz­
zám, ő nemigen komázott velem.'A bátyám aztán 1883-ban elment katonának, a né-
ném pedig már pár évvel előbb férjhez ment.
Akkortájt előfordult, hogy egy-egy gyermek 4 . Tanyasi paraszt bőgatyában
hat-nyolc éves koráig is szopott. Én amennyire és bárányszájú ingben
vissza tudok emlékezni, négyéves koromban
már nem szoptam. Legalábbis úgy mondta
az anyám. Az ujjamat szoptam, de hát melyik
gyermek nem szopja?
Addig nem is gatyába, hanem hátul gom-
bolós szoknyába jártam, mint a kislányok. Ta­
lán ötéves is voltam már, mikor anyám gatyát
vart. Az én gyermekkoromban a parasztok
még gatyát viseltek. Mégpedig bővet. Egész
ráncos volt, mint a szoknya, azzal a különb­
séggel, hogy kétágú volt. Ma kettőben sincs
annyi anyag, mint akkoriban egyben volt.
A gatyával eleinte bajban voltam. Eloldani el
tudtam a madzagot, ha le kellett ülni, de meg­
kötni már nem bírtam. Ilyenkor aztán bőg­
tem egy kicsit, és kiabáltam az anyámnak.
Ő kötötte aztán meg. Néha előfordult, hogy
mind a két lábamat a gatya egyik szárába dug­
tam, mert le kellett vetni, ha szükségeim kel­
lett. De hát az volt a szokás, az volt a divat,
ahhoz volt szokva a nép, és jó is volt az úgy.
Úgy is hívtak bennünket: gatyás parasztok.

8. Oláh Zsuzsannát.

15
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Bő gatya, bornyúszájú ing - ez volt a viselet. Azért hívták bornyúszájúnak, mert bő

volt az ujja, lent a kézfejnél. Hogyha kinyújtotta az ember a karját vízszintesen, akkor
az ing ujja lehajlott a csípőig, derékig. Később lett bárányszájú ujj, ez már valamivel
szűkebb volt. Aztán jött a kézelős, a mai mandzsettás, gombos ingujj. Nagyapám in­
gén még nem volt egy gomb sem. Madzaggal (pertli) kötötte össze a nyakán, az ing
ujjára meg nem kellett, mert az bő volt.
Az én gyermekkoromban még igen egyszerűen öltözködtek úgy a férfiak, mint
a nők. Igénytelenek voltak az emberek, de talán azért is, mert néhol nem volt mibe.
Nem volt mindenkinek ünneplőruhája. így aztán sokszor előfordult, hogy télies idő­
ben, hétköznaponként kifordítva húzták fel a nadrágot. Régen ugyanis a csizmanadrág
béléses volt; belüljó erősparkéttal/kívülpedigposztóbólvagyjó erős szövetből. Va­
sárnap aztán visszafordították, és így mentek a templomba vagy bárhová. Még a bá­
ránybőr sapkát is kifordították. Ezt még az én nagybátyáim, sőt az apám is megtette
néha. Annak dacára, hogy nagyapámnak 140 hold földje volt, mégis előfordult, hogy
a hét testvér közül nem mindnek volt ünneplőruhája. Ha valamelyik el akart menni
valahová, a másikét vette fel. Alul mindenki vászonruhát viselt. Az ing és a gatya is
házi vászonból készült, s még a nők is vászonpöndölbe jártak. Ez úgy nézett ki, mint
a szoknya, de nem volt olyan bő. A derekukon kötötték meg az asszonyok és a nagy­
lányok. A felső ruhadarabot ingvállnak hívták. Télen ködment viseltek a férfiak, sőt
néha a nők is, kinek hogy tetszett vagy futotta. A nők téli ünneplőruháját csuhának
hívták. Ez kívül fekete posztóból készült, a bélése pedig igencsak nyúlbőrből szőrösen,
vagy ha finomabb volt, akkor rókabőrből prémmel ellátva. Anyámnak is volt ilyen,
szépen is mutatott rajta. Az asszonyok sok szoknyát hordtak, hat-hét is volt rajtuk,
és persze mind bő volt.
Ha nem volt nálunk senki, akkor nagy csikó voltam. Enyém volt minden a diófától
az eperfáig. De ha valaki jött, akár atyafi, akár nem, ha kívül voltam, nem mentem be
az istennek sem, míg el nem mentek. Inkább nem ettem, annyira félszeg, szégyen­
lős voltam. Kínálhattak nekem cukrot, bármit, nem tudtak becsalni. Ha bent vol­
tam, akkor meg mindjárt bebújtam az ágy alá. Egyszer László bátyámnak a komája,
Gyevi Imre jött ki a tanyára. Rokon is volt, koma is.10 Én éppen bent vagyok László
bátyáméknál. No, uzsgyi az ágy alá, mikor látom, hogy jön befelé az Imre bácsi. Ott
lapulok aztán egy darabig. Egyszer aztán hívnak, hogy jöjjek elő, nem bánt az Imre
bácsi. Még ő is hívott:
- Gyere ki, Miska!
- Nem mék, gyere té, bújj be té! - kukorékoltam az ágy alól.
Ez aztán fönn maradt. Még húszéves koromban is, ha találkoztam Gyevi Imre bá­
csival, megkérdezte:
- No, bebújsz-é még az ágy alá?

9. A német harcként szó „magyarított” formája; jelentése: len- és gyapotfonatból készült szövet.
10. Gyevi Imre a szerző nagynénjének, Csonka Zsuzsannának a férje volt, akivel 1855. július 19-én kötött
házasságot (Kiskunhalasi Református Egyházközség házassági anyakönyvei).

16
 Szoknyától a gatyáig

- Nem bújok már Imre bácsi, kinőttem már az ágy alul - válaszoltam szinte szé­
gyenkezve.
A félszegségem miatt sokszor pórul jártam. 8-10 éves lehettem, amikor egyszer la­
kodalomban voltunk. Délelőtt volt az esküvő, utána következett az ebéd. Akkor még
nem volt szokás, hogy a gyerekeket is beültessék a felnőttek közé, hanem ők külön
szobában vagy konyhában ettek. Tudjuk, hogy egyik gyerek szemesebb, a másik szé-
gyenlősebb, mint én is voltam annak idején, tanyai gyerekként. Elég az hozzá, hogy
amikor anyámtól elválasztottak, és a felnőtteket betessékelték a szobába, bennem
nem volt elég kurázsi bemenni a sok idegen gyerek és leány közé. Hanem az udvaron
kóléztam, hol erre, hol arra, pedig hideg is volt. Az egyik asszony váltig hívott, gyere
be Mihálykám, gyere csak be! De biz én nem mertem bemenni, pedig éhes is vol­
tam. Szóval megkötöttem magam, azért se mentem be. Odahaza pedig én se voltam
jobb a deákné vásznánál, de máshol szégyenlős voltam. Mikor nagy sokára vége lett
az ebédnek, és anyám előkerült, mondtam neki, hogy én nem ebédeltem. Ö aztán
kért a számomra süteményt.
Már nagyobbacska voltam, amikor egyszer apám és anyám igen összevesztek. Az
okot nem tudom, nem árulták el, de csúnyául káromkodtak mind a ketten. Anyám le
is tegezte apámat, pedig máskor magázta, és kendnek szólította. így kend apjukom,
úgy kend apjukom, de most „te” lett. Kint az udvaron történt a pörölés. Egyszer
anyám beszalad a konyhába, és egy nagy késsel a kezében jön ki. Piros, mint a pap­
rika, és kiabál:
- Mögöllek bennötöket kölköstül, takarodjatok a szömöm élű!
De mondja, de mondja ám, apám meg hallgat, ő nyugodtabb természetű volt.
Egyszer aztán megfogja a kezem:
- No, gyerünk Miskám, majd magáhó tér anyád.
Azzal szépen kiballagtunk a tanyából. Nem messze volt egy tábla kukorica, már
elég nagy, el lehetett benne bújni, és onnan az udvarba is beláttunk. Ott aztán lehe­
vertünk, apám pipázgatott, én meg játszottam. Sűrűn néztünk befelé, már kezdett
estefelé lenni az idő, én már éhes voltam, de apám biztatott:
- Majd később bemönyünk, Miskám.
Mikor aztán jó estefelé lett, lassan besompolyogtunk. Bent már az asztalon volt
a vacsora, anyám a konyhában motoszkált. Apám aztán minden szó nélkül odaült az
asztalhoz, és szedett magának bablevest. Nekem is szedett, és ettünk. Anyám nem
jött be, csinálta a dolgát tovább. Vacsora után lefeküdtünk, ki-ki a maga helyére. De
látom ám, hogy később anyám is odafekszik apám mellé, mint máskor, de egy szó
sincs, csend van. Reggel, mint rendesen fölkeltünk, ment minden, mintha semmi sem
történt volna tegnap. Megvolt a béke.
[EA 2 5 2 2 ,4 9 8 4 , 9231, és T JM 11 3525, 3526]

11. Itt és a továbbiakban a kiskunhalasi Thorma János Múzeumot rövidítjük így.

17
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Ételeink

Gyermekkoromban, téli időben általában csak reggel és este ettünk, délben ritkán.
Úgy számítottak az öregek, hogy télen úgysem dolgoztak sokat és erősen, így kibír­
ták kevesebb evéssel. Majd eszünk nyáron, mondogatták, amikor jóval hosszabbak
a napok, és erősebben is dolgoznak az emberek. Tehát spóroltak egy kicsit a hasukon,
amit egyes helyeken kellett is, mivel nem futotta többre.
Az asszonyok minden téli reggel befűtöttek, és elkészítették a reggelit. Szalmával,
náddal, kutuval12, esetleg kukoricaszárral, sőt még ganajjal is fűtöttünk. A reggeli
gyakran sült krumpli volt, kevés változattal. Mivel a meleg miatt úgyis kellett fűteni,
egyúttal megsült a krumpli is a kemencében. Néha volt pörkölt káposzta vagy káposz­
taleves, egy kis kolbászdarabbal esetleg oldalassal, de jobbára csak a nélkül. A levesbe
aztán hánytunk kenyeret, és megvolt a reggeli, vagyis a früstük, amit úgy is mondtak,
hogy fölöstököm. Egyes parasztok még ma is így mondják.
Reggeli után ki-ki csinálta a dolgát; ki mivel foglalkozott. Ebéd nem főtt, de aki
éhesnek érezte magát, vágott magának egy kis darab kenyeret, és azt megette magában.
Ezzel megvolt az ebéd. Ez leginkább a gyerekekkel fordult elő, a felnőttek ritkán ettek
ebédet. Megjegyzendő, hogy ez a szokás csak decemberre és januárra szólt, mikor
legrövidebbek voltak a napok. De ez sem mindenütt volt divat, csak egyes helyeken.
Tehát nem általánosan, csak a szegényebbeknél. A módosabbak bizony zabáltak dél­
ben is, mégpedig akkor j óbban. Ok reggelire kávét, tejet vagy valami mást fogyasztot­
tak; a déli ebéd volt a fontosabb. Estére, vacsorára fordított kása vagy tarhonyaleves
került az asztalra, de nem mindennap. Volt azért választék: bableves, krumplileves,
esetleg száraz vacsoraként szalonna és kenyér.
Mikor tavasszal elkezdődött a dologidő, lett ebéd is. Ebben az évszakban a reggeli több­
nyire kenyérből és szalonnából állt, ahol volt. Ehhez pedig krumpli főtt hajában. Ez igen
gyakori reggeli volt a paraszti családoknál kint a tanyán. Az ebéd azután már változott,
naponként és szokások szerint is. Úgy mondják: ahány ház, annyi szokás. És ez így is volt.
Minálunk például hétfői napon délben igencsak gombóclevest ettünk, amit gölö-
dinnek is mondtunk. Kedden krumplileves hússal vagy a nélkül, mikor hogy. A szerda
már tészta nap volt: túrós, lekváros vagy mákos. Csütörtökön bableves hússal vagy
a nélkül; pénteken tört krumpli és valami leves hozzá. Szombaton már nem az ebéd
volt a fontos, hanem a vacsora. Az esti vacsorára minden szombaton szokás volt túrós
lepényt vagy túrós bélest készíteni. Persze néha voltak eltérések. A vasárnap azután
már húsos nap volt. Ekkor jött az étkek királya, a szármát, vagyis a töltött káposzta,
esetleg birkapörkölt. Ámbár néha hétköznap is előfordult, hogy lerántották a tyú­
kot vagy birkahúst vettek. Mindig a pénztől függött, hogy futja-e. És mily különös
a népszokás! Vasárnap eszi a nép a legjobbat, a húst és más finomat, amikor pedig
nem dolgozik. Hétköznap, amikor dolgozik, gyengébb eledelt eszik. Akkor jólesik
a tarhonya is, bezzeg vasárnap már nem esne jól.

12. A nádvágás után visszamaradó, földfelszín fölötti „torzsa”.

18
 É telein k

Régebben szokás volt a galuska, amit haluskának is mondtak. Mára ebből lett a
nokedli. A régi öregek lusta asszony tésztájának is hívták, mert igen egyszerű volt
a készítési módja. Alisztet tetszés szerinti mennyiségben, akár hideg vízben is és tojás
nélkül összekeverték egy gomolyagba, lágyabbra vagy keményebbre, és a forró vízbe
beleszaggatták kisebb darabonként kanállal vagy tompa hegyű késsel. Ha megfőtt,
tejfelt adtak hozzá vagy suhintották, és kész volt a galuskaleves. De szárazon is lehe­
tett készíteni túróval vagy lekvárral. Persze nehogy valami félreértés essék! Nehogy
valami pesti nő, aki esetleg főzni sem tud, mert ilyen is akadhat, azt gondolja, hogy
bottal suhintottak a levesre. Óh, dehogy! A suhintás azt jelentette, hogy amikor meg­
főtt a galuska vagy bármely tészta, akkor nem tejfelt, hanem veres hagymával és törött
paprikával ízesített forró zsírt öntöttek rá. És amikor ez történt, akkor olyan suttyanó
hang hallatszott. Ez volt a suhintás.
Dercegölödin - ez is kiment a divatból, pedig ez is jó volt annak idején. Ma már
akarva sem lehetne főzni, mert nincs derce. Azelőtt, mikor búzát őrlettünk, volt első
liszt, második liszt, harmadik liszt, és ez után, de még a korpa előtt: a derce. Olyan
volt, mint a gríz, csak még apróbb és korpa is került bele. Mióta hengerrel őrölnek
a malmok, nincs negyedik liszt. A dercéből főztek aztán dercegombócot, persze jó
zsírosán, mert csakúgy volt jó. Megköpködte ám az asszony a tenyerét, mondták, ha
elegendő zsírral készült. Levesnek főzték meg suhintva, de lehetett tejjel vagy tejföllel
is. így még jobb volt! Csak úgy kaparta az ember torkát, és csak úgy fulákolt tőle, aki
ette. Olyan jókat nyeltünk, még ma is jó rágondolni.13
Gyerekként aztán olyasmiket is megettünk, amit később és különösen ma már
senki sem enne meg. Abban az időben még szokás volt kint a tanyán, leginkább té­
len, a kutyáknak külön korpakenyeret adni. Anyám is sokszor sütött ilyet. A spórolás
végett ebbe csak kevés liszt került. A kutyából nem eszünk szalonnát, mondták, tehát
neki jó a korpakenyér is. A kutyák reggel és este ettek. Ilyenkor aztán könnyebb volt,
ha én is ehettem néhány falat korpakenyeret. Jól is esett! Persze, ha mindennap azt
kellett volna ennem, nyilván félreállt volna az orrom. De még azt is megteszi a gyer­
mek, persze nem, amikor már nagyobb, hanem úgy öt-hat éves korában, hogy a hízók
vályújából eszik jó kukoricadarát. Én is többször odalopakodtam az ólhoz, és vettem
egy marokkal. És bizony meg is ettem, de megette azt a másik gyermek is. Láttam más
magamformájú gyereket is kukoricadarát enni. És kérem, semmi baja sem történik
a parasztgyereknek, mert nincs elkényeztetve, mint a városi, úriforma gyerekek.
Kiment a divatból a guba készítése is, amely se nem suba, se nem szűr, hanem ez
is étel, éspedig tészta. Kenyérsütéskor, a kenyér tésztájából is lehetett készíteni, de
máskor is, csak bolti élesztő kellett hozzá. A tésztát a kemencében vagy a sütőben
megsütötték egyben vagy gombócok formájában, és ezt meghintették valamivel,
leginkább mákkal.

13. A gölödinlevesnek más változatait is ismerték Kiskunhalason. A gombócokat például krumplis tész­
tából is lehetett készíteni (vö. Illés Lajos, Romsics Imre, Szakái Aurél, Szőke Sándor: Kiskunhalasi ételek
és borok. Kiskunhalas, 2008, Thorma János Múzeum, Halasi Múzeum Alapítvány, 81.).

19
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Az én anyám, mikor kenyeret sütött, és a kemence be volt fűtve, odakészítette

a kenyereket, sorba lerakta a földre a már készre kelt tésztát szakajtókban, szép tiszta
ruhában. Akkor elővett egy kis fadarabkát vagy egy arasznyi hosszúságú seprűkórót,
rongyot csavart az egyik végére, és azt megzsírozta, majd gyufával meggyújtotta. Az
első kenyérbe, ami már a sütőlapáton volt, beleszúrta az égő fadarabkát, és benyomta
a kemencébe legbelülre, amely így világított, míg a többi kenyeret be nem rakta. Ezt
papnak hívták, világító papnak. De gyorsan kellett bánni a berakással, mert hamar el­
égett a pap. Ez azért kellett, mert a kemencében sötét volt, és így világított a pap a többi
kenyér berakásáig. A papnak nevezett kóró azután tövig égett, a kenyérbe szúrt vége,
egy pár centi megmaradt a sült kenyérben. Ezt a kenyeret papos kenyérnek hívtuk.
Érdekes, hogy ezt a szokást még az én feleségem is többször gyakorolta. Néha lámpát
gyújtott, és odatette a kemence szájához, de vigyázni kellett, nehogy a lámpát ellökje.
Emiatt használta a papot, amely nem dőlt el, nem kellett félteni. Ezt a szokást sokan
tartották régebben. Hogy ma hányán használják, azt bajos volna megállapítani. A mai
korban a pékek már villannyal világítják a kemencéjüket, itt már nem kell pap.
A mezítlábas kása nagyon egyszerű étel volt. Egy bizonyos nagyságú festetlen
agyagedénybe vizet öntöttek, abba bele a köleskását és a zöldséget, petrezselyemgyö­
keret karikára darabolva és sót, majd be a kemencébe. De katlanban vagy tűzhelyen
is lehet készíteni. Mikor megfőtt, egy kevés zsírt vagy szalonnatöpörtőt, törött pap­
rikát, borsot és kevés vereshagymát rá, és már lehet is tálalni. Persze lehet ám nem
mezítlábas kását is főzni. Ez még jobb, mert ebbe már belegázolt a lúd, sőt benne is
maradt a lába a többi részével együtt. Ez olyan, mint a zsidók sóletje, csak azok nem
kását, hanem babot főznek libahússal.
Az abaleves máié igencsak disznóölés után került az asztalra. A zsíros levet, amely­
ben a sok húst, májat, miegymást megabálták, hagyták kihűlni. Mivel tél volt, a hideg­
ben napokig elállt, semmi baja sem lett. Ebből a léből aztán összekevertek valamennyit
kukoricaliszttel, úgy, hogy kemény legyen. Ezt tepsibe tették, és megsütötték. Ez nem
édes volt, mint a tejjel készült máié, hanem sós, de igen ízletes, miután megsült.
Gyermekkoromban előfordult, hogy birkát is vágtunk, igaz nem sűrűn. Ilyenkor
csinálták az asszonyok a birkakolbászt. Kiürítették a birka belét, szépen megpucolták
tisztára, csak a faggyút hagyták rajta. Ezután hosszúkás darabokat vágtak a kenyér be­
léből, és azt belenyomták a bélbe úgy, hogy a külső, faggyús rész került belülre. Ezután
arasznyi hosszúságúra darabolták a belet, és amikor a paprikást főzték, azzal együtt
megfőtt a birkakolbász is. A hússal együtt tálalták. Igen finom ennivaló volt, és csúszott
rá a bor. Persze, csak ha volt. Ha bor nincs, a víz is jó - szokták mondani.
Próbálkozott anyám a töltött paprikával is, ám az nem sikerült neki. Nem is főzött
belőle, csak egyszer.
- Ezt se teszem többet, mint az öreg csehné - mondta.
Hogy az öreg csehné mit tett, azt anyám sem tudta. Csak mindig emlegette, ha
valami olyant főzött, ami nem vált be.
-»■ [EA 9 4 3 5 ,9 4 3 6 ]

20
 Furfangos fu v a ro so k

Furfangos fuvarosok

A múlt század hetvenes éveiben, egészen 1882-ig, amikor megnyílt a Halast is érintő
Budapest-Zimony vasútvonal,14 fuvarosok bonyolították le a forgalmat a fővárossal.
Halasról hordták föl Pestre az élelmet és más vinnivalót: mindenféle terményt és más
nyersanyagot, száraz állatbőröket, gyapjút és a jó ég tudja, még mi mindent. Még bort
is vittek kisebb-nagyobb hordókban; mikor minek az ideje volt. A zsidó kereskedők
közül ki tollat, ki gyapjút, a másik másvalamit vitetett a fuvarosokkal Pestre.ls Vissza­
felé viszont hoztak más árucikket, például ruhaneműt, ki mivel kereskedett. Mindég
volt visszafelé is hoznivaló. Az én apám is ilyen alkalmi fuvaros volt. Ha ráért, akkor
vállalt fuvarozást. Máskülönben gazdálkodott.
Egy-egy pesti út oda és vissza igencsak öt-hat napba került. Két helyen is ott kel­
lett hálni, amikor rájuk esteledett. Többnyire Akasztón és Dunaharasztin éjszakáztak.
Megetettek és megitattak, majd reggel mentek vagy jöttek tovább. Megrakodva min­
denféle holmival akkoriban még nem volt tanácsos egyes fuvarosnak útnak indulni.
Az országút, amely Pest felé vezetett, Halas és Vadkert között a híres Selymes-erdőn
vitt keresztül. Ez egy olyan hatalmas erdő volt, hogy ha belement az ember, még az
eget sem látta a nagy fák lombjától. Körülbelül két kilométer hosszan vitt rajta az út
keresztül. Amúgy is kietlen tájék volt, tanyák akkor még nemigen épültek. Ezért ha
egyes fuvaros indult útnak, azt hamar kirabolhatták a Selymesben rejtőzködő betyá­
rok. így aztán egyes fuvaros nem is járt, hanem összebeszéltek, és tíz-húsz fuvaros
indult egyszerre, fölfegyverkezve, ki mivel tudott. Rossz puska, vasvilla, ásó, kapa és
fejsze volt a kezük ügyében, arra az esetre, ha megtámadnák őket. így, bandásan aztán
nem féltek a rablóktól, bátran mentek keresztül a Selymes-erdőn.
Voltak olyan fuvarosok, akik mindig ugyanannak a zsidó kereskedőnek vitték és
hozták a portékáját. Az én apámnak is volt egy zsidó komája, aki tollat szállíttatott

14. A Budapestről Kiskőrösön, Kiskunhalason, Szabadkán és Újvidéken át Zimonyig, vagyis az akkori

szerb-magyar határig húzódó egy nyomtávú vasúti fővonal kiépítéséről 1880-ban döntött a magyar or­
szággyűlés (Magyar Törvénytár. 1879-1880. évi törvényczikkek. Szerk. Márkus Dezső. Budapest, 1896,
Franklin, 333.). Az 1882. december 5-én átadott vasútvonalon közlekedő gyorsvonattal Halasról Sza­
badkára 40 perc, Budapestre pedig két és fél óra alatt lehetett eljutni. A személyvonat ugyanezt a távolt
53 perc, illetve 3 óra 52 perc alatt tette meg (Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1910. május 25.). A városi
vasútállomáson kívül a személyvonatok Halas határában a várostól észkra fekvő Pirtón és a délre talál­
ható Göbölyjáráson is megálltak (Ifi. Reiszig Ede dr. és Nagy József dr.: Kiskunhalas. In Magyarország
vármegyéi és városai. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. Szerk. Borovszky Samu. Budapest, év n. Országos
Monográfia Társaság, 414.).
15. Az izraelita vallású halasi lakosok 19. század közepi számáról ellentmondó - 162 és 248 fő közötti -
adatokat találtunk. Az azonban biztos, hogy a század második felében gyorsan, 1900-ra 603-ra nőtt
a számuk. Ez az összlakosság 3%-át, a belterületi lakosságnak pedig 5%-át tette ki (Ifj. Palugyay István:
Jász-Kun Kerületek Külső Szolnok vármegye leírása. Pest, 1854, Heckenast Gusztáv, 254. és Alabán Péter:
Kiskunhalas társadalma a dualizmus idején és a Horthy-korszakban. Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Ko­
vács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2 0 05,461-462.).

21
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

és néha bőröket. Dörölyefülű zsidónak hívták, mert igen nagy fülei voltak. Máskülön­
ben Mendli Dávid16volt a neve. Apámmal egyforma idős lehetett; komázták egymást.
Sokszor megfordult nálunk, járta a tanyákat eladó tollért és bőrért. Ha ebéd- vagy
vacsoraidőben jött, apám mindjárt hívta:
- No, gyere koma ebédelni!
Nem is kérette magát, egy szóra odaült az asztalhoz, és ette, ami volt, nem válo­
gatott. Nagyon szerette a túrós tésztát, nem törődött vele, ha disznózsírral készült is.
Otthon persze kósert evett, mint más zsidók. Mikor összegyűlt egy kocsira való toll
vagy bőr, szólt apámnak:
- No, koma, gyere be a városba, megrakodunk, és holnap útnak indulunk.
Legtöbb esetben ugyanis a zsidók is mentek, ki-ki a maga fuvarosával.
Megjegyzendő, hogy nemcsak teherfuvarosok, hanem személyszállító fuvarosok
is voltak. A módosabb zsidók rendes kocsival, hintóval vagy közös nagy postako­
csival, delizsánsszal utaztak. Nem rázatták magukat a parasztkocsin. Különösen ké­
nyelmetlen ülés esett, mikor bort szállítottak hordókban, és levették a kocsioldala­
kat, hogy a hordókat a két ászokfára állíthassák. No, meg még takarmányt is kellett
vinni a lovaknak! Ilyenkor aztán zsidó nem is ment a kocsival, inkább a kényelmes
hintón utaztak.
Nem is haragudtak ezért a fuvarosok, sőt inkább örültek neki. Most aztán szabad
volt a vásár, nem volt egy zsidó sem. Mindjárt előkerültek a kisebb fúrók, kalapácsok,
amiket vittek magukkal. A hordón aztán egy abroncsot megtágítottak, lejjebb verték,
és az abroncs helyén lyukat fúrtak alulról. És máris jött a jó bor. Ittak, mint a kefekö­
tő, de még a kulacsba, üvegbe is jutott. Négy-öt literrel kevesebb a hordókban, nem
számított. Vizet ingyen lehetett szerezni, pótolni a veszteséget, de meg amúgy is apad
a bor a hordóban. Különösen, ha még a kocsi rázza is. A fene sem kereste rajtuk, hogy
hova lett a bor, ha nem volt egészen teli a hordó. Mert hiszen egészen teli úgysem
lehet bort szállítani, muszáj ürességet hagyni. Mikor kivették a kívánt mennyiséget,
a lyukba egy kis faszeget vertek, és az abroncsot visszaütötték. A fene se mondta vol­
na meg, hogy mit műveltek előbb.
Egyszer visszafelé apám egy sírkövet hozott valami elhalt zsidónak. De mivel rája
esteledett, nem vitte be a városba, hanem egyszerűen behozta mihozzánk, a tanyá­
ba. Úgy gondolta, majd másnap viszi csak el oda, ahová kellett. A kocsival azonban
nem állt be az udvarra, hanem kint hagyta a tanya mögött, a négy akácfa alatt. Más­
nap aztán én is megnéztem a sírkövet, ami a kocsi alján volt eldöntve. Lehetett olyan
150 centi hosszú és 50 centi széles. Amúgy nem volt vastag, sötétbarna márványból
készült, rá volt vésve a zsidó neve is. De én akkor még nem tudtam olvasni; olyan
8 éves lehettem.
Apám, ha ráért, szívesen fuvarozott. Jó volt, ha j ött egy kis pénz a házhoz. Igaz, hogy
ebből nemigen lehetett volna megélni, mert bizony nem sokat fizettek egy-egy pesti

16. Helyesen: Meindl Dávid.

22
 A vászon készítés fo rtély ai

útért. 10 forint oda, és valamivel több, ha akadt hoznivaló visszafelé. De nagy pénz
volt ez akkor, amikor egy kapás napi bére 40 krajcárba került, a lovas fogattal dolgozó
paraszt pedig 2 forintot kapott egy napra. Apesti fuvar is ilyenformán jött ki napjára.
-9- [T JM 3650]

A vászonkészítés fortélyai

Gyermekkoromban mindig termeltünk kendert. Korán tavasszal elvetettük a magot,

csak úgy rónára, ritka sorokban. Lehetett sűrűbbre is, hogy vékonyabb szára legyen
a kendernek, ki hogy akarta. Attól függött, milyen célra kellett. Ha zsákra vagy pony­
vára, esetleg kötélre volt jobban szükség, akkor inkább ritkábban, de ha vászonneműre
szántuk, akkor inkább sűrűre vetettük. Ha rónára vetettük, akkor egyszer legalább
meg is kapáltuk a sorközöket. Ha sűrűre volt vetve, akkor ez elmaradt.
Mikor odaért az idő, felnyűttük, feltéptük, majd markokba kötöttük a kendert, és
a kévéket kúpszerűen összeraktuk. Néha vetettünk negyed holdat is, részben a magja
kedvéért is, mert arra is szükség volt, hogy a másik évben újra vethessünk. De meg
azért is, mert nagyon jó eleség volt a baromfinak, mármint a tyúkoknak, hogy jobban
tojjanak. És még olajnak is kellett, mert esténként mi is azzal mécseltünk legtöbbször,
vagy gyertyával.
Mikor a kender megszáradt, elraktuk áztatóba. A víz szerencsére helyben volt, de
a városnak is volt egy kenderáztató tava, ahová akárki vihette a kenderét. Mi nem vit­
tük, inkább mihozzánk hozták mások is. Mindenhol nem lehetett áztatni abban az
időben sem, mert kellemetlen bűzt árasztott, és a halakra sem volt egészséges. Ezért mi
is csak a tavunk egyik sarkát használtuk. Szép sorba raktuk a kévéket, hegyeikkel össze­
fordítva. Mikor mind ott volt, raktunk rájuk nehezéket, fadarabokat, hogy fel ne vesse
őket a víz, sőt még kevés földet is, mert fontos volt, hogy mindig ellepje őket a víz. A víz
körülbelül olyan egy méter mélységű lehetett, úgyhogy egész a fenékig lesüllyesztet­
tük a kévéket. A négy sarkára négy facöveket vertünk. Ott aztán nyolc-tíz napig ázott
a kender. Ha vastagabb volt a szára, akkor még tovább. Amikor már gondoltuk, hogy itt
a kiszedés ideje, valaki meg-megnézte. Akkor lehetett kiszedni, ha már eltört a kórója.
Szépen, kévénként szedtük ki, és öblögettük a vízben, hogy sáros ne maradjon.
Ezután kiraktuk a kévéket a vízpartra. A kötésüket jól felhúztuk a kévék teteje felé,
hogy az alját szétterjeszthessük. így állítottuk fel őket, hogy jobban és hamarabb
száradjanak. Jó nagy tágas hely kellett nekik, mert néha sok kender termett. Négy-öt
nap alatt száradt meg, ha közben nem volt eső. Ezután kúpokba raktuk a kévéket jó
szorosan valami száraz helyre, esetleg épületbe. Ott várta a további feldolgozást, ami
néha hamarosan meg is kezdődött, de volt rá eset, hogy később került rá sor. Ez volt
a kendervágás, illetve -törés.
A törésre alkalmas ember vagy jó erős asszony kellett, mert nem gyerekjáték volt
az. Különösen melegben, pedig akkor kellett megmunkálni a kendert, mert nyirkos

23
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

időben nem tört, hanem lapult. Mikor aztán már jól megzöcskölte az illető a kévét,
majd kirázta a pozdorját közüle, akkor odaverte a törő cakkos fogaihoz, hogy minél
tisztább legyen, vagyis minél kevesebb törek, illetve pozdorja maradjon benne. Csak
így felelt meg a célnak. Persze a törő munkás, akár férfi volt, akár nő, mindig kapott
kosztot is. Volt rá eset, hogy akár hetekig is csinálták; attól függött, hogy mennyi volt
a kender. Amikor aztán már szépen kévénként, markonként meg volt munkálva, akkor
csomókba kötötték a kócot. Most jött a tilolás.
A tilolás egy másik alkalmatosságon történt. Ehhez is marok, illetve erő kellett,
mert csak így volt teljes a munka. így finomodott, puhult meg a kóc rendesen. A ti-
lolónak már nem voltak fogai, ennek sima volt az éle. Ez már csak arra való volt, hogy
a még mindig ott lévő pozdorját jobban ki lehessen pucolni a kócból. De meg ezáltal
is finomodott a kóc. Mikor mindezen a munkán keresztülment, következett a gerebe-
nezés. A gereben egy máj d méter hosszú keményfa deszka volt a két végén bevágással
a kézfogásnak és a lábnak, hogy rögzíteni lehessen. Középen voltak a jó hosszú fogai,
szegek vagy ahhoz hasonlók. Ezekkel kellett a kender kocát szépen kifésülni. Voltak
sűrűbb és ritkább fogú gerebenek. Előbb a ritkásabbal, utóbb a sűrűbb fogúval fésül­
ték ki. A végén már olyan szép és finom volt, mint a szép szőke lányok haja.
A gerebenezés után következett a fonás. Ez kétféleképpen történhetett. A dur-
vábbjából zsákot, kötelet vagy ponyvát készítettek, a finomabból vásznat. A kócból
először kallantyúval vagy gyalogrokkával fonalat fontak. A kallantyút kézzel forgat­
ták, mint a gyerekek a kereplőt, miáltal megsodródott a kenderkóc, és egyúttal rá is
gombolyodott a kallantyúra. A gyalogrokka meg úgy működött, hogy egy rúd tetejére
erősítették a kenderkócot, és egyik kézzel ezt eresztették szépen lassan, a másikkal
pedig egy orsót forgattak, amire a fonal gombolyodott. Volt azután pörgős rokka is,
amivel a vékonyabb, a finomabb fonalat készítették. Ez egy lábbal hajtható kis szer­
kezet volt. A lábbal hajtott pedál kerekes áttételen keresztül egy orsót hajtott, és erre
tekeredett a kócból eresztett és kézzel sodrott fonál.
Az én gyermekkoromban nagyon elterjedt foglalkozás volt a fonás. Anyám pör­
gő- és gyalogrokkán is dolgozott. Ez igencsak téli időben történt. Persze egyedül nem
győzte volna, úgyhogy mással is fonatott. Kit pénzért fogadott meg, ki feléből vagy
harmadából vállalta. A fonóasszonyoknak még nyálazó, vagyis szalonna vagy zsír is
j árt. Persze nem azzal nyálazták a fonalat, hanem a saj át nyálukkal, csak így mondták.
De nyálazni kellett, mert úgy szebben és jobban megsodródott a fonál. A kész fonalat
gombolyagban vagy motollákon tároltuk. A motolla egy olyan rúd volt, amelynek a két
végére ellenkező irányba, tehát keresztbe két kisebb rudat erősítettek. Ebből már azt
is meg lehetett állapítani, hogy körülbelül mennyi zsákra vagy vászonneműre elég
a fonál. A fonalat azután a takácshoz vitték szövésre. Tavasszal, amikor a takácstól
visszajött vászonként, kiteregették a vízre ázni, majd a napra fehéredni. Volt úgy, hogy
hat-hét vég fehéríteni való vásznunk is lett, és még zsáknak való is maradt. Ezekből
készült a törülköző, szakajtóruha, lepedő, ponyva és sok más.
Bent a városban aztán voltak fonóházak. Bizonyos helyeken, hol itt, hol ott, össze­
jöttek több asszonyok és leányok, sőt még férfiak és legények is sokan. Az volt a szo­

2-4
 I s k o l a és j á t é k

kás, hogyha valamelyik leány elejtette a gyalogrokka orsóját, ami meg is esett néha,
annak meg kellett csókolni egy bizonyos legényt. Vagy őt csókolták meg. Ezen aztán
jót mulattak. Volt ott olyan ricsaj, hogy csak úgy zengett a ház fala. Úgy éjféltájban
aztán abbahagyták a fonást, elrakták a rokkákat, és most jött a tánc. Persze volt ám
bor is, éspedig nem kevés. Ittak, ettek, víg volt a társaság, nem olyan búrabaszott, mint
ma. A mai lányok ilyesmivel már nem bajlódnak. Minek is, hiszen van a boltokban
elég ruhanemű, lehet ott venni, ami szem-szájnak tetszik.
- f [EA 2 5 2 2 ,4 9 8 4 ]

Iskola és játék

Élj ott aztán az idő, hogy iskolába is kellett j árnom. Már a hetedik évet tapostam, mikor
anyám föladott az első osztályba. Akkor nem vették olyan szigorúan, mint ma. Mikor
eljött a beíratás ideje, anyám rendbe szedett. Volt mindenem, ami kellett: tarisznya,
palatábla, ábécé, miegymás. Anyám lefizette a kemény 25 krajcárt, annyi volt a tan­
díj.17 Miután beíratott, és ott akart hagyni, én megfogtam a szoknyáját, és bőgtem.
Igen anyás voltam; apám maradhatott, az nem fájt. A tanító alig tudott visszatartani.
Ordítottam, mint a sakál, a többi gyerek alig tudott megbékíteni. Valahogy aztán ne­
kihúzódtam; láttam a sok másik gyereket, akik oda se néztek a világnak.
Az iskola épülete négy tanteremből állt. Az első osztályosoké újabb volt, úgy lett
hozzá toldva a másik háromhoz. Ez már sima mennyezetű volt, úgy mondják stuka­
túr.18A többi háromgerendás, deszkapadlásos. Az első osztályban már kályha, a töb­
biben még banyakemence volt. Télen mindennap reggel szalmával befűtött a szolga
néni és a lánya. Özvegyasszony volt, úgy hívtuk, Szalai néni. Mind a négy osztályba
fiúk jártak. A lányiskola külön, máshol volt. Az ivóvizet mi hordtuk be fakannában.
Abban aztán találtatott öt-hat nádszál, ezen ittunk. Szívtuk a vizet, néha belebugy­
borékoltunk, mint rossz gyerekek, de azért jó volt. Később lett bádogbögre, akkor
már abból ittunk.
Mikor én jártam az iskolába, az még a református egyház tulajdona volt.19 Az is­
kolához nagy udvar tartozott, ahol elfért a négy osztály, körülbelül 200 fiú. Volt ott
zsivaly óra negyedkor, mikor elkezdődött a szünet. Kiabált a sok gyerek: ki jön ezt

17. Az évi 25 krajcáros tandíj a legalacsonyabb volt. A nyolcadik, vagyis a legmagasabb kategóriába sorolt
diákok után évi 2 forintot kellett fizetni (GszelmannÁdám: Kiskunhalas oktatási intézményei 1848-1948.
In Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2005, 700.).
18. Mennyezetre erősített, bevakolt nádréteg.
19. A református egyháztanács 1870. április 24-ei döntése alapján a halasi református népiskolákat ekkor
már évek óta a város tartotta fenn, és működtette. Ez vonatkozott a reformátusok addigi központi fiúisko­
lájára is, ahová Csonka Mihály járt. Az addigi egyházi tanítók viszont kivétel nélkül helyükön maradtak,
és zökkenő nélkül folytatták munkájukat (GszelmannÁdám: i. m. 6 99-700.).

25
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

5. A községi fiú elemi iskola a református tem plom m al szemben 1908 körül
6. A községi fiú elemi iskola alaprajza. Csonka M ihály vázlata

« 5ZAL K* A
3
TAN T O >■
sm & A
5Z O 0A ©
c
.... tj-
A ff. IV c
*
ősir k i U D V A R
e ■)
l/ P ^ « u
11»
* « c
V-
S
0 k ím s n c e 3 « ti
•K Á JH A 0
ö ” •IC u
m c
ő s * r á ty u
o s i- r 4 tr
i í
»
i I
•*XT/»LY
§
u re a

játszani, ki mást?! Keresték a párokat, melyik játékhoz mennyi kellett, míg ki nem lett
a banda. Akkor aztán ment a játék, egyik csoport ezt, a másik amazt játszotta, mikor
melyik játék nemnekvolt a szezonja, vagyis az ideje. Tavasszal nem ugyanaz a játék
járta, mint nyáron, és nyáron megint nem az, ami télen. Nyáron nem lehetett korcso­
lyázni, télen nem lehetett golyózni a hideg miatt.

26
 I s k o l a és j á t é k

A gombozás minden időszakban j árta. Ezt úgy játszottuk, hogy egy lyukat ástunk,
és két méterről mindenki próbált beletalálni a lyukba a gombjával. Akié a legköze­
lebb esett, az volt az első. Azután az ujjunkkal pöccintettük a gombot a lyukba vagy
a lyuk felé. Az nyert, akinek a gombja először beleesett a lyukba. Máskor lyuk nélkül
gomboztunk. Ilyenkor egy vonalat vagy a célként elhelyezett gombot kellett eltalál­
ni. A legügyesebbé lettek aztán a gombok. Adtuk, vettük is egymásnak a gombokat.
A sok gombot felfűztük egy spárgára, ami néha egy méter hosszú is volt. Még a ka­
bátjainkról is leszedtük a gombokat, és azt hazudtuk otthon, hogy elvesztek. Anyám
porolt is aztán velem:
- Már megint nincs gomb a ruhádon, te rossz kutya!
Én meg persze dugtam a gombjaimat, nem mutattam, hogy nekem milyen sok
van. Dehogy adtam volna belőle, a világért sem!
Tavasszal, amikor már mezítláb is lehetett járni, golyóztunk és köveztünk. A go­
lyók vagy égetett agyagból készültek gölöncsérek által, vagy gyárilag. Ez utóbbiak
meggy nagyságú és kő keménységű, de törékeny golyócskák voltak. Egy darab egy
krajcárba került. Némely gyereknek száz darab is volt, ez volt a dísze. Adták-vették
őket a gyerekek, üzletet csináltak. A golyózást is úgy játszottuk, hogy a földbe lyukat
ástunk, és abba gurítottuk a golyót. Ha beleesett a lyukba, akkor nyert a gurító fél.
Ha nem talált, akkor a másik gyerek gurított, sorban, ahányan játszottak. A sikeres
gurítás egy golyó nyereséget ért, a sikertelen egy golyó veszteséget. A legügyesebbek
néha az ügyetlenek minden golyóját elnyerték. Akkor aztán lehetett kölcsönt kérni,
amíg meg nem fordult a szerencse.
Az első osztályos nemigen mert gombozni vagy golyózni a nálánál idősebbel. A hun­
cutabb nagyobb hamar becsapta a kisebbet. Akkor aztán volt sírás. A csalás vagy vesz­
teség miatt néha pofozással fejeződött be a játék. Ha kisebbnek esetleg volt bátyja,
és oda hívták, akkor a nyertes koma hamar kaphatott egy taslit, amiért amazt kifosz­
totta. De csak addig tartott a harag, míg két tót kinyalja egymás seggit. A következő
percben már megint együtt játszottak, de már nem az öccsel, hanem a bátyóssal.
Most aztán fordult a kocka, mert a bátyós volt az ügyesebb, és ő nyert. Ha nem volt
bátyó, akkor két vagy három jó komát is segítségül lehetett hívni. Ok aztán lefogták
a nyertest, és jól kizsebelték. A nyereségen felül még az övét is elvették. Most aztán
már ő vágott savanyú pofát. Majdnem sírt, de nem erőltette a dolgot, inkább elkul­
logott a helyszínről.
Tavaszi játék volt a csigapörgetés is. A csigát boltokban árulták vagy esztergályos
csinálta igencsak bükkfából. Puhafa nem volt jó, mert az nem volt könnyű, és nem
pörgött. Két krajcár volt az ára. Egy kis ustorral lehetett megforgatni, de ustor helyett
jó volt egy erős spárga is. Ezt rátekertük a csiga derekára, és erősen megrántottuk.
A csiga a hegyes végére esett, és forgott gyorsan. De ezt csak kemény földön lehetett,
mert a homokba hamar belefulladt. Hogy aztán meg ne álljon a forgása, az ustorral
csapkodtuk. Forgott is az, mint a szélvész, és jó nagyokat ugrott, mikor rácsaptunk.
De vigyázni kellett, csak akkor forgott, ha az alját csapkodtuk. Ha nem, akkor elszé­
dült, és lefeküdt. Ezt nem az iskola udvarán játszottuk, hanem az utcán vagy otthon.

2.7
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Az iskolaudvaron nem fértünk volna el egymástól, és hamar a másik gyerek lába szá­
rát csaptuk volna meg.
Tavasszal a fűzfa síp is divat volt. Akkor csináltuk, amikor a fiatal fűzfának lejött
a héja. És aki nem tudott, az cserélt gombért vagy golyóért. Én már, mondhatom, tíz
éves koromban elkezdtem fúrni-faragni. Előbb gyerekjátékokat: sípot fűzfaveszőbői,
furulyát bodzafából, kócgolyós bodzapuskát, vízipuskát és még sok mást. Szőrlabdát
is csináltam. Tavasszal, mikor vedlettek a marhák, összegyűjtöttem sok marhaszőrt,
és ebből készítettem a labdákat. A kihullott marhaszőrt szépen kitisztítottam, és for­
ró vízben áztatva összeállítottam, kerek labda alakúra nyomkodtam, míg a teljes ke­
rekséget és keménységet el nem érte. A kalapos is ilyen formán köti össze gyapjúból
vagy nyúlszőrből a kalapot. A gyerekek többsége nem szeretett ilyesmivel bíbelődni.
Rongylabdájuk volt, vagy a szüleik vettek nekik tömör gumilabdát. Én már gyerekként
adogattam el saját gyártmányú játékaimat. Néhány krajcárt vagy gombokat kaptam
értük. A futballt akkor még nem ismertük, híre sem volt még annak.
Volt régen métázás, tekézés, csülközés is. Ezeknek a játékoknak jó nagy hely kell,
úgyhogy széles úton vagy a város szélén játszották. Nemcsak gyerekek, hanem felnőtt
legények, sőt még fiatal nős emberek is. Sajnos én ezeket nem tudtam megtanulni,
ezért a szabályaikat sem ismerem. Csak néztem néha.
Szokás volt az iskolában a márccsinálás. Ez már nem játék, hanem üzlet volt. Ré­
gen igen használt édesség volt a fekete cukor, más néven medvecukor vagy szar, így is
hívták. Ebből készítették a gyerekek a márcot. Egy pár decis üveget telitöltöttek vízzel,
és a vízbe egy kevés medvecukrot tettek. Az üveget aztán addig rázták, míg a cukor el
nem olvadt. Ezzel kész volt a fekete lé, a márc. Kiabálta aztán a tulajdonos:
- Ki iszik márcot! ?
Persze kapós volt, egy krajcárba került egy kis üveg vagy 10 gombba.
Én ilyen italt nem csináltam. De a fehér kenyeret, melyet otthonról hoztam, sokszor
elcseréltem kukoricásra, mert az jó édes volt. Voltak gyerekek, akik kukoricás kenyeret
hoztak az iskolába, pedig nem is voltak olyan ínséges esztendők. Némelyik családnál
mindazonáltal sütötték a kukoricás kenyeret, talán a gyermekek kedvéért is, ki tud­
ja. Jó volt a fehér kenyér mellé kapott gyümölcs, a bőralma és bőrkörte is, ami télen
került a tarisznyába. Majd kihúztak a gyerekek érte, olyan kapós volt. Úgy csináltam
a dolgot, hogy nem adtam oda egyiknek sem, hanem fogtam a kezembe.
- No, most te harapj, most meg te!
És ez így ment, amíg el nem fogyott. Akkor a másikat vettem elő, amivel ugyan­
úgy jártam el. Szinte csurgóit a nyáluk, amint harapták. De milyen a gyerek?! Nem
utál az semmit! Elvenni nem merték tőlem, mert hiszen én öregebb és erősebb vol­
tam náluk.
[EA 2 5 2 2 ,3 4 5 7 ,9 4 3 6 , és T JM 3 5 2 5 ,3 6 5 1 ]

28
 A régi H a l a s

A régi Halas

Egy évig apai nagyapámnál laktam a városban, onnan jártam iskolába. Öregapám
háza jó fönt, a város felső részén volt. Az utcát Nagy utcának hívták, ma Jókai utca
a neve. Jó széles és hosszú utca volt. A mi házunk negyedik volt a nyugati oldalon.
Az itteni házak egy magas dombon épültek, a tőlünk nyugatra fekvő Nagy-tó vizénél
négy méterrel is magasabbra. Ez a Nagy-tó arról volt híres, hogy valamikor a fölszögi
asszonyok ide jártak mosni, nyáron a közönség fürdeni, télen pedig a korcsolyázók
százai. Sőt még jeget is hordtak innen a mészárosok. Ma ezt nem szabad, ott a Sóstó,
hordják onnan, akinek kell. Csakhogy az jóval messzebb van. A Nagy-tótól nyugatra
nádasok voltak, egész a város hosszában, délről elkezdve a Cserepes-tótól a Nagy­
tóig, sőt még azon túl is. Szóval a város határának nyugati részét víz és nád borította.
Talán ezért is nevezték el Halasnak. Később aztán nagy csatornát ástak, és a fölösleges
vizet mind a Sóstóba vezették. A nádasoktól délre, nyugatra és fölfelé északra sző­
lők és veteményes földek voltak: Alsó-Öregszőlők, Fölső-Öregszőlők, itt-ott szántó,
még északabbnak Ipari-szőlők, gyümölcsösökkel tele. A város egész területe 112 ezer
holdat tett ki. A határ többnyire szőlőnek és gyümölcsösnek való, esetleg erdősítésre
alkalmas homokos földekből állt.20
Az első évi iskolai időben ősszel kimentünk szüretelni nagyapám szőlejébe. Ott
voltak a családok szép számmal, el is végezték a munkát aznap. Este kint maradtunk
többen is, mert a hazahordás lassan ment. Este László bátyám tüzet gyújtott, és elő­
vett egy jókora krumplit. Bele tűzgélt néhány kis darab fácskát, majd egy jó fél méter
hosszú vesszőt beleszúrt, azt tűzre tartotta, és mikor égni kezdett - jó erős ember
volt - , elhajította jó magasra. Ezt többször is megismételte, mi meg gyönyörködtünk
a látványban. Hangos volt a vidék, mert mások is szüreteltek akkoriban. Csak úgy do­
bálták a szomszédok is a galacsint, mert így nevezték a tűzijátékot. Kiabáltak, zajong-
tak, ment a mulatság, víg volt a nép, kevés gond gyötörte az embereket.
Szerda és szombat délután nem kellett menni iskolába. Ilyenkor kiballagtunk nagy­
apámmal a tanyára; csak egy kis séta volt. De ez csak nyári időben történt így, télen
nehezebben közlekedtünk. Télen nagyapám eljárt a kovácsműhelybe beszélgetni, én
meg komázni a többi szomszéd gyerekekhez. Abban az időben még nem voltak járdák
a városban, az utcák meg sötétek voltak. Csak a város központjában lehetett néhány
ócska petróleumlámpát látni.21 Még a tülkös bakterek vagy strázsák is, akik éjjel az ut-

20. Az 1850-es évek elején a 112 ezer holdas határnak mindössze 26%-án, vagyis 29 ezer holdon foly­
tattak szántó-, szőlő- és kertművelést. Az 1890-es évek végére ez az arány 38%-ra emelkedett. A legelők
(42 ezer kát. h.), a rétek (11 ezer kát. h.) és az erdők (11 ezer kát. h.) aránya azonban még mindig magas
volt, s a művelés alá nem vont területek nagysága is meghaladta az 5 ezer kát. holdat (A Magyar Szent
Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. I. rész. Budapest, 1897, 310.).
21. Az első kövezett belterületi út, amely a vasútállomást és a városközpontot kötötte össze, 1886-ban
épült. Ezt követően a városközpont más útjait és tereit is kikövezték, s számos új - részben emeletes - épü­
letet építettek. A református gimnázium neoreneszánsz és a takarékpénztár eklektikus épülete 1892-ben,

29
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

1. Csonka tanya
2 . 86. számú vasúti őrház
3. Sóstói vendéglő, fürdő,
szálloda
4. Bessenyei-ház (később
menház, majd kórház)
5. Református templom
6. Községi fiú elemi
7. Városháza
8. Központi iskola
9. Gimnázium
10. Vasútállomás
11. Schneider-cég

11 »

Alsó-
Öregszőlők

7. Csonka M ihály élettere Kiskunhalason

30
 A régi H a l a s

8. A Nagy-tó a városszéli h ázak kal

cákat járták, sötétben botorkáltak. A strázsáknak volt egy marhaszarvból készült nagy
dudájuk, amelybe időnként belefújtak. Ezzel jelezték, hogy ébren és merre vannak.
Csendes téli éjjeleken még mihozzánk a tanyára is kihallatszott a dudaszó. Különösen
egy mély, öblös hangú, mondtuk is, de jó tüdeje van az illetőnek.
Abban az időben nem volt ritkaság a házásás. Többször hallottuk, hogy most itt,
most ott ásták ki a ház hátulját vagy az ablakon keresztül másztak be a lakásba, és amit
bírtak, bizony elemeitek. Ruhaneműt, ágyneműt, élelmet, szóval minden jó volt az
effajta madaraknak. Bátran dolgozhattak, amikor a strázsa a másik utcában egyre fújta
az óra idejét. Szerintem jobb lett volna csendben cirkálni, mert így nem tudta volna
a tolvaj se, hogy hol bukkanhat rá a strázsa, s mikor.
De nemcsak strázsák vigyázták a rendet; Halason voltak rendőrök is. Az egyikük­
től, akit Szűri Lászlónak hívtak, a nem jót csináló egyének már akkor remegtek, ha
megjelent, és rájuk nézett. Szinte rettegtek tőle az olyan emberek, akiknek nem volt
rendben a szénájuk. De volt a városunkban néhány csendőr is. így aztán később nem
is történt annyi lopás és betörés. Úgy volt a mi városunk Szűri László biztossal, mint
Szeged környéke Rádai Gedeonnal. Féltek ezektől a rossz emberek, és apródonként
valamennyire meg is javultak. Ma már alig akad nagyobb lopás vagy betörés.

az új kaszinó 1897-ben, a gazdasági bank 1904-ben, a szecessziós új városháza 1906-ban, az ipartestület

székháza 1907-ben, a bővített takarékpénztár 1910-ben készült el. A villanyvilágítást 1903-ban vezették
be. Ezt követően a főtéren két nyolcamperes izzólámpa, s a városban további 100 darab gyergyafényű
villanyégő világított (Szalai Sándor: Kiskunhalas belterülete a 18-20. században. In Kiskunhalas története
3. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 20 0 5 ,4 4 -4 5 .).

31
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Közel hozzánk, a Széchenyi utcában lakott egy ember, úgy hívták Gaál László. Ha
jó idő volt, mindig kint üldögélt a pádon egy ingben és gatyában. A szájában mindig
nagy tajtékpipa volt, a bal karján ott lógott a szűzdohánnyal teli kostök zacskó, a jobb
kezében meg légycsapó, ütni a legyeket. Jó kövér, pirospozsgás ember volt, csak úgy
izzadt néha a nagy nyári melegben. De ott ült mindig egymagában. Ha valaki ismerős
arra járt és pipás volt, rászólt:
- No, gyere ide, és gyújts rá!
Megkínálta dohánnyal, egypár szó, és ment tovább a másik. Nem volt gazdag, né­
hány hold földje volt csak, és azt is kiadta bérletbe vagy felesbe. Idős volt, olyan 75
év körüli, de egyébként szép, magyaros bajuszú ember. A feleségét sohasem láttam, ő
sohasem ült ki. Csak az ura nézelődött erre-arra, hol mit látott. Ha arra mentem isko­
lába, mindig ott mentem el mellette. Köszöntem neki, amit ő is viszonzott.
-N o , hogy vagy Miska? - mert ő is ismert jól.
- Hát az apád, az is jól van? Mit csinál? - Én aztán mondtam neki, mikor mit.
- No jól van, eriggy az iskolába, nehogy elkéss!
Egyszer később, amikor már nem jártam iskolába, mert már jó nagy kamasz vol­
tam, akkor is ott mentem el mellette. Feszítettem volna már, mint valaki, pedig csak
egy talaki - a borjúnak mondják - voltam. Gatyában voltam, amihez - mint högyön
kölök - csizmát húztam. Alig érek oda, még tán nem is köszöntem, rám szól ám:

9. Kiskunhalasi utcakép a 19. század végéről

Üduöxlet jíalasróll
Fő-utcza alsó része.
Sándor Halas
Kiadja Kimeri

32.
 D iszn ótorba n

- Hát té, gyerök? Most is csizmát húztál?

Fene köllene most, nem csizma! - mert hogy
^rdv'özlct H a l a d r ó l
ő is mindig mezítláb volt. - Talán már érződ,
hogy nálad a tökeid? Legényködsz, mi?!
Én aztán elszégyenlettem magam, és nem
is mentem máskor arra, ha csak elkerülhet­
tem. így rám pirított, de igaza is volt. Ilyen em­
ber volt a Gaál László: egyszerű magyar típus.
Azelőtt még a régi kaszinó mellett is volt
egy hosszú pad, a város tulaj dona. Erre a pad-
ra a nagyobb gazdák és urak ültek ki. Sza­
kállszárító padnak hívták, mert akkoriban 10. A régi kaszinó
némely urak még szakállt hordtak. Ez a pad
mindig el volt foglalva, főleg ha jó idő volt, mert éppen nyugatnak állt, és így sokáig
oda sütött a nap. Itt politizáltak a nagyobb fejűek.
Volt egy másik nevezetes kiülő is, beljebb a Zilah-malom mellett, Banga Imre háza
közelében. Ez a Banga is idős ember volt már, a családja kint gazdálkodott a tanyán.
Ő és a felesége viszont bent laktak a városban, a fent említett helyen. Itt aztán volt olyan
kiülés, hogy néha 25-en is összegyűltek. Többnyire férfiak, nő alig volt egypár. Akinek
nem jutott hely a pádon, az karosszéket vagy gyalogszéket hozott magával. Itt aztán
ment a kártyázás, de nem pénzre, csak úgy potyára. Filkózás leginkább, négyesben, ha­
tosban, mikor hogy. Jókat nevettek néha-néha. A nyerő fél itt nemigen számított. Ün­
nep vagy vasárnap, mindig volt ráérő ember. Hétköznap estefelé, aki napközben oda is
volt a szőlőben vagy másutt kapálni, iparkodott, hogy estefelé már otthon legyen. Ha
bekapta a vacsoráját, már ment is a kiülő helyre. Sokszor aztán már közel volt az éjfél,
mikor szétszéledtek. Ezek az odajárók egyébként igencsak olyan évekből kerültek ki,
hogy nemigen szaggatták a hámistrángot. Nem volt sürgős dolguk, nem izgatta őket,
hogy jaj, megázik a szénám a renden! Mindig voltak ráérő emberek még nyáron is.
[EA 2 5 2 2 ,3 7 6 4 ,4 9 8 4 és T JM 3523]

Disznótorban

1882-ben, egy bizonyos téli napon a nagyapáméknál disznótor volt. Akkor még az
is másként folyt le, mint ma. Szinte ünnepnek számított. Az asszonyok már az előző
nap elkezdték készíteni a sokféle jó réteseket. Torta, linzertészta, piskóta akkor még
nem létezett. A disznótor korán reggel jó törkölypálinkával és jó zsíros pogácsával
kezdődött. Ez volt az igazi magyar paraszt legjobb eledele. Nem pancsoltak annyit
az asszonyok össze incem-fáncom nyavalyákat, mint ma, és mégis különbek voltak
a maiaknál. Egészségesek, kitartóbbak és teltebbek voltak, nem olyan sovány, gereben,
vézna, renyhe alakok, mint a mai legtöbb asszonyka.

33
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Már korán talpon volt az egész háznép. Apraja-nagyja sürgött-forgott, tett-vett

egyik is, másik is valamit; örültek, vígak voltak. Mikor aztán megvirradt, már ott volt
a főböllér is. Legtöbbször a rokonságból került arra alkalmas egyén. Nem ám akárki,
mert a böllérséghez érteni kellett. Nemcsak az öléshez, hanem a pörköléshez, felbon­
táshoz stb. Mikor aztán odaértek, hogy most már leszúrják a hízót - néha kettőt vagy
hármat is, ahogy adódott - , jó markos, fiatal emberek kihúzták az áldozatot az ólból.
Leteperték, és a böllér megadta neki a kegyelemdöfést. Jött a másik, azt is úgy. A vérét
megszedték, kellett a hurkába. No, mikor már nem volt élet a disznóban, szépen hasra
fektették, esetleg az oldalára. ízlés dolga volt, akár így, akár úgy, nem számított.
Most szép egyenletesen beterítették a már előre odakészített száraz szalmával, és
az orra felől meggyújtották. Ha fújt a szél, akkor már úgy helyezték el, hogy farral volt
a disznó a szélnek, és azért az orra felől gyújtották a tüzet, mert így lassabban égett,
nem szaladt végig rajta egyszerre a láng. így pörkölték aztán szépen, óvatosan, hogy
meg ne égjen. Hosszú nyelű kopott vasvillával vagy piszkafával, kinek mi jutott, igaz­
gatták az égő szalmát, mert többen is dolgoztak egy-egy disznón. Ha valahol még­
is jobban megsült, ami meg is esett, akkor csináltak hamar sarat, és az égett helyet
bedörzsölték. Ezzel meggátolták a további sülést, és ott óvatosan pörkölték tovább.
Ha egy sor szalma leégett, a disznót megkaparták, az égett részt eltávolították és le­
söpörték. Ezután újra behintették szalmával, mint előbb. A maradék parazsat az orra
elé tolták, és a másodjára ráterített szalmát ennél gyújtották meg. Egy marok szalmát
kézbe fogva a parázsnál meggyújtottak, és csóválták, élesztették, míg lángra nem
kapott. Ezzel aztán meggyújtották az új szalmát, és ez így ment, míg teljesen készen
nem lettek a pörköléssel.
A városi saját portán már abban az időben sem lehetett disznót pörkölni. Ki kellett
vinni a város szélére, ami nekünk nem volt messze. Alig kétszáz méterre volt a város
vége nagyapám házától. Itt pörkölték aztán a disznót sokan, nemcsak mi. Kocsival
vagy targoncával, vagyis dragaccsal vitték ki a hízót, és pörkölés után otthon lett fel­
pucolva és szétszedve.
Bent az asszonynépség közben már abálta a vért, és melegítették a nagy bogrács
vizet, ami a tisztításhoz kellett. Minél forróbb lett, annál jobb volt. Alig lehetett be­
lenyúlni. Jó is volt sokszor, amikor nagy hidegek voltak. Pörkölés után először igen­
csak hideg vízzel áztatták be a disznót. Egy ember szalmacsóvát készített, a másik
pedig szép sorban öntötte a disznóra a vizet. A csóvás meg dörzsölte, míg jól be nem
ázott. És most jött a forró víz, ezzel is jól megáztatták. Ezután jött a kaparás jó éles
késekkel vagy kaszadarabbal. A füle tövét, lába közit és farka tövit, ahol nem vitte
le a tűz a szőrt, egy katlanban előre megtüzesített megfelelő vasrúddal vagy járom­
szöggel megsütögették. A körmeit már pörkölés közben lecsavarták és - Ne, gyerek,
rágjad! - a gyereknek adták. És a gyerek, ha nem volt finnyás, meg is ette. Különben
a kutyáknak adták, mert azok is ott voltak valamennyien, lesték a hulladékot, és nyal­
ták az ölés helyén kifolyt vért.
A pucolásnál utóbb hátára fordították a hízót. Még a gyerekek is kivették a részüket
a tisztításból, ki fülét, ki farkát tette rendbe, mindenki dolgozott. Mikor teljesen tiszta

34
 D isznótorban

és fehér lett minden része, a böllér munkához látott. Leszedte a sonkákat, szép formás
alakokat vágva. A körmeit behasította, hogy a só jobban beívódjon közé. Mindig volt
aztán ráérő gyerek vagy felnőtt, aki behordta a már leszedett részeket a kamrába, eset­
leg a szobába. Attól függött, hogy hol lett feldolgozva később. A négy sonka leszedése
után óvatosan hasra fektették. Előbb jó vastagon megterítették szalmával a helyét, de
volt úgy is, hogy szalma helyett egy ajtót vagy deszkákat raktak le, és azon volt a disz­
nó. Na most oda a háznép, aki csak ráért, mert ilyenkor, amikor hasította a böllér két­
felé, nevetni kellett. Csak akkor lett vastag a szalonna, ha nevettek. Természetesen ez
a hízótól függött, mert ha nem volt elég kövér, akkor bizony nem lett annak vastagabb
a szalonnája, akárhogy nevettek is. De ez volt a szokás, tehát így volt jó.
No, most szekercével vagy bárddal a böllér kétfelől a gerincet a bordáktól elvágta,
így lehetett széjjel feszíteni, hogy a belsőségeket ki lehessen szedni. A gerincet aztán
farkastól végig kiemelte, még a fej et is hozzá, ami a két pofacsont elvágásával felszaba­
dult. Ezt is bevitte valaki. Most jött a belső rész. A hashártyát, illetve hasfalat óvatosan
felmetszette a böllér, hogy a bél meg ne sérüljön. Kivette a veséket, tüskés húst, ami
az oldalak két felén, a gerinc elvágásakor ott maradt. Körül oldalt a háj széleit kézzel
letépte, és az egész belső részt a már odakészített edénybe, teknőbe, dézsába vagy eset­
leg egy nagy tálba tette. No most az epéjét vegyük le a májról, szép óvatosan, hogy el
ne fakadjon. Lesz pörölés az asszonyoktól, ha elfakad az epe, mert keserű lesz minden,
így lett aztán ez is továbbszállítva. Most már az asszonyoknak is lett dolga. Eddig ők
könnyen voltak bent a melegen, legföljebb hagymát pucoltak, a májhoz vöröset, a kol­
bászhoz fokhagymát. Az asszonyok most először is a lépet vették le, és ebből jósoltak.
Ha a lép hátsó fele volt szélesebb, úgy hosszú tél lesz, megfordítva pedig rövid tél lesz.
No most, ha későn, tavasz felé vágtak disznót, ami gyakran előfordult, hát akkor már
nem jósolhattak hosszú telet. A disznólépnek természetesen semmi köze sem volt az
időjáráshoz, de ez egy régi fentmaradt szokás lehet, ami még ma is dívik.
No most gyerünk vissza az emberekhez, mert az asszonyok sokat beszélnek, plety-
káznak stb. A bél eltávolítása után a böllér és akik segítettek neki, hogy gyorsabban
menjen a munka, mert hideg volt, a hájat óvatosan lefejtették, és mint a subát, szépen
a simább oldalával kívül összehajtották. Valaki ezt is bevitte, és felakasztotta a geren­
dából lógó egyik szegre. Itt ez szépen kihűlt és megkeményedett. Régen ezzel aztán
kocsitengelyt is kentek, ma már azonban van gyári kenőcs. Most a hájat bizony ki­
sütik zsírnak, ami finom is. Most jön a nyúlja kétfelől, ami olyan lebernyegforma, és
a hasaszalonnáról éles késsel fejtik le. Ezután a két oldal levétele következik. Ezeket is
simán lefejtik, és viszik be a többihez. Most jön a két lapocka, az első sonkák ott ma­
radt része. Azután a két hátsó rész, úgy mondjuk csigula, vagyis a hátsó sonkák ott
maradt részei. Most már csak a két oldalszalonna maradt. Ezekről most szépen lenyesik
a rajtuk maradt húsdarabokat, és cikcakkos szalonnarészeket, hogy szép, gusztusos és
egyenes legyen. Mikor ezzel is kész vannak, akkor vágják a két oldalt kétfelé, illetve
háromfelé, mert az állát és a hasaszalonnát külön vágják. No most ide egy markos le­
gényt, ha van kéznél, több is jöhet, akiknek a vállukra adják az oldalszalonnákat. Ők
aztán viszik vígan befelé a tetthelyre. A hasaszalonnát megint más viszi be. Most már

35
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

minden be van takarítva, gyerünk a jó melegre, mert bizony néha már fázik az ember
lába, mire minden rendbe van téve.
Bent már várja a férfitársaságot a jó pálinka, amit pörkölés közben is hordtak ne­
kik. Megmossák a kezüket a zsírtól, és elkezdenek reggelizni, ami már jól is esik, úgy
is ott a früstökidő. Most már ráérnek, úgyhogy komótosan beszélgetnek, iddogálnak,
persze most már bort. Ha jóllaktak, rágyújtanak, ki pipára, ki cigarettára, kinek mije
van. Csak azután fognak hozzá a húsok osztályozásához, szétszedéséhez: kolbásznak
való, sütni való pecsenye délre, zsírosa, amit le kell szedni a húsról, hashús az esti
szármát, vagyis a töltött káposzta elkészítéséhez.
Az asszonyoknál is folyik a munka, no meg a beszéd is. Van mit hallani tőlük: biz­
tatják a férfiakat, hogy siessenek, hogy kész legyen a kolbászhús, mire ők megpucolják
a beleket, melyekbe a hurkát és a kolbászt fogják tölteni. Szinte versenyeznek, hogy
ki lesz kész előbb. Igaz, a férfiak is ugyanúgy iparkodnak, mintha muszáj volna. Egyik
asszony darabolja a májat szép szeletekre, vöröshagymát karikáznak hozzá, ennek
délre késznek kell lenni. Közben egy férfi kiszedi a fejből a disznó eszét, mely szintén
a savanyú májhoz kell, dísznek annak a tetejére, de enni is finom. Néhol csinálnakpap-
rikáshúst is délre: mindenféle szedett-vedett máj, füle, lépe, feje kövérje stb. kerülnek
bele. Ez igazán kitűnő, de hát mikor is lehetne máskor olyan mindenféléből összevá­
logatott jó ételt készíteni, ha még disznótorkor sem? Mikor már minden húst elren­
deztek, a férfiak a csontos részeket kiviszik oda, ahol majd sózva lesz az egész készlet.
Bent már vágják is a húst, aprítják ki így, ki úgy. Régen divat volt két éles késsel
aprítani vagy bárddal, esetleg baltával. A húsvágás az asztaltető hátoldalán történt,
ami bizony az évek leforgása alatt jól el is kopott, el is vékonyodott a sok használattól.
Mikor már minden kolbászhús össze van vágva, s a szármáinak való hashús is kész,
akkor a legügyesebb - nem okvetlen a böllér, lehet más is - meggyúrja a kolbászhúst.
Úgy, mint amikor az asszonyok kenyeret sütnek, és atésztát alaposan megmunkálják,
megdagasztják. A húst jól megsózzák, és apróra vágott fokhagymát tesznek bele, to­
vábbá ízlés szerint kevés törött borsot. Sok nem jó, mert hamar avasodik tőle a kol­
bász. Inkább több törött paprikát tesznek bele, hogy szép piros legyen. Többen meg­
kóstolják, megízlelik, hogy nem kell-e még hozzá só vagy más. Mikor teljesen meg
van gyúrva a hús, akkorra ott a kolbásznak való bél is; behozták az asszonyok. Most
már lehet tölteni a kolbászt, ami megy is, mint a karikacsapás. Régebben még olyan
bádogból készült kolbásztöltők voltak fatolóval, amivel bizony lassan ment a munka,
és nehéz volt nyomni, kivált mikor már a hús kihűlt. Csak úgy dülledt a szeme annak,
aki nyomta. A hasának kellett tartani, illetve azzal kellett nyomni. A bél rá lett húzva
a töltő csévéjére, és úgy lassan jött ki belőle a hús, óvatosan, nem sietve, mert hamar
kirepedt a bél, ha erőltették. Egy másik ember fogta a kolbász végét az egyik kezével,
a másikkal pedig a töltő csévéjénél engedte. Mikor egy szál kész volt, szépen egy nagy
edénybe, mint a kígyó, karikára bele lett helyezve. Mire mind kész volt, már ott volt
a dél. Néha bizony, ha több disznót vágtak, még később végeztek vele.
Most hát hamar elpakolni, kész az étel, ebédelni kell. Hamar aztán a sok asszony
hozzá fogott a terítéshez, ami ment is gyorsan, mert hiszen voltak elegen. Mikor min­

36
 D isznótorban

den rendesen a helyén volt, no most foglaljon mindenki helyet, és kezdjük meg az
ebédet. Jött aztán a jó veseleves jó húsdarabok benne; zöldség is volt bőven és metélt
tészta vagy rizskása, eseúeg zsemleszeletek is előfordultak. Leves után jött a jó hagy­
más máj savanyúan, ecettel, majd a fejpaprikás jó hüvelyes paprikával vegyest. Minél
erősebb volt, úgy volt jó. Kínálták aztán a vendéget: egyenek, falatozzanak! A máj és
a paprikás után jött a jó pecsenye, amivel aztán be is lett fejezve az ebéd. A vacsora
majd többféléből fog állni, most ez is elég.
Ebéd után az embereknek már nem is nagyon volt dolga. A hurkatöltést már az
asszonyok végezték. Ilyenkor aztán elő a kártyát, a férfiak elkezdtek filkózni. Közbe-
közbe iddogáltak is. Az asszonyok meg töltötték a hurkát, gömböcöt, Pál anyját, ami
a vastagbél része volt, valamivel kisebb, mint a gömböc, vagyis a gyomor. Többnyire
köleskása volt a töltelék, vérrel jó kövéren. Rizskása ritkábban volt használatban, jobb
szerettük köleskásával, ami ízesebb volt, és nem is szikkadt ki olyan hamar. Azután
abálták a hurkát forró vízben, és közben megcsinálták a szármátot is.
Mikor eljött az este, mindenki rakásra vergődött. Mert némely szomszéd vagy ro­
kon délután elment haza a dolgát intézni, jószágot etetni, miegymás, kinek mi dolga
akadt. Mikor besötétedett, ami télen hamar bekövetkezik, akkorra már megterítettek
a vacsorához, csak helyre kellett ülni, ami hamarosan meg is történt. De még aztán
várni kellett, mert még a szármátnak főni kell. Persze az asztal mellett könnyen várták
a vacsorát, mert a bor az járta előbb is. Iddogáltak, elbeszélgettek, mi gyerekek meg
eljátszottunk összevissza. Mikor, nohát már készen volt minden, elkezdték hordani
az ételeket, ami a szármáttal kezdődött. Leves most nem volt. Ebből aztán ki-ki ki­
vette a részét, mert az is a friss húsból legjobb, így disznótor alkalmából. Erre aztán
csúszott a bor. Utána jött a sült kolbász és hurka, de még pecsenye is. Mellé aszalt
szilva és meggy összefőzve; nem kompót vagy befőtt, az még nem volt szokás akkor.
Jó cukrosán, fahéjjal - bizony versenyzett az a mai kompotokkal és más gyümölcsök­
kel. Mikor a kolbász és hurka már nem akart csúszni, mert már teli volt a has, vagyis
nem volt üres hurka, most jöttek elő aztán a finom rétesek, és ami már az előző na­
pon készült. Volt mákos, diós és lekváros, sőt néha még sült fánk és túrós bélés is. De
már ekkor mindenki nyögött a jóllakástól, elnyomta már a szármát, kolbász, hurka
a lelket. Mindenki azt mondta: miért nem ezeket hozták előbb, akkor bírtunk volna
ebből is enni. Nekünk gyerekeknek persze ezek voltak a kedves csemegéink. Inkább
nem ettünk szármátot és hurkát, nekünk a rétesek tetszettek. Hiába volt már a biz­
tatás, hogy falatázzanak, egyenek, mindenki csak szuszogott, nyögött, melege volt,
fűtötte a jó étel és az ital a népet. Egyik is, másik is azt hajtogatta: - No jó lenne ez
ekkor vagy akkor! - És igaz is, sokszor rágondol az ember, mikor nincs. De jó volna
most ez vagy az, de jóllaknék most!
Néhol aztán előkerült még az ütött-kopott tambura is, és akinek kedve kerekedett,
táncolhatott is. Itt öregapámnál ez nem volt szokás, mert idős volt már, de meg olyan
komoly, zárkózott természetű is. Még dalolni sem igen volt itt szokás. Inkább csak
beszélgettek, csevegtek; így szórakoztak bor mellett néha éjfélig is. Mikor aztán már
kezdett álmosodni a vendég, egyik is, másik is, így szóltak:

37
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

- J ó lesz hazamenni, aludni is kell!

Utóbb aztán széjjelment a nép, ki-ki a saját lakására, úgyhogy magunk maradtunk
hárman: öregapám, öregszülém és én. De persze a családnak, apáméknak, néhány
testvérnek meg lett mondva, hogy reggel jöjjenek el, és segítsenek elrakodni, mo­
sogatni, miegymás. De meg früstökre és ebédre is, mert maradt ott annyi ennivaló,
pedig még a családnak is adtak belőle. így folyt le a disznótor 1882. évben a nagy-
apáméknál ezelőtt 70 évvel.
-9- [E A 4 9 8 4 ]

Iskolába járás a tanyáról

1884 őszén22 meghalt a nagyapám. Ekkor nagy változás történt: osztozkodás a test­
vérek között. Apám és anyám, hogy ne menjen szét a birtok, megváltották, illetve
megvették a testvérek jussát. Mind eladta, kire mennyi esett. Végül 101 holdat tett
ki a birtok. A vételár valami hétezer forintra rúgott. Nagy pénz volt az akkor! Valami
Szuper Lajos nyugalmazott katonaorvostól23 kölcsönöztek ötezer forintot nyolcas
kamatra. A kölcsönt egy összegben lehetett csak visszaadni, a négyszáz forint kama­
tot pedig minden évben két részletben kellett fizetni, Szent György-napkor24 és Dö­
mötörkor25. Nehéz sor volt. A néném és bátyám részét is mi használtuk, tehát egész
volt a birtok. A mostoha nagyszülőt viszont mi láttuk el mindennel. Száz forintot
fizettünk neki évente. Ezt még halála után egy évig is fizetni kellett. Nagyapám vá­
rosi házát László bátyám kapta, apám öccse. Később apámék megkérték azt a bizo­
nyos Szuper Lajos urat, hogy engedje úgy a kamatfizetést, hogy csak egyszer, ősszel
fizethessünk. Úgy gondoltuk, így könnyebb lesz. Meg is adta a beleegyezést, de volt
a Sóstó mellett egy másfél holdas területen egy szép villája, nyaralója, ott volt aztán
egy kis holdnyi szántója. Azt minden évben fel kellett szántani, ezt volt a kedvezmény
az egyszeri kamatfizetésért.
Nagyapám halála után a tanyáról jártam iskolába, be a városba. Akkor még nem vol­
tak tanyai iskolák. Bár a város széle közel volt, két és fél kilométerre, a központ, ahol az
iskola állt, majd öt kilométerre. Naponta kétszer kellett ezt az utat megtennem. Télen
nem volt kellemes. Néha nagy hó volt, sokszor ködös, párás idő, és délután négy órára
már besötétedett. Ilyenkor kértem a tanítót, engedjen el három órakor. Úgy is lett, de
csak, ha felhős, ködös idő volt. Mikor nagyon nagy hó esett, nem mentem iskolába.

22. A halálozási anyakönyv tanúsága szerint 1884. július 19-én (Kiskunhalasi Református Egyházközség
halálozási anyakönyvei).
23. Dr. Szuper Lajos honvéd főtörzsorvos, régi halasi család sarja 1837-ben született és 1904-ben hunyt
el (Kiskunhalas Almanach. Szerk. Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2002, 238.).
24. Április 24.
25. Október 26.

38
 I s k o lá b a já r á s a tanyáról

Nem volt akkor ez még szigorúan fogva. Egy

pár csirke a tanítónak vagy valami más, és el
lett intézve. Ma egészen másként van.
1885-ben, emlékszem jói, akkorahó esett,
hogy szinte a derekamig ért. Tehát körülbe­
lül fél méter vastagságú, ami ritkaságszámba
ment. Sokszor megtapostam, naponta két­
szer, hacsak valami rosszabb idő nem volt.
Avastag hó idővel megkeményedett, és fent
bírta tartani az embert. Sőt a szánkót is. Apá-
mék befogtak a szánkóba, megrakták trágyá­
val, és árkon-bokron keresztül hordták a jó
távol eső városi öreg szőlőbe. Csak a lovak
lába alatt szakadt be a hó néha, de utóbb lejá­
ratódott, és jó szánkóút lett. Tartós volt a hó,
és sokáig tartott a tél. Előfordult, hogy a vá­
ros széléig néha engem is bevittek szánkó­
val. De tovább nem, mert onnan már volt út
hányva. Estefelé aztán jöttek elibém.
Ezen a télen sok hóembert csináltunk az 11. Bessenyei István
iskolában. Versenyeztünk, hogy ki tud na­
gyobbat és szebbet. Nem volt túl hideg, különben is a gyerek nem fázik. Ha fázik,
akkor sem vállalja el, mert szeret gázolni és hemperegni a hóban. Tavasz felé aztán,
mikor már olvadt, görgettük a löttyedt havat, amely jól összeállt. Akkora hengereket
csináltunk, alig értük fel. Még házat is építettünk hóból. Szóval örültünk a télnek és
a hónak. Apámék meg már unták a telet, és azt kívánták, hogy csak hó ne lenne már!
Jövet és menet majd mindennap találkoztam Besenyei Istvánnal,26 aki egy igen
gazdag földesúr volt, az öreg Besenyei Károly fia. 0 is ismert engem. Olyan jó köszö­
nő volt, hogy sokszor megelőzött engem. De nemcsak nekem köszönt, hanem min­
denkinek. Volt két hatalmas fekete kutyája, azok is jöttek vele. Eleinte féltem tőlük,
de mondta az úr:
- Ne félj kis ember, nem bántanak!
Nem is bántottak azok senkit. Oda jöttek hozzám, megszagoltak, aztán ott hagytak.
Mindennap láttam a cigányokat is, akik a város szélén laktak sátrakban. Télen, nyá­
ron ott éltek, 20-30 kisebb nagyobb sátorban.27Télen a sátrakat belepte a hó. Tüzeltek,

26. Bessenyei (Bessnyei) István (1835-1 9 0 1 ) 1861-től a város másodbírája, majd 1867 után aljegyzője
volt (Kiskunhalas Almanach, i. m. 160-161.).
27. A 19. század közepén 142 cigányt írtak össze a városban (ifj. Palugyay István; Jász-Kun Kerületek Külső,
Szolnok vármegye leírása. Pest, 1854, Heckenast Gusztáv, 254.). Számuk 1890-re 175 főre (l% ), 1941-re
pedig 404-re (1,2%) nőtt (Alabán Péter: Kiskunhalas társadalma a dualizmus idején és a Horthy-kor-
szakban. In Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél, Kiskunhalas, 2 0 05,447-486.).

39
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

füstöltek, betyárul. Szinte messziről érzett a nagy füstszaguk. Közvetlen az út mellett

voltak a sátraik összevissza, elejével délnek, onnan jártak be.
Amíg iskolába jártam, én hoztam, ami kellett, a boltból. A szüleim csak a heti piac­
ra mentek be a városba, vagyis szerdai napon. Máskor én vittem, amire szükség mu­
tatkozott. Mondta anyám:
- Hozzál fiam négy krajcárért fehér cukrot (48 krajcár volt kilója).
Máskor vigyek két krajcárért élesztőt vagy egy kiló sót (13 krajcár), vagy egy kiló
húst (birka 25 krajcár), vagy két zsemlét (3 krajcár) stb. Többnyire egy boltban vá­
sároltam, abban, amelyik útba esett. A boltost Péter Sándornak hívták, magyar ke­
reskedő volt. Nála láttam akkora sajtot, mint egy autókerék. Azóta sem láttam olyan
nagyot. A bolt ajtaja azzal volt kitámasztva, szinte kívánatos volt. Valaki most azt
mondhatná, talán nem is volt az igazi sajt. Erre én azt mondom, igenis az volt, mert
láttam, mikor vágták, azaz mértekbelőle. Nem is volt az állandóan a boltajtóban, csak
mikor alkalmas idő mutatkozott.
Egyszer reggel, mikor ballagok az iskolába - olyan ködös idő volt akkor is - , úgy
rémlett, mintha valami feketedne a patak feletti híd korlátjánál. Biz’ én aztán, curükk
vissza, nem mertem tovább menni. Farkasnak néztem egy sövénybokrot. De ha jól
emlékszem, szerdai nap volt, vagyis hittan. Lehet, hogy inkább az izgatott. A hittan
ugyanis sehogy sem tetszett. Máskor, ha ködös idő volt, elkísért apám vagy a béres
a vasútig. Onnan már volt útitársam, a vasúti őrék leánya, a Rozi. Merthogy a vasút
és az országút kereszteződésénél állt a 86-os őrház, amely 1882-ben készült, amikor
a pest-zimonyi vasút erre jött. Az első őrrel és családjával, Csapi Sándorékkal nagyon
jó ismeretségben voltunk. Rózái olyan idős volt, mint én. Ezzel a lánnyal mindig együtt
mentem az iskolába. Volt egy öccse is, de ő kisebb volt, még nem járt iskolába.
Téli estéken a tanya körül néha valóban ólálkodtak farkasok. Egyszer oda voltunk
disznótorban egyik rokonunknál. Mikor vége volt, lehetett olyan éjjel 11 óra, me­
gyünk kifelé a tanyára kocsival. Én hátul a derékban ülök. Átmegyünk a vasúton, az
országúton haladunk kifelé a Járószék28 táján. Egyszer mondja ám apám anyámnak:
- Nézd, ott a farkasok!
Olyan bujkáló holdvilág volt, lehetett látni őket. Ültek, mint a kutya, ketten voltak.
No, én ugyan nem voltam kíváncsi nézni őket. Lebújtam a kocsiderékba, a vonat éppen
j ött, felülről szórta a szikrát, lehet, hogy azért ültek le. Mi aztán békével kiértünk a tanyára.
Később, 1887-ben megint láttunk farkasokat. Éppen disznótor volt nálunk. Egyszer
csak látjuk ám, hogy nem messze a tanyától zavarják őket a szomszédok. Ki vasvil­
lával, ki kapával. Az apám öccse is kint volt nálunk, a László bátyám. 0 aztán apám
puskájával utánuk eredt, de bizony hiába, a farkasok gyorsabban futottak.
Téli estéken anyám varrogatott vagy font. Vászonruhának és zsáknak valót egyaránt
font. Sokszor este tíz óráig is dolgozott olajos mécses mellett. Sokféle egyszerű világító
eszköz volt használatos régen. A legegyszerűbbet zsíros mécsesnek hívtuk. Ehhez egy

28. A Csonka-tanyától délre, délkeletre fekvő vizenyős, sőt olykor vízállásos nagyobb terület, kaszáló.

40
 I s k o lá b a já r á s a tanyáról

kis csésze zsírra és egy rongydarabra volt szükség. A rongyból olyan bélformát csavar­
tak, azt aztán belenyomták a csészében levő zsírba, majd egyik végét felhúzták a csésze
szélére, amit meggyújtottak. A zsír helyett lehetett olajt is használni. Volt aztán bádog­
ból készült egyszerű olajos mécses, amit kúdús mécsesnek hívtunk. Nem azt mond­
tuk, hogy koldus, hanem kúdús, csak úgy parasztosan. Olyankor használtuk, ha több
helyen is kellett egyszerre világítani, disznótor és névnap alkalmából vagy más ünnep­
napokon. Ebből is egy kanóc lógott ki, amit meggyújtottunk. Az én gyerekkoromban
még gyakori volt az ilyen kúdús mécses használata. Volt is mindig a házunknál, soha­
sem dobtuk el, még ma is megvan. Ezek hordozhatók voltak, esetleg fel lehetett akasz­
tani valami szegre. Mi leginkább olajjal világítottunk, de néha még zsírral is, ha más
nem volt. Gondolhatjuk, hogy minő világosságot adott az ilyen mécses: pislákolt, mint
a gyertya, de volt aztán szaga is. Hát ilyenek voltak a világító eszközeink. Volt petróle­
umlámpánk is, de azzal csak ünnepiesebb napokon világítottunk, mert a petróleumért
be kellett menni a városba, de meg pénzbe is került, amit kímélni kellett, nehogy vala­
mi fölösleges kiadásba bocsátkozzunk. Ezért, ha elfogyott az olaj, inkább gyertyát ön­
töttünk. Emlékszem, amíg gyermek voltam, ez többször előfordult. Hogy miért kellett
ennyire spórolni, amikor apáméknak 100 holdas tanyájuk volt? A sok adósság miatt.
Amíg anyám varrt vagy font, én tanultam, míg el nem aludtam. Máskor apám régi
nótákra tanított. Itt van egy:

K ijá rt itt, ki volt itt,

Kinek a pipája maradt itt?
A z én rózsám, az volt itt,
Annak a pipája maradt itt.

Más:

Elesett a lúd a jégen, Összeüti a bokáját,

M ajd fölkel a jövő héten. Úgy szödi össze a tollát.
Hajnalban, hajnal előtt, Hajnalban, hajnal előtt,
Nyílik a rózsafa házam előtt. Nyílik a rózsafa házam előtt.

Más:

Elment a pap almát lopni,

Elfelejtett zsákot vinni.
Levetette a gatyáját,
A bba szedte le az almát.

Ilyen volt a tanyai élet.

[EA 2 5 2 2 ,4 0 8 4 , 9 4 3 5 ,9 4 3 6 és T JM 3525]

41
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Tanítóim

Első tanítóm Bornemissza Benő volt, pedig nem illett rá a név, mert inkább itta a bort,
ha kaphatta. De józanul is veszett ember volt. Nem voltam jó tanuló, úgyhogy engem
többször megvert. Legjobban azért, mert az „ly” betűt mindig összekevertem a „j”
betűvel. Meg is lett azután az eredménye, mert ott maradtam az első osztályban má­
sodik évre is. Igaz, hogy az évzáró vizsgán betegségem miatt nem is lehettem jelen.
A második évben új tanító fogadott bennünket. A mérges Bornemisszát áthelyezték
a negyedik osztályba. Az új tanítómat Szalai Zsigmondnak hívták.29 Lehetett olyan 25
éves, nős és református. Ugyan minden tanító református volt, mert hiszen az iskola
református iskola volt, és a református templom is ott volt átellenben, az utca másik
felén. Mi is reformátusok voltunk, mint az egész família. Az új tanító elég magas em­
ber volt, egyenes, mint a nád, jó vörös hajjal, elég nagy bajusszal, nyírott szakállal.
Még a szemei is majdnem vörösek voltak, de csak úgy sugárzott belőle a jóság. Ezt
nemcsak mint gyermek, hanem felnőtt koromban is láttam, mert ismertem mindig,
amíg élt. Később, mikor nyugdíjba ment, a református egyháznál az irodán pénztárnok
lett. Jó hosszú időt élt, 88 éves korában halt meg, nyugodjék békében, jó tanító volt.
Nekem ekkor már könnyebben ment a betűvetés, mert ismételtem. Reggel felmen­
tem az iskolába, és négy órakor kimentem a tanyára. Kint aztán vagy pásztorkodtam,
vagy valami mást bíztak rám. Délben bent maradtam.
Mi még egész napos iskolába jártunk délelőtt 8-tól 11-ig és délután 2-től 4-ig.
Tehát öt óra hosszat. És ki hiszi, ki nem, jobb beosztás volt az, mint a mai. Nem volt
annyi szabad ideje a gyereknek, és jobban tanult. A mostani gyerekek, látom, délben
kijönnek az iskolából, és délután szabadok, tehát nem tanulnak, hanem rúgják azt az
átkozott labdát; a fene ette volna meg a kitalálóját. így nevelődik ki aztán sok léha
dologkerülő, akinek büdös a munka.
Délben többen is benn-bennmaradtunk az iskolában. Lármáztunk, ordítoztunk.
Ilyenkor aztán Szalai néni bejött egy jókora suhogós vesszővel, és akit ért, azt vágta,
ahol bírta, és mindenféle jelzővel illetett bennünket. Különösen engemet szidott és
ütött, mert én voltam a legnagyobb csikó az összes között. Egy évvel idősebb voltam
a többieknél, meg nagy növésű is a koromhoz képest. Jaj is volt annak a gyereknek,
aki csúfolni merészelt. Ha valaki Misának szólított, amit nem szerettem, már ütöttem
is. Természetesen azt, akivel bírtam. Aki talán erősebbnek mutatkozott, annak bizony
én sem mertem megszagolni még a seggit sem.
- Te Csonka, az anyád istenit, megmondalak anyádnak, hogy te vagy a legrosszabb
az iskolában! - fenyegetőzött Szalai néni.

29. Szalay Zsigmond (1856-1 9 4 5 ) a nagykőrösi tanítóképzőben szerzett oklevelet 1876-ban. Halasra
1878-ban nevezték ki tanítónak a községi elemi iskolához. 1889-ben ugyanezen intézmény igazgatója
lett. 1907-től nyugdíjazásáig a halasi állami elemi iskolák igazgató tanítója volt (Kiskunhalas Almanach,
i. m. 2 3 2 -2 3 3 .).

42
 T an ítóim

12. A községi elemi iskolák tanítói és tanítónői 1885-ben

Később tényleg beszélt anyámmal, és megdicsért neki, hogy a tűzön sem égnék
meg, olyan rossz vagyok. Anyám aztán vitt neki tejet, túrót és egy pár rántani való
csirkét. Ez aztán használt; megenyhült irányomban.
A második osztályos tanítómat Fazekas Józsefnek hívták. Középmagasságú, kö­
rülbelül hatvanéves lehetett. Jó ősz volt már, és mindig csizmába és szép magyaros,
zsinóros ruhába járt. A több tanító mind pantallót viselt. Jó nagy haját hátrafésülve
hordta, bajusza is volt, és kis ritkás szakálla. Jó tanító volt. O nem vert meg egy gye­
reket sem, hanem egyik gyereket a másikkal verette meg. Az volt a szokása, hogy ha
valamelyik gyerek rossz volt, vagy nem tudta a leckét, no gyere ki, hasalj a padra! Az
első padra aztán rá kellett borulni, az ott ülő gyerek lefogta a fejét, no most gyere ide
ez vagy az, és húzz rá az orgonavesszővel! O mondta meg hányat, egytől ötig. Ki mi­
lyen ügyért kapott. Öt volt a legtöbb. Azzal ijesztett bennünket:
- Ha én verlek meg benneteket, megemlegetitek hetvenéves korotokban is!
így aztán mi vertük meg egymást, néha-néha.
A harmadik osztályban Imrő Lajos30 elé jártam. O is jó tanító volt, legalábbis ne­
kem. Hogy más gyerekeknek jó volt-e, azt nem tudom.
Abban az időben az úri fiúk ültek az első padban, nem számított jó vagy rossz ta­
nulók voltak-e. 8-10-en voltak, az első padot igencsak megtöltötték. Ha nem fértek
el, akkor a második padban is ültek. Utánuk következtek a parasztgyerekek és az ipa­

30. Imrő (Imreh) Lajos (1 8 S 8 -1 9 2 3 ) Székelykeresztúron végezte a tanítóképzőt, és 1888-ban került

Halasra a községi elemi iskolához. 1912-től haláláig az intézmény igazgatója volt (Kiskunhalas Alm a­
nach, i. m. 187.).

43
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

rosmesterek fiai. Én mint parasztgyerek akkor még gatyában jártam, az úri gyerekek
ki így, ki úgy, mint ma. Rövid térdnadrág, a nagyobbak pantallóban. Ez az ülésrend
az első és a második osztályban állt fenn, és csak a harmadik és negyedik osztályban
jött más szokás. Itt már a jól tanuló parasztgyerek is felmehetett az első padba, ha az
úri fiú nem tudott jól tanulni. Itt már a tudás lett az első és azután a rang. Az elsőség
sűrűn változott. Eleinte a Túró Géza, Túró Lajos fia volt a legjobb tanuló, akiknek
Harkán volt nagy birtokuk, Halas és Majsa között. De a városban is szép házuk állt.
Jó modorú, csendes fiú volt. Aztán ő lekerült az első helyről, és Kolozsvári Kiss Lajos
került az élre. O Kolozsvári Kiss István egyik fia volt. Szintén nagy birtokkal rendel­
keztek Halas és Jánoshalma között. Tóth János - igen gazdag földbirtokos - fiai kö­
zül Géza járt velem. Bár utóbb már parasztfiúk is kerültek az első padba, én igencsak
a negyedik padban ültem. Tíz sor pad volt, nem dicsekedhetek a tudásommal, nem
tartoztam a jó tanulók közé. Különösen a vallás nem ízlett.
Az iskolában szokás volt az olvasókönyvből olvasni. Egy gyerek elkezdte olvasni
hangosan azt, amit a tanító kijelölt. Oda kellett figyelni, nézni, kísérni a saját köny­
vünkben, hogy mit olvas a másik. Ha látta a tanító, hogy valamelyikünk nem figyel,
rögtön szólította. Engem is többször.
- Csonka, folytasd!
- Biz’ én nem tudom, mi következik.
- Ahá! - azzal felszólított egy hátsó padsorost.
- Cseréljetek helyet! - rendelkezett, ha ő tudta a folytatást.
Negyedik osztályban aztán megint Bornemissza Benő elé kerültem. A tanító úr
Csikós Sándor bátyámék városi házában lakott, és gyakran kijárt hozzájuk a tanyára
is, amely szomszédos volt a miénkkel. Ott aztán ivogattak, mert a bort szerette a ta­
nító úr, megcáfolva a nevét. Én ezt a Csikóséktól hallottam. Egyszer aztán ki találtam
mondani az iskolában:
- Halljátok gyerekek, ez a tanító néha berúg ám a Csikóséknál.
Ezt aztán valamelyik gyerek megmondta a tanítónak, aki éppen harci állapotban
volt, vagyis egy másik gyereket pálcázott. Alig végezte el, szólít ám:
- No, Csonka, gyere ki a pádból, és állj ide elém! M it mondtál te a gyerekeknek,
hogy én részeg szoktam lenni? Hol láttál te engem részegnek, te büdös paraszt! - és
már jött is a szájából a szóáradat. Közben a bot is dolgozott rajtam, ahol csak ért. Min­
den porcikámat megtapogatta alaposan.
- Ki mondta neked, hogy részeges vagyok?
- A Csikósék! - vágtam vissza.
Ezzel aztán abbahagyta.
- Ülj vissza! - rendelkezett.
Szégyellettem magam a többi gyerek előtt. Ezért mosolyogva ballagtam vissza
a helyemre. Néhány gyerek azonban beárult.
- Tanító úr! A Csonka nevet!
- Gyere csak vissza! - ordított a tanító.
- Nesze! Még nevetni mersz? Te bitang! - azzal két pofont lekent.

44
 T an ítóim

Nem sírtam. Sem ekkor, sem máskor, akárki is vert meg. Olyan kemény, makacs
természetem volt. Nem is vert meg többet Bornemissza tanító úr sem. Jó lett hozzám,
mert megtudta: Csikósékkal szomszédok vagyunk a tanyán. Verés helyett inkább
bezárt délben, ha rossz voltam. Nekem azonban ez nem volt büntetés, mert amúgy
is bent maradtam volna.
Itt leírok egy szép kis dalt, melyet az iskolában tanultam:

Szépen dalol este a kis csalogány, D ala messze hangzik a vidék felett,
Ügy örül a lelkem, s vidul a dalán. Fiainak édes bölcsődalt cseveg.
Elmerengek rajta, úgy elhallgatom; Kis családja olyan nyugodtan vagyon;
Csak dalolj madárkám, édes dalnokom Csak dalolj madárkám, édes dalnokom!

Egy másik:

Á rpád apánk, ne félts ősi nemzeted!

Nem vész már el, ha eddig el nem veszei
Érted élünk, égünk, lángolunk,
Érted honfi szívvel áldozunk.

Más:

Fel, fel vitézek a csatára,

A szent szabadság oltalmára!
Mennydörög az ágyú, csattog a kard,
E z lelkesíti csatára a magyart.

1887-ben végeztem a negyedik osztállyal is. Kijártam a négy elemit öt év alatt,

letettem az érettségit. Az ötödik év végén írásból, olvasásból, számtanból kitűnőt
kaptam, de akkor még nem volt olyan könyvecske, amelybe beírhatták volna a ta­
nulmányi eredményt. így csak szóval mondták, hogy milyen tanuló volt ez vagy az.
Most azután következett az egyetem, vagyis az ismétlőiskola.31
[EA 2 5 2 2 és T JM 3525, 3651]

31. Az 1868-as népiskolai törvény szerint a kötelező elemi népiskola elvileg 6 évig tartott, s csak ezután
következett a hároméves, a tanulók 15 éves koráig kötelező ismétlőiskola (M agyar Törvénytár. A z 1868.
évi törvényczikkek. Szerk. Márkus Dezső. Budapest, 1896, Franklin, 4 49-469.). A feltételek hiánya miatt
azonban a valóságban számos településen, így Halason is, eleinte csak négy évig tartott az alapoktatás.
A hat évig tartó mindennapi iskolai tanítást Halason a fiúk számára csak 1885 után, a leányok számára
pedig még később vezették be (Gszelmann Ádám: Kiskunhalas oktatási intézményei 18 4 8 - 1948. In Kis­
kunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2 0 0 5 ,700.).

45
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

A bátyám háza és lakodalma

1885-ben a szüleim megint csináltak egy kis adósságot. Megvettek a városban egy
hold üres telket. Egy kis rozoga ház és sok szép gyümölcsfa volt rajta: bőrkörte, bőr­
alma. Ma ezeknek már híre sincs; olyan elállós, téli gyümölcsök voltak ezek. Volt az­
tán sok barackfa, másféle alma- és körtefa, mogyoró, somfa és néhány díszfa. Persze
pénz nélkül, hitelre vették a szüleim. Volt egy ügyvédjük, aki az örökösödést is intézte,
mikor osztozkodtak. Az ugrasztottá neki őket a vételnek, mert annak valami rokona
volt a telek tulajdonosa. Kétezer forint volt az ára, de csak a kamatot kellett fizetni.
No most, házat kell rá építeni, hogy értékesebb legyen. Persze azért is kellett a szép
ház, mert a bátyám nősülőfélben volt. Hadd lássák a lányos szülők: ejnye de jó parti
lesz ez a Csonka István! Mellé czukszfur32 volt a katonáéknál, és hozott is haza szép
huszáröltözéket, amiben néhányszor besétált a városba. Hegyes legény volt.
1886. évben el is készült az új ház annak rendje és módja szerint. Német Sándor
ácsmester csinálta, aki olyan rokonféle, sógor volt. 1200 forintért vállalta. A nádat mi
adtuk a tetőnek, mert volt jó nagy nádasunk a tanyán. Az összes kerítésoszlopot is
mi adtuk, szalmát és polyvát padlást tapasztani úgyszintén. Egyebet semmit, a többi­
ről, a falnak való földről és más hozzávaló anyagokról a mester gondoskodott. A mun­
kásokat is ő fizette. Délben, ha nem maradtam bent az iskolában, elmentem nézni,
hogy hogyan készül a ház. Sokszor voltam ott. Igen szerettem nézni, hogy hogyan
dolgoztak a mesterek: a nádazó, az ácsok, az asztalos és a tapasztok. Mikor a sarat
készítették felülre, a mi lovainkkal gázoltatták, mert sok sár kellett, jó szalmásan, jó
vastagon. Ezt tették aztán a padlásdeszkára. A fal két sukk,33 tehát körülbelül 63 cm
vastagságú és három méter magas volt, földből verve.
Ősszel, mikorra készen lett, és a mester odaadta a kulcsokat, örültünk, mint bo­
lond a tökinek. Két szoba, egy konyha, egy kamra, egy lóistálló, az udvar felől gang
vagy ámbitus, dupla deszka padlással, alul gerendával. Összesen 24 méter hosszú
volt. A szobák földesek voltak; nemigen csináltak akkor még padlós szobát. A ház
utcára néző vége a fal tetején már deszkából készült, a belső felén pedig vályog volt.
A Széchenyi utcai kerítés szintén deszkából készült a nagykapuval együtt. Ez volt
aztán abban az időben a híres Csonka-ház, ami parasztházban ritkaságszámba ment.
Elsőrendűnek számított, noha nem a város közepén, hanem akkor inkább még annak
a szélén épült. Később aztán ittuk is a levét a szép háznak. Nem sokáig volt a miénk,
megette a kamat, úgyhogy el kellett adni. Azóta több gazdája volt, a mostani Nagypál
Ferenc nagybirtokos.
Mikor már minden elkészült, házszentelést tartottunk az új házban. Meghívtuk
a közeli rokonokat, szomszédokat és a mestert családostul. Volt aztán sült, főtt, bor,
minden. Könnyen elő lehetett akkor állítani, ami kellett. Voltak sok pulykáink, ludak,

32. Zugführer, vagyis szakaszvezető.

33. Német eredetű hosszmérték. 1 sukk a két ököl és az egymás felé fordított két hüvelykujj együttes
hosszával volt azonos.

46
 A b á t y á m h á z a és l a k o d a l m a

13. Csonka István 1885-ben készült háza. Csonka M ihály rajza

kacsák, tyúkok. Néhánynak aztán mög köllött dögleni. Ha magától nem akart, kiteker­
ték a nyakát, aztán slussz. Állt aztán a dínomdánom, mint egy kisebb lakodalomban.
Erre az időre a bátyám már kiszemelte az asszonynak valót. Ő is egy tanyai lány
volt.34 Ok is gazdálkodtak, ugyanolyan, magunkforma szőrű egyszerű parasztokként.
A menyasszonynak az anyja, a bátyámnak pedig az apj a, mármint az én apám volt mos­
toha. Miközben a bátyám megtette a lánykérési formulátust, eljegyzést, miegymást,
az alatt nálunk folytak az előkészületek. Először is javítani kell a vágót, egy db marhát,
mert hát ennek a háztól kell kikerülni. Pénzt nem adunk ki ilyesmire. Odahurcolni
a házhoz mindazt, ami szükséges volt: bort, tüzelőanyagot, fát, szalmát, mert kemence
is volt az egyik szobában. Kellett a süteményeket sütni, és sátor is kellett, főzősátor
rossz idő esetére. Az asszonynépség is jó előre összejött csinálni a lúdgégét, mert ez
volt a divat. Ma is csinálják ünnep vagy lakodalom alkalmából. Kitűnő tészta ez hús­
levesbe, csupa tojással készül. Vékonyra elnyújtják a bordán, ami egy faráma, megso­
dorják, megszárad és kész. Azt már aztán az asszonyok tudják körülbelül, hogy hány
tojással kell készíteni, és hogy mennyit. Ez attól függött, hogy hány ház vendég volt.
E szerint csináltak annyit, amennyi kellett. Gondoskodni kellett előre vőfényről és
koszorúslegényekről. Ők mind kikerültek a komákból. Aztán muzsikásokról: hat-hét
darab rézfúvós hangszer hegedűvel. Körülbelül egy forint volt koponyánként a bérük
- no meg esetleg valaki odadobott egypár forintot - egy huszonnégy óráig. Mert akkor
az volt a szokás. Délelőtt esküdni, és másnap reggelig tartott a mulatság.
Mikor oda ért az idő, kellett hívogatni, esküvés előtt körülbelül egy héttel. Ez
a vőfény feladata volt. A legényes háztól megkapta a vendégek névsorát egy papír­

34. Orbán Mária, akivel 1886. október 23-án kötött házasságot Csonka István (Kiskunhalasi Református
Egyházközség házassági anyakönyvei).

47
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

lapra írva. A hívogatás eredményét a vőfény jelentette a gazdának. A gazdának tudni

kellett, hogy ki fogadta el a meghívást és ki nem. Az már nem jut eszembe, hogy hány
ház vendég volt, talán olyan harminc. Régen volt, elfeledtem. A hét hátralevő része
csellengő, lógó munkákkal telt el. Sátorcsinálás, marhavágás stb.
Mikor aztán eljött az idő, az előző napon levágták a marhát, csak úgy házilag, nem
mészáros. Szétszedték annak módja szerint, a faggyúból gyertyákat öntöttek. Kellett
világítani, mert csak egy petróleumlámpa volt. Főzték aztán a kocsonyát 20 tányérral
is. Sütötték a süteményeket, rétest és fehér kalácsot. Többféle rétes készült különféle
töltelékekkel. A lepényt aznap csinálták, mert az csak melegen volt jó. Kuglóf szinte
elmaradhatatlan volt. Nem mindenféle incim-fáncom kellett, mint ma. Tortákat még
nem készítettek házilag. Összesen egy tortát rendeltek a cukrásznál. Ez jó mandulás
égetett cukorból készült, angyalokkal a tetején. Ezt tették a menyasszony elé, mikor
ebéd alatt rá került a sor. A tűzhelyet is megcsinálták gyöphantból, a főzősátor alatt.
Nagy fazekak voltak cserépből, négy-öt darab is. Kellett a levesnek, a szármáinak és
a tejeskásának. A paprikás húsokat bográcsokban főzték, láncon lógatva. A baromfi-
kat, amiket összehordtak a rokonok, megpucolták, szétszedték, osztályozták: ez sütni
való, mert fiatal, ez vén tyúk, jó lesz paprikásnak. Még pulykapecsenye is volt, mert
voltak pulykáink. Szóval volt sok minden.
Mikor aztán felvirradt az a bizonyos nap, minden rendben várta a vendégeket.
Avendégek 8 tájban érkeztek, mert 10-kor volt az esküvő. Ekkor még csak templomban
esküdtek. 8-ra a zenekar is megérkezett, különböző zeneszerszámokkal felszerelkezve.
A muzsikusok egyszerű parasztemberek voltak, akik megtanultak valamilyen hangsze­
ren játszani. A banda hét főből állt. Két prímás hegedűvel, két kontrás brácsával, egy
klarinétos, egy cimbalmos, egy nagybőgős. De mindegyiküknek volt külön rézfúvós
hangszere is: kisebb-nagyobb trombita, a prímásnak egész kicsiny, a másiknak már
nagyobb, mély kürt, azután klarinét és bombardu35vagy helikon. Ebből talán kettő is.
Először pálinkát kaptak a vendégek kis pohárból vagy butellából. Jó karcos törköly,
barack, eper stb., mind jó kis üstön főtt. És ették hozzá a fagyos kocsonyát, ki kenyér­
rel, ki kaláccsal. A nők kaphattak tejeskávét is. Tíz óra előtt elindultak a lányos házhoz
a menyasszonyért. Szép rendben haladtak, elöl a vőlegény két koszorúslegény között,
utána az asszonynépség, majd a férfiak, és hátul a muzsikások fúvós hangszerekkel.
A legények kezében borosüveg, mert az útra is kell a tűz. Ha ismerőst láttak, megkí­
nálták; hujogattak, daloltak, a zenészek fújták a szebbnél szebb nótákat, indulókat.
Mikor odaértek a lányos házhoz, a vőfény elmondta a mondanivalóját, a rigmust,
amellyel kikérte a menyasszonyt a szüleitől.
Ezután elindultak a templom felé. Elöl a menyasszony, Orbán Mária, kétfelől a két
koszorúslánnyal. Utánuk a vőlegény a koszorúslegényekkel, majd a többi vendég.
Most már megszaporodtak, mert a lányos háztól is jött az odavaló népség. Mentek
aztán vígan kiabálva:

35. Helyesen: bombardon, amely a helikorifioz hasonlóan a tuba egy változata.

48
 A b á t y á m h á z a és l a k o d a l m a

- Sarokra asszonyok!
Ez a nézőkre vonatkozott, akikből volt ott elég. Ha mindennap látták is a lányt, mint
menyasszonyt akkor is meg kellett nézni. Ilyenkor aztán ment a pletyka; szapulták,
köszörülték a nyelvüket, egyik így, a másik úgy. Mind tudott valamit mondani; milyen
a koszorú, milyen a fátyol stb. Akkor még derékig érő fátyolt használtak, mára uszály
lett belőle. A menyasszonynézés még ma sem ment ki a divatból.
Mikor közel értek a templomhoz, a zenészek lemaradtak, a lakodalmas vendégek
pedig bementek mind az esketési szertartást meghallgatni és megnézni. A pap azután
összeeskette őket, és hazafelé már mint férj és feleség mentek. A menetrend ugyanaz
volt, mint előbb. Ma az esketés után már a férj vezeti a menyasszonyt. Az volt a szokás,
hogy hazafelé nem azon az úton mentek, amelyiken jöttek. Ez még ma is így van.
Mire hazaértek, már dél volt. Akkorra már meg voltak terítve az asztalok, csak az
étkek hiányoztak. Amelyik vendég közel lakott, az hazament átöltözni, és elintézni
más ügyeit. Visszaérkezve a vendégek elhelyezkedtek az asztaloknál. A vőlegény és
a menyasszony a fő helyen ült. Ekkor következett az ételek felhordása. Az első tál­
lal a vőfény jött, aki mindegyik fogásnak mondott egy rigmust. Az első a húsleves
volt, lúdgégeleves. Utána következett a leveshús (darab hús) mártással. Azután jött
a szármát, utána marha és baromfipaprikás, majd tejeskása rizsből - jól megcukroz­
va, mozsolával, tört fahéjjal. Utána sült csirke és sült pulyka - nem kirántva, hanem
egészben sütve - következett. Mellé meggy és aszalt szilva megfőzve, édesen. Ezt
a finomságot ma kompótnak hívják. Utolsónak a rétesek és más édes sütemények
következtek, no meg az egy cukrásztorta, a menyasszony és a vőlegény elébe téve.
A menyasszony aztán az angyalt levette róla, és most már, mint ángyom, nekem adta,
a többit pedig szétszedte. Ez diós pörkölt torta volt, ami járt körbe, míg el nem fogyott.
Ezt a műveletet nekem, mint érdekelt félnek végig kellett néznem.
Mikor vége volt az ebédnek, a vőfény tust mondott, a zenészek fújták a hozzávalót.
Ekkor már aztán volt jó hangulat; daloltak, ittak, mulattak. Az ételeket kihordták, sőt
az edényeket, asztalokat, padokat is. Csak körül maradt bent néhány ülőalkalmatos­
ság, amennyi kellett. Ekkor már úgy három óra lehetett. Jött azután a tánc, most már
hegedűvel játszottak a muzsikások. Akkor még nem úgy táncoltak, mint ma. Azelőtt,
ha a frisset járták, azt ugorva táncolták. Ma éppen hogy csak mozognak, csoszognak
a táncospárok. A férfiak fekete posztóruhát, csizmát, zsinóros magyar ruhát viseltek.
A nők hosszú, bő, ráncos szoknyát, négy-öt is volt némelyiken. Ilyen volt az akkori
divat, de szép is volt az!
-*> [EA 2522, 9231, 9628 és T JM 3523, 3525]

49
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

A Nagy Czirok-rokonság

Anyai nagyapámat Nagy Czirok Ferencnek, nagyanyámat pediglen Hajós Juliannának

hívták. Nekik is hét családjuk volt: József, Ferenc, Mária, Erzsébet, Julianna, az én
anyám, László, a Laci öcsém apja, és az utolsó, Mihály, a legfiatalabb. Anyám testvérei
közül József nagybátyám volt a legöregebb. O Vajna Erzsébetet vette feleségül. Olyan
jómódú paraszti szülők leányát, de alig pár évi házasság után elmaradtak egymástól.
Az okot nem firtatom, elég az hozzá, a József bátyám eltűnt Halasról. Hogy hová, azt
csak sokára tudtuk meg. Temesváron élt, és tudja az ég, hogy még hol. Mikor aztán
a nagyszüleim elhaltak, a vagyon osztásra ment. Igen ám, de a Józsefről, a legöregebb­
ről nem tudtuk, éle-e, hal-e. így aztán köröztetve lett, úgy mondták kurentáltatták.
Nem is sokára megjelent. Romániából jött, Turnu-Severin városából. Már ekkor 20
évig oda volt, alig tudott magyarul beszélni. Úgy törte a magyar szót, mintha nem is
magyar lett volna. Mihozzánk is kijött a tanyára, és elbeszélte az élete lefolyását. Sok­
felé megfordult, míg végre megnősült. Egy román nőt vett el. Akkor már két családja
is volt: Joskú és Ferke. O meg fiákeres lett. Azt mondta, jól megy a dolga. Pénzzel
lett kifizetve. Kapott 800 forintot, ami akkor nagy összeg volt. Pár hét múlva aztán
elment. Mondta, majd egyszer elhozza a feleségét és a családját bemutatni, de még
a mai napig sem mutatta be. Valószínű, már rég el is halt, anélkül, hogy hírt hallot­
tunk volna róla. Én 1898-ban, mikor megnősültem, írtam neki ajánlott levelet, hogy
jöjjön haza, de bizony sem ő nem jött meg, sem levél tőle. Sőt még az ajánlott levél
sem jött vissza. Tehát már rég nincs az élők sorában.
No, most jön a másik nagybátyám, a Ferenc. Csikós Mária lett a felesége, és osz-
tozáskor neki esett a birtokon levő kis tanya. Itt gazdálkodtak valameddig. Ferenc
bácsi - olyan mekafántos természetű lévén - mindig civakodott a feleségével. Le­
het, hogy féltette, mert elég szép asszony volt. Ő meg egy vörösesszőke, nem valami
formás ember. Elég az hozzá, hogy sokszor elverte az asszonyt. Gyerek azért lett ám
majd minden káposztavágásra.
Valahogy aztán az én Ferenc bátyám nem úgy gazdálkodott, mint kellett volna.
A feleségétől is többször külön ment, majd megint össze, többszörösen. A gyerekek
meg jöttek, de el is haltak. Csak Jóska, a legöregebb állta a placcot. Telt múlt az idő,
de az én nagybátyám nem hogy javult volna, de mindig rosszabb és rosszabb, házsár-
tos civakodó lett. Ütötte-verte a feleségét. Mi úgy hívtuk Csikós ángyi. Mihozzánk
eljárt, ha külön is éltek. Ferenc bátyám egyszer úgy összeverte, gázolta a feleségét,
hogy nyomorék sánta lett örökre, és egyik keze is béna maradt. Utóbb, ha láttuk köze­
ledni, mindig azt mondtuk: Jön a sánta ángyi. Egyszer aztán beütött a krakk. A bácsi
rossz útra tért, adóságai lettek, züllött, ivott, tudom is én, mi. Elég az hozzá, elment
a birtok, de még váltót is hamisított, és két évre Vácra került. Kötötte a drótrostá­
kat mint rab. Az ángyi pedig hol egyik rokonnál, hol a másiknál. Nálunk is többször
tartózkodott. Egy leánykája volt még meg. Olyan tizenkétéves-forma lehetett, de
ő is meghalt nemsokára. Összesen 12 családja született, dacára a többszöri külön
élésnek. Mikor ez az utolsó leánykája is meghalt, annyira odáig lett, annyira sajnálta,

50
 A N agy C z iro k-rok on sá g

hogy szívbajt kapott. Többször összeesett, ilyenkor egy óra hosszat is eszméletlen
volt. Még nézni sem volt jó!
Mikor aztán a Ferenc bácsi kitöltötte a kétéves rabságot, megint összeállt a már
nyomorait feleségével. A bácsi most már eljárt napszámosmunkára, hol ide, hol oda,
mihozzánk is többször. A magáéba, amíg volt, nem szeretett dolgozni. Később má­
soknál jó munkás lett belőle. Letejelt, így mondják az ilyen egyénekre.
Idővel Ferenc bátyám megöregedett, és egy halasi úri háznál olyan udvarosféle lett.
Ott volt egy kis lakása. Ott tengődött. Úgy halt meg, hogy este befűtött, és éjszaka
megölte a széngáz. Nem tudni, hogy szándékosan tette-e. Felesége már korábban egy
menházba került. 0 is ugyanaz nap halt meg. Különös játéka a sorsnak. Életükben
mindig viszálykodtak, veszekedtek, családokat nemzettek, utóbb mégis egymás mellé
temettette őket a város. Ekkor már senkijük sem volt.
Ferenc bátyám legidősebb fia, Jóska egy évvel volt fiatalabb nálamnál. Fürge moz­
gású, de igen huncut gyerek volt. Többször velem szemben is incselkedett, kötekedett,
de mert én erősebb voltam, hamar földhöz vágtam. De a másik percben már megint
szembeszállt velem, úgyhogy mindig keresztbe voltunk egymással, nem akart en­
gedni. Még fenyegetett is, hogy bicskát szúr belém. Én persze nem ijedtem meg, jól
meghempergettem, megzöcsköltem.
Egyszer valami lopásfélét és betörést követett el, amiért ő is két évet kapott, amit
Vácon töltött ki. Kötötte a harisnyákat. Mikor kiszabadult, első útja mihozzánk ve­
zetett. Jól nézett ki, jó ruhája volt, szóval úgy látszott és maga is mondta, hogy jó útra
fog térni. Valameddig aztán nálunk volt mint lovász. A lovakat nagyon szerette haj­
tani, és amúgy ügyes is volt. De egyszer megint kitört belőle a nem jó. Otthagyott
bennünket, máshová szegődött. Az apja is hiába intette, nem ért semmit, csavargó lett
megint. 1899-ben aztán kijött, és azzal állított be, hogy kifutó egy halasi cukrásznál.
Nem sokkal később öngyilkos lett. A temetőben agyonlőtte magát
László nagybátyámékis parasztok voltak. Laci öcsémnek, aki 1883-ban született,
volt két nénje: Mária és Julianna. Azután egy fiatalabb nővére, Sárika, és jóval később
egy Lajos nevű öccse, de az elhalt, jó régen. László bátyám később bérelt Pirtón egy
tanyás birtokot. Ott gazdálkodtak bizonyos ideig, azután közelebb jöttek a városhoz.
Itt sokáig laktak valami Stimakovics-féle tanyán. Nyáron, szünidőben Laci öcsém
sokszor megfordult nálunk. Ővelük jártunk legjobban össze. Disznótor, névnap vagy
ünnepnap alkalmával.
Sokszor volt nálunk egy másik rokon gyerek, Nagy Czirok Pál, anyám egyik másik
testvérének fia is. Ugyanolyan idős forma volt, mint Laci öcsém. Ilyenkor ment aztán
a játék, bolondság. Én, mint nagyobb és öregebb rászedtem őket így vagy úgy. Ettük
a sok jó dinnyét, szőlőt és fürödtünk is eleget. Még a disznókat is behajtottuk a vízbe.
Én megfogtam az öreg disznó farkát, az meg húzott, mint a karikacsapás. Nagy élve­
zet volt! Nem tudom, mélyvízbe tud-e úszni a disznó, de ez körülbelül méteres volt,
úgyhogy a hátsó lábával elérte a feneket. Csak az orra volt kint a vízből.
Sokszor kijárt hozzánk Mária néni, vagyis özv. Pólya Sándorné Nagy Czirok Mária
is, pedig már nyolcvan felé járt. Anyámat Juliskámnak hívta, engemet Mihálykám-

51
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

nak, apámat sógornak. Szinte örültünk, ha jött, mert tudott sokat beszélni a fiatal
koráról. Ha nyáron volt kint, kacsapásztorkodott, és csinálta a rongybabákat a rokon
lányoknak, amelyekhez a vázat velem faragtatta. Mesélte, mikor még fiatalabb volt,
kint laktak a tanyán. Egyszer amint ballag kifelé, látja ám, egy nagy kivert bika jön
vele szembe. - No, Mári, most mi lesz? - Szerencsére voltak fák az út mentén, hamar
fel a fára! Ideje is volt, mert mindjárt ott termett a bika. Elkezdte aztán a fát öklelni,
kaparta a homokot, bömbölt, ordított. O aztán csücsült a fán, csak úgy remegett. Úgy
estefelé aztán elment a bika, ott hagyta őt. A kivert bika olyan volt, hogy voltak nagy
barmok a pusztákon, két-háromszáz darab is egy csoportban. Itt volt több bika is,
ezek összevesztek. Az erősebb kiverte a gyöngébbet, annak aztán nem volt maradása,
nem tűrte tovább, amelyik erősebb volt. Az erősebb ott maradt, a másik meg ment
világnak, amerre kedve tartotta. Ilyen volt a kivert bika sorsa.
-9- [EA 2 5 2 2 ,3 7 6 4 ]

Szomszédjaink

Szomszédságunkban, kint a tanyán körülbelül egy kilométerre tőlünk lakott Földvári

István a nejével, Péter Juliannával, valamint 5 fiával és két leányával. Szegről-végről
még rokonok is voltunk. Gyakran jártunk össze, különösen télen, mikor hosszúk vol­
tak az éjszakák. Ők ritkán feküdtekle 10 óra előtt, inkább utána. Mi pedig gyakran csak
hárman voltunk, különösen télen, mert nem mindig volt alkalmazottunk. így aztán én
is sokszor átmentem hozzájuk a szüleimmel, mert a fiúk között volt kivel foglalkozni.
A legöregebb, István egy évvel volt nálam idősebb, tehát mint koma és rokon is jó
barátságban voltunk egymással. így aztán volt alkalmam látni és tapasztalni a szoká­
sukat. Az öreg Földvári lehetett már olyan hetven év körüli. Jó egészségnek örven­
dett. A felesége, aki jó, egészséges, kövér nő volt, jóval fiatalabbnak mutatkozott. Ha
átmentem hozzájuk vacsora után, az öreg Földvári általában olvasott, az asszony meg
foltozott valami ruhafélét. A nagy családra mindig volt javítani való ruhaféle. A lányok
kézimunkáztak; csinálták a saját részükre a már előre eltervezett stafírungot. A fiúk
pedig vagy kukoricát morzsoltak, vagy ha vége volt, akkor kártyáztak. Nem pénzre,
csak úgy. Filkózásnak hívtuk. Nem csaptunk persze nagy ricsajt, nehogy zavarjuk az
olvasásban az öreg Földvári sógort. Néha ők is eljártak hozzánk. Nyáron aztán segí­
tettünk egymásnak kölcsön munkát végezni, ha valami sietősebb dolog akadt.
A másik szomszédunkat Csikós Sándornak hívták, a felesége Nagy Lüki Sarolta
volt. A tanyájuk tőlünk keletre esett. Ez már megvolt korábban is; addig Matkó J ó ­
zsef tulajdonában állt. Én tízévesforma lehettem, amikor a birtokot vették, körülbelül
olyan 230 holdat. A bátyámtól aztán még vettek 36 holdat, így lett majd 270 hold­
juk. De szántójuk nem sokkal volt több, mint nekünk. Nekünk 34 hold volt. Viszont
annál több ritka erdős járás, kaszáló, vízállás. Később Csikósné is örökölt a szüleitől
330 holdat, úgyhogy lett nekik 600 hold. De ez is nagyrészt buckás járás volt kevés

52
 S zom szédjain k

szántóval és kaszálóval. De jószágtartásra igen megfelelt. Kétszázával tartottak birkát,

20-25 marhát, ökröket is tartottak olyan 8-10 darabot, négy-öt lovat, harminc vagy
több disznót, mikor mennyit. Volt aztán gulyásuk, juhászuk, igencsak két béresük,
kanászuk és nyáron a baromfihoz liba- és pulykapásztoruk, mert akkor még kicsinyek
voltak a gyermekeik. Anti alig ha 5, Béni talán 3, Lottika pedig még egyéves volt. Elég
az hozzá, nagyban gazdálkodtak; volt mindenük és volt mivel. Mi csak olyan kis pa­
rasztok voltunk mellettük, a mi 100 holdas földünkön. Eleinte lenéztek bennünket,
később aztán jó szomszédok lettünk. Szóba álltak velünk, jártunk össze is néha, mint
jó szomszédokhoz illik. Ha a városból jöttek, nem kerültek a rendes útra, hanem
a mi udvarunkon jöttek keresztül. Igen jó szomszédok lettünk, majd mindennap ta­
lálkoztunk. Olyan ötszáz lépés lehetett a mi és az ő tanyájuk között. Ennek a fele tá­
jékán húzódott a mezsgye, vagyis a határ. Volt köztünk egy jó nagy tó vízállás, ennek
a nagyobbik fele a mienk volt. Ha több víz volt, csónakon j ártunk össze. Mikor aztán
múltak az idők, és a Csikós gyerekek is felnőttek velem együtt, még jobban kifejlődött
a barátság köztünk. Úgyhogy mikor én megnősültem, már ők is ott voltak a vendé­
geink között. Különösen Csikós Sándor bácsival lettünk jóba, aki olyan volt, mintha
apám lett volna. Igen értelmes és jó beszédű ember volt, és jól is gazdálkodott.
Nyugati szomszédunk, dr. Molnár István is olyantájt került mellénk, mint Csi­
kósék. Vagyis 1885-ben. Azelőtt valami Kiss Lajosé volt a birtok. Ez a dr. Molnár
István akkoriban főorvos volt Halason.36 Nem voltak már fiatalok, sem ő, sem a fe­
lesége. Családjuk nem lett, úgyhogy valami rokonuknak a lányát nevelték, és íratták
a nevükre. Őt Molnár Lujzának hívták. A mellettünk fekvő birtokuk 35 holdat tett
ki, de még vagy 60 holdas járás is tartozott hozzá. Tehát az egész birtok 95 holdas
volt. A doktor úr aztán feléből kiadta művelésre az egészet egy Tóth József nevű ker­
tésznek. Ő lakott a tanyán a családjával. A fiuk olyan idős volt, mint én. Két lányuk
közül az idősebb már férjhez menő sorban volt, a másik pedig 6 vagy 7 éves. Velük is
jó viszonyt ápoltunk, össze is jártunk.
A doktor úr ritkán jött ki a tanyára. A felesége már többször. Gyakran kijött Luj­
za kisasszony is a doktor úr saját kétfogatú fiákerén. A doktor úr azután nemsokára
meghalt; a már nem fiatal asszony özvegyen maradt a férjhez menő sorban levő Lujza
kisasszonnyal. A városban szép nagy ház maradt rájuk a Nagy utcában, amit utóbb
Szilády Áronról, az öreg református papról neveztek el. Dr. Molnárainak még Zsanán
is volt 400 hold birtoka és nagy szőleje az Öregszőlőkben. Ebben volt egy nagy üres
hegy, melyet még ma is úgy hívnak, hogy doktorné hegye.
Az öreg doktorné arról volt híres, hogy gazdagsága ellenére igen egyszerű, sőt
fösvény volt. Annyira egyszerűen járt, hogy aki nem ismerte, azt hitte róla, hogy egy
koldus asszony. A háza udvarán rongyos és piszkos ruhában járt, noha tartott szol­
gálót és külön bejárónőt is. A piacra menet egy kissé jobb ruhát vett fel, de akkor is
egyszerű, bő ráncos szoknyát, mint más öreg parasztasszonyok. És ott is alkudott,

36. Dr. Molnár István (1 827-1 8 8 7 ) 1852-ben került Halasra, ahol előbb sebész, majd 1882-ig városi
főorvos volt.

53
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

mint a cigány. Tehát nem mutatott semmi úriasságot. A nevelt lánya, a Lujza már in­
kább úriasan járt, és szép is volt. O Sokét József vasúti teheráru-pénztároshoz ment
férjhez. Később, a 14-es világháború után a Sokét vő nyugdíjba ment, és ő vette át
a gazdálkodást a szomszédságunkban. Tartott jó három lovat, a tanyán kertészt, és
kocsisa is volt, aki a városból naponta kijárt dolgozni, mikor mit kellett. Sokét szom­
széd is gyakran kijárt, és vadászgatott. Ilyenkor többször átjött hozzánk, és néha én is
elmentem őhozzá. O is jó ember volt, de már úri ember. Két fia közül az egyik, József
elesett a háborúban, a másik, az István pedig fogorvos lett.37
A Sokét szomszéd is azután elhalt, nemsokára a felesége is, és az öreg doktorné még
előbb. így a fogorvosra maradt a birtok jó része, aki kertészkedésre rendezte be a gaz­
daságát. Ásatott csatornákat, és csináltatott mellettünk egy vízmüvet. A csatornákba
géppel szivattyúzták a vizet, és azzal locsolták a veteményt. De majdnem ráfizettek,
mert eladósodtak, és valami nagynénje váltotta meg. O volt a híres Kieffer-körtéről
nevezetes Szatmári Sándorné.38
A Molnár-, majd Soket-tanyán túl, a város felé egy igen gazdag földesúr, Besenyei
István birtokai terültek el. Az apja, Besenyei Károly közel száz évig élt. A fia, István
legényember volt, nem nősült meg soha. Ezzel az úrral, mint már említettem, majd­
nem mindennap találkoztam, mikor mentem és jöttem az iskolából. Volt aztán ennek
az úrnak egy nagy kaszálója is, úgy hívtákjárószék. Mikor vizes évek voltak, víz borí­
totta, és sok nád is termett rajta. Amikor kaszáltak, 16-an is álltak egy sorban. A vasút,
amely erre jött 1882-ben, kettévágta a birtokot. A város felőli részen, amely szántó
volt, ment a gazdálkodás. Ház is volt rajta, de az úr bent lakott majdnem a város köz­
pontjában. Ott volt neki egy holdnál is nagyobb telke, amelyen egy szép, villaszerű
és jó nagy épületet építtetett. Onnan járt ki majd mindennap, mert házilag gazdálko­
dott. A többi más birtokait bérbe adta. Voltak béresei, több is, mert tizenkét ökröt és
négy lovat tartott a majorban. Volt egy alkalmazottja, úgy hívták, hogy Váci Sándor.
Ennek volt egy jó termetű és elég helyes felesége. Azt mondták a rossz szájak, hogy
ennek a kedvéért járt ki az úr majd mindennap. Talán igaza is volt.
Ez a Besenyei úr, amikor úgy 1910 táján elhalt,39 a városra hagyta a városi telkét
a rajta levő nagy épülettel együtt azon a címen, hogy legyen az elaggott öregek és más
szegények menháza. De később elcserélték a városi urak egy másik épületért. Az addi­
gi kórház lett a menház, ez a hagyaték pedig kórház.40 Idővel igen híres kórházzá vált,

37. Dr. Sokét István 1893-ban született, és 1973-ban halt meg.

38. Szathmáry Sándorné, Pethő Julianna (1854-1 9 4 2 ) férjével, a halasi gimnázium igazgatójával kez­
dett gyümölcsöt termeszteni az 1880-as években. Az ún. Kieffer-körtét, mely nagyon gyorsan elterjedt
Kiskunhalason és környékén, 1906-ban mutatták be. Férje 1912-es halála után egyedül gazdálkodott
(Kiskunhalas Almanach. Szerk. Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2002, 234.).
39. Bessenyei István nem 1910 körül, hanem 1901-ben hunyt el. Városi telke és szép villája mellett 15
ezer koronát is Halas városára hagyott az említett szegényház céljaira (Kiskun-Halas Helyi Értesítője,
1902. július 9.).
40. Abelváros és a Felsőváros határán lévő épület 1907-től 1923-ig adott helyet a városi szegényháznak.
Ettől kezdve városi kórházként hasznosították (Szűcs Károly: A kiskunhalasi városkép alakulása 1849 és

54
 Szom szédjain k

14 . Bessenyei István városszéli birtokai. Csonka M ihály rajza

sokat építettek is hozzá. Ma valódi modern kórház, a környékből is sokan felkeresik

a betegek. Gyönyörű parkja van fenyőfákkal.
A Berki nemzetségnek tőlünk északra, nyugatra és délre is terültek el birtokai. Egyi­
kük, Berki Imre, aki olyan vénlegény volt már, gyakran járt kocsmába, ahol mulatott
kedvére. Darányi János híres kocsmáros volt a városban abban az időben.41 Vasárnap
esténként még táncmulatságokat is tartottak, ahová tíz krajcár volt a belépti díj. A hí­
res kocsma vonzotta a ráérő, léha alakokat. Ennek a Darányi Jánosnak volt egy szép­
asszony felesége, akinek a kedvéért sokan eljártak a kocsmájukba olyanok, akiknek
volt mit aprítani a tejbe. Mert az mindig úgy
van, mióta a világ fennáll, hogy aki fizet, az 15. A Bessenyei István városi villájából lett
pötyögtet. A Berki csemete is eljárogatott. m en ház 1910 körül
Pötyögtethetett, mert volt miből. Egyszer az­
tán az történt, hogy eltűnt az ifjú Berki Imre;
nem tudta senki, hogy hova lett. Körülbelül
egy hét múlva találták meg a holttestét kint

1945 között. \nKiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács

József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2005,20.).
41. A Darányi-féle kocsma közvetlenül a vásártér mel­
lett, attól keletre volt található.

55
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

a saját tanyájuk melletti erdőben felakasztva. Az, hogy öngyilkos lett-e vagy más akasz­
totta fel, sohasem tudódott ki. Beszélték ezt is, azt is, de egyik sem volt hiteles.
Ezután aztán az apja, öreg Berki Imre is, aki már korábban megözvegyült, elkezdett
lumpolni, korhelykedni. Most már ő járt a Darányi kocsmába, és a szép, kövér kocs-
márosnét ő ajnározta. Még az asztalon is táncolt a szép kocsmárosné, mégpedig ádám-
kosztümben, vagyis mezítelen. Az amúgy is elég kövér asszonyon csak úgy rengett
a két nagy csöcse és a nagy fara. Persze nem a nyilvánosság előtt, csak a muzsikások
voltak jelen, akik szintén élvezhették a látottakat. A muzsikások fújták a talpalávalót,
az öreg Berki meg szórta a százasokat. Tehette, mert volt neki. Állítólag még azt is
megtette a szép Darányinéval, hogy felfektette hanyatt az asztalra, és odanyomta az
orrát, ahová más ember a farkát szokta tenni. Persze, mert másképpen már tehetetlen
volt, és így élvezett. Akocsmárosék meg híztak, gyarapodtak. Hiába, pénzért mindent
lehet, mindent szabad. Ne is legyen kocsmáros, aki a feleségét félti a vendégtől, mert
fene kívánságai vannak a részeg embernek. Egyik ezt, a másik azt szereti a kocsmá-
rosnéval, annak meg muszáj mutatni a szeretetet, mert másképpen nincsen haszon.
El kell tűrni a férjnek, ha más öleli az asszonyt, ámbár elég csúnya mesterség ez; nem
mindenkinek van hozzá gusztusa, merthogy undorító is.
A Berkiék egyikbérlője apám komája volt. Gyulai Imrének hívták, a felesége Jeges
Sára volt, az én néném urának, Jeges Sándornak a testvére. Körülbelül két dűlő, vagyis
960 lépés, tehát közel ezer méter választotta el az ő tanyájukat a miénktől. 1888-ban,
amikor nagy víz volt, sűrűn elmentünk hozzájuk tutajon. Nálunk felültünk vagy -áll­
tunk a tutajunkra, és ott kötöttünk ki a tanya mellett, a kománál. Tehát vízen tettük
meg az utat oda és vissza retúrjegy nélkül, ingyen. Ez a Gyulai koma arról volt híres,
hogy nem volt bajusza. Olyan kopasz volt az arca, mint a békáé. Sem szakáll, sem
egyéb szőr nem volt az arcán. Úgy nézett ki, mint egy nénémasszony. Szégyellette is
eleget, mert úgy hívták, hogy bajuszos Gyulai.
Abban az időben még annyira divat volt a bajusz, hogy akinek nem volt, az lenézett
ember lett. Tudom, mikor már én is olyan kamaszlegényforma lettem, s már volt annyi
szőr az orrom alatt, hogy körömmel meglehetett fogni, azonnal vettem bajuszpödrő
kenőcsöt, és kipödörtem volna, ha lett volna annyi és akkora, hogy összeálljon. De
nem volt, úgyhogy jobban csak a bőrt kentem, nem a bajuszt. így volt ezzel az akkori
fiatalság. Ma más a divat, de én nem megyek a divat után! Eli ugyan nem borotválom
le, hadd legyen, hiszen magyar ember bajusszal szép. Kinek milyen van, érje be vele!
Nekem van elég nagy, igaz, hogy most már őszes.
Különös, hogy az egyszerű, szegény ember esetében nem volt olyan feltűnő, ha
nem is viselt bajuszt. De a módosabb gazdák, mint a Gyulai is, lenézett és tekintély
nélküli embernek számítottak bajusz nélkül. Mert a bajusz tekintélyt és akaratot mu­
tatott, és keményebb, parancsolóbb arckifejezést idézett elő.
A halasi határban igen sok nagybirtokosnak, híres úri családoknak is voltak föld­
jeik. Jól megfigyeltem őket, mert velem egykorú gyermekeik is voltak. Volt aztán
néhány zsidó is ilyen nagybirtokos. A híres Hofmeister családnak óriási birtokaik
voltak a halasi határ több részén: Harkán, Táj ón, Zsanán és még több más pusztaré­

S6
 B a jo k a családban

szén, így tőlünk nem messze Felsőszálláson is. Nagy család volt. Akadt közöttük ga­
bonakereskedő, de nagy szőlőtelepeik is voltak sokfelé, és később borkereskedéssel is
foglalkoztak. Többen voltak testvérek, így mindenféle foglalkozású kikerült közülük
valamikor. De ma már hírmondójuk sincs. Ezek a nagy, birtokos urak aztán többnyire
maguk gazdálkodtak. Persze nem úgy értve, hogy maguk kapáltak, kaszáltak, szán­
tottak. Dehogy! Tartottak sok cselédet, munkást, lovászt, kocsist.42
[EA 2 5 2 2 ,9 2 3 2 ,9 4 3 5 és T JM 3525]

Bajok a családban

Miután megnősült, a bátyám bent maradt a nejével a háznál a városon. Itt volt az ideje,
hogy valamivel ők is foglalkozzanak. Apámék átadták a bátyámnak azt a földet, ami
mint apai juss járt neki. Az ángyom is kapott egyházat a városban, és hozzá kis darab
szőlőt és két lánc (3 hold) földet, mint anyai jusst. Első ténykedésük aztán az volt,
hogy eladták a földet, az ángyomét, és vettek két j ó lovat, szép kocsit, szerszámot stb.
Kint a bátyám földjén csináltak egy jó nagy kunyhót és disznóólát. Vettek fias disz­
nókat, valami 15 darabot, és baromfikat. Ezeket kivitték, kihajtották a kunyhóhoz, és
fogadtak melléjük egy gyereket. A gyerek azután maga volt legtöbbször, a bátyámék
bent voltak a városban. A bátyám naponként kijött, hozott a gyereknek ebédet vagy
vacsorát, mikor hogy, és amúgy is hagytak neki élelmet, s a jószágnak ugyancsak. Azt
mondta a bátyám, majd megmutatja ő, hogy hogyan kell gazdálkodni. Tíz év alatt tíz
csikót fog nevelni! A gyerek azután őrizte a disznókat, a baromfikat gondozta, etette
- jó szorgalmas volt. A bátyám meg elkezdett kupeckedni. A nénémnek a férje, J e ­
ges Sándor is olyan kupeckedő volt. Eljártak vásárokra, még Gyulára is, túl a Tiszán.
Hajtottak néha tíz darab marhát is, kisebbet, nagyobbat. Ezeket vagy itt Halason,
vagy más városban eladták. Akkor mentek másikért. Fogadott a bátyám egy lovászt
is, mert ő sokszor nem volt otthon. Jött, ment egyik vásárról a másikra, néha egész
héten sem jött haza.

42. A Holineister testvérek halasi és harkai földbirtoka 1895-ben összesen 4104 kát. holdra rúgott, amivel
a tázlári Schwáb Jakab és a bócsai Fischer Sámuel mellett valóban a környék legtöbb földdel rendelkező
birtokosai közé tartoztak. A halasi birtokosok közül az ő gazdaságuk volt a legtöbb és a legmodernebb
mezőgazdasági géppel felszerelve, s cselédjeik száma meghaladta a 40-et. A legtöbb adót fizető halasi pol­
gárok listáján Hofmeister Illés özvegye és Hofmeister József - eredetileg mindkettő kereskedő - a 20-21.
helyet, Tázlár község virilistái között pedig 1887-ben az 5-6., 1894-ben pedig a 3 -4 . helyet foglalta el.
A család egy másik tagja, Hofmeister Juda (1858-1 9 1 7 ) a város tiszti főügyésze és 1887-1888-ban a H a­
lasi Híradó szerkesztője és kiadója volt (Juhász Antal: A tanyák települése és népessége. In Kiskunhalas
története 3. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2005, 85. és Kiskunhalas Almanach, i. m.
186.). Az 1944-es gettósítás a család két tagját, Hofmeister Gézát és feleségét, Fischer Elvirát érintette
(Végső István, Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason. Budapest, 2007, L’Harmattan, 313.).

57
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

A bátyám tehát felcsapott marhakupecnek. Ám ez nem volt elég, hirtelen akart

gazdagodni. Kibérelt egy hetvenholdas birtokot Pirtón, jó messze mihozzánk. Pirtó
Halasnak egy puszta része, tőlünk északra esik. Oda hurcolkodtak. Mi aztán eresztet­
tünk egy lakót a városi ház belső szobáj ába. A bátyámnak volt egy j ó komája, Hatházi
Sándor, olyan rokonforma is volt. Mellette még egy dohánykertészt is felvett, mert
dohányt is termeltek. Meg volt bérese is. Ősszel aztán már ők vetettek gabonát. Vol­
tak már ökrök is, mégpedig négy darab és két ló. A komája lett aztán az olyan meg­
mondó; ő intézte, hogy mit kell dolgozni és mikor. A bátyám ment ide, oda, mint
kupec. így aztán sem ő, sem az ángyom nemigen tartózkodott kint a tanyán. Ment
a munka így, amúgy.
A bátyám tehát bérlő is volt, kupeckedett is, a saját jussát is kezelte, illetve kezel­
tette, mert bizony ritkán volt itthon. 1888 tavaszán váltó aláírását kérte apámtól 300
forintról, melyet ő teljesített is. ígérte, hogy majd ősszel visszafizeti, mert most nagyon
jól megy a kupeckedés, csak fárasztó, sokat kell gyalogolni. Nem is sokáig folytatja.
Úgy is lett, rövidesen felcsapott disznókereskedőnek. így nem kellett vásárokra járnia,
itt helyben intézett mindent. De valahogy ez sem tetszett neki. Ősszel aztán borkeres­
kedőnek csapott fel, a gazdálkodás meg ment a maga rendje és módja szerint. Nem
volt baj, ha ő nem is volt ott, ott volt a jó koma, tudja az, hogy kell.
Mikor aztán eljött a szüret ideje, oda szállították a sok hordót a házunkhoz, meg
nagyobb kereskedőktől a satukat.43 Szóval minden előkészület meg lett téve, ami csak
kellett. Vette aztán a szőlőt. Akkor az volt a szokás, hogy hordták oda, ki kosárban, ki
hordóban. Azt aztán ledarálták. Majd a gázolókhoz került a ledarált szőlő, amit zsá­
kokban és kádakban gázoltak. Úgy ment aztán a satuba. A bátyám engem is elkért
a szüleimtől segíteni. Én a satunál voltam egy másik emberrel. Csak úgy nyüzsögtek
az emberek, hordták a szőlőt. A bátyám lábon is vett szőlőt. Ez úgy ment, hogy no,
mekkora darab a terület, hány barázda, e szerint aztán gondolomra - na ennyi lesz,
annyi lesz - megvette. Ő is szedette meg. Egyszer engem is kihívott egy helyre szü­
retelni. Addig más volt a satunál helyettem. Megyünk ki aztán a szőlőhegyre, ahol
szüretelni kell. Jó messze volt. Ő szépen felöltözve, csizma, nadrág, mint kereske­
dőhöz illik. Én meg csak úgy gatyában, ahogy otthon volt szokás. Mikor odaérünk
a bizonyos szőlőhöz, már szedik ám valami tízen, asszonyok, lányok vegyesen. Én is
szedtem aztán velük tovább, a bátyám meg elment máshova. Mikor vége lett, haza­
mentünk. Többször nem is mentem szüretelni. Otthon segítettem, és közben ittuk
a mustot. Majd jött a pesti kereskedő, és elszállították a mustot. Mikor elmúlt a szezon,
visszamentem a tanyára.
Olyan híres lett a bátyám, mikor felcsapott kereskedőnek, hogy nagyon. Mond­
ták, kérdezték:
- No, kinek adtad el a szőlőt?

43. A satu szót és variációit (sutu, sató, sotu) a Halas és Soltvadkert környéki népnyelv a prés, illetve
sajtó megjelölésére használta.

5»
 B a jo k a családban

16. H alas város pusztái a 19. század m ásodik felében

- Hát a Csonka zsidónak! - merthogy magyar kereskedő nem volt más. Olcsó volt
még a must is akkor, négy-öt krajcár literenként. De nem is permeteztek még akkor,
nem uralkodott még a peronoszpóra.44
Mikor jött a kamatfizetés, a bátyámnakbizony nem volt elég pénze. No, most mi lesz?
Kérték a szüleim a bátyámat, adjon 30 forintot. De biz ő azt mondta, hogy neki nincs.
- Miért nem adnak el a városi telekből? - kérdezte.
- Igaz is - hagyták rá a szüleim.

44. A peronoszpóra nevű gombabetegség az 1880-as években jelent meg Magyarországon. A filoxérától
(szőlőgyökértetű) eltérően ez a homoktalajon is pusztított. 1896-ban a halasi és a kecskeméti szőlők mint­
egy felét tönkretette az „új ellenség”. A peronoszpóra hatásos ellenszerének bizonyult a rézgálic, illetve
ennek oltott mésszel való keveréke, a bordói lé. Apermetlevet eleinte seprűvel csapkodták a szőlőre, majd
a 19. század végétől terjedni kezdtek a háti permetezők (Simon András: Szőlő- és gyümölcskultúra. In
Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2 0 0 5 ,224-225.).

59
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Úgyis lett. Hamar eladtak belőle egy házhelynek valót. Mivel az egész nyolc ház­
helynek felelt meg, maradt még hét házhely a házzal együtt, melyet mi építettünk
előbb. Kétszáz forintért kelt el a házhely, mi az egészet kétezer forintba vettük, per­
sze hitelbe.
1889 eseménydús esztendő volt. A néném otthagyta az urát. Rosszul éltek, a férje
sokszor megverte, aki amúgy is gyenge fájú, beteges volt. Pedig négy gyereket szült,
három fiút és egy lányt. A gyerekek ott maradtak az apjuknál, aki nem engedte őket,
nehogy tartást kelljen fizetnie. A néném addig betegeskedett, hogy meg is halt nálunk.
Mi temettük el. A vővel aztán meg is szűnt a barátság. Nevelte a gyerekeket, ahogy
tudta, szerzett melléjük egy gazdaasszonyt.
Ebben az évben férjhez ment a Laci öcsém öregebb nénje, a Maris. Egy szomszéd
községbeli, vadkerti legény vette el. Vanyhard Jánosnak hívták. Mi is ott voltunk,
a bátyámék is. Egyszer éjjel, tudom is én hogy, a bátyám összeszólalkozott a vőlegény
komájával, egy jó nagy legénnyel. Az lett belőle, hogy kimentek az udvarra elintézni
a dolgot. Ott aztán bírókra keltek, és bizony a bátyám földhöz teremtette a svábot.
Folyt aztán tovább a muri fennakadás nélkül. El lett intézve minden.
Egy másik lakodalom is volt az öcséméknél. A fiatalabb nénje, a Juliska is férjhez
ment. Pedig nem akart hozzámenni ahhoz a bizonyos Mucsi Imréhez. Az ángyom,
a Laci anyja azonban hozzáerőltette, hogy így, meg úgy. Utóbb aztán mégis hozzá­
ment, igaz ímmel-ámmal, nem örömest. Mikor elérkezett az esküvő ideje, mink is ott
voltunk, a bátyámék is. Szokás volt éjfél felé elmenni a lányos háztól a legényes ház­
hoz bekötni a menyasszony fejét. Az egyik rokon, özv. Pólya Sándorné, Nagy Czirok
Mária öreg fejjel kitalálta, hogy ő is felöltözik, mint menyasszony. Hamar szereztek
olyan fátyolforma dolgot és koszorút, és már kész is volt a menyasszony. Nohát, most
menyasszonytánc lesz, persze pénzért. Szólt aztán a muzsika, az öreg szülét meg jól
megforgatták. Ő aztán még dalolt is hozzá:
- Ihaj-csuhaj, hetvenesztendős koromba, nem töszöd már a likamba.
így aztán keresett valami öt forint táncpénzt, ami az övé lett.
Megvolt a lakodalom, el is múlt, ment minden a maga útján. Körülbelül pár hét
múlva egyszer jön ám az új asszony mihozzánk ki a tanyára.
- No, hogy vagy, mint vagy? - kérdi anyám.
- Hát úgy néném, hogy otthagytam az uramat.
- Tán nem? - kérdi tovább.
- De igen, és nem is mék vissza többet, nem én!
Anyámnak aztán elmondta, hogy mit akart vele tenni az új ember. De ő nem és
mindig csak nem. És végül ott hagyta biz’ ő szűzen. Nálunk volt aztán valameddig.
Nem mert hazamenni a szüleihez, mert az ángyom kitagadással fenyegette, hogyha
vissza nem megy az urához. Mégse ment vissza, sőt később el is váltak. De az ángyom
nem bocsátott meg neki. Bérelt aztán házat, illetve lakást, kitanulta a varrást, kötött,
kézimunkázott, pénzt keresett, éldegélt szépen, nem is ment férjhez soha. Hozzánk
ki-kijárt, mi is elmentünk hozzá. Mindig rendes és tiszta, szép asszony volt. A nénje,
Mariska néhány évi házasság után elhalt. O is fiatalon, olyan 32 év körül lehetett, ami­

60
 B a jo k a családban

kor megbetegedett. Akkor aztán az ángyom végre pártját fogta. Ott halt meg a szülői
háznál, az évszámot nem tudom.
1889-ben a bátyáméknak született egy fiúgyermekük, aki az Antal nevet kapta.
1891-ben egy másik, a Pisti.45 De már ekkorra otthagyták a birtokot, melyet előbb
használtak, a 70 holdast. Másikat béreltek, 40 holdast, ugyancsak Pirtón. Itt már az­
tán nem kellett ispán. Kiment az ángyom is lakni, de közben eladták a szőlőt, amit az
ángyom örökölt. Most már csak a házuk volt meg, és a bátyám földje, amit ő örökölt
az apja után. Itt aztán tartottak sok pulykát és más baromfit és disznókat. Felhagyott
a bátyám a borkereskedéssel is. Bérest azt tartott, és volt egy rokon - apám nővéré­
nek a fia, úgy hívták Orbán István - , ezt alkalmazták aztán ide, oda. Hiába. 1890-
ben megint jött a bátyám a szüléinkhez, hogy adjanak neki háromszáz forintot őszig.
Majd eladják a pulykákat, mi egymást. Mindjárt oda is adták a szüleim. De ez sem
segített. Hogy, hogy nem, elúszott az apai örökség. A bátyám a nejével felköltözött
Pestre. A gyerekeit meg itt hagyta ránk. Ott aztán felcsapott rendőrnek, majd azzal
is felhagyott, és fiákeres lett.
Pesten a Tűzoltó utcában lakott, egy nagy ház harmadik emeletén. Ezt akkor lát­
tam, amikor később, 1895-ben a két kis öcsémmel felmentem megnézni, hogy milyen
helyen laknak, és hogy mivel foglalkoznak. Az ángyom sokfelé elvezetett, nézni ezt
is, azt is. A bátyám meg állt a standon a két lovával és a kocsijával, várta a vendégeket.
Mondta, hogy jól megy a kereset. Nem volt még akkor olyan sok villamos; lóvonatú
kocsik járták a várost, persze síneken.46 Többször megfigyeltem, hogy milyen zava­
ros beszédeket lehetett hallani. Tótul, németül beszéltek sokan. Fent voltam három
napig, de már alig vártam, hogy haza jöjjek. A bátyámék lakásában sok poloska volt,
majd megettek. A bátyám azonban nyugodtan aludt, őt nem háborgatták. A lóistálló
más helyen volt, ahol a lóápoló mások lovait is etette-itatta. Csak később tudtuk meg,
hogy sem a kocsi, sem a lovak nem képezték a bátyám tulajdonát. Csak úgy hajtotta
őket, valami vállalat megbízásából. Bizonyos percentet kapott ő is és a társai is.
-$■ [EA 2 522, T JM 3 650]

45. A szerző két unokatestvére fordított sorrendben, István 1889. február 14-én, Antal pedig 1891. május
7-én született (Kiskunhalasi Református Egyházközség születési anyakönyvei).
4 6. Az első villamos próbakocsi 1887-ben haladt végig a Nagykörút Nyugati pályaudvar és Király utca
közötti szakaszán. A felső vezetékes villamosvonalak hossza ezt követően rohamosan nőtt, 1896-ban már
elérte a 170 kilométert. Az utolsó lóvasút 1898-ban haladt végig a Széna tér és a Déli pályaudvar közötti
szakaszon (John Lukacs: Budapest, 1900.Aváros és kultúrája. Budapest, 1991, Európa, 69. és Bácskai Vera,
Gyáni Gábor, Kubinyi András: Budapest története a kezdetektől 194S-ig. Budapest, 2000,150.).

ól
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Vásárok és vásározók

Halas messze földön híres volt a vásárairól. Akkora vásártere volt, hogy ott min­
denféle jószág és bármilyen áru, komédia, ördögmalom, sütögető sátorok, minden
elfért. Egy db jó fejőstehén 70-80 forint, egy pár jó magyar ökör 200 forint, ló is
páronként ugyancsak 150-200 forint, hízott disznó 25-30 krajcár kilónként, de 25
kiló életet számítottak, amiért nem fizettek. Csak tisztán - így mondták. Két sorban
álltak a csizmadiák sátrai, legalább százötven méter hosszan. Mikor gondolomra va­
lamelyikhez odament az ember, s kiválasztotta a megfelelőt, megkezdődött az alku.
Hat forintba került egy pár strapacsizma, az ünneplő valamivel többe. Gyerünk to­
vább a cipészekhez! Egy pár cúgos férficipő három forint, 5 forint már finom cipő,
1 forint 50 krajcár egy női papucs. Egy öltöny kangárruha 15 forint, egy pantalló
munkásnak 80 krajcár, egy kalap 2 forint, ing 80 krajcár. Voltak aztán bazárosok, akik­
nél minden darab hét vagy minden darab tizennégy krajcárba került. Még vannak
olyan tárgyaim, amelyeket akkortájt vettem. Voltak földön árulók is sokan. Egyik
ezt, a másik azt kiabálta:
- Itt a jó, itt az olcsó gatyamadzag, pöndölmadzag! Mérőm, mérőm, még a végit
el nem érőm!
Az én anyám igen értette az alkut, pedig se írni, se olvasni nem tudott. Egyszer
egy öltözet nyári ruhát választottunk ki, elég jó minőségű volt, sötétkék. Kérdjük az
árát a vidéki kereskedőtől:
- Harminc forint!
- Drága! - vágta rá anyám, aztán ajánlott 15 forintot, vagyis a felét.
- Az nem lehet, nekem húszba van - válaszolta a kereskedő, és tette vissza az árut.
Jól van, akkor menjünk tovább! Elindulunk a másik sátor felé, amelynek a tulajdo­
nosa akkor már szinte leste, hogy ott hagyjuk-e a másikat. De ez meg húz ám vissza
bennünket, hogy így, hogy úgy, még adjunk többet, ő is enged. De anyám csak nem
állt kötélnek. 0 bizony nem ád többet! Addig ide, addig oda, bizony a kereskedő
odaadta 15 forintért.
Anyámnak rendes szokása volt, hogy csak az ár felét ígérte, és többször oda is adták
neki az árut annyiért. A helybéli kereskedők azonban nem ilyenek voltak. Ők nem
tartották olyan magasan az árakat, nem iparkodtak becsapni a másikat. Jobban meg
is bíztunk azokban. Olcsó világ volt a gyermekkoromban. Egy új kocsi hatvan-hetven
forintba került. A gabona sem volt drága: hat forint a rozs, nyolc a búza, körülbelül.
Nem volt állandó, ingadozott az ára, de ilyenforma árak voltak. Egy öl fa hat forintba,
egy kocsi szalma két-három forintba, egy mázsa kukorica három forintba, egy mázsa
öreg krumpli 80 krajcárba került.
Voltak aztán tömegcikkek, szinte magunk sem drágálltuk őket. Összecsaptak egy
zsebkést egy üvegvágóval, s az ördög tudja mifélék voltak még. Gyűszű, 100 db ki-
sebb-nagyobb tű, notesz, ceruza, valami hat-nyolcféle, csak egy forint. Vettük, mert
a másik is vette. Mi gyerekek a bazárokat nagyon kedveltük. Ott sok olyan olcsó áru
volt, ami minket érdekelt: szájharmonika, különféle pipa, pohár, zsebóra lánccal. Én

62
 V á s á r o k és v á s á r o z ó k

is vettem ilyen zsebórát 14 krajcárért. De olyan is volt, mint az ára. Hamar kaput is
lett neki, mint az oroszok mondják, ha valami elpusztul.
Volt egy majsai ember, aki minden vásáron itt volt, és egész kocsival hozta a híres
máj sai masinát. Kovács Ferencnek hívták, valóságos parasztember volt. Kiabálta a vá­
sárban, hogy itt a jó majsai masina, vegyenek, egy tucat hat krajcár. Ez még a régi fajta
piros tetejű masina volt, ami mindennél meggyulladt. Ha a falhoz rántottuk, a falat
befestette pirosra, szóval mindent megfogott. Némely embernek szokása volt a nadrág
szárához rántani, és meg is látszott minden gyufaszál helye. Ennek a masinának igen
szerették egyes fiatal lányok, menyecskék meginni az áztatott levét meggondolatlan­
ságból vagy készakarva, valami bánat vagy tudom is én, mi miatt. Azon gondolattal,
hogy úgysem ér az élet semmit, tehát haljunk meg, mert a masina piros fejecskéje
olyan anyagot tartalmazott, amelyből egy bizonyos mennyiség elég volt ahhoz, hogy
kioltsa valakinek az életét. Aztán később ez kiment a forgalomból. A foszforos, kénes
masinát felváltotta a híres svéd gyufa.47

47. A foszforos gyufa gyártását 1908-ban szüntettékbe, de a biztonsági, ún. svéd gyufa már előbb elterjedt.

63
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Külön sorban árulták a szűröket. A gyerekkoromban Halason volt néhány szűr­

szabó, mert akkor még ritka ember volt az, akinek ne lett volna szűrje, különösen, ha
tanyasi volt. Volt fehér, szürke vagy fekete szűr. A posztót Erdélyből hozatták, Nagy­
disznódról, az volt a híres szürke hankó hazája, ami a valódi rackabirka szőriből ké­
szült. Ez nem ázott át, akármilyen eső is volt, inkább maga megállt a maga talpán, ha
felállították. A szebeni szűrposztó is kitűnő volt. Csináltak a szűrszabókbéléssel ellá­
tott szűröket is, de csak deréktői felfelé. Silányabb anyagból is lehetett szűrt csinálni,
az olcsóbb volt, de nem érte meg, mert átengedte a vizet. Amikor olyan tizenötéves­
forma lettem, a szüleim nekem is vettek egy fehér szűrt. 8 forintba került. A szabót
Babó Ferencnek hívták, aki azonban becsapta a szüléimét. Géppel varrta össze a por­
tékáját, hogy hamarabb legyen. Ám a vastag, pokrócszerű anyagot, amilyen ez is volt,
nem lehet géppel, csak kézzel jól összevarrni. A gép csak a vékony cérnát bírja, és amit
így készítenek, az hamar elfeslik. Szegény anyám nem győzte összevarrni kézzel, mert
mindig elfeslett. Sokszor szidta a szabó körmét.
Valamikor virágzó iparág volt a szűcsmesterség is. De hát ez is kiment a divatból.
Készítettek szebbnél szebb cifra kivarrott subákat és ködmönöket. Ha már valame­
lyik fiatalember ott tartott, hogy nősülni akart, akkor már új suba kellett, de nem ám
akármilyen. Darudöbögő, így hívták az ócskább subát. A ködmönt hívták tökhajnak
is, ha ócska bőrből készült, minden cifraság nélkül, és szűk is volt, épphogy csak
körülérte az embert. Az igazi ki volt varrva cifrára és bő is volt, vagyis hat-, nyolc-,
tíz-, tizenkettő szeles. Annyi birka bőréből volt kiszabva, ahány szele volt, mert erre
a célra csak a birka hátrésze volt alkalmas. Hasa bőre már nem volt jó, de a szőre is
apróbb és ritkább ott. Az összeeresztékeket piros szattyánból kivágott vékony csí­
kokból csinálták. A suba színe igencsak sárga volt, mint a citrom vagy a narancs, ami
aztán nagyon jól nézett ki a piros ráncokkal. A suba vagy a ködmön darabjait mind
kézzel, háromélű tűvel, jó erős házi cérnával varrták össze. A díszítést, ha a széleken
is volt, előre varrták bele, és mikor minden szél megvolt, azután állították össze az
egész subát. A nyaka köré fekete báránybőrből prémet varrtak, és hátul ugyancsak
fekete báránybőrből szőrével kifelé gallért szabtak úgy, hogy rajta volt a lábszárbőr,
de még a köröm is. Máskülönben a subát befelé hordták szőrivel, csak ha esős idő
volt, fordították ki. A juhászok is így használták legtöbbször, mikor milyen idő volt.
Néha a juhász felvette, ha meleg volt is, bőrével befelé, mert azt tartották, hogy nyá­
ron hűvöst tart, télen pedig szőrivel befelé meleget, ami igaz is. Azelőtt kevés olyan
ember volt, akinek subája ne lett volna, most meg kevés az olyan ember, akinek van,
mert ma ezer forinton alul aligha lehetne venni. De nem is csinálják olyan nagyban,
mint régen. Kiment a divatból. Azelőtt télen, akinek szép volt a subája, még a temp­
lomba is elment benne. A ködmön már régebben kiment a divatból, de mintha újra
lábra kapna, noha nem abba a formában, mint hajdan.
Vásár előtti napokon gyakran megjelentek a felvidéki tótok. Láttuk őket, mert azon
az országúton jöttek, amely mellett laktunk. Mi is azon jártunk be a városba. Egyszer
jött két tót ember, húzták a kétkerekű kordét, ők maguk bizony A kordé meg volt
rakva fakanállal, fatányérral, gurgulával, furulyával, kereplővel és még sok minden

64
 V á s á r o k és v á s á r o z ó k

mással. Jártak vásárról vásárra, egyik városból a másikba, így éldegéltek szegények.
Járták a tanyákat is; megvették vagy cserélték a sonkolyt (méhviasz), hozták a kaszá­
kat, keménymagot, tűket, kaszafenő követ, miegymást. Többször aludtak is nálunk.
Volt egyjános nevű, olyan 30 év körüli lehetett, a vezetéknevét elfelejtettem. Az min­
den évben eljárt hozzánk. Úgy beszélt magyarul, mint mi. Voltak köztük olyanok is,
akik hosszú hajat viseltek. Sőt került olyan is, aki befonta a haját, mint a nők szokták.
Reggel, amikor felkeltek, a szájukból megmosdóztak. Akkor elővettek egy marha­
szarvból lévő tülköt. Abban volt a zsír, azzal aztán add neki! Jól bekenték a hajukat,
csak úgy fénylett. Voltak drótos tótok is, akik tavasszal lej öttek a mi vidékünkre, járták
a pusztát, majd ősszel hazamentek. Mesélték, hogy náluk, otthon milyen helyzet volt.
Ott nemigen termett gabona, mert az már hegyes tájékon van, ahol hűvösebbek a nap­
palok és az éjjelek, de meg nincs is csak kevés olyan hely, ahol szántani lehetne a kö­
vek miatt. Nagy erdőségek vannak, és leginkább fakitermeléssel foglalkoztak. Csinál­
ták a temérdek fakanalat, gyermekjátékot és más háztartáshoz való dolgokat. Furulyát
a pásztoroknak és szalmakalapokat. Háziállataik a kecske, birka és néhány satnya te­
hén is akad. Csinálják a híres liptai túrót, valószínű kecsketejből. De jó, akármiből is
csinálják.
Voltak aztán vándorlegények is, iparosok, akik szintén megfordultak nálunk. Az
iparosoknál ez volt a szokás. Ketten, hárman, olykor négyen rótták az utat. Tavasszal
és nyáron jártak, amikor már jobb idők jártak. Mivel közel voltunk a fő útvonalhoz,
körülbelül 400 méterre, gyakran kértek szállást, és enni is. Némelyik ingyen, némelyik
pénzért, ki hogy Legtöbbnek ingyen adtunk, akkor még volt mit. Nyáron könnyen
voltak a vándorlegények. Érett az eper, ették az útszéli fákról, majd a fa alatti hűvösben
aludtak nagyokat. Csak a vándorlási idő után lehettek önálló mesterek.
Még bosnyák is fordult meg nálunk, mindenféle encöm-bencöm árus. Ezek sógo-
roztak minket, pedig elég drága sógorok voltak azok a magyarnak. A bosnyákok min­
denféle csecsebecsét árultak: zsebkést, borotvát, fogkefét, szagos meggyfa sétapálcát,
tükröket, szóval igen sokféle ilyen apróságot. Egy nyakba akasztható kosár volt a ha­
sukon tele mindenféle holmival. Piacok alkalmával és vásárokon elmaradhatatlanok
voltak. Kínálták a portékájukat:
- No, sógor, vegyél valamit! - így biztatták a népet. Ha aztán valaki szóba állt velük,
annak igencsak venni kellett valamit. Ha talán nem is akart venni semmit, de addig
beszélt a bosnyák - így sógor, úgy sógor! - , hogy rászánta magát az ember, és több­
ször vett valamit, már csak azért is, hogy megszabaduljon tőle.
De igen vigyázni kellett ám rájuk, mert néha háromszoros árat is kértek valamiért,
amit, ha le tudott alkudni a vevő, harmadáért is odaadott, ha többet nem ígért érte.
Igen értették az árakat magasra tartani, és aki mindjárt odavetette az áru fele értékét, az
már meg volt fogva, azt már nem engedte el úgy, hogy meg ne vette volna az áruját.
- No, mit adsz sógor? - így alkudott: sógor, mindig csak sógor.
Nagy, derék, megtermett emberek voltak, barna bőrűek, a fejükön piros fez, igen
bő ülepű nadrág, és igencsak bocskor a lábukon. Nagyon szerették a magyarokat, már
úgy látszatból, amúgy aztán ők tudták a valót.

65
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

Mikor 1878-1879-benbevettéka magyar bakák Boszniát, a híres Mollináry-ezred48

volt az első, amely részt vett a háborúban. Akkor bizony kemény dió volt a bosnyáko-
kat legyőzni, mivel igen harcias nemzet volt az. Olyan volt az, mint a megbolygatott
darázsfészek. Igazuk is volt. Rájuk törtek az osztrákok, és a magyarok itták meg a le­
vét, mert sok áldozatba került ám az a magyarnak. Addig csak az osztrákot tartottuk,
de azután a bosnyákokat is nekünk kellett tartani. Mert hiszen szegény ország volt az
addig, hegyes-völgyes bicke, bucka, gabonatermő földje kevés volt. Jószáguk az volt:
birka, még több kecske és kevés marha. Erdőségük is volt elég, és bányáik is. Kevés
dologgal élő nép volt a bosnyák. így élősködtek azután. Eljöttek hozzánk házalni,
üzletet csinálni.
A bosnyák sógorok, akik eljöttek több magyarországi városokba is mint keres­
kedők, itt elég jól érezték magukat. Megtanultak jól magyarul, és alkudni nagyon
tudtak. De ha véletlenül valaki többet fizetett, mint járt volna, a pénzt visszaadták.
Csalni nem csaltak; igazságosan bántak a vevőkkel. Csak az alkunál kellett vigyázni,
nem kellett mindjárt sokat ígérni. Úgyis odaadták, ha látták, hogy kijönnek a ha­
szonnal. Azt az elvet tartották: alkudj cigányosan, de fizess magyarosan! Vagyis
tisztességesen.
A bosnyákoknak bérelt lakásuk volt a városban, ott aludtak, és oda j ött nekik a levél
és az áru is, ha valamelyik fogytán volt. Ha kint jártak a pusztán, akkor ott aludtak,
ahol rájuk esteledett, valamelyik tanyán. Volt rá eset, hogy nálunk is hált valamelyik.
Többek között egyszer egy fiatal is hált nálunk, aki egészen tisztán beszélt magyarul.
Este sokáig elbeszélgettünk vele. Legényember volt, és ő már rendes magyaros ruhá­
ban, pantallóban és cipőben, nem bocskorban járt. Vettem tőle egy kitűnő, jó borotvát
három forintért, illetve akkor már korona járta.49
Abban az időben négy vásár volt egy évben Halason. Tavasszal, március 21-én;
majd június 21-én, szeptember 29-én és november 19-én, Erzsébet napján. A vásárok
két napig tartottak, vasárnap és hétfőn. A legnagyobb volt az őszi Szent Mihály-napi
vásár. Ilyenkor idesereglett mindenféle környékbeli árus és vevő. Még Túladunáról is
jöttek a kupecek százával, különösen fiatal növendékborjúkat és csikókat venni. Egész
falkát meg-megvett egy-egy kupec, akinek hajcsárjai voltak. Ők aztán elhajtották a sok
megvett állatot. Jöttek szabók és csizmadiák is Félegyházáról, Majsáról, Szegedről és
a jó ég tudja még honnan. Nagyon szépen el volt rendezve minden; mindenki köny-
nyen rátalált arra, amire szüksége volt.
Voltak úgynevezett lacikonyhák is, sütögető sátorok, ahol az enni és inni akarók
tölthették az időt. Volt minden bőven, ehetett, ihatott okádásig, aki akart. Mert vol­
tak olyanok, akik mulattak is; szólt a rezesbanda, csak úgy zengett. Ilyenkor mulattak

48. Mollináry Antal (1820-1 9 0 4 ) a Monarchia hadseregének tisztje, majd tábornoka volt. Bosznia ok-
kupációja után, 1879-ben táborszernagyként vonult nyugalomba. A kecskeméti 38. számú közös gyalog­
ezrednek, amely részt vett Bosznia okkupációjában, 1867 óta volt ezredtulajdonosa.
4 9. A koronát 1892-ben vezették be.

66
 K a m a sz k o r i kalan d jaim

kedvükre a juhászok; árulták a sok jó birkát, nem sajnálták a pénzt. Szórták a pénzt,
dorbézoltak, összeverekedtek, meglékelték egymás fejét, folyt a vér a borral együtt.
De oda se neki, ebcsont beforr, a következő vásárig majd meggyógyul.
[EA 2 5 2 2 ,4 9 8 4 ,9 4 3 5 és T JM 3 5 2 5 ,3 6 5 0 ]

Kamaszkori kalandjaim

1887-től ismétlőiskolába jártam. Ide nem kellett mindennap menni, csak kétszer egy
héten, akkor is fél nap. Úgyhogy nem sokat tanultunk. Mikor nem volt iskola, én is
dolgoztam. Állatokat őriztem: baromfikat, disznókat, mikor mit. Mindenkinek volt
valami foglalkozása a tanyán, nem volt tétlen senki. Ekkor kezdtem el farigcsálni,
pásztorkodás közben, ilyen, amolyan valamit. Csináltam egy franciakulcsot fából, fu­
rulyát, kis szélmalmot, kerepelőt és több mást, például kis fapipát. Pipáltam a krumpli
levelét, persze lopva. Apám is pipás volt, de előtte nem csináltam sosem. Volt azután
heverő kocsikerék tengellyel. A tengelyt leástam a földbe félig, rá a kereket, kész volt
az ördögmalom ringlispil.
Mint jó nagy kamasz gyerekek vasárnap délutánonként már úgy el-elkószáltunk
néha a városba. Különösen, ha komédia vagy cirkusz volt. Ilyenkor aztán lehetett vá­
sárolni valamit. Abban az időben a zsidó boltok vasárnap is nyitva voltak egész nap.
Persze azok meg szombaton tartottak csukva. Nem is volt az rossz szokás. Egyszer
nekem is vettünk egy pisztolyt. Mint rossz gyerekek szerettünk lövöldözni. A pisztoly
90 krajcárba került, egycsövű volt. Lőport, sörétet, kapszlit vagy bármilyen fegyvert
lehetett venni, nem kellett ahhoz semmiféle engedély, sem igazolvány. Sokszor jöttek
ki a komák a városból. Volt aztán lövöldözés, mert nemcsak nekem volt pisztolyom,
másoknak is. Pipáztunk, cigarettáztunk, ami kellett. Nyolc, tízen is voltunk néha.
A szomszédunknak volt a közelben egy akácos erdeje. Ott volt aztán a muri. A fákon
sok szarkafészek bújt meg. Amikor a tojások kikeltek, szedték le őket. Felmásztak
a fára, és úgy. Én nem szerettem fára mászni, csak ha könnyen fel lehetett menni rá.
Voltak aztán vércséink is. A vércse nem rak fészket, ő maga elveszi a szarkától vagy
a varjútól, és ott költ.
Ősszel sütöttük a kukoricát a tűznél közösen. 3-4 csővel is egy-egy kamasz kölyök,
mert azok voltunk mindannyian. Estefelé gyűjtöttünk gallyat vagy nádat. Tüzet rak­
tunk, előre elkészítettük a nyársat, melyre rászúrtuk a csövet. Parázsnál sütöttük a ku­
koricát. Hej, de jó világ is volt az ifjúkori élet! Nem volt gondunk, csak a csínytevésre.
Játszottuk, meséltünk, pipáltunk, mint a burányi török. Éltük világunkat, kezdtük már
legénynek érezni magunkat.
Nagy kamaszok voltunk, a lányokat szerettük már nézni, nem a tanulást. Ebben
a korban már érzi az ember a tökeit, és fáj a foga a lányokra, ha nem is mutatja. Az
óhaj már megvan, de még szégyelli magát a gyerek. így lehetnek a lányok is, mert
azok még hamarabb nőnek, fejlődnek, mint a fiúk, és szemérmesebbek is. Titkolják

67
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

a kívánságukat, ami érthető. A lánynak az erkölccsel is számolni kell, már csak a lát­
szat miatt, de más okból is. Mindenki tudja, mire gondolok.
Én a lányokkal szemben is igen bátortalan pupák voltam. Szeretni szerettem volna
én őket, de már szólni hozzájuk, ahhoz már nem volt kurázsi. Igen szégyenlős, tartóz­
kodó, kevés beszédű gyerek voltam sokáig. Ha valahova elmentem, atyafiakhoz, és
bementem a szobába, köszöntem, megálltam az ajtó mellett, és ott maradtam. Mond­
hatták nekem, hogy üljek le, nem ültem én le, ha talán fél napig is ott lettem volna.
Ilyen vadmarha voltam. Ha eszembe jut, szinte még most is haragszom magamra, mi­
ért is voltam én ilyen. Szinte irigyeltem a másik felebarátomat, komámat, akit láttam
a lányokkal enyelegni, beszélni. Én nem tudtam mit mondani a lánynak. Ha véletlenül
találkoztam valami ismerőssel, mindjárt kifogyott a szótáramból a szó.
Ha elmentem néha a bálba, ott sem táncoltam, mint más komák. Igaz, nem is
tudtam táncolni. így csak bámultam a többit, hiába biztattak, nem ért semmit. Pedig
találkoztam néha olyan lánnyal, akin észrevettem, hogy talán húzna hozzám. Ragasz­
kodott, beszélt nyájasan. Nyilván az meg azért nem kellett volna, mert kínálja magát.
Mit tudom én, ha úgy lett volna, nem utasítottam-e volna vissza? Sokszor pedig úgy
voltam, no, ha még egyszer találkozom azzal a bizonyos lánnyal, majd tudok én neki
hízelegni, szépen beszélni. De ha ismét találkoztunk, csakúgy, mint máskor, nem
tudtam én megint semmi újat mondani. Nem jött szó a számra. így aztán üresen
maradt a tarisznyám, nem jutott bele sem csók, sem másféle szerelmes beszélgetés.
Nem jutottam előbbre.
Abban az időben voltak olyan vándorcirkuszok, amelyek járták az országot. 1890
nyarán egy ilyen cirkusz a mi városunkban is felütötte a sátrát néhány napra. Én akkor
olyan 15 éves forma lehettem. Egy bizonyos napon aztán, mint már jó nagy kamasz
kölyök rágondoltam magam: elmegyek, megnézem a cirkuszt. Jó délután felöltöztem
az akkori szokás szerint tiszta fehér bő gatyába, és csizmát is húztam. Ez volt a divat
a parasztoknál.
Elindultam nagy hetykén: ki vagyok, mi vagyok; úszott akkor már a nyálam a lá­
nyok után. Legénynek tartottam magam. A tanyánk és a város között, körülbelül fele
úton, ott ahol a pest-zimonyi vasútvonal szeli át az országutat, utolért négy biciklis
úriember. Három elnyargalt, de egy leszállt a kerékpárról, és megszólított:
- Hová megy fiatalember?
Válaszolom, hogy meg akarom nézni a cirkuszt, ami a városunkban van. Ekkor
már esteledett. Mondja aztán:
- No, majd elbeszélgetünk, menjünk együtt!
Nem ült fel a kerékpárra, hanem tolta. Akkor még ritka madár volt a bicikli; csak
nagyon kedvetőt embereknek volt, passzióból. Világért rá nem ültek volna ketten, mint
ma, amikor még mázsákat is rátesznek, és úgy tolják. Megjegyzendő, hogy amikor
megszólított, be is mutatkozott. O volt a halasi rajztanár: Dékányi Árpád.
- Örülök! - mondtam. - Azelőtt csak a hírét hallottam, de most szemtől szembe
van szerencsém megismerni.
- No, üljön föl legényke, majd én fogom a kormányt! - biztatott.

68
 K a m a sz k o ri kalan d jaim

-D eh og y ülök, tanár úr! Ki látott már ga­

tyás embert biciklizni? - szabadkoztam.
De ő csak erőltetett, nem lesz semmi ba­
jom, csak üljek fel. A gatyám is féltettem, ne­
hogy összegyűrődjön a szép vasalt gatya, a pe­
dál is elkaphatja, de meg szégyenlettem is.
Úgyhogy azért sem ültem föl. 0 azonban nem
hagyott ott, hanem jött velem egész a város
széléig. Mindig beszélt hozzám, igen barátsá­
gosnak látszott. Olyan 28 éves forma lehetett
akkor, jóképű, szőke, fiatal úriember volt.
Azután többször láttam, de szemtől szem­
be sose kerültem vele össze. Eljárt a bálokba,
vagyis a parasztbálokba is. Ilyen alkalmakkor
láttam többször, de táncolni sosem táncolt,
csak nézte a táncosokat. Állítólag - azt be­
szélték róla - , nem kellett neki a nőféle. Csak
a férfiakkal tudott szórakozni, és még közü­
lük is csak azokkal, akik gatyába jártak.
O tervezte aztán a halasi csipkét; ő volt
a megindítója úgy 1900 táján.50 Markovics
Mariska volt, aki elkezdte kötni, majd köt­
tetni több lányokkal. Eleinte négy-öt alkal­
mazott dolgozott neki, később mindég több 1 8. D ékányi Á rpád
és több munkaerővel gyarapodott, bővült.
Nem volt már fiatal lány, amikor a csipkeház 19. Dékányi Á rpád Jancsi és Juliska
megindult. Én ismertem az anyját, sőt a fi­ elnevezésű csipkéje
vérét is, aki szép szál daliás alak és híres kug­
lizó volt. 1888 körül fölmentek Pestre, ahol
az én bátyám is lakott. Mint halasi földiek

50. Dékányi Árpád (1 8 6 1 -1 9 3 1 ) 1885-ben szerzett

rajztanári oklevelet a budapesti Mintarajziskolában, és
1886 őszétől tanított a kiskunhalasi református gim­
náziumban. Oktatási gyakorlatában nagy szerepet ját­
szottak a népművészeti motívumkincsek. A népi motí­
vumkincs ápolásának szándéka vezette a halasi csipke
ötletéhez, majd terveinek kidolgozásához. Az első csip­
kéket 1902-ben mutatta be a Magyar Iparművészeti
Társulat, amely 1904-ben Nagy Állami Aranyéremmel
jutalmazta termékét. Dékányi nevéhez fűződik az első
halasi csipkevarró műhely létrehozása is 1903-ban (Kis­
kunhalas Almanach, i. m. 168-169.).

69
I. G y e r m e k - és i f j ú k o r i e m l é k e k

a Markovicsék a Tűzoltó utcában váltottak lakást. A bátyámék mellett laktak a har­

madik emeleten. Először csirkekupecek voltak. Lejöttek Halasra, és itt megvettek pár
száz ilyen-olyan tyúkot és fiatalabb csirkét, amiket Pesten eladtak. A Mariska aztán
visszajött Halasra, és megkezdődött a halasi csipkegyártás, ami utóbb már egész gyár­
szerűre fejlődött. Később külföldön is híre ment a halasi csipkének. Belgiumban és
Brüsszelben is több kiállításon részt vett, szép eredménnyel.51 Ma már világhírű.
Régen igen divat volt a májusfa. Még az én legénykoromban is lehetett látni úgy
május elején. Vasárnaponként állították fel a legények a lányok és a fiatal menyecskék
segítségével egy bizonyos téren vagy más alkalmas helyen. Először is egy jó hosszú
fickóra vagyis rúdra volt szükség. Ezt mindenféle színű, szebbnél szebb fejkendővel,
virággal és szalaggal díszítették fel, úgy, hogy a farúd nem is látszott ki. Ki-ki tehetsége
szerint, ki többet, ki kevesebbet adott hozzá, hogy minél szebb és cifrább legyen. Azon
a bizonyos vasárnapon, igencsak délelőtt, aztán elvitték oda, ahol leásták. Ott őrizték
többen is, amíg délután, úgy két-három óra tájon gyülekezni kezdett a sok fiatalság.
De még idősebbek is, nézni a sokaságot és a mulatságot. Muzsikások is voltak fogad­
va, úgyhogy aki táncolni akart, járhatta a kállai kettőst kedvére. Csekély belépti díj is
volt, mondjuk 20 krajcár, inkább csak a muzsikások munkadíjának fedezésére. Volt
aztán még italmérés is; sör, bor. A fagylalt akkor még ismeretlen volt, pedig kapós lett
volna, mert annak, aki táncolt, jó melege lett. Estefelé, mikor vége lett a mulatságnak,
a legények szépen kivették, kiásták a földből a feldíszített rudat, a vállukra vették, né-
hányan még fel is ültek rá, és vitték haza vagy egy bizonyos helyre, ahol leszerelték,
szétszedték. A rezesbanda meg, amíg vitték a fát, húzta, illetve fújta a talpalávalót.
Szép, régi szokás volt ez a fiatalság számára, kár, hogy ma már nem szokás. Körülbelül
úgy 1900-ig emlékszem rá, hogy még megvolt. Egy bizonyos Bori Benő nevű rend­
őrkapitány tiltotta be azon a címen, hogy sok verekedés fordult elő ezen a szabad ég
alatti mulatságon. Néha bizony tényleg megesett az is. De több vígság volt ott, mint
szomorúság. Néhány koponyát, ha betörtek is, ebcsont beforr. Úgyhogy kár volt érte.
Orbán István, apám nővérének a fia három-négy évvel volt idősebb nálam. A bátyá-
méknál is dolgozgatott, később nálunk is. Egyszer eltalálta, hogy menjünk el Kiskőrös­
re megnézni Petőfi Sándor szülőházát. Kiskőrös harminc kilométer Halashoz, Vadkert
közbe esik. Egy vasárnap reggel aztán elmentünk az állomásra, Halasra. Pénzünk ke­
vés volt, ezért úgy terveztük, hogy csak Pirtóig, esetleg Vadkertig megyünk vonattal.
Kiszámítottuk az útiköltséget, hogy hogyan futja oda is, vissza is, de még pénzünk
is maradjon zsemlére vagy sós kalácsra, mert ennivalót nem vittünk magunkkal. No
aztán megváltottuk a jegyeket Vadkertig. Tíz-tíz krajcárba került fejenként. Amikor
odaértünk Vadkertre, már úgy nyolc óra felé lehetett. No, most gyerünk gyalog Kis­

s i. Markovits Mária (1 8 75-1954) a budapesti Magyar Királyi Állami Női Ipariskola fehérneművarró
szakosztályát végezte el 1897-ben. A királyi ház számára készített kárpitjaiért az 1900-as párizsi világki­
állításon aranyéremmel jutalmazták. 1902-ben költözött vissza Kiskunhalasra, ahol Dékányi Árpád mel­
lett döntő részt vállalt a halasi csipke világhírének megalapozásában. 1903-tól ő vezette a csipkeműhelyt
(Kiskunhalas Almanach, i. m. 201.).

70
 K a m a sz k o ri kalan d jaim

Ü d v ö z le t K is k u n h a la s r ó l V asútállom ás

20. A városi vasútállomás 1906 körül

kőrösre, ami Vadkerthez tíz kilométer. Tehát tíz kilométert tettünk meg öt krajcárért.
Mindegy, fiatalok voltunk. Oda is értünk úgy közel délfelé. Kérdeztük aztán, hogy
hol az a ház, ahol Petőfi született. Meg is találtuk, egy kis nádtetős parasztház volt. Ez
már 1890-ben történt. Akkor voltunk először Kiskőrösön. Később bizony még sok­
szor el kellett menni, vásározni, jószágot árulni. Vissza azután már vonattal jöttünk.
Hát ilyen suttyók voltunk mi.
Ebben az évben úgy tetszett, mintha egy kicsit összeszedtük volna magunkat. No,
gyerünk Szabadkára, vásárra, venni egy tehenet! El is mentünk mind a hárman, vo­
nattal. Ötven krajcárba került fejenként. Vettünk is egy kis rossz fias tehenet. Majd
megjavul nálunk őszig, gondoltuk. Volt ott aztán több halasi ember is, köztük egy
Földvári Sándor nevű, a feleségével. Ők is teheneket vettek, így azokkal összevertük
a miénket, és úgy hajtottuk őket haza. Apám és anyám vonattal jött vissza, én meg ez­
zel a házaspárral keltem útra. Szabadka ötven kilométer Halashoz. Körülbelül délelőtt
tíz óra volt, mikor elindultunk. Úgy augusztus dereka táján még elég hosszú a nap,
és meleg is volt. A Földvári bácsi tudta jól az utat, ő sokszor megjárta már, mivel ő
is olyan kupecforma volt. Hajtogattuk aztán a teheneket szép lassan, hogy a borjúk
el ne fáradjanak. Át Kelebián, Tompán, Kisszálláson és Göbölyjáráson. Bizony, mi­
korra kiértem a tanyára, már éjfélre járt az idő. Nemcsak a borjút kellett noszogatni,
elfáradtam én is.
Telt, múlt az idő, azt vettem észre, hogy tizenöt éves lettem. Kijártam az ismétlőt
is, tehát megszabadultam az iskolától. Most már én vettem át a gulyásmesterséget.
- f [E A 2 S 2 2 ,4 9 8 4 ,9 4 3 5 és T JM 3525, 3650]

71
II. Élet a tanyán

Földművelés és növénytermesztés

1887-et írtunk, amikor a bátyám elkapta a jussát, szintúgy a néném is. így nekünk
megmaradt még 101 hold birtok. Mi aztán ezen gazdálkodtunk tovább. Most már
jobban ki kellett használni a földet, mivel kisebb lett. A szüleim nagy üggyel-bajjal gaz­
dálkodtak a testvérektől megváltott birtokon, saroglyában az adóssággal. Meg kellett
fogni a dolognak fülét-farkát. 1891-ben megint eladtak egy portát, vagyis házhelyet,
úgyhogy a városban már csak hat gyümölcsfánk maradt. De fent volt még a hétezer
forint adósság. Egyszer apám ék kihirdették a birtokot, csak úgy próbára, hogy ugyan
mennyit adnának érte. Hát bizony, hétezer forintot ajánlott a gazda, aki venni akarta,
így aztán nyögtük tovább a kamatokat, és szántottuk Szuper úr földjét a kamatfizetés
könnyítése címén. Bele kellett nyugodni, erőlködtünk tovább.
1902-ben aztán elhatároztuk, hogy nem fizetíük fovább a sok kamatot. Volt 26
hold külön álló rossz homokos földünk, ami még birkajárásnak sem volt jó. Legfel­
jebb gyümölcsösnek vagy szőlőnek, esetleg akácosnak lehetett volna használni. Ezt
kiparcelláztuk, és több mint 20 holdat eladtunk a jelentkezőknek. A jó szántókért
3-400 forintot is fizettek holdanként, de mi csak 52 forintot kaptunk. Czirok Laci
öcsém szüleitől pedig háromezer forintot kértünk kamatra. A Szuper Lajossal szem­
ben fennálló adósságunkat így most már fel tudtuk mondani, és kevesbedett a tarto­
zásunk. Viszont a birtokunk is lecsökkent 73 holdra.
Úgy hozzá voltunk szokva, hogy ekkor még mindig forintban és krajcárban szá­
moltunk, pedig 1893-tól a korona és a fillér volt érvényben. Alig vettük észre a cse­
rét, mert az árak nemigen változtak. Nem azért változott meg a pénz neve, mert hogy
rossz lett volna, sőt inkább stabil értékkel bírt.1 Nem úgy volt, mint később, a Hor-
thy-éra idejében, amikor pénzbélyegzést és más csökkentést kellett előidézni, hogy
vége legyen az inflációnak.

1. Az aranyalapú korona bevezetéséről, melynek váltópénze a fillér volt, az 1892. évi XVII. te. intézkedett,
amely 1892. augusztus 11-én jelent meg. Az emberek azért számoltak sokáig mégis a régi pénzben, mert
a koronában való kötelező számítás csak 1900. január 1-jén lépett életbe, és mert a forint értékű fémpén­
zek, valamint a bank- és államjegyek beváltását csak fokozatosan, 1894 és az 1910-es évek eleje között
hajtották végre. Sőt az ezüst egyforintos beváltásának végső határidejét 1927-ben szabták meg. A törvény
a forgalomból fokozatosan kivont forint értékét 2 koronában határozta meg. Ennek alapján 1 krajcár 2
fillért ért (Magyar Törvénytár. 1892-1893. évi törvényczikkek. Szerk. Márkus Dezső. Budapest, 1897,
Franklin, 282-288. Vö. Leányfalusi Károly, NagyÁdám: Magyarország fém - és papírpénzei 1892-1925.
Szeged, 1983, Magyar Éremgyűjtők Egyesülete Csongrád Megyei Szervezete, 10-11.).

72
 F ö l d m ű v e l é s és n ö v é n y t e r m e s z t é s

A birtokunk nagyobb része puha homokos talajból állt, nem sok fekete földdel.
Szántóföldünk eleinte kevés volt. A nagyobb rész: járás és jó darab kaszáló, kevés erdő,
vízállás, nádas. Régebben nem nagy súlyt fektettek a gabona termelésére. Eladásra nem­
igen jutott. A vasút 1882-ben készült el Pesttől Zimony felé. Azután kezdett fellendülni
jobban a gabonatermesztés is. Szóval ezután minden másképp ment, jobban volt for­
galom. így aztán mi is mindig törtünk fel gyöpöt, szaporítottuk a szántóföldet, mert az
több hasznot adott. Az 1890-es években már 30 hold szántónk volt, később még több.2
Gabonafélékből leginkább rozst termeltünk. Ennek felelt meg legjobban a homo­
kos talajunk. Búzát keveset vetettünk, csak annyit, hogy mégis legyen valamennyi
pogácsának való lisztünk is. Árpát (tavaszit) szintén pár holdat vetettünk. Ezt a disz­
nók javítására fordítottuk.
Mi egészen 1890-ig mindig kézzel szórtuk a gabonát. Akkor még kevés vetőgép
volt, egy-két gazdának, ha esetleg. A kézi vetésnél egy zsákot fogtunk, abba öntöt­
tünk 25 kilóra való magot. A nyakunkba akasztottuk, mint egy tarisznyát. Bal kézzel
fogtuk a zsák száját és jobb kézzel szórtuk a magot lépésről, lépésre. Körülbelül négy
méter széles sávban szórtuk el a gabonát. Avetés után jött a fogasolás, boronálás, eset­
leg hengerelés. Régebben nagyon használtuk a boronát vetés után. Először fogassal,
azután boronával elsimítottuk a homokot vagy földet, hogy simább legyen. A borona
fiatal kökényhajtásokból készült. Igaz, hogy a homoktalajt nem érdemes boronálni,
mert úgy jobban viszi a szél. Ezért aztán inkább csak fogasoltunk. Ma már nemigen
használják a boronát, ez is kimegy a divatból, mint sok más.
Homokos talajba úgy is vetettünk, hogy először elszórtuk a gabonát, és úgy szántot­
tuk alá. Persze nejjunélyen, és csak keskenyet fogattunk az ekével, hogy ne legyenek
nagy hézagok. Az árpát mindig február vége felé, Mátyáskor vetettük, a rozst viszont
szeptemberben. A rozs hét-nyolc napra már kel is, ha nedves földbe jut, és vörös színű
keléskor. A régi népek azt tartották, hogy nem is gazda, akinek Kisasszonyra, vagyis
szeptember .10-re nem zöldell a vetése. A búza kissé később kel, és zöld színű azonnal.
Búza van tavasszal is, míg a rozst csak ősszel vetettük. Ha kövér lett a gabona, legeltet­
tük birkával vagy marhával. Ha nem volt hó, még télen, sőt még kora tavasszal is.
Az aratást általában részesek végezték, mert mi nem győztünk mindent. Két része­
sünk szokott lenni. Régebben minden 11. kereszt vagy mázsa volt a részes kialkudott
bére, és 50 kiló rozs, 25 kiló búza, 2 kiló szalonna, 1 kiló só, krumpli, és ami még kel­
lett, míg az aratás tartott. Ez volt a kommenció fejenként. A marokszedőt már a ré­
szes fogadta. Aratás végzéskor volt végző bélés, rétes vagy lepény, minden aratónak
egyaránt. Persze nemcsak a sütemény, hanem a kakas is felkerült az asztalra, esetleg
birkatest, és mellé jó borocska, úgyhogy még eljárták a kállai kettőst is, akik tudták
és akarták. Ilyen élet volt ezelőtt hatvan évvel, de még később is. Egészen a 14-es há­
borúig. Nem volt akkor semmi baja senkinek a megélhetéssel. Az arató részes megke-

2. Az 1890-es évek közepén az akkor még 101 kát. holdas Csonka-birtok így oszlott meg művelési ágak
szerint: 50 kát. h. szántó, 1 kát. h. kert, 20 kát. h. rét, 1 kát. h. szőlő, 20 kát. h. legelő, 9 kát. h. erdő (A Ma­
gyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. 2. köt. Gazdacímtár. Budapest, 1897. 250-251.).

73
II. É le t a tanyán

reste az egész évi kenyerét, esetleg még eladásra is került. Ha valaki eladott egy mázsa
rozst, kapott érte egy pár jó strapacsizmát.
Őseink bizony lóval, ritkábban ökörrel vagy esetleg csikóval, hadarófával vagy
cséppel végezték a cséplést. Az 1900-as évek elején Soroksáron még láttam ilyet, amit
zsúp kedvéért csináltak. Mi lóval nyomtattunk. A gépnek még híre sem volt. A lóval
való nyomtatásnál először is előkészítettük a szérűhelyet. Gyepes, kemény talajt kellett
találni, amit simára kaszáltunk, esetleg meg is furkóztuk, hogy egyenletes legyen. Ez
egy 15 méter átmérőjű, kör alakú terület volt. Ha tehettük, négy lóval nyomtattunk
egyszerre. Kínos munka volt és unalmas. Sokat kellett éj jelezni, ha meg eső jött köz­
be, megázott az ágyás. Azt mondták ilyenkor, megfogtuk a medvét. Ágyásnak hívták
azt a nagy kört, amelyen belül felrakták a kévéket vagy vontatókat, mert előfordult,
hogy nem volt bekötve a gabona. Mikor lejáratták a lovakkal, körülbelül dél felé, ha­
mar le a szalmát, és újra ágyaztak az ott maradt szem tetejére. Estefelé ez is megvolt,
le a szalmát róla, jól kirázva. Akkor összetolták rakásra, ez volt a garmada, mifelénk
így hívtuk. Most aztán jött a java. Reggel korán felkelnek az emberek, szimatolnak
jobbra, balra, vajon lesz-e eső aznap, vagy pedig fúj-e a szél. Ha jó szél fúj, elkezdik
a szórást. Egy ember falapáttal hányja fel magasra a törekes, vagyis polyvás szemet.
A szél aztán viszi a töreket, a szem meg lehull. Egy másik ember pedig egy zsákból
olyan csuklya alakú süveget készít, azért, hogy a nyakába ne menjen a polyva. Kezébe
fog egy körülbelül három méter hosszú, orgonavesszőből kötött lapos seprűt. Ezzel
elkezdi a hulló szemet solamálni, vagyis fölözni, hogy tisztább legyen a gabona. Mikor
kész volt, felmérték vékával, ami olyan dézsaforma faedény volt, felül egy fogóval. Űr­
tartalma 30 liter. Ezzel mérték fel a már tiszta szemetj-amitzsákakbá öntöttek. 3 véka
volt egy mérő. Minden véka zsákba öntését jegyezték, vagyis rótták. Úgy mondták:
rójad. Egy ember a szérű sima földjén egy rovást karcolt. Mikor megvolt, összeolvas­
ták, hogy hány rovás van, mennyi lett a gabona.
Volt rá eset, hogy nem fújt a szél, nem lehetett szórni. Akkor kitolták a garmadát
a szűrű szélére, és újra beágyaztak, folytatták tovább a nyomtatást. Ez így ment, még
csak volt nyomtatnivaló. Száraz időjárással meg is járta, de ha esős idő jött, bizony
akkor alhattak eleget. Ez a munka így aztán eltartott két-három hétig is, aszerint, hogy
milyen idő járta. Ha esett az eső, tovább tartott, de ha szélcsend volt, az is hátrány
volt, mert nem tudtunk szórni. 1888-ban aztán vett apám egy szelelő rostát. Bajáról
hozta, 35 forint volt az ára. Azután már könnyebben és gyorsabban ment a gabona
tisztítása. Volt már gépünk, tehát módosodtunk. Kapós is lett aztán a rosta. A szom­
szédok, ismerősök vitték használatra. Más sokkal többet használta, mint mi, de még
ma is megvan, bár én már sokat javítottam rajta
Az én gyermekkoromban még igen gyakori szokás volt a gabonát vermekbe elrak­
ni, elásni a földbe. Búzát, rozst, árpát, zabot vagy ami volt. Nyomtatás vagy csépelés
után hova tegye a gabonáját a paraszt, mint verembe? Mert régebben nemigen volt
megfelelő helye, kamra vagy hombár. A padlás volt az egyedüli hely, ahová többféle
gabonát lehetett volna eltenni, de ott meg nem volt biztonságban. Tűz esetén nagy
kára lett volna a gazdának, ha véletlenül kigyullad a ház. Ezért aztán megfelelő dombos

74
 F ö l d m ű v e l é s és n ö v é n y t e r m e s z t é s

helyen vermeket ástak a gabona mennyisége szerint. Egy gödörbe 10-20 mázsát is tet­
tek. Ha elég magas volt a hely, akkor jó mély is lehetett a gödör, 2 vagy 1 méter mély,
a talajtól függően. A hossza és a szélessége szintén a gabona mennyiségétől függött.
A tanyákhoz közel ásták a gödröket; néhol öt-hat verem is volt egy sorban. Ha volt
felesleges gabonájuk, a városi parasztok az udvarban ástak gödröt. De voltak külön
a város szélén közös gabonatároló helyek is, ahol sok városi ember tette el a gabonáját.
Nem volt ez rossz szokás, mert itt biztonságban volt a gabona tűz ellen. Ha pontosan
eltette valaki a gabonáját, hosszú ideig elállt, nem romlott meg. A gödör fenekét, ol­
dalait szalmával vastagon, szépen, egyenletesen kibélelték. Azután a föld színéig te-
leöntötték gabonával. A tetejére is jó vastagon és sűrűn szalmát raktak, és erre földet.
A sírgödör sarkába, mert így hívták, karót szúrtak, ami kilátszott. A karókról tudták
kibontáskor, hogy hol a verem sarka. így nem kellett fölöslegesen földet hányni. Ez
a vermelés még ma is szokás, feltéve persze, ha van eltenni való gabona.
Kukoricát többet termeltünk, de abból sem sokat. A mi halasi határunk százti­
zenkétezer hold, de mondjuk ennek több mint a fele olyan, hogy a szél könnyen
megmozgatja egyik helyről a másikra. Ami éppen nem azt jelenti, hogy nem alkal­
mas kukoricatermelésre. Sőt vannak olyan homokos részek egyes helyeken, amelyek
felveszik a versenyt mondjuk még a fekete földdel is. Ennek ellenére régebben nem
sok kukoricát - az urasabb népek tengerinek mondják - termeltek a halasi határban.
Kenyérgabonát termeltek inkább, és hajdinát (errefelé pohánka), amely kenyérpót­
lék volt. Ennek egyik oka abban keresendő, hogy a kukoricát kapálni kellett. Eleink
pedig nem szerettek sokat dolgozni, csak ami okvetlen szükséges volt. Hallottam az
öregektől, hogy a szőlőt is csak úgy, ahogy megkapálták, és már jó is volt. Szóval minél
kevesebb munka, de annál több bor, mert inni szerettek tagadhatatlan. De bírták is
nyakaim a bort feszt. Ismertem olyan idősebb embereket, akik képesek voltak estétől
reggelig inni anélkül, hogy kimentek volna vizelni, például lakodalom alkalmával.3
Többféle kukorica terjedt el: csikófogú, lófogú, bárányfogú, ritkábban csiklándi,
azután bánkúti, száznapos fehér szemű, piros csövű és szemű, főzni való korai fehéres
tarja szemű, és volt pattogtatni való, tüskés szemű fehér és piros fehér. Ezek közül mi
nem sokfélét vetettünk. Leginkább a lófogú, bánkúti és arany fajtát.
A kukoricát többféleképpen lehet vetni. Leginkább cirkálom után kapával, de le­
het ásóval is, esetleg eke után vagy sorolóval, de újabban vetőgéppel is. Mi többnyi­

3. A városi főorvos, Molnár István idevágó tapasztalatait 1878-ban így foglalta össze: „A vizet a lakosság
birtokosabb része csak kénytelenségből s orvosi javaslat után issza - a kamráikban tartott vörös csersav
tartalmú homoki bor legkedvesebb itala - , melyet jókedvében gyakran túlságosan is élvez. Az iszákos-
ságot a nép nagymértékben nem gyakorolja, iszákos rezgőrj - delirium tremens potatorum - 25 évi
orvosi gyakorlatom idején csak két esetben jött elő. Családi ünnepélyek, lakodalmak, névnapok alkal­
mával a magyar szívesség túl gazdag étkezésben és egy kissé gyakori poháremelésekben nyilvánul, - ily
lakomázások után gyomorelrontás, nemkülönben meghűlési komolyabb bajok esetei nagyobb számban
jönnek elő” (Molnár István: Kis-Kun Halas Város helyrajza természetrajzi s orvosi tekintetben. Kecskemét,
1878, Sziládi Lajos, 25.).

75
II. E le t a tanyán

re cirkálom vagy soroló után vetettük, mert

így lettek egyenesek a sorok. Fontos, hogy
a vetőmag Szent György hetében4 földbe ke­
rüljön. A korán érőket lehet később is. Vetés
után a földet el kell boronálni, esetleg henge­
relni, hogy simább legyen a talaj. Szokás a so­
rok közé babot, tököt, esetleg répát is vetni.
Ez esetben viszont nem lehet kapálni ekével.
Amikor a kukorica érni kezdett, az egy­
máshoz közeli gazdák csőszt fogadtak. Rész­
ben a tolvajok, részben a varjúk és más mada­
rak ellen. Ostorral durrogattak, sőt kimustrált
puskájuk vagy pisztolyuk is volt. A csősz a ve­
tés közepén kunyhót csinált magának nádból,
és ott tanyázott. Ősszel következett a szedés,
majd a szárvágás.
Régen a kukoricát nem úgy törtük, mint
ma. Akkor csövestől, tokostól törtük le. Nya­
kunkba akasztottunk egy zsákot, és abba rak­
tuk a csöveket. Amikor a zsák teli lett, elvittük
21. Cirkálom vagy soroló, melyet kukorica a kocsihoz, amely a kukoricatábla végén vagy
és m ás m agvak kézi vetésekor használtak. szélén várakozott. A zsák tartalmát felöntöt-
Csonka M ihály rajza
tük a kocsiderékba, és újraszedtük a zsákot.
Addig hordtuk, míg a kocsioldalba fért. Néha
még deszkát is tettünk az oldal tetejére, hogy több férjen. Mikor tele lett a kocsi, az
udvarba hajtottunk, s a kukoricát a kamrába vagy a szín alá hánytuk. Ez így ment
addig, míg volt mit szedni. Egy nap öt-hat kocsival is szedtünk; attól függött, hogy
hányán voltunk. Néha öten-hatan is, mikor hogy.
Este aztán, mikor felhagytunk a szedéssel, bementünk, és megvacsoráztunk. Va­
csora után hozzáfogtunk a fosztáshoz a szomszédokkal együtt, akiket már az előző
nap elhívtunk. De még olyan fosztó is jött, akit nem hívtunk. Ha látta valaki, hogy itt
vagy ott kukoricaszedés van, minden hívás nélkül is jött. Ez igen kedves és jó szokás
volt, a fosztás nem is igen számított munkának. Inkább unalomból, szórakozásból
jöttek a segítségek. Igaz, mi is mentünk máshová, ha megtudtuk, hogy valahol a kö­
zelben kukoricafosztás van. Ez a munka egész ősszel járta, még hűvösebb időben is.
Néha voltunk 20-30-an is, mikor hogy jött össze a fiatalság. De idősebbek is segítettek
egymásnak. Ilyenkor aztán szokott egy kis lőre is lenni, egy kis kadarkalé, amitől per­
sze jókedve lett a népnek. Dalolás, mulatás, mese - minden járta. Alig fértünk néha
egymástól, lányok és legények, ifjak és öregek. Ki volt mondva, hogyha valaki piros

4. Vagyis április második felében.

76
 F ö l d m ű v e l é s és n ö v é n y t e r m e s z t é s

csövű kukoricát talál, azt meg szabad csókolni. Ha lány találta, legény csókolta meg,
ha legény találta, akkor leány, ha merte. Mert a mérés is közrejátszott. Ha szégyen­
lős volt a leány vagy a suttyó, akkor csók nélkül maradt az illető, de ez ritka eset volt.
Mikor vége lett a fosztásnak, a házigazdák megvendégelték a fosztókat. Erre az
alkalomra gyenge kukoricát szoktak főzni nagy bográcsban. De kenyér, szalonna,
szőlő, túró és tej, szinte minden elő szokott kerülni, ami volt. No és persze a bor, ami
a legjobb. Mikor a trakta megvolt, jött a tánc. Mindenki, aki csak tudott mozogni,
járta. Egy szál tamburás elegendő volt, esetleg egy kehes cigány. Néha aztán a hajnal
vetett véget a mulatságnak, olyan jól érezték magukat a vendégek. Csak reggel felé
széledtek szét. Másnap este aztán, ha még volt kukorica, újra kezdődött a fosztás. És
ez így ment mindenütt. Víg volt a nép, nem gyötörte semmi, oda se nézett a világnak.
Néhol olyan murit csaptak, hogy lakodalomnak is beillett volna.
Mi, tanyasiak bejártunk a városba is fosztani, egyszer ide, máskor amoda, mindig
tudtuk, hogy na, most itt, most ott lesz fosztás. Olyan híre volt ennek, mint a tatárjá­
rásnak. Összeverődtünk komák öten-hatan, és úgy bandásan mentünk. Néha három
helyen is megfordultunk egy este. Válogattunk a helyekben aszerint, hogy hol voltak
szebb és jobb lányok, akikkel lehetett társalogni. És aszerint, hogy hol lehetett jobban
szórakozni, mulatni. Mit mondjunk, ilyenek a legények. Ha csak szerit tehettem, én
sem maradtam el a többiek közül.
A kukoricát szokás volt felesben vagy harmadosban műveltetni. Feles művelésben
az illető szántotta, vetette, szóval minden munkát ő végzett. A gazda csak felezett.
A harmadosnál a gazda felszántotta, elfogasolta, esetleg cirkalmazta a földet, és úgy
vetette el a harmados. A köztes vetemény ez esetben is feles volt. A kukoricaföldért
régente robotolni is kellett a gazdának. Egy hold kukoricaföldért kétnapi ingyen
robot vagy néhány napi munka járt fél napszámért. A robotot kapáláskor vagy fű-
kaszáláskor kellett teljesíteni. A munkásra nézve ez egy kicsit rossz szokás volt, de
örültek a részesek, ha egyáltalán kaptak kukoricaföldet. A mi gazdaságunkban az
első háborúig volt robot, általában két nap. Azután elmaradt; nem kívántam már
robotot senkitől.
A feles a szár felét is megkapta, a harmados csak kúpokba rakta. A kukoricaszárat
a marhákkal etettük meg. A vastag szárát a marha meghagyta. Ezt kévékbe kötöttük, és
nyáron a kemence fűtésére használtuk. De Halason a Mintakertben volt egy zúzógép
is. Itt össze lehetett vágatni a kukoricaszárat. így a vastagját is megette a marha.
Régebben jobban ették az emberek a kukoricát, mint ma. Most nemigen lehet hal­
lani a kukoricagombócról, pedig az én gyermekkoromban gyakori eledel volt ez is.
Ritka hét volt, hogy nálunk is elő ne fordult volna. Nyáron a kaszások is kaptak kuko-
ricagombóc-levest tejfeles lével vagy suhintva. Készült belőle kukoricakása és máié is.
Krumplit sokat termeltünk; főleg, mert utána mindig jó gabona termett. De meg
a krumpli kifizető is, ha rászolgál az idő, és esős nyár van. Feléből adtuk ki. Mi elláttuk
a földet rendesen megmunkálva, fogasolva, és az illetőnek már csak vetni kellett a kész
földbe. Mi ki is vittük a helyszínre a krumplit, kinek mennyit. Néha tíz vetőnk is volt
egy-egy évben. 25-30 zsákkal vetettek, ki többet, ki kevesebbet, és még magunk is ve­

77
II. É let a tanyán

tettünk néhány zsákkal. Néha pár száz mázsa is termett. Egy részét eladtuk, egy részét
a disznók hizlalására fordítottuk, no meg saját fogyasztásra is használtunk belőle. És
jócskán elvermeltünk jövő évre is, míg az új be nem ért. Akrumplit nem sírgödörben,
hanem lejárós veremben tároltuk. Efölé nádból, szalmából, napraforgószárból vagy
kukoricaszárból, esetleg cserépből tetőt emeltünk. Kiástuk a gödröt, és a tető a föld
színétől emelkedett. Ebbe kisebb létrán jártunk le, ajtó is volt rajta. A krumpli mel­
lett zöldséget és esetleg bort tartottunk benne. így aztán el voltunk látva évről, évre.
Akkor igen olcsó volt a krumpli, mert másnak is sok volt. Mindenki termelte, mert jó
portéka is. Már mindjárt hajába főzve is meg lehet enni, de még hányféle formában
lehet aztán elkészíteni, és mindenféleképpen kitűnő eledel.
Ősszel az öregjét kiválogattuk, és eladtuk a kereskedőnek, már amennyire futotta.
A vetni valóját külön, a hibásat és az apraját a disznóknak főztük naponta jó bogrács­
csal. Az öregének igencsak 1 forint volt az ára. Az apraja ennek már csak a fele volt.
A vetni való tavasszal pedig igencsak az öreg krumpli árát tartotta. A krumplivetés
ideje mindig márciusra esett.
A krumpli mellett csicsókát is termeltünk. Ma már alig látni, pedig a disznóknak
igen kitűnő eledel volt. Nem volt igényes, a sovány talajban is megélt, és bő termést
adott. Ezért mondtuk mindenre, hogy szapora, mint a csicsóka. Ha már egy fél hol­
dat bevetettünk vele, ősszel neki lehetett engedni a disznókat, amelyek túrták, vájták
a földet a gumókért. Úgy megmunkálták a földet, olyan jó puha lett, mintha fordítot­
tuk volna. A csicsóka, bármit vetettünk a helyébe, a második évben is kikelt. Annyira
könnyen fog a gumója, hogy majdnem kiirthatatlan. És nemcsak a disznóknak jó. El
lehet tenni télire ecettel, mint az uborkát vagy a paprikát. Télen a húshoz igen kitűnő,
jó ropogós, ámbár csak ép fogaknak való. A szára meg szinte olyan, mint a naprafor­
góé. Lehetett vele tüzelni és fűteni.
A tanyai parasztok maguk termelték a zöldségféléket is, és ha saját szükségletükön
felül még maradt, azt kivitték a piacra. Egy százholdas középparaszt birtokán a tök,
a bab, a paradicsom, az uborka, a paprika, a hagyma, a borsó, többféle zöldség és a ká­
poszta egyaránt megtermett.
A káposztaeltevést a többség maga végezte, de voltak erre is külön káposztaeltevő
és taposó emberek. Ez őszi foglalkozás volt. Mi magunk tettük el télire a káposztát.
Előbb le kellett gyalulni, azután hordóba rakni. Rétegenként taposni, bele sót, bor­
sot, babérlevelet, hüvelyes paprikát, keménymagot. Ha valaki akarta, még szeletek­
re vágott birskörte vagy alma is mehetett bele. Voltak, akik facipőben taposták, mi
mezítláb, persze tiszta lábbal. Míg fiatalabb voltam, körülbelül 50 éves koromig, ezt
is én csináltam. Azután már a fiaim, vagy egyik, vagy másik taposta el. Addig kellett
taposni, amíg nem habzott. Mikor felhabzott, ledeszkáztuk, és lenyomtattuk sróffal
vagy súllyal, és annyi vizet öntöttünk rá, hogy ellepje a káposztát. Jó is lett a mi ká­
posztánk, ettük levesnek és töltve egyaránt. A káposztából ugyanis többféle ételt lehet
főzni. Káposztaleves hússal vagy anélkül, szármát, aztán pörkölt káposzta töpörtyűvel,
ami reggeli étel; káposztás tészta sósán vagy édesen, káposztás rétes borsosán vagy
édesen. De akár nyersen is jó a hordós káposzta.

78
 F ö l d m ű v e l é s és n ö v é n y t e r m e s z t é s

A földjeinken itt-ott voltak székes részek, ahol a gabona nemigen termett meg.
Kiölte a szék, ahogy mi mondtuk, vagyis a szik. Ezt is felszántottuk, de nem termett
ott semmi. Ajánlották, hogy szórjuk meg pörnyével, hamuval, de ez sem segített,
inkább rontott rajta, mert még erősebb, lúgosabb lett. Próbáltuk aztán homokkal,
jó vastagon megterítettük, de pár év múlva azt is átütötte a szék. Szinte kivirágzott,
kijegecesedett, mint a salétrom. Végül a trágya segített rajta. Több évig hordtuk a trá­
gyát a székes részekre, mégpedig évente többször. Trágyáztuk, szántottuk, kevertük és
kérem 5-6 év múlva alig lehetett megismerni, hol is volt az a székes rész. A répa vette
észre legelőször a változást; az mutatta legelőbb a hatást. Olyan répáink termettek,
mint a lófej. Aztán már jöhetett a búza, kukorica, mert mindig vittük rá a trágyát. Ma
kérem olyan porhanyós, mint másutt.
A homokot is erősen kellett trágyázni, ha azt akartuk, hogy teremjen. Mert a ho­
mok eszi a trágyát, nem úgy, mint a fekete föld. Ha nincsen elegendő nagy jószág,
nem is győzik az állatok a trágyát csinálni. Ha pedig nincs elég trágya, akkor nem te­
rem annyi takarmány, amennyi elegendő volna a jószágnak. Ahhoz pedig, hogy ve­
gyünk, pénz kell, ami gyakran nincs. így aztán ott állunk, mint a mádi zsidó: se előre,
se hátra, megáll a tudomány.
A régebbi időkben gyakori volt az ugarolás. Ez abból állt, hogy egy évben üresen
hagytunk néhány hold szántót, pihenés végett. Nem kevertek (tarlóhántás) a gaz­
dák, hanem ugaroltak. Vagyis egy évig pihent a föld; trágyázni akkor még nemigen
szoktak, hiszen feltüzelték a trágya legjavát. Azt mondják, volt egy gazdag földesúr
valahol régen. Két oldalszalonnát utána köttetett két lónak, úgy mintha boronálna,
és azt huzigálgatta a szántóföldön, míg el nem koptak. Ez volt a trágyázás, ami persze
csak mese, vicc. De az nem mese, hogy ha nem volt elegendő trágyánk, akkor ugarol­
tunk. Igen ám, de legalább háromszor meg kellett szántani és fogasolni a földet, hogy
mindenféle gyom kipusztuljon a többszöri szántástól. Ősszel aztán az volt az első: az
ugarföldet bevetni. Leginkább búzával, esetleg kétszeressel. Fele búza, fele rozs - ezt
neveztük kétszeresnek. Ebből jó kenyér készült. Homokos területet nem ugaroltunk
soha, mert elvitte volna a szél a többszöri szántástól és fogasolástól. A későbbiekben
ez is kiment a divatból. Mi a múlt század kilencvenes éveiben hagytunk fel az ugaro­
lással. Ha lehetett, jószágot tartottunk többet, és így jobban győztük trágyával, mert
a földnek az a lelke, a trágya. Úgy mondják: mindenki hazudik, de a trágya nem. Van
is benne valami. Megmutatja, ha van egymás mellett két egynemű vetemény, és az
egyik meg van trágyázva, a másik meg nincs. Csak rá kell nézni, már meg is látja, aki
ért hozzá. Vannak aztán most újabban mesterséges trágyának való zöld takarmányfé­
lék: nyúlszapuka5, somkóró, szudáni fű és még több más is. Ezek olyan természetűek,
hogy a sovány és posza homokos talajban is dúsan nőnek és fejlődnek. Egyúttal, mint
zöldtakarmány vigyázva etethetők az állatokkal. Vagy mindjárt leszántjuk, és mint zöld­
trágya kerül a földbe. Leginkább a homokos részbe, mert ott jobban kell.

5. Más néven nyúlhere, amelynek egyik alfaja sovány talajon is kiválóan termeszthető takarmány- és
talajjavító növény.

79
II. É le t a tanyán

Persze voltak néhány holdas városi parasztok, akiknek ha lovuk és tehenük sem
volt, és ezért nem tudtak trágyát csinálni, kénytelenek voltak továbbra is ugart hagyni.
A gazdának arra is kell ügyelni, hogy milyen nemű termény után mit vessen. Nem
ám csakúgy puffra akármit, de nem ám! Vigyázni kell, hogy mindig más és más ter­
mény kerüljön a földbe, ne azonos. Ezt forgásvetésnek nevezik. A kapásnövények
után mindig jobbak a vetések, mintha tarlóhántás lenne. A krumpliföld is igen jó
a következő vetés alá, mert tavasszal jól megtrágyázzuk vagy esetleg már ősszel, és
így a többszöri kapálástól nem gazosodik el, hanem tiszta marad a föld. Jó rozs van
utána. A kapások után mindig kalászos gabona jön.
Ez a módszer nemcsak miránk vonatkozott. Ez a rendszer az akkori gazdaságokban
kevés kivétellel a többi szomszéd és kisebb-nagyobb földdel rendelkező egyéneknél is
ilyen formában ment, mert egyik látta a másiktól, és utánozta, ha tetszett neki valami.
Szóval egyikünk tanult a másiktól. Mert akkor még nemigen voltak szakkönyvek, sem
gazdasági iskola, és így magára hagyatottan, önmagától fejlődött, aki fejlődött. Mert
mindig voltak olyan emberek, akik szerettek valami újat produkálni, bármilyen téren
is. Egyik ezt, a másik azt találta jónak, és ment tovább. Ki szó után, ki gyakorlat után
kísérletezett ezzel, azzal, mert így tud kibontakozni valami eredeti újítás, feltalálás.
A többi aztán már megy a maga útján, különösen, ha bevált az a valami.
A gazdasági felszerelés is nagyon kezdetleges volt még akkortájt. Az eke, amivel
szántottunk, gyerekkoromban nagyrészt még fából készült. Fából volt a göröndő, amit
kenderkötéllel vagy gúzzsal, esetleg szíjjal erősítettek az eketaligához. Az eketaliga al­
katrészei ugyancsak fából készültek. Nem volt ritka az sem, hogy a taliga kerekén nem
volt ráf, vagyis abroncs, s persze a tengely is fából készült. Az abroncs nélküli kereket
fakón járónak hívtuk. Gyerekkoromban még az apám is csinált ilyen fatengős taligát.
Később aztán egyre több minden készült vasból. Például a csoroszlya, ami előre megla­
zította a földet, az eketest és a kormánydeszka, amelyek már fordították is a földet (így
képződött a barázda), és a göröndő is. A vasból készült göröndőt egy görbe szöggel
erősítettük a taligarúd alsó feléhez. Népies nyelven ezt hívtuk a császár faszának.
Am i szűkebb körű gazdaságunkban is több régifajta szerszámok voltak még 1890
táján. Nem volt akkor még semmiféle gépünk, csak egyszerű eke, farámás, vasfogú fo­
gas, néha tüsök borona. Henger még nem volt.6 Ilyen volt a tanyai gazdálkodás a múlt
század utolján. Legtöbb helyen csak a régi nóta járta: az egyszerűség. Nagyon lassan
kapott szárnyra egy-egy újítás. Megvoltak az őseink ebben az egyszerűségben. Nem
olvastak újságot, kevés volt az írástudó, nem volt kellő mennyiségű iskola, hiányzott
az emberekből a tudásvágy. Eltek máról holnapra, kevesebb gonddal és küszködéssel.
Dolgoztak szorgalmasan, komótosan, nem volt norma, nem hajtotta őket semmi, las­
san de biztosan. Nem kellett sietni, legföljebb az aratással, mert azzal mindig minden
időben sietni kellett, hacsak kárt nem akartunk tenni magunknak. Hiába, más volt az

6 . 1897-ben a Csonka-gazdaság eszközállománya a statisztika szerint mindössze 1 igás szekérből, 1 eké­

ből és 1 boronából állt (A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. 2. köt. Gazdacímtár.
Budapest, 1 9 87.250-251.).

8o
 F ö l d m ű v e l é s és n ö v é n y t e r m e s z t é s

22. A Sack-eke

élet, és más volt a körülmény. Kevesebbet termeltünk, nem volt olyan forgalom, a nép
is kevesebb volt és egyszerűbb, nem voltunk igényesek, mint ma. Ezért nem is lehet
csodálkozni azon, hogy miért maradtunk el a nyugati országoktól, mert tényleg egy
kevés lemaradás mégis észlelhető volt. Ez nem azt jelenti, mintha mi talán nem vol­
nánk elég tanulékonyak. 0 nem! Itt talán más állta útját. Talán az akkori kormányzat,
és így az akkori intézkedések hiánya miatt maradtunk le. Talán készakarva, tudatosan
történt, hogy minél kevesebbet tudjunk és halljunk a külvilágról.
Hiányt ennek ellenére nem éreztünk semmiből. Olcsó volt minden, mert volt
bőven mindenféle élelem. Jószág sok volt, nem is csoda, hiszen akkor egész Magyar-
ország a miénk volt. Ami itt nem termett, jött külföldről. Amerikából a sok jó kávé
és más, Olaszországból a sok déligyümölcs: citrom, narancs és a jó ég tudja, még
mi minden. Viszont tőlünk ment a jó búza és állati termék, bor és tudom is én még mi.
Szóval ment a csereforgalom minden szomszéd országgal.
Eleinte én sem voltam nagy újító. Az 1890-es években még éltek a szüleim. így
aztán, ha néha talán elő is fordult olyan helyzet, hogy én akartam volna, hogy más­
képpen gazdálkodjunk, nem lehetett. Az apám még valamennyire tartotta magát, és
ő nem ugrott neki mindjárt az újabb kori szokásoknak. Azt mondta: az apámnak jó
volt, nekem is jó. Valamennyire igaza is volt, de ugye változtak a viszonyok, a szokások
és jó sok más is. Tehát utóbb csak engedni kellett abból a régi szokásból, amit úgy ne­
veznek, hogy maradiság, vagyis vaskalaposság. Mert beláthatták apródonként, hogy
mégis van valami különbség a fatengelyes eketaliga és a szak eke7 között. így volt sok

7. A Sack-féle eke, melyet a szerző fonetikusan írt le, az 1870-es években jelent meg Magyarországon,
és az 1890-es évektől rohamosan terjedt. Nevét feltalálójáról, Rudolf Sack(1 8 24-1900) szász gazdáról
kapta, aki 1863-ban kezdte gyártani. Népszerűségét részben annak köszönhette, hogy csekény vonóerővel

8l
II. E l e t a t a n y á n

más újítással is, ami fokozatosan napvilágot látott. Persze egyes munkákra a régi ekék
jobbak voltak. Ha gyöpöt törtünk, a szakeke összevissza gyűrte a földet, csúnya volt
ránézni. A régebbi slick eke viszont szépen lefektette a gyöphantokat simára.
Leginkább a nagyobb birtokosok alkalmazták először az új találmányokat. Besenyei
Károly majorjában hat munkás dolgozott. Ezeknek mind egyforma nyári ruhája
volt. Olyan kékféle, mint a gépészeknek szokott lenni. Mind ott laktak közel, mind­
nek volt saját háza, mert némelyik már évtizedek óta nála dolgozott. Sőt volt, aki az
apjánál kezdte. Ment is ott a gazdálkodás, ma úgy mondják: mintaszerűen. De úgy is
ment az valóban. Voltak annak olyan gazdasági eszközei már akkor, amilyenek nekünk
és másoknak még nem. Például kettős eke, vasfogas (nekünk fából volt), henger, járgá-
nyos szecskavágó, és még tudom is én mi. És még gőzcséplőgépe is volt - Halason neki
először, így mondták. A trágyagödre olyan volt, hogy szekérrel bele lehetett menni.
Termett is annak a földje; akkora szénaboglyái voltak, hogy csak úgy bámultuk.
1905-ben aztán mégiscsak vettem egy vetőgépet. Magam mentem fel érte Pestre,
az akkori Nicholson gyárba. 380 korona volt az ára haza szállítva. Ez olyan hengeres,
nem kanalas, talán újabb rendszerű eszköz volt. Most már volt egy szelelő rostánk,
vetőgépünk, kapáló ekénk és rendes szak eke 151-es B, és rendes vasfogas. Korábban
abból is farámás volt. Állandóan használtunk tüsök boronát, henger az már később
lett. Szintén vettem permetezőt, mert szőlőnk is volt, és kellett permetezni.
-9- [EA 2 5 2 2 ,3 4 5 7 ,4 1 5 8 ,9 4 3 5 ,9 4 3 6 ,1 0 1 5 7 és T JM 3 5 2 5 ,4 6 3 8 ]

Cséplés és ítéletidő 1896-ban

Az 1880-as évek végén mi még mindig lóval nyomtattunk, de néhol már volt járgányos
cséplőgép, amit lovak hajtottak. De ez után meg rostálni kellett, mert nem tisztította
ki eléggé a szemet. Mikor már a járgányos, lovak által hajtott gépek idejüket múlták,
sőt hamarább is, jött a gőzgép. Először csak lovak vagy ökrök vontatták egyik helyről
a másikra, de ez is elég előnyt jelentett, mert nem kellett heteket eltölteni a lóval való
nyomtatással. Ment gyorsan. Voltak kisebb-nagyobb gőzgépek három lóerőstől 12
lóerősig. Az utóbbi már ritkaságszámba ment, talán uradalmakban használták. Ez már
nehézkes húzatással járt, és csak fekete földeken inkább. Homokos helyre nem volt
alkalmas. Még a kisebb, mondjuk négyes inkább, de ehhez is kellett négy vagy hat ló,
ugyanannyi ökör, néha még több is, attól függően, hogy milyen volt a föld, a tarló.
Mikor helyben volt a gép, felvizezték, mert néha víz nélkül vontatták, hogy könnyebb
legyen. Aztán a kazánt és a cséplőt rögzítették, papucsolták, hogy ne rázkódjon. Fával

is jó minőségű szántást lehetett vele elérni, részben pedig annak, hogy a csavarokkal felerősített ekevasat
élezés céljából könnyen le lehetett szerelni. A minden részében vasból készült eke így lényegében örök
életű volt (Vörös Antal: A mezőgazdaság. In Magyarország története 1 8 9 0 -1 9 1 8 .1. köt. Főszerk. Hanák
Péter. Budapest, 1978, 309. és Mezőgazdasági Lexikon. 2. köt. Budapest, 1982.450.).

82
 C s é p l é s és í t é l e t i d ő 1 8 9 6 - b a n

* i

23. Cséplés gőzgéppel

vagy szénnel tüzeltek, később csináltak szalmafűtéses gépeket is. A masiniszta füttyel
adta tudtul a gép indítását.
Olyan 30-40 éve jelent meg a gőzmagánjáró gép, amely azonban a homokos talajon
nehezen tudott közlekedni. Egy híres halasi gépész-kovács, Zilah János tette alkalmas­
sá itteni használatra. Az addig gyárilag készített magánjáró gépeken alacsony kis átmé­
rőjű járó kerekeket alkalmaztak. Ám ez a Zilah kovács áttért a magas, kétméteres átmé­
rőjű kerekek gyártására. Mifelénk, a homokos talajon ezek könnyebben bírtak járni,
mint a kis átmérőjű kerekesek, amelyek a kötöttebb talajra valók. Mára már a gőzgépek
is a lomtárba kerültek. Itt a szívógáz, itt a nyersolaj, itt a benzinmotor, de már maga
a vontató traktor is, sőt nemsokára a villany. Mi kell még: ember, pina, meleg máié?
Mi a múlt század 90-es éveiben kezdtünk géppel csépelni. Az 1896-os év nevezetes
számomra. Ebben az évben augusztus 6-án csépeltünk, elég későn, mert máskor min­
dig hamarább szoktunk. Akkor még kevesebb volt a cséplőgép, és várni kellett, míg sor
került ránk. Délelőtt húzattuk hozzánk a gépet olyanformán, hogy a szomszédjaink,
akik ökrökkel rendelkeztek, kisegítettek. Csikós Sándor 8 ökörrel, Pataki Sándor szin­
tén 8 ökörrel. 8 a kazánt, 8 a cséplőt húzta. Nekünk csak lovaink voltak, tehát a magunk
emberségéből sehogy sem tudtuk volna odahúzatni hozzánk. A mi három lovunk
a géphez való bódét húzta, amibe a géptulajdonos alvóhelye és szerszámai voltak.
A géptulajdonos, Kiss István máskülönben lakatosmester volt. Mikor a cséplési
szezon eljött, mihozzánk jutott el elsőnek a gép, mivel a mi tanyánk esett legköze­
lebb. Azután jöttek a Csikósék, és utána a Patakiék, és így tovább, ahol még volt csé-
pelnivaló. Tehát ilyenek voltak a szomszédjaink. Segítettek a kevesebb munkaerővel,

83
II. É le t a tanyán

illetve igával rendelkező szomszédnak, és ez évről évre így ment. Ez a rendszer másutt
is megvolt, nemcsak nálunk. Mert a cséplési szezon mindig úgy volt régente is, Hogy
minél hamarább a kamrába kerüljön az élet, vagyis a kenyérnek való, mert ott jobban
biztonságban volt, mint a szabad ég alatt.
A gépet jó távolról húzattuk, pár kilométerről, és persze az ökör igen lassan haladt.
Útközben igen meleg volt, és egyszer csak megzendült az ég. Felhő kerekedett, és
olyan jó lottyanó zápor keletkezett, majdnem bőrig áztunk. De hamar vége lett.
Nálunk aztán ebéd után kezdték meg a csépelést.
Igen meleg, kánikulai idő volt aznap. Eljött az este, igen szép, csendes, nem túl sötét
éj mutatkozott. A gépmunkások és lányok még danoltak is munka után, jó tíz óráig,
mikor aztán nyugovóra tértek. A gép körüli szalmán, egyik erre, másik arra dőlt le.
Én magam is nem messze a géptől feküdtem le, a lovainkra vigyáztam. Már aludtam
is, hát egyszer csak elkezd ám villámlani, de sűrűn. A dörgés még nem hallatszott, de
hamarosan aztán az is megjött, mégpedig jó szaporán, és mindig erősebben. A villám
is szünet nélkül, nappali világossággal. Látni lehetett a sötét felhőket, amint tornyo­
sultak. Egyszer aztán odaért a szele, és hamarosan az eső is, de nagyon sűrűn esett. Ez
már nem tréfa, uzsgyi be a méhesbe. Alig csukom be magam után az ajtót, rázúdul ám
a jég, és igen nagy erővel fújt már a szél is. Nyári nyugatról jött az idő, vagyis észak­
nyugatról, de olyan erővel, hogy hatalmas fákat döntött ki, amelyek az útjába estek.
Dörgött, zuhogott az eső és a jég vegyest, de inkább több jég, mint eső.
A géptől a munkások bemenekültek a tanyába, azt hittük elvész a világ. Nem akart
alábbhagyni. Esett folyvást, legalább 20 percig. A méhesbe is menekültek lányok, de
az ajtó küszöbén oda is befolyt a víz. Mikor elállt az esés, kibújtunk széjjelnézni. A föl­
dön bokáig érő jég volt, az ég meg még mindig tűzben lángolt, ámbár már elhaladt,
távol volt már a zivatar, de még mindig hallani lehetett a zuhogást és a mennydörgést.
Mikor aztán kibátorkodtunk valamennyien, csak a fehérséget láttuk a villámfénynél,
vagyis a jeget mindenfelé, és a csupasz fákat levél és majdnem ág nélkül. Rettenetes
volt még nézni is; az óra éjfél után 1 órát mutatott augusztus 7-ére virradóra, ami
pénteki nap volt. Sose felejtjük el, akik azt láttuk és éreztük.
Én aztán kerestem a lovakat, melyek bizony jó távolra menekültek az idő elől. Kö­
rülnéztünk a cséplőgép körül is. A gépész bódéját belehajtotta a szél a vízbe, mert köz­
vetlen ott volt a tó majd méteres vízzel. A bódé jó tíz méterre a vízben állott, a gépész
benne lapult. Még szerencséje, hogy el nem dőlt oldalt, mert az ajtaja éppen azon az
oldalon volt. Ha eldől, a gépész nyilván ivott volna.
Reggel, mikor megvirradt, akkor látszott meg minden. Szinte siralmas volt a tájék.
Az asztagról a rozskévéket száz méterre is elhajtotta az erős szél, szinte üresek lettek
a kévék, a szem kihullott belőlük. No, most már jó lesz a gépészt bódéstól kihúzat­
ni a vízből. Két nagy kötelet kötöttek a rúdjára, és az összes munkás, valami húszán
neki, de még így is alig bírták kihúzni, mert jó partja is volt a víznek. Mikor kint volt
a helyén, kibújt a gépész, és azt mondta, azt hitte, hogy vége mindennek, mert a desz­
kabódé bádog tetővel valami rettenetesen zúgott, búgott a rettentő jégveréstől. Azt
hitte, kukutyimban áll meg a bódé, amint nyomta az erős szél.

84
 S z ő l ő - és g y ü m ö l c s k e r t é s z e t

A munkát abbahagyták, elázott a gabona, mentek haza a munkások is nézni: kinek

mi kárt tett a jégverés. Én is bementem a városba. A nyugatra néző ablakok mind be
voltak törve. A fák az utcákon kidöntve hevertek, a háztetők megtépázva, a zsindely
a földön sok helyen. Rettentő kárt okozott a vihar, amerre elment. De nem mindenütt
volt olyan erős, egyes helyeken alig pusztított. Hézagok, lyukak voltak a felhőkben,
és helyenként nem tett olyan kárt, mint máshol. Amúgy elég széles sávban húzódott.
Egyik helyen szélesebb, máshol keskenyebb helyen haladt. Ez az idő ritkaságszámba
ment. Idős emberek sem emlékeztek, hogy valaha is lett volna ilyen.
Tehát emlékezetes év volt az 1896. Volt már jégverés máskor is, de ilyen még nem
fordult elő emberemlékezet óta. Nem voltak a jégszemek nagyok, de roppant töme­
gük volt, és a vihar erős széllel jött. Ha gyenge a szél, akkor nem tesz nagy kárt, ha
nagyok is a jégszemek. Láttam én már galambtojás nagyságú jeget is esni, de csen­
desen, szél nélkül. Szinte olyan lomhán hullott. De ha erős széllel jön, mintha a füst
szállna, olyannak látszik.
Ebben az évben igen jó termés volt máskülönben. Még jó, hogy nem előbb jött
a vihar egy hónappal, akkor több kárt okozott volna. A gabonák akkor még sok helyen
kint voltak, nem voltak behordva, mint már később. A kukoricák is már jól csévézték,
igaz, hogy azokat is megtépázta, de jól kiheverték később. A szőlők is szenvedtek, de
amelyik karós volt, az jobban állta. A karó enyhelt tartott, mert többnyire az északi
oldalon szokott a szőlőkaró lenni.
Úgyhogy nem mondható, hogy rossz termés lett volna. Ha volt is kár, de valahogy
kiegyenlítődött, mert később jó idők jártak. Hosszú ősz lett. A fákon persze sokáig
látszottak a jég nyomai. Lehántotta a héját a fiataljának, sebesek lettek és forradáso-
sak. Még évek múlva is látszott a jégverés nyoma. A vadkerti országút gyönyörű fás
volt akkoriban. Egyik helyen akác, másutt eper, jegenye és fűzfák. A pirtói részen szép
terebélyes fűzfák nőttek. Ezekből alig maradt néhány. Sorjában kidöntve hevertek ak­
kora tuskókkal, mint egy ember magassága. Szinte sajnálta az ember a szép egészséges
fákat; volt sok teknőnek való köztük.
[EA 2 S 2 2 ,9 4 3 5 ,9 4 3 6 és T JM 4638]

Szőlő- és gyümölcskertészet

1885-ben télen fordítottak a szüleim egy hold földet szőlőnek, közel a tanyához. Olyan
száraz, hó nélküli idő volt; 80 és 100 centi mélyen kellett fordítani. Voltak valami
hatan a napszámosok. Este haza se mentek. Ott aludtak velünk egy szobában. Az asz­
talt kitettük, és egy jó kötél szalmát behoztak. Azt elteregették, és azon aludtak. Este
aztán ment a mese. Apám igen szerette a mesét, de én is. Télen jó szórakozás is volt
az. Reggel, mikor felkeltek, kitakarították a szalmát, mintha bent se lett volna. Mire
megmosakodtak, kész volt a reggeli: pörkölt káposzta töpörtővel. Azután mentek
fordítani, a napszám negyven krajcár volt.

§5
II. É le t a tanyán

Délben aztán bejöttek ebédelni. Azt ették, ami volt: bableves, krumpli, mikor hogy.
Szerdai napon igencsak túrós tészta, este tarhonya vagy másvalami. Szombat este tú­
rós lepény, máié kukoricalisztből. Miután a szüleim kifizették őket, elmentek haza,
a városba. Hétfőn újra kijöttek, és ez így ment valami három hétig, míg vége nem lett
a munkának. Szinte megszoktuk őket.
Tavasszal beültettük a területet. Az ültetés úgy ment, mint ma is. Ültető fúróval le­
szúrtak jó mélyre, és bedugták a sima vesszőt. De nem szorították meg, mint ma. Szép
fokozatosan betemette a szél homokkal. Nem lett annak talán tíz héja sem, olyan jól si­
került az ültetés a j ó, új talajba. Később is mindig szép, erős tőkék lettek, még ma is van
belőlük, de már kevés. így azután később volt borunk is, mikor a szőlő már termővé vált.
Miután be lett ültetve szőlővel a föld, a közit bevetettük dinnyével. Termett annyi
dinnye, hogy kocsiszámra hordták a szüleim a piacra. Még helybe is jöttek a kofák, de
még mások is a városból, mivel közel volt. Szinte híresek voltunk a dinnyetermelésről;
nem sokan termelték még akkor mások. De voltak is ám akkorák, mint egy tízliteres
fazék - görögdinnye, de még sárga is volt vetve. Volt aztán még téli dinnyénk is, úgy­
hogy még karácsonykor is ettünk, sokszor úgy elállt. Azok olyan hosszúkásak voltak,
mint a köcsög. Egész másfajta dinnye volt akkor. Nagy magja volt, de azért kitűnőnek
találtuk. Ma apró magú dinnyét termelnek, igaz ez is jó.
A következő év tavaszán már nem dinnyét vetettünk az új szőlőbe, hanem retket. Ab­
ból is sok termett, valami hat kocsival. Jó volt télen a lovaknak és teheneknek. Dinnyét
máshol vetettünk. Törtünk fel gyöpöt, úgyhogy megint sok dinnyénk termett. Ezután
nyaranta mindig jól éltünk dinnyével, és hordtuk a piacra is. Jöttek kofák is a tanyára.
A 90-es években egy híres szegedi ügyvéd került Halasra. Fráter Gyulának hívták.
A mi szomszédságukban egy kb. 100 holdas szőlőnek való bicke-buckás járást vett
meg. Másra nemigen lehetett használni, mert igen sok kopasz, kisebb nagyobb szél-
hordta dombokból állt. Csak néhol voltak bokrok csenevész nyárfákkal. És itt-ott
galagonyafa csoportok csekély szántóval. Azelőtt a Hofmeister nevű zsidó testvéreké
volt. Ok is igen gazdagok voltak, de ők nem telepítettek szőlőt. Fráter kezdte el tele­
píteni. Nem ugrott neki egyszerre, hanem csak négy-öt holdat telepített évente. Az
eleje már termett, amikor még folyt a telepítés. Én is többször elmentem megnézni.
Az ügyvédnek volt négy vaskocsija, melyek sínen jártak. Ezekkel hordták a dombo­
kat oda, ahol tölteni kellett. Néhol tíz méter magas domb is volt. A talajt egyenesre
formázták. 50-60 napszámos is dolgozott nála. A napszám 50-60 krajcár volt, amiért
2 kiló szalonnát adtak. Mikor jó nagy táblával készen lettek, akkor ültették a szőlőt,
ősszel vagy tavasszal. Először az egészet beterítették szalmával, dudvával, hogy a szél
ne hordhassa a homokot. Hordtak rá trágyát is. Néhány év múlva már jó termést hoz­
tak a szőlők. Csak borszőlőt ültetett, csemegeszőlőt alig. Főleg kövidinkát, rizlinget
és kadarkát. A tőkéket karózták. Összesen mintegy 35 holdat telepített. 7-800 hektó
bora termett. A homok a pénzes és előrelátó embert szereti.
Ennek hatására a század elején fellendült a szőlőtelepítés Halason. A homok egy
része arra való, másra nem is igen lehet használni. A szőlő mellett gyümölcsfát és aká­
cot lehet még ültetni ilyen földbe.

86
 S z ő l ő - és g y ü m ö l c s k e r t é s z e t

Ekkortájt lépett fel a peronoszpóra. A mi szőlőnk akkoriban olyan hatévesforma

lehetett. Fráter kezdettől permetezett, mi viszont nem. Azt hittük, hogy átmeneti lesz.
Aztán 1895-ben mi is elkezdtünk permetezni. Beláttuk, hogy nincs kivétel. Csak így
lett jó termés. Azelőtt nemigen kellett, mert nem lepte meg a szőlőt a peronoszpó­
ra, ami talán most már sose marad el. Mennyivel könnyebben voltak a régi népek.
Nem volt baj a szőlővel. Milyen háládatlan munka ez, naponta hurcolni a permete­
zőt a nyári forró homokban. Pláne, akinek több szőlője van, és ha sűrűn esik az eső!
Ötször, hatszor is kell permetezni, ha azt akarja az ember, hogy sikerrel járjon. A régi
népek könnyebben éltek. Volt boruk, nem volt muszáj eladni, nem sok kiadás volt
a szőlőre. Néhányszor megkapálták vagy karaszolták, és kész. Ősszel aztán szüretel­
tek. Ha mégis került eladásra, voltak borkereskedők, akik felvásárolták. Akkor még
hektóra beszéltek, 1 hektó 100 liter volt. Azelőtt akó járta, ami 56 liter volt és az icce.
A cinkotai nagy icce még régebbi keletű, ezt már csak hírből ismertük.
A szüret olyannak tekintődött, mint a cséplés: ünnepnek. Bár a bor nem olyan
fontos, mint a kenyér, bő termés esetén ebből is volt haszna a szőlősgazdának. Nem­
csak ihatta a sok jó bort, hanem adhatott is el belőle, és így kapta a sok jó pénzt.
Igaz, hogy nem nagy ára volt, de sok kicsi sokra megy, így mégiscsak járt érte va­
lamennyi pénz. Jó termés esetén 5-6 fillért adtak egy liter ledarált szőlőért vagy
törkölyös mustért.
Régebben többnyire csak a városi lakosságnak volt szőlője, a tanyákon nemigen
volt. A szőlők a város nyugati és északi részén terültek el. Az északi részt Ipari-szőlők-
nek hívják, a nyugatit pedig Felső- és Alsó-Öregszőlőknek. Azért így, mert a nyugatiak
régebbről valók, az ipari későbben lett telepítve, és ott az utak is rendezettek.
Amikor elérkezett az idő, és ki lett hirdetve, hogy meg lehet kezdeni a szüretet,
hangos lett a szőlőhegy. A gazdák az egész házuk népével, sőt még a szomszédokkal
és ismerősökkel is együtt kezdték meg a munkát. Zsivajogtak, kiabáltak, danoltak
- jókedvvel csinálták, amit kellett. Különösen a gyermekhad örült. Ilyenkor a gazdák
birkát vágtak, ha volt nekik. Ha meg nem, akkor a mészárszékben vettek annyi húst,
amennyit jónak láttak. Délfelé szolgafára akasztották a jó nagy bográcsot, tüzet alá,
a bográcsba előbb jó hagymás zsírt, majd rá a húst, és már rotyogott is az étek. Néhol
káposztával főzték a birkahúst. Ez is kitűnő étel szüret alkalmával, de persze máskor
is meg lehet enni. Semmi baja sincs tőle az embernek. Az ember eszi a szőlőt, mert
nem állja meg, hogy ha valami szép fürtöt levesz a tőkéről, meg ne kóstolja. A sok
édes után aztán kívánja a jó paprikás ételt. Néha máskor is előfordul, hogy az ember
birkahúst ehetik, de nem mindig esik olyan jól, mint szüretkor.
A birkahúshoz persze van még egy kevés óbor is, esetleg már must is kerül, hiszen
már áll a szüret, tehát meg kell kóstolni az új termés levét is. Némely személy aztán
nagyon is sűrűn kóstolja az édes mustot. Az ilyen hamar ráfizet, mert később nem győ­
zi keresni az olyan helyet, ahol leülhetne kicsit. Mert forr benne a must, és ha nem
vigyázz, hamar azt veszi észre, hogy hopp, már el is fingotta magát, de már késő, mert
közben ki is lottyant valami, és a gatya ülepe vagy a pöndöl hamar észreveszi a ned­
vességet, aminek egy kis illata is van. Erre azt mondják, elcsapta a hasát.

87
II. É le t a tanyán

Estefelé azután, ha vége a szüretnek, összepakolnak, és viszik haza a termést. Ki

hordókban, ki kosarakban. Ha nem a szőlőben szűrték el a mustot, akkor otthon törik
a szőlőt dézsában vagy egy csöbörben csomiszlóval, esetleg, újabban, darálják. Ez­
után gázoló zsákba öntötték, és egy ember kádban vagy hordóban kitaposta a mustot.
A törkölyt ezután a satuba tették, és kipréselték frissiben, ha azt akarták, hogy fehér,
világos legyen a bor. De ha valaki vörösbort akart csinálni, persze fekete szőlőből,
akkor nyolc napig a törkölyön kellett hagyni a mustot. A törköly megfestette a mus­
tot, és így vörös lett a bor. Néhol divat volt a csiger bor. Ezt úgy készítették, hogy egy
kádba vagy hordóba tették a nem erősen kipréselt törkölyt, amit lazán hagytak, és
vizet öntöttek rá gondolomra. Ezt nyolc napig így hagyták, majd ezután sajtolták ki
a levét. Ez egy kissé savanyú bor, de meg lehet inni. Különösen Soltvadkerten dívott,
nálunk csak kevesen csinálták, mert csak nem bor ez, hanem vinkó. Kinyílik a bicska
az ember zsebében, ha ebből iszik. Hiába, nincs már meg az ereje. De vannak embe­
rek, akiknek ez ízlik, és addig nem isszák a jó bort, amíg a csiger tart. Sokan meg úgy
vannak, hogy vagy bor legyen, vagy semmi. Nem egyforma az ízlés.
1910 táj án sok meggyünk termett, és hallottuk, hogy ebből is lehet bort csinálni.
Csináltunk is egy 244 literes hordóval. Teliszűrtük meggy ével, ami megforrt, mint
a szőlőmust. Mikor teljesen kiforrt és lehiggadt, megkóstoltuk. De ha ízlelt már va­
laki savanyút! - hát ez olyan volt. Majd a falra mászott tőle az ember. Azt mond­
ták, na, majd jövőre kiérik. Hát kérem, olyan maradt az mindig, nem lett az édesebb
soha. Csak a színe volt szép piros és tiszta. A következő évben, amikor jött a cséplés,
no - gondoltuk - jó lesz a gépmunkásoknak. Hát kérem, akadt olyan munkás, több is,
akik dicsérték, hogy milyen jó. No, ha jó, hát igyátok! Itták is, mint a kefekötő. És az
volt az érdekes, hogy nem rúgott be tőle az ember. Ihatta nyakló nélkül, ahogy a tor­
kán lefért. Jócskán ittak is belőle, de azért maradt is. Mikor a másik gazdához mentek,
még oda is vittek belőle. így lassan azért csak elfogyott nagy sokára, mert mindenkit,
aki csak megfordult nálunk, megkínáltunk belőle.
Egyszer almából is csináltunk bort. Az egyik gyümölcsfánkborízű almát termett.
Jó terebélyes fa volt, és sok termést hozott. Nohát, akkor legyen belőle almabor, mert
azt is dicsérték mások. Hogy az, milyen j ó ! Tele tettük ugyanazt a hordót, amelyikben
előbb meggybor volt. De a meggybor úgy megfestette a hordót, hogy az almabor is
piros lett. Az íze nem volt rossz, de csak nem szőlőlé volt az. Ajánlották, hogy öntsük
rá a törkölyre. Úgy is tettünk, és így valamennyivel jobb lett. Meg lehetett inni, és el
is fogyott egy idő után. De többet azért nem csináltunk sem meggy-, sem almabort.
Az 1880-as évek végétől a szőlőbe többé nem vetettünk semmit, hanem gyümölcs­
fákat ültettünk. Almafát, barackfát, szilvafát, és leginkább meggyfát. A szőlő nyugati
és északi szélei sövénnyel voltak beültetve. A sövény nyaranta olyan leveles volt, hogy
nem lehetett átlátni rajta. A városi telkünkön is voltak gyümölcsfák. Ott is termett
sok kajszibarack, melyből pénzeltünk is. Volt aztán a kertünkben másfajta gyümölcs
is: körte, birs, som, az ég tudja még mi minden, bőralma, bőrkörte, azóta sem láttam
ilyeneket. Kijött a kereskedő a helyszínre, még szedni is segített. A Schneider test­
vérek, Ézsa és Helena, akkor kezdték el a gyümölcskereskedést. Előbb kicsinyben,

88
 S z ő l ő - és g y ü m ö l c s k e r t é s z e t

24. A Schneider Ignác és Utódai cég központi telephelye és üzemei

majd azután mindig nagyobban és nagyobban. Sőt még baromfit is vettek. Ez volt
körülbelül 1886-ban. Ebből lett aztán később az a világhírű Schneider-cég, aminek
ők rakták le az alapját. Hatalmas forgalmat bonyolítottak le; nemcsak Halason, ha­
nem a környéken mindenfelé, de még külföldön is. Fuvarosaik járták a szomszédos
városok piacait, és vásárolták fel a baromfit. Utóbb autói is voltak a cégnek, és azok
szaladgáltak naponta. Mondják, akik látták, hogy Békéscsabán ugyanolyan nagy üze­
mük volt, mint Halason. Mindig nőtt, mindig gyarapodott a vállalat; jól ment a zsi­
dóknak, mert nagy család voltak. Ismertem őket; mind fogta, csinálta, amit kellett,
a legkisebbtől a legnagyobbig. Mindezt azért írom le, mert mi is nekik adtunk el sok
mindent, és ők is ismertek minket. Szinte együtt nőttünk fel.8
A múlt század végén terjedt el a Kieffer-körte, amely nagyon jól termett.9 Mert
ez olyan fa, hogy mindig terem. Voltak is hatalmas körtefáink a szőlőben és külön is.

8 . A Schneider-céget Schneider Ignác (1 8 4 1 -1 8 9 5 ) alapította, aki 1852-ben került Izsákról Halasra.

Avasúti forgalom 1882-es megindulása után látványosan fejlődött kereskedése. Kezdetben maga járt
kocsijával a vásárokra és a heti piacokra. Fürgesége miatt az emberek Szikra Nácinak nevezték. Ő és utó­
dai Dél-Magyarország egyik legnagyobb baromfit, tojást, vadat és gyümölcsöt exportáló kereskedelmi
vállalatává fejlesztették a céget, amelynek valóban két központja volt: Békéscsaba és Kiskunhalas. 1891-
ben 9 4 ,1 9 3 0 körül pedig 1100-1200 vagon gyümölcsöt, valamint vágott és hűtött baromfit szállítottak
Európa különböző országaiba. Az első zsidótörvény következményeként a cég 1938 végén az országos
Hangya Szövetkezet felügyelete alá került. 1944-ben a családból hárman kerültek gettóba, és onnan
Auswitzba (Kiskunhalas Almanach, i. m. 26. és Végső István, Simko Balázs: Zsidósors Kiskunhalason. Bu­
dapest, 2007, L’Harmattan, 53-56. és 316.).
9. A gyümölcsészeti vizsgálatok szerint az ún. Kieffer-körte a kínai (más néven: homoki) körte és a vil­
moskörte keresztezéséből jött létre. Nevét Kieífer Péterről, egy Philadelphia melletti faiskola tulajdono­
sáról kapta, aki 1863-ban mutatta be a fa első termését. Bizonytalan, hogy a tömegtermesztésre kiválóan
alkalmas, minden más körténél bővebb termést adó, és a Kiskunság éghajlati, valamint homokos talaj -

89
II. É le t a tanyán

Nem minden vidék talaját szereti, és nincs

talán az országban egyetlen olyan hely sem,
melyet úgy szeretne, mint a halasi homokot.
Ezt mondják többen is. Egy fa tíz mázsát is
termett, alig győztük ágasokkal aládúcolni,
nehogy az ágak letörjenek a dús terméstől.
Halason Szatmári Sándor híres tanár hono­
sította meg.10 Ez a Szatmári szegény szülők
gyermeke volt, valamennyire a református
egyház taníttatta. Én még elég fiatal korában
megismertem, alig hogy Halason elfoglalta
a tanári széket. Úgy tudom, számtant és fi­
zikát tanított. Megnősült, de család nem lett
soha, később valami rokonuk leányát nevel­
ték. Tanárkodott, majd vett egyjó darab rossz
homokos járást a Gyüdisíkben.11 Ez annyira
kopár, rossz homokos talaj volt - úgyneve­
zett ürgedöglesztő - , hogy azon nem termett
25. Szathmáry Sándor semmi, csak barlangó és kutyatej. Ez a tanár
aztán elkezdett ezen a rossz homokos talajon
barackfákat és Kieffer-körtéket, valamint szőlőt ültetni. O maga csinálta, oltotta a fá­
kat és facsemetéket létesített. Volt egy munkása is, mert ő csak olyankor járt ki, ha
szünetelt a tanítás. Ment is szépen a gazdálkodás, mert lovakat is állítottak be, szóval
mintaszerűen csináltak mindent. A rossz, posza homokot megszelídítették, trágyáz­
ták, és így termett minden, a szőlő, a gyümölcsös és a szántó. Nem is sajnálták a trá­
gyát, vették ahol volt eladó. Szalmát mitőlünk is vettek, mert volt sok jó jószáguk, és
azok is csinálták a sok trágyát. Mindig nőtt, nagyobbodott a telep, és vagonszámra
termett a híres Kieffer-körte. Utóbb már mások is ültették, szaporították. Később
Pirtó mellett is telepítettek gyümölcsöst és szőlőt. A Gyüdisík telepen már pálin-
kafőzdést is állítottak be. A maguk termelte selejt gyümölcsből és törkölyből főzték

viszonyait is kedvelő gyümölcs hogyan került Magyarországra, illetve Halasra. Az 1906-os halasi gyü­
mölcskiállításon már mindenesetre szerepelt, ámbár nem túl tetszetős külseje miatt díjat nem kapott
(Rapaics Rajmund: A magyar gyümölcs. Budapest, 1940, Királyi Magyar Természettudományi Társulat.
150. és Simon András: Szőlő- és gyümölcskultúra. In Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács József,
Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2005, 253.).
10. Szathmáry Sándor (1 8 53-1912) Halason született, ott járt gimnáziumba, és ott is lett tanár. 1899-től
1911 -ig alma materének igazgatója volt. Pethő Juliannával kötött házassága révén jelentős földbirtokra tett
szert, amit a későbbiekben maga is növelt. Birtokain az 1880-as években kezdett gyümölcsöt termeszteni
feleségével. Az Egressy duráncija elnevezésű őszibarackot 1891-ben, a Kieffer-körtét pedig 1906-ban mu­
tatták be. Halála után felesége egyedül gazdálkodott több száz holdas, főleg szőlővel és gyümölcsfákkal
beültetett birtokukon (Kiskunhalas Almanach, i. m. 234.).
11. A Sóstótól egy-két kilométerre északnyugatra, tehát a Csonka-tanyától sem távol található terület.

90
 Á l l a t t a r t á s és á l l a t t e n y é s z t é s

a pálinkát éjjel-nappal, pedig hatalmas üst volt beállítva. A közönség is ide szokott,
ide hozta a magáét.
Mi is főztünk náluk többször pálinkát eperből, de mások is sokan, pedig mihoz-
zánk messzebb volt, mint a város. De mert igen kényelmes és jó ellátás volt, inkább
oda mentünk, mint a városba. Az eper mellett főztünk akkor még sok jó pálinkát
törkölyből, szilvából, barackból, jó zamatos kisüstön. Amikor sok dinnyét termel­
tünk, egyszer sárgadinnyéből is főztünk pálinkát. Jó, érett dinnyéket összehánytunk
egy hordóba, és amikor tele lett, és megforrt, kifőztük pálinkának. Elég jó volt, jó íze
és zamata lett. De nem volt kifizető. Mindenesetre kitűnő illatos pálinkákat ittunk
reggelenként, csak úgy könnyezett az ember szeme, amikor lenyelt egy kupicával, és
reszelte a torkát. Úgy tűnt, mint az orvosság. Még a napszámosoknak is adtunk, hi­
szen volt elég. Hol vagyunk ma ettől? De meg milyen olcsó volt a bor is néha! 10-12
krajcár literenként, a must szüretkor 4-5 fillér literenként.
-#■ [EA 2522,3764,4158, 9435 és TJM 3651]

Állattartás és állattenyésztés

Járásunk kevés volt, úgyhogy sok j ószágot nem tartottunk. 15-20 darab marhánk volt.
Ebből négy-öt fejőstehén, a többi tinó, üsző, és néha volt bika is.12 Magyar marhákat
tartottunk, kék és fehér szőrűt, a tarka még ritkaság volt. A magyar fajta kitartóbb,
igénytelenebb volt, és könnyebben telelt rosszabb takarmányon is. Igaz, hogy az ér­
téke nem érte el a vöröstarkáét. Régebben mégis csak a magyar fajtát tartottuk kint
a tanyán. A városi polgárság viszont már kezdte apródonként ezeket tartani. Mert
a városi paraszt egy vagy két darabot tartott bent a városban. Jobban volt ideje, és jobb
takarmánnyal tudta etetni a nagyobb étkű és nehezebb súlyú marhát. Tehát neki ki­
fizetődőbb volt a vöröstarka marhatartás, mert az tejet is többet adott. Azt tartották:
a kevesebb jobb, mint a sok rossz. Ez áll mindenre. Ezért aztán lassan szaporodott el
a tarkafajta marha.13A tanyai nép inkább tartotta a kisebb igényű magyar fajtát. Ezt

12. Az 1897-es gazdacímtár szerint a Csonka-birtok állatállománya 12 szarvasmarhából, 2 lóból és 2 ser­

tésből állt (A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. 2. köt. Gazdacímtár. Budapest,
1897, 2 5 0 -2 5 1 .). A szerző emlékezete és a hivatalos statisztikai adatok közötti különbség okát azzal az
általános gyakorlattal magyarázhatjuk, hogy a gazdák kevesebb állatot vallottak be a ténylegesnél. „Mint
gyakorlati közigazgatási ember a magam tapasztalásai és ellenőrzései alapján állíthatom, hogy népünk az
állatállományának mintegy egyharmad részét még a jelen század elején is eltagadta, illetve nem vallotta
be” - írta erről a gyakorlatról a szerző unokaöccse, Nagy CzirokLászló (Nagy CzirokLászló: Alótenyész-
tés múltja és jelene a Kiskunságon. Néprajzi Közlemények, 1965/ 1-2.159.).
13. A gazdag pásztorhagyományokkal rendelkező halasi gazdák valóban nehezen váltak meg a hagyo­
mányos magyar fajtáktól, elsősorban a szürkemarhától. Az 1911-es állatösszeírás szerint a pirostarka
tehenek aránya Kiskunhalason még csak 14%-ot tett ki, miközben Szegeden már 50%-ot, a szomszédos
Kiskunfélegyházán pedig 65%-ot (Mezőgazdasági statisztikai adatgyűjtemény 1870-1970. Állattenyésztés

91
II. É le t a tanyán

akár a szabadban is lehetett teleltetni. Voltak is olyan nagyobb gazdák, akik kint te­
leltették a szabad ég alatt. Csak valami enyhelt, szárnyékot csináltak a szél ellen, mert
hideg lehet, csak a szél ne fájjon. A cigány is azt mondja: sár a hideg szél nélkül.
Mindig adták a tejet a tehenek. Anyám csinálta az oltott túrót, amelyik tésztára való,
nyáron meg a sajtot, vajat. Ittuk az írót, sütötte anyám a vajalját. Na, pesti gyerek, azt
sem tudod mi az! Hát majd elmagyarázom: mikor összegyűlt pár liter tejföl, akkor azt
köpültük. (Aköpülő egy faedény, de készülhetett cserépből is.) Beleöntöttük az edény­
be a tejfölt - mikor mennyi volt - , azt adj neki! Egy rudat kellett le-föl mozgatni az
edényben, amelynek az alsó végéhez egy kerek kis falap volt erősítve, amelyen viszont
lyukak voltak, hogy minél jobban keverje a tejfölt. Bizony, néha egy félóra is kellett neki,
mikorra összement, vagyis a vaj összeállt egy csomóba. így keletkezett aztán az író, ami
nem volt más, mint ami visszamaradt. Majdnem olyan volt, mint a savó, de jó sűrű és
kellemesen savanyú. No, most kivették a vajat ebből a léből, és hideg vízbe tették. Ha
akarták, kiformázták, vagy csak összenyomták, hogy jó alakja legyen. No, most már
kész, lehet kenyérre kenni és enni, de lehetőleg hideg helyen kell tartani. Anyám a piacra
is vitte árulni, miután kigomolyázta, vagyis csomózta. Egy csomó körülbelül öt dekát
nyomott, és két krajcár volt az ára. A tejnek meg hat krajcárba került literje. Ha nem
vitte a piacra anyám, hanem meghagyta, akkor kisütötte. Felolvasztotta, mint a zsírt, és
edénybe tette. Ott megkeményedett, akár a zsír, és bármikor szükség volt rá, csak elő
kellett venni. No most aztán sütés után maradt vissza olyan sűrű ruskója, mint mikor
zsírt, szalonnát vagy hájat sütnek. Ezt mondtuk vajaljának. Finom volt, majd olyan,
mint a tejfölös rántotta. Ilyen alkalmatossággal készült akkortájt a vaj, és más tartozé­
kai. Ma is meg van nálunk a köpülő, közel 100 éves lehet, mert már én is így ismertem.
A marháknak nemcsak a tejét, hanem a trágyáját is felhasználtuk. Abban az idő­
ben még mi is csináltunk tőzeget, ami marhatrágyából készült. Ezt télen összeszedtük
az istállóból, kihordtuk egy bizonyos helyre, és szépen kazalba raktuk jó keményen.
Tavasszal aztán, mikor már jó idők jártak, úgy május körül, a sok ganajt széjjeltere­
gettük egyenletesen jó nagy területen, és letapostuk mezítláb jó simára. Körülbelül
úgy jó tíz centi vastagságúra tapostuk. Úgy nézett ki, mint a kukoricalisztből készült
máié, mert szép sárga volt. Ez aztán megszáradt a nap melegétől pár hét alatt. Akkor
neki mentünk jó éles ásóval, és szépen eldaraboltuk szeletekre. Körülbelül 25 cen­
tis négyzeteket csináltunk. Ezeket aztán felállogattuk, mint a vályogot, és pár hétig
száradni hagytuk. Mikor rendesen megszáradt, összeraktuk kazalba, és kész volt a jó
tűzrevaló. Nagyon jó tüzelőanyag volt, ezt a tanyákon majdnem mindenki csinálta.
Nem is számított gazdának, aki ezt nem használta. Még főztek is vele bablevest és
kását a szabad tűzhelyen. Sparhet akkor még nem volt, a szobában banyakemence
melegített, amit szalmával vagy náddal fűtöttek. Néha még ma is elgondolkodom
azon, hogy miért is kellett a marhatrágyát feltüzelni, mikor sokkal több fa volt. Nagy
erdőségek voltak mindenfelé, nem úgy, mint ma. A trágya meg kellett volna a földekre,

III. Községsoros adatok. Budapest, 1972, KSH, 74-76. Vö. Fodor Ferenc: Földművelés és állattartás. In
Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2005,1 9 3 -1 9 4 .).

92
 Á l l a t t a r t á s és á l l a t t e n y é s z t é s

hogyne kelljen ugarolni. De hát ilyen vaska­

laposak, maradiak voltak az őseink. Mi nem
csináltuk sokáig a tőzeget, mert volt erdőnk
is, és inkább fával tüzeltünk. A trágyát meg
kihordtuk a földekre, és így nem ugaroltunk.
A marhákhoz igencsak három ló, néha
négy, és olykor egy-egy csikó is tartozott.
Ökröt sohasem tartottunk, nem szerettük
a lassúságáért. A lóval gyorsabban lehet bár­
mit végezni. 1896-ban csináltunk egy jó nagy
új istállót a lovak és a tehenek részére.
Az állatárak a maiakhoz viszonyítva na­
gyon mások voltak. 60 forintért fias tehenet
lehetett venni, egy pár ökör 200 forint körül
mozgott, a ló szintén. A jó és a szép lónak 26. Csonka M ihály monogram os billogozója
megvolt az ára: egy pár 150-től 300 forintig.
A kutyának való rossz ló azonban kevesebbet ért. Mi ritkán vettünk lovat, mert inkább
magunk neveltük őket. Az egyik lovunk igencsak kanca volt, már csak a csikó kedvéért
is. így tehát nemigen értettünk az idegen lóhoz. Azt hittük, hogy mind olyan, mint
amit mi neveltünk. Ezért aztán egyszer jól meg is jártam. Talán 1913-at írtunk, amikor
elmentem lovat venni a kiskőrösi vásárba. Egy kupectől vettem, aki 150 koronára tar­
totta, ami nagy pénz volt akkoriban. Megalkudtunk, végül odaadta 130 koronáért. Ki
is próbáltuk, és neki engedelmeskedett is. Csak hazafelé derült ki, hogy milyen mak­
rancos. Elkapta a farkával a gyeplőt, és elkezdett rúgni, hugyozni. Úgy föl-fölrúgott,
majdnem minket is lerúgott. Minél jobban húztam a gyeplőt, annál jobban rúgott. És
hugyozott a világnak, szórta a farkával, még ránk is jutott. Úgyhogy se előre, se hátra
nem haladtunk. Végül kénytelenek voltunk kifogni, és a kocsi után kötni. így jöttünk
haza egy lóval. Később sem javult meg, úgyhogy mihelyt tudtam, eladtam egy másik
kupecnek. 100 koronát kaptam érte. 150 koronáért vettem újat a majsai vásárban.
A kupecek között sok volt a cigány. Nem is volt cigány, ha nem volt neki valamilyen
rossz lova. Adták, vették, cserélték a lovat, és becsapták a parasztot. Az egekig dicsérték
a portékájukat, hogy ilyen jó, olyan jó, csak vegye meg kend! Nagyon értettek a lovak
gyógyításához is. És bár a cigány minden dögöt megeszik, és semmi baja tőle, de a ló
húsát a világ minden kincséért meg nem enné. Csak megnyúzza a bőréért.
Disznókat is tartottunk: 5-6 anyakocát, 5-6 süldőt, 20-25 malacot, mikor mennyit.
Néha még néhány birkánk is volt. Régebben Halason csak annyi disznót hizlaltak,
amennyire a családnak egy évben szüksége volt. Eladásra kevesen hizlaltak. 1890
körül aztán került egy olyan ember, aki felcsapott kupecnek, vagyis kereskedőnek.
Kmet Sándornak hívták.14 Előtte szélmolnár volt. Ő kezdte felvásárolni a disznókat,

14. Kmeth Sándor 1858-ban született, és 1898-ban halt meg. Régi halasi családból származott (Kiskun­
halas Almanach, i. m. 194.).

93
II. É le t a tanyán

illetve maga is hizlalt malacokat. Később lett egy másik kupec is, Gaál Sándort. Még
később több más hizlaló kupec is került.
Ősz felé kell etetni, javítani a hízónak valót. És kérem, milyenek vagyunk mi, em­
berek! Mennyire kedvezünk neki, hogy minél hamarább megjavuljon; mindenféle
megehetőt odaadunk neki, becézzük, simogatjuk, vakarjuk - örül neki a család ap­
raja, nagyja. Milyen jó lesz majd, ha meghízik, milyen sok jó falat lesz majd belőle
stb. Szóval minden figyelem a szeretett hízó felé fordul, kedveskednek neki, szeretik,
mintha családtag volna. Egyszer aztán gondol egyet a ház ura, már eleget vesződtünk
vele, és már sokat is evett. Tehát vágjuk le, csak azért, hogy mi együk meg, ne ő min­
ket. Most már nincs irgalom, ennek meg kell történnie! Ha törik, ha szakad! Szegény
hízó, ha tudta volna, hogy mi vár rá, vagy nem evett volna, hogy maradjon soványan,
vagy elszökött volna már régen.
A hízott sertéseket a böllérek vagy maguk a gazdák vágták le. Fiatalabb koromban
én is voltam böllér. A magunk portáján minden évben többször is. De elmentem még
atyafihoz, szomszédhoz is, ha úgy jött a sora. A legtöbbször én öltem meg, és én is bon­
coltam fel a disznót, és akkor nem is sajnáltam. Jelenleg azonban úgy vagyok, hogyha
soha nem ennék húst, akkor sem ölnék meg semmiféle állatot. Tehát megváltozott
a természetem. Igaz, már nem is nekem való mesterség ez, van már fiatalabb, aki he­
lyettem elintézi. Mindig télen vágtunk. Ez a legjobb szezon, mert hideg van. Ilyenkor
nem kell félni, hogy megbüdösödik a hús, mert a hidegtől kifagy csontkeményre, és
légy sincs, hogy beköpje. Mert nyáron, jó időben ettől is lehet tartani.
Voltak hentesek is Halason. De ők sem iskolában tanulták a mesterséget. Kivál­
tották az engedélyt, s aztán vághatták az állatokat. Főleg disznókat vágtak. A hentes
megvette a hízót 25-30 krajcárért, vagyis 50-60 fillérért kilóját, de egy mázsán felül
már 25 kiló életet számítottak, amiért nem fizettek. Amikor meg eladták, az üzletben
már 40-50 krajcár volt egy kiló szalonna.
Disznótorkor készült a jó öreg hashúsból a töltött káposzta, ami nem rossz cse­
mege ám. A magyar ember kedvelt és világhírű töltött káposztája az étkek fejedel­
me, amelyet más nemzet alig ismer, csak mi magyarok. Büszkék is lehetünk reá,
mert megérdemli. Minden nemzetnek van egy külön megszokott étke, amely ő
szerinte kitűnő és híres. De nekünk magyaroknak többféle olyan étkünk van, ami
világhírű, és máshol nem is készítik, mert nem tudják a buták, hogy mi is az a jó. Itt
van a híres szegedi halpaprikás. Melyik nemzet eszik ilyent? Talán egyik sem, mert
a paprikát nem szeretik. A nélkül pedig semmi íze sincs. Azután jön a híres magyar
túrós csusza és túrós lepény, amelytől csakúgy nyalja a száját az ember, ha jóllakott
vele. Hiába, nincs a magyar konyhának még egy párja az egész világon. Egyszerű,
de nagyszerű!
A disznókat nemcsak vágtuk és árultuk, néha vettünk is süldőket. 1891 telének
utolja felé - még fagy volt - elmentünk anyámmal a piacra. O szeretett úgy adni-venni
ezt-azt; apám már olyan higgadtabb természetű volt. Disznót kellene venni - ami volt
hízó, azt már levágtuk. Volt néhány süldő és malac, de hogy több legyen. Odaértünk
a disznópiacra, ami egy elhagyott temető volt, úgy hívták: Promenád. A református

94
 Á l l a t t a r t á s és á l l a t t e n y é s z t é s

egyház tulajdonában állt, ez volt a disznópiac.15Volt ott aztán egy falka, amely olyan
vaddisznóforma, szép nagy állatokból állt. Alighanem Szlavóniából, Horvátországból
jöttek, mert kupec árulta őket. Vették őket szépen, mi is ezekből vettünk hármat 75
forintért. Nahát, hajtsuk haza őket! Ki is érünk szépen, nincs semmi baj. Kint aztán
az ólba akarjuk csukni őket. Kettő be is ment, de egy elugrott. Kergetjük aztán ösz-
sze, vissza, hívjuk, kukoricával csaljuk, de nem ért az semmit. Zavarjuk mindenfelé,
ahányan voltunk. Egyszer rászalad a jégre - a tanya mellett van a nagy vízállás - , no,
most majd megfogjuk a jégen. De biz’, mi estünk el a jégen hamarább. 0 is elesett,
de bizony csakhamar lekecmergett a jégről. Én már a csizmákat is levetettem, hogy
jobban bírjak szaladni a jégen, de már késő volt, akkorra már messze járt. Utána, már­
most mezítláb! A béres és apám is. Anyám nem bírt szaladni, mert olyan 80-85 kiló
között volt. Még a szomszédból is jött segítség, több is. Idővel aztán már a disznó is
fáradt lett. A szomszédnál bebújt a sövénykerítés alá. Ott aztán apám jól elverte egy
fadarabbal. Úgy húzták ki onnan, majdnem dögölve. A béres talicskával tolta haza.
Otthon betették a másik kettőhöz. Lesz, ami lesz belőle. Anyám aztán adott be nekik
kukoricát, de hozzá se nyúltak, nem kellett nekik. Később megtudtuk, hogy soha nem
ettek mást, csak makkot az erdőben legelve. Másnap reggel nézzük: no, meg van-e
még a disznó? Megvolt, talpra állt, meggyógyult. Anyám aztán főzött neki krumpli­
levest, miegymást, végül nagy nehezen rászoktak a kukoricára is. Pár hónapra rá meg
is ellett az, amelyiket majdnem agyonvert apám.
Birkákat télen sohasem tartottunk, nyáron néha öt-hat darabot. Olyankor el vol­
tak a marhák között. Csikós Sándor bátyáméknak azonban volt körülbelül 200 darab,
és ehhez jött még a juhász saját tulajdona, mintegy 30 darab. A birka nagyon pocsék
állat télen, ha hó van. Bőg, mint a veszett fene, ordít, mint a sakál. Nem akarja enni
a szalmát és a kukoricaszárat, csak a jó széna kellene neki, ha volna elég. Persze a gaz­
da meg előbb a rosszabb takarmánnyal kezdi, mert nem tudja, meddig kell etetni, és
ezért a szénát is kímélni kell. Ha nem tart ki tavaszig, akkor a birka lesoványodik, nem
ad annyi gyapjút, és a kis bárányok közül is sok elpusztul. Másrészt a birka még a leg­
jobb takarmányt is legázolja. Hiába szórja szét nekik a juhász a hó tetejére a szénát
napjában kétszer is, reggel és estefelé, nagy részét legázolják. Mondják is: pocsékol,
mint a birka. Ezért legjobb saroglyából etetni, de sok birkának abból is sok kell. Bir-
kás gazda ezért nem is kívánja a havat. De máskor is kényes állat a birka. Az esőt sem
szereti, ezért amennyire lehet, ettől óvja is a juhász. Nyáron meg az a baja, hogy me­
leg van, azért nem legel. Csak a kora reggeli harmatos füvet szereti. így aztán a juhász
korán reggel és késő este legeltet. Esténként, mikor már sötét van, övé az egész határ.
Meg-meglegelteti a szomszéd legelőjét is. Pedig tudja, hogy hol a határ. De könnyebb
a lelkének, ha másén legeltet. Az övét később is megtalálja.
Máskülönben a birka igen hasznos állat. Először a bárányszaporulat, másodszor
a gyapjú, és végül a tejhozam miatt is. Igaz, hogy egy birka nem sok tejet ad, mondjuk

15. A mai Mátyás tér, a gimnázium kerítésétől keletre.

95
II. E le t a tanyán

2 decit vagy valamivel többet. De sok kicsi sokra megy és mégis csak összegyűlik 8-10
liter tej, ha ötven körül van a fejős birkák száma. Ebből aztán kitűnő sajtot csinálnak
a juhászok, sokkal jobbat, mint a tehén tejéből.
Májusban, mikor már jó idők kezdtek lenni, megfürdették a birkákat. A Csikósék
birkaúsztató helye a mi mezsgyénk mellett volt. Ott ástak egy olyan öt-hat méter szé­
les, 30 méter forma hosszú és egy méter mély árkot, ami tele volt vízzel. A víz egyik
oldalán csináltak olyan akolforma kerítést, és oda terelték be a birkákat. Onnan aztán
egyenként vitték őket a vízbe. Mossák, gyúrják, lebegtetik őket, a birkák meg bőgnek,
mint a fene, hallgatni sem jó őket. A sok birka fürdetése nem gyerekjáték. Megunja
ám a juhász is, meg a segítői is, majd egész nap állni a vízben és dolgozni, mert meg
kell ám fogni a birkát alaposan, hiszen az kapálózik, és akarna szabadulni. Többször
elmentem nézni, hogy hogyan csinálják. Közben elbeszélgettem a Sándor bácsival,
aki szintén csak nézte. Az egyik fia, az Anti, a bojtár és a béres segített a juhásznak.
A fürdetés után pár nappal következett a nyírás. Erre idősebb nők szoktak vállal­
kozni, akik között voltak rendes birkanyíró asszonyok, mert ez sem olyan egyszerű
mesterség ám! Vigyázni kell, hogy meg ne vágják a birka bőrét, és a gyapjúnak nem
cafatokban, hanem egészben kell lekerülni, mintha egy mellény vagy más ruhadarab
lenne. Mert csak így szép, és így lehet úgy összehajtani, mintha a birka bőre lenne.
Ezektől a birkanyíró asszonyoktól azután, ha öten-hatan összekerültek, volt ám
mit hallgatnia az embernek. Úgy mondták, mint a ludak, teli szájjal, és még parázna
szavakat is. Csak fiatal lány ne kerüljön olyankor oda, mert hamar rá kerül a sor, és ő
lesz a beszéd tárgya. De magukról is mondják, még ha nem is olyanok. Amikor reggel
kiérkeznek, mert hogy kocsival hozzák őket, így köszönnek:
- No gazduram, möggyüttek a nyíró kurvák!
Semmi szégyen vagy szemrebbenés, folyik a szó belőlük, mint kácsából a fos. Sze­
rencsére a Csikós Lottika megszokta őket. Nem félt tőlük, sőt inkább segített nekik ő
is mondani, amit tudott. Mert már neki is csak a feje volt lány, amúgy már megtette
a hétpróbát.
Régebben voltak olyan juhászok, akik nem közvetlen a tanyába jártak be, hanem
kint, a határ valamelyik részén tartózkodtak egész nyáron át. És többször csak akkor
kerültek haza, ha leesett a hó. De volt rá eset, hogy a szárnyék melletti kunyhóban
töltötték a telet is. A birka ugyanis nemigen fázik, csak száraz helyen legyen. Itt aztán
főzték a juhászok a kását, tarhonyát szolgafán, vagy katlant csináltak a földbe. Csak
hetente szamarazott haza a juhász vagy a bojtár tisztálkodni, és élelmet kihozni. Néha
meg az asszony jött ki, és ilyenkor altatták a jó tarhót.16Ha valaki meglátogatta, a gazda
vagy más, még meg is kínálta tarhóval. így éltek a régi juhászok nomád életet. Egyik
helyről mentek a másikra, mert a birkának nagy járás kell. A gazda ezért váltott járást
vagy tarlót, régebben meg ugart. Péter-Pál táján aztán elválasztották a bárányokat az
anyjuktól. A bárányokat egy ideig külön legelteti a bojtár. Lehetőleg a kosokat is külön

16. Az édes aludttej - főleg az Alföldön elterjedt - neve.

96
 Á l l a t t a r t á s és á l l a t t e n y é s z t é s

tartják, hogy idő előtt ne üzekedjenek a tokjúk, vagyis a fiatal nőstények. Csak ősz felé
engedik rájuk a kosokat, hogy valamennyire egyszerre elljenek a tavasz elején.
A kecske a szegény ember tehene. Ez egy kicsit csúnya állat, olyan kutyaféle, bü­
dös dög. Nekem nem kellene ingyen sem, utálom, még az utcán is, ha látom. De né­
melyek megszokták, és tartják. Fejik, és a húsát is megeszik. Elég szapora állat, mert
hármat is ellik. Amúgy igen igénytelen, mindent megrág és megeszik, még a fiatal
fákat is. Mindenhova odaér. Még az ól tetejére, sőt a háztetőre is felugrik, ha valamire
ráállhat. így tekintve majdnem kártékony, mert rongálja az épületeket. Szóval nem
valami kedves állat, és a szakálla is csúnya. Még kis korában, gödölyeként valahogy
csak tűrhető. Ugrálnak összevissza; a gyerekek szeretik nézni a játékukat. Tartsa, aki
akarja, én nem pártolom a csúf jószágot.
A libákat, pulykát, kacsát és más baromfit anyám nevelte. Legtöbb haszon a puly­
kákból volt. Még alig voltam 7 éves, amikor az én jó anyám már foglalkozott pulyka­
tartással. 1882-ben készült el a pest-zimonyi vasút, ettől kezdve lendült fel a pulyka­
tartás, mert lehetett szállítani, ahová kellett. Neveltük is őket, tartottunk 70-80 dara­
bot évente, mikor hogy sikerült, mert a kis pulyka igen kényes, gyámoltalan kis féreg,
nagyon gondos bánásmódot igényel. Az én anyám 5-6 darab magtojót és egy bakot,
vagyis kant hagyott ősszel, a többit eladtuk, és magunk is levágtunk néhányat. A puly­
ka tavasszal kezd tojni. Ha jól tartják, 20-30-at is tojik. A pulykatojás 28 napra kel ki.
Vigyázni kell, hogy sokat ne rakjunk a pulyka alá, legfeljebb 25-öt. Régebben tiszta
fehér pulykákat neveltünk, újabban téglaszínűt, legújabban fekete tarkát és feketét.
Régebben ősz felé jöttek a kopasztók, és egy fehér pulyka tolláért 50-60 krajcárt adtak.
Csak keveset, és a finom tollat, a pelyhet szedték le róla, meg se látszott rajtuk.
Ősszel sok mindent megdézsmáltak a pulykák. Szőlőt, kukoricát, kölest. Sokszor
úgy bezabáltak, hogy megkeményedett a bögyük, és nem tudták lenyelni a táplálékot.
Ilyenkor nem legeltek, nem ettek semmit. Az én jó anyám nem teketóriázott sokat,
hanem fogott egy éles kést, és gyerünk! Megfogta a pácienst, és megoperálta úgy, hogy
kivágta a pulyka bögyit, és kifordította a tartalmát mind. Aztán tűt, cérnát fogott, és
bevarrta a vágást. Most már urának, ha döglik a kutyának. Az ilyent anyám elkülönítet­
te. Vizet és kevés kukoricát adott neki. A pulyka ivott, és eleinte a bögyiből csöpögött
a víz. Majd evett kukoricát, és három nap múlva már kutya baja sem volt.
Késő ősszel aztán megjelentek a pulykakereskedők. Annakidején Halason hárman
voltak: egy Csapó Antal nevű magyar, Bacsó Ferenc szintén magyar és egy zsidó,
Schneider Ignác. Ez annyira vitte, hogy később hatalmas telepet, mondhatnám gyá­
rat létesített Halason, de még Békéscsabán is. Ez a Schneider-cég szállította azután
Angliába a temérdek pulykát százezrével. Karácsony táján ez a cég utóbb már min­
dent vett: temérdek gyümölcsöt, szőlőt, úgyhogy három-négyszáz munkásuk is volt.
Nemcsak Halason vettek, hanem a Duna-Tisza között is. Fél Pest vármegyét bejárták
az autóik. Valami 15 saját teherautójuk volt, jutott mindenhová belőlük. Utóbb már
a két magyar kereskedő is hozzájuk állt, mert nem bírták magukban tovább. Akkor­
tájt nem kilóra vették a baromfit, hanem darabszámra. Ha nagyobb és szebb volt
a pulyka, 70 krajcártól ment felfelé az ára. A forint 20 krajcáros már ritkaságszámba

97
II. E let a tanyán

ment. Tehát ilyen olcsó volt a pulyka a század elején. De minden olcsó volt, és akkor
úgy éreztük, hogy nem fizetünk rá. Abból, amit neveltünk, kijöttünk, érdemes volt
bajlódni vele, nem úgy, mint ma.
Volt úgy, hogy karácsony előtt mi vittük be a pulykákat a Schneider baromfikeres­
kedő cégnek. Volt ott annyi pulyka, hogy csak úgy bámultunk. Darabolták le tízezré­
vel vagy talán még százezrével is őket. Annyi volt mindenütt, itt még élők, amott már
levágva lógtak a megfelelő rudakon, és akik sakterolták, csupa véresek voltak. Folyt
a vér mindenfelé, szinte rossz volt nézni. És elgondolkozott az ember: ezért neveltük,
örültünk nekik, hogy itt, ezen a vágóhídon elvegyék az életüket, csak azért, hogy az
ember tudjon minél változatosabb ételeket enni?! Az ember elveszi a másik állat életét,
hogy ő élhessen. Pedig ennek a másik állatnak is joga volna élni, mint bármi másnak.
A létért való küzdelem az erősebb jogán kanibállá teszi az embert. Azt mondják, az
Isten rendeltetése, hogy megegyünk bármely állatot. Pedig ez nem így van, ez mind
emberi kitalálás. Miért nem ették meg a zsidók a disznóhúst, a tatárok meg miért ép­
pen lóhúst esznek!? Tehát az ember találta ki, hogy melyik nemzet miféle húst ehet
meg, melyik nem bűn.
A kacsákkal és a tyúkokkal nem sok gond volt. A kacsák elvoltak a vízben, a tyú­
kok meg az udvar körül kapirgáltak. Csak a gólyákra kellett vigyázni, melyek a Csi­
kós szomszédék fűzfáján fészkeltek. Minden tavasszal visszajöttek, és nagy harcot
folytattak a fészekért. Verekedtek, rúgták egymást, és amelyik erősebb volt, azé lett
a fészek. Sokáig jó szomszédságban voltunk a gólya atyafiakkal. Egyszer azonban azt
vettük észre, hogy a mi szomszéd gólyáink nemcsak kígyót és békát ebédelnek, hanem
a mi kis kácsáinkra is rákívántak néha-néha. Gondolták: könnyebb ezeket megfogni,
mint a békát és a kígyót. Ezt aztán mi nem néztük jó szemmel, mert mi is szerettük
a kacsasültet. Nem a ti számotokra keltettük mi azokat, mondtuk nekik, de ők ránk
se hederítettek. így aztán megszűnt a komaság. Ha leszálltak nálunk, elhajtottuk őket.
Ezután a Csikósék kis kácsáit falatázták. Amikor már ott is sok volt a rovásukon, az
Anti elővette a puskáját, és néha-néha közéjük durrantott. így vadultak el aztán a va­
lamennyire a gólya atyafiak. Nem véglegesen, csak egy időre.
Méhészkedni 1885-ben kezdtünk. Apám egyszer kiment a szőlőbe szétnézni, ami
pár száz méterre volt a tanyától. Amint nézelődött, az egyik meggyfán valami külö­
nös sötétséget észlelt. Amint közelebb ment, hát látja ám, hogy méhek. Odarajzot-
tak a meggyfára. Ez úgy június eleje táján lehetett. Jött aztán nagy örömmel, hamar
kaptárt keresni! Találtunk is egyet a padláson, ámbár azelőtt sohasem volt méhünk.
Ez egy szalmából készült méhkas volt, amit apám kiporolt és megtisztogatott, majd
gyenge sós vízzel befröcskölt. Úgy hallotta, hogy a sós vizet szeretik a méhek. Mikor
kész volt, no gyerünk, fogjuk be őket! Anyámat is hívta, aki ment is vele. Én viszont
nem, mert féltem, hogy megcsípnek, ami nem is volt ritkaság. Persze amikor rajzanak,
nem olyan mérgesek, csak szép csendesen kell velük bánni.
A méhek legtöbbször úgy rakódnak le a fa ágára, mintha egy zacskó lógna ott. így
könnyű belerázni őket az alájuk tartott kaptárba. Ha a fa oldalára telepszenek, akkor
tollseprűvel kell őket a kaptárba söpörni. Csak arra kell figyelni, hogy az anyaméh

98
 Á l l a t t a r t á s és á l l a t t e n y é s z t é s

is beleessék a kaptárba. Apám és anyám szerencsésen befogták őket. Este kimentek

értük egy kék kötővel, amivel befödték a kas alját. Apám úgy hozta őket a kezében,
mint valami kincset. A ház mögött volt egy alkalmas hely, ahová letette őket.
- No, itt lesz a méhes, ha majd több is lesz - mondta.
Lett is hamarosan. Ugyanis a néném férjének, Jeges Sándornak körülbelül 15 kap­
tár méhe volt, már évek óta. Többször jártak hozzánk, mi is hozzájuk. Amikor legkö­
zelebb eljöttek, apám dicsekedve mutatta nekik a méheket. Szép nagy első raj volt,
már volt jócskán sejtjük és mézük is. A vő megnézte őket, és így szólt:
- No, majd ősszel én is adok egy családot, hadd legyen kettő.
Úgy is lett, ősztől már két kaptár méhünk volt. A másik évben mindkettő rajzott,
úgyhogy lett négy család. így gyarapodtak évenként, úgyhogy végül valóban méhest
kellett csinálni, hogy ne a szabad ég alatt legyenek. Rendes Dzierzon-féle deszkakap­
tárt17 csináltattunk egy részeges asztalossal 18 forintért. Alig győztük kivárni, mivel
az asztalos igen szerette a bort, és ha ivott, nem dolgozott. Amúgy, ha józan volt, jó
munkát végzett. Végre aztán kész lett nagy sokára. Egy hatos kaptárt csinált egybe.
Vagyis olyant, amibe hat család fért el. A mélysége 45 centi volt, és egy családra 30
keret jutott. Régebben szalmából font kaptárokat használtak, de azokból nem lehe­
tett a mézet könnyedén kiszedni, hacsak le nem fojtották az összes méhcsaládot. Ez
pedig embertelenség volt.
Apám eleinte tartott a méhektől, mert bizony néha megcsípik az embert. Később
vett méhészsapkát, ami olyan vékony drótszövetből készült. Ezt a fejére húzta, hogy
legalább az arcát ne csipkedjék össze. A kezét és a lábát azonban nem védte semmi,
sőt mivel akkor még ő is gatyában járt, néha az öltözéke alá is keveredtek. Ezért pi­
pált aztán keményen, mert a füstöt nem szeretik a méhek. Ettől azonban még gyakran
megcsípték. Ilyenkor nagyot káromkodott.
- Az anyja istenit - kiáltott fel egyszer - , most meg a tököm csípte meg!
Anyám viszont nem félt tőlük. Ha őt is megcsípte egy méh, kiállta szó nélkül, leg­
feljebb vereshagymával megdörzsölte a csípés helyét. Apámat is biztatta:
- Oda se neki, szegény apjuk, nem halálos!
Végül aztán apám, ha méhészkedett, nem bő gatyát, hanem pantallót vett fel. Alul
a szárát bekötötte, így nem mászkálhattak fel a lábán. A keze szárán is bekötötte a zub­
bony ujját. így védve voltak a kényesebb testrészek. Egyébként csípés esetén legjobb
a fullánkot körömmel kikaparni. Ha ugyanis bent marad, akkor tovább ég a csípés helye.
Idővel apám annyira megszokta a méhészkedést, hogy oda se nézett, ha egypár
megcsípte. Jó méhész lett belőle, szerette őket gondozni. A végén apám már nem is
igen csinált egyebet, csak a méhekkel foglalatoskodott. Amikor nagyobbacska legény
lettem, néha én is segítettem neki. Kellett is, mert néhány év múlva már 35-40 család
méhünk volt - részben Dzierzon-féle, részben szalmából készült kaptárakban. Én is
nehezen szoktam meg a méhcsípést, de utóbb beletörődik az ember, és valahogy el­

17. Ez a mozgatható táblákból álló kaptárféleség Jan (Johann, Johannes) Dzierzon (1811-1906) porosz-
országi katolikus plébánosról kapta a nevét, aki az 1860-as évektől alkalmazta.

99
II. É le t a tanyán

tűri őket a hasznukért. Hasznot ugyanis hajtottak. Akkora helyen, mint amekkorát
egy méhes elfoglal, semmi sem jövedelmezőbb náluk. A mi méhesünk négyszer négy
méteres volt. A kaptárak a falba voltak építve, úgy hogy belül még egy kis szobasze­
rűség is volt egy ággyal, és az ablak alatt mézpörgetővei és más szerszámokkal. Ha jó
mézelő idő volt, 5-6 mázsa mézünk is lett évente, úgyhogy a méheket sose pörget­
tük agyon. Mindig hagytunk nekik is, számítva a hordás szűkebb szezonjára, és arra
is, hogy télire maradjon náluk elég méz. A jó méhésznek mindig számolni kell azzal,
hogy a méhek el ne pusztuljanak éhen.
Apám még később is, amikor már bent laktak a városban, kijárt méhészkedni a ta­
nyára. Nyáron mindennap kijött, hiszen akkor én már mással foglalatoskodtam. Szán­
tottam, vetettem, mikor minek volt ideje. 1910-ben azonban, amikor apám meghalt,
a méhek is rám maradtak. Én azonban nem voltam olyan jó méhész, mint az apám.
Nem azért, mintha nem értettem volna hozzá, hiszen még kaptárakat is tudtam ké­
szíteni. De valahogy én nem tudtam magamat úgy beleélni, nem törődtem vele kel­
lőképpen, szóval elhanyagoltam. A méhállomány így aztán a későbbiekben nemhogy
szaporodott volna, hanem fogyott.
-*• [EA 2 5 2 2 ,3 4 5 7 ,4 1 5 8 ,9 4 3 5 ,9 4 3 6 és T JM 3 5 2 3 ,4 6 9 2 ]

Cselédeink és napszámosaink

Miután a néném férjhez ment, a bátyám pedig megnősült, több cselédet kellett felfo­
gadnunk. Tartottunk egy lovász bérest, egy kanászt, és nyaranta szolgálót, valamint
liba- és pulykapásztort. Az utóbbiak leányok voltak. A béres, vagyis a mindenes egy
nálamnál 3 évvel idősebb, nem nagy növésű volt, de amúgy elég zsurmó, taknyos és
seggbe valagos, tömzsi ember volt. Kocsis Benőnek hívták. 1890-ig, amíg át nem vet­
tem ezt a mesterséget, volt gulyásunk is, egy 16 év körüli suttyó legény.
Tavaszkor fogtunk őrzető marhákat, olyan tizenöt darabot. Nekünk is volt any-
nyi, néha több is. Egy darab marha legeltetési díja tíz forintot tett ki. 1888 tavaszán
nem fogadtunk fel őrzető marhákat, mint máskor. Most egy újabb módját találtuk
ki a marhapásztorkodásnak. Volt a városiaknak, többnek is tehene. Azokat fogadtuk
fel úgy, hogy reggel kihajtotta őket a gulyás a tanyára, este pedig haza. Ezeknek is tíz
forint volt darabonként a legeltetési díja. A gulyást, aki bent lakott a városban, Szent
György-naptól Dömötörig mi fogadtuk fel a maga kosztján. Ő aztán reggel elkezdett
durrogatni az ustorával. Ez volt a jel, amire összejöttek a marhák. A falka fejőstehe­
nekből állott, tíz-tizenkettőből. Ennyi elég is volt, mert nekünk is volt olyan tizenöt
körül, kisebbek, nagyobbak. Ennyiből állt a csorda. A tanyán lakó, kinti gulyásunk,
amikor a városi kiért, átadta a hivatalt amannak. O aztán napközben mással foglala­
toskodott: a földeken dolgozott vagy más állatokat őrzött. így két gulyásunk volt D ö­
mötörig. De ez is csak két nyáron volt így, többször nem vállaltuk. Nem sok értelme
mutatkozott, mivel annak az összegnek, amit a marhákért kaptunk, több mint a felét

íoo
 C s e l é d e i n k és n a p s z á m o s a i n k

kifizettük a gulyásnak. Meg aztán mindig törtük fel a gyöpöt, szaporítottuk a szántó­
földet, ami több hasznot adott. így viszont a legelő egyre kisebb lett.
1890-ben én vettem át a gulyásmesterséget. Ekkortól csakbéresünkvolt és szolgá­
lónk, de az utóbbi is csak nyáron. Akármerre legeltettem, mindig akadt koma. A pász­
tor mindjárt összebarátkozik. Ilyenkor aztán beszélgettünk kedvünkre, és pipáztunk
kegyetlenül. Most már lehetett szabadon. Dohány volt dögivei sok, hozták a kupecek
a jobbnál jobbat Tompáról, és nem is drágán. Keleti szomszédunknál, a Csikósnál
dolgozott egy régi negyvennyolcas honvéd csosza béres, aki igen szerette a bagót. Mi
aztán elláttuk az öreget; örültünk, ha adhattunk neki, és ő is örült, ha kapott.
Nyári időben az volt a szokás, hogy a gulyás kint aludt az akol kapujában. Volt
nagy színalja, rossz idő esetén oda húzódtak a marhák. Én is ott éjszakáztam velük.
Volt ott kunyhó is, de jobb volt a szabad ég alatt aludni. A szüleim már előbb vettek
nekem egy új szűrt, nyolc forintért. Ezt alulra tettem, a tetejébe meg egy hitvány su­
bát. Erre feküdtem. Hányódott az udvarban egy régi mázsarúd, jó méter hosszú. Ez
lett a kezebeli, arra az esetre, ha valaki megtámadna.
Egyszer éjjel azt veszem észre, hogy egy ember ott fekszik mellettem.
- Mit akar? - kérdem tőle.
- Merre kell menni Pirtóra, ahol a Csonka István lakik? - kérdi.
- Hát ő az én bátyám.
- Tudom - mondja az idegen - , de elfáradtam, pihenni szeretnék.
Meg hogy adjak neki takarót, ő is lefekszik mellém. Én aztán nem adtam neki
semmit, hanem mondtam neki, hogy menjen tovább! El is ment aztán, de nekem
azért gyanús maradt. Hamar összeszedtem a bugyromat, és beljebb mentem, közel
a tanyához. Ott aztán elhelyezkedek egy fa tövében, és figyelek az akol felé. Nem so­
kára jön ám aztán vissza a pasas oda, ahol előbb feküdtem. Felismertem, mert gatyát
hordott, ami fehérlett a sötétben. Valamivel később elment. Reggel aztán elmondtam
a szüleimnek és a béresnek, aki a lovak mellett aludt, messzebb a tanyától. A béres jó
markos legény volt, mondta is, mért nem szóltam neki mindjárt, majd ellátta volna
ő a baját az ipsének. Később megtudtam, hogy ki volt. A szomszédunk gulyása, aki­
vel már azelőtt és azután is találkoztam. De többször nem jött; nem lett szokása az
akolhoz járni aludni.
A lovász béresünk olyan húsz év körüli legény volt. Ennek az akkori bére körül­
belül 80 forint készpénz, egypár strapacsizma, 1 mázsa búza, 1 mázsa rozs, egy kocsi
szalma és egy darab marhatartás volt télen, nyáron. Néha alsóruhát is kapott, inget
és gatyát, esetleg még felsőruhát is. Ez már alku szerint ment.
A gulyás bére így alakult: 50-60 forint pénz, egy marhatartás télen, nyáron, 2 má­
zsa gabona, egyikbúza, másik rozs, egy pár csizma, esetleg új szűr, alsó- és felsőruha,
kalap, egy kocsi szalma. Összesen tehát úgy 80 forint. 15 forintért tudott venni egy
öltöny bársony ruhát. 1 ing 1 forintba került, szóval 20 forintból felöltözött teljesen,
a csizmát pedig megkapta a gazdától.
A kanász már jóval kevesebbet kapott, mert ő fiatalabb volt, de meg nem is kellett
annyit dolgoznia, mint a béresnek. Ő csak őrizte a disznókat, ha kint voltak, és etette

101
II. É l e t a t a n y á n

őket, ha bent voltak az ólban. A kanász bére 25 és 30 forint között mozgott, ki hogy
tudott alkudni. Továbbá egy választási malac, ami el nem maradhatott, mivel ő volt
a szalonnagyár őre. Pár mázsa gabona igencsak szerepelt nála is. Csizma neki is kellett,
ő sem járhatott mezítláb télen. Még egy szűröcske is járt neki, mert néha rossz időben
is kint kellett lenni. Még alsóruha is jutott néha, esetleg felső, ez már alku tárgya volt.
A pulykapásztor és libapásztorlányok havi fizetést kaptak, leginkább Szent György-
naptól Dömötörig. 5 forint havonta ugye kevés, de pénz volt ez akkor, mert teljesen
felöltöztek belőle. Természetesen a koszt, ellátás mindegyiknek megvolt, akármilyen
foglalkozásra szerződtek is, mert ezek mind bentkosztosok voltak, férfi, nő egyaránt.
Ezek a háztáji munkások, vagyis cselédek úgy számítottak, mintha családtagok let­
tek volna. A cseléd szó annyit jelent, hogy a gazda családja. Mert régente úgy mondták
a szülők a maguk családjának is, hogy kedves cselédem vagy cselédkém. Tehát ez nem
egy lealázó szó, mint sokan ma tartják. A jó cselédet úgy kezelik, mintha saját család­
juk volna. Ott eszik a gazda asztalánál, és abból, amit maga a gazda is eszik. Nálunk
mindenből és mindig ugyanolyan ételt ettek, amilyent magunk is szoktunk. És ha már
emberszámba ment, mondjuk a béres vagy a gulyás, az már az asztalnál evett, ahol mi.
A kisebb kanász külön asztalnál, széken vagy pádon, esetleg a földön, ha jó idő volt
nyáron. Furcsálltuk, hogy Csikóséknál a cselédeknek külön főztek, és ők külön is et­
tek. Ha ők húst ettek is, a cselédeknek kása vagy tarhonya jutott vacsorára. A cselédek
csak vasárnaponként kaptak húsos ételt, de olyankor valami süteményt is.
Nagy fukarságáról volt ismeretes az öreg Szűri István is, aki szintén a nagygazdák
közé tartozott. Ok két-három éves disznóhúst főztek a napszámosaiknak, ami már alig
volt élvezhető, annyira avas és kukacos volt. Pedig minden évben több disznót vágtak.
Csakhogy mindig a régebbit főzték. Tarhonyalevesből is olyan soványát és ritkát főz­
tek, hogy imitt-amott lógott csak benne a tarhonya, úgy kellett halászni utána a lében.
Ugyanakkor nagyon szerették kihasználni a munkásokat, akik látástól vakulásig dolgoz­
tak. Nem is szerettek hozzájuk járni a napszámosok, csak aki nem ismerte őket. Tehát
minél gazdagabb volt a gazda, annál inkább lett fösvény és fukar. Legtöbb kisebb gazdák
már közelebb álltak a munkásokhoz; nem nézték le, és nem használták annyira ki őket.
A nagyobb gazdaságokban már volt külön cselédszoba, a gazda módossága szerint.
Minálunk ilyen nem volt. Téli estéken, amikor anyám varrogatott, bent tartózkodott
a béres és a gulyás is, ha volt, és persze a szolgáló is. Szóval mind bent voltak, míg le
nem feküdtünk. Morzsoltuk a kukoricát, folyt a mese, tréfa, jól találtuk magunkat,
különösen én. Mikor alvásra került a sor, a béres és a gulyás kiment az istállóba, ahol
a lovak voltak, és ott aludtak. A szolgáló bent aludt. Most azt mondhatná valaki:
- Ejnye, hát nem tudtok nekik különb helyet adni? Szobát vagy ilyesmit?
Hát kérem, mikor már nagyobb voltam, bizony én magam is többet az istállóban
aludtam a kötröcben, a jó szénán. Azt mondja az egyszeri tót béres: ha én király lehet­
nék, nagy zsíros pirítóst meg-megennék, szénás szekéren aludnék. Szinte jó hallgatni,
amint a lovak ropogtatják a szénát. Azt mondják: büdös az istálló. No hiszen, hát per­
sze, hogy nem olyan, mint a szoba. De hogy egészségtelen, hát én erre azt mondom,
nézzen meg valaki egy parasztot, aki az istállóban, és egy urat, aki a szobában alszik.

102
 C s e l é d e i n k és n a p s z á m o s a i n k

Nem kérdés, hogy melyik mutatkozik j óbb színben. Csak a gyomor legyen teli, kifek-
het akkor az ember akár a trágya tetejére is. De ha üres a gyomor, fekhetik akármilyen
mennyezetes selyemágyban, nem ér az semmit. Én ezt átéltem, láttam, látom még ma
is, ez így van, így volt, így lesz. Ha a gyomor jó, van mit adni neki, nincs semmi baj.
De ha rossz a gyomor, akkor már elég, ott lehet akár már pástétom is.
Nyaranta legtöbbször a szabad ég alatt aludtam én magam is a többi cseléddel. Úgy
elbeszélgettünk, meséltünk sokszor, hogy a nyári rövid éjjelnek a felét sem aludtuk
meg. Csak azt vettük észre, hogy reggel van. De a fiatal fel sem veszi. Igaz, aztán nappal
néha előfordul, hogy a kanász úr elszundít, mert álmos. Ha elaludt a kanász, a gulyás
vagy bármelyik, ami néha megesett, mert hiába, a természet megkívánja a pihenést,
alvást, úgyis rövid nyáron az éjjel, a nappal viszont hosszú, no, ilyenkor aztán a gazda
mérgelődött, ha észrevette:
- Szedtevette gaz fattyú, máskor elő ne forduljon, mert hátrakötöm a sarkad vagy
kiheréllek!
Ilyen szavakkal aztán legtöbbször el lett intézve a dolog, ritkán kerül sor komo­
lyabb fenyítésre.
A gazdaságunkban dolgoztak időszaki munkások is. Több, kevesebb, mikor hogy
szaporodott, gyűlt össze a dolog. Természetesen nyáron mindig több dolog szokott
lenni, mint télen. Többféle kapás vetemény, kukorica, krumpli és répa, de még diny-
nye is volt, kisebb-nagyobb táblák. Ezeket nem győztük magunk művelni, kapálni.
Ezért szóltunk a bizonyos megszokott, ismerős munkásnak, aki hozta magával a saját
szerszámját, ásót, kapát, mikor milyen szerszám kellett. De a hajnali piacon is lehe­
tett munkást fogadni, amennyire csak szükség volt. Az volt a szokás, hogy aki eljárt
napszámba, az kiment a hajnali piacra, és ott várt egy gazdára. O is hozta magával
a szerszámját: a kapát, ásót, vagy ha kaszálási idő volt, akkor a kaszát. Volt a gazdának
is egész raktárra való ilyen-olyan szerszáma, minden, amire a gazdaságban szükség
volt. Számítva arra az esetre, ha valamelyik munkásnak véletlenül eltörik a kapanye­
le, a kapája vagy más szerszámja, és hogy ne kelljen mindjárt a szomszédba szaladni.
Ezért jó aztán, ha a gazda is olyan ember, aki maga is sok mindent meg tud csinálni.
Nem kell mindjárt mesterhez szaladni, és időt tölteni, mert az idő pénz. Nyáron ki
kell használni minden napot, de még órát is. Akkor kell iparkodni, mikor jó az idő.
Két rokonunk, Nagy Czirok Imre bácsi és az öccse, a Sándor, aki még ma is él, 85
éves, sokszor együtt voltak nálunk kapálni vagy kaszálni. Szerettük őket, mint anyám­
ról közeli rokonokat, de meg azért is, mert mindkettőnek olyan talpraesett beszédei,
szavai voltak. Szóval jól állt nekik a beszéd, és értelmes, zamatos mondásaik voltak.
De egymással mindig ellentétes véleménnyel bírtak. Többször diskuráltak, de azért
nem vesztek össze. Az Imre bácsi, az öregebb, akinek igen jó feje volt, sok verset és
más viccet tudott mondani emlékezetből. Olyan rögtönzött költőnek is beillett volna.
Az öccse, a Sándor meg igen káromkodós volt.
- Az Istenit kendnek, már megint nem jól mondja ked! - feleselt a bátyjával.
Kaszáláskor igencsak heten voltunk, köztük a két Czirok. Nekik ott kellett lenni,
ha csak egy mód volt rá. Nem is volt jó, ha azok ott nem voltak. Szinte hiányoztak;

103
II. É l e t a t a n y á n

nem úgy ment a munka, olyan lehangoltak voltunk nélkülük. Nem ment a tréfa, ha
hiányoztak. Ok viszont mindig tudtak beszélni és diskurálni. Ketten többet tudtak
beszélni, mint mi öten. Valósággal felvillanyoztak mindnyájunkat. Szinte játék volt
a kaszálás. Amúgy pedig nem könnyű munka az.
1894 nyarán már én is kaszáltam, mert már nem voltam gulyás. Béreshelyettes
lettem. Gulyást úgy fogadtunk. 18 éves koromtól kezdve én voltam az első kaszás
1910-ig. Kaszálás után következett a gyűjtés. Hordtuk a petrencét, toltuk a rendet,
voltunk öten-hatan; ment a munka. A fű kaszálásához, gyűjtéséhez, behordásához
olykor valamelyik cselédet is oda kellett irányítani, hogy gyorsabban menjen a mun­
ka. Mert j öhet rossz idő, és akkor megázik a rend, megbámul a széna. A vontatást úgy
csináltuk, hogy kocsi után kötöttük a vonatót, és három lóval húzattuk be. Sok szénánk
szokott lenni. 15 hold kaszálónk van még ma is, de akkor több volt. A szénavontatást
én végeztem apám helyett. A Csikós szomszédék is vontattak, de azok hat ökörrel. Ők
nagyobb vontatókat18 raktak, nyolc petrencéset, mi csak négyest. A vontatást több­
nyire ketten csináltuk. Két kötél volt, egy vastagabb alul és egy vékonyabb a földtől
úgy térdig érő magasan. A szénát, mikor be lett húzatva mind - néha 30-40 vontató - ,
boglyába vagy kazalba raktuk. Akkor még nem volt szokás szecskát vágni, mint most.
A lovak és a tehenek ették meg, esetleg adtunk is el, mázsáját 2-3 forintért.
Más komolyabb munkákat is kezdtem végezni. 1895-ben, mikor learattunk, a ga­
bona behordásánál én voltam a kocsis. Nem először, addigra már sokszor hajtottam
lovat. Tehát hordjuk, hordjuk be a szérűre, asztagba - jó messze volt némely része
a szántóföldnek. De az volt a szokás, hogy nem kötöttük le a rakományt, csak úgy kö­
tés nélkül raktuk meg a kocsit. Igencsak négy csomót, vagyis keresztet. Egyszer aztán,
amint már nem messze a szérűtől egy kis lejt volt, a kocsi egy kissé meglódult. Én meg
pár kéve búzával a lovak közé! Arn olyan szerencsésen, hogy esés közben elkaptam
a kocsirudat. Körülnyaláboltam kézzel, lábbal, és úgy lógtam a lovak között. Persze
azok megijedtek, és futásnak eredtek. Meglátták aztán apám és az egyik részes, akik
szaladtak, és végül elkapták a lovak zabláját. De még ketten is alig bírták megfékezni
őket. Pedig két rossz, öreg gebe volt. Nagy szerencse volt rám nézve, hogy meg sem
rúgtak a lovak, és hogy semmi bajom nem történt. Hanem aztán tudtam is, hogy mi
a teendő. Rövid volt a gyeplűszár, és nem lehetett beljebb ülni, csak szélrül. Ki is told-
tam aztán kötéllel a gyeplű szárát, és be aztán jól a középébe a kocsinak! Ezt ajánlom
minden embernek, hosszú gyeplűszár kell ilyenkor.
A napszámosok bére nem volt magas, de mégis jobban ki lehetett belőle jönni,
mint manapság. Vegyünk egy férfi napszámot kaszáláskor, mert ez a munka a leg­
nehezebb, és a nap is ekkor leghosszabb, majdnem 16 óra, vagyis látástól vakulásig
tart. Abban az időben mondjuk 2 forint 50 krajcár volt a napszám. Ezért adtak 5 kiló
szalonnát, mivel 50 krajcár volt kilója. Vagy adtak érte 25 kiló fehér kenyeret, ami­
nek 10 krajcár volt kilója. Vagy adtak érte egy strapacsizmát, csak egyet, mert már

18. Szállításra váró, boglyának megfelelő szénacsomó. Általában 3-4 vagy 4-5 petrence tett ki egy vontatót.

104
 A term észet a ján d ékai

egy pár két napszámba került: 5 forintba. És ha még tovább is mennénk, nagyon sok
mindenféle ruházati cikket és mást lehetett venni egy-két napi napszámért. Későbbi
időben valamivel még magasabb bérek voltak, dacára annak, hogy az árak nem emel­
kedtek, inkább csökkentek.
A 90-es években mégis előfordult, hogy a munkások béremelést követeltek, és
magasabb napszámot. Több helyen sztrájk is volt, béremelés címén. Ez arra vezetett,
hogy egyes gazdák csináltattak kapáló ekéket. A kapáló eke a múlt század végén, 1895
körül tűnt fel, és azt mondhatjuk, hogy itt született Halason. Volt itt nálunk egy ügyes
kovács, aki maga eszelte ki. Paprika Benőnek hívták. Nekünk is volt ilyen. Ezzel aztán
megsoroltuk a kukoricát, és így gyorsabban ment a munka, kevesebb munkabért kel­
lett kifizetni. A részeseknek és a napszámosoknak ez persze nem tetszett. Forrongás
tört ki a munkások között. Valami Bokányi Dezső nevű szocialista egyén,19 valami
suszter, mert igencsak ilyen vigécekből kerültek ki az agitátorok, felvillanyozta a sok
tudatlan népet.20Előadásokat tartottak többször is, és ő tartott itt beszédeket nálunk.
Ez aztán úgy felheccelte a munkásságot, hogy képesek voltak kimenni egyes helyekre,
és lekaszálni az olyan gazda kukoricáját, aki ekével kapált. Mármint bosszúból, trucc-
ból. Ilyen és ehhez hasonló eset több helyen is megtörtént. A régi jó világban még
némely gazdának a szőlőtőkéit is kivágták bosszúból. így ugrasztották egymásnak
a munkást és a munkaadót. Ez még napjainkban is előfordul többször, mert irigy a nép
egymásra, és ölni, gyilkolni szeretné a másikat, mint Káin. Mindig a parasztgazdák
voltak a bűnbakok, mint ma is. Tehát az úr és a zsidó nem hibás, csak a kulák az oka
mindennek, sajnos, hogy ezt meg kellett érni.
-*■ [EA 2 5 2 2 ,3 4 5 7 ,4 1 5 8 , 9 2 3 2 ,9 4 3 5 és T JM 4691]

A természet ajándékai

Az 1880-as években még igen nagy és sok víz volt a város határában. Nem voltak csa­
tornák, amelyek levezették volna. Időnként megtehette volna az ember, hogy nálunk
beszáll a csónakba, és vízen megkerüli a várost félkörben. A város déli részén fekvő
Harangos tóig körülbelül tíz kilométer volt az út. A vizek benádasodtak, szittyó, sás,

19. Bokányi Dezső (1 8 7 1-1940) eredetileg kőfaragó, később a Népszava újságírója és 1894-től 1919-ig
a Szociáldemokrata Párt vezetőségi tagja volt. A párt egyik legkiválóbb szónokának tartották.
20. A halasi agrárszocialista szervezkedés gyökerei 1889-ig nyúlnak vissza. Ekkor alakult meg a Földmű­
ves Szocialista Csoport 8 napszámos és szegényparaszt részvételével. Az 1890-es évek közepére számuk
20-25-re nőtt. 1894-ben ők alapították a Halasi Munkásképző Egyletet. Felvonulásaikon, rendezvényei­
ken ezt követően már 3-500-an is megjelentek. Az 1896-os országgyűlési választásokon Bokányi Dezső
személyében a helyi szocialisták már képviselőjelöltet is állítottak. A szűk körű választójog miatt jelöltjük
azonban csak 3 szavazatot kapott (Dr. Láng Mátyás,Vorák József: A munkásmozgalom története. In Kis­
kunhalas. Helytörténeti monográfia I. Szerk. Janó Ákos. Kiskunhalas, 1965,164-172.).

105
II. É l e t a t a n y á n

gyékény, csatak nőtt; így aztán igen elszaporodtak a halak. Mifelénk különösen igen
sok víz volt, a város körüli vizek mind felénk folytak, mivel a mi tájékunk alacsonyab­
ban feküdt. A különösen nagy, bő vizek általában tízévenként jöttek meg. A legtöbb
1888-ban volt, aztán 1898-ban, 1908-ban, 1916-17-ben, és utoljára 1928-ban.
A tanya melletti vízállásban sok volt a hal, valamint a vadkacsa és a szárcsa. 1888-
ban apám csinált tutajt. Öt-hat szálfát összetákolt, egy ajtó rá, és már kész is volt. Erre
aztán ráálltunk vagy ültünk, és gyerünk toronyiránt! Tavasszal vadkacsa-, szárcsa- és
bíbictojásokat szedtük. Néha pár százat is összegyűjtöttünk. Volt aztán tojásbőség,
és a tojásból rántotta és más tojásos étel. Különösen nagypéntekre, mivel az olyan
böjtforma szokott lenni. Ámbár én nemigen tartottam meg, mert én bizony meget­
tem a zsírosat akkor is, ha csak lehetett.
Máskor meg halásztunk. Apám igen kapható volt erre velem együtt. Varsával, szi­
gonnyal és tapogatóval halásztunk. Szigonnyal olyan szittyós vízben lehetett dolgoz­
ni, ahol lapultak a halak. A szigony egy három méter hosszú rúdra szerelt háromágú
kampós szerszám volt. De ezzel már nemigen volt szabad halászni, mert állatkínzásnak
lett minősítve. Ami igaz is volt, mert bizony kiszakadt szegény halnak a húsa, mikor
kivették belőle a szigonyt. Ezzel egyébként csak nagyobb halakat lehetett fogni. A ta­
pogató olyan alul és felül is nyitott kosárforma készség, amivel leborítja az ember a ha­
lat a térdig érő vízben. A hal aztán menekülne, de nem bír. Megfoghatja bárki, ha nem
irtózik tőle. A varsahálót esténként tettünk le. Két karóval rögzítettük, és reggelfelé
szedtük fel. Ebbe néha teknősbéka is belemászott, amit alig lehetett kiszedni, mert
a lábaival belekapaszkodott a hálóba. A teknősbékát nem ettük meg, inkább agyon­
vertük. Megesett, hogy a vöcsökmadár is belekeveredett a varsába úszás közben.
Fogtuk a halat, még két-három kilós pontyok is akadtak. Némelyik akkora volt,
hogy nem bírtam megfogni, vagy ha mégis, kiugrott a kezemből. Apám bírt velük,
akármilyen nagyok is voltak. A kopoltyújába dugta az ujját, és így nem bírt kiugrani
a kezéből. A csukával és a harcsával azonban vigyázni kellett, azok már haraptak, ha
a szájukba került az ember ujja. Ettük a halakat sülve, főve, mikor hogy Volt még ká­
rász és keszeg is, amelyek azonban nem jó halak.
Néha annyi hal volt, hogy jöttek valódi halászok is. Feléből fogták a halat, aztán
árulták a piacon. De még halkupecek is jöttek ki a helyszínre, és ott megvették a fogást.
Mi aztán csak a pénzen osztoztunk a halászokkal, mert mi magunk is fogtunk annyit,
amennyire nekünk szükségünk volt. A halászok néha nagy húzóhálóval dolgoztak. Ez
olyan 80 méter hosszú, és 120 centi széles háló volt. A húzóháló széleibe alul és felül
hosszú kötél volt erősítve hosszában. Felül fagolyócskákat húztak a kötélre, melyek
a víz színén úsztak, az alsó kötélre pedig, amely a víz fenekén járt, ólomdarabokat
erősítettek.
Télen is halásztunk a j ég alatt. Léket vágtunk a j égen, és ott tettük le a varsát, nyolc,
tíz darabot is. Még csíkot is fogtunk csíkfogóval. Az egy vesszőből font hosszú kosár.
A csík - ahol sok van - kikoptatja a jeget. Addig nyüzsögnek a jég alatt, egész csomó,
hogy elkopik a jég és kilyukad, mert persze kell nekik a levegő. Ilyen helyre tettük
aztán a csíkfogót. Persze csak olyankor lehet meglátni őket, amikor nincs hó.

106
 A term észet ajá n d ék a i

Téli időben vágták a nádat is. Apám igen értette a nádvágást. Lett hét-nyolcszáz
kéve is olykor. Általában a béressel vágogatták ketten, de néha más is vágott. Ha nagy
volt a kutu, akkor nádvágó kaszával, ha pedig sima volt a jég, vagyis ha sok víz volt és
ellepte a kutut, olyankor tolókaszával vágták. A kézi nádvágó egy használt kaszának
a hegyéből készült, amit egy hatvan centi hosszú fára erősítettek. A tolókasza lehet
kaszából is vagy más vasból. A szélessége ennek is olyan hatvan centi körülbelül, mert
ha szélesebb, akkor nehéz tolni. Két rúdja van, körülbelül két méter hosszú, hasonló
a dragacshoz. Mindkét rúdján karok vannak. Ezzel olyan szapora vágni, hogy nagyon.
Egy ember tolja, a másik kiszedi belőle a levágott nádszárakat, a harmadik pedig be­
köti a kévéket, ha győzi. De nem mindig győzi.
A vízállásunkban persze nemcsak halak voltak. Tele volt piócával is. Ha a marhák
és a lovak belementek legelni, még azokat is úgy megmarták, hogy csupa vér volt
a lábuk. A teheneknek még a tőgyüket is véresre marták, szívták, ami aztán fejéskor
kellemetlen volt. A piócáktól fürdeni is alig lehetett, mindjárt ránk ragadtak. Ezért
örültünk, ha jött a piócaszedő ember. Kallónak hívták. Már kora tavasszal megjelent.
Beleállt a vízbe, kapával felkavarta, és várta, hogy a meztelen lába tele legyen piócá­
val. Aztán leszedte őket, és eladta helyben vagy másutt. Egy ember, Rácz János még
tenyésztette is a piócát a birtokán.21A m i környékünkön régebben fejfájás, derékfájás
esetén, sőt bárhol fájt valakinek a teste, csak piócát komendáltak. Néha még az orvos
is. Többször aztán az illető jobban is lett.
1894-ben olyan száraz idő kerekedett, hogy minden víz kiapadt. Még a Sóstó is,
annyira, hogy a szél hordta a víz medrét, fenekét. Kocsival lehetett járni rajta. A jószág
száj- és körömfájást kapott, járvány lett, a kutakban is alig volt víz. Ebben az évben
volt annyi szöcske és sáska, hogy a pulykák nem győzték őket falni. Amúgy a gabona
elég jól fizetett, mert az előbb beért. Ezen a télen nem volt víz, a nádat is szárazon
lehetett kivágni. Kiadtuk vágásra résziből, harmadából. Miénk kettő kéve, a vágóé
egy. Mikor le lett vágva mind, akkor meg vágattuk a kutut. Azt már adtuk egyedén,
vagyis ingyen, hogy csak tisztuljon a nádas, mert már sok és nagy volt a kutu. Szebb
nád nő a helyén, ha megjön a víz újra. Jöttek is a városból a kutuvágók, mert nagyon
jó fűtenivaló a kutu, és nagyon sok kemence volt még akkoriban. Ezért csúfolják a pa­
rasztot még ma is kutuvágónak. Biz az nem valami kényelmes mesterség. Ha fagy van,
könnyebben fogja a kapa, de ha nem fagyos, akkor már nehezebben viszi a szerszám,
amit sűrűn élezni kell. Még trágyának is használták a kutut, fogni a homokot, hogy
a szél ne hordja.
Persze nemcsak halásztunk, apám igen szenvedélyes vadász is volt. Ősszel vadka­
csázott, télen pedig nyulászott puskával vagy türrel. Tűrnek írom, mert mi így hívjuk,
nem tőrnek, ami egy szúrószerszám. Persze orvvadász volt, mert bizony akkor sem
lett volna szabad engedély nélkül vadászni. Helyesebben akkor lehetett, mert nem
fogták olyan szigorúan, mint később. Csendőr ritkán fordult meg felénk, különösen

21. Rácz János (1 8 8 4 -1 9 5 3 ) 1911-től haláláig patikusként működött a városban (Lehóczki György:
Kiskunhalasi patikák 1813-tól napjainkig. Kiskunhalas, 2 0 0 5 ,1 6 -1 8 .).

107
II. É le t a tanyán

télen. Volt apámnak huszonöt tűrje is. Estefe­

munrm lé kiment az erdőbe kivetni a türöket, hajnal­

ban azután összeszedte őket. Néha hozott há­
rom-négy nyulat is, és ez így ment majdnem
naponta. Azért használta a tűrt szívesebben,
mint a puskát, mert ehhez nem kellett lőszert
venni, de meg zajt sem csapott. A puskadur­
2 7 . Tőrök vadkacsáknak. ranás viszont messzire hallik. Eleinte csak
Csonka M ihály rajza egycsövű puskája volt apámnak, de később
kétcsövűt szerzett.
A nyúltür egy körülbelül ötven centi hosszú vesszőből - leginkább orgonavessző­
ből - készült, a hurok meg sárgaréz drótból, ami nem rozsdásodott. A hurkot jó erős
madzaggal odaerősítették egy bokorhoz, ha ez nem volt, akkor egy karóhoz. A nyu-
lak igen szeretnek egy csapáson járni, szinte útjuk van. Az ilyen helyekre teszik a tűrt.
A vadkacsákat türsorozattal fogtuk. Két karót leszúrunk a víz fenekére a földbe, tet­
szés szerinti hosszúságban. Annyi hurkot tettünk rá, amennyit akartunk. Ez lófarokból
volt sodorva egy kis hurokkal a végén. A víz felett körülbelül 10-20 centire, a vadkacsa
magassága szerint helyeztük el. A vadkacsa aztán úszás közben nekiment, persze csak
éjjel, nappal nem.
Nézzük most az elöltöltős puska kellékét. Ez egy puskacsőnek megfelelő bőségű bá­
dogcső volt, középen elrekesztve. Az egyik felébe lőport, a másik felébe sörétet tettek,
és kóccal bedugták. Ez otthon készült azért, hogy szükség esetén, ha már mind a két
csőből ki lett lőve, mindjárt lehessen újratölteni. Ugyanaz a kóc, amivel a bádogcső
be volt dugva, jó lett fujtásnak is. Nem lehetett összetéveszteni még éjjel sem, mert
a sörétes fele nehezebb volt. Apámnak volt ilyen csője öt-hat darab is. Olyan volt ez,
mint ma a vadászoknak a patron.
Nekem is volt kétcsövű vadászpuskám, de én nem szerettem vadászni. Pedig ősz­
szel sok vadkacsa pihent meg a vizeinken. Nem állt a véremben, mert mindenre te­
remni kell. Egyikünk ezt, másikunk azt kedveli. Én inkább fúrtam, faragtam, eszter-
gályoztam, ami előadta magát. No, de így sem mentünk mészárszékbe húsért. Volt
mit enni: halat, vadat, és ha kellett, baromfit vágott az anyám. Szóval jól éltünk, ez
egy konyhabőség volt.
A halakon és a vadakon kívül mást is adott a puszta. Régen acéllal, kovakővel és
taplóval gerjesztették a tüzet. Ez még a gyufa feltalálása után is megmaradt. Az én
nagyanyám, Csonka Istvánné 1880 körül néha még használta az acélt és a kovakö­
vet tűzgyújtáshoz a katlanba. A gyertyát ő is gyufával gyújtotta meg, de a tüzet nem
mindig. Talán spórolt, pedig elég olcsó volt a gyufa, illetve mi akkor még masinának
hívtuk. Igen szerettem nézni a nagyanyámat, hogy miként csihol tüzet, mert nem
gyulladt ám az ki egyszerre. Néha öt-tíz percbe is bele került, mire a tapló tüzet fo­
gott. A pásztorok később is használták a kovakövet és a taplót. A kovakövet, amit mi
kokának hívtunk, a boltban lehetett kapni. Nem volt drága, csak négy kraj cárba került.
A taplót mi készítettük a tüsöktapló szárából. Ez egy tüskés növény volt, ami az erdős

108
 A term észet a ján d ékai

járásokon és homokos talajon szabadon tenyészett. Ennek a növénynek a közepén nőtt

egy galambtojás nagyságú tüskés golyócska. Ezt kalapáccsal deszkán megtörtük, és így
olyan vattaszerű anyag lett belőle. Ez lett a tapló, amihez még kevés fahamut is kever­
tünk. A tüsök taplót pótolhatta a fatapló, amely egyes fákon nőtt. Volt aztán a zsidóbőr
tapló,22 ami olyan vöröses színű, bőrforma valami volt. Ezt üzletben lehetett kapni.
A legelőkön nőttek olyan gyökerek is, amelyekből piros festéket lehetett előállíta­
ni.23Voltak régen híres pirosítógyökér-ásók, akik nyáron abból éltek, hogy naponként
kijártak a pusztákra, és a tanyáktól távoli legelőkön turkálták a földet az ilyen gyö­
kerekért. A gazdák nemigen szerették őket. A csavargók mellett a gyökérásók között
lányok, asszonyok is akadtak. Előfordult, hogy a gazda az ásó nő micsodáját kérte
cserébe. Ha adta, áshatott tovább, ha nem, a gazda elzavarta a földjéről. Nem olyan
nagy valami az. Az ad, akinek van, akinek nincs, az nem adhat. Nem igaz? És annak
adja, akinek akarja. Mindenki úgy intézi a sorsát, hogy neki előnye és haszna legyen
belőle, mert az a fiatal nő, aki a lukát odaadta azért, hogy áshassa tovább a pirosí-
tót, nem károsodott, sőt haszna lett belőle. Mert a luka nem lett kisebb, de a zsákja
szaporodott az ásott pirosítóval. A gazda inkább veszített, mert odalett a pirosítója.
Mások sikár- és szappangyökérásással foglalkoztak. Ezt is csak tavasztól őszig le­
hetett végezni, és a gazdák ezt sem szívelték. A sikár többnyire kötöttebb talajban
található, kaszálókon vagy gyöpös részeken. A fűhöz hasonló, de fél méterre is meg­
nő. Ennek a gyökeréből lesz a sikárkefe, amellyel padlót lehet súrolni. Az asszonyok
asztalt, padot is súroltak vele, sőt még ruhát is mostak. Az utóbbihoz azonban nem
nagyon jó, mert a ruhát erősen koptatja. A kefét gyárilag állították elő, de sokan csak
dróttal vagy erős spárgával összekötöttek egy marékra valót, mint a seprűt, és aztán
azzal dolgoztak. Molnár János sikárásó piacon is árulta, és házakhoz is vitte az ilyen
házilagos eszközöket.
A pirosítógyökeret és más pusztai növényeket csak a zsidók vették. A magyar olyan
gyáva volt azelőtt, hogy az ilyeneket nem merte megvenni. Talán szégyellette. Persze
a zsidó meg erre alkalmas volt, csak dolgozni, kapálni ne kelljen. Inkább veszi a vál­
lára a ló-, marha- és birkabőrt, mert ez könnyebb. Igaz, hogy büdös és undorító, de
nem bánja, csak meglegyen a megélhetés. És meg is volt, még jobban, mint a dolgo­
zó parasztnak, mert azelőtt úriasan megélt a zsidó a pirosítógyökérrel és más ehhez
hasonlókkal való kereskedésből. Toll, utóbb gyümölcs és baromfi. Mindennel csak
a zsidók foglalkoztak. Magyar, ha mégis akadt olyan, aki valamit megpróbált, elbu­
kott. Ugyanis az a rossz szokása a magyarnak, hogy egyszerre szeretne gazdag lenni,
és sokat akar nyerni valamin. Ezért drágán, magas percenttel árusít. Hitelt nem ad, ami
szintén hiba. A zsidó meg fillérekkel is beéri, és azon van, hogy minél többet áruljon.

22. A zsidóbőr tapló elnevezés onnan eredt, hogy ezt kezdetben főleg házaló zsidó kereskedők árulták.
23. A Kiskunságban honos pirosító (Alkauna tinctorín) gyökerének főzetét ecettel, timsóval vagy rézgá-
liccal keverve állították elő a megfelelő árnyalatú és tartós színt biztosító piros festéket. Halason és kör­
nyékén báránypirosítónak is hívták.

109
II. E l e t a t a n y á n

Emellett hitelt is adott megbízható ismerősöknek akárhánynak, és nem mesélte el,

hogy ki mennyivel tartozik neki. A magyar már ezzel is dicsekedett.
Volt a városunkban egy rőfös üzletes (ugyan volt több is): Schneider Sándor, jó
ismerős. Ha bement az ember a boltjába, azt sem tudta, mit mutasson. Szedte le a vég
ruhának valókat, szebbnél szebbet, jobbnál jobbat. Mi mondtuk, hogy jól van már,
ne tessék többet mutatni, úgysem veszünk csak egy pantallónak valót. Majd máskor
mást is veszünk, most nincs rá pénzünk.
- Hát kérdeztem én, hogy van-e pénzük vagy nincs? - jött a válasz. És igaza volt,
mert nem kérdezte. Csak azt kérdezte, hogy melyikből mennyi kell? Ha nem is volt
pénzünk, nem tudtunk úgy kijönni az üzletből, hogy valamit ne adott volna hitelbe.
Persze ismert bennünket, és nem félt tőlünk. Azt mondta, ideadja az egész boltját,
ha akarjuk, hitelbe.
Az erdőben nő és magától kel ki a galagonya is. Előbb bokor, majd fa lesz belőle.
Dúsan termő, apró piros bogyókat hoz. Ezt igen szereti a pulyka, kivált mikor már
a dér megcsípte, és édes íze van. Mikor már jól benne vagyunk az őszben, és kezde­
nek hűvösödni a napok, ez a pulyka legkedvesebb csemegéje. A gyerekek is nagyon
szeretik, sőt meg szokták venni, akár mázsaszámra is. Valamit készítenek belőle, ezért
aztán nagy területeket bejárnak érte. Van kökény is ilyenkor, de azt a pulyka nemigen
szereti, és emberi fogyasztásra sem nagyon alkalmas.
Mást is fel lehetett használni. A tanyánk körül nagyon sok bodzafa nőtt. Hagytuk,
nem irtottuk őket. Ezeken igen sok érett bogyó termett. Egyszer odavetődött hozzánk
egy Pólya Imre nevű rokonunk. Rendes foglalkozása nemigen volt, mert sokat része-
geskedett. O is eljárt a határba pirosítót ásni. Amit kiásott, este hazavitte, és eladta
a kereskedőnek. De addig nem ment haza, míg meg nem itta az árát. És ez így ment
folyton-folyvást. Volt felesége is, de hol együtt éltek, hol külön. Nem bírták egymást.
Szóval a férfi mindig ivott, hacsak pénzhez jutott. Már mindenki úgy ismerte, hogy
a rossz Pólya Imre. Szóval egyszer kijött hozzánk látogatóba, és meglátta, hogy meny­
nyi érett bogyó van a bodzafákon.
- Néném - mondja anyámnak - , leszedném én ezt a bodzabogyót feléből.
- Mit akarsz vele, Imre?
- Mit? Hát azt, hogy ebből sok pálinka lesz!
- Ne mond! Pálinka? Hogyhogy?
- Hát úgy, mint a szilvából vagy a barackból.
- Hát szedd le, Imre! - adta meg a jóváhagyást anyám.
Le is szedte, és lett is egy jó nagy hordóval. Megforrt, mint más cefre, és kifőzettük
pálinkának. Lett belőle valami 30 liter, amit elfeleztünk Imre bácsival. Meg lehetett
inni, de azért csak nem törkölypálinka volt az.
[EA 2 5 2 2 ,3 7 6 4,4158,4984,943,9436]

no
 K aton aidőm a 38-asoknál

Katonaidőm a 38-asoknál

1896 nemcsak a jégverés miatt emlékezetes

esztendő az életemben. Hanem azért is, mert
ez év tavaszán kerültem sorozás alá. Bent is
maradtam katonának, mint póttartalékos.24
Akkor így hívták azt, aki nem három évig,
esetleg kettőig szolgált. Tehát két hónapos
baka lettem.
- Te gazdalegény vagy; kijártátok, fizet­
tetek érte, hogy ne légy hároméves katona!
- így vélekedtek a komáim.
Valójában eszünk ágában sem volt, nem is
gondoltuk, talán ez is egy szerencsés véletlen
volt. Pedig még sorozás előtt, hej, de köptük
a markunkat, hogy huszárok leszünk! Mert az
én bátyám is az volt, éspedig milyen szép hu­
szár! A huszár lovon jár, nem úgy, mint a baka,
aki gyalog. Ilyen véleménnyel voltunk. így
aztán - mármint a komáim előtt - egy kis­
sé restelltem is, hogy nem hároméves leszek.
Magamban azonban j óbbnak gondoltam így
Ezután aztán virág volt a kalapunkon; ez
volt a szokás, nem, mint néhol a pántlika.
Ahogy közelgett a bevonulás ideje, kezdtünk
legénykedni, mint két krumpli egy zsákban. 28. Infanterist Csonka, 1896
Néha kirúgtunk a hámból, mulattunk, muzsi­
káltattunk az utcán, hiszen olcsó volt az ital.
Egy pohár sör 6 krajcár, nagy pohárral 9; egy liter bor 20 krajcár; egypár virsli 10 krajcár.
Mit mondjak még? Volt egy igen jól menő zsidó kocsma, ott aztán folyt a sör, bor. Min­
den vasárnap oda mentünk. Voltak sok női alkalmazottak, azok hordták az italt. Apincér
szinte nem győzte, a kocsmáros meg szedte a pénzt. Már amiért szedte, mert megesett,
hogy felét sem fizettük ki annak, amit megittunk. Akocsmáros maga is mulatott, táncolt,
mint mindenki más. Pár év múlva aztán megbukott; elmérte a személyzet a hasznot.

24. A póttartalékos intézményt a háború idején fellépő szükségletek biztosítására állították fel. Az 1889-
es véderő törvény (VI. te.) értelmében a póttartalékosok közé kellett beosztani a papnövendékeket és
a papjelölteket, a tanítójelölteket és a tanítókat, az öröklött mezei gazdaságok birtokosait, az özvegység
vagy más okból családfenntartóvá vált fiatalokat, a „kevésbé alkalmasokat” és a fölös számban besorozot­
takat. A póttartalékosokat békében 8 hét alatt képezték ki, és a kiképzést köverően csak időszaki fegyver­
gyakorlatokra lehetett behívni őket. Szolgálati kötelezettségük időtartama 10 év volt (Magyar Törvénytár.
1889-1891. évi törvényczikkek. Szerk. Márkus Dezső. Budapest, 1987, Franklin, 7-3 5 .).

1H
II. É let a tanyán

Október 3-án vonultam be a híres 38-asokhoz, a Mollináry-ezredhez Kecske­

métre. Azért volt ez híres, mert amikor 1878-ban elfoglalták a magyarok Boszniát,
Mollináry ezredes volt az első, aki rálépett Bosznia földjére. A legtöbb halasi fiú eb­
ben az ezredben szolgált, ezért ismerték aztán a halasiak Bosznia földjét, és szidták is
irgalmatlanul, hogy miért nem süllyed el! Azért átkozták annyira, mert ott a magyar
katona sohasem volt biztonságban. Egyenként sehova sem lehetett menni, mert ha­
mar megtámadták őket. A civilek féltékenyek voltak irányukba, szóval ott nem voltak
sógorok. Én még ismertem sok olyan embert, aki részt vett a boszniai háborúban.
Alig pár éve, hogy a legutolsó is elhalt, úgy hívták Gyenizse Benő. 0 mesélte, hogy
igen harciasak voltak a bosnyákok, minden talpalatnyi földet szuronnyal kellett el­
foglalni. Mert akkor még nagyon kezdetleges fegyverek voltak; elöltöltős puskák,
amelyből, ha egyet kilőttek, újra kellett tölteni, ami időbe került. így aztán csak
szuronnyal védekeztek, piszkálták a bosnyákokat, és ölték egymást. Bilek. Mosztár,
Trebinke és Bosznia fővárosa, Szarajevó később is mind magyar katonával volt teli.
A bosnyák ezredek pedig saját nemzeti viseletűkben és bosnyák tisztjeikkel Buda­
pesten és más magyarországi városokban állomásoztak. Nem jó szemmel néztek
a magyarokra, különösen az osztrákokra.
A Mollináry-ezred négy zászlóaljból állt. Egy Kecskeméten, egy Pesten, egy pedig
Boszniában állomásozott. A negyedik meg valahol másutt.25 Kecskeméten is látszott
még a jégverés nyoma: a kaszárnya tetejét is lehányta a szél, de már akkor ki volt ja­
vítva. Mikor felvettek bennünket, első volt a ruhakiosztás. Kaptunk jó foltos egyen­
ruhát, sávoly26 nadrágot és bakancsot is többen. Nekem volt csizmám, úgyhogy én
nem kaptam bakancsot. A ruhaosztás után elszállásoltak bennünket a városban há­
zakhoz. De nem mindnyájunkat. Az újoncok körülbelül fele bent maradt a kaszárnya
udvarán lévő barakkokban. Én háznál lettem elhelyezve két halasi komával, jó mesz-
sze a kaszárnyától. Onnan kellett minden reggel a kaszárnyába bejárni, este meg ki.
A kosztolás bent történt a kaszárnya udvarán. A reggeli menü zupa, ritkán kávé. Nem
volt rossz koszt, csak a paraszti bendőnek kevés volt biz’ az. De utóbb megszoktuk.
A napi zsoldunk 6 krajcár volt. Két szál cigaretta került egy krajcárba.
Tehát Mollináry-baka lettem a 38. gyalogezredben. Infanteriszt27 Csonka, ez volt
a titula. Ment aztán a gyakorlat, kiképzés, lépés és testgyakorlat, minden, amit egy
katonának szükséges tudni. Persze német kommandóra, mert régen arra ment min­
den. Főleg a tisztelgést tanították. Meg is tanultam jól, mégis előfordult velem, hogy
a kaszárnyába tartván egy reggel pipával a számban tisztelegtem egy katolikus papnak.

25. Eltérően attól, amit a szerző tudni vélt, az ezred hadkiegészítő állomáshelyén, Kecskeméten a IV. zász­
lóalj és egy géppuskás osztag tartózkodott. Az ezred törzse, valamint az I. és II. zászlóalj Péterváradon,
a III. zászlóalj pedig a hercegovinál Bilecán állomásozott. Akecskeméti IV zászlóalj kiképzési szempontból
a budapesti IV. hadtest kötelékébe tartozott (Dorombay József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története
és emlékkönyve. Budapest, 1936,23.).
26. A szövetfajták három alapkötésének egyike.
27. Infanterist, azaz gyalogos.

112
 K aton aidőm a 38-asoknál

Ő figyelmeztetett, hogy fiam, máskor a pipát tisztelgéskor vedd ki a szádból! Akkor

jöttem észre, ejnye az ántiját, tényleg a számban a pipa. Elszégyelltem magam, még
jó, hogy nem tiszttel találkoztam.
Miután eltelt egy hónap, kicseréltek bennünket. Mi bementünk a kaszárnya ud­
varán lévő barakkokba, azokat pedig, akik eddig bent volt, kitették a városba. Ekkor
aztán kaptunk fegyvert is, most már ezzel foglalkoztunk. Tanultuk a fegyverfogást;
az alkatrészeit nemcsak magyarul, hanem németül is tudni kellett. Volt egy vadkerti
káplár, aki mint szakaszvezető szerepelt. Persze sváb volt; úgy beszélt németül, mint
magyarul. Ezért nagyon szerették a feletteseink, de ügyes stramm gyerek is volt. Ki­
szolgált katona volt, akit kiképző altisztnek tartottak ott.
Eljött aztán a szabadság ideje. November 28-án visszaöltöztünk a magunk ruhá­
jába, és másnap kézhez kaptuk a szabadságos kiskönyvet. Lehetett jönni haza. Az
állomáson, mármint Halason, vártak a szüleim kocsival. Jó hűvös, őszies idő volt.
Most már aztán legény vagyok, kiszolgáltam a katonaságot. Azt mondták akkor, hogy
csak az a legény, aki katona volt. Én nem voltam tőle elragadtatva, mivel a komáim
mind hároméves katonák lettek. De azért mégis csak jobb volt így, gazdálkodhat­
tunk tovább.
1898. augusztus első felében - nagy meleg volt - megint be kellett vonulnom 28
napi gyakorlatra, de most Pestre. A 12. századhoz osztottak be. A Lehel utcában let­
tünk elszállásolva, egy őrült nagy kaszárnyában, ahol majd megettek a poloskák. Az
öreg katonák nagyon haragudtak az ilyen két hónaposokra, mint én is voltam. Pedig
én nem tehettem róla, a sors hozta így. Az ilyen két hónaposokat beosztották a rendes
katonák közé. Voltunk sokan ilyenek. Néhány napig a kaszárnya udvarán agyusztáltak
bennünket - külön az öregektől. Mi hatan voltunk egy bizonyos szakaszban, és egy
derék önkéntes káplár képzett bennünket. Látszott rajta, hogy úri fiú, nem akart min­
denáron megenni bennünket, mint a kanászból lett altisztek.
Egyszer aztán jött a parancs: teljes felszereléssel irány gyakorlatra, vidékre! Ör­
kény volt a cél, ahol egy nagy állami birtok működött kaszárnyával és barakkokkal
ellátva. Mi nagy tábori sátrakban lettünk elhelyezve. Itt szerencsére nem volt poloska,
és a sátrak jó hűvös, fás területen lettek felállítva. Itt aztán naponként volt kivonulás,
fegyverfogás, szóval mindenféle, amit a katonának tudni és tenni kell. Itt voltunk 14
napig. Akkor megint szedtük, vettük a sátorfánkat, és vissza Pestre. De most már nem
egyenesen, hanem Cegléd felé, Albertirsán és több más községen keresztül.
Valami négy nap múlva értünk vissza Pestre. Augusztus 18-án, Ferenc József szü­
letésnapján díszbe öltözve ki aztán a Vérmezőre! Felállítottak bennünket oszlop-
szerűen. Volt itt annyi katona, mindennemű csapattesttől, hogy csak, na. Jó meleg
volt, csak úgy izzadtunk. Rossz szokás ez a katonáéknál, hogy órákig kell állni, várni,
hogy jöjjenek azok a magas rangú tisztek. Volt is annyi tollas kalapú tábornok stb.,
hogy csak úgy nyüzsögtek. Volt aztán díszlövés is. Nekünk, két hónaposoknak nem
adtak töltényt, mert hogy elrontjuk a díszlövést. De bizony elég ropogós lett az így,
nélkülünk is; nem egyszerre történt. így aztán minket nem is okoltak. Mikor vége
lett a ceremóniának, hazamentünk a laktanyába. Ekkorra, úgy két óra tájban, kész

H3
II. É le t a tanyán

volt az ebéd. Extra ebéd volt, még bort is kaptunk. Még néhány nap, és elkövetke­
zett megint a szabadság.
Még két gyakorlat volt hátra; még kétszer kellett berukkolni. 1902-ben és 1904-
ben hívtak be, mind a kétszer 13 napra és Kecskemétre.
-*• [EA 2 5 2 2 ,9 4 3 6 és T JM 3525]

Nősülésem története

A kecskeméti és a pesti katonáskodásom közötti időben megnősültem. Ahogy a nóta

mondja:

M ikor én még kicsi voltam,

A dióért majd meghaltam, ihajla!
De mióta nagyobb vagyok,
A szép lányért majd meghalok, csuhajla!
Szép élet a legényélet, ha mondom:
Kettőt, hárm at hitegetni,
Egyet mégiscsak elvenni, csuhajla!

1896 őszén született a terv, hogy egy évig még nem nősülök, ráérek. Úgy is lett.
1897 őszén aztán időszerűnek találtuk a dolgot. Most már lány után kellett nézni!
Igen ám, de én még csak nem is szemeltem ki magamnak valót. Kommendálni igen
tudtak, például az öreg Pólya szüle is. 0 nagyon értette a módját:
- így Mihálykám, úgy Mihálykám; ez lesz jó, az lesz jó; így, úgy.
Jött aztán egy alkalom a leánynézésre. Férjhez ment egyik unokanővérem, Or­
bán Eszter, apám nővérének a lánya. Ennek aztán az én jövendőbeli feleségem a ko­
szorúslánya volt. Babó Juditnak hívták. Hozzám hasonlóan kevés beszédű és elég
nagy növésű, derék nő volt, pár centivel alacsonyabb, mint én. Én 164 centi magas
voltam, ami a legrendesebb.28 De ekkor még nem tudtam sem én, sem a leendő fele­
ségem, hogy mi bontakozik ki ebből. Csak később ébredtem rá. Valamennyire mi is
ismertük egymást, s a szüléink is. Olyanféle parasztok voltak azok is, mint mi. A la­
kodalomban persze mi is ott voltunk, de még csak nem is táncoltam a jövendőbeli
feleségemmel. Igaz, mással sem. Nem voltam nagyon táncos; olyan tartózkodó, sze­

28. A pest-zimonyi vasútvonal 1882-es átadása előtt a halasiak nemigen érintkeztek a külvilággal, és leg­
nagyobb részt egymás között házasodtak. Talán ezzel lehetett magyarázni - vélekedtek a város ismerői
a 20. század elején hogy „termetük nem üti meg a közepes magasságot sem, s az őslakó parasztokkö-
zött feltűnően sok a satnya testalkatú” (Ifj. Reiszig Ede dr., NagyJózsef dr.: Kiskunhalas. In Magyarország
vármegyéi és városai. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye. Szerk. Borovszky Samu. Budapest, év n. Országos
Monográfia Társaság, 417.).

114
 N ősülésem története

mérmes fickó voltara. Ha abban a korban volnék még egyszer, most már úgy tetszik,
hogy különb legény lennék.
1897 őszén, körülbelül november hóban, egy bizonyos keddi napon annak rend­
je és módja szerint anyai nagybátyámmal, Nagy Czirok Lászlóval mint násznaggyal
elindultunk leánykérőbe. Valamennyire ismertük a helyzetet; tudtuk, hogy szívesen
várnak bennünket. Be is fogtam az egyik deres és a másik pej lovunkat, mert kocsival
kellett menni, hiszen körülbelül nyolc-tíz kilométerre volt a leendő apósom tanyája.29
Ebéd után aztán útnak indultunk, jól felöltözve, mert kissé hűvös, ködös idő volt már.
így suba is kellett. Egyikünk sem tudta pontosan, hogy hol is található leendő apósom
tanyája. Csak úgy gondoltuk, hogy merre kell lennie; no, majd megkérdezzük, ha ta­
lálkozunk valakivel, ő majd útba igazít. Úgyis volt. Néhány tanyában megkérdeztük,
hogy merre kell menni, végre nagy nehezen mégis reá találtunk. Akkor még akkora
erdőségek voltak arrafelé, hogy párjukat ritkították. Apósomnak is voltak olyan fái,
mint egy lóderék, és sok. Valamivel több földje volt, mint nekünk: 140 hold; több­
nyire erdő, sok csömörjegenyével.30 Viszont öt családja is volt. Én meg apám egyet­
len fia voltam; a bátyám és a néném más apától volt, az anyai rész meg nem sokat
tett ki. Máskülönben a Babók nagyon elterjedt nemzetségnek számítottak, miként
a Gyenizse család is. Néhányan közülük nagyban gazdálkodtak. Sok gabonát termel­
tek, némelyik 6-8 vagonnal is, és kukoricát is temérdeket. Maguknak volt hizlaldájuk;
százával híztak náluk a disznók, és maguk szállították föl őket Pestre. Ezek voltak az
igazi selyemparasztok, mert ők már nem fogták meg az ekeszarvát; volt ott munkás,
cseléd, aki dolgozott, elég.
Miután szerencsésen megérkeztünk, mindjárt ki a lovakkal a kocsiból, és bekötöt­
tük őket az istállóba. Minket meg betessékeltek a házba. Akkor tűnt csak ki, hogy az
apósom és a jövendőbeli feleségem, vagyis a menyasszonyjelölt nincs otthon. Oda
voltak a szomszéd községben, Kecelen piacon. Csak az anyósom, és a másik két lány
volt otthon. A jövendőbelim két fivére közül az egyik katona volt, a másik iskolába
járt. Összesen öten voltak testvérek. Körülbelül tudták is a jövetelünket, mer a Pólya
szüle bekotkodácsolta előre. Tehát várni kellett, mert a legfontosabb személy nem
volt otthon. De nem is olyan sokat kellett várni, egyszer csak jönnek ám! Kifogtuk
a lovaikat, mindent rendbe tettünk, ők pedig beinvitáltak bennünket a szobába. Rö­
vid beszélgetés után rátértünk jövetelünk céljára. László bátyám, mint násznagy el­
mondta a mondókáját, melyet figyelemmel meghallgattak. Természetesen mindjárt
nem szokás elárulni, hogy adjuk vagy nem adjuk a leányt. Kikötik, hogy három vagy
négy nap múlva majd megüzenik a véleményüket.

29. Babó Ferenc tanyája és birtokainak egy része Felsőkisteleken, Halas északnyugati határrészén volt
található.
30. Babó Ferencnek 1895-ben 149 kát. holdas birtoka volt, amelyből a legelő területe 115 kát. holdat,
a szántóé viszont csak 32 kát. holdat tett ki (Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája.
2. köt. Gazdacímtár. Budapest, 1897,248-249.).

US
II. E le t a tanyán

No, miután ezen keresztülestünk, most már illő útnak indulni vissza, hazafelé -
gondoltuk. Persze, még maradni kellett. Hamarosan hozták a nemrégen vágott disz­
nó cókmókot, és meguzsonnáztattak bennünket. Csak ezután engedtek bennünket
utunkra. Búcsúzásnál az anyósjelöltem odasúgja nekem, hogy nyilván meglesz ám
ez az én lányom. Ekkorra már jól beesteledett, ködös is volt, sötét is lett. Ezért adtak
mellénk egy cselédet, aki elkísért bennünket jó darabon. Jó öreg este lett aztán, mire
kiértünk hozzánk, a tanyára.
A leánykérés után a lányos háznál összeül a kupaktanács, hogy megbeszéljék a ten­
nivalókat. Meghányják, vetik, hogy megfelelő lesz-e a vőlegény? Egyik dicséri, a másik
nem valami j ó véleménnyel van iránta. Szóval szapulj ák, kritizálj ák, így úgy. Az én ese­
temben a jövendőbeh apósomnál többen voltak az ellenzéki pártiak. Volt az apósjelölt­
nek egy hivatalnok komája, úgy hívták: Német Móric. Az egyik lába fából volt. És volt
egy nagyszájú sógoruk is, akit Suba Sándornak hívtak. Ezek minden áron el akarták
tussolni, így vagy úgy. Ám az após és az anyós bölcsebbek voltak. Ismerték a szüléi­
mét és az anyagi helyzetünket. Igaz, akkor még megvolt az ötezer forint adósságunk,
viszont 101 holdas birtokunk volt, és én egyes gyerek voltam. A bátyám és a néném az
én apai jussomra nem tarthattak igényt, a jövendőbeli feleségemék pedig öten voltak
testvérek. így aztán az én javamra billent a mérleg serpenyője. A következő vasárnap
jött is a postás apai nagynéném személyében. Hozta a jó hírt: adják a lányt.
Idáig tehát rendben mentek a dolgok. Most már meg kellett beszélni a további
teendőket. Egy bizonyos napon aztán meg lett határozva az eljegyzés. El is mentünk
a násznagyommal a találkozóra. Ott volt a jövendőbeli feleségem násznagya is: az
a bizonyos Német Móric, apósom komája. És még többen a lányos házhoz tartozó
rokonok közül, akik bizonyosan azért jelentek meg, mert kíváncsiak voltak az én
személyemre. Hogy ugyan milyen gyerek vagyok is én? Hát biz’ én nem tartoztam
a szépek sorába; olyan közönséges, mindennapi paraszt voltam. Igaz, az apósomék
is olyanok voltak.
Nohát, ami ezután következett, az már nem volt valami kecsegtető rám nézve.
Itt tűnt ki a rokonok beavatkozása. Abban az időben divat volt a móring. Ez annyit
jelentett, hogy a vőlegénynek, fel kellett ajánlani egy bizonyos összeget. Tőlem pél­
dául 500 forint móringot kértek. Ez arra az esetre szólt, ha a férj el találna halni, még
mielőtt gyermek lenne. Akkor ezt ki kell fizetni. Amikor gyermek születik, megszű­
nik a móring. Mi azonban erre nem voltunk rákészülve, így bizony nem is ajánlottuk
meg a móringot. így aztán nem lett meg az egyezség; fuccsba ment a terv. Mi szépen
elpárologtunk, otthagytuk a társaságot, eljöttünk haza beszámolni az események­
ről. Itthon aztán kezdtünk nem jó véleménnyel lenni róluk, mármint a jövendőbeli
nászékról. Tehát elmaradt minden. Telt-múlt az idő, körülbelül pár hét múlva egyszer
csak beállít ám hozzánk a nagybátyám, vagyis a násznagyom.
- Sógorom, néném - mondja a szüleimnek, és káromkodik egyet - , hát ajánljuk
meg azt a móringot, hiszen nem kell azt megadni! Majd lesz itt móring egy év múlva!
így okoskodott az én jó nagybátyám. Addig-addig aztán, hogy a szüleim beleegyez­
tek. No most már aztán, hogy adjuk tudtukra a döntést a jövendőbeli nászéknak?

116
 N ősü lésem története

- Majd én elintézem! - vágta rá a nagybátyám.

Úgy is lett. Pár hét múlva meg lettünk invitálva egy bizonyos napra, hogy megbe­
széljük és elintézzük a dolgot. Ehhez aztán már a polgármesteri hivatalhoz kellett men­
ni. Ott írták meg azt a bizonyos móringlevelet, ami biztosította a menyasszony jogát.
Itt már az én apámnak is jelen kellett lenni, meg az apósomnak is, nekem is, a meny­
asszonynak is, a két násznagynak is. Szóval összesen hatan voltak az érdekelt felek.
Egy héttel az után, hogy ezt elintéztük, meglett az eljegyzés az apósom házánál.
Végre nyélbe ütöttük a dolgot, szent lett a béke, meg voltunk elégedve egymással. Én
öt forint jegypénzt adtam a menyasszonyomnak, ő meg egy szép selyem jegykendőt
nekem. Szokás szerint én minden vasárnap este elmentem a menyasszonyomékhoz,
akik ilyenkor bejöttek a tanyáról a városba. Nem sok időt töltöttem náluk, nehogy
unalmas legyek. Hamarosan ki lett tűzve az esküvő ideje is, még pedig 1898. február
15-ére. Ez keddre és Julianna napjára esett, ahogy anyámat is hívták.
A lakodalom időpontja legtöbbször a lányos háznál állapíttatik meg. Ennek megint
sokféle oldala van, nem lehet akármikor. Ha nincs készen a leányzó holmija, amit vinni
akar a vőlegényhez, akkor heteket is várni kell. De lehet más ok is, amit nem húznak
mindenki orrára. Tudniillik a nőknek van havi vérzése, tehát még ezt is figyelembe
kell venni. Mikor ez a nőn van, majdnem betegségnek lehet számítani. Ezt a meny­
asszony nem mondja meg senkinek, legfeljebb az anyja tudja, és e szerint állapítják
meg a lakodalom napját. Olyankorra, amikor már egy héttel előbb keresztülesett rajta.
Ez igen fontos probléma, és erre vigyázni kell, hogy baj ne legyen. Persze a vőlegény
erről mit sem tud, hacsak már előre össze nem szűrték a levet a leendő menyasszony­
nyal, ami a mai időben lehetséges is. De ha fordítva áll a dolog, hogy nem érintkeztek
előbb, nem ismerték előre egymást, akkor bizony a vőlegény türelmetlen, mert már
nem bír a farkával. Ejnye az árgyélusát, hiszen most voltam náluk, úgy látszik készen
van minden, és mégis halogatják az esküvőt. Arról fogalma sincs, hogy miért.
A mi esetünkben az eljegyzés és az esküvő között rövid idő telt el. Én jártam min­
den vasárnap a lányos házhoz. Ilyenkor mindig adtam egy forintot a jegyesemnek,
mikor kikísért a kisajtóig. De csókról szó sem volt, nem mertem megölelni a jegyese­
met. Szemérmesek és erkölcsösek voltunk, nem úgy, mint a mai fiatalok.
Az esküvő előtti napon egy kétéves javított bikát vágtunk. Mi magunk voltunk
a mészárosok, ment minden simán. A marhát teljesen feldolgoztuk. Böndőjéből pa­
cal készült, mi nem is rossz. A faggyúját megsütöttük, és gyertyát öntöttünk belőle.
Csülkéből, zsigereiből, füléből, orrából kocsonya készült; kijött 50 tányérral is. Szó­
val eldobni való nem sok maradt, nem veszett kárba semmi. Egy kétéves birkát is
vágtunk, amelynek a faggyújából ugyancsak gyertyát készítettünk, mert több helyen
kellett világítani.
Esküvő napján a vendégek kijöttek a tanyára. Oda hívta meg őket a vőfény egy
héttel előbb, mivelhogy nem volt házunk a városban. Az apósoméknak volt, ezért ők
ott tartották a lakodalmat. Az esküvő napjának délutánján valami hat kocsival indul­
tunk el a városba. A lányos háznál már készen vártak bennünket. Itt mindenki leszállt
a kocsiról, és gyalog mentünk az anyakönyvvezető hivatalba, onnan meg a templom­

ig
II. E l e t a t a n y á n

ba. Ekkor már életbe lépett a polgári házasság, amit 1895-ben rendeltek el.31Wekerle
hozta törvénybe, ne essünk rózsám kétségbe! - mondogatták a népek. Ezután nem
kellett többé a paphoz menni, ha valaki nem akarta. Az anyakönyvvezető előtt két
tanú aláírásával egyszerűen házastársnak lett nyilvánítva a fiatal pár. Természetesen
nekik is alá kellett írni a nevüket. Ez egy korszakalkotó törvény volt; minden sokkal
egyszerűbb lett. Mi is így házasodtunk, de mi azért a templomba is elmentünk annak
módja és rendje okáért. Ez még ma is így van; kevés kivétellel ez egy fennmaradt szo­
kás. Minket aztán a templomban végül mégsem pap esketett meg, hanem egy tanár.
A mi öreg és híres papunk, Szilády Áron akkor nem volt itthon vagy éppen temetett.
Tehát pap nélkül esküdtünk.
Mikor visszaértünk a lányos házhoz, ott kocsira ültünk. Hoztuk a menyasszonyt
a koszorúslányaival együtt. Mire kiértünk a tanyára, már jól bealkonyodott. Úgyhogy
nemsokára kész volt a vacsora. Hamarosan meg is terítettek, jött a lúdgégeleves, utána
darabhús (leveshús) szósszal, töltött káposzta stb. Torta akkor még ritkaság volt, csak
némely házi készítésű sütemények kerültek az asztalra. Összesen 46 személyt vendé­
geltünk meg a muzsikásokkal együtt. Földváriék nyolcán, László nagybátyámék heten,
Gyevi Imre bátyámék hatan, Csikós szomszédék öten, Nagy Czirok Lászó nászna­
gyom és családtagjai négyen voltak jelen. A lakodalomra eljött az ángyom is Pestről.
A bátyám viszont nem jött el, s a gyerekek sem, akik már iskolába jártak.
Az én lakodalmam sokkal egyszerűbb volt, mint a bátyámé. Most gyengén álltunk,
nem volt tehetségünk, pénz nélkül voltunk. Az öt muzsikás bérét is úgy tudtuk kifi­
zetni, hogy rögtön eladtuk a bika bőrét öt forintért. Ugyanannyi volt a muzsikások,
Kúra Imre bandájának a fizetsége is. Nem is maradt több pénzünk. Szóval szegények
voltunk a 100 holdas birtok ellenére.
Éjféltájban volt a menyasszonytánc. Ilyenkor ajándékért táncolnak a vendégek az
új asszonnyal. Az én gyermekkoromban még nem volt annyira divat, mint ma, hogy
a menyasszonynak, sőt még a vőlegénynek is ajándékot visznek. Ha mégis vittek va­
lamit, az közel sem ért annyit, mint ma kapnak a leendő új párok. Ma szinte vetekszik
a vendég egymással, hogy ki visz több érőt és szebbet. Mikor én nősültem, híre sem
volt az ilyen ajándékoknak, csak módosabb helyeken. Én sem kaptam semmi ilyes­
félét. A keresztszülőm adott öt forintot, ez volt az egész. No, aztán szokás volt, hogy
a komák egy-egy forintot adtak, de ez sem volt általános. Egyik adott, másik nem.
A feleségem már kapott néhány edényt, de ő sem sokat. A jegygyűrű is ritkaságnak
számított, nekünk nem is volt. Jegyváltáskor, mint már írtam, én öt forintot adtam
a leendő feleségemnek, ő meg egy selyem jegykendőt nekem.
Régen a kelengye is nagyon kevésből állott. Egy tulipános láda, és ami abba be­
lefért. A tulipános láda sem volt valami nagy: egy méter hosszú, 50 centi széles, és
ugyanolyanforma magas. Ez aztán ki volt cifrázva, festve tulipán alakú virágokkal,

31. Az állami anyakönyvezés bevezetéséről az 1894. évi XXXIII. te. rendelkezett, amelyet 1894. december
18-án hirdettek ki (Magyar Törvénytár. 1894-1895. évi törvényezikkek. Szerk. Márkus Dezső. Budapest,
1897, Franklin, 195-214.).

118
 N ősülésem történ ete

esetleg belevésve a fába. Az én nőm annak idején egy csomoros jegenyefából készült
négyfiókos sublótot és egy sifonért, vagyis ruhásszekrényt kapott. A csomoros jege­
nyefa bútor ma már ritkaság, pedig nagyon szép. Minden asztalos nem vállalja, mert
igen kényes munka. Az apósomnak nemcsak igen sok teknőnek való jegenyefája volt,
hanem csomoros jegenyéje is, ami nem való teknőnek. Ezért régebben bútornak hasz­
nálták - széles és vastag deszkákká fűrészelve. Évekig kellett neki száradni a padláson,
hogy meg ne vetemedjen, ne görbüljön. A feleségemnek ilyen csomoros jegenyefából
készítették a bútorait. Olyan szépen ki voltak fényezve, politúrozva, hogy csak úgy ra­
gyogtak, és milyen olcsóért! 36 forintba került a két darab, dacára, hogy az asztalos úr
is adott hozzá fenyődeszkát. Ugyanis csak a két oldaluk és az elejük készült csomoros
jegenyéből, no és persze a sublót teteje. A többi részt közönséges deszkából csinálták.
De mi munka is volt azzal!
Éjjel, mikor állt a mulatság, kijöttek a narancsárusok a városból. Jó vásárjuk lett,
mert mind elkelt a narancsuk. Csikós Sándor bácsi szomszédunk, akinek ekkor már
600 holdas birtoka volt, egy egész kosárral megvett, és szétosztotta a vendégek között.
Jutott belőle mindenkinek. Volt aztán narancsevés; mindenki víg volt, örültünk az
életnek. Máskülönben ment simán minden, nem volt semmi rumli. Másnap délfelé
ment széjjel a vendégsereg. Elég volt helyrepakolni, széjjelhordani az edényt, miegy­
más. Később aztán helyrejött minden.
Most már én is nős ember lettem; volt új asszony a háznál. A következő vasárnap
rendeztük nálunk a nászebédet. Másik vasárnap a lányos háznál. Ez arra jó, hogy a ro­
konság összeismerkedjen. A harmadik vasárnap a templomba kellett volna menni,
mint új házaspárnak. De ezt megelőzőleg egy kis baj történt. Tudniillik előző évben
felmentem Pestre a bátyámékhoz néhány napra, s amíg én Pesten időztem, itthon
szemvizsgálat volt, s én nem jelentem meg. Egyszer aztán kapom az idézőt pótszem-
vizsgálatra. Erre el is mentem, és az orvos szembajosnak talált. Valami Schwarcz Izsó
nevű zsidó orvos volt, aki heti kétszeri kezelést írt elő. Biz’ én nem mentem el egyszer
sem. Nem éreztem magam szembajosnak, mivel nem is voltam. Egyszer aztán kapom
ám az idézést kihágásért: öt forint vagy egynapi elzárás! Ez éppen arra a vasárnapra
esett, amikor a templomba akartunk menni. No, jól nézünk ki, új ember - gondol­
tam - , jól kezdődik! Mit gondol az új asszony felőlem? Elindultunk, én elmentem
a rendőrségre, a feleségem a templomba. Nem vettük komolyra a dolgot, hátha nem
is lesz semmi baj. Jelentkezek aztán a rendőrbiztosnál, úgy hívták Szűri László. Nagy,
derék, szép szál magyar ember volt.
- No, komám, van-e öt forint? - tudakolózott Szűri.
- Nincs! - mivel valóban nem is volt nálam.
- No, akkor gyerünk a dutyiba!
Azzal szólt mindjárt az egyik rendőrnek:
- Kísérd ezt a fickót a börtönbe, és zárd be 24 órára, hadd aludjon!
Át is vett aztán a prófuc börtönőr, aki előbb kikutatott. Bicska és néhány szivar volt
nálam, ezeket elszedte, aztán rám zárta az ajtót. Ez délelőtt kilenc óra tájban történt.
No, nesze neked új ember! Megjegyzendő, hogy persze valamennyire számítottunk

119
II. É le t a tanyán

mi erre. Ezért a feleségem nálam nélkül ment ki a tanyára a templom után. Most az­
tán ebédről kellett gondoskodni, nehogy éhen haljak. Jött is az ebéd; unokabátyám,
Orbán István hozta a töltött káposztát. Megengedték, hogy behozza, úgyhogy meg­
ebédeltem. Közben édesapám elment a biztos úr lakására, és kérte, hogy engedjen
szabadon. Apám öccse, a László bátyám komája volt a biztosnak. így aztán estefelé
ki is engedtek, és én siettem ki a tanyára.
Később megint kapom az idézőt: menjek kezelésre a szemorvoshoz! Hát én nem
mék, akármi lesz is, nincs az én szememnek semmi baja! Nem jártunk mi akkoriban
orvoshoz. Régen a fogorvosok is a kovácsok voltak, majd a borbélyok. Nekem is
borbély húzta ki az első rossz fogamat 18 éves koromban. Tekert egyet jobbra, egyet
balra, aztán reccs, kint volt a fog. Az ember látott ilyenkor annyi csillagot, hogy az
égen sem volt több.
Végül aztán mégis elmentem a főorvoshoz, hogy vizsgáljon meg. A főorvost dr.
Dobozi Istvánnak hívták, aki úgy 1890 táján került hozzánk, Halasra. Elég fiatal, olyan
26 éves forma, szép szál legény volt, nem messze a két méterhez. Daliásan szép fekete
szakállt hordott, ami akkor még divat volt. Mint legényember kezdte meg a rende­
lést más házán. Akkor még 50 krajcárba került egy vizit és vényírás. Ugyanennyiért
a házakhoz is kiment gyalog, nem volt akkor még bicikli, csak elvétve néhány úri
embernek. De ő soha nem ült biciklire. Akkor még ő volt az egyedüli keresztény or­
vos, a többi mind zsidó volt, három, négy. Nem volt akkor még annyi nép, de beteg
sem, mint ma, néhányan is győzték a betegeket látogatni. Dr. Dobozi betegei aztán
egyre szaporodtak. Minden úri nő, akinek migrénje volt, őt hívta, nem amazokat.
Gyalog már nem győzte. Vett két szép lovat és hozzá hintót. Fogadott egy kocsist,
akinek szép zsinóros magyar ruhát csináltatott. Ment is annak a kocsija éjjel, nappal.
Annyi lett a betege, hogy még kocsival is alig győzte bejárni a várost. Nemsokára
azután főorvos lett, házat vett, szakácsnőt tartott, de még mindig nem nősült meg.
Idővel alkalmazkodott a halasi viselethez is: a szakállát leborotváltatta, és többé nem
is növesztette ki. A rossz nyelvek szerint sok úri nővel és másokkal is viszonya volt.
Még párbajozott is emiatt. Abban az időben még nem volt szérummal való oltás. De
az orvos úr tudott tű nélkül is oltani, és sikerült is az oltás. Más módon, úgy, ahogy
minden ember meg tudja csinálni.
No, ehhez a Dobozihoz mentem el én, és elmondtam neki az esetet. Ő természete­
sen nem talált szembajosnak. De azért adott egy írást, mintha ő kezelne, és ezt kellett
megmutatnom a szemorvosnak. Két forintot kért. Úgy is lett. Elvittem a szemorvos­
nak a levelet, és átadtam neki. Jól van, azóta nem kerestek.
-» [EA 2 5 2 2 ,4 1 5 8 ,4 9 8 4 ,9 2 3 1 ,9 4 3 5 ,9 4 3 6 ,1 2 9 6 0 és T JM 3525, 3651]

120
 F e l e s é g e m és g y e r m e k e i m

Feleségem és gyermekeim

A feleségemből elég helyre menyecske, magas, fejlett asszony lett. Jó, szelíd, dolgos,
ügyes feleséggé vált. Megvolt benne minden jóság, ami egy asszonyt megillet.
A régi vaskalapos családoknál az új asszony sokáig nem ülhetett a családi asztal­
hoz, ahol a férje, valamint annak szülei és testvérei ettek. Nekem Ván Erzsiké mesélte,
hogy amikor Gáspár Imre bánegyházi jómódú gazda fiához, Gáspár Lajoshoz férjhez
ment, majd három évig egy kredencféleség szegélyéről evett állva. És ez csak azután
változott, hogy megszületett az első fia, és felkelt a gyermekágyból. Attól kezdve ő is
odaülhetett a családi asztalhoz.
Mikor az ilyen maradi régi paraszt felneveh a családot annyira, hogy a fia megnő­
sül, akkor egy új korszak kezdődik. Ilyenkor a fiú még nem hagyja el a házat, tehát
együtt maradnak, és dolgoznak közös erővel, úgy, mintha mi sem változott volna az
új asszony odakerülése után. Jó is ez így, az öregek szárnya alatt élni. Nem baj, hogy
még az öregek rendelkeznek, majd lesz idő később átvenni a gondokat és más terhe­
ket. Igaz, az öregek már nem sokat lendítenek a dolgon, csak a parancsolás már a te­
endőjük, amit aztán néha ki is használnak. Csak az legyen, aki győzi munkával, de
sokszor türelemmel is, mert vannak szeszélyes szülők, akik többet is kívánnak, mint
amit a fiatalok elbírnának. De mert szólni nemigen lehet, muszáj tűrni és lenyelni
a sok szekatúrát, amit néha méltatlanul kapnak az öregektől.
Néhol van úgy is, hogy a fiatalember az istállóban alszik a lovakkal egy helyen,
a kötröcben, vagyis a szénatartóban. Mert vannak olyan vén hárpia öregasszonyok,
akik azt mondják:
- Aludj csak kint fiam, mert hamar előfordul, hogy ketten feküsznek le, de hárman
kelnek fel! Gyerek pedig ne legyen hamarosan, mert csak bajnak van. Ráér később
is, nem kell úgy sietni!
Hallottam olyan öreg szülőről, aki egy szobában aludt a fiatalokkal, és ha vala­
mi zörgést hallott, odaszólt nekik, hogy mit csináltok? Ne ám így vagy úgy legyen!
Bizony ezért a szegény fiatalok csak lopva mertek egymással érintkezni, ha elaludt
a vén görcs, ami ritkán esett meg. Inkább a fiatal alszik el hamarább, mert ha nappal
dolgozik, elfárad, tehát hamar el is alszik. Ilyen és ehhez hasonló esetek is fordultak
elő a régi maradi világban.
Földvári sógorék is ilyenek voltak kicsit. Az öreg István nevű fia 1897-ben nő­
sült. Én voltam az egyik koszorúslegénye. Az új menyecske, Banga Judit egy kisebb,
de jómódú parasztcsalád gyermeke volt. A lakodalom után Földváriék új menyecs­
kéjének kellett a disznókat etetni, amit addig mindig a férfiak végeztek, sosem az
asszonyok vagy a lányok. Tehát ezen a téren mindjárt meglátszott a vaskalaposság,
a maradiság. Az öreg Földváriné más téren is dirigált rendesen. Ezt így, ezt úgy, nem
ám akárhogy, hanem rendelkezett az ő ízlése szerint. Nem is sokáig bírta a menyecske
a sok macerálást; fél év elég volt, otthagyta bizony az új embert. Nem is jött többet
vissza, el is váltak, pedig magával vitt egy trónörököst. Pista komámnak kellett vol­
na erélyesebbnek lenni. Mondhatta volna, jó, hátha a feleségem nem jó maguknak,
II. É le t a tanyán

majd jó lesz nekem, és otthagyta volna a szüleit. Ő azonban inkább hagyta az asz-
szonyát elmenni, maga meg elkezdett zülleni, inni. Ha szerét tehette, kártyázott is,
és pedig pénzre. Szóval mindig süllyedt lefelé. Nem is kellett neki sok idő, egyszer
csak meghalt.
Nálunk nem lett a feleségemre bízva a disznóetetés, mint a Földvári családnál. Mi­
kor a lakodalom elmúlt, utána mindent rendbe hoztunk. Tél utolja felé voltunk, és
akkor éppen nem volt semmiféle cselédünk. De négyen voltunk, úgyhogy dolog sem
lett mindjárt. Csak később, mikor már kitavaszodott az idő. Lovunk kettő volt, marha
öt-hat darab, pár disznó és baromfi, azokból sem sok. Mi férfiak, esetleg anyám adott
enni a disznóknak. Később aztán már más lett a helyzet. Az új asszony, ha ügyes és
megtanulja a szokást, magától is vállalja a disznók etetését és más ház körüli munkákat.
Az én jó feleségem minden mondás és mutatás nélkül tudta, hogy mit kell csinálni,
és nem is restellte a munkát. Hiszen náluk is azt csinálta; így hát tudta, hogy mit és
mikor kell enni adni az állatoknak.
Nálunk az volt a szokás, hogy mire beesteledett, minden kinti munka el volt vé­
gezve. Még világossal leültünk bent a szobában, és megvacsoráztunk. Ritkán gyújtot­
tunk lámpát a vacsorához. Nem éjjeleztünk, nem volt nálunk szokás. Igaz, nem is volt
olyan nagy gazdaságunk, de meg mi ezt szoktuk meg, mert minden a szokástól függ.
Úgy tartottuk, hogy elég hosszú a nap, különösen nyáron. így mindent elvégeztünk
idejében. Persze, ha nem éjjeleztünk is, este azért néha még sötétben is elbeszélget­
tünk erről-arról, mikor miről.
Mikor eljött a munkaidő, a vetés és a veteményültetés ideje, akkor aztán mi is
megfogtuk az ekeszarvát és a kapanyelet, mikor mi következett. Nyáron az asszonyok
nevelték a baromfit, a libát, csirkét, pulykát és kacsát. Ilyenkor fogadtunk napszámo­
sokat kapálni és kaszálni, és voltak arató részeseink is.
Én és a feleségem külön szobában aludtunk. A szüleim a végső, mi pedig a belső
szobában. De nyáron, mikor jó volt az idő, kint aludtunk az udvaron. Dinnyét mindig
termeltünk, és nyáron, mikor ért a dinnye, sokszor kint aludtunk a dinnyeföldön, mert
hamar meglopták a termést. Jó és egészséges dolog is a szabad ég alatt aludni.
így teltek-múltak a napok, hetek és hónapok. Egyszer azt vettük észre, hogy itt
a tél. Most megint bent kellett tartózkodni a meleg szobában. Kemence mindkét
szobához tartozott, és ha hidegre fordult az idő, az asszonyok fűtöttek. Hol egyik, hol
másik. A két asszony megvolt békivel. Nem pörlekedtek, pedig az én anyám olyan
darazsas természetű volt. De a feleségemmel igen meg volt elégedve. Látta, hogy
ügyes és szorgalmas, nem is ócsárolta senki előtt, hogy ilyen, meg olyan. Hanem in­
kább dicsérte.
- Ha gyertyával kerestünk volna, sem találtunk volna nála jobbat - mondogatta.
Ami igaz is volt. Szóval örült a menyének és szerette igazán. Nem úgy, mint némely
helyen, ahol nem becsülik a fiatalasszonyt. Mikor a feleségemen meglátszott a más­
állapotosság, azt mondta anyám:
-Ju cim , vigyázz magadra! Nagyot ne emelj, és nehéz dolgot ne csinálj! Tudod,
ilyenkor nem jó emelni semmit, mert „ellesz” a kicsi. Tehát vigyázz!

122
 F e l e s é g e m és g y e r m e k e i m

Ilyen volt az én jó anyám, az én jó feleségemhez. Pedig, mint már korábban írtam,

az anyám nyelvét is felvágta a bába, és nem mindenki tudott neki kedvére lenni. De
a feleségemmel meg volt elégedve. Ha főzött vagy sütött valamit, mindig dicsérte:
-Ju cim , jobbat eszek, ha te főzöl.
Nagyon meg volt elégedve a feleségem főztjével. Azt se tudta, miképpen járjon
a kedvében. De tudott is főzni a feleségem. Ennek Czirok Laci öcsém is megmond­
hatója, aki sokszor evett a feleségem főztjéből, amíg a tanyán laktunk, sőt még az­
után is. Többször emlegeti még ma is a disznófejpaprikást, hogy olyant soha nem
evett máshol, csak nálunk. Ő, az öccse Lajos, és az ángyom, a Laci anyja is gyakran
kijártak hozzánk. A Laci apja, aki a násznagyom volt, akkor már nem élt. Az ángyom
gyakran mondta:
- Kijövök hozzátok, már csak azért is, mert a Jucim igen jókat süt-főz.
Sütött is az olyanokat, csak úgy nyalta az ember utána a száját és a kezét. Mert meg
volt neki adva, ami kellett hozzá. Szóval igen jól főzött, mindenki dicsérte. A napszá­
mosok, akik nálunk megfordultak, mind csak a jót mondhatták.
Csépléskor régebben nem adtak kosztot a munkásoknak, hanem a magukét ették.
Hárman-négyen összeálltak, és 11 óra tájban, amikor eljött az ebédfőzési idő, egyva­
laki minden csoportból megfőzte az ebédet, néha a vacsorát is. Később a nagygazdák
elkezdtek főzni az összes gépi munkásoknak, és ez apródonként átragadt a kisebb gaz­
dákra is. Ez természetesen j óbb volt a munkásoknak, mert nem mindig csak tarhonyát
ettek, hanem változatosabb lett az étrendjük. Egyik gazdánál ezt, a másiknál mást főz­
tek. A gazdák iparkodtak kinyúlni; jókat főzettek, nehogy panasz legyen a munkások
részéről. Szégyen lett volna az illető gazdára, ha nem megfelelőt főztek volna. Mert
a cséplés ünnepszámba ment ám! Most tudódott ki, hogy milyen is lett az évi sok
munkával előteremtett élet, vagyis a kenyérnek és a pogácsának való. Ennek az egész
évre elégnek kellett lenni, de még maradni is kellett vetőmagnak, és az sem volt baj,
ha eladásra is került belőle. Ezért aztán ki kellett nyúlni, hogy senkinek panasza ne
legyen a gazdára és a gazdasszonyra. Azok iparkodtak is belenyúlni a zsírosbödönbe,
hogy minél ízletesebb étket állítsanak elő. Amely gazda csak tehette, nem sajnálta ám
a birkát kitolni a bőréből vagy a kakasok nyakát elvágatni többes számban, esetleg
pulykát, kacsát, kinek mije volt. Utána pedig túrós lepény vagy bélés jött, és persze
bor. Hol több, hol kevesebb, amennyi futotta. így ment a cséplés abban a rossz Ferenc
Jóskás időben, az első világháború előtt.
Az én feleségem is főzött sok finomságot. Például sonkalevest a húsával együtt,
utána valami pogácsát, sós kiflit vagy süteményt, lepényt. Áldottak is érte a munkások
bennünket. Nohát, a Csonkáék kitettek magukért! - mondogatták. Igaz, ami igaz, ha
volt borunk, még azt is kaptak.
Amíg meg nem lett az első baba, el-eljártunk mint fiatal házasok a nőm szüleihez és
más rokonokhoz vagy komákhoz, szomszédokhoz. Anyám még küldött is bennünket:
- Most még jobban mehettek, de ha már gyerek van, akkor többől áll a menés.
Ekkor már, mintha nem is az az ember lettem volna, mint addig. Már nem voltam
olyan szűkszavú és szégyenlős; valamivel bátrabb lettem. Még táncolni is megtanul­

12-3
II. É le t a tanyán

tam valamennyire. Kellett, mert összejártunk

a komákkal, névnapok, disznótorok alkalmá­
ból, és ilyenkor néha táncra is sor került. A fe­
leségem tudott és szeretett is táncolni, és így
nekem is muszáj volt megtanulnom.
Sokszor megfordultunk Csikós szomszéd­
jainknál. Antinak és Benőnek sok komája és
ismerőse volt. Névnap vagy ünnepnap alkal­
mából néha öten-hatan is ki-kijöttek hozzá­
juk. Volt ott aztán néha olyan muri és mula-
tás, hogy párját ritkította: berúgás, okádás,
minden megesett ott, még maga a Sándor bá­
csi is ivott, mint a kefekötő. Igaz ő csak ritkán,
és ilyenkor azt mondta:
- Igyunk
akkor okádok, és utána jobban érzem ma­
gam. De ha magam vagyok, nem tudok be-
29. N agy C zirokL ászló rúgni. Igyunk rája, úgyis elnyel a sír szája!
Ittunk is aztán, kinek mennyi kellett. Vol­
tak ott olyan egyének is, akiket nem kellett biztatni. Tudták azok, hogy mire való
a bor, és nyakalták is. Néha a Czirok Laci öcsém is köztük volt, aztán Füredi Sándor
adóhivatalnok, Földvári Balázs, Szabó Benedek mészáros, Babó László gazdálkodó,
Hecc Péter géptulajdonos és valami Dér nevezetű. Elég az hozzá, hogy néha bizony
reggel lett, mire a társaság lefeküdt. Ki a nádkúp, ki a szalmakazal tövébe, ki az istál­
lóban. A kutyák jól éltek okádékkal. Kevesen voltunk, akik haza tudtunk menni b e­
rúgás nélkül.
Ilyen tanya volt a Csikós-tanya; ott ihatott, akinek jólesett, olyan pedig volt elég.
Néhahozzánkis átrándultak, de mivel nekünk nem mindig volt borunk, amoda szoktak.
Később néhány meghittebb egyén, Czirok Laci öcsém, Füredi és mi évente legalább
egyszer, nagypénteken átrándultunk „böjtölni”. Nálunk valamennyire betartottuk a böj­
töt, különösen a feleségem. Mi, férfiak azonban már szalonnát is ettünk. A Csikóséknál
meg jött a sonka és a kolbász, amire persze csúszott a bor.
Nálunk az volt a szokás, hogy a szüléimét én édesapámnak és édesanyámnak szó­
lítottam. A nőméknél ugyanez volt a rend. Ezen a téren tehát nem volt eltérés közöt­
tünk. Ő is így szólította a szüléimét, viszont én is az apósomékat. Másban sem volt
sok különbség közöttünk. Talán csak az, hogy mi korán végeztünk, vacsoráztunk, és
hamar lefeküdtünk. Ellenben az apósoméknál ritkán esett meg, hogy tíz óra előtt le­
feküdtek volna. Inkább később. Igaz, hogy ők több mindennel rendelkeztek, mint mi,
de valahogy ebből a részből egy kicsit maradiak voltak. Lassúbb tempóval csináltak
mindent; összegyűlt a dolog; nem tudták soha utolérni magukat. Persze messze is
voltak a várostól, körülbelül jó 14 kilométerre, ellenben mi csak két és fél kilométerre,
ami nagy különbség. Tehát ha ők bejöttek a városba, persze kocsival, sokszor már jó

124
 F e l e s é g e m és g y e r m e k e i m

estefelé volt az idő, mikorra kivergődtek. Mi meg ritkán mentünk kocsival, csak ha
valamit vinni vagy hozni kellett. Máskor gyalog sétáltunk be a piacra vagy a boltba,
venni valami apróságot. Az apósoméknak még Alsószálláson is volt 19 hold birto­
kuk, ami közel 20 kilométerre esett a tanyájuktól. Fehértón ugyancsak volt 11 hold
jó szántójuk, ami szintén közel 20 kilométerre esett hozzájuk. És ezt mind maguk
kezelték. Tehát volt jönni és menni valójuk, hol ide, hol oda, ökrökkel vagy lovakkal.
Ebből adódott náluk a kései munkavégzés. Úgy szokták mondani: aki keveset főz,
hamar megeszi. Tehát akinek kisebb a birtoka és egy helyben van, természetesen ha­
marább is végez. Itt mutatkozik meg a kisebb és nagyobb gazda között a különbség,
nem számítva a maradiságot.
Amikorra a feleségem várandós lett, már kész volt a babakelengye. Minden volt,
ami kellett. Ők maguk, anyám és a feleségem készítették el, mégpedig többféle alak­
ban, illetve formában, mert nem tudtuk, vajon fiú lesz-e vagy lány? Nincs olyan okos
ember, aki ezt előre meg tudná mondani, ennyire még nincsen a tudomány sem. Úgy
mondják: a bekötött zsákban nem tudni, mi van. Másoktól eltérően, akik mindig fiút
vártak elsőnek, én leányt óhajtottam előbb. Magam sem tudtam, hogy miért.
Mikor aztán már odáig értünk, hogy bába kellett, bementem éjj el a városba kocsi­
val, és kihoztam a Gólya nénit. Igen híres bába volt, de már nem fiatal. A feleségem
már előbb is járt nála, úgyhogyjól ismerte. Gaál Sándorné Jakab Juliannának hívták.
Útközben, amíg hoztam, jól kikérdezett erről is, arról is. Főleg arról, hogy én milyen
nemű gyereket szeretnék előbb: fiút-e vagy lányt? Megmondtam őszintén, hogy én
inkább leányt szeretnék elsőnek.
- No jól van, majd megtudjuk, ha meglesz - válaszolta.
Anyám egyébként fiút várt, apám közömbösen vette, és a feleségem azt mondta:
- Mindegy, ami lesz, az lesz.
Mikor a bába kezelésbe vette a feleségem, és megtapogatta, így szólt:
- No, fiatalember, meglesz a kívánsága, mert ez lány lesz, kezeskedem érte!
Ezután apám és én kitakarodtunk a szobából. Csak anyám maradt bent; ha valami
kell, hát kéznél legyen. Ez reggel történt. Még nem volt dél, és egyszer csak kijön ám
a bába jelenteni, hogy no, megvan a kislány.
- Ugye mondtam, hogy az lesz.
- Na, hála Istennek - válaszoltam - , meglett a kívánságom!
De akkor már mindenki azt mondta, jól van ez is, csakhogy meglett békivel, az a fő.
Szép kis, barna hajas baba volt a lányunk olyan kék szemekkel, hogy az ritkaság. 1899.
február 23-án született. Az anyja nevét kapta: ő is Jucika lett. Ma is megvan a drága
leányom, régóta férjes, Halász Balázsné. Ma is szép, derék, dolgos parasztasszony.
Mi aztán, neveltük, dédelgettük a kislányt, kézről kézbe vettük; igen aranyos, szép
kisleány volt. A gyermeket régen bölcsőben ringatták, aminek ringó bölcső volt a neve.
Ma már alig lehet látni, kiment a divatból. Ha sírt a kicsi, akkor az anyja csinált neki
cucát, ami egy kis fehér rongydarabból állt. Az anya egy kis kenyeret vagy kalácsot
megrágott egy kis cukorral, és becsavarta a rongyba. Ez volt a cuca, amit a gyermek
szájába nyomott, és már el is hallgatott a kicsi; szopta a cucát, mint a csöcsöt. Nem
II. E le t a tanyán

volt akkor még gumiszopóka, mint ma. A cucáért nem kellett a városba szaladni,
helyben elő lehetett állítani kevés fáradsággal. így nevelték a régiek a gyermeket. Mi
azonban már nem így csináltuk; az én feleségem már nem rágott a leányunknak cucát.
Inkább szoptatta vagy etette, mikor már evett valamit. Azért is szoptatta híven, mert
úgy tartottuk, hogy amíg a gyermek szopik, addig nem lesz másik. Ám ez nem mindig
vált be, mert bizony jött úgy is a gyerek, hogy az egyik még szopott, de a másik már
belül volt, és elrúgta a szopósat. Ez megtörtént nálunk is, de nem volt baj. Mindig
egészségesebb az az asszony, aki nem állja útját a természetes szaporodásnak. Hadd
jöjjön a másik! Fiatalok voltunk, és volt mit aprítanunk a tejbe, mint mondani szokás
az olyanra, akinek jó megélhetése volt. Akkor még megvolt a 100 holdas jó kis birto­
kunk, közel a városhoz, ami csak még értékesebbé tette. Mindenünk megvolt. Igaz,
dolgozni kellett, mert másként nincs haszon.
A második gyermekünk 1900-ban született.32 Ez már fiú lett, és az Imre nevet
kapta. Úgy voltam a névvel, hogy bármekkora is lesz a család, Mihály egy sem lesz
közöttük. Én is az voltam, apám is az volt, de én valahogy nem szerettem ezt a nevet.
Talán, mert gyermekkoromban sokan Misának csúfoltak. Igaz, hogy más neveket is
ki lehet macerálni, de én tartottam az elvemet: azért sem lesz Mihály! Hát ilyen az
ember. Máshol meg ragaszkodnak az apa vagy az anya nevéhez. A vöm is ilyen. O is
Balázs, a fia is, és az unokáj a is. Én nem akartam, hogy így legyen. D e az egyik unoká­
mat csak Mihálynak hívják, úgyhogy csak oda kell tenni, hogy idős vagy ifjú.
No most már volt két családunk, leány is, fiú is, talán elég is lesz a birtokhoz, hi­
szen abból még a bátyámnak és a néném családjának is járt valamennyi. Tehát szá­
molni kellett ezzel is, mert én csak körülbelül 73 holdra számíthattam a szüleim halála
után. Ezért aztán elég lesz a két család, gondoltuk. Meg is voltunk jó ideig négyesben.
A gyerekek nőttek, nemsokára közeledett az iskolaidő. Ekkor már nem a sokáig tar­
tó szoptatással akarta a feleségem meggátolni, hogy ne legyen újabb gyermek, mert
ezzel - mint előbb tapasztaltuk - nem értünk el célt, nem vált be. Hanem a komaasz-
szonyokra és a szomszédasszonyokra hallgattunk. Egyik ezt, a másik azt tanácsolta,
így nem lesz, úgy nem lesz. Ki is próbáltuk több módját, de egyszer mégis bekaptuk
a kefét. És így 5 év után megint csak bekövetkezett, amit már nem vártunk. 1905-
ben született megint egy fiunk, aki az István nevet kapta.33 A nagyapám és a bátyám
is István volt. De azért, ha már van, jól van. Szerettük úgy, mint amazokat. Mikor
megkereszteltük, még nagyobb keresztelőt csaptunk neki, mint a másikaknak. Több
koma és komaasszony volt, mert ahány gyerek lett, mindnek más keresztapát és ke­
resztanyát választottunk. így aztán sokan voltunk a csögbe, vagyis a kereszteléskor.
Erre az alkalomra a bábaasszony szokta meghívni a komákat. Azt mondja, eljöjjenek
ám a csögbe! Vagyis a keresztelésre.
A keresztelés igencsak vasárnap délután szokott lenni a templomban. Rendesen
olyankor, amikor az anya már felkel a gyermekágyból. Egy hónappal a szülés után,

3 2 .1 9 0 0 . április 11-én.
3 3 .1 9 0 5 . március 6-án.

126
 F e l e s é g e m és g y e r m e k e i m

esetleg később, de néhol hamarább is, ki hogy akarja, ez már egyéni dolog. És a gyer­
mek egészsége vagy a szülőé is határozhat. Nem szabály, nem okvetlen szükséges.
A keresztelői uzsonna vagy vacsora után a bábaasszony nem marad sokáig a vendégek
között. Esetleg máshol is szükség van reá. Előfordulhat, hogy keresik. Ezért siet haza.
Ilyenkor kap a keresztkomáktól egy kis ajándékot - borravalónak is mondják - , amit
igencsak szeret is némelyik. Régebben egy forint volt a taksa, de az utóbbi időben
ezzel is feszített némely keresztanya: tíz-húsz forintot is kapott egytől. Ha nőtlen volt
a koma, az is adott. A markába csúsztatták kézfogáskor. Ezért a szülésznő annak örült,
ha minél több koma és komaasszony volt meghíva.
A gyermekágyi kezelés többféle volt, és attól is függött, hol mivel rendelkeztek.
A módosabb helyen többet számítottak. Nem volt tarifa, hogy kitől mennyit kap­
jon. Több vagy kevesebb pénz, pár tyúk, liszt, szalonna vagy zsír, minden megfelelt.
Mondhatjuk, hogy jól keresett. Igencsak nyolc napig járt a beteghez, ha nem volt va­
lami baja az asszonynak. Régebben, míg a bába odajárt a beteg nőhöz, ő fürösztötte
a kicsit. Néha két-három helyre is eljárt egyszerre. Utóbb aztán már más lett a szo­
kás. Csak a szülés napján fürösztötte meg a kicsit, tovább nem. Azután az anyós, ha
volt, vagy más rokon. Ritka eset volt, hogy az anya is megfürössze, mert az ilyenkor
még gyenge, erőtlen volt. Nem is igen tanácsos neki felkelni az ágyból. Minél tovább
feküdnie kell, hogy erősödjön. Igencsak hat hét az az idő, mikorra már helyrejön az
asszony. Addig aztán koplal az ember is, nem hálnak együtt.
Jó szokás, hogy a komaasszonyok és szomszédasszonyok hordják az ebédet, uzson­
nát. Néha kettő is egyszerre, és vetekednek, ki ér hamarább, ki visz többet, jobbat.
Úgyhogy szegény beteg asszony azt sem tudja, melyikből egyen előbb, és melyikből
később. Némelyik bort is visz, nem határoz, ha maguknak a gyerekágyas családnak
is van. Viszik, míg meg nincs keresztelve a kicsi. Azután elmarad, mert már maga
az anya is bír főzni. Ilyenkor jól él a ház népe, mert az anya nem bírja elfogyasztani
a sok ételt.
Több gyermekünk nem lett, pedig lehetett volna. Úgy voltam, mint az egyszeri
ember, aki azt mondta:
- Én nem tudom, az Istenit neki, ha úgy vágom a sapkám a feleségemhez, már
mindjárt teli van!
Hát bizony, mikor fiatal az ember, hamar teli dudálja az asszonyt, ha nem vigyázz.
Pedig igen egyszerű orvossága van annak, hogy ne legyen baba. Ne feküdj az asszony
mellé! És ha már odafeküdtél, nem mássz rá! És ha már rámásztál, ne tedd bele! No
de mi lesz akkor? Hát majd az asszony beleteszi. így aztán te ártatlan vagy, téged nem
hibáztathat az asszony, mert ő akarta. Vannak másféle módszerek is. A feleséged tegye
mindkét lábát egy fazékba, és ki ne vegye őket, csak reggel. Vagy dugja mindkét lábát
a pantallód egyik szárába! És ha mindez nem segített, akkor következett az angyal­
csinálás, vagyis a kisbaba-elcsinálás. Pénzért mindent lehet, gyilkolni, ölni; - min­
denre van vállalkozó. A mi városunkban is akadt mindig olyan vén szipirtyó, aki az
angyalcsinálást űzte. Úgy hívták, hogy Marci Pőre. Egy kivénhedt bába volt. Rendes
szülésznőnek már nem kellett, de amúgy igen, és volt is kuncsaftja elég. Vetéltette

127
II. É le t a tanyán

a fiatal nőket. Mi tagadás, az én nőm is igénybe vette abban az időben néhányszor.

Mert bizony, ha nem teszi, lett volna ám fejtől-lábtól rajkó.
1906-ban vettünk egy házat a városban 800 forintért. A Kisfaludy utca 75. szám
alatt volt található. Szükség volt rá, mert Jucikának, majd a következő évben Imrének
is iskolába kellett járni. Szüléink beköltöztek a városba, az új házunkhoz. Jucika onnan
járt iskolába. Másik évben Imre került abba a sorba. A Pityu még kicsi volt. Vakarcs
Pityunak hívtuk, pedig István volt a neve. A „vakarcs” annyit tesz, hogy nem lesz több.
Hát, ami azt illeti, nem is lett több.
A gyermekeink aztán jártak iskolába a városon. Szerda délután és szombaton kijöt­
tek a tanyára, és hétfőn mentek újra vissza. Apám kijárt méhészkedni, anyám ritkáb­
ban jött ki. Ha jó volt az idő, a gyerekek többször kijöttek, és onnan mentek iskolába,
Mikor a két nagyobb gyermekünk, a Jucika és Imre már valahogy kijárták az iskolát,
akkor következett a legkisebb. Úgyhogy jó darabig volt iskolás családunk. Otthon,
a városban anyám gondozta őket. Apám, aki régóta olyan száraz heptikás volt, meghalt
1910. április 5-én, 68 éves korában. Mi az anyámat aztán elláttuk mindennel. A kenye­
ret a feleségem sütötte, úgy vittük készen haza. Egy malackát mindig tartott, amiből
hízócska lett. Annak is mi vittük azt, amit megevett. Mikor meghízott, ott helyben le­
vágtuk. Abból néha pénzelt is anyám, mert pénzt nem kért sohasem. így éldegélt öreg
napjaira. írni, olvasni nem tudott, így hát összejárt a szomszédokkal időt tölteni.
1910-ben, tél idején az akkori két alkalmazottunk, Nagy Ferenc és Károly - két
testvér, egyik lovász, a másik gulyás - vágták a fát. A mi kis 5 éves Pistánk hol kisza­
ladt, hol beszaladt a nagyobbakhoz játszani, mint vásott gyerek. Egyszer aztán hozza
ám Károly, a fiatalabb testvér a nyalábjában a kis Pistánkat. Ott ugrándozott mellet­
tük, amint hasították a fát, és a fejszével valahogy elvágták a jobb lábán négy lábujj át,
sréhre. A nagy lábujjából csak kicsit, a másodikból többet, a harmadikból nagyob­
bat, a negyediket tőből. A kis lábujját már nem érte. Vittük aztán rögtön orvoshoz,
Dobozi István főorvoshoz, aki annak idején az én szemügyemet is elrendezte. Mikor
bekötötték a sebet, a főorvos azt mondta:
- No, kiskomám, te sem leszel katona, sohasem.
Nem is lett, pedig többször volt sorozáson annak idején, de mindig alkalmatlannak
bizonyult. Máskor meg, mikor már elfelejtette a lábvágást, és meggyógyult, a talics­
kából fordították ki. Ugyanaz a legény, amelyik a lábát elvágta. Ekkor meg négy fogát
törte ki. Hát ilyesmi is megesik a rossz, csintalan gyerekkel.
Balesetei ellenére semmi sem látszott Pistánk járásán, sőt utóbb jó sportoló lett.
Benne volt a céllövő egyesületben; járt Baján, Kecskeméten, sőt még Pesten is, és ér­
meket is nyert. Kuglizni is olyan jól tudott, hogy féltek vele kiállni.
A másik fiam Imre, öt évvel volt idősebb, mint István. Őt is érte baleset. Az egyik
ló megrúgta a szemét. Szerencsére a ló körme csak súrolta a szemét, de így is beda­
gadt. Rögtön orvoshoz vittük, aki be is kötötte, és pár hónap múlva látszatra meg is
gyógyult. Ez már a háború alatt, 1914-ben történt.
A gyerekekkel úgy terveztük, hogy az öregebbeket nem taníttatjuk, csak majd
a legkisebbet, ha lesz hozzá kedve. A négy elemit rendesen ki is járta Pistánk, odáig

128
 Fúrás, fa r a g á s , b a r k á c s o lá s

semmi panasz nem volt rá. Amikor azonban a gimnáziumba mehetett volna, eloldó­
dott a bocskora. Azt mondta, hogy inkább jár még két elemit, de gimnáziumba nem
megy. Inkább lesz paraszt. Az is lett, még pedig jó paraszt.
- * [EA 2 5 2 2 ,4 1 5 8 ,9 2 3 2 ,9 4 3 5 ,9 4 3 6 és T JM 3525]

Fúrás, faragás, barkácsolás

Apám elhalta után a magunk urai lettünk. Abirtok, mivel apámról maradt rám, mind­
járt a nevemre jött. Anyámnak holtig tartó haszonélvezet járt, őt mi láttuk el min­
dennel. Most aztán teljesen rám maradt a gazdaság minden mozdítható tárggyal,
szerszámmal és jószággal egyetemben. Igaz, már előbb is többet én kormányoztam
a gazdaságot, mert apám belátta, hogy jól megy a kezem alatt minden. Ezért ő élete
vége felé jobbára már csak a méhekkel foglalkozott. Most ezek is rám maradtak.
Ekkor már 34 hold szántónk volt; később is ennyi maradt, nem szaporítottuk
tovább. Ennyi megfelelt ezután is. Őszi vetésünk rozsból és kevés búzából állt. Igen­
csak 12 hold rozst, 3-4 hold búzát és tavaszi árpát vetettünk. Kukoricából 5-6 holdat,
krumplit is jócskán és takarmányrépát is jó darabot. Mákot néha egy holdat is; a diny-
nye szinte elmaradhatatlan volt. De még apró veteményeket is, ami csak szükséges volt
a háztartáshoz. Mindent termeltünk, nem kellett a piacra menni semmiért.
1910 annyiból is jeles év volt számunkra, hogy igen jó termésünk lett. Azelőtt
sose érte el a gabonatermésünk a 200 mázsát. Ekkor 206 mázsa szemes gabonánk
termett. Úgyhogy egy kissé lábra kaptunk. Futotta ruhára, mindenre. Igen jól érez­
tük magunkat, mert hiszen még fiatalok voltunk. Én 35 éves, a nőm 32, és volt már
három családunk.
Az állatállományunk is tartotta magát, hol több, hol kevesebb jószággal. 15-20 da­
rab kisebb-nagyobb marhát tartottunk, köztük 4-5 fejőstehénnel. Volt tej, túró bőven,
jól ment minden. Lóból 3-4, egy pár csikó néha. Disznó: néhány anyakoca, 5-6 sül­
dő, 20-25 malac, mikor mennyi. Néha még néhány birkát is tartottunk, 6-8-at. Mivel
magunk maradtunk, tartottunk lovász bérest és gulyás gyereket is, de leginkább egy
leányt pulyka- és libapásztornak.
1910-ben került hozzám az az ember, aki azután 33 évig az arató és időszaki mun­
kát végezte nálam. Nagy Sándornak hívták, és egyforma idős volt velem. Mindketten
1875-ben születtünk, úgyhogy tegeztük, és testvérként szerettük egymást. Azelőtt
nem volt állandó aratónk. Igencsak minden évben változtak, mert nem mindnek
tetszett a munkája, és mert némely munkás nem azon volt, hogy minél többször
dolgozzon ugyanannál a gazdánál. Voltak, akik a változatosságot szerették, és nem
akartak beleilleszkedni abba, hogy sokáig egy helyben maradjanak. Én ezzel a Nagy
Sándorral aztán csak egyszer kötöttem szerződést, az első évben. Többször nem volt rá
szükség, mert mindig tudtuk mindketten a megállapított bért vagy gabonát, ami járt.
Persze mindig két részesünk volt. Ő aztán olyan egyént állított maga mellé, aki neki

129
II. É le t a tanyán

megfelelt. Nem is volt egymással soha semmi bajunk. Ő is tudta a kötelességét, mi is

ismertük a jó szándékát, amivel bírt irányunkban. Rendszerint felesége, Böröczi Zsó­
fia volt a marokszedője. Családjuk nem lett soha. Ez a nő, mint megszokott személy,
sokszor volt nálunk meszelni, mosni, szóval sok mindent elvégzett. Szinte hiányzott,
ha nem tartózkodott nálunk. Krumplit, kukoricát is mindig minálunk vetettek. Ezért
nyári időben sokszor mindketten kint laktak nálunk a tanyán.
Pár évvel később került egy másik arató munkásunk is, Sonkoly János személyé­
ben. Ő is aztán úgy megszokott bennünket, mi meg őt, hogy utóbb már ő is úgy
szerepelt, mint a cimborája, Nagy Sándor. Ő néhány évvel fiatalabb volt, mint mi,
de ővele is csak te pertuk voltunk mindvégig. O még ma is él, ám Nagy Sándor és
a felesége már elhaltak.
Voltak más olyan rendes cselédeim is. Ám ők nem töltöttek nálam olyan hosz-
szú időt, mint amazok, mert közben megnősültek, és családot alapítottak. így aztán
csak, mint időszaki munkások szerepeltek nálam, ámbár több éven keresztül. Erdélyi
Gábor például 1912-ben, 18 éves korában került hozzánk, és hét évig volt nálunk lo­
vász béres. Ez egy olyan fiú volt, hogy hét év alatt egyetlen nap sem kellett felkelteni.
Mindig tudta mikor kell felkelni, és mit kell másnap csinálni. Ha nem mondtam is
meg előre, ő tudta a teendőit.
Én már más voltam, mint az apám. Ha láttam, hogy ez vagy az jó vagy célszerű,
azt utánoztam, és megcsináltam, ha tudtam, és módomban állt. Mert mindig szeret­
tem a szépet és a jót. Tehát hamar követője lettem annak, ami célszerűnek látszott.
Túlzásokba ritkán fogtam bele, meggondoltam először, hogy érdemes-e foglalkozni
valamivel vagy sem. Néhányszor mégis megtörtént, hogy becsapódtam a számítása­
immal, szóval balul ütött ki a dolog. De ha már megesett, úgysem lehet rajta segíteni,
tehát maradt úgy, ahogy volt. Isten neki faköröszt, ha eltörik, az sem lösz.
Az egyik első alkotásom egy új tyúkól volt, még úgy legényforma koromban, tán
18 éves lehettem. Erre azért volt szükség, mert a régi már majdnem összedőlt. Az ól
egyik feléhez ragasztottunk egy kis disznóólát is. Ekkor már én voltam a mester, per­
sze napszámosok voltak mellettem. A másik évben méhest csináltunk, ez is bevált.
1896-ban pedig a lakóháztól keletre egy 16 méter hosszú istállót csináltunk. Én vol­
tam ennek is a mestere úgy a falverésnél, mint a tetőszerkezet összeállításánál. Csak
a nádazáshoz hívtunk egy olyan embert, aki nádazni szokott. Ekkortájt csináltattunk
új ajtókat az egyik szobára és a konyhára is asztalossal. Az olyan tokos ajtót még
nem mertem elkészíteni. Ellestem előbb az asztalostól, hogy milyen szerszámokkal
dolgozik, és hogy hogyan illeszti össze az alkatrészeit. A másik évben aztán a másik
szobára már én csináltam az ajtót. Ez 55 évvel ezelőtt történt, és kérem, az ajtó még
ma is jó állapotban van.
A század elej én, mint fiatalember kosárkötőnek is felcsaptam. Úgy új év után igen­
csak minden évben tartottak nálunk kosárkötő-, illetve kosárfonó-tanfolyamot. Ez
a kiskunhalasi gazdakör által kezdeményezett ingyenes tanfolyam volt, ami hat hétig
tartott a városi óvoda helyiségében. Harmincan voltunk, minden korú és rangú ille­
tő, 12 évtől kezdve felfelé. Én 25 éves voltam akkor. Az első napokban csak kisebb, 5

130
 Fúrás, fa r a g á s , b a r k á c s o lá s

CZ OZdi^asCssCt i£er*-óXje^ eJT.

fMAK

r . M A Í P Ü l f t

WSk ® # f
f t i x

/i amgy tanya ¿p íú t i-sss &£*

n'iv0$
G X ü W Ö t C S Ó 'í
3W0*> 6ocAi ° ®Ő
»«9 pín«« 1
W6 19X0JJ-
*4

30. A Csonka-tanya a 20. sz ázad elején. C sonka M ihály rajza

kilós gyümölcsszállító kosarakat kötöttünk. Én aztán később még kocsira való kast is
kötöttem. Mire vége lett a tanfolyamnak, 32 munkám készült el. Az, amit ekkor tanul­
tam, nagyon hasznosnak bizonyult. A későbbiekben többször kötöttem magunknak
kosarat: kisebbet, nagyobbat, amilyenre szükség volt. A kosárfonáshoz fűzfavesszőt
használtunk. A legjobb vessző a sárfűz, azután kenderfűz és a piros bíborfűz volt.
Fiatalabb koromban a tanyán többször csináltunk a szabadban nyári kemencét.
Nyáron kenyérsütéskor meleg van a szobában, tehát egy kis kényelmet kerestünk.
Ezért kellett a nyári kemence. Mi a piaci kofaasszonyoktól sosem vettünk kenyeret. Ha
mégis rákívánt valaki közülünk a péksüteményre, a városi pékektől vettünk. Volt egy
híres szerb pék Halason, ettől vett a feleségem néhanapján egypár kiló kenyeret, mert
ez sütötte a mi ízlésünk szerint a legj óbb és legszebb kenyeret. Csak úgy etette magát,
olyan finom, lyukacsos bélé volt. Péksüteményt gyakran vett a feleségem, de mások is,
hiszen olcsó volt. Egy zsemle két kraj cár, de ha kettőt vett, akkor már csak három. A kif­
linek egy kraj cár volt az ára, egy rúd sóskalács ugyancsak egy kraj cár, de ha egész táblát
vett az ember, amelyben hat darab volt, akkor már csak öt krajcárba került az egész.
A nyári kemencéket én csináltam. Nem kellett nekem mester, mert addigra csi­
náltam én már a szobába is kemencét, kereket is, szögleteset is. Régebben mesterrel

131
II. E le t a tanyán

csináltattuk, tőle loptam el a tudományát. Nem is olyan ördögi mesterség az, csak
kedv és türelem kell hozzá, ami nekem igencsak megvolt. Egy bizonyos napon hoz­
záfogtam a nyári kemence építéséhez a szabadban. A tanyától nyugatra, a kút mellett
volt a neki való hely. Annak, amit legelőször készítettem, nem raktam padkaszerű
alapot, hanem egyenesen a földhöz ragasztottam. Elébe gödröt ástam, amibe fűtés­
kor bele kellett menni, és így nem kellett lehajolni, amikor a kenyeret betolták, majd
kiszedték. Ha azonban mást sütöttek az asszonyok, akkor igen kényelmetlen volt
a gödörbe hol le, hol föl lépkedni. Ráadásul, ha esett az eső, akkor jó nagy, bokáig is
érő víz futott benne össze.
Tehát így nem volt kóser, valamit igazítani kellett rajta! A bejárást meg is csináltuk
úgy, hogy ástunk egy utat sréhen, és azon lehetett a gödörbe lemenni. így nem kellett
ugrálni, lehetett simán lépkedni. Igen ám, de mégsem értünk el sok célt vele, mert
a gödör csak megmaradt, és ha eső esett, az addiginál is több víz gyűlt össze benne,
mivel a lejáratnak egy elég nagy árkot ástam, és az a gödörbe vezette a vizet. Egyéb­
ként viszont a kemence igen szépen sütött, öt-hat kenyér is belefért. Ezért sajnáltuk
elrontani. Eltaláltuk aztán, hogy nádtetőt húzunk a kemence és az előtte levő gödör
fölé. Hiszen oszlopnak való fáink is voltak, és nádunk is. Most már nem folyt víz a gö­
dörbe, viszont igen szellős lett, mert nem kerítettük be. Tehát így sem volt jó, már csak
ezért sem, mert ha a szél fújt, akkor csak bevert az eső. Később ezért eltaláltuk, hogy
a hátulját és a két oldalát is benádazzuk. így is lett, de ez sem volt jó. Ha a szél délről
fújt, akkor füstölt, mint a hajderménkű, alig lehetett megmaradni előtte.
Ejnye, ejnye, hát nem jól van ez így, sehogy sem. Gondoltam, hogy az elejét is be­
csinálom, de akkor meg hol megy ki a füst? Kémény ugyanis nem volt rajta. Kémény
is kék tehát, de mire csináljuk? Semmi sem volt, ami tarthatta volna. Spekuláltunk,
törtük a fejünket, hogy kék megoldani a helyzetet. Egyszer aztán a véletlen megol­
dotta a gordiuszi csomót. Kenyérsütés következett, s mivel éjjel esett az eső, a bejárat
előtti felázott agyagos földön szegény feleségem megcsúszott, és hanyatt esett. Éppen
hordta ki a kenyereket szakajtóban egyenként, úgyhogy a kenyértészta is a sárba esett.
No, elkáromkodta magát az én feleségem:
- A gazdája istenit, hát nem elestem!
Még szerencse, hogy más baja nem lett, csak az az egy kenyértészta bánta meg,
amelyik kifordult a sáros földre. A feleségem persze méltatlankodott, hogy ő töb­
bet ugyan nem süt ebben a kemencében; hanem vagy üssük agyon, vagy csináljunk
másikat. így aztán összeült a kupaktanács, és úgy döntöttünk, hogy szétszedjük az
egészet, és csinálunk újat, hiszen van neki való föld és minden más, ami kell. Azért
is gondoltunk erre, mert volt még egy hátránya a kemencének. Miután bekerítettük
náddal, mindig attól féltünk, hogy egyszer kicsap a láng, és leég nemcsak a kemence
teteje, hanem maga a tanyaépület is. így lett halálra ítélve az első nyári kemence és
a hozzátartozó mindenség.
Hamarosan nyélbe ütöttük a dolgot. A régi kemencét ledöntöttük, és egy teljesen
újat készítettünk. Ugyan arra a helyre építettük, de most előbb raktunk neki alapot
vályogból a kellő magasságig. Pár nap alatt készen is lett, mert aki csak tudott, min­

132
 Fúrás, fa r a g á s , b a r k á c s o lá s

denki segített. Gyúrták, gyömöszölték az emberek a neki való agyagot, én meg csak
raktam, nyomkodtam, simogattam a Vikiiket.34 Mikor kész lett, begyújtottunk, hadd
égjenek ki a vázlécek. Amikor kiégett és megszáradt, bemeszeltük. Olyan fehér lett,
mint a hó. De j ó is volt, jól sütött; a feleségem nem adta volna egy vak lóért.
De még ennek az új kemencének is lett egy hibája. Elöl nem csináltunk neki pad­
kát, pedig ha a kemencének van olyan széles padkája, akkor rá lehet tenni a sütőlapá­
tot, azon fordíthatják rá a kenyeret, és úgy lökik be a kemence száján. Hát ez megint
bántotta a feleségemet, de láttuk magunk is, hogy így nem jó. Most mit tegyünk? Ej,
hiszen van nekünk még vályogunk heverőben, tehát csinálunk padkát utólagosan.
Össze tudjuk mi azt illeszteni, gondoltuk. És még az is eszébe jutott a feleségemnek,
hogy milyen jó volna itt főzni nyaranta, nem pedig bent a konyhán. Tehát katlan is kel­
lene, ha már úgyis nagyobbítjuk a kemencét. És a szó tetté vált, csináltunk hát katlant
is, ha már benne voltunk az építésben. Könnyen ment, mint másnak az ágyba szarás;
meg volt minden hozzávaló. A kemence mellett balról volt a katlan, a kemence szája
előtt a padkán egy lyuk, amibe a pörnyét, hamut húztuk bele fűtéskor. Ezt persze lo­
csolták, nehogy valami szikra kipattanjon.
Teljesült tehát a feleségem kívánsága: jól sütött a kemence, katlan is volt, mi kell
még! ? így állt aztán néhány évig, és sokszor tényleg főzött a katlanon a feleségem. Tar­
honyalevest bográcsban és fordított kását szintén bográcsban, mert mindkettő csak
úgy jó, ha abban főzik. Nem is tudja az, aki nem evett még bográcsban főtt akármit;
sokkal jobb az, mint a lábasban főtt. Különösen a jó birkapörkölt és a halpaprikás;
szép lassan főzve, nem ám egyszerre megróttyantani!
Közel a nyári kemencéhez magasodott egy jó nagy eperfa; barkát termett, nem
epret. Ez alá csináltam egy hosszú asztalt és hozzá való padot, oszlopokra ráerősít­
ve. Ez ott volt télen, nyáron. Tavasztól őszig a legtöbbször itt ettünk, még ha bent,
a nagy konyhában főzött is a feleségem. Úgy megszoktuk, hogy máshol nem is esett
úgy az ebéd vagy a vacsora, csak itt a hűvösön, a nagy fa alatt. Míg be nem jöttek a hi­
degek, csak itt ettünk. Ha nem fértünk az asztalhoz, ott volt a föld, azon elfértünk
sokan. Körülültük a tálat, vagy a nagy bográcsot, és ki-ki szedett magának, úgy et­
tünk. Néha tizenöten is voltunk kaszások, kapások és magunk is hatan-heten, mikor
hogy. Csépléskor húszán is néha. Csak a fa alatt, ott kívánt enni a nagy melegben az
ember a hűvösön.
A kemencét persze gondozni kellett, sűrűn meszelni, mert ha lejön róla a mész,
akkor hamar vége. Ezt aztán utóbb megunta a feleségem, tehát tetőt kellett rá csinálni.
De nem nádból ám, hanem körülvettük az egészet egy vályogból készült fallal, a tetej ét
pedig zsindellyel födtük be. Csak elöl hagytunk egy bejárót ajtó nélkül. De most már
kéményt is kellett csinálni, hogy a füst elszállhasson. Úgyhogy az is lett. De még egy
kis hely is kellett az edényeknek, hogy ne kellj en mindig fölszaladni a nagy konyhára.
De még a főzéshez más is kell: só, paprika, zsír és még sok minden. Éppen ezért el­

34. Vikii: karók felhasználásával készülő, ún. pólyás födém.

133
II. É le t a tanyán

kelne egy kis éléskamraféle is. Ha már benne vagyunk az építkezésben, egy kis időt
fordítsunk rá, hadd legyen lúd, ha fehér, és együk meg, ha kövér. így toldottunk aztán
hozzá még egy keveset. Nagyot nem lehetett, mert ott volt az egyik disznóól, tehát
szűk volt a hely.
Igen kedveltem a zenét, és téli estéken játszottam is. Még legénykoromban meg­
tanultam harmonikázni és tamburázni. A harmonikát kemény két forintért vettem
az egyik részesesünktől. Jó állapotban volt, és hamar meg is tanultam rajta játszani.
Mégis keveset használtam. Jobban szerettem tamburázni. A tambura vékony fenyő­
deszkákból állt, és acélhúrok voltak rajta. A hossza 60-80 centi, a magassága 8-10
centi, szélessége tetszés szerint. A citerához hasonlóan pengetés hangszer. A tamburát
lúdtollal kell verni, és közben nyomkodni a húrokat.
Ha a zenélést meguntam, akkor faragtam, vagy könyvet vettem elő. Volt egy gyalu-
padom, és más szerszámaim, amelyekkel sok mindent elő tudtam állítani. Szerettem
fúrni, faragni, amikor ráérő időm volt. Ritkán mentem én mesterhez, pláne bognár­
hoz, asztaloshoz, kádárhoz és esztergályoshoz. Csak a vasmunkásokhoz, a kovácshoz
és a lakatoshoz jártam, de hozzájuk is csak akkor, ha forrasztásról volt szó. Ha valamit
hidegen is meg lehetett csinálni, azt igencsak megcsináltam. Bádogosmunkát végez­
tem, fazekat drótoztam. És sok minden egyebet, amit meg tudtam csinálni.
Mint már írtam, méhkaptárakat is készítettem. Azután csináltam asztalokat, széke­
ket, nyoszolyát, ágyat, sőt egy üvegezett könyvszekrényt is a könyveimnek. Mert volt
vagy 150 kötet könyvem is. A Tolnai Világlapját járattam éveken keresztül, aztán az Ér­
dekes Újságot, a Pesti H írlapot és a B azár divatlapot.35A Tolnai Világlapja volt a legka­
pósabb, ami hetenként jelent meg. Ebből sokat tanultam, mert ami csak a világon elő­
fordult, mindenről számot adott. Voltak benne talányok, melyeket szerettem megfejte­
ni. Sokat meg is fejtettem, és nyertem is egyszer egy jó nagy, sárga köves ezüstgyűrűt.
Még ma is megvan. Az újságoktól negyedévenként sok kedvezményes könyvet kaptam
csekély ráfizetéssel. Szép díszkötésű tízkötetes világtörténelem,36újságírók almanachja,
Jókai-regények, Verne-regények, Utazás a fö ld körül, Sven Hédin utazása Indiába37 stb.
Tanyán ez ritkaságszámba ment. Szerettem olvasni, és még ma is szeretek, de már alig
van könyvem, mert széjjelosztottam a családjaim között. Nekem már kevesebb van,
mert az írással vagyok elfoglalva. Néha kapok érte egy kis pénzecskét is, ami igen jólesik.

35. ATolnai Világlapja 1901 és 1951, A B azár 1906 és 1926, a Pesti Hírlap 1878 és 1944, az Érdekes Újság
1913 és 1925 között jelent meg.
36. A 8 kötetesre tervezett, de végül 10 kötetesre duzzadt Tolnai Világtörténelme 1908 és 1911 között jelent
meg. Érdekessége volt, hogy az ismert történészek és újságírók által írt, és gazdagon illusztrált munka első
kötete nem az antikvitással, hanem az olvasókat leginkább foglalkoztató közelmúlttal foglalkozott. Aheti-
lap előfizetői igen olcsón, kötetenként 3 koronáért juthattak hozzá a sorozathoz. Az első kötetből három
hónap alatt 48 ezer példány fogyott el, amely megközelítette a lap előfizetőinek (60 ezer) számát ( Tolnai
Világtörténelme, 1. köt. Szerk. Mangold Lajos, Gracza György, Horváth Cyril. Budapest, 1908, 6 -1 1 .).
37. SvenAnders Hédin (1865-1952) ismert svéd utazó és Ázsia-kutató volt, akinek 1902 és 1915 között
mintegy fél tucat útleírása j elent meg magyar fordításban. Egy kivétellel ezek mindegyike Ázsia különböző
országaival, illetve tájaival foglalkozott. Említett munkája 1914-ben jelent m egA sejtelmes Indiafelé címmel.

134
 F ú rá s , f a r a g á s , b a r k á c s o l á s

Templomba ritkán mentünk. Csak, ha valami nagyobb ünnep volt. A feleségem is

csak olyankor ment el, amikor a gyermekágyból felkelt, mert akkor szokás volt. Gyer­
mek pedig csak három lett. Tehát ritkán ment ő is templomba. Amúgy megtartottunk
minden református ünnepet, de a templom maradhatott. Anyám mindig azt mondta:
- Fiaim, én itthon is tudok imádkozni, csak az ember ne csináljon semmi rosszat!
Úgy mondják: betegnek kell az orvosság, bűnösnek meg az imádság.
Az apósom már gyakrabban járt templomba, de a többiek onnan sem.
Nálunk nem az asztalon volt a biblia, hanem a gerenda tetején lepte a por. Leg-
föjjebb valami jegyzeteket írtunk bele, a táblájára. Például, melyik gyerek mikor szü­
letett, vagy valami különös esetet, időjárást stb. Más könyvek inkább kapósak voltak.
Különösen a történelem és más tudományos könyvek, lexikonok vagy efélék. Verne
és Jókai regényei stb. Szóval nem akármiféle ponyvaregénykék, mert csak az érdekelt,
amiből tanulni lehetett.
Az 1900-as évek elején nagyon hirdették magukat az újságokban Áron és Molnár
gépészmérnökök és szabadalmi ügyvivők. Ha valaki gondolja, hogy valami újat szer­
keszt vagy kitalál, forduljanak bizalommal ehhez a céghez. Én, mint akkor még fiatal
ember sokat törtem a fejem, hogy mit is kellene feltalálni? Miféle újat? Tudom is én,
mi ösztönzött erre, hiszen megvolt a megélhetésem, gazdálkodtunk, volt minden.
Valami azért nem hagyott nyugodni. Foglalkoztam én az örökmozgó géppel is, víz- és
mágneseserő-meghajtással, de biz az csődöt mondott, nem sikerült.
Egyszer aztán kísérletezés közben valahogy rájöttem egy új formájú és megoldá­
sú borszívó, illetve lopótök működési elvére. Az volt a lényege, hogy a szára nem ért
véget a fejénél, hanem belenyúlt abba. így amikor szívtuk fel a bort, az belefolyt a fej­
be, és nem kellett a cső végét az ujjunkkal befogni, hogy ott is maradjon. Magától ott
maradt. Nohát, ezt megcsináltam bádogból. Körülbelül hét deci fért bele. Nem kerek
volt, hanem lapos alakú, mint a kulacs. Még a nevem is belevertem. Ezt aztán szépen
becsomagoltam, és elküldtem a fenti cégnek, Áron és Molnár címére. Pár nap múl­
va jön ám a válasz: ezt okvetlen szabadalmaztassam, mert ez új és tömegcikk, ezért
gyárilag lehet készíteni. A válasz tehát igen előnyösnek és kedvezőnek mutatkozott.
Közben ők már a díjat is tudatták velem, vagyis, hogy mibe fog kerülni az egész, amit
ők maguknak számítanak a közbenjárásért. Ötven forintot vagyis koronát kértek, de
mi csak forintnak mondtuk, mert ehhez voltunk szokva.
Az 50 forint elég nagy pénz volt akkor, egy kisebb tehenet lehetett érte venni. Ezért
gondolkoztam aztán, hogy mit is tegyek? Hátha nem sikerül a szabadalmazás. Ezért
írtam nekik, hogy nem lehetne-e részletekben, 5 forintonként kifizetni a költséget,
de ezt is csak akkor, ha sikerül a szabadalmazás. Hát kérem, így is beleegyeztek. Ők
aztán beadták a mintát a borszívóról a szabadalmi hivatalhoz egy rajz kíséretében,
amit nekem is elküldtek. Most már volt reményem, hogy megkapom a szabadalmat,
és lehet gyártani tucatszám az általam kitalált borszívót.
M ent aztán minden, mint a karikacsapás. A szabadalmi hivatalnál 60 napig köz­
szemlére lett kiállítva a minta abból a célból, hogy ha valakinek hozzászólása vagy
esetleg kifogása lenne, akkor ne lehessen szabadalmaztatni. Tehát 60 napot vártunk

135
II. É l e t a t a n y á n

türelemmel. Egyszer aztán az is lejárt, és kérem, megkaptam rá a szabadalmat 15

évre. Addig lehetett volna gyártani védjeggyel. No, most kérem, megkezdődött
a részletfizetés Áron és Molnár úrnak, amiért vállalták a közbenjárást. Igen ám,
de a szabadalmi hivatal sem dolgozott ingyen. 16 forint annak is kellett, ami nem
volt sok, és így el lett intézve. No, most meg lehetett volna kezdeni a tömeggyár­
tást. Igen ám, de ehhez megint pénz és pedig sok pénz kellett volna. Ha lett volna,
de nem volt. A Molnárék váltig unszoltak, hogy ők ebben is közbenjárnak, és fel­
ajánlják valami gyárnak gyártás végett. Ezért megint 50 forintot kértek munkadíj
címén. Ebbe aztán már nem mentem bele. így aztán a kezemben volt a szabadalmi
hivataltól kapott igazolás, hogy megkezdhetem a lopótökgyártást. No, most mit
csináljak? Volt a városunkban egy híres bádogos, elmentem ahhoz, nem vállalná-e
mutyiban a gyártást? Mutatom neki a szabadalmi hivataltól kapott okmányt. Meg­
nézi, elolvassa, majd így szól:
- Nagyon szép, kedves barátom! Gratulálok, hogy egy halasi ember is meg tudja
kapni az engedélyt. Egy hiba azonban mégis van. Mégpedig az, hogy ez nem új, ilyen
már van. Menjen el a Kohn Sebestyén vasáruházába, és látni fogja, hogy ott már szá­
zával árulják. Ezért én nem reszkírozok a bizonytalanra.
Rögtön elmentem a mondott vaskereskedésbe, és hát kérem, a bádogosmester iga­
zat mondott. Mert ha talán nem is 100, de legalább 50 darab volt az üzletben. A kü­
lönbség annyi volt, hogy ennek a fülén keresztül szívódott fel a bor a fejbe, ami alul
el volt zárva, és így nem tudott visszafolyni a szárba. A lényeg ugyanaz volt, mint az
enyémen, csak más alakban és formában. Megkérdeztem az árát, 2 forint 50 krajcár­
ba került darabonként. A közönséges pedig 1 forint 50 krajcárba. Tehát 1 forint volt
a különbség. Le voltam forrázva; nem sikerült a találmány, odalett 65 forintom.
Tehát el lett lopva és lesve a találmányom. Egy kis fordítás új módon, és kész. Mi­
után 60 napig magyarázattal és rajzzal együtt közszemlére vannak kitéve, könnyű
dolog a találmányokat lemásolni, és más alakban valami változtatással megcsinálni.
Akik ezekre lesnek, pályáznak, ők a szabadalmi hiénák. Az illető, ha a szakmájába
vág, egész egyszerűen elkezdi tucatszámra gyártani. Úgyhogy mire a szabadalmi hi­
vatalban a 60 nap letelik, addigra már jó néhány ezer darabot el is adhat. Mire én vagy
a másik megkapja az engedélyt, már be is zsebelt egy jó nagy összeget. Mert küldi az­
tán vidékre, nem ám Pestre, mert ott szembetűnőbb lenne az árusítás. Tehát így fest
a találmány szabadalmazása. Aki törte a fejét, az semmivé válik, amaz meg jót röhög
rajta, és ő teszi el a hasznot.
Úgy 1908 táján ütötte fel fejét a repülőgéppel való foglalkozás. Ugyan azelőtt már
régebben is kísérleteztek vele szerte a világban több-kevesebb sikerrel. Mikor a fran­
cia Blériot átrepülte a La Manche csatornát,38 az egész világ lázba jött. Ezután sok ha­
zánkfia is megpróbálta a repülőgép-készítést. Takács Sándor, Zsélyi Aladár, Székely
Mihály és még többen mások is, ám legtöbbször sikertelenül. Géphiba miatt, vagy

3 8 .1 9 0 9 . október 17.

136
 Fúrás, fa r a g á s , b a rk á c so lá s

azért, mert a pilóta nem értett hozzá, esetleg ideges lett az izgalomtól, mikor beleült
a gépbe. Több száz azoknak a száma, akik a repülőgép áldozatai lettek. Mindenki első
akart lenni; az számított, hogy kié a legtökéletesebb, és hogy ki tud nagyobb távolsá­
got vagy magasságot elérni. Ezért volt aztán lázban az egész világ. Mindig olvastuk az
újságokból, hogy most itt, most meg ott, ez meg az ennyit repült, és ilyen magasságot
ért el. Tehát tudta mindenki, még a gyerekek is.
Az egyik sógornőm egy szabadkai cipészmesterhez, Szághmeister Károlyhoz ment
nőül. Egyszer, úgy emlékszem 1912-ben, úgy ősz felé írtak nekünk, hogy menjünk el
hozzájuk Szabadkára, mert egy bizonyos vasárnapon egy ottani lakos, Szárics János
bemutatja a saját készítésű repülőgépét, és repül is vele. No, fel is kerekedtünk a fe­
leségemmel a mondott időben, de mentek mások is sokan, mert az újság is írt róla.
Az utazás olcsó volt, 50 krajcár személyenként. Tehát elmentünk Szabadkára, és ott
egy meghatározott helyre, talán a vásártérre, ahol, mint mondták, majd repülni fog az
illető. Délutánra volt a program kezdete kitűzve, három és négy óra közé, de addigra
volt már ott annyi nép, hogy alig maradt hely a repülőgépnek repülésre. Valamennyi
belépődíjat is kellett fizetni, hogy közelebb lehessen menni. A gép akkor már ott állt
indulásra készen. A váza vékony falécekből állt, és a szárnyai, melyeket vászon bo­
rított, vaspálcákkal voltak kimerevítve. Elöl két kereke volt, hátul egy. Vártuk aztán
türelmetlenül, hogy mikor repül már fel. Igen ám, de egy kis szél fújt, és kikiáltották,
hogy legyen türelemmel a közönség, míg a szél el nem áll. Estefelé aztán elállt a szél.
Megtettek minden szükséges intézkedést. A népet eltávolították a gép közeléből, be­
leült a tulajdonos, meghajtották a propellert, brr, brr, brr... Ám a gép csak nem akart
mozdulni. No, toljuk meg, mint a kátyúba ragadt szekeret! így aztán fel-felröppent
egy méter magasba, és néhány métert előre is haladt. Talán 20 métert bírt repülni
egyszerre, de csak egy méter magasan. Végül abbahagyták a kísérletezést. Miután
kiszállt a gépből, Szárics János pilótát felvették a vállukra, és bemutatták a közönség­
nek, mint a város szülöttét, aki repült. Az emberek pedig olyan ovációban részesítet­
ték, mintha kilométereket szállt volna. Pedig inkább gurult, mint repült. Azt a hibát
hozták fel érvül, hogy gyenge a motor, és kevés a fordulatszám, ami valószínűnek is
látszott. Nincs kizárva az sem, hogy a pilóta félt, és izgatott volt, vagyis bátortalannak
bizonyult. De géphiba is lehetett.
Hát ezt is végignéztük legalább ötvenezren. Úgy nyüzsgött a sok nép, mint a meg­
bolygatott hangyaboly. Némelyik dicsérte a bátor Száricsot, a másik kritizálta, kinek
milyen véleménye volt róla. Még fogadásokat is tettek, azon az alapon, hogy repül
vagy nem. Azután, hogy meglegeltettük a szemeinket a repülőgépnézésben, és haza­
jöttünk, itthon figyeltem az újságokat, nem írnak-e valamit a szabadkai Szárics János­
ról. De bizony sosem írt arról a krónika. Nem tudtam meg, hogy repült-e még vagy
sem, abbahagyta, nem hagyta, nem jött róla semmi hír soha.39

39. Száríts János/lvan Saric (1876 -1 9 6 9 ), szabadkai közigazgatási tisztviselő 1909-ben, Párizsban is­
merkedett meg a repülő szerkezetével. Onnan hazatérve készítette el Saric I. nevű repülőgépét, melyet
1910 szeptemberében mutatott be. Első repülésére nem 1912-ben, hanem 1910. október 16-án került

137
II. É le t a tanyán

Itthon aztán hamarosan én is hozzáfogtam egy kis repülőgép csinálásához - egy

méter hosszú és 80 centiméter széles szárnyakkal. Abban az időben járattam az ipari
vívmányok lapját is, és abban sokszor jött a repülőgépekről többféle mintájú kép. Eze­
ket is figyeltem, néztem, hogy melyikről vegyek mintát. Én aztán a Szárics-féle gépről
vettem modellt, azt néztem legegyszerűbbnek, azt tudtam legjobban elkészíteni. Dol­
goztam rajta, amikor csak ráérő időm volt. Két hónap alatt készült el, vékony lécekből
és drótból, hová mi kellett. A szárnyai papundekliből készültek. Egyfedelű volt, de
a rajzokon kétfedelűeket is láttam. Mikor a váz kész lett, szereztem egy olcsó gramo­
fonrugót, ami mint motor meghajtotta a propellert. Mint egy valódi repülőgépnél.
Igaz, hogy nem ment az előre semmit, mert gyenge volt, mint a Száricsé. De a tempó
meg lett adva, be is festettem kékesszürkére. Aki csak látta, mind azt mondta, hogy
csináljak egy egészen nagyot, hátha sikerül vele repülni. Hát ha pénzem lett volna, né­
hány ezer forint, talán csináltam volna. Ám pénzem nem volt. Talán jobb is így, mert ha
tényleg csináltam volna olyat, ma már én is alulról szagolnám a temetőben az ibolyát.
Szegény jó feleségem többször mondta, hogy minek csinálok ilyen marhaságokat!
Jobb volna aludni, mint ilyenekkel tölteni az időt. De én olyan természetű voltam,
hogy mindig fúrni, faragni kellett, ha volt ráérő időm. No most kész a repülőgép-
modell, mit csináljak vele, hová tegyem? Abban az időben volt egy komám, aki a re­
formátus gimnáziumban pedellusként dolgozott, és a gimnáziumnak volt egy pár
teremből álló múzeuma. Azt mondta az én komám, hogy adjam be a múzeumba, ott
majd sokáig meglesz, mint egy halasi ember gyártmánya. Egyszer tényleg be is vit­
tem, és ott átadtam a komának, hogy mutassa meg az akkori tanároknak, és vegyék
be letétbe. Legalább a múzeumlátogatók hadd lássák. Igaz, hogy nemigen volt nyitva
a múzeum, csak párszor évente, így aztán nem is a múzeumba került, hanem a diákok
rajztermébe. A tanárok azonban még csak meg sem köszönték, nem is érdeklődtek
az iránt, hogy ki csinálta.
1913-ban Pesten akart bemutatkozni néhány hazai pilóta. írták a lapok, hogy mi­
kor.40 No, ezt is megnézzük. A bátyámék Pesten laktak, így néhány napot rászántunk,
és felmentünk a feleségemmel, sőt a gyerekeket is magunkkal vittük, mégpedig mind
a hármat. Azok is hadd lássák a repülést, ha annak lehet mondani. Mert bizony akkor
még ritka volt Magyarországon a repülni tudó pilóta.
Kőbánya felé volt a hely, ahol repülni akartak. Délutánra volt kitűzve az idő. Ki­
mentünk jókor, hogy jusson hely, de már közel se lehetett menni, annyi volt a nép. No,
máj d meglátjuk a magasban, ha valamelyik felrepül, gondoltuk. Mikor aztán elérkezett
az idő, hogy most már repülni kell, hallottuk is a berregést. De gépet nem láttunk egyet

sor. Az eseményen mintegy hétezren vettek részt (Mészáros Zoltán: S zabadka város története 1700 és
1913 között. Kézirat, és Csepregi Anna: A szellem helye. Üzenet, 1999/5. 89.). Bár a helyi lapok 1912
októberében jelezték, hogy 1912-ben „ismét repülni akarnak” Szabadkán, valószínű, hogy Csonka Mi­
hály nem 1912-ben, hanem 1910-ben látta Száríts repülését (Szabadkai Újság, 1912. október 20. Ismét
repülni akarnak Szabadkán).
4 0 .1 9 1 3 . augusztus 20-án.

138
 V i l á g e s e m é n y e k és n a g y p o l i t i k a

sem, pedig négynek is kellett volna repülni. Hiába figyeltünk, nem tudtak felszállni
valami ok miatt. Egyszer aztán az egyiknek mégiscsak sikerült a felszállás. Körülbelül
néhány száz métert tett meg, olyanforma magasságban is. De egyszer csak bukfencet
vetett, és zuhant lefelé, bele a zöldséges vetés közepébe. A sok nép mindjárt rohant
oda. Hallottuk, hogy Székely Mihálynak hívták a szerencsétlent, aki lezuhant. Nem
halt meg, de nem úszta meg törés nélkül. Úgy hallottuk bordatörést szenvedett.41
Ezután egyre többet hallottunk olyan pilótákról, akiknek sikerült repülni. Szapo­
rodtak, nőttek, mint a gombák. Nem féltek, nem tanultak mások balesetéből. Köz­
ben egyre nagyobb iramban gyártották a jövő repülőgépét. Úgy annyira, hogy pár év
múlva már nem ment ritkaságszámba, készült belőlük elegendő. A repülőláz hajtotta
a világ valamennyi nemzetét; a hírnév, a dicsőség sarkallta az embereket.
[EA 2 5 2 2 ,4 1 5 8 , 9 4 3 5 ,9 4 3 6 ,9 6 2 8 és T JM 4692]

Világesemények és nagypolitika

1889-ben világeseménynek számított, amikor Rudolf trónörökös, első Ferenc Jó ­

zsef királyunk fia meghalt. Ma sincsen tisztázva, hogy milyen körülmények okozták
a halálát. Önmaga lőtte-e agyon magát, vagy más keze által kellett neki meghalni
elég fiatalon - nem tudja senki, hogy mi okozta a végzetét. Mint ilyenkor szoktak,
sok mindent beszéltek. Valami Vecsera Mari nevű nőt emlegettek, aki miatt állítólag
meg kellett neki halni. Igaz volt, nem volt, de ráfogták.42
Az akkor még nem nagyon öreg királyunk, Ferenc József viszont egy zsidó nővel
tartott fenn valami barátságos viszonyt. Ez volt a szólás-mondás akkoriban; mintha
valami összefüggésben lett volna Rudolf halálával.43 így aztán a trónörökös özvegye,
Stefánia főhercegnő jóval később férjhez is ment valami Lónyay nevű grófhoz.44
Mindezt azért írom le, mivel köztudomású volt, hogy a Rudolf trónörökös nagyon
szerette a magyarokat. Sokszor megfordult Magyarországon, szeretett a magyarok
között lenni, és bírta is a magyar nyelvet. A magyar nemzet ezért olyan hálás volt irá­
nyában, hogy szobrot is emelt neki Budapesten.

41. A hazai repülés korai történetében kimagasló helyet elfoglaló Székely Mihály (1 8 8 5 -1 9 5 9 ) 1913.
augusztus 20-án zuhant le, és szenvedett olyan súlyos sérüléseket, hogy többé nem szállt fel. A háború
alatt pilótakiképző volt, és repülőgépeket tervezett.
42. Rudolf főherceg kedvesével, Vetsera Máriával együtt követett el öngyilkosságot 1889. január 30-án.
Tettük kiváltó oka az volt, hogy Ferenc József megtiltotta fia számára a válást (Gonda Imre, Niederhauser
Emil■
. A Habsburgok. Budapest, 1978, Gondolat, 256-258.).
43. Ferenc József az 1880-as évek közepe óta tartott fenn viszonyt Schratt Katalin bécsi színésznővel
(uo. 258.).
44. Stefánia belga királyi hercegnő, Rudolf özvegye 1900. március 22-én ment feleségül gróf Lónyay
Elemérhez.

139
II. E l e t a t a n y á n

Azt is tudjuk, hogy az anyja, Erzsébet királyné milyen rokonszenwel viseltetett

a magyarok iránt. O is sokat megfordult Magyarországon, többet, mint az öreg király.
Szeretett nagyon Gödöllőn tartózkodni. Mivel nagyon sajnálta a fiát, talán ezért is
szerette a magányos életet. Az öreg királlyal valahogy megszakadt a további barátság.
Nem sokat voltak együtt; utazott a királyné hol ide, hol oda, nem volt nyugta. Talán
éppen ez is lett a végzete. Nagyon szeretett Korfu szigetén tartózkodni; ez kedves nya­
ralási és téli tartózkodási helye volt. 1910-ben aztán bekövetkezett a végzete: Olasz­
országban agyonszúrta egy gyilkos.45 Gyászba borult Magyarország. Sokan megsiratták
a magyarok közül is, mert érdemes volt reá. Jó szíve volt; áldás az emlékére és poraira.
O volt az egyetlen magyar királyné, aki népszerűségre tett szert a magyarok között.
Még a kiskunhalasi múzeumban is van róla egy korai márvány mellszobor, amit egy
halasi szobrász faragott. Jelenleg azonban el van rejtve, nincs a nyilvánosságnak bemu­
tatva. Ezt kevesen tudják.46
íme egy letűnt korszak emléke, mert ez csak emlék, amit ma kevesen ismernek.
Mert vannak elegen, akiket nem is érdekel, hogy ki volt, mi volt. Azt csak mi, időseb­
bek tudjuk, hogy mi volt ez nekünk.
Visszamenőleg leírok egy régi képviselő-választást is, hogy miképpen ment végbe
ezelőtt körülbelül hatvan évvel.47 Még akkor nem titkosan választottak; ment a kortes­
kedés a két fél között; egyik kormánypárti, a másik ellenzéki, vagyis 48-as Kossuth-
párti. A kormánypárti bizony szórta a pénzt a voksokért, illetve fizette a szavazóit.
Kinek többet, kinek kevesebbet, szóval nem számított a pénz, volt elég az államkasz-
szában. Az volt a fontos, hogy ő nyerjen, vagyis a kormánypárti jelölt. Az ellenzékinek
már nehezebb helyzete volt, ő már a magáéból fedezte a kiadásokat. Ennek már tehe­
tősebb embernek kellett lenni, még ha nem is pénzt adott a szavazóinak, hanem etette,
itatta őket. Szóval ment a hajsza. Emlékszem valami Percei nevű volt a kormánypárti
jelölt, az ellenzéki, illetve Kossuth-párti pedig Kolozsvári Kiss István.48 Nagy derék
úri ember volt, körülbelül ezer hold birtokosa. Ö maga gazdálkodott, sok családja
volt. A rögtönzött kortesnóta, amit róla csináltak, így szólt: Kolozsvári nagy hasában,
kilenc pulyka egy sorjában. Mert tényleg jókora hasa volt. A kormánypártiról is volt
gúnynóta, de az nem jut eszembe.
Szemtanúja voltam a választás napján az etetésnek a Kolozsvári-háznál.49 Főtt
a sok káposzta hússal, folyt a bor, fogyott a sok kenyér. Én nem mentem közibük,

45. 1898. szeptember 10-én Genfben.

46. Erzsébet királyné szobra Nagy Kálmán (1 8 7 2 -1 9 0 2 ) halasi szobrászművész alkotása. A szobrot
1902-ben avatták. Ma a Thorma János Múzeum tulajdona, és a Csipkeházban tekinthető meg (Kiskun­
halas Almanach, i. m. 206-207.).
47. Az 1892-es választásoktól van szó.
48. Kolozsváry Kiss István (1 8 47-1916) bírót, gazdálkodót és a helyi Függetlenségi Párt vezetőjét 1892-
ben választották meg először képviselővé. 1896-1901-ben ugyancsak ő képviselte a várost a parlamentben
(Kiskunhalas Almanach, i. m. 86.).
49. Az épület évek óta a kiskunhalasi múzeumnak ad otthont.

140
 V i l á g e s e m é n y e k és n a g y p o l i t i k a

csak úgy távolról néztem, pedig én is ellen­

zéki érzelmű voltam, de még fiatal, nem volt
szavazati jogom. Elnéztem, hogy milyen is
az ember, némelyik szereti a potyát. Több
volt ott olyan, kinek nem volt szavazati joga,
mégis evett-ivott. A kormánypárti képviselő
is etetett, itatott, de más formában. Ott adtak
egy jegyet, azzal mehetett az ipse egy bizo­
nyos vendéglőbe, és ott a jegy ellenében ka­
pott egy pörköltet és fél liter bort. De lelkére
kötötték a rá szavazást, és figyelték is. Az én
apám is eljött a szavazásra, amit nem is gon­
doltunk. Bizony, ez egyszer ő is eladta magát,
pedig mindig ellenzéki volt. Elkapták a kor­
mánypártiak, és addig ide, addig oda, bizony
nem tudott szabadulni. Szégyellte is sokáig,
mert tudták, ki kire szavazott.
Az volt aztán a megnyugtató, hogy a kor­
mánypárti jelölt csúnyán megbukott, és így
az ellenzéki Kolozsvári Kiss István lett a kép­
viselő. Sokáig csúfolták az olyanokat, akik 31. Kolozsváry Kiss István
pénzért szavaztak. Hiszen tudták, hogy ki
hová adta le a szavazatát. Volt olyan is, aki 100 forintot kapott. Ki lovat, ki tehenet
vett rajta; ki így, ki úgy. Apám mindjárt vett egy keresztvágó nagy fűrészt, amely még
ma is megvan.
1902-ben, Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóján, ami országos ünnep
volt, Halason is szép nagy ünnepséget rendeztek.50 Óriási nagy sátrakat állítottak fel
a vásártéren, ahol egész nap folyt az ünnepség. Többféle előadás, mutatvány, volt lát­
nivaló elég. Aki csak tehette, ott volt. Délben az összes iskolai gyermekek és lányok
ingyen ebédet kaptak egy külön sátorban. Külön sátor volt a felnőttek számára is,
ahol lehetett enni, inni. Persze ez már nem ingyen volt. Este egy másik sátorban ban­
kett volt. Itt egy forint volt a fizetség, amelynek ellenében volt marhapörkölt, túrós
csusza és fél liter bor személyenként. Ide én is jelentkeztem unokabátyámmal, Orbán
Istvánnal. Szépen elhelyezkedtünk az asztaloknál, ki-ki előtt a félliter bor, csak még
várni kellett, míg hozták a vacsorát. Egyszer csak jött egy elkésett pasas, úgy hívták
Pásztor Pál, aki olyan hivatalnokféle volt. Velem szemben meg egy Szolik Antal nevű

50. Az 1902. szeptember 19-i ünnepségek ágyúlövésekkel és zenés ébresztővel kezdődtek reggel 5-kor.
7-kor és 8-kor ünnepi istentiszteletekre, délelőtt pedig városi díszközgyűlésre került sor. A vásártéren
felállított sátrakban délben megvendégelték a 48-as honvédeket és az iskolásokat, majd délután ünnepi
körmenettel folytatódott az ünnepség. A társas vacsora, melyen mintegy 500-an vettek részt, este 7-kor
kezdődött (Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1902. szeptember 10. és 24.).

141
II. É l e t a t a n y á n

nagyszájú távoli rokona ült. Hej, sógorom, mondja a későn jött atyafinak Szolik, ide
üljön mellém! Úgy is lett. Itt aztán már eggyel több lett a vendég, mint a hely. Majd
az én vizávi atyámfia elrántotta előlem a fél liter bort az ő sógora javára. Más ember
ezt már nem engedte volna, de én szegény jámbor engedtem. Hadd teljék a kedve,
én olyan birkatürelmű voltam.
No, aztán hozták a pörköltet, minden négy személyre egy tállal. Mi azonban öten
voltunk egy tálhoz az elkésett és befurakodó pasas miatt. Ez nem volt baj, a hús elégnek
bizonyult. De bizony a bort az unokabáttyal ketten ittuk meg. No most jött a túrós
csusza, ugyanúgy, mint a hús, négy személyre egy tállal. Elkezdjük szurkálni a közös
tálból; egyszer csak az a bizonyos Szolik Antal, az én vizávé szomszédom elrántja
ám a tálat előlünk az ő sógorához. Ott aztán ők hároman mind megették a csuszát,
majdnem a tálat is kinyalták. Mi meg csak tátottuk a szánkat az unokabátyámmal.
Hát vannak ilyen szemtelen pasasok is; azóta sem voltam banketten, úgy megutál­
tam az embereket.
1904 áprilisában vasutassztrájk volt. Ez is valami, amiről azelőtt nem is hallot­
tunk hazánkban. Olyan hirtelen jött, hogy nem is gondolt volna rá az ember. Persze
azok, akik szervezték, tudták, csak a nép nem tudta, mert az emberek akkor még
nem olvastak annyi újságot, és nem voltak tájékozva semmiről. Csak azt vettük észre,

32. A városi notabilitások a Kossuth-évforduló ünneplésekor; 1902-ben

142
 V i l á g e s e m é n y e k és n a g y p o l i t i k a

hogy megálltak a vonatok, még a nyílt pályán

is, ahol éppen érte a 12 óra.51 Országos ese­
mény volt ez, találgattuk: no most mi lesz?
De volt egy ember, aki nem esett a feje búb­
jára, aki nem ijedt meg a maga árnyékától, és
tudta rögtön, hogy mi a teendő: Tisza István
akkori miniszterelnök. Azonnal mozgósítot­
ta a katonaságot, és hamarosan, órák alatt ka­
tonai kézbe kerültek a vasutak. A katonákból
mindjárt került mozdonyfűtő, mozdonyve­
zető, fékes kalauz, szóval mindenhová ju ­
tott belőlük, ahová csak kellett. Úgyhogy
pár nap múlva megindult a forgalom. Ment
minden, mint a karikacsapás, mintha mi sem
történt volna. A sok vasutas meg ráfizetett,
mert el lettek csapva. Némelyek könyörög­
tek, hogy maradhassanak. Valami béreme­
lést aztán kaptak, és így lassan, fokozatosan
ki lett köszörülve a csorba, rendbe jött, el­
csendesedett minden. Az egész ügy el lett 33. Csonka Mihály a 20. század elején
intézve, csak az emléke maradt fenn annak,
hogy valamikor volt Magyarországon vasutasztrájk. Ilyen ember volt Tisza István,
aki a háborút sem akarta 1914-ben, de a német belekényszerítette.52
Néhány évvel később megint követ, illetve országgyűlésiképviselő-választás volt.S3
A kormánypárt jelöltje valami Hegedűs Kálmán,54 a negyvennyolcas ellenzéké pedig
dr. Babó Mihály ügyvéd volt, aki korábban már képviselte Halast.55 Halason akkor
még igen erősen élt az ellenzéki párt, amely biztos győzelmet várt. A kormánypárt
részéről még gróf Tisza István is megjelent a párt érdekében. A választás ekkor még
nem titkosan zajlott. A vasúthoz vezető utcákat már előre megrakták csendőrökkel.

51. Az országos vasutassztrájk, amely 1904. április 19-én kezdődött, és április 24-ig tartott, a századelő
egyik legnagyobb ellenzéki megmozdulása volt. Oka az április 20-ra hirdetett vasutasgyűlés betiltása volt.
A kormány fellépése hatásos volt; a sztrájk eredménytelenül végződött, szervezőit perbe fogták (Hanák
Péter: A belpolitikai ellentétek kiéleződése a századelőn. In Magyarország története. 7/1. köt. Főszerk.
Hanák Péter. Budapest, 1978, Akadémiai, 530-534.).
52. Tisza háborúval kapcsolatos álláspontjának alakulására részletesen lásd ifj. Bertényi Iván: Tisza István
és az I. világháború. In Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Szerk. Romsics
Ignác. Budapest, 2002, Osiris, 28-86.
53. 1910 májusában.
54. Hegedűs Kálmán (1 8 77-?) jogász és néhány évig egy vidéki pénzintézet igazgatója volt. Kezdettől
Tisza István hívei közé tartozott (Kiskunhalas Almanach, i. m. 87.).
55. Babó Mihály (1 8 5 7 -1 923) városi főjegyző 1901-től képviselte Halast a Függetlenségi Párt színei­
ben (uo. 8 6 -8 7 .).

143
II. E l e t a t a n y á n

Ennek ellenére, alighogy gróf Tisza megérkezett, és a kocsija elindult befelé a város­
ba, a tömeg elkezdte:
- Abcúg, abcúg! Le vele! Nem kell kormánypárti képviselő!
Majd köveket és záptojást dobáltak a gróf úr kocsijára. Én ugyan nem láttam, mert
nem mentem közel, de mondták. Valaki még záptojással is eltalálta. Mikor odaértek
a pódiumhoz, ahol a beszédet tartani akarta, olyan abcúgolást és kiabálást rendezett
a sok nép, hogy szóhoz sem tudott jutni a gróf Tisza.56
Ekkor aztán akcióba lépett a csendőrség: neki a tömegnek lovakkal! így aztán ha­
marosan megtisztult a tér. Néhány kormánypárti maradt csak ott, ezeknek mondta el
a mondókáját. Ilyen fogadtatásban volt része a gróf úrnak. Mikor elérkezett a választás
ideje, minden remény amellett volt, hogy megnyerjük a csatát, mármint az ellenzéki
párt a győzelmet. Sajnos azonban balul ütött ki az ügy; nem mi nyertünk, hanem ők.
így lett kormánypárti képviselő Hegedűs Kálmán. Olyan nyomást és pénzelést haj­
tottak végre, ami párját ritkította. így tudtak csak győzni.57A képviselő aztán elutazott
haza, mert vidéki volt. Nem sok vizet zavart, nem is láttuk Halason. Talán egyszer jött
el, úgyhogy kevesen látták. Ilyen választások voltak régen.
-9- [EA 2522, 9435]

56. A Tisza-ellenes függetlenségi tüntetésről és a csendőrség beavatkozásáról a helyi lap is beszámolt.

A kormánypárti lap tudósítása szerint a tömeg feloszlatása után „a szónokok teljes csendben mondhatták
el beszédeiket” (Kiskun-Halas Helyi Értesítője, 1910. május 25.).
57. A Munkapárt - az országos eredményekhez hasonlóan - Kiskunhalason is elsöprő győzelmet ara­
tott. A leadott szavazatokból Hegedűs 242-öt, míg Babó csak 48-at kapott (Kiskun-Halas Helyi Értesítője,
1910. június 8.).

14 4
III. A z I. világháborúban

Mozgósítás

1914-ben kitört a világháború. Kell-e ennél nagyobb szenzáció? Július 28-án futott
szét a híre, ami egy szombati nap volt.1Úgy hatott, mint a tűzvész. Általános mozgó­
sítás következett, 42 éves korig mindenkinek be kellett vonulni.
A tanyára délután érkezett ki a hír. Éppen azon a napon volt nálunk a cséplés.
A munkások kij elentették, hogy nem dolgoznak tovább. Pedig ha nem hagyták volna
abba a munkát, végeztünk volna. Nem sok csépelnivaló maradt akkorra. De hiába volt
a kérés, nem maradtak. Szedték össze a holmijukat, és uzsgyi haza, mindenki a saját
lakására. Hétfőn be kellett vonulni minden katonakötelesnek. Bizony mindannyiunkat
meglepett a gyors intézkedés. De hát a parancs az parancs, amit teljesíteni kell. Volt
aztán kapkodás, sietés, hogy valamennyire rendbe jöjjünk a munkával, mert hétfőn
nekem is menni kellett, mint a többi jó barátomnak és ismerősömnek, akik belees­
tünk abba a kategóriába, hogy menni kellett. Ha tetszett, ha nem. Természetes, hogy
sokan itthon maradhattunk volna, ha nem lett volna muszáj, de a muszáj nagy úr.
Mindig is az volt. Én 39 éves voltam akkor. Szerencsére a gyerekek már nem voltak
olyan kicsik; Imre fiunk már 14 éves volt, Jucika 15, Pityu 9.
Hétfőn aztán megrakodva élelemmel és más ruhafélével ki a vasútállomásra. Ott
már nyüzsgött a sok nép, mint a hangya. Volt sírás, rívás, már legalábbis az asszonyok,
lányok részéről. A férfiak is, ki-ki a maga érzelme szerint. Bizony nem sok olyan akadt,
aki néhány könnyet ne hullatott volna. Hiába próbáltunk keménységet mutatni. Igaz,
ami igaz, a búcsúzás mindenkinek rosszulesik. Mert nem lakodalomba mentünk, ha­
nem a vágóhídra sokan közülünk.
A vonaton alig fértünk el, még a tetejére is jutott sok. Ment aztán a danolás. Volt,
aki már csak virtusból is erőlködött, mintha ő nem is félne a puskagolyótól. Persze
az ekkor még nem is fütyült, csak később. Mikor Pestre értünk, ott már igazi bábeli
nyelvzavar, sürgés-forgás uralkodott. Egyik erre, másik arra, ki hová tartozott. Min­
denki oda iparkodott, ahol jelentkeznie kellett. Mi, halasiak a Damjanich utcába tar­
tottunk, ott volt az összeírás. Hamarosan sikerült is a felvétel, mert éppen egy halasi
zsidó, Kálmán Dezső volt az irodán. így aztán hamar átestünk a felvételen, és gyorsan
el is lettünk szállásolva az Eötvös utcában, egy Rostély György nevű mérleggyárosnál.
Hárman voltunk nála halasiak: én, Babos Sándor és Paprika Benő. Egy kamraféle he­

1. A hadüzenet valóban 1914. július 28-án történt, ám ez nem szombati, hanem keddi napra esett. 25-én,
szombaton a Szerbiának július 23-án küldött ultimátum határideje járt le, és ugyanezen a napon kezdődött
a mozgósítás is (Szenti Tibor: Vér és pezsgő. Budapest, 1988, Magvető, 3 2-33.).

145
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

lyiségben laktunk az udvarban; a fekhelyünk egy-egy kéve zsúp volt a földre terítve.
Nyár volt és jó idő, nem fáztunk. Pár napig a magunkkal hozott hazai koszton éltünk,
később kaptunk kenyeret és szalonnát. Ebédet a Városligetben adtak. Ez elég távol
esett a szállásunktól. Közben-közben kószáltunk a városban összevissza, néztük a fel­
vonulásokat, tüntetéseket. Éljen a háború! - ordították teli szájjal azok a csirkefogó,
csavargó, csőcselékféle emberek. Mert józan ember bizony nem örült neki.
Mindennap volt névsorolvasás. Kiálltunk az utcára, két sorba. Innen aztán azt, aki
beleesett a névsorba, akit valahová beosztottak, vitték. Talán egy hétig engem nem
osztottak be sehová, de aztán rám is sor került. Én már honvédnek számítottam,
mert túl voltam a rendes katonai szolgálaton. Egy honvédszázadot alakítottak belő­
lünk helybéli szolgálatra.2 Felöltöztünk a régi kék ruhába, és hol itt, hol ott tettünk
egy kis szolgálatot. Mikor szabad időnk volt, átmentünk Budára egy kis jó sört inni.
Volt ott egy híres sörkimérés, ahol még palackozták is a sört más helyekre szállítás
végett. Itt aztán kinek milyen kellett, világos vagy barna, ihatott, mindenki amennyi
jólesett. Olcsó volt, hat krajcár egy kis pohárral, a korsó tíz, a barna tizenegy krajcár.
Még ekkor is forintot és krajcárt mondtunk, pedig már régen korona és fillér lett. Mi
azonban sokáig ezt a nevet tartottuk meg, mert így szoktunk hozzá. Néha tízen is ki­
mentünk Budára jó sört inni. Könnyen mehettünk, mert mint katonák a villamoson
nem fizettünk. Csak a civilek fizettek. Mikor jöttünk vissza, néha-néha vettünk szép,
finom fehér vekni kenyeret. Tíz krajcár volt kilója, és hozzá öt krajcárért friss töpör-
tőt. Ezzel megvolt a vacsora. Ilyenkor nem mentünk ki a Városligetbe. A komisz döfi
és a szalonna nem ízlett úgy.
Most, hogy már be voltunk osztva rendes honvédszázadba, máshová lettünk
elszállásolva. Ezután a Felsőerdősor utcában, egy volt iskolahelyiség első emele­
tén laktunk. Itt már külön konyhánk volt, de akik még nem lettek beosztva sehová
sem, azok továbbra is civilben jártak, egyes házaknál tartózkodtak, és a Városli­
getbe jártak ki ebédre vagy vacsorára. Néha kimentünk oda is szétnézni, mert sok
olyan halasi földi és ismerős volt, akik még nem öltöztek be. Közülük többen beáll­
tak szakácsnak, és gyúrták a temérdek tésztát. A sok kondér és nagy bogrács nagy
helyet foglalt el a szabad ég alatt. Csakúgy nyüzsgött a sok fiatalság, katonának való.
Legtöbben ott a helyszínen ették meg az ebédet és a vacsorát, és aztán mentek haza
a szállásra.
Egyszer rám került a sor a szolgálatban. Egy halasi komámmal, aki őrvezetői rang­
ban volt (én csak egyszerű, rang nélküli honvéd voltam), a ferencvárosi pályaudvarra
kellett menni, ahol még mindig ontották a vonatok a sok bevonulót. Az volt a felada­
tunk, hogy kalauzolni őket oda, ahol jelentkezniük kellett. Mert mindegyik csapattest
külön jelentkező hellyel rendelkezett. Ez így volt a többi állomáson is. Mert annyi

2. Csonka Mihályt az 1912. évi véderőtörvény alapján felállított 30. honvéd gyalogezredbe osztották be,
amelynek sorozási területét Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye déli és Bács-Bodrog vármegye északi járásai
adták. Az ezred egyik zászlóalja Kiskunfélegyházán állomásozott, az ezredtörzs és a többi zászlóalj pedig
Budapesten (Dr. Paulovits Sándor: A harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Budapest, év n. 20.).

146
 M ozgósítás

volt a jelentkező, hogy hetekig tartott. Sokan nem siettek a jelentkezéssel, sőt olya­
nok is voltak, akik visszamentek oda, ahonnan jöttek. Hiszen egyelőre a kutya sem
kereste őket. Mert tényleg nem is volt ok a sietésre. Tehát elég helytelenül intézték
ezt is. Nem kellett volna általános mozgósítást eszközölni, csak részlegeset. Akkor
nem lett volna ez a nagy tülekedés, pláne a nagy munkaidőben. Itt már meglátszott
a hozzá nem értés, a kapkodás, a fejetlenség, a meggondolatlanság. Sok idő kellett
a temérdek nép elrendezéséhez. Még egy hónappal később is annyi volt ott a fel nem
vett ember, hogy se szeri, se száma. A nagyobb tereken több százával hevertek éjjel,
nappal. Mennyi munkát végezhettek volna még el odahaza! így meg ott kínlódtak,
mérgelődtek, fogyasztották a hazulról hozott élelmet. Igaz, akkor még volt bőven,
nem úgy, mint a következő években.
Volt szerencsém látni az első menetszázadot, amelyet Szerbiába küldtek. Díszes
felvonulást rendeztek a tiszteletükre; szólt a zene, a vonat feldíszítve zászlókkal, virá­
gokkal. Éljen a háború! - ordítozták, kiabálták, hiszen csak egy früstök lesz Szerbia,
és jövünk haza. Igen, ilyen elbizakodott volt a vezetőség! Mindenki azzal biztatta
a másikat, hogy nem soká tart a háború, hamar vége lesz, jó katona a magyar, ví­
gan megy a csatába. Igen, mert muszáj! Persze ott lent már folyt a harc, néhol már
összecsaptak a szerbekkel, sőt egyes helyeken már szerb földön harcoltak a rendes
sorkatonáink. De itt aztán már megtudták, hogy nem lesz olyan könnyű dió meg­
verni a szerbet. Mert azok meg már kész sáncokban elrejtőzve várták a magyarokat.
A magyarok meg nem is gondoltak erre. A szerbek már évek óta készültek a háború­
ra, no meg helyben is voltak. Várták a prédát, amit a magyarok nem is sejtettek. Itt
megint megmutatkozott a hozzá nem értés. Elhamarkodták a dolgot, s mint a véres
vak, csak neki a szerbnek! A legrosszabb és legveszélyesebb helyeken támadtak.
Belgrád és Sabác a Száva partján feküdtek, és hajón mindig veszélyes az átkelés. Hiá­
ba voltak monitoraink, lőhettek azok, de kárt nem sokat tettek. így aztán bizony
nagy veszteség árán jutottak valamennyire előre. Itt esett el a sorkatonaságunk leg­
nagyobb része.3 Itt is hibáztak a vezetők: a legveszedelmesebb helyen támadtak, ahol
már várták a magyarokat. Hiszen ott húzódott Bosznia a szerb határ mentén nyugat­
ról jó mélyen, egészen Montenegróig. Ezen az oldalon nem is igen kísérelték meg
a támadást. Pedig a bosnyák sógorok, akik jó katonák voltak a magyarokkal együtt,
itt, a hegyes, völgyes országban jobban tudták volna a járást. De nekünk szemtől
szembe kellett nekirontani a veszedelemnek. Ezért ment aztán lassan a hadviselés.
Úgyhogy nemcsak früstök lett Szerbia bevétele, de még vacsorára is maradt belőle.
Szóval nem is lett egészen megemésztve akkor, mert parancs jött a visszavonulásra.

3. A szerbiai fronton 1914 végéig a felvonultatott 462 ezer főből mintegy 28 ezren haltak meg, 76 ez­
ren estek fogságba, illetve tűntek el, 122 ezren sebesültek meg, és 46 ezer volt a betegek száma. A szerb
veszteségekhez képest ez ugyan igen jelentős, mintegy kétszeres volt, ám az orosz fronton harcoló mo­
narchiái katonaság veszteségeinél - 1915 elejéig 7-800 ezer fő - lényegesen kisebb (Pollmann Ferenc:
Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúban. In Nagy Képes Millenniumi Hadtörténet. Szerk.
Rácz Árpád, Budapest, 2000, Rubicon, Aquila, 341-342.).

147
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Potiorek tábornok valami ok miatt otthagyta a már elfoglalt területet.4 Úgyhogy

vissza kellett jönni szégyenszemre és nagy veszteséggel. Sok ember és hadianyag ott
maradt. Ilyenformán végződött Szerbia első bevétele 1914-15-ben.
Mennyi embernek és hadifelszerelésnek kellett elpusztulni azért a két személyért,
akiket megöltek előbb: Ferenc Ferdinándért és feleségéért! Mert ezek miatt történt,
ami történt: a nagy háború. Lehet, hogy amúgy is lett volna valami, mert mint láttuk,
a szerbek már régebben készültek. Ez azonban igen kapóra jött. Volt ok a háborúra.
Most már az orosz is beleavatkozott a dologba. Észak felől ő is megindította csapa­
tokat a magyar határ felé, folyt tehát a háború. Mi, akik itthon maradtunk bent az or­
szágban, és Pesten teljesítettünk szolgálatot, egyszer a csepeli tölténygyárba lettünk
vezényelve. Voltunk valami húszán. Itt őriztük a tölténygyárat éjjel, nappal felváltva.
A külső kerítésen kívül öt hely volt, ahol őrséget kellett állni töltött puskával, feltűzött
szuronnyal, kétórai felváltással. Akkor, szeptember havában még jó idő volt. Egészen
a Duna partján volt az a hely, ahol őrséget álltunk - egy-egy ember egy-egy helyen. Itt
nem volt unalmas az őrség, volt mit látni. A hajók - személy- és vontatóhajók - jártak
éjjel, nappal. Sokan fürödtek is, mert itt a tölténygyár felől nem volt part semmi, úgy­
hogy ötven méterre is belementek a fiirdőzők, és csakjó derékig ért a víz. A túloldalon,
Budafok városánál már magas part volt. Néha volt olyan jó úszó, aki átjött a túlpartról.
Csak azt látta az ember, hogy hol a fej. Három-négy is jött egyszerre. Persze csónak
is kísérte őket, mert itt elég széles a Duna. A gyár felől volt egy vízimalom is, jól bent
a Dunában kikötve. Működött is, de csak darált. Csónakon hordták be a zsákokat.
Akkora volt, mint egy jó nagy szoba, és deszkából volt összeállítva.
A Lánchidat akkor javították Pest és Buda között, amihez sok nagy állványt, cölö­
pöket és gerendákat használtak. Egyszer, egy zivatar következtében, a víz folyása egy
hatalmas tömegű, összekötözött gerendaalkotmányt egészen Budafokig sodort ma­
gával. Ott a part mentén megfeneklett. Dolgoztak aztán sokan rajta, amíg szétszedték,
és részletekben, uszályokon visszahordták.
Éjjel a tölténygyárat reflektorral világították; forgatták a fénynyalábokat hol erre,
hol arra. Szinte élvezet volt nézni. Éjj el a haj ók is ki voltak világítva - szinte tündéries
látvány volt. A repülőgép akkor még ritkaságnak számított, bombázásra nem is igen
használták, csak legföljebb felderíteni, megfigyelni valamit.
A gyár ment éjjel, nappal; zakatoltak, dübörögtek a sok gépek. Gondolhatjuk, mi­
lyen lázas munka folyt ott! Úgy mondták, hogy négyezer munkás dolgozott a gyárban
reggel 6 és este 6 órai váltással. Csakúgy özönlöttek ki és be, amikor a váltás volt. A fő­
bejáratnál csendőrök álltak; azok figyelték a munkásokat, nem visz-e valaki valamit.
Nekünk, mint honvéd őrségnek volt egy külön helyiségünk, ahol éjjel és nappal tar­
tózkodtak azok, akik szabad idősek voltak. Ebédet és vacsorát úgy hoztak a számunk­

4. Az 1914. decemberi osztrák-magyar visszavonulásra azért került sor, mert a december 3-án megindí­
tott szerb ellentámadást a Monarchia csapatai nem tudták feltartóztatni. A csúfos vereség miatt Oszkár
Potiorek táborszernagyot nyugdíjazták (uo.).

148
 M ozgósítás

ra valamelyik kaszárnyából. A gyárnak volt egy inasiskolája is, éppen a mi lakásunk

mellett. Az inasok minden órában negyedórás szünetet tartottak.
Az egész gyártelepen tizennégy nagy kémény füstölgött. Volt egy külön torony­
forma, olyanforma, mint a törökök minaretje. Karcsú, magas és jól fent a magasban
egy körüljárható erkéllyel. A gyárban készült ágyú és minden más hadifelszerelés is,
ami csak szükséges volt. A gyár igen nagy területen feküdt. Az udvarába bejárt a vo­
nat és a villamoskocsik.
Ennél a gyárnál tizennégy napot töltöttünk. Akkor egy másik szakasz váltott fel
bennünket. Mi pedig visszamentünk a korábbi lakásunkra, a Felsőerdősor utcai is­
kolába. Innen jártunk naponként hol erre, hol arra, egy kis gyakorlatra; fegyverfogás,
csuklógyakorlat stb. Minket külön tanítottak magyar vezényszóra, mert többségünk
valamikor a közös hadseregnél szolgált. Én is 38-as Mollináry-baka voltam, több tár­
sammal együtt. Ott pedig német szó volt a kommandó. Itt faragtak aztán bennünket
honvédekké.
Budára is átjártunk néha gyakorlatozni. Ott már volt érett szőlő a hegyeken. Neki
aztán raj vonalban! Amikor feküdj volt a parancs, ettük a jó, finom szőlőt a sváb tulaj­
donos szeme láttára, aki persze váltig vartyogott. Hiába, nem sokat adtunk rá, ilyen
a katona. Komisz, mint mondani szokták. Ha odahaza a legjámborabb is volt valaki, ha
már rajta volt a komisz ruha, akkor már mind egyforma volt a katona, akár magyar, akár
más nemzetiségű. Különösen így van ez háború esetén, amikor legnagyobb rész még
a vadnál is vadabb. Ez a katonai szokásokkal és tempóval jár. Az élet nem olyan egy­
hangú, unalmas ilyenkor. Van miről tárgyalni, beszélni és viccelni. Itt így volt, ott úgy.
A háború azért sem kívánatos, mert bizony sok jó dolog veszendőbe megy; sok
kár és érték pusztul miatta, ami amúgy tovább tartana. Sokszor megesett például az
étkezésnél, hogy sokkal többet főztek, mint kellett volna, úgyhogy sokszor a csatorná­
ba öntötték a szakácsok a maradékot. Egyszer, emlékszem, tejberizsát főztek ebédre,
második fogásnak. Annyira erős volt a cimettől, hogy legtöbben nem bírtuk megenni.
Volt az udvaron egy pár hektós hordó, abba öntöttük. Voltak olyan szegényebb mun­
kások gyermekei, akik örömmel elvitték, és megették. Utóbb oda is szoktak, és ezért
tovább nem öntötték a csatornába a szakácsok a maradékot. Hanem bele a hordóba,
innen aztán elhordták, akiknek jutott. A kenyérből is sok megmaradt. Ennek meg az
volt az oka, hogy hazulról küldték és hozták a hazai élelmet, mert otthon meg azt hit­
ték, hogy nem kapunk eleget. Igaz, ez később be is következett. Tehát ilyen a háború:
megy a pocsékolás az egyik oldalon, a másikon meg alig van néha.
A pocsékolás nemcsak az élelmezésre vonatkozott, hanem más felszerelési tárgyak­
ra és a ruházatra is. Szóval sokkal több fogy ilyenkor mindenből a kelleténél. Mert az
a fő, hogy mindent a háborúra áldoznak. Akár jóra üt ki, akár nem, a magánérdeket
ilyenkor kiszorítja a közös érdek. Nincs kímélet, hadd menjen, hadd pusztuljon, majd
megtérül a sokkár. Igen, talán abban az esetben, ha győzünk, de ez legtöbbször meg­
fordítva szokott lenni. Sajnos a magyar még nem nyert háborút, mindig a vesztes fél
oldalán harcolt. így aztán nem is lehet csodálkozni a háború utáni nyomorúságon.
Mert a nyertes fél igyekszik kizsákmányolni a másikat; mindent magának takarít,

149
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

és kárpótlásul módjában áll a legyengült ellenféllel tetszése szerint bánni. Hát ilyen
a háború. Aki még nem ért háborút, nem is tudja elképzelni, mi minden kell hozzá,
elkezdve az embereken, lovakon, gépjárművön és ágyúkon, sőt újabban már repülő­
gépek is vannak. A jó ég tudná elsorolni azt az óriási mennyiséget, ami szükséges. És
hogy ennek a temérdek hadifelszerelésnek mibe kerül az előállítása, azt számokban
ki sem lehet mondani, vagy le sem lehet írni. Ezért már a háború kezdete előtt észre
lehet venni a rosszabbodást, drágulást, és a sok hiányt ebből-abból, amikre szükség
volna. Ezért józan ember nem óhajtja a háborút. Még akkor sem, ha személyesen
nem is kell részt vennie benne. Azért mégis akadnak sokan olyanok, akiknek haszna
származik a háborúból, és nem bánnák, ha örökké tartana. Persze csak úgy, ha ő nem
vesz részt benne személyesen. Ilyenek a hadiszállítók vagy az olyan üzemek tulajdo­
nosai, amelyek a háborúhoz szükséges anyagokat gyártják. Például a 14-es háború
alatt megtörtént, hogy valami nagyobb cipő- vagy bakancsgyártó cég papírtalppal
látta el a bakancsokat. Szóval selejt áruval, amiért jó összeget vágott zsebre. De ki­
tudódott, és azt hiszem, utóbb rá is fizetett az illető.5 Ilyen tömegárunál bizony sok
rossz portéka került a hadsereg birtokába. Csaltak, sikkasztottak, ahol csak lehetett.
Ők a háború hiénái, zsarolói és kiszipolyozói. Volt is sok olyan egyén, aki nem törő­
dött a más kárával, csak neki haszna legyen belőle. És volt sok árurejtegető is, akik
azon célból, hogy később magasabb árat kapjanak, sok mindent eltettek. így aztán
hol ebből, hol abból volt hiány. Sokszor előfordult az is, hogy a kereskedő egy-egy
áruból elő-elővett, és azt feketén, jó áron értékesítette. Örült a jámbor vevő, csak
kaphasson valamit, megvette drágán is, csak ne nélkülözzön. Tehát így fest a hábo­
rús világ; nincs olyan kár, hogy valaki hasznot ne húzna belőle. Mindig kerül arra
alkalmas egyén, aki könnyen szeret valamihez hozzájutni, mert a tisztességes dolog
büdös az ilyen alakoknak. Csak könnyen páváskodni, az tetszik nekik. Egy kicsit el­
kalandoztam, kitértem a rendes kerékvágásból, de ezt is jó tudni azoknak, akik nem is
sejtik, mi minden megtörtént a másik világháború alatt. Mert nem mindenkit érdekel,
hogy hogyan volt akkor. De sok nem is mondja el, amit látott vagy tapasztalt, vagy
nem figyelte meg, nem érdekelte, elsiklott mellette. Nem számított arra, hogy idővel
talán jó lesz megörökíteni a letűnt eseményeket. Pedig ebből csak tanul az ember, és
szélesbül a látóköre bárkinek.
Most visszatérek a pesti szállásunkhoz, vagyis a Felsőerdősor utcához. Innen jár­
tunk hol szolgálatba, hol gyakorlatozni - erre, arra. Úgy november felé jött egy pa­
rancs, miszerint a létszám felettieket hazaengedik bizonyos időre. Úgy is lön. Letet­
tük a komisz ruhát, és hazamentünk, ki-ki a saját városába. Sokan voltunk ilyenek.
A háború azért folyt tovább. Most már Szerbia ki lett ürítve, ott lett hagyva, most
a Felvidéken, a Kárpátokba lett áttéve a hadszíntér. Mert az oroszok megindultak
Magyarország felé segíteni a szerbeknek. Be is törtek az uzsoki szoroson át, és egész

5. A papírtalpú bakancsokkal és a silány posztókkal kapcsolatos hadiszállítási botrányok 1915 tavaszán

robbantak ki (Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Budapest, 2008, Napvilág, 188-189.).

150
 K iképzés

Homonnáig eljutottak.6 Itt azonban valamennyire összeszedte a magyar csapat az

erejét, és megállította őket az útjukban. Az orosz úgy számított, hogy karácsonyra
Budapesten lesz. De ebből nem lett semmi, ők is nagyot számítottak. Persze a tél is
bekövetkezett, és így lassabban ment minden. Azelőtt már Galíciában is összemérte
a fegyvert az orosz és a magyar. Ott ismerték meg az oroszok a vörös ördögöket, vagyis
a magyar huszárokat. Rájuk fogták, hogy ördögök, mert nem ijedtek meg az orosz
pikától. Ez nekik kitűnő fegyvernek számított mindaddig, míg szemtől szembe meg
nem tapasztalták, hogy a huszárok kardja mennyivel felette áll az ő pikájuknak. Nem is
mertek azután összetűzni a huszárokkal, hanem más úton-módon próbáltak harcolni.
Przemysl vára körül folyt a harc sokáig. Ezt jól megerősítették, és már előbb sok olyan
magyart vittek oda, akik nem voltak katonák, és akik éjjel-nappal csinálták a sáncokat.7
Mi itthon aztán végeztük a magunk dolgát. Gazdálkodtunk rendesen tovább, bár
télen nem sok munka volt. A háború meg állt, vagyis folyt tovább. Egyszer éppen
bent vagyunk a városban a feleségemmel, éppen megyünk kifelé a tanyára, mikor j ön
szembe velünk a kocsink. Egyik szomszédunk hozza az Imre fiunkat betegen. Meg­
rúgta a ló itatás közben. Mint már írtam, egyik szemét rúgta meg, de nem folyt ki.
Elvittük az orvoshoz, és szerencsére néhány hónap múltán rendbe jött. De rendesen
nem lát ma sem. így aztán ő sem lett katona; mindkét fiunk plezúros volt. Három év
múlva sorozták, akkor lett 18 éves.
S- [ E A 2 5 2 2 ,9276]

Kiképzés

Telt-múlt az idő, egyszer aztán, 1915. január 20-án jött az idéző: be kellett újra vonulni.
Ekkor is sokan voltunk. Pesten aztán újra fel a komisz ruhát, kezdeni ott, ahol ősszel
abbahagytuk. Most előbb Kispesten szállásoltak el bennünket házaknál. Innen jártunk
gyakorlatozni a város körül erre, arra. Még tartotta magát a tél; de azért Budára is át-
rándultunk néha mászni a hegyeket. Valószínű azért, mert a Kárpátokba szántak ben­
nünket. Még hó volt sok helyen; bizony megfeküdtük sokszor a havat. Hazafelé aztán
nótaszóval kellett menni, hajó kedvünk volt, ha nem; ha akart menni a nóta, ha nem.
- Feküdj! - Nem tett semmit, ha sár volt. Sőt néha bele egyenest a sárba.
- Megy-e már a nóta? - kérdezte ilyenkor a századparancsnok. Ment is aztán va­
lahogy kínnal, de nem jókedvvel. Ilyen a katonaélet. Ezt az elvet utáltam, és ember­
telennek találtam.

6 . Az orosz csapatok az ún. lembergi csata után, 1914. szeptember végén törtek be a Kárpátok több há­
góján át magyarországi területekre, így az uzsoki hágón át Homonna körzetébe is (Galántai József: M a­
gyarország az első világháborúban. Budapest, 1974, Akadémiai, 171-173.).
7. Przemysl védői 1915. március 22-ig tartották magukat. Ekkor a teljes védősereg (9 tábornok, 2600
főtiszt és 117 ezer katona) megadta magát, és fogságba esett (Pollmann Ferenc: i. m. 348-349.).

151
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Viszont volt olyan tiszt, aki ebben nagy élvezetet sejtett. Kitolni a legénységgel,
gúnyt űzni belőle, lenézni, semmibe venni. Kisistennek tartották magukat, merthogy
így kívánta a fegyelem. Óh, pedig ez tévedés; ezzel nem babérokat szerez magának
a feljebbvaló, inkább gyűlöletet. Láttam elég ilyen itthoni pökhendi tisztet. Ám ami­
kor oda került ő is a melegire, a küzdőtérre, ott már kezes báránynak minősült. Ott
már tudta mondani, így vagy úgy fiaim, mert ott már szaga volt a puskapornak, amit
nem minden orr szeret. De meg magja is szokott lenni, ami nem nézi, hogy hova esik.
Tehát ezért szelídült meg több gőgös fráter.
Kispestről nem sok idő múlva beköltöztünk ismét a Felsőerdősor utcába. Korán
reggel, még sötétben keltünk fel, és azonnal kész volt a feketekávé reggelinek. A szom­
szédban volt teamérés is, ahol néha ittunk jó rumos teát, persze a magunk számlájára.
Csakúgy kábult tőle az ember, olyan erős volt a rumtól. Néha próbariadó is volt éj­
jel, hogy megtudják, szükség esetén milyen gyorsan tud felszerelni a legénység. Volt
aztán kapkodás, de csendben. Egy kukk se legyen, mintha már itt volna az ellenség,
és gyorsan ki az utcára! Bizony a bakancs gyakran nem lett befűzve, sőt némelyik
mezítláb volt, a nyalábjában hozta a batyuját, és ott lent szedte magára a ruházatát
a sorakozó helyen. Itt aztán vizitet tartottak, nem hiányzik-e valami. Persze, hogy hi­
ányzott, még olyan is akadt, aki a fegyvereit hagyta ott a nagy sietésben. Pedig az az
első, mondták, ami igaz is, minden más maradhat, csak a puska, az a fontos. Szóval
ezek a próbaképpen tartott riadók annyiból indokoltak voltak, hogy szoktatni kellett
a legénységet az eshetőségre. Hiszen aki a történelmet olvasta, láthatta már a régi
időből is, hogy voltak rajtaütések, meglepetésből ellenség tört rá a nyugodtan alvó
táborra. Ezért fontos, hogy a fegyver kéznél legyen és az őrszemállítás, ami az első
feladat, sem szokott elmaradni.
Egyszer beállít két altiszt a lakásunkra, és érdeklődik, hogy nem volna-e közülünk
olyan vállalkozó, aki elmenne telefonista tanfolyamra. Volt egy halasi komám, Babos
József, mondom neki: Gyerünk koma! Csak két ember kellett. így aztán mi ott hagy­
tuk a századot minden teketória nélkül, és mentünk a két altiszttel, mindkettő tizedes
volt. Nem kellett itt semmi kijelentkezés; elmentünk, és slussz. A telefonista csapat
Kispesten lakott. Itt voltunk valami huszonötén. Egy zászlós volt a parancsnok, mel­
lette két tizedes és egy őrvezető. Az őrvezető is földi volt, halasi. Egy volt iskolában
tartózkodtunk, itt étkeztünk és aludtunk. Itt nem kellett korán kelni és későn feküdni;
nem sok dolgunk volt. így aztán elég jól éreztük magunkat.
Mindnyájunknak kellett venni egy sípot, olyan gyerekjáték félét. Ezekkel tanultuk
a morze jeleket. Fújtuk, mint a hajderménkű: ti-tá, ti-tá, ti-ti tá-tá. Csaptunk olyan
zajt, hogy majd megsüketültünk. Előbb az udvarban gyakoroltunk, később kijártunk
a város szélére. Ez így ment naponként, délelőtt, délután. Két hónap volt kitűzve
a tanulásra. Azután kis zászlókkal integettünk, adtuk a jeleket száz, kétszáz méterre
egymástól, két csoportra osztva. Később, mikor már ment valahogy a tanulás, kirán­
dultunk Nagytétényre vonattal. Itt gróf Károlyi Imre birtokán gyakorolták a katonák
a célba lövést. Ilyenkor mi telefonisták segítettünk a céllövészeten a figurákat állítani,
és jelezni a találatot. Különös tájék volt ez a nagy puszta, ritka fákkal, igen nagy kiterje­

152.
 K iképzés

désű legelővel. Síknak mondhatnék, de déltől észak felé mindig magasabb dombszerű
emelkedéssel és néhol kiálló sziklakövekkel. Úgy néztek ki ezek a kövek a zöld fűben,
mintha birkák vagy bivalyok hevertek volna egyes helyeken. Volt az uradalomnak sok
nagy épülete: cselédlakások, csűrök és nagy színek gazdasági eszközöknek. És egy
hatalmas épület disznó- és malacnevelésre. Ez emeletes volt: alul a kocadisznók ta­
nyáztak, felül, nem magasan, csak úgy egy méterre az emeleten a malacok. Termeltek
ott sok kendert is, és temérdek cserfa volt összehordva az uradalom más részéből. Itt
lefejtették a fa héját, és valószínűleg a bőrgyárba szállították.
Nagytétényből este mindig hazamentünk a kispesti szállásunkra. Most már nem
síppal fújtuk a morzejeleket, hanem volt egy elemmel ellátott villanygép, amely szó
vagy beszéd helyett olyan zümmögő hangot adott, mint a telefontárcsa. Nem beszél­
ni kellett bele, hanem ujjal nyomkodni a billentyűt: ti-ti, tá-tá. A ti pontot jelentett,
a tá vonást. Az őrvezető, aki velünk volt, jobban értette a morzejeleket, mint a zász­
lós, a parancsnok vagy bármelyik tizedes. Már úgy értve, hogy gyorsabban felfogta.
Merthogy mindegyikünk megtanulta, de egyikünk lasabban értette, fogta fel a jeleket,
mint a másik. Éppen úgy, mint a gépírónők: egyik gyorsabban tud kopogtam, mint
a másik. Én sem tartoztam a legjobbak közé a gyorsaságot nézve; olyan közepesnek
mondható voltam. Erre is teremni kell, mint minden másra. Folytattuk tehát a tanu­
lást, mert már közelgett a befejezés, és az volt a kilátás, hogy hamarosan megyünk
a harctérre.
Mindegy, lesz, ami lesz; a háború folyik szakadatlan, és nincs kilátás a győzelemre.
Inkább más mutatkozik: a háború elvesztése. De mert benne voltunk, hát folytatni
kellett a végsőkig. A német belerántott minket magyarokat is. Egyik a másiknak se­
gített; az orosz a szerbnek, később a román is beleavatkozott, és mi ellenünk tört az
is.8 Nem, hogy fogyott volna az ellenség, inkább szaporodott. így aztán a végsőkig
ki kellett tartani.
Március derekán már j ól ki voltunk képezve, új ruhát kaptunk, és beosztottak ben­
nünket a menetbe. A ruhánkat csukaszürkének hívták, de az is kétféle volt. Az egyik
kissé világosabb, a másik sötétebb. Most már, mint rendes 30-as honvédek szerepel­
tünk. Most már komolyabb tempóban folyt a gyakorlatozás is, mint eddig. Megvolt
minden felszerelés, ami csak kell egy katonának. A borjú helyett hátizsákunk volt,
mert a borjú kezdett kimenni a forgalomból. A hátizsák kevesebbe került, valamint
egyszerűbb és könnyebb is volt. Kijártunk Nagytéténybe, később Érdre gyakorla­
tozni és lőni. Pár hétig a Duna-széli házakhoz szállásoltak el bennünket. írtam haza
a feleségemnek, hogy jöjjön el, mert mi nem mehetünk haza. El is jött a feleségem az
anyámmal és a bátyámmal együtt meglátogatni. Közelgett a harctérre indulás ideje.
Ami be is következett nemsokára.
-* [E A 2522,9276]

8 . Románia csak 1916. augusztus 27-én üzent hadat az Osztrák-Magyar Monarchiának.

153
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

A galíciai fronton

Március 19-én, József napján kimentünk a Keleti pályaudvarra, ahol annak rendje
és módja szerint bevagoníroztakbennünket. Direkció: Galícia, a Kárpátok. Akkorra
már kinyomták az oroszt Magyarországról, tehát egy kis teret nyertünk. De az Oszt-
rák-Magyar Monarchia keleti területei még nem szabadultak fel teljesen. Mentünk
aztán éjjel, nappal; Fenyvesvölgyig vitt bennünket a vonat. Azon túl meg volt rongálva
a vasút, a hidak felrobbantva. Innen gyalog tettük meg az utat faluról falura az Uzsoki-
szoroson át egy Beniowa nevű községig, ahol a rajvonal húzódott. Bokáig érő sárban
meneteltünk imitt-amott faderekakból lerakott úton. Mindenütt nagy kátyúk voltak;
a sok kocsinak, amelyek vitték az élelmet és a muníciót, agyig süllyedtek a kerekei.
Borzasztó rossz utak voltak akár a gyalogosnak, akár a járműveknek. Olyan szép sárga
agyag volt az út, mintha festve lett volna. A bakancs nem látszott a sártól.
A végállomásunkon még jó nagy hó volt, bár már olvadt. Hideg már nem volt.
A századparancsnokunk, egy százados, akinek a nevére már nem emlékszem, kiadta
a parancsot, hogy gyerekek, itt nyers vizet ne igyon senki, mert bacilusok vannakben-
ne! Hanem majd a szakácsoknál mindig lesz forralt víz, és azt kell inni. Még esküt is
kellett tenni, hogy nem iszunk nyers vizet. Ez fölösleges volt, mert bizony a szakácsok­
nak egyéb dolguk is akadt, sem hogy vizet forraljanak annak a sok embernek, akik ott
voltunk. Ki az isten győzné forralni a vizet?! - mérgelődtek. így aztán nem is mentünk
hozzájuk, hanem ittuk a hólevet vagy a kis patak vizét, amely ott csörgedezett közel.

34. A 30. honvéd gyalogezred harcterületei Galíciában 1915 elején

W UKTPUSZTl.

>olZB,UGYA8ELA
¡m m m m '
/ k. .aoicifcy
/TOTAIMAD U JS Z ÍK
KQSKOI HftfiCOÍ
KiIsvotGv 3
, (HÍTARSZOftt
O T A K tfrA U T ' ¡jTAWjggyO gúzson í'Wtop'
GÖRBESZEIG M M A L O M flÉ T 1
' fe m yv cs v o lg y
BÜTLU
UTCÁSoj
JELMAGYARAZAT!
— VASUTAK
ALA6UT
k is b e r e z n a ,
■ w *» ORSZÁGHATÁR
| * w HÁR0MSZÖGElÍSI-mP9tT
MÉRTÉKs
0 10 ZOfcm

A 30.H.GY.E. HARCTERÜLET El A BESZKIDEKBEN.

154
 A galíciai fronton

Mikor aztán a rendes rajvonalba be lettünk osztva, akkor láttuk, hogy milyen világ
van ott. Egy j ó nagy domb tetej én, amit még néhol hó fedett, egy kis árokforma helyen
húzódtunk meg. Ez némi gallyakkal volt álcázva, hogy az orosz ne lásson bennünket.
Persze tudták azok, hogy mi van ott, mint ahogy mi is tudtuk, hogy ők hol vannak.
Pár száz méter választott el bennünket egymástól. A közöttünk levő dimbes-dombos
terepen sok borovicskabokor és imitt-amott nagyobb fenyőfa állott. Rendes erdő­
nek nem volt számítható. Itt töltöttük aztán az időt a csupasz árok fenekén. Esetleg
borovicskagallyakat tettünk alánk, mert a hóié szivárgott az árok fenekén. Hat-nyolc
ember volt egy ilyen árokban, és a többiben ugyanannyian. Puskával nemigen lőt­
tek az oroszok, és mi sem, inkább ágyúval néha. Az ágyúgolyók felettünk búgtak el
a hátsó tartalék felé.
Hogy aztán azok az emberek, akik már hónapok óta ott voltak a rajvonalban éjjel­
nappal, jó és rossz időben, de inkább rosszban, hiszen tél volt, hogy néztek ki, elkép­
zelhetjük. Egyiknek rosszabb, a másiknak kopottabb ruhája volt, és hónapok óta sok
nem is borotválkozott, és nem is igen mosdott. A tetvek is már elszaporodtak sze­
gények között. Füstszagúak voltak, akár a cigányok, mert a hideg ellen kellett néha
tüzelni vagy inkább csak füstölni, nehogy a nagy tűz láttán oda lőjenek az oroszok.
Igaz, ők sem álltak különbül, mint mi, ott is az volt a baj, mint nálunk: a tisztaság hiá­
nya. Az étkezésre nem volt panasz: volt akkor még elég rizskása, rizsagulyás és sok
kenyér, ami bizony már kukoricás volt néha.
Itt töltöttünk körülbelül tíz napot, amikor jött a parancs, és felváltottak bennün­
ket. Valami cselák9 zászlóalj jött a 24-esektől, akik előttünk is ott voltak. Mi pedig
úgy, ahogy jöttünk, mentünk vissza az Uzsoki-szoroson át egészen Fenyvesvölgyig.
Cudarul megáztunk, mert szakadt az eső. A fenyvesvölgyi állomáson bevagoníroztak
bennünket, az egész zászlóalj at, és elindultunk. Azt, hogy hova megyünk, nem tudtuk,
mert a katona sohasem tudja, hogy hová viszik, csak viszik. Érdeklődtünk a vasuta­
soktól, de azok sem tudtak semmit, vagy nem akarták megmondani a valót. Mintha
hazafelé vitt volna bennünket a vonat. Egyik is, másik is azt mondta, hogy nyilván az
olasz frontra visznek bennünket, itthagyjuk a Felvidéket. El is vitt a vonat bennnünket
egészen Csapig, ami egy gócponti állomás. Innen többfelé ágazik a vasút.
Mikor aztán újra elindult a vonat, úgy tűnt, mintha nem hazafelé, hanem ellenke­
zőleg, észak felé haladna. Úgy is volt. Ment éjjel, nappal. Amikor végre megállt egy
helyen, éjjel volt és sötét, mint a szurok. Ez valami kisebb állomás volt fent a Kárpá­
tokban. No, kipakolni mindent, merthogy a konyha is jött velünk. Még akkor éjjel
útnak indultunk, de most már az apostolok lován, vagyis gyalog. A sötétben alig
láttuk egymást. Tapostuk a hólevet és a sarat, csak úgy lottyant. Az eső szemerkélt,
úgyhogy a ruhánk is vizes volt. Pár órás menetelés után aztán megálljt vezényeltek.
Még mindig sötét volt; nem láttunk se falut, se semmit. Ez olyan dombos vidék volt
borovicskabokrokkal és néhány fával. Itt táboroztunk le a szabad ég alatt, rajonként

9. Cseh.

155
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

nyolc-tíz ember egy csomóban. A bokrok tövébe húzódtunk, és magunkra terítettük

a sátorlapokat, mivel a hó meg elkezdett közben esni. Itt virradtunk aztán meg, azt
sem tudtuk, hogy hol vagyunk. Csak az ágyúdörgést hallottuk.
Mikor teljesen világos lett, akkor látjuk, hogy valami faluféle van nem messze tő­
lünk. Később be is mentünk a faluba. Akkor tudtuk meg, hogy Mezőlaborcon vagyunk.
Ez a kis község a Kárpátok északi részén fekszik, közel a határhoz. Ebben a faluban let­
tünk elszállásolva egyes házak padlásán. A földszinten a tisztek és a tulajdonosok lak­
tak - néhol a tehénnel vagy a kecskékkel egy szobában. A padláson valamikor szalma is
volt, de az ekkorra olyan lett, mint a polyva. A sok katona, aki előttünk ott lakott, össze­
törte, összezúzta. Volt aztán tetű is nem kevés, amelyekkel mi is megrakodtunk hamar,
mivelhogy pár hét óta mi sem tisztálkodtunk. Ezen a vidéken a kémény nem nyúlik
ki a ház tetejére, hanem alig magasabb térdnél. Ha aztán lent tüzelnek, bizony lehet
a füstöt nyelni. A háztető zsúpból van, és olyan füstös belül, hogy szinte már fekete.
A padlásra egy rozoga létrán másztunk fel és le. A megfázástól vagy a víztől többen has­
menést kaptunk, úgyhogy alig aludtunk éjjel, mert többször is le kellett jönni a pad­
lásról szükségletet végezni, botorkálva a sötétben. Kínos helyzet volt, mondhatom.
Itt aztán nem volt nekünk semmi dolgunk. Ha ebéd vagy vacsora idej e volt, elmen­
tünk a konyhára, és ott mindjárt helyben megettük, ami volt. Néha volt parancski­
adás; ilyenkor egy bizonyos térségen gyülekeztünk. Hogy miért kellett ide jönni, nem
tudta senki sem, még talán a tisztek sem. Állítólag itt nagyobb orosz támadást vártak,
és a 30-as honvédeket vitték oda, ahol komolyabb támadást vártak. Mert a 30-as és
a 29-es ezredek híresek voltak a harctéren. Ezeket már az oroszok is ismerték, ezért
mindig más-más helyen támadtak, ott, ahol nem ezek a zászlóaljak, hanem valami
szedett-vedett cselák banda tartózkodott.
Öt nap múlva aztán úgy, ahogy jöttünk, visszamentünk arra az állomásra, ahol ki­
szálltunk. Itt megint vonatra pakoltak bennünket. Előbb a csapi állomásra mentünk,
és onnan vissza Fenyvesvölgyig. Idáig járt a vonat. Éppen Nagypéntek volt, amikor
megérkeztünk. Innen megint gyalog indultunk el Uzsok felé, de nem azon az úton,
amelyen már jártunk. Hanem az egyik hegy tetejére mentünk szerpentinúton. Itt láttuk
a háború nyomát abból az időből, amikor az oroszok korábban Homonnáig hatoltak.10
Ha lenézett az ember a hegy oldalán, akkor döglött lovakat kocsival, ágyúkat és sok
minden mást látott lefordulva a mélységbe. A szerpentin keskenysége miatt hamar
előadódott, hogy kitérés közben egyik-másik jármű lesiklott. Láttunk egy teherautót,
amely nem bírt felmenni a meredek úton. A kerekei, amelyeken akkor még nem volt
gumi, hanem sima vasból voltak, forogtak, de nem bírtak megkapaszkodni a köves
úton. Kénytelen volt visszacurukkolni, mert megfordulni nem lehetett. Bizony aztán
a sofőrnek vigyázni kellett, és fékezni, mert lefelé már a maga súlyától is hamar lódulást
kaphatott volna a jármű. Nem tudjuk, hogy hogyan ért le, mert a kanyar után eltűnt
a szemünk elől. Még gyalog is rossz volt menni fel is, le is.

10.1914. szeptember végén.

156
 A galíciai fron ton

Amúgy a kilátás festői volt; a gyönyörű örökzöld fenyőfák birodalmában énekeltek

a madarak. Tavasz volt. Mondogattuk is mi néhányan alföldiek, hogy ha módunkban
lesz, békében is ellátogatunk majd a szép, kies Kárpátokba. Már csak azért is, hogy
megmutathassuk, hogy mit láttunk a háború alatt, és merre jártunk összevissza. De
bizony erre nem került sor még idáig, és valószínűleg nem is fog ezután sem. Mert
már túl vagyunk az időn sokan, akik akkor részt vettünk a háborúban.
A hegyek között kóboroltunk aztán sokáig, míg egyszer felértünk egy bizonyos
hegyre, amelyet vastagon fedett a többéves hó. Óriási bükkfák és cserjék borították
a hegyet, olyan sűrűn, hogy a nap nem tudott áthatolni a lombjukon. Mindig sűrű
köd volt, alig láttunk húsz méterre. Csak a fák mohos feléről tudtuk, hogy merre van
észak. Olyan kemény volt a hó, hogy elbírta az embert. Voltak olyan gyalogutak,
amelyeket az előttünk odaérkezett csapatok tapostak ki. A vezető tiszt mindig a tér­
képet nézte, nehogy az oroszok közé keveredjünk. Itt ugyanis nem volt rendes rajvo­
nal; itt-ott megszakadt az összeköttetés. Sokára aztán megtaláltuk azt a helyet, ahol
már a mieink voltak. Mert amíg mi Mezőlaborcon kóboroltunk több mint egy hétig,
az oroszok visszanyomták a gyülevész cselák csapatot onnan, ahol mi hagytuk őket.
Lehet, hogy ebben az orosz taktika is szerepet játszott. Elcsalt bennünket más hely­
re, hogy ő addig itt teret nyerhessen, ami sikerült is neki. Mert jóval beljebb jöttek
a határon innen, mint azelőtt.11
Mi aztán a hegy tetején beástuk magunkat a hóba. Ember magasságú hó volt; meg­
látszottak az évenkénti hórétegek. A falevél hullásáról lehetett megállapítani, hogy
hány rétegben volt a hó. Mert itt örökös hó volt, nem érte napsugár, és így sohasem
bírt teljesen elolvadni a fák árnyékától. Azt mondták, hogy 800 méter magas volt
a hegy, amelyen tartózkodtunk. A térkép szerint neve is volt, mert minden magasabb
hegynek van saját neve, de elfeledtem. Az oroszok meg a másik ilyenforma hegyen
voltak, úgy, mint mi, a hóba beásva.
Ide már öszvérekkel hordták fel az ebédet, vacsorát, kenyeret és mindent, ami
szükséges volt. Itt megint rajonként voltunk egy-egy fedezékben. A sátorlapokat ösz-
szeraktuk sátorszerűen, és ott bent a mély hóban üldögéltünk, vagy aludt, aki tudott.
Tüzeltünk, füstöltünk, mint valamikor a sátoros cigányok. Nemigen néztünk ki külön­
ben náluk mi sem. Fa volt elég, lehetett tüzelni, mert a köd miatt általában nem láttuk
egymást az oroszokkal. Néha láttuk csak egymást, amikor pár órára eloszlott a köd.
Körülbelül 150 méterre voltunk egymástól. Érdekes volt a dologban, hogy a két hegy
között folydogált egy kis patak. Ide aztán lejártunk vízért mi is, az oroszok is. Láttuk
egymást, és kiabáltunk össze. Ilyenkor sohasem lőttek, de mi sem. Nappal egyébként
sem lőttünk sem mi, sem az oroszok. Csak éjjel egyet-kettőt vaktában.
A fegyvereink, különösen a golyók nem voltak elsőrendűnek mondhatók. Mert
azokat bizony ette a rozsda, nem úgy, mint az oroszokét. Ők már nikkelezett és hegyes

11. Az orosz csapatok 1914 őszén jutottak legtovább, amikor az uzsoki, vereckei, beszkidi és kőrösmezői
hágókon át Magyarországra is betörtek. Az évvégére valamennyi orosz egységet kiszorították Magyaror­
szág területéről. A továbbiakban Galíciában és Bukovinában folytak a harcok.

157
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

golyót használtak. Sőt azt is megtették, hogy robbanó golyókat használtak, amit a genfi
egyezmény szerint nem lett volna szabad.12Az oroszok ezt nem tartották be. Nekünk
is voltak ilyen golyóink, de mi nem használtuk őket. Legalább ott, ahol én voltam.
Őrszem mindig volt kiállítva, egy-egy ember, nehogy meglepjenek bennünket.
A fedezékünk mellett volt egy jó nagy bükkfa, a mellé álltunk, és onnan figyeltünk.
Voltak ott olyan hatalmas bükkfák kidöntve villám által vagy maguktól, mert már el­
öregedtek, hogy csak, na! Hevertek erre, arra, mi meg hasogattuk őket aztán a spátni-
val, azaz a bakaásóval, és tüzeltünk feszt. Kellett a tűz melegedni, mert mindig nedves
volt a ruhánk a köd miatt. Itt már többen nem jól éreztük magunkat a hasmenés mi­
att, amely nem akart szűnni. Naponként lehetett maródira jelentkezni, de nem sok
értelme volt, mert küldtek vissza a segélyhelyről mindenkit, aki még bírta valahogy
magát. Főztük aztán a készen kapott feketekávé kockákat, mert csak azt kaptunk.
A szakácsok valahol a hegy alján lehettek, és csak az ebédet hozták fel. A vacsora hol
szalonna volt, hol kolbász vagy a magunk főzte feketekávé. A kenyérrel is baj volt,
nem mindenki bírta megenni, annyira keménymagos volt. Jómagam sem, pedig nem
voltam válogatós. De ezt nem bírtam megenni. így aztán bizony nem javult az egész­
ségem, inkább romlott.
- » [EA 2 5 2 2 ,9 2 7 6 ]

Betegségem története

Néhány nap múlva jelentkeztem, mint maródi. A századparancsnokom el is engedett

valami hármunkat egyszerre. Szedtük, vettük a holminkat, és le a segélyhelyre. Lassan
ereszkedtünk le a hegyről, körülbelül egy óra hosszáig. Amikor leértünk, ott már szé­
pen sütött a nap, nem volt hó, már zöldellt a fű. A segélyhely pár kilométerre lehetett,
útközben találkoztunk olyanokkal, akik már visszafelé tartottak. Visszaküldték őket,
de olyan is volt közöttük, aki önként ment vissza. Azt mondta, inkább visszamegy,
mert itt a segélyhelyen nem kapott enni senki rendesen, ha hetekig volt is ott. Egy
fiatal fiú kérdezte tőlünk, nem volna-e valami ennivalónk? Nekem volt kenyerem és
szalonnám, amit oda is adtam neki. Ő aztán ott mindjárt jóízűen eszegetni kezdett.
Leültünk beszélgetni, és mondta, hogy hiába is megyünk, mert van ott egy zsidó
orvos, aki nem ismer beteget. Visszaküld úgyis, ő már nem bírta tovább az éhséget,
inkább visszamegy, akárhogy lesz is. Pedig látszott rajta a gyengeség. Elváltunk aztán
tőle némi tapasztalattal.
A segélyhelyre úgy délelőtt kilenc óra tájban érkeztünk meg. Akkorra már vége
volt a napi orvosi vizitnek, úgyhogy az orvos már nem volt ott. Egy őrmester volt, aki

12. A csonkolt hegyű vagy a csonkolásban furattal ellátott, és az emberi testet súlyosan roncsoló ún. rob­
banó vagy dumdum lövedékek használatát az 1899. július 29-i hágai egyezmény tiltotta. Magyarország
ezt 1913-ban iktatta törvénybe.

158
 B etegségem története

számba vett bennünket. Egy jó hosszú épület padlására küldött fel bennünket. Ott
már hevertek valami tízen maródiak a töreknek összetört szalmán. Itt aztán elhelyez­
kedtünk, és aludtunk. Mivel napok óta nemigen aludtunk, nem törődtünk mi sem az
ebéddel, sem a vacsorával, csak nyugodtan lehessünk.
Másnap reggel nyolc órakor volt a vizit. Kiállítottak bennünket sorba, levetkőzve,
derékig, pedig elég hűvös idő volt. Ott álltunk egy jó óráig, már csak úgy dideregtünk,
mikor végre jött az orvos, akinek hadnagyi rangja volt. Elkezdte a szélsőt vizsgálni,
kérdezni, no mi a baj ? Egy hőmérőt nyomott a hóna alá, és ment a másikhoz azonmód.
Annak is hőmérőt adott, úgyhogy valami ötnek jutott hőmérő. Mi meg vártunk, amíg
ránk került a sor. így ment öt emberenként, míg mindünket meg nem hőmérőzte az
orvos. Végre aztán mondta, hogy öltözzünk fel, menjünk vissza a padlásra, és aludjunk,
mert kell a pihenés. Majd holnap megint tart vizitet. Azzal otthagyott bennünket.
Persze a hőmérő nem mutatott semmi lázfélét, hiszen fáztunk mindannyian.
Ott vezetett egy műút közel, ott dolgoztak sokan civilek. Javították az utat, ahol
kátyús volt. Odamentünk néhányan érdeklődni, de bizony nem értettük egymás
nyelvét. Nyilván tótok vagy ruszinok lehettek. A konyhájuk egy háznál volt, ahol a mi
bakáink, mármint a magyarok főztek ennek a munkásosztagnak. Néha odamentem
olyankor, amikor az ebédet vagy a vacsorát osztották, és érdeklődtem, nem maradt-e
valami levesféle? Adtak, ha volt. M ert bizony a segélyhelyen szó sem volt evésről.
Nappal, miután a vizit véget ért, széjjelmentünk, erre is, arra is, katonaszokás szerint.
A közelben itt is volt olyan kis falu. Aki még nem látta, nem is tudja, hogy a kárpáti
falvak alig húsz, harminc házból állnak, és azok is elszórva. Itt-ott egy kis viskó, fából
építve és zsúptetővel.
Itt láttam olyan házat is, amelynek már nem volt tetej e, mert megették az előbb arra
járt katonák lovai. Sok fát is láttam, amihez oda volt a ló kötve, és az állat úgy megrágta
a fát héjastól, mindenestől ameddig csak elérte, hogy a fa már alig állott. Sok ilyen fa
volt, meg olyan is, ami már eldőlt. Kóborlás közben egyszer ráakadok valami rakásra.
Odamegyek, alaposan megnézem, hát kérem, melasz, cukorféle barnára festve, hogy
az ember ne egye meg, mert a lovaknak szánták abraknak. Volt legalább három mázsa,
a csupasz földre leöntve. Hát kérem, nem jó lett volna ez azon nyomorult lovaknak,
akik már előbb a háztetőt ették meg, és a fákat rágták el? Hol itt a humánusság, az
emberi jóakarat az állattal szemben? Nem disznóság ilyent elnézni, és ott hagyni? Mi
aztán elkezdtük enni, mert éhesek voltunk.
A segélyhelyen naponként reggel volt betegvizit. A már előbb leírt módszer szerint
meghőmérőztek bennünket, ez volt az egész. Mivel itt műút vezetett, jártak, keltek
a muníciós kocsik, az ágyúk és a gyalogos katonák. Egyszer jött egy új menetszázad;
a katonák letelepedtek egypár órára pihenni. Odamentünk közibük, nincs e földi kö­
zöttük. Volt néhány, úgyhogy érdeklődtünk egymástól. Mi újság odahaza? - kérdez­
tük. Ők meg arról érdeklődtek, hogy itt hogy van, látni-e oroszokat. Majd megtudjá­
tok hamarosan - feleltük nekik. Bizony, itt nem valami rózsás a helyzet. Tőlük aztán
kaptunk kenyeret és másfélét is, mert mind megrakodva jöttek a jó hazai miegymás­
sal. El voltak látva mindennel. Egy pesti fiatalembertől egy kétméteres, finom barna

159
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

posztódarabot is kaptam, mint maródi. Ő nem cipeli tovább - mondta jó lesz az

a bácsinak, hátha hazaviheti. Én persze köszönettel fogadtam. Szegények aztán össze­
készülődtek, és mentek fel a hegyre, a mi helyünkre, megerősíteni a rajvonalat.
Vetődött erre még csokoládéárus is. Én is vettem négy táblát. Ez is kitűnő volt
éhség ellen, ha már nem kaptunk enni. Olcsó volt, 80 fillér egy tábla, és egy tábla
tíz kocka.
Egyik nap, amikor tartotta a vizitet az orvos, az oroszok odaeresztettek néhány grá­
nátot és srapnelt. Egyiket a másik után, jó közel hozzánk. No, uzsgyi, vesd el magad,
úgy ott hagyott bennünket az orvos, mint Szent Pál az oláhokat. Volt a közelben egy
föld alatti menedék, oda futott. Többet nem is láttuk, nem tudtuk, hová lett. Mi szé­
pen felöltöztünk, és nevettük az orvos gyávaságát. Mi nem ekkor hallottunk először
ágyúszót, és valamennyire már megszoktuk. Másnap új orvos jött főhadnagyi rangban,
és az vizsgált meg bennünket. De nem ám úgy, mint amaz. Nem kellett levetkőzni, ő
anélkül is meg tudott vizsgálni bennünket. Én mondtam, hogy nemcsak hasmenésem
van, hanem a lábaim is fájnak. No, vessem le a bakancsot, és húzzam fel a nadrágszárat
térdig! Ő meg az ujjával benyomta a lábikrámat, és amikor az ujját elvette, lyuk ma­
radt a helyén. A hús csak percek múlva rúgódott vissza. No, fiam - mondta - , téged
továbbküldlek a legközelebbi ideiglenes segélykórházba.
Hárman indultunk útnak; az orvos adott igazolást a felvételre. Gyalog bandukol­
tunk arrafelé, ahol az orvos magyarázata szerint a kórház volt. Útközben pihentünk
is, mert valami hét kilométer távolságra kellett menni. Úgyhogy estefelé értünk oda.
Jelentkeztünk, és azonnal fel is vettek bennünket. Itt már sok beteg volt; ágyakon
lehetett feküdni, és enni is kaptunk. Másnap aztán itt is orvosi vizit volt, és aki ko­
molyabb betegségben szenvedett, azokat továbbították Ungvárra. Én is beleestem
a szállítmányba.
Másnap rendes sebesültszállító vonattal útnak indultunk Ungvár felé. Voltunk va­
lami kétszázan: sebesültek és súlyosabb betegek, akiket csak fekve lehetett szállítani.
Többen ülve utaztunk, de nem ám szorosan, hanem ha úgy tetszett, le is feküdhetett
az ember, mert éjjel is mentünk. Az egyik állomáson másnap találkoztunk egy német
katonákat szállító vonattal. A két vonat egymás mellett állt meg az állomáson. Mivel
már jó tavaszias volt az idő, mindkét vonat ablakai nyitva voltak, és elértük egymást.
A német katonák bőrszivarokat szívtak, és nekünk is adtak csokoládét és cigarettát,
sőt rummal is kínáltak bennünket. Szóval nagyon szívélyesek voltak velünk szemben.
Akik tudtak velük beszélni, mondták, hogy tízezren fognak jönni segíteni kiverni az
oroszt a mi magyar hazánkból. Olyan élénk mozgásúak voltak és vígak. Mindenféle
hadifelszerelés volt a vonatjukon: sok ágyú, és ami kellett.
Velünk aztán elindult a vonat tovább, Ungvár felé. Nem gyorsan, hanem méltóság-
teljesen haladt a hegyek között. Ha valamelyik állomáson megállt, hozták a népek a ci­
garettát és a virágot. Némelyikük még valami süteményt is osztogatott közöttünk. Szép
utazás volt ez nagyon; bárcsak passzióból történt volna, és a háborúnak vége lett volna.
Mikor megérkeztünk Ungvárra, az első volt a fürdés. A ruháinkat elszedték fertőt­
lenítés végett. Helyettük kaptunk kórházi ruhát és hosszú inget. Ezután megvizsgált

160
 B etegségem történ ete

bennünket az orvos. Többfelé lettünk elhelyezve, attól függően, kinek milyen beteg­
sége volt. A sebesültek külön kórterembe kerültek. Volt ott valami harminc hatalmas
barakképület, mind számozva, és minden barakkban négy sorban ágyak. Én a húszasba
kerültem egy zsidó beteg mellé, aki már régebb óta ott volt. A falut kitevő nagyságú
barakk-kórház mellett volt itt egy város nagyságú temető is. Bizony, a kárpáti harc
nagyon sok áldozatot kívánt.
Az orvosi vizit után mindenkinek a feje fölé tettek egy névvel ellátott lázmérő
lapot, melyen naponta jegyezték kétszer a lázat. A mi orvosunk már lehetett olyan
hatvanéves, nagy, derék magyar ember volt. Itt már civil orvosok voltak, és mellettük
önkéntes női ápolónők. Diétás kosztot kaptunk és orvosságot, kinek milyen kellett.
Én is kaptam egy jó nagy üveg orvosságot, amelyből naponta háromszor kellett vol­
na bevenni egy evőkanállal. Ám amikor legelőször megittam, majd olyan volt, mint
a sósav: erős, marós valami. Még szerencse, hogy nem ellenőrizte senki, hogy meg-
ittam-e vagy sem. Én bizony nem ittam meg, hanem az adagok bekerültek a vizelő
kacsába. így mégiscsak elfogyott az üveg tartalma.
Ezután tudtam meg, hogy hastífuszba estem. Ezt állapította meg az orvos. De a lá­
baim is mintha jobban fájtak volna, sőt kezdtek dagadni. Kértem az orvost, szíves­
kedjen másik orvosságot adni, mert a korábbi nagyon rossz volt. Kaptam aztán olyan
aszpirinformát, ez már jobban tetszett. 1915. május 1-je Ungváron ért Hat nap után
már megkérdtem, nem lehetne-e egy kis húst is enni? Mert odáig bizony tea, rántott
leves, tejeskása, nyers tojás volt a táplálék, ami egy kicsit vékony eledel. De az orvos
azt mondta, majd később kapokhúst is. Szerencsémre a mellettem fekvő zsidó kapott
elég nagy darab húsokat, és látta, hogy én nem kapok. O aztán mindig adott egy-egy
darab sült húst, mert öreg volt, és nem bírta már a húsevést. Neki már más, tésztás
étel kellett volna, sütemény vagy gyümölcs. De az meg nem volt.
A kórteremben volt egy igen súlyos beteg, egy szakaszvezető, aki többször félrebe­
szélt lázában. Egyik éjjel éppen aludtam, amikor nagyot nyögött, mindenfélét beszélt
és egyszer csak azt kiáltja:
- Csonka, az anyád istenit, mit csinálsz?!
Én majd elszédültem ijedtemben, hiszen sohasem láttuk egymást. Sokáig tűnőd­
tem, hogy hogyan jött a szájára az én nevem? Lehet, hogy valami másik Csonka
nevű katonával volt egy helyen, és azt szidta. Akkor éjjel meg is halt szegény. Én ezt
még a mai napig sem feledtem el, de akkor is sokáig és sokszor az eszembe jutott.
Tűnődtem rajta, hogy vajon mit jelenthet ez? A mai napig nem történt velem olyan
esemény, ami összefüggésben lett volna ezzel. Egy fantom, telepátia, látomás vagy
tudom is én, milyen fantázia idézte elő a szerencsétlen emberen. Ez egy rejtély, meg­
fejthetetlen valami volt.
Igen jó és szép időjárás járt ezen a szép, hegyes vidéken. Naponta ki lehetett menni
a jó, friss levegőre, erre, arra sétálni a barakkok körül. Ekkor már lázam is volt, 39 fok is
néha. Most kezdett kiütni rajtam a fázástól és a hasmenéstől előidézett nyavalya. Előre
látható volt, hogy hamarosan nem gyógyulok meg. Egy nap megkérdeztem az orvost,
nem lehetne-e engem Pestre elszállítani az ottani kórházba. Lehet fiam - mondja az

161
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

orvos - éppen most van folyamatban egy betegszállító vonat útnak indítása Budapest­
re. Úgy is lön. Harmadnapra elindult velünk a rendes sebesültszállító vereskeresztes
vonat Budapest felé. Amint a vonat elindult velünk az állomásról, a város szélén láttuk
a nagy katonai temetőt temérdek új sírral és fakereszttel.
Haladt aztán a vonat velünk városokon keresztül. Néha meg-megállt, és ilyenkor
hozták az asszonyok a sok ajándékot, süteményt és mindent. A férfiak cigarettát, do­
hányt, sőt néhol még bort is adtak. Szóval mindenütt kedveskedtek a háborús sebe­
sülteknek és betegeknek. Szinte jólesett látni a szíves adományozást a nép részéről.
Mégiscsak elismeréssel adóznak a szegény, harcteret járt katonáknak. Úgy tekintettek
bennünket, mint hősöket, pedig dehogyis voltunk azok. Muszájból kellett bizony
a harctérre menni, és ez nem hősiesség, hanem mártíromság.
Haladt aztán a vonat velünk a gyönyörű májusi időben az ország szíve felé, Pestre.
Az orgonafák illatoztak, minden szép és kedves volt, szinte élveztük az utazást. Hátha
még háború sem lett volna! De itt volt biz’ az, dúlt javában, lángolt az egész világ. És
miért? Azért, hogy néhány millió ember elpusztuljon, és punktum.
Budapestre, a Keleti pályaudvarra éjjel érkezett meg velünk a vonat. Aki nem tudott
járni, azt hordágyon vitték a külön váróterembe. Mi is, akik bírtunk menni, odamen­
tünk, és ott lettünk elosztva aszerint, hogy ki milyen bajban volt, sebesült volt-e vagy
beteg. Ott voltJózsef főherceg felesége, Auguszta főhercegnő is, aki saját kezűleg oszto­
gatta a finom cigarettát, két-két darabot. Szinte örült az ember lelke ezen hálás jólelkű
asszonynak a látásától, aki nem restellte az idejét feláldozni arra, hogy éjjeleket és nap­
palokat töltsön a frontról vagy más kórházakból érkező katonák fogadásával. Sokan ta­
lán nem is hinnék, hogy ilyen asszony volt Auguszta főherceg asszony, pedig igaz volt.
Engem aztán negyedmagammal autóra ültettek, és vittek a mexikói úton lévő úgy­
nevezett amerikai kórházba. Éjjel 12 óra volt, amikor megérkeztünk. Először fürdőt
kellett vennünk, majd a fürdő után be a kórterembe, ahol ágyak voltak. Itt mindjárt
hozták a jó tejeskávét és zsemlét. Négy ágy volt a szobában, amelybe kerültem. Más­
nap írtam haza a feleségemnek és a családomnak. Kértem a feleségemet, hogy jöjjön
el, és hozzon valami hazai süteményt, mert az nagyon hiányzott már. A harctéren ezt
nem kaptunk, ott csak a kukoricás kenyér járta, de az is úgy összetörve, hogy csajká­
val vagy marokkal mérték.
A feleségem aztán el is jött meglátogatni, és a bátyámék is, akik Pesten laktak. Ho­
zott az én jó feleségem hazai süteményt és sült halat, mert tudta, hogy azt szeretem.
A bátyám meg hozott egy egész doboz Hercegovina cigarettát, 100 darabot. így aztán
volt miben válogatni. Eleinte itt is diétás koszt volt: rántott leves, bele eresztve a nyers
tojást. Bizony, nekem ez undorító volt; sosem szerettem a nyers tojást. Csak gyerekko­
romban; akkor megittam a szarka-, bíbic- és verébtojást is, de felnőtt koromban már
azt sem. A feleségemmel úgy beszéltük meg a dolgot, hogy ő hazamegy, és megkéri
a halasi katonai kórház orvosát, aki Szabó János zsidó orvos volt, hogy helyeztessen
át Halasra, az ottani kórházba.
Az amerikai kórházban egyébként kitűnő ellátás volt. Naponta kétszer volt vi­
zit, és mérték a lázunkat itt is. Még ekkor is volt lázam, 38-39 fok. A lázmérőt nem

162
 B etegségem története

a hónunk alá, hanem a szánkba tették. Úgy néztünk ki, mintha cigarettáztunk volna.
Azelőtt sohasem láttam ilyent, de nem is hallottam. Egy főorvos volt, de az is civil,
és apácák voltak a betegápolók. De volt katona szanitéc is a segítségükre. Mikor már
valamennyire javult az egészségem, akkor aztán volt ám hús sütve és tésztás étel, de
még naponta egy üveg barna sör is. Néha kisétáltunk a kórház gyönyörűen kialakí­
tott udvari parkszerű kertjébe, ahol voltak padok is. Üldögéltünk, beszélgettünk, jó
sorunk volt. Az eddigi viszontagságos helyzetről tárgyaltunk: csak már vége lenne
ennek az átkozott háborúnak! De úgy látszott, hogy még tartani fog jó ideig, még sok
embernek kell meghalni és nyomorulttá válni; sok özvegy nő és sok árva gyermek
fog maradni csak azért, hogy néhány nagyhatalom esetleg területet hódítson meg.
Mert az emberiségnek már az ősidőktől fogva - mondhatjuk talán - ösztöne egymás
pusztítása, a hatalomra vágyás és a vele járó haszon, már legalábbis annak, aki győz.
így fest a történelem; mindig volt háború, hol egyik részén a világnak, hol a másikon,
de ez így megy talán öröktől fogva. Nem tudnak olyan békét csinálni, hogy többet ne
legyen háború. Mert mindig szaporodik a népesség, pedig nagyon sok olyan része
van a világnak, ahol még ember sem járt. Tehát még mindig elférne annyi is talán,
amennyi jelenleg él a földön, csak más beosztás kellene. Egynek se lenne óriási bir­
toka, pedig van, a másiknak meg semmi, hanem elosztani, mint már meg is történt,
csak nem helyesen!
Apesti kórháztól tehát búcsút vettem. Eljött értem a feleségem azokkal az iratokkal,
amelyeket a halasi kórház orvosa adott. Ezeket be kellett mutatni a Népliget mellett
lévő honvédségi gyalogsági kaszárnyában is. Ott adtak egy igazolást, vagyis átutalást
a halasi kórházba. Mielőtt hazaindultunk volna, elmentünk a bátyámékhoz. Csak pár
nap múlva ültünk vonatra, és indultunk útnak. Itthon jelentkeztem a halasi kórházban,
de először nem vettek fel. Azt mondta az orvos, hogy előbb el kell mennem Kecske­
métre az ottani gyalogsági kaszárnyába, ahol van egy orvos, aki a környék kórházait
intézi. O ad igazolást arról, hogy maradhatok-e a helybeli kórházban, mármint a ha­
lasiban. Kecskemétre jött velem a feleségem is mint kísérő, mert elég gyenge voltam.
Csak bottal tudtam járni. Kaptam a pesti kórházban egy hatalmas görbe tölgyfa bo­
tot, és azt használtam.
Az utazás nagyon keserves volt. Majsán át Félegyházára, ahol nagyon sokat kellett
várni a másik vonatra, amelyre át kellett szállni. Jelenleg Halasról minden átszállás
nélkül lehet Kecskemétre utazni, de akkor nem lehetett. Nagy nehezen aztán megér­
keztünk Kecskemétre, és üggyel-bajjal megtaláltuk azt a kórházat, ahol az a híres em­
berevő, ezredesi rangú főorvos székelt. Meg sem vizsgált, csak annyit mondott, hogy
ne sokáig rontsam a kórház levegőjét, hanem rukkoljak be minél előbb. így biztatott
a vén kutya, mert már felül lehetett a hatvan éven. Visszafelé aztán megint sokat kel­
lett várni a másik vonatra, mellé igen sok utas is volt. Tömve volt a váróterem, le sem
lehetett ülni. Szerencse, hogy jó idő volt, kint sem fázott az ember. Legalább itt kint
leheverhetett a földre, aki akart. Voltunk is ilyenek szép számmal.
Végre aztán megérkeztünk Halasra, ahol most már beírtak a betegek névsorába,
és átvettek. A kórház épülete valamikor a kormánypárti tagok köreként szolgált; úgy

163
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

hívták: mungókör.13Volt egy másik kórház is, az meg a 48-as függetlenségi párt köre
volt korábban. Egyikben is volt sok sebesült és beteg, meg a másikban is. Az ágyak
négy sorban sorakoztak; lehettünk valami nyolcvanan a teremben. Két ápolónő és két
takarítónő gondoskodott rólunk. Az étkezést mindennap más és más nők készítették
el, sorrendben. Ok egyszerű gazdasszonyok voltak. Munkájuk önkéntes felajánlás volt,
és emellett sok minden mással is hozzájárultak a kórház fenntartásához. Mindennap
négy asszony segédkezett a napi ebéd és vacsora elkészítésénél. Be volt osztva, hogy
kik, mikor és mit főznek. Igen változatos és jó ételeket készítettek. Szinte mi is tud­
tuk, hogy no, most ezek főznek, most meg amazok; de mind jót és finomat! Szinte
vetekedtek a főzésben, hogy kinek a főztje jobb. Nem sajnálták a hozzávalót, hiszen
mind olyan gazdasszonyok voltak, akik talán a maguk emberségéből is elbírták volna
látni a kórház fenntartási költségeit. De így közösen inkább alkalmasabb volt. Szóval
nem volt hiány semmiből.
A szobaparancsnok egy szakaszvezető volt, aki mint könnyebb beteg már régóta
ott tartózkodott. Reggel mindig tejeskávé járta, az ebéd meg aszerint, hogy melyik
négy asszony főzött. De hús - marha, birka, disznó vagy baromfi - mindennap volt,
és hozzá valami tésztaféle főzve vagy sütve. Szinte javult az ember a sok jótól. A köny-
nyebb betegek, mint én is, kimentünk a kórház melletti térre, és ott heverésztünk
órák hosszat a jó gyöpös talajon. Máskor meg a közeli temetőbe mentünk ki sétálni.
Szépen teltek a napok, úgy tetszett, mintha nem is volna háború, pedig állt biz’ az
még javában. Ette a fene a románokat, mert azok is betörtek az országba, a büdös,
bocskoros faj.
A hastífuszt kihevertem, de a lábaimmal baj volt, úgy megfáztak a Kárpátokban,
hogy reuma lett belőle. Az orvos fürdőt ajánlott, mert más orvosság erre nincs, mint
mondta. Hiába kentük különféle kenőccsel, orvossággal, nem ért semmit. Mikor aztán
pár hét múlva jobban lettem, kértem pár napi szabadságot az orvostól és a szakasz­
vezetőtől, akik adtak is. Akkor aztán a saját kocsinkon kivittek a tanyánkra. Ott még
legjobban éreztem maga a feleségem és a gyermekeim között.
1915 vizes év volt. A tanya melletti egypár holdas vízállásban ismét sok víz össze­
futott. Megint jól éltünk hallal - sütve, főzve, ritka nap volt, hogy ne ettünk volna.
Fogták a gyerekek is, de még halászaink is voltak. Én aztán, mivel az orvos fürdőt
ajánlott, igaz, hogy nem hideget, hanem meleget, napjában többször is megfürödtem.
Három-négy napig voltam otthon, azután megint bevittek a kórházba kocsival. Egy
hét múlva megint kiengedtek pár napra, s ez így ment pár hónapig. De a lábaim csak
nem akartak javulni. Mindig fájtak, különösen éjjel, úgyhogy sokszor nem tudtam
aludni. Egyszer megtudta ezt egyik keresztanyám, Halász Istvánné, aki azt ajánlot­
ta, hogy bújjak be a kemencébe olyankor, amikor a kenyerek már kisültek, de még

13. A mungó a 67-es kormánypártiak gúnyneve volt a 20. század elején. Az elnevezés egy francia operett­
ből származik. Az épület 1892-ben épült a Szabadelvű Párt székházának. 1918-ban a református gimná­
ziumhoz került, és 1926-tól internátus volt. Ma a Szilády Áron Református Gimnázium menzája (Szűcs
Károly, Szakái Aurél: Kiskunhalas építészeti emlékei 1770-1945. Kiskunhalas, 2001,118.).

164
 Betegségem története

mindig meleg a kemence. Meg is próbáltam. A kemencébe előbb deszkát toltunk be,
erre feküdtem lábbal befelé, úgy hogy a fejem kívül maradt. Hason fekve és oldalt,
mindegy, ameddig csak bírtam. Egy félóra aztán untig elég volt, mert úgy izzadtam,
csakúgy folyt rólam a víz. Utána mindjárt más inget és gatyát vettem; megtörülköz­
tem és megszáradtam, és kérem, mintha újjászülettem volna. Úgy tetszett, hogy nem
fájnak annyira a lábaim. Két hét alatt ezt még kétszer megismételtem, és a harmadik
után már egy csöppet sem fájtak a lábaim. Persze az orvosnak ezt nem mondtam el, és
a bottámasztékot, amit már megszoktam, tovább használtam. Minek is mondtam vol­
na el, hogy már egészen jól vagyok? Talán azért, hogy megint kivigyenek a harctérre?
A fenének volt még egyszer kedve, és hátha vége lesz a háborúnak is - reménykedtem.
De biz’ a háborúnak nem akart vége szakadni, folyt az, mint a víz.
Ebben az időben itt állomásozott nálunk az 52. túladunai ezred. Tele volt a város
katonával, házaknál és barakkokban egyaránt. Jöttek hozzájuk a szülők, feleségek
és a testvérek látogatóba; annyi bőszoknyás nőszemély megfordult itt, hogy csoda
sok. De sok odavaló, már aki nőtlen volt, itt nősült meg, és közülük itt is élnek so­
kan még ma is. Nagyon megtetszettek a halasi lányok a vidéki fiúknak, mert az iga­
zat megvallva, nem is jöttek onnan Baranyából olyan nőszemélyek, mint amilyenek
a halasiak voltak.
Halason volt pótsorozás is azok számára, akik azelőtt még nem voltak katonák vagy
már idősebbek voltak. Csak úgy özönlött mindenfelől a sok nép; talán a fél Pest megye
ide tartozott. Hetekig tartott a sorozás. Sokan megszidták, megátkozták Halas váro­
sát, hogy ide kellett jönni vizitációra, különösen azok, akik alkalmasak lettek katoná­
nak. Az sem számított, ha valaki sánta volt - valahol ő is jó lesz. Ezt kívánta a háború,
amely dühöngött, mint a veszett fene. Ha akkor tudtuk volna, hogy még felére sem
voltunk, hiszen még csak alig egy éve tartott, és máris óhajtottuk a békét. De a kilátás
nem kecsegtetett; mindig a győzelem híre jött, pedig megfordítva ütött ki rendesen.
Egyszer aztán nálunk is vizitet tartottak a kórházban. Azokat, akik már meggyó­
gyultak valamennyire, mint én is, kiválogatták. Be kellett vonulnunk oda, ahová tar­
toztunk azelőtt. Ki volt mondva a szentencia: menni kell és menni, védeni a hazát!
Fenét, hiszen kívül dúlt már a háború, más országokban. Tehát nem a hazát kellett
védeni, hanem ütni a másikat a saját hazájában. És ez honvédelem?
Elbúcsúztam aztán a családomtól, és vonatra ültem. Ugyan voltunk többen is, akik­
nek be kellett vonulni. Előbb megint Kecskemétre kellett menni, és ott jelentkezni
annál a bizonyos öreg ezredorvosnál, aki olyan volt, mint a haramia. Rágta, marta
a honvédet: te kutya! Lopod a napot, szimulálsz ahelyett, hogy iparkodnál, hogy mi­
nél hamarabb végezzünk az ellenséggel. És semmi vizit, megadta az utasítást, hogy
hol kell jelentkezni, és mars!
Felmentünk aztán Pestre, és ki-ki hová tartozott, ott jelentkezett. Én most is a Dam­
janich utcába mentem, mert ott volt a káderünk. Ott felvettek, és átutaltak Kelenföld­
re, a 29-es honvéd gyalogezred kaszárnyájába. A sebesülteknek vagy volt betegeknek
itt még valameddig pihenni kellett. Úgy tartottak bennünket, mint üdülőket. Jól is
ment a sorunk: nem foglalkoztunk semmivel, csak elvétve, hatan-nyolcan egy tizedes

165
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

vagy őrvezető úrral kimentünk a budai hegyekbe csalánt szedni. Egy-egy kévével tér­
tünk haza, persze a csalán jól megmarta a kezünket. Otthon, a kaszárnya pincéjében
már sok csalán össze volt hordva. Mondták: majd lesz belőle ruha, merthogy szegé­
nyedett az ország, emésztett a háború mindent.
Voltunk itt ebben a kaszárnyában valami nyolcszázan, olyan lábadozó betegek.
Csak úgy nyüzsögtünk, töltöttük tétlenül a napokat. Hogy miért volt ez az intézkedés ?
Rejtély! Hát nem jobb lett volna, ha mindenki otthon lehetett volna? Mibe került ez az
államnak, ezt a sok népet ellátni? Hiszen ha megállapították, hogy valaki egészséges,
otthonról is be lehetett volna hívni, ha szükség lett volna az emberre. Sajnos mindig
túl okosak szoktak lenni azok a nagyfejűek, akik az ország sorsát intézik. Ha ráfizetés
is van valamire, úgyis jó, mert ők jobban tudják, hogy mit és hogyan kell csinálni.
Éppen itt rejlik sok hiba: a felesleges kiadások, a hiábavaló időpazarlás.
A kaszárnyaudvarban ment aztán mindennemű szórakozás; sokan kártyáztak pénz­
re. Kevertünk erre, arra, jó idő volt, augusztus hava. Az étkezés kitűnő volt; kaptunk
mindenből eleget. Ha akart az ember, megfürödhetett; állandó fürdő állt rendelke­
zésre. Délben, ebéd alkalmával szólt a katonazenekar. Délután négy órától ötig ismét
szólt a zene. Vigasztaltak bennünket, hogy j óbb kedvünk legyen. Meg is lettünk volna
itt talán sokáig, ha nem lett volna szükség az emberekre. De a katonák mindig fogy­
tak; ki meghalt, ki megsebesült vagy beteg lett, és a hiányt pótolni kellett azokkal,
akik már meggyógyultak.
Egy hónapi üdülés után aztán hazaengedtek sokunkat. Olyanokat, akik földmun­
kások vagy gazdálkodók voltunk. Tizennégy napi szabadságot kaptunk. Otthon ki-ki
végezte a dolgát, ki mivel foglalkozott. Itthon aztán mindig gyorsabban múltak a na­
pok. A háború meg folyt; nem lesz annak vége sohasem, mondogattuk, pedig még
csak 1915-öt írtunk, de már hosszúnak tűnt az idő. Pedig früstök akart lenni a kezde­
tén, és itt van, se előre, se hátra nem akart mozdulni. Nagy volt a remény; így szokott
sok minden történni az életben.
Az a pár hét, amit mint szabadságot kaptunk, hamar letelt, és újra be kellett ruk­
kolni. De most már nem Kelenföldre, ahol üdülni voltunk, hanem Pestre, a káder­
hez. Ott aztán nem sokat teketóriáztak, hanem hamarosan ránk adták az új csuka­
szürke ruhát, és be lettünk sorolva a legközelebbi indulásra váró menetszázadba.
Most Kispesten szállásoltak el bennünket házakhoz, valamint egy nagy fatelep ud­
varában és raktáraiban. Itt vártuk mindennap a parancsot az indulásra. A felesége­
met hívtam, hogy jöjjön el. El is jött még egyszer elbúcsúzni, mert nem tudhattuk,
hogy valaha látjuk-e még egymást. Most mindenki kapott egy pár új bakancsot, és
ki volt adva, hogy másnapra szegek is legyenek a talpában, mert vasszegek nélkül
kaptuk őket. Volt aztán kapkodás: hol vesszük a szeget, és ki veri bele a bakancs
talpába? Látott már valaki ilyen marhaságot? Ráadásul az utolsó pillanatban! Sze­
rencsére volt egy suszter komám, egy halasi fiú, aki reggelre az enyémet is megcsi­
nálta. Ilyen a katona élete; ott nincs lehetetlenség. Parancs, az parancs. Volt per­
sze olyan is, aki nem tudta beszerezni a bakancsszeget, és nem is csináltatta meg.
Semmi baja sem lett.

166
 A volh írtiai és a b u k o v i n a i f r o n t o n

Volt egy vén mocskos őrmester, aki teli szájjal ordított. Takács Sándornak hívták,
egy kiállhatatlan ember volt, mindig szekírozta az embert, ha fiatal, ha idősebb volt
is az a valaki. Nyilván rangéhes volt, mert jóval később tényleg tiszthelyettes lett.
Megátkoztuk sokan. A századparancsnokunk egy igazi magyar ember volt: Szladek
Jenő. A nevéről ítélve nem magyaros, de amúgy az volt lelkileg. Egy igazi úri fiú volt,
olyan 26 éves lehetett. A harmadik zászlóalj első századánál szolgált, amelyhez én is
tartoztam.
-»■ [EA 2 5 2 2 ,9 2 7 6 ]

A volhíniai és a bukovinai fronton

Mikor aztán ütött az utolsó óra, bevagoníroztakbennünket, és direkció az orosz front!

Ez szeptember 15-e táján történt. Ment velünk a vonat árkon-bokron keresztül, Deb­
recen, Csap útirányon, máj d az uzsoki szoroson át, ahol ekkorra már elkészült a vasút.
Lemberg, Rawa Ruska és útközben több más község; ez már Galícia volt. Ekkorra
már jól eltolták az oroszt Volhíniába; tehát odébb állott a harc. Rawa Ruska városánál
pakolt ki az egész zászlóalj, amely négy századból állt. Mivel a mi főhadnagyunk volt
a legidősebb tiszt, és nála magasabb rangú nem volt, ő volt egyben a zászlóaljparancs­
nok is. A mi századunk volt az első.
Innen gyalog masíroztunk egy falu határáig, ahol letáboroztunk kis sátrakba. Négy­
négy ember aludt egy sátorban. Szeptember 29-e volt, szép őszies idő, és éppen a ne­
vem napja. Minden ember kapott fél liter unikumot. Meg volt mondva Pesten, hogy
senki meg ne igya, de biz’ itt aztán mindenki megitta. Még a tisztek is biztattak ben­
nünket, hogy csak igyunk, és ők is itták, mert jó volt. Igen szép holdvilágos este volt,
a tisztek ott voltak közöttünk. A főhadnagyunknak volt egy szép aranyórája lánccal
együtt és néhány szép gyűrűje. Mondták is a többi tisztek neki, hogy miért nem hagyta
otthon az ékszereket? Mire ő azt mondta, hogy ha el talál esni a harctéren, akkor aki
megtalálja, ne mondhassa, hogy valami kanászgyerek volt.
Másnap beköltöztünk a faluba, és itt voltunk néhány napig. Néha csináltunk olyan
gyakorlatfélét, de más dolgunk nemigen akadt. A menázsi nagyon egyhangú volt:
bab, rizsa, melyeket már untunk. A krumplit viszont kívántuk, és jelentettük is a mi
főhadnagyunknak, hogy a szakácsok főzzenek krumplit is. Jól van, lesz holnap - volt
a választ. Úgy is lett. A környéken sok krumplivetés volt, néha 10-20 hold is egy táb­
lában. Még nem volt felszedve, mert nem volt, aki felszedhette volna. Ki elmenekült,
kit elvittek valahová munkára, csak néhány öregember és asszony maradt.
Másnap aztán azt mondja a főhadnagyunk:
- No, fiúk, lesz krumpli! Kivonulunk gyakorlatozni a krumpliföldek felé, rajvo­
nalban megrohamozzuk a krumpliföldet, minden ember lehasal kommandóra, és
mindenki kivesz három krumplit. A helyét eligazítja, és amikor kész, bele a zsebbe
a krumplikat! Akkor sorakozó, és már megyünk is a zsákmánnyal vissza.

167
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

35. Csonka M ihály (ba l szélső) a bukovinai fronton katonatársaival

(K olom p ár László, F laisz András és ül: Kovács Pál) 1916. május 25-én

168
 A v o l h í n i a i és a b u k o v i n a i f r o n t o n

így is lett. Vittük a sok krumplit, amelyekből jó nagy rakás lett a konyhán. Vacsorára
lett is olyan gulyás, hogy csakúgy nyaltuk a szánkat utána. Ilyen a katona megszállt te­
rületen; nincs kímélet, minden a miénk. Mindent szabad, bár nem valami dicső dolog.
Néhány nap múlva mentünk tovább a harctér felé, falvakon keresztül. Minden ki­
fosztva, alig lehetett már mit találni. Megjegyzendő, hogy akkor már jól bent voltunk
Volhíniában, mert nyomták vissza az oroszt. Mikor a Búg folyóhoz értünk, már fel
volt építve a híd; gyönyörű, remekbe készült, erős fából faragva és vastag oszlopok
a vízbe leverve. Közben egyre közelebb értünk a fronthoz; már az ágyúk dörgését is
lehetett hallani. Éjjelenként falvakban, házaknál aludtunk, és reggel mentünk tovább.
Egy nap a tábori pékek főhadiszállása mellett mentünk egy útszélen. Volt ott annyi
tábori sütőkemence, persze kocsira szerelve, hogy na! Itt állandóan sült a kenyér;
innen látták el kenyérrel a környéket. Mindig közelebb, mindig közelebb, egyik éjjel
aztán elértük a rajvonalat. Itt azonnal elosztottak bennünket.
A rajvonal egy domb nyúlványán húzódott végig. Az oroszok ugyancsak egy dom­
bos részen voltak, pár száz méterre tőlünk. Középen olyan folyóforma mélyedés volt
náddal, sással, gyékénnyel és kevés vízzel. Itt lettünk elhelyezve. Alighanem megint
a cseheket váltottuk fel, mivel nagyon kezdetleges fedezékeket hagytak ránk. Olyan
földbe vájt lyukak voltak, amelyekből kilátni sem lehetett. Máskülönben csendes volt
a vidék, nemigen lőttek az oroszok, igaz, mi sem. Miután elhelyezkedtünk, elkezdtünk
rendes futóárkot építeni, és itt-ott jó fedezéket csináltunk. Nem messze volt egy falu,
oda jártunk faanyagért. Szedtük széjjel az ép házakat, még a templomot is, és hord­
tuk ki a gerendákat a rajvonalba, melyeket a fedezékekhez használtunk fel. A konyha
jó hátul volt, onnan hordtuk a menázsit. Két ember vasrúdon vitte a kondért, ami jó
nehéz volt, körülbelül fél kilométerre. Én is vittem többször.
Két hétig voltunk itt. Ez alatt jól elkészítettük a fedezékeket. Majd hátravittek min­
ket, olyan negyven kilométernyire a fronttól. Egy nagy erdő mellett állapodtunk meg,
ahol egy óriási fatelep volt fűrészgéppel. Az erdő többnyire tölgyfákból állt, amelyből
padlódeszkák és parkettakockák készültek. A németek hordták a sok faanyagot, va­
lószínűleg Németországba. Tán húsz autójuk is meg volt rakva egyszerre, de volt ott
annyi fa, hogy sok. Mi is kijártunk fát vágni az erdőre. Szép fiatal tölgyeket és nyírfákat
kifűrészeltünk tőből; négy-öt méter hosszúságúra hagytuk őket, és hordtuk megint
csak fedezéket csinálni. Egy kis hó is esett már, közeledett a karácsony. Épület nem
olyan sok volt, mi is a földben tanyáztunk. A földbe vájt fedezékben, melyben egy
szakasz tartózkodott, jó meleg volt.
Karácsony előtt pár nappal kaptam egy ötkilós csomagot Szabadkáról, a feleségem
nővérétől. Megjött sértetlenül. Sok jó hazai dolog volt benne, még egy üveg pálinka
is. Hamarosan a végére jártunk, mert lett rá jó barát: a szakaszvezető és más szemé­
lyek. Kapós a hazai csemege a katonáéknál; volt, nincs.
A közelben volt egy leégett malom, ott lett berendezve egy ideiglenes fürdő. Itt
aztán megfürödtünk előbb meleg vízben, amelyből egy hideg vízzel teli másik kádba
kellett bele ugrani. Fürdő után testgyakorlat következett a havas földön: feküdj, fel!
Ugye, finom lehetett?

169
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Amikor egy ilyen gyakorlat után hazamentünk a barlanglakásba, megint várt egy
ötkilós csomag, most a feleségemtől. Jó hazai kolbász, sütemény, dohány és pálinka
volt benne. Meg volt az öröm, éppen karácsony előtt pár nappal. Ennek aztán, ugyan-
úgy, mint az előzőnek, hamarosan a végére jártunk.
Az erdőben volt sok vadalmafa, sok almával. Szedtük az almát teli tarisznyára. Itt
ez is kitűnő csemegének számított.
Egyik nap jött egy új menetszázad, amelynek a tagjait beosztották közibünk. Ve­
lük jött egy alezredes is, akit Zöldi Mártonnak hívtak. Egy kis tömzsi ember volt. Jött
egy földim is, Csima István honvéd, aztán Benya István szakaszvezető, aki egy igen
katonás fickó volt és egy Flaisz András nevű keceli ember. Ezzel egy rajban voltunk,
és úgy összebarátkoztunk, hogy mindig együtt voltunk.
1915 karácsonyán már jókora hó volt, és akkor is esett. Ide rendelték a katonai ze­
nekart, amely muzsikált. Volt istentisztelet is, csak úgy rögtönözve a szabad ég alatt.
Mikor elmúlt az ünnep, összepakoltunk, és az egész zászlóalj elindult a bizonytalan­
ba. Elöl a mi századunk, utána a többi. Libasorban gázoltuk a havat; az utolja már jó
taposott úton haladt, de az eleje bizony törtetett. Mentünk jó darabon, mígnem úgy
délután három óra felé elértünk egy falut. Az ebéd, amely ott várt bennünket, már jól
is esett. Itt elszállásoltak bennünket, és csak másnap mentünk tovább. Érdekes volt,
hogy minél előbbre haladtunk, annál kevesebb lett, sőt néhol már alig volt hó. Az út,
amit idáig megtettünk, körülbelül 40 kilométer lehetett. Délután megint egy faluhoz
értünk, ahol ugyanúgy, mint előző nap, várt a konyha, illetve az ebéd. Itt is elszállásol­
tak bennünket, de itt már tovább maradtunk. A falut Kniahininnek14 hívták. Itt már
nem is volt hó, csak nagy sár. Az úton, amelyen nagy forgalom ment át, nekünk kellett
lehányni a sarat. Mivel nagy ásó vagy lapát kevés volt, a kis ásóinkkal (spátni) kellett
dolgozni. Képzelhető, milyen jó munka volt!
Egy reggelre jó nagy fagy lett, akkor meg a fagyos rögöket (göröngyöket) kellett
eligazítani, szétverni ahol lehetett, és homokkal leszórni az utat. Erre azért volt szük­
ség, mert várták Szurmay Sándor altábornagyot, aki jött a frontról, és hogy az autó
meg ne rázza az ülepét. Kínos, unalmas munka volt. Szidtuk a Szurmayt, persze nem
hallotta, a fene egye meg a valagát! Pedig az autó amúgy sem ráz, lehet, hogy nem
is Szurmay találta ki, hanem valamelyik nagyobb tiszt. Talán Zöldi Márton ezredes.
Délután aztán valóban jött a Szurmay, ott ment el a mi szállásunk mellett a főútvo­
nalon. Minket kiállítottak sorba végig az út szélén. Mégsem állt meg, ment tovább
előre, amerre mi is haladtunk. Az ezredünk a negyvenedik hadosztályhoz tartozott,
amely Szurmay tábornok parancsnoksága alatt állt.15

14. Ma a Belorusz Köztársaságban található.

15. Szurmay Sándor (1 8 6 0 -1 9 4 5 ) altábornagy 1914. november végén vette át az ungvölgyi hadsereg­
csoport vezetését, melyet később Szurmay-hadtestnek neveztek. Nevéhez fűződik az orosz haderő két­
szeri kiszorítása magyar területekről, majd az 1915. májusi gorlicei áttörésben való sikeres részvétel és
az orosz csapatok üldözése a Dnyeszterig. Haditettei miatt utóbb „uzsoki hősnek” nevezték. 1917-től
honvédelmi miniszter volt.

170
 A v o l h í n i a i és a b u k o v i n a i f r o n t o n

Néhány nap múlva megint útnak indul­

tunk, de nem tudtuk hová. Nagy komlóültet­
vények mellett haladtunk el, öt-hat holdasok
is voltak. Fáradságos út volt, teljes felszerelés­
sel. A lábaim fájtak, alig bírtam már a gyalog­
lást, ki voltam merülve. Többen nem is bírtak
már menni. Azokat kocsira ültették. Egyszer
aztán beértünk egy bizonyos városba, amely­
nek a nevét már elfelejtettem. Itt vonatra ül­
tünk, és mentünk, nem tudom hová.
Végül Czernowitz mellett, egy bizonyos
Sadagóra nevű városban kipakoltunk. Ez Czer­
nowitz mellékvárosa volt, olyan, mint Pest­
nek Kispest. Egy nap, egy éjjel tartózkodtunk
itt. Megfigyeltem az itteni nép szokásait: az
idősebb asszonyok botot és tarisznyát hord­
tak, és elöl, hátul kötőt viseltek, szoknyából
viszont keveset.
Innen megint gyalog mentünk, úgyhogy
este későn, úgy tíz óra tájban érkeztünk meg
a rajvonalba. 1916. január 5-ét írtuk. Igen
nagy sár volt, és ragadós, majd lehúzta a ba­
kancsot vagy a csizmát, mert néhányunknak
az volt. Sőt olykor le is húzta, és ilyenkor ká­
romkodtunk eleget. Reggel, amikor megvir­
radt, megtudtuk, hogy hol vagyunk. Rarancze
nevű falutól két kilométerre, keletre húzódott
a frontvonal. Szóval Bukovinában voltunk,
amely Magyarországtól északkeletre esik. Bu­
kovinában, Csernowitztől délre volt három
magyar falu is: Andrásfalva, Hadikfalva és Istensegíts. Hogy mikor jöttek ide a ma­
gyarok, nem tudom.16 Sokan nem értettük, hogy hogyan kerültünk ilyen közel Ma­
gyarországhoz, hiszen előbb meg milyen mélyen bent voltunk Volhíniában!
A bukovinai fronton megint csak a nagy rendetlenség uralkodott. Mindjárt el­
kezdtünk építkezni, j ó fedezéket csinálni, mert voltak olyan veszélyes pontok, ahová
nagyon könnyen belőttek az oroszok. Volt egy hely, úgy hívták Szilvás, mert szilva-
faerdő borította. Itt aztán nagyon veszélyes helyzet volt. Olyan ferde törése volt itt

16. A bukovinai magyarok az ún. mádéfalvi veszedelem (1764), vagyis a határőrsorozás ellen tiltakozó
csíki magyarok elleni osztrák katonai vérengzés után menekültek a Kárpátokon túlra, ahol öt falut hoztak
létre. Az I. világháború előtt, alatt, majd 1941 -ben nagy részüket hazatelepítették. Mások a tengerentúlra
vándoroltak (Sebestyén Ádám: A bukovinai székelyek története régen és ma. Szekszárd, 1989).

171
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

a raj vonalnak, és így oldalt is belőttek az oroszok. Ezt a részt ezért igyekeztünk minél
előbb megjavítani. Mély futóárkokat ástunk, fedezéket készítettünk. A raj vonal jó ma­
gasan, egy dombnak a gerincén húzódott. Az oroszok mélyebben, alacsonyabb helyen
voltak, körülbelül száz méterre tőlünk. Máskülönben elég sík terület volt, kevés fával
itt-ott. A hátunk megett feküdt az a bizonyos Rarancze nevű falu.
Néhány nap múlva felváltottak bennünket a 29-esek. Mi lementünk a faluba, amely
elég tűrhető állapotban volt még akkor. A házak jó épek voltak; a lakosságot kilakol­
tatták, hogy hová, azt nem tudom. Az üres házaknál helyezkedtünk el, hova mennyien
fértek. A mi fél szakaszunk egy elég helyes háznál kapott helyet. Pihenőn kellett volna
lennünk, de a fenéket! Nappal még úgy-ahogy megvoltunk, de éjjel hordtuk a spanyol
lovakat, vagyis a drótakadályokat, melyeket a faluban csináltak. Két ember vitt egyet;
egész karaván kitellett volna belőlünk. Kettőt, hármat is fordultunk egy éjjel. Január
11-én támadott a muszka, de vissza lettek verve, nem sikerült nekik betörni. Ez így
ment tartósan. Három-négy naponként váltottuk egymást a 29-esekkel. Január 20-án
megint támadott az orosz, most nagyobb erővel, de szerencsére mi is rákészültünk. Ép­
pen a rajvonal mögött, tartalékban voltunk. Hajnalban csaptak ránk, amikor osztották
a kávét. Szóltak az ágyúk mindkét részről, szóltak a géppuskák is, ropogtak a fegyverek.
Villogtak a lövedékek annyira, hogy majdnem világos volt, pedig még nem is pirkadt.
A századparancsnokunk, Szladek Jenő kiadta a parancsot: Utánam fiúk! Nem azt
mondta, hogy előre fiúk, hanem azt, hogy utánam fiúk. Mi aztán kiugráltunk a föld­
be ásott lyukakból, és szuronyt szegezve rohantunk előre, mint az istennyila. Mind
követtük a parancsnokunk példáját. De mire odaértünk a rajvonalhoz, amelytől kö­
rülbelül 100 lépésre lehettünk, a rajvonalbeliek elintézték néhány száz orosz ügyét.
Mert a támadók tovább nem jutottak, és aki nem maradt ott, kénytelen volt vissza­
vonulni. De még menekülés közben is sokan elestek közülük, mert akkorra egy kissé
kivilágosodott, és lehetett látni a futásukat. A mi gépfegyvereink és más puskáink
pedig szórták az áldást. Az ágyuk már korábban elhallgattak. Mire teljes lett a csend,
már rendesen kivilágosodott. Akkor tűnt ki, hogy mekkora volt a veszteség mindkét
részről, amit nem is gondoltunk. Nekünk is lett veszteségünk: a jó századparancsno­
kunk, Szladek Jenő is alighanem elesett vagy megsebesült. Mindenesetre mi többet
nem láttuk. Senki sem tudta róla, hogy hová lett, vagy aki tudott róla, az nem mond­
ta. Sajnáltuk, mert bizony jó katona és jó ember volt. Itt láttuk aztán, hogy a mi cseh
katonáink milyen emberek voltak. Összebújtak és úgy sírtak; semmi harckészség nem
volt bennük. Talán jobban is tették. Igaz, én sem igen dicsekedhetek a hősiességem­
mel; nem tudom meglőttem-e akár egyetlen oroszt is? Nem hiszem, hacsak vaktában
nem. Némelyik viszont dicsekedett, hogy ő ennyit vagy annyit lelőtt. Hiszi a piszi!
Persze lehet, minden ember nem lehet egyforma.
Mikor aztán lecsendesült minden, hordták a szanitécek a halottakat és a sebesül­
teket. Mi meg a temérdek töltényhüvelyt szedtük össze, és tároltuk. Aznap nem lett
főtt ebéd, állítólag a konyhát is előtték az orosz ágyúk. Ebéd helyett így két konzer-
vet lehetett elfogyasztani minden embernek, csak úgy hidegen. Éhesek voltunk vala­
mennyien, mert a reggeli kávét az orosz megzavarta. A szanitécek egy helyre hordták

172
 A v o l h í n i a i és a b u k o v i n a i f r o n t o n

a halottakat, oroszt és magyart keverve; egyiknek csúnyább sebe volt, mint a másik­
nak, és csupa vér volt valamennyi. És kérem - érdekes az ember! - minden szánalom,
sajnálás nélkül, nyugodtan ettünk. Úgy elvakítja az embert a lőfegyver és az ágyúfüst
szaga, hogy semmi undort, szánalmat vagy irgalmat nem érez. Fakírrá, érzéketlenné
és olyan mámorossá válik az ember. Amikor teljesen magához tér, olyan, mint ami­
lyen a részegség után szokott lenni. Ekkor gondolkodik csak tisztán: ejnye, ha én is
ott maradtam volna a csatatéren, engem is olyan közönyösen szemlélt volna a másik
életben maradott, mint én amazokat?
Január utolja felé elkezdett esni a hó. Esett, csak esett szakadatlanul, alig tudtuk
már hova tenni, oly magasra felhánytuk. A futóárok tetejére. Kétóránként felváltva
hánytuk; valósággal el voltunk ázva, mikorra bemehettünk a fedezékbe melegedni.
Nappal sem lehetett mindig látni, olyan ködös volt. Ez így tartott egy hónapig. Feb­
ruár utolja felé aztán kezdett olvadni, mégpedig olyan gyorsan, hogy majd kiöntött
bennünket a lövészárokból. Akkor meg a vizet kellett lapáttal, vödörrel, sőt még csaj­
kával is merni. Ezután jó napos idők lettek, fagy is alig volt, csak néha.
Most megint ment a munka, készültek a rókalyukak, bunkerek a földben, jó mé­
lyen. Ezt a munkát a csehekkel végeztették, akik mint fegyveres katonák el lettek tá-
volítva közülünk. A háború elej én voltak külön cseh ezredek, de utóbb talán valahogy
fel lettek oszlatva, mert nem bizonyultak elég jó katonáknak. Ha szerét tehették, ha­
mar megadták magukat, és így csak a baj volt velük. Rájött a hadvezetőség, hogy ez
így nem jó lesz. Ezért úgy oldották meg a dolgot, hogy nem volt tovább külön cseh
ármádia, hanem bizonyos kulcs szerint beosztották őket magyar ezredekhez. A 30-
as honvéd gyalogezredbe is jutott belőlük, például a mi századunknál is volt minden
szakaszban négy fő, tehát minden században tizenhat ember. Nekünk, magyar hon­
védeknek ki volt adva, hogy vigyázzunk rájuk, nehogy megszökjenek, és átmenjenek
az oroszokhoz. Ez volt 1916 elején. Meg is voltak azok mindaddig, míg csendes volt
a levegő, vagyis nem támadott az orosz. Mert öt hónapig csak néha fordult elő, hogy
itt-ott át akartak törni. Úgyhogy a cseheknek dolgozniuk kellett ott, ahol munka
volt. Az meg aztán lett a számukra adva elég. Például fedezékcsinálás a föld alatt (úgy
mondtuk rókalyuk), vagyis beásni mélyen a rajvonal alatt, és hatalmas fagerendákkal
rovásszerűen alátámasztani, hogy be ne dűljön. Töltényládákban hordták ki a földet
az üregből. Sokáig tartott ez a munka, és nehéz is volt, de ezt valahogy ímmel-ám-
mal mégiscsak csinálták. Később aztán azt vettük észre, hogy voltak csehek, de már
nincsenek sehol. Mintha a föld nyelte volna elé őket, úgy eltűntek. Valószínű, hogy
átmásztak a rajvonalak között, a gyáva fajzat! Nagyon kellett rájuk vigyázni.
A lövészárkok és a fedezékek mindenesetre jó állapotba kerültek. A végén már
a villanyt is be akarták vezetni, a kábeleket már le is fektették. Czernowitzból jött az
áram, és a bunkerekből már villanymotor húzta a vizet. Megj egyzem, ekkor még nem
volt hó, jóval előbb volt egykevés, de közben elolvadt. Februárban aztán lett jó nagy,
ami meg is tartott jó darabig.
Egyszer pihenőn voltunk 8 napra Raranczétől mondjuk 10 kilométerre. Házaknál
voltunk elszállásolva. Egy nap ki kellett vonulni, mert jött Flanzer Baltin lovassági

173
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

tábornok17 szemlét tartani. Ki voltunk állítva sokan, más ezredekből is; csak úgy ren­
gett a lábainktól a föld, mikor el kellett vonulni előtte díszlépésben, a katonai zenekar
hangjai mellett.
Ebben a faluban megkínált bennünket egy ruszin vagy oláh asszony puliszkával.
Ez úgy készül, hogy felteszik a vizet egy lábosba, és amikor a víz forr, szép óvatosan
beleszórják a kukoricalisztet. Egy jó negyedóráig kevergetik, majd miután besűrűsö­
dött, kifordítják egy deszkára. Úgy megáll, mintha torta volna, és amikor már kész,
nem fut szét. Úgy eszik, mintha kenyér volna. Egy fatálban kaptunk hozzá aludttejet.
Néhányan ettünk belőle, és kérem (igaz, hogy én nem vagyok finnyás), nem is volt
olyan rossz, csak meg kell szokni. Minden a szokástól függ.
Mikor letelt a nyolc nap, és mentünk vissza Raranczére, olyan dúsan megraktak
bennünket mindennel, hogy na. Még új ruhát is adtak annak, akié nem volt jó. Én
is kaptam egy igen erős, jó béléses köpenyt, bakancsot stb. Adtak dohányt is annyit,
hogy bizony még hagytunk is ott belőle azoknak, akiknek a házainál laktunk.
Visszamentünk tehát Raranczére, ahonnan már engedték haza 14 napi szabadságra
azokat, akik hét hónapot töltöttek a harctéren. Én is beleestem ebbe a kategóriába,
de mivel egyszerre csak 8-10 embert engedtek haza egy századból, nekem és több
pajtásomnak várni kellett.
Egyszer őrségen voltunk a faluban egy háznál. Vagy hatan üldögéltünk az őrszobán
pihenőben. A fapadon feküdt egy őrvezető, aki egyszer csak felkiáltott: Jajj, a lábam,
meglőttek! Odaugrunk, és a bakancsa talpából állt ki félig az orosz golyó hegye. Egy
kicsit megsebezte a talpát, úgyhogy ment a kötözőhelyre. Többet nem is láttuk, va­
lószínűleg kórházba került. Néztük aztán, hogy hol jött be a golyó? Hát az ablakon.
Olyan szép kerek lyukat ütött az üvegen, mint a pinty.
Hát bizony, bejártak a golyók néha-néha. Volt a szakaszunkban egy oláh fiú, úgy
hívták Duma Péter. Igen jó, fürge gyerek volt, fiatal, talán 20 éves lehetett. Mindig jó
kedve volt, törte a magyar szót. Egyszer lelőtt egy sast a rajvonal felett, ami ritkaság-
számba ment, de ő eltalálta. Egyszer aztán őt is fejbe lőtték, mégpedig keresztül a lő-
résen. Elesett szegény, még az agyveleje is szétfröccsent a földön. Furcsa látvány volt,
szinte megirtóztunk, akik láttuk. Jöttek aztán a szanitécek, ők takarították el, lapáttal
szedték össze az agyvelejét. A temetésére az egész szakaszunk elment. Akkor láttam
a temetőt a sok elesett magyar és orosz katonával, mert azokat is ide temették.
1916-ban a húsvét ünnepe április 25-re esett. Nagyon szép napos idő volt. A 29-
esek balra és északra voltak tőlünk. Azoknak volt zenekaruk, amely elkezdett muzsi­
kálni. Egyszer látjuk ám, hogy az oroszok felálltak a védővonaluk tetejére. Kisvártatva
mi is utánoztuk őket. Úgyhogy ameddig elláttunk, fent álltak az oroszok, de mi is.
Kajabáltak át hozzánk, hogy jertek ide, adunk kenyeret. Néhány tisztünk el is ment
a demarkációs vonalig, és az övék is. Ott megkínálták egymást rummal, borral vagy
cigarettával, kinek mije volt. Örült a lelkünk, hogy talán már vége lesz a háborúnak.

17. Báró Karl von Pflanzer-Baltin (1 8 5 6 -1 9 2 5 ) az orosz front egyik legsikeresebb és legnépszerűbb
osztrák-magyar tábornoka volt.

174
 A v o l h í n i a i és a b u k o v i n a i f r o n t o n

Estefelé aztán szépen visszatakarodtunk a rajvonalba - mi is, az oroszok is. Mikor

besötétedett, az oroszok elkezdtek lőni. Mi csak hallgattunk, nem lőttünk. így múlt
el a húsvét.
Nem sok idő múlva megint jött egy új menetszázad Pestről. Az újak között pár
halasi is volt, például Csikós Benő, otthoni szomszédunk, aki tizedesi rangban szol­
gált a szanitéceknél. Vele többször találkoztam. Ekkor j ött egy Kolompár László nevű
cigány is, aki úgy j árta a cigány táncot, csakúgy rengett a föld a lába alatt. A mi szaka­
szunkhoz lett beosztva. Még a tisztek is oda jöttek bámulni, olyan komikus figurákat
csinált, majd megszakadtunk a nevetésben. Nagyon rafinérozott cigány volt; szóra­
koztatott bennünket. Máskülönben jó katona volt, igen szeretett kártyázni. De nyert
is. Volt pénze a bakának, hiszen nem mehettünk sehová. Ennivalónk volt elég, csak
dohányból volt hiány. Azt ritkán kaptunk, ha kaptunk is, meg se kottyant pár ciga­
retta. Néha volt pár deci bor, rum, azt úgy adagolták, mint a gyógyszert, kanállal. Az
őrmester úr, meg a többi tisztek kaptak fél litert is.
Az idő kezdett javulni; igen enyhe vidék volt ez a Bukovina. Sok diófa van arrafelé,
pedig az érzékeny és hamar megfagy. Ott szép nagy fák voltak. Itt voltunk május 20-ig.
Akkor felkerekedtünk, az egész zászlóalj, és egy este útnak indultunk. Mentünk egész
hajnalig, mire megérkeztünk az új állásokhoz. Ezek Dobronoutz község határában
húzódtak. Valami sárga parolis cseh bakákat váltottunk fel ismét; ők is olyan gyanús,
csürhe banda voltak, nem bíztak bennük.
Egy jó nagy dombon húzódott a kezdetleges rajvonal. Alig volt valami fedezék,
ahol meghúzhattuk volna magunkat. A léhűtő banda még azt is restellte, hogy valami
menedéket csináljon magának, akár az idő miatt, akár a golyó ellen. Rendes bevett
szokás volt, hogy ha mi akárhová el lettünk vezényelve, nekünk az volt az első, mind-
járt óvóhelyet, fedezéket csináltunk. Legalább védve voltunk valamennyire, úgy az
idő, mint a golyó ellen. Egy hét leforgása alatt aztán meg is lett ott úgy csinálva min­
den, mintha ott akartunk volna örökké maradni. Mondtuk is, mikor rendbe hoztunk
mindent, no, most már támadhat az orosz, nem lesz meglepetés. A drótakadály húsz
méter szélességben, illetve vastagságban állt készen, melyet éjjelenként mi raktunk
le a rajvonal elé.
Valamennyire tájékozva volt a mi hadvezetőségünk a legközelebbi orosz támadás­
ról. Június 5-ére várták a harcot, ám az már egy nappal korábban, váratlanul elkezdő­
dött.18 Vasárnap korán reggel elkezdett szólni az orosz ágyú. Előbb szórványosabb
tempóban, majd utóbb mind sűrűbben. Nem a rajvonalat, hanem a drótakadályt
lőtték, amit hamarosan pozdorjává is zúztak. Csak ez után lőttek be oda, ahol mi
a fedezékekben lapultunk. Most se ihattuk meg a kávét, olyan korán jött az ébresz­

18. Ez volt a Bruszilov tábornok vezette nagy offenzíva kezdete. Bár az oroszok több ponton áttörték
a keleti arcvonalat, sőt Luck térségében, valamint Galícia déli részén és Bukovinában jelentős területe­
ket foglaltak el, stratégiai céljaikat - előrenyomulás Lembergig és Erdélyig - nem érték el. Az orosz had­
sereg így is közel 300 ezer foglyot ejtett, és a halottak, sebesültek és betegek száma is elérte a 200 ezret
(GalántaiJózsef: i. m. 267-268.).

175
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

tő. Szünet nélkül jöttek a nagy, 28-as gránátok, és robbantak szét a mi állásainkban.
Ezt nevezték pergőtűznek. Csak úgy füstölt, porolt a tájék; szórta az áldást az orosz.
Szegény bajtársaink közül sokan ottmaradtak; csoda, hogy néhányan életben marad­
tunk. A mi ágyúink pedig alig lőttek egyet-kettőt, akkor is srapnellel. Hiába, az ágyú,
az teszi meg az egészet! Nem kell abból nagyméretű, mert az nem jó, csak sok legyen,
az a fő, és elég töltelék legyen hozzá! Nálunk az előző háborúban és az utóbbiban is
hiba volt, hogy szűkén volt a lövedék.
Nem kellett már figyelni, hiábavaló volt minden intézkedés. A tisztjeinket nem is
láttuk, csak néhány tizedest és őrvezetőt lehetett látni, akik velünk együtt keresték
a búvóhelyet. Az én rajparancsnokom, Kovács Pál azt mondta, hogy ő nem bujkál,
hanem marad azon a helyen, ahol aludni szoktunk. Ott is maradt negyedmagával:
Kolompár László kalocsai cigánnyal, egy másik cigánnyal és még egy fiatalemberrel.
Bujkálás közben egyszer visszamentem megnézni, hogy mi van velük? Szegények ak­
kor már mind halottak voltak. Az egyik cigánynak, Kolompár Lászlónak még a feje is
hiányzott. Levágta valami gránátszilánk. Úgyhogy ott ült fej nélkül. Amazok ki erre,
ki arra dőlt, de látszott, hogy már nem élnek. Borzasztó volt látni! El is iszkoltam on­
nan, nehogy a bolond muszka megint oda lőjön.
Bujkálás közben egyszer összeakadtam a szakaszvezetőnkkel, aki szintén bujkált.
Mondom neki, hogy a Kovács őrvezetőt negyedmagával halva találtam az imént. Tu­
dom, öregem - válaszolta - én is voltam arra az előbb, én is láttam. De nemcsak ez
a négy, hanem tudj a isten, hogy hányán haltak még meg a mieink közül. Mert a muszka
még mindig küldte az áldást, pedig már úgy össze volt lőve a rajvonal, hogy alig lehe­
tett a futóárkokban mászni. A rajvonal előtt a hatalmas drótakadály teljesen szétlőve.
Nem volt már nehéz a muszkának átjönni, nem állt az útjában semmi.
Úgy tíz óra tájban aztán jöttek is, mint a hangyák. Amikor beszüntették a záró-
tüzet, már ott is volt a gyalogság, azonnal körül lettünk véve. Az orosz katonák kia­
bálták: Dolé pusku, magyarszki!19 Valami húszán voltunk egy fedezék mellett: egy
zászlós, egy őrmester, egy szakaszvezető, néhány őrvezető, a többi honvéd. A zászlós
azt mondta:
- Fiúk, nincs semmi okunk a védelemre. Adjuk meg magunkat!
Úgy is lett. Leraktuk a puskát és a derékszíját a tölténytáskával együtt, és pajgyom20
az oroszok felé, mint foglyok. Mikor az oroszok állásához értünk, akkor kezdtek a mi
ágyúink eszeveszettül lőni. Annyira, hogy szinte már veszélyes lett a már biztonság­
ban hitt sorsunk. No, de szerencsésen átestünk ezen is. Jóval hátrább aztán láttuk az
eredményt. Jó fogást csináltak az oroszok: aznap 400 kilométeres fronton törtek át.
Azt hittük, mind elfogták az összes katonáinkat.
-#• [ E A 2 5 2 2 ,4 9 8 4 ,9 2 7 6 ,1 0 1 5 7 és T JM 3650]

19. Le a puskával, magyarok!

20. Gyerünk!

176
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

Két év hadifogságban

Nagyon sokan voltunk. Úgy ítéltük meg, hogy több mint 100 ezer magyar került fog­
ságba ekkor.21 Mikor már rendesen összeszedtek bennünket négyesével, és kiértünk
a rendes útra, olyan hosszú sorban voltunk, hogy nem láttuk sem az elejét, sem a hátul­
ját. Azt hittük, nem is maradt több katona a fronton. Az oroszok is azt mondogatták:
no, magyarszki, vége a háborúnak, nincs több katonája a cárotoknak, mármint Ferenc
Józsefnek. Meneteltünk, jó meleg volt, úgyhogy izzadtunk. Az én jó köpönyegem
szerencsére rajtam volt, de volt sok olyan, aki nem hozta magával.
Mentünk falun, városon keresztül. Hozták az asszonyok a szép fehér kenyeret. Ol­
csóért adták, és elfogadták a mi pénzünket is. Estefelé egy bizonyos városba értünk.
Itt a szabad ég alatt letáboroztunk. Most aztán jó volt a köpeny, kivált, hogy az eső is
kissé sziporkáit. Hozták ide is a civilek a kenyeret, tejet, tojást főve, nem volt hiány.
Másnap mentünk tovább, beljebb Oroszországba. Tehát a háborútól megszabadul­
tunk bizonyos időre.
Az egyik városban aztán vonatra ültünk. Vittek bennünket befelé. Ott, ahol az
ebédidő elérkezett, már vártak bennünket a kásával. Tíz ember kapott egy bádog zo-
máncos tálban. Azt körülálltuk, és abból ettünk, már akinek volt kanala. De bizony
sokunknak nem volt. Teremtek aztán élelmes oroszok. Látták a kanálhiányt, és hamar
hozták a fakanalakat tucatszámra. Tíz kopek volt darabja. Egyenként sok időbe került
volna a vásárlás, meg már a vonat is indulóban volt. Ezért megvettem tíz darabot, sőt
mások is. A vonaton adtunk el belőlük, akinek kellett.
Egyszer aztán Kijevbe érkeztünk, Ukrajna fővárosába. Ott volt egy óriási fogoly
gyűjtőtábor. Ide hoztakbennünket ideiglenesen; voltunk jó néhány ezren. Voltak itt ha­
talmas földbe vájt barakkok, de nem mindenki fért be. Bizony többen a szabad ég alatt
tartózkodtunk. Szerencsére már jó meleg idő volt, de éjjel azért lehűlt a levegő. Most jó
volt a j ó köpeny. Akinek nem volt, az bizony didergett. Lopták is a köpenyt; aki nem vette
magára, arról bizony lerántották. Enni nemigen kaptunk; nem fértünk oda a konyhához,
osztáskor. Akinek volt pénze, vehetett kenyeret. Hozták az orosz asszonyok és férfiak
a kenyeret, kolbászt, kinek mi kellett, és a drótkerítésen keresztül megcsináltuk a vásárt.
Egy nap jön egy orosz őrmester, és kérdi: kinek van kedve robotra (munkára) men­
ni? Tíz ember kellene. M ndjárt ajánlkoztunk, és így kijutottunk a vasútállomásra. Ez
egy Darnica nevű mellékvárosa volt Kijevnek, mint Pestnek Kispest. A vonatból kellett
kirakni a ládákat, miegymást. Volt ott sok minden, főleg rengeteg szárított hal felhal­
mozva a szabad ég alatt, fonott kosarakban. Egy kosárba több mázsa fért. Kíváncsi­
ságból, hogy milyen jó lehet, kihúztunk néhányat a kosarakból, és zsebre tettük őket.
Volt aztán egy hatalmas, háromemeletes hűtőház, tele sok zsírral, vaj j al és tudom is én
még mi mással. Oda kockacukrot kellett hordanunk. Érdekes, hogy amikor számolt,
az orosz nem számokat írt, hanem annyi kockát rajzolt, ahány láda volt.

21. A hadifoglyok száma több mint 200 ezer, más becslések szerint közel 300 ezer volt.

177
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Délután, amikor vége volt a munkának, visszakísértek bennünket a lágerbe. Kap­

tunk fél-fél komiszkenyeret és néhány darab kockacukrot. Ez volt a napszám. Csikós
Antallal, aki ugyancsak ott volt, és akivel itthon szomszédok voltunk, biztattuk egy­
mást: no, kóstoljuk meg a szárított halat! De bíz’ nem ízlett az! Büdös is volt, keserű
is. Ezért el is dobáltuk, egyék meg az oroszok! Nem magyar gyomorba való az oro­
szok ízletes csemegéje.
Egy napon unalomból, no meg kíváncsiságból is összeszedtük magunkat, hogy
ugyan hányán is lehetünk halasiak. Voltunk vagy hatvanan; többnyire 30-as honvédek
és 38-as közös hadseregbeliek. De volt ott, tudja a jó ég még milyen nembeli, példá­
ul csehek is. Ezek voltak az urak: úgy rendelkeztek, ahogy akartak. Egy napon sorba
állítottak bennünket, már mint a csehek, nem az oroszok, és mint a birkát szokták,
amikor fejik, kikutattak bennünket azon a címen, hogy nincs-e nálunk valami robba­
nó dolog vagy töltény. A fenéket, másról volt szó! Ha valakinél találtak valami nekik
tetsző tárgyat, azt elvették. Nekem is volt két darab zseblámpám, igaz, hogy kiégett
elemmel, de nem baj, az is jó volt zsákmánynak. így festett a fogolyélet kezdete.
Néhány napi tartózkodás után onnan is elvittek bennünket. Mintegy harmincan
egy jó távoli faluba kerültünk, amit Povorinónak hívtak. Itt a községházán kiadtak
bennünket csucsekhez, vagyis parasztokhoz munkára. Válogattak közülünk, kinek
milyen ember kellett: fiatalabb, szebb vagy kinek milyen jutott. Hamar elkapkodtak
bennünket, mert itt volt a nagy munkaidő: kaszálás, aratás stb. Ide jövetelünkkor
szép látványban volt részünk. Láttuk a hatalmas tábla búza-, árpa-, zab-, krumpli- és
napraforgóvetéseket. Gondoltuk, hogy valami nagy urasági birtokok, mert mezsgye
nem látszott sehol. Később tudtuk csak meg, hogy hogy áll a helyzet.
Engem egy magamforma idős orosz ember vitt el őhozzá munkásnak, de ő öregebb­
nek látszott, mert nagy szakálla volt. Onáluk divat volt a szakállviselés. Én akkor negy­
venegyedik évemben voltam. Mikor hazaértünk a lakására, akkor láttam, hogyjó sokan
vannak. Volt az öregnek felesége, egy menyecske lánya kisfiúval, és egy nagyobb, eladó­
sorban lévő leánya, valamint fia is, de ő nem volt otthon, mert katona volt. Viszont ott
lakott a felesége, az is kisfias és még egy dajkaféle 12 éves leány. Ennyi volt a létszám.
Velem együtt kilenc. Az öregnek külön háza volt, nem messze attól, ahová mentünk,
de ő is többször itt tartózkodott, a fia házánál, mert itt nagyobb telek (porta) volt, szó­
val több épület, miegymás. Volt legalább fél hold területű bekerített, kertszerű telek.
Hej, volt aztán bámulás, mármint engem. Kérdeztek ezt is, azt is, de persze én egy
szót sem értettem belőle. De ők sem az én beszédemből. Csak makogtam vagy mutat­
tam, amit mondani akartam. Elég baj is az, ha az ember nem tud több nyelven beszélni.
Megebédeltünk aztán; volt kása hidegen, melegen tejjel, és kenyér. Az a jó szokásuk
volt, hogy a kenyér mindig ott volt. Mert bizony a kását előbb meg kellett szokni.
Az első dolgom az volt, hogy az istállóból ki kellett hordani a ganajt, ami már le­
hetett vagy féléves. Az volt a szokás náluk, hogy tőzeget csináltak a trágyából, mint
nálunk is régen. Az öreg muszka nekiállt egy szegletes végű ásóval, és azzal szépen
kockákra szeletelte. Jó vastagon volt, legalább fél méter magasan. Volt egy kétkere­
kű kordé, arra raktam fel, és kihúztam a kertbe. Ott leraktam sorba, mint a vályogot

178
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

szokták. Itt száradt aztán hetekig. Ez a művelet eltartott valami három napig, mert
sok volt a trágya, és elég nagy volt az istálló. Az a szokás náluk, hogy nem kötik meg
a lovat, csak úgy szabadon jönnek, mennek. így érthető, hogy alaposan legázolják
a trágyát. Amikor a vályogok megszáradtak, összeraktuk őket szépen kazalba. Most
már, mint kész tüzelőanyag szolgált. Fa tűzrevaló nem is volt nekik, mindig a szalma
járta. Többször kellett érte menni kocsival a szérűskertbe.
Három lovuk volt, de nem tudtam ottlétem alatt kitapasztalni, hogy melyik az öre­
gé és melyik a fiáé. Két kocsi volt; az öreg két lóval ment, ha kellett, én meg eggyel,
az is vak volt mind a két szemére. Volt egy fejőstehén is, ami nappal kijárt a csordára.
Reggel jöttek a gulyások összeszedni a marhákat, aztán hajtották ki őket. A falutól jó
távol volt a közös legelő. Itt közvetlen a mi, vagyis az ő házuk mellett volt egy folyó,
ezen keresztül mentek a marhák, disznók, birkák, mind külön, külön sorrendben.
Olyan mély volt a víz, mondjuk egy méter, hogy könnyen átúszták vagy átgázolták
a disznók és a birkák. Mi is, de az egész falu is innen hordta a vizet. Pedig elég nagy
falu volt, három templommal rendelkezett. A folyó jó volt fürdőnek is, csak úgy nyü­
zsögtek a fürdőzők egész nap. Szerencsés voltam, hogy a folyó közel volt, mert sok

179

I
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

vizet behordtam. Hozzál vizet Mikháel! - mondta a fiatal menyecske vagy bármelyik
másik. Ilyenkor fogtam két bádogvedret vagy kannát, és gyerünk a folyóhoz, amely
húszlépésre volt. Bele aztán térdig, persze feltürekedve, és úgy merítettem meg az
edényeket. Akik messzebb laktak, azok kocsival, lajttal hordták a vizet. Kutat keveset
láttam, csak a folyó vizét használták. Nem volt baj, ha a ló vagy a tehén beleszemetelt;
oda se neki, jó gusztus!
Mikor odakerültem, valami pár hétre rá nagy ebédet adtak; voltak vendégek is híva.
Voltunk valami húszán, két asztal volt egymás mellett. Engem is odaültettek közéjük.
Volt aztán olyan étel is, amit magyar gyomor nem szeret, pedig nem voltam finnyás
sohasem. De bizony nem ízlett sok minden. Nem is tudom, hogy mik voltak, de ne­
kem nem voltak jók. Egyedül a palacsinta ízlett, bár azt sem úgy készítették, ahogy
a mi asszonyaink sütik. Nem tesznek bele semmit, hanem ahogy megsült, egymásra
rakják, megcukrozzák és kész. Még egy étel elkészítési módja hasonlít a miénkhez:
a karikára vagdalt krumpli tepsziben sütve. A gazdáimnál disznó nem volt, szalonnát
nem láttam náluk csak egyszer. Amúgy az embert tisztelik, minket pánnak tiszteltek,
mint foglyokat. Mikor odakerültem, alighanem böjtjük lehetett, mert a vereshagyma
és a hajas krumpli volt gyakori. A dohányzás nagy gondot okozott; nem volt pipa, se­
hol nem lehetett venni, csak cigaretta. Én nem tudtam megcsinálni, mert a dohány sem
olyan volt. Mahorkának hívták, ami apróra törött dohány volt csutkástól. Termesztik
a civilek is, és árulják szabadon a piacon; nem állami pohárral mérik zsákból.
Pár hét múlva eljött a kaszálás ideje. Én, az öreg és a két fiatal menyecske is egy na­
pon korán kimentünk két kocsival a mezőre, felpakolva mindent, élelmet és egy hordó­
ban vizet. De nemcsak mi, talán a fél falu is ott volt azon a bizonyos kaszáló területen.
Mikor odaértünk, először kaszáltunk sorban a kocsiknak helyet. Egész karaván volt.
Majd kifogtuk a lovakat, a kocsihoz kötöttük őket, és adtunk nekik füvet. A kocsi-
rúdból és pár más fadarabból mindjárt sátrat csináltunk, oda, a hűvösre pakoltunk
be minden élelmet, ruhát, vizet. Mikor az egész trup elkészült, összejöttek a vének,
öt-hat ember. Fogtak egy fadarabot, és úgy csináltak, mint mi gyermekkoromban,
mikor métázni akartunk, és mondtuk: no, fogjunk! Azt a bizonyos fadarabot egy
ember úgy gondolomra megmarkolja egy helyen, no most egy másik is, és így megy,
míg tart a fából. Aki legfelül markolt, az az első. De közben folyt a beszéd is, akár a ci­
gányok. Mi csak néztük, mert voltunk valami öten magyarok, ki-ki a maga gazdájával
jött. Most már léptek, mérték a területet, kinek mekkora jutott.
Nekifogtunk aztán kaszálni. Az öreg elöl, én utána, azután a menye és úgy a lánya,
a Juca, mert így hívták. A másiknak meg Nataska volt a neve. Elég jó fu volt, fogta a ka­
sza. A kaszájuk jó volt, csak szokni kellett. Nem volt kis kacsa, mint a mi kaszáinknak
van. Illetve a kaszanyél végén van, de ez a kacs sem olyan, mint a mieinken, hanem
a nyélhez erősített görbített fa. A fenőkövet nem viszik magukkal, hanem a rend végén
lévő vödör vízben tartják. Ha nem jól fogott a kasza, volt egy falécre ragasztott, csiszo­
lóporral bevont valami, azzal fentük a rend közben a kaszát. Ezt lapácskának hívták.
Volt a közelben egy olyan mocsárféle, a békák kuruttyoltak benne. Amikor eljött az
ebédidő, az egyik menyecske elment, és egy fatállal merített a vízből annyit, amennyi

180
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

négyőnknek elég volt. Odahozta a sátor hűvösibe, szórt a vízbe egy fél marék kristály-
cukrot, elő a kenyeret, és no most már kusáj !22Azzal elkezdtük kanalazni a jó mocsári
vizet. Jó langyos volt. Az ivóvizünk hűvösön volt a sátorban. A lovak is abból ittak.
Levesnek meg jó volt a békás mocsári víz is. A leves után jött a szárított hal és a veres-
hagyma. Ezzel a jó böjtös étellel megvolt az ebéd. És ez így ment az egész társaságban.
Miután pihentünk egy keveset, megkalapáltuk a kaszákat: az öreg a Jucáét, a lá­
nyáét is, én meg a menyéét, a Nataskáét is. Azzal mentünk tovább a másik helyre,
mert úgy volt kiosztva a föld, hogy ki-ki kapjon a javából és a rosszából is. Szóval
több helyen kaszáltunk.
Este nem mentünk haza; ott aludtunk kint, a kocsi mellett. A menyecskék a sá­
torban aludtak. Az öreg úgy aludt, mint a bunda, én viszont nem tudtam jól aludni
a szúnyogok miatt. Még talán a szúnyogok is nagyobbak ott, mint nálunk.
Másnap folytattuk tovább; azon a napon is úgy folyt le minden, mint az előzőn.
Harmadnap aztán vége lett a kaszálásnak; szinte mindenki egyszerre végzett. Maradt
egy olyan zsombékos, gyékényes, szittyós rész, pár hold területű. Ennek az egész ban­
da, egy szívvel, lélekkel, ki hol tudta, nekiállt. Itt már a nők nem kaszáltak, csak mi
férfiak. Mikor vége lett a munkának, pakoltunk és mentünk, hogy ebédre otthon le­
gyünk. Haza is értünk szerencsésen. Kifogtuk a lovakat, és elmentünk egy csája házba
közösen. Annyi teát ivott mindenki, amennyi belefért vagy j ólesett neki. Volt cukor és
perec is, de nem olyan, mint a mienk. Az oroszok közösen fizették a számlát.
Egy hét múlva mentünk gyűjteni a szénát. Ugyanúgy kocsival mentünk ki, de ez
már gyorsabban ment. Aznap végeztünk, és már haza is tértünk. Pár nap múlva ha-
zahordtuk a szénát. Itt mindenki egyszerre hordta, ezért aztán olyan forgalom volt,
mint a búcsújárás. Az egész falunak csak két hídja volt: az egyik a felvégen, a másik
az alvégen. Mi az alvégen j ártunk, ahol a híd olyan keskeny volt, hogy csak egy kocsi
fért el rajta. Ha egy kocsi ráment, a másik várt addig, amíg átmehetett. A gyalogos
átment híd nélkül is. A szénát behordtuk a szérűskertbe. Volt közös takarmánytároló
területük a falutól fél kilométerre, ott volt a széna és a szalma összehordva.
Vasárnaponként mi falubéli foglyok összementünk egy megbeszélt helyre, és el­
beszélgettünk a magunk módja szerint.
És eljött az aratás ideje is. Most is ugyanúgy, mint kaszáláskor, felpakoltuk, ami
szükséges volt: élelem, hordóba víz stb. Szinte majdnem a fél falu elindult; talán meg­
beszélés szerint történik náluk ez az egyszerre való munkakezdés. Ugyancsak az öreg
gazda, én és a két menyecske mentünk, és még egy vén öreg szipirtyó asszony és a ház­
nál tartózkodó, ugyancsak Nataska nevű 12 éves dajkaféle leány is. Összesen tehát
hatan rukkoltunk ki. Egy hétfői napon, korán reggel elindult a karaván 5-6 kilométer
távolságra a falutól. Minden szántóföldjük messze volt; a faluhoz közel legelők vol­
tak. Mikor odaértünk az aratni való rozstáblához, kifogtuk a lovakat, és a kocsikhoz
kötöttük őket. Lepakoltunk mindent, és no most már kezdjük!

22. Egyél, tessék hozzálátni!

181
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

A többi falubelivel szinte majdnem egyszerre kezdtünk hozzá. Vágjuk aztán a rozst,
az öreg elöl, én meg utána. Ok nem úgy aratnak, mint mi. Ok úgy vágják, illetve kaszál­
ják, mint a füvet szokták, vagyis rendre. Ok a bal szélen kezdik a gabonatábla-vágást,
mi pedig jobbról. Úgy mondjuk: rávágás. Nálunk sarlóval szedik a markot, ők gereb-
lyével szedik kévébe. A kasza felszerelésük is más; olyan gereblyeforma. A nyélhez öt
fog van illesztve olyan alakban, mint a kasza pengéje. A nyél közönséges, maguk fa­
ragta fiatal fa hajtásából van. Nem faragott, mert csak leszedik a héját, és már kész is
a kasza. Felül meg van görbítve, olyan negyven, ötven centi hosszú felfelé. Sarlót nem
használnak aratáskor, azt a napraforgószedéskor használják. Ráspollyal fogakat vágnak
az élébe, éspedig visszafelé ferdülő fogakkal, és azzal vágjákle a napraforgó tányérját.
Eleinte nekem nehezen ment a kaszálás. Nehezen tudtam megszokni; azok a bizo­
nyos fogak mindjárt beleakadtak a még lábon levő gabonába, amely hamar összeku-
szálódott. Amúgy szépen rendre lehet vágni vele, csak érteni kell hozzá. A kévekötő
kötél készítése is másként történik náluk. Minálunk hajnalban felkelnek az aratók, és
úgy tépik fel a kötélnek való gabonát. Ok egyszerűbben csinálják. Itt nem kell korán
felkelni, hanem mikor a kévébe már lerakta a gabonát, ott mindjárt belemarkol az
előtte lévő rakásba és két fél marék rozst vagy búzát, úgy, mint minálunk, a kalászos
végével összeilleszti, megsodorja, és már köti is a kévét. Úgyhogy mikorra mi kiér­
tünk a rend végére, már kész is volt. Be volt kötve, sőt össze is volt hordva oda, ahol
később a kereszteket összeraktuk. A két menyecske, az öregasszony és a leány gyúrták,
mint a hajderménkű. Nekünk más dolgunk nem is volt, csak vágtuk a rendet, majd
összeraktuk a kévéket.
Sok tábla, illetve aratnivaló volt különböző helyeken. Az Isten tudja, hogy mennyi,
tán három-négy helyen is arattunk egy nap. Egy helyen csak öt, hat, tíz, esetleg húsz
kereszt lett. Mikor learattunk egy-egy táblát, mentünk tovább, és ilyenkor pihentünk.
Utazás közben valahol, ahol az ebédidő elérkezett, hamar eresztettek vizet a magunkal
hozott hordóból a fatálba, jó nagyba, mert hatan voltunk, bele egy félmarék cukrot, és
kész volt a leves. Utána az elmaradhatatlan szárított büdös hal vagy a még otthon főzött
hajas krumpli, esetleg veres hagyma. Elég sok olyan böjtforma nap volt náluk.
A gabonakereszteket ugyanúgy rakták, mint mi szoktuk, azzal a különbséggel, hogy
mi 18 kévéből csináljuk, illetve rakjuk őket, ők meg 23-ból. Tehát kevesebb a kévék
száma. Amúgy jó nagy kévéket kötnek, és a kévéket fordítva rakják, nem úgy, mint
mi. Nálunk a kévekötél bütykét alulra tesszük, ők meg felülre.
A hét utolja felé aztán végeztünk az aratással, és hazamentünk. Jó meleg délután
volt. Azt mondja az öreg gazda, na Misi, mert ő így hívott, igyi konyás kupác, vagyis
gyerünk lovat úsztatni, fürdetni. Fogta az ő két lovát, én meg az egy vakot, és no, felül­
ni rá. Volt a folyónak egy olyan része, ahol öles mély volt a víz. Én már előre irtóztam,
mert bár itthon lótartó gazda voltam, de lovon biz’ én nemigen ültem. Ha ültem is,
hamar lepottyantam róla. No, mi lesz most, féltem, szóval gyáva voltam. Bele mégis
a vízbe, elöl az öreg, utána én. De alig értünk a mélyére, már nem is voltam a lovon.
Fogtam a sörényét és a kötőfékjét erősen. Hamar aztán ki a vízből, még a ló húzott
engem kifelé. Az öreg igen jót mulatott rajta, hogy én nem tudok lovagolni. Hát, ami

182
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

azt illeti, náluk kicsije, nagyja kitűnően tudja megülni a lovat, csak úgy szőrén, nyereg
nem kell nekik. Még az a vénasszony is, aki kint volt velünk aratni, mindig ő ment el
a lovakat itatni a legközelebbi folyóhoz vagy tóhoz.
Az aratás után néhány napig otthon tartózkodtunk. Munka nemigen volt. Én egy
külön helyiségben aludtam a szoba mellett. A szoba egyúttal konyha is volt, sparhet
és jó széles kemence volt benne, a tetején négyen is elfértek. Reggel, amikor felkel­
tem, adtam a lovaknak enni. Lovat pucolni nem kellett, jó volt úgy is. Az öreg gazda
nem aludt ott, éjjelre hazament az ő lakására. Én kimentem a folyóhoz mosakodni; ők
otthon a szájukból mosdottak. Egy bögrébe vizet öntöttek, abból vettek a szájukba,
és úgy. A kemencét korán befűtötték szalmával, ahová be aztán a nagy fazék kását, és
egy óra múlva már az asztalra is tették. Körülültük, és a fazékból kanalaztuk az ételt.
Én az öreg mellett ültem jobbról és szélrül, balra a Juca lánya a kis rajkóval, szemben
az öreg felesége és menye, a Natáska szintén a kis csemetével, de már nem szopós­
sal. Volt aztán egy fatálban hideg tej. Előbb a kásás fazékba merítettük meg a jó nagy
fakanalat, azután meg a tejbe, ami egy kissé lehűtötte a forró kását. Elmondhatom,
hogy nekem sokszor megégette a kása a számat, mert ez így ment négy hónapig, min­
dennap, amíg ott voltam. De az a jó szokásuk megvolt, hogy a kenyér mindig ott volt,
anélkül sohasem ettünk. Elég jó kenyeret sütöttek, minden harmadnap. Ezért mindig
puha kenyeret ettünk. Elnéztem a sütésüket. Volt egy jókora fadézsa teknő helyett.
Ebben megkovászolt valaki, igencsak az öreg felesége, aztán bele a lisztet. Nagy, erős
fakanállal jól megdolgozta, de nem dagasztotta, és már ki is szakajtotta. Közben fű­
tött is, sütötte a blincit, vagyis a palacsintát. De ezt nem búzalisztből, hanem kása­
lisztből. A kölest előbb meghántolják, majd a kását megőrlik lisztnek. Ebből készült
a palacsinta, a sütőben megsütött tésztaféle. Ezt megszórták cukorral, és már ettük is.
Kenyérsütéskor nem főtt kása. Ilyenkor a megmaradt kását ettük, ami nem fogyott el
előző nap reggel és délben. Sőt este sem, mert este is többször kása volt a vacsora, de
ilyenkor mindig tejjel vagy aludttejjel összekeverve. Először azt hittem, hogy túrós
tészta, s gondoltam, ez nem is lesz rossz. Persze, mikor megkóstoltam, azonnal érez­
tem, hogy ez valami más, és csalódtam. Tűrhető volt, nem is olyan rossz, csak meg
kell szokni. Sokszor evés közben fújták az orrukat a padlóra, csak úgy lottyant. Ha
a kisgyerekre ilyenkor jött rá a vizelés vagy valami más, az anya azt is hamar elintézte,
és már folytatta is az evést, minden kézmosás nélkül. Nekem egy kicsit szokatlan volt
az ilyesmi, de később megszoktam, nem volt feltűnő.
Vasárnap egy kicsit változatosabb volt az étrend. Ilyenkor néha vágtak tyúkot, de
nem ám paprikásnak vagy sütve. Egyszerűen betették egy vasfazékba, amiben víz volt,
és amikor jól megfőtt, akkor aztán adja neki, fakanállal össze-vissza törték, zöcsköl-
ték, szóval összezúzták cafatokra. Csak úgy úszkáltak a lében a hús részek. Egy kevés
nyújtott tésztát tettekbele, s már kész is volt a tyúkhúsleves. Más húst én nem is ettem
náluk a négy hónap alatt. Ezt is talán csak háromszor. Palacsinta és karikás krumpli
minden vasárnap volt, de a kása is ott volt.
Mint már írtam, három lovuk, egy tehenük és valami húsz birkájuk volt. Egyenes
szőrű, szép birkák voltak, és olyan széles farkuk volt. Mifelénk ilyent nem láttam. Két­

183
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

szer nyírták őket egy nyáron. A szőrüket kimosták. A szomszédban volt egy gazdag
öreg orosz, annak volt kártológépe lóerőre berendezve. Ide járt az egész falu a gyapjút
kidolgozni. Én is elmentem többször megnézni. Mikor jött ki belőle a kész tiszta gyap­
jú, olyan volt, mint a hó. Volt tarka is, de azt külön kártolták. Azután a nőszemélyek
elkezdték feldolgozni, fonni, kötni belőle a jó téli harisnyákat és kesztyűket.
Volt itt az én fiatal gazdámnak a portáján egy külön épület, amely két részből állt.
Az egyik felében gabonát, lisztet tároltak, a másik felében ruhaneműt, és sok kidol­
gozott birka- és lóbőrt. Itt tartották az ünneplőruhákat is. Ez egy téglából készült
és zsindelyes tetővel ellátott épület volt, biztos a tűz ellen, jó harmincméternyire
a lakástól. A lakóház fából épült, és a tetőt szalma, nem pedig zsúp fedte. A gazdag
szomszédnak még fürdője is volt, amely minden szombat este működött. Tíz kopek
volt a díj, de én ingyen fürödhettem, mint a jó szomszéd cselédje. Nála is volt egy
magyar fogoly, mint én, így sokszor megfordultam náluk. Az öreg muszka igen barát­
ságos volt velem; látta, hogy több mindenhez értek. Őneki is volt gyalupadja és sok
szerszámja. Néha aztán, amikor ráértem, átmentem, és az öreg mutogatott mindent.
Volt egy nős fia is, aki többször megborotvált, csakúgy barátságból. Azoknál jó sora
volt a másik cimborának. Ott volt ám fehér kenyér, szalonna, túró, tej. Látszott rajtuk
a jólét, nem úgy, mint az én gazdáimnál, ahol csak kása és kása volt, s még krumpli
is csak ritkán. Vasárnap délelőttönként az öregek elmentek a templomba, mert igen
vallásosak voltak; a szentképek ott lógtak sorban a falon és a sarokban. Mint refor­
mátus én nem ismertem őket. Kérdezték tőlem, hogy én milyen hitű vagyok? Hogy,
hogy én nem vetek magamra keresztet, mint ők, evés előtt? Szinte látszott, hogy bar­
bárnak tartanak.
Vasárnap délután az asszonyok összementek társalogni, trécselni, és uram bocsás­
sa meg a bűnüket, tetvészkedni is. Ez nem mese, hanem való igaz; ezt látta igen sok
magyar hadifogoly, aki járt Oroszországban. Mint nálunk az anya szokta a kisgyer­
mekével, akit ölébe vesz, és fésüli a fejét, de nem mindig a tetű miatt. Onáluk bizony
tetű is volt elég. így ránézésből nem látszik rajtuk a tisztátalanság, de mégsem olya­
nok, mint a mi asszonyaink, lányaink. Azt azonban meg kell adni, hogy az asszonyok
többet dolgoznak, mint az emberek. Az emberek lusták, lopják a napot, csak cigaret­
táznak a hűvösön. Férfimunka kevés is van; nincs szőlő, kukorica és gyümölcsös is
csak ritkán. Kapálnivalójuk alig van; a krumplit és a napraforgót ekézik. Még egyben
érdekesek a nők. Állva vizelnek, nem úgy, mint a mi nőink, akik leguggolnak. Az
orosz nő szétveti a lábát, mint a tehén és már csurog is a lé. Bánja is, ha a közelben
férfi van. Oda se neki, többször elfordultam ilyenkor tőlük, és még ők röhögtek raj­
tam, hogy félek tőlük.
Volt aztán az én gazdáimnak még valami huszonöt lúdjuk is. A ludak igen nagyok,
csaknem akkora lebenyéjük van, mint a pulykának. A kicsik nem csupaszok, hanem
apró, tollas, szép állatok voltak. Szerettem volna tojást hozni tőlük, de nem lehetett.
A ludak kijártak legelni a folyón túlra, és este hazajöttek maguktól.
Egyszer unalomból nekiálltam az udvart elsöpörni, no meg néhány tehénganaj
eltakarításához. Kezdtem a kertbe bedobálni őket. Meglátja ezt az öreg, és kérdi:

184
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

- M it csinálsz, Misi? Óh, nem kell az! - Azzal elveszi tőlem a lapátot, felvesz vele
egy jó nagy tehénganajt, viszi a vesszőből font kerítéshez, és keni ám rá, mint amikor
mi tapasztunk.
- Látod, így kell! - Először nem értettem, hogy mire jó ez. Csak később láttam,
hogy amikor a kerítésre kent ganaj megszáradt, lefejtették onnan, és kész volt a tűzre
való tőzeg.
Nem sok idő múlva elérkezett a gabonahordás ideje. Ha jól emlékszem, egy csü­
törtöki napon korán hajnalban befogtunk; az öreg egyet, én egyet és a Juca lánya
a harmadikat. Három kocsival mentünk, én voltam a hátulsó a vak lóval. Olyan sötét
volt, alig lehetett látni. Attól tartottam, ha lemaradok a vak gebével, akkor nem tu­
dom majd, hogy merre kell menni. De annak a szegény vak lónak olyan finom érzé­
ke és igyekezete volt, hogy el nem maradt, pedig a fogáról ítélve már nem volt fiatal.
Mikorra megvirradt, kint voltunk a célnál. Az öreg rakta a kocsikat, én adogattam
a kévéket. Egy kocsira igencsak négy keresztet rakott az öreg. Visszafelé ugyanazon
az úton jöttünk, amelyiken kifelé mentünk. Kettőt fordultunk naponként, mert nagy
volt a távolság, és a lovak is gyengék voltak, mivel nem kaptak abrakot.
Olyan kocsijaik voltak, amilyenek nálunk már nincsenek: négy kerék egy szemer­
nyi vas nélkül, fatengely, a keréktalp egy darabfából, vastag erős tölgyfából hajlítva,
a kerekek aprók. Egyébként olyan formák, mint a mi kocsijaink. Az oldalak jól ter­
pesztve két rúddal; középen a ló, mert nem hámot, hanem amolyan farámát tesznek
a ló nyakára (kamut), és úgy kötik össze a két rúddal. Érdekes, hogy a ló száj ába nem
teszikbele a zablát, csakúgy lóg alul az álla alatt, és úgy hajtják. A lovaik nem akarnak
elszaladni, nyugodt természetűek. Egyszer láttam elszaladni egy lovat egy asszony­
nyal, de ez ritkaság.
A hordást nem bírtuk azon a héten elvégezni, maradt néhány térő. Vasárnap ebéd
előtt az öreg megint templomba ment, és délben megebédeltünk, mint máskor.
Mikor mondom, hogy elmegyek komázni, az öreg nem szólt semmit. Egy péküz­
letnél gyűltünk össze, ott is volt egy magyar fogoly, egy tizedes a 30-asoktól, mint
én. Megvettünk tízen egy nagy pékkenyeret, elosztottuk, és ott mindjárt ettünk is
belőle. Maradt belőle egy darab, ami jó is volt, mert mikor hazaérek, nincs se kocsi,
se ló. Hol lehetnek ezek? - tűnődtem. Egyszer aztán jön ám az öreg a két menyecs­
kével, és a kocsikkal, lovakkal együtt. Egy-egy térő gabonát hoztak haza. Azon az
estén én nem kaptam vacsorát. Más hátrányom nem támadt, de így aztán jó volt
a vett kenyér vacsorára.
Hétfőn újra hozzáfogtunk a hordáshoz, és keddre el is végeztük. Most már a ne­
hezén túlestünk, volt ráérő idő megint egy hétig. Olyan esős idő volt, úgyhogy jö t­
tek a szomszéd gyerekek hozzám. Szerettek velem komázni, mert én is sok mindent
kérdeztem tőlük, és ők is tőlem. Volt egy jó nagy noteszem, amit még a harctérről
hoztam. Ebbe jegyeztem a különböző tárgyak nevét, amit a gyerekektől kérdeztem
meg. Szinte vetekedtek egymással, hogy melyikük tud velem valamit jobban megér­
tetni. Én aztán írtam, jegyeztem, oroszul és magyarul is, hogy melyik szó mit tesz.
Egy egész szótárt írtam le így.

185
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

A másik héten aztán következett a gabonacséplés. A gazdámnál járgányos cséplő

volt, amit négy ló húzott. Voltunk valami húszán, kicsije, nagyja. A szomszédok se­
gítettek, mi pedig visszasegítettünk, amikor hozzájuk ment a gép. Én a gép faránál
lökdöstem odébb a szalmát. Onnan már az oroszok lökték még tovább. Azután pet-
rencébe rakták, drótkötélhez kötötték, és egy ló oda húzta, ahová kellett. Amint látni
a rajzon, elég praktikus, sőt helyes is, legalább négy embert lehet megtakarítani vele.
A drótot kötélnek írtam, pedig csak vastag drót.
Itt a cséplésnél, amikor dél van, nem nagy ünnepi ebédet adnak, mint nálunk,
a fenét! Otthon, talán előző napon megfőzött hajas krumpliból egy jó dézsára valót
karikákra eldarabolnak, megolajozzák, megsózzák, kenyér hozzá, és már kész is az
ebéd. A dézsát körülültük, és fakanalakkal ettük a krumplit. Ez volt az ebéd, de - talán
a böjt miatt - a vacsora is ilyen volt.
Aznap nem lett vége a cséplésnek, mert búza, árpa, rozs és zab is volt. A gép nem
tisztította ki a gabonát, jött polyvástól, utána mindjárt rostálták is valami öten. Aztán
zsákokba hordták, és vitték haza, a hombárba.
Favillát csak ritkábban használnak, inkább gereblyével dolgoznak. A villát akkor
használják, ha magasabbra kell rakni a szalmát. Többféle villájuk van: négy- és há­
romágú, de még kétágú is. Maguk csinálják, illetve így nő az erdőben. Jó sudaras,
egyenes, hosszú fiatal fahajtás, magából növő két vagy három ággal. Ennek csak a hé­
ját kell lehúzni, kihegyezni az ágát, és már kész is. Nem is gondolja az ember, milyen
alkalmas egy szerszám. Mivel kétöles is van a nyele, jó magasra lehet vele felrakni
a szénát vagy a szalmát.
Mikor a mi öregünknél végeztünk, mentünk a szomszédhoz. Ott is ugyanazok
a szokások voltak. Valami négy vagy öt helyen csépeltünk, mikor aztán befejeztük.
Most már következett a hajdina. Az is volt egy holdra való. Learattuk, és hazahoz­
tuk ugyancsak egy szérűskertbe. Neki aztán kézi cséplővel, vagyis hadaróval (csihó).
Ez egy 160 centiméter hosszú nyél, amihez körülbelül 60 centiméter hosszú másik
fát erősítenek tíz centis bőrszíjjal. Ezzel két ember, de lehet négy vagy hat is, elkezdi
páholni, ütni a hajdinát. De lehet bármiféle más gabonát is. Ez egy késő dolog és unal­
mas; a régiek használták. No aztán az öreggel együtt én is nekiálltam ütni, verni. Én
bizony néhányszor jól fejbe is ütöttem magam vele. Itthon nem szoktam én ilyennel
dolgozni. Az öreg váltig mutatta, hogy hogyan kell, de biz nekem nem ment zökkenő
nélkül. Vigyázni kellett magamra is, az öregre is, nehogy azt is fejbe verjem. 0 nagyon
értette, de nemcsak ő, hanem már a 8, 10 éves gyerekek is csak úgy játszottak vele.
Hosszú volt a nap, meguntam szörnyen. Pedig ha nézzük, könnyűnek látszik, és nem
is nehéz annak, aki érti. Láttam én egyszer régen, amikor Pestre utaztam, hogy ho­
gyan csinálták. Soroksár felé hat ember csépelt egy helyen zsúpnak való rozsszalmát.
Olyan szép taktusra verték, mint a pinty. Úgy jött ki a hang, bak, bak, bakot üt, bakot
üt, mint amikor a vasúti munkások sín alá vernek a krampáccsal.
Mikor nagy nehezen elcsépeltük a hajdinát vagy pohánkát, amit oroszul gricsinának
mondanak, kitisztítottuk, átrostáltuk szelelőrostával, majd hazavittük. Lett olyan há­
rom mázsára való. Ezt aztán lehántolják, mint a kölest és van belőle kása, lehet főzni.

186
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

Vagy megőrlik lisztnek, és akkor lehet belőle kenyeret sütni. Nem is rossz, ettem be­
lőle Oroszországban, csak olyan kékesbarna. Valamikor Magyarországon is termel­
ték, mi is néha vetettünk a méheknek, mivel nagyon sok és jó virágja van, jó legelő
a méheknek.
A következő dolgunk most már a napraforgó lenyakazása volt. Mivel az is messze
volt, megint kocsikkal mentünk ki négyen jól felpakolva, mint aratáskor, mert tovább
tartott egy napnál. Ezt úgy csináltuk, hogy mindnyájunknak volt egy sarlónk (rezák),
amivel levágtuk a napraforgó tányérját. Akkor szemes felével felfelé rászúrtuk a meg­
maradt szárra, száradás végett. Mikor végeztünk, hazajöttünk.
Ekkor jött meg a fiatal gazda a kórházból. Jóképű fiatalember volt, a jobb kezét
meglőtték a harctéren. Örült nekem, mert mondták neki, hogy jó dolgos vagyok,
és nem valami hebehurgya vigéc. Mikor ráértünk, sokszor el-elbeszélgettünk, már
amennyire tudtunk. Igen értelmes felfogású volt, és ő többet tudott magyarul, mint
én oroszul.
Egy hét múlva megint kimentünk, ugyancsak két kocsival, most már összeszed­
ni a napraforgó fej eket. Az összeszedés úgy történt, hogy az öreg és én a nyakunkba
kötöttünk egy-egy lepedőt, és a többiek abba hányták bele a tányéricát. A lepedők
tartalmát a kocsikra hordtuk, és amikor megteltek a kocsik, befogtunk, és vittük
haza. Szóval hazahordtuk mind. Otthon aztán elkezdtük kibugázni, verni a magját
kis fadarabkákkal, de csikóval is. Itt már a fiatal gazda is segített. Verte az is a bal ke­
zébe fogott cséplővel, mivel a jobb keze be volt kötve. A hóna alá fogta, de még így is
jobban tudta, mint én. Lett jó sok napraforgó-szemecske. Kellett olajnak, mert azzal
főztek. Nem volt ott disznózsírnak híre sem.
Mikor a napraforgóval végeztünk, jött a krumpliszedés. Az öreg gazda egy lovat
befogott a kapáló ekébe, és azzal szántotta ki a krumplit a földből. Mi meg szedtük
vederbe, nem szakajtóba vagy kosárba, mint mi otthon szoktuk. Aztán fel a kocsira,
és vittük haza. Lett valami három kocsival. Ezt az öregékhez vittük, mert az ő házuk
magasabb helyen feküdt, és itt jó nagy és mély verem volt. Itt elhibázták a dolgot, mert
nem hagyták fent szikkadni, hanem mindjárt belerakták a verembe. Később el is kez­
dett rothadni, úgyhogy ki kellett szedni a veremből. Büdös volt, mint a kutyadög, és
olyan úszós, mint a kovász. Sírt az öregasszony, oda a kartoska, mit eszünk télen? Rak­
tuk aztán a kocsira, és ki a folyóhoz megmosni. Beleálltunk a vízbe kocsistól, lovastól.
Öntöztük rá a vizet lapáttal, vödörrel, amíg tiszta nem lett. A rosszát kihánytuk. Még
idej ében értük, ha pár héttel később szedjük ki, akkor alig maradt volna belőle valami,
így is odaveszett majdnem fele. A mosás után kiteregettük a földön, és ott szikkadt és
száradt néhány napig. Mikor teljesen megszáradt, újra be a verembe.
A ház körül volt néhány almafa és meggyfa, kevés zöldség, paprika, káposzta, pa­
radicsom, uborka. A gyümölcs nem sokat jelentett nekik, inkább az uborka. No, az
jöhetett; ahogy leszakították, már ették is. A paprikát hüvelyestől teszik a levesbe, de
meg nem eszik, mert erős. Én bizony megettem, és ezért néztek is rám. Tört papri­
kát egyáltalán nem használnak, a paprikás hús nem szokás náluk. Egyszer egy öreg
szomszédasszonyhoz küldtek velem valamit lekötött kosárban. Mikor el akarok jönni,

187
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

hoz a kezében valami pirosat. Azt hittem alma. Mikor odadta, látom, hogy paradi­
csom. - Ne fiam! - mondja. - Edd meg, jó. - Elfogadtam, mert nem akartam, hogy
megsértődjön. De mikor kiértem az utcára, biz én eldobtam. Akkor még nem ettem
paradicsomot, és nem tudtam, hogy az jó. Ma már tudom hogy jó, és szeretem is.
A bérünk, mármint a hadifoglyoké négy rubel volt havonként. Nem volt sok, do­
hányra is kevés. Ennek ellenére sokszor még a fiatal gazdám kért tőlem, hogy adjak
neki. Miska, így hívott, davaj zakuri, adj cigarettát! Nem mondhatok rosszat, ő is
adott, ha volt neki. Minden orosznál szokás volt cigarettát kérni, aki dohányzott. Az
öreg gazdám nem dohányzott. Úgy tettek az oroszok, hogy megszólították a magyart:
- Pán szkora mir davaj zakuri! - Ez egy hízelkedő szó volt, azt jelentette, uram,
hamar béke lesz, adj cigarettát. Mikor aztán adott neki az ember, rágyújtott, egyet kö­
pött, hátat fordított, és jappajumáj, ezt már nem írom le, azzal ott hagyta az embert.
Ez volt a nemzeti szokásuk.
Oroszországban igen sok szélmalom van, tíz-tizenöt is egy faluban. Szélmalom
nélkül el sem lehet képzelni egy falut. A nagyobb városokban már nincs, ott már
gőzmalmok vannak. A szélmalmokból van kisebb-nagyobb, még akkora is, hogy egy
szekérre fel lehetne rakni. De van olyan nagy is, hogy nálunk sincs nagyobb. Igaz,
hogy nálunk már alig van egy-kettő; Halason is csak egy maradt.
Lassan beköszöntött az ősz, hűvös idő lett. Az öreg gazdámnak egy kevés kölese
is volt. Egyszer ketten elmentünk kocsival lekaszálni. Mikor kiértünk, mindjárt neki­
fogtunk kaszálni. Csak úgy lebegett rajtunk a suba, de nem tettük le, mert amúgy meg
hideg lett volna. Este, mikor felhagytunk a munkával, mert maradt egy kevés, tüzet
gyújtottunk, és az öreg főzni kezdett. Egy kis bográcsba vizet tett fel, és szórt bele
kását. A víz nemsokára elkezdett forrni, de én csak raktam a tüzet. O aztán elővette
a fatálat és egy kis darab szalonnát. Ennél többet nem láttam a házuknál sohasem.
A szalonnát apróra darabolta a fatálba, és a balta (tapor) nyelével összetörte, és szét-
maszatolta. Akkor szedett rá a forró kása levéből, összehabarta, és kész volt a leves.
Ami még a bográcsban maradt, a sűreje, az főtt tovább, míg a levest meg nem ettük.
Nálunk otthon, mi másként csináltuk volna: a szalonnát megsütöttük volna, és úgy
rá a levesre. Ahány ház, annyi szokás - mondja a közmondás. Úgy is van, a jó pap is
holtig tanul. Hát én is tanultam, de nem kérek belőle. Miután megfőtt a kása a sóba-
vízbe, azt is megettük. Ezzel megvolt a vacsora. Kint aludtunk a kocsi mellett. Az öreg
úgy aludt, mint a bunda, én viszont csak keveset. Másnap, mire felkeltünk, jó nagy
dér lett, majdnem fáztunk. De azért hozzáfogtunk a kaszáláshoz. Früstökre meg is
lett. Akkor ettünk harmadnapos hajas krumplit és kenyeret. Volt büdös hal is, de én
azt nem ettem. Nekem nem volt jó, és nem szoktam meg sohasem. Azután felraktuk
a kölest a kocsira, és vittük haza. Otthon elcsépeltük szokás szerint a facsíkokkal.
Néhány nap múlva bevonult ismét a fiatal gazda. Valószínűleg a kórházba ment,
mert még fel volt kötve a keze. Kocsival vitték az állomásra. Mi még egy helyen, valami
ismerősnél csépeltünk géppel. Ez volt az utolsó dolgom. Harmadnapra jött a hír: új
helyre megyünk. Összeszedtek bennünket, akik csak kint voltunk munkán. Vonatra
ültünk, amely vitt bennünket vissza Novochopjerszk városába. Otthagytuk a jó gazdá-

188
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

kát, de már nem is bántuk. Azt hittük, hogy most már vége a háborúnak, és megyünk
haza. 1916. október 26-a, Demeter napja volt. Elszaladt a nyár, itt az ősz, és aztán a tél.
Novochopjerszkben egy iskolaféle épületben helyeztek el bennünket. Voltunk valami
kétszázan, több szobába elosztva. Elég jó hely lett volna, de csak a padlón aludtunk.
Amúgy nem volt hideg. Itt voltunk körülbelül egy hónapig.
Naponta 20 kopekot kaptunk kosztpénz gyanánt. Ez kevés volt, de akkor még ol­
csó volt minden. Volt egy finom disznóbőr pénztárcám. Meglátta egy orosz katona
- mert azok is voltak ebben az udvarban - , aki annyira megszerette, hogy minden­
áron meg akarta venni. Meg is vette három rubelért. Most már volt egy kis pénzem.
Mindjárt vettem kenyeret és egy font vereshagymát, és jókat ettem belőlük. Szalon­
nára nem költöttem; hagytam pénzt, hátha még jobban meg leszek szorulva, és akkor
jó lesz. Akkor még ott a városban könnyen lehetett élelmet venni. Közel volt a bolt,
és el lehetett menni, nem voltunk olyan szigorúan fogva. Árultak bulkit, ami olyan
zsemleforma kenyér volt, de hosszúkás és kétszer olyan nagy, mint a mi zsemléink. Öt
kopek volt darabja, és egy evésre elég volt. Árultak szalonnát, kolbászt, tojást, tejet,
túrót, vajat, no meg azt a finom, szárított, büdös halat. Szóval minden volt még akkor
bőven, nem gondolták az oroszok sem, hogy egy év múlva milyen változás lesz náluk.
Beszélgettünk néhány orosszal, akik mind elégedettnek mondták magukat. Minden
olcsó és jó volt, és mindenből volt sok.
Egy bizonyos napon elszállásoltak bennünket innen a város keleti szélére, egy nagy
malom mellé. Itt volt több olyan nyaralóféle lakás, azokban szálltunk meg. Ekkor már
jó nagy fagyok voltak, és hó is esett meglehetősen. Itt aztán valami százan négy orosz
katonával elhelyezkedtünk. Mi hatan kerültünk egy szobába, de olyan szoba is volt,
ahol húszán laktak. Ezek is faházak voltak, mint ahogy a legtöbb az szokott lenni. Az
épületek épek és tiszták voltak, valószínűleg valami úri nyaralók lehettek. A város
szélén sok ilyen kastélyszerű épület volt.
Mikor elrendeztek bennünket, azt mondja az egyik orosz katona, hogy no, most
már szerezzetek tüzelőfát. Menjetek ki az erdőre, hozzatok fát, és tüzeljetek, mert
hideg van. Mi aztán mentünk, ki merre látott. Úgy látszott, hogy valami mocsaras
tájék, mert sok fa a vízben úszott. Persze a víz már erősen be volt fagyva, és így a jé­
gen mentünk tovább. Jó messzire valami erdőféle volt, ahol igen szép fűzfahajtásokat
is találtunk. No, ez jó lesz kosárnak, úgyis ráérünk kosarat kötni. Szedtünk is belőle
valami tíz kévét, és vittük haza. A többiek fát hoztak jó nagy kötegekkel.
Mikor hazaértünk, tanakodtunk, no, ki tud kosarat kötni? Mindjárt lett vállalkozó
több is. No, most már fogjunk hozzá! Én is értettem hozzá, mert itthon egyszer jártam
kosárkötő tanfolyamra, de lett aztán valódi kosárfonó is. Ment aztán a munka a jó me­
leg szobában. Tűzifa volt elég, sok ember hozott, úgyhogy volt bőviben a kályhába.
Mikor már voltak kész kosarak, néhány ember elvitte őket a városhoz közeli házakhoz
eladni vagy élelemért elcserélni. Hozták aztán örömmel a kását, szalonnát, kenyeret,
sót, hagymát, miegymást. Pénzt nem, de ez is jó volt. Este főztek nagy fazék kását,
amelyből úgy jóllaktunk, hogy még a fülünk is kétfelé állt. Ezt így mondják mifelénk,
ha valaki jóllakik. Persze a kásafőzést is mi közülünk való emberek eszközölték.

189
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Másnap aztán jön ám egy olyan erdészféle orosz panaszt tenni, hogy meglopták az
erdőt. Sok fát, de még fűzfavesszőt is elhordtak a magyarszki foglyok. Könnyen ránk
talált, mert a havon jöhetett a csapásunkon, ami ide vezetett a szállásunkra. Vigyük
vissza, mert baj lesz! Feljelent bennünket, mint fatolvaj okát. A négy orosz katona, aki
vigyázott ránk - dicséretükre legyen mondva - , mi mellénk állt, minket pártolt.
- Hát csak nem hagyjuk őket megfagyni? Van az uraságnak elég fája!
- No jó, de a fűzfavesszőket miért lopták el? - replikázott az erdész. - Az már nem
tüzelő, hiszen nyers.
Mutatták aztán a katonák, hogy kosarak készülnek belőle.
- No, huncut magyarszki, hát csináljátok tovább, de többet ne merjetek lopni!
Mi aztán megígértük, hogy nem hozunk többet.
Nem sokáig voltunk itt; hamarosan jött a parancs, hogy ismeretlen helyre továb­
bítanak bennünket. Mikor összeszedtek mindnyájunkat, bevittek a kommandóra, el­
lenőrizni a létszámot. Sorba álltunk, megnézték a ruházatunkat, nem rossz-e valami.
Az én köpenyem, amit még a harctérről hoztam, kitűnő állapotban volt, addig nem
sokat használtam. De volt egy fiatal fiú köztünk, annak egyáltalán nem volt semmi
felsőruhája. Ő kapott egy hatalmas, nagy civil kabátot, majd a földig ért neki. Velem
volt abban a faluban is, ahol munkán voltam. Ott is többször találkoztam vele, úgy
hívták Horvát Pista. Én úgy hívtam, hogy fiam, mivel alig volt húszéves. Ő is nagyon
ragaszkodott hozzám.
Négyes sorokban indultunk el, talán százan lehettünk. Gyalog mentünk; a négy
orosz katonából kettő elöl, kettő hátul. Igen hideg volt, metsző szél fújt. Köztünk volt
egy halasi földim is, úgy hívták Vlasics Mihály. A kietlen pusztaságon masíroztunk,
mivel nagy hó volt és elég kemény, nem látszott rendesen az út. Csak az útszéli póz­
nák jelezték az utat. Keresztülmentünk egy falun is, de nem álltunk meg, mentünk
tovább. Úgy jó délután beértünk egy másik faluba, ott elszállásoltak bennünket éjjelre.
Én harmadmagammal voltam egy háznál, ahol vacsorát is kaptunk. Olyan jómódúnak
látszó özvegyaszony lakott a házban három szép leányával és egy jó nagy fiúval.
Másnap megreggeliztünk, és úgy mentünk tovább. Nem tudtuk hová, megint men­
tünk, csak úgy csikorgott a hó a lábunk alatt, olyan hideg volt. Most megint, mint
előző nap, mentünk majdnem estig. Akkor megint egy faluban szállásoltak el mind-
ahányunkat. Én megint harmadmagammal egy háznál kaptam szállást. Itt már nem
voltunk olyan jó helyen, mint előző nap. De azért mégis megvoltunk valahogy. Másnap
reggel megint mentünk tovább. Délfelé lehetett az idő, mikor egy jó nagyvároshoz,
Bogucsárhoz értünk. A várostól távol volt egy nagy emeletes épület, ami nem fából,
hanem téglából készült, és zsindely volt a teteje. A földszinten már voltak német hadi­
fogoly katonák, ezért minket az emeletre rendeltek fel. Ott jobb is volt, mert melegebb
volt, és voltak fent deszkapriccsek is. De se szalma, se más nem volt rajtuk, csakúgy
csupaszon álltak. Nekünk kellett gyékényt hozni a közeli tóról. Minden ember egy
nem nagy kévét, amit aztán szépen elhelyeztünk a priccsen. És így jó helyünk lett.
Itt már kaptunk reggel kásalevest, egynegyed komiszkenyeret egy napra, este
megint kását levesként vagy szárazon főzve. Az orosz katonák főztek, mert azok is

190
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

voltak itt többen egy külön épületben. Pár nap múlva megint jöttek ide magyar fog­
lyok valami ötvenen. Ezek között megint volt két halasi, úgyhogy most már négyen
voltunk halasiak. Az egyik földink, Zseni Sándor, aki olyan baptistaféle volt, 1916.
december 25-én, vagyis karácsonykor olyan istentiszteletet tartott, hogy papnak is
bevált volna valami kisebb faluban.
Itt voltunk másfél hétig, máj d megint mentünk valahová két napig. Úgy, mint előbb,
éjjel faluban háltunk. Egyszer aztán odaérkeztünk egy nagyvasúti állomáshoz. Itt vo­
natra ültünk, ami vitt bennünket két nap és két éj j el ismeretlen táj felé. A vagonok ren­
des utasszállító kocsik voltak lecsukható emeletes ülésekkel. Tüzeltünk, mert kályha
is volt bennük. Ahol megállt a vonat, kiugráltunk és loptunk szenet vagy fát azokról
a kocsikról, amelyek bent vesztegeltek az állomáson. így jutottunk el aztán egy nagy
szénbánya telepre, amit Csisztjakovének hívtak. A Don tájékán lehetett, nem messze
az Azovi-tengertől. 1917. január 5-én éjjel értünk oda, és mentünk egy jó óra járásnyit.
Hideg volt, és nagyon nagy hó. A vezetőnktől tudtuk meg, hogy egy szénbányához
megyünk. No, gondoltuk, innen nem megyünk el élve, itt halunk meg. Hiszen nem
ismertük mi a szénbányát, sohasem láttunk ilyent. Elhelyeztünk mindent a faházak­
ban, amelyekben minden ember részére fapriccsek voltak. 30-an voltunk egy lakásban;
mindenki elfoglalta a maga helyét. A többiek másik épületbe mentek.
A magyarok közül sokan dolgoztak itt régebbről. Azok aztán biztattak:
- Ne féljetek a bányától! Lehet keresni pénzt. Aszerint fizetnek, ki hogy dolgozik.
Az egész falu bányászlakásokból állt, és ameddig az ember ellátott, az egész vidék
bányatelep volt. 15 bányakéményt lehetett látni egyszerre, mert hogy sík vidék volt.
Többnyire szántóföldek voltak vagy legelők. Mi meg azt hittük eddig, hogy a szén
hegyekben található. Dehogy, sőt ellenkezőleg: a síkságon. A táj felülről szép volt,
de alul mindenütt bánya volt, még a falu alatt is.
Itt aztán a fiatalabbaknak lent kellett dolgozni, de én már fent kaptam munkát. Ros­
táltuk a szenet, és döntöttük ki a csilléből, mikor feljött a liften. Éjjel, nappal ment az
üzem hat órától másik hatig. Egyik héten nappal pihentünk, a másik héten éjjel. így
felváltva ment a munka, bár éjjel nem kellett rostálni.
Itt magunknak volt egy szakácsunk, közülünk való ember, aki főzött. A szoba kö­
zepén volt egy hatalmas tűzhely, a fölött kémény Elég meleg helyiség volt, de égett
is egész nap a tűz, mert volt tüzelő elég. Minden ember három rubelt adott a kony­
hára hónaponként. Reggelire tea, délben tészta és minden héten kétszer hús. Vacso­
ra nem volt, azt már ki-ki úgy szerezte be, ahogy tudta. A bányakantinban mindent
lehetett kapni; kenyér volt fehér és barna is, kinek hogy futotta. Nekem, mint felszíni
munkásnak egy rubel volt a napszámom. Aki lent dolgozott, az kereshetett akár 100
rubelt is egy hónap alatt, sőt az oroszok még többet is. Az oroszok mellett voltak itt
tatárok is, sőt még nők is dolgoztak. Lapátolták a szenet.
Volt egy kis vasút, az állomásig körülbelül két kilométer. Oda lóval húzatták a sze­
net. Hét kocsi volt, és ugyanannyi ló és ember. Éjjel ők sem dolgoztak. Egyszer reggel­
re igen sok hó esett, pedig volt eddig is. Behordta a kisvasúti pályát, mert nagy szél is
fújt. Ezért másnap gyerünk ki, havat hányni! Kegyetlen hideg volt, csak úgy csípett.

191
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

A kis vasutat ki kellett pucolni végig, hogy használni lehessen. Az állomáson is be-
hordta a hó a síneket. Mi aztán vagonokba hánytuk a havat, majd jó messze elvitte
a vonat, és ott kihánytuk. Sokan voltunk, mégis egész nap ezt csináltuk. Még a hófogó
deszkákat is hordtuk egyik helyről a másikra, oda ahol szükség volt rájuk. A nyáron,
amikor először láttunk ilyen hófogó deszkákat gúlákba rakva a vasutak mentén, nem
tudtuk, hogy mire használják őket. Majdnem minden vasút mellett ott volt a temér­
dek deszka. De még vesszőfonatú hófogó is volt itt-ott. Most tudtuk meg, hogy mi
a jelentősége. Oroszországban nem olyan havazások vannak, mint a mi hazánkban.
Sokkal több van, ráadásul erős szelekkel, ami aztán hozza a nagy hófúvásokat. Ezért
kellenek a hófogó deszkalapok, meggátolni a hófúvást. Egy-egy deszkalap igencsak
két méter magas és ugyanolyan széles. Össze van hevederezve, mint egy fél nagykapu.
Ezeket rakják ki olyan helyekre, ahol szükség van rájuk. Előbb oszlopokat ásnak le, és
azokhoz sorban oda erősítik őket, mintha kerítés volna. Mikor már jó nagy hó van,
nem is kell oszlopot ásni, csak belenyomják a hóba. Mi is így csináltuk.
Mikor elmúlt a tél, és jó idők kezdtek lenni, már könnyebben voltunk. Jobban volt
kedvünk dolgozni is. Egyszer pihenőnapom volt. Jött egy tatár, hogy két ember kelle­
ne neki, mert meghalt a kisfia, és annak kék sírt ásni. Ád ő 5 rubelt is, csak menjünk!
Hamar vállalkoztunk aztán ketten. A hó már elolvadt, de amúgy elég hűvös idő volt.
Elvezetett bennünket a temetőbe, és megmutatta, hogy hol kell sírt ásni. Mi hozzá­
fogtunk két buta, orosz ásóval és csákánnyal, mert azt is vittünk magunkkal. A föld
még fagyos volt, meg amúgy is igen kemény szokott lenni. Nem olyan a földjük, mint
a mi földjeink. Keserves ott gödröt vagy sírt ásni. Körülbelül délelőtt 9 óra lehetett,
amikor hozzáfogtunk az ásáshoz. Nem nagy sír kellett, mert a kis tatár fattyú csak
egyéves volt. De mivel csak az egyikünk fért a gödörbe, felváltva ástunk. Ástuk, ástuk
a gödröt, és egyszer csak már hozza is a kis csemetét az apja és az anyja. Nem jött más
senki velük. Jól van, tegyük bele a gyereket egy kis faládába. A gödör alig ért térdig,
de jó volt így is, csak siessünk hamar, temessük be a gödröt. Mikor kész volt a sír kúp
alakban, mint szokták, az asszony rátett a sírra egy tányér főtt rizst, amit magával ho­
zott. Ettekbelőle néhány falatot, és bennünket is kínáltak, hogy no, most már egyetek!
Mi azonban nem ettünk; mondtuk, hogy nálunk ez nem szokás. Mikor otthagytuk
a temetőt, ráöntötte az asszony a rizst a sír tetejére. Mikor jöttünk haza, ők is jöttek,
mert bányászok voltak, és ott laktak a szomszédban. Hívtak bennünket vacsorára is,
egy kis lóhúsevésre. Mert ők csak azt esznek. Disznót vagy másféle húst nem esznek,
csak lóhúst. Többször láttuk, mikor lovat vágtak, mert voltak ott többen is tatárok
dolgozni a bányán. Mi végül nem mentünk el lóhúspörköltre, ők meg elfelejtették az
öt rubelt, a sírásó díjat megadni.
1917., úgy emlékszem, április 17-e volt, amikor kitört az orosz forradalom.23 Min­
ket nem befolyásolt; ment minden úgy, mint addig. Az ottani népen sem látszott
eleinte semmi változás. Mikor bementünk a falu piacára, amely fél óra járásra esett,

23. Az orosz időszámítás szerint 1917. február 27-én, az európai időszámítás szerint március 12-én.

192
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

azt láttuk, hogy árultak ott mindent: nagy dézsa vajat, tejet, túrót, tojást. A parasztok
(muzsikok) kocsin hozták a leölt disznót, birkát, sőt marhahúst, és ott a kocsi faránál
letették a tőkét, és mérték a húst szabadon. Pedig mészárszékek is voltak. Miért nem
lehetett ezt nálunk is megtenni? Árulták a dohányt is nyíltan, ami szintén jó szokás
volt náluk. Mindenki vehetett azt, amit akart, és annyit, amennyi kellett. Mindenből
volt sok abban az elnyomott cárizmus időben.
Mikor már jobb idők voltak, elmentünk másik bányához is érdeklődni, hogy van-e
ismerős. A május elsejét megünnepelték, közülünk is ott kellett lenni annak, aki ráérő­
ben volt. Én éppen nem dolgoztam azon a napon, mert éjjeles voltam. Jöttek sokan
a környék falvaiból; hozták a vörös és a fekete zászlókat, a cár arcképét meg húzták
a földön. Nyétu cár! - kiabálták, mert már előbb elintézték a sorsát, talán már nem
is élt akkor.24 Sokféle nemzetiségű nép összejött: orosz, tatár, kirgiz és az Isten tudja,
hogy még mi. A faluban beszédet tartottak a forradalomról, igaz, én nem sokat ér­
tettem belőle. Ez is elmúlt, ment minden tovább a maga módja szerint, mint azelőtt.
Egyszer én is lementem a bánya mélyére megnézni, hogy milyen. A lift, amely az
embereket és a szenet hordta, függőlegesen 75 méter mélyre ereszkedett alá. Lent volt
egy j ó nagy térség j ól alátámasztva. Itt két pár sín volt a csillék számára. A liftből kettő
volt, egyik le, a másik feljárt. A liftakna alatt gödör volt a víznek, mert a víz mindig
szivárgott. A liftgödörből gőzszivattyú nyomta fel a vizet, ha már több összefutott.
Lent volt egy körülbelül húsz méter hosszú folyosó a két pár sínnek. Ide jött fel még
mélyebb helyről a szén. Itt lejtnek ment a sínpár. Fent a folyosón vízszintesen voltak
a sínek, a lejt sínpár lehetett olyan 150 méter lefelé. Ott ágaztak aztán megint széjjel
a folyosók erre, arra, egész kilométerre. És itt megint vízszintesek voltak a folyosók.
Itt fejtették a szenet.
Többféle szakma, mesterség volt. A vájár volt az első számú. O volt az, aki alá
vágta a széntömböt, körülbelül hatvan centi hosszúságúra. Ezt a munkát fél oldalra
dőlve, fekve csinálta hegyes végű, cserélhető szeges kalapáccsal. Mikor ez a bányász
ezt a műveletet elvégezte, ott hagyta. O már elvégezte az akkord munkáját. Most
jött a másik munkás, a robbantó dinamittal. Ez most belefúrt a széntömbbe több he­
lyen. 0 tudta, hogy hány dinamit kell a lerobbantáshoz. Mikor kész volt a lyukakkal,
mindegyikbe tett dinamitot. Ezeket zsinórral összekötötte, és bizonyos hosszúságú
gyújtózsinórral felrobbantotta. Persze ő is biztonságba húzódott, és a közelben nem
volt senki. Mikor megvolt a robbantás, ő is otthagyta, ment másik helyre, mert több
helyen is alávágták már előbb a szenet. Most a lerobbantott szenet megint másik
munkás lapátolta tovább, és megint másik rakta a csillére. A csillét kitolták a felvo­
nó pályasínjeire, ahonnan villanymotor húzott fel egyszerre öt-hat csillét. Közben
lefelé is mentek az üres csillék. Mikorra a szenet felhordták, jött az ácsoló. Lifttel és
a ferde pályán hozták le a fatámasztékoknak való deszkákat és megfelelő hosszúságú,

24. II. Miklós cárt, aki 1917. március 2-án kényszerült lemondani a hatalomról, családjával együtt 1918.
július 16-án végezték ki vörösgárdisták.

193
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

150,100, 80 centi hosszú fenyőfickókat. Lent alátámasztották azt a helyet, ahonnan

kiszedték a szenet.
A szénréteg felett és alatt kő volt. Van nyers szén is, ami még nincs megérve. Leg­
jobb a közepe, mert az a legérettebb. Itt igen kitűnő szenek voltak, csak úgy csillogott,
mint az arany vagy a réz. A bánya falát kiverte a kén, és kénszag is volt. Többször ezt
és a nyers követ hozták fel, hogy ne aggasson lent. Kint már volt akkora rakás belőle,
mint Pesten öt-hat emeletes ház. Igaz, hogy a szénsalakot is ide hordták, amit az öt
nagy gőzkazánból kihordtak. A gőzkazánok külön voltak; három mindig működött,
kettő pihent. Külön épületben volt a gép is, ami az erőt szolgáltatta a villanyfejlesz­
téshez, gőzszivattyúhoz, a lift felvonásához, sőt még a levegőt lenyomó ventillátorhoz
és még több más géphez is.
Láttam tehát a bánya belsejét is, nem is olyan veszélyes, mint gondoltuk, mielőtt
ideértünk. Tizenhárom hónapig voltam ott, de addig nem történt semmi szeren­
csétlenség.
Mikor eljött a nyár, vasárnaponként elmentünk jó messzire. Igen szép ligetes erdő
volt erre, jártak oda az oroszok is sétálni, levegőzni. Majd olyan volt, mint Pesten
a Városligetben, azzal a különbséggel, hogy nem voltak látványosságok. Semmi, csak
a szép természet. Estefelé hazamentünk. Ha szabadok voltunk és nem volt munka­
idő, még kint is aludtunk a szabad ég alatt, a szép gyepen. Itt nem volt szúnyog, mert
nem szerették a kénes szagot, amit a bánya lehelt ki. Nekünk nem ártott, megszoktuk.
A bánya szomszédságában volt egy jó nagy malom, itt lehetett lisztet venni. Mi aztán
sütöttünk, főztünk, ki mit kívánt, még palacsintát is.
Egyszer bolgárok dinnyét hoztak árulni a telepre két kocsival, és sok vereshagymát,
káposztát és még más zöldségeket. Mikor hozzánk értek, magyarul szóltak. Tudták,
hogy sokan vagyunk ott magyarok. Folyékonyan beszéltek magyarul. Kérdjük, hogy
tanultak meg magyarul? Hogyne tudnánk, válaszolták, tíz évig Pesten kertészked­
tünk. Jólesett velükbeszélni. Egyszer meg cigánykaravánnal találkoztunk; azok közül
is tudott némelyik magyarul. Egyszer még látványosságban is volt részünk. Egy kövér
orosz jött a telepre mutogatni magát. Azt mondták két és fél mázsa. Olyan dereka volt,
mint egy lónak, nyaka nem is volt, csak fej és has. Hát szörnyű egy alak volt. Combj ai:
mint más ember dereka. Tíz kopek volt a taksa. Máskor meg mozi jött; mindig volt
valami látnivaló, nem unatkoztunk.
Egyszer a másikbányától odajön egy vén szakállas paraszt muszka, olyan vállalko­
zóforma. Nem bányász, inkább kútmester vagy mi az ördög lehetett. Kérdezte, hogy
van-e köztünk szabadnapos, és nem mennénk-e el ővele kutat mélyíteni. Fizet három
rubelt naponként. Ketten kaptunk az alkalmon. Én és egy Somogy megyei fiatalem­
ber. Ő huszár volt, azt mondta. Vezet aztán az öreg bennünket a másik bányától olyan
fél kilométerre. Ott volt egy nagy, csatornaforma mélyedés. Úgy látszott, hogy vala­
mikor víz folyt benne, de akkor száraz volt. Ott volt már a meder fenekén egy meg­
kezdett kút ivóvizet szolgáltatni a bányákhoz. Fából voltak az oldalai, és jó bő volt.
A bányagéptől vastag vascsövek vezettek ide. Az egyiken j ött a gőz, a másikon a vizet
nyomatták a tartályba egy hatalmas gőzpumpával. Volt egy kis parányi pumpa is, ez

194
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

meg szívta ki a vizet, hogy a kútban lehessen dolgozni. A kút kávájához odaerősítet­
tek egy olyan tekerő hengert, amin kötél volt, ennek a végén pedig egy jó nagy veder
fából. Ezen ereszkedtünk le a kútba. A víz kiszivattyúzása után láttuk, hogy a kút már
olyan három méter mély, de tovább kellett mélyíteni. No, mondja az öreg, melyőtök
megy le előbb? No, majd én lemegyek, mondom, de ő is lejött, mutatni a tennivalót.
Persze a fenék kő volt, de nem az a túl kemény kő, inkább olyan szemes és lágy kő volt
rétegesen. Csákánnyal azért nem lehetett ásni, hanem olyan hidegvágó acélvésőkkel
- voltak rövidebbek és hosszabbak - , valamint kalapáccsal kellett lyukakat fúrni, ötöt
vagy hatot más-más helyen. Mikor kész volt, hozta az öreg a dinamitot, beleillesztette
a lyukakba, és zsinórt szerelt rájuk. Most engem felhúzott a huszár, az öreg meggyúj­
totta a zsinórt, hamar aztán kihúztuk az öreget is, és akkor elszaladtunk a menedék­
helyre. Mikor a dinamit felrobbant, csakúgy repültek a kövek a levegőbe. Kis idő múlva
lementem, és beleraktam a köveket a vödörbe. A huszár pedig felhúzta, és kipakolta
a rakományt. Ez így ment valami három napig. A huszárnak nem volt kedve egyszer
sem lemenni. O csak fent ült és bagózott, én dolgoztam többet. Az öreg meg ott-ott-
hagyott bennünket. Egy nap aztán nem kellett többször menni. Hát a fizetés? - kérdi
a huszár. Három napra kilenc rubel járt volna. Majd elsején, mert én is akkor kapok
pénzt - válaszolta az öreg. Megjegyzendő, hogy hónap dereka volt, tehát várni kellett.
Igen, a mai napig még mindig tartozik az öreg, ha még él. Hát ilyenek a muszkák. Én
meg szépen megint hasmenős lettem, mert felfáztam a kútban.
Máskor egy másik öreg muszka szedett rá bennünket. Azt mondja, egy gödröt
kellene ásni a másik bányánál, és hat emberre lenne szükség. Voltunk többen sza­
badnaposok, köztük én is. Mentünk aztán hatan az öreg orosz után, aki megmutatta,
hogy hol lesz a gödör és mekkora. Egy öl széles, ugyanolyan hosszú, szóval kvadrát-
ba, a mélysége ugyancsak egy öl. No, mennyiért vállaljuk? Nem is tudtuk hamarosan,
hogy mennyit kérjünk úgy találomra. Húsz rubel! Jól van, meglesz - mondja az öreg.
Gondoltuk, hogy pár óra alatt kész lesz, hiszen hat ember sokat végez Adott ásókat,
csákányt és egy lomot, ami olyasmi volt, mint a kőművesek falbontó vasa. Már az első
ásó nyomásnál éreztük, hogy no, megette a fene! Ásnánk, de nem megy az ásó a föld­
be. Olyan kemény, mintha fagyos volna, pedig nyár volt. Ássuk, véssük, csákánnyal,
lommal, mindenféle módon, de nem akar mélyülni. Alig ért még térdig, mikor már
dél volt. No, ez nem lesz kész két nap sem! Az öreg tájunkra sem jött. Mi folytattuk
a munkát estig, amíg talán felére készen lett. No, majd holnap. Másnap megyünk
megint, pedig az éjjel dolgoztunk a bányában. Mikor odaérünk a gödörhöz, látjuk
ám, hogy tele van vízzel. Hát ez mi? Ki eresztette bele a vizet? Megjegyzendő, hogy
alig három lépésre volt egy kis árok, ahol folydogált a víz, ami a bányából kijött. Ebből
egy kis csatornát ásott valaki a gödörig, amely így teli folyt. Kerestük az öreget, hogy
mi lesz most már a gödörrel? Sosem láttuk többet az öreg oroszt, de a pénzt sem. így
lettünk rászedve, én már másodszor.
Egyszer vasúti kocsit kellett megrakni az állomáson szénnel. Egy ember beteg
lett, ő helyette kellett egy másik. No, én megyek! Ez már biztosabbnak látszott, mi­
vel a mi embereink hívtak. Kimentünk hatan. A többi már régi rakodómunkás volt.

195
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Odaérünk a bizonyos vagonhoz, volt ott több is. Nézegetjük a kocsikat, és egyszer
meglátom, hogy nézzétek, ez magyar kocsi! Rajta a felírás: győri vagongyár. A ten­
gelye át lett állítva hosszabbra; rá is volt írva: állítható tengellyel. Tudniillik az oro­
szok vasúti sínjei, illetve távközei szélesebbek voltak, mint más nemzeteké. Rakjuk
aztán a szenet a vagonba, ott ahol a szénrakás volt. Jó homokos volt a talaj, úgyhogy
raktukjó homokosán, ahogy jött. Két ember vitt egy naszilkát, úgy hívták azt a desz­
kából készült két rúddal ellátott alkotmányt, amin a szenet hordtuk. Deszkán vittük
fel a vagonba. Ez semmi, hanem volt ott egy vasúti sín is heverőben, azt is beletettük
a vagonba saroknak. Tudja isten, hol ürítették ki a vagont, de nagyot nézhettek a kü­
lönös rakománynak.
Mikor befejeztük a munkát az állomáson, kifizették az 57 rubelt. Ennyi volt a díja
egy vagon megrakásának. Ez elég jó napszám volt, de a munka is nehéz volt. Jó lábak
kellettek hozzá. Én nem soká bírtam volna, mert fájtak a lábaim. Többször nem is
mentem vagont rakni.
Ősz felé hozták a szőlőt is a piacra. Csodálkoztunk, hiszen amerre addig jártunk,
sehol sem láttunk szőlőt, sőt még kukoricát sem. Valószínű, hogy valahonnan a Krím
tájáról hozták, nem túl messze volt tőlünk az Azovi-tenger.
Az orosz népviselet nem sokat különbözött a miénktől, mármint a ruhaviselet.
A férfiak hosszú derekú inget viseltek mindenféle színben. A derekát nem kötötték be
a nadrágba, hanem zsinórral, esetleg szíjjal kötötték körül. Ezt mindenfelé így láttam.
Gatyás oroszt nem láttam. Pantallót vagy csizmanadrágot viselt mind. Ha csizma volt
rajtuk, a csizmahúzót mind kihagyták; szinte fülei voltak a lábbelinek. Minálunk ellen­
ben betűrjük, és szégyelljük, ha véletlenül kívül marad. Mifelénk azt mondják, talán
házasodni akarsz, azért hagytad ki a csizmahúzót. Nagy divat náluk a gumicsizma és
cipő (kalucsni), amit úgy a férfiak, mint a nők egyaránt használnak. Télen suba; el sem
lehet képzelni suba nélkül még a hároméves gyereket, de még a leányt sem. De hiszen
kell is, mert ott nem olyan telek vannak, mint nálunk. A harminc-, negyvenfokos hi­
deg nem ritkaság. Van aztán még egy igen helyes és jó szőr csizmájuk minden varrás
nélkül, valahogy formára csinálják. Elég erős és vastag; kocsin igen jó, mert nem fázik
a láb. Kesztyűt is hordanak; szóval van ruhájuk minden időhöz alkalmas.
Télen jártunk olyan városban, ahol csupa jég volt az utca. No aztán, ha látott még
valaki forgalmat, olyan volt, mint nálunk Pesten. Ha síkos volt, mi alig mertünk az
utcára menni. Ők annál inkább. Mindenki korcsolyázik, ha csak menni tud, és nem
nyomorult. Vannak szebbnél szebb szánkók, egylovas, kétlovas, még négylovas is
található. Mindenki kint van az utcán; sportolnak szörnyen, mi csak bámultuk azt
a nagy forgalmat. Csak úgy repültek a szép lovakkal, persze jó patkós lovak voltak.
Akinek nem volt korcsolyája, az jégpákóval járt, de az utcán kellett neki lenni, ha
nem is volt dolga.
A bányán aztán már kezdett egy kissé mutatkozni a bolsevizmus. Nem úgy ment
a munka, mint azelőtt. Mármint az oroszoknál. Mi csináltuk csak úgy, mint azelőtt,
de az oroszokat és a tatárokat mintha kicserélték volna. Mivelünk többet akartak dol­
goztatni, de fizetni nem. Ellenben ők lopták a napot, ahogy lehetett. A mi bányánkban

196
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

apasztották a munkaerőt, úgyhogy va­

lami tízőnket áttettek a szomszédos
telepre dolgozni. A szállásunk maradt
a régi, ott aludtunk és kosztoltunk to­
vábbra is, csak dolgozni jártunk át. Itt
még könnyebb dolgunk volt; nem la­
pátoltuk a szenet. Jó magas álványok
voltak; azokról csak le kellett dönteni
a csilléket. Ami kidőlt, hullott le va­
lami tíz méter magasról. Ott kocsikra
rakták, és vitték az állomásra.
Eljött a húsvét és a pünkösd, majd
a karácsony is.
1917 karácsonya emlékezetes any-
nyiból is, hogy ilyent nem ért sok öreg
orosz sem. Lassan szállingózott a hó,
és egyszer csak elkezdett mennydö­
rögni. De úgy ám, ami még nyáron is
ritkaság. Mondták is a ruszkik, no ez
nem jó jel, valami rendkívüli fog tör­
ténni rövid időn belül. Hát, ami azt
illeti, történt is. Mert állt a harc a fe­
hérek és a vörösök között. Azt is em­
legették az oroszok, hogy jön a német 38. Csonka M ihály családja 1918 elején: felesége,
leverni a bolsevizmust.25 Mi hittük is, ^ ny a> es Pista fia
nem is. Elég az hozzá, hogy minket
sem akartak fizetni, csak dolgozni, és dolgozni. így telt-múlt az idő.
Úgy 1918. január dereka táján jött egy képeslap hazulról a családjaim arcképével.
Olyan tiszta állapotban volt, mintha akkor jött volna a fényképésztől. Hogy milyen
csuda volt ez! Jöttek érdeklődni és nézni, mert még levelet sem igen kapott senki, én
sem. De a fénykép eljött. Hány kézen fordult ez meg, amíg idetalált! Mert nem írtam
én sem, csak egyszer Novochopjerszkből. És mi utat tettem meg én is onnan, mégis
megtalált. Ezen még jobban elcsudálkoztunk. Egyetlen ember kapott pénzt hazulról,
amíg ott voltunk. De levelet, pláne fényképet, ez már ritka volt, mint a fehér holló! El
is hoztam magammal haza, még ma is meg van. Sok orosz katona és civil kíváncsi volt
rá, és megnézte.

25. Az ukrán Rada 1918. január 28-án proklamálta Ukrajna függetlenségét, majd béketárgyalásokba kez­
dett a központi hatalmakkal. Az 1918. február 9-én aláírt különbékében a központi hatalmak elismerték
a független ukrán köztársaságot, és a bolsevisták elleni harcra hivatkozva benyomultak Ukrajnába. Kije-
vet március 1-jén foglalták el.

197
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Egyszer aztán már hallatszott is az ágyúdörgés jó messziről. De nem a németek,

hanem maguk az oroszok harcoltak egymás ellen. Már akkor a Kerenszkit emleget­
ték, mint az oroszok diktátorát.26 A cárt már előbb elűzték, vagy tán ki is végezték.
Mi nem értettük az ő dolgukat, de láttuk, hogy sehogy sem megy rendben a dolog.
Valaki közülünk eltalálta, hogy szökjünk meg. Úgysem fizetnek bennünket, nem ér­
demes itt tovább lenni, mert az ágyúszó mindig közelebb hallatszott. Egy nap aztán
összebeszéltünk valami negyvenen, hogy még az éjjel meglógunk. Úgyis lett. 1918.
február 4-én hajnalban a megbeszélt helyen összeszedtük a sátorfánkat, és 42-en el­
indultunk a bizonytalanságba. Többen ott maradtak, mondván: várnak, hogy mi lesz.
Voltak köztünk, akik jól tudtak oroszul, meg a tájat is jobban ismerték, sőt egy fel­
vidéki tót fiú is volt köztünk. Annak még térképe is volt, és tudta, merre kell menni.
Paltovát emlegette, hogy arra menjünk. Elindultunk aztán; csikorgó hideg volt. Egy
vasút mellett, illetve a töltésen mentünk. Amúgy nem volt sötét, bujkált a holdvilág.
Mentünk előre, ahogy a vasút vitt. Már jó pár órát gyalogoltunk, amikor igen nagy
varjúkárogást hallottunk. Mi ez? Miért kárognak erre a varjúk? Egyszer csak látjuk
ám a lódögöket, összevissza, nem messze a vasúttól. Itt károgtak a varjúk, miközben
lakmározták a lovak húsát. Bár ember halottat nem láttunk, itt már harc lehetett előbb,
arra következtettünk.
De azért csak mentünk tovább, nem törődtünk semmivel. Lesz, ami lesz. Sokára
aztán megvirradt, és szép napos idő lett. Mentünk, mentünk jó délutánig, míg végre
elértünk egy várost. Itt a városházára mentünk, hogy adjanak szállást. Adtak is egy
jó nagy iskolaféle épületben, ahol azonban mind nem fértünk el. így én negyedma-
gammal egy paraszt házánál kaptam szállást. Még vacsorát is kaptunk: tejet, túrót,
kenyeret. Azok, akik az iskolánál háltak, nem kaptak semmit. Úgy látszott, hogy olyan
jobb módú parasztok voltak a házigazdáink. Két öreg volt csak; az ember egy vastag
bibliából olvasott, míg le nem feküdtünk. A földön aludtunk szalmán; a szoba jó
meleg volt.
Reggel összegyűltünk, és mentünk tovább. Az oroszok mondták, hogy merre men­
jünk. Erre is sok szélmalmot láttunk. Mentünk aztán megint, most már nem a vas­
úton, hanem egy rendes kövesúton. Ez már egy város felé vezetett. Úgy délután meg
is érkeztünk egy nagyvárosba, Debálcevóba.27 Mikor beértünk a város közepére, ott
voltak az orosz katonák. Kérdik, hogy hová akarunk menni? Mondtuk nekik, hogy
honnan jövünk. Előbb azt mondták, hogy menjünk vissza. De aki jól beszélt közülünk
oroszul, az mondta, hogy nem fizettek már egy hónap óta, csak dolgozni kellett. Mit
csináljunk hát veletek? Mondtuk, hogy vigyenek lágerbe. No jó, azt lehet. Hamarosan
vonatra ültünk, és vitt bennünket a gőzgép. Négy orosz katona kísért el bennünket
egy jó nagyvárosba, Kupjanszkába. Itt elhelyeztek bennünket egy helyiségben, ahol
már több magyar is volt. Innen kimehettünk venni valamit a piacra, és kaptunk enni

26. Alexandr F. Kerenszkij (1881-1970) 1917. júliustól az 1917. október 25-i bolsevista hatalomátvételig
állt az orosz Ideiglenes Kormány élén.
27. Település Ukrajna donyeci körzetében

198
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

ebédet is, de mást nem. Itt voltunk valami egy hétig, amikor továbbvittek bennünket,
most már Harkovba. Itt több fogolytábor is volt, de előbb itt is házakhoz tettek ben­
nünket szállásra. Egy helyen hatalmas répakazlakat láttunk. A répa a foglyok számra
volt elvermelve. Néhány nap múlva bekerültünk az egyik lágerbe. Itt mindenkit be­
írtak, számon szedtek, és így kaptuk az élelmezést: reggel jó répalevest olajjal és jó
szárazra főtt kását, ebéd nem volt, csak vacsora, ugyanaz, mint a reggeli.
Itt találkoztam Halász Balázzsal, a jelenlegi vömmel és sok más halasi ismerőssel.
Sok, sok halasi volt itt, köztük Gáspár Lajos, aki itthon a szomszédunkban lakott.
Valami két hét múlva többen is kimentünk a környékbeli falvakba koldulni, kéreget-
ni. Az őrök nem vették szigorúan az őrzést, pár cigaretta megtette a hatást. Lehetett
menni, ki merre látott. Este aztán hazatértünk. Aki élelmesebb, huncutabb volt, és
jobban tudott oroszul, az este teli hátizsákal jött meg. Itthon aztán árulta a kenye­
ret, aki meg nem ment el kérgetni, az vette. Mert hiszen mindenki úgysem mehetett
volna. Én is csak egyszer mentem ki, de nekem nem vált be a kéregetés; pofa kellett
hozzá. Maradtunk többen bent ismerősök. Később áttettek bennünket a nagy láger­
be, ahol óriási sokan voltunk. Az egyik hatalmas épületben összeverődtünk mi, ha­
lasiak. A deszkapriccsek négy emelet magasságban sorakoztak. Az épület maga nem
volt emeletes, csak magas, úgyhogy a priccsek voltak emeletszerűen beépítve. Azok,
akik fent tartózkodtak, egy ingben, gatyában lehettek, fent olyan meleg volt. De lent
bizony nem volt meleg.
Mindig akadt üzletember. Itt került két zsidó, aki mutyiba elkezdett árulni kenye­
ret, dohányt, cigarettát, többfélét. Egész csomó készletük volt már egy sarokban, de
jó drágáért adták. Valaki aztán jelentette a lágerkommandónál. Jön ám egyszer egy
orosz katona őrmester egyenesen oda, ahol ezek árulták a mindent. Szórja ám aztán
széjjel a dohányt, cigarettát, mindent. A kenyerek is el voltak szeletelve húszkopekos
adagokba. Mindezeket hajigálta szerte; én is elkaptam egy pakli dohányt dobás köz­
ben, mert körülfogtuk az oroszt. Mikor mindent elszórt, akkor majd megverte a két
zsidót. De azok könyörögtek, hogy ne bántsa őket, többet nem fognak üzérkedni. Én
aztán mindjárt odább adtam a dohányon. Egy ember adott érte egy szép teáscsészét,
amit haza is hoztam. Még ma is megvan, igaz, megrepedt, de emléknek jó.
Később egyszer a vöröskereszt ruhákat osztott. Akinek hiányos volt a ruhája, az
kapott. Én is kaptam egy pár hatalmas német bakancsot, egy zubbonyt és egy sapkát.
Most már jó ruhám volt. Egyszer eltaláltuk hárman, a Gáspár Lajos, egy szegedi em­
ber és én, hogy menjünk ki falura munkára. Ott legalább lesz rendes koszt. Felültünk
a vonatra, csak úgy gondolomra. Este ültünk fel, és reggel értünk oda, egy bizonyos
állomásra. Innen elindultunk gyalog. Most már kezdett tavaszodni, hó már nem volt.
Egyszer aztán, nem messze az állomástól, valami öt tanyaforma lakáshoz értünk. Lát­
szott, hogy jómódú népek laknak ott, mert sok takarmány, széna, szalma, miegymás
volt látható. Már erről megítéltük, hogy kell ott jószágnak is lenni.
Bemegyünk a legközelebbi lakásba, és mondjuk, hogy munkát vállalnánk. A Gáspár
Lajost mindjárt ott is fogták, ő volt a legfiatalabb, 30 rubelért havonta. Minket pedig el­
vezettek a másik tanyára, ahol meg a másik, Födi Mihály kapott alkalmazást. No, most

199
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

már magam maradtam, én voltam a legidősebb. Mindig a fiatalabb volt kapósabb, ezt
már régen tapasztaltam. Most meg engem vezet az orosz egy másik tanyára, én ott kap­
tam helyet. Egy jó vágású, nagy, derék orosz, lehetett olyan ötvenéves, a felesége és egy
tízévesforma gyermek - ennyi volt a létszám. Most már velem együtt négyen voltunk.
Volt négy ló és egy tehén, néhány disznó és kevés baromfi. Déltájon volt az idő, hama­
rosan ebédeltünk. Tejet és túrót ettünk kenyérrel. Nekem aztán megmutatta a lovakat,
hogy azokat pucolj am meg. Úgy látszott, hogy régóta nem voltak megpucolva, mivel
elég kócosak voltak. Hozzáfogtam rendbe szedni őket. Etettem, itattam a tehenet is.
A disznókat a gyerek gondozta, és az asszony etette. Este jó vacsora volt, túrós haluska
jó tejfelesen. De nem villával vagy kanállal ettük, hanem két ujjal, kézzel. Ez máshol is
szokás az oroszoknál. Ez jó vacsora volt. Éjszaka én a konyhában, ők a szobában aludtak.
Ott voltam már három nap, amikor egyszer csak jön egy magyar cimbora. Hát te
mit keresel itt? - kérdi. - Hát te mit? - kérdem én is őt. Hát ő, mondja, már itt volt
több hónap óta, csak valamiért bement Harkovba, a lágerbe, és most onnan jön, hogy
tovább dolgozzon ennél az orosznál. No jól van, akkor én megyek tovább. Tőle tud­
tam meg, hogy ezek itt kozákok voltak. Bemegyünk aztán, és kérdjük a gazdát, hogy
énvelem most már mi lesz? Semmi, mondja az orosz, jer velem! Azzal vezet a másik
szomszédba, és ott felajánl. Persze ott is szükség volt az emberre; itt volt a tavaszi ve­
tés ideje, csak reggelenként még fagyott.
Itt még nagyobb gazdaság volt: négy ló, négy tehén, valami 15 disznó és baromfi is.
Itt még gőzcséplőgép, vetőgép és sok más gazdasági felszerelés is volt. A lakáson kívül
tartozott a tanyához ló- és tehénistálló, disznóól és egy akkora takarmánycsűr, hogy
kocsival be lehetett menni. A család pedig állt a következőkből: olyan ötvenévesforma
gazda, ennek fiatal, második felesége, aki most beteg volt, egy nagy leány és egy 16
éves fiúcska. Velem együtt öten lettünk volna, de a fiatalasszonyt valószínűleg kór­
házba vitték. Én őt nem is láttam, csak mondta a nagylány. Engem a suttyó fiú diri­
gált egész nap. Kérdezte a nevem, igyi Mihál, igyi Mihál, és ez így ment egész nap.
Hol a lovaknak enni adni, hol a teheneknek, hol a disznóknak. Igaz, este itt is olyan
jó túrós haluska volt, mint az előző helyen. Szinte sajnáltam, hogy ami maradt belő­
le, azt a nagylány belelódította egy nagy dézsába, ami a konyhában állt. Itt hárman
aludtunk egy szobában: én, a nagylány és a fiatal fiú. Az öreg külön aludt volna, de
elment valahová.
Másnap ment megint minden úgy, mint az előző nap. Vittünk a csűrbe szénát
kocsival, ahol sok polyva volt. Onnan kellett hordani kötélben vagy nagy kosárban
a lovaknak, teheneknek a takarmányt. Ezt mind én hordtam, vittem. A gyerek csak pa­
rancsolt, de mindig a sarkamban volt. Mindig fecsegett, felét sem értettem, nemhogy
felét, a legtöbbet nem, mert náluk is vannak tájszólások. Nem egyformán mondanak
mindent; a tárgyaknak is más nevei vannak; egyik így, a másik már másként mond­
ja. Ezért aztán nehéz megtanulni a nyelvüket. Ez nálunk is megvan, vidékek szerint.
Mikor eljött a reggelizés ideje, jött ám a savanyú káposzta, a héjas krumpli és a ke­
nyér, ami fehér volt. Gondoltam, böjt van. Hallottam már, hogyha böjt következik,
ha pástétom volt is előző nap, és maradt, azt már másnap nem lehet megenni, azt már

200
 K é t év h a d i f o g s á g b a n

ki kell önteni. Ha már máshová nem, még a szemétdombra is, de ki kell önteni. így
történt a jó túrós haluskával is, amit én igazán sajnáltam.
Valami ötödik napon aztán már kezdtem unni a sok huzavonát. Mit csináljak? Jó
nagy sár volt az udvaron, az egyik bakancsom sarka levált. No, ez jó kifogás lesz, meg
kell csináltatni! Bemegyek Harkovba, a lágerbe, ottvanjó suszter, az majd megcsinálja.
Váltig mondta az öreg kozák, majd ő megcsináltatja vagy ád csizmát, de én hajthatat­
lan voltam, nekem menni kell. Utóbb, mikor látták, hogy nem maradok, elengedtek.
Mondom, hogy visszajövök rögtön, mihelyt kész a bakancsom. Reggel aztán adtak
reggelit, a nagylány még egy jókora kenyeret is adott, aztán uzsgyi, gyerünk! Dehogy
jövök én vissza, csakhogy egyszer megszabadultam! Egyébként csudálkoztam a ba­
kancssarok miatt, hiszen alig pár hete kaptam. Vadonatúj volt, száz rubelt ajánlott egy
orosz érte. Kellett volna nagyon a pénz, de elvem volt, hogy ruhát el nem adni, hiszen
azt sem tudtuk, hogy meddig leszünk fogságban, tehát kell!
A bakanccsal elmentem Harkovba megcsináltatni. Volt ott több suszter is, aki dol­
gozott a foglyoknak. Hamar kész is lett, de persze nem mentem vissza a tanyára.
Egyszer elvittek bennünket fürdeni. De milyen fürdő is van ott! Egy jó nagy terem,
ötven személy is elfért benne. De nem ám kabinok és kádak, a fenét! Vannak falból
kiálló csapok, körül középen pedig padok, ahol le lehet vetkőzni. A ruhákat a pádon
hagytuk. Ezután minden ember a falból kiálló egyik csaphoz megy Ott van sok kis
dézsa fából. Minden ember fog egy dézsát, és abba ereszti bele a meleg vagy a hideg
vizet. És mint otthon a lavórból szoktunk, megmosdunk. Ilyen fürdő van Oroszor­
szágban, Harkovban, ahol öt-hat emeletes házak vannak, akár nálunk Budapesten.
Voltak itt olyan magas sarkú cipőjű és parfümös illatú dámák, mintha nem is Orosz­
országban, hanem nálunk valamelyik nagyobb városban lettünk volna.
Egyszer az állomásra rendeltek ki valami ötvenünket a vagonokból kirakni valamit.
Várunk, várunk, de nem volt mit kirakni. Vonat ugyan j ött, de azon katonák ültek, akik
nagyon le voltak hangolva. Otthagyták a frontot, és majdnem sírtak. De nem tudtuk
kivenni, hogy fehérek voltak-e vagy vörösök (bolsevikiek). Mentek széjjel, ki merre
látott, nem törődtek semmivel. Ilyen felfordulás látszott már akkor.
Visszamentünk a lágerbe, mivel nem lett semmi munka az állomáson. Én aztán
egy este egyedül elindultam az egyik állomásra. Arra, amelyiken másfél héttel előbb
a két cimborát otthagytam. Az volt a szándékom, hogy oda nem megyek vissza, ahol
voltam, hanem másutt keresek helyet. Azóta itthon már többször elgondolkoztam,
hogy hogy mertem én magam elindulni abban az idegen országban. Ráadásul éjjel,
mert este ültem fel a vonatra, és még azt sem tudtam, hogy milyen város volt az, ahol
ki kellett szállnom. Nem tudom mi vezérelt, talán a természeti ösztön. Mindenesetre
hajnaltájban szépen megérkeztem az állomásra, amit egy nagy víztoronyról ismertem
fel. Most kérdezhetné valaki, hogy hogyan vitt a vonat, talán pénzért-e? Á, dehogy!
Mindenki ingyen utazott ott; nem kérdezte senki, hogy hová mégy, ki vagy. Tudták,
hogy magyar vagy német fogoly, és nem törődtek tovább semmivel.
Mikor megvirradt, elindultam arra, amerre a két cimbora volt. Találkoztam is az
egyikkel, Gáspár Lajossal, aki éppen árpát vetett a gazdáival géppel és három lóval.

201
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Mondom neki, hogy én otthagytam a gazdát, és nem akarok visszamenni. Ő ajánlotta,

hogy csak menjek déli irányba, ott lesz egy falu, és próbáljak meg ott helyet keresni. El
is indultam a megadott irányban, bár nem láttam semmit. Szép verőfényes nap volt.
Egyszer aztán kibukkant a falu; eddig olyan magaslaton jöttem, hogy nem láttam.
Most egyszerre itt volt a falu szélmalmaival együtt. Úgy tetszett, mintha völgyben
lenne az ember, pedig csak egy hajlat volt.
Elkezdtem házaim, de most nem kéregetni, hanem munkát vállalni. Csak két sor
házból állt a falu, viszont hosszan elnyúlt. Úgy az ötödik háznál kaptam helyet. A ház­
ban egy özvegyasszony lakott a nagy lányával és tízéves fiával. Három lovuk és egy
tehenük volt, más semmi. A nagylány szőtte a vásznat. Sok kész fonás kender volt ott,
melyek ki voltak rakva a vízbe fehéredni. Éjjel-nappal ott volt, nem lopta el senki.
Este vacsora után jöttek a szomszédok időzni. Mikor elmentek, szólt az asszony,
hogy no, most már feküdjünk le. Ok a kemence tetején aludtak; az asszony hívott,
hogy én is feküdjek a kemence tetejére. Én azonban jobbnak találtam a földön ma­
radni. Vittem be egy kötél szalmát, és azon aludtam.
Reggel ezzel a szalmával fűtötték be a kemencét, mert ezek is a kemencében főz­
ték a kását. De itt már babot is főztek, sőt vasárnap sütemény is volt, de még milyen!
A tésztába nem túrót tettek, pedig az is volt, hanem répát reszeltek. A babot meg­
főzték, a krumplit is megfőzték, a tyúkot pedig levágták, és a máját, zúzáját, tüde­
jét tették bele a kőtt tésztába. Olyan cipó alakúra nyomkodták, amit megsütöttek
a kemencében. A tyúkból pedig leves lett. Mikor a cipó megsült, elkezdtük enni.
Nekem nem ízlett. A tésztája még valahogy megjárta, de a töltelék, az már nem íz­
lett. Különösen a máj, zúza és a tüdő, amelyek már nem tésztába valók. Legalábbis
a mi ízlésünk szerint.
Harmadnap elkezdtünk vetni árpát és zabot. A földek még az ősszel fel lettek szánt­
va, így most már csak vetni kellett. Kimentem a nagylánnyal, csak ketten voltunk, és
két lóval, az egyik csikó volt, és egy vetőgéppel. A szántóföld nem messze volt a la­
kástól. Mikor kiértünk, befogtuk a lovakat. Én vezettem a lovakat, a lány meg a gépet
kormányozta. Egész nap tartott a vetés; este mentünk haza. Másnap másik helyre
mentünk zabot vetni. Ez már messzebb volt, de estefelére ezt is elvégeztük, és ha­
zamentünk. Ügyes leány volt, úgy tudott az mindent, mint egy férfi, még a lovaktól
sem félt. Megesett, hogy valamelyik ló kilépett a hámistrángból fordulás közben, és
én gondoltam, hogy majd levetem az istrángot, és megigazítom.
- Ne papa, majd én, te sztori (öreg) vagy, én meg fiatal!
Szóval kímélt engem, nehogy a ló megrúgjon. Mikor elvégeztük a vetést, semmi
más dolog nem volt a földeken. Ezért aztán ha valami szerszám nem volt rendben,
azt megjavítottam. Látta az asszony, hogy olyan barkácsoló vagyok. Másnap bement
a városba, és hozott valami tíz szál deszkát. Abból csináltam kerítést, ameddig futotta.
Este néha ők is átmentek a szomszédba beszélgetni. Ilyenkor magam maradtam a ház­
nál. Semmit sem zártak el; úgy kezeltek, mintha családtag lettem volna. Nem féltek
attól, hogy meglopom őket. Megbíztak bennem. Öhozzájuk is járt a szomszédból egy
orosz katona. Úgy tapasztaltam, hogy a nagylányt akarja elvenni.

202
 Ú tban h a z a fe lé

Egyszer aztán egy napon jön ám a falun keresztül valami tíz német katona, lovon.
No, itt a germán, mondták. Már előbb is emlegették, hogyj önnek a vörösöket leverni.
No, most már itt is voltak az én örömömre. Kiálltam az utcára, amikor jöttek a németek
fehér zászló alatt. Hívtak be engem is, hogy ne lássanak; azt hitték, hogy engem máj d
bántanak. Meg sem láttak, mentek tovább. Este aztán, mikor már megvolt a vacso­
ra, mondják, hogy feküdjek le. Én le is feküdtem, de ők nem. Úgy hallottam, mintha
a padláson jártak volna; zirgés, zörgés hallatszott erre is, arra is. Én nem aludtam, csak
lapultam. Nyugodtan voltam, nem volt félteni valóm. Azon gondolkoztam, hogy reg­
gel itt hagyom őket. Bemegyek Harkovba, a lágerbe, hogy megtudjam, ott mi újság
van? Később ők is lefeküdtek; úgy láttam, hogy a leendő vő is ott volt a rakodáson.
Arra következtettem, hogy valami dugnivalójuk lehetett: gabona vagy más. Reggel
nem látszott semmi különös, de a trágyahalom nem úgy állt, mint előző napon. No,
gondoltam, ide valamit elrejtettek. Én nem sokat törődtem vele, az ő dolguk. Mikor
megvolt a reggeli, mondom az asszonynak, én most már elmegyek. Mondta, hogy
maradjak, de én már nem voltam hajlandó tovább maradni. Végül adott három rubelt
és egy jó darab kenyeret az asszony.
Én aztán útnak vettem magam arra, amerről jöttem. Odamentem a Gáspár Lajos­
hoz, aki éppen fogasolta az árpavetést vagy a zabot. Mondom neki, no, jöjj, szólj a másik
cimborának is, és menjünk Harkovba. Én láttam a németeket bejönni, ő nem látta. No,
jól van, ő most nem jöhet, majd reggel. így én magam mentem arra az állomásra, ahol
idefelé kiszálltam. Mikor odaértem, már valami harminc magyar ott várta a vonatot. Én
is közibük keveredtem, s vártam a vonatot. Jött is nemsokára egy tehervagonokból álló
szerelvény. Arra hamarosan felültünk. Hozott bennünket a vonat hazafelé, a lágerbe.
Ez már úgy esett, mintha hazafelé vitt volna bennünket. Örültünk a szabadságnak. Jó
este értünk az állomásra, ahonnan idejöttünk. Az olyan kisebb állomása volt Harkov-
nak, amely közel esett a lágerhez. A városnak egyébként valami négy állomása is volt.
Be aztán a lágerbe, amit akkor már a németek fogtak körül. Ok őrködtek a lágerben.
-» [E A 2 5 2 2 ]

Útban hazafelé

Azon az éjjelen nem aludt senki. Mindenki izgatott volt, hogy most már mi lesz? Me­
gyünk haza vagy sem? Másnap aztán a reggeli után elkezdték a névsort olvasni. Aznap
már egy transzportot útnak is indítottak. Én még nem estem bele, várni kellett a kö­
vetkező szerelvényre. Aznap megjött a Gáspár Lajos és a másik cimbora, Födi Mihály
is. A következő transzport aztán már minket is hozott hazafelé. Igaz, hogy sok helyen
sokáig állt a vonat, mert jöttek a németek szembe, csak úgy özönlöttek.
Egy állomáson volt szerencsénk látni, hogy a németek hogyan mészárolták le
a kutyát. Ha valaki mondta volna, nem hittük volna el, hogy ezek a művelt németek
még a kutyahúst is megeszik. Pedig úgy van; ha már levágják, biztosan meg is eszik.

203
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Hiszen ehettek volna marhát, birkát, disznót, ami tetszett volna nekik. Hiszen akkor
ők voltak az urak Oroszországban. Nem tett ott már az orosz semmit; le volt hangol­
va mindenki.
Mi aztán lassan, lassan bár, de biztosan mindig közelebb haladtunk a mi drága ha­
zánk felé. Úgy szokták mondani: mindenütt jó, de legjobb otthon. Ez egy igaz köz­
mondás. Mikor elindult velünk a vonat, úgy ment, mint az őrült. Marha erős moz­
donyok vannak ott. Viszont a vasút nem valami rendesen van elkészítve; se kavics,
se kő, csak a homok vagy a föld, rá a talpfa, a sín és már kész is. Hozott bennünket
a vonat éjjel-nappal nagy síkságokon, erdőkön keresztül. Végre elérkeztünk Kijevbe.
Itt ki kellett szállni; megszakadt az utazás pár napra. 1918. április 24-e, Szent György
napja volt. Itt a városon kívül egy olyan nyaralótelep-féle helyen több lakásban el­
szállásoltak bennünket. Jó és szép idő volt; elnézelődtünk a szép lankás erdőben. Itt
főztek a számunka jó büdös hallevest kásával. Amúgy is kapott minden ember egy
nagy, szárított büdös halat. Persze, senki sem ette meg. Annak, aki el bírta adni, 80
kopeket adtak a civilek érte. Akié nem kelt el, az elhajította, csakúgy repült. Hiába,
nem magyarnak való csemege ez. Itt már érezni lehetett, hogy minden drágult, kü­
lönösen a ruházat és a lábbeli.
Lassan aztán kezdtünk összeszedelődzködni; indult a vonat hazafelé. Az állomáson
valami hat zsák szójababot raktak be a vonatunkra útravalónak. Hozott aztán a vonat
bennünket éjjel-nappal, míg egyszer Brodyba értünk. Ez már Galíciában van. Itt ki­
szálltunk, mert nem lehetett tovább vonattal menni. Hatalmas kaszárnyákat láttunk
leégve; csak a falaik voltak meg. Innen gyalog mentünk valami tíz kilométert. Voltak
erre olyan faluhelyek, ahol csak azt láttuk, hogy itt is ház volt, amott is ház volt. Mind
le lettek rombolva, égetve. Jöttek a szegény népek, ki gyalog, ki batyuval a hátán, ki
pedig kocsival. Keresték a házukat. Láttuk egy helyen, hogy a család lepakolt, és ott
sírtak, mert nem volt lakás, csak a helye. Szinte sajnáltuk őket, és arra gondoltunk,
hátha minálunk is ilyen romokat találunk, ha hazaérünk. Micsoda barbárság a hábo­
rú! Az a sok érték összerombolva, leégetve, nem kerülne-e kevesebbe, ha békés úton
megegyeznének egymás között a háborús felek? És aztán még az a sok szenvedés, amit
ember és állat kiáll, sőt a sok nyomorék, özvegy és árva! Annak, aki meghal, legalább
már mindegy. Elítélem a háborút!
Egy állomáson aztán megint vonatra ültünk, míg végre Lembergbe értünk. Most
már nem messze voltunk Magyarországtól. Itt rostokolt a vonat sokáig. Kaptunk fe­
ketekávét, lekvárt és szalonnát, de kenyeret nem. A civil asszonyok árulták a krumpli­
pogácsát, azt vettünk. Kenyeret nem lehetett kapni semmi pénzért sem. Itt már kezd­
tük magunkat jól érezni. Gondoltuk, hogy nálunk is drágaság, hiány van mindenben.
Nagy nehezen aztán elindult a vonat. Ám az utazás gyanús volt, mert ahelyett, hogy
Magyarország felé haladtunk volna, ó, dehogy, egyenest észak felé vitt bennünket
a vonat. Már nem haza megyünk, mondtuk, valahová máshová visz bennünket a vo­
nat. Úgy is lett. Jó sokáig, több mint egy napot még mindig észak felé mentünk. Egy­
szer aztán Kowelbe, Lengyelországba értünk. De még itt sem szálltunk ki, mentünk
tovább, most már nyugatnak, Kolm (Chelm) városába. No, itt aztán kiköttünk, azaz

204
 Ú tban h a z a fe lé

kiszálltunk. Volt itt sok-sok deszkából épült barakk, ahová elszállásoltak mindnyá­
junkat. Kit ide, kit oda. Ez a Chelm egy nagy, zsidók lakta város. Erre vannak azok
a pájeszes zsidók, akik nálunk is megszoktak fordulni, úgy szüret táján. Ok szokták
gázolni a mi zsidainknak a kóser bort.
Itt voltunk pár hétig. Még meg is fürödtünk, a ruháinkat meg fertőtlenítették. Volt
itt sok magyar katona, akik a már elfoglalt területen a rendet voltak hivatva fenntar­
tani. Egyszer aztán innen is továbbmentünk a város másik oldalára. Itt is fabarakkok
voltak. Itt ért bennünket 1918 pünkösd napja. Szép és jó idő volt. Istentiszteletet is
tartottak, de nem pap, hanem egy magyar százados misézett. Szép vidék volt, j ó fekete
földekkel. Itt láttam a zsidót is dolgozni; a földet fogasolta három lóval, háromtagú
fogassal. De láttam itt hatalmas gőzgépeket is szántani, hét-hét ekével. Nagyon szépen
szántottak; azt mondták, hogy magyar gépek voltak. Itt aztán kiválogattak bennün­
ket, ki milyen ezredbeli volt. így elmaradtam a Gáspár Lajostól, akivel eddig mindig
együtt voltunk. Ő 38-as közös, én 30-as honvéd voltam. Őket távolabbi barakkokba
vitték. Itt már elővettük a testgyakorlatokat, díszlépést, tisztelgést stb., nehogy elfe­
lejtsük. Volt itt máskülönben külön szórakozóhely is, és ott mindenféle képeslap és
újság. Igaz, hogy régiek voltak, de ez is jó volt, hiszen már régen volt a kezünkben
magyar újság. Volt itt beszélőgép, harmonika, hegedű. Ki milyenen tudott játszani.
Néha még táncra is volt kedve a fiataljainak. Mi, öregebbjei csak néztük őket, de ez
is jó volt, nem untuk magunkat. Kantin is volt, ahol kenyeret is lehetett venni, már
akinek volt pénze. Igaz, hogy jó zabos volt a kenyér, amúgy is olyant kaptunk. Még
túrós lepényt is árultak. Dohányból volt a legnagyobb hiány. Itt már megismertük
a tölgyfalevéllel kevert dohányt. Nem volt jó, de füstölt, és ez volt a fontos. Amúgy
a koszt elég jó volt, és elégséges is.
28 nap után végre eljött az idő, hogy útnak induljunk Magyarország felé. Azt mond­
ták, azért kellett itt lenni 28 napot, hogy nehogy valami járványt hozzunk magunk­
kal. Ó, dehogy, más oka volt annak! Mégpedig az, hogy megtudják: nem lettünk-e az
idegenben kommunisták? Nem ragadt miránk egy szemernyi sem abból az eszméből.
Hozott aztán bennünket a vonat hazafelé falvakon, városokon keresztül. Przemyslben
is megállt velünk a vonat, ahol jó időt töltöttünk. Innen küldtem haza egy szép képes­
lapot, ma is megvan. Szép házak voltak. Láttunk itt akkora összeszedett drótakadályt,
mint egy jó nagy szalmakazal. Innen is jöttünk aztán beljebb, hazafelé.
Magyarország határán megállt a vonat. Elénekeltük a Himnuszt, és sírtunk örö­
münkben. A kétévi fogsággal, és a harctéren töltött időt is beszámítva majd’ három
évig nem láttuk a magyar hazát és a családot. Nem is gondolja az, aki otthon ütötte
a legyet, hogy mennyit szenvedtünk, sokszor áztunk, fáztunk, de még néha éheztünk
is. Volt pedig sok olyan, aki valahogy fel lett mentve. Otthon aztán lebzselt, hízott,
gazdagodott. Jöttünk most már magyar földön, a szép Kárpátokon keresztül. Olyan
szerpentinutakon kerülte a vonat a hegyeket, hogy láttuk a vonat hátulját a kanyarok­
ban, egész körben. Két mozdonnyal ment a vonat; az egyik elöl, a másik hátul. Erre több­
nyire kettős vágányok voltak, egyik vonat jött, a másik ment, egymás mellett. Erre már
modern blokkházak voltak, és innen kezelték a váltókat. Megütköztem rajta, hogy

205
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

a mi szép Alföldünkön miért a régi rendszer szerint kezelik a váltókat; és miért van csak
egy pár sín? Mifelénk majdnem 25 év után készítettek az állomásokon blokkházakat.
Mindig közelebb értünk, egyszer aztán azt vettük észre, hogy Budapesten vagyunk.
Itt a hatalmas Üllői úti kaszárnyában kaptunk szállást. Innen elmentem István bátyá­
mékhoz meglátogatni őket. Megtudtam tőlük, hogy a fiatalabb fiuk, a Pisti az orosz
fronton a Búg folyón való átkeléskor a harcokban elesett. Anti, az öregebb a repülős
osztagnál szolgált zászlósként, mert gépészmérnök volt.
Pisti fiuk halála olyan hatással volt rájuk, hogy eladták a házukat, és miután kifi­
zették a házat terhelő adósságot, maradék pénzüket hadikölcsönbe adták. Milyen
jó befektetés is lesz az, milyen jól kamattal, gondolták, és az állam majd úgyis visz-
szafizeti. Sőt még valami akkor alakult földhitelintézet részvényeiből is vásároltak.
Egyúttal beköltöztek egy másik, földszintes házba, amely két szobából, konyhából
és az udvaron egy négy ló számára alkalmas istállóból állt. Itt többször megfordul­
tam mint látogató.
Amikor elmúlt a háború, Anti, az idősebb fiuk hazajött, és megnősült. Valamelyik
szövőgyárban dolgozott, mint gépészmérnök. De továbbra is ott lakott a bátyámék-
nál. Később született egy kislányuk: Csonka Blanka.
Egyszer aztán j ott egy másik rendszer, és a lovas kocsikat kicserélték autóra. Ebbe is
beleugrottak. A bátyám hamar kitanulta a sofőrséget, hogy ő maga járhasson az autó­
val. Igen ám, de ő csak vezetni tudott, a javításhoz annyit értett, mint hajdú a harang­
öntéshez. Meg néha pihenni is kellett, tehát egy másik sofőrre is szükség volt. Monda­
nom sem kell, hogy az idegen ember nem nagyon kímélte az autót, úgyhogy lett aztán
karambó. Tört, pusztult az autó, nem győzte a bátyám javítani. Több lett a kár, mint
a haszon. Persze nemcsak ő járt így, hanem mások is százával. Tönkrementek az autók.
Később ezért a bátyám megint elővette a lovas fogatot, de nem mint fiákeres, hanem
mint fuvaros. így tengődtek. Pár év múlva meghalt Anti fiuk is, akit régi tüdőbaja
vitt a sírba. Ángyom maga maradt az unokájával, a Blankával. Blanka később férjhez
ment egy soproni emberhez, akit pár év múltán otthagyott, de előbb lett egy kislánya.
Mi aztán néhány napi pesti tartózkodás után lejöttünk Kecskemétre, egy kaszárnya
mellé, ahol beteg lovakat ápoltak. Itt megint nyolc napot kellett tölteni. Innen is írtam
haza. Látható, hogy milyen keservesen lehetett eljutni haza. Mikor innen is szabadul­
tunk, Félegyházán keresztül Majsának mentünk. Ez egy kisebb állomás, innen ritkán
ment vonat Halas felé. No, ezt a sok időt nem várjuk meg, úgyhogy valami hatan útnak
indultunk gyalog. A többiek már útközben le-lemaradtak. Mi aztán útnak vettük ma­
gunkat Halas felé a kismajsai úton. Én jól tudtam a járást, mivel én voltam csak halasi.
Öten továbbmentek Baja felé. Kiléptünk katonásan, csak úgy ettük a kilométereket.
Mikor a mi tanyánk irányába értünk, elbúcsúztunk egymástól. Én egyenest nekivág­
tam, csak úgy torony irányában, mint mondani szokták. Valami jó négy kilométerre
volt a tanyánk a kismajsai úttól. Sötét volt, többször nekimentem a szántóföldeken hol
a gabona-, hol a kukoricavetéseknek. Végre aztán elértem a mi földünknek az alsó felét,
de erre meg víz volt. Abban az évben is sok víz volt. Most meg azt kellett kerülgetni.
Végre mégis hazaértem. Lehetett úgy este tíz óra. Akkorra már lefeküdtek a családja­

206
 Ú tban h a z a fe lé

im, de a kutyák megismertek, és egy-két vakkantás után már el is hallgattak. Úgyhogy

zörgetni kellett. De hamar ajtót nyitottak. Hazaértem épen, egészségesen. Meg volt az
öröm, nekem is és a családjaimnak is. Mikor bevonultam 1915-ben, még gyermekek
voltak a családjaim, most már nagylányom és legényfiaim voltak. A harctéren kilenc
hónapot, a fogságban pont két évet töltöttem, tehát három hónap híjával három évet.
Amíg odavoltam, nagy változás történt. A feleségem kifizette minden adósságunk,
nem tartoztunk senkinek. Mindennek jó ára volt, lehetett pénzelni. Még készpénze is
volt a feleségemnek, még ezer koronása is, amit azelőtt nem is láttunk. Sok szénánk
lett ezen a nyáron; a vizes években mindig sok szénánk volt. Gabona inkább nem volt
annyi, mert megnyomta a víz a szántóföldeket.
Amikor hazakerültem, volt nálunk egy orosz fogoly munkára kiadva. Legelőször
egy szerb fogoly volt a feleségemnél, később orosz. Sok fogoly volt kiadva munká­
ra másokhoz is, mert oda voltunk sokan, ki a rajvonalban, ki már fogságban. Tehát
emberhiány volt, és sok helyütt az asszonyok szántottak, vetettek, gazdálkodtak, ki
hogy tudott. Meg kellett tanulniuk, ha akarták, ha nem; a szükség törvényt bont -
szokták mondani.
Volt olyan gazda, ahol több fogoly is dolgozott a gazdaság szerint. Mondta a fele­
ségem, hogy nála is több orosz fogoly volt, és néha cserélték őket. Sokáig egy helyen
ritkán hagyták őket. Ahhoz, hogy valakinél tovább lehessen ugyanaz, protekció kellett.
Az Iván, aki utoljára nálunk dolgozott, Harkovból származott, de a szülei földmun­
kások, parasztok voltak. Elég ügyes és dolgos volt, és a parasztmunkát is értette. Jól
tudott lovagolni, mint a legtöbb orosz, és már a magyar szót is törte.
A Csikóséknál is volt egy fogoly, az is Iván, mert az oroszoknál ez egy igen elter­
jedt név. Sokszor összegyűltek komázni nálunk vagy a Csikóséknál, úgy, mint mi az
oroszoknál. Az az Iván, amelyik a Csikóséknál volt, még a Lottikába is beleszeretett,
vagyis a Lottika abba. Jól is ment a dolga az orosznak, a Lottika vette neki a cigaret­
tát és minden mást, amikor csak bement a városba. Ám egyszer csak gondolt egyet
a két Iván, és otthagytak bennünket. Hiába, a honvágy nem hagyott nekik nyugtot;
elmentek Oroszországba. Mondták, hogy majd írnak, ha hazaérnek, de bizony máig
sem írtak. Jó vagy rossz soruk van-e? - nem tudni.
Valami öten azért itt maradtak, és ők még ma is megvannak. Többnyire megnő­
sültek, vagy csak úgy összeálltak valami nővel, és itt élnek közöttünk, mint magyar
állampolgárok. Ezek már nem mennek vissza többé. Egyjoan nevű is megnősült; egy
gazda lányát vette el. Ezzel többször találkozom, mert a szomszédban lakott jó ideig,
és jól ismerjük egymást. Ő most a szőlőben lakik, mert az első felesége meghalt, és
már másik asszonya van. Ez az orosz úgy megtanult magyarul beszélni, hogy alig lehet
észrevenni a beszédén, hogy orosz volna. Van egy öreg, az már nem tud úgy beszélni.
Ez egy plánétahúzató asszonnyal28 lakik, és isszák a bort mindketten berúgásig.
- » [E A 2 5 2 2 ,9 4 3 5 ]

28. Vagyis jósnővel. Planéta: jóslatot tartalmazó - papagájjal vagy másként - kihúzatott cédula.

207
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Fináncok között Belgrádban

Mindenki, aki hazajött a fogságból, kapott két hónap szabadságot. Mikor ez letelt,
be kellett vonulni Kecskemétre, mert a háború még állt. Kecskeméten aztán megint
katonáskodni kellett; újra képeztek bennünket. Más volt már a katonai regula, más­
ként ment minden; más fegyverfogások, más tempó, minden másként ment. Néha
kimentünk gyakorlatozni, hol erre, hol arra a határba. Vagy őrséget kellett állni; mal­
mot, pénzügyi palotát vagy valami mást őrizni. Mindig foglalkoztunk valamivel. Itt
megint találkoztam a jelenlegi vömmel. 0 is hazaért a fogságból, ő is bevonult kato­
nának, mint én.
Körülbelül egy hónap múlva aztán harmincunkat kiválogattak. Új ruhába öltöz­
tünk; azt mondták, lemegyünk Belgrádba fináncnak. Ez nem lesz rossz, csak a harc­
térre ne vigyenek bennünket - gondoltuk. Nem is vittek. Vonatra ültünk, aztán Kecs­
kemétről egy őrmester vezetése mellett le Szegednek, onnan pedig Szabadkán, Ú j­
vidéken, Péterváradon és Zimonyon át Belgrádba. Itt volt valami harminc finánc,
vagyis pénzügyőr. Ezek valóban fináncok voltak már régebben is. Ezekhez osztottak
be bennünket. Két szakasz lett; én az elsőbe estem. Egy kétemeletes ház felső emele­
tén lett a szállásunk. A fináncok már azelőtt is ott laktak. Ok voltak harmincan, és mi,
honvédek is harmincan. Tehát a két szakaszban hatvanan voltunk. Mi rendes honvéd­
ruhában, a fináncok viszont a rendes fináncöltözetben voltak. Nekünk karszalagunk
volt széles zöld vászonból, rajta fehér festékkel: K. u. K. Ez volt az ismertetőjel, hogy
mi is pénzügyőrök vagyunk. Villamoson és a hajón, a Száván át Zimonyba ingyen
mehettünk. Hivatalos közegek voltunk, úgy, mint a fináncok. Volt egy fináncbiztos
századosi rangban, úgy hívták Bitterman Béla. Osztrák volt, de perfekt beszélte a ma­
gyar nyelvet. Ez olyan katonás egyéniség volt, hogy majd’ megette az embert. Volt egy
biztoshelyettes is főhadnagyi rangban. Ez zsidó volt, és nem sok vizet zavart; keveset
foglalkozott velünk. Ok a városban külön laktak; a százados nős volt, emez nőtlen.
Rajtuk kívül volt még két szemlész őrmesteri rangban, négy fővigyázó, mind a négy
szakaszvezető, a többi mind vigyázó, tizedesi rangban. Mi közülünk is volt egy sza­
kaszvezető, két őrvezető, mi, a többiek pedig mind rang nélküli honvédek.
Akkor egész Szerbia meg volt szállva, és annyi volt a magyar tiszt Belgrádban,
hogy talán több mint a honvéd és más katona. Itt laktak Belgrádban a feleségeikkel,
akinek volt, és uraskodtak, mulattak, kijártak fürdeni a Száva folyóra, amely ott volt
a város szélén. Jó meleg idők jártak, és már délelőtt ott nyüzsögtek a vízben, és ma­
radtak az esti naplementéig. Volt ott egy pontonhíd; itt jártak át a másik oldalra fü­
rödni. Csakúgy hevertek ott a férfiak a nőkkel vegyest. Ez így ment mindennap. Lát­
tuk eleget, mert mi meg hol az állomáson, hol a pontonhídnál, hol a hajóállomáson
teljesítettünk őrszolgálatot felváltva. Mindig két ember: egy honvéd és egy finánc.
A pontonhídnál volt a legjobb, mert ott civil egyáltalán nem mehetett át, esetleg
csak a szolgálatban lévő katonák. Ott csak a tisztek fürödtek a feleségeikkel együtt.
Itt nem kellett senkit megmotozni, hogy nem visz-e valami csempészárut. Viszont
a vasútállomásnál és a hajókikötőnél megvizsgáltuk az utasok kosarát és ládáját. Szó­

208
 F in án cok közö tt B elgrádban

val kutattunk zsákmány után. Legjobban a vasútállomásnál kellett vigyázni. Kétféle

monopólium volt, amit el kellett kobozni, illetve venni vagy rabolni; ezt is rá lehet
mondani, mert csöppet sem volt demokratikus eljárás. Én utáltam is nagyon, és fájt
is sokszor a lelkem azokért a szegény katonákért, akiket meg kellett motozni. A tiszt,
ez volt a parancs, hozhatott magával fél kiló dohányt. Ellenben a közembertől már el
kellett venni. Nem volt kímélet, sem duma. Nagy divat volt hozni azt a finom albán
dohányt; hozta is, aki csak szerét tehette. Olyan hatalom volt a finánc uraknak adva,
hogyha egy tábornok jött volna is, azt is minden szó nélkül ki kellett volna kutatni.
De szerencsére ilyen nem történt; tábornok nem jött, legalábbis nem láttunk egyet
sem. A németek ugyancsak mehettek, azokhoz sem volt szabad nyúlni. Néha igen
kellemetlen volt a munka, mert a finánc úr, ha tiszt volt az illető, ő maga nem kutatott
senkit, hanem nekünk parancsolta:
- No, öregem, nézze meg azt a tisztet, nincs-e nála valami!?
Bizony ez nagyon kellemetlen volt; előbb tisztelegni, máj d felszólítani, hogy kérem,
tessék felnyitni azt a táskát, ládát vagy ami volt, és turkálni benne. Bizony, most már
megmondhatom, többször is megtörtént, hogy én nem tartottam be a parancsot, ha­
nem ha volt is elvennivaló, nem találtam semmit. Pedig volt néha. Tudták ezt a tisztek
is, akiknek tűrniük kellett a motozást. Ilyenkor aztán, kutatás után köszönöm, megint
tisztelegni, és mehet az illető.
A fináncok a civileket értették nagyon kutatni. A fene egye meg a szimatjukat,
sokszor harminc kiló dohányt is találtak egy személynél, mert tényleg igen ment
a csempészés. Ha látta a finánc, hogy olyan gyanús civil pofa jött, már ő ment előre,
nehogy mi kutassuk ki. Ezt neki kellett csinálni, mert így több osztalék jutott. Tud­
niillik minél több csempészárut zsákmányolt valaki, annál több osztalék járt. Az
volt az elv, hogy minél több pénz folyjék be. Volt az állomáson egy raktár a csem­
pészett holmi részére. Ha már megszaporodott a portéka, akkor árverést csináltak.
De az árverésen többnyire csak tisztek vehettek részt. Másnak kuss volt odamenni.
Még a dohányt is eladták; most már vihette az illető tiszt. Valamennyi pénzt aztán
elküldtek az állam részére, de valószínűleg nekik, mármint a fináncoknak több ma­
radt osztalék címén. Mi bizony egy vasat sem kaptunk. Egyszer két finánc is küldött
tőlem haza, a szüleiknek két-kétszáz koronát, mivel ők maguk restelltek átmenni
Zimonyba, ahol postára lehetett tenni a pénzt. Hajón mentem, ami minden órában
közlekedett. Már azelőtt többször jártam ott, hol ezt, hol azt venni. Ott sokan laktak
horvátok, akik közül sokan magyarul sem tudtak. Viszont Belgrádban sokan tudtak
magyarul. Találkoztam olyannal is, aki már régen ott lakott. A ruhámat is egy ma­
gyar asszony mosta.
Nekünk, mármint a finánc abtájlungnak saját szakácsa volt. Egy szerb asszony, aki
jó, magyarosan főzött. Majdnem mindennap hús volt az ebéd; reggel tejeskávé; este
valami más: leves vagy főzelék. Igazán jól éltünk.
A szolgálat többnyire hat-nyolc óráig tartott. Volt egy Wertheim nevű zsidó felvi­
gyázó; ezzel igen szerettem szolgálatba menni, mert nem volt olyan goromba, mint
a többi. Azt mondta többször, hogy no, öregem feküdjön le, ne törődjön semmivel,

209
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

majd én helytállók, én vagyok a felelős, ha valami bekövetkezne. Nem is volt semmi

baj. Máskor a másik, egy Markovics nevű már azt mondta:
- Vigyázzon kend, majd én lefekszem.
Egyszer a hajókikötőnél voltunk egy Lakatos nevű vigyázóval, mikor este befutott
a hajó Zimony felől. Volt ott az állomásnál egy jó nagy épület egy jó nagy hajóval.
Ezen kellett bemenni, és ott bent volt egy hosszzú alacsony pultféle, erre kellett min­
denkinek rá tenni a kinyitott ládát, kuffert vizsgálatra készen. Itt néztük meg, hogy
mi van elvámolni való. Ott álltunk az ajtóban, én az egyik, a finánc a másik oldalon.
Megj egyzendő, hogy az épület másik végén is volt egy aj tó, de az zárva volt, míg ki nem
kutattuk az utasokat. A bejáratnál megállított a finánc egy magyar bakát, és mondja
nekem, hogy vigyázzak rá, amíg ő megvizsgálja az utasokat. Mikor végzett, vissza­
jön, és mondja nekem, hogy no, most nézze meg ezt az embert öregem, mit lát rajta?
Nézem, nézem - a baka köpenyben volt, én nem láttam rajta semmi különöset. No,
látja öregem, ön már simán elengedte volna ezt a csempészt. Pedig nézze csak, milyen
sovány pofája van, és mégis milyen nagy hasa! Mondja aztán a bakának, hogy gom­
bolja csak ki a köpenyt! Hát ott volt körbe a derekára kötve egy jó nagy darab talpbőr.
- No, komám, hát ehhez mit szólsz? - mondja neki a finánc.
- Mit? Hát azt, hogy engedjen engem tovább! Szabadságon voltam otthon, és
most megyek vissza a frontra, illetve a csapatomhoz. Ezért a bőrért kaptam volna
dohányt Albániában.
- Hát jól van, földi, csak vigye tovább, de ne szóljon róla senkinek, hogy mi meg­
találtuk a bőrt!
Hát kérem, ilyen a fináncélet. Én azt állapítottam meg róluk, hogy igen jó szemük
és szimatjuk van, és még gyakorlatuk is hozzá. Nem kerüli el a figyelmüket semmi,
éles látásuk, tapasztalatuk, mindenük van. Mégis zsákban a finánc; sokszor őket is
kijátsszák még huncutabb emberek. De úgy kell nekik, én nem sajnálom őket, mert
néhány kivétellel igen nagy legények, kevélyek és dölyfösek voltak Belgrádban.
1918 alighanem szeptemberében járt Belgrádban a mi Károly királyunk. Nagy
díszkivonulás volt a katonáknak; nekünk nem kellett ott lenni. De mivel én éppen
nem voltam szolgálatban, én is elmentem villamoskocsin egész a volt szerb király pa­
lotájáig. Attól nem messze van egy jó nagy tér, oda gyülekeztek a katonák. Ott volt
valami beszéd is, de nem jutottam közel, úgyhogy nem hallottam semmit, és a királyt
sem láttam, csak épp hogy ott voltam.
Olyankor, amikor nem voltunk szolgálatban, sokszor gyakorlatoztunk a padláson. Jó
nagy padlás volt, téglával kirakva. Itt aztán testgyakorlat, díszlépés járta. Úgy odavertük
a bakancs talpát, hogy csak úgy rengett az épület. A fináncok közül mindig volt egy na­
pos, a honvédek közül pedig ügyeletes. Az ügyeletesnek kellett a reggelit, ebédet és a va­
csorát behordani az ebédlőbe. Közös ebédlő volt, mindenki ott evett, aki otthon volt.
Az ügyeletes csak azután ehetett, hogy be lett hordva az étel, és megvolt az ebéd. Előbb
mindenkit ki kellett szolgálnia vízzel is. Az edényeket, porcelántányérokat azután kel­
lett visszahordani, hogy az ügyeletes is megebédelt. Ezeket ételhordóval vittük vissza
a konyhára, mikor kin volt a sor. Mindig ebéd vagy vacsora után mentünk szolgálatba.

210
 F in án cok k özö tt B elgrádban

Az épület, amelyben laktunk, korábban vendéglő, szálloda lehetett, sok szobával

és festett padlóval. Némelyik szoba padlója mintásra volt festve. Ezeket mindennap
fel kellett törölni vizes ruhával, úgy, mint a kaszárnyákat szokták. Úgyhogy tisztaság
volt. A mi szobánkban négyen aludtunk rendes katonaágyakon. Szalmazsák, minden
úgy, mint a katonáéknál. Mivel az én ágyam mellett volt az erkélyajtó, én néha kint
aludtam az erkélyen. Olyan jó levegő volt fent a második emeleten.
Sokszor mi is megfürödtünk a Szávában, de nem ott, ahol a sok katonatiszt für-
dött. Néha annyira áradt a Száva, hogy egy méternél is többet magasodott. Ilyenkor
a pionérok emelték vagy süllyesztették a pontonhidat. A híd közepén néhány csó­
nakot ugyanis el lehetett távolítani, ha jött a hajó. Mikor elment a hajó, visszahúzták
a csónakokat a helyére. Naponként láttunk itt hajókat jönni-menni a víz hosszában,
rá a Dunára. Mert hogy itt ömlik a Száva a Dunába. Egészen meglátszott a víz egye­
sülése: a Száva szőkébb, a Duna sötétebb színű.
Amikor ügyeletes voltam, sokszor elküldtek valahová valami írással. Ezt ide, azt
oda kellett vinni. Ez bizony kényes mesterség volt; sokszor alig és csak sokára talál­
tam meg azt a bizonyos irodát vagy más helyiséget, ahová vinnem kellett a levelet
vagy más küldeményt. Volt rendes szállítókönyv, amelybe beírták az átvett írást vagy
pénzt. Sokat kellett lótni-futni. Az volt a jó, hogy a villamosra fel lehetett ülni, ha arra
vitt az út. így gyorsabban ment a dolog.
A vágóhídra is ki kellett menni, mert ott kaptuk a húst. Felváltva mentünk, hol én,
hol a másik honvéd, mikor ki volt az ügyeletes. A fináncok nem mentek ilyen helyek­
re. Mindig csak mi húztuk a rövidebbet. A vágóhíd felé már nem járt villamos, pedig
jó messze volt. Belgrád alsó részén, a Duna mellett volt található a szép, modern vá­
góhíd, ahol sok munkás dolgozott. Igencsak tíz kiló húst vittünk egyszerre harmin­
cunknak. A másik szakasz finánc külön lakott, és külön is étkezett. A mi lakásunk
előtt volt a villamosmegálló, de csak három utcán járt a villamos egész Belgrádban.
Nem olyan nagy város az, mint Budapest, közel sem mehet hozzá. Amúgy elég szép
házak voltak, a mi lakásunkkal szemben szintén egy kétemeletes épület magasodott.
Itt volt egy nyomda, természetesen magyar irányítással és magyar nyomdászokkal.
Itt készültek a napiparancsok.
Olyan berendezkedés volt itt, mintha miénk lett volna Belgrád. A Száva partján
még egy hatalmas cukorgyár is készült. Már majdnem kész volt, mikor egyszer halljuk,
hogy ki kell üríteni Szerbiát. El kell hagyni magyarnak, németnek. Láttuk is aztán,
amint a németek elkezdtek hurcolkodni. Pakolták a sok szép búzát a vasútállomáson.
A vasút ott volt a Száva partján, és mi odaláttunk az emeletről. De oda is mentünk,
mert nekünk lehetett bárhová menni, sőt néha cirkáltunk a Száva partján. A fegyve­
reink orosz puskák voltak, de csak nekünk honvédeknek. A fináncoknak csak a szo­
kásos jánoskenyér formájú kardjuk volt. Egyszer aztán a mi tisztjeink is elkezdtek
hurcolkodni, illetve a feleségeik, családjaik pakoltak bútort és minden mást. Pedig
ide alig hoztak valamit. Ott álltak az uszályok százával a vízen, ezekbe lett a holmi be­
raktározva. Sürgés, forgás lett; kezdett lazulni a fegyelem. Nem nagyon törődtek már
semmivel, a mi kompániánk is feloszlásnak indult.

211
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

Egyszer aztán minket, honvédeket is külön tettek a fináncoktól. Azok maradtak

a helyükön, minket, 30-asokat pedig áttettek a kakastollas csendőrökhöz. A város nyu­
gati oldalán, amit Topcsidernek hívtak, volt egy jó nagy iskola, vagy mi lehetett. Ott
voltak a csendőrök; azok is körülbelül harmincan lehettek, de mindnek volt rangja:
káplár, cukszführer és őrmester több is. A parancsnokuk egy törzsőrmester volt, akit
Cigler Mihálynak hívtak. Igen tisztességes, jó ember volt.
Most már a csendőrség kötelékébe tartoztunk. Ezek egészen más emberek voltak,
mint a fináncok. Nem voltak olyan kevélyek, dölyfösek és fennhéjázok, inkább szelí-
debbek voltak. Itt férfi volt a szakács, aki a csendőrök közül került ki. Igen jól főzött
és eleget. Most már velük tettük a szolgálatot; egy csendőr, egy honvéd. A csendőr
a szokott fegyverét viselte, a miénk az orosz puska volt öt tölténnyel és feltűzött szu­
ronnyal. így cirkáltunk a város körül, hol erre, hol arra, mikor hová parancsolták.
Nem volt nehéz szolgálat, sokat láttam és tapasztaltam, sok háznál megfordultam.
A csendőrök már valószínűleg régebben ott lehettek, mert nagyon ismerősök voltak
olyan helyeken, ahol özvegyasszony vagy nagylány volt a háznál.
Egyszer egy fiatal csendőrrel voltam szolgálatban. No öregem - mondja - , elme­
gyünk egy helyre. Valami ünnepies nap vagy tudom is én mi volt, nem kérdeztem. Be­
mentünk egy házhoz, ahol négy szép fiatal szerb nő lakott, és férfi egy sem. A csendőr
jó ismerős lehetett, mert nagyon szívesen fogadták. Én csak meghúztam magam, hisz
nem is tudtam volna velük beszélni. A csendőr, aki törte a szerb szót, viszont enyelgett
velük. Egyszer aztán hoztak tálcákon különféle édes süteményeket. Nem tudom, ott
minek hívják őket, olyan tortafélék voltak. Ezekkel aztán, a csendőrön kezdve, meg­
kínáltak bennünket. A csendőr, aki már tudta a szokást, mondta, hogy mindenből
egyet kell venni. Volt ott valami hatféle és jobbnál jobb. Mindenből kellett egy-egy
darabot venni, mert másként sértés lett volna. Mikor ezzel végeztek, jött a finom fe­
ketekávé, apró csészékben. Mint láttuk, az oroszoknál ilyent elképzelni sem lehetett,
csak a kása, no meg a tea, az volt dögivei. Itt mutatkozik meg a nyugati kultúra. Pedig
amúgy a szerbek is elég szegények, de mégis előbb állnak, mint az oroszok.
- No, lássa, itt ilyen szokás van - mondta a csendőr, mikor eljöttünk a szerb nőktől.
Ez úgy délelőtt volt, délre hazamentünk ebédelni. Délután megint elmentünk cirkálni,
de most másfelé mentünk. Este bementünk egy másik házhoz, ahol egy jóképű szerb
menyecske fogadott bennünket, akinek volt egy 10 év körüli fia is.
- Öregem - mondja a csendőr - , menjen ki a konyhába, van ott egy ágyféle, és
feküdjön le. Aludjon, majd szólok, ha menni kell.
Úgy is lett, ő bent maradt a menyecskével, én pedig lefeküdtem. De nem vetkőz­
tem le, hátha nem sokat időzünk. De bizony hajnal felé járt az idő, amikor eljöttünk
onnan. így ment a szolgálat a csendőröknél.
Ott, ahol a mi lakásunk, szállásunk volt, ott vitt el egy kövesút. így láttuk a Szer­
biából kivonuló magyarokat és németeket, vége-hossza nem volt a csapatoknak, úgy
jöttek kifelé. A németek döntötték ki a távíróoszlopokat. Hurcolkodtak, vitték, ami
megfogható volt. Mi még akkor nyugodtan vártuk a parancsot, kószáltunk össze­
vissza. Ugyan nem sok értelme volt, mint a fenti esetből is látható, csak látszatnak

212
 F in án cok k özö tt B elgrádban

voltunk ott. Rendfenntartásra nem volt szükség, nem volt akkor még semmi nyo­
ma a lázadásnak. Pedig már jó puskaporos volt a levegő. Hallottuk, hogy a frontról
és mindenfelől jönnek haza a katonák. És láttuk is őket, mert itt is sok elvonult. Hát
még másfelé, ahol ugyanúgy lehetett. A mi lakásunk mellett a németek sok marhát
is elhajtottak. Azt, hogy a magyarok is így hurcolkodtak volna, nem láttuk. Nálunk,
magyaroknál tilos volt a rablás. Egy napon aztán kezdett ritkulni a vonulás; már nem
jöttek, csak úgy szórványosan.
Egyszer, amikor éppen nem voltam szolgálatban, és egy másik honvéddel fát vág­
tunk tüzelőnek a konyhára, látjuk ám, hogy az út szélén, egy jó féléves borjú legelé­
szik. Valószínűleg a németektől maradhatott el, amikor hajtották a marhákat. Jelent­
jük a csendőrparancsnoknak, hogy ott van egy borjú az útszélen.
- No, emberek, fogják meg, vezessék be és kössék meg! - intézkedett a törzsőr­
mester.
Egy másik cimborával megfogtuk, és bekötöttük az ólba, mivel volt ott egy ólféle.
Kerestünk neki szénát, és etettük, hátha keresi valaki, de biz’ nem kereste azt senki.
Egy nap aztán jött a parancs, bevonulni a kommandóra, Belgrádba. Topcsider,
ahol laktunk, olyan mellékvárosa volt Belgrádnak, mint Budapestnek Kispest vagy
Újpest. Mikor minden cókmókot összeszedtünk, és már indulni akartunk, eszünkbe
jutott, hogy hát a borjúval mi lesz? Az ám, a borjú, no azt már nem hagyjuk itt! A pa­
rancsnok is azt mondta:
- Vezessék csak, majd jó lesz az, esetleg eladjuk.
Mi aztán a másik honvéd cimborával szépen vezettük a csapat után. Beértünk arra
a bizonyos helyre, ahová parancs szerint menni kellett. Itt várni kellett valami ok mi­
att. Olyan délután két óra felé kijön egy miközülünk való ember az irodáról, és kérdi
tőlünk, akik az udvaron voltunk, hogy no, emberek, jó lesz-e, ha levágjuk a borjút? Jó
lesz vacsorára. Igen! - volt a válasz, de ki vágja le? Mindjárt lett vállalkozó, több ember
is. Erre én már nem vállalkoztam. Hamar aztán adj neki, hamarosan kibújt bőréből
a borjú, (ilyen az ember.) No, most hamar egy jó nagy bográcsot, és meg kell főzni!
Hamarosan bogrács is lett, és ott az udvarban gyorsan jó nagy tüzet raktunk egy fa
alatt. A bográcsot a fa ágára akasztottuk a már felaprított hússal. Becsültük olyan 80
kilóra a tiszta húst. Beletettünk mindenféle fuszerszámot; mind be lett szerezve, ami
kellett. Főtt, rotyogott aztán a hús rendesen, már kezdett estefelé lenni az idő.
Egyszer aztán beütött a mennykő! Azonnal felszerelni, és indulj a hajókikötőhöz,
mert hat órakor indul a hajó! No, lett aztán kapkodás, káromkodás; innen is, onnan
is hallatszott: most mi lesz a vacsorára készített jó hússal? No, ezt ugyan nem hagy­
juk itt, félig volt megfőve, emberek, egy rudat hamar! Két ember aztán le a tűzről,
rudat a bogrács fülébe, vittük a csapat után a forrásban levő húst felváltva. Más-más
két ember, mert elég nehéz volt. Jó illata volt, szinte úszott a nyálunk érte, sajnáltuk
volna otthagyni. Jó pár kilométerre volt a hajóállomás, azelőtt a fináncokkal sokszor
tettem ott szolgálatot, és sokszor át is mentem Zimonyba.
Odaértünk hát a hajókikötőhöz, ahol már ott állt a hajó négy sleppel, vagyis uszály-
lyal, megrakodva cudarul. Mind a négy egymás mellé volt kötve, az egyik fedélzetén

213
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

marhák is voltak. A parancsnokunk megtudta, hogy mikor indul a hajó; bizony az

csak este nyolc órakor. Hál’ istennek, akkor még van idő, alig volt még hat óra. No,
emberek, hamar tüzet, és főzni tovább a jó borjúhúst. Mindjárt lett tűz, fel újra a bog­
rácsot, ami még meleg volt. Jó óra múlva kész lett. No, elő a csajkákat, hamar aztán
mindenki megkapta a maga porcióját. Jó volt, mert már éhesek voltunk mindannyian.
Megvolt hát a jó vacsora, még maradt is. Hatvanan voltunk, de nem bírtuk elfogyasz­
tani. A maradékot otthagytuk bográcsostól.
Lassan aztán elhelyezkedtünk az egyik uszályon, lent a fenekén. Ott vártuk a hajó
indulását, most már jóllakott hassal és jó kedvvel. De meg azért is, mert hazafelé men­
tünk, és azt gondoltuk, hogy talán már vége a háborúnak. Nem tudtuk, otthon mi
van. Jó sötét éjszaka volt, így nem is nézelődhettünk. Lent az uszály fenekén, amely
padlós volt, elhevertünk. Azt sem tudtuk, megyünk vagy állunk, olyan simán úszott
velünk az uszály, már többnyire aludt is, aki aludni akart. Én nem aludtam, csak ne­
kivetettem a hátam az uszály falának, és úgy dohányoztam. Az uszály tetején nyitva
volt a nagy ajtó; kellett a levegő, meg meleg is volt. Egyszer aztán valaki, nem a mi
uszályunkon, hanem a mellette levőről elkiáltja magát:
- Menekülni emberek! Süllyed az uszály!
No, lett aztán egy kis tolongás! Én jó távol voltam a feljáró lépcsőtől, úgyhogy
nem jutottam oda hamar. De hiába is lett volna, mert már akkor a hajó kapitánya
a szócsövön megnyugtatta az embereket, hogy menjenek vissza, nincs komoly baj,
csak a vontató gőzös futott zátonyra. Az uszályokat nem érheti semmi baj, legyünk
nyugodtan! így aztán azok is, akik felmentek a fedélzetre, visszajöttek. Én aztán kí­
váncsiságból mégis felmentem. De nagyon sötét volt, csak a lámpafény látszott a gő­
zösről. A gép váltig erőlködött, de nem tudott leviszkelődni a homokzátonyról. Én is
visszamentem, megint elhelyezkedtem egy helyen, lefeküdtem, és elaludtam. Reg­
gel, amikor felkeltünk, már ment a hajó, nem volt semmi baj. Most már fent voltunk
a fedélzeten, és nézelődtünk. A Duna néhol keskenyebb, néhol szélesebb volt. Volt
olyan nádas, gyékényes, beszakadozott rész is, kimosott fűzfákkal. Délre aztán oda­
értünk Újvidékre. Itt kiszálltunk; idáig jött a hajó. Volt ott annyi uszály, hogy alig tu­
dott a hajó az általa húzott négy uszállyal kikötni. Mi így is a már ott lévő uszályon
keresztül szálltunk ki.
Tehát Újvidékre értünk, ahol egy iskolában kaptunk szállást. Itt tudtuk meg, hogy
hazánkban valamennyire már kitört a forradalom. Egy másik uszályon megérkeztek
a belgrádi fináncok is, de őket hamar elküldték haza. A csendőröket is elvitték valaho­
vá, úgyhogy csak mi, honvédek maradtunk ott, több más magyar katona társaságában.
Itt volt aztán szerencsénk látni, amikor abaka odament a tiszthez, és leszakította a csil­
lagot a zubbonyáról. Nem volt rang, nem kellett; az volt a jelszó: Nem akarunk katonát
látni! Bizony, az utóbbi időben, mikor már láttuk, hogy úgyis hiába minden erőlkö­
dés, kezdett lazulni a harckészség, megunta mindenki a háborút. Torkig volt az em­
ber a sok hercehurcával. Bizony mindenki óhajtotta már a véget. Elég volt a négy év!
Itt Újvidéken ette a fene a horvátokat, akik már kezdtek szembeszállni a magyar
katonákkal. Ellenségnek tartottak minket, és egyes helyeken összetűzések is voltak.

214
 F in án cok közö tt B d g r á d b a n

Ezért aztán ott tartottak bennünket a rendet fenntartani. Itt láttuk egy nagy épület
erkélyén a Köves tábornokot/9 aki felszólított bennünket, hogy legyünk türelemmel,
és ne széledjünk el, mert szükség lehet még ránk. Ott is voltunk néhány napig. A ci­
vilektől kellett elszednünk a fegyvereket, mert lövöldöztek veszettül, minden ok és
cél nélkül. Össze is volt hordva annyi mindenféle fegyver és kard, hogy egy vagonnal
is lett volna.
El lettünk aztán csoportokra osztva: négy honvéd, egy altiszt. így cirkáltunk ösz-
szevissza a városban. A szállásunkon volt egy egész halom katonaruha. Azt mondja
egy huncut őrmester, nem közülünk való, hogy adjunk össze fejenként tíz koronát,
majd ő gondoskodik kosztról. Mi azonban nem mentünkbele. Jól is tettük, mert nem
sokáig voltunk ott.
Egy napon szolgálatban vagyunk, már dél van, és nem jön a felváltás. Várunk, vá­
runk, egyszer aztán azt mondja a tizedes, mert ő volt velünk szolgálatban, hogy hall­
játok fiúk, minket nem váltanak ám fel, valami baj van, menjünk haza a szállásra. Haza
is mentünk, de nem volt ott senki. No, kedves testvérek, ki hová való, menjen haza,
ha lehet. Az összeszedett fegyverekből kiválasztottam egy sárgaréz markolatú kardot,
azt hazahoztam, mint emléket, még ma is megvan. A fináncoknál és a csendőröknél
korábban orosz puskám volt, de itt ki lett cserélve egy magyar katonai fegyverre, úgy­
nevezett Mannlicherre. Ezzel és a karddal indultam el haza.
Az újvidéki állomáson már teli volt a vonat katonával. Mind hazafelé tartottak.
A rend felbomlott, megindult a lavina, sodorta magával az embereket. Hömpölygött,
folyt hazafelé, aki csak épkézláb volt, nem volt, aki megállította volna őket legalább
a határon. így aztán jöhettek a szerbek fütyölve, nem állt elébük senki. így végződött
az 1 9 14 -1 9 1 8-as háború. A magyar még mindig ráfizetett a némettel való közös had­
viselésre, mindig a vesztes oldalán harcolt. Ez a végzete a magyarnak, amiért jó katona
volt, de a más érdekét támogatta.
Nagy nehezen elhelyezkedtünk a marhakocsiban, mert mind az volt, de a vonat
nem akart menni. Várni kellett. Volt az állomáson több vonat is. Egyszer látjuk, hogy
szaladnak a bakák a mi vonatunkról a másik vonathoz, majd némelyek már jönnek is
vissza, és hozzák a süvegcukrot, ki többet, ki kevesebbet. Egyik cimbora, aki velem volt
a fináncoknál és a csendőröknél is, azt mondja, ő is elmegy, hoz cukrot, ha jut még. El
is ment, de jött is vissza nem sokára, aminek ideje is volt, mert a vonat indult. Sokan
elkéstek, és ott maradtak. Később tudtuk meg, hogy feltörtek két vagont, amelynek
a tartalmát elhordta a nép, civilek és katonák vegyest. Az én cimborám is hozott jó
fél süvegcukrot. Barátságból nekem is adott egypár kilót. Elfogadtam, de sajnáltam
még nézni is, ami ott történt.
Jött a vonat velünk hazafelé. A vasutasok szóltak, hogy legyünk résen, és a fegyverek
legyenek kéznél, mert a szerbek is kezdtek lázongani ellenünk. Még a vonat teteje is

29. Báró Kövess Hermann (1854-1924) altábornagy több fronton teljesített szolgálatot. A szerbiai oszt­
rák-magyar hadsereg főparancsnokságát 1918. október elején, Bulgária kapitulációja után vette át.

2-15
I I I . A z I. v i l á g h á b o r ú b a n

teli volt bakával, némelyik onnan lövöldözött szélnek, világnak. Jött a vonat a maga
módja szerint; több állomáson megállt, keveset késett. Ilyenkor a baka leugrált, és
szaladt széjjel, hogy hol mit talál. Volt mit találni; megrakodva álltak a vasúti kocsik.
Vitték volna talán még a harctérre a sok hadifelszerelést. De már nem volt rá szükség,
és így ott vesztegeltek a megrakott kocsik. Nem tudom visszahozták-e őket vagy ott
maradtak a szerbeknek? Én azt hiszem, ott maradt kocsistól, mindenestől minden.
Nem törődött ott ilyesmivel senki, fej nélkül volt már a haza.
Hazaértünk hát szépen, minden incidens nélkül. Nem zavart meg bennünket senki.
A halasi állomáson leadtuk a fegyvert, és ment ki-ki a lakására. Csak a komisz ruha
maradt rajtunk, melyet nem is adtunk vissza.
Nagy darab földet bejártam, négy ország földjét tapostam, de nem mondhatom,
hogy jó kedvemből. El kellett menni, mint sok miihó más embernek is oda, ahol go­
lyóval beszélgettek a szemben álló felek. Hála istennek, én megmaradtam.
-í- [EA 2 5 2 2 ,9 2 7 6 ,9 4 3 5 ]

216
IV. Újra itthon

A kommün

Pár nap után fel lettünk szólítva önkéntes nemzetőrnek. Én is jelentkeztem, mint jó
hazafi. Ismét kaptunk fegyvert, és némi szolgálatot teljesítettünk hol itt, hol ott. Meg­
volt az ok, fent kellett tartani a rendet. A gimnáziumban volt a főhadiszállás. Budai
Ágoston főhadnagy vezetése alatt őrséget kellett állni. Az állomásnál felhalmozott
kukoricát őriztük. A kukoricát a németek hordták ide, de már nem értek rá elvinni.
Voltunk valami százan ilyen nemzetőrök.
Egyszer jött a telefon Kalocsáról, hogy menjünk azonnal, mert ott ütik a zsidókat.
Hamar vonatra, megyünk Kiskőrösig, ahol át kellett szállni a kalocsai vonatra. Mivel
arrafelé nem volt vonat, sokat kellett várni. Bemegyünk aztán a restibe valamit enni
vagy inni. Mivel éjjel volt, nem volt más, csak füstölt húsból kocsonya. Nem tudom,
hol szedték össze, de jó sok volt belőle. Jóllaktunk aztán kocsonyával; ízlett rá a bor.
Úgy reggelfelé jött csak a vonat, ami elvitt bennünket Kalocsára. Az állomás jó messze
volt a várostól. Kérdik tőlünk, mikor odaértünk, hogy miért jöttünk? Mondja aztán
a parancsnok, hogy hívtak bennünket telefonon, hogy itt így, meg úgy ütik a zsidó­
kat. Fene, egy párnak beverték az ablakát, más semmi sem történt. Vaklárma volt az
egész. Visszajöttünk aztán úgy, mint mentünk; nem lett ránk szükség.
Itthon valameddig még bent tartózkodtunk a városban. Egyszer aztán nem lett
ránk szükség, és feloszlatták a csapatunkat. Ki-ki hazament a családjához, folytatni
az otthoni dolgot. Mindez 1918 őszén történt.
Otthon aztán ment a munka, ahogy következett. Mindenki a maga portáján, ahogy
kívánta a helyzet. Telt-múlt az idő; mi parasztok nem sokat törődtünk a politikával,
nem is érdekelt bennünket. Megvolt, ami kellett a háztartáshoz, mi kell egyéb? Bán­
tuk is mi, hogy ki a miniszter. Örültünk, hogy vége a háborúnak, és itthon vagyunk
családi körben. Elmúlt a tél, jött a tavasz. Később halljuk, hogy a Károlyi-kormány
lemondott.1Jól van, lesz másik. Lett is, de már kommunista. Garbai Sándor volt a fő
nem tudom micsoda, aki halasi ember volt.2 Ismertük sokan az apját, anyját és őt ma-

1.1919. március 21-én.

2. Garbai Sándor (1 8 7 9 -1947) szegény halasi földművesek gyermeke volt. Az 1890-es évek első felé­
ben napszámosként dolgozott Halason, majd 18 éves korában Budapestre került, ahol kőművesinas lett.
Felszabadulása után egy-két évet külföldön dolgozott, majd hazatérte után bekapcsolódott a szociálde­
mokrata mozgalomba. 1903-tól az építőmunkások szövetségének munkáját irányította titkárként, illetve
elnökként. 1919. március 21-től augusztus 1-jéig a Forradalmi Kormányzótanács elnöke, névlegesen tehát
a Tanácsköztársaság első számú vezetője volt.

217
IV. Ú jra i t th o n

gát is. Kun Béla volt talán a fő, fő, persze zsidó, többedmagával. Nálunk éppen vásár
volt; mentünk marhákat árulni a vásárba.
Ebben az évben magunk arattunk, mert a régi aratóm, Nagy Sándor, aki már 1910-
ben hozzám került, és évek óta nálunk aratott, felmondta a további munkát. O is átved-
lett kommunistának, és most már ő parancsolt inkább némely helyen, mint bizalmi.
Tehát kapta a fizetést, és nem dolgozott. Velünk szemben nem tett semmi ellenvetést,
de voltak olyan gazdák, akiknekborsot tört az orruk alá, és kimutatta a foga fehérjét,
hogy most ő is valami és valaki. A másik aratóm, Sonkoly János nem lett kommu­
nista, de abban az évben ő sem aratott nálam. így aztán mi csináltuk az aratást. Nem
volt sok gabonánk, mert a víz elvette sok szántóföldünket. A fiaim és a lányom már
mind segítettek, nem kellett még napszámos sem. Ment a munka, hiszen értettük mi
a kaszálást. Mindent el is végeztünk rendesen, be is hordtunk annak rendje és módja
szerint. El is csépeltünk később.
A kommunisták egyik vezetője egy csavargóból lett pirosítóásó, Kovács Sándor
lett.3 0 korábban azt mondogatta, hogy nem akarja a testi erejét áruba bocsátani.
De más oka volt annak. A politika ragadta magával már jóval előbb és a demagógság.
Olyan politikus volt, mint az egyszeri varga: igen bölcs, ő tudott mindent a legjobban.
Mikor 1919-ben a kommunizmus életbe lépett, mindjárt nem ásta tovább a pirosítót,
hanem hamarosan elfoglalta az első helyet a városházán. Beleült a bársonyszékbe és
ott pöfékelt a pipából, és nagyokat köpött a fényes parkettás díszteremben, amelyik
azelőtt a polgármester irodája mellett volt. Igen, ez már döfi, ezt már más is megtehette
volna! Mégis tették többen is az ilyen ívású és gondolatú egyének. Mert ott mégiscsak
jobb volt, mint rendesen dolgozni, és még pirosítót sem kellett többet ásni neki.
A kommunizmus alatt sokszor be lettem rendelve kocsival - vinni ide, oda az elv­
társakat, persze ingyen. És több jószágunkat is be kellett adni levágásra, köztük olya­
nokat is, melyeket sajnáltunk. De hát kellett a hús, mert akkor mindenki húst evett,
szegény és gazdag egyaránt. Még a kevésbé tehetséges jobban, mert a volt gazdáknak
nem is akartak adni. Ok csak ritkán jutottak hozzá, jobbára, ha a mészárossal jóban
voltak. Tehát jól élt a nép a hússal, ha más nem is volt. A pénz kezdett romlani, mert
nyomták, mint az újságot. A kék pénzt mindenki jobban szerette, mert azért jobban
adtak valamit, mint a fehér pénzért.4

3. Kovács Sándor (1872-1919) napszámos az 1890-es években kezdődő halasi szocialista szervezkedés
egyik jól ismert alakja volt. 1905-ben részt vett az MSZDP országos kongresszusán. Nyilatkozatai és te­
vékenysége alapján a párt baloldalához sorolták. 1919 márciusában a helyi Munkástanács és Direktórium
tagja lett. Az 1919. júniusi Tanácsok Országos Gyűlésén a kisgazdákkal szembeni erélyesebb fellépés, és
lényegében a földbirtokok teljes szocializálása érdekében lépett fel. A tanácshatalom összeomlása után
a Szegedről érkező tiszti különítményesek elfogták, és másokkal együtt kivégezték (Dr. Láng Mátyás,
Vorákjózsef: A munkásmozgalom története. In Kiskunhalas. Helytörténeti monográfia I. Szerk. Janó Ákos.
Kiskunhalas 1965,190-204. és Dokumentumok az 1918-19-es forradalm ak Duna-Tisza közi történetéhez.
Szerk. Romsics Ignác. Kecskemét, 1976, 558-566.).
4. A háború utáni hónapokban kék pénznek - színük után - az Osztrák-Magyar Monarchia régi bankó­
it nevezték. A fehér pénz a Károlyi-kormány által kibocsátott és egyik oldalukon üres, tehát fehér színű

218
 A kommün

Ezért aztán felütötte fejét a csereforgalom. Nem kellett a pénz, a fehér sehogysem,
de a kék is leromlott, nemigen volt értéke. Tehát ment a csere. Jötteka pestiek ezrével
élelemért, mert hiány volt a fővárosban. Göbölyjárás és Öttömös voltak azok a helyek,
ahol lehetett valamit kapni. Ide sereglettek a pestiek, mert itt volt minden, de csak
cserébe. Hozták a pestiek a szebbnél szebb ruhát és más értékes dolgokat, ékszere­
ket, szóval mindent. Utóbb tiltották, és nem engedték Halasra a népet vonattal jönni.
Ezután kiszálltak Vadkerten vagy Pirtón, és onnan gyalog jöttek. Még a tanyákra is
bejöttek; mihozzánk is, és másokhoz is. Egész búcsújárás volt. Utóbb aztán már itt is
kezdett fogyni minden, elhordta a sok éhes pesti nép. De voltak sokan olyanok is, akik
csak kupeckedtek. Nem maguknak vitték, amit vittek. Mindig volt olyan egyén, aki ki
tudta használni az alkalmat, és nyerészkedett, hízott, gyarapodott a mások rovására.
Volt ilyen elég ekkor is. Üzletet folytattak a maguk javára. Különösen Öttömös pusz­
ta volt az a hely, ahol mindent szabadon árultak. A dohányt - zsákokban, csomózva
minden formában - nyíltan árulták, és még sok mást is, amit nem lett volna szabad.
De ide nem terjedt ki a tilalom; itt volt a semleges zóna, a demarkációs vonal.5 Egy­
szer még mi is elmentünk kocsival; vettem is jó dohányt.
Egyszer öt kocsival vittünk katonákat Öttömösre, közel a demarkációs vonalhoz.
Valami huszonötén lehettek a katonák. Abban az évben, mármint 1919-ben sok
víz volt, úgyhogy amerre mentünk, az Alsószállás nevű pusztarészen igen sok he­
lyen víz volt az úton. Majd elérte a kocsi fenekét. De nem lehetett elkerülni, neki kel­
lett menni. Úgy délfelé értünk a kitűzött helyre. Egy korcsma udvarán voltak ott már
többen vöröskatonák. A mi kocsijainkról is leszálltak a katonák, mi pedig öten, ko­
csisok kifogtuk a lovakat etetés végett, majd bementünk a korcsmába megebédelni
a magunkkal hozott ennivalóból. Abba a helyiségbe katonának nem volt szabad be­
menni; szigorúan tiltva volt a borivás.6 Kérdjük a kocsmárost, hogy nekünk lehetne-e
bort inni? Majd megkérdi a katonák parancsnokától, egy főhadnagytól - jött a válasz.
A főhadnagy aztán engedélyezett fél-fél liter bort a mi számunkra. A katonák zúgo­
lódtak is emiatt, mert beláttak az ablakon. Miután megebédeltünk, és a lovaink is
ettek, befogtunk, és jöttünk üresen vissza.
Máskor megint be voltam rendelve kocsival. Mindig én mentem, nem mondtam
a fiaimnak, hogy menjetek ti is. Én magam szerettem menni. Most meg két vörös­
katonát és egy civilt kellett vinni egy nagy szőlőtelepre, amely zsidóé volt. Itt valami
feljelentés történt, vagy nem tudom mi. Tehát megyünk kifelé a városból éppen azon
úton, amerre a mi tanyánk is van. A civilnek a lakása, aki valami bizalmi volt, és jött

25 és 200 koronás címletű papírpénzek közhasznú neve volt. Értékállónak az egész országban a „kék
pénzt” tartották.
5. A Halastól néhány kilométerre délre húzódó demarkációs vonal nyomvonalát az 1918. november 13-án
aláírt belgrádi katonai egyezmény rögzítette (közli: Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914-1999.1. köt.
Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 2000, Osiris, 6 7 -6 8 .).
6. A Forradalmi Kormányzótanács 1919. március 21 -én tiltotta meg a szeszes italok árusítását és fogyasz­
tását. Ez egészen július 23-ig érvényben volt. Ekkortól napi fél liter bor fogyasztását engedélyezték.

219
IV. Ú jra i t th o n

velünk, szintén a város szélén volt, és útba esett. Álljak meg, mondja, mikor az ő há­
zukhoz érünk, benéz hozzájuk. Kis idő múlva hoz ám egy literes üveg bort. Na, igyunk,
és tölt a pohárba. Mondom neki, hisz bortilalom van. De nekünk most nincs, mondja.
Azért is iszunk, miért ne innánk? Megyünk aztán tovább, a mi tanyánk mellett. No,
most meg gyerünk be mihozzánk, majd iszunk itt is pár pohár bort, mondom. Nem,
azt már nem, csak gyerünk! Majd lesz ott, ahová megyünk.
Odaérünk aztán. A zsidó tulajdonos a városban lakott, kint csak az ispánja - ugyan­
csak zsidó - tartózkodott. Odaérünk, leszállunk a kocsiról.
- No, mit akarnak az elvtársak? - kérdi a zsidó.
- Majd széjjelnézünk!
Megjegyzendő, hogy útközben, mikor még távolabb voltunk, a bizalmi és a mellet­
te ülő, feltűzött szuronyú katona hátul arról beszélgettek, hogy no, majd ráijesztünk
a zsidóra. Én vártam aztán, hogy hogyan akarnak ráijeszteni, de nem vettem észre
semmi ijesztést. Az ispán megmutogatott mindent, még a pincébe is lementünk.
Hatalmas nagy pince volt, a 30 hold szőlő első rendű, jó termő ültetvény volt. Volt
ott bor akkora hordókban, hogy létrán kellett rájuk felmenni. Hozott aztán olyan
háromdecis poharakat, és valami hat hordóból kóstoltatta a jobbnál jobb borokat,
melyeket gumicsövön eresztett.
Felmentünk aztán a pincéből, no, nézzük meg a szobákat! Volt ott egy olyan jó
nagy ebédlőféle, és olyan hálóféle két ággyal és kevés vánkossal. Dunna nem is volt.
Ezt felforgatták, és a szalmazsák alatt találtak is egy doboz jó szivart kevés híjával, és
tizenkét személyes ezüst evőkészletet. A szivarokra mindjárt rágyújtottunk, majd én
befogtam a lovakat. A szivaros dobozt és az evőkészletet felpakolták, és vittük ma­
gunkkal. Milyen jó fogást csinált, gondolta a civil bizalmi. Amikor hazaértünk, és
a párthelyiségnél leugráltunk a kocsiról, az egyik katona beszaladt jelenteni a párt­
titkárnak, aki Paprika Antal ügyvéd volt. O ki is jött, és a bizalmi megmutatta neki
a leletet. Az meg amint meglátta az ezüst evő készletet, így szólt:
- Hát ezt minek hoztátok be? Ezt vissza kell adni!
Hogy aztán visszakerült-e, az már nem tartozik ide.
Máskor egy mérnököt és egy bizalmit kellett vinnem Fehértóra. Ez egy puszta­
része Halasnak, nagyon szép és jó tájék, 12 kilométerre a várostól. Valami 400 hold
erdő, 400 hold szántó és 400 hold víz és nádas volt itt a város tulajdonában. A víz igen
tiszta volt, jártak is ki fördeni, mert vasút és kövesút is vezetett erre. Itt az erdőben
valami tüdőbetegek részére szanatóriumfélét akartak építeni. A mérnöknek ehhez
kellett a helyet kimérni. Szép fenyves része volt az erdőnek, ott lett egy dombforma
kijelölve. Itt aztán leállította a műszereket, majd elkezdett mérni és számolni. Mikor
kész lett a művelettel, bementünk a város tanyájára. Mert a város önállóan gazdálko­
dott, és volt ott sok épület, bognár- és kovácsműhely, valamint egy lakás az erdőőr
számára, aki ott is lakott. Itt aztán megebédeltünk; gombócleves volt és utána méz,
mert méhek is voltak. Mikor jövünk vissza, azt mondja a mérnök:
- No, ez is hiábavaló út és munka volt, mert nem lesz ám itt szanatórium soha!
Igaza is lett a mérnöknek, mert ma, 30 év után sem épült még fel.

220
 A kommün

A bátyám, Csonka István itthon járt nálunk a kommün ideje alatt. Kint volt a ta­
nyán, és amikor el akart menni, befogtam a kocsiba, és elvittem az állomásra, hogy
ne gyalog menjen.
Mikor lepakoltuk a kufferjét a kocsiról, mindjárt ott termett két vöröskatona. Mond­
ják, vigyem be őket a központi iskolába, amely a Fő utcán volt. Amikor odaértünk,
megálltam. A katonák szálltak le a kocsimról, és éppen abban a pillanatban j ött szembe
velem egy nagy katonai teherautó. Búgott, mint a fene, a lovaim meg, amelyek azelőtt
is mindig féltek az autótól, ez meg éppen szembe és igen közel jött, félreugrottak. A ko-
csirudam azonnal eltörött. A lovaimat nagy nehezen megfékeztem; az autó elment.
A katonák látták jól, mi történt velem, de úgy otthagytak, mint Szent Pál az oláhokat.
Még azok is eltűntek, akiket hoztam a vasútról. Nem volt ott egy lélek sem, még civil
sem. No, mit csináljak a rúddal, amely éppen derékban tört egészen kettőbe? Még
szerencse, hogy a hegyesre tört rúd nem állt a lovak hasába. A városnak szerencsére
éppen ott volt egy jó nagy telke, úgy hívják fehér ház, amely szembe van a központi
iskolával. A kapuja mindig nyitva, és van itt szolgalakás és istállók is. Ez a fehér ház
arról híres, hogyha valahol valakinek adó címen hátraléka van, és valamit lefoglal
a végrehajtó, ide szállítják be, és itt árverezik el. De itt van a hordóhitelesítő hivatal
is, és sok más, a városházához tartozó dolog. Ez ma is fennáll, majdnem úgy, mint
35 évvel ezelőtt.
Ide vezettem be aztán a lovaimat, hátha tudnak adni egy heverő kocsirudat. De
az bizony nem került. Mit volt mit tenni, kifogtam a lovakat, a kocsit otthagytam,
a lovakat pedig kihajtottam a gyeplőszárral, mint a kocsi előtt szoktuk. Amikor ki­
értem a tanyára, a családtagjaim kérdezték, hogy no, mi van velem? Elmeséltem az
esetet.
Másnap aztán a másik kocsiba fogtam be, és azzal mentem el a városba amazért.
Utánakötöttük a másiknak, és kihúzattuk. így jártam a vöröskatonákkal 1919-ben.
Többször nem is hittak be fuvarozni; nem került rám többször sor. Mert már kez­
dett múlni a hatalmuk a kommunistáknak. Érezték már a véget, és nem voltak olyan
nagymellűek, mint előbb.
Egy bizonyos napon gyűlést rendeztek, ahol valami pesti egyén tartott nagy be­
szédet. Buzdította a népet, hogy csak tartson ki, és kijelentette, hogy most már nincs
senkinek semmije, minden a miénk. És hogy mindenki adja be a kék pénzt, mert
megbukik, nem jár tovább. No komám, gondoltuk sokan, ezzel magad alá ástad a ver­
met, melybe magad esel bele. Nem adjuk oda, mert csak azzal lehetett vásárolni va­
lamit. A fehér pénz nem kellett a kutyának sem. Hiába volt minden erőlködés, nem
ért semmit. És ezzel a kijelentéssel, hogy most már nincs senkinek semmije, egy­
szerre agyoncsapta magát a kommunizmus. Talán lassan beletörődött volna a nép,
hogy most már úgy kell lenni, ahogy ők dirigálnak. De úgy nekiugrani a falnak, nem
kérem, el lett hamarkodva, mint ma is. Évtizedek kellettek volna, hogy beleneveljék
az embereket. A magyar embert nem lehet úgy orránál fogva vezetni, mint más fajt.
A magyar szeret önálló lenni.
~y [EA 2522,9435,9436]

221
IV. Ú j r a i t th o n

A román megszállás

1919-ben meghalt az apósom; eltemettük annak rendje és módja szerint. Nemsokára

megbukott a kommunizmus, bejöttek a románok, megszállták, ami maradt Magyaror­
szágból. Egyik rossz után j ött a másik, mert ennek sem örültünk. Hallottuk, hogy ezek
sem jobbak a Deákné vásznánál, és nemsokára tapasztaltuk is. Most már őket kellett
kiszolgálni, hurcolni ide, od ajöttek, mint a hajderménkű, ritka nap volt, ha a tanyán
is nem jelent meg kettő, három, néha még több is. Keresték a kommunistákat még
a sublótban is, pedig tudták, hogy ott nincsenek. De szerettek mindent megnézni, és
ha valami megtetszett nekik, még el is tették.
Abban az évben sok szénánk lett. Jöttek aztán nagy kocsikkal, és úgy megrakták
őket, hogy alig bírták négy lóval elvinni. Sőt még nekünk is kellett bevonni sokat.
A széna jó része akkor még kint volt a kaszálón vontatóba rakva. De nemcsak a mién­
ket vitték el, hanem a szomszédokét is. Hordták eszeveszettül, mert sok lovaik voltak,
de a vasútra is vitték, és szállították valahová, nyilván maguknak, haza.
Egyszer estefelé, már éppen vacsoráztunk, amikor megint j ön ám kettő lóháton. Le­
ugrottak a lovaikról, és odajöttek az asztalhoz. Az udvaron volt az asztal; nyári időben
ott ebédeltünk és vacsoráztunk az eperfa alatt. Kínáljuk őket, éppen túrós tészta volt
főzve. Ettek is egy keveset, és mondták, hogy fogjunk be azonnal a kocsiba, és rakjuk
meg szénával! Mi meg mondtuk, hogy inkább majd reggel, mert sötét van. Nem baj,
csak rajta, mondták. Mit volt mit tenni, befogtunk, mert ők voltak az urak, tehát ők
parancsoltak. Mutatták, hogy hol rakodjunk. A Sokét szomszéd szénájából raktunk
fel két vontatót. Ok csak nézték. Mikor kész lett, egyik elöl, a másik meg hátul ment.
A kocsin Imre, az öregebb fiam ült, akinek mondták, hogy csak hajtson. Bevitték az­
után a városba, a Széchenyi utcába, ami jó széles utca volt. Ott volt a sok ló az utcán
a fákhoz kötve. Ott voltak éjjel, nappal, jó időben, rossz időben, nem számított. Az
egyik ház udvarába beállt a fiam. Eloldották a kötelékeket, és felfordították a kocsit.
Le volt rakodva, kész! Azzal elbocsátották a fiamat, aki hazajött békével. A románok
lovai aztán hasig gázoltak a sok jó szénában; az alom is abból került ki. így pocsékolták
más javait, és ez így ment, amíg itt voltak. Sokba kerültek, amíg itt voltak.
Abban az évben igen jó sarjúszéna is lett volna. Ám egyszer csak azt vettük ész­
re, hogy két román katona reggelenként kihajtott valami 60 darab marhát a mi és
a szomszédjaink kaszálójára legeltetni. Este meg valahová haza. A marhák között volt
ökör, tehén - még fejős is - és más, mindenféle szedett-vedett, kisebb és nagyobb
fajta. Reggel, mikor kiértek, az egyiknek az volt az első dolga, hogy átment a Fráter
szőlőjébe, és hozta naponként a jó bort tízliteres demizsonban. Persze ingyen. Néha
még minket is megkínáltak. Ittuk mi is a dr. Fráter bíró úr borát, mert annak úgyis
sok volt, valami 30 holdas szőlője termett. Igaz, hogy neki is pénzbe került, de mit
törődtek ezzel a románok! Megbírja a zsidó, mondták, pedig a Fráter nem is zsidó
volt, hanem katolikus magyar.
Néha vinni kellett a románokat is, mint a vöröskatonákat. Úgyhogy csöbörből
vödörbe kerültünk. Egyszer két román katonát és a lovukat kellett Majsára vinni.

222
 A rom án m egszállás

39. Rom án tisztek a városháza előtt a helyi vezetőkkel 1919. novem ber 1 7-én

Ez jó 30 kilométeres út volt; délután 2 óra körül indultunk. Megyünk aztán jó trapp­

ban; az egyik lovam igen serény volt, majdnem maga húzta a kocsit, a másik viszont
hajtós. Igaz, a teher nem volt sok: hárman ültünk a kocsin; én elöl, a két román meg
hátul, a lovuk is a kocsihoz kötve hátul. Jó meleg idő volt. Amikor megérkeztünk
Majsára, a piac mellé, ahol a románok főhadiszállása volt, megetettem a lovakat. Ok
meg átadták a lovat, amit hoztunk. Fordultunk visszafelé, ám az én lovaimon nem
volt patkó, és így a serényebb sántítatni kezdett, mert Halasról kövesúton jöttünk.
Mondom, illetve mutatom nekik, hogy a lovamnak fáj a lába, hadd menjünk a másik,
ún. kismajsai úton, ami nem volt köves. Meg is engedték, úgyhogy azon jöttünk ha­
zafelé. Mondták, hogy most már lassabban is mehetünk, ráérünk. így aztán lépésben,
komótosan hajtottam. Egyszer aztán bealkonyodott, sőt nemsokára sötét is lett. Az
út mentén itt-ott voltak tanyák. Az egyik tanyánál megállítottak. Az egyik leugrott
a kocsiról, és bement a tanyába, a másik meg ott maradt velem, nehogy megszökjek.
Nem sok idő múlva jön vissza megrakodva, amelyik elment. Kenyeret, túrót és szőlőt
hozott a nyalábjában. Felült a kocsira, kipakolt, és no, együnk (munkáré7) ! Nekem is
adtak, én is ettem, pedig nekem ott volt az ülésfiókban a kosztom. Rendesen megva-

7. Máncare: étel, ennivaló.

223
IV. Ú jra i t th o n

csoráztunk, azután megkínáltak cigarettával, de közben is jöttünk tovább komótosan.

11 óra tájban értünk haza. Volt itt Halason egy nagy csendőrpótló idomító - így
mondták - kaszárnya; itt volt a sok román katona. Ezt a kettőt is ide kellett vissza­
hozni. Itt elengedtek, és én mentem haza a tanyára.
Kint a tanyánkon is sűrűn megfordultak. Néha öten-hatan is jöttek egy bandában,
és enni kértek. Egyszer éppen paradicsomot akart főzni a feleségem, mikor megjöttek.
Amint meglátták a paradicsomot, ide csak, mondták! Kértek szalonnát és kenyeret
is, megsózták a paradicsomot, és úgy nyersen neki! Már ették is! Mi azelőtt meg nem
ettük volna a paradicsomot nyersen. Mikor elmentek, mondom, megkóstolom én,
vajon milyen lehet? Hát kérem, ízlett! Azóta úgy rászoktunk, hogy na! Olyan egész­
séges termény a paradicsom, hogy párját ritkítja; szinte kívánja az ember.
Máskor azért hívtak be kocsival, hogy szoldátot vigyek Kecskemétre. Öt kocsi­
val voltunk, mint amikor a vörösöket vittük. Az egyik kocsin motorkerékpár és bi­
ciklik voltak, a többin katonák. Én hármat vittem. Úgy délelőtt 9 óra tájban indul­
tunk Majsa felé a kövesúton. Keresztülmentünk Majsán. Atokházánál megetettük
a lovainkat, és magunk is ettünk, majd mentünk tovább Félegyházán át. Amikor
ránk esteledett, megálltunk egy tanyánál, pár kilométerre az úttól. Egy jó nagy ta­
nya volt, látszott, hogy jómódú gazdáé. Kifogtunk, és bekötöttük a lovakat egy jó
nagy istállóba. Enni adtunk nekik, szénát és tököt, persze a gazdáéból. Ne kíméljük
a gazdát, mondták a románok, van annak sok! A gazdával még vacsorát is adattak
mindnyájunknak. Itt éppen kukoricaszedés volt, úgyhogy mi is segítettünk este
fosztani unalomból. Jó tíz óra felé lefeküdtünk; a csuhé kukoricalevél igen jó ágy
lett, és hideg sem volt.
Másnap nem korán elláttuk a lovakat, megreggeliztünk, és útnak indultunk Kecs­
kemét felé. Egy jó óra múlva, úgy délelőtt 10 óra tájban értünk oda. Ott aztán sorba
jártuk a kaszárnyákat, keresve a helyet, ahová a velünk hozott kerékpárokat irányí­
tották. Addig ide, addig oda, míg kiderült, hogy sehol sem kellettek. Valószínű, hogy
a katonák, akik velünk jöttek, maguknak akarták a motort és a bicikliket, de nem volt
rá engedélyük, hogy elvihessék őket.
Mi aztán kimentünk a vasútállomásra, és ott az én kocsimra felpakoltunk öt mázsa
sót zsákokban. Könnyen elfért a kocsiderékban. A másik két kocsira meg dohányt és
cigarettát pakoltak a katonák, akik jöttek velünk vissza Halasra. Néhányan ott ma­
radtak. A kerékpárok és a motorkerékpár szépen visszajöttek; nem került hely nekik.
Hazafelé megint megálltunk az ismerős tanyánál. Már dél elmúlt, mi sem ettünk és
a lovaink sem. Elláttuk a lovakat, és magunk is ettünk, de most már ki-ki a magáéból.
Megint ott háltunk, és másnap indultunk Halas felé, ahová este 10 óra tájban érkez­
tünk meg. A csendőrségi laktanyánál lepakoltunk, és mehettünk haza.
Hanem aztán, most következik a haddelhad. A románok marháiba, amelyek a kör­
nyékünkön legeltek, beleesett a száj- és körömfájás. Ott kínlódtak szegény állatok, és
nem tudtak legelni, sem menni. Utóbb a mieink is elkapták a bajt amazoktól. Pedig
a mieink külön jártak, de mégis valahogy meg lettek fertőzve. Később a románok el­
távolították az övéiket, de a mieink még sokáig benne voltak a betegségben, és nagyon

224
 T r i a n o n és a H o r t h y - r e n d s z e r

leromlottak szegények. Szinte rossz volt nézni őket. Orvosoltuk őket timsós vízzel és
valami patikaszerrel, úgyhogy végül jó sokára valamennyi állatunk helyrejött, meg­
gyógyult. Ismét tudtak enni és járni.
-#• [EA 2 5 2 2 ,9 4 3 5 ]

Trianon és a Horthy-rendszer

Egyszer aztán ez is elmúlt, kivonultak a románok, megtisztult az ország tőlük.8 Most

következett a Horthy-rendszer. Ekkor kezdték meg a zsidóüldözést, illetve valameny-
nyire már előbb is. Nem engedtek zsidót felsőbb iskolába járni; életbe léptették a nu­
merus clausust. Magyarországon nem tanulhattak zsidók. Itt nálunk Halason is lehe­
tett érettségi vizsgát tenni a nagy református gimnáziumban, csak a zsidóknak nem
lehetett.9 Itt nálunk is jártak azok a szónokok, akik a zsidókat üldözték: Héjjas Iván
és több más hozzá hasonló egyén. Nagygyűlést rendeztek, és programbeszédet tar­
tottak. Persze a zsidókat okolták a történtekért, ami talán igaz is volt. De azért nem
mindnyáj an azonosítottuk a hallottakat és történteket, mert volt ott sok magyar is, aki
iparkodott a polcra jutni és parancsolni. Többek között a Garbai Sándor nevű suszter
is, aki az első köztársasági elnök lett.10
A zsidók aztán mit csináltak? Ha itt, Magyarországon nem lehetett tanulni, gyerünk
Olasz- vagy Németországba, mert ott akkor még lehetett tovább tanulni, ki milyen
pályát akart. Nekünk is volt egy zsidó házszomszédunk: Winter József. Ok boltosok,
kereskedők voltak, de már a két fiukat taníttatták. Egyik elment Olaszországba, és
mint kész orvos jött haza. A másik Németországba ment. 0 jogász akart lenni, de
nem végezhette el, mert hamarosan meghalt.
Tehát, amint látjuk, minálunk már nem tanulhattak, de amott, mind a két helyen
igen. így csinálták ezt az akkori zsidók többen is. Ez persze nem vált a magyarok ja­
vára; nem szépítette, se nem javította, inkább rontotta a magyarság hírét.
Ekkor történt a trianoni békeszerződés11 is, amely nem a mi javunkra esett. Sok
mindentől elestünk; jól meg lett nyirbálva a mi szép hazánk. Kevesebb lett minde­
nünk; nincs elegendő erdőségünk, bányáink, gyáraink, szóval le lettünk igázva ama­
zok javára. így fordult a világ kereke; egyszer sok, máskor semmi, és így szegényeb­

8. Kiskunhalasról és környékéről 1919. november végén vonultak ki a román csapatok. A Tiszántúlról

azonban csak 1920 áprilisában.
9. Az ún. numerus clausus törvényt 1920. szeptember 26-án fogadta el a nemzetgyűlés. A törvényben
előírt korlátozás csak a felsőoktatásban tanulókra vonatkozott, a középiskolásokra nem (Magyar történeti
szöveggyűjtemény 1914-1999. l.k öt. Szerk. RomsicsIgnác. Budapest, 2000, Osiris, 157-158.).
10. Garbai Sándor nem suszter, hanem kőműves, és 1919-ben nem köztársasági elnök, hanem a Forra­
dalmi Kormányzótanács elnöke volt, ami a miniszterelnöki pozíciónak felelt meg.
1 1.1920. június 4-én írták alá.

225
IV. Ú jra i t t h o n

bek lettünk. De ennek mind a háború az oka, mert ha nem lett volna a 14-es háború,
egész másként ütött volna ki a helyzet. De a fene enné meg a kitalálóját, e nélkül nem
lehetne rendbe hozni? Muszáj ez? O, dehogy, csak a nagyfejűek elintézik a zöldasztal
mellett, és összeuszítják az embereket. Mert azt mondják: ellenség, pedig sohasem
láttuk azelőtt egyiket sem, csak hírből hallottuk, hogy az is létezik.
Szegény jó tótocskáinkat is elcsatolták tőlünk, a cseheknek ítélték őket, azóta is
odatartoznak. Elhalt a gyerek, oda a komaság - szokták mondani. Pedig a háború
előtt el-ellátogattak hozzánk a nyári idényben sonkolyt venni, és eladogatni azt, amit
ők tudtak készíteni és csinálni. Jóban voltunk velük; innen éltek, mert ők mostoha-
gyerekei voltak a mi szép, egész Magyarországunknak. Nem termett kenyerük, innen
került ki, ami szükséges volt nekik. Meg is voltunk mi velük, nem volt velük semmi
bajunk. Már a Rákóczi idejében is velünk voltak, és jó hazafiaknak bizonyultak. Azt
hiszem, szívesebben volnának ők most is velünk, mint a csehekkel. Érzik ők is a Fel­
vidék elvesztését. Nekünk oda van a sok jó erdőségünk, bányáink, gyáraink stb. Ne­
kik oda van az éléskamrájuk. Oda van a szép Magyarországunk, ami évszázadokig
közös hazánk volt.
Vajon lesz-e még egész Magyarország? Miért éppen nekünk, magyaroknak jutott
ez az elbánás? Annyira bűnösök voltunk mi? Ezt érdemeltük, amiért jó katonák vol­
tunk, és hűen harcoltunk az ellenséggel szemben? Akik meg árulók voltak, mint a cse­
hek és a románok, azok még jusst is kaptak! Hát ilyen az igazság? Ki látott ilyent? Ki?
Hát mi láttunk, és érezzük még ma is. No jó, hagyjuk rá! Ahogy van, úgy van jól, úgy­
is mindegy, hiába feszegetjük, boncoljuk a sebeket, majd behegednek azok maguk­
tól is, csak várni kell. Még minden jóra fordulhat idővel, mert úgy mondják, nincs
olyan hosszú valami, hogy vége ne legyen egyszer.
1920-tól volt alkotmányunk,12rendes miniszterek, akik kormányozták az országot.
Meg volt a nép nyugodva, nem zaklatta senki, megfizettük az adót, nem háborgatott
bennünket senki. Volt minden elég, nem volt nagy drágaság, dolgozhatott mindenki,
aki akart. Nem volt az, hogy te keveset dolgozol, már nem is eszel.
1920-ban már nálam aratott az a régi munkásom, Nagy Sándor, aki az előző évben,
mondván, ő többet nem arat, azt hitte, mindig úgy lesz, ahogy ők gondolták. Tehát
ráfolyamodott a munkára, mert másként nem lehet megélni. Ahogy a nyár közelgett,
felkeresett bennünket azzal, hogy nem arathatna-e nálunk újra? Miért ne, mondom,
arathatsz éppen úgy, mint tíz évvel előbb, amikor megismertük egymást. Fel is csapott
aztán aratónak, és el lett feledve a múlt évi esemény. Volt cimborája, a Sonkoly János
ugyancsak megalkudott velünk. Ebben az évben ők lettek az aratóim. Nem is bánták
meg sem ők, sem én. Ezt követően még jó néhány évig ők voltak az aratóim. Jóval
később, mikor már elidősödtek, és készültek felhagyni az aratással, mint hosszú időt
nálam töltött munkásokat felterjesztettem elismerésre. Meg is kapták a díszoklevelet
mindketten, és mellé száz-száz pengő jutalmat.

12. Alkotmánya vagy alkotmánynak tekinthető írott alaptörvénye 1949-ig nem volt Magyarországnak.

22 6
 T r i a n o n és a H o r t h y - r e n d s z e r

Visszakerültek tehát a jó embereim, de még a jó cselédem, Erdélyi Gábor is. Őt,

mint már említettem, 14-ben behívták munkára, és Przemysl várába irányították. Ott
fogták el az oroszok, és sok magyarral együtt ő is fogságba került. Én már 18-ban haza
kerültem, de ő csak 20-ban jöhetett haza. Első útja hozzánk vezetett, mert amúgy nem
is volt más rokona, csak egy nénje, Kiss Imréné. De ők távol laktak a várostól, ezért
hozzánk jött elsőnek. Igaz, hogy a marhái is nálunk voltak, úgy, ahogy hagyta őket.
Illetve az öt darab helyett most már hét volt neki, mert kettővel szaporodtak. Meg­
örült szegény, mikor megtudta, hogy még megvannak a marhácskái. Nem pusztultak
el, és mi sem adtuk el őket. Azelőtt már hat évet töltött nálunk, és most megint ott
maradt egy évre. Ez tavasszal történt.
A következő évben Gábor megnősült. Egy Vékei Zsófia nevű leányt vett el. Én
voltam a násznagya, vagyis a tanúja. A sógoránál volt a lakodalom, Kiss Imrénél, kint
a szőlőben. Mert a sógorának ott volt lakása négy hold területen. Szép gyümölcsöse
és szőleje volt. A Gábor aztán eladta a marháit, vett két hold homokos talajt, lakást
csinált rá, és betelepítette szőlővel és gyümölcsfákkal. Még méheket is szerzett. Igen
szorgalmas, serény és fukar ember volt, minden garast a fogához vert, hogy csak le­
gyen valamije. Meg is látszott a háza táján; szépen gyarapodott. Ma is gazdálkodik
a maga kis portáján. Jelenleg négy holdon éldegélnek. Ritkán találkozunk, mert Pirtón
lakik, elég messze a várostól.
1920-tól titkosan választottunk, de nem mindig szabadon. 1931-ben Gömbös
Gyula volt a kormánypárti jelölt. A helybeli ellenzéki, most független kisgazdapárti
jelölt pedig dr. Musa István lett. A választási nap vasárnapra esett. Szép napos, meleg
nyári idő volt. A város és a pusztarészek el lettek körzetekre osztva. Eszerint kellett
gyülekezni, és csoportosan menni a szavazóhelyiségbe. Ott aztán csigamódra, lassan,
szép komótosan gyakorolták a szavazást, már aki odajutott. De gondot fordítottak
rá, hogy melyik csoport szavazzon előbb és melyik utóbb. Már dél is elmúlt, de a mi
csoportunkra még nem került sor. Mindig olyan csoport ment be, amelyikről száz
százalékig tudták, hogy a kormánypártra fog szavazni. Sok szőlőbeli kis ember nem
is jöhetett be a városba, mert az utakat elállták a csendőrök. Sokan még a vízen is
keresztülmentek, hogy jelen lehessenek a választásokon. Délután négy órára lett ki­
tűzve a záróra. A mi csoportunk ezután eljött szavazás nélkül. Több csoportot közel
sem engedtek a helyiséghez. A sok nép ezért követelni kezdte, hogy szavazhasson.
Kiabáltak, zajongtak, káromkodtak. Ilyen a titkos választói jog; nem engedik szavaz­
ni a népet. Nagyon puskaporos volt a levegő; ordított, kiabált a tömeg, mert mind
kisgazdapárti érzelműek voltak. Nem akart a nép hazamenni, nem nyugodott bele az
ilyen eljárásba. Az erőszak kézzelfogható volt. Végre aztán parancsot kaptak a csend­
őrök a nép szétoszlatására. Szuronyt szegezve neki a tömegnek! Ilyen szégyenteljes
választás még nem volt Halason.13 A kormánypárt győzött, és Gömbös Gyula lett

13. A kormánytámogató helyi lap nem számolt be választási machinációkról. Inkább azt hangsúlyozta,
hogy a választásra jogosultak mintegy 70%-a leszavazott, ami „igen nagy eredmény, tekintettel a nagy
határra” (Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1931. július 1.).

227
IV. Ú jra i t th o n

volna a képviselő. Öt azonban máshol is jelölték, és ott is mandátumot kapott. Ezért

a halasi mandátumáról lemondott. így mégis a mi kisgazdapárti jelöltünk, dr. Musa
István földbirtokos lett a képviselő.14
A választás alatti csendőrterrort több fényképész lefotografálta. A fényképeket fel-
küldték Gömbös Gyulának, had lássa milyen tempóban ment végbe Halason a válasz­
tás. Gömbös aztán hamarosan miniszter, és később miniszterelnök is lett. Készültek
aztán a kaszárnyák Halason hármasával is.15
[EA 2 5 2 2 ,4 1 5 8 ,9 4 3 5 , 9436]

Családi ügyek

Telt-múlt az idő, azt vettük észre, hogy a lányunk megnőtt. Jöttek a kérők; egyszer az­
tán jött az igazi, akivel a fogolytáborban is összetalálkoztam: Halász Balázs, aki olyan
rokonforma is volt. Őneki adtuk a lányunkat. 1921. február 22-én tartottuk meg a la­
kodalmat. Mi egy hétéves üszőborjút vágtunk. A szokásos szertartás szerint esküdtek
meg a református templomban, és természetesen előbb az anyakönyvvezető előtt.
Elmúlt a lakodalom; a lányunk elment a vő lakására. Neki mostohaanyja volt; vele
voltak őszig. Alányom tovább nem bírta a mostoha bánásmódját, és a férjével együtt
visszajött mihozzánk. Két évig velünk laktak a tanyán. Fél ház és 14 hold föld anyai
jussként azonnal a vő kezébe került. Innen, tőlünk lettek kezelve aztán az ő földjei is.
Ő is vett egy lovat, így aztán hol neki, hol nekünk közösen dolgoztunk. Ő aztán a ház­
részét, egy szép, derék ház felét az apja beleegyezésével elcserélte a Czirok Laci öcsém
anyjáéval. A vöm része két utcai szobából, konyhából, pincéből és két nagy portából
állt. Az apja lebontotta a saját részét, és a másik utcára néző üres telekre épített ma­
gának külön házat. A vöm a cserélt saját házába költözött, a Czirok Laci anyja pedig
a Halász-féle házba hurcolkodott. így lett megoldva a dolog. Egy évre megszületett
az első unoka, fiú, aki az apja nevét kapta, tehát Balázs lett.16
A vőnknek két helyen volt a földj e. Egyik j ó fekete föld volt, 7 hold. A másik a vá­
rostól nyugatra, ellenkező irányban, szintén 7 hold. Ebből kevés volt a szántó, inkább

14. Musa István (1884-1959) kiskunhalasi születésű és jogot végzett gazdálkodó, az úri kaszinó alelnöke
és a vadásztársaság elnöke volt. Aktív politikai tevékenységet képviselőként sem fejtett ki (Kiskunhalas
Almanach, i. m. 89.).
15. A kritikus megjegyzés arra vonatkozik, hogy az 1930-as években két laktanya is épült a városban.
A város nyugati kapujánál fekvő gyalogsági laktanya megépítéséről 1931 nyarán döntött a városi tanács.
Ezt részben az építőipar nehézségeivel, részben az új határ közelségével indokolták (Kiskunhalas Helyi
Értesítője, 1931. június 20.). A város északi távolsági útja mentén elhelyezett kerékpáros-laktanya építé­
se - a Gömbös által kezdeményezett hadseregfejlesztés jegyében - 1936-ban kezdődött (Szűcs Károly:
A kiskunhalasi városkép alakulása 1849 és 1945 között. In Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács József,
Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2005,22.).
16.1922. február 5-én.

228
 C s a lá d i ügyek

4 0. H alász B alázs és Csonka Judit esküvői fén yképe menyasszonyi fátyollal a keretben

kaszálóból és nádasból állt. Ezt eladta, és közelebb, a mi szomszédságunkban, dr. Sokét

Istvántól vett 6 holdat. Ez is jó fekete föld volt; a fele szántó, a fele kaszáló és nádas.
Egész közel volt a városhoz. Most már őneki is volt két lova, és mivel a földjei közel
voltak, a városról gazdálkodott. Lakás és istálló egyik földjén sem volt. Ezért a gabo­
nát odahordták mihozzánk, és ott is csépelték el.
1923-ban született a másik unoka. Ez is fiú volt, Lajos névre keresztelték a Halász
nagyapja után. Most már két fiúunokánk volt. Lajcsi volt a kisebb, és az ügyesebb.
Nagyon jól tanult, énekelt, és szerepelt iskolai előadásokon. így aztán a 4 elemi el­
végzése után azt mondták a vömnek és a lányomnak, hogy ne az elemiben tanuljon
tovább, hanem a gimnáziumba írassák be. Úgy is lett, de ott már a tanárok nem fog­
lalkoztak kellőképpen vele, könnyen hagyták, nem vették semmibe az énektudását,
hanyagolták, nem buzdították. A hatodik osztály végén meg is buktatták két tárgy-

229
 IV. Ú jra i t th o n

41. A Halász család 1937 körül: Csonka Judit, Halász Lajos, ijj. Halász Balázs, Halász Balázs

bol. Az egyikből lehetett volna pótvizsgázni, de a másik miatt osztályt kellett volna
ismételni. Valamelyik tanár azt mondta neki:
- Te Halász, apádnak 18 hold földje van, miért akarsz tovább tanulni? Eriggy, fogd
meg az eke szarvát, úgyis megélsz!
Talan igaza is volt a tanárnak. Lajcsi nem is járt tovább gimnáziumba, ő nem ismé­
tel, mondta, inkább lesz paraszt! Az is lett. Búcsút mondott az iskolának, tájára sem
ment többet. Tehát így bukott meg egy szép karriernek induló tehetség. Lajcsi azután
levente lett a többi ilyen idejű fiúkkal. Ott is kivált ügyes volt, most már meg is nyúlt
elég magas legényke lett belőle. Utóbb már leventeoktató lett; többfelé megjárták az
országot, mar mint oktatók. Voltak Erdélyben, Ditróban, a békási szorosnál.
Közben a fiaim is nagyok lettek, és már sokat segítettek. Termeltünk sok mindent.
A dinnye továbbra is a rendes termelési ágba tartozott. Azután disznót javítottunk
eladásra. Volt szépen szarvasmarhánk és három-négy ló is. Gyarapodtunk, és szépen
ruházkodtunk. Telt mindenre.
A fiatalabb fiam, a Pistám igen szeretett vadászni. De mivel fiatal volt, neki még
nem volt saját puskája. Ezért az öregebb fiamét, Imréét használta, aki dacára annak,
°gy nemigen szeretett vadászni, a vadásztársaságban is benne volt. Egy őszi alkalom­
mal, amikor Imre nem volt itthon, mert a lányoknak udvarolt valahol, Pistám megint
magahoz vette a batyja puskáját, és annak rendje és módja szerint kiment a vadludak
megijesztesere. Dacára, hogy ködös idő volt, mégis meglőtt egyet. De az ördög éppen

230
 C s a l á d i ü g y ek

akkor hozott arra két csendőrt, persze meghallották a lövést, és jöttek a biztos helyre.
Alig ért be a Pistám, a két csendőr is megjelent, az egyik a meglőtt vadlúddal, mint
bűnjellel a kezében. Azonnal jegyzőkönyvet állítottak ki, és nemcsak a vadludat, ha­
nem a puskát is magukkal vitték. Hiába szabadkoztunk, hogy a puska engedélyezett,
nem ért semmit. Mikor aztán a rendőrségen ítéletre került a sor, 20 pengő pénzbír­
ság lett a büntetés, és a fiam három évig nem kaphatott puskatartási engedélyt. Nagy
keserűség volt ez a fiamnak, mert abban találta gyönyörűségét, ha vadászhatott. Mit
csináljon most már? Kapta magát, és beállt a céllövő társaságba, ahol aztán megtalál­
ta, amire vágyott. Eljártak más városokba is versenyekre, ahol mindig kapott valami
kitüntetést, mert kitűnő, jó lövő volt. A vadásztársulatba is belépett. Kibérelték vala­
melyik pusztarészt, és közös hajtóvadászatokat tartottak, sokszor jó eredménnyel. De
azért a gazdaságot sem hanyagolta el, sőt szabad, ráérő idejében fúrt, faragott, mint én.
A vadászatok miatt, de meg azért is, mert volt néhány birkánk, volt egy heréit
pulink. Jobban mondva Istvánnak volt, mert csak neki fogadott legjobban szót. Már
másoknak ritkán, mikor milyen kedve volt. Ha a birkák tilosban voltak, a fiunk csak
intett neki, Ficsúr, mert ez volt a neve: eriggy azért a birkáért! A kutya meg már ro­
hant is, és egy perc múlva már ott sem voltak a birkák, amelyek úgy féltek tőle, mint
a tűztől. Nem minden puli valódi, de ez az volt. Ennek fekete volt a szájpadlása, a nem
valódié pedig fehéresveres. Ezt tudják a juhászok is jól, és nem is kell nekik más, csak
a valódi puli. Ha a fiunk nem volt otthon, akkor a puli kifeküdt a tanyától jó távol,
és be sem jött, amíg a fiunk haza nem jött. Akkor aztán megvolt az öröme. Bárhová
ment Pista, mindig vele ment, csak a városba nem ment utána.
1924-ben, 84 éves korában meghalt az anyám. Szépen eltemettük; a temetésre
hazajött a bátyám és az ángyom is Pestről. Pár hétre rá hivatalosak lettünk a királyi
közjegyzőhöz. Ekkor megint eljött a bátyám, valamint a nővérem két fia és asszony
lánya: Jeges Sándor, Jeges Béni és Jeges Julianna, Szabó T. Sándorné. A közjegyző
felolvasta a végrendeletet, mert apám halála után anyám rendelkezett. Tudniillik,
mikor apámmal megvették a testvérektől a földet, némely darabot közösre írattak,
így aztán 27 hold osztásra ment a végrendelet szerint. Én háromnegyed részt kap­
tam, a többiek egy negyedrészt. A ház is így oszlott meg. Nem mondhatok semmit,
nem akadékoskodtak. Tudták ők jól, hogy rájuk semmiféle gondozás, ápolás vagy
más kiadás nem hárult. Őket semmiféle régebbi gond, teher nem érintett. Szóval el­
fogadták, és aláírták a véghatározatot. Kérdem tőlük aztán, hogy pénz vagy föld? Ők
azt mondták, hogy a föld kell. Jól van így is. Kimértem a földet, kire mennyi esett.
A házat pedig eladtuk. Már akkor kezdett a pénz romlani, minden drágult. A ház 12
millió koronáért kelt el. Szép pénz volt, de nem sokat ért. Szétosztottuk arányosan;
nekem 8, nekik 4 miihó esett.
Mikor megkapták a pénzt, a Béni kijelentette, hogy neki nem kell a föld, ő úgyis asz­
talos. Hanem vegyem meg az ő részét. Úgyis lett. Másfél hold jutott egynek. A bátyám
maga kapott annyit, mint ők hárman. Megvettük aztán Jeges Béni részét hárommillió
koronáért. Ezt a feleségemre írattuk, mivel neki még nem volt földje. Legyen neki is.
Miután a százalékot és minden mást kifizettünk, és valamit vettünk is, négymillió ko-

2.31
IV. Ú jra i t th o n

rónánk maradt. No, ezt tegyükbe a takarékba, ott jó helyen lesz, még kamatot is hoz.
Akkor az volt a szokás, hogy a bank kiadott bizonyos összeget valami kereskedőnek,
amit kosztpénznek hívtak. A kereskedő aztán kéthetente fizette a kosztpénz kamatát.
Én tehát minden 14 nap után bementem a bankba, és ha akartam, kifizették a kama­
tot, vagy hozzáírták a többihez. Busásan kaptunk kamatot, és ezt kihoztam rendesen.
Még jó, hogy nem csatoltuk hozzá a tőkéhez, mert akkor az is semmivé vált volna,
ahogy ez később a többivel be is következett. Egyszer arra ébredtünk, hogy a koro­
na elbukott, és jött a pengő, ami aztán felforgatott mindent. A milliók megszűntek,
majdnem fillérekké váltak. Ötvenmillió koronából ötezer pengő lett körülbelül. Hát
ilyen vizsgákon mentünk keresztül az életben; ilyen bizonytalan idők is voltak néha-
néha. Baj volt, ha nem volt pénz, de ha volt, sokszor az is baj volt.17
Közben hosszas betegség után az anyósom is elhalt. 1925. december 16-án temet­
tük el, igen nagy hidegben. Most következett az osztozás feleségem és a még életben
levő három testvére között. A legöregebb, Ferenc még 1914-ben meghalt. így négyen
osztoztak. A legidősebb testvér, Mária egy olyan félkegyelmű, hülyeforma volt, így
őt az öccse, Imre képviselte, mint gyám. Ö kapott 75 hold erdős járást és külön az
Öregszőlőkben 1 hold szőlőt. Az Imre, mint legfiatalabb kapott 65 hold szántóból
és kaszálóból álló ingatlant és a városban egy lakóházat. Az én feleségem Alsószállá­
son kapott 19 hold szántót és kaszálót, a Klári pedig Fehértón 11 hold príma fekete
szántóföldet és a városban egy 400 öles üres telket.
A 19 holdat, amely jó barna homok és agyag talajú volt, kiadtuk bérletbe évi 45
mázsa búzáért. 1926-tól Zubor Mihály és a felesége voltak a bérlőink. Igen élelmes
és szorgalmas fiatal pár volt; pontosan beszállították a gabonát a kereskedőhöz, mi
csak az árát vettük fel.
Jól ment minden, mert a búzának jó ára volt. Az én 73 holdas birtokom is jó kar­
ban volt, jószágot is tartottunk, tehát biztosítva voltunk. Mivel a régi házunkat el
kellett adni az osztozás miatt, a fiaink meg már nagyok voltak, úgy döntöttünk, hogy
veszünk egy házat a városban. Én már régen kiszemeltem egy házat, de a gazdája Pes­
ten lakott. Na, nem baj, majd megtalálom én ott is. El is mentem, és meg is találtam
egy özvegyasszony személyében. Egy legény fia volt, aki a színészeknél dolgozott.
Mondom, illetve kérdem:
- Nem eladó-e a Halason lévő háza?
- De igen, eladó - jött a válasz.
- No, ha állhatjuk az árát, megvesszük. Mikor jönnek el Halasra?
Igaz, nem volt egy veszett koronánk sem, de volt takarékpénztár, és már előre el­
terveztük, hogy mennyi bérleti díjat kapunk, és mennyit termelünk mi. Szóval igen
kecsegtető volt a helyzet; mindenért pénzt lehetett kapni.
Le is jött a pesti háztulajdonos, és pár napi alkudozás után megtörtént a vétel.
50 millió koronába került. Elmentünk aztán szerződést íratni. A takarékpénztárnál

17. A háború alatti és utáni infláció miatt elértéktelenedett koronát 1926. december 27-én váltotta fel
a pengő.

232
 C s a lá d i ügyek

volt egy ügyész, az a bizonyos Dolicsek Lajos ügyvéd. Megnézte a mi telekköny­

vünket, hogy lehet-e az ingatlanunkra pénzt adni? Persze már nem volt teher rajta,
mert a feleségem minden adósságot kifizetett a háború alatt. Megnézte a háztulaj­
donosnak is a telekkönyvét, ott bizony volt teher elég. No jó, majd futja a ház árá­
ból. Megjelentünk aztán az ügyvédnél, aki megírta a szerződést, csak fizetni kellett.
Az ügyvédtől és a takarékpénztár igazgatójától én már előbb megkérdeztem, hogy
lehet-e pénzt kapni? Igen, lehet - mondták. így aztán mintha vezényszóra történt
volna, már hozta is a pénztáros az ötvenmillió koronát. Nekem nem is kellett a pénz­
tárba mennem, olyan előzékenyek voltak. Az ügyvéd aztán odaadta az asszonynak,
ami járt neki. De nem sok járt, csak valami 11 millió korona, mivel adósság, adó és
miegymás volt rajta. Én nem is kaptam kezembe a pénzt, az ügyvéd rendelkezett.
Ő pontosan tudta, hogy hova mennyi jár; ő intézett mindent. Igen tisztességes, nem
nyúzó ügyvéd volt.
Most már volt házunk. Igen ám, de lakó volt benne. Igaz, a végső szobát átadták,
ők csak a belsőben laktak. De mi szerettünk volna mindent átvenni, mert bizony el­
hanyagolt állapotban volt a ház. Akartuk volna javítani, ahol kellett. A végső szobát
aztán hamarosan lepadlóztattuk, és a nádtetőt megjavíttattuk. Később beszéltem egy
ügyvéddel, nem lehetne-e a lakót valahogy eltenni? Elmondtam neki, hogy nagyon
elhanyagolja a házat, nem takarít, és az istállóban, ahol a lovai voltak, térdig állt a ga-
naj. Hiába mondom neki, nem csinál semmit, még neki áll feljebb, ha mondok neki
valamit. No, majd megpróbáljuk, mondta az ügyvéd. Farkas Lászlónak hívták, igen
erélyes és nyers embernek mutatkozott; a bátyja járásbíró volt. Elmondtam, hogy
hajlandó lennék egy másik lakót beengedni, de olyat, akinek nincs lova, mert így ne­
künk hiába a ház, még a lovainkat sem köthetjük be.
Pár hét múlva be lettünk idézve a bíróságra. Én az ügyvédemmel mentem, de
a lakó is hozott magával egy újdonsült zsidó ügyvédet. Mintha ott sem lettem volna,
engem meg sem kérdeztek. Csak az ügyvédek diskuráltak. Meghozták aztán az ítéle­
tet; a lakónak nyolc napon belül el kellett hagyni a házat. Tehát megnyertem a pört.
Mi aztán tényleg odaengedtünk egy rokon házaspárt a belső szobába. Lett aztán ta­
karítás, tisztítás - borzasztóan nézett ki minden. Az istállóban térdig állt a sok trágya,
alig győztük kihányni. Lett valami öt kocsival.
Az udvart drótkerítés választotta el a porta többi részétől. Mi lejjebb tettük a ke­
rítést, mert nekünk udvar kellett nagy, hogy kocsival könnyen lehessen fordulni. Na,
azért maradt kertnek, zöldségnek is, és hagytunk néhány gyümölcsfát is. Az udvar
végében volt egy ól és egy összedűlőben lévő kocsiszín is. Ezt szétszedtük, és újra
építettük. Mivel nem futott ki egészen a szomszéd kerítéséhez, a lakóházhoz is tol­
dottunk. Úgyhogy sokat javítottunk és igazítottunk a házon.
Egy idő után Jeges Sándor unokaöcsém meggondolta a dolgot, és szólt, hogy ve­
gyük meg a ráesett másfél hold földet. Meg is vettük 12 millió koronáért. Ennyit rom­
lott a pénz az osztozás óta. A Béniét akkor még 3 millióért vettük. Ezt az összeget is
a takarékból vettük fel, így most már 62 millió koronával tartoztunk. Ez irtó magas
szám volt, de úgy véltük, még mindig bírunk vele, pedig kamat is volt. Bírtunk is,

23 3
IV. Ú jra i t t h o n

mert a gabonának és minden másnak is magas ára volt. így minden kamatfizetéskor
bírtunk törleszteni is. Úgyhogy mindig kevesebb lett a tőketartozás.
Jött aztán a pengő, ami megint változtatott a helyzeten. Le lett a pénz csökkentve,
ezer koronából 8 fillér lett, és így tovább. Nagy befolyással ez nem volt ránk: nyögtük,
fizettük tovább a kamatot, és néha törlesztettünk is. Úgyhogy valami hatezer pengő
volt már csak a sok millióból, mikor át lett számítva. Fogyott, fogyott, mivel szorgal­
masan fizettük a kamatot és a tőkét is apasztottuk. Úgyhogy lassan már 4 ezerre apadt
az adósság, de mindig kell valaminek történni. Egyébként még majd’ elbizakodol,
hogy neked milyen jó sorod van. így történt velünk is.
- » [E A 2 5 2 2 ,4 1 5 8 ,9 4 3 5 ]

A feleségem balesete

1928 telén elég száraz, hó nélküli idő volt. 1929. január 24-én disznótor volt a vöm­
nél, a városon. Én is ott voltam a feleségemmel és az Imre fiammal, aki már 29. évé­
be lépett, de még mindig nem nősült meg. Velünk volt még a feleségem nénje is, az
a bizonyos hülye, mert többször nálunk lakott. Mikor estefelé vége volt a disznótor­
nak, no, mondjuk, mi kimegyünk a tanyára. Befogtunk a féderes kocsiba, és felül­
tünk. Elöl én ültem az Imre fiammal, aki a lovakat hajtotta, hátul meg a feleségem
avval a hülyeforma nővérével. A lovak pihentek voltak, úgyhogy mihelyt kiértünk
a kapun, ahol egy jó lejt volt, a lovak vágtázni kezdtek. Előbb nem vettük komolyan,
hadd menjenek, ahogy nekik tetszik. A fiam is engedte őket. Csak a feleségem mon­
dogatta váltig hátulról, hogy ő leugrik. Csak légy türelemmel, válaszoltuk mi, majd
megcsendesednek. Már egy jó kilométert mentünk, amikor szembe jött velünk egy
szalmával megrakott kocsi. Hogy ezt elkerüljük, a fiam befordult a keresztutcába,
amit Károly utcának hívtak.
Még mentünk vagy ötvenlépésnyit, amikor a fiam odaszól az anyjának:
- Ugorjon le anyám!
Hallottam is a puffanást, de hátra már nem nézhettem, mert ebben a pillanatban
a fiam is otthagyott csapot-papot. Elvesztette a lélekjelenlétét, és ő is leugrott Azt
sem láttam, hogy esett le. Énvelem aztán száguldtak tovább a lovak, nem lehetett őket
megfékezni. Fagyos, és lejárt sima volt az út; már a kocsi is tolta a lovakat a nagy len­
dülettől. A népek bent tartózkodtak, a kocsi nem zörgött, úgyhogy nem vette észre
senki, hogy mi történt. Az utca végén volt egy kopott árok. Itt ezért mélyedés követ­
kezett, egyben egy keresztutca, illetve már a város vége. Amennyire lehetett, itt már
kormányozni akartam. El is fordultak a lovak hirtelen kanyarral balra, én meg a láb­
takaró subával együtt csak úgy repültem le a bakról jobbra. Egy kicsit megütöttem
a könyököm; nekem más bajom nem történt. Hamar talpra ugrok, nézek a kocsi után,
amellyel éppen akkor fordultak be a lovak balra, a keresztutcába. Szaladtam utánuk,
hogy lássam, merre mennek, de mire a másik utcához értem, már nem láttam semmit.

2*34
 A fele sé g em balesete

Szaladok tovább az úton, amelyikre a lovak befordultak, és mondták, hogy a vén hülye
lány még mindig a kocsin volt. Lehúzódott a kocsi fenekére, ahol sémi baja sem tör­
tént volna, ha később ő is le nem ugrik. Persze megvolt ijedve, látta, hogy nincs senki
a kocsin. Egy helyen aztán ő is leugrott, el is tört a lába a bokáján felül. Úgy tolták be
talicskán egy házhoz. Én aztán kérdem, akivel csak találkozom, nem látta-e a kocsit
és a lovakat? Végre megtudtam, hogy valami vasutas fogta meg a lovakat, amikor már
lépésben mentek, mert kifáradtak. Mert valami négy kilométert futottak. Mivel a bal
oldali ló nem volt már valami fiatal, mindig balra fordultak. A hajszás eleve a fiatalabb
és az erősebb volt, amely így mindig balra nyomta amazt. Az a bizonyos vasutas, aki
megfogta a már nem vágtató lovakat, nagy bölcsen, hogy ő milyen hőstettet hajtott
végre, behajtotta a kocsit az ún. fehér házhoz. Ez a város tulajdona; minden olyan jár­
művet vagy akármit ide szoktak bevinni. Ott van istálló is, ahová bekötötték a lovakat.
Itt találtam meg őket. Volt ott olyan ember, aki ismert bennünket, a kocsin meg rajta
volt a nevem, lakás, minden. De a vasutas díjat akart nyerni.
Később találkoztam a vömmel, aki egy komájával jött. Hozták a hírt, hogy felesé­
gem ugyancsak a bal bokáját törte, az Imre fiam meg a fején sérült. Mind a hárman
kórházba kerültek. A lovakat a vöm a komájával kihajtotta a tanyára, de előbb két
pengőt kellett fizetni, mert csak úgy adták ki őket. Ezután mentem a kórházba érdek­
lődni a sérültek után. De bizony az orvosok azt mondták, hogy nem lehet megnézni
őket, majd csak másnap. Megjegyzendő, hogy ekkor már este volt. így múlt el tehát
a disznótor. A fiatalabb fiam is ott volt a disznótorban, de ő nem jött velünk haza,
mert elment a házi szabóhoz valami ruhaügyben. így ő sértetlen maradt.
Másnap, január 25-én pálfordulás: elkezdett egykevés hó esni. Én aztán kint a ta­
nyán, miután befogtuk őket, jól meghajtottam a lovakat. Jó nagy, sík kaszálónk volt, hó
is esett az éjjel, no gyerünk, le, föl, le, föl. Tegnap volt kedvetek, hát hajrá! Aztán rá az
útra, és haza a városba. Otthon bekötöttem őket, és elmentem a kórházba megnézni
a családot. A kórházban nem volt elég hely, így egy közeli privát házhoz, Babenyecz
Balázsné házához vitték át a feleségemet és a nénjét, az öreg, hülye lányt. Itt két ágy
volt egymás mellettt, több nem is fért volna el, mert kicsi volt a szoba. A főorvos na­
ponként megjelent viziteket tartani. így ismerkedtünk meg Monszpárt doktor úrral.18
A fiam fejsérülése nem volt súlyos; egy kis horzsolás, nyolc napra begyógyult. Ezt az
időt a vöm lakásán, a nővérénél töltötte. Ott feküdt egy hétig. Aztán kijött a tanyára,
és ott is maradt. A feleségem és a nővére is talán nyolc nap után hagyták ott a kórhá­
zat, vagyis a magánházat. Mentőautóval hoztuk őket haza a házhoz. Ott aztán beren­
dezkedtünk; vettünk egy kis jancsi kályhát és szenet. Olyan meleg volt a szoba, mint
a pokol, ahogy szokták mondani. Ide járt az orvos kezelésre minden másnap hat hétig.
Ezalatt többször otthon voltam, kint a tanyán, ahol a két fiam és két cseléd tartózko­

18. Dr. Monszpárt László (1890-1 9 5 5 ) sebészorvos 1920-ban került Halasra, és 1921-től volt városi fő­
orvos. 1925-től az általa létrehozott Bessenyei István városi kórházat vezette. A kórház sebészeti osztálya
szakmai körökben rövidesen országos hírű lett (Kiskunhalas Almanach, i. m. 20S-206.).

235
IV. Ú jra i t th o n

dott. Nem is lehetett nagyon dolgozni, mert nagyon hideg volt; többször harminc
fokot is mért a hőmérő. Egész február utoljáig mindig kemény idő járta.
A feleségem lába hamarább gyógyult, mint a nővéréé. Azt még sokáig kellett ke­
zelni, de már kint a tanyán nálunk. Ide is kijárt a kórházi főorvos, Monszpárt László.
Egy alkalommal azt mondja nekem a doktor úr:
- Csonka bácsi, csináljon a feleségének két hónaljmankót, mert jó ideig nem fog
tudni járni!
Csináltam is kettőt, jó erőset. Legközelebb, amikor kijött a doktor úr, mutatom
neki a mankókat.
- Ejnye, Csonka bácsi - mosolyodott el - , ügyes ember maga, de egy kis hiba
mégis van. Olyan nehezek ezek a mankók, hogy egy bivalyt agyon lehetne ütni ve­
lük. Könnyebb kellene. Maga meg Csonka néni - fordult a feleségemhez - , mondja
meg a Csonka bácsinak, ha rendben van a szénája, gyűjtse be hamar, mert rossz lesz
az idő, amit megérez a törött lába, fájni fog.
Igaza is lett, ha rossz idő következett, a feleségem lába elkezdett fájni. Egy ideig két
mankóval járt a feleségem, de miután teljesen meggyógyult, nem volt rájuk szüksége.
Igaz, hogy egy kissé ettől kezdve mindig bicegett, de fájni nem fájt neki.
Ez a komédia majdnem ezer pengőbe került. A sok orvosi vizit, a kötszer, és a men­
tőautó. Mondanom sem kell, hogy heverőben nem volt pénzünk, így a takarékból
hoztam kölcsönt, 1500 pengőt. Aratnak az orvosok, télen, nyáron egyformán, csak
az legyen, aki fizetni bír. A Monszpárt főorvos úr is csináltatott magának emeletes
házat közel a kórházhoz. Azután vett jó darab szőlőt, ahol szép gyümölcsöst létesített.
Lovakat és kocsit tartott kocsissal, és a háznál volt szolgáló és szakácsnő is.
Idővel aztán támadt annyi orvos a városunkban, magyar és zsidó egyaránt, hogy
szinte ellepték a kórházat. De kellett is, mert egyre több lett a beteg. Az én családjaim
igen csak Kálmán Józsefet19hívták, ha valami baj volt. Neki magánkórháza és szana­
tóriuma volt a város közepén, ahol privát betegeket fogadott. Neki is volt röntgen­
gépje, sőt sugarazást is eszközölt, ami a kórházban akkor még nem volt. De operált
is kisebb sérveket vagy más daganatfélét, kivette a mandulát, szóval igen ügyes zsidó
orvos volt. Nagy ismeretséggel rendelkezett, mert a szüleinek nagy ruhanemű üzlete
volt, és ezáltal az egész város ismerte őket.
A két lábtörés tehát jó kis rést ütött a pénzügyeinken. Ott voltunk, mint előbb
a hatezer forint adósággal, és most már mindig lefelé haladtunk a lejtőn. A következő
években az árak estek, a kamat szaporodott, törleszteni nem bírtunk. Mit csináljunk?
Gondolkodtunk, törtük a fejünket. Egyszer aztán eltaláltuk, hogy eladjuk a feleségem
jussát, az Alsószálláson lévő 19 hold földet. Úgy is történt. Hamarosan került vevő
Kiss Annus személyében. Megalkudtunk tizenegyezer nyolcszáz pengőben, amit ki

19. A kiskunhalasi születésű dr. Kálmán József (1905- 1995) a pécsi és a bécsi egyetemen tanult. Előbb
Berlinben dolgozott, majd visszatért szülővárosába, ahol 1933-ban magánszanatóriumot nyitott. 1944-
ben családjával együtt deportálták. Ezzel kapcsolatos emlékeit A négy kosár története (Budapest, 1976)
című visszaemlékezésében írta meg (Kiskunhalas Almanach, i. m. 191.).

236
 Im re fia m h ázassá g a

is fizetett hiány nékül. Másnap vittem a bankba. Kifizettem az adósságot, kamatot,

mindent, és maradt hatezer pengő pénzünk. No, ezt hagyjuk a bankban, jó lesz annak
ott, hátha később veszünk valamit. Nézegettünk itt is, ott is kisebb földeket, de drá-
gállottuk őket. így nem vettünk semmit. És ha néha pénzhiány mutatkozott, gyerünk
a bankba, hozzunk onnan! A tanyán is csináltattunk ezt, azt, a háznál is fordult elő
valami igazítanivaló, a termés is rossz volt néha, most ide, most oda kellett a pénz - és
mindig a bankból. Egyszer azt vettük észre, már nincs is, elfogyott, kihordtuk apró-
donként. Odalett hatezer pengő, vagyis a feleségem jussa. De nem zúgolódott miatta,
ott volt az enyém, ami az övé is volt. Egy a kuckó a kemencével, szokták mondani.
Nem is hányta fel szegény jó feleségem soha, hogy odalett a jussa. A házat, melyet
vettünk, közösre írattuk, tehát nem maradt semmi nélkül.
-*• [EA 2522 és TJM 4691]

Imre fiam házassága

42. Csonka Im re 1930 körül

Az 1929-es év nevezetes azért is, mert Imre

fiam ebben az évben nősült meg.20 Lett me­
nyünk, asszony jött a házhoz. Mi aztán ha­
zaköltöztünk a városba lakni. Ott hagytuk
a fiatalokat, hadd gazdálkodjanak ők. Ezt így
szokták mások is, helyet kell adni a fiatalok­
nak. Az öregeknek kell egy kis pihenés, dol­
goztunk eleget. A fiatalabb fiunk kint maradt
a bátyjának segíteni; ő már ott tartott, hogy
nősülhetne, de még nem szánta rá magát.
Imre feleségét nem kedveltük; majdnem
ellenünkre vette el. Nem volt hozzánk való.
Nem a vagyoni helyzete miatt, mert hiszen
nem szűkölködtek. Az apja hivatalnok volt,
Pásztor Pálnak hívták. Ő volt az a bizonyos
kései vendég a Kossuth születésének 100. év­
fordulója alkalmából rendezett 1902-es ban­
ketten. A lány magaviselete volt helytelen.
Illetlen, szószátyár és hazug volt; dolgozni
nem szeretett. Mindig a városban, az utcán
lótott, futott.

20. Csonka Imre 1929. november 5-én vette feleségül a 27 éves Pásztor Teréziát (Kiskunhalasi Reformá­
tus Egyházközség házassági anyakönyvei).

237
IV. Ú jra i t t h o n

Imréék egy évig laktak a mi öreg tanyánkban. Egy év után Tercsi elcsalta a fiunkat
Pirtóra, ahol a családja vett 40 holdas birtokot házzal. Ide hurcolkodtak lakni. Imrém
két lóval és hat darab marhával ment, és vitt magával kocsit, ekét és fogast is. Szóval
több mindent, ami kellett a gazdálkodáshoz. Közben, egy év után született egy fiuk,
aki az anyja kívánsága szerint a Zoltán nevet kapta.21 Ez is úgy volt jó, ahogy ő diri­
gált. A mi fiunkat úgy be tudta hízelegni, ahogy csak akarta. Nekünk is hízelkedett
többször, máskor meg mi sem voltunk jók neki.
Amíg élt a fiam apósa, nem volt semmi baj. O nagyon szerette a fiamat és a kis
unokát. Pár év múlva azonban meghalt, és mivel a fiam nője egyes leány volt, a bir­
tok az ő nevére ment. Az anyjának, akinek a városi házuk és egy hold jó termő
szőlő volt a nevén az Öregszőlőkben, csak haszonélvezet járt utána. Azután, hogy
a férje elhalt, ő is kiköltözött a tanyára. Ezután az anyósa volt a fiammal a tanyán,
a menyünk meg a városon csavargott. Tercsi eddig sem igen szaggatta az istrán­
got, de azután, hogy elhalt az apja, igen kinyílt a szeme, és még nagyobb úrnak
tartotta magát. Többször a városon volt azon a címen, hogy a házuk, amelyben
nem lakott senki, tele volt bútorral és a kamrában is volt 25-30 hektó bor. Igen ter-
mős szőlejük volt, tehát mindig volt boruk és nem kevés. Ezért kellett aztán majd­
nem naponként haza vonatozni. Pirtón közel volt az állomás, így könnyen utazott
haza és ki retúrjeggyel. Persze nem a házőrzés miatt járt a városba, hanem azért,
mert mindenhova oda kellett érnie. Ha valami lakodalom, esküvő volt valahol, azt
a menyasszonyt meg kellett néznie, mert másként nem jól érezte magát. Egyszer
nyári időben, csépléskor kimentünk hozzájuk a tanyára. Volt ott minden, csak jó
gazdaasszony kellett volna.
Ilyen természetű volt a menyünk; ott lenni, és mindent tudni, hogy ez vagy
amaz hogy dolgozik, mit csinál? Csak ő nem szeretett semmit sem. Mikor kint volt,
mindig marta a fiamat, akit pedig az anyósa is jobban szeretett, mint a saját lányát.
Tercsi az anyját is mindig bántotta, és vén bolondnak hívta. Szóval goromba volt
mind a kettőjükhöz. A fiamat többször azzal piszkálta, hogy mid van? Nem kaptál
még semmit az apádtól, attól a vén Csonkától! így aztán nem jól kezdett a fiam
sora menni, házsártoskodott, hencegett és kigúnyolta a fiamat a felesége. Pedig
Imre a saját igájával szántotta, vetette az ő birtokát; dolgozott látástól vakulásig
az anyósával együtt. De ez mind kevés volt, nem számított, mert őneki van, miért
nincs az én fiamnak is?
8 évet eltöltött a fiam nála anélkül, hogy egy inget vagy gatyát vett volna neki. A ru­
házatot a fiam a saját zsebéből vette, ha eladott a marháiból, melyeket szaporított,
és nőttek a borjúk. Utóbb az lett a vége, hogy a fiam nem bírta már a sok szekatúrát.
Erezte, tudta, hogy előbb utóbb az lesz a vége, hogy szakítani kell. Egyszer aztán úgy
ősz felé, úgy emlékszem 1938-ban hajtja ám a marháit - 7 darabot - mihozzánk. Hozta
a lovakat és a kocsit is felpakolva. Ami az övé volt, mind elhozta; egy leány cselédjük

21. Csonka Zoltán 1931. február 23-án született (Kiskunhalasi Református Egyházközség születési
anyakönyvei).

238
 P ista f i a m g a z d á l k o d á s a

segített neki hajtani a marhákat. Ott volt aztán a fiam minden jószága a tanyán, ő pe­
dig itthon volt nálunk. Csak nappal segített kint a tanyán, ha dolog volt.
Pár hétre elment a fiam, mint szalmaözvegy szétnézni a belvárosban egy vasárnap
délután, és véletlenül találkozott a feleségével. Lehet, hogy leste a fiamat, és nem vélet­
len volt a találkozás. Mindenestre az lett belőle, hogy megint összebarátkoztak, Imre
még nála is hált a háznál. Úgy annyira, hogy addig kérte, becézte a fiamat, és hívta
vissza, hogy nem tesz több szemrehányást stb. stb., hogy a fiam meg lett fogva. Most
már másodszor, mert a legelső találkozás is úgy történt, hogy meg lett fogva.
Vissza is ment a fiam azonmód, miként jött; elvitt mindent, visszahajtotta a marhá­
kat, mintha mi sem történt volna. Megvoltak aztán talán egy hónapig, akkor megint
megváltozott a vélemény. Összekülönböztek, és a fiam otthagyta megint, de most
már végleg. Hívta ő megint vissza, de a fiam nem ment vissza többet. így aztán lassan
beletörődött, hogy hiába minden. Néhány hónap múlva, amikor a fiunk megbetege­
dett, már egyszer sem jött érdeklődni, hogy mi van, hogy van? Még a kisfiúkat sem
engedte az apjához.
Egyszer aztán kapja a fiam az idézőt a közgyámtól. Tercsi beperelte a fiunkat gye­
rektartás címén. Először a fiamnak adtak igazat, de a második tárgyaláson már meg­
ítélték a gyermektartást. Az összegre már nem emlékszem. A fiamnak ekkor már nem
volt semmije, mert egy ügyvéd javallatára a jószágokat mind eladta, ingatlan pedig
nem volt a nevén. Ekkor megbíztuk dr. Farkas László ügyvédet, akit már korábbról jól
ismertünk, a fiam védelmével. 0 aztán megfellebbezte a közgyám ítéletét. Új tárgya­
lás lett kitűzve, és ekkor már mi szülők is beleavatkoztunk a dologba. Ezt azon a jog­
címen tettük, hogy az anyja nem sokat törődött a gyermekkel, csak a nagyanyja, de
az is mindig kint volt a tanyájukon. így aztán mi követeltük a gyermeket, hogy majd
mi neveljük. A nagyanyja azonban nem engedte, és váltig mondta a lányának, hogy
ne követeljen tartásdíjat, van őneki miből eltartani. Volt is, mert ő meg nyugdíjat ka­
pott a férje után. így is történt. A menyünk elállt a követeléstől, mert megijedt, hogy
elhozzuk a gyermeket. Az ügyvéd tanácsára 100 pengőt mégis adtunk neki, hogy ne
mondhassa: semmit sem adtunk. így múlt el aztán ez az ügy.
[ E A 2 5 2 2 ,9435]

Pista fiam gazdálkodása

1931-ben, alig hogy Imréék elköltöztek, a fiatalabb fiam, a Pistám is megnősült.22

Nagy Czirok Juliannát vette el; az én anyámnak ugyanaz volt a neve. A vagyon itt nem
számított; nem kerestük mi, hogy mije van, csak amúgy legyen ügyes. Megtartottuk
a lakodalmat, és mint nős ember, most már a Pistám gazdálkodott. Mi bent laktunk

22.1931. február 17-én.

239
IV. Ú jra i t th o n

43. Csonka István és N agy Czirok Julianna esküvői csoportképe. A z új p á r az ülő sorban középen

a városban, de nyári időben ki-kimentünk mi is segíteni; kapálni vagy mást csinálni,

mikor minek volt az ideje. így ment, ha csak jó idő volt. De itthon sem unatkoztam.
Fúrtam, faragtam; voltak szerszámaim.
Pistáméknak 1932-ben született egy fiuk, aki az István nevet kapta.23 Ő lett a hato­
dik Csonka István. 1933-ban született a másik fiuk, ez a Mihály nevet kapta.24 Ő a har­
madik Mihály. Most már volt öt fiúunokánk. így múltak az évek; mindig öregebbek
lettünk. Amikor az unokák elérték az iskoláskort, tőlünk jártak iskolába. Ha jó idők
voltak, kimentek a tanyára, és onnan jöttek haza. Rossz időben és télen azonban rit­
kábban mentek ki.
Miután városi lakosok lettünk, Laci öcsém gyakran meglátogatott bennünket. Azt
ettük, ami a vacsora volt, és ha volt borunk, ittunk is. Laci öcsémnek néha az volt a kí­
vánsága, hogy a feleségem - az ángya, ahogy hívta - főzzön neki egy kis jó fordított
kását, ha lehet töpörtyűvel. Persze fordított kását csak bográcsban lehet igazán jót
főzni. Lábasban már nem olyan jó, mert a bográcsban meg lehet fordítani, rázni - csak
úgy hempereg, és ezáltal jobb íze van a lábasban meg csak kanállal lehet fordítani,
gyúrni, keverni. Szóval, ami bográcsban fő, az az igazi, de mivel nem volt bográcsunk,
lábasban főtt biz’a. De azért megfelelt a célnak. Tetszett Laci öcsémnek is, de nekünk

23.1 9 3 2 . január 17-én.

2 4 .1 9 3 3 . július 15-én.

240
 P ista f i a m g a z d á l k o d á s a

is, mert nem sajnálta a feleségem a szalonnát tőle. Ettől sokkal jobb, mint a zsírtól.
A töpörtő adja meg neki az ízt, mint a túrós csuszának is.
Ilyenkor, amikor eljött Laci öcsém, elbeszélgettünk pár órát erről is, arról is. Esz­
mecserét folytattunk, mialatt sok mindenről szó esett. Szinte hiányzott, ha pár héten
belül nem jött. Más nemigen járt hozzánk, és mi sem mentünk nagyon. Kezdtünk
egy kissé öregedni, úgyhogy inkább otthon ültünk.
A közelünkben volt egy olyan ház, a Balhási Sándor sógoréké, amely elé sokan ki­
ültek beszélgetni. Én nem szerettem kiülni, inkább otthon ültem ki a feleségemmel
a gang alá vagy az udvarba. Eleinte egy párszor azért, néhány órára mi is odamentünk
a feleségemmel a bandába. Én azonban azt tapasztaltam, hogy csak a pletyka kedvéért
ültek ki. Kritizálni azokat, akik arra mentek. Ha valaki arra ment, kénytelen volt ke­
rülni, mert a járda be volt ülve. No aztán, ha az ilyen nem köszönt, akkor aztán el volt
mondva mindennek. Persze, nem úgy, hogy hallja, hanem a háta mögött. Az ilyenről
az egyik ezt, a másik azt mondta, de mindenki tudott róla valamit mondani. Az olyan
is megkapta a magáét, aki köszönt, de nem állt meg néhány szóra, mert sietős dolga
volt. Ha férfi volt az illető, akkor már kurvás volt, ha nőszemély, akkor róla is tudott
valaki valamit. Hallottad, Mári? Ehhez ez jár ám, az ura nem is sejti, pedig én láttam,
amikor amott, a sarkon beszélgettek este kettesben. Ennek meg milyen ruhája van, pe­
dig nem illeti meg a koszost, az élhetetlent. Alig van neki mit enni, de feszít a tetvese!
Hát ilyen és ehhez hasonló beszélgetések folytak. Ezért aztán úgy voltam velük, mint
az öreg Gaállal, mikor rám pirított: kerültem a kiülő bandát. Pedig harmadik ház volt
tőlünk a másik oldalon. Szerencsére sarkon van a házunk, így hátulról is jöhettünk,
nem kellett ő feléjük jönni, menni.
Pistám gazdálkodásába nem avatkoztam bele, mert láttam, hogy mindent jól csinál.
Ráhagytam mindent, igaz viszont, hogy az adót és miegymást én rendeztem. Mert
még az én kezemben volt a gyeplő, mint mondani szokás. Azt is mondják: ne vetkőzz
le addig, míg aludni nem akarsz. Ez arra értődik, hogy ne add oda előre azt, amid van,
hanem a halálod után. Mert több helyen megtörténik, hogy a fiatalra ráíratják előre
a birtokot, és azután könnyen beszélnek az öreggel. Nem mondom, jók a családjaim
hozzám, de ki tudja, hogy lenne akkor, ha rájuk lenne íratva a juss.
A Pistám mindenféle új növényfélét termelt, előbb kicsinyben, utóbb néha nagyban
is. Úgy 1935 körül félhold talló répát25vetett másodvetésként. Igen szépen és jól sike­
rült. Lett valami 30 mázsa. Ez úgy néz ki, mint a fekete retek, de nem erős, úgyhogy
még az ember is megeheti. Elég jó íze van; lónak és marhának kitűnő eledel; a disznó
is szereti, és ha répavágón megdarálják, még a baromfiak is. Vetekszik a répával.
Ló- és marhatakarmányként vetett szudáni füvet és somkórot. Az utóbbi olyan
hereféle, és zöldjében úgy is néz ki, mint a here, és gyengéjén a ló és a marha is meg­
eszi. De ezt inkább, mint zöldtrágyát használják. Zölden leszántják, jó trágya lesz, és
hizlalja a földet. Ezt bármilyen sovány homokba vethetik, mindenütt díszlik. De a mag­

25. Vagyis tarlórépát, amely Magyarországon csak szórványosan terjedt el.

241
 1

IV. Ú jra i t th o n

jáért is termelik. Megnő embermagasságúra és a szára olyan kórószerű. Mikor megérik

a magja, lekaszálják. Igaz, hogy jó erős kasza kell neki, mert olyan kemény a szára,
mint a nád, és csak úgy csattog a kasza alatt. Vigyázni kell, mert hamar eltörhetik
a kasza. Levágják rendre, és mikor teljesen megszáradt, kévékbe kötik. Olyan jó kö­
töző van a szárából. Persze megkell áztatni, mert másként eltörne. Olyan jó kötözőszer,
hogy még a kukoricaszárat is szokták somkórószárral kötni. Azután a magját kiverik
villával ponyván, vagy ha sok van belőle, cséplőgéppel csépelik. Van olyan külön szer­
kezet, amely erre a célra felszerelhető a cséplőre. A magja igen apró, mint a mák, és
igen finom szaga van. Elég drága a magja, ezt inkább homokos, szélhordta helyre kell
vetni. így megfogja a homokot és javítja is. Nem válogatós, mindenütt megterem. Ott,
ahol egyszer elvetették, még évek múlva is kel, mert elszóródik a magva.
Termelt ricinust is. Ezt majdnem olyan ritkán vetik, mint a kukoricát, és kapálni
kell, mint más kapás veteményt. Ezt is a magjáért termelik, amelyből olajat csinálnak.
Ebből lesz a hashajtó szer, amit patikában lehet kapni. De szappant is főznek a magjá­
ból, amely olyan, mint a bab. Némely babbal majd’ össze is lehet téveszteni.
Volt azután hajdina, amit néhol pohánkának vagy tönkölynek is neveznek. Ennek
igen terebélyes a szára és sok virág van rajta; a föld, ahová vetik, úgy néz ki, mintha
gyolccsal volna beterítve. Sokáig virágzik, és ezalatt ellepik a méhek. A méheket Pis­
tám is szerette, és szaporította is őket. Amikor 1918-ban hazakerültem, alig volt hat­
hét család, a kaptárak üresen álltak. Később iparkodtam foglalkozni velük, egy kissé
előbbre is haladtam, a családok száma felment húszra. Pista fiam aztán, aki nagyon
tudott bánni velük, apródonként kezdte helyrehozni őket, szaporította kit rendes
rajjal, kit műrajjal Az elavult, Dzierzon-féle kaptárokat kimustrálta, és új rendszerű
kaptárakat készített szalmából fakerettel. Ezek célszerűbbek, nem pusztul el annyi
méh a ki- és berakásnál, és a szabad ég alatt is tarthatók.Amikor úgy ősz felé a hajdina
beérik, lekaszálják. Mikor megszárad, felgyűjtik, de nem kötik kévébe, csak rakásokba
rakják, és behordják. Kiverik a magját, amely úgy néz ki, mint a konkolyé: fekete és
nagy. Az a különbség, hogy a konkoly magja ripacsos, érdes fogású, emez pedig sima.
Ebből aztán lehet kenyeret sütni. A magját meghántolják, mint a kölest szokták, és
megőrlik, mint a búzát, mert a belseje fehér. De mert a héja fekete, amit nem lehet
tökéletesen lehántani, a lisztje olyan kékesfekete. De kenyérnek igen jó. Én az oro­
szoknál ettem, mert ott igen termelik, és kenyérpótlóként használják. Fele rozs- vagy
búzaliszt, a másik fele hajdinaliszt, amiből igen kiváló kenyér lesz. Az oroszok kását is
főztek a meghántolt magból, és az is jó. Nem lehetne éhen halni mellette.
Előfordult más növény is, amit mifelénk régen nem termeltünk. Ilyen volt a cu­
kornád vagy méznád, mi inkább így hívtuk, ami a cukrot pótolta. Valószínűleg Kíná­
ból, Indiából vagy Japánból hozták a magját, de itt is bevált. Dúsan termett, és ha jó
helyre vetették, három méterre is megnőtt a szára, és olyan vastagra, mint az ember
hüvelykujja, sőt még annál is vastagabbra. Olyan volt, mint az erdő vagy a nádas, mert
kétféleképp is lehetett vetni. Egészen sűrűn, mint a búzát vagy bokorra. Mindegy volt.
Első évben csak keveset vetettünk, azután mindig többet, utóbb már fél holdat is.
Akárhová vetettük, mindenütt bevált; nagyon szépre és nagyra nőtt. A jobb talajban

242
 P ista f i a m g a z d á l k o d á s a

természetesen jobb volt, de nem nagyon válogatott. Silányabb helyen is díszlett. Ak­
kor vágtuk le, amikor a magja beért. Nem hagytuk egészen megszáradni. Azért írok
minden munkáról többes számban, hogy így csináltuk, mert bár igaz, hogy mi a fele­
ségemmel a városon laktunk, de ritka nap volt, hogy ki ne mentünk volna a tanyára.
Tehát csináltuk mi is, nem csak a Pistámék.
Volt a városban egy ügyes kovácsmester, Zilah János, aki tucatszám csinálta a cu­
kornádpréselő gépet, mert többen is termelték. Pistám is vett egy ilyen gépet, amely
igen egyszerű volt: két henger és két fogaskerék összerakva. Rászereltük egy jó nagy,
négylábú székre, és már kész is volt a sajtoló masina. Nem volt drága, 150 pengőbe
került. Mikor a nádat a leveleitől megtisztítottuk, és a szár keresztülment a két henger
között, csak úgy ömlött belőle a zöldes lé. Olyan édes volt, mint a cukor, de nyersen
nem volt jó. Tűzhelyre téve, egy nagy bográcsban pár óráig főzni kellett, míg olyan
sűrű nem lett, mint a rendes méz, vagyis sem híg, sem kemény. Mikor kihűlt, és kissé
keményebb lett, alig lehetett önteni a sűrűsége miatt.
Olyan bödönbe került, mint amilyenbe a mézet szokták tenni, és kérem, kész volt
az édesítő. Igaz, hogy nem cukor, hanem igen édes és émelygős íze volt, kényszeréde­
sítőnek mégis megfelelt. A cukorgyárban bizonyosan jobban el tudják készíteni, de így
házilag nem sikerült jobbra főzni. Ettük azután kenyérrel, valamint tésztára és kávéba
téve. A kipréselt szalmát pedig ette mindennemű jószág, ahogy csak a száján befért.
Még a baromfiak is szerették. Eldaraboltuk a szárát apróra, és a pulyka, a lúd, a tyúk,
mind ette, úgyhogy semmi sem veszett kárba. A marha még a levelét is megette.
1936-ban kiállítás volt Halason, és akkor volt a város alapításának 400 éves évfor­
dulója is. Mindenféle állatot és terményt lehetett kiállítani, kinek mije volt. Iparosok
és kereskedők is jelentkeztek. A Pistám árpát vitt be, mert igen szép tavaszi árpánk
szokott lenni. Nagy aranyéremmel és oklevéllel lett kitüntetve. Én kaptam, mert az
árpa az én nevemen szerepelt. A kitüntetések mellett még kaptam ráadásul 16 kiló
bíborheremagot is. Ezt aztán a Pistám elvetette. Igen szépen kifejlődött; igen sok vi­
rág volt rajta, melyet a méhek igen leptek és szerettek. Sokáig virágzott. Amúgy nem
elsőrendű ez, mert a közönséges here vagy lucerna is többet ér. Úgyhogy ez letűnt,
és nem termelte tovább a fiam. Takarmánykáposztát is vetett a Pistám. Ha jó talajba
kerül, ez igen nagyra nő, és egy ideig ugyancsak nagyon jó a marhának és a lónak.
Később aztán a háború réme kezdett megint lábra kapni. Ezután több olyat is kel­
lett vetni, amit nem szívesen vetettünk, és még az is ki lett adva, hogy te ebből ennyit,
emebből emennyit, és többfélét is. Hát ez nemigen tetszett senkinek sem, de muszáj
volt. Nekünk egy hold mákot, egy hold ricinust, egy hold kendert kellett vetni. A mák
jól sikerült, de a kender még erre is rátett. Olyan egy hold kenderünk lett, hogy ritka­
ságszámba ment. Három méter magas is volt benne; olyan volt, mint egy erdő.
Takarmányrépát mindig sokat szoktunk termelni, de úgy 1937 tájban cukorré­
pát is kellett vetni egy holdat. Kaptunk hozzá magot, de azért emezt is vetettünk.
A takarmányrépát ki szoktuk adni feléből, úgy, hogy a magot mindig a vető adta, ki
mennyit. Néha tíz felesünk is volt. Pistám géppel elvetette a magot, aztán kimértük,
hogy kinek mekkora darabot kell megkapálni. A felesek még mákot is vetettek közéj e,

243
IV. Ú j r a i t t h o n

mert az hamar beért, és nem ártott a répának. így kétféle termény is termett egyszer­
re. Némely vető még paradicsomot vagy kevés főzni való kukoricát is vetett köztes
veteménynek. Egyik ezt, a másik azt. A cukorrépát azonban nem adtuk ki. Ezt mi ve­
tettük géppel, ritkítottuk, és kapáló ekével többször meghúzattuk. Eleinte, keléskor
a répabolhák pusztították, de utóbb mégsem bírtak vele, mert sűrű volt és gyorsan
nőtt. No, meg vetetünk közibe kendert, ami azért jó a répa között, mert erős szaga
van, és így nem bántja annyira a bolha. Ezért ajánlatos a másik répa közé is vetni; ezt
már kitapasztaltuk.
A kapálás ideje alatt aztán volt vendég majd mindennap, mert kukoricát és krumplit
is adtunk ki. Egyik egyik nap, a másik másik nap jött kapálni. Tehát mindig tudtak egy­
mással beszélgetni, nem unták agyonra magukat. Egyik jött, a másik ment. Ez így volt
minden évben. A Csikós szomszédnál ugyanúgy; ott is sokan vetettek ezt is, azt is. Csak
azok répát nem vetettek annyit; valahogy nem pártolták úgy, mint mi. Mert a mi szán­
tónk agyagos és székes volt, és a répa nem bánja, ha szikes a talaj, csak bírjon kikelni.
A répa késői vetemény, van ideje nőni őszig. A szedést egy olyan ekével végeztük,
amellyel a répát ki lehetett szántani. Az egyik szomszédunknak volt ilyen. így nem
kellett egyenként ásóval kiszedni, ami nem volt könnyű, mert a répának mélyre lehatol
a gyökere. De az eke kifordította, csak össze kellett szedni, megtisztítani a földtől, és le­
fejezni, vagyis levágni a leveles részét, mert az nem jó. A répát aztán elvermeltük, és
télen adtuk az állatoknak. Ló, marha, disznó, sőt még a baromfi is szereti. Még a kutya
is rágja, ha hozzájut, és néha még az asszonyok is főznek répalevest. Ebbe nem kell
cukor, és mégis édes. A beszállításnál a szomszédok segítettek, viszont mi is segítet­
tünk nekik, amikor az övékét kellett vinni. Valami 60 mázsát adtunk be, de hagytunk
belőle, mert ez tovább eláll, mint a közönséges takarmányrépa. Igen nagy tápértéke
van, és lovak szecskával keverve igen szívesen fogyasztják. Isznak rá, és tűrnek vele.
Erdősítést is csináltunk, mert azt is kellett annak, akinek arra alkalmas homokos te­
rülete volt. A földünktől távol nekünk is volt négy hold ilyen földünk. Ez félig üres volt,
felerészt viszont olyan régi erdőféleség volt rajta, amelynek időről időre mindig szed­
tük a vastagját. Hiszen tüzelni nemcsak télen kellett a hideg miatt, hanem nyáron is
a kánikulában, hiszen főzni is kell, ha azt akarjuk, hogy ne csak száraz kenyéren éljünk.
Szóval kellett a tüzelő télen, nyáron egyaránt. Ezért aztán vastag fa már nemigen volt az
erdőnkben, inkább csak olyan vendégoldalnak valók. Ezért aztán fordítottunk akácos­
nak. Tavasszal kimentünk a város tanyájára, ahol egy faiskolában volt sok ültetni való
akáccsemete, és ingyen lehetett kapni. Hoztunk is néhány ezer darab akáccsemetét, és
amikor kész volt a fordítás, elültettük őket egymástól egy méter távolságra. A másik év­
ben ugyancsak fordítottunk. Az előző évben ültetett minden második fát kivettük, és
az új fordításba ültettük őket, most már két méter távolságra egymástól. így aztán egy­
forma távolságban nőttek egymástól a fák az egész jó két holdon. A sorközöket beve­
tették a fordítók krumplival, és kétszer megkapálták, hogy tiszta legyen a fák köze. Igen
szépen fejlődtek, ma már 20 centiméter átmérőjű is van közöttük. A másik, a nem ülte­
tett rész is, ami olyan irtásnak mondott, ahonnan már régebben kiszedtük a fákat, szép,
sűrű volt. Ezt is kellett pucolni, ritkítani többször. így jutunk néha egy kevés tüzelőhöz.

244
 K iállítá so k H alason

A háború alatt István fiam telepített egy kis darab szőlőt is alkalmas helyen. Hatszáz
ől volt, de igen jól sikerült, jó termő szőlőt ültetett. Szintén ültetett egy jó hold Kieffer-
körtét is. Nagyon szép lett ez is. A fákat mind ő maga oltotta be. Vetett vadkocamagot,
faiskolát létesített, és a kocaalanyba oltotta. Lett neki barackosa is, sárga, potyogó,
kajszin, rózsa, őszi és több fajta. Nagyon szépen gondozza, ápolja a fákat, mondhat­
ni mintaszerűen.
-*■ [EA 2 5 2 2 ,9 2 3 2 ,9 4 3 5 és T JM 3523]

Kiállítások Halason

1925-ben egy nem nagynak mondható kiállítást rendeztek Halason. A nyár elején
felhívták a nép figyelmét a helybéli újságban, hogy aki részt akar venni, jelentkezzen.
Háziipari termékekkel, növényi terményekkel és állatfélékkel lehetett részt venni
a kiállításon. Kiállító helyiségnek az állami központi iskola földszintje és emelete lett
kiszemelve. Az állatokat, nagy jószágokat pedig a városszéli vásártérre kellett hajta­
ni. Kiállítás azelőtt is volt néha Halason, de csak marhafélékből és lovakból, esetleg
disznókkal és birkákkal. De most nagyobb szabásúnak ígérkezett: a nagy jószágokon
kívül baromfik, nyulak és galambok is részt vehettek, sőt különböző ipari cikkek, bú­
torok és más szakmabeli dolgok is.
Mikor tudomást szereztem róla, gondolkozni kezdtem, hogy mit állítsak ki. Nagy
jószágom nem volt olyan, ami talán megfelelő lett volna. így aztán másról kellett
gondolkodni. Idő volt elég, mert csak őszre, szüret tájára lett kitűzve a határidő.
Spekuláltam többféle dolgon, mígnem kisütöttem, hogy mi is legyen az, amit kiál­
lítok. Olyan valamit akartam, ami az én szakmámhoz, a gazdálkodáshoz tartozik.
Hozzáfogtam egy terménybemutató szekrény készítéséhez, hogy abban az általam
termelt magvakat kiállíthassam. Ez egy olyan oszlopszerű, deszkából és keménypa­
pírból készült, 35 centi átmérőjű és elöl üveges szekrény lett, amelynek 18 kihúzható
fiókja volt. Az egészet 180 centi magasságúra csináltam, hogy a nézőnek ne kelljen
lehajolni, hogy az üvegen át megnézhesse a fiókok tartalmát. A szekrényt, amely
elég hamar kész lett, zöldre festettem, ami legjobban illett a gazdasághoz. A fiókok­
ba búza, rozs, árpa és kukorica, többféle bab, napraforgó és más egyéb, összesen
18 féle termény került.
Mikor elérkezett az idő, bevittem a szekrényt a terményekkel a megfelelő osztályra.
Sok kiállító volt, köztük egy olyan, amely az én terményeimmel vetekedett. A halasi
gazdasági gőzmalom ugyanolyan magvakat állított ki, mint én, sőt többféle lisztet is.
Az ő terményeik is fiókokban voltak, méghozzá olyanokban, melyeket egy asztalos-
mester csinált. Úgyhogy nagyon szép is volt az, mégis mindenki azt mondta, hogy
könnyen csinálhatta a malom, mert volt neki miből, és nem saját terményeit állította
ki. Én viszont az enyémet állítottam ki a magam készítette szekrényben. Az enyémet
ezért sokan többre becsülték. A bíráló bizottság azonban az enyémet nem vette sem­

24 5
IV. Ú j r a i t t h o n

mibe. Ellenben a malom ki lett tüntetve, mert szépet produkált, igaz hogy a más keze
által készített alkotmányban mutatta be a más terményét.
Amikor vége lett a kiállításnak, mindenki hazavihette a maga holmij át. Én is elhoz­
tam az enyémet, és idehaza betettem a kamrába, hadd álljon ott. Nem sikerült a kiál­
lítás; annyira sem érdemesítették, amit kiállítottam, hogy legalább dicsérő oklevelet
kaptam volna a sok munkáért, a szekrénybe rakott gabonáért és más magvakért, ame­
lyeket mind szépen kiválogattam, apró vagy szemetes termény nem kerülhetett bele.
No jó, megvolt, hátha lesz máskor is kiállítás, majd akkor újra beviszem. Lett is,
de csak 1936-ban, és a 11 év alatt a különféle magvak elpusztultak vagy már nem
mutattak semmit. Nem volt kedvem a szekrényt szétszedni és újra felszerelni, hátha
hiába lesz minden igyekezetem. Nem is állítottam ki, nem pályáztam, de sokan mások
sem. Elmúlt a nép kedve tőle, mert nem sokan kaptak kitüntetést az előző kiállításon.
A helybeli hatóságok látták, tudták, hogy nem sok paraszt jelentkezik, pedig éppen
rájuk számítottak a legjobban, hogy a gazdálkodást bemutassák. Ezért aztán, hogy
mégis legyen valami a gazdáktól, úgy oldották meg a dolgot, hogy a tanyai kézbesí­
tőket ellátták papírzacskókkal, és megbízták őket, hogy járják a tanyákat, és szedjék
össze, ki mit ád, bármilyen termény legyen is az.
Én otthon sem voltam, amikor a kézbesítő megjelent nálunk, és vitt mintát búzá­
ból, rozsból, árpából és zabból. Nekünk igen szép tavaszi árpánk szokott teremni Az
árpa akkor szép, ha fehér, és ez akkor sikerül, ha levágáskor nem ázik meg renden. Ha
megázik, mindjárt megbámul, és akkor már nem szép, nem mutat. Ez áll más gaboná­
ra is. A búza akkor szép, ha piros, a rozs akkor, ha zöld a szeme. így aztán megkapjuk
a három színt: piros a búza, fehér az árpa és zöld a rozs. Itt a magyar nemzeti szín.
Mint az öreg Gózon István26is írta: a nemzeti szín sokat érne, ha a paraszt a vörös bort
szabadon mérhetné, a pálinkát fehéren főzhetné, és a dohányt zölden termelhetné.
Igazán jól is írta, de a fene ette volna meg az osztrákot, amikor rátette a kezét ezek­
re a fent leírt dolgokra, és még sok másra is. Most már nem az osztrák dirigál, mégis
megmaradtak ezek a törvények: a népet zaklatni és megadóztatni, büntetni, ha úgy
adódik. Pedig a szabadsággal az is vele járna, hogy ezek elmaradnak.
Eljött aztán az idő ősz felé, amikor megnyílt a kiállítás a református gimnáziumban.
Halas város alapításának 500 éves évfordulója ugyanerre az időre esett. így aztán mint
emlékkiállítás is szerepelt. Mikor eljött az idő, mind elmentünk megnézni a kiállított
sok szép dolgokat. Volt ott minden. Még oda se értünk, amikor mondja ám egy rokon,
hogy ő már mindent megnézett, és látta, hogy az én árpám díjat nyert. Előbb nem is
akartam hinni neki, de ő váltig erősítette, hogy aranyérmet kaptam. Megyünk aztán
mi is abba a terembe, amelyikben a termények voltak kiállítva. Mindenkinek külön

26. Gózon István (1821-1 9 1 2 ) elszegényedett régi halasi családból származott. Bár iskolába csak egy
télenjárt, számos téren kitűnt tehetségével. 1848-ban a kiskun lovas szabadcsapatban szolgált, az 1860-
as években a vármegye pandúrja volt, később gazdálkodott. Egyike lett a vadhomokot megszelídítő he­
lyi szőlő- és gyümölcstelepítőknek. 60 éves kora után verselni kezdett. Témáit főleg pusztai emlékeiből
merítette. Verseit unokája, Nagy Czirok László gyűjtötte össze (Kiskunhalas Almanach, i. m. 177-178.).

246
 K iá llítások H alason

KIS3K.UNH3LX.SJS
eVdrosilétének500érésjuöileumdnrendezett
¿Mezőgazdasági-, cJpari-, tKeresHede/mi- és
sxKözművelődézi' 3fiállításon

aDCazai XX^/OCuei^Ct
fellendítéseérdekéden/•¡fejteitérdemeiért <%
■
tűntetteki.
Jű s k u n lja la s ni. varos és a Ju d lU h is Jfen d tS őtéffe nevében
k is k u n h a la s , 1936 szeptem ber tjé 5-én.

44. Csonka M ihály 1936-os oklevele az árpatermesztés terén elért eredményeiért

tányérban volt a gabonája névvel ellátva, és egy külön papírra fel volt írva, hogy ki
milyen díjat kapott. Hát tényleg, én egy címeres aranyérmet nyertem. De ezen a ki­
állításon igen sokan mások is kaptak kitüntetést, hogy buzdítsák a népet.
Úgy karácsony felé minden kiállító, aki valami kitüntetést kapott, be lett idézve
egy bizonyos vasárnapon. A közgyűlési teremben több városi tisztviselő jelenlétében
a polgármester osztotta ki az okleveleket és az érmeket. Én nagy aranyérmet és díszok­
levelet kaptam az árpa okszerű hazai termesztéséért. így lettem kitüntetve akaratom
ellenére, hiszen eszemben sem volt, hogy valamit kiállítsak.27
Ilyen a szerencse, ha keresi az ember, nem találja, ha pedig olyan közönyösen veszi
fel a dolgot, akkor az ölébe pottyan, mint a fáról rázott gyümölcs. No, most megfo­
gadtam, ha valaha kiállítás lesz, rá fogok készülni előre, mert ösztönzi az embert. Az
oklevelet az éremmel együtt aztán berámáztattam, amiből így szép falidísz lett, ami
mindenkinek a szemébe ötlik.

27. Csonka Mihály az „árpa csoportban” részesült két másik gazdával együtt „nagy arany éremben” (Kis­
kunhalas Helyi Értesítője, 1936. szeptember 12.).

247
IV. Ú j r a i t th o n

Ezután még jobban nekifeküdtem a barkácsolásnak, fúrásnak, faragásnak. Még

gobelinképeket is varrtam, ami nem is férfi dolga volna. Én azonban csináltam, nem
törődtem vele, hogy férfi vagy női munka-e. Meg is van belőlük öt darab. Különféle
tájképek, természetesen előre rajzolva, amelyeket berámáztam faragott keretbe.
Később Czirok Laci öcsén egyszer jött hozzánk, és hozott egy régi fafaragást
valamelyik pesti múzeumból. Négy lófejet ábrázolt, középen egy gyertyatartóval.
Paulini Béla, a Gyöngyösbokréta28 elindítója Halason járt, és ő bízta meg Laci öcsé­
met azzal, hogy keressen egy olyan fúrós-
faragós embert, aki lemásolná ezeket a falo­
vakat akár több példányban is. Rendelt úgy­
nevezett kutyagerincet29 is ugyancsak több
példányban.
Én aztán elkezdtem faragni. Készültek a fa­
lovak és a kutyagerincek, több darab is. Mikor
már több elkészült, Laci öcsém postára tette,
és elküldte őket a mintával együtt Paulini Bé­
lának. Úgy beváltak, úgy megtetszettek a fafa­
ragásaim, hogy utóbb alig győztem őket csi­
nálni. Egy falovas gyertyatartónak eleinte öt
pengő volt az ára, a kutyagerincé pedig négy
4 5 - 4 6 . Csonka M ihály faragásai:
pengő. Utóbb, mivel minden drágult, én is fel­
kutyagerinc, vagyis bográcskoszorú
és négy lófejes gyertyatartó
jebb csaptam az árakat. Tíz pengő lett dara­
bonként akármelyik.
1942-ben megint rendeztek egy nagy ki­
állítást a városban. Már j ó előre tudatták a nép­
pel, hogy mindenkinek legyen idej e felkészül­
ni. Én magam is kaptam az alkalmon, mivel
a múltkori kitüntetés felbuzdított. Úgy ter­
veztük, hogy a kisebbik fiam magvakkal, va­
lamint más gyümölcs és konyhakerti zöldsé­
gekkel szerepel, én pedig fafaragásokat állítok
ki. Be is írattam mindkettőnket, két pengő volt
a nevezési díj.

28. Az 1930-as évek elején indult Gyöngyösbokréta­

mozgalom falusi ének- és tánccsoportok szervezését
tartotta feladatának. A „bokréták” általában 8 párból
álltak, akiket a pap, a tanító vagy a jegyző tanított be. Az
augusztus 20-i rendezvények állandó résztvevői voltak.
A halasi bokréta fő szervezője Nagy Czirok László volt.
29. Apró falemezekből készített bográcstartó alátét.

248
 K iállítások H alason

Én 18 darab tárgyat állítottam ki. Köztük volt a régi szekrényem, amit újrafestet­
tem, mert közben kifakult. Aztán egy ugyancsak régebben készült 436 darabból álló
díszasztal, tulipános láda, egy rokka, két gyertyatartó, néhány kutyagerinc és több más.
Sokan mások is részt vettek. A sok kiállító hozta a szebbnél szebb kiállítandó mindent.
Még vidékről is j öttek. A helyszín most is a református gimnázium volt. Az én tárgya­
im egy olyan terembe kerültek, ahol iskolás lányok kézimunkái voltak elhelyezve. De
volt ott egy hegedű is, amit egy fiatalember hozott, és egy jól ismert borbélymester,
Csincsák János gipszfigurái. Én a földszinten voltam, a fiam portékái pedig az eme­
leten. Ez szemmel látható butaság volt, mert az emeletre nehéz tárgyakat is fel kellett
cipelni, például egy 10 mázsás tojásválogató gépet. De hát valaki így látta célszerű­
nek, mert nem értett hozzá. Egy paraszt már tudta volna, hogy mi hová való. Többen
még káromkodtak is a helytelen kigondolás miatt. A fiam portékája egyébként egy jó
tágas terembe került. Körben álltak az asztalok, és azokra lehetett kirakni zöldséget,
gyümölcsöt, kinek mije volt. A fiam egy hosszú asztal egyik felére pakolhatott. Ennek
a közepére helyeztük az üvegezett szekrényt is, melyben a gabonamagvak voltak, csak
az alj át nem tettük fel, mert akkor magas lett volna. Voltak vidékről is, többen meste­
rek, kertészkedők és mással foglalkozók; egyik szebbet állított ki, mint a másik.
Szeptember 6-án eljött a megnyitás napja. A kiállító felek ingyen jegyet kaptak,
amellyel még a családtagok is bemehettek. Egyébként 2 pengőbe került a belépődíj.
A megnyitás napján, amely vasárnapra esett, Pestről is jöttek sokan: az alispán, újság­
írók és mások. Éppen dél volt, mire megérkeztek az urak. Az udvaron volt a fogadta­
tás. Néhányan beszédet tartottak, majd bementek az épületbe, és megnéztek néhány
termet. Majd, na gyerünk ebédelni, mondták az urak, mert már éhesek voltak, mint
a kutya. Előbbre való volt a has, mint a kiállított tárgyak nézése és elbírálása. Igaz,
délben én is hazamentem, és csak délután négy óra felé tértem vissza. Akkorra már
kezdték kiírni, hogy ki milyen kitüntetést fog kapni. Én nem vártam meg a végit, mert
mondták, hogy csak késő este fognak végezni
Másnap, amikor visszamentem, a két tanítónő, akik abban a teremben felügyeltek,
ahol az én tárgyaim voltak, mondják ám, hogy no bácsi, maga már pénzt is kapott,
mert két faragott gyertyatartója annyira megtetszett két pesti újságírónak, hogy azon­
nal elvitték, mert még az este vissza kellett menniük. Az árát, 8 pengőt darabonként
kifizették az egyik tanítónőnek. Az ára ugyanis minden eladó darabnak ki volt írva.
Ebből többen is vettek volna, de csak kettőt készítettem. Egyéb tárgyaimból nem kelt
el egy sem, de nem volt baj, majd elkel máskor, gondoltam. Minden szép és jó volt,
mindenki a javát és a szebbet vitte oda, mert az ér valamit.
Negyednap múlva aztán vége lett a kiállításnak, mindenki vihette haza a sajátját.
Mi is mentünk kocsival, mert kettőnké, az enyém és a fiamé sok volt. Mikor a fia­
mét nézzük, hát a cédula, amelyiken a neve volt, eldőlt és nem volt látható. Nem
is kapott semmit. Most megint nem lett szerencsénk a gabonával és a szekrénnyel.
Pakolás közben aztán többen méltatlankodtak, különösen a vidékiek. Ezért nem
volt érdemes eljönni, szidták a kiállítás rendezőit és a bírálóbizottságot. Sokat nem
érdem szerint tüntettek ki; zúgott a nép, ez nem helyes eljárás. Igazán érdemesnek

249
 IV. Ú jra i t t h o n

47. Ezüst oklevél 1 942-ből

látszó dolgokat is csak bronzéremmel tüntettek ki, a kevésbé érdekeset pedig maga­
sabbal. Meglátszott itt is a protekció; nem számított a termények vagy más tárgyak
értéke és szépsége.
Az en termemben felügyelő két tanítónő is zúgolódott, mert ők nem kaptak sem­
mit. Ellenben egy iskolaigazgató, Szabó Antal, aki pedig nem csinált semmit, arany­
érmet kapott. Az én tárgyaimon sem volt semmiféle jele annak, hogy kapok valamit,
de a tanító igazgató mondta, hogy én is fogok kapni, mert ő ott volt, amikor a bíráló-
bizottság kitüntetésre ajánlott engem is. No, jól van, vége van, majd meg tudom ké­
sőbb, ha kapok, ha nem. Úgy pár hónapra aztán megint idézőt kaptam, hogy menjek
be a közgyűlési terembe, mert ott lesznek kiosztva a díjak. El is mentem, és kaptam
egy szép ezüst díszoklevelet a fafaragásért; ma is megvan, de ráma nélkül.30
-fr [EA 2522,4158]

30. A helyi lap ezúttal nem közölte Csonka Mihály nevét a díjazottak között (Kiskunhalas Helyi Értesí­
tője, 1942. szeptember 9.).

250
 H ázépítés 1 9 4 1 - 4 2 -b e n

Házépítés 1 941-42-b en

1940 igen vizes év lett; mindenfelé csak vizet lehetett látni. Gyalog mi is csak nagy
kerülővel mehettünk ki a tanyára. A rendes úton csak kocsival lehetet járni, de an­
nak is majdnem az aljáig ért a víz az országúton. Nagyon sok kárt okozott nekünk
is, és másoknak is. Sok vetésünket és gyümölcsfánkat kipusztította. Még ’41-ben is
sok volt a víz.
A feleségemmel ekkortájt határoztuk el, hogy mivel már kezdtünk idősödni, vég­
rendelkezünk. Úgy is lett. Elmérettük a birtokot három részre a három családunknak,
így mindegyik úgy csinálja, ahogy neki tetszik. A leányunk, aki a legidősebb volt, 19
hold szántót kapott. Az Imre fiunk, mivel elmaradt a feleségétől és egy fia volt, 18
hold földet és 2 hold erdőt kapott. Pistánk, akinek két fia volt és még lehetett több
is, mert a legifjabb volt, kapta a tanyát 33 hold földdel és 2 hold erdővel. De a földek
fekvése és hosszúsága miatt másként nem is nagyon tudtuk volna elosztani. Imre fi­
unk birtokának a mezsgyéje így is 100 méterre esett a tanyához.
Rájuk azért nem írattuk a birtokot, csak névleg, hadd tudja mindegyik, hogy me­
lyik az övé. így jobban kezelik, nem közösen dolgoznak, hanem ki-ki magának. Az
adót természetesen én fizettem, ők meg adtak annyi gabonát vagy bármit, ami kellett,
hogy ők is élhettek, de mi is. Nem is volt itt semmi hiba vagy hátrány; éltünk tisztes­
ségesen, ők is, mi is. Nem voltunk nagyravágyók, beértük azzal, ami volt, nem kíván­
tunk mi szerezni, csak azt őrizzük meg, amit én és a feleségem örököltünk. Pompa
nem kellett nekünk; egyszerű parasztcsaládok voltak a szüléink, tehát mi is azok ma­
radtunk. Nem tudtunk mi úgy illeszkedni a divathoz vagy más, újabb kori szokások­
hoz, mint némely nagyobb gazda, akik közül némelyik annyira úrhatnék volt, hogy
azt se tudta, mit csináljon. Gőgös, kevély, másik lenéző - gondoltuk, te se élsz örök­
ké, majd te is oda jutsz, ahová a másik, mert hiába a sok vagyon, egyszer itt kell hagy­
ni. Még senki sem vitt el semmit a másvilágra, nem is vihet, csak itt marad minden
a következő generációnak, ami jól is van így.
Imre jussán akkor még nem volt lakás. Pedig neki is kellett, mert hol nálunk lakott,
hol a tanyán, és nem akart örökre szalmaözvegy maradni. A fiunk készült az építke­
zésre, mert az eladott jószágok árából építési anyagokat, téglát, épületfát és zsindelyt
vett. 1941-42-ben aztán hozzáláttunk a munkához.
1941 nyarán megverettünk 15 ezer darab vályogot cigányokkal. Verték is ők a ta­
nyánk közelében; a férfiak gyúrták, gázolták a sarat, a nők pedig verték a vályogot.
A sarat legtöbbször egy kiásott gödörben csinálták, mert így kevesebb víz kellett. Már
nem emlékszem, mennyiért vállalták darabját, de kaptak kenyeret, krumplit, szalon­
nát, lisztet, sót és az isten tudja még mit, úgyhogy főztek is maguknak. Két család volt:
öregek, fiatalok és persze gyerek is ám, néhány. Csináltak egy is kunyhót, amelyben
éjjel aludtak. Főzni többnyire bográcsban főztek, amely egy szógafán lógott. De csi­
náltak katlant is úgy, hogy a földbe ástak egy gödröt. Néha erre tették a bográcsot.
Azt mondja a magyar, hogy a vályogvetés cigánynak való munka; inkább kapálok,
kaszálok, de vályogot nem verők. Nagyon kevés azoknak a száma, akik a mai világban

251
 ÍV! Ú j r a i t t h o n

252
 H ázépítés 1 9 4 1 -4 2 -b e n

vállalkoznak vályogverésre. Néhányszor mi is vertünk néhány százat, de nem kellemes

munka. A cigány viszont nem irtózik tőle; ő a kapától és a kaszától irtózik. Tehát kvit­
tek vagyunk. Ez a vályogverő cigány faj egyébként nem azonos a kolompárcigányokkal.
Azok tényleg nem szeretnek semmit sem csinálni, csak lopják a napot hiába. Inkább
koldulnak, kémek ezt is, azt is, csak ne kelljen semmit sem csinálni.
Az öreg cigány aztán oda tolja a sarat, ahol a cigányasszony majd veri a vályogot. Ott
rakásba kiönti a talicskából, és hordja tovább. Ez így megy, míg az egész készen nincs.
Körülbelül három hét alatt verték a 15 ezer vályogot. Mikor kiszáradtak, 50 darabos
kúpokba rakták őket. A vályogvető idáig felelős, tovább semmi köze nincs hozzá. Ha
jön sok eső, mint éppen ’41-ben is, és elolvad a vályog, az már a gazda kára. És jött is
olyan sok eső, hogy majdnem a fele odalett; széjjelmosta az eső. Bizony újra kellett
veretni nagyobb részét. De ezt már más cigányok verték újra ugyanabból a földből.
Összehányták rakásokba, meglocsolták, törték, zúzták, taposták, csak szalmát nem
tettek bele, mert volt abban már elég. Hamarabb is ment a munka, mint először. M i­
kor készen volt mind, és megszáradt, ezek is kúpokba rakták. És elmentek máshová.
Ezek a cigányok nyáron mindig a vályogot verik, ahol kerül munka a számukra. Télen
pedig muzsikálnak, mert mind tud hegedülni.
A kiszáradt vályogot mi aztán oda hordtuk, ahol a házat építeni akartuk. Ez egy
jó magas domb volt; a víz éppen akkortájt megmutatta, hogy hol lesz jó építeni. Az­
előtt legtöbbször vermeket ástunk ott krumplinak, répának és néha gabonának, mert

253
IV. Ú j r a i t th o n

a víz nem vetette fel. A vályogokat kazalba raktuk, és befödtük náddal, hogy szét ne
olvadjanak megint. A 15 ezer vályog mellé 5 ezer téglát is vettünk a fal alapjának. Az
ősz folyamán ezeket is kihordtuk a tetthelyre.
Mikor eljött a tavasz, megalkudtunk egy kőművesmesterrel, Lajkó Károllyal a falak
fölhúzására és a tervrajz elkészítésére, melyet be kellett mutatni a hatóságnak. Erre
azért is szükség volt, mert az új épületekre 15 évig adómentességet adtak. A mester
aztán jött a fiával, aki szintén kőművesmester volt, mi meg segítettünk négyen-öten,
mert a maltert és a habarcsot már napszámosokkal csináltattuk. A mesterek napidíja
2 pengő, a napszámosoké 1 pengő 50 fillér volt.
Az 5 ezer téglát az alapba rakattuk úgy, hogy 8 sor tégla a föld színe fölé esett.
A földszint magasságban szigetelő kátránypapírt is elhelyeztünk, hogy a nedvesség
ne hatolhasson fel a vályogfalba. A vályog ugyanis olyan mint a viasz, csak nem a me­
legtől, hanem a nedvességtől olvad. Régen azért építettek vert falat, mert az nem ol­
vad olyan hamar, mint a vályog. Az erősen össze van verve, furkózva és sokkal tömö­
rebb, mint a vályog. Megáll, és nem olvad el minden kis nedvességtől. De az több
munkával jár, és lassabban készül, mint a vályograkás. Vályogból négy-öt ember pár
nap alatt felrakja egy akkora épület falát, mint amekkorát mi csináltunk. Az egész
épület 14 méter hosszúságú volt. Nyugatra feküdt a szoba, amely öt méter hosszú
volt; mellette a 4 méteres konyha egy spájzzal, és hozzájuk ugyancsak 5 méteres kam­
ra. A szoba és a konyha előtt gang volt hét oszloppal.
Minden igen pontosan, előírás szerint ment. A térdig érő alapot kiástuk előre, és
az alját jól ledöngöltük, furkóztuk. Ebbe 4 sor tégla került, és a földfelszín fölé még
további 8. Erre jött a vályog. A falak magassága 3 méter, szélességük 45 centi volt.
Az egész épületet kívül és belül padlás, vagyis alulról plafon fedte, amit mi magunk
csináltunk. Én, a fiaim és Sonkoly János nevű emberem, aki mindig aratóm szokott
lenni, és olyan mindenhez értő, fúró, faragó ember volt.
Ásás közben cserépdarabok, majd egy ember csontvázának a részei kerültek elő.
Ezután óvatosabban ástunk, ha valamiben megakadt az ásó, és találtunk is valami öt
ember és egy gyermek csontvázat. És még két darab jó nagy cserép- vagy kőfazekat,
és kisebb bögréket, valami hat darabot. A fiam jelentette a csendőrségen. Ki is jött
két csendőr, de ők sem tudtak sokat mondani felőle. Látták, hogy régiek lehetnek,
ezért ők is jelentették tovább. Egyszer aztán eljött a kecskeméti múzeum igazgatója
a halasi tűzoltóparancsnokkal, Hatházi Lászlóval. Autóval jöttek együtt. A múzeum
igazgatója, úgy tudom Szabó László vagy Károly31 azt állapította meg, hogy a leletek
3000 évesek lehetnek. Régen sokszor ástunk itt vermet, de sohasem találtunk semmit.
A szomszédék, a Csikósék viszont többször találtak olyan kisebb-nagyobb edényfélé­
ket. De ők sem keresték, hogy miféle korszakból valók. Közömbösen vették a dolgot.
A kecskeméti múzeumigazgató azt mondta, hogy majd eljön máskor is, de közben
elkezdődött a háború, és abbamaradt minden.

31. Szabó Károly (1886-1963).

254
 H ázépítés 1 9 4 1 -4 2 -b e n

50. Csonka Im re 1942-ben épült tanyája. Csonka M ihály rajza

255
IV. Ú jra i t th o n

Mi közben folytattuk a házépítést. Az ács és az asztalos én voltam. Én állítottam

össze a horogfákat, a húzógerendákat és a fiókgerendákat, szóval minden famunkát
én végeztem. Persze segített a kisebb fiam is, mert ő is értette a fúrást, faragást. Az
ácsolatot aztán a mesterekkel együtt raktuk fel. Ugyancsak ők végezték a cserepe-
zést. Mi is, és a mesterek is elfeledkeztünk róla, hogy a ház két végén a homlokzatot
is megcsináljuk a tetővel együtt. Hadd álljon valameddig, hadd száradjon, és hadd
rokkanjon a fal, gondoltuk, és a ház két végén a padlástér nyitott maradt. Akkor még
szép és jó idő mutatkozott, de pár hét múlva jött egy akkora zivatar széllel együtt
nyugatról, hogy a cserép negyedrészét lehányta. Itt-ott valóságos lyukakat csinált
a tetőn. A lehányt cserepek zöme megdöglött, újat kellett venni helyettük, és azokat
felrakni a lyukakba. Most aztán a ház két végét is megcsináltuk, és egy új kőművessel
kéményt is rakattunk.
A szobába kemence nem került. Minek az a mai fiataloknak? Csak a piszok van vele,
mondják. így aztán csináltunk a ház nyugati oldalán egy nyári kemencét, mert hát
kenyeret mégis csak kell sütni, ha nem akarnak mindig a pékhez futkosni a városba.
Igaz, a város nincs messze, de mire valaki beér, a kenyértészta is megkel. Mégis jobb
az ezért, ha helyben van a kemence.
Az ajtókat és az ablakokat is én csináltam. A két üvegajtó egyike a szobára, a másik
a konyhára került. A konyha külön külső ajtót is kapott, a szoba pedig három ablakot.
Kettő a ház nyugati végére került, egy pedig a gangra, előre. A kamra ajtaja a gangra
nyílott, amely mellett egy kis ablak is volt. A spájzon is volt egy fél ablak végről, és
a padlásfeljáróhoz is készült ajtó erős deszkából.
Apadlásolást, tapasztást nagyrészt napszámosok végezték, a meszelést pedig a fia­
im asszonyai. Az egész ház körülbelül hét hét alatt készült el. 1942 őszén a fiam már
be is költözött. Addigra szerzett magának egy fiatal lányt, azzal aztán úgy minden
eskü vagy más törvényes esküvő nélkül összeállt. Ma is együtt ütik, csapják az időt.
Meg vannak egymással elégedve, éldegélnek, ahogy lehet. Ez a leány (Ternyák Ilona)
másként asszonynak is beillik, mert ügyes, dolgos és szorgalmas. Vettekkét lovat, pár
tehenet, disznót, és tartottak sok baromfit. A 20 holdból 8 hold kaszáló, és van egy
jó darab vízállás, úgyhogy kacsákat is neveltek. A tanya északi része kevés szőlővel
és gyümölcsfákkal lett beültetve. Nyugatról ugyanez: a régi szőlőből sok barack- és
megyfa, valamint néhány almafa esett ide. Az udvarban melléképületek: kocsiszín,
istálló, disznó- és baromfiól, minden, ami egy kisebb gazdasághoz kell.
A Pistám birtokán szintén összébb ment a gazdálkodás. O sem tarthatott annyi
jószágot, mint mikor még egyben volt a birtok. Utóbb már csak négy jó tehenet tar­
tott bent az istállóban és két lovat. De már így sem sokáig mehetett a gazdálkodás.
1944-ben bejöttek az oroszok, kommunista lett a kormány, és földosztás lett. így aztán
mindig alábbhagyott minden. Jött egy korszak, amely elsöpört mindent.
[EA 2 5 2 2 ,9 2 3 2 , 9 4 3 5 ,9 6 2 8 ]

256
 A korszak, mely mindent elsöpört

Menekülés az oroszok elől

A tanyán úgy ment a gazdálkodás, mint más­

kor. Nem volt különösebb esemény, csak any-
nyi, hogy állt a háború, és mindig közelebb
jött. Én, mint városi ember igen ráérő voltam,
így engem beírtak utcai, kerületi felügyelő­
nek. Tudniillik, kellett légvédelmi berende­
zéseket létesíteni, és óvóhelyeket készíteni.
Bejártunk az iskolába oktatásra, elsajátítani
a szükséges óvintézkedéseket, hogy hogyan
kell viselkedni esetleges repülőtámadas ese­
tén. Voltunk sokan a tanfolyamon, még nők
is. Az ilyen utcai körzetvezetőknek aztán el­
lenőrizni kellett, hogy megvannak-e a házak­
nál az óvóhelyek és más alkalmatosságok. Ha
valaki nem teljesítette volna az előírásokat,
azt fel kellett jelenteni. Ilyenre nem volt eset. SÍ. Csonka Mihály az 1940-es évek elején

Mindenki megértette, hogy miről van szó, és

hűen teljesítette a reá tartozó feladatokat, ami 52. Csonka Mihály körzetvezető igazolványa
igazán dicséretet érdemelt. Tudatában volt A m kir. n » 4 < t ------- k a p iU n y t íg a

a lakosság, hogy milyen kötelezettségek tel­

jesítése hárult reá. Minden körzetvezetőnek
tíz-tizenkét ház volt felírva, melyeket minden
napra, más-más sorrendben be kellett oszta­
ni, mert éjjelre őrséget kellett állítani felvált­
va. A gyermekeket kivéve minden férfi és nő
beleesett ebbe az őrségbe.
Szerencsére nem került rá sor, hogy az óvó­
helyeket vagy más létesítményeket használni
kellett volna, pedig 1944-ben, úgy június táján már megjelentek az amerikai vagy az
angol repülőgépek. Néha százával is jöttek, de a mi városunk soha, egyetlenegyszer
sem kapott egyetlen bombát sem. Mindig továbbmentek.

1. Kiskunhalas környékét 1944. április 17-én érte az első légitámadás. Ekkor Pirtó közelében hullottak
bombák. Június 14-én a Kecskemét felől visszatérő amerikai repülőgépek a vasútállomason veszteglő tar-

257
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

Később aztán jöttek a németek; megszállták talán egész Magyarországot.2Jutott

belőlük mindenhová, ámbár úgy házaknál nem voltak, de az iskolákat elfoglalták.
Amúgy nem bántottak senkit, mentek a maguk dolga után. Egyszer aztán odébbáll-
tak, hirtelen menni kellett nekik valahová. Összepakoltak, és mentek.
Később írták a lapok, hogy az oroszok túl a Tiszáról közelednek. A Tiszántúlról
és a Bánátból a magyarországi németek sokan, egész kocsikaravánokkal jöttek.3A mi
városunkon keresztül is menekültek, sőt táboroztak is Halason. Majd’ mind tudott
magyarul. Minálunk is valami két kocsival voltak tízen, de nem bántottak semmit. Sok
pénzük volt, itt olvasták meg. De hoztak sok minden mást, például bőrruhát is. Mi is
vettünk tőlük egy új inget és egy j ó nagy darab talpb őrt. Már akkor nem lehetett nálunk
ilyesmit venni. A mi kereskedőink azt mondták, hogy nincs. Pedig volt, csak eldugták.
Másnap mentek tovább a németek. Azt mondták, hogy Németországba mennek.
Mentek a németekhez, hiszen a fajtáik voltak. Később, ahogy közeledtek az oroszok,
azon mód szerint menekült a nép is, már akinek büdös volt a levegő. A mi házunk­
hoz közel vezet a műút, második utca, azon aztán vége-hossza nem volt a menekülő
népnek. Kocsik megrakva mindenféle holmival, hajtották a marhákat és a birkákat,
gőzcséplőgépet, traktort, és a jó ég tudja, hogy még mi mindent vittek. Olyan mene­
külési láz volt a népen, hogy még tőlünk, Halasról is többen elmentek. Nem is csoda,
annyi minden kósza hír jött onnan, ahol már az oroszok bent voltak, hogy így, meg
úgy bánnak a néppel. Sőt, egyszer itt nálunk is ki lett hirdetve a hatóság által, hogy
meneküljön, aki csak tud.4 Elég ostoba eltalálás volt.
A zsidókat is összeszedték, és elhurcolták egyiket ide, a másikat oda.5 A zsidóül­
dözés innen indult ki, a németek és az olaszok csak később jöttek rá. Utóbb Hitler
részben végre is hajtotta, de ki itta meg ennek is a levét? Ki más, mit a magyarok!
Szégyenfoltot hagyott reánk, mintha mi lennénk a bűnösök. A polgárság nem is tett
itt semmit. Amint a vezetők, az elöljáróság fütyül, nekünk úgy kell táncolni. Ez így

tálykocsikra zúdítottak géppuskatüzet. Július 2-án a Budapest és Győr térségéből visszatérő amerikai bom­
bázók dobtak le néhány bombát a város határában. Augusztus 24-én egy tajópusztai tanyát, szeptember
5-én a debeák-szarkási tanyákat érte bombatalálat (Végső István: Kiskunhalas a második világháborúban.
In Kiskunhalas története 3. Szerk. Ö. Kovács József, Szakái Aurél. Kiskunhalas, 2005, 825-827.).
2 .1 9 4 4 . március 19-én.
3. Az Erdélyből és a Bánátból menekülő németek 1944 augusztusában árasztották el a várost.
4. Kiskunhalason 1944. október 9-én rendelték el a teljes kiürítést. Október 15-ig a vezető tisztviselők
jelentős és a város lakosságának egy része elmenekült (Végső István: Kiskunhalas a második világhábo­
rúban, i. m. 2005. 827-828.).
5. A két kiskunhalasi gettóba zárt 606 főnyi zsidóságot 1944. június 17-én a szegedi gyűjtőtáborba vit­
ték. Az itt összezsúfolt több mint 8 ezer zsidót június 25-én és 27-én szállították Auswitzbe, illetve 28-án
osztrák és cseh-morva munkatáborokba. A hitközség adatgyűjtése szerint az 506 deportált közül 184-en
haltak meg és 332-en élték túl az üldöztetést. A kiskunhalasi zsidóság teljes vesztesége a munkaszolgála­
tosként elhunyt 80 személlyel együtt 264 fő volt. Az 1941-ben regisztrált 742 izraelita vallású kiskunha­
lasi lakosnak ez 35%-át tette ki. Ez a túlélési számarány sokkal jobb, mint az országos átlag (Végső István,
Simkó Balázs: Zsidósors Kiskunhalason. Budapest, 2007, L’Harmattan, 175-179. és 233.).

258
 T ű zvon alban

volt és lesz a világ életben. Sohasem lesz egyenlőség, nem is lehet. Egyik réteg mindig
fölül van, a másik meg alul. Mindig az alsónak van rosszabb dolga; amazok oda sem
néznek a világnak, élnek a másik szorgalmán szerzett javakból. Ez így van.
Mikor aztán az oroszok már közel jártak Halashoz, az akkori rendőrbíró a leventéket
is összeszedte, és elhajtották őket Kalocsa felé, hogy az oroszok el ne fogják őket. De el­
fogták valamennyit, azóta is oda vannak. A rendőrségen is mindig készenlétben voltak,
de nem arra, hogy szembeszálljanak az orosszal, hanem a menekülésre. Többször be­
mentem a város központjába, kíváncsi voltam, hogy mit látok, hallok, és láttam a rend­
őrség pakolását. Három-négy autó mindig ott volt a rendőrség épülete előtt útra készen.
Hogy miért volt ez a pánik, sehogy sem tudtam felfogni. Én, illetve mi semmiféle
félelmet nem ismertünk. Én mondtam az ismerősöknek, rokonoknak, szomszédok­
nak, hogy ne menjenek sehová, nem kell félni az oroszoktól, azok is emberek, mint
mi. Innen, a mi környékünkről nem is ment senki, kivéve egy jómódú szomszédun­
kat. Ők kocsira pakoltak, amit csak tudtak: élelmet, más holmit, mindent, amit elbír­
tak vinni. És itt hagyták a szép házat berendezéssel együtt. Elmentek Budára valami
ismerősükhöz, és ott vészelték át az ostromot. Mikor hazajöttek, a ház kifosztva, de
a kocsi és a ló is, amit megettek, elúszott. Semmi nélkül jöttek vissza, mikor visszajö­
hettek. Volt ilyen elég, aki így járt.
[EA 2 5 2 2 ,4 1 5 8 és T JM 3649]

Tűzvonalban

Egyszer aztán tényleg itt voltak az oroszok.6 Egy szombat este mi, öregek, ketten már
le is feküdtünk, mikor hallunk ám valami robbanásfélét. Előbb csak nyugodtan fe­
küdtünk tovább, de halljuk ám megint, és most már közelebb. No, nézzünk ki, mi ez?
Jött aztán több is, és mindig több. Aknával lőtték a várost, de szaporázták ám, mindig
jobban és jobban, és egyre közelebb. No, ez már nem tréfa, ki az udvarra! Volt ott
nekünk óvóhelyünk, de nem sokat ért, mert nem tudtuk, hogy milyen hatása van
a lövedéknek. Még akkor nem ismertük, később tudtuk meg, hogy nem volt olyan
veszélyes, mint gondoltuk. Elég az hozzá, hogy mikor már nem állhattuk, és a szom­
szédok közül sem láttunk senkit, úgy határoztunk a feleségemmel, hogy kimegyünk
a tanyára. Nem az oroszoktól féltünk, hanem az ágyúktól. Úgy látszik, hogy a jövő­
ben nem is kell más fegyver, csak ágyú, de sok, mert már a többi felülről jön bomba
alakjában, ami ellen nem használ sem a drótakadály, sem a futóárok.
Elindultunk ketten; nagy sötétben ballagtunk kifelé az úton. Mikor a tanyához
érünk, látjuk ám, hogy senki sem volt ott, még a kutyák sem. Kiabálunk erre, arra,

6. A szovjet felderítők 1944. október 11-én tűntek fel Kiskunhalas térségében, és a harcok az október
15-i sikertelen kiugrási kísérlet után kezdődtek. A város október 20-tól volt hadműveleti terület (Végső
István: Kiskunhalas a második világháborúban, i. m. 830-831.).

259
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

sehol senki, az ajtók zárva. Nem tudtunk bemenni, csak az istállóba. No, most mit
csináljunk? A várost most már nem lőtték olyan szaporán; ritkábban lőttek. A város
nyugati részén a magyarok is leadtak néhány lövést, és most már az oroszok is abba
az irányba lőttek. így aztán visszaindultunk, mert eszünkbe jutott, hogy a lányunkat
nem is kerestük fel. Pedig ők is ketten voltak, a bátyám feleségével, aki hazajött, és
a mi lányunknál tartózkodott, mert annak mindkét fia odavolt. Egyik katona, a másik
levente. A férje szintén katona volt, tehát maguk voltak a házuknál.
Visszafelé jövet világítást láttunk Sutka Jánoséknál, akik az út mellett laktak. Azt
mondja a feleségem, ő oda bemegy, nem jön be a városba. O aztán ott is maradt, én
meg visszajöttem magam, egyenest a lányom lakására. Ok azonban, mivel a belső szo­
bában laktak, és ott aludtak, nem hallották meg, hiába zörgettem. így végül elmentem
a mi lakásunkra. Ott pénzt vettem magamhoz, és indultam vissza a tanyára. Bemen­
tem a feleségemért a szomszédékhoz, és elmentünk a mi tanyánkra. De sehol senki,
és akkor már egy kicsit hűvös, mellé ködös, októberi idő volt. Ezért bementünk az
istállóba, a lovakhoz, ott jó meleg volt. Reggelig a szénás kötröcben voltunk. Mikor
megvirradt, egyszer csak j önnek ám a családok hatan, kutyástul: a lovász, a gulyás és
István fiunk a feleségével és két gyermekével. Ok is elmenekültek egy szomszédhoz,
a tanyától jó távol, mert néhányszor a tanyafelé is lőttek az oroszok.
Mikor rendesen kivilágosodott - vasárnap reggel volt - , én és a lovászfiú elindul­
tunk a városba széjjelnézni és a lányunkhoz. De mire a város szélére értünk, az oroszok
elkezdtek megint lőni. Mintha csak ránk vártak volna, és arra, hogy beérjünk a város­
ba. Most megint uzsgyi, vissza a tanyára. Úgy délelőtt tíz óra tájban abbahagyták az
ágyúzást. No most, mondta a lovászfiú, majd ő maga bemegy biciklivel megnézni
a lányunkat. Mondtuk neki, hogy hívja ki azokat is. Ki is értek úgy déltájon, és még
a tehenüket is kivezették. Megebédeltünk, de ebéd után néha-néha ismét lőttek a ta­
nya felé is. így aztán befogtunk a kocsiba, és elmentünk mindannyian az erdőbe, pár
kilométerre a tanyától. Szerencsére igen jó, meleg idő volt. Itt voltunk estefeléig, ak­
kor megint befogtunk. Úgy volt, hogy a Csikós szomszédékhoz megyünk kocsistól,
lovastól. A többiek oda is mentek, mert az ő tanyájuk távolabb volt, mint a miénk. De
én és a gulyásgyerek előbb visszajöttünk a tanyánkra a jószágot megetetni.
Útközben a dűlőúton találkoztunk valami tíz magyar trénkocsival. Jöttek ki a vá­
rosból, megrakva mindennel a Sokét és a mi tanyánk mellett, se út, se semmi, csak­
úgy toronyiránt, a mi földünkön keresztül. Látjuk, hogy hátul egy néhány hónapos
borjút is vezetnek, de a borjú nem akart menni, csak bőgött. Mondja aztán az egyik
magyar katona, hogy tegyük fel az egyik kocsira. A hátsó kocsi megállt, arra feltet­
ték, és mentek tovább. Később megtudtuk, hogy a Soket-féle tanyán lakott egy sze­
gény ember, annak a tehene borját vitték el, csak úgy potyára. A mi aklunk mellett
is elmentek, éppen bent voltak a marhák, borjúk, minden, de azokat már nem bán­
tották, elég volt a préda.7

7. Az addig védekező magyar egységek október 22-én vonultak ki Kiskunhalasról és környékéről. A szov-
jet csapatok másnap, október 23-án foglalták el a várost.

2ÓO
 Tűzvon alban

Egyszer meg azt látjuk jóval távolabb, hogy sok lovas magyar katona húzódik li­
basorban a mi tanyánktól jó kilométerre. Volt ott egy jó nagy száraz vízcsatorna, ab­
ban mentek kelet felé, nem messze az oroszoktól. Hogy hová, nem tudtuk. Mikor az
oroszok újra megkezdték az offenzívát, ők északnak mentek előre. Valami lemaradt
magyar tüzérség elkezdett lőni be a városba gránátokkal, melyekkel sok házat meg is
rongáltak. Ekkor az oroszok is nekiláttak, és ők is lőni kezdtek. A magyar ágyúk a vá­
rostól északra voltak valahol. Az oroszok ágyúi pedig jobbadán a mi tanyánktól jó pár
kilométerre keletre. Úgyhogy a mi tanyánk pontosan beleesett a tűzvonalba.
Megjegyzendő, hogy a támadás előtti napon a mi tanyánkban volt valami tíz ma­
gyar baka. A szomszéd Soket-tanyában ekkor már oroszok voltak. A mi családjaink­
nak ezért el kellett hagyni a lakást. Miután ott hagytak mindent, a magyar katonák
elkezdtek garázdálkodni. Volt három hízó kacsa, azokat levágták, és sütöttek, főztek.
Megkerestek mindent. Én éppen ki akartam menni, hogy szétnézzek, de már nem
mehettem, mert állt a harc néhány magyar katona és az oroszok között. így csak a vas-
útig mehettem. Vissza is jöttem.
Másnap aztán csend lett; az oroszok mentek tovább előre. Akkor kimentem a ta­
nyára, ahol a marhák az akolban bőgtek éhesen. Egy kétéves üszőt agyonütött valami
repeszdarab, ott feküdt az akolban. Én aztán hamar adtam nekik enni kukoricaszárat.
Majd bemegyek a tanyába, ahol nem volt senki. Egyenest a lóistállóba tartottam, ahol
három ló volt. Kettő nekünk és egy a lányomnak. Hamar enni adtam nekik. Megyek
a disznókhoz, azok is megvoltak. A két birka közül az egyik megdöglött; azt is érte
valami szilánk.
Ezután bementem a konyhába, mert minden ajtó nyitva volt. Ott aztán minden
összevissza, a két szobában ugyancsak; az ágyak a földön, minden feltúrva, a szekré­
nyekből kidobálva (több mindent elvittek), az ablakokban egy üveg sem. Szóval nem
lehet leírni a látványt. Ezután átmentem a másik fiam, Imre tanyájára, ott ugyanaz
a kép fogadott. A kémény ledöntve, az egyik gangoszlop kilőve, az ajtók összezúzva.
Négy tanya szenvedett legtöbbet: a mieink, a Kolozsvári-tanya és egy Sréter-tanya.
Ebben a négy tanyában állták valameddig a magyarok a harcot, de hiába, a magyar
sereg ekkor már fej nélkül volt, és nem volt jó az összeköttetés sem. Itt-ott kószált
néhány magyar baka, akik közül több elesett. A mi földünkön két holttest hevert,
a szomszédban öt. És elhajigálva pokróc, köpeny, csajka, vaskalap, fegyver. Valóságos
csatatér! Ekkor aztán én is szidtam a Szálasit, mert ez mind őmiatta volt.
Visszamegyek a nagy tanyába, de sehol senki, még mindig oda volt a család. Egyszer
aztán úgy déltájban jönnek a mieink öten és a Modok szomszédék is öten. A mi lová­
szunk elszökött, nem jött vissza, mert amikor otthagyták a tanyát, jól felöltöztek, több
ruhát magukra szedtek, hogy minél többet megmentsenek. A lovászfiúra is két inget,
két nadrágot adtak és a Halász unokánk nagykabátját. A gyerek aztán azt gondolta,
hogy jók lesznek ezek neki. Nem is jött vissza, mert nem halasi, hanem Bugyira való
volt, ott lakott a bátyja. De oda se ment vissza. Pár év múlva egyszer csak megjelent
egy kerékpáron, és azt mondta, hogy addig dolgozik nálunk, míg az elvitt ruhák árát
ki nem fizeti. Másnap azt mondja, hogy bemegy a városba, ahol éppen piac volt. Be is

261
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

jött kerékpárral. Az én fiam ugyancsak a piacon volt. Egyszer látja ám, hogy nagy cső­
dület támad, hát amint közelebb lép, látja, hogy egy iparos éppen pofozza a gyereket.
- Mi történt? Mi van veled Gyurka? - érdeklődött a fiam. Mondja aztán az iparos,
hogy a lovászunk az ő fiától vette el a kerékpárt tegnap. 0 meg leste, hogy nem látj a-e
meg az ipsét? Megismerte a kerékpárt, és elcsípte a tolvajt, akit bekísértek a rendőr­
ségre, onnan pedig Kalocsára vittek. Két évet kapott.
Mikor a családok visszajöttek, ők is elcsodálkoztak a látottakon, hogy hogyan
nézett ki a tanya környéke. Csupa füst mindenütt, a falakon lyukak, ablaküveg egy
sem. A földön is sok volt a becsapódás; gödör, gödör mindenfelé. Mindjárt hozzá­
fogtunk előbb az üvegcserepek eltakarításához, majd a szobákat szedtük úgy-ahogy
rendbe. Az üszőt és a birkát, melyeket agyonütött a szilánk, elástuk. Jól dolgoztak az
orosz tüzérek, nem kímélték a lövedéket, mint a magyarok. A Csikós szomszédék
nem szenvedtek semmi kárt, oda már nem lőttek, mert félreestek a tűzvonaltól. Ezért
hozzájuk menekültek valami hatvanan. Több ismerős kijött, még a város gyönyörű
autóját is odahozták ki, hogy eldugják. Féltették az oroszoktól, akik azonban később
megtalálták, és el is zabrálták.
A Csikós szomszédéknál aztán kiültünk a ház végére; szép, esti idő volt. Mikor
besötétedett, az oroszok elkezdték megint a várost lőni. Szakadatlanul lőttek egész
éjfélig, akkor abbahagyták. Azt hittük, kő kövön nem marad ilyen irtózatos tüzelés
után. Mikor hétfő reggel megvirradt, néhányan hazajöttünk a városba széjjelnézni.
A mi házunk felé, vagyis a központtól jól fönt nem sok kár mutatkozott. Néhol egypár
ablaküveg, de az is a légnyomástól tört be vagy ki. Már akkor bent voltak az oroszok;
itt-ott lehetett orosz katonát látni. Kimentem vissza a tanyára azzal, hogy a városiak
jöhetnek haza, nem kell félni, nem ágyúznak. Mi városiak haza is jöttünk, csak ama­
zok maradtak kint a tanyán.
[E A 2 5 2 2 ]

A „felszabadítók”

Úgy harmadnap múlva kimentem megint a tanyára széjj elnézni, hogy ott mi van. Az
út, amely a tanyánk felé vezetett, végig tele volt orosszal; egész rajvonalszerűen men­
tek. Én oda se néztem neki. Mentem a magam módja szerint. Volt, aki megszólított,
hogy hová, sztári? Mondom, kinézek a családjaimhoz. Karasó, mondták. Némelyik
gyufát kért vagy dohányt.
Amint kiérek, látom ám, hogy a géppuskát éppen a mezsgyénkén állították fel. Ott
is volt valami hat katona. Bemegyek a tanyába, hát, ott már valami öten ültek a ház
előtt lévő asztalnál, és ettek. Egy héttel előbb szüreteltünk, úgyhogy a bor még nem
volt jó, forrásban volt. De mivel óborunk nem volt, ebből a forrásban lévő mustból
hozott nekik a fiam. Mikor megkóstolták, előbb fintorogtak tőle, de mivel nem volt
más, ez is jó lett. Kérdezték tőlem, mert némelyikkel tudtam egy keveset beszélni,

262
 A „ felszabadítók"

hogy máshol tudok-e jó bort? Mutattam nekik arra jó távol, ahol volt egy jó nagy
szőlőtelep, nézzék meg ott, ott szokott lenni. Ok azonban azt mondták, hogy messze
van. így aztán a mi forrásban lévő három hektó mustunk hamarosan elfogyott, mert
j öttek ám aztán hármasával, négyesével, ki csajkával, ki vödörrel. A hordó hamarosan
kiürült. De kenyér, szalonna és méz is jó volt nekik. Mindig éhesen jöttek. Utóbb már
mondták a családjaim nekik, hogy menjenek máshová is. Mentek is, meg is találták
a messzire lévő szőlőtelepet. Azután onnan hordták a jó borokat. Akkor már ők kí­
nálták meg az én családjaimat, akiknek inni kellett velük. Mivel várták az utánpótlást,
az oroszok nem mentek tovább, csak nyolc nap múlva.
Estefelé visszajöttem haza, a városba. Elnéztem ezeket az orosz katonákat, akiknek
alig volt felszerelésük. Rossz, kopott nyári ruha és rossz, kopott lábbeli volt rajtuk,
de derékszíj és patrontáska már nem kellett. A zsebben tartották a patront, a vállon
a puska vagy géppisztoly, és kész. Nem úgy, mint a mi katonáink, akik úgy meg voltak
rakva sok jó felszereléssel, mint a szamár. Néhány alig bírta cipelni. És kérem, én itt
a mi földünkön láttam elhányva pokrócot, köpenyt, vassisakot és tudom is én még
mit. Hát kell ez? Óh, dehogy kell! Láttuk az oroszoktól, hogy felesleges holmi nem
kell. Később aztán az oroszok is jól felruházkodtak a magyarok által elhagyott ruhák­
ból. Sőt a civilek közül is mennyien, akiknek nem volt jó ruhája.
Az oroszok mindent megnéztek és kinyitottak, azok előtt aztán nem volt zárt
ajtó! Meglepték a várost, megnéztek minden nagyobb épületet, sőt el is szállásolták
magukat, ahol nekik tetszett. Jutott belőlük mindenhová, mert többen jöttek, mint
gondoltuk. Sóstó fürdőre is befészkelték magukat. Az egész épületeket elfoglalták,
a fürdőkabinokkal együtt, jóllehet a fürdőkádakat nem is igen használták fürdésre.
De mégis, hogy ne legyenek a helyükön, kiszedték őket, és aki látta, azt mondja,

53. A porcelán kádas fü rd ő épülete a Sóstó partján

263
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

hogy inkább olyan orosz módra gulyást főztek benne, mert többnyire öntöttvasból
voltak, csak pár volt cinből. Volt ott csempézett kád is néhány, de azokat sem hasz­
nálták fürdésre. Ha jó idő volt, inkább a szabad vízben fürödtek. Az épületek ajtajait,
ablakaikat kiszedték, és talán föl is tüzelték, no. Mikor aztán itt hagytak csapot, papot,
és elmentek Halasról, akkor nekiment a demokrácia embere, és amit az oroszok itt
hagytak, elintézték emezek.
Bementek a református gimnáziumba is, ámbár nekik való ott nemigen volt. Vi­
szont mivel tárva, nyitva hagytak mindent, az ment be, aki akart. Be is mentek sokan
olyanok, akiknek valamire szükségük volt. Ki mit tudott, azt vitt. így tehát jól ki lett
ürítve az épület. A múzeumi tárgyakat is vitték, csak az üres szekrények maradtak. Az
én repülőm is eltűnt; elvitte valaki vagy összetörte - nem derült ki. Pedig érdeklődtem
utána, de nem tudott róla senki. Odalett a hiába készített munkám. így aztán nem
tudom bizonyítani, hogy valaha én is foglalkoztam a repülés problémájával.
A csipkeházra8ugyancsak kíváncsiak voltak. No, nem a hírnevéért, hanem hogy mit
találnak ott? Kinyitották az ajtókat, és ami tetszett nekik, azt elvitték. Igaz, hogy a ré­
giség nem érdekelte őket, úgyhogy abból nem is vittek. Hanem aztán, amikor a nép
megtudta, hogy szabad az út, tárva, nyitva az ajtók, ő is látogatni kezdte a csipkeházat
minden hívás nélkül. Ki is fosztották úgy, hogy csak az üres szobák maradtak. Volt,
nincs. Még szerencse, hogy 1944 őszén, mikor az oroszok már Halas város kapuit
kezdték döngetni, Czirok Laci öcsém, a halasi református pap, Ván Benő és néhány
tanár a csipkeházból, de inkább a gimnáziumból több régi tárgyat iparkodtak meg­
menteni. Hogy szét ne hordják, szét ne szórják őket. Egyedül talán a könyvtárat nem
érintették a fosztogatások. A könyvek nem érdekelték a nagyközönséget.
Idővel aztán bent a városban ment minden a maga módja szerint, mint máskor.
Néha bezörgettek az oroszok szállást kérni, mert házakhoz is be voltak osztva. Ná­
lunk is volt egy kapitány a pucérjával, de csak aludni, az élelmezése máshol történt.
Odajött egyszer egy őrnagy (Major) is, aki jól beszélt magyarul. Azt mondta, hogy ő
nem orosz, hanem arab. Igen értelmes, intelligens volt. A kapitány nagy derék ember
volt, az őrnagy nem nagy, de zömök. Egy este a kapitányt részegen vezették haza, az
őrnagy és a tisztiszolga lenyomták az ágyba, és elaludt.
Egy nap, amikor nem voltak otthon, jött egy másik kapitány. Mondta, adjunk neki
egy tyúkot. Mit csináljunk? Adtunk neki. Fizetett érte három rubelt, úgyhogy megvolt
fizetve rendesen. Este mikor hazaj öttek, mondom a kapitánynak, hogy egy másik kapi­
tányjárt itt, és tyúkot követelt. Én persze nem panaszképpen mondtam, de ő úgy vélte.
Mindjárt hozatott a szolgájával valahonnan egy fazék bort, és inni kellett. Ő maga nem
ivott, csak én meg a szolgáj a. Egyszer aztán valamit mondott a legényének, aki elment,
mi meg lefeküdtünk. Persze külön szobába, mi a belsőbe, a kapitány az utcaiba. Egy­
szer halljuk ám, hogy jön a tisztiszolga, de kacsahápogást is hallunk. Kimegyek meg­
nézni, hogy mi van, hát a tisztiszolga mindkét kezében egy-egy kacsa a nyakánál fogva.

8. A Csipkeházat; amely munkaszobáknak és a halasi csipke történetét bemutató kiállításnak adott he­
lyet, 1935-ben avatták fel, és 1939-ben bővítették ki.

264
 A „f e l s z a b a d í t ó k "

- Mi ez, Sándor? - kérdem tőle.

- Pissz, ne, tedd el! - mondja.
Előbb nem akartam, de ő hozta aztán őket az ólba. Mondta, hogy holnap vágja
le a feleségem, és együk meg mi. Le is vágta a feleségem, de mi nem ettünk belőle.
A kapitánynak vitte be a feleségem, aki egy kicsit evett belőle, de azt mondta, hogy
mi is együnk. De mi csak nem ettünk. Másnap aztán, amikor elmentek, elpakolta
nekik a feleségem. Először nem akarták elvinni, de végül a Sándor mégis elvitte. Más
városba mentek.
Már benne voltunk a télben, de csak jöttek, mentek az orosz katonák keresztül
Halason. Hozzánk sűrűn jöttek, mivel közel voltunk a kövesúthoz. Hol autóval, hol
kocsival érkeztek, de csak éjjelre, nappal nem jöttek. Mindig késő este érkeztek, ilyen­
kor főzni kellett nekik valamit. Néha húst is hoztak magukkal.
Egyszer estefelé hatan érkeztek autóval. Jó nagy udvarunk van, amit igen szerettek,
mert könnyen megfordult az autójuk. Mikor beálltak, ledobtak három nagy döglött
ludat. Valahol megfogták, és megfojtották őket. Mondják aztán a feleségemnek, hogy
kopassza, és főzze meg őket. A feleségem előbb szabadkozott, hogy ő már öreg, de
ők csak biztatták, nem baj mama, csak szaporán! A feleségem aztán átlépett az első
szomszédba, hogy jönne át a szomszédasszony segíteni. Át is jött, így ketten meg­
pucolták a három ludat. Majd a feleségem feltette őket a tűzre, hadd főjenek. Jó pár
óráig főttek, az oroszok pedig már alig várták. Váltig mondták, hogy jó lesz már. De
a ludak nyilván túl vének lehettek, mert a húsuk nem akart puhulni. Ok közben it­
tak, és engem is itattak, mert hoztak magukkal bort is a benzintartályban. Egyszer
aztán nem győzték tovább várni a húsfővést, mondták, jó lesz már. De biz’ annak
még főni kellett volna. Mindegy, kitálalta nekik a feleségem. Ették, és nagyon ízlett
nekik, pedig jó erős paprikás volt. De nem bánták, mert éhesek voltak. Pedig kevés
ette meg, ha erős volt, de ezek ették. Mi is együnk, mondták, mert maradt a lábos­
ban. Mi aztán egy másik asztalnál úgy tettünk, mintha mi is ennénk a lúdhúst, pedig
dehogy! A feleségem töpörtőt hozott, mert a szomszédasszony és mi nem bírtunk
enni az ő lúdhúsukból. Ok aztán jól belaktak, és a maradékra azt mondták, hogy jó
lesz reggelre. És tényleg, reggel megint főtt egy darabig, és most már jobb is lehetett.
Elfogyasztották, és mentek tovább.
Máskor megint jöttek öten, szintén autóval, és hoztak magukkal 80 darab tojást.
Lepakoltak, behozták a jó kosár tojást, és no mama, mondták a feleségemnek, süssön
rántottát negyven tojásból. Ok is hoztak magukkal bort, és míg a rántotta elkészült,
leültek az asztalhoz, és itták a bort. De nemcsak a bort, hanem a nyers tojást is kenyér
nélkül. Negyven tojást ittak meg addig, amíg a rántotta elkészült. Úgyhogy abból már
nem is sokat fogyasztottak, hiszen nyolc tojást ittak meg nyersen fejenként. A rán­
tottát reggel ették meg kenyér nélkül. Azután ezek is elmentek. Ritka este volt, hogy
ne lett volna nálunk belőlük.
Máskor megint jöttek két hatalmas amerikai teherautóval. Ezek hatan voltak. Jó fél
marhát hoztak magukkal, amelyben belső rész is volt. Ők maguk mindjárt elkezdték
aprítani a húst, a feleségemnek itt nem kellett segíteni. Egy jó lábossal főztek, de ezt is

265
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

maguk. De még jól meg sem főtt, máris enni kezdték. Kínáltak minket is, de mondtuk,
hogy mi már megvacsoráztunk, ami igaz is volt. A bort elfogadtuk, mert azt is hoztak.
Máskor megint jöttek valami heten. Ezek két kocsival és négy lóval voltak. A lova­
kat bekötötték az istállóba, ők meg bejöttek hozzánk. No, mama, mondják mindjárt
a feleségemnek, főzz krumplit, persze a miénkből. A szomszédasszony megint átjött
segíteni. Mindig átjött, ha látta, hogy vendégek vannak. Őhozzájuk sohasem mentek.
Persze a mi házunk sarokház volt nagy udvarral, ezért akadtak meg mindig nálunk.
Amikor kész volt a krumplipaprikás, ezek is ettek, ittak. Bort nekünk is kellett inni.
Este, amikor lefeküdtünk, kettő a belső szobában, a többi a konyhában, a díványon,
a pádon és a kőre terített szalmán helyezkedett el. Reggel ettek szalonnát és kenyeret,
és megint ittak. Engem valósággal le akartak itatni, muszáj volt mindegyikkel koc­
cintani. Már tényleg úgy voltam, hogy be vagyok rúgva, de csak igyák, csak igyák!
Néhány aztán hol ki, hol be a belső szobába. Vigyáztak is az asszonyok, hogy nehogy
elemeljenek valamit. De mindjárt nem vették észre a hiányt. Mikor elmentek, akkor
néztünk széjjel. Az ágyat úgy hagyták, amint kikeltek belőle. Nézi a feleségem az ágyat,
hát csupa baracklekvár. Nézi aztán a szekrény tetej ét, ahol a lekváros üvegeket tartotta,
hát egy sincs a hat literes üvegből. Egyet összetörtek, és azt bedugták az ágyba, ami
így jól össze lett kenve lekvárral. Nézzük aztán a kamrát, mert oda tették a bort, amit
hoztak, olyan jó 100 literes hordóban. Itt meg csupa tócsa volt minden, mert ügyet­
lenül öntötték a hordóból a fazékba. Olyan húsz kilóra való nullás lisztünket elvitték
zsákostól. Viszont ott hagytak egy jó gyapjúpokrócot, és egy másik, ugyancsak olyan
falvédőforma szövött jó dolgot. Azt valószínűleg tévedésből hagyták itt. így aztán
majdnem egálok lettünk; nem nagyon csalódott egyikünk sem.
Mi a városon valahogy megvoltunk, de a tanyaiak bizony nem voltak kellemes hely­
zetben. Különösen a fiatal menyecskék és lányok, ezeket bizony zaklatták eleget. Ki
voltak éhezve a nőhiány miatt; kemény volt a farkuk, nem bírtak vele, különösen, ha
itták a sok jó bort is. Mindig zséna, harisnya kellett volna. Igen kanosak voltak a fia­
taljai, mindig bujkálni kellett a szegény nőknek.
Egyszer éppen kint voltunk a tanyán, de a két unokánkat, a Pistit és a Misit nem
láttuk. Kérdjük, hol vannak? Mondja a fiam, hogy oda vannak a kocsival és egy lóval
egy orosz katonával. Jönnek aztán egyszer, és hoznak két kacsát és egy nyulat. A nyulat
úgy lőtte a katona. A menyem akkor is el volt bújva, így az én feleségemnek mondta
a katona, hogy pucolja meg a kacsákat, mert elviszi. Nem kellett ott megfőzni.
Máskor megint kint voltunk, és akkor meg két orosz őrmester j ött. Mondj ák, máj d
mindjárt j önnek vissza. Tudniillik sok orosz katona lógott, bócorgott erre, arra; ezeket
szedték össze. Hajtottak is egyszer valami tízet, akiket aztán ide tereltek be hozzánk, és
bezárták őket a kiskamrába. Az őrmesterek pedig mentek tovább, és azt kérték, hogy
vigyázzunk a bezárt kutyákra, amíg ők vissza nem j önnek. Pár óra múlva j öttek vissza,
és megint hoztak négyet. Fegyver egynél sem volt, anélkül szöktek ki a kaszárnyából.
A két őrmester, akiknek géppisztolyuk volt, aztán elvitte őket.
Egyszer bent a városban, úgy tizenegy óra tájban nagy döngetéssel verik a kisajtót,
és kérik, hogy nyissam ki. Miután kinyitottam, négyen bújtak be. Igen sötét volt, teker­

266
 A mi kapitányunk

ték betyárul az elem nélküli zseblámpát, hogy valamit lássanak. Bemegyünk a végső,
utcai szobába, ahol mi szoktunk aludni. Azt mondták, hogy ők orvosok, és adjunk
nekik szállást. Tessék, itt a két ágy! Nem, papa, mama, ti csak maradjatok itt, majd mi
a padlón megalszunk. Volt a padlón egy olyan rongyból szőtt pokróc és egy dívány,
de azt sem vették igénybe. Csak úgy ruhástól leheveredtek, és aludtak. Reggel kérdik,
nem beteg-e valamelyikünk, majd ők megvizsgálnak. Nem, mi egészségesek vagyunk,
válaszoltuk. Ennivalót nem kértek semmit, hanem elmentek, ahogy jöttek, gyalog.
■+ [EA 2 5 2 2 ,4 1 5 8 , és T JM 3 5 2 3 ,3 6 2 0 ]

A mi kapitányunk

1945. november 4-én jött hozzánk egy kapitány a pucerjével, sofőrjével és egy kato­
na szakácsával, tehát összesen négyen, valamint egy másik kapitány is a pucerjével.
De e két utóbbi csak kosztra j árt hozzánk, a szállásuk máshol volt. így aztán a szakács
mindennap hat személyre főzött. Szerencsére jó nagy tűzhelyünk volt, így ketten,
mármint a feleségem és a szakács is főzhettek. A kapitány az utcai szobában aludt,
néha a pucérja is ugyanott a díványon. Mi az egyik ágyat kivittük a konyhába, amely
jó nagy helyiség volt, és ott aludtunk. Mindig jó meleg volt, mert hajnalban begyúj­
tott a szakács, és este tíz, tizenegy óráig folyton égett a tűz. Fát hoztak, amennyi kel­
lett. Nappal a kapitányok bejártak a kaszárnyába, csak ebédelni jöttek haza és este
vacsorára. A kapitánynak volt egy nem nagy teherautója, azért kellett a sofőr. Ezzel
aztán hozták, ami kellett. Néha hoztak négy-öt hektó bort is, amit az istállóba tettek.
A kamrában nekünk is volt egy kevés borunk, de az nem kellett nekik. De még csak
nem is kértek a miénkből. Volt nekik elég, hozták hordóstól valahonnan, és aztán ad­
ták a többi tisztnek, sőt olykor a legénységnek is. Néha olyan búcsújárás volt nálunk,
mint egy kocsmában. Ritkán voltunk vendég nélkül. A szakács szünet nélkül főzött;
bármikor is jött valaki, mindig volt készen étel, tea és kávé. Azon a kapitányon, ame­
lyik nálunk aludt, és amelyiket ezért a mi kapitányunknak hívtunk, látszott, hogy régi,
rendes, tanult tiszt, nem háborús, mint a másik.
Azok, akik nálunk aludtak, nőtlenek voltak mind, este mégis hazaj öttek, nem ma­
radt el egyik sem. Csak a szakács szerzett valahogy egy magyar menyecskét, no, az
minden éjjel odahált, de azért reggel korán már ő is ott volt, nem maradt későre. Mis­
ka, a kapitányunk pucér j a igen víg kedélyű gyerek volt, mindig táncolt. Úgy odaverte
a patkós csizmáját a konyha kövezetéhez, hogy azt hittük, összetörnek a kockakövek.
De nem lett semmi bajuk. A másik kapitány pucérja, Miki is többször ott tartózkodott,
és a sofőr is, akinek Sándor volt a neve. A szakácsot, aki jól beszélt magyarul, Viktor­
nak hívták. Mondhatom, mind értelmes és iskolázott fiú volt. Járt nekik naponta az
újság, a Pravda, és mind szeretett olvasni.
Amikor este hazajött, a mi kapitányunk mindig jó estét köszönt magyarul. Szó­
val mind megtanult köszönni magyarul. Nagyon iparkodtak tanulni. Miska pucér és

267
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

a Miki pucér többször elkószáltak, hol erre, hol arra. A Miki vitte magával a flóbert-
puskát, és hol tyúkot, hol gyöngytyúkot, hol pulykát hoztak haza. Miki mindig azt
mondta, hogy nekiszaladt a tyúk a puskacsőnek, és ő megfogta. Tudja-a fene, kié volt.
Ilyenkor aztán tyúk- vagy pulykahús lett ebédre vagy vacsorára. Volt nekik disznó- és
birkahúsuk is, de a baromfival változatosabb volt az étrend. Főzte a szakács a káposz­
talevest tele hússal, sütötte a palacsintát és a fasírtot karikás krumplival, és néha volt
makaróni is. Mindig etettek volna minket is, és többször ettünk is az övékéből. A bor
aztán j árta. Volt nekünk - még ma is megvan - egy félliteres üveg vizespoharunk. No,
az alatt a két hónap alatt, míg nálunk voltak, ez vizet nem látott. Addig egyikük sem
ebédelt, míg egy pohár bort meg nem ivott. Ez így ment minden evésnél. Volt bor
elég. Ha kezdett fogyni, nem várták meg, amíg mind elfogyott, hanem a sofőr, Miska
és Miki autóra ültek, és pár óra múlva már hozták is a bort.
Egyszer a Miska szól nekem ijedten, hogy papa, gyere csak! Azzal odahívott az istál­
lóba, ahol valami négy kisebb-nagyobb hordóban tartották a bort. Arra kért, hogyha
jönni találna valaki, mondjam azt, hogy az én borom van itt. Jól van, mondom. Biz­
tosan kereshette valaki a bort, azért ijedt meg a Miska. O aztán egy helyre, a sarokba
helyezte a hordókat, és néhány kéve náddal befödte őket. De szerencsére nem jött
senki keresni őket. Féltem én is, hogy nem lesz ebből jó, de nem történt semmi.
1945 karácsonyának első napján megvendégeltük mind a hatot. így nyolcán ebé­
deltünk együtt. Persze, mi nem úgy főztünk, mint ők. Volt egy nagy kanpulykánk,
azt vágta le a feleségem. A Miska segített neki lefogni a nagy, erős állatot. Pulykahús­
leves volt lúdgégével, ahogy ez nálunk ünnepeken és lakodalmakban lenni szokott.
De mivel ők csak káposztával eszik a levest, ebből nem sokat fogyasztottak. No, most
jött a pulykapaprikás, ebből csak a mi kapitányunk, és Miki, a másik kapitány pucérja
evett. A többi azt mondta, hogy méreg, és nem jó. Miki különösen szerette, ha erős
volt az étel. Ekkor mondta meg, hogy az ő apja az előző háborúban itt volt fogoly
Magyarországon, és ezalatt úgy megszokta a paprikás ételt, hogy amikor hazakerült,
otthon is magyar módra főzetett a feleségével. Ezért aztán a fia, Miki is szerette az
erőset. Volt aztán nálunk ebédre túrós lepény is, persze mi nem cukorral, hanem sóval
szoktuk enni, ami náluk nem volt szokás. Ebből csak a Miki evett, a többi csak úgy
ímmel-ámmal. Volt aztán mézes sütemény is, ami mindnek ízlett. A bort ők szolgál­
tatták az étkezéshez.
Karácsony másnapján kimentünk a tanyára, hogy megköszöntsük a kisebb fiamat,
Istvánt. Hívtam Miskát is, de ő nem jött. Nem lehet, papa, csak menjetek, mond­
ta, nem lesz semmi hiba. Semmit sem zártunk be, mehettek, ahová akartak. Szóval
megbíztunk bennük. Jól ismertük már őket, nem bántottak azok semmit minálunk.
A kapitány is rendes, jó ember volt. Este, amikor hazajöttünk, már ott voltak az első
szomszédaink, akik máskor is át szoktak jönni. Már akkor az oroszok is mind otthon
voltak, és meg is vacsoráztak. Most már csak inni kellett. Itattak bennünket is. Mivel
a szomszéd már nálamnál is idősebb volt, nem nagyon bírta a bort. Ők meg min­
dig erős, jó bort hoztak. A kapitánynak olyan kedve kerekedett, hogy elkapta Miska
pucér j ét, és úgy megrakták, mint a világ.

268
 A mi k a p itá n y u n k

Egyszer sütőtököt sütött a felségem. Meghívtuk őket, de ebből is csak a mi kapitá­

nyunk és Miki ettek. Pedig kitűnő volt. Mondta is a kapitány amazoknak:
- Persze, ti otthon csak kását ettetek, és nem tudjátok, mi a jó!
A feleségem többször sütött kelt tésztából sós pogácsát. Ezzel is megkínáltuk őket.
No, ez valamennyire ízlett mindnek. Másnap aztán a szakács mondja a feleségemnek,
hogy süssön olyan pogácsát, mint tegnap, de ne sóval, hanem cukorral. O adott lisztet
és minden mást, mert egész éléskamrájuk volt. A belső szobában zsákszámra állt a liszt,
krumpli, makaróni és a vereshagyma, mert abból sokat fogyasztottak. Mindenük volt,
csak zsírból fogyott kevés, helyette olajat és halzsírt használtak. Megsütötte aztán a fe­
leségem a pogácsát cukorral, de jó sokat. No aztán azt a dicséretet, amit a feleségem
kiérdemelt tőlük! Karasó, karasó, mama! Szóval igen ízlett nekik, és jó is volt valóban.
No, ezután majdnem minden harmadnap sütni kellett, de mindig sokat. Azt aztán ette
mind. Máskor meg derelyét főzött a feleségem lekvárral. Ezt már megbámulták; mivel
nem ismerték a csörge- és derelyemetélőt. Mikor kész lett, ebből is megkínáltuk őket,
de ez már megint nem ízlett nekik. Ugye, milyen a szokás! Ami nekünk jó, nekik nem
jó, és megfordítva. Úgy mondják, ahány ház, annyi szokás, de úgy is van.
Újév előtti napon azt mondja a szakács a feleségemnek, hogy süssön nekik túrós
lepényt, de ne úgy, ahogy szoktuk, hanem egész másként. O nekik nem a tetejére
ment a túró, hanem a közepébe. Mikor a tepszibe teszik a kelt tésztát, arra megy rá
a túró, de nem sóval, hanem cukorral. Arra aztán megint rá a tésztát, így került a túró
középre. A szakács a tetejére tésztából csinált egy 30-as számot. Kiderült, hogy a ka­
pitány 30. születésnapja lesz Újévkor. Készült is a szakács. Másnap, ebédre jöttek
ám a többi tisztek! Az utcai szobában terítettek 20 személy részére. Mi is ott ültünk
közöttük, mint házigazdák. A mi kapitányunk volt az ünnepelt. Az ebéd a következő
menüből állott: káposztaleves marhahússal, utána sült disznóhús és fasírt, aztán jött
a feleségem által készített lepényforma, ami már az előző este kisült, és így hidegen
lett elszeletelve és feltálalva. Bár melegen jobb lett volna, ők megint nem győzték di­
csérni a feleségem. Az ebéd vége felé néhány már alig pislogott, úgy a fejükbe szállt
a bor. Sőt egy kapitány még rókázott is az asztal mellett. Úgy kellett neki! Közben
még össze is diskuráltak, pöröltek és szidták egymást. Utóbb kikerültek az udvarra,
és ott húzták egymást. Igen szép, napos idő volt 1946 Újév napján. Este, vacsora után
pedig táncra került sor. Volt egy tangóharmonikás, az volt a zenész. Jöttek aztán még
lányok is néhányan, úgyhogy reggelig tartott a bál. Volt ott egy kapitány, jó magas,
barna, jól beszélt magyarul és többször is járt már nálunk azelőtt. O járt olyan táncot,
hogy mindegyik kezében és még a szájában is egy kés volt, és tánc közben úgy hado­
nászott, hogy csak úgy villogtak a kések. M ndenki őt nézte. Csúfolta a pénzünket,
mert akkor már igen magas számú pénzeink voltak. Egy kiló pengő, egy kiló krumpli,
mondta, és majdnem igaza volt.
Elmúlt aztán a bál. A mi kapitányunk az én bajuszomon volt fennakadva. Vágjuk
le, papa! Vájkuk le! - mondogatta. Őneki nem volt. Én aztán vittem az ollót, hogy
no, tessék levágni. Persze csak tréfálkozott ő is. Akkor odaálltam elébe, és ő pödörte
a bajuszomat. A sapkáját meg a fejembe nyomta. No, itt egy vén kozák, mondta. Sze­

269
V. A k o r s z a k , m e l y m i n d e n t e l s ö p ö r t

retett velem viccelni. Eljött aztán az idő, kellett nekik menni Halasról. Nem tudták
ők sem, hogy hová. Bepakoltak mindent az autóba, és január 4-én útra keltek. Szinte
üres lett utánuk a ház tájéka, úgy megszoktuk őket a két hónap alatt. Amíg ott voltak,
másik orosz be nem tette hozzánk a lábát. Még a házat is elkerülték.
A következő éjjel aztán arra ébredünk, hogy valaki betörte az utcai ablakot. Két
ablak van az utcai részen, de csak az egyik fiókot ütötte be. Másnap, amikor kinézünk
az utcára, már többen kint voltak. Mondjuk, hogy betörték az ablakunkat, mások is
mondj ák, amott is betörték, meg amott is ... Úgy tűnt, hogy ahol kapitányok voltak,
ott verték be az ablakot babonából vagy talán másért. Nem tudtuk meg, hogy miért.
Lehet, hogy más csinálta, nem derült ki soha.
Ma úgy mondják, hogy amikor bejöttek az oroszok, felszabadítottak bennünket.
De mondjuk meg őszintén, sohasem jöttek volna be, ha Amerika nem segíti őket.
A nagy tehergépkocsik, amelyeken közlekedtek, mind Amerikából származtak. De
Amerikából jött a kávé, a konzervek és sok minden más is. De ez még mind semmi
ahhoz a temérdek repülőgéphez képest, amelyek naponként megjelentek Magyaror­
szág légterében, és bombázták az egyes városokat, és elrémítették a népeket. Szóval
csinálták az utat az oroszoknak, hogy bátrabban jöhessenek. Jöttek is nyakló nélkül,
ezrével, és ezt mind Amerikának köszönhetjük. Jó üzletet csinált a mi rovásunkra.
Ilyen a politika - üzlet egyeseknek. És most meg mit tapasztalunk? Akkor segítettek
az oroszoknak, most meg mint ellenség farkasszemet néznek egymással. Tehát nem
huncut a politika? De igen.
[E A 2 5 2 2 ,4 158]

Földosztástól a „csoportosításig”

Amikor az új kormány megalakult, az első dolga a földosztás volt.9 Egyesektől min­

dent elvettek, és odaadták a nincsteleneknek, kinek mennyit. Olyanoknak is adtak,
akik sohasem műveltek földet, például valami mesternek. Igen ám, de a jó mesternek
nem kellett, mert az megmaradt továbbra is a mestersége mellett. Adtak olyannak
is, aki nem maga munkálta, hanem másnak adta oda használatra. Ez már hiba volt.
Itt aztán megtörtént a hozzá nem értés és az elhamarkodott intézkedés. Nem kellett

9. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányrendelete 1945. március 17-én jelent meg a földreformról. Ennek ér­
telmében az 1000 holdon felüli birtokokat teljesen ki kellett sajátítani. Az 1000 hold alatti úri birtokosok
viszont megtarthattak 100, a parasztbirtokosok pedig 200 hold földet. Elsősorban a földtelen cselédeket
és napszámosokat, valamint a törpebirtokosokat és a nagycsaládosokat kellett földhöz juttatni. A földosz­
tó bizottságok a következő hetekben összesen 5,6 millió kát. holdat vettek igénybe, amelyből 3,2 millió
holdat osztottak szét 642 ezer igényjogosult között. A többin állami gazdaságokat hoztak létre, illetve
községi kezelésbe adták őket. A földosztást az ezt követő hetekben hajtották végre (Magyar történeti szö­
veggyűjtemény 1 9 1 4 -1 9 9 9 .1. köt. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 2000, Osiris, 390-396.).

270
 F ö ld osztástól a „cso p orto sítá sig ’

volna a nagy birtokokat felosztani apró részletekre. Azokat az állam vehette volna
kezelésbe (igaz, van ilyen is), mert a nagybirtokon lehet nagyban termelni mindent,
a két-három holdasokon viszont már nem lehet.
A parasztgazdák birtokait meg kellett volna hagyni 200 holdig, feltéve, ha maga
gazdálkodott odáig is, és nem volt bérletbe kiadva. Mert voltak többen olyanok, akik
már nem maguk gazdálkodtak, és mellé még családjuk sem volt. Az ilyent másnak le­
hetett volna adni úgy egészében, ahogy volt, minden szétosztás nélkül. Mert mindig
voltak olyan erős bérlők, akiknek sajátja ugyan nem volt, de kitűnően tudtak gazdál­
kodni. A nagy tízezer holdakat szintén állami kezelésben hagyni, ha nem kerültek
volna olyan megfelelő parasztok, akiknek adhattak volna belőle. De valamennyit lehe­
tett volna hagyni annak is, nem mind elvenni. Mert tényleg akadtak olyanok, akiktől
mind elvették. Ez itt nálunk is előfordult. Igaz, hogy némelyiknek adtak helyette, de
megközelítőleg sem az volt az értéke vagy a minősége. És több olyan is akadt, aki hat
helyen is kapott. Na, most mi lett az eredménye? Széjjel volt egymáshoz, egyik erre,
másik arra, de mind távol egymástól. Úgyhogy nem is művelte meg az illető, üresen
maradt. Vagy a jó szántó helyett járást kapott, mint utóbb én is.
Először az újságok igen írták, hogy a kis parcellák tulajdonosai milyen sokat és
szépet termelnek egyes helyeken. Valahogy ment is egy ideig, míg a régi gazdája által
jól trágyázott föld ki nem merült. De utóbb mind kevesebb lett a termés, mert a kis
parcellán nem tarthatott elegendő nagy jószágot, ami csinálta volna a trágyát. így aztán
sok kifogyott belőle, és nem tudott tovább termelni, és vagy otthagyta, vagy másnak
adta. Tehát így ment a munka pár évig.
1946-ban olyan árak alakultak ki a pengő romlása miatt, hogy az már nevetséges
volt. Májusban rohamosan, szinte máról holnapra nőttek az árak. Május 22-én 2 db
tojás 50 millió pengő volt. Szamócából kilója 400 millió pengő. 1 doboz cipőkrém egy-
milliárd pengő. Egy doboz gyufa 50 millió pengő. 1 liter étolaj egymilliárd pengő. Egy
mázsa morzsolt kukorica 26 milliárd pengő. 1 kiló só 14 tojás. Május 25-én egy kiló
szamóca már 700 millió pengőbe, a Halasi Újság 60 millió pengőbe, 20 cigaretta 10
milliárd, egy kiló kékkő (rézgálic) 5 milliárd pengőbe került. Június 5-én a Halasi Újság
1 milliárd pengő volt, és ugyanannyi egy tojás is. A tojás és a Halasi Újság lépést tartot­
tak, és mindig ugyanannyiba kerültek. Ilyen arányban mentek felfelé az árak. Feljegy­
zésem szerint a tojás vitte a rekordot 5 ezer millió pengővel. Szédületes összegek voltak
ezek, csakúgy dőlt a pénz. Nyomták, mint az újságot. Most senki sem törődött a hamis
bankókkal. Lehet, hogy volt ilyen is. Szóval a tojás lett a valuta, ahhoz igazodott min­
den. Volt adópengő10 is, amely kisebb összegeket képviselt. Például 1946 július végén
egy darab tojás 250 ezer adópengőbe, amúgy pedig 5 ezer milllió pengőbe került.

10. Az adópengőt 1946. január 1-jén vezette be a kormány a gyorsuló infláció miatt. Az adópengő és
a „sima pengő” közötti értékarányt naponként állapították meg az emelkedő árszínvonal alapján. Ele­
inte csak a bankbetétek, hitelek és adóbevételek szóltak adópengőre, később más célokra is használták
(Leányfalusi Károly, Nagy Ádám: Magyarország fém - és papírpénzei. A Pengő pénzrendszer 1926-1946.
Kecskemét, 1986,106.).

271
V. A k o r s z a k , m e l y m i n d e n t e l s ö p ö r t

Augusztus 1-jén jött aztán az új pénz, amely véget vetett a sokpéznek. Utána nem
volt sem adópengő, sem sima pengő. Jött a forint, és akkor mindjárt más árak lettek.
De ezután is a tojás vitte a főszerepet. 3-án egy darab tojás 12 fillér, 1 liter tej 70 fillér
a vörösszilva kilója 20 fillér volt. De a kukorica sem hagyta magát, az is tartotta az
iramot. Abból 200 forintba került egy mázsa.
1946-ban a szemeim felmondták a szolgálatot. Hályog húzódott a bal szememre.
Elhatároztam, hogy meg kell operálni. Fel is mentem Pestre, a Mária utcai klinikára.
Ott volt a halasi származású Németh Lajos szemész tanár. Ő aztán levette a hályogot
a bal szememről. A jobb szememen is látható volt már kicsit, hogy arra is hályog hú­
zódik, de még nem lehetett operálni, mert még éretlen volt, mondta a tanár úr. Majd
esetleg fél év múlva lehet csak operálni. De bizony még ma is úgy van, pedig már egy
csöppet sem látok vele, csak félszemmel. Azt hiszem, már úgy is marad; nem sok
időm van már hátra.
Ebben az évben hazajött a vejem; vége lett a háborúnak. Később az unokám jött
haza, de a fiatalabb Halász unokám, aki levente volt, az még oda van, semmi hír
nincs róla.
1947-ben István fiaméknak született egy kislányuk - a másik két fiú után 13 évre.11
Juliska már a szülés előtt is járt orvoshoz megvizsgáltatni magát, és amikor a szülés
idej e élj ött, kihívtuk a bábát, vagyis a szülésznőt. Juliskának igen nagy fáj dalmai voltak,
és sehogy sem akart megszületni a kisbaba. Azt mondta a bábaasszony, aki egyébként
nagyon ügyes és tudálékos volt, hogy ki kell hívni a Kálmán doktort. A Pistám azután
elment az orvos lakására, a szanatóriumba éjnek idej én. A doktor úr előre megmond­
ta, hogy ha baj lesz, akkor melyik ablakon zörgessenek. Föl is zörgette a fiam, és ő ki
is nyitotta az ablakot. Mondja aztán a Pistám:
- Baj van, doktor úr, nem akar meglenni a kisbaba, jöjjön ki hozzánk!
- Igen, de én most nem mehetek! Hanem írok mindjárt orvosságot, azt vegye
meg a gyógyszertárban, vigye haza, és egyet azonnal vegyen be a felesége. Negyed­
óránként vegyen be egy-egy tablettát, és mire a negyediket is beveszi, aligha meg
nem lesz a baba.
Kérem, igazat mondott! Néhány perccel azután, hogy a negyediket is bevette, meg
lett a baba. És ráadásul minden fájdalom nélkül. A kislány a Judit nevet kapta, mint
a nagyanyja és a nagynénje. Most már öt fiú- és egy leányunokánk volt.
Ebben az évben az ángyom, a bátyám felesége véglegesen hazajött Pestről. Pár hó­
napig nálunk volt, de mi is mindig rosszabb helyzetben voltunk. Az ángyom is semmi
nélkül maradt. Még megvannak a hadikölcsönkötvényei az előző háborúból, de nem
érnek azok ma már egy fityinget sem. így aztán bement a menházba, vagyis a szere-
tetházba. 84 éves. Többször kijön hozzánk, vagy mi látogatjuk meg.
Az 1948-49-es évekről nem sok írnivalóm van. Csak annyi, hogy mindig összébb
megyünk. Elfogy a jószágunk, megeszi az adó, meg a ruházkodás. Mindent be kell

11. Csonka Julianna, 1947. március 4-én.

272
 F öldosztástól a „csoportosításig"

szolgáltatni olcsóért. Régen nem ismertük a végrehajtót, nem tudtuk mi a beadás.

Most tojás, most hízott disznó, tej stb. De még ha volna, megjárná, de ha nincs és
akkor is követelik a beadást,12 hát ezt nem lehet sokáig bírni! Dögölj meg kulák!
- ez a jelszó. Pedig amíg a kulák termelt, volt minden, éspedig sok és jó. Akkor nem
volt a gaz nagyobb a veteményesekben, mint a vetemény. A részesek és a kulákok jól
megmunkálták a földet. De a mezőőröknek ki lett adva, hogy csak sarcolják a kulákot,
hogy jól dolgozzanak, és ha történetesen valamelyik nem úgy művelte meg a földjét,
ahogy elő volt írva, az már bűn volt, mert megkárosította az államot. Teremtőm, sza­
badíts meg a gonosztól, mert tiéd az ország!
Régebben úgy mondták, hogy tejjel, mézzel folyó Magyarország, mert volt is elég
minden, még külföldre is jutott. Még a római pápa is magyar lisztből ette a kenyeret.
Szóval agrárország voltunk, termett mindenünk. Mindenki azt evett, amit kívánt, ol­
csó volt az élelem. Nem volt beszolgáltatás, nem zaklatták a termelőt, mint ma. Most
mindent be kell adni, ha marad, ha nem a parasztnak, és potom áron.
Jó üzletet csinál az állam, hiszen a rendes árához képest némely élelemfaj háromszo­
ros vagy még magasabb árért vehető meg. Tudjuk, kell a sok pénz az államnak katonát
fönntartani, élelmezni, ruházni és mindennel ellátni, ami kell. Pedig dehogy kellene,
minek a fölösleges kiadás, hiszen békét akarunk, nem háborút, nem fenyeget minket
senki háborúval, legalább én úgy képzelem. Ha belekeveredünk a háborúba, mindig mi
fizetünk rá. Ez ezután is így lesz. Nem okultak még a nagyfejűek. Mi mindig a vesztes
fél oldalán voltunk, ha akartuk, ha nem. Többször muszájból. A következő háborúval
is így leszünk, feltéve, ha lesz. Ki tudja? Majd ha az idő eljön, és megértik a nagyha­
talmak, hogy ejnye, hiszen el lehet ezt másként is intézni! Úgy is, ha nem csinálunk
háborút! Majd, ha lesz olyan józan eszű valaki, aki azt mondja: emberek, nem azért
élünk mi, hogy egymást öljük, gyilkoljuk, elférünk mi egymástól, elég nagy a világ,
hagyjunk föl ezzel a fegyverkezéssel! És inkább azt mondjuk: le a fegyverrel!
1948-ban a bajok ellenére megünnepeltük házasságunk ötvenedik évfordulóját.
Velem együtt 28-an voltunk. Három gyermekem a családjaikkal, összesen tízen, a fele­
ségem három testvére egy gyermekkel, az ángyom, Orbán Mária, Nagy Czirok László
unokaöcsém és fia, Tóth Franciska bejárónő és néhány ismerős.
1950. október 1-jén táblásították a birtokunkat.13A miénkből csak 23 hold maradt.
50 hold helyett kaptunk 48 hold rossz homokot. A miénk jó fekete és barna homok

12. A „beadás” vagyis a kötelező beszolgáltatási rendszer a parasztság által megtermelt javakegyre növek­
vő mértékű és egyre kevésbé ellentételezett elvonását jelentette. 1948 és 1956 decembere között ez volt
az állami terményalap begyűjtésének legfontosabb módszere. Az állami készleteknek 1950-ben még csak
2 2 ,1952-ben viszont már 73%-a származott begyűjtésből. Abeszolgáltatott termékekért fizetett jelképes
árak révén az állam a mezőgazdaság jövedelmeinek jelentős részét elvonta, és azt a nehézipar fejlesztésére
fordította (Magyarország gazdaságtörténete a honfoglalástól a 20. század közepéig. Szerk. Honvári János.
Budapest, 1996, Aula, 551-552.).
13. Az adókhoz és a „beadáshoz” hasonlóan a „táblásítás”, vagyis a tagosítás is egyik eszköze volt a bir­
tokos parasztok sanyargatásának és ösztönzésüknek arra, hogy a magángazdálkodást feladva lépjenek

273
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

volt, rajta szépen berendezett egy hold Kieffer-körtés és 600 öl szép, fiatal szőlő két
tanyával. A kapott földön egy kis tanya volt, de abban már hat év óta lakott egy szegény
ember. Nem akartuk háborgatni, maradjon ott. Másrészt a kapott föld olyan rossz,
sovány, dimbes-dombos járás volt, hogy alig volt benne szántó. Az útja is igen rossz,
homokos volt, a lovaknak elég volt az üres kocsit húzni. Úgyhogy amikor megnéztük
a fiaimmal, azok azt mondták, ők nem mennek oda. így az én öregebb fiam, Imre el­
ment egy szomszédhoz lakni, mint lakó, a másik fiam, István pedig hazajött hozzánk
a városra. így aztán heten lakunk itthon. A fiam két felnőtt fiával eljár másnak fuvar­
ba dolgozni, és a 23 hold megmaradt földet a városról kezelik. Én a kapott 48 holdat
felajánlottam az államnak, melyet el is fogadtak erdősítésre. így talán nem számítok
kuláknak, mert nincs 25 holdam, és mással sem dolgoztatok, magunk is győzzük.
Az elvett földeken csoportokat alakítottak, hogy majd közös erővel, mint terme­
lőszövetkezet művelnek négy-ötszáz holdakat. Ezeken aztán különféle véleményű
emberek dolgoznak közös erővel. Lett sok traktor, amely az ökrök helyett - minek
azok? -szántják, munkálják a földet. Ló még van, de az ökör talán már a múzeumba
kerül. Egyeseknek még van néhány, de nem sok, inkább teheneket fognak be. Azok
is egyenlők lettek az ökrökkel, mint az asszonyok a férfiakkal.
Sok helyen lehet a gazdaságokban gépeket használni, de vannak olyan növények és
munkák, ahol csak a kézi erő felel meg. Ilyen a szőlő kikapálása és metszése. Mert be
csak még be lehet kapálni ekével, de kikapálni, nyitni, még ha mély is a barázda, azt
már csak kézi erővel lehet. Aztán ha gyümölcsfák is vannak benne, akkor még csak
járni sem lehet benne géppel. Kender- és lennyűvés, kukoricaszedés, a kukorica szá­
rának a levágása, bekötése kévékbe, kúpokba rakása, nádvágás, dinnyeszedés, és ezer
meg ezer olyan munka van, amit géppel egyáltalán nem lehet csinálni.
A föld megmunkálásának leghivatottabb gépe a traktor. Mégis van egy nagy hiba
benne. No, mi az? Hát kérem, magyarul megmondva az, hogy a traktor nem szarik.
Pedig a föld megéhözik, kimerül, ha nincs neki való táplálék: trágya. És mit szólnak
ehhez a nagyfejűek? Azt mondják: hát nincs elég műtrágya? Talán volna, de annak
igen pénzíze van, és mégsem olyan, mint a valódi istállótrágya. Próbálna csak valaki
mindég tejes kását enni! Nem kifogyna-e az erőből? Pedig a tejes kása is jó, csakhogy
néha, néha a húsos étel is megkívántatik. így van a föld is a műtrágyával.
Vajon hova tűntek azok a sok szép, címeres magyar ökrök, amelyek százával, ez­
rével voltak? Vajon megettük őket? Dehogy, elrepültek, ki erre, ki arra, a szomszéd
országokba. És kaptunk érte csecsebecsét, ezt, azt; az orosz sógortól sok jó puskát,
mert kell a békét megmenteni! Igen a békét, fegyverrel! Ki látott már ilyet? Aki békét
akar, annak nem kell fegyver! Mi fegyver nélküli békét szeretnénk.
Máskülönben igen okos és hasznos a gépek feltalálása, mert sok emberi és állati
erő takaríttatik meg. Az állat sem szenved annyit, és az ember sem. A gép meg nem
fárad, nem érez, esetleg elpusztul, de meg lehet javítani, és kész.

be a szerveződő téeszekbe. A betagosított földekért nemcsak Kiskunhalason, hanem az egész országban

gyengébb minőségű és a lakóhelytől távolabb fekvő ingatlanokat adtak (uo. 539-540.).

274
 F öld osz tá stó l a „cso p orto sítá sig ”

1950-ben az én régi birtokomon is termelőcsoport alakult. Hát kérem, azt nem

volt j ó még nézni sem, ahogy elvetették és kezelték akár a kukoricát, akár a cukorrépát
vagy a krumplit, mindegy volt. Nagyobb volt a gaz, mint a vetemény, és ez így volt
az állami gazdaságokban is. Mi csak csodálkoztunk ezen. Még az aratást sem bírták
maguk végezni. 1951-ben ide is kihajtották a városi tisztviselőket. Pedig valamikor
a kaláka (rokonok, szomszédok, ismerősök) jól működött. De azok lélekből dolgoz­
tak, ami nem így van a csoportoknál. Ott ugyebár összeverődik több ember, egyik
ilyen, másik olyan, legtöbbje utálja a munkát, úgy tartja, majd dolgozik a másik, és
egyik a másikra támaszkodik, ezért aztán nincs összetartás. Nem szívből dolgoznak,
és nem tudják, hogy miért dolgoznak. Szóval hanyagul, kedvetlenül, nem szívből
dolgoznak, mert nincs magántulajdon, nincs jó szándék, hányd el, vesd el módjára
történik minden, nincs felelősség, de annál több parancsoló, és mind nagyon bölcs.
Egyik többet akar tudni, mint a másik, és utóvégre egyik sem tud semmit, mert nem
abba nevelődött, nem gyakorlott, így aztán nincs meg az összetartás, aminek lennie
kellene, utóbb mindegyik ráhagyja, hogy úgy is jó, ahogy van, majd lesz valahogy,
mert sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna.
Nem csak mi, parasztok jártunk így. A Schneider-cég már a háború előtt a halasi
Hangya szövetkezet kezébe került. Valameddig folytatta úgy-ahogy a kereskedelmet,
de azután a kommün mindent fenekestül felforgatott. Ő vette kezébe a hatalmat és
a kezelést. Most azt mondjuk, minden a miénk, de mégsem a miénk. Mert akik ve­
zetnek, ma még bent ülnek, de holnap már más ülhet a helyükbe, és amaz, aki már
régen bent ült, mehet kukutyinba zabot hegyezni vagy jeget aszalni, mert elcsapták.
Ez előfordul sok helyen, sokszor, tehát ilyen a mai rendszer. Ma itt, holnap Izsákon,
szóval mindenütt otthon kell lenni, ha tetszik, ha nem, és mindenütt dolgozni kell,
ha enni akarunk.
Egy időben, úgy a harmincas években akadt olyan vállalkozó szellemű vendéglős,
aki föllendítette a sóstói fürdőt. Jöttek még pestiek is. Lett autóbuszjárat is, de ma­
gánautós is akadt, sőt fiákeresek is, tehát volt forgalom. Csaptak nagy bálokat ünne­
pi napokon; majálisokat tartottak az iskolás fiúknak, lányoknak, diákoknak. Szóval
szépen be lett rendezve, állítva minden. Kuglipálya, teniszpálya, minden szórakozás
megvolt, özönlött a nép vasárnaponként, mintha hajtották volna, víg volt mindenki,
szórakozhatott. Akkor Kolozsvári Árpád tulajdona volt.
Jelenleg a város tulajdona volna, de azóta olyan, mint aminek nincs gazdája. Nem
törődik vele senki. Jöttek aztán a vasgyűjtő napok többször is, és ami csak vasból volt,
azt mind eladták. Még a nagy vízmelegítő kazánt is, ami pedig magasan volt. De nem
számított, és azt is eladták az államnak, ami amúgy is már az állam tulajdona volt. Jót
kerestek rajta egyesek, mert több száz mázsa vasanyag került ki innen. Úgyhogy je­
lenleg a csupasz épületfalak maradtak, és úgy néz ki, mint valamikor Róma, miután
elpusztult. Minden rom ma. Pedig érdemes volna helyreállítani, mindent megérde­
melne, mert igazán jó gyógyvize van a Sóstónak. Jönnének ide vidékről is sokan, ha
volnának jó épületek, ahol lakhatna a vidéki fürdővendég. A város központjától kö­
rülbelül 4 kilométer, tehát nincs messze, és van jó makadámútja.

275
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

A halasi híres orvosok is lecsúsztak. Jött a kommunizmus; akik addig fönt voltak,
most lent vannak. A Monszpárt főorvost még valameddig meghagyták, de azután őt
is menesztették.14 Nem engedtek neki operálni, másik főorvost neveztek ki, szóval
ki lettek cserélve. De valahogy nem stimmelt a dolog, csak behívták, ha nagyobb
műtétet kellett csinálni valakin. De máskor nem kellett. Természetesen államosítva
lett a kórház is, de a Kálmán-szanatórium is. A Kálmán is, mint a másik orvos, úgy
szerepelt a volt tulajdonában, mintha nem is az övé lett volna. Most külön rendelője
van a volt szülei lakásán.15
A magyar ember szeret dolgozni, és tud is; nem kell biztatni, hajtani, magától is
szívesen csinálja, mert úgy veszi hasznát. Ezért szereti a földet, a magántulajdont.
Ebben az újabb korban azonban az lett a jelszó, hogy nem kell a föld, nem kell a ma­
gántulajdon, ne legyen senkinek, csak az államnak! Vagyis minden a miénk, de még
sincs semmink. Ugye, furcsa!
Gondolkozzunk csak egy kicsit: egy kétéves gyermeknek odaadunk valami tárgyat
vagy játékot, amit ő megszeret, például egy falovat, ami a gyereknek igen kedves, és
próbálja aztán elvenni tőle valaki! Mennyire odáig van érte, és sírva fakad, mert elvet­
ték tőle, ami az övé volt. Lássátok emberek! Az a kétéves gyermek még semmit sem
tud a magántulajdon elvéről, még senkitől sem hallotta a fogalmát, nem érti még mi
az, nem tanulta még meg, sőt még beszélni sem igen tud jól, és mégis ragaszkodik
hozzá. Ez kérem az embernek egy vele született ösztöne, amit bajos volna kiirtani az
emberiségből. Sőt kár is volna, nincs erre szükség!
Inkább arra törekedjék az állam, hogy minél több parasztnak legyen saját földje,
mert csak így boldogul! Kinek hány családja van, és mennyit bír megmunkálni, asze­
rint, de minél nagyobbat, legalább 200 holdig. Ennél több nem is kell, a nagyobb te­
rületet lehet állami gazdaságnak, de nem olyan összetákolt, szedett-vedett bandának,
mert azoktól, látjuk, elveszi a gaz, amit vetnek. Csak úgy kigondolni, hogy milyen szép
és jó, könnyű, de a valóságban már nem felel meg a kívánt sikernek. A mezőgazdaság
nem olyan, mint a gyár vagy a bánya, ahol jobban össze kell hangolni a munkásokat,
és akik jobban össze is tartanak, mint a földművelők. Mert a földmunkának száz és
száz csínja és bínja van; korán kell hozzáfogni a munkához, és későn befejezni, ha azt
akarjuk, hogy minden a maga idejében el legyen végezve.
Úgy mondjuk, hogy az ujjunk sem egyforma, tehát a munka sem egyforma, sőt
a munkás sem. Van jó munkás és van rossz munkás. Egyik utálja a munkát, a másik
már szívesen csinálja. Ezért aztán nincs összetartás; egyik így, a másik úgy szeretné,

14. Dr. Monszpárt László 1944-ben zsidókat, majd 1945 után régi tisztviselőket és kulákokat bújtatott
a városi kórházban. 1949-ben mozdították el a kórház éléről, mert szót emelt az egyházi iskolák államo­
sítása ellen. Példamutató erkölcsisége miatt általános tisztelet övezte a városban (Kiskunhalas Almanach,
i. m. 205.).
15. Kálmán József családjával együtt túlélte az 1944-es deportálást. Az államosítások után szanatóriumából
lett a városi szakorvosi rendelő, ahol belgyógyászként és röntgenszakorvosként maga is dolgozott. 1948-
tól - két évtizeden át - ő tartotta össze a halasi zsidóságot, és vezette az istentiszteleteket (uo. 191.).

276
 B ékekölcsön jegyzés 1951-ben

hiányzik a jó szándék a megértés. így aztán az a helyzet, hogy egyik haragszik a má­
sikra, mert az többet produkál, mint ő, viszont megfordítva is szokott lenni. Ez kérem,
nem magyar gyomornak való, a magyar sose szerette, ha valaki beleszólt a munkájá­
ba. Tudta az mindig, hogy mit hogyan kell csinálni, hiszen megszokta, megtanulta az
őseitől. Abba született, abban nevelődött, nem könyvből tanulta, hanem a gyakorlat
tanította meg és az idő, a természet ösztöne. így született agronómus lett belőle.
Az utóbbi időben aztán az a helyzet alakult ki, hogy azok a fiatalok, akik azelőtt
parasztgazda fiai voltak, a földosztás, és utána a visszacsinálás, a csoportosítás miatt
kimaradtak a földmunkások sorából. Sokan muszájból tették, amit tettek, mert mit
is tehettek volna mást? Ott hagytak csapot, papot, és elmentek ki a gyárba, ki épít­
kezéshez, ki ide, ki oda, mert dolgozni és élni mégiscsak kell. így aztán otthagyták
a tűzhelyt, ahol születtek, és hazátlan nincstelenekké váltak a saját hibájukon kívül.
Nem kívánják már a földet, ami éltet és eltakar, mostoha sorsba kerültek.16 így alakul
mindig a világ helyzete. Egyszer fel, máskor le és utóvégre a sárgaföldbe, a sírba. Hogy
előbb vagy utóbb, az már mindegy.
-*• [EA 2522,3457,3765,4158,4984,9231,9345,9436,9846,9953 és TJM 3523, 3526,3651,
3652,4691]

Békekölcsönjegyzés 19 5 1-ben

1950-ben lett kibocsátva az első békekölcsön. Erre az időre mi már mint kulákok vol­
tunk nyilvántartva, és így be lettem idézve, hogy jegyezzek békekölcsönt. Látszatra ez
önkéntes volt, a valóságban azonban birtok szerint. Kimondták egy összeget hasból,
gondolomra, hogy te ennyit ajánlj! A városházára kellett mennem, a 11-es szobába.
Itt aztán, mikor rám került a sor, kérdik, hogy mennyit ajánlok? 100 forintot ajánlot­
tam, erre azt mondták: 2000 kell!17
- Én nem bírok többet - mondom.
- No, jól van öreg, menjen haza, és gondolkozzon! Beszélje meg a családdal, és
másnap reggel jöjjön vissza!
Kérdem otthon, hogy mit csináljunk? Bemenjek, ne menjek? Arra határoztunk
aztán, hogy ne menjek be. Hála istennek, ezért azóta sem kerestek.

16. Talán saját fiúunokáira is gondolt, akik közül egy (Halász Lajos) eltűnt a háborúban, kettő (Csonka
Zoltán és Csonka István) sofőrként teherárut fuvaroztak az egész országban, egy (Csonka Mihály) pedig
felment Pestre, és idővel ismert bűvész lett. Gazdálkodással csak Halász Balázs foglalkozott.
17. Az 1951. október 1-jén kibocsátott békekölcsön összértéke 750 millió forint volt. A bérből és fize­
tésből élőknek általában egyhavi fizetésüknek megfelelő összeget „illett” jegyezni. A jegyzett kölcsönt
részletekben is lehetett fizetni. A kölcsönök visszafizetése az 1970-es években fejeződött be, amikor
a kötvények reálértéke már csak töredékét érte a jegyzéskori értéknek (Magyarországgazdaságtörténete
a honfoglalástól a 20. század közepéig, i. m. 510-511.).

277
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

1951. október 1-jén azonban kibocsátották a második békekölcsöt. Ezúttal a hatos

számú szoba volt az a hely a városházán, ahová be kellett mennem. A 11-es szobába
más kerületbeliek tartoztak.
Hárman fogadtak a szobában: valami Kardos nevű, Kovács Ferenc és egy mészá­
rossegéd, akinek nem tudom a nevét. Ez volt a megmondó, amazok nem sok vizet
zavartak, alig szóltak valamit. A mészárossegéd kérdi tőlem, hogy mennyit ajánlok
a magam jószántából? Én 100 forintot mondtam; úgy gondoltam, ennyit talán ki
bírok fizetni.
- Nem, öregem, ez kevés, többet kell!
- Hát mennyit? - kérdem.
- Legalább ezer forintot kell jegyezni!
- Igen, de én nem bírom azt kifizetni.
- Ki lehet azt! - mondja, és közben ott sétál előttem, és rám-rám néz csúnya sze­
mekkel, mintha valami haramia vagy gyilkos lennék. Közben csak biztat, hogy ajánl­
jam meg az ezer forintot, mert ennél kevesebbet nem lehet.
- No, jól van, menjen ki a folyosóra, és gondolkozzék!
Kimentem aztán a folyosóra, ott többen is álldogáltak olyanok, akik ebben az ügy­
ben lettek beidézve. Közben más ment be intézni a dolgát; és kitől ennyit, kitől any-
nyit csikartak ki, mondhatnánk erőszakkal. így lesz, meg úgy lesz - fenyegetőztek - ,
ha valaki nem ajánlott eleget. Már jó félórája álltam a folyosón, úgy délelőtt 10 óra
lehetett, mikor, gondoltam, benyitok megint, hátha engednek.
- No, öregem, hogy állunk az ajánlattal? - kérdik, mikor bemék.
- Hát, úgy kérem, ahogy az előbb is mondtam, 100 forint.
- No, akkor megint menjen ki, és gondolkozzék tovább! Csak úgy jöhet be, ha az
ezer forintot aláírja!
Megint kimegyek a folyosóra, és tényleg elkezdek gondolkodni, de hiába, ha egy­
szer nem tudok eleget tenni, mert nincs annyi jövedelmem, hogy ki tudjam fizetni.
Miközben ott sétálok, tipegek, tapogok, spekulálok, mindig jöttek és mentek újabb
emberek és nők, ugyancsakbékekölcsönügyben. Egyiktől is, másiktól is kérdem, hogy
hogyan úszták meg az ajánlást? Némelyik azt mondta, hogy simán ment, mert meg­
ajánlotta, amit kértek. Más viszont azt mondta, hogy ő nem ajánlott semmit. Lesz,
ahogy lesz, ez nem törvényes!
Már lehetett olyan délután 2 óra, a folyosón már alig voltak, már nem is jött senki,
éhes is voltam, úgyhogy megint rászántam magam, és benyitottam.
- Fogadják el az ajánlatomat, mennék már haza!
- Arról szó sem lehet addig öreg, amíg nem írja alá az ezer forintot.
- Márpedig én azt alá nem írom, akárhogy is lesz! A 100 forintot aláírom, de én
többet nem bírok ajánlani.
- Akkor itt marad kend addig, amíg alá nem írja az ezret!
Én is megkötöttem magam, mivel hallottam, hogy nem törvényes az erőszakos­
kodás. Nem szabad lett volna senkit erőltetni; ezt már ezek az odarendelt pacákok
maguktól találták ki, mert ez is versenyre ment, mint sok más szokott.

278
 B ékekölcsön jegyzés 1951-ben

54. Csonka M ihály 1950 körül

Bent vagyok tehát a 6-os szobában, és állok. Emezek közül aztán hol egyik, hol
másik szólt hozzám.
- Miért okoskodik? Úgyis hiába! Itt nincs engednivaló, csak ezer forintról lehet szó!
Odáll aztán elibém az a mészárossegédnek mondott pasas, aki jó erős fiatalember­
nek nézett ki, és farkasszemet nézünk egymással. Kérdi:
- Mi lelte a szemét? - mert jó vastag üvegü szemüveget használtam, s a bal sze­
mem operálva volt. Nézett rám erősen, és látszott rajta, hogy szívesen pofon vágna,
ha nem volna rajtam szemüveg. De így talán ő is megemberelte magát, és nem volt
annyira vérszopó. Talán a saját szüleire gondolt. Látta, hogy én is már jó idős vagyok;
76 éves voltam akkor. Lehet, hogy ha fiatalabb lettem volna, lekent volna egypár taslit.
Amúgy mutatta látszólag a fölényét: ide-oda sétált előttem, a kezeit a nadrágzsebbe
tette, a hasát kidüllesztette, és időnként rám-rám nézett mérgesen.
Egyszer aztán beront ám három másik véresszájú vigéc a 11-es szobából, ahol már
végeztek. így ők lettek hatan, én meg magam. Egy mihaszna fiatal aztán meglát engem,
hogy ott állok, és kérdi amattól, hogy hát ez meg miért van itt? Mondja aztán a hen­
tessegéd, hogy nem akarok annyit ajánlani, mint amennyit ők mondanak.

279
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

- És mennyi volna az?

- Ezer forintot kérünk, de az öreg csak százat ajánl.
Odajön aztán elém egész közel az a kanászból lett hivatalnok, és farkasszemet né­
zünk egymással.
- Hogy hívják kendet?
- Csonka Mihály.
- Hány hold földje van kendnek?
- 7 3 volt, 23 van.
- Hát akkor kend kulák!
- Nem tudom én, mi vagyok, csak vagyok.
- Mi lelte a szemét?
- Operálva volt, de a másikkal sem látok, hályog van rajta, operálni kellene azt is.
- Nagyon kár volna, a varjúknak kék’ azt már kiszedni, te vén vérszopó, pióca,
gazember, kulák! Sajnálja kend az ezer forintot! Hátha én most mindjárt lekennék
néhány pofont?
- Azt már nem szívesen venném.
- Pedig könnyen megkapja kend, sőt még egy kis üdülés is jár. Tudja kend, mi az?
- Nem tudom.
- Leültetjük kendet a hűvösre, a dutyiba.
- Ott is emberek vannak.
- De könnyen beszél kend! Azt gondolja, tréfálunk? - azzal a kezével odább tol
magától.
- Volt kend katona?
- Voltam.
- Nohát, nem tudja kend, hogy mennyire álljon a följebbvalójától, ha beszélget vele?
- De itt nem vagyunk katonák.
- Ne pofázzon kend, mert mindjárt...! - nem mondta ki, mit akar, mert én gyor­
san válaszoltam.
- Hát itt vagyok, harapjon belém! - azzal odamentem egészen a közelébe, majd
összeért az orrunk. Én magam sem tudom, hogy jött ez a gondolatom. Amazok aztán
hasukat fogták nevettükben. Biztatták az illetőt, hogy tényleg harapjon belém. Akkor
aztán eltolt magától, és elmondott megint mindennek.
- Harapjon kendbe az istennyila, vén büdös kulák! - azzal ő is elnevette magát.
Ekkor lépett be megint egy másik, aki csak a nagy hahotát hallotta, mert még min­
dig nevettek. De én komoly voltam, mint a tyúk; nem is tudom, hogy honnan vettem
ezt a bátorságot. Nem voltam beijedve, pedig most már heten voltak velem szemben,
akár össze is törhettek volna. Az, amelyik utoljára jött, nem szólt bele, csak annyit
mondott, menjek vele a 11-es szobába. Jött aztán vele egy másik is. Talán mégis csak
akarnak valamit velem - gondoltam - , megverni vagy mit tudom én?
Itt aztán rajtunk kívül nem volt senki. Üljekle, mondták, ami bizony jólesett, mert
reggel óta nem ültem, de még csak nem is ettem. Már éhes sem voltam. Itt aztán ku­
koricára kellett szerződést kötni.

280
 B ékekölcsön jegyzés 1951-ben

- Mennyi kukoricavetése van? - kérdik.

- Öt hold.
- No, akkor szerződjön öregem 10 mázsára!
- Ez sok.
- Nem lehet kevesebb.
Aztán, hogy szabadulhassak, végül aláírtam a 10 mázsát. Ide is adták a szerződési lapot.
No, most gyerünk vissza a 6-osba, ahonnan j öttünk. 10 mázsa kukoricára szerző­
dött, mondják emezek a többiknek.
- No, lássa öregem, a békekölcsönt is ilyen gyorsan kell elintézni, és akkor már
mehet is haza, nem rajtunk múlik.
Addigra már egészen este lett; meggyújtották a villanyt a szobában.
- No, öregem, intézzük el gyorsan azt az ezer forintot, és mehet kend haza.
- Csak a 100 forintot állom, nem bírok többet ajánlani.
- No, jól van, akkor jegyzőkönyvet veszünk fel arról, hogy kend nem akar béke­
kölcsönt jegyezni.
Irkáltak aztán ott valamit, majd közölték:
- No, most már elmehet.
Ennek aztán örültem; egyszer valahára mégis hazaengedtek. De hallottam, hogy
a 11-es szobabeliek közül többeket bezártak egy másik szobába, és nem engedték
őket haza, amíg alá nem írták a kért összeget. Volt olyan kitartó személy is, hogy bár
egész éjjel ott tartották, mégsem írt alá semmit. Utóvégre mégiscsak elengedték, nem
jegyzett semmit, és mégis megúszta. Tehát úgy látszik, mégiscsak az volt törvényes,
ha valaki saját akaratából jegyzett.
Másnap aztán egyszer csak beállít hozzánk a lakásomon két úriemberforma. Is­
meretlenek voltak. Mondják, hogy azért jöttek, mert én nem jegyeztem tegnap bé­
kekölcsönt.
- Igaz - mondom én - , de sokat kértek, azért nem jegyeztem.
- Mennyit kértek? - kérdik
- Ezer forintot.
- És ön mennyit ajánlott?
- Száz forintot - mondom.
- És tudja, bácsi, hogy mi most mennyit kérünk?
- Nem tudom.
- 2 500 forintot! Mit szól ehhez? És ha nem írja alá azonnal, már holnap kilakol­
tatjuk a lakásából. Érti, öregem? Mi nem téfálunk!
Összenéztünk a feleségemmel, sőt a kisebb fiamékkal is, mert mióta ’50-ben el­
vették a birtokot, ők is velünk laktak.
- No, mit szóltok ehhez? Halljátok, mivel fenyegetnek bennünket? Pedig hiába,
nem bírunk annyit adni.
- Erőltessék meg magukat, és bírjanak! - mondották az urak.
- És ha nem ír alá, akkor lássa a következményeket! Mi megmondtuk, mihez tart­
sa magát.

281
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

- Mit csináljunk hát? - kérdem a feleségemet és a fiamat. A feleségem nagyon

megijedt, hogy most már mi lesz velünk, hová menjünk, hiszen a két tanyát is elvet­
ték már. Most meg a házat akarják. írjak tehát alá, noha nem volt egy árva forintunk
sem. És most 2 500 forintról volt szó. Gondolkodunk aztán, és kérdjük az urakat,
nem lehetne-e kevesebbet, mert ezt nem bírjuk kicsinálni. De az urak hajthatatlannak
mutatkoztak. És már vette is elő az egyik a csekklapot, hogy írjak alá. 500 forintot
azonnal, a többit pedig újévre kell kifizetni.
- Azonnal nem tudunk egy büdös vasat sem adni, várjanak pár napot - mondom.
- No, jól van, három napon belül kell kifizetni az 500 forintot!
így végül aláírtam a kiállított csekket, amit otthagytak, hogy a postán majd befi­
zetem három napon belül.
No, nekünk beadtak, a tűz égesse meg őket! Honnan vegyünk most pénzt? Kitől
kérjünk? Véletlenül a Kacúr Paliék nemrégen kaptak az anyjuktól 3000 forintot, mert
eladta a házát saját magával. Hamarjában rájuk gondoltunk, feltéve, hogy megvan
még a pénzük.
Másnap ki is mentem hozzájuk, és előadtam, hogy hogy jártunk. Pénzre volna
szükségünk, de mindjárt.
- Van-e még pénzetek? - kérdem őket.
- Még megvan keresztpapa, nem vettünk még semmit. Egyelőre nincs is rá kilá­
tás, hogy vegyünk valamit. Nem érdemes most semmit sem venni. Legföljebb egy
kis földecskét.
- De még azt is megmondom nektek, Pali és Esztike, hogy hamarosan nem is bír­
juk ám visszaadni. De a kamatot fizetjük utána, amennyi jár.
- J ó l van, körösztpapa, odaadjuk mi.
így aztán ideadtak 2 500 forintot, amelyről írást csináltunk. Viszem aztán haza
örömmel a pénzt, majd csak kicsináljuk valahogy. Másnap be is fizettem 500 forin­
tot. Egy darabig aztán nyugodtan voltunk, de közelgett az újév, akkor már az egészet
ki kellett volna fizetni. Úgy gondoltuk, hogy fizetünk, de nem az egészet. Kifizettem
aztán 1500 forintot, maradt még 500 forint. Közben halljuk, hogy nem érdemes mind
kifizetni, hátha elmarad.
Hallgattunk is jó darabig, nem fizettünk. Egyszer aztán jön ám a csekklap kiállítva
500 forintra. No, most mit csináljunk? Megvolt a pénz, de úgy gondoltuk, hogy jobb
az, ha a mi zsebünkben van, mint a máséban. 100 forintot azért csak befizettem, de
többet nem. Maradt 400 forint. Ezzel már úgy voltunk, hogy nem fizetjük be. Lesz,
ami lesz, mert hallottuk másoktól, hogy nem törvényes. Végrehajtó ezért nem jön.
Nem is kérték többet, elhallgattak. Ennek már mi örültünk. Szinte bántuk, amit addig
befizettünk. De most már megvolt, nem kérhettük vissza. 1952-ben aztán megkaptam
a békekölcsönszelvényeket, 10 darabot 200 forint névértékben darabonként. A 100
forintról, amit legutóbb fizettem, nem küldtek szelvényt, erről elfeledkeztek. így aztán
10 darab szép második békekölcsönszelvényem van 2000 forint értékben.
Amikor a 6-os szobában nyaggattak az aláírásért, és nem mentek velem semmire,
a 11-es szobában aláíratták velem, hogy 10 mázsa kukoricát be kell adni. Másnap, mi­

282
 K izö kken t a fö ld

kor nézem a papírt, amit aláírtam, hát látom ám, hogy nem 10, hanem, 20 mázsáról
szól. No, a fene egye meg őket, ezzel is becsaptak. Mi lesz most? Most már meg az
bántott, hogy honnan veszem elő ezt a mennyiséget? Igaz, hogy elég jó termés mu­
tatkozott, de hát a 2 500 forintot is, amit kölcsön kértem, miből fizetem vissza?
Közben, 1952. január 15-én meghalt a feleségem. Jó asszony volt, az Isten nyugosz­
talj a! A j egykendőt, amit esküvőnk előtt kaptam tőle, mint szemfedőt használtuk fel.
Olyan volt az még 54 év után is, mintha akkor került volna ki a boltból. Nem is hasz­
náltam csak párszor. Elvitte az áldott lélek a sírba, nyugodjon békében! Ide is pénz
kellett; a temetés 1 400 forintba került. Tehát volt miről gondoskodni. Azóta magá­
nyosan lakom; írogatni szoktam már csak unalomból is, hogy az időt agyonüssem.
Az 1952-es év aztán kukoricából jól bevált. így visszafizettem a Kacúréknak a 2 500
forintot, és kifizettem a feleségem temetését is. Nem tartoztam senkinek, csak az adó
maradt fenn. A 20 mázsa kukoricáról is elfeledkeztek a beadásnál.
Az 1952-es mellett egy darab harmadik békekölcsönszelvényem is van 100 forint
névértékben. A negyedikből és az ötödikből nem jegyeztem. A hatodikra felajánlot­
tam 100 forintot, de elfelejtettem befizetni, mert nem is akartam. Elhallgattak vele,
bár semmit se fizettem volna!
A több évben kiadott békekölcsönökből befolyt milliárdokból aztán futotta; po­
csékolták a nép verejtékes munkájából összeharácsolt javakat. Hangoztatták a nép
életszínvonalának az emelését, ami egyik téren talán látszott is, de a másikon bizony
visszaesett. Gomba módra nőttek, épültek a kaszárnyák, mégpedig óriási méretek­
ben. A katonatiszt urak, még az őrmesterek is, ennek ellenére magánlakásokban lak­
tak, és így előállt a lakáshiány. Hiába hangoztatják az egyenlőséget, demokráciát, ez
mind csak maszlag. Ott tátonganak a majdnem üres laktanyák, ahelyett, hogy ott
laknának azok a nagy igényű tiszt urak. Csak mert így, elkülönítve a rendes közka­
tonáktól, szabadabban érzik magukat, mert nem látják a lumpolásukat. Tehát jobb
távol, mint közel.
-9- [EA 9232, 9846]

Kizökkent a föld

A feleségem halála óta Jucikámnál, Halász Balázsnénál kosztolok. A magam házában

lakom, ők meg az övékében, és én járok át hozzájuk naponként ebédre. A reggelimet
és a vacsorámat úgy hozom el tőlük. A lányom igen aranyos, szép kisleány volt; annak
idején kézről kézre vettük, és dédelgettük. Ma is szép, derék, dolgos parasztasszony
a férjével együtt. Két év óta ő is nagymama, egy unokája van.18 Úgyhogy jelenleg öt
fiú- és egy leányunokám, valamint egy fiú dédunokám van.

18. Halász Balázs és Csonka Judit Balázs nevű fiának Balázs nevű fiáról van szó, aki 1951-ben született.

283
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

55. Csonka M ihály Vörösmarty utcai h ázán ak udvarán 1950 körül

Az irogatás mellett 1952. április 5-én kezdtem a halasi, akkor még kezdetleges mú­
zeumba járni. CzirokLaci öcsém már előbb is vezette a múzeum ügyeit; egyszer itt,
máskor másutt, mert nem volt állandó helye. A 14-es háború előtt volt már itt múzeum
a református gimnáziumban, de a közönség alig tudott róla. Mert az akkori tanárok
és papok nem nyitották ki. Az első háborút valamennyire megúszta a múzeum, de
most, amikor az utóbbi lezajlott, és bejöttek az oroszok, a múzeumot is elfoglalták.
Nem volt zárt ajtó előttük, mindent kirámoltak, kihánytak. A közönség meg vitte, amit
vihetett. A maradék és amit Laci öcsém, néhány tanár és a Ván pap megmentettek,
Halász Sándor házába, a katolikus templom mellé került. Ide jártunk Laci öcsémmel
rendezni a megmaradt régiségeket. Lassan aztán, sok utánjárással mégis sikerült va­
lahogy összehozni. Van is itt már sok minden.
1953 volt az a nevezetes esztendő, amikor én is kukás lettem. Sőt nemcsak én,
hanem mindenki, akinek csak volt valamekkora földje. Dohányt kellett termelnünk.
Azelőtt azt nevezték kukásnak, aki a dohánnyal bánt, vagyis dohánykertész volt. Ré­
gen ők felesben dolgoztak a gazdáknak. Mi, akik alig ismertük a dohánnyal való bá­
nást, nem tudtuk, miként kell csinálni. Igaz, kaptunk útbaigazítást, papíron megvolt,

284
 K izökken t a fö ld

de ehhez még gyakorlat is kell, nem elég ám az, leírni valamit és már lehet is csinálni,
mert mindenhez érteni kell gyakorlatilag is. No mindegy, ezt is megcsináltuk. Nyolc­
száz ölet, vagyis fél holdat kellett beültetni.
No, a termésleadás azonban megint igazságtalanul folyt le. Egy hideg, szeles na­
pon vittük be a terményt a dohánygyár udvarába. Akkor már volt ott valami 30 kocsi
a határ minden részéből, de még Tompáról és Jánoshalmáról is. Itt aztán várni kellett,
majd megfagytunk. Egyikünk jobban káromkodott, mint a másik. Senki sem volt meg­
elégedve. Már a beváltásnál igazságtalanság folyt. Nagyon ritka volt az elsőrendű. Ha
szép is volt a dohány, másod-, harmad- vagy úgy írták: alárendelt. Ez a nullával volt
egyenlő. Mikor miránk került a sor, lemázsálták, megnézte az átvevő és turkálta. Alá­
rendelt - jelentette ki. De az volt az érdekes, hogy akármilyen volt, mind egy helyre
ment. Akár első, második, harmadik vagy alárendelt, nem számított.
Körülbelül egy hónap múlva jön a postás.
- No, Csonka bácsi hozom a dohány árát.
- Ugyan mennyi?
Leolvas azután az asztalra 5 forint 71 fillért.
- Mind itt van? - kérdem.
- Igen, itt.
No ugyan, jól kihúz a sárból ez az összeg! De milyen pontosan ki volt számítva!
Nem kerek 70 fillér, hanem még egy fillér is járt. Ezt is csak nyilván azért adták, hogy
ennyi érő zsineg elég lesz a felakasztásomhoz, ha elszánnám magam rá. Mert szeren­
csére a kapott sok kiló dohányzsineg megmaradt, az nem kellett. Jól be lett az nekem
számítva, 28 Ft kilónként, 280 Ft a 10 kiló, amit adtak. Szóval ki lett egyenlítve min­
den. A többi termelő barátom is így járt. Nem fizettek, csak elvétve néhány embernek,
hogy mégis tessék-lássék. Azt kaptuk legtöbben, amit a Bugyi a tapasztásért: semmit!
Sőt hallottam olyant, aki bár beadta a mennyiséget, mégis őneki kellett volna fizetni
bizonyos összeget. Ki látott már ilyet? De ez megtörtént 1953-ban. Ez olyan év volt!
Akkor, ha valami kótyagos fejű egyén valamit kitalált, azt végre is kellett hajtani, ha
tetszett valakinek, ha nem. Ilyen sok dohánya nem volt az államnak soha, mert min­
denkinek azt kellett termelni, ha már kulák volt. De még a nem kuláknak is. Nyilván
ez is úgy volt, mint Budán a kutyavásár. Egyszer, de többször nem fordul elő. De
marha intézkedés is volt ez, mert ment pocsékba a sok jó dohány. Kellett valahová,
valamiért cserébe. Nem itt lett az feldolgozva, hanem vitték külföldre. Láttuk a gyár­
nál, hogy zsákokba csomagolták, és vitték a vasútra, szállították világgá. És így telt el
az év. Elmúlt, mintha nem is én termeltem volna tavaly dohányt; úgy tetszik, mintha
álmodtam volna. Pedig valóság volt, mert sok álmatlan éjszakám volt miatta. Mindig
a lelkemen ült. 78 éves koromban dohánykertésznek lenni, amit valaha álmodni sem
mertem volna, no, ez történt meg velem az 1953. évben.
Daci Sándor nagyon jó bognár volt. Két éve beszerelt egy villanyerővel működő
fűrészelő és gyalugépet, amellyel könnyen dolgozhatott volna. De nem sokáig dolgoz­
hatott, be kellett állnia egy szövetkezeti műhelybe, mert ha nem áll be, elveszti az ipart.

285
V. A k o r s z a k , m ely m i n d e n t e l s ö p ö r t

És mit volt mit tenni, belement a szövetkezetbe. De vinni kellett az összes szerszáma­
it, de még a gépeket is. Az idén19 aztán otthagyta a szövetkezetet, nem ízlett neki, és
visszament a saját műhelyébe. Az iparjogot megkapta, de a gépeket bizony nem adták
vissza. Valamennyi szerszámja még maradt, és egy gyalupad. Azzal aztán újra dolgozik
későig, de az asszony úgy áll, hogy ma hal, holnap hal, szóval súlyos beteg. Szegény
ember hiába erőlködik, nem éri magát utol. Még az a szerencséje, hogy munkája van
elég, alig győzi csinálni a megrendelést, mert igen jó munkát ad ki a kezéből. Hát ilyen
a szerencse. Van, akit elkerül, pedig megérdemelné a szorgalmáért.
Ugyanez történt egy ügyes kováccsal. Vilonya Balázsnak hívják, 45 éves, nős, na­
gyon jó műhelye van, a szerszámok zömét maga csinálta. Tavaly20 bele kellett neki
menni a szövetkezetbe, de mert sehogy sem ment jól a közös munka, feloszlatták.
Most megint önállóan dolgozik, és mindig sok munkája van, mert ami az ő kezéből
kikerül, annak jónak és csinosnak kell lenni.
1954-ben kiöntött a mi öreg Dunánk. Bizony, ez elég szomorúságot, kárt és szenve­
dést okozott azoknak a szerencsétlen testvéreinknek, akik beleestek az árvízi zónába.
Ez az év máskülönben is nagyon szeszélyes és kriminális volt:

Ezerkilenszázötvennégyet írtunk, A ki márciusban vala,

Olyan tél volt, csuda, hogy kibírtuk. H allik már a pacsirta dala,
Régebben is voltak nagy telek, H a be nem fagyott a szája.
De talán mások voltak az emberek. M ert ő rá is rossz idő járja.

Vagy talán ifjabbak voltunk Régente más volt a világ.

Es jobban is kibírtuk. Itták az emberek a sok jó bort,
Nem fá zo tt mindjárt az ember, Itták reggel a pálinkát,
H a hideg volt is a december. És így talán jobban is bírták.

De most januáron kezdte, Csaptak nagy disznótorokat,

És abban be sem végezte. A kkor aztán jól be is tobzódtak.
Folytatta febru ár végéig, Ittak, mint a kefekötő;
Majdnem József napig. A kár férfi, akár nő.

M a is jó volna, ha a vóna ott nem vóna.

Az unalmas tél után a tavasz sem volt kellemes. Hideg, esős idők voltak napiren­
den, és még most - ködmenre öltözve és fázva - , a nyár közepén is többször nem
látni a napot. Mi lesz velünk ezek után? Mi lesz télen? Elfordult a földünk, kizökkent
a sarkából. Kevés a tüzelőnk, kevés a pénzünk, kevés lesz a kenyerünk, mert a sok víz

19. 1954-ben.
2 0 . 1953-ban.

286
 K izö kken t a fö ld

elvette a java földeket; ínségnek nézünk elébe. Sztálin, parancsolj a természetnek!

Hadd folyjon visszafelé a Duna!
Hiába volt minden okoskodás, tervezgetés. Most megmutatta az idő, hogy nem
lehet kormányozni. A természet művébe nem lehet beleavatkozni; nincs olyan terem­
tett lény, aki erre képes lenne. Ezért mondják aztán, hogy az idő a gazda. Ez megdönt­
hetetlen igazság. Nem mondom, egyes helyeken lehet mesterséges esőt előidézni,
de nem sok értelme van, mert költséges valami, és nem kifizető minden téren, csak
egyes helyeken, kísérletképpen. De ott se tökéletes, nem pótolja a mesterséges eső
a valódi esőt. Ez is olyan, mint a mesterséges csikócsinálás. Nem tökéletes. Hiába,
ami mesterséges úton van előállítva, az egy sem tökéletes, bármi legyen is az. Mert
a természet rendjét nem lehet megbolygatni.
- * [ E A 4 1 5 8 ,9435 és T JM 3523]

287
VI. Palackposta

A Bibliáról és az ember keletkezéséről

A Bibliából tanultuk annak idején, hogy az Isten Ádámot sárból teremtette, és csak
később jutott eszébe, hogy még egy nő is kellene, hogy ne unatkozzék szegény Ádám.
Évát azonban már nem sárból csinálta, pedig ebből könnyebben ment volna, mert
föld volt elég, hanem Ádám oldalbordájából. Úgy látszik tehát, hogy nemcsak szak­
tudása, hanem orvosi műszerei is voltak Istennek, mert nem lehetett ám ezt a műve­
letet akármilyen bugylibicskával végrehajtani. Hát jó, ez mind szép elgondolásnak, de
a tudomány másként döntötte el ezt a problémát, ami valószínűbb is. No de mindegy,
megvan Ádám és Éva; ketten vannak a híres paradicsomban, ami valószínű Afriká­
ban, Jeruzsálemben lehetett. Később fiuk is lett, de ők már nem sárból csinálták az
utódot. Mást eszeltek ki, ami könyebben ment, és egy kis élvezettel is járt. Most már
megvolt az emberpár egy fiúval. Igen, de mert könnyen ment a csinálás, hadd jöjjön
a másik! Jött is hamarosan, az Isten ne vegye bűnül nekik, ha ők úgy akarták, ki pa­
rancsol nekik, hogy ne így, ne úgy?!
A két fiú, Káin és Ábel azonban, amikor házasulandó korba értek, összevesztek.
Káin agyoncsapta az öccsét, Ábelt. Jó testvérek lehettek, összevesztek a jusson (mind
mese)! Ábel meghalt, Káin pedig elbújdosott, odalett az is. No, most született egy
harmadik gyerek, Séth, őt aztán, mikor felcseperedett, elküldték a szülei idegen tar­
tományba nősülés végett. így fest tehát a bibliai írás. Hát azokat ott vajon ki teremtet­
te? És amikor Kolumbus feltalálta Amerikát, és ott már emberekre talált, hát azokat
ki teremtette? Ausztrália és a világ más országai is már mind emberekkel voltak tele
évezredek óta!
A Bibliában előadott történet Noé bárkájáról is egy mese. Legalábbis az, hogy abba
mindenféle állatot behordott volna. Ez lehetetlen lett volna. A világ minden rendű és
rangú, kisebb, nagyobb állatát, hogy összegyűjtse, ez kizárt dolog, ezt nem hiszi el sok
ember - jómagammal együtt. Most képzeljük el, mekkora alkotmány, vagyis bárka kel­
lett volna annak a sok kisebb-nagyobb állatnak, de még a nekik való élelemnek is, ami
azoknak kellett volna negyven napig, míg az özönvíz tartott. Megette volna egymást
a sok ragadozó, oroszlán, tigris és a sok más állat a Noéval együtt. És hogy őneki előre
megmondta volna az Úr, hogy özönvíz lesz? A fenét! Úgy álmodta az egészet valószí­
nű, és mivel vallásos lehetett, ezt így képzelte el. De meg nem is volt ám mindenütt
az az özönvíz, csak az Ararát hegy környékén, ha volt. Oh, nem ám, ilyent ne mesélj e-
nek a mai embereknek! Ez akkor talán sokakat megtévesztett, mintha úgy lett volna.
Sokszor aztán a Noét szidjuk, hogy miért is vitt magával olyan haszontalan férge­
ket, mint a szúnyog, tetű, bolha, légy? Ez a négy nem kék’, de még a poloska sem, és

288
 A B i b l i á r ó l és a z e m b e r k e l e t k e z é s é r ő l

még sok száz meg száz, más csúszómászó állat sem. Tehát ilyen rosszmájú ember volt
a Noé. Szegény feje, ha tudta volna, hogy utódjai sokszor bizony rosszat gondolnak
felőle, biztosan óvatosabb lett volna.
Néhány évvel ezelőtt az újságok írtak róla, hogy az Ararát hegy egyik oldalán talál­
tak olyan faalkatrészt, mely a Noé bárkájából való volt.1 Ez nem valami nagy csoda.
Lehet, hogy ő is olyan fúró, faragó ember volt, mint én. Amúgy aztán, amikor a sző­
lőt ültette, és őmaga is megkóstolta a szőlő termését, és jó bort is csinált belőle, ezt
már inkább hisszük. És be is rúgott, mint a csacsi, talán okádott is, de ezzel már nem
dicsekszik a Biblia. Természetesen ez mint régi emlék maradt fenn, a nép költötte,
mert közülünk nem látta senki, mert régen volt, ha volt egyáltalán.
Szóval vannak a Bibliában olyan hihetetlen leírások, amin sokszor elgondolkozik
az ember, hogy hogy is tudták kiagyalni ? Például az is, hogy a Szűz Máriának fia szü­
letett, a Jézus. No, jól tudjuk, hogy született, de már, hogy valaki be ne adott volna
neki, tehát minden beavatkozás nélkül?! Sem azelőtt, sem azóta nem volt olyan szűz
leány, aki szült volna gyermeket! De ezután sem lesz; csakbe kell annak adni azt, ami
szükséges egy gyermek előállításához.
És hogyjózsef, aki aztán ura lett a már nem Szűz Máriának, ezt a lexikonból olvas­
tam, olyan szent életet élt a feleségével, hogy sosem közösültek egymással? Elég hülye
ember lehetett a József, mert a képek után ítélve szép nő volt a Mária. Talán káposztalé
folyt József ereiben, és nem kívánta meg a szépasszony micsodáját?
Azt aztán már elhiszem, hogy a zsidók megfeszítették Jézust; ez nem nagy vicc
volt. Ez már inkább kegyetlenség volt tőlük, akármilyen tanokat hirdetett is, mert
ő is csak ember volt, mint a többi. Az életét elvenni valakinek csak irigységből, ez
már nem fér össze a rendes lelkiismerettel; ez már bűn. Hogy aztán harmadnapra
feltámadott, ezt már megint nem hiszem el, mert aki egyszer meghal, az már többé
soha föl nem támad. És még hogy felment a mennybe negyven nap után! Hát hol
az a mennyország, ahova majd valaki akar menni? Ilyen meséket nem lehet elhinni
a mai embereknek. Valójában Jézus is zsidó volt, mert meg lett metélve annak idején,
de ő talán más véleményen volt, mint a többi zsidó, és emiatt szakadt meg közöttük
az egyetértés, ami a Jézus halálát idézte elő. O akarta a népet más tanokra tanítani
vallásos úton, hogy ne pogányok legyenek, hanem valami vallásféle által másképpen
higgyenek valamit. így alakult ki aztán a katolikus vallás, és utóbb más sok vallás is,
mert ma az is van jó néhány. Hogy aztán melyik a jobb, az már egyéni kérdés, kinek
a pap, kinek a papné.
Azt is mondja aztán a Szentírás, hogy porból lettünk, és porrá leszünk. Azt tudjuk,
hogy aki meghalt, az többé már nem támad fel. Tehát tényleg elrohad, és utóbb porrá
lesz. Ez világos. De hogy milyen porból lettünk, és hogy csecsemő vagy mindjárt kész
ember-e, azt megint nehéz megállapítani. Ez arra a kérdésre vezeti az embert, hogy

1. Az utalás valószínűleg Fernand Navarra francia kutató 1955-ös expedíciójára vonatkozik, aki egy 11230
éves fadarabbal tért vissza az Ararát csúcsáról. 1840-ben egy török kutatócsoport állítólag látott is egy
hajószerű roncsot, sőt három helyiségébe be is mentek.

289
VI. P a l a c k p o s t a

vajon a tyúk lett-e előbb vagy a tojás? És miért nincs meg ma már az a por, amiből
lettünk? Elvitte a szél vagy valami más? Ugyan már, úgyis vagyunk elegen a világon;
ha nem is porból, de más úton szaporodtunk. Vajon mi lenne, ha ma is porból kelne
az ember? Már így sem akar összeférni egymással; a nem egyforma fajták ellenségei
egymásnak, és farkasszemet néznek egymással. Mintha nem férnének a föld kerek­
ségén, pedig még több is elférne, ha jó beosztás és megértés volna.
Azt is mondja a Szentírás, hogy feltámadunk. Igen, a gatyaülepben! Kár a gőzért;
ilyen lehetetlenségeket elhitetni az emberekkel! Hol vannak azok a lelkek, amelyek
a halottakból elszálltak a Szentírás szerint a mennybe? Hol van a mennyország? És
hol van a pokol? Erre azt mondják, hogy az égben. De hát, hol van az az ég is, ahová
bejutnánk? Mutassa meg valaki, hogy merre kell menni, le vagy föl? Hát kérem, én
megmondom, hol a mennyország, és hol a pokol. Nem kell azért olyan magasra száll­
ni, mint az égnek mondott tájék, ahol már olyan hideg van, és mellé a levegő olyan
ritka, hogy ott már a lélek is megfagyna (ámbár a pokolban tüzelnek a sok rossz lélek
számára). Nem Kolumbus tojása ez; itt van mindkettő a földön. Akinek itt jó sora
van, mindene megvan a megélhetéshez, az már a mennyországban van itt. Akinek
pedig rosszul megy, hányódik, vetődik, sokat dolgozik, hogy megélhessen, annak itt
van a pokol. Meg vagyok értve?
A halál után a test a földbe kerül, az már jó helyen van. A lélek pedig elenyészik
a semmibe, a légűrbe, elviszi a szél a szélrózsa minden irányába. Azt értjük feltáma­
dáson, amikor valakinek születik gyermeke, másként nem is lehet. Azt mondják, míg
terhes asszonyt látunk, nem vész el a világ. Ilyen fiatalokat pedig mindig látni. Tehát
ne féljünk a világ végétől! Lehet, hogy egyszer bekövetkezik, és aki egyszer meghalt,
annak már igazán vége.
Túróslepényt lehet enni, ha van, de embert csinálni a semmiből, azt már nem. És
ez nemcsak az emberre vonatkozik, hanem a legkisebb teremtményre, még a tetűre is.
ADarwin-féle elmélet valamennyire alátámasztja a valónak mondhatót. Darwin sze­
rint a létért való küzdelem alakít át sok mindent, ezt látjuk napj ainkban is, az erősebb
legyőzi a gyengébbet, hogy ő élhessen. Ez így folyt és folyik, míg élet lesz a földön.
Vannak növények, például a gomba, melyet este még nem látunk, de reggel már áll.
Némelyik öt, hat, sőt még tíz centit is nő egy nyári éjjelen, amikor rövidek az éjszakák.
De gyenge is, mint a harmat, alig lehet némelyiket megfogni, már mállik széjjel. Ezért
mondják aztán némely vékony, sovány gyerekre, hogy te olyan vagy, mint a szaron
nőtt gomba. Mert a gomba többnyire tényleg szaron nő. Nem mind, de sok fajtája.
Mégis sokan szeretik a jó, ehető gombát, ami nem is rossz. Eső után igen gyakori kint
a legelőkön, mert a jószág legelés közben elszórja a ganajt, és utoljára elenyészik, és
nőnek a sok kis gombák. De az ember aligha így kelt, ámbár ki tudja, elég az hozzá,
hogy vagyunk és létezünk.
Vannak aztán különös, látható állatkák, melyek kétéltűek. A cserebogár előbb kukac
pajor, azután bábbá változik, később kész a cserebogár, és már repül. Ilyen különös
teremtmény az ebihal vagy kutyahal is, amely eleinte olyan, mint a pondró. Később
kikel a nap melege által, és apródonként megnő, körülbelül szilva nagyságúra. De farka

290
 A B i b l i á r ó l és a z e m b e r k e l e t k e z é s é r ő l

is van, amely körülbelül olyan hosszú, mint a teste. Ekkor lába még nincs, csupa has.
Sekélyebb vízben van aztán belőlük temérdek, csak úgy nyüzsögnek. A kacsák, ha
rájuk találnak, csak úgy nyelik őket, de eszik őket más vízi állatok, például a halak is.
Mikor aztán eljön az átalakulás ideje, lábaik nőnek, a farkuk elszárad, és kész a béka.
De nem minden fajta béka fejlődik így, mind másként teremtődik. Van aztán olyan
vízi pondró is, amelyből az átalakulás után szúnyog vagy kisebb-nagyobb, szitakötő­
nek nevezett szárnyas állatka lesz.
Van egy másik megfoghatatlan valami is. Nyári időben jön egy záporeső, és amikor
elmúlt, némely helyen annyi az apró kis barna béka, hogy csak úgy nyüzsögnek. Alig
tudna menni tőlük az ember, ha nagyobbak volnának. De mivel aprók, így könnyen
átgázol rajtuk az ember. És mit szóljunk arra, amit a hajósok mondanak, hogy ezek
az apró békák záporeső után a hajó fedélzetén is megtalálhatók? Pedig a hajónak a te­
teje már keményebb, mint a föld, és mégsem ütik agyon magukat esés közben. Ilyen
rendkívüli tünemények vannak, és az ember csak elgondolkodik, mi is idézi ezt elő,
és hogyan?
A világ tehát mindig átalakulóban van ősidőktől kezdve. És nemcsak a növények
és az élőlények, hanem még a föld is változtatta az alakját. Nem mindig ugyanaz az
alakja volt, mint a jelenben van. Földrengések és más erők kellettek ahhoz, hogy olyan
legyen, mint amilyennek most elképzeljük. Aki már járt szénbányában, mint én ma­
gam is Oroszországban, az tudja, hogy a különféle növények, például az őskorbeli
páfrányfa levelei, ágai, magvai mind nyomot hagytak a szén különböző rétegeiben.
Világosan látszanak, szinte bele vannak préselve a növény levele és rostjai. És a szén
minősége is a szerint alakul, hogy melyik milyen fából való. Természetesen, ha a fa
keményebb vagy puhább volt, a szerint lett nagyobb vagy kisebb a kalóriaereje. Tud­
juk mi is, hogy a tűzhelyben melyik melegít jobban, az akácfa vagy a nyárfa. így van
a szénnel is; ami jobb, az jobb. De annak is több ezer év kellett, míg a fa és a növény
szénné ért. Míg éltek ezen hatalmas fák, erdőségek, addig a nap energiáját, melegét
magukba szívták, és mikor bekövetkezett az a bizonyos idő, midőn elsöpört minden
útjába álló létezőket, összekeveredett a föld. A föld maga alá temette a fent írt mennyi­
séget, és ott a föld gyomrában összepréselődött, és sok ezer év után a nagy nyomástól
és hőtől kővé merevült a betemetett fa és minden, ami a föld színén addig volt.
Az ember sem mindjárt lett olyan, mint amilyenek mi vagyunk a mai napon. Nem
ám, annak sok ezer év kellett, míg valahogy kicsiszolta, kiművelte magát. Sok viszon­
tagságon kellett keresztülesni az őseinknek, több generációnak kellett születni és elhal­
ni odáig, míg valami emberi formájuk és tudásuk lett. A Darwin-féle elmélet szerint
mi, emberek a majomtól származunk. Lehet, hogyúgy van, de miért, hogy napjaink­
ban ez nem fordult még elő? Mert tényleg vannak emberszabású majmok, mégpedig
elég sok fajta és forma, de még egyet sem hallottunk, hogy ez vagy az a majom tavaly
még majom volt, most meg már ember. Vagy talán kipusztult az a majomfajta, mint
más őskori állatok, a mamut és a többi, amelyiktől Darwin szerint származtunk? Azt
tudjuk, hogy a majom igen tanulékony állat, sok mindent megcsinál, utánozza az
embert. De ki látott már olyan majmot, amely megtanult volna emberül beszélni?

291
VT. P a l a c k p o s t a

Mert hiába a sok nyelv, a majmok egyik nemzet nyelvén sem tudnak beszélni. Mert
ha mégis akadna olyan majom, amely tudna valamelyik nemzet nyelvén beszélni,
már nem is volna kétes, hogy az a nemzet a majomtól származott. De ilyen nincs
a föld kerekségén, és nem is lesz. Ezért aztán én nem ülök föl a Darwin-féle tannak.
Az ő öregapja lehetett majom, de én nem azonosítom magam vele. Ámbár amúgy
már elég öreg majom vagyok, és én is szeretek utánozni. Úgy képzeljük mi ezt, hogy
az emberek és az állatok is sok évezred leforgása alatt alakultak át lassanként a mai
formájukra. Ezért nem lehetett aztán egy Ádám és Éva, hanem számtalannak kellett
hogy legyenek, a világ különböző országaiban és föld részein.
Tehát a bibliai tan elég ügyes mese. Jó arra, hogy valamit abból is tudjunk. Ha
akarjuk, hisszük, ha akarjuk, nem hisszük - ez már egyéni dolog.
Most aztán egy kényes dologba vágom a fejszémet. Azt mondja némely ember,
hogy nincs Isten. Igaz, még én sem láttam, pedig igencsak úgy vagyunk vele, azt hisz-
szük, amit látunk. De én azt mondom, akár hiszi valaki, akár nem, kell, hogy legyen
Isten, de más formában és alakban. És nem a mennyben, hanem itt a földön, és nem
egy van, hanem többen vannak, különösen ma. Nézzük csak őket! Nem akarom mind
számba venni, mert nem férnének ebbe a könyvbe. De meg nem is ismerem őket,
csak olvastam és hallottam róluk. Nekem még egy sem mutatta meg magát, távol
vannak tőlem.
Tehát valamikor volt Napóleon, nem mék vissza régebbre. Azután jött a Sztálin,
utána Hitier, Mussolini, Truman. Jelenleg Eisenhower, az oroszokét most nem tudom,
hogy hívják. No kérem, itt vannak a mai Istenek, akik több mint ezermillió ember sor­
sát intézik. Hogyjól-e vagy rosszul, az már kétséges. Egyik embernek jó, a másiknak
nem jó. így aztán tényleg a fene sem tudná megállapítani, hogy kinek a szája íze szerint
csinálják jól vagy rosszul. Én már nem bánom, akárki is kormányozza a világot, nekem
már úgysem sok időm van hátra, csak ami hátravan, olyan legyen, hogy egészsége le­
gyen az embernek, és legyen mit enni, ami a fő. A fiatalok is ellesznek valahogy, mert
sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Mindig volt valahogy, és lesz is. Azzal,
amit idáig írtam a darwinizmusról, nem lettem okosabb, sem bölcsebb. Csak egy kis
elmefuttató sport ez, de szeretek mindenben kanál lenni, és kavarni.
- » [E A 3 7 6 5 ,4 1 5 8 ]

A z egykézésről, az agglegényekről és a papi nőtlenségről

Tudjuk, hogy a magyar mindig el volt foglalva hazája védelmével, mert mindig vol­
tak olyan nemzetek, amelyeknek fájt a foguk a mi szép hazánkra, és ha csak szerét te­
hették, vagy egyszerűen ránk törtek, vagy valami úton, módon belénk kötöttek úgy,
hogy háborúra került sor. Nem lehetett elkerülni. Az osztrák sógor gondoskodott
arról, hogy legyen alkalma belekeverni bennünket, mert őneki ebben haszna volt.
A magyar csak harcolt, és mindig harcolt, amaz meg csak nézte. Mikor aztán elérke­

292
 A z e g y k é z é s r ő l , a z a g g l e g é n y e k r ő l és a p a p i n ő t l e n s é g r ő l

zettnek vélte az időt, akkor, mint jószívű szomszéd a segítségünkre sietett, és hősként
a hóna alá vett bennünket. Igen, mert ha őt is piszkálták valamelyik oldalról, akkor
szüksége volt a jó magyarokra. Gyere, magyar, te is, csak így lehet fenntartani a békét
a külfölddel szemben! így kerültünk aztán közösségbe az osztrákokkal, a monarchiát
is így csinálták.
A mi drága hazánk igen jó éléskamrája volt az osztrákoknak; innen került ki minden
élelmiszer. Igaz, az iparcikkeket meg ők adták. A nyugatnak így mi mindig a védőbás­
tyái voltunk. Ők ezért tudtak gyarapodni, művelődni, és így előtérbe kerültek. Mert
a műveltebb nemzet mindig előnyben volt mindenféle tekintetben. Könyebben élt,
jobban ki tudta aknázni a lehetőségeket, akár az iparban, akár más téren.
A gazdagabb állam aztán jobban tudott mindent előállítani, mint mi, akik el vol­
tunk maradva. A nyugat három országa, Francia-, Német- és Angolország mindig ve­
zető szerepet töltöttek be akár az ipar, akár a divat vagy a fényűzés terén. Innen ragadt
aztán lassanként miránk is kevés, és így jutott el hozzánk is több olyan új, ami addig
nem volt. Különösen a franciáktól jött a legtöbb divat. Az egyke is innen eredt. Régi
könyvekből olvashattuk, hogy a franciák milyen erkölcstelen életet éltek. Sehol sem
volt úgy elterjedve a bujakór, mint náluk. Ezért mondták rájuk régebben, hogy fran­
cosok, és ezért maradt fent az a szójárás is mind a mai napig, hogy te francos kurva, ha
valami rossz női személyről van szó. Lehet, hogy ebből indult ki az egykézés, mert csak
a természeti ösztön kielégítésének éltek, sőt azt túlzásba is vitték. Tehát azért kapott
lábra náluk az egyke, hogy ne legyen akadály a gyerek, hogy szabadon teljesüljön az
óhajuk, a vágyuk. A műveltség, a civilizáció tehát erkölcsileg rontott rajtuk.
Ilyen formában mindenütt rontott, nemcsak náluk, hanem nálunk is. Különös,
hogy az ilyen erkölcstelen, rossz szokás igen ragadós. Mivel a rossznak mindig nagyobb
tér jut, mint a jónak, hamar kerül követője, hamar hódít, és szaporítja a pártoló sze­
mélyeket. Átharapódzik másik nemzetekre, mint reánk, magyarokra is. Mert régente
nálunk nem fordult elő, csak ritka esetben. Újabban viszont már nem is feltűnő, ha
valakinek egy családja születik, vagy még egy sem.
De nem minden esetben az erkölcstelenség az ok, már legalábbis nálunk, hanem
a nincstelenség is lehet. Arra, hogy ne legyen gyermek, a megélhetés lehetőségének
hiánya is indíthatja az illetékeseket. Némelyek szerint ugyanis több kiadás van ott,
ahol van gyermek. Igaz, hogy ez nem érv, mert azt mondják, hogy ahol jóllakhatnak
négyen, ott az ötödik sem marad éhen. És ez igaz is, csak a beosztás legyen meg.
Nálunk a Dunántúlon ütötte fel a fejét az egykerendszer legelőbb. Persze nyugat­
ról haladt mindig kelet felé tért hódítani, mígnem lassan, lassan elterjedt egész Ma­
gyarországon. Úgyhogy ma már nincs talán falu, ahol ne tudnának róla. Utánozzák
is, de mindig a jobb módú családoknál. Pedig éppen itt kellene a sok gyermek, mert
itt nem szenvednek szükséget, és volna mit aprítani a tejbe. És mégis, mit látunk?
A szegényebb néposztálynál van többes számban a gyermek. Itt tehát más indítóok
van. Például, ha valami nagyobb ingatlannal rendelkezik valaki, ott már talán azért
egykéznek, hogy a vagyon ne szóródjon széjjel. Hogy több jusson a dédelgetett egy­
kének! Ebben van valami, ezt lehet tapasztalni sok helyen, ez igaz.

293
VI. P a l a c k p o s t a

Na, most hozzunk össze két ilyen egykés családot: egyik helyen van fiú egyke,
a másik helyen leány egyke. Ezt most jó lesz összeházasítani, pedig mindkét családnak
jócskán van birtoka. De azon vannak, hogy több legyen, mert a több mindig jobb,
nem igaz? Ez pedig nem demokratikus! Inkább fordítva kellene; annak, amelyik­
nek több van, olyant kellene keresni, akinek nincs semmije. Ez volna az egyenlőség
mérlege. Elég rossz szokás, hogy éppen ezt nem tartják be, holott semmi hátránya
nem volna annak, akinek amúgy is megvan a mindennapi megélhetéshez valója. Itt
már inkább lenézésről van szó; szégyennek tartaná az illető, ha nálánál alacsonyabb
sorúhoz kellene a leányát adni, és viszont, megfordítva. Ilyen kilengések vannak sok
helyen; a büszkeség, a gőg nem engedi. Mert mit szólnak mások? Ejnye, hát nem volt
különb? Ilyent kellett elvenni vagy ilyenhez kellett férjhez menni?
Tehát a pletyka száját kell befogni, hogy ne kritizálhasson, ne keresse a szálkát más
szemében, ha a magáéban a gerendát sem látja meg. Ilyen a nép, mindig a más sorsát
kifogásolja. Nem huny szemet, a szájnak járni kell, mert csakúgy tud napirendre térni,
ha kielégítette a természetét a sok mendemondával. Nem tudja magába folytani, kitör
belőle a rágalmazás és más hasonló ócsárlás, sőt némelykor a bosszú, az ellenségeske­
dés vagy más egyéb indítóok, noha máskülönben semmi köze sem volna hozzá.
Nézzünk szét, a királyok és a fejedelmek mindig hasonszőrű nőt vesznek el: a király
másik király leányát, ha talál hozzávalót, de lehet főherceg vagy herceg is. De grófnőt
vagy bárónőt már ritkán, mert ez már alacsonyabb rangú. Tehát nem felel meg, mert
ez már kisebbítené a tekintélyét és a méltóságát. így halad azután ez lefelé a ranglétrán,
míg utoljára a parasztokhoz is eljut. Mert minden felülről jön; előbb a nagyok, akiket
utóbb a kisebbek is utánoznak, mert úri szokás, tehát ez a jó és a szép.
Minél műveletlenebb a nép, annál jobban szaporodik. A cigányoknál például,
amikor a nő 14 éves, már van gyermeke. Ha kérdezünk egy cigányt, mi az oka, hogy
olyan sok a gyerek náluk, azt válaszolja, hogy hát, kérem, ha összebújik az ember, mit
tud mást csinálni, mint gyerököt? De ez nem éppen csak a cigányoknál van így. Ott
vannak a japánok, kínaiak, hinduk; ez mind igen szapora nemzet. De még az oroszt
sem kell kivetni, ott sem egykéznek, ott is értik csinálni a gyermeket.
Hát, az igazat megmondva, nincs is ennél könnyebb. Ha egy csepp esze sincs annak
a valakinek, gyereket azért csak tud csinálni, nem kell ahhoz semmiféle tudomány, sőt
még mutatni sem kell egynek sem, hogy miként kell hozzáfogni. A természeti ösztön
megmutatja, ez így van mindenütt, még az állatvilágban is. Nézzük csak meg, ha vala­
kinek van fias disznója öt-hat malaccal, a kismalacok pár hetes korukban már ugrálják
egymást. Ez a természeti ösztön a lét fenntartásának, a szaporodásnak a módja. Ha
nem szaporodna, kipusztulna.
Hogy aztán bűn-e az egykézés vagyis a magzatelcsinálás - ki tudná azt megmon­
dani? A nő nem akarja napvilágra hozni a gyermeket, nem akar szenvedni, csak azért,
hogy ő kényelemben élhessen. Pedig sok nő ráfizetett már erre, mert veszélyes vál­
lalkozás, és az életével számolhat, ha nem jól sikerül. De azért nem rettennek meg,
reszkírozzák magukat, egyik is, másik is, pedig nézzük meg, vannak olyan szép, egész­
séges fiatalasszonyok, akik, ha van is öt, hat gyermekük, oda se néznek neki, talán

294
 A z e g y k é z é s r ő l , a z a g g l e g é n y e k r ő l és a p a p i n ő t l e n s é g r ő l

még hasznukra is van, nem betegeskednek úgy, mint aki már többször elvetélt. És
mikor odaér, hogy a hamut is mamunak hívja, vagyis megöregszik, akkor gondol
rá, hogy ejnye, mégis jó volna, ha volna egypár gyermek! Ki gondozza őt, ha ágynak
esik, beteg lesz; kire marad a vagyon, ki lesz az örökös? Ezen tépelődik, de már ké­
sőn ébred rá, hogy alighanem vétett a természet törvénye ellen. Úgy kell neki, miért
tette ezt? Nem kényszerítette rá senki, a maga akaratából cselekedte, amit tett. Most
nincs, aki megsirassa, eltemetik, mint egy kutyát, senki sem sajnálja és nem is gyá­
szolja - volt, nincs.
Manapság nagyon sok ilyen meddű asszonyt lehet látni, talán többet, mint akinek
gyermeke van. Olyanok, mint a bálvány: hegyeskednek, begyeskednek, szépen jár­
nak, nem húzza a szoknyájukat a gyerek, mehetnek szabadon, nem aggat a rajkó. Mert
bizony a gyerekkel baj van, gondozni kell és ruházni, ami pedig ma probléma, mert
drága a ruha. így aztán inkább magát cicomázza, ruházza a gyermek helyett. Ismerek
néhány fiatal párt, akiknek nincs családjuk. Úgy járnak, mint a páva, mintha skatulyá­
ból húzták volna ki őket; fessek, szépek, úgy a férfi, mint a nő. Könnyen vannak, van
egy kis földjük, szőlejük, ezt művelik ketten, másra nincs is gondjuk. Esznek, isznak,
jól élnek. Mi bajuk lehet? Jelenleg semmi. Talán majd, ha megöregszenek, altkor esz­
mélnek rá, hogy mégiscsak jó volna, ha volna gyermek!
Vannak aztán olyan párok, hogyha már nekik nincs, akkor örökbe fogadják másét,
valami rokonét, akit a maguk nevére íratnak. így gondoskodnak mégis, hogy öreg­
ségükre ne legyenek maguk, és tudják kire hagyni, amijük van. Ezeknek meg lehet
bocsátani, mert ők legalább eleget tesznek a gyermeknevelés kötelességének, ha már
nekik nem lett vagy nem lehetett.
Most egy kényes ügybe avatkozom bele, sokan, mármint a férfiak közül nem is
szeretik majd. De a nők azt hiszem, inkább örülnének, ha úgy sikerülne, mint nem: az
agglegényadó. Egy ízben már szóba hozták az országgyűlésben is, de valószínűleg sok
volt az agglegény az országgyűlési képviselők között, ezért végül elhallgattak vele.2Én
egyébként nem adót sóznék rájuk, hiszen azt a jobb módúak - és volna ilyen elég -
a mellényzsebből is kifizetnék, csakhogy továbbra is agglegények maradhassanak. Én
egyszerűen kényszeríteném őket a nősülésre. Hatvan napot adnék, és ezalatt szerezzen
asszonyt a föld alól is! Ha nem, akkor gyerünk kényszermunkára, ami igen hathatós
gyógyszer volna a nősülésre. Örülne ennek igen sok vénleány és fiatal özvegy, de még
az idősebbek, akár nyolcvan évesig is, attól függően ki milyen erős, egészséges. Mert
nem igaz, hogy nem találna bárki is, ha akarna. Úgy mondják, minden koszos disznó
talál magának való dörgölőfát. Tehát az asszonynak valót is meg lehet találni, mert
úgyis több a nő, mint a férfi. Tehát lehet válogatni tetszés szerint.
Ez az agglegény nősülési rendszer az erkölcs helyrehozását vonná maga után. Mert
bizony az erkölccsel, vagyis azzal, hogy hol van most az erkölcs, rekordot ért el az em­

2. Kifejezett agglegényadó valóban nem, gyermektelenségi adó azonban létezett 1953 és 1957 között. Ezt
a 20 és 50 év közötti férfiaknak, illetve a 20 és 45 év közötti nőknek kellett fizetniük, amennyiben nem
volt saját vagy örökbe fogadott gyeremekük. A gyermektelenségi adó a fizetések 4%-át tette ki.

295
VI. P a l a c k p o s t a

beriség. M ert az agglegények egyike sincs meg nő nélkül, sőt sok fel is csinálja a más
ember feleségét. A szarvas férj meg örül a magzatnak, hogy milyen szép gyereke vagy
leánya van, pedig a fene sem tudja, ki a valódi gyártója, még talán az anyja sem. De
még leány is mennyi van, akit agglegény búgott fel. Ezért kellene a szigorú törvény;
nem úgy, hanem így.
Az aztán különös, hogy míg egy agglegény rágondolja magát a nősülésre, addig
húsz olyan is megnősül, aki még fiatal. Az agglegény legtöbbször jómódú; a szegé­
nyebb osztály hamarabb nősül, az nem fél eltartani az asszonyt. Ma már 18 éves fiúk
is megnősülnek, nem is ritkán, de az is annak a rendje 25 éves korig. Azután már ne­
hezen fognak hozzá.
A pápista papokat is megnősíteni, mert itt is néha kutya jár a kertben. Néha ők
is rákívánnak a más ember asszonyára vagy valami leányra, hiszen őbennük sem ká­
posztáié, hanem vér van, amely néha felpezsdül, mert jól élnek, és nem dolgoznak.
Olyan némelyik, mint a bika: erős, egészséges. Tehát megvan a lehetőség arra, hogy
ne a szentelt vízbe mártsa az ujját, hanem egészen máshová, oda, ahová akarja.
Talán minden más vallásnál van felesége a papnak: a görög katolikusnak, a zsidó­
nak és a reformátusnak. Miért kivétel a római katolikus? Hiszen ezek is olyan em­
berek, mint mások. Tehát én nem tennék kivételt. Hanem, ha pap vagy is, gyerünk
egy bugyiiért, ide azzal a tökzacskóval, és kifelé vele! Nincs rá szüksége annak, aki
szentnek tartj a magát, kedves papom! Ha ennek a műtétnek aláveted magad, kedves
papom, akkor azt mondom, hogy hős, mártír vagy szent vagy. De másként nem, mert
vizet prédikálsz, és bort iszol. Nem tartod be a tízparancsolatot, hiszen: más feleba­
rátod feleségét ne kívánd! stb. Tudod, hiszen már a Petőfi is ezelőtt 106 esztendővel
írta a legendájában, hogy mikor az Istenhez panaszra ment a férj, mert a pap ott volt
a felesége ágyán, és az Isten benézett az ablakon, és látván ezt, azt mondta a férjnek,
hogy hát fiam ez kuruc história, de már megesett. Hanem megmutatom, hogy a pa­
podat a pokolba juttatom, mert a pokolnak már fele vagy több papokkal van tele.3Mi
lehet a pokolban most, hiszen azóta sok hasonló eset megtörténhetett.
Mivel a papokkal foglalkozom, eszembe jutott egy régi vicc. A papnak a kertjé­
ben szép káposzták voltak. Egyszer valaki meglopta. A pap azon gondolkozott, hogy
miképpen tudná megtalálni a tettest? Egy fej káposztát, jó keményet a reverenda alá
csapott, és úgy ment a templomba megtartani az istentiszteletet. A sok híve már ott
várta a templomban; az is jelen volt, aki a káposztát ellopta. Apap aztán felment a ka­
tedrára, elmondta a miatyánkot, és akkor leszólt a szószékről:
- Híveim! Az éjjel valaki meglopta a káposztámat. Aki meglopta, bújjon a pad
alá, mert itt ez a káposztafej a kezemben, és úgy vágom a fejéhez annak, aki ellopta
a többit, hogy arról kódul!
És kérem, az a barom, aki tényleg ellopta a káposztát, lebújt a pad alá, és meglett
a tettes. Pedig dehogy tudta volna meg a pap, ha az illető maga nem mutatja magát.

3. Petőfi Sándor Legenda című verséről van szó, amely 1844-ben született.

296
 A dem okráciáról

Tehát ilyen befolyással vannak a hívek a pap irányában. Mindent elhisznek, amit
a pap mond, mert az: szent! Sokszor latinul beszél: cirkum dedérum, páter noszter,
apád suszter és a többi.
Szokás aztán a papoknál, hogy valami nőszemély is legyen a háznál. A szakácsnén
kívül valami rokon testvér vagy nagynéni (persze ez lehet más is), azon a címen, hogy
ne unatkozzon a pap sem. De ott vannak még a szép fiatal szűz apácák és a túrós fa-
szú, csuklyás barátok is közel! (Ejnye, talán nem is jól írtam, de már megesett, nem
tehetek róla.) Ezekkel mi van? Most már ugyan feloszlatták az apácazárdákat, és talán
a barátok kolostorát is (a halasi apácazárdában jelenleg katonaság tartózkodik);4 szét­
szóródtak, ment, ki merre látott, minek is ez? A sok ingyenélő here, butítani a népet.
Jó, menjen a templomba, aki akar, nincs tiltva. De minek ez a sok vallás, elég volna
kettő: mondjuk katolikus és református. De fene tudja, hány különféle vallás van;
ezeket mind össze kellene hozni, ki ide, ki oda térne át tetszése szerint. Ez is demok­
ratikus volna. Szabad választás a vallások között is.
[E A 4 1 5 8 , 9436]

A demokráciáról

Már az őseink is küzdöttek a demokráciáért több száz évekkel ezelőtt, de mindig si­
kertelenül. Mindig elfojtották az akkori hatalmak, mert őnekik nem volt érdekük.
Mert így könnyebben és olcsóbban hozzájutottak a javakhoz. Mert a munkás és a pa­
raszt dolgozott nekik, és ők gyarapodtak, híztak a parasztok véres verejtékkel végzett
munkáján. Úgyhogy a parasztnak alig maradt valami a megélhetéshez; a többi elment
adóba és más fizetnivalóba, régen dézsmába, robotba, papi illetékbe és más efélébe.
Ezért aztán többször elégedetlenség mutatkozott az ország népei között. De annyira
kezük között tartották a hatalmat az urak, hogy nem mert a nép mozgolódni. Csak
tűrt, mint a birka. Utóbb azért nagy sokára, amikor már csordultig volt az üröm a po­
hárban, akadt egy bátor ember, aki vállalta a felelősséget; ha törik, ha szakad, mindegy
volt már, jó vagy rossz, annyira el volt keseredve a nép. Ekkor jött aztán a Dózsa-féle
leszámolás és felkelés, melyet az addigi viszály és tarthatatlan állapot robbantott ki.
Szóval létrejött a parasztforradalom a demokrácia érdekében. De sajnos nem bírt
a nép a túlerővel, amely nemsokára vérbe is fojtotta. Ott tartott a nép, ahol azelőtt
volt, semmi eredmény nem lett. Maradt minden a régiben; uralkodtak, basáskodtak
tovább a régi földesurak és az állam is.
Jó idő múltán aztán megint mutatkozott az elégedetlenség. A nép nem szerette,
nem kívánta, nem fért a bögyibe, mindenütt zúgolódott. De most már nem paraszt-
ember, hanem igazi, tanult és művelt, gazdag emberek látták elérkezettnek az időt

4. A szerzetesrendeket - négy kivétellel - 1950-ben oszlatta fel az Elnöki Tanács.

297
VI. P a l a c k p o s t a

a felkelés megindítására. Nem kisebbek, mint Thököly, Bercsényi és Rákóczi, Ma­

gyarország leggazdagabb ura, aki nem a gazdagságot nézte, hanem az igazságot kereste,
mert belátta, hogy a helyzet tarthatatlan, mert már nem bírja a nép, de nem is helyesli
az akkori politikát és rendszert. Tehát itt is cselekedni kellett! A nép pártolta ezt, és
hozzásimult Rákóczi törekvéséhez, aki hamarosan ki is bontotta a szabadság zászlaját.
Ezzel megkezdődött az élethalálharc az akkori uralkodó és a nép között.
A hegyekben már kész, rendezett hadseregek álltak, várva az időt, amikor elindul­
hatnak a tetthelyre, a csatamezőre. El is kezdődött, és folyt is hol sikerrel, hol vesz­
teséggel a harc, aszerint, hogy melyik fél volt jobban szervezve és milyen ellátásban
részesült, mert pénz mindig kellett a háborúhoz, anélkül nem megy. Rákóczi nem is
sajnálta, volt neki temérdek kincse, nem törődött ő azzal, csak az igazságot juttassa
diadalra, az őneki elég lett volna. De mindig akadnak ármányok és nem jó hazafiak,
árulók, akik beleavatkoznak a szent ügybe, és mint azelőtt a Dózsa-féle felkelést, utóbb
ezt is letörték. Odalett a szabadság eszménye, a vezérnek menekülnie kellett sok jó
hazafival együtt idegen országba.
Most megint ott tartottunk, mint azelőtt: nem sikerült az osztrák kezéből kivenni
a hatalmat. Jó darabig azután, mint a tetszhalott, valamennyire lecsillapult és beletö­
rődött a nép, de sosem felejtette el, hogy mi történt vele, amely mint álom folyvást
kísértette. Elérkezett azután 1848, amikor megint került egy olyan ember, aki belátta,
hogy így nem jól van, hogy fordítani kellene rajta. Bár nehezen ment, mert az osztrák
is mindig résen volt, és tudta, hogy ha a magyarok megerősödnek, újra sorompóba
lépnek az igazságukat követelni. Most aztán Kossuth Lajos volt az az ember, aki elér­
kezettnek látta az időt arra, hogy fegyvert fogj on a nép j ogaiért, az igazságért és a ha-
zájáért. Tehát kitört a forradalom Magyarországon és Bécsben is ugyanakkor.
Nem akarom tovább folytatni, úgyis tudja mindenki, aki olvasta a történetet. Ezt
csak azért írtam le, hogy már régen küzdöttek a demokráciáért, míg végre valamennyi­
re sikerült. Ámbár ma sem tökéletes, de nem is lehet az sohasem. Már régen szállóige
volt a szabadság, egyenlőség és testvériség, de sajnos kevés eredménye van még ma is.
Mert nem igazi demokrácia van, csak részben. Talán vannak egyes államok, ahol több
joga van az embereknek, és más beosztással bírnak; más rendszer, más törvények és
jogok állanak a népek rendelkezésére.
Hogyan gondolom én a demokráciát?
A demokrácia megtartja a magántulajdont bizonyos feltételekkel és nagyságú föld­
birtokkal. Inkább azon kellene lenni, hogy minél több embernek jusson föld, de csak
azoknak, akik maguk munkálják, vagyis a parasztcsaládoknak, és annál inkább, minél
több gyermekük van. Akinek nincsen családj a, annak nem is kellene adni. Mert úgyis
agrárország vagyunk, ámbár gyáraink is lehetnek, vannak is, de a legnagyobb súlyt
a termelésre kellene fordítani. Legyen bőven mindennemű terményünk, kapunk azért
a külföldi szomszédainktól olyan árucikkeket, melyeket itthon talán nem is tudnánk
előállítani. A szomszéd államokkal olyan szerződést és vámot kell kötni, hogy egyik
se fizessen rá a másik valutájára, hogy valahogy egyenlő értékű lenne a pénzünk. így
mindjárt másképpen alakulna a helyzet.

298
 A dem okráciáról

Az államformánk köztársaság lenne, és egész Magyarország, mint volt azelőtt. Vol­

na itt akkor nekünk mindenünk. De ugye az I. világháború után a trianoni békekötés­
sel megnyirbálták az országunkat alaposan, alig maradt nekünk belőle. A cseheken,
románokon, szerbeken nem is lehet csodálkozni, hogy rákívántak a mi földünkre.
Mert azelőtt a románok és a szerbek mindig farkasszemet néztek ránk. Talán a cse­
hek voltak azok, akik nem óhajtották, amit kaptak. De Benes, az akkori miniszter,
mellé elnök a békekötésnél5 úgy gondolta, hogy nekik is jusson egy jó darab konc
a jó szomszéd címén. Mert azelőtt nagyon sok élelmi cikk ment a cseheknek innen,
ők meg adták a sok hangszert és más csecsebecsét, amit itt nálunk nem gyártottak.
De még a jó német, illetve osztrák is kivette a részét, dacára annak, hogy együtt vesz­
tettük el a háborút.
Híresek voltunk valamikor; úgy mondták: a tejjel-mézzel folyó Magyarország,
Kánaán földje, ahol minden megterem, amire csak szüksége van a népnek. És hozzá
annyi, hogy kivitelre is jutott, de maradt is bőven. Különösen a búzánk és a borunk
volt világhírű: a tokaji aszúbor és a bácskai, bánáti búza. Olvastam régente az újságból,
hogy még a római pápa is magyar búzából ette a kenyeret. A borunk szerte a világon
és a kecskeméti barackpálinka is híres volt, sőt még ma is az.
Mint már az előbb írtam, az államformánk köztársaság - legfeljebb kilenc minisz­
terrel, nem tizenhattal, mert annyi is elég volna. Úgy mondják, sok bába közt elvész
a gyermek. Régente sem volt több; Bethlen István tíz évig volt miniszterelnök egy­
folytában kilenc, esetleg tíz miniszterrel.6
A rangok és a címek régről, azt hiszem, még az egyiptomi fáraók idejéből, tehát öt­
hatezer évvel ezelőttről származnak. Hozzánk valószínű a honfoglalás idején kerültek.
Árpád már fejedelem volt, a leszármazottja, István pedig az első magyar király. Öt
még úgy választották ezer évvel ezelőtt, tehát j ó régen. István királyunkat és ivadékait,
mert mindig apáról fiúra örökölték a trónt, felséges uramnak szólították. Ez - minden
cafrang és sallang nélkül - minden méltóságot magában foglalt.
A királyok családj ai azután hercegi rangot kaptak, illetve annak születtek, akár fiúk,
akár lányok voltak. Később támadtak grófok és bárók is, de ezeket már a király nevezte
ki érdem szerint. Mondjuk valami hazafias, bátor, vitézi tettekért, a háborúkban kitűnt
magatartásáért. Volt azonban arra is eset, hogy valaki árulásért kapott címet, és hozzá
még jó darab birtokot is. Sőt akadtak olyan nagyra törő személyek, akik egyszerűen
pénzért vettek maguknak grófi vagy bárói címet. Ezeknek az utódai ugyancsak örö­
költék a grófi vagy bárói címet, de egyéb titula nekik sem járt. Se tekintetes, se más,
egyszerűen gróf úr, báró úr.
Ezek után jöttek a ranglétra alacsonyabb fokai: a kegyelmes, méltóságos, nagyságos,
nemzetes, tekintetes, tejes úr, s ha fiatal, ifiúr. Ezeket a titulusokat talán a felsőbb ható­
ságok adományozták érdem szerint, amelyeket aztán a közönség is átvett. De legtöbb­

5. Edvard Benes 1918 őszétől Csehszlovákia külügyminisztere volt, akinek a békekonferencián csakbe-
folyása volt, tisztsége nem.
6 . Az 1921 és 1931 közötti Bethlen-kormányok 10, illetve 11 miniszterből álltak.

299
VI. P a l a c k p o s t a

szőr már nagyítva. Például a közönség, ha valakit meg akart tisztelni, egy fokkal vagy
inkább kettővel magasabbat mondott. Például, ha valakinek, mondjuk a tekintetes cím
járt, annak már néha nagyságos vagy méltóságos címet mondtak. Hízott is az ilyen
nagyravágyó pasas, mintha hájjal kenegették volna. A rangkórság nem ismert határt...
így állott elő az a helyzet, hogy akiknek már nem járt vagy nem jutott rang és cím,
de az óhaj megvolt, eltalálták a doktorátusi címet. Pedig ez valójában a valódi orvo­
sokat illette. Ma már ott tartunk, hogy nem is úr valaki, ha nincs doktori címe. Pedig
az olyan valami, mint a subán a gallér: semmi. Mert a suba akkor is csak suba volna,
ha nem volna rajta gallér. Tehát ez egy régi időből föntmaradt csökevény, kinövés.
Én úgy vagyok ezzel, hogy nem a rangot és a címet nézem, hanem az embert. Hiába
a rang, ha az ember nem becsületes, nem megbízható és nem jó szándékú.
Csak az úr szót kellene meghagyni, aszerint, hogy kinek mi a hivatala: miniszter úr,
bíró úr, ügyvéd úr, tanár úr, doktor úr, de csak, ha valóban orvos. Nem, mint régebben
és ma is, hogy az ügyvédnek, bírónak és más hivatalnoknak is volt doktori címe. Ez
felesleges, ez csak cifraság és rangkórság, mert hiába a doktori cím, azzal még nem
lett okosabb senki. Emlékezzünk Jókai Mórra, aki kétszeres doktor volt, de ő sosem
tette a neve elé, ha más odatette is.7 A katonaságnál ugyancsak meg kellene hagyni,
hogy ezredes úr, százados úr, hadnagy úr, őrmester úr, és így tovább. Mindjárt jobb
fegyelem volna, mert illik az úr szó, de ennél több nem kellene.
Egyszerűsíteni kellene minden téren mindent! Minek az a százféle rendelet és tör­
vény, mikor kevesebbel is lehetne sok mindent intézni? És gyorsabban is menne! De
most egyik hivatalból ki, a másikba be, keresni kell, ha valamelyiket igénybe akarja
venni az ember. Nem kell az ezerféle hivatal, ezzel csak a keverés jön. Olyan komplikált
mesterségeket, hivatalokat létesítenek, hogy ember legyen a talpán, aki el tud rajtuk
igazodni. Most ide, most oda idézikbe az embert. Mert a hivatalok is változnak; most
itt, most ott, most amott van, nem pedig a régi helyén. És ez mind időpazarlás annak,
akinek valami intéznivalója van. Előfordul, hogy egy messzi tanyán lakó ember valamit
intézni akar, háromszor is be kell neki j önni a városba, míg egyszer valahára sikerül el­
intéznie az ügyét. És még mellé a legnagyobb dologidőben vagy nagy hidegben, télen!
Nem kellemetlen-e ez az illetőnek? Sose láttunk annyi munkakerülőt, mint most van.
De hivatalnokot sem; most annyi a hivatal és a hivatalnok, hogy egymást érik. Pedig az
volt eleinte, hogy apasztani, kevesbíteni, leállítani egyes személyeket. Lett is ilyen jó né­
hány, de ahol egyet elbocsátottak, három új lett a helyébe. Tehát nem fogytak, hanem
szaporodtak. Én nem tudom, ki akar ezután dolgozni, mikor pedig most volna időszerű.
Egyes helyeken már látjuk az egyszerűsítést. Például az építkezéseknél nem csi­
nálnak cifraságokat, cikornyákat, díszítéseket, hanem majdnem csak sima falakat, és
mégis megfelel a célnak. Ugyanez a ruházatnál is tapasztalható valamennyire. Ezt meg
lehetne csinálni a hivatalokban is, csak akarni kellene. Mindjárt simában és könnyeb­
ben menne minden!

7. Jókai Mórt ötvenéves írói jubileuma alkalmából, 1894-ben avatta díszdoktorává a budapesti Magyar
Királyi Tudományegyetem. Fiatalemberként jogi tanulmányokat folytatott, de jogi doktor nem lett.

300
 A dem okráciáról

Szép a tudás és jó is. Ezért minden hivatalba vagy más üzembe, gyárba és minden
helyre olyan embert kell állítani, aki azt a szakmát tanulta, és gyakorlatilag is érti. Sok
helyen itt a bibi. Nem ért hozzá az, akire rá van bízva ez vagy az, és csak az időt tölti
hiába, ha valamit nem jól csinált, és nem találja meg, amit meg kellene keresni, mert
a sok akta között elkeveredik, szinte hülyévé válik miatta. Izgatott, néha még gorom­
ba is, és a pasast okolja, hogy miért zavarja, mikor látja, hogy neki mennyi dolga van.
Nem lehet susztert állítani egy hivatalba vagy máshová, amihez nem ért. Például
nálunk, Halason a pékségnél borbélymester a vezető. A földmíves-szövetkezetnél,
illetve csoportoknál olyan agronómus van, aki nem tudja megállapítani, hogy melyik
a búza, és melyik a zab, mert mindkettő zöld, míg meg nem érik. Ezek a visszájáról
intézett dolgok aztán csak az ország rovására mennek. Sántít az intézkedés, sok hibát
követnek el azok, akik ezért felelősök lennének, ha volna olyan, aki ezért felelősségre
vonná őket. Ez minden téren így van, mert nem elég az, hogy valaki leérettségizett, és
már azt hiszi, hogy ő a legokosabb. Dehogy, azzal még semmit sem tud, hogy is tud­
na, hiszen még fiatal is. Több év kell, mire valaki belegyakorol valami szakmába vagy
másba. Tehát az idő tanítja meg az embert - persze nem a jó vagy a rossz idő, hanem
az évek ideje. Minél tovább él valaki, annál többet tapasztal. Ezt nem csak magamra
értem, hanem mindenkire, aki hosszabb időt ér meg.
Mint már előbb jeleztem, a nagybirtokokat államosítani! Igaz, hogy többnyire úgy
is van, de most az államnak annyiba kerül, hogy több helyen nem bírja megmunkál­
tatni a földet úgy, ahogy kellene. Szóval több helyen esés van, nem úgy terem a föld,
mint kéne, mert elnyomja a gaz a terményeket, és több helyen előfordult, hogy a hi­
vatalnokokat hajtották ki kapálni, sőt néhol még aratni is, és szinte az iskolás gyer­
mekeket is igénybe vették. Hát kérem, nem lehetne-e a katonaságot is igénybe venni?
Igaz, már azt is igénybe vették, leginkább az aratásnál. Nem ez volna-e a legolcsóbb
munkaerő? Mivel sok részük, már legalábbis a parasztfiúk, inkább mennének dolgoz­
ni, mint gyakorlatozni. Nem dísznek és parádénak tartani, hanem dolgoztatni őket,
mert az ország érdeke, de még a népé is az, hogy minél többet és jobbat termeljünk.
Azért bizonyos napokon a katonai teendőket is folytathatják.
De még egyet! Itt van a sok naplopó cigány; mind össze kellene szedni, apraját,
nagyját, és gyerünk, ki az állami birtokra! És ki mit tudna, vagy bírna, dolgoztatni
őket! Tudna ám azoknak sok része dolgozni, ha akarna. De ha a fene se törődik ve­
lük, maguktól bizony nem dolgoznak, inkább csavarognak és henyélnek. A piacokon
annyi van, hogy se szeri, se száma!
Mindenkinek dolgozni kellene, kinek mi a mestersége és a hivatala. A paraszt dol­
gozik is, amennyi a bőre alá fér, mert másképpen nem élhetne meg. Hiszen nem
hallottam én még olyan embert, aki a dologba megszakadt volna. És mégis, egyesek
úgy félnek tőle, mint ördög a tömjéntől. (Igaz, azt én sem tudom, hogy fél-e az ördög
a tömjéntől, de így mondják.)
Miképpen volna leghelyesebb a földmívelés? Úgy, ha az állam venné kezébe mind,
vagy részben visszaadná egyeseknek a volt birtokait, bizonyos területet, holdat asze­
rint, hogy mennyi a családtagok száma. És saját maga gazdálkodjon rajta! Nem kiadni,

301
VI. P a l a c k p o s t a

különösen, ha még munkaképes és nem idős az illető. Mert az utóbbi időben, még
a második háború előtt, a Horthy idejében igen szokás volt, hogy egy-egy nagyobb
birtokos kiadta a birtokát bérletbe. O meg komótosan sétált a városban, és nőtette
a hasát, mert jövedelmezett a birtok, és tehette, mert módjában volt. Akkor, a vanban
nem szeretett dolgozni, bezzeg mikor fordult a kocka, és kisajátították a birtokát,
most kénytelen elmenni másnak dolgozni, ha azt akarja, hogy éhen ne haljon. Most
megtanult dolgozni, ha addig nem is volt rá ideje megtanulni, mert a muszáj nagy úr,
nincs irgalom, se kegyelem.
És mi, akik mindig dolgoztunk, el-elnéztük néha az ilyen úrhatnék gazdákat. Min­
dig puccparádéba jártak; azt sem tudta némelyik, hová lépjen, olyan dölyfös pofát
vágtak. A kisebb embereket semmibe sem nézték; a négyszáz holdas lenézte a száz­
holdast, a százholdas lenézte a tízholdast, és így tovább. Pedig ők sem vitték el a fejük
alatt a földet, ha valamelyik meghalt. Ez valahogy természete a magyarnak: nem pár­
tolja a kisebbet, illetve a szegényebbet. Elég csúnya, hogy a fajtámról ezt kell megál­
lapítani, de a tények bizonyítják, hogy úgy van, amint írtam. Más népeknél nem lehet
ezt tapasztalni, csak a magyarok azok, akik nem értik meg egymást. Régebben talán
nem így volt, de az utóbbi időben Káin irigy lett a nép egymásra. Ha valakinek jobban
ment a dolga, arra már ráfogták, hogy nem igaz úton szerezte meg, amije volt. Viszont
ha valakinek szemlátomást fogyott a bevétele, arra azt mondták, hogy élhetetlen, nem
tud kormányozni, nem jó beosztása van. Tehát ilyen a magyar. Pedig hát nem jól van,
mert dolgozni kell, és az nem is szégyen. Azt mondják, addig dolgozz, míg élsz, mert
ha meghalsz, rá nem érsz! Úgy is van. Mindig úgy kell dolgozni, mintha mindig élnél,
nem kell ráhagyni, hogy majd lesz valahogy.
Ha így haladunk a korral, nemsokára, talán öt vagy tíz év múlva nem lesz paraszt.
Itt kérem, visszaesést kell csinálni! Ha azt akarjuk, hogy fenttartsuk magunkat, meg
kell gátolni a felsőbb iskolai tanulást. Ne legyen mindenki úr! Ha valaki tanulni akar,
csak olyant kell felvenni, aki tényleg jó tanuló, nem akárkit! Hiszen éppen az a baj,
hogy mindenki tanulhat, ha jó tanuló, ha nem. Vissza kell téríteni a parasztot a föld­
höz, amit otthagyott, hogy ne kelljen dolgoznia, ha már úr is lehet. És ez álljon ne
csak a parasztra, hanem az iparosra is, mert úgy, mint a parasztok, azok is csak urat
akarnak nevelni.
Most már az iskolák is mind államiak, ugyan már régebben is voltak ilyenek. De
szerintem elég volna hat elemi iskola, és amelyik fiú jó tanulónak mutatkozik, az ta­
nulhasson, de amelyik nem jó tanuló, azt kár erőltetni. De még ismételni sem kelle­
ne, kétszer járatni egy osztályt. Hadd menjen tovább a nem jó tanuló is, nem kellene
megbuktatni a gimnáziumban sem! Majd lenne valami abból is, aki nem jól tanult
abban az időben, amikor iskolába járt. Iskolás koromban én sem voltam jó tanuló,
talán a közepesnél is alább; négy elemit jártam öt évig, tehát az élet tanít meg ben­
nünket apródonként. Azért lehet valaki jó gazda, iparos vagy bármi, ha az iskolában
nem is tudták fejébe verni a tudást. Énvelem is járt abban az időben olyan gyerek az
iskolába, aki nem sokat tudott, és mégis olyan kitűnően tudott gazdálkodni - szép
szőlőt és gyümölcsöst állított be - , hogy ritkaság.

302
 A dem okráciáról

Szóval elég volna a hat iskola, mint régen, és ha valaki tanulni akar, hát csak tanulj on
tovább, de ne szorítsák rá azt, aki nem akar tanulni, mert úgyis csak az életkörülmé­
nyei tanítják meg az embert a saját tapasztalatai szerint. A legtöbb fiatal azért szökik
el örökre a dologtól, mert az iskolában töltötte azt az időt, amikor zsenge korában
még hozzá szokhatott volna a paraszti munkához. Mert azt mondják, addig hajlítsd
a vesszőt, míg gyenge! Mikor megérik, akkor már nem hajlik, inkább törik. így válnak
aztán dologkerülővé akár a fiúk, akár a lányok. A mai fiatal utálja nemcsak a kapát és
a kaszát, hanem minden paraszti munkát is. A mai fiatalság úgyszólván semmire sem
j ó, csak léháskodni, henyélni, moziba j árni, bálokat tartani, mulatni szeret, de a dolgot
kerüli. Különösen a lányok, akik mind kisasszonyok szeretnének lenni, szépen járni,
és a pofát kifesteni. Ez kell a mai lányoknak, semmi más. És a fiúk is így vannak. Dol­
gozzon a fene, ha úgy is meg lehet élni. Kevés azoknak a száma, akik igazán szeretnek
a paraszti munkából részt venni; ritka mint a fehér holló.
Ezek az igazi kapa- és kaszakerülők. De ebben sokszor a szülők is hibások, mert
míg fiatal a gyermek vagy a leány, addig jaj, lelkem, ne csináld ezt, ne csináld azt,
majd én megcsinálom! Több sem kell ennél, dehogy csinálja a csemete, ha van,
aki megcsinálja helyette. Nem bolond, hadd dolgozzon a vén kutya, legalább hama­
rabb meghal, és nem parancsol senki. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogamza-
nak meg a fiatal koponyákban. Az öreg már úgysem tud semmit, mindent kifogásol,
csak rontja a levegőt.
A fiatalságot vissza a földhöz! Ugye, elidegenedtek a földtől, mert a gyárak, bá­
nyák elcsábították őket, mert ott sokat lehet keresni, és nem kell látástól vakulásig
dolgozni, csak nyolc órát. Tehát ez a helyzet alakult ki a mi szép Magyarországunkon.
A női fiatalság szintúgy mind kisasszony akar már lenni. Nem akarja már megfogni
a főzőkanalat, de még a teknő mellé állni és kenyeret sütni vagy mosni sem. Nem,
gondolják, majd megcsinálja anyám. Úgyis van, hadd gürcöljön az öreg szüle, úgyis
rászárad már a bőre! De legtöbb helyen részben a szülők is hibásak, mert nem úgy
nevelik ma a gyermeket, mint régen. Elkényeztetik őket, és mi kell a fiatalnak más?
Szabadjára vannak engedve, mint a kiscsikó.
Végeredményben tehát mégis oda jutunk, hogy a parasztnak kár tanulni, és elron­
tani, mert csak elrontja a fajtáját. Nem irigylem én az úr dolgát, csinálja csak ő a maga
hivatását. Ki minek született, maradjon meg benne. Mert, tudom, úr nélkül nem
élhetünk. Viszont ők meg nálunk nélkül. Kéz kezet mos, szokták mondani. Persze
nem a nagy urakat értem én, akik nem dolgoznak, és nem is dolgoztak soha, hanem
olyan urat, aki dolgozik a hivatalában, tanult, gyakorlott, és érti is, amit csinál. Ilyen
urakra gondolok, nem azokra, akik léháskodni, henyélni és napot lopni szoktak. És
ne gőgös, lenéző legyen, hanem ismerje el, hogy a paraszt sem kutya, sőt pártolni
kellene a parasztot.
De sajnos ez így volt régen is: a paraszt semmi sem volt az úr szemében. Lenézték,
kigúnyolták, és büdös parasztnak nevezték. De amit a munkájával termelt, az persze
már nem volt büdös, az már jó volt. Ilyen volt a régi rendszer. De ha széjjelnézünk,
ma is vannak ilyen urak. Más nevet kaptak, de a tempó ugyanaz.

303
 A dem okráciáról

Szóval elég volna a hat iskola, mint régen, és ha valaki tanulni akar, hát csak tanulj on
tovább, de ne szorítsák rá azt, aki nem akar tanulni, mert úgyis csak az életkörülmé­
nyei tanítják meg az embert a saját tapasztalatai szerint. A legtöbb fiatal azért szökik
el örökre a dologtól, mert az iskolában töltötte azt az időt, amikor zsenge korában
még hozzá szokhatott volna a paraszti munkához. Mert azt mondják, addig hajlítsd
a vesszőt, míg gyenge! Mikor megérik, akkor már nem hajlik, inkább törik. így válnak
aztán dologkerülővé akár a fiúk, akár a lányok. A mai fiatal utálja nemcsak a kapát és
a kaszát, hanem minden paraszti munkát is. A mai fiatalság úgyszólván semmire sem
j ó, csak léháskodni, henyélni, moziba j árni, bálokat tartani, mulatni szeret, de a dolgot
kerüli. Különösen a lányok, akik mind kisasszonyok szeretnének lenni, szépen járni,
és a pofát kifesteni. Ez kell a mai lányoknak, semmi más. És a fiúk is így vannak. Dol­
gozzon a fene, ha úgy is meg lehet élni. Kevés azoknak a száma, akik igazán szeretnek
a paraszti munkából részt venni; ritka mint a fehér holló.
Ezek az igazi kapa- és kaszakerülők. De ebben sokszor a szülők is hibások, mert
míg fiatal a gyermek vagy a leány, addig jaj, lelkem, ne csináld ezt, ne csináld azt,
majd én megcsinálom! Több sem kell ennél, dehogy csinálja a csemete, ha van,
aki megcsinálja helyette. Nem bolond, hadd dolgozzon a vén kutya, legalább hama­
rabb meghal, és nem parancsol senki. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogamza-
nak meg a fiatal koponyákban. Az öreg már úgysem tud semmit, mindent kifogásol,
csak rontja a levegőt.
A fiatalságot vissza a földhöz! Ugye, elidegenedtek a földtől, mert a gyárak, bá­
nyák elcsábították őket, mert ott sokat lehet keresni, és nem kell látástól vakulásig
dolgozni, csak nyolc órát. Tehát ez a helyzet alakult ki a mi szép Magyarországunkon.
A női fiatalság szintúgy mind kisasszony akar már lenni. Nem akarja már megfogni
a főzőkanalat, de még a teknő mellé állni és kenyeret sütni vagy mosni sem. Nem,
gondolják, majd megcsinálja anyám. Úgyis van, hadd gürcöljön az öreg szüle, úgyis
rászárad már a bőre! De legtöbb helyen részben a szülők is hibásak, mert nem úgy
nevelik ma a gyermeket, mint régen. Elkényeztetik őket, és mi kell a fiatalnak más?
Szabadjára vannak engedve, mint a kiscsikó.
Végeredményben tehát mégis oda jutunk, hogy a parasztnak kár tanulni, és elron­
tani, mert csak elrontja a fajtáját. Nem irigylem én az úr dolgát, csinálja csak ő a maga
hivatását. Ki minek született, maradjon meg benne. Mert, tudom, úr nélkül nem
élhetünk. Viszont ők meg nálunk nélkül. Kéz kezet mos, szokták mondani. Persze
nem a nagy urakat értem én, akik nem dolgoznak, és nem is dolgoztak soha, hanem
olyan urat, aki dolgozik a hivatalában, tanult, gyakorlott, és érti is, amit csinál. Ilyen
urakra gondolok, nem azokra, akik léháskodni, henyélni és napot lopni szoktak. És
ne gőgös, lenéző legyen, hanem ismerje el, hogy a paraszt sem kutya, sőt pártolni
kellene a parasztot.
De sajnos ez így volt régen is: a paraszt semmi sem volt az úr szemében. Lenézték,
kigúnyolták, és büdös parasztnak nevezték. De amit a munkájával termelt, az persze
már nem volt büdös, az már jó volt. Ilyen volt a régi rendszer. De ha széjjelnézünk,
ma is vannak ilyen urak. Más nevet kaptak, de a tempó ugyanaz.

303
VI. P a l a c k p o s t a

Még mindig nem ismerik el a paraszti fajt. Sok esetben ez még mindig háttérbe szo­
rul, pedig éppen ez a faj az, amely termel, és fenntartja az országot. Mert ha a paraszt
nem termelne, nem lenne semmi. Régente, ha meg akarták különböztetni, a paraszt
volt leghátul. Első volt az úr, utána az iparos, leghátul a paraszt. Nálunk, Halason is
az volt a szokás, hogy ha már iparos, annak már az első gazda is adaadta a leányát, ha
egyebe nem is volt, mint a fa ... a. Később változtattak ezen, a paraszt középre került,
holott neki kellene az elsőnek lenni. Mert legelőször parasztot teremtett az Isten.
Aztán lett iparos és utoljára az úr. így is volna rendjén, a parasztnak kalapot kellene
emelni, ha ezt tudnák méltányolni.
Ezt nem azért írom, mert én is paraszt vagyok, és ezzel akarnám a faj ómat előtérbe
állítani, hanem az érdemeiért, a munkájáért és sok más tulajdonságáért. Elsősorban ez
az a faj, amely megőrizte évszázadokon keresztül az ő mivoltát, nem vetkőzött ki a régi
ősi szokásokból, erkölcsiségből, nem ment vakon minden divat és úri hóbort után,
megtartotta vallásosságát és barátságát azzal, aki őt megértette, valamint testvéri szere-
tetét minden más fajbéli népekkel. Nem nézett le senkit; mindenhol megállotta helyét,
ahová a sors rendelte. Bármilyen helyzetbe került is, tűrte a reá mért csapásokat, meg
volt elégedve a sorsával, nem kívánta a másét, megelégedett volt. Szerette az igazságot,
nem tűrte az aljasságot, józan volt, tudott gondolkozni, a jót a rossztól meg tudta kü­
lönböztetni. Nem állt ki az eresz alól, ha esett az eső. Tehát minden jó tulajdonság meg­
volt a magyar parasztban, de meg is lesz, ha az Isten úgy rendelte, hogy megmaradj on.
Ne hagyjuk magunkat kipusztítani soha!
[EA 4 1 5 8 ,4 9 8 4 ,9 2 3 2 ,9 4 3 6 ,9 8 4 6 ]

A divatról és az erkölcsökről

Az I. világháborúból maradt ránk, illetve a katonatisztekre egy divat: az antantszíj,

vagyis a vállszíj. Ez mára úgy elszaporodott, hogy már az őrmesternek is van. Hát ké­
rem, nem egy fölösleges valami ez? De sok jó lószerszám és más, például lábbeli lehet­
ne abból! De ezméghagyján! Hát még a sok aktatáska, ebből van ám rengeteg! Ha az
utcán jár az ember, csak a sok aktatáskás embert és nőt látja. Ma talán már az útkaparó-
nakis van. Mi mindent lehetne ezekből csinálni, cipőt és más lábbelit! Talán ez is divat,
vagy mi a nyavalya?! Mert nem okvetlen szükséges ez, régen sem volt. Már némely nő­
nek nem a kezében van, hanem a vállára akasztja. Azt sem tudja, hogy ő most kicsoda,
micsoda! Szinte büszke rá, feszít, mint két krumpli egy zsákban. Hát ilyen kinövései
vannak ma a világnak! Ha az őseink feltámadnának, bizony elcsodálkoznának a látot­
takon, vagy mindjárt bújnának vissza a sírjukba, hogy ne is lássák, ami itt van. Mert
szép, ami szép, de ami fölösleges, azt el lehetne hagyni. Ezzel is kevesebb kiadás volna.
Ne menjünk mi a más nemzetek divatja után, van nekünk szép nemzeti viseletűnk
anélkül is, és büszkék is lehetünk rá. Van itt már nekünk kultúránk, ha nem is követjük
más nemzetek szokásait. Inkább sok mindenben előbb vagyunk más nemzeteknél.

304
 A d i v a t r ó l és a z e r k ö l c s ö k r ő l

Például sehol a világon nem tudnak olyan ételeket főzni, mint a mi magyar asszonya­
ink. Itt nem fecskefészeklevest főznek, hanem igazi húslevest, töltött káposztát, mar­
ha- vagy birkapörköltet, a híres szegedi halászlevet, és a jó ég tudná felsorolni, még
mi mindent. De más téren is sok mindent elő tudunk állítani, ami nekünk szükséges.
Sőt mi is tudunk a külföldieknek adni olyant, ami azoknak nincs. Mit mondjak, hát
a híres szegedi paprika nem tőlünk indult ki? Vagy a Szent-Györgyi professzor által
felfedezett C-vitamin, ami a paprikában van?
Itt mindjárt megjegyzem, hogy az állam azonnal rátette a kezét, monopólium lett,
ami kár volt. Inkább azt is el kellett volna törölni, ami addig volt: a dohány, a bor, pá­
linka és a fene tudja még, hányféle jövedéket. Ezeket ’48 után az osztrák sógor hozta
be, és azóta egyetlen kormánynak sem jutott eszébe eltörölni. Régen pedig nem volt
ilyen, vagy ha volt is, más formában. Igaz, hogy az államnak ebből tetemes jövedel­
me van, de mégis más formában kellene ezt megcsinálni. Nem kellene finánc, elin­
tézhetné a munkáját más hivatalnok is. És hogy mégis, ne essen el az állam ezektől
sem egészen, más módot kellene megállapítani. Úgy, hogy a kecske is jóllakjon, és
a káposzta is megmaradjon. Ott vannak most a bányák, gyárak, amelyek azelőtt ma­
gántulajdonban voltak, most meg mind az államnak termelnek. Akkor pedig haszon
is van. Mikor az orosz fogságom ideje alatt kimentünk a piacra, az orosz paraszt árul­
ta a saját vágású disznót és birkahúst szabadon, pedig külön mészárszékek is voltak.
Árulták a dohányt zsákokban, és mérték, kinek mennyi kellett. Miért nem lehet ezt
itt is megcsinálni? Valamit fizetnénk, hogy termelhessük a dohányt és mást szabadon.
Ez volna az igazi demokrácia!
Elterjedt a tegeződés. Ennél csúnyább szokás nincs is; ez úrias hóbort, nagyzás,
kényeskedés, hencegés és még nem is tudom mi; nem tudok neki nevet adni. Aki szü­
lő, az idősebb, mint a gyerek, és felneveli a gyereket. Ezért talán mégiscsak illő volna
megtisztelni. A tegezés, a pertu csak barátoknál járja. Szerintem még a férfi és a férj
tegezése sem helyes. Mert a férfi mégiscsak férfi, vagyis ember, tehát van különbség
közöttük. A nő egészen másként van teremtve. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
a nő talán nem ér annyit, mint az ember, és hogy ne is becsüljük meg. Dehogy! A nő
éppen annyit ér, mint az ember, neki is olyan joga van élni, mint az embernek, tehát
így egyenlők vagyunk a nőkkel. Viszont a férfi többnyire idősebb, mint a nő, tehát
ő tegezheti a nejét, a nőnek azonban magáznia kellene a férjét, mert ő a fiatalabb.
Valamikor az őseink édes apám uramnak, édes anyám asszonynak, édes szülémnek,
a hitvesek édes uramnak, uramnak, apjukomnak, anyjukomnak, páromnak, hitve­
semnek szólították, de nem tegezték egymást. Sőt az én nagyapám még ő kigyelme
és kigyelmed volt; ez sokáig járta a paraszti népeknél. Azután a hallja kigyelmed el­
maradt, ma ez már nincs, egyszerűen csak kend vagy ked a megszólítás.
A tegezés divat. Az uraktól származik, mert mindig azok találnak ki valami mar­
haságot kényességből, a parasztok meg mennek utánuk vakon, mert úri, és az szép és
jó. A szülők a hibások, ha a gyermekek tegezik őket
Ma az is divat vagy szokás, mivel egyenlők a férfiakkal a nők, hogy a fiatal lá­
nyok is járnak gimnáziumba, sőt még egyetemre is. Hát kérem, ez megint sántít. Ha

305
VI. P a l a c k p o s t a

én volnék a parancsoló, én nem engednék nőket tanulni, csak az elemi hat iskolát.
Mert nincs rá szükség! Elég volna a tanítónő, óvodás nő, bábaasszony, kórházi ápo­
ló. A többit kisöpörném minden hivatalból, mert van férfi elég, aki el tudná végezni
a rájuk bízott hivatalt. A nők csak menjenek vissza a főzőkanál és a teknő mellé, mint
hajdan, mert csak lopják a napot, trécselnek az irodában, szépítik magukat, a munka
meg nem megy. A mai lányok leginkább arra törekszenek, hogy minél kevesebbet
kelljen dolgozni. Viszont szépen járni, rövid szoknya, sőt némelyiknek már nadrág
is kell, azután baglyas fej, festett pofa, festett köröm, ez osztán igen! Egyik rútabb,
mint a másik!
Tudom, haragudni fognak rám, ha megtudják, hogy ez a vén paraszt nem pártolja
a nőket. De ezt így kellene megoldani. Családot alapítani, és otthon nevelni a gyer­
mekeket, mert már minden nő férjhez mehet, mert megházasítom az agglegényeket,
tehát nem lesz kifogás, nem marad szűzen egy nő sem. Lehet családot alapítani, nincs
semmi az útjában. Mert már tényleg úgy a férfiakra nőttek, hogy még a nadrágot is
elvették tőlük. Nemcsak bugyit húznak, hanem nadrágot is, és az utcán cigarettáznak
- majdnem összetéveszti az ember, ha valami nadrágos nőt lát, hogy kan-e vagy nős­
tény? Pedig csúnyák és purutyák a nadrágban, kész maskarák, és nem látja meg egyik
a másikon, hogy úgy néznek ki, mint a medve, ha két lábra állna, pfújj, de ronda! Vagy
kurta szoknyában, olyanban, hogy a térdük is majdnem ki van, és igencsak egyben, és
az is szűk és nyáron jó átlátszó, majdnem látszik a micsodájuk. Szinte kínálják magu­
kat ezáltal. Hát igen, ez a szép, ez a jó, mert ez a divat! Ha a régi asszonyok, akik már
elhaltak, ezt látnák, bizony mondanának valamit; szidnák azt, aki ezeket kitalálta, és
igazuk is volna. De divat, tehát viselni kell, ha illik, ha nem. Nem jobban állna-e raj­
tuk a szép, nem kurta szoknya? Mert a kurta sem szép, csak a majdnem bokáig érő. Ez
volna a rendes. Ma kérem, mind urasan jár, hacsak valamennyire módjában van. No
jól van, hagyjuk rájuk, csinálják, ahogy akarják! Majd ha öregek lesznek, másképpen
járnak, addig jöhet más divat is, ami vagy szebb vagy rútabb lesz. Mert jön Párizsból
a divat, és azt, ha szép, ha nem, de utánozni kell!
Mindig a nagyobb városokból indul ki minden újítás, divat és erkölcs. Mert a na­
gyobb városokban voltak a nagyobb urak, akiknek nem volt semmi dolguk. Tehát
a jólét, a kényelem, minden megvolt nekik. így a divatot, de minden rosszat is, ami
ártott a népnek, ezek örökítették át. Eljártak külföldre a tehetősebbek, és ott szórták
a magyar polgár véres verejtéke által szerzett pénzt, ahelyett, hogy itthon költötték
volna el. Természetesen ezzel aztán az erkölcs is lazult. Mulattak, dorbézoltak és min­
den olyant elkövettek, ami bizony nem válik dicsőségére az arisztokratáknak. De mert
urak voltak, nekik lehetett! Sokat aztán abból, amit külföldön láttak és tapasztaltak,
itt is meghonosítottak. Rájuk ragadt az itthoniakra is, ami nem jó és nem szép.
Más a helyzet a vasúttól távolabb eső helyeken. Még mindig vannak olyan kisebb
városok és falvak, hogy alig lehet valami nyomát látni a civilizációnak De talán jobb is,
mert nincs annyi haszontalan kiadás a cifrálkodásra. Mert ha cifra is a ruhájuk, de a leg­
többet maguk készítik a saját divatjuk szerint. Például a kalotaszegiek, a Kalocsa vidéki­
ek, a csányiak és más régi, ősi falubeliek még mindig megvannak az ő szokásaikban, di­

306
 A d i v a t r ó l és a z e r k ö l c s ö k r ő l

vatjukban, mint őseik. Ott még szemérmesebbek a nők, nem fitogtatják a mellüket, te­
hát erkölcsösebbek, mint a nagyvárosiak. A gyermekszaporulat is jobb, nem egykéznek.
Tehát a nőkkel is végeztem, megmondtam nekik a véleményemet, érthetnek belőle,
ha akarnak. De úgy mondják, egy fecske nem csinál nyarat. Mert talán én vagyok az
egyedüli, aki kifogásolja a viseletűket. Másoknak talán tetszik, és jól van így.
Ami azt illeti, a mostani fiatal férfiaknál is van egy kis kinövés, ami talán nem he­
lyes. Most ők növesztik meg a hajukat elölről, ami csak úgy lobog. Ha lehajolnak, csak
úgy lebben előre a nagy haj. Ilyenkor aztán csapnak egyet a fejükön, és visszalebben
a hajuk, ez igen! Bajuszos embert meg alig látni fiatalban. Még mi, idősebbek tartunk
bajuszt, de bizony a fiatalja vagy egészen leborotválja, vagy nyírja, vagy Hitler-bajuszt
hagy, ami ugyancsak elég rút, csak az orra alatt hagy egy kis takonyfogót. Hát, undo­
rító! Ezt hozta a kultúra.
De van még más is: a futballőrület. Rúgni a labdát, a sok bolond megnézi, mégpe­
dig pénzért! Hát nem tud a mostani fiatalság más, rendesebb és okosabb szórakozást
találni? Csak a futball, egyedül a futball az, ami kielégíti őket, mikor pedig van mozi,
színház, kultúrház is? Aki nagyvárosban lakik, ha szabad ideje van, minden költség
nélkül sétáljon ki a város bármely részén lévő kirándulóhelyre, vigyen magával enni­
valót, és ott a kint lévő határban nézelődjön, gyönyörködjön a természet adta szép­
ségeken, szívja a jó levegőt; már ez szinte üdítően hat az ember lelkére. Tudom, hogy
a gyári munkás, aki egész héten robotol a gépek mellett, vagy más munkát végez,
kívánkozik a szabadba. Mégis akad sok olyan munkás, aki inkább elmegy megnézni
a futballmeccset, pedig ez már pénzbe is kerül.
Azután van színház, mozi és sok más szórakozóhely. Pesten a Városliget száz meg
száz különféle mutatvánnyal. De a futballmeccs némelyiknek fél kenyere, azt muszáj
megnézni, mert csak így van kielégítve az óhajtása. Pedig nevetséges játék, ember-
nyi emberek gyermekes játékot űznek. És hányszor eltörik a lábuk a nagy rúgásoktól,
mert néha egymást is megrúgják alaposan. De nem baj, ez a sportőrület, vagyis az
őrült sport. A sok léhűtő játékos és néző meg egyaránt tapsol, ordít, mint a vadállat,
mintha valami hőstettet követtek volna el a játékosok. Én még egyszer sem tartottam
érdemesnek megnézni, pedig a mi városunkban is szoktak futballozni.
Hát ilyenek a mai fiatalok, ilyenek tetszenek nekik. Ha régebben ilyen játékokat,
mint a futballozás parasztfiúk csináltak volna, kinevették volna őket; azt mondták
volna, hogy ezek meg vannak bolondulva. De ha az urak találnak el ilyeneket, az már
igen, az már más! A sport majdnem minden nemét az urak kezdték, mert azok értek
rá. A nagy semmittevés untatta őket, és kitalálták ezt is, azt is, lóversenyt, ügetőver­
senyt, és a fene tudná felsorolni, még miket találtak ki. Mert a paraszt nem ért rá a do­
logtól, elég szórakozás volt annak a kapa és a kasza mellett. A divat is az uraktól indul
ki. Tőlük terjed a mezítelen járás, mert maholnap már nem kell ruha sem, jó lesz az
ádámkosztüm. A közös strandfürdőn úgy hemzsegnek a majdnem meztelen férfiak
és nők, mint a vízilovak. Nincs többé szégyen, szemérem; nincs mit takarni. Minek
is! Mezítelen születtünk, tehát járjunk is úgy! A kultúra is ezt követeli; haladni kell
a korral; jó vagy nem jó, szép vagy csúnya - nem számít.

307
VI. P a l a c k p o s t a

1956 július havában, egy vasárnapi napon, délután, nálunk Halason, a felsővárosi
iskolánál tornavizsgát tartottak. Az összes fiú és leány tanulók részt vettek benne, én
is mint nagyapa részt vettem, j elen voltam, mert egy harmadikos leányunokám is sze­
repelt a többi között. Mikor megkezdődött, először is a nagyobb, nyolcadikos lányok
bemutatójára került sor. Ezek a nagy lányok már jó csöcsösek, vastag combúak, teste­
sek, jóvágásúak, az erősebbjei már majdnem férjhez menő sorban voltak. Ezek aztán
mutogatták a torna különféle formáját, persze tornaruhában; alig volt rajtuk valami,
ami takarta volna a bizonyos testrészüket.
Természetesen, mint férfihoz illő, örömmel szemléltük őket, többféle gondolat
fogamzott meg bennünk, nézőkben. De a legutolsó bemutató elrontott mindent.
Tudniillik azoknak a nagy lányoknak le kellett ülni, és szétvetett lábokkal olyan póz­
ba kellett nekik magukat mutogatni a nagy nyilvánosság előtt, mint mikor az ember
a nővel közösülni akar. Szinte látszott, hogy a nagy lányok némelyike már szégyenlette
magát, mert a közönség nevetett rajtuk. Botránkoztató látvány volt! Én nagyot ká­
romkodtam magamban, az anyja istenit annak a kultúrminiszternek,8hát kell ez! ? És
érdekes, a nagy, nyolcadikos fiúk ezt már nem mutatták be. Miért éppen a lányoknak
kellett ilyen csúfos, erőltetett tornamutatvánnyal a nyilvánosság előtt nevetségessé
tenni magukat? Hiszen, majd megtudják azok a nagy lányok, amikor odaérnek, és
férjhez mennek, hogy hogyan kell a lábakat széjjel vetni. Sőt lehet, hogy sok része
máris tudja, amin nem is lehet csudálkozni. A kultúra beadott a becsületességnek és
a jó erkölcsnek.
*

Tudom, nem sok foganatja lesz az írásomnak. Akár a falra hányt borsónak, amely nem
ragad rá, hanem lepörög a falról. Tehát ez az én írásom sem ragad rá senkire. Nem is
azért írom mindezeket, hogy úgy csinálják, amint én írom. Ez csak olyan észrevétel,
hogy hogy megy a világ sora; hogy volt, hogy van, hogy kellene lenni. Nem iskoláz­
tatni akarok én senkit; tőlem ezek után is úgy csinálhatja a dolgát mindenki, ahogy
a körülmények hozzák, vagy ahogy akarja. Ez mind megfigyelésen alapszik: a sok év­
tized lefolyása alatt látottakon. Mert én sokat láttam, három országban jártam (nem
mindenütt persze, csak egyes részein), tehát tovább láttam, mint a városunk határa.
Most várom a kaszást, aki mindnyájunkat learat. 81 év elég hosszú - mehetek.
-#■ [E A 4158,4984,9232,9435,9846 és TJM 3525]

8.1953. július 4-ig Erdey-Grúz Tibor, majd Kónya Albert fizikus volt az oktatásügyi miniszter.

308
U tó s z ó

A magyar irodalom a 17. század óta bővelkedik önéletírásokban és memoárokban.

Ezek szerzői sokáig a művelt rétegek közé tartoztak: politikusok, katonai vezetők,
polgárok, művészek, tanárok és különböző rendű, rangú nemesemberek voltak. A 19.
század második felében azonban - a kötelező népiskolai oktatás 1868-as elrendelésé­
nek köszönhetően - megj elentek a népi vagy paraszti írásbeliség különböző termékei
is, köztük az önéletrajzok és más személyes jellegű dokumentumok (krónikák, emlé­
kezések, verses elbeszélések és naplószerű feljegyzések). A 20. század első felében ez
utóbbiak száma jelentősen szaporodott, sőt - Veres Péter, Sinka István és mások tol­
lából - megjelent néhány irodalmi színvonalú autobiográfia és néhány egyszerűbb és
keresetlenebb paraszti önéletrajz is. A II. világháború után a néprajztudomány akkori
művelői és a honismereti mozgalom vezetői kifejezetten sarkallták a parasztság akkor
már láthatóan utolsó nemzedékeinek képviselőit, hogy vessék papírra emlékeiket, és
adjanak számot eltűnő világukról. A 1970-es évektől viszont a pozitivista-struktura­
lista tudományfelfogás és a nagy metatörténetek hitelének megrendülése, illetve az
egyéni életutak felé fordulás és az oral history terjedése adtak új lendületet a parasz­
ti élettörténetek születésének és kutatásának. Az 1960-as évektől kezdve a paraszti
írásbeliség különböző típusú termékeinek a közlése is rendszeressé vált. Jellegüknél
fogva ezek egy része csak szűk szakmai körökben vált ismertté. Más részük - például
a Nagy Olga, Csalog Zsolt és mások által irodalmiasított szövegek - viszont szélesebb
körök érdeklődését is kiváltották.1
A publikált élettörténetek, naplók, levelek és számadáskönyvek azonban csak a jég­
hegy csúcsát jelentik. Rajtuk kívül az ország közgyűjteményeiben hatalmas, több
százezer oldal terjedelmű közöletlen anyag található. Legnagyobb gyűjteménnyel
a Magyar Néprajzi Múzeum rendelkezik, de jelentős a sárospataki Tiszáninneni Re­
formátus Egyházkerület és a kiskunhalasi Thorma János Múzeum állománya is. E rak­
tárakban porosodó kéziratos anyag számos szerzője közül az egyik legtermékenyebb
(ha nem a legtermékenyebb) Csonka Mihály kiskunhalasi tanyásgazda.
Csonka Mihály 1875. október 19-én született Kiskunhalason, és ugyanott halt
meg 1964. február 24-én.2 Nagyapja 140, apja 100, ő maga pedig 73 holdas birto­

1. Hoppál Mihály - Küllős Imola: Parasztönéletrajzok - paraszti írásbeliség. Ethnographia, 1972/2-3.

(LXXXIII. évf.) 284-292. és Mohay Tamás: Egyénekés életutak. Az életutak megismerésének forrásai.
In Magyar Néprajz VJII. Társadalom. Főszerk. Paládi-Kovács Attila. Szerk. Sárkány Miklós, Szilágyi Mik­
lós. Budapest, 2000, Akadémiai, 7 60-770.
2. Kiskunhalasi Református Egyházközség születési és halálozási anyakönyvei.

309
U tószó

kon3 gazdálkodott a várostól mintegy két és fél kilométerre északkeletre, a Sóstó

mellett fekvő földjein. Apja alig, anyja pedig egyáltalán nem tudott írni és olvasni.
Bár ő maga is csak 4 elemit végzett, élete folyamán autodidakta módon jelentős mű­
veltséganyagot sajátított el. A piacra termelő - növénytermesztéssel, állattartással
és kertészettel egyaránt foglalkozó - paraszti gazdaság működtetésének tudomá­
nya mellett, melyet alapvetően a szüleitől sajátított el, nemcsak a bognár-, aszta­
los-, ács- és kőművesmesterség alapjait tanulta meg tágabb környezetétől, hanem
az írott információ- és műveltséghordozók fogyasztójává is vált. 1898-ban kötött
házassága után - fokozatosan átvéve apjától a birtok irányítását - a Tolnai Világlap­
ja rendszeres, és más heti- és napilapok alkalmi olvasója lett. Emellett könyveket is
vásárolt. A két világháború között már mintegy 150 kötetes gyűjteményében több­
kötetes világ- és magyar történetek, útleírások, valamint Jókai- és Verne-regények
sorakoztak. A II. világháború utáni fejlemények romba döntötték élete munkáját:
az 1950-es tagosítás során tanyáját és földjeinek nagyobb részét elvették. Kulákká
minősítve ezt megelőzően és ezt követően mindazt elszenvedte, amit ugyanezekben
az években a magyar birtokos parasztság egésze is elszenvedni kényszerült. Felesé­
ge 1952-es halála után egyedül élt városi házukban. 1956 után látása egyre romlott;
a halál megváltás volt számára.
Csonka Mihály az érettségizett és sokáig jegyzőként, majd 1951-1953-ban a kis­
kunhalasi múzeum vezetőjeként dolgozó unokaöccse, Nagy Czirok László biztatására
kezdett írni 1949-ben, „az év dereka táján”. Nagy Czirok László nyolc évvel volt fia­
talabb Csonka Mihálynál. Mivel a két rokon család - Csonka Mihály anyjának test­
vére volt Nagy Czirok László apja - közel lakott egymáshoz, a gyerekek az életkori
különbség ellenére sok időt töltöttek együtt: játszottak, halásztak, madarásztak stb.
A közeli kapcsolat később is megmaradt. Nagy Czirok László, akinek gondolkodását
erősen befolyásolta a két világháború közötti népi irodalom, rendszeres vendég volt
Csonka Mihályéknál. A két férfi ilyenkor együtt poharazgatott, és „diskurált”.
Az írogató parasztember figurája a Csonka családban ismeretlen volt. A Nagy
Czirok nemzetségben azonban élt korábban egy parasztköltő: Gózon István. Bár er­
ről Csonka Mihály is tudott, maga írásra nem gondolt, s csak unokaöccse unszolására
szánta rá magát, hogy megírja „az élete történetét a gyermekkorától a mai napig”. Az
új tevékenységforma kezdetben fejtörést és nehézségeket okozott a szerzőnek. Mint
írja: „vigyázni kellett, és gondolkozni, hogy melyik eset mikor is volt”, „mert hiszen
nem vezettem én naplót, amibe beírtam volna, hogy mikor mi történt”. Később fel­
frissült az emlékezete, és az írással is megbarátkozott. „írtam tehát, amint eszembe
ötlött; jönni, jöttek az események, alig győztem írni, úgyhogy jött belőlem, mint ka­
csából a fos.” Időnként Nagy Czirok László is megjelent nála: megnézte az elkészült
részeket, és folytatásra biztatta unokabátyját. Az addig lelkes szerző 1950-ben még­

3. Bár Csonka Mihály minden írásában 73 holdas birtokról beszélt, a vármegye 1930-as címtára 75
holdas gazdaként tartotta nyilván (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye általános leírása és címtára. Budapest,
1930,60.).

310
 U tószó

is letette a tollat. A tagosítás, vagyis a 73-75

hold kétharmadának elvétele a saját és egyik
fia házával együtt oly mértékben megrázta
(„megakadt bennem az ütő”), hogy jó fél
'4 /
évre abbahagyta az írást, és egyébként is el­
sJ-O/- ¿ i s t i j e
ment a kedve az élettől. „Bántott az esemény,
sajnáltam a szép, jó, kis birtokot, ezért küz­
döttek a szüleim évtizedeken keresztül, sőt úlw/ej, sm&dsrrtar 1010
már én is 75 éves voltam, úgyis pár év az éle­
\ n n a f-
tem, azután nincs tovább.” Nagy Czirok Lász­
ló unszolásának engedve és a lelki megráz­
kódtatást valamennyire kiheverve 1951-ben
w e-
mégis visszatért az időközben megkedvelt
emlékidézéshez. Folytatta a munkát, mely­
nek utolsó sorait 1951. április 6-án vetette
papírra. A 380 oldalas, tematikailag és kro-
nológiailag egyaránt csapongó, helyenként
meseszerű szöveget, melyet egyetlen fejezet­
cím sem szakít meg, Nagy Czirok László le­ t i ¿b'mer'fáií
gépeltette a kiskunhalasi múzeum számára, (yíivseAw iaJttuA
az eredeti kéziratot pedig felküldte Budapest­
re a Néprajzi Múzeum Adattárába. A múze­ 56. Csonka M ihály kézírása
um 200 forinttal jutalmazta a szerzőt.4
Az élettörténetéhez illesztett előszavában Csonka Mihály a krónikások szokásos
ars poeticájának megfelelően úgy nyilatkozott, hogy „nem nagyít”, „nem bölcsel-
kedik”, hanem a „színigazságot” fogja leírni „ahogy történt vagy adódott a sors ke­
gyéből”. Vagyis ahogy Ranke és a 19. századi történetírók többsége a történetírás­
ról gondolkodott, és azt normaként elő is írta. Ennek a normának Csonka Mihály
természetesen nem tudhatott, de úgy tűnik nem is akart megfelelni. Ugyanis min­
den más írásműhöz hasonlóan természetesen az élettörténetben is elkerülhetetlenül
keverednek a rekonstrukciós és a konstrukciós elemek. Mint Niedermüller Péter

4. A kézirat születésének körülményeit a Magyar Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában őrzött eredeti
szöveghez (leltári szám: 2522) illesztett, Hogyan lettem én író! című, 1960-ra datálható, két és fél oldalas
leírás alapján rekonstruáltuk. Az itt szereplő magyarázat egyes elemei a szerző más, 1951 után született
szövegeiben is fel-felbukkannak. Egyik 1954-es, Vegyes iromány a halasi népéletróí című összeállításában
példáuk így: „Midőn ezen könyvemet elkezdem írni, arra gondolok, hogy mikor legelőször a Czirok Laci
öcsém rábeszélt arra, hogy én próbáljak írni. Igen, így kezdődött 1949. év dereka körül. De mit írjak, kér­
dem tőle, hát, ami eszébe jut, valami régi esemény vagy bár akármi, például írjam le a saját életem törté­
netét a gyermekkoromtól kezdve. Előbb úgy tartottam tőle, hogy hogy is fogjak hozzá. De mikor aztán
elkezdtem írni, mindig jobban jobban nekibátorodtam. Utóbb már alig győztem írni a gondolataimat és
emlékeimet. Hiszen hosszú idő távlatát és eseményeit láttam és átéltem magam is, és így szaporodott,
gyarapodott a megírni való.” [EA 9436. 1.]

311
U tószó

tömören összefoglalta: „Az élettörténet, mint egy alapvetően, lényegéből követke­

zően múltra orientált entitás, a valóságnak sajátos rekonstrukcióját végzi el a szöveg
keretein belül. ( . . . ) a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a beszélő válogat életének
történetei között, és nincs szó az élet összes történetének, totalitásának elbeszélésé­
ről. A válogatás több irányban zajlik. Egyrészt a beszélő életének egyes eseményeit
tudatosan elhallgatja, illetve egyes események leírásába beleszövi saját interpretáció­
ját is. Másrészt pedig egyes eseményeket, történéseket nagy tematikus egységekbe,
blokkokba von össze, s ily módon építi bele élettörténetébe.”5 Tehát az élettörténet
az életpálya olyan rekonstrukciója, amely nem az „igazságot”, vagyis a wie es egeintlich
gewesen múltat, hanem az egyén, a mesélő szubjektív önértelmezését és világképét
tárja elénk. Ráadásul Csonka Mihály annyiban sem tartotta be az önmaga által fel­
állított elvet, amennyire betarthatta volna. A paraszti mindennapok és gazdálkodás
különböző eseményeinek gyakran néprajzi alaposságú leírásait és a vele vagy má­
sokkal történtek szikár rögzítéseit ugyanis lépten-nyomon normatív megállapítások,
„bölcselkedések” és néha sarkosan megfogalmazott értékítéletek tarkítják. Élettör­
ténetéből tehát egy olyan múlt tárul elénk, amelyet saját 1949 és 1951 közötti iden­
titása strukturált és határozott meg. Ez legnyilvánvalóbban az 1914 előtti és részben
még a Horthy-korszak iránt is megmutatkozó nosztalgikus megjegyzéseiben, va­
lamint a Tanácsköztársaság és az 1945 utáni változások kritikájában érhető tetten.
Csonka Mihály élettörténete nem maradt ismeretlen a kutatók előtt. A Néprajzi
Közlemények 1977-es évfolyamában Forrai Ibolya hosszabb részleteket közölt belőle.
Ezek a részletek főleg az életpálya korai szakaszának és a fordulatokban gazdag, ezért
aprólékosabban elbeszélt I. világháborús időszaknak a rögzített élményanyagát tar­
talmazzák. Akét világháború közötti időszakkal foglalkozó részekből viszont csak né­
hány bekezdés került be a szövegközlésbe, a II. világháború alatti harcokkal és a szovjet
hadsereg viselkedésével foglalkozó részek pedig teljesen kimaradtak. Az egész 1945
utáni időszakra sem jutott több három bekezdésnél.6 E sorok írója az 1970-es évek
közepén találkozott a kézirat gépelt változatával a kiskunhalasi múzeumban. Akkori,
az 1918-19-es forradalmak Duna-Tisza közi történetével foglalkozó munkáimban
alkalmanként hivatkoztam is rá, sőt az 1918-1920-as részeket, melyek a Forrai-féle
közlésből lényegében szintén kimaradtak, 1979-ben egy másik hasonló tematikájú
paraszti szöveggel együtt a Történelmi Szemlében közzé is tettem.7

5. Niedermüller Péter: Élettörténet és életrajzi elbeszélés. Ethnographia, 1988/3-4. (XCIX. évf.), 3 7 6 -

389., idézet a 385. oldalon. Vö. Documentatio Ethnographica. 9. szám. A z életrajzi módszer. Tanulmánygyűj­
temény. Szerk. Küllős Imola. Budapest, 1982, MTA Néprajzi Kutatócsoport és Pataki Ferenc: Élettörténet
és identitás. Budapest, 2001, Osiris.
6 . Csonka Mihály önéletrajza (részletek). Szerk. Forrai Ibolya. Néprajzi Közlemények, XXI. évf. (1977),
77-158.
7. Romsics Ignác: A gazdagparasztság és a forradalmak kora. (Két forrás a 20. századi magyar parasztság
politikai tudatához) Történelmi Szemle, 1979/ 1.127-144.

312
 U tószó

Az 1949 és 1951 között született élettörténet azonban Csonka Mihály írói mun­
kásságának csak töredéke. A következő tíz évben a szerző kisebb megszakítások­
kal csaknem folyamatosan írt, és 1961-ig többszörösét vetette papírra annak, mint
amekkorra terjedelemben első neki rugaszkodásra elkészítette életrajzát. Erre a mun­
kára részben ugyancsak Nagy Czirok László ösztönözte, aki alkalmanként konkrét,
megírandó témákat is ajánlott neki. Részben viszont belső késztetésre születtek. Az
évek múltával Csonka egyre inkább úgy érezte, hogy saját életének elmesélésén és
a paraszti gazdálkodás egyes momentumainak megörökítésén túl a világról és a világ
dolgainak folyásáról alkotott véleményét is papírra kell vetni. Emellett első munká­
ját is folyamatosan kommentálta, és bővítette. Külön ösztönzést jelentett számára,
hogy a Néprajzi Múzeum önkéntes gyűjtők számára meghirdetett pályázatain mun­
káiért többször részesült elismerésben. 1953-ban és 1954-ben negyedik, 1955-ben
két első, 1956-ban ötödik és 1958-ban hatodik díjat kapott. Pályamunkáit 150 és
1000 forint közötti összegekkel jutalmazták, amelyek éppoly jólestek neki, mint az
erkölcsi elismerés.
Csonka Mihály közel 3 ezer oldalas - részben kéziratos, részben gépelt - össz-
terjedelmű írásait a Néprajzi Múzeum 21, a kiskunhalasi Thorma János Múzeum pe­
dig 28 leltári szám alatt tartja nyilván. Ezek között akad olyan, amely csak a Néprajzi
Múzeum Etnológiai Adattárában (Hogy készül a nádtető? 1955; Embertípusokról szóló
megemlékezés, 1956), és olyan is, amely csak a kiskunhalasi múzeum kézirattárában
őriznek ( Szopós gyermekek rekordja, pontos datálás nélkül). A korpusz legtöbb írá­
sa - kéziratban vagy gépelt formában - azonban mindkét gyűjteményben fellelhető.
A teljesebb mindazonáltal a Néprajzi Múzeumé. Morvay Péter, az intézmény mun­
katársa Csonka Mihály életművét 1959-ben összefoglalóan így értékelte: „Egy sokat
megélt, élesszemű és nem mindennapi kifejezőkészségű parasztember tapasztalatai­
nak, emlékeinek a tárháza ez a nem egyszer könyvnyi terjedelmű és mondanivalójá­
ban is könyvjellegű kéziratokat tartalmazó gyűjtemény. A ma már több mint 2500-ra
szaporodott kéziratos lapokon megelevenedik a régi halasi és tanyavilági népélet és
népi gondolkodás, megelevenedik többek között a régi gazdálkodás, a homokkal
való küzdelem, a tanyai cselédség élete, újraélednek az egykori lakodalmas szokások,
feltámadnak a tréfás paraszti történetek, az emlékezetben megőrzött mesék és más
népköltészeti alkotások. S mindez rendkívüli közvetlenséggel, eredeti fordulatokkal,
mondhatni a paraszti élőbeszéd varázsával.”8
A kiskunhalasi parasztíró kéziratainak a többsége elég jól elkülöníthető típusokba
sorolható. Egy részük - mit már utaltunk rá - olyan néprajzi jellegű leírás, amelyből
a személyes attitűd csaknem teljesen hiányzik. Ezeket részben unokaöccse, részben
Morvay Péter kérésére írta. Ilyen például az 1952-es Kukoricatermelés vagy az 1955-ös
Hogy készül a nádtető? Az írások másik csoportja hallott vagy olvasott történeteket,
anekdotákat, meséket és rigmusokat tartalmaz (Vegyes elbeszélések, tréfák, viccek, 1956;

8 . Magyar Néprajzi Múzeum, Etnológiai Adattár 15101. (Hogyan készül a nádtető?)

313
U tószó

írások, viccek, tréfák, adomák, 1958). Néhány új szövegben részletesebben elmesélte

az eredeti élettörténetében is szereplő epizódok egyikét-másikát (Élményeim az 14-es
világháborúról, 1953; Parasztgazdaságok vitele 1890-től 1950-ig, 1954), és kitért élet­
pályájának egy-két 1950 és 1954 közötti mozzanatára (Embertípusokról szóló megem­
lékezések, 1956). Végül írásainak negyedik típusában világnézetéről, történelemfelfo­
gásáról, erkölcsi elveiről és politikai nézeteiről vallott explicit és helyenként meglehe­
tősen kategorikus, megfellebbezhetetlen formában ( Vaskalaptól a nyakkendőig, 1953,
Vegyesfeljegyzések, 1954; Vegyes iromány a halasi népéletről, 1954; Embertípusokról szóló
megemlékezés, 1956). Az utóbbi típusba tartozó írásai csaknem kivétel nélkül 1953
és 1956 között születtek, amikor Nagy Imre fellépése szabadabb légkört teremtett az
országban, mód nyílt néhány korábbi sérelem orvoslására, eltöröltek néhány gyűlölt
intézkedést, s mindezek hatására Csonka Mihály úgy érezhette, hogy van értelme
erkölcsi és politikai credója kifejtésének.
Csonka Mihály rendszerkritikus bölcselkedéseit a kor mércéje szerint minden to­
vábbi nélkül „rendszerellenes izgatásnak” lehetett volna minősíteni. Bár erre nem ke­
rült sor, kisebb konfliktusai támadtak miattuk. A kiskunhalasi múzeum 1953 utáni, új
igazgatója, Janó Ákos kezdett cenzorként viselkedni. A szerző 1958-as pályamunkáját
(Visszaemlékezések, adatok a halasi népéletből, 1958) a gépelés során olymértékben
megkurtíttatta, hogy a 160 oldalas kéziratból - panaszkodott Csonka Morvay Péter­
nek, amikor Janó eljárásáról Nagy Czirok tájékozatta - „alig maradt valami”, s így
„a java nem lett beküldve”. A beavatkozás tényét Janó is elismerte. A Néprajzi Múze­
um érdeklődésére közölte, hogy „Valóban kihagytunk egyes részeket a lemásoláskor,
de azok vagy sértőek, vagy pedig nem a tárgyhoz tartozó öndicsérő dolgok voltak”.9
Az ügy a kiskunhalasi „illetékeseknek” is tudomására jutott. A városi tanács művelő­
dési osztályának vezetője azonban minden tekintetben megnyugtatta a Néprajzi Mú­
zeum vezetőit. Megkeresésükre Weibl József tanulmányi felügyelő 1959. június 25-én
az alábbi tájékoztatást küldte: „Nevezett személy emberi és politikai magatartása ellen
sem a hatóságok, sem egyének részéről kifogás nem merült fel. A dolgozó parasztság
között élt, figyelte annak életét, munkáját, segítette azokat. Ez a segítsége főleg abban
mutatkozott, hogy írásbeli ügyeiket intézte el. Nevezett személy tulajdonában volt
a felszabadulásig 75 kát. hold föld, melyet azóta tagosítottak. Jelenleg 20 hold földje
van, melyet idős kora miatt valószínű felesbérletbe adott, s jelenleg ebből él.”10
A helyi múzeum vezetőjével kialakult ellentéte miatt 1959-ben Csonka Mihály
nem írt, és nem pályázott, 1960-ban és 1961-ben pedig Janó Ákost megkerülve köz­
vetlenül küldte fel utolsó munkáit Budapestre (Vegyes elbeszélések és Az élet regénye).
Az 1955-öshöz mérhető sikert, amit nagyon ambicionált, azonban ezekkel sem ért el.
Szövegei egyre csapongóbbá és ítéletei egyre kategorikusabbakká váltak, miközben
feltűnően sokszor ismételte önmagát. 1960-as munkáját értékelve bírálója (K. Ko­
vács Péter) indokoltan állapította meg, hogy „A pályamunkát sokfélesége miatt ne­

9. Uo. 1 2 6 4 7 .1 -3 . (Vegyes elbeszélések, 1960.)

10. Uo. 2522. (Csonka Mihály kiskunhalasi parasztgazda önéletrajza, 1951. Melléklet.)

3H
 U tószó

héz tartalmilag ismertetni. Legtöbb a példabeszéd, tájszólás, találós kérdések. Sok

a pályamunkában a nem belevaló, illő rész. ( . . . ) Részben emiatt nem sikerült ez
a pályamunkája, másrészt nem sikerült azért, mert nem kapott határozott, konkrét
feladatot. Harmadszor nem sikerült pályázó helytelen szemlélete miatt. Valahogy az
vonul végig a pályamunkán, hogy amit ő leír, az szentírás, el kell fogadni egyáltalán
és parasztinak, hagyományosnak, népinek, néprajzinak.”11
A néprajzi adatközlőkkel szemben támasztható követelményeknek Csonka Mihály
írásainak jelentős része - különösen az utolsók - valóban nem felelnek meg. Egy bir­
tokos - inkább „közép”, mint „gazdag” - paraszt gondolkodásának és világlátásának
a megismerése szempontjából azonban kincsesbányák. Egyetlen más olyan korpuszt
sem ismerünk, amely ekkora terjedelemben, ilyen sokrétűen és ennyire őszintén val-
lana szerzőjének identitásáról, tudatvilágáról. Életműve ezért a reprezentált társadal­
mi csoport - a magyar birtokos parasztság - kollektív tudatának és mentalitásának
a megismerése szempontjából is fontos kapaszkodó. A paraszti élet mindennapjainak
és ünnepeinek (disznótor, lakodalom) hangulatos leírásai és az életpálya „nagy esemé­
nyeinek” (háború, hadifogság, kommün, román és orosz megszállás stb.) szubjektív
hangvételű és a paraszti élőbeszéd stiláris sajátosságait tükröző elbeszélései mellett
elsősorban ezek a normatív bölcselkedések voltak azok, amelyek már az 1970-es évek
első felében felkeltették az érdeklődésem, s amelyek több mint harminc év után arra
ösztönöztek, hogy ne csak újraolvassam, hanem valamilyen formában közkinccsé is
tegyem Csonka Mihály életművét.
Az ilyen típusú írások közzétételének többféle gyakorlata alakult ki. A telj es auten-
tikusságot nyilvánvalóan a teljes, tehát csorbítatlan és betűhív szövegközlés garantál­
ja. Csonka Mihály esetében a teljesség nyilvánvalóan fel sem merülhet. Ez egyrészt
több kötetre rúgna, másrészt egy strukturálatlan, heterogén és önismétlő szövegfo­
lyam lenne. A betűhív közlés ezzel szemben könnyedén megoldható, ám a potenciális
olvasók számára nagymértékben riasztó lett volna. Szerzőnk ugyanis sem helyesen,
sem tagoltan nem tudott írni. Mint más parasztíróknál, a mondatok az élőbeszédhez
hasonlóan nála is összefolynak, az alanyok és az állítmányok gyakran nem egyeznek,
az igeidők és az igemódok logikátlanul és szabálytalanul váltakoznak, s persze a sza­
vak ortográfiáj a sem felel meg a helyesírás szabályainak. Utóbbiak mintegy harmada,
fele hibásan van leírva. Néhány nyelvészen és esetleg nyelvpszichológuson kívül ezért
a betűhív közlés többé vagy kevésbé mindenkit riasztott volna.
Mindezek miatt a teljes autentikusságnak csak nagyon kevés szövegközlés kíván
megfelelni. Minimálisan a központozást javítják a szövegközlők, maximálisan pedig
a helyesírást és a mondatfűzést is, megtartva azonban a sajátos szófordulatokat és
egyéb stiláris jellegzetességeket. Némi habozás után magunk is ez utóbbi módszer
mellett döntöttünk. Vagyis nemcsak a helyesírási és egyéb nyelvi hibákat javítottuk
ki, hanem a gyakran központozás nélküli gondolatfolyamokat is strukturáltuk, és

11. Uo. 12647.2.

315
U tószó

grammatikai szempontból többé-kevésbé korrekt mondatokká alakítottuk. Ezenkívül

elkövettük azt a „szentségtörést” is, hogy a függő beszédben előadott dialógusokat
helyenként párbeszédekké alakítottuk. Vagyis az eredeti szövegeket többé vagy ke­
vésbé irodalmasítottuk. Ezáltal a Nagy Olga (Paraszdekameron, 1977), Csalog Zsolt
(Parasztregény1978) és mások által követett úton jártunk. Ezért azoknak a kutatók­
nak, akik bármilyen okból nem a szövegek tartalma, hanem azok nyelvi jellegzetes­
ségei iránt érdeklődnek, az eredeti forrásokat kell kézbe venniük. Az a nyelvi forma,
amellyel ezzel a könyvben találkoznak az olvasók, pontosan tükrözi Csonka Mihály
szókészletét és gondolatfűzésének logikáját. Egyébként azonban közös alkotásunk.
Meglehetősen szabadon viszonyultunk a 21, illetve 28 őrzési egységbe sorolt, va­
lójában azonban ennél sokkal több szövegtest szelekciójához és strukturálásához is.
Alapnak az 1949 és 1951 között született eredeti élettörténetet vettük. Ebből csak
olyan részeket hagytunk el, amelyeket a későbbiekben részletesebben és/vagy ér­
dekesebben is megírt a szerző. Az így keletkezett szöveget számos egyéb részlettel
egészítettük ki a későbbi írásokból. Ezeknek a kiegészítéseknek a többsége olyan,
amely a szerző tudatvilágával és mentalitásával kapcsolatos. Az aprólékos, népraj­
zi jellegű leírásokat korlátozottan, és csak akkor használtuk fel, ha a szerző saját él­
ményei alapján készültek. Az 1941-1942-es házépítés például külön alfejezet, mert
annak Csonka Mihály cselekvő részese volt. A házépítés különböző fázisainak, így
például a tető nádazásának ismertetését vagy a kukoricatermesztéssel kapcsolatos
tudnivalók részletezését viszont nem építettük be a közölt szövegbe. Ezek egyrészt
megtörték volna a mű dinamikáját, másrészt csak szűk, szakmai körök érdeklődésére
tarthatnak számot. Az olvasott vagy hallott meséket, anekdotákat, vicceket, találós
kérdéseket, dalokat és különböző rigmusokat pedig egyáltalán nem vettük fel a köz­
lendő szövegrészek közé.
Az így létrejött szöveg strukturálását én végeztem az eredeti élettörténet alapvetően
időrendet követő beosztását alapul véve. Minden fő- és alfejezet terjedelmét és címét
én határoztam meg. Az eredeti írások tartalmi tévedéseit a szövegben nem javítottam,
hanem lábjegyzetekben adtam meg a helyes adatokat. Lábjegyzetekbe kerültek azok
a szerkesztői megjegyzések is, amelyek olyan kiegészítő vagy háttér-információkat
tartalmaznak, amelyek a szerző egy-egy megállapításának az értelmezését segítik.
Azt, hogy az egyes alfejezetek mely őrzési egységekbe tagolt szövegeken alapulnak,
az alfejezet végén található leltári számok mutatják. Ez minden szakkutató számára
lehetővé teszi, és egyben meg is könnyíti a visszakeresést.
A munka elkészítése során a Magyar Néprajzi Múzeum, az MTA Néprajzi Intéze­
tének Könyvtára, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára, az egri Esterházy Ká­
roly Főiskola Könyvtára, a Bács-Kiskun Megyei Levéltár, a Kiskunhalasi Református
Egyházközség Hivatala és a kiskunhalasi Thorma János Múzeum munkatársai egy­
aránt készségesen álltak rendelkezésemre. Különösen sokat segített az utóbbi igazga­
tója, Szakái Aurél, aki nemcsak Kiskunhalas történetébe vezetett be és a háttéranyagok
gyűjtését könnyítette meg, hanem a kész kéziratot is volt szíves áttanulmányozni, és
tévedéseimre, pontatlanságaimra felhívta a figyelmemet. Szakái Aurél mellett mindig

316
 U tószó

számíthattam az intézmény két muzeológusára, Gyarmati Andreára és Szabó Krisz­

tinára, valamint a megyei levéltár két levéltárosára, Fehér Máriára és Cseri Gáborra.
Rajtuk kívül köszönettel tartozom Csonka Istvánnak, Csonka Mihály unokájának,
valamint Halász Balázsnak, Csonka Mihály dédunokájának, akik nemcsak ősükkel
kapcsolatos személyes emlékeiket osztották meg velem, hanem tárgyi emlékeik köz­
léséhez is készséggel hozzájárultak. A kiskunhalasi múzeum és a Bács-Kiskun Megyei
Levéltár gyűjteményéből származó dokumentumok mellett ezek közlése is azt a célt
szolgálja, hogy a Csonka Mihály által megidézett múlt plasztikusabban és érzékelhe­
tőbben jelenjen meg az olvasók előtt. A mellékletek reprodukálásáért Friebert Tibort
és Prohászka Imrét illeti köszönet. Legnagyobb hálával azonban Csonka Mihálynak
tartozom, aki 2007-2009-ben, kéziratainak olvasása és rendezgetése, majd azok kö­
tetbe szerkesztése során olyan tudástöbblettel ajándékozott meg, amelyre más for­
rásból nem tehettem volna szert. És mindezt élményszerűen, úgy, hogy közben még
szórakoztatott is. Hommage á Csonka Mihály.
Romsics Ignác

317
F ü g g e lé k

I. Csonka Mihály írásai a M agyar Néprajzi M úzeum Adattárában

EA 2522 Csonka Mihály kiskunhalasi parasztgazda önéletrajza (1951)

EA 3467 Kukoricatermelés (1952)
EA 3764 Vegyes néprajzi adatok emlékezetből (1953)
EA 3765 A természet műhelyéből (1953)
EA 4158 Vegyes feljegyzések ( . . . ) a kiskunhalasi nép életéből (1954)
EA 4984 Csonka Mihály kiskunhalasi dolgozó paraszt különféle leírásai (1952)
EA 9231 Avőfényekről (1953)
EA 9232 Avaskalaptól a nyakkendőig. Visszaemlékezések a régi paraszti életre (1953)
EA 9276 Élményeim a 14-es világháborúról (1953)
EA 9345 Az életről (1953)
EA 9435 Parasztgazdaságok vitele 1890-től 1950-ig (1954)
EA 9436 Vegyes iromány a halasi népéletről (1954)
EA 9628 Régi építkezések a múlt század 80-as éveiből I—II. köt. (1954)
EA 9772 A homok megszelídítése (?)
EA 9773 Vegyes elbeszélések, tréfák, viccek (1956)
EA 9846 Embertípusokról szóló megemlékezés
EA 9953 Vegyes néprajzi adatok (1957)
EA 10157 Visszaemlékezések, adatok a halasi népéletből (1958)
EA 12647 Vegyes elbeszélések (1960)
EA 12690 Az élet regénye és más elbeszélések, tréfák (1961)
EA 15101 Hogyan készül a nádtető? (1955)

II. Csonka Mihály írásai a kiskunhalasi Thorma János Múzeumban

TJM 2980 Csonka Mihály feljegyzése (1954)

TJM 3522 Kunok a pusztán és egyéb írások (1954)
TJM 3523 Az építkezésről adatok (1950-es évek)
TJM 3524 Szopós gyermekek rekordja ( 1950-es évek)
T JM 3525 Szopós gyermekek rekordja (1950-es évek)
TJM 3526 Vegyes elbeszélések, tréfák, viccek (1956)
TJM 3649 Észrevételeim és emlékeim... (1954)
TJM 3650 írások, viccek és tréfák, adomák (1958)
TJM 3651 Vegyes elbeszélések, tréfák, viccek (1956)

319
Függelék

T JM 3652 Vegyes irat (1953)

T JM 4633 Vegyes néprajzi adatok emlékezetből (1953)
T JM 4634 Vegyes néprajzi adatok emlékezetből (1953)
TJM 4636 Kukoricatermelés - I. példány (1952)
TJM 4637 Kukoricatermelés - II. példány (1952)
TJM 4639 Az elvetett búzától a kenyérig (1952)
TJM 4688 A természet műhelyéből - 1. példány (1953)
TJM 4689 A természet műhelyéből - II. példány (1953)
TJM 4691 Vegyes néprajzi adatok - 1. példány (1961)
TJM 4692 Vegyes néprajzi adatok - II. példány (1961)
TJM 4693 Vegyes néprajzi adatok - 1. példány (1961)
TJM 4694 Vegyes néprajzi adatok - II. példány (1961)
TJM 4695 Vegyes néprajzi adatok - I. példány (1961)
TJM 4696 Vegyes néprajzi adatok - II. példány (1961)
TJM 4733 Önéletrajz - I. példány (1951)
TJM 4734 Önéletrajz - II. példány (1951)
TJM 19856 Csonka M hály parasztíró munkáiból (1954)
TJM 19859 Néprajzi gyűjtés (1954)

Illusztrációk jegyzéke

Első előzék: Csonka István tanyája és a tanyája körüli földek 1879-ben (B-KmL.
Kataszteri térkép, 1879, 65. és 79. szelvény)
1. A Sóstó partja a nádassal 1905 körül (T JM )
2. A város környéki homokbuckák, melyekből a termőföld lett (TJM )
3. Családfa
4. Tanyasi paraszt bőgatyában és bárányszájú ingben (TJM )
5. Aközségi fiú elemi iskola a református templommal szemben 1908 körül (TJM )
6. Aközségi fiú elemi iskola alaprajza. Csonka Mihály vázlata (EA 2522)
7. Csonka Mihály élettere Kiskunhalason (Terv: Szakái Aurél, Szalai Sándor.
Grafika: Friebert Tibor)
8. A Nagy-tó a városszéli házakkal (TJM )
9. Kiskunhalasi utcakép a 19. századvégéről (Kiskunhalas története 3. 702.)
10. A régi kaszinó (T JM )
11. Bessenyei István (T JM )
12. Aközségi elemi iskolák tanítói és tanítónői 1885-ben (Kiskunhalas története 3.702.)
13. Csonka István 1885-ben készült háza. Csonka Mihály rajza (EA 9628)
14. Bessenyei István városszéli birtokai. Csonka Mihály rajza (EA 2522)
15. A Bessenyei István városi villájából lett menház 1910 körül (T JM )
16. Halas város pusztái a 19. század második felében (Kiskunhalas története 3. Melléklet)

320
 Függelék

17. A halasi vásártér vázlata (T JM )

18. Dékányi Árpád (TJM )
19. Dékányi Árpád Jancsi és Juliska elnevezésű csipkéje (T JM )
20. A városi vasútállomás 1906 körül (TJM )
21. Cirkálom vagy soroló, melyet kukorica és más magvak kézi vetésekor
használtak. Csonka Mihály rajza (EA 3467)
22. A Sack-eke (EstókJános, Fehér György, Gunst Péter, Varga Zsuzsanna:
Agrárvilág Magyarországon. Budapest, 2003, Argumentum, 74.)
23. Cséplés gőzgéppel (T JM )
24. A Schneider Ignác és Utódai cég központi telephelye és üzemei (T JM )
25. Szathmáry Sándor (T JM )
26. Csonka Mihály monogramos billogozója (T JM )
27. Tőrök vadkacsáknak. Csonka Mihály rajza (EA 2522)
28. Infanterist Csonka, 1896 (Csonka István tulajdona)
29. Nagy Czirok László (T JM )
30. A Csonka-tanya a 20. század elején. Csonka Mihály rajza (EA 9628)
31. Kolozsváry Kiss István (T JM )
32. A városi notabilitások a Kossuth-évforduló ünneplésekor, 1902-ben (T JM )
33. Csonka Mihály a 20. század elején (Csonka István tulajdona)
34. A 30. honvéd gyalogezred harcterületei Galíciában 1915 elején (Dr. Paulovits
Sándor: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön. Év, hely n.)
35. Csonka Mihály (bal szélső) a bukovinai fronton katonatársaival
(Kolompár László, Flaisz András és ül: Kovács Pál)
1916. május 25-én (Csonka István tulajdona)
36. A bukovinai harctér 1916 elején (Dr. Paulovits Sándor: i. m., 164.)
37. Csonka Mihály „vándorlása” Ukrajnában és Oroszországban
38. Csonka Mihály családja 1918 elején: felesége, Judit leánya, Imre és Pista fia
(Csonka István tulajdona)
39. Román tisztek a városháza előtt a helyi vezetőkkel 1919. november 17-én
(T JM )
40. Halász Balázs és Csonka Judit esküvői fényképe menyasszonyi fátyollal
a keretben (Halász Balázs tulajdona)
41. A Halász család 1937 körül: Csonka Judit, Halász Lajos, ifj. Halász Balázs,
Halász Balázs (Halász Balázs tulajdona)
42. Csonka Imre 1930 körül (Csonka István tulajdona)
43. Csonka István és Nagy Czirok Julianna esküvői csoportképe. Az új pár az ülő
sorban középen (Csonka István tulajdona)
44. Csonka Mihály 1936-os oklevele az árpatermesztés terén elért eredményeiért
(Csonka István tulajdona)
4 5 -4 6 . Csonka Mihály faragásai: kutyagerinc, vagyis bográcskoszorú és négy
lófejes gyertyatartó (T JM )
47. Ezüst oklevél 1942-ből (Csonka István tulajdona)

321
Függelék

48. A Csonka család birtokai az 1942-es megosztás után. Csonka Mihály rajza
(EA 2522)
49. Öreg cigány a vályognak való sarat tolja. Csonka Mihály rajza (EA 9628)
50. Csonka Imre 1942-ben épült tanyája. Csonka Mihály rajza (EA 9628)
51. Csonka Mihály az 1940-es évek elején (Csonka István tulajdona)
52. Csonka Mihály körzetvezető igazolványa (Csonka István tulajdona)
53. A porcelánkádas fürdő épülete a Sóstó partján (T JM )
54. Csonka Mihály 1950 körül (Csonka István tulajdona)
55. Csonka Mihály Vörösmarty utcai házának udvarán 1950 körül (Csonka István
tulajdona)
56. Csonka Mihály kézírása
Hátsó előzék: A Csonka-tanya a II. világháború előtt. Csonka Blanka festménye

322