A hatalmas neodarwinista irodalom nagy része lesújtóan kritikátlan

Az evolúcióbiológusok jelentős része úgy véli, hogy az evolúció iránya

véletlenszerű, így például saját fajunk kialakulása is csupán az események vak
játékának köszönhető. Egyre többen akadnak azonban, akik azt gondolják, hogy a
tényleges fejlődés szükségszerűen bekövetkezik az idők során.

Stephen Jay Gould neves paleontológus egyszer eljátszott a gondolattal, mit

látnánk, ha visszatekerhetnénk az idő kerekét félmilliárd évvel, és újra
lejátszódhatna az evolúció ezen időszak alatt. Gould megingathatatlanul hitt abban,
hogy az élet története nem ismételné önmagát. A világ teljesen eltérő lenne a
maitól, rá sem ismernénk, és valószínűleg emberek sem élnének rajta.

Álláspontja az volt, hogy az evolúció nem a feltartózhatatlan fejlődés, hanem az

esetlegesség folyamata. A mutációk kiszámíthatatlanul történnek. Az ivaros
szaporodás véletlenszerűen kombinálja a géneket. Az aszályok, a jégkorszakok és a
meteoritok váratlanul csapnak le, és pusztítják ki az addigi körülményekhez esetleg
már tökéletesen alkalmazkodott egyedeket és fajokat - újabbaknak nyitva teret,
amelyek nem biztos, hogy jobbak.

A hagyományos álláspont
Az élet elképesztő változatosságban hozza létre az élőlényeket, de ezek jelentős
része elbukik. Gould szerint azt a keveset, ami életben marad, hívjuk sokszor a
legfejlettebbnek, de ez súlyos hiba, ami összekeveri a "legutolsót" a "legjobbal".
"Az élet egy gazdagon elágazó bokor, amelyet folyamatosan nyeseget a kihalás ollója
- nem pedig egy megjósolható fejlődés létrája" - írta Gould a Wonderful Life
(Csodálatos élet) című könyvében. Az emberiség önteltségéről sem volt túl nagy
véleménnyel. Úgy tartotta, hogy nem az evolúció csúcsai, hanem csak az evolúció
esetlegességének újabb bizonyítékai vagyunk.

Vannak azonban olyanok, aki nem értenek egyet Gould szemléletével. Nehéz is elvetni
azt a gondolatot, hogy az élet ténylegesen fejlődött, előrelépett az idő folyamán.
Az egysejtű élőlényekből mostanra sok trillió sejtet tartalmazó soksejtűek
fejlődtek ki. A sejttípusok számának gyarapodásával létrejöhettek például az
emlősök. Az agyméretek növekedtek.

Az összetettség kialakulásának törvényszerűségei

A kutatók egy kis, de energikus csoportja próbálja kimutatni, hogy a biológiai
fejlődés nem pusztán véletlenszerű vagy illuzórikus, hanem a fizika törvényeiből
fakadnak. Ha munkájuk sikerrel jár, akkor az a jelenlegi evolúcióelmélet gyökeres
megváltoztatásához vezethet.

A fejlődést valló elméleti kutatók elfogadják az összetettség (komplexitás) passzív

növekedését. Azzal érvelnek azonban, hogy léteznek "kényszerítő" folyamatok is,
amelyek a növekvő komplexitás irányába hajtják az evolúciót. Az egyik ilyen kutató,
John Smart, a Brüsszeli Szabadegyetem evolúció, komplexitás és kogníció kutatásával
foglalkozó csoportjának tagja azt állítja, hogy az evolúció és a komplexitás
fejlődése összebékíthető. Vagyis lehetséges lesz a fejlődést objektív
kifejezésekkel meghatározni, és megmagyarázni, miért kell bekövetkeznie. Smart és
más elméleti kutatók négy érvet sorolnak fel elképzeléseik mellett.

A fejlődés fogalma
Először is újra kell gondolni, mi is az a fejlődés. A fogalmát rendkívül nehéz
meghatározni, elsősorban azért, mert, a meghatározótól függ, hogy mi számít
fejlődésnek. A nagyobb összetettség például értékesnek látszik számunkra, de sok
élőlény - például a paraziták - az összetettség csökkentésének köszönhetik a
sikerüket.

A probléma megoldására kínálkozó egyik lehetőség, hogy az új definíciót alapvető

fizikai fogalmakra alapozzuk. Eric Chaisson, a Harvard Egyetem asztrofizikusa az
energiaáramlás-sűrűséget - azaz azt az értéket, amely azt fejezi ki, mennyi energia
áramlik át másodpercenként valamilyen rendszer egy grammján - vetette fel, mint az
összetettség objektív mértékét. Egy csillagnak, minden látványossága ellenére
sokkal kisebb az energiaáramlás-sűrűsége (2 erg/gramm/másodperc), mint egy
szobanövényé (3000-6000 erg/gramm/másodperc). Ez első pillantásra ellentmondásosnak
tűnik, de emlékezzünk, hogy a csillagok csupán gázgömbök. (1 erg az az
energiamennyiség, amely 1 gramm tömeg 1 mm magasra emeléséhez szükséges.)

Chaisson azt állítja, hogy nemcsak az élőlények, de a társadalmak energiaáramlás-

sűrűsége is kiszámítható. Becslése szerint egy vadászó-gyűjtögető társadalom
átlagos energiaáramlás-sűrűsége 40 000 erg/gramm/másodperc, a technológiai
társadalmak viszont már 2 millió erg/gramm/másodperc energiát használnak. Chaisson
szerint az energiaáramlás-sűrűség minden rendezett rendszer összetettségének
univerzális mértéke, legyen szó csillagokról, bolygókról vagy élőlényekről és
társadalmakról. Számításai szerint az idő megjelenése óta az univerzumban
folyamatosan növekszik az általános összetettség.

"Ez a gondolat - a bonyolultat az egyszerűre, a fejlődés nem pontosan értett

fogalmát jól érthető fizikai összefüggésekre alapozni - mindig újra felmerül,
Chaisson is az 1980-as évek óta házal vele" - mondta Kampis György evolúciókutató
az [origo]-nak. "Chaisson amúgy a kozmikus evolúció, a galaxisok és csillagok
fizikájának szakértője, elképzelése mögött ezért nem titkoltan ott van, hogy
szerinte a világegyetem egészét alakító erők felelősek végső soron az ember
kialakulásáért is - csakhogy már a bolygók keletkezését se tudja az egyesített
elmélet leírni."

Termodinamikai lehetőségek
Az evolúció irányultsága mellett szóló második érv a termodinamikával kapcsolatos.
Első pillantásra a termodinamika második főtétele (spontán folyamatok esetében a
magukra hagyott rendszerek entrópiája - rendezetlensége - csak növekedhet) elég
lehangoló az evolúció szempontjából. A törvény látszólag azt mondja ki, hogy a
rendezetlenség növekedése elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan, és hogy a
világegyetem kifogy abból az energiából, amely összetett elemek, például az
élőlények fenntartásához szükséges.

A törvény betű szerinti olvasata azt sugallja, hogy az élet felemelkedése rendkívül
valószínűtlen esemény. Az árnyaltabb olvasatok azonban érvelésként használhatók
arra, hogy az összetettség helyi növekedését nemcsak megengedi a törvény, de meg is
követeli, és a rend képes spontán módon kiemelkedni, sőt szükségszerűen kiemelkedik
a káoszból.

A Barcelonai Egyetem fizikusa, J. Miguel Rubi egy cikkében azt magyarázza, hogy a
termodinamika második főtétele szigorúan véve csak egyensúlyi rendszerekre
alkalmazható, ez az állapot viszont csak ritkán van jelen az univerzumban. A Földet
például állandóan melegíti a Nap, amellyel energiagradienseket hoz létre a
felszínén. Ahol energiagradiens létezik, ott komplexitásszigetek jöhetnek létre még
akkor is, ha a rendszer egészében a rendezetlenség felé tart. Az energiagradiensek
tehát kibúvót kínálnak a második főtétel alól, és így megengedik az élet
kialakulását és felemelkedését.

Ez az elképzelés nem új. Az orosz-belga fizikus, Ilya Prigogine Nobel-díjat kapott

a hetvenes években a nemegyensúlyi rendszerek törvényeinek felfedezéséért.
"Prigogine is úgy gondolta, az idő irányától az evolúció komplexitásáig mindent
magyarázhat vele - elméletét azonban ma kevesen osztják" - kommentálta a leírtakat
Kampis professzor.

Konvergens evolúció
A harmadik az evolúció fejlődés-irányultságára a konvergens evolúció léte. Sok
esetben nagyon különböző élőlények evolúciója hasonló körülmények között egymástól
függetlenül hasonlóan alakul. Kevin Kelly, a Wired magazin alapító szerkesztője
egyik könyvében (What Technology Wants - Amit a technológia akar) rengeteg példát
sorol fel a konvergens evolúcióra, és úgy véli, hogy bizonyos szervek kialakulása
nem lehet véletlenszerű.

Példaként említi többek közt a különböző élőlények (madarak, denevérek, repülő

őshüllők) szárnyát, a delfinek, a denevérek és egyes barlanglakó madarak
ultrahangos tájékozódását, az északi- és a déli-sarkvidéki halak fagyállóját. De
mind közül talán a legnyomósabb érv a hólyagszem létrejötte, amely legalább hatszor
fejlődött ki egymástól függetlenül.

Más kutatók az intelligencia kialakulását is konvergens sajátságnak tekintik.

Nicola Clayton, a Cambridge-i Egyetem és Nathan Emery, a Queen Mary Londoni Egyetem
gondolkodáskutatója úgy véli, hogy az intelligencia mindig feltűnik kedvező
körülmények között. Példaként a teljesen más evolúciós utat bejárt főemlősök és a
varjúfélék hasonló eszközhasználatát hozzák fel.

"Ezt én hallatlanul izgalmasnak érzem" - mondja Kampis. "Clayton es Emery jó kis

forradalmat csináltak a hollók szinte "emberi" intelligenciájának pontos
kísérleteivel, és izgalmas, hogy ennek kapcsán egy régóta ismert fogalom, a
konvergens evolúció is újra leporolható - valóban nehéz nem elcsodálkozni az
emlősök és madarak hasonló evolúciós útján - pedg ez az evolúció két külön ága, két
külön evolúció, ha úgy tetszik."

A katasztrófák és az evolúció
A katasztrófák és az általuk okozott tömeges kihalások (például a dinoszauruszok
kipusztulása) első látásra az evolúció véletlenszerűségét támasztják alá. Ha a
dinoszauruszok nem haltak volna ki egy meteoritbecsapódás miatt, akkor az emlősök
nem tudták volna meghódítani a felszabaduló élőhelyeket, nem alakultak volna ki a
főemlősök, és nem élne ember sem.

Simon Conway Morris, a Cambridge-i Egyetem paleontológusa szerint viszont a

katasztrófák csak késleltették vagy éppen siettették az evolúciós folyamatokat, de
lényegében nem változtatták meg azokat. A kulcs itt is a konvergens evolúció.

Tételezzük fel, hogy a halálos meteor elsuhant volna a föld mellett, mondja Conway
Morris. A dinoszauruszok tovább éltek volna még 30 millió évig, a Föld újabb
lehűléséig. A hideg kipusztította volna őket a trópusoktól északra és délre, és
megnyitotta volna az élőhelyeket a melegvérű emlősöknek és madaraknak. Végül a
hozzánk hasonló szerszámhasználó élőlények végképp megpecsételték volna a sorsukat.

Ha ezek a fenti érvelések megállják a helyüket, akkor az evolúciós elmélet jelentős

kiterjesztésre szorul, ami magában foglalja, hogy az élet nem csak evolválódik,
hanem fejlődik is. Ennek igen mélyreható következményei lennének. A fejlődésnek -
az evolúcióval ellentétben - van iránya: egy magból növény fejlődik, egy embrióból
újszülött lesz, sosem fordítva. Noha a végkifejlet nem teljesen meghatározott,
erőteljesen korlátozott.

"Nincs azonban új a nap alatt" - fűzi hozzá Kampis. "Stuart Kauffman mintegy két
évtizede mindent felforgató nagy könyve, Origins of Order (A rend eredetete) tört
utat ennek a gondolkodásnak. Talán ő az első abban is, hogy bár eretnek módon az
evolúció irányáról beszél, az idő teltével nem kevésbé, hanem jobban idézik
munkáját. A magyar Szathmáry Eörs professzor és az angol John Maynard Smith (Az
evolúció nagy lépései) ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet: igaz, hogy ez
evolúcióban nagy előrelépések történnek, de ezek rendkívül ritkák és különlegesek."

Végül hangsúlyozni kell, hogy a fejlődés és a korlátozás nem feltételez egyúttal

tervezettséget és célt is. Az evolúciónak ez az elmélete nem nyújt támaszt az
intelligens tervezettségnek. Valójában újabb csapást mér rá azzal, hogy egy
meggyőző naturalista magyarázatot ad a komplexitás kialakulására.