KURT

VONNEGUT

MÁSODIK ÉDENKERT
EGYMILLIÓ ÉVES IDOUTAZÁS

ÚJ VÉNUSZ LAP - ÉS KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST 1993
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

GALÁPAGOS
DELL PUBLISHING 1985

Fordította: URAM TAMÁS

Copyright © 1985
Hungarian translation © Uram Tamás 1993

ISBN 963 7755 58 6

Olvasószerkeszto:
UNGÁR PÉTER
Muvészeti szerkeszto:
DOBOS ISTVÁN
Borító:
BOROS ATTILA
Kiadja:
ÚJ VÉNUSZ LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ
1126 BUDAPEST, Böszörményi út 16/b
Felelos kiadó:
SZUCS RÓBERT
ügyvezeto igazgató
Szedés és tipográfia:
Új VÉNUSZ kft
Nyomtatta és kötötte:
ALFÖLDI NYOMDA 1993
Felelos vezeto:
GYÖRGY GÉZA
 ELSO KÖNYV

Kezdetben volt

Egymillió évvel ezelott, még 1986-ban, Guayaquil

1 szolgált Ecuador, a kis dél -amerikai demokrácia
fo tengeri kikötojéül, az ország fovárosa pedig a magasan
az Andokban elhelyezkedo Quito volt. Guayaquil két
fokkal feküdt délre a földgolyó képzeletbeli derékszíjától, az
ekvátortól, amelyrol az ország is nevét kapta. A
környéken forró és párás éghajlat uralkodott, mert a
várost szélcsendes övezetben építették fel, egy süppedos
talajú, mocsaras vidéken, amelyen át a hegyekbol érkezo
folyók vizei egymással összekeveredve folytatták útjukat a
tenger felé. A kikötovárost csak néhány kilométer
választotta el a nyílt tengertol. A zavaros víz útját gyakran
torlaszolták el faágakból, horgonykötél darabokból és
növényi hordalékból képzodött tutajok.

Akkoriban az emberek sokkal nagyobb agyvelovel

rendelkeztek, mint manapság, ezért lelhették örömüket a
különféle rejtélyeken való töprengésben. 1986-ban az
egyik ilyen rejtély az volt, hogyan érhette el oly sok,
nagyobb távolság leúszására képtelen élolény a
Galápagosz-szigeteket, ezt a Guayaquiltól pontosan
nyugatra fekvo, vulkanikus hegycsúcsok alkotta szi-
getcsoportot, amelyet ezer kilométernyi, nagyon mély és
nagyon hideg, egyenesen az Antarktiszrol érkezo tengervíz
választ el a kontinenstol. Amikor az ember rábukkant
ezekre a szigetekre, azokat már gekkók és leguánok és
rizspatkányok, és lávagyíkok és pókok, hangyák és
bogarak és szöcskék és atkák és kullancsok népesítették
be, nem is beszélve az óriási szárazföldi teknosökrol.
Vajon miféle közlekedési eszközt vettek igénybe? Sok
hatalmas agyveleju ember beérte a következo válasszal:
Természetes tutajokon érkeztek.

Mások azzal érveltek, hogy az effajta tutajok megszívják

magukat vízzel és szétrothadnak, olyan gyorsan, hogy
még soha senki sem látott akár egyetlen ilyen
alkalmatosságot is a nyílt tengeren. Továbbá, hogy a
szárazföld és a szigetek közötti áramlat nyugat helyett
inkább észak felé sodorná a kezdetleges bárkákat.
Volt, aki azt állította, ezek a tipikusan szárazföldi
élolények száraz lábbal, egy természetes hídon sétáltak át
avagy rövid távolságokat úsztak a vízbol kiálló sziklák
között, s hogy ezek a geológiai képzodmények azóta
eltuntek a tenger hullámai alatt. Csakhogy a tudósok,
hatalmas agyvelejük és ügyes muszereik segítségével 1986-
ra elkészítették az óceánfenék térképét. És kijelentették,
nyoma sincs semmiféle tengerbe nyúló földnyelvnek.

Ismét mások, a hatalmas agyvelok és ábrándos gon-

dolatok ezen letunt korszakában, úgy vélték, a szigetek
valaha a kontinens részét képezték, majd egy rendkívüli
természeti katasztrófa során hasadtak le ró la. Csakhogy a
szigetek egyáltalán nem úgy festettek, mintha bármirol is
lehasadtak volna. Minden kétséget kizáróan fiatal vulkánok
voltak, amelyeket a föld ott, azon a szent helyen öklendezett
fel magából. Több közülük annyira ifjonc volt, hogy
bármikor számítani lehetett újabb kitörésekre. Akkoriban,
1986-ban, még korall is alig nott rajtuk, s nem voltak kék
lagúnáik és fehér fövennyel borított tengerpartjaik sem,
melyeket akkoriban az emberek az eszményi túlvilági élet
kóstolójának tekintettek.
 Ma, egymillió év elteltével, a szigetekrol nem hiányoznak
sem a fehér fövenyes tengerpartok, sem a kék lagúnák.
Történetünk kezdetén azonban még csak érdes és rideg
lávaképzodményekrol, kúpokról és kupolákról, gömbölyu
és hegyes csúcsokról van szó, melyek repedéseit és üregeit
és teknoit és völgyeit édesvíz és gazdag termoföldréteg
helyett a leheto legfinomabb és legszárazabb vulkanikus
hamu tölti ki.
Egy másik elmélet szerint a Mindenható Atyaisten
pontosan ott te remtette meg a szigetek élolényeit, ahol
a felfedezok aztán megtalálták Oket, így nem volt
szükségük semmilyen közlekedési eszközre.
Létezett még egy elmélet, amely szerint az állatokat
kettesével hajtották partra Noé bárkájának pallóhídján át.
Amennyiben tényleg volt Noé bárkája, s miért ne lett volna,
történetemnek akár a “Második Noé Bárkája" címet is
adhatnám.
 Abban nem volt semmi rejtélyes egymillió évvel ezelott,
2 hogy miként szándékozott eljutni a dél-amerikai
kontinensrol a Galápagosz-szigetekre az a James Wait nevu,
35 éves amerikai férfi, aki egy karcsapásnyit sem tudott
úszni. Nyilván eszébe sem jutott, hogy egy természetes
hordaléktutajra kuporodjon s aztán a jószerencsére bízza
magát. Egyszeruen helyet foglaltatott Guayaquil köz-
pontjában lévo szállodájában arra a kéthetes hajóki-
rándulásra, melyet a Bahia de Darwin (Darwin-öböl
spanyolul) nevu új utasszállító hajó elso útjaként terveztek
be. Az ecuadori felségjelzést viselo hajó elso galápagoszi
körútját az elozo év során az “Évszázad Kirándulása"
címmel népszerusítették és hirdették szerte a világon.
Wait egyedül utazott. Idejekorán megkopaszodott,
kövérkés, szemüveges férfi volt, arcborének beteges színe
az olcsó kávéházak krémesének sárgájára emlékeztetett.
Külseje alapján, szükség esetén, nyugodtan állíthatta
magáról, hogy ötvenes éveit tapossa. Félénknek és
ártalmatlannak akart látszani.
O volt az egyetlen vendég az El Dorado hotel bárjában,
abban a szállóban, amely a Calle Diez de Agosto nevet
viselo széles tengerparti sétányon épült, s ahol o maga is
megszállt. A magát kanadai turistának kiadó magányos és
esetlen kisember láttán a büszke inka nemesek 21 éves
leszármazottjának, a bárpult mögött álló Jésús Ortiznak az
az érzése támadt, hogy a vendég szomorúsága mögött
valami rettenetes igazságtalanság vagy tragédia rejlik. Wait
pontosan ilyen képzetet akart kelteni környezetében.
Jésús Ortiz, aki egyébként történetem egyik legsze-
retetreméltóbb szereploje, sokkal inkább szánta, mint
lenézte ezt a magányos túristát. Sajnálatosnak találta –
ahogy azt Wait remélte is –, hogy a férfi egy rakás pénzt
költött el az EL Dorado szuvenírboltjában, hogy egy pár
spárgaszandált és egy szalmakalapot valamint egy sárga
shortot meg egy kék-fehér-vörös csíkos pamutinget
beszerezzen. Ortiz véleménye szerint Wait kifejezetten
méltóságteljes volt, amikor saját öltönyében megérkezett a
repülotérrol. Most azonban, komoly költségekbe verve
magát, bohócot csinált magából, olyan volt, mint a
trópusokon nyaraló jenki túrista gúnyrajza.
Wait vadonatúj ingén még mindig ott fityegett az
árcédula, és Ortiz ezt nagyon udvariasan és nagyon jó
angolsággal meg is mondta neki. Ó – mondta Wait, aki
tudott az árcéduláról, és egyáltalán nem is állt szándékában
levenni. Ennek dacára önironikusan megjátszotta, hogy
zavarban van, és már úgy látszott, a következo pillanatban
leveszi a cédulát, de aztán, mintha csak hatalmába kerítette
volna az a fájdalmas érzés, ami elol menekülni igyekezett,
láthatóan megfeledkezett az egészrol.
Wait horgászott, és az árcédulát használta csaliként, így
bátorítva az idegeneket, hogy megszólítsák, így vagy úgy
közöljék vele, amit Ortiz mondott: – Elnézést, uram, de meg
kell jegyeznem, hogy...
A szállodai bejelentkezéshez Wait a hamis kanadai
útlevélen szereplo Willard Flemming nevet használta.
Hosünk egyedülállóan sikeres szélhámos volt.
Ortiznak ugyan nem kellett tartania tole, de egy
magányos no számára, akirol lerí, hogy van egy kis
megtakarított pénze, ugyanakkor nem férjezett, és túl van
azon a koron, hogy gyermeket szülhessen, komoly veszélyt
jelentett volna. Wait ezidáig tizenhét ilyen not vett le a
lábáról és vitt a pap elé, hogy aztán kiürítse ékszeres
ládikáikat és értékmegorzo fiókjaikat valamint
bankszámláikat, és angolosan távozzon.
Munkáját olyan sikerrel végezte, hogy milliomos lett
belole, különbözo kitalált nevek alatt számos észak-
amerikai pénzintézetben kamatoztak bankbetétjei, és soha
semmilyen dolga nem akadt a rendorséggel. Legjobb
tudomása szerint nem is akarta fülön csípni senki. Wait
vélekedése szerint o csak egy volt a tizenhét különbözo
személyazonosságú hutlen férj közül, nem pedig az egyszál,
megrögzött bunözo, valódi nevén James Wait.
Nehéz elhinni manapság, hogy az emberek valaha is
képesek voltak a Waitéhoz hasonló kétarcúságra – nehéz,
de csak addig, míg eszembe nem ötlik, hogy abban az
idoben majd' minden embernek közel 3 kilogrammos
agyveleje volt. Egy ilyen túlméretezett gondolatgép
végtelen számú gonosz terv kidolgozására és végrehajtására
tette képessé tulajdonosát.
S most, bár senki sincs a közelemben, aki válaszolhatna
rá, felteszem a kérdést: Kétségbevonható-e, hogy az emberi
faj törzsfejlodése során ezek a háromkilós agyvelok valaha
kis híján végzetesen tökéletlennek bizonyultak?
Második kérdésem: Leszámítva túlfejlett idegrend-
szerünket, mi más lehetett annak a rengeteg gonoszságnak
a forrása, aminek akkoriban nap mint nap a tanúi voltunk?
Válaszom: Nem volt más forrás. Eltekintve azoktól a
csodálatos, óriásméretu agyveloktol, földünk egy nagyon
ártatlan bolygó volt.
3 Az El Dorado szálló, ez a vadonatúj idegenforgalmi
létesítmény egyszeru betonpanelekbol épült fel. A
hosszú, keskeny épület arányait illetve a szemléloben keltett
képzetét tekintve leginkább egy üveges könyvszekrényre
emlékeztetett. A nyugati fekvésu hálószobáknak hatalmas,
padlótól a mennyezetig éro ablakaik voltak, amelyekbol a
szállótól három kilométerre levo folyótorkolat mélyme-
rülésu hajók számára kialakított kikötojére nyílt kilátás. A
múltban a kiköto nyüzsgo kereskedelmi életnek adott helyt,
és a világ minden részérol érkezo hajók húst és gabonát,
zöldségeket és gyümölcsöket, jármuveket és ruházati
cikkeket, gépeket és háztartási felszerelési eszközöket és
még sok egyebet hoztak, hogy aztán, megfelelo értékben,
ecuadori kávéval és kakaóval, cukorral és petróleummal és
arannyal és az indián népmuvészet olyan termékeivel
távozzanak, mint például a panama kalapok, amelyek
egyébként mindig is innen származtak, nem pedig
Panamából.
Történetünk idején, miközben Wait egy coca-cola és egy
rum társaságában a bárban üldögélt, mindössze két hajó
horgonyzott a kikötoben. Hosünk nem volt iszákos, mivel
csavaros eszével tartotta fenn magát és nem engedhette
meg, hogy az alkohol rövidre zárja a koponyájában rejlo
hatalmas gondolatgép érzékeny kapcsolóit. Itala
ugyanolyan színházi kellék volt, mint az árcédula
nevetséges ingén.
Waitnek nem állt módjában megítélni, hogy a kikötoi
helyzet megfelelt-e a szokásosnak vagy sem. Két nappal
azelott hallotta eloször a Guayaquil nevet, és életé ben most
volt eloször az Egyenlítotol délre. Az o szemében az El
Dorado semmiben sem különbözött azoktól a jellegtelen
szállodáktól, amelyekben eddig megbújt a saskatchewani
Moose Jaw-ban, a mexikói San Ignacióban vagy a New
York-i Watervlietben lévotol meg az összes többitol.
A jelenlegi tartózkodási helyéül szolgáló város nevére
úgy bökött rá a New York-i Kennedy nemzetközi repülotér
információs tábláján, kis idovel azután, hogy kifosztotta és
magára hagyta sorrendben tizenhetedik nejét – egy
hetvenéves özvegyet, az Illinois állambeli Chicagóhoz
közeli Skokieban. Guayaquil Wait számára úgy hangzott,
mint a legutolsó hely a földkerekségen, ahol feleségének
eszébe jutna keresni ot.
Ez a no olyan csúf volt és olyan ostoba, hogy talán jobb
lett volna, ha meg sem születik. Ennek ellenére hosünk már
a második férje volt, Egyébiránt Wait az El Doradóban sem
szándékozott sokáig idozni, a szálloda halljában üldögélo
ügynök asztalánál már beszerzett egy jegyet az “Évszázad
Kirándulásá"-ra. Késo délután volt, odakint tombolt a
hoség. Kint szello sem lebbent, ám Waitet ez fikarcnyit sem
érdekelte, hiszen o odabent üldögélt a légkondicionált
szállodában, s egyébként is úgy volt, hogy hamarosan
továbbáll. Hajója, a Bahia de Darwin, a program szerint
másnap, pontban péntek déli tizenkettokor indult volna
útjára, 1986 november 28-án, egymillió évvel ezelott.
Az öböl, amelytol Wait hajója a nevét kölcsönözte, a
Galápagosz-szigetek Genovese nevu tagjától délre terült el.
A férfi azelott sohasem hallott a szigetcsoportról. Úgy
gondolta, olyan hely lehet, mint Hawai, ahol egyszer a
mézesheteit töltötte, vagy mint Guam, ahol egyszer megbújt
– fehér homokkal borított, széles tengerparti sétányok és
kék lagúnák és ringó pálmafák és csokoládébarna
bennszülött lányok.
Az utazási ügynöktol kapott ugyan egy tájékoztatót a
körutazásról, de ezidáig még bele se nézett. Ott hevert
elotte, a bárpulton. A tájékoztató szépítés nélkül beszámolt
arról, milyen barátságtalan a szigetek többsége, és
figyelmeztette az odalátogatni szándékozókat – amit a
Waitet kiszolgáló utazási ügynök elmulasztott megtenni –,
hogy az úthoz ajánlatos jó kondícióban lenni, és nem árt, ha
bepakolnak egy pár eros gumicsizmát illetve némi
strapabíró ruhanemut, tekintve, hogy a túrák során gyakran
kell majd partra gázolniuk s aztán meredek sziklákon
átküzdeni magukat.
A Darwin-öblöt a nagy angol természettudós, Charles
Darwin tiszteletére nevezték el, aki még 1835-ben tett egy
öthetes látogatást a Genovésán és több más környékbeli
szigeten. A nagy tudós ekkor még csak egy 26 éves ifjonc
volt, kilenc évvel fiatalabb, mint történetünk idején Wait.
Munkájáért külön járandóságban nem részesülo
természetbúvárként utazott a királyno Beagle nevu
vitorlásán, egy térképész expedícióval, amely öt év alatt az
egész földet körülvitorlázta. Az utazási iroda tájékoztatója,
melyet sokkal inkább a természet szerelmeseinek, mint a
könnyu örömök hajszolóinak szántak, tartalmazta Darwin
elso, Utazás a Beagle Fedélzetén címu könyvének azt a
részletét, amelyben a tudós, saját benyomásai alapján, egy
tipikus galápagoszi szigetet ír le.
“Elso pillantásra minden, csak nem hívogató. A hatalmas
repedések szabdalta, csipkés hullámok formájában
összetorlódott fekete bazaltlávamezot mindenfelé
élettelennek tuno, napszikkasztotta, satnya cserjék borítják.
A merolegesen tuzo déli nap hatására a száraz, sivár felszín
a levegonek a kályhákból kiáradó légáraméhoz hasonló;
fülledt, áporodott szagot kölcsönöz. Az a képzetünk
támadt, hogy még a bokrok is kellemetlen buzt ontanak
magukból." Aztán így folytatja: “Mintha az egész felszínt,
akárcsak egy szitát, átjárták volna a föld alatti gázok: itt-ott
a még képlékeny láva hatalmas buborékokat fújt, másutt az
így keletkezett üregek teteje beroskadt, meredek fallal ha-
tárolt, köralakú képzodményeket hagyva hátra." Ahogy a
könyvbol megtudjuk, Darwint benyomásai élénken
emlékeztették: “...Staffordshire azon részeire, ahol nagy
számban találhatók vaskohók."

A bárpult mögött, polcok és palackok keretébe foglalva,

egy Darwin portré volt látható – egy acélmetszet kinagyított
másolata, melyen a szigetek ifjonca mint buja szakállt
viselo, méltóságteljes angol családapa került megörökítésre.
Ugyanez a kép díszelgett a szuvenírboltban kínált trikók
elején, Wait vett is belolük kettot. Ez a kép az ido tájt
készült, amikor barátainak és rokonainak végül is sikerült
Darwint rávenniük, vesse papírra elképzeléseit, amelyekben
az élovilág összes létezési formájával kapcsolatban
(beleértve saját magát, barátait, rokonait, sot még a
királynot is) kifejti, hogyan is nyerték el a tizenkilencedik
században megfigyelheto tulajdonságaikat. Ezt követoen a
természettudós tollából megszületett a csodálatos nagy agy-
velok korának legnagyobb hatású muve. Ez a könyv
bármely más vaskos kötetnél nagyobb szerepet játszott a
siker és a kudarc meghatározását célzó illékony emberi
elméletek stabilizálásában. Csak gondoljanak bele! És a mu
címe a következoképpen foglalta össze a könyv könyörtelen
mondanivalóját:

A fajok eredete természetes kiválogatódás útján vagy a létért

való küzdelemben elonyhöz jutott fajták fennmaradása

Wait soha nem olvasta ezt a könyvet, és a Darwin név

sem jelentett a számára a égvilágon semmit, mégis sikerült
kiadnia magát tanult embernek, idorol idore. Most azt
fontolgatta, hogy az “Évszázad Kirándulása" során egy
Saskatchewan államban, azon belül is Moose Jawban, lakó
gépészmérnöknek hazudja magát, akinek nemrégiben halt
meg rákos felesége.
Iskolái valójában azzal a két évvel fejezodtek be, melyet
mint autószerelo tanuló töltött el Ohio állambeli
szülovárosa, Midland City szakmunkásképzo intézetében.
Ekkortájt éppen az ötödik családnál élt mint
tulajdonképpeni árvagyerek, mivelhogy egy vérfertozo
kapcsolat gyümölcseként jött a világra, mely apa és leánya
között szövodött, akik aztán együtt tuntek el örökre a
városból, röviddel Wait megszületése után.

Amikor hosünk maga is elég nagy volt már ahhoz, hogy

kereket oldjon, autóstoppal a Manhattan-szigetre ment. Ott
egy strici vette a szárnyai alá, s kitanította, hogyan lehet
sikeres buzikurva, hogyan felejtse ruháján az árcédulát,
hogyan leljen örömet partnereiben, amikor csak lehetséges,
és a többi, és a többi. Wait valamikor kifejezetten szép volt.
Amikor a szépsége fakulni kezdett, egy tánciskolában lett
a társasági táncok tanára. Született tánctehetség volt, annak
idején Midland Cityben hallotta, hogy a szülei is jól
táncoltak. Valószínuleg örökölte a ritmusérzékét. Az is a
tánciskolában történt, hogy megismerte, meghódította majd
feleségül vette tizenhét neje közül az elsot.

Egész gyermekkorában, ha volt rá okuk, ha nem,

neveloszülei keményen büntették. Úgy gondolták, bel-
tenyésztettsége miatt erkölcstelen szörnyeteggé válik majd.
S most itt üldögélt az El Dorado szállóban ez az erkölcstelen
szörnyeteg, saját tudomása szerint boldogan és gazdagon és
jó egészségben, s csak arra várt, hogy újra próbára tehesse
életrevalóságát.
Egyébként, James Waithez hasonlóan, tizenéves
koromban én magam is elszöktem otthonról.
 A kimért úriemberre, a személytelen és aszexuális,
4 írásaiban szenvtelen megfigyelonek bizonyuló
angolszász Darwinra hosként tekintettek az élettel teli,
szenvedélyes és soknyelvu Guayaquilban, hiszen neki
köszönhették az idegenforgalom felvirágzását. Ha nincs
Darwin, nincs az El Dorado szálló és a Bahia de Darwin sem,
hogy Wait kényelmét szolgálják. És nem lett volna
szuvenírbolt sem, hogy Wait oly nevetségesen
kiöltözhessék.

Ha annak idején Charles Darwin nem nyilvánítja

egyedülállóan tanulságosnak a Galápagosz-szigeteken
látottakat, most Guayaquil is csak egy volna a többi
szennyes és forró kikötováros között, és a szigetek sem
képeznének nagyobb értéket Ecuador szemében, mint a
staffordshire-i salakkupacok.

Darwin nem változtatta meg a szigeteket, csak az

emberek róluk alkotott véleményét. Ennyire fontos volt a
puszta vélemény akkoriban, a csodálatos nagy agyvelok
korában.

És valóban, az emberek cselekedeteinek irányításában a

puszta vélemények ugyanakkora szerepet játszottak, mint a
kézzelfogható tények, ugyanakkor adott esetben olyan
gyors pálfordulást hajthattak végre, amelyre a
kézzelfogható tények soha nem lettek volna képesek.
Ekképpen lehetséges, hogy a Galápagosz-szigetcsoport az
egyik pillanatban maga a pokol s a következoben maga a
mennyország, vagy így lehet tiszteletreméltó államférfi
Julius Caesar az egyik pillanatban és véreskezu mészáros a
másikban, de így lehetséges az is, hogy az egyik pillanatban
élelemre, ruhákra és biztonságra cserélhetok az ecuadori
bankjegyek, míg a következo pillanatban legfeljebb a ma-
dárkalitka tepsijének kibélelésére alkalmasak, vagy az, hogy
az egyik pillanatban szentül hisszük: a világegyetemet a
Mindenható alkotta, s a másikban, hogy egy hatalmas
robbanás, és így tovább, és így tovább.

Visszafejlodött szellemi potenciáljuknak hála, az

embereket soha többé nem téríti el a vélemények ezen
lidércjátéka az életük fo feladatán való munkálkodástól.

A fehér emberek 1535-ben fedezték fel a Galápagosz-

szigeteket, amikor rájuk bukkant egy spanyol vitorlás,
amelyet a vihar eltérített eredeti útvonalától. A szigetek
lakatlanok voltak, és soha nem is találtak rajtuk semmilyen
emberi településre utaló nyomot.

A balszerencsés hajó legénységének célja mindössze az

volt, hogy, végig a dél-amerikai partok mentén vitorlázva,
Peruba szállítsa a panamai püspököt. Aztán kitört a vihar,
amely a hajót megállás nélkül nyugat felé taszigálta, arra,
ahol az uralkodó vélemény szerint semmi más nem volt,
csak a végtelen óceán.

Mégis, a vihar elültével a spanyolok azt látták, hogy

püspöküket szárazföldnek csak viccbol nevezheto
szigetecskék közé, egy tengerész rémálom kellos közepébe
röpítették, ahol nem akadt sem biztonságos kikötohely, sem
egy zsebkendonyi árnyék, sem édesvíz vagy faágról
himbálódzó. gyümölcs, sem egy árva emberi lény. A
spanyolok a szélcsend fogságába kerültek, élelmiszer- és
ivóvízkészleteik megcsappanóban voltak. Az óceán
tükörsima volt. Végül vízre tettek egy evezos csónakot,
utána kötötték a hajójukat, és lelki atyjukkal együtt
odébbálltak.
 A hajósok nem igényelték Spanyolországnak a szigeteket,
hiszen azzal az erovel a pokol egyik bugyrának a
birtoklására is jogot formálhattak volna. Így aztán három
teljes évszázadon keresztül azt követoen, hogy a kiigazított
emberi vélemény jóvoltából a szigetek megjelenhettek a
térképeken, egyetlen más nemzet sem követelte oket a
magáénak. És akkor, 1832-ben, a föld egyik legkisebb és
legszegényebb országa, Ecuador a világ jóváhagyását kérte
ama véleményét illetoen, hogy a szigetek ohozzá tartoznak.

Senki sem tiltakozott. Akkor ez a vélemény ártal-

matlannak, sot mulatságosnak tunt. Mintha csak Ecuador a
gyarmatosítási orület valamilyen rohamában egy sereg,
földközelben elsuhanó aszteroidot csatolt volna a
területéhez.

Csakhogy aztán, alig három évvel késobb, a fiatal Darwin

elkezdte meggyozni a világot, hogy a szigeteken
fennmaradt, többnyire bizarr növények és állatok
felbecsülhetetlen értékuvé teszik a helyet. Ennek belá-
tásához csak arra volt szükség, hogy az emberek is a
Darwinéhoz hasonló, tudományos szemszögbol tekintsenek
ezekre a teremtményekre.

Az értéktelen szigetek felbecsülhetetlen értékuvé

átalakulásának jellemzésére csak egy igazán találó magyar
szó létezik: varázslatos.
Bizony, és mire James Wait Guayaquilba érkezett, már oly
sok, a természetrajz iránt fogékony ember látogatott el ide,
hogy aztán útban a szigetek felé lássák, amit Darwin látott,
és átéljék, amit Darwin átélt, hogy három kirándulóhajó is
horgonyzott a kikötoben, a legújabb közülük a Bahia de
Darwin. Volt több modern túristaszálló is, a legújabb
közülük az El Dorado, és a Calle Diez de Agostón teljes
hosszában sorakoztak a szuvenírboltok és a butikok és az
éttermek.

Ugyanakkor a helyzet a következo volt:

Wait megérkezésével egyidoben Ecuadorban és
gyakorlatilag az egész világon a turizmust teljesen
tönkretette egy világméretu pénzügyi válság, amely abból
eredt, hogy az embereknek hirtelen megváltozott a pénz, a
részvények, a kötvények, a jelzálogkölcsönök és a hasonló
papírfecnik értékére vonatkozó véleményük. Úgyhogy
ennek következtében az El Dorado volt az egyetlen még
mindig nyitva tartó szálloda, és a Bahia de Darwin az
egyetlen még mindig üzemben lévo kirándulóhajó.
Az El Dorado is csak azért tartott nyitva, mert
ugyanannak az ecuadori társaságnak a tulajdonát képezte,
amelyé a hajó is volt, és afféle gyülekezési pontként szolgált
azok számára, akik jegyet váltottak az “Évszázad
Kirándulásá"-ra. Elbeszélésünk pillanatában azonban, nem
egészen huszonnégy órával a tervezett indulás elott, a
kétszáz ágyas szállodában mindössze hat vendég
tartózkodik, közöttük Wait. A fennmaradó öt vendég:

*Zenji Hiroguchi, 29 éves japán komputerzseni.

Hisako Hirogichi, az elobbi 26 éves, elorehaladott
állapotban lévo várandós felesége, a virágkötészet japán
muvészetének, az ikebanának a tanára.
*Andrew MacIntosh, 55 éves amerikai bankár, hatalmas
öröklött vagyon forgatója, özvegyember.
Selena Macintosh, a bankár 18 éves, születésénél fogva
világtalan leánya.
És Mary Hepburn, a New York állambeli Iliumban lakó,
51 éves amerikai özvegy, akit a szállodában gyakorlatilag
még senki sem látott, mert elozo esti megérkezése óta
ötödik emeleti szobájában gubbasztott, és ott is étkezett.
 A két csillaggal jelölt név tulajdonosa nem éri meg a
naplementét. E szokásom, miszerint bizonyos neveket
csillaggal látok el, a történet során végig megfigyelheto lesz,
így szeretném figyelmeztetni az olvasót arra a tényre, hogy
egyes szereploknek hamarosan meg kell birkózniuk az ero
és a találékonyság végso darwini próbatételével.

És jelen voltam én is, csak teljesen láthatatlanul.

5 A Bahia de Darwin is pusztulásra volt ítélve, de
egyelore még korai lenne csillagot tenni a neve
elé. Motorjai öt nappal késobb álltak le örökre, s aztán
még tíz év telt el, mielott az óceán fenekére süllyedt.
Nemcsak hogy a legújabb, a legnagyobb, a leggyorsabb
és a legfényuzobben berendezett guayaquili kiránduló-
hajó volt, de az egyetlen kifejezetten galápagoszi
körutazásokra tervezett hajó is, amelyre születésétol
fogva a szigetek és a konti nens közötti komótos ingázás
sorsa várt.

A svédországi Malmoben épült, ahol jómagam is

dolgoztam rajta. A svéd és ecuadori matrózokból álló,
minimálisra korlátozott számú legénység, amely Malmobol
Guayaquilba áthozta, úgy vélekedett, hogy a hajó nem
lenne képes átvészelni egy, az Atlanti-óceán északi
térségében szokásos vihart.

A Bahia de Darwin száz vendég befogadására alkalmas

úszó szálloda volt, étteremmel, éjszakai lokállal valamint
egy konferenciateremmel a fedélzetén. Radarral és
szonárral illetve egy robotnavigátorral is felszerelték, így
irányítói néhány száz méteres pontossággal folyamatosan
nyilvántarthatták mindenkori helyzetét. A Bahia de Darwint
teljesen automatizálták, olyannyira, hogy a hajóhídon állva
akár egyetlen ember is képes lett volna beindítani a
motorjait, felszedni a horgonyt, sebességbe kapcsolni, és
kisiklani a kikötobol, mintha csak a család kedvenc
négykerekujét vezetné. A fedélzeten volt nyolcvanöt angol
WC és tizenkét bidé is, és a luxuskabinokban valamint a
hajóhídon telefon, amelyen, muholdak segítségével, a föld
bármely pontja elérheto volt.

És voltak tévékészülékek is, nehogy az utasok lema-

radjanak a napi eseményekrol.

A hajó tulajdonosai, egy Quitóban élo német testvérpár

azzal büszkélkedtek, hogy a hajó és a külvilág közötti
kapcsolat soha, egy pillanatra sem szakadhat meg. Tudták
is ok!

A hajótest hetven méter hosszú volt. .

A Beagle, amelyen Charles Darwin mint illetmény nélküli
természetbúvár utazott, mindössze 28 méteres volt.

Amikor a Bahia de Darwint Malmoben vízre bocsátották,

ezeregyszáz tonnányi sós víznek kellett más tartózkodási
hely után néznie. Én akkor már halott voltam.

Amikor a Beagle-t az angliai Falmouth városában

vízre bocsátották, mindössze kétszáztizenöt tonnányi sós
víznek kellett más tartózkodási hely után néznie.

A Bahia de Darwin fémtestu, motoros hajó volt.

A Beagle fatörzsekbol ácsolt vitorláshajó, fedélzetén a

kalózok és bennszülöttek elriasztására szolgáló tíz ágyúval.

A két, régebben épült kirándulóhajó, melyekkel a Bahia de

Darwinnak vetélkednie kellett volna, kidolt a versenybol,
mielott a küzdelem egyáltalán kezdetét vette. A túristák
mindketton hónapokra elore az összes helyet lefoglalták,
de aztán, a pénzvilág válságának köszönhetoen a
visszamondó levelek árhulláma összecsapott a két hajó
felett. Most a városon túli mocsárvidék holt vizén voltak
lehorgonyozva, távol mindenfajta úttól vagy lakott
településtol. A zurzavaros állapotok elhúzódásával
számoló tulajdonosok mind két hajót megfosztották
elektronikus berendezéseitol és minden egyéb, számottevo
értéket képviselo felszereléstol.

Mivel a Galápagosz-szigetekhez hasonlóan Ecuador

területét is foként láva és vulkanikus hamu borította, az
ország képtelen volt saját erobol ellátni kilencmilliónyi
népességét. Az ország fizetésképtelen lévén nem tudott
élelmiszert venni a boséges termofölddel rendelkezo
nemzetektol, minek következtében Guayaquil tengeri
kikötoje tétlenségre kényszerült, az embereket pedig az
éhhalál réme fenyegette.
Hiába, az üzlet az üzlet.

A szomszédos Peru és Kolumbia szintén csodbe jutott. A

Bahia de Darwinon kívül egyetlen hajó tartózkodott a
guayaquili kikötoben, egy rozsdaette kolumbiai
teherszállító, a San Mateo, mely képtelen volt élelmiszert
illetve üzemanyagot vásárolni, s így a kikötoben rekedt. A
hajó a part közelében vetett horgonyt, és már olyan
régóta vesztegelt ott, hogy horgonyköte le köré különféle
növényi anyagokból hatalmas tutaj rakódott. Egy ekkora
tutajon akár egy elefántborjú is elhajózhatott volna a
Galápagosz-szigetekig.

Mexikó és Chile és Brazília és Argentína is fizetésképtelen

volt – és Indonézia és a Fülöp-szigetek és Pakisztán és India
és Thaiföld és Olaszország és Írország és Belgium és Török-
ország is. Hirtelen egész nemzetek találták magukat
ugyanabban a helyzetben, amiben a San Mateo volt:
bankjegyeik és pénzérméik és hitelleveleik ellenében a
legszükségesebb dolgokat sem tudták többé megvásárolni.
Azok, akik élelmiszerfelesleggel rendelkeztek, külföldiek
vagy honfitársak, nem voltak hajlandók árujukat pénzre
cserélni. A gazdagságnak mindössze papírban testet öltött
formájával rendelkezo társaik elott egyik pillanatról a
másikra a következoket kezdték el hangoztatni:
- Ébredjetek fel, ostobák! Honnan vettétek, hogy a papír
ilyen értékes?

Ez ido tájt még mindig boségesen volt élelem és

üzemanyag a bolygón élo összes, ekkorra már jócskán
megszaporodott számú ember számára, mégis milliók és
milliók számára jelentett napról napra komolyabb veszélyt
az éhhalál réme. Élelem nélkül a legjobb egészségnek
örvendok is csak mintegy negyven napig húzhatták, aztán
bekövetkezett a vég.

És ez az éhínség, csakúgy mint Beethoven IX. Szim-

fóniája, teljes mértékben a túlméretezett emberi agyvelo
terméke volt.

A helyzet kialakulásának okai kizárólag az emberek

fejében léteztek. Mindössze az történt, hogy megvál-
toztatták a papír értékhordozókkal kapcsolatban vallott
véleményüket, ám ez, eredményét tekintve
ugyanolyan következményekkel járt, mintha egy
luxemburgnyi méretu meteorit letaszajtotta volna a Földet
urbéli pályájáról.
6 Ez a pénzügyi válság, melynek bekövetkezése
egyébként manapság teljesen elképzelhetetlen, csak a
legutolsó volt a XX. század gyilkos katasztrófáinak
sorában, amelyek kirobbanásáért teljes egészében az
emberi agy volt a felelos. Látván azt a rengeteg
eroszakot, amelyet az emberek önnön maguk és társaik,
és ha már itt tartunk, az összes többi élolény kárára
nap mint nap elkövettek, egy idegen bolygóról érkezo
látogató joggal gondolhatta volna, hogy maga a Föld
vesztette el a józan eszét, és az emberek azért
viselkednek olyan orülten, mert az Anyatermészet az
emberi faj elveszejtésén fondorkodik.

Csakhogy a Föld egymillió évvel ezelott ugyanaz a vízben

és táplálékban bovelkedo bolygó volt, mint manapság –
egyedülálló jelenség az egész Tejútrendszerben.
Semmi sem változott meg, csak az emberek véleménye.

Az akkori emberiség dicséretére legyen mondva:

Egyre több és több embertol lehetett hallani, hogy
agyuk teljesen elrugaszkodott a valóságtól, felelotlen,
megbízhatatlan, félelmetesen veszélyes, röviden: fabatkát
sem ér.
Az El Dorado szálló mikrokozmoszában például,
Mary Hepburn, az özvegy, aki minden étkezéskor a
szobájában tálaltatott magának, éppen saját agyát
szidalmazta suttogóra fogott hangon, mert az azt taná -
csolta neki, legyen öngyilkos.
– Az ellenségem vagy – suttogta. – Miért hordoznék
magammal egy ilyen rettenetes ellenséget a bensomben? –
Mary negyedszázadon keresztül tanított biológiát a New
York állambeli Ilium gimnáziumában, amely
történetünk idejére már bezárta kapuit, úgyhogy
nagyon jól isme rte az akkorra kipusztult, ír szarvas
nevu négylábú törzsfejlodésének meglehetosen furcsa
történetét. – Ha választhatnék egy ír szarvas agancsa és egy
hozzád hasonló agyvelo között, inkább az ír szarvas
agancsára szavaznék – közölte saját központi
idegrendszerével.

Az ír szarvas fején hatalmas, a báltermek óriáscsilláraival

vetekedo méretu agancs díszelgett. Ez az állatfaj
lenyugözo módon példázza, szokta volt diákjainak
magyarázni Mary, milyen toleráns a természet az
evolúció során becsúszó nevetséges hibákkal szemben.
Habár agancsa túlságosan ormótlan volt mind a harchoz,
mind az önvédelemhez, és lehetetlenné tette számára, hogy
suru növésu erdokben vagy bozótosokban keressen
táplálékot, az ír szarvas két és fél millió éven keresztül
fennmaradt.
Mary azt is megtanította diákjainak, hogy az emberi agy a
legcsodálatosabb a törzsfejlodés során, a fajok
fennmaradása érdekében kialakult szervek közül. S
most saját nagy agyveleje mégis arra buzdította, vegye le
szállodai szobájának szekrényében lógó vörös estélyi
ruhájáról a muanyag védozsákot, és húzza fel a fejére,
ekképpen fosztva meg testének sejtjeit a szükséges
oxigéntol.

Ezt megelozoen, a repülotéren, csodálatos agyveleje egy

tolvajra bízta az összes pipere holmiját és a szállodai
tartózkodáshoz bepakolt ruháit tartalmazó kofferét. A
koffer kézipoggyászként volt nála a Quitóból Guayaquilba
tartó gép fedélzetén. De legalább annak a boröndnek a
tartalmára számíthatott, amelyet inkább feladott teher
poggyászként; mintsem hogy cipekedjen vele, s amelyikben
a szekrényben lógó, a Bahia de Darwin fedélzetén
megrendezésre kerülo partikra tartogatott estélyi is volt.
Megmaradt a búvárruhája és maszkja, valamint békaember
uszonya is, és volt két fürdoruhája, egy pár eros
túrabakancsa, és a szigete ken tervezett kirándulásokhoz
egy, az amerikai tengerészgyalogság raktári feleslegébol
kiárusított gyakorlója, melyet jelen pillanatban is viselt. Ami
azt a nadrágkosztümöt illeti, amely a guayaquili gépen volt
rajta: nagy agyveleje rávette, küldje le a ruhát a szálló
mosodájába, és hogy elhiggye a szálloda szomorú szemu
igazgatójának ígéretét, miszerint másnap reggelre, még
kello idoben az étkezés elott, vissza fogja kapni a
ruhanemut. Csakhogy, kínos helyzetbe hozva az igazgatót,
ennek a kosztümnek is nyoma veszett.

A legrosszabb azonban, amit agya elkövetett ellene, már

azon kívül, hogy öngyilkosságra ösztökélte, az volt, hogy
makacsul ragaszkodott a guayaquili utazáshoz, dacára a
világméretu pénzügyi válságról szóló híreknek, és annak,
hogy úgyszólván teljes biztonsággal megjósolható volt: az
“Évszázad Kirándulásá"-t, amelyre alig egy hónapja
már az utolsó szál jegy is elkelt, utasok hiányában le
fogják fújni a szervezok.

Kolosszális gondolatgépe nagyon kicsinyes is tudott

lenni. Most például nem volt hajlandó leengedni a
hallba a katonai gyakorlóját viselo Maryt, mondván, hogy
ebben az öltözékben mindenki – gyakorlatilag senki sem
volt a szállodában – nevetségesnek találná. – Ki fognak
nevetni a hátad mögött – mondta Mary-nek az agya –, és azt
gondolják majd, hogy elment az eszed, és szánakoznak
rajtad. Különben is, neked már befellegzett. Elvesztetted a
férjedet, a tanári állásodat, és nincsen se gyereked, se bármi
más, amiért érdemes lenne élned, úgyhogy fogd csak azt a
muanyag zsákot, és vess véget a nyomorúságodnak. Mi
lehetne ennél egyszerubb? Kevesebb fájdalommal járó? Mi
lehet ennél ésszerubb?

Mary agyának mentségére szolgáljon: nem csak az o

bune volt, hogy az 1986-os esztendo eddig eltelt fele
olyan alulmúlhatatlanul rosszra sikeredett. Hiszen az év oly
ígéretesen indult, Mary látszólag makkegészséges férje,
Roy, építésvezetoként biztos állást mondhatott a
magáénak a GEFFCo nevu cégnél, amely a fo iliumi
iparággal, vízi- és szélmalmok építésével foglalkozott, Mary
pedig huszonötéves kiemelkedo pedagógusi munkájáért
emlékplakettet kapott, és tiszteletére bankettet rendezett a
gimnázium, diákjai pedig immár a tizenkettedik egymást
követo tanévben ítélték neki a legnépszerubb tanár címet.

Még az év elején Mary így szólt a férjéhez: Ó, Roy

...Annyi mindenünk van, amiért hálával tartozunk,
olyan szerencsések vagyunk a legtöbb emberhez képest.
Sírni tudnék a boldogságtól.

És akkor a férje átölelte, és azt mondta: – No, hát akkor

csak rajta, sírjál! – Mary ekkor 57 éves volt, Roy pedig 59,
és mindketten imádták a természetet, a túrázást és a sízést
és a hegymászást és az evezést és a futást és a biciklizést és
az úszást, úgyhogy mindkettojük teste karcsú volt és fiatal.
Egyikük sem dohányzott, alkoholt sem fogyasztottak, és
többnyire csak friss gyümölcsön és zöldségeken éltek,
legfeljebb néha-néha ettek egy kis halat.

Pénzüket is jól forgatták, és megtakarításaiknak, pénzügyi

értelemben, ugyanazt az egészséges étrendet és testmozgást
biztosították, mint saját maguknak.
 Mary késobb igencsak felajzotta Waitet a saját maga és
férje pénzügyi szakértelmérol szóló tanmesével.

Bizony, és Wait, az özvegyasszonyok bankfiókjának

kizsigereloje, bár még nem is találkoztak, és még azt sem
tudta biztosan, milyen jól is áll anyagilag a no, az El
Dorado bárjában üldögélve éppen Mary Hepburnön
morfondírozott. Bejelentkezéskor látta meg Mary nevét a
szálloda nyilvántartásában, és aztán a fiatal
szállodaigazgatótól érdeklodött az özvegy felol.

Hosünknek kedvére volt az a kevés, amit az igazgató

tudott. A szobájában kuksoló, félénk és magányos tanárno
azzal együtt, hogy minden eddig romlásba döntött
feleségénél fiatalabb volt, a leheto legkívánatosabb
prédának tunt Wait számára. Úgy gondolta, az “Évszázad
Kirándulásá"-n boven lesz majd ideje be cserkészni.

Most pedig, közbevetoleg, egy személyes megjegyzés:

Amikor még nem voltam halott, az én nagy agyvelom is
gyakran szolgált olyan tanácsokkal, amelyek saját
fennmaradásom, és ha már arról van szó, az egész
emberiség fennmaradásának szempontjából is, enyhén
szólva kétes értékunek bizonyultak. Például: Rávett arra,
hogy vonuljak be az Amerikai Egyesült Államok
haditengerészetébe, és vegyek részt a vietnámi háborúban.
Köszi szépen, nagy agy!
 Az El Dorado hat vendégének (a két japánn a k é s a
7 n é g y a m e r i k a i n a k , a k i k k ö z ü l a z egyik
kanadainak adta ki magát) a nemzeti valutája változatlanul
tökéletes fizetoeszköznek minosült a világ bármely
részén. Ugyanakkor az o pénzük érté ke is az emberi elme
terméke volt. A világegyetemrol alkotott elképzelésekhez
hasonlóan a vendégek amerikai dollárjainak és japán
jenjeinek kívánatosságáról formált kép is csak az
emberek agyában létezett.

Waitet sem fogadták volna olyan örömmel, mint

ahogy tették, ha a férfi, akinek fogalma sem volt a világban
dúló pénzügyi válságról, oly mértékben megvalósította
volna álcáját, hogy kanadai dollárokkal a zsebében érkezik
Ecuadorba. Habár Kanada nem volt fizetésképtelen, az
emberek képzelete egyre több helyen, köztük Kanadában is,
elvette a kedvüket attól, hogy bármi használható árucikket
kanadai dollárra cseréljenek.

Hasonló hanyatlás mutatkozott az angol font, a

francia valamint a svájci frank és a nyugatnémet márka
képzelt értékében is. Az Antonio José de Sucre (1795-1830)
nemzeti hosrol elnevezett ecuadori fizetoeszköz értéke
ugyanakkor a lyukas kétfilléres szintjére zuhant vissza.

Emeleti szobájában Mary Hepburn azon tunodött, nem

lehetséges -e, hogy agydaganata van, és ezért traktálja
agya egyfolytában a leheto legrosszabb ötletekkel. Mary
esetében ez teljesen kézenfekvo feltételezés volt, lévén hogy
férjét, Royt is agydaganat vitte el, mindössze három
hónappal korábban. És a daganat nem érte be Roy
halálával. Eloször is összezavarta a memóriáját és
tönkretette az ítéloképességét.

Mary azon is eltunodött, vajon nem a férje ellen

támadásba lendülo daganat hatására adta-e be Roy a
jelentkezésüket az “Évszázad Kirándulásá"-ra a végül is
rettenetessé váló év ígéretes januárjában.

A következoképpen tudta meg, hogy férje jegyet

váltott az utazásra: Egy délután, csakúgy mint máskor,
abban a biztos tudatban érkezett haza az iskolából, hogy
Roy, aki általában egy órával késobb végzett, mint o,
még a munkahelyén tartózkodik. Csakhogy Roy már
otthon volt, és mint kiderült már délben eljött a GEFFCo
telephelyérol. Namármost, a férje imádta a gépekkel való
bíbelodést, és a cégénél töltött 29 évnyi munkaviszonya
alatt soha nem mulasztott egyetlen órát sem, sem betegség
miatt – hiszen soha nem volt beteg – sem egyéb dolog miatt.

Mary megkérdezte tole, jól érzi-e magát, mire azt

válaszolta, hogy életében nem volt még ilyen jól. Marynek
úgy tunt, a férje olyan büszke magára, mint egy tinédzser,
aki ráunt arra, hogy állandóan a jó fiút játssza. Roy
szukszavú, választékos beszédu férfi volt, az a fajta, aki
sohasem viselkedik könnyelmuen vagy gyerekesen. S most
mégis, mintha viselkedését helyteleníto édesanyjához
beszélt volna, egy bárgyú arckifejezés kíséretében, alig
hihetoen, azt mondta: – Korcsolyázni voltam.

Ezt már egészen biztosan a daganat mondatta vele,

gondolta Mary Guayaquilban. A daganat, amely keresve
sem találhatott volna alkalmatlanabb napot a csavargásra,
tudniillik elozo éjjel jégeso zuhogott, aztán meg egész nap
ónos esot hordott a szél. Roy mégis fel-alá sétált a
Clinton Streeten, Ilium foutcáján, és egyik bolt után a
másikban mesélte el, hogy korcsolyázni volt.

Mary igyekeze tt megbékélni a dologgal, és nem csak

mondani, de el is hinni, hogy úgy is rájuk fért már egy
kis lazítás, egy kis szórakozás – mindamellett, hogy
hétvégeken illetve a nyaralásuk alatt mindig is nagyon
jól szórakoztak és, amennyire csak lehetett, a
munkahelyükön is jól érezték magukat. A váratlan csínyt
azonban baljós hangulat hatotta át. És aztán, a korai vacsora
közben Royt magát is zavarba hozták a délután történtek.
Ez volt a nagy helyzet. Úgy gondolta, a dolog nem fog
megismétlodni, és nyugodtan elfelejthetik az egészet,
legfeljebb, ha néha elokerül az eset, jót nevetnek majd rajta.

Csakhogy késobb, nem sokkal lefekvés elott, miközben a

férfi két dolgos keze által felépített kandallóban izzó
zsarátnokra meredtek, egyszer csak megszólalt a férfi: – Van
más is.
– Mirol beszélsz? – kérdezte Mary.
– Arról, hogy délután benéztem az utazási irodába is. –
A városban csak egy ilyen vállalkozás muködött, az se
valami sok sikerrel.
– Na és? kérdezte az asszony.
– Foglaltattam két helyet egy útra – válaszolt a férfi,
mintha egy álmáról beszélne. – Ki is fizettem. Mindent
elintéztem. Novemberben Ecuadorba repülünk és részt
veszünk az “Évszázad Kirándulásá"-n

Roy és Mary volt az elso két jelentkezo a své dországi

Malmoben akkor még csak rajzasztalon létezo Bahia de
Darwin elso útját hirdeto reklámkampányra. A helyi
utazási iroda is csak kis ideje kapta meg az utat
népszerusíto posztert. Mikor Roy besétált az utcáról, az
iroda vezetoje éppen azt ragasztotta fel a falra.

Szabad legyen közbevetnem egy személyes megjegyzést:

Jómagam ekkor körülbelül egy éve dolgoztam Malmoben
mint hegeszto, de az ido tájt a Bahia de Darwin még nem
öltött testet olyan mértékben, hogy szüksége lett volna a
szolgálataimra. Csak a tavasz beköszöntével került arra
sor, hogy a vastestu szuz miatt, a szó leheto legszorosabb
értelmében, elveszítsem a fejemet. Kérdésem: Van-e olyan
ember, aki még sose veszítette el a fejét tavasz idején?

De hogy folytassam: Az utazási irodában lógó poszter

egy meglehetosen furcsa madarat ábrázolt, amint az a
vulkánsziget partján állva egy, a közelben elhaladó,
gyönyöru, fehér hajót figyel. A madár fekete volt, és
méretét tekintve akkora, mint egy jókora kacsa, de hosszú
és hajlékony, kígyószeru nyakkal rendelkezett. A
legfurcsább az volt benne, hogy látszólag nem voltak
szárnyai. Ez majdnem igaz is volt. A fekete madár a
Galápagosz-szigeteken volt endémikus, ami azt jelenti,
hogy csak itt élt és sehol másutt a világon. Annak
érdekében, hogy a víz mélyébe is képes legyen követni a
halakat, egészen kicsi, hátára lapuló szárnyai voltak. A
halfogás eme változata sokkal célravezetobb volt, mint az,
amit oly sok halevo madár muvelt, nevezetesen, hogy
kivárták míg a hal feljött a víz színére, aztán félig nyitott
csorrel lecsaptak rá. Ezt a roppant sikeres madárfajt az
ember “gyalogos" kormoránnak nevezte el. Madarunk
maga kereste fel a halakat. Nem kellett megvárnia, hogy
azok végzetes hibát kövessenek el.

Valamikor a törzsfejlodési folyamat során e madárfaj

oseiben egész biztosan kételyek merültek fel szárnyaik
hasznosságát illetoen, pontosan úgy, ahogy az emberekben
is súlyos kételyek merültek fel nagy agyvelejük
szükségességét illetoen.

Amennyiben Darwinnak igaza volt a természetes

kiválogatódás törvényével kapcsolatban, a partról ha-
lászcsónakként vízre huppanó, kisszárnyú kormoránoknak
több halat kellett zsákmányolniuk, mint legjobban repülo
társaiknak. E csökevényes szárnyú egyedek aztán
egymással párosodtak, és legkisebb szárnyú utódaikból
még jobb halászok lettek, és így tovább, és így tovább.

Nomármost, ugyanez történt az emberek esetében is,

persze nem a szárnyaikkal, hiszen az sose volt ne kik,
hanem a kezükkel és az agyvelejükkel. Nem is kell többé
arra várniuk, hogy egy hal elkezdje majszolgatni a horogra
tuzött csalit, vagy bebóklásszon a hálójukba, meg hasonlók.
Ha manapság valakinek halhúsra fáj a foga; egyszeruen
üldözobe vesz egyet a kék tenger mély vizében.
Mennyivel egyszerubb!
8 Még januárban is boséges számú érv szólt a z
ellen, hogy Roy befizessen az utazásra.
Ekkor ugyan még egyáltalán nem volt olyan magától
értetodo, hogy hamarosan világméretu gazdasági válság
robban ki, s hogy a sétahajókázás megkezdésének tervbe
vett idopontja az éhhalál küszöbén találja Ecuador népét.
Ott volt azonban Mary állása. Egyelore nem is sejthette,
hogy munkaadói hamaro san korengedményes nyugdíjba
küldik, úgyhogy el nem tudta hát képzelni, hogyan
vehetne ki három hét szabadságot november végén,
december elején, a félév kellos közepén.

Arról nem is beszélve, hogy bár soha nem járt még ott,
tökéletesen megcsömörlött a Galápagos szigetvilágtól. A
biológiaórákon demonstrációs anyagként újra és újra
bevetett filmek és diaképek és könyvek és újságcikkek
olyan boségben álltak rendelkezésére, hogy úgy
gondolta, semmiféle meglepetés nem várhat rá a szigeteken.
Tudta is o!

Házaséletük során Mary és Roy egyetlenegyszer sem

tették ki a lábukat az Egyesült Államokból. Ha igazán ki
akartak volna rúgni a hámból, s egy fényuzo nyaralásra
adják a fejüket, gondolta Mary, akkor már szívesebben
látogatott volna el Afrikába, ahol az élovilág sokkal de
sokkal izgalmasabb, és a fennmaradásért folytatott
küzdelem sokkal de sokkal több veszélyt rejt magában.
Mindent egybevetve, a rinocéroszok és a vízilovak és az
elefántok és a zsiráfok és a többi afrikai állatfaj mellett a
Galápagos-szigetek faunája meglehetosen unalmas
társaságnak tunt.
 Ahogy a galápagoszi út gondolatának hatására
Mary egy közeli barátjuknak megvallotta: – Hirtelen olyan
érzésem támadt, hogy soha életemben nem akarok még egy
kormoránt látni!
Tudta is o!

Roy-jal folytatott beszélgetéseik során Mary elhessegette

az utazáshoz tapadó kételyeit, annál is inkább, mert bízott
abban, hogy férje elobb-utóbb magától is felismeri: enyhe
idegrendszeri zavarok hatása alatt áll. Csakhogy márciusra
Roy elvesztette az állását, o pedig megtudta, hogy
júniusban rá is hasonló sors vár. Akárhogy is, az utazás
idozítése egyszerre módfelett praktikussá vált. És az út
gondolata szinte teljesen betöltötte Roy egyre hibásabban
muködo képzeletét: “...az egyetlen jó dolog, ami még
számunkra hátra van."

Az állásukkal a következo történt:

Iliumi tevékenységének modernizálása érdekében a
GEFFCo kis híján összes dolgozójának talpára útilaput
kötött, nem kímélve sem a fizikai állományt sem az
irodistákat. A karcsúsítást egy Matsumoto nevu japán cég
vitte véghez, az a vállalat, amely a Bahia de Darwin
elektronikáját is szállította. Ugyanok foglalkoztatták az ifjú
kompjúterzsenit, Zenji Hiroguchit is, aki aztán felesége
társaságában Maryvel egyidoben tartózkodott az El Dorado
szállóban.
Mire a Matsumoto a legutolsó komputerét és robotját is
beszerelte, az összes teendo ellátásához mind össze
tizenkét alkalmazottra volt szükség. Így aztán a várost
csapatostul hagyták el azok, akik még elég fiatalok voltak a
gyermekvállaláshoz, vagy legalábbis nagyratöro álmokat
dédelgettek a jövot illetoen.
 Ahogy a nyolcvanegyedik születésnapját ünneplo Mary
Hepburn mesélte aztán – két héttel azelott, hogy egy
hatalmas fehércápa gyomrában végezte: – mintha a hamelni
patkányfogó sétált volna végig a városon. — Egyik
pillanatról a másikra gyakorlatilag eltuntek az iskoláskorú
gyerekek, és az adófizetok számának megcsappanása miatt
a város fizetésképtelenné vált. Így történt, hogy júniusban
az iliumi gimnázium utoljára bocsájtott ki végzos diákokat.

Áprilisban kiderült, hogy Roynak rosszindulatú

agydaganata van. Ennélfogva az „Évszázad Kirándulása”
lett az egyetlen dolog, ami még életben tartotta. – Addig
csak kihúzom valahogy – november nincs is messze, ugye,
Mary ?
– Nincs – válaszolt az asszony.
– Csak kihúzom addig.
– Évekig is elélhetsz még – mondta Mary.
− Csak még oda jussak el – mondta Roy. – Hadd
lássak pingvineket az Egyenlíton – tette hozzá. – Ennyivel
be is érném.

Habár Roy egyre több dologban tévedett, a galápagoszi

pingvineket illetoen történetesen igaza volt. A szóbanforgó
madarak fekete-fehér pincérgúnyába bújt, zörgo csontú
teremtmények voltak. Nem is lehettek másmilyenek. Ha
ugyanolyan zsírpárnákkal lettek volna megáldva, mint a
déli sarkvidék jégtábláin élo rokonaik, abban a
minutumban pecsenyévé sülnek, ahogy tojásrakás vagy
fiókáik táplálása céljából kitotyognak a lávamezok alkotta
partra.

A csökevényes szárnyú kormoránokhoz hasonlóan —a

gazdagabb halászzsákmány reményében – e 'madarak
osei is lemondtak a repülés gyönyöruségérol.
 Csak egy gondolatot még arról a csalóka lelkesedésrol,
amellyel az egymillió évvel ezelotti emberek igyekeztek
minden elképzelheto tevékenységet a gépekre átruházni: Mi
mást jelenthetne ez, mint az emberi agy tökéletes
értéktelenségének újabb beismerését?
9 Mialatt Roy Hepburn a halállal tusakodott – s ha
már itt tartunk, haldokolt az egész Ilium – és
miközben a férfi és a város ellenállását az egészséges és
boldog emberiség testétol idegen daganatok orölték fel,
túlméretezett agyveleje abba a tévhitbe ringatta Royt, hogy
1946-ban, az amerikai haditengerészet katonájaként részt
vett az Ecuadorhoz hasonlóan egyenlítoi fekvésu Bikini-
szigeteken végrehajtott kísérleti atomrobbantásokban.
Feltett szándéka volt, hogy több milliós kártérítést követel a
kormányától, mondván, hogy az ot ért sugárfertozés eloször
is meghiúsította, hogy Maryvel kötött házasságát
gyermekáldás koronázza meg, késobb pedig szerepet
játszott agydaganata kialakulásában.

Leszámítva, hogy Roy valóban szolgált rövid ideig a

haditengerészetnél, nem sok eséllyel szállt volna perbe
az Amerikai Egyesült Államok kormányával, hiszen 1932-
ben jött a világra, s ezt a tényt jogász honfitársai minden
különösebb megeroltetés nélkül bebizonyíthatták volna. Az
elozoek alapján következoen az állítólagos radiózis
bekövetkezésekor Roy nem lehetett több, mint tizennégy
éves.

Ez az anakronizmus cseppet sem gátolta abban, hogy

felidézze azoknak a gaztetteknek az eleven emlékét,
amelyeket kormánya megbízásából az úgynevezett
alacsonyabbrendu élolények kárára elkövetett. Elbeszélése
szerint gyakorlatilag egyedül, minden segítség nélkül
hajtotta végre a feladatot: eloször a sziget különbözo
pontjain cövekeket vert be a földbe, majd a cövekekhez
különféle állatokat pányvázott ki.
 – Nyilván azért választottak ki pont engem, mert mindig
is megbíztak bennem az állatok – mondta.

Ebben nem is volt hiba: Az állatok tényleg megbíztak

Royban. Habár a GEFFCo szakmai tanfolyamától eltekintve
a gimnáziumi érettségi volt a legmagasabb iskolai
végzettsége, míg ugyanakkor Mary zoológusi diplomát
szerzett az Indiana Egyetem termé szettudományi
karán, ha az állatokkal való kapcsolatteremtésre került a
sor, Roy messze felülmúlta a feleségét. Például saját
nyelvükön társalgott a madarakkal, amire a mind anyai
mind apai ágon híresen bot fülu felmenokkel
rendelkezo Mary soha nem lett volna képes. Nem
született olyan rossztermészetu kutya vagy nagytestu
háziállat, legyen szó akár a GEFFCo telephelyét orzo
vérebekrol vagy egy frissen fiadzott anyakocáról, amelyet
Roy ne változtatott volna, maximum öt perc alatt, szelíd
kezesbáránnyá.

Érthetoek voltak hát Roy könnyei, amikor visszaem-

lékezett arra a töméntelen állatra, melyeket annak idején a
cövekekhez pányvázott. Persze, efféle kegyetlen kísérleteket
valóban végrehajtottak különféle élolényeken, birkákon és
sertéseken és szarvasmarhákon és lovakon és majmokon és
kacsákon és libákon és tyúkokon is, de egészen biztosan
nem a Roy beszámolóiban megelevenedo állatseregleteken.
Ahogy elmesélte, pávákat és hópárducokat és gorillákat és
krokodilokat és viharmadarakat kötözött ki a földbe vert
karókhoz. Túlméretezett agyában a Bikini-szigetek afféle
fejtetore állított Noé bárkájává alakult át. A föld összes
állatfajából idehoztak egy-egy párt, hogy aztán atomcsapást
mérjenek rájuk.
Történetének legképtelenebb mozzanata, melyet o persze
a legkevésbé sem talált annak, a következoképpen hangzott:
“Donald is ott volt". Donald annak a mindössze négy éves
zsemleszínu retriver kannak volt a neve, mely az iliumi
szomszédságot körbeszaglászva az adott pillanatban
talán éppen a Hepburn ház udvarán ogyelgett.

– Végig iszonyú nehéz volt – emlékezett vissza Roy –, de

a legnehezebb pillanat akkor következett, amikor
Donaldot kellett kikötnöm. Egyre halogattam a dolgot, míg
végül aztán már nem lehetett tovább elodázni. Donald volt
az utolsó kipányvázandó állat. Nyugodtan hagyta, hogy
megkössem, és amikor végeztem, farkát csóválva
megnyalta a kezemet. És akkor azt mondtam neki, nem
szégyellem bevallani, sírva: “Viszlát, pajtikám! Te most egy
egészen más világ felé veszed az irányt. Ott biztosan jobb
sorod lesz, mert ennél a világnál cudarabbat elképzelni se
igen lehet."

Miközben Roy egyre gyakrabban állt elo ilyesfajta

fantazmagóriákkal, Mary változatlanul megtartotta az óráit
a hét öt napján, töretlen hittel bizonygatva né hány
megmaradt diákjának, milyen hálásnak is kellene lenniük
az Istentol kapott csodálatos nagy agyvelejükért. – Vagy
inkább élnétek a zsiráf hétöles nyakával, a kaméleon tarka
gúnyájával, az orrszarvú páncélborével avagy az ír szarvas
agancskoronájával megáldva? – tett fel ilyen és ehhez
hasonló kérdéseket Mary.
Egyre csak fújta a jól ismert nótát.

Bizony, és aztán a tanítás befejeztével hazament a

férjéhez, aki bebizonyította neki, milyen csalóka jószág
az emberi agy. Az egy-két napot igénybe vevo
kontrollvizsgálatokat leszámítva, Roy esetében nem volt
szükség kórházi ápolásra. Egy légynek se tudott volna
ártani. Nem ülhetett többé a volán mögé, de ezt
megértette, és úgy tunt, nem neheztelt azért sem, hogy
Mary eldugta elole a terepjáró slusszkulcsát. Még azt is
fölvetette, túl kellene adniuk a kocsin, hi szen úgy sem
valószínu, hogy a jövoben nagyobb túrára indulnak. Így
Mary nem kényszerült rá, hogy ápolónot fogadjon arra az
ido re, míg az iskolában volt. A szomszédságban lakó
nyugdíjasok külön örültek a pár dollárnak, amit annak a
fejében kaptak, hogy Roynak társaságot biztosítottak és
megakadályozták, hogy valami módon kárt tegyen
magában.

Nem jelentett különösebb nyugöt a számukra. Sokat ült a

televízió elott s ki sem tette a lábát az udvarról, ahol képes
volt naphosszat eljátszadozni Donalddal, a zsemleszínu
retriver kannal, amely, szerinte, annak idején kimúlt a
Bikini-szigeteken.

A Galápagosz-szigetekrol tartott, ahogy utólag kiderült

utolsó órája közben Mary öt teljes percre elakadt egy
mondat kellos közepén. Felvetodött benne egy kétely,
amelyet a következoképpen önthetett volna szavakba:
“Lehet, hogy csak egy habókos noszemély vagyok, aki az
utcáról tévedt be ebbe az osztályterembe, és nekilátott,
hogy elmagyarázza az élet nagy misztériumait a padokban
üldögélo tinédzsereknek. Ok meg készpénznek veszik a
szavaimat, pedig mindenben de mindenben tévedek."

Aztán el kellett morfondíroznia a letunt korok sok-sok

kiváló tanáregyéniségérol is, akikrol – bár agyuk hibátlanul
muködött – késobb kiderült, hogy ugyanolyan kevéssé
voltak tisztában a dolgok valódi állásával, mint Roy.
10 Hány tagot számlált a Galápagos szigetcsoport
egymillió évvel ezelott? Volt tizenhárom nagy és
tizenhét kis sziget, plusz háromszáztizennyolc darab
szigetecske, némelyikük alig több, mint egy a tenger
hullámai közül éppen csak kiemelkedo sziklaszirt.

Ma tizennégy nagy és hét kis sziget, valamint há-

romszázhuszonhat szigetecske alkotja a szigetvilágot. Még
mindig egészen élénk vulkanikus tevékenység figyelheto
meg a térségben. Tréfára fordítva a szót: Még mindig
dühöngenek az istenek.

És a szigetcsoport legészakibb tagja, még mindig, a

társaitól oly messze fekvo, magányos Santa Rosalia.

Bizony, és egymillió évvel ezelott, 1986 augusztus 3-án, a

New York-i Iliumban, tiszta udvar, rendes ház otthonában
egy Roy Hepburn nevu férfi a haláltusáját vívta. A férfit
akkor és ott, karnyújtásnyira a végtol, az bántotta a
legjobban, hogy házasságukból nem született gyerek. Még
csak arra se unszolhatta Maryt, próbáljon meg valaki mástól
gyereket szülni, ha már o nem lesz, me rt az asszony
ekkor már túl volt a klimaxon.

– A Hepburnök ezennel kihaltnak tekinthetok, akárcsak a

dodó galamb – mondta Roy, aztán folytatta a törzsfejlodés
fájának száraz, terméketlen ágaival, az örökre letunt fajok
felsorolásával. – Az ír szarvas – mondta. – A fehércsoru
harkály mondta. – Tyrannosaurus rex – mondta, és így
tovább, míg tartott a lista. A végén azért váratlanul
megcsillant sajátos, fanyar humora. Még két nevet tett
hozzá élcelodve a gyászos hangulatot árasztó
leltárjegyzékhez, két nevet, amelynek igazán nem akadt
örököse. – Himlo – mondta, majd késobb: – George
Washington.

A férfi az utolsó percig szentül hitte, kormányának

atomkísérletei bántak el vele. És akkor Mary és a vég
közelsége folytán szintén jelenlévo orvos és ápolóno füle
hallatára Roy a következoket mondta: – Ha legalább csak a
Mindenható sújtott volna dühével !

Mary úgy vélte, férje utolsó szavait hallotta. S Roy

valóban halottnak is tunt ezt követoen.

Ám azután, tíz perc elteltével, a szederjes ajkak újra

megmozdultak. Mary egészen közel hajolt férjéhez, hogy
hallja, mit suttog. Élete hátralevo részében boldoggá tette a
tudat, hogy nem szalasztotta el ezeket a szavakat. –
Elmondom neked, Mary, hogy mi is valójában az emberi
lélek – rebegte Roy ki sem nyitva szemét – Az
állatoknak nincs ilyen. A lélek az a ré szed, amely rögtön
észreveszi, ha az agyad nem úgy muködik, ahogy kellene.
Én mindig is tudtam, Mary. Nem tehettem semmit, de
mindig is tudtam.

Eztán tágra meredt, lángoló tekintetu szemekkel ülo

helyzetbe lendült, halálra rémisztve ezzel a szobában
tartózkodókat. Hozd a Bibliát – parancsolta sztentori
hangon.

Egész betegsége alatt ez volt az elso és az utolsó alkalom,

hogy bármiféle egyházi külsoség szóba került. Nem jártak
templomba, és legnagyobb szorultságukban sem
imádkoztak soha, de azért volt valahol egy bibliájuk. Csak
azt nem tudta Mary, hogy hol.
– Hozd a Bibliát! – mondta újra Roy. Asszony, hozd a
Bibliát! – Ezt megelozoen soha nem nevezte feleségét
“asszony"-nak.

Így Mary felkerekedett, hogy megkeresse a Bibliát. A

vendégszobában lelt rá, Darwin Utazás a Beagle Fedélzeten
és Charles Dickens Mese a Két Városról címu könyvének
társaságában.

Roy ülo helyzetbe tornázta magát, és újfent “asszony"-nak

szólította Maryt. – Asszony – mondta parancsoló hangon
–, tedd a kezed a Szentírásra, és mondd utánam: Én
Mary Hepburn ezennel két szent fogadalmat teszek
szeretett férjem halálos ágyánál.

Mary megismételte a szavait. Azt gondolta, mi több,

remélte, hogy a két ígéret olyan valóságtól elrugaszkodott
lesz – mint például a kormány bíróság elé citálása vagy
valami ehhez hasonló dolog –, hogy úgyse lesz módja
betartani oket. Nem volt ekkora szerencséje.

Elsoként azt kellett megígérnie, hogy minden tole telhetot

elkövet mielobbi férjhezmenetele érdekében, s nem fecsérli
idejét búslakodásra, önsajnálatra.

A második fogadalom értelmében novemberben

Guayaquilba repül és kapcsolatuk emlékére részt vesz az
“Évszázad Kirándulásá"-n.

– Szellemem ott lesz veled az út minden pillanatában –

mondta Roy. Aztán meghalt.

Nos, így került Guayaquilba Mary, akiben feltámadt a

gyanú, hogy neki magának is agydaganata lehet.

Agyveleje késztetésére éppen a nagy ruhásszekrényben

ácsorgott, és az általa “Jackie ruhá"-nak elkeresztelt vörös
estélyi védohuzatának eltávolításán fáradozott. A ruha
azért kapta éppen a fent említett becenevet, mert a hajó
utasai között várhatóan Jacqueline Onassisnak is
szerepelnie kellett, és Mary szeretett volna jó benyomást
kelteni a világhíru özvegyben.

Csakhogy ott, a szekrényben állva Mary pontosan tudta:

Jackie Onassisnak több esze van annál, hogy Guayaquilba
jöjjön, egy olyan városba, ahol az utcákon és a háztetokön
járorök cirkálnak, és a parkokban lövészgödröt ás a
gyalogság.

Ahogy a muanyag huzat lehámozásával veszodött, az

estélyi lecsusszant a vállfáról, majd a padlóra huppant, ahol
vérvörös kis tócsaként állapodott meg.

Mary nem nyúlt érte, úgy gondolta, az anyagi világ

dolgainak többé úgyse veszi hasznát. De még nincs itt az
ido, hogy az asszony nevét csillaggal lássam el. Annál is
kevésbé, mert még három évtizednyi élet áll elotte. Arról
nem is beszélve, hogy a késobbiekben a bolygó egyes
életfontosságú anyagaival való ügyködése révén vitán felül
az emberiség történetének legjelentosebb kísérletezojévé lép
majd elo.
11 Amennyiben Mary Hepburnnek inkább lett v o l n a
ínyére egy kis hallgatózás, mint ö nnön maga
elveszejtése, könnyuszerrel odatapaszthatta volna fülét a
szekrény hátsó falához, minekutána halk sutyorgást hallott
volna átszüremleni a szomszédos lakosztályból. Miután
elozo esti érkezésekor még o volt a szálló egyetlen vendége,
s azóta egyfolytában a szobájában kuksolt, fogalma sem volt
kétoldali szomszédjainak kilétérol.

A sutyorgás eloidézoi *Zenji Hiroguchi japán kom-

puterzseni és áldott állapotban lévo felesége, Hisako voltak,
utóbbi a virágkötészet japán muvészetének, az ikebanának a
tanára.

A másik oldali lakosztályban *Andrew Macintosh

tinédzser korú leánya, Selena és annak vakvezeto kutyája, a
szintén noivarú Kazakh voltak elszállásolva. Mary egy árva
vakkantást sem hallott, mivel Kazakh soha nem ugatott.

Kazakh soha nem ugatott, nem játszott más kutyákkal,

nem vizslatott izgalmas szagokat és zörejeket, s nem vette
üldözobe az osei számára természetes zsákmányt jelento
állatokat sem. Mindennek az volt az oka, hogy néhány
túlfejlett agyveleju ember minden egyes alkalommal pfujjolt
és megtagadta tole a beígért finom falatokat, ha
kölyökkorában bármi hasonlóval próbálkozott. Az emberek
egy percig sem rejtették véka alá, hogy a lakóhelyéül
szolgáló bolygón az ebekre jellemzo természetes szokások
egytol egyig bunnek számítanak.

Megakadályozandó, hogy a fajfenntartás ösztöne valaha

is megzavarhassa a viselkedését, gazdái eltávolíttatták a
kutya ivarmirigyeit. Nekem meg már éppen a nyelvemen
volt, hogy történetem szereploinek köre rövidesen egy
hímnemu és az ot körülvevo nonemu egyedekre (köztük
egy szukára) szukül le. Azonban, hála az állatorvos
szikéjének, Kazakh már nem tekintheto noivarúnak.
Akárcsak Mary Hepburn, o is kiesett a nagy evolúciós
társasjátékból. Nem volt kire testálnia génjeit.

A Selena és Kazakh szobájából nyíló, széthúzott

szárnyasajtó másik oldalán a lány életerotol duzzadó apja, a
befektetési bankár *Andrew MacIntosh lakozott. A férfi
özvegyember volt. Biztosan jól megértették volna egymást
Roy Hepburn özvegyével, hiszen mindketten olyan szorgos
természetjárók voltak. Csakhogy soha nem találkoztak.
Ahogy azt már említettem, *Andrew MacIntosh és *Zenji
Hiroguchi életüket vesztik, mielott a nap nyugovóra tér.

James Wait egyébként a hotel többi vendégétol a leheto

legtávolabb, a különben teljesen üres második emeleten
kapott szobát. Túlméretezett agyveleje éppen az
ártalmatlanság és hétköznapiság látszatát kelto álcájához
gratulált neki, ezúttal ok nélkül. A szálloda igazgatója
kiszúrta, hogy Wait rosszban sántikál.

Ez a *Siegfried von Kleist nevu szállodaigazgató a hosszú

múltra visszatekinto és általánosságban vagyonosnak
mondható ecuadori német kolónia borongós tekintetu,
középkorú tagja volt. A Quitóban élo két apai
nagybátyjáé volt a szálloda és a Bahia de Darwin is, ok
tették meg szállodaigazgatónak arra a röpke s történetünk
idején a, végéhez közeledo – két hétre, melynek során az
“Évszázad Kirándulása" vendégeinek fogadását
felügyelte. Komoly vagyon örököseként, mint mihaszna
léhutot ismerték, de ezúttal nagybátyjai addig appelláltak
lelkiismeretére, míg beadta a derekát, és hajlandó volt
kivenni a részét ebbol az egy családi vállalkozásból.

Notlen volt, nem hagyott hátra utódot maga után, így

a törzsfejlodés szempontjából elhanyagolható jelentoséggel
bírt. Szintén szóba jöhetett volna mint Mary leendo
párja. *Andrew MacIntosh-hoz hasonlóan azonban ot is a
közeli elmúlás fenyegette. *Siegfried von Kleist túléli ugyan
a naplementét, de három órával késobb, egy árhullám
jóvoltából a tengerbe fullad.

Délután négy óra volt. *Kleist, ez a vizenyos szemu,

lekonyuló bajszú ecuadori hun azt a benyomást keltette,
mintha már esti elhalálozására készülne, ám a jövot
illetoen o is ugyanolyan tanácstalan volt, mint jómagam.
Aznap délután mindketten éreztük, hogy a földgolyó
tengelye kibillent a helyérol, és hogy a következo
pillanatban bármi megtörténhet.

*Zenji Hiroguchival és *Andrew MacIntosh-sal egyébként

lövések végeznek majd.

*Siegfried von Kleist személye nem bír különösebb

jelentoséggel történetemben, annál inkább egyszem
testvére, a nála három évvel idosebb, ugyancsak agglegény
Adolf. Adolf von Kleist, a Bahia de Darwin kapitánya lesz a
földet benépesíto emberiség közös osatyja.

Mary Hepburn segítségével a modernkori Ádám szerepét

játssza majd el. Ugyanakkor az iliumi biológiatanárno nem
lesz, nem lehet a Kapitány Évája, mert már túl van a
klimaxon. Így hát inkább a teremto istenno szerepét kell
magára vállalnia.
 És a jelentéktelen szállodaigazgató kiemelt fontossággal
bíró öccse éppen ezekben a percekben ért földet a
Guayaquili Nemzetközi Repülotéren egy majdnem teljesen
üres gép fedélzetén, egyenesen New Yorkból, ahol az
“Évszázad Kirándulásá"-t reklám hadjáratában vett részt.

Még ha Mary meg is próbálkozik a szekrény hátfalán

keresztül kihallgatni a Hiroguchik beszélgetését, akkor se
értette volna meg a házaspár nyugtalanságának okát, mert a
sutyorgás az általuk folyékonyan beszélt egyetlen nyelven,
japánul folyt. *Zenji tudott egy kicsit oroszul és angolul,
Hisako a kínai nyelvhez konyított valamit. Egyikojük se
tudott egy árva szót se spanyolul, kecsuául, németül vagy
portugálul, az Ecuadorban legelterjedtebb nyelveken.

Ahogy kiderült, oket is olyan sérelmek marcangolták,

amelyeket az elvileg csodálatosan muködo agyvelejüknek
köszönhettek. S mivel *Zenjit szerte a világon a
földkerekség egyik legokosabb embereként ismerték,
különösen nagy ostobaságnak tartották, hogy hagyták
magukat beugratni egy effajta rémes kalandba. S az is a
férfi, nem pedig felesége lelkén száradt, hogy gyakorlatilag
az energikus *Andrew MacIntosh fogságába kerültek.

A dolog a következoképpen eshetett meg:

Történetünket egy évvel megelozoen *MacIntosh vi-
lágtalan leányával és annak vakvezeto kutyájával Japánba
látogatott, ahol megismerkedett *Zenjivel, s látta, milyen
nagyszeru munkát végez a Matsumoto cég
alkalmazottjaként. A muszaki életben az ekkor mindössze
29 éves *Zenji máris nagypapának számított. Még
korábban megalkotta szellemi gyermekét, a különbözo
nyelvek között szemvillanás alatt oda-vissza tolmácsoló
számítógépet, amelynek a “Gokubi" nevet adta. Ezt
követoen, éppen MacIntosh-ék látogatásának idején *Zenji a
mikrofonnal ellátott tolmácskompjúterek új nemzedékének
kísérleti példányával állt elo, melyet “Mandarax"-nak
keresztelt el.

Így történt, hogy *Andrew MacIntosh, akinek befektetési

bankja részvények és értékpapírok adásvételén keresztül
biztosított anyagi eszközöket saját maga és üzletfelei
részére, félrevonta az ifjú *Zenjit, és elmagyarázta neki,
milyen szamárságot csinál, hogy alkalmazottként dolgozik,
s hogy o, *MacIntosh a segítségére lenne egy saját vállalat
felállításában, amelynek révén egycsapásra dollár-
milliárdokat illetve yentrilliárdokat kasszírozhatna.
Erre *Zenji azt válaszolta, hogy szeretné fontolóra venni
az ajánlatot.

A fenti, puhatolózó jellegu beszélgetésre az egyik tokiói

sushi étteremben került sor. Az egymillió évvel ezelott nagy
népszeruségnek örvendo sushi nyers halszeletbe csomagolt
párolt rizst jelent. Akkoriban aligha gondolta volna bárki
is, hogy az eljövendo szép új világban az emberiség szinte
kizárólag nyers halhú son tartja majd fenn magát.

A nagytermészetu, pirospozsgás bankár és a mellette

marionett figurának tuno, tartózkodó japán feltaláló a
Gokubi segítségével beszélgettek, mivel mindketten igen
messze voltak attól, hogy a másik anyanyelvén fejezzék ki a
gondolataikat. Világszerte ezer és ezer Gokubi volt
használatban. A két férfi nem vehette igénybe a
Mandarax szolgáltatásait, mert annak egyetlen
muködo kísérleti példányát árgus szemek vigyázták *Zenji
szobájában, a Matsumoto irodaházban. *Zenji túlméretezett
agyveleje eljátszadozott a gondolattal, milyen érzés lenne
olyan gazdagságra szert tenni, melyhez foghatóval csak
országának legvagyonosabb állampolgára, a japán császár
dicsekedhetett.

Néhány hónappal késobb, a következo év januárjában,

abban a januárban, amikor Mary és Roy Hepburn úgy
érezték, oly sok mindenért tartoznak hálával, *Zenji
levelet kapott *MacIntosh-tól. A bankár ezúton hívta meg,
legyen a vendége kerek tíz hónappal késobb a mexikói
Yucatán-félszigeten, Mérida közelében fekvo birtokán, majd
ezt követoen egy ecuadori luxushajó fedélzetén, annak a
Bahia de Darwin nevu sétahajónak az elso útján, amelyben
neki magának is üzleti részesedése volt.

*MacIntosh levelében szerepelt egy mondat, amelyhez

*Zenji angoltudása kevésnek bizonyult: Ragadjuk meg az
alkalmat, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz.

Amit *MacIntosh már esetleg a Yucatánon, de legkésobb

az “Évszázad Kirándulásá"-n mindenképpen ki akart
csikarni *Zenjitol, az a feltaláló aláírása volt. Ez szentesítette
volna a megállapodást, melynek értelmében *Zenji
igazgatói szerepet vállal egy – a késobbiekben létrehozandó
cégnél –, aminek részvényeivel *MacIntosh jelent volna meg
a tozsdén.

James Waithez hasonlóan, alkalomadtán *MacIntosh is

horgászbotot ragadott. Zsákmányul befektetokre várt, s
horgára csaliként – fityego árcédula helyett – a japán
komputerzsenit szerette volna feltuzni

És most úgy tunik számomra, egymillió évet felölelo

mesém kezdete és vége között nincs is olyan nagy
különbség. Azon kapom magamat, hogy úgy a történet
végén, mint az elején, függetlenül agyvelejük súlyától vagy
méretétol, az emberek mint szakavatott halászok jelennek
meg elbeszélésemben.

S jött a november, és a Hiroguchik megérkeztek

Guayaquilba. *MacIntosh tanácsát megfogadva, *Zenji
félrevezette munkaadóit utazási célját illetoen. Elhitette
fonökeivel, hogy a Mandarax megalkotása teljesen
kimerítette, ezért szeretne két hónapot feleségével
kettesben, a világtól távol eltölteni, távol mindentol, ami a
munkájára emlékeztethetné. Munkaadói nagy agyát
megtéveszto információkkal traktálta mondván,
legénységgel együtt kibérelt egy tengerjáró hajót (melynek
nevét nem kívánta felfedni), hogy annak fedélzetén egy
mexikói kikötobol (amelynek nevét szintén nem kívánta
felfedni) kirándulást tegyenek a karibtengeri szigetvilágban.

És habár a tömegtájékoztatás eszközei szétkürtölték az

“Évszázad Kirándulása" utaslistáját, *Zenji munkáltatói
soha nem tudták meg, hogy legtermékenyebb
alkalmazottjuk és felesége is a résztvevok közé tartoznak. A
Hiroguchik, akárcsak James Wait, hamis papírokkal
utaztak.
És akárcsak James Waitnek, nekik is tökéletesen nyomuk
veszett.

Nem volt ember, aki képes lett volna megtalálni oket.

A nagyokos emberek eleve kapásból rossz földrészen fogtak
volna hozzá a felkutatásukhoz.
 Mary Hepburnéval szomszédos szobájukban a
12 Hiroguchik percnyi megállás nélkül a szerintük
minden kétséget kizáróan rögeszmés orült *And rew
MacIntosh-ról sutyorogtak. Ez így azért túlzás volt.
*MacIntosh vitán felül pénzéhes volt és goromba, de nem
bolond. A legtöbb dolog, amit túlméretezett agya valósnak
hitt, az is volt. Amikor kis magánrepülogépe fedélzetén –
Selena és Kazakh és a Hiroguchik az utastérben, o maga
a botkormánynál – Méridából Guayaquilba repült, már
tisztában volt azzal, hogy a városban hama rosan
statárium vagy ahhoz hasonló ,állapot lép életbe, és
hogy az összes boltot zárva találják majd, és hogy az egyre
súlyosbodó éhinség az utcára hajtja majd a nélkülö- zoket,
és hogy esetleg a Bahia de Darwin sem fogja elhagyni a
kikötot á tervezett idopontban, és a többi, és a többi.
Yucatán-félszigeten álló háza telekommunikációs
berendezéseinek köszönhetoen *MacIntosh tökéletesen
naprakész volt az Ecuadorban vagy a világ bármely más,
általa érdeklodéssel figyelt régiójában zajló eseményeket
illetoen. A Hiroguchikat mégis, hogy úgy mondjam, a
tudatlanság sötét vermében tartotta (nem így leányát) a
rájuk váró helyzettel kapcsolatban.
A guayaquili út valódi célja, melyet szintén felfedett
leánya és eltitkolt a Hiroguchik elott, az volt, hogy a leheto
legalacsonyabb áron, a leheto legtöbb ecuadori tulajdonra
tegye rá a kezét. Olyan vállalkozásokat kívánt így
megkaparintani, mint akár az El Dorado vagy a Bahia de
Darwin, nem is beszélve az ország aranybányáiról és
olajmezoirol, és így tovább, és így tovább. Ezen túl az volt a
terve, hogy a fenti üzleti lehetoségek kiaknázásában való
részvétel felajánlásával örökre lekötelezettjévé teszi *Zenji
Hiroguchit, aki a tole kölcsönzött pénz révén szintén
nagytokéssé válhat.
*MacIntosh arra kérte a Hiroguchikat, maradjanak
szállodai szobájukban, mondván hogy hamarosan ragyogó
híreket hoz a számukra. O magá egész délután
telefonhívásokat bonyolított, ecuadori befektetokkel és
bankárokkal tárgyalt, és a várva várt hí rek, amelyekkel a
Hiroguchikat kecsegtette, azokról az ingatlanokról
számoltak volna be, melyek egy-két napon belül az o és a
házaspár tulajdonába mennek át.
És akkor csak annyit mond majd: – Az ördög vigye az
“Évszázad Kirándulásá-"t!
A Hiroguchik már el sem tudták képzelni, miféle
kedvezo hírt hozhatna nekik *Andrew MacIntosh.
Szentül hitték: *MacIntosh nem normális. Ezen tévesz-
méjüket egyébként a sors iróniája révén éppen *Zenji
szellemi gyermekének, a Mandaraxnak köszönhették. Az
egész világon tíz ilyen szerkezet létezett, kilenc ebbol
Tokióban volt, egy pedig a hajókirándulásra készülo
*Zenjinél. A Gokubitól eltéroen a Mandarax nem csak
tolmácsolni tudott, de tiszteletet parancsoló biztonsággal
diagnosztizálta a Homo sapiens szervezetét megtámadó
ezer legismertebb betegséget is, köztük az idegösszeomlás
tizenkét alfaját.
A Mandarax diagnosztika terén végzett tevékenysége
tulajdonképpen pofonegyszeru volt. A kompjútert arra
programozták be, ho gy utánozza a valódi orvosokat,
vagyis egy sor, olyan egymásból következo kérdés
feltevésére, mint például: “Étvágya van?"; aztán:
“Rendszeres a bélmozgása?"; esetleg: “Milyen volt a
széklete?"; és így tovább, és így tovább.
A Yucatán-félszigeten a Hiroguchik már átszemelgették a
kérdések és válaszok ezen rózsafuzérét, amikor is *Andrew
Macintosh viselkedésérol vittek be adatokat a Mandaraxba.
A kompjúter végül ezeket a szavakat írta ki japánul
kártyalapnyi képernyojére:
Patológiás személyiség:
A Hiroguchik balszerencséjére (a semmit sem érzo és
semmivel se törodo Mandaraxot ezek a tények hidegen
hagyták) a számítógépet programja nem tette képessé
annak elmagyarázására, hogy ez az elváltozás legtöbb
társához képest meglehetosen jóindulatúnak nevezheto, és
hogy a benne szenvedok csak igen ritkán szorulnak
kórházi ápolásra, sot, a bolygó legboldogabb emberei közé
tartoznak, és hogy viselkedésükkel csak környezetüknek
okoznak fájdalmat, maguknak sohasem. Egy igazi orvos
esetleg még ennél is tovább ment volna, s elmondja, hogy
a nap mint nap az utcákat rovó embertömegbol több
millióan azt az esetet képviselik, amikor igen nehéz
teljes biztonsággal kijelenteni: egészséges vagy kóros
személyiséggel állunk-e szemben.
Csakhogy a Hiroguchik nemigen értettek az orvos-
tudományhoz, és úgy reagáltak a diagnózisra, mintha
valami halálos kórról lett volna szó. Vagyis így vagy úgy,
de meg akartak szabadulni *Andrew MacIntosh
társaságától, hogy aztán már röpüljenek is vissza Tokióba.
Ugyanakkor továbbra is igencsak rá voltak utalva a
bankárra, ami igencsak nem volt ínyükre. A szálloda
gyászhuszár igazgatójától a Mandarax segítségével
megtudták, hogy a légitársaságok összes Guayaquilbol
induló járatukat lemondták, a bérelheto gépekkel
rendelkezo cégeket pedig lehetetlen telefonon elérni.
Így a félelemtol megbénult Hiroguchik számára mindössze két
járható út maradt, hogy kislisszoljanak Guayaquilból: *Macintosh
magángépe illetve a Bahia de Darwin, már amennyiben – ahogy az
egyre hihetet- lenebbnek is tunt – a hajó tényleg felszedi a
horgonyt másnap.
13 Zenji Hiroguchi, ez az ifjú lángelme, egymillió és öt
esztendovel ezelott alkotta meg a Gokubit, majd
egymillió esztendeje a Mandaraxot. Bizony, és a Mandarax
világrajövetelekor felesége éppen elso gyermekük
megszülésére készülodött.
Sok aggodalomra adtak okot a gének, melyeket az anya,
Hisako esetleg átörökíthetett a magzatra: Hisako anyja
ugyanis sugárfertozést kapott, amikor az Amerikai Egyesült
Államok atombombát dobott Japán Hiro sima nevu
nagyvárosára. Ezért Hisako magzatvizébol még Tokióban
mintát vettek, hogy a születendo gyermek fejlodési
rendellenességeire utaló jeleket keressenek benne. A
magzatvízrol mellesleg kiderült, hogy hajszálpontosan
ugyanolyan töménységu sóoldat, mint a késobbiekben a
Bahia de Darwin t nyomtalanul elnyelo óceán vize.
A vizsgálatok eredménye szerint a magzat semmilyen
fejlodési rendellenességgel nem rendelkezett.
Fény derült a születendo gyermek nemére is. Kislány
készülodött a világra jönni, mesém újabb nonemu
szereploje.

A vizsgálatok nem mutathatták ki a magzat esetleges

kisebb rendellenességeit, hogy például Mary Hepburnhöz
hasonlóan botfülu lesz-e, ami nem lett – vagy hogy a
fókabébikhez hasonlóan finom, selymes pihék fogják
borítani a testét, ahogy az valóban be is következett.
*Zenji Hiroguchi egyetlen emberi lényt nemzett, egy
elbuvölo, de szorrel benott testu lánygyermeket, akit soha
meg sem pillanthatott:
A kislány a Galápagosz-szigetcsoport legészakibb tagján,
a Santa Rosalián született meg. Az Akiko nevet kapta.
 A Santa Rosalia szigetén nové cseperedett Akiko
szervezete szinte teljesen megegyezett az anyjáéval, borük
azonban különbözött. Ezzel szemben a Gokubi és a
Mandarax közötti evolúciós ugrás a kis doboz tartalma
minoségének az alapveto megváltozását jelentette úgy,
hogy közben a csomagolás csak alig változott. Akikót bore
megvédte a nap perzselo sugaraitól, és úszás közben a
hideg tengervíztol, és a kihult láva érdességétol, ha ülni
vagy leheveredni támadt kedve – anyja mezítelen bore
ugyanakkor teljesen védtelen volt a sziget ezen veszélyeivel
szemben. A Gokubi és a Mandarax azonban, akármilyen
különbözo is volt belsejük, szinte hajszálpontosan
egyforma, tizenkét centiméter magas, nyolc centiméter
széles és két centiméter mély, ütésálló, fekete
muanyagdobozban kapott helyet.
A vak is meg tudta különböztetni Akikót Hisakótól, de
csak egy szakember tudta megkülönböztetni a Gokubit a
Mandaraxtól.

Mind a Gokubi, mind a Mandarax hátoldalára süllyesztett

nyomógombokat szereltek, ezek segítségével tudott az
ember kommunikálni a doboz belsejével, akármi is volt az.
Mindkét gép homloklapján ugyanaz a kis képernyo volt
látható, ez egyrészt különféle számok és betuk
megjelenítésére szolgált, másrészt napelemként muködve
parányi akkumulátorokat töltött fel, amelyek ugyancsak
teljesen azonosak voltak a Gokubiban és a Mandaraxban.
Mindkét gép rendelkezett egy gombostufejnyi mik-
rofonnal, melyet a képernyo jobb felso sarka mellett
helyeztek el. Ennek segítségével a Gokubi illetve a
Mandarax fogadta az emberi beszédhangot, aztán a
nyomógombokon át kapott utasításoknak megfeleloen
megjelenítette a fordításukat képernyojén.
A két gép kezelojének ujjai varázslatos gyorsasággal és
ügyességgel kellett hogy járjanak, amennyiben egy eltéro
nyelveken zajló beszélgetést csak valamelyest is természetes
sebességgel szeretett volna lefolytatni. Ha teszem azt, én
egy portugállal társalgó, angol anyanyelvu személy vagyok,
akkor a készüléket eloször a portugál orra alá kell tartanom,
de úgy, hogy le tudjam olvasni a képernyorol, amit mond.
Aztán gyorsan a számhoz kell kapnom a készüléket, hogy
vegye az én szavaimat, és beszélgetotársam le tudja olvasni
mondókám fordítását a képernyorol.
Nem él a földön ma olyan, akinek eléggé ügyes keze vagy
eléggé nagy agyveleje lenne ahhoz, hogy a Gokubit vagy a
Mandaraxot használhassa. És senki sem tud befuzni egy tut
– sem zongorázni, vagy az orrát esetleg a fülét piszkálni,
mikor mirol van szó.

A Gokubi mindössze tíz nyelv között volt képes

tolmácsolni. A Mandarax ezer nyelven értett. A Gokubival
tudatni kellett, hogy milyen nyelvet hall éppen. A
Mandarax néhány szó elhangzása után az ezer nyelv
bármelyikét beazonosította, és kérés nélkül elkezdte
lefordítani a hallott szöveget kezeloje nyelvére.
Mindkettoben volt nagypontosságú óra és öröknaptár is.
*Zenji Hiroguchi Mandaraxa mindössze nyolcvankét
másodperc késést hozott össze a tudós El Dorado szállóba
való bejelentkezése és a harmincegy évvel késobbi nap
között, amikor is egy hatalmas fehércápa felfalta Mary
Hepburnt és vele együtt a készüléket.
A Gokubi ugyanilyen pontossággal mérte volna a múló
idot, egyéb szempontokat figyelembe véve azonban a
Mandarax utcahosszal maga mögött hagyta apját. Mert nem
elég, hogy a Mandarax százszor több nyelv között tudott
kapcsolatot teremteni, mint felmenoje; és több betegség
megbízható diagnosztizálására volt képes, mint a korabeli
orvosok többsége, ezen felül kívánságra megnevezte
bármely kiválasztott év fontosabb történelmi eseményeit is.
Ha például az ember beütötte a hátlap nyomógombjain
Darwin születésének évét, 1802-ot, akkor a Mandarax
tudtára adta, hogy Alexandre Dumas és Victor Hugo is ez
évben születtek, és hogy Beethoven ekkor fejezte be
Második Szimfóniáját, és hogy Franciaország leverte a
Santo Domingo-i négerlázadást, és hogy Gottfried
Treveranus kitalálta a biológia szót, és hogy az inasok
egészségvédelmére vonatkozó rendelet ekkor emelkedett
törvényerore Nagy-Britanniában és a többi, és a többi.
Ugyancsak ez volt az az év, amikor Napóleon lett az Olasz
Köztársaság elnöke.
A Mandarax ezen felül kétszáz játék szabályait is tudta, és
bármikor képes volt felmondani az ötven különbözo
muvészeti és képzomuvészeti ág mesterei által lefektetett
alapelveket. Mi több, kívánságra a belétáplált húszezer
népszeru irodalmi idézet bármelyikét képes volt
megjeleníteni képernyojén. Úgyhogy ha az ember a hátoldal
billentyuin beütötte a Napnyugta szót, a képernyon a
következo magasztos gondolatok jelentek meg:

Napnyugta és fényes esthajnalcsillag,

szabad az út, kiáltsátok nekem!
hajóm eresztékei tán csak nem sírnak,
ha újra a tenger vizét szelem.
Alfred Lord Tennyson
(1809-1892)

*Zenji Hiroguchi Mandaraxa a késobbiekben harmincegy

évre a Santa Rosalia szigetén rekedt, a tudós várandós
felesége és Mary Hepburn és a vak Selena MacIntosh és
Adolf von Kleist kapitány és hat másik, egytol egyig
nonemu, személy társaságában. Ilyen körülmények között
azonban a Mandarax nem jelentett különösebb segítséget.
 A gépben felhalmozott tudásanyag teljes hiábavalósága
annyira dühítette a kapitányt, hogy azzal fenyegetozött,
beledobja az óceánba. Élete utolsó napján, amikor o már
nyolcvanhat, Mary pedig nyolcvanegy éves volt, valóra is
váltotta fenyegetozését. Fogalmazhatnánk így is: újkori
Ádámunk legutolsó tette az volt, hogy belehajította a tudás
almáját a kék tenger mély vizébe.
A Santa Rosaliára jellemzo sajátságos körülmények között
a Mandarax orvosi tanácsai nem is hangozhattak másként,
csak rosszízu gúnyolódásként. Amikor Hisako közel húsz
évig, egészen halála napjáig tartó, mély depresszióba
zuhant, a Mandarax új idotöltéseket, új barátokat,
környezet- és munkahelyváltozást, és lítiumot javasolt neki.
Amikor a mindössze harmincegy éves Selena MacIntosh
veseproblémákkal kezdett el küszködni, a Mandarax azt
tanácsolta, hogy minél elobb kerítsen megfelelo donort az
átültetéshez. Hisako selymes szorrel fedett kislánya hatéve-
sen tüdogyulladást kapott, nyilván legjobb barátnojétol, egy
fókától, mire a Mandarax antibiotikumot javasolt. Hisako és
a vak Selena ebben az idoben együtt éltek, szinte férj és
feleség módjára nevelték Akikót.
És amikor a Santa Rosalia bazaltkupacán gazdái fel-
kérték, idézzen valamit a világirodalom remekei közül,
hogy ezzel is emeljék az éppen esedékes ünnep hangulatát,
a Mandarax majdnem mindig valami emelkedettel
hozakodott elo. A gépnek a következok jutottak az eszébe,
amikor a huszonnégy éves Akiko életet adott saját pihékkel
fedett testu kislányának, a szigeten világra jött emberek
második nemzedéke elso tagjának:
 Lógjak bár bitóról a legmagasabb hegy felett
ó, anyám, ó anyám!

Tudom, szeretettel akkor is öveznél engemet

ó, anyám, ó anyám!
Rudyard Kipling (1865-1936)

Sötét méh, ahol kezdtem életem,

anyám életébol emberként létezem.
Míg hordott hosszú hónapokon át,
szépségével táplálta hús-vér fiát.
Nézek, vagy moccanok, levegot ha veszek,
használom, mit tole raboltam: az életet.
John Masefield (1878-1967)

Urunk, te szabsz ki
embernek törodést, fáradságos munkát,
köszönjük, ami fuzi
gyermekéhez világrahozó anyját.
William Cullent Bryant (1794-1878)

Tiszteld atyádat és anyádat,

hogy hosszú életu légy a földön.
Biblia

Akiko kislányának a Kapitány legidosebb fia, a

mindössze tizenhárom éves Kamikaze volt az apja.
14 Az összes ma élo ember közös osei, a Santa
Rosalián partot ért telepesek egyetlen lako -
dalmat sem tartottak, mégis jó néhány születést
megünnepeltek az elso negyvenegy év alatt. Persze, már
a legelso perctol fogva kezdtek kialakulni a párok.
Hisako és Selena egy egész életre szóló párkapcsolatra
léptek egymással. A Kapitány és Mary Hepburn
párkapcsolata tíz évig tartott – akkor a tanárno valami
olyasmit tett, amit párja teljességgel megbo- csáthatatlannak
ítélt meg: a férfi beleegyezése nélkül felhasználta annak
spermáját. És a nagyon bensoséges testvéri szeretetben élo
másik hat no is párokat alakított ki, miközben együtt éltek a
tágabb családi kötelékek között.
A Santa Rosalián létrejött elso házasság Kamikaze és Akiko
között köttetett a 2027-es esztendoben. Ekkorra már az összes
egykor partot ért telepes réges-régen eltunt a Túlvilág felé vezeto
kanyargós, kék csatornában, a Csendes-óceán fenekén hevero
Mandaraxot pedig eleven kagylóberakás borította. Ha a Man-
darax a közelben van, alapvetoen kellemetlen közölnivalói lettek
volna a házasság intézményével kapcsolatosan, mint például:

A házasság: egy gazda, egy cseléd és két rabszolga alkotta

kéttagú életközösség.
Ambrose Bierce (1842-?)

Szerelembol lett házasság, akár az ecetes bor –

Komor, kesernyés, kijózanító ital – amikor
ido savítjta királyi nedu ízét
s eredményez poshadt házi lorét.
Lord Byron (1788-1824)
 És így tovább, és így tovább.
A Galápagosz-szigeteken és egyben a Földön is
utolsóként létrejött házasság a Fernandina-szigeten köttetett
meg a 23011-es esztendoben. Ma már senkinek nincs a
leghalványabb fogalma sem arról, mi is az a házasság.
Azt kell mondanom, hogy igencsak beigazolódott a
cinizmus, amivel a Mandarax még az intézmény
fénykorában a házasságról vélekedett. Szüleim teljesen
tönkretették egymást azáltal, hogy oltár elé járultak,
Mary Hepburn pedig egyszer, amikor már idos
hölgyként pergette napjait Santa Rosalián, elmesélte a
fino m szorrel borított testu Akikónak, hogy nagy
valószínuséggel o és Roy voltak az egyetlen boldog
házaspár az egész Iliumban.
És a letunt korok házasságainak megkeserítoje, s
megannyi más szívfájdalom forrása most se volt más, mint
a túlméretezett emberi agyvelo. Szenvtelen számítógépünk
oly sok egymásnak ellentmondó véleményt tudott
eltárolni, oly sok különbözo témával kapcsolatban, és oly
gyorsan váltott át egyik témáról vagy véleményrol a
másikra, hogy az idegességtol remego házaspárok vitája
sokszor a leginkább bekötött szemu, görkorcsolyán keringo
felek küzdelmére emlékeztetett.
Így voltak ezzel például a Hiroguchik is, amikor
Mary Hepburn felfigyelt a ruhásszekrény hátfalán keresztül
átszüremlo sutyorgásukra. A házaspár fénysebességgel
váltogatta a kettejükrol és saját magukról, és a
szerelemrol és a szexrol és a munkáról és a világról és
annak egyéb dolgairól alkotott véleményét.
Az egyik pillanatban Hisako úgy vélte, férje ostoba fráter
csupán, és az o nyakába szakadt a feladat, hogy kifundálja,
miként mentse meg saját magát és nonemu magzatát. A
következo pillanatban azonban már újra elhitte, hogy férje
pontosan olyan ragyogó lángelme, mint amilyennek az
emberek tartják, és biztosra vette: fölösleges tovább
aggódnia, párja különösebb erolködés nélkül, rövid idon
belül kiszabadítja oket a pácból, amibe kerültek.
Az egyik pillanatban *Zenji a nyakában koloncként
csüngo felesége gyámoltalanságát szidta magában, a
következoben néma fogadalmat tett, hogy ha szükséges,
akár az életét is feláldozza az elotte álló istenno ért és
születendo lánygyermekéért.
Vajon mire volt jó az érzelmek ilyen fokú, hogy azt ne
mondjam: badarsággal határos illékonysága olyan
teremtmények agyában, akiket a Teremto arra szánt, hogy
legalább egy gyermek felnevelésére, azaz mintegy
tizennégy évre együtt maradjanak ?
*Zenji egyszer csak azon kapta magát, hogy a kö-
vetkezoket mondja a hirtelen beállott csendben: – Valami
más nem hagy téged nyugodni. – Ezzel arra cél zott,
hogy felesége nem általában, szorult helyzetük, hanem
valami személyesebb vonatkozású dolog miatt emésztette
magát már jó ideje.
– Á, dehogy – válaszolta Hisako. Ez is a hatalmas
agyvelok jellegzetes tulajdonsága volt; könnyuszerrel
megtették azt, amire a Mandarax képtelen lett volna:
hazudtak, mint a vízfolyás.
– Már egy teljes hete nyugtalankodsz valami miatt szólalt
meg a férfi. – Ki vele. Mondd el nekem szépen, mirol van
szó.
– Semmirol – válaszolta a felesége. Ki akarná tizennégy
évre összekötni magát egy komputerrel, amelyrol soha
nem lehet tudni, az igazat mondja-e vagy éppen hazudik ?
A házaspár japánul társalgott, nem pedig az egymillió
évvel ezelott élt amerikaiak beszélte angol nyelven, amelyet
jómagam a történet elmeséléséhez felhasználtam. *Zenji
egyébként idegességében a Mandaraxot babrálta, egyik
kezébol a másikba tette a készüléket, és közben véletlenül
úgy állította be, hogy a komputer minden elhangzott
szavukat lefordította navahóra.
– Hát .., ha tényleg kíváncsi vagy rá mondta végül
Hisako , az egyik délután, még a Yucatánon, az Omoo
fedélzetén ülve a Mandarax-szal játszottam. – Az Omoo
*MacIntosh százméteres luxusjachtja volt. – Te éppen
elsüllyedt kincsek után kutattál a tengerfenéken. – Erre
valójában *MacIntosh vette rá *Zenjit, bár ez utóbbi alig-
alig tudott úszni: a két férfi negyven métert merült egy
spanyol vitorlás roncsáig, hogy cserépdarabokat és
ágyúgolyókat hozzon fel. *Maclntosh saját lányát, Selenát is
rávette a búvárkodásra; a bankár jobb bokáját és lányának
jobb csuklóját háromméteres nejlonzsinór kötötte össze.
– És véletlenül rájöttem, hogy a Mandarax képes
valamire, amirol te elfelejtettél szólni nekem – folytatta
Hisako. – Akarod tudni, hogy mi volt az?
– Nem – válaszolta a férfi. Most rajta volt a hazudozás
sora.
– A Mandaraxról – mondta a no –, kiderült, hogy nagyon
ügyesen tanítja a virágkötészetet. – Pontosan erre volt
büszke saját magával kapcsolatban Hisako is.
Önbecsülésén azonban súlyos csorba esett, amikor
felfedezte, hogy a kis fekete doboz nemcsak hogy tanítja,
amit o, de teszi ezt ezer különféle idegen nyelven.
– El akartam mondani neked. Már régóta el akartam
mondani neked – szólalt meg a férfi. Ez egy újabb
szemenszedett hazugság volt. Annak a valószínusége
pedig, hogy Hisako rájön: a Mandarax az ikebanához is ért,
pontosan annyi volt, mint ha a no egy páncélszekrény
számkombinációját akarta volna kitalálni. Hisako
meglehetosen ódzkodott a Mandarax kezelésének
kitanulásától, és ezt a tartózkodását élete végéig
fenntartotta.
Kellett neki az Omoo fedélzetén addig babrálnia a
Mandarax billentyuit, míg végül a készülék egyszer csak
közölte vele, hogy a legszebb virágkompozíciók egy, vagy
két, de legfeljebb három összetevobot állnak. A hármas
kompozíciók esetében, mondta a Mandarax, elofordulhat,
hogy a három összetevo megegyezik, vagy a háromból
ketto egyforma, de semmiképpen nem tanácsos három
különbözo összetevot választani. A Mandarax elmondta
Hisakónak, mi az ideális arány az egynél több elemet
tartalmazó kompozíciók összetevoinek magassága, illetve a
virágok és a felhasznált váza vagy tál – esetleg vesszokosár
magassága és átméroje között.
Kiderült, hogy az ikebana ugyanolyan könnyen
számítógépre viheto, mint a modern orvostudomány
diagnosztikai módszerei.

A Mandarax ikebanával vagy bármi mással kapcsolatos

tudásanyagát nem *Zenji Hiroguchinak köszönhette. A
feltaláló ezt a feladatot beosztottaira bízta. A beosztott, aki
megtanította a Mandaraxot az ikebana fortélyaira, nem tett
mást, csak fogott egy kazettás magnót, beült Hisako híres
ikebana foglalkozásainak egyikére, és aztán leszurte a
hallottak lényegét.

*Zenji azt mondta Hisakónak, hogy a Mandaraxot azért

taníttatta meg az ikebana fogásaira, mert kellemes
meglepetést akart szerezni Mrs. Onassisnak, akit aztán az
“Évszázad Kirándulása" utolsó estéjén ajándékozott volna
meg a készülékkel. – Az o kedvéért csináltam – mondta a
férfi –, mert állítólag imád mindent, ami szép.
Ez történetesen igaz volt, de Hisako nem hitte el. Ilyen
csehül álltak a dolgok 1986-ban. Az emberek már annyi
hazugságot összehordtak, hogy senki nem hitt el senkinek
egy árva szót sem. – Ó, igen – mond ta Hisako , persze
hogy Mrs. Onassis kedvéért csináltad, meg egy füst alatt
kimutattad azt is, mennyire becsülöd a feleségedet. A te
jóvoltodból bekerültem a halhatatlan világnagyságok
közé. Az asszony a bölcs gondolkodókra célzott, akiktol a
Mandarax idézni tudott.
Hisako most igazán begorombult, és azon volt, hogy
ugyanúgy lepocskondiázza férje eredményeit, mint
ahogy, szerinte, az lepocskondiázta az övéit. – Félelmetesen
ostoba kellett hogy legyek – mondta, és a kijelentés pontos
navahó megfeleloje kiíródott a Mandarax képernyojére. –
Megbocsáthatatlanul sok idobe telt, amíg ráébredtem,
mennyi rosszindulat, mennyi megvetés fejezodik ki
mindenben, amit teszel.
– Te, *doktor Hiroguchi – folytatta az asszony –, úgy
gondolod, hogy rajtad kívül mindenki más csak a helyet
foglalja ezen a bolygón, és hogy túlságosan zajosak
vagyunk, pazaroljuk természetes eroforrásainkat, és túl sok
gyereket csinálunk, és szétdobáljuk a szemetünket.
Mennyivel kellemesebb hely lenne hát a föld, ha gépek
végezhetnék el azt a pár ostoba szolgáltatást, amit a
hozzád hasonlóknak nyújtani tu dunk. Ez a csodálatos
Mandarax, amivel éppen a füledet piszkálgatod: mi is
lehetne más, mint egy gonoszsággal eltelt, önzo ember
mentsége, hogy soha ne kelljen pénzt vagy akárcsak jó szót
is cserébe adni senkinek, aki jártas a nyelvek vagy a
matematika vagy a történelem vagy az orvostudomány
vagy az irodalom vagy az ikebana vagy bármi más terén?

Már elmondtam, mi a véleményem, miben látom az okát

annak, hogy a letunt korok emberei eszeveszett
igyekezettel próbáltak a gépek nyakába varrni min dent,
amit rendesen emberek csináltak – nem viccelek:
mindent. Csak annyit szeretnék hozzátenni a dologhoz,
hogy apám, aki sci-fiket írt, egyszer a papírra vetett egy
történetet egy férfiról, akit mindenki kinevetett, mert
sportoló robotok építésére adta a fejét. Létrehozott egy
golfozó robotot, amely minden egyes alkalommal pontosan
a lyukba gurított, és egy kosárlabdázó robotot, amely
minden egyes alkalommal beletalált a kosárba, és egy
teniszezo robotot, amely minden egyes alkalommal ászt
adogatott, és így tovább, és így tovább.
Eleinte az embereknek fogalmuk sem volt, mi a jó az
effajta robotokban, és a feltalálót jól leteremtette a felesége,
mellesleg ugyanígy teremtette le anyám is apámat –, a
gyerekei pedig megpróbálták diliházba csukatni. De aztán a
feltaláló értesítette a hirdetni kívánó cégeket, hogy robotjai
készséggel reklámoznak személyautókat és sört és
villanyborotvát és karórát és parfümöket vagy bármi mást.
A feltaláló szépen megtollasodott, apám története szerint,
mert a lelkes sportrajongók tömegei szerettek volna
pontosan olyanok lenni, mint azok a bizonyos robotok.
Ne tolem kérdezzék, hogy miért.
15 Eközben *Andrew MacIntosh vak leánya
szobájában várta, hogy megcsörrenjen a te lefon, és
megkapja a kedvezo híreket, amelyeket aztán a
Hiroguchikkal is megoszthat. A bankár igen jól beszélt
spanyolul, és egész délután telefonhívásokat bonyolított; a
Manhattan-szigeten muködo irodáival és rémült ecuadori
pénzemberekkel és tisztviselokkel beszélt. A lánya
szobájából intézte üzleti ügyeit, mert azt akarta, hogy
Selena mindig tudja, mit csinál éppen. Nagyon közel álltak
egymáshoz. Selena nem ismerte az anyját, mert az meghalt,
amikor ot a világra hozta.
Eszembe jut Selena és a teljességgel hiábavaló nagy, zöld
szemei, és úgy gondolok a lányra, mint a Természet egyik
kísérletére – hiszen vakságát örökölte és tovább is tudta
adni. Tizennyolc évesen érkezett Guayaquilba, a
szaporodásra legalkalmasabb évei még elotte álltak. Még
akkor is csak huszonnyolcadik évében járt, amikor Mary
Hepburn megkérdezte tole, hajlandó lenne-e részt venni a
Kapitány spermájával folytatott kalózkísérletében a Santa
Rosalián. Nem volt hajlandó. Mégis, ha képes lett volna
vakságának bármilyen elonyös oldalát felfedezni,
átörökíthette volna utódaira.

Miközben szociopata apját figyelte, ahogy az lehengerlo

szövegét nyomta a telefonban, az ifjú Selena nem is sejtette,
hogy a sors arra szemelte ki, hogy az éppen mindössze két
szobával arrébb tartózkodó Hisako Hiroguchi párja legyen,
és segítsen neki felnevelni finom szorrel borított testu
lányát.

Guayaquilbéli párja az apja volt, aki kétségkívül

tulajdonosi jogokat gyakorolt az oket a hátán hordó planéta
felett, és bármit megtehetett, amire csak kedve szottyant,
amikor és ahol kívánta. A lánynak hatalmas agyveleje
tudtára adta, hogy biztonságban, szórakozva fogja leélni az
életét a rendíthetetlen akaratú apja által köré varázsolt
elektromágnes erotér buborékjában, amely még a bankár
halála után is meg fogja ot védeni – még akkor is, amikor
apján lesz a sor, hogy belépjen a Túlvilág felé vezeto kék
alagútba.

Mielott még elfelejteném: A Santa Rosalián Selena az

összes többi telepeshez képest olyan elonyhöz jutott
vaksága révén, amely nagy örömet jelentett a számára, de
mégsem volt érdemes arra, hogy átörökítse a következo
nemzedékre:
A szigeten lakók közül Selenának jelentett a legtöbbet, ha
megsimogathatta Akiko prémes testét.

*Andrew MacIntosh közölte az ecuadori pénzemberek

krémjével: készen áll arra, hogy késlekedés nélkül átutaljon
ötvenmillió, aranyfedezetu amerikai dollárt bármely
megnevezett ecuadori betétszámlára. Ekkorra az amerikai
bankokban felhalmozott vagyon dönto hányada olyannyira
megfoghatatlanul valószerutlenné és anyagtalanná vált,
hogy bármilyen tételben át lehetett utalni késlekedés nélkül
Ecuadorba vagy máshova, ahova el lehetett juttatni sürgöny
vagy rádióhullámok útján egy írásos üzenetet.

*MacIntosh várta, hogy közöljék vele, milyen ingat-

lanokat hajlandók az ecuadoriak az o, a leánya és a
Hiroguchik nevére íratni egy ilyen hatalmas összegért
cserébe.
Még csak nem is a saját pénzérol volt szó. Kijárta, hogy
kölcsönkapja a Chase Manhattan Banktól ezt a már nem is
tudom pontosan mit. Nekik meg a rendelkezésükre állt ez a
nem is tudom mi, és kölcsönadták neki.
Bizony, és ha az üzletet megkötötték, Ecuador
rádióhullámok vagy sürgöny útján eljuttathatta volna a
papírdélibáb egy-egy szeletét más, zsíros termoföldekkel
rendelkezo országokba, és igazi ennivalót kapott volna
cserébe.
És az emberek befalták volna az összes ennivalót, hami-
hami, nyami-nyami, míg végül abból csak ürülék és
kellemes emlékek maradnak. És mi lett volna a kis
Ecuadorral azután?

*MacIntosh telefonhívása hajszálpontosan öt harmincra

lett megbeszélve. Egy teljes félórát kellett addig várni, ezért
megrendelt két bifszteket véresen, körítéssel. Az El
Doradóban még mindig boséggel volt mit enni, komoly
élelmiszermennyiséget halmoztak fel az “Évszázad
Kirándulása" résztvevoi és különösen Mrs. Onassis
számára. Az adott pillanatban a katonaság éppen
szögesdrót kerítést állított fel a szálló köré – hogy
megvédjék az ennivalót.
Ugyanez történt a kikötoben is. Szögesdrót kerítéssel
vették körül a Bahia de Darwint; mert a hajó konyháját,
ahogy ez Guayaquilban köztudott volt, száz utast
számításba véve látták el nyersanyaggal, két héten keresztül
naponta háromszor szolgáltak volna fel ínyencfalatokat,
mindennap mást és mást. Ha valaki ránézett a gyönyöru
hajóra, és nem volt teljesen hülye a matematikához,
könnyen felötlött benne a következo gondolat: “Annyira
éhes vagyok, és a feleségem és a gyermekeim is annyira
éhesek, és az anyám és az apám is annyira éhes és ott van
négyezer-kétszáz étkezésre elegendo ízletes ennivaló.

Az a férfi is elvégezte ezt a számítást, aki felvitte Selena

szobájába a két bifszteket. Az o hatalmas agyvelejében
ráadásul egy lista is volt, rajta a szálló élelmiszerraktárában
tárolt sok finomság. O maga egyelore nem volt éhes, a
szálloda személyzet még mindig megfelelo ellátásban
részesült. Egyelore Ecuadorban kicsinek számító
családjának tagjai várandós felesége, anyósa, saját apja és
elárvult unokaöccse is jól tápláltak voltak. A személyzet
többi tagjához hasonlóan o is rendszeresen lopkodott
ennivalót a szállodából, hogy hazavigye családjának.
Jesús Ortizról, a fiatal inka pincérrol van szó, o szolgálta
ki James Waitet kevéssel korábban a földszinti bárban. Ortiz
*Siegfried von Kleist, a szálloda igazgatója utasítására
szobapincérkedett. Az igazgató maga állt be a bárpult
mögé. A szállodai személyzet létszáma hirtelen
megcsappant. A két szobapincérnek szorén-szálán nyoma
veszett. Lehet, hogy jobban is tették, hogy eltuntek, hiszen
úgysem volt nagy szükség a szolgálataikra. Lehet, hogy
aludtak valahol.

Szóval Ortiz hatalmas agyvelejének ott volt a két bifsztek,

azokon töprengett a konyhában, és aztán a felvonóban, és
aztán a Selena szobájához vezeto úton a folyosón. A
személyzet nem evett és nem lopott ilyen jó minoségu ételt.
Erre a legtöbbjük büszke is volt. A dolgok legjavát még
mindig a “Senora Kennedy" valójában Mrs. Onassis –
fedonéven emlegetett befolyásos és dúsgazdag
hírességeknek tartogatták, akiket továbbra is Guayaquilba
vártak.
Ortiznak olyan hatalmas agyveleje volt, hogy a férfi lelki
szemei elott idonként filmek peregtek. A filmekben o a
fohost alakította, rokonai pedig megannyi milliomost
játszottak. És ez a legénykorból alig kinott férfi annyira
ártatlan volt, hogy elhitte, mivel nincsenek káros
szenvedélyei és nem fél a kemény munkától sem, álmai
valóra válásához csak néhány praktikus jó tanács kell a már
kész milliomosoktól.
Korábban, a földszinten már megpróbálta, igaz
különösebb siker nélkül, kicsikarni a jólét titkát James
Waittol, a nevetséges megjelenésu férfitol, akinek
ugyanakkor – ahogy azt Ortiz tiszteletteljesen megfigyelte –
hitelkártyáktól és húszdollárosoktól duzzadt a pénztárcája.
Miközben Selena ajtaján kopogtatott, a következok jártak
a fejében a két bifsztekkel kapcsolatban: A szobában
tartózkodó emberek megérdemelték oket, és o is meg fogja
érdemelni oket, ha egyszer milliomos lesz. És. Ortiz
vállalkozó szellemu, intelligens fiatalember volt. Tízéves
kora óta különféle guayaquili szállodákban dolgozott, hat
nyelven beszélt folyékonyan, ez több mint a fele annak,
amit a Gokubi tudott, és hatszor annyi, mint amit James
Wait vagy Mary Hepburn tudott, és háromszor annyi, mint
amit a Hiroguchik tudtak, és kétszer annyi, mint amit
MacIntoshék tudtak. Ezenkívül jó szakács volt, tudott
kenyeret sütni, és esti iskolán számvitelt meg szerzodés-
jogot tanult.
Úgyhogy Ortiz, miközben Selena kinyitotta neki az ajtót,
eleve arra készült, hogy minden tetszeni fog neki, amit bent
lát vagy hall. Azt már régebbrol tudta, hogy a lány semmit
sem lát zöld szemeivel, máskülönben igencsak lépre ment
volna. Selena egyáltalán nem úgy mozgott, és nem is úgy
nézett ki, mintha vak lett volna. Nagyon szép volt.
Hatalmas agyveleje elhitette Ortizzal, hogy szerelmes a
lányba.

*Andrew MacIntosh a hatalmas, padlótól a mennyezetig

éro üvegablak elott állt és a Bahia de Darwin hor-
gonyzóhelyét körülvevo, mocsaras vidékre települt
nyomornegyedet nézte, amelyek számítása szerint az o,
vagy esetleg Selena, vagy esetleg a Hiroguchik tulajdonába
kerülnek át, mielott még a nap lemenne. Az öt harmincra
várt telefonhívás a quitói pénzemberek vészhelyzetre
megalakított konzorciumának az elnökétol, Gottfried von
Kleisttol kellett hogy érkezzen. A férfi a legnagyobb
ecuadori bank igazgatótanácsának az elnöke volt, az El
Dorado igazgatójának és a Bahia de Darwin kapitányának a
nagybátyja, és Wilhelm nevu bátyjával felesben a hajó és a
szálloda tulajdonosa.

A bankár sarkon fordult, és ránézett Ortizra, aki abban a

pillanatban lépett be a szobába a két bifsztekkel. *MacIntosh
éppen azt gyakorolgatta magában, mi lesz az elso, amit
spanyolul közölni fog Gottfried von Kleisttel: “Mielott még
rátérne az örömteli hírek részleteire, kedves kolléga, kérem,
adja becsületszavát, hogy a távolban a saját hajómat látom,
és hogy a saját szállodám legfelso emeletérol meresztgetem
a szememet."

*MacIntosh mezítláb álldogált, és mindössze egy keki

rövidnadrág volt rajta, melynek nem gombolta be a sliccét,
és amely alatt nem viselt alsónadrágot, úgyhogy pénisze
körülbelül annyira volt rejtve a kíváncsi tekintetek elol,
mint egy kakukkos óra ingája.

Bizony, és most egy pillanatra megállok, hogy

elcsodálkozzam azon, milyen kevéssé érdekelte ezt a férfit a
szaporodás, és mennyire nem foglalkoztatta, hogy biológiai
lényként is hatalmas sikereket könyvelhessen el – dacára
magamutogató viselkedésének és a rögeszmének, amely
arra késztette, hogy a leheto legtöbbet kisajátítson a bolygó
túlélést elosegíto eszközeibol. Az effajta eszközök az ido tájt
leghíresebb felhalmozóinak rendszerint csak egy-két
gyermekük volt. Persze akadtak kivételek is. Ugyanakkor
azok, akik több utódot is nemzettek, és akikrol
feltételezheto lett volna, hogy leszármazottaik kényelme
kedvéért harácsoltak, nos, ezek igen gyakran lelki
nyomorékokat neveltek gyermekeikbol: Örököseik
többnyire csak amolyan élohalottakként tengodtek, és
könnyuszerrel megkopasztották oket a férfiak és a nok, akik
ugyanolyan mohók voltak, mint az a személy, aki
mindenbol annyival, de annyival többet hagyott rájuk, mint
amire az ember nevu állatnak valaha is szüksége lehetett.
*Andrew MacIntosh nem ragaszkodott különösebben az
élethez – ennek tanújelét is adta, amikor amator
ejtoernyosugrásokat hajtott végre, vagy versenymotorokat
lovagolt meg, és így tovább, és így tovább.
Úgyhogy azt kell mondanom, hogy az emberi agyvelo
akkoriban annyi felelotlen javaslatot tudott kiötölni azt
illetoen, hogy mihez kezdjen az ember az életével, hogy a
következo nemzedékekért tett erofeszítések egybemosódtak
a véletlen eseményekre épülo játékokat kedvelok
idotöltéseivel – mint például a póker vagy a póló vagy a
tozsdézés, vagy a regényírás.
*Andrew MacIntosh mellett mind több ember he-
lyezkedett arra a véleményre, hogy az emberi faj
fennmaradásának a biztosítása iszonyúan unalmas.
Sokkal jobb szórakozás volt, hogy úgy mondjam, ha az
ember egy teniszlabdát ütögetett ide-oda.

Kazakh, a vakvezeto kutya, Selena franciaágya lábánál, a

boröndtartó mellett üldögélt. Kazakh egy németjuhász
szuka volt. Az adott pillanatban nem viselte a
munkahámját, úgyhogy szabad volt, azt tehetett, amit akart.
És a hús illata keltette ingert feldolgozó, kisméretu
agyveleje utasította, hogy nézzen fel Ortiz-ra hatalmas,
sóvárgással teli barna szemeivel, és csóválja a farkát.

Akkoriban a kutyák utcahosszal verték az embert, ha

különbözo illatok felismerésérol volt szó. Darwin
természetes kiválogatódást leíró törvényének hála, ma az
összes emberi lénynek ugyanolyan érzékeny a szaglása,
mint Kazakhnak volt annak idején. Egy tekintetben még túl
is nottek a kutyákon: Víz alatt is képesek a szagok
felismerésére.
A kutyák még ma sem tudnak a víz alá merülve úszni,
pedig volt rá egymillió évük, hogy megtanuljanak. Csak
kapálóznak, mint régen. Még halat sem tudnak fogni. És azt
kell mondanom, hogy az eltelt ido alatt az állatvilág többi
tagja is csak megdöbbentoen keveset tett azért, hogy
tökéletesítse túlélési taktikáját. Leszámítva az embert.
16 Amit *Andrew MacIntosh ezután mondott Jésús
Ortiznak, az olyan sérto, és – figyelembe véve az
országszerte terjedo éhséglázadást – olyan veszélyes volt,
hogy azt kell gondolnunk, a bankár hatalmas agyvelejét
nyilván valami egészen súlyos kór támadta meg már
amennyiben az épelméjuség jelének vesszük, ha valakit
nem hagy hidegen cselekedeteinek következménye. És a
felháborító inzultus, amit egy pillanat múlva a barátságos és
jólelku pincér arcába vágott, még csak nem is volt
szándékos.
A bankár közepes termetu, eros testalkatú férfi volt, feje
és törzse, mint két egymásra helyezett téglatest, karjai, lábai
vaskosak. Ugyanolyan élettol duzzadó, ügyes természetjáró
volt, mint Mary Hepburn férje, Roy, o azonban
alkalomadtán szívesen vállalt nagy kockázatot is, ami
Roytól teljesen idegen volt. *Macintosh fogai olyan nagyok
és porcelánfehérek voltak, és Ortiznak alkalma nyílt olyan
jól megszemlélni oket, hogy önkéntelenül is egy
hangversenyzongora billentyui jutottak az eszébe.
*MacIntosh a következot mondta neki spanyolul: – Vegye
le a fedot a bifsztekrol, tegye a tányért a kutya elé, aztán
tunjön el.

Ha már fogaknál tartunk: Sem a Santa Rosalián, sem a

Galápagosz-szigetek más, telepesek lakta tagjain nem voltak
fogorvosok. Az egymillió évvel ezelotti állapotokhoz
hasonlóan egy átlagember ma is arra számíthat, hogy
harmincéves korára, jó néhány koponya-repeszto fogfájás
után, fog nélkül marad. És ez többet jelent a számára, mint a
hiúságán esett sérelem, hiszen az eleven fogínybe ágyazott
fogak jelentik az emberek egyetlen munkaeszközét.
 Tényleg. A fogakat leszámítva a mai embereknek
semmilyen eszközük nincs.

Habár mindketten jócskán túl voltak a harmincon, Mary

Hepburn és a Kapitány is egészséges fogakkal érkeztek a
Santa Rosaliára, hála a fogorvosnál tett rendszeres
látogatásaiknak, amikor az orvos kifúrta a szuvas fogakat,
megcsapolta a gennyes tályogokat, és így tovább, és így
tovább. De mire meghaltak, már egy foguk sem maradt.
Amikor Hisako Hiroguchival együtt öngyilkosságot
követett el, Selena MacIntosh olyan fiatal volt, hogy még jó
néhány foga megmaradt, de közel sem mindegyik. Hisako
teljesen fogatlanul halt meg.
És ha most úgy kellene véleményt mondanom az
egymillió évvel ezelotti emberi testrol, amilyen nekem is
volt, mintha holmi forgalomba hozatalra váró gép-lenne,
akkor két dolgot hangsúlyoznék ki külön is – az egyiket
ezek közül már nyilván kifejtettem törté netemben: “Az
agyvelo túlságosan nagy ahhoz, hogy praktikus legyen." A
másik pedig így szólna: “Valami sosincs rendben a
fogainkkal." Általában már jóval az ember halála elott
tönkremennek. Vajon a törzsfejlodés mely láncszemeinek
tartozunk hálával a szánkban rothadó étkészletünkért?

Jó lenne, ha kijelenthetnénk, hogy a természetes

kiválogatódás törvénye, mely rövid ido alatt annyiszor
kedvezett az embernek, megoldást talált a fogak
problémájára is. Tulajdonképpen talált, de azt a megoldást a
drákói szigor jellemzi. Egyszeruen lecsökkentette az átlagos
emberi élettartamot körülbelül harminc évre.
De térjünk vissza Guayaquilba, ahol *Andrew MacIntosh
éppen azt mondta Jésús Ortiznak, hogy tegye le a bifszteket
a padlóra:
– Parancsol, uram? – kérdezte Ortiz angolul.
 – Tegye a tányért a kutya elé – ismételte *Macintosh.
Mire Ortiz úgy is tett, teljesen megzavarodott hatalmas
agyveleje közben minden részletre kiterjedoen
felülvizsgálta Ortiz saját magáról, az emberiségrol, a
múltról és a jövorol, és a világegyetem természetérol
alkotott véleményét.
Mielott felegyenesedhetett volna, *MacIntosh újra
megszólalt:: – Tunjön már el.

Még most, egymillió év elmúltával se szívesen írok az

ilyen neveletlen emberekrol.
Most, egymillió év elteltével szeretnék bocsánatot kérni
az emberi faj nevében. Ez minden, amit mondhatok.

Amennyiben Selena MacIntosh a Természet vaksággal

kapcsolatos kutatásainak volt a kísérleti nyula, úgy apja a
szívtelenség kísérleti nyula volt. Bizony, Jésús Ortiz pedig a
gazdagokat övezo tisztelet kísérleti nyula volt, én pedig a
kielégíthetetlen kíváncsiskodás kísérleti nyula voltam, és az
apám a cinizmus kísérleti nyula volt, és az anyám az
optimizmus kísérleti nyula volt, és a Bahia de Darwin
kapitánya a megalapozatlan önbizalom kísérleti nyula volt,
és James Wait az értelmetlen harácsolás kísérleti nyula volt,
és Hisako Hiroguchi a depresszió kísérleti nyula volt, és,
Akiko a prémes kültakaró kísérleti nyula volt, és így tovább,
és így tovább.
Errol eszembe jutott apám egyik regénye, a Szépreményu
szörnyek kora. A történet egy olyan bolygón játszódik, ahol
az emberszabású népesség fittyet hányt a fennmaradás
legégetobb problémáinak egészen a legutolsó pillanatig.
Akkor aztán, mikor a savas eso már az összes erdot
kipusztította és az összes tavat megmérgezte, és az ipari
szennyezo anyagok az összes talajvizet ihatatlanná tették, és
így tovább, és így tovább, az emberszabásúak azt vették
észre, hogy újszülötteik szárnyakkal meg csápokkal meg
uszonyokkal jönnek a világra, némelyiknek száz szeme is
volt, másoknak egy sem, némelyik hatalmas agyvelovel
született, mások agyvelo nélkül, és így tovább, és így
tovább. Ezek a lények kísérleti nyulak voltak, a Természet
így próbált meg ráhibázni, hátha sikerül találnia egy, az
emberszabásúaknál jobb magaviseletu lakót a bolygóra. A
legtöbb elpusztult vagy le kellett loni meg hasonlók, de volt
néhány egészen ígéretes is, és ezek aztán egymás között
házasodtak, és saját magukra hasonlító utódokat nemzettek.

És most elkeresztelem saját, egymillió évvel ezelotti

koromat “a Szépreményu szörnyek korá"-nak, amelyben a
szörnyek többsége nem annyira testalkatát, mint inkább
személyiségét tekintve jelentett újdonságot. Jelenleg sem
testalkat, sem személyiség dolgában nem folynak ilyen
kísérletek.
A letunt korok hatalmas agyveloi nemcsak öncélú
kegyetlenkedésre voltak képesek. Ugyancsak képesek
voltak egy sor olyan fájdalominger érzékelésére is,
amelyekkel szemben az alacsonyabb rendu állatok teljes
érzéketlenséget mutattak. Nem volt olyan állatfajta a
földön, amely átérezhette volna azt, amit a lifttel a földszint
felé közeledo Jésús Ortiz érzett, vagyis hogy *MacIntosh
szavai valósággal megnyomorították. Még abban sem
lehetett biztos, maradt-e annyi belole, hogy érdemes legyen
tovább élnie.
És agyának olyan összetett muködése volt, hogy lelki
szemei elott csak úgy peregtek a különbözo, alacsonyabb
rendu állatok számára egytol-egyig láthatatlan képek,
mindegyik pontosan annyira a fantázia és az emberi
vélekedés terméke, mint az ötvenmillió dollár, amelyet
*Andrew MacIntosh azonnal átutaltatott volna
Manhattanbol Ecuadorba, amint megkapja a várt
telefonüzenetet. Maga elott látta Senora Kennedy,
Jacqueline Kennedy Onassis képét, s az képzeletében
teljesen megegyezett az általa korábban látott Szuz Mária
festményekkel. Ortiz római katolikus volt. Ecuadorban
minden teremtett lélek római katolikus volt. Az összes
Kleist római katolikus volt. Még az ecuadori esoerdok
rejtélyes lakói, a kankabonók is római katolikusok voltak.
A képen látható Senora Kennedy csodálatosan szép volt
és szomorú és romlatlan és kedves és mindenható. Ortiz
képzeletében ugyanakkor Mrs. Onassis egy sereg
másodrendu istenség, az “Évszázad Kirándulása" többi
résztvevoje fölött is uralkodott, köztük azzal a hat
vendéggel, akik már megérkeztek a szállodába. Ortiz csupa
jó dologra számított velük kapcsolatban, úgy vélte – és ezt a
véleményét az éhínség veszélyének megjelenéséig az
ecuadoriak többsége is osztotta –, hogy a vendégek
ecuadori látogatása dicsoséges pillanatként kerül be az
ország történelemkönyvébe, és hogy a gazdag külföldieket
minden létezo fényuzési cikkel el kell halmozni.
Most azonban az eddig csodálatos tulajdonságokkal
felruházott vendégek egyike, *Andrew MacIntosh kimutatta
igazi arcát, és ezzel nemcsak a másodrendu istenségek, de
Senora Kennedy kizárólag. Ortiz fejében létezo képébe is
belerondított.
Úgyhogy a portréból vámpírfogak nottek ki, az arcbor
maszkja lehullott, de a haj továbbra is a fejteton maradt. Az
arckép vigyorgó koponyává alakult át, mely csak dögvészt
és halált kívánt a kis Ecuadornak.

Félelmetes kép volt ez; amelyet Ortiz sehogy sem tudott

elhessegetni az agyából. Arra gondolt, hogy talán a kinti
hoségben meg tudna szabadulni tole, hát elengedte a füle
mellett a bárpult mögött álló *Siegfried von Kleist szavait,
és keresztülvágott a szálloda hallján. *Von Kleist olyanokat
kérdezett tole, hogy mi a baj, meg hová megy, és így tovább,
és így tovább. Ortiz volt a szálloda legjobb, leghuségesebb
és legtalpraesettebb és legvidámabb alkalmazottja, és *von
Kleistnek igazán nagy szüksége volt rá.

Mellesleg elmondom, miért nem nemzett gyerekeket a

szállodaigazgató annak ellenére, hogy heteroszexuális volt,
és spermája elsoosztályúnak bizonyult volna a
mikroszkópos vizsgálat során, és így tovább, és így tovább:
Ötven százalék esélye volt arra, hogy egy gyógyíthatatlan,
agyi karosodással járó betegség csíráit hordozza a
szervezetében. A Huntington-kór nevu, öröklodo betegség
ma már ismeretlen. Akkoriban a Huntington-kór egyike
volt annak az ezer legismertebb betegségnek, amelyet a
Mandarax diagnosztizálni tudott.
Az, hogy ma senki nem hordozza a szervezetében a
Huntington-kór csíráit: színtiszta szerencsejáték-szerencse
dolga csupán. *Siegfried von Kleist annak idején ugyanígy a
vakvéletlennek köszönhette, hogy gyanúba keveredett mint
hordozó. Apja is csak élete delén tudta meg, hogy magában
hordozza a kórt, mikor már kétszer továbbörökítette génjeit.
És ebbol persze az következett, hogy *Siegfried bátyja, a
magasabb, férfiasabb Adolf, a Bahia de Darwin kapitánya is
magában hordozhatta a betegséget. Úgyhogy csodálatra
méltó önzetlenségbol mind az utód nélkül meghaló
*Siegfried, mind a végül is az emberiség osapjává váló
Adolf lemondott arról, hogy biológiai jelentosséggel bíró
nemi életet éljen egymillió évvel ezelott.

*Siegfried és Adolf titokban tartották, hogy esetleg

rendelkeznek a hibás génnel. Titoktartásuk egyrészt nekik
maguknak spórolt meg sok kényelmetlenséget – másrészt
egész rokonságuk érdekeit is szolgálta. Ha kitudódik, hogy
a testvérpár Huntington-kórt örökíthet át utódaira a von
Kleistek nem könnyen ütöttek volna nyélbe jó házasságokat,
még ha gyakorlatilag semmi esély nem is volt arra, hogy ok
is hordozói a betegségnek.
A következo volt a helyzet: A két fivér betegsége, már
amennyiben tényleg betegek voltak, apai nagyanyjukon,
apai nagyapjuk második feleségén keresztül érkezett meg
hozzájuk. Ez a nagyanyjuk mindössze egy gyermeket szült
– a fivérek apját, az ecuadori szobrász-építészt, Sebastian
von Kleistet.
Milyen súlyos volt a betegség? Nos – hát annál nyilván
jóval kellemetlenebb volt, mint ha az embernek finom puha
szorrel benott testu gyermeke születik.

Tulajdonképpen lehet, hogy a Mandaraxba betáplált sok-

sok rettenetes nyavalya közül a Huntington-kór volt a
legkellemetlenebb. De az biztos, hogy ez volt a legálnokabb,
a legundorítóbb meglepetés, ami egy embert érhetett.
Általában évtizedeken át lappangott anélkül, hogy a
rendelkezésre álló tesztek valamelyikével is ki lehetett volna
mutatni, egészen, addig, míg a szerencsétlen pára, aki
megörökölte, már boven benne nem járt a felnott korban. A
fivérek apja például ötvennégy éves koráig felhotlenül
boldog, termékeny életet élt – és akkor egyszer csak
kényszeredetten rángatózni kezdtek tagjai, és látomásai
támadtak. És aztán meggyilkolta feleségét, amit végül
sikerült eltusolni. A halálesetet bejelentették a rendorségen,
ahol háztartási balesetként kezelték az ügyet.

Úgyhogy a két fivér ekkor már huszonöt éve azzal a

tudattal élt, hogy bármelyik pillanatban becsavarodhatnak,
elkezdhetnek vitustáncot járni és hallucinálni. Ötven-ötven
százalék esélyük volt rá. Ha bármelyikük becsavarodik, az
bizonyíték lett volna, hogy átörökítheti a betegséget egy
újabb generációra. Ha bármelyikük megéri az öregkort
anélkül, hogy becsavarodna, az bizonyíték lett volna, hogy
nem hordozza a betegséget sem o, sem a leszármazottai. És
kiderül, hogy nyugodtan szaporodhatott volna.

A dolgok végül is a pénzfeldobás véletlenszerusége

szerint alakultak: a Kapitány nem hordozta a betegséget, az
öccse igen. Szegény *Siegfried legalább nem szenvedett
sokat. Akkor kezdett el bedilizni, amikor már amúgy is csak
néhány órája volt hátra – 1986. november 27-én, csütörtök
délután. Ott állt az El Dorado bárjában, a háta mögött
Charles Darwin portréja, vele szemben James Wait. Éppen
észrevette, hogy legmegbízhatóbb alkalmazottja, Jésús Ortiz
rettenetesen zaklatott lelkiállapotban kirohan a fobejáraton.
És akkor *Siegfriedet egy pillanatra ájulásszeru orületbe
lendíti hatalmas agyveleje, és aztán vissza a normalitásba.

A betegségnek ebben a korai stádiumában, az egyetlen

stádiumban; amelyet a balszerencsés öcsnek alkalma nyílik
megismerni, lelke még mindig fel tudta ismerni, hogy az
agya veszélyessé vált, és puszta akaratero útján segíthetett
fenntartani az épelméjuség látszatát. Úgyhogy a férfi
rezzenéstelen arccal megpróbált úgy tenni, mintha mi sem
történt volna, és kérdezgetni kezdte Waitet.
– Ön mivel foglalkozik, Mr. Flemming? – tudakolta.
Amikor *Siegfried ezeket a szavakat kiejtette, azok pokoli
visszhangot keltettek a fejében, mintha egy üres
acélhordóba kiabált volna bele torkaszakadtából. A férfi
végletesen érzékeny lett a zajokra:
És – habár a férfi alig emelte fel a hangját – Wait válaszát
is fülsiketítonek találta. – Régebben mérnökként dolgoztam
– mondta Wait —; de aztán, amikor a feleségem meghalt,
beleuntam a munkámba, hogy oszinte legyek, beleuntam az
egész életbe. Azt hiszem, túlélonek nevezik a magamfajtát.
Úgyhogy Ortiz, miután *Andrew MacIntosh olyan
csúnyán belegázolt a lelkivilágába, elhagyta a szállodát.
Feltette magában, hogy kerül egyet a környéken, amíg le
nem higgad egy kicsit. Hamarosan észre kellett azonban
vennie, hogy a szálloda környékét szögesdrót kerítések és
katonák karanténja veszi körül. A kordon szükségessége
nyilvánvaló volt. A kerítés túloldaláról a legkülönbözobb
életkorú emberek tömege nézett vissza rá ugyanolyan
esdeklo szemekkel, mint korábban Kazakh, a vakvezeto
kutya, szalmaszálként kapaszkodva a lehetoségbe, hogy
Ortiznál esetleg van egy kis ennivaló a számukra.
A férfi nem ment ki a kerítésen, csak újra és újra
körülsétálta a szálloda épületét. Mind a három kör
megtételekor elhaladt a mosókonyha tárva-nyitva álló ajtaja
elott. Odabent egy szürke acéldobozt látott a falra erosítve.
Tudta, hogy mi van benne: a kis automata kapcsolók,
amelyek összeházasították a szálloda és a külvilág
telefonkészülékeit. Az egymillió évvel ezelott élt jószándékú
állampolgár valami ilyesmit gondolhatott egy efféle doboz
láttán: “Mert senki ember fia ne bontsa azt széjjel, amit a
távközlési vállalat összekötött."
Bizony, és ez volt az Ortiz agyában felmerülo gondolat is.
Soha nem lett volna képes kárt tenni egy dobozban, amely
ilyen fontos ennyi embernek. Az agyvelok azonban
akkoriban olyan hatalmas méretuek voltak, hogy még saját
gazdájukat is képesek voltak megtéveszteni. Agya már
akkor rá akarta venni a kapcsolószekrény tönkretételére,
amikor eloször haladt el a mosókonyha ajtaja elott,
csakhogy tudta, hogy mennyire ellene van Ortiz lelke a
becstelenségnek. Ezért, mivel nem akarta, hogy gazdája
cselekvésképtelenné váljon, szünet nélkül fogadkozott: –
Nem, nem, hát persze, hogy soha nem tennénk ilyesmit.

A negyedik kör megtételekor betuszkolta Ortizt a

mosókonyhába, de még akkor is ellátta egy ürüggyel, ha
valaki megkérdezné, hogy mi keresnivalója van a
helyiségben. Jószándékú állampolgár módjára egy Mary
Hepburn nevu vendég zöld nadrágkosztümje után kutatott,
amelyet nyilván elnyelt egy másik csillagrendszer az elozo
éjszaka folyamán.
És akkor felnyitotta a kapcsolószekrényt, és kiszaggatta a
vezetékeket. Néhány másodperc leforgása alatt a millió
évvel ezelotti tipikus agyvelo hatására a guayaquili
mintapolgárból töro-zúzó terrorista lett.
 Manhattan szigetén egy középkorú amerikai
17 reklámszakember azon merengett, hogyan válik
semmivé remekmuve, ami nem volt más, mint az
“Évszázad Kirándulása". A férfi alig valamivel korábban
költözött be a Chrysler felhokarcoló koronájában bérelt új
irodájába, melyben azelott egy hárfákat eloállító cég
muködött; a cég ekkorra már csodbe ment – csakúgy, mint
Ilium városa és Ecuador és a Fülöp-szigetek és Törökország,
és a többi, és a többi. A férfi neve Bobby King volt.
King a Guayaquiléval megegyezo idozónában
tartózkodott, így ha a szemöldökei közötti mély ráncot dél
felé meghosszabbítjuk, az pontosan az egyenlíto alatti
Guayaquilban mérgelodo *Andrew MacIntosh
szemöldökének még az övénél is mélyebb ráncában érhetett
volna véget. *MacIntosh éppen egy teljesen süket telefonba
próbált meg életet üvölteni. *Maclntosh ezzel az erovel akár
egy kitömött galápagosi sárkánygyíkot is tarthatott volna
szögletes feje mellett, abba is kiabálhatta volna egyre
parancsolóbban, hogy: – Halló! Halló!
Bobby Kingnek volt egy kitömött sárkánygyíkja az
íróasztalán; és ami azt illeti, nem egy vendégét meg-
nevettette már azzal, hogy megjátszotta, összecserélte a
telefonnal, azért tartja a füléhez, és kiabál bele, hogy: –
Halló! Halló!
Most azonban egyáltalán nem volt viccelodos kedvében.
A maga módján Bobby King legalább annyit tett a
Galápagosz-szigetek ismertté tételéért, mint Charles Darwin
a tízhónapos reklámhadjárat révén, amely a bolygó több
millió lakosával hitette el, hogy a Bahia de Darwin elso útja
valóban az “Évszázad Kirándulása" lesz. Eközben jó
néhányat közismertté tett a szigeten élo teremtmények
közül, a gyalogos kormoránt, a kéklábú szulát, a lopkodós
fregattmadarat, és így tovább, és így tovább.
Ügyfelei közé tartozott az Ecuadori Közlekedésügyi
Minisztérium, az Ecuatoriana Airlines, és, az El Dorado
szálló valamint a Bahia de Darwin tulajdonosai, *Siegfried és
Adolf von Kleist apai nagybácsikái. Mellesleg sem a
szállodaigazgató sem a Kapitány nem szorult rá arra, hogy
dolgozzon. Örökségük mindkettojüknek pazar életvitelt tett
lehetové, de ok úgy érezték, valamivel akkor is el kell
foglalniuk magukat.
Bár egyelore még hivatalosan nem közölték vele, King
már biztosra vette, hogy hiábavaló volt minden fáradozása,
az “Évszázad Kirándulása" elmarad.
Ami az íróasztalon hevero kitömött sárkánygyíkot illeti:
Ezt a hüllot King a hajóút címerállatává léptette elo –
ráfestették a Bahia de Darwin oldalára, minden
sajtókiadvány fejlécén és az összes hirdetésben szerepelt
mint embléma.
Az életben a kifejlett példányok hossza az egy métert is
meghaladhatta, és ugyanolyan félelmetesen néztek ki, mint
egy tüzet okádó kínai sárkány. Valójában a hüllo semmivel
sem jelentett nagyobb veszélyt a többi élolényre nézve, a
tengeri moszatokat leszámítva, mint egy pár májashurka. A
következokben elmondom, milyen az állat mai életformája,
ami ugyanakkor teljesen megegyezik az állat egymillió
évvel ezelotti életformájával.

Nincsenek ellenségei, úgyhogy csak ül egy helyben, és

mered maga elé. Tekintetét a semmire függeszti, és nem
akar semmit, és nem aggasztja semmi, egészen addig, míg
meg nem éhezik. Akkor letotyog az óceán partjára, és
lassan, meglehetosen ügyefogyottan úszni kezd, néhány
méterre eltávolodik a víz szélétol. Aztán alámerül, mint
valami tengeralattjáró, és telezabálja magát moszattal, ami
ekkor teljességgel emészthetetlen. A moszatot meg kell
fozni, hogy emésztheto legyen.
Szóval a sárkánygyík feljön a víz felszínére, kiúszik a
partra, és újfent elfoglalja helyét a napon. Saját testét
használja kuktafazékként, melynek tartalma egyre forróbb
és forróbb lesz, ahogy a nap melege megfozi a moszatot. Az
állat továbbra is maga elé mered, és tekintetét a semmire
függeszti, mint korábban, csak a következo különbséggel:
Most idorol idore egyre forróbb tengervíz buggyan ki a
száján.
Az egymillió év alatt, amióta én a szigeteken vagyok, a
természetes kiválogatódás törvénye semmilyen módon nem
tudta hatékonyabbá, vagy, ha már arról van szó, kevésbé
hatékonnyá tenni ezt a túlélési formát.

King tisztában volt vele, hogy hat személy valóban

megérkezett Guayaquilba, s hogy ezek most az El Dorado
szállóban vannak, és várják az “Évszázad Kirándulása"
kezdetét. Ez komoly fejtörést okozott neki. Feltételezte,
hogy azok, akik saját szervezésben kívántak eljutni
Ecuadorba, nyilván feladták terveiket, hiszen a környezo
vidékrol aggasztó hírek érkeztek.
Mind a hat ember neve megvolt neki. A hatból egy,
bizonyos Willard Flemming nevu kanadai teljesen
ismeretlen volt a számára. Ez persze valójában James Wait
volt. Kingnek nem fért a fejébe, hogyan kerülhetett fel
ilyesvalaki az utaslistára, mely elvileg Mary Hepburn és egy
japán állatorvos valamint felesége kivételével csak az
újságok címoldalán szereplo, nagyhatalmú személyek
neveit tartalmazhatta volna.
King azt is értetlenül vette tudomásul, hogy Mary
Hepburn lent van Guayaquilban, férje, Roy viszont nincs.
Nem értesült Roy haláláról. Hepburnék szürke kisemberek
voltak az utaslistán szereplo hírességek között, King mégis
tudott egyet s mást róluk, mivel ok iratkoztak fel elsoként
az “Évszázad Kirándulásá"-ra. Ez akkoriban történt, amikor
Kingnek jó oka volt megkérdojelezni, hogy rá tud-e venni
akárcsak egy igazán híres embert is a hajóúton való
részvételre.
Amikor Hepburnék helyet foglaltattak, King eljátszott a
gondolattal, hogy valami módon második vonalbeli
hírességeket farag belolük, televíziós musorok, sajtóinterjúk
foszereploivé teszi oket. Soha nem találkozott velük
személyesen, de egyszer beszélt Maryvel telefonon, mert
habár a Hepburnök a leheto leghétköznapibb munkát
végezték egy országos szinten a legnagyobb
munkanélküliséggel megvert, szürke kisvárosban, King azt
a hiú reményt dédelgette magában, hogy hátha mégis van
valami érdekes az életükben. Esetleg valamelyikojüknek
lehet a felmenoi között egy híres színész vagy más közéleti
személyiség, vagy ha Royt kitüntették volna valamelyik
háborúban, vagy ha ötösük lett volna a lottón, vagy ha
valami csapás érte volna oket a közelmúltban, vagy bármi
más.
King és Mary még januárban lefolytatott beszélgetése a
következoképpen ment végbe:
– Hát – távoli rokonságban állok Daniel Boone-nal –
mondta Mary. – A lánykori nevem Boone, és Kentuckyban
születtem.
– Ez nagyszeru – mondta King. – Maga az ükunokája
vagy valami hasonló?
– Nem hiszem, hogy ilyen közvetlen rokonságban állnánk
– mondta az asszony. – Sosem tartottam különösebben
fontosnak a dolgot, így nem is próbáltam meg a végére
járni.
– De hát Boone a lánykori neve.
– Igen, de ez csak véletlen. Az apámat Boone-nak hívták,
de o nem állt rokonságban Daniel Boone-nal. Az anyám
révén vagyok Daniel Boone rokona.
– Ha egyszer az apját Boone-nak hívták, és tosgyökeres
kentuckyi volt, csak rokonságban kellett állnia valamilyen
módon Daniel Boone-nal, nem gondolja? – kérdezte King.
– Nem feltétlenül – mondta Mary –, mert az o apja
Gömbös Miklós, magyar lovastréner volt, aki aztán Michael
Boone-ra változtatta a nevét.
Amikor King arról faggatta Maryt, milyen kitüntetéseket
vagy okleveleket kaptak a férjével, az asszony elmondta,
hogy férje jó néhány kitüntetést megérdemelt volna a
GEFFCo-nál végzett munkájáért, de a vállalat az ilyesmiben
csak akkor hitt, ha a legfelso szintu vezetésrol volt szó.
– A katonaságnál sem kapott kitüntetést – vagy valami
hasonlót – mondta King.
– A haditengerészetnél szolgált mondta az asszony –, de
nem vett részt harcokban. Persze ha King három hónappal
késobb újra telefonált volna, és Roy veszi fel a kagylót,
végighallgathatta volna Roynak a csendes-óceáni ,kísérleti
atomrobbantások idején végrehajtott tragikus hostetteit.
– Gyermekeik vannak? – kérdezte King.
– A hagyományos értelemben nincsenek – válaszolta
Mary. – De én minden diákomat a magaménak érzem, Roy
pedig buzgó cserkészvezeto, és az alakulatának minden
egyes tagját úgy kezeli, mintha a saját fia lenne.
– Milyen csodálatos életszemlélet – mondta King. –
Rettenetesen örülök, hogy beszélgethettem magával, és
remélem, hogy ön is, és a kedves férje is sok örömüket lelik
majd a hajóútban.
– Biztosan úgy is lesz – mondta az asszony –, csak, tudja,
még mindig nem szedtem össze a bátorságom, hogy három
teljes hétre elkérezkedjek az igazgatótól a félév kellos
közepén.
– Annyi csodálatos elmesélni való élménnyel érkezik
majd vissza a diákjaihoz – mondta King –, az igazgató
örülni fog, hogy elengedte. – King egyébként még sosem
látta a saját szemével a Galápagosz-szigeteket, és soha nem
is fogja látni oket. Mary Hepburnhöz hasonlóan nyilván o is
végignézett jó néhány ismeretterjeszto filmet a szigetekrol.
– Ó – szólalt meg Mary, miközben King már majdnem a
helyére tette a kagylót –, kérdezte, hogy kaptunk-e
valamilyen kitüntetést, oklevelet vagy más effélét...
– Igen? – kérdezte King.

– Nemsokára kapok egy díjat, illetve valami olyasmit, ami

nekem olyan, mint egy díj. Elvileg nem is lenne szabad
tudnom róla, úgyhogy lehet, hogy nem is szabadna
elmondanom magának.
– Hallgatok, mint a sír – mondta King.
– Történetesen egy véletlen folytán megtudtam – mondta
Mary –, hogy az idei végzos osztály nekem ajánlja az
évkönyvét. Az ajánlásban becenevet kaptam, ezt láttam meg
véletlenül a nyomdában, ahova beugrottam, hogy elhozzam
egy barátomék születési értesítojét. Ikreik születtek – egy
kisfiú meg egy kislány.
– Aha! – mondta King.
– Tudja, milyen becenevet kaptam ezektol a kedves
gyerekektol?
– Nem mondta King.
– 'A Megtestesült Anyatermészet' – mondta Mary.

A Galápagosz-szigeteken nincsenek sírhalmok. A

holttestek az óceánba kerülnek, hogy aztán a víz tegyen
velük, amit akar. Ha valaki mégis sírkövet állítana Mary
Hepburnnek, semmilyen más felirat nem lenne eléggé jó,
csak ez: „A Megtestesült Anyatermészet”. Hogy mennyiben
hasonlított az Anyatermészetre? A teljes reményt
vesztettség állapotában is azt akarta; hogy emberi lények
jöjjenek a világra a Santa Rosalián. Semmi nem téríthette el
feltett szándékától, hogy fenntartsa az állandó megújulás
körforgását, csak tovább, és tovább, és tovább.
18 Amikor Bobby King megtudta, hogy hatodmagával
együtt Mary Hepburn is eléggé balszerencsés volt
ahhoz, hogy eljusson Guayaquilba, hosszú hónapok után
eloször jutott az eszébe az asszony. Miután a házaspár
mindig olyan elválaszthatatlannak tunt a számára, azt
gondolta, hogy biztosan Roy is ott van, csak az o nevét
véletlenül kihagyta az El Dorado igazgatója, akinek fax
üzenetei óráról órára zavarosabbak lettek.

Egyébként King ismert engem, igaz, nem név szerint.

Tudta, hogy egy munkás életét vesztette a hajó építése
közben.
De legalább annyira nem volt kedve közzétenni ezt az
információt, amely azt sugallhatta volna a baboná-
sabbaknak, hogy a Bahia de Darwin szellem járta hajó
volt, mint a von Kleisteknek azt, hogy egyik családtagjukat
Huntington-kórral kezelték, és hogy két másik
családtagjuk ötven-ötven százaléknyi eséllyel a betegség
hordozója.

Hogy elmondta-e a Kapitány Mary Hepburnnek a Santa

Rosalián töltött évek alatt, hogy esetleg szervezetében
hordozza a Huntington-kórt? A férfi csak akkor fedte fel
ezt a rettenetes titkot, amikor már tíz éve a szigeten voltak,
és rájött, hogy az asszony manipulál a spermájával.

Az El Dorado hat vendége közül King mindössze kettot

ismert személyesen: *Andrew MacIntosh-t és vak leányát,
Selenát – és persze Selena Kazakh nevu kutyáját. Aki
ismerte MacIntosh-ékat, ismerte a kutyát is, habár Kazakh, a
dresszírozás és a mutét eredményeként, gyakorlatilag
teljesen nélkülözte a személyiség minden formáját.
Macintosh-ék gyakran megfordultak olyan éttermekben,
amelyek King klientúrájába tartoztak, és *MacIntosh, de
nem úgy a kutya vagy a lánya, néha szerepelt King
ügyfeleivel közösen a tévé sztárparádéiban. King, Selena és
a kutya társaságában általában a színfalak mögötti
monitoron nézte a musort. Az volt a benyomása, hogy
a lány, ha éppen nem állt mellette apja, alig volt
határozottabb személyiség a kutyánál. És semmi másról
nem tudott beszélni, csak az apjáról.
*Andrew MacIntosh nyilvánvaló élvezettel jelent meg
a tévé nyilvánossága elott. Szívesen látott vendége volt a
show musoroknak, mert olyan felháborítóan tudott
viselkedni. Arról értekezett, milyen élvezet úgy élni, hogy
az embernek korlátlan mennyiségu pénz áll a
rendelkezésére. Szánta és megvetette azokat, akik nem
voltak gazdagok, és így tovább.
A rideg Santa Rosaliának hála, Selena apjáétól teljesenn
elüto személyiséggé érett, mire lebukott a Túlvilágba vezeto
kék alagútba. És folyékonyan beszélt japánul. A hatalmas
agyvelok korában az emberek élete bármilyen fordulatot
vehetett.
Elég megnézni az enyémet.

Roy és Mary Hepburn után MacIntosh-ék és a Hi roguchik

kerültek fel az “Évszázad Kirándulása" utas-listájára. Ez
februárban történt. A Hiroguchikat *MacIntosh hívta meg,
és azt tervezték, hamis útiokmányokkal utaznak, ezzel
akadályozva meg, hogy *Zenji Hiroguchi munkaadói
tudomást szerezzenek a feltaláló és *MacIntosh közötti
üzleti tárgyalásról.
Amennyire King és *Siegfried von Kleist és a hajóútban
bármilyen módon érdekelt személyek tudták; a
Hiroguchikat Kenzaburónak hívták, és *Zenji állatorvosként
dolgozott.
Ez azt jelentette, hogy az El Dorado vendégeinek
pontosan a fele nem az volt, akinek kiadta magát. A
hatalmas agyvelok maszkabáli forgatagának betetozéséül
Mary Hepburn leselejtezett katonai gyakorlóján, a bal
oldali mellzseben még mindig ott virított az elozo
tulajdonos neve, vagyis hogy Kaplan. És amikor az
asszony és James Wait végül megismerkednek a szálloda
koktélbárjában, a férfi álnéven mutatkozik be, Mary
viszont a valódi nevét mondja, Wait mégis következetesen
„Mrs. Kaplan”-nak szólítja majd, és dicshimnuszokat zeng
a zsidókról, és így tovább, és így, tovább.
És aztán késobb a Kapitány összeesketi oket a Bahia de
Darwin fedélzetén, és Mary úgy tudta, hogy egy bizonyos
Willard Flemming felesége lett, és Wait úgy tudja, hogy egy
bizonyos Mary Kaplan férje lett.
Ez a fajta kavarodás manapság nem fordulhat elo, hiszen
ma már senkinek nincs neve – se foglalkozása vagy élete
története, amit megoszthatna másokkal. Ami a hírnévbol
mindenkinek megmaradt, az egyfajta illat, ez viszont
születéstol a halálig ugyanaz. Mindenki az ami, és kész. A
természetes kiválogatódás törvénye ebben a tekintetben
teljes oszinteségre szorította az embert. Mindenki pontosan
az akinek vagy aminek látszik.

Amikor *Andrew MacIntosh három luxuskabint

foglaltatott a legelso útjára készülo Bahia de Darwinon,
Bobby Kingnek minden oka meg lett volna arra, hogy
eltátsa a száját. *MacIntosh-nak volt egy saját, kis hí ján a
Bahia de Darwin nal megegyezo méretu jachtja, az Omoo,
úgyhogy nyugodtan meglátogathatta volna a Galápagosz-
szigeteket a saját szakállára is – és akkor nem kellett volna
idegenekkel összezárva utaznia, vagy alávetni magát az
“Évszázad Kirándulása" szervezoi által megszabott
rendszabályoknak. A hajóutazás résztvevoi például nem
szállhattak partra, amikor éppen eszükbe jutott, és nem
tehettek azt, ami éppen az eszükbe jutott. Az egész út
során túravezetok kísérték és felügyelték oket; egytol
egyig felsofokú természettudományos végzettségu
emberek, akiket a Santa Cruz-i Darwin Kísérleti Állomás
dolgozói tanítottak be a feladatukra.
Úgyhogy amikor King egy este az éttermeket és éjszakai
mulatókat járva az Elain's nevet viselo, felkapott
szórakozóhelyen megpillantotta *MacIntosh-t és leányát,
amint kutyájuk és két másik személy társaságában éppen
kései vacsorájukat fogyasztották, megállt az asztaluknál, és
elmondta a bankárnak, milyen nagy örömet jelent a
számára, hogy ott lesznek a hajóúton. Fúrta az oldalát a
kíváncsiság, szerette volna kipuhatolni, miért szánták rá
magukat az útra – indokaikat felhasználva rávehetett volna
más közismert személyiségeket is a részvételre.
Csak miután üdvözölte Macintosh-ékat, akkor eszmélt
rá, hogy ki az a másik ketto az asztaluknál. Mindkettot
ismerte annyira, hogy beszélgetésbe elegyedjen velük, hát
beszélgetésbe elegyedett velük. A no a bolygó
legirigyeltebb asszonya volt, Mrs. Jacqueline Bouvier
Kennedy Onassis, kíséroje azon az estén a nagyszeru
táncos, Rudolf Nurejev.
Nurejev, mellesleg korábban a Szovjetunió állampolgára,
kevéssel azelott kapott politikai menedékjogot Nagy-
Britanniában. És akkor meg én is éltem, és én az Egyesült
Államok állampolgára voltam, aki politikai menedékjogot
kapott Svédországban.
Bizony, és mindketten szerettünk táncolni.

Megkockáztatva, hogy *MacIntosh-nak eszébe jut a saját

tulajdonában lévo óceánjáró jachtja, King megkérdezte a
bankárt, mivel vette le a lábáról a Bahia de Darwin.
*MacIntosh; aki nagyon intelligens és olvasott volt, rövid
eloadásban taglalni kezdte a hatalmas pusztítást, amely
annak a következménye volt, hogy önzo és ostoba
emberek felügyelet nélkül szálltak partra a szigeteken.
Eloadásának szövegét az általa minden hónapban az elso
betujétol az utolsóig kiolvasott National Geographic egyik
cikkébol merítette. A cikk azt fejtegette, hogy Ecuadornak
a világ összesített hajóállományával megegyezo nagyságú
flottára lenne szüksége, hogy távol tudja tartani a
szigetektol a saját kényükre-kedvükre bóklászó, engedély
nélkül partraszállókat, és hogy a sérülékeny természetes
élohelyek csak akkor maradhatnak fenn eredeti
állapotukban, ha az embereket megtanítják az önmérséklet
muvészetére. “A Föld jóakaratú polgárai" – mondta az
újságcikk – “csak és kizárólag képzett túravezetok
társaságában teszik lábukat a szigetekre."

Amikor Mary Hepburn és a Kapitány és Hisako

Hiroguchi és Selena MacIntosh meg a többiek megrekedtek
a Santa Rosalián, nem volt velük jól képzett túravezeto. És
az elso néhány ott töltött évük során teljesen felforgatták a
sérülékeny természetes élohelyeket.
Aztán a pillanat tört része alatt ráébredtek, hogy saját
élohelyüket pusztítják – hogy nem látogatóba érkeztek.

És ott, az Elain's étteremben *MacIntosh haragra

lobbantotta lenyugözve figyelo hallgatóságát, elmesélte
nekik, hogyan tiporják össze bakancsos lábak a
sárkánygyíkok álcázott fészkeit, hogyan dézsmálják meg
mohó ujjak a szulák tojásait, és így tovább, és így tovább. A
messze a legnagyobb megrendülést kiváltó gazság,
ugyancsak a National Geographicból kölcsönvett, meséje
azonban olyan emberekrol szólt, akik fókabébiket vettek a
karjukba, és úgy dajkálgatták oket, mintha emberi
csecsemok lettek volna – néhány amatorfelvétel kedvéért.
Amikor a fókabébit visszatették az anyja mellé, mondta
keseruen a bankár, az többé nem volt hajlandó szoptatni,
mert idegennek érezte a szagát.
– Szóval mi történik az édes kis fókakölyökkel, amelyet az
a megtiszteltetés ért, hogy egy nemeslelku természetbarát
karjaiban ringatózhatott? – tette fel a kérdést *MacIntosh. –
Nyomorultul éhen pusztul – s mindez egy fénykép
kedvéért.
Úgyhogy a bankár Bobby King kérdésére adott válasza az
volt, hogy szeretne jó példával eloljárni, és reméli, hogy
mások is követik majd példáját, és részt vesznek az
“Évszázad Kirándulásá"-n.

Mulatságosnak tartom, hogy ez a férfi buzgó természet-

védoként kívánta beállítani magát, hiszen rengeteg
olyan vállalatnak volt igazgatója vagy fo részvényese,
melyek javíthatatlan visszaesokként szennyezték a
vízfolyásokat meg a talajt meg a légkört. De *MacIntosh
nem szánta tréfának a dolgot. A bankár olyannak
született, aki képtelen bármivel is igazán törodni. Szóval,
hogy elrejtse gyenge pontját, nagyszabású színjátékba
kezdett, még önnönmaga elott is úgy tett, mintha egy
egész sereg dologgal törodne.
Valamivel korábban ugyanilyen meggyozo erovel, de
meroben eltéro magyarázatot adott elo leányának arról,
miért látogatják meg a szigeteket az Omoo helyett a Bahia
de Darwinon. A Hiroguchik esetleg csapdában érezhették
volna magukat az Omoo fedélzetén, ahol csak a két
MacIntosh-sal beszélgethetnek. Ilyen körülmények között
könnyen megtörténhetett volna, hogy elvesztik a fejüket,
és *Zenji nem hajlandó tovább tárgyalni, és felszólítja a
bankárt, tegye partra oket a legközelebbi kikötoben, hogy o
és. felesége hazarepülhessenek.
 Oly sok, egymillió évvel ezelott hatalmi pozíciót betölto
patológiás személyiségu emberhez hasonlóan a bankár is
érzések nélkül, ösztönösen csinált szinte mindent. Tetteire
mindig csak utólag adott ráérosen kigondolt, logikus
magyarázatot.
És engedtessék meg, hogy ezzel a hatalmas agyvelok
korszakára jellemzo viselkedésmóddal példázzam, mint
vízcseppel a tengert, a háborút, melyben volt szerencsém
harcolni, és amely nem más, mint a vietnámi háború.
19 A legtöbb patológiás személyiségu emberhez
hasonlóan *Andrew Macintosh-t sem érdekelte
soha, hogy amit mond igaz-e vagy nem – úgyhogy
szédületesen meggyozo tudott lenni. És akkora hatást tett
az Onassis özvegyre és Rudolf Nurejevre, hogy azok rögtön
megkérdezték Bobby Kinget, nem tudna-e valami
ismertetot adni nekik az “Évszázad Kirándulásá"-ról, amit a
férfi másnap reggel különleges futárral el is küldött a
címükre.
A sors szeszélye folytán aznap este a tévé musorra tuzött
egy ismeretterjeszto filmet a szigeteken élo kéklábú szulák
életérol, King az ismertetohöz csatolt üzenetében fel is hívta
erre a pár figyelmét, hátha meg akarják nézni. A
madaraknak késobb létfontosságú szerepe lesz a Santa
Rosalia szigetén élo maroknyi telepes fennmaradása
szempontjából. Ha ezek a madarak nem lettek volna
annyira ostobák, ha nem lettek volna teljességgel képtelenek
az agyukba vésni, hogy az emberi lények veszélyesek, az
elso telepesek majdnem egészen biztosan éhen pusztultak
volna.

A musor csúcspontja, hasonlóan Mary Hepburnnek a

szigetekkel foglalkozó, és az iliumi gimnáziumban
megtartott eloadásához, a kéklábú szulák násztáncát
bemutató filmrészlet volt. A tánc a következoképpen folyt
le:
Két meglehetosen nagytermetu tengeri madár ácsorgott a
lávamezon. Méretre körülbelül megegyeztek a gyalogos
kormoránnal, és ugyanolyan hosszú, kígyószeru nyakuk
meg szigonyszeru csorük is volt. Ok azonban nem adták fel
a repülést, ezért nagy, eros szárnyaik voltak. Csüdjük és
úszóhártyás lábfejük ragyogó kék színben pompázott. Az
égbol csaptak le a halakra, úgy szerezték meg
zsákmányukat.
Hal! Hal! Hal!
Az egyik gácsér, a másik tojó volt, de teljesen egy-
formának látszottak. Úgy tunt mindkettot lefoglalja a saját
gondja-baja, és a legkevésbé sem érdeklodnek egymás iránt
– igaz, egyikojüknek sem volt különösebb dolga a
lávamezon, hiszen sem bogarakat, sem magvakat nem
fogyasztottak soha. Fészeképítéshez sem kereshettek
anyagot, az még túlságosan korai lett volna.
A gácsér felhagyott a minden energiáját lefoglaló
tevékenységgel, vagyis a semmittevéssel. Megpillantotta a
tojót. Elfordította a fejét, aztán megint ránézett, közben
tapodtat sem mozdult, teljesen némán állt egy helyben.
Mindketten képesek voltak hangadásra, a tánc során mégis
mindvégig némák maradtak.
A nostény nézelodni kezdett, nézett erre, nézett arra,
aztán egyszer csak tekintete véletlenül találkozott a
hímével. Ekkor még legalább öt méterre voltak egymástól.
Amikor Mary levetítette a násztáncot bemutató filmet a
gimnáziumban, ennél a pontnál mindig megszólalt, és
elkezdett beszélni, mintegy a tojó nevében: – Mi az ördögöt
akarhat tolem ez a fura alak? De tényleg ! Milyen különös !
A gácsér felemelte egyik égszínkék lábát. Úszóhártyás
lábujjait széttárta a levegoben, mint valami papírlegyezot.
Mary Hepburn, megint csak a tojó nevében, pedig azt
mondta: – Hát ez meg mi lehet? A világ nyolcadik csodája?
Csak nem gondolja, hogy az övé az egyetlen kék láb a
szigeten?
A gácsér letette a lábát, és a magasba emelte a másikat,
miáltal egy lépéssel közelebb került a tojóhoz.
Aztán megint felmutatta az elsot, majd újra a másodikat, s
közben egyenesen a tojó szemébe meredt.
 Mary kihangosította a tojó gondolatait: – Hát én már itt
sem vagyok! – De a tojó egy lépést sem mozdult. Úgy tunt,
mintha gyökeret eresztett volna a lávába, a gácsér pedig
felmutatta az egyik lábát, aztán a másikat, s közben
állandóan közelebb és közelebb ért hozzá.
És akkor a tojó felemelte az egyik kék lábát, és Mary
ilyenkor mindig azt mondta: – Azt hiszed, hogy olyan
gyönyöru a lábad? Ezt nézd meg; ha igazán szépet akarsz
látni. Igen, nekem is van még egy, bizony.
A tojó letette a lábát, és felemelte a másikat, miáltal egy
lépéssel közelebb került a gácsérhoz.
Mary ennél a pontnál mindig abbahagyta a viccelodést.
Nem volt több emberszabású tréfa. Most már a madaraké
volt a foszerep. Egyikojük sem gyorsított vagy lassított az
eredeti tempón, mindvégig ugyanolyan méltóságteljes,
komoly módon mozogtak, végül annyira közel értek
egymáshoz, hogy összeért a begyük és a lábuk.
Az iliumi gimnázium diákjainak eszébe sem jutott, hogy
esetleg a madarak párzását is látni fogják. A tavasz
beköszöntének iskolai megünnepléseként Mary minden év
májusa elso hetében bemutatta a filmet, amely már olyan
általánosan ismert volt a diákok között, hogy mindenki
tudta: nem fogják látni a madarak párzását.
A madarak mégis valami felülmúlhatatlanul erotikusat
muveltek a kamera elott. Az egymáshoz éro begyu és
lábujjú állatok kiegyenesítették íves nyakukat.
Hátrahajtották fejüket ameddig csak bírták. Egymáshoz
préselték hosszú nyakukat, egészen a csorükig. A két madár
teste primitív tornyot formázott négy kék lábon álló,
csúcsos teteju szerkezetet.
Ily módon szentesítették egybekelésüket.
Nem voltak tanúk, nem voltak a közelben más szulák,
hogy közölhették volna velük, milyen összeillo párt
alkotnak, és milyen szépen táncoltak. Amikor elkészítették a
filmet, amelyet Mary Hepburn mindig levetített a
gimnáziumban, és amelyet Bobby King Mrs. Onassis és
Rudolf Nurejev figyelmébe ajánlott a televízió
ismeretterjeszto sorozatai közül, nos akkor az aktus
egyedüli szemtanúi a forgatócsoport hatalmas agyvelovel
megáldott tagjai voltak.
A film az Ágaskodás címet viselte, ugyanezzel a kife-
jezéssel illették a hatalmas agyveleju tudósok azt a
pillanatot, amikor a két madár csore pontosan száznyolcvan
fokos szöget zárt be a gravitációs vonzero vektorával.
És Mrs. Onassist annyira felkavarta a film, hogy utasította
titkárát, hívja fel másnap reggel Bobby Kinget, és kérdezze
meg, lehetne-e még két luxuskabint foglaltatni a Bahia de
Darwinon, az “Évszázad Kirándulásá"-ra.
 Mary Hepburn mindig plusz pontokat adott a
20 diákjainak, ha valaki egy rövid verssel vagy elmélettel
állt elo a násztánccal kapcsolatban. Általában a gyerekek
fele adott be valamit, és közülük is minden második
vélekedett úgy, hogy a tánc a madarak istenhitének a
megnyilvánulása. A többiek összehordtak hetet-havat. Egy
fiú olyan verset adott be, melyre Mary halála napjáig
emlékezett, és amelyet a Mandaraxba is betáplált. A fiút
Noble Claggettnek hívták, késobb elesett a vietnámi
háborúban verse azonban a földön valaha élt legnagyobb
költoktol származó idézetekkel együtt megmaradt a
Mandaraxban. A vers így szólt:

Persze hogy szeretlek

csináljunk hát gyereket
elmondja majd o is szépen,
mit szülei mondtak régen:
persze hogy szeretlek
csináljunk hát gyereket
elmondja majd o is szépen
mit szülei mondtak régen:
persze hhát szeretlek
csináljunk egy gyereket
elmondja majd o is szépen
mit szülei mondtak régen-
És így tovább.
Noble Claggett (1947-1966)

Néhányan mindig megkérdezték, nem írhatnának-e más

galápagoszi állatokról inkább, amire a kiváló pedagógiai
érzékkel megáldott Mary természetesen minden egyes
alkalommal “igen"-nel válaszolt. És ilyenkor a gyerekek a
legszívesebben a kéklábú szulákat gyötro és kiraboló
fregattmadarakat választották. A madárvilág ezen James
Waitjei azon a halon éltek, amit a szulák fogtak ki a
tengerbol, és azt a fészekanyagot használták fel költéskor,
amit a szulák a saját fészkükhöz összehordtak. Egyes
diákok ezt szörnyen mulatságosnak találták, és ezek a
diákok szinte kivétel nélkül a fiúk közül kerültek ki.
A hím fregattmadaraknak volt egy olyan élettani
tulajdonságuk is, amely igencsak megragadta a saját
erektált nemi szervükkel végrehajtható mutatványok
buvöletében élo éretlen emberhímek érdeklodését.
Párzás idején a hím fregattmadarak úgy igyekeztek
magukra vonni a nostények figyelmét, hogy hatalmas
léggömbbé fújták a nyakukon elhelyezkedo vérvörös
borlebenyt. Olyankor a tipikus fészekrakóhely úgy nézett ki
a levegobol, mint egy hatalmas zsúr, ahol az összes
gyereknek vörös lufi lengedezik a kezében. Valójában a
sziget minden egyes talpalatnyi helyét hátraszegett feju
fregattmadarak borították be, melyek nyaklebenyüket
pukkadásig felfújva hirdették férji erényeiket – nostényeik
közben fáradhatatlanul köröztek odafent.
Aztán, egyik a másik után, a nostények kiszemelték
maguknak ezt vagy azt a piros léggömböt, és leereszkedtek
a szigetre.

Mikor Mary Hepburn végzett a fregattmadarak életérol

szóló film bemutatásával, és széthúzták a sötétítoket, és
felkapcsolták a világítást, valaki az osztályból, az esetek
dönto többségében egy fiú, szinte mindig eloállt egy
kérdéssel. A kérdés, amelynek hangneme néha tárgyilagos,
néha viccelodos, néha – a másik nem kiváltotta gyulölet
vagy félelem okán keseru volt, így szólt: – A nostények
mindig a legnagyobbat választják?
 Úgyhogy Mary már elore kigondolta a választ,
amelyhez minden egyes szó ugyanolyan gondossággal
került kiválasztásra, mint a Mandarax idézeteinek esetében.
– Ahhoz, hogy ezt megválaszolhassuk, ki kellene
faggatnunk egy nostény fregattmadarat, amit tudomásom
szerint ezidáig még senki nem tett meg. Ugyanakkor van
néhány ember, aki a fregattmadarak tanulmányozására tette
fel az életét, és ok úgy vélekednek, hogy a nostények
valójában azt a vörös nyaklebenyt választják, amelyik a
legjobb fészekrakóhelyet jelöli. Tudjátok, a fajfenntartás
szempontjából ennek van a leginkább értelme.
– És ezzel vissza is értünk a kéklábú szulák násztáncának
mélységes mély rejtélyéhez, amelynek semmi, de semmi
köze nincs sem a fajfenntartáshoz, sem a fészekrakáshoz,
sem pedig a halfogáshoz. De hát akkor mire jó?
Merészkedhetünk-e odáig, hogy 'vallás'-nak nevezzük?
Vagy, ha ehhez nincs elég merszünk, nevezhetjük-e
legalább 'muvészet'-nek?
– Kinek van valami hozzáfuzni valója?

A kéklábú szulák násztánca, melyet Mrs. Onassis

olyan nagyon szeretett volna személyesen is megtekinteni,
egy fikarcnyit sem változott az eltelt egymilló év alatt. A
madarak továbbra sem tartanak semmitol. És a legkisebb
hajlandóságot sem mutatják arra, hogy feladják a repülést
és a víz alá merülve keressenek táplálékot.

Ami a kéklábú szulák násztáncát illeti: A madarak

hatalmas kéklábú molekulák, és nincs beleszólásuk a
dologba. Természetükbol fakad az, hogy úgy táncolnak,
ahogy.
Valamikor az emberi lények olyan molekulák voltak,
amelyek sok különbözo táncot lejthettek, de vissza is
utasíthatták a felkérést – ahogy éppen kedvük tartotta. Az
anyám tudott keringozni, tangózni, rumbázni,
csárlsztonozni, foxtrottozni és tvisztelni. Az apám nem
táncolt volna az istenért sem, ez volt az o kiváltsága.
 Amikor Mrs. Onassis bejelentette, hogy részt vesz az
21 “Évszázad Kirándulásá"-n, rögtön mindenki másnak
megjött az étvágya, a nyomorúságos fedélközi kabint
kibérlo Roy és Mary Hepburnre pedig nem emlékezett már
a kutya sem. Március végére Bobby King közzétehette az
utaslistát, amelynek élén Mrs Onassis neve állt, alatta pedig
olyan, alig valamivel kevésbé felkapott, hírességek nevei
mint: dr. Henry Kissinger, Mick Jagger, Paloma Picasso,
William F. Buckley, Jr, és persze *Andrew MacIntosh és
Rudolf Nurejev és Walter Cronkite, és a többi, és a többi. A
Zenji Kenzaburo álnév alatt utazó *Zenji Hiroguchit mint az
állatokat, gyötro kórok világhíres szakértojét tüntették fel a
listán, így próbálták meg többé-kevésbé egy súlycsoportba
hozni a többiekkel.
A lista elkészítoi tapintatból kihagyták két utas nevét a
felsorolásból. Így akarták elejét venni a kellemetlen
kérdéseknek, hogy ki is ez a két ember tulajdonképpen.
Merthogy a leheto legszürkébb átlagemberek voltak. A
nyomorúságos fedélközi kabint kibérelo Roy és Mary
Hepburn.
Késobb azonban ez a kissé fazonigazított felsorolás lett a
hivatalos utaslista. Így amikor az Ecuatoriana Airlines
májusban táviratilag értesítette a listán szereploket, hogy
különleges éjszakai járatot indít azok számára, akik éppen
New Yorkban tartózkodnak a Bahia de Darwin útra
kelésének eloestéjén, Mary Hepburn nem volt a
kiértesítettek között. Úgy volt, hogy a város különbözo
pontjain várakozó utasokat hatalmas limuzinok veszik majd
fel, és szállítják ki a repülotérre. A repülo fedélzetén csak
fekhellyé átalakítható ülések lettek volna, a túrista osztály
helyére pedig kis asztalkák és táncpódium került, ahol a
tervek szerint az Ecuadori Folklórico Balett társulata adta
volna elo különbözo indián törzsek jellegzetes táncait,
köztük a visszavonultan élo kankabonók tuztáncát. Aztán
ínyencfalatokat szolgáltak volna fel a vendégeknek, és
nemes borokat, melyek a legnevesebb francia éttermeknek
sem váltak volna szégyenükre. Mindez az utasoknak egy
fillérjébe sem került volna, Roy és Mary Hepburn
azonban soha nem tudták meg, hogy ilyen lehetoségük van.
Bizony, és azt a levelet sem kapták meg soha, melyet
júniusban mindenki másnak kikézbesítettek, s melyben az
ecuadori államelnök, dr. José Sepúlveda de la Madrid
fogadással egybekötött villásreggelire invitálta oket. A
vendégek tiszteletére, az El Dorado szállóban megrendezett
reggelit nagyszabású parádé követte volna, melynek során
virágokkal feldíszített konflisokon hajtatták volna le a
kikötobe, hogy felszálljanak volna a hajójukra.
Mary azt a táviratot sem kapta meg, amelyet King
november elsején postázott az összes többi résztvevonek, s
amelyben bánatosan nyugtázta, hogy a világgazdaság egén
feltunt viharfellegek igencsak komoly aggodalomra adnak
okot. Ecuador gazdasága ugyanakkor továbbra is
szilárdan állt a lábán, és semmi nem mutatott arra, hogy
a Bahia de Darwin programja esetleg megváltozik. Habár
King tudott róla, a levélben nem volt szó arról, hogy az
utaslista mintegy a feléve zsugorodott össze, mert a japán
és amerikai jelentkezok kivételével gyakorlatilag az összes
náció visszamondta az utazást. Úgy nézett ki tehát, hogy a
még mindig elszántan utazni vágyók szinte mindannyian
azon a bizonyos New Yorkból felszálló éjszakai
különjáraton érkeznek Ecuadorba.
És ekkor King titkárnoje belépett az irodába, és közölte
fonökével: hallotta a rádión amint a Belügyminisztérium
figyelmeztette az amerikai állampolgáro kat, hogy a
jelenlegi körülmények között ne utazzanak Ecuadorba.
 Szóval ez lett a sorsa a kampánynak, amelyet King karriere
koronájaként fogott fel. Anélkül, hogy akárcsak sejtelme is lett
volna a hajóépítés rejtelmeirol, sokkal vonzóbbá tett egy hajót
pusztán azáltal, hogy meggyozte tulajdonosait, ne az eredetileg
tervezett Antonio José de Sucre, hanem a Bahia de Darwin nevet
adják neki. Az unalomig ismert, kéthetes szigetvilági ha-
jócskázásnak induló utat pedig az évszázad kirándulásává
varázsolta át. Hogyan volt képes ilyen csodákra? Úgy, hogy
soha de soha nem nevezte másként, csak az: „Évszázad
Kirándulásá”-nak.
A reklámhadjárat egyes mellékhatásai akkor is tovább
élnek, ha – ahogy ez Bobby King számára egyre
bizonyosabbá vált a Bahia de Darwin nem is szedte volna fel
a horgonyt másnap délben. Mrs. Onassis és dr. Kissinger és
Mick Jagger és a többiek szeme elé táruló csodákból ízelítot
adó brossúrái révén nagyon sok újdonságot megtanított az
embereknek az élovilág fejlodésérol. Két újdonsült
hírességet is útjára indított: a szakács Robert Pépint, akit
King, miután felkérte, hogy igazgassa a Bahia de Darwin
konyháját, „Franciaország legkitunobb szakácsá”-nak
kiáltott ki, és a nagyorrú Adolf von Kleistet, a hajó
kapitányát, aki mindig azt a benyomást keltette az
emberekben, mintha valami szavakba nem öntheto,
személyes tragédiát próbálna meg leplezni a világ elol, és
aki remek komikustehetségnek bizonyult a televíziós
sztárparádék során.
King egyik dossziéjában megvolt az a szövegkönyv,
amely a Kapitány és Johnny Carson közremuködésével
elkészített Esti show-ban elhangzottakat rögzítette. Ebben a
musorban, mint az összes többi ilyen alkalmakkor, a
Kapitány arany stráfokkal díszített, szemkápráztatóan
fehér díszegyenruhát viselt, amely mint az Ecuadori
Flotilla admirálisát meg is illette. A szövegkönyvben a
következok voltak olvashatók:
 CARSON: A “von Kleist" valahogy nem tunik jellegzetes
dél-amerikai családnévnek.
KAPITÁNY: Inka eredetu – tulajdonképpen az egyik
leghétköznapibb inka név, mint az angoloknál a “Smith"
vagy a “Jones". Olvasta a beszámolókat a spanyol hódítók
tollából, akik azért rombolták le az inka birodalmat, mert
annyira pogánynak találták...
CARSON: Igen?
KAPITÁNY: Feltételezem, hogy olvasta ezeket a
muveket.
CARSON: Ott vannak az ágyam mellett egy kis asztalkán
– Hedy Lamarr Az extázis és én címu önéletrajzával
egyetemben.
KAPITÁNY: Akkor tudnia kell, hogy minden harmadik
eretnekségért máglyára vetett indián a von Kleist nevet
viselte.
CARSON: Hány hajóból áll az ecuadori flotta?
KAPITÁNY: Négy tengeralattjáróból. Azok is mindig a
víz alatt hetelnek. Soha nem jönnek fel.
CARSON: Soha nem jönnek fel?
KAPITÁNY: Soha, már évek óta.
CARSON: De rádióösszeköttetésben vannak a külvi-
lággal?
KAPITÁNY: Nincsenek. Betartják a rádiócsendet. Ezt
ok találták ki maguknak. Szeretnénk hallani felolük, de
ok nem akarják megtörni a rádiócsendet.
CARSON: És miért vannak a tenger mélyén?
KAPITÁNY: Ezt tolük kell megkérdeznie. Tudja, Ecuador
demokratikus berendezkedésu ország. Még mi, akik a
haditengerészet alkalmazásában állunk, még mi is
egészen nagy döntési jogkörrel vagyunk felruházva.
CARSON: Vannak, akik azt gondolják, Hitler életben van
– és Dél-Amerikában telepedett le. Gondolja, hogy ennek
lehet némi valóságalapja?
 KAPITÁNY: Abban biztos vagyok, hogy jó néhányan
vannak Ecuadorban, akik szívesen találkoznának vele a
vacsoraasztal mellett.
CARSON: Náci szimpatizánsok.
KAPITÁNY: Errol nem tudok. De elképzelhetonek
tartom.
CARSON: Hát ha egyszer szívesen találkoznának
Hitlerrel a vacsoraasztal mellett...
KAPITÁNY: Akkor nyilván kannibálok. A kankabonókra
gondoltam. Ok olyan – hogy is mondják? Itt van a
nyelvem hegyén a szó.
CARSON: Azt hiszem, ezt kihagyom.
KAPITÁNY: Ok olyan – ok olyan – a kankabonók...
CARSON: Csak nyugodtan, van idonk.
KAPITÁNY: Megvan! „Apolitikusak”. Ez a megfelelo
kifejezés. Apolitikus – ez az, amit rájuk mondanak.
CARSON: De nyilván ok is ecuadori polgárok?
KAPITÁNY: Igen. Hát persze. Mi itt demokráciában
élünk. Egy kannibál, egy szavazat.
CARSON: Hölgynézoink megkértek, tegyem fel a
következo, talán kissé túlságosan bizalmas jellegu kérdést...
KAPITÁNY: Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen csábos
szívtipró még nem kóstolt bele a házasélet örömeibe? ..
CARSON: Jómagam is rendelkezem némi tapasztalattal
ezen a téren, mint ahogy talán maga is tudja.
KAPITÁNY: Ez nem lenne tisztességes a hölggyel
szemben.
CARSON: Azt hiszem,, musorunk kezd túlságosan intim
jelleget ölteni. Beszélgessünk inkább a kéklábú szulák
életérol. Esetleg levetíthetnénk a filmet, amit magával
hozott.
KAPITÁNY: Nem, nem. Semmi kifogásom az ellen, hogy
kitárgyaljuk, miért is nem vezettem eddig senkit az oltár
elé. Nem lenne tisztességes dolog részemrol megnosülni,
mert bármelyik pillanatban utasítást kaphatok: vegyem át
egy tengeralattjáró parancsnokságát.
CARSON: És akkor le kellene merülnie, és nem jönne fel
többé.
KAPITÁNY: Ez a hagyomány.

King nagyot sóhajtott. Íróasztalán ott hevert az

utaslista, melyen szinte minden második nevet áthúztak
már – törölték a mexikói és az argentin és az olasz és a
fülöp-szigeteki és más nemzetiségu utasok jelentkezését,
azokét, akik botor módon a saját országuk valutájában
tartották vagyonukat. A fennmaradó nevek tulajdonosai –
eltekintve attól a hat személytol, akik már megérkeztek
Guayaquilba – kivétel nélkül New Yorkban laktak, s így
könnyuszerrel elérhetok voltak telefonon.
– Azt hiszem, lesz egy kis telefonálni valónk –
mondta King a titkárnojének.
A no felajánlotta, lerendezi o a hívásokat. – Nem –
mondta fonöke. Úgy érezte, ez olyan kötelesség, amelyet
nem bízhat beosztottjára. O maga vette rá az összes
hírességet, hogy vegyenek részt az utazáson, úgy
udvarolta körül a címlapok befolyásos sztárjait, mint egy
szerelmes ifjú. Most pedig elhatározta, hogy a rossz hírt is
személyesen közli velük, ahogy az egy megbízható
szeretotol elvárható. A többséget legalább könnyu volt
utolérni. Összesen negyvenkét személyrol volt szó, ebbe
beletartoztak a teljességgel ismeretlen házastársak és
barátok is, de ezek mind vacsorákon vettek részt –
amelyekrol a pletykalapok annak rendje és módja szerint be
is számoltak – hogy kellemesen üssék el a fennmaradó
órákat, míg meg nem érkeznek a kipárnázott limuzinok,
hogy zajtalan suhanással a Kennedy Nemzetközi
Repülotérre szállítsák oket, ahol már vár rájuk az
Ecuatoriana tíz órakor a levegobe emelkedo, guayaquili
különgépe.
És legalább nem kellett a befizetett összegek vissza-
térítésérol beszélnie. Az út egy fillérjébe sem került volna a
hírességeknek – akik ekkorra már kézhez vették az ajándék
boröndöket és piperekészleteket, no meg a panama
kalapokat.
Önmaga és titkárnoje szomorkás szórakoztatására King
eljátszotta bohócmutatványát a kitömött sárkánygyíkkal.
Felvette az asztalról, a füléhez emelte, mint egy
telefonkagylót, és azt mondta: – Mrs. Onassis? Attól
tartok, kellemetlen hírem van a számára. Mégsem fogja látni
a kéklábú szulák násztáncát.

King mentegetozo telefonbeszélgetései udvarias for-

maságok voltak csupán. Ekkorra mindenki letett arról, hogy
igénybe vegye az aznap este tízkor induló repülogépet.
Egyébként aznap este tízre *Andrew MacIntosh, *Zenji
Hiroguchi és a Kapitány öccse, *Siegfried már
mindannyian halottak voltak, és a kék alagútban tett
rövid séta után meg is érkeztek a Túlvilágba.
Az utaslistán szereplo összes olyan személy, akiket King
most telefonon felhívott, rendelkezett már új tervekkel az
elkövetkezendo két hétre. Sokan inkább síelni mentek a
biztonságos Egyesült Államok határain belül. Egy
hatszemélyes partin a résztvevok egyöntetuen úgy
határoztak, hogy ellátogatnak az Arizona állambeli
Phoenixbe, ahol teniszoktatással egybekötött fogyókúrás
tábor muködött.
És mielott elhagyta volna irodáját, King utoljára is
tárcsázott. Azt a férfit hívta, aki nagyon közeli barátja lett az
elmúlt tíz hónap során, a quitói költot és belgyógyászt, dr.
Teodoro Donosót, az ENSZ ecuadori nagykövetét. A férfi a
Harvardon szerzett orvosi diplomát, az Amerikai Egyesült
Államokban végezte tanulmányait, csakúgy mint a
Kinggel kapcsolatba került ecuadoriak közül többen.
Adolf von Kleist, a Bahia de Darwin kapitánya az
Egyesült Államok Annapolisi Tengerhajózási
Akadémiájának volt a hallgatója.
Testvére, *Siegfried a New York állambeli Ithaca Cornell
Hotel Schoolnak volt a hallgatója.
King fülét olyan hangzavar ütötte meg, mintha a
nagykövetség épületében duhaj mulatozást csaptak
volna. Dr. Donosó behúzott egy ajtót, mire a zaj valamelyest
alábbhagyott.
– Mit ünnepelnek? kérdezte King.
− A Ballet Folklóricót hallja – mondta a nagykövet –,
éppen a kankabonók tuztáncát próbálják.
– Nem mondták meg nekik, hogy az utazás elmarad? –
kérdezte King.
Ahogy kiderült, nagyon is tisztában voltak a dologgal,
de feltették magukban, hogy az Egyesült Államokban
maradnak egy idore. Szerettek volna néhány dollárt
összeszedni a családjuknak, ezért azt tervezték, hogy
különbözo színházakban és szórakozóhelyeken eloadják a
Bobby King kiadványai révén népszeruvé lett táncot – a
kankabonók tuztáncát.
– Vannak igazi kankabonók a csapatban? – kérdezte King.
– Szerintem sehol sincsenek igazi kankabonók – mondta a
nagykövet, aki “Az utolsó kankabono" címmel írt is egy
huszonhat soros verset, amelyben az ecuadori esoerdokben
élo kis kankabono törzs kipusztulását mesélte el. A vers
tizenegy kankabonóval indult. A végére csak egy maradt,
és az is eléggé csehül érezte magát. Mindamellett az egész
történet csak a fantázia muve volt, hiszen az ecuadoriak
többségéhez hasonlóan a költo sem látott soha egyetlen
kankabonót sem. Azt viszont hallotta, hogy a törzs
létszáma tizennégy fonyire zsugorodott, úgyhogy joggal
tunt úgy számára: a civilizáció terjeszkedése
elkerülhetetlenül a törzs kipusztulását jelenti.
Nem is sejtette, hogy száz év sem telik el, és a földön élo
összes emberi lénynek kankabono vér csörgedezik az
ereiben, néhány csepp von Kleist és Hiroguchival keverve.
És az események ezen meghökkento fordulatáért
nagyrészt az “Évszázad Kirándulása" eredeti utaslistáján
szereplo két senki egyike volt a felelos. Vagyis Mary
Hepburn. A másik senki a férje volt, aki dönto szerepet
játszott az emberiség sorsának alakításában, amikor saját
családfája kipusztulásának árnyékában kibérelte azt a kis
olcsó fedélközi kabint.
2 2 Donoso nagykövet úr finoman fogalmazva i s
k i s s é i d e j e k o rá n í r t a m e g h u s z o n h a t s o ros,
„Az utolsó kankabono” címet viselo gyászversét. jobban
tette volna, ha inkább „Az utolsó délamerikai” és „Az
utolsó észak-amerikai” és „Az utolsó európai” és „Az
utolsó afrikai” és „Az utolsó ázsiai” címmel veti papírra
könnyfakasztó sorait.
Akárhogyan is, a nagykövet helytállóan jövendölte meg,
hogyan alakul az elkövetkezendo egy óra alatt az
ecuadoriak erkölcsi világképe. A következoket mondta
Bobby Kingnek a telefonban: – Hatalmas csalódás lesz az
embereknek, ha hírét veszik, hogy Mrs. Onassis mégsem jön
Ecuadorba.
– Mennyi minden megváltozik harminc nap alatt –
mondta King. – az „Évszázad Kirándulása” eddig csak
egy volt az ecuadoriak elott álló kellemes dolgok közül. És
most hirtelen ez lett az egyetlen.
– Olyan ez, mintha egy hatalmas kristálykehelybe finom
pezsgot töltöttünk volna – mondta Donoso –, és aztán
másnap reggel csak egy rozsdás felmosóvödört találnánk
egy liter nitroglicerinnel az alján. – Aztán hozzátette: az
„Évszázad Kirándulása” legalább annyi hasznot hozott,
hogy az országnak egy-két héttel késobb kell szembenéznie
kilátástalan gazdasági problémáival. Az északi szomszéd,
Kolumbia, és a délnyugatra fekvo Peru kormányait már
megdöntötték, katonai diktatúrák vették át a hatalmat. Peru
új vezetése pedig, hogy elterelje az emberek gondolatait a
problémákról, kész volt bármelyik pillanatban hadat üzenni
Ecuadornak.
– Ha Mrs. Onassis most mégis Ecuadorba utazna –
mondta – Donoso –, az emberek úgy fogadnák, mint
valami megmentot, csodatévo szentet. Elvárnák tole, hogy
élelemmel megrakott teherhajókat küldjön Guayaquilba – és
hogy amerikai bombázók ejtoernyos csomagokban
gabonapelyheket és tejet és friss gyümölcsöt dobjanak le a
gyerekek számára!
Meg kell mondanom, manapság – az ember betöltötte
kilenchónapos kora után – senkitol nem várja el, hogy
bármilyen szorult helyzetbol kimentse. Ilyen hosszú
manapság az emberek gyermekkora.

Jómagamat tízéves koromig mentettek ki a butaság és

gondatlanság kelepcéibol – anyám ekkor hagyta ott apámat
s vele együtt engem, Ezután a magam ura lettem. Mary
Hepburn csak akkor függetlenedett szüleitol, amikor
huszonkét éves korában megszerezte a diplomáját. Adolf
von Kleistet, a Bahia de Darwin kapitányát, egészen
huszonhat éves koráig rendszeresen szülei húzták ki a
csávából, amibe kártyaadósságai és ittas autózásai és
garázdaságai és hivatalos személy elleni eroszakos
fellépései sodorták. Akkor apján elhatalmasodott a
Huntington-kór, és megölte feleségét. Adolf von Kleist
mindössze ekkor kezdett el felelosséget érezni hibás
döntéseiért.
Akkortájt a gyermekkor határa sokszor annyira ki-
tolódott, hogy az ember nem is lepodik meg azon, milyen
sokan ringatták magukat abban a hitben egész életük során,
gyakran még szüleik halála után is, hogy valaki állandóan
rajtuk tartja a szemét az isten vagy egy szent vagy egy
orangyal vagy a csillagok vagy bármi más.
A mai embernek nincsenek ilyen téveszméi. Villám-
gyorsan megtanulja, milyen is, körülötte a világ valójában,
és igencsak ritkaság számba megy az a felnott, aki nem látta
legalább egyszer, hogyan falnak fel elevenen egy gondatlan
lurkót vagy felnottet a kardszárnyú delfinek vagy a cápák.
 Egymillió évvel ezelott szenvedélyes viták folytak azt
eldöntendo, hogy helyesen cselekszik-e az ember vagy sem,
amikor különféle mechanikus eszközökkel igyekszik
meggátolni, hogy a hímivarsejtek megtermékenyítsék a
petesejtet illetve eltávolítani a már megtermékenyült petét
az anyaméhbol – annak érdekében, hogy egyensúlyban
tartsa az emberek számát és a rendelkezésre álló
élelmiszertartalékokat.
Ezt a problémát mára sikerült kiküszöbölni anélkül, hogy
bárkinek is bármi természetellenes dologhoz kellene
folyamodnia. A kardszárnyú delfinek és a cápák
megbízhatóan szinten tartják az emberi populáció
nagyságát, és senki sem éhezik.

Mary Hepburn annak idején az általános biológián kívül

humán szexológiát is tanított az iliumi gimnáziumban.
Eloadásai során olyan fogamzásgátló eszközök
muködését kellett elmagyaráznia, melyeket o maga soha
nem használt – hiszen az o életében férje volt az egyetlen
férfi, és Roy meg o kezdettol fogva szívesen vállaltak volna
gyereket.
Az asszony, akinek a férjével folytatott több évnyi gazdag
nemi élet dacára sem sikerült teherbe esnie, figyelmeztette
diákjait, milyen könnyen megtermékenyülhetnek még a
látszólag a legcsekélyebb következményekkel sem járó
helyzetekben is, ha csak a legrövidebb ideig is érintkeznek
férfi partnerükkel, és szinte nem is éreztek semmit. És az
elso néhány évnyi tanítás után Mary tanmeséiben olyan
diákok lettek a foszereplok, akik személyes ismerosei voltak
– az iliumi gimnázium padjaiból.
A gimnáziumban alig múlt el egy félév nemkívánatos
terhesség nélkül, 1981 emlékezetes tavasza hat ilyen
esetet is hozott. És az is igaz, hogy állításuk szerint ezeknek
a gyermeket váró gyermekeknek körülbelül a felét igaz
szerelem fuzte azokhoz, akiktol teherbe estek. A másik
felük viszont az ellenkezo irányba mutató, s leginkább
perdöntoként jellemezheto tárgyi bizonyíték ellenére is
esküdözött, hogy amennyire vissza tud emlékezni, soha
semmilyen tevékenységben nem vett részt, amelynek
gyermekáldás lehetett volna az eredménye.
És Mary azt mondta egyik munkatársának az 1981–es év
emlékezetes második szemeszterének végén: „Egyesek
olyan könnyen esnek teherbe, mint ahogy mások
benáthásodnak.” És tényleg volt a két dolog között
párhuzam: A náthát is meg a teherbeesést is olyan parányi
egysejtuek okozták, amelyek minden másnál jobban
szerették a nyálkás hártyákat.
A Santa Rosalián eltöltött tíz év után Mary elsokézbol is
megtapasztalja majd, milyen könnyen teherbe esnek
tizenéves szuzlányok olyan férfiak magvától, akik
mindössze kielégülésre vágynak, és még csak nem is
szeretik oket.
 Szóval, nem is sejtve, hogy valamikor o lesz az
23 emberiség osapja, helyet foglaltam a Guayaquili
Nemzetközi Repülotértol a Bahia de Darwin felé taxizó Adolf
von Kleist kapitány koponyájában. Nem tudtam, hogy a
bolygó népessége a véletlen jóvoltából nemsokára parányi
ponttá zsugorodik össze, hogy aztán, ismét csak a véletlen
jóvoltából, újra növekedni kezdhessen. Szentül meg voltam
gyozodve afelol, hogy a kaotikus állapot, amelyben
hatalmas agyvelovel rendelkezo emberek milliárdjai
küszködtek és kínlódtak, és szaporodtak, és szaporodtak,
idotlen idokig folytatódni fog. Valószínutlennek tunt, hogy
az egyes személyeknek valódi fontossága lehet ebben a
váratlan vesszofutásban.
Amikor a Kapitány fejét választottam jármu gyanánt,
nagyjából olyan haditettet hajtottam végre, mint amikor
valaki besétál egy hatalmas játékkaszinóba, pénzt dob egy
nyeroautomatába, és azon nyomban megüti a
fonyereményt.
Az egyenruhája volt az, ami magára vonta figyelmemet.
A tartalékos tengernagy aranysújtásos, vakító fehér
egyenruhát viselt. Én korábban közlegényként szolgáltam,
úgyhogy nagyon érdekelt, milyennek látja a világot valaki,
aki a társadalmi és katonai ranglétrán is ilyen magasra
kapaszkodott fel.
És leesett az állam, amikor láttam, hogy a férfi hatalmas
agyveleje éppen a meteorokon töpreng. Ezzel az
élménnyel gyakran találkoztam akkoriban:. egy számomra
érdekesnek tuno szituációban befészkeltem magam
valakinek a koponyájába, és aztán fölfedeztem, hogy a
kérdéses személy hatalmas agyveleje olyan dolgokon
mereng, amelyeknek semmi köze az éppen felmerült
problémához.
A Kapitány és a meteorok kapcsolatáról: a Tengerhajózási
Akadémián a férfi tanárainak többségére oda se figyelt, és a
leghátul kullogó sereghajtók között kapott diplomát. Ami
azt illeti, még ki is akarták zárni az akadémiáról, mert
csillagászati navigáció vizsgáján puskázáson érték, ám
végül szülei diplomáciai csatornákat igénybe véve
közbeléptek az érdekében. Nagy hatással volt azonban rá
egy eloadás, amely a meteoritokról szólt. Az eloadó szerint
az urbol érkezo kozáporok mindig is teljesen közönséges
jelenségnek számítottak, és a becsapódások ereje egyes
esetekben olyan irtózatosan nagy volt, hogy
feltételezhetoen ez okozta jó néhány élolény, köztük a
dinoszauruszok kipusztulását. Az eloadó még hozzátette:
az embereknek minden okuk megvolt, hogy attól tartsanak,
bármelyik pillanatban újabb bolygóközi bombák zúdul-
nak a Földre, és hogy célszeru lenne kifejleszteni egy
berendezést, amely különbséget tud tenni egy ellenséges
rakéta és egy meteorit között.
Máskülönben a világur egyik teljességgel értelmetlen
dührohama esetleg kirobbanthatta volna a harmadik
világháborút. És ez az apokaliptikus jóslat olyannyira
megfelelt a Kapitány észjárásának, hogy ettol fogva már
jóval azt megelozoen, hogy apján elhatalmasodott a
Huntington-kór – rendíthetetlen meggyozodéssel hitte: a
meteoriteso a legvalószínubb halálnem, amely az
emberiség teljes kipusztulását okozhatja.
A Kapitány ezt sokkal dicsoségesebb, költoibb, sot,
tetszetosebb halálnemnek tartotta az emberiség számára,
mint a harmadik világháborút.

Amikor kicsit jobban megismertem a Kapitány hatalmas

agyvelejét, megértettem: volt abban bizonyos ésszeruség,
hogy a férfi a meteoritokon gondolkodott, miközben a
statáriummal sújtott, kiéhezett ecuadori tömegeket nézte.
Ha a meteoritzápor szépségeit nélkülözni is kellett, úgy
tunt, a guayaquiliak számára eljött a világvége.

Bizonyos értelemben a férfit is telibe találta egy súlyos égi

ko: a hír, hogy anyját meggyilkolta apja. És feltámadt benne
az érzés, hogy az élet értelmetlen rémálom csupán,
amelyben senkit nem érdekel és senki nem figyeli, hogy mi
történik. Ez az érzés számomra is meglehetosen ismeros
volt.
Pontosan így éreztem én is, amikor lelottem egy
nagymamát Vietnámban. Ugyanolyan fogatlan, kétrét
görnyedt vénség volt, mint Mary Hepburn az utolsó
éveiben. Azért lottem le, mert o meg pár másodperccel
korábban egy kézigránáttal meggyilkolta a szakaszom két
tagját – a legjobb barátomat és a leggonoszabb
ellenségemet.
Az eset után azt is bántam, hogy életben vagyok. Jobb
szerettem volna ko lenni. Jobb szerettem volna a Természeti
Erok szolgálatában álló ko lenni.

A Kapitány a repülotérrol egyenesen a hajóhoz ment,

meg sem állt a szállodánál, hogy benézzen az öccséhez. A
New York-i felszállás után a hosszú repüloút alatt végig
pezsgot iszogatott, most iszonyú fejfájás gyötörte.
És amikor megérkeztünk a Bahia de Darwinhoz, világossá
vált számomra, hogy a Kapitány tartalékos tengernagyi
rangja teljességgel jelképes csupán. A hajó irányítása, az
esetleges muszaki problémák megoldása, a legénységi
fegyelem fenntartása másokra hárult, neki eközben csak
annyi dolga lett volna, hogy a fedélzeten csevegjen az
elokelo utasokkal. A hajó muködtetésérol csak nagyon
keveset tudott, és nem is érezte úgy, hogy többet kellene
tudnia. Hasonlóképpen vázlatos ismeretekkel rendelkezett
a Galápagosz-szigetekkel kapcsolatban. Tengernagyi
minoségben egyszer ünnepélyes látogatást tett a Baltra
szigetén lévo haditengerészeti bázison valamint a Santa
Cruz szigetén levo Darwin Kísérleti Állomáson ekkor is
gyakorlatilag utasként tartózkodott egy hajón, amelynek
névlegesen o volt a parancsnoka. A szigetvilág összes
többi tagja azonban terra incognita volt a számára.
Sokkal hatékonyabb idegenvezeto lehetett volna mondjuk a
svájci hegyek lesiklópályáin, vagy a Monte Carlo-i kaszinó
süppedos szonyeggel borított játéktermeiben, vagy a Palm
Beach-i lovaspóló pálya istállói környékén.
De megint csak – mit számított ez?
Az “Évszázad Kirándulásá"-n ott lesznek a túravezetok;
egytol egyig felsofokú természettudományos végzettségu
emberek, akiket a Santa Cruz-i Darwin Kísérleti Állomás
dolgozói tanítottak be a feladatukra. A Kapitány feltette
magában, hogy jól oda fog figyelni arra, amit mondanak, és
a többi utassal együtt o is mindent megtanul a szigetekrol.

Amikor bevettem magam a Kapitány koponyájába,

reméltem, hogy sikerül megtapasztalnom, milyen érzés
teljhatalmú parancsnoknak lenni. Ehelyett megta-
pasztaltam, hogy milyen érzés a társadalmi ranglétra egyik
fokáról a másikra röpködni. A hajóhídhoz érve a katonai
tiszteletadás összes elképzelheto formájában részesültünk.
A fedélzeten azonban sem a Mrs. Onassis és társai
fogadásának utolsó elokészületein dolgozó legénység,
sem a tiszti kar tagjai nem kértek tolünk utasításokat.
A Kapitány változatlanul úgy tudta, hogy a hajó
másnap felszedi a horgonyt. Senki nem értesítette az
ellenkezojérol. És miután alig egy órája érkezett vissza
Ecuadorba, és még mindig tele volt a pocakja a finom New
York-i ételekkel, és zsongott a feje az elfogyasztott
pezsgotol, továbbra is hátravolt számára a felismerés, hogy
milyen rettenetes pácba keveredett o is, meg a hajója is.
Van még egy emberi tökéletlenség, amelyet a természetes
kiválogatódás ezidáig nem orvosolt. Amikor a mai
embereknek teli a hasuk, pontosan ugyanúgy viselkednek,
mint egymillió évvel ezelott élt oseik: csak igen lassan
veszik észre a rájuk leselkedo veszélyt. Ilyenkor van az,
hogy megfeledkeznek a kardszárnyú bálnákról és a
cápákról.
Ez a tulajdonság különösen végzetes volt egymillió évvel
ezelott, hiszen akkoriban a bolygó állapotáról legjobban
informált emberek, akik *Andrew MacIntosh-hoz hasonlóan
eléggé gazdagok és befolyásosak voltak, hogy
lelassíthassák a vég nélküli pazarlást, egytol egyig jól
tápláltnak minosültek.
Úgyhogy az o szemszögükbol, mindig minden a
legnagyobb rendben volt.
Mert annak ellenére, hogy komputerek és méromuszerek
és hírfigyelok és kiértékelok és adatbankok és könyvtárak és
ilyen meg olyan szakértok álltak a rendelkezésükre, végül
mindig süket és vak pocakjuk döntötte el, hogy mennyire
is sürgos valójában ez vagy az a probléma, mint például
a savas esok okozta pusztulás az észak-amerikai vagy az
európai erdoségekben.
És itt van a tanács, amelyet a teli pocakok adtak és adnak
még ma is, és amelyet a Kapitány teli pocakja adott, amikor
a Bahia de Darwin helyettes parancsno ka, Fernando Cruz
elmondta a tengernagynak, hogy egyetlen túravezeto sem
érkezett meg, vagy adott hírt magáról, és hogy már a
legénység egy harmada kere ket oldott, mert úgy érezték,
jobb lesz, ha a saját családjaikról gondoskodnak: „Csak
türelem. Mosolyogj. Légy magabiztos. Végül minden
jóra fordul valahogy.”
 Mary Hepburn megnézte, és nagyon jónak tartotta a
24 Kapitány Esti Show-ban eloadott komédiázását. Aztán
még egyszer látta a férfit a Jó reggelt Amerika címu
musorban. Ennek alapján érezte úgy, hogy már azt
megelozoen sem volt számára teljesen ismeretlen a
tengernagy, hogy hatalmas agyveleje rávette a guayaquili
utazásra.
A férfi két héttel Roy halála után szerepelt az Esti Show-
ban, és o volt az elso ember, akinek sikerült Maryt
hangos nevetésre bírnia a szomorú eseményt követoen. Az
asszony minden oldalról üres, új gazdára váró házakkal
körülvett kis otthonának nappalijában ült éppen, és
hallotta magát, amint hangosan fel-felkacag, mert valaki az
ecuadoriak nevetséges tengeralattjáró flottájáról beszél,
amely a hagyomány szerint lemerült a víz alá, hogy
aztán soha többé ne jöjjön fel újra.
Mary arra a következtetésre jutott, hogy von Kleist sok
tekintetben olyan lehet, mint amilyen a gépekért és a
természetért rajongó Roy volt. Máskülönben miért
vállalta volna el a Bahia de Darwin parancsnoki tisztét ?
És akkor hatalmas agyveleje rávette, hogy szavait a
Kapitány katódsugár-csövön megjeleno képmásának.
címezve, fennhangon feltegye a kérdést, amely komolyan
felkavarta a lelkét, annak ellenére, hogy senki más nem
volt a szobában: – Nem lenne kedve esetleg feleségül venni
engem?

Ahogy késobb kiderült, az asszony pusztán azáltal,

hogy Roy mellett élte le az életét – legalább egy kicsivel
többet tudott a gépekrol, mint a Kapitány. Mikor Roy
már nem élt, és történetesen a funyíró felmondta a
szolgálatot, Mary tudta, hogyan kell kicserélni a gyertyát, s
ezáltal újra üzemképessé tenni a, motort – ilyesmire a
Kapitány soha nem lett volna képes.
És a szigetekrol is jóval többet tudott a férfinál. Mary
volt az, aki késobb helytállóan azonosította a szigetet,
amelynek partján hajótörést szenvedtek. Miután hatalmas
agyveleje olyan csúnyán összezagyvált mindent, az
önbecsülése és tekintélye utolsó foszlányait mentegeto
Kapitány kijelentette, hogy a sziget az általa egyébként
soha nem látott Rábida. Ez persze tévedés volt.
És ami hozzásegítette Maryt a Santa Rosalia felis-
meréséhez, az a sziget jellegzetes pinty populációja volt.
Ezeket a Mary diákjai és a túristák többsége között oly kis
érdeklodést kiváltó, teljesen hétköznapi madarakat
egyébként az ifjú Charles Darwin ugyanolyan
izgatottsággal tanulmányozta, mint az óriásteknosöket
vagy a szulákat vagy a sárkánygyíkokat vagy a szigetvilág
bármely más élolényét. A helyzet a következo volt: Bár a
pintyek teljesen egyformának tuntek, valójában
tizenhárom, sajátos táplálkozási módú és étrendu fajhoz
tartoztak.
Egyik fajnak sem éltek rokonai sem a dél-amerikai
földrészen, sem sehol másutt a világban. Nyilván az o
felmenoik is Noé bárkáján vagy egy természetes tutajon
érkeztek a szigetekre, hiszen a pintyekre egyáltalán nem
jellemzo, hogy több ezer kilométeres vándorútra
indulnának a nyílt tenger fölött.
A szigeteken nem éltek harkályok, de volt egy,
pintyfaj, amely ugyanazzal táplálkozott, amivel a
harkályok. Ez a madár nem tudott lyukakat vájni a fák
törzsébe, úgyhogy csak egy kis ágvéget vagy egy kak-
tusztövist fogott rövid, gömbölyu végu csorébe, és annak
segítségével piszkálta ki az üregeikben rejtozo rovarokat a
fából.
 Egy másik pintyfaj vámpír módjára élt, úgy tartotta fenn
magát, hogy addig csipkedte az éppen elbámészkodott
szulák hosszú nyakát, míg abból apró vércsöppek serkentek
ki. Akkor aztán nagy gyönyöruséggel felszippantotta a
tökéletes táplálékot. Ezt a madarat az emberek Geospiza
difficilisnek nevezték el.
Ezeknek a furcsa pintyeknek a Santa Rosalia volt a fo
költohelyük, az o kis Édenkertjük. Mary valószínuleg soha
nem is hallott volna a szigetvilág többi tagjától olyannyira
félreeso, alig-alig látogatott szigetrol, ha ott nem élt volna
hatalmas tömegben a Geospiza difficilis. És nyilván nem is
vesztegetett volna annyi szót a szigetre, ha nem a
vérszívó madárfaj lett volna az egyetlen pintyféleség,
amellyel sikerült felcsigáznia diákjai érdeklodését.
Amilyen nagyszeru pedagógus volt, Mary – diákjai
egyetértésével – a következoképpen jellemezte a madarat:
„eszményi háziállat Drakula gróf számára.” Tudta, hogy
diákjai többsége számára ez a teljességgel csak a
képzeletben létezo gróf jóval fontosabb, mint például
George Washington, aki mindössze országuk megalapítója
volt.
Drakuláról többet is tudtak, így Mary továbbfejleszthette
kis tréfáját, és elismerte: lehet, hogy a gróf mégsem lelné sok
örömét a Geospiza difficilis társaságában, mivel a férfi; akit
Mary ilyenkor csak Homo transylvaniensisként emlegetett,
nappal aludt, a Geospiza difficilis pedig éjszaka. – Úgy tunik
hát – vonta le a végso következtetést megjátszott
szomorúsággal a hangjában Mary, hogy Drakula gróf
számára az eszményi házi kedvenc továbbra is a vámpír
denevérek – szakszóval Desmodontidae – családjából kerül
ki.

És ilyenkor mindig így tette fel a koronát tréfájára: – Mit

kell tennetek, ha egyszer a Santa Rosalián találjátok
magatokat, éppen megöltetek egy Geospiza difficilist, és
azt akarjátok, hogy biztosan halott maradjon? – A válasz a
következo volt: – Természetesen egy útkeresztezodésben
kell eltemetnetek, de még elotte kis tövissel át kell
szúrnotok a szívét.

De ami a legjobban megmozgatta az ifjú Charles Darwin

fantáziáját a galápagoszi pintyekkel kapcsolatban, az az
volt, hogy ezek a madarak pontosan úgy viselkedtek, mint
egy egész sor, sokkal magasabb fokon specializálódott
szárazföldi madárfaj. A természettudós hajlamos lett
volna elhinni, már amennyiben értelmét látja a dolognak,
hogy a Mindenható Atyúristen pontosan olyannak
teremtette ezeket a lényeket, mint ahogy o rájuk bukkant
világ körüli útja során. Csakhogy hatalmas agyveleje
sehogy sem értette, miért bízott volna a Teremto a
Galápagosz-szigetek esetében minden elképzelheto
munkát egyetlen parányi madárra, egy gyakran teljesen
alkalmatlannak tuno pintyre? Ha a Teremto szerint a
szigeteknek szükségük volt egy harkályszeru madárra,
vajon mi gátolta meg abban, hogy teremtsen egy igazi
harkályt? Könyörgöm, ha pompás ötletnek tartotta a
vámpírok életre hívását, miért nem bízta a szerepet egy
vámpír denevérre pintyek helyett? Vámpír pintyek?

És Mary a probléma tálalását a következoképpen fejezte

be: – Van valakinek valami hozzáfuzni valója?

Amikor felkapaszkodott a partra a fekete dombon át,

amelynek a Bahia de Darwin nekifutott, Mary megbotlott és
elesett. Ahogy megpróbálta csillapítani az esés lendületét,
lehorzsolta jobb keze fejét. Éppen csak futólag vette
szemügyre a sérülést. A horzsolásból kis vércseppek
serkentek ki.
 De akkor, a félelem legkisebb jelét sem mutatva, egy pinty
rebbent az ujjára. Mary ezen cseppet sem csodálkozott, jó
néhány történetet hallott már, amelyekben pintyek
röppentek az emberek fejére vagy karjára, beleittak a
kezükben tartott csészékbe, vagy más hasonló dolgokat
muveltek. Úgyhogy elhatározta, hogy nem veszi rossz
néven a fogadtatást, és szép nyugodtan tartotta maga elott a
karját, és gyengéden beszélni kezdett a kis madárhoz: – És a
tizenhárom pintyfaj közül te melyikhez tartozol? – mondta.
Mintha megértette volna a kérdést, a madár megmutatta
Marynek, hová tartozik: nekilátott, hogy felszippantgassa a
lehorzsolt kézfejen megjeleno vörös cseppeket.
Mary újra körülnézett a szigeten, és eszébe sem jutott,
hogy ott fogja tölteni élete hátralevo részét, több ezer
étkezésre vendégül látva a vámpír pintyeket. Odafordult a
Kapitányhoz, aki minden tekintélyét elveszítette már a
szemében, és így szólt: – Maga szerint ez a Rábida-sziget ?
– Igen – felelte a férfi. – Ebben egészen biztos vagyok.
– Nos, igazán nem szívesen mondok ilyet magának a sok
viszontagság után, amin eddig keresztülesett, de megint
nincs igaza – mondta Mary. – Ez a sziget csak a Santa
Rosalia lehet.
– Mitol olyan biztos a dolgában? – kérdezte a férfi.
Mire Mary így válaszolt: – Éppen most hallottam ettol a
kis madártól.
25 Manhattan szigetén Bobby King lekapcsolta a
villanyt a Chrysler felhokarcoló tetején lévo
irodájában, elköszönt titkárnojétol, és hazament. Többé nem
jelenik meg történetünkben. Ettol a pillanattól fogva,
egészen addig, míg sok-sok munkával eltöltött év után be
nem lépett a Túlvilágba vezeto kék alagút száján,
semmit nem tett, ami a legcsekélyebb hatással is lett volna
az emberiség jövojére.
Ugyanabban a pillanatban, amikor King belépett lakása
ajtaján, a guayaquili El Dorado szállóban *Zenji Hiroguchi
elhagyta szobáját. A férfi dühös volt feleségére, mert az
megbocsáthatatlan dolgokat vágott a fejéhez, amikor arról
beszélt, hogy szerinte milyen szándék vezérelte a tudóst a
Gokubi illetve a Mandarax megalkotásakor. Megnyomta a
lift hívógombját, közben az ujjait ropogtatta, és kapkodva
szedte a levegot.
És akkor a folyosón megjelent az a személy, akivel a
legkevésbé sem akart találkozni, a férfi, akit minden
bosszúsága eloidézojeként könyvelt el magában, *Andrew
MacIntosh.
– Ó, hát itt van – szólalt meg *MacIntosh. Éppen
magukhoz indultam, hogy megmondjam, valami baj van a
telefonvonallal. Azt hiszem, mihelyt kijavítják a hibát,
remek hírekkel szolgálhatok maguknak.
*Zenji, akinek a génjei a mai napig fennmaradtak,
beszélni sem tudott, annyira felzaklatta a felesége és most
még *MacIntosh is. Úgyhogy benyomkodta a következo
üzenetet japánul a Mandarax billentyuin, és aztán
*MacIntosh felé fordította a gépet, hogy az le tudja olvasni a
parányi képernyon megjeleno szavakat: Most nem kívánok
beszélgetni önnel. Nagyon ideges vagyok. Hagyjon
magamra, kérem.
Mellesleg a továbbiakban Bobby Kinghez hasonlóan
*Andrew MacIntosh sem lesz semmilyen hatással az
emberiség jövojére. Ha tíz évvel késobb a Santa Rosalia
szigetén leánya beleegyezett volna, hogy mesterségesen
megtermékenyítsék, történetünk esetleg meroben más
irányt vehetett volna. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem,
hogy a bankár nagy örömmel segédkezett volna Mary
Hepburnnek a Kapitány spermájával folytatott
kísérleteiben. Ha Selena csak egy kicsit is kalandvágyóbb, a
ma élo emberiség a bankárhoz hasonlóan a sok száz éve
hódító római légiókat visszavero, rettenthetetlen skót
harcosok leszármazottja lenne. Micsoda elpuskázott
lehetoség! Ahogy a Mandarax tolmácsolná:

Összes szóból, mit toll ír, vagy nyelv mond ma a legszomorúbbak

ezek: „lehetett volna!”
John Greenleaf Whittier (1807-1892)

– Miben segíthetnék? – kérdezte *MacIntosh. – Bármit

megteszek, csak mondja meg, hogyan segíthetek. *Zenji arra
sem volt képes, hogy elutasítóan megrázza a fejét. A
legtöbb, amire még tellett az erejébol, az volt, hogy
összeszorította a szemhéjait. És akkor megérkezett a lift, és
amikor *MacIntosh a fülkébe is követte, *Zenji azt hitte,
menten felrobban a dühtol.
– Nézze... szólalt meg *MacIntosh, ahogy lefelé
ereszkedtek –, a barátja vagyok. Nekem igazán elmondhat
mindent. Ha úgy érzi, púp vagyok a hátán, csak szóljon,
hogy menjek a fészkes fenébe, és tökéletesen meg fogom
érteni. Én is követek el hibákat. Emberek vagyunk.
Amikor leértek a szálloda elocsarnokába, *Zenji azt a
majdhogynem gyermeteg és nem túlságosan gyakorlatias
tanácsot kapta hatalmas agyvelejétol, hogy próbáljon meg
valahogy kereket oldani, elfutni a kisportolt testalkatú
amerikai elol.
Úgyhogy *Andrew MacIntosh-sal a nyomában átviharzott
a szálloda fobejáratán, ki a Calle Diez de Agosto
szögesdróttal körülkerített részére.
A két férfi olyan gyorsan vágott át az elocsarnokon, és
rohant ki az ecuadori naplementébe, hogy a koktélbár pultja
mögött álldogáló balszerencsés von Kleist fivér, *Siegfried
ki sem tudta nyitni a száját, hogy még idejében
figyelmeztesse oket. Túlságosan késon kiáltotta feléjük: –
Kérem! Kérem! Én a maguk helyében nem mennék ki! – És
aztán utánuk rohant.

Rendkívül rövid ido alatt, a bolygó erosen behatárolt

területén, jó néhány olyan történés zajlott le, melyek hatása
még egymillió évvel késobb is érezheto. Miközben a
balszerencsés von Kleist *MacIntosh és *Hiroguchi
nyomába eredt, szerencsés bátyja a Bahia de Darwin
parancsnoki hídja alatt lévo kabinjában zuhanyozott. Semmi
olyannal nem foglalatoskodott, ami különösen fontos
lehetett volna az emberiség jövojét tekintve, éppen csak
túlélt, éppen csak életben maradt. Hernando Cruz nevu
helyettese. azonban, nagyon jelentos következményekkel
járó tettre készülodött.
Cruz a fedélzeten álldogált, és történetesen az egyetlen
látótávolságon belül horgonyzó hajót, a San Mateo nevet
viselo kolumbiai teherszállítót bámulta. A hajó jó régóta
vesztegelt már a folyótorkolatban. Cruz vaskos, nagyjából a
Kapitánnyal egykorú, kopaszodó férfi volt, aki más hajók
fedélzetén már vagy ötvenszer megjárta a szigetekhez
vezeto utat. Tagja volt annak a legénységnek is, amely
áthajózta a Bahia de Darwint Malmobol Ecuadorba. Ot
bízták meg a munkálatok felügyeletével, amikor a hajót
Guayaquilban ellátták a szükséges felszereléssel – ez ido
alatt a névleges kapitány reklámkörutat tett az Egyesült
Államokban.
Ennek a férfinek tele volt az agya a hajóval kapcsolatos
ismeretekkel, tökéletesen értette a keze alatt lévo jármu
minden kis részének muködését, a mélyben dübörgo
dízelmotoroktól a koktélbárban található fa-
gyasztószekrényekig bezárólag. Mi több, tisztában volt a
legénység minden egyes tagjának jó és rossz oldalával, és
megszerezte tiszteletüket.
Ez a férfi volt a tényleges kapitány, aki valójában
irányította volna a hajót, miközben az éppen a
zuhanyzófülkében tocsogva kornyikáló Adolf von Kleist az
utasokkal bájolog az étteremben napközben, és az összes
hölgyet megtáncoltatja este.
Cruzt fikarcnyit sem érdekelte az éppen elé táruló
látvány: a San Mateo és a horgonykötele köré gyult
hatalmas hordaléktutaj. A rozsdás kis hajó olyan régóta
vesztegelt már egy helyben, hogy nem sokban különbözött
holmi élettelen sziklától. Ebben a pillanatban azonban Cruz
észrevett egy kis tankhajót, amely odasiklott a San Mateo
mellé, és szoptatni kezdte, úgy ahogy a bálna szoptathatja
borját. A tankhajó üzemanyagot ürített ki magából egy
hajlékony tömlon keresztül. Ez volt az anyatej a San Mateo
motorjai számára.
Az történt ugyanis, hogy a San Mateo tulajdonosai
Kolumbiában eloállított kokainért jókora mennyiségu
amerikai dollárhoz jutottak, és ezeket a dollárokat be-
csempészték Ecuadorba, ahol nemcsak dízelolajra, de a
legértékesebb árura, vagyis élelemre cserélték, ami viszont
az emberi szervezet üzemanyaga. Szóval még mindig volt
valami mozgás a nemzetközi árupiacokon.
Cruz nem is sejtette, a korrupciónak pontosan milyen
láncszemei tették lehetové a San Mateo számára, hogy
élelmiszert és üzemanyagot vegyen fel, de nyilván
elmerengett a korrupció általános vonásairól, nevezetesen:
Függetlenül attól, hogy megérdemelte-e vagy sem, bárki
bármit megkaphatott, ha volt folyékony aranya. A
zuhanyzófülkében tartózkodó kapitánynak volt, Cruznak
nem. Cruz teljes megtakarított vagyona, a kínos
gondossággal félrerakott sok-sok sucre értéktelen
papírhalommá alakult át. A repülotér mellett egy takaros
kis házban tizenegy gyerek és egy viselos feleség várt rá
halálra rémülten. Nyilvánvalóan szükség lett volna rá
otthon, egészen eddig mégsem jutott eszébe, hogy
akármilyen okból is el kellene hagynia a szolgálati helyét
jelento hajót A dezertálás egyfajta öngyilkosság volt a
szemében, mintha semmivé lett volna minden, ami
tiszteletreméltónak számított egyéniségében.
Eddigre azonban eldöntötte, semmiképpen nem marad a
Bahia de Darwinon. Megpaskolta a fedélzet védokorlátját, és
a következoket mondta halkan spanyolul: – Sok szerencsét,
svéd hercegnom. Veled fogok álmodni.
Cruz esete nagyon hasonlított az El Dorado telefon-
központját megrongáló Jésús Ortizéhoz. Hatalmas agyveleje
egészen az utolsó lehetséges pillanatig eltitkolta
lelkiismerete elol, hogy milyen végkövetkezte tésre jutott,
hogy ideje végre antiszociálisan cselekednie.

Ezzel az összes, kapitányi teendo Adolf von Kleist

nyakába szakadt, pedig a férfi annyit tudott a navigálásról,
meg a Galápagosz-szigetekrol, meg a hatalmas hajó
irányításáról és fenntartásáról, mint tyúk az ábécérol.
A saját vérei megsegítésére sieto Hernando Cruz
döntése és a Kapitány hozzá nem értése akkoriban olcsó
komédiák alapanyagát képezte, a két tényezo párosítása
mégis felbecsülhetetlen értékunek bizonyult a ma élo
emberiség számára. Ennyit a komédiákról. Ennyit az
elvileg komoly dolgokról.
 Ha az „Évszázad Kirándulása” a tervek szerint zajlott
volna le, a Kapitány és helyettese közötti munkamegosztás
jól példázta volna az egymillió évvel ezelott muködött
szervezetek vezetési modelljét. Ebben a modellben a
névleges vezeto a semmitmondó fecserészés nagymestere,
az elvileg helyettesi pozíciót betölto személyre pedig
rászakad az összes felelosség, neki kell tisztában lennie
azzal, mi is történik valójában, és hogy miként lehet a
legkedvezobb irányt szabni ezeknek a történéseknek.
A legjobban vezetett országokban általában megvolt ez a
fajta szimbiózis a hatalmi ranglétra csúcsán. És most
eszembe villannak azok az öngyilkos lépések, amelyekre a
letunt korok országai ragadtatták magukat, és tisztán látom,
hogy azok a kormányzó hatalmak úgy próbáltak meg
elvitorlázgatni, hogy csak egy Adolf von Kleistjük volt a
hajóhídon, Hernando Cruz nélkül. Aztán az ilyen nemzetek
túléloi elomásztak munkájuk romjai alól, hogy megkésve
bár, de felismerjék, hogy a saját maguk okozta senyvedéseik
ideje alatt soha, senki nem volt a hajóhídon, aki tisztában
lett volna azzal, miként lehet a legkedvezobb irányt szabni a
történéseknek, hogy mi is történik valójában.
26 A szerencsés von Kleist fivér, a ma élo emberiség
közös osapja, magas és sovány férfi volt, nagy
sasorral. Fejét dús, göndör hajkorona borította, mely
valamikor aranyszoke volt, történetünk idejére azonban
már teljesen megoszült. Abban a hitben bízták rá a Bahia de
Darwin parancsnoki tisztjét, hogy úgyis helyettese végzi
majd el az összes érdemi munkát. *Siegfriedet is
ugyanebbol a megfontolásból tették meg
szállodaigazgatónak: Quitói nagybácsikáik szerették volna,
ha a híres vendégekre és értéktárgyaikra egy közeli rokon
vigyáz.
A Kapitánynak és öccsének csodaszép házuk volt a Quito
környéki párás hegyoldalon, melyet soha többé nem láttak
viszont. Komoly vagyon maradt rájuk nagyszüleik és
meggyilkolt anyjuk után is. A vagyonból szinte egy fillér
sem volt értéktelen sucre-ban. A vagyont szinte teljes
egészében a New York-i Chase Manhattan Bankra bízták,
amely amerikai dollárra és japán jenre váltotta át.
A zuhanyzófülkében toporgó Kapitánynak meg sem
fordult a fejében, hogy a zavaros ecuadori helyzet ellenére is
valami aggódni valója lehetne. Történjék bármi, Hernando
Cruz tudni fogja, mi a teendo.
Hatalmas agyveleje eloállt egy ötlettel, amit úgy gondolta,
Cruzzal is meg kellene osztania, miután megszárítkozott.
Eszébe jutott, hogy amennyiben a legénység dezertálási
szándékot mutat, Cruz emlékeztethetné oket: a Bahia de
Darwin hadihajónak minosül, s ennek értelmében a
dezertorökre a haditengerészet szigorú büntetési normái
vonatkoznak.
A törvények komiszak voltak, a Kapitány azonban nem
tévedett – a hajó papíron az Ecuadori Haditengerészethez
tartozott. Tengernagyi feladatainak eleget téve, a hadero
képviseletében éppen o maga fogadta a hajót, amikor az
megérkezett Malmobol a nyáron. Akkor még szonyegekkel
kellett lefedni a fedélzetet, és a csupasz acélpadlón itt is, ott
is lyukak voltak láthatók, amelyeket a gépágyúk és
rakétaindító állványok és torpedó rekeszek, és a többi, és a
többi felszereléséhez terveztek, arra az esetre, ha az ország
netán háborúba keveredne.
Akkor a hajó páncélozott csapatszállító eszközzé minosült
volna át, fedélzetén „...tíz üveg Dom Perignonnal és egy
bidével minden százfonyi bakára”, ahogy azt a Kapitány
elmondta az Esti show címu musorban.
A zuhany alatt álldogáló Kapitánynak még más
dolgok is az eszébe jutottak, de ezek eredetileg mind
Hernando Cruz ötletei voltak. Például: Ha az utazás
elmarad, ami szinte teljesen biztosnak tunt, Cruz és a
legénység néhány tagja átvitték volna a hajót a mocsaras
holtvízre, ott vetettek volna horgonyt, távol a fosztogató
bandáktól. Cruzban fel sem vetodött, hogy a Kapitány a
hajóval tartana.
Cruz eltervezte: Ha már minden kötél szakad, és úgy néz ki,
hogy a hajó nincs biztonságban a város környéki vizeken, kiviszi
a Ballra-szigeti tengerészeti központhoz. Cruznak megint csak
eszébe sem jutott, hogy a Kapitány esetleg a hajón maradhatna.
Avagy, ha másnap reggel a hírességek mégis megérkeznének
New Yorkból, ami teljességgel hihetetlennek tunt, és a
Kapitánynak mindenképpen a hajó fedélzetén kell tartózkodnia,
hogy üdvözölje és megnyugtassa oket, Cruz a kolumbiai
teherhajóhoz, a San Mateó-hoz hasonlóan a part mentén
várakozna a Bahia de Darwinnal az utasokra. Csak akkor kötne ki,
ha a hírességek már ott lennének a parton, beszállásra készen.
Akkor aztán, amilyen gyorsan csak lehet, kivinné oket a nyílt
tengerre, onnan pedig a fejleményektol függoen – akár a
beharangozott körutazásra is.
 De ami sokkal valószínubb: Partra rakná oket egy
Guayaquilnál biztonságosabb kikötoben, amely termé-
szetesen nem lehet sem Peruban, sem Chilében vagy
Kolumbiában, vagyis a dél-amerikai földrész nyugati
partvonalán. Ezekben az országokban ugyanolyan
elkeseredett hangulat lett úrrá a lakosságon, mint
Ecuadorban.
Panama elképzelheto célállomás volt.
Cruz felkészült rá, hogy szükség esetén akár egészen San
Diegóig viszi a hírességeket. A hajón jócskán volt élelem és
üzemanyag és ivóvíz még egy ilyen hosszú úthoz is. És
útközben a hírességek felhívhatnák barátaikat és
rokonaikat, és tudathatnák velük, hogy a bolygó más
részeirol érkezo rossz hírek ellenére élik világukat, mintha
mi sem történt volna.

Az egyetlen terv, amely meg sem fordult a Kapitány

fejében az volt, hogy esetleg a nyakába veszi az összes
tennivaló gondját, és csak Mary Hepburn lesz mellette,
hogy segítsen – és hogy megfeneklik a hajóval a Santa
Rosalián, amelybol aztán az emberiség bölcsoje lesz.

Következzék egy a Mandarax által; jól ismert idézet:

Kis gondatlanság súlyos bajoknak lehet forrása...mert egy szög

híján a patkó elveszett; mert egy patkó híján a ló elveszett; s mert
egy ló híján a lovas elveszett.
Benjamin Franklin (1706-1790)

Bizony, és egy kis gondatlanság ugyanolyan könnyen

lehet jó hírek forrása is. Merthogy a Bahia de Darwin híjával
volt Hernando Cruznak, s az emberiség megmenekült a
kipusztulástól. Cruz soha nem lett volna képes
megfenekleni a hajóval a Santa Rosalia partján.
 És most Cadillac El Doradójának volánja mögött ülve
maga mögött hagyja a kikötot, az autó csomagtartója
megtömve az „Évszázad Kirándulásá”-ra összekészített
finomságokkal. Az élelmiszert aznap hajnalban lopta el a
családjának, jóval mielott a katonák vagy az éhes tömeg
megérkezett volna.
Jármuve, melyet a Bahia de Darwin raktárainak fel-
töltésekor kapott kenopénzbol vásárolt, ugyanazt a nevet
viselte, mint a szálloda ugyanazt a nevet, mint a legendásan
gazdag város, a mesés lehetoségek földje, melyet Cruz
spanyol felmenoi keresve kerestek, de soha meg nem
találtak. Felmenoi megkínozták az inkákat – hogy kiszedjék
belolük, hol van El Dorado.
Elképzelni is nehéz manapság, hogy valaki megkínozza
embertársát. Eleve, hogyan kapjuk el a megkínzandót, ha
ehhez csak a szánkat meg az uszonyainkat használhatjuk
fel? Hogyan rendezzünk hajtóvadászatot valaki után most,
amikor az emberek olyan gyorsan úsznak, és olyan sokáig
képesek a víz alatt maradni egyfolytában? Az üldözött
nemcsak hogy ugyanúgy nézne ki, mint bárki más, de
bárhol, bármilyen mélységben is rejtozhetne.

Hernando Cruz megtette a magáét az emberiségért.

Hamarosan a perui légiero is megteszi a magáét, de majd
csak hat óra után, amikor *Andrew MacIntosh és *Zenji
Hiroguchi már halott – és amikor Peru hadat üzen
Ecuadornak. Peru tizennégy nappal elobb vált
fizetésképtelenné, mint Ecuador, úgyhogy ott az emberek
sokkal éhesebbek voltak. A szárazföldi erok katonái
szétszéledtek, és hazavitték magukkal fegyvereiket. Csak a
kis hadipotenciált jelento perui légiero re lehetett még
mindig számítani, ez a katonai juntának volt köszönheto,
amely igyekezett továbbra is mindenbol a legjobbat
biztosítani tagjai számára.
 A légiero egyebek mellett felszerelésének köszönhette
kiemelkedo csapatszellemét. Az általuk használt technika,
melyet hitelre adtak el, és még az ország csodbe kerülése
elott szállítottak le nekik, a leheto legmodernebb volt. A
légiero nyolc darab francia vadászbombázóból állt, ezek
mindegyikét japán aggyal ellátott amerikai levego-föld
rakétával szerelték fel, amely a vadászgép pilótájának
utasítása szerint radarjelek és a hajtómuvek kisugározta ho
forrását is huen felkutatta. A pilóta pedig a földi irányítás és
saját gépének komputereitol kapott utasításokat.
Minden egyes rakéta robbanófejében az új izraeli
robbanó anyag foglalt helyet, amely ötöd akkora pusztítást
tudott véghez vinni, mint az az atombomba, melyet az
Egyesült Államok dobott le Hisako Hiroguchi anyjára a
második világháború végén.
A hadiiparban dolgozó hatalmas agyveleju tudósok ezt az
új robbanóanyagot óriási elorelépésként értékelték. Ahogy
hagyományos robbanótöltetekkel kezdték gyilkolni az
embereket, rögtön a humanitárius államférfiaknak kijáró
tisztelettel övezték oket. Úgy tunt, amíg atomfegyver nem
kerül bevetésre, senki nem nevezi nevén azt az állandó
gyilkolást, amely a második világháború vége óta tartott, és
amely boségesen rászolgált a „harmadik világháború”
elnevezésre.

A perui katonai junta a következovel indokolta

hadbalépését: A Galápagosz-szigetek Peru törvényes tulaj-
donát képezik, és Peru most visszaszerzi oket magának.

Az embereknek ma közel sincs annyi eszük, hogy

eloállítsák azokat a fegyvereket, amelyekkel egymillió évvel
ezelott még a legszegényebb országok is rendelkeztek.
Bizony, és ezeket a fegyvereket használták is állandóan. Az
én teljes életem alatt nem akadt egy nap, amikor ne dúlt
volna legalább három háború egyszerre a bolygón.
És a természetes kiválogatódás törvénye képtelen volt
válaszolni a kihívásra, melyet az új technikák jelentettek.
Nem volt olyan állatfaj, talán a rinocérosz kivételével,
amelynek nosténye tuzbiztos és golyóálló és bombabiztos
utód világrahozatalában reménykedhetett volna.
A legjobb, amivel az én idomben a természetes
kiválogatódás elo tudott hozakodni, egy olyan ember
volt, aki nem ismert semmilyen félelmet, dacára annak,
hogy olyan sok mindentol lett volna oka félni. Vietnámban
megismerkedtem néhány ilyen emberrel – már amennyire
az ilyen emberek megismerhetok egyáltalán. *Andrew
Macintosh is közéjük tartozott.
 Selena MacIntosh csak akkor tudta meg biztosra, hogy
27 apja nem él már, amikor a Túl- világba vezeto kék
alagút túlsó végén viszontlátta ot. Egyelore mindössze
annyit vehetett biztosra, hogy az apja elhagyta szállodai
szobáját, és néhány szót váltott a folyosón *Zenji
Hiroguchival. Aztán a két férfi beszállt a liftbe. Ezt követoen
Selena soha többé nem hallott egyikojük felol sem.
Mellesleg a lány vakságának története a következo:
Selena a retinitis pigmentosa nevu betegségben szenvedett,
amelyet egy noi ágon átörökíte tt hibás gén okoz. Selena
a rossz gént anyjától kapta, aki tökéletesen látott, és aki
eltitkolta férje elol, hogy bizonyosan tudja: ezt a gént
hordozza szervezetében.
A Mandarax ezt a betegséget is jól ismerte, hiszen a
rendellenesség a Homo sapiens életét megkeseríto ezer
legfontosabb nyavalya egyike volt. Amikor Mary a
betegségrol faggatta a Santa Rosalián, a Mandarax Se lena
esetét súlyosnak ítélte meg, mivel a lány már vakon
született. A retinitis pigmentosára sokkal inkább jellemzo,
mondta Gokubi fia Mandarax, hogy néha akár harminc
éven át is érintetlenül hagyja az ot magában hordó férfi
vagy no szeme világát. A Mandarax azt is megerosítette,
amit maga Selena mesélt el Marynek: a lány esetleg
születendo gyermeke ötven százalék eséllyel világtalan
lenne. És ha a gyermek kislányként jön a világra –
függetlenül attól, hogy a késobbiekben megvakul, vagy sem
–, és felno, és szaporodik, még mindig ötven százalék
eséllyel szülne világtalan magzatot.
Elképeszto, hogy két olyan viszonylag ritka, örökletes
betegség mint a retinitis pigmentosa és a Huntington-kór
komoly aggodalomra adhatott okot a Santa Rosalián partra
vetodött, mindössze tíz fot számláló elso telepesnemzedék
tagjai körében.
Ahogy arról már beszámoltam, a Kapitányról szerencsés
módon kiderült, hogy nem rendelkezett a hibás génnel.
Selena viszont igen. Én mégis azt hiszem, még ha
szaporodott volna is, az emberiséget akkor sem kínozná
tovább a retinitis pigmentosa – hála a természetes
kiválogatódás törvényének, meg a cápáknak és a
kardszárnyú delfineknek.

Mellesleg a lány apját és *Zenji Hiroguchit a követ-

kezoképpen érte utol a halál, miközben a lány és kutyája,
Kazakh az odakint tolongó sokadalom zajait figyelte:
Hátulról lotték fejbe oket, úgyhogy sohasem tudták meg, mi
lett a végzetük. És a ravaszt meghúzó katona ismét egy
olyan személy, akit elismerés illet, mert megtett valami
apróságot, melynek még most, egymillió évvel késobb is
látható a hatása. Nem a lövöldözésrol beszélek. Arról
beszélek, hogy betörte az El Dorado szállóval szemben,
lehúzott redonyökkel álló ajándékbolt hátsó ajtaját.
Ha o nem fosztja ki azt a boltot, szinte egészen biztos,
hogy ma nem élne ember a földön. Komolyan. A ma élo
embereknek egyként kellene hálát adniuk Istennek, hogy ez
a katona megorült.
A neve Geraldo Delgado volt, közlegényként szolgált,
és dezertált az egységétol. Magával vitte elsosegélykészletét
és kulacsát és rohamkését, automata fegyverét és két
kézigránátot és néhány tár loszert, és így tovább, és így
tovább. Mindössze tizennyolc éves volt, és paranoid
skizofréniában szenvedett. Soha, semmilyen körülmények
között nem lett volna szabad élesloszert adni a kezébe.
Hatalmas agyveleje csupa olyan dologgal traktálta, ami
nem volt igaz – hogy o volt a legjobb táncos a világon, hogy
o volt Frank Sinatra fia, hogy az emberek irigyelték tole
tehetségét, és kis rádiókkal próbálták elroncsolni az agyát,
és így tovább, és így tovább.
Delgado, akire oly sok ecuadori lakoshoz hasonlóan az
éhhalál várt, a kis rádiókkal felszerelt ellenséget tartotta
élete megkeserítojének. És amikor befeszítette az ajtót,
amelyrol a vak is láthatta, hogy egy lezárt ajándékbolt hátsó
bejárata, o nem egy ajándékboltba hatolt be. Az o agyában a
bolt az ecuadori Balett Folklórico központi stúdiója volt,
ahol perceken belül bebizonyíthatja, hogy valóban o a
legjobb táncos a világon.

Ma is rengeteg olyan ember él, akiket hallucinációk

gyötörnek, emberek, akik szenvedélyesen reagálnak
dolgokra, melyek kizárólag az o képzeletükben léteznek.
Talán a kankabonóktól örökölték ezt a tulajdonságukat. De
manapság az effajta emberek nem tudnak fegyvert keríteni,
és könnyu elúszni elolük. Még ha találnának is valahol egy
gránátot vagy egy géppisztolyt vagy egy kést, vagy bármi
hasonló, a régmúlt idokbol itt maradt fegyvert, hogyan
vehetnék hasznát csak a szájuk meg az uszonyaik
segítségével?

Gyerekkoromban Cohoes városában laktunk, és

anyám egyszer elvitt az albanyi cirkuszba, pedig nem is
nagyon engedhettük meg magunknak, apám pedig
kifejezetten rossz véleménnyel volt a cirkuszról.
És ott láttam idomított fókákat meg rozmárokat, amelyek
labdát egyensúlyoztak az orrukon, és megszólaltattak egy
trombitát, és jelre összeütögették úszóhártyás lábaikat, és
így tovább, és így tovább.
De egy sem volt köztük, amely képes lett volna csore
tölteni és kibiztosítani egy géppisztolyt, vagy kihúzni
egy kézigránátból a biztosítószeget, és eldobni bármekkora
távolságra, bármilyen kis pontossággal is.
 Hogy már eleve miként sorozhattak be a hadseregbe
egy olyan orültet, mint Delgado: Látszólag kutya baja
sem volt, és teljesen normálisan viselkedett, amikor a
sorozást végzo tiszt kérdéseire válaszolgatott, amint azt
jómagam is tettem, amikor jelentkeztem az Egyesült
Államok Haditengerészetébe. És az elozo év nyarán,
nagyjából az ido tájt, amikor Roy Hepburn elhalálozott,
Delgadót beosztották egy ideiglenes szolgálatra, melyet
kifejezetten az „Évszázad Kirándulása” miatt szerveztek
meg. Az o egysége lett volna az a díszszázad, amely
peckesen elmasíroz Mrs. Onassis és társai elott. A tervek
szerint fegyverrel és rohamsisakkal is felszerelték volna
oket, élesloszerrol azonban szó sem volt.
És Delgadó csodálatosan verte a vigyázzmenetet, és
fényezte a zubbony rézgombjait, és tükörfényesre
csüszkölte a bakancsát. Ám akkor Ecuador testét egy
gazdasági válság görcsrohamai rázták meg, és a katonáknak
élesloszert osztottak ki.
Delgado személye a gyors evolúció szívbemarkoló
példája volt, de hát ez igaz bármelyik katonára. Amikor
én átestem a haditengerészet alapkiképzésén, és Vietnámba
vezényeltek, és élesloszerrel láttak el, én se nagyon
hasonlítottam arra a tehetetlen, állatias jószágra, ami civil
életemben voltam. És csúnyább dolgokat csináltam, mint
Delgado.

De folytatom: A bolt, ahova Delgado behatolt, egy az El

Dorado szállóval szemközt húzódó, lezárt üzletek egész
sorát tartalmazó épület része volt. A szállót szögesdrót
kordonnal körülzáró katonák az üzletházat is a kerítés
részeként kezelték. Úgyhogy amikor Delgado bezúzta az
egyik bolt hátsó ajtaját, és résnyire kinyitotta a fobejáratot,
hogy kikémlelhessen, rést ütött a kordonon, amelyen
aztán bárki más átsurranhatott. Ezen törvénybe ütközo
tettével járult hozzá az emberiség jövojéhez Delgado,
ugyanis a résen nagyon rövid idon belül néhány nagyon
fontos ember surran majd át, és jut be a szállodába.

A résnyire nyitott ajtón kikukucskáló Delgado két

ellenségét pillantotta meg odakint. Egyikojük egy kis
rádióval hadonászott, amely alkalmas volt Delgado
gondolatainak összezavarására – legalábbis o így hitte.
Nem is rádió volt. A férfi a Mandaraxot tartotta a kezében,
és a két ellenségnek vélt alak *Zenji Hiroguchi és *Andrew
MacIntosh volt. Sietos léptekkel haladtak végig a barikád
belso fala mentén, amire a szálloda vendégeiként minden
joguk meg is volt.
*Hiroguchit, aki még mindig majd felrobbant a
dühtol, *MacIntosh éppen azzal ugratta, hogy túlságosan
komolyan veszi az életet. Pontosan ott sétáltak el a bolt
elott, amelyben Delgado rejtozött. Úgyhogy Delgado
kilépett az ajtón, és szentül meggyozodve, hogy
önvédelembol cselekszik, lelotte mindkettojüket.
Így nem kell többé csillagot tennem sem Zenji Hiroguchi,
sem Andrew MacIntosh neve elé. Eddig is csak azért tettem,
mert emlékeztetni szerettem volna az olvasót, hogy az El
Doradóban tartózkodó hat vendég közül ok ketten azok,
akik nem érik meg a naplementét..
Most már halottak voltak, és lassan bealkonyult egy olyan
világnak, amelyben egymillió éve sokan hitték
rendíthetetlenül, hogy csak a legerosebb marad életben.

Delgado, a túlélo, újra eltunt a bolthelyiségben, és

egyenesen a hátsó ajtó felé tartott, ahol úgy gondolta, újabb
túlélheto ellenségeket talál majd.
De odakint csak hat csokoládébarna koldusgyereket talált
– hat kislányt. Amikor ez a gyilkos fegyverek egész
arzenáljával felszerelt katonaszörny kiugrott a kislányok
elé, azok már túlságosan ki voltak éhezve, és túlságosan
beletörodtek a halál gondolatába ahhoz, hogy
megpróbáljanak elfutni elole. Inkább csak kitátották a
szájukat – és forgatták nagy barna szemeiket, és a
pocakjukat lapogatták, és ujjukkal kitátott szájukba
mutogattak, így jelezve, hogy mennyire éhesek is ok.
Akkoriban a gyerekek a világ minden táján ezt tették
nem csak abban az ecuadori sikátorban.
Úgyhogy Delgado meg sem állt, csak ment tovább, és
soha nem került rendorkézre, sem elmegyógyintézetbe
vagy hasonló. Csak egy volt a városban nyüzsgo katonák
közül, és senki sem tudta igazán tüzete sen megnézni az
arcát, amely a rohamsisakról rávetodo árnyékban úgysem
sokban különbözött a többiekétol. És, amilyen csoda ügyes
túlélo volt, másnap eroszakkal a magáévá tett egy
asszonyt, és így bekerült a dél-amerikai kontinensen
születendo utolsó tízegynéhány millió gyermek nemzoi
közé.

Miután elment, a hat kislány besurrant a boltba, és élelem

és élelemre cserélheto áru után kezdett kutatni odabent. A
várostól keletre húzódó hegyvonulaton túli, messzi, messzi
esoerdokben született árvagyerekek voltak. Szüleikkel a
levegobol permetezett rovarirtószerek végeztek, oket pedig
egy bozótpilóta hozta repülojén Guayaquilba, ahol
utcagyerekek lettek.

A gyerekek ereiben túlnyomó részben indián vér

folyt, de voltak fekete boru felmenoik is – gazdájuktól
megszökött afrikai rabszolgák, akik réges-régen bevették
magukat az esoerdobe.
A kislányok kankabonók voltak. A Santa Rosalián fognak
asszonnyá érni, ahol Hisako Hiroguchival együtt ok
lesznek a ma élo emberiség osanyái.
 Azonban mielott még a Santa Rosaliára érnének, eloször a
szállodát kell elérniük. És ebben egészen biztosan
megakadályozták volna oket a katonák és a szögesdrót
kordon, ha Geraldo Delgado közlegény nem nyit nekik
bejáratot a bolthelyiségen keresztül.
 A gyerekek, akikbol a Santa Rosalián hat Éva lesz majd
28 a Von Kleist alakította Ádám mellé, nem lehettek volna
Guayaquilban, ha nincs a fiatal ecuadori bozótpilóta,
Eduardo Ximénez. Az elozo év nyarán, ami azt illeti,
pontosan Roy temetésének napján, Ximénez a végcélként a
Csendes-óceán helyett inkább az Atlanti-óceánt választó
Tiputini folyó forrásvidékén röpült saját négyszemélyes
hidroplánjával az esoerdorengeteg fölött. Alig valamivel
korábban, kicsit lejjebb a folyó partján, a perui határ
közelében felszerelésével együtt kitette azt a francia
antropológust, aki a visszavonultan élo kankabonókat
szerette volna felkutatni.
Ximénez ezután Guayaquil felé vette az irányt. Ötszáz
kilométeres út állt elotte, melynek során két csipkés
körvonalú hegylánc fölött is át kellett repülnie.
Guayaquilban két játékos kedvu argentin milliomos várt
rá, oket kellett elszállítania a Galápagosz-szigetcsoport
Baltra nevu tagjára, ahol utasai mélytengeri horgászathoz
hajót és legénységet béreltek. De nem is akármilyen
zsákmányra fájt a foguk. Hatalmas fehércápákat szerettek
volna a bot végére kapni, olyan lényeket, mint az,
amelyik harminegy évvel késobb Mary Hepburnt és von
Kleist Kapitányt és a Mandaraxot felfalta.

Ximénez ezeket a betuket pillantotta meg a levegobol a

folyó iszapos partjának sarában kitaposva: SOS. Leszállt a
vízre, és aztán kacsa módjára kitocsogott a partra gépével.
Ott egy nyolcvanéves római katolikus pap, az ír
származású Bernard Fitzgerald atya fogadta, aki fél
évszázada élt már a kankabonók között. Mellette hat
kislány – az utolsó kankabonók. Ok taposták a betuket az
iszapba az atyával.
Fitzgerald atyának egyébként ugyanaz volt az ükapja,
mint John F. Kennedynek, Mrs. Onassis elso férjének és az
Egyesült Államok harmincötödik elnökének. Ha az atya
gyermeket nemzett volna egy indián asszonnyal, amit soha
nem tett, a ma élok nyugodtan állíthatnák magukról, hogy
ír nemesi vér csörgedezik az ereikben nem mintha a ma
élok közül bárki is bármit állítana magáról.
Alig kilenchónapnyi élet után az emberek még azt is
elfelejtik, hogy ki volt az anyjuk.

A gyerekek éppen kóruspróbát tartottak Fitzgerald

atyával, amikor a törzs összes többi tagját mérges permet
érte. Az áldozatok némelyike még mindig haldokolt,
úgyhogy az idos pap velük szándékozott maradni.
Ximénezt arra kérte, hogy vigye a gyerekeket egy olyan
helyre, ahol valaki a gondjukat viseli.
Így történt, hogy a kislányok öt óra leforgása alatt a
kokorszakból a komputerkorszakba röppentek, amikor a
dzsungellel benott édesvízi mocsárból átkerültek a
guayaquili sós vizu lápvidékre. Csak kankabonó ul
beszéltek, amelyet rajtuk kívül alig néhány haldokló
rokonuk és – mint késobb kiderült – egy Guayaquilban
elo, elhanyagolt fehérember értett meg.
Ximénez quitói volt, és sehol nem tudta elhelyezni a
lányokat Guayaquilban. O maga az El Dorado szállóban
aludt, pontosan azt a szobát vette ki, amelyet késobb Selena
MacIntosh foglalt el a kutyájával. A rendorségen kapott
tanácsot megfogadva elvitte a lányokat a város
központjában, a katedrális toszomszédságában muködo
árvaházba, ahol az apácák örömmel felelosséget
vállaltak értük. Ekkor még boséggel jutott ennivaló
mindenkinek.
Ximénez ezután elment a szállodába, és elmesélte a
történteket a koktélbár pincérének, aki Jésús Ortiz volt,
ugyanaz a férfi, aki késobb megszakította a szálloda és a
külvilág kapcsolatát.

Úgyhogy Ximénez az az egyik pilóta, akinek megle-

hetosen sok köze van az emberiség jövojéhez. A másik
egy Paul W. Tibbets nevu amerikai. Tibbets volt az, aki
atombombát dobott Hisako Hiroguchi anyjára a második
világháború végén. Az emberek valószínuleg akkor is
ugyanolyan szorösek lennének, amilyenek, ha Tibbets
nem pottyantja le az atombombát. De az is biztos, hogy
Tibbets jóvoltából hamarabb kiszorösödtek.

Az árvaház hirdetést tett közzé, melyben kankabonóul

beszélo személyt kerestek, aki tolmácsként lehetne
segítségükre. Egy részeges öregember, egy kisstílu tolvaj
jelentkezett, aki színtiszta fehérember létére, csodával
határos módon a legvilágosabb boru kislány nagyapja volt.
Fiatal korában a férfi ásványkincsek után kutatott az
esoerdoben, és három évet töltött a kankabonók között. O
mutatta be Fitzgerald atyát a törzs tagjainak, amikor a pap
eloször látogatott hozzájuk Írországból.
A férfit Domingo Quezedának hívták, és remek fel-
menokkel büszkélkedett. Az apja a quitói Központi
Egyetem filozófia tanszékének a vezetoje volt. Ha erre a
legcsekélyebb hajlandóságot is éreznék, a ma élo emberek
nyugodtan eldicsekedhetnének, hogy oseik között egy
egész sor muvelt spanyol arisztokrata található.

Amikor én kisfiú voltam Cohoes városában, és semmit

nem sikerült felkutatnom kis családunk életében, amire
büszke lehettem volna, anyám azt mondta ne kem, hogy
egy francia nemes vére csörgedezik az ereimben. Lehet,
hogy most odaát élnék egy hatalmas birtok közepén álló
kastélyban, mondta anyám, ha nincs a francia forradalom.
Ezt a felmenot az anyai ágnak köszönhettem. Ugyancsak
rajta keresztül álltam rokonságban valamilyen módon
Carter Braxtonnal, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik
aláírójával, folytatta anyám. Felemelt fejjel járhatok, mondta
anyám, az ereimben csörgedezo vér miatt.
Ez nagyon tetszett nékem. Úgyhogy ezután oda-
csörtettem írógépe mögött ülo apámhoz, és megkérdeztem
tole, mit örököltem az o révén. Nem tudtam, mi az a
sperma, ezért évekig nem értettem meg a választ. – Kisfiam
– mondta –, a te felmenoid egy egész sor eltökélt és
találékony, mikroszkopikus ebihal. Bajnokok egytol egyig.

A loporoshordóként buzlo öreg Quezeda azt mond ta a

lányoknak, hogy csak benne bízhatnak, senki másban,
amit a gyerekek könnyen el is hittek, hiszen az öreg egyik
társuk nagyapja volt. És az egyetlen személy, aki értette
nyelvüket.

El kellett hinniük mindent, amit az öregtol hallottak.

Nem állt módjukban szkeptikusnak lenni, hiszen új
környezetük meroben más volt, mint az esoerdo. Egész sor
alapigazság volt a fejükben, és felkészültek, hogy makacs
és büszke harcban védik meg oket, csakhogy ezen
igazságok egyike sem volt felhasználható semmire, amit
addig Guayaquilban láttak, leszámítva egyet, amely az
egymillió évvel ezelotti városi lakosság klasszikus
téveszméje volt: Rokonok soha nem ártanának
egymásnak. Quezeda valójában szörnyu veszélyeknek
szándékozott kitenni oket, tolvajokként, koldusokként és –
amint erre a legkisebb lehetoség is nyílott –
prostituáltakként akarta használni a hat lányt. S tette
mindezt azért, hogy kielégítse önbecsülésre és alkoholra
szomjazó hatalmas agyvelejét.
 Úgy gondolta, végre gazdag és fontos ember lesz belole.
Bejárta a lányokkal a várost, megmutogatta nekik, már
ahogy azt az árvaházi apácák tudták, a parkokat és a
katedrálist és a múzeumokat és a többit, és a többit.
Valójában a túristák gyulöletére tanította oket, és hogy hol
van belolük a legtöbb, és hogy miként lehet lóvá tenni oket,
és hogy hol tartják általában az értéktárgyaikat. És
gyakorolták, hogyan szúrják ki a rendort, mielott az
szúrná ki oket, és hova rejtozhetnek a belvárosi
negyedekben, ha netán bármi ellenségük el akarná csípni
oket.
A lányok nagyvárosban töltött elso hetében Quezeda
nagyot „alakított”. Akkor aztán, ahogy a dolgot az apácák
és a rendorség látta, Domingo Quezeda nagypapának és a
lányoknak nyoma veszett. Az emberiség öreg és velejéig
romlott osapja egy üresen álló kikötoi kalyibába vitte a
gyerekeket – abba a kalyibába, amely történetesen a
Bahia de Darwin versenytársául szánt két, régebbi
építésu túrahajó egyikéhez tartozott. A kalyiba üresen
állt, mert az idegenforgalom hanyatlása miatt a túrahajó
üzemeltetése nem volt többé kifizetodo.
A lányok legalább egymás társaságát élvezhették. És a
Santa Rosalián töltött elso éveik során, míg csak Mary
Hepburn meg nem ajándékozta oket az anyaság örömeivel,
ezért voltak a leghálásabbak: Hogy élvezhették egymás
társaságát – és közös volt a nyelvük és vallási hiedelmeik és
vicceik és dalaik, és a többi, és a többi.
És ezt hagyták aztán Santa Rosalián élo gyermekeikre
is, amikor egyik a másik után beléptek a Túlvilágba
vezeto kék alagút száján: a nyugalmat, ami t egymás
társasága jelent, és a kankabono nyelvet, és a kankabono
vicceket és dalokat.

A guayaquilban töltött rosszemléku napokban a vén

Quezeda saját buzös testén gyakoroltatta a kislányokkal a
prostituáltakra jellemzo viselkedést és az alapveto
fogásokat.
Nagyon is szükségük lett volna egy megmentore, már
jóval a gazdasági válság kezdete elott. Bizony, és
visszataszító iskolájuk, a kalyiba mocskos ablakában pedig
éppen az odakint horgonyzó Bahia de Darwin volt
látható. Nem is sejtették, hogy ez a gyönyöru hajó lesz
nemsokára az a Noé bárkája, melyre ok is felszállhatnak
majd.

A lányok végül elszöktek az öregembertol. Ettol fogva

az utcán éltek, folytatták a lopást és a koldulást. Csakhogy,
számukra érthetetlen okokból, egyre nehezebben
bukkantak turistákra, míg végül aztán úgy tunt, hogy a
városban semmi, de semmi élelem nem maradt számukra.
Ekkor már igazán ki voltak éhezve, és válogatás nélkül
odamentek bárkihez, csak kitátották a szájukat – és
forgatták nagy barna szemeiket, és a pocakjukat lapogatták,
és ujjukkal kitátott szájukba mutogattak, így jelezve, milyen
régóta nem láttak ennivalót.
És az egyik este meghallották az El Dorado köré gyult
tömeg zaját. Odamentek, és nyitva találták az egyik
lehúzott redonyu bolt hátsó bejáratát, amin már kint is
termett Geraldo Delgado, aki röviddel azelott lotte le
Andrew MacIntosh-t és Zenji Hiroguchit. Úgyhogy a
lányok bementek az ajándékboltba, majd kisurrantak a
bejárati ajtón. Bejutottak a katonák emelte kordonon,
senki nem gátolhatta meg, hogy belépjenek az El Dorado
szállóba, ahol aztán a koktélbárban üldögélo James Wait
könyörületességére bízták magukat.
29 Mary Hepburn eközben önmaga elveszejtésén
fáradozott szobájában. Az ágyán feküdt, „Jackie
ruhá”-jának polietilén huzatával a fején. A huzat belseje
ekkorra teljesen bepárásodott és az asszony azt képzelte,
hogy hátára fordított óriásteknosként kapálózik egy rég
elkorhadt vitorlás fülledt, párás rakterében. Mary
ugyanolyan tökéletes eredménytelenséggel hadonászott
maga elott, mint a hátukra fordított óriásteknosök annak
idején.
Ahogy azt oly gyakran elmesélte diákjainak, a Csendes-
óceánt átszelo vitorlások gyakorta kikötöttek a
Galápagosz-szigeteken, hogy védtelen óriásteknosöket
fogjanak be, melyek hátukra fordítva hónapokig is eléltek
étlen-szomjan. A teknosök végtelenül lassúak és szelídek
voltak, és hatalmas nagyok, és rengeteg volt belolük. A
matrózoknak még attól sem kellett tartaniuk, hogy
megharapják vagy megkarmolják oket. A befogott
teknosöket aztán saját mihaszna szarupáncéljuk szánkóján
vonszolták le a parton várakozó csónakjaikhoz.
Ezután a hátukra fordítva tárolták oket a sötét rako-
dótérben, és nem is törodtek velük, míg el nem jött az
ido, hogy megegyék oket. A tengerészek számára abban
rejlett a teknosök fo vonzereje, hogy az állatok friss húst
jelentettek, mely lefagyasztás nélkül is hosszú idon át
eheto maradt.

Az iliumi iskolaévek során Mary biztos lehetett abban,

hogy mindig akad néhány diák az osztályban, akik
felháborítónak találják a kegyetlenséget, amellyel az emberi
lények a gyanútlan teremtményekkel elbántak. A tanárno
számára ez jó alkalom volt, hogy elmondja: a természet
már jóval azt megelozoen sem bánt kesztyus kézzel a
teknosökkel, hogy az állat ne vu ember felbukkant a
földön.
Régebben ezek az állatok milliószámra népesítették be a
mérsékeltövi területeket, magyarázta Mary.
De akkor néhány apró termetu állatfajból az evolúció
révén kialakultak a rágcsálók. Ezek könnyuszerrel
megtalálták és belakmározták a teknosök tojásait – egytol
egyig az összeset.
Így történt, hogy – leszámítva azt a néhány szigetet, ahol
nem éltek rágcsálók a teknosöknek az egyik pillanatról a
másikra szinte mindenhol befellegzett.

Mary igazi látnoki képességrol tett tanúbizonyságot,

amikor fuldoklása közben teknosnek képzelte magát, hiszen
a letunt korok óriásteknosei többségének sorsával szinte
azonos vég várt az emberiség többségére is.

Egy szabad szemmel nem is látható, addig ismeretlen

teremtmény falta fel a nok petefészkében érlelodo
petesejteket. A dolog egy könyvvásáron kezdodött, amelyet
a németországi Frankfurtban rendeztek meg minden évben.
A vásárt meglátogató noknek egy-két napig enyhe
hoemelkedésük volt, ehhez néha látászavarok is társultak.
Aztán olyanok lettek, mint Mary Hepburn: Soha többé nem
szülhettek gyereket. És a betegség megfékezhetetlen volt.
Gyakorlatilag az egész világon elterjedt.
Az óriásteknosök szinte teljes kipusztítása, melyet
parányi rágcsálók vittek véghez, igazi Dávid és Góliát
küzdelem volt. És most itt a párja.

Bizony, és Mary eléggé közel került a halálho z, hogy

megpillantsa a Túlvilágba vezeto kék alagutat. Ennél a
pontnál fellázadt hatalmas agyveleje ellen, amiért ilyen
dolgokra ragadtatta. Lehámozta a fejérol a muanyag
huzatot, és ahelyett, hogy meghalt volna, lement a
földszintre, ahol James Wait a kok télbár pultja mögül
sós mogyoróval és olajbogyóval és ru mos meggyel és
gyöngyhagymával etette a hat kankabono kislányt.
Az ügyefogyott jótékonyságnak ez a pillanatképe
kitörölhetetlenül belemaródott az asszony agyába.. Ezt
követoen Mary rendíthetetlenül hitte, hogy a férfi önzetlen,
együttérzo és szeretetre méltó emberi lény. Wait
hamarosan halálos kimenetelu szívrohamot kap, úgyhogy
az asszonyt soha semmi nem készteti arra, hogy
felülvizsgálja a kedvezo véleményt, amelyet errol a
visszataszító szélhámosról formált.
Mindennek a tetejében ez a férfi közönséges gyilkos volt.

Gyilkosságának története a következo:

Wait buzikurva volt Manhattan szigetén, és egy
bárban megismerkedett egy hájas nagytokéssel, aki
megkérdezte tole, tudja-e, hogy az árcédula még mindig ott
fityeg újonnan vásárolt, gyönyöruséges, kék velúr ingén.
Ennek a férfinek királyi vér folyt az ereiben! A horvát-
szlavóniai Richard hercegrol van szó, az angol I. Jakab és
a német III. Frigyes császár és az osztrák Ferenc József
császár és a francia XV. Lajos király egyenesági
leszármazottjáról. A férfinek régiségboltja volt a Madison
Avenue forgalmas részén, és nem volt homoszexuális. Azt
akarta, hogy az ifjú Wait selyemköntöse övével fojtogassa,
és csak akkor lazítson az övön, mikor a leheto legközelebb
hozta ot a halálhoz.
Richard hercegnek felesége és két gyermeke volt; ok
éppen Svájcban síeltek, és az asszony még mindig
ovulált, elképzelheto hát, hogy az ifjú Wait egy másik
nemesi géneket hordozó ember világrajöttét is meghi-
úsította.
 Ráadásul: Ha Richard herceget nem gyilkolják meg,
Bobby King meghívhatta volna ot és nejét az „Évszázad
Kirándulásá”-ra.

A herceg özvegyébol késobb sikert sikerre halmozó

divatdiktátor lett saját maga tervezte nyakkendoivel.
„Charlotte hercegno”-nek nevezte magát, annak ellenére,
hogy lévén egy Staten Island -i tetofedo lánya, nem illette
meg a nemesi rang, és férje címerét sem használhatta.
Akárhogyan is, a nemesi címer ott díszelgett minden egyes
nyakkendocsodáján.
A néhai Andrew MacIntosh-nak több Charlotte hercegno
tervezte nyakkendoje is volt.

Wait a hátára fordítva kiterítette ezt a malactestu, csapott

állú nemesi sarjat a baldachinos ágyon, amely a herceg
elmondása szerint még neuburgi Eleonóráé, I. József
magyar uralkodó anyjáé volt. Wait méretre vágott muanyag
zsinegekkel kötözte a férfit az ágy vaskos oszlopaihoz. A
zsinegdarabkák az ágylábba mélyített titkos fiókban voltak
elrejtve. A fiók régóta megvolt már, és valaha neuburgi
Eleonóra nemi életének titkait orizte.
– Jó erosen kötözzön meg, nehogy ki tudjak szabadulni –
mondta Charles herceg az ifjú Waitnek –, de ne szorítsa el
a vérkeringésemet. Nem szeretném, ha elüszkösödne
valamelyik végtagom.
Hatalmas agyveleje az utóbbi három év során havonta
legalább egyszer rávette, hogy ilyet muveljen: hogy
idegeneket béreljen fel, akik az ágyához kötözik, és
megfojtogatják egy kicsit. Micsoda túlélési stratégia!

A horvát-szlavóniai Richard herceg, talán éppen osei

szellemének füle hallatára, elmagyarázta az ifjú Waitnek,
hogy addig fojtogassa, míg el nem veszíti az eszméletét.
Ezután az általa csak „Jimmy” néven ismert Wait feladata
az volt, hogy szép lassan elszámoljon húszig a következo
módon: „ezeregy, ezerketto...és így tovább.”

A herceg, a jugoszláv trónt magukénak követelok egyike,

talán éppen I. Jakab és Frigyes császár és Ferenc József
császár és Lajos király füle hallatára, figyelmeztette
„Jimmy”-t: a nyaka köré hurkolt selyemöv kivételével nem
érintheti sem a testét, sem a ruházatát. A fojtogatás alatt
orgazmusa lesz, de “Jimmy" nem fokozhatja az élvezetet
szájával vagy kezeivel. – Nem vagyok homoszexuális –
mondta –, és magát afféle inasként alkalmazom, nem
prostituáltként.
– Lehet, hogy magának ez nehezen fér a fejébe, Jimmy –
folytatta a herceg –, ha úgy él, mint ahogy én gondolom, de
ez számomra spirituális élmény, és azt akarom, hogy az is
maradjon. Különben oda a százdolláros borravalója.
Világosan fejeztem ki magamat? Én különös ember vagyok.

Arról nem beszélt Waitnek, hogy miközben eszméletlen

volt, agya szabályos filmvetítést rendezett a számára. A
filmen egy körülbelül öt méter átméroju kék csövet látott
hajladozni, amelyen akár egy kamion is nyugodtan
áthajthatott volna. A cso belsejébol olyasfajta derengés
szurodött ki, mint a tornádók portölcsérébol. De nem
morajlott tornádó módra. Ehelyett csak az üvegharmonika
hangjához hasonló, éteri muzsika érkezett a túlsó vége felol,
amely mintegy ötven méterre lehetett. Attól függoen,
hogy éppen merre nyaklott a cso, Richard herceg
idonként megpillantotta a túlsó vég nyílását, s rajta
keresztül egy aranyfé nyu pontot és egy zöldello vidék
foszlányait.
Ez persze a Túlvilágba vezeto alagút volt.
Úgyhogy Wait, a herceg utasításainak megfeleloen, egy
kis gumigolyót helyezett a jugoszlávok reménybeli
felszabadítójának a szájába, és a baldachinos ágy egyik
oszlopáról lefejtett, méretre vágott ragtapasszal
leragasztotta a szájat.
Azután fojtogatni kezdte a herceget, elvágta a férfi
hatalmas agyvelejét tápláló véráramot és a tüdot élte to
levegoáramot. Majd ahelyett, hogy szép lassan elszámolt
volna húszig, miután a herceg elvesztette az eszméletét és
kiélvezte orgazmusát és megpillantotta a tekergozo kék
csövet, ahelyett inkább szép lassan háromszázig számolt el.
Ez öt percnek felelt meg.
Az ötlet Wait hatalmas agyvelejétol származott. O maga
nem akart semmi ehhez hasonlót csinálni.

Ha valaha is bíróság elé állították volna gyilkosság, vagy

emberölés, vagy a kormány szája íze szerint, bármi más
vádjával, Wait valószínuleg pillanatnyi elmezavarral
védekezett volna. Azt állította volna, hogy hatalmas
agyveleje egyszeruen nem muködött megfeleloen az adott
pillanatban. Nem élt a földön olyan személy egymillió
évvel ezelott, aki ne tudta volna, mirol van szó.
A pillanatnyi elmezavar okán eloadott mentegetozés a
párbeszédek elmaradhatatlan fordulata volt: „Hoppá”,
„Elnézést”, „Remélem, nem esett baja”, „Nem is értem,
hogy tehettem ilyet”, „Minden olyan gyorsan történt, hogy
át sem tudtam átgondolni a dolgot”, „Erre nekem van
biztosításom” és „Ezt soha nem bocsátom meg magamnak”
és „Azt hittem, nincs megtöltve”, és így tovább, és így
tovább.

Amikor az ifjú Wait kiengedte magát a Sutton Place-i

pazar lakosztályból, a herceg szaténlepedoire fröccsent
spermacsöppök és spermagyöngyök telis-tele voltak egy
nem létezo célszalag felé igyekvo, királyi ebihalakkal. Wait
nem vitt magával semmit, és nem hagyott hátra
ujjlenyomatot. Az épülettömb portása, aki látta
megérkezni, aztán távozni is, csak nagyon keveset tudott
elmondani a rendorségen a külsejérol, leszámítva azt, hogy
fiatal volt és fehér és karcsú, és hogy kék velúringet viselt,
amelyen rajta maradt az árcédula.
És volt valami próféciaszeru a szaténlepedore kenodött
több millió királyi ebihalban is, melyek az égadta egy
világon semmilyen értelmes úti céllal nem rendelkeztek. Ha
az emberi sperma sorsát tekintjük, a Galápagosz-szigeteket
leszámítva az egész világ egyetlen nagy szaténlepedové
változott át.
Szabad-e hozzátennem: „Egy szemvillanás alatt”?
30 Most csillagot teszek *James Wait neve elé, ezzel
jelezve, hogy *Siegfried von Kleist. után o lesz a
következo, akinek meg kell halnia. Eloször *Siegfried lép be
a kék alagútba, mintegy másfél óra múlva, *Wait pedig
mintegy tizennégy óra múlva követi majd, de elotte még
feleségül veszi Mary Hepburnt a Bahia de Darwin fedélzetén,
amikor a hajó már jókora utat tett meg a tengeren.
Ahogy a Mandarax mondá oly sok évvel ezelott:

Minden jó, ha vége jó.

John Heywood (1497?-1580?)

Ez volt a helyzet, nem vitás, *James Wait életével is. Azt

tartották róla, hogy pokolfajzatként jött a világra, és szinte
azonnal verni kezdték. Most mégis ott volt, karnyújtásnyira
élete végétol, és nagy örömmel etette a kankabono
lányokat. Olyan hálásak voltak, és olyan könnyen lehetett
segíteni rajtuk, hiszen a koktélbárban boséges készletek
voltak szendvicsekbol és körítésekbol és ételízesítokbol.
Azelott egyszeruen nem volt alkalma jótékonynak lenni,
de most itt volt a lehetoség, és Wait örömmel használta ki.
Ezeknek a gyerekeknek a férfi magát az életet jelentette.
És akkor bekövetkezett az, amiben Wait egész délután
reménykedett: megjelent a Hepburn özvegy. És még csak be
sem kellett férkoznie a bizalmába. Az asszony ahogy
megpillantotta, meg is kedvelte, hiszen Wait a gyerekeket
etette. És Mary, aki az elozo nap délutánján, a guayaquili
nemzetközi repülotérrol a szálloda felé vezeto úton látta a
rengeteg kiéhezett kisgyereket, most azt mondta a férfinak:
– Igaza van! Milyen igaza van! – Úgy gondolta, és ebbol
késobb sem engedett soha, hogy Wait nyilván meglátta a
gyerekeket odakint és behívta oket a szállodába, mert
élelmet akart adni nekik.
– Vajon miért nem tudok én is olyan lenni, mint maga? –
folytatta Mary. – Fönt üldögélek az emeleten, és nem
csinálok semmit, csak önmagamat sajnálom, pedig itt kellett
volna lennem maga mellett – hogy megosszuk amink van
azokkal a szegény szerencsétlen gyerekekkel odakint.
Megszégyenülten állok maga elott – de hát az agyam
mostanában nem muködik úgy, ahogy kellene. Néha a
legszívesebben elpusztítanám a saját agyamat.
Az asszony angolul beszélt a gyerekekhez, egy olyan
nyelven, amelyet azok a késobbiekben sem értettek meg
soha. – Ízlik? – kérdezte, aztán: – Hol van a papátok és a
mamátok? –, meg ehhez hasonlókat.
A kislányok soha nem fognak megtanulni angolul, mert a
Santa Rosalián kezdettol fogva a kankabono lesz a
többség nyelve. Másfél évszázaddal késobb a földön élo
összes ember többségének ez lesz a nyelve. Negyvenkét
évvel azután a kankabono lesz az emberiség egyetlen
nyelve.

Mary ráért jobb fajta ennivalót keríteni a lányoknak. A

bárpult mögött boven felhalmozott földimogyoróból és
narancsból összeállított étrend tökéletesen megfelelt. A
lányok kiköptek mindent, ami nem nekik való volt a
rumos meggyet és az olajbogyót és a gyöngyhagymát. Az
evéshez nem volt szükségük segítségre.
Úgyhogy Mary és *Wait tehettek, amit akartak, nézhették
a gyerekeket, és beszélgethettek, és ismerkedhettek
egymással.
*Wait kifejtette, hogy szerinte az emberek földi életének
célja egymás megsegítése, ezért eteti o a gyerekeket. Azt
mondta, a gyermekek a világ jövojét hordozzák magukban,
ok a bolygó legértékesebb természetes eroforrása.
 – Engedje meg, hogy bemutatkozzam – mondta. —
Willard Flemming vagyok a Saskatchewanbeli Moose Jaw
városából.
Mary is elmondta, kicsoda, micsoda o, hogy nyugdíjas
tanárno és özvegyasszony.
A férfi elmondta, mennyire tiszteli a pedagógusokat,
és milyen fontos szerepet játszottak az életében, amikor
fiatal volt. – A gimnáziumi tanáraim segítsége nélkül –
mondta –, valószínuleg soha nem vettek volna fel a
Massachusettsi Nehézipari Egyetemre. Lehet, hogy
semmilyen egyetemre nem mentem volna – lehet, hogy csak
egyszeru autószerelo maradok, mint az apám.
– És végül mi lett magából? – szólalt meg az asszony.
– A semminél is kevesebb, mert közben meghalt a
feleségem rákban – mondta Wait. .
– Ó – sajnálkozott az asszony. – Igazán sajnálom!
– Hát – végül is nem maga tehet róla, igaz? – mondta a
férfi.
– Nem – válaszolta Mary.
– Elotte meg szélmalmokat építettem. Nem hagyott
nyugodni a bolond gondolat, hogy itt van körülöttünk
az a rengeteg tiszta és ingyenes energia. Maga ezt
bolondságnak tartja?
– Ez egy csodálatos ötlet – mondta az asszony. – Errol mi
is sokat beszélgettünk a férjemmel.
– Az áramszolgáltató és a világítástechnikai vállalatok
gyulöltek – mondta a férfi –, és az olajmágnások és a
szénmágnások és az atomenergia trösztök is.
– Azt el tudom képzelni! – helyeselt Mary.
– Most már nem kell tolem tartaniuk – mondta Wait. – A
feleségem halála után bezártam a boltot, és azóta
egyfolytában a világot járom. És még csak nem is tudom,
mit keresek. Erosen kétlem, hogy egyáltalán létezik még
olyasmi, amit érdemes megtalálni. Egy dologban azonban
biztos vagyok: Képtelen lennék újra szeretni.
− Annyi mindent adhatna a világnak! – jegyezte meg
az asszony.
– Ha mégis újra szerelmes lennék – mondta a férfi nem
azt a fajta butácska, csinos kis teremtést szemelném ki
magamnak, aki után olyan sok mai férfi vágyakozik
manapság. Nem bírnám elviselni.
– Nem is tételeztem fel magáról jelentette ki az asszony.
– Engem elkényeztettek – jelentette ki a férfi.
– Gondolom, meg is érdemelte – mondta Mary.
– És csak azt kérdezem magamtól: „Mi haszna a pénznek
ebben a helyzetben?” – folytatta a férfi. – Le fogadom, hogy
a maga férje ugyanolyan kiváló férj volt, mint amilyen
feleség az én életem párja...
– Rendkívül jó ember volt – válaszolta az asszony –,
csodálatos férfi.
– Nyilván maga is felteszi ugyanezt a kérdést magában:
„Mit ér a pénz, ha az ember egy szál magában él?” –
fejtegette a férfi. – Teszem azt, van egymillió dollárja...
– Te jó ég! – mondta Mary. – Honnan lenne ennyi pénzem.
– Rendben – legyen százezer dollár...
– Annál azért egy kicsit több – mondta az asszony.
– És az egész mit sem ér, nincs igazam? – kérdezte a férfi.
– Vásárolhat rajta boldogságot?
– Biztosítja az anyagi-jólétet – válaszolta Mary.
– Gondolom, van egy szép kis háza – mondta a férfi.
– Nagyon szép kis ház – válaszolta az asszony.
– Meg egy, esetleg két vagy három autó, és ez minden –
állapította meg a férfi.
– Egy autó – mondta Mary.
– Lefogadom, hogy egy Mercédesz – mondta Wait.
– Egy terepjáró – felelte az asszony.
– És talán néhány részvénye meg kincstárjegye is van,
mint nekem – érdeklodött a férfi.
 – Roy vállalata vagyonjegyeket adott ki prémiumként –
válaszolta Mary.
– Hát persze – mondta Wait. – És életbiztosítás meg
nyugdíjjárulék – és minden, ami a középosztálybeli
polgárok vágyálmának, az anyagi biztonságnak a be-
teljesüléséhez kell.
– Mindketten dolgoztunk – mondta az asszony – A kettonk
munkájának az eredménye.
− Nem turném meg, hogy a feleségem otthon üljön
jegyezte meg a férfi. – A párom egy telefontársaságnál
dolgozott. A halálakor kiderült, hogy egészen szép kis
összegre rúgott az életbiztosítási kötvénye. De nekem ettol
is csak sírni lett volna kedvem. A kötvény megint azt
juttatta az eszembe, hogy milyen üres az életem. És a kis
ékszeres dobozkája, benne a sok gyuru meg kituzo meg
nyaklánc, melyeket az évek során tolem kapott ajándékba.
És nincs egy gyermekem, aki mindezt megörökölhetné.
− Nekünk se volt gyerekünk – válaszolta az asszony.
– Úgy tunik, sok közös vonás van az életünkben – mondta
a férfi.
– És maga kire hagyja az ékszereit?
− Ó ... nekem nincs valami sok válaszolta Mary. – Azt
hiszem az egyetlen értékes darab egy gyöngysor, amelyet
Roy anyja hagyott rám. Van rajta egy gyémánt. Olyan
ritkán viselek ékszert, hogy már teljesen kiment a fejembol
ez a gyöngysor.
− Nagyon remélem, hogy be vannak biztosítva mondta
a férfi.
3 1 És az emberek csak beszéltek és beszéltek akkoriban!
Kivétel nélkül mindenki: “Bla-bla-bla", egész álló nap.
Némelyikük még álmában is ezt tette. Apám mindig sokat
motyogott álmában – különösen azután, hogy anyám
otthagyott bennünket. Feküdtem a díványon, az éjszaka
kellos közepén, és egy lélek sem volt az egész házban, csak
mi ketten – és hallottam, ahogy mondja a hálószobájában:
“Bla-bla-bla". Aztán egy kis idore elhallgatott, majd megint
rákezdte: “Bla-bla-bla".
És idonként, a haditengerészetnél, meg késobb,
Svédországban is, fel-felvertek álmomból, hogy fejezzem már
be a hablatyolást. Ilyenkor sose emlékeztem, mit is
mondhattam. Másoktól kellett megkérdeznem, mirol
beszéltem, és a hallottak mindig , újdonságként értek. Mi más
lehetett volna az éjjel-nappal folyó hablatyolás, mint
haszontalan és hívatlan jelek túlcsordulása hatalmasan
túlfejlett és fölöslegesen aktív agyveloinkbol?
Képtelenség volt kikapcsolni oket! Ha volt számukra
feladatunk éppen, ha nem, muködtek megállás nélkül! És
milyen hangosan! Istenem, milyen hangosak voltak.
Amikor még éltem, láttam azokat a hordozható
rádiósmagnókat, amelyeket némelyik fiatal hurcolt magával
az Egyesült Államok nagyvárosaiban. A készülékekbol olyan
hangerovel bömbölt a zene, hogy túlharsogott volna akár egy
rezesbandát is. Ezeket „brékómagnó”-nak nevezték. Hát
nem volt elég az egymillió évvel ezelotti embereknek, hogy
már volt egy brékómagnójuk a koponyájukba építve?

Még most, annyi évvel késobb is majd felrobbanok a

méregtol, mert dühös vagyok a természetre, hogy képes
volt megengedni olyan zavaró és mellébeszélo és káros
szerv kialakulását, mint azok az egymillió évvel ezelotti
csodálatos nagy agyvelok. Ha legalább igazat mondtak
volna, látnám némi értelmét, hogy mindenkinek legyen
belolük egy. De ezek hazudtak megállás nélkül! Nézzék
csak meg, miket hordott össze *James Wait Mary
Hepburnnek!

És akkor, miután szemtanúja volt Zenji Hiroguchi és

Andrew MacIntosh golyó általi halálának, *Siegfried von
Kleist visszasietett a koktélbárba. Ha hatalmas agyveleje
igazságmondásra beprogramozott gép lett volna,
megoszthatta volna Maryvel és *Waittel az információt,
amely nagyon is rájuk tartozott, és amely információnak
nagy hasznát vehették volna, amennyiben életben
szerettek volna maradni; elmondhatta volna nékik, hogy
ot magát csak egy hajszál választja el az idegösszeomlástól,
hogy alig egy perccel korábban lelotték a szálloda két
vendégét, hogy az épületet körülvevo tömeg már nem
tartható vissza sokáig, hogy a szálloda és a külvilág
között minden összeköttetés megszakadt, és így tovább, és
így tovább.
De nem. Fenntartotta a huvös nyugalom látszatát. Nem
akarta, hogy négy megmaradt vendége elveszítse a fejét.
Ennek az lett az eredménye, hogy a vendégek sosem
tudták meg, mi történt Zenji Hiroguchival és Andrew
MacIntosh-sal. És ha már itt tartunk, a Kapitányhoz
hasonlóan ok sem fogják meghallani a mintegy másfél óra
múlva bejelentett hírt, amely arról szólt, hogy Peru hadat
üzent Ecuadornak. Amikor a perui rakéták becsapódnak az
ecuadori célpontokba, hisznek majd a Kapitánynak, aki
megosztja velük azt a vélekedését, amit hatalmas, az
igazsághoz egyébként különösebben nem ragaszkodó
agyveleje igaznak tartott: hogy meteoritzáporba kerültek.
És amíg a Santa Rosalián bárkit is foglalkoztatott a
kérdés, hogy vajon mi hozta oseit a szigetre – az
ilyesfajta kíváncsiság pedig csak körülbelül háromezer év
után hunyt ki végleg –, ezt a választ kapta: Egy
meteorzápor elol menekültek el a kontinensrol.
Mondá a Mandarax: .

Boldog az a nép, amelynek nincs múltja.

Cesare Bonesana,
Marchese di Beccaria (1738-1794)

*Siegfried, a Kapitány öccse tehát tökéletesen nyugodt

hangon megkérte *Waitet, menne fel az emeletre Selena
MacIntosh-ért és Hisako Hiroguchiért, és segítene lehozni a
csomagjaikat a földszintre. – Vigyázzon, nehogy rájuk
ijesszen – mondta. – Magyarázza el nekik, hogy minden
tökéletesen rendben van. Kizáró lag a biztonság kedvéért
azonban mégis kiviszem önöket a repülotérre. – Mellesleg
a Guayaquili Nemzetközi Repülotér lesz az elso célpont,
amelyet perui rakéták a földig rombolnak.
Aztán átadta *Waitnek a Mandaraxot, hogy *Wait tudjon
beszélgetni Hisako Hiroguchival. A készüléket Zenji
holtteste mellol vette fel. A testeket félrehúzták, hogy ne
legyenek szem elott – bevitték oket a feltört ajándékboltba.
Maga *Siegfried takarta le oket néhány ágytakaróval,
melyeken ugyanaz a Charles Darwin portré volt látható,
mint a bárpult mögött a falon.
És *Siegfried von Kleist kiterelgette Mary Hepburnt és
Hisako Hiroguchit és *James Waitet és Selena MacIntosh-t
és *Kazakh kutyáját a szálloda elott leparkolt, tarkára festett
buszhoz.
Ez a busz vitte volna le a kikötobe a zenészeket meg
a táncosokat – hogy ünnepélyes fogadtatásban részesítsék a
New Yorkból érkezo hírességeket. A hat kankabonó is velük
ment, és csillagot tettem a kutya neve elé, mert a gyerekek
hamarosan végeznek vele, hogy megegyék. Kutyának
lenni sem volt életbiztosítás abban az idoben.
Selena tudni akarta, hol van az apja, és Hisako tudni
akarta, hol van a férje. *Siegfried azt mondta, elorementek a
repülotérre. Azt tervezte, valahogy felrakja a társaságot
egy repülogépre, teherszállítóra, utasszállítóra vagy
katonaira, amellyel biztonságosan kijuthatnak Ecuadorból.
Andrew MacIntosh és Zenji Hiroguchi sorsának igaz
történetét csak a gép felszállása elotti pillanatban
szándékozott elmondani amikor az érintetteknek
mindenképpen megvan az esélyük a túlélésre, akármilyen
orjöngést is vált ki belolük a tragédia híre.
Hogy Mary kedvében járjon, hajlandó volt elvinni a hat
kislányt is. Egy szót sem értett a nyelvükbol, még a
Mandarax segítségével sem. A legtöbb, amit a Mandarax
tehetett, az volt, hogy talán ha húszból egy szót
beazonosított, mint az inka birodalom lingua francájaként
ismert kecsuával szoros rokonságban álló nyelv elemeit. A
Mandaraxnak úgy rémlett, hogy imitt-amott egy kis
arabot is hall, amely viszont az afrikai rabszolga
kereskedelem lingua francája volt sok-sok évvel ezelott.
Hát itt van a hatalmas agyvelok egyik olyan találmánya,
melyrol nem sokat hallottam mostanában: a rabszolgatartás.
Hogy az ördögbe korlátozhatnám valakinek a szabadságát,
ha ehhez csak a szájam és az uszonyaim állnak
rendelkezésemre?
 A társaságnak éppen sikerült kényelmesen
32 elhelyezkednie az El Dorado elott leparkolt buszban,
amikor a tömegben álldogáló zsebrádió tulajdonosok
készülékeibol az emberek hírül vették, hogy az „Évszázad
Kirándulásá”-t elhalasztották. A tömeg és katonák, akik
tulajdonképpen egyenruhába bújtatott civilek voltak, ezt
úgy értelmezték, hogy a szálloda raktáraiban felhalmozott
élelmiszer ezáltal közös tulajdonba ment át. Nyugodtan
elhihetik, ha olyasvalakitol hallják, aki már egymillió éve a
színen van: Ha jobban megnézzük a dolgokat, gyakorlatilag
minden történet az élelemre vezetheto vissza.
Ahogy a Mandarax mondá annak idején:

Elso a has, csak azután jön a lelkiismeret.

Bertolt Brecht (1898-1956)

Aztán az emberáradat megrohanta a szálloda bejáratait,

és rövid idore körülhömpölyögte a buszt is, bár a busz és a
benne ülo emberek a legkevésbé sem érdekelték az
éhséglázadás résztvevoit. Azért öklükkel megdöngették a
busz oldalát, és kiabáltak – mert halálra rémülten látták,
hogy mások már bejutottak a szállodába, és attól tartottak,
esetleg nem marad élelem a számukra.
A buszon üloknek nyilván rémiszto élményben volt
részük. Az emberek akár fel is boríthatták volna a jármuvet.
Akár fel is gyújthatták volna. Kövekkel zúzhatták volna
éles szélu üvegrepeszekké az ablakokat. A túlélni
szándékozók mentsvára az ülések közötti folyosó padlója
volt. Hisako Hiroguchi elso ízben közeledett a vak
Selenához, amikor japán mormogással kísért
kézmozdulatokkal rávette, hogy fejét elorehajtva letérdeljen
a padlóra. Aztán Hisako maga is letérdelt Selena és *Kazakh
kutya mellé, és a lány dereka köré fonta karját.
Milyen gyengédséggel szereti majd egymást Hisako és
Selena az elkövetkezendo években! Milyen szép és jó
természetu gyermeket nevelnek fel együtt! Hogy csodáltam
oket !

Bizony, és *James Wait akaratán kívül újra a gyermekek

megmentojének szerepkörében találta magát. Saját testével
óvta az ülések közötti folyosón kuporgó halálra vált
kankabono lányokat. O csak saját magát szerette volna
menteni, ha sikerül, de Mary Hepburn megragadta kezeit és
maga felé húzta, így valóságos eleven erodöt formáltak a
lányok fölött. Ha netán üvegszilánkok záporoztak volna a
busz belsejébe, a cserepek oket vagdossák össze, s nem
pedig a kislányokat.
Ahogy a Mandarax mondá annak idején:

Mert nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor az ember

barátaiért feláldozza életét.
Szent János O. e. 4?-30?)

*Wait ebben a testtartásban volt, amikor a szíve fibrillálni

kezdett – ami azt jelenti, hogy szíve izomrostjain görcsös
rángások futottak végig, és így keringési rendellenességek
léptek fel szervezetében. Ismét elojöttek örökletes
adottságai. Nem tudhatott róla, de apja és anyja, akik
egyben apa és lánya is voltak, ekkorra már mindketten
halottak voltak, szívroham végzett velük negyvenes éveik
elején.

Az emberiség szerencséjére *Wait nem érte meg, hogy

részt vehessen a Santa Rosalián végzett pároztatási
társasjátékban. Ugyanakkor lehet, hogy nem is okozott
volna olyan nagy különbséget, ha a ma élo emberek
megöröklik idozített bombaként pulzáló szívét, hiszen
úgyse élne senki elég sokáig, hogy a pokolgép muködésbe
léphessen. Ma valóságos matuzsálemnek kell ahhoz
lenni, hogy valaki addig éljen, mint *Wait.

Lent, a kikötoben közben egy másik sokadalom, az

ecuadori társadalom szervezetének egy másik fibrilláló
szerve, éppen megfosztotta a Bahia de Darwint nemcsak
élelmiszertartalékaitól, de televíziókészülékeitol és
telefonjaitól és radarjától és szonárjától és rádióitól és
villanykörtéitol és iránytuitol és egészségügyi papírból
felhalmozott tartalékaitól és szonyegeitol és
szappankészleteitol és lábasaitól és fazékjaitól és térképjeitol
és ágybetétjeitol és önfelfúvós gumicsónakjaitól, etc. etc.
Ezek a túlélok még a horgonyt emelo és süllyeszto csörlot is
megpróbálták ellopni, de meg kellett elégedniük azzal,
hogy rongálásaikkal használhatatlanná tették.
Legalább a mentocsónakokat meghagyták – igaz,
élelmiszertartalékaik nélkül.
És az életéért reszketo von Kleist kapitány felmenekült az
árbockosárba, s nem volt rajta más; csak az alsónadrágja.

Az El Dorado szállót körülvevo tömeg árhullámként söpört

el a busz mellett – hogy azt ne mondjam, faképnél hagyta, mint
Szent Pál az oláhokat. Mehetett, amerre akart. Nemigen voltak
már körülötte, legfeljebb itt-ott néhány földre rogyott ember,
akik megsérültek vagy meghaltak a tülekedésben.
*Siegfried von Kleist hosiesen úrrá lett görcsös
izomrángásain, figyelmen kívül hagyta a Huntington-kór
tüneteként fellépo hallucinációit, és elfoglalta helyét a busz
volánja mögött. Úgy gondolta az lesz a legjobb, ha tíz utasa ott
marad, ahol eddig volt, az ülések közötti folyosó padlóján ahol
nem érték el oket a kíváncsi tekintetek, és megnyugvást kaptak
a hozzájuk simuló testek melegétol.
Beindította a motort, és megállapította, hogy egy teljes
tanknyi benzin áll a rendelkezésére. Bekapcsolta a
légkondicionálást. Aztán angolul, az utasaival közösen beszélt
egyetlen nyelven, bejelentette, hogy egykét percen belül
nagyon kellemesen le fog hulni a levego a jármu belsejében. Ez
olyan ígéret volt, amit be is tudott tartani.
Odakint lassan esteledni kezdett, úgyhogy felkapcsolta a
fényszórókat.

Körülbelül ekkor üzent hadat Ecuadornak Peru. Két perui

vadászbombázó éppen ecuadori területek fölött tartózkodott,
az egyik rakétája a Guayaquili Nemzetközi Repülotér
radarjeleire volt behangolva, a másiké a Galápagosz-szigetek
Baltra nevu tagján lévo hadi- tengerészeti bázisról érkezokre. A
Baltrán volt a fészke egy vitorlás oktatóhajónak, a parti orség
hat motorosának, két óceánjáró vontatónak, járorözo tengera-
lattjárónak, és egy csatahajónak, amely éppen egy szá-
razdokkban rostokolt tehetetlenül. A csatahajó az ecuadori
flotta legnagyobb hajója volt, leszámítva egyet a Bahia de
Darwint.
Ahogy a Mandarax mondá annak idején:

Azok voltak a legjobb idok; azok voltak a legrosszabb idok. A

bölcsesség kora volt az; meg a bolondság kora. A hit kor-
szaka; a hitetlenség korszaka. A Világosság ideje; a Sötétség
ideje. A remény tavasza; a kétségbeesés tele. Elottünk volt
még minden; nem volt már elottünk semmi. Mind
egyenesen a Mennyországba indultunk; vagy ellenkezo
irányba.
Charles Dickens (1812-1870)
33 Néha eltunodöm, vajon hogyan alakult volna az
emberiség jövoje, ha a Santa Rosalia elso
telepesei az “Évszázad Kirándulása" eredeti utaslistáján
szereplo személyek és a hajó legénységének tagjai kö zül
kerültek volna ki – persze ott lett volna von Kleist
kapitány, és Hisako Hiroguchi és Selena Macintosh és
Mary Hepburn, a kankabono lányok helyett pedig a
matrózok és tisztjeik és Jacqueline Onassis és dr.
Henry Kissinger és Rudolf Nurejev és Mick Jagger és
Paloma Picasso és Walter Cronkite és Bobby King és Robert
Pépin, „Franciaország legnagyszerubb szakácsa”, és
természetesen Andrew Macintosh és Zenji Hiroguchi, és
a többi, és a többi.
A sziget ilyen sok ember eltartására is képes lett volna –
igaz, szukösen. Gondolom, lett volna néhány verekedés,
csetepaté – talán még gyilkosságra is sor kerül, ha a
telepesek kifogynak az élelembol vagy a vízbol. És
feltételezem, némelyik túlélonek az járt volna a fejében,
hogy az Anyatermészetnek vagy valami ehhez hasonlónak
roppant örömet jelentene, ha ok diadalmaskodnak.
Túlélésük azonban, már ami az evolúciót illeti, annyit sem
érne, mint egy maroknyi mogyoróhéj, ha nem szaporodnak,
márpedig az utaslistán szereplo nok többsége túlságosan
idos volt már ahhoz, hogy gyereket szüljön, nem volt hát
értelme harcolni értük.
A Santa Rosalián töltött elso tizenhárom év alatt, míg
Akiko pubertáskorba nem került, a termékeny nok
táborát egyedül a vak Selena, a szorös gyermekét nevelo
Hisako Hiroguchi, és három másik, teljesen hétköznapi no
alkotta volna. És elképzelheto, hogy a gyoztesek
mindannyiójukat megtermékenyítették volna, talán még
akaratuk ellenére is. Nem hiszem ugyanakkor, hogy hosszú
távon számottevo különbséget okozhatott volna a
megtermékenyítést végzo férfiak kiléte: Mick Jagger vagy
dr. Henry Kissinger vagy a Kapitány vagy a szobapincér,
egyre megy. Az emberiség nagy valószínuséggel
ugyanolyanná lett volna, mint amilyen.
Hosszú távon a túlélok ebben az esetben sem a legvadabb
verekedok, hanem a leghatékonyabb halászok lettek volna.
Itt a szigeteken ez már csak így van.

Néhány tucatnyi homár is nagyon közel került ahhoz,

hogy próbára tehessék túlélési készségeiket a Galápagosz-
szigeteken. Kétszáz darab úszkált belolük a Bahia de Darwin
rakterében elhelyezett, levegobuborékoktól pezsgo
tengervízzel feltöltött tartályokban, mielott a hajót
kifosztották.
A Santa Rosalia körüli tengert valószínuleg kellemesen
hidegnek találták volna, bár esetleg túlságosan mély lett
volna a számukra. Egy azonban mindenképpen biztos velük
kapcsolatban: Hasonlítottak az emberekre abban, hogy ok
is szinte bármit megettek, ha rá voltak szorulva.
És von Kleist kapitány vénséges vén fejjel is emlékezett
azokra a homárokra. Minél idosebb lett, annál elevenebben
éltek benne a régmúlt idok eseményei. És egy este vacsora
után azzal szórakoztatta Akikót, Hisako Hiroguchi
szorrel borított testu kislányát, hogy elmesélt neki egy
sci-fit, amelynek az volt a veleje, hogy a homárok elérték a
szigeteket, és eltelt egymillió év, mint ahogy mára valóban
el is telt – és hogy a homárok lettek az uralkodó faj a földön,
és városokat és színházakat építettek, és kórházakat és
utakat, és így tovább, és így tovább. A Kapitány meséjében
a homárok hegedültek és gyilkosságokat derítettek fel és
idegsebészkedtek és tagdíjat fizettek könyvkluboknak, és
így tovább, és így tovább.
 A történet tanulsága az volt, hogy a homárok pontosan
azt tették, amit korábban az emberek, vagyis
összekutyultak mindent. Mind azt kívánták, bárcsak újra
egyszeru homárok lehetnének, különösen, hogy nem éltek
már emberek, akik elevenen megfozhették volna oket.
Hiszen régebben ez volt az egyetlen okuk a zsörtö-
lodésre: hogy elevenen megfozték oket. Most meg, csak
mert nem akarták, hogy elevenen megfozzék oket,
szimfonikus zenekarokat kellett támogatniuk, és a többi, és
a többi. A Kapitány történetének a fohose a Lobsterville-i
Szimfonikusok alulfizetett másodkürtöse volt, akinek
nemrég szerette el a feleségét egy profi jéghokis.

Amikor a Kapitány kitalálta ezt a történetet, fogalma

sem volt arról, hogy az emberiséget a világ más részein a
kipusztulás veszélye fenyegeti, és hogy az uralomra töro
egyéb életformák mind kevesebb ellenállással találkoznak.
Errol sem a Kapitány, sem a Santa Rosalia többi lakója
nem hallott soha. És én csak arról a versengésrol
beszélek, amelyet nagytermetu élolények vívtak egymás
között a vezeto szerepért. Az igazat megvallva a bolygó
legsikeresebb élo szervezetei mindig is mikroszkópikus
parányok voltak. Volt egyáltalán olyan a Dávidok és
Góliátok összecsapásai között, amelyben egy Góliát
diadalmaskodott?
A nagytermetu élolények, a szabad szemmel is jól látható
küzdofelek között viszont a homároknak nem sok esélyük
volt arra, hogy ugyanolyan végletesen hasznosak és
károsak legyenek, mint az emberi faj. Ám ha a Kapitány
homárok helyett inkább tintahalakat szerepeltetett volna
ironikus tanmeséjében, a helyzet korántsem lett volna olyan
vicces. Akkoriban, ahogy ma is, ezeknek a zselétestu
élolényeknek magasan fejlett agyvelejük volt, amely
alapvetoen hajlékony karjaik beidegzését szolgálta. Az
ember azt gondolhatná, hogy a mozgékony karokkal
rendelkezo állatok helyzete nem sokban különbözhetett az
emberekétol. Agyvelejük és karjaik révén nyilván másra is
képesek voltak, nemcsak a halfogásra.
De én még nem láttam olyan tintahalat vagy bármely
más állatot, ha már errol van szó, amely ne lett volna
tökéletesen elégedett azzal, hogy táplálékszerzéssel tölti el
földi életét, és ne tért volna ki nagy ívben az emberiségre
jellemzo becsvágy és határtalan mohóság kísértése elol.

Ami azt a lehetoséget illeti, hogy az emberiség esetleg

visszatérhetné régi életformájához, elkezdhetne újra
eszközöket használni és házakat építeni és hangszereken
játszani, és a többi, és a többi: Ezúttal mindezt csorszeruen
megnyúlt orrukkal kellene megtenni ük. Karjaik
uszonyokká módosultak, melyek mozdulatlanságra
kárhoztatva foglalják magukba a kézto és kézközép
csontokat. Minden egyes uszonyon öt, kizárólag esztétikai
célokat szolgáló dudor van, melyeket párzás idején a másik
nem tagjai roppant vonzónak találnak. Ezek valójában az
elkorcsosult hüvelyk és négy társa ujjhegyei. Mi több,
egyszeruen eltuntek az emberek agyából azok a részek,
amelyek a múltban a kezek beidegzéséért voltak felelosek.
Ennek az eredménye a sokkal áramvonalasabb emberi
koponya. Minél áramvonalasabb koponyája van valakinek,
annál nagyobb sikereket érhet el a halfogás terén.

Ha az emberek ugyanolyan sebességgel képesek leúszni

ugyanolyan távolságokat, mint a fókák, vajon mi
akadályozza meg oket abban, hogy elússzanak egészen a
kontinensig, amelyrol oseik érkeztek ? A válasz: semmi.
Jó néhányan megpróbálták már eddig is, és még jó
néhányan meg fogják próbálni ezután is, ha idoszakos
halhiány vagy túlnépesedés veszélye fenyeget. Az emberi
petéket felfaló baktériumok azonban mindig ott vannak és
várják oket.
Ennyit a kalandozásról.
De hát, ha egyszer olyan békés itt minden, miért is akarna
bárki a kontinensen élni? A szigeteken eszményi
körülmények között lehet gyermekeket nevelni, megvan
minden: ringatózó kókuszpálmák és fehér homokkal
borított tengerpart – és kristálytiszta vizu kék lagúnák.
És az emberek egytol egyig olyan ártatlanok és
nyugodtak, s mindez csak azért, mert az evolúció
megszabadította oket a kezeiktol.
Ahogy a Mandarax mondá annak idején:

Nyakig munkában sem pihentetek, szorgoskodom hát,

mert a tétlen, s rest kezeknek a sátán ad munkát.
Isaac Watts (1674-1748)
34 Ott volt ez a perui pilóta egymillió évvel ezelott, ez
a fiatal alezredes, aki a bolygót övezo légkör külso
peremén finoman eloszlott anyag egyik pamatából a
másikba szökkent vadászbombázójával. Guillermo
Reyesnek hívták, és azért volt képes életben maradni ilyen
magasban is, mert ruháját és sisakját mesterséges légkör
töltötte ki. Az emberek-csodálatosan találékonyak voltak
valaha: a megálmodott lehetetlent is valóra váltották.
Reyes alezredes egyszer meddo vitát folytatott egy
repülos kollégájával arról, hogy létezik-e élvezetesebb dolog
a nemi aktusnál. Fedélzeti rádióján keresztül most
ugyanezzel a kollégájával volt kapcsolatban. A férfi a perui
légitámaszponton várta, hogy közölhesse az alezredessel:
Peru hivatalosan is háborúban áll Ecuadorral.
Reyes alezredes már muködésbe hozta a gépe alá csatolt,
rettenetes ereju rakéta agyát. A rakéta aznap kóstolt bele
eloször az életbe, és máris teljesen belehabarodott a
Guayaquili Nemzetközi Repülotér irányító tornyának
tetején forgó radarernyobe. A repülotér katonai célpontnak
számított, mert az ecuadori légiero ott állomásoztatta tíz
harci gépét. Az alezredes gépének hasára szerelt lenyugözo
radarrajongó egy tekintetben nagyon hasonlított a
Galápagosz-szigeteken élo óriásteknosökre: Az összes
szükséges tápanyag ott volt a páncélteknoje alatt.
És jött a hír, hogy nyugodtan eleresztheti a kis kedvest.
És o eleresztette a kis kedvest.
Barátja a földrol megkérdezte, milyen érzés volt szabadon
engedni egy ilyen szerkezetet. Az alezredes azt válaszolta,
hogy végre talált valamit, ami nagyobb mulatság, mint a
nemi aktus.
 Az érzés, amely a fiatal alezredest a rakéta leválásának
pillanatában elfogta csak transzcendentális jellegu lehetett,
hatalmas agyveleje terméke csupán, hiszen a repülogép
nem rázkódott meg, nem tért el eredeti irányától sem, s nem
kezdett el emelkedni vagy süllyedni, amikor a rakéta elvált
tole, hogy betetozze szerelmi kalandját.
Ami a Reyes számára látható következményeket illeti: A
rakéta túlságosan magasan haladt ahhoz, hogy fehér csíkot
húzzon maga után, és a hajtómubol színtelen égéstermékek
távoztak, úgyhogy Reyes számára a rakéta csak egy rúd
volt, amely gyorsan pöttyé, majd légypiszokká, aztán
semmivé zsugorodott. Nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán
valaha is létezett, olyan gyorsan eltunt.
És kész.
Ha a történtek után maradt vissza valami a sztra-
toszférában, az csak Reyes agyában lehetett, sehol máshol.
A férfi boldog volt. És alázatos. És megilletodött. És
kimerült.

Reyesnek nem ment el a józan esze, amikor azt gondolta,

hogy haditette megfelelt a hímek nemi aktusban eljátszott
szerepének. A rakéta kilövésének pillanatát egy számítógép
határozta meg, amely fölött, ha egyszer bekapcsolta,
semmilyen hatalma nem volt. Ugyanez a számítógép
részletes utasításokkal látta el a rakétát elindító szerkezetet,
amihez nem volt szüksége a pilóta tanácsaira. Az alezredes
úgysem volt tisztában a szerkezet muködési elvével. Az
effajta ismeretek a szakemberekre tartoztak. Háború idején,
ahogy a szerelemben is, a férfi félelmet nem ismero,
könnyelmu kalandor volt.
A rakéta kilövése valóban teljesen megfelelt a hímek
szaporodási folyamatban játszott szerepének. Az
alezredes egy dologban nem tudott hibázni: kikézbesítette
az árut egy pillanat alatt.
 Bizony – és a rúd, amely olyan gyorsan zsugorodott
eloször pöttyé, aztán légypiszokká, majd semmivé, most
már másvalaki gondja volt. Ettol fogva a fogadó oldalon
zajlanak a történések.
Az alezredes megtette a dolgát. Édes álom kerülgette
szemét – és büszke volt és elégedett.

És kezdek attól tartani, hogy félreérthetik a történetemet,

mivel a benne elofordulók közül néhányan valóban
bolondok voltak, és az embernek az a benyomása
támadhat, hogy egymillió évvel ezelott mindenki bolond
volt. Errol szó sincs. Ismétlem: Errol szó sincs.
Szinte mindenki épelméju volt akkoriban, és ezt a
szélesköru elismerést készséggel kiterjesztem Reyesre is. A
legnagyobb bajt nem az elmezavar okozta, hanem az,
hogy az emberek agyveleje sokkal nagyobb és hazugabb
volt a kívánatosnál,

Az oly tökéletes munkát végzo rakéta megalkotásáért

nem egy embert illet elismerés. A szerkezet mindazon
emberek közös vívmánya volt, akik valaha is azon
törték hatalmas agyukat, hogy miként lehetne befogni és
feldúsítani a természetre jellemzo, térben és idoben
szétszórt eroszakot, és hogyan lehetne ezt a surítményt
aztán viszonylag kis csomagokban ellenségeikre szórni.
Vietnámban jómagam is többször a saját borömön
szereztem tapasztalatokat ezekrol a beteljesült álom típusú
élményekrol – csak, hogy azt mondjam, az én álmaim
foszereploi az aknavetok és a gránátok és a könnyu
tüzérség volt. Az Anyatermészet soha nem lett volna
képes ilyen elore kitervelt pusztítást véghez vinni, egy efféle
kis területen, az emberek segítsége nélkül.
Meséltem már az öregasszonyról, akit lelottem, mert
elhajított egy kézigránátot. Jó néhány hasonló esetrol tudok,
még sincs sem közvetlen, sem közvetett tudomásom akkora
detonációról, amelyet egy napon lehetne említeni azzal,
amit a perui rakéta idézett elo, amikor orra hegyével,
testének felszíni idegvégzodésekben oly gazdag
testrészével beledöfött abba a bizonyos ecuadori
radarernyobe.

Manapság senkit nem érdekel a szobrászat. Ki tudna

megfeleloen bánni egy vésovel vagy egy hegeszto
pisztollyal, ha ehhez csak az uszonyai meg a szája állnak a
rendelkezésére ?
Mégis, ha itt a szigeteken emlékmuvet állítanánk a múlt
egyik kulcsfontosságú eseményének, ez jó téma lenne: a
rakéta és a radarernyo párzása, a robbanást megelozo
pillanatban kimerevítve.
A lávatömbbol kialakított talapzatba pedig azokat a
szavakat lehetne bevésni, melyek kifejezik mindazoknak az
érzéseit, akik segédkezet nyújtottak a rakéta
megtervezéséhez és megépítéséhez és eladásához és
megvételéhez és kilövéséhez, és mindazok érzéseit,
akiknek a szemében a nagyereju robbanóanyagok csak
a szórakoztatóipar egyik válfaját jelentették:

Oly cél, minot óhajthat a kegyes.

William Shakespeare (1564-1616)
3 5 Húsz perccel azelott, hogy a perui rakéta belecsókolt a
radarernyobe, Von Kleist kapitány úgy döntött,
semmi baja nem származhat abból, ha leereszkedik a Bahia
de Darwin árbockosarából. A hajóról az utolsó szögig
elvittek mindent, ami mozdítható volt, még annál is
kevesebb felszerelés és navigációs muszer maradt, mint
amennyit Ofelsége fagerendákból összeácsolt vitorlása, a
Beagle vitt magával, amikor 1831. december 27-én félelmet
nem ismerve belevágott föld körüli útjába. A Beagle fedél-
zetén legalább volt egy kompasz meg egy szextáns, és
voltak tengerészek, akik meglehetos pontossággal el tudták
képzelni hajójuk helyzetét a világegyetem bonyolult
masinériájában, mivelhogy ismerték a csillagképeket. Mi
több, a Beagle olajmécseseket és gyertyákat is vitt magával
az éj sötétje ellen, és függoágyakat a matrózok, és
matracokat és párnákat a tisztek számára. Ha valaki a Bahia
de Darwinon szándékozott tölteni az éjszakát, csüggedt fejét
meztelen acélra kellett lehajtania, vagy esetleg úgy tehetett,
mint ahogy Hisako Hiroguchi, amikor már nem tudta
nyitva tartani a szemét. Hisako rákuporodott a nagyterem
mellékhelyiségének vécé-ülokéjére, aztán a szomszédos
mosdókagylóra hajolva karjaira fektette az arcát.

Korábban olyan árhullámhoz hasonlítottam a szállodát

körülvevo tömeget, amelynek tarajos víztömege elzúgott a
busz mellett, hogy aztán soha ne térjen vissza. A kikötoi
tömeget inkább tornádóként jellemezném. Most ez a szilaj
forgószél a szürkületben a város felé vette az irányt, és
haladtában önmagát gerjesztette, hiszen a homárokat és
boros palackokat és elektronikus berendezéseket és
függönyöket és ruhafogasokat és cigarettát és székeket és
szonyegkötegeket és törölközoket és ágytakarókat etc. etc.
cipelo emberek maguk is kirabolhatóvá váltak.
A Kapitány pedig lemászott az árbockosárból. A létra
fokai felsebezték mezítelen talpa puha borét. Egy teremtett
lélek nem volt sem a hajón, sem a kikötoben, ameddig el
tudott látni. Elso útja a kabinjába vezetett, hiszen
mindössze egy alsónadrág volt rajta. Abban
reménykedett, hogy a fosztogató hadak talán nem vitték
el az összes ruháját. Amikor azonban felkattintotta volna a
villanyt, semmi sem történt – az összes villanykörtének
lába kelt.
Akárhogyan is, áram még mindig volt a hajón, hi szen
a gépterem akkumulátorait nem lopták el. A dolog a
következoképpen történt: A villanykörtékre szakosodott
fosztogatók elsötétítették a géptermet, mielott még
társaik ellophatták volna az akkumulátorokat és a
dinamókat és az indítómotorokat. Vagyis, ha úgy vesszük, a
tolvajok nagy szívességet tettek az emberiségnek. Az o
jóvoltukból a hajó továbbra is üzemképes maradt. Habár
navigációs muszerei nélkül ugyanolyan vak volt, mint
Selena MacIntosh, a Bahia de Darwin továbbra is a
leggyorsabb hajó volt a környéken, és szükség esetén akár
húsz napon át szelhette az óceán vizét teljes sebességgel,
megállás nélkül, már amennyiben nem történik semmi
kalamajka a gépterem szuroksötétjében.
Végül is azonban így alakultak a dolgok: Alig ötnapi
hajókázás után valami egészen komoly kalamajka történt a
gépterem szuroksötétjében.

A kabinjában vakon tapogatózó Kapitány ruhanemuk

után kutatott, hogy elrejthesse meztelenségét; és meg sem
fordult a fejében a tengerre szállás gondolata. Még egy
zsebkendot vagy egy portörlorongyot sem talált.
Ilymódon ízelítot nyert abból, milyen érzés, ha semmiféle
szottes nem áll az ember rendelkezésére. Az adott
pillanatban a dolog apró kényelmetlenségnek tunt csupán,
életének még mindig hátralévo harminc éve alatt azonban
sokkal érzékenyebben fogja érinteni. Egyszeruen soha többé
nem lesz ruhája, mely megóvhatná borét a perzselo
napsugaraktól nappal, és a fagyos levegotol éjszaka.
Hogy irigyli majd a többi telepessel együtt Akiko prémes
bundáját!
Míg maga is meg nem szülte saját szorrel borított testu
gyermekeit, Akiko kivételével mindenkinek hal-
bélzsinegbol és madártollakból összeeszkábált kalapot és
palástot kellett viselnie napközben.
Ahogy a Mandarax mondá annak idején az ellenke-
zojérol tanúskodva:

Az ember kétlábú állat, tollak nélkül.

Platón (i. e. 427?-347)

A kabinját átkutató Kapitány megorizte hidegvérét. A

zuhanyrózsából csöpögött a víz, elzárta hát, jó szorosan.
Erre még telt az erejébol. Ennyire fegyelmezett volt. Ahogy
már említettem, bélrendszerében még mindig volt
megemésztendo táplálék. Lelki békéjének fenntartásában
talán ennél is többet jelentett az érzés, hogy senki nem vár
el tole semmit. A hajót kizsigere lo ecuadoriak majd
mindegyikét jó néhány nyomorgó családtag várta otthon,
akik már elkezdték forgatni a szemeiket, és lapogatni a
pocakjukat, és ujjukkal kitátott szájukba mutogattak,
akárcsak a kankabono lányok.
A Kapitányt még mindig nem hagyta el híres
humorérzéke, melyet most teljesen szabadjára engedhe-
tett. Ki elott kellett volna megjátszania magát, hogy
komolyan veszi az életet? A hajón még patkányok sem
voltak. A Bahia de Darwin fedélzetén soha nem tanyáztak
patkányok, ami megint csak jól jött az emberiségnek. Ha a
Santa Rosalián partra szálló elso telepesekkel patkányok is
érkeznek, az emberek mintegy hat hónapon belül
nyelhették volna az éhkoppot.
Akkor aztán a patkányok eloször befalták volna azt, ami
az emberekbol megmaradt, majd egymást is, hogy
aztán maguk is elpusztuljanak. Ahogy a Mandarax mondá:

Patkánysereg!
küzdöttek kutyával, a macskát hidegre tették
és pici babákat harapdáltak a bölcsoben
és eltunt a sajt, mert megették
és kukta kanaláról lefetyeltek vakmeroen
heringes hordón éktelenkedo lék
díszes kalapba magukat bevették
a nok pletykáját is megkeverték
elnyomták szavukat gyorsan
mikor ötven zenei hangban
cincnótájuk vígan elénekelték.
Robert Browning (1812-1889)

A sötétben matató Kapitány fürkész ujjai most kita-

pintottak valamit, amirol hamarosan kiderült, hogy a
vécétartály tetején csücsülo, félig teli konyakos üveg. Ez
volt a legutolsó palack a hajó fedélzeté n, benne pedig a
tokesúlytól az árbockosárig, s az orrvitorlától, a
tatfedélzetig a hajón fellelheto egyetlen anyag,
amelynek lebontására az emberi szervezet képes volt.
Amikor ezt mondom, persze kizárom a kannibalizmus
eshetoségét. Figyelmen kívül hagyom a tényt, hogy a
Kapitány maga egészen ízletes falat lett volna.

És ahogy a koromsötétben kotorászó Kapitány ujjai

szilárdan rákulcsolódtak az üveg nyakára, valami nagy
és eros tekintélyt parancsolóan oldalba taszajtotta a Bahia de
Darwint. És: Férfihangok hallatszottak a csónakfedélzet
eggyel lejjebbi szintjérol. A helyzet a következo volt: A
kolumbiai San Mateót üzemanyaggal és élelmiszerrel
ellátó vontatóhajó legénysége éppen azon munkálkodott,
hogy elkösse a Bahia de Darwin két mentocsónakját. A
férfiak kioldották a vitorlafeszíto kötelet, és a vontató
segítségével a holtvizek felé tolták a hajó orrát, hogy
leereszthessék a jobboldali mentocsónakot a vízre.
Úgyhogy a Bahia de Darwint mindössze egyetlen egy, a
tatról a partra vezeto hajókötél fuzte a délamerikai
kontinenshez. A költok nyelvén szólva, az az egy hajókötél
volt a ma élo modern emberiség fehér nejlonszálakból
sodrott köldökzsinórja.

A Kapitány nyugodtan lehetett volna szellem váltótársam

a Bahia de Darwin fedélzetén. A mentocsónakokat elköto
férfiaknak eszébe sem jutott, hogy akárcsak egy lélek is
lehet a hajón.
Mikor, az én társaságomat leszámítva, ismét magára
maradt, folytatta a lerészegedést. Mit számíthatott ez akkor?
A vontatóhajó, nyomában az engedelmes mento-
csónakokkal, eltunt a folyótorkolatban. A karácsonyfa
módjára kivilágított San Mateo, hajóhídján az ide-oda forgó
radarernyovel eltunt az ellenkezo irányban, úgyhogy a
parancsnoki hídon álló Kapitány szabadon üvöltözhetett,
amit akart, anélkül hogy nemkívánatos figyelmet vont
volna magára. Rátámaszkodott a kormánykerékre, és
belekiáltotta a csillagfényes éjszakába: – Ember a vízben!
Ezen magát értette.

Anélkül, hogy bármit is remélt volna, megnyomta a

baloldali motor indítógombját. A hajó zsigereibol egy
makkegészséges, nagyszeru dízelmotor fojtott, fino man
brummogó hangja érkezett válaszként. Életet lehelve a
motor ikertestvérébe, a Kapitány megnyomta a másik
indítógombot is. Ezek a megbízható, zokszó nélkül robotoló
rabszolgák az Indiana állambeli Columbusban látták meg a
napvilágot – nem messze az Indiana Egyetemtol, ahol Mary
Hepburn zoológusi diplomáját szerezte.
Kicsi a világ.

A Kapitány számára az, hogy a dízelmotorok muködtek,

csak újabb ok volt arra, hogy seggrészegre konyakozza
magát. Lekapcsolta a motorokat, és ezt bizony jól tette. Ha
kicsit tovább járatta volna oket, és igazán bemelegszenek, a
környezetétol eltéro homérsékletu motorblokkok esetleg
magukra vonják a sztratoszférában szárnyaló perui
vadászbombázó elektronikájának a figyelmét. Vietnámban
olyan fejlett hoérzékelo optikával szereltek fel minket,
amely még az egyes emberek, de legalábbis nagyobb
emlosök jelenlétét is képes volt kimutatni – azon az
alapon, hogy az eleven, test egy kicsit melegebb a
környezeténél.
Egyszer tüzérségi tüzet zúdíttattam egy vízibivalyra.
Általában embereket észleltünk – akik szerettek volna közel
osonni hozzánk, hogy megöljenek, ha sikerül. Micsoda élet!
Nagyon szívesen elhajítottam volna a fegyveremet, hogy
inkább halakat fogjak.

És ez járt a hajóhídon álldogáló Kapitány fejében is: –

Micsoda élet! És így tovább, és így tovább. A helyzetet
roppant mulatságosnak találta, mégse volt kedve nevetni.
Felötlött benne, hogy megmérettetett, és úgy találtatott,
hogy nem ér egy lyukas kétfillérest sem, és most a
gondviselés leveszi róla a kezét. Tudta is o!
Kiballagott a hajóhíd illetve a tiszti kabinok mögött
elhelyezkedo sétafedélzetre, meztelen talpával meztelen
acélon taposott. Most, hogy a fedélzetrol leszaggatták a
szonyegeket, még csillagfénynél is tisztán kivehetoek
voltak a fegyverállványok számára ütött lyukak.
Jómagam négy fémlemezt hegesztettem a helyére a
sétafedélzeten. Munkám legnagyobb részét, a legfinomabb
dolgokat azonban a hajó mélye rejtette magába.

A Kapitány fölnézett a csillagos égre, és hatalmas agya

a tudtára adta, hogy bolygója jelentéktelen porszem csupán
a világurben, o maga pedig kis mikroba ezen a porszemen,
és aligha van kevesebb érdeklodésre számot tartó kérdés,
mint az o sorsa. Ez az, amire azok a hatalmas agyvelok
felesleges energiáikat fecsérelték annak idején: efféle
badarságokat hordtak össze nyakló nélkül. Mi célból?
Manapság még véletlenül se találni senkit, aki ilyen
gondolatokat forgatna a fejében.
És akkor megpillantott egy hullócsillagot – egy
meteoritot, amely felizzott a sztratoszféra legszélébe
hatolva, magasan fent, ott ahol a szkafanderbe öltözött
Reyes alezredes éppen hírül vette, hogy Peru most már
hivatalosan is hadban áll Ecuadorral. A hullócsillag
látványának hatására a Kapitány hatalmas agyveleje ismét
ráébresztette a férfit, milyen védtelenek is az emberek a
Földre zuhogó meteoritokkal szemben.
És akkor, a rakéta és a radarernyo románca beteljesült, és
irtózatos robbanás rázta meg a repüloteret.

A szálloda kéklábú szulák és sárkánygyíkok és pingvinek

és gyalogos kormoránok és egyéb állatok tömkelegével
telepingált busza ebben a pillanatban egy kórház elott
várakozott. A Kapitány öccse, *Siegfried éppen azon volt,
hogy bemegy az épületbe, és segítséget hoz az
eszméletlenül hevero *James Wait-nek. A busznak *Wait
szívrohama miatt le kellett térnie a repülotérre vezeto
útról, ami egyértelmuen megmentette a rajta utazók életét.
A robbanás lökéshullámának buboréka mellbe vágó
erovel érkezett meg. A buszon lévok számára a dolog úgy
festett, mintha maga a kórház röpült volna a levegobe. A
busz oldalsó ablakai és szélvédoje bezúzódtak, de mint
kiderült, szilánkmentes üvegbol készültek. Nem lett belolük
éles szegélyu üvegrepesz. Ehelyett úgy tunt, mintha Maryt
és Hisakót és Selenát és *Kazakh kutyát és a szegény
*Waitet és a kankabono lányokat és a kapitány öccsét
valaki hófehér magvakat érlelo kukoricával szórta volna
be.
És ugyanez történt a Bahia de Darwinon is. Az összes
ablak bezúzódott, és mindenfelé fehér üvegkukorica hevert
a földön.
Az alig néhány másodperccel azelott még fényárban úszó
kórházra most teljes sötétség borult, csakúgy mint az
egész városra, és az épület belsejébol segélykiáltások
hallatszottak. Hála istennek, a busz motorja nem állt le, és a
jármu elott hevero törmelékkupacok között a fényszórók
megvilágítottak egy keskeny utat. Úgyhogy a másodpercrol
másodpercre görcsösebben mozgó *Siegfriednek sikerült
továbbhajtania a kórház elol. Milyen segítséget
nyújthatott volna o vagy a busz bármely másik utasa a
túléloknek, már amennyiben voltak egyáltalán, a felrobbant
kórházban?
És a törmelékkupacok útvesztojének logikája elfelé
vezette a lassan döcögo buszt a robbanás középpontjától, a
repülotértol, egyenest a kiköto irányába. A mocsárvidéket
átszelo útnak a város peremétol a mély merülésu hajók
számára kialakított kikötoig elnyúló szakasza pedig
majdnem teljesen mentes volt a törmelékkupacoktól, olyan
kevés lerombolni valót talált erre a lökéshullám.
*Siegfried von Kleist azért hajtott a kiköto felé, mert arra
ütközött a legcsekélyebb ellenállásba. Ha legalább látta
volna, merre megy. A többiek még mindig a busz
padlóján lapultak. Mary Hepburn félrevonszolta az
eszméletlen *Waitet a kankabono lányoktól, a férfi most a
hátán feküdt kiterülve, feje az asszony ölében nyugodott. A
kankabonók hatalmas agyveleje gyakorlatilag szüneteltette
a muködését, mivel híjával volt a legvázlatosabb
elképzelésnek is arról, hogy mi történik. Hasonló
bénultság vett erot Hisako Hiroguchin és Selena
MacIntosh-on és *Kazakh kutyán is. És senki nem hallott
semmit, mert a lökéshullám csúnyán elbánt a belso
füljárataikban elhelyezkedo csontocskákkal, testük
csontparányaival. És nem is fogja egyikük sem
visszanyerni a hallását soha. A Kapitányt leszámítva, a
Santa Rosalián partra szállt összes telepes nagyot hallott,
úgyhogy ilyen-olyan nyelveken eloadott párbeszédeik
nagy része „Micsodá”-k és „Hangosabban”-ok sorából áll
majd.
Ez a fogyatékosság, szerencsére, nem volt örökletes.

Andrew MacIntosh-hoz és Zenji Hiroguchihoz ha sonlóan

ok se fognak soha rájönni, mi történt velük igazából –
hacsak nem találtak választ ilyesfajta kérdéseikre a
Túlvilágba vezeto kék alagút átellenes végénél. Elfogadják a
Kapitány elméletét, amely szerint az elso robbanás és az
ekkor még hátralévo társa a világurbol érkezo, fehéren izzó
meteoritok becsapódásának a következménye – kicsit
kételkedve ugyan, hiszen a Kapitány egész sor dologban
nyilvánított nevetségesen téves véleményt.

A Kapitány görcsökben rángó öccsének lassan visszatért

a hallása, amikor csengo fülekkel megállította a buszt a
kikötoben a Bahia de Darwin közvetlen közelében. Nem
számított rá, hogy ott találja a hajót. Azon nem
lepodött meg, hogy a hajó nincs kivilágítva, és hogy be
vannak zúzva az ablakai, és hogy hiányoznak a
mentocsónakjai, és hogy csak egy szál kötél kapcsolja
össze a rakparttal. A hajó elszabadult orra eltávolodott a
parttól, úgyhogy a pallóhíd a víz fölött lengedezett.
Kifosztották, persze, akárcsak a szállodát. A rakpart telis-
tele volt papírdarabokkal és kartondobozokkal és a
fosztogatók által elszórt egyéb hulladékkal.
*Siegfried nem gondolta, hogy találkozik a bátyjával.
Tudta, a kapitány elhagyta New Yorkot, de arról nem
hallott, hogy meg is érkezett volna Guayaquilba. Úgy
gondolta, ha a Kapitány Guayaquilban van, valószínuleg
halott vagy sebesült, de semmiképpen nincs abban a
helyzetben, hogy különösebb segítséget nyújthatna
bárkinek. Guayaquil történelmének ezen idoszakában senki
nem volt abban a helyzetben, hogy különösebb segítséget
nyújthatott volna bárkinek.
Ahogy a Mandarax mondá:

Segíts magadon és az isten is megsegít.

Jean de La Fontaine (1621-1695)

A legtöbb, amire *Siegfried számított, egy nyugodt zug

volt, ahol megállhat a nagy felfordulásból kiérve. Ez meg is
volt. Úgy tunt, rajtuk kívül egy teremtett lélek sincs a
környéken.
Kiszállt hát a buszból, hogy megpróbálja valahogy
tornagyakorlatokkal megfékezni vitustáncot járó tagjait –
békaugrálással meg fekvotámaszokkal meg hajlongással és
így tovább és így tovább.
Az ég alján lassan megjelent a hold.
És akkor észrevette, hogy a Bahia de Darwin sétafe délzetén
egy emberi alak emelkedik fel.
A bátyja volt az, de a Kapitány arcára árnyék vetodött;
ezért *Siegfried nem ismerte fel.
 *Siegfried a suttogva terjesztett pletykák révén már hallott
kísértet járta hajókról. Azt hitte, éppen egy szellemet
pillantott meg. Azt hitte, hogy én vagyok az. Azt hitte,
hogy Leon Troutot látja.
3 6 A Kapitány azonban felismerte öccsét, és le- kiáltotta
neki azokat a szavakat, amelyeket én is szívesen
lekiáltottam volna neki, lettem volna anyagi testtel bíró
szellem. Ezt kiáltotta le: – Isten hozott az „Évszázad
Kirándulásá”-n!

A Kapitány, aki még mindig az ekkorra már kiürült

konyakos üveget szorongatta, leereszkedett a tatfedélzetre,
úgyhogy szinte egy magasságba került öccsével, *Siegfried
pedig – hiszen süket volt, mint az ágyú – olyan közel jött
a kettejüket elválasztó keskeny nyiladék partjához,
amilyen közel csak tudott anélkül, hogy belepottyant
volna a tengerbe. A nyiladékot a tatfedélzeten rögzített
kötél, az a bizonyos fehér köldökzsinór hidalta át.
– Megsüketültem – mondta *Siegfried. – Te is süket vagy?
– Nem – válaszolta a Kapitány. O sokkal messzebb volt a
detonáció középpontjától, mint *Siegfried. Neki viszont az
orra vérzett, amit roppant mulatságosnak talált. Akkor
verte be az orrát, amikor a lökéshullám leterítette a
sétafedélzeten. A konyak annyira eltompította
humorérzékét, hogy minden rettenetesen mulatságos volt a
számára.
Úgy gondolta, *Siegfried rakparton eloadott torna-
gyakorlatai azt a vitustáncot figurázták ki, amelyet esetleg
mind a ketten örököltek apjuktól. – Tetszett, ahogy apát
utánoztad – mondta. A párbeszéd elejétol a végéig
németül folyt; gyermekkoruk nyelvén, az elso nyelven,
amelyet elsajátítottak.
– Adie! – szólalt meg *Siegfried. – Ebben semmi
mulatságos nincs!
– Mindenben van valami mulatságos – mondta a
Kapitány.
– Van valami gyógyszer odafenn? Vagy valami ennivaló?
Megmaradtak az ágyak? – kérdezte *Siegfried.
A Kapitány egy a Mandarax által is jól ismert idézettel
válaszolt:

Tartozásom rengeteg; vagyonom nincs. A maradékot a

szegényeknek adom.
Francois Rabelais (1494-1553)

– Te részeg vagy! – mondta *Siegfried.

– Mért ne lennék? – kérdezett vissza a Kapitány. – Egy
bohóc vagyok, semmi más. – Az agyát találomra itt is, ott
is károsító alkohol hatására a Kapitány rette netesen
énközpontú lett. Nem volt hely az agyában a szenvedésnek,
amelyet a sötétségbe borult, romokban hevero város lakói a
távolban nyilvánvalóan átéltek. – Ziggie, tudod, mit
mondott nekem a saját hajóm egyik matróza, amikor
megpróbáltam megakadályozni, hogy ellopja a tájolót?
– Nem – válaszolta *Siegfried, és újra táncolni kezdett.
– Félre az utamból, te bohóc! – mondta a Kapitány, és
aztán csak nevetett, és nevetett. – Ilyet merészelt egy
tengernaggyal, Ziggie. Felköttethettem volna a szárny-
favitorlára, hukk – ha valaki el nem lopta volna a, hukk,
szárnyfavitorlát, hukk. Napfelkeltekor, hukk – ha valaki el
nem lopta volna a napfelkeltét.
Mellesleg az emberekre még ma is rájön a csuklás. Még
mindig nem ok döntik el, akarják-e vagy sem. Gyakran
hallom oket csuklani, a hangrésük ilyenkor reflexszeruen
összezárul, és görcsösen kapkodva vesznek levegot,
miközben fekszenek a fehér homokkal borított, széles
tengerparton, vagy éppen a kék vizu lagúnák körül
tapicskolnak. Annyi szent, hogy az emberek ma többet
csuklanak, mint egymillió évvel ezelott. Ennek, azt
hiszem, nem annyira a törzsfejlodés az oka, mint az,
hogy sokan megfelelo rágás nélkül tömik magukba a
nyers halhúst.

(EMBEREK)

És összezsugorodott agyuk ellenére az emberek ma is

ugyanannyit nevetnek, mint korábban. Ha néhányan
heverésznek a parton, és az egyikojük elfingja magát, a
többiek vég nélküli nevetésben törnek ki, pontosan úgy,
ahogy egymillió évvel ezelott tették volna.
37 – Hukk – folytatta a Kapitány –, úgy tunik,
beigazolódott a feltevésem, hukk, *Siegfried –
folytatta a Kapitány. – Már régóta hajtogatom, fel kell
készülnünk arra, hogy hatalmas meteoritok záporoznak a
fejünkre. Hát most, hukk, ez is, hukk, beteljesült.
– A kórházban robbant fel valami – mondta *Siegfried.
Neki ez volt a meglátása.
– Nincs az a kórház, amelyik ekkorát robbanna –
válaszolta a Kapitány, és Siegfried mérhetetlen rémületére
felmászott a korlátra, hogy átugorjon a rakpartra. Igazán
nem volt szó valami hatalmas ugrásról – jó kétméteres rés
lehetett a hajó és a rakpart között, a Kapitány azonban
nagyon részeg volt.
A Kapitány sikeresen átszökkent, térdre zuhanva
kötött ki a rakpart kövén. Ez kigyógyította a csuklásából.
– Van még más is a hajón? – kérdezte *Siegfried.
– Egy teremtett lélek se – mondta a Kapitány. Meg sem
fordult a fejében, hogy o és *Siegfried a kettejük
megmenekülésén kívül másokért is felelosek lehetnek. A
busz utasai még mindig a padlón lapultak. *Siegfried
egyébként Mary Hepburnre bízta a Mandaraxot arra az
esetre, ha netán kommunikálni szeretne Hisako
Hiroguchival. A Mandarax, ahogy már mondtam, mit
sem ért, ha kankabono lányoknak kellett tolmácsolni.
A Kapitány átkarolta *Siegfried vonagló vállait, és így
szólt hozzá: – Ne félj semmit, kisöcsém. Egész sor túlélo van
a felmenoink között. Egy von Kleist rá se hederít holmi
meteoritzáporra.
– Adie... – mondta *Siegfried –, nem tudnánk valahogy
közelebb hozni a hajót a parthoz? – Az járt a fejében, hogy a
buszon lapulók nyilván valamivel kényelmesebben és
esetleg kicsit biztonságosabban is éreznék magukat a hajó
fedélzetén.
– Megbaszhatod a hajót. Egy szög se maradt rajta –
válaszolta *Siegfried. – Szerintem még a jó öreg Leont is
ellopták. – Csak az ismétlés kedvéért: Ez én voltam.
– Adie...– mondta *Siegfried –, tíz ember van a buszon, az
egyikojük pár perce szívrohamot kapott.
A Kapitány a busz felé sandított. – Mért van az, hogy
én nem látom oket? – kérdezte aztán. Most megint nem
csuklott.
– A padlón fekszenek, és halálra vannak rémülve –
mondta *Siegfried. – Ki kell józanodnod. Én nem tu dok
gondoskodni róluk. Neked kell megtenned mindent, amit
csak lehet. Én már a saját testem felett sem uralkodom,
Adie. Pont most kellett kiderülnie – örököltem apa
betegségét.
A Kapitány számára egy pillanatra megállt az ido. Ez
ismeros érzéki csalódás volt már a számára. Rendszeresen
megtapasztalta, évente többször is – mindig ez történt
vele, ha olyan hírt hallott, amelyet nem lehetett tréfával
elütni. Azt is tudta, hogyan indítsa be újra a leállt ido
kerekét: A rossz hírt nem volt szabad elfogadni. – Nem igaz
– jelentette ki. – Képtelenség.
– Gondolod, hogy jókedvemben táncolok fel-alá? –
kérdezte *Siegfried, és saját akarata ellenére eltáncolt bátyja
mellol.
Aztán ugyancsak akarata ellenére újra közeledni kezdett,
s közben azt mondta: – Nekem végem. Lehet, hogy jobb lett
volna, ha meg sem születek egyáltalán. De legalább nem
szaporodtam, nem sodortam egy not sem olyan
helyzetbe, hogy esetleg egy újabb szörnyszülöttet kelljen a
világra hoznia.
– Olyan szerencsétlennek érzem magam – mondta a
Kapitány, és elszontyolodva hozzátette: – meg olyan
istenverte részegnek. Isten látja lelkemet, nem gondoltam,
hogy bármilyen felelosség szakad a nyakamba. Nagyon
beszívtam. Képtelen vagyok gondolkodni. Mondd meg, mit
tegyek, Ziggie.
Túlságosan részeg volt, hogy bármit is tegyen, úgyhogy
csak álldogált tétlenül, leesett állal és kidülledo szemekkel,
miközben Mary Hepburn és Hisako Hiroguchi és *Siegfried,
már amikor a szegény *Siegfried abba tudta hagyni a
táncot, a parthoz fordították a hajó farát. Akkor a busszal
a tatfedélzet mellé gördültek, hogy a jármu tetejét
hajópallóként használhassák, és felkapaszkodhassanak a
hajó legalacsonyabb, különben elérhetetlen fedélzetére.
Ó, igen, és most azt mondhatják: „Hát nem volt ez remek
ötlet a részükrol?”; meg hogy: „Ezt soha nem tudták volna
összehozni a csodálatra méltó hatalmas agyvelok nélkül”;
meg hogy: „Megeszem a kalapomat, ha a ma élok közül
bárki is képes kigondolni, hogyan üssön nyélbe ilyesmit”, és
a többi, és a többi. Csakhogy ezeknek az embereknek nem is
lett volna szükségük ilyen találékonyságra, és nem is
kerülnek ilyen bonyolult, zurzavaros helyzetbe, ha a
bolygót nem teszik gyakorlatilag lakhatatlanná más
emberek csodálatos nagy agyvelejének okoskodásai meg te-
remtményei.
Ahogy a Mandarax mondá:

Amit elvesztünk a réven, megnyerjük azt a vámon

Patrick Reginald Chalmers (1872-1942)

Az emberek azt hitték, hogy az eszméletlen *James

Waittel lesz a legtöbb bajuk. Valójában a Kapitánnyal gyult
meg igazán a bajuk, mert a férfi túlságosan részeg volt
ahhoz, hogy beállíthassák az eleven emberláncba, így csak
ült a busz végében, és sajnálkozott, hogy így lerészegedett.
Újra csuklani kezdett.
 *James Wait a következoképpen került fel a hajóra: A
tatfedélzetrol a partra átívelo kötél szabad vége elég
hosszú volt, hogy belole Mary Hepburn hevederrendszert
eszkábáljon össze a férfi számára. Az ötlet, mármint a
hevederé, az asszony agyából pattant ki. Végül is gyakorlott
hegymászó volt. A hevedereket viselo férfit lefektették a
busz mellé. Aztán Mary, Hisako és *Siegfried
felkapaszkodtak a jármu tetejére és a leheto legóvatosabban
felhúzták terhüket, majd hármasban átsegítették a férfi
testét a hajókorláton, és leengedték a fedélzetre. Késobb
majd felviszik a sétafedélzetre, ahol rövid idore visszanyeri
eszméletét – éppen csak míg Mary és o egybe nem kelnek.

Azután 'Siegfried visszajött a buszhoz, és közölte a

Kapitánnyal, hogy o van soron, kapaszkodjon fel a
fedélzetre. A Kapitány tudta, hogy hülyét fog csinálni
magából, ha megpróbál felmászni a busz tetejére, ezért
húzni kezdte az idot. Ugrani könnyu részegen. Megint más
dolog, ha fel kell kapaszkodni egy mégoly kis nehézséget
is jelento felületen. Továbbra is rejtély számomra, miért
itták muködésképtelenné szántszándékkal agyuk hatalmas
területeit az emberek egymillió évvel ezelott.
Elképzelheto, hogy a törzsfejlodést akarták a helyes
irányba – a kisebb agyvelok felé nógatni.
És közben a Kapitány az idot, húzta, és megpróbált bölcs
és tiszteletre méltó módon viselkedni, pedig alig tudott
talpra kecmeregni. És így szólt az öccséhez: – Nem vagyok
benne biztos, hogy az a férfi eléggé jó állapotban van ahhoz,
hogy mozgassák.
*Siegfried kijött a sodrából. – Ezt jól elpuskáztuk, ugye –
hiszen már mozgattuk a szerencsétlent. Esetleg hívhattunk
volna egy helikoptert inkább, hogy azzal repüljön a Waldorf
Astoria nászutasok számára fenntartott lakosztályáig.
És ezek voltak az utolsó szavak, melyek a két von Kleist
testvér között elhangzottak, leszámítva néhány „hoppá!”-t
és „ujnyé!”-t, etc. etc, miközben a Kapitány újra és újra
hiábavaló kísérletet tett, hogy felkapaszkodjon a busz
tetejére.
Végül, igaz teljesen megszégyenülten már, de csak
sikerült feljutnia. Legalább a hajóra képes volt
átmászni további segítség nélkül. És akkor *Siegfried azt
mondta Marynek, csatlakozzon a többiekhez a hajó
fedélzetén, és tegyen meg mindent *Waitért, akit ok Willard
Flemmingnek hittek. Az asszony tette, amit mondtak neki,
közben az járt a fejében, hogy a szállodaigazgató nyilván
férfiúi büszkeségbol szeretne segítség nélkül
felkapaszkodni a busz tetejére.

Ezzel *Siegfried magára maradt a rakparton, onnan

nézett fel a többiekre. És azok úgy gondolták, mindjárt
csatlakozik hozzájuk, de nem így történt. Ehelyett beült a
busz volánja mögé. Erre -arra rángatózó végtagjai ellenére
sikerült beindítania a motort. Azt tervezte, hogy padlóig
nyomott gázpedállal a város felé száguld, és belerohan
valamibe, úgy végez magával.
Mielott még sebességbe tette volna a jármuvet, az üléshez
szögezte egy újabb hatalmas robbanás lökéshulláma. Ez
nem a városból és nem is a környékérol jött. A robbanás
zaja a gyakorlatilag lakatlan mocsárvidéket átszelo folyó
felol érkezett.
38 Ez a második robbanás ugyanolyan volt, mint az
elso. Rakéta párzott radarernyovel. A radarernyo ez
esetben a San Mateo nevu kis kolumbiai teherszállítón volt
elhelyezve. A rakétát az élet szikrájával megajándékozó
perui pilóta, bizonyos Ricardo Cortez úgy képzelte,
jóvoltából a rak& ta a Bahia de Darwin radarernyojébe lett
fülig szerelmes. A hajának azonban már nem volt radarja,
úgyhogy – legalábbis ami azt a rakétatípust illeti – teljesen
elvesztette szexuális vonzerejét.
A Cortez ornagy által elkövetett hibát “jóhiszemu
félreértés"-nek nevezték egymillió évvel ezelott. És azt is el
kell mondanunk, hogy Peru vezetése soha nem rendelte
volna el a Bahia de Darwin elleni támadást, ha az „Évszázad
Kirándulása” egy hajórakományra való híresség
részvételével a tervek szerint a kezdetét veszi. Peru soha
nem lett volna ennyire érzéketlen a világ véleményére. A
körutazás elhalasztása révén azonban a hajó, úgymond,
egészen más megítélés alá esett. Úgy tekintettek rá, mint
potenciális csapatszállítóhajóra, melyen – ahogy minden
értelmes ember alappal feltételezhette – olyanok teljesítettek
szolgálatot, akik gyakorlatilag könyörögtek, hogy
robbantsák fel oket vagy szórjanak rájuk napalmot vagy
géppuskázzák le oket vagy csináljanak velük bármit. Vagyis
a „haditengerészet matrózállománya”.

Szóval ezek a kolumbiaiak kint hajókáztak a holdfényben

fürdo mocsárvilágban, egyenesen a nyílt tenger és hazájuk
felé tartva, és egy teljes hét után eloször ettek normális
ételt, és azt képzelték, hogy radarernyojük piruettezo
Szuzmária módjára orködik nyugalmuk felett. Soha nem
engedné, hogy bántódásuk essen, gondolták. Tudták is ok.
 Amit ettek, az egyébként egy kivénhedt fejostehén volt,
amely már nemigen adott több tejet senkinek. Ez lapult a
San Mateót feltölto uszály korlátja alatt ponyvával letakarva:
az akkor még nagyon is eleven fejostehén. És a hajó tenger
felé nézo oldalán emelték fel a fedélzetre, nehogy meglássák
az emberek a partról. A parton tolongó emberek
némelyike elkeseredettségében akár gyilkolni is képes lett
volna a fejostehénért.
Szédületes mennyiségu fehérje készült elhagyni Ecuadort.

A tehenet érdekes módon emelték a levegobe. Nem

használtak hálót vagy széles hevedereket. Kenderkötélbol
koronát fontak a szarvai köré, aztán ebbe a kusza
koronába beleakasztották a hajódaru drótkábelén függo
acélkampót. És akkor a magasban üldögélo darukezelo
felcsévélte a drótkábelt, és a tehén hamaro san ott
himbálózott a levegoben életében eloször függoleges
gerincoszloppal; széttárt hátsó lábai közül kilátszott togye,
mellso lábait pedig vízszintesen meresztette maga elé,
úgyhogy megjelenésében a leginkább egy kengurura
emlékeztetett.
A hatalmas emlost kitermelo törzsfejlodési folyamat nem
számolhatott azzal, hogy a tehén valaha is olyan testtartást
vesz fel, amelyben teljes testsúlyát nyakának kell
megtartania. A himbálózó állat nyaka egyre jobban
hasonlított egy kéklábú szuláéra vagy egy hattyúéra, esetleg
egy gyalogos kormoránéra.

Az akkori hatalmas agyvelok némelyike roppant

mulatságosnak találta volna a repülni tanuló fejostehenet.
Az állat minden volt, csak kecses nem.
És amikor földet ért a San Mateo fedélzetén, olyan
rossz állapotban volt, hogy meg sem tudott állni a lábán. De
ez senkit nem ért meglepetésként, teljesen elfogadott
dologként kezelték. A matrózok hosszú évszázadok
tapasztalatából tudták, hogy az így lekezelt marha egy hétig
vagy még tovább is életben marad, frissen tartja
húskészletüket, míg el nem jön az ideje, hogy megegyék. A
fejostehén a vitorláshajók korában élt hatalmas szárazföldi
teknosök tortúrájának rövidített változatán kellett hogy
keresztülmenjen.
Egyik esetben sem volt szükség hutoszekrényre.

A boldog kolumbiai legénység éppen a szerencsétlen

tehén valamelyik testtájékából származó húst rágta és
nyeldekelte, amikor apró darabkákra szaggatta oket a
nagyereju robbanóanyagok törzsfejlodésének legújabb
terméke, a „dagonit”. A dagonit apja, hogy úgy mondjam,
egy „glacco” nevu, nála lényegesen gyengébb robbanószer
volt, amelyet ugyanaz a gyár állított elo. Glacco nemzé
dagonitot, hogy úgy mondjam, és mindketten a görögtuz és
a puskapor és a dinamit és a kordit és a TNT leszármazottai
voltak.
Elmondható hát, hogy ha a kolumbiaiak csúnyán bántak
a tehénnel, a megtorlás gyors és rettenetes volt, amiért
köszönet leginkább a dagonit hatalmas agyveleju
feltalálóinak jár.

Ha azt vesszük, hogy milyen csúnyán elbántak a

kolumbiaiak a tehénnel, a hangsebességnél gyors abban
repülo Ricardo Cortez ornagyot akár a mondák világának
hos lovagjával is azonosíthatjuk. És o így is látta magát,
pedig nem is tudott a tehénrol, sem arról, mibe is csapódott
rakétája. Rádión jelentette feletteseinek, hogy
megsemmisítette a Bahia de Darwint. Aztán kérte,
továbbítanák üzenetét legjobb barátjának, Reyes
alezredesnek, aki közben leszállt, és aki aznap délután a
repüloteret leromboló rakétát eleresztette. Az üzenet
spanyolul volt, és így szólt: Igaz.
Reyes tudni fogja, hogy a helyeslés arra vonatkozik, hogy
egy rakéta kilövése ugyanolyan izgató, mint a nemi aktus.
És az ornagy soha nem jön,rá, hogy nem a Bahia de Darwint
találta telibe, és a folyótorkolatban hamburgerré pépesített
kolumbiaiak rokonai és barátai sem jönnek rá soha, hogy
mi lett szeretteikkel.

A darwini fogalmak értelmében a repülotérre irányzott

rakéta sokkal hatásosabb volt, mint a San Mateót elpusztító.
Több ezer emberrel és madárral és macskával és patkánnyal
és egérrel, etc. etc. végzett, amelyek egyébként ivadékaik
révén tovább gyarapíthatták volna fajukat.
A mocsárvidéken bekövetkezett robbanás csak a hajó
tizennégy matrózát és mintegy félszáz pátkányát ölte
meg, valamint pár száz madarat, néhány rákot és halat, etc.
etc.
A robbanás azonban alapvetoen a tápláléklánc le-
galján elhelyezkedo élolények elleni, teljesen hatástalan
támadás volt. Az ellen a több milliárdnyi egysejtu szervezet
ellen, amelyek saját anyagcseretermékeikkel és oseik
hullájával együtt a mocsár szervestrágyázását biztosították.
Oket nem különösebben zavarta meg a robbanás, hiszen
meglehetosen érzéketlenek voltak a hirtelen gyorsulásra
illetve lassulásra. Soha nem követhettek volna el
öngyilkosságot a busz volánja mögött ülo *Siegfried von
Kleisthez hasonlóan, aki nagyereju lassulással szeretett
volna véget vetni az életének.
Velük csak annyi történt, hogy hirtelen egyik szom-
szédságból a másikba kerültek. Régi szomszédságuk jó
részével együtt felröpültek a levegobe, aztán fröcsögve
visszazúdultak a mocsárba. Sokukra örömteli napok
köszöntöttek a robbanás jóvoltából, hiszen lakomázhattak a
tehén és a patkányok és a matrózok, és más
magasabbrendu élolények földi maradványain. Ahogy a
Mandarax mondá:

Csodálatos látni azt, hogy a természet

milyen kevéssel is beéri
Michel Eyquem de Montaigne (1533-1592)

A detonáló dagonit, glacco fia, a nemes dinamit

egyenesági leszármazottja, árhullámot keltett a
folyamtorkolatban, minek következtében hatméteresre
dagadt hullámok söpörték le a guayaquili kiköto
rakpartjáról a buszt, és fojtották a tengerbe Siegfried von
Kleistet, aki úgyse akart tovább élni.
Ami fontosabb: a hirtelen támadt árhullám elszakította a
fehér nejlonkötelet, amely a kontinenshez kapcsolta az
emberiség jövojét.
A folyón felfelé haladó hatalmas hullám egy kilométeren
át magával röpítette a Bahia de Darwint, ott gyengéden
letette egy homokzátonyra. A hajót a holdfényen kívül a
Guayaquil szerte villózó, élénk fénypetárdák is
megvilágították.
A Kapitány felért a hajóhídra. Beindította a hajó mélyében
rejtozo két dízelmotort. Rákapcsolta a meghajtást a két
hajócsavarra, és a hajótest lecsusszant a homokzátonyról.
Szabad volt.
A Kapitány a folyó torkolatán át a nyílt tenger felé
kormányozta a hajót.
Ahogy a Mandarax mondá:

A hajó, a Földrol levált kis pihe

magányos kis bolygóként suhant tovább.
Joseph Conrad (1857-1924)

És a Bahia de Darwin nem akármilyen hajó volt. Az

emberiség számára a hajó a második Noé bárkája volt.
 MÁSODIK KÖNYV

És lett a dologból

1 És lett a dologból egy vadonatúj fehér motoros hajó,

amely az éj sötétjében jelzofények és térképek nélkül
is csúcssebességgel szelte az óceán hideg és mély vizét. Az
emberiség vélekedése szerint már nem is létezett. Az
emberiség vélekedése szerint nem a San Mateo, hanem a
Bahia de Darwin robbant föl apró darabokra.
Nyílt tengeren bolyongó kísértethajó lett belole, és a
Kapitánynak és tíz utasából hétnek a génjeit szállította a
fedélzetén nyugat felé, egy olyan kaland elokészületeként,
amely ezidáig egymillió éve tart.
Egy kísértethajó kísértete lettem. Én, egy Kilgore Trout
nevu, hatalmas agyveleju sci-fi írónak a fia. Megszöktem az
Egyesült Államok Haditengerészetébol.
Politikai menedékjogot, késobb pedig állampolgárságot
kaptam Svédországban, ahol egy malmoi dokkban
kaptam munkát hegesztoként. Egy napon – a Bahia de
Darwin törzsében dolgoztam éppen – fájdalommentes halált
haltam, miután egy lezuhanó acéllemez lenyeste a fejemet.
Akkor nem voltam hajlandó betenni a lábam a Túlvilágba
vezeto kék alagútba.
Mindig is képes voltam anyagi testet ölteni, mégis csak
egyszer éltem a lehetoséggel, még a játék legelején. A dolog
néhány csuromvizes és égzengéses pillanat volt csupán egy
viharos napon, amikor Malmobol Guayaquilba tartó
hajóm megmérkozött az Atlanti-óceán északi vizeinek
haragjával. Az árbockosárban jelentem meg, és a Bahia de
Darwint áthajózó legénység egyik svéd matróza észrevett
odafent. Már jó ideje vedelt akkor. Lefejezett testem a tat
felé fordult, karjaim kinyújtva a magasban. Két kezemben
lenyesett fejemet markoltam, akár egy kosárlabdát.

Szóval láthatatlanul álldogáltam Adolf von Kleist

kapitány oldalán a Bahia de Darwin parancsnoki hídján, és
vártuk, hogy vége legyen az elso tengeren töltött
éjszakánknak, miután sietosen távoztunk Guayaquilbol. A
Kapitány egész éjjel fenn volt, és már teljesen kijózanodott,
de rettenetes fejfájás gyötörte, amelyet a következoképpen
írt le Mary Hepburnnek: „...mintha egy arany csavart
srófolnának be a két szemem közé.”
Más nyomai is voltak az elozo esti, megszégyenüléssel
végzodo kicsapongásának a zúzódások és horzsolások,
amelyeket akkor szerzett, amikor fel akart mászni a busz
tetejére, de újra meg újra visszapotyogott. Eszébe sem jutott
volna így lerészegedni, ha sejti, hogy bármiféle felelosség a
nyakába szakadhat. Ezt már Marynek is elmagyarázta, aki
szintén virrasztott egész éjjel – *James Waitet ápolta a tiszti
kabinok mögötti sétafedélzeten.
Mary párnának összehajtogatott blúzával a feje alatt ott
fektették le *Waitet, mert a hajó többi része nagyon sötét
volt. Ott legalább a csillagok világítottak, miután a hold
lenyugodott. Azt tervezték, napkelte után beviszik
valamelyik kabinba, nehogy halálra égjen a csupasz
fémpadlón.
A többiek az eggyel lejjebbi fedélzeten voltak. Selena
MacIntosh a díszteremben feküdt, és kutyáját
használta párnának. Ott voltak a kankabono lányok is.
Ok egymást használták párnának. Hisako díszterem
mosdójában aludt, a vécécsésze és a mosdókagyló közé
ékelodve.
A Mandarax, amit Mary átadott a Kapitánynak, a
hajóhídon, egy fiók mélyén pihent. Ez volt az egyetlen fiók
az egész hajón, amelyben volt egyáltalán valami. A fiókot
nem tolták be teljesen, szóval a Mandarax az éjszaka
folyamán elhangzottak nagy részét kihallgatta és le is
fordította. A véletlennek köszönhetoen mindent kirgizre
fordított, többek között a Kapitány cselekvési tervét is,
amely így szólt: Egyenesen a Galápagosz-szigetek Baltra
nevu tagjára, mennek, ahol kikötohely és repülotér és egy
kis kórház vár rájuk. A szigeten nagyereju jeleket sugárzó
rádióállomás muködik, ott biztosan tudják majd, mi volt az
a két robbanás, és hogy miként alakult a világ többi
részének a sora, ha netán nagyobb területet is érintett volna
a meteoritzápor, vagy, ahogy Mary gondolta, kitört volna a
harmadik világháború.
Bizony, és a tervet nyugodtan lefordíthatták kirgizre vagy
más, a hajón senki által meg nem értett nyelvre, mert az
éppen érvényes útirányukat követve fikarcnyi esélyük sem
volt, hogy akárcsak megpillanthassák a Galápagosz-
szigeteket.
A Kapitány tudatlansága egymagában is elég lett
volna ahhoz, hogy messze letérjenek kituzött útirányuktól.
Csakhogy o még külön rátett egy lapáttal az elso éjszaka,
részeg fejjel elkövetett hibáira azzal, hogy a tengerbe
zuhanó hullócsillagok becsapódási pontjai felé navigálva,
újra és újra megváltoztatta a hajó haladási irányát.
Emlékezzenek vissza, hatalmas agyveleje elhitette vele,
hogy meteoritzápor zuhog a Földre. Minden egyes
alkalommal, amikor hullócsillagot vett észre az égen, úgy
gondolta a tengerbe zuhan és árhullámot kelt.
Ezért aztán a vélt becsapódási hely felé kormányozta a
hajót, hogy szembol kapja az árhullámot. Mire a nap felkelt,
hatalmas agyvelejének jóvoltából, egyszeruen akárhol
lehetett, és egyszeruen akármerre tarthatott hajójával.

A félálomban révedezo Mary Hepburn közben *Wait

mellett olyasmivel foglalta el magát, amihez manapság az
emberek agyveleje már nem elég nagy. Felidézte a
fiatalságát. Újra szuz volt, és egy hálózsákban feküdt. Még
alig hajnalodott, amikor felébresztette egy kecskefejo
füttyögése. Az Indianai Nemzeti Parkban töltötte az
éjszakát – ebben az élo múzeumban, amely töredékére
zsugorodott, mióta az európai ember kijelentette, hogy a
Földön semmi helye olyan állatoknak vagy növényeknek,
amelyek nincsenek háziasítva illetve nem ehetok. Amikor
Mary lánykori önmaga kidugta fejét selyemgubójából,
vagyis-hogy hálózsákja nyílásán, rothadó fatuskókat látott
és egy szabadon csordogáló patakot. Mary anyagcsere-
termékek és bomló testek miriádjainak fanyar illatú
szonyegén feküdt. Ha valaki történetesen egysejtunek
születik vagy meg tudja emészteni a rothadó faleveleket;
boséges reggelit fogyaszthatott el ott helyben, de az
egymillió évvel ezelotti embereknek felkopott volna az
álluk ilyen diétán.
Június eleje volt. A levego virágillatú.
A madárdal egy ötven lépésnyire levo tüskés bokorból
érkezett. A lány megörült ennek a kis eleven
ébresztoórának, mert már lefekvéskor elhatározta magában,
hogy ilyen korán fog felkelni, hogy aztán hatalmas
selyemgubónak képzelje hálózsákját, és kívánatos
kígyózással elobújjon belole, miként azt éppen meg is tette
ez a kicsattanó jókedvu felnott.
Micsoda öröm!
Micsoda élvezet!
A szervezés tökéletes volt, mert a barátnoje, akit magával
hozott, csak aludt tovább, mit sem zavartatta magát.
És Mary a süppedos erdei talajon lépkedve odalopózott a
tüskés bokorhoz, hogy megnézze magának koránkelo
madárpajtását. Madárka helyett egy matrózruhát viselo,
komoly tekintetu, magas, vékony fiatalembert pillantott
meg. O utánozta a kecskefejo magas hangú énekét. Roy
volt az, Mary késobbi élete párja.

A lány bosszús volt és zavart. Különösen a matrózruha

hatott furcsán ott, a szárazföld szívében. Mary úgy
érezte magát, mintha rányitották volna az ajtót, és hogy
talán félnie kellene ettol az idegentol. Hogyha azonban
ez a nagyon furcsa szerzet a nyomába akart volna
eredni, eloször keresztül kellett volna verekednie magát a
tövises ágak rengetegén. A lány ruhástól aludt, úgyhogy
harisnyás lábát leszámítva teljesen fel volt öltözve.
A férfi hallotta a lány közeledtét. Bámulatra méltóan
finom hallása volt. Mint az apjának. Családi tulajdonság
volt. És o szólalt meg eloször: – Helló – mondta.
– Helló – válaszolta a lány. Mary késobb elmesélte, addig
úgy érezte magát, mintha o lenne az édenkert egyetlen
lakója, és akkor egyszer csak rábukkant erre a
matrózruhába bújt teremtményre, aki úgy viselkedett,
mintha az övé lenne az egész vidék. És Roy erre azt
válaszolta, hogy valójában Mary volt az, aki úgy
viselkedett, mintha az övé lenne az egész vidék.
– Mit keres maga itt? – kérdezte a lány.
– Nem hiszem, hogy a parknak ebben a részében szabad
lenne táborozni mondta a férfi. Ebben tökéletesen igaza
volt, és Mary ezt tudta is. O és barátnoje áthágták az elo
múzeum szabályait. Olyan területen tartózkodtak, ahol csak
alacsonyabb rendu élolények éjszakázhattak.
– Maga matróz? – kérdezte aztán.
És a férfi azt mondta, igen, az – illetve csak volt,
nemrégen szerelt le. Pár nappal korábban bocsátotta el a
haditengerészet, azóta autóstoppal igyekezett hazafelé, és
úgy találta, hogy az emberek sokkal szívesebben felveszik,
ha egyenruhában van.

Manapság semmi értelme nem lenne a kérdésnek,

amelyet Mary tett fel Roynak: – Mit keres maga itt? –
Manapság mindenki ugyanabból az egyszeru és kézenfekvo
okból tartózkodik valahol. Senki nem mesélhet a Royéhoz
hasonló vargabetus történeteket: San Franciscóban szerelt
le, de visszaváltotta a vonatjegyét, és vett egy hálózsákot,
hogy lestoppoljon megnézni a Grand Canyont és a
Yellowstone Nemzeti Parkot és más helyeket, ahova
mindig el szeretett volna jutni. Különösen a madarak
buvölték el, velük saját nyelvükön tudott beszélgetni.
Aztán az egyik autóban hallotta a rádión, hogy ebben
az indianai kis nemzeti parkban valaki régen kipusztultnak
hitt madarakat, egy pár fehércsoru harkályt látott
felbukkanni. Egyenesen arra vette az irányt. A történet
kacsának bizonyult. Az oserdok hatalmas, gyönyöru lakói
valóban kipusztultak, lévén hogy az emberek
tönkretették természetes élohelyüket. Nem maradt
elegendo korhadt fa és békesség és nyugalom a számukra.
– Csendes, háborítatlan élettérre volt szükségük – mondta
Roy –, mint ahogy szerintem magának és nekem is. És
nagyon sajnálnám, ha megzavartam volna. Nem csináltam
semmit, amit egy madár ne tenne.
A lány agyában bekattant egy automata, és meg -
rogytak a térdei, és melegség öntötte el a bensejét.
Beleszeretett a férfiba.
Ilyen emlékek ma már nincsenek.
2 *James Wait a következo szavakkal szakította félbe
Mary Hepburn ábrándos gondolatait: – Annyira
szeretem. Kérem, legyen a feleségem. Olyan magányos
vagyok és annyira félek.
– Takarékoskodjon az erejével, Mr. Flemming – válaszolta
Mary. A férfi egész éjjel újra meg újra házassági ajánlatot
tett neki.
– Adja ide a kezét – szólalt meg újfent.
– Eddig akárhányszor odaadtam, nem volt hajlandó
elengedni – válaszolta az asszony.
– El fogom engedni, ígérem – mondta a férfi.
Odaadta hát a kezét a férfinak, aki erotlenül meg
szorította. *Wait nem merengett sem a múlton, sem a jövon.
Alig volt valamivel több egy fibrilláló szívnél, mint ahogy
az egy szinttel lejjebb, a vécécsésze és a mosdókagyló közé
beékelodött Hisako Hiroguchi is csak alig valamivel volt
több egy magzatnál s egy anyaméhnél.
Hisako úgy gondolta, életének egyetlen értelme szü
letendo magzata volt.

Az emberek ma is ugyanúgy csuklanak, mint annak

idején, és ma is mulatságosnak találják, ha valaki szellent
egyet. És ma is halk gügyögéssel próbálják megnyugtatni
betegeiket. A *James Waitet szóval tartó Mary
hanglejtését ma is gyakran hallani. Ez a hanglejtés szavak
nélkül is azt közli, amit a beteg hallani szeretne, és amit
egymillió évvel ezelott *Wait is hallani szeretett volna.
Mary pontosan ezeket a szavakat mondta *Waitnek, de
pusztán hanglejtésével is kifejezte volna ugyanazt az
üzenetet: „Szeretjük magát. Nincs egyedül. Minden
rendben lesz”, és így tovább, és így tovább.
 Nem él ma olyan gyengéd ápoló, akinek Mary
Hepburnéhez foghatóan bonyolult szerelmi élete lenne,
és nem él olyan ápolásra szoruló személy sem, akinek
*James Waitéhez foghatóan bonyolult szerelmi élete lenne.
Ma a szerelmi történetek egy kérdés körül csúcsosodnak ki:
Ivarzottak-e éppen a szereplok vagy sem? Manapság a
férfiak és nok évente mindössze kétszer – rossz
halászidényben csak egyszer – lobbannak kétségbeesett
szerelemre egymás illetve az egymás uszonyain
meredezo dudorok iránt. Ilyen sok múlik a halakon.
Figyelembe véve a körülményeket, Mary Hepburn és
*James Wait szellemi képességeit bármelyik pillanatban a
nullára csökkenthette a szerelem.
Ott és akkor, közvetlenül pirkadat elott a sétafedélzeten,
*Wait igaz szerelemmel szerette Maryt, és Mary is igaz
szerelemmel szerette a férfit, illetve azt, akinek a férfi kiadta
magát. Egész éjszaka csak mint „Mr. Flemming” szólította,
és a férfi nem is próbálta meg rávenni, hogy szólítsa a
keresztnevén. Miért ? Mert kiment a fejébol, hogy mi is
tulajdonképpen a keresztneve.
– Gazdaggá teszem magát – mondta *Wait.
– Jól van, jól – csitította Mary.
– Kamatos kamat – mondta a férfi.
− Takarékoskodjon az erejével Mr. Flemming –
mondta az asszony.
– Kérem, legyen a feleségem – kérlelte a férfi.
− Ezt majd a Baltrán megbeszéljük – mondta Mary. A
Baltra szigetével kecsegtette a férfit, hogy legyen miért
élnie. Egész éjjel arról a tömérdek jóról duruzsolt a
neki, ami a Baltrán vár rájuk, úgy beszélt a szigetrol, mint
valami földi paradicsomról. Szentek és angyalok üdvözlik
majd oket a kikötoben mindenféle élelemmel és
gyógyszerrel megrakodva.
A férfi tisztában volt azzal, hogy a végét járja. –
Dúsgazdag özvegy lesz magából – szólalt meg.
– Ne beszéljen most ilyesmirol – mondta az asszony.
Az asszony tényleg feleségül megy a férfihoz, és aztán az
özvegye lesz. Ami az ily módon elvileg rá szálló
vagyont illeti: A föld legnagyobb koponyái sem tudták
volna fellelni a töredékét sem. A férfi városról városra
vándorolva mindenhol létrehozott egy elorelátó polgárt,
egy kitalált személyt, akinek az Amerikai Egyesült
Államok és Kanada által garantált vagyona az ido
múlásával egyenletesen gyarapodott, miközben maga a
bolygó egyre szegényebb lett. A mexikói Guadaljarában
elhelyezett peso letétjei ekkorra gyakorlatilag megszuntek
létezni.
Ha a férfi vagyona az akkori sebességgel gyarapodott
volna tovább, mára a *James Wait hagyaték magába
foglalná az egész világegyetemet – naprendszereket, fekete
lyukakat, üstökösöket, aszteroidák és meteorok felhoit és a
Kapitány meteoritjait és a csillagközi tér anyagféleségeit –
szóval az egész mindenséget.
Bizony, és ha az emberiség az akkori sebességével
gyarapodott volna tovább, akkor mára még a *James Wait
hagyatékon, szóval az egész mindenségen is túltenne.
Micsoda képtelen álmokat dédelgettek az emberek a
gyarapodásról még tegnap is, alig egymillió évvel
ezelott.
 Mellesleg *Wait ekkorra már szaporodott. Nemcsak a
3 régiségkereskedot küldte le a Túlvilágba vezeto kék
alagútba oly sok évvel azelott, de egy utód világra jöttét is
lehetové tette. Meg kell hagyni, mint gyilkos és
utódnemzo, darwini mércével mérve a férfi egészen jól
teljesített.
Gyermekét alig tizenhat éves fejjel nemzette, abban a
korban, amikor az egymillió évvel ezelotti férfiak általában
elérték szexuális teljesítoképességük csúcsát:
Még mindig az Ohio állambeli Midland Cityben élt, és
egy forró júliusi délután éppen Dwayne Hoover háza
elott nyírta a füvet. Hoover mesésen gazdag au tókereskedo
volt, és egy sor helyi gyorsbüfé tulajdonosa, nos, de
gyermektelen. Szóval Mr. Hoovert éppen Cincinattiba
szólította egy üzleti ügy, és Mrs. Hoover, akit *Wait azelott
sosem látott, pedig jó néhányszor lenyírta már náluk a
füvet, bent volt a házban. Az asszony alig hagyta el a
házat, mert – ahogy *Wait is hallotta – az alkohol és az
orvosok által felírt gyógyszerek miatt hatalmas agyveleje
túlságosan hibásan muködött ahhoz, hogy gazdája emberek
közé mehessen.
*Wait akkoriban nagyon jóképu fiú volt. Anyja és apja
is jóképuek voltak annak idején. Jóképu osök le-
származottja volt. Annak ellenére, hogy csak úgy
tombolt a hoség, *Wait semmi pénzért nem vette volna le
az ingét – szégyellte a különbözo neveloszüloktol kapott
verések után visszamaradt hegeket. Késobb, már
manhattani buzikurva korában, kuncsaftjai igen izgatónak
találták az égo cigarettával és ruhafogassal és övcsattal,
etc. etc. ejtett sebeknek a nyomait.
*Waitnek meg sem fordult a fejében a szexuális kielégülés
lehetosége. Éppen megérett benne az elhatározás, hogy
elhúzza a csíkot Manhattan szigetére, és eszében sem volt
olyasmit tenni, ami ürügyet szolgáltatna a rendoröknek,
hogy bekasztlizzák. Régi ismerose volt a rendorségnek,
gyakran kikérdezgették ilyen-olyan betörésekkel meg
hasonlókkal kapcsolatban, pedig valójában soha nem
követett el semmit. Állandóan ilyeneket mondtak
neki: Elobb vagy utóbb, kisfiam, te is elkövetsz valami
nagy baklövést.
És megjelent a ház bejárati ajtajában Mrs. Hoover, és
mindössze egy testhez tapadó fürdoruhát viselt. A ház
mögött volt az úszómedence. Mrs. Hoover kikent-kifent
arcú, elhanyagolt fogazatú no volt, de az alakja még
mindig csodálatos. Megkérdezte a fiút, nem akar-e
bemenni a légkondicionált házba, hogy lehutse magát egy
pohár limonádéval vagy jeges teával.
Mire *Wait feleszmélt, már odabent szeretkeztek, és a no
azt suttogta a fülébe, hogy ugyanaz a sorsuk, mindketten
csak kallódnak a világban, és a hegeket csókolgatta, etc. etc.
Mrs. Hoover megtermékenyült, és kilenc hónappal
késobb fiúgyermeknek adott életet, akit Mr. Hoover a
sajátjának vélt. Csinos kisfiú volt, késobb ugyanolyan
táncoslábú és muzikális férfivé cseperedett, mint *Wait.

Miután megérkezett Manhattanba, *Wait hallott a gyerek

megszületésérol, de valahogy soha nem tudta rokonnak
tekinteni. Éveken keresztül még csak eszébe sem jutott. És
akkor hatalmas agyveleje minden különösebb ok nélkül
egyszer csak közölte vele, hogy van valahol a világban egy
fiatalember, aki nem is létezne, ha o nincs. Beleborzongott a
gondolatba. Úgy tartotta, ez aránytalanul súlyos
következménye egy kis balesetnek.
Miért is lett volna szüksége egy fiúgyermekre akkoriban?
Mi sem állt tole távolabb.
 Mellesleg a mai ember hímje hatéves kora környékén éri
el szexuális teljesítoképessége csúcsát. Ha egy hatéves
példány összetalálkozik egy ivarzó nosténnyel, hat ökörrel
sem lehet megakadályozni a párzást. És sajnálom ot, mert
még bennem él, hogy milyen érzés volt tizenhat évesnek
lenni. Pokolian felizgult az ember. És az orgazmus nem
nyújtott megkönnyebbülést, ahogy most sem. Mert mi volt
a helyzet tíz perccel az orgazmus után? Semmi nem volt
elég jó, csak egy újabb orgazmus. És még ott volt
ráadásnak a házi feladat!
4 A Bahia de Darwin fedélzetén utazó emberek egyelore
nem voltak különösebben éhesek. Beleik, és *Kazakh
belei is, éppen az elozo este elfogyasztott táplálékból
facsarták ki az utolsó emésztheto molekulákat. Még senki
nem kezdte el felélni saját testét, nem fanyalodtak rá a
galápagosi óriásteknosök túlélési stratégiájára. A
kankabonók már jól ismerték az éhséget. A többiek számára
ez még felfedezni való újdonság volt.
És a hajón mindössze két ember volt, akinek jó eroben
kellett maradnia, és nem alhatott egész ido alatt. Mary
Hepburn és a Kapitány. A kankabono lányok semmit sem
tudtak sem a hajóról, sem az óceánról, és egy kukkot sem
értettek, ha bármilyen, a kankabonótól különbözo nyelven
szóltak hozzájuk. Hisako katatóniás állapotba merült.
Selena világtalan volt, *Wait haldoklott. Így két emberre
hárult a hajó irányításának és *Wait ápolásának a feladata.
Az elso éjszaka ezek ketten megállapodtak, hogy
Mary kormányoz majd nappal, amikor a nap állásából
egyértelmuen leolvasható, merre van kelet, ahonnan
menekülnek, és merre van nyugat, ahol a békés Baltra
boségszaruját sejtették. Éjszaka pedig a Kapitány irányítja
a hajót a csillagok állását figyelve.
Aki éppen nem állt a kormánykerék mögött, *Waitet
tartotta szóval, és eközben alhatott egy kicsit. Ezek bizony
hosszú, fárasztó szolgálatok voltak. Ugyanakkor az egész
megpróbáltatásnak hamarosan vége kellett lennie,
hiszen a Kapitány számításai szerint a Baltra mindössze
negyvenórányi hajóútra volt Guayaquiltol.
Ha valaha is elérték volna a Baltrát, mint ahogy nem
tették, egy kihalt, romokban hevero vidéket találnak,
amelyet egy újabb csomagnyi légipostán érkezo dagonit tett
tönkre.

Az emberek akkoriban olyan iramban szaporodtak, hogy

az ehhez hasonló hagyományos robbanóanyagoknak csak
igen kis hosszútávú hatása lehetett szervezetük
muködésére. Még az évekig elhúzódó háborúk
befejeztével is úgy tunt, rengeteg ember él a földön. Olyan
sok csecsemo jött a világra, hogy kudarcra ítéltetett
minden próbálkozás, amely eroszakos eszközökkel kísérelte
meg csökkenteni a populációt. A Hirosima és Nagaszaki
ellen intézett atomtámadást leszámítva, ugyanúgy nem
hagytak nyomot maguk után, mint a végtelen óceánt
szelo Bahia de Darwin.
Az emberiség testén ejtett sebeket gyorsan begyógyította
az újabb és újabb csecsemok világra jövetele, ezért
sorolhatták sokan a robbanóanyagokat a szórakoztatóipar
illetve az önkifejezés színpadias formájának kelléktárába.
Az emberiség, leszámítva a Santa Rosalián élo kis
közösség tagjait, olyasvalami elvesztése elott állt, amit a
végtelen óceán, amíg csak víz hullámzik a két partja között,
képtelen lett volna elveszíteni: veszélybe került az
öngyógyulás képessége.
Ami az emberiséget illeti, testén fekélyes, soha nem
gyógyuló sebek keletkeztek. És a nagyereju robbanó-
anyagokat nem sorolták többé a szórakoztatóipar
kelléktárába.

Bizony, és ha az emberiségnek lehetosége lett volna, hogy

továbbra is kopulációval gyógyítsa sebeit, akkor a Santa
Rosalia telepeseirol szóló mesém tragikomédiába csúszna
át, melyben a hiú és hozzá nem érto Kapitány játszaná a
foszerepet. A történet egymillió év helyett néhány röpke
hónap alatt érne véget, hiszen a telepesekbol soha nem
lennének igazi telepesek. Hajótöröttek lennének, rövid
idon belül felfigyelne rájuk valaki, és megmentenék oket
szorongatott helyzetükbol.
És a szégyentol földre sütött szemmel ott állna közöttük
összes nyomorúságuk eloidézoje, a Kapitány.
A Kapitány még a nyílt tengeren töltött elso éjszaka után
is képes volt elhitetni magával, hogy minden a legnagyobb
rendben van. Hamarosan Mary Hepburn váltja fel a
kormánykerék mögött, akit a következo utasítással lát majd
el: – Délelott a tatfedélzet fölött legyen a nap, délután meg a
hajó orránál. És a Kapitány szemében még mindig az utasok
tiszteletének kivívása volt a legégetobb feladat. Hiszen
látták milyen, ha a legrosszabb formáját mutatja. Azt
remélte, mire kikötnek a Baltra szigetén, elfelejtik
lerészegedését, és boldog boldogtalannak csak azzal tömik a
fejét, hogy megmentette az életüket.
Ez megint valami, amire régebben képesek voltak az
emberek, de ma már nem: olyan dolgokon csemegézni,
amelyek még nem is történtek meg, és esetleg késobb sem
fognak megtörténni. Ennek anyám volt a nagymestere. Egy
napon apám felhagyott a sci-fik gyártásával, és
olyasvalamit kezdett el írni, amit sokan el akartak olvasni.
És lett új családi házunk egy gyönyöru városban, és divatos
ruhákban jártunk, etc. etc. Anyám bogarat tett a fülembe,
azóta sokszor elgondolkodtam, vajon miért vett a nyakába
annyi nyugöt az Isten csak azért, hogy megalkossa a
valóságot.
Ahogy a Mandarax mondá:

Képzeletben is egészen jól lehet utazni –

és mennyivel olcsóbban!
George William Curtis (1824-1892)
Szóval ott állt a félmeztelen Kapitány a Bahia de Darwin
parancsnoki hídján, de közben az agya már Manhattan
szigetén járt, ott ahol vagyonának és baráti körének nagy
része is volt. Feltette magában, Baltráról csak elvergodik
oda valahogy, aztán vesz egy tágas lakást a Park Avenue
környékén, és fütyül Ecuadorra.

Itt durván rátört a valóság. Nagyon is valós napkorong

emelkedett lassan a látóhatár fölé. Egy kis báj volt ezzel a
nappal. A Kapitány egész éjjel abban a hitben leledzett,
hogy nyugat felé tart a hajóval, ebbol következoen a napnak
pontosan a tatfedélzet mögött kellett volna felkelnie. Ez a
bizonyos nap a tat irányában kelt fel, de a hajótól jobbra.
Úgyhogy a Kapitány balra kormányozta a Bahia de
Darwin t egészen addig, míg a nap oda nem került, ahol
lennie kellett volna. Hatalmas agyveleje, mely az általa
kijavított hibát elkövette, biztosította ot afelol, hogy a
hiba nem is olyan súlyos, és hogy csak rövid ideje
hajóznak rossz irányban, és hogy a baki csak azért
csúszhatott be, mert a csillagok fényét elhomályosította a
hajnali derengés. Hatalmas agyvelejének ugyanolyan
nagy szüksége volt a Kapitány lelkének a megbecsülésére,
mint magának a Kapitánynak az utasok megbecsülésére.
Az agy önálló életet élt, és eljön még az ido, amikor a
Kapitány megpróbálja elcsapni az ot félrevezeto szervet.
De addig még mindig hátravan öt teljes nap.
Egyelore tökéletesen megbízott benne. Elindult a
tatfedélzet felé, hogy megnézze, milyen állapotban van
„Willard Flemming”, és hogy segítsen Marynek
bevonszolni a férfit a tiszti kabinok közötti folyosó husébe;
miként azt korábban eltervezték. Willard Flemming neve
elé nem teszek csillagot, hiszen ilyen személy valójában
nem létezett, így nem is halhatott meg.
És a Kapitányt annyira nem érdekelte Mary Hepburn
mint ember, hogy még a családnevét sem tudta. Úgy
gondolta, talán Kaplannak hívják, hiszen ez a név díszelgett
a pillanatnyilag *Wait párnájául szolgáló katonai zubbony
mellrészén.
*Wait is azt hitte, hogy az asszony családneve Kaplan,
hiába javította ki ot Mary újra és újra. Az éjjel ezt mondta
Marynek: – Maguk zsidók igazi túlélo nemzet.
– Maga is túlélo, Willard – válaszolta az asszony.
– Hát – mondta a férfi –, régebben annak tartottam
magamat, Mrs. Kaplan. Most már nem vagyok ebben olyan
biztos. Azt hiszem, mindenki túlélo, aki még nem halt
meg.
– Jól van, jól – mondta az asszony –, beszélgessünk inkább
valami kellemes dologról. Beszélgessünk a Baltráról.
A férfi agyi vérellátása azonban nyilván éppen
megfeleloen muködött, mert *Wait folytatta a megkezdett
gondolatmenetet. Még egy kis száraz nevetésre is futotta az
erejébol. Azt mondta: – Milyen sokan döngetik a mellüket,
hogy ilyen nagy túlélok, meg olyan nagy túlélok, mintha
ez valami különleges dolog lenne. Pedig a hullákat
leszámítva mindenki az.
– Jól van, jól – mondta az asszony.
Amikor a Kapitány napfelkeltekor megjelent Mary és
*Wait elott, Mary alig egy perce mondott igent *Wait
házassági ajánlatára. A férfi felorölte az ellenállását. Úgy
hajtogatta egész éjjel a mondókáját, mintha vízért esdekelne,
úgyhogy Mary végül elhatározta, megadja neki, amit kér.
Ha már annyira odavan az eljegyzésért, és ha egyszer Mary
semmi mást nem adhatott neki, akkor meg kell kapnia,
amire vágyik.
Arra már azonban nem számított, hogy szinte azonnal be
is kell váltania ígéretét, azt gondolta, talán soha nem kerül
rá sor. Nagyon is kedvére volt mindaz, amit a férfi
elmondott magáról. Az éjszaka *Wait megtudta, hogy az
asszony imád síléceken nekivágni a téli tájnak. Szíve teljes
melegébol válaszolta, hogy o maga is akkor a legboldogabb,
ha felcsatolja sítalpait, és köröskörül nem lát mást, csak
tiszta, fehér hólepelt, és elmerülhet a zúzmarás erdok
csöndjében. Életében nem viselt sílécet a lábán, de egyszer
oltár elé vezetett és tönkretett egy özvegyet, akinek volt egy
kis menedékháza a New Hampshire -i White Mountains
csúcsai között. Tavasszal vette le a not a lábáról, és mire a
zöld levelek narancssárgák és barnák és sárgák és
karmazsinvörösek lettek, már ki is forgatta mindené bol.
Mary volegénye nem emberi lény volt. Az asszony hetven
kiló gyurmának ígérte oda a kezét.
Nem mintha sokat számított volna, hogy ki vagy mi
jegyezte el, világosította fel hatalmas agyveleje Maryt,
hiszen nem kelhettek egybe csak Baltra szigetén, ahol
“Willard Flemming" – ha még egyáltalán életben van
akkor – úgyis azonnal bekerült volna a helyi kórház
intenzív osztályára. Boven van még ido, gondolta Mary,
hogy visszacsinálja az eljegyzést.
Úgyhogy nem is tulajdonított különösebb jelentoséget a
dolognak, amikor *Wait azt mondta a Kapitánynak: –
Szenzációs hírem van az ön számára. Mrs. Kaplan és én
összeházasodunk. Én vagyok a földkerekség
legszerencsésebb embere.
A sors most majdnem ugyanolyan gyorsan és
következetesen tréfálta meg Maryt, mint engem, amikor a
malmoi dokkban egy üvegtábla lenyeste a fejemet. –
Szerencséjük van – mondta a Kapitány. – Mint ezen
nemzetközi vizeken haladó hajó parancsnokának törvényes
felhatalmazásom van arra, hogy önöket összeeskessem.
Kedves szeretett házasulandó felek, azért gyultünk ma itt
össze a mennyei atya színe elott, hogy... – kezdett rá, és
két perccel késobb férj és feleségnek nyilvánította „Mary
Kaplan”-t és „Willard Flemming”-et.
5 Ahogy a Mandarax mondá:

Az eskü csak szó, a szó pedig szello csupán.

Samuel Butler (1612-1680)

És a Santa Rosalián Mary Hepburn ezt az idézetet is

elohívja majd a Mandaraxból, meg még száz és száz
másikat is. És az ido múlásával mégis egyre komolyabban
vette „Willard Flemming”-gel kötött házasságát, jóllehet két
perccel azután, hogy a Kapitány férj és feleségnek
nyilvánította oket, második férje szelíd mosollyal az
ajkán kiszenvedett. Ahogy a szorös testu Akikónak
mondogatta, mikor már fogatlan és meggörnyedt,
vénséges vén anyóka volt: Köszönöm a jóistennek, hogy
elküldött hozzám két becsületes férfit. – Royra és
„Willard Flemming”-re gondolt. Meg azt is gyakran
mondogatta, hogy nem sokra tartotta a Kapitányt, aki
ekkorra már maga is vénséges vén ember volt, és Akikót
leszámítva a szigeten élo összes fiatalnak az apja vagy a
nagyapja.

Akiko volt az egyetlen fiatal a telepesek között, aki

szívesen hallgatta a kontinensrol szóló meséket, különösen
a szerelmes történeteket. Marynek pedig mentegetoznie
kellett elotte, hogy olyan kevés szerelmes történetet tud
egyes szám elso személyben elmesélni. A szülei is nagyon
szerették egymást, mondta Akikónak, és Akiko nagy
élvezettel hallgatta az egymást az utolsó pillanatig átölelve
tartó és csókolgató házaspár történetét.
Mary mindig megnevettette Akikót a mulatságos szerelmi
viszonnyal, amely közte és Robert Wojciehowitz, az iliumi
gimnázium irodalomtanára között szövodött. Roy és
“Willard Flemming" mellett o volt az egyetlen férfi, aki
valaha is házasságot ajánlott Mary-nek.
A dolog a következoképpen esett meg:
Alig két héttel Roy temetése után Robert Wojciehowitz
többször felhívta Maryt, és azt mondta, hogy találkozni
szeretne vele. Mary visszautasította, és értésére adta, hogy
túlságosan korainak találja az idot ahhoz, hogy újra
randevúzni kezdjen.
Mindent megtett, hogy lebeszélje a férfit, de az ennek
ellenére meglátogatta ot egyik délután, pedig Mary
közölte vele: minden vágya az, hogy békén hagyják.
Amikor a férfi kocsija megállt a ház elott, Mary éppen a
füvet nyírta. Wojciehowitz kikapcsoltatta vele a funyírót,
aztán nagy hirtelen eldadogta házassági ajánlatát.
Mary leírta Akikónak a férfi autóját, és jól megnevettette
Akikót, pedig Akiko se azelott, se azután nem látott soha
semmilyen autót. Robert Wojciehowitz egy Jaguárt
vezetett, amely korábban csodaszép jármu volt, de a
történet idejére a jobb oldalon teli volt lyukakkal meg
horpadásokkal. Az autót ajándékba kapta haldokló
feleségétol. Az asszony neve *Doris volt, ezt a nevet adta
késobb Akiko is egyik szorös testu lányának, csak mert
annyira tetszett neki Mary története.
*Doris Wojciehowitz örökölt némi pénzt, abból vette a
Jaguárt, így akarta megköszönni neki, hogy olyan jó férje
volt. A házaspárnak volt egy Joseph nevu felnott fia, egy
csibész gazember. O törte össze a kocsit, még amikor élt az
anyja. Josephet egy év börtönbüntetésre ítélték – merthogy
alkoholos befolyásoltság állapotában ült a volán mögé.
Elobukkant megint jó öreg agyzsugorító barátunk, az
alkohol.
Robert házassági ajánlata a környék egyetlen frissen
nyírott gyepszonyegén hangzott el. Miután az összes
szomszéd elköltözött, az udvarokat kezdte visszahódítani a
vad természet. És az egész ido alatt, miközben
Wojciehowitz ajánlatát megtette; egy hatalmas aranyszoru
retriver ugatta oket, igyekezvén minél veszélyesebbnek
látszani. Donald volt az, a kutya, mely oly nagy vigaszt
jelentett Roynak élete utolsó hónapjaiban. Akkoriban
még a kutyáknak is adtak nevet. Donald volt a kutya.
Robert a férfi. És Donald teljesen ártalmatlan volt. Soha
nem harapott meg senkit.. Mindössze annyit akart elérni,
hogy valaki elhajítson egy fadarabot, amit o aztán
visszahozna, hogy valaki újra elhajíthassa a fadarabot, amit
o aztán visszahozhatna, és így tovább, és így tovább.
Donald nem volt valami lángész, hogy finoman
fogalmazzunk. Nyilván nem o volt az, aki befejezhette
volna Beethoven Kilencedik Szimfóniáját. Gyakran
nyüszített álmában, ilyenkor hátsó lábai meg-
megrándultak. Arról álmodott, hogy fadarabok után
rohangászik.
Robert rettenetesen félt a kutyáktól – egyszer ugyanis,
amikor Robert még csak ötéves volt, ot és a mamáját
megtámadta egy doberman. Robertnek semmi baja nem
volt a kutyákkal mindaddig, amíg volt valaki a közelben,
aki tudott bánni az állatokkal. De amint egyedül maradt
eggyel, az eb nagyságától függetlenül izzadni kezdett, egész
testében remegett, és majd frászt kapott a félelemtol.
Úgyhogy nagyon nagy óvatossággal igyekezett elkerülni az
ehhez hasonló helyzeteket.
Csakhogy házassági ajánlatával annyira meglepte
Mary Hepburnt, hogy az asszony sírva fakadt – megint
olyasmit muvelt, amire manapság senki sem képes már.
Mary annyira zavarban volt és annyira elveszítette a
lélekjelenlétét, hogy összefüggéstelenül mentegetozni
kezdett, aztán berohant a házba. Nem akart a felesége lenni
senki másnak, csak Roynak. És bár Roy halott volt, Mary
továbbra is csak Roy felesége akart lenni, senki másé.
És Robert édes kettesben maradt Donalddal a ház
elotti gyepszonyegen.
Ha Robert hatalmas agyveleje csak egy kicsit is
normálisan muködik, gazdáját az autója felé irányítja, és
közben olyanokat mondat vele gúnytól csöpögo hangon,
hogy kuss, meg hogy takarodsz haza, és a többi. Ehelyett
rávette a férfit, hogy forduljon sarkon és ro hanjon. Robert
agya annyira rosszul muködött, hogy gazdája az
ugrabugráló Donalddal a nyomában elfu tott saját kocsija
mellett – aztán átvágott az utcán és felkapaszkodott egy
almafára. Az almafa egy üres ház elott állt, a lakók
Alaszkába költöztek.
Donald pedig leült a fa alá és onnan ugatta a férfit. Robert
egy teljes órát gubbasztott a fán, mert nem mert lejönni.
Végül Mary, aki nem értette, miért ugat Donald olyan
régóta egyfolytában, kijött a házából és megmentette a férfit.
Amikor Robert lejött a fáról, hányinger fogta el az
önútálattól és a félelemtol. És aztán tényleg rókázott is. És
miután összefröcskölte cipoje orrát meg nadrághajtókáját,
azt mondta eltorzult arccal: – Nem vagyok férfi. Egyszeruen
nem vagyok férfi. Természetesen soha többé nem zaklatom.
Soha többé nem zaklatok egyetlen not sem.
És azért mondtam el ezt a történetet pont most, mert
Adolf von Kleist kapitány is ugyanilyen kevésre fogja
magát tartani, miután öt teljes napon át köpülte az óceánt
hajójával és mégsem sikerült semmilyen szigetet találnia.

Nagyon eltért északra – túlontúl eltért északra. Vagyis mi

mindannyian eltértünk északra – túlontúl eltértünk északra.
Én persze nem voltam éhes, meg James Wait sem, aki
lassan kokeményre fagyott az egy szinttel lejjebb
található hajókonyha mélyhutojében. Bár szintén
megfosztották villanykörtéitol és ablakai sem voltak, a
konyhát – az elektromos kazánok és sütok izzószálainak
segítségével – mégis ki lehetett világítani, igaz, pokoli
gyengén.
Bizony, és még mindig muködoképes volt a vízve-
zetékrendszer. Boséggel állt rendelkezésre hideg és meleg
víz is a hajó bármely részében.
Senki sem szomjazott tehát, viszont mindenki farkaséhes
volt. Selena Kazakh kutyájának nyoma veszett, és nem
teszek többé csillagot a neve elé, mert Kazakh elpusztult. A
kankabono lányok ellopták az alvó Selena mellol, és a
puszta kezükkel megfojtották, és lenyúzták és kibelezték, és
mindehhez nem használtak más eszközt, csak fogaikat és
körmeiket. Aztán a húst megsütötték az egyik sütoben. Még
senki nem tudta, hogy ilyet muveltek.
A kutya már úgyis saját testét fogyasztotta. Csupa csont
és bor volt, amikor végeztek vele.
A Santa Rosalián sem várt volna rá fényes jövo – még
akkor sem, ha történetesen lett volna ott egy kankutya, ami
meglehetosen valószínutlen. Hiszen végül is
ivartalanították. A legtöbb, amit elérhetett volna, és ami
túlélte volna ot, az volt, hogy megajándékozhatta volna a
nem sokkal késobb megszületo, szorös testu Akikót a kutya
gyermekkori emlékképével. Kazakh a legkedvezobb
körülményék között sem érhette volna meg, hogy újabb
gyermekek jöjjenek a világra a szigeten, akik
simogathatták volna, és láthatták volna, hogyan csóválja a
farkát etc. etc. Az ugatására nem emlékezhettek volna,
hiszen Kazakh soha nem ugatott.
6 És mielott még bárki is könnyekre ragadtatná magát
Kazakh idejekorán bekövetkezett halála miatt,
kijelentem: – Hát, úgyse o fejezte volna be Beethoven
Kilencedik Szimfóniáját.
És ugyanezt mondom James Wait haláláról is: – Hát,
úgyse o fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját.
Ez a fanyar kis megjegyzés, amely kifejezi, milyen kevés
eredményt remélhet elérni a legtöbb ember, bármeddig is
éljen, nem az én agyamból pattant ki. Eloször svédül
hallottam egy temetésen, még a halálom elott. A szóban
forgó kegyeleti szertartás foszereploje egy Per Olaf
Rosenquist nevu, ostoba és népszerutlen dokkmunkás volt.
Fiatalon halt meg, vagy legalábbis olyan korban, amelyet
akkoriban annak fogtak fel, mert mint James Wait, o is
elégtelenül muködo szívet örökölt szüleitol. A temetésen
egy másik hegesztovel együtt vettem részt, az o neve
Hjalmar Arvid Boström volt, nem mintha sokat
számítana, hogy kit hogy hívtak egymillió évvel ezelott. A
templomból kifelé jövet Boström odaszólt nekem: – Hát,
úgyse o fejezte volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját.
Kérdeztem tole, akasztófahumorának ezen darabját o
maga találta-e ki, mire azt mondta, nem, o is német
származású nagyapjától hallotta, aki az elso világháború
alatt a nyugati fronton a halottak elföldeléséért felelos
tisztek egyike volt. A szolgálatra újonnan beosztottak
gyakran filozofálgattak a holttestek fölött, mielott földet
lapátoltak az arcukra, spekulálgattak, mi mindent
tehettek volna még, ha nem halnak meg olyan fiatalon. A
veteránok sok cinikus bölcsességet mondtak a
gondolataikba merült újoncoknak, ezek közül az egyik
így szólt: – Ne is törodj az egésszel. Úgyse o fejezte volna be
Beethoven Kilencedik Szimfóniáját.

Miután, mindössze hat méterre Per Olaf Rosenquist

sírjától, engem is a földbe helyeztek fiatal fejjel, Hjalmar
Arvid Boström így emlékezett meg rólam a temetokertbol
kifelé menet: – Hát, úgyse Leon fejezte volna be Beethoven
Kilencedik Szimfóniáját.
Bizony, és ez a megjegyzés jutott az eszembe, amikor von
Kleist kapitány megpirongatta Maryt, mert az megsiratta
az általuk „Willard Flemming”-nek hitt férfi halálát. Akkor
még csak tizenkét órája voltak tengeren, és a Kapitány
egyelore könnyen érezhette magát felsobbrendunek
Maryvel, és – ha már itt tartunk – gyakorlatilag mindenki
mással szemben.
A következoket mondta neki, miközben elmagyarázta,
hogyan tartsa a hajót nyugati irányban: – Micsoda
elpocsékolt ido egy vadidegen halála fölött siránkozni. Az
alapján, amit nekem elmondott, ennek a férfinek se kutyája,
se macskája nem volt már, és nem hajtott semmiféle
hasznot, akkor meg mit sirat rajta olyan nagyon?
Ez lett volna az alkalmas pillanat, hogy megszólaljak
testetlen hangomon: – Meg az is biztos, hogy úgyse o fejezte
volna be Beethoven Kilencedik Szimfóniáját.
A Kapitány ekkor elsütött egy viccet, de a dolog nem
igazán hangzott viccesen: – Mint a hajó kapitánya –
mondta megparancsolom magának, hogy csak akkor
sírjon, ha van valami oka a sírásra. Most ilyen ok nincs.
– A férjem volt – mondta az asszony. – Én nagyon is
komolyan veszem a szertartást, amelyet maga vezetett le.
Csak nevessen, ha akar. – Továbbra is Wait volt a
beszélgetés témája. Még nem tették be a fagyasztóba. –
Nagyon sokat adott a világnak, és még többet adhatott
volna, ha sikerül megmentenünk az életét.
– Ugyan mit adott ez az ember a világnak, ami olyan
csodálatra méltó? – kérdezte a Kapitány.
– Többet tudott a szélmalmokról, mint bárki más a földön
– válaszolta Mary. – Azt mondta, be lehetne zárni az összes
szénbányát meg az összes uránbányát és hogy kizárólag
szélmalmok segítségével a föld leghidegebb zugát is olyan
meleggé tehetnénk, mint a floridai Miami. És zeneszerzo
volt.
– Valóban? – kérdezte a Kapitány.
– Igen – mondta az asszony –, két szimfóniát is írt.
Figyelembe véve az imént elhangzott szavaimat, érde-
kesnek találom, hogy Wait utolsó földi éjszakáján két
szimfónia büszke szerzojének állította be magát. Mary még
azt is elmondta, hogy ha egyszer hazajut, elutazik Moose
Jaw városába, és megkeresi az egyelore eloadatlan
szimfóniákat, és megpróbálja elérni, hogy egy zenekar
bemutassa oket.
– Willard olyan szerény férfi volt – mondta.
– Úgy tunik – mondta a Kapitány.

Száznyolc órával késobb a Kapitány állandó vetél-

kedésben találta magát ezzel a szerény eszményképpel. –
Bárcsak élne Willard – mondogatta az asszony – o pontosan
tudná, mi a teendo.
A Kapitány ekkorra teljesen elvesztette önbecsülését, és –
habár még harminc évnyi élet állt elotte – soha nem is
nyerte vissza. Ez ám az igazi tragédia, mi?
Megszégyenülten hallgatta Mary gúnyolódását. – Szívesen
meghallgatok minden véleményt – mondta. – Csak közölje
velem, mit tett volna az a csodálatos Willard, és én a
legnagyobb örömmel úgy teszek, ahogy mondja.
Ekkorra már szakított az agyvelejével, és kizárólag belso
sugallataira hallgatva navigált, idonként erre, idonként arra
kanyarodva a hajóval. A Kapitány már egy
zsebkendocsücsöknyi sziget láttán is hálakönnyeket
zokogott volna. És a most az egyszer pont szembol,
egyszer jobbról, egyszer hátulról, egyszer meg balról
süto nap ismét alábukott a látóhatáron.
Az egy szinttel lejjebbi fedélzetrol Selena MacIntosh
hangja hallatszott, ahogy a lány a kutyáját szólongatja: –
Kaaaaaaa-zah. Kaaaaaa-zakh. Nem látta valaki a kutyámat?
Mary visszakiáltott neki: – Itt fönt nincs. – És akkor
megpróbálta elképzelni, mit tenne Willard ebben a
helyzetben. És eloállt az ötlettel, hogy az óra és tol-
mácskomputer, etc. etc. Mandarax, esetleg rádióadóként is
használható. Kérte a Kapitányt, próbáljon meg segítséget
kérni vele.
A kapitány nem tudta, hogy a készülék egy Mandarax.
Azt hitte, Gokubival van dolga, és neki magának is volt
egy Gokubija a ruhásszekrénye fiókjában, néhány
mandzsettagomb és nyakkendotu és karóra társaságában,
quitói házának hálószobájában. Az öccsétol kapta az elozo
karácsonyra, de nem találta különösebben hasznosnak.
Az o szemében a készülék újabb játékszer volt csupán, de
ennyit azért biztosan tudott róla: nem használható
rádióként.
Most a tenyerében méregette a Gokubinak hitt készüléket,
és azt mondta Marynek: – A fél karomat odaadnám, ha ez a
vacak rádió lenne. Esküszöm magának, hogy még a
szentéletu Willard Flemming sem lenne képes üzenetet
leadni vagy fogadni egy Gokubi segítségével.
– Esetleg leszokhatna már arról, hogy olyan biztos legyen
a dolgokban! – mondta Mary.
– Ez már nekem is eszembe jutott – válaszolta a férfi.
– Akkor adja le az SOS jelzést – mondta Mary. Mi baj
származhat belole?
– Nyilván semmilyen – mondta a Kapitány. Mrs.
Flemming, önnek teljes mértékben igaza van. Semmilyen
baj nem származhat belole. – A Kapitány belekiabálta a
Mandarax parányi mikrofonjába azt az általánosan ismert
szót, amellyel az egymillió évvel ezelott bajba jutott hajók
segítséget kértek: – Május, május, május – harsogta.
Aztán úgy fordította a Mandaraxot, hogy o is meg Mary
is leolvashassák a képernyon esetleg megjeleno választ.
Történetesen éppen a készülék agyának azon részével
kommunikáltak, amely hiányzott a Gokubiból, és amely
seregnyi idézetet tudott minden elképzelheto témával, így a
májussal kapcsolatban is. A piciny képernyon ezek a
meglehetosen rejtélyes szavak tuntek fel:

Hogy az aljas, romlott májusban,

hol som és gesztenye, virágzó júdásfa,
faljanak fel, tépjenek el, részegedjek le
suttogó hangok ölén...
T. S. Eliot (1888-1965)
7 Egy másodpercre a Kapitány és Mary elhitte, hogy
sikerült kapcsolatot teremteniük a külvilággal, jóllehet
teljesen elképzelhetetlen volt, hogy egy SOS jelzésre ilyen
gyors és irodalmári igényességgel megfogalmazott válasz
érkezzen.
Úgyhogy a Kapitány újra kiabálni kezdett: – Május!
Május! A Bahia de Darwin kapitánya beszél, pozíciónk
ismeretlen. Hallanak engem?

Mire a Mandarax így válaszolt:

Május talán szép lesz jövore is,
De, jaj, huszonnégybe lépünk akkor.
A. E. Housman (1859-1936)

S ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy csak a május szóra

érkeztek idézetek a készülék memóriájából. A Kapitány
értetlenül állt a dolog fölött. Még mindig abban a hitben
volt, hogy Gokubit tart a kezében, legfeljebb az
otthoninak egy valamivel fejlettebb változatát. Tudta is
o! Rájött, hogy a válaszokban a “május" volt a kulcsszó.
Megpróbálkozott hát a “június"-sal.
És a Mandarax így válaszolt:

Június van már, köröskörül tombol a nyár.

Oscar Hammerstein, Jnr (1895-1960)

– Október! Október! – rikácsolta a Kapitány. És a

Mandarax így válaszolt:

Az ég hamufellege kóbor,
 a lombot elaszta a hév,
a gallyat elölte a hév;
a hó egy magányos október,
az év egy emléktelen év.
Edgar Allan Poe (1809-1849)

Szóval ennyit tudott a Mandarax, amirol a Kapitány még

mindig azt hitte, hogy Gokubi. És Mary azt mondta,
hogy o akár vissza is mehet az árbockosárba, hogy
megnézze, amit nézni lehet.
Mielott azonban felkapaszkodott volna, volt még egy
keseru pirulája a Kapitány számára. Kérte, nevezze meg
azt a szigetet, amelynek a felbukkanására számítani lehetett.
A Kapitány reggeltol estig ezt tette a harmadik tengeren
töltött napon, sorra nevezte meg a szigeteket, amelyeknek
feltételezése szerint rövidesen fel kellett tunniük a
látóhatáron, pont szemben a hajóval. – Tartsa nyitva a
szemét, mert nemsokára felbukkan a San Cristobal, esetleg a
Genovesa – attól függoen, hogy mennyire keveredtünk
le délre – mondta, aztán valamivel késobb: – A! Tudom
már, hol vagyunk. Bármelyik pillanatban föltunhet a Hood-
sziget – az egyetlen hely a világon, ahol a szigetvilág
legnagyobb madara, a galápagosi viharmadár költ. – És
így tovább, és így tovább.
Ezek a viharmadarak egyébként még ma is ott költenek a
Hood-szigeten. Szárnyuk fesztávolsága elérheti a két
métert is, és ugyanolyan huséges elkötelezettjei a
repülésnek, mint valaha. Még mindig úgy tartják, hogy
ez a jövo zenéje.
Ahogy azonban az ötödik nap is a vége felé járt, a
Kapitány nem szólt semmit, amikor Mary megkérte,
nevezne meg egy szigetet, amely szerinte a közelben van.

Úgyhogy az asszony megismételte a kérést, és a Kapitány

így válaszolt: – Ararát-hegység.
Mary elfoglalta helyét az árbockosárban, és én nagyon
meglepodtem, hogy nem kiáltott fel csodálkozásában,
amikor megpillantotta azt, amit én eloször roppant furcsa
légköri képzodményként könyveltem el. A jelenség a
tatfedélzet fölött bukkant fel, aztán a hajó keltette
örvényeket követve távolodott hátrafelé. Elektromos
természetunek tunt, de teljesen hangtalan volt, a leginkább
talán a gömbvillámmal lehetne rokonítani, vagy a Szent
Elmo tüzével.
A volt gimnáziumi tanár pont a jelenség felé nézett, de
semmilyen jelét nem adta, hogy valami szokatlant látna. És
akkor megértettem, hogy egyedül én látom, és már azt is
tudtam, mirol van szó: a túlvilágba vezeto kék alagút volt
az. Már megint a nyomomba szegodött.
Azt megelozoen háromszor láttam: amikor az üvegtábla.
lenyeste a fejemet, és aztán a malmoi temetokertben, amikor
nedves svéd agyag zuhogott a koporsóm fedelére, és
Hjalmar Arvid Boström, aki nyilván sosem fejezte volna be
Beethoven Kilencedik Szimfóniáját, azt mondta rólam: –
Hát, úgyse o fejezte volna be Beethoven Kilencedik
Szimfóniáját. – Harmadszor akkor jelent meg az alagút,
amikor magam is fent álltam az árbockosárban – az Atlanti-
óceán északi vizein tomboló havas esos, zivataros viharában
–, és a magasba tartottam levágott fejemet, mint egy
kosárlabdát.
Csak én tudom megválaszolni a kérdést, amelyet a kék
alagút feltunése sugall: Kielégült-e már kíváncsiságom az
élet értelmét illetoen? Amennyiben igen, csak be kell
lépnem a leginkább egy porszívó ormányához hasonlítható
alagútba. Ha van is légáramlás a kék alagúton belül,
amelybol a Bahia de Darwin elektromos sütoinek sugárzó
fényéhez nagyon hasonló ragyogás árad, a huzat cseppet
sem zavarja megboldogult apámat, a sci-fi író Kilgore
Troutot, aki kint áll az ormány peremén és velem
beszélget.
A Bahia de Darwin tatja fölött megjeleno apám ezzel
fogadott: – Eleged van már ebbol a hajórakományra való
ütodöttbol, mi, fiam ? Gyere ide papához tüstént. Csak
mondj nemet, és nem látsz megint egymillió évig.
Egymillió évig! Istenem egymillió év! Apám komolyan
beszélt. Akármilyen rossz apa is volt, mindig betartotta az
ígéreteit, és soha nem hazudott.
Úgyhogy léptem egyet felé, de aztán megtorpantam.
Olyan voltam, mint a kéklábú szula tojója a násztánc elején.
Mint a násztáncban, az a bizonyos tétova elso lépés az én
esetemben is egy óramu elso kettyenése volt, amely aztán
ellenállhatatlan ingerré fokozódik. Még jókora távolságra
álltam az ormány végétol, de már megváltozott bennem
valami. A Bahia de Darwin dízelmotorainak brummogása
elhalkult és a sétafedélzet acéllemezei egyszerre átlátszóvá
lettek, úgyhogy beláttam az egy szinttel lejjebb lévo
díszterembe, ahol a kankabono lányok éppen ártatlan
lánytestvérük, Kazakh kutya csontjait szopogatták.
Miután megtettem az elso lépést apám felé, a következo
kérdések jutottak az eszembe az indián lányokkal és a
hátam mögött, az árbockosárban álldogáló Maryvel, és a
mosdóban ülo, másállapotos Hisako Hiroguchival és a
lelkisérült Kapitánnyal és a parancsnoki hídon álló vak
Selenával és a fagyasztókamrában kiterített holttesttel
kapcsolatban: – Mi okom volt, hogy valaha is törodjek
ezekkel az idegen emberekkel, akik a félelem és az éhség
rabszolgáiként élik életüket? Mi közük van ezeknek
hozzám?

Amikor az elso lépés után elakadtam, apám így szólt: –

Nyomás, Leon. Most határozottnak kell lenned.
– De még nem fejeztem be a kutatásaimat – tiltakoztam.
Azért vállaltam a szellemséget, mert ezzel a beosztással
engedélyt kaptam arra, mintegy járulékos juttatásként, hogy
mások gondolataiban olvassak, beletekintsek múltjukba,
falakon hatoljak át, egyszerre több helyen legyek jelen,
megtudjam mélységében, hogy milyen eseményláncolatok
vezettek egyik-másik helyzet kialakulásához, és végül, hogy
felhasználjam az emberiség által felhalmozott tudásanyag
összességét. – Apám... – mondtam –, adj még öt évet.
– Öt évet ! – kiáltott fel apám. Aztán gúnyolódva a
szememre hányta a három korábbi egyezségünket: – „Csak
még egy napot, papa.” „Csak még egy hónapot, apu.”
„Csak még hat hónapot, papuska.”
– De hát olyan sokat megtudhatnék arról, milyen is az
élet valójában, meg hogy mire megy ki a játék, meg
hogy mi a lényege az egésznek! – könyörögtem.
– Nekem ne hazudj – mondta apám. – Hazudtam én
neked valaha is?
– Nem, édesapám – mondtam.
– Akkor ne hazudj – mondta o.
– Te most isten vagy? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta. – Most se vagyok más, csak az apád,
Leon...de akkor se hazudhatsz nekem. Az összes
hallgatózásodból nem szedtél össze semmit, csak puszta
adatokat. Ezzel az erovel gyujthettél volna baseball
kesztyuket vagy sörösüveg kupakokat is. Annyit érsz az
összegyujtött adataiddal, mint a Mandarax az övéivel.
– Csak még öt évet, papuska, papa, apa, apuci –
könyörögtem.
– Ennyi ido alatt soha az életben nem fogod megtanulni,
amit megtanulni szeretnél – mondta apám. – Éppen ezért,
fiam, szavamat adom, hogy ha most elküldesz, nem jövök
vissza csak egymillió év múlva.
– Leon! Leon! – kérlelt. – Minél többet tudsz meg az
emberekrol, csak annál jobban utálod majd oket. Azt
hittem, hogy az örökkévalóság végéig elegendo
tapasztalatot nyertél az emberiség természetérol, amikor
országod vélhetoleg legokosabb emberei elküldtek egy
soha véget nem éro, dicstelen, borzalmas, és végül
teljesen céltalan háborúba!
– Hát én juttassam az eszedbe, hogy ugyanezek a
csodálatos állatok, amelyekrol te szemlátomást szeretnél
még többet megtudni, örülnek, mint majom a farkának,
mert remek fegyvereik készenlétben állnak, hogy
bármelyik pillanatban kiröppenjenek a fészkükbol, és
garantáltan legyilkoljanak mindent és mindenkit?
– Hát én juttassam az eszedbe, hogy ez az egykor
csodaszép, mindenben bovelkedo bolygó most a levegobol
szemlélve a szerencsétlen Roy Hepburn bonckés alatt
kitáruló szerveire emlékeztet? És hogy a te szeretett
emberiséged városai ezek a szemmel látható rákos
daganatok, amelyek növekedésének egy célja van, s ez a
növekedés maga, és bekebeleznek és megmérgeznek
mindent?
– Én juttassam az eszedbe, hogy ezek az állatok úgy
összebarmoltak mindent, hogy normális jövot már
elképzelni sem tudnak az unokáiknak, és azt is csodának
tartanák, ha kétezerre, röpke tizennégy év múlva, lenne
mit enni vagy maradna valami élvezet az életükben ?

– Az emberek, fiam, csakúgy mint ennek az elátkozott

hajónak az utasai, olyan kapitányokra bízzák sorsuk
irányítását, akiknek nincs egy térképe vagy egy tájolója
sem, és akik állandó tuzoltómunkával foglalják le eroiket,
és semmit nem tartanak elobbre valónak, mint a saját
önbecsülésük oltalmazását.

Mint egész életében, most is ráfért volna a borotválkozás.

Mint egész életében, most is nyúzott volt és sápadt. Mint
egész életében, most is bagózott. És az egyik ok, amiért
nehezemre esett még egy lépést tenni felé, nyilván az volt,
hogy nem szerettem ot.
Tizenhat éves koromban azért mentem világgá otthonról,
mert szégyelltem magam miatta.
Ha az apám helyett egy angyal áll a kék alagút
bejáratában, talán rögtön beslisszoltam volna.

James Wait azért ment világgá otthonról, mert az

emberek állandóan fizikai fájdalmat okoztak neki. A
hatalmas agyveleju neveloszülok némelyike olyan
furfangos kínzásokat eszelt ki a számára, hogy ezzel az
erovel a szüloszobából nyugodtan vihették volna a spanyol
inkvizítorok kínzókamráiba is. Én vér szerinti apám elol
léptem meg, aki egyetlenegyszer sem emelte rám a kezét.
De amikor még nem volt elég magamhoz való
eszem, apám a cinkosává tett, velem együtt uzte el
otthonról anyámat. Rávett, hogy kart karba fonva gúnyoljuk
ki anyámat, ha szeretett volna kiruccanni valahova, vagy
új barátokat megismerni és meghívni oket vacsorára,
vagy megnézni egy új filmet a moziban vagy étteremben
vacsorázni néha-néha. Egy hú ron pendültem apámmal.
Akkor komolyan hittem, hogy o a földkerekség
legnagyobb írója, mert ez volt az egyetlen dolog, amire
büszke lehettem. Nem voltak barátaink, és a környéken a
miénk volt a legelhanyagoltabb ház, és még saját
televíziónk vagy autónk sem volt. Nem láttam okát,
miért ne védeném meg ot anyámmal szemben?
Becsületére legyen mondva, soha egy szóval sem célzott
rá, hogy valaha esetleg nagy íróként fogják számon
tartani. Amikor még nem nott be a fejem lágya, úgy
véltem, a nagyság jele, hogy olyan makacs elszánással
szenteli minden percét az írásnak és a cigarettázásnak –
nem túlzás, minden percét.
 Ó, igen, volt még egy dolog, amire büszke lehettem, és ezt
igazán sokra tartották Cohoes városában: apám az Egyesült
Államok Haditengerészetében szolgált. Mire tizenhat
lettem, mégis kilyukadtam arra a megállapításra, mely az
anyám és a szomszédság elott már régóta ismert volt:
apám egy undorító csodtömeg, akinek csak a legrosszabb
híru kiadóknál jelennek meg írásai, melyek után alig kapott
valami tiszteletdíjat. Gúnyt uz az élet szentségébol,
gondoltam, amikor továbbra sem csinált semmit, csak írt és
cigarettázott egész álló nap – nem viccelek, egész álló
nap.
Én akkor a rajz kivételével mindenbol bukásra álltam az
iskolában. Cohoes város gimnáziumában soha senki nem
bukott meg rajzból. Az egyszeruen lehetetlen volt. És
világgá mentem otthonról, hogy megtaláljam anyámat, ami
végül is soha nem sikerült.

Apámnak több mint száz könyve és mintegy ezer

novellája jelent meg nyomtatásban, utazásaim során mégis
csak egyetlen emberrel akadtam össze, aki ismerte a nevét.
Mikor a hosszú, hosszú keresés után sikerült ilyen emberre
bukkannom, úgy megkavarodtam, hogy azt hiszem, kis
ideig nem is voltam egészen normális.
Soha nem hívtam fel apámat telefonon, nem írtam neki
soha még egy képeslapot sem. Csak akkor tudtam meg,
hogy már nem él, amikor magam is meghaltam, és eloször
megjelent nekem a Túlvilágba vezeto kék alagút szájánál.
Egy dologért mégis tiszteltem ot, azért amire szerintem
még mindig büszkének kellett lennie: én magam is
szolgáltam az Egyesült Államok Haditengerészetében. Ez
családi hagyomány volt nálunk.
És a fene egye meg, hát nem író lett belolem is !
Verem az írógépet egész nap, és közben a leghalványabb
jelét sem látom, hogy lenne aki elolvassa majd, amit leírok.
Nincs is. Nem lehet.

Most már mindketten olyanok voltunk, mint a

násztáncukat járó kéklábú, szulák, tettük, amit tennünk
kellett, akár figyelt minket valaki, akár – s a két lehetoség
közül ez a sokkal valószínubb – nem.

Aztán apám kiszólt az ormány végébol: – Pontosan olyan

vagy, mint az anyád.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem.
– Tudod, hogy mi volt a kedvenc idézete? – kérdezte apám.
Persze hogy tudtam, és a Mandarax is tudta. Ez a könyv
mottója.

– Te azt hiszed, hogy az emberek afféle jólelku állatok, akik

végül megoldják összes problémájukat, és a föld ismét
Édenkert lesz, mint régen.
– Láthatnám ot? Kérlek szépen! – mondtam. Tudtam jól,
anyám ott van valahol az alagút túlsó végénél, tudtam,
hogy anyám halott. Ez volt az elso kérdés, amelyet
apámnak feltettem, miután magam eltávoztam az élok
sorából: – Mi lett anyával, tudsz róla valamit? – Mielott
bevonultam az Egyesült Államok Haditengerészetébe,
mindenfelé érdeklodtem az anyám után.
– Nem anya az ott a hátad mögött? – kérdeztem. A kék
alagút nyughatatlan bélmozgásokat végzett. Ahogy
ide-oda vonaglott, többször sikerült bepillantanom a
belsejébe. Most, hogy apám harmadszor jelent meg,
megpillantottam egy not, és azt gondoltam, talán anya
az. De nem volt ilyen szerencsém.
– Naomi Tharp vagyok, Leon – kiáltott ki nekem a no. A
szomszédasszonyunk volt, aki miután anyám otthagyott
minket, minden tole telhetot megtett egy ideig, hogy
helyettesítse anyámat. – Mrs. Tharp vagyok – kiáltotta. –
Ugye emlékszel rám, Leon? Gyere csak be szépen, mint
ahogy a konyhaajtómon szoktál bejönni annak idején.
Legyél jó fiú. Csak nem akarsz kint maradni még egymillió
évig?
Még egyet léptem az alagút szája felé. A Bahia de Darwin
pókhálóból szott álomképpé fakult. A kék alagút
ugyanolyan tapintható és anyagszeru volt már, mint a
malmoi villamos, amin a dokk és a szálláshelyem között
utaztam nap mint nap.
De akkor, mögülem, a Bahia de Darwin pókhálógu-
bancából megszólalt az elmosódott szellemfigura,
amivé Mary fakult, és kiabálni kezdett, újra és újra
ugyanazokat a szavakat ismételgetve. Gondoltam, valami
nagyon felzaklathatta. A szavait nem értettem, de a mód,
ahogy kiabált, a leginkább arra engedett következtetni,
hogy haslövés érhette.
Meg kellett tudnom, mit magyaráz, ezért hátráltam két
lépést, és megfordultam, és felnéztem rá. Nevetett és sírt
egyszerre. Elorehajolt az acél kosár pereme felett, nyakát
kitekerve kiabált a parancsnoki hídon álló Kapitánynak: –
Föld, hahó! Föld, hahó! Istennek hála! Édes Istenem! Föld,
hahó! Föld!
8 Mary Hepburn a Santa Rosalia szigetét pillantotta meg.
A Kapitány persze rögtön arrafelé kormányozta a
hajót, és imádkozott, hogy lakott legyen – vagy legalább
állatok éljenek rajta, melyeket o és a többiek megfozhetnek
és megehetnek.
A nagy kérdés továbbra is ez volt a számomra: velük
tartsak-e, hogy lássam, mi történik velük az elkö-
vetkezendokben? Egyértelmu volt, milyen árat kellene
fizetnem, ha ki akarom elégíteni kíváncsiságomat, s
figyelemmel akarom kísérni a hajón utazó emberek
sorsát: egymillió évnyi szüntelen bolyongás várt rám a
földön.
A döntést végül az árbockosárban álló Mary Hepburn,
azaz „Mrs. Flemming” hozta meg helyettem, akinek
féktelen öröme olyan hosszú idore ejtette rabul a
figyelmemet, hogy mire visszafordultam az alagút felé, az
alagút már eltunt.

És mára letöltöttem ezer ezredfordulót magába ölelo

büntetésemet. Az utolsó fillérig megfizettem tartozásomat a
társadalomnak, vagy mit tudom én minek. Most persze
örömmel beslisszolok majd az alagút száján. Hiszen soha
semmi nem történik errefelé, amit ne láttam vagy ne
hallottam volna már legalább ezerszer. És biztos, hogy senki
nem fogja befejezni Beethoven Kilencedik Szimfóniáját – és
senki nem fogja hazugságokkal traktálni társait, vagy
kirobbantani a harmadik világháborút.
Anyámnak igaza volt: Még a legsötétebb korokban is
volt valami remény az emberiség számára.

1986. december elsején, egy hétfo délután Adolf von Kleist

kapitány, akinek hajóján nem volt használható horgony,
szántszándékkal ráfutott a Bahia de Darwin nal egy partmenti
lávazátonyra. Úgy gondolta, ha eljön az ido, hogy
továbbinduljanak, a megfeneklett hajó képes lesz
kiszabadulni a zátony fogságából, ahogy Guayaquilban is
tette.
Mikor szándékozott továbbindulni? Mihelyt a hajó-
konyha raktárait megtömték tojásokkal és kéklábú
szulákkal és sárkánygyíkokkal és pingvinekkel és
kormoránokkal és rákokkal, és minden egyébbel, ami eheto
és könnyu megfogni. És amikor sikerült összegyujteni
üzemanyag- és ivóvízkészleteinek megfelelo mennyiségu
élelmet, szép nyugodtan visszatérhet a kontinensre, hogy
keressen egy békés kikötot, amely hajlandó befogadni oket.
Újra felfedezhetné a dél- amerikai földrészt.
Kikapcsolta a huséges motorokat. Ez a dízelmotorok
huségességének a végét jelentette. Bizonyos, általa soha meg
nem értett okokból kifolyólag a Kapitány soha többé nem
tudta beindítani oket.
Ez azt jelentette, hogy az elektromos sütok és a
fayasztóládák is hamarosan felmondták a szolgálatot – amint
az akkumulátorok lemerültek.

Még mindig volt tízméternyi hajókötelük, a fofedélzet

kikötobakja köré tekert, fehér nejlonszálakból szott
köldökzsinór formájában. A kapitány nagy bogokat
csomózott rá, aztán Maryval együtt leereszkedtek rajta a
zátonyra, és partra gázoltak, hogy tojásokat gyujtsenek, és
olyan alacsonyabbrendu állatokat gyilkoljanak halomra,
melyek a legkevésbé sem tartottak tolük. Bevásárló-
kosárként Mary zubbonyát vitték magukkal és James Wait új
ingét, amelyen még mindig ott fityegett az árcédula.
Kitekerték a szulák nyakát. Elkapták a szárazföldi
sárkánygyíkok farkát, és addig csapkodták oket a fekete
sziklákhoz, míg ki nem szenvedtek. És ez alatt a véres
mészárlás alatt esett meg, hogy Mary lehorzsolta a kezét, és
egy barátságos vámpír pinty életében eloször megízlelte az
embervért.

A gyilkosok békén hagyták a tengeri sárkánygyíkokat,

mert ehetetlennek tartották oket. Két évnek kellett eltelnie,
hogy felfedezzék: a teremtmények pocakjában lötyögo félig
megemésztett moszatok nemcsak ízletes és meleg, azonnal
fogyasztható fott ételt jelentenek, de alkalmasak a
vitaminok és ásványi anyagok oket addig sanyargató
hiányának a megszüntetésére is. Ily módon lett teljes az
étrendjük. Némelyik ember ugyanakkor jobban meg tudta
emészteni ezt a pürét, mint a többiek, akiknél ezáltal
egészségesebbek és kellemesebb külsejuek lettek – és
kívánatosabb szexuális partnerek. Így muködésbe lépett a
természetes kiválogatódás törvénye, aminek az lett az
eredménye, hogy egymillió évvel késobb az emberek már
saját maguk is meg tudják emészteni a moszatokat, nem
szorulnak rá a tengeri sárkánygyíkokra, újra békén hagyják
oket. Mennyivel jobb így mindenkinek.
Halakat azonban továbbra is megölnek az emberek, és –
halhiányos években – megeszik a szulákat is, amelyek
továbbra sem félnek tolük.
Itt maradhatnék újabb egymillió évre, de biztosra
veszem, még az sem lenne elég a szulák számára, hogy
ráébredjenek, milyen veszélyesek az emberek. Bizony, és –
amint már említettem – még mindig fáradhatatlanul járják
násztáncukat párosodás idején.

Aznap este az emberek egész kis lakomát csaptak a Bahia

de Darwin fedélzetén. A sétafedélzeten ettek, és a fedélzet
vaslemezein terítettek, és a Kapitány volt a konyhafonök.
Volt rákkal és pintyfasírttal töltött sárkánygyíksült. Volt saját
tojásaival töltött és olvasztott pingvinhájjal locsolgatott
szulapecsenye. Minden csodálatosan finomra sikerült. Az
emberek újra boldogok voltak.
És másnap kora hajnalban a Kapitány meg Mary újra
kimentek a partra, és magukkal vitték a kankabono
lányokat is. A lányok végre megértettek valamit abból,
ami körülöttük zajlott. Egyik állatot a másik után ölték le,
aztán egyik tetemet a másik után cipelték fel a hajóra. A
fagyasztóládákban végül, James Wait tetemén túl, akár egy
teljes hónapra is elegendo mennyiségu szárnyas és
sárkánygyík és tojás gyult össze. Most már nem csak
ivóvízbol és üzemanyagból voltak boséges készleteik, de
élelembol, ráadásul finom élelembol is.
Aztán a tervek szerint a Kapitány beindítja a motorokat.
Csúcssebességgel kelet felé haladnak majd. Mindenképpen
bele kell ütközniük a dél -amerikai vagy a közép-
amerikai esetleg az észak-amerikai kontinensbe, mondta a
kapitány Marynek, és megcsillantotta lassacskán visszatéro
humorérzékét: – ...hacsak nincs akkora pechünk, hogy
véletlenül átsiklunk a Panama-csatornán. De ha netalántán
tényleg át is siklanánk a csatornán, ígérem, elobb-utóbb
kikötünk Európában vagy Afrikában.
És elnevette magát, és nevetett az asszony is. Végül is
minden rendbe jött. És akkor a motorok felmond ták a
szolgálatot.
 9Amikor a Bahia de Darwin 1996 szeptemberében
alámerült a végtelenül nyugodt óceán vizében, a Kapitány
kivételével már mindenki a Mary által ráragasztott a
„Repkedve Szálló Redony” becenéven ismerte.
A gúnynév egy dalból származott, amelyet Mary a
Mandaraxtól tanult, és amely így szólt:

Remek hajó, óceánon szárnyaló

volt a Repkedve Szálló Redony
Vihar vagy ár, mégoly akár
kapitánya arca méla közöny
Kormánynál a férfi mindig lenézi
a legeslegvadabb szelet,
tiszta idoben, az égbolt felhotlen
kapitányunk kabinjában lehet.
Charles Carryl (1842-1920)

Hisako Hiroguchi és szoros testu kislánya, Akiko, és

Selena Macintosh mindannyian „Repkedve Szálló Redony”-
ként emlegették a hajót, és így ismerték a kankabono
asszonyok is, akik nem értették ugyan a szavakat, de
tetszett nekik a dallamuk. És amikor a kankabono
asszonyok történetünk elorehaladtával gyermekeket
szülnek, azt tanítják majd nekik, hogy szüleik a
kontinensrol érkeztek egy azóta köddé vált csodahajón,
amelynek „Repkedve Szálló Redony” volt a neve.
Akiko, aki folyékonyan beszélt kankabonóul és japánul
és angolul is, és aki az egyetlen nem kankabono volt, aki
párbeszédet tudott folytatni a kankabonókkal, soha nem
volt képes, rájönni, hogyan fordíthatná le kankabonóra a
következo szavakat: „Repkedve Szálló Redony”.
 A kankabonók ugyanúgy nem értették a szavak
jelentését és a bennük rejlo humoros töltetet, mint
ahogy nem értené egy mai ember sem, ha odamennék
mellé, miközben egy kék lagúna fehér homokkal borított
partján heverészik, és belesúgnám a fülébe: „Repkedve Szálló
Redony”.

Mary röviddel azután kezdett bele mesterséges

megtermékenyítési programjába, hogy a Repkedve Szálló
Redony lesüllyedt a tenger fenekére. Az asszony ekkor a
hatvanegyedik évében járt. O volt az egyetlen, akivel a
kapitány nemi életet élt. A kapitány hatvanhat éves volt,
és már nemigen kellett hadakoznia szexuális késztetéseivel.
És mivel úgy vélte, még mindig jó eséllyel adhatná tovább
a Huntington-kórt okozó hibás gént, feltette magában,
hogy nem szaporodik. És faji eloítéletei is voltak, és
egyáltalán nem vonzódott sem Hisakóhoz, sem szorös testu
leányához. A legkevésbé azokhoz az indián nokhöz
vonzódott, akik végül a világra hozták gyermekeit.
Ne felejtsék: Ezek az emberek abban a hitben éltek, hogy
bármelyik pillanatban megmenthetik oket, fogalmuk sem
lehetett arról, hogy ok az emberiség jövojének egyedüli
letéteményesei. Úgyhogy, ha nemi életet éltek, azt csak
azért tették, hogy néhány kellemes percet szerezzenek
maguknak, vagy kielégítsenek egy nyugtalanító késztetést,
vagy hogy elálmosodjanak, vagy mit tudom én, miért.
Mindenki úgy tudta, hogy a szaporodás egyenesen
felelotlenség lett volna, hi szen a Santa Rosalia nem
gyermeknevelésére való hely volt, és a gyerekek veszélybe
sodorták volna az élelmiszerellátást is.
Mielott a Repkedve Szálló Redony csatlakozott az ecuadori
tengeralattjáró flottához, Mary ugyanúgy érzett ezzel
kapcsolatban, mint bárki más: Súlyos csapás lenne
gyermeket szülni a szigeten.
 Lelke késobb is így érzett, hatalmas agyveleje azonban
lustán tunodni kezdett – vigyázva, nehogy megrémítse
gazdáját –, vajon miként lehetne átvinni egy termékeny noi
testbe a spermát, amit a Kapitány fecskendezett belé
havonta két alkalommal – úgy hogy, csiribú-csiribá,
terhesség legyen belole. Az akkor mindössze tízéves Akiko
még nem ovulált. A tizenöt és tizenkilenc év közötti
kankabono nok azonban egészen biztosan igen.

Maryt azzal etette hatalmas agyveleje, amit annak idején

az asszony is oly gyakran elmondott diákjainak: Nincs
abban semmi rossz, sot, inkább hasznos, ha az ember
mindenféle ötletekkel játszadozik gondolatban, tunjenek
azok bármilyen valóságtól elrugaszkodottnak, képtelennek
vagy egyenesen ostobának. Azzal nyugtatgatta magát ott,
a Santa Rosalia szigetén, amivel annak idején az iliumi
serdüloket. Vagyis hogy még a leggyengécskébb ötletekkel
való játszadozás is rengeteg alapveto fontosságú
tudományos felfedezést eredményezett abban a korban,
amelyet az asszony, egymillió évvel ezelott, „modern kor”-
nak nevezett.
Megkérdezte a Mandaraxot, mit tud a kíváncsiságról.
És a Mandarax a következot mondá:

A kíváncsiság az életeros szellem egyik állandó tulajdonsága.

Samuel Johnson (1709-1784)

Amit a Mandarax nem mondott el neki, és amit hatalmas

agyveleje meg aztán biztosan nem közölt vele, az az volt,
hogy ha eszébe ötlik egy csak kicsit is muködoképesnek
tuno kísérlet terve, akkor hatalmas agyveleje addig gyötri,
piszkálja, amíg azt a kísérletet meg nem valósítja.
Ez volt, szerintem, a legördögibb tulajdonságuk azoknak
a régi jó agyveloknek. Ilyeneket mondogattak tulaj-
donosuknak: – Itt van ez az orültség, talán megtehetnénk,
de persze mi soha nem lennénk ilyesmire képesek. Csak
eljátszadozunk a gondolattal.
És aztán, valami önkívületi állapotban, mindig meg is
tették, amire gondoltak – életre-halálra meno harcot
vívattak rabszolgákkal a Kolosszeumban, vagy elevenen
elégettek embereket a városok közterein, csak mert az
adott földrajzi környezetben népszerutlen véleményt
vallottak; vagy gyárakat építettek csak azért, hogy
nagyipari méretekben tudják gyilkolni az embereket, vagy
hogy egész városokat röpíthessenek a levegobe, és a többi,
és a többi.

Valahol a Mandaraxban kellett volna hogy legyen egy

figyelmeztetés, mint ahogy nem volt, amely szerint: „A
hatalmas agyvelok ezen korában minden megtörténik, ami
megtörténhet – úgyhogy jobb lesz vigyázni”.
A Mandarax ezt a gondolatot legjobban megközelíto
idézete egy Thomas Carlyle (1795-1881) sor volt:

Bármiféle kételyt csak a Cselekvés oszlathat el.

Mary nem volt benne biztos, hogy megtermékenyítheti-e

egy asszony a társát egy elhagyatott szigeten, minden
orvosi segítség nélkül, s a kétely cselekvésre bírta. Mint
valami önkívületi állapotban, egyszer csak azon kapta
magát, hogy a kankabono nok táborában jár a kráter
túloldalán, és tolmácsként magával vitte Akikót is.
És most azon kapom magam, hogy apámra gondolok,
mikor még élt, és csak egy festékes ujjú nyomorult volt
Cohoes városában. Mindig abban reménykedett, hogy
sikerül valamit eladni a filmgyárnak, és akkor nem kellene
mindenféle csip-csup munkát elvállalnia, és lehetne
szakácsunk meg bejárónonk.
 De akármennyire is vágyódott a filmipar után, az összes
történetének és könyvének olyan központi jeleneteket írt,
amelyeket épeszu ember soha nem vitt volna filmre –
hacsak nem akar valami különösen népszerutlen filmet
összehozni.
És most én magam is olyan történetet mesélek, amelynek
a kulcsjelenete soha nem kerülhetett volna be egy sikerre
szánt filmbe sem egymillió évvel ezelott. A jelenetben
Mary Hepburn mintegy hipnotikus álomban jobb
mutatóujjával felnyúl saját testébe, aztán egy tizennyolc
éves kankabono nobe, és megtermékenyíti.
Az elhamarkodott, felelotlen, és orült szabadosságról,
amellyel nem is csak egy, de az összes kankabono no
testével bánt, Marynek késobb eszébe jutott egy vicc.
Ekkor azonban már nem volt beszélo viszonyban a
Kapitánnyal, az egyetlen telepessel, aki megérthette volna a
viccet, úgyhogy meg kellett tartania magának. A vicc, kicsit
megszerkesztve, így szólt:
– Ha ez még gimnáziumi tanárno koromban eszembe
jut, most New York állam egyik kényelmes börtön-
cellájában ülnék, nem pedig ezen az istenverte Santa
Rosalián.
10 Amikor a hajó alámerült, magával vitte James Wait
csontjait, melyek közé a fagyasztókamra padlóján
olyan hüllok és madarak csontjai keveredtek, amelyek ma is
élnek a földön. Csak a Waitéhoz hasonló csontvázakat nem
öltözteti hús manapság.
Nyilvánvaló, hogy a férfi egyfajta hím majom volt – aki
felegyesedve járt, és hatalmas agyvelovel bírt, amelynek
rendeltetési célja, amennyire erre következtetni lehet, a
különlegesen mozgékony kezek beidegzése volt.
Valószínuleg elsajátította a tuzgyújtás tudományát.
Valószínuleg szerszámokat is használt.
Valószínuleg legalább egy tucat szóból álló szókincse volt.
Amikor a hajó alámerült, egyedül a Kapitány viselt
szakállat a szigeten. Egy évvel ez után megszületett fia,
Kamikaze. Tizenhárom évvel ez után a szigeten megjelent a
második szakáll, Kamikaze szakálla.
Ahogy a Mandarax mondá:

Volt egyszer egy szakállas öregember,

ki így kiáltott: „Isten bottal nem ver”.
Két bagoly meg egy tyúk,
Négy veréb meg egy lúd
fészket rakott mind szorzetemben.
Edward Lear (1812-1888)

Amikor a hajó alámerült, a kolónia már tíz éve létezett, és

a Kapitányból egy nagyon unalmas ember lett, aki kezét és
agyát tétlenségre kárhoztatta. Ideje nagy részét a sziget
egyetlen édesvizu forrásának a környékén töltötte, a kráter
lábánál. Ha valaki elment vízért, a Kapitány úgy
viselkedett, mintha o lenne a forrás kedves és tudós
gazdája, szolgálója és védelmezoje. Még arról is beszámolt a
kankabonóknak, akik soha egy árva szót sem értettek a
mondókájából, hogy milyen volt a forrás közérzete aznap –
így jellemezte a sziklahasadékból elobugyogó vizet: – ...ma
nagyon ideges – meg hogy – ...ma nagyon vígkedélyu – meg
– ...ma nagyon lusta – és hasonlók.
A víz valójában meglehetosen egyenletesen bugyogott
elo, így tette ezt már több ezer évvel a telepesek
megérkezése elott is, és így teszi a mai napig, pedig az
embereknek már nincs rá szükségük. Leírom, hogyan
muködött, és igazán nem kell valakinek az Egyesült
Államok Haditengerészeti Akadémiáján végeznie, hogy
megértse rejtélyes kis játékait: A kráter hatalmas kehelyként
muködött, amely felfogta az esovizet, és egy vastag réteg
vulkanikus törmelék alatt elrejtette a napsugarak elol. A
kehely oldalán nyíló kis lék volt a tulajdonképpeni forrás.
A végtelen sok szabadidovel rendelkezo Kapitánynak
nem volt mit javítani a forráson. A víz már így is tökéletesen
bugyogott a bazaltszikla hasadékából, és már így is
felfogta egy alig tíz centiméterrel a hasadék alatt
elhelyezkedo természetes sziklamélyedés. Ez a mélyedés
körülbelül akkora volt, és azóta mit sem változott, mint a
Repkedve Szálló Redony dísztermébol nyíló mellékhelyiség
mosdókagylója. Ha kiürítették, a mélyedés – akár biztatta a
Kapitány, akár nem – huszonhárom perc és tíz másodperc
alatt telt meg újra színültig.
Mit mondhatnék a Kapitány utolsó éveirol? Azt kellene
mondanom, hogy a csendes reménytelenség vett rajta erot.
De nyilván nem kellett volna a Santa Rosalián rekednie
ahhoz, hogy így érezzen.
Ahogy a Mandarax mondá:
 A nagy embertömegek csendes reménytelenségben tengetik
életüket.
Henry David Thoreau (1817-1862)

Hogy miért volt akkoriban olyan széles körben, és

különösen a férfiak között elterjedt kór a csendes
reménytelenség? Újra bekocog a színre történetem egyetlen
velejéig romlott szereploje: a túlméretezett emberi agyvelo.
Manapság senki nem éli életét csendes
reménytelenségben. Az egymillió évvel ezelott élt
embertömegeken azért vett erot a csendes reménytelenség,
mert a koponyájukban rejlo pokoli komputerek egy percre
sem pihenhettek, nem ismertek mértéket; állandóan egyre
nehezebb feladatokat követeltek, amivel az élet képtelen
volt ellátni oket.
Ezzel bemutattam szinte az összes jelenetet és
körülményt, amelyek kulcsfontosságúak voltak ahhoz, hogy
az emberiség csodával határos módon a mai napig fenn
tudjon maradni. Azt a képzetet váltják ki bennem, mintha
furcsa alakú kulcsok lennének, melyek lezárt ajtók egész
sorát tárják ki, és az utolsó ajtó mögött a tökéletes
boldogság vár az emberre.
Nyilván ilyen kulcs volt az a körülmény, hogy a Santa
Rosalián nem voltak szerszámok, leszámítva a gyengécske
utánzatokat, amelyeket csontokból és ágakból és kövekbol
és halbéldarabkákból – és madárbélzsinegekbol tákoltak
össze.
Ha a Kapitánynak csak néhány valamirevaló szerszámja
lett volna, feszítovasak meg csákányok meg lapátok, etc.
etc., nyilván megtalálta volna a módját, hogy a tudomány
nevében eltömítse a forrást, vagy egy-két hét alatt
kiokádtassa a kráterrel a teljes tárolt vízmennyiséget.
Ami a lélekszám és az élelmiszerutánpótlás telepesek által
kialakított egyensúlyát illeti: Azt kell mondanom, hogy ez is
sokkal inkább alapult a jószerencsén, mint az emberi
éleselméjuségen.
A természet éppen adakozó kedvében volt, hát nem látták
híját az ennivalónak. A környezo szigeteken fészkelo
madarakra kedvezo évek köszöntöttek, átküldték a
túlzsúfolt sziklákról társaik egy részét a Santa Rosaliára,
hogy foglalják el a fészkeket, amelyek lakóit megették az
emberek. A tengeri sárkánygyíkok esetében nem létezett
ilyen természetes létszámátcsoportosítás, hiszen képtelenek
voltak hosszabb távolság leúszására. Ezeknek a sápkóros
hülloknek a teste és béltartalma azonban olyan visszataszító
volt, hogy az emberek csak akkor fanyalodtak rájuk, ha már
minden más ehetonek szukében voltak.
Abban mindenki egyetértett, hogy a legkényesebb ízlést is
kielégíto csemege a fott tojás volt. Ezt úgy készítettek el,
hogy a tojást kitették egy napsütötte lapos sziklára, és
vártak néhány órát. Tuz nem volt a Santa Rosalián. A
második helyezett a madaraktól elcsent hal volt. Azután
következett maga a madár. És azután a tengeri sárkánygyík
belébol származó zöldes pép.
A természet olyannyira bokezu volt, hogy még élel-
miszertartalékkal is ellátta a telepeseket, akik tudtak is
róla, de soha nem kellett, hogy igénybe vegyék. A szigeten
mindenfelé korú és nagyságú fókák meg rozmárok
mászkáltak, amelyek nagy szemeket meresztgettek minden
elhaladó emberre, és amelyek a párzás lázában égo hímeket
leszámítva egytol egyig gyanútlanok és szelídek. Ezek nem
voltak valami orült finomak.
A telepesek szinte azonnal legyilkolták az összes
szárazföldi sárkánygyíkot, és ez végzetes következmé-
nyekkel járhatott volna – végül mégis megúszták
mindenfajta katasztrófa nélkül. A dolog sokkal rosszabbul
is elsülhetett volna. De történetesen semmi kihatása nem
volt. A Santa Rosalián nem éltek óriásteknosök, ellenkezo
esetben a telepesek valószínuleg oket is kiirtották volna. De
annak sem lett volna semmi kihatása.
Közben a világ más tájain, különösen Afrikában, az
emberek milliószámra pusztultak éhen, csak mert pechjük
volt. Hosszú évek óta nem esett az eso. Régebben rengeteg
csapadékot kaptak a földjeik, most azonban úgy nézett ki a
helyzet, mintha soha többé nem akarna eleredni az eso.
Így legalább az afrikaiak abbahagyták a szaporodást.
Ennyi jó volt a dologban. Ez egy kicsit lendített a helyzeten.
Ez azt jelentette, hogy ennyivel több semmit lehetett
szétosztani az emberek között.
A Kapitány mindössze egy hónappal azelott szerzett
tudomást a kankabono nok teherbe esésérol, hogy a világra
jött a sziget elso hímnemu bennszülött polgára, akit
mindenki csak a szorös testu Akikótól kapott becenevén
ismert. Akiko nagyon örült, hogy kisfiú született, ennek az
örömének adott hangot a „Kamikaze” becenévvel, amely
japán szó, és azt jelenti, hogy „megszentelt szél”.
Az annak idején partra szálló telepesek soha nem alkottak
egyetlen nagy családot. A következo nemzedékek azonban,
miután a legidosebb generáció utolja is kihalt, már
egyetlen nagy családot alkottak. A családtagoknak volt
közös nyelvük és közös vallásuk és néhány közös viccük
és daluk és táncuk, etc. etc., szinte minden kankabono
nyelven. És Kamikazéból, amikor rá került a sor, hogy
vénséges vén emberré öregedjen, olyasmi lett, ami a
Kapitány sosem volt: tisztelettel övezett pátriárka. Akiko
pedig tisztelettel övezett mátriárka lett.
Az egész folyamat, amelynek során egy egységes család
alakult ki, nagyon gyorsan ment végbe. Öröm volt látni.
Már majdnem megszerettem az embereket úgy, ahogy
akkor voltak, hatalmas agyvelejükkel meg a többivel
együtt.
11 A Kapitány egyrészt azért tudta meg olyan késon,
hogy az egyik kankabono no teherbe esett, mert
nyilván senki nem szándékozott az orrára kötni a dolgot,
másrészt viszont azért, mert a kankabono nok – foként faji
alapon rettenetesen utálták ot, s így igen ritkán kerültek a
szeme elé. Mindig késo éjszaka mentek el vízért a kráterhez,
amikor a férfi már mélyen aludt, csak hogy ne kelljen
találkozniuk vele. Ellenszenvük a Kapitány haláláig
megmaradt, annak ellenére, hogy o volt körülrajongott
gyermekeik apja.
Csakhogy egy hónappal Kamikaze megszületése elott egy
este a Kapitány sehogy sem tudott elaludni Maryvel
közösen használt tollágyán. Hatalmas agyveleje hatására
még a bore is viszketni kezdett, ide-oda forgolódott a
fekhelyén, nem hagyta nyugodni egy ötlet. Az ötlet lényege
az volt, hogy ha a kráter tetejérol leásna a vízkészletig, és
megtalálná a kráter falán a léket, lehetosége nyílna
szabályozni azt, amire még soha senki nem panaszkodott: a
forrás vízhozamát.
Mellesleg ez körülbelül olyan egyszeru és szerény
mérnöki feladat volt, mint mondjuk a Khufu piramis vagy a
Panama-csatorna megépítése.
A Kapitány tehát az éj kellos közepén kikászálódott az
ágyból és elment sétálni. Telihold lebegett az égen, pont a
feje fölött. A forráshoz érve hat kankabonót pillantott meg,
akik a kis vízgyujto üregben lévo víz felszínét paskolgatták
a kezükkel, mintha holmi barátságos állat hátát simogatnák,
és fröcskölték egymást meg hasonlók. Nagyon jól mulattak,
és ráadásul különösen jó kedvükben voltak, mert
mindannyian kisbabát vártak.
Ahogy észrevették a Kapitányt, rögtön vége szakadt a
mulatságuknak. Gonosz embernek tartották. De a Kapitány
is meghökkent – lévén anyaszült meztelen. Nem számított
arra, hogy bárkivel is összefut. Lustaságból nem vette fel
sárkánygyíkborbol összefércelt nadrágját. És most, a Santa
Rosalián eltöltött tíz teljes év után, a kankabonók eloször
pillantották meg a nemi szervét. Kibuggyant belolük a
nevetés; és aztán nem is tudták abbahagyni.

A Kapitány visszavonult lakhelyére, ahol Mary aludt,

mint a bunda. A lányok nevetését elintézte annyival, hogy
együgyuek. Eszébe jutott az is, hogy az egyik nonek
parazitás fertozés vagy daganat puffasztotta fel a hasát, és
hogy ez nagy vidámsága ellenére is – hamarosan az életébe
kerülhet.
Másnap reggel megemlítette Marynek a daganatot, aki
erre nagyon furcsán elmosolyodott.
– Mi van ezen mosolyogni való? – kérdezte a Kapitány.
– Mosolyogtam volna? – kérdezte az asszony. Istenem...
hát ez tényleg nem mosolyogni való.
– Egy ekkora daganat... – mondta a férfi – csak valami
komoly betegség jele lehet.
– Nem is tudod mennyire igazad van – mondta Mary.
Nem tehetünk mást, kivárjuk, hogy mi lesz belole. Mi
egyebet tehetnénk?
– Olyan vidám volt az a lány – tunodött a Kapitány. –
Látszólag egyáltalán nem zavarta az a ... hatalmas daganat.
– Ahogy te magad meg szoktad jegyezni – mondta Mary
–, mások ok, mint mi vagyunk. Kezdetleges a
gondolkodásmódjuk. Bármi történik velük, megpróbálják a
jó oldalát látni. Úgy okoskodnak, hogy úgyse tudnak
különösebben beleszólni az események menetébe,
elfogadják hát az életet olyannak, amilyen.
Ott volt mellette az ágyon a Mandarax. A telepesek közül
egyedül o és az akkor tízéves szorös testu Akiko lelték még
mindig örömüket a készülékben. Ha ok nincsenek, a
hasztalan jó tanácsokba és az ostoba álbölcsességekbe és a
nehézkes tréfálkozásba beleunt Kapitány vagy Selena vagy
Hisako már réges-régen belehajította volna a készüléket az
óceánba.
A Kapitány ráadásul személyesen is sértve érezte magát
azóta, hogy a a Mandarax elohozakodott a Repkedve Szálló
Redony nevetséges kapitányáról szóló verssel.
Úgyhogy Mary eloállhatott egy idézettel, amely a hasát
felpuffasztó daganat ellenére is boldog kankabono no
feltételezett tudatlanságát kommentálta, imigyen:

Igazán az ember csak tudatlanságában boldog, mielott a

fájdalmat és az örömöt megtanulná.
Sophokles (i. e. 496-406)

Mary játékát a férfival, a Kapitány volt férfitársaként, nem

is találhattam másnak, mint sunyinak és rosszindulatúnak.
Ha nonek születtem volna annak idején, talán másként
érzek. Ha nonek születtem volna, talán ujjongva nézem
Mary Hepburnt, amint magában mosolyog, mert sikerült
megnyirbálni a férfiak szaporodásban betöltött szerepét,
amely szerep azóta sem kapott nagyobb súlyt. Ez nem
változott meg. Még mindig vannak mafla alakok, akikbol
megbízhatóan fröcsög az életeros sperma ivarzás idején.

Mary titkos káröröme hamarosan leplezetlen és durva

formában is megnyilvánul majd. Mikor megszületett
Kamikaze, és megtudta, hogy a saját fiáról van szó, a
Kapitány dadogva Mary szemére vetette, hogy ehhez az o
beleegyezését is kellett volna kérnie. És Mary így válaszolt:
– Nem neked kellett kilenc hónapon át a testedben hordani,
és megszenvedni, hogy nagy nehezen a világra jön a lábaid
közül. Nem szoptathatod, még ha akarnád se, amiben nem
nagyon hiszek. És senki nem várja el toled, hogy segíts
felnevelni. Sot, reméljük, hogy semmi, de semmi közöd nem
lesz hozzá!
– Akkor is... tiltakozott a Kapitány.
– Édes jó istenem... – mondta Mary –, nem gondolod,
hogy inkább csináltunk volna gyereket egy sárkánygyík
köpetébol, ha tehetjük, mintsem hogy Ofenségének a
legcsekélyebb mértékben is megzavarjuk a nyugalmát?
12 Miután az asszony ilyesmiket vágott a Kapitány
fejéhez, kapcsolatuk nem folytatódhatott a régi
módon. Egymillió évvel ezelott a hatalmas agyvelok
rengeteget elmélkedtek azon, miként lehetne
megakadályozni a párkapcsolatok felbomlását, és ha igazán
akarja, Mary számára is lett volna legalább egy mód, hogy
továbbra is együtt éljen a Kapitánnyal, ha nem is túl sokáig.
Azt mondhatta volna neki, hogy a kankabono nok
oroszlánfókákkal és rozmárokkal párzottak. A férfi hitt
volna neki, mert egyrészt igen lebecsülte a nok erkölcsi
tartását, másrészt eszébe sem jutott volna soha, hogy a
szigeten esetleg mesterséges megtermékenyítést hajtottak
végre. Ezt kizárt dolognak tartotta volna, pedig az eljárás
valójában gyerekjátéknak bizonyult, egyszeru volt, mint a
pofon.
Ahogy a Mandarax mondá:

Van valami, ami nem szereti a falakat.

Robert Frost (1874-1963)

Amihez én csak annyit tennék hozzá, hogy:

Igen, de van még valami, ami viszont imádja a nyálkás

hártyákat.
Leon Trotsky Trout (1946-1 001 986)

Szóval Mary megmenthette volna kapcsolatukat egy

hazugság árán, igaz, Kamikaze kék szemei akkor még
mindig magyarázatra szorulnak. Egyébként a ma élok közül
minden tizenkettedik éli életét a Kapitány kék szemeivel és
szoke fürtjeivel. Ezeknek a példányoknak idonként tréfából
azt mondom: – Guten morgen, Herr von Kleist – vagy azt
hogy: – Wie geht's es Ihnen, Freulein von Kleist? – Nagyjából
ez minden, amit németül tudok.
Manapság még ez is több, mint amire szükségem lehet.

Mi lett volna, ha Mary megmenti a kapcsolatukat egy

hazugság árán? A kérdésre annyi eltelt év után sem adható
egyértelmu válasz. Soha nem alkottak ideális párt. Jobb
híján ragadtak meg egymás mellett, miután Selena és
Hisako összeállt, hogy felneveljék Akikót, és a kankabono
nok átköltöztek a kráter túloldalára, hogy megorizzék
kankabono elgondolásaik és világképük és életvitelük
tisztaságát.
Az egyik kankabono szokás egyébként az volt, hogy
mindenki elott titokban tartották a nevüket, aki nem volt
kankabono. Elottem azonban persze nem volt titkuk, mint
ahogy senki másnak sem, és úgy érzem, senkinek nem eshet
már baja, ha elárulom, hogy az elso, aki gyermeket szült a
Kapitánytól, Sinka volt, a másodikként szülo pedig Lor, a
harmadikként szülo pedig Lira, a negyedikként szülo pedig
Dirno, az ötödikként szülo pedig Nanno, a hatodikként
szülo pedig Keel.

Miután Mary otthagyta a Kapitányt, és elkészítette saját

madártoll fekhelyét és napernyojét, azt mondta Akikónak,
hogy semmivel sem érezte magát magányosabbnak, mint
amikor még a Kapitánnyal élt együtt. Jó néhány pontosan
meghatározott panasza volt a Kapitánnyal szemben, a férfi
olyan jellemhibáit sérelmezte, melyeket a Kapitány
könnyuszerrel kiigazíthatott volna, ha csak egy kicsit is
szándékában áll a kapcsolat fenntartása.
– Egy párkapcsolatban mindkét félnek egyenlo terhet kell
vállalnia – mondta Akikónak Mary. – Ha csak az egyik
erolködik, akár el is lehet felejteni a dolgot. Semmi értelme
az egésznek, és az, amelyiknek minden a nyakába szakad,
ugyanúgy jár, mint én, úgy érzi, egész ido alatt csak a
bolondját járatták vele. Nekem részem volt egy igazán
boldog házasságban, Akiko, és részem lett volna benne
másodszor is, ha Willard meg nem hal...szóval nagyon jól
tudom, hogyan kellene ennek a dolognak muködnie.
Az asszony felsorolta a négy legsúlyosabb hibát,
amelyeket a Kapitány könnyen jóvátehetett volna, ha akar:

1. Amikor arról beszélt, hogy mit fog tenni a meg-

menekülésük után, az asszony soha nem szerepelt a
terveiben.
2. Kigúnyolta Willard Flemminget, pedig tudta, hogy neki
ez mennyire rosszul esik, és kétségbe vonta, hogy a férfi
tényleg megírt két szimfóniát, értett a szélmalmokhoz, és
még azt is, hogy tudott síelni.
3. Szüntelenül morgott, hogy a Mandarax túlságosan
hangosan csipog, amikor Mary a gombjait nyomogatja,
pedig tisztában volt vele, milyen jó hatással van rá, ha
tornáztathatja az agyát, idézeteket tanulhat meg kívülrol, és
új nyelveket gyakorolhat, etc. etc.
4. Ha agyonütötték volna sem lett volna hajlandó csak
egyszer is azt mondani, hogy „szeretlek”.

– És ez csak a négy legsúlyosabb hibája – mondta Mary.

Jó sok felhalmozódott ellenérzés volt hát benne, amikor úgy
beszélt a sárkánygyík köpetrol a Kapitánnyal, ahogy.

Szakításukat nem nevezném tragikusnak, hiszen a dolog

nem érintett szüloi gondoskodásra szoruló gyermeket, és a
felek egyike sem találta elviselhetetlennek az egyedüllétet.
Mindkettojüket rendszeresen meglátogatta Akiko, aki
késobb amikor kiserkent Kamikaze szakálla – a saját
gyermekeit is magával hozta.
 O tette lehetové a számukra, hogy gyerekeket
szülhessenek, a kankabono nok mégsem részesítették Maryt
különleges tiszteletben. Gyermekeik és ok ugyanannyira
féltek tole, mint a Kapitánytól, mert úgy tartották, hogy sok
jóra és sok gonoszságra is képes
És eltelt húsz év. Hisako és Selena nyolc éve öngyilkosok
lettek, a tengerbe vetették magukat. Akiko harminckilenc
éves tiszteletre méltó családanya volt már, hét szorös testu
gyermeket szült Kamikazénak – két fiút és öt kislányt.
Három nyelven beszélt folyékonyan a Mandarax segítsége
nélkül is: angolul, japánul és kankabonóul. Gyermekei csak
kankabonóul tudtak, leszámítva két szót: Nagyapa és
Nagymama. Ezekre o tanította meg a gyerekeket, hogy így
szólítsák a Kapitányt és Mary Hepburnt. Így szólította oket
o maga is.

Egy napon, 2016. május 9-én reggel hét óra harminc

perckor a *Mandarax szerint, Akiko felébresztette *Maryt,
és azt mondta neki, jó lenne, ha elmenne kibékülni a
*Kapitánnyal, aki olyan beteg, hogy talán a másnapot sem
éri meg. Akiko elozo este járt a férfinél, és hazaküldte a
gyerekeit és ott maradt és egész éjjel ápolta a *Kapitányt,
pedig nem sok mindent tehetett érte.
*Mary pedig ment, pedig o sem volt már mai csirke.
Nyolcvanadik évében járt – és teljesen fogatlan volt. A
gerincoszlopa kérdojellé görbült, a *Mandarax szerint
csontritkulás következtében. Nem volt szüksége a
*Mandaraxra, tudta magától is, hogy csontritkulásban
szenved. Anyja és nagyanyja csontjait is teljesen
meggyengítette a csontritkulás, mielott meghaltak.
Még egy örökletes betegség, amely manapság teljesen
ismeretlen.
Ami a *Kapitányt illeti, a *Mandarax csak arra tudott
tippelni, hogy a férfi Alzheimer-kórban szenved. Az öreg
trottyos már nem tudta ellátni magát, és azt se nagyon
tudta, hogy fiú vagy lány. Éhenhalt volna, ha Akiko nem
visz neki ennivalót mindennap, és így vagy úgy rá nem
veszi, hogy legalább egy részét le is nyelje. Nyolcvanhat
éves volt már.
Ahogy a Mandarax mondá:

A végso jelenet,
Mely e fura s gazdag mesét lezárja,
Megint gyermekség, s teljes feledés,
Se fog, se szem, se íny – tönkremenés!
William Shakespeare (1564-1616)

És *Mary kétrét görnyedve odacsoszogott a *Kapitány

tollakból összeszerkesztett napernyoje alá, mely régebben
az övé is volt. Húsz éve nem járt ott. Távozása óta a
napernyot jó párszor javították, mint ahogy az állványul
szolgáló mangrove ágakat és a kitámasztó botokat és a
tollas fekhelyet is. De a szerkezet ugyanaz maradt, a
mangrove ligeten vágott irtáson át most is a tengerre nyílott
kilátás, és a zátonyra, melyen a Repkedve Szálló Redony oly
sok évvel korábban megfeneklett.
Egyébként a hajót végül is a tat rakodóterében összegyult
eso- és tengervíz rántotta le a zátonyról. A tengervíz az
egyik hatalmas hajócsavar tengelye mentén szivárgott be. A
hajó éjjel merült alá. Senki sem látta, ahogy belekezd az
„Évszázad Kirándulása” utolsó szakaszába, a
háromkilométeres merülésbe.
 Ez aztán tényleg gyászos emléku zátony volt ott, a
13 Kapitány otthonával szemben! Csodálkoztam is, hogy
mindennap meg akarta nézni. Errol a félig elsüllyedt
hegyhátról gázolt a vízbe kéz a kézben *Hisako Hiroguchi
és *Selena MacIntosh, hogy megkeressék a Túlvilágba
vezeto kék alagutat. *Selena akkor negyvennyolc volt, és
még mindig termékeny. *Hisako ötvenhat volt, és már jó
ideje nem ovulált.
Akiko lelke még mindig felkavarodott, ha megpillantotta
a zátonyt. Akarata ellenére is felelosnek érezte magát az ot
felnevelo két asszony öngyilkosságáért – annak ellenére,
hogy a *Mandarax szerint egyértelmuen *Hisako állandó, és
valószínuleg örökletes depressziója végzett mindket-
tojükkel.
Csakhogy Akiko nem hagyhatta figyelmen kívül a tényt:
*Hisako és *Selena röviddel azt követoen végeztek
magukkal, hogy o külön költözött tolük.
Az asszony akkor huszonketto volt. Kamikaze még nem
érte el a serdülokort, úgyhogy neki semmi köze nem volt a
dologhoz. Egyszeruen egyedül élt, és ez az állapot nagyon
is a kedvére volt. Jóval túl volt már azon a koron, amikor a
legtöbb ember elhagyja a családi fészket, és nekem nagyon
tetszett, hogy végre o is megtette. Láttam, mennyit
szenvedett, amikor *Hisako és *Selena éveken át azután is
gügyögve beszéltek hozzá, hogy eros, ügyes nové serdült.
És o rettenetesen sokáig erot vett magán – mert annyira
hálás volt mindazért, amit érte tettek, amikor még tényleg
magatehetetlen volt.
Ha hiszik, ha nem, még azon a napon is a szülei vágták
fel helyette a szulahúst, amikor otthagyta oket.
Egy hónappal késobb még mindig tettek terítéket neki is
minden egyes étkezésnél, felvágták a húst, és gügyögtek
neki és szelíden korholták, pedig már nem is volt ott.
És aztán egy nap nem volt érdemes tovább élni.

*Mary Hepburn minden nyavalyája ellenére sem szorult

mások segítségére, amikor elment, hogy megnézze a
haldokló *Kapitányt. Még mindig maga gyujtötte be és
készítette el az ennivalóját, és példás rendet tartott az
otthonában. Erre roppant büszke volt, és lehetett is. A
*Kapitány csak nyug volt a közösség vagyis Akiko nyakán.
*Mary helyzete egészen más volt. Gyakran mondogatta,
hogy ha valamikor úgy érzi, nyug a mások nyakában,
követi Hisakót és Selenát a zátonyon, és viszontlátja
második férjét az óceán fenekén.
Szembeötlo volt a különbség az elkényeztetett *Kapitány
és az asszony lába között. Lábaik meroben más sorsról
árulkodtak. A férfi lábfeje fehér volt, a talpán a bor puha.
Az asszonyé olyan barna és edzett, mint a túrabakancs,
amelyet magával vitt Guayaquilba oly sok évvel korábban.
És az asszony így szólt a férfihoz, akivel húsz év óta
akkor beszélt eloször: Hallom, nagyon beteg vagy.
Tulajdonképpen a férfi még mindig egészen jóképu és jól
táplált volt. Jól nézett ki és tiszta volt, mert Akiko naponta
megfürdette, és megmosta és kifésülte a haját meg a
szakállát is. Ehhez azt a szappant használta, amit a
kankabono asszonyok csináltak csontlisztbol és
pingvinhájból.
A *Kapitány betegségében az volt a legdühítobb, hogy a
teste még mindig tökéletesen el tudta volna látni magát.
Sokkal erosebb volt, mint a *Maryé. Egyre gyatrábban
muködo hatalmas agyveleje vette rá, hogy az egész napot
az ágyban töltse és összerondítsa magát és megtagadja az
evést, etc. etc.
Ugyanakkor: Nem a Santa Rosalia volt az egyetlen hely,
ahol ez a betegség elofordult. A kontinensen több millió
idos ember élte a csecsemok magatehetetlen életét, és
Akikóhoz hasonló együttérzo fiatal felnotteknek kellett
gondjukat viselniük. A kardszárnyú delfineknek és a
cápáknak hála, az öregedéshez kapcsolódó betegségek
felbukkanása manapság egyszeruen elképzelhetetlen.

– Ki ez a vén csoroszlya? – kérdezte a *Kapitány Akikótól.

– Nem bírom a ronda noket. Ez itt a legrondább, akit valaha
is láttam.
– *Mary Hepburn az... illetve Mrs. Flemming, nagyapa –
mondta Akiko., Szorös arcán legördült egy könnycsepp. –
Nagymama jött el – mondta.
– Soha életemben nem láttam ezt a not – mondta a
*Kapitány. – Légy szíves, távolítsd el. Most lehunyom a
szememet. Azt akarom, hogy ne legyen itt, amikor újra
kinyitom. – A férfi behunyta a szemeit, és mormogva
számolni kezdett.
Akiko odalépett *Maryhez és megfogta a törékeny csontú
asszony jobb karját. – Ó, nagymama... – mondta. –
Fogalmam sem volt, hogy ez lesz belole.
*Mary pedig így válaszolt hangosan: – Sose volt ez jobb.
A *Kapitány folytatta a számolást.
A fél kilométerre levo forrás környékérol egy férfi
diadalittas üvöltése és noi kacagás hangja szállt feléjük. Az
üvöltést mindenki hallotta már a szigeten. Kamikaze szokás
szerint így tette közhírré: nostényre bukkant és pillanatokon
belül meghágja. Ekkor tizenkilenc éves volt, alig valamivel
túl legtermékenyebb férfikorán, és mint a sziget egyetlen
aktív hímnemu lakosa – bármikor meghágott bárkit vagy
bármit. Ez megint csak Akiko lelkét szomorította – párja
szégyentelenül csapodár életet folytatott. Ez az asszony
igazi szent volt.
A no, akit Kamikaze meglepett a forrás mellett, Dirno
volt, saját nagynénje, akinek ekkor már nem lehetett
gyereke. A férfit ez a legkevésbé sem érdekelte.
Mindenképpen meg akarta hágni. Amikor fiatalabb volt,
még oroszlánfókákkal és rozmárokkal is párzott, egészen
addig, míg Akiko rá nem vette, hogy – ha másért nem is –
az o kedvéért hagyjon fel legalább ezzel.
Egyetlen oroszlánfóka vagy rozmár sem lett vemhes
Kamikazétól, ami, ha úgy vesszük, sajnálatos. Ha sikerült
volna megtermékenyítenie csak egyet is, a modern
emberiség törzsfejlodése jóval gyorsabban végbe mehetett
volna, mint egymillió év.
Ugyanakkor: Hová az a nagy sietség, végül is?

A *Kapitány kinyitotta a szemét, és így szólt *Maryhez: –

Te mit keresel itt még mindig?
Az asszony ezt mondta: – Ne is törodj velem. Csak egy no
vagyok, aki együtt élt veled tíz éven át. Ebben a pillanatban
Lira, egy másik kankabono no, odakiáltott Akikónak
kankabonóul, hogy Orlon, Akiko négyéves kisfia eltörte a
karját, és Akiko azonnal menjen haza. Lira nem volt
hajlandó közelebb jönni a *Kapitány otthonához, mert úgy
gondolta, abban ártó szellemek lakoznak.
Akiko pedig megkérte *Maryt, tartsa rajta a *Kapitányon
a szemét, amíg o távol lesz. Megígérte, hogy amint lehet,
visszajön. – Legyél jó fiú – mondta a *Kapitánynak. – Ígérd
meg szépen.
A férfi kelletlenül megígérte.

*Mary Akiko kérésére a *Mandaraxot is magával vitte,

hátha sikerülne kideríteniük, miért került többször is
tetszhalott állapotba a *Kapitány az elozo nap illetve éjszaka
során.
Akkor azonban az asszony megmutatta neki a készüléket,
és még mielott feltehette volna az elso kérdést, a férfi
hihetetlen dolgot muvelt: kikapta a kezébol, és felállt, mint
akinek kutya baja. – Nincs semmi a világon, amit jobban
gyulölnék, mint ezt a kis szarházit – mondta, és kitotyogott
a vízpartra, majd fel a zátonyra, míg végül térdig állt az
óceán vizében.
Szegény *Mary a nyomába eredt, de hát egyáltalán nem
volt olyan jó eroben, hogy visszatarthatott volna egy ekkora
darab férfit. Tehetetlenül nézte, ahogy a *Kapitány
belehajítja a *Mandaraxot a tengerbe, amely mint kiderült,
ott éppen három méter vastagon borította a zátonyt. A
zátony fala meredek volt, akárcsak a tengeri sárkánygyík
háta.
Az asszony látta a víz alatt hevero készüléket. Ott volt a
mélyben – a felbecsülhetetlen értéku örökség, amelyet
Akikóra testált, ha megtalálna halni. És a sportos öreg hölgy
ment utána habozás nélkül. Már éppen rátette az egyik
kezét, amikor egy hatalmas fehér cápa bekapta ot is meg a
Mandaraxot is.
A *Kapitánynak itt pillanatnyi emlékezetkiesése volt,
úgyhogy fogalma sem volt, mire vélje a véres vizet. Azt sem
tudta, hol van éppen. A legjobban a rátámadó madaraktól
ijedt meg. A sziget legközönségesebb madarai, ártalmatlan
vámpír pintyek estek neki a *Kapitány fekélyes hátának. A
*Kapitány szemében azonban ismeretlen, szörnyuséges
lények voltak.
Feléjük csapott, és segítségért kezdett kiabálni. Egyre több
pinty érkezett, és o teljesen meg volt gyozodve, hogy meg
akarják ölni, és beleugrott a vízbe, ahol felfalta egy
pörölycápa. Ennek az állatnak kis nyélen ültek a szemei.
Olyan megoldás volt ez, amelyet a természetes
kiválogatódás fejlesztett ki sok–sok millió évvel korábban.
Az állat hibátlan csavar volt a világegyetem gépezetében.
Nem akadt rajta semmi, amit meg kellett volna változtatni.
Egy dologra biztos, hogy nem volt szüksége: nagyobb
agyra.
Mihez is kezdett volna egy nagyobb agyvelovel? Befejezi
Beethoven Kilencedik Szimfóniáját?
Vagy esetleg leírja ezeket a sorokat:

Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és no:
Fellép és lelép: s mindenkit sok szerep vár
Életében,
William Shakespeare (1564-1616)
14 Ezeket a szavakat a puszta levegobe írom – az
ugyancsak levegobol lévo bal kezem mutatóujjának
a hegyével. Anyám balkezes volt, s az vagyok én is. Ma már
nincs egy balkezes ember sem. Az emberek tökéletesen
egyformán képesek használni kétoldali uszonyaikat.
Anyámnak lángvörös volt a haja, ahogy Andrew
MacIntosh-nak is, gyermekeik, jómagam és Selena azonban
nem örökölték rozsdás hajzatukat – ahogy az emberiség
sem örökölte, ahogy az emberiség sem örökölhette. Ma már
nincs egy vöröshajú ember sem. Sosem ismertem egy
albínót sem személyesen, de ma albínókból sincs egy sem.
A fókák között idorol idore elofordul néhány albínó.
Prémjükért sok pénzt megadtak volna egymillió éve, mert
noi bundákat varrtak belole, amelyeket a hölgyek operába
meg jótékonysági bálokba menet viseltek.
Vajon a modernkori ember prémjébol szép bundákat
varrtak volna-e réges-régen élt oseik?

Hogy nem zavar-e, hogy ilyen anyagtalanul, levegovel

levegore kell írnom? Hát – lesznek az én szavaim is olyan
idot állók, mint bármi, amit az apám írt, vagy Shakespeare
írt, vagy Beethoven írt, vagy Darwin írt. Egyre inkább úgy
tunik nekem, hogy mindannyian levegovel írtak levegore,
és én most kicsippentem ezt a darwini gondolatot a
balzsamos levegobol:

A fejlodés sokkalta általánosabb, mint a visszafejlodés.

De még mennyire, de még mennyire.

Mesém kezdetén úgy tunt, mintha a világegyetem

gépezetének földlakókból álló részét rettenetes veszély
fenyegetné, hiszen a földlakó panelben rengeteg kis csavar,
vagyis ember, nem illett be többé sehova, és csak kárt tettek
magukban meg a környezetükben. Már-már azt hittem,
kijavíthatatlan károk keletkeztek. Korántsem !
Az emberek felépítésében végrehajtott változtatásoknak
köszönhetoen ma semmilyen akadályát nem látom annak,
hogy a gépezet földlakó része akár az idok végezetéig is
elketyegjen, pontosan úgy, ahogy most teszi.

Ha holmi természetfölötti lények vagy uremberkék, apám

kedvencei, állították volna helyre az emberiség és a
természet többi része között megbomlott összhangot, én
nem láttam oket. Hajlandó vagyok letenni a nagyesküt,
hogy a javítási munkálatokat a természetes kiválogatódás
törvénye végezte mindenfajta külso segítség nélkül.
A legügyesebb halászok maradtak fenn a legnagyobb
számban a Galápagosz-szigetcsoport vizes közegében. Azok
úsztak a legsebesebben, akiknek a leginkább uszonyszeruek
voltak a kezeik meg a lábfejeik. Az eloreugró állkapcsok
sokkal hatékonyabban ragadták meg és tartották fogva a
halat, mint a legügyesebb kezek. És az egyre hosszabb idore
víz alá merülo halászok közül bizonyosan azok fogtak több
halat, akiknek áramvonalasabb, puskagolyószerubb –
vagyis kisebb fejük volt, mint a többinek.

Elmondtam hát történetemet, bár még hátravan né hány

nem túlságosan fontos részlet, amelyekrol máshol nem
sikerült szót ejtenem. Sietnem kell, ezért csak felsorolom
oket, úgy, ahogy éppen eszembe jutnak. Bármikor itt lehet
értem apám és a kék alagút.

A mai emberek is tudják, hogy elobb vagy utóbb meg kell

halniuk? Nem. Szerencsére, legalábbis szerény véleményem
szerint, ez kiment a fejükbol.
 Szaporodtam-e földi halandó koromban? Röviddel
azelott, hogy bevonultam az Egyesült Államok Hadi-
tengerészetébe, véletlenül teherbe ejtettem egy gimnazista
lányt, Santa Fé városában. Az apja volt az igazgató a
gimnáziumban, ahova járt, és a lány meg én még csak nem
is nagyon kedveltük egymást. Csak szórakoztunk, ahogy
már azt a fiatalok szokták. A lány elvetette a gyereket, az
abortuszt apja fizette. Sose tudtuk meg, kisfiú vagy kislány
lett volna-é.
De ez jó lecke volt számomra. Ezek után mindig gondom
volt rá, hogy védekezzünk valamilyen módon, akár a
partnerem, akár én. Nem nosültem meg soha.
És most nevetnem kell, mert eszembe jutott, mennyire
ártana a modernkori ember szépségének és méltóságának,
ha szeretkezés elott fel kellene szerelkeznie az egymillió
évvel ezelotti tipikus fogamzásgátló alkalmatossággal.
Képzeljék el, hogy a muveletet ráadásul kezek helyett
uszonyokkal kellene elvégeznie!

Érkeztek-e növényi anyagokból összesodródott

hordaléktutajok a szigetre az én idomben, akár üresen, akár
utasokkal a fedélzetükön? Nem. Elérte-e bármilyen állatfaj a
szigeteket a kontinensrol, mióta a Bahia de Darwin
megfeneklett? Nem.
Csakhogy én röpke egymillió éve vagyok itt csupán – s ez
igazán nem ido.

Hogyan kerültem Vietnámból Svédországba?

Miután lelottem az öregasszonyt, aki egy kézigránáttal
meggyilkolta a szakaszom két tagját – a legjobb barátomat
és a leggonoszabb ellenségemet, és megmaradt társaimmal
a földig romboltuk az asszony faluját, „idegi kimerültség”
miatt kórházba kerültem. Gyengéd, szereto kezek közé
kényszerültem. Tisztek látogattak meg, akik értésemre
adták, milyen fontos, hogy ne beszéljek senkinek arról, ami
a faluban történt. Csak akkor tudtam meg, hogy a
szakaszunk ötvenkilenc embert ölt meg a faluban, felnottet
és gyereket vegyesen. Valaki késobb összeszámolta oket.
Egyszer, amikor hétvégére kiengedtek a kórházból,
részegen és marijuanától feldobva összejöttem egy saigoni
prostituálttal, aki megfertozött szifilisszel. A mai ember
számára ismeretlen betegség elso tünetei, azonban csak
akkor jelentkeztek, amikor már a thaiföldi Bangkokban
voltam, ahova sok más társammal együtt „Szórakozás és
Pihenés” céljával küldtek. A szépíto címke, ahogy azt
mindenki jól tudta, még több kurvázást és ivást és
kábítószerezést takart. A prostitúció volt az egyik
legfontosabb valutabevételi forrás Thaiföldön, egyedül a
rizs elozte meg.
Aztán jött a gumi.
Aztán jött a tíkfa.
Aztán jött az ón.

Nem akartam, hogy a haditengerészetnél megtudják,

hogy szifiliszes vagyok. Ha rájöttek volna, nem fizetik ki a
zsoldomnak a kezelés idejére eso részét. Mi több, a
kezeléshez szükséges idovel megtoldották volna azt az egy
évet, amit Vietnámban le kellett szolgálnom.
Ezért inkább egy bangkoki magánrendelobe mentem el.
Tengerészcimbora ajánlotta a fiatal svéd orvost, aki az
enyémhez hasonló esetekkel foglalkozott, és aki a helyi
orvostudományi egyetemen végzett kutatásokat.
Amikor eloször jártam nála, kérdezgetett a háborúról.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy arról beszélek
neki, amit a szakaszunk tett a faluval meg a falusiakkal. Az
orvos azt szerette volna tudni, mit éreztem akkor, és én azt
válaszoltam, hogy a dologban számomra az volt a
legrettenetesebb, hogy nem nagyon éreztem bármit is.
 – Voltak utána zokogásrohamai vagy alvászavarai? –
kérdezte.
– Nem, uram – mondtam. – Sot, azért kerültem kórházba,
mert semmi mást nem akartam csinálni, csak aludni egész
nap.
A sírás lehetosége föl sem vetodött. Nem tudom, mi
voltam, de siránkozó, könnyes szemu széplélek nem, az
biztos. És már akkor se voltam az a pityergos fajta, mikor
még nem faragott férfit belolem a Haditengerészet. Még
akkor se sírtam el magamat, amikor vörös-hajú, balkezes
anyám otthagyott engem meg az apámat.
De akkor ott az a svéd olyat talált mondani, amitol sírva
fakadtam, mint egy csecsemo – végre, nagy sokára. Az
orvos ugyanúgy meglepodött, mint én, amikor csak sírtam
és sírtam, vég nélkül.
Mert ezt mondta: – Látom, Troutnak hívják. Csak nem
rokona véletlenül a Kilgore Trout nevu, nagyszeru sci-fi
írónak ?
A New York állambeli Cohoes határain túl egyetlen olyan
személlyel találkoztam, aki hallott apámról. Ezzel az
orvossal.
El kellett jönnöm a thaiföldi Bangkokba, hogy meg-
tudjam: az én fanatikusan firkáló apám legalább egy ember
szemében nem élt hiába a földön.

A doktor szavai olyan zokogásrohamot váltottak ki

belolem, hogy nyugtatót kellett bevennem. Egy órával
késobb tértem magamhoz. Egy tábori ágyon feküdtem, az
orvos figyelmesen nézett rám. Csak mi ketten voltunk a
rendeloben.
– Jobban érzi magát? kérdezte.
– Nem – mondtam. – Vagy ki tudja. Nehéz megmondani.
Gondolkodtam a problémáján, amíg aludt – szólalt meg. –
Felírhatnék egy nagyon eros gyógyszert, de azt már
magának kell eldöntenie, hogy él-e vele vagy sem.
Tisztában kell lennie az összes lehetséges mellékhatással.
Úgy gondoltam, arról beszél, hogy milyen ellenálló lett a
szifilisz kórokozója az antibiotikumokkal szemben, hála a
természetes kiválogatódásnak. Hatalmas agyvelomnek
azonban megint nem volt igaza.
Az orvos azt mondta, vannak barátai, akik segítenének
Bangkokból Svédországba jutnom, ha esetleg ott akarnék
politikai menedékjogot kérni.
– De nem tudok svédül – mondtam.
– Majd megtanul – mondta. – Majd megtanul.