NNCL2063-62Bv1.0 Gyökössy Endre Akarsz-e meggyógyulni?

Feleségemnek ajánlom ezt a

kis munkámat, aki szelíd szeretettel kényszerített megírására és féltõ
gondoskodással õrködött csöndem és idõm felett, hogy elkészülhessen. Ha néhány
bajba jutott lélek hasznát veszi, amit elmondani szeretnék: Istené legyen érte a
dicsõség. 1959 telén Dr. Gyökössy Endre Szent Gellért Kiadó és Nyomda Átnézte: Nagy
Alexandra A kiadásért a Szent Gellért Kiadó és Nyomda igazgatói felelnek A szedés,
a nyomás és a kötés a Kiadóban készült ISBN 963 696 077 1 / QNT 145 / 286 Tartalom
Akarsz-e meggyógyulni? ...akaratgyengeségedbõl? ...képzelgéseid rabságából?
...félelmeidbõl? ...haragodból? ...magányosságodból? ...a magányosságra is?
...felemás életedbõl? ...hamis gyászból? ...a halálfélelembõl? Van embered!
Hétköznapok higiéniája I. Akarsz-e meggyógyulni akaratgyengeségedbõl? Akarsz-e
meggyógyulni? Micsoda kérdés! Hát van beteg a világon, aki nem akar meggyógyulni?
Van! Nem is kevés! Sok jel arra mutat, hogy az a beteg is többékevésbé ezek közé
tartozott, akirõl János evangélista ír evangéliumában: Jeruzsálemben a Juh-kapunál
van egy medence, amelyet héberül Bethesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van.
A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz
megmozdulását. Mert az Úr angyala idõnként leszállt a medencére, és felkavarta a
vizet: aki elsõnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen
betegségben is szenvedett). Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett
betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen
hosszú ideje, megkérdezte tõle: "Akarsz-e meggyógyulní?" A beteg így válaszolt
neki: "Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe:
amíg én megyek, más lép be elõttem." Jézus azt mondta neki: "Kelj fel, vedd az
ágyadat és járj" És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és
járt.
Aznap pedig szombat volt. A zsidók ekkor így szóltak a meggyógyított emberhez:
"Szombat van, nem szabad felvenned az ágyadat." Õ így válaszolt nekik: "Aki
meggyógyított, az mondta nekem: Vedd az ágyadat, és járj!" Megkérdezték tõle: "Ki
az az ember, aki azt mondta neked: Vedd fel és járj!?" De a meggyógyított ember nem
tudta, hogy ki az, mert Jézus félrehúzódott az ott tartózkodó sokaság miatt. Ezek
után találkozott vele Jézus a templomban, és ezt mondta neki: "Íme, meggyógyultál,
többé ne vétkezz, hogy valami rosszabb ne történjék veled." Elment ez az ember, és
megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította. Ez a férfi már
harmincnyolc éve beteg, s ebbõl jó néhány évet a jeruzsálemi "Dagály-fürdõ"
oszlopos csarnokában töltött, a Bethesda tavánál, valami hordágy-félén heverve.
Lehet, hogy eleinte várta a "vizek mozdulását": gyógyulását, de évek múltán már õ
is olyan megszokott reménytelenséggel heverhetett ott, mint hever ma is szerte a
világon számtalan beteg az elfekvõ kórházak sûrû levegõjû és sûrû ágyas termeiben.
Ekkor megáll valaki mellette. Nem valamely betegtársa, hogy siránkozva magáról
beszéljen, hanem egy ismeretlen valaki. Ez az ismeretlen ránéz, majd megszólítja: -
Akarsz-e meggyógyulni ? Jézus Krisztus szólítja meg ezzel a kérdéssel! Szónoki
kérdés ez? Ismételten fel kell vetnünk: el lehet azt képzelni, hogy valaki
harmincnyolc éve beteg, és már nem is akarna meggyógyulni? Igen, nagyon is el lehet
képzelni. Éppen azért, mert már harmincnyolc éve beteg. És betegségét úgy
megszokta, mint púpos ember a púpját, kopasz ember a kopaszságát. A betegséget is
meg lehet szokni. Mindent meg lehet szokni. Valaki két évtizedet töltött börtönben.
Amikor kiengedték, azt kérte: engedjék vissza, már nem tud kint élni. Kinevették. Õ
pedig betört egy üzletbe, csak azért, hogy újra megszokott helyére, társaságába
kerülhessen. Szenvedélyek, bûnök rabságát is meg lehet szokni. Lehet velük "békésen
együttélni". - Van egy madárfajta, ameIyik a krokodilus hátán él, teljes
szimbiózisban azaz, együttélésben a krokodilussal. Egy különös halfajta pedig a
cápára tapad rá, és azzal él együtt. Már nem is tudna nélküle élni. Be sokan élünk
a magunk krokodilusával és cápájával békés együttélésben! Évek, évtizedek óta
együtt egy titkos szenvedéllyel, rejtett bûnnel, és eszünkbe sem jut, hogy
meggyógyuljunk, hogy ki is gyógyulhatunk belõle. Már teljes és komfortos ez az
együttélés, testileg-lelkileg. Egy vezetõállású embert gyakorta zaklatott
hivatalában egy lerongyolódott értelmiségi. Minden héten megpumpolta, mondván: -
Nincs munkám! Vagy ezzel: - Éhen halok! A fõtisztviselõnek megesett a szíve rajta,
és munkát, mégpedig irodai munkát kerített neki. De miután felajánlotta, hol és
mikor foglalhatja el állását - az ott sem jelentkezett és õ se látta soha többé. Az
az ember már teljes és békés szimbiózisban élt lustaságával, munkátlanságával.
Tibolddarócon valamikor, nem is olyan nagyon régen még barlangokban is laktak
emberek. Végül is a kormány intézkedett és egy ház-sort épített a barlanglakóknak.
Nagy ünnepély keretében költöztették át õket. Rövid idõ leforgása alatt igen sokan
visszaköltöztek régi barlanglakásukba, az új házakat meg kiadták bérbe, mert
szimbiózisban éltek már a barlanggal: a nyirkossággal, penésszel, sötétséggel. De
gondolhatunk a gazdag ifjúra is, aki úgy hozzánõtt a vagyonához, hogy nem akart
meggyógyulni - mert a pénzzel is lehet szimbiózisban élni. Tehát egyáltalában nem
olyan felesleges kérdése ez Jézusnak: - Akarsz-e meggyógyulní? Akarsz-e valóban
kigyógyulni abból, amivel
vagy akivel szimbiózisban élsz? (Mint például a gadarénus a maga kétezer disznóra
való démonával.) Akarsz-e valóban meggyógyulni beteges vagy túltengõ
képzeletvilágodból? Félelmeidbõl, szorongásaidból, aggodalmaskodásodból? Elfojtott
indulataidból? Agyonlapító magányodból? Belsõ ürességedbõl, a halál félelmébõl? Te
tudod: mivel, kivel élsz békés - talán nem is olyan békés! együttélésben.
Rettenetes "édes-kettesben", úgy, hogy közben egyre fogy életerõd, morzsolódik
idegrendszered. De akarsz-e meggyógyulni? Nem szónoki kérdés ez. Gondolj csak arra,
amire nem szívesen gondolsz, de mégis minden gondolatod odamutat. Amire nem
gondolnod - most szinte lehetetlen... Akarsz-e meggyógyulni belõle? Valóban
meggyógyulni! - Nos: AKARSz-E? "Az a baj, hogy szeretnék, de nem tudok. Én már nem
tudok akarni. Nem is tudom, mit és hogyan kellene akarnom..." Egyszóval: az
akarattal van baj. Lehet, hogy eleve azzal volt bajod, és akarathiányodból
származott eddig is minden egyéb nyomorúságod. Gondolj csak a bethesdai betegre!
Három okunk is van feltételeznünk róla: minden bajának alap-oka az õ akarathiánya
volt. Elõször is gondoljunk a történet végére, ahol Jézus figyelmezteti: "Többé ne
vétkezzél! " Arra lehet következtetnünk, hogy vétke és akaratgyengesége között
kapcsolat állott fenn. Másodszor: akarathiányára következtethetünk abból is, hogy
tehetetlenül, szinte lelkileg is bénán fekszik ott, talán hosszú évek óta.
Egyszerûen csak ott van. Nem tud dönteni, még szóval sem, hiszen Jézus kérdésére:
"Akarsz-e meggyógyulni?" - tulajdonképpen nem is válaszol. Amit mond, az mai
szóval: mellébeszélés, siránkozás. Harmadszor: a bethesdai beteg akarathiányára
mutat az az egyszerû tény is, hogy önmaga sorsáért mást okol. Jellemzõ ez a
mondata: Más lép be elõttem. Az elnyomott, a kisebbrendûségbe, a magányba csúszott
ember védekezése ez. Íme, milyen következményekkel jár az akarat hiánya: Lelkileg
bénult lesz. Mindezért - mást okol A történettel, de a magunk életével kapcsolatban
is két kérdés vetõdik fel: 1. Szüksége van-e az Úrnak akaratunkra? 2. Nem arra
tanít-e más helyen az Ige, hogy mondjunk le saját akaratunkról? (Legyen meg a Te
akaratod...) Az elsõ kérdésre egy NEMmel és egy IGENnel kell válaszolnunk: - NEM,
nincs szüksége az Úrnak akaratunkra, anélkül is meg tud gyógyítani! IGEN, "szüksége
van" rá mégis, mert az embernek van szüksége arra, hogy ne legyen akaratnélküli
báb! És Jézus szereti az embert. Emlékezzünk csak a kananeus asszony történetére,
miként becsüli meg ott is Jézus az asszony kitartó akaratát: "Asszony, legyen a te
akaratod szerint!" (Mt 15,28) Szükségünk van egészséges akaratra, hogy egybe tudjuk
azt hangolni Isten akaratával. Csak az tudja az alaphangra hangolni hangszerét,
akinek van hangszere! Akinek nincs, vagy beteg az akarata, az nem tudja Isten
akaratára hangolni azt. Milyen szépségesen szépen kiderül ez a Jézus-i szavakból:
"Én nem a magam akaratát keresem, hanem Annak akaratát, Aki elküldött engem - az
Atyáét." (Jn 5,30) Ez nem azt jelenti, hogy Jézusnak nincs akarata, vagy beteg az
akarata, hanem azt, hogy teljesen ráhangolódik az Atyára, akaratával Isten akaratát
keresi. II. Akarsz-e meggyógyulni képzelgéseid rabságából?
Amikor Jézus Krisztus megkérdezi a bethesdai beteg embert: Akarsz-e meggyógyulni? -
milyen természetes volna a válasz: - Hogyne akarnék!?... Ilyen természetes például
Bartimeus válasza Jézus kérdésére: - Mit akarsz, hogy cselekedjem véled?... - Hogy
lássak! (Mk 10,51) Ez az ember a Bethesda tavánál ki se tudja mondani ezt a szót:
Akarok. Mert az akarata volt beteg. Sõt onnan eredhetett az a bûne is, ami végül
harmincnyolc éven át ágynak döntötte. De az akarat megbetegedése vagy tartós
betegsége mindig következmény. Ha valakinek bénulni kezd fél-arca, vagy szája,
lába, az orvos tudja, hogy ezt a bénulást egy kis vérrög okozhatja az agyban. Nem a
végtagokkal van a baj, hanem feljebb és beljebb van a baj oka. Ha a vérrög esetleg
felszívódik, a végtagok is gyógyulni kezdenek. Így van az akarattal is: ha az
beteg, a lélek orvosa tudja, hogy feljebb, beljebb, a gondolattal, a
képzeletvilággal van baj. Mert igen nagy jelentõségû, hogy mirõl gondolkodunk,
fantáziálunk. Valószínû, hogy nem azok vagyunk, AMINEK gondoljuk, képzeljük
magunkat! (Például: nem vagyunk olyan népszerûek vagy jó hírûek, emberek elõtt
kedvesek, stb.) De az biztos, hogy azok vagyunk, AMIT gondolunk, képzelgünk!
Gondolataink, képzelgéseink adják meg lelkünk alapszínét. Ahogy két egyforma pohár
azonnal "más" lesz, ha az egyikbe vörösbort, a másikba sósavat öntünk; így töltenek
ki bennünket gondolataink és adják meg lényünk jellegét. Gondolataink,
képzelgéseink éppúgy átcsillannak rajtunk, mint a poháron a folyadék. Láttunk-e már
csúnya arcot szépnek? Szép arcot - visszataszítónak? Öreg arcot - megfiatalodva,
kisimulva? Fiatal arcot - napok alatt megöregedni?... - A gondolat- és
képzeletvilág "varázsa" ez! De nemcsak nappal, még éjjel is hatnak gondolataink,
képzeletvilágunk. Bekúsznak álmainkba és befolyásolják éjszakánkat, pihenésünket.
Nem mindegy, milyen gondolatokkal, fantáziálással alszunk el. Tisztákkal vagy
tisztátalanokkal-e? Gyûlölettel, vagy csöndes, békés derûvel? Elalvás elõtt való
gondolataink ugyanis álomnyitó gondolatok. Azokhoz társulnak a tudatalattinak
különbözõ mély rétegeibõl feltörõ álmok. Nem mindegy tehát, hogy gyilkosságról
szóló detektívregénnyel alszunk-e el, vagy az Igével! Haragosunk arcával, vagy
Jézusra gondolva. Egész éjszakánkat, sõt annak következményeképpen egész
másnapunkat befolyásolja, mert álmainkra esetleg nem emlékezünk, de hangulata
bennünk maradhat egész nap, ingerültség vagy derültség formájában. Ma már a
tudomány is gyakran beszél arról, hogy agyunk afféle hallatlanul finom ultra-
mikrohullám leadó, tehát továbbsugározza gondolatainkat, képzelgéseinket. Ma még
fel sem tudja mérni a tudomány, hogy gondolatokkal mit lehet ártani! (Jézus már
beszél errõl: "Én pedig azt mondom nektek: aki kívánsággal tekint egy asszonyra,
már paráznaságot követett el vele szívében. " Mt 5,28) Hogy gondolataink
továbbsugároznak, arról sok kedves, öreg házaspár is beszélhetne, akik már
úgyannyira egymás "hullámhosszára" hangolódtak, hogy olykor az egyik ki nem mondott
kérdésére hangosan válaszol a másik. És ma már számos tanulmányt ismerünk a
csecsemõ-lélektan területérõl, arról például: miért sír fel éjjel a kisgyermek -
édesanyja gonosz gondolataíra, tisztátalan képzelgéseire! És jól tudjuk, milyen
feszült lehet egy családi légkör, anélkül, hogy egy szó is elhangzanék. A gondolat
sugárzik, mint a rádium: öl vagy gyógyít. Következésképpen kimondhatjuk, hogy
gondolat- és képzeletvilágunk: lelkünk hajtóereje, dinamikája. Nem mindegy tehát,
hogy ez a dinamizmus, ez a döbbenetes erõ mivel van megtöltve. Azaz nem mindegy,
hogy gondolat- és képzeletvilágunk milyen töltésû. Szinte élet és
halál kérdése; sõt az örök élet és örök halál kérdésévé is válhat. Lehet tiszta, jó
érzelmekkel megtöltött, de lehet tisztátalan és gonosz érzelmekkel teli gondolat-
és képzeletvilágunk. Így is mondhatnám: gondolat- és képzeletvilágunk lehet pozitív
és negatív töltésû. A pozitív töltés - pozitív embert formál. Dinamikus,
lendületes, alkotó, építõ, gyógyító egyéniséget. A negatív töltés negatív embert
alakít. Szétesõ, lágy, puha, tétova, gátlásokkal teli, vagy éppen romboló, rossz
hatású egyéniséget. Negatív gondolat például: "Ez úgysem fog sikerülni!" - s a
gondolat megtelik borúlátó, keserû érzelmekkel. És ha valaki gondolatban máris
csõdöt mondott, az saját bukását, sikertelenségét készíti elõ. Aki sasra vadászik,
ne tartsa puskáját lefelé! Aki el akar érni valamit, annak a célra kell szegeznie a
tekintetét, nem az akadályokra. Milyen megdöbbentõen megelõzi ezt a mélylélektani
tételt Jézus, amikor így szól a kapernaumi századoshoz: "Legyen neked a te hited
szerint!" (Mt 8,13) Mert mindaz, amirõl eddig szó volt - hitkérdés is. Gondoljunk
csak bele, ha hitetlenkedõ, kesergõ, borúlátó megjegyzéseinkre megszólalna
mögöttünk Jézus: - Legyen neked a te hited szerin t!... Gondolataink,
képzeletvilágunk nemcsak sorsunkra, életünkre, jövendõnkre hatnak ki, hanem testi
egészségünket is befolyásolják. Valaki a "kiborulás" szélén került lelki
gondozóhoz. Orvosi leletei effélékrõl beszéltek: magas vérnyomás, szívzavar,
fulladás, vastagbélhurut, halálfélelem... Reggel kimerülten ébred, éjjel nem tud
aludni, nappal pedig folyton leragad a szeme. Már-már a leszázalékoltatás
gondolatával foglalkozik, de ezt orvosi leletei nem teszik indokolttá, panaszai
ellenére sem. A beszélgetések során kiderül, hogy évek óta rögeszméje, kényszeres
gondolata az: hogyan tudná majd egyszer a rajta esett sérelmeket megbosszulni?!
Ezzel alszik el, ezzel kel, ezzel fekszik. Természetesen naponként kell találkoznia
azokkal, akiket gyûlöl - sõt ilyenkor udvariasan kell mosolyognia éppen azokra,
akiket képzelgéseiben megkínoz. Ez szinte kibírhatatlan feszültséget szül és
sokféle gátlást, következésképpen testi zavart okoz, egészen a munkaképtelenségig.
Mihelyt megértette a Miatyánknak ezt a mondatát: "Bocsásd meg... miképpen mi is
megbocsátunk... " és azt az egyszerû tényt, hogy gondolatai, képzelgései egyedül
csak neki ártanaak, s ezt a lelki beszélgetés során le tudta tenni: rohamosan
megkezdõdött testi gyógyulása is. Vagy: Egy ember, ahányszor csak szülõvárosába
utazik, hogy édesanyját meglátogassa, mihelyt messzirõl meglátja a templom tornyát,
amelynek tövében valamikor égetõ megszégyenítés érte: asztmatikus rohamot kap, mert
megrohanják régi szégyene emlékei. A rohamok csak akkor és ott jelentkeznek. Vagy:
Ki ne ismerné azt a jelenséget, hogy elég egyeseknek egy nemszeretem ételre
gondolni; máris csalánkiütést kapnak? A legújabb mélylélektani és orvosi irodalom
szerint, huzamosan tartó, kellemetlen gondolatok, keserûségek és izgalmak övsömört
vagy akár furunkulust is okozhatnak. A nagyon gyakran gondolt gondolatok és az
ismételten elképzelt képzelgések úgynevezett kényszergondolatokká és
kényszerképzetekké alakulhatnak. Amelyek már maguktól bukkannak fel. Amelyeket már
"muszáj" megélni! Minden életörömét és lendületét elvehetik annak, aki fölött úrrá
válnak. Ilyenek például a szadisztikus gondolatok, amikor valaki szüntelenül arra
kell, hogy gondoljon, hogy valakit vagy valakiket meg kell kínoznia, szúrnia, ütnie
vagy vágnia, vagy csak bele kell csípnie a másik karjába, és mármár alig képes
visszatartani magát. - Ilyenek a parázna képzeletek, amelyekbõl alig lehet
kiszabadulni. Vagy valaki például azért nem jár templomba, mert mihelyt megkezdõdik
az istentisztelet, hangtalanul szidalmaznia kell Istent, az Igét, az igehirdetõt.
Föl kell ugrania és ki kell futnia a templomból, hogy ez be ne következzék hangosan
is. Természetesen ez már súlyos betegség és már nem lelkigondozói, hanem orvosi
eset elsõsorban. Íme, csak ennyit arról, hogy testünkre visszahatnak a
gondolataink, képzelgéseink, és igen súlyosan hatnak vissza, ha azok érzelmi
töltése negatív. A mi generációnk egyik legnagyobb lélektani felfedezése, hogy az
embernek megváltozik az élete, ha megváltoznak gondolatai. Ha más töltést kap a
gondolat, akkor más irányt vesz az akarat, a cselekvés, hiszen cselekedeteink:
láthatóvá vált gondolataink. Ha pedig más irányt vesz a cselekedet, más irányt vesz
az élet is - és így másképpen alakul és alakít. Amit úgy tartanak számon, mint a
"mi generációnk nagy felfedezését", azt jól ismeri Jézus Krisztus, amikor annyiszor
hangsúlyozza: - Térjetek meg! (Mk 1,15) A megtérés az õsi szöveg szerint: metanoia,
amelynek elsõ jelentése a szótárban: a gondolkozás megváltoztatása. Minden megtérés
gyökere ez. Ha ez nem történik meg, csak álmegtérés történhetik, valami érzelmi
bizsergés, ami hamarosan elillan. De mindig az a nagy kérdés: hogyan
változtathatjuk meg gondolkodásunkat, azaz: hogyan kezdõdhetik meg bennünk a
megtérés? Vagy ha már megtértünk, hogyan frissülhet és újulhat meg bennünk új-
szövetségünk? Azt tudjuk, hogy Jézus Krisztus a kezdeményezõ. - Hogy nem
kereshetnénk Õt, ha Õ nem keresne bennünket. Hogy meg se találhatnánk, ha Õ már meg
nem talált volna. De azt is tudjuk, hogy Jézus Krisztus senkit sem kényszerít
semmire. És vannak lépések, amelyeket nekünk kell megtennünk Felé, ha csak néhány
lépés is ez. Nos, van-e ilyen lépés kifelé - képzelgéseink rabságából?... Az Ige
különösképpen három lépést mutat; ezek elfogadása és átélése gyógyító erejû: 1.
"Hagyja el útját a bûnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert
irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani." (Ézs 55,7) Elhagyni az utat?!
Hogyan? Egy férfi Jézus Krisztus Igéjének hatása alatt abbahagyta az ivást.
Idõnként azonban újra és újra megrohanják a kísértések. A kívánság ereje letörve
gyöngülõ akaratot - többször elsodorja a kocsma közelébe, de ott megáll a sarkon,
belefogódzik egy rozsdás csatornacsõbe, mint a fuldokló egy parti gyökérbe,
lehunyja szemét és így szól Jézus Krisztushoz: - Jézusom, aki velem vagy, akarsz
inni velem egy fröccsöt? Ha ezt a kérdést felteszi, már el tudja engedni a
görcsösen fogott csatornacsövet, akarata megújul és hátat tud forditani a
kocsmának. Ahol mi már nem tudunk semmit "beleadni" gyöngülõ akaraterõnkbe, Õ még
mindíg bele tudja adni Önmagát! Elhagyni a gondolatokat?! Annyi mindent elhagytunk,
s készek vagyunk elhagyni. Meg kell tanulnunk gondolatokat is elhagyni. Az
elhagyásnak egyik módja a kibeszélés. Egyszer ki kell beszélnünk fojtogató
gondolatainkat - a lelkigondozónak. Ahogy az a vérfolyásos asszony ott a kapernaumi
utca porában elmondott Jézusnak "mindent, igazán" (Mk 5,33). Szüntelenül ki kell
beszélnünk, ki kell mondanunk az Úrnak beteg gondolatainkat, hogy elvehesse tõlünk.
Egy ismerõsöm, ha este vagy éjjel gonosz indulatok rohanják meg, lelép az ágyáról,
letérdel és Jézusra gondol. Így is mondhatnám: imádkozik.
Próbáld meg egyszer! Milyen más gondolatok kísértenek fekve, és milyen más
gondolataink támadnak, amikor térdepelünk! Mennyi minden "lemarad", s mennyi
gondolatot el lehet hagyni ! Azt mondják: a gondolatok szállnak leggyorsabban.
Megtapasztalhatod: térdeiden "röpülve" meg tudod elõzni rossz és gonosz
gondolataidat. 2. "...Foglyul ejtvén minden gondolatot... engedelmeskedjünk
Krisztusnak" (2Kor 10,5/b). Imádsággal meg lehet kötözni, sõt "be lehet kísérni"
Jézus Krisztus elé gondolatainkat. Döntéseink elõtt - gondolatban - megkérdezhetjük
Tõle: - Te mit gondolsz, Uram? Van egy keleti közmondás: "Legokosabb a kígyót még
tojásában megölni." Legokosabb, ha gondolatainkat még akkor ejtjük foglyul, mielõtt
cselekedetté válhatnának. Ez a lázadó gondolatok legyõzésének módja. 3. Végül:
"...testvéreim, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami
szeretetreméltó, ami jóhírû, ha valami nemes és dicséretes, azt vegyétek
figyelembe! Amit tanultatok és átvettetek, hallottatok és láttatok is tõlem, azt
tegyétek, és veletek lesz a békesség Istene!" (Fil 4,8-9) Röviden így mondhatnám:
Gondoljunk többet Istenre, hogy az Õ akaratát cselekedhessük! Nehéz gyûlölködve
vagy tisztátalanul gondolni valakire - s ugyanakkor Jézusra is gondolni...
Gondolunk-e annyit az Úrra, mint egy haragosunkra? Egy édesapa belép a szobába és
sírva találja kislányát egy dolgozat felett: - Nem megy? kérdi szelíden. - Nem! -
szipog a kislány. - Szedd össze csak az eszecskédet és az akaratodat, és menni fog.
- Már mindent összeszedtem, édesapám, és nem megy. - Mindent? Igazán mindent
összeszedtél? kérdezi az édesapa és belemosolyog a csodálkozó leányszembe. - Engem
még "nem szedtél össze", nekem, látod, még nem szóltál. Mindent összeszedtél,
mindent megkíséreltél - és mégsem megy?! Neki, Neki szóltál már? - Felé fordulva,
megfordulva szóltál-e már? Nos: akarsz gyógyulni? Akarathiányodból, zilált testi-
lelki állapotodból? Metanoia: Térj meg! Változtasd meg gondolataidat! Az elmondott
három lépés a te feladatod! l. Elhagyni. 2. Foglyul ejteni. 3. Ezekrõl - Róla -
gondolkodni ! De mielõtt az elsõ lépést megtennéd, arra gondolj: Mit és Kit hagyott
el Jézus Krisztus érettünk? Hogyan esett foglyul érettünk? Hogyan gondol ránk, sõt
van velünk szüntelen? Mert lehetséges olyan szimbiózis, együttélés is, mint a
szõlõtõ és a szõlõvesszõé. Mi Õbenne Õ pedig mibennünk. "Aki énbennem marad, és én
õbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni."
"Eddig nem kértetek semmit az én nevemben: kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök
teljes legyen. " (Jn 15,5 és 16,24) III. Akarsz-e meggyógyulni félelmeidbõl? Most a
félelemrõl szeretnék "példázatokat" mondani. A félelemrõl, mert szinte biztos, hogy
a bethesdai beteg ember félt. Félt is! Így is mondhatnám: negatív gondolatainak
töltése a félelem volt. Félt
a "más"-tól, aki "elõtte lép be" a vízbe. Félt az "ököljogtól". Félt az élettõl, az
embertõl, a haláltól. Hadd mondjak "példázatokat" a különbözõ félelmekrõl, hogy
mindenekelõtt tudjuk: miféle is az a félelmes "félelem"? A félelem, ami megfelezi,
hasítja, szétszakítja az embert. Tudnunk kell, hogy van olyan félelem, ami Isten
óvó, féltõ ajándéka. Így is mondhatnám: Isten csengettyûje: - Vigyázz! Édesanya,
vigyázz gyermekedre, fogd meg a kezét: villamos alá ne fusson! - Férj vigyázz,
csöngetek a szíveden! Ki ne mond "azt" a szót a feleségednek, mert az megsebzi a
házasságotokat! - Kiránduló, vigyázz, még egy lépés és lezuhansz! - Orvos, vigyázz,
ne vágj mélyebbre! - Politikus, vigyázz, még egy lépés és: háború! Ha a haláltól
fájdalommal óv, csönget vele testünkben a Teremtõ, félelemmel is óvhat. Isten
féknek szánta ezt a fajta félelmet, hogy ne legyünk féktelenek, ne rohanjunk
vesztünkbe, ne fussunk lejtõre. Tehát a félelem lehet Isten féltõ, óvó ajándéka is.
Van azonban egy másféle félelem, amit nehezen lehetne ajándéknak tekinteni. Egy
szorongató érzés, ami világrajövetelünk pillanatától, az õsfélelemtõl kezdve a
halál pillanatáig, a halálfélelemig végtelen széles skálán szinte aláfesti
életünket. Csak a kisgyermek félelmeinek negyvenkétféle változatát ismeri a
gyermeklélektan! Van tehát félelem, ami már nem mindig hasznos, nem "jó" félelem.
Mint ahogy jó a fék, de nem jó, ha mindig fékez. Attól is felborulhat az autó.
Ilyen életet-fékezõ, túlfékezõ, felborító félelem az, amikor annyira félünk
valamitõl vagy valakitõl, hogy szinte foglya leszünk félelmünk tárgyának. Amikor
úgy megragadja életünket a félelem, hogy már azt is mondhatnánk: az ragadott meg
minket. Valaki annyira félt a ráktól, hogy halálfélelmében öngyilkos lett.
Felboncolták: nyoma sem volt benne a ráknak. Ismerõs tény lelkigondozók és
pszichiáterek elõtt, hogy kezdõ mûvészek elsõ koncertjük elõtt ínhüvelygyulladást
kaphatnak. Annyira félnek attól, hogy nem sikerül a lehetõ legjobban a koncert,
annyira "begyulladnak", hogy a szó fizikai értelmében is gyulladásba jön az
ínhüvelyük. Vannak, akik minél szebben akarnak elmondani valamit, annál inkább
dadognak. Vannak olyan asztmások, akik megérzik, hogy "holnap" rohamuk lesz. És
mert várják, félnek tõle - a félelem vonzza a félelem tárgyát! - a roham
jelentkezik is. Vagy félünk, hogy "holnap rossz napunk lesz" - és az lesz. Ez a
boszorkánykör, amelybõl csak FELFELÉ van menekvés. Olvastam egyszer egy idegorvos
tréfásan-halálos-komoly receptjét, hogyan lehet idegbajt kapni és szanatóriumba
kerülni: - Keresd meg azt a félelmet, ami leginkább megfelel természetednek és
tarts ki hûségesen mellette! (Például: elveszíted az állásod. Följelentenek
valamiért. Megcsal a párod, stb.....) Gondolj rá minél gyakrabban. Lehetõleg evés
és lefekvés elõtt! - Ezt fûszerezd meg a napi változatos apróságokkal: feladtál egy
levelet, de nem tettél rá bélyeget. Nyitva felejtetted a víz- vagy a gázcsapot.
Tele van a város (akácfavirág helyett) bacilussal és vírussal. Számítsd ki, mennyi
lehet egy légköbméterben? Tegnap fõnöködnek mondtál valamit, s az biztosan
megsértõdött. Egy jó barátod nem úgy köszönt, miért? Stb., stb..... - Aki csak egy
ideig betartja ezt, szinte biztos lehet az eredményben: idegösszeomlás. Vannak,
akik háromszor kerülnek szembe félelmük tárgyával: 1. mielõtt jön; 2. amikor éppen
jelen van; 3. amikor már elment vagy elmúlt. Egyszeri találkozással még kibírható a
félelem, háromszorival már alig. De mint látjuk, a múltból és a jövõbõl is lehet
importálni a félelmet. De ezek a félõk még legalább meg tudják nevezni félelmük
tárgyát vagy személyét. Ami még megnevezhetõ, az könnyen elnevezhetõ, imádságban
exportálható.
Rosszabb a félelemnek az a formája, amikor valaki már nem tudja megmondani, mitõl,
kitõl fél, csak fél. Fél életet, félelmes életet él. Állandó szorongásban van. Maga
sem tudja, miért, de egyszerre csak szorítást érez. Belülrõl indul ez az érzés,
egyre inkább elhatalmasodik rajta és - fél. Felületesen lélegzik, fulladozik és -
fél. Az ilyen megnevezhetetlenül és mindig, mindenkitõl félõ ember mindenben a bajt
látja. Fél orvoshoz menni, és fél el nem menni. Fél megtenni valamit, és fél meg
nem tenni. Egy asszony szép bundát kapott férjétõl. Elsõ szava volt: - Ó, Istenem,
beleesnek a molyok! A molyoktól nem látta a bundát. Vannak, akik mindennek csak a
fonákját, a tövisét, rossz oldalát látják. Nem jó így élni, és szinte nem is
érdemes! De érdemes és lehetséges ebbõl meggyógyulni, és belsõ félelmek nélkül
élni. Valaki egy levélben írta: borzasztó, hogy minden dolgok méhében ott érzi a
halált, s csak a halált. Mintha valaki az õszi tölgyerdõben csak a lehulló
faleveleket látná, a továbbélõ termetes fákat nem. Csak a halált - az életet nem.
Csak a nagypénteket - a húsvétot nem. Jób könyve így írja le ezt a félelmet:
"Éjjeli látásokon való töprengések között, amikor mély álom fogja el az embereket,
félelem szállt rám és rettegés, és megreszketteti minden csontomat." (Jób 4,13-14)
Íme az "életfélelem ". Amikor egyszerre csak az élet maga válik nyomasztóan,
szorongatóan félelmessé. A belül hordozott és kívül reánk váró élet egyaránt. Egy
életfélelemmel telített ember így vall errõl: "Úgy érzem magamat, mintha kisgyermek
volnék, és õserdõ mélyén titokzatos ház zárt ajtaja elõtt állnék, s a halk neszek
között be kellene nyitnom, de nem merek, és visszafordulni sem merek, és felnézni a
falra sem, és futni sem, és tovább ott maradni sem, és kiáltani sem, és csöndben
maradni sem, és nem merem a szemem behunyni, és nyitva tartani sem! Minden olyan
valószerûtlen. Mintha mögöttem lenne, aminek lennie kell, de nem merek a semmi mögé
nézni; mert hátha a semmi mögött sincs semmi. Hátha minden és mindenki mögött csak
a semmi van! Az üres semmi. És ha valami van? Jaj, mi van? Az ismeretlen
iszonyat??!!" Az életfélelem okozója általában - az Ismeretlen. Az ismeretlen
bennünk-való. Az ismeretlen kívül-való. Milyen félelmes élmény, amikor rádöbben az
ember, hogy él benne valami, ami erõsebb nála! Ami megnyergelheti, felzabolázhatja
és véresre sarkantyúzhatja! Nem kis szorongással írhatta Pál ezeket a sorokat:
"Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok:
a roszszat. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a
bennem lakó bûn." (Róm 7,19-20) Pál meg is nevezi ezt a nála "erõsebbet": "Nem én,
hanem a bennem lakozó bûn". Még megnevezni is félelmes. Ha kikerülöm a nevét, és
nem akarom vagy már nem is tudom megnevezni: még félelmesebb. Minél ismeretlenebb -
annál félelmesebb. Az ismeretlen kívül-való éppoly félelmetes lehet, mint az
ismeretlen belül-való. Valami vagy valaki, amit vagy akit nem lehet "kiszámítani".
Lehúz vagy fölemel, vádol vagy fölment. Kikerülni nem lehet. Ádám bokorba bújt
elõle. (vö. 1Móz 3,8) Mi szavak mögé bújunk. Ilyen szavak mögé: Sors, Végzet,
Természet. Akár elnevezzük, akár néven nevezzük: "Isten" - félelmetes; mert más.
Be sok emberi lélek csapódik úgy a külsõ és a belsõ félelem között, mint
pingponglabda két ütõ között! Csapódik, míg ketté nem reped. Ezt az ide-oda
csapódást nevezhetnénk - menekülésnek. A két félelem között menekülõvé lesz az
ember. Menekül önmagától, mert szorongatja valami ismeretlen "belül-való, ami nála
erõsebb. Menekül a csendbe. De nem bírja azt sem, mert a csend is megcsendül, és
hangotad. Agyonlapítással fenyegeti, mint Adyt a Jó Csönd-herceg. "Fütyörésznie"
kell, hogy az rá ne lépjen és el ne tiporja. Menekül - a menekülõk közé! Megkísérli
velük együtt "agyonütni" az idõt. Mert az is félelmes. De minden "agyonütött idõ"
után még félelmesebb a csend és önmaga társasága és az a sötét felebarát, akit
önmagában hordoz, s aki mégis félelmetesen ismeretlen. Majd szükül a kör.
Megkísérli az Ismeretlen Kívül-valóhoz a menekülést. Sors! Végzet! Isten!...
Jajgat, kiabál, imádkozik és káromkodik. És újra jajgat. És mint a barokk zenében:
da capo alne - ismétlés újra és újra, elejétõl a végéig... Mert amihez vagy akihez
jajgat, kiabál, imádkozik és káromkodik: épp olyan komor, megfoghatatlan,
elérhetetlen, kiszámíthatatlan, mint az a félelmetes belül-való, ami hozzá ûzi. Ez
az életfélelem fokozódik, lassan kibírhatatlanná válik - és az ember nem egyszer
eldobja az életet, hogy megszabaduljon a kettõs félelemtõl. Milyen kísértetiesen
tükrözõdik például ez a kettõs félelem Adyban, aki hangot mert adni ennek a
szorongásnak: "Ó, Istenünk, borzasztó cethal... sok félelmemet vedd el, melyek
velõimbe befújnak... Ó minden és vigasztalan, egyetlen és borzalmas Isten..." Az
életfélelem dadogós, ijedt rikoltozása ez, a külsõ és belsõ félelem között
elvacogott, õszinte sorokban. Egyelõre azonban foglaljuk össze a félelemrõl
mondottakat: - Van óvó félelem, - Van megnevezhetõ félelem, - és van
megnevezhetetlen félelem. - A megnevezhetetlen félelem egy sajátos ága" az
életfélelem. Félelem az ismeretlen belülés kívülvalótól. A félelem az emberi élet
legkínzóbb ellensége. (Kivéve az óvó-félelmet.) Tulajdonképpen semmitõl nem kellene
úgy félnünk, mint a félelemtõl. . A félelem az alkotó, a teremtõ erõ ellentéte.
Szûkíti az ember látóhatárát, valóságos és átvitt értelemben egyaránt. Szétszórttá,
esetleg széthasítottá teszi az egyéniséget. Elzsibbaszt, esetleg megbénít teljesen.
Elõször munkaképtelenné, majd életképtelenné tehet. Itt kell megemlítenünk azt a
sajátos félelmet, amit az úgynevezett "átmeneti" korok idéznek elõ - amikor
százados életformák úgy töredeznek szét, mint tavon tavasszal a jég. Minél inkább
benne gyökerezik valaki a múlt életformájában, minél mélyebbek gazdasági,
származási és lélektani gyökerei, annál félelmesebb számára az átmeneti kor. A
szakadozó gyökerû ember reakciója erre a félelemre nem mindig "akciós". Igen
gyakran mélylélektani jelenség - cselekvés nélkül. Lelkígondozói segítségre szorul.
Képzeljük el, mi történne azzal az emberrel, aki állandóan maga fölé tartaná a
kezét, mintegy védekezésül? Elzsibbadna! Megdermedne! De a lélek is el tud
zsibbadni és az idegzet is tönkre tud menni, ha állandóan védekezik. Sõt, mindez
"áttételezõdik" a testre is. A krónikus félelem (a "gond-itisz"), pl. krónikus
álmatlanságot, depressziót, sírógörcs-rohamokat, dühkitöréseket, kiborulásokat,
szív-
és emésztési zavarokat, szédülést, vérnyomás-ingadozást, pajzsmirigy-zavarokat,
stb. okozhat. Mivel védekezhetünk a félelmek ellen? 1. Egy megfigyeléssel. 2. Egy
mozdulattal. 3. És hittel! Egy megfygyeléssel: Jegyezzük fel, csak egy hónapon át
(de pontosan!), mitõl félünk. Ha a hónap végén átnézzük a feljegyzéseket, kitûnik:
amitõl féltünk, annak csak egy kis része következett be. És ami bekövetkezett, az
elhordozható volt. Attól roppanunk össze, amitõl félünk - és nem következik be. A
MAI nap gondja, félelme alatt még senki sem roppant össze. Csak a holnap és
holnapután félelmei miatt! "Minden napnak elég a maga baja" (Mt 6,34), amelyekhez
"elég nekünk az Õ kegyelme " (vö. 2Kor 12,9). Ha nem elég, akkor elégünk. Egy
mozdulattal, azzal a mozdulattal, amelylyel Jézus Krisztus egyszer szembefordult az
Õt megkövezni akarókkal (vö. Jn 8,59). Nevét segítségül híva forduljunk szembe
félelmeinkkel! Ha a víztõl félünk: menjünk bele. Ha a beszédtõl: beszéljünk. Ha a
hangos imádságtól: imádkozzunk minél gyakrabban hangosan. Ha egy embertõl: ne
kerüljük el, keressük fel és beszéljünk vele. Ha a haláltól: kössünk vele
barátságot. Ha futunk a félelem elõl, utolér, befog és õ használ minket: kihasznál
és elhasznál. De ha szembefordulunk vele, akkor mi használjuk fel a félelmet, mint
a sas a rázúduló vihart: szembefordul vele és fölébe emelkedik - éppen a vihar
ereje segítségével. Minden legyõzött félelem fölfelé emel ! Gondoljunk csak Jézus
Gecsemáné-kertbeli éjszakájára, amikor az alvó tanítványok mellett félelmesen
elhagyatva vért verejtékezett - mert emberi teste félt. És akkor imádságában
szembefordul a félelemmel, a szenvedéssel és így szól: "Keljetek fel és menjünk! "
(Mk 14,42) Szembe a kereszttel. Legyõzött félelme átviszi a halálon, és így
szerzett nekünk is "kitaposott utat" a halálon át az életre. Hittel: Azzal a
hittel, hogy sorsunk nem vaksors! "Szem" van mögötte. Mindent együttlátó és rendezõ
intelligencia: Isten. Csak egyetlenegy példát mutatok a végtelen sok közül:
Jónásét. Jónás, Isten szolgája, engedetlen. Ninivébe kellene mennie, szolgálni - és
õ menekül Isten parancsa elõl. Az Ige szerint Isten az ellenkezõ irányba haladó
hajónak elébe "áll" egy viharral. Ekkor a hajósok, akik "sors-hívõk" meg akarják
tudakolni a sorsot, miért van rajtuk a veszedelem. "Egymásnak pedig mondák: -
Jertek vessünk sorsot, hogy megtudhassuk: mi miatt van rajtunk a veszedelem! És
sorsot vetének, és a sors Jónásra esék. " (Jón 1,7) Mint egy görög sors-tragédia -
és mégsem az. Nem vaksors labdázik itt a hajóval és a benne ülõkkel! Minden arról
beszél ebben a kis bibliai könyvben, hogy Jónást egy ellenállhatatlan AKARAT
vezeti, sõt neveli. Tengerbedobástól a végcélig: Ninivéig. Minden sor arról beszél
ebben a kis könyvben ù is, hogy minden félelmetes, érthetetlennek, sõt
értelmetlennek látszó "sors" mögött Rend van. Fönséges, irányító, céltudatos,
nevelõ Rend. Hogy sorsunk nem vak sors, legfeljebb mi vagyunk vakok, ha nem
ismerjük fel a Rend Urát! Aki felismeri, az már kezd meggyógyulni félelmeibõl.
Mindenekelõtt a legfélelmetesebb félelembõl: élet-félelmébõl. Ha gyógyulásában
hittel továbbjut, és felismeri, hogy Aki sorsunkat a kezében tartja, szeretõ
szemmel néz bennünket: egészen meggyógyulhat. Ide pedig Jézus Krisztus által, Igéje
és Lelke által juthat el.
Mert Jézus Krisztus maga az Üzenet errõl. Ezt az üzenetet Õ bemutatta, elénk élte.
"Sorsa" a legszenvedõbb és legtragikusabb minden emberfia közül. És mégis a
kereszten elhangzott utolsó diadalszaváig: "Elvégeztetett" - azt "mutatja be", hogy
Õ nem a vak sors csapásai alatt lebukó tragikus hõs - hanem Valaki, Aki egész
életét az Atya kezében tudja, és magán érzi az Atya szeretõ szemének tekintetét.
Jézus Krisztus nem a vaksors félelmetes nihiljébe hull, hanem az Atya kezébe simul
bele, Annak szeretõ tekintete alatt. Az Atya szeretõ Rendjébe. Es ez a rend =
ÜDVREND. Nincs félelem-oldóbb, az életfélelembõl kimentõbb élmény, mint az a Hit,
amellyel elfogadjuk sorsunk elhordozásának egyetlen emberi és méltó módját:
Sorsunkat az Atya kezébõl venni és szeretõ tekintete alatt hordozni - Jézus
Krisztus szerint. Jézus Krisztus oldhat fel bennünket az "ismeretlen belülvaló és
az "ismeretlen kívülvaló félelmétõl is. Hittel kell hallanunk a kereszten
elhangzott elsõ szavát: Atyám! - Nem Adonáj, nem Jehova! Nem Ady "Cethal-istene"!
ATYA! Ha hittel halljuk, a keresztrõl hallgatjuk ezt a szót: a "távoli" egyszerre
közel kerül, a Nagy Ismeretlen egyszerre ismerõssé válik. S nem félelmetes már az
"ismeretlen kívülvaló". De hallgassuk csak tovább: "...bocsáss meg nekik, mert nem
tudják, mit cselekszenek... " A gyilkosokért könyörög, s mert Õ könyörög: van
bocsánat a bûnre! Aki ezt hittel meghallja, annak meg kell hallania ebbõl azt is,
hogy van valami, ami nagyobb az "ismeretlen belülvalónál", a bûnnél: a BOCSÁNAT!
Van megoldás, van feloldás a belülrõl szorongató félelmekkel szemben is: Jézus
Krisztus által. Van megbékélés! A golgotai kereszt kettõs félelmünk közé is
ékelõdött, s széttárt egyik kezével az Atyáét fogja: "Atyám!" - másik kezével a
miénket: "bocsáss meg nekik... " És utolsókat dobbanó szívével megbékélteti az
Atyát a fiakkal. És a fiakból kiveszi a félelmet az Atyával szemben. Így vált meg
bennünket a félelemtõl is. IV. Akarsz-e meggyógyulni haragodból? Már szó volt
arról, hogy gondolatainknak különbözõ érzelmi töltése lehet - pozítív vagy negatí
v. Elmondottuk, hogy a bethesdai beteg gondolatainak egyik negatív töltése a
félelem lehetett. Minden valószínûség szerint a másik negatív töltés a harag volt.
Íme: - Nincs emberem! - Egyik legindulatosabb szó ez a "nincs". Még akkor is, ha
halkan mondjuk. Mennyi lázadás, keserûség sûrûsödik ebben a szóban! A másik haragra
mutató szó ez: elõttem. "Más lép be elõttem!... " Milyen fojtott haragot tud
kiváltani az emberbõl a mellõztetés! Kis gyerekek versenyt futottak egyszer, s az,
aki másodiknak érkezett be, keserû mérgében belerúgott az elsõbe. - Mi már csak
lélekben, gondolatban rúg-kapálunk, de lényegében az indulat ugyanaz. Hogy mi a
harag biológiailag, sõt lélektanilag, azt most meg se kíséreljük meghatározni. Nem
is volna könnyû. Úgy vagyunk vele, mint az elektromossággal: könnyebb a létezési
formáiról beszélni, mint meghatározni. - De hadd mutassunk rá három formájára: 1.
Van olyanféle haragos ember, akit akna- embernek nevezhetnénk. Hosszú-hosszú ideig
csöndes. Virágok nõnek mellette, szinte nem is látszik tõlük. De ha egyszer valaki
rálép "gyújtó- szögére", akkor hirtelen felrobban. Robbanása rövid, de hangja,
hatása nagy. Akik közelében vannak, azokat megsebzi, nemegyszer súlyosan, õ maga
pedig megsemmisül. Ezt átvitt értelemben úgy mondhatnánk: szégyen és
megsemmisülés érzése járja át. Robbanásával önmagának ártott a legtöbbet. 2. Van
Vezúv-ember, aki szüntelen pöfög és füstölög. Olykor erõsebben, olykor gyengébben,
de szüntelen. Csak tisztes távolból lehet mellette "letelepedni", mert hamujával
mindig mindenkit beszór. 3. Végül van "zsanér-ember", mégpedig rozsdás zsanér-
ember, aki ha hozzáérnek, ha "megnyitják": csikorog. Ha nem nyúlnak, nem szólnak
hozzá, akkor csöndes, de az elsõ mozdulatra, amellyel megérintik, kellemetlen,
fülsértõ hangot ad... Igen, olaj kellene neki, finom olaj: a szeretet olaja. Ez még
"csak" harag. A haragot lehet megbánni, lehet levezetni, de lehet táplálni is. Jób
könyve szerint "az álnokszívüek haragot táplálnak... " (36,13) Táplálják és gyûjtik
a haragot, így lesz belõle gyûlölet: GYÛL-ÖL-ET. Ez az, ami már bûn. Mert azt
mondja az Ige: "Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek. " (Ef 4,26). Milyen életes
megállapítása ez az Igének: A fel nem számolt, a le nem tett haragot mondja
véteknek, bûnnek! Ez pedig már nem harag, hanem feltáplált, "meghizlalt",
összegyûjtött harag, azaz: gyûl-öl-et... Jellemzõi: Elsõsorban nem gyûlölete
tárgyát öli, hanem önmagát. Ezért a lélek rákbetegsége. A ráksejtek tudniillik
fellázadnak a többi sejt ellen, de éppen ezzel a lázadással pusztítják el önmagukat
is. Mert megölik az élõ szervezetet, az embert, akiben élnek. Ugyanígy pusztítja a
gyûlöl-et azt, aki összegyûjtötte és táplálja a haragját. Hogyan öl? - Lássuk
részleteiben is. Vakít és süketté tesz. "Se nem látott, se nem hallott" - szokták
mondani. A bethesdai beteg ember azért nem HALLJA a kérdést: "Akarsz-e meggyógyulni
? ". És nem LÁT embert: "Nincs emberem!" - mondja a megsüketült, elvakított ember.
Elvakított ember, aki csak gyûlölködni, panaszkodni tud másokra. Hogy mennyire ott
fészkel benne a mások iránt érzett gyûlölet, mutatja a történet lélegzetelállítóan
megdöbbentõ befejezése is, amikor gyûlölete tulajdonképpen gyógyítója, Jézus ellen
is fordul: "Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki
meggyógyította." (Bizony feljelentés ez!) Íme az eredmény: "A zsidók ezért üldözni
kezdték Jézust, mert szombaton tette ezt. " (Jn 5,15-16) Íme a vak és süket
gyûlölet, amelyik maga ellen fordul - hiszen önmaga ellen fordul, aki Jézus ellen
fordul! De nemcsak süketté és vakká tesz, hanem éget, sõt eléget a gûlölet. Talán
hallottuk már ezt a kifejezést: izzó gyûlölet. Csak éppen azt nem tudják sokan,
hogy tulajdonosát, hordozóját égeti meg elsõsorban. Hány úgynevezett gyomorégés és
bõrkiütés, hirtelen csalánkiütés mögött ilyen elfojtott "izzó gyûlölet" húzódik
meg! (Például: Ég az arcom a szégyentõl.") Hány gyomorfekély mûtétet elkerülnek ma
már lélektani kezeléssel! De még ez sem szükséges; ha valaki az Úrban le tudja
tenni "izzó gyûlöletét" - testileg is gyógyulni fog. Mert minden, de minden
összefügg az emberi szervezetben: a lélek és az idegzet a testtel. Hallottuk-e már
azt: "Megpukkadok a méregtõl!" Ez valóban így is van. Egy híres ideggyógyász szokta
mondani: "A lélek tükre a vastagbél. " A méreg, a gyûlölet a legnehezebben
emészthetõ étel: felfúj, megpukkaszt - szinte fizikailag is. Ez is ismerõs:
"Felrobbanok dühömben!" Ha a szeretet és a felülrõl való békesség a lélek oxigénje,
a gyûlölet a mérges gázkeverék, amely bármely pillanatban berobbanhat. Éppen ezért
a gyûlölet, de még az úgynevezett ,jogos" harag is a legnagyobb fényûzés - mert
elsõsorban önmagunknak ártunk vele. Beteggé tesz. Valaki, aki ezt már jól tudta,
azt mondotta egy embernek, aki
felháboritóan viselkedett vele szemben: - Kérem, most menjen el, mert nem
engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy dühös legyek! De nemcsak önmagunknak
ártunk, hanem Isten ügyének, Isten országának is. Még "jogos" haragunkkal is.
Nemegyszer kell emiatt a hívõknek Isten és az emberek elõtt szégyenkezniük. Szokás
olykor és védekezésül az ostort-forgató Jézusra hivatkozni. Azt azonban sehol sem
olvassuk, hogy a tanítványoknak ugyanezt megengedte volna Jézus Krisztus! Inkább
arról tudunk, hogy a samáriaiakra tüzet kívánó tanítványoknak azt mondja: "Nem
tudjátok, minémû lélek lakik tibennetek!" (Lk 9,55) Mert Õ jól tudja, hogy a harag,
a gyûlölet és az ebbõl fakadó tettek visszaszállnak fejünkre. Valahol olvastam,
hogy egy erdész rettenetesen felmérgelõdött egy héjára, amelyik le-lecsapott a
csirkéire. Végre sikerült csapdával elfognia. Dühében dinamitpatront kötött a
lábára és kárörvendõen elengedte. De az állat a szokatlan súly miatt csak az
erdészlak tetejére tudott felszállni. A patron ott robbant fel és elvitte a fél
tetõt... Hogyan is mondja az Ige: "Amit az ember vet, azt is aratja" (Gal 6,7).
Vagy másutt: "Te azonban kemény szívvel és megtérés nélkül gyûjtesz magadnak
haragot a harag napjára, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan
ítél. " (Róm 2,5) Mi a harag, s fõként a gyûlölet? Stanley Jones így fogalmazza
meg. "Az itt elkezdõdõ pokol. " Aki engedi, hogy elhatalmasodjék benne, az a poklot
táplálja magában. Vannak-e KIVEZETÕ lépések? Nem illik szójátékot csinálni, de hadd
fogalmazzuk meg így a kérdést: - Ki vezet? Õ! Õ! Jézus Krisztus vezet ki Szentlelke
és Igéje által. Van egy igen komoly "kivezetõ" Ige: "Minekutána azért most
megigazultunk az Õ vére által, sokkal inkább megtartatunk a harag ellen Õ általa!"
(Róm 5,9) Tudjuk, hogy itt a harag elsõsorban Isten haragját jelenti - de a mi
magunk haragja ellen is Õ tart meg! Hogyan tart meg a saját haragunk, gyûlöletünk
ellen? Kér: - Add ide a haragodat, nálam jobb helyen van! "Mert arra hívattatok el:
hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az Õ nyomdokát
kövessétek. Aki bûnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott - aki
szidalmaztatván, viszont nem szidalmaZott, sZenvedvén nem fenyegetõZött - hanem
hagyta az igazságosan ítélõre. " (1Pét 2,21-23) Jézus tanít, hogy hagyjuk abba
önmagunk állandó szemlélgetését, az önmagunk körül forgást! Ma is és mindig is ez
volt az egyetlen gyógyulási lehetõség. Hiszen minden harag, minden méreg és
gyûlölet alapja éppen az, hogy énünket éri sérelem, vagy énünknek nem sikerül
érvényesíteni célját, mi pedig teljesen "belegabalyodunk" ebbe az érzelembe. Aki
kilép önmaga középpontjából, az nemcsak a gyûlöletet gyõzi le, hanem helyet ad az
életébe belépõ Jézus Krisztusnak. S attól kezdve az az "indulat" lesz benne a
döntõ, amely volt a Jézus Krisztusban is (vö. Fil 2,5). Ez az indulat pedig az
alászállás, a szeretet, a szolgálat, a megbocsátás indulata... Mert ha van "fel"-
indulás, akkor van "meg"-indulás is. És ez a Jézus Krisztus szerint való. Nos,
Jézus kér: Add oda! Figyelmeztet: Bocsáss meg! Tanít: Lépj ki önnön középpontodból!
Cselekszik: Elfoglalja helyét életünk középpontjában!
Ha van gyógyulás a haragból, gyûlöletbõl, akkor körülbelül ez az útja, hogy ne
felindult emberek, hanem megindult tanítványai legyünk az Õ Lelke által. Egyedül
jöttünk a világra és egyedül távozunk. És a két nagy egyedüllét között hányszor és
hányszor kell egyedül maradnunk - egyszerûen azért, mert vannak megfelezhetetlen
percek és órák! Amikor egyedül kell maradnunk! V. Akarsz-e meggyógyulni
magányosságodból? - Nincs emberem! Ebben a válaszban nemcsak az elhagyott ember
haragja görcsösödik, hanem benne kong magányossága is. Az emberi élet egyik
legfélelmetesebb "élménye" a magányosság, az egyedülvalóság érzése, átélése. A
félelem mellett talán a legfélelmesebb, ha valakire rászakad ez a "sivatag-érzés."
Lehet, hogy egy nagy város közepén, népes családban, vagy zajos társaságban
történik meg. Sõt éppen ilyen helyeken történik meg a leggyakrabban. Magány.
Magányosan!... Milyen szomorú szó ez már önmagában! De más nyelveken is olyan tompa
zenéje van, mint Chopin gyászindulójának: Seul, solo, alone, állein... - mintha
koporsóra göröngyök görögnének. A magányosság érzését, a sivatag-élményt nemcsak
felnõtt élheti át. Egy nagy magyar pszichológus, Szondi Lipót, kísérletekkel
bizonyította be, hogy a kisgyermekek hatvan-hetven százaléka magányos. Szomorúan
vagy tragikusan egyedül érzik magukat. Bár lehet, hogy a szülõk éppen azért
engedték megszületni, mert be nem vallottan ugyan, de egymás mellett magányosnak
érezték magukat. Az eredmény: a harmadik "magányos". Egy szomorú szemû kisgyermek.
Milyen magányos lehet egy tizenhat éves fiú! Íme, idézet egy levélbõl: "Szüleim úgy
bánnak velem, mint egy kisgyermekkel. Csak azzal törõdnek, hogy köhögök-e, de a
lelkemmel nem. Nekik fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Egészen más vagyok,
mint amilyennek képzelnek. Vidámnak látszom, pedig ha egyedül vagyok, még sírok is.
Sokszor úgy szeretném elmondani, ha akarnám... Hiába, õk nem tudnak megérteni..."
Alig van felnõtt, aki át ne élte volna ezt gyermek- majd serdülõkorban. És milyen
kevesen okulnak belõle, ha szülõkké lesznek! Vajon a házasságban megoldódik-e ez a
kérdés? Hiszen a Teremtõ tudta: "Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok
hozzáillõ segítõtársat" (1Móz 2,18). Milyen keserû, szinte cinikus Paul Valéry, a
nagy francia író megjegyzése: "Azért adta Isten Ádám mellé Évát, mert Ádám nem volt
eléggé magányos." - Sajnos, a házasság nem oldja fel "automatikusan" a "sivatag-
érzést", és nem ment meg mindig a magányosságtól. Hadd beszélhessen errõl még az
élet: Vezetõ állású férfi. Kiváló szakember. Kedves modoráért, jó szívéért szeretik
is: igen népszerû. Sokan keresik fel az élet apró-cseprõ bajaiban jó szóért,
tanácsért. Egyszer észreveszi, hogy az emberek kerülni kezdik, a folyosón zavart
mosollyal sietnek el mellette. Végül is megtudja, hogy egy befolyásos kolléga
"fúrja" - az állásáért. Kinek panaszkodjék? Kivel ossza meg bánatát? Kinek mondja
el, hogy egyedül maradt a munkahelyén, mindenki szétrebbent körülötte? A
feleségének! Persze, de jó is lesz belekapaszkodnia! Este mindent elmond neki.
Felesége arca egyre komorabb. Végül is
felcsattan: - Mert te olyan élhetetlen vagy! Tudod, hogy gazsulálni" kellett volna
X. Y.-nak, de te mindig csak "lefelé" törõdtél az emberekkel - "felfelé" nem. Már
pedig, vedd tudomásul, hogyha kidobnak, akkor én... stb., stb. Eloltják a lámpát.
Hajnalodik. A férfi mereven nézi a beszûrõdõ szürke fénypászmákat... és úgy érzi
magát, mint az eltévedt gyermek a sivatagban: egyedül... Egy asszony húsz évig él a
férje mellett. Húsz év! Haja megfakul, alakja csontos lesz, szeme fénytelenebb,
keze érdes az ingyen-cselédmunkától - majd a két-mûszaktól. Férje egy este nem jön
haza. És a következõ nap sem. És a következõ héten sem. Összeköltözött egy fiatal
lánnyal. Aki olyan, mint õ volt húsz évvel ezelõtt... Kirámolja gyógyszeres fiókját
és válogatás nélkül beszed mindent. Alig tudják kimosni belõle. Szédelegve, kiégett
szívvel tántorog haza azzal a reménységgel, hogy legalább öreg kutyája vár rá. A
szomszédok azzal fogadják, hogy a kutyát "meg kellett mérgezni", mert "öreg volt
már" és "ugyan ki adott volna neki enni". Különben is azt gondolták, hogy õ meg fog
halni. Nézi-nézi az öreg, kopott akácfa tövét, ahol elásták utolsó barátját, és úgy
érzi, hogy minden sivatag. Kívül és belül minden. Hogy egy sivatagban
tulajdonképpen nem lehet élni. Idõs leány. Heten voltak testvérek, apjuk korán
meghalt. Anyjuk betegeskedett. Õ volt a testvérkék "kisanyu"-ja. - Fõzött, mosott,
vasalt rájuk. Kijavította leckéjüket éjjel. Amikor azok szórakozni mentek, õ otthon
vacsorával várta õket. A szomszédból egy kedves asztalos megkérte a kezét.
Hozzáment volna, de akkor "mi lesz a gyerekekkel?" Aztán férjhez adta húgait,
megkötötte öccsei esküvõi nyakkendõjét. Mire mind elment, s anyja is meghalt -
egyedül maradt. Valami munkát vállalt. És dolgozik, hogy ehessen, és eszik, hogy
dolgozhasson - és a kettõ mögött a Magány! A halálos, az üres, a kongó magány ! Egy
asszony mondotta el: Idõsebb leány-korában ment férjhez. Félt az öregség
magányától, hozzáment egy férfihoz, akit "ajánlottak" neki. A nõ mûveltebb valaki
volt. A férfi idõsödõ iparos. Házasságkötésük után való napokban kirándultak a
hegyekbe. Séta közben hangzott el a következõ párbeszéd: - Érzed, kedves - fordult
a férjéhez -, hogyan illatozik az õszi avar? - Ugyan, nem avar az, hanem valami
rohad itt. Arrébb: - Hallod, hogy zeng a föld, a fa, a táj? - Már megint
romantikázol! A város lármája szûrõdik föl ide! A hegytetõn: - Nézzed, kedves,
nézzed azt a felhõt, mintha vágtató lovak rohannának! - Ugyan! Esõ lesz, ennyi az
egész! És akkor könnybeborult az asszony szeme. - Egyedül maradtam - mondotta -,
pedig vidáman, fütyörészve lépkedett mellettem a férjem. Tudom, nem tehet róla, de
azóta is egyedül élek: egy férfi oldalán, egyedül, halálomig!... Vannak, akik az
egyedülvalóság érzései ellen narkotikumokat használnak: könyvet, társaságot, mozit,
zenét, alkoholt. Vagy kutyát, mint az öreg Nagy Frigyes. Van, aki morfiumot. De
hiszen mind "csak morfium"! Ideig-óráig kábít, ringat, lebegtet. Aztán nem lehet
meglenni nélküle és van, amibe bele is lehet halni. De nézzünk újra befelé!
Átéltük-e már egy csöndes vasárnap délután, amikor kint szemerkélt az esõ és
egyedül ültünk szobánkban, hogy keringeni, forogni kezdett körülöttünk a csönd és a
magány? És riadtan nyitottuk ki a rádiónkat, hogy pár perc múlva újra
elhallgattassuk?! Vagy nem is voltunk egyedül, csak éppen a másik újságot olvasott,
vagy szótlanul horgolt, tett-vett, és úgy éreztük, hogy fel kell ugranunk és
rohanni kellene
valahová?!... De hová? És minek is? És kihez is? És ülve maradtunk és percrõl-
percre nõtt bennünk a fojtogató magányosság - körülöttünk pedig a sivatag. (A
mélylélektan ma már nevet is ad ennek az érzésnek: "szoba-idegesség". Máskor:
"vasárnapi-idegesség"... - Érdemes volna elgondolkozni azon, miért éppen egy
tétlenül és otthon eltöltött vasárnap rohanja meg ez az érzés az embereket? Az-e a
megoldás, hogy vasárnap "agyon kell ütni" valamivel az idõt?) Amilyen kibírhatatlan
a valamire, valakire vágyó, magányos lelkek számára a vasárnap, olyanná válhat a
"valahová vágyó" magányosok számára a karácsony. "Mindent beleadnak" - csak éppen
maguk maradnak ki belõle. S akárhol, ss akárkikkel töltik a karácsony-estét:
magányosok, árvák és elvágyók. Akkor is, ha magukra mosolyt erõltetve támaszkodnak
egy ajtófélfának és nézik a vidám arcokat - nem látva senkit, semmit. Akkor is, ha
egyre fokozódik ingerültségük - úgy, hogy mindenkinek elrontják az ünnepét.
(Érdemes elgondolkozni azon is, hogy miért és honnan ez a karácsonyi idegesség?) De
hagyjuk a magányosság részleteinek leírását. Aki már átélte, annak nem kell tovább
magyaráznunk. Akiben már megoldódott vagy föloldódott, az már tudja, mi a megoldás.
Az már tudja, miért nem kell levelet várnia, amikor úgyis tudja, hogy nem érkezik.
Vendéget, amikor úgysem kopogtat be. Induló vonatnak integetnie, amikor azon nem
utazik ismerõs. És pályaudvaron õgyelegni, amikor nem érkezik senki. Az már tudja,
hogy miért nem ideges vasárnaponként! Mi hát a magányosság-érzésnek, a sivatag-
élménynek a lélektani magja? Valami kínos hiányérzet. Talán így írhatnánk körül ezt
az alig megfogalmazható, sejtelmes érzést: 1. Valamit, valakit keresek, de jaj, mit
is, kit is? 2. Valaki után vágyom. Valahova kívánkozom. De jaj, ki után és hova?!
Ehhez gyakran még az a szorongó érzés is hozzájárul, hogy olyasmit keresek, amim
már megvolt. Valakit keresek, akit már ismertem. Oda vágyom, ahova tartozom! De
hova, kihez is?... Vannak órák, pillanatok, amikor a vágyó, keresõ ember úgy véli:
- Most megvan! Megtaláltam!... - Nincs hiányérzete! Oszlik a magányossága! Oázisra
bukkant a sivatagban! Az ébredõ szerelemben - a házasság kezdetén - éli át ezt a
legtöbb ember. Sõt van, aki sokáig azt vallja: - Én nem vagyok magányos!
Protestálok! Rajtam nem uralkodik el ez az érzés! Van kivétel a vas-törvény alól!
Vannak azonban szakaszai az életnek, amikor a legboldogabb szerelmesre, házaspárra
is érvényes a vas-törvény: a magányosság. Magára hagyják, mert magára kell, hogy
hagyják!... Amikor a legjobb emberi akarat és a legforróbb szeretet sem osztja meg
magányosságát. A nyári forróságban sebesen zötykölõdik a villamos. A nyitott peron
lépcsõjén kapaszkodik võlegény és menyasszony. Nevetve, napsugarasan. A võlegény
egy pillanatra elengedi menyasszonyát, pénzéért nyúl. Egy hirtelen kanyar és a
fiatal leány - repül, repül, szörnyû repüléssel - ki a halálba. A fiatalember
dermedten, majd õrjöngve nézi. Leugrik, rohan - de azt a repülést, azt a halálos
pár percet már nem felezheti meg szerelmével. Megáll házunk elõtt a vöröskeresztes
mentõautó, hordágyra teszik azt, akit legjobban szeretünk, és megyünk vele - a
mûtõajtóig. Tovább nem! Mert azt az órát, órákat neki, egyedül neki kell
végigélnie. Egyedül jöttünk a világra és egyedül távozunk. És a két nagy egyedüllét
között hányszor és hányszor kell egyedül maradnunk - egyszerûen azért, mert vannak
megfelezhetetlen percek és órák! Amikor egyedûl kell maradnunk!
Ezt a témát fejti ki bõvebben Gyökössy E. A magányosság por ciója c. könyvecske
(Kézfogás a magasból 9. kötete) Azt mondottuk, hogy a magányosság másik alapérzése:
- Valahová vágyom!... Egy kicsit a honvágy rokona ez az érzés. Felülni a vonatra és
menni, menni... De hová? Haza! De hol van ez a "haza"?! Egy amerikai magyar fél
életen át vágyott haza, az Óhazába. Vágyott látni faluja határát. A régi kis fehér
templomot, a páston csipegetõ kis libákat. Házuk elõtt a bodzafát, ahol Julisnak
egyszer keszkenõt adott. (Julis mégis máshoz ment feleségül.) Otthagyta hát kis
farmját, mögötte a hidegvizû tóval, és hazajött. A bodzafát kivágták. A páston
vágóhíd épült. És minden, de minden olyan kicsi, olyan "más" lett. Hónapokig akart
maradni, de néhány nap múlva visszautazott. És míg utazott, vonaton, hajón, maga
elõtt látta kis farmját Amerikában: a fákat, a fehérre festett alacsony kerítést,
és egyre szebbnek látta mindezt! Ám amikor egy hajnalon megérkezett, már az sem
volt olyan, mint képzeletében élt! Kibotorkált a tóhoz... - Másnap csak egy kalap
meg egy táska jelezte a tóparton, hogy "hazatért" az, aki sem az ó-, sem az
újhazában nem talált "haza" De talán jobb, ha abbahagyjuk a magányos lelkek lepke-
táncának leírását, ahogy fényt keresve összetörik magukat bezárt életük üvegén.
Talán csak annyít még, hogy az ornitológusok, madárkutató tudósok megfigyelték,
hogy Afrika madarai Dél-Amerikába szálltukkor az óceán egyik szakasza fölött órákig
köröznek, csivogva: valamit keresnek. Többen azt állítják közülük: egy elsüllyedt
óhazát, Atlantisz szirtjeit keresik, ahol tízezer évekkel ezelõtt madárõseik
félúton megpihentek. Ha nyugtalan a szívünk, s riadtan köröz az életünk, valami
után vágyunk, de magunk sem tudjuk, hogy mi után; tudjuk meg, hogy a lelkünk
legmélyebb rétegeibe süllyedt "óhaza" után: Isten és világa után vágyunk szüntelen.
Csak magunk sem tudjuk már. Pedig úgy vagyunk teremtve, hogy két világ vándora
legyünk: az anyagi és szellemi világé. Isten és az Õ világáé is. S míg Õt és az Õ
világát ebben az életben meg nem találjuk: nyugtalan és magányos a szívünk.
Sivatagérzés vagy "honvágy" gyötör. Csak nem tudjuk sokszor, ki után és hová
vágyunk? Csak magát a gyötrõ, kínos hiányérzést érezzük, és majd beleszakad a
szívünk. Hallgassuk végre: hogyan jelentkezik és oldódik meg Jézus Krisztus
életében ez a mély emberi nyugtalanság? Hiszen az Isten Fia Emberfia is volt! "De
eljön az az óra, sõt már el is jött, amikor elszéledtek, mindenki a maga otthonába,
és engem egyedül hagytok " (Jn 16,32). Egyedül!... - Ám hallgassuk csak: "...de én
mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van!" Valaki azt mondhatná: - Igen, de
mivel Jézus Krisztus Isten Fia is volt - "könnyû neki!" Akkor hallgassuk csak Pált.
Tímótheusnak írja halála elõtt: "Elsõ védekezésem alkalmából senki sem volt
mellettem, sõt mindnyájan elhagytak... " Démás például a "jelenvaló világhoz
ragaszkodván elhagyta." Barátaitól, a gyülekezettõl elszakítva raboskodik az
apostol, s rajta is törvény a magányosság vas-törvénye! De ez a vastörvény az õ
életében mégis másképp érvényesül, mint sok-sok magányos ember életében. Ennek a
másképp-nek a titka pedig kettõs. Elõször is olyannak ismeri az embert, amilyen.
Nem csodálkozik azon, hogy a bajban magára hagyják. Íme: "Neù számíttassék be
nekik!" Másodszor: Annak ismeri Jézus Krisztust, Aki: "De az Úr mellettem állott és
megerõsített engem... " (2Tim 4,16-17)
Az az Úr, Aki a damaszkuszi úton elébe állott - most mellé áll. Pál ezért tudta az
emberi életnek ezt a vas-törvényét másképpen elhordozni. És annak ismerte Jézust,
Aki, következésképpen másképp ismerte az embert is! Mert jobban ismerte az embert,
meg tudott bocsátani nekik. Röviden: ismert egy erõsebb törvényt a vas-törvénynél:
Jézus Krisztus szeretetének a törvényét. Ennek is kettõs titkát: Ha mindenki elhagy
is - aZ Úr nem hagy el!... Gondoljunk csak a vakon született és meggyógyított
emberre! Amikor mindenki elhagyja a zsidóktól való félelem miatt - még szülei is! -
Jézus újra megállt mellette, felfedte magát neki és az "leborulva imádta Õt" (vö.
Jn 9,35-38). Ha már senki sem állhat mellettünk, Õ akkor is mellettünk marad! Mint
Pál mellett. Mint István mellett, zúgó kövek záporában. Mint millió és millió
követõje mellett kétezer év óta, akik segítségül hívták az Õ nevét. És éppen ez az
örömhír, a gyógyító örömhír a vas-törvény-szorongatta ember számára: az emberek
elhagyhatnak vagy magunkra hagyhatnak, vagy el kell, hogy hagyjanak életünk
mélypontjain, talán megfelezhetetlen óráin - de Jézus Krisztus nem hagy el! Õ
velünk lehet és lesz, akkor is, amikor senki már! Hogyan, miképpen? Úgy, hogy Õ
magára vette a magányosságunkat már a Gecsemáné-kert magányosságában, majd egészen
és teljesen a kereszten, amikor így kiáltott fel: "Én Istenem, miért hagytál el
engemet?!" (Mt 27,46) Egyedül maradt miattunk, helyettünk, érettünk: hogy mi ne
maradjunk egyedül - hogy velünk lehessen. Ahogy abban a pillanatban máris Vele volt
az Atya, amikor nem Róla, hanem Neki panaszkodott a kereszten. Hogy nagy
magányosságainkban, a sivatag-élmények tikkasztó nyomorúságában, az egyedülvalóság
vas-törvényének szorításában mi is behívhassuk Õt magányunkba, "sivatagunkba." És
megtapasztalhassuk, hogy máris nem vagyunk egyedül! Se most, se vasárnap, se
karácsonykor, se halálunk óráján. Ahogy a bethesdai beteg megtapasztalja, mihelyt
így szól: - Nincs emberem! Már ott is volt: a gyógyító, magányosságból is kimentõ
Emberfia, Jézus Krisztus. Ahogy megtapasztalhatjuk mi is, ha Vele beszélni kezdünk.
Ha imádkozunk, ha szavát olvassuk, vagy halljuk, vagy népe között vagyunk. Tudnunk
kell, hogy Õ bennünket keres a mi magányosságunk óráiban. Tudom már, Uram, hogy
Téged kereslek, amikor nyugtalan, otthontalan és magányos az életem. Köszönöm, hogy
Te is engem kerestél, most is, míg magamról és Felõled olvastam. Itt vagyok, Uram!
Ugye Te is itt vagy?! Köszönöm ! Milyen más így kettesben! Hadd maradhassak Veled!
Szüntelen! Ámen. VI. Akarsz-e meggyógyulni a magányosságra is? Igen! A magányosság
kérdésének két oldala van. Elõbb meg kell gyógyulnunk belõle, aztán meg kell
barátkoznunk vele. Sõt: fel kell használnunk és át kell alakítanunk. Jézus Krisztus
életének, és életétõl elválaszthatatlan tanításának egyik titka az, hogy szembe
ment a félelemmel és a szenvedéssel. És felhasználva ezeket, Lénye kohójának szent
alkímiájával a félelmet gyõzelemmé, a szenvedést megváltássá változtatta. De
nemcsak a félelmet és a szenvedést, hanem a magányosságot is felhasználta; sõt
tanítást is ad ennek felhasználására!
Gondoljunk csak arra, hány alkalommal vonul el önként tanítványaitól, hogy egy
hegytetõn, a pusztában vagy a Gecsemáné fái között egyedül legyen! Milyen "új" erõk
áradtak belõle, ahányszor csak kilépett az önként vállalt "egyedüllétbõl", amelyet
felhasznált! (Mt 14,23; 26,36. Mk 1,35) A hegyi beszéd egyik "agyonprédikált"
Igéjében különösen mély tanítást ad a magány keresésére, felhasználására és
átalakítására: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belsõ szobádba, és ajtódat
bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel,
megfizet neked. " (Mt 6,6) Kétségtelen, hogy Jézus Krisztus, miután elmondotta, mit
és hogyan imádkozzunk - a farizeusok maga-mutogatásával szemben elsõsorban itt
arról beszél: hol imádkozzunk. Vonuljunk vissza lelkünk kamrácskájába, hiszen a
titkon lévõ Isten úgyis látja az imádkozót és megfizet nyilván. Kétségtelen, hogy
ez az Ige elsõ és alapjelentése. Már itt is, az Ige elsõ jelentésében az egyedüllét
felhasználására szoktat, tanítgat Jézus. De van ennek az Igének egy második,
"titkos" jelentése is. Mysterion (misztérium) is ez az Ige, a mystesek
(beavatottak) számára. Nos, közelítsük meg ezt az elsõ jelentés burkába zárt
mysteriont, második jelentést, s egyben az "egyedüllét" felhasználásának s
átalakításának õsi titkát! Elõször is: Jézus korában nem volt mindenkinek tameion-
ja, belsõ, zárt, ablaktalan kamrácskája. Legkevésbé azoknak, akik Jézust
hallgatták. Ezeket hová küldi Jézus imádkozni? Magának Jézusnak sem volt. Hiszen
"nincs hová fejét lehajtania. " (Mt 8,20) Jézus olyat ajánlana, ami níncs mindig
"kéznél", vagy ami nincs mindenkinek akkoríban sem, ma sem? Ez nehezen gondolható
el! Itt tehát többrõl van szó. Másodszor: vizsgáljuk meg az õsi szöveget Jézus kora
s a Jézus elõtti kor mysterionjai felõl! Tudnivaló, hogy minden ókori piramis,
ziggurat, õsi templom (a jeruzsálemi templomot is beleértve) mélyén vagy tetején
volt egy úgynevezett tameion, zárt, ablaktalan helyiség, ahol az építõk hite
szerint Isten "lakott", és megjelent a beavatottak vagy a fõpap számára. Ide
rendszerint titkos folyosókon, lezárható labirintusokon, kryptéken keresztül
lehetett és kellett eljutni. Elgondolkoztató, hogy a történelem-elõttí korok ködébe
veszõ ókorban mindenütt így építették a szent helyeiket: Afrikában, Ázsiában,
Amerikában az egymástól távol esõ s egymásról nem tudó kultúrák. Külsõ templomtest;
ezen belül titkos, lezárható, a külvilágot kizáró folyosó vagy egyenesen
labirintusrendszer. Krypték, és belül vagy felül a zárt, ablaktalan tameion - a
szentély! Hogyan lehetséges ez? Csak úgy, hogy az õsi ösztönû ember, a homo magus
(a mágikus ember) ösztönösen lénye struktúráját, önmaga belsõ rétegezõdését
vetítette ki kõbe, épûletbe. Kõbe formált mélylélektani ábra minden õsi mysterion
helyiség! A Mt 6,6-ban pedig ezt olvashatjuk: krypté (ajtódat) bezárva... menj be a
te belsõ szobádba, tameionba! Lehetetlen nem érezni a legõsibb mysterion-
mozdulatot, amellyel a beavatott vagy a fõpap a kryptén, a lezárható folyosón át
bement a tameionba, a szentek szentélyébe, hogy ott a mélyek-mélyén találkozzék
Istenével, aki titokban nézett rá és megfizetett neki nyilván. Harmadszor:
lehetetlen nem érezni, hogy Jézus az elsõ jelentésen túl itt egy olyan tameionra is
utal, amelyet Õ és bárki, akkor is, ma is, mindig és bárhol magával hord:
önmagában. Lehetetlen rá nem eszmélni, hogy itt Jézus olyan valamit ajánl, amihez
bárki bármikor hozzájuthat; a mai ember is, ha egy kis "lelki-ásatásra"
vállalkozik: önmagába, befelé. Mert mit cselekedett Jézus, ha találkozni,
érintkezni akart az
Atyával? Elvonult tanítványaitól. Önmagában maradt. Vállalta a magányt, az
egyedüllétet és felhasználta. Önmagában lezárta a külvilágot, és énjébõl belépett
Lényébe, a legbelsõ "tameionba", Lénye közepébe. Ott "beszélt" az Atyával. Ebbõl a
tameionból lépett mindig úgy ki, hogy új erõk, új ragyogás, új csodák áradtak
belõle. És az Ige, elsõ jelentésén túl, nem ezt ajánlja nekünk? S nem erre van-e
múlhatatlanul szükségünk? Ha nem akarunk kimerültek, felmorzsoltak, idegbajosok,
lelki betegek lenni, esetleg "zárt-intézetbe" kerülni: olykor-olykor mi magunk
zárjuk ki önmagunkat a zajból, a rohanásból, a magunk-diktálta tempóból! Merjünk
idõnként leszakadni az emberekrõl, félelem nélkül! Merjünk úrrá lenni nyáj-
ösztönünkön, amely szerint csak az emberek között érezzük biztonságban magunkat.
Merjük olykor lecsillapítani örökös tett-dühünket, s merjünk olykor ne csak tenni
hanem lenni is. Hogy átélhessük: nem búgócsiga és kerékpár az ember, amelyik csak
akkor mûködik jól, ha forog vagy tapossák - hanem akkor is, ha egyszerûen "van".
Sõt éppen létének és van-ságának burkát kell olykor átlépnie - befelé. Lezárni a
külvilágot, átlépni bizonyos gyakorlattal én-jét, hogy lénye közepébe kerüljön, a
tameionba, ahol lénye már nem önmagára reflektál, figyel - hanem együtt lüktet a
kozmosszal. Ahol hallatlan energiák áradnak. S ahol Isten a "titokban Van" és "Néz"
és "megfizet nyilván". Mert itt és így történik a Lélek átömlése a lélekbe. Itt
töltõdik a Pneümé- a pszüchébe. S vajon nem ez az a hely és ez az a Valaki, ami és
Aki után olyan olthatatlan honvággyal vágyik az ember?! Nem ez a találkozás és
lélek-átömlesztés történt-e szüntelen minden nagy imádkozóval? Nem ez a feltöltõdés
titka? Nem erre vágyik-e az imádkozó Rainer Maria Rilke: "Tudom, jelen vagy
Istenem, figyellek szüntelen, adj jelt közelvagyok egészen. Már csak leheletnyi
vékony fal lehet közöttünk... Hadd lépjek át!..." De mindez nem arra csábít-e, hogy
valami új misztikán keresztül újra a világtól való elvonulásra ösztökéljen? Hogy
ezek után önmagunk belsõ lényének cellájába elzárkózva "elkülönüljünk"? Távolról
sem! Sõt! Ahogy Jézus Krisztus minden rövid elvonulásából új erõ áradt környezete
felé, úgy éppen ezek a befelé-fordulások tesznek bennünket alkalmasakká:
szolgálatra, munkára, az életre - sõt a társas-életre! Egy lakatos, egyszerû
barátunk, akivel sokszor beszéltünk a tameionról, már hosszú idõ óta az autóbusz
sarkában végzi el ezt a befelé-fordulást, a külvilág rövid kizárását, én-je
átlépését, a belépést lénye közepébe, s ott a "titokban lévõ" és nézõ Istennel való
beszélgetést. És elmondta: Ha ezt meg tudta tenni, s nemcsak az autóbuszból lépett
be a mûhelybe, hanem a tameionból - akkor mindig csöndet, békét, nyugalmat, sõt
erõt és lendületet vitt oda. Egész részlege másképp dolgozott és termelt, mint
amikor csak az autóbuszból érkezett meg. (A befelé-fordulás hogyan-jára az utolsó
fejezetben visszatérünk.) Íme: a magányból nemcsak kigyógyulni lehet, hanem az
idõleges és termékeny magányosság-ra is meg lehet gyógyulni! Elébe lehet menni: föl
lehet használni. Új erõk hátterévé válhat. Sõt: az új élet - a másodszor születõ
élet alig nélkülözheti ezt. Gondoljunk csak a tékozló fiú történetébõl erre a döntõ
sorra: "...Amikor azután magába szállt... " (Lk 15,17) Ennek a mondatnak
mysterionja tehát ez: "Amikor aztán lénye közepébe hazament, ezt mondotta:... " -
Sõt: amikor aztán lénye közepében LÉTRE jött, azt mondotta: "...az én Atyámnak... "
Mi történt tehát a tékozló, elveszett fiúval? Egyszer igazán egyedül maradt, s
talán egy forró kövön ülve és éhezve elindult befelé... énjén keresztül... lénye
közepébe, s ott hazatalált. Amikor igazán "egyedül maradt", s eltûnt szeme elõl a
perzselt táj, a konda - lénye közepében tulajdonképpen "létre-jött". Rájött léte
értelmére és ezentúl lényével hozzáért A Lényhez, akit mi Isten Atyának nevezünk. A
szöveg szerint, amikor lénye közepébe hazamegy, ott LÉTRE jön és utána megszólal,
az elsõ szó, amit kiejt, ez: -Az én Atyám! Tehát még el sem indul az atyai ház
felé, már összeér lénye az Atyáéval, és ezért indul hazafelé. Ez az elveszett fiú
elsõ hazatérése. Amikor feláll, és elindul - ez már csak ennek az áttételezése,
kivitelezése. Az elõbbi a Nagy Út. A vályútól - énjéig. Énjétõl - lényéig... A
lényében - a Lényig. - Az utóbbi a "kis út": a vályútól a házig. De a Nagy Út-hoz
vállalni kell az "egyedüllétet." A gyógyító egyedüllétet - önmagammal és Vele.
Áldalak, Kedves Atyám, hogy a nagy Félelmetes: a magány felhasználható és
átalakítható. Köszönöm, hogy lenni annyit jelent, mint kapcsolatban lenni magammal
és Veled, és így embertársaimmal. Taníts meg egyedül maradnom magammal és Veled -
és így embertársaimmal. Taníts meg egyedül maradnom magammal és Veled - hogy
életesebb legyen az életem. VII. Akarsz-e meggyógyulni felemás életedbõl? Sok
mindent elmondottunk már errõl a harmincnyolc év óta beteg emberrõl. Sok mindent
kielemeztünk szavaiból, magatartásából. Megtudtuk, hogy össze volt törve az
akaratereje; gondolatai, képzeletvilága tele lehettek ún. negatív töltéssel:
félelemmel, gyûlölettel. Így jellemezhetjük: felemás életû ember volt. Ott volt a
tó partján, mégsem volt ott. Úgy volt ott, mintha ott sem lett volna. Várta a vizek
megmozdulását, és lényegében már nem várt senkitõl semmit. Hitt a lehetséges
csodában, hiszen különben nem lett volna ott; "hívõ" létére mégis tele volt
panasszal, félelemmel, gyûlölettel, negatív gondolatokkal. Õ a félig megtért
emberek tipikus példája: megtért valami csodavárásra, de nem tért meg igazán
Istenhez. Bizony, nem õ az egyetlen a fél-megtérésben. Sokan voltak és vannak, akik
megtérnek pl. valami Jézust körülvevõ dologhoz, jelenséghez, de nem térnek meg soha
magához Jézushoz. A mágusok például megtértek a betlehemi csillaghoz, amely el is
vezette õket Jézushoz, de azután kisétálnak a Biblia lapjairól. Vagy a pásztorok
megtértek "Jézuska" jászlához, aztán mégsem õk lesznek Jézus elsõ pásztortársai,
hanem a halászok. De sokan megtértek már egy-egy egyházhoz vagy közösséghez, egy
szenthez vagy egy paphoz, prédikátorhoz - de nem tértek meg Jézus Krisztushoz! Vagy
megtértek régi vallásos szokásokhoz, de nem az Úrhoz. A fél-megtérés pedigfél-
kereszténység. A fél-kereszténység pedig rosszabb, mint a semmilyen, mert
feszültséget, ingerültséget okoz. "Fél-elmes" kereszténység ez. Képzeljünk el csak
valakit, akinek fél lába az egyik, másik fél lába a másik csónakban van! Nos, ez
valószínûleg némi feszültséget okozhat az illetõ közérzetében. Valami ilyes
feszültséget okoz a fél-megtérés eredményezte fél-kereszténység. Ha a kereszténység
teljessége erõ, akkor a fél-kereszténység csupa bonyodalom, zûrzavar és
eredménytelenség, mint amilyen a harmincnyolc éve beteg ember élete
volt a Bethesda tavánál. Gyakori, hogy életünk tele van zûrrel, bajjal,
bonyodalommal, lelki betegséggel. Mintha kissé olyanok volnánk, mint a félig
gyógyult emberek. Ha pedig ez így van, ennek legtöbbször fél-megtérésünk, fél-hívõ
voltunk, fél-tanítványságunk, fél-kereszténységünk az oka. Ideje hát ráébrednünk:
minden nyavalyánk lelki gyökere: felemás életünk, fél-megtérésünk. Hogy milyen is a
fél-megtérés, következésképpen a felemás hívõ élet, arra egyszer a nagy indiai
misszionárius, Stanley Jones hívta fel a figyelmemet egy könyvében, Jákob életén
keresztül. Bizonyára emlékszünk, hogyan csalta meg anyja, Rebeka segítségével
apját, hogyan csapta be Jákob Ézsaut, egy tál lencséért kicsalván az
elsõszülöttségi jogot. Majd hogyan csapta be apját Ézsau ruhájába öltözve és szõrös
bõrbe csavarva kezét, hogy vak apja megtapogatván õt: összetévessze Ézsauval. Semmi
sem volt olyan fontos számára, mint önnönmaga, és a haszon: mindenáron, testvére és
apja becsapása árán is. Amikor pedig ebbõl baj kerekedik, anyja gyors éghajlat-
változást ajánl neki: menjen Lábánhoz, anyai nagybátyjához. Rebeka azzal a kegyes
megokolással menekíti fiát a bajból, hogy "menj és nõsülj meg". Nos, Jákob elmegy.
Útközben Mezopotámia felé vezetõ úton álmában látomása támad. Angyalokat lát egy
lajtorján fel s le járni, s az Úr hangját hallja. Jákob akkor egy megtérés félén
megy át. Így mondom: megtérés-félén, de így is mondhatnám, fél-megtérésen. Bár
minden külsõ jel azt mutatja, hogy ez egy tökéletes és teljes megtérés, hiszen még
a tizedet is megajánlja és sok közösség ezt már az egész megtérés jeleként könyveli
el. Ám fogadalmát, Istennek tett ígéretét mintegy feltételes módba teszik az Úr
felé támasztott elvárásai: "Ha velem lesz Isten, és megõriz ezen az úton, amelyen
most járok, ha ad nekem ételül kenyeret és öltözetül ruhát, és békességben térek
vissza apám házába, akkor az Úr lesz az én Istenem. " ( 1Móz 28,20-21) Emellett
Jákob további élete és magatartása is azt mutatja, hogy megtérése csak fél megtérés
volt. Hiszen a fa gyümõlcseirõl ismerhetõ meg, Jákob gyümölcsei pedig még elég
furcsa gyümölcsök. Mert mi is történik vele tovább? Az apósa Lábán, bár megígérte,
hogy nekiadja Rákhel lányát, ha hét évig becsülettel szolgálja, becsapja õt és az
esküvõ éjszakáján az öregebb és vaksi Leát csempészi be sátrába. A csalót íme
megcsalják. Mert valahogy így van ez: ha hamis világot építünk fel magunk körül,
valamiképpen az emberek is hamisan kezdenek viselkedni körülöttünk. Valószínüleg
azért, mert van egy belsõ reZonancia is. Ha én hamis hangot adok, hamisan
rezonálnak rá. Valamiképpen úgy van ez, hogy külsõ világunk belülrõl épül ki,
belõlünk. - Nos, Jákob lénye, belseje, Én-je, lelke lényege a félmegtérésben
érintetlen maradt. Továbbra is csak önmaga maradt saját középpontja. Csaló maradt,
önzõ - és megcsalattatik. Csak természetes, hogy erre õ újabb ügyeskedéssel és
fondorlattal válaszol, amikor szolgálatának bérérõl egyezkedik Lábánnal (1Móz
30,29-43). Olyan ügyesen és ugyanakkor olyan kegyesen ügyködik a pettyegtetett,
foltos és csíkos juhokkal, hogy nemcsak Lábánt, hanem még sok ezer esztendõ múlva a
gyanútlan bibliaolvasót is becsapja. Mintha valaki "itt a piros, hol a piros"-t
játszana és hozzá még kegyes szavakat is mormol! Mert ezt teszi Jákob: még önmaga
elõtt is fenntartja a becsületesség látszatát. "Az a kevés, amid volt jövetelem
elõtt, sokra szaporodott, mert megáldott téged az Úr a lábam nyomán. De mikor
tehetek már valamit a magam családjáért is?" (1Móz 30,33) Csak természetes, hogy ez
az álszent ügyeskedõ magatartása elõbb-utóbb leleplezõdik. "De Jákób meghallotta
Lábán fiainak a beszédét, akik ezt
mondták: Elvette Jákób mindazt, ami apánké volt, apánkéból szerezte minden
gazdagságát. Lábán arcán és látta Jákób, hogy nem olyan hozzá, mint azelõtt. (1Móz
31, 1-2) Nem lehet soká büntetlenül csalni Isten erkölcsi világát! Ha csalni
akarok, mindig magamat csalom meg. Amikor Jákob látja, hogy szorul a hurok: újból
menekül. Elõször Ézsau elõl menekül Lábánhoz, most Lábántól menekül Ézsauhoz. De
hogyan? Hogyan menekül ez a "megtért" ember? Az ige ezekben a versekben csak úgy
vibrál a "lopás" szótól. (1Móz 31,20. 27. 30) - Íme, egy kegyes "megtért" ember,
aki mindent megengedhetõnek tart, ha a maga érdekérõl van szó! Közben lehetetlen
észre nem venni a történetben, ahogy bûnei bekerítik ezt az embert, "megtérése"
után való bûnei. Talán így is mondhatnám: "hívõ bûnei". Fél! - Jó, ha észrevesszük
ebbõl a történetbõl is, hogy Isten nem annyira a bûnért, mint inkább a bûnnel
fizet. Legtöbbször az elkövetett bûn maga a büntetés. Jákobnak most együtt kell
lennie önmaga reszketõ lelkével. Most éppen Lábán elõl fut Ézsau karjaiba. Íme:
elõl és hátul körülzárták a bûnei. Ez az, amire azt kell mondanunk: a fél-megtérés
eredménye. De még mindig nem adja meg magát. (1Móz 32,11) "Szabadíts meg kérlek az
én bátyám, Ézsau kezébõl, mert félek tõle. " Isten segítségével még mindig csak
bûne következményeibõl szeretne kikecmeregni, és nem bûneibõl. Még mindig csak
kifele néz és nem befelé. Azt nézi, mi a rossz és nem azt, ki a rossz. Végül a kör
bezárul. Bûnei, fél-megtérése és mindennek következményei minden "fegyvert" kiütnek
a kezébõl. Pontosabban: Isten ezeken keresztül üt ki mindent a kezébõl, és saját
bûneivel és fél-megtérésével keríti be. Mégpedig úgy, hogy végül is egyedül marad.
Rettenetesen egyedül. Mögötte Lábán, elõtte Ézsau - de fölötte az Isten. Aki teljes
körülzártságában, és a totális magára maradottságában és magányában megjelenik:
benne. Vagy mellette? Nem a forma, a "hogyan" itt a lényeg, hanem a Tény! Hogy egy
isteni küldött birkózó az, aki megjelenik, vagy a "birkózó Isten teríti le belûlrõl
- szinte mindegy, de leteríti, s ebben a birkózásban végül is elhangzik egy döntõ
kérés: áldj meg! - és egy döntõ kérdés: Mi a neved? Minden életek legdöntõbb
kérdése - Isten felõl. Ma talán ártatlannak látszóbb kérdés ez, de akkor
lényegbevágó, Én-be vágó kérdés volt, mert a név mindig az ember lényegét, jellemét
fejezte ki. Mai módon azt kérdezné az angyal: most valld be, ki vagy? Mi a te igazi
valód? És Jákob kimondja, bevallja a nevét: Jákob, ami annyit tesz magyarul: csaló,
bitorló. Ez volt Jákob elsõ, igazi, meztelen, becsületes szava Istenhez. Itt
nincsenek feltételek és elvárások Istennel szemben, és nincs semmi fogadkozás
tizedrõl és egyebekrõl. Itt csak a régi "tartásából", álláspontjából" teljesen
kificamított és lemeztelenített lélek didereg Isten színe elõtt, néven nevezvén
lénye magját: csaló és birtokló vagyok. Lehet, hogy már sokszor és sokféleképpen
megtértünk. Megtértünk felszólításra. Megtértünk Jézus csillagához vagy jászolához.
vagy közösségünkhöz, vagy egy emberhez. És megtértünk Egyházunkhoz talán Jézus
keresztjéhez is, csak magához az élõ Jézus Krisztushoz nem, következésképpen
bennünk maradt jó néhány elvárás Istennel szemben. Megtértünk, csak éppen lényünk,
énünk magja maradt annak, aki volt. És még soha, de soha igazán meg nem neveztük
magunkat. (Legfeljebb csak úgy általánosságban mondottuk, vallottuk magunkat.) És
most a fél-megtért, fél-keresztény énünkhöz hangzik a kérdés: Mi a te neved ? Én?
Nagy én? Beteg képzeletvilág?
Félelem? Aggodalom? Indulat? Gyûlölet? Mária Magdaléna? Tamás? Tagadás? Büszkeség?
Érzékenység? Egy nagy könyök? Képmutatás? Meghasonlás? Pénzsóvárság?... Elcsuklik a
hangod? Nem baj. De egyszer mondd már ki! Amíg ki nem mondod, Isten nem tud új
névvel megajándékozni! Ezt a gyónást nem lehet megspórolni. Mihelyt Jákob kimondja
és bevallja nevét, az angyal azonnal új nevet ad neki: Izráel! Ami azt teszi: Isten
uralkodik. És valóban, ettõl a perctõl kezdve a Jákobból lett Izráel életében Isten
uralkodik. Mert most már valóban megtért. Aki csak félig tér meg, jobb volna, ha
félig sem tért volna meg. Hogy a teljes megtérése most történik, azt nemcsak új
neve, hanem új körülményei, életének új gyümölcsei is mutatják: 1. Megbékél
Istennel. 2. Kiderül számára az ég is és felragyog a nap. Addig is sütött a nap, de
õ mindent sötétnek látott. 3. Megbékél Ézsauval. Mihelyt Jákob-Izráel belül
megváltozik, körülményei is megváltoznak. Ézsau, addigi fõ ellensége testõrévé
változik. 4. Végül mindezt erkölcsi és szellemi nagytakaritás, a múlt bálványainak
a kidobása követi (1Móz 35,2-4). 5. S mindez kihat az egész háza népére.
Megismertük hát az utat, ami a fél-megtérésbõl vezet a teljességre. Gyûrkõzzünk
neki, s birkózzunk mi is az áldásért, az új névért - lényünk legbensejében, saját
magunkkal. Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja édesanyját vagy édesapját,
gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron, ahová visszafelé is befutnak
vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak kifelé vezet az út ebbõl az életbõl?
Hiszen "Boldogok a sírók, mert õk megvigasztaltatnak" (Mt 5,4). Inkább az a kérdés:
tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni - az Úrban? VIII. Akarsz-e meggyógyulni hamis
gyászból? Kint voltál te is halottak napján a temetõben? Óvatosan magadhoz
szorítottad az õsz virágait, hogy össze ne törjék a tolongásban, aztán ott
hajlongtál egy sír elõtt. Ujjaíd gereblyéjével lesimogattad róla a leveleket, és
kigyomláltad a gazt, amely egyaránt nõ élõk között és holtak fölött. Aztán:
megszépítetted kissé a halált, virágaiddal eltakarva a nyirkos földet. Majd kissé
hátraléptél - kezed összekulcsoltad - és nézted, hogy szép-e? Elég szép-e?
Bólintottál az ismerõsöknek, és megnézted ölükben virágaikat. Aztán õ-rá gondoltál,
amikor még élt... Milyen más is volt akkor! S míg ott álltál: mintha kicsit élt
volna. Valahogy így volt? Vagy nem mehettél sehova, mert nem tudod, hol a sírja -
és fájt, hogy nem mehettél sehova? Vagy tudtad, hogy hol van, de nem volt elég
pénzed az útra. És az idén is kopár marad a sír, és nagyobbra nõ rajta a gaz. Vagy
minden pénzt megadtál volna - de nem mehettél - mert hát... nem mehettél. Csak
emlékeztél. Talán egy kép elõtt. Talán este, villanyoltás után, amikor már mindenki
aludt - és akkor egy kicsit
olyan volt, mintha élne. Így volt? Mintha egy kicsit így lett volna. Rettenetes és
édes adomány, hogy emlékezni tudunk. Ezért emlékeznünk - szabad. Az emlékezés nem
bûn. A virág a síron sem válik "bûn"-né. A halottak-napi "zarándoklás" sem bûn. De
az evangéliumi hívõ ember számára kevés! Több is telhetne tõlünk. Mi történnék, ha
a halottak napja után számunkra egy ÉLÕK NAPJA is következnék? Ha halottak napján
úgy emlékezünk halottainkról, "mintha élnének"; mi lenne, ha megemlékeznénk azokról
is, akik élnek - de számunkra mintha egy kicsit meghaltak volna?! Mi lenne, ha
ugyanolyan komoly szeretettel keresnénk fel õket, amilyennel felkeresünk egy sírt?
Halottak napja alkonyatán két asszony beszélgetett a temetõ kapujában. Virágot
árultak. - Az egész kertemet beültettem krizantémmal, és a fele megmaradt. Ki veszi
ezt meg már tõlem? Halottak napja után? Bizony ki? Mi történnék, ha egy evangéliumi
hívõ férj venne meg belõlük két szép hófehér szálat - a feleségének. Aki él, de
kissé úgy, mintha már meghalt volna számára. Kazal virágot kap majd, ha meghal.
Életében nem kaphatna két szálat - tisztességnek, örömnek? Halottak napja után
"áron alul" is lehet már virágot kapni. Félannyiért két-annyit is vehetnénk az öreg
édesanyának, akinek álmában is mozdul értünk a keze. S nekünk ébren sem jut hetekig
eszünkbe. Jól van ez így? Jól van-e, hogy egy evangéliumi keresztény sokszor
nehezebben találja meg öreg keresztanyja, vén tanára lakását, mint egy elhagyott
sírt a temetõben? Milyen sokszor és mennyi embernek mondottuk már életünkben:
"Soha, de soha nem fogom elfelejteni..." "Örökre hálás leszek..." Mi történnék, ha
egyszer valóban fel is keresnénk õket: a halottaktól megmaradt néhány szál virággal
- az élõket! A még élõket. Akik kissé már úgy élnek, mintha meghaltak volna. Nem
olcsó érzelgõsség ez! Nem is szívünkre apellál a Lélek, hanem hitünkre. Szeretteim,
akik úgy emlékeztek a halottakra, mintha élnének, emlékezzetek azokra is, akik még
élnek; hogy TI éljetek! Hiszen mi már tudjuk, hogy a temetõ halottai nem "mintha
élnének", hanem: élnek! Vagy így vagy úgy. De mindenképpen élnek. Mert az Élet
erõsebb, mint a halál. De amíg élnek, addig felkereshetõk és megtalálhatók egy
"élõk napján" pár szál virággal: talán elhiszik, hogy van a mi szeretetünknél
nagyobb Szeretet is - Aki elküldötte értünk Egyszülött Fiát, hogy éljenek általa õk
is. Mi történnék, ha a temetõ virágai beszélni tudnának, s mi azt megértenénk?
Talán így szólnának: - Emberek nyelvén a nevem: krizantém. Angyalok nyelvén: "a
rossz lelkiismeret virága". Mert az, akinek sírját díszítem, míg élt, soha nem
kapott annyi szeretetet, virágot, mint most, az évnek ezen az egyetlenegy napján.
Volna virág, amelyik így beszélne: "Aki itt fekszik - orvosi vélemény szerint
szívbajban halt meg. De mi tudjuk, hogy a sokféle szeretetlenség miatt szakadt meg
a szíve. Ezt kell most nekünk eltakarni..." Lehet, hogy így beszélnének a virágok.
De az Ige biztosan ezt mondja: "Szeretteim, ha így szeretett minket az Isten,
nekünk is szeretnünk kell - egymást. " (1Jn 4,11)
- Hadd tehessük hozzá: amíg nem késõ! Íme: az Ige nem érzelmi érveket sorol fel,
hanem egyszerûen rámutat: ha így szeretett minket az Isten! Hogyan szeretett hát?
Nem "mintha élt volna", s "mintha meghalt volna" értünk. Hanem valóban és egészen
értünk élt és értünk halt meg - Fia, a Jézus Krisztus! Ezért szabad nekünk úgy
emlékeznünk halottainkról, mint akik valóban és "egészen" élnek. És azért kell az
élõkrõl úgy "emlékeznünk", hogy - éljenek. Sok szó esett már a halálról. Kevesebb a
halottak napjáról. Még kevesebb az "élõk napjáról". De szinte soha nem beszélünk a
"gyász"-ról. A halálnak lényünk mély rétegeire gyakorolt hatásáról. (Arról az
"úgynevezett" gyászról, amely a fényképésznek szól, amely elsõ osztályú pompát és
harmadosztályú sírt rendel, és kidûlt fejfát hagy maga után - nem is érdemes
beszélnünk.) Az igaziról azonban szólanunk kell. Arról az igaziról, amikor "meg
kell a szívnek szakadnia". Vannak jóakaratú és hívõ keresztények, akik szégyennek
mondják a sírnál a könnyet, és csak a bátor, diadalmas éneklést tartják méltónak
Jézus követõi számára. Aki ezt hittel teszi és teheti már, áldja érte a benne
diadalmaskodó Élõ Jézus Krisztust. De éppen az ilyen diadalmas hitû tanítvány
tudja, hogy nem mindenkinek egyforma a hite. Hogy a könny nem szégyen! Hiszen Jézus
is sírt Lázár fölött. Hogy nem illõ a hõsködés a koporsó mellett és nem jó dolog a
fájdalom elnyomása sem. Mert az elnyomott fájdalom valahol másutt buggyanhat ki,
például testi betegség formájában. Nem hitetlenség az még, ha valaki megsiratja
édesanyját vagy édesapját, gyermekét. Ha nem szégyen a könny egy pályaudvaron,
ahová visszafelé is befutnak vonatok, miért lenne szégyen ott, ahol csak kifelé
vezet az út ebbõl az életbõl? Hiszen "Boldogok a sírók, mert õk megvigasztaltatnak"
(Mt 5,4). Inkább az a kérdés: tudunk-e vigasztalni és vigasztalódni - az Úrban?
Mert van olyan gyász is, ami mögött már bizonyos lelki rendellenességet érzünk, s
ezen túl hitetlenséget. Egy szép és fiatal édesanya gyönyörû kislányát vesztette
el. Ez a kislány volt a "mindene". Bevallása szerint "halálosan" szerette - ez meg
is felelt a valóságnak. Majd megõrült a kislány halála után. Idegkezelésen ment át,
majd a lelkigondozóhoz került. A lelkigondozói beszélgetések folyamán kiderült,
hogy a kislány szinte megszólalásig hasonlított édesanyjához. Kiderült az is, hogy
az édesanya saját fiatalságát, önmaga tükörképét szerette benne. Önmaga jobb,
szebb, javított kiadását. Az önszeretetnek volt ez igen finom, rejtett formája. A
lelki azonosítás miatt történt, hogy nem "majdbelehalt", hanem majd "vele-halt"
lányával. Hosszú beszélgetések alatt szeretettel és tapintattal kellett
szétoperálni a két lelket. Lemetszegetni az édesanyát önszeretetének errõl a beteg
gyászáról. Az "azonosulásnak" olykor egészen döbbenetes formáival találkozik a
lelkígondozó. Egy idõsebb leány, aki özvegy édesapjával élt, s csak apjának élt,
annyira azonosult lelkileg vele, hogy amikor édesapja meghalt, halála után hat
hónappal "megvakult". Szemorvosok véleménye szerint a szemének semmi baja nem volt,
s a leány mégsem "látott". Kiderült, hogy édesapja halála elõtt valóban megvakult.
Lányánál a pszichikai vakságot a tudatalatti identifikáció, azonosulás okozta.
Hosszú pszichológiai kezelés, lelkigondozói ráhatás, végül az Úrban való feloldódás
kellett ahhoz, hogy újra lásson, és bekapcsolódjék az életbe. Nem egyszer szélesíti
ki és mélyíti el - szinte betegesen - a gyászt a rejtett bûntudat vagy adósság-
érzés.
Egy asszony házastársa halála után szinte múzeumot vagy inkább mauzóleumot
rendezett be férje szobájában. Órákig ült ott férje képe és használati tárgyai
elõtt, amelyrõl még a port sem volt szabad letörölni. Már-már az õrület határán
mozgott ez a "kegyelet", amikor lelkigondozóhoz került. A nagyon lassan elõrehaladó
beszélgetések egyikén aztán kiderült, hogy férje - halála elõtt - szemrehányást
tett neki: - Nem törõdsz te velem!... - S mert férje vádjában volt némi igazság, a
váratlan és gyors halál kalapácsként verte bele ezt a vádoló, szöges mondatot.
Isten valóban és legtöbbször nem a bûnért, hanem a bûnnel büntet. Csak a teljes
bûnbánat és bûnbocsánat szabadította fel az asszonyt az õrületes "kegyelet" és már-
már jelentkezõ következményei alól. Éppen ezért mertük leírni az elõbb: sok
krizantémnak inkább az a neve: "rossz lelkiismeret virága". Be sok túl-drága és
túl-díszes síremléket nem is márványból, hanem a megrendelõ lelkiismeret
furdalásából faragtak a kõfaragók... Bárcsak észbekapnánk, és még életében
szeretnénk azt, akit majd egyszer el kell temetnünk! A gyász helyes feldolgozásához
ajánljuk Gyökössy E.: Új élet az élet után c. könyvecske "Gyászunkban megvigasztal"
fejezetét (Szent Gellért Kiadó). IX. Akarsz-e meggyógyulni a halálfélelembõl? A
bethesdai beteg nem egyedül feküdt harmincnyolc éven át "nyoszolyáján". Ott
kuporgott - hol a fejénél, hol a lábánál - a halál. Lehet, hogy félt tõle - lehet,
hogy barátkozott vele. Lehet, hogy hívta - lehet, hogy hessegette. De egy biztos:
foglalkozott vele. Hiszen beteg volt. És mi?... És te?... "Mi lesz veled, emberke?"
Hogyha már van szemed, akarj hát - látni is: jobb kézzel integet, bal kézzel
rádtalál, mentséged bármi is, utolér a halál. Ne hidd, hogy megmaradsz, jól tudja
tested is: száz év - az egy arasz, tíz év - csak egy pillanat. Csontváz van benned
is, az Isten learat!... Egy férfi rosszul lett az éjjeli mûszak kezdetén.
Hazaküldték. Szorongó, szédülõ érzésekkel szállt le a villamosról és vágott neki a
gyéren világított külvárosi utcáknak, hogy hazatámolyogjon. Az egyik utcasarkon -
egészen váratlanul egy férfi csatlakozott hozzá. Kedvesen köszöntötte a lázasan
botorkáló embert: - Jó estét! - Jó estét! - fogadta ez bágyadtan. Ismerõs volt az
idegen arca, és mégsem tudta, kicsoda. Szótlanul haladtak egymás mellett. Akkor a
beteg férfi megbotlott. A másik szó nélkül belekarolt és így mentek tovább. - Hova
megy? - törte meg az idegen a késõ este csöndjét. - Haza! - felelte a beteg.
- És aztán? - faggatta tovább a másik. - Hogy-hogy "és aztán?" - állt meg egy
pillanatra a tántorgó ember. - Ha hazaér, azután hova megy? - ismételte meg a
kérdést az ismerõs idegen. - Hová megyek?... Hát... az ágyba. Nagyon rosszul
vagyok! Mentek egy sarkot, amikor az idegen újra megszólalt: - És aztán hová megy?
Az egyre nehezebben támolygó beteg meghökkent: - Honnan... hová megyek?! - Hát az
ágyból? - folytatta az ismerõs idegen kedvesen. - Ne bolondozzon! - csattant fel a
beteg férfi. - Nem bolondozok, komolyan kérdezem! felelte amaz. - Hát hova
mehetnék? Ha jobban leszek, munkába megyek! Közben megérkeztek egy külvárosi,
telkes házhoz. A beteg ember kulcsot vett elõ és kinyitotta a kaput. Kezet akart
nyújtani és köszönetet mondani kísérõjének, amikor az újra megszólalt: - És ha nem
gyógyul meg, akkor hova megy? A lázas ember "kiborult", és szinte belekiabált az
éjszakába: - Hát hová?!?! A mindenit magának!... Akkor megyek a pokolba, és most
menjen maga is! - s azzal be akarta csapni az ajtót. De a másik szelíden megfogta a
karját: - Félek, hogy igaza lesz, ezért azt kívánom, hogy gyógyuljon meg! -
mondotta halkan. Ezzel továbbment a kihalt utcán. A férfi - hosszú betegség után -
meggyógyult. Legbelül is... Gyakran beszélt az "ismeretlen ismerõsrõl", és arról a
belsõ békességrõl, aminek az az éjszakai beszélgetés volt az elindítója. De álljunk
meg egy pillanatra. Hadd nézhessen ki rád a betûk közül az Ismeretlen Ismerõs, és
felelj te a kérdésére: Quo vadis? Hova mégy? Ingerel a kérdés? Bocsáss meg! De ha
ingerültséged közül ez a válasz szivárgott elõ: - Hová? Hát egy gödörbe!... - akkor
igazad van. Valóban egy gödörbe mész, ahol feltör a talajvíz, vagy akácgyökerek
fûzik fel a gerinced, vagy vakond gyûjt magot az urnádba... Igazad van! Testednek
ez a sorsa - de amikor már nem lesz tested, TE hová mégy?! Sehová? Valóban -
sehova? Nem gondoltál még soha arra: hátha tévedsz? Vagy még sohasem tévedtél?... -
Õszintén, becsületesen válaszolj: még sohasem tévedtél? Neked mindig igazad volt?
Nem gondoltál még arra, hogy "hátha, mégis" ebben a dologban Jézusnak van igaza?
Hogy hátha, mégis Jézus jobban ért ehhez? Hátha, mégis Jézus többet tud errõl a
dologról?!... - És a végén , életed legvégén mégis valamerre menned kell - test
nélkül már, de menned kell...?! Akkor hova mégy? "Azt nem lehessen tudni!" De
lehet. Nem titok ez. Jézus sokszor, sokféleképpen megmondotta, hogy a végén -
tovább megyünk. Ki erre - ki arra. Igen. Ki "jobb keze felé, ki bal keze felé". Ki
örök életre, ki örök halálra. Ki üdvösségre, ki kárhozatra. Ki örömre, ki
fogcsikorgatásra". Mert a halál nem pont. Nem is kérdõjel. A halál kettõspont.
Földi életünk rövidke mondatának kettõspontja után hosszú folytatás következik.
Rettenetes vagy csodálatos folytatás. Efféléket mondott Jézus a halál-után-ról. Ha
pedig Jézusnak mégis igaza van - ha mégis Jézusnak van igaza, és valaki éppen ma
tenné életed után ezt a kettõspontot: hová mennél? Akkor Te hová mennél? Hol
töltenéd az örökkévalóságot? Nem tudom! Azért ingerelnek, borzolnak, talán
idegesítenek ezek a betûk és a betûk mögül Valaki, hogy gondolkozz rajta és tudjad:
Nem "majd
egyszer", hanem MOST! Most amikor még van idõd! Nyugtalanítottak ezek a sorok? "Ne
nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!" (Jn
14,1) Legalább annyira, hogy tudd: Õ nem akar becsapni, félrevezetni senkit!
Hallgasd csak, mennyire érthetõen beszél, libapásztoroknak és professzoroknak
egyaránt: "Az én Atyám házában sok hajlék van, de ha nem így volna, megmondtam
volna nektek! " (Jn 14,2) Hihetõ számodra legalább annyi, hogy "megmondta volna",
ha nem így lenne?! Így folytatja: - "Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek... " "A
nagyvilágon e kívül" - vAN még számodra hely... Egyetlen egy hely, amit Jézus
Krisztus készített számodra. Igaz, drágán vette meg ezt a hajlékot! Micsoda árat
fizetett érte!... Milyen véresen és verejtékesen harcolt ezért az "öröklakásért". -
Hogy a nagyvilágon e kívül legyen számodra hely. Hogyha egyszer indulnod kell -
tudd, hogy haza mégy! Hosszú köteteket írtak arról: hogyan történik majd az a
hazamenetel? Mi lesz a halál pillanatában és utána? Pedig milyen egyszerû és elég:
Hova megyek? Haza megyek! Hogyan megyek? Vele megyek! Hiszen maga Jézus Krisztus
mondja: "Eljövök, és majd magamhoz veszlek titeket...!" Vele megyek. Vele mégy,
mint a kisgyermek, aki nem kérdezõsködik, hova és hogyan, ha az apja fogja meg a
kezét... Mennyi szó és elmélet van a "Mennyországról"!... Mi lesz ott, ki lesz ott
- hogyan is lesz ott?... Hol is lesz az?... Pedig milyen egyszerû: ott lesz - ahol
Jézus Krisztus van! Hiszen Õ ígérte így: "Magamhoz veszlek titeket - hogy ahol én
vagyok - ti ís ott legyetek! " Luther mondja: "Számomra a menny: Krisztus!" - Igen.
Ez a libapásztorok és nagy hívõk hite: amikor már nem a mennyben keressük
Krisztust, hanem Krisztusban a mennyet... S megtaláljuk már ITT. Aki pedig
megtalálta már itt, az megtalálja majd oTT is. Kedves Atyám! Köszönöm! Köszönöm,
hogy halálom óráján haza mehetek, hogy Vele mehetek és ott lehetek majd, ahol Jézus
van, az én Megváltóm. Nem nyugtalankodik már így a szívem, hiszek Benned, Atyám, és
a Te Fiadban, az Úr Jézus Krisztusban, a gyermekek és a szentek együgyû, de egekig
érõ hitével! Ámen. X. Van embered! Akarsz-é meggyógyulni - kérdezi Jézus a
harmincnyolc éve beteg embertõl. - Nincs emberem - feleli neki a beteg. Ha
meggondoljuk, hogy az Emberfiának feleli ezt, aki ott áll, föléje hajolva, össze
kell, hogy szoruljon a szívünk. De az igazán szomorú az, hogy sokan még ma is így
érzik ezt. - Jaj, mi cselekedte, jaj, ki cselekedte ezt velünk, hogy "hallván ne
halljuk és látván ne lássunk"?! Ki cselekedte velünk azt, hogy így megkeményedett a
mi szívünk? És a harmincnyolc éve beteg embernek még csak nem is kellett magát
Jézushoz vitetnie, hanem az kereste fel õt.
- Ez ma is így van. Ne higgyük, hogy mi keressük fel Õt, ha pl. elmegyünk a
templomba! Nem kereshetted volna, ha Õ nem keresne. Sõt, nem kereshetnéd, ha már
meg nem talált volna. Mert ebben a keresésben mindig Isten a kezdeményezõ. Jézus
Krisztuson keresztül lép ki szüntelen Isten a világmindenség "kereteibõl", és Jézus
Krisztuson keresztül indul szíved felé. Miért? Mert szeret! "Mert úgy szerette
Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz õbenne, el ne vesszen,
hanem örök élete legyen." (Jn 3,16) Nagyon rossz, komisz, de nagyon szeretett
gyermekére jött egyszer valaki hozzám panaszkodni és tanácsot kérni. A beszélgetés
végén róla, a panaszkodó szülõrõl is szó esett és Isten szeretetérõl is.
Elmondottam neki ezt az Igét, az evangéliumok evangéliumát. Keserûen ingatta a
fejét és szinte gúnyosan kérdezte: - "Ezt" a világot szereti az Isten? Na ne tessék
mondani! Ezt a világot? Csendesen visszakérdeztem: - Ezt, pont ezt a gyermeket
szereti, Testvérem, aki miatt hozzám jött? Elhomályosuló szemmel rám nézett és nem
szólt semmit, de láttam a szemén, hogy megértett. Hogy van "annak ellenére" való
szeretet! Van tékoZló szeretet: és ez az Isten szeretete Jézus Krisztusban:
irántunk. Mert nemcsak tékozló fiú van - hadd merjem kimondani: van "tékozló apa"
is. Aki úgy tékozolja szeretetét hogy egyik fiának elébe fut, a másiknak utána fut.
Egy õszinte szavú, kedves hívemmel arról beszélgettünk, milyen a jó prédikáció. Õ
ezt mondta: - Vannak szenvedõ, bûnös lelkek, akik nem elégszenek meg a tejnek
italával, udvarias beszéddel. Én magam is ilyen vagyok. Kemény, ostorozó, a bûnöket
felbolygató, szívet tépõ, kemény szavakat várok, amik térdre roskadni
kényszerítenek... Hát én nem tudom, tudnék-e szívet tépõ, térdre roskasztóbb szót,
igét mondani, mint a Jn 3,16-ot. Lehet-e szívet tépõbb valami, mint amikor Isten
szinte kitépi a szívét, elibénk és értünk adja: Fiában, a Jézus Krisztusban?! Aki
ettõl a szívet tépõ szeretettõl nem roskad térdre, azt bizonyára senki mélyen
zengõ, prófétai hangú prédikátor nem tudja térdre roskasztani. Egy fejét egyre
inkább ivásra adó fiatalember már második napja itta keresetét a kocsmában. Érte
ment az apja és kemény szavakkal ostorozva hívta haza. A fiú csak ennyit mondott: -
Hagyjon békén, a magamét iszom. Az apa üzent a fiú konfirmáló lelkészéért, akire
régebben hallgatott a fiú. A pap elment a kocsmába, kemény szavakkal intette és a
kárhozatra emlékeztette volt konfirmándusát. A fiú csak anynyit felelt: - Ne
fárassza magát tiszteletes úr, nem is való nekem más hely, csak a kárhozat. Végül
nyílt az ajtó, és a kishúga lépett be a pálinkaszagú helyiségbe. Szó nélkül
átölelte bátyja nyakát, borostás arcához szorította arcát és megcsókolta. A fiú
húga hajába temette arcát, és zokogni kezdett. Aztán megfogta a kezét és
hazaindultak. Nos: Jézus Krisztus Isten csókja a mi dühös, durva, kemény, bûnös
arcunkon. Isten csókja, nem pedig Isten ostora. Ne akarjunk hát bûneinkre
ostorozást, mert ilyen "eszköze" nincs Neki. Valaki egyszer megkérdezte: miért nem
Isten maga jött a mi megváltásunkra, miért "csak" küldött valakit? - A kérdés
feltevése téves, mert Õ maga jött egyszülött Fiában. Egy németalföldi festõ úgy
festette le Jézus szenvedését a kereszten, hogy az égbõl lenyúlik egy kéz, és az is
át van verve Jézus keze mögött. Jézus Krisztusban értem és érted szenved az Isten.
Egy iskolában, ahol megalakult a diákkormányzat, a diákok szabályzatot hoztak, hogy
aki meglopja a másikat, azt szíjjal megverik. Egyszer egy púpos fíú ellopta a másik
vacsoráját. Amikor kiderült, hogy ki volt a tolvaj, körülvették és felszólították,
hogy vesse le a kabátját, mert a törvénynek eleget kell tenni. Az szinte vinnyogva
könyörgött, hogy csak azt ne tegyék vele, mert rettegve félt, hogy csúnya
nyomoréksága
akkor teljes egészében láthatóvá válik. Ekkor elõlépett az, akit meglopott és
megkérdezte: - Van-e arra szabály, hogy más nem veheti magára a büntetést? - Arra
nincs - mondották kissé tétován a fiúk. - Nos, akkor verjetek meg engem - mondotta
és levetette kabátját. S míg verték, a kis púpos átélte élete legnagyobb
megrázkódtatását - és megértett valamit: nem attól törik össze a szív, hogy engem
vernek, korbácsolnak, hanem attól, ha miattam mást büntetnek, aki ezt önként
vállalja. "Aki hisz õbenne." Ez a szó: aki - Isten szélesre kitárt karja. Olyan
szélesre kitárt karja, hogy belefér az ég, a föld, a világmindenség, és beleférsz
te is. Igen, te is, akit ma arra indított a Lélek, hogy kezedbe vedd ezt a könyvet.
Egyszer keserû gúnnyal és fojtott lázadással azt mondotta valaki: - Ki vagyok én?
Egy nagy senki, semmi! Akivel senki sem törõdik! Lelkipásztora elibe nyitotta ezt
az igét, mint ahogy én is itt: - Íme, mégis valaki vagy... Olyan nagyon is valaki
vagy, hogy érted szenvedett és halt meg az Istennek Fia: Jézus Krisztus. Valaki
vagy, aki hihet Isten egyszülött Fiában. Ám ebben a pár szóban igazán ez a szó
hangsúlyos: Õbenne. Mert valamiben, valakiben mindenki hisz. Ha másba nem:
önmagában. Ha másban nem, abban hogy "nincs igazság ezen a földön", (ahogy mondani
szokták). Még az ördögök is hisznek - mondja az Ige (Jak 2,19). Nem, nem elég
hinni! Õbenne hiszel-e? Ez a kérdés, ez a döntõ kérdés! Õ benne, Jézus Krisztusban,
az érted szenvedõben? Megváltódban? "Hogy aki hisz Õbenne, el ne vesszen, hanem
örök élete legyen. " Ebben a sorban mindíg azt szoktuk hangsúlyozni: Örök. Márpedig
ki szeretne örökké úgy élni, ahogy él? Ki szeretne örökké bûnben, félelemben,
fojtott haraggal, felemás élettel, beteg képzeletvilággal élni, örökké élni? Isten
mentsen engem, hogy örökké ilyen Gyökössy Endre maradjak, mint amilyen vagyok,
elég, túlságosan is elég erre a rövid életre is! De hogy Életem legyen, azt
szeretném. Életem Jézus Krisztusban, már most, s egyszer az örökkévalóságban -
áldozata által megtisztított Életem, azt nagyon szeretném. Ha van imádságom
magamért, családomért, a Nagy Családért, akkor ez az, hogy Életünk legyen! Nos, ez
az élet, ez az isteni Élet állt meg egyszer a harmincnyolc éve beteg ember ágya
elõtt. És ez az Élet van most is miközöttünk, hiszen megígérte: "Én pedig tiveletek
vagyok a világ végeZetéig minden napon" (Mt 28,20). Ma is itt van Igéje és
Szentlelke által. És ez az isteni élet, az élõ Lélek ad ma nekünk is: parancsot,
utasítást. A parancs így hangzik: kelj fel! Te tétova, elgyöngült ember: kelj fel!
Az utasítás ez: vedd fel a te nyoszolyádat és járj! Vedd csak fel - és járj... Amin
eddig elhevertél, tétova, akarat nélküli életedet, negatív gondolataidat,
félelmeidet, indulatos szívedet, felemás kereszténységedet vedd fel: Hozd ide...
Hozzám... De ne heverj rajta... Járj ! Mozdulj ki ... MÉGIS! - Nos jöjj! Nekünk is,
egyen-egyenként meg kell találnunk rendelt helyünket a Renden belül, mégpedig
naponként, sõt napszakonként, hogy ki-ki típusának, lelki alaphangjának megfelelõen
együtt lüktessen a rendelt rend ritmusával, hogy idõ elõtt "ki ne essék" belõle.
Hétköznapok higiéniája
Már Mózes megemlékezésre és megszentelésre parancsolja a hetedik napot - nem
bosszantásunkra, hanem javunkat szolgálóan. Errõl számoltak be azok a svéd
munkapszichológusok, akik hosszas és alapos kísérletek után így summázták kutatásuk
eredményét: akár fizikai, akár szellemi munkát végez hat napon át valaki, a
nyolcórai tisztesen végzett munka pszichikus energiáinak csak tartalékait
fogyasztja, de a hetediken végzett már tõkéjét emészti, s ez hosszú távon a
szervezet korai elöregedését, elhasználódását vagy összeroppanását eredményezheti.
Nos, ennek a parancsolatnak embert védõ voltát egy új, kísérletekkel bizonyító
tudomány is hangsúlyozza, nemcsak lelkészek hirdetik különbözõ szószékekrõl. Ám a
fekete betûs hétköznapok sajátos és szakaszos megszentelésérõl, egészséges
megélésérõl jóval kevesebb szó esik s még kevesebben gyakorolják. Ha történik is
efféle, azt többnyire versenyzõ sportolók teszik - korunk új "szerzetesei" - jobb
eredményük, teljesítményük érdekében, és nem a keresztyének, hitbõl fakadóan, hogy
Mesterüknek jobb tanítványai legyenek. A mai emberek zömmel vagy alatta vagy
felette élnek hétköznapjaiknak. Vagy roskadozva alatta, vagy felületesen felette;
kevesen vannak, akik úgy élnek benne, hogy nem roskadoznak, vagy nem röpködnek -
nem lihegnek, vagy nem libegnek, hanem helyesen helyezkednek. Mégpedig a mindenség
rendjéhez és ritmusához, mert tudják, hogy õk már nem egyetlen barlang, tájegység,
földrész vagy e parányi bolygó lakói csupán, hanem a Földdel együtt - a kozmosz
részei is. Ennek a teremtett mindenségnek pedig "megadatott" ritmusa van. Aki egész
lényével - lelkestõl-testestõl - nem lüktet együtt a rend ritmusával, úgy jár, mint
az a lovas, aki nem mozog együtt a vágtató lóval: leesik. Ma így mondják: kiborul.
Vagy elmerül, mint az a hullámlovas, aki nem igazodik a hullámokhoz; depressziós
lesz s összetöri magát, mint az a vitorlázó repülõ, aki nem veszi figyelembe
"rendjét és ritmusát" annak az elemnek, amelyben repül, s amely segíti - ha hozzá
igazodik. (Az állatnak nem kell ezt újra megtanulnia, mert nem esett ki belõle. A
hal pl. úgy él a tengerben, hogy nem tud a tengerrõl, "csak" benne van.) A
mindenség rendjén és ritmusán belül lüktet és éltet bennünket bolygónké: az
évszakok, a nap s az éj váltakozása, az apály és a dagály - és sorolhatnók. Ez
befolyásolja pszichobíológiai életritmusunkat, tehát mindenkinek ezen belül, ebben
kell megtalálnia (élet)-rendjét és (élet)-ritmusát. E renden belül kell (kellene)
mindenkinek minél elõbb megtudnia, mi az õ RENDeltetése. Gyönge hasonlattal: hol,
mikor és melyik vonatra kell felszállnia, hogy meg is érkezzék. Majd a vonaton
belül meg kell keresnie a fülkéjét s számozott ülõhelyét. E vonaton mindenki azt
teheti, amit akar: randalírozhat vagy vigasztalódhat; a szerelvény hosszában mehet
- akár a menetiránnyal szemben is -, a vonat akkor is oda érkezik, ahová érkeznie
kell, s ott vagy virággal, vagy bilinccsel várja Valaki. Az elRENDelésünkön belül
ez a szabad akaratunk. Ezt látjuk Jeremiás próféta élettörténetébõl is: Így szólt
hozzá az Úr: "Mielõtt az anyaméhben megformáltalak, már ismertelek, és mielõtt a
világra jöttél, magamnak választottalak, népek prófétájává tettelek" (rendeltelek).
(Ez volt a Jeremiásnak szánt "vonat".) - Az indulási idõpontot (s a "fülkét") így
kapja meg: "Lásd én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és
irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" (1,10). És Jeremiás engedelmeskedik
az eleve-elRENDelésének és az aktuális parancsnak is, "a napiRENDnek"; bár olykor
nehezére esik e kettõs rendnek engedelmeskednie (20,-9), de õ úgy éli ezt át, mint
csontjaiba rekesztett tüzet, amely fölött nincs hatalma. Késõbb Jézus ezt így
fejezi ki: "Igen, Atyám, mert így láttad jónak" (Mt 11,26). Nekünk is, egyen-
egyenként meg kell találnunk rendelt helyünket a Renden belül, mégpedig naponként,
sõt napszakonként, hogy ki-ki
típusának, lelki alaphangjának megfelelõen együtt lüktessen a rendelt rend
ritmusával, hogy idõ elõtt "ki ne essék" belõle. Sokan szenvednek amiatt, hogy
nemcsak szívük dobogása aritmiás, s akadozó a lélegzetük, hanem egész életük az.
Reggel A rend-ritmussal harmonikusan együtt élõ ember észrevétlen átmenettel lép át
az alvásból (s az EGÉSZ-ségét biztosító álomból) a félálomba, s a félálomból az
ébrenlétbe. Nem kell számára "ébresztõ", mert szinte percnyi pontossággal nyitja ki
a szemét, hiszen megszokta: mikor kell felkelnie s ez a megszokás belsõ
ébresztõjévé lett. A rendben élõ és alvó emberbe beépül az ébredés ideje. Azok,
akik csak ébresztõre tudnak úgy-ahogy magukhoz térni, gyakran fejfájással,
szédüléssel, ingerültséggel, vagy ún. reggeli depresszióval kezdik a napot, s
órákba telik, míg valahogy bele- zökkennek - az életbe. Sok munkahelyen több csésze
feketekávé és semmitmondó fecsegés kell, míg feladatukhoz tudnak látni. Ez nem
annyira munkafegyelmi, mint inkább lélektani probléma. Az utóbbi rendbetétele sokat
segítene az elõbbin. Aki nem az élet alatt, vagy felette él, az tehát reggel máris
az életbe lép; a homo christianus nem egyedül, valahogy úgy, mint a zsoltáros:
"...felserkenek s mégis veled vagyok" (139,18.b). Sõt Benne. " ..õbenne élünk,
mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28). Ez a mi titokzatos többletdimenziónk; a
hétköznapok higiéniás gyakorlatai éppen az ebben való megmaradásunkat célozzák,
mert ki lehet lépni, sõt esni belõle. Többek között úgy, hogy felébredéskor nem
kelünk fel, hanem ébren álmodozunk Babits Gólyakalifájaként valami párhuzamos
életbe képzelve magunkat. Ez eltávolít a valóságtól, sõt szembefordít vele.
Életidegenné, tétovává, RENDetlenné tesz. - Ismerek valakit, aki erre való hajlamát
úgy küzdötte le, hogy felébredése után tüstént torna- és légzõgyakorlatokba
kezdett, gondolattársítással; kilégzéskor: Vedd el, Uram, a nyomottságom;
belégzéskor: Lelkeddel légy velem. - Egyszerre gyakorolta a helyes lélegzést és
LÉLEK-zést. Egy homo christianusnak, akit depresszió fenyegetett, és egyre
nehezebben tudott felkelni, ahogy õ mondta: ágykoporsójából -, azt ajánlottam, az
éjjeliszekrényén tartson egy kartonlapocskát, amelyre, ha kinyitja a szemét, rá
kell néznie s el kell olvasnia: "Lázár, jöjj ki!" (Jn 11,43). És sikerült
"kijönnie", nap nap után könnyebben, teljes RENDbejöveteléig, gyógyulásáig. Igen
jó, ha valaki meg tudja tenni, hogy a "napiparancsot" (az Igébõl) már reggel
átveszi (a katona sem este kapja). Hacsak nem önhajszoló kapkodással kezdjük a
napot, mert ebben az esetben, természetesen, képtelenek leszünk bármiféle
napirendet kialakítani magunknak. Emlékszem valakire, aki õszintén vallotta: Ha
reggel olvastam volna a napi Igémet és nem este, nem történhetett volna meg velem,
ami megtörtént. - Igével indulni, egy idõ után, már azt jelenti: az Igében (abban a
többletdimenzióban) indulni. Egy külföldön élõ volt gyülekezeti tagunk mondta,
hazalátogatásakor: Nekem a napi Ige nemcsak azt jelenti, hogy az Úrral vagyok,
hanem - otthon és veletek is. Tudom, hogy nagyon sokan azon a reggelen is
ugyanazzal indulnak, amivel én. Ez ad erõt életem elviseléséhez. Délelõtt Szinte
közhely, amit valaki így fogalmazott meg: - Mire a munkába érek, már elfáradok,
ugyanakkor tele vagyok feszültséggel a közlekedés miatt, s még ha idõben érem is el
a jármûvet, amire fel akarok szállni, a zsúfoltság szikrázó atmoszférája rámragad,
mert vagy az én
lábamra lépnek, vagy én a máséra, ha csak jelképesen - egy odavetett szóval is. -
Ebbõl lépünk át a napi munkába. Sokszor már a "start" nem jó. Egyik, azóta már a
nagyéletben élõ, lakatos presbitertársamra mordult rá valaki a villamoson, mert
behunyt szemmel kapaszkodott: - Ne itt aludjon, öregem! Lépjen arrébb! Mire az
önkéntelenül kimondta: - Nem alszom, csak imádkozom. - És arrébb lépett.
Pillanatnyi csönd lett a villamosban. Néhányan biztosan magukkal vitték ezt a
csöndet, s jobban sikerült munkakezdésük. Egyébként komoly munkapszichológiai
felmérések, megfigyelések bizonyítják, hogy a legtöbb dolgozó (fizikai, szellemi
egyaránt) nem a munkában fárad el, hanem a munkatársaihoz való feszült viszonya
meríti ki. Sokan ezért cserélnek annyiszor munkahelyet. Pedig, ha lázas az ember,
hiába forgatja a párnáját. Nem az meleg, õbenne van a láz. Vannak homo
christianusok, mert vannak, akik jelenlétükkel: békességszerzõk. Nem beszélnek
sokat, csak rámosolyognak azokra, akik mosolytalanok. S ha szólnak hozzájuk: õk
meghallgatják a másikat. Minden jó kapcsolatnak, találkozásnak ez az alapja. Ez is
a "többletdimenzió" titka. A csönd, a mosoly s a meghallgatás készsége; "...aki
mást felüdít, maga is felüdül" (Péld 11,25). A munkához való viszonyunk is úgy lesz
nyilvánvaló, hogy az, aki szereti a munkáját, a "vastagján" kezdi, aki nem, az a
mellékes babrálásokon, apró-cseprõ intéznivalókon, mintegy semmittevésként. (Ám
abba is halálosan bele lehet fáradni.) Az elõbb idézett lakatosnak szóltak oda
egyszer brigádja tagjai: - Leállhatsz, Pali bácsi, kiment a "góré". - Õ azt
felelte: Az enyém nem - és mosolygott. Különös, vagy nem is olyan különös - soha,
senki nem haragudott rá. Õ volt brigádja "gyóntatója", kölcsönadója,
beteglátogatója. Ez volt egyik kedves Igéje: "Az én Atyám mind eZ ideig
munkálkodik, és én is munkálkodom" (Jn5,17). Bármilyen munka végzésénél két véglet
fenyeget: a fejetlen, RENDetlen kapkodás és a kényszeresen aprólékos tervezgetés,
olyannyira, hogy idejébõl már nem futja - a kivitelezésre. Az eredményes, RENDes
munkához koncentrácíó, azaz összpontosított figyelem és áttekintés kell. Úgy
figyelünk a részletekre, hogy az egészet sem veszítjük szem elöl. Ez adja meg
bármilyen munka helyes ritmusát. Csak ebben a ritmikus rendben tudunk még
munkatársainkra is figyelni, vagy éppen figyelemmel lenni irántuk. Még az így
végzett délelõtti munka közben is jelentkezhet egyeseknél tíz és tizenegy -,
másoknál kettõ és három óra között bizonyos fáradtság, bágyadtságérzés, aritmia.
Meteorológiai frontbetöréseknél különbözõ pszichoszomatikus jelenségeket is
produkálhat: ingerûltséget és puffadtságot, fejfájást és szétszórtságot,
szívdobogást és szorongást. Sorolhatnók. Van, akin egy csésze feketekávé, pohár víz
vagy két-három kockacukor (szõlõcukor) már segít. Van, aki ilyenkor a mosdóban
hideg vízzel megmossa az arcát, s ha módja van rá, nyitott ablaknál mélyen ki- és
belélegzik. Ismerek egy igazi rendben és ritmusban, a többletdimenzióban dolgozó
bérelszámolót, aki ilyenkor locsolja meg a virágait, csak azokra figyelve; szinte
azonosulva velük. - Így lépek ki a szobámban maradva a "zöldbe" - mondta egyszer -
s máris ütemben vagyok. Egy "ingyencseléd", de boldog nagymama, aki családja
háztartását vezeti - mondta el: "Amikor a szatyrom s a kosaram súlya alatt
rogyadozva beesem a konyhába, leülök a kisszékemre s mielõtt fõzéshez kezdenék, el-
elmondogatom magamnak: ‾... akik az Úrban bíznak, erejük megújul...® (Ézs 40,3). És
megújul, tessék elhinni"! Nemcsak elhittem, hanem magamnak is mondogatva, másoknak
is ajánlom a nagymama lelkigyakorlatát.
Dél Mindenki - vagy majdnem mindenki - ebédel valahol. Ám nem mindegy hogyan,
legyen az egy diétás szendvics, vagy bõséges menü - kapkodva, benyelve, "túlesve"
rajta; esetleg evés közben az asztaltársakkal mást vagy másokat harapdálva, rágva.
Csoda-e, hogy annyi a vastagbél- és gyomorfekélyben, vagy krónikus gyomorhurutban
vagy vegetatív neurózisban szenvedõ ember? Mert evés közben "emberhúst" is eszik,
az "fekszi meg" a gyomrát, még akkor is, ha vegetáriánus. Ha az evés közben lenyelt
indulatainkat nem tudjuk megemészteni, nem az ételtõl betegszünk meg, hanem az
utóbbitól. Ez az otthoni étkezésre is érvényes. Az a feleség, aki mosollyal,
derûvel körített paprikáskrumplit tesz az asztalra, jobb falatot kínál, mint az,
aki roston sült süllõt tálal, s õ maga hozzá a "citrom". Így is lehet
gyomorsavtúltengést kapni - s ulcust (fekélyt). Az otthoni "fehér asztal" mellett
elfogyasztott ebédnek szinte agapé jellege lehet, mint volt egykor az elsõ
gyülekezetekben, ahol "ujjongással és tisZta sZívvel résZesültek aZ ételben"
(ApCsel 2,46). Életem legszebb emlékei közé tartoznak az itt vagy ott
elfogyasztott, de ilyen ebédek. Láttam egyszer egy õs-öreg dinnyecsõszt, aki
kunyhója elõtt úgy kanalazta lebbencslevesét, hogy az már "liturgikus" mozdulatsor
volt és környezete, a természet lüktetésének szerves része. Így kellene tudnunk
enni. Az is közhely: mi magyarok jóval többet és kalóriadúsabban étkezünk a
kelleténél. Így is lehet "ételmérgezést" kapni, a felesleges kilók súlya alatt is
össze lehet roppanni. Csak az idõs embernek ajánlatos, sõt szükséges az ebéd utáni
leheveredés, egy kis szunyókálás. A fiatalok, ha tehetik, inkább üldögélve
lazítsanak. Aki depresszióra hajlamos, annak többet árt, mint használ az ebéd utáni
lefekvés vagy alvás, mert fokozhatja önmagába süppedését, fél-éber állapotban
elboríthatja tudattalanja vagy az a bizonyos "ólmos-szürkeség", a jobb volna nem
lenni, mint lenni: szuicid gondolatok. Ha fel is tud tápászkodni, késõ este lesz,
mire magához tér. Akkor meg nem tud lefeküdni s lassan egész életrendje
átbillenhet. Csak este vagy éjjel tud dolgozni, nappal nem. Rendetlensége lesz a
"rendje", de - meddig? Mivel környezete ezt nehezen viseli, elszigetelõdhet, ami
csak fokozza depreszszióját, s így bezárul az ördögi kör. Délután Idegileg
gyengébb, lelkileg érzékenyebb emberek inkább délután munkabírók (még többen este).
Ám a délutánnak is lehetnek borongós órái, amikor valakit megrohan a kedvetlenség,
levertség, unottság s testi-lelki fáradtság. Többnyire 5-6 óra körül. Különösen
azokat fenyegeti ez a depreszszoid hangulat, akik magányosak vagy egyedül dolgoznak
otthon. A szürkeség halálgondolatokat támaszthat: a múló nap - az elmúló élet
szimbólumává válhat, s így hathat. Különösképpen õszszel. Ezt már a régiek is
átélték: "...este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm" (Zsolt 30,6). Egy
magányos, a leírt hangulatokra igen érzékeny, idõs asszony mondta, hogy ha
ráfonódik a késõ délutáni külsõ-belsõ homály, az 511. éneket dúdolja: Maradj velem,
mert mindjárt este van, Nõ a sötét, ó, el ne hagyj Uram! - Ez mindig feloldja
szorongásom - tette hozzá. Munka után: pihenés Akár fizikai, akár szellemi dolgozó
valaki, munkája valamikor csak véget ér, s ekkor kellene pihennie, lazítania,
kikapcsolódnia, ám ehelyett második mûszakot kezd (lehet szükségbõl), de ha nem,
akkor tüstént bekapcsol valamit: rádiót, tévét, magnót, hangkulisszákkal veszi
körül magát, s ha nem is figyel oda, párhuzamosan
"bekapcsolódik" valamibe. Igen sokan szenvednek ún. tériszonytól, de még többen
idõ(szabadidõ-) iszonytól. Ellenséggé lett a szabadidõ, valamivel "agyon kell ütni
". Képtelen csak lazítva lenni. Tenni, tenni, valamit tenni kell. Ha csak üldögél,
azonnal restancia-érzése támad és idegessé válik, ha nem tesz-vesz, matat vagy
rohan valahová. A restanciaérzéssel gyakran párosul az ûrérzés, s azt fel kell
tölteni. Így válhat valaki elõször iszogatóvá, majd alkoholistává. Nõknél ez a
tett-düh nemegyszer takarítási és mosási mániába torkolhat. Egy elkeseredett férj
panaszolta: Ha a feleségem hazajön, minden egyszerre zúg nálunk, ha nem is kellene,
a porszívó, a mosógép, a centrifuga, a rádió s minden, ami van. Így õ - a férj -
"elmenekül", s mert elmenekül, a feleség még dühösebben zúgat mindent, hogy ki- és
feltöltse kevéske szabadidejét és bezárul az ördögi kör. A nõ a magányát, egy
alapos belsõ nagytakarítás helyett, szüntelen külsõ takarítással pótolja
(racionalizálja); a férj az ürességet alkohollal töltögeti fel és indulatát
kártyacsapkodásban vezeti le. Már csak "megbeszélnek" (a legszükségesebbet), de
régen nem beszélgetnek. Ez az egyre romló helyzet úgy alakult ki, hogy nem tanultak
meg pihenni, lazítani, együttLENNI. Csak lenni néhány órát és diskurálni errõl,
arról. (Nemcsak a gyerekrõl s a munkahelyrõl.) Valamit meg kellene saját szívünktõl
tanulnunk: az egészséges szív percenként 72-80-at ver (amíg meg nem áll), egy-egy
része viszont "részletekben" napi nyolc órát "pihen", és csak harmaderõt fejt ki.
Így biztosítja élettartamát és a gazdájáét is. Aki nem hangolódik saját szíve
rendjére és ritmusára - sõt szívét sem hagyja "békén" rendben dolgozni -, az
ellensége önmagának. Akármilyen banálisan hangzik, de a banalitások olykor a
legnagyobb igazságok: ha dolgozunk, akkor - dolgozzunk. Ám ha pihenünk, akkor
valóban pihenjünk. Aki akkor pihen - lazsál -, amikor dolgoznia kellene, a
közösségnek árt vele s ha akkor tesz-vesz, nyüzsög, dolgozik, amikor pihennie
kellene - önmaga ellensége. A modern embernek újra meg kell tanulnia restanciaérzés
és lelkiismeret-furdalás nélkül pihenni. Három pihenési szakaszt kell jól
felhasználnunk: 1. Évenként legalább összefüggõ két hét igazi pihenésre van
szervezetünknek szüksége. Ne féljünk olykor a téli pihenõtõl. (Ha erre is módunk
van.) Már csak azért sem, mert ez az idõszak egybeesik a természet (s az állatok)
pihenési ciklusával s így a mi pihenésünk téli ciklusa is természetessé, a rendbe-
illõvé válhat. Valamikor a parasztember télen pihent. Itt-ott még ma is. Ezért is
kevesebb köztük a neurotikus. 2. Hetenként legalább egy napra, mint már említettük,
egészségünk érdekében szükség van, hogy ilyenkor szellemi-lelki módon, az említett
többletdimenzióban föl tudjunk töltekezni; ez nemcsak "Istennek tetszõ", hanem
testünknek-lelkünknek is. 3. Naponként is szükség van pihenésre - az alváson kívül,
amelyrõl még szólunk. Az egészséges napi életritmus olyan, mint a szív ritmusa:
összehúzódik - kitágul. Összehúzódik - azaz öszszeszedi magát. Kitágul - szétosztja
(nem szívja) magát. Ez a szétosztás a homo christianus önmagával való naponkénti
életgazdagítása: naponként hozzáadja valamihez, valakihez (valakikhez) magát, hogy
ízesebb, megtartottabb és világosabb legyen körülötte az élet. Hiszen sóvá és
fénnyé kell lennie, ahogy Jézus kéri (Mt 5,13-14). Hogy így oszthassa szét, ahhoz
naponként újra és újra össze is kell szednie önmagát. Erre olykor egy fél óra is
elég, ha megtanul csöndben
maradni és helyesen, keresztyén módon meditálni. A csönd Itt és most se tudom
eléggé hangsúlyozni, hogy a hétköznapok higiéniájához ez nélkülözhetetlenül hozzá
tartozik: a nap valamelyik - ha lehet, megszokott - szakában bizonyos idõre való
teljes csöndben maradás. Izsák pátriárka is kiment a mezõre, hogy ott imádkozzék
(1Móz 24,63), és Jézus gyakran elvonult a hegyre, pusztába, még tanítványaitól is
(Mt 14,23). Nem könnyû dolog ez, mert nehéz a ma emberének valamiféle csöndes
zugot, taimeiont, "belsõ szobát" (Mt 6,6) találni, ahol magára zárhatja az ajtót.
(Lehet ez olykor a fürdõszoba, egy kis éléskamra, vagy ha van, kertünk egyik
sarka.) De lelki egészségünk érdekében rendkívül szükséges. Nem csak nehéz manapság
csöndes zugot találni, a csöndre találás nem is veszélytelen, mert a csönd
megcsendülhet, hangot adhat, szembesíthet önmagunkkal, sokan éppen ettõl, a
"halálos" csöndtõl és nem is mindig a legjobb "társaságtól" menekülnek, mint Ady
Endre: Holdfény alattjárom az erdõt. Vacog a fogam s fütyörészek. Hátam mögött jön
tíz-öles, Jó Csönd-herceg És jaj nekem, ha visszanézek. Óh, jaj nekem, ha
elnémulnék, Vagy fölbámulnék, föl a Holdra: Egy jajgatás, egy roppanás. Jó Csönd-
herceg Nagyot lépne és eltiporna. A ma embere gépesítetten "fütyörészik" vagy
szüntelen fecseg a Csönd ellen, hogy az el ne tiporja. Nemcsak magunkkal
szembesíthet a csönd, de magunkban a semmivel is, amikor a semmi már van. Az a
tény, hogy a kongó csöndet gyakran éppen fecsegéssel akarjuk megtörni, bizonyítéka
a semmi jelenlétének (M. Heidegger). Nem véletlen, hogy a fogházakban súlyos
büntetésnek számít a legtöbb ember számára a magánzárka (mert összezárják
önmagával, a csönddel és a semmivel). Aki azonban abban a bizonyos
többletdimenzióban él - annak számára a csönd ajándék és sajátos út a transzcendens
valósághoz, illetve utat nyit számára ehhez, mint Illésnek a hegyen (1Kir 19,11-
15); a zsoltáros is ezt tanácsolja: "Légy csendben és várj az Úrra" (37,7). Ez az
Õt váró csönd a jó meditáció alapfeltétele. A Csönd az Isten otthona (J. Duperray).
A meditáció J. Rainwater amerikai pszichológusnõ értelmezése szerint a latin
meditatio fordítása: vonzódás a központ felé. Meditáció alatt ma azt a csöndben
történõ, lényünk centruma felé közeledõ, a külvilágtól távolodó lelki mozgást
értjük, amely a napi zûrzavarból visszaszerzett énünk összeszedettsége, tehát
teljes befelé fordulás, amikor "szívünket Hozzád emelve" készek vagyunk a
Szentlélek hatásaira (és csak arra) rezonálni. Ilyenkor úgyszólván egész lényünk
válik imádsággá (Gal 1,16/a). "Jól csak szívével lát az ember. Ami igazán lényeges,
az a szemnek láthatatlan" - írja SaintExupéry A kis herceg-ben. S ez így is van.
Vagy: "Többet ér, ha szíved adod bele az imádságba, még ha nem találsz is hozzá
szavakat, mint megtalálni a szavakat anélkül, hogy beleadnád
a szívedet" (Gandhi). Ha Gandhi mondja és nem Luther vagy Kálvin (akik egyébként
naponta meditáltak), akkor is igaz. Meditálni tehát képletesen: szívünkkel
imádkozni - a csöndben. Természetesen meditálni egy virág vagy kõ felett ima nélkül
is lehet, de Isten jelenlétébe helyezkedve szívbõl imádkozni és imádni az Urat,
csönd és meditáció nélkül aligha. Ennek a keresztyén meditációnak sajátos ajándéka,
hogy az ebben fakadó ima - szavak nélkül is - dialógussá válhat. S. Kierkegaard így
ír errõl: "Amint egyre inkább megtanultam imádkozni, úgy lett egyre kevesebb az,
amit mondtam. Utóbb aztán teljesen elhallgattam. Majd egyszer csak elkezdtem
odafigyelni Istenre. Valamikor azt hittem: imádkozni, annyi mint beszélni. Most már
tudom, hogy imádkozni nem annyi, mint hallgatni, hanem odahallgatni! Csendben
figyelni, mit mond nekünk Isten. Számtalanszor szól hozzánk, de nagyon ritkán
figyelünk Rá." Mert a csönd valóban megcsendül, hangot ad: Igéket hoz föl (vagy
le), s a reggel olvasott napi Ige kigyulladhat, mint Mózesnek a csipkebokor és
Hangot hallhatunk. Isten jelenlétébe való meditatív belehelyezkedés különös
rezonancia is, átélése annak, hogy nem vagyok egyedül. Ketten vagyunk: ember +
VAGYOK. A Vagyok, aki Vagyokkal - vagyok: ember. Homo christianus és nem csupán
homo sapiens. Csak hasonlatokkal lehet ezt a misztériumot körülírni: úgy vagyunk
Õbenne, mint szõlõvesszõ a szõlõtõben; mint a szivacs a vízben s ugyanakkor a víz a
szivacsban. Az ilyen csöndbõl, ha csak tizenöt-húsz perces is, megtisztulva,
feltöltekezve békességgel, új erõvel lép ki az ember - a másik ember felé! Ez teszi
meditációnkat keresztyénné. És különbözteti meg az önmagáért való egyéb
befeléfordulási gyakorlatoktól. A meditációnak nemcsak "helye", de "hogyanja" is
van. Hasznos egy alacsony, kényelmes karosszék, félhomály, amelyben néhány percig
élvezzük, szinte "belélekezzük" a csöndet. Majd leengedjük a karunkat, kezünk
csüngjön lazán a szék mellett, mintha nem is a miénk lenne. Ugyanígy lazítjuk el -
egyenletes ki- és belélegzés (lélekzés) közben lábunkat, nyakunkat, minden
izmunkat. Így egészen lazítottan várjuk, hogy megcsendüljön a csönd. Eleinte
bizonyos sötét kavargás kezdõdhet körülöttünk, a tudattalan s a negatív lélek (Ef
6,12) ránk zúdulása, de félelem nélkül tekintsük ezt sivatag vagy alagút-élménynek
-, hamarosan ki- és megvilágosodik. (Keresztes Szent János vizes-tuskó szakasznak
nevezi ezt: a nedves fa elõbb serceg, rossz illatú füstös gõzt enged ki magából, s
csak késõbb lobban lángra.) Mi "jó vonaton" utazunk, védve vagyunk a sötétség
ellen, Világosságba érkezünk, amiben már nem vagyunk egyedül. (Aki ezt éveken át
gyakorolta, zsúfolt vonaton, buszon vagy villamoson is meg tudja tenni, ha behunyja
a szemét.) Ha valaki a testhelyzet ajánlást afféle keletieskedésnek, Zen-
ezéskedésnek vélné, felhívom a figyelmét, milyen gyakran hangzik el pl.
szószékeinkrõl a felhívás: "Csöndesedjünk el!" "Megalázván magunkat, hajtsuk meg a
fejünket és imádkozzunk! " Ez is felszólítás bizonyos testi és lelki magatartásra.
Azért idõztem kissé tovább a naponként gyakorlandó csöndnél és meditációnál, mert
elfelejtettük az egyházatyák és az atyák által még olyan jól tudott keresztyén
gyakorlatot, amely a hétköznapok higiéniájánál - szerintem - nélkülözhetetlen. Este
Akár a munkában, akár szórakozásban, akár önmagunk összeszedettségében (vagy
"szétosztásában") talál ránk az este - elérkezik a vacsora és sok helyütt a tévézés
ideje. Ma már mindenki tudja (vagy tudnia kellene), hogy a bõségesen fogyasztott,
nehéz ételek és az evés közben
nézett mûsorok elronthatják egész éjszakánkat. Idõvel mindenki megtapasztalja, mi
árt neki, mi zavarja elalvásában, pihenésében: van, akit a sok étel, van akit az
ital, a kávé vagy a dohányzás (az is közhely, hogy saját fogainkkal és
szenvedélyeinkkel ássuk meg a sírunkat). A lefekvés elõtti jó beszélgetés a
családban, amely nemcsak a legszükségesebbekre vonatkozó megbeszélés, hanem
véleménycserére, sõt érzelmeink megmutatására: szükségem van rád (rátok)!, ha mód
van rá friss levegõzés, rövid séta, gyors lemosakodás (nem forró vízben való
szunyókálás) csak használhat. Elalvás A ma emberének teste, lelke, idegzete csak
lassan tud a hajszolt tempóból átállni az alvásra. Ezért nem jó túl késõn
lefeküdni. Aki késõn fekszik le, nehezebben alszik el; aki nehezen alszik el, az
kevesebbet alszik és fáradtan ébred; aki fáradtan ébred - lankadtan morzsolja le a
következõ napot és még keservesebben alszik el. Ez az ún. boszorkánykör. Sokan
szenvednek ebben a körben - lassan megszokva elõször a gyengébb, majd az egyre
erõsebb és több altatót. Az adagok emelése pedig narkománsághoz
(gyógyszerfüggõséghez) vezethet. Ám különböztessük meg a rossz elalvókat a rossz
alvóktól. A nehezen elalvás - lassú átállás az ébrenlétbõl az alvásra, majd az
álmodásra, s ez inkább pszichológiai kérdés. A rossz alvás, különösképpen a
huzamosabb ideig tartó, már orvosi kezelést igényel. Miért nem tudunk gyorsan
elaludni a már említett okokon kívül? Mert mindenáron el akarunk aludni. Tehát
aktívak vagyunk (leszünk), amikor csak a teljes passzivitás segítene. Ehelyett mi
növekvõ türelmetlenséggel és ingerültséggel ide-oda forgolódva várjuk az elalvást.
Közben kényszeresen elkezdünk gondolkodni, emlékezni. Végül engedjük, hogy
mindenféle gondolat borítson el bennünket. Örvényszerûen kavarognak az érzések; a
képek kaleidoszkópszerûen forognak, a dolgok, események különös jelentõséget
nyernek. Egy hidegebb szó a fõnöktõl - sértéssé jegecesedik; a bizonytalanság -
félelemmé; egyre inkább képtelenek vagyunk az elmúlt naptól szabadulni.
Hasonlatossá válunk ahhoz a lóhoz, amelyik a Ligetben egész nap körben jár,
kisgyermekekkel a hátán, s amikor pihenhetne: tovább folytatja a körben járást.
Közben egyre nagyobb pánikba esünk, hogy nem tudunk elaludni, másnap képtelenek
leszünk rendesen dolgozni, gyûrött lesz az arcunk stb. Pedig maga a nyugodt fekvés,
az ún. félálom is felfrissít. A test és az agy részletekben is pihen. Ami káros, az
nem a nem-alvás, hanem a feszültség, a növekvõ indulat, nyugtalanság, félelem.
Leghelyesebb, ha nem vesszük túlságosan komolyan az elalvást, így rendszerint
hamarabb elérkezik. V. E. Frankl ilyenkor paradox intencióval még azt is ajánlja:
ne akarjunk elaludni - akkor biztosan elalszunk. "Én lefekszem és elalszom;
felébredek, mert az Úr támogat engem" (Zsolt 3,6). Ez a zsoltáros "intenciója". Nem
mindegy azonban, mivel fekszünk le, mivel indulunk álomba. Detektívregények,
tévékrimik gyilkost kutató feszültségével, vagy Isten Igéjének üzenetével. Az
utolsó gondolatok elalvás elõtt - álomnyitó gondolatok. Nincs jobb feszültségoldó,
mint a lélek mélyérõl fakadó esti imádság, mert így: "Békességben fekszem le és
legott elalszom, mert te Uram, egyedül adsz nekem bátorságos lakozást" (Zsolt 4,9).
És: "Nem bocsátok álmot szemeimre, s pilláimra szendert, míg helyet nem találok az
Úrnak... " (Zsolt 132,4-5). Az alvás Errõl csak annyit, hogy az nem az ébrenlét
ellentéte, hanem a szervezet másféle felfrissítõ tevékenysége, hasonló ahhoz, mint
amikor
pl. egy akkumulátort feltöltünk. "Szerelmesének álmában ád eleget " (Zsolt 127,2).
Hogy kinek mennyi alvásra van szüksége, az különbözõ. Általában nyolc óráról
beszélnek a szakemberek. De pl. Napóleon, Edison háromnégy óra alatt teljesen
kialudta magát. A túl sok alvás éppen olyan ártalmas lehet, mint a túl kevés. Az
alvás mélysége legtöbbször éjfél elõtt éri el a mélypontot. Ezért jó, ha éjfél
elõtt néhány órával le tudunk feküdni. Az alvás két-három óra között veszít
mélységébõl. Ez az ún. álomidõ. Hajnal felé újra mélyül az alvás. Neuraszténiás
emberek kritikus ideje reggel négy és hat között van. Ilyenkor nem tudnak aludni,
nyugtalanná válnak. Másoknál ez az idõszak - és a közvetlen felébredés elõtti - az
emlékezetes álom ideje. Az álom Errõl külön fejezetet írtam a Magunkról magunk- nak
c. könyvemben (103-118 old. VIII. kiadás). Ezért itt ezzel nem foglalkozom
bõvebben. Ébredéssel kezdtük, s íme az ébredéshez érkeztünk vissza. Az ember,
elsõsorban a homo christianus átlagos hétköznapját kíséreltük meg keresztmetszetben
bemutatni. Ha röviden is, de az eddigi elhallgatott "hogyan"-ra igyekeztünk
rámutatni: Igével és a modern lélektannal. A lélektan felszínre tudja hozni a
bajokat, de azokat meggyógyítani igazán és egészen maradéktalanul, sokszor csodával
határos módon csak Isten Lelke tudja, Aki a rendetlenségbe került embert
visszahelyezi a rendbe! A mindenség, a föld, a tér, az idõ, az emberi közösség s
saját maga ritmusának rendjébe. A Szent Gellért Kiadó és Nyomda folyamatosan
jelenteti meg Gyökössy Endre szellemi hagyatékát. Kérésére szívesen tájékoztatjuk
Önt újdonságainkról: Szent Gellért Könyvesbolt 1053 Bp. Kossuth L. u. 1. Telefon:
266 61 61 vagy: 33 728 79