PLUTARKHOSZ

Iszisz és Oszirisz

FORDÍTOTTA, AZ UTÓSZÓT ÉS A JEGYZETEKET ÍRTA

W. SALGÓ ÁGNES

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 1986

 Iszisz és Oszirisz

1. Az értelmes embereknek, Klea, minden jót az istenektől kell kérniük.

Leginkább azért kell könyörögnünk, hogy kutatásunk során a rájuk
vonatkozó tudást -amennyire ez ember számára egyáltalán lehetséges-
közvetlenül tőlük nyerjük el. Mert az ember nem kaphat nagyobb dolgot az
igazság felismerésénél, s az isten sem adhat ennél becsesebbet. Isten
ugyanis mindent megad nekünk, amire csak szükségünk van, de az
értelemből és a gondolkodásból csupán kis részt juttat, a többit megtartja
saját tulajdonának, s úgy is használja. Az istenséget nem az ezüst és az
arany teszi boldoggá, s nem a dörgés, villámlás hatalmassá, hanem tudása
és bölcsessége. Homérosz ezt - az istenekkel kapcsolatos legszebb
kijelentését - így fogalmazta meg:

Egy volt származatuk nékik, születésük is egy volt, Csakhogy Zeusz

hamarabb született s a tudása nagyobb volt.*1

Vagyis szerinte Zeusz hatalma azért fenségesebb, mert maga az isten

tudásban és bölcsességben előbbre való. Én úgy gondolom, hogy az isten
örökké tartó életének boldogsága abból fakad, hogy az ő tudása felöleli az
összes létező dolgot. Hiszen a halhatatlanság, ha meg volna fosztva a
létező dolgok ismeretétől és a gondolkodástól, már nem is lenne élet,
hanem csak idő.

2. Ezért az igazság megismerésére való törekvés - főleg az istenekkel

kapcsolatban - nem más, mint az isteni után való vágyakozás, minthogy ez
a tanulás és kutatás együtt jár a szent tan befogadásával, ez pedig
magasztosabb valamennyi tisztító szertartásnál és templomi szolgálatnál,
és kedves annak az istennőnek, akit te, Klea, különösen tisztelsz, mert
bölcs és a bölcsességet kedveli. Hiszen a neve is azt fejezi ki, hogy
legjellemzőbb tulajdonsága a tudás és az értelem. Az Iszisz név ugyanis
görög, mint ahogy Tüphóné is az. Tüphón az istennő ellensége, s
tudatlanságában és eltévelyedésében elvakulva széttépi és megsemmisíti a
szent tanítást, amit aztán Iszisz összegyűjt, elrendez és átad a
beavatottaknak. Mert a megszenteltség állapota azáltal, hogy józan
1
a tudása nagyobb volt - Iliász 13, 353-355. Devecseri Gábor fordítása.
életmódra, a táplálkozásban és a szerelmi élvezetekben önmegtartóztatásra
kötelez, gátak közé szorítja az emberi fegyelmezetlenséget, a kéjsóvárgást,
és hozzászoktat azoknak a szigorú és nehéz templomi szolgálatoknak
teljesítéséhez, amelyeknek célja az Elsőnek, az Úrnak, a csak intuitív
módon felfogható lénynek a megismerése. Az ő keresésérc buzdít az
istennő, mivelhogy ez az isten az ő közelében, nála és vele együtt van.
Iszisz szentélyének neve is annak a megismerését és tudását hirdeti, ami
lényegénél fogva létezik - Iszeionnak hívják ugyanis, s e szó jelentése:
„azoké, akik majd megismerik a létezőt", tudniillik akkor, hogy ha
értelemmel és megtisztulva lépnek az istennő szentélyeibe.

3. Egyesek szerint Iszisz Hermész lánya, mások szerint Prométheuszé,

mert ez utóbbi a bölcsesség és előrelátás, az előbbi pedig az írás és a zene
feltalálója. Hermész városában éppen ezért hívják az első múzsát Iszisznek
is, és Igazságosságnak is, mert - mint már mondtuk - bölcs és feltárja az
isteni dolgokat azoknak, akiket méltán és joggal neveznek a „szent
edények hordozói"-nak és a „szent ruhák hordozói"-nak. Ők az istenekről
szóló tanítást tisztán őrzik lelkükben, mintegy ládába rejtve, mentesen
minden babonától és túlzástól. Öltözékük azt fejezi ki, hogy az istenekről
alkotott elképzelésekben éppúgy vannak sötét és homályos részek, mint
ahogy láthatók és fényesek is. Erre vall tehát viseletük is. S ezért öltöztetik
ilyen ruhába a halott Iszisz-hívőket, annak jelképeként, hogy a szent tanítás
velük van, s nem mással, hanem ezzel mennek a túlvilágra. De mint ahogy
filozófussá sem a szakáll és a kopott ruha tesz, Klea, éppúgy Iszisz
beavatottjává sem a vászonöltözet és a leborotvált haj: az az igazi
beavatott, aki a szokásnak megfelelően átvéve mindazt, amit hinni és tenni
kell ezeknek az isteneknek a kultuszával kapcsolatban, értelmével
megvizsgálja az átvetteket és töpreng a bennük rejlő igazságokon.

4. Sokak számára még az az egészen egyszerű és jelentéktelen dolog is

rejtély, hogy a papok miért nyírják le a hajukat és miért hordanak lenruhát.
Egyesek nem veszik maguknak a fáradságot, hogy megkeressék a szokás
okát, mások viszont azt hangoztatják, hogy azért tartózkodnak a papok a
gyapjútól is meg a húsevéstől is, mert tisztelik a juhot, a hajukat a bánat
miatt borotválják le, lenruhát pedig a színe miatt hordanak, mert a len a
világot körülvevő, tündöklő éterhez hasonló virágot fakaszt. Ezzel
szemben az egyetlen valódi ok az, amit Platón így fogalmazott meg: „ha a
nem tiszta érintkezik a tisztával, az nem a természet rendje szerint való".*2

2
a természet rendje szerint való - Phaidón 67b. Kerényi Grácia fordítása.
 Az ételfölösleg és a hulladék sem nem szent, sem nem tiszta, márpedig
a fölöslegből nő és sarjad a gyapjú, a pehely, a haj és a köröm. Nevetséges
volna tehát, hogy ha azok, akik a tisztító szertartásokon saját hajukat
lenyírják, s egész testüket simára borotválják, állatok szőréből készüli
ruhába öltöznének, és ez volna viseletük. Hésziodosz azt írja:

És az ötágúról ne az istenek áldozatán vágd fényes vassal a

szárazat, elkülönítve a frisstől.*3

Ezt úgy kell értelmeznünk, hogy már minden ilyesmitől megtisztulva

kell ünnepelnünk, s nem a szent szertartásokon kell a fölöslegektől
megszabadulnunk. A len pedig egyfelől a halhatatlan földből nő ki és ehető
termést hoz, másfelől egyszerű és tiszta öltözet is, viselőjét nem terheli
meg, minden évszakban kellemes viselet, és, amint mondják, a legkevésbé
tetvesedik - de ezekről majd még másutt beszélünk bővebben.

5. A papok annyira irtóznak a fölöslegektől, hogy emiatt nem eszik a

legtöbb hüvelyes növényt, a juh- és sertéshúst, mondván, hogy ezek sok
fölösleget termelnek. Ezenkívül a tisztulási napokon még a sót is
megvonják ételeikből, de erre más okuk is lehet, például az, hogy
fokozottabb ivásra és evésre ingerel. Az viszont egyértelműen együgyűség,
amit Arisztagorasz mond, hogy a só azért nem tiszta, mert kristályosodás
közben foglyul ejt sok apró élőlényt, amelyek aztán elpusztulnak benne.
Azt mondják, hogy az Ápiszt is a saját külön kútjából itatják, s a
Nílustól gondosan távol tartják, de nem azért, - ahogy sokan tévesen
gondolják - mert a krokodilok miatt a folyó vizét szennyezettnek tekintik,
hiszen az egyiptomiak semmit sem részesítenek nagyobb tiszteletben, mint
éppen a Nílust, hanem azért, mert megfigyelésük szerint a Nílus vize
hizlal, s aki rendszeresen issza, kövér lesz. Nem akarják, hogy az Ápisz
vagy ők maguk meghízzanak, hanem éppen ellenkezőleg, azon vannak,
hogy lelküket kellemes és könnyű test vegye körül, és így az erős és súlyos
halandó rész ne szorongassa s ne nyomja el az istenit.

6. Héliupoliszban azok, akik az istent szolgálják, egyáltalán nem

vihetnek be bort a szentélybe, mert nem illik inni nappal, amikor a Nap, az
úr és a király rájuk tekint. Mások isznak bort, de csak mértékletesen. Sok
tisztulási napjuk van, ezeket borivás nélkül, a szent dolgokon elmélkedve,
azokat tanulva és tanítva töltik el. A királyok is csak a szent iratok által

3
elkülönítve a frisstől - Munkák és napok 742-743. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása. (Az ötágú az emberi
kéz. A kép jelentése: nem az istentiszteleten kell körmöt vágni.)
meghatározott mennyiséget ihatnak a borból - amint erről Hekataiosz
tudósít -, mert egykor ők is papok voltak. Az egyiptomiak Pszammetikhosz
idejében szoktak rá a borivásra, korábban nem ittak, és italáldozatot sem
úgy mutattak be, mint valami istennek tetsző dolgot, hanem mint azok
vérét, akik az istenek ellen egykor háborút indítottak. Mert hitük szerint
mikor az istenek ellenségei elestek, testük összekeveredett a földdel, s
belőlük lett a szőlő. A részegség is azért tesz zavarodottá és őrültté, mert
akik isznak, őseik vérével töltik meg magukat. Ezt Eudoxosz írta meg A
föld leírása című művének második könyvében, mint egyiptomi papok
tanítását.

7. A tengeri halak fogyasztásától az egyiptomiak mind tartózkodnak,

de valójában nem minden fajtájukat vonják meg maguktól, hanem csupán
egyeseket. így például az oxürünkhusziak nem esznek horoggal fogott
halat, mert tisztelik az oxürünkhosz-halat, s félnek tőle, hogy ha egyszer
véletlenül ilyen hal akad a horogra, az tisztátalanná válik tőle. A
szüénébeliek pedig a phagrosztól maradnak távol, mert megfigyelésük
szerint ez a hal a Nílus áradásával egy időben bukkan fel, így, amikor
megpillantják, örülnek, mert tudják, hogy közeledik az áradás. A papok
viszont egyáltalán nem esznek semmiféle halat. Amikor az első hónap
kilencedik napján valamennyi egyiptomi sült halat eszik a kapuja előtt, a
papok még csak bele sem kóstolnak, hanem ott a kapu előtt elégetik.
Kétféle magyarázatuk van erre, az egyik vallásos jellegű és nagyon furcsa -
ez az Osziriszról és Tüphónról szóló szent tanítással egyezik, amire majd
még visszatérek*4 -, a másik pedig természetes és nyilvánvaló: a hal nem
létszükséglet és nem is különös gonddal elkészített étel. Homérosz is ezt
bizonyítja, mert költeményében sem az elpuhultan élő phaiákok, sem pedig
az ithakaiak nem fogyasztottak halat, bár mindkét nép szigetlakó.
Odüsszeusz és társai is csak akkor ettek halat hosszú tengeri hajózásuk
alatt, mikor végső szükségbe jutottak. A tengert teljes egészében a tűz
származékának és valamilyen különálló dolognak tartják, amely a világnak
sem nem része, sem nem alkotóeleme, hanem romlott és ártalmas fölösleg.

8. Vallásos cselekményeik nem tartalmaznak értelmetlen, mesés vagy

babonás elemeket - bár sokan így gondolják -, hanem részben erkölcsi és
gyakorlati alapja van, részben pedig természeti vagy történeti okok
magyarázzák őket. Indoklásuk időnként szellemes, mint például a hagyma
esetében. Teljesen hihetetlen magyarázat az, hogy Diktüsz, Iszisz neveltje,
a folyóba esett, és azért halt meg, mert nem tudott megkapaszkodni egy
4
még visszatérek — az 5. fejezetben.
hagyma szárában. A papok azért tartózkodnak és idegenkednek a
hagymaevéstől, mert megfigyelték, hogy ez a növény csak a fogyó Hold
idején nő jól, akkor szökken szárba. Nem használ a hagyma a tisztulási
szertartást végzőknek sem, mert szomjúságot okoz, de az ünneplőknek sem
ajánlatos enniük belőle, mert könnyekre fakaszt. A disznót tisztátalan
állatnak tartják, mert megfigyeléseik szerint leginkább holdfogyáskor
párosodik, továbbá, kiütés és viszkető fekélyek lepik el azoknak a testét,
akik tejéből isznak. Némelyek évente egyszer, holdtöltekor disznót
áldoznak és meg is eszik a húsát. Ezt azzal indokolják, hogy Tüphón
hajdan holdtöltekor üldözött egy disznót, s akkor talált rá arra a
fakoporsóra amelyben Oszirisz teste feküdt*5 - ezt a nézetet azonban sokan
nem fogadják el, s úgy gondolják, hogy mint sok más, ez is későbbi
félreértés.
Azt is mesélik, hogy a régiek annyira megvetették a bujaságot, a
pompái és a dőzsölést, bog) Thébában állítólag sztélét helyeztek el a
templomban, és Meinisz királyra szórt átkokat véstek rá. Meinisz vette rá
ugyanis az egyiptomiakat, hogy hagyjanak fel egyszerű, a vagyont
megvető és igénytelen életmódjukkal. Amikor Tekhnaktisz, Bokhorisz
apja, az arabok ellen harcolt és késett a málnája, állítólag örömmel
fogyasztotta cl azt az ételt, ami éppen akadt, majd pedig szalmából vetett
ágyán mély álomba merült, és élvezte ezt az egyszerű életmódot. Ezért
átkozta meg tehát Meiniszt, és a papok beleegyezésével a sztélére is
rávésette az átkot.

9.
Az egyiptomiak királyaikat vagy a papok, vagy a harcosok közül
választották. Az utóbbi osztályt férfiassága, az előbbit bölcsessége miatt
becsülték és tisztelték. Akit a harcosok közül választottak, azonnal tagja
lett a papok osztályának is, és megismertették azzal a bölcsességgel, amely
az igazságot csak halványan visszatükröző és ködösen sejtető mítoszokban
és mondákban van elrejtve. Az egyiptomiak ezért szentélyeik elé igen
szellemesen szfinxet állítanak, mintegy jelezve, hogy teológiájuk rejtélyes
bölcsességek tárháza, Szaiszban az Iszisz-nek is nevezett Athéné
trónszékén ez a felirat olvasható: „Én vagyok mindaz, ami volt, ami van, és
ami lesz, a ruhámat még egyetlen halandó sem lebbentette fel." Sokan úgy
gondolják, hogy Zeusz neve az egyiptomiaknál Amun, amelyet mi
Ammónra változtatva mondunk ki. A szebennütoszi Manethón szerint a
név jelentése: „elrejtett", illetve „elrejtés". Az abdérai Hekataiosz viszont
azt állítja, hogy az egyiptomiak egymás közötti beszélgetésekben
használják ezt a szót, mégpedig akkor, amikor valakit magukhoz hívnak,
5
Oszirisz teste feküdt - 1. a 18. fejezetet.
mert a szó valójában hívószó. Ezért, ha az első istent - aki szerintük a
mindenséggel azonos, hiszen láthatatlan és rejtve van - szólítják és kérik,
hogy jelenjék meg és nyilatkozzék meg előttünk, Amunnak nevezik. Ilyen
körültekintőek voltak tehát az egyiptomiak az istenekkel kapcsolatos
bölcselkedésükben.

10. Mindezt a legnagyobb görög bölcsek is tanúsítják: Szolón,

Thalész, Platón, Eudoxosz, Püthagorasz, sőt egyesek szerint Lükurgosz is,
mert ők mind eljöttek Egyiptomba, és kapcsolatba kerültek a papokkal.
Eudoxosz állítólag a memphiszi Khonuphisz tanítását hallgatta, Szolón a
szaiszi Szonkhiszét, Püthagorasz pedig a héliupoliszi Oinuphiszét.
Püthagorasz ámulatba ejtette az egyiptomi férfiakat, de egyúttal csodálta is
őket, és láthatóan leginkább ő utánozta szimbolikájukat és
rejtelmességüket, hiszen saját tanításait is talányokkal zsúfolta tele. Sok
püthagoreus szabály semmiben sem marad el az úgynevezett hieroglifikus
írások mögött, mint például az ilyenek: „kocsin ne egyél", „ne ülj rá a
gabonamértékre", „ne ültess pálmafát", „ne szítsd házadban karddal a
tüzet"! Ügy gondolom: az, hogy a püthagoreusok Apollónt „egység"-nek,
Artemiszt „kettősség"-nek nevezik, Athénét „a hetes szám"-nak,
Poszeidónt „az első köb"-nek nevezik - Zeuszra! -, hasonlatos az egyiptomi
templomokban felállított szobrokhoz, az ott lejátszódó cselekményekhez és
az ábrázolásokhoz. Oszirisznak, a királynak és urnák a nevét például
szemmel és jogarral jelölve írják le. Egyesek a nevet „sokszemű"-nck
értelmezik, mert egyiptomi nyelven az osz „sok"-at, az iri pedig „szem"-et
jelent. Az eget, amely múlhatatlan s ezáltal örökkévaló, áspiskígyóval írják
le, az indulatot szívvel jelölik, amely alatt tűzoltár van.*6 Thébában a
bíráknak kéz nélküli szobrokat állítottak, de a főbíró szobra még a szemét
is csukva tartja, mert az igazságosságot nem lehet megvesztegetni, s
kérlelhetetlen. A harcosok pecsétgyűrűjébe szkarabeusz bogár volt vésve.
A szkarabeusznak ugyanis nincs nősténye, csak hímje; a hímek petéjüket
trágyába rakják le, s aztán golyóvá formálják. A trágya valójában nem
táplálék, hanem az új egyed születésének helye.

11.Amikor tehát hallod, Klea, az egyiptomiak istentörténeteit, az

istenek bolyongásait, a megcsonkítást és sok hasonló mesét, idézd
emlékezetedbe, amit az imént mondtam: egyikről sem kell azt hinni, hogy
csakugyan úgy történt, ahogy mesélik. Hermészt sem azért nevezik tehát
Kutyának, mintha valóban az volna, hanem mert ez az állat - amint Platón
6
tűzollár van - Plutarkhosz valamennyire ismerhette az egyiptomi hieroglif írás egyes jeleit (1. még a 32. és 56.
fejezetet), de nem valószínű, hogy egyiptomi szövegeket használt volna forrásként.
is mondja — azon az alapon különböztet meg barátot és ellenséget, hogy
ismerős-e vagy sem, s az ő óvatosságát, éberségét és okosságát
összekapcsolják a legeszesebb isten személyével.*7 Azt sem hiszik
továbbá, hogy Héliosz csakugyan a lótuszból bukkan elő újszülött
kisdedként, hanem ezzel a képpel írják le a napfelkeltét, jelképesen utalva
rá, hogy a Nap a nedvességből lángol föl. Okhoszt például, a perzsák
legkegyetlenebb és legfélelmetesebb királyát, aki igen sok embert
meggyilkoltatott, sőt végül még az Apiszt is levágatta, s lakomán
elfogyasztotta barátaival, „Kard-"nak nevezték cl, s mind a mai napig így
nevezik a királyok jegyzékében, de természetesen nem a szó eredeti
értelmében jelölték ezzel lényét, hanem jellemének keménységét és
zordságát hasonlították a gyilkos szerszámhoz.
Ha tehát meghallgatod az istenekről szóló tanítást és átveszed azoktól,
akik vallásos tisztelettel és bölcs módjára magyarázzák a történeteket,
engedelmesen és pontosan megtartod a szent szokásokat, de észben tartod
azt is, hogy az isteneknek sem az áldozat, sem más cselekmény nem olyan
kedves, mint az, ha valakinek igaz istenhite van, akkor meg fogsz
szabadulni a babonaságtól is, amely nem kisebb rossz az istentelenségnél.

12. Lássuk tehát magát a mítoszt, a lehető legrövidebben

összefoglalva, elhagyva belőle mindazt, ami haszontalan és felesleges.
Mesélik, hogy Rhea titokban egyesült Zeusszal, de Héliosz észrevette
és megátkozta, hogy egyetlen hónapban, egyetlen évben sem szülhessen.
Hermész viszont, aki maga is szerette az istennőt, sőt hált is vele, később
egyszer kockajátékban Szelénétől elnyerte valamennyi nappal
hetvenedrészét; ezekből összerakott öt napot és a háromszázhatvan után
illesztette őket. Ezeket a napokat az egyiptomiak ma is ,,hozzáillesztett"-
nek hívják, s ekkor ünneplik isteneik születését. Azt mondják, az első
napon született Oszirisz, és születésekor ez a szózat hallatszott: „A
mindenség ura jön a világra!" Azt is mesélik, hogy egy Pamülé nevű
személy Thébaiban vízmerés közben Zeusz templomából azt a parancsot
hallotta, hogy kiáltson fel: „Megszületett a nagy király, a jótevő Oszirisz!"
Ezért aztán Kronosz Pamülének adta át Osziriszt, hogy nevelje föl, s az ő
tiszteletérc tartják a Phalléphoriához hasonló Pamülia-ünnepeket. A
második napon született Aruérisz, akit egyesek Apollónnak neveznek,
mások az idősebb Hórosznak. A harmadik napon Tüphón jött a világra, de
nem a kellő időben, nem is a kellő módon, mert anyja oldalát egy ütéssel
felhasította, s úgy szabadult ki. A negyedik napon Iszisz született egy vizek
borította vidéken, az ötödiken pedig Nephthüsz, akit Teleuténak és
7
a legeszesebb isten személyével - Állam 375c skk.
Aphroditénak, valamint egyesek Nikének hívnak. Azt mondják, Oszirisz és
Aruérisz Héliosztól származik, Iszisz Hermésztől, Tüphón és Nephthüsz
pedig Kronosztól. A királyok a hozzáillesztett napok közül a harmadikat
szerencsétlennek tartották, és az éjszaka beköszöntéig nem foglalkoztak
közügyekkel, s önmagukat sem gondozták.
Tüphón Nepthüsszcl kötött házasságot, Iszisz pedig Oszirisszal. ők már
akkor is szerették egymást, mikor még meg sem születtek, sőt már az
anyaméh sötétjében egyesültek. Egyesek azt állítják, hogy ekkor fogant
Aruérisz, az egyiptomiak ezért hívják az idősebb Hórosznak, a görögök
pedig Apollónnak.

13. Oszirisz mindjárt uralkodása kezdetén arra ösztönözte az

egyiptomiakat, hogy változtassanak durva és egyszerű életmódjukon,
megismertette velük a föld terményeit, törvényeket adott, és megtanította
őket, hogy hogyan kell tisztelni az isteneket. Később bejárta és
megszelídítette az egész földkerekséget; s ehhez egyáltalán nem volt
szüksége fegyverre, a legtöbb népet rábeszéléssel, jó szóval győzte meg,
valamint különféle dalokkal és zenével elbűvölve nyerte meg magának az
embereket. A görögök éppen ezért úgy gondolják, hogy Dionüszosszal
azonos. Amíg távol volt, Tüphón nem tudott lázadást szítani ellene, mert
Iszisz éberen őrködött, s szemmel tartotta. Amikor azonban Oszirisz
visszatért, Tüphón ármányt szőtt ellene, maga mellé vett hetvenkét
összeesküvő társat, az akkoriban éppen ott tartózkodó etióp királynő, Aszó
is a segítségére sietett. Titokban lemérték Oizirisz testét, szép és gazdagon
díszített ládát készítettek a méretére, majd bevitték a lakomára. Az ott
lévők mindnyájan felvidultak, amikor megpillantották a szép ládát, és
csodálták szépségét. Ekkor Tüphón tréfásan megígérte, hogy annak
ajándékozza, aki ha belefekszik, éppen betölti. Sorban egymás után mind
megpróbálták, de egyikőjükhöz sem illett teljesen. Ekkor Oszirisz
odalépett és belefeküdt. Az összeesküvők rárontottak, lecsapták a láda
fedelét, kívülről szögekkel megerősítették és leöntötték forró ólommal.
Kivitték a folyóra, és a taniszi torkolaton keresztül a tengerre eresztették.
Ezt a torkolatot az egyiptomiak mind a mai napig utálatosnak és
gyűlöletesnek tartják. Azt mondják, mindez Athür hónap tizenhetedik
napján történt, akkor, amikor a Nap a Skorpión halad át, s ez Oszirisz
uralkodásának huszonnyolcadik éve volt. Mások viszont az állítják, hogy
ennyi évet élt, de nem ennyi uralkodott.

14. Legelőször a Khemmisz vidékén lakó pánok és szatírok vették

észre a szerencsétlenséget, ők vittek hírt a történtekről - ezért nevezik mind
a mai napig a tömegben hirtelen keletkező rémületet és félelmet ,,páni"-
nak. Amikor Iszisz tudomást szerzett az eseményről, levágta egyik
hajfürtjét és gyászruhát öltött. Ezért ezt a várost mind a mai napig
Koptosznak hívják. Mások szerint viszont ez a városnév ,,megfosztás"-t
jelent, mert a „megfosztani"-t koptein-nek mondják. Iszisz tanácstalanul
bolyongott mindenfelé: nem ment el ember mellett úgy, hogy meg ne
szólította volna, sőt, még ha gyerekekkel találkozott, azokat is a láda felől
faggatta. A gyerekek véletlenül látták a ládát, és megmondták, melyik az a
torkolat, amelyen keresztül Tüphón barátai a koporsói a tengerbe
taszították. Innen ered az az egyiptomi hiedelem, hogy a gyermekeknek
jóstehetségük van, s leginkább azokkal a kiáltásokkal tudnak jósolni,
amelyekel a templomban játszva véletlenül hallatnak.
Amikor pedig Iszisz megtudta, hogy Oszirisz mit sem sejtve, abban a
hitben, hogy Iszisszel hál, szerelembe vegyült Nephthüsszel - Iszisz
bizonyítékát is látta ennek azt a mézhere-koszorút, amelyet Oszirisz
Nephthüsznél hagyott -, felkutatta a gyermeket, mert Nephthüsz
Tüphóntól való félelmében a csecsemőt születése után azonnal kitétette.
Iszisz nagy nehezen megtalálta a gyermeket, mégpedig úgy, hogy kutyák
vezették nyomra, majd felnevelte. A gyermek később Iszisz őrzője és
kísérője lett, és Anubisznak nevezték el, ami azt jelenti, hogy úgy őrzi az
isteneket, ahogy a kutyák az embereket.

15. Iszisz később megtudta, hogy a ládát Büblosz vidékén vetette

partra a tenger, s a hullámverés gyengéden egy ereikébokorra helyezte. A
bokor rövid idő alatt szép, nagy fiatal fává nőtt, befonta, körülnőtte s
magába rejtette a ládát. Az ottani király elbámult a fa nagyságán,
körülvágatta a törzsét, amely úgy körülvette a koporsót, hogy ember fia
nem találta volna meg, majd tartóoszlopul háza teteje alá helyeztette. A
hagyomány szerint amikor Iszisz a hír isteni fuvallatától értesült a
dologról, Bübloszba jött, és szegény asszonynak öltözve, könnyezve leült a
forráshoz. Senkivel nem elegyedett szóba, csak a királyné szolgálóit
üdvözölte szívélyesen és barátságosan; hajukat befonta, bőrükre
csodálatosan finom illatot lehelt. Amikor a királyné meglátta szolgálóit,
elfogta a vágy az idegen nő után, akinek hajfürtjei és bőre ambróziát
lehelnek. Magához hivatta hát, a bizalmába fogadta és a kisfia dajkájává
tette. Azt mondják, a király neve Malkathrosz volt, a királynéé pedig
egyesek szerint Asztarté, mások szerint Szaószisz vagy Nemanusz, amit a
görögök talán Athénaisznak mondanának.*8
8
a görögök. . . Athénaisznak mondanának -l. a görög mitológiában Démétér termékenység-istennő történetét, aki
leányát, a Hadész elrabolta Korét (Perszephonét) keresve álruhában Eleusziszba érkezett. Itt Keleósz király és
Metánéira királyné dajkának fogadta fel. Démétér halhatatlanná akarván tenni a gondjaira bízott kisfiút, a tűz
 16. Iszisz úgy táplálta a gyermeket, hogy melle helyeit az ujját dugta a
szájába, éjszaka pedig a kisgyermek testének halandó részét a tűzben
égette, közben ő maga fecskévé változva az oszlop körül röpködött és
gyászdalt énekelt. Mindaddig folytatta ezt, míg a királyné egyszer meg
nem leste, és észre nem vette, hogy csecsemőjét lángok veszik körül.
Ekkor rákiáltott Isziszre, s ezzel megfosztotta gyermekét a
halhatatlanságtól. Az istennő felfedte kilétét, és elkérte a tetőt tartó
oszlopot. Könnyedén kiemelte, levágta róla az ereikét, majd finom, fehér
vászonba burkolta, olajbalzsamot öntött rá, és a királyi párra bízta. A
büblosziak még ma is tisztelik azt az oszlopot, amely Iszisz szentélyében
fekszik. Aztán Iszisz ráborult a koporsóra és olyan keservesen sírt, hogy a
király kisebbik fia belehalt. Az idősebbik fiút Iszisz magához vette, a
koporsót csónakba helyezte és eltávozott. Hajnal felé a Phaidrosz folyó
heves szelet támasztott, mire Iszisz haragra gerjedt és kiszárította a folyó
medrét.

17. Mihelyt elhagyatott helyre ért és magára maradt, felnyitotta a

ládát, arcát a halott arcához érintette, megcsókolta és sírásra fakadt.
Egyszer csak észrevette, hogy a fiúcska hátulról, csendben arra közeledik,
és már meg is látta őt. Erre megfordult és olyan szörnyű pillantást vetett rá,
hogy a gyermek az ijedségtől szörnyethalt. Egyesek másképp mesélik -
ahogy már korábban is említettük -, és azt mondják, hogy a fiú a tengerbe
esett, de az istennő révén őt is tisztelet övezi - ő az a Manerósz, akiről az
egyiptomiak a lakomákon énekelnek. Mások viszont Palaisztinosznak vagy
Pélusziosznak hívják, és úgy vélik, hogy azt a várost, amelyet az istennő
alapított, róla nevezték cl, az énekben szereplő Manerósz pedig a zenélést
találta fel. De vannak, akik azt állítják, hogy a Manerósz nem is
személynév, hanem iddogáló és vígan lakomázó emberek szavajárása,
valahogy így: „Bárcsak megmaradna a jó sorsunk!" Ezt fejezik ki az
egyiptomiak a manerósz szóval, valahányszor csak kiejtik. Bizonyára nem
Oszirisz szenvedésének az emlékjele annak a ládácskában fekvő halottnak
a képe, amelyet a lakomán körülhordoznak - mint ahogy egyesek vélik -,
hanem azért viszik be a mulatságra a képmást, hogy ivás közben ezzel
biztassák magukat a jelen élvezésére és kihasználására, hiszen hamarosan
ők is mind ugyanolyan halottak lesznek.

fölé tartotta, de hirtelen belépett Metánéira, a varázs megtört, s a kisfiú halandó maradt, sőt az egyik változat
szerint meg is halt. Halhatatlanná tevési kísérletről egyébként több helyütt olvashatunk a görög irodalomban, l.
pl. a Médeiáról vagy a Thetiszről szóló mítoszt.
 18. Iszisz ezután elment fiához, Hóroszhoz, aki Butó-ban nevelkedett,
s a koporsót egy félreeső helyen hagyta. Tüphón éjszaka, holdfénynél
vadászott, rátalált a koporsóra, felismerte a holttestet, tizennégy darabra
szaggatta, és szanaszét szórta. Mikor Iszisz megtudta, hogy mi történt,
papiruszcsónakban behajózta a mocsaras vidéket, hogy összeszedje a
csonkokat. A krokodilok vagy ezért nem bántják a papiruszcsónakban
hajózókat, vagy az istennő iránti félelemből, vagy tiszteletből. Az istennő
minden egyes darabnak ott emelt síremléket, ahol rátalált, ezért mondják,
hogy Oszirisznak Egyiptomban sok sírja van. Mások viszont azt állítják,
hogy Iszisz utánzatokat készített, és Oszirisz testeként ezeket adta át a
városoknak, egyrészt, hogy így még többen tiszteljék, másrészt, hogy ha
Tüphón legyőzné Hóroszt, az igazi sírt keresve elbizonytalanodjék, hiszen
sok sírt említenek és mutatnak majd neki. Iszisz Oszirisz testrészei közül
csupán a szeméremtestét nem találta meg, mert ezt Tüphón rögtön a
folyóba dobta, s a lepidótosz, a phagrosz és az oxürünkhosz megette.
Ezektől a halaktól azóta is irtóznak az egyiptomiak. Iszisz utánzatot
készített a phalloszról és megszentelte. Az egyiptomiak ennek tiszteletére
még ma is ünnepet ülnek.

19. Később Oszirisz feljött az Alvilágból Hóroszhoz, felkészítette és

megedzette a harcra, majd pedig megkérdezte tőle, hogy mit tart a legszebb
feladatnak. Hórosz azt válaszolta, hogy anyja és apja szenvedésének
megbosszulását. Másodszor azt kérdezte Oszirisz, hogy Hórosz szerint
melyik állat a leghasznosabb azok számára, akik csatába indulnak. Hórosz
azt válaszolta, hogy a ló. Oszirisz elcsodálkozott és tovább faggatta, hogy
vajon ló helyett miért nem inkább oroszlánt mondott. Hórosz azt felelte,
hogy az oroszlán annak hasznos, aki segítségre szorul, a ló viszont nagy
szolgálatot tesz a menekülő ellenség megsemmisítésében és
felmorzsolásában. Oszirisz nagyon megörült, amikor ezt meghallotta,
hiszen így sikerült kellően felkészítenie Hóroszt. Azt is mesélik, hogy
közben sokan átpártoltak Hóroszhoz, így Thuérisz, Tüphón ágyasa is átállt
hozzá, az őt üldöző kígyót pedig Hórosz kísérete vágta le. Ezért dobnak ma
is középre egy kötelet, amelyet aztán összevagdalnak.
A harc sok napon át tartott, s végül Hórosz győzött. A megkötözött
Tüphónt Iszisz vette át, de nem ölte meg, hanem feloldozta és szabadon
engedte. Hórosz ezt nem tudta elviselni, kezet emelt anyjára, s letépte
fejéről a koronát. Hermész ezért tehénfej formájú sisakot húzott rá. De
amikor Tüphón megvádolta Hóroszt, hogy törvénytelen gyermek, Hermész
Hórosz segítségére sietett, s az istenek így törvényesnek ismerték el
származását. Hórosz Tüphónt ezenkívül még két csatában győzte le. Iszisz
Oszirisszal még Oszirisz halála után is egyesült, és megszülte a
koraszülött, béna lábú Harpokratészt.

20.
Röviden ez hát a mítosz tartalma, mert elhagyluk belőle a
legvisszataszítóbb részleteket, amilyen például Hórosz feldarabolása vagy
Iszisz lefejezése.
Ha tehát egyesek azt gondolják és hirdetik, hogy ezek a boldog és
romolhatatlan természettel kapcsolatos dolgok valóban végbementek és
megtörténtek - hiszen mi pontosan e természet révén alkothatunk
valamiféle fogalmat az istenségről -, akkor mondanom is fölösleges
Aiszkhülosz tanácsát: „Ki kell köpni, és meg kell tőle tisztítani a szájat!"*9
Te magad is bosszankodsz, amikor hallod, hogy egyeseknek milyen bűnös
és barbár hiedelmeik vannak az istenekről. Ezek az események nem is
emlékeztetnek azokra az üres mesékre és merő kitalálásokra, amelyeket a
költők és prózaírók hálót szövő pókok módjára, mint levegőben lógó
elveket, önmagukból bontogatnak és szövögetnek, hanem - ahogy te is
tudod - küzdelmekkel és szenvedésekkel teltek. Mint ahogy a csillagászok
is azt mondják, hogy a szivárvány a Nap sokszínűvé bomló megjelenési
formája, mivel képe visszaverődik a felhőzetről, ez az elbeszélés is
valamilyen valóság megnyilvánulása, amely az értelmet más dolgokhoz is
felemeli.
Ugyanazt érzékeltetik a gyászos és komor szertartások, valamint a
templomok elrendezése is: vannak ugyanis szárnyakból álló, szabad ég
alatt lévő, világos oszlopsorokba nyíló templomok, de vannak olyanok is,
melyeknek rejtett, sötét, föld alatti papi öltözőtermei a sírkamrához és
szentélyhez hasonlatosak. Ezt mutatja az Oszirisz-szentélyekhcz
kapcsolódó hiedelem, mely szerint Oszirisz teste több helyen nyugszik.
Egyesek szerint Thinisz kisváros arról kapta a nevét, hogy egyedül itt van a
valóságos holttest, a legelőkelőbb és legvagyonosabb egyiptomiak viszont
Abüdoszban temetkeznek, és azzal kérkednek, hogy testük Osziriszéval
együtt pihen. Memphiszben táplálják az Ápiszt mint Oszirisz lelkének
hasonmását, s ott nyugszik a teste is. Egyesek szerint a város neve így
értelmezhető: „a jók kikötője", mások szerint viszont így: „Oszirisz sírja".
Philai közelében van egy sziget, amelyre általában senki sem léphet.
Megközelíthetetlen, még a madarak sem szállnak arrafelé, halak sem
úsznak partjaihoz. Meghatározott időben azonban papok kelnek át, halotti
áldozatot visznek és megkoszorúzzák a sírt, amelyet akkora méthisznövény
árnyékol be, hogy magasabb valamennyi olajfánál.

9
meg kell tőle tisztítani a szájat - 310. töredék.
 21.
Bár Egyiptomban sok sírhelyet említenek, Eudoxosz szerint
Oszirisz teste valójában Busziriszban nyugszik. Ez volt állítólag Oszirisz
születési helye is. A Taphoszirisz nem szorul magyarázatra, mert maga a
neve is azt jelenti: Oszirisz sírja. Nem beszélek a fa kivágásáról, a vászon
felszaggatásáról és az italáldozatokról, mert ezekbe sok minden keveredett
a misztériumokból is. A papok azt állítják, hogy nemcsak az említett
istenek teste nyugszik náluk, hanem másoké is, akiket az istenek
nemzettek, de nem voltak halhatatlanok. Ezeknek a teste náluk pihen, és
tiszteletben részesül, lelkük viszont az égbolton csillagként ragyog. A
görögök szerint Iszisz lelke a Kutya-csillag, az egyiptomiak viszont
Szóthisznak nevezik, az Órión Hórosz lelke, a Medve pedig Tüphóné. A
tiszteletben részesülő állatok sírjai számára minden egyiptomi egy
megállapodás szerinti összeget fizet, csak a thébaiak nem adnak semmit,
mert nem hisznek semmiféle halandó istenben, csak abban, akit Knéphnek
hívnak, halhatatlan, és nem nemzett.

22. Minthogy pedig sok ilyesfélét mondanak és hirdetnek, egyesek azt

gondolják, hogy ezek a történetek valójában királyok és türannoszok
tetteiről szólnak, akik páratlan vitézségük és erejük révén látszólag isteni
méltóságot szereztek maguknak, majd betöltötték sorsukat, de tetteik,
küzdelmeik, amelyek csodálatra méltóak és nagyszerűek voltak,
emlékezetesek maradtak. Akik így vélekednek, nagyon könnyen oldják
meg a kérdést, mivel az illetlen dolgokat ügyesen az emberekre viszik át az
istenekről s ebben néha még a történeti hagyomány is a kezükre játszik: az
egyiptomiak ugyanis azt mesélik, hogy Hermész rövid karú volt, Tüphón
vörös bőrű, Hórosz fehér, Oszirisz fekete, vagyis természetüket tekintve
olyanok, mint akik embernek születtek. Sőt Osziriszt hadvezérnek is
nevezik, Kanóboszt pedig a kormányosának, s róla nevezték el a csillagot
is; az a hajó, amelyei a hellének Argónak hívnak, Oszirisz hajójának a
képe, az ő tiszteletére vált csillaggá, s útja nincs messze az Óriónétól és a
Kutya-csillagétól, ezek közül az első az egyiptomiak szerint Hórosznak, a
második Iszisznek van szentelve.

23. De tartok tőle, hogy az ilyenek úgy járnak el, mintha mozgásba
akarnák hozni a mozdíthatatlant, vagy amint Szimónidész mondja:
„nemcsak hosszú idővel harcolunk, hanem az emberek sok fajtájával is",*10
továbbá azokkal a népekkel, amelyeket megihletett ezeknek az isteneknek
a tisztelete. Mert ha ezeket a fenséges neveket csak úgy lerántjuk az égből

10
az emberek sok fajtájával is - 138. töredék.
a Földre, eltöröljük és megsemmisítjük azt a tiszteletet és hitet, amellyel
mindenki át van itatva már születése óta, s ezzel szélesre tárjuk a kaput az
isteni dolgokat emberiesítő, istentelen León előtt, és gátlástalan
szólásszabadságot adunk a hazug messzénai Euhémerosznak. Euhémerosz
egy hihetetlen és valóságban nem létező mitológia képét alkotta meg, s
közben az egész földkerekségen elterjesztette az istentelenséget. Azt
állította ugyanis, hogy akiket az emberek istennek tartanak, azok kivétel
nélkül valamennyien azonosak azokkal a hajdan élt hadvezérekkel,
tengerészparancsnokokkal, királyokkal, akiknek a neve Pankhónban
aranybetűkkel fel van jegyezve, bár ezekre az írásokra még nem bukkant rá
sem barbár,sem görög, kizárólag Euhémerosz, aki, úgy látszik, elhajózott
egy sehol sem található földre, Pankhón és Triphüllisz sohasem létezett
népéhez.

24. Az asszíroknál himnuszokat zengenek Szemirámiszról,

Egyiptomban pedig Szeszósztrisz nagy tetteiről. A phrügek mind a mai
napig a ragyogó és csodálatos tetteket manészinek nevezik, mert régi
királyaik egyike, Manész, derék és hatalmas férfi volt. Egyesek a nevét
Masznésznak is ejtik. A perzsa Kürosz és a makedón Alexandrosz szinte az
egész földet uralma alá hajtotta, mégis csupán jó királynak nevezik őket, s
így emlékeznek rájuk.
Ha volt is olyan, aki - mint Platón mondja - „akár vagyona, akár
tekintélye, akár testi szépsége folytán felfuvalkodik, és ifjúi
esztelenségében lelke gőgtől ég"*11 és elfogadta az isteneknek járó nevet, s
azt, hogy templomokat építsenek tiszteletükre, annak a hírneve rövid ideig
élt, s később a dölyf, a hetvenkedés, az istentelenség és a törvénytelenség
hibájába esve „korai halállal távozott, miként a levegőben szálló füst",*12
és most, mint tetten ért szökevény, megvan fosztva templomaitól és
oltáraitól, s nincs már semmi egyebe, csupán emlékjelei és sírja.
Ezért mondta az öreg Antigonosz, amikor egy bizonyos Hermodotosz a
verseiben őt istennek, Héliosz gyermekének nevezte: „Minderről mit sem
tud az én éjjeliedény hordozóm." Méltán szidta Lüszipposz, a szobrász,
Apellészt, a festőt, aki Alexandroszról képet festve villámokat adott a
kezébe. Lüszipposz viszont dárdával ábrázolta Alexandroszt, mert annak
hírnevét az idő sohasem fogja elvenni, hiszen valójában ez tette
Alexandroszt híressé.

11
lelke gőgtől ég - Törvények 716a. Kövendi Dénes fordítása.
12
a levegőben szálló füst - Empedoklész B. 2. 4.
 25. Helyesebb tehát azoknak a nézete, akik a Tüphónról, illetve
Osziriszról és Isziszről szóló történeteket nem istenek és nem emberek,
hanem hatalmas daimónok tetteinek tartják. Platón, Püthagorasz,
Xenokratész, Khrüszipposz a régi teológusokat követve azt állítja, hogy a
daimónok az embereknél hatalmasabbak, erőben felülmúlják
adottságainkat, de nincs meg bennük vegyítetlenül és tisztán az isteni, lélek
mivoltuk testi érzékeléssel párosul, érzékelik az élvezetet, a fájdalmat és
minden olyan változást, amely ezekkel kapcsolatos. Egyes daimónokat
jobban, másokat kevésbé izgat fel mindez. A daimónok az emberekhez
hasonlóan erényeik és bűneik alapján különböznek egymástól. A gigászok
és titánok tettei, amelyeket a görögök megénekeltek, Kronosz egyes
törvénytelen cselekedetei, Püthón küzdelmei Apollónnal, Dionüszosz
gyűlölködései, Démétér bolyongásai nem maradnak el az Osziriszról és
Tüphónról szóló, valamint egyéb olyan történetek mögött, amelyeket bárki
szabadon meghallgathat. Azoknak az eseményeknek is hasonló az értelme,
amelyeket misztikus szertartásokba, titkos beavatásokba burkoltan,
kimondatlanul és sokak számára láthatatlanul őriznek meg.

26. Hallhatjuk, hogy Homérosz a különösen derék embereket ,,isteni"-

nek „istenhez hasonló"-nak, „az istenek eszességéből részesülő"-nek
nevezi, a „daimón" elnevezést viszont egyformán alkalmazza derék és
hitvány emberekre:

Daimoni, jer közelebb, mit ijeszted így az akhájok harcosait?*13

vagy:

hogy negyedízbe rohant neki daimoni, vad rohanással,*14

vagy:

Daimoni, mondd, mit vétettek Priamosz s

Priamosznak
sarjai néked, hogy szakadatlan sürget a vágyad, felforgatni
tövestül a jófalu trójai várat?*15

A daimónoknak tehát egymástól különböző és kevert a természetük és

az akaratuk. Ezért tulajdonítja Platón a jobb oldalt és a páratlan számokat
13
az akhájok harcosait - Iliász 13, 810-811. Devecseri Gábor fordítása nyomán (akárcsak a következő két idézet
is). Devecseri Gábor a daimón szót rokon értelmű kifejezéssel helyettesítette fordításaiban:
14
vad rohanással - Iliász 5, 438; 16, 705; 20, 447.
15
a jófalu trójai várat — Iliász 4, 31-33.
az olümposzi isteneknek, mindezek ellenkezőjét pedig a daimónoknak.
Xenokratész úgy gondolja, hogy a szerencsétlen napok és gyászünnepek,
amelyeken az emberek jajgatnak, a mellüket verik, böjtölnek, trágár és
szennyes szavakat mondanak, nem tartoznak sem az istenek, sem a jó
daimónok tiszteletéhez, hanem a légkörijén lévő nagy és erős lényekéhez,
akik rosszindulatúak és haragosak, és ilyesmiben lelik örömüket, de
amikor megkapják részüket, nem törekednek semmi egyéb rosszra.*16
Hésziodosz viszont a nemes és jó daimónokat „szent daimónok"-nak, az
„emberek őrei"-nek nevezi, akik „gazdagság-gyarapítók, mert az övék ez a
rang is".*17 Platón ezt a fajtájukat az istenek és az emberek közötti
tolmácsoknak és szolgáknak nevezi, akik az istenekhez küldik az emberek
imáit és kéréseit, onnan viszont jóslatokat és áldásos adományokat
hoznak.*18 Empedoklész azt mondja, hogy a daimónok meglakolnak azért,
amit vétettek vagy hibáztak, „mert az égi erő a tengerbe űzi őket, a tenger
viszont a szárazföldre köpi ki, a föld a fáradhatatlan Nap sugaraira, az
pedig a légörvényekbe dobja, egyik a másiktól veszi át, és gyűlölik őket
mindannyian",*19 mindaddig, amíg így bűnhődve és megtisztulva átvehetik
ismét a természetük szerint kijelölt helyet és rangot.

27. Sokak szerint Tüphónról is ilyen és ehhez hasonló történetek

terjedtek el: hogy irigységből és gyűlöletből szörnyű tetteket hajtott végre,
s mindent összekuszálva rosszal árasztotta el az egész földet és a tengert,
de végül megbűnhődött. Iszisz, Oszirisz nővére, hitvese és segítőtársa,
mikor lecsillapította és megszüntette Tüphón őrjöngését és dühét, nem
nyugodott bele, hogy átélt küzdelmei, harcai, bolyongásai, valamint
számtalan bölcs és bátor cselekedete feledésbe menjen, és senki se
beszéljen róluk. Éppen ezért egykori szenvedéseinek egyes eseményeit,
értelmét és másolatát belevegyítette a legszentebb szertartásokba, meg is
szentelte őket, és mint a jámborság példaképét, vigasztalásul a hasonló
sorcsapások által sújtott férfiaknak és nőknek ajánlotta, ö maga és Oszirisz
később erényeik révén istenné váltak, miként Héraklész és Dionüszosz, és
mind istenekhez, mind daimónokhoz illő, megfelelően arányos tiszteletben
részesülnek; hatalmuk mindenre kiterjed, de különösen a föld feletti és föld
alatti birodalomban erősek. Azt állítják ugyanis, hogy Szarapisz valójában
azonos Plutónnal, Iszisz pedig Perszephasszával — így mondta az euboiai
Arkhemakhosz is; a pontoszi Hérakleidész szerint pedig a Kanóboszban
lévő jóshely Plutóné.
16
nem törekednek semmi egyéb rosszra - Xenokratész 25. töredéke.
17
mert az övék ez a rang is - Munkák és napok 126. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.
18
áldásos adományokat hoznak - Lakoma 202e.
19
gyűlölik őket mindannyian - B 115, 9.
 28.
Ptolemaiosz Szótérnak álmában megjelent Plútón szinópéi
kolosszusa, amelyről addig nem tudott, és sohasem látta. A kolosszus azt
parancsolta, hogy a lehető leggyorsabban szállítsák Alexandriába.
Ptolemaiosz nem tudta, hol áll a kolosszus, ezért tanácstalan volt. Amikor
elmesélte barátainak a látomását, akadt egy világot járt férfi, név szerint
Szószibiosz, aki azt állította, hogy Szinópéban látott egy olyasféle
kolosszust, amilyet a király állítólag álmában látott. Elküldték tehát
Szótelészt és Dionüszioszt, akik hosszú idő múltán, sok nehézség árán, de
nem isteni segítség nélkül ellopták onnan a szobrot és elhozták. Amikor a
kolosszus megérkezett, megvizsgálták, és a vallási kérdések szakérlője,
Timótheosz, valamint a szebennütoszi Manethósz környezetében lévők
arra a következtetésre jutottak, hogy Plútón képmása - ezt a Kerberosszal
és a kígyóval bizonyították. Meggyőzték Ptolemaioszt, hogy nem lehet
más isten szobra ez, csakis Szarapiszé. Szinópéból ugyanis nem ilyen
néven érkezett, hanem akkor kapta ezt a nevet, mikor Alexandriába került:
Plútón neve az egyiptomiaknál Szarapisz.
Hérakleitosz, a fizikus azt mondja: „Hadész és Dionüszosz egy és
ugyanaz, akinek a tiszteletére őrjöngnek és lénaiát ünnepelnek"*20 - ez is
ugyanazt a szemléletet tükrözi.
Mert mindazok, akik úgy vélik, hogy Hadész a testet jelenti, amelyben
a lélek öntudatlan és megrészegült állapotban van, szűk látókörű allegóriát
használnak. Helyesebb ugyanis Osziriszt Dionüszosszal azonosítani,
Szarapiszt pedig Oszirisszal, aki akkor kapta ezt a nevet, amikor a
természetét megváltoztatta. Ezért tehát Szarapisz mindenki számára közös,
ugyanúgy, mint Oszirisz, akiről mindezt csak a szent dolgokba beavatottak
tudják.

29. Nem érdemes foglalkozni a phrügiaiak írásaival, amelyekben azt

olvashatjuk, hogy Szarapisz Héraklész lányától, Kharapótól született,
Tüphón pedig Héraklész fiától, Aiakosztól. Azon sem érdemes töprengeni,
amit Phülarkhosz ír, hogy először Dionüszosz hozott be Indiából
Egyiptomba két bikát, az egyiknek Ápisz volt a neve, a másiknak pedig
Oszirisz; Szarapisz annak a neve, aki az egész világmindenséget elrendezte
- a szairein szóból, amelyet egyesek ,,szépíteni"-nek, mások ,,rendezni"-
nek magyaráznak. Phülarkhosznak ez az elképzelése képtelen, de még
sokkal képtelenebb azoké, akik szerint Szarapisz egyáltalán nem isten,
hanem az Ápisz koporsójának neve (Szorosz Apidosz), és azt mondják,
hogy azok a Memphiszben lévő bronzkapuk, amelyeket a Léthé és a
Kókütosz kapuinak hívnak, állítólag valahányszor az Ápiszt eltemetik,
20
lénaiát ünnepelnek - B 15.
maguktól megnyílnak, és mély, tompa hangot hallatnak - ezért rezzenünk
meg minden érctárgy csörrenésére. Inkább elfogadható azoknak a
véleménye, akik szerint a világmindenség mozgását nevezték
Szarapisznak, a szeueszthai („rohanni") és a szuszthai („futni") szóból. A
legtöbb pap azt állítja, hogy Oszirisz és az Ápisz személye egyazon
létezőben fonódott össze. Azzal magyarázzák ezt a tanítást, hogy az
Ápiszban Oszirisz lelkének megtestesült képét kell látnunk. Én viszont úgy
gondolom, hogy ha a Szarapisz név egyiptomi, akkor ez vidámságot,
örvendezést jelent. Bizonyítja ezt az is, hogy az egyiptomiak az
örömünnepet szairei-nak hívják, Platón is azt mondja, hogy Hadészt azok,
akik vele együtt vannak, megismerhető és barátságos istennek tartják.*21
Az egyiptomiaknál több más névnek is van jelentése: azt a föld alatti
helyet, ahová hitük szerint lelkük a halál után jut, Amenthésznak nevezik, s
a szójelentése: „aki vesz és ad", Azt a kérdést, hogy vajon ez is olyan név-
e, amely egykor Görögországból indult el és oda származott vissza, majd
később vizsgáljuk meg. Most azonban elkezdett tárgyunk hátralevő részét
kell megvizsgálnunk.

30.
Oszirisz és Iszisz tehát jó daimónból istenné váltak. Tüphón
meggyengített és megroppantott erejét, amely még zihál és küszködik,
olykor áldozatokkal enyhítik és csillapítják. De az is előfordul, hogy egyes
ünnepeken ismét megszégyenítik és gyalázzák: ilyenkor kigúnyolják a
vörös embereket, de előfordul az is, hogy egy szamarat a mélybe taszítanak
- így tesznek például Koptosz lakói -, mivel Tüphón vörös színű és szamár-
szerű volt. A buszirisziak és lükopolisziak azért nem fújnak meg sohasem
trombitát, mert a hangja a szamáréhoz hasonlít. Végeredményben a
szamarat éppen Tüphónhoz való hasonlósága miatt nem tartják tiszta
élőlénynek, hanem daimóninak; sőt Paüni és Phaóphi hónap idején az
áldozati kalácsokba pecsétként egy megkötözött szamár képét nyomják.
Amikor pedig Héliosz istennek mutatnak be áldozatot, felszólítják az
istenség tisztelőit, hogy ne viseljenek a testükön semmiféle aranytárgyat és
ne adjanak ételt a szamaraknak. Ügy látszik, hogy Tüphónt a
püthagoreusok is daimóni erőnek tartják, mert azt mondják, hogy páros
számon, az ötvenhaton született, mármost a háromszög természete
Hadészé, Dionüszoszé és Árészé a négyszög Rheáé, Aphroditéé, Demeteré,
Hesztiáé és Héráé, a tizenkétszög Zeuszé, az ötvenhatszög pedig Tüphóné,
amint erről Eudoxosz tudósít.

21
barátságos istennek tartják - Kratülosz 404b skk.
 31. Az egyiptomiak, mivel úgy vélik, hogy Tüphón vörös bőrű volt,
vörös barmokat áldoznak neki. Ezeknek a vizsgálatát olyan szigorúan
végzik, hogy ha az állatnak csupán egyetlen fekete vagy fehér szőrszála is
van, alkalmatlanná k tartják a feláldozásra, mert szerintük az áldozati állat
nem valamiféle istennek kedves dolog, hanem épp ellenkezőleg, egyfajta
büntetés, amely az istentelen és igazságtalan emberek lelkét sújtja, akik
állati testbe költöztek. Éppen ezért átkot mondanak az áldozati állat fejére,
és levágják. Tetemét régen a folyóba dobták, ma pedig az idegeneknek
adják. Az áldozatra kiszemelt szarvasmarhát a pecsételő papok megjelölik,
a pecséten Kasztór tudósítása szerint metszet látható: hátrakötött karú,
térdeplő férfi, torkára tett késsel.*22 A szamarat is Tüphónnak tekintik,
elsősorban ostobasága, bujasága s nem kevésbé bőrének színe miatt. Éppen
ezért a perzsa királyok közül Okhoszt, akit gonoszsága és hitványsága
miatt különösen utáltak, szamárnak nevezték el. Erre viszont Okhosz így
válaszolt: „Nos, ez a szamár fog jóllakni a ti bikátokkal" - s feláldozta az
Ápiszt, amint erről Deinón tudósít.*23 Mások szerint viszont Tüphón hét
napon át menekült szamárháton a harcból, és ezután nemzette; gyermekeit:
Hieroszolümoszt és Iudaioszt.
Nyilvánvaló, hogy ezek, mint zsidó elemek kerültek a mítoszba.

32.Ezeket a dolgokat tehát sokféleképpen magyarázzák. A

magyarázatok közül először azokat a legegyszerűbbeket vizsgáljuk meg,
amelyeknek kiindulópontja más szemléletet tükröz, s láthatóan valamivel
értelmesebb a többinél.
Egyes magyarázatok szerint amiként a görögök Kronoszt képletesen az
időnek mondják, Hérát a levegőnek, Héphaisztosz születését pedig a
levegő tűzzé válásának, úgy az egyiptomiaknál a Nílus Oszirisz, aki
Iszisszel, a Földdel egyesül, Tüphón pedig a tenger, amelybe a Nílus
beletorkollva eltűnik és elvegyül, kivéve azt a részt, amelyet a föld felvesz,
és magába fogadva megtermékenyül. Szent gyászdal is keletkezett a
Nílusról, amely azt siratja, aki a bal oldalon születeti és a jobb oldalon
pusztult el. Mert az egyiptomiak úgy gondolják, hogy a Kelet a világ arca,
az Észak a jobb, a Dél a bal oldala. A Nílus délről folyik, északon pedig a
tengerbe vész. Joggal mondják tehát, hogy születése a bal oldalon van,
halála pedig a jobbon. Éppen ezért a papok utálják a tengert, a sót pedig
Tüphón köpetének nevezik, s egyik tilalmuk szerint az asztalukra nem
szabad sót tenni. A hajókormányosokkal nem állnak szóba, mert azok a
tengerből élnek. Leginkább ezért utasítják el a halat is, s a „gyűlölni"
22
torkára tett késsel – FGrHist 250. töredék 17.
23
amint erről Deinón tudósít - 690. töredék 21. 37. old.
fogalmat hallal írják le. Mindenesetre Szaiszban az Athéné-templom
propülonjára egy gyermeket, egy öreget és egy sólymot, majd egy halat s
végül egy vízilovat véstek. Ezek szimbolikus jelentése a következő: „Ó, ti,
akik még csak ezután lesztek, és akik majd el is múltok, az istenség gyűlöli
a szemérmetlenséget."
A gyermek ugyanis a születés szimbóluma, az öreg a halálé,
sólyommal írják az istent, hallal a gyűlöletet, vízilóval pedig a
szemérmetlcnséget. Erről az állatról ugyanis azt mesélik, hogy megölte
apját, majd erőszakkal egyesült anyjával. Az a püthagoreus mondás, hogy
a tenger Kronosz könnycseppje, arra utalhat, hogy a tenger tisztátalan és
idegen elem. Mindezeket nyíltan elmondhatjuk, hiszen közismert
dolgoknak számítanak.

33. A bölcsebb papok nemcsak a Nílust hívják Oszirisznak, a tengert

pedig Tüphónnak, hanem Osziriszt általában a nedvességet létrehozó
alapelvnek, őserőnek, a teremtés okának és a mag lényegének tartják,
Tüphónt viszont mindannak, ami száraz és perzselő, ami kiszikkaszt és a
nedvességgel ellentétes. Mivel úgy gondolják, hogy Tüphón vöröses színű
és fakó arcú volt, egyáltalán nem találkoznak szívesen ilyen külsejű
emberekkel, s nem kedvelik a velük való együttlétet. Osziriszról viszont
azt mesélik, hogy sötét bőrű volt, mert a víztől minden, ami vele keveredik,
föld, ruhanemű, felhő, sötétté válik. A fiatalok hajfürtjei is a bennük levő
nedvesség miatt feketék, az őszülés pedig, mint a halványulás egyik
formája, kiszáradás következtében jelentkezik azoknál, akik túl vannak
már életük delén. A tavasz is ezért virágzó, éltető és kellemes; a késő ősz
viszont a nedvesség hiánya miatt a növényeknek ártalmas, az állatoknak
egészségtelen. Egyébként, az a bika, amelyet Héliupoliszban nevelnek és
Mnevisznek hívnak, Oszirisznak van szentelve; mások viszont az Ápisz
apjának tartják, a színe fekete, s az Ápisz után másodikként őt tisztelik.
Egyiptomot is - hiszen földje nagyrészt fekete színű - ugyanúgy hívják,
mint a szem feketéjét: Khémia, és a szívhez hasonlítják, mert meleg és
nyirkos, ezenkívül a lakott világ déli részei éppúgy veszik körül és
határolják, mint a szívet az emberi test bal oldala.

34. Azt is mondják, hogy Héliosz és Szeléné nem kocsit, hanem hajót
használnak pályájukon járműnek, ami arra utal, hogy táplálékukat és
keletkezésüket a nedvességből nyerik. Azt tartják, hogy Homérosz és
Thalész is az egyiptomiaktól tanulták, hogy a vizet tegyék meg minden
kezdetének és eredetének. Ókcanosz ugyanis Oszirisz, Téthüsz pedig
Iszisz, mert ő szoptat és táplál mindent.*24 A görögök a magömlést
apusziá-nak hívják, a nemi egyesülést szünusziá-nak, a fiút hüiosz-nak a
vízből (hüdór) és az esőből (hüszai), Dionüszoszi pedig Hüész-nek, azaz a
nedves természet urának, aki viszont maga Oszirisz. Való igaz, hiszen
Hellanikosz hallotta, hogy a papok Osziriszt Hüszirisznek mondták; ő
ugyanis következetesen így hívja az istent, valószínűleg természete és
megtalálásának rítusa miatt.

35. Azt pedig, hogy Oszirisz azonos Dionüszosszal, ki másnak kell

jobban tudnia, mint neked, Klea, aki Delphoiban a thüiaszok vezetője
vagy, s akit apád és anyád az Oszirisz-misztériumoknak szentelt. Ha pedig
a többi ember miatt bizonyítékot is kell nyújtanunk, azt megállapíthatjuk -
nem szólva a titkos szertartásokról -, hogy az a szertartás, amelyet a papok
az Ápisz temetésekor nyilvánosan elvégeznek, amikor a tetemet tutajra
helyezik, semmiben sem különbözik a Bakkhosz-ünnepektől. Hiszen
szarvasborjúbőrbe öltöznek, thürszoszt hordoznak, ugyanúgy kiabálnak és
mozognak, mint azok, akik Dionüszosz orgiáin őrjöngnek.*25 Ezért sok
görög bika formájú Dionüszosz-képeket készít, az éliszi asszonyok pedig
imájukban azért könyörögnek, hogy „bika formájú lábbal jöjjön cl az isten"
hozzájuk. Az argosziaknál Dionüszosz mellékneve: „bika állal nemzett".
Trombitákkal hívják ki a vízből, miközben bárányt dobnak a mélybe
kapuőrzőnek; a trombitákat viszont thürszoszokban rejtik el, amint erről
Szókratész*26 a Szent szokásokról című művében tudósít. A titánokról
szóló történet és az Éjszakai Ünnepség megegyezik Oszirisznak
úgynevezett feldarabolásával, feléledésével és újjászületéseivel. Ugyanez
érvényes a sírokra is. Az egyiptomiak ugyanis - mint már említettük*27 -
sok helyütt mutogatják Oszirisz sírját, a delphoiak úgy vélik, hogy
Dionüszosz maradványai náluk, a jóshely közelében pihennek, a szent
emberek pedig titkos áldozatot is bemutatnak Apollón templomában,
amikor a thüiaszok a Liknitészt felébresztik. Arra pedig, hogy a görögök
szerint Dionüszosz nemcsak a bor, hanem a természet mindenfajta
nedvességének az ura és szerzője, legyen elég Pindarosz tanúságtétele, aki
ezeket mondja: „Növelje az örömet hozó Dionüszosz a fák termését és a

24
táplál mindent - a homéroszi teremtésmítosz szerint valamennyi isten, sőt az összes élőlény is a világot
körülfolyó Ókeanoszból ered, Ókeanosz gyermekeinek mind Téthüsz istennő az anyja. Vö. Iliász 14, 201.
25
Dionüszosz orgiáin őrjöngnek - az isten rajongó követői a mainaszok, akiknek több ábrázolása maradt fenn
vázafestményeken. Karjukra szelíd kígyók tekerednek, vállukat őzgidabőr takarja, az őzet ők maguk terítik le.
Hosszú köntöst viselnek, fejüket repkénykoszorú övezi, a narthéxcserje ágából készült bottal a kezükben
táncolnak, rohannak fuvola-, síp- és dobszóra. Ezek a dionüszoszi nők bakkhai, vagyis bakkhánsnők, illetve
bakkhoszok is voltak, Dionüszosz másik nevéről, a Bakkhosszról.
26
Szókratész - nem azonos a nagy görög filozófussal, Platón mesterével.
27
mint már említettük - a 18. és a 20. fejezetben.
koraősz szent fényét!"*28 Éppen ezért tilos Oszirisz tisztelőinek a
gondozott fákat elpusztítani, a forrásvizeket eltömni.

36.
Nemcsak a Nílust nevezik Oszirisz kiáradásának, hanem teljes
egészében minden nedvességet, és az isten tiszteletére rendezett
szertartásokat mindig a vízhordó edény felvonulása vezeti be. A királyt és
a déli égtájat sással ábrázolják; a sást öntözésnek és mindenféle
megtermékenyítésnek fordítják le, és természete szerint a nemzőszervvel
látszik azonosnak. Amikor Pamülia ünnepéi ülik, ami phallikus ünnep -
amint már szó volt róla -, közszemlére tesznek és körülhordoznak egy
szobrot, amelynek háromszoros nagyságú szeméremteste van. Az isten
ugyanis a kezdet, és minden kezdet a nemző-erejével sokszorozza meg azt,
ami belőle származik. A ,,sokszor"-t pedig „háromszor"-nak szoktuk
mondani, mint például „háromszor boldogok" és „háromszor ilyen sok
nagy lánc", hacsak nem tényleges háromszorosságra utaltak a régiek.*29
Mert a nedves princípium, amely mindennek a kezdete és eredete,
önmagából hozta létre az első három elemet: a földet, a levegőt és a tüzet.
Az a mítoszhoz fűzött történet, amely szerint Tüphón Oszirisz
szeméremtestét a folyóba dobta, és Iszisz, mivel nem találta meg,
hasonmást készített helyette, s ezt a phalloszt állította fel, megparancsolva,
hogy tiszteljék és hordozzák körül, arra tanít, hogy az isten nemző és
magot létrehozó képességének elsődleges anyaga a nedvesség, és a
nedvesség által, a természeti erőkkel egybeolvadva vesz részt a nemzésben.
Az egyiptomiaknak van egy másik történetük is: Apopisz, Héliosz testvére,
Zeusz ellen küzdött, Oszirisz viszont az ő oldalán, s le is verték együtt az
ellenséget; Zeusz ezért gyermekévé fogadta és Dionüszosznak nevezte el.
Kimutatható, hogy ennek a történetnek a mitikus része is tartalmaz valami
természeti valóságot. A szelet ugyanis az egyiptomiak Zeusznak nevezik, s
ezzel ellentétes a száraz és a tüzes elem. Ez ugyan nem maga a Nap, de
rokonságban van vele, a nedvesség pedig, mérsékelve a túlzott szárazságot,
növeli és fokozza a kigőzölgést, ami a szelet táplálja és erősíti.

37.
A borostyánt, amit a görögök Dionüszosznak szentelnek, az
egyiptomiak khennszirisznak hívják. Ez a név, mint mondják, azt jelenti:
„Oszirisz növénye". Arisztón, aki az athéniak gyarmatosításáról írt, ráakadt
Arisztarkhosz egy levelére, amelyben arról tudósít, hogy az egyiptomiak
Zeusz és Iszisz fiát, Dionüszoszt, nem Oszirisznak, hanem Arszaphésznak
nevezik, ez a név férfiasságot jelent. Ugyanerre mutat rá Hermaiosz is az
28
a koraősz szent fényét - 153. töredék.
29
utaltak a régiek - Homérosz, Odüsszeia 8, 340.
egyiptomiak ünnepéről írt művének első könyvében. Azt mondja, hogy
Oszirisz neve lefordítva „erős"-et jelent. Mellőzöm most Mnaszeaszt, aki
Dionüszoszt, Osziriszt és Szarapiszt Epaphosszal hozza kapcsolatba. Nem
szólok részletesen Antikleidészről sem, aki azt mondja, hogy Iszisz
Prométheusz lánya és Dionüszosszal él együtt. Azok az egyezések,
amelyeket az ünnepekkel és az áldozatokkal kapcsolatban említettünk,
nagyobb bizonyító erejűek, mint ezek a tanuk.

38. A csillagok közül a Sziriusz szerintük Isziszé, mert a víz áradását

hozza. Az Oroszlán csillagképét is tisztelik, és a templomok ajtajait
oroszlánpofákkal díszítik, mert a Nílus akkor árad, „amikor a Nap először
közeledik az Oroszlánhoz".*30 A Nílust Oszirisz kiáradásának tartják, s
ennek megfelelően a Földet Iszisz testének, de nem az egészet, hanem csak
azt a részt, amelyre a Nílus kiont és érintkezve vele megtermékenyíti.
Ebből az egyesülésből származtatják Hóroszt. ö pedig a világ mindent óvó
és tápláló időjárása (hóra) és a levegő keveredése. Azt mesélik róla, hogy a
Buto környéki mocsarakban Létó táplálta. Mert a vízben gazdag és
átnedvesedett föld kedvez leginkább a kigőzölgésnek, ami enyhíti és
mérsékli a szárazságot és az aszályt. Nephthisznek viszont a földnek a
legvégső, a hegy melletti s tengerrel határolt részét nevezik. Ezért
Teleutének is hívják, s azt mondják, hogy Tüphónnal él együtt. Amikor a
Nílus kiont, és szétáradva megközelíti a szélső részeket, ezt a jelenséget
nevezik Oszirisz és Nephthüsz egyesülésének, amelyet a sarjadó növények
bizonyítanak. Ezek közé a növények közé tartozik a mézlótusz, amelyről
azt tartja a mítosz, hogy Tüphón akkor vette észre, hogy házasságát
gyalázat érte, mikor a belőle font koszorú leesett, és a földön maradt.
Ennek értelmében Iszisz törvényesen szülte meg Hóroszt, Nephthüsz
viszont a homályos származású Anubisznak adott életet. A királylistákon
ellenben azt írják, hogy Nephthüsz, aki Tüphónhoz ment feleségül, először
terméketlen volt; ha pedig ezt nem asszonyról, hanem istennőről mondják,
a földnek a szárazság miatt bekövetkezett terméketlenségéről és
gyümölcstelenségéről van szó.

39.
Tüphón álnok csele és zsarnoki uralma lényegében azonos a
szárazság erejével, mely legyőzi és szétszórja a Nílust nemző és növelő
nedvességet; az, hogy segítője az aithiopszok királynője, az Aithiópiából
jövő déli szelekre utal. Amikor ezek legyőzik az etésziai szeleket,*31
amelyek a felhőket Aithiópia felé űzik, és ezzel megakadályozzák, hogy a
30
közeledik az Oroszlánhoz - Aratosz, Phainomena 151.
31
etésziai szeleket - a nyári időszakban jelentkező északnyugati szeleket.
Nílust növelő esők lehulljanak, olyankor Tüphón erőre kapva perzsel, majd
teljesen uralomra jutva kényszeríti a Nílust, hogy gyengesége miatt
összehúzódva, medre alján csörgedezve, sekélyen érjen a tengerbe.
Oszirisz ládába zárása valószínűleg éppen a víz elrejtésére és eltűnésére
utal. Ezért mondják, hogy Oszirisz Athür hónapban tűnt el, amikor az
etésziai szelek elmaradása miatt a Nílus teljesen elapad, a föld sivárrá
válik, meghosszabbodik az éj, növekszik a sötétség, a világosság ereje
pedig sorvad és alulmarad a sötétséggel szemben. Ekkor a papok több bús
szertartást végeznek, ezenkívül az istennő gyászának jeléül fekete,
büsszoszból készült ruhába öltöztetnek egy aranyozott tehenet - a tehén
szerintük Iszisz és a Föld jelképe -, és a hónap tizenhetedik napjától
kezdődően négy napon át mutogatják. A gyászruhát négy okból is hordják:
először is, mivel a Nílus leapadt, és kicsinnyé vált, másodszor, az északi
szelek teljesen megszűntek, mivel a déliek kerekedtek felül, harmadszor, a
nappalok rövidebbek lettek az éjjeleknél, és végezetül, mivel a föld kopár
lett, a növények dísztelenné váltak, hiszen akkor hullatják le leveleiket. A
tizenkilencedik nap éjjelén az egyiptomiak lemennek a tengerhez, a
sztolisztészek és a papok kiviszik a szent ládát, amelynek belsejében
aranyládika van. Ebbe töltenek egy keveset a magukkal hozott ivóvízből, s
közben a jelenlevők kiabálni kezdenek: „Megtaláltuk Osziriszt!" Aztán a
vízhez termőföldet kevernek, értékes fűszerekkel és illatszerekkel vegyítik,
majd félhold alakú szobrocskát formáznak belőle, felöltöztetik, felékesítik,
jelezvén, hogy ezeket az isteneket a föld és a víz princípiumának tekintik.

40. Amikor Iszisz ismét megtalálta Osziriszt, és Hóroszt felnevelte,

aki a kigőzölgésektől, páráktól és felhőktől megerősödött, legyőzték
Tüphónt, aki nem semmisült meg teljesen, mert az istennő, a Föld úrnője,
nem engedte, hogy a nedvességgel szemben álló természeti erő egészen
elpusztuljon. Ezért feloldotta és szabadon engedte, mert azt akarta, hogy a
keveredés megmaradjon. Hiszen a világ sem volna teljes, ha a forróság
végképp megszűnne. Ha pedig mindezt nem alaptalanul mondják, azt a
hagyományt sem lehet elvetni, amely szerint hajdan Tüphón uralkodott
Oszirisz része felelt is; Egyiptom ugyanis tenger volt. Ezért még manapság
is sok kagylót lehet találni a bányákban és a hegyekben, továbbá
valamennyi forrás és kút - egyébként ezekből igen sok van - sós és keserű
vizet ad, mintha az egykori tenger poshadt maradványa gyűlt volna itt
össze.
Hórosz idővel legyőzte Tüphónt, azaz - mivel a megfelelő időben
megérkeztek az esők - a Nílus visszaszorította a tengert, napfényre hozta a
síkságot, s hordalékával feltöltötte. Mindezt a tapasztalat is igazolja: ma is
láthatjuk, hogy amikor a folyó új iszapot hoz, és a földet magával sodorja
előrefelé, a tengervíz lassanként átengedi a helyét és kissé visszahúzódik,
hiszen a hordalék felemeli a fenékszintel. Pharosz, amelyről Homérosz
még úgy tudta, hogy egynapi útra van Egyiptomtól, ma már Egyiptom
része, de nem azért, mintha Pharosz jött volna közelebb vagy beljebb,
hanem a közbülső tengert visszaszorította a folyó, amely táplálja és
formálja a szárazföldet. De mindez nagyon hasonlít a sztoikusok teológiai
nézeteire, mert szerintük a teremtő és tápláló szellem Dionüszosz, a leverő
és megosztó Héraklész, a befogadó Ammón, a földet és a termést Démétér
és Koré hatja át, Poszeidón pedig az, ami a tengerben működik.

41. Azok pedig, akik ezeket a fizikai nézeteket egyes, a csillagászatból

levont matematikai fogalmakkal elegyítik, azt tartják, hogy Tüphón a Nap
világossága, Oszirisz pedig a Holdé. Mert a Holdnak teremtő és
nedvességet létrehozó fénye van, amely kedvező mind az állatok
születésére, mind pedig a növények sarjadására. A Nap viszont mértéktelen
fényével, perzselő tüzével felhevíti és kiszárítja mindazt, ami növekszik és
virágzik, valamint a hőség miatt a Föld nagy részét lakhatatlanná leszi, sőt
sokszor még a Hold felett is győzedelmeskedik. Ezért nevezik az
egyiptomiak Tüphónt Széthnek, ami „elnyomó"-! és „kényszerítő"-t jelent,
ezenkívül azt mesélik, hogy Héraklész a Napban ülve körülkerüli a Földet,
a Holdon viszont Hermész van, mivel a Hold tulajdonságai az értelem és a
bölcsesség hatásához hasonlítanak, a Napé pedig az erővel és hatalommal
véghezvitt küzdelmekhez. A sztoikusok azt mondják, hogy a Nap a
tengerből lobbant lángra, s ebből táplálkozik, a Hold számára viszont a
források és a mocsarak édes, lágy kigőzölgést bocsátanak fel.*32

42. Az egyiptomiak azt mesélik, hogy Oszirisz a tizenhetedik napon

halt meg, amikor a leginkább észlelhető, hogy a telihold fogy. Éppen ezért
a püthagoreusok „elzárásának nevezik ezt a napot, és a tizenhetes számot
egyértelműen kártékonynak tartják, mert a „négyszögű" tizenhatos és a
„derékszögű" tizennyolcas közé esik, azok közé az egyedüli „sík" számok
közé, amelyeknek ugyanakkora a kerületük, mint amekkora területet
körülzárnak. A tizenhét tehát ezek közé ékelődve elzárja, szétválasztja és
elkülöníti őket egymástól, s a nyolcadszámítás szerint egyenlőtlen részekre
oszlik.

32
lágy kigőzölgést bocsátanak fel - vö. Plutarkhosz: a sztoikusok ellentmondásai 41.: ,,A tűz... a levegő
közvetítésével vízzé változik, majd miután a föld befogadta, a pára kigőzölög belőle. Amikor teljesen kifinomult,
azzá az éterré válik, amely körülöleli a Földet, de a csillagok a Nappal együtt a tengerből szállnak fel..."
 A huszonnyolcas évszám egyesek szerint Oszirisz életének, mások
szerint uralkodásának idejét jelenti, mert a Holdnak éppen ennyi
megvilágosodása van, és ennyi nap alatt futja be körét. Amikor Oszirisz
úgynevezett sírjainál kivágnak egy fát, félhold formájú ládát készítenek
belőle, mert valahányszor a Hold megközelíti a Napot, félhold alakúvá
válik és elhomályosul. Oszirisz tizennégy részre darabolását is azokkal a
napokkal hozzák összefüggésbe, amelyeken ez az égitest a telihold után az
újholdig fogy. Azt a napot pedig, amelyen először tűnik fel, miután
megszabadult a napsugaraktól, és elhaladt a Nap előtt, „befejezetlen jó"-
nak nevezik. Mert Oszirisz jótevő, s a neve sok mindent jelent, de nem
utolsósorban tevékeny és jótevő erőnek mondják. Az isten másik nevéről
az Omphiszról Hermaiosz azt mondja, hogy ha lefordítjuk, „jótevő"-t
jelent.

43. Sokak szerint kapcsolat van a Nílus emelkedései és a Hold

fényváltozásai között. Az emelkedés Elephantiné közelében a legnagyobb,
huszonnyolc könyöknyi, ami a Hold fényváltozásainak száma és időbeli
terjedelme minden egyes havi körpályáján. Az emelkedés Mendész és
Xoisz vidékén a legkisebb, hétkönyöknyi, a félholdnak megfelelően
Memphisznél közepes, vagyis átlagos: tizennégy könyök, a teliholddal
egyezően. Az Ápiszt pedig Oszirisz élő képmásának tartják, s azt hiszik,
hogy akkor fogan, amikor a Holdból termékenyítő fény lövell ki, és eltalál
egy felindult tehenet. Az Ápisz külseje ezért hasonlít sok tekintetben a
Holdhoz, ezért árnyékolják fehérségét sötétebb színű részek. Phamenóth
hónap újholdjakor ünnepet tartanak, melyet Oszirisz Holdba .való
belépésének neveznek, ez ugyanis a tavasz kezdete. Így tehát Oszirisz
erejét a Holdba helyezik, és azt mondják, hogy Iszisz, a teremtés
princípiuma, szerelemben egyesül vele. Ezért a Holdat a mindenség
anyjának hívják, s azt tartják róla, hogy férfi- és női természete van,
minthogy a Naptól dagad meg és lesz terhes, önmaga viszont nemző
elemeket szór szét és vet el a levegőben. Ugyanis nem a tüphóni pusztítás
uralkodik mindig, sokszor legyőzi és megbilincseli őt a teremtő alapelv, de
aztán ismét kiszabadul és harcba száll Hómsszal, aki viszont maga a földi
világ, amely nem mentes sem a pusztulástól, sem a lélrejövéstől.

44. Egyesek szerint a mítosz a holdfogyatkozásokat példázza, mert a

Hold megfogyatkozik, amikor teliholdként szembekerül a Nappal, és a
Föld árnyékába jut, ahogy Oszirisz a koporsóba. Másrészt viszont a Hold
harmincnaponként elrejti és láthatatlanná teszi a Napot, de nem semmisíti
meg teljesen, mint ahogy Tüphónt sem semmisítette meg egészen Iszisz.
 Amikor Nephthüsz megszülte Anubiszt, Iszisz saját gyermekévé
fogadta. Nephthüsz ugyanis az, ami a Föld alatt van és láthatatlan, Iszisz
viszont, ami a Föld felett és látható. Azt a kört, amely mindkettőt érinti, és
amely mindkettőjük számára közös - az úgynevezett horizontot -,
Anubisznak hívják, és kutyaképűnek ábrázolják: hiszen a kutya éjjel is,
nappal is egyformán lát. Úgy látszik, Anubisznak ugyanaz a jelentősége az
egyiptomiaknál, mint Hekaténak a görögöknél — egyszerre földi és
olümposzi is. Másoknak viszont úgy tetszik, hogy Anubisz Kronosz,
mivelhogy mindent önmagától szül és önmagától esik teherbe, s innen
kapta a kutya nevet. Anubisz tisztelői a kutyát valami titkos jelentésű
lénynek tekintik, s hajdan ezt az állatot Egyiptomban nagyon
megbecsülték. De amikor Kambüszész az Ápiszt megölte és tetemét
kihajította, egyetlen állat sem ment oda hozzá, és nem evett a testéből, csak
a kutya; ekkortól fogva aztán nem őt tekintették az elsőnek, s nem
tisztelték a legjobban az összes állat közül. Vannak olyanok is, akik a Föld
árnyékát nevezik Tüphónnak, amelybe ha a Hold beleesik,
megfogyatkozik.

45.
Ezért nem éppen alaptalan az a vélemény, hogy külön-külön
egyiknek sincs igaza, de összességükben mindnyájan helyesen beszélnek,
mert nem a szárazság, nem a szél, de nem is a tenger vagy a sötétség
Tüphón része, hanem mindaz, ami a természetben ártalmas és pusztító. A
mindenség kezdetét nem helyezhetjük lélek nélküli testekbe, amint
Démokritosz és Epikurosz teszik, de a jellegtelen anyag teremtőjének sem
tekinthetünk egyetlen értelmet és egyetlen előrelátást, amely mindenen
uralkodik és mindent kormányoz, miként a sztoikusok gondolják. Mert
lehetetlen, hogy ott, ahol az istenség felel mindenért, rossz jöjjön létre,
illetve, ahol semmiért sem felel, ott jó keletkezzék. Hérakleitosz szerint
ugyanis „a kozmosz harmóniája éppúgy feszültség révén valósul meg, mint
a lanté és az íjé".*33 Euripidész szerint: ,,a jó és a rossz nem létezhetnek
külön, hanem valamely vegyítés idézi elő a megfelelő állapotot".*34 Ez az
ősi és ismeretlen eredetű hiedelem tehát a teológusoktól és
törvényhozóktól maradt a költőkre és filozófusokra, s szilárdan és
megingathatatlanul hisznek benne. Mert mind a barbároknál, mind pedig a
görögöknél nem csupán a tanításokban és a mendemondákban, hanem a
beavatási szertartásokban és az áldozatokban is elterjedt az a hiedelem,
hogy a mindenség nem önmagától, értelem, ok és vezetés nélkül lebeg, de
nem is egyetlen ok kormányozza és igazgatja, mintegy kormányrudakkal
33
mint a lanté és az íjé —B 51.
34
a megfelelő állapotot - 21. töredék.
és gyeplővel, hanem sok tényező, ezek viszont a jó és rossz keverékei.
Röviden, mivel a természet nem hoz létre semmi vegyítetlent, ezért semmit
nem egyetlen gazda kever számunkra, kocsmárosként, két edényből
osztogatva, hanem mind az élet, mind a világmindenség két ellentétes
princípium, két szemben álló erő keveréke, amelyek közül az egyik jobbra
és egyenesen vezet, a másik viszont megfordít és visszatérít; s ha az egész
kozmosz nem is, de ez a földi és a Hold alatti része különnemű, tarka és
minden változásnak alá van vetve. Mivel semmi sem történhet ok nélkül, a
jó viszont nem lehet a rossznak oka, ebből következik, hogy a
természetnek magának kell tartalmaznia mind a jónak, mind a rossznak
eredetét és princípiumát.

46. Így vélekednek erről a legtöbben, mégpedig a legbölcsebbek.

Közülük egyesek azt vallják, hogy két, egymással vetélkedő isten van, az
egyik a jó, a másik a rossz teremtője. Akadnak, akik a jobbat „isten"-nek, a
másikat pedig „daimón"-nak hívják - így vélekedik Zoroasztrész, a mágus
is, aki a történeti hagyomány szerint a trójai háború előtt ötezer évvel élt. Ő
az előbbit Hóromadzésznak, az utóbbit Areimaniosznak nevezte, és
bebizonyította, hogy az érzékelhető dolgok közül az egyik leginkább a
fényhez, a másik a sötétséghez és a tudatlansághoz hasonlít, a kettő között
pedig Mithrész van, a perzsák éppen ezért Mithrészt ,,közvetítő"-nek is
nevezik. Azt is tanította, hogy Hóromadzésznak fogadalmi és
hálaáldozatokat kell bemutatni, Areimaniosznak pedig bajelhárító és sötét
áldozatokat. Egy omóni-nak nevezett fűfélét mozsárban összetörnek,
közben Hadészt és a sötétséget hívják, majd összekeverik egy leölt farkas
vérével, kiviszik egy napfény nélküli helyre, s messzire hajítják. Hitük
szerint ugyanis egyes növények a jó istenhez, mások a rossz daimónhoz
tartoznak; az állatok közül a jó istenéhez tartoznak a kutyák, a madarak és
a földön élő sündisznók, a rossz daimónhoz a vízipatkányok, ezért
szerencsésnek tartják, ha valaki minél többet megöl belőlük.

47. De a perzsák is sok mesés dolgot mondanak az istenekről, mint

például azt, hogy Hóromadzész a legtisztább fényből született,
Areimaniosz pedig a sötétségből, és harcban állnak egymással. Az előbbi
hat istent alkotott, elsőnek a jóakarat, másodiknak az igazság, harmadiknak
a jogrend, továbbá a bölcsesség, a gazdagság és a szép dolgok keltette
öröm teremtőjét. Areimaniosz is ugyanennyit, de az előbbiekkel ellentétes
hatású isteneket. Ezután Hóromadzész megháromszorozta önmaga
terjedelmét és eltávolodott a Naptól, annyira, amennyire távol van a Nap a
Földtől, majd az eget csillagokkal ékesítette. Az egyik csillagot, a
Sziriuszt, őrként és megfigyelőként a többi elé állította. Még huszonnégy
más istent is alkotott, s ezeket egy tojásba helyezte. Az Areimaniosztól
származó istenek, akik ugyanennyien voltak, kilyukasztották a tojást. ..
innen van az, hogy a rossz összekeveredett a jóval. De eljön majd az a sors
által meghatározott idő, amikor Areimaniosznak, aki a pestist és az
éhínséget hozta magával, éppen ezek miatt szükségszerűen meg kell
semmisülnie és el kell tűnnie: a Föld sima és egyenletes lesz, csupán
egyetlen városállam létezik majd, egy nyelven beszél és boldog lesz
minden lakosa.
Theopomposz azt mondja, hogy a mágusok szerint az istenek egymást
felváltva uralkodnak: az egyik háromezer évig van uralmon, a másik
ezalatt tűri az uralmát, majd háromezer évig harcolnak egymással, s az
egyik megsemmisíti a másik eredményeit, végül Hadész el fog pusztulni,
és az emberek boldogok lesznek, nem lesz szükségük eleiemre, megszűnik
az árnyék, s az isten, aki ezeket létrehozta, pihenni és nyugodni fog egy
ideig, de ez az idő számára nem lesz hosszú, csak annyi, mint az embernek
az alvás. Ez tehát a mágusok mitológiájának lényege.

48. A khaldeusok az égitestek közül - amelyeket egyébként születési

isteneknek neveznek - kettőt jótevőnek tartanak, kettőt rosszindulatúnak, a
többi hármat közbülsőnek és kettős természetűnek. Valószínű, hogy
mindenki ismeri a görögök nézetét, amely szerint a jó rész az olümposzi
Zeuszé, a vészt hozó pedig Hadészé. Azt is mondják, hogy Harmónia
Aphrodité és Hadész szülötte, ez utóbbi barátságtalan és a viszályt szereti,
az előbbi pedig kedves és a szülés védőistennője. Figyeld csak meg, hogy
ezzel a nézettel a filozófusok is egyetértenek! Hérakleitosz egyenesen a
háborút nevezi „a mindenség apjának, királyának és urának",*35 s amikor
Homérosz azt kívánja, hogy

Bár a viszály odaveszne az isteni s emberi szívből,*36

akkor Hérakleitosz azt mondja, hogy Homérosz nem veszi észre, hogy
mindennek az eredetét átkozza, hisz minden a harcból és a viszályból
származik. A Nap sem lépheti át az őt megillető határokat, és ha igen, a
fúria-nyelvek, Diké segítői majd megtalálják. Empedoklész a jó
princípiumot „barátságosság"-nak és „barátság"-nak, ,,kedves tekintetű
Harmoniá"-nak nevezi, a rossz princípiumot pedig „pusztító viszály"-nak
és „véres küzdelem "-nek.*37
35
királyának és urának - 5 53.
36
emberi szívből - Iliász 18, 107. Devecseri Gábor fordítása.
37
véres küzdelemnek - B 122, v 2.
 A püthagoreusok több elnevezést használnak ezek
megkülönböztetésére: a jót az egynek, a határoknak, a változatlannak, az
egyenesnek, a páratlan számúnak, a négyszögnek, az egyenlőnek, a jobb
oldalnak, a ragyogónak — a rosszat a kettősségnek, a határtalannak, a
változónak, a görbének, a páros számúnak, a téglalap alakúnak, az
egyenlőtlennek, a bal oldalnak, a sötétnek határozzák meg, s azt tartják,
hogy ezek a lét alapelvei. Anaxagorasz az „értelmet" és a „végtelent"
(apeiron) tartja ősprincípiumnak, Arisztotelész a „formát" (eidosz) és a
„tagadást" (szterészisz) Platón pedig sok helyütt, hasonlóan homályosan és
rejtetten, az ellentétes princípiumok közül az előbbit „azonosnak" (tauton),
az utóbbit „másnak" (thateron) nevezi.*38 De a Törvényekben - ekkor már
idősebb volt - azt mondja, mégpedig nem homályos kifejezésekkel és
jelképesen, hanem nevén nevezve a dolgokat, hogy a kozmoszt nem
egyetlen lélek mozgatja, hanem több, de legalábbis nem kevesebb kettőnél.
Közülük az egyik jóindulatú, a másik ezzel szemben a vele ellentétes
dolgok teremtője. Lehetségesnek tartja egy közbülső, valamiféle harmadik
természet létezését is, ami sem nem lélek nélküli, sem nem ok nélküli, sem
nem képtelen önmagától mozogni - mint ahogy egyesek gondolják-, hanem
a másik kettőn nyugszik, mindig a jobbra törekszik és mindig az után
vágyakozik. De ezt majd vizsgálódásunk következő részében fogjuk
tárgyalni, ahol az egyiptomiak teológiáját főképp ezzel a filozófiával
vetjük össze.

49. Ennek a kozmosznak a keletkezése és szerkezete két, egymással

ellentétes, de nem egyenlő súlyú erőből ered. A jobb az erősebb, de a
rosszat sem lehet teljesen megsemmisíteni, mert szorosan egybefonódott a
mindenség testével és lelkével, és mindig harcol a jó ellen. A lélekben
tehát az ész és az értelem, a legjobb dolog vezetője és ura maga Oszirisz; a
földön, a szelekben, a vizekben, a levegőben és a csillagokban pedig
mindaz, ami szabályos, állandó, ami az évszakokban, a hőmérsékletben, a
körforgásokban egészséges, az mind Oszirisz kiáradása és megnyilvánult
képmása. Tüphón pedig mindaz, ami a lélekben szenvedéllyel teli, titáni,
ész-szcrűtlen és ostoba; a testiben pedig a mulandó, a beteges, az
évszakhoz nem illő, a rossz időjárás, a nap- és holdfogyatkozások; ezek
Tüphón kirohanásai és lázadásai. A Széth név is, ahogy Tüphónt hívják,
ezt fejezi ki, mert „legyőzőt", „kényszerítőt", „gyakori visszatérést",
„ismételt átugrást" jelent. Egyesek azt mondják, hogy Bebón Tüphón egyik
társa volt; Manethón szerint viszont Tüphónt magát hívták Bebónnak; a
név „visszatartást" vagy „akadályozást" jelöl, mert Tüphón ereje
38
másnak (thateron) nevezi - Timaiosz 35a, Törvények 896d skk.
akadályozza azokat a cselekedeteket, amelyek a helyes úton haladnak és a
helyes célhoz vezetnek.

50.
Éppen ezért a háziállatok közül a legkevésbé tanulékonyát, a
szamarat adják Tüphón mellé, a vadállatok közül pedig a legfélelmetesebb
ragadozókat: a krokodilt és a vízilovat. A szamárról már korábban szóltam.
Hermupoliszban Tüphónt vízilóként ábrázolva mutogatják, amelyre egy
kígyóval küzdő sólyom telepedett. A vízilóval Tüphónt jelölik, a
sólyommal az erőt és a hatalmat, amelyet gyakran szerez meg erőszakkal
Tüphón, s gonoszságában nem szűnik meg ártani magának is és másoknak
is. Ezért amikor Tübi hónap hetedik napján - amelyet Iszisz Phoinikiából
való visszatérésének neveznek - bemutatják az áldozatot, a süteményekre
megkötözött vízilovat rajzolnak. Apollónopoliszban pedig az a szokás,
hogy mindenkinek ennie kell a krokodilból. Egy meghatározott napon
elejtenek annyit, amennyit csak tudnak, tetemüket a templom elé dobják,
mert azt mondják, hogy amikor Tüphón Hórosz elől menekült, krokodillá
változott. Minden kártékony és ártalmas állatot és növényt, valamint a
szerencsétlenségeket Tüphón művének, részének és mozgásának tekintik.

51. Osziriszt a szem és a jogar képével írják le, az első az előrelátást, a

második a hatalmat jelöli. A mindenség fölött uralkodót és a mindent
kormányzót Homérosz is a „legmagasabb és tanácsadó Zeusznak"*39 hívja.
Ügy látszik, hogy a ,,legmagasabb"-bal az erejét jelöli, a ,,tanácsadó"-val
pedig a helyes ítéletét és bölcsességét. Ezt az istent gyakran sólyommal is
ábrázolják, mert ennek a madárnak különösen éles a látása és gyors a röpte,
továbbá nagyon kevés táplálékkal is képes fenntartani magát. Azt is
mondják róla, hogy röptében földet szór a temetetlen holtak szemére.
Valahányszor leszáll a folyóhoz, hogy igyék, szárnyát felállítja, amikor
pedig ivott, ismét visszahajlítja - ezzel azt fejezi ki, hogy életben maradt és
megmenekült a krokodiltól, mert ha" a krokodil elragadja, szárnya úgy
marad felállítva, ahogy volt.
Mindenütt mutogatják Oszirisz ember formájú képmását is, amelynek
merev hímvesszője a nemző és tápláló természetet jelenti. Szobrait tűzpiros
ruhába öltöztetik, mert úgy gondolják, hogy a Nap a jó erejének
megtestesülése, a csak szellemmel felfogható lényeg látható fénye. Ezért
megvetésre méltók azok, akik a napkorongot Tüphónnak engedik át,
akihez nem illik semmi olyasmi, ami ragyogó, üdvös, nem illik hozzá a
rend és a teremtés sem, és semmi olyan mozgás, aminek mértéke és
értelme van, hanem csak mindezeknek az ellentéte. így az állatok és
39
a legmagasabb és tanácsadó Zeusznak - Iliász 8, 22. 55. old.
növények tömegét elpusztító szárazságot sem a Nap, hanem a földben és a
levegőben nem megfelelő időben keveredő szelek és vizek művének kell
tartani, amely akkor keletkezik, amikor a rendezetlen és zabolátlan erő
hatalma vétkes módon kioltja a felgőzölgést.

52.
Osziriszt szent himnuszaiban „a Héliosz karjában elrejtett"-nek
szólítják, és Epiphi hónap harmincadik napján, amikor a Hold és a Nap egy
vonalba kerül, ünneplik meg Hórosz szemének születésnapját, ök ugyanis
nemcsak a Holdat, hanem a Napot is Hórosz szemének és fényének tartják.
Phaóphi hónap vége előtt nyolc nappal, az őszi napéjegyenlőség után
ünneplik a Nap botjának születésnapját. Ezzel az ünneppel azt fejezik ki,
hogy a Napnak támaszra és erősítésre van szüksége, mivel melege és fénye
csökkent, és ferde pályára tért. Később, a téli napfordulókor Héliosz
temploma körül hétszer körülvezetnek egy tehenet, s ezt Oszirisz
keresésének nevezik, mert az istennő télen víz után vágyakozik. Azért
vezetik hétszer körbe, mert a Nap a téli napfordulótól a nyáriig hét hónap
alatt teszi meg az útját. Azt mondják, hogy a hónap negyedik napján
legelőször Hórosz, Iszisz fia áldozott a Napnak, amint ez a Hórosz és
születésnapi ünnepei-nek nevezett műben le van írva. Tény, hogy naponta
háromszor mutatnak be a Napnak illatáldozatot, napfelkeltekor gyantát,
délben mirhát, napnyugtakor pedig az úgynevezett küphit. Hogy melyiknek
mi az értelme, később mondom el. Úgy vélik, hogy mindezekkel
hódolatukat fejezik ki a Napnak és szolgálnak neki.
De miért is kell ennyi mindent összegyűjteni? Akadnak olyanok is,
akik Osziriszt egyszerűen a Napnak tartják, mondván, hogy a görögök
Szeiriosznak nevezik, de az egyiptomiaknál a névelő hozzáadása (O-
Szeiriosz) felismerhetetlenné tette a nevet. Isziszről pedig azt állítják, hogy
maga a Hold, ezért azok a szobrai is, amelyeken szarvat visel, a félholdat
utánozzák, sötét ruhás ábrázolásai pedig azt fejezik ki, hogy miközben
sóvárogva üldözi a Napot, időnként elrejtőzik és árnyékba húzódik. Éppen
ezért hívják sokan segítségül a Holdat szerelmi ügyeikben. Eudoxosz is azt
mondja, hogy Iszisz irányítja a szerelmi dolgokat.*40 Mindezekben van
valami hihető, azokra viszont, akik Tüphónt a Nappal teszik egyenlővé,
még odafigyelni sem érdemes. De folytassuk csak eredeti tárgyunk
vizsgálatát!

53. Iszisz tehát a természet női és minden teremtést magába foglaló

princípiuma, ezért Platón ,,dajká"-nak és „mindent befogadó"-nak

40
a szerelmi dolgokat - 297. töredék.
nevezi.*41 Sokan „ezernevű"-nek mondják, mert az értelem által
átformálódva magába foglal minden anyagi és szellemi formát. Születése
óta szerelem hevíti a mindenek közül Legelső és Leghatalmasabb iránt,
amely a ,,Jó"-val azonos. Utána vágyódik és őt követi, a rossztól viszont
menekül és eltaszítja magától, bár valójában mindkettő számára térként és
anyagként szolgál, de önmagától mindig a jobb felé hajlik, és csak ennek
engedi meg, hogy valamit létrehozzon belőle, és hogy emanációkat s
magához hasonló létezők magvait hintse el benne. Ezeknek örvend, és
boldog, ha tőlük terhes és létrehozásukkal van eltelve.
Mert a nemzés az anyagban a létezés egyik képmása, és ami létrejött,
az a létező utánzata.

54. Ezért nem ok nélkül mondja a mítosz, hogy Oszirisz lelke örök és
halhatatlan, a testét viszont Tüphón gyakran megcsonkítja és elpusztítja,
Iszisz pedig bolyongva keresi, s újból összeilleszti a részeket. A létező és a
csak értelemmel felfogható, valamint a jó erősebb a pusztulásnál, a
változásnál. Azok a képek viszont, amelyeket az érzékelhető és a testszerű
belőle formál, valamint a fogalmak, formák, a hasonlóságok, amelyeket
felvesz, olyanok, mint a viaszba nyomott pecsét - nem maradnak meg
örökké, hanem hatalmába keríti őket a rendezetlenség és a zűrzavar, amely
a felső régiókból űzetve Hórosz ellen harcol, öt Iszisz szüli meg, mint a
csupán értelemmel felfoghatónak a képmását, vagyis magát az érzékelhető
világot. Ezért mondják azt is, hogy Tüphón törvénytelen származással
vádolja Hóroszt, mert nem tiszta és nem egynemű, mint az apja - aki az
önmagában való, vegyítetlen és szenvedélytelen Értelem -, hanem
testszerűsége miatt az anyag már meghamisította. Felülkerekedik mégis és
győz, mert Hermész, vagyis az Értelem mellette tanúskodik, és
bebizonyítja, hogy a csak értelemmel felfoghatóhoz hasonlóvá formálódott
természet hozza létre a világot. Apollónnak Iszisztől és Oszirisztól való
állítólagos születése pedig -amely akkor történt, amikor az istenek Rhea
méhében voltak -arra utal, hogy mielőtt még ez a világ láthatóvá vált
volna, és az Értelem által teljessé lett volna, az anyag, amely önmagában
természeténél fogva tökéletlennek mutatkozik, létrehozta az első teremtést.
Ezért mondják, hogy ez az isten a sötétségben bénán született, és az
idősebbik Hórosznak nevezik, hiszen az nem volt maga a világ, hanem
csupán az eljövendő világnak valamiféle képe és látomása.

55. A másik Hórosz viszont önmagában meghatározott és tökéletes.

Nem semmisítette meg teljesen Tüphónt, hanem megfosztotta
41
mindent befogadónak nevezi — Timaiosz 49a, 51a.
cselekvőképességétől és erejétől. Ezért mondják azt, hogy Koptoszban
Hórosz képmása az egyik kezében Tüphón szeméremtestét tartja. Hermész-
ről pedig azt mesélik, hogy kivágta Tüphón inait és húrokat készített
belőlük; azt akarják ezzel kifejezni, hogy a mindent elrendező Értelem
össze nem illő részekből alkotta meg az összhangot, és a pusztító erőt nem
semmisítette meg, csupán megbénította. Ezért gyenge és tehetetlen itt ez az
erő, ám elkeveredve és összefonódva az esetleges és változékony
részekkel, a földön rengéseket és rázkódásokat, a levegőben pedig
szárazságot, tomboló szeleket, égiháborút és mennydörgéseket okoz.
Ezenkívül ragállyal mérgezi meg a vizeket és a levegőt, a Holdig is
fölemelkedhet és föl magasodhat, s gyakran még ennek a fényességét is
megzavarja és elhomályosítja. Az egyiptomiak ugyanis úgy gondolják és
tanítják, hogy Tüphón olykor kiüti Hórosz szemét, mihelyt pedig kiverte,
azonnal lenyeli, majd visszaadja Héliosznak. Az ütéssel a Hold havonként
ismétlődő fogyására utalnak, a megcsonkítással a holdfogyatkozásra,
amelyet a Nap gyógyít meg, azáltal, hogy mihelyt a Hold kikerült a Föld
árnyékából, szemből világítja meg.

56.
A jobb és istenibb természet három alkotóelemből áll: a csak
szellemmel felfoghatóból, az anyagból és e kettő együtteséből, amit a
görögök kozmosznak neveznek. Platón a szellemmel felfoghatót ideának,
mintaképnek és atyának nevezi; az anyagot anyának, dajkának, a teremtés
alapjának és helyének, azt pedig, ami e kettőből való, ivadéknak és
teremtésnek mondja.*42
Valószínűnek tarthatjuk, hogy az egyiptomiak a mindenség természetét
a legszebb háromszöghöz hasonlítják. Megfigyelhetjük ezt Platónnál is, aki
az Állam-ban ezt az alakzatot alkalmazza a házasság leírásában.*43 Ennek a
háromszögnek magassága három, az alapja négy, az átfogója pedig öt
egység, ami négyzetre emelve ugyanannyi, mint a másik két befogó
négyzete. A magasság a férfiassal, az alap a nőiséggel, az átfogó pedig az
ivadékkal hasonlítható össze. Ugyanígy Osziriszt a kezdetnek, Isziszt az
átvevő elemnek, Hóroszt pedig a beteljesülésnek kell tekinteni. A három
ugyanis az első páratlan és tökéletes szám, a négy négyzete a páros
kettőnek, az öt viszont részint az apához, részint az anyához hasonlít, mert
háromból és kettőből tevődik össze; a minden (a görög panta) is a penté-
ből (öt) képzett szó, és a ,,számolás"-t is „ötösével számítás"-nak (pem-
paszaszlhai) mondják. Az öt négyzete ugyanannyi egység, mint ahány
betűje van az egyiptomiaknak, és ahány évet élt az Ápisz. Hóroszt az
42
ivadéknak és teremtésnek mondja - uo. 50c-d.
43
a házasság leírásában - 546b.
egyiptomiak Minnek is szokták nevezni, ami ,,látott"-at jelent, minthogy a
világ érzékelhető és látható, Isziszt pedig Muthnak, továbbá Athürinak és
Methüernek is szólítják; e nevek közül az elsővel az anyát, a másodikkal
Hórosz kozmikus házát jelölik, ahogy Platón is így jelöli a teremtés helyét
és befogadóját,*44 a harmadik elnevezés pedig összetétel a ,,teli"-ből és a
„jó"-ból, mert a kozmosz anyaga telített, és a jóval, tisztával és rendezettel
társul.

57. Lehet, hogy Hésziodosz is éppen ezeket és nem más elemeket vett
alapul, amikor a mindenség kezdeteinek Khaoszt, Gét, a Tartaroszt és
Erószt telte meg,*45 ha ezek közül a nevek közül a Földet valamiképp
Isziszre, az Erószt Osziriszra, a Tartaroszt Tüphónra vonatkoztatjuk, mert
úgy látszik, hogy a Khaoszt csak valamiféle térségként vagy helyként teszi
a mindenség alá. Mindezek eszünkbe juttatják Platónnak azt a mítoszát,
amelyet Szókratész ad elő a Lakomá-ban Erósz születéséről.*46 Ezek
szerint a Szegénység gyermekek után sóvárogva az alvó Gazdagság mellé
feküdt; terhes is lett tőle, megszülte Erószt, akinek a természete összetett és
bonyolult, hiszen jó, bölcs és mindenben önálló atyától származik,
valamint szűkölködő és az ínség miatt mindig más után vágyódó és másért
esengő anyától. A Gazdagság a legelső szerető és a leginkább óhajtott
dolog, amely teljes is, független is. A Szegénység viszont Platón szerint
maga az anyag, amely szűkében van a jónak, de telítődik is vele, mindig
utána vágyakozik és részesül is belőle. Ezekből lett tehát a kozmosz vagy
másként Hórosz, aki sem nem örökkévaló, sem nem mentes a
szenvedéstől, nem is halhatatlan, de mindig újjászületve arra törekszik,
hogy az indulatok változásai és körforgása közepette mindig ifjú és soha el
nem múló maradjon.

58. Ezeket a mítoszokat nem szó szerint, teljes egészükben hiteles

történeteknek kell tekintenünk, hanem hasonlatoknak s mindegyikükből a
megfelelő részt kell kiragadni. Amikor tehát ,,anyag"-ot mondunk, nem
szabad azokhoz a filozófusokhoz csatlakoznunk, akik valami lélektelen,
minőség nélküli s egyben tehetetlen, önmagától cselekvésre képtelen testre
gondolnak. Hiszen az olajat a balzsam anyagának tartjuk, az aranyat pedig
a szoborénak, még sincsenek teljesen híján minden minőségnek. Magát az
emberi lelket és a gondolkodási képességet pedig a tudás és az erény
anyagaként az értelem alá rendeljük, hogy rendezze és összhangba hozza

44
a teremtés helyét és befogadóját - Timaiosz 52d-53a.
45
Érószt tette meg - Istenek születése 116 skk
46
Erósz születéséről - 203b skk.
őket. Az elmét egyesek a formák lakóhelyének és a csak szellemmel
felfogható dolgok valamiféle lenyomatának tekintik. Mások úgy
vélekednek, hogy az asszony magja sem nem erő, sem nem elsődleges
alapelv, hanem a teremtés anyaga és tápláléka. Mindezeket szem előtt
tartva erről az istennőről is azt kell gondolnunk, hogy állandóan
kapcsolatban van az első istennel, és az annak a lényéhez tartozó jó és szép
tulajdonságok miatt állandóan egyesül vele, nem fordul ellene, s mint a
törvényes és jog szerinti férjet, törvényszerűen szereti. Mint ahogy -
legalábbis így tartjuk - a tisztességes férjes asszony, ha együtt hál urával,
egyben vágyat is érez iránta, Iszisz is állandóan sóvárog Oszirisz után, s
mellette maradva a legnagyszerűbb és legtisztább részekkel telítődik.

59.
Ahová viszont Tüphón beront és megragadja a legszélén levő
dolgokat, ott Iszisz búskomorságba esik, azt mondják róla, hogy gyászol,
és Oszirisz maradványait, szétszórt részeit keresi, majd pedig kezébe véve
feldíszíti a szétroncsolt tagokat és elrejti őket; ezekkel mutatja meg újra a
keletkező dolgokat, s önmagából hozza létre őket. Mert az égben és a
csillagokban az eszmék, formák és az isten kiáradásai változatlanul
megmaradnak, azok viszont, amelyek a változásnak kitett dolgokban
vannak elszórva, vagyis a földön, a tengerben, a növényekben és az
állatokban léteznek, feloldódnak, elpusztulnak, eltemetődnek, de gyakran
ismét előragyognak, és megjelennek az új teremtések során. Ezért mondja
a mítosz, hogy Tüphón együtt él Nephthüsszel, akivel viszont Oszirisz
titokban egyesült: hiszen az anyag legkülső részeit, amelyeket
Nephthüsznek és Tclcuténak („végnek") is hívnak, a pusztító erő tartja
leginkább hatalmában, de a teremtő és fenntartó erő csak erőtlen és gyenge
magot juttat ezeknek, amelyet Tüphón elpusztít, csupán annyi marad meg,
amennyit Iszisz felvesz, megőriz, táplál és egyesít.

60.
Általában Oszirisz a Jobb, mint Platón és Arisztotelész is
feltételezi; mert mindaz, ami a természetben teremtő és fenntartó, feléje és
a létezés felé fordul, a megsemmisítő és pusztító pedig elfordul tőle és a
nemlét felé irányul. Ezért Iszisz neve az „értelemmel való sie-tés"-böl és a
mozgásból ered, mivel ö a lélekkel teli és értelmes mozgás. A név ugyanis
nem barbár, hanem miként az összes isten közös neve, a theoi is két szóból,
a „látható"-ból (thealon) és a „futó"-ból (theón) származik, ezt az istennőt
is a,,tudása"és a „mozgása" miatt nevezzük Iszisznek, s így hívják az
egyiptomiak is. Platón is azt mondja, hogy a régiek, amikor értelmezni
akarták a lényeget (uszia), isziá-nak nevezték.*47 Így a gondolatot és a
47
isziának nevezték - Kratülosz 401c.
belátást, mint az igyekvő és siető ész mozgását és lendületét, valamint a
megértést és általában a jót, az erényt azokkal a dolgokkal hozzák
kapcsolatba, amelyek jól folynak és rohannak, ugyanúgy, mint ahogyan
ezzel ellentétes kifejezésekkel illetik a rosszat, azt, ami a természetet
akadályozza, megköti és fogva tartja, gátolja az igyekvésben és a
mozgásban, így például a rossz neve kak-ia, vagyis rosszul menő,
bizonytalanság (menésre képtelen apor-ia), gyávaság (deil-ia), baj (nem
menés, an-ia).

61. Az Oszirisz név a jámbor (hosziosz) és a szent (hierosz) szavak

összetételéből áll. Oszirisz ugyanis közös fogalom az égi és a hadészi
dolgokban is, s ezek közül az előbbieket a régiek kierá-nak, szentnek, az
utóbbiakat pedig hosziá-nak, jámbornak nevezték. Aki viszont az égi
dolgokat megmutatja, és aki a fent mozgásban lévők oka, az Anubisz, akit
olykor Hermanubisznak is neveznek, mert részint a fent lévő dolgokhoz,
részint a lentiekhez tartozik. Ezért áldoznak neki némelykor fehér, máskor
sáfrányszínű kakast, mert úgy vélik, hogy a fenti világ tiszta és világos, a
lenti kevert és sokszínű. A szavak görögösítésen nem kell csodálkoznunk,
mert még sok egyéb nevet is magukkal hoztak azok, akik Görögországból
települtek át. Ezek a nevek mindmáig megmaradtak és kölcsönszóként
élnek az idegen nyelvi közegben; azokat, amelyeket a költészet felelevenít
közülük, némelyek - barbár szóhasználatot gyanítva - már idegen szónak
tartják. A hagyomány szerint a Hermésznek tulajdonított könyvekben a
szent nevekkel kapcsolatban az áll, hogy azt az erőt, amely a Nap
körforgását irányítja, Hórosznak hívják, a görögök viszont Apollónnak, a
szélnek parancsoló erőt egyesek Oszirisznak, mások Szarapisznak, u Föld
fölött uralkodót pedig egyesek Sziriusznak, mások viszont egyiptomi
nyelven Szóthisz-nak nevezik, amely „terhességet" és „terhesnek lenni"-t
jelent. A nevet némileg megváltoztatva görögül Kutyának hívják*48 ezt a
csillagot, amelyről úgy vélik, hogy Iszisszel azonos. A nevek nyelvi
hovatartozásáért nem kell hadakozni, a Szarapisz nevet mégis inkább
engedném át az egyiptomiaknak, mint Osziriszét, mert úgy gondolom,
hogy az előbbi idegen, az utóbbi viszont görög, bár mindketten egy istent
és egy erőt jelölnek.

62.
Mindezekkel az egyiptomi szóhasználat is meg egyezik, Isziszt
ugyanis gyakran Athéné néven hívják, aminek az az értelme, hogy
„önmagamtól jöttem", vagyis az önmagától való mozgásra utal. Tüphónt
pedig, mint erről már szóltam, Széthnek, Bebónnak és Szmünek is nevezik.
48
görögül Kutyának hívják - terhesség: küészisz, terhesnek lenni: küein, kutya: küón.
Ezek az elnevezések mind valamiféle erőszakot, akadályozó visszatartást,
ellenkezést vagy visszafordítást akarnak kifejezni. Azon kívül a
mágneskövet „Hórosz csontja"-nak, a vasat pedig „Tüphón csontja"-nak
hívják, amint erről Manethón tudósít. A vas ugyanis gyakran olyan
anyaghoz hasonlít, amely a kő felé vonzódik és azt követi, gyakran viszont
elfordul tőle, és éppen ellentétes irányba tolódik. Így a kozmosz
megmentő, jó és értelemmel bíró mozgása is olykor maga felé fordítja és
magához vonja, s meggyőzve meglágyítja azt a keménységet és tüphóni
erőt. Ez azonban - miután korlátok közé került - ismét visszatér önmagába
és a határtalanság állapotába süllyed. Eudoxosz mondja*49, hogy az
egyiptomiak szerint Zeusz két lába össze volt nőve, így nem tudott járni, s
ezért szégyenében magányosan töltötte az idejét. Iszisz azonban kettévágta
és elkülönítette testének ezeket a részeit, s így fürge mozgással ajándékozta
meg. A mítosz ezzel arra utal, hogy önmagában az isten gondolkodása és
értelme láthatatlan, rejtve van, és csak a mozgás révén jutott el a teremtő
tevékenységhez.

63.
A szisztrum is arra utal, hogy a létező dolgoknak mindig
rázkódniuk kell, és a mozgásnak sohasem szabad abbamaradnia, sőt, ha
álomba merültek és elbágyadtak, fel kell ébredniük, és mozgásba kell
jönniük. Azt mondják ugyanis, hogy Tüphónt szisztrumokkal fordítják
vissza és űzik cl - ezzel azt fejezik ki, hogy ha a természetet a pusztulás
gúzsba kötötte és megállította, a teremtés a mozgás segítségével oldja fel
és indítja újra. A szisztrum felül kerekded formájú, és az ívén négy pálcika
van, amelyek rázódnak. A világ teremtett és újra elpusztuló részét ugyanis
a Hold szférája veszi körül, és ebben a négy alkotóelem; a tűz, a föld, a víz
és a levegő révén minden mozog és változik. A szisztrum kerek tetejére
felül emberarcú macskát vésnek, alul, a rázódó részek alatt pedig az egyik
oldalon Iszisz, a másikon Nephthüsz képmása látható. Ezekkel a
képmásokkal a teremtésre és a halálra utalnak, mert valójában az elemek
átalakulásai és mozgásai. A macskával a Holdat jelképezik tarkasága,
éjszakai élénksége és termékenysége miatt. Azt mondják, hogy először egy
kölyköt szül, azután kettőt, hármat, négyet, ötöt és így mindig eggyel
többet, egészen hétig, azaz összesen huszonnyolcat, ami egyezik a Hold
megvilágosodásaival. Bizonyára olyan ez, mint egy mese, mégis úgy
látszik, hogy a macska szemének pupillája teliholdkor megtelik és kitágul,
az égitest fogyásakor pedig összehúzódik és elhalványul. A macska emberi
arcával pedig a Hold változásainak értelmes és ésszerű voltát jelzik.

49
Eudoxosz mondja - 299. töredék.
 64.
Összefoglalva: nem szabad Osziriszt vagy Isziszt a víznek, a
Napnak, a földnek vagy az égnek tekinteni, de éppígy Tüphónt sem a
tűznek, a hőségnek vagy a tengernek. Talán akkor tévedünk a legkevésbé,
ha mindazt, ami ezekben a túlzások vagy - ellenkezőleg - az elégtelenségek
miatt mértéktelenséget és rendezetlenséget idéz elő, Tüphónnak
tulajdonítjuk, a rendezettet, a jót és a hasznosat viszont mint Iszisz
tevékenységét és Oszirisz képét, az ő hasonmását és értelmét tiszteljük és
megfelelően értékeljük. Így Eudoxosz hitetlenkedését és kételyét is
kiiktathatjuk, hogy a szerelem dolgainak irányítása miért tartozik Isziszhez
és nem Demeterhez, valamint, hogy miért nem Dionüszosz az áradás
előidézője, s miért nem uralkodhat ő a holtak birodalmában.*50 Szerintünk
ezek az istenek együttesen urai minden jónak; általuk létezik minden, ami
csak szép és jó a természetben, mert ez az isten teremti mindennek a
kezdetét, az istennő pedig mindezt átveszi és elosztja.

65.Szembeszállhatunk azokkal a földhözragadt gondolkodású

emberekkel is, akik ezeket az istenekről szóló tanításokat legszívesebben a
légkör évszakonkénti változásaival vagy a termények sarjadásával,
elvetésével és szántásával hozzák kapcsolatba, és azt mondják, hogy
amikor az elvetett mag a földben rejtőzik, Oszirisz el van temetve, de
tüstént feléled és újból megjelenik, amikor a csírázás megkezdődik. Azt is
mondják, hogy amikor Phaóphi hónap hatodik napján Iszisz észrevette,
hogy terhes, védő amulettet vett magára, és a téli napfordulón, korán
virágzó és sarjadó növények között világra hozta a tökéletlen és koraszülött
Harpokratészt, ezért áldozzák neki a sarjadó lencse zsengéit. A
gyermekágyi napokat pedig a tavaszi napéjegyenlőség után ünneplik.
Amikor az emberek ilyen történeteket hallgatnak, örömüket lelik bennük és
cl is hiszik őket, mert megszokott és általuk jól ismert dolgokból választják
ki azt, ami hihető számukra.

66. Egyfelől nincs abban semmi kivetnivaló, ha mindannyiunk közös

isteneiként tisztelik ezeket az isteneket, s nem tekintik őket csupán az
egyiptomiakénak, ha nemcsak a Nílust, illetve az általa öntözött területet
foglalják össze ezen a néven, továbbá ha nemcsak a mocsarakat és a
lótuszvirágokat mondják az istenek művének, hiszen így megfosztanák
ezektől a nagy istenektől azokat az embereket, akiknek nincsen Nílusuk,
Butójuk, de Memphiszük sem. Mert Iszisz a környezetében lévő istenekkel
együtt mindenkié, minden ember ismeri őket, igaz, némelyiküket csak

50
a holtak birodalmában - 298. töredék.
nemrég tanulták meg egyiptomi nevükön szólítani, hatalmukat azonban
elismerik, és tisztelik őket kezdettől fogva. Másfelől, ami még ennél is
fontosabb: az embereknek gondosan kell ügyelniük rá, nehogy
tudatlanságukban eltüntessék az istenséget azáltal, hogy szélnek, folyónak,
magnak, vetésnek, a Föld változásainak, a különböző évszakoknak
képzelik el, hasonlóan azokhoz, akik Dionüszoszi a bornak, Héphaisztoszt
pedig a tűznek tartják. Perszephonét Kleanthész egyhelyütt ,,a teremtésen
átfújó és elhaló szélnek nevezi",*51 egy költő pedig ezt mondja a
kaszálókról: „Majd amikor a fiatal emberek Démétér tagjait levágták. . ."
Akik így gondolkoznak, semmiben sem különböznek azoktól, akik a
vitorlát, a hajókötelet és a horgonyt tartják a kormányosnak, a szálat és a
vetülékfonalat a takácsnak, vagy az ivóedényt, a mézitalt meg az árpadarát
az orvosnak. Káros és istentelen tanokat terjesztenek, amikor istenek
nevével jelölnek olyan érzéketlen és lélek nélküli természeti javakat,
amelyeket az emberek szükségszerűen elpusztítanak, hiszen rájuk
szorulnak, s belőlük élnek. Ezeket a dolgokat ugyanis így önmagukban
nem lehet istennek tekinteni.

67.
Az isten ugyanis nem valamiféle értelem és lélek nélküli, az
embereknek alávetett dolog. Következésképp éppen azokat a lényeket
nevezzük istennek, akik rendelkeznek mindezekkel a természeti javakkal,
és nekünk adományozzák őket, állandóan és kielégítően ellátnak
bennünket. Sőt, valójában nem különböztethetők meg egymástól az egyes
népek különféle istenei - barbárok, görögök, déliek, északiak -, hanem
éppúgy, ahogy a mindenki számára közös Napnak, Holdnak, Égnek,
Földnek és Tengernek a különböző népek más és más nevet adtak, a
mindent elrendező egyetlen értelmet, a mindenséget kormányzó egyetlen
gondviselést és a mellé rendelt, szolgálatot teljesítő erőket - a helyi
szokásoktól függően - hol így, hol úgy hívják és tisztelik. Éppígy
különbözőek a szent jelképek is, amelyekkel élnek; némelyikük értelme
homályos, mások érthetőbbek, a gondolkodást az isteni felé irányítják,
olykor nem veszélytelenül. Mert egyesek tévútra térnek, és a babonaságba
csúsznak bele, mások viszont, mint a mocsarat, úgy kerülik el a
babonaságot, közben pedig gyanútlanul az istentelenség szakadékába
zuhannak.

68. Éppen ezért ezekben a kérdésekben a filozofikus gondolkodást kell

vezetőként magunk mellé fogadnunk, és áhítatos lélekkel el kell
gondolkoznunk mindazon, amit mondanak és tesznek, mert még úgy
51
szélnek nevezi — 547. töredék.
járunk, mint Theodórosz hallgatói, akik - mint mondta - tanítását, bár ő
jobb kézzel nyújtotta, ballal vették át; vagyis előfordulhat, hogy bár a
szokások helyesen rendezték el a dolgokat az áldozatokkal és az
ünnepekkel kapcsolatban, mivel mi nem értjük őket, tévedünk. A
szokásokból is kivehető, hogy mindent ésszerű okra kell visszavezetnünk.
Amikor az első hónap tizenkilencedik napján Hermészt ünneplik,
mézet és fügét esznek, s közben ezt mondják: „édes az igazság"; továbbá,
Iszisz oltalmazó amulettje, amelyet a mítosz szerint magára öltött, azt
jelenti: „a hang igaz". Harpokratészt nem lehet éretlen és gyenge istennek,
sem pedig valamiféle hüvelyes növénynek tartani, hanem ő a védelmezője
és tanítója az istenekre vonatkozó belátásnak, amely az emberekben még
zsenge, tökéletlen és homályos. Ábrázolásain ezért tartja ujját a száján, a
titoktartás és a hallgatás jelképeként. Meszoré hónapban pedig, amikor
hüvelyes növényeket ajánlanak fel, ezt mondják: „a nyelv a sors, a nyelv a
végzet". Azt beszélik, hogy az Egyiptomban termesztett növények közül az
istennőnek leginkább perszeát áldoznak, mert gyümölcse a szívhez, levele
pedig a nyelvhez hasonlít. Mindabból ugyanis, amit az ember birtokol,
semmi sem istenibb az értelmes beszédnél, különösen, ha az istenekről
szól, és szoros kapcsolatban áll az emberi boldogsággal. Ezért buzdítjuk mi
is azokat, akik eljönnek ide a delphoi jóshelyre, hogy elmélkedjenek a
szent dolgokon, és tiszteletteljesen beszéljenek. Sokan mégis nevetségesen
viselkednek, a körmeneteken és az ünnepeken áhítatot mímelnek, aztán
pedig a leggyalázatosabb dolgokat gondolják és mondják az istenekről.

69. Mit gondoljunk tehát ezekről a homályos, komor és gyászos

áldozati ünnepekről? Hiszen az sem helyes, ha figyelmen kívül hagyjuk az
áldozati szokásokat, de az sem, ha összezagyváljuk az istenekről szóló
tanításokat, és sokszor alaptalan gyanakvásból mindent összezavarunk. A
görögöknél, szinte ugyanakkor, az egyiptomi szent rítusokhoz hasonló
események zajlanak le. Az asszonyok Theszmophoria ünnepein Athénban
is a földön ülve böjtölnek, a boiótok pedig Akhaia csarnokait*52 mozgatják,
és gyászünnepet ülnek, mivel Démétér gyászolt, hiszen a Koré az
Alvilágba került. Az ünnep pedig abban a vetési hónapban van, amely a
Pleiaszok idejére esik, s amely azonos az egyiptomi Athürral - az athéniak
ezt Püanepsziónnak, a boiótok pedig Damatriosznak hívják. A nyugaton
lakókról Theopomposz azt írja, hogy a telet Kronosznak, a nyarat
52
Akhaia csarnokait - az A klíma Demeternek Attikában és Boiótiában használatos jelzője. A kifejezés a
Theszmophoria, egyik kultikus cselekményére utal, de többféle értelmezése is van. Némelyek szerint csarnokot,
lakóbarlangot jelent, amelyben a két istennő lakik. Más értelmezés szerint viszont az itt csarnoknak fordított
megaron (illetve többes számban megara) szó gödröt jelent, amelybe a nők áldozatul malacot dobtak, később
pedig - esetleg a következő évi ünnepen - újra felásták a gödröt.
Aphroditénak, a tavaszt pedig Perszephonénak tartják és nevezik, továbbá
hogy mindent Kronosztól és Aphroditétól származtatnak. A phrügek
viszont úgy hiszik, hogy az isten télen alszik, nyáron ébren van, így először
az elaltatásakor, másodszor a felébresztésekor rendeznek bakkhoszi
ünnepséget. A paphlagónok pedig azt mondják, hogy az isten télen meg
van kötözve és be van zárva, tavasszal viszont megmozdul és kiszabadul.

70. Az időpont azt sejteti, hogy a gyászünnep a növényi magvak

elrejtését, vagyis a vetést követi. A magvakat a régiek nem tartották
istennek, hanem csupán az istenektől kapott szükséges és fontos
ajándéknak, amelynek az a célja, hogy az emberi élet ne legyen vad és
állatias. Látták, hogy erre az időszakra a termés már eltűnt, nem maradt
semmi a fákon, így a magvak egy részét elvetették, igaz, kezdetleges
módon és ügyetlenül, hiszen a kezükkel kaparták ki és terítették vissza a
földel. Minthogy bizonytalan volt, hogy sikerrel járnak-e s elérik-e céljukat
a vetéssel, viselkedésük sok tekintetben a gyászolókéra hasonlított.
Valahogy úgy voltak, mint mi, amikor Platón egyik könyvét megvásárolva
azt mondjuk: megvettem Platónt, vagy hogy Menandroszt játsszuk, ha
Menandrosz darabjait bemutatjuk - nem tartózkodtak tőle, hogy az istenek
nevével nevezzék az istenek ajándékait és műveit, melyeket hasznosságuk
miatt tiszteltek és becsültek. Később ezt a szokást tudatlanul átvették, és a
magvak sorsát ostoba módon azonosították az istenekkel, s ekkor a
létszükségletet jelentő növények kisarjadását és elrejtőzését már nem csak
nevezték, hanem hitték is az istenek születésének és halálának, és
helytelen, bűnös és zavaros hiedelmeket kapcsoltak hozzá, bár maguk is
tudták, hogy képtelen ostobaságot művelnek. Joggal kívánta hát az
egyiptomiaktól a kolophóni Xcnophanész, hogy ha hisznek az istenekben,
ne sirassák őket, ha viszont megsiratják, ne nevezzék őket isteneknek. Mert
nevetséges dolog sírva könyörögni a termények újra feltűnéséért és
megéréséért, hiszen aztán megint elfogyasztják és ismét megsiratják őket.

71. Ez azonban így sem egészen igaz, mert egyrészt megsiratják a

terményeket, másrészt viszont könyörögnek az őket létrehozó és
adományozó istenekhez, hogy újat támasszanak és sarjasszanak az
elpusztultak pótlására. Ezért igen helyesen mondják a filozófusok, hogy
akik nem tanulják meg, hogyan kell a szavakat helycsen értelmezni, azok
az anyagi dolgokat is rosszul használják. Mint ahogy egyes görögök nem
tanulták és nem szokták meg, hogy a bronz- és kőszobrokat, valamint a
festett képeket csupán az istenek képmásának és az irántuk megnyilvánuló
tisztelet jelének kell tartanunk, hanem isteneknek hívják őket, és olyasmit
merészelnek mondani, hogy Lakharész levetkőztette Athénét, Dionüszosz
levágta Apollón arany hajfürtjeit, meg hogy a capitoliumi Zeuszt a
polgárháború idején tűzbe vetették és elpusztult. Elkerüli figyelmüket,
hogy ezekkel a kijelentésekkel együtt ártalmas nézeteket vesznek át és
fogadnak el.
Ugyanez figyelhető meg, mégpedig nem kis mértékben, az
egyiptomiak állatkultuszában. A görögök ugyanis helyesen gondolják és
tanítják, hogy Aphrodité szent állata a galamb, a kígyó Athénéé, a holló
Apollóné, a kutya Artemiszé, amint Euripidész is mondja: „Kutya leszel, a
fénylő Hekaté képmása."*53 Sok egyiptomi viszont úgy kezeli és úgy
tiszteli ezeket az állatokat, mint az isteneket, s ezzel nemcsak hogy
nevetség és gúny tárgyává teszik a szent rítusokat — mert ez volna még a
legkisebb rossz az esztelenségben -, hanem életre keltenek egy
veszedelmes hiedelmet, amely a gyengéket és együgyűeket mértéktelen
babonaságba taszítja, az okosabbakat és a bátrabbakat pedig istentagadó és
vad elméletek szakadékába taszítja. Ezért is időszerű, hogy ezekről a
dolgokról elmondjuk mindazt, ami szükséges.

72. Minden hazugságot és mesét túlszárnyal az a mítosz, amely szerint

az istenek Tüphóntól való félelmükben változtak át állattá, és például az
ibisz, a kutya, a sólyom testébe rejtőztek. Hasonlóképpen hihetetlen az is,
hogy azok a holt lelkek, amelyek fennmaradnak, csupán ezekben az
állatokban születhetnek újjá. Vannak, akik politikai okot keresnek, s azt
állítják, hogy Oszirisz nagy háborújában a haderőt több részre osztotta -
csapatoknak és egységeknek nevezik ezeket görögül -, mindegyiknek egy-
egy állat alakú hadijelvényt adott, s az együvé sorolt nemzetségek ezeket
később szentnek kezdték tartani, s ennek megfelelően tisztelték.
Mások azt mondják, hogy a későbbi királyok az ellenség
megfélemlítésére a csatákban vadállatok ezüst- és aranymaszkját öltötték
fel, és úgy jelentek meg. Ismét másuk viszont arról tudósítanak, hogy az
egyik ravasz és gonosz király hintette el ezt a babonaságot az egyiptomiak
között, mivel azt tapasztalta, hogy az egyiptomiak könnyelmű
természetűek, hajlamosak a változtatásra és a forradalomra, ha viszont
egyetértésben és közösen cselekszenek, nagy számuk miatt
legyőzhetetlenek és nehezen tarthatók féken, de ezzel az állandó
viszálykodásra adott okot. Ügy rendelkezett, hogy a különböző csoportok
más és más állatokat tiszteljenek és imádjanak, mégpedig olyanokat,
amelyek gyűlölik egymást, ellenségesen viselkednek egymással, és olyan a
természetük, hogy egyik a másikat felfalja. így minden egyes csoport a
53
a fénylő Hekaté képmása - 968. töredék.
maga állatait védelmezte, haragudott, ha mások bántották őket, s így
észrevétlenül ők maguk, az egyiptomiak is belesodródtak az állatok
ellenségeskedésébe, s ugyanúgy harcolnak egymás ellen. A lükopolisziak
például ma is juhot esznek, akárcsak a farkas is, amelyet ezért istennek
tartanak; az oxürünkhosziak pedig a minap megfogtak egy kutyát,
feláldozták és megették, mert a künopolisziak oxürünkhosz-halat ettek.
Emiatt háborúba keveredtek egymással, sok kárt szenvedtek, míg a
rómaiak meg nem büntették és szét nem választották őket.

73. Sokan viszont azt mondják, hogy magának Tüphónnak a lelke van
szétosztva ezekben az állatokban, s a mítosz is világosan utal rá, hogy
minden értelmetlen és állatias természet a rossz daimón része, s ezeknek az
állatoknak a tiszteletével és megbecsülésével őt akarják lecsendesíteni és
kiengesztelni. Olykor iszonyú aszály támad vagy pusztító járványok
tombolnak, illetve más váratlan és szokatlan szerencsétlenség tör az
emberekre.
Ilyenkor a papok sötétben, csendben, szótlanul elvezetnek néhány
tiszteletben részesülő állatot. Először csak megfenyegetik és megrémítik
őket, ha pedig a szárazság folytatódik, felszentelik és leölik, mintha ez
valamiképpen a daimón büntetése volna, vagy valami más nagyszabású
tisztító szertartás, amelyet a legsúlyosabb helyzetekben végeznek. Sőt
Eileithüiaszpoliszban - amint erről Manethón tudósít - néha még élő
embereket is elégettek, akiket tüphóninak tartottak. Hamvaikat
szórólapáttal eltüntették és szétszórták, ezt azonban mindig nyilvánosan
tették, és az év meghatározott idejében, a Kutya-csillag napjain. A
tiszteletben részesülő állatokat viszont titokban, nem megszabott időben,
hanem különböző körülmények hatására áldozzák föl, úgy, hogy a nép nem
is tud róla; ez alól csak a temetés kivétel, mert akkor néhány más állatot is
bemutatnak, és mindenki jelenlétében beledobják a sírba. Azt hiszik, hogy
ezzel megbosszulják Tüphónt, és kisebbítik örömét. Ügy látszik ugyanis,
hogy az Ápisz, néhány más állattal együtt, Oszirisznak van szentelve, de a
legtöbb állal, úgy tartják, Tüphóné. Ha igaz ez a megállapítás, akkor úgy
vélem, hogy magyarázatot ad az egységesen és általánosan tiszteletben
részesülő állatok kérdésére, mint amilyen például az ibisz, a sólyom, a
pávián, és maga az Ápisz is, valamint a mendész - mert így hívják
Mendészben a bakot.

74. Az állatkultusszal kapcsolatban meg kell még vizsgálnunk a

hasznosság, illetve a jelképesség kérdését. Némely állatnál csak az előbbi
jöhet számításba, de a többségüknél mindkét szempont. Nyilvánvaló, hogy
a tehenet, a juhot és az ichneumónt hasznosságuk miatt tisztelik, mint
ahogy a lémnosziak a búbos pacsirtát, hiszen felkutatja és összetöri a
sáskatojásokat, a thesszaliaiak a gólyát, mert ha a föld sok kígyót hoz elő,
megjelennek és mindegyiket elpusztítják. Ezért törvényt is hoztak, hogy
aki megöl egy gólyát, annak száműzetésbe kell mennie. A kobrát, a
menyétet és a szkarabeusz-bogarat viszont azért tisztelik az egyiptomiak,
mert bennük látják az istenek hatalmának valamiféle homályos képmását,
ahogy a Nap képét az csőcseppben. A menyétről ezenkívül sokan még azt
is hiszik és mondják, hogy a fülén keresztül termékenyül meg, és a száján
át szül, és így a beszéd keletkezésének képmása. A szkarabeusz-bogarakról
pedig azt tartják, hogy nincsen köztük nőstény, mindegyik hím:
ivadékaikat egy golyóvá formált anyagba helyezik, amelyet hátrafelé
görgetve tologatnak, mint ahogy a Nap is látszólag hátrafelé forgatja az
eget, amikor napnyugtától napkelte felé halad. A kobrát pedig, mivel úgy
tartják, hogy nem öregszik és végtagok nélkül is könnyen mozog, a
nedvesség csillagához hasonlítják.

75.Még a krokodil tiszteletében is van valami okszerűség. Azt

mondják, hogy isten képmása, mivel egyedül neki nincs nyelve. Az isteni
értelemnek ugyanis nincs szüksége hangra, hanem „hangtalan úton
lépkedve irányítja igazságosan azt, ami halandó".*54 A krokodil az egyetlen
olyan vízben élő állat, amelynek a szemét sima, átlátszó és a homlokáról
lehúzódó hártya borítja, s úgy lát, hogy őt nem lehet észrevenni, ami a
legfőbb isten tulajdonsága. Ahová pedig a nőstény lerakja tojásait - úgy
tudják -, ott lesz a Nílus áradásának határa. Nedves helyen ugyanis nem
tudja elhelyezni a tojásait, túl messze pedig nem meri, így tehát annyira
megérzi előre a jövőt, hogy a folyó kiáradását is felhasználja tojásai
lerakásakor, a költéskor pedig vigyáz rá, hogy a tojások szárazak
maradjanak, s ne érje őket semmi nedvesség. A krokodilok egyébként
hatvan tojást raknak le, ugyanennyi nap alatt költik ki őket, ugyanennyi
évet élnek közülük azok, amelyek a legtovább maradnak életben, s ez a
szám az első mértékegység azok számára, akik az égi jelenségeket
kutatják.
A mindkét okból tisztelt állatok közül a kutyáról már szóltunk. A halált
hozó hüllőket megölő ibisz tanította meg az egyiptomiakat az orvosi
hashajtás alkalmazására, mert látták, ahogy önmagának beöntést ad és
kitisztítja magát. A leginkább törvénytisztelő papok, amikor önmaguk
tisztítását végzik, a megtisztító vizet onnan veszik, ahonnan az ibisz ivott,
az ugyanis nem iszik egészségtelen és mérgezett vízből, de még csak meg
54
ami halandó - Euripidész: A trójai nők 887-888.
sem közelíti. Két széttárt lába és csőre egyenlő oldalú háromszöget ír le,
fehér és fekete tollainak keveredése pedig a holdsarlóra emlékeztet. Nem
kell azon csodálkozni, hogy az egyiptomiak ennyire kedvelik a kifinomult
hasonlatokat, hiszen a görögök is sok hasonlóval élnek az isteneket
ábrázoló festményeken és szobrokon. Így például volt Krétán egy Zeusz-
szobor, amelynek nem volt füle, hiszen a mindenség irányítójának és
urának senkire sem szabad hallgatnia. Maga Pheidiasz is Athéné-szobrán
kígyót helyezett az istennő mellé, az éliszi Aphrodité-szobrán pedig
teknősbékát, mivel a szüzeknek védelemre van szükségük, a feleségekhez
pedig az illik, hogy visszahúzódjanak a házukba és hallgassanak.
Poszeidón háromágú szigonya a világ harmadik régiójának a szimbóluma,
annak, amelyet a tenger ural, és amelynek helyét az égbolt és a levegő után
jelölték ki; ezért nevezik így Amphitritét és a tritonokat is.
A püthagoreusok pedig a számokat és a geometriai formákat ruházták
fel az istenek elnevezésével: az egyenlő oldalú háromszöget „Zeusz
homlokából született Athénénak" és Tritogeneiának nevezték, mivel a
mindhárom szögéből húzott függőlegessel egyenlően osztható fel. Az
„egyet", mivel tagadása a „soknak", és a „monasz" egyszerűsége miatt
Apollónnak hívták, a „kettőt" viszálynak és merészségnek, a „hármat"
pedig igazságnak, mert az igazságtalan cselekedet és az igazságtalanság
elszenvedése hiány vagy túlzás következményeként jön létre, az igazság a
kettő között középen foglal helyet. Az úgynevezett tetraktüsz, a
harminchat, a legnagyobb eskü volt - amint ezt közismert -, és kozmosznak
is nevezték, mert az első négy páros és páratlan szám összeadásából jön
létre.

76. Ha tehát a leginkább tisztelt filozófusok még a lélek és test nélküli

dolgokban is isten rejtélyes képét látták, s úgy vélték, hogy ezekből semmit
sem szabad figyelmen kívül hagyni, sem pedig lebecsülni, akkor - úgy
gondolom - annál inkább kell szeretni az érzékelésre képes, lélekkel,
szenvedéllyel és jellemmel bíró természeti lényekben levő sajátosságokat;
bár nem önmagukért tiszteljük őket, hanem rajtuk keresztül az istenit
csodáljuk, minthogy ők ennek természetüknél fogva legtisztább
tükörképei. Nyilvánvaló tehát, hogy ezeket az állatokat is a mindent
elrendező isten eszközének, illetve művészi alkotásának kell tartanunk,
általában úgy kell vélekednünk, hogy egyetlen lélek nélküli dolog sem
előbbre való a lelkesnél, s egyetlen érzékelésre képtelen sem az
érzékelőnél, még akkor sem, ha valaki esetleg összehordaná a világ összes
aranyát és smaragdját. Mert az isteni nem a színekben, nem a formákban s
nem is a sima felületekben van, ellenkezőleg, a halottakénál is alávalóbb
osztályrész jut mindannak, ami nem részesült és természete folytán nem is
részesülhet az életből. Az élő, a látó, a mozgás princípiumát magában
hordó természet viszont, amely tudja, hogy mi tartozik hozzá és mi idegen
tőle, magába szívta a szépség kiáradását, továbbá egy részt az értelemmel
bíróból, „amely a mindenséget kormányozza", ahogy Hérakleitosz
mondja.*55 Ezért ezek a lények sem ábrázolják rosszabbul az istenit, mint
az ércből és kőből készült alkotások, amelyekben megvannak a színek
különféle fokozatai és árnyalatai, de természetüknél fogva hiányzik belőlük
mindenféle érzékelés és értelem. Úgy gondolom, az állatkultusszal
kapcsolatban ezeket kellett elsősorban elmondanom.

77. Iszisz ruháit sokszínűre festették, mert hatalma az anyagra terjed

ki, s az bármivé átalakulhat, ezenkívül mindent magába fogad: fényt,
sötétséget, nappalt, éjszakát, tüzet, vizet, életet és halált, kezdetet és véget.
Oszirisz ruháján viszont nincsen semmiféle árnyék vagy tarkaság, hanem
egyszínű, s egy tündöklő ragyogás, a kezdet ugyanis vegyítetlen, és az
őselv, a szellemmel felfogható nem keveredik semmivel. Éppen ezért ezt a
ruhát csak egyszer öltik fel, aztán félreteszik, senki sem láthatja, s nem
érintheti. Iszisz ruháit viszont gyakran használják, mert használat közben
az érzékelhető és kézzelfogható dolgok, miközben ők maguk hol ilyenné,
hol olyanná válnak, sokféleképpen leleplezik és megmutatják magukat.
Ezzel szemben a csak szellemmel felfoghatónak, a tisztának és szentnek a
megértése, mint egy lelken átcikázó villám, csak egyszeri érintést és
megpillantást tesz lehetővé. Ezért Platón*56 és Arisztotelész a filozófiának
ezt a részét a legtitkosabbnak, intuitívnak nevezik, azok ugyanis, akik az
evilági, képzelt, zagyva, tarkabarka dolgokon az értelem segítségével
túllépve; eljutnak ahhoz a bizonyos elsőhöz, egyszerűhöz és
anyagtalanhoz, és így közvetlenül megsejtik a hozzákapcsolódó igazságot,
azok - nézetünk szerint - egyúttal, mint a beavatási szertartásban, elérik a
filozófia végcélját is.

78. Mindaz, amit a mai papok mintegy lelkiismereti kötelességüknek

eleget téve, titokzatosságba burkolva elővigyázattal tudtunkra adnak, hogy
tudniillik Oszirisz parancsol a holtaknak és uralkodik fölöttük - hiszen
ugyanaz ő, mint akit a görögök Hadésznak és Plutónnak neveznek -,
nyugtalanítja a tömeget, mert nem tudják, mi az igazság, és úgy vélik, hogy
a szent és a jámbor, az igazi Oszirisz, a földben és a föld alatt lakik, ott,
ahol azoknak a teste rejtőzik, akik hitük szerint már célba értek. Oszirisz
55
ahogy Hérakleitosz mondja - B 41.
56
Platón - Lakoma 210a.
végtelen messzeségben van a földtől, érintetlenül, beszennyezetlenül és
tisztán minden pusztulásra ítélt és halandó létezőtől; az emberi lelkek,
amelyeket itt a földön a test és a szenvedélyek tartanak fogva, képtelenek
közvetlen kapcsolatot teremteni az istennel, csak a filozofikus elmélkedés
segítségével közelíthetik meg, akár egy sejtelmes álomképet. Mihelyt
azonban kötelékeiktől feloldva átlépnek a testetlen, láthatatlan,
szenvedélyek nélküli szent birodalomba, Oszirisz lesz a vezetőjük és
királyuk, ők áhítattal csüggnek rajta, nem tudnak betelni látásával, s vég
nélkül vágyakoznak az ember számára elmondhatatlan és kifejezhetetlen
szépségre. A régi történet szerinti Iszisz is ezért a szépségért rajong örökké,
nyomába szegődik, egyesül vele, és megtölti minden széppel és jóval
mindazt, ami csak része a teremtésnek. A mítosznak ez az értelmezése illik
leginkább az istenekhez.

79. Korábbi ígéretemhez híven, szólnom kell még a mindennapos

füstölésekről, de rögtön élőre kell bocsátanom, hogy az egyiptomi férfiak
mindig is igen nagy gondot fordítottak az egészséggel kapcsolatos
tennivalókra. Főleg vallásos szertartásaikban, de a tisztulásokban és a
táplálkozási szabályaikban is az egészségi követelménynek csaknem
akkora a szerepe, mint magának a szentségnek. Ügy gondolták, ugyanis,
hogy nem illik romlott, beteg testtel és lélekkel tisztelni a tökéletesen
tisztát, romlatlant és fertőzetlent. A levegő, amelyet állandóan használunk s
amelyben élünk, nem mindig azonos összetételű és keveredésű, hanem
éjszaka összesűrűsödik, a testre nyomasztóan hat, a lelket pedig rossz
hangulatba hozza és szorongóvá teszi, s olyanná válik, mintha
befelhősödött volna. Éppen ezért az egyiptomiak, mihelyt felkeltek, isten
tiszteletére tüstént gyantát égetnek. Az az anyag, amely ebből égés közben
kiválasztódik, megtisztítja a levegőt, s így felébreszti a testtel egybenőtt és
legyöngült lelket, mert a gyanta illata erős és mellbevágó. Ha pedig
déltájban azt veszik észre, hogy a Nap erejével túl sok nehéz párát
támasztott a földből és belekeveri a levegőbe, mirhát égetnek. Ennek a
melege feloldja és szétszórja a légkörben felgyülemlett zavarosságot és
tisztátalanságot. Az orvosok is vallják, hogy járványos időszakban helyes
nagy tüzet rakni, mert az finomítja a levegőt. Még jobban finomítja, hajó
illatú fákat égetnek, mint amilyenek például a ciprus, a boróka- és a
lucfenyő. Kétségtelen, hogy Akrón, aki a nagy pestisjárvány idején orvos
volt Athénban, úgy lett híres - mesélik -, hogy megparancsolta: gyújtsanak
tüzet a betegek mellett, és sokaknak ez használt. Arisztotelész pedig azt
mondja, hogy a balzsamok, virágok és mezők jó illatú kipárolgásai nem
kevésbé szolgálják az egészséget, mint az élvezetet, mert melegségükkel és
lágyságukkal a természet szerint hideg és fagyos agyat lassan felolvasztják.
Ha pedig az egyiptomiak a mirhát szal-nak hívják, ami lefordítva
megközelítőleg ezt jelenti: ,,az ostoba fecsegés szétfröcsögése", ez is az
előbbi okfejtés bizonyítékául szolgál.

80. A küphi olyan keverék, amelyet tizenhat részből állítanak össze,

ezek a következők: méz, bor, mazsola, küperosz, gyanta, mirha,
aszpalathosz, szeszeli, masztix, aszphalt, káka, lósóska, mindezekhez
kétféle borókafenyő, amelyekből az egyiket nagyobbnak, a másikat
kisebbnek nevezik, valamint a kardamosz és a kalamosz. Mindezeket nem
találomra keverik össze, hanem elegyítésükkor a szent iratokból olvasnak
fel a balzsamkészítőknek. A legkevésbé sem lehet azt állítani - még ha
egészen úgy látszik is -, hogy az összetevők száma, amely négyzetnek
négyzete, és az ugyanannyiszor vett azonos számok közül egyedül ez adja
a területtel megegyező azonos kerületet, játszott közre a keverék
összetételében, hanem az, hogy a legtöbb összetevő illaterejével édes
leheletet és jótevő kipárolgást áraszt. Ettől a levegő átalakul, a test pedig az
illattól átjárva kellemes és lágy álomba merítő keverékhez jut, továbbá, a
napi gondok szomorúságát és feszültségét, mint a bilincseket, mámor s
részegség nélkül lazítja meg és oldja föl magában. Ez az illat a lélek
képzelőerővel megáldott és az álmokra fogékony részét, mint a tükröt,
letörli és tisztábbá teszi, nem kevésbé, mint a lant hangja, amelyet elalvás
előtt hallgatnak a püthagoreusok, így bűvölik el és gyógyítják a lélek
szenvedélyekkel teli és oktalan részét. A szagok ugyanis gyakran
felfrissítik a már gyengülő érzékelést, gyakran viszont, éppen ellenkezőleg,
eltompítják és megnyugtatják, mert párájuk a finomságuk révén szétárad a
testben, mint ahogy egyes orvosok szerint az álom akkor következik be,
amikor a táplálék kigőzölgése éppen ilyen finoman áthalad a beleken, és
azokat simogatva valamiféle csiklandást idéz elő. A küphit egyébként
italnak, és hashajtónak is használják, mert a tapasztalat szerint, ha
megisszák, megtisztítja a belsőt, s valamiféle lágyító hatása van. Ezenkívül
a gyanta a Nap terméke, ugyanígy a mirha is: ezeket a növények a Nap
melegének hatására könnyezik ki. A küphi egyéb alkotóelemei viszont
olyanok, hogy az éjszakát jobban kedvelik, hiszen hideg levegőben,
árnyékban, harmattal és nedvességgel táplálkozva nőnek. Mert a nappali
fény egynemű és egyszerű; Pindarosz azt mondja, hogy a Nap a
„magányos aetheren keresztül"*57 látszik, az éjszakai levegő viszont
sokféle fényből és erőből létrejött keverék és vegyület, amely miként a
magokból, úgy folyt egybe a csillagokból. Helyes tehát, hogy napközben
57
magányos aetheren keresztül - lásd. Olümpiai óda 6.
az egyszerű és a Naptól származó anyagokból füstölnek, az éjszaka
kezdetekor pedig azokból, amelyek kevertek és különböző minőségűek.
 UTÓSZÓ

A közép-görögországi Boiótiában, a Képhisszosz folyó völgyében kicsi

városka húzódik meg: Khairóneia. Közelében a görög történelem
nevezetes városai: Lebadeia, Koróneia, Leuktra, Thébai, Plataiai, a
Parnasszosz hegység túlsó, vagyis nyugati oldalán pedig az Apollón-
kultuszáról híres Delphoi. Egy ókori görög település nagyságát a
színházával is jellemezhetjük. Khairóneia a görög föld legkisebb színházát
mondhatta magáénak. A lakosok többsége földművelésből és
virágkertészetből élt. A virágokból, főleg liliomból, rózsából és nárciszból
kivonatot készítettek, amelyek később gyógyszer-alapanyagul szolgáltak.
A jelentéktelen, csendes és álmatag kicsi város mégis bekerült a
történelembe, mert két nevezetes csata színhelye lett: i. e. 338-ban a város
mellett aratott győzelmet II. Philipposz makedón király, Nagy Sándor apja,
az egyesített athéni-thébai haderőn, s ezzel véget vetett a görögök
függetlenségének; i. e. 86-ban pedig Sulla diadalmaskodott Mithridatész
pontoszi király serege felett.
Ebben a városban született i. sz. 45-46 táján Plutarkhosz. Családja már
több mint három nemzedék óta élt ugyanott, s nagy tekintélynek örvendett.
Ami keveset Plutarkhosz életéről tudunk, azt műveiből olvashatjuk ki,
leginkább Párhuzamos életrajzok című munkájából. Innen tudjuk, hogy
66-67-ben, amikor Néró Athénban tartózkodott, a fiatal Plutarkhosz is ott
tanult, a valószínűleg egyiptomi származású platonista filozófusnál,
Ammóniosznál. Mesterére Plutarkhosz mindig nagy tisztelettel emlékezik,
saját bevallása szerint neki köszönhette a matematika iránti érdeklődését,
valamint azt, hogy figyelmét a vallási kérdésekre irányította.
Athéni tanulmányainak idejét leszámítva Plutarkhosz élete során
meglehetősen ritkán hagyta el szülővárosát. Athént természetesen jól
ismerte, s mivel tekintélyes embernek számított, athéni polgárjogot is
kapott. Görög földön más városokba is ellátogatott, így Olümpiába és
Iszthmoszba a különböző ünnepi játékok idején. Hellaszon kívül eljutott
Egyiptomba, Alexandriába, s többször járt Itáliában is. Plutarkhosz is
tudta, hogy kutató szenvedélyének jobban kedvezne egy nagyobb város,
ahol jó könyvtárat, pezsgőbb szellemi életet találna, de úgy érezte, ha
elköltözne Khairóneiából, azzal szülővárosát még szegényebbé tenné.
 A politikai életben alig-alig vett részt. Vespasianus uralkodásának vége
felé egyszer követségben járt Rómában, ezenkívül még néhány alkalommal
tartózkodott a birodalom fővárosában. Itáliai útja során filozófiai
előadásokat is tartott. A rómaiak között is sok barátot szerzett, különösen
nagyra becsülte Mestrius Florust, aki 83-84-ben Asia proconsula volt, s
akit görögbarátnak, a tudományok iránt érdeklődő embernek tartottak. Az
ő közbenjárására kapott Plutarkhosz polgárjogot Rómában, s így a kor
szokása szerint latinosan Mestrius Plutarchusnak hívták, bár ő maga
sohasem használta így a nevét, hangsúlyozni akarván görög voltát. Szoros
barátság fűzte Quintus Sossius Senecióhoz is, aki Traianus uralkodása alatt
többször is viselt consuli hivatalt, s több művét neki ajánlotta. Az egyik
hagyomány szerint Plutarkhosz közeli kapcsolatban volt Traianus és
Hadrianus császárral is, sőt még consuli méltóságot is kapott, mindez
azonban csak későbbi kitalálás.
Szülővárosán kívül Plutarkhosz sokat tartózkodott Delphoiban.
Apollón szent városa mindössze egynapi gyalogútra van Khairóneiától, így
fiatal korától gyakori látogatója volt a szent helynek. I. sz. 100 körül
Delphoi egyik papja lett, s az ősi vallást mindig is tiszteletben tartó
Plutarkhosz húsz éven át töretlen hűséggel és odaadással látta el papi
feladatait. így tehát Delphoi a második otthona lett. Több munkájában
foglalkozik a jóshely, illetve általában a jósdák problémáival, s több
dialógusának színhelye ez a szent város. Az Apollón-szentély utolsó
fellendülése is éppen az ő tevékenységének idejére esik. Minden
valószínűség szerint baráti kapcsolatait is felhasználta arra, hogy a
hanyatló orákulumnak támogatást szerezzen.
Papi és szerényebb politikai tevékenységén kívül fiatalok tanításával is
foglalkozott. Létrehozta városában az athéni Akadémia kis filiáléját.
Szókratész és Platón központi helyet foglalt el az oktatásban,
jelentőségüket mutatja az is, hogy Khairóneiában évente megünnepelték a
két bölcselő születésnapját.
Plutarkhosz idős korban halt meg, a 120-as évek második felében.
Rengeteg művet hagyott az utókorra, ezeknek jegyzéke az ún. Lampriasz-
katalógusban maradt fenn. A X. századi Suidas-lexikon ezt az összeállítást
Plutarkhosz fiának tulajdonítja, de a későbbi kutatás szerint sokkal
valószínűbb, hogy valójában egy 3-4. századból való jegyzék valamely
nagyobb könyvtár Plutarkhosz neve alatt nyilvántartott könyveiről. A
katalógus kétszázhuszonhét művet (kétszázhetvennyolc könyvet) sorol fel,
s ebből mi csak nyolcvanhármat (nyolcvanhét könyvet) ismerünk, de ez a
jegyzék sem teljes, mert tizennyolc fennmaradt írás hiányzik belőle.
 Plutarkhosz legismertebb műve a valószínűleg 105 és 113 között írt
Párhuzamos életrajzok: jelentős görög és római férfiak összehasonlító
biográfiája. Az összeállítással a szerző azt akarta bemutatni, hogy
egyformán akadtak kiváló emberek a görögök és a rómaiak között, de még
emberi gyarlóságaik is hasonlítanak egymásra. Közelebb akarta hozni a két
népet egymáshoz, hogy megismerve kölcsönösen becsüljék egymást, és
követendő vagy figyelmeztető példaként álljanak az utódok előtt. Ez a cél
egyébként egyezett Traianus császár politikájával is. Az életrajzi
gyűjtemény születése pillanatától kezdve mindig kedvelt olvasmány volt.
Plutarkhosz többi művét a középkorban Éthika, illetve latin néven
Moralia címen foglalták össze. Az egyes művek témája igen különböző,
vannak köztük népszerű filozófiai-etikai kérdéseket boncolgatok, de
vannak politikai, retorikai, teológiai, pszichológiai és
természettudományos problémákról szólók is.
A filozófiai és teológiai kérdések Plutarkhoszt különösen
foglalkoztatták. Az egész görög irodalomban ő írt a legtöbbet és a
legváltozatosabb tartalommal a vallási kérdésekről. Ezek a munkái
forrásértékűek, mert az ókori teológiai irodalom igen töredékesen maradt
ránk: a késő ókor nemigen fordított rá gondot, hogy a „pogányságnak"
ezeket a dokumentumait megőrizze és továbbadja.
Plutarkhoszt megrendítette az ősi vallásosság gyengülése, a jóshelyek
elnéptelenedése, pusztulása. Az emberek vallási nézeteiben nem kevés
zavart okozott a sok keleti istenség térhódítása. Plutarkhosz ezért a
klasszikus, ősi vallásban megrendült hitet modernebb értelmezéssel akarta
a korabeli ember gondolkodásmódjához igazítani. A vallásnak társadalmi
funkciót tulajdonított, valamennyi emberi közösség és törvényalkotás
biztos alapjának és összetartó kötelékének tartotta. Azt tanította, hogy a
mítoszokból ki kell hámozni a mélyükön rejlő lényeget, s azt kell
megfelelően átgondolni és értékelni. Meg kell tisztítani az istenképet, a
lényegre kell összpontosítani, amely lényeg az Iszisz és Oszirisz szerint a
következő: „valójában nem különböztethetők meg egymástól az egyes
népek különféle istenei - barbárok, görögök, deliek, északiak -, hanem
éppúgy, ahogy a mindenki számára közös Napnak, Holdnak, Égnek,
Földnek és Tengernek a különböző népek más és más nevet adtak, a
mindent elrendező egyetlen értelmet, a mindenséget kormányzó egyetlen
gondviselést és a mellé rendelt, szolgálatot teljesítő erőket - a helyi
szokásoktól függően - hol így, hogy úgy hívják és tisztelik (67. fejezet).
A hellénizmustól kezdődően a görög és a keleti istenek fokozatosan
egybeolvadtak, a hozzájuk fűződő mítoszok átvették egymás jellemző
vonásait. Ptolemaiosz Szótér például új istent adott az egyiptomiaknak:
bevezette Szarapisz kultuszát, de Szarapisz valójában az Oszirisszá vált,
azaz meghalt Ápisz-bika, Oszorapisz. Az isten bika jellege ismerős volt a
görögök előtt: Dionüszoszi is bika képében várják vissza hívei az
Alvilágból. Ha meggondoljuk, hogy már Hérodotosz úgy vélte: a görögök
és az egyiptomiak vallása tulajdonképpen azonos, Szara-pisz
nyilvánvalóan az antik világ egységre törekvésének egyik
megnyilatkozása.
Az egyiptomi vallás korán eljutott görög földre. Már i. e. 333 előtt is
volt Iszisz-lemplom Athén kikötőjében, Peiraieuszbaii. Igaz, akkoriban
még csak az arra vetődő egyiptomi hajósok látogatták, de híveinek száma a
görögök között is rohamosan nőtt. Az egyiptomi kultusz főleg a
Peloponnészosz északkeleti részén jutott nagyobb szerephez. Iszisz-
szentély volt például Megarában, Troizénban, Methanában, Phliuszban.
Ezeket az adatokat az i. sz. 2. századi görög utazó és geográfus,
Pauszaniasz hagyta ránk. Ugyancsak tőle tudjuk, hogy Korinthoszban
három olyan szentély volt, amelyet Hermioné és Szarapisz közös
tiszteletének szenteltek. Iszisz-szentély volt még Phókiszban és
Tithoreában is, Boiótiában azonban csak egyetlen ilyen szentélyt említ
Pauszaniasz, a kopaiszit, holott már az i. e. 2. századtól Plutarkhosz
szülővárosában is virágzott az egyiptomi kultusz, sőt, görög földön éppen
Athén és Boiótia, a hérószkultusz e két fókusza fogadta be a leghamarabb
Tsziszt és Szarapiszt. Boiótiában sokáig élt az a szokás, hogy a
felszabadítandó rabszolgát jelképesen felajánlották Szarapisz
templomának.
A római állam vezetői először idegenkedve, sőt ellenségesen
viselkedtek az egyiptomi kultusszal szemben, de ez a magatartás a
Flaviusok után gyökeresen megváltozott. Vespasianust Alexandriában
kiáltották császárrá, Domitianus császár pedig fiatal korában Iszisz
papjának öltözve menekült meg üldözői elől. Hálából később szép
templomot emeltetett az istennő tiszteletére a Campus Martiuson.
Hadrianus császár pedig szenvedélyesen szerette az ősi egyiptomi kultúrát.
Az Iszisz-Oszirisz-kultusz terjedésének volt még egy másik oka is. Az
i. sz. 1. században a misztériumvallások különösen sok hívet szereztek. Az
esendő, a társadalmi és politikai átalakulások miatt magányossá és
kiszolgáltatottá vált ember ezek révén közvetlen kapcsolatba kerülhetett az
istenséggel. ,,A misztériumvallásoknak mindig megvolt a maguk szerepe
az antik vallásokon belül. A háttérbe szorított én-hez szóltak, az ember és
az istenség közvetlen kapcsolatát szolgálták, bennük szabadult fel a
vallásos érzés és misztika, s ott siettek a magára hagyott ember segítségérc,
ahol a legsúlyosabb problémáira várt megoldást: a halál utáni sors, a
túlvilági élet kérdéseinél. A misztériumok istenei alvilági khthonikus
istenek, akik maguk is megismerték a halál hatalmát. A
misztériumvallások így a város állami, a poliszvallásosság kiegészítői
voltak..." - írja Dobrovits Aladár Egyiptom és a hellenizmus című
művében. A különböző misztériumvallások békésen megfértek egymás
mellett, beavatottjaik között nem volt versengés. Ugyanaz a személy több
beavatást is nyerhetett: egyszerre lehetett például Démétér, Dionüszosz,
Attisz vagy éppen Iszisz kultuszának híve. Az a Klea, akinek Plutarkhosz e
munkáját ajánlotta, Dionüszosz és Iszisz papnője volt.
Plutarkhosz nagyon időszerű tárgyat választott Iszisz-ről és Osziriszról
szóló könyve megírásakor. Sok előtanulmány után, idős korában fogott
hozzá, s néhány évvel halála előtt, i. sz. 120 táján készüli el vele. Mint
említettük, Egyiptomban is járt, megismert néhány jelet a hieroglif írásból
(vö. 10., 32., 56. fejezet), azt azonban mégsem hihetjük, hogy egyiptomi
nyelven írt forrásokat is felhasznált volna. Munkájában több szerzőre
hivatkozik, ezek részben az i. e. 6-5. században éltek: így Xenophanész és
a leszboszi Hellanikon, részben pedig a hellénizmus korában, így
Manethón vagy az abdériai Hekataiosz. A Plutarkhosz-kutalás szerint az itt
leírt Oszirisz-vallás alapvetően Ptolemaiosz-kori, bár van sok i. sz. 1.
századi eleme is, például az állatkultuszra vonatkozó rész a 72. fejezetben,
amelyben Plutarkhosz hangsúlyozza, hogy saját koráról szól.
Plutarkhosz az egyiptomi vallást eredeti tisztaságában akarta leírni,
mentesen mindenféle későbbi módosulástól. Ezt a szándékát azonban nem
tudta teljes sikerrel megvalósítani. A homéroszi Démétér-himnusz hatását
tükrözi a mítosznak az a része, amikor Iszisz Oszirisz holttestét keresi és
végül megtalálja. Párhuzamát a Démétér-Perszephoné-történetben
találhatjuk meg. Az Iszisz-Démétér azonosságról már Hérodotosz is írt
történeti munkájában (II 59), de régészeti leletek alapján is feltételezhető,
hogy Eleusziszban a két istennőt már az i. e. 8. században is azonosnak
tartották.
Hérodotosz a görög isteneket Egyiptomból származtatta, Plutarkhosz
tovább megy: „Iszisz a környezetében levő istenekkel együtt mindenkié,
minden ember ismeri őket, igaz, némelyiküket csak nemrég tanulták meg
egyiptomi nevükön szólítani, hatalmukat azonban elismerik, és tisztelik
őket kezdettől fogva" (66. fejezet).
A mű bevezető részében Plutarkhosz az emberi ismeretek véges voltára
hívja fel a figyelmet, mondván, hogy az istenekről a teljes igazságot csak
az ő segítségükkel tudhatjuk meg. Ezután az egyiptomi kultusz néhány
jellegzetességét elemzi: az étkezési szokásokat, az öltözetet, majd számba
veszi azokat a görögöket, akik ellátogattak Egyiptomba és ottani bölcsektől
tanultak.
A 12-21. fejezetben következik a mítosz leírása. Ez a rész különösen
fontos, hiszen az egyiptomi hieroglifírás megfejtéséig ez volt az Iszisz-
történet egyetlen írásos feljegyzése. De később, az egyiptomi források
ismeretében sem vesztette el jelentőségét, hiszen a fáraók földjén az
ókorban mindenki ismerte Iszisz és Oszirisz történetét, így az egyiptomi
szövegek mindig csak utalnak a mítosz egyes részleteire, de összefüggő
leírást nem adnak róla. így Plutarkhosz munkája mentette meg a mítoszt a
feledéstől.
A történet leírása utána mítosz értelmezési lehetőségeit elemzi
Plutarkhosz. Legelőször arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon minek
kell tekintenünk Isziszt, Osziriszt, Tüphónt.
Az euhémerisztikus magyarázat szerint az istenek egykor emberek
voltak, s csupán később, erényeik és hősi tetteik miatt kezdték istenként
tisztelni őket. Plutarkhosz ezzel a nézettel száll szembe a 22-24. fejezetben.
Jobbnak tartja azt a magyarázatot, amely szerint a mítosz szereplői
daimónok, vagyis az istenek és az emberek közötti lények. A daimónhit
Platóntól sem idegen, és a dualisztikus világszemlélet fontos tényezője lett.
Plutarkhosznál több helyütt is szó esik a daimónokról, már csak azért is,
mert a régi vallásosság szerint ők közvetítették az isteni jóslatokat az
embereknek. A plutarkhoszi értelmezésben nem minden daimón
jóindulatú, a rosszak követik el az istenekhez méltatlan, bár a mitológiában
nekik tulajdonított gonoszságokat. A jó daimónok viszont, akik az emberek
segítői, őrzői, hosszú tisztulási folyamat után az istenek közé
emelkedhetnek, mint Iszisz, Oszirisz vagy a görög Dionüszosz.
A 32-41. fejezetben az allegorikus magyarázat következik: Oszirisz a
Nílus, illetve a nedves elem, Iszisz a nedvességet befogadó s attól
megtermékenyülő Föld, Tüphón a Tenger, az ellenséges elem, amelyben
végül a Nílus is elenyészik.
A 41-45. fejezetben a kozmikus magyarázatot olvashatjuk: Oszirisz a
Hold, a nedvesség, a termékenység; Tüphón a Nap, a kiszáradás.
Plutarkhosz utóbb, az 51. fejezetben, cáfolja, hogy Tüphónnak köze
volna a Naphoz, mert Tüphón általánosságban a rossz, a kártékony - ez a
gondolat már átvezet a dualisztikus magyarázatra (46-48. fejezet). Számba
veszi az ide sorolható tanításokat: a perzsa zoroasztrizmust, a khaldeusok
tanát, illetve a platonizmus nézeteit. Az iráni és az egyiptomi vallás közötti
párhuzam nagyon is megalapozott, hiszen a régészeti ásatások több római
kori Mithrasz-szentélyt tártak fel Egyiptom földjén.
 A 49. fejezettől a platónikus-piithagoreus magyarázat következik:
Oszirisz a világban megnyilvánuló ész és értelem, s minden, ami rendezett,
Tüphón pedig az ezzel ellentétes princípium. Ezt fejezik ki a kultuszukban
nekik szentelt állatok is. Vitatja azt a nézetet, amely szerint a mítosz
szereplői vegetációs istenek, vagyis Oszirisz például a földbe kerülő és
kisarjadó gabona volna. Ugyancsak elítéli az állatkultuszt is (71-76.
fejezet). Állatokban istent látni Plutarkhosz szerint maga a tudatlanság, az
egész vallás nevetségessé tétele. Ennek ellenére itt is igyekszik menteni a
menthetőt, és megkísérel valamiféle mentséget találni a népszerű kultuszra:
még mindig jobb az isten képét élő állatokban tisztelni, mint a holt
anyagban, vagyis szobrokban.
A mű utolsó két fejezetében az egyiptomiak mindennapi életében igen
gyakran használt illatos füstölőszerekről, összetételükről és feltételezett
hatásukról szól.
Ezek után természetesen felmerül a kérdés: a magyarázatok közül
Plutarkhosz melyiket tartotta a legmegfelelőbbnek? Saját véleményét
meglehetősen nehéz kihámozni az ellentmondásokkal és kitérőkkel teli
leírásból. Mégis, a 64. fejezet nyújt némi segítséget kutatásunkhoz.
Eszerint minden, ami szép és jó a természetben, Oszirisz és Iszisz műve.
„Szerintünk ezek az istenek együttesen urai minden jónak; általuk létezik
minden, ami csak szép és jó a természetben: mert ez az isten teremti
mindennek a kezdetét, az istennő pedig mindezt átveszi és elosztja." De a
mítosz teljes misztikus mélységét nem tudja mindenki felfogni. Az istenség
ruhájának színei is az anyagi és szellemi világ, a természet és az ideák
közti különbséget jelzik. A teljes megértéshez szükséges a hirtelen
felismerés, amely olyan, mint a lelken átcikázó villám. „Azok ugyanis -
írja -, akik az evilági, képzelt, zagyva, tarkabarka dolgokon az értelem
segítségével túllépve eljutnak ahhoz a bizonyos elsőhöz, egyszerűhöz és
anyagtalanhoz, és így közvetlenül megsejtik a hozzákapcsolódó igazságot,
azok - nézetünk szerint - egyúttal, mint a beavatási szertartásban, elérik a
filozófia végcélját is."
Plutarkhosz még egy fontos kérdést akart tisztázni. Az egyiptomi vallás
szerint Oszirisz a halottak uralkodója, a meghaltak részesülnek Oszirisz
isteni természetéből. Oszirisz királyságát valamely föld alatti birodalomba
helyezték. Plutarkhosz ezzel szemben hangsúlyozza, hogy „Oszirisz
végtelen messzeségben van a földtől, érintetlenül, beszennyezetlenül és
tisztán minden pusztulásra ítélt és halandó létezőtől; az emberi lelkek,
amelyeket itt a földön a test és a szenvedélyek tartanak fogva, képtelenek
közvetlen kapcsolatot teremteni az istennel, csak a filozofikus elmélkedés
segítségével közelíthetik meg, akár egy sejtelmes álomképet. Mihelyt
azonban kötelékeiktől feloldva átlépnek a testetlen, láthatatlan,
szenvedélyek nélküli szent birodalomba, Oszirisz lesz a vezetőjük és
királyuk" (78. fejezet). Mint Kákosy László rámutatott, itt részint az ideák
hónáról van szó, részint pedig a Hadésznak az égbe helyezéséről. Az i. e. 3.
évezredben még általánosan hitték, hogy a lelkek a halál mán a csillagok
közé jutnak, s csak később, az Oszirisz-vallás előretörésével, s annak
alvilági elképzelésével halványult el ez a hit, de rejtetten megmaradt. Az i.
e. 1. évezred közepétől egyre gyakrabban ábrázolták a túlvilágot égi
környezetben, csillagok között. Ez az elképzelés egyébként a görögöknél is
megvolt, az újpüthagoreusok például a túlvilágot a Napra és a Holdra
képzelték. Plutarkhosz is kifejtette, nem is egy munkájában, ezt a nézetet,
így A holdkorongon látható arcról (latin címén De facie in orbe lunae)
című dialógusában az egyik résztvevő azt állítja, hogy az ember három
részből áll: testből, lélekből és szellemből. Az utóbbi a Napból származik,
a lélek a Holdból, a test pedig a Földből. Amikor az ember meghal, lelke és
szelleme különválik a testtől, s felszáll a Föld és a Hold közötti térségbe.
Itt a rosszak megbűnhődnek, a jók viszont minden tisztátalanságtól
megszabadulva fokozatosan jutnak el a Holdra, s ott boldog életet élnek.
Plutarkhosz életművéből kétségtelenül a Párhuzamos életrajzok hatott
leginkább az utókorra. A görög-római történelem nagyszerű alakjai
sokakat lelkesítettek, évszázadokon át írókat, költőket, zeneszerzőket
ihlettek meg. A Moralia-gyűjtemény egészében ennyire talán nem volt
sikeres, egyes művei azonban, mint a gyermeknevelésről szóló, több
kiadást, fordítást értek meg.
Plutarkhosz művei alapján tájékozott, sokoldalúan művelt, humánus
Íróként áll előttünk. Hatalmas mennyiségű irodalmat dolgozott fel élete
során, költők, történetírók, geográfusok, filozófusok munkáit, de igazán
önálló alkotásokat nem tudott létrehozni. Nem volt eredeti elme, hiányzott
belőle a szükséges kritikai érzék, így a különféle munkáihoz felhasznált
forrásanyagot nem tudta megfelelően rendezni, s képtelen volt állást
foglalni vitás kérdésekben. írásai alapján az utókor szeretetre méltó
dilettánsnak tartotta. Valódi értékét nem gondolatainak mélységében kell
keresnünk, hanem abban, hogy sok olyan görög szerzőtől őrzött meg
részleteket, akiknek munkái nem maradtak ránk.
 Jegyzetszótár

Abüdosz - egyiptomi város kb. ötszázhatvan km-re délre a mai

Kairótól. Az i. e. 4. évezredtől híres temetkezési hely és templomváros. A
legkorábbi időkben itt temették el a királyokat is. Kb. i. e. 2040-től
Oszirisz áll a város vallási kultuszának középpontjában.

Alexandrosz - Nagy Sándor, i. c. 356-323. A makedón II. Philipposz

király fia, a hellenisztikus görög birodalom megalapítója.

Amphitrité - görög tengeristennő, Néreusz és Dórisz leánya, Poszeidón

felesége. A név a harmadik elemre, vagyis a tengerre utal.

Anaxagorasz - görög filozófus az i. e. 5. században a kisázsiai

Klazomenaiból.

Antigonosz Gonatasz - makedón király az i. e. 3. században. A sztoikus

filozófia követője volt.

Antikleidész - görög történetíró, valószínűleg az i. e. 3. században

élhetett.

Anubisz - kutya- vagy sakálfejűnek és embertestűnek ábrázolt

egyiptomi istenség. A halottak birodalmában, Oszirisz színe előtt ő veszi
számba a szíveket, vagyis mérlegeli az elhunytak tetteit. A görögök
Hermész, Pszükhopomposszal, a lélekkísérő Hermésszel azonosították.

Apellész - az ókor leghíresebb festője, az i. e. 4. században, Nagy

Sándor udvarában működött.

Ápisz - az egyiptomiak szent bikája. Kb. az i. e. 3. évezredtől élő bika

formájában tisztelték, Memphis/1 km pedig mint Ptahnak, a város
védőistenének a lelke részesült kultuszban.
 Apollónopolisz - teljes nevén A. Megalé - Edfu vagy Udfu egyiptomi
város görög neve. A Nílus nyugati partján terül cl, Asszuántól száztíz km-
re északra.

Apopisz - kígyó alakúnak ábrázolt démoni lény az egyiptomi

művészetben.

Argó - a görög mitológiában szereplő hajó. Ezen ment el Iólkoszból

Iaszón és ötven társa, köztük Héraklész és Orpheusz is, hogy Kolkhiszből
elhozzák az aranygyapjút. A kalandos utazás során a kolkhiszi királylány,
Médeia segítségével sikerült megszerezniük a gyapjút.

Argosz - város a Peloponnészosz keleti részén levő Argoliszban.

Arisztagorasz - görög történetíró az i. e. 4. században.

Arisztarkhosz - két személy is ismert ezen a néven, az egyikük

Szamosz szigetéről való (kb. i. e. 320-250) s az egyiptomi Alexandriában
asztronómusként működött. A másik Szamothrakéból való (i. e. 217-145) s
ugyancsak Alexandriában működött, de mint grammatikus.

Buszirisz - a városnév egyiptomi jelenléte: „Oszirisz háza". A Nílus

középső deltavidékén terült el, arab neve: Abu Sir.

Butó - egyiptomi város a Nílus deltavidékének nyugati részén (ma Tcl-

el Farain). Valószínűleg a 4. évezredben alapították, Hórosz kultuszhelye.

Büblosz - föníciai kikötőváros a Földközi-tenger partján (ma Djebeil).

Az egyiptomiakkal szoros politikai és kulturális kapcsolatban volt.

büsszosz - lenfajta.

Dionüszosz - Zeusz és egy halandó nő, Szemeié fia. A szőlő, a bor és

általában a teremtő természet istene. Az ő tiszteletérc énekelték a görögök
a dithüramboszokat (kardalokat), illetve az ő ünnepén mutatták be a
tragédiákat.

Éjszakai ünnepség - a görög Nüktéleia, a nőknek Dionüszosz

tiszteletére rendezett éjszakai orgiája.

Elephantine - egyiptomi város: ma Asszuánhoz tartozik.

Élisz - városállam a Peloponnészosz északnyugati részén.

 Empedoklész - görög filozófus és orvos az i. c. 5. században a szicíliai
Akragaszból.

Epaphosz - hérosz, Zeusz és Ió fia, Egyiptom mitikus uralkodója, akit

az Apisz bikával is azonosnak tartottak.

ereiké - hanga.

Eudoxosz - görög természettudós, asztronómus, matematikus az i. c. 4.

században.

Euhémerosz - görög író az i. e. 4-3. században. Epikurosz (i. c. 341-

270) kortársa volt. Utópikus művében, a Szent feljegyzések-ben arról
számol be, hogy elvetődött egy Pankhaia nevű szigetre, valahol az Indiai-
óceánon, ahol egy templomban aranyoszlopra írva olvashatta a világ
történetét. Ebből az derült ki, hogy az istenek valójában emberek voltak
egykor, s tetteik alapján különösen nagy tisztelet övezte őket. Ez az
irányzat még a 18. századi racionalistákat is erősen befolyásolta.

Euripidész - az i. e. 5. század három nagy görög tragédiaköltője közül a

legfiatalabb (kb. i. c. 480-406.) Kilencvenkét drámájából mindössze
tizenkilenc egész és több töredék maradt ránk.

gigászok - a görög ősidők óriása, Gaia fiai.

Harpokratész - görög-egyiptomi istennév; jelentése: „Hórosz, a

gyermek". Az i. e. 1200 körüli évektől igen kedvelt népi istenség. Sok
terrakottaszobrocska ábrázolja, jellegzetessége, hogy ujját a száján tartja,
de ábrázolták napgyermekként is, lótuszon. Egyébként termékenységisten
is, továbbá a néphit szerint a hüvelyes növények istene.

Hekataiosz - i- c. 3. századi görög történetíró a trákiai Abdérából.

Hekaté - ősrégi alvilági és holdistennő, Perszész titán és Asztéria lánya.

A királyokat segíti a törvényhozásban, az asszonyok szülését és a
gyermekek nevelését gyámolítja. A varázslás és a babonás cselekmények
támogatója.

Héliosz - napisten, Hüperión titán és Theia fia, Szeléné holdistennő

bátyja.
 Héliupolisz, Héliopolisz - egyiptomi város a mai Kairó területén, ösi
idők óta Ré, a Napisten kultuszhelye volt.

Hellanikosz - görög történetíró az i. e. 5. században.

Hérakleidész (pontoszi) - görög történetíró az i. e. 4. században.

Hérakleitosz - Epheszoszból származó görög filozófus, kb. i. c. 540-

475. Töredékesen fönnmaradt művében aforiszmatikus formában fejtette ki
filozófiai nézeteit. Tanítása szerint a valóság állandó változásban van; a
háború mindennek az atyja, egyeseket rabszolgává tesz, másokat szabaddá.

Hermaiosz - görög történetíró.

Hermész - Zeusz és Maia fia, sokoldalú istenség. A kereskedésnek, de

egyben a tolvajoknak is az istene; az alvás és az álom ura. Mint Hermész
Pszükhopomposz, ő vezeti a lelkeket a Hadészba, vagyis az Alvilágba. Az
i. sz. 1. században mint Hermész Triszmegisztosz az ún. hermetikus
irodalom főszereplője lett, s az egyiptomi Thot istennel azonosították.

Hermész városa - Hermupolisz. Egyiptomi város a mai Kairótól

háromszáz km-re délre. A városnév egyiptomi változatának jelentése: „A
nyolcak városa", mert a vallásos kultusz középpontjában a nyolc őslétcző
és Thot isten állt.

Hésziodosz - görög epikus költő a boiótiai Aszkrából, i. e. 700 körül.

Művei: Munkák és napok, Istenek születése.

Hesztia — Kronosz és Rhea leánya, a házi tűzhely védőistennője.

Kambüszész - óperzsa király az Achaimenida dinasztiából, II. Kürosz

fia és utóda, i. e. 528-522-ig uralkodott.

Kerberosz - az Alvilág kapuját őrző háromfejű kutya.

khaldeusok - eredetileg arameus törzsszövetség, amely a Dél-

Mezopotámiába való bevándorlás után (i. e. 850 körül) több
fejedelemséget alapított. A babülóni kultúrával kölcsönösen hatottak
egymásra, s Babülón városa éppen a khaldeusok idején élte virágkorát. A
khaldeus dinasztia uralmának az i. e. 539-es perzsa hódítás vetett véget,
ekkor foglalta cl II. Kürosz Babülónt is. A klasszikus ókorban a khaldeus
elnevezés babülónit jelent. Különösen jelentősek voltak a tudományokban,
de még inkább az áltudományokban, például az asztrológiában és a
jóslásban.

Khrüszipposz - görög sztoikus filozófus az i. e. 3. században.

királylisták - az egyiptomiak a legrégebbi időktől fogva feljegyezték

történetüket. Ezeken a listákon egyes dinasztiák, illetve uralkodók szerint
tagolva rögzítették királyaik nevét és uralkodási idejét.

Kleanthész - sztoikus filozófus az i. c. 3. században a kisázsiai

Asszoszból.

Knéph - egyiptomi teremtőistenség, fő kultuszhelye Elephantine és

Théba.

Kókütosz - alvilági folyó.

Künopolisz - görög szó, jelentése: „a kutya városa". Kürosz - az

idősebb, a perzsa birodalom megalapítója az *. e. 6. században.

Léthé - alvilági folyó. Miután a halott lelkek ittak belőle, teljesen

elfelejtik egykori földi életüket.

Utó - Koiosz titán és Phoibé titanisz leánya. Zeusztól származó

gyermekei Artemisz és Apollón.

Lükurgosz - legendás spártai törvényhozó az i. e. 9. században.

Egyiptomi látogatásáról 1. Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Lükurgosz,
4. fejezet.

Lüszipposz - görög szobrász az i. e. 4. században. Nagy Sándor udvari

szobrásza.

Manethón - egyiptomi pap, később héliupoliszi főpap. I. Ptolemaiosz

(i. e. 305-283/282) számára egyiptomi történetet állított össze.

Memphisz - egyiptomi város a mai Kairótól délre. A 3. évezred

második felében itt építették fel a fáraók palotáikat, s a közelben vannak
egyes uralkodók sírjai is. A város vallási kultuszának középpontjában a
mindig ember formájú teremtőisten, Ptah állt.

Mendész — egyiptomi város a Nílus deltavidékén.

 Mithrasz — a fény és a Nap iráni istene. Győzelme az ősbika felett a
Jó, a Fény diadala a Sötétség erői és a Gonosz felett. Kultusza igen
elterjedt volt a római birodalomban is. Aquincumban is láthatók Mithrasz-
szentély romjai.

Mnaszeasz - görög történetíró az i. c. 3-2. században.

Mnevisz - a héliopoliszi szent bika. Nevének jelentése: „Ré hírnöke". I.

c. 1500-tól kezdődött a kultusza, virágkora pedig i. e. 1080 után volt.

Oxürünkhosz - egyiptomi város kétszáztíz km-re délre a mai Kairótól.

Eredetileg Széth kultuszhelyc. Lakói az oxürünkhosz-halat tisztelték.

pánok — kecskeszarvú görög pásztoristenek. paphlagónok - a Fekete-

tenger partvidékén élő kisázsiai nép.

perszea - egyiptomi fafajta.

Pharosz - Alexandria kikötőjének bejáratánál levő kis sziget, amelyet a

szárazfölddel egy gát köt össze. A világ hét csodája közé számított
világítótornyáról volt nevezetes.

Philai - a görög-egyiptomi név jelentése: „az elrejtett sziget". A Nílus

egyik kis szigete a mai Asszuántól délre. A ptolemaioszi korban (i. e. 332-
30) mint fő Iszisz-kultuszhelynek különösen fontos politikai szerepe volt.

phrügek — kisázsiai nép.

Phülarkhosz - görög történetíró az i. e. 3. században.

Pindarosz - görög kardal- és ódaköltő, kb. i. e. 518-446-ig élt.

Pleiaszok - a Fiastyúk csillagkép.

Plútón - görög isten, az Alvilág ura.

Prométheusz — az egyik titán, aki lelopta az égből az embereknek a

tüzet, s ezzel lehetővé tette az emberi nem szellemi fejlődését is.

Pszammetikhosz - három egyiptomi fáraót ismerünk ezen a néven: az

első i. e. 664-610 között, a második i. e. 595-589 között, a harmadik i. e.
526-525 között uralkodott.
 Ptolemaiosz Szótér - egyiptomi uralkodó i. c. 323-285. Nagy Sándor
halála után, a birodalom felosztásakor ő kapta Egyiptomot, s székhelyévé
Alexandriát tette.

Püanepszión - az attikai év negyedik hónapja. Nevét az Apollón

tiszteletére rendezett Püanepszia- (babfőzés) ünnepségről kapta: az
athéniak közösen babot főztek, s közös tálból ették meg.

Püthagorasz - kb. i. e. 580-500. Szamoszi születésű, de később a dél-

itáliai Krotónban működő matematikus és filozófus.

Rhea — Urariosz és Gaia leánya, Kronosz felesége és Zeusz anyja. A

görög mitológia szerint Rhea előre látta, hogy Zeusz féktelen szerelmi
kalandjai sok bajt fognak okozni, ezért megtiltotta neki, hogy megnősüljön.
Zeusz megfenyegette anyját, hogy őt is megerőszakolja, s a fenyegetést
valóra is váltotta.

SzaisZ - egyiptomi város a Nílus kanoposzi ágánál.

szatírok - kecskelábú és -szarvú, ember formájú lények, Dionüszosz

állandó kísérői.

Szemirámisz - eredeti nevén: Szammu-ramat, V. Szamszi-Adad asszír

király (i. e. 823-810) felesége. Férje korai halála után fia mellett jelentős
politikai szerepe volt.

Szeszósztrisz - III. Szeszósztrisz egyiptomi fáraó, i. e. 1878-1840.

Elődeinek expanziós politikáját folytatta és betetőzte. Nubiában később
istenként tisztelték. Az antik szerzők hősnek és a legnagyobb egyiptomi
fáraónak tartották.

szfinx - az egyiptomi művészetben oroszlántestű, ember-fejű

szoboralak, az uralkodó szimbóluma. A hettiták és az asszírok is átvették
ezt a motívumot, s így ábrázolták királyaikat.

Szimónidész - görög lírikus Keósz szigetéről, kb. i. c. 556-468-ig élt.

Szinopé — kisázsiai város a Fekete-tenger partján.

szisztrum - a görög szeisztron, a „rázkódni" (szeieszthai) szóból.

 Szolón — görög törvényhozó és elégiaköltő az i. c. 7-6. században.
Bővebben olvashatunk róla Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című
munkájában.

Szóthisz - a Kutya-csillag, a Sziriusz egyiptomi neve. Istennőként

tisztelték. A Nílus áradását megelőzően tűnt fel napkeltekor, ezért áradást
hozó istennőnek tekintették, a jólét, valamint az áradással kezdődő új év
istennőjének.

Szüéné - felső-egyiptomi város.

taphosz - görög szó, jelentése: sír.

Teleuté — görög szó, valaminek a vége, szélső határa.

tetraktüsz - eredetileg az első négy szám összegének püthagoreus neve

(vagyis tíz). A másik értelmezés szerint viszont az első nyolc szám
összege, vagyis harminchat. Ez utóbbit említi Plutarkhosz is.

Thalész - Milétoszból származó görög tudós az i. e. 7-6. században. A

filozófiai és tudományos gondolkodás első kiemelkedő képviselője. Jártas
volt az asztronómiában, matematikában, geometriában (Thalész tétele).

Théba - felső-egyiptomi város. Kb. i. e. 1500-tól birodalmi székhely és

vallási központ. Nem tévesztendő össze az azonos nevű boiótiai, tehát
görög várossal.

Theodórosz - kürénéi származású görög matematikus az i. e. 4.

században.

Theopomposz - görög történetíró, az i. e. 4. században Khiosz

szigetéről.

Theszmophoria - háromnapos termékenységi ünnep, amelyet

Püanepszión hónap (október-november) 11-től 13-ig tartottak a nők
Démétér és Perszephoné tiszteletérc.

Thinisz - eddig még pontosan nem lokalizált egypitomi város, valahol

Girge közelében, mintegy ötszáz km-re délre Kairótól lehetett.

Thuérisz - egyiptomi istennő. Víziló, krokodil, oroszlán és ember

alakban ábrázolt lény.
 thüiaszok - Delphoiban Apollón mellett Dionüszoszi is tisztelték. A
thüiaszok Dionüszosz rajongó papnői, akik a Parnasszoszon a még
gyermek isten dajkálását mímelték. Ez a cselekmény Dionüszosz Liknitész
kultuszához tartozik. A liknon kosár formájú szórólapát, illetve
gabonaszelelő volt, azzal rostálták a szemeket, de a parasztok régen
gyermekbölcsőnek is használták. Dionüszosz Liknitész tehát „a szelelő-
kosárban szunnyadó Dionüszosz" - vagyis a gyermek. Az ő „felköltését"
végezték a thüiaszok.

titánok - Uranosz és Gaiai gyermekei; Zeusz és a fiatalabb

istennemzedék legyőzte és az Alvilágba taszította őket.

tritonok - eredetileg Amphitrité és Poszeidón félig ember, félig hal

formájú fia. A hellénizmustól így nevezték Poszcidónnak kagylóval
trombitáló kíséretét.

Tüphón - Széth isten görög neve.

Xenokratész - görög filozófus az i. e. 4. században, a platóni Akadémia

vezetője.

Xenophanész - a kolophóni, görög költő és filozófus az i. e. 6.

században; az eleai filozófiai iskola megalapítója.

Xoisz — a Nílus deltájában levő város.

Zoroasztrész - Zoroasztér, ill. Zarathustra (i.e. 599-522), a róla

elnevezett óiráni vallás, a zoroasztrizmus megalapítója. Működésének
idejét az ókorban tévésen ítélték meg.

VÉGE