Az Örökkévaló Megérintése

Eckhart Tolle: Az örökkévaló megérintése
ECKHART TOLLE:
Az örökkévaló megérintése
(India, Rishikesh, indiai lelkigyakorlatos ház)
1. nap
2002. február 18.
Lemondani a gondolatról
Délelőtti foglalkozás
Ezeket a foglalkozásokat tanításoknak hívják, holott tanítás valójában itt nem történik.
A szavak azonban korlátozottak, és valamilyen szóval azért illetnünk kell a dolgot. A tanítás
azt jelentené, hogy valami többletet adok nektek – tudást, információt, tényeket vagy akár
valamilyen megtapasztalást –, ám valójában itt nem erről van szó. Nem arról szól a dolog,
hogy valami pluszt adjak nektek. Bennetek már eleve rengeteg van. Több is, mint amennyi
elég… Több információval rendelkeztek, mint amennyivel Buddha valaha is rendelkezett.
És természetesen rendelkezésetekre állnak szép térképek, avagy útjelző táblák, a
birtokotokban lévő spirituális jellegű információ révén. Gyönyörű térképek vagy útjelző
táblák, ősi írások formájában, amelyek megmutatják az emberi tudat átalakulásához vezető
utat. Itt mi egyetlen létező térképet vagy útjelző táblát sem használunk – legyenek azok
bármilyen szépek és mély értelműek is –, amelyek egy része innen, Indiából ered, amit a
spiritualitás szülőhelyének is lehetne nevezni. Nem mintha bármi baj is lenne ezekkel a
térképekkel, azok gyönyörűek. Azok az útjelző táblák. Ám minden kor megteremti a maga
útjelző tábláit, amelyek összhangban állnak a kor igényeivel. A régiek is működhetnek, ha jól
használod őket, ám akadállyá is válhatnak, ha rosszul használják őket. Talán fölfigyeltél arra,
hogy „térképek” vagy „útjelző táblák” kifejezést használtam az ősi tanítások, az ősi spirituális
tanítások megjelölésére. Miért? Mert mi is egy térkép? Soha nem „az”. A térkép nem a
terület. Az útjelző tábla nem maga a hely, amely felé mutat. Minden tanítás tehát, akár ősi,
akár jelenkori, túlmutat önmagán. És minden tanítás esszenciája az emberi tudat
átalakulásának a lehetősége. Egy olyan állapotba jutása, amely mentes a kötöttségektől,
mentes a szenvedéstől, mentes a kondicionáltságtól (beprogramozottságtól). A tanítások
tehát az idevezető utat mutatják. És azok gyönyörűek! Mert azok a hiteles tanítások abból a
megváltozott tudatállapotból születtek. Az a néhány lény a múltban, akik megszabadultak a
kondicionáltságuktól, a hamis éntudatuktól, a hamis éntől, az egós identitástól, ők ebből az
állapotból tanítottak. A tanításuk abból az átalakult tudatállapotból emelkedett elő. Így
szépsége és ereje van annak. És sokszor olyan szépsége van ezeknek az ősi tanításoknak,
hogy annyi figyelmet vontak magukra, mert olyan szépek, s mert össze lehet hasonlítani az
egyik térképet a másikkal, az egyik útjelző táblát a másikkal, hogy az emberek elkezdték
tanulmányozni, összehasonlítani és gyűjteni a térképeket és útjelző táblákat, s elkezdték
azokat értelmezni.
És innen már csak egy lépés vezetett annak elfelejtéséhez, amire azok mutatnak – mert
az illető annyira elmerült a tanítás formájában –, nem csak az, hanem egy idő múlva annyira
elkezdték szeretni azt az útjelző táblát, azt a térképet, hogy kezdtek azonosságot érezni vele.
És az összes többi ember is szenvedélyesen megszerette azt az útjelző táblát. És elkezdtél
vitatkozni más csoportokkal, akik más útjelző táblát szerettek meg. Megfeledkezve arról,
hogy azok az útjelző táblák ugyanoda mutatnak. És attól kezdve – hasonlattal szólva – az
-1-
útjelző táblák terhét vetted a válladra. Ez megtörtént, és ma is megtörténhet. És az is

lehetséges, hogy az illető, amikor figyelmeztették rá, hogy az csak útjelző tábla, azonnal
felismerte annak az igazságát, s az útjelző tábla így már rendeltetésének megfelelően
működött.
A tanításom kulturális szempontból meglehetősen semleges, nem buddhista, nem
keresztény, nem hindu, és valamennyi lényegét mégis magába foglalja. Formája nem merev,
hisz nem azt mondja, hogy ezt vagy azt hidd, és a tanításnak a lényege – ami ez az
összejövetelünk ezen a héten –, az az emberiség tudatának átalakulási lehetősége. A te
tudatod átalakulásának a lehetősége. S mivel valamennyi nyelv korlátozott, a forma
korlátozott, ezek a szavak is persze csak útjelző táblák, mivel minden forma korlátozott,
minden szó, amit kimondok is korlátozott, és nem maga a dolog, annak csupán egy
szemléletmódja. S ha azt is mondom, hogy „az emberi tudat átalakulása”, ez nem teljesen
igaz. Egyetlen ember állítása sem tartalmazhatja az igazságot. Az annak csak egy
perspektívája. Ezt jó, ha tudod. Mert akkor nem kapaszkodsz bele egy állításba, nem
azonosulsz egy perspektívával, mondván, hogy „ez az igazság”.
Az emberi tudat átalakulás? Igen, ez annak egy perspektívája, de az magában foglalja,
hogy benned valaminek meg kell változnia, át kell alakulnia, mielőtt ez az új állapot
elérkezik. Benned valami javításra szorul. Ezt feltételezné, ez azonban nem igaz.
A tudat átalakulása azt is magában foglalja, hogy időre van szükséged, hogy ez a
változás megtörténjen. Azonban nem így áll a helyzet.
Mi hát a lényege annak a tudatátalakulásnak, amihez nincs szükség időre? Lehetséges
ilyen? És itt érkezünk el a lényeghez, és ez az egyetlen ok, ami miatt ma itt vagyunk, hogy ne
úgy ismerjük ezt a tudatállapotot, mint valamit, amit el kell majd érnünk a jövőben,
hanem olyan valamiként, ami már most benned van. Hogyan tudhatod ezt anélkül, hogy
valamiféle új hitté tennéd azt? Mert magadévá teheted ezt a hitet, ha hallasz egy tanítást.
Például azt mondják neked, hogy te már megvilágosodott vagy. És nagyon örömteli lehet
hozzáadni ezt a hitet elméd tartalmához. És aztán egy ideig meg tudod magadat győzni arról,
hogy ez igaz, hiszen a tanító megmondta, hogy semmit sem kell változtatnom, én már
megvilágosodott vagyok. Egy ideig ez többletet ad az elme teremtette identitásnak. Az elme
teremtette éntudatnak. És nagyszerűen érzed magad. Végre sikerült! Az elme teremtette én
mindig arra törekszik, hogy erősítse magát, hogy valamit hozzáadjon önmagához, hogy
teljessé tegye önmagát, hogy fokozza az éntudatát. És ha szert tudsz tenni egy hitre, egy nagy
és erőteljes hitre, amit valaki ad neked, és hozzáadhatod elméd összegyűjtött tartalmához,
amivel önmagadként azonosulsz, akkor az egy ideig nagyon örömteli érzés. Naggyá váltál, te
már megvilágosodott lénnyé nőttél. De csak egy darabig örömteli, és aztán az élet megmutatja
majd, hogy ez nem az volt. Hogy talán mégsem világosodtál még meg.
És aztán keresed a következő dolgot, amivel azonosulhatnál. Élményt, egy másik hitet,
több tudást, vagy keresed a valódi spirituális teljesítményt, amit hozzáadsz az énedhez. És így
tovább távolodsz attól, aki valójában már vagy. Továbbra is a jövő felé irányulsz. Folytatod a
különböző dolgokba kapaszkodást, azzal a céllal, hogy spirituálisan teljessé tedd magad.
Materiálisan talán már jutottál valamire, és most spirituálisan akarsz előbbre lépni. A
kapcsolatokon talán már túlléptél. Az önbeteljesítés! Erre vágysz. És erre itt jön ez a furcsa
tanítás, ami azt mondja: azt soha nem találhatod meg a jövőben, és ugyanakkor azt is
mondom: ne higgy nekem!
Ha ez a helyzet, ha te már megszabadultál, és lényegedben megvilágosodtál, akkor mi
a különbség közted és a spirituális mester között? Ha egyáltalán van olyan. Valaki mondhatja
erre azt, hogy a mester tudja, hogy ez igaz, míg te nem tudod. Igen, de hogyan jelenik meg ez
a tudás? Ez nagyon egyszerű. Nem arról van szó, hogy a mester többet tud, mint te. Némelyik
mester ugyan tudhat többet. Más mesterek esetleg nagyon egyszerű emberek, kevéssé
iskolázottak, te ezerszer többet tudsz, mint ők, a tudás szintjén. Ők azonban tudják azt az egy
-2-
dolgot, ami számít, te pedig sok dolgot tudsz… A válasz tehát egyszerű, és most elmondom
nektek, ha esetleg korán el akarsz menni innen, mert nem akarom úgy felépíteni a tanításomat,
hogy azt mondom, majd közlöm veletek a választ a 6. napon.
A mester teljesen egységben van ezzel a pillanattal . Belsőleg nem
ellenkezik ezzel a pillanattal. Nem viszonyul belső ellenállással ezen pillanathoz. A most
„vanságához”. Bármi is jelentkezzen ebben a pillanatban, annak belsőleg nem áll ellen.
És ez vet véget mindannak, ami benned hamis. Az egész egós struktúra az ezen pillanat
ilyenségével szembenálló, belső ellenállásodtól függ. Fenntartja magát, az elme teremtette én
alapvetően az ellenállásán keresztül tartja fenn magát. Az az ellenállás állapota, az
elégtelenség állapota. A folyamatos akarása vagy félése annak a mentális kivetítésnek, amit
jövőnek nevezel. Akarni és igényelni a jövőt, valami olyanként, ami majd pluszt ad nekem,
ami majd teljessé tesz, és félni attól, hogy valami történhet abban a mentális projekcióban,
amit mi jövőnek nevezünk, ami kevesebbé tehet engem. Ez a két, a jövőhöz kapcsolódó
tevékenység, az ember éntudatának erősödése, bármilyen formát is vegyen az föl, amit keres a
jövőben, illetve a jövő révén.
Ez az a hatalmas mentális húzóerő, ami eltávolít a most életteliségétől és teljességétől,
a jövőbe húzva téged. Mert a keresésed arra irányul, hogy többet adj magadhoz. A jövő
teljessé tesz. És ez oly pontig igaz, hogy azt gondolod, spirituális gyakorlatodban a jövőre van
szükséged, és nem mondom, hogy ez teljesen nonszensz. Nem. Szükséged van spirituális
gyakorlásra…
Sok ember számára a spirituális gyakorlás haladást jelentő lépés, előrelépés a
felszabadult állapot felé. De a fejlődésben elérkezik egy pont, amikor hirtelen rájössz az idő
megtévesztő voltára. Abban a vonatkozásban, ami egyedül fontos az életedben: tehát, hogy
tudd, ki vagy valójában, a formán túl. Önmagadnak a mentális építményeken túli
megtalálásában. Hirtelen rájössz a jövő hamisságára – a spirituális megszabadulásod
vonatkozásában. De amíg erre rá nem jöttél, addig szükséged volt a spirituális gyakorlatokra.
Addig szükséged volt az időre, a szenvedésre.
És a spirituális gyakorlat nem feltétlenül a szokásos értelemben vett spirituális
gyakorlatot jelenti. A spirituális gyakorlat sok ember számára a szenvedést jelenti. Sok ember
akad, akinek nem jut más spirituális gyakorlat, csak a szenvedés. És a szenvedés a
legnagyszerűbb spirituális tanító. Szükségük volt rá, mert a két állítás egymással rokon
értelmű. Amikor azt mondom: nincs szükséged időre, ez nem igaz mindenkire. Ez csak arra az
emberre igaz, aki képes figyelni a mostra, és észre tudja venni annak mélységét és igazságát.
Egy hétig, ami idő. Feltárjuk itt a tudat időtlen állapotát.
Egy részetek néhányatokban talán nem is díjazza azt, amit mondok, mert még mindig
azonosultok az idővel és az énnek az időben való mozgásával, ami a beteljesedést az időben
való előrehaladástól várja. És ha csak az az én, az a kis, egós én figyel benned ezen
szavaimra, akkor annak nem tetszenek azok, mert annak léte az idővel kapcsolatos. Nagyon
könnyen megtörténhet tehát, hogy közületek egyesekben, akik még nem voltak itt korábban,
erős ösztönzés jelentkezik arra, hogy távozzon. Ezzel semmi baj. Ez csak egyszerűen azt
jelenti, hogy még nincs meg benned a készség, hogy meghalld ennek az igazságnak az
egyszerűségét és mélységét, ami az, hogy nincs szükséged időre.
Sőt, még félelem is jelentkezhet attól, hogy mélyebben belemerülj ebbe az állításba,
hogy meglásd, mit is jelent az. Félelem. Ki fél ettől? Az időhöz kötött éntudat fél ettől az
állítástól. És ez is rendjén van. Ez azt jelenti, hogy a „nincs több időre szükséged” állítás még
nem igaz rád. Azt jelenti, hogy több időre van szükséged. Ez is rendben van. De ez a
szenvedéssel is kapcsolatos. A „nincs több időre szükséged” állítás szinonimája: „nincs több
szenvedésre szükséged”. Ez Buddha végső tanítása, a szenvedés vége. A „nincs több időre
szükséged” magában foglalja a „nincs több szenvedésre szükséged”-et. És erre is igaz, hogy
-3-
ez az állítás vagy igaz a számodra, vagy nem. Ez nem olyan állítás, ami mindenki számára
igaz.
Bármi is volt hát az eddigi spirituális gyakorlatod, tanítás hallgatása vagy szenvedés,
vagy a kettő keveréke, a kérdés az, hogy: vajon van-e benned belső készség meghallani
ezeket a szavakat, és legalább homályosan érzékelni ezen szavak igazságát? Nem
megérteni, mert ha gondolkozni kezdesz róla, akkor nem jutsz túl messzire.
A „nincs több időre szükséged” állítás tehát igaz is, meg nem is. Ez pedig nem
kielégítő az elme számára. Gyakran fogok olyan dolgokat mondani, amelyek igazak is, meg
nem is. Ez az útjelző tábla lehet igaz számodra vagy lehet nem igaz. Az elme nem szereti az
ilyent. Azt mondja: valami vagy igaz, vagy nem. A tudományban ez a helyzet, legalábbis az
utóbbi időkig ez volt a helyzet. Amíg a molekuláris fizikában föl nem fedezték, hogy az
atomnál kisebb részecskék úgy viselkednek, hogy ez az állítás már ott sem alkalmazható
többé.
A kérdés ezek után így hangzik: szükségem van-e az időre, szükségünk van-e időre a
fölismeréshez? A válasz: addig van szükséged időre, amíg rá nem jössz, hogy többé már
nincs szükséged időre.
Az egész hetet azzal töltjük, hogy mélyebbre megyünk ebbe az állításba, hogy
kiderítsük, mire mutat rá ez az útjelző tábla – ezek a szavak: „Nincs szükséged több időre.
Nincs szükségem több időre ahhoz, hogy az legyek, aki vagyok, hogy magam legyek,
teljesen, maradéktalanul.”
Honnan tudhatom ezt anélkül, hogy az állítást egy újabb hitté tenném? Honnan
tudhatom ezt anélkül, hogy én újabb gyakorlatokat adnék, amelyek több időt adnak nektek?
Hogy gyakorolva jól menjen már az nektek, s ennek eredményeképpen, teljesítményként,
valamit hozzáadhattok magatokhoz, hogy kicsit többek, kicsit nagyobbak legyetek. Honnan
tudod hát, hogy tudod? Azáltal, hogy belépsz a – és kimondom, bár lehet, hogy néhányatok
megrémül tőle –, hogy belépsz, itt – és ez az egyetlen gyakorlatunk itt, ezen a héten, ez az
egyetlen gyakorlatunk –, hogy belépsz a tudatosság elfogadó (a valóságnak
önmagát megadó) állapotába. Ehhez semmiből sincs szükség többre. Ehhez semmiből
sincs szükség többre. Mert ha bármiből többre lenne szükség, még ha spiritualitásról is van
szó, akkor az nem a tudatosság elfogadó állapota lenne. Ha több tudásra van szükséged, akkor
az nem a tudatosság elfogadó állapota; ha több megtapasztalásra van szükséged, akkor az nem
a tudatosság elfogadó állapota; nem beszélve más alapvető dolgokról, mint státusz, birtokolt
tulajdon, pénz.
Ha megvan benned a lélektani igény a következő pillanatra, ami mindenkiben mély,
tehát a szükséglet, hogy tudd: mi van a következő pillanatban, a következőben, a
következőben? Ez a nyugtalan nézés, hogy mi van a következő pillanatban, ami a szokványos
emberi tudatosság része, ezek egyike sem a tudatosság elfogadó állapota. A tudatosság
elfogadó, önmegadó állapota – és ez kulcsfontosságú, ezért meg fogom ismételni, mert
könnyű elfelejteni – az, amikor nincs szükséged többre ahhoz, hogy önmagadat
teljesség tegyed.
Többre a jelenségekkel való játék szintjén nem gond, az nagyon kellemes lehet. Persze
hogy lesz szükséged több ételre a mai nap során, több képességre, mert ezek az ebben a
formában történő létezés velejárói, de a többre vágyás pszichológiai igénye megszűnik.
Amikor az én többet akar, hogy erősebbé tegye önmagát, akkor az a meg nem adottság
állapota. És az utolsó dolog, amit az emberek hajlandóak elengedni, az, hogy inkább
lemondasz az önmegadás igényéről, csakhogy többet érts. És akkor lépsz be a megadás
állapotába, amikor egyszerűen készségesen elfogadod a jelen pillanat ilyenségét .
Bármilyen formát vegyen is az föl.
-4-
Első pillantásra ez abszurd spirituális gyakorlatnak tűnhet. Mert leggyakrabban ez a

pillanat nem tűnik túlságosan örömtelinek. Ezért azt mondani, hogy „teljesen megadom
magam a jelen pillanat ilyenségének”, beleértve az éppen bennem lévő rossz érzéseket is,
például nyugtalanságot, esetleg haragot, bármit is… Azt akarod, hogy örökre ebbe a
pillanatba ragadva maradjak? Természetesen a dolog nem ez.
És ugyan hol lehetne jobban belépni a tudatosság elfogadó (megadásos) állapotába,
mint Indiában? Talán emiatt adott ez az ország több spirituális mestert, mint bármely más. Itt
meg kell adnod magad. India megtanít téged az önmegadásra. Anélkül, hogy bármelyik
tanítóhoz járulnál, ez önmagában is tanítás.
Az illúzió, hogy kontrollálhatod az anyagi világot; az az illúzió, hogy lehet bármi
olyanod, ami tartós – mely illúzióra szert tehetsz nyugaton, mert ott számos bevásárlóközpont,
autósztráda található, és minden olajozottan működik, és ez azt az illúziót adja, hogy ott
valami tartós dolog van, bár még ott is idővel kiderül, hogy ez egy illúzió, hiszen a
bevásárlóközpontok elenyésznek, hacsak te nem előbb enyészel el, tehát a testi formád, ez
jelentéktelen –, de a fizikai, anyagi dolgok jelentéktelensége nyilvánvalóbb itt, Indiában.
Az egyetlen lehetséges létezési mód itt – hacsak nem akarsz szenvedni –, hogy
megadod magadat annak, ami van. Ez nem azt jelenti, hogy ne mondhatnád:
„Fölmelegítené a levesemet, mert jobban szeretem melegen, mint hidegen?” Vagy bármi
hasonlót. Mondhatsz valamit, tehetsz valamit, és cselekvést kezdeményezhetsz, de az
elfogadás hozzáállásával, mert tetted esetleg nem hoz eredményt, és bármilyen cselekvés is
történik, tedd azt abból az állapotból, amikor igazodsz ahhoz a formához, amit ez a pillanat
fölvesz! Még akkor is, ha az történetesen nem tűnik örömtelinek.
Ezen a héten néha az a forma, amit a pillanat éppen fölvesz, szép lesz: „Ó!” A
következő pillanat, illetve pontosabban fogalmazva, a következő forma, amit ez az egy
pillanat, az egyelten létező pillanat fölvesz, azonban talán nem lesz szép. Talán a
szabadságodat korlátozó lesz.
Mindnyájatok, vagy legalábbis a többségetek – hacsak nem vagytok aszkéták –
pillanatnyi tartózkodási helye itt Indiában nem olyan kényelmes, mint az otthonotok.
Nincsenek meg a megszokott berendezési tárgyak… Tehát olyan korlátjaitok vannak itt,
amelyek otthon nincsenek. Ott persze vannak másmilyenek.
Korlátozott itt az életed, fizikailag is. Talán az étel is furcsa, számos korlátozás. Így
megfigyelhetitek a kis éneteknek a reaktivitását, aki belül nemet mond arra, ami van, és
valahol máshol szeretne lenni. Vagy hibáztat, kritizál vagy panaszkodik a fejedben azzal a
formával kapcsolatban, amit ez a pillanat éppen fölvesz. Ez a meg nem adás állapota, ez az,
ahogy az egós lény ellenálláson keresztül marad életben. És ő itt nagyon megerősödhet, ha
nem tudod, hogy miként működik.
A spirituális gyakorlatunk hát ez alatt a hét alatt az, hogy csupán légy figyelő és éber,
és figyeld meg belül önmagadat, s kérdezd meg magadtól: „Elfogadó vagy a valóságnak
ellenálló tudatállapotban vagyok?” A valóságnak ellenálló letagadja azt, ami van, ellenáll
neki, illetve igyekszik attól elmenekülni, az elfogadó lemondott a többre irányuló igényéről,
lemondott arról, hogy másmilyennek akarja ezt a pillanatot, mint amilyen az, mert rájött, hogy
ahogy van, már úgy van. S fölismerte belül az ellenállás hiábavalóságát. Átöleli ezen pillanat
ilyenségét, bármilyen formát is vegyen föl az. Nem követeled meg, hogy a pillanat által
fölvett forma eltérő legyen attól, amilyen. Nem kifogásolod.
Mi történik akkor, ha többé már nem követeled, hogy a pillanat által fölvett forma – és
kérlek, vegyétek észre ezt a kis útjelző táblát, amit átnyújtok nektek azzal, hogy így
fogalmazok: „a forma, amit ez a pillanat fölvesz”. Mert ez a pillanat örök. Valójában csak ez
az egy, örök most létezik. Az sohasem változik, képtelen rá, örökké mostnak marad meg. Ami
benne megjelenik, az a forma világa. Az élet egy formája jelenik meg abban, ami a most
hatalmas, örök tere. Ebben a hatalmasságában formák jelennek meg. És ez ezen pillanat
-5-
megjelenése. A megjelenő forma – egy helyzet, egy hely, egy esemény, egy személy – jön és
megjelenik most. Persze, hogy most történik, hiszen semmi sem történhet, ami nem most
van. Bármi történik, annak a most örök terében kell megjelennie.
Az elménken keresztül nem érthetjük meg teljesen, hogy ez mit is jelent, de lenyűgöző
annak felismerése, hogy semmi sincs, ami ne most lenne. A „lenni” és a „most”, az „élet” és a
„most” teljesen azonos értelmű szavak, teljesen egyek. Sohasem történt semmi olyan, ami ne
most lett volna. Semmi sem fog történni, ami nem most van. Hogyan? A jövőbeli pillanat
csak mostként jelenhet meg. Máskülönben nem lenne realitása, hanem csak mentális kivetítés
lenne. És mikor történik meg? Most. Egy múltbeli pillanat emléke – nincs is valójában olyan,
hogy múltbeli pillanat, ahogy jövőbeli pillanat sincs –, csak forma létezik, amit az fölvesz.
Csak egy pillanat létezik, amely a most. Az egyetlen és örök most.
Na már most: a forma, amit ez a most fölvesz, az változik. A mostban megjelenő
formák egymástól eltérőek. Ahogy végigmész az életben, az a formák folyamatos áramlása. A
legtöbb ember csak a mostban fölbukkanó formákról tud. Viszonyulnak valahogy azokhoz a
formákhoz, ami vagy a vágy viszonyulása, vagy a félelem viszonyulása. Vagy áhítják azokat
a formákat, vagy idegenkednek azoktól a formáktól.
Megfigyelheted ezt ezen a héten. Ahogy a jó dolgok jönnek eléd, az nagyszerű. A
szent Gangesz folyó, a naplemente – és a következő pillanatban valami borzasztó történik.
Valójában az a most és nem a következő pillanat, bár ezt a kifejezést használtam, mert a nyelv
így működik, de valójában nem létezik olyan, hogy „a következő pillanat”. A forma, amit a
pillanat fölvesz, az változik.
Szóval a legtöbb ember mindössze a mostban megjelenő formákhoz viszonyul. És a
viszonyuk vagy a félelem, vagy a vágy. Félik vagy vágyják azokat a formákat. Taszítást vagy
vonzódást éreznek ezekkel a formákkal kapcsolatban. Mert mindössze a formákat ismerik.
Amit nem ismernek, az a most, ami túl van a formákon. És az elme számára ez
is érthetetlen. Ez csupán útjelző tábla! Ennek az igazsága nem érthető meg gondolaton
keresztül. Mert a tudatosság átalakult állapota túl van a gondolaton. Épp efelé tartunk.
Lássuk, mi történik, amikor a tudatosság normális, szokványos állapotában belül
ellenállsz a most „vanságának”, annak a formának, amit ez a pillanat fölvesz, vagy letagadod
azt, vagy belül elfutsz előle. Lássuk az ellene történő reakciót! Azzal a formával szembeni
reakciót, amit ez a pillanat éppen fölvesz. Ez belső összehúzódás, belső „nem”, előle történő
elfutás. Ez megerősíti benned a formaidentitást, aki az elme alkotta én. Azonosulsz a
gondolati és érzelmi formákkal. Azonosulsz elméd tartalmával. Az elme alkotta énnel. Akár
tapasztalásokról, akár kondicionáltságról, akár tudásról van szó, azok megerősítik a
formaidentitást azáltal, hogy reagálsz más formákra. Így a formák világának a csapdájába
esel, amikor reaktív viszonyba kerülsz azzal, ami fölbukkan a mostban. És a reaktív viszony –
ami vágy vagy félelem – része a szokványos tudatállapotnak. És a formák világához való
reaktív viszony az, ami az ént, az egós lényt működésben tartja.
Valahányszor ellenállva reagálsz, a formaidentitásod összehúzódik, és énként
megerősödik, az éntudatod erősebbé válik. Megfigyelheted ezt magadon, amikor vitatkozol
valakivel, és arra törekszel, hogy neked legyen igazad. Ez nagyon gyakori példa arra, hogy
megpróbálod önmagadat erősíteni azzal, hogy azonosulsz egy mentális pozícióval, egy
véleménnyel, és harcolsz egy másik mentális pozícióval. Tehát reagálsz egy formára.
Vagy egy esemény jelenik meg az életedben, egy személy, egy helyzet, és reagálsz. A
formaidentitásodat a formára adott reakciód révén erősíted. Ez működteti a világot. Ez tartja
fenn az említett tudatosságot.
Ahhoz, hogy túllépjünk ezen – és ez csak akkor működik, ha akarod, mert ha nem
akarnád, nem is hallgatnál végig. A tény, hogy itt ülsz, azt jelzi, hogy van benned hajlandóság
a dologra. Hajlandóság arra, hogy túllépj ezen, és belépj a nem ellenállás
állapotába, a megadás állapotába. Hogy szívesen láss bármilyen formát, ami a
-6-
jelenben felbukkan. Ez a spirituális gyakorlatunk. És ez itt a legjobb hely, ahol ezt

gyakorolhatjuk. Szívesen látni bármilyen formát, ami a jelenben felbukkan. Belül,
érzelemként, érzésként; vagy külső formaként. Mert van. Már van. Igent mondasz rá. Már
nem személyessé tett módon viszonyulsz ahhoz, ami fölbukkan. Átöleled azt, ami felbukkan.
Az igenen keresztül. Igen, ez van. Átöleled.
És mi történik, amikor átöleled a jelen pillanat formáját? Azzá válsz, aki már vagy is,
azzá válsz – és én csak útjelzőket használok, amelyek nem azok, amire rámutatnak, csupán
szavak –, azzá válsz, aki és ami már vagy: nagyon méllyé és tágassá válsz, ahogy hagyod
a forma világát fölbukkanni, majd letűnni a most terében. A tágasság nagyszerű érzése
jelenik meg a fölbukkanó forma – az adott esemény, személy, dolog – körül. Már nem állsz
ellen, és ennek hatására hirtelen hatalmas békeérzés jelenik meg körülötte, bármi is
legyen az.
Lehet, hogy a forma nem békés! A fölbukkanó forma talán a te fizikai formád
korlátozását jelenti. Talán a pszichológiai formád, az éned korlátozását jelenti. De
megengedtetik neki, hogy legyen. A korlátozottság nem találkozik ellenállással. Mondjuk,
benn ragadsz egy hideg szobában – ez csupán egy egyszerű példa –, és az a forma, amit a
pillanat felvesz, amit a tested érez, azt egyszerűen hagyod lenni. Bármilyen körülmény is
legyen az, egyszerűen hagyod lenni. És hirtelen hatalmas tér jelenik meg a körülmény körül.
Gyakorolhatod ezt az életedben bármivel, ami kellemetlen. Lehetnek itt olyan dolgok,
hiszen valószínűleg odahaza nagyobb kényelemben élsz, mint itt, és néha esetleg arra
gondolsz, hogy: „Bárcsak otthon lennék a kényelmes fotelemben, tévét nézhetnék, s a
kedvenc italomat és ételemet fogyaszthatnám, s mindez eltűnne!” És hirtelen valamilyen
korlátozó tényező jelenik meg, valami kényelmetlenség bukkan föl valahol, ami fájdalom is
lehet. De beszéljünk csak olyan kicsi dolgokról, mint egy megjelenő kényelmetlenség.
Reagálhatsz rá, s így a kényelmetlenség reakcióvá válik, ami elmetevékenységhez vezet, ami
erősíti az ént. Mert az én a jelen pillanatot az ellenségévé tette. És azon keresztül erősebbé
válik. Az elmetevékenységen és az érzelmi történésen keresztül a mostot az ellenségévé tette.
Ezzel kapcsolatban most már panaszkodhatsz a fejedben: „Miért is jöttem egyáltalán
ide?! Nem kellett volna! Nekik nem kellett volna…” A kényelmetlenségre reagálsz, azt
tagadod, annak ellenállsz, elmetevékenység indul be, érzelmek születnek benned a társasággal
szemben, elmefolyamatok zajlanak, s mindebben az éned megerősödik. A fejedben
panaszkodsz, talán másnak is panaszkodsz.
Nem azt mondom, hogy nem szabad kifogásolni valamit, s azt mondani a másik
embernek, hogy: tedd ezt vagy azt! Én a pszichológiai panaszkodásról beszélek. Sok ember
állandóan ebben az állapotban él. Vannak olyan házasságok, ahol a férj és a feleség az egymás
hibáztatásának állandó állapotában él. Ez annyira megszokottá válik számukra, hogy már
észre sem veszik. Már 30 éve folyamatosan szemrehányást tesznek a másikra a fejükben. Ez
szokványos állapot. De mindenkivel hasonló történik, ha esetleg nem is a házasságban.
Tehát valami kellemetlenség jelentkezik, s az egós ént megerősítő reaktivitás helyett –
akinek ellenségre van szüksége, hogy érezze: „én én vagyok” –, és az ellenség lehet valami
egészen apró kellemetlenség, az is megteszi, bármilyen ellenség jó arra, hogy erősítse az ént.
És amikor panaszkodsz, akkor persze neked van igazad… A helyzet a hibás. Ez a
belső panaszkodás lényege: „Nekem igazam van, az illető személynek – vagy helyzetnek –
nincs!” Ez a panaszkodás természete: önmagadat a „helyes” helyzetébe helyezed, „nekem
igazam van”, egy mentális pozícióba, amivel aztán az éntudatod azonosul. Az „igazam van”
mentális pozícióval azonosulsz, s így azt a téveszmét alakítod ki – mindez tudattalanul
történik –, hogy te immár még jobban önmagad vagy. „Nagyszerű érzés! Valami ellen
vagyok!” És ez nem tudatos! Az emberek nem tudják, hogy az én, a hamis én, így tartja magát
életben. Hogy valójában mennyire imádja mindazt, amiről panaszkodik. Szüksége van rájuk!
És várja már a következő dolgot, amiről panaszkodhat.
-7-
És mi lesz akkor, ha hirtelen más történik? Valamilyen kellemetlenség jelentkezik –

akármi is legyen az –, ám az az „igen” állapotával találkozik? Az megengedtetik. Ott a
kellemetlenség, és hagyod lenni. Történetesen még át is öleled: „Rendben.” Bármi lehet – egy
kis fájdalom itt vagy ott, hideg a víz stb. –, megengeded, hogy legyen. És a kellemetlenség
folytatódik. És te továbbra is egyszerűen vele vagy. És aztán hirtelen valami több lesz, mint a
dolog vagy mint az a kis én…
Ami ekkor történik, az valami olyan, amit lehetetlen szavakkal megfogalmazni, mert
ekkor túllépsz a formákon. Tér jelenik meg a kellemetlenség körül. Megteheted ezt bármilyen
testi dologgal, bármilyen fizikai körülménnyel, csak maradj vele, és hirtelen a tágasság
érzése jelenik meg körülötte, és hatalmas mélységű békeérzés. És a kellemetlenség továbbra is
jelen van. És egyszerűen hagyod a kellemetlenséget, a fájdalom bármilyen formáját, a
szenvedést olyannak lenni, amilyen. Hagyod olyannak lenni, amilyen. Használd hát!
Nagyszerű, hogy akadnak itt kellemetlenségeink.
Elvileg lehetne egy olyan lelki gyakorlatos központ, amely olyan kényelmes, hogy ott
minden azt szolgálja, hogy valamennyi igényedet kielégítse: optimális hőmérséklet, amiről
egy termosztát tökéletesen gondoskodik, a víz hőmérséklete épp megfelelő, a környezet
tökéletesen kellemes és megnyugtató, naponta háromszor megmasszíroznak, az étel
szenzációs, épp megfelelő mennyiségű, a háttérben időnként mennyei zene szól… Egy nap,
talán Kaliforniában, építenek ilyen központot. Ó, hát nem lenne nagyszerű?! És ott mégsem
lenne lehetőség túl sok spirituális gyakorlásra. Nem így működik a dolog.
Itt megvannak a környezetedben felbukkanó olyan természetes dolgok, amelyek
sokatok számára idegenek, furcsák… Vannak olyan iskolák, zen kolostorok, ahol tudatosan
teszik az életedet olyan kellemetlenné, amilyen kellemetlenné csak lehet. Ahol csak nagyon
kevés ételt kapsz, az is hideg; kinyitják az ablakokat, s egész éjjel meditálsz, fájdalmas
testhelyzetben, a fal felé fordulva, miközben befúj a hideg szél, és üres a gyomrod. Ott aztán
figyelheted, hogy mi bukkan fel a mostban…
És elérkezhet egy olyan pont, amikor föladod az ellenállásodat, mert már nem bírod az
ellenállással kapcsolatos fájdalmat. Több van a mostban, mint a jelen pillanat formája.
Hirtelen hatalmas tér tudatára ébredsz, amely körülveszi azt az időleges formát, amelynek a
tested is része. Sokan úgy írják le, mint hatalmas békeérzést, ami hirtelen megjelenik
ugyanezen a borzasztó helyen, a kolostorban… És ennek a tágasságnak a közepén ott a testi
fájdalom. Ott az üres gyomor. Ott a kellemetlenség. Ott van, de már nem „én” az, csak
egyszerűen a kényelmetlenség érzete vagy az üres gyomor érzése. De már nincs benne én. Az
csak ott van. Az éned tehát már nincs benne a formában – a lelki vagy a testi formában –, az
éntudatod… Egyes tradíciókban úgy fogalmaznak, hogy „fölfedezted az éntelenséget”. Az én
föloldódott, s ez igaz.
A hamis én azáltal oldódott fel, hogy beléptél a megadás állapotába. A hamis én
föloldódott. S ami aztán előemelkedik, az, amit a buddhisták ürességnek neveznek, vagy amit
lehetne úgy is hívni, hogy a „lény”, az „egy”, a kondicionálatlan, egy tudatosság. Amiből az
egész univerzum származik, amiből minden jelenség származik. Ami marad, s ami van. Nem
alany–tárgy viszonyban ismerve azt, hanem önmagadként ismerve. Nem az, ami
előemelkedik, hanem a tér, amiben minden előemelkedik. Ez vagy te. Nem az vagy, ami a
mostban történik, hanem a most tere. Ez a mélysége annak, amit a most jelent. Ez az
örökkévaló. A most az örökkévaló. A változatlan egy. És oly könnyű azt lényed
esszenciájaként megismerni, és meglátod, milyen abszurd azt a jövőben keresni! Az
esszenciát, az örök jelent, lényed lényegét a jövőben keresni!
Ezért nincs szükség ehhez a spirituális gyakorlathoz időre. És mégis, mindig
paradoxonnal találkozunk, amikor erről beszélünk, mert minden nyelv kapcsolatos az idővel
és a jelenségi világgal. És mégis, mi egy hétig vagyunk itt, ami idő. Egy egész hétig. Hogy
-8-
fölfedezzük azt, ami az időn túl van. Szinte paradoxonnak hangzik. Miért van szükségünk egy
teljes hétre ahhoz, hogy fölfedezzük az időtlent?
Nos, lehet, hogy nincs rá már szükséged. Néhányszor már előfordult, hogy az
előadásomról kisétált valaki, és később azt mondta nekem: „Tíz perc után kimentem a
teremből, mert fölfogtam az igazságodat, s ezért már nem kellett tovább hallgassalak!” Ez a
felismerés persze lehet igaz vagy téves. Ha csupán elmetevékenységről van szó, akkor az élet
hamarosan megmutatja neked, hogy: „Ó, ez nem az önmegadásos állapot! Kiabálok és
üvöltök a feleségemmel. Ez lenne az önmegadásos állapot?”
Szóval a mi gyakorlatunk: megengedni ennek a pillanatnak, hogy legyen. Egyszerű.
A többi magától megtörténik. És a most ezen terében hatalmas intelligencia létezik! Ez
minden intelligencia esszenciája. Az elme csupán csöppnyi aspektusa a most terében lévő,
hatalmas intelligenciának.
És még egy útjelző tábla: ahogy megadod magad a mostnak – bármilyen formát is
vegyen fel a jelen pillanat –, a szakadatlan mentális zaj, amit mi gondolkodásnak nevezünk, s
aminek 90 %-a fölösleges, megnyugszik, lelassul. A kényszeres gondolatáramlás nagy része
ugyanis, amellyel a legtöbb ember azonosul, azt önmagának vélve, teljesen azonosul azokkal
a folyamatos gondolatfüzérekkel, és az ok, ami miatt azok a gondolatfüzérek addiktív
(hozzászokást eredményező) jellegűek, kényszeres jellegűek, mert éntudatod abban van. Az
én. Az azon gondolatfüzérekkel való azonosulás, mint én. Az én pedig fönn akarja tartani
magát, s ezért képtelen abbahagyni ezt. És az én csak a nem megadáson, az ellenálláson
keresztül tudja fönntartani magát. S ez táplálja – üzemanyagként – a gondolkodást, mert az
a nem megadásos állapotnak egy kifejeződése.
Próbálod valahogy kontrollálni a dolgokat. Így aztán éjjelente 2-3 órát forgolódsz az
ágyban, álmatlanul, hogy megpróbáld kieszelni, miként is kontrolláld az életedet. Félsz attól,
ami bekövetkezhet. Gondolatban elpróbálsz valamit. Fantáziákat projiciálsz.
Ha belépünk ebbe az elfogadó, önmegadó állapotba, a mentális zaj magától lelassul.
Amikor igent mondasz arra, ami van, a mentális zaj kezd elülni. Valamilyen mértékben
továbbra is jelen van, de már nem élsz harcoló üzemmódban az univerzummal… Márpedig
éppen az univerzummal való harcoló üzemmódban való élés teremti meg azt a hatalmas
impulzust, ami a kényszeres gondolkodás mögött megbúvik. Újabb és újabb hullámokban tör
elő. És mindig az én található benne. Az elfogadó, önmegadó állapottal ez elcsitul. Nem kell
leállítani az elmédet, az más gondot szülne, csak legyél azzal, ami van, csak engedd, hogy ez
a pillanat legyen, s akkor ez elme magától leáll.
A kényszeres gondolkozás és a jelen pillanat megengedése ugyanis nem fér meg
egymás mellett. És amikor az elme lecsendesül, tehát a gondolatok folyamatos árama elül, ott
van a tágasság. Ott van ez a csönd, ami a mentális zaj mögött megbúvik. Mindenkiben. Az
már eleve ott van. És ez a tágasság, ami ott található, ami túl van azon a formán, amit ez a
pillanat épp fölvesz…
És a „csönd” szó ismét csak egy jelzés, márpedig minden útjelző korlátozott! Minden
jelzőtábla korlátozott. Nyugodt csönd, tágasság. Éber tudatosság, ami nem igényel
gondolatot. Ami túl van a gondolaton. Gondolat fölbukkanhat benne! De az túl van a
gondolaton. Hatalmas intelligencia. Kondicionálatlan.
Az emberek úgy gondolnak az intelligenciára, mint az elme képességére, ami lehetővé
teszi rejtvények megoldását, tudás raktározását, információk elemzését. Ez nagyon
korlátozott. Az egész univerzum a hatalmas intelligencia manifesztálódott kifejeződése. Ami
formaként fejezi ki magát, és legnagyobbrészt a csendből lép elő. A virágok a csendből
lépnek elő. A csöndben léteznek. Az a szépség, amit egyetlen elme sem lenne képes
megteremteni. Teljes galaxisok születnek ebből a hatalmas csendből.
A tudósok szerint az univerzum egy hatalmas ősrobbanással vette kezdetét, amikor
egy pontból a világ a létezésbe robbant. De aztán fölteszik a kérdést: és azelőtt mi volt? És itt
-9-
az elme leáll. Pontosabban nem áll le, csak a gondolat oda már nem érhet el. Ami azelőtt volt,
hogy az univerzum megjelent, ami az ősrobbanás előtt volt, a meg nem nyilvánultnak az a
szintje továbbra is benned van, az soha nem tűnt el. Az a lényeged. A big bang folyamatosan
történik. Az univerzum minden pillanatban megszületik. De ne gondolkozz ezen!
Most végre egy erős evolúciós impulzus érvényesül ezen a bolygón. Ami arra
kényszeríti az emberiséget, hogy egy olyan állapotba fejlődjön, ami régebben csak nagyon
kevés ember kiváltsága lehetett. Ők voltak a tudat korai kivirágzásai. De az a sorsa minden
embernek, hogy megjelenítsék ezt a kivirágzást. Hogy lehetővé tegyék a tudat eme
kivirágzását.
Tehát személyként érkezel ide, aki a „hernyó”, de már készen állsz, hogy továbblépj
ezen. A személy volt ott, de az sűrűvé és nehézzé vált személyes létének utolsó fázisában. És
aztán a személy utat enged, ahogy a hernyónak a hernyó léte feloldódik, és megszületik ez a
gyönyörű lény. A személy enged utat a tudatosság kivirágzásának.
Igen, még mindig itt vagy fizikai formában, de ezen a formán keresztül valami sokkal
nagyobb bújt elő. Épp ezért vagyunk itt. Hogy túllépjünk ezen az abszurd módon korlátozott
éntudaton. Az énen, annak a kis múltacskájával, kis történelmével, kis történetével és a
patetikus kis jövőcskéjével, amiről azt hiszem, hogy engem majd teljessé tesz. És mindez oly
kevés, még a legfiatalabbak esetében is.
Hogyan tudom teljessé tenni magamat az alatt a néhány év alatt? Mit adhatok
pluszként magamhoz, ami teljessé tehetne? Ez egy illúzió. És hogy túllépjünk ezen az abszurd
módon korlátozott éntudaton, abba a hatalmasságba, aki valójában vagy, már nem korlátozott
énecskeként. Annak a kifejeződésévé válsz, ami aztán átsugárzik a formán. És ez az egyetlen
módja annak, ahogy ez a bolygó megmenthető, hogy az emberi tudatot átalakítjuk.
Ez az átalakulás a legutóbbi időkig luxusnak számított. Csak kevés, itt-ott élő
embernek adatott meg. Most pedig meg kell tennünk. Ezért történik. Találkozunk ezzel a
tudatállapottal, ami túl van a gondolaton, és amit mély, vitálisan eleven csönd jellemez.
És abból gondolat továbbra is előemelkedhet. De az abból előemelkedő gondolatok
már inspirált gondolatok. Új gondolatok. Fölismerések.
A gondolat forma. Ez pedig a forma nélküli. Önmagadat a forma nélküliként ismered
meg. És aztán keresztülmenni a forma világán, és élvezni azt. Ez az első alkalom, hogy
önmagadat azon túli valakiként ismered, nem valamifajta idea révén, hanem a megadó
állapotban levésben. Csak akkor tudod élvezni a formák világát. Igazán. Amikor már nem
vagy perszonalizált (személyessé tett) viszonyban az életedben fölbukkanó formákkal,
természetesen a mostban, akkor már se nem vágysz, se nem félsz egyetlen konkrét formát
sem. Élvezed a formák táncát. Hozzá is járulhatsz. Teremthetsz új formákat, amelyek a
jelenlétből lépnek elő, de nem egós szükséglet miatt, hogy teljessé tegyenek. Tehát teljesen
más cselekvés történik. Teljesen más ösztönzés a cselekvéshez. A cselekvés már nem
önkeresést szolgál. Nem egy jövőbeli ponthoz akarsz eljutni, hogy teljessé váljál, és ha nem
jutsz el oda, akkor boldogtalan leszel. És ha eljutsz oda, akkor szintén boldogtalan leszel.
Az elmondottak közül sok mindenre természetesen az ősi tanítások is rámutattak,
például a Baghavad Gita, az egyik legszebb jelzőtábla, a megadó állapotban végzett cselekvés
ösvénye. Ahol a tett nem egy végcélhoz vezető valami. Ez az önmegadó cselekvés. A
cselekvés már nincs alávetve holmi mentálisan projiciált eredménynek, amit el akarsz érni,
hogy ily módon erősítsd éntudatodat. Az önmegadó cselekvés soha nem egy végcél eszköze.
Az önmagában elegendő. A gyakorlandó feladatod tehát az, hogy figyeld a jelen
pillanatot! Korlátozott módon úgy fogalmazhatnánk ezt meg, hogy: figyeld, milyen a
viszonyod a jelen pillanathoz! Végső soron valójában nincs viszonyod a jelen pillanathoz, te a
jelen pillanat vagy. De egy korlátozottabb szemszögből nézve azt kérdezheted magadtól:
„Milyen a viszonyom a jelen pillanathoz vagy ahhoz a formához, amit a jelen pillanat
fölvesz? Megadó vagy ellenálló?” És figyeled.
- 10 -
S ahogy figyeled, sokszor megtapasztalhatod majd, hogy a nem megadás jelenik meg.
És akkor a nem megadást figyeled meg, testi összehúzódottságként, érzelmi folyamatként
vagy mentális ítéletként. E három gyakran együtt jár. A testi összehúzódottság, az érzelem és
a mentális ítéletalkotás, ami valamit mond a mostról, vagy az a mosttól teljesen elfele mutató,
mentális projekció. Látod magadat az otthoni kedvenc éttermedben, ahogy ott eszel, majd
hirtelen visszatérsz: „Ó!”
Ha megfigyeled magadat a nem magadó állapotban, akkor mindössze erre van
szükség. Hagyod azt lenni. Testi összehúzódottság: „Ó, nicsak!” Nincs ebben semmi
személyes. Ez az emberi állapot. Hagyd! Tehát valahányszor egy „nem” jelentkezik
benned, „nem”, arra, ami van, és hirtelen meglátod, fogadd el!
Tehát igent hozol a mostba. Mindig. Nem harcolhatsz a nem megadással szemben
még több nem megadással vagy azzal, hogy megpróbálsz eljutni a megadó állapotba.
Elegendő, ha tudod, hogy nem vagy megadó állapotban. Így bukkan fel a jelenlét, így bukkan
fel a kondicionálatlan tudatosság, és az már megengedheti ezt.
És ekkor valami történik a nem megadó állapottal, mert az nem fér össze a
megadással. Természetesen sok tanítás beszél az Istennek való önmegadásról. És ez
természetesen az. De csak akkor adhatod meg magadat Istennek, ha megadod magadat
annak a formának, mait a jelen pillanat fölvesz.
Amikor panaszkodsz: „Isten nem teremthetett ilyen borzasztó formát, amit ez a
pillanat fölvesz, ezt a helyzetet!” Ez korlátozás. Én önmagamat korlátlannak akarom tudni, és
itt bárhová is nézek, korlátokkal találom magamat szembe. Ez a forma, amit a jelen pillanat
fölvesz. A forma, amit a jelen pillanat fölvesz, nem lehet más, mint korlátozottság. Ami
nagyszerű dolognak tűnik, az egy idő múlva számodra korláttá válik.
Nézd meg a nyugatot! Nagyon gazdaggá vált, és azt hiszi: „Nagyszerű! Most aztán
megvásárolhatok bármit, amit csak akarok!” És egyre többet és többet vásárolsz, újabb és
újabb utak a bevásárlóközpontba. Újabb és újabb utak. S aztán hirtelen mindaz, amit
vásároltál, korláttá válik számodra. És a vásárlás hirtelen már nem tölt el örömmel. És ekkor
depressziósan sétálsz körbe a bevásárlóközpontban.
Tehát a formák világában, amikor azt hiszed, hogy ez a forma megszabadít, mindig
kiderül, hogy az valójában csak újabb korlátot jelent. Azért, mert az forma. És minden
forma korlát . Ezért hát az, hogy egy helyzetet projiciálsz, ahol majd mentes leszel minden
korlátozottságtól, ez abszurd, mert a formák világának a természete miatt abban nem
lehetünk mentesek a korlátozottságtól. Ez már önmagában ellentmondás lenne, hiszen
maga a forma korlátozottság.
Tehát bárhová is mész, korlátozottsággal találod magad szembe. És valahányszor azt
gondolod, hogy na, ez majd szabaddá tesz, például ez az ember boldoggá tesz – más szóval:
korlátok nélkülivé –, akkor ez az ember, akitől azt vártad, hogy boldoggá tesz, ő válik majd
életed legnagyobb korlátjává. Nem érdemes tehát ott keresni, ahol nem lehet megtalálni.
Tehát nem elfutni kell a korlátozottságok elől, hanem egy új viszonyulást találni
hozzájuk. És ez az újfajta viszonyulás a korlátozottságokhoz – nem azt mondom, hogy
képtelen vagy jobbá tenni a helyzetet, például kifesteni a házadat –, de ha életedben újfajta
módon viszonyulsz a korlátozottsághoz, tehát ahelyett, hogy rossz érzésed lenne velük
kapcsolatban, és arra gondolsz, hogy kell lenni valamilyen más helyzetnek, ami jobb ennél –
és lehet, hogy van, kipróbálhatod –, aztán esetleg kiderül, hogy valóban jobb. Próbálj ki egy
más helyet! Élj valahol másutt! Idővel aztán ugyanaz a helyzet alakul ki… Ehelyett: mondj
igent arra, mi van!
Maga a korlátozottság kapuvá válik. Az igeneden keresztül. Ez a dolog szépsége. Ami
korábban egy olyan univerzumnak tűnt, aminek a célja téged frusztrálni – „Hogyan
engedhette meg ezt Isten?!”, tehát mintha az egész világot arra tervezték volna, hogy téged
- 11 -
bosszantson, és néhány ember épp így él, ilyen reaktív viszonyban a világgal, telve haraggal,
mintha minden csak arra terveztetett volna, hogy az életemet nehézzé tegye, ilyennek tűnik –,
és akkor a viszonyulásod megváltozik a vannal szemben. Engeded lenni. Ott a korlátozottság,
akármi is az – hatalmas vagy kicsi, kényelmetlenség, egy kis kellemetlenség itt, egy kis hideg
ott, börtöncella körülötted, nagyon nagy korlátozottság, fizikai korlátozottság, a testi állapotod
korlátoz, például nem tudsz mozogni, nem tudsz már gyorsan menni, vagy bármi más,
korlátozottságok előbb-utóbb jelentkeznek. Nagyok is jelentkeznek majd. Ezek csak formák.
Csak formák. De többé már nem találkoznak ellenállással.
És aztán valami kinyílik. Ami korábban korlátozottság volt, az a formamentesbe és
korlátlanba nyíló kapuvá válik. És a korlátozottságon az igent mondással jutsz át .
Ez a kereszt. A kereszt jelentése: a keresztre feszítés korlátozást jelent. A legnagyobb fokú
korlátozottságot. Nem tudsz már mozdulni sem. Teljesen korlátozott vagy. És aztán
megtörténik a megadás. Az elfogadhatatlan előtti meghajlás. És a kereszt hirtelen az isteni
jelképévé válik. A kínzóeszköz az isteni jelképévé válik.
És nem kell kereszténynek lenned ahhoz, hogy lásd az ebben rejlő hatalmas
bölcsességet, az emberiség egyik legmélyebb értelmű jelképét. S a legtöbb egyház egyáltalán
nem is érti, nem érti annak mélységét. Holmi formai hitstruktúrát teremtenek belőle. Holott a
mélysége: az isteni ott lévő dualitáshiánya az isteni és a forma világa között. A korlátozott
és a korlátozatlan. Ezek egyek.
És az istenit a forma világán keresztül lehet elérni. Keresztülmegyek rajta, s nem
elfutok előle. A spirituális gyakorlatunk tehát ennek a megismerése. Hogy egyre mélyebbre és
mélyebbre menjünk ebbe. Ez a spirituális gyakorlatunk ezen a héten. Használd – bár
természetesen csodálatosan szép dolgok is vannak itt –, de használd az itt előforduló
korlátokat bölcsen a gyakorlatodban! Használd ezt a pillanatot bölcsen, helyesen! Csodálatos
érték, az egyetlen létező. Valaha is. Találkozni fogunk a mostban. Az óra mutatói arrébb
csúsznak, és a 3.30-as állást mutatják majd, de akkor is most lesz. Ahogy haladunk előre a
hétben, lesznek csöndes időszakaink is. Köszönöm.
Délutáni foglalkozás
Ez az ébresztőjel. Nem feltételezem ugyan, hogy itt bárki is aludna. Az ébredés a
szokványos tudatállapotból való felébredés. Létezik a szokványos tudatállapot, ami a
gondolat; aztán létezik az alvás állapota; és ahogy a szokványos tudatállapot viszonyul az
alváshoz, úgy viszonyul a fölébredett állapot a szokványos tudatállapothoz. A szokványos
tudatállapot más szavakkal – és ez az oka, hogy évezredeken át a „fölébredés” szót használták
– a szokványos tudatállapot a fölébredett tudatállapothoz viszonyítva nagyon hasonlít az
alváshoz. Vagy még inkább az álmokhoz. Álomország.
A fölébredés tehát egyszerűen fölébredés a gondolat álmából. Abból, hogy teljesen
elmerüljünk abban az álomban. Nem arról van szó, hogy ott gondolat nem bukkan fel,
fölbukkanhat, föl is bukkan, ám te a gondolaton túl lakozol. A jelenlét állapotában, a
csendben az éber fölébredett csendben, amelyben semmi sem „tudott”, mégis minden tudott.
Ma reggel tehát szemügyre vettünk egy kaput, egy olyan állapotba vezető bejáratot,
ahol már nem vagy a gondolat csapdájában. S ez a kapu: megadni magukat annak, ami van.
Létezik egy másik kapu is, ami folyamatosan rendelkezésünkre áll, s ez az a
tudatállapot, amelyből ezek a szavak előjönnek. Semmi személyes sincs ebben, senkinek
sem az eredménye ez. Senkinek sem a produkciója ez. Ha úgy állnánk hozzá, azzal egy újabb
formaidentitást teremtenénk. Akörül, ami túl van a formán.
Van egy tudatállapot, amelyből ezek a szavak előjönnek. Rá lehet erre a tudatállapotra
„hangolódni” – a nyelvet kissé pongyolán használom, mert itt nem alkalmazhatunk pontos,
tömör kifejezéseket –, fogékony lehetsz, ráhangolódhatsz, érzékennyé válhatsz erre a
tudatállapotra, amit úgy is leírhatunk, hogy – hiszen megkérdezhetitek, hogy írhatjuk azt le –
- 12 -
éberré válunk, és tudatára ébredünk a háttérben meghúzódó csend és

nyugalom terének, amelyből a szavak előemelkednek, a hangok előemelkednek. Ezek
persze mind csak jelzőtáblák. Rámutatnak…
És általában, amikor csak a gondolattal azonosulva ülsz itt, akkor csak arra lennél
kíváncsi, ami előemelkedik, tehát a szavakra. És akkor folyton kissé türelmetlen lennél, hogy
jöjjön már végre a következő szó, a következő mondat, a következő fogalom, a következő elv.
És úgy éreznéd, hogy nem haladunk elég gyorsan. Az információ áramlása az elme számára
elégtelen. Észrevehetsz magadban, ha képes vagy rá, bizonyos mértékű türelmetlenséget,
nyugtalanságot, amely magában foglalja a „nem elég” és a „többet kérek” gondolatát. Ez tehát
az elmében, a gondolatban ragadottságot jelzi. A gondolatalapú éntudatba ragadottságot. A
több keresését. A „nem kapok itt eleget” gondolatát.
Ha azonban az éber jelenlét állapotában egyszerűen itt tudsz lenni, a nyitott, tág
éberségben, ha az jelentkezik, akkor ráhangolódsz arra az erőtérre, amelyből a szavak
előbukkannak. A kondicionálatlan tudatosság ra.
Természetesen minden szó hord magában valamennyi múltat. Minden szó öreg. És
mégis, még a szavakba is beáramlik valamennyi kondicionálatlan. És akkor a szavaknak van
bizonyos erejük, ami túllép minden olyan információs értéken, amellyel a szó rendelkezik
vagy nem rendelkezik.
Ez egy kapu tehát, amely folyamatosan itt van, de kicsusszanhat a kezeid közül, ha
ezen előadások közben csak a tartalomra figyelsz. Ha ezen előadások közben csak a
tartalomra figyelsz, akkor lemaradsz arról a dimenzióról, ami itt valóban számít. A tartalom a
beszédnek csupán viszonylag kis része. Ráhangolódsz tehát e „mögöttes erőtérre”, más
szóval: tudatára ébredsz a háttérben meghúzódó csendnek . Itt. Amit akár külső,
akár belső csöndként élsz meg, bár nem tudom, pontosan hol is van az. Egy bizonyos
csöndnek. És észreveszed azt a szavak mögött és a szavak között is. Ott van a csend erőtere.
Ez az észrevevés – és eleinte úgy tűnhet, hogy a csend ezen tere itt van ebben a
teremben, ami bizonyos mértékben igaz… Úgy tűnhet, hogy a csend ezen erőtere ebből a
formából származik, ami bizonyos mértékben igaz. De valójában abban a pillanatban, amint
ezt észreveszed, az benned van, mert az csak önmagát veheti észre. Az csak önmagát
ismerheti.
Nem gondolaton keresztül ismerheted meg, sőt úgy még észre sem veheted a csendnek
ezt az erőterét. Mert a csönd erőtere túl van a gondolaton és a formán. Márpedig a gondolat
forma. A gondolaton keresztül tehát nem férhetsz hozzá. És ez az, amiért a csoda megtörténik:
abban a pillanatban, ahogy annak tudatára ébredsz, akkor – önmagadban – túlléptél a
gondolaton. És beléptél a tudatosság egy olyan dimenziójába, amely kondicionálatlan. Míg a
gondolatok egész birodalma, az elme: kondicionált. A tudatosság gondolatformákban öltött
formát. A kondicionált tudatosság.
Ami itt előbukkan, az a tudat dimenziója, amit „a kondicionálatlan” névvel illethetünk.
És az ott van, s abban a pillanatban, ahogy észreveszed, ahogy tudatára ébredsz, nem
olyasvalamiként, amire valaki az ujjával rámutathatna, hogy ott van, de tudatára ébredsz – és
ez kissé misztikus állítás lesz –, tudatára ébredsz annak, ami nincs ott. És ebben a világban
jobbára senki – szinte senki – sincs tudatában azon dimenzió hatalmasságának, ami a
kondicionált mögött bújik meg. Ami nem különül el attól, aki vagy. Az te vagy.
De hagyományos értelemben ezt soha nem „tudhatod”. Az emberek az
önmegvalósítást keresik, s azt hiszik, hogy az olyan állapot, amelyben már tudnak valamit
magukról, amit korábban nem tudtak. Valójában az nem olyan állapot, amikor tudsz valamit,
valami dualisztikus alany–tárgy viszonyban, hogy „én ismerem magamat”. Tehát önmagadat
máris kettőbe szelted. Ebben az értelemben nem ismerheted azt a kondicionálatlant. Azt nem
lehet ismerni, az nem válhat a tudás tárgyává. Te – mert végül is te vagy – nem válhatsz a
tudás tárgyává önmagad számára. Mert amit hagyományos értelemben tudhatsz, az azt jelenti,
- 13 -
hogy tudsz valamit magadról. Ami a forma, amelyben te megjelensz. Tudsz valamit
magadról, ha 10 évig pszichoanalízisbe jártál. Akkor rengeteg tudásod lenne magadról, olyan
dolgok, amiket korábban nem tudtál. Visszamenve a gyermekkorba, a reaktív minták
felismerése, számtalan nagyon érdekes dolog. És 10 év után az analitikusod azt mondja talán,
hogy: elérkeztünk a terápia végéhez, s az önismereted immár teljes. S azzal átnyújtana neked
egy dossziét, egy hatalmas dossziét, ami tartalmazná mindezt az önismeretet, s akkor valóban
rengeteg mindent tudnál önmagadról. És akkor azt mondhatnád: „Én már mindent tudok
magamról.” És akkor azt gondolhatnád: „Rendben, immár akkor önmegvalósult vagyok.”
Csak azt felejtetted el, hogy amikor azt mondtad: „Én már mindent tudok magamról”,
megfeledkeztél az énről.
Ki az az „én”, aki tud? És mi az a „magam”, akiről ő tud? A kondicionált. Feledésbe
merült a tudó, az ismerő. Megismerhető az ismerő? Nem. Az ismerő az ismerés – a tudás –
maga. Az nem ismerheti önmagát. Igen nehézzé válik erről beszélni. Mert az egész
nyelvezetünk a dualitás irányába mozog. Minden mondatszerkezetben is megtaláljuk az alanyt
és a tárgyat. Ezért alkalmaznak némely tanításban paradox állításokat vagy hasonlatokat, vagy
jelképeket. Az soha nem maga a dolog, legfeljebb kicsit hasonlít hozzá.
Itt tehát belépünk – vagy inkább: megengedjük, hogy előbukkanjon – a tudatosságnak
azon dimenziójába, amely az előfeltétele minden tudásnak. Mielőtt bármi tárgyat tudhatnál,
ott van a tudás tere. A csoda pedig – légy óvatos a szavakkal, soha ne hidd, hogy azok az
abszolút igazságot képezik –, a csoda pedig, hogy ismerheted önmagadat akként, nem
dualisztikus értelemben.
Most felejtsük ezt el, és térjünk vissza ahhoz, hogy egyszerűen éberen tudatára
ébredünk a csend háttérben meghúzódó dimenziójának. Tehát az egész figyelmedet
nem köti le az, ami fölbukkan, tehát a szavak. És természetesen egyetlen szó sem fog valaha
is kielégíteni ezen a szinten! Amikor tehát lenyűgöz valamilyen érzékelési vagy elmetárgy,
ami felbukkan, akkor egyike sem tesz elégedetté. És egyetlen állításom sem lesz számodra
elég. „Kell még ennél többnek lenni! Ez nem a végleges válasz!” „Igen. És aztán?” Tehát már
nem nyűgöz le egyszerűen az, ami felbukkan – itt a szavak –, nem irányul azokra a teljes
figyelmed. Más szavakkal: az inkarnálódásod abba a formába már nem teljes. Mert te –
tágabb értelemben fogalmazva – reinkarnálódsz, valahányszor teljesen azonosulsz egy
gondolatfüzérrel, akkor reinkarnálódtál abba a gondolatfüzérbe. Az éntudatod teljesen abban
van benne.
Tehát folyamatosan reinkarnálódsz egy felbukkanó jelenségbe. Lehet az külső dolog,
megtapasztalás, és az téged teljesen leköt, számodra kulcsfontosságú. Mélyebb értelemben
ezért azt is mondhatjuk, hogy úgy érhetünk a reinkarnálódásunk végéhez, ha már nem
reinkarnálódunk a formával való azonosulásba. Abba, hogy önmagadat a formákban
keresd, vagy hogy azt hidd, te egy formában vagy. És itt elsődlegesen most
gondolatformákról beszélek.
Ez a kényszer tehát, hogy mindig a következő gondolatfüzérbe reinkarnálódj, hogy az
teljesen lenyűgözzön, és mindig többre vágyj, hogy a reinkarnációd teljes legyen, ám soha
nem jutsz el oda: ez a szokványos tudatosságba való beleragadás. És a bolygón élők
többségére ma még ez jellemző. Ők még ebben a csapdában élnek.
De – nagyon erőteljesen – valami más jelenik meg most. És az itt jelenik meg. A
szavaknak tehát adhatsz figyelmet, de azok már nem kötik le a teljes figyelmedet. Igen,
valamennyi figyelmet szentelsz a szavaknak, de a mögöttük meghúzódó csöndnek is adsz
figyelmet. Még azokban is, hogy hallgatod a szavakat. És természetesen abban a pillanatban,
ahogy ezt megteszed, a kondicionálatlan tudatosság ott van benned, és az elméd
elcsöndesedik. Anélkül, hogy ennek hatására elvesztenéd a tudatosságodat. Teljesen
tudatában vagy a csendnek.
- 14 -
De valójában mi is a mindent körülölelő csend? Ez a csend a kondicionálatlan

tudat . Maga a tudat. És te tudatára ébredsz ennek. Ez dualisztikusan hangzik, de csak azért,
mert nyelvet használok. Tudatában vagy a tudatosságnak, amikor tudatában vagy a
csendnek. És abban a pillanatban, ahogy a csendre figyelsz, elcsöndesülsz. Ez először egy
rajtad kívülálló jelenségnek tűnhet, amit észreveszel. És megfigyelheted, hogy bizonyos
mértékű éberség kíséri a csönd tudatosulását.
És nem ébredhetsz a csend tudatára gondolkodás révén. A gondolat számára a csend
nem létezik. A gondolat jöhet aztán, és mondhatja: „Ó! Ez csend! Milyen szép.” Vagy
mondhatja: „Ó, látod! Máris elvesztetted! Pedig megvolt! Már megvolt! Csupán egy
másodperce! Hogyan juthatok vissza hozzá? Olyan csodálatos élmény volt!” Holott valójában
nem élmény, mert a csend mindig jelen van.
Az itt töltött napok során tehát azt tanuljuk, hogy mit jelent tudatára ébredni a
háttérben meghúzódó dimenziónak. Nem csupán ezen előadások során, és aztán, amikor
innen kimész, akkor ismét teljesen belemerülsz – reinkarnálódsz – a gondolatfüzérekbe és
érzékelésekbe, hanem vidd magaddal ezen háttér tudatát! Olyan dolgokról beszélek, amikről
nem lehet beszélni… Ezért aztán néha kicsit vicces a dolog. Szóval vidd magaddal ezt a
tudatot, nemcsak itt, még ha talán erőteljesebben is érzékelheted azt ezeken az előadásokon.
De aztán kisétálsz, például a kertbe, a folyóhoz, és ott bizonyos érzékelések történnek. És
tudatában vagy ezeknek az érzékeléseknek, amelyek egy része nagyon szép lesz, és egy része
olyakor nagyon rút, hiszen ez a világ. És te csak nézel, és az érzékelés mögött ott van az éber,
nyugodt jelenlét tere, amelyben az érzékszervi érzékelés történik. És ez azt jelenti, hogy az
újabb gondolatfüzérbe reinkarnálódás kényszere hirtelen eltűnt. Boldog vagy, hogy egy
darabig nem reinkarnálódsz egy újabb gondolatfüzérbe.
A valódi öröm ebből a jelenlétállapotból származik. Van ebben egy nagyon finom
öröm, amit egyes tanítások boldogságnak neveznek, bár én ezt a szót nem használom, még az
is lehet, hogy az fordítási hiba… Ez az öröm lényegében önmagadnak egy belső aspektusa.
Néha ezt a létezés örömének nevezem. S ezért az független attól, hogy az adott pillanatban
milyen formák jelennek meg.
Tehát te élvezed a formák játékát, de az öröm nem a formákból származik . Ha
az öröm a formákból származik, akkor az nem öröm, hanem élvezet. Az élvezet abból
származik, hogy egy új forma jelent meg, s annak hatására jól érzed magad – egy ideig. Aztán
a forma elhagy, s te rosszul érzed magad, vagy a jó rosszá válik. Ha tehát egy forma nyújt
neked örömet, az nem a legmélyebb, legvalódibb öröm, ami természeted belső, lényegi része;
számodra az csak élvezetet nyújt. Az élvezet azonban az ellentétek birodalmához tartozik, s
ami élvezetet nyújt, az fájdalmat is okoz. Vagy azért, mert elhagy, vagy azért, mert önmaga
ellentétévé alakul. Mint például egy kapcsolatban: házasság–válás; élvezet–fájdalom. Vagy az
üzleti életben: nyereség–veszteség. És ezért Ramana Maharshi azt mondta – és ez persze
fordítás, és talán nem is tökéletes fordítás: „A boldogság a te valódi természeted.” Én
átfogalmaznám, s ez a megfogalmazás talán közelebb áll ahhoz, amit mondott: „Az öröm a te
valódi természeted.” De ne keresd az örömet, mert akkor valamiféle új tárgyat teremtenél!
Elmetárgyat. Nem kell keresned, nem, csak egyszerűen ne reinkarnálódj folyamatosan! S ez
olyan egyszerű!
Ezek az előadások hasznosak, ám a szavak útjelző táblák. De ezekben az
előadásokban sokkal több van, mint az elhangzó szavak. Tehát legyél éber erre a dimenzióra,
ami túl van a szavakon, mert az a dimenzió a gondolaton is túl van! És mi oda tartunk. Ahhoz,
hogy tudd, mi az, amit úgy írhatunk le, mint: gondolatoktól mentes tudatosság. És ez az
emberi tudat evolúciójában a következő lépés.
Mostanáig épp a gondolat végéig értünk el. Ami azt jelenti, az emberi tudatosságot
teljesen a gondolat dominálta, az üzemeltette azt. Az a gondolattal azonosult. Az édenkert
mítoszával kezdődött ez el, amire azt mondhatjuk, hogy a jelképes megjelenítése a gondolat
- 15 -
felbukkanásának. „És ők ettek a jó és rossz tudásának a gyümölcséből.” Értékelés,

megbírálás. A gondolat felbukkanása, az éden elvesztése, és nekem azt mondták, hogy az
éden szó jelentése: „az öröm helye”. Megjelent a gondolat, s ez hatalmas dolog volt! Majd
fokozatosan, sok-sok ezer év alatt, kialakult a gondolattal való azonosulás. Az én és a
gondolat eggyé vált.
Az emberiségnek keresztül kellett ezen mennie. Ez az állapot azonban egyre
diszfunkcionálisabbá vált. Vedd csak szemügyre a XX. század történelmét! Borzasztó. Őrület.
Most pedig közeledünk a vég időszakához. Emberek járnak az utcákon – nem tudom,
hogy itt Indiában is így van-e, de Nyugaton igen – felirattal: „Közel a vég”, „Elérkeztünk az
idő végéhez.” Mert teljesen azonosulni a gondolattal azt jelenti, hogy az idő uralja az
életemet, a múlt és a jelen, hogy kizárólag emlékekben és elvárásokban élek, s mindazt, ami
ebből következik. A korlátozott és teljesen a formával azonosult identitást jelenti. Ebből
mozdulunk ki.
Egy új tudatosság van kialakulóban. Ez a tanítás jelentéktelen lenne, és senki sem
hallaná meg, ha ez már nem lenne eleve kialakulóban. Ez a forma semmi több, mint
bábaasszony – bábaférj… nem is tudom –, egyszerűen azért, hogy elősegítse a születés
folyamatát.
Nem azért vagyok itt, hogy a folyamatot megteremtsem, az frusztráló hatású lenne, és
ti sem azért vagytok itt, hogy azt megteremtsétek magatokban, az hasonlóan frusztráló hatású
lenne, és akkor a 6. vagy a 7. nap végén idejönnétek, és azt mondanátok: „Hatalmas spirituális
élményre vártam, de az valahogy nem történt meg. Pedig kerestem és vártam…” De mivel
valamit kerestél, lemaradtál a „semmiről”… Kerested a lehetőséget, hogy valamilyen
élménybe reinkarnálódj, ám azt a lehetőséget nem kaptad meg. Vagy lehet, hogy megkaptad, s
azt mondod: „Ó, hatalmas élményem volt ott!” De amikor hazatérsz, az néhány hét múlva már
elhalványul, s azt mondod: „Ó, bárcsak visszakaphatnám azt újra! Hová tűnt? Hisz olyan
nagyszerű volt!” Aztán azt gondolod: „Talán vissza kéne mennem Indiába. Vissza Indiába.
Ott van az!”
Ennek az összejövetelnek a lényege nagyon egyszerű és ugyanakkor nagyon finom is,
ami könnyen elkerül, ha túlzottan az elmédben élsz. Ezért nem csak itt, hanem ott kinn is: úgy
légy ott, mint az éber jelenlét erőtere! Akként, amit mögöttes erőtérként itt érzel. És tudd,
mit jelent ez! A szépsége ennek: gondolatmentesnek lenni. De ne keresd ezt az állapot! Az
magától jön.
És egyetlen pillanat alatt megszabadulsz a több millió éves kondicionálástól, ahogy a
kondicionálatlan előemelkedik. Mert ha a kondicionáltat apránként kellene leépítened, akkor
sohasem érnél a végére. Az olyan sokáig tartana.
A kondicionálatlan tehát gondolatmentes tudatállapotként jelenik meg. Az összes
nagy tanítás – nem annyira direkt módon – erre mutat rá. Némelyik direkt, más indirekt
módon. Amikor Ramana Maharshitól megkérdezték: „Hogyan mérhetjük a spirituális
fejlődésünket? Honnan tudhatjuk, hogy előreléptünk az úton?”, így felelt – és egyeseknek ez
nem tetszik, sőt tagadják, pedig ezt mondta: „Spirituális fejlődésedet a gondolatmentességed
mértéke jelzi.” Ilyen egyszerű. Egyesek azonban azt állítják, hogy ő valójában azt akarta ezzel
mondani, hogy… „Ki beszél? A gondolat.” Megpróbálnak meggyőzni mindenki mást, hogy
nem ezt mondta. De légy óvatos! Ne teremts a gondolatmentes állapotból valamiféle újabb, a
jövőben elérendő állapotot! Mert azt így nem érheted el a jövőben. Az nem valami, ami
pluszként hozzád adódik, az valójában a létező legnagyobb lemondás, és tulajdonképpen az
egyetlen valódi lemondás. Nem annyira a világi dolgokról történő lemondás, a szexualitásról
való lemondás, a birtoklásról való lemondás, bizonyosfajta ételekről való lemondás… A
végső lemondás – és kimondom: lemondani a gondolatról .
És a gondolat megpróbál meggyőzni arról, hogy ezzel a lemondással visszasüllyednél
a káposzta szintjére, a növények szintjére, és azt mondja, hogy ez nem egy kívánatos állapot.
- 16 -
És ez igaz. Nem akarsz káposzta lenni. Az gyönyörű a káposzta számára, de a káposzta

egységben él a teljességgel, a teljes növényvilág, a természet a teljes egységben él. A káposzta
számára tehát teljesen helyénvaló káposztának lenni. Ám az embereknek nem sorsuk a
növények vagy az állatok szintjére visszasüllyedni. Bár az emberekhez képest a természet és
az állatok rendkívül ép elméjűek… Ha azt összevetjük a legtöbb emberi élettel. Hatalmas
mértékű épelméjűség van ott, mert azok nem bonyolódtak egyre differenciáltabb formákba és
formaidentitásba. Ők nem hagyták el a Forrást, nem kerültek attól olyan távol, mint az
emberek. Igen, minden állat mélyen a Forrásban gyökerező lény – összehasonlítva a
neurotikus emberekkel. Ó, csak nézd meg, ahogy egy állat mozog! És ő önmaga, teljesen
önmaga. Nem próbál valami lenni, csak önmaga.
Nem, mi nem oda lépünk vissza. Az állat is mentes a gondolatoktól, bár néha
megfigyelhető náluk a gondolat kezdeti formája, bizonyos álltokban. Mi túllépünk a
gondolaton. Azt is mondhatjuk: a gondolat fölé emelkedünk. De közben nem veszítjük el a
képességet a gondolkodásra! Ez egyszerűen azt jelentik, hogy már nem redukálódunk a
gondolkodás révén, már nem vergődünk a gondolkodás csapdájában. Mi használhatjuk a
gondolatot.
A gondolat működni fog, amikor szükség van rá. Bizonyos helyzetekre alkalmazzuk
azt. De még akkor is, ha az adott helyzetet valahogy meg kell oldani, a felbukkanó kihívást –
és az mindig csak a jelenben bukkanhat fel –, mielőtt a gondolat felbukkan, figyelmet adunk
neki, és ez a figyelem a gondolatmentes tudatosság állapota. A tiszta… csendben ránézel
a helyzet teljességére. Éber, eleven csöndben. Nézel. Ebben a nézésben hatalmas értelem
működik. És a nézés szót széles értelemben használom, nem csak azt jelezve, hogy a
szememmel nézem. Figyelmet adunk a helyzetnek. Teljes figyelmet. Csendben.
És aztán vagy spontán cselekvés, vagy cselekvéshez vezető gondolat jelentkezik.
Spontán felismerés, talán gondolat formájában, arról, hogy mit kell tenni; vagy tett, ami a
gondolat közvetítő szerepe nélkül valósul meg. A helyzetnek megfelelő cselekvés.
A gondolat tehát továbbra is működhet. Ez már zajlik a kreatív emberekben, akik a
maguk területén nagyon kreatívak. Sokuk nem is tudja, hogy képesek – ha csak néhány
másodpercre is – a gondolatmentes tudatosság állapotában lenni. Ez a kreatív állapot .
És azok, akik kreatívak tudnak lenni – a többséghez képest elég kevesen –, nem is
tudják, hogy ők miként kreatívak. Néhányuk tudja, hogy ez az éber, figyelő jelenlét
állapotából jön. Ilyenkor a magasabb, a kondicionálatlan intelligencia működik. És
aztán megérkezik a fölismerés, vagy megtörténik a cselekvés.
De mi túllépünk ezen. Mi azzal nem tenni próbálunk valamit. És azok az emberek,
akik hozzá tudnak ehhez férni, az csak a tevékenységi területükre korlátozódik. Amint abból
kilépnek, ugyanolyan neurotikusak, mint bárki más.
Mi tehát túllépünk a gondolaton, s nem visszafelé. A gondolaton túlra. Ez az
emberiség sorsa, és ez immár sürgető. Nem olyan értelemben, hogy „Jaj, oda kell érnünk!”,
hanem abban az értelemben sürgető, hogy az előbukkanó tudatosság már erős. Mert a régi
tudatosság eszeveszettsége és diszfunkcionalitása szintén fölerősödött. Az romlik, és
ugyanakkor az új már előemelkedőben van. A két mozgás… A régi még nem érte el őrültsége
végét, és ugyanakkor az új is megjelenőben van. A régi még sokkal láthatóbb ebben a
világban, a régi tudatosság őrültsége, a konfliktus- és problémaigényével, és az azon
állapotból származó erőszakossággal, és a fölmérhetetlen szenvedés, amit emberek
egymásnak és maguknak okoznak – ezen állapot eredményeként –, ez az őrültség továbbra is
tombol ezen a bolygón. Elég ehhez megnézni a tévéhíradót vagy belelapozni az újságokba. Ez
a folytatása annak, amit a XX. században és előtte láttunk. És az új még nem annyira a dolgok
felszínén láthatóan jelenik meg. Azt ritkán említik a médiában. Itt-ott azért néha megemlítik.
Ezért vagyunk itt. Nem azért, hogy annak megtörténtét megtegyük, hanem hogy
- 17 -
megengedjük, hogy az megtörténjen. Egyszerűen szélesebbre nyitjuk előtte a kaput. Egyre

kevésbé állunk már ellen neki.
A gyakorlásod itt tehát folyamatos. De ne állíts magaddal szemben teljesíthetetlen
elvárást! Természetes, hogy még itt is időnként visszacsusszansz gondolatfüzérekbe.
Reinkarnálódhatsz egy-egy reaktív gondolatáramlatba. És aztán jön egy pillanat, amikor
hirtelen fölébredsz ebből: „Ó!” És látni fogod majd, hogy milyen egyértelmű, milyen
nyilvánvaló a különbség a fölébredett állapot és a másik között. Egy pillanattal korábban
abban a nehézségben, abban a sűrű energiában voltál, és hirtelen kilépsz belőle. Olyan, mint
amikor a repülőgépen utazol, az keresztülmegy a felhőrétegen, s hirtelen már magad alatt
látod a felhőket. „Ó!” És hatalmas, tiszta tér fogad. Végtelen tér. A felhők továbbra is ott
vannak, de te már nem vagy bennük. „Ó!” Ahogy a kertben vagy a folyóparton sétálsz,
figyeld meg, hogy tudsz-e ebben az állapotban lenni, amelyben a fizikai érzékszervi
észlelésed nem köti le teljesen a figyelmedet! A fölbukkanó, mentális címkék sem, amelyek
azokkal az érzékszervi érzékelésekkel vagy valami mással kapcsolatban fölbukkannak. Azok
nem kötik le teljesen a figyelmedet.
A figyelem szabad marad, a figyelem erőtereként. Más szóval: csendben és a csenden
keresztül érzékelsz. A nélkül az igény nélkül, hogy mindent rögtön megcímkézz az elméd
számára. Természetesen tudod erre a virágra tekintve, hogy az virág, anélkül, hogy mondanod
kéne magadnak, hogy az virág. Tudod, hogy szép, anélkül, hogy mondanod kénye magadnak,
hogy az szép. Rájössz, hogy hatalmas tudás van a mentális címkéken és fogalmakon túl.
És aztán sokkal többet tudsz, mint amennyit valaha is tudnál a címkékkel és fogalmakkal,
mert érzékeled, hogy mélysége van annak, amit mi virágnak nevezünk, és abban elevenség
lüktet. Abban a misztériumban, amit egyáltalán nem tükröz a „virág” szó. Abban a
misztériumban, amit valójában eltakar, és azt a téveszmét szüli, hogy immár tudod, az
micsoda. Valójában csak egy hangzás. Hangok jönnek ki a szádon, vagy hangokat mondasz ki
magadban, s ettől tévesen azt hiszed, hogy tudod, mi az.
Azt mondják, hogy a gyerekben a téveszme akkor alakul ki és erősödik meg, amikor a
nyelvet tanulva azt hallja, hogy ezt így és így hívják. Elfelejtettem a virágok nevét. Mi ez?
Gladiólusz. Ez egy kardvirág. Ha az… És a gyerek hisz neked. Ez borzasztó! De hát akkor
mit tehetsz a gyerekkel? Azt mondod, hogy ne nevezd ezt semminek? Ez sem megoldás. Azt
azonban mondhatod neki, hogy: „Nézz rá! Szagold meg! Érintsd meg! Nézd!” És aztán –
mintegy utógondolatként, igen, gondolatként – mondhatod, hogy „mellesleg ezt így és így
hívjuk”. Ahelyett, hogy azt mondanád, ez egy… Ily módon némi távolság teremtődik benne a
dolog és a címke között.
Így a gyerek már nem hisz teljesen a címkében. Mert aztán egyre jobban a címkék és
fogalmak csapdájába esel, s mire eléred a 18 éves kort, már teljesen ezek börtönében élsz.
Keresztülmentél a rendszeren, ami még inkább ezt eredményezte, és teljesen a mentális
címkék konceptualizált valóságába zárva élsz már, ami egyaránt vonatkozik belső és külső
világodra, és mindez kondicionálás.
Az egész, téged körülvevő kultúra kondicionál téged a mentális címkéivel, amiket
beléd rakott, s te egy fogalmi valóságban élsz, nem is tudva arról, hogy mennyire halottá vált
így a világod! Hogy mennyire élettelenné vált a valóságod! És ugyanilyen fogalmi jellegű
éntudattal élsz, önmagadat is mentális fogalmakká teszed.
Ez tehát a lényege annak, hogy: nem tudod, ki vagy . Ez a lényege ennek a hamis
énnek. Ha már hamis éned van, attól kezdve semmit sem látsz annak, ami az valójában. És
minden félreértelmeződik ezen kondicionálás következtében. Minden eltorzul, és élettelenné
válik ezen kondicionálás következtében. És az emberek így élnek! És az egész civilizációnk
így született. Meglepő-e ezek után, hogy milyen őrült a civilizációnk? Természetesen nem
meglepő, ha tudjuk, hogy mindez milyen tudatállapotból született.
- 18 -
Mi tehát ebből lépünk ki, a folyamatos címkézés kényszeréből. Itt tehát úgy járkálsz a
kertben, a folyó partján, és ami jelentkezik, az azon állapot, ami mentes a címkézés
kényszerétől. És ha séta közben mégis címke bukkanna föl a fejedben, ami egy gondolat,
észreveszed azt: „Ez csak egy gondolat, és nem maga a dolog.” Aztán megint fölbukkan, majd
tovatűnik, s te visszatérsz… Aztán ismét egy kényszeres címke jön. „O.K.” Aztán valami
talán szembejön veled az úton, s a fejedben valamilyen vélemény, értékítélet jelenik meg ezen
lény formájával kapcsolatban. Fölismered, hogy az egy gondolat. Nem több. Már nem hiszel
benne maradéktalanul, többé már nem vagy benne. Azt is csak megengeded.
Így tehát címkementes időrések jelennek meg, amelyekben látszólag már nem tudsz
semmit. Ezért ez egy kicsit ijesztő egyesek számára, hogy belépjenek ebbe a birodalomba,
mert első pillantásra úgy tűnik, mintha ott már nem rendelkeznél ismerettel. „Jaj! Tudnom
kell, hogy mi zajlik itt! Értékelnem kell valahogy! Osztályoznom, csoportosítanom kell
valahogy!” Nem! S megtapasztalod, hogy milyen gyönyörű, erőteljes, intelligens és mély ez
a nem címkéző állapot.
Hatalmas értelem működik ekkor. De ez már nem az emberi elme korlátozott
értelme. Az csupán csöppnyi darabja ennek a hatalmas intelligenciának, aki végső soron te
vagy.
Kicsit tehát olyanná válsz, mint egy gyerek, akinek az elméjét még nem terhelték meg
teljesen címkékkel, hanem aki nyitott szemmel néz mindent. Mert minden új, és a gyerek még
nem gyűjtött össze túl sok címkét. Az ilyen gyerek csodálkozva, gyönyörködve néz mindent,
mert számára minden oly eleven és új. Még nincs annyi címke a fejében, ami halottá tenné az
egész világot. És a gyerek nyitott és éber. És ez megint csak egy kis útjelző.
Nem megyünk vissza ehhez az állapothoz, hanem előremegyünk, továbblépünk. Az
állapotunk valamennyire hasonlít annak a gyereknek az állapotához, akinek az elméjét még
nem töltötték ki teljesen a címkék. Azzal az állapottal is van hasonlóság, amelyben az állat él,
aki szorosan összekapcsolódik az eggyel. Vagy a növényi élettel, amelyik mélyen
összekapcsolódik a mindenséggel, a mély csendben, teljesen és maradéktalanul önmaga, a fa.
Ezért mondta Jézus: „Bizony mondom nektek, hogy olyanná kell válnotok, mint a
kisgyermek, ha be akartok jutni a mennyek országába.”
Hasonló ez az állapot a gyermeki állapothoz, ám azon az életkoron túllép, mert már
keresztülmentél a gondolaton, és kijöttél annak a másik végén. Azt azonban mondhatjuk,
hogy ez ártatlan érzékelés: friss, új, eleven. És ott már élvezheted a jelenségek játékát. Ebben
az országban a jelenségek lenyűgöző játéka figyelhető meg. A formák és az életformák
rendkívüli sokfélesége. Az emberi lényeké… Szédületes!
Tehát egyszerűen éber jelenlétben sétálsz. A tudatos jelenlét erőtereként. És ezen
tudatosságként ismered magadat. Nem pedig fogalmilag. A csenden keresztül érzékelsz.
Néha ezt megtörik a címkék, de ez nem probléma. Mert tudod, hogy ez csak
elmetevékenység, ami aztán elül. Ismét tér. Majd egy újabb elmetevékenység. Elül. Rendben
van ez így. Nem probléma. Aztán esetleg egy nagy elmetevékenység jön, s az egy órára
teljesen magával ragad. Talán valami olyan váltotta ki, ami nem volt éppen helyénvaló,
például a szobádban, vagy történt ott valami, és „óóó…” Aztán végül véget ér.
„El kell innen mennem!” Igen, elmehetsz vagy maradhatsz. Akárhogy is döntesz,
rendben van. Ha itt maradsz, megadhatod magad itt; ha elmész, megadhatod magad ott. Ez
tehát a fölébredés. Fölébredés a sokmillió éves kondicionáltságból. Az elméből.
És a tanításom is innen jön. Különben el kéne készítenem a mondanivalómat. Az
pedig rengeteg munka lenne. „El kell látnom őket információval, 6-7 napig…” Nem. Ez a
csendből fakad. Az végzi a tanítást, nekem nem sokat kell tennem. S lehetséges ily módon
élni.
- 19 -
Tehát bármit is teszel, azt – szinte azt lehet mondani – elvégzik számodra. Már nem
állsz küszködő, konfliktusos viszonyban a világgal. Nem érzed, hogy valahova el kell jutnod,
hogy elérj valamit, hogy valakivé válj. Hirtelen elvégzik számodra. És ezért használta Jézus a
fölébredés kifejezést. Számos példabeszédében szól az ébren maradásról, a nem elalvásról. A
Buddha szó azt jelenti: a fölébredett. Amikor valaki ébren van. Létezik Krishnamurtinak egy
gyönyörű könyve: „Az intelligencia fölébredése”. És természetesen az ez. Ez a valódi értelem
fölébredése. Nem az IQ-feladványok megoldásának korlátozott képessége. Bár azokkal sincs
semmi baj. De ez annál sokkal hatalmasabb. Nagyszerű, hogy rendelkezünk Krishnamurti
gyönyörű tanításával, ami ugyanerre mutat rá. Nem annyira direkt módon, mert ő tagadáson
keresztül szeretett tanítani. Ő azt mondta: „Kutakodjunk! Eljuthatunk oda gondolkodással?
Eljuthatunk oda gondolattal? Lehetséges…?” Ő tehát számos kérdést tett fel arra
vonatkozóan, hogy a gondolat eljuttathat-e oda. És az természetesen képtelen erre. És – ő
persze nem értene egyet ezzel, de – az egész tanítása azt üzeni: „N gondolkozz! Emelkedj a
gondolat fölé!” De létezik pozitív tanítás is. Az ő tanítása a tagadás volt. Ami szintén erőteljes
tanítás. Na már most: közületek azok, akikben ez már erősen jelentkezik – és néhányatokban
már erősen ébred, míg másokban közületek csak éppen kezd megjelenni –, tehát közületek
azok, akikben ez már erősen jelentkezik, ti már képesek vagytok nemet mondani a
gondolatra azzal, hogy igent mondtok arra, ami van.
Nemet mondani a gondolatra egyszerűen azt jelenti, hogy úgy döntesz: „Nem
gondolkozom.” Ez nem akaraterőügy. Az itt nem működik. Akaraterővel el lehet ugyan
nyomni a gondolatot, s az egy rövid időre működhet, de mint a fazék tartalma egyre jobban
forr, ha rászorítod a fedőt, úgy a gondolat is hirtelen újra előtör. Erősebben, mint valaha… Ez
tehát nem járható út. Ám közületek azok, akikben ez már erősen jelentkezik, ti már dönthettek
úgy, hogy egyszerűen kiléptek a gondolatból, és ezért mondja Nisargadatta Maharaj, aki úgy
definiálta a meditatív állapotot – és egyszerre ő csupán egy-két emberhez szólt –, ő úgy
definiálta a meditatív állapotot, hogy az „a gondolat befogadásának radikális megtagadása”.
És ha megnézzük a fényképét, akkor látjuk, mennyire radiális ő… Amit ő mondott egy-két
embernek, az nem vonatkozik mindenkire.
A kialakuló jelenlét még nem elég erős mindenkiben ahhoz, hogy azt lehessen
mondani, ez igaz rám vonatkoztatva, tehát, hogy én egyszerűen, radikálisan megtagadhatom a
gondolat befogadását: „Vége! Nincs több gondolatom! Kész.” Ez döntés kérdésének tűnik, és
aztán persze konfliktusba keveredsz azokkal a tanítókkal, akik azt mondják, hogy „nincs
senki, aki dönthetne” stb. Természetesen döntésnek tűnik, mert úgy néz ki, hogy van itt
valaki, aki egy forma itt, és az a forma tesz valamit. És a forma szemszögéből tekintve az a
tudatos választás tettének tűnik: „Megtagadom gondolatok befogadását.” És aztán sétálsz a
kertben, s közben nem vagy hajlandó gondolkozni. Ez választási lehetőségnek tűnik, ugye?
Mert dönthetsz úgy, hogy gondolkozol, te mégis úgy döntesz, hogy nem gondolkozol. De
hogyan hozhatsz ilyen döntést? Csak azért hozhatsz ilyen döntést, mert a jelenlét megjelenik
benned, és csupán a megjelenő jelenlét miatt teheted meg, hogy azt mondod: „Így
döntök.”
Tehát ki is dönt? Ha a jelenlét nem jelenne meg benned, nem lenne döntési
lehetőséged. A jelenlét túl van a személyen. A jelenlét az univerzum evolúciós impulzusa,
ami rajtad keresztül hat. A teljesség, az egy.
Persze, a nyelvünk viszonylagos. Egyik szinten mondhatjuk azt, hogy választási
lehetőséged van, más szinten azonban ez már egyáltalán nem igaz. Látod, egyetlen állítás sem
igaz mindig. Hozzá kell tennünk, hogy milyen szemszögből nézve, milyen szinten. Tehát
mindkét állítás – „van döntési lehetőséged” és „nincs döntési lehetőséged” – egyformán igaz.
Az elme nem szereti az ilyent.
- 20 -
Csodálatos dolog a bolygó tudatfejlődésének a része lenni, ezen a kicsi formán

keresztül. Az virágozni akar. És te még azt hitted, hogy te csupán jelentéktelen személy vagy!
Akinek erre meg arra van szüksége, megvédeni magát ezzel és azzal szemben.
Na már most: ahogy a kondicionálatlan előemelkedik, ahogy a csönd megjelenik,
amelyen keresztül érzékeled a világot és hagyod lenni a jelen pillanatot, hagyod lenni, a
csendnek ez a birodalma, a tudatosságnak ez a dimenziója egyúttal a megszenteltnek is a
dimenziója. Ez az egyetlen dimenzió, ahol a megszentelt van és lakozik. Az mindig ott van,
de elrejtve. A megszentelt, a megszentelt dimenziója mindig a mostban rejtezik. Miért van
elrejtve előled? Mert nem vagy a jelenben. A mostot eltakarja előled a mentális zaj. Amint
azonban a figyelmed a mostba lép, rájössz, hogy a most mindig szent, függetlenül attól, hogy
éppen milyen formát vesz föl. A szentség nem függ annyira a formától, bár magában foglalja
azt, ám a mostban nagyobb mélység van, és ez a megszentelt birodalma. Ez a most alapja.
Itt van a szent Gangesz folyó, s amikor lemész a partjára, megtisztelheted azzal, hogy
csöndes, éber jelenlét állapotában érzékeled és vagy vele. Nem kapcsolsz hozzá fogalmakat,
nem címkézed meg. Köszönöm.
2. nap
2002. február 19.
A halál és a meghalás: a legnagyobb kapu
Tehát a szokványos tudatállapotot, ami a gondolkodásban való elmerülés, fölváltja a
figyelem állapota. Ez pedig azt jelenti, hogy a most fontosabb, mint a múlt vagy a jövő. Mert
rájössz, hogy az maga az élet.
A szokványos tudatállapotban a múlt és a jövő egyértelműen fontosabb, mint a most,
így a szokványos tudatállapotot, ami a tudattalanság, ez jellemzi: a bennfoglalt feltételezés
vagy hit, hogy a múlt és a jövő fontosabb és nagyobb erejű, mint a most.
És aztán elérkezik a pillanat, amikor rájössz: csak a most létezik . Valójában az
élet csak most lehet. S aztán tiszteled az életet, azzal, hogy tiszteled ezt a pillanatot. És aztán,
míg korábban is a mostnak csak homályosan és perifériásan voltál a tudatában, mert annyira
lefoglalt a múlt és a jövő; most azonban a múlt és a jövő perifériássá vált. Igen, valamennyire
azokra is szükség van, hogy mozoghass eme világban, hiszen formaként te nem kerülhetsz ki
az idő látszólagos folyamából, ami olyan, mint egy vonat, ami nem áll meg. Nem tudsz
leszállni róla.
A közelmúltban olyan emberekkel találkoztam, akiket 15-20 éve nem láttam. Azt
hiszem, inkább 20 éve… És kissé sokkoló volt látni, hogy mit művel az idő az emberi
formával. Azon a szinten igen, látszólag létezik. Csaknem azt mondtam: „Te jó ég! Mit
művelt veletek az idő?!” Igen, a forma szintjén te – mint ezen forma – alá vagy vetve az
időnek. És alá vagy vetve a múlandóságnak is, amely magában foglalja az időt. Minden forma
rövid életű és tünékeny. És minden, minden forma, meglehetősen tünékeny.
Amikor teljesen azonosulsz egy formával, s ezt valójában nem tudod, akkor
félelemben és vágyban élsz, mert annyira azonosulsz, s nem is tudod. És döbbenetes
fölfedezés, amikor rájössz, hogy mennyire tünékeny is valamennyi forma, ekkor ennek a
tudása már a megszabadulás kezdete. Nem intellektuális tényként vagy hitként, de látni, hogy
valójában mily rövid életű is minden forma – és amikor öregebb leszel, akkor ezt nagyon
világosan látod, tehát amikor 60-65-70-75 éves leszel, s a körötted élők elkezdenek meghalni,
egyik a másik után. Mamám például azt mondja: „Már senki sem maradt azok közül, akiket
ismertem. Mind meghaltak.”
- 21 -
És aztán ezt persze mindenhol látod. Minden természetes formában. Na már most
ennek a látása, fölismerése, ez már felszabadító hatású. Mert ez a látás abból ered, ami
formán túli. Ha az egész világ zöld színű lenne, akkor a zöld szín nem létezne, mert nem
lenne semmi, amitől azt meg lehetne különböztetni. Ha minden mulandó lenne, akkor még
csak nem is tudnál róla. Ám a tény, hogy tudod, azt jelzi, hogy létezik valami, ami nem
mulandó. És ezért van az, hogy a valamennyi forma rövid életűségén, mulandóságán való
elmélkedés már önmagában felszabadító hatású.
És amikor ezen elmélkedünk, és megengedjük, hogy az legyen – ami azt jelenti, hogy
egy forma, amelyik ott van előtted, az idő múlásának a jeleit mutatja, megráncosodott, lehet
az egy mangó, egy alma vagy az emberi forma, nagyon hasonló történik az almával, mint ami
az emberi formával. Ha megnézünk egy friss almát és egy friss, fiatal, 20 éves embert,
mindkettő ragyog, és aztán az idő elvégzi a munkáját, és 50 évvel később, ami nem túl sok,
csupa ránc és… De emberek esetében ebben ott rejlik a lehetőség a tudatosság kivirágzására –
a halványuló formán keresztül! Nem tudom, mi a helyzet az almával. Erről csak az alma
illetékes szólni… De tudom, hogy az emberekben nagy lehetőség rejlik, egy újabb kapu a
felszabadult állapotba, és ez a kapu éppen ez a forma, ami a szétporladás felé tart.
Természetesen valamennyi forma ezt teszi. És hirtelen meglátod ezt. S nem csak itt,
hanem mindenhol. És ha nincs reakció, te megengeded azt, akkor valami
hihetetlenül békés nézni a forma megjelenését, majd szétfoszlását . És aki ezt tudja,
az túl van a formán.
Ezért vannak az irodalomban olyan művek, amelyekben ugyan nem esik szó a formán
túliról, de megmutatják az élet mulandó természetét, és ezért mégis spirituálisak. Nem kell
semmiről szólniuk, ami túl van a mulandóságon. Önmagában a mulandóság megmutatása már
spirituális. Mert annak a látójává tesz. Például számos Shakespeare-szonett szól arról, hogy
miként halványul el gyorsan a szépség, és ennek olvasása spirituális élmény lehet, mert a
mulandóságot láttatja veled. Sőt, még egy olyan esetben is, amikor azt hinnéd, hogy csak
szórakoztatásról van szó, és persze egy szinten ez igaz, például még a Titanic című filmben is,
ahol látod a formák halálát, és a végén újra megjelennek mint színészek a színpadon.
Eljátszották a szerepüket, és a halált látod. A halált nézed. Joggal mondhatnánk hát, hogy
valójában a halálról van itt szó. Egy forma megszűnik. Halál.
Létezik egy mondat egy szent írásban: „Halj meg, mielőtt meghalnál!” Nagy igazság
van ebben, és ez egy másik perspektívája annak, amiért itt vagyunk, amiről az
összejövetelünk szól, amit így is fogalmazhatnánk: a halál meg fog találni – valójában már
meg is talált, hiszen lassan valamennyien halunk –, és végül aztán utolér. Na már most: találd
meg a halált, mielőtt az megtalál téged! És ez a spirituális gyakorlat lényege. Megtalálni és
átölelni a halált, ami a formával való azonosulás végét jelenti. Annak a végét, hogy énedet a
formából eredezteted. A szokványos tudatállapotra ugyanis ez jellemző.
És a formával való azonosulás kétoldalú dolog: a fizikai forma, tehát a test
megjelenésével való azonosulás, és egyes emberekben ez nagyon erősen megvan, az
éntudatuknak az igen nagy részét teszi ki, és aztán létezik a formával való pszichológiai
azonosulás. Gondolatszerkezetekként, és ezen gondolatstruktúrákat kísérő érzelmek, tehát az
elme összegyűlt tartalma. Képek arról, hogy ki vagyok, amit a világ, a kultúrám tanított
nekem arról, hogy ki vagyok, vagy ellenszegülhettem annak, amit az engem körülvevő kultúra
tanított nekem arról, hogy ki vagyok, de ebben sem vagyok szabad, mert a reakcióm is
kondicionált reakció. Tehát létezik az énemnek a pszichológiai formája, ami én és az én
történetem.
Ami lehet jobbára személyes történet, vagy lehet részben kollektív történet. Tehát én
és a törzsem, a nemzetem, a vallásom. Ez az én történetem. Ez az énem pszichológiai formája.
És mindenkinek megvan a maga éntörténete, és mindenki tudja, hogy az én elégedetlen a
maga történetével. Alapvető jellemző ennek a történetnek, hogy tartósan nem kielégítő. Erre a
- 22 -
történetre alapuló identitásra ugyanis nem jellemző a lelki béke, a teljességérzés vagy a
szabadság. Annak az alaptermészete teljesen ellentétes ezzel. Annak az alaptermészete nem
engedi azt meg. Az a valamivel vagy valakivel való hadakozásra épül. Szemben állni
valamivel vagy valakivel. Az az elkülönülés tudatára épül. Szüksége van rá. Tehát a testtel
való azonosulásra.
Azonosulnak a testük fizikai megjelenésével. A mentális képpel, amit önmagukról
kialakítottak. Különösen a szép testű és jó megjelenésű emberek esetén. Az ő pszichológiai
énjük erősen kötődik testi énképükhöz. S egy ideig az nagyon kellemes éntudattal látja el az
illetőt. Az éntudat mindig összehasonlításokban él. A tested vonatkozásában és más
vonatkozásban is folyton másokhoz hasonlítod magadat, és figyeled, hogy miként illesz a
saját identitásodba. Igyekszel több lenni, mint a többi ember. Ha pedig nem tudsz több,
nagyobb, erősebb, szebb stb. lenni, akkor nyomorultabb akarsz lenni, mint a többiek. Az is
működik, s egyes emberekben igen erősen. Ha képtelenek kielégítő identitást teremteni
maguknak a több tudás, szépség, testi erő vagy pénz birtoklása révén, akkor legalább
nyomorultabbnak érezhetem magamat, és lehet az az énképem, hogy az élet velem
igazságtalanul bánt. Ez nagyon kielégítő állapot! Mert így már tudod, hogy ki is vagy…
Azt követően pedig igyekszel igazolni ezt a történetalapú, imázsalapú identitást azzal,
hogy szelektív módon értelmezed a körülötted zajló életet. Csak azokat a dolgokat veszed
észre, amelyek összhangban állnak identitástudatoddal. Szelektíven értelmezed a valóságot,
szelektíven percipiálsz, és életed során minden észlelésedet torz énképeden szűröd át. S csak
azokat az információkat engeded be, amelyek ezt az énképet erősítik. Tehát mindent ennek
fényében értelmezel, s azt hiszed, hogy ez a valóság. Valójában azonban kondicionált, súlyos
szűrőkön keresztül lépsz kapcsolatba az emberekkel. Olyan ez, mintha szöveget tennének itt
beléd, s te csak a leírtakat valósíthatod meg. És aztán ez válik az élethelyzeteddé, az
életdrámáddá, az élettörténeteddé, és minden pillanatban több ént keresel, folyton a jövőben,
ám azt sohasem találod meg.
Aztán megeshet, hogy hirtelen szembetalálkozol a halállal. Egy hozzád közelálló
halálával vagy saját formád közeli halálának fenyegető lehetőségével. Vagy hirtelen nagy
veszteség ér, ami szintén a halál egy formája. Elvesztesz valamit, amivel azonosultál:
pozíciót, tulajdont, kapcsolatot. És a formák hirtelen megsemmisülnek. Formák,
amelyekben az éned volt. Az éned azokban a formákban volt, és valami katasztrófa
következtében azok föloldódtak. Ez néha azokat a mentális formákat is érinti, amelyekkel
azonosulsz, mert a trauma és a sokk oly mértékű, hogy az alapjaiban rázza meg azokat a
merev mentális mintákat, amelyek addig az életedet irányították, s azt hitették el veled, hogy
ők te vagy. Hirtelen azok is meghalnak.
Már nem tudod, valójában ki is vagy. Többé már nem tudod azt elmagyarázni.
Korábban kész válaszaid voltak mindenre, amikor a véleményedet kérdezték. És hirtelen
történik valami, és a magyarázatok váratlanul már nem kielégítőek. „Micsoda?! Halál?! Erről
nem volt szó!” Egyes vallásos emberek megkérdőjelezik a hitüket, amikor egy szerettük
váratlanul meghal. „Erről nem volt szó! Nekem szerződésem van Istennel! Halálról nem volt
szó!” Pedig a forma elpusztul.
A gondolatformák is meghalnak. A nagy veszteség vagy a halál színe előtt az egész,
történetre épülő, identitás véget érhet. A történeted már semmit sem jelent. Bármely nagy
veszteség vagy haláleset magában hordozza ennek a lehetőségét, de azt nem mindig veszik
észre. Az is megtörténhet, hogy a nagy veszteség, a katasztrófa még súlyosabbá, még
nyomorultabbá és boldogtalanabbá teszi a történetet.
A halálban azonban mindig hatalmas lehetőség kínálkozik föl, ugyanis egy forma
elenyészése mindig csodálatos kapunyitás. Vagy látod a halódó formát. Az talán még nem
pusztult el teljesen. Ám abba az irányba tart. A kapu kezd hát megnyílni. Majd a forma
hirtelen eltűnik, lyukat, ürességet visszahagyva. Egy szeretted meghal, elveszted minden
- 23 -
vagyonodat, vagy hasonló, és egy lyuk marad vissza. Megvolt egzisztenciád szépen szőtt
szövete, talán minden a helyén volt. Egyesek számára ugyanis néhány évig minden remekül
alakul. Olyannyira, hogy az életükre tekintve csak csodálkozol, hogyan működhet minden
ilyen remekül. Ritkán ugyan, de előfordul. Meseszerű: család, két jól tanuló gyerek, boldog
házasság, szép ház, jó munka, előléptetések, társadalmi rang, 2-3 autó… Szinte már túl sok!
Ha megkaparnánk a felszínt, akkor a mélyben általában persze mást találnánk. De tegyük fel,
hogy minden rendben. Ám ez esetben is csak idő kérdése, hogy mikor dől össze valami.
Pedig a megteremtett struktúrák oly szilárdnak tűntek! Életbiztosítás,
dollármilliárdokkal rendelkező óriáscégben vannak részvényeim. Az életem kétségtelenül
biztonságban van. A családom élete is biztonságban van. Minden biztos alapokon áll, s az idő
egyszer csak tesz valamit ezekkel a látszólag szilárd struktúrákkal.
Micsoda sokk volt, amikor (2001.) szeptember 11-én ezek a hatalmas, szilárd
szerkezetek leomlottak. S csak néhány őrült kellett hozzá, és azok ledőltek. Tehát csak idő
kérdése, hogy mikor történik valami, s akkor kiderül a struktúra szilárdságának illuzórikus
volta. Valahol elkezd mállani. S ha 10-15 évig abban az illúzióban éltél, hogy ezek a dolgok
oly szilárdak, akkor – készületlenül – hatalmas sokk ér. „Nem volt szó arról, hogy ez
történik!” – mondod.
Los Angelestől északra egy kis parkban sétáltam, ahol áll egy leégett épület. 40-50 éve
égett le. Ott magasodnak a romok az ősparkban. Gyönyörű, vad növényzet nőtte be a
környékét, fák magasodnak az épület romjain belül is, és… látod, hogy semmi sem szilárd…
Itt, Indiában, sokkal könnyebb fölfogni, hogy semmi sem maradandó. Ezért vagyunk
épp itt. Ezért terem ez az ország oly sok bölcset és megvilágosodott embert, mert itt oly
nyilvánvaló, hogy semmi sem szilárd. Itt oly nyilvánvaló, hogy a fizikai struktúrák rövid
életűek. És nem vesz körül a stabilitás érzete.
Szóval ott sétáltam a parkban, aminek a bejáratánál Malibu város önkormányzata
elhelyezett egy táblát: „VIGYÁZAT! EGYETLEN SZERKEZET SEM STABIL!” Elolvastam a
feliratot, majd így szóltam: „Köszönöm.” Ott sétálni tanítás volt. A bomló struktúrában mély
spirituális tanítás rejtezik. Ó! Ez visszatér. Ez nemrég még differenciált forma volt, s most
visszatér az egységbe. Félúton van a van forma és a nincs forma között. Minden, ami pusztul,
félúton van a van forma és a nincs forma között. Csak hagyod lenni, és nézed. Ez fölszabadító
hatású. Fölszabadít téged a formában.
És ami szintén fölszabadíthat téged a formából: ha ráébredsz, hogy saját tested –
„járműved” – is ki van téve a pusztulásnak. Ez lehet akár a küszöbön álló pusztulás gondolata
is. Óriási jelentőségű kapu annak tudása, hogy formaidentitásként nincs jövőd, legfeljebb
minimális. Természetesen ez nagyon ijesztő is. A félelem talán teljesen görcsbe húz. Ám a
kapuvá válás lehetősége akkor is benne rejlik. És ami átárad ezen a kapun keresztül, ami a
pusztuló formából elővirágzik, az: kondicionálatlan tudatosság. A forma pusztul, és ott van
a virágzás. Láttam ezt megtörténni.
Élt Vancouverben egy csodálatos asszony, Joyce Frazee. Joyce nemrég halt meg.
Számos találkozónkra eljött, és ő maga is nagyon hatékony tanítóvá vált. Egy betegség
hatására a formája kezdett feloldódni. Ennek kapcsán egyre nehezebben mozgott. Mégis
továbbra is járt a találkozóinkra. A tudatosság fénye egyre fényesebben ragyogott elő a
halványuló formából. Káprázatos élmény volt a szemébe nézni. Remélem, valaki
lefényképezte. A szemébe nézve láttad a kondicionálatlant, annak a fényét, és a
kondicionálatlan átragyogott a szemein, átragyogott az egész formáján. Ez a gyönyörű, hogy
amikor a legnagyobb kapu, a halál elérkezett és megnyílt előtte, akkor ő képes volt elfogadni
azt. A kapu tárva-nyitva állt, és már nem számított, hogy ez a forma konkrétan milyen hosszú
ideig lesz még itt. A kivirágzás megtörtént. Az ezen formán keresztüli betejesedés, tudatos
kivirágzás. Megtörtént. Nincs már szükség több időre. Kivirágzott.
- 24 -
Az univerzum teljes evolúciós folyamata efelé irányul. Valahogy – és szavakkal ezt

nem tudom megmagyarázni, ez szavak fölötti. Meg se kísérelhetjük ezt teljesen megérteni. Ez
messze a megértés fölött áll. E mögött az univerzum evolúciós hajtóereje húzódik meg. A
tudat a formán keresztül óhajt virágozni. Az emberi formán keresztül. Bármely formán
keresztül virágozni fog. Nem mondja, hogy te értékesebb lennél, mint ez… Hogy én ezt a
formát választom, mert te értékesebb vagy. Ott virágzik, ahol áttetszőség van. Ahol a merev
elmestruktúrák utat engednek neki. Azok pusztulnak el elsőként. Az énnel, az elme alkotta
énnel való azonosulás letűnik.
És ezért vagyunk itt. Mert ahogy itt ülsz, megtalálod a halált, mielőtt a halál
megtalálna téged. Azok a nehéz elmestruktúrák, amikkel énként azonosultál, a
gondolatformák, meghalnak. A virágzás tehát itt zajlik. Mielőtt megtalálna a halál, te már
átölelted a halált.
Nem számít, hogy mikor történik ez meg. A tudatosság átjön. Akár egy bűnöző
esetében is, aki sok embert megölt, szenvedést okozott másoknak – és persze magának is –, és
pokoljárása közepén, a zárkájában, miközben a kivégzésére vár, hirtelen, belül, énjének teljes
szerkezete, a mentális és érzelmi struktúrája, feloldódik. Mert a szenvedése elviselhetetlen. És
valami hirtelen átragyog. És ettől kezdve már nem számít, hogy sor kerül-e a kivégzésre vagy
nem. Akadtak ilyen esetek.
Néhány éve például egy texasi nő fejszével megölt két embert. A nő prostituált volt,
kábítószeres, és a szeretőjével megöltek két embert egy fejszével. Évek óta várt már a
kivégzésére, amikor történt vele valami. Belső megadás zajlott le benne. Ebben az asszonyban
hatalmas lágyság és szépség jelent meg. A furcsa a dologban, hogy ettől kezdve megszűnt a
bűntudat. A bűntudathoz ugyanis szükség van arra, hogy az éned még mindig tudattalan
folyamokkal azonosuljon. Hogy az éntudatodat abból a tudattalan állításból eredeztesd, hogy
„Én tettem ezt. Ez én voltam.” Az asszony látta a tett szörnyűségét, de az már nem zavarta
meg lelki békéjét. Az már nem ő volt. Az már nem az a tudatosság volt, aki belőle immár
előemelkedett. Aztán kivégezték. Az egészet ő keresztény módon értelmezte, hitem szerint
azért, mert ez volt az őt körülvevő kultúra.
Amikor ez megtörténik, és valaki beszél róla, elmondja, hogy mi zajlott le benne,
akkor többnyire olyan szavakkal írja le, amik összhangban állnak a nyelvével és a
kultúrájával. Ha azonban a szavakon túlra tekintesz, akkor meglátod, hogy valamennyien
ugyanarról beszélnek. S aztán akadnak olyanok is, akik a dolog megtörténtekor képtelenek
beszélni róla. Csak néznek rád, és te nézed őket. Meglehet, hogy tanulatlan emberek, s nem
sok mondandójuk akad. És mégis, rájuk nézve azt érzed, hogy valami ragyog belőlük, ami
mélyebb a személynél, mélyebb annál, mint ami bárki is lehet. A személyes dimenzió utat
adott annak. Ezért hát mindig szent, amikor ez megtörténik.
Ám ez ideig ez viszonylag kevés emberrel történt meg. Változott a helyzet. Immár
minden ember sorsa átesni ezen az átalakuláson. A te sorsod is, különben nem lennél itt.
Életed célja, hogy lehetővé tedd ezt magadban. A folyamat már zajlik. Amikor megadjuk
magunkat annak, ami van, akkor valójában átöleljük az itt lévő halált. Ez a legnagyobb
meghalás. Az ellenálló én entitása félreáll. Megadhatod magadat szenvedés révén, vagy
megadhatod magadat azzal, hogy önkéntesen igent mondasz arra, ami van. Ami – amint
azt tegnap megtárgyaltuk – átemel a formán. Akkor már nem vagy reaktív viszonyban a
formával. Az igened, ez az egyszerű dolog, átemel a formán.
És tegnap hangsúlyoztam, hogy amire igent mondasz, az sokszor valamilyenfajta
korlátozás. Hiszen forma. Más esetekben, amire igent mondasz, az a halál vagy
valamilyenfajta veszteség egy formája. Ez különösen erőteljes hatású. Bármilyen veszteség
vagy halál ürességet hagy maga után, ahol már nincs forma. És te nem szaladsz el ezen űr
elől. Az pedig egy bejárat a formamentesbe.
- 25 -
Úgy is fogalmazhatok: minden forma eltakarja Istent, és a forma halála lehetővé teszi
Isten számára – aki a forma nélküli, egy élet –, hogy átragyogjon. Az ősi kultúrákban a halált
ezért mindig is szent dolognak tekintették. Ők a halált még nem tagadták, szemben a modern,
nyugati kultúrával, amelyik tagadja a halált. Nem csak hogy nem tudják, hogy az szent, de
még csak nem is beszélnek róla. Nem óhajtanak halott embert látni. Nem lehet, az nem
megengedett! Illegális dolognak számít halott testet látni. Ha azt mondanád, hogy halottat
szeretnél látni, pszichiáterhez irányítanának. Bizonyára elment az eszed! – mondanák.
A halált tehát elrejtik, mert a nyugati kultúra teljesen azonosul a formával, az elmével,
ezért a lehetséges legnagyobb rossz számára a halál. „Te jó ég!” – mondják. Még a
kórházakban sem tudnak semmit a halálról, ahol pedig az folyton megtörténik. Az öregek
otthonában. Minden öregek otthona valójában spirituális központ lehetne. A legnagyobb
ashramok (meditációs központok) az öregek otthona lenne. Az időskornak ugyanis ez a
lehetősége. Ám ezt még nem ismerték fel. Pedig azok lehetnének a legszentebb helyek.
Az ősi kultúrák tehát fölismerték a halál szentségét, ám talán nem tudták annak
miértjét. Ösztönösen érezték, hogy az szent dolog. Mi már tudhatjuk, hogy miért szent az.
Mert a forma nélküli átragyog ott, ahol egykor forma volt. Ez megtörténhet a fizikai
halálkor, de a pszichológiai halálkor is, amikor meghalsz az énnek. Ez a lelki átalakulás. És ez
megtörténhet intenzív szenvedés vagy spirituális tanítás hatására, vagy – sok esetben – a
kettő együttes hatására. Azt gyanítom, hogy sokatokban a kettő együttesen hat. Szenvedtél,
hiszen különben nem jöttél volna el ide.
És most itt a spirituális tanítás ereje, ami azt mondja neked, hogy nem kell többé
szenvedned, és nem kell további idő ahhoz, hogy beléphess az önmegadott állapotba. Miért is
kéne idő ahhoz, hogy belépj az önmegadott állapotba? Kell-e több ismeret ahhoz, hogy belépj
az önmegadott állapotba? „Jó, de mielőtt belépek az önmegadott állapotba, teljesen meg kell
értenem az univerzumot…” Már sok útjelző táblát kaptál. Minden itt ülő olvasott már szent
iratokat, gyönyörű útjelző táblákat. „Nem! Még nem értem teljesen az univerzum természetét.
Néhány évre még szükségem van!” – mondja az elme. Holott a döbbenetes az, hogy a mély
megértés nem úgy történik meg, ahogy azt az elme elképzeli. Az univerzumot akkor érted
meg mélyen, amikor belépsz az önmegadott állapotba. Mély tudás rejlik ott, ami túl van
fogalmakon vagy címkéken. Olyan tudás, amiről az elmének sejtelme sincs. Olyan tudás, ami
még az elmét is informálhatja. És akkor az elme képes spirituális tanítást nyújtani. Mert akkor
már kapcsolódik a megnyilvánulatlanhoz, az értelem kondicionálatlan magvához. Az
„előforma”, mielőtt az gondolattá válna, ott található. „Aztán számos egyéb dolgot is le kell
rendeznem, még mielőtt megadhatom magamat. A jelenlegi élethelyzetem ugyanis nem tűnik
kiegyensúlyozottnak. Olyan sok elvarratlan szál van, hogy előbb azokat kell elrendeznem.
Olyan sok megoldandó problémám van, hogy még nem adhatom meg magam.” Nem érted
meg, hogy a megadás – a valóság elfogadása – gyönyörűen elbánik a
problémákkal. A megadásban (elfogadásban) ugyanis problémamentes állapotba lépsz be.
Igen, egyfajta élethelyzeted továbbra is lesz, de már nem az élethelyzetedre épülő,
fogalmi identitásban élsz. Igen, három bírósági per folyik ellened, igen, a feleséged beadta a
válókeresetet, igen, épp az ügyvédedhez tartasz, hogy aláírd az ellened indított csődeljárás
papírjait, és most éppen a buszmegállóban állsz a buszra várva. Tudod, hogy pereid vannak,
hogy a feleséged elhagy, és hogy a csődeljárás ügyében épp az ügyvédedhez mész. Elvileg
nagyon boldogtalan lehetnél. Mert a történeted nem úgy alakul, ahogy azt szeretted volna.
Elromlott. És elvileg magaddal cipelhetnéd egy rendkívül boldogtalan, fogalmi jellegű
éntudatodat, ami az életkörülményeiden, az élethelyzeteden alapulna. És akkor a teljes
identitásodat és éntudatodat abból eredeztetnéd, és az éned nagyon boldogtalan, nehéz és sűrű
lenne.
A buszmegállóban ekkor így beszélnél magadban: „Idejutottam! A 30 évnyi munkám
megsemmisült, az egész házasságom csak egy illúzió volt. A feleségem elhagyott,
- 26 -
valószínűleg már évek óta megcsalt. Minden semmivé vált. Mindent elvesztettem. Minden
erőfeszítésem füstté vált. Még a hitelkártyáimat is vissza kell adnom! Egy nagy nulla lettem.
Senki sem akar szóba állni velem.” Tehát megfogalmazod magadnak, hogy az élethelyzeted
pocsék. Identitásodat a történetedből eredezteted, abból a romboló hatású történetből, amit
magadnak mondasz. És talán másoknak is elkezded szajkózni ezt a borzasztó történetedet. Ők
pedig megerősítenek hitedben, hogy igen, okkal vagy boldogtalan, a sors valóban kibabrált
veled. És boldogtalannak kell lenned.
De megteheted azt is, hogy állsz a buszmegállóban, és engeded, hogy figyelmed csak
a jelen pillanatra irányuljon. Ennek hatására pedig egyfajta éberség születik benned. Ebben
az állapotban érzed, hogy lélegzel, tudatára ébredsz az adott pillanat teljességének. A
fölötted lévő égbolt, a belélegzett levegő, a lábad alatti föld, az autónak nevezett, melletted
elsuhanó energiaformák tudatára. Tudod, hogy ott egy fa, és ott van az éber figyelem tere,
amelyben mindezek a dolgok felbukkannak. És ott jön a busz. Kinyílik az ajtaja, fölszállsz rá,
leülsz, s a busz elindul. Az éber tudatosság eme állapotában nézel ki az ablakon. Elvonul
előtted a jelenségi létezés számos csodálatos formája. Te pedig a jelenlét éber tereként vagy
ott. Természetesen emlékszel arra, hogy hová tartasz, ám teljesen jelen vagy. Identitásodat
már nem abból a történetből eredezteted, amit magadnak mondtál. Az egy fogalmi jellegű
identitás. Nem tagadod le, hogy bizonyos, kezelendő helyzetek alakultak ki az életedben,
hiszen épp emiatt ülsz a buszon. Már foglalkozol az üggyel. És ez szép pillanat. Ott ülsz,
érzékelsz, és ami több: az a nyugodt, csöndes tér vagy, amelyen keresztül az univerzum
érzékelődik. És amikor ennyire éber vagy, az egész testedet nagyon elevennek érzed. Erről
még beszélek. Majd leszállsz a buszról. Odasétálsz az „ügyvéd” feliratú ajtóhoz, és helyet
foglalsz. Azt mondja: „Ez a helyzet, a bankszámlája üres, és 5 millió dollár tartozása van.
Javaslom, jelentsen csődöt!” „Rendben.” Átnyújtod az American Express platinakártyáidat.
Az éntudatod egy kicsit talán azokban a kártyákban volt, mert amikor egy előkelő étteremben
az American Express platinakártyáiddal fizettél, akkor nagy tisztelettel mondták neked:
„uram…” Ez pedig elégedettségérzéssel töltött el. Azt a tudatodat erősítette, hogy vagy
valaki. Ahogy átnyújtod az American Express és egyéb hitelkártyáidat, mögöttük némi
üresség marad. S amint elfogadod ezt az ürességérzést, hihetetlen nyugalom jár át, hogy már
nem rendelkezel ezekkel a kártyákkal. Azok eltűntek. Tehát nem kreálsz holmi új hitet,
mondván: „Letisztultabb dolog hitelkártya nélkül élni. Letisztultabb vagyok, mert…” Ez
esetben csak egy másik gondolatstruktúrát hozol létre, hogy abba „reinkarnálódj”. És egy
olyan ember éntudatát teremted meg, aki annyira spirituális, hogy már nincs hitelkártyája. Ez
rosszabb, mintha hitelkártyád lenne. Nem, nem ez az út.
Egyszerűen tudomásul veszed a veszteséget, s a benned már meglevő béke hirtelen
elmélyül. Aztán talán le kell mondanod a nagy házadról. Ezt a papírt is alá kell írnod, s azzal
annak vége. Egy ideig talán lakókocsiban kell laknod.
S ahogy ott ülsz, az a pillanat – a jelen – még mindig szent és szép. A körülötted levő
formák valójában már nem számítanak. Mert már nincs szükséged a formákra, hogy azok
erősítsék az éntudatodat. Hol az éntudatod? Az az eleven jelenlét tere. Önmagadat a figyelem
csöndes, eleven tereként ismered. Az identitástudatodhoz többé már nincs szükséged
formákra. A lakókocsi, persze, nem olyan kényelmes, mint a nagy ház, a körülötted levő
terület is kisebb, és zajt csap éjjel a tetőre hulló eső. Ám mindez csupán annyit jelent, hogy
más látvány vesz körül. Továbbra is ülsz valahol, bár kicsit keményebb felületen. Igen,
kevesebb a tér, ám kiléphetsz a lakókocsiból, s ott már hatalmas a tér. Ha az éntudatodat már
nem a történetedre építed, akkor el tudod fogadni az élet hegyeit és völgyeit, a nyereségeket
és a veszteségeket, amelyek minden élettörténeteddel együtt járnak. Mint a körülötted lévő
formák változását, az ellentétek játékát. A nyereségeket és veszteségeket. „Rendben” –
mondod. És benned béke uralkodik.
- 27 -
Összhangba kerültél a teljességgel, míg korábban az én csöppnyi görcsévé váltál. Az

élet nem tud valami remekül áramolni egy görcsön, egy csomón keresztül. Kicsit tud
áramolni, de szabadon nem. Márpedig az éned volt az a csomó. A csomó azonban kibomlik.
Nem rombolunk le semmit! Egyszerűen csak annak a kicsi énnek az illúzióját eresztjük
szélnek, ami kibontatlan csomóként szegült ellen az univerzumnak. Energiák. Csak áramló
energiák. Olyan ez, mint amikor két ember próbálja utolérni a már elindult vonatot. Az
egyikben hatalmas feszültség él, mert el kell érnie a vonatot. A másik is fut a vonat után, de
futás közben élvezi az energia áramlását. Az utóbbinak nagyobb az esélye, hogy eléri a
vonatot, és nem esik le róla.
Hirtelen olyan, téged támogató tényezők lépnek színre, amelyekről nem is tudtál,
pedig mindvégig ott voltak. Hirtelen színre lépnek. Ám az a meglepő, hogy a teljesség
állapota már adott. Nem számít, hogy milyen formák vesznek éppen körül, a teljességed már
megvan. Lényed többé már nem igényel további dolgokat. Bármi többlet is jelenik meg
életedben, az egyszerűen csak a formák játéka. S így szólsz: „Ó, milyen szép!” Megeshet,
hogy egy év múlva már újra nagy házban laksz. Lehet. De te már más ember leszel. Nem
azzal az érzéssel költözöl be a házba, hogy „ez az enyém”. Azt nem saját teljesítményednek
tekinted. Így fogadod: „Igen, egy másik gyönyörű struktúra körülöttem. Természetesen nem
fog örökké állni. Egy körülöttem lévő, szép szerkezet.” A forma világa tehát már nem nyújtja
azt az elégedettségérzést – persze csak rövid ideig –, amikor éntudatodhoz még szükséged volt
rá. Arra az elégedettségérzésre, amit a nagy ház birtoklása megadna, amikor éned abban van.
„Ez az enyém!” És vendégeket hívsz a házadba, ami éned „nyúlványa”. Azt érzed:
„Nagyszerű, jöttök meglátogatni. Ez vagyok én. Nézzetek meg engem!” Ilyen tehát már nem
történik.
Csupán ártatlan örömet érzel a formák láttán, de lényedet már nem kötöd formákhoz.
Mert tudod, hogy a birtoklás gondolata eleve kitaláció. Hogy is mondhatnám, hogy birtoklom
ezt a házat? Mit jelent az? Csupán az elme olyan kitalációját, amivel mások egyetértenek. Ezt
jelenti az, hogy birtokolsz. Ha a többiek nem úgy gondolják, akkor az csupán az elmédben
lévő téveszme. Ami például azt mondatja veled: „ez az ashram az enyém”. O.K. Ha ez a
téveszme növeli éntudatodat, élhetsz vele, és mondhatod: „Nem mondom el senkinek, de
tudjál róla, hogy ez a hely valójában az én tulajdonom. Erről senki sem tud.” Ez esetben a
többiek téveszmétől szenvedő embernek tartanának. Akadnak ilyenek. Ám ha a többek
egyetértenek a téveszméddel, akkor aláírnak papírokat, amiken az áll, hogy igazad van,
valóban te birtoklod ezt. „Egyetértenek velem. Immár birtoklom!” Valójában ugyanúgy
téveszméről van szó, csak éppen a többiek elfogadják azt. Semmit sem jelent.
Az emberiség természetesen el fog jutni egy olyan korba, amelyben a birtoklás
teljesen jelentését veszti. Megpróbálták ezt a kommunizmussal, ám előzetes tudatátalakulás
nélkül. Úgy persze nem működött. Az én fogalma abban a struktúrában tehát teljesen
abszurddá válik. Élvezheted a fizikai struktúrákat, tudva, hogy azok nem tartanak örökké.
Nyugodtan.
Tehát beköltözöl a házba, majd egy nap kisétálsz belőle, és már nem óhajtasz benne
maradni. Megeshet. Nem számít. Csupán a környezeted változik, semmi több. Csupán életed
körülményei változnak az idő múlásával, a téged körülvevő látvány, és ez rendjén van. Még
élvezed is. És tudod, hogy igaz a híres, malibui szutra: „Egyetlen szerkezet sem stabil!”
Olyan csodálatos volt ezt olvasni! „Ó, igen!” Tudták-e vajon, hogy mit mondanak ezzel? Nem
tudom.
Javaslom, hogy vigyünk némi csöndet az együttlétünkbe! Természetesen már eleve
van itt egy mögöttes csend, de adjunk ehhez egy ideig tényleges csöndet is – a külső szinten
ez időnek tűnik… Tehát maradjunk csendben! Akik az együtt töltött időben mindvégig
hallgatni óhajtanak, természetesen szabadon megtehetik. Időnként azonban majd kérni fogom,
hogy egy időre mindnyájan tartózkodjunk a nemes csendben. Akik ezen időszakokon kívül is
- 28 -
csöndben akarnak maradni, nyugodtan megtehetik. Az ebédlőben majd kijelölök egy területet
azoknak, akik nem óhajtanak beszélni. Azt javasolták nekem, hogy ez a fal menti terület
legyen. Nem kell ott a fal felé fordulni. Az a zen-gyakorlat… Te döntöd el, hogy akarod-e. Ha
valaki odalép hozzád, csinálj így! (Tedd mutatóujjadat függőlegesen a csukott szád elé,
csendre intve!) De ne tegyél különbséget emberek között, hogy kinek mutatod ezt! Ha ezt
mutatod, mutasd azt mindenkinek! Amikor mindannyian hallgatunk majd, akkor
természetesen egyedül leszel az elméddel. És ez így van rendjén.
Tudd a gondolatodról, hogy az gondolat! A felbukkanó gondolataidról. Tekintesd a
gondolataidat mentális zajnak! Tekintsd minden gondolatodat a dolgok egyfajta
látásmódjának! Korlátozott látásmódnak, korlátozott álláspontnak! Minden gondolat a szóban
forgó dolognak csupán töredékét nyújthatja. Bármit is gondolsz egy másik emberről, az
töredékes, és valószínűleg az ellentétes állítás is igaz lenne, jól lehet, az időben az még nem
manifesztálódott. Egyetlen gondolat teremtette véleményben sincs abszolút igazság – minden
gondolat egyfajta ítélet, egyfajta értelmezés. És már nem hiszel teljesen minden felbukkanó
gondolatodnak, mert az a kondicionált elméd. Fölismered ezt.
Másként megfogalmazva: ha gondolataid támadnak – különösen a csönd időszakában
–, a spirituális gyakorlatod teendője nem az, hogy leállítsd őket, hanem hogy egyszerűen ne
vedd őket túl komolyan. Mindössze ennyi. Hogy olyan viszonyba kerülj a gondolattal, ami
már nem veszi a gondolatot annyira komolyan. A gondolat persze azt akarja, hogy vedd őt
komolyan. Minden gondolat azt mondja: „Add nekem a teljes figyelmedet! Fontos vagyok!
Én vagyok az igazság! Higgyél nekem!” Minden gondolat igyekszik magára vonni a
figyelmedet, mert annak révén növekszik és burjánozhat több gondolattá. Kapcsolódó
gondolatokká. Ez a gondolkodás csapdájába esés. Ez a forma csapdájába esés. Minden forma
fönn akar maradni. A maga formájában.
Minden gondolat ugyanezt óhajtja, de persze ami itt valójában történik – a személyes
szinten túl –, hogy tudatosság lép ki a formával történt azonosultság állapotából. A
tudatosság hosszú ideig adta elő a forma álmát. Ily módon vált ezzé az univerzummá. A forma
gyönyörű táncává. A tudatosság most azonban már azt mondja: „O.K.” Fölébred ebből a szép
álmából. Benned pedig az történik, hogy míg korábban a tudatosság gondolat volt – minden
gondolatban benne volt –, a tudatosság most kivonul a gondolatformákból. Ez persze a
folyamatnak csupán egy viszonylagos szemlélési módja, mert valójában nem lehet azt
elmagyarázni.
A tudat tehát kiszabadítja magát a forma álruhájából. És ez annak az egyszerű
dolognak a révén történik meg, hogy már nem veszed a gondolataidat oly komolyan. „O.K., itt
egy gondolat.” A gondolatok így gyorsabban elsuhannak, mert már nem veszed őket annyira
komolyan. Jönnek és mennek. Már nem élteti őket a velük való azonosulásod.
S ettől kezdve időnként az egyszerű, éber jelenlét állapotában találod magadat.
Amiben címkézés nélkül tudsz érzékelni. Olyan teljes mértékben hagyod ezt a pillanatot
csupán lenni, hogy többé már nem él benned az igény, hogy mentálisan értelmezzed azt.
Ám ebben az állapotban mégis mély tudás van. Ami azonban az elme számára
nemtudásnak tűnik. A középkorban született Európában egy gyönyörű mű, „A nemtudás
felhője” címmel. Ez egy misztikus értekezés, amit szerzője a középkori Angliában írt,
névtelenül. A „Hogyan ismerhetjük meg Istent?” kérdésre ő így felelt: „Istent nem a tudás
révén, hanem a nemtudás állapotába való belépés révén ismered meg.” A nem értelmezés
révén. Mert minden értelmezésed kondicionált.
Tehát olyan teljesen mondasz igent, hogy már nem kell értelmezned azt a formát,
amit a jelen pillanat éppen fölvesz. Ez a most terébe belépő emberre is vonatkozik.
Hatalmas szabadságot jelent, ha nem értelmezel egy másik embert mentális véleményeddel,
ami amúgy gondolat. Csak hagyod őt olyannak lenni, amilyen. Mintegy teret adva neki.
- 29 -
Ez az igazi szeretet. Amikor mindenkit létezni engedsz, anélkül, hogy címkéket és

értelmezéseket aggatnál rá. Bármilyen címkét vagy értelmezést is ragasztasz egy másik
emberre az elméddel, az semmit sem mond az ő valódi lényéről. A legjobb esetben is
maximum a kondicionáltságáról közöl valamit. A kondicionálás formájáról. Az előadott
viselkedéséről, ami a kondicionálásának az eredménye a legjobb esetben. A legrosszabb
esetben az csupán a saját mentális kondicionálásod kivetítése. Sok esetben pedig a két említett
dolog keveréke. Ezért a keverék, amit látsz: a másik személy kondicionáltsága a saját
kondicionáltságod szemüvegén keresztül nézve. Általában ez teremti az emberi interakciókat
és a konfliktusokat az emberi interakciókban.
Tehát az illetővel vagy, és csak hagyod őt lenni. És amikor ismét megszólalsz, azt
követően, hogy ő beszélt – történhet ez például az ebédlőben vagy a kertben –, amikor egy
másik ember beszél hozzád, legyél teljesen az éber figyelem állapotában, ami a tökéletes
meghallgatás állapota! A teljes figyelem adása, miközben a szavait hallgatod. A teljes
figyelem. Nem készülsz a következő mondatra, vagy nem értelmezed azt, amit a másik mond,
csak teljesen figyelsz rá. És meglehet, hogy semmit sem mondasz, vagy talán előjön belőled
néhány szó. Ki tudja? Így viszel kondicionálatlan tudatosságot az emberi interakciókba.
Napközben tehát, amíg egyedül vagy az elméddel, ne vedd a mentális zajt túl
komolyan! Nem olyan komoly dolog az. Ne hurcold magaddal élethelyzeted terhét, tehát ne
kezdj el gondolkozni a magad mögött hagyott dolgokon, a magad mögött hagyott megoldatlan
ügyeken, amikkel hazautazva majd szembesülnöd kell! Hol vannak azok most? Ha bármi
realitásuk is van, akkor itt kell lenniük a mostban. Igen, majd szembenézel velük, a mostban,
amikor hazaértél, de jelenleg nem tudsz velük szembenézni. Csupán gondolatokból álló
álomvilágot építhetsz köréjük és boldogtalan identitást. Ne cipelj hát a fejedben egy fogalmi
jellegű énképet, az én terhével járva ezen a gyönyörű helyen, mondván: „mi fog történni
velem?” Semmi sem történik veled. Mindössze ez a pillanat létezik. Javaslom, kezdd azzal,
hogy nemes csöndbe süllyedsz a most – ez a pók megszabadulásra vágyik –, tehát csöndben
maradsz a most és a következő találkozásunk között, s aztán majd meglátod, hogy érzed
magad.
Tehát nemes csöndet tartunk a most és a délutáni találkozásunk között. Aztán
meglátjuk, hogy azt követően mi történik. Azt most még nem kell tudnod. Természetesen arra
is szakítunk majd időt a héten, hogy kérdezni lehessen. Nem mintha bármely kérdés is fontos
lenne, de… Az ugyanis gondolat, ami megpróbálja megérteni a gondolaton túlit. De azért
szakítunk időt kérdésekre.
„Kapukról” beszéltünk – ez persze csak egy metafora –, a jelenlét állapotába vezető
bejáratokról. A kapuban természetesen nem időzöl sokat. Az azért van ott, hogy átmenj rajta.
Úgy is fogalmazhatok: a kondicionálatlan a kapun keresztül áramlik át, ott jön elő. Ez
csupán nézőpont kérdése.
Még a megadás is eltűnik egy idő után, a kapu eltűnik mint kapu, mert a belső
ellenállás hiánya a természetes állapotoddá válik. A megadás: váltás az
ellenállásból az elfogadásba. Abbahagyod az ellenállást: ezt jelenti a megadás. Amikor többé
már nem jelentkezik benned ellenállás azzal szemben, ami van, akkor már nem beszélhetünk
önmegadásról. Még a jelen pillanat is, amelyet akár „főbejáratnak” is nevezhetünk,
egyszerűen jelenlétté válik, mert már nem kell igyekezned kerülni a múltba vagy a jövőbe
csúszást, többé ugyanis már nem csúszkálsz. Számodra egyszerűen már csak az
időtlen most létezik.
Tehát használd ezt az itteni gyakorlatodban – persze a főkapu mindig a most –, és
akkor a megadás juttat el a mostba! Minden kapu a mostba vezet. A halál is a mostba juttat
el. A belső test is, amelyről később szólok, a mostba visz. A figyelem, a tudatosság, az éber
- 30 -
jelenlét állapotába. Amelyben a gondolat másodlagossá válik, vagy teljesen el is tűnik.

Mindenesetre a gondolat már nem ural téged. A gondolat elveszti azt a hatalmát fölötted,
hogy boldogtalanná tegyen. Mert már nem veszed őt olyan komolyan.
Emlékszel még a mai spirituális gyakorlatunkra? Ne vedd túl komolyan a
gondolataidat! És akkor látni fogod, hogy ami boldogtalanná tesz, az nagyobb részt
nem az a helyzet vagy hely, vagy személy, vagy élethelyzet, hanem az azzal
kapcsolatos gondolatod.
És minden élettörténet gondolatokból áll. Az emberek ezekkel azonosítják magukat.
És azok a gondolatok mondanak neked valamit. Azok a gondolatok értelmeznek valamit, a
kondicionáltságuknak megfelelően. A szenvedés azonban sohasem a szituációból ered –
fájdalom ugyan előfordulhat –, de a szenvedés soha sincs benne magában a helyzetben. A
helyzet olyan, amilyen. Még számos Shakespeare-szonett is azt mondja, hogy semmi sem jó
vagy rossz, hanem a gondolkodás teszi azzá. Mindez persze akkor kezdődött, amikor „ők
ettek a jó és rossz tudásának a gyümölcséből”. Onnan indult a gondolat.
Tehát az értelmezés továbbra is megtörténhet, de te azt már nem veszed annyira
komolyan. És akkor bármely helyzetben felismerheted, hogy a boldogtalanság érzése a
gondolatból származik . Abból a történetből, amit a jelen pillanat egyszerűsége köré
fonsz. És ez a pillanat gyakran nem illik bele a történetbe.
Tehát ellentmondás van aközött, ahol te mint a történetben szereplő „én” lenni akar,
aki lenni akar, akivel lenni akar, amit tenni akar, és aközött, ahol éppen vagy. Ez az
ellentmondás – aki vagy, ahol vagy, akivel vagy, amit teszel –, „nem lenne szabad ezt tennem,
ez nem illik bele a rólam szóló történetbe, abba, ahogy annak alakulnia kéne!”
Tehát ez az igazi, nagy lemondás, nem pedig azok a meglehetősen jelentéktelen,
másodlagos lemondások, amelyek gyakran nem is működnek. Az anyagi javakról való
lemondás, a szexről való lemondás. De lemondhatsz mindenféle egyéb dologról is, például a
státuszról. Ám nagyon gyorsan új mentális kép formálódik magadról: „az, aki lemondott a …
ról!” És ez olyan könnyen megtörténik… Ravasz módon megtörténik, és az ego így a hátsó
ajtón keresztül visszalopakodik. Leborotválhatod a hajadat, lemondhatsz a nevedről,
felvehetsz valamilyen spirituális nevet, szerzetesi ruhát ölthetsz. És a mögötte meghúzódó
elgondolás gyönyörű: a formával való teljes azonosulásod elengedése.
De mivel az ego igen rafinált, belopakodik majd a hátsó ajtón. S most, hogy már
magadra vetted a szerzetesi ruhát, leborotváltad a hajadat, és a kezedben kolduskosárral jársz
– ha mondjuk buddhista szerzetes lettél, bár más példát is mondhatnék –, észrevétlenül új
énképed alakul ki, egy új identitásod. A köztiszteletben álló buddhista szerzetes képe. És az
emberek, ha Keleten élsz – Nyugaton persze senkit sem érdekelne –, ha mondjuk Thaiföldön
megjelensz a kolduskosaraddal, akkor ott az emberek adakoznak, és tisztelettel tekintenek rád,
ami persze, nagyon kifinomult módon, erősítheti az éntudatodat. Ha Nyugatra mész a
kolduskosaraddal, ott valószínűleg azt mondják: „Miért nem dolgozol inkább a
megélhetésedért?” Ez persze már nem annyira táplálja az egódat…
A lemondás tehát nagyon könnyen teremthet új énképet és új történetet. Te lettél a
„lemondó”. Csupán váltás történt. És ott van az én, aki valamilyen vonatkozásban
különlegesnek érzi magát. Ez megtörténhet; nem mindig történik meg, de könnyen
megtörténhet.
A végső lemondásban azonban ilyen már nem fordulhat elő. Mert ez esetben
magáról a hamis én gyökeréről mondasz le. A dolog gyökeréről mondasz le, ami a
gondolkodás igénye. Magát a gondolatot adod fel.
És akkor rájössz, mennyire is a függőségi állapot jellemzi a gondolatot. Erről nem
könnyű lemondani. Visszatér. Hullámokban. A gondolathullámok visszatérnek. És akkor mit
tehetsz? Nézed a visszatérő gondolathullámokat. Meglehet, hogy magukba szippantanak.
- 31 -
Újból elveszel a gondolatokban, amíg újra ki nem emelkedsz belőlük. És akkor egy pillanatra
ott a jelenlét. Ébren vagy. Éber vagy. És aztán esetleg újabb gondolathullám törhet rád. Te
pedig továbbra is ott maradsz, mint e gondolathullám szemtanúja, és a gondolatok már nem
uralnak el teljesen. Ez esetben a gondolat gyorsan elül.
Ha teljesen magába szippantott a gondolathullám, akkor sokkal tovább maradsz benne.
Egy egész gondolatfolyam. Na már most: ez nem olyan valami, amit próbálunk tenni, hanem
amit engedünk, hogy megtörténjen. Ha úgy állsz hozzá, hogy „megpróbálom csinálni”, akkor
az újra problémás üggyé válik. Akkor az én újra visszatér.
Nem arról van szó, hogy gondolatmentessé próbálunk válni, hanem arról, hogy kezd
már megjelenni a jelenlét állapota. A jelenlét fel akar bukkanni. Mi pedig egyszerűen csak
engedjük, hogy felbukkanjon. Együttműködünk vele. Ehhez itt nagy segítséget kapsz,
különösen itt, mert az elmének hatalmas a sodrása… Ismét szívesebben használom az engedni
szót – engeded a figyelmedet a testedbe merülni, ahelyett, hogy teljesen a fejedben élnél.
Engeded a figyelmedet a tested erőterébe lemerülni. Ez fog horgonyként a mostban
tartani. Léteznek olyan ősi meditációs módszerek, amelyeket pontosan arra terveztek, hogy a
figyelmedet kiemeljék a gondolatáramlásból, hogy az ne… A teljes figyelmedet a
gondolatáramlás köti le, ami a szokványos állapot. Ezek a gyakorlatok pedig a figyelmet a
testbe irányítják. Úgy tudom, itt az ashramban ma este lehetőség lesz ilyen meditációra.
Nekem ugyan nincs erről személyes élményem, de úgy informáltak, ez a meditáció segít
kapcsolatba kerülni a testeddel. Ezért biztos jó.
Valószínűleg köze van az ősi buddhista meditációhoz, amit vipassanának neveznek,
amit néhányatok ismer, s ami a figyelmet a testbe viszi. Nem arról van szó, hogy ezt most
valamiféle technikává óhajtanám tenni. Egyszerűen csak rámutatok az érzékelés lehetőségére,
arra, hogy miközben itt ülsz, életteliséget érezhetsz tested belsejében. És akkor a test kapuvá
válik.
Először úgy tűnik, hogy igen, a test érzékelhet vagy érezhet bizonyos érzelmeket. Ám
ha egy kicsit mélyebbre mész, akkor egyszerűen tágasságot fogsz érzékelni. A test tehát
kapuvá válik. Először úgy tűnhet, mintha az, amit én belső testnek hívok, csak egy újabb tárgy
lenne, amely megjelenik a tudatosságodban. Ám ha mélyebbre mész, és a megfigyelő és a
megfigyelt összeolvad, akkor már nem fogod elkülönülten érzékelni az ént és a testedet, ez a
kettő eggyé válik. A tudatos jelenlétnek a kiterjedt érzése járja át az egész testet. Úgy lehetne
mondani, hogy ez az életteliség már nem korlátozódik a testre, mert az egész világ élővé
válik, amikor a jelenlét megszületik, és te már nem teszel élettelenné mindent a fogalmi
gondolkodásoddal. Hatalmas életteliséget érzékelsz. És ez benne van tested teljes erőterében.
Ebben élsz. Te ez vagy.
Ekkor az elme nem birtokolja a figyelmedet, s már nem fabrikálhat folyamatosan
gondolatokat, mert a figyelmed itt van.
Továbbá kapcsolatba kerülsz ekkor az intelligenciának azon hatalmas terével, ami a
kezdete annak az óriási értelemnek, annak az egy intelligenciának, amelyből az egész
univerzum világra jött. Amely önmagát virágként, faként, bolygóként, napként, galaxisokként
manifesztálja. Továbbá akként is, amit időlegesen létező fizikai testnek látunk. Ami hatalmas
intelligenciát tartalmaz. Minden egyes sejt, minden egyes szerv.
Nem létezik olyan emberi elme, amely irányítani tudná az emberi test valamennyi
működését. Ha a világ összes számítógépét összekapcsolnák, az sem tudná irányítani akár
egyetlen emberi test működését, mert az ezernyi funkció kontrollálása oly hatalmas értelmet
igényel. És ez folyamatosan történik azon intelligencia révén, ami itt, a testben lakik. Nem a
gondolkodás révén.
A test nem gondolkozik azon, hogy miként is teszi, amit tesz. Ahogyan a virág sem
gondolkozik azon, hogy hogyan legyen virág. Az csak megtörténik. És csupán azáltal, hogy
belépsz ezen a kapun, hozzáférsz ehhez a hatalmas értelemhez. Érzékeled azt az életteliséget.
- 32 -
Eleinte talán erősebben érzékeled a test egyes részeit, mint a többit, például a kezedet
vagy a lábfejedet. Ez rendjén van így. Aztán mindenre kiterjedő életteliséget érzel itt benn. A
figyelmed egy része itt van, belül.
Akadnak olyanok, ahogy említettem, akik bizonyos testrészüket erősebben érzik. Van,
aki a hasát, más a kezét vagy a karját… Végül egy általános életteliséget fogsz érezni, és
ekkor azt már nem feltétlenül tudod tested valamely területéhez kötni. Nem is kell.
Ha megnézel egyes Buddha-szobrokat, látni fogod – nem a kínai Buddha-szobrokról
beszélek, amiknek óriási hasa van, hanem a többiről. Ezeknek kis hasuk van. Nagyon kicsi.
Ezeken a szobrokon Buddha pihen, itt, a testében.
Tehát vannak olyan gyakorlatok, amelyek a testbe visznek. Ezek hasznos gyakorlatok,
de ezt azok nélkül is meg tudod csinálni. Ha azonban van egy gyakorlatod is hozzá, az
hasznos. Elirányíthatlak a testedbe ma vagy máskor, és elvégezhetjük ezt a meditációszerű
gyakorlatot. Megtehetjük. De el akarom kerülni, hogy bármilyen technikát adjak nektek, és
a belső test érzékelése több mint technika. Ahhoz túl egyszerű. Figyeld meg, mennyivel
könnyebb, amikor úgy lakod a testedet, hogy figyelmed egy részét itt tartod, az egyszerű, éber
tudatosság állapotában. Tudatában vagy annak, ami megjelenik az érzékszervi érzékelésedben
– most éppen tudatában vagy az elhangzó szavaknak –, miközben érzékeled a belső test
energiamezejét, és már nem bukkan fel benned gondolat. Vagy csak nagyon kevés.
És ezt megteheted, amikor kimész a természetbe. Amikor ülsz a padon vagy a fűben.
Használd belső tested kapuját, és kezdj így körülnézni! Gyönyörű gyakorlat! Nézed az élet
különféle, téged körülvevő formáit, csak figyeled az egyes formákat, azzal az ártatlan
érzékeléssel, amely nem értelmezi vagy minősíti a látottakat. Így már könnyebb. Mert a
figyelmedet lehorgonyoztad. Talán ez a legnagyszerűbb… Átváltasz az értelmezés és
címkézés kényszeréről az értelmezés és címkézés kényszerétől mentes létre. Ez nem azt jelenti,
hogy elveszítetted a képességeidet, és már ne tudnád, hogy mi micsoda. Nem, csupán a
szükséglet szűnik meg.
Lehetőséged van a nem gondolkodás szabadságára. A nem címkézés szabadságára. A
nem értelmezésre. Hagyni a dolgokat lenni, és ebben az állapotban a tiednél hatalmasabb
értelem lép be a képbe.
Olyasmi ez, mintha a te szemeiden keresztül ez a nagyobb intelligencia nézné és
élvezné a forma világát, a mélyben tudva, hogy az önmaga megnyilvánulása. Tudva, hogy a
forma világa önmaga manifesztálódása.
Első hallásra tehát úgy tűnhet, mintha jelentéktelen dolog lenne, hogy ott ülsz, és
egyszerűen csak gyakorlod az értelmezés nélküli nézést. Pedig ez a legnagyobb tudatváltás,
ami csak megtörténhet veled. Az az egyszerű dolog, hogy ott ülsz valahol. Ilyen könnyű
helyzettel kezdjük. Ekkor nem ér kihívás.
Más az a helyzet – és erről még beszélek –, amikor az élet próbára tesz, és akkor
gondolatok törnek rád. Olyankor aztán megannyi gondolat- és érzelemminta rohan meg. Rád
akarnak törni. De ezt a helyzetet most még nem vizsgáljuk. Először olyan helyzetedben
tapasztaljuk meg, amely támogató és nincs benne kihívás. Ilyen az előbb említett szituáció,
illetve az is, hogy most itt vagy az ashramban. Képesnek lenni ülni vagy állni valahol, közben
kapcsolatban lenni a belső testtel, és gondolatmentesen érzékelni, vagy talán nem is teljesen
gondolatmentesen.
Talán fölbukkannak és eltűnnek címkék. Ám mielőtt a következő címke fölbukkan,
egy ideig címkézésmentes időrés támad. Majd egy újabb jön…, majd távozik.
Egyetlen gondolattal sem harcolsz. Azok jönnek, s te engeded őket lenni. Egyikük
sem fontos. Néha előfordulhat, hogy a gondolat ki akar rántani ebből az állapotból, és azt
színleli, hogy… Minden gondolat vissza akarja szerezni a figyelmedet. Az elme ügyeskedik,
mert az emberi elme nagyon okos valami. Tehát meg fogja próbálni visszaszerezni a
figyelmedet valamilyen érzékszervi észleléseddel kapcsolatos értelmezésen keresztül vagy
- 33 -
valami teljesen mással. Valami olyannal, amire aztán igazán oda kell figyelned, mégpedig
azonnal. Amin valóban gondolkoznod kell. „Ez igazán fontos!”
Az elme tehát megkísérli elvonni a figyelmedet a mostról, a testedről, hogy azt
önmagára térítse vissza. Ha tudsz erről, akkor figyelhetsz rá, és így reagálhatsz: „Aha, megint
itt van.” És máris újra a jelenben vagy.
Vagy megfigyelheted a folyót. Ülhetsz a folyó partján, és figyelheted… Kapcsolódj a
belső testedhez, és úgy ülj ott! A csoda akkor máris megtörtént. Többé már nem a
kondicionált elmén keresztül érzékelsz. És nincs már benned igény a gondolkozásra.
Nincs már benned kényszer. Szabadságodban áll nem gondolkozni.
Az egyetlen dolog, amit elértem az életemben – bár valójában ez egyáltalán nem
teljesítmény –, hogy nem kell gondolkoznom.
Valaki néhány éve azt kérdezte tőlem: „Mit értél el?” Akkoriban még nem írtam meg
a könyvemet. Tehát nem értem el semmit. Így mindössze annyit tudtam válaszolni: „Nos azt,
hogy többé már nem kell gondolkoznom.” A kultúránkban ezt nem sokra becsülik… De ez
nem azt jelenti, hogy többé már nem tudsz funkcionálni. Habár először ez újfajta működést
jelent.
Néhány évembe telt, amíg megtanultam eme világban ilyen állapotban funkcionálni.
Én ugyanis nem kaptam útmutatást, nekem nem volt tanárom. Ezért ez az állapot eleinte
teljesen eluralt. Még ahhoz se éreztem késztetést, hogy egyáltalán tevékenykedjek ebben a
világban. Aztán fokozatosan visszatért a képességem, hogy ebben az új állapotban működjek.
Neked már jobb útmutatásod van, mint amilyen nekem volt. Ezért neked már nem kell
diszfunkcionálissá válnod, amikor ez az új tudatállapot megjelenik. Ez azonban megtörtént
emberekkel. Ramana Maharshi – fogalmazhatunk úgy is, hogy – diszfunkcionálissá vált, mert
sokáig még ételt sem vett a szájába. Nyugati mérce szerint ezt minden bizonnyal
diszfunkcionálisnak neveznék. De szerencsére itt Indiában megértették, hogy itt valami
értékes dolog jelent meg, és ezért nem dugták Ramanát elmegyógyintézetbe. Nyugaton ezt
tették volna.
Tehát az új megjelenésével… Természetesen ez a világban való létezés új módja, az
interakciók új módja, az érzékelés új módja, ami először persze szokatlan. Ezért azt
javaslom: szokj hozzá, és hagyd megtörténni!
Eleinte, különösen a természetben végzett szemlélődésed során, legyen az a folyó
vagy a fék szemlélése, lépj be a címkézés nélküli érzékelés állapotába! Érezheted azt az
éberséget, ami az érzékelés hátterében megbújik. Az éberséget, ami az érzékelést lehetővé
teszi. A jelenlétet, amelyen keresztül az érzékelés történik. Ahogy azt érzed, a mögöttes
csöndes nyugalom megtölti egész lényedet. De körülötted is az van. Ott a csöndes nyugalom
erőtere, és ott vannak a jelenségek, amelyeket éppen érzékelsz.
És te az erőtér vagy. Az tartalmazza ezt. Az tehát valójában nem a test. A test
teszi lehetővé, kapuként, hogy hozzáférj ehhez az erőtérhez. És amikor átlépsz ezen a
kapun, hatalmas valami tárul fel előtted. Már nem korlátozódsz a testedre. Ülsz és figyeled,
mondjuk a folyó mozgását, a kis állatok vagy tán épp az emberek mozgását. És miközben
figyelsz, mindig ott van a két dimenzió: az, amit éppen érzékelsz; és az, ami az érzékelést
lehetővé teszi: az erőtér. A tágasság. Így tehát mindkét világban lakozol. A forma és a
formamentes világában is. Pontosabban: a formamentesben laksz. És továbbra is
kapcsolatban tudsz lenni a forma világával.
Hát így tudod felhasználni az itteni környezetet és a folyót. És akkor már azt
mondhatjuk, hogy minden, amit szemlélsz, tanít téged. Különösen a természet. A csend.
Különösen a folyó. Te is hozzáteszel valamit. Az érzékeléseid teszik azt teljessé.
Nem akarok semmilyen filozófiai fejtegetésbe bocsátkozni, vagy olyant mondani, amit
hinned kéne, csupán felvetem: Vajon lenne-e folyó, ha nem érzékelnéd, ha nem lennél a folyó
tudatában? Vajon nincs-e szükség mindkettőre ahhoz, hogy a folyó ott legyen? És az a
- 34 -
megszenteltség vajon nem egyaránt belül és kívül is van? Ott lenne-e a szentség akkor is, ha
senki sem tudna róla?
És ugyanezt gyakorolhatod a szobádban is. Szinte biztos, hogy az itteni szobád nem
olyan kényelmes, mint az otthoni. Hacsak nem vagy aszkéta szerzetes vagy apáca… Továbbá
akadnak itt olyan dolgok, amik neked esetleg nem tetszenek. Ami nem működik, vagy ami
nem elég jó. De megteheted, hogy miközben a szobádban ülsz, csak szemléled ezeket a
dolgokat. Ülsz a széken. Csak 10-15-20 percig, szemlélődve, és engeded, hogy minden
olyan legyen, amilyen. Semmi címkézés. Semmit sem minősítesz.
Meglepett ez az állapot azon a reggelen, amikor egy borzalmas szenvedésekkel teli
éjszaka után fölébredem, melynek során az elmém teremtette énem föloldódott. Képtelen volt
tovább életben tartani önmagát. Annyi szenvedést teremtett, hogy elpusztította önmagát.
Amikor nem tudtam tovább élni magammal. Ekkor az énem, amelyikkel már nem tudtam
együtt élni, hirtelen föloldódott. Ami megmaradt, az az én. Jelenlét. „Én vagyok”-jelenlét.
Semmi különös. Csak az. Tehát fölébredtem, kinyitottam a szememet, és körülnéztem a
szobában. Életemben először címkézés nélkül. És megtapasztaltam, hogy címkézés nélkül
minden eleven. Megdöbbentem. Ebben a címkézésmentes állapotban körbejártam a várost, és
még csak nem is tudtam, hogy nem minősítek. Semmit sem tudtam. Mindössze azt tudtam,
hogy hirtelen rendkívüli békét éreztem mindenütt. Még a városban is. A béke mindenhol jelen
volt. Nem tudtam, miért. Nem tudtam, hogy az elmém gyakorlatilag leállt. Csak később
jöttem rá, amikor egy buddhista szerzetessel beszélgettem, és ő az elme leállításáról beszélt.
Ekkor azt mondtam: „Ó! Tehát ez történt!”
Most pedig az állítom, hogy ez nem olyan dolog, ami csak néhány emberrel történik
meg. Sok olyan emberrel találkoztam a tanításomra eljövők közt, akik már kilépnek az
elméjükkel való azonosulásból. Az esetek többségében ez nem hirtelen történik meg, az
viszonylag ritka, de azért zajlik a folyamat.
Tehát nem azonnal kerülnek folyamatosan abba az állapotba. Abba kizárólag a
mostban léphetsz be. Ahhoz, hogy folyamatosan ebben az állapotban tartózkodhass, némi
idő kell. Ez az a rész, ahol szükség van időre. Az állapotba belépéshez nincs szükséged időre.
Az most történik.
Ez hát a gondolkodásról való lemondás, és akkor azonnal hatalmas mélység tárul fel
előtted. Rendkívül méllyé válsz, és ráébredsz, hogy valójában milyen mély és titokzatos is
minden jelenség, minden természetes jelenség. Hogy miként is redukáltad azt valamivé, egy
elvonatkoztatássá azzal, hogy mindent címkéztél és értelmeztél.
Ez hát a gyakorlat, amit teendőként javaslok neked a következő napokra. A
megfigyelő jelenlétként légy itt! Meginvitálni a gondolatmentes állapotot. Ha pedig
megjelenik egy gondolat, akkor azt egyszerűen fölismered mint gondolatot. Anélkül, hogy
abból problémát teremtenél.
Talán ez a fő gyakorlat, amit nemcsak akkor végezhetsz, amikor éppen ülsz, hanem
mozgás közben is. Először ülve végezd, aztán kezdj el járni e terem és a szobád között!
Lépegetve. Légy jelen minden lépésednél, és járás közben figyelj! Anélkül, hogy valamiféle
szertartássá tennéd azt.
A buddhizmusban létezik egy meditációs járógyakorlat, de az meglehetősen formához
kötött. Tehát ahogy lépkedsz, a talpad földet ér, majd a másik lábad fog talajt, és súúúúú…
Fölemelkedik a jobb láb, súúúúú…
Nem gyakorolhatod a Thai-Chi-t úgy, hogy közben már a mozdulat végét várod. Aki
ezt tenné, az alapvető hibát vétene. Amiatt a Thai-Chi is hasznos gyakorlat. Ha azonban ez a
hozzáállás csak a gyakorlatvégzésre korlátozódik, és életed többi részében ismét az elméddel
azonosulsz, akkor az nem segít. Azonban hasznos kiegészítő tevékenység lehet. A mozgás. A
Thai-Chi-ben a kezed, mondjuk, innen ide mozdul. Sohasem tanultam, egyáltalán nem
ismerem a Thai-Chi-t. Csak a jelenlétet ismerem.
- 35 -
Tehát a kéz mozdul, és általában minden pillanatban már a mozdulat végénél akarsz
lenni. Ez az elme kivetítése, ami a végeredményt akarja. Az elme a jelen pillanatot a cél
elérésének eszközévé akarja tenni. Még akkor is, amikor egy pohárért nyúlsz, máris ott akarsz
lenni. És amikor megragadod a pohár vizet, azt akarod, hogy az máris itt legyen, a szádban.
És még mielőtt az itt lenne, te már azt akarod, hogy legyen a gyomrodban.
Az elme jövőbe vetítése magával húz. A legtöbb ember így él. A jövő vonzása – ami
mentális projekció – határozza meg a cselekvéseket, így azok húzóerőnek vannak kitéve.
Mindig a mentális kivetítést követik. Minden mozdulatnál. Akkor viszel jelenlétet a
cselekvésbe, ha annak végzése közben egyszer sem kezeled a mozdulatot valamely cél
elérésének eszközeként. Nem kell megérkezned, hiszen már itt vagy. Itt vagy, itt vagy, itt
vagy.
Tehát gyakorolhatsz olyan apró dolgokon, mint egy pohár víz fölemelése és megivása
a tiszta tudatosság állapotában. Amikor is ez a pillanat nem a következő pillanat eszköze.
Ha ez a pillanat a következő pillanat eszköze, akkor az így történik. (Ivás közben:)
„Na, mi a következő dolog?” Láthatod, ez a „megragadó” hozzáállás. És a következő dolog
lehet egy újság vagy a tévé is. Mert az elme a következő gondolatfüzérbe való
„reinkarnálódás” lehetőségét keresi, amivel azonosulhat. Fölemeled a telefonkagylót, és
beszélsz valakivel. Fölöslegesen ugyan, de az legalább teendővel lát el. És ott a lehetőség,
hogy egyszerűen fölvedd… Először egy kicsit lelassíthatod magad, amikor ilyent teszel. Az
innen oda történő fizikai mozgáshoz a tudatosság tereként használod a teret. A mozdulatot,
ahogy a szájadhoz emeled a poharat. Egyszerűen jelen vagy a mozdulatban. Mindent
érzékelsz. Ahogy megérinted a poharat, annak a hőmérsékletét, még ivás közben is. Annyira
legyél jelen, hogy ezt a cselekvésedet már ne vegye körül gondolat! Aztán elindul a pohár
visszafelé, és az továbbra is az egyszerű, tiszta, éber jelenlét tere.
Gyönyörű így cselekedni! Más minőség áramlik ebbe a cselekvésbe, mint amikor egy
jövőbeli projekció rángat. Az olyan egyszerű dolog is, mint hogy az egyszerű jelenlét
állapotában keresztülmész a szobádon. Nem azért mész, mert muszáj odajutnod. Semmi sem
változik meg azzal, hogy átértél a szoba másik végébe. Akkor is most lesz. Tehát nem
muszájból cselekszel… Vagy amikor fölmész a lépcsőn. Gyönyörű! Minden lépésedkor jelen
vagy. Beteljesedettebb lesz-e az életed, amikor fölérsz a legfelső lépcsőfokra? Nem. Az
csupán egy másik hely. Akkor is most lesz. Csak úgy teheted…
Félreértheted, ha úgy kezeled ezt, hogy megpróbálsz valamit előhozni magadból. Az
egyetlen ok, ami miatt erre rámutatok, az egyetlen ok, ami miatt ezt képes vagy megtenni,
hogy felbukkan a jelenlét, ami aztán úgy nyilvánul meg, mint valaki, aki fölemel egy poharat
a gondolatmentes tudatosság állapotában. Ez csak azért történik meg, mert jelenlét ébred
benned. Abból a korlátozott nézőpontból azonban, hogy te ez az entitás vagy, úgy tűnik,
mintha ez az entitás valamilyen spirituális gyakorlatot végezne. Ez tehát kulcsfontosságú.
Tudatosságot vinni ezen kis dolgokba, mert a tudatosság meg akar jelenni. (Egy
hallgató hozzászól: az evéssel kapcsolatban mond valamit.) Igen. Meglehetősen hosszú ideig
tart így enni, és sokak számára ez az evésnek egy szokatlan módja. A fejedben lehetett talán
némi gondolati bosszankodás ezzel kapcsolatban. Tehát megteszed. Bármilyen helyzet lehet.
Engedd, hogy ott jelenlét legyen!
Először tehát egyszerű dolgokon gyakorold! És persze, ahogy itt ülsz, itt is megjelenik
a jelenlét.
Aztán, amikor szavak révén interakcióba lépsz más emberekkel, akkor felbukkan az
első kihívás. Az első igazi kihívás. Kisebb kihívások még akkor is jelentkeznek, amikor a
természetben ülsz. Az elméd… De az első nagyobb kihívás az emberekkel kapcsolatban
jelenik meg. Mert az emberek legtöbbször emberi elméket jelentenek. Kondicionált elméket.
És amint szavakat mondasz ki, az elme keményen bejelentkezik. Fogalmak, szavak. Te pedig
beszippantódsz az elmefolyamba. Reaktív elmefolyamba. Beszélgetés… És elveszíted a
- 36 -
mögöttes tudatosságot. Teljesen magával ragad az elmeáramlat. Nem is tudod, hogy magával
sodort, az mégis egyszerűen csak teljesen magával ragadott.
Ha tehát beszélgetsz itt másokkal, és nem akarod, hogy az elmefolyam reaktivitásba
sodorjon, akkor a leghasznosabb, ha figyelsz, vagyis teljes figyelmeddel hallgatod azt, aki
beszél hozzád. Tehát a figyelést teszed a gyakorlatoddá, de úgy hallgatod a másikat, hogy
közben érzékeled a belső testedet. Teljes figyelmedet adod a másik embernek, a figyelés
ezen állapotában.
Nem sokan képesek ezt megtenni, mert a legtöbben elmerülnek az elmében. Nem
figyelnek rád igazán. A saját elméjükre figyelnek. Azt készítik elő, amit majd el akarnak
mondani. Vagy értelmezik az elhangzó szavakat. Címkéznek. A valódi figyelés: képesnek
lenni a másik meghallgatása közben csöndben maradni. Csak így tudsz valóban figyelni.
Elcsöndesedett állapotban figyelni, ami a gondolatmentes tudatosság állapota. Ez a valódi
figyelés. Kizárólag ez az igazi figyelés.
És ez a képesség néha szinte véletlenül alakul ki egyeseknél, akik más emberekkel
foglalkoznak, például terapeutáknál, pszichológusoknál. Sok év munka után néhányukban
kialakul a képesség, hogy a másik ember meghallgatása közben ebben az állapotban legyenek.
És csak ekkor válnak igazán hatékonnyá a szakmájukban. Mert csak ekkor tudja átvenni
az irányítást egy nagyobb intelligencia a korlátozott, felhalmozott tudástól, amit ők a te
testedre próbálnak alkalmazni, az állapotodat megcímkézve, téged ilyen vagy olyan
elnevezéssel illetve. Beskatulyázva téged ebbe vagy abba a fiókba.
Néha előfordul, hogy az évekig tartó figyelés és a felhalmozódott tudás alkalmazása
után belefáradnak a tevékenységükbe, és elkezdenek egyszerűen csak jelen lenni a számodra.
Ekkor megjelenik a figyelem állapota. Az ekkor felbukkanó tágasság a megjelenő,
gondolatmentes tudatosság állapota . A másik személy ekkor ebben az erőtérben
találja magát. És ekkor lehetővé válik a valódi átalakulás és gyógyulás. Mert most már
működni kezdhet az említett, kondicionálatlan intelligencia.
Még az is lehet, hogy nem rajtad keresztül jön az elő, mert ezen forma révén ott van az
erőtér, a tiszta, tágas jelenlét tere. Az tehát megjelenhet a másik személyen keresztül is. Az
erőtér akár valamely külső tényező révén is megjelenhet. Ami eleinte látszólag egyáltalán
nem függ össze ezzel.
Tehát valahányszor beszélgetsz valakivel, figyelj rá, légy a tiszta hallgatás
állapotában! A tiszta figyelem állapotában. És hogy benne is maradj, a másik hallgatása
közben érezd a belső testedet! Így szinte az egész testeddel figyelsz rá. Teljes figyelmet
szentelsz neki. Többé már nem oly fontos, hogy konkrétan milyen szavak jönnek elő a
szájából. Már nem csupán reagálsz arra, ami a szájából előbukkan. Mert a gondolat nélküli
tudatosság eme állapotában a másik személy ugyanezen dimenziójával kerülsz kapcsolatba.
Képes vagy áthatolni az elme vetítővásznán, ami esetleg továbbra is próbál hatni rád, és meg
tudod érteni azt a kondicionálatlan tudatosságot, ami a gondolatáram mögött a másik
személyben ott található.
És gyakran nem is csupán erről van szó. Ennek révén fölébred a kondicionálatlan, és
kezd a felszínre bukkanni. És természetesen éppen ez a spirituális tanítások lényege. Itt is
nagyrészt ez történik. Ha a tiszta figyelés eme állapotában vagy, csodálatos átalakulások
történnek a körülötted levőkben. A figyelmedet már nem teljesen a másik ember szájából
előbukkanó szavak kötik le. Igen, a szavak továbbra is ott vannak, azokra is figyelsz, de ennél
több történik. Ott az egész erőtér, a tágasság. Te tehát átnézel a kondicionált személyen. És
eleinte ezt úgy éled meg, mint a létezés új módját. Eleinte talán kicsit furán érzed magad, mert
nem készültél fel arra, hogy mi legyen a következő mondatod. Ebbe pedig félelem vegyülhet:
„Jaj! Mit is fogok mondani?!…” A másik személy pedig befejezte a mondandóját. Néha
ugyanis az emberek azért abbahagyják a beszélést… Vagy kérdeznek tőled valamit. És akkor
- 37 -
megtapasztalod. Hirtelen válaszod születik. Spontánul. Elpróbálatlanul. Gyakran pontosan

az, amit a másiknak hallania kell. És meglehet, hogy meglepődsz a saját szavaidon. „Ó, ez jó!
Ezt én mondtam? Ezt le kell jegyezzem!” Mert ekkor úgy lépsz interakcióba…
Léteznek az interakciónak ezen dimenziói. Különösen itt, de másutt is. Ott van a
természet világa, körülvesz, a növények, az állatok, a folyók, az égbolt… És aztán
interakcióba lépsz emberekkel. Az emberek világával.
Hogyan bánjunk hát ezzel a két dimenzióval? Az emberek világa persze sokkal több
kihívást tartalmaz, mint a természet világa. Az emberek komplikált lények. Azért vannak itt,
hogy próbára tegyenek.
Reggel, amikor fölébredsz és kinyitod a szemedet, néhány pillanatig valószínűleg
természetes, gondolatmentes állapotban vagy. Amikor már tudatos vagy, de a gondolat még
nem lépett színre. Más alkalmak is adódnak, amikor ez az állapot természetes módon
megjelenik. Ahogy az sok emberrel meg is történik, anélkül, hogy egyáltalán tudnának róla.
Az természetes módon megjelenik, valahányszor valami szépet látsz. Egy pillanatra ilyenkor
nincs gondolat – „Ó!” –, és a szépségre mély, belső válasz születik. Akkor is magától,
természetes módon jelentkezik, amikor veszélybe kerülsz, és azonnal cselekedni kell. Nincs
idő gondolkodni, mentálisan kidolgozni a teendőket. Ekkor ezért hirtelen átválthatsz a
tudatosságba. A gondolatból a tudatosságba. És a megfelelő tett azonnal megtörténik.
Ezért keresik egyesek a veszélyt. Ők maguk nem ismerik ennek a miértjét. Biológiai
szempontból úgy mondják ezt, hogy felszökik az adrenalinszintjük, ami talán csupán egy
kísérő jelenség… Valójában azonban az történik, hogy a gondolat nélküli tudatosság
állapotában vannak, és soha még nem érezték magukat ilyen élőnek… Számukra így a
veszély keresése az egyetlen módja annak, hogy ebbe az állapotba jussanak, mert ezekben a
szituációkban az elme képtelen megbirkózni a helyzettel. Tehát az elme ilyenkor
működésképtelen. Annak félre kell állnia, és az irányítást a jelenlét veszi át , amikor a
hegyoldalon kapaszkodsz fölfelé. Te pedig minden egyes mozdulatod közben teljesen jelen
vagy. Hiszen egyetlen jelenlét nélküli mozdulat, és akkor véged. Ez a jelenlét tanulásának a
nehezebb változata…
Ragadd meg inkább azokat a pillanatokat, amikor a jelenlét magától, természetes
módon bukkan fel! Például amikor reggel fölébredsz, kinyitod a szemed, és a tudatosság
erőtere egyszerűen ott van. Ébredj eme tudatosság tudatára! „Ó!” Még mielőtt az elme rákezd
a magáéra. Gyakran megfigyelheted ezt az embereken, ahogy fölébrednek, majd két perc
múlva beindul az elméjük. És a nap hátralévő részében az az állapotuk, amit én most így
mutatok meg. Nincsenek ott. Megpróbálnak valahová eljutni. És persze az ilyen görcsben élés
idővel megviseli a testet.
Talán fölébredsz itt, az éjszaka kellős közepén, itt, a számodra idegen környezetben, a
nem túl kényelmes ágyadban, és akkor gondolatok törhetnek rád. A gondolat pedig gyakran
valahol másutt akar lenni. Elképzeled, milyen érzés az otthoni, meleg ágyadban feküdni.
Amelyik olyan puha. „Egyáltalán, miért is jöttem el otthonról?! Holott most otthon lehetnék, a
puha ágyamban!” És ebből aztán egy gondolatfüzér alakul ki, ami nemsokára
boldogtalanságba fordul.
Ha tehát az éjszaka közepén fölébredsz, érdemes azonnal kapcsolatba lépni a belső
testeddel. Ott fekszel, intenzív életteliségben. A gondolatmentes tudatosság állapotában.
Továbbra is itt belül laksz. Jóllehet, az elméd az imént még a problémáidat sorolta. Az elme
kedvenc időpontja és helye ahhoz, hogy elmondja a problémáidat, és elkezdjen megoldásokat
keresni rájuk, az az éjszaka közepe. Te azonban kilépsz ebből, az egyszerű jelenlét állapotába.
És minél hosszabb ideig nem tudsz aludni, annál jobb. Üdvözöld ezt az állapotot! Mert ott
található a tudatosság.
Ha este majd aludni mész, az ágyadban fekve érzékeld a belső testedet, és csak legyél
ott! A jelenben, éberen, tudatosan, és ebből az állapotból aludj el! De ne csak itt, hanem
- 38 -
otthon is érdemes ezt tenned. A legrosszabb módja az elalvásnak, ha a bekapcsolt tévé mellett
alszol el. A második legrosszabb mód az olvasás. Hacsak nem olyan spirituális könyvet
olvasol, ami jelenlétből született. Utóbbi esetben ugyanis bármelyik mondat a jelenbe hozhat,
s akkor leteszed a könyvet.
Tehát arról beszélek, hogy elegendő jelenlét van benned, és a délután folyamán eddig
én csak kisebb kihívásokról beszéltem.
Szólok majd a nagyobb kihívásokról is, amikkel az életed során előbb-utóbb
szembesülsz. S arról, hogy miként tartsd fenn a jelenlétet majd akkor. De ha nem tudsz jelen
lenni, a szobádban, akkor hogyan tudnál jelen lenni, amikor egy nagy kihívás ér? Hacsak nem
az életedet fenyegető kihívásról van szó, mert akkor a jelenlét úgyis létrejön.
Tehát azt állítom, még ha ezzel néhány tanító nem is értene egyet, hogy benned már
elegendő jelenlét van ahhoz, hogy úgy dönts: inkább jelenlétben ész, semmint az
elméddel való azonosulásban. Ezért csupán emlékezned kell arra, hogy van választási
lehetőséged: azonosulsz az elméddel, vagy kilépsz az elmédből. Úgy érzem, hogy valaki
most arra gondol: „De ki választ?” Nos, a válasz erre természetesen az, hogy valójában nem
te választasz. A jelenlét dönt úgy, hogy felbukkan ezen a formán keresztül . A
forma nézőpontjából úgy tűnik, mintha ez a forma döntene. De ez hasznos nézőpont. Ezért
mondom, hogy választhatod a jelenlétet. Ne próbáld ezt megfejteni az elméddel!
Az igazságot igen gyakran – a legmélyebb igazságot – csak látszólagos
ellentmondáson keresztül lehet kifejezni. Nem pedig valami világos, logikus állítás révén,
ami kimondja, hogy „ez így van, az pedig nem így van”. Ez a gondolat töredékes
megközelítése. S amikor gondolatrendszereket kreálsz, akkor azok ugyan spirituálisnak
tűnhetnek, ám valójában hitrendszerek lehetnek. Szépen, tisztán megfogalmazod: „ez így és
így van, és ebben nincs semmi ellentmondás”. Mindent logikus érv támaszt alá.
Légy gyanakvó, ha olyan tanítással találkozol, amelyik teljesen és következetesen
logikus, és nem tartalmaz ellentmondásokat! Az valójában elmeépítmény. Mi ezen túllépünk.
Ezek csupán különböző útjelző táblák, amelyek célja, hogy túljuttassanak az elmével való
azonosuláson. És amelyik útjelző tábla hasznos, azt használni fogjuk. Az útjelző táblák nem
azért vannak, hogy tartalmazzák vagy közvetítsék az igazságot, az abszolút igazságot. Azok
csak ideiglenes eszközök. Ez minden.
Tehát választhatod a jelenlét állapotát. Ez hasznos perspektíva, és mindössze arra van
szükséged, hogy emlékezz: van választási lehetőséged. Aztán pedig élsz ezzel a
választási lehetőségeddel. Ekkor a jelenlét választott téged – mondhatjuk. Rendben, ez
nem fontos.
Tehát fölmerülnek ezek a filozófiai kérdések, amikor a különféle tanításokat hallod:
„van cselekvő, nincs cselekvő”. És akkor az emberek azonosulnak ezen nézőpontok
egyikével. Elmennek az egyik tanítóhoz, aki azt mondja: „nincs cselekvő”, és aztán
mentálisan ezt az álláspontot ismételgetik, és elkezdenek vitatkozni azokkal, akik azt
mondják: „nem igaz, mert igenis van cselekvő”. Azt elme imádja ezt! Ilyenkor az egós én
ugyanis „reinkarnálódott” egy új hitrendszerbe, és gondolati álláspontot tett magáévá: „ez
most én vagyok, és én azt mondom neked, hogy nincs cselekvő”. És rengeteg dolgot teszel,
miközben ezt kimondod.
Ha kérdésed támad, itt hagyhatod, és ha akarod, akkor leírhatod azt papírra. Holnap
vagy holnapután megnézem a kérdéseket. Nem ígérem, hogy válaszolni is fogok rájuk, de
megnézem őket. Kerüljétek a spekulatív jellegű kérdéseket, mert azok nem sokat segítenek!
Kerüljétek a túlságosan összehasonlító jellegű kérdéseket is, amelyek tehát útjelző táblákat
hasonlítanak össze. Olyan lényeges kérdéseket tegyetek fel, amelyek a saját gyakorlásotokkal
kapcsolatosak! Kerüljétek az olyan kérdéseket, amelyek megpróbálnak rajtakapni engem
valamilyen ellentmondáson: „Ma reggel azt mondtad, hogy…, délután viszont azt, hogy…
Melyik az igaz?”
- 39 -
Nemrég kaptam egy kérdést. Egy nagyon erős elme írt egy igen gondosan kidolgozott
kérdést, amelyik így szólt: „A könyvedben azt írod: ’Azért vagy itt, hogy lehetővé tedd az
univerzum isteni céljának a kibontakozását. Ennyire fontos vagy!’ Néhány oldallal később
azonban azt írod: ’Egyetlen forma sem fontos.’ Akkor most melyik az igaz? Mindkettő nem
lehet igaz.” Pedig mindkettő igaz. Ha tehát azt kérdezed tőlem: „Fontosnak tartod-e
önmagadat?”, akkor azt kell felelnem: egyáltalán nem. Ezt a formát egyáltalán nem. Ez a
tanítás csak azért jöhet létre, mert ez a forma tudatában van saját semmiségének. Teljes
jelentéktelenségének. Ezért vagyok áttetsző, és ezért jöhet át rajtam keresztül a tanítás. Ha
különlegesnek gondolod magadat, akkor nincs áttetszőség, és a tanítás nem tud átjönni. Ez a
forma teljesen lényegtelen. Ezért olyan fontos ez a tanítás.
Hadd javasoljak valamit! Egy pillanatra csukd be a szemed, és csak hallgasd a harang
hangját! Engedd, hogy a hang megjelenjen, és légy azon erőtér tudatában, amelyben a hang
megjelenik, és azon tér tudatában, amelybe az elülő hang aztán visszatér. A hang idővel elül,
ám ott marad a tudatosság tere. A tudatosság tere ott marad. És noha a hangra figyelsz, a
hangra figyelés közben tudatában vagy a tudatosságnak, a mögöttes erőtérnek. A formának és
a forma nélkülinek. Ezek egyek. Javaslom, csukd be a szemed!
3. nap
2002. február20.
A nem tudás ereje
Azért van csend, és azért nem beszélek, mert – részben úgy fogalmazhatnám ezt meg:
azért nem beszélek egy ideje, mert nem tudom, hogy mit mondjak. Elvileg ez nagyon
kellemetlen állapot is lehetne. Ha nem tudom, hogy mit mondjak, és ugyanakkor
mondanivalót keresgélek, az kellemetlenné válik. Ha nem tudom, hogy mit mondjak, és azt
gondolom, hogy tudnom kéne, az kellemetlen. Ha nem tudom, hogy mit mondjak, és e nem
tudásom miatt rosszul érzem magam, az komoly stressz.
Ha azonban megbékélsz a nem tudással, akkor mély, kreatív állapotba kerülsz, és
akkor hozzáférsz egy mély tudáshoz. És ez nemcsak a spirituális tanítóra igaz. Rád is. Te is
tanító vagy. Megbékélni a nem tudással. Ekkor önmagától fakad föl ebből a mélyebb tudás,
amikor a nem tudásnak már nem állunk ellen. Megadóan elfogadod a nem tudás állapotát.
Ez a mély, belső összekapcsolódottság gyönyörűséges állapota. Ekkor bármit, amit
az adott pillanatban tudnod kell, amit igazán tudnod kell – nem azt, ami a mentális
kíváncsiságodat elégíti ki, hanem amit igazán tudnod vagy tenned kell –, azt tudni fogod.
Éppen most, amikor tudnod kell. És rengeteg olyan van, amit nem kell tudnod. Ám amire
valóban szükség van, az mindig előjön abban az állapotban, amelyben te mint létező entitás
látszólag eltűnsz, eltűnik az „én tudom”.
S ekkor rájössz, hogy minden gondolati tudás vagy gondolatokból levezetett tudás
csupán egyfajta áltudás. Mert a gondolat világában, hogy valamit valamilyen névvel illetsz,
azt hiszed, már ismered azt. Ha van címkéd valamire, azt hiszed a szóban forgó dologról,
hogy az az. Nem veszed észre, hogy minden címke elvonatkoztatás, és nem a dolog
maga.
Természetesen a nem tudás állapota az is, amiről tegnap beszéltem, amikor értelmezés
nélkül sétálsz vagy ülsz, és értelmezés nélkül érzékelsz. Címkézés nélkül. Ismét azt mondom:
ez a nem tudás állapota , ami ugyanakkor mégis olyan mély tudás állapota, ami az
elmén túli.
- 40 -
Amint az éberség, a kondicionálatlan tudatosság megjelenik, az elkülönítő tudást, ami

az elme jellemzője – hiszen minden címke elválaszt attól, amire vonatkozik, az gáttá válik –,
tehát ezt az elkülönítő tudást az „egyesítő tudás” váltja fel, ami nem választ el téged a tudás
tárgyától. És megláthatod, miként alakítja át ez a természethez való viszonyodat, és miként
alakítja át az emberi kapcsolataidat. Eddig ugyanis az emberi interakciók több mint 90 %-a az
emberekre aggatott, elkülönítő jellegű címkéken, értelmezéseken, ítéleteken alapult, és nem
vetted észre, hogy minden értelmezés, minden ítélet egy nagyon behatárolt nézőpont csupán.
Egy vélemény, egyetlen, aprócska nézőpont. Semmi több.
Ha ezt tudod, többé nem csalhat meg az elméd, nem hitetheti el veled, hogy egy
nézőpontban benne lehet az igazság, hogy egyetlen kimondott gondolatodban valaha is benne
rejtőzhet az igazság. Aprócska nézőpont az csupán. Semmi több. Töredék. Semmi több. Tehát
minden gondolat viszonylagosságának fölismeréséről beszélek.
Egy másfajta tudás felé haladunk. Amelyben az elkülönültség érzése nem jelentkezik.
Ez a fajta tudás egyúttal a szeretet is. A kettő egy. A szeretetet ugyanis az elkülönültség
illúziója homályosítja el. A szeretet et, ami a minden létezővel való egység felismerése,
elhomályosítja a címkézés, az értelmezés, a „tudó” elme. Ha bármire az elme szemszögéből
„nem tudásnak” nevezhető állapotban tekintesz rá, akkor azt szeretettel, együttérzéssel nézed.
Ezek a mély tudás olyan aspektusai, amelyek az elme számára teljességgel nem tudásnak
minősülnek.
Képzelheted, mennyire megváltoztatja az emberi kapcsolatokat, ha a másik emberrel a
nem tudás állapotában tudsz együtt lenni. Ami vagy azt jelenti, hogy teljesen jelen vagy, teljes
csöndben, megengedve ennek a formának, a formának, amit ez a pillanat éppen fölvesz, a
szóban forgó ember formájának, hogy teljességében legyen. Vagy jelentheti azt is, hogy
bizonyos gondolatok ugyan még ébrednek benned a másik emberrel kapcsolatban – ki ő, mit
kéne tennie, mit nem kéne tennie, mit kéne jobban tudnia stb. –, te azonban tudod a
gondolatról, hogy az csak gondolat, és többé már nem hiszel benne teljesen. Rájössz, hogy az
csupán töredék. Csak egy gondolat, amit aztán hagysz tovaröppenni, és visszatérsz a nem
tudás állapotába. Az elme többé már nem babrál ki veled.
Tehát folyamatosan ott a tudatos jelenlét dimenziója, és lehet, hogy ez minden, de az
is lehet, hogy ez a háttérben húzódik meg, és a felszínén elmetevékenység zajlik. Ez nem baj.
Az érzékszervi érzékelések, minden érzékszervi benyomás a felszín jelensége. Önmagukban
végső soron nem annyira kielégítőek. Hosszú ideig sohasem töltenek el elégedettséggel. A
formák e világában semmi sem ad tartós örömöt. Még akkor sem, ha kezdetben
gyönyörűnek találod. Például elutazhatsz olyan egzotikus helyre, mint ahol vagyunk – hiszen
sok ideutazó számára ez egzotikus hely. Ha azonban itt élsz, már nem egzotikus… De már
akkor sem egzotikus, ha néhány hetet itt töltesz. Az egzotikus akkor már nem egzotikus többé,
csupán „ó, igen”. Már nem okoz örömet. Egy kis ideig az… az új forma kielégít. De aztán:
„Ez nem elég. Valamilyen új élményre, új formákra van szükségem!”
Talán már el is jutottál arra a pontra, hogy számodra az már nem kielégítő, mert az
soha nem is lehet. Talán arról ábrándoztál, hogy: „Egy indiai ashram! Benne én! Az indiai
ashramban! Ez hozzáad majd valamit az élettörténetemhez, és sokkal érdekesebbé teszi azt.”
Amint azonban realizálódik a dolog, az újdonság varázsa nagyon gyorsan lecseng – talán egy
nap alatt –, és a forma világa már nem is olyan csodálatos. Mindig előjön olyasmi, hogy: „Ó,
ennek nem kéne itt lennie… Az ashramnak olyannak kéne lennie, hogy… Ó, ez se jó így, és
milyen dolog, hogy pók van az ágyamban?!…”, vagy hasonló. Vagy valami még rosszabb.
Előbb-utóbb – rendszerint előbb, mint utóbb – ide lyukadsz ki, az általad ismert
dolgok nem kielégítő voltára, saját elméd nem kielégítő voltára. A „tudásával” együtt. Tehát
sem a külső forma- és élményvilág nem elég, sem a saját elméd – a felhalmozott tudásával –
nem elég soha. Az élet csalódások sorozatává és folyamatos kereséssé válik. Sok emberben ez
folytonos, szinte folytonos vágyban nyilvánul meg: „valahol máshol akarok lenni”. Amikor
- 41 -
otthon voltál, az ashramban szerettél volna lenni. Most, hogy az ashramban vagy, otthon
szeretnél lenni. Ismerősen hangzik? Lehet, hogy számoltad, hány nap van még az indiai út
kezdetéig, most pedig a hazautazásodig hátralévő napokat számolod…
A formák közötti keresgélés – akár külső, akár mentális formákról legyen is szó –
tehát soha nem kielégítő. Így a keresés folytatódik. Kipróbálhatsz egy másik ashramot, esetleg
azt mondod: „Egy kaliforniai lelkigyakorlatos központ sokkal kényelmesebb lenne”, vagy azt,
hogy: „Elegem van a spirituális dolgokból! Ha ez a spiritualitás, akkor nem kérek belőle!”
Nagyon ritkán használok vagy említek régi útjelző táblákat, illetve térképeket. Most
azonban nagyon ideillik egy igen hathatós útjelző tábla, az Upanishadok egyike. Ebben az ősi,
szent iratgyűjteményben ugyanis található néhány igen jelentős útjelző tábla. Pontosan arról
szólnak, amiről beszéltem. Felidézem az első néhány sort, nem szó szerint. Azt mondja:
„Semmi, amit látsz vagy hallasz, vagy gondolsz, nem AZ.” A formák világában semmi sem
AZ. Végső soron semmi sem elégít ki. Ha a kielégülést ezen keresztül óhajtod meglelni, ami
végső soron te magad vagy, hiszen csakis saját magadon keresztül találhatod meg, hiszen az
egyetlen végső és igazi kielégülés nem más, mint önmagad megtalálása , amikor
teljességgel önmagaddá válsz. Ez az igazi kielégülés, amelyet mindenki keres, így vagy úgy.
Ez az Upanishad tehát így fogalmaz: „Nem az, AMIT a szem lát, hanem az, AMI
ÁLTAL a szem lát. Tudd, hogy egyedül ez a Brahman, az Örökkévaló, nem pedig az, amit az
emberek itt imádnak. Nem az, AMIT a fül hall, hanem az, AMI ÁLTAL a fül hall. Tudd, hogy
egyedül ez a Brahman, az Örökkévaló, nem pedig az, amit az emberek itt imádnak. Nem az,
AMIT az elme gondol, hanem az, AMI ÁLTAL az elme gondolkozni tud. Tudd, hogy egyedül
ez a Brahman, az Örökkévaló, nem pedig az, amit az emberek itt imádnak.” Még sorolja a
példákat, de mindegyik ugyanarra mutat rá, hogy a dolog nem a formában található, nem
abban, amit az emberek itt imádnak. Ez még Isten fogalmára is igaz. Csak gondolj rá, és
rájössz: ez sem AZ. Hanem AZ, aki minden észlelést, minden gondolatot lehetővé tesz. EZ az
Örökkévaló. És hol van EZ? Már itt van mint a lényeg, mint a most. Éppen ez AZ! Az
Örökkévaló, ami (aki) soha nem hagy el, a most. Egy vagy vele. A végső titka a mostnak,
hogy te vagy AZ, te vagy a most . Ez természetes. Ez az egyetlen, ami soha nem hagyott el
téged. Mindig ugyanaz volt. Mindig most volt.
Az emberek érzik is ezt, a rendkívül értékes valamit, de a gondolkodás összekeveri azt
az élettörténetükkel, és azt nevezik a személyiségüknek, individuális létezésük érzésének.
„Nem akarom elveszíteni ezt! Van valami rendkívül értékes bennem, és nem akarom azt
elveszíteni!” Nos, ezt kevered össze azzal, amivel azonosulsz, mentálisan azonosulsz,
történetekkel és a történeteken alapuló éntudattal.
Ha azonban mélyen az Én érzésébe tekintesz, igazi valód legbelsőbb érzésébe, rá
fogsz jönni, hogy annak semmi köze az élettörténetedhez. Elfelejtheted a történetedet,
elfelejtheted a nevedet is, AZ mégis ott marad. Sőt, ekkor még jobban érzed ezt az Énséget
mint lényed lényegét.
Ezért történik, hogy néha akkor találnak rá erre az emberek, amikor az életükben
minden összeomlik. Az éntudat összeszövődött mindenféle azonosulásokkal, mentális
azonosulásokkal, ám azok egy váratlan veszteség vagy halál következtében összeomlanak;
összeomlanak a formák, a struktúrák, a külsők és a belső is. A külsők: fizikai struktúrák,
életem látszólagos szilárdsága összeomlik. A belső: a hitstruktúrák, egész élettörténetem,
darabokra hullik.
Ekkor történhet meg, hogy ez a legbelsőbb Én váratlanul fölragyog, hiszen eddig a
többszörös azonosulásaink rétege elfedte azt. Ha ezek összetörnek, rájössz, mi volt az, ami
ezeken átsütött, az egyetlen, ami az élethez hozzáadta az én történetemet, az egyetlen, ami
megvilágította azt, a legbelsőbb Én volt.
Azért kevered össze a fizikai és mentális formációkat az „én”-nel, mert az Én fénye
világított rajtuk keresztül, de nem ismerted e fény lényegét. Csak annyit tudtál, hogy az átsüt
- 42 -
ezeken a formákon. És aztán hirtelen a formák összeomlanak, és ami marad, az az Én, az „Én
vagyok” legmélyebb tudása, a maga teljességében és színtiszta voltában. Már nem ez vagy az
vagy, hanem hirtelen megjelenik a puszta létezés, a jelenlét, a kondicionálatlan.
Minden összeomlott, és ekkor ezek az emberek, akik éppen valami tragédiát élnek át,
hirtelen megtorpannak, és így szólnak magukhoz: „Ez hihetetlen! Honnan jön ez a lelki béke?
Ez a hatalmas lelki béke?” Nem értették. Olyan lelki béke ez, ami túl van a megértésen. És
természetesen az elmondottak miatt történik meg. Váratlanul minden, ami elhomályosította
a legbenső Ént, utat engedett.
Ez a halál során is megtörténhet, ahogy arról tegnap beszéltem, miközben lassan
haldoklik valaki, és minden felolvad. Megtörténhet annak hatására is, ha jelenlétben lévő
közelében vagy egy ilyen spirituális összejövetelen, a jelenlét erőterében. Ez esetben is
előjön: a kondicionálatlan átsugárzik a kondicionálton. A kondicionált ekkor átlát… egyre
inkább veszít a sűrűségéből, most is, ahogy itt ülsz, egyre átlátszóbbá válik, bizonyos
értelemben meghal. A kondicionált „én”, abban az értelemben, ahogyan az „én”-t az emberek
többnyire használják, a leggyakrabban használt szó az angolban, és más nyelvekben is. Az
„én”, ahogyan azt az emberek többnyire használják, a saját élettörténetre, a kondicionált
lényre utal, végső soron arra a kitalációra, amivel azonosulok. Erre utalnak az emberek akkor,
amikor „én”-t mondanak.
Csakhogy van egy mélyebb értelme az „én”-nek, ami az én illúziója. Önmagunk
illúziója, de ettől még az Én végső soron szent szó. Az „én” a szokványos emberi tudatszinten
egy illúzióra utal, amit Buddha fel is ismert, amikor meglátta az én illúzióját. Ő erre az „én”-
re utalt, és átlátott rajta. Amikor ezt az illúziót felismerjük, a felismerés maga már a
kondicionálatlan tudatosságból származik. Téveszmében élő lény nem képes észrevenni a
saját téveszméjét. Maga a felismerés már a felszín alól felsugárzó fény, úgymond. Innen ered
a történet, forma, elme vagy azonosulás alapú identitás illúziójának a felismerése. Erre utal
Jézus is, amikor azt mondja: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Nem azt mondja, hogy:
„Ábrahám előtt én már voltam.” Az Énnel kapcsolatosan nincs „voltam” vagy „leszek”. Az
Én örök jelenlét. Örök mostság.
Az Upanishad is erre utal; a forma nélkülire, a kondicionálatlanra, ami soha nem kerül
alany–tárgy viszonylatba a tudással. Ilyen úton soha nem ismerhető meg. Mondhatná valaki,
hogy akkor nem is lehet megismerni egyáltalán. Csakis azzá válhatsz. Észreveheted, hogy az
vagy, de nem ismerheted meg úgy, mint ahogy a tudat megismer egy tárgyat.
Az emberek évezredek óta próbálják Istent a tudat tárgyává tenni. Isten fogalmát, isten
képét. Állításokat tesznek a tudat egy tárgyáról, éppen ezért mondja az Upanishad: „Nem az,
amit az emberek itt imádnak.” Isten nem az, amit látsz, nem az, amit hallasz, nem az, amit
gondolsz. Nem az, amiben hiszel, mert az gondolat, a hit gondolat. Hiszel Istenben, pedig Ő
nem az, amit az emberek itt csodálnak, mert számodra az végső soron egy mentális bálvány.
Egy ideológia. Te Istenben hiszel, s a melletted élő ember mondjuk a kommunizmusban hisz.
Ez két ideológia. Tehát nem az, amit az emberek itt imádnak. Nem az, amit az elme gondol,
nem az, amiben az elme hisz, hanem az, ami lehetővé tesz minden gondolkodást,
minden hitet, minden érzékszervi érzékelést. A forma nélküli, amelyből minden forma
kiemelkedik. Ez a legbenső Én, a lényeg, ami az életedben összekeveredik a formákkal. Az
Én összekeveredik a formákkal. A legmélyebb, a legbensőbb Én.
Itt pedig az az áldás és a kegyelem, hogy ebben az erőtérben szinte „előhúzatik”
belőled, a háttérből, a formációk mögül. És ez benned reagál, mert észreveszi önmagát a
külvilágnak tűnő dolgokban, és „Ó!”
Tehát ez a nyugodt, éber jelenlét állapota, ami felbukkan. Ennek hiányában kizárólag a
szenvedés és a tragédia juttathat el ebbe az állapotba. A formák összeomlása, amelyek
eltakarták a forma nélkülit. Ez a spirituális tanítás áldása. Megtakarítja a szenvedést.
Rengeteg időt takarít meg! A szenvedés ugyanis időt igényel.
- 43 -
Végül úgy is eljutsz oda, még több szenvedés révén. De az eddig átélt szenvedésed
elég volt ahhoz, hogy idehozzon. Nélküle nem jöttél volna ide el. Tehát hatott. A szenvedés
hat, ez kétségtelen. De időbe telhet, mire valóban hatni kezd. Hosszú ideig a szenvedés
növelheti az egós jellegű illúziót, az összehúzódottságot, a sűrűséget, de mindig elérkezel egy
ponthoz, amikor megtörténik az önrombolás, és a sűrűség, a nehézség már képtelen tovább
fenntartani magát. Így csinál: „Ó!” Mint amikor rétegek hullanak le. „Ó!” És ekkor néha azok,
akik átélték ezt, visszatekintenek a szenvedésükre, és azt mondják: „Micsoda rémálom volt!”
És miközben mesélnek róla, rájönnek, valóban mennyire álomjellegű volt. Mindaz a
szenvedés, amit átéltek. Most, hogy felébredtek, azt mondják: „Micsoda rémálom volt!”
És amikor elkezdenek tanítani, néha a szenvedés illúziójáról beszélnek. Annak irreális
voltáról. Jelen helyzetükből nézve, onnan, ahova eljutottak, ez a fölismerésük igaz. Ám nem
tűnik igaznak, amikor éppen átéled a fájdalmat…
Persze, ezt is újabb hitté teheted. Elmehetsz olyan tanítóhoz, aki azt mondja: „minden
szenvedés illúzió”. És azt mondhatod: „rendben, elhiszem”. Tovább szenvedsz, és azt
mondogatod: „ez illúzió, ez illúzió”. Holott ez csak egy útjelző. „A szenvedés illúzió” állítás
csak egy útjelző. Egy nap ez a kis útjelző talán megérint benned valamit.
A bolygónk súlyos a fájdalomtól. Emberi fájdalomtól. A bolygó erőtere. Már régóta
termelődik fájdalom ezen egós jellegű illúzió következtében. Minden egyes ember maga
teremti meg a fájdalmat magának. A fájdalmas formaidentitást. Ha nem tudod, ki vagy,
az szenvedés. Ha nem tudod, ki vagy a forma mögött, az szenvedés.
Így komplett világot teremtettek ebből a tudatállapotból, és rengeteg fájdalmat
teremtettek ebből az elsődleges illúzióból. Ez az illúzió ugyanis beleáramlik mindabba, amit
teszel, gondolsz vagy átélsz. Mindent átszínez és eltorzít ez az illúzió. Ez pedig előbb-utóbb
mindig szenvedésbe csap át.
A bolygó közös erőterében hatalmas nehézség van jelen. Ami emberi fájdalom. Ebből
pedig minden ember részesül, azon a fájdalmon felül, amit ezen formaként átélt, gyerekként,
fájdalommaradékok, amiket az emberek magukban hordoznak. Én ezt „fájdalomtestnek”
nevezem.
Ez részben személyes, úgymond, hiszen végső soron semmi sem személyes, semmi
köze ahhoz, aki valójában vagy, de abban az értelemben, hogy a te gyerekkorodból, a te
múltadból, a formád múltjából származik, a szenvedések mögött hátramaradt „üledékek”,
amin ezen formaként keresztülmentél.
Egy másik nagy része pedig a kollektív energiamezőből ered, a kollektív fájdalomból,
ami az emberi tudattalanban van. Annak nehézségéből. Ez pedig, ahogyan arra rámutattam,
amikor elkezdtem tanítani, maikor elkezdtem megérteni ezt a belső átalakulást, ami ezzel a
formával (saját fejére mutat) történt, kezdtem rájönni, hogy mindez szoros kapcsolatban áll az
önmegadással. Szorosan kapcsolódik az önmegadott állapothoz, ami teljes összhangban áll a
mosttal. Elkezdtem tanítani ezt. Természetesen ez a szenvedés végső oka vagy gyökere: az el
nem fogadó állapot, amelyben az emberiség évezredek óta él. Így elkezdtem tanítani, hogy
nincs többé szükség a szenvedésre. Fokozatosan kiderült számomra, hogy még azok is, akik
képesek voltak teljesen megadni magukat a mostnak, továbbra is megtapasztaltak
fájdalomhullámokat az életükben. Annak ellenére, hogy megadták önmagukat. Ekkor
kezdtem el megérteni az emberi fájdalomtestet, ahogy megfigyeltem ezt, és rájöttem, hogy
minden ember magában hordozza a kollektív emberi fájdalom ráeső részét; végső soron ez
alkotja a fájdalomtestet. Az az emberi tudattalanság megnyilvánulása, az emberek pedig itt
hordozzák. Itt van a testben.
Ez egy emocionális energiamező…, amely nem áramlik. Olyan életenergia, amely
elakadt, csapdába esett. És vagy dühként, vagy nagy félelemként, vagy a depresszió súlyaként
jelenik meg. Tehát ez a fájdalom erőtere, amit az emberek hordoznak. Néha nem is tudod,
hogy létezik, mert éppen szunnyad, és az élet csodaszép, megadod magad a jelennek, és talán
- 44 -
azt gondolod, ennyi volt, megérkeztem végre! Ám ekkor hirtelen valami felpiszkál, valami
apróság elromlik, vagy esetleg bekúszik egy gondolat a fejedbe, és osztódásnak indul, ami
hirtelen hatalmas fájdalombeáramlást vált ki, ilyen vagy olyan formában, dühként,
félelemként, érzelmi nehézségérzésként vagy szomorúságként. Váratlanul teljesen eluralkodik
rajtad. Beáramlik az elmédbe, energetizálva ott az ego valamennyi elmestruktúráját.
Energetizálja és felerősíti a történetet. Minden azonosulásodat. És így az elme
teremtette „én” rendkívüli mértékben felerősödik. Elkezdesz gondolkodni, és minden
gondolat a fájdalomtest energiamezejét tükrözi. A fájdalomtest tehát beköltözött az elmédbe,
és ő irányítja, ő kontrollálja a gondolkodási folyamatokat, és valójában minden gondolatból
„táplálkozik”. Erősíted a fájdalomtestet azokkal a gondolkodási folyamataiddal, ilyenkor
ugyanis minden gondolatod a fájdalomtest erőterének a frekvenciájával harmonizál. Ha ez
éppen düh, akkor dühös gondolatokhoz vezet. Így újítja meg magát a fájdalomtest.
A fájdalomtest ilyenkor az énné válik. Azonosulsz vele. Azt hiszed, „ez én vagyok”.
Ilyenkor valóban te vagy az. Az mintegy „megszáll” téged, és más emberekből is
„táplálkozik”. Ha nyíltan beszélne – persze, nem teszi –, bevallaná, hogy boldogtalanná akar
tenni valakit. És azt akarja, hogy valaki más még a mostaninál is boldogtalanabbá tegyen
engem. Általában sikerül is neki.
Egy aktív fájdalomtest ugyanis, az aktív periódusában, miután „jóllakott” az
elmédből és más emberek reakcióiból, elcsendesedik, és ismét szunnyadó állapotba kerül. Az
aktív periódusában azonban „táplálkozni” fog az elmédből és a körülötted lévő emberekből,
és könnyedén felébreszti más emberek fájdalomtestét is, ha ők is… Ha a fájdalomtestük
készen áll, hogy felébredjen szunnyadó állapotából.
Tehát egy fájdalomtest könnyen számos más fájdalomtestet is fel tud ébreszteni a
környezetében. Ezt könnyű észrevenni családok körében, de néha megtörténik a
munkahelyeden is, bárhol, ahol emberek összegyűlnek; egy bizottsági ülésen egyetlen súlyos
fájdalomtest képes felébreszteni az összes többi szunnyadó fájdalomtestet, és hirtelen
hatalmas dráma kerekedik.
Csodálatos megfigyelni, ahogyan működik. Ha kimész, és a fájdalomtested aktív, lehet
aktív egy órán át, egyesek számára akár egy egész napon át, vagy több napon át, ez nagyon
változó, vannak, akiknél csak pár percig aktív, de ők már tudatosabb emberek, és amint
észreveszik ezt, nem hagyják, hogy tovább is aktív maradjon, még mielőtt eluralná az elmét
teljesen. De erről még beszélünk.
De ha kimész, és a fájdalomtested aktív, akkor magadhoz vonzol más aktív
fájdalomtesteket, mert az aktív fájdalomtestek felismerik egymást. Ezért bármilyen
helyzetben is vagy, és aktív a fájdalomtested, akkor – még ha leplezni is próbálod –, az benne
lesz az elmédben, aktív, használja az elmédet, jóllehet mosolyogsz. Ekkor hirtelen rád támad
valaki éles szavakkal vagy bármilyen módon, olyan valaki, akinek a fájdalomteste felismerte
a tiédet, és azt mondta magában: „Ó! Itt ’étel’ van!” Elmész onnan, befordulsz a sarkon, és
újra megtörténik, valaki más is rád támad. Az egész világ ellenségesnek tűnik, mert minden
egyes fájdalomtest – hacsak nincs teljesen szunnyadó állapotban, például olyan embernél,
akinél nemrég tombolta ki magát, és már nem akar több fájdalmat, mert még a begyűjtöttet
sem „emésztette” meg –, szóval az összes többi fájdalomtest felismeri a tiédet. Szeretnek
egymással találkozni, és egymásból „táplálkozni”.
Egyes emberek számára a fájdalomtest az ellenkező nemmel is összefügg. Ez különös
és nem ritka jelenség. Gyakran ez a helyzet – nem feltétlenül mindig –, amikor fájdalmas
kapcsolatod volt az egyik szülőddel, és így a férfiakkal vagy a nőkkel való kapcsolatod a
fájdalomtesttel asszociálódott.
Nem ritka, hogy az emberek a fájdalomtest alapján választanak társat, természetesen
tudattalanul, és úgy lesznek szerelmesek, hogy abban a fájdalomtestnek is benne van a keze,
- 45 -
mert az erős vonzódás részben a fájdalomtested vonzódása a másik fájdalomtestéhez, amely

tökéletesen kiegészíti a tiédet. Így erős vonzódást érzel a másik személye iránt.
Mindannyian ismerünk olyanokat – talán éppen önmagunkat… –, akik újra és újra
ugyanolyan típusú személyhez vonzódnak, aki ugyanolyan jellegű fájdalmat teremt a
számukra. Újra és újra ezt teszik. Ekkor így szólunk: „Mostantól nem választok olyant, akinek
fájdalomteste van. Tudatos társat akarok!” Ekkor olyasvalakit választasz, aki meditál, aki
vegetáriánus, tehát aki garantáltan tudatos személy. Közben talán megfeledkezel arról, hogy
Hitler is vegetáriánus volt… Elkezdtek együtt élni, és rájössz, hogy: „Ó, már megint ugyanaz
a nóta! Ugyanaz… beleestem ugyanabba… újra ugyanolyan férfihoz mentem feleségül!” Ez
azért történt, mert a fájdalomtest révén született meg a vonzalom. Sok házasság ilyen. Hogy is
tartja a mondás: „A házasságok a mennyben köttetnek, kivéve ezt, ami a pokolban
köttetett…”
Tehát a fájdalomtestek felismerik egymást. A fájdalomtestek nem akarják, hogy
valódi mivoltukban fölismerjék őket. Nem akarják, hogy a figyelmetek fénye rájuk
irányuljon. Ők bele akarnak kúszni az elmétekbe, meg akarják újítani magukat, amíg nem
ismeritek fel őket valódi mivoltukban. Ha nem ismered fel őket, minden alkalommal teljesen
eluralkodnak rajtad.
A fájdalomtest ilyenkor azonnal az éneddé válik. Egy boldogtalan énné. Ahhoz, hogy
ezt megtörd, egyszerűen csak annyi kell, hogy elég éber legyél. Te azonban nem teheted
kellően éberré magadat, mivel az éberséget, a jelenlétet, amely a fájdalomtest
megfigyeléséhez szükséges, nem lehet erőfeszítéssel megteremteni. Az vagy van, vagy nincs.
A te esetedben ez már megvan, hiszen itt vagy. Ez egyértelmű jelen annak, hogy kellő
jelenléttel rendelkezel már ahhoz, hogy éberséggel fogadd a fájdalomtestet. És megfigyeld.
Lehetőleg akkor, amikor mint hatalmas energiaimpulzus felébred benned. És megfigyeled.
Talán még nem tudod megfékezni, de nem is kell, csak figyeld meg, miközben…
Ha tudod, kapd el, még mielőtt gondolattá válna! Kapd el még az energiaszint
állapotában, amikor kezdene az elmédbe bekúszni!
Nos, ezt könnyebb megtenni bizonyos fájdalomtestek esetében, mint másokéban. Ha a
fájdalomtested jellege alapvetően súlyos, tehát nagyon nehéz és sűrű, akkor a támadása
pillanatában ez lesz: …lassú és súlyos gondolatfolyam indul meg. „Milyen szörnyű minden!
Tökéletesen értelmetlen és szörnyű. Az egész világ borzasztó…” Az ilyen fájdalomtesteket
könnyebb elkapni, mert lassan jönnek elő. „Hoppá, itt van!”
Aztán akadnak másfajta fájdalomtestek is, amelyekben sok a tűz, a düh, és így
jelennek meg: (mutatja) hirtelen, robbanásszerűen. Ezeket nagyon nehéz elkapni, mert szinte
azonnal jelentkeznek. Energetikai jelenségként bukkannak fel, de még mielőtt
feleszmélhetnél, már gondolattá vált, és máris ordibálsz valakivel. Ha pedig épp senki sincs a
közeledben, akkor a fejedben ordítozol. Azaz a fájdalomtest már el is uralkodott az elméden.
A legnehezebb azt elkapni, amelyik alapvetően dühös. És lehet, hogy nem tudod
elkapni, mert a fájdalomtest energetikai jelenségként történő jelentkezése és gondolattá válása
– tehát az „én”-né válása – között eltelő idő rövid vagy szinte semennyi. Ebben az esetben
csak abban reménykedhetsz, hogy eközben valahonnan figyelő jelenlét néz téged. Az érzelem:
… Majd: „Ó!” A fájdalomtest mögött meghúzódik egy figyelő jelenlét, bár lehet, hogy erre
még nem kerül sor.
Lehet, hogy várnod kell, amíg elcsitul, és ekkor nagyon gyorsan megjelenik a
tudatosság, és hirtelen rájössz, hogy ez a fájdalomtest volt. Épp most „táplálkozott” az
elmémből ebben a helyzetben. És minél több benned a tudatosság, annál hamarabb ébredsz fel
az elcsitulást követően. Felébredhetsz a düh alábbhagyásával, mert néha van egy rövid
időszakasz, amikor az energiája lecsökken, s a fájdalomtest kezdi elhagyni az elmédet, kezd
visszahúzódni, mivel már eleget „evett”. Kezd visszahúzódni az elmédből, és ekkor, a
- 46 -
visszahúzódás kezdetekor erőtérként érzékelheted. „Ó, rendben van.” Nem vallottál kudarcot,
jelen vagy. Valahányszor sikerül jelen lenned, az remek.
A többi fájdalomtestet elkaphatod még kezdeti, energiajelenség időszakában: „itt van”.
Figyeled, és hagyod lenni. Ez a kulcs. Hagyod, hogy legyen. Nem küzdhetsz ellen. A kulcs
az, hogy még ekkor is igent tudj mondani. Mert ez van. Ez van. Mit tehetnél? Épp itt van.
Van. Éppen ez a pillanat „ilyensége”. Így hát átöleled. Ez feltételezi, hogy ott van benned a
tanúskodó jelenlét. Így hát megöleled, hagyod, hogy legyen, és a legelképesztőbb, amikor
kezded észrevenni, hogy még a fájdalomtest körül is lehet egyfajta tágasság. Még egy dühös
fájdalomtest körül is, ami füstölög, ordibál, hirtelen tudatára ébredsz, és hagyod őt lenni.
Ekkor váratlanul megjelenik körülötte egy kis tér.
Akkor jelentkezik a szabadság, amikor meglátod a fájdalomtest személytelen
természetét. Amikor ráébredsz az érzelmi fájdalom személytelen jellegére. Hiszen a düh nem
ismeri fel önmaga fájdalom jellegét. Meglátod valamennyi ilyen energiajelenség személytelen
természetét, amelyeket fájdalomtestmozgásoknak nevezünk.
Fölismerjük, hogy ezek emberi fájdalmak. Ezek csak akkor válnak személyessé,
amikor fölerősítenek és energetizálnak egy fejemben lévő történetet, az én történetemet, az
„én”-emet, a fiktív lényemet. Emiatt hiszed tévesen, hogy a dolog személyes ügy. Hirtelen
azonban, ha hagyod, hogy a fájdalomtest energiajelensége ott legyen, az már nem személyes
ügy, és rájössz, hogy a jelenség nagyon hasonló mindenkinél. Alapvetően ugyanaz, a düh az
düh. Emberi düh. A félelem az félelem. Emberi félelem. A szomorúság, a depresszió
nehézsége pedig az emberi szomorúság súlya és terhe. Senki sincs bennük, és roppant
felszabadító érzés látni, hogy én nem ez vagyok.
Ez emberi fájdalom, ami éppen átáramlik rajtam. Ez egy emberi állapot, ami most épp
itt van. És mit tehetsz egy emberi állapottal? Ami a millióéves, meg nem adásos tudatosság
állapota. Megadást (elfogadást) viszel bele.
Az emberi fájdalomtestek csak azért léteznek, mert millió évig hiányzott a megadás.
Mert az egós illúzióban éltünk. Tehát egyszerűen megadást viszel bele. És ez az igen fölfedi
annak személytelen természetét, és többé az már nem „táplálkozik” az elmédből. Hiszen csak
akkor „ehet” az elmédből, ha el tudja hitetni veled, hogy ő te vagy. Csak amikor az „éneddé”
válik.
A fájdalomtest energetizálja az elmestruktúrákat, amelyeket az énünknek nevezünk –
ez az elme teremtette „én” –, tehát fölerősíti ezeket az elmestruktúrákat. Ekkor tud
„táplálkozni”. Ha a fájdalomtest nem áramlik be oda, akkor nem juthat új energiához. Az az
energia, amely a beengedés következtében jutna neki, immár eloszlik.
Nem tudod „megölni”. Semmit sem kell „megölnöd”. Az is életenergia, csupán
csapdába esett energia. A düh nehézsége – a harag – csupán rengeteg életenergia, ami adott
frekvencián csapdába esett.
Ha te elfogadást viszel bele és jelenlétet – a kettő ugyanaz –, akkor váratlanul –
húúúúú – átalakul. Ezt az átalakulást úgy lehetne leírni, hogy a fájdalom, az a rezgő energia,
ami a fájdalomban volt, átalakul a jelenlét sokkal magasabb rezgési szintjévé. Felhasználódik,
és tudatos jelenlétté válik. Ezért van az, hogy sokaknak, akiknek igen nehéz a fájdalomtestük,
sikerült…
Több nehéz fájdalomtestű ember szabadult fel, mint ahány viszonylag gyenge
fájdalomtestű. Gyakran látsz olyan embereket, akikről azt gondolod: „Esélye sincs!
Legalábbis ebben az életében… Nézd csak a fájdalomtestét! Te jó ég!…” Pedig nagyot
tévedhetsz! Például az én fájdalomtestem rendkívül nehéz volt, ennek a formának a
fájdalomteste, és csak amiatt, hogy elviselhetetlenné vált, elviselhetetlenül nehézzé, emiatt
oldódott fel hirtelen, és vált tudatossággá.
A legtöbb ember esetében a feloldódáshoz idő kell. Ez nem jelenti azt, hogy nem
válhatsz szabaddá a szenvedéstől már most. Válhatsz, ha már nem azonosulsz a
- 47 -
fájdalomtesttel mint személyes dologgal, nem tekinted azt az énednek, hanem csupán benned
zajló energiamozgásnak, tehát fölismered ezt, jelenlétet viszel bele, hagyod lenni, akkor már
nem újíthatja meg magát. Az átalakulás ezzel már kezdetét vette.
Voltaképpen nem kell semmit tevőlegesen cselekedned, hogy megszabadulj a
fájdalomtesttől. Semmilyen cselekvés nem képes azt elérni. Azt lehet mondani, hogy a
fájdalomtesttől való megszabaduláshoz a cselekvés ellentéte válik be, és a cselekvés ellentéte:
a megengedés. A megengedés azonban feltételezi, hogy tanúskodó jelenlétként ott vagy.
Ha ugyanis nem vagy ott tanúskodó jelenlétként, nem tudod lenni hagyni. Márpedig a
fájdalomtest legbenső lényege, hogy semmit sem enged meg. A fájdalomtest a meg nem
engedés esszenciája.
Tehát a megszabadulás érdekében való nem cselekvés kulcsa: engeded, hogy az ott
legyen. Vonatkozik ez a belső világra, a fájdalomtestre, de végső soron olyan helyzetekre is
vonatkozik, külső szinten, amelyekben már hosszú idő óta elakadtál. Vagy amik újra
előjönnek. Amikor újra és újra hasonló helyzetben találod magad, és próbáltál új helyre, új
országba, új partnerhez menekülni, ám ismét ugyanott találod magad. Ilyen esetekben szintén
semmiféle cselekvés nem tud kiszabadítani ebből. Csak úgy történhet az meg, ha hagyod
teljesen olyannak lenni a pillanatot, amilyen, más szóval: ha megadod magad. Akkor a
változás megtörténik. A megadást követően gyorsan megtörténik.
Bizonyos helyzetekben persze tevőlegesen kell cselekedned, hogy orvosold a bajt, de
különösen azokban a helyzetekben, amelyekben azt érzed, hogy elakadtál, és hogy újra és újra
ugyanaz történik veled, ezekben a helyzetekben megadásra van szükség.
Nem menekülhetsz életed egész hátralevő részében valami vagy valaki elől, a
partnered elől egy újabb partnerhez, aztán tőle is el. Vagy onnan, ahol élsz, vagy bármilyen
kapcsolatodból. Tehát belső szinten is, a belső világban és a külső világban is – ezek egyek –
az átalakulás leghatalmasabb hajtóereje nem a cselekvésben, hanem a megengedésben
rejlik.
A megengedés azonban egy másik perspektívát is feltételez, a „nézés” képességét. Ezt
a szót most metaforaként használom. Nem feltétlenül a szemmel való nézésre gondolok,
hanem arra, hogy ránézel a fájdalomtestedre. Hogy figyelmet irányítasz rá. Hagynod kell
lenni, hogy teljes figyelmedet szentelhesd neki. A teljes figyelem: megengedés. Ha nem
hagyod lenni, nem tudod a teljes figyelmedet ráirányítani. Ez a jelenlét ereje.
És hasonló módon figyelmet szentelsz… Ezért beszéltünk tegnap arról, hogy
mindennek előfeltétele az az egyszerű és viszonylag könnyű tett, hogy teljes figyelmedet egy
érzékszervi érzékelésnek szenteled. Egy fának, egy virágnak, mozgó embereknek – teljes,
tiszta figyelmet szentelsz nekik. Figyeled őket. Teljesen elfogadod őket. Az értelmezés
igénye nélkül.
Ezúttal a fájdalomtestet figyeled. Ez a kondicionálatlan tudatosság. Ilyenkor
hatalmas intelligencia néz. Hatalmas intelligencia dolgozik. A kínai terminológia szerint
ekkor jelen van a Tao, teljesen összhangban vagy vele; és az figyel. Ez az Egy-intelligencia
van jelen ilyenkor, és a puszta nézés elegendő ahhoz, hogy megkezdődjön annak a helyzetnek
az átalakulása. A megfigyelés elég, semmi elmebéli elemzésre sincs szükség.
„Hogyan tudnék megszabadulni a fájdalomtesttől? Hogyan tudnék kiszabadulni ebből
a problémás helyzetből, amelyben már 15 éve vagyok? Már 15 éve ezen töröm a fejem,
elemezgetem, kipróbáltam már ezt és azt…” Amit nem próbáltál ki, az a puszta nézés. Az
éber jelenlét ezen erőterében nézed, és hagyod azt lenni. Meglátod, mi történik.
Ám a nézéssel kapcsolatban, s amikor azt mondom: „meglátod, mi történik”,
félreérthetsz. A nézés közben nem vársz el semmilyen jövőbeli eredményt. Csak
egyszerűen nézed. Figyeled. Figyelmet szentelsz neki. Lenni hagyod. Hatalmas erő van
ebben! Sokkal hatalmasabb értelem jelenik meg így, mint ami a korlátolt emberi elmében
rejlik. Még a legnagyobb emberi elmét tekintve is.
- 48 -
És ismét, miután minden mindennel összefügg, a mai összejövetelünket azzal kezdtük,

hogy kiemeltem a nem tudás erejét. Így, amikor nézel valamit, nem érzed azt, hogy tudsz. Ez
egy másik aspektus.
Amikor a fájdalomtestet figyeled, akkor sem kell tudnod róla semmit. Csak nézed azt.
Egy olyan állapotban, amelyben semmilyen további tudás már nem kell. Amire szükséged
van, azt a mostban megkapod. Az számos formában érkezhet meg. Például váratlanul átalakul
a helyzet. De akár egy hirtelen támadó gondolat formájában is jöhet. Ez a gondolat
fölismerése. „Ó, értem!” Váratlan meglátás. „Aha!” Jöhet olyan külső tényezőként vagy
eseményként, ami teljesen megváltoztatja a helyzetet. Jöhet spontán késztetésként belőled,
aminek hatására megteszed azt, ami szükséges. A legkisebb kétely nélkül, a megfelelő tettet.
Az átalakulás tehát többféleképpen is történhet. Ám ennek az a legfontosabb
előfeltétele, hogy a kondicionált elme semmilyen módon se szóljon bele. Tehát ne próbálj
megoldást találni a rendkívül behatárolt tudású elméddel! Ami még a legnagyobb elmék
esetén is a kondicionált elme korlátozott tudását jelenti. Akiket a legnagyobb elméknek
nevezünk ezen a bolygón, ezek a nagy emberek, akiket piedesztálra emelve látunk, ők a
legnagyobb elmék. Valójában mégsem ők a legnagyobb elmék. Van ugyan némi
hozzáférésük, némi képességük a szakterületükön a tiszta figyelem, a tiszt látás állapotának az
elérésére.
Talán ilyen állapotban tekintett Einstein a matematikai formulákra, a táblán sorakozó
szám- és betűhalomra, ami persze elmeanyag volt. Ám olyan áttöréseket tett meg, olyan
felismerései támadtak, amilyeneket senki sem tudott volna kidolgozni az elméje erejével.
Neki megvolt a képessége, és más kreatív, nagy „elméknek” is – így nevezik őket – a
„látásra”. Einstein tett is mélyen misztikus kijelentéseket, tehát voltak mély meglátásai. Hozzá
tudott férni ehhez a dimenzióhoz. Egyszer még azt is mondta, hogy: „Szeretném megismerni
Isten elméjét. A többi részletkérdés.” Más szavakkal: „Meg akarom ismerni Istent, a többi
részletkérdés.” Megint más szavakkal: „Meg akarom ismerni azt, ami túl van időn és formán.
A többi: a formák világa. Részletkérdés.”
Tehát ez az erő a te saját erőd, az univerzum ereje benned . Nézz így a
fájdalomtestedre! Bármire is tekintesz rá ezen a módon, azt átöleled. Rendben.
Vegyük a legrosszabb konfliktushelyzetet! A világ tele van borzasztó
konfliktushelyzetekkel. Bárki, aki a figyelmed terébe kerül – a mostban –, emberek egy
konfliktusban, amit nem tudnak megoldani, csak nézd! Teljes figyelmeddel. Vidd bele azt az
éberséget! Az emberek vitatkoznak, érvelnek, te pedig csak ülsz. S aztán váratlanul történik
valami. Váratlanul elhallgatnak és… Vagy mondasz valamit, egy perdöntő szempontot, amire
senki sem gondolt, és ez mindent megváltoztat. Bármi megtörténhet. Nem tudod, miért és
hogyan kezeli ez az intelligencia a helyzetet épp így, mégis hatékonyan kezeli.
Bárki, aki lelki viharban vergődik, és megkeres téged: „Ez történt, az történt… Ezt
tette velem, aztán azt mondta nekem… Erre én azt feleltem neki…” „Ó, ó, hm, ó.” Aztán
majd meglátod, mi történik.
Már meséltem nektek azt a történetet, amikor először rájöttem erre, nem sokkal a belső
átalakulásom után. Megkeresett egy rendkívül feldúlt asszony, igen erős egóval, és a
drámájáról beszélt. „Ó! Tennie kell valamit… Segítenie kell… Jöjjön, beszéljen az
ügyvédekkel, tegye meg!” Körülbelül 15-20 percig hallgattam ezt. Fájdalomtest, súlyos
fájdalomtest. „Ó!” Ő persze, fájdalomtestként, azt várta el tőlem, hogy erősítsem meg
története realitását, a helyzet realitását. A probléma realitását. „Kérem, erősítse meg, hogy
mindez valóság!” Ez így ment, 15-20 percig hallgattam, egyszerűen megengedve. Ez volt az
első esetem. Később ez többször is megtörtént, amikor megfigyelhettem ennek az átalakító
erejét. A hölgy hirtelen elhallgatott. Ránézett az ügyvédi papírokra maga körül, több száz
papírra és keresetre, amelyeket az évek során begyűjtött. Váratlanul rám nézett, majd a
papírokra, és azt kérdezte: „Ezek ugye egyáltalán nem fontosak?” Mire én azt feleltem: „Nem,
- 49 -
nem fontosak.” Erre percekig csak ült a székén. „Rendben. Akkor én most elmegyek.
Köszönöm.”
Másnap reggel, amikor találkoztunk, azt kérdezte: „Mit tett velem tegnap este? Tegnap
éjjel aludtam jól először 20 év óta. Mit tett velem?” Az egója részben visszatért, gyanakvó
arccal fürkészett. „Tett velem valamit!” Ettől kezdve azt hitte, titkos erővel rendelkezem…
Ha azt hiszed, hogy ez az erő a tiéd, akkor az nagyon hamar elhomályosul, majd el is
apad, hogy rájöjj: nincs benne semmi én. Ha valaha is „én”-t próbálsz csinálni, az ego
bármely hátsó ajtón visszaosonhat, és büszkélkedni kezd az „eredményeivel”. „Én
meggyógyítottam azt az asszonyt aznap este!”
Az ego visszajöhet, ami azzal jár, hogy a kapu ismét bezárul. A nyitottságnak vége. A
kis, egós én visszajön, és magáénak követeli az eredményt. „Én tettem ezt!” Pedig nem tettél
semmit. Éppen azért történt meg, mert te nem voltál ott. Azért történt meg, mert te
áttetsző voltál. Nyitott voltál. Kapu voltál. Azért történt meg. Nem pedig azért, mert te ott
voltál. Épp azért, mert nem voltál ott.
Óvakodj ettől a kis valamitől a fejedben! A kis, egós lény, aki megpróbál… „Hol a
hátsó ajtó? – kérdezi. – Be kell jutnom valahol.” És ez még spirituális tanítókkal is
megtörtént! Hatalmas erő áramlott keresztül rajtuk. Egy ponton azonban különlegesnek
kezdték látni magukat. „Én rendkívüli vagyok. Te is rendkívüli vagy, de nem annyira, mint
én.”
Nos, ez természetesen olyan valami, amire figyelnünk kell magunkban. Az ilyen
törekvésekre, hogy különlegesnek lássuk magunkat. Hiszen minden ego, minden egós lény
„különleges”, nagyon „különleges”. „Különlegesek.” „Az én gondjaim nagyon különlegesek,
és sokkal súlyosabbak, mint a tieid; a tudásom több, mint a tiéd, a gyötrelmeim kínzóbbak.
Sokkal betegebb vagyok, mint te. Még hogy neked fáj a fejed?! Nekem már évek óta fáj a
fejem!” Köszönöm.
Természetesen ti már régen feladtátok a várakozást mint elmeállapotot. Azaz nem
vártok semmire.
Beszéltem a fájdalomtest személytelen természetéről. Szemügyre vettük azt.
Ugyanilyen személytelen a gondolkodás folyamata is. Az gondolat. Az senkinek sem a
személyes problémája. Ez megkönnyebbülés: nem az én saram, hogy az elmém nem óhajt
leállni. Az emberi elme ilyen. Aztán leáll, mert teret adtál neki.
Nézzünk meg pár kérdést! A legkisebb papírral kezdem. Ez rövid kérdés, ami előny…
„Azzal, hogy feloldom az egót, nem oldom-e fel az önbecsülésemet is? Van-e
szükségem önbecsülésre ahhoz, hogy szerethessem magamat és másokat?”
Igen, az önbecsülés. A jelek szerint sokaknak van ezzel gondja. Az önbecsülés
hiányával. Nemrég azt olvastam, hogy amikor a dalai láma fiatalabb volt, találkozott egy
csoport nyugatival, akik az önbecsülés hiányáról beszéltek. Egyszerűen nem értette, miről
beszélnek. Ekkor megpróbálták elmagyarázni neki. Ő körbejárt, és mindenkit megkérdezett:
„Neked van ilyen?” A legtöbben igennel feleltek. „Ó! Nagyon különös. Önbecsülés?”
Nos, természetesen az emberi faj az egyetlen a földön, amelynek kapcsolata van
önmagával, ahol te kapcsolatban állsz önmagaddal. Ez a szokványos. A macskának nincs
kapcsolata saját magával. A madárnak sincs. A fának sincs. Így a madarak, a macskák, a fák,
a majmok és a virágok egyikének sincs önbecsülési gondja, még a legrusnyább macskának
sincs. Az nem kreált másodlagos, „imázsként”, elme alkotta ént. Miután megteremtődik, az
már melletted vagy mögötted jár.
Mindig az én mentális képével jársz-kelsz, és kapcsolatod van vele. És gyakran nem
tetszik, amit látsz: az „imázsén”, az énkép. Ez az alacsony szintű önbecsülés. Konfliktusban is
lehetsz vele; az éneddel. Talán beszélsz magaddal a fejedben, és mondasz magadnak valamit
- 50 -
önmagadról. Vannak, akik egyes szám első személyben beszélnek magukhoz, de sokan egyes
szám második személyben, például: „látod, megint kudarcot vallottál! Látod, nem vagy olyan
jó, mint… Látod! Miért nem tudod…?!”
És néha az „én” talán hirtelen remek véleménnyel lesz magáról. Egyeseknek többnyire
alacsony szintű az önbecsülésük, más szóval: rossz érzés él bennük az elme teremtette
énképükkel kapcsolatban. Aztán rájönnek, hogy… Valamennyi fölismerés rejlik abban,
amikor rájönnek, hogy az egy elme teremtette dolog, rájönnek, általában Nyugaton;
ez a New Age tanításaival kapcsolódik össze.
Rájönnek, hogy tehetnek valamit alacsony szintű önbecsülésük, szegényes
énképük terén. Hogy történetesen megváltoztathatod azt, ahogy magadra gondolsz.
Először rájössz, hogy a gondolkodásod magaddal kapcsolatban többnyire negatív,
majd megjelenik némi jelenlét, szükségszerűen, ha egy kicsit hátra tudsz lépni, és
megfigyeled, hogy mit is teremtesz a gondolataiddal. Ezt követően pedig már lehetővé válik
megváltoztatni a gondolataidat és az önbecsülésedet. Csoportfoglalkozások, programozó
mondatok, vizualizáció és egyéb gyakorlatok révén. És így, idővel, ez a kép már kicsit
elfogadhatóbban fest, és már tűrhetőbb, hogy vele jársz-kelsz.
Csakhogy, mivel minden forma, elmeproduktum és gondolat ki van téve a
polaritásnak, nem járkálhatsz folyton magas szintű önbecsüléssel, nem érezhetsz mindig
remekül önmagaddal kapcsolatban, mindig van annak ellenpólusa is. Általában összefügg
azzal, ami az életedben történik, vagy azzal, ami éppenséggel nem történik, hogy milyen
visszajelzéseket kapsz másoktól, amik általában összehasonlító jellegű visszajelzések.
Az önbecsülés összehasonlító jellegű. Hogyan értékelem magamat másokhoz
viszonyítva? Ennek fényében értékeled, hogy 1 és 10 közötti skálán hol vagy.
Tehát az önbecsülés az elme teremtette énnel áll kapcsolatban. Az önbecsülés
hiánya és a magas szintű önbecsülés is. Mindkettő alapvetően polaritások között létezik. Még
ha egy évet töltesz is azzal, hogy állandóan mondogatod magadban: „szeretem magamat,
szeretem magamat”, mert korábban talán utáltad magad. És az egész házad tele van kis
feliratokkal, és bárhová nézel, azt látod, hogy: „szeretem magamat”. Aztán belenézel a
tükörbe, a saját szemedbe, és akkor is azt hajtogatod, hogy: „szeretem magamat”.
Valamelyest működik a dolog. Valamelyest. Jobb kapcsolatod lesz magaddal. De
mindig eljön a hullámvölgy. Nehéz ezt fenntartani, mert a másik polaritás szintén megjelenik
az életedben.
Éled az életed, és eközben ahhoz, hogy tudd, miként érzel magaddal kapcsolatban,
kénytelen vagy összehasonlítani magadat másokkal. Ekkor azt mondod: „Ó, voltaképpen
jobban nézek ki, mint ő. Ez jó érzés. Én sokkal tanultabb vagyok, mint ez az ember. Ez
kellemes érzés.” Vagy bármi más: „Ő beteg, én egészséges vagyok. Ez tehát jó.”
Az önbecsüléshez tehát, ha megfigyeled, viszonylagosságra van szükséged. És
összehasonlításra. Az ego mindig összehasonlítja magát másokkal.
Lehetséges-e úgy élni, hogy nincs kapcsolatod önmagaddal? Sem jó, sem rossz.
Lehetsz-e oly teljes mértékben önmagad, hogy az elme teremtette énkép feloldódik? Igen.
Ezért vagyunk itt. Ez összejövetelünk lényege.
Az elme teremtette imázs gondolatokhoz kötődik, folyamatos gondolkodáshoz. Éltetői
és fenntartói: a megállás nélkül zajló gondolati folyamatok, amelyek zöme velem és az
„énemmel” kapcsolatos.
A gondolat révén tehát kapcsolatban állok egy gondolat teremtette lénnyel. Ez néha
viszonylag kellemes, néha kellemetlen, amikor ilyen személlyel nem óhajtanék együtt élni. És
ez persze igaz.
Sokan olyan „énnel” élnek, aki nagyon kellemetlen figura. Ez rengeteg zűrt,
problémát, szenvedést teremt számukra. Aki állandóan kritizálja és hibáztatja őket, s azt
hajtogatja, hogy ők kevesek. És ők együtt élnek ezzel a lénnyel, ezekkel az elme teremtette,
- 51 -
kondicionált elmefolyamatokkal, ami úgy kondicionáltatott, hogy állandó jelleggel rád

támadjon. Ilyen „énnel” van nekik kapcsolatuk. Soha nem élnének együtt egy ilyen emberrel!
Kiszaladnál a szobából!
Egy napig sem bírnád, ha a partnered, akivel együtt élsz, azt tenné veled, amit az
énképed művel veled a gondolatokon keresztül! Már rég beadtad volna a válókeresetet…
Csakhogy ezt vele nem teheted meg, mert ő a saját elméd. Veled jár, kel, panaszkodik,
nyafog és vádaskodik. „Ó, tűnj már el!” Ez pedig főként azért van, mert azonosulsz a
gondolattal. Nincs meg a képességed, hogy hátralépj a gondolattól, és megfigyeld a
gondolatot, pusztán megfigyeld. És itt, az elme teremtette lény… Ugyanis az az „én”, akivel
kapcsolatban állsz, része a történet alapú „énnek”, az egónak.
Ez volt az az „én”, akivel nekem évekig nagyon kellemetlen kapcsolatom volt.
Nagyon, végletesen fájdalmas kapcsolatom volt magammal. Nem tudtam tovább élni
önmagammal. Ezért valahogy sikerült azt mondanom, hogy: „Ennyi. Nem tudok tovább vele
élni. Ennyi.” És ez annyira teljes volt, hogy gondolatokkal többé már nem tápláltam, és nem
tartottam életben ezt az „ént”. Nem tudtam, hogyan történik, csak egyszerűen megtörtént. Az
elme teremtette kép így feloldódott. Az az „én”, akivel nem tudtam együtt élni, az a súlyos
„lény”, feloldódott. Aki visszamaradt, az egyszerűen Én voltam. Az „én” fogalma tehát
megváltozott. Míg korábban „én”-t mondva, e szóval a boldogtalan, sűrű, történet alapú „én”-
re utaltam, ami feloldódott. És az igazi Én bújt elő. Mindig is ott volt. Felbukkant a jelenlét,
az „Én vagyok”. Már semmi különleges nincs benne, csupán a jelenlét, a létezés egyszerű
érzése.
És ekkor történt, hogy életemben először tudtam úgy menni és létezni, hogy már nem
volt kapcsolatom önmagammal. Van valami olyan értékes ebben az Énben, ebben a
jelenlétben, olyan… Ez túl van a szavakon. Mondhatnád, olyan, mint a gyémánt. Olyan, mint
valami nagyon-nagyon értékes dolog. Talán ezért is fordul elő a buddhizmusban a gyémánt
képe. Bár ez nem összehasonlítható. Nem az „én” legmélyebb átérzése, nem az elme
teremtette „én”. Olyan értékes dolog, ami nem duális módon ismeri magát, aminek tehát
nem kell másokhoz hasonlítania magát. Semmi köze a formához vagy bármilyen
elmeformához.
Tehát amint megjelenik a jelenlét, többé már nincs szükséged
önbecsülésre, többé már nem függsz attól, mert az az elme teremtette lény oldódik fel,
akivel kapcsolatod volt.
Az önbecsülés tehát egy köztes állapot, ami rövid időre kellemesebbé teszi az életedet,
és ez jól van így. Ám idővel még ennek is meglátod a nem kielégítő természetét, ugyanis nem
tudod állandó jelleggel fenntartani az önbecsülésedet. Kemény munka folyton pozitív
állításokat mondogatni.
Aztán megjelennek olyan dolgok az életedben, amelyek az ellenkezőjüket állítják.
Elkerülhetetlenül. Előbb vagy utóbb. Ekkor, hirtelen, többé már nem szereted magadat. De
nem is utálod, mert már nincs kit.
Csupán egyszerűen az az állapot marad, ami ez. Ami: szeretet. Sugárzik belőled. Ám
te nem teremtesz magadnak tévhitet, miszerint immár jó a kapcsolatod önmagaddal, és
szereted önmagadat. Ez tehát túllép az önbecsülésen, és így már értjük, hogy a dalai láma
miért nem értette a dolgot. Magát a fogalmát is csak akkor hallotta, amikor nyugatiakkal
találkozott, akiknek erősen fejlett elméjük és egójuk van. Másoknak is van egójuk, de
Nyugaton talán az fejlettebb. Ő azonban szerzetesekkel volt körülvéve, akiknek nem volt
ennyire fejlett mentális énképük, és talán neki magának egyáltalán nem volt ilyenje soha.
Nem tudom. Mindenesetre új volt neki a dolog, az önbecsülés. Milyen különös.
Írok erről a könyvben, egy rövid bekezdésben. Az önmagaddal való kapcsolatod
végéről. „Ó!” Nem kell ilyen-olyan gondolatokat betáplálnod a fejedbe, amelyek révén jól
érzed magad. Az önbecsülést tehát valami mélyebb és valódibb váltja fel.
- 52 -
„Úgy találtam, hogy sok mindennek meg tudom adni magam, ám egyes dolgokkal
még küszködöm. A fájdalomtestem még most is különösen élénken reagál mindenféle
igazságtalanságra. Különösen a hatalommal való visszaélésre és az állatokkal szemben
tapasztalt kegyetlenkedésre, és arra, hogy egyesek továbbra is elfoglalják az első sorban lévő
üléseket e teremben a könyveikkel és a ruháikkal, annak ellenére, hogy megkérték őket, ne
tegyék. Ráadásul mindig ugyanazok teszik!”
Oké. A kérdés utolsó részéről nem beszélek. Éppen elég, hogy felolvastam…
Ami az első felét illeti, „reagál mindenféle igazságtalanságra. Különösen a
hatalommal való visszaélésre és az állatokkal szemben tapasztalt kegyetlenkedésre”.
Nos, bárhová is nézel ezen a bolygón, valamilyen formában erőszakot, kegyetlenséget,
igazságtalanságot, hatalommal való visszaélést és korrupciót látsz, amit emberek követnek el
más emberekkel, gyerekekkel, állatokkal, a természettel, magával a bolygóval. Letaglózna, ha
tudnád, mi történik a bolygón akár ebben a pillanatban, hogy emberek mit tesznek más
emberekkel akár e pillanatban. És ez azóta tart, amióta emlékezet létezik, régebb óta, mint az
írott történelem. Vannak persze bugyrok, ahol ezek különösen jelentősek, hangsúlyosak.
Bárhová nézel tehát, látod ezt a tudattalanságot, az embereket, akik annyira azonosulnak a
formájukkal, hogy teljességgel annak a csapdájába estek, akik annyira azonosultak az „én”
mentális formájával, hogy más formák számukra halottak. Megölték az érzékenységüket
azzal, hogy azonosultak az elme teremtette képekkel. Így fogalmuk sincs arról, hogy mit
cselekszenek más emberekkel, mert ők más embereket egyszerűen címkékké, mentális
címkékké alacsonyították. Ők ítéleteket, elképzeléseket és címkéket aggattak más emberekre.
Ezt követően pedig már minden lehetséges. Bármilyen erőszakos cselekedet: más
emberek fogalmakká alacsonyítása révén, amit másokkal teszel, azt magaddal
teszed. Így, mondjuk a terroristák esetében, ez csupán egyetlen példa, de említhetnék jó hírű
tudósokat is, akik valamilyen vegyi fegyveren dolgoznak, vagy másokat… Végtelen sok példa
létezik. Vegyük például a kérdést: hogyan ölhetnek meg a terroristák több ezer embert?
Mielőtt ezt megtehetik, le kell alacsonyítaniuk az áldozataikat mentális fogalmakká. Egy
címkét kell ragasztaniuk rájuk, és ezt is teszik. A muszlim terroristák esetében, de ez nem
csupán rájuk, nem csupán erre a vallásra vonatkozik, a keresztények is műveltek hasonló
dolgokat évszázadokkal ezelőtt, megöltek mindenkit, akit eretneknek tudtak bélyegezni, vagy
bármilyen címkét is használtak. Lényeg, hogy azt higgyék, amit mi hiszünk. Különben
megölni őt! Ami a terroristákat illeti, részükről elég azt a címkét ragasztani egy csoportra,
hogy „hitetlenek”, és azok számára, akik annyira azonosulnak az elméjükkel, ez az egyszerű
címke már halottá is teszi a csoport tagjait. Ők mentális fogalommá redukálták ezeket az
embereket. Számukra az áldozataik csupán „hitetlenek”.
Miután sikerül emberi lényeket fogalommá redukálni, azt tehetsz velük, amit csak
akarsz, anélkül, hogy bármit is éreznél. Ez csupán apró példa.
Tehát annyira azonosultál egy formával, totálisan, hogy minden más forma idegen
számodra. Bármit tehetsz velük, használhatod őket, vagy félelmedben megpróbálod megölni
őket, hátha tesznek veled valamit.
Tehát ez totális azonosulás a fogalmi identitással. Amit magad és mások számára
gyártasz. És már nem tudsz az ott lévő életteliségről. Arról már nem tudsz, mert egy fogalmi
valóságban élsz. Ezt a fogalmi realitást pedig fölerősíti, e fogalmi realitás őrületét fölerősíti a
fájdalom, amit oly régóta magadban hordozol: a fájdalomtest. Ami energetizálja, fölerősíti a
már amúgy is őrült fogalmi realitást.
Minden fájdalom tehát belefolyik ezekbe a mentális fogalmakba, és emiatt minden
erőszakos cselekedet vagy kizsákmányolás lehetővé válik.
Amit a bolygóval művelnek; nem tudják, amikor egy erdőt látnak teljesen az
elméjükkel azonosultan, hogy azonnal megcímkézik azt. Talán már csak épületfát látnak, és
- 53 -
hogy az mennyibe kerül. A kondicionált elméjükön keresztül tekintenek rá. Bárhová is nézel a
bolygón, az emberek a tudattalanság e fokát mutatják. Ez ugyanis tudattalanság.
Természetesen érthetően lehetsz emiatt dühös vagy szomorú, vagy feldúlt. Ez érthető.
De ha keresztülnézel rajta, ezen tettek személytelen természetét is észreveszed. Nem
kreálsz identitást ezen emberek vagy embercsoportok, vagy törzsek, vagy vallások számára…
Nem gyártasz identitást a tudattalanság megnyilvánulásához, és ezért nem mondod, hogy ezek
ilyenek meg olyanok. „Gonoszak! Ilyen a természetük!” Olyannak tűnhetnek, ha felszínesen
tekintesz rájuk. Végső soron azonban minden „gonoszról” az derül ki, hogy az a formával
való teljes azonosulás. Ami magában foglalja az elmével való teljes azonosulást. A
megfigyelő, tanúskodó jelenlét teljes hiányát. Az időrés teljes hiányát. Teljesen az elmében
vagy.
Így hát természetesen nagy a kísértés, hogy ezt tegyük identitássá. Ezt önmagadban is
szemügyre veheted, hiszen az életedre visszatekintve találsz olyan időszakot, amikor kevésbé
voltál tudatos, mint most, és talán tettél valamit más emberekkel, vagy nem tudtál megtenni
valamit, amit meg kellett volna tenned, például a gyerekeiddel kapcsolatban, akármit is. Tehát
tettél vagy elmulasztottál megtenni valamit, és ezt mai fejjel rossznak értékeled. Nagy a
kísértés, hogy ezt önmagaddal hozd kapcsolatba, holott az csupán az emberi tudattalanság
megnyilvánulása volt a te formádon keresztül. Nagy a kísértés, hogy ebből identitást teremts
magadnak, és azt mondd: „Én tettem. Ez én voltam.” Ekkor ez beépül az „én” kellemetlen
élettörténetébe. Az elme teremtette énkép részévé válik.
Az ego pedig még ehhez is ragaszkodni fog. Bármit, ami „ételként” táplálja és erősíti
identitásodat, az elme teremtette identitásodat, az ego – amelyik az elme teremtette „én” –
azt megragadja. Boldogan megragadja. És bűntudat ot gerjeszt. A bűntudat ugyanis nem
más, mint azonosítani önmagadat a tudattalanság folyamával, amely ezen a formán
keresztül történik, és azt mondod: „Ez az én identitásom volt. Én. Én tettem. Én!” Ez adja,
ez erősíti fel rendkívüli mértékben az elme teremtette éntudatot.
Ezért nehéz megszabadulni a bűntudattól, ha nem látsz át ezen a mechanizmuson,
ezért nehéz az embereknek megszabadulniuk a bűntudattól. Az érzéstől, hogy rossz vagyok,
mivel ezt tettem. Ezt az emberek nem látják, és saját identitásukat olyan dolgokból
eredeztetik, amik az emberi tudattalanság kifejeződései voltak csupán.
Ez igaz másokra is. Megteheted másokkal is ugyanezt, hogy ők valójában „ezek”. És
elkezdesz harcolni ellenük, hiszen a gonosszal harcolnod kell. Így kerülsz abba a helyzetbe,
hogy ellenségeid lehessenek. Ellenségeket teremtesz, és mindez jogosnak tűnik. „Igaz ügyről”
van szó. Támadsz. Anélkül, hogy tudnád, nagyon finoman, tudattalanságba siklasz azzal,
hogy rátámadsz a tudattalanságra, a tudattalanság megnyilvánulására. Nagyon finoman
belecsusszansz a tudattalanságba.
Ez nem jelenti, hogy ne cselekedhetnél a tudattalanság egyes megnyilvánulásainak
orvoslása érdekében, de mindez másodlagos ahhoz képest, hogy eljuss az emberi
tudattalanság gyökeréhez, amely természetesen mindnyájunkban ott rejlik. Juss el a gyökeréig
önmagadban, ami az elmebéli azonosulás! Szabadulj meg ettől! Ettől még – természetesen –
tehetsz jót ezzel egyidejűleg, ahol úgy látod, szükség van rá, segíthetsz embereknek, igen.
De légy óvatos, ne kreálj ellenséget, aki ellen felveheted a harcot, mert az
tudattalanságba húz le téged, és még mielőtt észrevennéd, te is ugyanazokat a dolgokat
teszed, mint azok, akik ellen harcolsz.
Vedd észre továbbá az emberi működési zavarok, az emberi őrültség személytelen
természetét! Azok egyszerűen az emberi állapot ezen formákon keresztüli kifejeződései.
Annak jelenlegi evolúciós szintjének megfelelően, ami lassan a végéhez közeledik,
szerencsére, de egyelőre még mindig ezt látod mindenütt.
Tehát ne tedd identitássá! Sem a magad vonatkozásában azt, amit egykor elkövettél,
sem mások vonatkozásában azt, amit bennük megfigyelsz. Ezt nevezik megbocsátásnak. A
- 54 -
megbocsátás azt jelenti, hogy nem téveszted össze az emberi tudattalanságot

magával az emberi lénnyel. A megbocsátás ellentéte az, ha elköveted ezt a hibát. A
megbocsátás tehát egyszerűen az, ha átlátsz mindezen, a megbocsátás igazi jelentése pedig
annak felismerése, hogy nincs mit megbocsátani. Ez a megbocsátás igazi jelentése.
Mindez benne van – hiszen van egy csodálatos képünk erről – a kereszt és Jézus
képében, amely oly nagy bölcsességet hordoz, hogy akár… Minden benne van ebben a
képben. Minden benne van Jézus utolsó szavaiban, amelyek így hangzottak: „Bocsáss meg
nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” Nem az ellene elkövetett tetteikkel azonosította
azokat az embereket. „…nem tudják, mit cselekszenek”. Mai szóhasználattal azt jelenti: ők
tudattalanok. Ha Jézus ma élne, valószínűleg azt mondaná: „Teljesen tudattalanok. Nem baj.
Nem tudják.”
A megbocsátás tehát akkor ébred fel, ha felhagysz azzal, hogy elme teremtette
identitásokat kreálj emberek számára. Ekkor te egy másfajta tudatosság megnyilvánulása
leszel ebben a világban, és a puszta jelenléted akkor már elegendő ahhoz, hogy megváltoztasd
a világot. Mert a tudat ezen átalakulása benned már megtörtént.
Nagy a kísértés, hogy ne bocsáss meg, nagy a kísértés. Ez az elme, ez az ego.
Hasonlóképpen, némelyetekben talán még mindig neheztelés él a szüleitekkel
kapcsolatban. Ők csupán az emberi tudattalanságot jelenítették meg. Nem volt más
választásuk. Úgy tűnik, mintha lett volna, de a választás lehetőségét csak a jelenlét hozza
meg. Az pedig az a döntés, hogy szabaddá válsz az elmédtől.
„Amikor az új tudatosság megjelenéséről beszéltél, azt mondtad, hogy a régi
tudatosság egyre hangosabbá válik a világban. Megtörténhet-e ugyanez egyéni szinten is?
Ugyanis azt figyeltem meg, hogy minél erősebbé válik a formámban a jelenlét, a fájdalomtest
annál drámaibb lesz, amikor fölbukkan. Beszélnél erről?”
Igen, ezt elég gyakran tapasztaltam, hogy amint jelenlét kifejlődik, sokkal akutabban
tapasztalod meg a fájdalomtestedet, sokkal… Néha csaknem úgy érzed, mintha minden
egyszerre törne elő. Természetesen a fájdalomtest megpróbálja szabotálni a jelenlétet. Ne
tedd a fájdalomtestet az ellenségeddé! A fájdalomtest azonban ezzel próbálkozik. Egyszerűen
látod, hogy ezzel próbálkozik. Hajlok arra, hogy azt mondjam, olyan végletes is lehet ez,
mintha az egész karmáddal kellene egyszerre szembenézned. Végső soron szabotázsra
törekszik, ám a felbukkanása egyben lehetőség is arra, hogy felemelkedjen a tudatosság
fényébe, és ott átalakuljon. Tehát ez helyes és jó, hogy feljön, mert van elegendő jelenlét, bár
megpróbálja szabotálni a jelenlétet. Van elegendő jelenlét benned, hogy ilyen figyelő és
megengedő állapotban találkozz vele.
Ez egyfajta gyorsított átalakulás, amit ma sokan megtapasztalnak, különösen azok,
akikben a jelenlét nagyon gyorsan fejlődik ki, akik ezzel vagy más tanításokkal foglalkoztok,
amelyek kis különbségekkel ugyanarra mutatnak rá. Tehát, amint a jelenlét kifejlődik, az
eddig felgyülemlett fájdalmaid átalakulása is felgyorsul.
Tehát igazad van, ugyanolyan mozgás történik, mint a külvilágban látsz: a régi és az
új; a régi egyre őrültebbé válik, miközben az új előtör. Tudod, hogy amit a televízióban
látunk, az csak a régi tudatosság kifejeződése, és viszonylag kevés új jelenik meg benne, ami
már az elmétől való megszabadulással kapcsolatos. Például ez a tanítás elhangzott a Kanadai
Televízióban, az esti hírekben, 3 perc erejéig. Minden más hír persze az erőszakról szólt a
Közel-Keleten, gyilkosságokról itt, felkelésekről ott, aztán hirtelen „ó”, itt ez a tanító.
„Hogyan kerülhetett be a hírekbe?” Akkor még nem láttam, e kettő milyen közel van
egymáshoz. Még pár évvel ezelőtt is ez egyszerűen elképzelhetetlen lett volna: „Ez nem hír!”
Mindig azt mondtam: „Ez underground (föld alatti) folyamat. Ez a ’föld alatt’ zajlik. Ez nem
hír.” Mégis megjelenik a médiában, itt-ott beszivárog. Persze, kell egy kis valami, amivel
elhitetik, hogy ez hírértékű információ. Ezért így tálalják: „Ki ez a tanító, aki elcsavarja a
gazdag és híres emberek fejét?” Ó, így már hír! A producer persze tudta, mit csinál. Tudta,
- 55 -
hogy szükség van erre az apróságra, hogy bekerüljön a dolog. Másképp a főnöke nem engedte
volna be. Tehát szükség volt erre, és így bejutott. Bejutott, így már nem teljesen underground
ügy.
Ugyanez zajlik az emberi lényekben, az őrültség még mindig ott van, még ha az új
tudatosság közben meg is jelenik. Időnként az őrültség hulláma pedig, ami egyszerre az
elmével való azonosulás és a fájdalomtest által felerősített elme; ezek nagyon erős
hullámokban jöhetnek, és azt érzed, hogy „ó”! Mégis, mindez okkal történik.
Az átalakulás felgyorsult. Fel kell emelkednie a jelenlét fényébe. A fájdalomtest nem
tud átalakulni, ha nem kerül a jelenlét fényébe. A fájdalomtest… Úgy beszélek a
fájdalomtestről, mintha egy lény lenne, és lehet így is tekinteni. A fájdalomtest valóban
szabotálni akarja ezt, hogy visszaszerezze a „táplálékát” az elmédből. Ismét uralni akarja az
elmédet, ezért igen erőteljesen támad, csakhogy… nem tudja, hogy van egy nagyobb,
mélyebb ok, amiért előtör, éspedig az, hogy át kell alakulnia. Mélyen belül talán ő maga is át
akar alakulni. A szabotázs kísérlete valójában a vágy, hogy feloldódjon, hogy beleolvadjon a
tudatosságba.
Néha tehát szembe kell nézned a fájdalom vagy az őrület hullámaival az életedben.
Aztán mégis, mit tehetsz ilyenkor? Csak légy jelen, ha tudsz, és figyeld!
Alkalmanként elveszel benne. Ez is hozzátartozik. Aztán újra felébredsz belőle. Aztán
legközelebb talán megmarad a tanúskodó jelenlét aközben is, hogy átsöpör rajtad a hullám.
Márpedig ha van tanúskodó jelenlét, még ha csak a háttérben is, akkor a hullám
hamarabb áthalad rajtad. Ha nincs tanúskodó jelenlét, akkor befészkeli magát, és hosszú ideig
ott is maradhat. A tanúskodó jelenlét miatt a fájdalomtest talán igen erőteljesen jön elő, s te
azt rajtad keresztülhaladó energiamozgásként fogod megtapasztalni, s közben talán meg is
rázkódsz a dühtől vagy a félelemtől. A test megrázkódik, miközben ez az energia feljön, te
pedig az elfogadás és megadás állapotában találkozol vele. Félelem jelenik meg, de te
hagyod ezt. Hagyod, hogy legyen, még ha a test reszket is. Azt mondhatnánk, szenvedsz, már
ha szenvedésnek lehet ezt nevezni, hiszen ha megfigyelő jelenlét van, akkor ez csupán
fájdalom. Tehát a szenvedés végén jutsz át. Még mindig szenvedsz? Egy kicsit. De tudatosan
szenvedsz, mert hagyod, hogy az a fájdalommozgás ott legyen. Szenvedsz, de az oké.
Hatalmas ereje van annak, hogy elfogadással találkoztatod a szenvedést! Így már nem
is szenvedés többé. Egyszerűen fájdalom. A szenvedéshez lény kell, egy „én”, a maga
történetével. „Én”, körülötte levő elmeaktivitással és történettel. Egy szenvedő lény. Ezúttal
azonban a fájdalomtestet egyszerű és személytelen energiamozgásként észleled. Az senkié
sem. Az nem te vagy.
Amikor tehát előjön, közületek azoknál, akikben erősen jön elő, üdvözöljétek, ahogy
érkezik! Ha elveszted magadat benne, és eluralkodik rajtad, mondd: „Oké, ez történt.” Talán
legközelebb ott tudsz maradni, ahogy előjön, és el tudod fogadni.
„Hasznos-e jelenlét gyakorlására egy ashramban vagy kolostorban élni? Ha igen, van-
e olyan, amelyiket ajánlani tudod?”
Nos, ellátogattam már jó néhányba. És úgy tűnik, hogy mindenütt ugyanazokkal a
dolgokkal küszködnek, kolostoron belül és kívül is, ugyanazok a konfliktusok, ugyanazok a
küzdelmek figyelhetők meg az utópisztikus közösségekben, és ha betekintesz a felszín alá,
ugyanazt tapasztalod, mint a részvénytársaság tanácsülésein, amikor ott összejönnek az
emberek.
Elmehetsz hát kolostorba, ashramba, s rájössz, hogy igen, itt meg tudod adni magad,
de meg tudod adni magad a hétköznapi életben is mint háztartásbeli; mindegy, hogy hol adod
meg magad.
Persze találhatók olyan kolostorok és csoportok, ahol az emberek azért gyűlnek össze,
hogy jelen legyenek, változó sikerrel. Segít, ha olyanokkal vagy együtt, akik szintén ezen az
átalakuláson mennek keresztül, a jelenbe lépve. Szanga: közösségben lenni. Nem feltétlenül
- 56 -
ott, ahol élsz. De legalább alkalmanként összejönni a jelenlét állapotában. Vagy csendben,
vagy olyan előadást hallgatva, amelyik a jelenlétből fakad, és ezt követően elcsendesülni. Ez
segíthet.
Gyakran megkérdeznek: „Mikor lesz saját központod?” Azt szoktam válaszolni: „Nos,
talán lesz egyszer. Még nincs. Ki tudja?”
Bármilyen szervezetben, például ashramban, azt találod majd, hogy az ott levők –
hacsak nem szabadultak már meg – magukkal viszik az elmestruktúráikat. Még akkor is, ha az
ottlétük célja a szabadság. Továbbra is hordozzák magukkal az elmestruktúráikat, és számos
példát ismerünk utópisztikus közösségekről, amelyek hamar visszadegenerálódtak ugyanabba
az őrületbe, amelyet a külvilágban látunk. Holott a szándékaik jók voltak. Mint a
kommunizmus esetében; a háttérben álló szándékok jók voltak. Egyenlőség, igazságosság,
nincs magántulajdon. Csodálatos! Csakhogy azt hitték, a megoldást a szervezési
struktúrákban kell keresni, azokat kell megváltoztatni, és nem fogták fel, hogy bármit is
hozol létre, az a tudatállapotodat tükrözi. Ezt nem vették számításba. Így a kommunizmus,
azért, hogy egy jobb világot hozzon létre, egy jövőbeli projekciót, először meg kellett
gyilkoljon mintegy 10 millió embert a saját országaiban. Csak azért, hogy „oda” elérjen. A
jövőbeli „megváltáshoz”. A „megváltás” a jövőben rejlett. És a pillanat, a most, csupán
eszköz volt az odajutáshoz. Márpedig ha a most csupán eszköz, hogy elérd a jövőbe vetített
célodat, akkor a most pokollá válik. Ezt személyesen is és csoportosan is átélheted, tehát hogy
csoportként akartok a jövőbe vetített célba jutni.
Ezért javaslom, látogass meg néhány kolostort, és figyeld meg, mi folyik ott! Nézd
meg, hogy érzed ott magad! Buddhista, hindu, keresztény… Lesz-e valaha is saját
központom? Nem tudom. Vajon milyen lenne? Egós őrületet keltene? Ki tudja? Add meg
magad, bárhol is vagy! Akárhol vagy is most, az a megfelelő hely az önmegadás
gyakorlására. Ez az alapvető igazság.
Ne keress olyan helyzetet, ami alkalmasabb a megadásra! Keresni egy helyzetet, ami
alkalmasabb… Sokkal valószínűbb, hogy a külső helyzeted megváltozik, ha megadod magad
most. Ha a jelenlét fölbukkan most, akkor valószínűbb, hogy megváltozik a helyzeted, de aki
szerint a külső váltás előfeltétele a megadás gyakorlatának, az téved. Bárhol vagy, bármilyen
helyzetben, bármilyen állapotban: add meg magad annak! Ne igényeld, hogy ez a pillanat
másmilyen legyen! Hogy ez a hely másmilyen legyen! Teljes ráhangolódás arra, ami van.
S ekkor, ki tudja, talán váratlanul egy ashram nő köréd. Még mielőtt észbe kapnál;
ilyesmi különösen Indiában fordul elő, itt könnyen megesik az ilyen. Csak le kell ülnöd egy fa
alá, és ha jelen vagy és önmegadott… Persze sokan csak úgy tesznek, mintha… Tudok róla.
Eljátsszák, mert ebből élnek. Ezt persze Nyugaton nem tudnák megtenni, mert akár hiteles
vagy, akár nem, ott észre sem vesznek.
Itt, ha leülsz egy fa alá vagy egy barlangban, valaki egyszer csak rád talál, vonzódni
kezd ahhoz a tudatállapothoz, amelyet megtestesítesz, hoz egy kis ételt, aztán két év múlva
valaki más is jön, majd még kettő, majd egyre többen leülnek köréd a fák alá, és mielőtt észbe
kapnál, már van is egy kis ashram körülötted. Mindez nem történik meg Nyugaton. Pedig ez
szép, mert szervezetlen. Nincs senki, aki azt mondaná: „Oké, hozzunk létre egy tervező
bizottságot! Ez a te feladatod, ez pedig a tiéd. Most pedig gyerünk, munkára!” Itt a
szerveződés magától alakul ki. Ez szép. Kevesebb az egós közbeavatkozás. Nem mintha pár
ego nem jelenne meg itt is, természetesen megjelennek. S aztán, ha peches vagy, jön egy
nyugati, és ír rólad egy könyvet… Aztán elvisznek Nyugatra, és ott kezdődnek a problémák…
Csak viccelek egy kicsit.
Csodálatos, hogy az ország spiritualitásának az esszenciájából annyi minden elterjedt
már az egész világon. Ez egy csodálatos jelenség. India olyan, mint az olyan magcsoport,
amire ráfújsz, és az összes mag szanaszét repül. S ez történt a közelmúltban. Nagyon gyorsan
történt, és ez része az átalakulásnak. Az ősi bölcsesség, ami több ezer éve itt volt, áramlani
- 57 -
kezd oda, és bár most is ugyanaz, mint volt, mégis óriási intenzitást kapott a dolog, mert az
evolúció különleges szakasza érkezett el, amelyben jelenleg vagyunk a bolygón. Szinte azt is
mondhatnánk, hogy ezek az évezredek mind előkészületek voltak a bolygó eme evolúciós
átalakulásához. Hatalmas utat tettünk meg e téren mindössze fél évszázad alatt.
Nemrég olvastam Paul Brunton: A titkos India nyomában című könyvét, amelynek
köszönhetően Ramana Maharshi ismertté vált Nyugaton. A bevezetésben Brunton igen
kemény erőfeszítéseket tesz, hogy meggyőzze az olvasót: India igenis tud nyújtani valamit a
Nyugat számára. Ő ezt 1930 körül írta. Megpróbálta meggyőzni őket, hogy van itt valami
érdekes. Ma már senkit sem kell erről meggyőzni.
Legújabban igen fura jelenségnek lehetünk tanúi: nyugati szellemi tanítók! Hallatlan!
A középkor óta nem volt ilyen! Az utolsó szellemi tanítók a keresztény misztikusok voltak
Európában. Ezt követően csupán intézményesített vallások voltak. Elmeanyag… Persze itt-
ott, elvétve, akadtak azért felismerések, de ezeket hamar elpusztították vagy elzárták. Most
azonban mindenütt megjelennek. Nyugati spirituális tanítók!
A nyugati világban a „spirituális tanító” sokak számára értelmetlen kifejezés. „Mivel
keresi a kenyerét?” „Spirituális…” „Az meg mi?” Mégis egyre többen vannak, és sokuk
számára a mag itt volt. Itt ültetődtek el a magok.
Ez a tanító – a forma – véletlenül jött létre, de azt követően érdeklődni kezdtem az
indiai spiritualitás bizonyos megnyilvánulásai iránt, mint amilyen Ramana Maharshi és
Krishnamurti, és az ő tanításaik alapján értettem meg, mi történt velem. És erős, azonnali,
mély kapcsolódást éreztem velük, hogy azt ne mondjam: egységélményt.
Így gyakran kérdezik tőlem: „Járt már Indiában?”, és meglepve hallják, amikor azt
felelem: „Nem, még soha nem jártam Indiában.” Erre ők: „Tessék?! Még nem volt Indiában?
És maga spirituális tanító?” Mire én azt felelem, hogy idebenn hordozom Indiát, mert India a
belső világot jelképezi, míg a Nyugat a külsőt, mondhatni. Mindig vonzódtam befelé. Soha
nem éreztem magam igazán – legalábbis nem az átalakulásom után – nyugatinak. India a
belső. Nem mintha itt nem nyilvánulna meg az emberi őrület. Ez egyetemes az egész bolygón.
Természetesen itt is megjelenik az emberi őrület, különböző formákban. Ez egyetemes. India
mégis a tudat átalakulásának a bölcsője.
„Ha elég erősen figyelünk a jelennek való ellenállásra, akkor ez az ellenállás
feloldódik, és a jelenlét állapota felbukkan. Mi fogja feloldani az ’én’ központi magját, hogy
az ne teremtse meg az ellenállás vég nélküli hullámait?”
Feltárhatjuk-e a szükséges felismerés természetét? „Mi fogja feloldani az ’én’
központi magját, hogy az ne teremtse meg az ellenállás vég nélküli hullámait?” Központi…
Tehát: mi az „én” központi magja? Az elmestruktúrák, az elem mozgásai, a mentális
énkép, annak minden felhalmozott tartalmával, plusz a fájdalomtest. E kettő alkotja az „én”
központi magját.
Hogy mi oldja ezt fel? Erre természetesen könnyű a válasz: a megadás. Csak most.
Megadás… Túl könnyű, nem igaz? Túl egyszerű. Add meg magad, bármilyen formát is öltsön
ez a pillanat! Ez esetben az „én” képtelen életben maradni. Megadni magunkat annak, ami
van. Ez ilyen egyszerű. A fájdalomtest nem képes megújítani magát, ha megadóan elfogadod
a tényt, hogy létezik fájdalomtest.
Nem azt mondom, hogy mostantól folyamatosan megadásban élj, napi 24 órában. Ó,
nem. Ez nem ilyen nehéz, hiszen csak ennek a pillanatnak kell megadnod magad, nem
pedig… Csak ennek a pillanatnak. Bármilyen formát is vegyen az föl. Mindig csak ez a
pillanat létezik, és azzal csak a megadásban és a megadás révén találkozhatsz. Ezt már meg
tudod tenni. Nem tudod magadat napi 24 órán keresztül megadni, az probléma lenne. Csak
ennyi kell.
Csak a most létezik. Sem az egós „én”, sem a fájdalomtest nem tud életben maradni,
ha megadóan elfogadó vagy.
- 58 -
És ekkor felmerülhet a kérdés: vajon mennyi időbe telik, mire az „én” központi magja
és a fájdalomtestem feloldódik? Ez a kérdés arra utal, hogy a megadás még nem teljes.
Annyira rossz ez a pillanat, hogy egy jövőbeli pillanatra van szükséged ahhoz, hogy bizonyos
állapotot elérj? Hogy észrevedd azt a jóságot és mélységet, ami már itt van? És csak az
önmegadás révén jössz erre rá. Arra, hogy ki vagy, már most.
Nagyobb vagy, mint amekkorának a legvadabb, egós álmodban valaha is képzelhetted
magad! Már most nagyobb vagy, mint amekkora valaha is lehetsz akár a legvadabb, egós
eredményről szőtt álmod megvalósításával. Már most az vagy. És soha nem kerülsz közelebb
Istenhez egy jövőbéli pillanatban, mint amilyen közel most vagy. Isten ugyanis a te Éned.
Ő léted legmélyebb szintje. Nem kerülsz közelebb hozzá, mint amilyen közel most vagy. Már
most annyira közel vagy hozzá, hogy nem is kettő vagytok. És senki más sincs közelebb
Istenhez, mint te.
Ha csendben szeretnél maradni a nap hátralevő részében, nyugodtan megteheted.
Holnap te döntöd el, hogy mit teszel, vagy esetleg semmit sem teszel. Csütörtökön
valószínűleg egész nap csendben leszünk.
Addig is minden pillanatban most van. Akárhova is mész, bármit is teszel, akár itt
maradsz holnap, akár csendben leszel, akár elmész, és ilyen-olyan élményekben lesz részed, s
megnézed ezt-azt.
Ne úgy járkálj, mint aki súlyos, nehéz valaki! Csupán a jelenlét egy erőtereként, és
azon a csodálatos csenden keresztül érzékelj, ami ott van benned! Ha elmész valahová,
észleld a formák sokrétűségét, szépségét. Annyira szabadulj meg a mentális címkézéstől,
amennyire csak tudsz! Megadva magadat e pillanatnak.
4. nap
2002. február 21.
Szenvedésfüggőség
Az imént hallott fuvola a japán sakuhacsi. A zene lényege persze nem a hangokban,
hanem a köztük lévő szünetekben rejlik. Ilyen zene hallgatásakor tehát sokat segít, ha szinte
jobban figyelünk a szünetekre, mint magukra a hangokra. A hangok tehát ezekre a szünetekre
mutatnak rá.
Hasonló elv figyelhető meg egyes japán és kínai festményeken is, ahol az egyik
sarokban egy kis kő látható, a másikban egy ág, de a kép java része üres tér. Az ilyen kép előtt
elmerengve nem arra a kevésre kell figyelmet fordítani, ami az üres térben látható – tehát nem
arra, ami a térben látható, s nem arról kell beszélni –, hanem magára az üres térre. Annak
tudatára ébredsz. Ezt azonban csak a benned lévő üres tér révén teheted meg.
Így ébredsz rá az üres tér tudatára. Akár a zenében, akár a festményen. Az ott lévő
üres teret a benned lévő üres téren keresztül észleled. Soha nem gondolaton keresztül, mivel
az üres tér a formamentes, míg a gondolat: forma.
És a formamentes a te esszenciális identitásod. Persze van ideiglenes
formaidentitásod is: testi és pszichés formád. De ha önmagadat csak formai identitásként
ismered, az megkötöttség, az tudatlanság, az téveszme, bármilyen okos legyen is az a
formaidentitás, bármilyen sok tapasztalattal is rendelkezzen a formaidentitás, bármilyen sok
tapasztalatot halmozott is fel az a formaidentitás és azonosult vele „én”-ként. Akkor is
tudatlanság, ha önmagadat csak formaként, fizikai testként, mentális vagy pszichológiai
formaként, az elme alkotta „én”-ként ismered.
- 59 -
Ekkor – a szó valódi értelmében – nem tudod, hogy ki is vagy. És akinek hiszed
magadat, az csupán egy képzelt entitás. Mivel pedig képzelt, soha nem lehet nyugta. Az
illuzórikus entitáson keresztül soha nem lehetsz önmagad.
Aztán a képzelt entitás kutat, mert tisztában van saját tökéletlenségével, hiányával, s
arra törekszik, hogy megerősítse az illúziót. Bővíteni akarja az illúziót, mivel azt hiszi, hogy
azáltal végül valami jelentős és igaz dolgot hozhat létre, ami állandó és maradandó, ami nem
mulandó. Célját mégsem érheti el, mert ez esetben nem a formamentesként ismered magadat.
Azért vagyunk itt, hogy önmagunkat a formamentesként ismerjük meg. És
minden helyzetben, amibe ebben a világban kerülsz, ami a forma világa, a világ vonzerőt fejt
ki rád. A másokkal való minden kapcsolatodban. A kérdés az: van-e tér a kapcsolatban, vagy
az adott kapcsolat kizárólag a formán, az elmén keresztül valósul meg?
És gyakran meglepődöm, hogy olykor még azok is, akik már meg tudják engedni,
hogy a nyugodt csönd – ami lényegében azonos a formamentessel – megjelenjen bennük,
amikor a világ valamilyen kihívás elé állítja őket, teljesen beszippantódnak abba a formába,
amit az adott kihívás és az arra adott reakció fölvesz. Azonnal elvesznek benne, s hinni
kezdenek abban, hogy van valami idekint vagy az elméjükben – ami szintén idekintnek számít
–, tehát hinni kezdenek abban, hogy van valami idekint, ami számít, ami létfontosságú.
A világ tehát elcsábít – a világon persze az elmét is értem –, és elhiteti veled, hogy
mindez rendkívül fontos, és ezért minden figyelmedet felé kell irányítanod. Így elveszel a
saját reakciódban – ami szintén egy forma, egy kondicionált forma –, és teljesen elmerülsz
benne.
Aztán beszélsz valakivel, s azt mondod: „Ez nagyon komoly! Hallgass meg!
Elmondom, mi történt, s hogy mit fogunk tenni.” Máskor félelem jelenik meg: „Ó, Istenem!
Mi lesz?!” Az egész lényed belevonódik a dologba. A tér elvész, s nem marad más, csak
forma. Ez azt jelenti, hogy teljesen elvesztél a formában. Az egész civilizációnk is beleveszett
a formába.
Ha a híreket hallgatod, nyomát sem érzed térnek. Ott a hírolvasó, aki nagyon komoly,
és felolvassa ezeket a „rendkívül fontos” dolgokat, és minden rendkívüli problémás, hiszen ha
nem lenne az, nem is lenne hír. Nem az a lényeg, hogy mélyen szántó vagy jelentős dolog
legyen, az a fő, hogy problémás legyen. Az adja a hírértékét. A hírek kiválogatói is a
formákba veszett emberek, s a híreket úgy tálalják, mint igazán „fontos” dolgokat. „Ezek a
problémák rendkívül fontosak!” A potenciálisan megváltó dimenziót nem is ismerik. A hírek
körül nincs tér.
A világ tehát arra csábít, hogy elhidd, csupán ő létezik, s így a világ fontosabbá válik
számodra, mint Isten. Dualista nyelven szólva. Lehet, hogy erre azt feleled: „Nem, nekem
csak Isten felismerésére van szükségem, az önmegvalósításra. Nekem csak ez kell!” 5 perccel
később azonban már valójában csak a „kulcsfontosságú helyzet” érdekel… Teljesen
belevonódtál abba. Amikor azt mondod: „Istent akarom, az önmegvalósítást akarom”, akkor
ez igaz. 5 perccel később azonban már nem ezt akarod, hanem a világot. Mert ha azt mondjuk:
„Istent akarom”, az azt jelenti, hogy készen állok belépni az önmegadásos tudatállapotba.
Most. Hajlandó vagyok megadni magamat. És semmi más nem számít.
Azt is mondjuk ezzel, hogy lelki békét akarok. Ez az egyetlen fontos dolog a
számomra, a lelki béke. Aztán kicsit később belép az életedbe a világ, és te már valami mást
akarsz.
A „Csodák útja” szövegében – ami a túloldalról érkezett tanítás – olvashatók a
következő gyönyörű szavak: „Isten békéjére vágyom. E szavakat kimondani mit sem jelent.
Az semmi. Ha viszont komolyan gondoljuk őket, az mindent jelent. Nem létezik, hogy valaki
komolyan gondolja e szavakat, és mégsem gyógyul meg.” Ami azt jelenti, hogy teljes vagy,
önmagad vagy. „Valóban akarni ezt.”
Két helyzet létezik tehát.
- 60 -
Az egyik, amikor nem vagy önmegadott állapotban. Egyesek azt mondják: „Képtelen
vagyok megadni magamat! Képtelen vagyok rá!” De vajon valóban képtelen vagy rá, vagy
csupán nem akarod megtenni? Meg kell vizsgálnod ezt a két perspektívát. Nem vagyok rá
képes? Vagy ha alaposabban megnézed, kiderül, hogy egy részed nem akarja megadni magát.
Az a részed akarja, hogy ne legyen benned béke.
Meglátod, hogy van benned egy mély és valódi vágy az önmegvalósításra, a lelki
békére. Olyan részedre is rálelsz azonban, amelyik nem akarja ezt, és amelyik igen könnyen
elfedheti előled az előbbi, mélyebb, lényegi részedet, amelyik lelki békére vágyik.
Nagyon fontos felismerni, hogy van benned egy kondicionált folyamat, ami
problémákat és konfliktusokat akar a békesség helyett. Ha már tudsz róla, akkor semmi
gond. Ha pedig a közeledtét és a hatását is észreveszed… Természetesen beletartozhat ebbe a
fájdalomtest is, s ez valójában kondicionált elmefolyamat, ami azonos az egós éntudattal,
amelynek időről időre – nagyon gyakran – konfliktusállapotba kell kerülnie önmaga
fenntartásához. Az elme alkotta egós én nem élhet sokáig konfliktusok nélkül, a problémák
világán kívül. Létre kell hozni azt ahhoz, hogy fennmaradhasson. Ha nem vagy ezzel
tisztában, akkor elveszel abban a kényszeres igényben, amit az embereknél akár
„szenvedésfüggőségnek” is nevezhetünk. És észre kell venned önmagadban ezt, s hogy az
nem személyes jellegű dolog. Ha úgy gondolsz rá, mint személyes problémádra, akkor attól
még mélyebb csapdába kerülsz.
A szenvedésfüggőség, a konfliktusok iránti igény nem tudatos valami, és ez az,
ahogy az elkülönülő identitás – az „én”, az egós identitás – a korlátjait érintetlenül tartja. A
korlátokat, amik köztem és az összes többi, kint lévő ember közt húzódnak. Amik
elhatárolnak „ellenségeimtől”, tehát emberektől, helyzetekről, helyektől vagy ettől a
pillanattól.
Néha tehát kis megkönnyebbüléshez jutsz. Rövid időre fellélegzel: „ó!” De aztán a
szenvedés iránti igény, a szenvedésfüggőség újra érvényesül. Ha azonban nem vagy ezzel
tisztában, akkor azt hiszed, hogy a szenvedésedet a környező világ okozza. Ez a tudattalanság
lényege: azt hiszed, hogy a világ alapvetően azért van, hogy nehézségeket gördítsen az
utadba. A legtöbben ilyennek tapasztalják meg az életet és a világmindenséget. „Úgy tűnik,
soha nem tudok tartósan nyugodt lenni, a világ hirtelen valami akadályt gördít az utamba, újra
és újra! Miért mindig velem történnek ilyesmik?” S ekkor reagálsz.
Úgy tűnik tehát, mintha a világ tenné ezt veled. És nem veszed észre, hogy az igény
valójában a bensődből fakad.
Ez tehát diszfunkcionális (hibás működésű), szokványos és egyáltalán nem személyes
dolog. Ha pedig egy kicsit tovább visszük ezt a diszfunkcionalitást, akkor látjuk, hogy
valójában az abnormális. Hiszen azt hinni, hogy a világ tesz velünk valamit, egy pontos túl
paranoiává válik, vagy paranoiás skizofréniává. Tehát, ha csak egy kicsit is tovább visszük,
akkor már látjuk, ez valóban őrültség. Valójában azonban a paranoia szintje alatt is az már:
őrültség. Így aztán, ha megállapítják, hogy paranoiás vagy, azt mondhatod: „Hogy
paranoiásnak diagnosztizáltak, az még nem jelenti, hogy senki sem üldöz…”
Már a felismerés is felszabadító, hogy meglátod magadban azt a folyamatot, amit
szenvedésfüggőségnek nevezhetünk. A konfliktus iránti igényt. Meglátni ezt. Szabaddá válsz
már attól, hogy ezt meglátod magadban. Mert amit látsz, az a kondicionált. A kondicionáltat
látó pedig a kondicionálatlan. Amely csak néz. „Ó!”
Így aztán észreveheted, ahogy rendszeresen – naponta 1-szer, 2-szer, 3-szor vagy ki
tudja, hányszor – felbukkan a jelenség. Ilyenkor bármilyen helyzet megteszi, noha bizonyos
szituációk jobban előhozzák belőled ezt az igényt.
Az ideérkezők zöme például igen furcsának találja ezt a környezetet. India próbára
teszi az embert. Ezért itt jól megfigyelhető, ahogyan a reaktivitás megjelenik benned, a
reakcióminták. Amelyek egyfajta nehézséget visznek olyan valamibe, ami pedig csupán egy
- 61 -
helyzet. Reaktivitás áramlik bele, s a körülmény, az egyszerű körülmény a reaktivitás révén

már súlyos és nehéz lesz. Nagyon fontos tehát tisztában lenni ezzel, és mindazzal, amit jelent.
Ilyenkor nincs benned tér, teljesen a formába szippantódsz, mert amikor valamire reagálsz,
akkor egy formára reagálsz, ami megerősíti saját formaidentitásodat. A formaidentitás pedig
imádja saját reaktivitását.
Így tehát minden emberi találkozás, minden helyzet esetén ugyanaz a kérdés: elveszel-
e az adott helyzetben? Ami azt jelenti: beleveszni az elme formációiba. A reakcióba, a
gondolatáramlatba, a szájadból elősorjázó szavakba, a fejedben cikázó gondolataidba.
Teljesen bennük vagy. Nincs tér. Hová tűnt a tér? Nincs tér. Csak ez… Aztán beszélsz
valakihez, és ezt érzed… (feszültséget, idegességet). Bármiről folyhat szó. Lehet a téma
pletyka, lehet valami félelmetes, lehetnek dühös szavak, lehet: „valamit tennünk kell, nem
hagyhatjuk ezt!” Vagy bármi más. Lehet éppenséggel szomorú dolog is. A lényeg, hogy
teljesen beleveszel. Nincs már tér.
Egyes embereken, amikor eljönnek hozzám beszélgetni, azt látom, hogy teljesen
belevesznek az elmetevékenységbe. Megvárom, amíg ezt befejezik – ami eltarthat egy ideig –,
aztán amikor végre abbahagyják, csak várok, és nézek rájuk, s néha megtörténik, hogy
ilyenkor visszatér bennük némi tér, és fölébrednek. „Ó!”
És az a furcsa, hogy egyetlen helyzet sem annyira súlyos, ha van körötte tér. Az
csupán egy szituáció. Az csak forma, illetve a formák ilyen-olyan módon megjelenő
korlátozottsága. Csupán egy újabb helyzet, ami persze valamilyen korlátozottságként jelenik
meg. Hiszen ez a formák világa. Csupán erről van szó.
És valójában egyetlen helyzet sem nehéz és „sűrű”, amíg te olyanná nem teszed. A
világ, a formák világa, valójában nem oly súlyos és rossz. Amit te hozzáadsz, az tesz „sűrűvé”
és nehézzé. És rendkívüli mértékben felnagyítja azt, ami valójában csupán egyszerű helyzet.
De amit magadban hordasz, tehát a szenvedés és a konfliktus iránti igényed , az
hatalmasra nagyítja, fújja fel a helyzetet, s végül illuzórikus kreációkat hozhat létre. Amelyek
olyan hatalmasnak tűnnek, hogy akár az esti híradóba is bekerülhetnek… S akkor már tudod,
hogy igazán súlyosak…
Ha az emberek tudnák ezt a világ olyan részein, ahol ez a tudattalanság különösen
erős, ahol a konfliktusok igen súlyosak, ha tudnák, hogy ezek valójában nagyon egyszerű
helyzetek, amelyek néhány perc alatt megoldhatóak, ha néhány percre letelepednek egy asztal
köré úgy, hogy teret teremtenek. Meg lehetne oldani néhány perc alatt, ha némi tér venné azt
körül.
Ez igaz minden helyzetre: a Közel-Keletre, Észak-Írországra vagy másra, ahol az
emberi tudattalanság különösen nehéz és „sűrű”. Természetesen ez mindenütt van.
Nem a külső helyzettel van baj, az egyszerű, mindig egyszerű, hanem az emberekkel.
Ez a karma lényege, ami beáramlik… A szituációt csak kifogásként használják…
És ez nem csak Észak-Írországra vagy a Közel-Keletre nézve igaz, hanem minden
ember életére nézve is, hiszen az is nagyon egyszerű. Mindig olyan egyszerű. Hisz mindig
csak a most létezik .
És aztán ezen a kondicionált reakción keresztül, amelynek szüksége van a
konfliktusra… Miért van szüksége konfliktusra? Hogy megerősítse az éntudatomat. Vagyis az
illúziót.
Miért van konfliktus a Közel-Keleten és Észak-Írországban? Azért, mert védik és
erősítik az identitástudatukat, a kollektív identitástudatukat. Írországban, évente többször is,
az egyik félnek át kell vonulnia a másik vallású fél városrészén. Ezt már 300-400 éve
megteszik, mert 40 éve volt egy csata, ahol ők több embert öltek meg, mint a másik fél. Ezért
úgy kell megerősíteniük magukat, hogy ilyenkor átvonulnak a másik fél területén. Ha
- 62 -
megkérdezzük, hogy miért csinálják ezt, mi ennek a lényege, kiderül: ez ad nekik éntudatot.
Nincs ehhez más lehetőségük. És a konfliktus fenntartja ezt.
Látható tehát, hogy bármilyen élethelyzetben is vagy, az valójában egyszerű, mindig
egyszerű, nem nehéz. A nehézséget az a projiciálás okozza, amelynek lényege önmagunk
„erősebbé tétele” a problémák és konfliktusok révén. A szenvedésfüggőség . Ami arra
vezethető vissza, hogy nincs identitásunk a kicsiny énen túl. Az pedig a világot használja fel, s
azt igen nehéz hellyé teszi számunkra. S a forma világára alapvetően jellemző korlátozottság
aztán igen problémás élethelyzetté és igen problémás „én”-né válik. S így lassan a világ
pokollá változik.
A kis dolgoknál is fontos tehát, hogy van-e tér. Na már most, ha az emberek elvesztek
a formában, mentális formában, fizikai formában, reakcióban, kondicionált reakcióban…
Valamennyien tudatában vannak ezeknek a dolgoknak, a formáknak.
Még valami, még egy útjelző táblát ajánlok föl nektek – ha az egyik nem válik be, a
másik még beválhat –, nevezhetjük ezt „tértudatosságnak”, szemben a „tárgytudatossággal”.
Szinte mindenki úgy járkál ebben a világban, hogy teljesen leköti, teljesen dominálja őt a
„tárgytudatosság”, azzal maradéktalanul azonosul. „Ez minden!” És minden tárgy számít,
hiszen „rajtuk kívül semmi sincs”. Minden tárgy, beleértve az elme tárgyát is, ami a gondolat
és a gondolatot kísérő érzelem – tárgytudatosság, s te benne vagy a magad éntudatával.
Minden egyes ember.
A tértudatosság ugyanakkor hiányzik a legtöbb emberből. Az egyetlen dolog, ami
megválthatna. És nem ismerik. Pedig oly egyszerű. E tanítás lényege mindössze a
tértudatosság tanítása. Hogy ne vesszünk el a formákban, ne vesszünk el az elmében. És hogy
végső soron az micsoda, azt nem tudom elmagyarázni. Minden tőlem telhetőt megteszek, amit
csak a nyelv lehetővé tesz. De már az is csoda, hogy beszélni lehet róla, hiszen természetesen
az kikerüli a nyelvet, mert a nyelv forma. Kikerüli a gondolatokat is. Nem értheted meg
teljesen gondolatokkal, azok csupán megközelítik azt. Az sem segítene, ha tovább próbálnánk
finomítani azokat a fogalmakat és szavakat, amelyeket ezen tudatosság körülírására
használok. Az csupán a megértés illúzióját keltené bennetek, ha még differenciáltabban
próbálnám azt megfogalmazni, új szavak megalkotásával, hogy értsed azt is, azt is… S akkor
ismét csupán egy mentális építmény születne. Ezért csak addig megyek el, hogy elegendő
útjelző táblát adja, s annyi. A többi pedig – úgy is fogalmazhatok – közvetlenül adódik át.
Nem arról van szó, hogy én tennék valamit. Az egyszerűen megtörténik. Ez a jelenlét
vagy tértudatosság közvetlen átadása, bármelyik kifejezést is használod. Ezért is
hangsúlyoztam rögtön, találkozásunk elején, hogy legyél tudatában itt annak a
dimenziónak, amelyik túl van a szavakon. A szavak tehát mindössze annyit tesznek, hogy
rámutatnak arra. De a lényeg az a dimenzió. Hogy aztán ezt tértudatosságnak, jelenlétnek,
csendnek, kondicionálatlan tudatosságnak vagy tiszta tudatosságnak nevezed, az már
mindegy. Ezek csak apró útjelző táblák. Nevezheted gondolat nélküli tudatosságnak vagy
tiszta értelemnek is. Ezek is csak útjelző táblák.
Az útjelző tábla nem maga a dolog. Az túl van a szavakon. Az túl van a világon. És
mégis itt van. Túl van a formán, mégis itt van. Hogyan kerül e világra? Ki tudja. Csak itt van.
Tehát itt ülve nyitottnak lenni erre a dimenzióra, amelyről talán nem sokat mondhatsz,
de amely egyszerűen abból a képességből fakad, hogy itt tudsz ülni éber nyugalomban, a tér
ezen tudatával, és közvetlenül tapasztalod meg, hogy mit jelent tudatosnak lenni gondolat
nélkül.
Még ha eközben olykor fel is bukkan gondolat, akkor is minden rendben van. Tér
veszi azt körül. Tér. És ez az egyetlen abszolútum. Az életedben minden más viszonylagos.
Az életedben minden más csak relatíve számít. Hogy „sikeres” vagy-e a világban, a világ
szemében – bármit is jelentsen ez –, ami egyébként azt jelenti, hogy a világ véleménye szerint
- 63 -
„sokra vitted”. Számít ez? Nos, relatíve számít. Ha az őrült világra van szükséged, hogy az
mondja meg, vitted-e „valamire”, rendben van… Hogy szegény vagy gazdag vagy-e, az is
relatíve számít csak. Hogy apró kunyhóban élsz-e, vagy hatalmas családi házban, az is csak
relatíve számít. Az életed összes külső körülménye – még az is, hogy egészséges vagy-e vagy
sem – igen, relatíve számít. De nem abszolút módon.
Egyetlen dolog van csak, ami abszolút módon számít, hogy: ismered-e önmagadat.
Hogy ismered-e önmagadat túl a formán. Ha nem ismered, akkor azon viszonylagosan
számító dolgok egyike sem menthet meg. Fontosnak lenni a világ szemében: ez nem menthet
meg. Nem ad lelki békét, végső soron semmit sem ad. Gazdagnak lenni: nem véd meg. A
hatalmas házban élés sem ment meg. A pompás házak tele vannak boldogtalan emberekkel.
Akik még mindig önmagukat keresik. Azt hitték, a hatalmas ház révén majd rátalálnak
önmagukra, mivel az „én” hirtelen óriási épületté tágult. Mégsem találták meg benne
magukat. Csak egy dolog számít abszolút módon. Ez. Minden egyéb nagyon másodlagossá
válik. Azok úgyis változnak.
Semmi idekint levőre nem hagyatkozhatsz. Nem bízhatsz a világban, nem bízhatsz
semmilyen formában, mert idővel az úgyis elhagy. Vagy te hagyod el azt. Az elenyészik. Az
igazi bizalom valami más. Nem érdemes olyanban bízni, ami forma.
Az abszolút bizalom állapota a jelenlét állapota, ahol semmiféle formára nincs
szükséged ahhoz, hogy teljessé válj, és semmilyen forma sem fenyegethet.
Itt tehát megtanuljuk, mi az a tértudatosság, bár valójában nem ezt tanuljuk. Valójában
a kondicionált szokásokat tanuljuk meg levetni. Elhagyjuk azokat a kondicionált szokásokat,
keresztülnézünk rajtuk, amelyek eltakarják előlünk a tértudatosságot, elhomályosítják azt a
jelenlétet, amelyik már itt van.
És furcsa, hogy akadnak olyan helyek, ahová a spirituális útkeresők előszeretettel
mennek, és ez egyike azoknak. Már évezredek óta. És sokuk útkereső marad. Önmagukat
keresik, egyesek talán látomásokat is átélnek. Keresnek valami pluszt, amit magukhoz
többletként adhatnának. De nem tudják, hogy éppen a keresés takarja el előlük azt, ami már
itt van.
Emlékezz hát arra, amit korábban már mondtam! A tértudatosságot beleviheted
bármilyen interakcióba, s épp ez a feladatod, mivel így változik a világ. A világ emberi
interakciókból áll. Bármely interakcióba tértudatosságot vihetsz azzal, hogy a figyelmes
hallgatás állapotában vagy. Ez a tér .
Probléma akkor jelentkezhet, amikor elkezdesz beszélni. Ekkor hajlamosak vagyunk
arra, hogy a gondolatfüzér megjelenésével annak magával ragadó hatása alá kerüljünk. És ha
az magával ragad, akkor hamarosan teljesen belevonódsz. És a gondolatfüzér teljesen
beszippant, miközben beszélsz. A szavak szinte kényszeresen hagyják el a szádat. Így egyfajta
probléma jön létre, vagy valamiféle bírálat, valamiféle panasz, valami, ami számít, s te oly
mértékben azonosulsz a szavaiddal, hogy immár azt hiszed az igazságnak. Egy gondolat az
igazság?! Egy töredék, egy viszonylagos perspektíva?! A megszámlálhatatlan lehetséges
perspektívák egyike egy helyzettel, egy személlyel kapcsolatban?! És te ezt tekinted az
igazságnak…
A gondolatfüzér tehát…
És ismét nem személyes problémádról van szó, hanem a kollektív emberi elméről.
Említettem, hogy a fájdalomtest nem személyes probléma. Ugyanígy a gondolatáramlás
sem az. Ez az emberi elme.
Élt egy filozófus a XX. század első felében, aki a következő furcsa kijelentést tette:
„Mi nem beszélünk. A nyelv beszél rajtunk keresztül.” Talán – egy lépéssel tovább menve –
azt akarta ezzel mondani: „Mi nem gondolkozunk, a gondolat gondol minket.” Elnézést, kicsit
másképp mondta: „…a nyelv beszél minket”. Mondhatnánk tehát: „…a gondolat gondol
- 64 -
minket”. Itt mozgásról van szó, energiamozgásról, energiaképződésről, kollektív, emberi

folyamatról. Aminek a lendülete elképesztően hatalmas.
Tehát amint az odafigyelés állapotába lépsz, vagyis figyelsz a másik emberre – tér –,
majd ezt követően elkezdesz beszélni. Ez eleinte talán jól megy. Még mindig tér van körötte.
Ám aztán megeshet, hogy mielőtt észrevennéd, máris beszippantódtál a gondolatfüzérrel való
teljes azonosulásba. Az magával ragadt. És aztán persze teljesen hiszel abban, amit mondasz.
Már nincs perspektíva. Elvesztél abban az egy, kicsi perspektívában.
És még akkor is előfordulhat, ha nem beszélsz. Gondolatok jelennek meg a fejedben, s
teljesen beléjük veszel. Bármit is mondanak azok, te teljesen hiszel nekik. Talán önmagadról
vagy valaki másról. Tehát elveszel a gondolatáramban. S eltarthat egy ideig, mire ez véget ér,
mert újabb és újabb gondolatfüzérekbe torkollik. Lehet, hogy valakinek a fejedre kell csapnia
ahhoz, hogy hirtelen magadhoz térj.
A jelenlét felbukkanásával képessé válsz arra, hogy még a gondolatfüzérek
fölbukkanásakor is, még akkor is, amikor teljesen magával ragadnak a gondolatok, hogy
még ekkor is tudd, hogy éppen ez történik veled. És mindössze erre van szükséged. Tudni,
hogy magával ragadott egy gondolatfüzér. Ez azt jelenti, hogy a tudat kezdi kiszabadítani
magát a gondolatok totális rabságából.
Ez a csöppnyi tudás, hogy tudod, magával ragadott a gondolatfüzér. Egy apró tanúcska
a háttérben. Ez a „hm”, „ó”, „aha”. Amint ez megjelenik, megjelenik a tér is, bár eleinte talán
nagyon kicsi lesz. De ez minden, amire szükség van.
Tehát nem kell rendbe hozni magadat, megváltoztatni magadat. „Jaj, meg kell
szabaduljak az elmémtől!” Nem. Csupán tudj róla, ha ott van. Mindössze erre van szükséged.
Ha rendbe kéne hozni magadat, az sokáig tarthatna. Csupán látni a kondicionálást működés
közben. „Ó!” S akkor az már nem tarthatja fenn magát sokáig, ha ez a tanúskodó jelenlét
megmarad. A tudattalan gondolatáramlás hamarosan le fog állni, mert amikor tudatosság lép
be a képbe, akkor a tudattalan folyamat már nehezen tartja fenn önmagát.
Tehát ahelyett, hogy megpróbálnád magadat „újrahuzalozni”, így vagy úgy, és sokan
ígérik, hogy „rendbe hoznak”. Én nem ígérek ilyent. Ehelyett hagyd inkább, hogy
tudatosság, tudatos jelenlét legyen ott! Az persze nem olyasvalami, aminek a megtörténtét
produkálhatod. Az vagy van, vagy nincs. De a tény, hogy most itt ülsz, azt jelzi, hogy van
benned, hiszen csak az vehetett rá, hogy ide eljöjj. Ha véletlen folytán keveredtél volna ide,
vagy mert azt hitted, hogy itt valami másról lesz szó, ahogy az néhányszor előfordult, amikor
rövid ideig előadásaimnak a „Megszabadulás az időtől” címet adtam. Egy-két ember azért jött
el, mert azt hitte, hogy a jó időbeosztásról hallanak majd előadást… Ez kétszer esett meg. Az
egyikük kiment, és azt mondta a szervezőnek: „Elnézést, tévedtem. Azt hittem, az
időbeosztásról lesz szó. Elnézést, csúnyán melléfogtam” A másik egy orvos volt, aki az
időbeosztási problémáit akarta rendbe szedni. Ő 3 órán át ült ott döbbenten, majd ezt mondta:
„Még sohasem hallottam ehhez foghatót! Azt hittem, az időbeosztásról lesz szó, de ez sokkal
jobb!”
A jelenlét tehát nem olyan valami, amit erőltetni lehetne. A tanúskodó jelenlét vagy
ott van, vagy nincs ott. Azért beszélek hozzátok, mert tudom, hogy bennetek az már
ébredezik. Ha tévedésből jöttél volna el ide, abban a hitben, hogy valami másról lesz szó,
vagy azt gondolva, hogy itt több spirituális tudásra vagy nagyobb hitre tehetsz szert, vagy
valami másra számítottál, érzelmi élményre, fölugrálásra stb., akkor mostanra bizonyára már
távoztál volna. Vagy keserűen és bosszúsan ülnél itt, és imádnád a történés minden percét…
Az ugyanis minden bizonnyal erős éntudatot adna neked… És amikor ebben az állapotban
vagy, az persze azt is jelenti, hogy az egész világ téved, és neked van igazad. És okkal vagy
ilyen állapotban. Mert a többiek mind tévednek. Most már tudod, hogy ki vagy!
A jelenlét tehát nem olyasvalami, amit bármivel is elő tudnál idézni. Talán inkább
kegyelemnek nevezhetnénk, és a kegyelem, akkor az megtörtént veletek.
- 65 -
Az elméd talán nem is tud róla. Azt mondja: „Nem vagyok biztos benne, hogy az
megtörtént velem…” Vagy az elme azt mondhatja: „Nem, tévedsz! Velem egyáltalán nem
történik az, amiről beszélsz!” Holott a jelenlét anélkül is megtörténhet, hogy az elme tudna
róla. Olyan emberekkel is megtörténik a világban, akik soha, egyetlen spirituális könyvet sem
olvastak. Bennük is megtörténhet, és semmit sem tudnak mondani róla.
Amikor velem történt, én sem tudtam róla semmit. Ha valaki azt mondta volna:
„Fölbukkant benned a jelenlét”, akkor azt feleltem volna: „Az meg mi?” Tudtam, hogy
békességet érzek. Igen, ez segít eligazodni. Némi békességérzés. Már ébred. És ezért
mondom ezt nektek, és ezért nem mondhatom mindenkinek, hogy a gondolatáramlás
közepén lehetséges, hogy a tértudatosság vagy a jelenlét ott legyen mint tanú, mert már
elegendő jelenlét van benned ahhoz, hogy ez számodra lehetséges legyen. „Ó!” És ez minden,
amire szükséged van.
Na már most, ha megkezdődött annak a felbukkanása, akkor az – Ramana Maharshi
kifejezésével élve – „a kondicionálatlan tudat áramlata, a tudatosság áramlata”. Aminek
semmi köze gondolati struktúrákhoz. Az egyszerűen csak felbukkan. Ha pedig felbukkant,
nem áll le. Átmenetileg ismét elhomályosulhat, de azután újra ott lesz. Ha hosszabb időre
homályosul el valamilyen erőteljes azonosulásod miatt, akkor azon is át fog törni, és helyet
fog teremteni magának, hogy megrepessze az ego burkát, amely ugyan már megrepedt, de ha
az ego a repedést közben kijavította volna, amire képes, a repedés újra eltűnhet. Kis időre. De
aztán a jelenlét még erőteljesebben megjelenik, és…
Ha katasztrófára van szükséged a burok végleges megrepesztéséhez, akkor meg fogod
kapni. Ez szintén kegyelem. Nagyon sokszor az emberek nem jönnek rá, hogy az életükben
történt szerencsétlenség a lehető legnagyobb kegyelem volt. A kegyelem néha olyan,
amilyennek új könyve címével Ram Das, a szélütésen átesett spirituális tanító jellemzi:
Kegyetlen kegyelem.
A jelenlét tehát már ott van, és nem kell…
Egyetértek azon tanítókkal, akik szerint semmit sem kell tenned. Csak engedd! Ez
valóban nem cselekvés. Csak hagyd, hogy az megjelenjen! Ez a kapu.
Tehát nem arról van szó, hogy megteremted. Az nem menne. Hagyod.
Tehát megadod magadat, amíg már nincs szükség további önmegadásra. Amíg az
önmegadás végül eltűnik. A megadás a nem megadás figyelése. Figyelni a nem megadás
megszűnését, és belépni az önmegadásba. Az önmegadás a híd az élettel szembeni ellenállás
és ellen nem állás között. A jelen pillanattal szembeni ellenállás és ellen nem állás között.
Azzal a formával szemben, amit ez a pillanat fölvesz. Ezért gyakoroljuk ezt, mert ez a híd.
Használd ezt a hidat! Más hídra nincs szükség ahhoz, hogy önmagadat megtaláld.
Az egós struktúrák nem tudják fenntartani magukat az önmegadás állapotában. Ez
ennek a szépsége és egyszerűsége. Az emberek azt kérdezik: „Hogyan szabadulhatok meg az
egómtól? Hogyan szabadulhatok meg az énemtől?” Csak ennyi kell ehhez. Utána már minden
megtörténik. A kényszeres gondolkozás elül. És ezzel az egós struktúrák meggyengülnek,
hiszen azok gondolatok. Minden megtörténik, ahogy a kényszeres gondolkozás elül, az elme
kevésbé lesz zajos, és csöndes nyugalmat érzel, ahogy mindez megtörténik. Ebben a
mostban.
Belül van ez vagy kívül? Ez a tértudatosság. És az megjelenik. És aztán a csoda az,
hogy az hatni tud még arra a helyzetre is, amelynek megadtad magadat. Ezen pillanat
formájára. Ez a jelenlét, a kondicionálatlan tudatosság, az intelligencia, ami aztán működni
kezd kifelé hatva. És ez csoda. Mindez azonban csupán mellékterméke mindennek, nem ezért
teszed.
Gyönyörű, amikor a formák hirtelen megváltoznak, és harmonikusabbá válnak. A
változás nagyon gyors, segítő tényezők jelennek meg az életedben. Nem tudod, hogyan és
- 66 -
honnan… Szerencsés egybeesések történnek, mert a teljesség, amihez már kapcsolódsz, az

irányítja a történéseket, rajtad átáramolva. De ez csak a hab a tortán!
Kaptam egy kérdést – nem hoztam magammal, majd délután válaszolok néhány
kérdésre –, ami így hangzik:
„Ha a tudat átáramlott azokon az embereken, akik már szabaddá váltak, megteremtve
azon körülményeket, amelyek a felszabaduláshoz szükségesek, akkor miért nem teszi meg ezt
a tudat mindenkivel, most azonnal? Miért a késlekedés?”
Vagy a kérdés átfogalmazva:
„Miért nem képes a tudat ezt most megtenni, ha meg tudta tenni Jézussal, vagy ha az
megtörtént ezzel a formával (magára mutatva) vagy bárki mással?”
A válasz persze az, hogy épp ez történik most. A bolygónkon zajló evolúciós
átalakulás kellős közepén jársz. Ezen átalakulásnak nem csak a közepén jársz, hanem
nélkülözhetetlen része is vagy annak. Egy sejt az emberi organizmus teljességében. Az
emberiséget ugyanis tekinthetjük egyetlen, sok milliárd sejtből álló organizmusnak. És ez a
kollektív organizmus, ami több, mint a fizikalitás, átalakuláson megy keresztül. Az
organizmus egy része még mindig változatlan, és kezd most átalakulni. Amit személyedként
érzékelsz, az annak az organizmusnak az egyik sejtje, ami most keresztülmegy ezen az
átalakuláson. A te – a személy – korlátolt perspektívájából nézve tehát ez a legnagyobb
ajándék, a legnagyobb kaland, az életed legfontosabb célja. Ez a legfontosabb cél pedig nem
valahol a jövőben van, hanem már most teljesíted azt, ebben a pillanatban.
Olykor fölkeresnek és megkérdezik tőlem: „Mi az életem igazi célja?” Hát ez! A külső
forma csak másodlagos. „Az a sorsom, hogy itt éljek, vagy hogy ott? Az a sorsom, hogy erre
menjek, vagy hogy arra? A sorsom szerint milyen szavaknak kell kijönniük a számon?”
Mindez csupán a forma világa, amely gondját fogja viselni önmagának.
De mi a valódi cél? A tudat átalakulása, ami most történik. Vannak, akiknél már
javában tart, ám a kicsiny elméik azt mondják: „Keresem az életcélomat.”
A külső aztán tükrözni fogja a belsőt. Tanítani fogsz. Ilyen vagy olyan formában talán
már tanítasz is. Maga a jelenléted tanítássá válik, mert a jó hír az, hogy miként a
tudattalanság ragályos lehet, hacsak nem vagy nagyon jelen – egyetlen tudattalan személy
drámát teremthet egy emberekkel teli teremben, mindenkit magával ragadhat azzal, hogy
füstölögni és kiabálni kezd, és mindenkit reaktivitásba rángathat, míg végül már az egész
terem teljesen tudattalan, és mindenki kiabál –, ugyanígy a jelenlét is ragadós. A jelenlét
terjed. Átadódik. Függetlenül attól, hogy szólsz-e vagy nem. Már a puszta jelenléted azt
eredményezi, hogy a jelenlét átadódik. A tértudatosság. És átadódik azoknak, akik már
készen állnak rá. Ez tehát azt jelenti, hogy tanítasz. Ennek kiegészítéseként esetleg bizonyos
szavak jönnek ki a szádon, talán valamilyen formális oktatási feladatod is lehet e világban.
Ám másodlagos, hogy az milyen formát vesz föl. Talán egyáltalán nincs is formája.
Sok indiai tanítónál az volt a gyönyörű, hogy a tanításuknak szinte nem is volt
formája. Semmi szerkezete. Csak üldögéltek egy fa alatt vagy egy barlangban, s ott
megtörtént a dolog. Nem volt időkorlát, nem mondták, hogy „ekkor és ekkor találkozunk…”
Ennek persze megvan a hátránya, hogy nem találod őket ott, amikor elmész hozzájuk… Vagy
elszaladtak valahová, s így meg kell találnod őket. Ez a dolog hátránya, de mi a polaritások
világában élünk…
Itt az a jó, hogy tudhatod, hogy itt leszek, hacsak az univerzum másképp nem intézi,
tudhatod, hogy az adott időpontban itt leszek. De így már szinte túlstrukturáltak vagyunk.
Aztán ott van a tanítás szinte teljesen strukturálatlan módja, aminek szintén megvan a
maga szépsége, ami bizonyos tekintetben szebb, mint ez, viszont lehet, hogy a tanító nem lesz
ott, mert elment. Az is lehet, hogy hosszú órákat kell várnod, míg hajnali 4-kor megérkezik…
Nem igazán számít tehát a tanítás külső formája. Tanítani fogsz, sőt máris tanítasz.
Ahogy a Csodák útja megfogalmazza: „Isten tanítója vagy.” Nem azzal, hogy a Bibliára
- 67 -
mutogatsz, vagy… A tanítás szépsége, hogy nem kell azt tenned, mert az önmaga teszi meg.
Neked csak annyi a felelősséged, hogy maradj nyitott, légy önmegadott állapotban! Hogy az,
aki egykor sűrű, személyes én volt, egyre áttetszőbbé váljon, s akkor az már átáramolhat
rajtad. Ez életed célja.
És aközben is egyre áttetszőbbé válsz, hogy itt ülsz. Kevésbé nehézzé. Ahogy az én
struktúrái felbomlanak, az én nehézsége tovatűnik. Spirituális fogyókúraprogram…
Beszéltem arról a jelenléttel együtt érkező képességről, ami lehetővé teszi, hogy
ránézz egy helyzetre. Hogy ránézz. Az elme elemző beavatkozása nélkül. Ez hozza be a
képbe azt az intelligenciát, amely kezeli a helyzetet, bármilyen formát öltsön is az. Egy külső
tényezőn keresztül vagy ezen a formán keresztül kezeli. Ennek a nézésnek az előfeltétele – és
a nézés szót metaforikusan, tágabb értelemben használom –, hogy meg kell adnod magadat
ennek a pillanatnak, mielőtt még teljesen rá tudnál nézni erre a pillanatra. A figyelmedet
teljesen e pillanatnak adod. A figyelem nem lehet teljes, ha nem adtad meg magadat teljesen.
Annak a formának, amelyet ez a most épp magára ölt. Akkor ez az intelligencia működésbe
léphet.
De a vannal szemben a legkisebb ellenállás is elhomályosítja, csökkenti a képességet
arra, hogy figyelmünket egyszerűen az adott helyzetre, személyre vagy dologra
összpontosítsuk. Ez a létező legnagyobb átalakító erő, de először ajtót kell neki nyitnod. A
megadás ajtajának nyitva kell állnia ehhez. S aztán a nézés. Ez a létező legnagyobb csoda.
Azt javaslom, hogy töltsük csendben a mai napot! Egyedül az elméddel. Engedd, hogy
gondolatok legyenek ott, ha felbukkannak! Ne vedd őket túl komolyan! Emlékezz, ők azt
akarják, hogy komolyan vedd őket! Úgy tesznek, mintha kulcsfontosságúak lennének, holott
egyetlen gondolat sem kulcsfontosságú. És egyetlen gondolat sem tartalmazza az abszolút
igazságot.
Így tehát együttérző kapcsolatba kerülsz az elméddel. Látod a korlátjait, amelyek
önmagukban nem jelentenek problémát. Ezek a forma korlátjai. S te hagyod, hogy ezek a
korlátok ott legyenek. És ott van a tér a gondolatok körül. És a gondolatok között. Az
együttérzés és a megengedés együtt járnak. Amikor tehát együttérzésről beszélünk, az
elválaszthatatlanul összefügg annak megengedésével, aminek lennie kell. Ez az együttérzés.
Hatalmas ereje van! Még a fájdalomtestre vonatkozóan is, amivel tegnap foglalkoztunk. Mit
tehetsz vele? Engeded lenni. Azt tér veszi körül. Először úgy tűnik, ez a tér igen kicsi, de
aztán kicsit nagyobb lesz. A fájdalomtesteddel való kapcsolatodat tehát szintén az együttérzés
jellemzi. Megengeded a többi ember elméjének is – bár valójában nincs olyan, hogy más
emberek elméje, csupán az emberi elme, ami ezen a formán keresztül nyilvánul meg –, azt is
lenni hagyod. Nem tiltod meg, hogy megjelenítsék az emberi elmét. Nem várod el követelően,
hogy mostanra már megvilágosodottak legyenek. „Te miért nem vagy…?! Már nem kéne így
viselkednek! Már megvilágosodottnak kéne lenned!” Együttérzés az emberi tudattalansággal.
Mi a tudattalanság ? Teljes azonosulás a kondicionált elmével. Bármerre mész,
megleled. Ahol csak emberekkel találkozol, ott megleled. Ha azt várod el, hogy másképp
legyen, akkor komoly problémáid lesznek. Mert bárhová is mész, találkozni fogsz a sok
tudattalan emberrel. És panaszkodni kezdesz majd: „Tudatosabbaknak kéne lenniük!” Ily
módon viszont te magad is tudattalanná válsz.
A tudatosságot a megengedéssel hozod be a képbe – ami szintén együttérzés –, és ez
az átalakító erő. Együttérzel tehát – a megengedés révén – az emberi állapottal. Azzal, ami
benned van, s ami másokban. Nem teszed – ezt tegnap szemügyre vettük, most kicsit más
perspektívából tekintünk rá –, nem teszed az emberi állapotot, ami a tudattalanság, ami az
evolúció jelenlegi szakaszában a végéhez közeledik, de még mindig ez a domináló emberi
létállapot, az elmével való azonosulás, tudattalanság, fájdalomtest, a fájdalomtesttel való
azonosulás… Nem teszed ezt emberek identitásává. Ez az együttérzés ellentétje lenne. Ezt
ítélkezésnek nevezik.
- 68 -
Az ítélkezés azt jelenti, hogy a tudattalanságot tévesen valakinek hisszük, hogy az

emberi tudattalanság megnyilvánulását tévesen egy személynek hisszük. Nincs személy,
csak az emberi tudattalanság mozgása létezik. Az ítélkezéssel tehát összetéveszted a lényt,
annak a lénynek a valódi identitását azzal a viselkedéssel, amelyet az emberi tudattalanságon
keresztül ő előad. Ekkor persze szó sem lehet együttérzésről. Ilyenkor ítélkezés történik.
Ezt magaddal is megteheted. Visszatekintesz arra, amit tegnap tettél, ami tudattalan
volt, s azt mondod: „Ez én voltam. Rossz vagyok. Haszontalan.” Pedig semmi köze ahhoz, aki
valójában vagy!
Tehát bárhol is találkozol a tudattalansággal, csak hagyd lenni! Nincs ott senki, az
nem egy személy.
Ez a jelenlét átadása, ez a megengedés. Semmit sem kell tehát tenned ahhoz, hogy
őket megváltoztasd. A változás megtörténik.
További kérdések… Ma délután megnézünk néhány kérdést.
A nap hátralevő részében tehát nemes csendben leszünk. Legalább vacsoráig, vagy
azon túl is.
Megnézünk most néhány kérdést. Később vagy holnap szóban feltett kérdésekre is
szívesen válaszolok. Ma később, vagy holnap.
A kérdések többségére a választ – ha azok létfontosságú kérdések –, önmagadban
találod meg. Vagy bármely problémára a megoldást. A csöndben. Vidd azt a csöndbe! Még
akkor is, amikor gondolatokkal viaskodsz, hogy megoldj valamit, egy problémát vagy egy
helyzetet, időnként lépj hátra a gondolattól! A gondolatnak megvan a maga helye. De
fontosabb, hogy hátrébb lépjünk a gondolattól, és csak „nézzünk”.
Egy idő után azután visszatér a gondolat, talán egy felismeréssel vagy megoldással,
de az is lehet, hogy a probléma egyszerűen eltűnik. Vagy más tényezők jelennek meg a
képben, anélkül, hogy tudnád, hogyan kerültek oda.
Ezt a kérdést délelőtt már röviden megemlítettem. Csak gyorsan ismét szemügyre
vesszük. A kérdés: „…gyerekkortól. Ha az isteni tudat meg tudta jeleníteni magát rajtad,
Jézuson, Buddhán és másokon keresztül, akkor időkímélés céljából miért nem teszi meg azt
velünk is, a többiekkel, megteremtve ugyanazokat a körülményeket, amelyek Jézus, Eckhart
és a többiek létrejöttéhez kellettek? Miért nem idézi elő ugyanazokat a körülményeket nálunk,
többieknél is?” Ühümbühüm…
A kérdésre a nézőponttól függően számos válasz lehetséges. Amiről a kérdező kérdez,
az valójában már történik is. Ez a legjobb körülmény és a legalkalmasabb pillanat, ami a
megszabadulást illeti, az már zajlik. Vagy kissé módosíthatjuk a kérdést. A kérdés így
kezdődik:
„Ha az isteni tudat meg tudta jeleníteni magát rajtad, Jézuson, Buddhán keresztül,
akkor időkímélés céljából miért nem teszi meg…”
Ezt mondhatnánk az „én” szóval is. Ha én már megvalósítottam magamat abban a
formában, akkor időkímélés céljából miért nem valósítom meg magamat ebben a formában?
Ha magam tudat vagyok, akkor mire várok ilyen sokáig? Miért ne tegyem meg most? És
akkor máris letudtam a dolgot.
Ha teljesen akarod, akkor az itt van, most. De ez nem akaraterővel való akarást jelent,
hanem azt, hogy semmi mást nem akarsz. Lehet, hogy most azt mondod: „Igen, semmi mást
nem akarok!” Ám 10 perc múlva mégis valami mást akarsz. Meglehet, azt akarod majd, hogy
azonosulj egy gondolatfüzérrel.
Add meg magadat most! Ez semennyi időt sem igényel. Ez a spirituális gyakorlat
nem igényel időt. Ez a szépsége. Így tehát rengeteg időt megtakaríthatsz. Ugyanis az
önmegadás, ami a kapu, nem kerül időbe, sőt, még csak különleges körülmény sem kell
hozzá. Csak az, ami itt van. Ami itt van, az ideális hozzá. A teljességen belül, ami itt van, azt
- 69 -
a teljesség hozta létre, az manifesztálta. Az mindennel kapcsolatban áll. Ez a pillanat, a forma,

amit ez a pillanat ölt, mindennel kapcsolatban áll. Nem is lehetne másként. A teljesség idézte
azt elő, így annak a tökéletességét nem valamiféle mentális fogalmon keresztül ismerheted
fel, az valóban tökéletes. És próbálod meggyőzni magadat: „Ez valóban tökéletes…” Nem ez
a teendő, hanem az, hogy megadóan elfogadod a jelen pillanatot.
Tehát nincs másra szükséged, csupán a jelen pillanat megfelelő kezelésére. Csak az a
teendőd, hogy ezt a pillanatot megfelelően kezeld. Nem az életed hátralevő részét, csak ezt a
pillanatot. Úgy kezeled megfelelően, ha felismered ezen pillanat helyénvalóságát.
„Mi az oka, hogy az útkeresők közt oly sok a nő, a tanítók közt viszont oly sok a
férfi?”
Valóban, sok összejövetelen több nő jelenik meg, mint férfi. Nem tudom, itt mi a
helyzet, itt talán ugyanannyi a férfi, mint a nő. Sok összejövetelen azonban körülbelül 70 %-
os a nők aránya. A könyvben is megemlítem, hogy a tudat jelenleg gyorsabban mozog a női
formán keresztül. És amit a kérdező írt, az igaz volt, de csak a legutóbbi időkig.
Azonban ma már nem így áll a helyzet. Az elmúlt egy-másfél évben is már több női
tanítóval találkoztam, mint férfival. Növekszik a számuk. Tegnap találkoztam például egy női
tanítóval, akinek a közelben van az ashramja, őt Shanti Mainak hívják. Az elmúlt évben
találkozta Katherine Ingrammel az Egyesült Államokban, találkoztam Byron Katie-vel, Ganga
Gee-vel. Sokan vannak, és mindig nagyszerű találkozni velük. És ma már mindenütt a női
forma válik egyre inkább a tanítás eszközévé.
Egészen a legutóbbi időkig azonban nem így volt. Nem mintha nők nem szabadultak
volna meg, csak ezt nem ismerték fel a többnyire patriarchális társadalmakban. Még ezeket a
nőket sem ismerték fel a kialakult patriarchális struktúrákban, akármelyik vallást is nézzük.
Hamarosan azonban eljöhet az idő, amikor több lesz a női tanító, mint a férfi. Indiában is
akadnak női tanítók. És azon nők közül soknak az a sorsa, hogy tanító legyen. Bizonyos
értelemben valamennyien tanítók vagyunk, de ők hagyományosabb értelemben is spirituális
tanítóknak születtek. Talán az itt ülők közül is jó néhányan tanítók lesznek. Vagy már eleve
azok, valamilyen formában. Sőt, a tibeti buddhizmusban is tanít már néhány nő olyan
szerepben, ami korábban csak férfié lehetett.
3 kérdés, amiket egyszerre olvasok fel, mivel valamennyi a szexualitásra és a
jelenlétre vonatkozik:
„Férfi vagyok, férfi testben kell élnem, és szeretnék többet tudni a szexuális
függőségről, ami a jelek szerint a férfi formával együtt járó jelenség. Az vajon csak egy
alapvető ösztön, és képes lehetek-e a fejlődésem során valaha is túllépni rajta?”
„Szükséges-e a cölibátus, vagy segít-e?”
„Gyakran hallok Krishnamurti nemi életével kapcsolatos dolgokat.” Nem hinném,
hogy abból sok lett volna, de valamennyi talán igen. „Az emberek azt mondják, hogy a
követője voltam, amíg nem hallottam a nemi életéről. Úgy érzem, hogy ő a jelenlétből írta,
amit írt, és a szavai mélyen megérintettek. Fűznél-e ehhez megjegyzést, vagy ez túl
hipotetikus? Túl sok ítélet él bennünk a szexualitással kapcsolatban? Miért ítélnek és
utasítanak el egy ilyen nagy tanítót, ha eltérni látszik az elképzelésünktől? Kicsit zavarban
vagyok, mert szeretném megvédeni, de…”
Ezek a kérdések összefüggenek egymással. Tegnap este, amikor kiléptem a gyepre, azt
láttam, hogy két majom „szaporodási tevékenységben” merül el. Ez pár másodpercig tartott.
Majd véget ért, és a hím majom enni kezdett. Ekkor az a gondolat jutott az eszembe, hogy
ennek a majomnak nincs problémája a szexszel.
Attól függ. Segíthet is, de akadály is lehet. Attól függ, aki gyakorolja a cölibátust.
Beszéljünk először az akadályról. Ha a cölibátus annak az eredménye, hogy magunkévá
- 70 -
tettünk egy mentális álláspontot, egy gondolatot, egy nézőpontot azzal kapcsolatban, hogy mi
a szexualitás, és ez a gondolat, ez a nézőpont a szexualitáshoz valahogyan a
„tisztátalanságot”, a „nem spirituális” véleményt társítja. Ez a lehetséges nézőpontok egyike,
egy gondolat, egy töredék, amiben lehet ugyan némi igazság, ám az ellentétes gondolat is igaz
lehet. Hogy az isteni jellegű. De ha te gyakorlod a cölibátust, és ennek az alapja egy mentális
állásponttal való azonosulás, egy nézőpont, egy fejben lévő fogalom, ha ez motivál, akkor
életedet igyekszel összhangba hozni azzal a mentális koncepcióval, amivel azonosultál. Azzal
az állásponttal, amit magadévá teszel, s amivel azonosulsz. Utána pedig megpróbálod az
életedet ahhoz a mentális állásponthoz igazítani. Így a cölibátust választod, és valahányszor
szexuális érzés ébred benned, azt természetesen azonnal abból a mentális álláspontból ítéled
meg mint „tisztátalan” vagy „nem spirituális” dolgot. S idővel elérkezhetsz oda, hogy még
önmagad előtt is le kell tagadnod, hogy vannak ilyen érzéseid, ha szélsőségesen azonosulsz
ezekkel a mentális álláspontokkal, hiszen azok az érzések ütköznének az önmagadról
kialakított „tiszta” és „spirituális” lény képével.
Van tehát a valóság, hogy nemi vágy ébred benned vagy szexuális gondolat, és ez
ütközik az elme alkotta énképpel. És ez odáig is elmehet, hogy teljesen le kell tagadnod a
létüket. Vagy ha nem tagadod le teljesen a létüket, akkor bűntudatot érzel miattuk, mert nem
felelsz meg az önmagaddal szemben támasztott magas elvárásoknak. Mentális
koncepcióknak! Tehát nem felelsz meg a mentális koncepcióidnak. És így a benned ébredő
érzések nem örömteliek. És ez még problémásabbá teszi az énképedet: van a küszködő én, aki
még mindig tisztátalan, és még mindig nem érte el célját. Bűntudat ébred. Talán kételkedni
kezdesz magadban. Önutálat is megjelenhet. Mindezek a téves öntudatodat erősítik.
Az ego nem bánja ezt. Imádja a bűntudat és a „nem vagyok elég jó” érzését, hiszen
azok erősítik az éntudatodat. Neki az már mindegy, hogy az éntudatod az-e, hogy „én vagyok
a világ ura”, vagy hogy „nem vagyok elég jó”. Ha nem lehetek a világ ura, akkor legalább
„nem elég jó” leszek. Mentális koncepciók.
Vagy teljesen letagadod, hogy vannak szexuális érzéseid. Mert azok összezúznák az
önmagadról mint fejlett spirituális lényről kialakított képet. Aki már elérte a 7. szintet…
Márpedig a 6. szinten túlléptél a szexen…
Ha tehát még le is tagadod a nemiséget, amint az a múltban a kereszténységben
gyakran megtörtént, akkor azt be sem vallhatod önmagadnak, mert az ütközne azzal az
énképpel. Ez esetben azt teljesen elfojtod. Márpedig ha ezt a létfontosságú erőt teljesen
elfojtod, akkor valahogy és valahol az újra elő fog törni. És akkor aztán teljesen a hatalmába
kerít. Ha szerencsés vagy, akkor csak vad álmok formájában fog jelentkezni, amíg alszol, s
amikor felébredsz: „Te jó ég! Rémes!” És aztán úgy magyarázhatod, hogy az ördög ültette az
álmot a fejedbe… Vagy szexuális kényszerképzetekként jelentkezhet, amiktől nem tudsz
szabadulni, amik teljesen eluralnak, és így aztán rendkívül boldogtalanná válsz.
Ilyen tehát az, aki a cölibátust választja, s abból akadályt kovácsol. Azon keresztül
erősíti a hamis éntudatát, erősebbé teszi azonosulását egy mentális állásponttal, egy
látásmóddal. És egy ítélettel. Hinni fog ezen gondolat vagy értékítélet abszolút igazságában.
Az ilyen személy egész életében gyakorolhatja a cölibátust, ám azzal csupán azt éri el,
hogy erősebbé teszi hamis éntudatát. Lehet, hogy egy ponton túl már nem jelentkeznek benne
szexuális jellegű érzések, s akkor az illető még meg is fejelheti az egész mentális építményt
azzal, hogy így szól: „Végre sikerült, végre tiszta és spirituális lény vagyok!” Pedig lehet,
hogy csak az öregség az ok…
Apám 3 éve felhívott egyszer – most 85 éves, tehát akkor 82 volt –, és azt mondta:
„Végre felülemelkedtem a szexen. Nem is értem, miért érdekli az embereket, amikor az olyan
nevetséges.” Ehhez tudni kell, hogy apám egész életében élénken érdeklődött a szex iránt. Én
pedig azt feleltem: „Remek! Gratulálok!” Tavaly azután megint felhívott, és azt mondta:
- 71 -
„Tévedtem.” Nagy örömmel újságolta, hogy mégsem emelkedett még felül a szexen. Én pedig
azt feleltem: „Gratulálok!”
Azután lehet olyan cölibátus is, ami természetesen adódik az élethelyzetedben, és ami
lehetővé teszi számodra, hogy figyelmet, hogy jelenlétet vigyél abba a rendszerint óriási
erőbe, ami mély tudattalanságba húz. Egy hatalmas életösztönbe. A cölibátus így hasznos
lehet. Az átmeneti cölibátus bárki életében előnyös lehet. De nem a mesterségesen előidézett!
Légy nyitott annak meglátására, hogy vajon természetesen adódik-e az
élethelyzetedből, és akkor megfigyelheted, lelki gyakorlattá teheted. Megfigyelheted, milyen a
kapcsolat – rendkívül erős lehet – a gondolati folyamataid és a szexualitás között. És gyakran
fordul elő még olyanoknál is, akik már nem azonosulnak az elméjükkel, hogy végső
menedékként az elme rákapcsolódik a szexualitásra, mert az új energiát adhat az
elmetevékenységnek, és az elme tudja ezt.
Nagyon erős kapcsolat van sok emberben a szüntelen gondolati áramlás és – sokakban
– a szexualitás között. A gondolatok nagy része szexuális vonatkozású. Fantáziák, gondolati
képek… És ez a szexualitás és a gondolati folyamatok közötti kapcsolat képes hosszú időn át
fenntartani a gondolati folyamatokat. Jelenlétet vihetsz az érzésbe, a szexuális érzésbe,
anélkül, hogy azonosulnál vele, hogy engednéd azt az elméig emelkedni, hogy az ismét az
„én” pszichológiai formájának részévé váljon. Ez esetben vannak szexuális jellegű érzéseid,
amelyeket nem tagadsz le, hiszen nem teszel magadévá velük kapcsolatban valamilyen
mentális álláspontot. Nem tartod őket sem jóknak, sem rosszaknak. Csak létezőknek. És
megfigyelheted, milyen szép, amikor egy szexuális érzés már nem is alakul át szexuális
vággyá, ami többet akarna annál, mint ami most van. Jelenlétet vihetsz az érzésbe, hogy az
érzés ne váljon vággyá. Az egyszerűen csak szép, az életteliség megnyilvánulása, ahogy
egyszerűen csak felismered a szexuális érzést, közvetlenül érzed, érzékeled. Az része, igen, az
e formában való létezésnek, ami korlátozott.
A formának, a testi formának, amelyben világra jössz, vannak bizonyos korlátjai.
Férfi- vagy nőforma. Egy fél. Soha nem az egész. Így ebben a félben mindig él vágyakozás a
teljesség iránt. Ez a nemi vágy. De persze a vágyott teljesség nem érhető el a nemi aktussal.
Az csupán pillanatnyi teljességérzetet adhat, de az csak igen rövid idejű. De a mögötte lévő
óriási vágy, annak gyökerénél, a nemi vágy gyökerénél, ezen forma teljességhiányából fakad,
abból, hogy az egésznek csak a fele vagy, vagy ez vagy az a fele, amelyik egyesülni akar az
ellentétes pólussal. Ez alapvető spirituális késztetés.
Odáig is elmennék, hogy azt mondom: az életben végső soron minden ez az alapvető
késztetés. Még amikor egy állat felfal egy másik állatot, az is a szeretet legelemibb
kifejeződése. Összeolvadás. Eggyé válás. Jóllehet borzasztónak tűnik a mi szemszögünkből.
Tehát nem teszel magadévá valamilyen mentális álláspontot azzal kapcsolatban, ami
van. Használd a szexualitást, akár cölibátust választasz egy ideig, akár nem, feltéve, hogy a
cölibátus helyes indítékból fakad! Hasznos lehet. Viszont könnyen válhat hátránnyá is, ezért
nagyon óvatosnak kell lennünk.
„Képes lehet-e az ember valaha is felülemelkedni a szexuális függőségen?”
Ez volt a kérdés. Ez persze pusztán emberi dolog. A függőség azt jelenti, hogy az
elme is belépett a képbe. És az elme pszichológiai ént akar építeni a szexualitásodból. Az
elme meg akar ismételni a múltban már átélt, kellemes élményt, még ha a test éppen talán
nem is óhajtja. Ily módon bármi függőséggé alakulhat. Az evés, a szex vagy bármely
tevékenység.
Figyeld meg és vedd észre, miként próbál az elme kapcsolatba lépni a szexközponttal,
és hogyan használja fel azt eszközként, hogy működésben tartsa önmagát! Ha pedig nemi
életet élsz, vigyél bele tudatosságot! Ez a tantra lényege, hogy az ne egy végcél elérésének az
eszköze legyen, hanem teljesen jelen legyél az érzés számára, ahogy az ébred. Ezt
- 72 -
megteheted akkor is, ha van partnered, akkor is, ha nincs. Egyszerűen hagyod, hogy az érzés
ott legyen. És figyeled, és akkor az többé már nem alakul gondolattá.
Tehát jelenlétet viszel bele, s nem tagadod le. Semmi fölé sem emelkedhetünk azzal,
ha letagadjuk. A felülemelkedés nem azt jelenti, hogy az már nem létezik. Fölé lépsz.
Túllépsz a gondolaton. A gondolat továbbra is létezik, csak te túlléptél rajta. Felülemelkedsz a
szexualitáson. A szexualitásnak, amíg fizikai formában élsz, helye van. Azt átöleled.
Elfogadod. Nem kerítesz köré mentális énképet.
Hagyjuk meg Krishnamurtinak azt a keveset, amije volt! Ha megengeded Krishnának,
aki szexuálisan ugyebár igencsak szabad volt, ha megengeded Krishnának, hogy olyan szabad
legyen, akkor Krishnamurti miért ne lehetne? Óvakodj a mentális ítélkezésektől és
állásfoglalásoktól! Ezek jelentik a legnagyobb akadályt.
Minden, ami kapcsolatos a gondolatokkal és a szexualitással, az problémát teremt a
szexualitásból. A majomnak nem volt vele kapcsolatos gondolata. Ezért is nyűgözött le
annyira. Akkor már nem függőség, ha a szexualitás és a gondolatok közt nincs kapcsolat.
Akkor már csak élvezni kell, akár élsz vele, akár nem. Ha megjelenik, akkor az ezen fizikai
forma megnyilvánulása. Ennyi. Egyáltalán nem problémás valami. Csak az elmén keresztül
válik problémássá. Azon hit révén, hogy van bennem valami, amit meg kell változtatnom.
Ami még nem jó. Amin felül kell emelkednem. Ez akaszt el rögvest. Maga az álláspont, hogy
felül próbálsz emelkedni.
Elfogadod azt, ami van. Beleértve ezen forma korlátjait is. Ekkor valóban
transzcendálsz, felülemelkedsz rajta. Hogy aztán cölibátust választasz-e életformádul, az már
csak másodlagos kérdés, ami nem számít.
„Tegnap a pokoli busztúra során…” Gyanítom, néhányotok a buszon ült… „Tegnap a
pokoli busztúra során szembe kellett néznem a halálomtól való félelemmel.” Ez nem ritka az
indiai közlekedésben… „Rájöttem, hogy nem magam miatt félek a halálomtól, hanem azon
nagy szenvedés miatt, amit az a gyermekeimre róna. Tegnap éjjel ez a szenvedés visszatért.
Ahogy megpróbáltam magamhoz ölelni, egyre nagyobb lett. A szenvedés nemcsak az én
szenvedésem volt, hanem a Föld összes anyjáé. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Képtelen
voltam magamhoz ölelni ennyi szenvedést. Ezer anya sem tudna elviselni ennyi fájdalmat.
Mit lehet tenni? Hogyan lehet egy anya anya, a vele járó fájdalom nélkül?”
Először is természetesen azt kell felismerni, hogy nem haltál meg, csupán arra
gondoltál, hogy meghalhatsz. A gondolat pedig ugyanolyan rossz volt, mintha megtörtént
volna. Maga a gondolat, a veszteség lehetősége sarkallja az elmét a gondolatra, hogy
valóban meghalhatok, mielőtt célba érnék. A veszteség lehetősége pedig – ami egy mentális
projekció – gyakran odavonatkozó reakciókat vált ki, s azok éppoly fájdalmasak, vagy
sokszor még fájdalmasabbak is, mintha a dolog valóban megtörtént volna. Tehát semmi
sem történt ezen a buszon, csak éppen kellemetlen volt az utazás. Feltételezem…
Ebből jól látható, miként hoz létre az elme egy olyan helyzetet, amely megtörténhetne,
s azután a test úgy reagál, mintha meg is történt volna. Tipikus példa ez arra, hogy miként
kapcsolódik be a fájdalomtest valami viszonylag kis dolog vagy akár egy lehetségesen
előadódható veszteség gondolatára. S aztán az elme beveti magát, és máris látod a
kétségbeesett gyermekeidet. „Meghaltam! Most mi lesz a gyermekeimmel?!” Az elmében
tehát lényegében már meg is történt. Ezt követően pedig átéled az ezzel járó érzelmeket vagy
még rosszabbakat is. Ez pedig bekapcsolja a fájdalomtestet. Így nem csak az ezen kivetített,
nem létező eseménnyel kapcsolatos fájdalmat érezzük, hanem emellett még óriási mennyiségű
fájdalmat is, ami egyáltalán nem személyes jellegű, ami az emberiség fájdalmának a része.
Talán a női fájdalom része, ami a gyermek elvesztésével kapcsolatos. A női fájdalomtest
része.
A buszon tehát először is azt kellett volna észrevenni, hogy egy mentális projekció
teremtődött. Olyan reakció keletkezett, mintha a dolog megtörtént volna. Hogy ne vonódj
- 73 -
további mentális projekciókba. De megtörtént, és megjelent a fájdalomtest, sokkal több

fájdalommal, mint amennyit a helyzet indokolt volna, hiszen valójában semmi sem történt,
nem veszítetted el az életedet.
Íme a jelenség mechanizmusa, amit visszatekintve már láthatsz. Ahogy az elme
félelem révén veszteséget projiciált – ami félelem –, tehát megteremtette. S ezt követően már
sokkal több fájdalmad volt, mint a saját személyes fájdalmad. Sokkal több. És nem tudtad azt
átölelni. De túlélted. Valahogy tehát mégiscsak magadhoz ölelted. De talán nem azonosultál
vele teljesen. Ott volt a tanúskodó jelenlét, s talán rájöttél, hogy amit érzel, az sokkal több a
saját fájdalmadnál, a fájdalomtest személyes részénél.
Sok gyerek veszíti el a szüleit, s elég gyakran megesik, hogy a szülők elveszítik a
gyermeküket. Melyik rosszabb? Mindkettő rettenetesnek tűnik. Ám minden ember, előbb
vagy utóbb, találkozni fog a halállal. És egyes gyerekek számára úgy alakul, hogy a halállal
kiskorukban kell szembesülniük. Ők életben maradnak, s az élmény igen korai spirituális
tanítássá válik számukra. Azok pedig, akiknek az élet megadja ezt a bepillantást, készen
állnak rá. A felszínen ez talán nem nyilvánvaló, de a veszteség fiatalkorban való átélése igen
fájdalmas, ám potenciálisan az a spirituális eszmélés kezdete lehet.
Egyetlen forma sem örökéletű.
Talán ennél is fájdalmasabb a szülők számára gyermekeik elvesztése. És ha ez a
leckéd, akkor ez. Talán a jelenlevők közt is akad olyan, akinek át kellett ezt élnie. És talán ez
az egyik oka annak, hogy most itt ülsz. A szenvedés, amin akkor átestél, amikor létezésed
szövete hirtelen már nem volt szilárd.
De figyeld az elmédet, hogy lásd, ahogy az jövőbeli veszteséget kreál! Lehetséges
veszteséget. Ez a szorongásos gondolatok lényege, az aggódás lényege, a kivetítések
lényege.
Vészhelyzetben figyeld meg, hogy el tudod-e ereszteni a múltat és a jövőt! Néha ez
természetes módon zajlik. Engedd el a múltat és a jövőt! Mondj le a múltról és a jövőről!
Használd a veszélyes helyzeteket arra, hogy azok jelenlétbe lökjenek!
Amikor Indiába érkeztünk, felvettek minket a repülőtérnél, akkor tapasztaltuk meg
először, milyen itt a közlekedés. És mindössze ennyit tehettünk (tátott szájjal, szörnyülködve
csodálkoztunk). Minden gondolat azt súgta: egy percen belül halott leszek. Ám oly hatalmas
itt a kegyelem, hogy rengetegen mégis életben maradnak… Minden utazás után elmondhatod:
„Isten kegyelméből életben maradtam.”
Ez tehát mindenképpen nagyszerű tanítás, egyike azon leckéknek, amelyek során
gyakorolhatod a teljes önfeladást. Ha nem teszed, nagyon nyomorultul fogod érezni magad.
Tegnap este beszéltem telefonon a mamámmal. Azt mondta: „Vonattal utazol? Nem
lesz veszélyes úgy visszautaznod Delhibe? Nem lenne jobb, ha kocsival mennél?” Én pedig
azt feleltem: „A legvadabb álmodban sem tudod elképzelni az itteni közlekedést.”
„Vannak-e magának a Létnek különféle aspektusai vagy tulajdonságai? Úgy tűnik,
hogy még az olyan embereknél is, akik már feltehetően nem rendelkeznek egóval vagy
személyiséggel – az újszülöttek és az úgynevezett megvilágosodott mesterek – egymástól
eltérő energiájúak, illetve rezgésűek.”
Így igaz. Még ha a forma, amin a megnyilvánulatlan átszűrődik, már meglehetősen
áttetsző is – máskülönben az nem tudna átragyogni rajta –, az akkor is némi formán át fénylik,
így a forma kissé befolyásolja azt. Így, amikor végül eléri a legkülső rétegeket, akkor
egyszerűen csendként, egyfajta kisugárzás ként jelenik meg, vagy megjelenhet kívül
spirituális tanítás, szavak formájában, elérheti a legkülső rétegeket tettek formájában is,
amiket a tanító tesz.
Tehát az adott forma felépítésétől függően megfigyelhetők bizonyos különbségek. Azt
tehát – kicsit vagy jelentős mértékben – megváltoztatja a „lámpaernyő”, amelyen átvilágít. És
a „lámpaernyők” kissé különbözőek. Egyeseken úgy jön át, hogy rendkívül szelídnek érezzük.
- 74 -
És lágynak. Mégis nagy erejűnek. Másokon keresztüláramolva azonban oly szigorúnak, hogy
szinte félünk tőle.
Egy-egy tanítónál túlnyomórészt az egyik módon jön, ám időnként az ellentétes
módon is megnyilvánul náluk. A szigorú tanító néha hirtelen szelíddé válik. Te pedig már
nem érted, hogy mi is történik. A szelíd tanító pedig egyszer-egyszer nagyon szigorúvá
válhat.
Van tehát egyfelől a Zen mester, aki rád támadhat, illetve megtámadja a
tudattalanságodat, hogy felrepessze azt, sértegethet vagy megüthet, kiabál veled, de lénye
másik aspektusa is mindig ott van a felszín alatt. Ha a szigorú tanító szigorúságot mutat,
szelídség van a szigorúság mögött. S ha a szelíd tanító szelídséget mutat, a szelídsége mögött
szigorúság van. Lényének a szelídsége, ami…
Kihívást jelent a szigorúság. Ezért talán azt gondolod: „Inkább egy szelíd tanítóhoz
megyek.” Talán ezért vagytok itt…
Akadnak olyan tanítók, akikről hírlik, hogy rendkívül kellemetlen velük lenni. Ez Zen
hagyomány. Ennek ellenére Ramana Maharshinak szelíd, csendes kisugárzása volt. Nagyon
más, mint a Zenben.
Ugyanakkor az se kisebb kihívás, hogy ha fölteszel egy kérdést, és a válasz mindössze
hallgatás. Ez nagyon komoly kihívást jelenthet. Hasonló kihívást, mint amit az a tanító jelent,
aki a kérdés mögött megbúvó egót támadja.
Ezek a tulajdonságok tehát léteznek, és általában ahhoz a tanítóhoz vonzódsz, aki
neked való. Egyesek az agresszív tanítókhoz vonzódnak, és nekik az a jó. Ezt szeretik.
Szeretik, ha fejbe csapják őket.
Vannak olyan tanítók is, akik agresszívak, ám úgy, hogy amögött valójában nem rejlik
megvilágosodottság. Ők azért támadják az egódat, hogy így a sajátjukat erősítsék. És
meglehet, hogy még csak nem is tudnak erről.
De bármelyik tanítóhoz fordulsz, az megfelelő lesz neked. Még a hamis tanító is. Ez a
dolog szépsége. Mert a hamis tanítónak erős az egója, az talán elszívja a te egódat. És így
tanulni fogsz valamit az egóról. Szenvedés jelentkezik, előbb-utóbb, és pontosan azt fogod
megtanulni, mait meg kell tanulnod.
Hiábavaló lenne tehát azt mondani valakinek: „Ne menj ahhoz a tanítóhoz!”, ha
egyszer ő hozzá vonzódik. Tanuld meg azt, amit ott kell megtanulnod!
És ugyanez a helyzet, ha a spirituális tanítás beszéd és gondolatok formájában érkezik,
óriási különbségek vannak a verbális kifejeződés módjában. Még asztrológiailag is. Egy
Halak jegyű tanító másként taníthat, mint egy Oroszlán. A lényeg alapvetően ugyanaz, de a
tanítás formája különböző lesz.
„Amikor valaki megvilágosodott vagy ’felébredt’, mint te is, akkor létezik-e még
fájdalomteste? Neked van-e fájdalomtested?”
A jelek szerint nekem nincs, de érezni tudom az emberiség fájdalomtestét. És néha
olyan mértékben érzem a kollektív fájdalomtestet, hogy elsírom magam. Érzem a kollektív
mezőben, az emberiség kollektív tudattalanjában lévő fájdalmat. Így előfordul néha, hogy
sírok. S ha valaki ilyenkor lát, azt gondolhatja: „Neked van fájdalomtested.” Bizonyos
értelemben van is, hiszen továbbra is itt a fizikai formám. Ez a fizikai forma kapcsolatban áll
a bolygóval és az összes többi emberrel.
„Hatszor olvastam el az első könyvedet, A most hatalmát.” Ez nem ritka. „Minden
alkalommal egyre mélyebbre jutok vele. A könyv szinte vibrál az energiától. Ezt már akkor is
éreztem, amikor évekkel ezelőtt először megláttam a könyvesboltban, és még semmit sem
tudtam rólad. A második könyved (Megszólal a csend) azonban, ami az első könyved
rövidített változata, nem rendelkezik ezzel az energiával. Fogsz-e írni ismét olyan könyvet,
ami vibrál, és ami tükrözi tanításod fejlődését?”
- 75 -
Való igaz, hogy a könyv – mint minden, közvetlenül a jelenlétből fakadó spirituális
írás – tartalmaz olyan energiamezőt, ami sokkal több a szavaknál, illetve a szavak
információs értékénél. A szavak információs értéke jelentős lehet, de a valóban spirituális
szöveg feladata, ahogy a verbális spirituális előadás feladata is, hogy sokkal többet adjon,
mint a szavai által hordozott információ. Mivel a szavak a jelenlétből fakadnak, ezért azok
magukban hordozzák a jelenlét energiafrekvenciáját. Elérnek, természetesen bejutnak a
füledbe, majd áthaladnak agyad szűrőjén, ahol a szavakból kivonódik a jelentés.
Dekódolódnak, hiszen a füledbe csak hangok jutnak, s azok ott alakulnak át idegi
impulzusokká. Azok aztán elérik az agyadat, s az agy dekódolja az idegi impulzusokat. És
ekkor általában véget ér a folyamat. Hallasz valamit, dekódolod, és kész.
A spirituális előadásnál ugyanez történik: dekódolod azt, de az utána tovább
dolgozik benned, még azt követően is, hogy dekódoltad a jelentését, az energia belép, és
felébreszti benned a jelenlétet. Azt érinti meg, ami több a kondicionált elménél. És ez a
spirituális tanítás igazi ereje. Ami messze túlmegy a szavak jelentésén.
Ez a verbális és a leírt tanításokra egyaránt vonatkozik. A verbális tanítások esetében a
hatás még erősebb lehet. És be kell vallanom, sejtelmem sincs róla, hogyan kerül az energia a
leírt szavakba. Nem szándékosan tettem, az egyszerűen csak megtörtént. De hogy hogyan
történik, az rejtély. Hogyan történik? Hogyan lehetséges ez? Hiszen azok csak szavak a lapon!
Csak jelképek! És a szövegnek mégis energiamezeje van. Csodálatos dolog ez! Ez az oka,
hogy az emberek többször is képesek elolvasni. Ez a spirituális tanítás ereje. Minden más csak
információ.
Na már most, a legtöbb könyv, amit a könyvesboltban megveszel és elolvasol –
valószínűleg még a spirituális könyvek 90 %-a is – információalapú. Az összes könyvnek
talán a 10 %-a tartalmaz erőt. Ha elolvasod Ramana Maharshi szavait, megtapasztalod,
azokban is erő van, spirituális erő. És sokszor elolvashatod őket. Mindig frissnek és újnak
érzed. Akadnak más ilyen könyvek is, régiek is, egyes ősi szövegek.
Na már most azt is megtörténhet, olyanoknál, akik teljesen azonosulnak az
elméjükkel, hogy ők oly nagy figyelmet fordítanak a szavak jelentésére, hogy a szavak elérik
ugyan az agy dekódoló részét, de nem jutnak azon túl. Az ott lévő „gondolati háló” olyan
erős, hogy ők csak a szavakban lévő információt nyerik ki, a lényeg nem jut el hozzájuk.
Rátok ez nem vonatkozik, csak azokra, akik nagyon „sűrű” elmestruktúrával rendelkeznek. Itt
ülve ők csak intellektuálisan hallgatnának, olvasni csak az intellektusukkal olvasnak, aztán
így szólnak: „Nos, ez igazán érdekes előadás volt. Számos komoly gondolat hangzott el.
Tetszettek a gondolatai. Nem rosszak. És most mi következik? Hol a következő könyv?”
Tehát gyönyörű, ahogy számotokra működik a dolog, és épp ez a célja. Azért is
hasznos, mert ha már képes vagy ezt érezni, csak annyit kell tenned, hogy kezedbe veszel egy
könyvet, elolvasol fél oldalt, egy oldal, vagy csak néhány sort, és máris tudni fogod, hogy ez a
szöveg hordoz-e erőt vagy sem.
És egyre kevésbé óhajtasz majd spirituális könyveket olvasni. Más típusú információ
persze hasznos lehet, de spirituális könyvekre valószínűleg kevésbé fogsz vágyni, mert azok
csak újabb tényekkel szolgálnak, akár újabb útjelző táblákkal is, de nem a jelenlétből
táplálkoznak. Nagyon sok pénzt takaríthatsz meg így! Csak bemész a könyvesboltba… Aztán
visszateszed. „O.K. Erre a könyvre nincs szükségem.”
Tehát, hogy írok-e… Mi is a kérdés? Nem tudok mit mondani a másik könyvemről.
Egyesek azt mondják, hogy nekik jól beválik, mások szerint viszont nem hordoz ugyanolyan
energiát, mivel nem egységes egész. Ez emberenként változik. Ha neked beválik, remek, ha
nem, az sem baj.
„Fogsz-e írni ismét egy olyan könyvet, ami vibrál, és ami tükrözi tanításod
fejlődését?”
- 76 -
Igen, a tanítás fejlődik, máris túljutott azon a szinten, ami a könyvben szerepel. És
tovább fejlődik. Lehetséges, hogy e hosszú út után leülök, és újra az írásra összpontosítok.
Vannak olyanok is, akik leírják az előadásaimat, a tréningeken elhangzó előadásaimat, amiket
aztán átnézek. Talán ez képezi majd az új könyvem alapját. Ami aztán, ha beválik, szintén
vibrálni fog. Legyetek szívesek tájékoztatni, hogy vibrál-e! Sok történetet hallottam arról,
hogy egyesek miként bukkantak rá a könyvre, hogyan találta meg őket a könyv… Lenyűgöző
történetek! Könyvet lehetnek belőlük írni. A könyvnek erőtere van, ami számtalanszor
megsokszorozódott, és a legkülönösebb helyekre jut el. Bolygószerte. Lenyűgöző!
„Hogyan szabadulhatok meg attól a mérhetetlen vágytól és vágyakozástól, amit egy
férfival való spirituális szerelmi kapcsolat iránt érzek? Bár megértem ezt a vágyamat, hiszen
házasságom 25 magányos és fájdalmas éve alatt sem magamnak, sem volt férjemnek nem
tudtam megadni azt a szeretetet és elfogadást, amelyre mindketten vágytunk. Ugyanakkor úgy
érzem, hogy ez a vágyakozás fájdalomtestem legfőbb működtetője. Emiatt még e gyönyörű
lelkigyakorlat közben is aktiválódik időnként a fájdalomtestem. Tudom. Nagyon hosszú ideje
érzek igen erős vonzódást egy olyan férfi iránt, akivel alig váltottam néhány szót.
Bármennyire vonzódom is hozzá, nem beszéltem vele, mert ez a vonzódás megdermeszt, és
kellemetlen érzéssel tölt el, ugyanis szinte már lélek nélkülinek érzem ezt a földi vágyakozást.
Szóval ezek a pillanatok tartanak távol a mosttól. Segítség!” Zárójelben: „Ha-ha. Nagyon
hálás vagyok, hogy itt lehetek veled. Köszönöm.”
Ez a vágyakozás mindenkiben benne van. És amint már említettem, ez abból fakad,
hogy ilyen, nem teljes formánk van. És ez a forma egyesülni akar a másik féllel, hogy teljessé
tegye magát.
Tehát te mint fizikai forma, sohasem szabadulhatsz meg e vágyakozástól. De ahogy
túllépsz a fizikai formával való azonosuláson és az „én” pszichológiai formáján, ez a
vágyakozás életed szinte periferiális megnyilvánulásává válik, többé már nem tesz
boldogtalanná, ha az nem teljesül be. A pszichológiai „én” ezt a vágyakozást az önmegadás
helyettesítőjének használja. A hitet, hogy egy kapcsolaton keresztül teljessé tehetem magam.
A pszichológiai éntudat szintén nem teljes. A fizikai nem teljes, mert a testünk az
egésznek csak a fele. A pszichológiai éntudat azért nem teljes, mert lényege miatt soha nem
lehet az. Az állandó hiány, a nem elég, az elégtelenség állapotában létezik, a többé válni
akarás szükségében. Az egyetlen dolog, amit a pszichológiai én gyakran alkalmasnak hisz
önmaga teljessé tételéhez, az a kapcsolat egy partnerrel, az ideális társsal, az „igazival”.
Ez a keresés hosszú időn át hajthat, hogy megtaláld azt a bizonyos embert, aki majd
teljessé tesz. Fizikai szinten ez a vonzalom megmarad. Pszichológiai szinten azonban
túllépsz a teljesség iránti vágyakozáson, amint nem azonosulsz már a mentális
énképeddel. Ahogy kilépsz az elme alkotta énnel történő azonosulásból. Az elme alkotta én
mindig tökéletlen, és a tökéletlenségét sok esetben abba az egy dologba vetíti: „ha lenne egy
társam, akkor azt érezném, hogy… meg vagyok mentve! Akkor teljesen önmagam lennék!
Magamat őrajta keresztül tehetném teljessé!”
Ha találsz társat, egy ideig működhet is a dolog. De azután rájössz, hogy semmilyen
forma révén sem tudod magadat teljessé tenni. Ha megadod magadat annak, ami
van, akkor tehát megszűnik – esetedben – a hatalmas hiányérzet. A magányérzeted. A
férfitárs utáni vágyakozás. Akinek a személyét nem is feltétlenül ismered.
Lényed középpontjában ott van ez a hatalmas hiányérzet. És mit teszel vele? A
magányosság ezen érzésével? Ha nem vagy elég éber, az elmetevékenységgé válik.
Többletként hozzáadódik a „kiteljesületlen én” történetéhez, akinek „szüksége van”, amin
gondolkozatsz. Projiciálhatsz, képzelődhetsz, és mindez csak erősíti ezt az „én”-t.
Ha engeded, hogy amit érzel, az ott legyen, ezt a magánynak nevezett dolgot, érezd,
ne állj neki ellen, hagyd… Talán már nem is címkézed meg. Egyszerűen csak figyeld! Nézz
rá! Semmi elemzés! Csupán jelenlétet viszel bele. Abba az érzésbe, amit soha nem akartál,
- 77 -
amitől menekülni akarsz. Ami máskülönben gondolkodássá válna. Most azt mondod: „Itt
van.” Van bizonyos érzésminősége. Olyan nagy figyelmet fordítasz rá, hogy többé már nem is
nevezed „magánynak”. A figyelem, amit ennek az érzésnek szentelsz, teljes. Teljesen
elfogadod az érzést, hiszen van. Most. Ez a forma, amit ezen pillanat fölvesz.
Tehát megadod magad neki, mondván: „rendben van”. Magadhoz öleled, és
megnézed: vajon megöl-e? Nem fog. Nem fog megölni. Nem pusztít el, viszont elpusztíthatja
az egót, ha megadod magadat neki. Aztán hirtelen azt látod, hogy valami mássá változott át.
Nem akarok semmilyen ideát plántálni a fejetekbe, mondván: ezzé és ezzé alakul át.
Megadod magadat neki. Maga a vágyakozás intenzív életteliséggé változik. A
vágyakozás, ha azt tökéletesen elfogadjuk, még ha az Isten utáni vágyakozásról van is szó,
ami azt mondja: „annyira vágyom Istenre…” A vágyakozás túloldalán már Isten rejtezik… Ez
félreértelmezés, ami az elme műve, ami azt mondja: „Nincs meg neked. Ő nincs itt.” A
szeretett személy a magány túloldalán rejtezik.
Hirtelen megtapasztalod a teljesség érzését, mert totálisan megadtad magadat annak
az érzésnek. És ekkor túlléptél az igényen, a pszichológiai igényen, ami a kapcsolatra irányul,
hogy téged az teljessé tegyen.
Továbbra is lehet fizikai igény a test szintjén, a szexualitás szintjén, az érzelmek
szintjén, ami abban nyilvánul meg, hogy ha férfi vagy, akkor a női energiamező közelségére
vágysz, s ha nő, akkor a férfi energiamezőére. Ez a forma igényelheti ezt. De az viszonylag
csekély erejű, nagyon kis mozgás. De mélyen, belül, már olyan hatalmas a teljességérzés,
hogy ez csupán a forma minimális, felszíni mozgása. Ami többé már nem tesz boldogtalanná.
És aztán az is könnyen megeshet, hogy találkozol valakivel. Mert már nem igényled
őt. És ez esetben valószínűbb, hogy a kapcsolat elég jól fog működni, mert az igény, hogy ez
az ember téged teljessé tegyen, amit egyetlen emberi lény sem tudna megtenni, már nincs.
Ez lehetetlen feladat és lehetetlen elvárás. Minden ember kudarcot vallana e téren, mert senki
sem képes téged teljessé tenni.
Tehát az igény és a követelés, hogy ez az ember teljessé tegyen téged, eltűnik. Éppen
ezért valószínű, hogy a kapcsolat elég jól fog működni. Amikor a mélyen gyökerező, lélektani
igény eltűnt. Akkor – ha összejön – örömmel fogadod a kapcsolatot, ám ha nem jön össze, az
se baj. Úgy is szép. Nem mindenkinek a sorsa az, és az úgy is szép. Egyedül lenni.
Az egyedüllét szép. A magány nem. Az egyedüllét azt jelenti, hogy egyedül vagyok,
és megadom magamat ennek az egyedüllétnek. Egyedüllét. Gyönyörű! Sőt szent dolog. A
magány azt jelenti, hogy egyedül vagy, és gyűlölöd azt. És nem akarod azt.
Ha megadod magadat a magánynak, az egyedüllétté változik, az egyedüllét pedig még
annál is többé. A mély összekapcsolódottság érzésévé válik. Magával a Léttel való
összekapcsolódottság érzésévé. Hiszen valójában Istent kerestük valaki máson keresztül. Ám
kizárólag az önmegadás révén lelhetsz rá Istenre. Ez tehát a spirituális gyakorlatod.
Ezen kell dolgoznod.
Nem az a feladatod, hogy megtaláld azt a férfit, nem az a spirituális gyakorlatod. „…
ezek a pillanatok tartanak távol a mosttól.” Mert a teljesség hiányának ezen érzése továbbra
is hajlamos elmetevékenységgé válni, ami távol tart a mosttól. De ennek nem feltétlenül kell
így lennie. Maga az érzés, amit megtapasztalsz, hagyd, hogy épp az vigyen a mostba! Adj
neki figyelmet! Öleld át! Nem kell elfutnod előle. Készségesen fogadod a magányérzést. És
akkor az valami mássá alakul át. Gyönyörű!
Sora veszünk további kérdéseket, amikor legközelebb találkozunk. Talán egy-két
szóban föltett kérdést is, ha azt szeretnétek. A kérdések fokozatosan felhalmozódnak.
Valamennyit megőrzöm. Hatalmas kérdésgyűjteményem van. Elegendő néhány további
könyvre… Minden kérdés értékes. És szeretem a mulatságosakat is. Némelyik kérdés kissé
elvont, de ha lesz időnk, még azokra is sort kerítünk.
- 78 -
5. nap
2002. február 22.
A spirituális gyakorlat és az ellenállás mintái
Hasznos szemügyre venni az itt eltöltött hetet, és felismerni, hogy minden, ami itt
történik, az része ennek a lelkigyakorlatnak és hasznos. Még akkor is, ha látszólag nem tűnik
annak. Mindent beleértve. És felismerni, hogy minden a tanítás részét képezi. Beletartozik
ebbe a pokoli busztúra, beletartoznak a kényelmetlenségek, a számotokra furcsa, szokatlan
ételek, az itt-ott előforduló bogarak vagy más állatok, és a testetek is.
Néhányotok ugyanis megtapasztalja itt teste korlátjait. Bármilyen állapot is adódik
bensődben vagy a környezetedben, az a gyakorlatod része. Lehet így élni. Ezzel csupán azt
mondom: tedd itt azt a lelkigyakorlatod részévé! Ahol semmit sem tagadunk le, ahol
semminek sem állunk ellen, beleértve a test gyengeséget, a testi fájdalmat vagy a fizikai
kényelmetlenséget is. Csak lazán engedd magad bele! Csupán ezen pillanat állapotába!
Máskülönben frusztráltan mennél haza, és azt mondanád: „Elmentem erre a
lelkigyakorlatra, arra számítva, hogy ott megtapasztalom a lelki felszabadulást, a határtalant, a
transzcendenst és az örökkévalót, ám mindössze betegséggel, furcsa ételekkel, pokoli
busztúrával, bogarakkal találkoztam… Nem erre számítottam!” Természetesen más dolgokkal
is találkoztál, de könnyebb az elmének csak ezekre összpontosítania.
Más szavakkal: korlátokkal találkoztál mindenütt. És amikor hazaérsz, ismét a
mindennapi élet szokványos korlátjaival találkozol.
Itt tehát értelmetlen lenne megpróbálni megvonni magunktól a korlátokat. Ezt a
kérdést már megvizsgáltuk. Használd a korlátokat kapuként! Könnyű megfeledkezni róluk.
Ott egy kis pók, valahová tartva.
Tehát minden korlát kapuvá válik, ha ne fordulsz el tőle, ha nem kritizálod, nem
hibáztatod, nem ítéled meg, mint ami „jó” vagy „rossz”. Általában „rossz”…
Szóval bármi is az – így írtam erről a könyvemben: amit a jelen pillanat nyújt
neked, fogadd el úgy, mintha azt te választottad volna! Ez teljesen új életforma. És teljesen
ellentétes a régi, kondicionált tudatossággal. Fogadd el ezt a pillanatot, bármit is hozzon, úgy,
mintha azt te választottad volna! Nem az állítom, hogy azt te választottad. Bár talán te
választottad. Ha azt mondanám, hogy azt te választottad, akkor állításom elfogadásához a
részedről hitre lenne szükség. Hiheted vagy nem. Néhányotok azt mondaná: „Állítom, hogy
ezt nem én választottam. Ezt biztosan tudom.”
Némely New Age-tanításban ugyanilyesmit hallhatsz olyan emberektől, akik ilyen
típusú könyveket olvastak, és ilyen jellegű tanfolyamokat végeztek el. Elmondod nekik: „Ez
és ez történik velem…” Ők erre a következőt kérdezik tőled: „Miért teremtetted meg ezt?”
Erre te kezded kissé hibásnak érezni magad. „Ó, biztos hibáztam valahol, hogy ezt
teremtettem meg. Ezek szerint még nem vagyok elég jó.” Tehát nem állítom, hogy azt te
választottad. Elég, ha azt mondom: mintha. Úgy fogadd el, mintha azt te választottad volna!
„Ó!” És ettől a korlátozottság azonnal a lelki békébe vezető kapuvá válik. Ez a csoda.
Nem számít, hogy milyen állapotnak adod meg magad, tehát fogadod el teljesen, épp
az az állapot vezet el téged a mély lelki békéhez.
Ha azonban az adott állapot – látszólag – teljesen elfogadhatatlan, akkor a megadásnak
is ennek megfelelő mélységűnek kell lennie. A megadás mélysége tükrözi az adott állapotot.
Lehet az elfogadandó állapot egy kis kellemetlen érzés a hasadban. Nehezebb állapot az, ami
már ágyba kényszerít. Akkor már nem tudsz eljönni ezekre az előadásokra. Lemaradsz az
egészről. És mégis: ez esetben a megadásnak kicsit mélyebbnek kell lennie. Vagy
szembesülhetsz olyan állapotokkal, amelyek látszólag borzalmasnak tűnnek. Senki sem tudja
- 79 -
elfogadni azokat! A betegséget, ami mozgásképtelenné tesz. Talán mindörökre. Legalábbis az

orvosok így fogalmaznak. Szeretteid halálát, mindened elvesztését, börtönt… És ekkor az
önmegadás, az ezen pillanatra mondott igened nagyon mély lesz. S ekkor az ezt követő lelki
béke intenzitása, amit a látszólag elfogadhatatlan állapotra mondott igened után érzel…
És egyesek számára az „elfogadhatatlannak” minősítés küszöbértéke nem túl magas,
ők nagyon gyorsan elérik az „elfogadhatatlan” szintet…
Néhányotok ez alatt a hét alatt párszor szintén elérte az „elfogadhatatlan” küszöbét,
holott ez még nem is volt olyan sok. A reakció mégis olyan volt, mintha hatalmas dologról
lenne szó. Persze lehet, hogy számodra hatalmas volt, ha különösen kényelmes
életkörülményekhez szoktál hozzá.
Ezért történt meg néhány olyan emberrel, akik szembe kerültek az elviselhetetlennel,
még akkor is, ha korábban semmilyen spirituális tanítást sem hallottak, hogy beléptek a
megadottság tudatállapotába, és igent tudtak mondani az elviselhetetlenre. És ennek az
igennek olyan mélynek kellett lennie, hogy az lelki békét adott, az egós én valamennyi
reaktív struktúrája összeomlott abban az egy, mély igenben. És aztán az a lelki béke
sohasem hagyta el őket. Attól kezdve abban az örök lelki békében éltek. Ők voltak – több
ezer évvel ezelőtt – az első spirituális tanítók, akik felbukkantak. Nekik nem voltak tanítóik.
Valahol el kellett kezdeni.
Azok voltak az első spirituális tanítók, akik szembesültek az elfogadhatatlannal,
hatalmas szenvedéssel, majd mély igent tudtak mondani. Az igenjük mélysége tükrözte a
szenvedésnek és azoknak a korlátoknak a mélységét, amelyekkel találkoztak. És ez hozta meg
a tudatváltást.
Majd egy idő múlva emberek mentek hozzájuk, és így szóltak: „Valami furcsát érzek
veled kapcsolatban. Nem tudom, mi ez, de vonz. Mi ez? Van valamid, mai nekem nincs. Én is
akarom ezt!” És ők így feleltek: „Nos, nem is tudom.” És fokozatosan valami tanítás kezdett
előjönni a szájukból. Néhány útjelzés. Fokozatosan. Később talán rájöttek, hogy mi is történt
velük.
Majd idővel a tanítás azt mondja: nem kell a kétségbeesés mélyére hatolnod, a
korlátozottság vagy a szenvedés szélsőséges állapotáig. Az önmegadás úgy is megtörténhet,
ha önként, tudatosan mondasz igent. Nem kell, hogy az élet ráncigáljon bele, habár idővel
ezt tenné. Idő.
A spirituális tanítás mindössze annyit tesz, hogy időt spórol meg. Isten kegyelméből.
Máskülönben végtelenül lassan zajlana. Az összes, már sokszor előadott viselkedésminta újra
és újra előjönne, megújítva önmagát, a fájdalomtestet is beleértve.
Ha tehát folyamatosan kis megadásokat teszel a viszonylag kis korlátokkal
szembesülve, akkor fokozatosan belépsz az önmegadottság állapotába. Minden igeneddel
mélyebbre kerülsz. Minden igeneddel gyengül az egós elmeszerkezet.
Tehát mindent felhasználhatsz ehhez. Ami a mostban megjelenik, az része ennek a
lelkigyakorlatnak, és amikor hazamész, az is spirituális gyakorlat. Nincs olyan, ami ne lenne
része annak. „Ó, ne! Ne ezt! Nem, adj valami mást, aminek megadhatom magam! Ezt nem,
ezt nem akarom. Biztonságosabb élethelyzetre van szükségem ahhoz, hogy elkezdhessem az
önmegadás gyakorlását.” És az elme azt mondja – és ez is egy finom, apró dolog: „Mélyebben
meg kell értenem a dolgot ahhoz, hogy úgy döntsek, megadom magamat. Légy szíves,
magyarázd el alaposabban! Több magyarázatot kérek az önmegadásról. Még nem gyűjtöttem
be elegendő ismeretet erről. O.K. Csak még egy kérdés a megadásról! Ó, értem.” Megérkezik
a kérdésre a válasz. „Hm. Másrészről viszont mi a helyzet azzal, hogy…?” „Á! Hm.”
Természetesen sosincs ennek vége. Márpedig az önmegadás a bejárat a jelenlétbe.
Hadd javasoljam, hogy azonkívül, hogy használod azt, ami éppen történik, tehát igent
mondasz arra, ami van, emlékezz Marcus Aurelius, a római császár csodálatos mondatára is,
amit a könyvemben idéztem! Marcus Aurelius igen különös eset: olyan bölcs, aki világi
- 80 -
hatalommal is rendelkezett. Nagyon ritkán kombinálódik a kettő. Rendkívül ritkán. Szóval azt
írta kis könyvében, az Elmélkedések című műben – 2000 évvel ezelőtt(!): „Fogadj el
mindent, ami sorsod mintájába szőve az utadba kerül, hiszen ugyan mi felelhetne meg
annál jobban a szükségleteidnek?”
Bármi is történik veled, az sorsod mintázatába szövődik, ami a világmindenség
teljességének mintázata. Ez azon formaként jelenik meg, amit ez a pillanat éppen fölvesz. Mi
lehetne jobb? Mi felelhetne meg jobban a szükségleteidnek, mint ami a teljesség mintázatába
szőve éppen eléd kerül? Ami a mostként jelenik meg. Tehát bármi is történik itt…
És ha nem tudsz eljönni egy előadásra, akkor az hasznosabb lesz számodra, mint az
előadás! Ha megadod magad annak az állapotnak.
Ám megfigyelheted ilyenkor magadban a panaszkodót. „Lemaradtam róla! Itt vagyok,
rengeteg pénzt költve erre a hosszú útra, és erre tessék, ágynak estem! Ami még csak nem is
kényelmes!” És a belső monológ folytatódik.
Tavaly még az is megtörtént, Costa Ricában tartottam lelkigyakorlatot, hogy az egyik
résztvevőt, aki a földteke másik végéből jött volna erre a tréningre, félúton – a lakóhelye és
Costa Rica között – letartóztatták, és 2 hónapra börtönbe zárták. Később minden vádat
elejtettek, de akkor még nem tudhatta, hogy ez fog történni. Ez volt az ő lelkigyakorlata. És az
jobb volt számára, mint amilyen a Csata Rica-i lett volna. Sokkal mélyebbre jutott. Először is:
sokkal több szenvedést élt át, mint amit akár a legkellemetlenebb lelkigyakorlat is
generálhatott volna. És akkor, a szenvedés közepette, megadta magát: „Ó”. Később aztán
rájött – nem azonnal –, hogy ez volt a legjobb, ami valaha is történhetett vele.
Óriási erő szabadul hát fel, amikor készségesen fogadjuk a mostot. És idővel aztán ez
megalkuvást nem ismerővé válik. Megalkuvást nem ismerő elfogadássá, aminek egyszerre
van nőies és férfias aspektusa.
Bármiféle jelentkező esemény készséges elfogadásának nőies aspektusa az, ami néha
látható a Szűz Mária-szobrokon és talán Quan Yinnél is. A karok így láthatók (ölelésre
tártan). Ami a női princípium, a mindent átölelés. Ez tehát a pillanatnyi valóság készséges
elfogadásának egyik aspektusa: eggyé kell válnod azzal, ami mindent átölel. Átéled, hogy az a
tér vagy, ami lehetővé teszi ennek a létét. A tér.
A készséges elfogadásnak ugyanakkor van egy kemény, mondhatjuk férfias jellege is,
ami ilyen… (hirtelen, ellentmondást nem tűrő, határozott ölelés). Van bizonyos kemény
jellege, ahogy megalkuvás nélkül igent mondasz arra, ami éppen van.
A kettő kombinálódik, ami lehetetlennek tűnik, ám ők mégis eggyé olvadnak. És így
fogadod mindazt, ami az életedben csak jelentkezik. Ezzel a „lágy keménységgel”, így
fogadsz mindent, és így tekintesz mindenre, ami csak felbukkan az életedben.
És az persze csak most bukkanhat fel. Hiszen mindig csak a most létezik. Bármi is
adódik ebben a mezőben, azt ezzel a lágy keménységgel öleled magadhoz, így fogadod.
És ekkor hatalmas átalakulás történik. Először az egész tudatállapotod változik meg,
az ellenállásból – ego – a teljes nyitottságba, ahol az igazi lényed, s nem a kis, korlátozott,
elme alkotta lényed, az az Egy Tudat elkezd szabadon áramolni, hogy úgy mondjam.
Az cselekszik általad, az szól rajtad keresztül. Az élet kitárul, az élet hirtelen szárnyára
vesz, míg korábban küszködtél vele. Most azonban már együtt áramolsz vele, hogy úgy
mondjam.
Mindig meglepő élmény, amikor valaki úszni tanul, és először csak nagy küzdelem
árán tudja magát a víz felszínén tartani. Ez az egós állapot, hogy úgy mondjam. Egyfolytában
küszködsz, hogy fejedet a víz fölött tudd tartani. „Mikor ér már ez véget? Már nem bírom
tovább!” És egyszer csak fölfedezed, hogy a víz valójában egész barátságos. Visz téged. Csak
mély levegőt veszel, a hátadra fekszel, s lebegsz benne. Csak néhány mozdulat kell. És eggyé
válsz a vízzel. Többé már nem küzdesz ellene. Az barátságossá válik.
- 81 -
Ilyenné válik az élet is azt követően, ha a váltás megtörténik, tehát az ellenállás

állapotából az elfogadó megadásra váltasz. Hirtelen a világot már nem ellenséges
valamiként tapasztalod meg. Az egós állapotban az univerzum többnyire félelmetes, és olyan
hely, amitől reméled, hogy egy nap majd megadja azt, amire szükséged van. Persze nem
fogja… Ez tehát a megalkuvást nem ismerő igen.
És így már nem kell aggódnod a gondolatok miatt. „Miként szabadulhatok meg a
mentális zajtól? Hisz oly sok minden kavarog a fejemben.” A megalkuvást nem ismerő igen
elintéz ezt. A mentális zaj elül. Van ugyan még némi lendülete, s így egy ideig még ott van,
de aztán már egyre kevésbé. A zaj, ami még ott van, többé már nem jelent problémát. Csupán
néha egy kis mentális zaj. O.K.
De figyeld meg a mentális zaj mélyen gyökerező mintáját, az egós elme struktúrákkal
összekapcsolódó, mélyen gyökerező mintáját! Hatalmas lendület van mögöttük. Az ellenállás
mintáinak lendülete. Közülük főleg 2 fontosra figyelj, és nagyon könnyen észre fogod venni
őket most, hogy már oly sok jelenlét van benned, így már meg tudod figyelni, hogyan
működik az elméd tudattalanul.
A mintáknak, az egós elme folyamatos ellenállási mintáinak 2 nagyon fontos
aspektusa van. És ez az, ami rendszerint oly sok szenvedést okoz a kapcsolatokban, oly sok
súrlódást és konfliktust, ami a konfliktusok folyamatos forrása a kapcsolatokban. Az
ellenállás mintájának 2 fő aspektusa: a gondolati álláspontokkal való azonosulás és a
védekezés. Megfigyelheted ezt, ahogy kapcsolatba kerülsz emberekkel. Hogy a
kapcsolatodban előkerülő érvek közül mily sok a tudattalan azonosulásoddal kapcsolatos.
Tudattalan azonosulás az elme gondolati álláspontjával, amivel azonosulsz.
Véleményekkel, nézőpontokkal, hitekkel, elvekkel, perspektívákkal. És ezen állásponttal való
azonosulás lennék „én”.
A partnered is azonosult a maga álláspontjával, ami ütközik a tieddel. Ő azzal
azonosul. Mindkettőtök éntudata teljesen azokban a gondolati álláspontokban van.
Szóval a 2 dolog, ami a kapcsolatokban rendszerint konfliktushoz vezet, az a
fájdalomtesttel és a mentális álláspontokkal való azonosulás. S a kettő gyakran együtt jár. A
gondolati álláspontot fölerősítheti a fájdalomtest. Ezt nevezik pokolnak…
Tehát figyeld meg! Még holmi egyszerű vitában vagy párbeszédben is ez történik.
Észre sem veszed, és máris kirukkoltál valamilyen állásponttal, hittel, véleménnyel vagy
gondolattal. S ekkor a másik így szól: „Nem, nem, ez nem így van.” És akkor elkezdesz
védekezni.
Ez a tudattalanság kezdete. Ennek ugyan semmi köze hozzád, ám te azt hiszed,
hogy rólad szól a vita, mert azonosulsz az elméddel. És amint azonosulsz egy hittel, egy
elvvel, bármilyen mentális állásponttal vagy valamivel kapcsolatos nézőponttal… Most meg
kell védened magad, harcolnod kell az „életedért”. És ez tudattalan dolog. Ezt láthatod
mindenütt.
Tudj erről, főleg az emberi érintkezéseid vonatkozásában! Ez csak egy álláspont, egy
mentális álláspont. Nincs benne lény. Ez csak egy nézőpont. Aztán jön a védekezés. Az
teljesen automatikus. Akkor jelentkezik a védekezés, amikor az éntudatodat – ami elme
alkotta – valami fenyegeti. Például azt mondja valaki: „Ezt te tetted.” „Nem tetted meg.”
„Kudarcot vallottál.” És megfigyelheted, hogy az „én” mennyire automatikusan kezd
védekezni. És megfigyelheted az ezzel járó, hatalmas érzelmet. Ha érzed a testedet, érzed,
hogy az teljesen összerándult. „Én ezt soha nem mondtam. Soha nem tettem. Te voltál az! Te
vagy a tudattalan! Mit mondasz nekem?” Csupán arra van szükséged, hogy megfigyeld ezt
önmagadban. Hogy a tudattalan folyamat még mindig működik-e benned. Milyen gyors és
automatikus a védekezés folyamata!
Tehát véded magadat, de az illuzórikus „magadat”. Ennek része az igény, hogy neked
legyen igazad. Ez szorosan összefügg azzal az igénnyel, hogy az éntudatodat sértetlennek
- 82 -
akarod tartani. Mert az éntudatod az „igazam van” állásponttal azonosul. Ezért a spirituális
gyakorlat egyfelől megfigyelni ezt, amint felbukkan benned – ha képes vagy rá –, vagy
megfigyelni utólag, amikor az egész epizód már lezajlott. És akkor azt mondod: „Ó!” Újra ez
történt! O.K.”
És aztán legközelebb talán már a folyamat közepén hirtelen ráébredsz, hogy egy
illúzió védelmének csapdájába estél. Gyönyörűen fogalmazza meg ezt a Csodák útja című
könyv: „Valahányszor bármi kapcsán védekezni kezdesz, tudd, hogy egy illúzióval
azonosultál!” Valahányszor bármi kapcsán védekezni kezdesz, egy illúzióval azonosultál. Ez
azt jelenti, hogy éntudatod gondolatfolyamatokkal társult, ami az illúzió.
És aztán elérkezik az az idő – és javaslom, hogy ez most legyen…, ez nem
mindenkinek szól, de nektek igen: most –, amikor feladhatod az álláspontodat. Vagy anélkül
engeded meg azt lenni, hogy az „éned” benne lenne. „Ez az álláspont. Ez pedig a te
álláspontod. Áhá. O.K.”
Amikor fel tudsz hagyni a védekezéssel, és rájössz, hogy ennek ellenére még mindig
élsz, még akkor is, ha nem véded magadat. Akkor is életben maradsz, ha történetesen nincs
igazad. És ha azt mondod: „Ó! Igen, neked van igazad, én tévedtem.” Rendkívül felszabadító
hatású azt tudni mondani: „Ó, igen, valóban úgy van.” És ekkor óriási szabadság jelentkezik,
amikor feladod az ego automatikus énreparáló programjait.
És oly sok dolog van ebben a világban, ami rombolhatja az elme alkotta „énedet”,
ahogy a napjaidat éled, folyamatosan vigyáznod kell, hisz még valakinek a legenyhébb
megjegyzése is rombolhatja az elme alkotta „énedet”. Amikor például az autódban ülsz, és a
másik vezető valamit odakiált, az nem kellemes érzés. „Te idióta! Hol szerezted a
jogosítványodat?!” A vezető kiált valamit. És rendszerint… És ez csak egy nagyon egyszerű
példa arra, hogy az elme alkotta énkép miként kapcsol azonnal önreparálásba, mert az a
kiáltás, hogy: „Te idióta!”, sértette az elme alkotta éntudatodat. Mivel te úgy érzed, hogy nem
vagy idióta, „nem vagyok idióta”, és így az énreparálás azonnal arra sarkall, hogy valamit
visszakiálts. Talán még hangosabban is. A maga szintjén ez működik, mert most már kicsit
jobban érzed magad. A sérülés kijavíttatott. Visszakiabáltál. S ezzel kiköszörülted a rajtad
esett csorbát, „O.K.” Lényed ismét sértetlen, így tehát tovább vezethetsz már. És ez csupán
egy apró példa.
És hányszor történnek ilyen esetek kritizálás kapcsán, amikor valaki ezt vagy azt
mondja neked… Néha pedig ennek épp az ellenkezője történik. Te pedig benyalod. Azt
mondja: „Te oly jó vagy! Olyan nagyszerű ember vagy!” A világ ezt mondja neked – kis ideig
–, amíg meg nem változtatja a véleményét… Figyeld meg az automatikus énreparáló
mechanizmust, ami azonnal működésbe lép! És ez természetesen torzulhat a nagyon
tudattalan emberekben, tehát azokban, akikben nagyon… akikben egyáltalán nincs figyelő
jelenlét.
Az igény, hogy neki legyen igaza, a nagyon tudattalan emberekben – és egyelőre még
rengeteg ilyen ember él ezen a bolygón – testi erőszak alkalmazásává torzulhat. Fizikai
erőszakká akár országok között is, ami a „nekem van igazam” iránti igény. S hogy a másik
tévedjen.
Vagy amikor vezetsz, láthatsz egy jelenséget – nem tudom, hogy ez Indiában
előfordul-e, valószínűleg nem, ám Nyugaton igen –, mely jelenség az „országúti dühroham”.
Amikor az ügy nem korlátozódik csupán odakiabálás-versenyre, hanem kiszállnak a
kocsijukból, és verekedni kezdenek. De ez egyszerűen az énreparáló mechanizmus folytatása.
Így aztán a végső győzelem a nagyon-nagyon öntudatlan személy esetében – sokan
vannak –, ha megöli a másik embert. Az „én” – a fiktív, illuzórikus én – ezzel immár teljesen
megreparáltatott. És aztán börtönbe zárnak. De „énként” legalább győzedelmeskedtél. És
abban a pillanatban, amikor el vagy azzal foglalva, hogy automatikusan és tudattalanul
kijavítod az „éneden” esett sérülést, akkor hajlandó vagy életed hátralevő részét börtönben
- 83 -
tölteni, csakhogy abban a pillanatban győzedelmeskedhess. „Ez mindent megér!” – mondja az

„éned”.
De ekkor az élet igen nagylelkű veled. Lehetővé teszi számodra, hogy 50 évig
spirituális gyakorlatot végezhess a börtöncellában…
Tehát amikor beszélgetsz valakivel, figyeld meg, hogy azonosulsz-e mentális
állásponttal, véded-e magadat! És azután hatalmas szabadságot élsz át, amikor többé már
nincs szükséged arra, hogy védekezz. Amikor az amúgy tudattalan igényről, „éned”
védelméről, már le tudsz mondani.
És – visszatérve egyszerű példánkhoz – amikor valaki azt kiáltja neked, hogy: „Te
idióta!”, vezetés közben, akkor te csak nézel és vezetsz tovább. Nincs mit kijavítani. És akkor
ő újra rád üvölt, mert azt gondolja, süket vagy. És ez hatalmas felszabadulás, hiszen ez
megszabadulás a gondolattól! Megszabadulás az egótól! Vagy az igénytől, hogy neked
legyen igazad. Vagy annak kimondani nem tudásától, hogy: „nem tudom”.
Egyes emberek képtelenek azt mondani, hogy: „nem tudom”. Nekik tudniuk kell!
Eljátszhatsz hát ezzel. Ha elég jelenlét van benned, akkor játszhatsz ezzel. Megfigyelheted az
elmefolyamataidat, amíg ott lesznek, és játszhatsz velük… „Hm!” Szélnek ereszted őket, s
azok összeroskadnak. Ez együtt jár az ébredő jelenléttel. És ez természetesen a tágasság
jelentkezése. „Te tetted ezt meg ezt! Te…!” „Ó!” Talán igazuk van, talán nem. De van tér.
„Én tettem?” Aztán fontolóra veszed. „Ezt tettem?” Aztán így szólsz: „Nem, nem gondolom,
hogy ezt tettem volna. Így látod, de ez félreértelmezés, mert…” Vagy azt mondod: „Igazad
van. Valóban ezt tettem.” És szabad vagy.
Minden reakció, minden reaktivitás egós benned. És minden reakció mindig
valamiféle szembefordulás. Aztán reagálás helyett válaszolsz. Jelenlétből válaszolsz. Az
adott helyzetre.
Jézus szélsőséges példákat használt, hogy ezt megtanítsa, hogy megtanítsa a nem
reagálás állapotát. Példabeszédében azt a szélsőséges példát használja, hogy tartsuk oda
arcunk másik felét is. Ha valaki arcon üt. Nem, a szokványos reakció ilyenkor az, hogy
azonnal visszaütünk. Ez a szokványos. Ez persze példabeszéd. Ezt metaforaként használja. Ő
tehát azt mondja, ha valaki arcon üt, tartsd oda neki arcod másik felét is. Ez nagyon
szélsőséges példája annak, hogy nem védekezel és nem reagálsz. Talán nem szükséges szó
szerint venni. Ez példabeszéd.
Egy másik gyönyörű példabeszéd – amit már elmondtam, néhányatok ismeri – a Zen
buddhizmusból való. A Zen mestert, a megbecsült tanítót, aki Japán egyik városában élt, azzal
vádolta meg egy 16 éves állapotos lány, hogy ő az apa. Ez a lány tehát állapotos lett, és azt
mondta a szüleinek, hogy a Zen mester – akit ő néhány hónappal korábban meglátogatott – a
születendő gyermek apja. Ezt mondta a szüleinek. A szülők elrohantak a Zen mesterhez, azzal
vádolva őt, hogy elcsábította a lányukat, hogy hamis tanító, hogy csaló… Ő csak hallgatta a
szülőket. „Te vagy a gyerek apja! A lányunk épp most árulta el!” Ő csak hallgatott. A szülők
pedig csak mondták és mondták a magukét. A Zen mester csak annyit felelt: „Csakugyan?”
„Igen! Te vagy a gyerek apja!” „Csakugyan?” „Igen!” És aztán a gyerek megszületett, a
szülők nem akartak a kicsit, így elvitték a Zen mesterhez, és közölték vele: „Itt a bébi.
Gondoskodj róla! Mi nem akarjuk. Ő a te gyereked!” Mire a zen mester csak ennyit válaszolt:
„Csakugyan?” A lány szülei hazamentek. A Zen mesterhez ezt követően senki sem ment már
tanulni, hiszen odaveszett a jó híre. Így csak azzal foglalkozott, hogy gondoskodjon a
gyerekről. Ezt tette, mert a gyerek ott volt, és ő készségesen elfogadta azt a formát, amit a
jelen pillanat éppen fölvett. Ő nem elme teremtette „énben” élt. Az elveszített hírnév ezért
nem vált számára a fejében zakatoló történetté, amiből folyamatosan eredeztette volna az
éntudatát. Számára az egyetlen tény az volt, hogy itt a kicsi. „Senki sem keres már föl. Senki
sem jön. Rendben.” A senki nem probléma. Semmi gond, csak a baba van és az üres tér.
Gyönyörű! Nincs elméből származtatott identitástudat, ami azt mondaná: „Minden, amit
- 84 -
felépítettem, a hírnevem, most odaveszett! Az életem romokban hever! Mit tettek velem?! Ezt
tették velem!” Senki sem tett semmit. Ő nem reagált, csupán készségesen elfogadta ezt a
pillanatot. Egy évvel később a leányanya érettebb lett, és bevallotta a szüleinek, hogy nem a
Zen mester a gyermek apja, hanem a szomszéd fiú. A szülők erre elrohantak a Zen mesterhez:
„Kérlek, bocsáss meg nekünk! Most tudtuk meg, hogy nem te vagy az apa.” Mire a Zen
mester így szólt: „Csakugyan?” Azt felelték: „Igen, és most akkor adja vissza, legyen szíves, a
gyereket!” Mire ő: „Csakugyan? Rendben, tessék, itt a gyerek.” Semmi sem történt.
Ez extrém példája az olyan életnek, amiben nincs reagálás, és nyoma sincs annak a
drámának, ami egós jellegű. A többiek talán játsszák a színházat. De az önmegadottság
tudatosságában nem létezik dráma. Az nem alakulhat ki. Döbbenetes dolog ez! Az ő élete
tiszta, egyszerű, teljesen problémamentes maradt, mert az éntudata nem elme teremtette
identitásokból és történetekből származott. Az ő éntudata a jelenlétből fakadt. A most
jelenlétéből. A most tudatosságából. A most erőteréből. A kondicionálatlan tudatból. Ugyan
milyen probléma lehetne abban?
A nem reagálás révén tehát, hogy egy régi, amerikai kifejezést használjak: „A
passzolgatás nálam véget ér.” Máskülönben… És ez a karma vége. Amikor nem reagálsz, a
karma azonnal elpárolog. Az csak reaktivitáson keresztül maradhat fenn. Hiszen a karma:
akció–reakció, akció–reakció. A nem reagálás révén – ami az önmegadás! – a karma
feloldódik. Eléd kerülhet az emberi karma, de… És ez az egyetlen lehetséges módja a karma
feloldódásának. Több idő révén az nem oldódhat föl. Az idő révén csak megújítja önmagát.
Csak az időtlen révén oldódhat fel.
Ez hát a tanítások ereje. Valamennyi tanítás erről beszél. Jézusé, a buddhizmusé… A
hatalmas erőről, ami a nem reagálás révén jelenik meg, ami az önmegadás. Életed minden
drámájának a vége ez. „Hát ez hogy lehet?! O.K. Ez van. Csupán ez.” Tiszta marad, nem
terhelik problémák. A most tere.
És ne hagyd, hogy a kis elme azt mondja, hogy ez esetben „lábtörlővé” válsz! „Akkor
én lábtörlő lennék. Nem akarok lábtörlő lenni!” Ez nem… Hatalmas erő rejlik ebben a nem
reagáló állapotban! Teljesen védekezésmentes vagy. Mégis hatalmas erő árad rajtad
keresztül!
Buddháról is van egy történet. Városról városra, faluról falura utazva olykor olyan
emberekkel találkozott, akik sértegették, mert ilyen-olyan mentális állásponttal rendelkeztek.
Rákiabáltak. Ő azonban sohasem reagált. Megkérdezték tőle: „Nem zavar ez téged? Hogy az
emberek rád kiabálnak és sértegetnek?” Mire ő: „Nincs itt senki, akit sértegetni lehetne. Ők
azt hiszik, hogy bántanak valakit, ám valójában nincs itt senki.” Leperegtek róla a szavak.
Nem volt ott olyan elme alkotta entitás, aki ezeket fogta és megtartotta volna. Minden
lepergett róla.
Ha nincs benned elme alkotta „én”, és valaki azt kiabálja neked, hogy: „Te idióta!”,
akkor nincs ott senki, aki abba belekapaszkodhatna, és az lepereg rólad. „Idióta? Hol? Ki?”
Tehát semmi sem múlhatja felül a jelenlét erejét. Igen, ne becsüld alá a
kollektív emberi elme lendületi erejét és annak mintáit! De az semmi, ha azt a jelenlét
erejéhez méred. Igen, ne becsüld alá az ego őrültségét! De az semmi, ha azt a jelenlét erejéhez
méred. A Csodák útja azt mondja: „Az ego őrült, és ne becsüld alá őrültsége mértékét!”
Nagyon igaz. Rendkívül őrült! Nézd csak meg az emberi történelmet! Nézd meg a híradót!
Nem akarok személyeskedni, de ez még mindenkiben benne van, ameddig fel nem oldódik.
De bennetek ezek már kevésbé működnek. Ezek a szerkezetek, ezek a struktúrák…
bennetek egyre kevésbé szilárdak. Kezdenek… Ahogy jelenlét ébred bennetek, azok
kezdenek elhalványulni. Még mindig működnek, de már kisebb lendülettel. Ugyanazokat a
régi mintákat gyakran észre fogod venni, van még lendületük. Még mindig megjelennek az
- 85 -
életedben, ám ahogy egyre inkább ott van benned a figyelő, a figyelő jelenlét, ezek a minták
egyre kisebb erejűek lesznek. Fokozatosan eltűnnek. Átváltoznak. Csak „kóstold” meg!
Mindössze arra van szükség, hogy megízleld az önmegadott állapotot, és
megtapasztalod az abban rejlő szépséget és erőt.
Néha megkérdezik tőlem: „Hogyan szabadulhatok meg a sok évezrednyi
kondicionálástól? Az összes felhalmozódott, kollektív kondicionálástól, amit magamban
hordozok?” Pedig oly egyszerű: add meg magad! És ahogy ez az átalakulás megtörténik
benned, azt fogod tapasztalni, hogy az hat a körülötted lévő emberekre.
Egyesek pedig eltávolodnak tőled. Akik még nem állnak erre készen. Többé már nem
vagy számukra érdekes. Többé már nem veszel részt a színdarabjukban. Már nem tudnak
használni. Akkor meg minek? Elhagynak hát. „Ő már nem játszik.”
Ha van partnered, akkor, ahogy megtörténik benned a váltás, a tudatváltás, akkor az –
ha a partneredben nem történt meg – frusztrálni fogja őt. Azok a minták, a kondicionált
elmeminták, beleértve a partneredben lévő fájdalomtestet is, amelyeknek szükségük van a te
közreműködésedre, hogy tovább működhessenek. A reaktivitásnak szüksége van valamire,
amire reagálhat. A fájdalomtestnek szüksége van egy másik fájdalomtestre, amiből
„táplálkozhat”. Szüksége van a reakcióidra. Annak hiányában frusztrálódik.
Ám aztán a partneredben is megtörténhet a váltás. Előfordult már. Elég, ha a pár egyik
tagja lép be az önmegadott állapotba. Aztán a pár másik tagja egy ideig zavarban van. Aztán
vagy nyitottság van a másikban, és benne is megtörténik a váltás, vagy szétváltok. De az is
szeretetteljes lesz. Szeretetben váltok el.
És néha olyanok nyílnak meg hirtelen, akikről a legkevésbé gondoltad volna. És ehhez
mindössze arra van szükség, hogy a jelenlétedbe kerüljön, váltotok egy-két szót, és életük
onnantól kezdve… Az volt a kiváltó hatás, ami felébreszti azt, ami ott volt, a mélyben, az
elmestruktúrák alatt.
Valakitől levelet kaptam, akivel régen, még az egyetemen találkoztam. A következőt
írta: „Bárcsak sohasem találkoztam volna veled! Az életem akkor egyszerű lenne, szokványos
és normális.” Persze ő nem tudja, hogy ez nem igaz. Nagyon is boldogtalan lenne, mint ahogy
mindenki más is az.
Még egy dolog a testi állapotról. Ugyanis szóltak nekem, hogy néhányotok testileg
korlátozott. A test fizikai korlátozottsága. Egyeseknek ez az egyetlen tanítójuk. Egyeseknek
nem is kell más tanító, csupán tartós fájdalom vagy tartós fogyatékosság a testben. Ez juttatta
el őket végül az önmegadáshoz. Ugyanez az állapot más embereknél még görcsösebb, egós
összehúzódottságot okozott. Valamint nyomorúságot és boldogtalanságot.
Láthatsz tehát olyan embert, aki kerekes székben ül, és dühvel, haraggal, keserűséggel
van tele. Azonban láthatsz olyant is kerekes székben – és én már találkoztam ilyenekkel –,
akiknek a szemén keresztül fény ragyog át. Teljesen nyitottak, nem boldogtalanok, és nincs
nyomorúság. Csak…
Olykor akár olyan emberekkel is találkozhatsz, például Indiában, akiket Nyugaton
eldugnának, akik itt láthatóak az utcán, tehát olyan emberek, akiknek csak egy végtagjuk lehet
vagy elvesztették több végtagjukat, és néha mégis azt látod, hogy teljes lelki béke van bennük.
Megtörténik. És rád mosolyognak. A testi korlát tehát eljuttatta őket a megadás állapotába. Ha
megadod magad. Máskülönben még görcsösebb leszel.
3 év után ismét találkoztam az öcsémmel, a féltestvéremmel, karácsonykor. Ő még
csak 32 vagy 33 éves. Korábban megfigyeltem nála – néha találkoztunk –, hogy miként
növekedett és növekedett az egója. Hogy vált egyre merevebbé az évek során. A 20-as
éveiben. A szerepekkel, amiket játszott, s amikkel teljesen azonosult, a gondolati
álláspontjaival. Láthattam a kialakuló merevséget. Nos, igen, így növekszik az ego. És aztán a
20-as évei vége felé súlyosan megbetegedett. Nagyon nagy műtétje volt. És annak az
operációnak a következtében még most is, majdnem minden éjjel, kínzó fájdalmakra ébred.
- 86 -
Hasi fájdalmakra. Az alvását tehát csaknem minden éjjel megzavarja a heves fájdalom, 1-2-3
órára. És ez szinte olyan, amit egyesek elfogadhatatlannak tartanának. Soha nem alhatsz
eleget, állandóan kínoz a fájdalom. És 3 év múltán most újra találkoztam vele, karácsonykor,
és azt láttam, hogy az egója nagyon jelentős mértékben összezsugorodott. Rendkívüli
kedvesség, nyitottság, lágyság és szelídség áradt belőle. És csak akkor mesélte el nekem… Én
csak ámultam, milyen csodálatos – nem mondtam ki –, a merevség eltűnt! Most már fény
áramlik át rajta. Ami azt jelenti, hogy a kondicionáltság valahogyan már nem uralja őt
teljesen. A kondicionálatlan immár átszűrődik a kondicionálton. Valahogyan ez történt. És
ekkor mondta el, hogy minden éjszaka felébred a fájdalomtól. S ekkor ráébredtem, hogy ez
volt az ő tanítója, és még mindig ez a tanítója. Ez vezette el a megadáshoz. És amint
megtörtént az önmegadás, valamennyi kondicionált struktúra elkezdett gyengülni.
Na már most ennek a szépsége az, hogy az életnek immár nem kell belöknie az
önmegadásba. Ez a megadás önkéntes átölelése. Ez a spirituális tanítás szépsége.
Választhatod az igent. Önként. Választhatod a mennyek országát. Nem kell, hogy oda
berángassanak, miközben te rugdalózol és ordítasz: „Nem, nem, én ezt nem akarom!”
Talán valami szenvedés, valamilyen állapot révén jutottál el ide. És mostantól már
önként öleled át azt, ami van: a mostot. Hiszen ez minden.
És ez felgyorsítja a jelenlét felbukkanását. Nincs szükséged több szenvedésre.
Ez azonban félreérthető, mert a szenvedés szépségéről beszéltem, arról, hogy az a
tanítóddá válhat, és rákényszeríthet az önmegadásra. A szenvedés, épp az, amit a meg nem
adás hozott létre, végül a tudat átalakulását eredményezi! Látod? Minden összefügg. Még a
szenvedésnek is – amit az ego idéz elő – épp az a célja, hogy a tudatot átalakítsa. Még az is
egy a megszabadulással.
De nem azt mondom, hogy most több szenvedésre van szükséged. Több szenvedésre
már nincs szükséged. A szenvedés volt a tanítód mostanáig vagy az utóbbi időkig. Most már
nem kell, hogy a tanítód legyen. Az a tanítód, amit ez a pillanat formaként éppen felölt. És ez
könnyű. Mindig könnyű. Ez a pillanat mindig könnyű. Ha igent mondasz rá.
Emlékezz a Zen mesterre! Bármi is jelenik meg a mostban, ő csak annyit mond:
„Csakugyan? Ó! Rendben. Csakugyan? O.K. Ó! Ó!”
És ez a most jósága. Oly mély, hogy nincs ellentéte. „Jó” és „rossz” csak a dolgok
felszínén létezik. A jövő nem tartogathat számodra nagyobb jót, mint a most. És így aztán le
tudsz már mondani a jövőről. Könnyen. Gyakorlati ügyek számára az továbbra is működik.
Az rendjén való. De lemondasz róla mint lélektani szükségletről. És ez nagyon könnyű
lemondás, amikor megtapasztalod a most mélységét és jóságát. Így lemondasz a jövőről,
mielőtt az elvétetne tőled. Ami amúgy mindenképp megtörténne.
Valakitől épp most hallottam, hogy néhányan erről a formáról készült fényképet
vettek. Ha vettél, nagyon óvatosan és helyesen kell használnod. Nem úgy kell használnod,
mint egy VALAKIRŐL készült fényképet. Csak akkor működik, hogyha amikor ránézel,
mélyebb összekapcsolódottságot és jelenlétet érzel önmagaddal. Tehát tudnod kell, hogy
magadra nézel. A fény, ami keresztülragyog a formán, az te vagy. A forma teljesen
lényegtelen. És ezt akkor ismered fel, ha a fényképre szemlélődő módon tekintve lelki békét
érzel. Ekkor érdemes becsuknod a szemedet vagy félretenni a fényképet, hogy ne kötődj a
formához, mert az valójában önmagad visszatükröződése.
Néha az történik, hogy amikor a kondicionálatlan keresztüláramlik egy formán, akkor
azt még egy fényképen is láthatod. Az még mindig ott van, valamilyen okból kifolyólag.
Beletelt egy időbe, amíg igent mondtam erre, vagyis hogy az embereknek fényképe
lehessen rólam, mert ez olyan könnyen félrevezető és félreérthető lehet. Mindig ez a helyzet,
ha tanítóról van szó. Elvezetődsz egy tanítóhoz, és a tanítás erejét – ami a kisugárzás, ami
- 87 -
sokkal fontosabb, mint a szavak – felismered. Az, aki benned ezt felismeri, ugyanaz, mint
a felismert. Jelenlét. De nevezheted bármi másnak is. Ha ez nem lenne benned, akkor nem
ismernéd fel.
Tehát ne kötődj a formához! A forma bevégzi feladatát, amint eljuttat a
formamenteshez. Mert a formamentes átsugárzik a formán. És a forma ekkor beteljesítette
feladatát.
És ugyanez a helyzet a testeddel. A személyeddel. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy
életed e formaként véget ér, amint a formamentes átragyog rajtad, de feladatát ezzel
beteljesítette. És ekkor ez a beteljesítettség továbbra is meg tud nyilvánulni ebben a
formavilágban.
Kaptam 2-3 olyan kérdést, amikben az szerepel: valóban csak ennyi lenne az egész?
Belépni a mostba, és azután semmi más nem történik? Nincs további előrelépés vagy haladás?
Nincs további fejlődés? Ezzel minden spirituális gyakorlat véget ér? Számodra ezzel minden
spirituális tanító szerepe véget ér? Nos, valószínűleg igen. Eddig a pontig van csak szükséged
spirituális tanítóra, mert ekkor már kapcsolódsz az Egy Tanítóhoz. Te az vagy. A lényed. De
ez nem jelenti a forma szintjén…
A formamentes nem tud megnyilvánulni, és még be is áramlik azokba a formákban,
amiket azt követően alkotsz, vagy amik rajtad keresztül alkotódnak. És az idő előrehaladtával
ez fejlődik, mert a forma világa összekapcsolódik az idővel.
Évekbe telt, amíg ez a tanítás a kezdeti felismerésből kibontakozott. Sok évbe telt. A
kezdeti felismerés és a lelki béke állapota ugyanígy már 25 éve is megvolt. A lelki béke már
akkor is megvolt. De semmi sem jött elő belőle. Nem volt még tanítás, abból kifelé nem
manifesztálódott semmi. Ahhoz még idő kellett. És az alatt a 25 év alatt voltak olyan
időszakok, amikor én is úgy ültem ott, hogy azt mondtam: „Ez lenne minden, amit ebben a
világban tennem kell? Mély béke van bennem, egyszer-egyszer valaki eljön hozzám, néha kis
csoportok is meglátogatnak, havonta egyszer vagy kétszer. És ez jó. De ez lenne minden,
ami…?”
Tehát évekig ott ültem, visszavonultan, viszonylagos elszigeteltségben, amit magam
választottam, a vidéki életet, és az jó is lett volna, de a teljességnek más tervei voltak.
És egy reggel felismeréssel ébredtem, a felismerés az volt, hogy el kell költöznöm
Észak-Amerika nyugati partjára. Nem tudtam, miért. Így hát elköltöztem.
Aztán később, sokkal később rájöttem, hogy abban az energiamezőben kellett lennem
ahhoz, hogy a könyv és a tanítás előjöhessen belőlem. És aztán az ott jött elő.
Tehát nem arról van szó, hogy a jelenségek síkján minden megállna. Valójában azt
mondhatjuk, hogy az igazi életed akkor kezdődik el, amikor az „én” illúziója szétfoszlik,
az elme alkotta kicsi „én”. Akkor kezdődik el a valódi élet. És akkor belülről bontakozik ki.
Nem is annyira az történik már, hogy „élem az életemet”, hanem az élet él engem, az
él rajtam keresztül, ezen a formán keresztül. A spirituális gyakorlat célja nem a most. A most
csak a kapu. A spirituális gyakorlat célja a hamis én felszámolása. Az egós struktúrák
fokozatos eltüntetése. És ez a „kivirágzás”. És akkor egyre csak virágzik, virágzik és virágzik.
Tehát a hamis éned eltüntetése, a hamis éned feloldása. Erről beszéltem ma délelőtt.
Csak hogy összefoglaljam a délelőtt mondottakat, azt tömören így lehetne
megfogalmazni: azt gyakorolhatod, hogy ahogy éled az életedet – itt is –, ne állj ellen
éntudatod csökkenésének! Bármilyen formában is jelentkezzen az. Például valaki inzultál
vagy valaki nem ért veled egyet, és kétségbe vonja, hogy a te álláspontod lenne a helyes.
Bármi is az.
Valahányszor az önérzeted sértve érzi magát, és szokásos módon az automatikus
önreparáló mechanizmus működni kezd, akkor érdemes olyan tudatosnak lenni, hogy
egyszerűen visszalépsz, és nem ellenkezel. Ez számos tanításban szerepel. „Éned”
csökkenésének nem állsz ellen, és így aztán megszabadulsz például attól az igénytől, hogy a
- 88 -
vitákban „nekem legyen igazam”. Vidáman fogadod, ha nincs igazad. És akkor rögtön érzed,
hogy a lelki béke érzése ébred benned. Nem haltál meg, csak hamis éned tért ki az útból. Rés
nyílt, és azonnal érzed a lelki béke beáramlását. Ez tehát a halál ellentéte.
Ezt azonban nem javasolnám egy gyereknek. Az ember sorsa, hogy végighaladjon
az „én” növekedésének állomásain. És UTÁNA lépjen aztán túl azon. Keresztülmenni… A
gyereknek tehát muszáj keresztülmennie ezen a stádiumon, s ez évekbe telik.
Azt mondja eleinte a gyerek: „A papámnak nagyobb kocsija van, mint a te papádnak!”
Vagy: „Ez az enyém! Az én játékom szebb, mint a tiéd! Nézz rám, meg tudom csinálni! Nézz!
Engem! Nézz! Engem!” Teljesen hiábavaló lenne tehát egy gyereknek azt mondani: „Ne
mondd ezt! Felejtsd el az engem szót! Nem szabad magadról beszélned!” Ez nem fog
működni. A gyerek figyelemre vágyik. Ez a fejlődési szakasz létezik. Máskor pedig nem
vágyik figyelemre. Ez már az énképe kialakulásának a folyamata. Az öntudat megjelenése. És
fokozatosan az elme alkotta „társa” elkezd mellette járni.
A gyermeknek kezd kapcsolata lenni önmagával, a gyerek érik. Felnőtté válik.
És akkor kezdődik el a szenvedés. Mert már annak csapdájában vagy. Az éntudatod
annak csapdájába került. És aztán a szenvedésen keresztül tudsz továbblépni.
A jelek szerint tehát az embereknek – legalábbis eddig – keresztül kellett menniük
ezen a stádiumon. Az egostruktúrák kialakulásán, majd a szenvedésen. De most már talán az
emberek gyorsabban mehetnek ezen végig. Így az egostruktúrák feloldódása talán sokkal
fiatalabb korban is megtörténhet.
Néha megtörténik, hogy a föleszmélés, a kondicionálatlanra ébredés – van itt egy
kérdés ezzel kapcsolatban, amihez majd elérkezem, illetve amiről mindenképp beszélni fogok
–, néha megtörténik, hogy a kondicionálatlan egy olyan formán keresztül bukkan fel, ami még
nem…, ahol az énstruktúrák még nincsenek teljesen jelen. Például egy nagyon fiatal
személynél. És néha az is beválik. Nincs olyan általános szabály, amely kimondaná, hogy
mindig át kell menned ezen.
Ramana Maharshi esetében például, aki még rendkívül fiatal volt, és alig volt még
„énje”. Rendelkezett ugyan „énnel”, amelyik megsemmisült, de az még nem egy erőssé
szilárdult „én” volt. Csak 16 éves lehetett, vagy tán 15.
Az is előfordul, hogy a kondicionálatlan felbukkan, ám a forma, akin keresztül
felbukkan, nem tudja, hogy mit kezdjen vele, és teljesen működésképtelenné válik. Akár
olyan mértékig, hogy őrültnek tűnhet. Akadnak itt Indiában olyanok, akiket… Aki csak
mászkálnak – sokszor meztelenül –, és kissé őrültnek tűnnek, akiket néha „Istentől
megrészegülteknek” neveznek.
Tehát lehetséges, hogy az felbukkant, de egy olyan formán keresztül, amelyik nem állt
készen rá, mondhatjuk. Nyugaton ők elmegyógyintézetben lennének. Itt azonban „Istentől
megrészegülteknek” nevezik, és békén hagyják őket, ami szebb hozzáállás.
Furcsa dolgok történhetnek. Azt megelőzően is felbukkanhat, hogy az egós struktúrák
feloldódtak volna. Azok tehát utat adnak neki, de még ott vannak.
És ekkor az a hiba történik, hogy a jelenlét és a föleszmélés hatalmas erejéről tévesen
azt hiszed, hogy az te vagy. Az elme újra bekapcsol, és magának követeli az érdemet.
És ez még tanítókkal is megtörtént. Láthatod, ahogy maguknak követelik az érdemet:
„Én vagyok Ő. Az Egy. Senki más nem Ő, csak én.” És a követők egói számára ez nagyon
erős vonzerőként hathat! A tanító azt nyilatkoztatja ki magáról, hogy: „én vagyok minden
idők isteni megtestesülése”. Ez hatalmas vonzerő… Az ego erre rendkívül intenzíven reagál,
mert az „Ő” közelében tartózkodástól te is többé válsz. Az éntudatod szintén erősödhet.
Mindig utalás történik ilyenkor, az ő „kivételességére”, elhangzik, hogy „én, az
egyetlen”.
És akkor is légy résen, ha a tanító téged tesz „kivételessé”.
- 89 -
Kaptam erről egy kérdést. Úgy látszik, úgy válaszolom meg a kérdéseket, hogy meg se
nézem őket… Így szól: „Nem teszed ’kivételessé’ az embereket azzal, hogy azt állítod, rajtad
keresztül történik meg a dolog, tehát a tudat átalakulása? Nem lehet, hogy így az ego
visszasettenkedik?”
Megtörténhet, igen. Az ego visszalopakodhat, és magának követelhet valamit. Jobb
énképet. „Én a kiválasztottak egyike vagyok, aki itt lehetek!” Ez az énkép már kellemesebb
érzéssel jár, mint a korábbi. Átveszi a sérültebb énkép helyét. Nagyon finoman, de
belopakodhat az ego. Belopakodhat. De nem látom, hogy ez itt jellemző lenne. Nem nézek
ugyan külön-külön mindenkinek a szemébe…
Valójában az történik, ahogy itt ülsz… Én sohasem mondom neked, hogy te
különleges vagy, ez a forma pedig egészen biztos, hogy nem különleges, és kizárólag emiatt
jöhet át rajtam a tanítás. Ha ez a forma azt gondolná magáról, hogy ő különleges, akkor itt
nem lenne igazi spirituális tanítás.
Tehát itt ültél az elmúlt napokban, és közben egyre KEVÉSBÉ érzed magad
különlegesnek. Csökkent az „éned”. Az elme alkotta „éned”. Lehet ugyan, hogy egy-két
résztvevőben az ego a hátsó ajtón keresztül visszalopakodik. Ez természetesen lehetséges. De
azt valószínűleg idővel már észre fogod venni. Az „én mindezt tudom” érzést. Egy kis
felsőbbrendűséget, ami a „csak kérdezz engem” érzés formájában jelentkezhet. És tanúként
azt megfigyelheted magadban, ha felbukkanna.
Valahányszor azt veszed észre magadban, hogy az egód működik, az remek!
Megfigyeled!
És ez száz és száz, leheletfinom formában jelentkezik. Ezek mindegyikének az a célja,
hogy legalább egy kicsit erősítse az éntudatodat.
És ez még olyan dolgokban is megmutatkozik, mint amikor valakinek elmeséled, hogy
mi történt. „Hallottad, mi történt? Hallottad a legújabb hírt? Tudod, mit tett ez az ember?”
Mire a másik: „Nem.” És abban a pillanatban te „több” vagy nála… Ez leheletfinom dolog, de
ekkor mégis egy kicsit nagyobbnak érezheted magadat a másiknál… És ez a nagyszerű a
pletykában, mert a másik még nem tudja. De te tudod, és elmondod neki. Ez leheletfinom
folyamat. Vagy amikor kritizálhatsz valakit, akkor is ez történik, hiszen kicsit „magasabban”
vagy, mint az, akit kritizálsz, vagy akivel kapcsolatban élcelődsz, vagy akiről pletykálsz.
Természetesen mind e folyamat mögött az van, hogy… És ugyanígy az ego bújik meg
olyan abszurd, butácska viccek mögött is, mint például: „Mi az, ami zöld és felmászik a
falra?” Mire a másik, akinek ezt mondod, azt feleli: „Nem tudom.” „Áhá. Hát akkor én most
elmondom neked.” Én nem tudom, mi az. Én nem tudom ezt nektek megválaszolni…
Tehát – száz és száz módon – az ego megpróbálja növelni önmagát. És ha éber és
jelenlevő vagy, akkor megfigyelheted ezt.
Mindannyian ismerünk olyan jelenségeket, mint például a híresebb emberek
ismerőseidként való megemlítését. De ez csak egy példa.
A következő könyvemben talán listát írok az egostratégiákról. Az apróbb és nagyobb
egostratégiákról… Még olyan dolgok is, minthogy valaki meghalt a szomszédságodban.
Megtudod, és azt mondod: „Ó, ez szörnyű!” Ám ha nagyon mélyen magadba nézel, észlelsz
egy kis ujjongást. Leheletfinom dolog ez, ami azt mondja: „Én még mindig élek! Én nem
haltam még meg. Én még mindig élek! Ó!” És egy pillanatig jól érzed magad, mert nem te
haltál meg. Nagyon érdekes ezt megfigyelni. Bármilyen panaszkodás, gondolatban vagy
szóban…
Hacsak nem arról van szó, hogy megkérsz valakit, hogy valamit másképp tegyen.
Valakit, aki tehet a helyzet megváltoztatásáért. Például azt mondod: „Ezt, légy szíves, ne ide
rakd, hanem oda!” Ez nem panasz. De a panaszkodás végett való panaszkodás, ami
mindenkinél része a szokványos egós elmeműködésnek, ami a fejben zajló, belső monológ
része, és sok esetben szóban is megfogalmazódik, panaszkodás az éppen történő dologról,
- 90 -
bármi legyen is az. Egy emberről, egy helyről, egy szituációról, valamilyen dologról.
Hibakeresés. Keresi azt az hibát, aminek kapcsán panaszkodhat. És aztán arra fókuszál, s az
ego ily módon megerősödhet. Ott egy gyönyörű szőnyeg, de te a rajta lévő, csöppnyi
festékfoltra figyelsz. „Ó! Odanézz!”
Már elmeséltem, nem tudom, mindenki hallotta-e, tavaly beszélgettem a kiadómmal.
Elmesélte, hogy gyakran kap levelet olyanoktól, akik megírják, hogy a könyveik hogyan
változtatták meg az életüket. Egy alkalommal kapott egy levelet, ami így szólt: „Ez a könyv
valóban megváltoztatta az életemet, nagyszerű mű!” És így tovább. Aztán a levél második
oldalán hirtelen ezt olvasta: „Ám találtam egy súlyos elírást, nyomdahibát, ezen és ezen az
oldalon, és ez teljesen elrontotta a könyv okozta örömömet. Ha önök ilyen kevés tiszteletet
mutatnak a kiadott könyveik iránt, akkor nem kéne könyvkiadással foglalkozniuk!” Láthatod
tehát, hogy milyen jólesett az egónak… Bármi, ami rosszulesik neked, az jólesik az egónak.
Milyen jólesett az egónak, hogy ezt leírhatta, és közben egyre erősebbé vált az „én”, ahogy
kritizált. „Most már tudom, hogy ki vagyok!” Leheletfinom dolog. Máskor pedig nyilvánvaló.
Néhány frissen érkezett kérdésre tehát válaszoltam. Itt egy nagy kérdés.
„A szavaid számomra olyanok, mintha a szívem beszélne önmagához. Igen, létezik az
örökkévalóság fonala, ami mindig jelen van. A létezésnek a szubsztrátumát, amiből minden
állapot keletkezik – ébredés, alvás és álmodás –, Indiában úgy nevezik, hogy turia. Turia, az
erő. Tapasztalatod szerint hogyan és miért bukkan föl turia az abszolút
megnyilvánulatlanból?”
A kérdés tehát annak a felbukkanására vonatkozik – én ugyanis más útjelző táblákat
használok, de természetesen ugyanarról van szó, a jelenlét állapotának a
megnyilvánulatlanból történő felbukkanásáról –, ami összekapcsolódik azzal a kérdéssel,
hogy miért vagyunk itt, és miért van itt a világegyetem.
Ez a kérdés tehát oly nagy, hogy valójában azt kérdezi: mi a világmindenség
létezésének a célja? Miért és hogyan? Nos, a nyelv részben 5 magánhangzóból áll: A, E, I, O,
U. Ezek hangok. Vannak továbbá a… Nem jut eszembe. A mássalhangzók, amik nem a
hangszálak révén keletkeznek, hanem ahogy a nyomás alá került levegőt kiengedjük… Nos,
ennek az 5, a hangszálak révén produkált hangnak – A, E, I, O, U – és néhány sziszegő
hangnak a kombinálásával hogyan tudnám elmagyarázni a világegyetem teljes célját? Lehetne
kis történeteket mesélni, amik nagyon távolról megközelíthetik azt, vagy fölállíthatsz
valamilyen filozófiai rendszert, s utána azt hiheted, hogy most már tudod. De ez csak azoknak
a hangoknak – magán- és mássalhangzóknak – bizonyos sorrendű kombinációja lenne,
amelytől azt reméljük, hogy megragadja annak hatalmasságát eme kis hangokban… Ez…
Az elmén keresztül nem értheted meg annak hatalmasságát. Annak csak része lehetsz,
mint ahogy vagy is. Közvetlenül ismerheted meg, de úgy már nem, ahogy egy alany ismer
egy tárgyat. Lehetetlenség azt így ismerni. Az elmén keresztül. Hogyan történik, és miért
történik? Hogyan lehetne ezt legalább távolról megközelíteni? A megnyilvánulatlan Isten, a
lélek, beárad az anyagba. Az egész univerzum átalakul lélekké. Talán így lehet távolról
megközelíteni. De ez holmi töredékre redukálná az egészet! Tehát ez sem a válasz.
A tudás illúziója jelentkezik, amint beszélsz, amint szavakat és fogalmakat kreálsz.
Útjelző táblákként ugyan hasznosak, de azokkal ezt a hatalmas dolgot nem értheted. Nem
értheted meg a jelenlétet! Már mondtam korábban: ne próbáld MEGÉRTENI! Valamicskét
megérthetsz róla az elméd segítségével, fogalmak megalkotásával. Soha sem azért beszélek
neked a jelenlétről, hogy MEGÉRTSD, a szavakkal csupán rámutatok a jelenlét állapotára. És
így, amikor jelenlét bukkan fel benned, már tudod, hogy mi az. De tudsz arról beszélni?
Nagyon nehéz. És bármit is mondasz róla, az korlátozott és redukált.
Ezért mondja igen bölcsen a Tao-tanítás: „az a Tao, amit meg lehet nevezni, vagy
amiről beszélni lehet, az nem az igazi Tao”. A többi egyszerűen: útjelző tábla. Abban az egy
- 91 -
állításban azt fejezi ki, hogy amit mondok, az nem maga az igazság, önmagában. Az csupán
rámutat.
Erről valójában tehát nem lehet BESZÉLNI.
A föleszmélés tehát nem azt jelenti, hogy többet tudsz magadról vagy bármi másról.
Azt jelenti, hogy eggyé válsz azzal. És azáltal érted meg, hogy eggyé váltál vele. De mondani
nem sokat tudsz róla. Van benne egyfajta tudás, olyan, ami már meghaladja a szavakat. Mély
tudás van benne, de olyan „ismerés”, ami képtelen átszűrődni az elmén. Nem tud… Ahhoz
teljesen alkalmatlan.
Így mondhatjuk, hogy nem ISMERHETED magad, legmélyebb szinten, csak
önmagad LEHETSZ. Akként létezve ismered, de nem úgy, ahogy egy alany ismer egy
tárgyat. És ezzel alázat is jár. És ennek egy része – emlékezhetsz rá, és ez kulcsfontosságú –
belépni a nem tudás állapotába. Amelyben egy mélyebb tudás rejlik. De az a nem tudás
állapota.
Mindig boldog vagyok, amikor odajönnek hozzám, és azt mondják: „Már nem is
tudom, ki vagyok.” „Ó, remek!” Sokáig ugyanis azt hitték, tudják, hogy ők kik. Pontosan
tudták. Nem voltak igazán boldogok vele, de tudták, hogy kik is ők. És most már nem tudják.
És ezt követően már csak az a lépés van hátra, hogy megbarátkozz ezzel az állapottal.
A nem tudással. És ne érezd, hogy „nekem tudnom kell!” És ezzel természetesen mély alázat
is együtt jár. Nem az, hogy „én tudom!”, hanem: „nem tudom”. Amikor azt mondod, hogy
„nem tudom”, te eltűnsz. És az a furcsa, hogy mindezek a szavak a nem tudás állapotá ból
sorjáznak elő.
És emlékezz, ez az az állapot, amiben vagy, amikor itt sétálsz és nézel,
érzékszerveiddel észlelsz, hallasz, látsz, valamennyi érzékszervi észlelésedet végzed! De
nem értelmezel, lemondasz az értelmezésről. És mégis ismered azt, amire nézel, és mégsem
„tudod” azt, amit nézel. Többé már nem jelennek meg címkék, vagy ha mégis, akkor
felismered, hogy azok címkék, s így azok elülnek, s ismét a nem tudás állapotában vagy.
Minden címke a tudás illúziója.
„Kérdezhetek?” Parancsolj! „Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Már sok éve
hallottam rólad. Körülbelül 6 éve. Nagyszerű a jelenlétedben lenni. Te az vagy. Sok évvel
ezelőtt Biharban élt egy herceg, 2546 évvel ezelőtt. Fölébredésekor ő tudta, miként
manifesztálódott a világ. Így fogalmazott: ’Mára! Láttam, hogyan építetted föl a szamszára e
házát. Feltártam titkodat. Soha nem fogod újra fölépíteni ezt a házat.’ Ramana Maharshi, a
nagyszerű tanító szavaival szólva: ’Íme a végső igazság: soha, semmi sem létezett, semmi
sem létezik, semmi sem fog létezni. Ez a végső végesség.’ A fölébredésben van egy lényegi
bölcsesség, amit túl van az elmén, csak ennyit mondanék róla. Van egy olyan ’tudás’, ami
’vanság’. Ez kétségtelen, egyértelmű. Ezek a nagy mesterek mind ugyanazt mondják: mindez
illúzió. Ez nem létezik, nem létezett és soha nem is fog létezni. Ez a tapasztalatod?”
Igen. Ezt nem ezekkel a szavakkal mondom el, mert az csak akkor válik számodra
igazzá, ha azt a magad számára megtapasztalod. Ha ezt mondanám nektek, a társaság fele
hazamenne. Ez… Én csak azt mondom el, hogy mi válik be útjelzőként, ami elvezet ebbe az
állapotba.
Bizonyos fölismerések ebben az állapotban maguktól bukkannak elő, amelyek ugyan
mélyen igazak, ám azon állapotba vezető útjelzőként mégsem működnek túl jól.
Egyes tanítók tehát valóban kimondták ezeket a szavakat, és néhány – kevés – ember
számára azok beválhatnak útjelzőkként. Talán éppen beszélgettek velük, és fölismeritek, hogy
az illetők képesek meglátni azon szavak igazságát, tehát számukra azok megfelelő útjelzők.
Ám az ezen a formán keresztül érkező tanítás java egyes útjelzőket használ, más útjelzőket
azonban nem. Mély igazságok lehetnek ugyan, ám olyanok, amiket csak belső megismerés
útján lehet felismerni. És azok csak akkor válnak igazzá számodra.
- 92 -
Tehát igen, ez az igazság, de én ezt sohasem mondtam így. És valószínűleg nem is

mondanám újra, hacsak nem kérdezel rá közvetlenül. Ez esetben azt felelem rá: igen. Igen,
így van. Még az is meglehet, hogy egy nap találkozom valakivel, és ezek a szavak jönnek
majd ki a számon. Ugyanis soha sincs bennem előzetes szándék azt megelőzően, hogy
valamilyen szó kijönne a számon. És akkor az talán végső útjelzőként fog szolgálni annak az
embernek.
És azok a szavak hirtelen igazak lesznek.
Ha más helyzetben mondanám, akkor azokat a szavakat könnyen használhatná az
elme, hogy fogalommá tegye.
Ezért történt, hogy Buddha mondott bizonyos dolgokat, ám más dolgok közlésétől
elzárkózott. Mert fölismerte, hogy a szavakat milyen könnyen ragadja meg az elme, és teszi
fogalmi jellegű tudássá. Ez tehát a tanítások szépsége. Egymástól kissé eltérő formában
érkeznek, és néhány állítást megtalálsz azt egyik tanításban, ám a másikban nem.
Buddha, ahogy azt mindnyájan tudjuk, nem beszélt Istenről – bölcsen –, mert az a
legnagyobb fogalom, amibe az elme belekapaszkodhat, és amit hozzáadhat önmagához.
Amiből képeket alkothat, amivel azonosulhat. És persze félre is értették. Mert amikor a
nyugati gondolkodók elkezdték tanulmányozni a buddhizmust, egyetemi professzorok, és
azonnal – mivel csak azokat az útjelző táblákat látták – teljesen félreértették, és azt mondták
róla, hogy az ateista vallás, és teljesen nihilista. Élettagadó. Ezt mondták. Vannak, akik a
buddhizmusból doktoráltak… A buddhizmus professzorává válhatsz anélkül, hogy valójában
bármit is tudnál a buddhizmusról.
Ilyen könnyen értelmezhet félre az elme. Tehát igen, ez az igazság, de hogy ebben a
formában kijön-e valaha is majd a számon, azt nem tudom.
„Hogyan bánjunk a családtagjaink tudattalanságával? Különösen a gyerekeink
tudattalanságával?”
Sokaknak nehéz elfogadni, ha gyerekeiknek hibázniuk kell. Hogy teszik, amit tesznek.
Szenvedést teremtenek maguknak. Te pedig nézed, ahogy ezt teszik. A szemed láttára
teremtenek maguknak szenvedést. „Hibákat” követnek el, ahogy mondod. Te pedig meg
akarod óvni őket a szenvedéstől. Meg akarod óvni őket attól, hogy hibákat kövessenek el.
Másként megfogalmazva: meg akarod akadályozni a fejlődésüket és tanulásukat. Meg
akarod akadályozni a szenvedésüket.
Holott nincs olyan emberi lény, aki anélkül élhetné le az életét. Az elengedhetetlen
része az emberi létnek, s az azon való túllépésnek.
Vedd észre, hogy ha mindható lennél, természetesen ideális helyzetet teremtenél a
gyermekeidnek. Ideális környezetet, ahol minden megfelelő. Jól tanulnak az iskolában,
nagyszerű, aztán egyetemre mennek, kiemelkedően okosak, aztán találkoznak a gyönyörű
párjukkal, és gyönyörű gyerekeik születnek, szép házuk van, és minden olyan jól működik,
nem követnek el hibákat, nem szenvednek… Hogy végződne ez az egész? Nagyon felszínes
család lenne. Finoman szólva. Boldogok lennének, vásárolgatnának… Semmi szenvedést nem
éltek át. Sohasem hibáztak.
Holott valójában minden ember sorsa, hogy hibázzon, bár valójában nincsenek
hibák. Csupán korlátozott szemszögből nézve nevezhetjük azokat hibáknak. Soha életedben
nem követtél el hibát. Itt vagy. Bármit is tettél, az hozott el ide. Ahol meghallod a
felszabadulás üzenetét.
Tehát valójában nincsenek hibák, csak akkor, ha elfogadsz egy bizonyos nézőpontot.
Akkor azt hibának nevezed. Holott az behatárolt, az csupán töredéke az igazságnak. Egy
gondolat.
Természetes, hogy meg akarod óvni őket ettől a szenvedéstől, a saját maguk által
okozott szenvedéstől. És némelyikük jobban szenved, mint a többi.
- 93 -
Jöttek hozzám szülők, akik rendkívül tragikus történeteket mondtak el, hogy
gyermekük mit tett magával vagy mással. Borzalmas dolgokat! Olyan pontig jutva, hogy az
ember azt hinné, nincs olyan szülő, aki azzal együtt tudna élni. És mégis tudnak. Tanulnak
belőle. És ha a gyermeked szenvedést okoz másoknak, és így börtönbe kerül, akkor számára
az a tanulás. Tehát ennek elfogadása…
Engedd meg, hogy hibázzanak! Engedd meg, hogy tudattalanok legyenek! Engedd
meg, hogy megteremtsék a maguk szenvedését!
Te azonban lehetsz úgy is ebben a helyzetben, hogy nem vonódsz abba bele, nem adsz
még több „üzemanyagot” a dolognak. Megengeded.
Néhány gyerek a kábítószer rabjává válik. Nagyon nehéz lehet a szülőnek, akinek a
gyereke… Hatalmas szenvedés lehet ilyenkor. Míg végül… Te pedig már mindent
megpróbáltál. Számtalanszor. Ám a dolog újra és újra megtörtént. Végül megadod magad.
Intenzív szeretet van csupán. Ám hagyod, hogy a tudattalanság adott megnyilvánulás
legyen. Már mindent megtettél. Külső szinten. Aztán végül megadod magad, és megengeded
neki, hogy tudattalan legyen. Továbbra is segítesz, ám jelen van már a belső megengedés.
Tehát ha hozzád közelállók nagy szenvedést teremtenek maguknak, az intenzív
ellenállás állapotában élnek, belső ellenállásban, akkor talán képtelenek megadni magukat.
Meglehet, hogy már az „önmegadás” vagy „elfogadás” szó hallatára is így reagálnak: „Mit
beszélsz?! Őrült vagy?! Elfogadás?! Te meghibbantál! Elfogadás…” Meg se hallják. Nem jut
el hozzájuk. Ilyen esetben – úgymond – te add meg magad. Őhelyette!
Ez a szülőre vonatkoztatva is igaz. Nem mindig a gyerekkel van a gond. Gyakran a
szülők szenvednek nagyon. Ekkor azt teszed, hogy – a mamádért, a papádért – megadod
magadat értük.
Többé már nem várod el, hogy tudatosabbak legyenek. Többé már nem várod el, hogy
hagyják abba azt, amit eddig tettek. Többé már nem követeled meg tőlük, hogy megértsenek
téged. Megadod magad.
Aztán meglátogatod őket karácsonykor vagy más ünnepen. És ez az első alkalom,
amikor az 1-2-3 napos együttlét nem válik konfliktusok forrásává. „Ó, Istenem, nem bírok ki
még egy karácsonyt a családommal!” Az önmegadottság állapotában nincsenek követelések.
Papád és mamád előadhatja viselkedését, amit 50-60-70 éve már előad. Lehet, hogy ugyanaz
a beszélgetés zajlik le köztük, mint ami 50 éve vagy 20 éve lezajlott. Semmi baj!
Ez az emberi elme, nincs benne semmi személyes. És te egyszerűen csak önmegadott
lényként vagy jelen. Tehát… Ez már a kezdete – visszatérve a kérdésedre, amiről rendszerint
nem beszélek –, ez már a világ végének a kezdete. Mert amikor azonosulsz a formával…
Minden forma rendkívül nehéz. A forma világa nehéz, tömör. Ahogy megadod
magadat, a forma világa elveszíti látszólagos tömörségét. Valójában egyáltalán nem tömör.
Ám nagyon tömörnek és szilárdnak tűnik. És elveszíti… És azért mondom ezt nektek, mert
van valami, amit magad is megtapasztalhatsz. Ahogy minden szerkezet elveszíti a nehézségét.
Beleértve az emberi lényeket is.
A formák tehát egyre kevésbé lesznek lényegesek. És vonatkozik ez a papám, a
mamám, a gyermekem formájára is. Ami korábban nehéz volt a maga egós „sűrűségében”.
Nagyon „ott volt”. És aztán az önmegadásban valami történik. Az már nem… Az már
könnyebb. És itt kezd véget érni az illúzió. A mondandómban eddig megyek el…
Tehát a megengedés. Még a hozzád közelállóknak is engedd meg, hogy azok
lehessenek, akik ők pillanatnyilag! Ők valójában nem ezek, de hagyd, hogy azt
manifesztálják, amit éppen manifesztálnak!
És a változás sok esetben ekkor fog megtörténni. Hirtelen. „Hogyan történt ez? Nem
vártam már el, hogy megértsen, és hirtelen, a karácsonyi vacsoránál mégis azt kérte: ’Mesélj
nekem egy kicsit ezekről a furcsa lelkigyakorlatokról, amikre eljársz!’ Azelőtt pedig mindig
azt mondta: ’Miért jársz ezekhez a furcsa szektákhoz? Az üzleti ügyeiddel kéne inkább
- 94 -
törődnöd! Csinálj valami reális dolgot! Kezdj már valamit az életeddel!’ És ezt már 20 éve
szajkózza.” Te pedig dühöngtél emiatt. „Hát miért nem… Semmit sem ért belőlem!” Aztán
megtörténik a megadás. És aztán hirtelen: „Ó!” Vagy nem változik. De nem számít.
„Sok függőségemről lemondtam már az életemben, de az utolsó a jelek szerint az
ételekkel kapcsolatos függőségem. Tegnap este intenzív evés utáni vágyat éreztem, és ehhez
az energiához nem kapcsoltam történetet. Iszonyú félelmet éreztem, ahogy megsejtettem a
szabadság erejét. Kérlek, beszélj erről bővebben!”
Igen, jelentkezhet félelem, és ez az egós jellegű félelem. Az ego fél saját
pusztulásától. Ez azonban nem valóságos. És mit kezdesz a félelemmel? Ahogy belépsz az
önmegadottság állapotába, bejuthatsz a félelem területére. Az ego ugyanis retteg a
megadástól, mert tudja, hogy az az ő végét jelenti. Tehát amint megadod magadat valamilyen
körülménynek, belsőnek vagy külsőnek… Majd hirtelen visszaránt valami: „Ne menj oda! Ne
menj oda!” Aztán ismét megadod magad. Mire: „Ó!” Aztán már nem hagyod, hogy a félelem
kilökjön, s meg tudod engedni, hogy a félelem is ott legyen. És az nem fog megölni. Tehát
belemerültél. És amikor teljesen elfogadod, akkor maga a félelem válik életteliséggé. És
belemerülsz.
Tehát bármi is bukkan fel, az van ott. Sokféle függőség létezik, igen. Ez a külső
megnyilvánulása az elme igényének, hogy növelje önmagát. Hogy többé tegye az „én”-t.
Pszichológiai szinten ezt számtalanszor megteszi. De ez nem elég az elmének. A testet
is használja, hogy a nem teljes énérzetét növelje. Ez a függőség tudattalan mozgatórugója. És
megfigyelheted, ahogy a függőség a legapróbb dolgokban is megnyilvánul, amikről nem is
tudják, hogy függőség. Például képtelen vagy abbahagyni a burgonyaszirom evését. És ha
megfigyeled a mozdulatot, látod, hogy nem sok történik, csak ez… (folyamatosan rakod a
szádba). Hozzáadás magadhoz. Nem az értékes tápanyagtartalma miatt eszed. De lehet ez
más, szintén nem túl egészséges étel is. A dohányzás. Az étel sok ember számára kemény
ügy. Nem csupán gondolatfüzérekbe „reinkarnálódhatsz”, hanem ételekbe is. És egy pillanatig
úgy tűnik, hogy működik a dolog. Egy kicsit teljesebbnek érzed magad, miután megettél egy
doboz csokoládét.
Beszéltem valakivel, akinek komoly testsúlyproblémája van. Mesélte, hogy kezdte
megfigyelni az elméjét. És a dolog mindig egy gondolattal kezdődött, ami feljogosította arra,
hogy odamenjen a hűtőhöz, és egyen. Ez a következő volt: „Kemény időszakod volt,
megérdemelsz egy kis szünetet.” És természetesen mindennap kemény időszakja volt… Aztán
megfigyelte ezt a mentális folyamatot. Azt mondta: „Ó!” És amikor legközelebb előfordult,
akkor csak hagyta, hogy az a mentális folyamat ott legyen, és csak ült ott vele. Anélkül, hogy
odalépett volna a hűtőszekrényhez. Mert felismerte már a dolgot.
„Kérlek, világosítsd meg a következő két ügyet: 1. Miért szereti az egyik forma a
másikat még akkor is, ha a másik forma nem szereti az egyiket?” Értem, mire gondolsz…
Értjük, mire gondolsz. „Miért nem viszonzott a szerelem? Miért fordulhat elő ’egyirányú
közlekedésű’ szerelem? Eléd helyezem fájó szívemet. Kérlek, operálj meg!”
Köszönöm. Köszönöm. Rendben, akkor hát megkezdem a műtétet…
Tehát az egyik forma szeret, a másik azonban nem viszonozza azt. Miért van ez? És a
fájdalom, ami ezzel jár. Óriási fájdalom. Sokak számára ez hatalmas fájdalom! Már tudod,
hogy az „én”, az egós „én” alapállapota a nagyon mélyen gyökerező hiány érzése. A „nem
elég”, a „nem teljes” érzése. Így aztán – stratégiák révén – az elme alkotta „én” megpróbálja
betölteni ezt az űrt, amit csaknem folyamatosan tud és érez, azokat a rövid pillanatokat
leszámítva, amikor valami bekerül, s így egy pillanatig nem érződik az a hiány. De az
sohasem tart sokáig. Így hát keresi a következő dolgot, a jövőbe tekint, keresi, hogy miként
növelhetné magát, hogy betömje azt a lyukat, ami mindig ott van. „Én nem vagyok önmagam!
Nem vagyok teljes. Nem vagyok otthon! Még nem érkeztem meg!”
- 95 -
Tehát számtalan stratégiával próbálkozik. És az egyik fő terület, ahol reméli, hogy be

tudja tölteni ezt az űrt, az a párkapcsolatok területe. A másik ember. A férfi vagy a nő. És
amikor ez megtörténik, akkor az „én” teljes figyelme a másik emberre fókuszálódik, akit –
tudattalanul – úgy látsz, mint az „egyetlent, aki majd teljessé tesz engem. Kerek egésszé tesz.
Ő az az egy!” Szinte kényszeres kötődés alakul ki ahhoz a képhez, ahhoz a formához, ahhoz a
személyhez. És ezt hívják „szerelembe esésnek”.
És néha, ha szerencsés vagy, akkor a másik is ugyanígy érez veled kapcsolatban. Hogy
te vagy az, aki kiegészíti őt. És természetesen ez nagyszerű! Mindketten azt érzitek, hogy ti
majd kiegészítitek egymást. Aztán valószínűleg össze akartok házasodni. Alá akarsz írni egy
szerződést, hogy biztossá tedd, hogy: „életem hátralevő részében te majd teljessé teszel
engem, és nem hagysz el. Ugyanis borzalmas következményei lennének, ha megszegnéd azt a
szerződést, és elhagynál! Még csak gondolni se merj rá!” És aztán összeházasodtok. Itt érnek
véget a filmek. A rendező közli, hogy „itt vágd el!”
Az élet azonban folytatódik. Megházasodtok, és talán már a nászút idején fölmerül
benned az első kétség: „Fog ez működni?” Vajon a másik elvégzi-e azt a hatalmas feladatot,
hogy teljessé tegyen téged? Aztán elkezditek a szokványos létet: munka, család…
És idővel úgy tűnik, hogy már nem működik a dolog. A teljesség… Visszatér a
hiányérzet. „Ő már nem viselkedik úgy, ahogy kéne, hogy boldoggá tegyen!” Olvashatod az
újsághirdetésekben – nem tudom, hogy Indiában is van-e ilyen: „Olyan férfit/nőt keresek, aki
boldoggá tesz.” Ó! Ó! Ki tudna ennek megfelelni? Senki.
És aztán a hiányt, amit ideiglenesen elfedett az illúzió, hogy ez az ember teljessé tesz –
az az ember, akinek fájdalomteste van, de ezt nem tudtad –, tehát az időleges téveszme, hogy
ennek a személynek téged teljessé kellene tennie… Hirtelen újra érzed a teljesség hiányát,
a magányt, a félelmet, hogy nem vagy önmagad… De most – az elméd révén – a másiknak
tulajdonítod ezt, és azt mondod: „Ő okozza azt, amit érzek.”
Újra érzed az alapvető, egós állapotot. Most erősebben érzed, mert egy rövid időre
elfedte azt a szerelmi kapcsolat. És így a szerelem fokozatosan… Időnként gyűlöletbe fordul.
És valahányszor a másik nem teljesíti „kötelezettségét”, a szerelem agresszióvá,
ellenségeskedéssé válik. Visszahúzódássá. „Mi bajod van?” „Semmi bajom. Csak nem akarok
beszélgetni.” Vagy bármi hasonló. Vagy odahajít valamit. Vagy bármi hasonló. Aztán a
párkapcsolatod hullámzik. Egy ideig ismét működik. Aztán nem működik. Aztán működik.
Aztán nem működik. Aztán egyre hosszabbak lesznek azok az időszakok, amikor nem
működik. És azt érzed… ez rossz érzés.
A házasság boldogsága az együttélés boldogtalanságává alakul át. A nászút
boldogságából válás lesz. És valójában ez egy és ugyanaz.
Ez tehát egy próbálkozás volt, hogy teljessé válj valamilyen forma, valamilyen külső
forma révén. És végső soron csak azt éred el, hogy a beteljesületlenségedet még
intenzívebben érzed. És aztán azt a formát hibáztatod, aki a fájdalmadat „okozta”.
Ez egós fájdalom! Ez az a fájdalom, ami a szerelem–gyűlölet kapcsolatokból
származik. A kérdező persze nem ebben a stádiumban jár. Mert „egyirányú közlekedési
helyzet” van nála, ahogy fogalmaz… Forró „szerelmet” érez ez iránt a forma iránt, de az nem
kap viszonzást. Mit teszel ekkor? Ez esetben még erősebben érzed azt a hiányt. És ez fájó.
Az elme pedig hajlamos mindenféle fantáziát, mindenféle történetet szőni köré. És az
„én” állandóan ezzel foglalkozik, és rendkívül fájdalmas énképet alakít ki. És ha ez
folytatódik, akkor még az is megeshet, hogy ez a vonzalom gyűlöletté alakul át. Megtörténhet.
Nem azt mondom, hogy a te esetedben is meg fog történni. És aztán úgy látod, hogy
valójában soha nem is volt az szerelem.
Amit „szerelemnek” neveznek, az valójában az ego mélyen gyökerező szüksége. Ami
egy bizonyos formára fókuszálódik. A lehetőséged ez esetben az, hogy érezd, amit érzel, és –
amennyire lehetséges – lépj ki az elme ezzel kapcsolatos történetszövéséből és
- 96 -
fantáziálásából, képzelődéséből! Inkább arra a kellemetlen, fájdalmas érzésre figyelj! És ez

az, ahol megadod magad. Amit valójában érzel, az az egós állapot. Az illető képe néha fel
fog bukkanni benned.
De te összpontosíts az érzésre! Add meg magad neki! Fogadd el ezt a szenvedést! És
bármilyen szenvedés, amit ily módon elfogadsz, az hasznodra válik, az átalakítja az egót.
Minden olyan szenvedés, amit teljesen elfogadsz, átalakítja az egót, oldja az egót, és magát a
szenvedést is transzmutálja. Ez tehát egy lehetőség!
Ha nem most teszed meg, mert a szerelmed viszonzott, akkor majd néhány év múlva
kell megtenned. Egy-két évig illúzióban élhetsz. Az kellemes.
2. kérdés: „Ez a forma felismeri, hogy néhány cselekedete helytelen. A forma mégis
megteszi azt a cselekedetet, amiről tudja, hogy nem helyes. Miért?”
Ez az emberi tudattalanság megnyilvánulása. A beidegződött, kondicionált
elmestruktúrák működnek, és olyan lendületük van, hogy még mindig működnek. A kérdés
az, hogy: van-e figyelő jelenlét, miközben azok működnek és azok a cselekedetek
megtörténnek? Vagy megjelenik-e a figyelő jelenlét azt követően, hogy a cselekedet
megtörtént?
És kezdetben, a jelenlét kialakulásának elején, az a cselekvés után fog csak
fölbukkanni. Miután végigmentél egy tudattalan folyamaton. Például mondtál valakinek
valamit. Vagy tettél valamit, és az teljesen egós jellegű volt. Teljesen kondicionált. Talán már
sokszor tetted korábban is. Sokmillió ember teszi vagy mondja ugyanazt ezen a bolygón, mint
amit te teszel vagy mondasz ebben a pillanatban. Ugyanazt teszik, amit éppen te teszel, hiszen
alapvetően ugyanaz az emberi kondicionálás érvényesül. Más szóval: nincs ebben semmi
személyes. Nincs benne „te”, aki valami „rosszat” tett.
TE a felbukkanó jelenlét vagy. És TE csak figyeled a tudattalan folyamatot. A
kondicionáltságot. Először csak a dolog megtörténte után figyelheted meg. És aztán abba a
csapdába eshetsz, hogy bűnösnek érzed és „rossznak” nevezed magad. Az ego imádja ezt!
Hiszen ha nem nevezheted magadat „jónak” – ez már elhangzott –, akkor az ego nagyon
boldog lesz, ha legalább „rossznak” nevezheti magát. Mert így legalább tudod, hogy ki vagy.
„Nem vagyok jó. Ó. O.K. Most már legalább tudom, ki vagyok. Ez még mindig jobb, mint
semmit sem tudni!” – mondja az ego.
Tehát megfigyelheted ezt, és tudhatod, hogy ez csak az emberi tudattalanság. És
aztán, ahogy felbukkan a jelenlét, a folyamat közepén fogsz fölébredni. És ez megtörténhet
legközelebb, amikor ugyanaz a tett zajlik, ugyanaz a szöveg jön elő a szádból. És már a
mondandód közepén megjelenik a figyelő jelenlét. „Ó!” És rájössz, hogy ez olyan, mintha
forgatókönyv és színész lenne, aki arra kondicionáltatott, hogy előadja azt a szerepet. És már
sokszor láttad ezt. Ugyanaz a stratégia, ugyanaz a… De most már ott van a figyelő jelenlét is.
És ez a kezdete…
Ez az, amikor azok a struktúrák kezdenek meggyengülni. Kevésbé nehézzé válnak.
Amint a figyelő megjelenik. Azok a súlyos szerkezetek, amiktől a megszabadulást sohasem
remélhetnéd, hacsak nem lépsz egy másfajta tudatosságba, egy mélyebb, nem kondicionált
tudatosságba. Azok hirtelen gyengülni kezdenek. Aztán újra megtörténik. Lehet, hogy nem az
utolsó alkalom volt, hiszen lendületük van.
És minden olyan egyéb dolog, amit ismersz, aminek a célja, hogy növelje az
éntudatodat, és csökkentse valaki másét. Nagyon kívánatos valami… Az egyik kedvenc
egostratégia… Illúziók… Rombolni valakinek az éntudatát kritizálással, megvádolással,
valami, számára sértő dolog mondásával… És tudod, hogy ez helytelen, de „megtörténik” –
mondod róla. És akkor, abban a pillanatban az „én” nagyobbnak érzi magát, mert
csökkentette valaki más éntudatát. Az emberi kapcsolatokban sok szenvedésnek ez az oka. És
természetesen ez az illúzió egy formája, mert ezáltal csupán az illúziót erősítetted magadban.
- 97 -
És akkor hirtelen… Először csak az esemény után jössz rá, aztán már az esemény
közben is. És átlátsz rajta. Látod annak őrültségét, tudod, hogy csak egy illúziót erősítettél
meg. És mindazt, ami az egostruktúrákkal kapcsolatos. Például az irigységet. Az irigység azt
jelenti, hogy az illuzórikus „éned” gyengítve érzi magát, mert valaki nálad többre volt képes.
Többje van ebből. Abban jobb. Jobban néz ki. Többet tud. Jobb a megjelenése.
Tehát összehasonlítgatsz. És aztán kisebbnek érzed magad. És aztán ellenséges érzést
érzel azzal szemben, aki gyengített téged. Ez mind teljes őrültség, totális illúzió! Sok ember
éltében mégis ösztönző erőként működik.
Aztán megpróbálsz többé válni, hogy valaki más érezzen irigységet veled
kapcsolatban. És úgy érzed, hogy lényed nagyobb lett. „Rám néznek? Látja ezt ő is?” Vagy
finomabb formában: tudásként, spirituális tudásként… Még az is felhasználható erre! Idézed a
Szentírást, amivel azt üzened: „Te kis féreg! Te nem tudsz semmit. Majd én elmondom
neked.”
Tehát folyton ezekkel az őrült stratégiákkal történő próbálkozások zajlanak, hogy
növeljék az illető éntudatát. És mindez…
Tehát megbántasz embereket anélkül, hogy tudnál róla. Szenvedést okozol
másoknak, hogy így szolgáld magadat. És mindig úgy tűnik, hogy – rövid időre – működik a
dolog. De aztán még rosszabbul érzed magad, és ezért újra meg kell tenned.
Tehát csak úgy tudsz kikerülni ebből, és azt hiszem, ez volt a kérdés…
Tehát elmondtam, hogy miért teszed mindezt, és ez volt a kérdés. És valójában
mindössze ennyit kell csak tudnod. Csak légy ott, amikor megtörténik! Ha nem tudsz jelen
lenni a dolog megtörténtekor, akkor légy ott, miután megtörtént! És ne teremts egy újabb
identitást ebből! Csak figyelj! A dolognak semmi köze ahhoz, aki valójában vagy. Csupán
figyeled az éppen működő tudattalanságot. Az emberi állapotot. És így egyre több jelenlét
bukkan föl, a folyamat közepén is jelenlevővé válsz, és így tűnik el fokozatosan mind eme
folyamat és struktúra. Ez ennek a szépsége.
Még egy kérdés. „Az enneagram egy ősi szufi modell, ami a lélek különböző
aspektusait és tulajdonságait, illetve azoknak a különböző személyiségtípusokhoz való
viszonyát tárgyalja. Tanulmányoztad azt?”
Nem tanulmányoztam, de már nézegettem. Valaki adott nekem egy erről szóló
könyvet. Léteznek modellek…, illetve rendszerek, „szemüvegek”, amiken keresztül nézheted
a világot. Az asztrológia az egyik, de sok más is létezik. Szemügyre veheted őket. Ha
működnek – és némelyik igen hasznos –, akkor kiemelik azokat a területeket, amelyekben
ez a konkrét forma különösen… Ahol a tudattalansága a legkoncentráltabb.
És bár csak röviden vettem szemügyre a rendszert, talán egy órát töltöttem a könyvvel,
nagyon érdekesnek találtam azt.
Tehát hasznos lehet, mert rávilágít olyan területekre, ahol a tudattalanság különösen –
ez csak a szerzett benyomásom, ami igazán alapos tanulmányozás nélkül alakult ki bennem –
olyan területekre, ahol különösen erős blokkok vannak, ahol tudattalanság van, koncentráltan
itt, ott, amott, azokon a területeken.
Az alkalmazásuk tehát hasznos lehet, mert láthatod, hogy hol érdemes magadban
leginkább keresned. Egyikük sem olyan, ami nélkül nem boldogulhatnál, hiszen a jelenlét
fölbukkanásával mindenképp észreveszed azokat. De hasznos kiegészítő eszköz lehet. És
végül leteszed azt.
Mindig megvan a veszélye annak, ha valaki valamilyen eszközt használ, hogy kötődik
a segédeszközhöz, és azt hiszi, hogy az a bizonyos látásmód maga a végső igazság.
Összetéveszti az átmenetileg talán hasznos perspektívát az igazsággal. Különösen, ha a jelek
szerint beválik neked, akkor könnyen erősen kötődhetsz hozzá.
De bármiféle rendszer, amin keresztül értelmezed a valóságot, az átmenetileg
hasznos lehet, ám aztán ereszd szélnek!
- 98 -
Ma este meglátogat minket Shanti Mai, akinek egy ashramja van. Ő egy amerikai
születésű spirituális tanító. Most itt él, és a közelben van egy ashramja. Néhány emberével
érkezik, hogy dalokat adjanak nekünk elő. Áhítatos énekeket, amik bizonyára szépek.
Ez arra emlékeztet, hogy kaptam néhány áhítatra vonatkozó kérdést. Azokkal talán
holnap foglalkozunk. Áhítat. Mi az igazi áhítat? Mindezek csak szavak, ám azok mind csak
egy bizonyos állapot aspektusai. Folyamatosan erős áhítatérzésem van, folyamatosan áhítat él
bennem, nem valami konkrét dologgal vagy formával kapcsolatban. Amikor tisztában vagy
saját semmiségeddel, akkor az áhítat állapotában vagy. Nehéz ezt elmagyarázni.
6. nap
2002. február 23.
Az utolsó illúzió
Észrevetted-e, hogy 2 dimenzió van itt jelen? Figyeled a hangokat, és azt
mondhatnánk, hogy a hangok a csend felszínén táncolnak. A rezdületlenség felszínén.
Egyszerre légy tudatában mindkét dimenziónak! A megnyilvánultnak és a
megnyilvánulatlannak. És ez a rezdületlenség, ami a megnyilvánulatlan, ez a jelenlét.
Isteni jelenlét.
Néha a rezdületlenség – ahogy most is – kívül is jelen van: csendként. Ha azonban
nem lenne gyakran csend ebben a világban kívül – talán nem találod meg azt odakint –, akkor
is ott a belső csend. Az éber jelenlét. Bármilyen jelenség zajlik is éppen.
A rezdületlenség tudata tehát, ami minden érzékszervi észlelés és gondolat mögött
meghúzódik, az a megszabadulás a gondolattól. A gondolat nélküli tudat. Ez a lényege
annak, aki vagy. A rezdületlenség tudata valójában nem kettő, hanem egy. Az önmaga
tudatában lévő tudatosság. Csak a nyelv miatt tűnik kettőnek.
Maradj éber! Azonnal, bármi is merüljön föl, hagyd az adott körülményt lenni! Itt a
hang. A külső rezdületlenség a jelek szerint részben elveszett, mégis itt van a csönd, amelynek
révén hallhatod a hangot. A rezdületlenséget valójában tehát sohasem lehet elveszíteni. A
csönd elhomályosulhat. A rezdületlenség is elhomályosulhat belül, de sohasem veszhet el. A
legzaklatottabb, legháborodottabb elmében is, minden zaj és örvény mögött, a rezdületlenség
birodalma ott van. A kondicionálatlan.
És megtalálható egyfajta laza éberség a tudatosság ezen állapotában. Ez a mi itteni
lelkigyakorlatunk lényege. Ez az egyetlen tanítás. Valójában minden elhangzott szó erre az
állapotra utalt. És ez az egyetlen dolog, ami nem ér véget akkor sem, amikor innen távoztok.
Az élmény – ennek a külső formája – véget ér, ahogy minden élmény előbb-utóbb véget ér.
Többnyire előbb… Tovatűnik. Huss! Elpárolog mint élmény, mint annak a formája.
És amikor első reggel otthon felébredsz, újra a saját ágyadban, s kinyitod a szemed,
egy pillanatra nem is tudod majd, hogy ez az indiai lelkigyakorlat vajon álom volt vagy
valóság. „Milyen különös álom is volt! Felszálltam arra a buszra… A halállal szembesültem
minden pillanatban, és még sok más különös dolog történt. Majmok másztak az épületekre.
Kántálás hallatszott minden órában. Bizonyára csak álom volt…”
Valójában tehát nincs nagy különbség egy múló élmény és az álom között. Ebben az
értelemben élményként ez is elpárolog, mint minden más élmény. Huss! A formák szintjén
mindössze az bizonyítja, hogy az valóban megtörtént, hogy talán van néhány fényképed vagy
videofelvételed. Az akkori formákat azok rögzítették, s így látod: „Ó, igen! Ott jártam!”
- 99 -
Ám 150 év múlva, amikor valamelyik leszármazottad megnézi ezeket a képeket, már

nem is tudja, hogy kik ezek az alakok a fotókon. Minden elhalványul. „Nyilván valamelyik
ősöm. De már nem ismerem fel az arcát.” Gyorsan elhalványul. Így ez is tovatűnt. Huss!
Az egyetlen dolog, ami nem hagy el, az ennek az összejövetelnek a lényege. A
most. Az a most. Ami a lényed. Két lábon járó most… És nincs szükséged arra, hogy
csüngj ennek a formáján! Hogy nosztalgiát érezz.
Sőt, ha jósolhatok: először talán meg is könnyebbülsz, amikor visszatérsz kényelmes
otthonodba. „Á!” Kicsit később pedig nosztalgiával gondolsz vissza az ittlétedre. „Ó!” Ilyen
az emberi elme.
És mindezek olyan elmeállapotok, amelyek bekövetkezhetnek. És ez rendjén is való.
És ezek a tágasságon belül történnek, amely változatlan.
Te tehát egyszerűen a tudatos jelenlét tere vagy. Nem személy, bár még most is
úgy teszel, mintha az lennél. A világ azt akarja, hogy személy légy. Nincs új fogalom a
fejedben, miszerint: „Én a tudatos jelenlét tere vagyok.” Ez azt jelenti, hogy újra személy
vagy, akinek új fogalma van arról, hogy ki is ő. A tudatos jelenlét terének nincs fogalma arról,
hogy te ki vagy. Vagy hogy bárki kicsoda, vagy hogy bármi micsoda.
És nem kell bejelentened barátaidnak és rokonaidnak, hogy mivel lelkigyakorlaton
jártál, te már a tudatos jelenlét tere vagy. Nincs szükség rá, hogy tudasd kör-e-mailben:
„Immár felszabadult vagyok.” Félreérthetik, és talán meg is haragszanak rád.
De mi az az igény, ami ezt elmondatná veled? Honnan ered az? „Mit tanultál a
lelkigyakorlaton?” – kérdezik talán, amikor hazamész, mire te azt feleled: „Semmit.” Talán
azt is mondhatod: „Megszabadultam némi felgyülemlett tudatlanságomtól, de tanulni nem
tanultam semmit.”
Minden, ami önmagad valamivel történő azonosítása, az végső soron tudatlanság.
Roppant okos dolognak tűnhet az emberi nézőpontból, hiszen a tudatlanság legmélyebb
értelme, a tudatlanság valódi értelme nem az iskolázatlanság, ahhoz semmi köze. Sok
rendkívül iskolázott ember létezik, akik ugyanakkor tudatlanok. És ez nem értékítélet! Csupán
annak belátása, hogy nem alapvető természetük a tudatlanság, ők csupán egy illúzió
csapdájába estek, és nem tudják, hogy valójában kicsodák.
Ha nem tudod, hogy ki vagy a formán túl, az tudatlanság. Az egyetlen alapvető
tudatlanság. A tudatlanság azt jelenti, hogy nem tudod az egyetlen lényeges dolgot. De aztán,
ha úgy keresed azt, mint a tudás tárgyát, az további tudatlanság. Ha úgy keresed az igazi
lényegedet, mintha az bármikor is a tudás tárgya lehetnek, akkor attól csak még mélyebb
tudatlanságba süllyedsz.
Tehát minden azonosulás: tudatlanság.
Ó, adnak neked mikrofont.
„Tudom, hogy fölötte állok ennek a formának. Érzem. De ebben a formában most
éppen anya vagyok. És én azonosulok is ezzel. Ám tudom, hogy ha azonosulok ezzel, akkor
valamennyit szenvedni fogok. Hajlandó vagyok elfogadni ezt a szenvedést. Ez tudatlanság
lenne? Köszönöm.”
A forma, amelyként itt vagy, szintén megbecsülendő. Azt nem utasítod el. A formát
megbecsüljük. Még a korlátokat is, amint azt szemügyre vettük. A korlátokat, amelyekkel
szembe találod magad amiatt, hogy forma vagy.
A tény, hogy anya vagy, szintén korlátokat kényszerít rád. Mindez azzal kapcsolatos,
hogy fölvállalod ezt az átmeneti szerepet. És ezt megbecsülöd, s hagyod lenni. Nem
szabadulhatsz meg a formától addig, amíg itt élsz. Mindössze arra van szükséged, hogy
tágasságot teremts a forma körül. Akkor a forma ebben a tágasságban mozog, és teszi, amit
tennie kell e formaként. Méghozzá jobban, mint azt bármelyik olyan forma tudná tenni,
amelyik azonosul a formájával, és amelyik körül egyáltalán nincs tágasság, és te totálisan és
- 100 -
kizárólag anya vagy. Akkor lép be a képbe az illúzió. A forma cselekszi meg mindazt a
lényeges dolgot, amelyet az emberek akarnak és keresnek.
Csak akkor tudsz megjelenni, ha nem azonosulsz teljesen a formával, hanem
megadod magadat a formának. És tágasság van. És akkor áramlik be igazából a
szeretet. A szeretet nem a formával való azonosulásból ered, hanem abból, hogy fölismered,
hogy te valójában a forma körüli tér vagy. Hogy tudod ezt.
És ekkor a szeretet be tud áramolni a formába. Különben csak az anya tipikus
szeretetét kapod, vagy a szerető tipikus szerelmét, amiről tegnap beszélgettünk. S az anya
tipikus szeretete nagyon csimpaszkodó. Hiszen az csupán a forma ragaszkodása egy másik
formához. Kívülről óriási szeretetnek tűnik, de aztán az történik sok anyával, hogy nem tudják
elengedni a gyermeküket. A forma egyre nagyobbra nő – 18, 20, 25, 30 éves lesz –, ám az
anya még mindig csimpaszkodik bele, mert önmagadat csak formaként ismered. A gyerekedet
is csak formaként ismered. Csimpaszkodsz bele.
Az anya továbbra is szeret, és nem veszi észre, hogy már fojtogat a szeretetével.
Mert… És ez megint csak tudatlanság.
Tehát valamennyi funkció, ami ehhez az időleges formához tartozik, bármilyen
időleges szerepe is legyen ebben a világban, ahogy azt teljesíti, amikor teljesen azonosulsz a
formával, akkor működési zavar lép fel, mert az alapvető tudatlanság áramlik be a tetteidbe.
Akár anya vagy, akár szerető vagy bármilyen egyéb forma. Az alapvető tudatlanság, hogy
nem tudod, ki vagy azon túl, be fog áramolni abba, és ez hozza létre azt a hibás működési
módot, ahogy az emberek többnyire viselkednek és egymással kapcsolatba lépnek.
Tehát már eleve tudatában vagy annak, hogy ez egy szerep, egy funkció, egy forma, és
te megbecsülöd azt. De nem azonosítod vele teljesen magadat. Már tudod, hogy ez egy
funkció. Tehát tágasság van körülötte. És ezt követően megteszed a kötelességeidet,
bármilyen kötelességed adódik is tágabb értelemben belőle. Ez talán nem szép szó.
Megteszed, amit meg kell tenned, ezen időleges formaként, méghozzá szebben – azzal a
lényegi, kimondhatatlan értékek, amelyek beáramlanak abba, amit csak teszel, amelyek nem a
személyedből vagy a formádból erednek: szeretet, együttérzés, gyöngédség, öröm…
Sok anya azt hiszi magáról, hogy ő csodálatos anya, holott teljesen neurotikus azzal,
ahogy… És ez csak egy példa a sok forma közül.
A formákat tehát megbecsüljük. A formával együtt járó korlátokat elfogadjuk. És
már láttuk, már beszélgettünk arról, hogy a forma korlátai miként válnak valóban bejárattá,
kapuvá. Meg sem próbálunk olyan helyzetet találni, amely mentes a korlátoktól. Igen,
megteheted, hogy a helyzetedet kellemesebbre cseréled. De az sem lesz mentes a korlátoktól.
Az szebb ház lesz, szebb ez vagy az. Ez rendjén van. Ám ott másfajta korlátokkal találkozol.
Tehát így vagy úgy, de szembetalálkozol velük. Ezért nem futsz el előlük. Hanem
elfogadod őket, megadod magad annak, ami van.
Tehát folyamatosan az, ami a formán túli, ott van mögöttes tudásként, mögöttes
tudatosságként, jelenlétként, tágasságként, bármelyik szó válik is be neked útjelzőként. Nem
megtagadva a formát, egyáltalán nem. Megbecsüljük. Megbecsüljük azt.
Volt egy kérdés…
Talán megnézünk még néhány kérdést, nagy restanciám van e téren…
Elolvastam pár kérdést ma reggel. Az egyik így szól: „Miért hibáztatjuk a formát?”
Nem hibáztatjuk a formát, egyáltalán nem! Hálásak vagyunk a formának, mert a forma és
a formán túli végső soron egy . Az visz el oda. Ez azt is jelenti, hogy ha történetesen
anya vagy… Az az anya, aki teljesen azonosul a formával, nem is tudja igazán meghallgatni a
gyermekét. Az ilyen anya megmondja a gyereknek, hogy mit kell tennie, és mi miatt kell
aggódnia. Holott már attól is, ha képes vagy leülni a gyerekkel, és odafigyelni rá, megjelenik
a rezdületlenség, a tudatosság, a tudatos jelenlét. A gyerek beszél, és ott a tágasság. Ekkor
ebből az állapotból meg tudod engedni – erről tegnap volt szó –, engedd meg a gyereknek is,
- 101 -
hogy előadja tudattalanságát, ami része az emberi állapotnak, a szenvedést, amely azzal jár,
elkerülhetetlenül, te pedig segítesz, amennyire csak tudsz, és aztán megengeded, hogy a
gyereked megtanulja, amit annak révén meg kell tanulnia.
Egy másik példa a formára, egy funkcióra, egy szerepre: ha olyan munkád van, ami
nem érdekes, amit utálsz, amitől igyekszel szabadulni. Természetesen kereshetsz másik
munkát, de talán beleragadtál. Talán kerestél már.
Talán pincérnőként dolgozol, holott valójában színésznő vagy, de mivel nincs elég
lehetőség, egy ideig egy étteremben kell dolgoznod. Talán harag él benned emiatt. Rosszul
érzed magad, hogy ezt a feladatkört, ezt a szerepet kell betöltened. Egyik lehetőség, hogy nem
adod meg magad: „Oké, akár még el is fogadhatom, hogy most éppen pincérnő vagyok.”
Fogalmakat adsz az elmédhez. Nem vagy pincérnő! „Akár még el is fogadhatom, hogy
szegény vagyok.” Ennek semmi köze a megadáshoz. Csak további fogalmakat adsz az
elmédhez. „Akár még el is fogadhatom, hogy egy csődtömeg vagyok.” Újabb fogalom az
elmének. Semmi köze a megadáshoz.
Az elfogadás kizárólag a mostra vonatkozik . Bármi is van éppen: viszek
egy tálcát a konyhából az asztalhoz. Ez az a feladatkör, amit ebben a pillanatban éppen
betöltök. Ennek szentelem hát figyelmemet. Megadom magam. Csupán ennek a mozdulatnak.
Utána pedig a vendéghez szólok. És figyelmemet adom ennek az embernek. „Óhajt még
valamit?” És ez egy őszinte kérdés. Nem holmi formális kérdés: „Óhajt még valamit?” Igazi
interakció zajlik köztetek. Ha megbecsülöd a pillanatot, bármilyen formát is öltsön az,
megbecsülöd, márpedig a jelen pillanat az éttermi vendéként ölt formát. Megbecsülöd őt. És
érezni fog valamit, még ha nagyon mélyen is. Megkérdezed: „Hozhatok még valamit?”
Igazi interakció zajlik köztetek, mert megbecsülöd a pillanatot. A mostot. Azt a
formát, amit az fölvesz. Nem cipelsz önmagadról alkotott fogalmat a fejedben, amit utálsz, s
amivel magadban harcolsz. Én az önmagamról alkotott fogalommal… Ez egyre
bonyolultabbá válik. Senki sem tudja kibogozni. Sokévnyi pszichoanalízis kell ahhoz, hogy
átrágd magad rajta.
Van egy részem, amelyik neheztel arra a képre, amelyet magamról kialakítottam, és
aztán van egy másik részem… Iszonyúan bonyolult. Te ezt cipeled, és folyton az sugárzik
belőled, hogy nem akarsz ott lenni, ahol vagy, s nem tetszik a forma, amit ez a pillanat felölt ,
és nem kedveled ezt a vendéget. Még ha mosolyogsz is… A vendég pedig érzi ezt.
Ekkor azonban felhagysz azzal, hogy panaszkodj a pincérnőként való fogalmi
azonosulásoddal, s hogy boldogtalan vagy holmi illúzió miatt, a fogalmi identitástudat miatt.
Egyszerűen megbecsülöd ezen pillanat formáját. Ott állsz, és azt mondod: „Hozhatok még
valamit?” És minden alkalommal, amikor vendég érkezik, ott van ez a nyitottság és az
áramlás. És ki tudja?
Itt történik meg az átalakulás – így vagy úgy –, amikor nyitott vagy a pillanat
„ilyenségére”. Hirtelen kinyílnak az ajtók. Hogy honnan érkezik a változás? Azt nem tudjuk.
Többé már nem követelsz változást a boldogságodhoz. És aztán egy nap talán – ez
csak egy lehetséges példa – azt kérdezed: „Hozhatok még valamit?” Mire a vendég azt feleli:
„Nem. De elárulná a nevét? Itt a névjegykártyám.” „Ó! Steven Speelberg!” S azt mondja:
„Van magában valami, nem is tudom, mi, de…” S aztán 3 évvel később világhírű színésznő
vagy, már nem dolgozol étteremben, és rájössz, hogy nem tudsz kilépni a házadból anélkül,
hogy csődületet ne okoznál. Bárhová mész, akarnak tőled valamit. Mindannyian futnak feléd.
Őrület!
Ekkor szembesülsz ezen helyzet korlátaival. Többé már sehova sem mehetsz. Testőrök
nélkül. Többé már nem mehetsz el sétálni. Minden egyes helyzetnek megvannak a maga új
korlátai. Mindenki akar valamit. Hizlalni akarják az egójukat azzal, hogy kapcsolatba lépnek
veled. Hol az igazi emberi kapcsolat? Új korlátok. Erre sem úgy reagálsz, hogy elfutsz előle.
- 102 -
Felismered, hogy minden helyzet magával hozza a maga új korlátjait. És megadod

magadat annak. Különben boldogtalan leszel színésznőként, és ha boldogtalanságod ellenére
híressé válsz, akkor ott is boldogtalan leszel. Panaszkodsz. Megpróbálsz kitörni. „Ez nem az!”
Soha nem az, ha ellenállsz a most formájának. Ebben az a szép, hogy lényed belső
állapota független a külső körülményektől. A színésznő, a pincérnő és a híres színésznő
alapvetően… Mondhatjuk: ugyanannak a személynek a két „inkarnációja”. Mélyen, legbelül,
mégis ugyanazt érzik. A híres színésznő ugyanazt érzi, mint korábban. „Mert akkor is
megadtam magam, és most is megadom magam.”
A belső állapot független a hullámzó formáktól, a körülményektől. Ez azt jelenti, hogy
megszabadultál a világtól, attól, hogy azt valamihez igényeld. Hogy azt odaadja neked. És a
fő dolog, amit az emberek a világtól akarnak megkapni: az éntudatuk. Te ettől már
megszabadultál. És természetesen sok egyéb kifejlet is lehetséges. A pincérnő…
Ki tudja, mi történik minden emberi lénnyel, aki a megadás állapotában van. Hirtelen
valami teljesen más tűnhet fel, és ő már egyáltalán nem színésznő. Lehet, hogy az csak egós
illúzió volt… Nem számít.
Tehát nem cipeled a fogalmi azonosulás terhét a fejedben. Mindig vissza, ide. A
fogalmi identitásnak múltra és jövőre van szüksége. Az súlyos. Szenvedéssel jár. Erre te:
huss! „Ó! Csak ezt!” Becsüld ezt! Add meg magad ennek! Huss! Mindig egyszerű. Mindig
rendjén való. Még haldoklásod közepette is. „Rendben van.”
Nem tudom, Bakti beszélt-e arról, hogy szeretnék mindegyikőtökkel szemtől szemben
találkozni. Beszéltél erről? Kim mondta? Tehát beszéltél róla. Ez a… Imádok megölelni
embereket. De az ölelés csupán a találkozás külső formája. A találkozás lényege mindig túl
van ezen. Szeretnék találkozni mindnyájatokkal, s csak egyszerűen nézünk majd egymásra. És
ez különös dolog. Ha idegenkedsz tőle, semmi baj. Csodálatos szépség rejlik abban, amikor
egy másik ember szemébe nézel, olyan állapotban, ami mentes a gondolattól. Ez anélkül, hogy
túl ezoterikusnak hangozzak… Mindig… Továbbadódik a jelenlét ennek a nézésnek a során,
ami mentes a gondolattól. A kondicionálatlan tudat… Ez nem egyirányú folyamat!
Bármire is tekintesz ebben a nyugodt csöndben, különösen, ha egy másik emberi
lényre nézel ebben a rezdületlenségben, az annak az állapotnak a továbbadása, amit mi
jelenlétnek nevezünk. És az fölébreszti – a te esetedben nem kell fölébresztenie, hiszen a
jelenlét már fölébredt benned –, illetve előhívja az elméd mögül, még akkor is, ha az elméd
akkor éppen aktív, amikor a másik rád néz e belső csöndben. Előhívja belőled a benned lévő
kondicionálatlant, és megerősíti azt. Ez kétirányú folyamat. Huss! Huss!
De nem ez az egyetlen módja. A jelenlét sokféleképpen továbbadódik. Egyszerűen a
rezdületlenség erőterén keresztül is, ebben a teremben. A jelenlét még szavak révén is
továbbadódik, hangok útján, ha azok a hangok abból erednek. A jelenlétnek az „illata” vagy
energiamezeje még mindig benne van a szavakban. Beszéltünk erről. A szavaknak így
átalakító erejük van. Nemcsak a jelentésük révén, hanem a tér miatt is, amelyből
felbukkannak. A jelenlét műalkotáson keresztül is továbbadódhat.
Az igazán értékes műalkotások a jelenlét állapotában születnek. A művész
elcsöndesedik, és a dolog „megtörténik”. A legnagyszerűbb műalkotásokat nem személyek,
nem emberi lények hozták létre, hanem… Azokban mindig van valami magasztos. A
formában igen. A forma korlátolt. Minden műalkotás korlátolt és mulandó. De valami abban
a formában még mindig hordozza annak az energiáját, ami formán túli. És éppen ez teszi
nagyszerű műalkotássá. És furcsa módon az emberek valahogyan fölismerik ezt. Éreznek
valamit, bár nem tudják, mi az.
A jelenlét átadódhat érintés révén is. Tehát bármi révén beáramolhat az. Egyszerűen
attól is, hogy itt ülünk. Bármin… Egy dalon, egy hangon keresztül. És azután azok annak
hordozóivá válnak. Valamennyien az egyszerű csend hordozóivá.
- 103 -
És egyre inkább neked is ez a feladatod ebben a világban. Az a feladatod, hogy a

jelenlét tereként létezz. Akár azt is mondhatnánk: megváltod a világot. Nem azt gondolván:
hogy „ezt teszem”, hanem azáltal, hogy a jelenlét erőtereként vagy jelen. Ez tesz valamit
azzal, amivel, illetve akivel kapcsolatba kerülsz. Csökkenti a forma anyagiságának az
illúzióját.
Van a forma és van a formamentes. És minél zajosabbá válik a világ odakint,
márpedig néhány élet nagyon zajos, több értelemben is, annál inkább lehet érezni a
rezdületlenséget. Ha csupán rezdületlenség lenne, nem is lehetne tudni róla.
Így talán – és ne tekintsétek ezt igazságnak, ezek csupán hangok a számból – azt is
lehetnek mondani: Isten talán meg akarja ismerni magát, ezért belép a formák világába,
azonosul a formával, formának álcázza magát, eljátssza a formák álmát, majd fölébred a
forma álmából. És ebben a fölébredésben már ott van önmaga ismerése. Mielőtt mi…
Felejtsd el ezt most! Ez csupán csöppnyi megközelítés volt, nem a magyarázat. Nincs
magyarázat. És az életben a kettő gyönyörű! A forma – ami zaj, így vagy úgy – és a
rezdületlenség. A megnyilvánult és a megnyilvánulatlan. Végső soron ezek egyek.
Szeretném, ha… igen, újabb kérdés.
„A kérdésem egy részét megválaszoltad az utolsó mondatoddal, de azért még piszkál
valami, immár 3 napja. A kérdés: A jelenlét és a forma összefügg-e egymással? Ha igen,
miért hibáztatod a formát? Ha nem, hogyan létezhet a forma a jelenlét nélkül?”
Megismételnéd? Nem értettem az elejét…
„A jelenlét és a forma összefügg-e egymással? Ha igen, miért hibáztatod a formát? Ha
nem, hogyan létezhet a forma a jelenlét nélkül?”
Ó, rendben! Igen. Ezek egyek. Magamról fogok beszélni, hogy mi történt velem,
amikor évekig intenzíven szenvedtem. Csak úgy ismertem magam, mint szenvedő lényt. A
tudat teljességgel azonosult a formákkal, de attól az még tudat volt! A tudat a formák
álruhájában jelent meg. Gondolatformákként, anyagi formákként, az „én” mentális
formájaként. A tudat ebben az álruhában jelent meg, és csak e formaként ismerte önmagát.
És ekkor történt valami, és a tudat hirtelen úgy ismerte önmagát, mint ami egyszerre
van a formában és teljesen a formán túl is. A tudat hirtelen tudatnak tudta magát. A formák
továbbra is ott voltak. Ám csupán megjelenésként. A lényeg benne volt minden
megjelenésben. Tehát mindkettő…
A különbség a jelenlét szó jelentésében csupán annyi – ahogy ezt a kifejezést itt és
ebben a tanításban használjuk, ugyanis nincs egyetemes jelentése –, amit a jelenlét szó jelent
ebben a tanításban: önmaga tudatában lévő tudatosság . Tudatosság, ami ismeri
önmagát. A tudat magában foglalja a teljességet. Amikor a teljesség, amikor ez önmaga
tudatára ébred, akkor válik a tudat jelenlétté. De valójában minden tudat. Ez az a határ,
ameddig a szavakkal eljuthatunk.
További kérdések merülhetnek fel, ha elkezdesz ezen gondolkozni, ám azzal nem jutsz
közelebb a szabadsághoz. „Köszönöm.” Rendben.
A mikrofon odavándorol.
„És már itt is van. Jártam más lelkigyakorlatokon is, egyen New Yorkban, és az egyik
kihívás, amikor hazamegyek, a vágy, hogy fenntartsam azt a jelenlétet, amit itt érzek.
Észrevettem ugyanis, hogy a köröttem lévő emberekben is váltás történik, amikor erősebb
bennem a jelenlétem, de aztán hirtelen elpárolog, és ettől rosszul érzem magam. Hm. Mit
tehetnék?”
Oké. Azt lehetne mondani, hogy amint észreveszed, hogy elveszett a jelenlét,
valójában ismét ott a jelenlét. Ott van. Csak amikor már nem tudod, hogy elveszett a
jelenlét, akkor: elvesztél. Amíg a tudás ott van, addig a jelenlét is ott van. Lehet, hogy
- 104 -
minimális mértékben, csupán a háttérben. Ott annak a tudása, hogy nem vagy jelen, de abban
a pillanatban, hogy tudod, hogy nem vagy jelen, máris jelen vagy.
Feltéve, hogy nem csupán gondolatról van szó! „Nem vagyok jelen. Nem vagyok jelen
soha. Miért nem tudok jelen lenni? Mi a baj?” De lehet tudás is: „Most nincs jelenlét. Ó, ez
már jelenlét.”
A dolog tudása a jelenlétből fakad. Amíg tehát tudod, hogy nem vagy jelen, addig
minden rendben. A válasz egy másik szintje – vagy egy másik válasz egy másik szinten:
használd minden lehetőségedet hasznos, jelenbe vivő útjelzőként! És…
Nos, számos lehetőséged van. Az egyik újra az, hogy tudod: „Szenvedek-e bármi
módon? Elmerültem-e a szenvedés bármely formájában?” És a szenvedés megjelenhet
türelmetlenségként vagy irritáltságként is! Ezek a szenvedés enyhébb formái. Bármilyen
formát is öltsön. A szenvedés „ébresztőóra” lehet, ami jelzi számodra, hogy elvesztetted a
mostot. Ugyanis ha nem vesztetted volna el, akkor nem éreznél szenvedést. Nincs ugyanis
elég hely…
A most annyira szűk hely ahhoz, hogy itt, ebben a formában szenvedés alakulhasson
ki… A szenvedéshez múltra, jövőre és „én”-re van szükség. Ha csak ez van (jelenlét),
akkor kihívás érkezhet, de „probléma” nem. A „problémához” múltra, jövőre és „én”-re
van szükség, aki gondolkodik róla és azonosul a helyzettel, akinek reaktív és személyes
jellegű kapcsolata van a helyzettel. Az a „probléma”.
Tehát szenvedés: „Elvesztettem a jelent! A jelek szerint elvesztettem a jelent. Hol van
az? Ó, itt!” És megtörténik a váltás az elmebéli azonosulásból: huss! „Ó!” Először talán
hirtelen újra tudatára ébredsz az érzékszervi érzékeléseknek. A belső energiameződnek.
„Visszatért!” És aztán érzed a tudatosság háttérben meghúzódód terét. Hát így lehet még a
szenvedés is útjelző, ami odavihet.
De használhatsz más dolgokat is, például alkalmasint felütöd a könyvet vagy
bármilyen más könyvet, ami abból az állapotból született. Elolvasol néhány sort, ami gyakran
elég is ahhoz, hogy újra a jelenben légy. Hallgathatsz olykor hangfelvételt, de ne kötődj
hozzá, semmivel kapcsolatban se válj függővé! Bölcsesség kell ahhoz, hogy úgy használj
segédeszközt, hogy azért ne kötődj ahhoz a formához, amiben a segítség megnyilvánul.
A segítség természetesen mindig túlmutat a formán. Hogy ne kötődj a tanítóhoz, a
tanító formájához. Hogy ne kötődj hangfelvételekhez. Hogy ne kötődj könyvekhez. Hogy ne
kötődj egy fényképhez. És mégis tudd őket bejáratokként használni. Amíg szükséged van
rájuk. Megteheted tehát…
Bármilyen fénykép, ami egy jelenlétben lévő emberről készült, az segíthet. Ránézel
néhány másodpercig, majd félreteszed. Meghallgatsz valamilyen hangfelvételt. Nem túlzásba
víve, csupán alkalmanként. A természet… Használhatsz bármi természeteset, hogy
figyelmedet…
Minden természeti dolog alkalmas, mert a természetben nincs elmetevékenység. Az is
a tudat egyik kifejeződési formája, de nem gondolat. A természetben minden… Irányíts rá
figyelmet! Hallásoddal, látásoddal. Nyugtázd a létét! Engedd, hogy a jelenbe vigyen!
Könnyebben meg tudod azzal tenni, mint valamely ember alkotta dologgal.
A legtöbb ember alkotta tárgy elme alkotta dolog. Különösen a városokban, ahol az
externalizált emberi elme vesz körül. Mindazon formák révén, amelyek egy városban
találhatók. De még egy város közepén is felnézhetsz az égre, vagy találhatsz egy virágot
valahol.
Tehát használd azt, ami a rendelkezésedre áll, de emlékezz: ha tudod, hogy nem vagy
jelen… Az azonnal gondolattá fajulhat, ami azt mondja: „Látod?! Sohasem vagyok jelen!”
Mert ez a tudás könnyen és azonnal gondolattá fajulhat. Annak tudásából, hogy nem vagy
jelen, fogalmat vagy bírálatot, vagy gondolatot alkothatsz, ami azt mondja: „Látod,
- 105 -
elvesztettem…” S nem veszed észre, hogy honnan tudod, hogy elvesztetted. Volt egy
„tudáspillanat”!
„Azt hiszem, az a gond, hogy elkezdtem értékelgetni a jelenlét erejét. Hogy mennyire
erősen érzem azt.” Igen. „És úgy tűnik, mindig ott van ez a tudás. Annak a tudása, hogy most
éppen nem olyan erős az érzés és a vágy az intenzívebb jelenlétérzés után.” De ha a tudást
nyugtázod, akkor a tudás… Akkor hirtelen észreveszed, hogy ott a tudás. Akkor az már
magától elmélyül. „Köszönöm.”
Rendben, látom a mikrofon odavándorol.
„Köszönöm. Hallható?” Igen. „Nos, küldtem neked valamit. Tegnap hajnali 3-kor
ébredtem, mielőtt megszólaltak a harangok, és néhány gondolatom támadt. Leírtam őket, és
tegnap elküldtem neked. Szeretném felolvasni, még mielőtt véget ér a foglalkozás. Azt a
címet adtam neki: Veled. Amikor az idő abbahagyta kereke forgatását, és a ki- és belégzés
közti tér az ágyammá vált, ott voltál, hogy lásd elindulásomat. A mosoly, mely olyan meleg,
hogy teljesen megtöltötte szívemet; és a szemek, amik játékra hívják lelkemet; a kedvességed,
amely megóvja örömömet, amire eddig kincsként tekintettem, ám mostantól azzá válok, ami
valaha is öröm volt. Ó, nagyság, köszönöm, hogy vagy! Te vagy számomra az édesség
szolgálója, a melengető hír hozója – ággal a Bódhi-fából –, aki helyet vésett magának a
szívemben. A távozás e napon nem tett szomorúvá, mert a harang tiszta hangja maradtál:
’Erre! Erre!’ Nagyon-nagyon köszönünk neked mindent.”
Ó, köszönöm. Gyönyörű. Köszönöm.
„Mondanál-e pár szót az imáról? Én… azt tapasztalom, hogy amikor
elmefolyamatokkal és a szenvedés el nem fogadásával küszködöm, akkor… Ha emlékszem
arra, hogy Isten megteheti a lépéseket, amiket én nem, akkor kinyílik a szívem. Úgy érzem,
hogy az ima, az Istenhez szóló fohász sokat segíthet. Köszönöm.”
Sok ember számára természetesen az ima: kérni valamit vagy akarni valamit. Mi
azonban itt egy másfajta, egy mélyebb imáról beszélgetünk, ahol nem állsz elő követelésekkel,
nem keresel valamilyen kielégülést, nem akarsz valamit az „én”-edhez hozzáadni. „Add
nekem ezt, add nekem azt!” Tehát egy másfajta imáról beszélünk, ami szintén nagyon hatásos
útjelző lehet, amit magad érdekében használsz, hogy az elvezessen a megadás
állapotához, amely a dualitástól, a kettősségtől mentes állapot.
A kettősség tehát, ami továbbra is létezik, valahányszor csak imádkozol, akkor is ott
a dualitás tudata, önmagad és Isten között. És ezzel nem azt mondom, hogy ne imádkozz!
Az imának helye van. A duális eljuttathat a nem duálishoz. Ha az ima útjelző.
Tehát használd az imát… A mantrák is segíthetnek. Ismét mondom: ezek csak útjelző
táblák, melyek elvezetnek ebbe az állapotba. A nyitottság, a megadás, a nem követelődzés
megfogalmazásaként. Bármilyen szavak jutnak eszedbe, azok elvihetnek a határig.
Van egy könyv, amit nagyon szeretek, a „Csodák útja”, ami odaátról érkezett
spirituális tanítás. Az egész könyv, csaknem az egész könyv a dualitás dimenziójában íródott.
Mindig Istent szólítod meg. Ráadásul hímnemű lényként kezeli Istent. Ez a régi szokás. Istent
férfinak tekinteni. Így hát abban megvan minden ezzel járó korlátozottság. A forma korlátai.
Ez azonban nem az, amit általában én tanítok, mert ez a nem dualisztikus tanítás. Sok
embernek azonban – azoknak, akik ahhoz vonzódnak – segíthet az ilyen szöveg. Ott találkozik
veled, ahol tartasz. Eléd jön, márpedig te a kettősség világában élsz, és így kettősséggel
kezdi: te és Isten. Majd fokozatosan, a leckéken keresztül…
Kicsit olyan, mint egy pszichiáter, aki a pácienshez társul, ahelyett, hogy elutasítaná a
beteg illúzióját, mondván: „Nem, maga nem Napóleon! Ez ostobaság! Verje ki ezt a fejéből!”
Néhány pszichiáter kipróbálta, hogy elfogadja a páciens valóságát. Tehát azt mondják:
„Értem, tehát ön Napóleon.” Ekkor megtörténik, hirtelen megtörténik a találkozás. Találkozol
a pácienssel az ő illúziójában.
- 106 -
Végső soron a te és Isten kettőssége az utolsó illúzió . Gyönyörű illúzió!

Csodálatos!
A pszichiáter tehát csatlakozik a pácienséhez, és ekkor hirtelen már tudnak beszélni
egymással. S innen már megtörténhet, hogy a pszichiáter vagy pszichológus, terapeuta kézen
fogja a pácienst, és hasonlattal szólva, együtt sétálnak ki az illúzióból. De előtte találkoznia
kell ott vele.
Tehát akad néhány olyan szöveg és tanítás, amelyik látszólag a dualitás világában
mozog, de csak azért, hogy kivezessen onnan. Tehát olyan, mint a pszichiáter, aki melléd
szegődik a dualitás birodalmában, azért, hogy hozzád férjen. Sok embert így lehet elérni. Ők
talán még nem állnak készen arra, hogy meghallgassák ezt a tanítást. Őket tehát így éri el…
A „Csodák útja” végén azonban már a dualitástól mentes birodalomba lépsz be,
nagyon lassan, nagyon finoman. Belépsz oda.
Ez a tanítás tehát, ismét mondom, direktebb, nem duális jellegű tanítás. Ha azonban
szükséged van még a dualitásra, használd azt bölcsen, egyszerűen csak útjelzőként! Hogy…
Imádkozás után pedig merülj el a csöndben! Bármilyen imát is mondasz, hagyd, hogy
az ima… Hagyd, hogy csend legyen az ima elmondása után! Bármilyen ima is, lépj be onnan
a rezdületlenségbe! A rezdületlenség a dualitásmentesség birodalma. Az ima elvezethet oda.
Gyönyörű. Ez az itteni, egész tanítás is csak egy útjelző.
Tehát amíg úgy érzed, hogy szereted, hogy szükséged van rá, használhatod. Bölcsen.
Gyönyörű dolog. Majd figyeld meg a csendet, miután elmormoltad az imát.
Ebben a világban sokakat tehát még így kell elérni, s aztán talán már késszé válnak
erre a tanításra. És még ebben a tanításban is akadnak olyan dolgok, amikről nem beszélek,
mert számotokra azok értelmezhetetlenek lennének. Ezek felismerésekként bukkannak elő. A
saját felismeréseidként. De semmi fontosat sem hagytam itt ki! Nincs olyan, számotokra
szükséges dolog, amit ne adtam volna át nektek teljesen! Semmit sem tartottam vissza, ami a
megszabadulást, a megszabadulás lehetőségét illeti! Egyáltalán semmit!
Most szeretnék találkozni veletek szemtől szembe, rövid találkozásban. Rendszerint
úgy találkozunk, hogy feljöttök, megállunk szemtől szemben, egymásra nézünk, majd
megöleljük egymást. Ezúttal azok, akik akarják – a többiek addig csak ülhetnek, e gyönyörű
meditáció részeként –, és itt egyszerűen megállunk, szemtől szemben, egy szent
találkozásban. Majd a végén üdvözöllek ezzel a gyönyörű köszöntéssel, amit Indiában
használnak, ami jelzi: tudom, hogy lényegedet tekintve Isten vagy. Bármilyen legyen is a
külső formád.
De mielőtt ezt tennénk, mivel tegnap sok zenét hallgattunk, szeretném, ha
meghallgatnátok meg egy dalt. És érdekes, hogy az összes áhítatos zenedarab, amit tegnap
meghallgattunk, természetesen Indiában született, ahol oly sok a spiritualitás. Mostanában
azonban már áhítatos és az igazságra rámutató dalok Nyugaton is születnek! Csodálatos látni,
hogy ilyen dolgok… Ahogy spirituális tanítók is megjelennek Nyugaton. Ugyanis
átalakulóban van a tudat. Még gyönyörű, szent, áhítatos dalok és zenedarabok is megjelennek
már Nyugaton. Ez csodálatos!
Sokatok ismeri, mert néha ez az énekesnő, Kirtana, eljön a rendezvényeinkre, és ott
énekel. Szeretném, ha meghallgatnánk, mielőtt szemtől szemben találkozunk. És ez meditatív
jellegű zenehallgatás lesz. Hallgassuk meg Kirtana csupán egyik dalát. Sokan talán ismeritek,
de az mindig friss és új. Hiszen minden, ami onnan jön, az mindig friss és új.
„Aki valójában vagy” a címe. Hallgassuk meg ezt az egy dalt! Csak pár perc. „Aki
valójában vagy”, Kirtanától.
Utazás a téren át vagy egy történetecske? A 6. szám. Több-e az élet, mint
amit a test érez, Felhangosítanánk egy kicsit? mint amit az elme ki tud következtetni
a megtapasztaltakból? Kezdhetnénk az elejéről? S hogy valójában te ki vagy
- 107 -
Mindig… Lehet-e, hogy több Hangosítsuk fel egy kicsit! ez az élet, amit „enyém”-nek
nevezünk, Lehet-e, hogy több ez az élet, amit „enyém”-nek nevezünk, mint egy
utazás a téren át vagy egy történetecske? Több-e az élet, mint amit a test érez,
mint amit az elme ki tud következtetni a megtapasztaltakból? Vajon mi, akik
lélegzetvétellel kezdjük, függünk-e a formától, és végünk ér-e a halállal? Vesd le
magadról e szerepeket, s neveket, és nevezd nekem azt, ami visszamarad, aki
valójában vagy, aki valójában vagy! Azzal mérjük a sikert, amit felhalmozunk,
vagy a kötődésekkel, amiket kialakítunk, vagy a tettekkel, amiket megteszünk.
Ám ezek is tovatűnnek, bárhogy is próbálunk a formába kapaszkodni, a forma el
fog pusztulni. De a forma e táncában benne rejlik a lehetőség, hogy meglássuk a
még megszületetlent. És az is, hogy eldobjuk ezt a lehetőséget, és beleragadjunk
annak eljátszásába, akinek magunkat gondoljuk, akinek magunkat gondoljuk. Ez
az életed. Véget érhet bármikor. Hol a figyelmed? Hol az imád? Hol a dalod?
Egy szerencsés életben hangot hallasz, mely arra hív, hogy szabadulj ki
leláncoltságod és téves énképed köréből. Hogy fölébredj az álomból, és végre
fölfedezd lényed igazságát, mielőtt a test meghal. Hogy mielőtt lepereg az utolsó
jelenet, meglásd a vásznat, amire az vetül. Lásd azt, mi lát engem és téged, s
akkor tudni fogod, hogy valójában ki vagy te. Hogy valójában ki vagy te. Hogy
valójában ki vagy te. Hogy valójában kik vagyunk.
Köszönöm. Csodálatos.
Amikor ilyen jellegű zenét hallgatsz, és nagyon éber vagy, észleled a hangot azon a
ponton, ahol az véget ér. A furulyát, a furulya hangját, mmm, ami aztán megszűnik. Van egy
pillanat, amikor a hang véget ér. Gyengül, majd teljesen eltűnik. Ha tehát ilyen jellegű zenét
hallgatsz, teljes figyelemmel, akkor ez egy különlegesen szép pillanat, mert ott olvad össze a
megnyilvánult a megnyilvánulatlannal. A hang meghal. A mesteri zenészek – ez rendkívül
finom dolog – engedik a hangot… Mert a mesteri zenészek nem… Ők hagyják, hogy a Tao, a
tudat játsszon a hangszerükön. Rajtuk keresztül. És így egy nagyon finom folyamat visz el a
hang megszűnéséhez. A hang egyre halkabbá válik. Létezik egy nagyon rövid pillanat, ami
után a semmi következik.
Tehát mindig ez a valami és a semmi közti váltás zajlik. És ez az egész életed is. A
zenéről szólva eszembe jut egy csodálatos vers. Úgy hiszem, Hafiz írta. Azt mondja magáról:
„Egy lyuk vagyok a furulyán, amelyen Krisztus lehelete áramlik át. Hallgasd e zenét!” Vedd
észre, nem azt mondja, hogy „én vagyok a furulya, amelyen Krisztus játszik”, bár az is szép
lenne. Nem. „Egy LYUK vagyok a furulyán.”
És ez a helyzet minden spirituális tanítással is, ami így születik. És rájössz, hogy te is
egy lyuk vagy a furulyán. Korábban talán azt hitted, hogy te a furulya vagy. Azelőtt azt hitted,
hogy te a furulyás vagy. Valójában mindezek mindegyike vagy.
Ez a lelkigyakorlat utolsó foglalkozása. Nem mintha ez túl sokat jelentene. Ez csupán
a formára igaz.
Megnézünk néhány írásban érkezett kérdést. A lelkigyakorlatokon mindig több kérdés
érkezik, mint ahányat át lehetne venni. Ugyan mindet megőrzöm. Egy nap talán egy
könyvben olvasod az itt megválaszolatlanul hagyott kérdésedre adott válaszomat. De akkorra
talán már nem is lesz szükséged a válaszra. Addigra talán már azt is elfelejtetted, hogy
- 108 -
valamikor föltetted azt a kérdést… Bizonyos értelemben ugyanis nem is te kérdezted azt. Az
emberi elme tesz fel kérdéseket.
Néhány kérdés valóban hasznos útjelző. Más kérdések a spekulációk területére
visznek el. Néhány kérdés hasznos, bizonyos kérdések azonban csak elterelik a figyelmet. De
minden kérdés érdekes, szeretem olvasni őket.
Megtörténhet, hogy ha a kérdésekre itt nem kapsz választ, rájössz, hogy – bár talán
nem is tudtál róla – személyes kapcsolatban állsz a kérdéseddel. Azt érezheted: „Miért nem
válaszolt a kérdésemre? Pedig olyan jó kérdés volt! És miért válaszolta meg azokat a… Olyan
ostoba kérdések voltak, amikre viszont válaszolt! Az enyémre viszont, az ENYÉMRE viszont
nem!” És ekkor úgy érzed, hogy éntudatodat megrövidítették. Vagy reakció ébred benned.
Dühös leszel rám. Aminek az a célja, hogy erősítsd az éntudatodat, illetve küzdj annak
csökkentése ellen.
Beszéltünk a reinkarnáció mélyebb értelméről. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy
„reinkarnálódtál” a kérdésedbe. Ami azt jelenti, hogy éntudatod beleszövődött egy
gondolatba. Hiszen a kérdés gondolat. Így az éntudat – az „én”, az identitás – összeszövődött
a gondolat formájával, és valamennyi énérzetet abból eredeztetsz.
Akkor is ez történhet, ha a kérdésedet megválaszoltam, és azt mondtam: „Ez jó
kérdés.” „Ó! Én jó kérdést kérdeztem!” Most nem konkrétan valamelyikőtökről beszélek!
Egyszerűen így működik az elme.
Ha tehát ez történik veled, és a kérdésedben éntudat rejlik, akkor sokkal fontosabb,
hasznosabb, sokkal lényegesebb megfigyelned ezt magadban, mint a kérdésedre választ
kapnod. Sokkal többet tanulsz ebből a belső megfigyelésből, mint bármilyen válaszból, amit
csak kaphatsz.
Mi most, ebben az utolsó előadásban afelé tartunk, hogy hagyjuk a kérdéseket elülni.
És azt a belső késztetést is megfigyelhetjük magunkban, ami további kérdezgetésre
ösztönözne minket: „Ne! Még!” És figyeld meg ezt!
Ramana Maharshi nagy mester volt, és bár gyönyörűen megválaszolt bizonyos
kérdéseket, sok kérdésre nem válaszolt. Sokkal több kérdésre nem válaszolt, mint ahányra
igen. A hozzá intézett kérdéseknek valószínűleg csupán 5 %-át válaszolta meg. A legtöbb
kérdést tehát csend, rezdületlenség követte. Az jobb volt, mint amilyen jó bármilyen válasz
lehetett volna.
Ily módon tanulsz valamit a formához, az énként megnyilvánuló gondolathoz való
kötődésről. Az „én” rendkívül finom, átmeneti formájához való kötődésről. Megengedjük,
hogy csöndes időszakok is legyenek, s nem kell azokat újabb kérdésekkel kitöltenünk. Bár
lehet, hogy „kevergetek” néhány papírlapot. Megengedjük, hogy csöndes időszakok legyenek.
Az elme bekapcsolhat, amikor csöndes időszak van, és azt mondhatja: „Itt az alkalom
számomra! Tedd fel a kérdésedet most, mielőtt túl késő lenne!”
Mindig örömteli, ha vicces kérdés is érkezik. Itt egy vicces, egy kissé vicces kérdés:
„Azt tapasztalom, hogy egyes emberek az idegeimre mennek, minden különösebb ok
nélkül, és bár komolyan veszem az önmegadást, és a jelenlétet, ezek az emberek továbbra is
az idegeimre mennek. Ráadásul képtelen vagyok levenni róluk a szememet. Szinte olyan,
mintha szeretném őket utálni. Létezik-e számomra megváltás? S apropó, honnan szerezted a
csodás hangú csengettyűdet?”
A csengettyűket pár éve kaptam. 7-8 éve. A Dalai Láma odaadta valakinek, aki
néhány év után nekem ajándékozta, hogy itt használhassam. Máskülönben… Az illető tudta,
hogy mire fogom használni, így szép volt tőle, hogy megvált az ajándékától. Kivételes hangja
van, kivételesen tiszta.
Szóval emberek, akik az idegeidre mennek… Ez példa arra, ahogy az ego fenntartja a
működését. Kritikus, panaszkodik, ítélkezik. És mindezt imádja! Imádja ezeket az
állapotokat. Mindössze annyi a dolgod, hogy ezt megfigyeld magadban. Figyeld meg az
- 109 -
embereket, figyeld meg a reakciódat, figyeld meg a függőségedet! Hiszen szinte függőség
alakult ki nálad ezekkel a reaktív állapotokkal kapcsolatban. Figyeld meg mindezt magadban!
Kérdésed kissé humoros megjegyzéséből pedig úgy érzem, hogy már most sikerült
némi távolságot teremtened magadban a dologtól. Mert amint elkezded megfigyelni
magadban ezeket a mintákat, azok nem akarnak megválni a nehezteléstől, a reakciótól, a
sérelemtől, és azt súgják: „Ragaszkodj ehhez! Ragaszkodj ehhez!”
Figyeld meg! Így tágasság jelenik meg körötte. Meglehetősen gyakran az történik
majd, hogy egyszer csak elkezdesz mosolyogni. Mert rájössz, hogy ez olyan, mint amikor egy
kutya nem akar megválni a csontjától, ugyanúgy nem akarsz megválni te sem attól a
sérelemtől, reakciótól vagy nehezteléstől. A kutya persze gyönyörűen él. A jelenlét más ügy.
Nagyon ritkán fordul elő egy kutyánál, ha előfordul egyáltalán, hogy tágasságot teremt egy
csont köré. Talán egy nagyon öreg kutyánál. Ekkor ez a kutya azt mondhatná: „Túlléptem
önmagamon.” És amikor egy nagyon öreg kutya szemébe nézel, talán valóban van a
tekintetében némi távolság, valami, szinte már bölcsességnek nevezhető dolog. Ébredező
kutyabölcsesség. A legtöbb állatnak mindazonáltal muszáj a saját formájának megfelelően
viselkednie, bármit is szabjon meg az, és nagyon ritka, hogy bármi tágasság is lenne benne
akörül.
Az emberek vonatkozásában sok ezer évig ugyanez volt a helyzet. Semmi tágasság,
teljes kondicionáltság. Most azonban itt a lehetőség, hogy túllépjünk a kondicionáltságon.
Ami nem azt jelenti, hogy azonnal véget vetünk a kondicionáltságnak. A kondicionáltság csak
elkezd gyengülni.
Tehát csupán figyeld magadat, amikor ingerült leszel, és élvezd a dolgot! Ahelyett,
hogy azt gondolnád: „Nem vagyok tökéletes! Messze vagyok a tökéletestől! El kell érnem egy
teljesen más állapotot! Ez még nem a tökéletesség, a megvilágosodás állapota! Ez az elme
projekciója: egy elérendő állapot…
Bármely állapot megteszi. Ha egyszerűen megengeded, hogy az legyen. Ez elegendő.
„Amikor felismeréseim születnek, amikor érzem, hogy kapcsolódom hozzád, ahogy itt
tanítasz, illetve más spirituális tanításokhoz, néha elsöprő erejű sírhatnékom támad. Miért
nem öröm, mennyei boldogság? Azt jelentené ez, hogy azonosulok a fájdalomtestemmel?”
Lehet, hogy valójában az öröm. Minek egyáltalán megcímkézni azt? Csak hagyd
lenni! Hagyd előjönni a könnyeket! És is sírok. Nem gyakran, de megtörténik. És nem
tudom, hogy milyen címkét akasszak rá. Az nem szomorúság, nem fájdalom. Inkább az
örömhöz hasonlít. De még csak eszembe sem jutott megkérdezni magamat: „Mi ez?” Szép
volt csupán megengedni azt.
Amikor ma délelőtt hallgattam a dalt, könnyeztem. Nem kérdeztem meg magamat:
„Miért sírok? Milyen címkét kapcsoljak ezekhez a könnyekhez?” Gyönyörű volt! Egyszerűen
hagyni, a nélkül az igény nélkül, hogy holmi álláspontot keressek velük kapcsolatban. Hogy
valamilyen mentális nézőpontot tennék magamévá velük kapcsolatban. S ha nem teszel
magadévá valamilyen mentális nézőpontot, a mélyben az csupán öröm. Csodálatos dolog, ha
többé már nem címkézed meg a felbukkanó állapotokat. Ha ez még nem megy, akkor pedig
vedd észre a címkéről, hogy az csupán címke, és akkor az már nem lesz úrrá rajtad!
Tehát a megengedés állapotában lehetsz. Nem kell sem jónak, sem rossznak
nevezned. „Akarom… Nem akarom…” Az egyszerűen itt van.
„Hogyan fog megtörténni velünk az, ami veled történt? Mikor leszünk teljesen
föleszméltek?”
A válasz erre „A most hatalma” című könyv utolsó válasza, ami így szól: „Ha már
nem érzed szükségét annak, hogy feltedd ezt a kérdést.” Mert maga ez a kérdés is csupán
akadály, amit az elme helyez az útba. Azt jelzi, hogy nem teljesen fogadod el ezt.
„Ha az ego produkálja a felsőbbrendűségi komplexust, akkor a kisebbrendűségi
komplexus, annak ellentéte, jobb, mint a felsőbbrendűségi komplexus?”
- 110 -
A kisebbrendűségi komplexusról úgy tűnhet, hogy abban az ego kisebb. Pedig nem ez
a helyzet. Az ott ugyanolyan erős. Mindkét esetben mentális énképed van magadról. És ezen
énképhez társított minták. A kisebbrendűségi komplexus azt jelenti: nem olyan jó,
mint… A felsőbbrendűségi komplexus azt jelenti: jobb, mint… Mindkettő mentális
azonosulás. Azonosulás a fogalmi éntudattal.
A felsőbbrendűségi komplexusos ego a látszólagos felsőbbrendűsége közben
valójában attól fél, hogy „nem olyan jó, mint…” A kisebbrendűségi komplexusos ego pedig –
a látszólagos kisebbrendűség-érzése ellenére – valójában a mélyben arra vágyik, hogy „több
legyen, mint…” Csak várja.
Tehát mindkét esetben az elme csapdájában vergődsz. Hogy hogyan kell kijutni
belőle? Ezt már tudod. Huss! Irányítsd a figyelmedet ide! Arra, ami van. Add meg magad
ennek a pillanatnak! Az a vége… Már mondtam ugyan, de újra el kell mondanom, mert
könnyű… Ez a vége a kondicionáltságnak, minden egós kondicionáltságnak, akár
felsőbbrendűségi komplexus, akár kisebbrendűségi komplexus, bármi.
A legtöbb ember valójában e kettő között mozog.
Ez kissé talán spekulatív jellegű kérdés, ám röviden meg lehet válaszolni. „Annak
valószínűsége, hogy intelligens élet más bolygónkon, a naprendszerünkön túl is létezik,
általánosan elfogadott. Végtére is önbecsapás, ha azt hisszük, hogy mi vagyunk az egyetlen
intelligens létforma a kozmoszban. Feltételezve, hogy más formában és másutt is létezik
intelligens élet, ők vajon szintén része lesznek ennek a magasabb tudatnak, és ők is a
megvilágosodás felé haladnak-e, megdolgozva a megvilágosodásért, ahogy mi? Ez esetben ők
is a te iránymutatásod alapján teszik ezt, ahogy mi?”
Nos, minden forma számára ugyanaz a megszabadulás alapelve, ez biztos, hiszen
„amint fent, úgy lent”. Minden tükröződik. Ez a forma életének egészére igaz, helytől
függetlenül. Nem lehet, hogy ne vonatkozzon rá. Ezért tehát bárhol jelenik is meg a tudat a
formák álruhájában, a tudat ott is fel fog ébredni abból a „színdarabból”, abból az álruhából.
Bárhol is van tehát, ugyanaz lesz. A tudat felébredése a forma álmából, az anyagból.
Ugyanannak kell lennie mindenhol, bármily messze is van az a galaxis. És azt is
hozzátenném, hogy ez egyidejűleg történik itt és a kozmosz sok más részében. Úgy is
lehetne fogalmazni, hogy az egész kozmosz ébredezik ebből az álomból.
És ne hidd, hogy ez a végső igazság, amit mondok! Az csupán egy apró útjelző, egy
megközelítés! Egy távoli megközelítés. Ily módon segíthet. De nem a végső magyarázat!
Nem nyújthatom a világmindenség végső magyarázatát hangok kiadásával. Ez nem
lehetséges. Tehát minden szót óvatosan kezelj!
Az egész kozmosznak fel kell ébrednie. Máskülönben nem ébrednénk fel. „Amint
fent, úgy lent.” Ez tehát egy kozmikus esemény, ami itt zajlik. Úgy tűnhet, hogy egy személy
szabadul meg a szenvedéstől és a boldogtalanságtól, személyes szinten, valójában azonban
ennél sokkal többről van szó.
És ki tudja, talán akadnak látogatóink, nem emberi, nem látható formában, itt, ebben a
teremben, akik belehallgatnak ebbe a tanításba. „Ó!” Műszaki tudás szempontjából talán
hihetetlenül fejlettek, mégis eljönnek erre a primitív bolygóra, mert itt hallhatnak a
megszabadulás lehetőségéről. És így tovább. Beszélhetnénk még erről, vagy könyveket
írhatnánk róla.
„El tudod-e képzelni a mennyei örömöt, amit értékes jelenlétedben érzünk, s hogy
miként fogjuk érezni magunkat, miután elválunk?” Kérdőjel. „Mi módon és hogyan tudnánk
teljes mértékben magunkkal vinni ezt a békét és teljességet, amíg az teljesen életünk részévé
nem válik? Bárcsak tele lenne a világ Eckhartokkal! Sokkal könnyebbé és gyorsabbá válna a
föleszmélés. Üdvözlettel a lábaidnál…”
Köszönöm. A válasz erre – ha ez kérdés – talán itt van:
- 111 -
„Múlt éjjel szívszorító szomorúság jött rám. Hagytam lenni ezt a szomorúságot, és
jelenlétben figyeltem azt. A szomorúság részben annak volt köszönhető, hogy véget ér a
tanítás. Ám aztán rájöttem, hogy te megismertetted velem a bennem élő örök tanítót. Ekkor
megnyugodtam.
A szomorúság másrészt abból eredt, hogy elválok drága barátomtól és tanítómtól,
Eckharttól, de ez csak addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy egy részed mindig itt lakik
majd a szívemben. És ekkor hálát éreztem.”
Egy részem… Nemcsak egy részem, hanem a teljes egészem ott van a szívedben:
önmagadként. És ma délelőtt, amikor sokatokkal egymás szemébe nézve találkoztam,
magammal találkoztam. Különböző formákkal, de mindig magammal. Tehát nagyon jó
ismerlek benneteket. Anélkül, hogy sokat kéne tudnom RÓLATOK. Hatalmas a különbség a
kettő között!
Amikor az elme azt mondja: „ismerlek”, úgy érti azt, hogy „sokat tudok rólad”. Ez
más. Amikor nem az elme révén ismerlek. Lehet, hogy semmit sem tudok rólad. És amit
esetleg tudok is rólad, az nem túl fontos. Mert a RÓLAD való tudás a forma világára
vonatkozik, a múltadra, a történetedre, az elméd tartamára, a kondicionáltságodra. Mindez
a RÓLAD való tudás. De ez nem te vagy.
Tehát itt ez a szépség, és persze az emberek azt hiszik, hogy ha tudnak RÓLA, akkor
már ismerik AZT. Pedig nem. Számtalan olyan pár van, akik együtt élnek, ám nem ismerik
egymást, mert nem ismerik önmagukat. Senkit sem ismerhetsz másként, mint önmagad
ismerete révén. És természetesen nem gondolatok révén ismerhetsz bárkit is. Gondolatok
révén mindössze RÓLA tudhatsz meg valamit.
És ez nemcsak emberi lényekre áll, hanem mindenre, amivel kapcsolatban ismerettel
rendelkezel. A természetre, a növényekre, a világra. A forma világának bármely aspektusa
csak RÓLA való tudás. Az formatudás, s nem lényegi. A formatudásra mindig az elkülönültség
jellemző. Mert az fogalmak révén ismer, amelyek további formák. A formatudásnak megvan a
maga helye. Alkalmanként az hasznos. Alkalmanként szükség van rá. Ám a formatudás
csapdájába zárva élni: a leláncoltság szörnyű formája. Ha semmit sem tudsz a formatudáson
túl, az leláncoltság. Függetlenül attól, hogy mekkora ismeretanyaggal rendelkezel dolgokkal,
a világgal, az emberekkel kapcsolatban.
A formatudást tehát – az egyensúlyhoz – ki kell egészíteni a tudás lényegével, ami
nem gondolaton, nem elmén keresztül érhető el. Ami csak akkor kerül elő, amikor az elme
elcsendesedik. És ebben a világban ez idáig természetesen még nem értük el ezt az
egyensúlyt.
Mindenki beleveszett a formába, a formatudásba. Az iskolák. Mindössze ezt tanítják.
Úgy is fogalmazhatnánk: mindent megtanítanak, kivéve azt az egy dolgot, ami igazán
számít… Az egyetemeken: mindenRŐL tudnak. Burjánzik a tudás, és egyre nagyobb mértékű
a szakosodás. Immár doktori értekezéseket írnak egy hajszálról… Egyre szűkebbé és
szűkebbé válik a szakterület. Az elme tehát az egyre apróbb részletek felé halad. És jóllehet az
adott szakemberek ugyanazon a területen dolgoznak – például a biológiában –, az már apró
területekre van felosztva. Az emberek pedig ezen a rendszeren mennek keresztül, és
kondicionálódnak.
Egy jó barátom az egyetemen, a posztgraduális képzés keretében, a mezei egér belső
füléről írta a doktoriját… És ez 3-4 éve intenzív kutatásba és tanulásba került neki, s vaskos
kötet született belőle. És nem azt mondom, hogy ez rossz dolog! De mutatja, hogy milyen
mértékben aprózódtunk fel.
Az emberekben ugyanakkor forró vonzódás él az igazság iránt. A valódi tudás
iránt. Ez különösen intenzív azokban a társadalmakban, amelyek nagyon messzire jutottak az
elaprózódásban, s ahol elburjánzott az elme és elburjánoztak a dolgok. A dolgok elburjánzása
a magasan fejlett világban az elme elburjánzását kíséri. Annyi dolog van! Mindenütt.
- 112 -
Itt tehát valami olyannal foglalkozunk, ami egyszer talán – ahogy egyre több ember
válik tudatossá – a fő tantárgy lesz az iskolában. Amivel itt e héten foglalkoztunk. Ez lesz a
legtermészetesebb dolog, minden iskolai tananyag központi magva, ami a többi tantárgy
tengelyét képezi. És azok így már helyénvalóak lesznek.
Vedd észre és becsüld meg a külső csönd és a belső rezdületlenség e terét! Elég azt
észrevenni. És akkor már becsülöd is. Hogyan hagyhatna ez el benneteket, miután elmentek?
Igazából nem távoztok sehová. Csupán a titeket körülvevő érzékszervi észleleteket
változtatjátok meg. A forgószínpadhoz hasonlóan. Tudjátok, eges színházakban, hogy ne
kelljen átrendezni a díszletet, a színpad körbefordul. Már elő van készítve a másik színpadrész
a következő jelenethez, és ezért az egész színpad körbefordul. És hirtelen másik díszletben
találod magad. Semmi sem változott!
És természetesen veletek is ez fog történni, amikor elmentek innen. A díszlet hirtelen
megváltozik. Természetesen továbbra is most lesz. Mindig most van. Történetesen a
legélvezetesebb dolog hagyni változni a díszletet. Hagyni érvényesülni minden dolog
átmeneti természetét, a folyamatos változást, minden élmény rövid életű természetét,
lenni hagyni a mulandóságot. Lásd meg!
Néhány napja röviden már megemlítettem, hogy a megengedés és a látás, amik együtt
járnak, azt jelzik, hogy van valami az időn, változáson, születésen és halálon túl,
valami örök. Az egyszerű tény, hogy képes vagy látni valamennyi jelenség és forma
mulandóságát, hogy képes vagy tudni és látni azt… Nem az elméddel! Nem azzal, hogy
ennek vagy annak nevezed! Egyszerűen csak látod azt. Ez arra utal, hogy van valami rajtuk
túli. Ha nem lenne, akkor nem is látnád meg azt.
Említettem már a példát: ha az egész világ zöld lenne, a zöld szín nem létezne. Kell
lennie valami nem zöldnek ahhoz, hogy lásd a zöldet. Kell lennie valaminek, ami nincs
alávetve a mulandóságnak, hogy észrevehesd a mulandóság tényét. Ez a látás. Ez a
tudatosság. A kondicionálatlan, ami lát. Anélkül, hogy azt bárminek is neveznéd. Ez az örök,
rezdületlen jelenlét. Az lát.
És ez az oka, hogy buddhista szerzetesek egyes országokban ellátogatnak a
hullaházakba, ahol a tetemeket tartják, és pár óráig ott ülnek, a halott testeket figyelve. A
mulandóságon meditálnak. Nyugati nézőpontból ez őrültség. „Mi az ördögöt keresnek ott?!”
Holott mély bölcsesség rejlik ebben. Meditálnak a mulandóságon. A legjobb módja a
mulandóságon való meditálásnak pedig az, ha a halálon meditálsz, amint az megjelenik.
Mindig megjelenik. Előbb-utóbb, a mostban. Valamilyen formában.
Ennek a lelkigyakorlatnak a vége is a halál egy formája. Gyönyörű! Minden vég,
minden búcsú egy apró, kicsi halál. Ezért érzik szükségét az emberek, hogy azt mondják:
„viszontlátásra”. Mert egy kis halál történik ilyenkor, és biztosak akarunk lenni benne, hogy
ez nem végleges. De ti egyszerűen csak hagyjátok lenni!
Amit nem mondok lelkigyakorlatokon: „Viszontlátásra a következő lelkigyakorlaton!”
Nagyon boldog vagyok, ha nem látlak. Ha ugyanis nincs szükségetek arra, hogy eljöjjetek, az
gyönyörű! Ha látlak, az is gyönyörű. Ne kötődjetek a „viszontlátásra” gondolathoz!
Megcsendítem a csodálatos csengőimet. Ez felhívás a jelenlétre. A felébredésre. Az
elméből történő felébredésre. Áldás rátok az utatokon, amely réten és időn át vezet! És ami
ennél is fontosabb: a mostba vivő utatokon, ami egyre mélyebbre visz a mostba, az időtlenbe!
És ebben az állításban máris egy kis paradoxon rejlik, de ez már csak így van.
A szívben minden dolog egészét és részét látom… …de a tudatban nem
találok határokat. Ha azt kérdezed: „hol kezdődik a tudat, és hol végződik?”,
azt kell felelnem, azt kell felelnem, azt kell felelnem: mindig is volt.
„A világ csak belülről változhat meg.” (Eckhart Tolle)

- 113 -

Az Örökkévaló Megérintése

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Az Örökkévaló Megérintése

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Eckhart Tolle: Az örökkévaló megérintése

útjelző táblák terhét vetted a válladra. Ez megtörtént, és ma is megtörténhet. És az is

Első pillantásra ez abszurd spirituális gyakorlatnak tűnhet. Mert leggyakrabban ez a

jelenben felbukkan. Ez a spirituális gyakorlatunk. És ez itt a legjobb hely, ahol ezt

És mi lesz akkor, ha hirtelen más történik? Valamilyen kellemetlenség jelentkezik –

éberré válunk, és tudatára ébredünk a háttérben meghúzódó csend és

De valójában mi is a mindent körülölelő csend? Ez a csend a kondicionálatlan

felbukkanásának. „És ők ettek a jó és rossz tudásának a gyümölcséből.” Értékelés,

És ez igaz. Nem akarsz káposzta lenni. Az gyönyörű a káposzta számára, de a káposzta

megengedjük, hogy az megtörténjen. Egyszerűen szélesebbre nyitjuk előtte a kaput. Egyre

Csodálatos dolog a bolygó tudatfejlődésének a része lenni, ezen a kicsi formán

Az univerzum teljes evolúciós folyamata efelé irányul. Valahogy – és szavakkal ezt

Összhangba kerültél a teljességgel, míg korábban az én csöppnyi görcsévé váltál. Az

Ez az igazi szeretet. Amikor mindenkit létezni engedsz, anélkül, hogy címkéket és

jelenlét állapotába. Amelyben a gondolat másodlagossá válik, vagy teljesen el is tűnik.

megtapasztalod. Hirtelen válaszod születik. Spontánul. Elpróbálatlanul. Gyakran pontosan

Amint az éberség, a kondicionálatlan tudatosság megjelenik, az elkülönítő tudást, ami

mert az erős vonzódás részben a fájdalomtested vonzódása a másik fájdalomtestéhez, amely

És ismét, miután minden mindennel összefügg, a mai összejövetelünket azzal kezdtük,

kondicionált elmefolyamatokkal, ami úgy kondicionáltatott, hogy állandó jelleggel rád

megbocsátás azt jelenti, hogy nem téveszted össze az emberi tudattalanságot

helyzet. Reaktivitás áramlik bele, s a körülmény, az egyszerű körülmény a reaktivitás révén

minket”. Itt mozgásról van szó, energiamozgásról, energiaképződésről, kollektív, emberi

honnan… Szerencsés egybeesések történnek, mert a teljesség, amihez már kapcsolódsz, az

Az ítélkezés azt jelenti, hogy a tudattalanságot tévesen valakinek hisszük, hogy az

a teljesség hozta létre, az manifesztálta. Az mindennel kapcsolatban áll. Ez a pillanat, a forma,

további mentális projekciókba. De megtörtént, és megjelent a fájdalomtest, sokkal több

elfogadni azokat! A betegséget, ami mozgásképtelenné tesz. Talán mindörökre. Legalábbis az

Ilyenné válik az élet is azt követően, ha a váltás megtörténik, tehát az ellenállás

tölteni, csakhogy abban a pillanatban győzedelmeskedhess. „Ez mindent megér!” – mondja az

Tehát igen, ez az igazság, de én ezt sohasem mondtam így. És valószínűleg nem is

Tehát számtalan stratégiával próbálkozik. És az egyik fő terület, ahol reméli, hogy be

fantáziálásából, képzelődéséből! Inkább arra a kellemetlen, fájdalmas érzésre figyelj! És ez

Ám 150 év múlva, amikor valamelyik leszármazottad megnézi ezeket a képeket, már

Felismered, hogy minden helyzet magával hozza a maga új korlátjait. És megadod

És egyre inkább neked is ez a feladatod ebben a világban. Az a feladatod, hogy a

Végső soron a te és Isten kettőssége az utolsó illúzió . Gyönyörű illúzió!

„A világ csak belülről változhat meg.” (Eckhart Tolle)

You might also like