Leisztinger Tamás

Leisztinger Tamás (Budapest, 1968. június 21. –)

magyar elméleti fizikus, üzletember.

102 milliárd forint és 118 milliárd forint közöttire becsülték vagyonát,

ezek szerint, a 2022-ben megjelent vagyon szerinti rangsorok közül, a
100 leggazdagabb a 12., míg a Forbes magazin a 15. helyen tartotta
számon a leggazdagabbak között Magyarországon. A 2022-es
Befolyás-barométer szerint a 27. legbefolyásosabb magyarországi
személy. A leggazdagabb "baloldali milliárdosok" között az első
három közt tartják számon.

A baloldal egyik legbefolyásosabb vörös

bárója
A Horn-Medgyessy-Gyurcsány és Bajnai-kormányok alatt
gazdagodott meg Leisztinger Tamás, a baloldal egyik leggazdagabb
és legbefolyásosabb oligarchája. A nagyvállalkozó - nyugodtan
írható: klasszikus vörös báró - vagyona 2002-2010 között 50 milliárd
forinttal nőtt, miközben már a 2002-es kormányváltás idején is már
több mint 30 milliárdja volt. Leisztinger a '90-es évek zavaros
privatizációjából szerezte vagyonának jelentős részét. Az elmúlt
években a földbizniszben volt érdekelt, valamint vásárolt magának
egy újságot és egy focicsapatot is. Leisztinger egy 2017-es interjúban
magát továbbra is baloldaliként határozta meg. Leisztinger Tamás
2020-ban Magyarország 14. leggazdagabb és 24. legbefolyásosabb
személye volt. Vagyona a becslések szerint 93,5 milliárd forint.
Vajon hogyan tudott Leisztinger ekkora befolyásra és pénzre szert
tenni?
Mára indexessé vált társa is volt
Az 1968-ban született, mára milliárdossá váló nagyvállalkozó az
Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának
elméleti fizika szakán diplomázott. Az egyetem mellett taxizásból
tartotta fenn magát, de emellett kocsikat hozott be külföldről és
lakóingatlanokat közvetített a fővárosban, számítógép-alkatrészekkel
kereskedett. Első irodája korabeli sajtóértesülések szerint állítólag a
Pixel-Graphics Számítástechnikai Kft. (Pixel-G) Balassi Bálint utcai
központjában volt.  A céget végző műegyetemista tankörtársak
alapították a rendszerváltás elején. Állítólag a Pixel-G tagja volt
Gerényi Gábor is, aki napjainkban az Index körüli baloldali
belháborúban játszik központi szerepet. A társaság multimédiás
szoftvereket, hang- és képi megoldásokat kínált, továbbá televíziós
stúdiókat szerelt fel a Sony Broadcast hazai képviselőjeként, illetve az
Egyesült Államokból szállított be irodai és üzleti szoftvereket. 1994-
ben félmilliárdos árbevételt értek el, ez volt számukra a csúcs. Akkor.
Leisztinger 1993 novemberében lett társ a cégben. A számítógépes
multinacionális cégek Magyarországra való betörését követően a cég
bevétele meredeken csökkent, ezért új üzlet után kellett néznie
Leisztingernek: ekkor kezdődött a kárpótlási biznisz.
 Leisztinger Tamás a rablóprivatizáció során szerezte vagyona
jelentős részétForrás: MTI/Németh György

Felemelkedés a Horn-kormány idején

Leisztinger kárpótlási jegy hasznosító céget alapított, amelyet egy
francia matematikus-fizikusról nevezett el. Az Arago élén
privatizációra és cégfelvásárlásra specializálódott. A korábbi tőkéjéből
kárpótlási jegyeket vásárolt, majd ebből kedvezményesen vett állami
vagyont. Ezt követte ingatlanbirodalmának felépítése. Leisztinger
ezen években alkalmazott taktikája az volt, hogy előbb hitelt vett fel,
majd felvásárolt alulértékelt tőzsdei és tőzsdén kívüli cégeket.
Ezekből kiszervezte egyéb helyre az értékes részeket, majd
átszervezéseket hajtott végre a kiürített cégeiben, és később
extraprofittal eladta ezeket. Ne felejtsük el: ekkor volt hatalmon a
Horn-kormány. Leisztinger tevékenysége ellen pedig semmilyen
módon nem léptek fel.
Leisztinger már a Horn-kormány idején informális kapcsolatokat
tartott az MSZP köreivel, és „ahol tudott, segített” – ám igazán
aktívan csak a kétezres évek elején kezdett a pártban és körülötte
tevékenykedni. Neve a vidéki (hajdú-bihari, vasi) tisztújítások idején
bukkant fel, amikor embereit választották a vezető megyei
pártpozíciókba. A tisztújítást helyi botrányok kísérték, mivel
feltűnően megszaporodtak a szocialista alapszervezetek és kiugró
mértékben emelkedett a taglétszám, ami visszaélésekre adhatott
alkalmat. Az MSZP akkori vezetése is vizsgálta ezeket az ügyeket, egy
részüket teljesen eltussolták. 
 Leisztinger Tamás (baloldalt) az MSZP belső viszonyait is
megpróbálta átformálniForrás: MTI/Beliczay László

Részvénytársaságként tekintett az MSZP-re?

Akkoriban több baloldali lap is arról írt, hogy a milliárdosnak többféle
motivációja lehetett: egyrészt kizártnak tartották, hogy politikusi
szerepre készülne, másrészt úgy vélték, egyfajta befektetési
társaságként tekintett az MSZP-re. Az utóbbit úgy írták, hogy
Leisztinger második-harmadik vonalban lévő fiatalokat karolt fel. Ha
pedig egy-két embere később átveszi a párt megyei szervezetében az
irányítást, szerencsés esetben pedig országosan, akkor a milliárdos
máris kapun belül van, és döntő módon tudja alakítani az akkori
kormánypárt politikáját – írta róla a Magyar Narancs.

A szocialisták 2002-es győzelme után tovább erősödött

Ezzel párhuzamosan az MSZP 2002-es győzelme után tovább épült a
birodalma. Megszerezte a volt szakszervezeti ingatlanvagyont, övé
lett az értéktőzsde és az árutőzsde is, amit továbbadott osztrák
befektetőknek.  Az egyik legnagyobb szabású üzlete az volt, hogy
néhány milliárdért megszerezte a Molnár Gyula (MSZP) vezette
újbudai önkormányzattól a Kopaszi-gát értékes Duna-parti telkeit. Ez
utóbbi ügyben rendőrségi nyomozás is volt. Ezt követően érdekes
módon bejelentette, hogy visszavonul az üzleti és politikai élettől, de
később kiderült, hogy ez csupán egy taktikai húzás volt a milliárdos
részéről. 2006 után tovább folytatta politikai térfoglalását. Többen
úgy vélték, hogy nagy szerepe volt a később jogerősen elítélt Hagyó
Miklós volt főpolgármester-helyettes felbukkanásában és
térnyerésében. Leisztinger további erősödésének a Fidesz 2010-es
választási győzelme vetett véget, de ez nem jelentette azt, hogy a
baloldali nagyvállalkozó végletesen meggyengült volna – írta róla az
Átlátszó.
 Bekő Balázs, a DVTK vezetőedzője (b) és Leisztinger Tamás, a
labdarúgócsapat többségi tulajdonosa beszélget
a Diósgyőri VTK utánpótlás labdarúgó-edzőközpontja alapkövének
letételén Miskolcon, a Diósgyőri Stadionnál 2015. július 29-én

2010 után a földek felé fordult

A baloldali oligarcha 2010 után nagyrészt a földbizniszben volt
érdekelt. Jól mutatja ezt, hogy a vállalkozó ugyanis 2015-ben minden
korábbinál több, 4,8 milliárd forintot keresett földbirtokai után
területalapú támogatásként. A labdarúgásba is beszállt 2010-ben.
Akkor az Arago Zrt. vállalkozásán keresztül többségi tulajdont szerzett
a Diósgyőri VTK-t működtető korlátolt felelősségű társaságban.
Leisztinger egy 2017-es interjúban arról beszélt, hogy az utóbbi
években visszább lépett, ennek oka, hogy „gyakorlatilag elfogytak” az
olyan típusú cégek, melyek felvásárlásával foglalkoznak. „Egy
befektetési cég élete mindig ciklikus, tavaly kiszálltunk üzletekből,
most növekedési szakasznak kell jönnie.” Az interjúban magát is
baloldaliként jellemezte.
Nemrégiben a média piacára is belépett, mivel Leisztinger egyik
cége, a Proton Trade Zrt. vette meg 2019-ben a Népszava
kiadóját. A politikához annyiban is kapcsolódik, hogy hosszabb ideig
élettársa volt Tüttő Katának, aki most éppen Karácsony Gergely
MSZP-s helyettese Budapesten.
Összességében Leisztinger vagyona 2002-ben még csak 30 milliárd
forint volt, míg 2010-re 80 milliárdra nőtt. 2010 óta 93,5 milliárdra
sikerült erősödnie. Persze, a baloldali nagyvállalkozó számára
természetesen a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai-kormányok ideje
számított az aranykornak.

Leisztinger Tamás a rablóprivatizáló

Korai évek, tanulmányok
Terézvárosi értelmiségi családba született, édesapja villamosmérnök,
édesanyja fogorvos volt.
A középiskolai tanulmányai során sorra érte el a sikereket a
matematika és fizikaversenyeken. Az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Természettudományi Karának fizikus szakán
folytatta tanulmányit, ott diplomázott. Az egyetem mellett taxizással
egészítette ki jövedelmét.

Életút
Az ország egyik legsikeresebb cégfelvásárlója. 1994ben (26 évesen)
lépett be a kárpótlási üzletbe, hogy aztán villámgyorsan megjelenjen
a szállodaipari és a gyógyszer-kereskedelmi privatizációban, majd
befolyása alá hajtson egykori és jelenlegi tõzsdei, illetve tõzsdén
kívüli cégeket. Vegyes konszernje, az Arago Holding Befektetési Rt.
néhány év alatt a legismertebb hazai kockázatitõke-társasággá nõtte
ki magát.
Leisztinger Tamás az új gazdasági mechanizmus évében született, egy
terézvárosi értelmiségi családban. Az édesapa az Orion gyárban
dolgozott villamosmérnökként, édesanyja fogszakorvos. Karrierje az
elmondások szerint magától értetõdõen vezetett az iskolai matek- és
fizikaversenyeken elért sikerektõl az ELTE TTK elméleti fizika szakáig.
Forrásaink egyöntetûen kivételesen okos, eleven gondolkodású
emberként jellemezték, akit a játék és a kihívás vonz - legyen szó egy
cég bekebelezésérõl, egy fogós sakkfeladványról vagy épp a
bioenergiával mûködõ Egely-kerék tudományos cáfolatáról. A
nyilvánosságot kerülõ fiatalember azt hangoztatja, hogy az egyetem
mellett taxizásból tartotta fent magát; mi úgy tudjuk, a korszak más
jellegzetes foglalatosságai sem álltak tõle távol: gépkocsikat hozott be
külföldrõl, lakóingatlanokat közvetített a fõvárosban, számítógép-
alkatrészekkel kereskedett. Elsõ "rendes" irodája állítólag a Pixel-
Graphics Számítástechnikai Kft. (Pixel-G) Balassi Bálint utcai
központjában volt (ez ma a HBW Expressz Takarékszövetkezet fiókja).
A céget végzõs mûegyetemista tankörtársak alapították a
rendszerváltás hajnalán. (Fáy Zsolt ügyvezetõvel, Farkas Gáborral és
Rostás Attilával Leisztinger 1991 után közösen jegyezte a No-com Kft.-
t. A Pixel-G tagja volt még Barczi Imre és Gerényi Gábor is, akik
késõbb az Internetto nevû internetes portál megszületésénél is
bábáskodtak.) A Sony és a Microsoft magyarországi megjelenéséig a
társaság multimédiás szoftvereket, hang- és képi megoldásokat
kínált, továbbá televíziós stúdiókat szerelt fel a Sony Broadcast hazai
képviselõjeként, illetve Amerikából szállított be irodai és üzleti
szoftvereket. 1994-ben félmilliárdos árbevételt realizáltak, ez volt
számukra a csúcs. Leisztinger 1993 novemberében társult a cégbe:
ezt követõen a vidéki stúdiókkal tárgyalt, és finn faházakat árult. A
számítógépes multik bejövetelével új húzóágazat után kellett nézni:
ekkor került a képbe a kárpótlási üzlet.

A Leisztinger-birodalom gyökerei 1994-95-re nyúlnak vissza, amikor

javában folyt az állami tulajdon értékesítése kárpótlási jegy (kpj)
ellenében. Ez idõ tájt alakultak sorra a kpj-hasznosítók is, amelyek
jórészt az értékpapír-vásárláshoz kapcsolódó adókedvezmények,
valamint adókerülési kiskapuk kihasználására szervezõdtek. (Lásd
Jegyek és hasznosítók címû keretes írásunkat.) Csak a társaságok
töredéke gondolt arra, hogy ténylegesen begyûjtse, megforgassa és
befektesse a kpj-t: e kisebbség abból az ábrándos ideából indult ki,
hogy a tízezer forintos névértékû jegy - amit a piacon megkaphattak
3-4 ezerért - valamikor (valakiknek) a kamattal megnövelt értéket,
vagyis tizenhétezer-négyszáz forintot fog érni. A megérzés
összekapcsolódott azzal a számítással, hogy jöhet bármilyen politikai
kurzus, annak vagyont (állami vállalatok részvényeit) kell tenni a
kárpótlás mögé, különben összeomlik az árfolyam, és ez a kárpótlás
politikai kudarcának nyílt beismerése lenne. A kérdés csak az volt,
hogy mikor és milyen vagyonelemeket hirdetnek még, és kik állnak rá
véletlenül készen - mobilizálható kpj-csomaggal a zsebükben.

A HB Westminster Kárpótlásijegy Befektetõ Rt. (HBW I) 1994

szeptemberében jött létre, nyilvános részvénykibocsátással. Az
emissziót a "sikerre való tekintettel" az alapítók - a Pixel-G-bõl Fáy,
Rostás és Leisztinger - fél éven belül megismételték. A cég
irányításának a megszerzését, melyhez a tõke töredéke (0,01-0,02
százalék) is elégnek bizonyult, szavazatelsõbbségi részvényekkel
biztosították maguknak. A HB Westminster gyors megtérülésû
üzleteket bonyolított: kpj-t adott el privatizációs lízingben részt vevõ
cégeknek (például a Suzuki egyik hazai beszállítójának), illetve állami
résztulajdonokat vett és adott tovább 20-25 százalékpontos biztos
nyereséggel (például a Ganz Holdingot, a Baranyakert). Arról, hogy
másfél év után miért szakítottak egymással a HBW I tulajdonosai,
nem sikerült az érintetteket megkérdeznünk. Egy forrásunk szerint az
alapítók befektetési filozófiája különbözött: Fáyék bankot akartak,
míg Leisztinger gyorsan szeretett volna extraprofitot szerezni, "mint
Richard Gere a Pretty Womanben" - felvásárlással, reorganizációval,
eladással. Más úgy véli, prudenciális okokból került sor a válásra: nem
vette volna jól ki magát, ha hasonló néven mûködik egy
takarékszövetkezet - a HBW Expressz - és egy hiperaktív befektetési
holding. (Tény: 1996 õszén a Leisztinger befolyása alá került Pannon
Váltó is részt vett abban a konzorciumban, amely a Polgári Bankot
szerette volna privatizálni, de a bankfelügyelet a bankalapítási
kérelmet a nem megnyugtató tulajdonosi háttér miatt
visszautasította.)

Leisztinger 1995-96-ban "önállósult": októberben a vezetésével és a

névadó-alapító 50 százalékos befolyásával létrehozta a HB
Westminster II. Rt.-t (HBW II), melyet aztán 1996 júniusában
Dominique-Francois Jean Arago francia matematikus-fizikusról
nevezett el. A HBW II 1995. július-szeptember közötti
részvénykibocsátása során 13 ezer kisbefektetõ és 10 cég kpj-
csomagját fogadta be. Leisztinger és társai mindössze hatmillió forint
névértékû szavazatelsõbbségi részvény birtokában egyedül
irányíthatták az 1,628 milliárd forint jegyzett tõkéjû céget - az Arago
ezekbõl a milliókból indult. A kisrészvényesek rövidesen meglepve
tapasztalták: a névértéken beszámított jegyeket piaci árfolyamra
értékelték le. Vagyis jegyhasznosító részvényeik rögtön veszítettek az
értékükbõl, az osztalékból a késõbbiekben - ha egyáltalán volt -
korlátozottan részesültek.

Az Aragót mûködése alapján kockázatitõke-társaságként lehetne

definiálni, amely észreveszi, ha a piacon egy cég alulértékelt: gyors
felvásárlással "bemegy", majd jó áron továbbértékesíti. Másrészt
olyan cégekbe fektet, ahol a tulajdonosi szerkezet lehetõvé teszi,
hogy viszonylag alacsony stockkal is meghatározó befolyást szerezzen
az irányításban: ha szükséges, elvégzi a fõként pénzügyekre kiterjedõ
reorganizációt, s ezután a cégeket értékesíti, esetleg osztalék
formájában veszi ki a befektetett tõkét, és a "lerongyolódott"
társaság eladásából szerez extraprofitot. Az Aragóra jellemzõ, hogy a
kiszemelt cégben annak éves közgyûlése elõtt valamivel kevesebb
mint 33 százalékot birtokol - azért, hogy ne kelljen nyilvános vételi
ajánlatot tennie -, az embereit beülteti a társaságok vezetõ
testületeibe. Mindenkit biztosít, hogy a vállalati stratégiát
változatlanul hagyja, barátságos viszonyra törekszik a
menedzsmenttel, és a befektetést hosszú távra tervezi - aztán az élet
rendszerint másképp alakul.
Az Arago különlegessége, hogy az akvizíciók méretéhez és számához
viszonyítva viszonylag kevés saját tõkével és olykor óriási
adósságokkal vágott bele a hódításokba, ráadásul Leisztinger a
cégfelvásárlásokkal párhuzamosan az Aragóban is expanziós taktikát
alkalmazott: a kisbefektetõk kiszorításával növelte a "baráti
tulajdonban" lévõ üzletrészt. A likviditás javítására a kezdetektõl aktív
tõzsdei pénzmenedzsmentet folytatott, adta-vette a társaságok
részvényeit. Saját papírjai kibocsátásához és cseréjéhez, a csendes és
gyors felvásárlásokhoz akár külön egy-egy ügyletre szervezõdõ,
változó öszszetételû, jól mûködõ brókerkapcsolatokat használt (City,
K&H Bróker, Cenzor, Procent, IE-New York, Concorde stb.): az
ilyenekben Leisztinger "tõkepiaci szocializációja" okán eleve nem
szenvedett hiányt. Elég csak a személyes kapcsolatokra utalni:
Leisztinger volt felesége a Concorde egyik tulajdonosának, Borda
Gábornak a testvére; a baráti körhöz tartozott Albrecht Ottó is, a
tõzsde felvásárlásában a közelmúltban az Arago oldalán részt vevõ
Cashline vezetõje; a City Bróker élén pedig az a Hülvely István állt, aki
késõbb a Hunguest Hotels Rt. vezérigazgatója lett. Mindez persze
nem jelenti azt, hogy egy-egy megbízást a szolgáltatók nem piaci áron
nyertek el. Az Arago számára a diszkréció és a tõzsdei megbízások
technikai lebonyolításánál is érvényesülõ önállóság volt a döntõ
szempont. Az Arago sikere még így sem jöhetett volna létre megfelelõ
banki háttér (Inter-Európa Bank, CIB, Raiffeisen) nélkül, amely a nagy
tõkeigényû transzferek finanszírozását lehetõvé tette. Az Eravis-
szállodalánc ingatlanai például banki fedezetként szolgáltak, és nem
csak a mûködésükbõl származó eredményükkel támogatták a holding
likviditását.

Leisztinger lényegében már 1995-96-ban kialakította annak a

csapatnak a magját, amely a késõbbi cégvásárlásokat és a vagyon
mûködtetését menedzselte. Bekerült a portfólióba a két legtartósabb
befektetés: az Eravis és a Hunguest. Létrejött a cégeket szinte
követhetetlen kereszttulajdonlásokkal egymáshoz láncoló,
üzletrészcserékkel folyamatosan mozgásban tartott holding
tulajdonosi szerkezete, melyben a döntési jogok a Leisztinger
famíliánál összpontosultak. Kapcsolatba lépett számos - "kpj-vel
kényszerkárpótolt" - települési önkormányzattal, ami a késõbbi
cégfelvásárlásoknál is jól jöhetett, csakúgy, mint a fokozatosan
kiépülõ, a legfelsõbb köröket is elérõ politikai kapcsolatok.

Az első komfortérzés
A HBW II születése arra az idõpontra esik, amikor az ÁPV Rt. -
készpénz és kpj ellenében - piacra dobta az Eravis Rt. 51,4 százalékos
pakettjét. A közel 90 százalékban állami tulajdonú Eravis Rt.
apportlistáján egykori munkás- és diákszállók voltak, köztük néhány
egy-, két- és háromcsillagos hotel. Hasznosításukra korábban
többfajta elképzelés született: a fõvárosi ingatlanokat hol szükség-,
hol bérlakásoknak építették volna át, végül egy korábbi sikertelen
próbálkozást követõen kitûzték a privatizációt. Mintha már a
részvényjegyzési szabályokat is a HBW II-nek találták volna ki: a
magán- és intézményi befektetõk közül elõnyben részesítették az
alanyi kárpótoltakat, illetve az önkormányzatok és a mezõgazdasági
szövetkezetek mellett a kpj-hasznosítókat. A HBW II még arra is
ügyelt, hogy saját részvényesei között minél több legyen a
kedvezményezetti körbõl, így az alanyi kárpótoltak számára
elkülönített csomag megmaradt részére is lecsaphatott. (Kovács
Kálmán, az Eravis-emisszióval megbízott K&H Bróker kibocsátási
igazgatója, aki korábban az ÁVÜ Portfólió-menedzsment
Igazgatóságán dolgozott, jelenleg pedig a Forrás Rt. vagyonkezelési
igazgatója, 1996-99 között bent ült az Arago felügyelõbizottságában.)
A HBW II elsõ körben az Eravis jegyzett tõkéjének 12,4 százalékát
vásárolta fel: a Leisztingerhez köthetõ cégek részesedésüket az innen-
onnan, a szintén tulajdonos fõvárosi önkormányzattól,
kisbefektetõktõl 37,6 százalékot vásárló Domestore Kft. segítségével
tornászták 50 százalékra. A Domestore-t a HBW II alapította - s mivel
a törvény ekkor még nem zárta ki a közvetett tulajdonlást, és csak a
részvénytársaságoknak írt elõ nyilvános ajánlattételi kötelezett-séget
a kisbefektetõk felé, az üzlet nyélbe üttetett. Az Eravis
megszerzésekor ismerhette meg Leisztinger nem egy késõbbi
munkatársát. Az Eravis-menedzsment élén álló Karikás György, aki a
rendszerváltás elõtt az építõipart minisztériumi fõosztályvezetõként
felügyelte, kénytelen volt leszámolni tulajdonosi ambícióival.
Ellenben a helyén maradhatott, amihez Csiha Judit akkori igazságügyi
államtitkár (korábban a fõvárosi MSZP frakcióvezetõje, késõbb
privatizációs miniszter) személyes közbenjárására is szükség volt, aki
Karikást és Leisztingert is régebbrõl ismerte. Leisztinger valószínûleg
az Eravis-üzlet révén találkozott a fõváros értékpapír-portfóliójának
kezelésével megbízott Sasinszki Ágnessel, Angelusz Ivánnal és az elsõ
kerületi fideszes képviselõ Törõ Imrével, akik késõbb a Hunguest
megszerzésére alapított Aquincum Kárpótlásijegy Befektetési Rt.
születésénél is ott voltak. Sasinszki azóta az Aragónál ragadt, több
cégben is képviselte a holdingot. Az Eravis elsõ HBW II-s
igazgatóságában feltûnt Hülvely István, aki a Dunaholdingnál és
leányvállalatainál töltött be vezetõ pozíciókat (többek között a City
Brókernél, melynek Leisztinger is ott ült a felügyelõbizottságában a
HBW I-részvények kibocsátását követõen), és Gránicz János, az Arago
késõbbi vezérigazgatója, aki Leisztinger jobbkezének számított. Az
Eravis-akciót az Inter-Európa Bank hitelezte (sajtóértesülések szerint
a többségi tulajdon megszerzése mintegy 800 millióba és 400 millió
névértékû kpj-be került), melynek idõvel több munkatársa is az Arago
és csatolt részei vezetõ testületeiben landolt, és aktívan részt vett
egyes cégek reorganizációjában (Kálmán Zsolt, Takáts Imre).

Vidéki szálláshelyek
Szállodaipari portfólióját a fõként vidéki (Balaton-parti) ingatlanokkal
rendelkezõ Hunguest hotellánccal kívánta országos méretûvé
fejleszteni az Arago. Ám mielõtt megjelent volna a Hunguest háza
táján, 1996 júliusában a Pannon Váltó Rt.-ben (PV) szerzett 33
százalékos részesedést.

Ebbe a cégbe az állam egy évvel korábban az önállóan eladhatatlan

kisebbségi üzletrészeit helyezte el, s ez a társaság is a kárpótoltak,
illetve a kpj-vel rendelkezõk számára jelentett volna befektetési
lehetõséget. A kárpótlási jegyekért vásárolt PV-részvények egy
csomagját azonban a PV menedzsmentje egy brókercégen keresztül
begyûjtötte, és az általa alapított kft.-be helyezte el. A PV
menedzsmentje aztán ezt a csomagot kínálta fel eladásra - a piaci ár
fölött mindössze egy százalékkal - az Aragónak.

A PV-t a késõbbiekben a holding gyakorlatilag házi bankjává

változtatta: befektetési és akvizíciós tevékenységeiket
összehangolták, a PV portfóliójában a késõbbiekben javarészt az
Arago-érdekeltséghez kötõdõ papírok landoltak. (Érdekesség, hogy az
Arago cégjegyzésre jogosult tagja volt 1996. március-augusztus között
a PV ügyvezetõje, az ÁVÜ-bõl indult Scheuer Gyula neje is.) A PV
menedzsmentjébõl többen is megmaradtak az Arago-csoport
közelében, köztük Zala László ügyvéd, a PV felügyelõbizottságának
elnöke, akivel legutóbb a Kopaszi-gáton találkozhattunk az Arago
érdekeltségû Öböl XI. Kft. ügyvezetõjeként. (Lásd: Láb az ajtórésben,
Magyar Narancs, 2004. május 13.) Az Arago-csoport a PV-t is bevonta
abba a konzorciumba, amely decemberben a szállodalánc
üzemeltetését felügyelõ társaságban vásárolt jelentõs befolyást.

A Hunguest "megszerzésére" alakult konzorcium (Eravis, PV és a 868

millió forintos jegyzett tõkéjû Aquincum Kárpótlásijegy Befektetési
Rt.) egy héttel 1996 karácsonya elõtt szerzett 50 százalékos
tulajdonhányadot a Hunguest által alapított Hunguest Hotels Rt.-ben
(HH), melybe korábban apportként bevitték a 36 vidéki szállodát
üzemeltetõ 25 kft.-t. A helyzetet bonyolította, hogy a Hunguest Rt.-
nek csak a kezelésében, és nem a tulajdonában volt az egykori
szakszervezeti üdülõvagyon, amelynek húsz évre szóló üzemeltetési
jogát a Népjóléti Minisztérium felügyelete alá tartozó Magyar
Nemzeti Üdültetési Alapítványtól (MNÜA) kapta meg.

A konzorcium birtokába a hírek szerint 150-200 százalékos

árfolyamon jutott a 850 millió forintos jegyzett tõkéjû cég fele, amit
azonnal 1,2 milliárdos névértéken végrehajtott tõkeemelés követett.
Hogy az Eravis a rá esõ 6-800 milliót például mibõl fizette, a
tranzakció során nem derült ki.
Egy 2001. januári állami számvevõszéki vizsgálat ugyanakkor arról
számolt be, hogy a vevõknek szinte semmibe sem került a pénzügyi
mûvelet, mert a Hunguest Rt. a bevételt az Arago-csoport
részvényeinek vásárlásaira fordította viszsza. (Errõl szól Szociális
alapon címû keretes írásunk.) Az Eravis- és a Hunguest-szállodalánc
hitelbõl, ingatlaneladásból és a mûködési eredménybõl származó
bevételek segítségével nagyszabású modernizáción esett át - új
hoteleket is vásároltak, legutóbb épp Szerbia-Montenegróban (2004.
május). 2000-ben a két céget egybeolvasztották: a HH megkapta
üzemeltetésre az Eravis szállodáit bérleti díj fizetése ellenében, az
Eravis pedig az Arago-csoport mindössze hét fõvel mûködõ
vagyonkezelõ cégévé alakult. (Karikás György, az Eravis hároméves
rekonstrukciós programját megtervezõ vezérigazgató lemondott, és
az Élelmiszer-ipari Minõség-ellenõrzõ Intézet élére távozott.)

A patikamérleg nyelve
Leisztinger a szállodaipart követõen a gyógyszer-
nagykereskedelembe fektetett. A gyógyszertár-privatizáció (beleértve
a patikákat ellátó megyei gyógyszertári központok magánkézbe
adását) a hazai ágazati privatizációktól eltérõen decentralizáltan,
önkormányzati hatáskörbe utalva ment végbe. A tömeges eladások
igazából csak 1996-ban indultak meg, mert az ÁVÜ és az
önkormányzatok öt éven át nem tudtak dûlõre jutni, hogy kit illet a
vagyon, amit aztán még el kellett osztani a megyei és a települési
önkormányzatok között. Az Arago Holding a nyilvános cégadatok
szerint 1997 áprilisában lépett a patikapiacra Délkelet- és Délnyugat-
Magyarországon. Mivel a szegediekkel nem tudott dûlõre jutni a
város Heliomed-pakettjének eladásáról, a fõ felvonulási terület Zala
megye lett. Itt viszont az a "szerencsés" helyzet állt elõ, hogy az
önkormányzatok nem választották le és adták oda a patikusoknak a
gyógyszertárak mûködtetési jogát, hanem azt a befektetõ kaphatta
meg a gyógyszertári központokkal együtt. Nyáron a holding a
Pharmaco Rt.-ben (Vas) és a Gyõr-Moson-Sopron megyei
Gyógyszerkereskedelmi Rt.-ben is meghatározó tulajdont szerzett,
majd fúzióval létrehozta a Westpharma Rt.-t. (Az igazgatóságba
bekerült Szendrényi Lajos, az akkori népjóléti tárca gyógyszerügyi
fõosztályának volt vezetõje.) A Westpharma Vasban és Zalában maga
értékesíthette a patikákat, míg Gyõr-Moson-Sopronban az
önkormányzatok "visszabízták" rá az üzemeltetést a privatizáció
végéig. Leisztinger felismerte: ilyen feltételek között a
gyógyszerforgalmazást célszerû értékesítési láncba felfûzni a
gyártótól a kiskereskedõig, még ha ez ellenkezik is a gyógyszerészek
személyi jogával (1994. évi XIV. tv.), amely a vállalkozói és szakmai
szabadságukat volt hivatva biztosítani - és az elgondolás
versenyjogilag is kérdésesnek tûnt. A "westpharmások" a munkáltatói
(és az ingatlanra vonatkozó tulajdonosi) pozícióikat kihasználva
diktátumszerû szerzõdésekkel kötötték be magukat a patikákba:
mivel a patikusok saját vagyonukból a haszonbérleti és a tulajdoni
jogot nem tudták megfizetni, többségi tulajdonosként Aragóhoz
kötõdõ cégek (Cirrus Rt., Quadron Kft.) jelentek meg a patikusok bt.-
jében kültagként, melyben a beltag 26 százalékos tulajdonrésszel (és
teljes körû felelõsséggel) bírt. Sok esetben az önkormányzatok
érdekei egybeestek a Westpharmáéval, hiszen tulajdonosként a
lehetõ legnagyobb bevételt szerettek volna kapni a patikákért. Az
ingatlan kikiáltási árától megrémült gyógyszerészeknek a
Westpharma készfizetõi kezességet ajánlott - a leírt feltételekkel. Az
ügyekrõl 1998 tavaszán értesült a Magyar Gyógyszerész Kamara,
mely egész nyáron tárgyalt a Westpharmával a helyzet rendezésérõl.
Noha Leisztinger saját állítása szerint hosszú távra tervezett a
gyógyszer-kereskedelemben, 1999 júniusában értékesítette
érdekeltségeit a stuttgarti székhelyû PB Pharmának - sajtóhírek
szerint kb. hatmilliárd forintért. Azt, hogy ennek volt-e köze a
patikusok ellenállásához, nehéz megállapítani - mindenesetre a
készpénz jól jött a Zalakerámiában 1999 tavaszán szerzett részesedés
növeléséhez. Az Arago megjelenése a gyógyszer-kereskedelemben
elõsegítette a vertikális koncentrációt, mely német multik (UTA
Pharma, Phoenix Pharma) belépésével folytatódott.

Fél év a zaciban
A Westpharma-sztorival párhuzamosan zajlott a BÁV Bizományi
Kereskedõház Rt. felvásárlási kísérlete. A BÁV-ról az 1998-as
országgyûlési választások utáni elsõ gyorsjelentés különös képet
festett, mivel a megnövekedett árbevétellel szemben csökkenõ
eredmény állt. Ugyanakkor kitudódott, hogy a társaság a kampány
idején az MSZP-nek és az MSZOSZ-nek is pénzt juttatott különbözõ
gyanús jogcímeken. A hibás gazdálkodás nem tett jót az árfolyamnak,
a törvénytelen pártfinanszírozásra utaló jelek pedig minden késõbbi,
BÁV-ot érintõ spekulációnak politikai színezetet kölcsönöztek. Így
annak ellenére, hogy a BÁV zálogtevékenysége rendkívül
jövedelmezõ, a cég ingatlanportfóliója pedig figyelemre méltó volt, a
részvények 1998 augusztusában alacsony forgalom mellett mindössze
110-120 százalékon mozogtak. Szeptemberben az árfolyam
megugrása nyilvánvalóvá tette: ez több befektetõnek is szemet szúrt.
Leisztinger októberben tett nyilvános ajánlatot, és elsõ körben közel
20 százaléknyi BÁV-részvényt sikerült is megszereznie, melynek révén
- nagyjából felesben a fõ tulajdonos Magyar Fejlesztési Bankkal -
képviselõket delegálhatott a BÁV vezetõ testületeibe. Januárig az
érdekeltségein keresztül (Arago, PV, Eravis) részesedését 50 százalék
fölé tornászta, mire az MFB - határozott kormányzati parancsra, a
menedzsment radikális cseréjét követõen - bekeményített, és
megpróbálta tárgyalásra bírni a holdingot résztulajdona eladásáról.
Leisztinger az erõsödõ nyomásra - APEH-vizsgálat, a Hunguest Hotels
részére az MFB által folyósított, hosszú lejáratú rekonstrukciós hitel
felfüggesztése - végül kénytelen volt eladni a csomagot, amely a BÁV
visszaállamosítását követõen a 2002-es választások elõtt egy Fidesz
közeli céghez vándorolt. A sajtóhírek szerint Leisztinger az
értékesítéssel sem járt rosszul: az MFB a részvények darabjáért 2800
forintot (2,8 milliárdot) fizetett, és ezzel 800 millió forint körüli
nyereségre tett szert.

A BÁV körüli féléves versenyláz a Horn-kormány idején

megtollasodott vállalkozót szélesebb körben is ismertté tette -
elsõsorban Simicska Lajos akkori APEH-elnöknek köszönhetõen, aki a
piaci híresztelések szerint megértette Leisztingerrel, hogy jobban jár,
ha viszszaadja a bizományit az államnak. (A sors különös fintora, hogy
ma telekszomszédok a XI. kerületben. De errõl késõbb.) A tõzsde- és
gazdasági hírekre kevésbé fogékony újságolvasónak ekkor tûnhetett
fel, hogy létezik az Arago, és hogy addigi három éve alatt milyen
tekintélyes méretûvé terebélyesedett. 1998 végén a holding és
csatolt részei - az Eravis, a HH, a Westpharma és a BÁV - konszolidált
vagyona meghaladta a 10 milliárd, árbevétele pedig a 40 milliárd
forintot.

A kárpótlási jegynek szabad utat engedõ elsõ kárpótlási törvényt

(1991. XXV.) a Fidesz kivételével az összes párt megszavazta. (Igaz, a
föld reprivatizációját megfúró törvény az FKGP szakadását idézte elõ.)
A kpj-t szabadon forgatható állami értékpapírként definiálták, amiért
állami tulajdonú üzletrészeket, részvényeket, termõföldet, állami és
önkormányzati lakást lehetett vásárolni, E-hitel felvételekor saját
erõként lehetett felhasználni vagy életjáradékot igényelni. A
kárpótlással végtelen történet vette kezdetét: az ágazatra komoly
állami és magánintézményi szféra telepedett, melynek érdekében állt
a kárpótlási üzlet folytatása, a jogosultak körének a kiszélesítése (n+1
számú kárpótási törvény elfogadása).

Noha a jegy forgatható volt, az alapvetõ technikai-biztonsági

feltételekre sem ügyelt az állam: nem készült pontos nyilvántartás a
kiadott, a letétben lévõ és az állam tulajdonába visszakerült,
megsemmisítésre váró jegyekrõl. Mindezzel ráadásul egy másodlagos
forgalmazásban is érdekelt brókercéget, a Budapesti Értékpapír és
Befektetési (BÉB) Rt.-t bízták meg, amely több tízmilliárd forint értékû
jegy elszámolásával maradt adós - ma sem lehet pontosan tudni,
hogy hány jegyet adtak ki és mennyi van még forgalomban. A
kárpótlás konstrukciós hibája már az elején a felszínre került: nem
találkozott a "fókuszcsoport" (alanyi kárpótoltak, illetve a törvény
értelmében "kényszerelfogadó" önkormányzatok, tsz-ek, a
nyugdíjbiztosító) túlnyomó többségének igényeivel, amely nem
vagyont, hanem készpénzt látott volna szívesen. A kpj-t épp a
likviditását javítandó vitték a tõzsdére, ahol megkezdõdött a politika
számára katasztrofális árfolyam-lemorzsolódás.

Innen kezdve az lebegett a döntéshozók szeme elõtt, hogy minél

elõbb lezárják a kárpótlási históriát. Az állami vállalatok eladása
nyilvános kpj-részvénycserés akciók vagy pályáztatás során, valamint
az állami befektetési alapok létrehozása mind azt a célt szolgálták,
hogy a jegyeket minél hamarabb felszívják a piacról. Ebben lettek
volna szövetségesek a kpj-hasznosítók is, de jelentõs részüket csak az
adófizetési kötelezettség kikerülése vezette: a kpj-tulajdonosok
formálisan eladták jegyeiket a társaságoknak, és pénzükért
jegyhasznosítói részvényt vettek, a tranzakcióról az APEH felé pedig
igazolást kaptak. Valójában nem történt készpénzmozgás, de az szja-
kedvezmény (az adóalap csökkenthetõsége) csak készpénzfizetés
esetén járt. (A kpj-t a tulajok aztán a szabad piacon pénzzé tették.) A
jegyhasznosítónak a költségoldalon érte meg, hiszen veszteséget
termelt, mihelyt a "befogadott jegyeket" a forgalmi névértéknek
megfelelõen könyvelte el.

A közel harminc kpj-hasznosító ennek ellenére összességében 13-15

milliárdnyi jegyet használt föl állami vagyon megvásárlására. 1992-97
között majd 70 társaság 70 milliárd forintnyi részvénye került a piacra
a jegycserék során, ami arra utal, hogy az átváltási aránytól és a
fizetési konstrukciótól (kpj- vagy kpj+készpénz-részvény csere)
függetlenül is jelentõs mennyiség koncentrálódhatott a kpj-
hasznosítók környékén. Mindez jól jellemzi azt az illúziót is, amit a
politika kergetett: hogy ti. az elsõdleges kárpótoltakat meg kell
védeni a spekulánsokkal szemben. A tapasztalat azt mutatja, hogy
egy-két éven belül a jegyek többsége már nem az alanyi
kárpótoltaknál volt. (Az óvintézkedések kijátszására terjedt el például
a jegyzéseknél a bérsorbanállás.) A részvénycserére felajánlott
üzletrészek között 1997 elõtt több olyan akadt, melyre - mai szemmel
érthetetlen módon - alig akadt érdeklõdés - Budapest Bank, OTP, Mol
-, ugyanakkor nagy siker volt az Inter-Európa, a Csemege-Meinl, a
Balaton Fûszért, a Domus, a Globus, a Primagáz, Graboplast stb.
1996-ban csak két társaságot értékesítettek jegycserés
privatizációval: az Eravist és a Pannon Váltót. A vevõk Leisztinger
Tamás cégei voltak.

Szociális alapon
Az Állami Számvevõszék (ÁSZ) a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány
(MNÜA) gazdálkodásáról szóló 2001. januári jelentésében részletesen
vizsgálta az üdülõvagyon privatizációját. Megállapította, hogy a
költségvetésnek nem származott belõle bevétele, sõt a
mûködtetésre, illetve a szociális turizmus támogatására adott
hatmilliárd forintból a vagyon kezelésére alapított Hunguest Rt.
mindössze 150 milliót költött kedvezményes üdültetés
finanszírozására. Az ÁSZ szerint az MNÜA fokozatosan elvesztette az
egykor 365 ingatlanból álló vagyon feletti rendelkezési jogát. A
kuratórium és a vagyonkezelõje közötti szerzõdés (1993)
elmulasztotta szabályozni a Hunguest Rt. befizetési kötelezettségét,
így a mûködésbõl származó bevételeket a Hunguest Rt. saját célra
használhatta. A cég 1996 májusában húszmillió forint alaptõkével
megalapította a HH-t, melybe augusztusban apportként bevitte az
egyes üdülõk üzemeltetésére létrehozott kft.-k eszközeit, és
egyidejûleg tõkét emelt (658 millió forint értékben). Ebbe a cégbe
szállt be az Eravis vezette konzorcium 1996 decemberében.

A fizetési konstrukció a következõ módon alakult: a HH 16 éves

futamidejû, 24 százalékos kamatozású kötvényeket bocsátott ki 1,2
milliárd értékben, amit az Eravis-csoport jegyzett le. Ugyanazon a
napon a HH a kötvényekért kapott pénzbõl üzletrészt vásárolt a
konzorcium szatellitcégeiben (Domestore, Cirrus) - a HH-ban lévõ
tulajdonosi arányok módosulása nélkül. (A HH, melyben az Eravis-
csoport került többségbe, a kötvényeket a további kamatveszteség
elkerülése érdekében - az ÁSZ-vizsgálatot követõen - visszavásárolta.)
1998-ban az MNÜA kuratóriuma az egyes üzemeltetõ kft.-kbe
apportálta a tulajdonosi jogokat, hogy legyen banki fedezet az
ingatlanrekonstrukció végrehajtására. Az MNÜA az így szerzett
üzletrészeket a Hunguest Rt.-nek adta át, melyeknek ezáltal a HH is
kisebbségi tulajdonosává vált. Üzletrészcserékkel aztán a HH és a
Hunguest tiszta tulajdonú kft.-ket alakított ki.

A Hunguest a stratégiai döntések jogát is kiengedte kezébõl, amikor a

befektetõ megjelenésével a mérleg nyelvét jelentõ 1,76 százalékot a
HH-ból kiszervezte a Hunguest Management Tõkebefektetési Kft.-be,
melynek kizárólagos tagja 1997. március vége óta "a Leisztinger
Tamás által képviselt tulajdonközösség". A Hunguest-szállodák
privatizációs ügyében folytatott nyomozást, melynek során három
Hunguest-vezetõt (Kovács Imre elnök-vezérigazgató, Képes Csaba és
Jávor Miklós) is rövid idõre õrizetbe vettek, az ORFK Szervezett
Bûnözés Elleni Igazgatósága 2002 szeptemberében megszüntette.

A birodalom
A 13 ezer kisbefektetõ közremûködésével alapított, a tárgyalt idõszak
végére 2,8 milliárd forint alaptõkéjû Arago Holding fõ tulajdonosa
saját leányvállalata, a Domestore Kft., melyet Leisztinger Tamás és
édesanyja, Wobeczky Judit jegyez. 1999 végén az Arago tulajdoni
részesedése a Domestore-ban 55,8 százalék volt, a Domestore pedig
legalább 42,65 százalékát birtokolta az Arago részvényeinek (a
szavazati jogok 63,48 százalékát). Az Arago mindig is részesedett a
Domestore Kft.-ben változó arányban, ahogy minden vállalat,
amelyben az Arago részesedést szerzett, átmenetileg tulajdonolta -
szintén változó mértékben, ahogy a holdingon belüli
tõkeátcsoportosítás megkövetelte - a Domestore Kft.-t.

A Leisztinger-hadművelet: hogyan lehet bagóért lenyúlni az állami

vagyont?
1997 végén jelent meg az újságokban a hír: az Eravis Rt, megvásárolta
az egykori SZOT szállókat üzemeltető Hunguest Hotels Rt
részvényeinek ötven százalékát.
„Nem csináltak velem rossz üzletet” (Leisztinger Tamás, HVG 1998,
december 19.)
1997 végén jelent meg az újságokban a hír: az Eravis Rt, megvásárolta
az egykori SZOT szállókat üzemeltető Hunguest Hotels Rt
részvényeinek ötven százalékát. Az egykori szocialista nagyvállalatok
munkásszállóit, és az addigra már ugyancsak lepukkant diákszállók
épületeit megvásárló, majd azokat felújító, és belőlük jól működő két,
illetve három csillagos, tehát kifejezetten olcsó árfekvésű szállodákat
varázsoló Eravis Rt többségi részvénypakettje nem sokkal korábban
került az Arago Rt birtokába. Az 1956-ban alapított cég
„leánykorában” még az Építőipari Szolgáltató Vállalat néven volt
ismert, és munkásszállókat, konyhákat, büféket, katonai kantinokat,
valamint az azokat kiszolgáló mosodát, hidegkonyhát és cukrászdát
üzemeltetett. Az Eravis nevet 1990-ben vette fel, társasági formában
1992, január elsejétől működik.

Nem is ez az igazán érdekes, hanem az, hogy az Arago Rt röpke

egyetlen esztendő alatt hogyan bukkant elő a semmiből úgy, hogy
máris több milliárd forintot tudott megmozgatni? Honnan, kinek a
fejéből pattant ki az Arago, amely egy XIX. századi francia
matematikus nevét viselő modern kori Pallas Athéné módjára,
villámgyorsan egy valóságos vállalatbirodalommá nőtte ki magát?

Leisztinger Tamás az ötletgazda. 1997-ben már az Arago Rt elnök-

vezérigazgatója, a történetünk számára kulcsfontosságú Eravis Rt-ben
pedig az igazgatóság elnöke. Leisztinger fiatal és felettébb tehetséges
üzletember. Afféle igazi, magyar yoopie. Az egyetemről kikerülvén
rájött: a frissen szerzett diplomájával nem csinálhat villámgyors
karriert. Taxizott egy darabig egy ócska Ladával, de ennél jóval többre
vágyott. A csúcsra kívánkozott. Aztán nem sokkal később révbe is ért,
és az ország egyik leggazdagabb embere lett.

Mindez úgy kezdődött, hogy két villamosmérnök társával, és a

mintegy százezer forintos készpénzvagyonukkal 1994 őszén
megalapították a HB Westmister nevű részvénytársaságot. Szinte
hihetetlennek tűnik, de igaz: az induló cég alaptőkéjét egymilliárd
forint címletértékű kárpótlási jegy alkotta! A fiatalok úgy tudták
összeszedni ezt a hatalmas vagyont, hogy észrevették: a
részvénytársaság megalakulásakor a kárpótlási jegyek piaci árfolyama
40-44 százalék körül mozgott, a beváltható pénzügyi értéke viszont
ennél jóval magasabb. Ha tehát ők alaposan rádurrantanak, és 160
százalékos árfolyamon vásárolják fel az eredeti kárpótoltaktól a
kárpótlási jegyüket, akkor tuti, hogy mindenki eldobja a kalapácsot,
és az emberek hanyatt-homlok rohannak hozzájuk azért, hogy csakis
nekik adják el a jegyeiket. Feltéve persze, hogy a tulajdonosok a
kárpótlási jegyükért cserébe elfogadják a HB Westmister (HBW) Rt
részvényeit. Tehát kárpótlási jegyet részvényért. Ráadásul abban az
időben mindez még jelentős adóalap-csökkentő tényező is volt. Az
akkori adótörvények értelmében ugyanis, ha valaki mondjuk ezer
forint értékű kárpótlási jegyet fektetett be az üzletbe, akkor akár 750
forint adókedvezményt is kaphatott. Ez pedig jóval több volt, mint
amennyiért a kárpótlási jegyeket el lehetett adni. Egy hét sem telt
bele, és úgy jött össze az egymilliárd, hogy Leisztingeréknek szinte egy
fillérjükbe sem került. A sikeren felbuzdulva 1995 nyarán elindították
a HB Westmister II-t, amely már másfélmilliárd forint névértékű
kárpótlási jegyet cserélt be saját részvényre. Ebből alakult ki az Arago
Befektetői Holding Rt. Ezzel aztán már szemrebbenés nélkül neki
lehetett vágni a tőzsdei cégek felvásárlásának. Ezt is tették, és ismét
bejött nekik.

Az Állami Privatizációs Vállalat (ÁPV) Rt ugyanis éppen jókor, 1995,

októberében hirdette meg az Eravis Rt másfélmilliárd forint értékű
részvényeinek eladását. Leisztinger Tamás vett egy mély lélegzetet és
belevágott az üzletbe. És megint nyert. De akkor már ennyivel nem
érte be az ifjú titán: a valóságos szállodabirodalmat üzemeltető
cégben többségi tulajdonlásra törekedett.

Újsághír (HVG 1995, november 11.):

„A budapesti városvezetők által hajdan megálmodott Munkáskörút –
a Hungária körút és folytatása – mentén fekvő, javarészt szocreál
munkásszállókból lett hotelek eddig nem igen hozták lázba a világ
nagy szállodaipari befektetőit: az Állami Vagyonügynökség (ÁVÜ)
1992-ben és 1993-ban kiírt pályázata az Eravis Szálloda és Vendéglátó
Rt privatizálására egyaránt eredménytelennek bizonyult. Ami valódi,
pénzes befektetőknek nem kell, jó lesz majd a kárpótoltaknak –
vélhetik teljesen jogosan az ÁVÜ jogutód Állami Vagyonkezelő és
Privatizációs Rt-nél (ÉPV Rt), így az Eravis-részvényeket névlegesen
194,2 százalékos kibocsátási áron is meg merték hirdetni kárpótlási
cserére. Miután éppen az utóbbi egy-másfél év politikája, a
befektetési lehetőségek drasztikus csökkenésének hatására a
kárpótlási jegy tőzsdei árfolyama törvényi névértékének tizedére
zuhant, a névérték közel kétszeresét jelentő hivatalos Eravis-ár
ténylegesen mindössze a névérték 36-40 százaléka”.

Az ÁPV Rt ajánlata révén a HBW II. Rt.-ből átalakult Arago Rt által

lejegyzett 365 millió forint értékű kárpótlási jeggyel Leisztinger csak
12,4 százalékos részesedéshez jutott. Ezért aztán sorra megkereste az
Eravis Rt többi részvényeit megszerző önkormányzatokat, valamint
intézményeket, és a pakettjeiket egyenként, szépen, csöndben
felvásárolta. Így végül ő lett a főnök.

Leisztinger másik nagy dobása, a Pannon-Váltó Rt részleges

megvétele, már teljesen készpénzes tranzakció volt. A társaság
ugyanis 1995 végére szinte valamennyi kárpótlási jegyét felhasználta,
és azóta klasszikus „mindenevő”, vagyis kockázati tőkebefektetőként
működik. Üzleti taktikájáról Leisztinger Tamás 2000, július 20.-án így
vallott a Portfólió nevű internetes gazdasági magazinnak:

„Csendben, halkan, olcsón. Nincsenek olyan irányelveink, hogy csak

egyes iparágakra koncentráljunk, a cél szüli a stratégiát. Ha találunk
egy olyan célpontot, amelyik minden szempontból megfelelő, akkor
azt nem hagyjuk elmenni magunk mellett”.

Jól ismerte az ősi tőzsdei cápa-szabályt: csendben, halkan, és olcsón

kell a kiszemelt áldozat felé osonni, ellenkező esetben az üzletben
érdekelt többi részvényes ezt kiszagolja, és felveri az árakat.
A társaság szinte mindenben a „sötét ló” taktikáját követi. Ez például
abban is tetten érhető, hogy csak azokat az adatait hozza
nyilvánosságra, amelyek a tőzsde minimális elvárásai alapján
feltétlenül szükségesek. Az egykori szakszervezeti napilap, a Népszava
tanúsága szerint (2000, július 15.) a cég vezetői ezt a titkolódzást az
Arago részvényeinek tőzsdei bevezetése előtt tartott meghallgatáson
azzal magyarázták, hogy:

„Az Arago vagyonkezelői tevékenységet folytató különleges társaság,

ezért üzletpolitikájukról és részesedéseikről nem kívánnak beszélni.
Ezen a meghallgatáson kiderült az is, hogy az Arago részvényeket
nem akarták bevezetni a tőzsdére. A cég csak azért döntött papírjai
tőzsdére vitele mellett, mert erre a jogszabályok kötelezik”.

Leisztinger Tamás cége 1996 augusztusában vette fel az Arago Rt

nevet, székhelyét pedig áttette az Eravis Rt Bartók Béla úti
székházába. Ma is onnan irányítja birodalmát. Az Arago vezetői közül
sokan egyúttal az Eravis tisztségviselői is. 1997-re azonban már
tizenhatezer kisrészvényes és két nagyobb részvényes, a Csécsey Béla
szabaddemokrata polgármester által irányított józsefvárosi
önkormányzat, valamint Nagykanizsa megyei jogú város
önkormányzata is részese lett Leisztinger Tamás nagy álmának, az
Aragonak. Egyes hírek szerint ekkortájt figyeltek fel az ifjú tőzsdei
titánra az akkor hatalmon lévő MSZP és SZDSZ emberei. Aztán
valahogy egyre simább lett előtte az út…

Amikor pedig elértük az 1997-es esztendőt, ez az út egyenesen

sztrádává terebélyesedett ki előtte. Addigra ugyanis már Leisztinger
Tamás is megtanulta a szocialisták titkos, csak belső használatra
érvényes jelszavát: „nekem is adjatok, én is Putyilov gyári munkás
voltam!”

Az MSZP irányában mindig finom lelkű Népszabadság (1997. február

6-án) így írt az Aragoról:
„A Hunguest-tranzakció Leisztinger Tamás elmondása szerint Karikás
Györgynek (az Eravis Rt vezérigazgatója – a szerk.) köszönhető. Az ő
szakmai körökben elismert neve volt az, ami a Hunguest Hotels Rt
érdeklődését felkeltette. A két cég helyzete ugyanis hasonló: az egyik
volt munkásszállókat, a másik egykori SZOT-üdülőket igyekszik
műszakilag felújítani, és szállodaként üzemeltetni. A Hunguest Hotels
Rt ehhez olyan partnert keresett, amelynek vannak átalakítási
tapasztalatai, és pénzzel is hajlandó beszállni a vállalkozásba. Ezért
kereste meg az Eravist. A pénzt az Arago Rt teremtette elő. Három
cégből – mindháromban az Arago a meghatározó tulajdonos –
konzorciumot szervezett, amely 1,3 milliárdos tőkeerőt teremtett elő.
A pénzből az Eravis megemelhette a Hunguest Hotels Rt alaptőkéjét,
apportálta a Hunguset Hotels Rt-be az egyik saját ingatlanát, a vételár
maradék részét pedig készpénzzel egyenlítette ki”.

Miért látott fantáziát Leisztinger Tamás az üdülők

üzemeltetésében? A Népszabadságnak erre a kérdésre a
menedzserré vált elméleti fizikus így válaszolt:
„Az állam most évi nyolcszáz millióval támogatja az üdültetést. Senki
sem akarja, hogy ez így maradjon. Jó megoldás a franciaországi. Ott a
munkáltatók adó és társadalombiztosítási-teher nélkül vásárolhatnak
nyaralási csekkeket a dolgozóiknak, amelyeket az erre vállalkozó
szolgáltatóknál lehet beváltani. Valószínűleg nálunk is ezt az utat
választják, és akkor a 36 szállodából álló üdülőhálózattal az
utalványokat elfogadó szolgáltatók lehetünk”.

Hát így meséli el mindezt a finom lelkű Népszabadság. Csak a

tárgyilagosság kedvéért, idézzünk egy másik lapból is, ezúttal a
politikai térfél túlsó oldalán található Demokratából. A cikk ugyan
később jelent meg (2002, március 14.), így azonban a szerzőknek már
nagyobb rálátása lehetett a folyamatokra. Az eltérő stílus viszont
ennek ellenére is észrevehető:

„Az egykori szakszervezeti üdültetés pótlására, a szociálisan

rászorulók megsegítésére alapították meg 1992-ben a Magyar
Nemzeti Üdültetési Alapítványt, a MNÜA-t. Egy politikai egyezség
nyomán jött létre ez a megállapodás a kormány és a szakszervezetek
között, hogy legalább a volt SZOT-üdülők ne essenek áldozatul a
székházakért marakodó érdekvédő konföderációk kapzsiságának”.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Az alapítvány létrehozása során ugyanis

az Antall-kormány mellett a Vígh László által vezetett Értelmiségi
Szakszervezetek Tömörülése, a Palkovics Imre által vezetett
Munkástanácsok Országos Szövetsége, a Főcze Lajos által vezetett
Autonóm Szakszervezetek Országos Koordinációja, a Forgács Pál által
vezetett Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája vett részt. De
ott volt még a Nagy Sándor által vezetett Magyar Szakszervezetek
Országos Szövetsége, a Szabó Endre által vezetett Szakszervezetek
Együttműködési Fóruma, és a Juhász Vilmos által vezetett
Szakszervezeti Vagyont Ideiglenesen Kezelő Szervezet vett részt.
Folytassuk akkor tovább a Demokrata imént már idézett írásának
szemlézését:

„Az alapítványi forma olyan jól sikerült, hogy az átadott, az akkori

értékeken mintegy 5 milliárd forintnyi készpénzvagyonból és a 365
ingatlanból napjainkra, a tízéves évfordulóra, szinte semmi sem
maradt a MNÜA-nál. Ez az egy évtized alatti, a mai értéken legalább
40 milliárdot érő vagyoneltüntetés a szocialista varázslat – különös
tekintettel az 1994 és 1998 közötti kormányzásukra – tipikus
mintapéldája. Annak illusztrálása, hogy miképpen zajlott, és hogyan
képzelte el a pártelit és baráti köre a privatizációt. (…) Hogy a dolgok
idáig fajulhattak, abban persze az Antall-kormány is ludas volt.
Mentségükre legyen mondva, az iszonyatos balliberális nyomásnak
kitéve nem igazán tudtak mit kezdeni a SZOT-ból kinőtt, és a minél
nagyobb koncért versengő szakszervezeti szövetségekkel. (…) Tehát a
MNÜA kuratóriuma, normális ésszel alig felfoghatóan úgy lett
kitalálva – az elnök a mindenkori népjóléti miniszter – hogy már eleve
magában hordta a korrupció – vagy nevezzük inkább hűtlen
vagyonkezelés – lehetőségét. Hat főt ugyanis azok a szakszervezetek
delegáltak, akik egyszer már lemondtak az üdülővagyonról. Vagyis
nem abban voltak érdekeltek, hogy jól működjön ez a rendszer,
hanem abban, hogy számukra működjön jól: a korábbi SZOT-üdülők
kezelési jogát kiárusító szakszervezetek mintegy hatszázmillió forintot
követeltek a Hunguest Rt-től, csak úgy mellékesen, amiért kiálltak a
kedvezményes üdültetésért. Ez a számításuk is bejött, bár nem volt
könnyű menet. Továbbá a kormány még azt is vállalta, hogy bizonyos
ideig – először három évről volt szó – megtámogatja az alapítványt a
költségvetési pénzekből, hogy gördülékeny legyen a munkások
szociálisan kedvezményes üdültetésének beindítása. Mert hogy
eredetileg arról lett volna szó, hogy az MNÜA kigazdálkodja a
fenntartáshoz és a kedvezményekhez szükséges pénzt. Az első évben
hétszáznyolcvanmillió forintot szavazott meg az Antall-kabinet erre a
célra, majd a második és harmadik és negyedik és így, a további
években is folytatták a különböző kormányok e hagyományt. Nem
akartak leégni a nép előtt, hogy stílszerűek legyünk. Azért volt egy
apró szépséghibája ennek a nagy adakozásnak, hogy a Horn-Kuncze -
kormányzás alatt az urak szemérmesen félrefordultak. Az ő
regnálásuk alatt tűnt el a vagyon jelentős része, miközben a
költségvetési pénzekből éppen a dolgozók üdültetésére nem jutott
szinte semmi. Ugyanakkor a támogatással párhuzamosan arányosan
csökkent az alapítvány vagyona. Kovács Pál, Szabó György (Isten
nyugosztalja!) és Kökény Mihály elvtrársurak, egykori szocialista
népjóléti miniszterek – legfőként ez utóbbi – mint az alapítvány
elnökei, különleges felelősséggel bírnak e vagyonvesztési körben. (…)
Az Érdekegyeztető Tanácsban 1991-ben elfogadják az üdülők
kivételét a szakszervezeti vagyonfelosztásból. A Parlament ezt 1992-
ben törvényesíti és létrehozzák a MNÜA-t. Az alapítvány nem képes
megbirkózni e feladattal és létrehozza a Hunguest Nemzeti Üdültetési
és Vagyonkezelési Rt-t. Ekkor még a Nagy Sándor vezette MSZOSZ
székházban kapnak helyiségeket. Ez a társaság a vagyon
hasznosítására harminckét darab száz százalékos Kft-t és öt olyan Kft-
t alapít, amelynek ötvenszázalékos tulajdonosa. Aztán valamilyen
oknál fogva éppen a rájuk bízott szállodák megkezdik a furcsa
keringőjüket. A Hunguest Nemzeti Üdültetési Rt létrehozza a
szállodák apportálásával a Hunguest Hotels Szállodaipari Rt-t.
Egyelőre csak harminchat szálloda, nyolcszázharminchat millió forint
értékben kerül a céghez, amely létrehoz huszonöt darab Kft-t az
üzemeltetésre. Ezután egy váratlan, de jól kiszámított fordulattal
ötven százalékban privatizálja magát a cég, és ez 1,22 milliárdos
tőkeemelést jelent az anyavállalatnak a Hunguest Hotels Szállodaipari
Rt-nek. Történik mindez az Eravis Szálloda és Vendéglátó Rt, a
korábbi munkásszállókat üzemeltető vállalat segítségével. Nekik a
fővárosban volt sok, de igen alacsony színvonalú szállodájuk, a
Hunguest Hotelsnek viszont vidéken, az ország legszebb és
legértékesebb helyein voltak üdülői. Szép páros jött így létre, a
Versenyhivatal is csak nézett, hogy mi is alakult ki a szemük előtt.
Persze az Eravisnak ez sok lett volna egyedül, ezért egy hármas
konzorcium keretében, az Arago Rt és a korábbi HB Westmister II
Kárpótlási Jegybefektető Rt-vel, amelyhez csatlakoztatták a Pannon
Váltó Vagyonkezelő Rt-t, és az Aquincum Kárpótlásijegy-befektető Rt-
t, és velük hajtották végre az ügyletet. A résztvevők köréből látható,
hogy végső soron kárpótlási jegyek kerültek újrahasznosításra, némi
részvény – tőzsdejátékkal ingatlanok mentek ennek ellenértékeként
az új, régi tulajdonoshoz. A Hunguest és az Eravis vezette –
lényegében az Arago ’portfólióját’ képviselő – konzorcium december
17-én talált egymásra”.

És hogy honnan volt ilyen jól értesült már 1997-ben Leisztinger

Tamás? Minden bizonnyal megbízható, „direkt” információkat is
kaphatott. Valószínűleg több helyről is súgtak neki, egymástól
függetlenül. Ne felejtsük el: Trianon óta ez egy viszonylag kis ország,
ahol a befektetőknek nagy fülük van és szeplős orruk, a hírek pedig
villámgyorsan, házról házra szállnak. A szállodabizniszben
kulcsszerepet játszó Eravis Rt felügyelő-bizottságának az elnöke
például abban az időben Székely György volt, aki egyben az Ipari,
Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium (IKIM) turisztikai
főosztályát is a vezette…

A másik „zsírosabb falat” akkor gurult le az Arago torkán, amikor öt

megye gyógyszerkereskedelmi társaságában szerzett többségi
tulajdont. Közülük a három legjelentősebbet – a Vas, Zala és Győr-
Moson-Sopron megyeit – WestPharma néven aztán egyesítette is.
Ennek következtében az ugyancsak érdekeltségi körébe vándorolt
nógrádi Coloniapharmával, a szegedi Heliomeddel és a Fejér megyei
Pharmapreventtel, valamint az ugyancsak érdekeltségi körébe
vándorolt majdnem száz patika révén, a hazai gyógyszerforgalom
mintegy 15 százalékát tudta az Arago ellenőrizni. Aztán a
WestPharmát bekebelezte a német Pfoenix Parma, így e két cég
együttesen pontosan akkora erőt képvisel a hazai gyógyszerpiacon,
mint a piacvezető Hungaropharma. Győztes csapaton ne változtass –
tartja a sportberkekben felettébb ismeretes mondás. Nos, ezt
Leisztinger Tamás is betartotta: hasonló módszerekkel szerzett
ugyanis 1998 végére jelentős részesedést a BÁV Bizományi
Kereskedőház és Záloghitel Rt-ben. A Népszabadságnak az
érdekeltségéről elmondta (1999, január 5.):

„Az Aragónak közvetlenül 24,8 százaléka van, de partnereinek,

vállalatainak tulajdonrészét is beleszámítva, tehát közvetett
tulajdonlások révén abszolút többséggel, ötven százalék feletti
részesedéssel rendelkezünk.” Aztán amikor megunta, a
gyógyszeripari és a bizományi üzletekből haszonnal szállt ki.

A Zalakerámia Rt-t 1999-ben vonta az érdekeltségi körébe. Ettől már

nem kívánt megszabadulni. A burkolólapokat és kályhacsempéket
gyártó vállalat akkortájt komoly pénzügyi nehézségekkel küzdött, az
Arago pedig lecsapott rá: egymilliárd forintos befektetés révén
rögvest 15,4 százalékos részesedést szerzett, és átvette a hatalmat -
amit később 26,13 százalékos részesedésre növelt. Aztán 84,15
százalékos tulajdonrészt szerzett abban a Pick Rt-ben, amelynek az
Antall-kormány alatt elkészített alapító levelében eredetileg még az
állt, hogy öt százaléknál nagyobb tulajdont egyetlen részvényes sem
szerezhet.

Újsághír (HVG 2000, június 10.):

„Június elsejétől a papírforma szerint 68 százalékban, közvetve
viszont körülbelül 90 százalékban az Aragóhoz tartozó, tavaly
hárommilliárd forintos árbevételű, a Budapesti Értéktőzsdén jegyzett
Eravis Szálloda és Vendéglátó Rt meghatározatlan időre bérbe adja a
szállodáit a vele azonos cégcsoportban lévő, tavaly közel hétmilliárd
forintos árbevételt produkáló Hunguest Hotels Szállodaipari (HH) Rt-
nek. Az akcióval negyven – köztük kilenc fővárosi -, többnyire
háromcsillagos szállodát üzemeltető, összesen 5600 férőhelyes
szállodalánc jön létre. A HH az Eravis „csupasz” ingatlanait bérli majd,
a szállodákban lévő eszközöket pedig a könyv szerint értékükön,
körülbelül 170-180 millió forintért megvásárolja, s átveszi az Eravis
ötszáz dolgozóját is. (…) Az Eravis ma már csak hét fővárosi munkás-
és diákszállással rendelkezik, viszont kilenc budapesti és egy
székesfehérvári szállodája van, amelyeket most bérbe ad. A HH pedig
a hajdani szakszervezeti üdülővagyon egy részét (jelenleg harminc
vidéki szállodát) üzemelteti, részben sajátjaként, részben szerződés
alapján, 2013-ig szóló kizárólagos jogosítvánnyal. A friss bérbeadási
tranzakciót Tarnóczi Tibor, az Eravis gazdasági igazgatója, és Hülvely
István, a HH vezérigazgatója egyaránt a költségek lefaragásának
szándékával magyarázza. (…) Idén mintegy 450 millió forintos, a
következő években pedig évi 700-800 millió forintos bevételt vár az
Eravis a bérleti díjból, aminek a nagy része, körülbelül félmilliárd
forint fix díj lesz, a többi pedig a szállodák forgalmától függ majd. (…)
Az átszervezés után az öt-tíz fővel működő Eravis az Arago-csoport
egyik vagyonkezelő társaságává válik. Leisztinger Tamás, az Arago
elnöke a HVG-nek annyit mondott: az Eravis ingatlanokkal foglalkozik
majd, évente 500-700 millió forintot, - vagyis körülbelül a szállodáiért
kapott bérleti díjat - fektet be ebbe az üzletágba”.

Ha már a pénznél tartunk: Népszava értesülései szerint (2000, július

15) az Arago saját tőkéje az ezredfordulóra elérte az ötmilliárd
forintot, a jegyzett tőkéje pedig 2,8 milliárdot. A cég 1999-ben
pénzügyi műveletekből 2,4 milliárdos bevételt ért el, az ebből
származó eredménye 1,6 milliárd forint volt. Imponáló számok ezek,
különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a cég csak néhány évvel
korábban jött létre! 2002-re aztán még tovább gyarapodott, és
valóságos vállalat-kavalkáddá terebélyesedett Leisztinger
érdekeltségi köre.

Vegyük sorba a birodalom tagjait: a jelenleg ismeretes mutatók

szerint hétmilliárdos jegyzett tőkével rendelkező Aragoban 55,94
százalékban tulajdonos a szintén Leisztingerhez tartozó, 6,2 milliárd
forintos jegyzett tőkéjű Domestore Üzletviteli és Tanácsadó Kft. Ez
utóbbi 0,0011 százalékban érdekelt a 3,5 milliárd jegyzett tőkével
rendelkező Pick Szeged Szalámigyár és Húsüzem Rt-ben, amelyben
viszont 84,15 százalékkal direkt is jelen van az Arago. A ringlispíl
második köre: az Arago 26,13 százalékban, a Domestore 0,01
százalékban van jelen az 5,4 milliárd forintos jegyzett tőkéjű
Zalakerámia Rt-ben, amelyben az Arago 93,71 százalékos
tulajdonában lévő másik cége, a 3 milliárd forint jegyzett tőkével
rendelkező Eravis Szálloda és Vendéglátó Rt is, 3,09 százalékban van
jelen. Csakhogy még áttekinthetetlenebb legyen a kép, itt van egy
újabb csavar: az Eravis 51,49 százalékban érdekelt a Domestore Kft-
ben, így biztosítva az Arago és a Domestore közötti bonyolult
kereszttulajdonlási rendszert. Ha még most sem szédültünk el
teljesen, menjünk egy újabb fordulót a körhintán! Az Arago ugyanis
kizárólagos tulajdonosa a 0,6 milliárd forintos jegyzett tőkével
rendelkező, nagy hírű Lillafüred Sport Hotel Kft-nek, továbbá 49,98
százalékban érdekelt az egykori szakszervezeti szállodákat
működtető, 4,3 milliárd forint jegyzett tőkéjű Hunguest Hotels Rt-
nek.

Ezt, a Leisztinger Tamás érdekeltségi körébe tartozó, és laza

csuklómozdulattal akár kemény tízmilliárd forintok megmozgatására
is képes gigantikus vállalatbirodalmat sokan az MSZP egyik „titkos és
megbízható gazdasági háttérhatalmának”, nagy lelkű pénzügyi
támogatójának tartják. Mások mindezt természetesen badarságnak
vélik, és csak legyintenek az ilyen jellegű regékre. „Hülyeség! Ez a
Leisztinger egyszerűen csak egy tehetséges gyerek!” – mondják a
sokat tudók, ám keveset beszélők bölcsességével.
Az azért mindenesetre elgondolkoztató tény, hogy a befektetési
holding a kapitalizmust építő szocialisták kormányzása alatt
Magyarországon fedezte fel Amerikát. Erre pedig még Kolombusz
Kristóf sem lett volna képes! Igaz, kellő hátszél nélkül ő sem tudott
volna Nyugat felé hajózni!

Dávid Ibolya a választások első fordulójának éjszakáján a

csíksomlyói Szűz Mária közbenjárásának tulajdonította
pártja sikerét.
A Heti Válasz azonban kiderítette: az MDF szerepléséhez az
égieken kívül nem kevés köze volt Leisztinger Tamás
szocialista-közeli milliárdos üzleti köreinek, valamint
Schmuck Andornak, a baloldal korábbi fenegyerekének.

Idézet a Heti Válasz 2006. április 20-án megjelenő cikkéből:

"A Magyar Demokrata Fórum országos listáján az elsô tizenöt
képviselőjelölt között nem kevesebb, mint öt helyet szorítottak a
párttal választási szövetségre lépő Tisztelet Társasága által ajánlott
személyeknek, hátrébb szorítva olyan régi-új MDF-eseket, mint
Viniczai Tibor, Pusztai Erzsébet vagy Sisák Imre...

Ha közelebbrôl szemügyre vesszük az öt képviselő-jelöltet,

sokatmondó összefüggésekre bukkanhatunk. A listán a 10. helyet
kapta Rózsa István György 53 éves vállalkozó, aki az Országos
Választási Irodához köldött önéletrajza szerint pályáját mérnökként
kezdte, majd menedzseri és külkereskedelmi végzettséget szerzett,
legutóbbi feladata pedig "egy nemzetközi konszern ukrajnai
vállalatának menedzselése és talpra állítása volt".

A cégadatok azonban ennél jóval többet árulnak el az üzletemberrôl.

Akár a szocialista kötôdéseirôl ismert milliárdos, Leisztinger Tamás
egyik strómanja, csendestársa is lehet, így ír a gazdasági szaksajtó
(Piac & Profit, Bank & Tôzsde) róla, pontosabban a nevével összeforrt
Econorg Kft.-rôl. E cég 2004 májusáig "baráti" kistulajdonos volt az
akkor Leisztinger által ellenôrzött Budapesti Értéktôzsde Rt.-ben,
valamint a Budapesti Árutőzsde Rt.-ben. Rózsa aztán tíz hónapja
megvált az Econorg új nevén: Moons Kft.-ől, de az ügyvezetői
posztot idén év elejéig megtartotta.

A Leisztinger-kapcsolatot erősíti az a tény, hogy a Moonsban

ugyancsak év elejéig 80 százalékos részesedése volt egy olyan ciprusi
off-shore társaságnak, amely magyarországi kézbesítési
megbízottjaként a Jeszenszky és Hoffmann Ügyvédi Irodát tüntette
fel. Márpedig piaci körökben tudni illik: az iroda egyik névadója,
Jeszenszky Zoltán korábban Leisztingert és partnereit képviselte a
Budapesti Értéktőzsde igazgatóságában.

A Leisztinger-Rózsa egymásrautaltság fô bizonyítékát azonban nem a

múltban fedeztük fel. Az új MDF-es Rózsa István György huszonéves
lánya máig ügyvezetője annak a 290 millió forint jegyzett tőkéjű,
korábban Formix, jelenleg Raritét 2005. néven futó vagyonkezelő kft.-
nek, melyben a felügyelőbizottsági tagok mindegyike Leisztinger-
érdekeltségnél szolgál. A társaság székhelye ráadásul fél évvel
ezelőttig a XI. kerületi Bartók Béla út egyik ingatlanában volt, épp
abban az épületben, amely a Leisztinger-cégbirodalom központjának
is otthont ad.

A pártlistán eggyel Rózsa István György előtt szerepel bizonyos Vas

János, akivel a vállalkozó alkalmasint nem újdonsült MDF-esként
találkozott először. Az 1970-es születésű fiatalember ugyanis a
Kincstári Vagyoni Igazgatóság vagyonkezelési fôosztályát vezeti,
életrajzával ellentétben nemcsak a múltban, hanem jelenleg is.
Hivatalból tehát rálátása volt arra az ügyletre, amely a KVI és a Rózsa-
féle Moons Kft. között jött létre 2005-ben, minek értelmében a cég
négymilliárd forintért megvásárolta a Gazdasági és Közlekedési
Minisztérium két épületét. A kertészmérnök végzettségű Vas János
képességeit jelzi, hogy ifjú kora ellenére vezetô beosztásban
dolgozott már a Nemzeti Földalapkezelő Szervezetnél, a Vértes
Erdészeti Zrt.-nél, a Duna-Ipoly Nemzeti Park igazgatóságán, valamint
a Miniszterelnöki Hivatalban. Az MDF-lista 11. helyezettje, Szabó
Katalin szintén baloldali háttérrel érkezett a Fórumba. Amint
önéletrajzában olvasható, az 1967-ben született asszony 1989 óta a
vendéglátó-iparban tevékenykedik; rövid nyomozás után pedig az is
kiderül, hogy korábban évekig a budapesti Hotel Platánust
igazgatta, mely szálloda a történetesen Leisztinger Tamás
tulajdonában álló Hunguest láncolat oszlopos tagja. Ô, az MDF
országos listájának első tíz-tizenkét szereplôjével egyetemben, már
most országgyűlési képviselőnek érezheti magát.

Ragadozó életmód - A kapuvári húsüzem tönkretétele

2013. november 29
Titokzatos vevők, kiemelt jelentőségű vállalattá nyilvánítás,
feljelentések, becsapott dolgozók, felszámolás, százmilliókkal
bennragadt sertéstenyésztők, egy öngyilkosság és gyász. Tragikus
mérleg címszavakban a Kapuvári Hús Zrt. körüli eseményekről. A
helyszínen jártunk.
Bár a felszámolás alatt lévő Kapuvári Hús Zrt.-ben szeptember óta
nem vágtak élő állatot, a gyár jól bejáratott mintaboltja két hónapos
zárva tartás után novembertől ismét nyitva áll. Mivel a városvezetés
"úgy érzékelte, hogy komoly hiány keletkezett a húsellátás terén", a
közkedvelt húsáruházat immár az önkormányzat saját cége
üzemelteti. A legnagyobb beszállító az új felállásban az a cég lett,
amelynek ügyvezetője Szárföld polgármestere, aki egyben fideszes
képviselő, másik tulajdonosa a szintén fideszes Kóczán Zoltán, aki a
kapuvári képviselő-testület gazdasági bizottságának az elnöke. A helyi
szocialisták levelet írtak ez ügyben Hámori György fideszes
polgármesternek, aki a Kisalföldben megküldött válaszában ezt
politikai hangulatkeltésként értékelte. Hozzátette, a kapuvári húsgyár
újbóli beindításáról sem a városvezetés, sem a kormányzat nem tett
le, és a gyár mélyrepülése a szocialista kormányzat alatt kezdődött és
vált visszafordíthatatlanná: jelenleg ennek a szomorú végjátéka zajlik.
A hatalmas területen fekvő kapuvári húskombinát - amelynek csak a
vágóhídja nagyobb egy futballpályánál - adta az ezredfordulóig
Magyarország húsexportjának jelentős részét. Az 1924-ben alapított
húsgyár a második világháborút követő időszakban is szállított bacon
félsertést Angliába, de a Kádár-rendszer alatt Nyugat-Európától
Amerikáig exportáltak bacont, dobozolt és fóliás sonkaféléket. A 90-
es évek közepétől Ringa márkanéven heti kétszáz tonnás
készítményexport ment a gyárból Oroszország nagyvárosaiba, főleg
májas és füstölt-főtt termékek formájában. Csak szeletelt baconből
három műszakban napi húsz tonnát állítottak elő: ez több volt, mint
az ország összes húsüzemének termelése együttvéve.
Leisztinger bevásárol
1997-ben az ország legnagyobb húsipari üzeme, a szegedi Pick a Herz
Szalámigyár után megvásárolta a Ringát is. Akkor úgy tűnt, a tőzsdén
lévő, komoly likviditású húsipari holding menedzsmentje alkalmas
arra, hogy a magyar húsipart a 2004-es EU-csatlakozásra felkészítse.
Mivel tudható volt, hogy az unióba lépésig kapott húsipari
exporttámogatás, amely csak a Ringánál évi 800 millió-egymilliárd
forint volt, a csatlakozással megszűnik, a Pick vezetése világos
koncepciót dolgozott ki a fejlesztésekről, saját bolthálózat
kiépítéséről és a további integrációról.
2000-ben Leisztinger Tamás, a szocialistaközeliként ismert
nagyvállalkozó (pályaképe: I., A kis gömböc, Magyar Narancs, 2004.
aug. 19. és II., A láthatatlan ember, aug. 26.) különféle pénzügyi
technikákkal bevásárolta magát a Pickbe. Bár bizonyíték nincs rá,
valószínűsíthető, hogy az akkori fideszes polgármester, Bartha László
vezette szegedi önkormányzat a háttérben eladta neki a Pickben
birtokolt 12 százalékát. A Bihari Vilmos irányította, húsipari
szakemberekből álló menedzsment így háttérbe szorult, és kivezették
a tőzsdéről a Pick-részvényeket. Leisztinger Tamás a Ringa győri
központjának vezetőit is saját embereire cserélte. Az új vezetés
először leépítette Kapuváron a készítménygyártást, a gépeket átvitte
Szegedre és a Ringa márkanevet eladta a Picknek.
Orbán Imre, aki 1999-ig volt a gyár üzemvezetője, úgy fogalmaz:
"Amikor Leisztinger-tulajdonba került, megkezdődött a folyamat,
amely kimondottan a kirablásra volt kihegyezve." A tulajdonos 2002-
2003-ban 17 milliárdot vett ki a Pickből, amelynek saját tőkéje a
2001. évi 31,4 milliárdról 2004 végére 8,82 milliárd forintra csökkent.
A vagyonvesztés fő oka az eredménytartalék terhére kifizetett
osztalék, ami törvényes ugyan, de az EU-csatlakozás előtt a húsipar
korábbi eredménye így nagyrészt kikerült az ágazatból. A Ringa Rt.
pedig, amely piacvezető volt a bacon- és a sonkaféleségek piacán,
amint Leisztinger érdekeltségébe került, nagyon gyorsan veszteséges
lett: 2002-ben még 450 millió forintos üzemi eredményt ért el, egy
évvel később már másfél milliárdos veszteséget halmozott fel.

Egybe vagy szeletbe? Fotó: Krizsán Csaba / MTI

 Kapuváron először 2003-ban állt le a gyár. Az emberekben még ma
is élénken él az emléke, hiszen akkor közel ezer dolgozó került utcára.
A kapuvári üzemben megszűnt a bacon- és sonkagyártás, csak a
sertésvágás és darabolás maradt, ami már csak 400 embernek adott
munkát. Orbán Imre azt mondja, többen is megpróbálták
megakadályozni a gyár széthordását, de persze "nem feküdtek
keresztbe a küszöbön".
Eközben a Leisztinger-féle Pick belefogott a ceglédi húsüzem
feltámasztásába. A Medgyessy-kormány idején a cég több mint 800
milliós SAPARD-hitelhez jutott. A Kapuváron megmaradt gépeket a
tulajdonos kiszereltette, és Ceglédre szállíttatta. Orbán Imre így
emlékszik a gépek elszállítására: "A termelőüzemben álló
derékmagasságú darálók le voltak csavarozva. Amikor a gépeket
elvitték, nem csavarták ki a csavart, hanem levágták a lábát. Máig egy
méter magas lábak állnak ki a padozatból. Senkit nem engednek be. A
füstölő szekrényeket flexszel szétvagdalták, ma is ott vannak
darabokban. Az eloxált rozsdamentes falat leborították sósavval,
hogy lemarja a felületet, nem értem, miért. Annyi gépünk volt, hogy
nem fért be a ceglédi üzembe, ezért a maradékot elvitték valahova
Hajdú-Biharba, ahol egy nyitott raktárban szórták le. A ceglédi üzem
is bezárt azóta ötmilliárdos veszteséggel. Ki tudja, mi lett a sorsa a
drága német és dán gépeinknek, amelyeket takarításkor még a
vízcsepptől is óvtunk."
A ma már nyugdíjas üzemvezető szerint a gépek széthordásával
megpecsételődött a kapuvári húsgyár sorsa. Az elmúlt kilenc év csak a
reménytelen vergődésről szólt, hiszen egy húsipari vállalkozás csak
kompletten, a vágástól a készítménygyártásig működhet
eredményesen. Ehhez jött a soproni gyáregység ledózerolása, annak
ellenére, hogy 2002 környékén Sopronban kb. 400 millió forintot
költöttek arra, hogy az ottani marhavágóhidat az uniós higiéniai
színvonalra emeljék: rá egy évre lebontották, most Lidl áll a helyén.
A magyar húsipar egyik zászlóshajójaként számon tartott húsholding
meglehetősen zilált állapotba jutott az EU-csatlakozás idejére. A
tulajdonos Leisztinger Tamás sürgősen túl is adott rajta. Az addigra
már veszteségessé vált Pick Szeged és a Herz Szalámigyár először egy
német húsipari céghez, majd hosszú kanyarok után az OTP-vezér
Csányi Sándorhoz került. A kiürített kapuvári Ringát a hazai húsipar
egyik meghatározó szereplője, Román Gyula, a Debreceni Hús Rt.
tulajdonosa bérelte majd vette meg. A Román Gyula tulajdonában
lévő, több húsipari üzemet magában foglaló R-Ko-N cégcsoport az
ezredforduló környékén a magyar húspiac 35-40 százalékát
birtokolta. 2008-ban a csoport nagy részét eladta a szlovák Pentának,
amely aztán Kósa Lajos polgármester tiltakozása ellenére 2011-ben
bezárta a debreceni üzemét, 400 embert elbocsátva.
Kapuváron a 2003-as leépítések után csak a vágás és a darabolás
maradt. 2005-ben az új vezetés rászánta magát, hogy visszahozza a
késztermékgyártást, de tőke és megfelelő technológia hiányában
évekig húzódott a beruházás.
Szeptemberi emlék
2012. augusztus másodikán jött a hír, hogy Román Gyula eladta a
Kapuvári Hús Zrt.-ben 73 százalékig tulajdonos R-Ko-N Kft.-t. A
részvénytársaságban többséget szerzett vevő, Zsobrák Péter, a
Tomaji Ügyvédi Iroda ügyvédjelöltje a sajtónak elismerte, hogy ő csak
képviseli a befektetőket - a valódi vevők nevét azóta is homály fedi. A
tárgyalásokon az ügyvédbojtár állítólag többször utalt arra, hogy
kormánypárti kapcsolatai segítik a cég működését biztosító hitelek
megszerzésében. Román Gyula is elismerte, hogy a vevő nincs
egyedül, komoly befektetők állnak mögötte, de ő sem árulta el, kinek
állt érdekében megvásárolni az addigra 7,5 milliárdos tartozást
felhalmozó céget.
Ám tavaly szeptemberben a még állományban lévő dolgozókat egyre
kevesebbszer hívták be munkára, majd a folytonos hitegetés ellenére
a hónap végén szinte teljesen leállt a gyár.Szeptember 14-én az üzem
négyszáz dolgozója a gyár előtt tüntetett, azt követelve, hogy a
tulajdonos tegye egyértelművé, működtetni kívánja-e a gyárat. Orbán
Imre szerint csak idő kérdése volt, mikor áll le végleg az üzem. "Ott,
ahol hetente 1600-1700 disznót lehet levágni, nem lehet heti 300
disznóval eredményesen működni. Az egységnyi mennyiségre eső
rezsiköltség óriási volt, mert nem tudtak teljes kapacitással dolgozni"
- mondja az egykori üzemvezető, aki a maga 0,006 ezrelékével egyike
a gyár öt kisrészvényesének. Amikor 2012-ben a gyár
mérlegeredménye az évek óta tartó mélyrepülés után először több
száz milliós nyereséget mutatott, arra gondolt, a titokzatos új vevők
mégiscsak megmentik a gyárat. Eközben Zsobrák Péter is
bejelentette, hogy emberei a fél évig tartó vizsgálat után nagyon jó
állapotúnak találták az üzemet. "Azt mondta, invesztíció kell, és hogy
ő majd szerez pénzt. Nem tudjuk, mi történt valójában, elfedték
előtte a tényleges állapotot, vagy valami más oka volt, mindenesetre
nagyon megdöbbentünk, amikor Zsobrák az adásvétel utáni első
közgyűlésen Kertész Zsuzsanna, a R-Ko-N Kft. ügyvezetője útján
bejelentette, hogy a több száz milliós nyereséget tartalmazó
mérlegeredményt szeretnék megváltoztatni több száz milliós
veszteségre. Megkérdeztem a könyvvizsgálót, aki fenntartás nélkül
hagyta jóvá az előző évi pozitív mérleget, hogy történhetett ez, de ő
azt mondta, számszaki hiba történt, ezért kell javítani a mérleget."
A húsgyár egyik legnagyobb beszállítója, aki közel 200 millió forinttal
"ragadt benn", név nélkül nyilatkozott a Narancsnak. Azt mondja,
Zsobrák megjelenése után a beszállítók fellélegeztek, hiszen azt
állította, rendben vannak a pénzügyek, és hoz tőkét. A gyár
vezetősége, Bedecs Pál vezérigazgató és Foltányi Árpád gazdasági
igazgató is állította: lesz pénz, hiszen a cég nyereséges. "Mindjárt
megnőtt a bizalom, és boldogan szállítottunk. Egyébként nekem
fizettek is harmincnapos határidővel, igaz, én akkor is hoztam nekik a
sertést, amikor más nem hozta. Augusztus 22-én rendeltek tőlem öt
kamion élő sertést, de közben máshonnan hallottam, hogy a
nyereséges eredmény veszteségbe fordult. Felhívtam a gazdasági
igazgatót, azt mondta, jöhet az áru, minden rendben, csak
civakodások vannak. Az adásvétel aláírása után azonban elkezdték a
felszámolást. Én küldtem az árut, de már nem tudtam visszafordítani
a kamionokat. Mindenem odalett, a vagyonom, az életem. Utána már
hiába mentünk, hogy fizessetek, késő volt. Van száz beszállító, aki
követeli a pénzét. Ha az állam átvenné az üzemet, átvenné a
hatalmas adósságot is. Itt most arról van szó, hogy tudják ezt
lenullázni. A felszámoló jelezte: 99 százalék, hogy nem jutunk a
pénzünkhöz, a tartozás ugyanis ötször annyi, mint amennyit a gyár
ér" - magyarázza a sertéstenyésztő.
Elmondása szerint sem a felszámoló, sem az igazgatóság nem volt
hajlandó semmilyen kompromisszumot kötni. Állítja, hogy a
vezetőségnek tudnia kellett a felszámolás pontos dátumát, mégis
rendeltek tőlük árut, és ezzel félrevezették a beszállítókat, akik közül
többen emiatt büntetőeljárás indítását fontolgatják. Attól tartanak,
hogy a felszámolási eljárással a gyár jogutód nélkül megszűnik, és
mivel kétmilliárddal tartozik az állami tulajdonú Magyar Fejlesztési
Banknak, a beszállítók kifizetésére akkor sem lesz pénz, ha netán egy
"másik befektető" újra kinyitná a gyárat. Valószínű, hogy nem kapja
meg a végkielégítést az a 150 ember sem, akik évtizedeket húztak le a
kapuvári húsüzemben, és akiknek milliókkal tartozik a cég. A dolgozók
dühösek, többen is azt mondták, megvezették őket, mert "ahhoz,
hogy a gyár idáig jusson, az is kellett, hogy a benti vezetőség is ebbe
az irányba vigye a dolgokat".
A kormány szeptember elején nemzetstratégiai szempontból kiemelt
jelentőségű vállalattá nyilvánította a húskombinátban érintett
mindkét céget, a Kapuvári Hús Zrt.-t és a Kapuvári Bacon Húsipari
Kft.-t. De ez sem változtatott azon, hogy december elején az összes
dolgozót elküldték. A bírósági döntés értelmében a csoportos
leépítést január 30-áig kell befejezni.
Trükközések
A Győri Törvényszék mindeközben egy 50 millió forintos áfacsalás
gyanúja miatt zár alá helyezte a gyár vagyonának egy részét. A cég
gazdasági igazgatója, Foltányi Árpád ellen áfacsalás gyanújával
nyomozást folytat az adóhatóság. Ezt megelőzően a cég gazdasági
ügyeit intéző, 25 százaléknyi részesedést magáénak tudó Foltányi
augusztus óta nem tudott bejutni a munkahelyére, biztonsági őrökkel
tartották távol az irodájától, azóta csak a közgyűléseken vehetett
részt. Az üggyel kapcsolatban tudni kell, hogy a tőkehiány és a
takarmányárak drasztikus emelkedése, valamint a húsra rárakódó, az
unióban egyedülállóan magas, 27 százalékos áfa miatt a magyar
húsipar - állattenyésztő és feldolgozó egyaránt - hosszú ideje küzd a
fennmaradásért. A 2008-ban kezdődött hitelválságból kinőtt
világgazdasági krízis nagy pusztítást végzett az ágazatban. A kapuvári
vállalat eladósodottsága az utóbbi években a duplájára nőtt. Mivel a
földalapú támogatással a gazdák a takarmánytermesztésből nagyobb
hasznot húznak, mint az állattenyésztésből, a hazai sertésállomány
jelentősen csökkent. A húsfeldolgozó cégek sertésimportra
kényszerülnek: a Németországból, Hollandiából, Lengyelországból és
Szlovákiából érkező sertések utóbbin keresztül jutnak az országba, és
nem egy húsimportőrről derült ki az elmúlt években, hogy
"elmulasztotta" befizetni a vevőjétől megkapott áfát.
Foltányi Árpád szerint azért szorult ki a kapuvári húsgyár az egyik
nagy áruházláncból, mert nem tudott versenyezni a konkurens
kereskedőcég ily módon "csökkentett" árával. Azóta az illető cég ellen
másfél milliárdos áfacsalás vádja miatt indult eljárás. "A hatóságok
több, valószínűsíthetően áfacsaló céget elkaptak, ugyanakkor minket
is meggyanúsítottak. Pedig mi vétlenek voltunk az ügyben. Állítólag a
termelőtől közvetlenül hozzánk szállított hús magyarországi
importőre nem tett eleget áfafizetési kötelezettségének, ellenben mi
bizonyítottuk, hogy kifizettük a valós teljesítések után az áfát is
tartalmazó összeget, amit a saját bevallásunkban természetesen
levontunk. Ennek ellenére a kamatokkal és a büntetéssel együtt 800
milliós áfatartozást állapított meg első fokon az adóhatóság -
magyarázza Foltányi, aki az új tulajdonoshoz fűződő viszonyáról azt
mondja: akkor fordult szembe Zsobrák Péter tulajdonossal, amikor
kiderült számára, hogy az ügyvédjelölt nem megmenteni jött a gyárat.
- Azt hittem, ilyen magas kapcsolatokkal rendelkező ügyvéd nem
engedheti meg magának a botrányt, ennek ellenére bezárt a gyár."
Foltányi állítja, hogy egész intézkedéscsomagot állított össze a gyár
megmentésére. "Még 2011-ben csináltunk egy tervet, hogyan
lehetne a hiteleinket összevonni és hosszú lejáratúvá tenni. Ez a
kereskedelmi bankok hezitálása miatt nem sikerült. 2012-ben a lejáró
hiteleinket az MFB által nyújtandó hitelből kívántuk törleszteni, de a
hitel elbírálása hónapokig húzódott, majd már a tulajdonosváltás
után értesültünk, hogy a hitelt nem kapjuk meg. Személyesen
kerestem fel az MFB vezetőit, akik arra hivatkoztak, hogy nem látják a
cég mögött a hosszú távú működésben elkötelezett tulajdonost.
Ráadásul Zsobrák a Kapuvári Hús pénzügyi finanszírozásában és az
értékesítési szerkezet átalakításában olyan döntéseket hozott,
amelyek heteken belül csődhelyzetet okoztak volna. Ekkor kértem a
polgármestert, hogy hívja össze a felügyelőbizottságot, és ott szóvá
tettem a fenti aggodalmaimat. A következő igazgatósági ülésen
kértem, hogy Zsobrák tegyen nyilatkozatot arról, hogy nem kívánja
felszámolásba vinni a céget, és nyilatkozzon a valós tulajdonosok
személyéről. Ellenkező esetben adja el nekem a céget egy forintért, s
én továbbadom egy sertésbeszállítói és dolgozói tulajdonú
konzorciumnak. Kész terveink voltak, hogy egy kvázi csődeljárás
keretében, bérvágásra alapozva hogyan lehetne megmenteni
Kapuvárt, mivel egy felszámolás a beszállítók számára a pénzük teljes
elvesztésével járna. Másnap reggel házkutatást tartottak a
lakásomon, majd bevittek a rendőrségre kihallgatásra" - meséli a
leváltott gazdasági igazgató, aki kormányközeli kapcsolataira
hivatkozva azt állítja: amikor a kormány elkezdett foglalkozni a
magyar húsipar megmentésével, akkor még a megmentendő cégek
között volt nemcsak Pápa, Kaposvár és Gyula, hanem a Kapuvári Hús
Zrt. is. "Aztán valami fordulat történt, és mégis elkezdődött a
felszámolás" - mondja.
Kapuváron számtalan pletyka, találgatás kering. Felmerült az is, hogy
a Zsobrák Péter mögött álló, vélhetően Fidesz-közeli tulajdonosoknak
azért állt érdekében a gyár bedöntése, mert valójában nem is a
kapuvári húsgyárat, hanem a cég tulajdonában lévő szekszárdi
vágóhídi ingatlant óhajtották megvásárolni, amelyen állítólag EU-s
támogatással egymillió sertés feldolgozására alkalmas
megahúskombinát épülne. Ez nagyobb lenne a már évtizedek óta
olasz tulajdonban lévő kiskunfélegyházi vágóhídnál is. Ily módon
jelentős részben állami kézbe kerülne a húsfeldolgozás, hiszen a
majdani feldolgozókat, a pápai, a gyulai és a kaposvári húsgyárat az
állam 5,5 milliárdos mentőcsomaggal segíti meg, ily módon
bevásárolva magát ezekbe a gyárakba. Hogy Kapuvár miért maradt ki
a csomagból, azt egyelőre senki sem tudja.
Kapuvárról az utolsó hír, hogy szombat reggel halva találták H. S.-
nét a várossal szomszédos Veszkény határában. Feltehetően mérget
ivott. A kapuvári húsüzemből korábban elbocsátott H. S.-né az
ismerőseinek többször is panaszkodott ellehetetlenült anyagi
helyzetükre, és arra, hogy ha nem talál munkát, nem tudja fizetni a
hiteleit. A Kapuvári Rendőrkapitányság tájékoztatása szerinteltűnés
miatt folytattak eljárást, de miután az asszonyt megtalálták, az
eljárás immár rendkívüli haláleset miatt zajlik.

"Lelövesselek vagy agyonveresselek?": Leisztingerre

vallottak a rendőrségen
szerző: MTI 2012. április. 20.

Négyen is Leisztinger Tamás üzletemberre vallottak egy ingatlanos

zsarolási ügyben, amelyben több mint egy éve felfüggesztette, az
elmúlt napokban azonban újraindította a nyomozást a Budapesti
Rendőr-főkapitányság - írja az Index.

A nyomozás 2008-ban indult zsarolás gyanúja miatt, 2009-ben

felfüggesztették, majd a napokban, miután az egyik sértett
feljelentés-kiegészítést tett, újraindították. A rendőrség tájékoztatása
szerint Budapesti Rendőr-főkapitányság Gazdaságvédelmi Főosztálya
ismeretlen tettes ellen folytatja zsarolás miatt az eljárást - írja az
Index.

Az újbudai, úgynevezett infoparkos telkekkel

kapcsolatos ingatlanügyhöz kapcsolódóan 2008-ban indult a
nyomozás, a zsarolási ügyben érintett egy volt fővárosi MSZP-s
képviselő is. A feljelentést tevő üzletembereket a Parlament Caféba
invitálták beszélgetésre, ahová mindkét fél részéről hárman-hárman
mentek el. A beszélgetésen a fővárosi képviselő állítólag kijelentette,
hogy megbízói köztiszteletben álló fehér kesztyűs urak, akik nem
szeretnék bemocskolni a fehér kesztyűjüket, ezért rábízták az ügyet.

A képviselő hozzátette, hogy 400 millió forintot tud felajánlani, ha a

projekt szerződéseit megsemmisítik vagy a projektcéget eladják,
ellenkező esetben baleset vagy nagyon nagy baj fogja érni őket, le
fogja őket csukatni a rendőrséggel. Ezek után a megfenyegetett
üzletemberek egyike feljelentést tett a rendőrségen, ahol a
beszélgetésről hárman egybehangzó tanúvallomást tettek.
A szóban forgó 62 ezer négyzetméteres ingatlan, amely a Budapest,
XI. ker. Budafoki és Dombóvári út kereszteződésénél található, a
Lágymányosi híd déli oldalán. A területre az Informatikai és
Technológiai Innovációs Park Zrt. (Infopark Zrt.). Az ingatlanra 2008.
februárban a Noveco Bt. 87 évre földhasználati és beépítési jogot
szerzett, ami sértette az új tulajdonos érdekeit.

A mostani feljelentéskiegészítés szerint az Infopark korábbi

vezérigazgatóját – aki a Novecóval földhasználati szerződést kötött –
berendelte az Arago székházban található irodájába Leisztinger
Tamás, aki a volt vezérigazgató szerint a hozzá köthető cégeken
keresztül a telkek tulajdonjogával rendelkezett, és azt mondta neki:
"Mit csináljak veled? Lelövesselek vagy agyonveresselek?" Közölte,
hogy a szerződést azonnal vissza kell csinálni, mert ez az ő üzlete. Ezt
követően a volt vezérigazgató tájékoztatta Berki Józsefet, a Noveco
egyik tulajdonosát, az egyik sértettet, hogy azonnal menjen be
Leisztinger Tamáshoz, mert hívatja a szerződés ügyében.

Berki tanúvallomása szerint két képviselőjét küldte el az Arago

székházba. Szász Róbert és Berki Zsolt tanúvallomása szerint
Leisztinger várta őket, és a megkötött szerződések megsemmisítésére
vagy a cégük eladására adott ultimátumot. Mondván, ha nem
engedelmeskednek, jó rendőrségi és ügyészségi kapcsolatait
felhasználva lecsukat mindenkit. A tanúvallomások szerint Leisztinger
azt mondta, hogy "ő az állam, ő rendelkezik mindenről és
mindenkiről, és nem tűri, hogy bárki az ő üzletébe belerondítson. És
ezt vegyék fenyegetésnek".

A feljelentéskiegészítés szerint amikor Berki a rendőrségnek erről

kezdett beszélni, azt mondták neki, hogy "ezt most hagyjuk,
legközelebb jön, és innen folytatjuk." Amikor az ügyet átvette az
Nemzeti Nyomozó Iroda, Berkit többször berendelték, és a
dokumentum szerint egy magas rangú tiszt megfenyegette, hogy ne
piszkálja az ügyet, mert megüti a bokáját.
A feljelentő szerint az NNI házkutatást tartott a lakhelyén, majd
azt követően, 2010 októberében lakhelyén betöréses rablás volt, az
eltulajdonított értékek mellett a Noveco különböző szerződéseit, a
zsarolási ügyhöz kapcsolódó összes iratot, valamint két darab
fénymásolt infoparkos aranyrészvényt és Berki útlevelét elvitték. A
rablók a sértett gyerekét a rablás közben egy szekrénybe zárták.

Leisztinger-ügy: zsarolás helyett önbíráskodás 2013.04.15.

Zsarolás helyett önbíráskodásra változott a megalapozott gyanú
abban a nyomozásban, ami négy vállalkozó vallomása alapján indult.
Egy újbudai ingatlanügy kapcsán mind a négyen Leisztinger Tamás
üzletemberre vallottak, hogy megfenyegette őket, ha nem adják el a
vállalkozásukat.

A Budapesti Rendőr-főkapitányság Korrupciós és Gazdasági Bűnözés

Elleni Főosztálya önbíráskodás bűntett elkövetésének megalapozott
gyanúja miatt folytat eljárást ismeretlen tettes ellen, tudtuk meg,
amikor a rendőrségnél arról érdeklődtünk, hogy áll az öt éve indult
ügy. A rendőrségen hozzátették, hogy a nyomozás 2013. június 7-én
várhatóan lezárul.

Mint megírtuk, négyen is Leisztinger Tamás üzletemberre vallottak

egy ingatlanos zsarolási ügyben, amelyben 2011-ben felfüggesztette,
2012-ben azonban újraindította a nyomozást a Budapesti Rendőr-
főkapitányság.

"Megbízóim köztiszteletben álló fehér kesztyűs urak, akik nem

kívánják bemocskolni a kezüket.", "Lelövesselek vagy
agyonveresselek?", "Lecsukatok mindenkit!" – ilyen mondatok
hangzottak el három vállalkozó és egy állami cég volt
vezérigazgatójának a tanúvallomásai szerint egy, az úgynevezett
infoparkos telkekkel kapcsolatos zsarolási ügyben. A sértettek
valamennyien Leisztinger Tamás üzletembert említik a fenyegetések
kiindulópontjaként.
Mint arról korábban beszámoltunk, az újbudai ingatlanügyhöz
kapcsolódóan 2008-ban indult a nyomozás, a zsarolási ügyben
érintett egy volt fővárosi MSZP-s képviselő is. A feljelentést tevő
üzletembereket a Parlament Caféba invitálták beszélgetésre, ahová
mindkét fél részéről hárman-hárman mentek el. A beszélgetésen a
fővárosi képviselő állítólag kijelentette, hogy megbízói köztiszteletben
álló fehér kesztyűs urak, akik nem szeretnék bemocskolni a fehér
kesztyűjüket, ezért rábízták az ügyet.

A képviselő hozzátette, hogy 400 millió forintot tud felajánlani, ha a

projekt szerződéseit megsemmisítik vagy a projektcéget eladják,
ellenkező esetben baleset vagy nagyon nagy baj fogja érni őket, le
fogja őket csukatni a rendőrséggel. Ezek után a megfenyegetett
üzletemberek egyike feljelentést tett a rendőrségen, ahol a
beszélgetésről hárman egybehangzó tanúvallomást tettek.

A szóban forgó 62 ezer négyzetméteres ingatlan, amely a Budapest,

XI. ker. Budafoki és Dombóvári út kereszteződésénél található az
Informatikai és Technológiai Innovációs Park Zrt (Infopark Zrt.)
területén van, a Lágymányosi híd déli oldalán. Az ingatlanra 2008.
februárban a Noveco Bt. 87 évre földhasználati és beépítési jogot
szerzett, ami sértette az új tulajdonos érdekeit.

A feljelentéskiegészítésben az üzletemberek továbbmentek, és a

Parlament Caféban történtek utánról is beszámoltak. Eszerint az
Infopark korábbi vezérigazgatóját – aki a Novecóval földhasználati
szerződést kötött – berendelte az Arago székházban található
irodájába Leisztinger Tamás, aki a volt vezérigazgató szerint a hozzá
köthető cégeken keresztül a telkek tulajdonjogával rendelkezett, és
azt mondta neki: "Mit csináljak veled? Lelövesselek vagy
agyonveresselek?" Közölte, hogy a szerződést azonnal vissza kell
csinálni, mert ez az ő üzlete. Ezt követően a volt vezérigazgató
tájékoztatta Berki Józsefet, a Noveco egyik tulajdonosát, az egyik
sértettet, hogy azonnal menjen be Leisztinger Tamáshoz, mert hívatja
a szerződés ügyében.

Berki tanúvallomása szerint két képviselőjét küldte el az Arago

székházba. Szász Róbert és Berki Zsolt tanúvallomása szerint
Leisztinger várta őket, és a megkötött szerződések megsemmisítésére
vagy a cégük eladására adott ultimátumot. Mondván, ha nem
engedelmeskednek, jó rendőrségi és ügyészségi kapcsolatait
felhasználva lecsukat mindenkit. A tanúvallomások szerint Leisztinger
azt mondta, hogy "ő az állam, ő rendelkezik mindenről és
mindenkiről, és nem tűri, hogy bárki az ő üzletébe belerondítson. És
ezt vegyék fenyegetésnek".

Időközben a sértettek felismerték az egyik Parlament Café-beli

zsarolót és fényképet is beszereztek róla, amelyet átadtak a
rendőrségnek. Az érintett volt szocialista önkormányzati képviselő
ellen más ügyben is folyik nyomozás, a Központi Nyomozó Ügyészség
"fontosabb ügyekben intézkedő hivatalos személy által elkövetett
vesztegetéssel" vádolja. A nyomozás egy rejtett kamerával készített
felvétel alapján indult, amelyen látható, ahogy a képviselő 2007
júliusában a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara Krisztina körúti
irodájában 2,2 millió forint kenőpénzt vesz át a feljelentőtől.