Professional Documents
Culture Documents
De beszélhetünk egy olyan formáló és alakító erőről, amely egy fajta válogatási művelet
segítségével kíván befolyást gyakorolni a gondolkodás, a cselekvés, a magatartás, az élet
dolgaira, folyamatára, előidézve a jónak tartott, és eltörölve a rossznak tartott dolgokat. Az
utóbbi esetben a jó és rossz tudását egy olyan értékelési mechanizmusként alkalmazzuk,
amely választott szempontok szerint csoportosítani törekszik a dolgokat, cselekvéseket és
jelenségeket a jó vagy rossz kategóriájába. Nem azonos ez a mechanizmus tehát sem a
gondolkodással, sem a tudással, sem a megértéssel, a jó és rossz értékei ennek rendszerében
gyakorlatilag a valóságnak kettéosztott területe az értékek és haszontalanságok világára,
amelyeket előre meghatározott szempontok segítségével építünk fel. A jó és rossz szerinti
besorolást nem csak az anyagi értékekre vonatkoztatva működtetjük, hanem az emberre és
cselekvésére vonatkoztatva is, így kerül összefűzésre a fizikai megítélések világa az erkölcsi
megítélések világával. Ez a tudás, az értékekről és haszontalanságokról vallott ismeret, nem
velünk született, a környezet alakító, nevelő és formáló hatása mellett az egyén
alkalmazkodásától, átvevő és átalakító visszahatásától bontakozik ki, egy olyan tudatosság
felépítéséhez vezet, mely az egyén életvitelének, magatartásának alakításában döntően
meghatározó tényezőt jelent. A továbbiakban ennek az értékelési mechanizmusnak a
szerepét fogom megvizsgálni, amely kategóriákat, mintákat, normákat, szabályokat és
csoportokat fog teremteni, ezeket rendszerekbe illeszti, és a válogatás jelentőségét oly
magasra emeli, hogy a környezet alakításának, a cselekvés, a magatartás formálására
elsődlegesen meghatározó, uralkodó erejévé emelkedjék.
Az élet azonban nem követi a mintáinkat, sem szabályainkat, állandóan változik, átalakul, és
egyre újabb és újabb dolgok születnek meg, amelyek újabb és újabb feltételeket, hozzájuk
kialakítandó viszonyt követelnek meg. A vallási, erkölcsi, politikai, gazdasági mintáink,
szabályaink azonban nem változnak, állandósulnak, bemerevednek, folyamatosan mi
igazodunk hozzájuk, és nem azok igazodnak az élethez. Hatalmat vesz az élet felett,
korlátozza megnyilatkozásait, míg annyira fojtóvá lesz, hogy életünk megbénul, és
tehetetlenné válik. Uralkodó mintáink és életvédelmi szabályaink saját ellenségünkké válnak.
Korlátozásokat teremtünk cselekedeteink természetes mozgatórugóival szemben, az
elfogadott minták, normák, szabályok és előírások lépnek a helyükbe mozgatóerőként, és
végezetül csak elvárt szerepeket játszunk, amiből hiányzik cselekvésünk igazi mozgatórugója:
az ösztön, az érzelem, a gondolat. Természetünk konfliktusba kerül a mintáinkkal, de a
természetünk átalakítása kezdődik meg, harcot indítunk különféle ösztöneink, érzelmeink
elfojtására, vagy nagy erőket fordítunk nem létező ösztöneink és érzelmeink megjátszására.
Mesterségesen indulatokat teremtünk, amelyek sokszor embertelen, érzéketlen,
meggondolatlan lépésre hajtanak a cselekvésben. A jó és rossz fogalma ezen a módon tőlünk
elidegenedett szabályokban, törvényekben, elvárásokban fogalmazódnak már meg, dicséret
és elismerés követi a sikeres alkalmazkodást, kényszerek és erőltetés pedig a kudarcot. Azok
az indulatok, amelyek emberellenes és életellenes cselekvésre tudnak sarkallni, a harag, a
gyűlölet, a düh, a bosszúvágy természetünk ilyen mesterséges, kényszerű és erőltetett
átalakításának szövevényes rendszerében termelődik, és szigorúan kötődik ahhoz az
értékrendszerhez, amely ezt az átalakítást az egyén számára elfogadhatóvá, kötelezővé,
követendővé és szükségszerűvé tette.
A megtévesztő tehát az, hogy a jó és a rossz fogalmait, a jóról és rosszról alkotott tudásunkat
nem az élet, természetünk, és a valóság megértésének eredményeképpen alakítjuk ki, nem
ösztöneink, érzelmeink spontán, őszinte kifejeződésének szolgálatába állítva hasznosítjuk,
nem örömünk és bánatunk, gyönyörünk és szenvedésünk közlésére törekszünk általuk,
hanem fordítva, gondolkodásunk és érzelmeink kerültek a jó és rossz fogalmaival kialakított
értékrendszereink hálójába. A jóra és rosszra osztályozó válogatásunk uralmat vett felette, és
gondolataink, érzelmeink szabályozása, meghatározása és alakítása korlátozást emel a
gondolkodás és az érzés spontán, éber, erőteljes működése elé. Gondolataink és érzéseink a
rabjaivá válnak, az egyén cselekvésében egyre kevesebb meghatározó szerepet játszanak,
szemben a betanult, rutinszerűen és előírásszerűen végzett cselekedetekkel. Természetünk a
mesterséges alakulások következtében megromlik, erőtlenné válik, lelkünk és szellemünk
pedig tompává, és érzéketlenné. Ez a belső konfliktus az értékrendszerünk, valamint a
természetünk, képességeink és adottságaink között aztán jellemző lesz mindennapjaink
küzdelmeire, szeszélyeinkre, kihat sikereinkre és kudarcainkra, elfojtásunkra és
erőltetésünkre, szellemi és lelki erőink a korlátozásuk közben olyan fogyatkozásokat
szenvednek, hogy helyettük cselekvésünkben sokszor ismeretlenül, magunk számára is
megmagyarázhatatlanul keletkezett indulatok és erők vesz hatalmat.
Ebben a küzdelemben nem csak a természet erőforrásait vagyunk képesek átalakítani,
hanem belső természetünk is folyamatos alakításnak van kitéve. Amiképpen a természet
erőforrásait is annak fogyatékos megértésével alakítjuk át, káros melléktermékeik
megteremtésével, hasonlóképpen belső természetünk megérté nélküli alakítása is káros
melléktermékek megteremtésével együtt mehet végbe.
Az első alap, amin a jó és rossz tudása felépülhet, az egyén szükségletei, vagy félelmei, az
egyén hatókörének behatárolásával, a magántulajdon kialakulásával pedig már az érdekei.
Ha megfigyeljük, a válogatásunk motorja leginkább nem az állandóan változó élet,
másoknak, a környezetnek, a fenntartó erőforrásainak, a létfeltételeinek megértése, hanem
az egyén szükségleteit teljesítő vagy károsító, félelmeit megszüntető vagy felkeltő
vonatkozásainak mérlegelése, amelyhez a már elfogadott szabályok, normák és értékrendek
segítségét használjuk fel. A válogatás ilyen irányú kibontakoztatása, például a jutalmazás
utáni vágy és büntetéstől való félelem közben dönteni a jó és rossz között, juttathatja el az
egyént ahhoz, hogy minden értelem, józanság, belátás ellenére a környezet rovására,
pusztulására, a többiek életének megsértésével válassza a szükségletei teljesítését ígérő
elfogadott értékrend alapján „jónak megítélt” utat. Az értékrend átvétele ugyanis nem
követeli meg a környezet alapos megfigyelését, a gyorsan zajló eseményei mélyén rejlő
összefüggéseinek a feltárását, kész megoldásokkal és tanácsokkal lát el könnyen
osztályozható helyzetekre, ezért az elfogadott, készen átvett értékekkel szembeni harcában a
környezet létfeltételeinek és életének megértésén, megőrzésén alapuló értékek egyre inkább
figyelmen kívül, majd alul maradnak. Ha megfigyeljük, a jó és rossz közötti értékek harcában
mindig az egyén szükségletei és érdekei kerülnek tárgyalásra, és érvelésre, és a
legkülönfélébb szempontokat használjuk fel egyes érdekek hangsúlyozására, másoknak
pedig a semmibe vételére, míg megfogalmazódik, hogy ki mit tart a felmerült érdekek
vonatkozásában jónak, vagy rossznak. Mint ebből a harcból sejthetjük, a szükségletek,
félelmek, érdekek összeszőtt hálójából születik meg az a mesterséges lény, akit végül a
döntés szempontjából egyedül lényeges ítélőnek, döntéshozónak fogunk tartani, ami nem
más, mint a nagybetűs „Én”.
Az első fontos minta, amely kialakításra kerül, az „Én” mintája, ebben fogalmazódik meg,
amit az egyén saját természetében „jónak” értékel, és ebből a természetből tagadja meg azt,
amit önmagából rossznak értékel. Amikor ezek a minták elégteleneknek látszódnak a sikeres,
győztes, vagy vágyott élet eléréshez, akkor a mintákat másutt kezdi keresni, és azokhoz kezd
igazodni, alkalmazkodni az ember. Az „olyan lenni, mint” kezdetű meghatározások
tartalmazzák azt a mintaként vett személyt, amelyhez az egyén alakulni szeretne, amelyet
pozitívnak, értékesnek, és követendőnek tart és egyben veti el azt a természetet, amely
valódi, amely a sajátja és tényleges adottságait tartalmazza, de amely számára mégis
értéktelen, elítélendő, átalakításra szoruló. A konfliktushelyzet azonnal létrejön, a küzdelem
megkezdődik az egyénen belül, hogy az egyén a célt elérje, valódi önmagát teljesen
felmorzsolja. A jó és rossz tudása kitűnő eszköz ebben a folyamatban is. A megtévesztés ott
indul be, amikor nem teszik fontossá az egyén számára a kialakult helyzet, erőforrások,
adottságok és képességek megértését, ellenben fontossá teszik a követendő minta, szabály,
norma átvételét, és mivel az emberi értelem képes a cselekvési minta megtanulására, csupán
a mintához igazodás belátását, elfogadását kell elérni. Meg kell győzni az egyént arról, hogy a
követésre tűzött, jónak ítélt és szentesített minták, előírások, szabályok egész rendszere csak
elfogadást igényel, és alkalmazása megoldja az egyén olyan problémáit, nehézségeit,
létfenntartási küzdelmeit, amelyet egyébként saját megértése hivatott megoldani. Sőt az
állandó igazodás megköveteli, hogy az életének, környezetének megértésére adatott
gondolkodást, ha lehet, mind teljesebb mértékben adja fel, állítsa annak szolgálatába, hogy
az átvételre ajánlott értékrendszert minél sikeresebben valósítsa meg az életében. A
környezet, azok a tekintélyeink, akik ezeket a mintákat, normákat, előírásokat, életvezetési
szabályokat, törvényeket kimunkálják, tehát alakító módon viszonyulnak hozzánk,
megformálják azt az én-képet, én-tudatot, amellyel azonosulunk, és amelyhez aztán egy
sereg szabályt kötünk, mint például magántulajdon, monogámia, vagy központi hatalom. És
ezeket aztán szenteknek, sérthetetlennek akarjuk tudni. A magántulajdon az a terület,
amelyben az én-tudat otthon érzi magát, egyedül hatékonyan működhet, és amelyet az
ismeretlen, a változás, az élet újdonságai és veszélyei a legkevésbé zavarnak meg. A
magántulajdon a világnak az a holt, azaz állandóvá, változatlanná tett területe, amelyben
minden kiszámítható, átlátható, az értékelési szűrőnkön átfolyt és szerzett része a
valóságnak, és amelyben éppen ezért nincs szükség a gondolkodásra, az ismeretlen
kutatására, sem az éber figyelemre, az életnek a folyamatos változásainak mély átélésére és
megértésére sem. A monogámia szintén ennek a birtoklás gondolatának a terméke, a
birtokolt személy el van tiltva mások hozzáférésétől éppen úgy, mint a birtokolt földünk,
házunk, vagy autónk. A hatalom szintén annak megfogalmazása, amely a birtokolt személyek
felett egyeduralkodó én-tudatot kizárólag jogosítja a tevékenységre, működésre, az
alárendeltek tevékenysége és működése már ennek rendelkezéseihez, engedélyéhez kötött.
A legfontosabb cél tehát ismét a szerzés, a birtokolt valóság területének határainak bővítése,
a hatalom megszerzése akár az egész világ felett.
A törvény nem minden szenvedésokozást ítél el, hiszen a szenvedés okaként a törvény maga
is szerepel, nem lenne képes megfizetni szenvedéssel a szenvedésért, ha minden forrását a
szenvedésnek tiltaná. Ellenben meghatározott szempontokat véve figyelembe már
meghatározhatja azoknak a szenvedéseknek a körét, amelyek okozását mindenképp tiltani
kell. Ilyen például a testi sértések egy köre, amelyben azoknak a testi épségét tilos
megsérteni, akiknek törvénytiszteletéről a törvény szolgáltatóinak meggyőződésük van. A
törvény megszegőinek, a hatalom ellenségeinek testi épségét nem védelmezi a törvény,
hanem inkább előírásszerűen támadja és kötelezheti minden általuk okozott szenvedés
megfizetését azok szenvedésének előidézésével.
Az első fontos elv, amelyben a jó és rossz tudása érvényesülni képes, a csereelv, más szóval
az üzlet. A fizess jót a jóért, rosszat a rosszért megköveteli az értékek, normák, minták
mérhetőségét, összevetését, megkülönböztetését, és megfogalmazza a jutalom és büntetés
szabályait. A csereszabály legfontosabb követelménye a cserélendő érték megállapítása,
hogy a fizetség megfelelően tükrözze a kiindulásként meghatározott érték mennyiségét és
minőségét. A szemet, szemért elv tipikusan ilyen megfogalmazás a cselekedetekre, amely
később egyéb csereértékekkel is kiváltható lett, például áldozatok, fogság, pénzbüntetés,
szolgálati, munkavégzési megoldások bevezetésével. A pénz, már teljesen elvonatkoztatott
fogalom, önmagában való érték, amelyet mentesítettek a dolgok előállításának,
szállításának, raktározásának költségeitől, amelyek például egy áru értékében még
meghatározó módon kifejeződhetnek.
Fejlődésnek azt hívjuk, amikor értékeket halmozunk fel, azokat rendszerekbe foglaljuk, és
különféle szabályokat állítunk fel értékeink kezelésére. A gyűjtögetésnek és válogatásnak ezt
az eredményét haladásnak, jobbulásnak, erősödésnek, növekedésnek tekintjük, de hiába a
felhalmozás sikerének, az élet változásai mellett értékeink elavulnak, értéktelenné válnak,
„régiek” lesznek. Amikor a „régi” jónak tartott értékeket lecseréljük az „új” jónak tartott
értékekkel, szándékosan teszünk „rossznak” értékelhető tetteket akkor, amikor a még
fennmaradt jó értékekhez ragaszkodó egyéneket, a „régi rendszer” védelmezőit megfosztjuk
a trónjuktól, hogy az új, jónak kikiáltott értékek rendszere uralkodhasson. Ebből láthatjuk
egyben azt, hogy a „szándékosan rosszat okozó” gonosz lehet hasonló az új, forradalmi
változást igénylő erőkhöz, és mivel egy forradalmár is szándékosan „rossz” okozója, nagyon
könnyen mindkettő egy kalap alá hozható, és nem csak az egyik oldal, de az ellenlábas is
könnyen megtéved ettől a hasonlatosságtól. Nem cselekszik indok nélkül egyik fél sem.
Tegyük fel, hogy az erők harca szükségszerű követelmény ebben a világban, mint ahogy a
természetnek a keletkezés és elmúlás, virágzás és hanyatlás, születés és halál folyamata, a
jót kifejlesztjük, virágba borítjuk, ám amikor már virágjait elhervasztja, elhullana. Ám ha
ragaszkodunk hozzá, és amikor valamilyen „jónak” tartott érték megérett az elmúlásra nem
engedjük elmúlni, ami pedig el akarja mulasztani, rossznak nevezzük, és támadást indítunk
ellene. De mivel az eddig uralkodó „jó” a régihez, a hanyatlóhoz ragaszkodik, pontosan ezzel
a ragaszkodással gonosszá válik, a gonosz pedig azzal, hogy az újhoz, a fejlődéshez
ragaszkodik, jóvá válik, és a megfordult értékrendben végül a harcot még gonoszként indító
erők elpusztítják a jót, de végeredményben ez teszi jóvá a gonoszt. Ha megfigyeljük az előbb
leírtakat a jó vagy gonosz megítélése mindig attól az oldaltól függött, amelyiknek a
mérlegétől indultunk el, és amelyiknek a szempontjai alapján vizsgáltuk. Maga a harc
azonban az általunk fejlődésnek hívott folyamat leírása, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy
modern, kényelmes, új városrészt akarunk építeni, a régi, ódon, elmaradott és megromlott
városrészt le kell rombolni, el kell pusztítani ahhoz, hogy megkezdődhessen az új felépítése.
Akik persze ragaszkodnak az ódonhoz, azok saját szempontjukból gonosznak ítélik a modern
építőket, és fordítva a modern építői rossznak, a fejlődés visszahúzójának tartják a régihez
ragaszkodókat. Ám ahhoz, hogy az új megszülessen, a réginek vesznie kell, és erőknek kell
összecsapniuk ahhoz, hogy a kérdés végül eldőljön. A körforgás tehát nem más, mint az új
születése, egy változás igényéből, a korábbi bemerevedik és megcsontosodik, és egy védőfal
kiépítését kezdeményezi a megőrzéséhez, a védőfal támadását pedig a változás követelőitől,
harc keletkezik az új és a régi védői között. Normális menetben le kellene mondani a
bemerevedett, elavult, becsontosodott „még jónak tartott” dolgok képviseletéről, de a
ragaszkodás erőszakos lépéseket szülhet mind két fél részéről. Az új győzelme után az
elképzeléseinek megmerevedéséhez tehát bebiztosító törvények, értékek, szabályok,
normák, korlátozások újraformálásával jut el, hatalmat szerez, hogy minden esetben a
változás megszületéséhez és megőrzéséhez a hatalom megdöntése is szükséges legyen. Ha
az uralkodó „jó” hajlandó lemondani a régi további fenntartásáról, elavult értékeinek
megőrzéséről, a változás harc nélkül megoldható. Ám ehhez meg kellene értenie a
felemelkedő, tróndöntést kérelmező új nem rossz voltát. Nem lezárt kérdés, hogy az új
elbukik-e azzal, ha a régihez ragaszkodó ellenáll a megújító törekvéseknek, nem mond le a
hagyomány fenntartásáról, és a frissen megszületett értékekkel rendelkező nézetek
térhódítása esetén – amikor még erőszakos tevékenységek elindítása nélkül, de mégis
veszélyeztetni kezdi az uralkodó értékeket fenntartó eszméknek a hatalmát – az uralkodó
„jó” biztonságát, akkor a fennmaradását őrző az erőszakos eszközeivel az „új értékek”
képviseletét kipusztítja. A kipusztítás azért nem zárja le a harcot, mert az üldözés, pusztítás
megindítása illegalitásba szorítja az újat, és egy lappangó, háttérben érlelődő és fejlődő
feszültség kezd el növekedni, amely tevékenységével aláaknázza a hatalom működési
alapjait, míg az magától összedől, vagy annyira meggyengül, hogy a háttérben meghúzódó
újat követelő erők már könnyen győzelmet vehetnek fölötte. A fejlődés tehát éppen azt
mutatja, hogy nem csak egyénenként lehet más és más a jóról és rosszról vallott nézetünk,
de a jó és rossz fogalmai is az idők múlásával folyamatosan változnak.
Minden hatalom végül valamilyen uralkodó értékrendszer körül alakul ki, amelynek forrása
lehet egy személy, de lehet egy csoport, szervezet, párt, egyház, papság, intézmény. Egy
értékrendszer jól meghatározott érdekeket tükröz, amelyek nagy részét már nem csak a
szerzés és felhalmozás, de a hatalom fenntartásának szempontjából a biztonság
megteremtése és a hatalom fejlesztéséhez pedig a működési terület növelésének igénye is
megalapoz. A hatalom főként központi, azaz egyszemélyi vezetésre törekszik, minél több
ugyanakkora hatalommal bíró személy szól bele a vezetésbe, a hatalom annál kisebb
hatékonysággal működik, ezért a döntési láncokat mindig alá- és fölé rendelt szintekre
választják szét. Az értékrendszer általánossá tett szabályokat, törvényeket, tiltásokat és
előírásokat tartalmaz annak megkönnyítésére, hogy a „tudatlan” – azaz az indoklásokat nem
ismerő - ember egyszerűen és biztos módon határozza meg, mit tekintsen jónak,
követendőnek, amelyet betartani, amelynek engedelmeskedni kell, mit tekintsen rossznak,
gonosznak és törvényellenesnek, amelyet elítélni és kivetni kell. Minél erősebb hatalmat
szeretnénk teremteni, annál több betartandó szabályt, előírást és tiltást fogalmazunk meg,
hogy annak ellenére, hogy a „tudatlanok” eligazítására készült, csak szakértők lesznek
képesek eligazodni bennük. Ez persze újabb konfliktust teremt, újabb terheket ró az egyénre,
mivel ahhoz, hogy bármilyen tevékenységet egyáltalán megkezdhessen, konzultációkat kell
tartania a tevékenységi területre írott szabályok szakértőivel, engedélyeket kell kérnie a
kezdéshez, később pedig ellenőrzési mechanizmusokat kell kiépíteni, a szabályokba foglalt
követelések, megfelelő feltételek kialakítására, majd az előírások betartása körüli
ellenőrzések elvégzésére. A törvényhozás mellé tehát intézményeket teremtünk,
minisztériumokat, engedélyezési szervezeteket, ellenőrzési hivatalokat, bíróságokat és
végrehajtó szerveket, ezeknek egy feladatuk van. A meghozott törvény, szabály
érvényesítése és betartatása, a törvény megszilárdítása.
Az első legfontosabb eszköze a jó és rossz tudása terjesztésének a nevelés, vagy az oktatás. A
jó és rossz tudása valójában egy viselkedést, cselekvést szabályozó program-modul az egyén
gondolkodásában, tehát legelőször meg kellett tanítani rá az embert. Meg kell tanítani a
valóságot előírásszerűen értékelni, bizonyos szempontok (szükségletek, érdekek) figyelembe
vételével, amelyek választása nem lehet tetszőleges, vagy önkényes. A gonoszság tehát nem
az ember természetének velejárója, hanem ennek a kialakított program modulnak a
megfordított működése. Ez a modul összetett, az életről, világról, dolgokról alkotott elvek
egy bizonyos rendszere, amely mintát mutat fel egy cselekvés eldöntéséhez. Egy gyilkos sem
teszi a gyilkosságot ok nélkül, értelmetlenül, megmagyarázhatatlanul, mindig valami
elképzelt, fordítottan, vagy hibásan értelmezett jó szolgálatába teszi, például az élet
valamilyen létfeltételének megmentése, vagy saját, közvetlen hozzátartozói, szívbéli
kapcsolatai életének fenntartása érdekében. Miközben tehát oktatunk a jóra, azzal
párhuzamosan oktatunk a gonoszra, hogy a neveltnél melyik oldal vesz később erőt a
döntésben, az már sokszor nem a nevelésen múlik. A bűnöző, a gonosztevő egy törvény előtt
el nem ismert harcos, aki az uralkodó rend szabályait annak hatalmas védelmi apparátusa,
fenyegető fellépése ellenére is hajlandó megszegni, áthágni, és ezzel egész más értékeket
akar érvényesíteni. A menekülés, a rejtőzködés, nem a gyávaság egyértelmű bizonyítéka,
mivel a szembenálló erők túlereje ezt józan válaszlépésként követeli ki. A bűnöző elvei tehát
a gyorsaság, a könnyebb módszerek, a praktikus érvényesülés, a vállalkozási kedv gyakorlati
egyszerűségének tükrözői, megvannak a maga pozitívumai, amelyeket a károsult felek nem
ismernek el, jóllehet maguk is azoknak az elveknek a hívei. Mindketten ugyanabban az
iskolába jártak, de a körülmények hatására a szembenálló oldalak felé sodródtak. Könnyebb
talán megérteni a bűnöző és a törvénytisztelő között szembenálló feszültség dilemmáját, ha
két háborúban álló ország értékrendjében vizsgáljuk meg a szembenálló fél minősítését, az
ellenség fogalmai szerint mindkettő végtelenül gonosznak, és elvetemültnek tartja a másik
oldalt, de sajátjukat jónak, még esetleg az Isten küldöttének. A két oldal közötti ellentét
meghatározásának módszere hajszálra egyezhet két értékrend közötti különbség
meghatározásánál is.
A jó és rossz tudásának csapdája tehát igen veszélyes. Lehetséges mindez azért, mert a
tudatlanság idején hiányzik ennek a veszélyességnek a felismerése, valamint hiányzik
életünkben hangsúly helyezése a környezet megértésére, az igazságainak keresésére, azaz a
gondolkodás és érzékenység működtetésére. A csapda benne van abban a szerepcserében,
amelyben a jó és rossz tudása a gondolkodás helyére kíván ülni. Mindaddig, amíg a
gondolkodásunk a jó és rossz tudása által korlátozva van, addig az előbb megismert
folyamatnak rabjai vagyunk, és addig meg lesznek annak a kihasználói is az erkölcsi,
gazdasági, politikai és életvezetési értékrendszereket szállító személyek, szakértők és
tekintélyek formájában, vagyis az áldozatok számát növeljük.