JOHN GREEN és DAVID LEVITHAN

egy név, két sors

 első fejezet

Amikor kicsi voltam, apám mindig azt mondogatta

nekem: „Will, megválogathatod a barátaidat, és
megválogathatod, kire orrolsz, de nem válogathatod
meg a barátaid orrát." Ez eléggé bölcs meglátásnak tűnt,
amikor nyolcéves voltam, de azóta kiderült, hogy több
szempontból sem stimmel. Kezdjük azzal, hogy az
ember tuti nem válogathatja meg a barátait, különben
én soha az életben nem kötöttem volna ki Mini
Coopernél.
Mini Cooper nem a világ legmelegebb embere, és
nem is a világ legnagyobb embere, de véleményem
szerint ő a legnagyobb ember a világon, aki egyben irtó
meleg, és ő a legmelegebb ember a világon, aki egyben
irtó nagy. Mini a legjobb barátom már ötödik óta, kivéve
a múlt félévet, amikor totálisan lefoglalta önnön
melegségének fölfedezése, engem pedig lefoglalt, hogy
életemben először volt rendes, igazi, nagybetűs Baráti
Köröm, akik végül Soha Többé Nem Álltak Szóba
Velem, két aprócska kihágásom miatt:

1. Miután a szülői munkaközösségben

kiakadt valaki a meleg sportolók miatt, én
beküldtem egy levelet a suliújságnak,
miszerint Mini Coopernek ugyanúgy joga
 van melegnek lenni, ahogy óriási
termetűnek (márpedig emiatt ő a szar
tojásfocicsapatunk támadófalának legjobb
tagja), és én hülye, még alá is írtam, a
teljes nevemmel.
2. Volt egy Clint nevű srác a Baráti
Körben, aki ebédnél a levélről dumált, és
közben rinyaribancnak hívott, nekem meg
fogalmam sem volt, mi az a rinyaribanc,
szóval megkérdeztem, hogy „Te meg
miről beszélsz?" Erre Clint megint
rinyaribancnak nevezett, én pedig ezen a
ponton közöltem vele, hogy bassza meg,
aztán fogtam a tálcámat, és felálltam az
asztaltól.

Mondjuk, mindez azt jelenti, hogy tulajdonképpen

én hagytam ott a Baráti Kört, bár olyan érzés volt,
mintha fordítva történt volna. Őszintén szólva szerintem
egyikük sem kedvelt, de legalább velem voltak, ami nem
semmi. Most pedig nincsenek, így teljesen magamra
maradtam.
Mármint ha nem számítom Minit. De azt hiszem, őt
muszáj számításba vennem.

Nadeszóval most itt vagyunk tizenegyedikben, alig

néhány hete ért véget a téli szünet, és én a Számomra
Kijelölt Helyen ülök matekon, amikor Mini
beszambázik a szövetnadrágjába tűrt focimezében,
pedig a futballszezonnak már rég vége. Mininek minden
áldott nap sikerül csodával határos módon bepréselnie
magát matekon a mellettem lévő padba, én pedig
minden áldott nap elámulok, hogy képes erre.
Szóval Mini bepréseli magát a padba, én szokás
szerint ámulok, aztán hozzám fordul, és azt suttogja, de
nagyon hangosan, mert titokban azt akarja, hogy
mindenki meghallja:
– Szerelmes vagyok.
Én a szememet forgatom, mert Mini óránként, de
tényleg, minden óra elején belezúg valami újabb
szerencsétlen srácba. Mind egyformán néznek ki:
soványak és izzadósak, ráadásul lebarnultak, ami
förtelmes, mert Chicagóban februárban csakis
szoláriumban lehet lebarnulni, márpedig az olyan
srácok, akik szoliznak – nem érdekel, hogy melegek-e
vagy sem – mind nevetségesek.
– Olyan cinikus vagy – jelenti ki Mini, és legyint.
– Nem is vagyok cinikus – tiltakozom. – Csak realista
vagyok.
– Robot vagy – feleli. Mini Cooper szerint képtelen
vagyok emberi érzelmeket megélni, mivel nem sírtam
már a hetedik születésnapom óta, amikor megnéztem a
Charlie – Minden kutya a mennybe jut című filmet.
Belátom, a címből sejthettem volna, hogy a sztorinak
nem lesz valami vidám vége, de mentségemre szóljon,
hogy hétéves voltam. Na mindegy, azóta nem sírtam.
Egyébként is, úgy érzem, hogy a sírás szinte mindig
elkerülhető – kivéve persze a rokonok halálát, meg
ilyenek –, ha az ember betart két egyszerű szabályt: 1.
Szard le! 2. Fogd be! Életem minden kellemetlen
élménye abból eredt, hogy nem tartottam be valamelyik
szabályt.
– Én tudom, hogy létezik igaz szerelem, mert érzem
– közli Mini.
Az óra nyilván elkezdődött, anélkül, hogy
észrevettük volna, mert Mr. Applebaum – aki látszólag
matekot oktat nekünk, de engem leginkább csak arra
tanít, hogyan viseljem el sztoikusan a fájdalmat és a
szenvedést – így szól:
– Mit érzel, Mini?
– A szerelmet! – feleli. – Szerelmes vagyok. – Erre
mindenki odafordul, hogy kiröhögje vagy lehurrogja
Minit, és mivel én mellette ülök, ráadásul ő a legjobb
meg az egyetlen barátom, engem is kiröhögnek-
lehurrognak, ami tökéletesen igazolja, miért nem
választanám önként a barátomnak Mini Coopert.
Túlságosan magára vonja a figyelmet. Ráadásul kórosan
képtelen betartani mindkét szabályomat. Úgyhogy
mindenhova odaszambázik, semmit sem szar le,
folyamatosan jár a szája, aztán meg van lepődve, amikor
a világ seggbe rúgja. És természetesen a hozzám való
közelsége miatt ez azt jelenti, hogy a világ engem is
seggbe rúg.
Óra után épp a szekrényembe bámulok, fel nem
foghatom, hogyan sikerült otthon hagynom A skarlát
betűt, amikor Mini odajön hozzám két haverjával a
Meleg-Hetero Diákszövetségből – Garyvel (aki meleg)
meg Jane-nel (aki talán meleg, talán nem; még egyszer
sem kérdeztem rá) –, és azt mondja:
– Úgy tűnik, mindenki azt hiszi, hogy az irántad
való szerelmemet kürtöltem világgá matekon. Még hogy
én szerelmes legyek Will Graysonba! Hát hallottál már
ennél nagyobb hülyeséget?
– Szuper – válaszolom.
– Az emberek olyan idióták – jelenti ki Mini. – Úgy
tesznek, mintha a szerelemben volna bármi kivetnivalói
Gary ekkor felnyög. Ha az ember megválogathatná a
barátait, én fontolóra venném Garyt. Mini akkor
haverkodott össze Garyvel meg Jane-nel meg Gary
pasijával, Nickkel, amikor csatlakozott az MHD-hez,
mialatt én a Baráti Kör tagságát élveztem. Alig ismerem
Garyt, mivel csak kábé két hete lógok megint Minivel,
de úgy látom, ő a legnormálisabb személy, akivel Mini
valaha is összebarátkozott.
– Szerelmesnek lenni nem egészen ugyanaz –
hangsúlyozza Gary –, mint világgá kürtölni a
szerelmedet matekon. – Mini válaszolna, de Gary a
szavába vág. – Mármint, félre ne érts, minden jogod
megvan, hogy szerelmes legyél Billybe.
– Zachbe – helyesbít Mini.
– Várjunk, mi lett Billyvel? – kérdezem, mert
megesküdtem volna, hogy matekon még Billybe volt
szerelmes. De a bejelentése óta negyvenhét perc telt el,
szóval lehet, hogy mostanra váltott. Mininek kábé
háromezer-kilencszáz pasija volt eddig... ennek a fele
csak az interneten.
 Gary, aki láthatóan ugyanúgy meghökken Zach
felbukkanásán, mint én, a szekrénysornak dől, és
óvatosan az acélhoz kocogtatja a fejét.
– Mini, nagyon nem tesz jót az ügyünknek, hogy te
percenként valaki mással smacizol.
Felnézek Minire, és megkérdem:
– Nem fojtanád el csírájában a szerelmünkről szóló
pletykát? Rontja az esélyeimet a hölgyikéknél.
– A „hölgyikék" megnevezés se javítja az esélyeidet
– közli velem Jane.
Mini csak nevet.
– De komolyan – mondom neki –, örökké
megszívom miattad.
Most az egyszer komolyan néz rám, és aprót biccent.
– Bár szeretném leszögezni – szólal meg Gary –
hogy Will Grayson messze nem a legrosszabb pasi,
akivel összeállhatnál.
– Összeállt ő már sokkal rosszabbal is – jegyzem
meg.
Mini balettos piruettel perdül ki a folyosó közepére,
és nevetve azt kiabálja:
– Kedves Világ, nem zúgtam bele Will Graysonba!
De tisztelt mindenki, van még valami, amit tudnotok
kell Will Graysonról. – És ekkor dalra fakad, broadwayes
baritonon, olyan nagy hangon, amekkora a dereka: –
Nem élhetek nélküle!
A többiek nevetnek, hujjogatnak és tapsolnak,
miközben Mini folytatja a szerenádot, én pedig
elindulok irodalomra. Hosszú az út, és még hosszabbra
nyúlik, valahányszor valaki megállít, és megkérdi,
milyen érzés Mini Cooper köcsögének lenni, vagy, hogy
milyen nehéz megtalálnom Mini Cooper „buzi kis
cerkapöcsét" a dagadt hasa alatt. Úgy reagálok, ahogy
mindig: lesütöm a szemem, és sietve megyek tovább.
Tudom, hogy csak viccelnek. Tudom, hogy az
ismerősök néha szívatják egymást, vagy mittomén. Mini
mindig valami zseniális válasszal vág vissza, mint
például: „Ahhoz képest, hogy elméletben nem jövök be
neked, jó sokat fantáziálsz meg beszélsz a péniszemről.
" Mininek talán beválik az ilyen duma, nekem viszont
soha. Nekem csak az válik be, ha befogom a számat. Ha
betartom a szabályokat. Úgyhogy befogom, leszarom,
továbbmegyek, és hamarosan véget ér a szívatás.
Legutóbb akkor nyitottam ki a számat, amikor
megírtam azt a rohadt levelet a suliújságnak a rohadt
Mini Cooperről meg a rohadt jogáról, hogy a borzalmas
tojásfocicsapatunk rohadt sztárja legyen. Csöppet sem
bánom, hogy beküldtem a levelet, de azt nagyon is,
hogy aláírtam. Az aláírásával nyilvánvalóan
megszegtem az egyes számú szabályt, és lám, mire
mentem vele: egyedül bandukolok a suliban ezen a
kedd délutánon, a fekete Converse csukámat bámulva.

Aznap este, nem sokkal azután, hogy pizzát rendelek

magamnak meg a szüleimnek, akik – szokás szerint –
sokáig dolgoznak a kórházban, Mini felhív, és nagyon
halkan azt hadarja:
– Azt hallottam, hogy a Neutral Milk Hotel újra
összeáll egy koncert erejéig a Búvóhelyen, és egyáltalán
nem reklámozzák, és még csak nem is tud róla senki, és
szent szar, Grayson, szent szar!
– Szent szar! – kiabálom. Egyetlen dolgot meg kell
hagyni Mini Cooperről: valahányszor valami királyság
történik, ő mindig elsőként hall róla.
Na most, rajtam ritkán lesz úrrá izgalom, de a
Neutral Milk Hotel tulajdonképpen megváltoztatta az
életemet. 1998-ban kiadtak egy totálisan fantasztikus
lemezt In an Aeroplane Over the Sea címmel, azóta
viszont semmit sem hallattak magukról, állítólag azért,
mert a frontemberük elvonult a világ elől egy új-zélandi
barlangba. De mindegy, a pasas akkor is zseni.
– Mikor lesz a koncert?
– Nemtom. Csak most hallottam róla. Mindjárt
felhívom Jane-t is. Majdnem ugyanannyira szereti őket,
mint te. Na, szóval, most. Mondom, most. Menjünk a
Búvóhelyre, most rögtöni
– Én már el is indultam – felelem, miközben
nyitottam a garázsajtót.
A kocsiból felhívom anyámat, és megmondom neki,
hogy a Neutral Milk Hotel játszik ma este a
Búvóhelyen, mire azt feleli:
– Hogy kicsoda? Mi? Hol játszol bújócskát?
Erre eldúdolom egy számuk néhány ütemét, mire
anya azt mondja:
– Ja, azt a dalt ismerem! Rajta van a válogatáson,
amit csináltál nekem.
Mire én:
 – Aha.
Mire anya:
– Hát, legkésőbb tizenegyre érj haza!
Mire én:
– Anya, ez történelmi esemény. A történelemnek
nem lehet határidőt szabni.
Mire anya:
– Tizenegyre legyél otthon!
Mire én:
– Jól van, na. Jesszusom.
Aztán anyámnak mennie kell, hogy kivágjon
valakiből egy rákos daganatot.
Mini Cooper egy palotában él a világ leggazdagabb
szüleivel. Nem hinném, hogy bármelyik szülőjének is
lenne állása, mégis olyan undorítóan gazdagok, hogy
Mini Cooper igazából még csak nem is a palotában él,
hanem a palotához tartozó kocsiszínben, tök egyedül.
Abban a kibaszott kéjlakban három szoba van, meg egy
hűtő, amiben mindig akad sör, és Minit sose nyaggatják
a szülei, úgyhogy akár egész nap elücsöröghetünk
odabent, videojátékozva meg sört vedelve, de ami azt
illeti, Mini utálja a videojátékot, én meg utálom a sört,
úgyhogy általában csak dartsozunk (Mininek van hozzá
táblája), zenét hallgatunk, beszélgetünk és tanulunk.
Alig mondom ki a neve első betűjét, Mini máris
kiront a hálószobájából, bőr papucscipője egyik felét
felhúzta, a másikat a kezében lóbálja, és azt kiabálja:
– Nyomás, Grayson, nyomás, nyomás!
És az oda úton minden tökéletesen alakul. A
forgalom nem túl vészes a Sheridan úton, én meg úgy
vezetem az autót, mintha versenypályán lennénk,
miközben a kedvenc NMH-számom, a Holland, 1945
szól, aztán befordulok a tóparti gyorsforgalmira, a
Michigan-tó hullámai az utat szegélyező kőtömbökre
zúdulnak, és résnyire nyitjuk az ablakokat, hogy a kocsi
ne párásodjon be. Ránk zúdul a szennyezett, üdítő,
hideg levegő, és én imádom Chicago szagát: ez a város
brakkvízű tó meg korom meg verejték meg kenőzsír, és
én imádom, ahogy imádom ezt a dalt is, és Mini is azt
mondja, „Imádom ezt a dalt", miközben lehajtja a
tükrös napellenzőt, hogy kicsit még profibban
összeborzolja a haját. Erről eszembe jut, hogy tuti a
Neutral Milk Hotel tagjai is látni fognak engem, nem
csak én őket, így hát gyorsan megnézem magam a
visszapillantó tükörben. Az arcom túl szögletesnek
tűnik, a szemem pedig túl nagynak, mintha állandóan
meg lennék lepődve, de semmi olyasmit nem látok,
amin tudnék változtatni.

A Búvóhely deszkákból tákolt hely, ami egy gyár

meg a közlekedési minisztérium egyik melléképülete
között bújik meg. Nincs benne semmi elegáns, de máris
sor kígyózik az ajtó előtt, pedig még csak hét óra van.
Úgyhogy egy darabig a sorban ácsorgok Minivel, amíg
meg nem érkezik Gary meg Talán Leszbi Jane.
Jane nyitott kabátja alól kilátszik V-nyakú pólója,
amire kézzel írta föl a Neutral Milk Hotel nevét. Jane
nagyjából akkor jelent meg Mini életében, amikor én
eltűntem belőle, így nem igazán ismerjük egymást. De
akkor is azt mondanám, hogy jelenleg ő a kábé
negyedik legjobb barátom, és ezek szerint remek a zenei
ízlése.
Ahogy ott várunk a Búvóhely előtt, a fogvacogtató
hidegben, Jane anélkül köszön, hogy rám nézne, én
visszaköszönök, aztán azt mondja:
– Ez a banda totálisan zseniális.
Én meg azt mondom:
– Tudom.
Ez talán az eddigi leghosszabb beszélgetésem Jane-
nel. Rugdosom kicsit a kavicsos földet, figyelem a
lábfejemet övező miniatűr porfelhőt, aztán elmondom
Jane-nek, hogy a Holland, 1945 a kedvencem az
együttestől, ő pedig azt válaszolja:
– Én a kevésbé közérthető számaikat szeretem. A
polifon, zajos számokat.
Én csak bólogatok, remélve, hogy olyan benyomást
keltek, mintha tudnám, mit jelent a polifon kifejezés.

Mini Cooperrel van az a gond, hogy nem lehet a

fülébe suttogni, még akkor sem, ha valaki viszonylag
magas, mint én, mivel a rohadék százkilencvennyolc
centi, szóval kénytelen vagyok megkocogtatni az óriási
vállát, aztán a fejemet oldalra hajtva jelezni, hogy
szeretnék a fülébe suttogni, aztán Mini végre lehajol, és
én megkérdezem:
– Figyu, Jane a Meleg-Hetero szövetségetek meleg
vagy hetero részét képviseli?
 Mini pedig odahajol a fülemhez, és azt suttogja
válaszul:
– Nemtom. Azt hiszem, volt egy pasija
kilencedikben.
Felemlegetem, hogy neki körülbelül tizenegyezer-
ötszáz-negyvenkét csaja volt kilencedikben, erre Mini
karon vág, olyan erővel, amit ő játékos legyintésnek vél,
valójában azonban maradandó idegkárosodást okoz.
Gary éppen Julie karját dörgöli, hogy segítsen neki
felmelegedni, amikor a sor, végre megindul. Aztán
nagyjából öt másodperc múlva meglátunk egy feltűnően
lesújtott fiút, és mivel pontosan az a kistermetű, szőke,
lebarnult fajta, aki
Mini Cooper esete, Mini megkérdi tőle, hogy mi a baj,
a srác meg azt feleli:
– Belépés csak nagykorúaknak.
– Te... – fordulok hebegve Minihez. – Te
rinyaribanc! – Még mindig nem tudom, mit jelent ez a
szó, de alkalomhoz illőnek tűnik.
Mini Cooper csücsörít, és a homlokát ráncolja. Jane-
hez fordul.
– Van hamis személyid?
Jane bólint. Gary közli, hogy neki is van, én pedig
ökölbe szorítom a kezem, a fogamat csikorgatom, és
legszívesebben csak üvöltenék, de helyette azt
mondom:
– Tökmindegy, én hazamegyek. – Mivel nekem
nincs hamis személyim.
Ám Mini ekkor nagyon halkan azt hadarja:
 – Gary, amikor megmutatom a személyimet a
kidobónak, vágj pofán, amilyen erősen csak bírsz, te
pedig, Grayson, egyszerűen sétálj be mögöttem a
lebujba, mintha törzsvendég lennél.
Egy darabig egyikünk sem mond semmit, végül Gary
szólal meg, túl hangosan:
– Izé, én nem igazán tudom, hogy kell megütni
valakit.
Egyre közelebb jutunk a kidobóhoz, akinek kopasz
fején hatalmas tetkó virít, úgyhogy Mini a bajsza alatt
motyog:
– Dehogynem tudod. Csak üss meg, jó erősen!
Kissé lemaradok tőlük, figyelem, mi történik. Jane
átadja a személyijét a kidobónak. A pasas megvilágítja
zseblámpával az igazolványt, felpillant Jane-re, aztán
visszaadja a kártyát. Most Mini jön. Kapkodni kezdem a
levegőt, mert azt olvastam valahol, hogy az ember
nyugodtabbnak tűnik, ha sok oxigén van a vérében, és
figyelem, amint Gary lábujjhegyre áll, hátrahúzza a
karját, aztán bemos egyet Mininek, a jobb szemét
találva el. Mini hátrarántja a fejét, Gary pedig visítozni
kezd:
– Úristen, aú-aú, csessze meg, a kezem!
A kidobó ráveti magát Garyre, Mini meg úgy fordul,
hogy hatalmas testével takarjon engem a kidobó elől, és
amint elfordul, én besétálok a kocsmába, mintha Mini
Cooper a saját, külön forgóajtóm lenne.
Amint bejutok, hátranézek, és látom, hogy a kidobó
Gary vállát markolja, Gary pedig grimaszolva mered a
kezére. Aztán Mini megpaskolja a kidobót, és azt
mondja:
– Haver, csak szórakoztunk. De szép ütés volt,
Dwight.
Beletelik egy percbe, mire rájövök, hogy Gary most
Dwight. Vagyis Dwight most Gary.
A kidobó tiltakozik:
– Na de kurvára szemen ütött!
Mire Mini:
– Á, megérdemeltem. – Aztán nekiáll magyarázni a
kidobónak, hogy ő meg Gary/Dwight a DePaul Egyetem
tojásfocicsapatában játszanak, és Mini nemrég nagyot
bénázott az edzésen, vagy akármi. A kidobó erre azt
mondja, hogy ő is a támadófalban játszott a gimiben, és
egyszeriben már kedélyesen csevegnek az amerikai
futballról, miközben a pasas röpke pillantást vet Gary
hihetetlenül hamis személyijére, aztán már bent is
vagyunk mind a négyen a Búvóhelyen, száz idegennel
együtt várunk a Neutral Milk Hotelre.
A bárpultot övező embertenger szétválik Mini előtt,
aki vesz két sört, és az egyiket felkínálja nekem, de
visszautasítom, aztán megkérdezem:
– Miért nevezted Garyt Dwightnak?
– Mert a személyijén az a név áll, hogy ifj. Dwight
David Eisenhower – feleli Mini.
– Amúgy meg honnan a szarból szerzett mindenki
hamis személyit? – fakadok ki.
– Bizonyos helyekről – közli Mini.
Elhatározom, hogy én is szerzek kamu igazolványt,
aztán mégiscsak elkérem a sört Minitől, leginkább azért,
mert szeretném, ha lenne valami a kezemben. Odaadja
nekem azt az üveget, amibe már beleivott, én meg
odamegyek a színpadhoz, magam mögött hagyom
Minit meg Garyt meg Talán Leszbi Jane-t. Megállok
egyedül a színpad előtt, ami egy alig félméteres
emelvény, így ha a Neutral Milk Hotel frontembere
kifejezetten alacsony – mondjuk nincs százhúsz centi –,
akkor hamarosan egyenesen a szemébe fogok nézni.
Mások is odajönnek a színpadhoz, és hamarosan már
teltház van. Voltam már itt koncerten, amikor
kiskorúakat is beengedtek, de ez most teljesen más:
kezemben szorongatom a gyöngyöző sört, amibe még
bele sem kortyoltam, nem is akarok, és körülvesznek a
piercinges, tetovált idegenek. Bárki, aki most itt van a
Búvóhelyen, menőbb, mint a Baráti Kör tagjai
együttvéve. Ezek az emberek nem látnak bennem
semmi kivetnivalót: még csak nem is látnak engem. Azt
hiszik, hogy közéjük tartozom, amit középiskolai
pályafutásom abszolút csúcspontjának érzek. Íme, itt
vagyok, a korhatáros közönség soraiban állok Amerika
kettes számú városának legjobb bárjában, és hamarosan
egyike leszek annak a pár száz embernek, akik
megnézhetik az évtized legjobb nevenincs zenekarának
visszatérését.

Négy pasas lép a színpadra, és bár nem igazán

hasonlítanak a Neutral Milk Hotel tagjaira, azzal
nyugtatom magam, hogy tökmindegy, eddig csak
fotókat láttam az együttesről a neten. De aztán
rázendítenek. Nem is tudom, mihez hasonlíthatnám a
banda hangzását, legfeljebb százezer menyéthez,
amiket épp a tűzforró óceánba dobnak. És ekkor a
frontemberük énekelni kezd:

Régen szeretett a csaj, jeee,

De most már utál,
Régen dugott velem, tesó,
De most mással jár,
Nem velem,
Nem velem.

Hacsak nem vetették alá lobotómiának, az tuti, hogy

a Neutral Milk Hotel frontembere a büdös életben nem
gondolna ki, pláne nem írna le, és végképp nem énekelne
el ilyen dalszöveget. És ekkor döbbenek rá: azért vártam
odakint a szürke, szmogos fagyban, azért okoztam
akaratlanul Gary kezében esetleges csonttörést, hogy
meghallgathassak egy bandát, ami nyilvánvalóan nem a
Neutral Milk Hotel. És bár csupa vadidegen, elnémult,
megdöbbent NMH-rajongó vesz körbe, azonnal azt
kiabálom:
– Cseszd meg, Mini Cooper!
A szám végén a gyanúm végképp bizonyítást nyer,
amikor a dalukat követő néma csendben a frontember
azt mondja:
– Köszönjük! Nagyon köszönjük. Az NMH nem
lehet itt, de eljöttünk helyette mi, az Ashland Avenue,
és tőlünk megkapjátok a rockot!
Nem – gondolom. Olyan szarok vagytok, hogy tőletek
legfeljebb sokkot kapunk. Ekkor valaki megkocogtatja a
vállamat, és amikor megfordulok, egy kimondhatatlanul
szexis, huszonéves csajjal találom szembe magam,
akinek ajakpiercingje, lángvörös haja és a vádlijáig érő
bakancsa van.
– Mi azt hittük, a Neutral Milk Hotel játszik ma este?
– szól kérdő hangsúllyal.
– Én... – Lenézek, pár pillanatig hebegek, végül azt
felelem: – Én is azt hittem. Én is miattuk jöttem.
A lány a fülemhez hajol, túlkiabálja a hangnemet,
ritmust és jó ízlést egyaránt megcsúfoló ricsajt, ami az
Ashland Avenue zenéje:
– Az Ashland Avenue semmi a Neutral Milk
Hotelhez képest!
A helyiség zsúfoltsága vagy az ismeretlen csaj
furcsasága miatt megered a nyelvem, és azt kiabálom
neki:
– Az Ashland Avenue zenéjével szoktak terroristákat
vallatni!
A lány elmosolyodik, és csak ekkor döbbenek rá,
hogy tudatában van a köztünk lévő korkülönbségnek.
Megkérdi, hol tanulok, én meg mondom, hogy
Evanstonban, mire ő:
– Mármint a gimiben?
Mire én:
– Igen, de ne köpj be a csaposnak!
Mire ő:
 – Most aztán totál perverznek érzem magam.
Mire én:
– Miért?
Mire ő csak nevet. Tudom, hogy igazából nem jövök
be a csajnak, de azért egy kicsit menőnek érzem
magam.
Aztán egy hatalmas kéz nehezedik a vállamra, én
pedig lenézek, és azonnal tudom, hogy Mini áll
mögöttem, mert látom az általános iskolai ballagási
gyűrűt, amit nyolcadik óta le sem vett a kisujjáról.
Istenem, és néhány idióta még azt állítja, hogy a
melegeknek van divatérzéke!
Megfordulok, és látom, hogy Mini Cooper óriási
könnyeket ont. Mini Cooper egyetlen könnycseppje elég
volna, hogy belefulladjon egy kiscica. Én meg azt
tátogom, hogy MI A BAJ, mert az Ashland Avenue
olyan hangosan nyomatja a zenének nem nevezhető
szarságot, hogy nem halljuk egymás hangját, erre Mini
Cooper csak a kezembe nyomja a mobilját, aztán
elvonul. A kijelzőn Mini Facebook-oldalának kezdőlapja
látszik, ráközelítve egy állapotfrissítésre:

Zach: tök sokat agyaltam és szvsz hüjeség

kockáztatni egy jókis barácságot de azér sztem mini
tök kircsi lol

Átfurakodom a tömegen, míg el nem érek Minihez,

lehúzom a vállát, és a fülébe üvöltöm:
– HÁT EZ KURVA NAGY SZÍVÁS.
 – A FACEBOOKOS ÁLLAPOTÁBAN SZAKÍTOTT
VELEM – ordítja vissza Mini.
– IGEN, VETTEM ÉSZRE – felelem. – DE
TÉNYLEG, LEGALÁBB KÜLDHETETT VOLNA
EGY SMS-T. VAGY E-MAILT. VAGY
POSTAGALAMBOT.
– MOST MIT CSINÁLJAK? – ordítja a fülembe
Mini.
Legszívesebben azt felelném: „Mondjuk kereshetnél
egy
srácot, aki képes helyesen írni", de csak vállat vonok,
határozottan megpaskolom Mini hátát, és elhúzom őt az
Ashland Avenue közeléből, a bár felé. Mint kiderül, ez
rossz ötlet. Épp, mielőtt odaérünk a bárpulthoz,
meglátom Talán Leszbi Jane-t, aki egy magas asztalnak
támaszkodik. Azt mondja, Gary felháborodottan
elviharzott.
– Mint kiderült, az egész csak az Ashland Avenue
reklámfogása volt – meséli.
– De hát nincs olyan NMH-rajongó, aki hajlandó
volna meghallgatni ezt a szart – tiltakozom.
Mire Jane felnéz rám, és sértetten grimaszolva,
elkerekedett szemmel azt mondja:
– A bátyám a gitáros.
– Jaj, bocs, ne haragudj – szabadkozom, totális
seggfejnek érzem magam.
– Jesszus – feleli Jane –, csak vicceltem! Ha a tesóm
lenne, kitagadnám.
Négy másodperces beszélgetésünk alatt sikerült
teljesen szem elől veszítenem Minit, ami nem könnyű
teljesítmény, úgyhogy elmesélem Jane-nek a facebookos
szakítást, és a lány még mindig nevet, amikor Mini
megjelenik az asztalunknál, kezében egy kerek tálcával,
amin hat pohár áll, tele zöld folyadékkal.
– Én nem szoktam inni – emlékeztetem Minit, aki
bólint. Jane-nek kínál egy poharat, de ő csak a fejét
csóválja.
Mini felhajtja az egyik felest, aztán nagyot fúj.
– Olyan ízű, mint a sátán farka – közli, aztán megint
az orrom alá tol egy poharat.
– Csodásan hangzik – válaszolom –, de inkább
kihagyom.
– Mégis hogyan – kiabálja Mini, és iszik még egy
felest – szakíthat velem – hajt le újabb felest – a
FACEBOOKON, miután én SZERELMET vallottam
neki? – Újabb feles. – Mégis hová fajul ez a rohadt
világ? – Még egy feles. – Tényleg szeretem őt, Grayson.
Tudom, hogy szerinted csak kamuzok, de tudtam, hogy
szeretem őt, amint megcsókoltam. Az isten verje meg!
Most mit csináljak? – És az utolsó felessel magába fojtja
a zokogást.
Jane megrángatja a pólóm ujját, és odahajol hozzám.
Érzem lélegzete melegét a nyakamon, ahogy azt
mondja:
– Baromi nagy bajban leszünk, amikor beüt nála ez a
hat felesi
Arra jutok, hogy Jane-nek igaza van, és egyébként is,
az Ashland Avenue borzalmas, szóval most azonnal el
kell húznunk a Búvóhelyről. Mini felé fordulok, hogy
közöljem vele, ideje mennünk, de megint eltűnt. Jane-re
pillantok, aki mélységes aggodalommal az arcán figyeli a
bárt. Nem sokkal később visszatér Mini Cooper. Hála
istennek ezúttal csak két poharat hoz.
– Igyál velem! – mondja, és a fejemet csóválom, de
aztán Jane hátba bök, én pedig rádöbbenek, hogy
áldozatot kell hoznom Mini kedvéért. A zsebembe
nyúlok, és átadom a kocsi kulcsomat Jane-nek. Csakis
úgy akadályozhatom meg biztosan, hogy Mini egyedül
igya meg az összes radioaktív zöld piát, ha legalább
egyet magam hajtok föl. Úgyhogy elveszem az egyik
poharat, Mini pedig azt mondja: – Á, bekaphatja az a
szemét. Mindenki bekaphatja, Grayson!
– Erre iszom! – mondom, és iszok is, aztán a pia a
nyelvemhez ér, és úgy éget, akár a Molotov-koktél,
üvegestül-mindenestül. Önkéntelenül is ráköpöm az
egész felest Mini Cooper pólójára.
– Jackson Pollock egy színben – jegyzi meg Jane,
aztán közli Minivel: – El kell húznunk innen. Ezt a
bandát hallgatni olyan, mint egy gyökérkezelés,
méghozzá fájdalomcsillapító nélkül.
Jane meg én kisétálunk a bárból, úgy okoskodva
(mint kiderül, helyesen), hogy a radioaktív felesemet a
pólóján viselő Mini majd követ minket. Mivel a Minitől
kapott egyik alkoholtartalmú italt sem sikerült
meginnom, Jane odadobja nekem a kocsi kulcsot.
Elkapom, és beülök a volán mögé, miután Jane
bemászik hátulra. Beindítom a motort, és magunk
mögött hagyjuk a borzalmas zenei csalódást. Ám
hazafelé menet alig gondolok a csalódottságomra, mert
Mini folyamatosan Zachről nyavalyog. Mininek megvan
ez a haszna: a problémái olyan óriásiak, hogy az
enyémek elbújhatnak mögöttük.
– Hogy tévedhettem ekkorát valamiben?! – harsogja
túl Mini az NMH-számot, ami zajos rikácsolása miatt
Jane kedvence (nekem meg nem igazán). Felhajtok a
gyorsforgalmira, és hallom, hogy Jane együtt énekel a
számmal a hátsó ülésen, kicsit hamisan, de sokkal
jobban, mint ahogy én énekelnék mások előtt, amit nem
szoktam csinálni, a „Fogd be!" szabály miatt. Aztán
Mini azt kérdi: – Ha még a saját megérzéseimben sem
bízhatok, akkor mégis miben lehetek biztos?
Én meg azt felelem:
– Abban biztos lehetsz, hogy csak rossz vége lehet,
ha nem szarsz mindenre. – Mert ez az igazság. Ha az
ember nem szarik mindenre, annak soha nincs jó vége.
Csakis katasztrofális.
– Összetörte a szívem – panaszkodik Mini, mintha
még soha nem történt volna vele ilyen, mintha még
soha senkivel nem történt volna ilyen. És talán pont ez a
baj: talán Mini annyira újnak érez minden egyes
szakítást, hogy bizonyos szempontból tényleg először él
át ilyet. – És te nem seg... segít... segítesz – teszi hozzá,
és csak ekkor veszem észre, hogy akadozik a nyelve. Ha
nem kerülünk dugóba, akkor csupán tíz percre vagyunk
a házuktól, aztán mehet egyenesen az ágyba.
De nem bírok olyan gyorsan hajtani, amilyen gyorsan
Mini kiakad. Mire lekanyarodom a gyorsforgalmiról –
még hat perc Miniékig –, már összevissza beszél és
zokog, folyamatosan a Facebookról meg az udvariasság
haláláról hablatyol, meg ilyenek. Jane Mini ormótlan
vállára teszi feketére lakozott körmű kezét, és
masszírozni kezdi, de a haverom mintha képtelen lenne
abbahagyni, a sírást, én pedig folyton piros lámpát
kapok, úgyhogy csigalassan haladunk a Sheridan úton,
miközben Mini taknya-könnye egybefolyik, végül már
csupa nedves trutyi a pólója.
– Milyen messze van még? – kérdezi Jane.
– A Centralon kell lefordulni – válaszolom.
– Jesszusom – mondja Jane. – Nyugodj le. Mini!
Csak egy kiadós alvás kell neked, szívi. Holnapra
minden jobb lesz kicsit.
Végre befordulok a keresztutcára, és a kátyúkat
kerülgetem, amíg el nem érek Mini kocsiszínének háta
mögé. Kiugrom a kocsiból, és előrehúzom az ülést, hogy
Jane ki tudjon szállni hátulról. Aztán megkerüljük az
autót, az anyósülés ajtajához lépünk. Jane kinyitja az
ajtót, átnyúl Mini előtt, csodálatos kézügyességgel
sikerül kikapcsolnia a biztonsági övét, és azt mondja
neki:
– Jól van. Mini. Ideje szépen lefeküdni.
– Olyan hülye vagyok – mondja erre Mini, majd
akkora erővel szakad ki belőle a zokogás, hogy
valószínűleg még Kansasben is reng tőle a föld. De
kikászálódik a kocsiból, és a hátsó ajtó felé botladozik.
Követem, csak hogy meggyőződjek róla, rendben eljut-e
az ágyig, ami jó ötletnek bizonyul, mert nem jut el
rendben az ágyig.
Hanem tesz három lépést a nappaliban, majd
megtorpan. Visszafordul, és rám bámul, hunyorog,
mintha még sosem látott volna, és nem bírna rájönni,
mit keresek a házában. Aztán leveszi a pólóját. Még
mindig kérdőn néz rám, amikor színjózannak tűnő
hangon megszólal:
– Grayson, muszáj, hogy történjen valami.
Mire én:
– He?
Mire Mini:
– Mert különben mi lesz, ha úgy végezzük, mint a
többiek a Búvóhelyen?
Erre megint csak hebegni tudok, hiszen azok az
emberek sokkal menőbbek az osztálytársainknál, és
sokkal menőbbek nálunk is, de aztán felfogom, mire
gondol. Úgy érti: mi lesz, ha olyan felnőttekké válunk,
akik egy olyan együttesre várnak, ami soha nem tér már
vissza? Észreveszem, hogy Mini üres tekintettel bámul,
miközben előre-hátra ring, akár egy felhőkarcoló a
szélben. Aztán szó szerint pofára esik.
– Hú, anyám – szólal meg mögöttem Jane, és csak
ekkor döbbenek rá, hogy ő is itt van. Mini a szőnyegen
hasalva megint zokogásban tör ki. Sokáig figyelem Jane-
t, és lassan mosoly ül ki a képére. Amint elmosolyodik,
megváltozik az egész arca: megemeli a szemöldökét,
kilátszik a tökéletes fogsora, csillog a tekintete. Még
sosem láttam őt így mosolyogni, vagy talán csak soha
nem vettem észre. Olyan hirtelen változik széppé,
mintha bűvész trükk lenne az egész... na, nem mintha
bejönne nekem, vagy valami. Nem akarok szemétnek
tűnni, de Jane nem igazán az esetem. Eléggé
katasztrofálisan göndör a haja, és általában srácokkal lóg
együtt. Nekem a kicsit lányosabb csajok jönnek be. És
őszintén szólva még azokat a csajokat sem bírom olyan
nagyon, nemhogy más típusúakat. Na, nem mintha
aszexuális lennék... csak elviselhetetlennek tartom a
Romantikus Drámát.
– Fektessük le – mondja végül Jane. – Nem
hagyhatjuk, hogy a szülei itt találják reggel.
Letérdelek, és megmondom Mininek, hogy keljen fel,
de ő egyre csak sír, így végül Jane meg én átmegyünk a
baljára, és a hátára fordítjuk. Átlépek a másik oldalára,
aztán lehajolok, és a hóna alá nyúlok. Jane a bal oldalán
maradva utánozza a mozdulatot.
– Egy – mondja Jane.
– Két – mondom én.
– Há – mondja Jane, aztán felnyög.
De nem történik semmi. Jane kicsi: látom, milyen
vékony a felkarja, hiába feszíti meg az izmait. És mivel
én sem bírom megemelni Minit, végül úgy döntünk, ott
hagyjuk a szőnyegen. Mire Jane betakarja egy pléddel,
és párnát tesz a feje alá, Mini már javában horkol.
Épp elhagynánk a kocsiszínt, amikor Mini sok
picsogása végül megbosszulja magát, és borzalmas
hangokat kezd kiadni: olyan, mint a horkolás, csak
vészjóslóbb és tocsogóbb. Lehajolok az arcához, és
látom, hogy a legutóbbi bőgőrohama nyomán undorító
takonybuborékot fúj fel és szív be az orrlyukain. Olyan
sok a trutyi, hogy félek, a végén még belefullad.
– Mini – szólongatom. – Muszáj kifújnod az orrod,
haver. – De meg sem rezzen. Úgyhogy a füléhez
hajolok, és kiabálok: – Mini! – Semmi. Aztán Jane pofon
vágja, igazán erősen. Nyista. Csak a borzalmas,
takonyban fulladozó horkolás.
És ekkor döbbenek rá, hogy bármit mondjon apám
tétele, momentán igenis szeretném megválogatni a
barátom orrát. S röviddel ezután, miközben Jane bámul,
szembe is szegülök az alapszabállyal, mert lehajolok, és
megtisztítom Mini Cooper orrlyukait a takonytól.
Lényeg a lényeg: nem válogathatom meg a barátaimat,
viszont ha a barátom nem válogathatja meg saját orrát,
akkor nem orrol meg – nem is, nem orrolhat meg – rám,
ha segítek rajta.
 második fejezet

folyamatosan gyötör a kétség, hogy magamat öljem

meg, vagy mindenkit magam körül.
úgy tűnik, ez a két választási lehetőségem van,
minden más csak időpocsékolás.
most éppen átvágok a konyhán, hogy eljussak a hátsó
ajtóhoz.

anyu: reggelizz valamit!

nem reggelizek, sosem szoktam, azóta nem

reggelizek, mióta elég nagy lettem, hogy kimenjek a
hátsó ajtón anélkül, hogy előbb ennék valamit.

anyu: hova mész?

iskolába, anyu. kipróbálhatnád valamikor.

anyu: figyelj oda, hogy ne lógjon így az

arcodba a hajad... egyáltalán nem látszik a
szemed.

de anyu, értsd meg, pont ez a kibaszott lényeg.

sajnálom anyámat... komolyan. nagy szívás, de

tényleg, hogy valakinek pont az én anyámnak kell
lennie. nem lehet könnyű, ha valakinek olyan fia van,
mint én. ilyen csalódásra senki sem készülhet fel.

én: szia.

soha nem szoktam „szép napot" kívánni. úgy

gondolom, ez a világ egyik legkamubb kifejezése.
elvégre is az embernek nincs meg a választási
lehetősége, hogy „rossz napot" vagy „szar napot" vagy
„totál nem érdekel, milyen napot" kívánjon a másiknak.
valahányszor elválunk valakitől, csupa szépet és jót kéne
kívánnunk neki. hát, én nem hiszek ebben. én az
ellenkezőjében hiszek.

anyu: legyen szép n...

az ajtó becsukódik mögöttem, mielőtt befejezhetné,

de úgyis pontosan tudom, mit akart mondani. régen
mindig úgy köszönt el, hogy „légy jó!", míg egy reggel
már annyira elegem lett belőle, hogy közöltem vele:
„nem leszek. "
anyám próbálkozik, pont ettől olyan szánalmas.
legszívesebben azt mondanám neki: „nagyon sajnállak,
de tényleg. " de ez talán beszélgetést szülne, a
beszélgetés meg vitát szülne, nekem pedig olyan
szörnyű bűntudatom támadna, hogy kénytelen lennék
elköltözni portlandbe, vagy mit tudom én.
muszáj innom egy kávét.
 minden reggel imádkozom, hogy az iskolabusz
karambolozzon, és mindannyian a lángoló roncsban
leljük halálunkat. akkor anyám beperelhetné a
busztársaságot, amiért nem szereltettek biztonsági övet
a járműveikbe, és úgy több pénzt keresne a tragikus
halálommal, mint amennyit én valaha is kerestem volna
tragikus életemben. hacsak a busztársaság ügyvédjei be
nem bizonyítják az esküdtszéknek, hogy úgysem
vittem volna soha semmire. akkor a társaság
megúszhatná annyival, hogy vennének anyámnak egy
használt ford fiestát, és ezzel kvittek volnának.

maura nem kimondottan rám vár a gimi előtt, de én

pontosan tudom, hol szokott lenni, és ő pontosan tudja,
hogy odamegyek hozzá. általában össze szoktunk így
futni reggelente, hogy egymásra grimaszolhassunk,
mielőtt még beterelnek minket a suliba. olyanok
vagyunk, mint azok az elítéltek, akik összebarátkoznak
a börtönben, pedig a sitten kívül szóba sem állnának
egymással, ilyen a kapcsolatom maurával, azt hiszem.

én: adjál kávét!

maura: vegyél magadnak kibaszott kávét!

aztán átadja nekem az xxl-es dunkin donutsos

kávéundormányát, én meg egy hajtásra megiszom, ha
megengedhetném magamnak a kávét, esküszöm,
önként megvenném, de én így látom a helyzetet: maura
hólyagja tuti hálás nekem, még ha minden más szerve
seggfejnek tart is. így elvagyunk maurával már kezdettől
fogva, vagyis kábé egy éve. azt hiszem, egy kicsit
régebb óta ismerem őt, bár nem biztos. tavaly egy
bizonyos ponton a bússága találkozott az én
komorságommal, és maura úgy vélte, jól illünk
egymáshoz. én nem vagyok teljesen meggyőződve
erről, de legalább kávét nyerek a dologból.
most odajön hozzánk derek meg simon, ennek
örülök, mert így legalább időt spórolhatok ebédnél.

én: add ide a matek házidat!

simon: tessék, másold le.

csodás barát.
becsöngetnek első órára, mint középiskolánk minden
egyes csengője, ez sem csengő hangot ad, hanem
hosszan sípol, mintha épp üzenetet akarnék hagyni egy
hangpostán, hogy elmondjam, iszonyúan szar napom
van. olyan üzenetet, amit soha senki nem fog
meghallgatni.

fogalmam sincs, miért akarhat bárki is tanárnak állni.

mármint, egy tanárnak az egész napot egy rakás
kölyökkel kell töltenie, akik vagy rohadtul utálják, vagy
csak azért nyalnak neki, hogy jobb jegyet kapjanak. tuti
kiakasztja az embert egy idő után, hogy olyanokkal van
körülvéve, akik a büdös életben nem fogják igazából
kedvelni. még sajnálnám is a tanárokat, ha nem
lennének ennyire szadisták és lúzerek. a szadistákat csak
a hatalom meg az irányítás érdekli. egyedül azért
tanítanak, hogy legyen hivatalos indokuk basáskodni
mások fölött. akik meg nem szadisták, azok mind
lúzerek a maguk módján: vagy azért, mert bénák bármi
más munkához, vagy azért, mert a diákjaik legjobb
barátai akarnak lenni, mivel nekik maguknak egy
barátjuk sem volt iskolás korukban. aztán ott vannak
még azok a lúzerek, akik őszintén azt hiszik, hogy
emlékezni fogunk akár csak egyetlen szavukra is az
érettségi után. na persze.
időnként kifog az ember egy olyan tanárt, mint mrs.
grover, aki szadista lúzer. nyilván nem lehet könnyű
franciát tanítani, hiszen manapság igazából már senki
sem szorul rá, hogy tudjon franciául. és míg a tanárnő
kinyalja a stréberek derriére-jét, az átlagos tanulókat
utálja, mert szerinte csak lopjuk az idejét. ezért azzal
szívat minket, hogy minden nap röpdogát írat, és olyan
köcsög kérdésekkel feleltet, mint például „mit néznél
meg szívesen a párizsi disneylandben?" aztán meg jól
meglepődik, amikor én közlöm, hogy „hát, én
legszívesebben azt nézném meg, amint minnie egy
baguette-et használ dildónak, hogy elszórakozzon
mickey-vel." mivel fogalmam sincs, hogy van a dildó
franciául (talán dildót?) egyszerűen csak azt mondom,
„dildó", a tanárnő meg úgy tesz, mintha fogalma sem
lenne, miről beszélek, és azt válaszolja, hogy az nem
látványosság, amint minnie és mickey baguette-et
esznek. ezzel tuti szerzek nála egy fekete pontot.
tudom, hogy komolyan kéne vennem a sulit, de
nehezemre esik bármit is elképzelni, amit kevésbé
vennék komolyan, mint a jegyemet franciából.
egész órán – igazából egész délelőtt – egyetlen
értelmes dolgot csinálok: azt irkálom a füzetembe, hogy
isaac, isaac, isaac, aztán lerajzolom a pókembert, amint
a hálójába szövi ugyanezt. tök gáz az egész, de nem
érdekel. nem is azért csinálom, hogy menőzzek.

ebédnél derekkel és Simonnal ülök egy asztalnál.

olyanok vagyunk mi hárman, mintha egy váróban
ülnénk, időnként az egyikünk mond valamit, de
alapvetően mindhármam a saját kis világunkba
zárkózunk. néha magazint olvasunk. ha valaki odajön az
asztalhoz, felnézünk. de ez nem valami gyakran fordul
elő.
a legtöbb emberre, aki elmegy mellettünk, ügyet sem
vetünk, még azokra sem, akikre buknunk kellene.
dereket meg simont sem érdeklik a lányok. alapvetően
olyanok, mint két számítógép.

derek: szerinted megjelenik még nyár előtt az

x 18-as szoftver?
simon: olvastam a programmester blogján,
hogy talán igen. az király lenne.
én: tessék, itt a házid.

amikor a többi asztalnál ülő fiúkra és lányokra nézek,

fogalmam sincs, vajon mit mondhatnak egymásnak.
egyikük unalmasabb, mint a másik, és mindannyian
azzal próbálják kompenzálni ezt, hogy jó hangosan
szövegelnek. én inkább csak csendben ülök, és eszem.

van egy rituálém a suliban: pontban tizennégy órától

kezdve megengedem magamnak, hogy izgatottan
várjam a tanítás végét. úgy érzem, hogy ha odáig
kibírom, akkor a nap hátralévő részében már lazíthatok.
ma éppen matekon ülök, maiira mellett, amikor eljön
az idő. maura októberben jött rá a kis szokásomra,
úgyhogy azóta mindennap odacsempész nekem egy
cetlit kettőkor, rajta valami üzenettel. például
„gratulálok" vagy „most már mehetünk? " vagy „ha
még sokáig elhúzódik ez az óra, meglékelem a saját
koponyámat. " tudom, hogy válaszolnom kéne neki, de
alapvetően csak bólintok. szerintem azt akarja, hogy
hívjam randira, és fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel.

a sulinkban mindenkinek van délutáni elfoglaltsága.

az enyém a hazamenés.
néha megállok a parkban, és deszkázom egy darabig,
de nem februárban, nem ebben az „olyan hideg, mint a
hóember fasza" chicagói kertvárosban (amit a helyiek
naperville néven ismernek). ha most kimennék a parkba
deszkázni, lefagyna a tököm. na, nem mintha bármire is
használnám, de azért szeretném megtartani, biztos, ami
biztos.
egyébként meg jobb dolgom is van, mint hogy
várjam, mikor engednek oda a rámpához az egyetemről
kibukott lúzerek (általában kábé... soha), meg hogy
kiröhögtessem magam a sulinkba járó deszkás
punkokkal, amiért nem vagyok elég vagány se a velük
való cigizéshez meg piáláshoz, se ahhoz, hogy a
józanságommal vágjak fel. szerintük egyáltalán nem
vagyok vagány, és kész. már kilencedik vége óta nem
próbálkozom bekerülni a menőzős klikkjükbe, amelyik
be sem vallja magáról, hogy menőzős klikk. elvégre is
nem az életem a deszkázás, vagy ilyesmi.
szeretek egyedül lenni otthon, amikor délután
hazaérek. ha anyám nincs idehaza, akkor nem kell, hogy
bűntudatom legyen, amiért nem veszek róla tudomást.
legelőször a számítógéphez megyek, és megnézem,
fent van-e a neten isaac. nincs, úgyhogy csinálok
magamnak egy sajtos szendvicset (csak egy simát,
ahhoz lusta vagyok, hogy melegszendvicset süssek), és
rejszolok. kábé tíz percig tart, na nem mintha lemérném.
isaac még mindig nincs fent a neten, amikor
visszaülök a gép elé. ő az egyetlen személy a
„pajtilistámon", ami kibaszottul hülye egy név az
ismerősök listájára. mégis mik vagyunk mi,
háromévesek?

én: te, isaac, nem akarsz a pajtim lenni?

isaac: dehogynem, pajti! legyünk öribarik!

isaac tudja, mekkora hülyeségnek találom az ilyen

dolgokat, és ő is ugyanolyan hülyeségnek tartja őket.
mint például a „lol"-t. na, ha van valami, ami a
pajtilistánál is nagyobb hülyeség, az a lol. ha valaha
bárki azt írja nekem, hogy lol, akkor azonnal kirántom a
gépemet az áramból, és összetöröm a legközelebbi
ember fején. most komolyan, valójában senki sem
szokott fennhangon röhögni azokon a dolgokon, amikre
odaírják a lolt. szerintem csakis azoknak lenne szabad
lolt írogatniuk, akiken lobotómiát hajtottak végre. lol-
botómiát. nesze neked lol. „lol, nem bírok épeszűen
gondolkodni. lol. lol!"
vagy ott van az, hogy szvsz. bazdki, ha olyan
szerény a véleményed, akkor tartsd meg magadnak.
vagy az, hogy <3. szerinted ez tényleg úgy néz ki, mint
egy szív? ha igen, legfeljebb azért, mert még sosem
láttál herezacsit.
(rofl! mi van? tényleg fetrengsz a földön a röhögéstől?
hát, akkor kérlek, ne is kelj föl, HADD RÚGJAM SZÉT
A SEGGED! )
kénytelen voltam azt mondani maurának, hogy
anyám megtiltotta nekem a chatelést, mert egészen
addig a csaj folyton üzengetett nekem, valahányszor
csak megpróbáltam csinálni valamit a gépen.

véresdarkos4567: micsinász?
willágvége: dolgozom. véresdarkos4567: min?
willágvége: a búcsúlevelemen. nem bírom kitalálni,
hogy fejezzem be.
véresdarkos4567: lol
 szóval végeztem ezzel a felhasználónévvel, és másik
nick alatt támasztottam fel magam. isaac az egyetlen, aki
tudja az új fedőnevemet, és ez így is fog maradni.

megnézem az e-mailjeimet, és alapvetően csak spam

jött. én egyedül azt szeretném tudni, vajon tényleg van-
e olyan ember a világon, aki kap egy e-mailt a
hlyywkrrs@hothotmail.com címről, elolvassa, és azt
mondja magának: „azt a mindenit, pontosan arra van
szükségem, hogy 33%-kal megnagyobbíttassam a
péniszemet, és ehhez nincs is más dolgom, csak 69
dolcsi 99 centet fizetni ennek a kedves ilena nevű
hölgynek a MAXIMUM FÉRFIASSÁG cég
képviseletében, amit könnyedén megtehetek, csak rá
kell kattintanom erre a jó kis linkre!" ha a pasik tényleg
bedőlnek ennek, akkor nem a farkuk miatt kéne
aggódniuk.
ismerősnek jelölt a facebookon egy ismeretlen, és
anélkül törlöm a felkérést, hogy megnézném az illető
profilját, mert nem tűnik természetesnek a dolog. az
ismerkedésnek nem lenne szabad ilyen könnyen
mennie. egy csomó ember úgy csinál, mintha már attól
lelki társra találna, hogy valaki ugyanazokat az
együtteseket szereti, mint ő. vagy ugyanazokat a
könyveket. azta... te is szereted a kívülállókat... juj totál
egyformák vagyunk! nem, nem vagyunk. csak a kötelező
olvasmányaink listája totál egyforma. nem mindegy.
már majdnem négy óra van, isaac ilyenkorra
általában fent szokott lenni a neten. kitaláltam egy hülye
jutalmazásos rendszert a házim megcsinálására: úgy
működik, hogy ha kiderítem, mikor találták fel a maják a
fogpiszkálót, akkor megnézhetem, hogy belépett-e isaac a
chatre. aztán ha elolvasok még három bekezdést az
agyagművesség fontosságáról a bennszülött kultúrákban,
megnézhetem, nem jött-e valami e-mailem. és végül ha
megválaszolom ezt a három kérdést, és isaac még mindig
nincs fent a chaten, akkor megint rejszolhatok.
még csak félig válaszoltam meg az első kérdést,
valami baromságot arról, hogy miért sokkal királyabbak
a maja piramisok az egyiptomiaknál, amikor csalok,
megnézem a pajtilistámat, és meglátom rajta isaac
nevét. már épp azt gondolom, miért nem üzent nekem?
amikor megjelenik az üzenete a képernyőn, mintha csak
olvasott volna a gondolataimban.

apuciáldozata: ott vagy? szürkefiú: igen!

apuciáldozata:
szürkefiú: x 100
apuciáldozata: egész nap te jártál a fejemben
szürkefiú:???
apuciáldozata: csak jó dolgokat gondoltam
szürkefiú: az kár
apuciáldozata: attól függ, mit tartasz jó
dolognak

kezdettől fogva ilyen könnyedén eldumáltunk. elsőre

kicsit a frászt hozta rám a nickje, de hamar elmagyarázta
nekem, hogy azért találta ki, mert isaacnek hívják, a
bibliai izsák után, és az
apucivégülakecskétáldoztafölhelyettem túl hosszú lett
volna felhasználónévnek. ő meg az én régi nickemről, a
willágvégéről kérdezett, mire elmondtam neki, hogy a
nevem will, és így ismerkedtünk meg egymással. egy
olyan béna chatszobában voltunk éppen, ahol tíz
másodpercenként totál elnémul mindenki, amíg valaki
meg nem kérdezi, hogy „van itt bárki?" mire egy
csomóan válaszolnak, hogy „aha" „ja" „én itt vagyok!"
de továbbra sem mond senki semmit. elméletben egy
olyan énekesről volt szó éppen, akit régen szerettem,
bár nem sokat lehetett elmondani róla, legfeljebb azt,
melyik számai jobbak a többinél. tök unalmas volt,
viszont így ismerkedtem meg isaackel, szóval azt
hiszem, kénytelenek leszünk majd azt az énekest
felkérni, hogy játsszon az esküvőnkön, vagy valami. (ez
totál nem vicces. )
hamarosan már képeket meg mp3-akat
küldözgettünk egymásnak, és eldumáltunk arról,
mennyire szar minden, de persze az volt az ironikus az
egészben, hogy miközben beszélgettünk egymással, a
világ nem is tűnt olyan rémesnek. kivéve persze, hogy
amint a beszélgetés végeztével vissza kellett térnünk a
való világba, megint tök szar lett.
annyira igazságtalan, hogy isaac ohióban él, mert az
elméletben nincs is olyan messze, viszont egyikünknek
sincs jogsija, és még ha az életünk múlna rajta, akkor
sem mondaná egyikünk sem az anyjának, hogy
„légyszi, fuvarozz már át egész indianán, hogy
találkozhassak egy sráccal! " szóval eléggé megszívtuk.

szürkefiú: egy csomót kell olvasnom maja

témában. apuciáldozata: a méhecskéről?
szürkefiú:???
apuciáldozata: nem érdekes. mi bezzeg nem is
tanulunk a majákról, mert most már csak az
„amerikai" történelemmel foglalkozunk.
szürkefiú: na de a maják is amerikában éltek,
nem? apuciáldozata: az én sulim szerint nem.
**nyög** szürkefiú: szóval ma kinek a halálát
kívántad?
szürkefiú: és „halálát kívántad" alatt úgy
értem, „kinek az eltűnéséről álmodoztál", ha
esetleg az iskola vezetősége figyelné a
beszélgetésünket.
apuciáldozata: a pokolba kívántak száma
tizenegy. tizenkettő, ha a macskát is számoljuk.
szürkefiú:... és a terrorelhárításnak is üzenem,
hogy ez csak poén.
szürkefiú: pokolba a macskával!
apuciáldozata: pokolba a macskával!

még senkinek sem beszéltem isaacről, mert senkinek

semmi köze hozzá. imádom, hogy ő mindenkiről tudja,
ki kicsoda, róla viszont senki nem tud semmit. ha
lennének igazi barátaim, akikkel őszintén beszélhetnék,
talán lehetne némi gond az ügyből, de mivel jelenleg
egyetlen kocsiban elférne mindenki, aki ott akarhat lenni
a temetésemen, azt hiszem, nincs gáz.
végül isaacnek mennie kell, mert igazából nem is
lenne szabad használnia a számítógépet a lemezboltban,
ahol dolgozik. szerencsére a bolt nem tűnik nagyon
forgalmasnak, és a főnök valami drogdíler vagy ilyesmi,
úgyhogy folyton isaacre hagyja a boltot, amíg ő elmegy
„találkozni néhány emberrel".
otthagyom a számítógépet, és gyorsan befejezem a
háziamat. aztán bemegyek a tévészobába, és
bekapcsolom az esküdt ellenségeket, mivel az egyetlen
dolog, amit biztosra vehetek az életemben, az, hogy
valahányszor bekapcsolom a tévét, valamelyik csatornán
tuti adják az esküdt ellenségek valamelyik epizódját.
ezúttal azt az epizódot fogom ki, amiben a pasas egyik
szőkét fojtja meg a másik után, és bár megesküdnék,
hogy már legalább tízszer láttam, mégis úgy nézem,
mintha nem tudnám, hogy a csávó éppen készül a
csinos riporternő nyakára tekerni a függönyzsinórt. a
fojtogatós részt nem nézem, mert elég béna, de miután
a rendőrség elfogja a pasast, bíróság elé kerül, és jön az
egész tárgyalásos cirkusz.

ügyvéd: haver, a zsinór ledörzsölt a tenyeredről egy

mikroszkopikus darabka bőrt, miközben fojtogattad a
csajt, és miután a laborban megvizsgálták, kiderült,
hogy totál megszívtad.

a pasas tuti bánja, hogy nem húzott kesztyűt, bár az

meg valószínűleg szövetszálakat hagyott volna a csaj
nyakán, szóval így is, úgy is megszívta volna. miután
véget ér az epizód, jön egy újabb rész, amit azt hiszem,
még nem láttam, aztán egy híresség elüt egy csecsemőt
a terepjárójával, és akkor eszembe jut, hogy jaj, tényleg,
ez az a rész, amiben az a híresség elüti azt a csecsemőt a
terepjárójával. de azért megnézem, mert úgysincs jobb
dolgom. aztán hazaér anyám, ott talál a tévészobában,
és mintha mi is ismétlést adnánk elő.

anyu: milyen napod volt? én: anyu, épp tévét

nézek.
anyu: vacsorázhatunk negyedóra múlva? én:
anyu, épp tévét nézek!
anyu: hát, akkor terítsd meg az asztalt a
reklámszünetben.
én: JÓ MINDJÁRT.

egyáltalán nem értem ezt az egészet: mégis mi

lehetne unalmasabb és szánalmasabb, mint megteríteni
az asztalt, pedig csak ketten vagyunk? de komolyan,
tányéralátét meg salátás villa meg minden. mégis kit
akar anyám átverni? bármit megadnék, hogy ne kelljen
a következő húsz percben anyámmal szemben ülnöm
az asztalnál, mert ő nem viseli el a néma csöndet. nem,
muszáj dumálással kitöltenie. legszívesebben közölném
vele, hogy erre valók az ember fejében szóló hangok,
azoknak a dolga kitölteni a csendet. de anyám nem
foglalkozik a gondolataival, hacsak nem mondhatja ki
őket.
 anyu: ha ma szerencsém lesz, talán
hozzáadhatunk még néhány dolcsit az
autóalaphoz. én: igazán nem kell kocsira
gyűjtened. anyu: ne butáskodj! legalább van
okom pókerezni menni a csajokkal.

nagyon szeretném, ha leállna ezzel. sokkal jobban

sajnálja, hogy nekem nincs autóm, mint én. mármint, én
nem vagyok olyan seggfej, aki szerint amint az ember
betölti a tizenhetet, istenadta amerikai joga, hogy
vadonatúj Chevrolet várja a felhajtón. tisztában vagyok
a helyzetünkkel, és tudom, mennyire nem tetszik
anyámnak, hogy a drogériában kell melóznom
hétvégente, csak azért, hogy megvehessük magunknak
a drogériában mindazt, amire szükségünk van. attól sem
érzem jobban magam, hogy anyám folyton emiatt
szomorkodik. és persze a pénzen kívül más oka is van,
hogy pókerezni menjen. több barátra van szüksége.
anyám megkérdi, bevettem-e a piruláimat, mielőtt
elhúztam ma reggel, én meg mondom neki, hogy igen,
különben már a kádba fojtottam volna magam, nem? ez
nem tetszik neki, úgyhogy gyorsan hozzáteszem, „csak
viccelek, csak viccelek", és az eszembe vésem, hogy a
gyógyszeres poénok nem anyáknak valók. úgy döntök,
mégsem veszem meg anyámnak azt a világ legjobb
anyukája (akinek depressziós lúzer a gyereke) feliratú
pulcsit, amit kinéztem neki anyák napjára. (na jó,
igazából nincs is ilyen pulcsi, de ha létezne, kiscicák
lennének rajta, amint épp a konnektorba dugják a
mancsukat. )

az igazat megvallva halál depis leszek attól, hogy a

depresszióra gondolok, úgyhogy visszamegyek a
tévészobába, és nézem még egy kicsit az esküdt
ellenségeket. isaac nyolc előtt sosem szokott visszajönni
a chatre, szóval addig várnom kell. maura felhív, de
nincs erőm bármi másról beszélni vele, mint hogy mi
történik az esküdt ellenségekben, márpedig azt utálja.
ezért inkább hagyom, hogy a mobil hangpostára
kapcsoljon.

én: itt will. mi a faszért hívsz? hagyj üzenetet,

és talán majd visszahívlak. [SÍP]
maura: szeva, lúzer. annyira unatkozom, hogy
felhívtalak. gondoltam, ha épp nem csinálsz
semmit, akkor megtermékenyíthetnél. na
mindegy. asszem felhívom a jó öreg józsefet,
és megdugatom magam egy jászolban, hadd
szüljek én is szent gyermeket.

mire érdekelne maura, már majdnem nyolc óra. és

még akkor sem érdekel eléggé, hogy visszahívjam. nem
szeretjük visszahívni egymást, szinte soha nem is
szoktuk. ezért inkább a géphez megyek, és úgy érzem
magam, mintha kislánnyá változnék át, aki életében
először pillant meg szivárványt. totál kerge meg ideges
meg reménykedő meg kétségbeesett leszek, és
megtiltom magamnak, hogy mániákusan lessem a
pajtilistámat, de mégis olyan, mintha egyenesen a
szemembe sugározna. 20:05-kor felbukkan a listán isaac
neve, én pedig számolni kezdem a másodperceket. csak
tizenkettőig jutok, amikor megjelenik az üzenete.

apuciáldozata: halihó!
szürkefiú: üdvözlet!
apuciáldozata: úgy örülök h itt vagy.
szürkefiú: úgy örülök, hogy itt vagyok.
apuciáldozata: a meló ma = a világ! leggázabb!
napja!!! egy csaj le akart nyúlni valamit, és még
csak meg sem próbálta leplezni. régebben
sajnáltam kicsit a bolti szarkákat.
apuciáldozata: de most már csak rács mögött
akarom látni őket. mondtam a csajnak, hogy
tegye vissza, ő meg adta a hülyét, hogy „mit
tegyek vissza?" végül benyúltam a zsebébe, és
kivettem a cédét. és mit mondott erre? csak
azt, hogy „ó!" szürkefiú: még annyit se, hogy
„bocsánat"?
apuciáldozata: még annyit se.
szürkefiú: a csajok tök gázosak.
apuciáldozata: és a fiúk talán angyalok?

így folytatjuk még kábé egy órán át. legszívesebben

telefonon beszélnék isaackel, de a szülei nem engedik,
hogy legyen mobilja, én pedig tudom, hogy anyám
néha megnézi a telefonom híváslistáját, amíg
zuhanyozom. de azért ez is tök jó.
ez a napom egyetlen része, amikor úgy érzem, hogy
olyasmit csinálok, amire tényleg megéri időt szánnom.
szokás szerint tíz percig búcsúzkodunk.

apuciáldozata: most már mennem kéne.

szürkefiú: nekem is.
apuciáldozata: de nem akarok.
szürkefiú: én se.
apuciáldozata: holnap?
szürkefiú: holnapi
apuciáldozata: kívánnék jó éjt, de nincs más
kívánságom, csak te.
szürkefiú: nekem is te vagy a kívánságom.

ez veszélyes, mert eltökélten nem szoktam

megengedni magamnak, hogy bármit is kívánjak.
gyerekként túl sokszor kulcsoltam össze a kezem, vagy
hunytam le szorosan a szemem, és szenteltem magam
teljesen annak, hogy reménykedjek valamiben. még
abban is hittem, hogy a szobám egyes pontjain
hatásosabban kívánhatok, mint máshol: az ágy alatt
okés volt, de az ágyon nem; a gardrób legalja is jó volt,
de csak akkor, ha az ölembe vettem a
baseballkártyáimmal teli cipős dobozomat. az
íróasztalnál ülve soha, de soha nem volt szabad kívánni,
viszont a zoknis fióknak mindig kihúzva kellett lennie.
ezeket a szabályokat senki nem verte a fejembe: saját
magamtól találtam ki őket. órákat voltam képes eltölteni
azzal, hogy kitaláljam a tökéletes elhelyezkedést egy
adott kívánsághoz... és minden egyes alkalommal az
abszolút közöny megingathatatlan falával találtam
szemben magam. akár egy hörcsögöt kívántam, akár
azt, hogy anyám ne sírjon többet... a zoknis fiók mindig
ki volt húzva, én meg a játékos dobozom mögött ültem,
egyik kezemben három játék katonával, a másikban egy
matchboxszal. abban sosem reménykedtem, hogy
minden jobb lesz: csakis azt kívántam, hogy egyvalami
legyen
jobb. de soha semmi nem lett jobb. úgyhogy végül
feladtam. minden egyes nap feladom.
de isaacet nem adom fel. néha megijeszt, hogy azt
kívánom, bár működne ez a dolog kettőnkkel. késő este
kapok tőle egy e-mailt.

úgy érzem, mintha az életem most totál szétszórt lenne.

mintha apró papír fecnikből állna az egész világom, és
valaki bekapcsolt volna egy ventilátort. de amikor veled
beszélgetek, az olyan érzés, mintha egy kis időre
kikapcsolnák a ventilátort. mintha a dolgoknak tényleg
lehetne értelme. segítesz, hogy teljesen összeszedhessem
magam, és ezért kimondhatatlanul hálás vagyok.

ÚRISTEN TOTÁL SZERELMES VAGYOK.

 harmadik fejezet

Egy hétig nem történik semmi. Mármint nem átvitt

értelemben gondolom, hogy nem történnek
jelentőségteljes események. Úgy értem, hogy nem
történik semmi, de semmi. Abszolút pangás van. Ez
egészen mennyei, hogy őszinte legyek.
Nincs semmi más, csak szokás szerint felkelek,
lezuhanyozom, suliba megyek, elámulok Mini Cooper
meg a pad csodáján, minden óra alatt búsan nézegetem
a Burger King kölyök menüs karórámat,
megkönnyebbülök, amikor végre kicsöngetnek a
nyolcadik óráról, hazabuszozom, megcsinálom a
házimat, megvacsorázom a szüleimmel, bezárkózom a
szobámba, jó zenét hallgatok, facebookozok, mások
állapotfrissítéseit olvasgatom, én viszont nem írok
magamról semmit, mert a kussolási szabály az írott
kommunikációra is vonatkozik, aztán lefekszem,
felébredek, lezuhanyozom, és újra suliba megyek. Nem
zavar az egyhangú jelentéktelenség. Ami a mindennapi
életemet illeti, örömmel választom a csendes
kétségbeesést a radikális váltakozás helyett.
Aztán csütörtök este hazamegyek, és Mini Cooper
felhív, és történni kezd valami. Felveszem a telefont,
Mini pedig minden bevezetés nélkül közli:
– El kéne jönnöd holnap a Meleg-Hetero
Diákszövetség gyűlésére.
– Ne vedd magadra, Mini – felelem –, de nem
vagyok oda a szövetségekért. Egyébként is, tudod, mi a
véleményem a tanórán kívüli elfoglaltságokról.
– Nem, nem tudom – válaszolja Mini.
– Hát, ellenzem őket – jelentem ki. – Nekem bőven
elég a tanórán belüli elfoglaltság. Figyelj, Mini, mennem
kell. Anyu beszél a másik vonalon. – Leteszem a
kagylót. Anyám nem is telefonál, de muszáj volt
letennem, mert nem hagyhatom, hogy Mini rádumáljon
valamire.
De aztán Mini visszahív. És bevallja az igazat:
– Őszintén szólva szükségem van rá, hogy gyere,
mert muszáj nőnie a részvételnek. Az iskolától kapott
anyagi támogatásunk részben azon múlik, hogy hányan
jelennek meg a gyűléseken.
– Miért kell neked pénz a sulitól? Hiszen saját házad
van.
– Szükségünk van a lóvéra, hogy megrendezhessük
a Nagyon Mini előadását.
– Ó, te jószagú atyaúristen! – fakadok ki az ötlet
hallatán, ugyanis a Nagyon Mini egy musical, amit
maga Mini írt. Alapvetően a saját életét dolgozta föl
benne, kivéve, hogy ebben énekelnek. Most komolyan,
én nem dobálózom könnyelműen ezzel a kifejezéssel,
de ez a világtörténelem legbuzisabb musicalje.
Márpedig az nem kis teljesítmény. És a buzis alatt nem
azt értem, hogy gáz. Csak azt, hogy buzibb már nem is
lehetne. Ami azt illeti, egész jó... mármint, egy
musicalhez képest. A dalok fülbemászóak. Én
különösen kedvelem a Fiúk a pályán (szűk naciban)
című számot, amiben a következő feledhetetlen sorok
hangzanak el: „együtt öltözök a csapattal, / mindennap
pucér fiúkkal, / de nem izgulok föl rajta, / mer'
mindegyikük tök randa".
– Most mi van? – nyavalyog Mini.
– Csak aggódom, hogy talán, izé... hogy is mondta
Gary a minap... „nem tesz jót az ügynek" –
magyarázom.
– Na, pontosan ilyen dolgokat mondhatsz el holnapi
– feleli Mini, és csak egy kicsit érződik csalódottnak a
hangja.
– Jó, elmegyek – mondom, és leteszem a telefont.
Visszahív, de nem veszem föl, mert éppen fent vagyok a
Facebookon, Mini profilját böngészem, végignézem
mind az ezerötszázharminckét ismerősét, egyik cukibb
és trendibb, mint a másik. Megpróbálok rájönni, hogy
pontosan kik lehetnek a Meleg- Hetero
Diákszövetségben, és vajon kialakíthatok-e belőlük egy
nekem megfelelő, nem idegesítő Baráti Kört. De
amennyire meg tudom állapítani, nincs a tagok közt
más, csak Gary, Nick meg Jane. A lány aprócska
profilképére hunyorgok, amin mintha egy életnagyságú,
korcsolyás kabalafigurát karolna át.
És pontosan ekkor értesítést kapok, hogy Jane
ismerősnek jelölt. Pár másodperccel azután, hogy
elfogadom, üzenetet is küld.
 Jane: Hali!
Én: Hali.
Jane: Bocs, lehetséges, hogy a felkiáltójel túlzás
volt.
Én: Haha. Semmi gáz.

Megnézem a profilját. A kedvenc zenéinek és

könyveinek listája botrányosan hosszú, úgyhogy csak
az A-val kezdődő zenéket bírom végignézni, mielőtt
feladom. Jane helyes a képein, de nem igazán úgy néz
ki, mint a való életben: a fotós mosolya nem a rendes
mosolya.

Jane: Hallom, Mini próbál beszervezni az

MHD-be.
Én: Úgy van.
Jane: El kéne jönnöd. Szükségünk van új
tagokra. Őszintén szólva elég szánalmasak
vagyunk.
Én: Ja, asszem elmegyek.
Jane: Király. Nem is tudtam, hogy fent vagy a
Facebookon. Vicces a profilod. Tetszik az a
szöveg, hogy „Tanórán kívüli elfoglaltság:
lényeg, hogy a SULIN kívül legyen."
Én: Neked több kedvenc együttesed van, mint
Mininek expasija.
Jane: Hát, igen. Van, aki tapasztalatot gyűjt;
más a zenéket.
Én: És van, aki nem csinál semmit.
 Jane: Fel a fejjel, Will. Hamarosan te leszel a
leghelyesebb hetero srác a Meleg-Hetero
Diákszövetségben.

Határozottan úgy érzem, hogy flörtölés zajlik. Na,

félreértés ne essék, én is ugyanúgy szeretek flörtölni,
mint bármelyik srác, mármint bármelyik olyan srác, aki
újra meg újra tanúja lehet, hogyan töri össze a szerelem
a legjobb barátja szívét. Ám a befogós és a leszarós
szabályt semmi sem hágja át jobban a flörtölésnél...
kivéve talán azt az elbűvölően borzalmas pillanatot,
amikor az ember a flörtölést követően akcióba lendül, és
csókkal pecsételi meg a leendő szívfájdalmát.
Tulajdonképpen ennek kellene a harmadik szabálynak
lennie:
1. Fogd be! 2. Szard le! 3. Soha ne csókold meg a
lányt, aki bejön neked!

Én, némi habozás után: Hány hetero srác van

az MHD-ben?
Jane: Rajtad kívül? Egy se.

Lol-lal válaszolok, és hülyének érzem magam, amiért

egyáltalán felmerült bennem a gondolat, hogy talán
flörtöl velem. Jane csak egy okos, gúnyos csaj, akinek
túlságosan göndör a haja.

Így hát másnap délután fél négykor, amikor

kicsöngetnek a nyolcadik óráról, a másodperc törtrészére
fortyog a testemben az endorfin, ami általában jelzi,
sikeresen túléltem még egy napot anélkül, hogy bármi is
történt volna, de aztán eszembe jut: a napnak még nincs
vége.
Felcaplatok az emeletre, miközben diákok tömege
árad lefelé, őket már várja a hétvége.
Elérek a 204A jelzésű osztályteremhez. Kinyitom az
ajtót. Jane nekem háttal ül egy padon, lábát egy székre
téve. Halványsárga pólót visel, és előrehajol, így
kilátszik a dereka.
Mini Cooper egy vékony szőnyegen heverészik, a
hátizsákját használva párnának. Tapadós farmer van
rajta, úgy fest, mintha kolbászbélbe gyömöszölte volna
a lábát. Jelen pillanatban mi hárman alkotjuk a Meleg-
Hetero Diákszövetséget.
– Grayson! – kiált fel Mini.
– Ez a Pokolra a Melegekkel Klub, ugye?
Mini elneveti magát. Jane továbbra sem fordul felém,
olvas valamit. Megint a hátára vándorol a tekintetem,
mert valahova ugyebár néznem kell, Mini meg azt
mondja:
– Mi van, Grayson, lemondasz az aszexualitásról?
Jane felém fordul, miközben szúrós pillantást vetek
Minire,
és azt motyogom:
– Nem vagyok szexellenes. Csak kapcsolatellenes.
– Most komolyan, ez kész tragédia, nem? –
panaszkodik Mini Jane-nek. – Graysonnak legalább
megvan az a jó tulajdonsága, hogy aranyos, mégse
hajlandó randizni.
Mini szeret kerítősködni nekem. Egyedül azért
csinálja,
mert élvezi, ha felbosszanthat. Sikerül is neki.
– Fogd be, Mini!
– Mármint, én nem látok benne semmi vonzót –
folytatja. – Ne vedd magadra, Grayson, de nem vagy az
esetem. A) nem ügyelsz eléggé a testápolásra, és B)
minden tulajdonságod, mi bejöhet valakinek, pont
olyasmi, ami nekem egyáltalán
nem jön be. Mármint, Jane, azt hiszem, abban
egyetérthetünk, hogy Graysonnak nagyon jól néz ki a
karja.
Jane láthatóan bepánikol egy kicsit, én pedig
közbevágok, hogy ne kelljen megszólalnia.
– Irtó fura módját választottad annak, hogy rám
hajts, Mini.

– Soha az életben nem hajtanék rád, mert nem vagy

meleg. És, hát, a hetero srácok alapból nem vonzók.
Mégis miért érdekelne olyan valaki, akit én tuti nem
érdekelhetek?
Költői a kérdés, de ha nem tennék direkt lakatot a
számra, azt válaszolnám: Azért érdekel valaki, akit én
nem érdekelhetek, mert a viszonzatlan szerelmet sokkal
könnyebb túlélni, mint a valaha viszonzott szerelmet.
– Én csak azt mondom, hogy a hetero csajok szerint
Grayson egész helyes – teszi hozzá Mini egy pillanattal
később.
 És ekkor döbbenek rá, hogy mekkora nagy őrültség
ez az egész. Mini Cooper azért rángatott el a Meleg-
Hetero Diák- szövetség gyűlésére, hogy összehozzon
egy csajjal. Ez természetesen idiótaság, méghozzá olyan
mélységesen és olyan sok szempontból, hogy csak egy
irodalomtanár bírná szavakba önteni. Mini legalább
befogja végre, én pedig elkezdem az órámat bámulni, és
azon tűnődöm, vajon minden MHD-s gyűlésen ez
szokott-e történni: talán egy órán át néma csöndben
fogunk itt üldögélni, Mini Cooper pedig időnként
iszonyatosan zavarba hoz minket egy-egy célzatos
megjegyzéssel, végül pedig körbe állunk majd, és azt
kiabáljuk, HAJRÁ MELEGEK! vagy valami. De aztán
belép Gary meg Nick néhány sráccal, akiket mintha
ismernék látásból, egy rövid hajú lánnyal, aki a Rancid
punkegyüttest hirdető bő, majdnem a térdéig érő pólót
visel, illetve egy irodalomtanárral, Mr. Fortsonnal, aki
engem sosem tanított, ez talán megmagyarázza, miért
mosolyog rám.
– Mr. Grayson! – szólít meg. – Örülök, hogy itt van.
Nagyon élveztem a néhány héttel ezelőtt az
iskolaújságnak írt levelét.
– Az volt életem legnagyobb hibája – közlöm vele.
– Miért?
– Hosszú történet – szól közbe Mini Cooper. –
Dióhéjban: Grayson bánja, hogy nem fogta be a száját,
és nem szart le mindent. – Én csak bólintok. – Te jó
isten, Grayson – suttogja Mini a lehető leghangosabban
–, meséltem már, mit mondott nekem Nick? – Töröm a
fejem: nick nick nick, ki a fene az a nick? Aztán Nickre
pillantok, aki nem Gary mellett ül, ez a rejtély első
kulcsa. A második az, amikor Mini folytatja: – Azt
mondta, hogy el tudja képzelni magát velem. Pontosan
ezeket a szavakat használta. Hát hallottál már valaha
ennél fantasztikusabbat? – Nem bírom megállapítani
Mini hanghordozásából, hogy fantasztikusan röhejesnek
vagy fantasztikusan csodálatosnak találja a dolgot,
úgyhogy csak vállat vonok.
Nick felsóhajt, a padra hajtja a fejét, és azt motyogja:
– Mini, ne most.
Gary a hajába túr, és szintén sóhajtozik.
– Árt az ügyünknek ez a nagy poliamoria.
Mr. Fortson megnyitja a gyűlést, méghozzá egy kis
kalapáccsal. Igazi bírói kalapáccsal. Szerencsétlen flótás!
Képzelem, hogy annak idején, az egyetemen, vagy
akármi, nem gondolta volna, hogy a tanári pályafutása
során bírói kalapácsot kell majd használnia.
– Tehát, ma nyolcan gyűltetek össze. Ez remek,
srácok. Azt hiszem, az első napirendi pont Mini
musicalje, a Nagyon Mini. El kell döntenünk, hogy a
darab színpadra állításához próbáljunk-e anyagi
támogatást igényelni az iskolától, vagy inkább más
feladatokra összpontosítsunk. Oktatásra, tájékoztatásra,
satöbbi.
– A Nagyon Mini célja pontosan az oktatás és
tájékoztatás – jelenti ki Mini, felülve a szőnyegen.
– Ja, persze – feleli Gary gúnyosan. – Gondosan
kioktatja és tájékoztatja a jónépet Mini Cooperről.
 A két oldalán ülő srácok röhögnek, és mielőtt még
észbe kaphatnék, felcsattanok:
– Na, Gary, ne szemétkedj már! – Egyszerűen
képtelen vagyok megállni, hogy védelmembe vegyem
Minit.
– Figyeljetek ide – szól Jane –, az nem kérdés, hogy
ki fogják-e gúnyolni a musicalt. Totál biztos, hogy igen.
De ez a darab őszinte. Vicces és igaz, nincs benne
semmi kamu. A melegeket egész emberként, bonyolult
személyiségként mutatja be... nem csak úgy, hogy „Ó,
istenem, el kell mondanom apucinak, hogy a fiúkat
szeretem, jaj-jaj, ez olyan nehéz! "
Gary grimaszol, és az ajkát biggyesztve nagyot fúj,
mintha cigizne.
– Aha, persze, mert te aztán tudod, milyen nehéz –
mondja Jane-nek. – Mivel te is... ja, nem, tényleg. Te
nem is vagy meleg.
– Az lényegtelen – feleli a lány.
Rápillantok Jane-re, miközben ő szúrós pillantást vet
Garyre, Mr. Fortson pedig nekiáll magyarázni, hogy a
Diák- szövetségen belül nem lehetnek külön kis
szövetségek, mert akkor odavész a nagy, egységes
Szövetség. Már épp azon gondolkozom, vajon hányszor
lesz még képes használni a szövetség szót egyetlen
mondatban, amikor Mini Cooper félbeszakítja:
– Várjunk csak, Jane, te hetero vagy?
Jane pedig bólint, anélkül, hogy felnézne, és azt
motyogja:
– Hát, legalábbis azt hiszem, igen.
 – Randiznod kéne Graysonnal – jelenti ki erre Mini.
– Baromira odavan érted.
Ha tetőtől talpig felöltözve, csurom vizesen, mindkét
kezemben ötkilós súlyzóval, a fejemen pedig egy halom
kemény kötésű könyvet egyensúlyozva mérlegre állnék,
kábé nyolcvan kilót nyomnék, ez nagyjából annyi, mint
amit Mini Cooper bal tricepse kitesz. De ebben a szent
pillanatban a szart is ki tudnám verni Mini Cooperből.
És meg is tenném, az úristenre esküszöm, ha nem
foglalna le, hogy megpróbáljak eltűnni szem elől.
Csak ülök ott, és azt gondolom: Édes istenem,
esküszöm, némasági fogadalmat teszek, monostorba
költözöm, és életem végéig egyedül neked hódolok, ha csak
most az egyszer rám borítasz egy láthatatlanná tévő
köpenyt, gyerünk már, gyerünk, könyörgök, könyörgök,
láthatatlanná tévő köpeny kell, most most most! Igencsak
lehetséges, hogy Jane ugyanezt gondolja, de nem
tudhatom, mert ő sem szólal meg, én pedig nem bírok
ránézni, semmit sem látok a nagy szégyenkezéstől.
A gyűlés még félóráig tart, miközben én meg se
szólalok, és meg se moccanok, semmilyen módon nem
reagálok semmire. Hallgatom, ahogy Nicknek sikerül
valahogyan kibékítenie Garyt meg Minit, a
diákszövetség pedig megállapodik abban, hogy iskolai
támogatást próbálnak szerezni mind a Nagyon Mini
bemutatójához, mind tájékoztató szórólapok
elkészítéséhez. Másról is beszélgetnek, de Jane nem
szólal meg többet.
Aztán a gyűlés véget ér, és a szemem sarkából látom,
hogy mindenki elmegy, de én nem mozdulok. Az
elmúlt harminc percben körülbelül négyszáztizenkét
tételből álló listát állítottam össze a fejemben Mini
Cooper meggyilkolásának különféle lehetőségeiről, és
addig nem mozdulok innen, amíg ki nem választom a
tökéletes módszert. Végül úgy döntök, egyszerűen
fogok egy golyóstollat, és beledöföm, legalább ezerszer.
Mint a börtönben. Úgy kihúzom magam, mint aki karót
nyelt, és kimegyek az osztályteremből. Mini Cooper egy
szekrénysornak dőlve vár rám, és megszólal:
– Figyelj, Grayson...
Odalépek hozzá, megmarkolom a pólóját,
lábujjhegyre állok, így nagyjából az ádámcsutkájáig
érek, és azt mondom:
– Ennél nagyobb szemétséget nem is művelhettél
volna, te faszszopó!
Mini elneveti magát, ezzel csak még jobban feldühít,
és azt feleli:
– Nem nevezhetsz faszszopónak, Grayson, mert A)
nem sértő, és B) tudod, hogy nem vagyok az. Még nem.
Legnagyobb bánatomra.
Elengedem a pólóját. Minit nem lehet testi erővel
megfélemlíteni.
– Jó, tök mindegy – válaszolom. – Akkor te szarzsák.
Seggfej. Pinanyaló.
– Na, ez már sértő – bólogat. - De figyu, haver!
Tényleg tetszel Jane-nek. Amikor kisétált az előbb a
teremből, rögtön odajött hozzám, és megkérdezte,
„Komolyan mondtad, hogy odavan értem, vagy csak
vicceltél? " Mire én: „Miért kérded? " Mire ő: „Hát,
aranyos srác, ez minden. " Mire mondtam neki, hogy
nem vicceltem, ő meg erre tök hülyén vigyorgott.
– Komolyan?
– Komolyan.
Nagy, mély levegőt veszek.
– Ez borzasztó. Nem vagyok oda érte, Mini.
– És még te nevezel engem őrültnek! – forgatja a
szemét. – Jane imádnivaló. Épp most tettem neked
óriási szívességet!
Tisztában vagyok vele, hogy a hozzáállásom nem
jellemzően fiús. Tisztában vagyok vele, hogy a pasik
elméletben örökké a szexre gondolnak, állandóan csak
arra hajtanak, és a pöcsükre hallgatva, fejvesztve
rohannak minden lány után, aki érdeklődést mutat
irántuk stb. Én viszont nem megdönteni szeretem a
lányokat, hanem észrevenni őket. Azt élvezem a
legjobban, amikor észreveszem, hogy egy lánynak
olyan illata van, mint a túlcukrozott kávénak, hogy a
valódi mosolya más, mint a fényképes mosolya, hogy az
alsó ajkába szokott harapni, hogy kilátszik a dereka fakó
bőre. Én csak ki akarom élvezni, hogy biztonságos
távolból észrevehetem ezeket a dolgokat – nem akarom
tudomásul venni, hogy észreveszem őket. Nem akarok
beszélni róla, és nem akarok cselekedni.
Miközben a zokogástól taknyos Mini öntudatlanul
hevert a lábainknál, megfordult a fejemben, hogy
cselekszem. Elképzeltem, hogy átlépek a hortyogó
óriáson, megcsókolom Jane-t, az arcára simítom a
kezem, érzem szokatlanul meleg lélegzetét, és akkor
lenne egy barátnőm, aki előbb-utóbb megharagudna
rám, amiért olyan hallgatag vagyok, én meg csak egyre
hallgatagabb lennék, mert nekem csak az tetszett,
amikor akkor egyszer egymásra mosolyogtunk az alvó
levitán fölött, aztán egy darabig szarul érezném magam,
és végül szakítanánk, azon a ponton pedig ismét
megfogadnám, hogy betartom a szabályokat.
Végigcsinálhatnám mindezt.
Vagy egyszerűen csak betarthatnám a szabályokat.
– Hidd el nekem – mondom Mininek –, egyáltalán
nem segítesz. Ne avatkozz bele az életembe, oké?
Vállat von, ezt úgy veszem, megértett.
– Na, szóval, ami Nicket illeti... – vált témát Mini. –
Az a helyzet, hogy ő meg Gary tök sokáig voltak együtt,
és igazából csak tegnap szakítottak, de tökre szikrázik
kettőnk között a levegő.
– Iszonyatosan rossz ötlet – közlöm vele.
– De hát szakítottak – makacskodik Mini.
– Igen, de mi történne, ha valaki veled szakítana,
aztán másnap már az egyik haveroddal flörtölne?
– Majd átgondolom – feleli Mini, de tudom, hogy
úgyis képtelen lesz visszafogni magát, és megállni egy
újabb rövid, kudarcba fulladó románcot. – Te, figyu –
élénkül fel –, el kéne jönnöd pénteken a Raktárba, velem
meg Nickkel! Az a banda játszik, a hogyishívják... a
Maybe Dead Cats. Intellektuális pop punkot nyomnak.
Olyanok, mint a Dead Milkmen, csak nem annyira
poénosak.
 – Köszi, hogy csak most szólsz – mondom, és
oldalba bököm a könyökömmel. Erre játékosan meglök,
én pedig majdnem lezuhanok a lépcsőn. Olyan, mintha
egy mesebeli óriás lenne a legjobb barátom: Mini
Cooper akaratlanul is fájdalmat okoz.
– Azt hittem, úgysem akarnál jönni, a múlt heti
katasztrófa után.
– Jaj, várjunk, nem tudok menni. A Raktárba csak
nagykorúakat engednek be.
Mini Cooper, aki előttem megy, elér a kijárathoz.
Meglöki a csípőjével, mire az ajtó kitárul. Kilépünk a
szabadba. Itt a hétvége. Ránk tűznek Chicago erős
fényei. Elönt a hideg levegő, eláraszt a fény, Mini
Coopert pedig hátulról világítja meg a lemenő nap, így
alig látom őt, amikor visszafordul felém, és előveszi a
telefonját.
– Kit hívsz? – kérdezem, Mini azonban nem felel.
Csak markolja a mobilt a gigászi, húsos kezében,
aztán beleszól:
– Szeva, Jane! – Elkerekedik a szemem, és
végighúzom az ujjamat a nyakamon, de Mini csak
mosolyog, és folytatja: – Figyu, Grayson el akar jönni
velünk a Maybe Dead Cats-koncertre pénteken. És előtte
talán vacsi? – Hallgatja Jane válaszát. – Hát, csak az a
baj, hogy nincs személyije. Nem ismersz valakit, akitől
szerezhetne? – Jane megint mond valamit. – Még nem
értél haza, ugye? Na, akkor gyere vissza, és vidd el ezt a
gizdát! – Leteszi a telefont, és közli velem: – Jane úton
van.
 Dermedten állok a kapuban, miközben Mini lerohan
a lépcsőn, majd szökdécselni – igen, szökdécselni – kezd
a diákok parkolója felé.
– Mini! – kiabálok utána, de nem fordul meg; csak
szökdécsel tovább. Eszem ágában sincs átvenni az őrült
ugrabugrálását, viszont egy egészen kicsit azért
elmosolyodom. Igaz, hogy Mini Cooper gonosz
varázsló, de ő aztán igazán önmaga, és ha szökdécselő
óriás akar lenni, akkor mint hatalmas amerikainak,
minden joga megvan hozzá.

Úgy gondolom, nem léphetek meg Jane elől, szóval

az iskola lépcsőjén üldögélek, amikor két perccel később
felbukkan egy ősrégi, kézzel narancssárgára pingált
Volvóban. Már láttam ezt a tragacsot a parkolóban –
lehetetlen nem észrevenni –, de eszembe sem jutott
volna, hogy Jane-é. Visszafogottabb embernek tűnik,
mint amire ez a kocsi utal. Lemegyek a lépcsőn,
kinyitom az anyósülés ajtaját, és bemászom, a lábam
egy halom szemétben, gyorskajás csomagolópapírban
landol.
– Bocsi. Tudom, hogy ez undorító.
– Semmi vész – felelem. Ez tökéletes pillanat lenne
arra, hogy poénkodjak, de én csak arra gondolok: pofa
be, pofa be, pofa be. Egy idő után viszont már túl
furcsának érzem a csöndet, úgyhogy megszólalok: –
Ismered ezt az együttest, ezt az, izé, Maybe Dead Catst?
– Aha. Nem is rossz. Kicsit olyanok, mint a Mr. T
Experience gyenge koppintása, de van egy számuk,
amit nagyon szeretek: kábé ötvenöt másodperc hosszú,
az a címe, hogy Annus Miribalis, és dióhéjban
elmagyarázza Einstein relativitáselméletét.
– Király – felelem. Jane elmosolyodik, sebességbe
teszi a kocsit, és elhajtunk a belváros felé.
Úgy egy perccel később lassítunk egy stoptáblánál,
aztán Jane lehúzódik a kocsival az út szélére, és rám
néz.
– Én elég félénk vagyok – közli.
– Mi?
– Elég félénk vagyok, szóval megértelek. De ne
rejtőzz Mini mögé!
– Nem rejtőzöm – felelem.
Jane ekkor kicsatolja a biztonsági övét, de nem értem,
miért, aztán áthajol a sebváltó fölött, és végre felfogom,
mi történik, ő lehunyja a szemét, kissé oldalra dönti a
fejét, én pedig elfordulok, a kocsija padlóján heverő
gyorskajás szemétre meredek. Jane kinyitja a szemét, és
összerezzenve elhúzódik tőlem. Én meg dumálni
kezdek, hogy megtörjem a csöndet:
– Én nem igazán, izé, szerintem te csúcs vagy, meg
szép, de én nem igazán, tudod, igazából nem, szóval,
azt hiszem, hogy én nem, ööö, nem igazán akarok most
kapcsolatot.
Pillanatnyi hallgatás után Jane nagyon halkan azt
mondja:
– Szerintem én kissé félre lettem informálva.
– Lehetséges – felelem.
– Nagyon sajnálom.
 – Én is. Mármint, te tényleg nagyon...
– Ne, ne, ne, elég, ettől csak rosszabb. Na jó. Oké.
Nézz rám! – Ránézek. – Én totálisan el tudom felejteni,
hogy ez egyáltalán megtörtént, de csak akkor, és csakis
akkor, ha te szintén totál képes vagy elfeledkezni arról,
hogy bármi is történt az előbb.
– Már el is felejtettem, hogy megtörtént – felelem,
aztán helyesbítek. – Nem is történt semmi.
– Pontosan – válaszolja, és ezzel véget is ér a
harminc másodperces megállónk a stoptáblánál, és a
fejem az ülésnek csapódik, ahogy Jane gázt ad. Ez a csaj
úgy vezet, ahogy Mini randizik.

A belvárosba érve lehajtunk a Michigan-tó menti

gyorsforgalmiról, és a Neutral Milk Hotelről
beszélgetünk, hogy vajon vannak-e olyan felvételeik,
egyszerű demók, amiket még senki sem hallott, és hogy
milyen érdekes lenne megtudni, milyenek lehettek a
számaik, mielőtt rendesen kidolgozták volna őket, és
hogy talán betörhetnénk a stúdiójukba, lemásolni az
összes valaha felvett anyagukat. Az ősrégi Volvo
fűtésétől kiszárad a szám, és a felém hajolós dolog
tényleg, őszintén elfelejtettnek érződik... és rádöbbenek,
hogy furcsa módon csalódott vagyok, amiért Jane
teljesen nyugodtnak látszik, ettől én valami különös
okból kikosarazottnak érzem magam, ebből pedig azt a
következtetést vonom le, hogy saját szárnyat
érdemelnék az Őrület Múzeumában.
Miután végre találunk valahol parkolóhelyet, két
tömböt gyalogolunk, mielőtt Jane egy hot dog árus
melletti üzlet jellegtelen üvegajtajához vezet. Az ajtón
az a felirat áll: ARANYPART FÉNYMÁSOLÓ ÉS
NYOMTATÓ SZALON. Felmegyünk a lépcsőn, a
levegőt betölti a sertéshúst soha nem látott virsli
ínycsiklandó illata, aztán belépünk egy apró, irodaszerű
helyiségbe. A berendezést a végletekig
leegyszerűsítették, vagyis nincs más a szobában, csak
két összecsukható szék, egy kis-macskákat ábrázoló,
MIZU, cicu? feliratú poszter, a pulton
pedig egy elszáradt cserepes növény, egy számítógép
meg egy csúcstechnikás nyomtató.
– Szeva, Paulie! – köszön Jane egy teletetovált
fazonnak, aki az üzlet egyetlen alkalmazottjának tűnik.
Itt már nem érezni a hot dog szagát, de csak azért, mert
az Aranypart fénymásoló és nyomtató szalon bűzlik a
fűtől. A tetkós megkerüli a pultot, és fél karral megöleli
Jane-t, aki azt mondja: – Ez itt a haverom, Will. – A srác
ezután kezet nyújt nekem, és amikor megrázom, látom,
hogy a hüvelykje kivételével minden ujjára egy-egy
betű van tetoválva: N-A-G-Y. – Paulie meg a bátyám jó
haverok. Együtt jártak gimibe.
– Ja, együtt jártunk gimibe – helyesel Paulie. – De az
hótziher, hogy nem együtt érettségiztünk, mer' én még
mindig nem érettségiztem le. – Jót röhög.
– Hát igen, szóval, Paulie, képzeld, Will elvesztette a
sze-mélyijét – magyarázza Jane.
– Az szívás, kölyök – mosolyog rám a srác.
Odanyújt nekem egy üres papírt, és azt mondja: – Kell
nekem a teljes neved, a születési dátumod, a tb-számod,
a magasságod, a súlyod meg a szemed színe. Plusz száz
dolcsi.
– Én, izé... – hebegek, mert nem szokásom száz
dollárral a zsebemben mászkálni. De mielőtt egyáltalán
szavakba önthetném, hogy nincs nálam ennyi pénz,
Jane lerak a pultra öt darab húszdolláros bankjegyet.
Leülünk Jane-nel az összecsukható székekre, és
együtt találjuk ki az új személyazonosságomat: a nevem
Ishmael J. Biafra, a címem West Addison Street 1060.,
ahol valójában a Wrigley Field baseballstadion található.
Barna hajam és kék szemem van. Százhetvennyolc centi
magas vagyok, hetvenhárom kilót nyomok, a tb-
számom pedig kilenc véletlenszerűen választott
számjegyből áll, és a múlt hónapban töltöttem be a
huszonkettőt. Átnyújtom a papírt Paulie-nak, mire ő a
padlón lévő ragasztócsíkra mutat, hogy álljak oda. A
szeméhez emel egy digitális fényképezőgépet, és azt
mondja:
– Csíz! – Amikor a jogsimhoz fotóztak, akkor sem
mosolyogtam, úgyhogy most sincs eszem ágában sem.
– Csak egy perc, és kész vagyok – ígéri Paulie.
A falnak dőlök, és annyira idegeskedem a személyi
miatt, hogy már nem is idegeskedem azon, milyen
közel vagyok Jane-hez. Bár tudom, hogy előttem már
kábé hárommillióan csináltattak hamis személyit, attól
még biztos vagyok benne, hogy ez bűntény, márpedig
én általában igyekszem elkerülni a bűnelkövetést.
– Még piálni sem szoktam – mondom fennhangon,
félig magamhoz, félig Jane-hez beszélve.
– Az enyém csak koncertekre van – válaszolja.
– Megnézhetem? – kérdezem.
Jane fogja a hátizsákját, ami úgy össze van firkálva
tollal, hogy teljesen elborítják az együttesek nevei meg a
dalszövegidézetek, és előveszi a pénztárcáját.
– Itt tartom, jól eldugva – magyarázza, és
kicipzárazza a tárca egyik rekeszét –, mert, szóval, ha
esetleg meghalnék, vagy valami, nem akarom, hogy a
kórházban megpróbálják felhívni Zora Thurston Moore
szüleit. – Tényleg ez a név van ráírva, és a személyi
nekem teljesen hitelesnek tűnik. A fénykép zseniális:
Jane úgy mosolyog rajta, mint aki menten elneveti
magát, és pontosan így nézett ki Mini házában, nem is
hasonlít azokra a facebookos fotókra.
– Ez szuper kép rólad. Pontosan így nézel ki –
mondom neki. Mert ez az igazság. Épp ez a baj: olyan
sok minden igaz. Igaz, hogy el akarom halmozni Jane-t
bókokkal, és az is igaz, hogy szarni akarok az egészre.
Igaz, hogy szeretném, ha bejönnék neki, és az is igaz,
hogy egyáltalán nem szeretném. A hülye, végtelen
igazság folyamatosan kétféle dolgot magyaráz azzal a
nagy, hülye szájával. Amiatt dumálom tovább a
hülyeségeket: – Mármint, az ember nem tudhatja, hogy
néz ki, igaz? Valahányszor tükörbe néz, tudatosan
figyeli önmagát, úgyhogy akaratlanul is pózol egy kicsit.
Szóval igazából nem tudja, hogy néz ki valójában. De ez
a kép... Na, te pontosan így nézel ki.
Jane ráteszi két ujját a fotóra, és mivel a személyit a
combomon egyensúlyozom, tulajdonképpen a lábamon
vannak az ujjai, ha az igazolványt nem számítjuk, én
pedig egy pillanatra a kezére meredek, aztán felnézek
rá, és ő azt mondja:
– Akármilyen simlis is Paulie, tulajdonképpen egész
jó fényképész.
Paulie pontosan ekkor tér vissza, személyinek tűnő
kártyát lobogtat a levegőben.
– Íme, az azonosító okmánya, Mr. Biafra – nyújtja át
nekem az igazolványt. Ezen a kezén az a szó olvasható
ki: S-Z-A-R.
A személyi tökéletes. Ugyanazok a hologramok és
színek, mint egy rendes, Illinois államban kiállított
személyi igazolványon, ugyanaz a vastag, laminált
műanyag, ugyanúgy rajta van a szervdonor jelzés is.
Még a fénykép sem rossz.
– Jesszusom! – hüledezem. – Ez zseniális. A kamu
személyik Mona Lisája.
– Nem ügy – feleli Paulie. – Na jó, gyerekek, nekem
el kell intéznem valamit. – Elmosolyodik, és feltart egy
jointot. Fel nem foghatom, hogy valaki, aki ennyit
füvezik, miként lehet ekkora zseni az okmányhamisítás
területén. – Szeva, Jane. Mondd meg Philnek, hogy
csörögjön rám!
– Igenis, értettem – válaszolja Jane, aztán már
megyünk is lefelé a lépcsőn, érzem a nadrágom
zsebében a hamis személyit, a combomnak simul, és
olyan érzés, mintha az egész rohadt világ a lábaim előtt
heverne.
 Kilépünk az utcára, a hideg szokás szerint
megdöbbent. Jane futásnak ered, és fogalmam sincs,
vajon azt várja-e, hogy kövessem, de aztán megfordul,
és szökdécselni kezd hátrafelé. Az ő irányába fúj a szél,
így alig hallom a kiabálását:
– Gyere már, Will! Ugrándozz! Elvégre is épp most
lettél férfi!
És a fene essen belém, én tényleg szökdécselni
kezdek utána.
– Csíz! – Amikor a jogsimhoz fotóztak, akkor sem
mosolyogtam, úgyhogy most sincs eszem ágában sem.
– Csak egy perc, és kész vagyok – ígéri Paulie.
A falnak dőlök, és annyira idegeskedem a személyi
miatt, hogy már nem is idegeskedem azon, milyen
közel vagyok Jane-hez. Bár tudom, hogy előttem már
kábé hárommillióan csináltattak hamis személyit, attól
még biztos vagyok benne, hogy ez bűntény, márpedig
én általában igyekszem elkerülni a bűnelkövetést.
– Még piálni sem szoktam – mondom fennhangon,
félig magamhoz, félig Jane-hez beszélve.
– Az enyém csak koncertekre van – válaszolja.
– Megnézhetem? – kérdezem.
Jane fogja a hátizsákját, ami úgy össze van firkálva
tollal, hogy teljesen elborítják az együttesek nevei meg a
dalszövegidézetek, és előveszi a pénztárcáját.
– Itt tartom, jól eldugva – magyarázza, és
kicipzárazza a tárca egyik rekeszét –, mert, szóval, ha
esetleg meghalnék, vagy valami, nem akarom, hogy a
kórházban megpróbálják felhívni Zora Thurston Moore
szüleit. – Tényleg ez a név van ráírva, és a személyi
nekem teljesen hitelesnek tűnik. A fénykép zseniális:
Jane úgy mosolyog rajta, mint aki menten elneveti
magát, és pontosan így nézett ki Mini házában, nem is
hasonlít azokra a facebookos fotókra.
– Ez szuper kép rólad. Pontosan így nézel ki –
mondom neki. Mert ez az igazság. Épp ez a baj: olyan
sok minden igaz. Igaz, hogy el akarom halmozni Jane-t
bókokkal, és az is igaz, hogy szarni akarok az egészre.
Igaz, hogy szeretném, ha bejönnék neki, és az is igaz,
hogy egyáltalán nem szeretném. A hülye, végtelen
igazság folyamatosan kétféle dolgot magyaráz azzal a
nagy, hülye szájával. Amiatt dumálom tovább a
hülyeségeket: – Mármint, az ember nem tudhatja, hogy
néz ki, igaz? Valahányszor tükörbe néz, tudatosan
figyeli önmagát, úgyhogy akaratlanul is pózol egy kicsit.
Szóval igazából nem tudja, hogy néz ki valójában. De ez
a kép... Na, te pontosan így nézel ki.
Jane ráteszi két ujját a fotóra, és mivel a személyit a
combomon egyensúlyozom, tulajdonképpen a lábamon
vannak az ujjai, ha az igazolványt nem számítjuk, én
pedig egy pillanatra a kezére meredek, aztán felnézek
rá, és ő azt mondja:
– Akármilyen simlis is Paulie, tulajdonképpen egész
jó fényképész.
Paulie pontosan ekkor tér vissza, személyinek tűnő
kártyát lobogtat a levegőben.
– Íme, az azonosító okmánya, Mr. Biafra – nyújtja át
nekem az igazolványt. Ezen a kezén az a szó olvasható
ki: S-Z-A-R.
A személyi tökéletes. Ugyanazok a hologramok és
színek, mint egy rendes, Illinois államban kiállított
személyi igazolványon, ugyanaz a vastag, laminált
műanyag, ugyanúgy rajta van a szervdonor jelzés is.
Még a fénykép sem rossz.
– Jesszusom! – hüledezem. – Ez zseniális. A kamu
személyik Mona Lisája.
– Nem ügy – feleli Paulie. – Na jó, gyerekek, nekem
el kell intéznem valamit. – Elmosolyodik, és feltart egy
jointot. Fel nem foghatom, hogy valaki, aki ennyit
füvezik, miként lehet ekkora zseni az okmányhamisítás
területén. – Szeva, Jane. Mondd meg Philnek, hogy
csörögjön rám!
– Igenis, értettem – válaszolja Jane, aztán már
megyünk is lefelé a lépcsőn, érzem a nadrágom
zsebében a hamis személyit, a combomnak simul, és
olyan érzés, mintha az egész rohadt világ a lábaim előtt
heverne.
Kilépünk az utcára, a hideg szokás szerint
megdöbbent. Jane futásnak ered, és fogalmam sincs,
vajon azt várja-e, hogy kövessem, de aztán megfordul,
és szökdécselni kezd hátrafelé. Az ő irányába fúj a szél,
így alig hallom a kiabálását:
– Gyere már, Will! Ugrándozz! Elvégre is épp most
lettél férfi!
És a fene essen belém, én tényleg szökdécselni
kezdek utána.
 negyedik fejezet

épp a hetes soron pakolom ki a táplálék kiegészítő

bogyókat, amikor maura lép be az üzletbe, tudja, hogy a
főnököm nagyon szemét szokott lenni velem, ha munka
közben leállok dumálni, ezért úgy tesz, mintha a
vitaminokat nézegetné, miközben hozzám beszél. azt
mondja, iszonyú undorítónak találja a rágótablettákat,
aztán egyszeriben az óra 17:12-őt mutat, és maura úgy
dönt, itt az idő, hogy személyes kérdéseket tegyen fel.

maura: te meleg vagy? én: hogy mi van?!

maura: mert engem nem zavarna, ha igen.
én: akkor jó, ugyanis tuti az aggasztana engem
leginkább, hogy vajon téged zavar-e vagy sem.
maura: csak úgy mondom.
én: felfogtam. most pedig kussolnál végre,
hogy dolgozhassak? vagy már megint
görcsoldót akarsz vetetni magadnak az
alkalmazotti kedvezményemmel?

szerintem szabályt kellene hozni az ellen, hogy

valakit a munkahelyén faggassanak a szexualitásáról, és
egyébként is, nem igazán akarok beszélni erről
maurával, tök mindegy, hol vagyunk éppen, mert, hát,
az a helyzet, hogy én meg maura nem vagyunk olyan
jóban. ő az a fajta haver, akivel szeretek
arról dumálni, mihez kezdenénk apokalipszis esetén.
viszont nem olyan barát, aki miatt el akarnám kerülni az
apokalipszist. az elmúlt kábé egy évben, mióta csak
együtt lógunk, ez mindig is problémát okozott. tudom,
ha elmondanám neki, hogy a fiúkat szeretem, akkor
valószínűleg nem próbálna többé velem járni, viszont
azt is tudom, hogy azonnal a meleg ölebe lennék, és erre
a pórázra aztán végképp nem vágyom. igazából nem is
vagyok én annyira buzi. kibaszottul utálom madonnát.

én: görcsoldós gabonapelyhet kéne árulnunk,

mensimüzli néven.
maura: komolyan kérdeztem.
én: én meg komolyan mondom, hogy szállj le
rólam! nem kellene buzinak nevezned csak
azért, mert nem akarok lefeküdni veled. egy
csomó hetero srác van, aki nem akar lefeküdni
veled.
maura: nyald ki.
én: á, pont az a lényeg, hogy neked nem
fogom.

erre odajön, és felborítja az üvegeket, amiket szépen

sorba rendeztem. kis híján felkapok egyet, és a
tarkójához vágom, miközben kicsörtet az üzletből, de az
igazság az, hogy ha szétloccsantanám a fejét, a főnököm
tuti felpucoltatná velem, és az nagy szívás lenne. az
aztán végképp nem hiányzik nekem, hogy agyvelő
kerüljön a cipőmre. hihetetlen, milyen nehéz lepucolni
azt a szart. na mindegy, iszonyúan szükségem van erre
a melóra, vagyis nem engedhetek meg magamnak
semmi olyasmit, hogy kiabáljak, vagy fejjel lefelé
tűzzem ki a hülye névtáblámat, vagy szakadt farmert
vegyek fel, vagy kölyökkutyákat áldozzak fel rituálisan a
játéksoron. alapvetően nincs bajom a melóval, csak
akkor, ha a nyakamba liheg a főnököm, vagy ha olyanok
jönnek be a boltba, akiket ismerek, mert mindig tök
furán viselkednek, mivel én dolgozom, nekik meg nem
kell.
arra számítok, hogy maura visszajön a hetes sorra, de
mégsem bukkan fel újra, én pedig tudom, hogy a
következő három napban kénytelen leszek kedves lenni
hozzá (vagy legalábbis nem szemétkedni vele). az
eszembe vésem, hogy kávét kéne vennem neki, vagy
valami, de az agyam olyan, mint a szita, hiába próbálok
megjegyezni bármit is, azonnal elfelejtem. és az igazság
az, hogy amikor legközelebb találkozunk, maura jól elő
fogja adni magát, hogy mennyire megbántottam, az
pedig csak még inkább bosszant majd engem. de
tényleg, úgy kell neki, minek nyitotta ki a száját, ha nem
bírja elviselni a választ.

a drogéria szombatonként nyolckor zár, ami azt

jelenti, hogy kilenckor szabadulok. eric, mary meg greta
mind arról beszélnek, milyen buliba mennek, és még
roger, a begyöpösödött főnök is megemlíti, hogy a
feleségével „otthoni terveik" vannak ma estére – értitek,
na, naaa, értitek, kacsint, vigyorog... fúj, hányinger. még
egy gennyes, férgektől hemzsegő sebet is szívesebben
képzelnék el, mint kettőjüket az ágyban. roger kopasz
meg kövér, a felesége valószínűleg ugyanolyan kopasz
meg kövér, és én egyáltalán nem vagyok kíváncsi két
hajatlan hájfej nemi életére. pláne, mert mind tudjuk,
hogy roger jön itt a kacsintgatással meg a célozgatással,
de igazából valószínűleg csak megnéznek otthon egy
tom hanks-filmet, aztán az egyikük fekszik majd az
ágyban, és hallgatja, ahogy a másik pisil, aztán helyet
cserélnek, és miután mindketten végeztek a
fürdőszobában, lekapcsolják a villanyt, és bedobják a
szunyát.
greta megkérdezi, nem akarok-e vele tartani, de ő
kábé huszonhárom éves, ráadásul a pasija, vince mindig
úgy viselkedik, mint aki menten kitapossa a belem, ha
egy-két szótagnál hosszabb szavakat merek használni a
jelenlétében, szóval inkább csak megkérem őket, hogy
vigyenek haza. anyám már otthon van, isaac viszont
nincs fent a neten, és utálom, hogy anyámnak soha
nincs programja szombat estére, isaacnek pedig mindig
van valami szombat esti programja. mármint, nem
akarom, hogy isaac folyton csak otthon üljön, és arra
várjon, mikor chatelhet velem megint, hiszen részben
pont az benne a király, hogy nem otthonülő. vár tőle egy
e-mail, azt írja, moziba mennek karával, akinek
születésnapja van, én pedig azt válaszolom, hogy adja át
neki jókívánságaimat, de persze mire megkapja az
üzenetemet, addigra karának már nem is lesz
szülinapja, és egyébként sem tudom, beszélt-e már
rólam karának egyáltalán.
anyu a limezöld kanapén heverészik, a büszkeség és
balítélet minisorozatot nézi már vagy hétmilliárdszorra,
és tudom, hogy totál csajos lenne, ha leülnék mellé, és
vele nézném. az a legfurább, hogy a kill bill filmeket is
szereti, és még soha nem érzékeltem, hogy egy csöppet
is más hangulatban nézne romantikus drámát, mint
véres akciófilmet. olyan, mintha mindig ugyanolyan
lenne, a körülményektől függetlenül. márpedig ez tuti
nem stimmel.
végül megnézem vele a büszkeség és balítéletet, mert
legalább tizenöt óra hosszú, szóval tudom, hogy mire
befejeződik, isaac már valószínűleg hazaér. a mobilom
egyfolytában csörög, én meg egyfolytában tojok rá. ez
az egyik jó oldala annak, hogy isaac nem tud felhívni:
sosem kell amiatt aggódnom, hogy talán ő keres.
pont akkor csönget valaki, amikor a pasikám már épp
elmondaná a nőcinek a sok szarságot, amit muszáj
elmondania neki, és először nem is veszek tudomást a
csengőről, ahogy a mobilomról sem. de az a baj, hogy
aki az ajtó előtt áll, azt nem lehet hangpostára kapcsolni,
és megint csönget, anyu pedig már készül felkelni a
kanapéról, ezért gyorsan mondom neki, hogy majd én
kinyitom, mivel biztos vagyok benne, hogy az illető
csak elnézte a házszámot, és rossz helyen jár. csakhogy
amikor az ajtóhoz érek, maurát pillantom meg a
kukucskálón át, és mivel hallotta a lépteimet, tudja,
hogy itt vagyok.
 maura: beszélnem kell veled.
én: most? mindjárt éjfél, vagy mi.
maura: nyisd már ki! én: különben elfújod a
házamat?
maura: ne szórakozz, will, nyisd már ki!

mindig megijeszt kicsit, amikor ilyen határozott

velem szemben. így hát miközben kinyitom az ajtót,
már próbálom is kitalálni, hogyan szabadulhatnék meg
tőle. mintha működésbe lépne nálam valami védekező
ösztön.

anyu: ki az?
én: csak maura.

és bassza meg, maura megsértődik a „csak"-on.

annak örülnék a legjobban, ha egyszerűen
könnycseppet pingálna a szeme alá, és túlesnénk a
drámán. annyi fekete smink van rajta, hogy azzal körbe
lehetne rajzolni egy hullát, és olyan sápadt a bőre,
mintha az alkonyatból lépett volna elő. csak a nyakáról
hiányzik két vérpötty.
a küszöbön ácsorgunk, mert nem igazán tudom, hova
mehetnénk. nem hiszem, hogy maura járt már rendesen
a házunkban, legfeljebb talán a konyhába hívtam be. az
biztos, hogy a szobámba még nem tette be a lábát, mert
ott a számítógépem, és maura az a fajta lány, akit ha
egyedül hagysz a cuccaiddal, azonnal meglesi a
komputeredet vagy a naplódat. egyébként is, ha az
ember behív valakit a szobájába, azt félre lehet
értelmezni, és én határozottan nem akarom, hogy
maura azt higgye, olyasféle terveim vannak, mint „na,
miért nem ülünk le az ágyra, és na, ha már úgyis itt
ülünk az ágyon, mi lenne, ha most szépen
megdugnálak? " viszont a konyha és a nappali most
tiltott terület anyám miatt, az ő szobája pedig szintén
tiltott terület, hiszen az anyám hálószobájába végképp
nem mehetünk. így hát azon kapom magam, hogy a
garázsunkba invitálom maurát.

maura: mit akarsz te a garázsban?

én: figyelj, nem foglak arra kérni, hogy szívd
meg a kipufogócsövet, oké? ha páros
öngyilkosságot akarnék elkövetni veled,
inkább az áramütést választanám a
fürdőkádban. tudod, hajszárítóval. ahogy a
költők szokták. maura: felőlem!

anyu maxisorozata még nem ért el a nyálas austeni

végkifejletig, vagyis tudom, hogy maura meg én
zavartalanul tudunk majd beszélgetni a garázsban. vagy
legalábbis csak mi magunk leszünk zavartak. nagy
hülyeségnek tűnik beülni a kocsiba, úgyhogy inkább
csinálok magunknak egy kis helyet apám cuccai közt,
amiket anyu azóta sem dobott ki.

én: szóval, mi van?

 maura: pöcs vagy, az van.
én: és ebben mi az újdonság?
maura: fogd már be egy kicsit!
én: csak ha te is befogod. maura: állj le. én: te
kezdted.
maura: álljál már le!

úgy döntök, hogy oké, befogom. és mit érek el vele? a

csönd nem tart tovább tizenöt kurva másodpercnél.
aztán maura rákezdi:

maura: tudod, mindig azt hajtogatom

magamnak, hogy nem szándékosan bántasz
meg, mert így nem annyira bántó. de ma... ma
kibaszottul elegem lett belőle. belőled. csak
hogy tudd, én sem akarok lefeküdni veled.
eszem ágában sincs olyasvalakivel lefeküdni,
akit még a barátomnak sem tarthatok.
én: álljon meg a menet... nem vagyunk
barátok?
maura: gőzöm sincs, mik vagyunk, még azt
sem árulod el nekem, hogy meleg vagy.

ez totál jellemző maurára, ha nem kap neki tetsző

választ, addig ügyeskedik, míg sarokba nem szorítja az
embert. ugyanúgy, mint amikor feltúrta a táskámat,
miközben épp klotyón voltam, és megtalálta a
bogyóimat: reggel nem vettem be az adagomat,
úgyhogy magammal hoztam a pirulákat a suliba. maura
jó tíz percet várt, mielőtt megkérdezte tőlem, hogy
szedek-e bármilyen gyógyszert. ez kicsit fura kérdésnek
tűnt, és nem igazán akartam beszélni a dologról,
úgyhogy nemet mondtam. erre mit csinált? benyúlt a
táskámba, előhúzta a gyógyszeres fiolákat, és
megkérdezte, hogy akkor ezek mégis mire kellenek.
megkapta a választ, de nem igazán nyerte el a
bizalmam. egyre csak azt hajtogatta, hogy nem kell
szégyellnem a „mentális állapotomat", én pedig újra
meg újra azt válaszoltam, hogy nem is szégyellem...
csak nem akarok beszélni vele a témáról. maura
egyszerűen nem bírta felfogni a különbséget. szóval
most ismét sarokba szorított, ezúttal a meleg témával.

én: na jó, itt álljunk meg. még ha meleg volnék

is, nem nekem kéne eldöntenem, hogy mi
legyen? hogy eláruljam-e neked?
maura: kicsoda isaac?
én: na bazmeg.
maura: szerinted nem látom, mit firkálsz a
füzetedbe?
én: szórakozol velem? ez az egész isaac miatt
van?
maura: áruld már el, hogy ki az!

eszem ágában sincs beszélni neki isaacről. ő az

enyém, nem mauráé. ha csak egy apró részletet is
elárulok neki az igazságból, akkor az egészet tudni
akarja majd. tudom, hogy valami faramuci szempontból
azért csinálja mindezt, mert úgy gondolja, én is ezt
akarom: mindenről beszélni, mindent
elárulni neki magamról. de én nem ezt akarom. ezt
nem kaphatja meg tőlem.

én: maura maura maura... isaac kitalált

személy. a valóságban nem létezik. basszus!
csak egy sztori szereplője, amin mostanában
dolgozgatok. egy... nem is tudora... csak egy
ötlet. egy csomó történetet találtam ki. és a
főszereplőjük ez a bizonyos isaac.

lövésem sincs, honnan veszem ezt a sok

sületlenséget. mintha valami felsőbb hatalom, a
kamuzás istene súgta volna.
maura úgy néz ki, mint aki szeretne hinni nekem, de
igazából egy szót sem vesz be.

én: olyan, mint a rugós róka. csak ő nem róka,

és nem rugón pattog.
maura: úristen, tökre el is feledkeztem a rugós
rókáról,
én: szórakozol velem? vagyonokat akartunk
keresni azzal a sztorival!

és most már beveszi. nekem dől, és istenemre

esküszöm, ha srác lenne, kidagadna a gatyájából a
merevedése.
 maura: tudom, hogy gáz, de eléggé
megkönnyebbültem, hogy nem titkolsz előlem
ilyen fontos dolgot.

úgy gondolom, nem ez a megfelelő pillanat, hogy

hangsúlyozzam, egy szóval sem mondtam, hogy nem
vagyok meleg. csak azt mondtam neki, hogy szálljon le
rólam.
nem tudom, van-e félelmetesebb annál, ha az
emberre rámászik egy darkos csaj. maura nem
egyszerűen csak nekem dől, hanem úgy rá van kattanva
a kezemre, mintha az élet értelme lenne rajta. braille-
írással.

én: most már vissza kéne mennem anyámhoz.

maura: mondd meg neki, hogy szeretnénk egy
kicsit együtt lógni.
én: megígértem, hogy végignézem vele ezt az
izét.

most az a lényeg, hogy megszabaduljak maurától, de

ne vegye észre, hogy meg akarok szabadulni tőle. mert
tényleg nem szeretném megbántani, pláne nem most,
amikor végre sikerült kiengesztelnem a legutóbbi
megbántás után, amit állítólag elkövettem. tudom, hogy
amint hazaér, azonnal elmerül a halálfejes-véres
költeményekkel teli füzetében, én pedig megteszek
minden tőlem telhetőt, hogy ne keltsek rossz
benyomást. maura egyszer megmutatta nekem az egyik
versét:

akassz fel,
mint elszáradt rózsát.
őrizz meg,
szirmaim nem hullanak le,
amíg meg nem érintesz,
s én elporladok.

válaszul én is írtam neki egy verset:

olyan vagyok, mint

egy fejjel lefelé lógó,
döglött begónia,
mert
mint a döglött begónia,
én is magasról teszek mindenre.

mire maura azt válaszolta:

nem minden virágnak

kell fény,
hogy kiviruljon.

úgyhogy ma este talán azt fogom inspirálni:

trópusi virágnak hittem őt,

nem vártam tőle szenvedélyt,
de talán mégis akarhat nőt,
 és kaphatok nála a szexre esélyt.

remélhetőleg soha nem kell elolvasnom, igazából

tudni sem akarok róla, többé még csak gondolni sem
szeretnék rá.
felállok, és kinyitom a garázsajtót, hogy maura arra
mehessen ki. mondom neki, hogy majd hétfőn
találkozunk a suliban, mire ő azt feleli, nem is, mert a
suli előtt szoktunk találkozni, erre én kényszeredetten
nevetek, amíg maura jó messze nem ér, és végre
becsukhatom mögötte a garázsajtót.
az a legdurvább, hogy pontosan tudom, egy napon
majd jól meg fogom szívni ezt az egészet. egy nap
maura azt mondja majd, hogy az orránál fogva
vezettem, pedig én csak elhárítani próbálom. muszáj
lesz találnom neki valaki mást, méghozzá sürgősen.
maura nem konkrétan engem akar... csak valakit, akárkit,
akit kisajátíthat magának. és az nem lehetek én.
amikor visszamegyek a nappaliba, a büszkeség és
balítéletnek már majdnem vége, vagyis mostanra már
nagyjából mindenki tudja, hányadán áll. anyám
ilyenkorra általában már telezokog egy csomó zsepit,
ám ezúttal egyetlen könnycseppet sem ejt. alapvetően
bizonyítást nyer, hogy nincs meghatva, amikor még a
vége előtt kikacsolja a dvd-lejátszót.

anyu: muszáj leszoknom erről. új életet kéne

kezdenem.
 szerintem magához beszél, vagy az univerzumhoz,
nem fel-tétlenül hozzám. de akkor sem hagy nyugodni a
gondolat, hogy az „új élet" fogalma olyasmi, amit csak
egy totál idióta hisz el. mintha az ember csak úgy
elhajthatna egy üzletbe, hogy lecserélje az életét egy
újabbra. megnézhetné a szépen becsomagolt
dobozt, beleshetne a kis ablakon, megpillanthatná
önmagát az új életében, és azt mondhatná: „nahát,
sokkal boldogabbnak tűnök... szerintem erre az életre
van szükségem!" aztán betelhetné a kosarába,
odavihetné a pénztárhoz, és kifizethetné a
hitelkártyájával. ha ilyen egyszerű lenne új életet
kezdeni, akkor üdvözülten boldog lenne az egész
emberi faj, de nem az. szóval, drága jó anyukám, nem
vár rád valahol egy új élet, nem hinném, hogy nincs
más dolgod, csak megtalálni, és elkezdeni. nem, az
életed pontosan itt van. és igen, elég szar. az élet
általában szar. szóval, ha változtatni akarsz, akkor nem
új életet kell kezdened. hanem meg kell emelned a
segged.
persze mindebből egy szót sem mondok anyámnak.
egy gyereknek nem szabad ilyen szarságokat vágnia az
anyja fejéhez, hacsak anyuci nem valami nagyon rosszat
csinál, mondjuk cigizik az ágyban, vagy heroinnal lövi
magát, vagy netán cigizik az ágyban, miközben
heroinnal lövi magát. ha a suli egyik menő csávója lenne
anyám helyében, akkor az összes menőcsávó haverja
azt mondaná neki, hogy „cimbi, csak egy jó kis dugás
kell neked! " de bocsi, zsenikéim, a szex nem csodaszer.
a csodaszex kábé olyan a felnőtteknek, mint a
gyerekeknek a mikulás.
elég beteges, hogy a gondolatmenetem anyámról a
dugásra terelődött, úgyhogy örülök, amikor folytatja
még egy kicsit a panaszkodást.

anyu: kezd eléggé unalmas lenni, mi? anyád

idehaza ücsörög szombat este, és várja, hogy
betoppanjon darcy.
én: erre a kérdésre nincs jó válasz, ugye? anyu:
nem. valószínűleg nincs.
én: elhívtad már egyáltalán randizni ezt a te
darcydat?
anyu: nem. még meg sem találtam a pasast.
én: hát, addig tuti nem fog betoppanni, amíg
randira nem hívod.

nekem tanácsot adni anyámnak romantika terén

olyan, mintha egy aranyhal adna tanácsot egy csigának a
repülésről. emlékeztethetném arra, hogy nem minden
pasas olyan faszfej, mint apám, de anyu perverz módon
utálja, ha bármi rosszat mondok arról a faszfejről.
valószínűleg csak aggódik amiatt, hogy egy nap majd
rádöbbenek, mennyire szar a génjeim fele, és azt fogom
kívánni, bár ne is tudnám, ki az apám. hát, anyu, tudod,
mit? az a nap már rég eljött. és szeretném azt mondani,
hogy emiatt kellenek a pirulák, de a bogyók valójában
csak a mellékhatásokat kezelik.
isten áldja a hangulatkiegyenlítőket. minden hangulat
el-idegeníthetetlen joga az egyenlőség. én vagyok a
hangulatok kibaszott polgárjogi mozgalma.
már elég késő van ahhoz, hogy isaac otthon legyen,
így hát azt mondom anyunak, megyek lefeküdni, aztán
kedvességből hozzáteszem, hogy ha a szupermarketbe
menet bármikor meglátok egy bő bugyogós, szexin
lovagoló, helyes csávót, akkor mindenképp megadom
neki a számát. anyu megköszöni, és azt mondja, ennél
jobb ötlettel még egyik pókeres barátnője sem tudott
előrukkolni. kíváncsi vagyok, előbb-utóbb a postás
véleményét is kikéri-e.
amikor elűzöm a képernyővédőmet, hogy
megnézzem, mi a helyzet, új üzenet vár.

apuciáldozata: ott vagy?

apuciáldozata: remélem, ott vagy!
apuciáldozata: szeretném, ha ott lennél!
apuciáldozata: imádkozom, hogy ott legyél!

totál úrrá lesz rajtam az örömmámor. a szerelem

tisztára olyan, mint a drog.

szürkefiú: kérlek, légy a józanság hangja ebben

az őrült világban.
apuciáldozata: ott vagy!
szürkefiú: éppenhogy.
apuciáldozata: ha tőlem vársz józanságot,
akkor nagyon rossz lehet a helyzet.
szürkefiú: hát, igen, maura beugrott a boltba,
hogy buzi-barinak jelentkezzen, és amikor
mondtam neki, hogy nincs felvétel, úgy
döntött, hogy akkor inkább
szürkefiú: egy kis nyalifalit szeretne. aztán
anyám nekiállt nyavalyogni, hogy új életet
kéne kezdenie. ja, és házit kéne írnom. vagy
nem.
apuciáldozata: nehéz az életed, mi?
szürkefiú: nagyon.
apuciáldozata: szerinted maura tudja az igazat?
szürkefiú: biztos azt hiszi, hogy tudja.
apuciáldozata: kotnyeles ribanc.
szürkefiú: azért azt nem mondanám. nem
tehet róla, hogy nem igazán akarok ilyesmiről
beszélni vele. ezt inkább veled szeretném
megosztani.
apuciáldozata: és meg is osztod. na, amúgy
nincsenek nagy terveid szombat estére?
megint anyáddal fogod tölteni? szürkefiú:
kedvesem, te vagy az én nagy tervem szombat
estére.
apuciáldozata: ezt megtiszteltetésnek veszem.
szürkefiú: az is. milyen volt a szülinapi
ünnepség? apuciáldozata: visszafogott. kara
csak moziba akart menni velem meg janine-
nel. jó buli volt, de szar film. az, amelyikben a
pasas rájön, hogy a felesége szukubusz.
apuciáldozata: szukubbusz?
apuciáldozata: szukkubusz?
szürkefiú: szukkubusz.
apuciáldozata: ja, valamelyik. nagyon gagyin
kezdődött. utána nagyon uncsin folytatódott.
aztán nagyon zajos és gagyi lett. aztán kábé
két percig olyan gagyivá vált, hogy az már
vicces volt. utána megint tök hülyeség lett, és
végül bénán fejeződött be.
apuciáldozata: jó buli volt, nagyon jó buli.
szürkefiú: hogy van kara?
apuciáldozata: gyógyulgat. szürkefiú: vagyis?
apuciáldozata: vagyis egy csomót beszél a
problémáiról múlt időben, hogy meggyőzzön
minket, hogy már minden baj a múlté. és talán
tényleg úgy van.
szürkefiú: átadtad neki az üdvözletem?
apuciáldozata: ja. azt hiszem, úgy
fogalmaztam, hogy „will állatira be van
indulva rád", de a lényeg átjött. ő is üdvözöl
téged.
szürkefiú: **csüggedten sóhajt** úgy szerettem
volna ott lenni.
apuciáldozata: én most úgy szeretnék ott lenni
veled.
szürkefiú: tényleg?
apuciáldozata: debizonyám.
szürkefiú: és ha itt lennél...
apuciáldozata: mit csinálnék?
szürkefiú:
apuciáldozata: elmesélem, mit csinálnék.
 ezzel a játékkal szoktunk hülyéskedni. legalábbis
általában csak hülyéskedünk. különféleképpen lehet
játszani. van, hogy egyszerűen csak kifigurázzuk
azokat, akik chaten szexeinek, és nevetséges, übergáz
dumákat találunk ki.

szürkefiú: azt akarom, hogy nyald meg a

kulcscsontomat.
apuciáldozata: nyalogatom a kulcscsontodat.
szürkefiú: húúú ez olyan jó érzés.
apuciáldozata: szexi, szexi kulcscsont.
szürkefiú: mmmmmm apuciáldozata:
wwwwwwww
szürkefiú: rrrrrrrrrrrrrrrr apuciáldozata:
tttttttttttttttttttt

máskor a romantikus regényeken poénkódunk, ez a

virágnyelves pornó.

apuciáldozata: döfd belém a vadul reszkető

dárdádat, te csődör!
szürkefiú: a bűnös hímtagod pokoli tüzet
áraszt szét bennem.
apuciáldozata: a felderítő osztagom behatol az
ismeretlen területedre.
szürkefiú: falj fel, mint a vasárnapi sültet!!!

aztán vannak olyan esték, mint a mai, amikor kibukik

belőlünk az igazság, mert arra van leginkább
szükségünk. vagy talán csak egyikünknek van rá
szüksége, de a másik tudja, hogy mikor kell engednie
neki.
például most, amikor én a világon mindennél jobban
akarom, hogy isaac itt legyen velem. ezt ő is tudja, és
azt írja:

apuciáldozata: ha ott lennék, megállnék a

széked mögött, és a válladra tenném a kezem,
óvatosan, aztán gyengéden dörzsölgetném,
amíg be nem fejezed az utolsó mondatot.
apuciáldozata: aztán előrehajolnék,
végigsimítanám a karodat, a nyakadra
hajtanám a fejem, utána hagynám, hogy felém
fordulj, és egy darabig így maradnánk.
apuciáldozata: csak pihennénk.
apuciáldozata: és amikor készen állsz,
megcsókolnálak, csak egyszer, aztán
elhátrálnék, leülnék az ágyadra, és ott várnék
rád, hogy egyszerűen csak egymáshoz
bújhassunk, hogy átölelhess, és én
átölelhesselek.
apuciáldozata: és annyira békés lenne.
tökéletesen békés.

mintha aludnánk, mégis ébren lennénk együtt.

szürkefiú: ez annyira csodálatos lenne.

 apuciáldozata: tudom. én is imádnám.

el sem tudom képzelni, hogy élőben is kimondjuk

egymásnak ezeket a dolgokat. de még ha nem is tudom
elképzelni, hogy isaac szájából halljam ezeket a
szavakat, azt nagyon is el tudom képzelni, milyen lenne
átélni mindezt. még csak nem is kell elképzelnem.
hanem érzem. hogy milyen volna vele lenni. milyen
békés. annyira boldoggá tenne, és ez elszomorít, mert
ilyen boldogság csak szavakban létezik.
isaac nem sokkal a megismerkedésünk után elárulta
nekem, hogy feszélyezi a csönd: ha túl sokáig tart, mire
válaszolok, akkor attól tart, hogy egy másik ablakban
írok valamit, vagy otthagytam a gépet, vagy tizenkét
másik sráccal chatelek rajta kívül. én meg kénytelen
voltam bevallani, hogy ugyanettől félek. szóval azóta
rászoktunk, hogy ha habozunk a rendes válasszal, akkor
addig azt írogatjuk:

szürkefiú: itt vagyok

apuciáldozata: itt vagyok
szürkefiú: itt vagyok
apuciáldozata: itt vagyok

amíg ki nem találjuk a következő mondatot.

szürkefiú: itt vagyok

apuciáldozata: itt vagyok
szürkefiú: itt vagyok
 apuciáldozata: mégis mit művelünk?
szürkefiú: ???
apuciáldozata: szerintem itt az idő
apuciáldozata: ideje hogy találkozzunk
szürkefiú: !!!
szürkefiú: komolyan?
apuciáldozata: eszelősen komolyan
szürkefiú: mármint végre tényleg láthatnálak
apuciáldozata: igazából átölelhetnélek
szürkefiú: igazából
apuciáldozata: igen szürkefiú: igen?
apuciáldozata: igen.
szürkefiú: igen!
apuciáldozata: őrült vagyok?
szürkefiú: igen!
apuciáldozata: megőrülök, ha nem találkozunk.
szürkefiú: találkoznunk kéne.
apuciáldozata: találkoznunk kéne.
szürkefiú: uramistenaztamindenit
apuciáldozata: tényleg meg fog történni, ugye?
szürkefiú: most már nem hátrálhatunk meg.
apuciáldozata: ez annyira izgalmas...
szürkefiú: és félelmetes apuciáldozata:... és
félelmetes
szürkefiú:... de leginkább izgalmas?
apuciáldozata: de leginkább izgalmas.

meg fog történni. tudom, hogy meg fog történni.

szédítő, félelmetes módon kijelöljük a dátumot. péntek.
hat nap múlva. csak hat nap.
hat nap múlva talán tényleg elkezdődik az életem. ez
tiszta őrület.
és az a legőrültebb, hogy a nagy izgalomban azonnal
el akarom mesélni mindezt isaacnek, pedig ő az
egyetlen, aki már tudja, mi történt. se maura, se simon,
se derek, se anyu: az egész világon senki más nem
tudja, csakis isaac. ő egy személyben a boldogságom
forrása és az egyetlen, akivel meg akarom osztani a
boldogságomat. muszáj hinnem benne, hogy ez jel.
 ötödik fejezet

Ez is egy olyan hétvége, amikor ki sem kell tennem a

lábam a házból – szó szerint –, azt leszámítva, hogy
elugrom anyával a szupermarketbe. Általában nem
zavarnak az ilyen hétvégék, de most folyamatosan
abban reménykedem, hátha felhív Mini Cooper és/vagy
Jane, és lehetőséget kapok, hogy kipróbáljam a hamis
személyit, amit a Meggyőző érvek lapjai közé rejtettem
a könyvespolcomon. De senki sem telefonál; se Mini, se
Jane nem bukkan fel a neten; és az idő fagyosabb, mint
egy hóember segge acélbugyogóban, úgyhogy inkább
bent maradok a házban, és megcsinálom a házimat.
Megírom a matekleckét, ráadásul miután végzek, még
vagy három órán át ülök a tankönyv fölött, és próbálom
megérteni, mit is csináltam. Ilyen hétvége ez: az a fajta,
amikor az embernek annyi ideje van, hogy nem elégszik
meg a válaszokkal, hanem belemélyed az elvekbe.
Aztán vasárnap este, miközben épp a számítógépnél
ülök, és azt nézem, nincs-e fönt valaki a neten, apám
dugja be a fejét az ajtón.
– Will – mondja –, van egy perced? Beszélhetnénk a
nappaliban?
Elfordulok az asztaltól, és felállok. Kicsit görcsbe
rándul a gyomrom, mert a nappaliban sosem szoktunk
vidám családi életet élni: ebben a szobában derült ki,
hogy nincs Mikulás, hogy meghalt a nagyi, hogy a
szüleim nem elégedettek a jegyeimmel, illetve hogy egy
bácsi kocsija időnként behajt egy néni garázsába, aztán
kitolat, aztán megint behajt, és így tovább, amíg a pete
meg nem termékenyül, stb., stb., stb.

Apám nagyon magas, nagyon sovány és nagyon

kopasz, az ujjai nagyon hosszúak és nagyon vékonyak,
jelenleg a virágmintás kanapé karfáján dobol velük.
Leülök vele szemben a túlzottan pufi, túlzottan zöld
fotelba. A dobolás még kábé harmincnégy évig tart, de
apa néma csöndben ül, úgyhogy végül én szólalok meg:
– Mi a helyzet, apa?
Apám nagyon hivatalosan, komolyan szokott
beszélni. Mindig úgy szólal meg, mintha éppen azt
tudatná a másikkal, hogy annak gyógyíthatatlan rákja
van. Ami azt illeti, a munkája nagy részében pontosan
ilyen hírt kell közölnie a betegeivel, úgyhogy nem
meglepő a hangneme. Rám néz szomorú, átható,
„végső stádiumú rák" tekintetével, és azt mondja:
– Anyád meg én szeretnénk tudni, mik a terveid.
– Hát, izé – felelem. – Úgy gondoltam, hogy, ööö,
nemsokára elmegyek lefeküdni. Aztán semmi extra,
csak suli. Pénteken koncertre megyek. Már mondtam
anyának.
– Igen – biccent –, de mit tervezel hosszabb távon?
– Ööö, hosszabb távon? Olyasmire gondolsz, hogy
izé, hogy egyetemre menni, állást találni,
megházasodni, nagyszülővé tenni titeket, soha nem
droghoz nyúlni, és boldogan élni, míg meg nem halok?
Kis híján elmosolyodik. Rendkívül nehéz feladat
megmosolyogtatni apámat.
– Az általad felvázolt folyamatnak van egy olyan
aspektusa, ami anyádat meg engem különösen érdekel
életed jelenlegi szakaszában.
– Az egyetem?
– Az egyetem – feleli.
– Amiatt a jövő évig nem kell, hogy fájjon a fejem –
mutatok rá.
– A tervezgetést nem lehet elég korán kezdeni –
válaszolja. Aztán magyarázni kezd a Northwestern
Egyetem egyik szakáról, ahol az orvosi képzés hat éve
alatt mindenféle egyebet is tanulhatok, meg hogy mire
kábé huszonöt leszek, már el is kezdhetném a rezidensi
gyakorlatot, meg hogy így a közelükben maradnék, de
persze lakhatnék kollégiumban, meg mittomén,
mittomén, mittomén, ugyanis nagyjából tizenegy
másodperc után rádöbbenek, hogy ő meg anya már el is
döntötték, hogy erre a bizonyos szakra kéne járnom,
ezért már jó korán felvetik nekem az ötletet, a következő
egy év folyamán pedig újra meg újra elő fognak
hozakodni vele, és csak nyomatják meg nyomatják meg
nyomatják majd. És arra is rádöbbenek, hogy ha
felvesznek erre a szakra, akkor valószínűleg tényleg oda
fogok járni. Van rosszabb foglalkozás is a világon, mint
orvosnak lenni.
Az emberek azt szokták hajtogatni, hogy a szülőknek
mindig igaza van, ugye? „Hallgass a szüleidre, ők
tudják, mi a jó neked! " És ezt soha senki nem veszi
komolyan, mert hiába igaz, attól még annyira idegesítő
és lekezelő, hogy az ember legszívesebben csak azért is
rászokna a drogra, és védekezés nélkül szexelne
nyolcvanhétezer vadidegennel, ugye? Hát, én igenis
hallgatok a szüleimre. Tényleg tudják, mi a jó nekem.
Hogy őszinte legyek, én bárkire hallgatok. Szinte
mindenki jobban tudja, mi a jó, mint én.
Nadeszóval apámnak fogalma sincs róla, hogy tök
fölöslegesen magyaráz nekem a jövőről; már rég
meggyőzött. Így hát ahelyett, hogy odafigyelnék, arra
gondolok, milyen kicsinek érzem magam ebben a
nevetségesen óriási székben, meg a hamis személyin
agyalok, ami a Jane Austen-regény lapjai között rejtőzik,
meg azon filózok, vajon haragszom-e Minire, vagy
inkább csodálom őt, meg a pénteken elmélkedem, hogy
a küzdőtéren majd gondosan el kell kerülnöm Minit, aki
tánc közben mindig a többieket próbálja utánozni, meg
elképzelem, ahogy a szó szerint túlfűtött klubban
mindenki átizzadja a ruháját, a zene pedig olyan pörgős,
hogy libabőrös leszek tőle, és már nem is érdekel, miről
énekel a banda.
– Ja, ez tök jól hangzik, apa – mondom aztán, apám
pedig tovább magyarázza, hogy vannak ismerősei az
egyetemen, én meg csak bólogatok, bólogatok,
bólogatok.

Hétfő reggel húsz perccel az első óra előtt már ott

vagyok a sulinál, mert anyának hétre be kell érnie a
kórházba: azt hiszem, egy extra nagy tumort kell
kiszednie valakiből, vagy ilyesmi. Úgyhogy a suli előtti
gyepen magasodó zászlórúdnak dőlök, és Mini
Cooperre várok, a kesztyűm, a sapkám, a kabátom meg
a kapucnim dacára is didergek. A szél átsüvít a gyepen,
hallom, ahogy a zászló vadul lobog a fejem fölött, de
gebedjek meg, ha a becsöngetés előtt akár csak egy
nanoszekundummal is beteszem a lábam a suli
épületébe.
Megérkeznek a buszok, gólyák özönlenek a gyepre,
láthatóan egyikük sincs igazán elájulva tőlem. Aztán
megpillantom Clintet, a volt Baráti Köröm oszlopos
tagját, aki a diákparkoló felől sétál az irányomba, és
képes vagyok meggyőzni magam, hogy igazából nem is
felém tart, amíg a hidegben láthatóvá váló lehelete be
nem lep, akár egy apró, büdös felhő. És nem tagadom:
eléggé remélem, hogy bocsánatot akar kérni egyes
barátai szűkagyúságáért.
– Szeva, faszikám – mondja. Mindenkit faszínak hív.
Ez vajon dicséret? Vagy sértés? Talán mindkettő
egyszerre, és pont ezért olyan hasznos.
Egy kicsit grimaszolok lélegzete bűzétől, aztán csak
annyit felelek:
– Szeva. – Ez ugyanolyan semmitmondó. Minden
egyes beszélgetés, amit Clinttel vagy a Baráti Kör
bármely tagjával folytatok, teljesen egyforma: az összes
szavunkat lecsupaszítjuk, így soha senki nem tudhatja,
valójában miről beszélnek a többiek, vagyis minden
kedvesség kegyetlenséggé, minden önzőség
nagylelkűséggé, és minden törődés érzéketlenséggé
válik.
– Felhívott Mini a hétvégén – közli erre Clint –, a
musicalje ügyében. Azt akarja, hogy a diáktanács
fedezze az előadást. – Clint a diáktanácsunk alelnöke. –
Elmesélte nekem az egész szarságot. Musical egy
nagydarab buziról meg a legjobb haverjáról, aki
csipesszel szokta kiverni magának, mert olyan pici a
töke. – Mindezt vigyorogva mondja. Nem gonoszkodik.
Nem teljesen.
Én meg szeretném azt feleli: Hogy ez milyen
hihetetlenül eredeti! Ezeket a beszólásokat teljesen egyedül
találod ki, Clint? Vagy van valami viccgyárad
Indonéziában, ahol nyolcévesek melóznak neked heti
kilencven órában, hogy előrukkoljanak ezekkel a
csúcsminőségű szellemi sziporkákkal? Ennél még egyes
fiúcsapatok is eredetibbek. De semmit sem mondok.
– Szóval, ja – folytatja Clint. – Szerintem talán
segíthetek Mininek a holnapi gyűlésen. Mert ez a darab
fantasztikus ötletnek hangzik. Csak egyetlen kérdésem
van: te fogod alakítani saját magadat? Mert örömmel
fizetnék, hogy a tanúja lehessek, amint énekelsz.
Nevetgélek egy kicsit, de nem sokat, és végül azt
felelem:
– Nem igazán jön be nekem a dráma.
Ebben a pillanatban úgy érzem, mintha hatalmas
árnyék vetülne rám a hátam mögül. Clint baromira
felemeli a fejét, hogy Minire nézzen, aztán biccent.
– Csőváz, Mini – mondja, azzal elsétál.
 – Na mi van, megpróbál visszahódítani? – kérdezi
tőlem Mini.
Megperdülök, és most már nagyon is tudok beszélni.
– Egész hétvégén nem írsz, és nem hívsz, de arra
mégis van időd, hogy vele beszélj, miközben továbbra
is nagy erőfeszítéssel igyekszel tönkretenni a társas
életemet a zenés színház varázslatán keresztül?
– Először is, a Nagyon Mini nem fogja tönkretenni a
társas életedet, mivel nincs is társas életed. Másodszor
is, te sem hívtál engem. Harmadszor pedig, egyáltalán
nem értem rá! Nick meg én szinte az egész hétvégét
együtt töltöttük.
– Azt hittem, elmagyaráztam neked, miért nem
randizhatsz Nickkel – mondom erre, és Mini tovább
beszél, én pedig megpillantom Jane-t, amint nyakát
behúzva menetel a széllel szemben. A rajta lévő
kapucnis pulcsi nem elég vastag ebben a hidegben.
Egyenesen odajön hozzánk. Köszönök, ő visszaköszön,
aztán mellém húzódik, mintha villanykályha lennék,
vagy valami. Hunyorog a szélben, én meg azt mondom:
– Tessék, vedd fel a kabátomat! – Lekapom magamról,
Jane pedig belebújik. Még mindig azt próbálom
kigondolni, mit is kérdezhetnék tőle, amikor megszólal a
csengő, és egy tömegben, lökdösődve bemegyünk az
épületbe.
Egész tanítási nap nem látom viszont Jane-t, ami egy
kicsit bosszantó, mivel olyan hideg van, hogy még a
folyosókon is meg lehet fagyni, és aggódom, hogy
tanítás után jégkockává dermedek, mire eljutok Mini
kocsijáig. Az utolsó órám végeztével lesietek a
földszintre, és kinyitom a szekrényemet. A kabátom
bele van gyömöszölve.
Na most, az ajtón lévő réseken keresztül lehetséges
cetlit bedugni egy bezárt szekrénybe. Némi erővel akár
még egy ceruzát is. Mini egyszer még egy vékonyka
könyvet is beszuszakolt a szekrényembe. Ám azt csak
borzasztó nehezen tudom elképzelni, hogy Jane, aki
elvégre nem éppen a világ legerősebb embere, képes lett
volna egy egész télikabátot átnyomkodni az ajtóban
lévő aprócska hézagok egyikén.
De nem tisztem akadékoskodni, úgyhogy felveszem
a kabátomat, és kimegyek a parkolóba, ahol Mini
Cooper épp előadja a „kézfogás, majd félkaros ölelés"
rituálét, méghozzá nem mással, mint Clinttel. Kinyitom
az anyósülés ajtaját, és beülök Mini Acurájába. Nem
sokkal később odajön Mini, és bár még mindig
haragszom rá, azért még képes vagyok értékelni azt a
lenyűgöző és bonyolult jelenséget, ahogy Mini Cooper
bepréseli magát egy pici kocsiba.
– Van egy ajánlatom – mondom neki, ahogy újabb
csodával felérő mozdulatsort hajt végre: becsatolja a
biztonsági övét.
– Hízelgő, de nem fogok lefeküdni veled – vágja rá
Mini.
– Nem jó poén. Figyelj, az ajánlatom a következő: ha
hagyod a fenébe ezt a Nagyon Mini-ügyet' akkor én...
hát, mit, akarsz, mit tegyek? Mert bármire hajlandó
vagyok cserébe.
 – Hát, azt akarom, hogy gyere össze Jane-nel. Vagy
legalább hívd fel. Miután olyan furfangosan elintéztem,
hogy kettesben maradjatok, mintha az a benyomása
támadt volna, hogy nem akarsz járni vele.
– Mert nem is akarok – válaszolom. Ez teljesen igaz,
ugyanakkor teljesen hamis. Már megint az a hülye,
mindent felölelő igazság.
– Mit gondolsz, hányat írunk,
ezernyolcszázharminckettőt? Ha bejön neked valaki, és
te is bejössz neki, akkor rácuppantod a hülye ajkadat az
illető ajkára, aztán kinyitod kicsit a szádat, végül
finoman beveted a nyelvedet is, hogy felpörgesd a
dolgokat. De most komolyan, jesszusom, Grayson.
Mindenki azon parázik, hogy az amerikai tinik züllött,
szexőrült mániákusok, akik többször kézimunkáznak,
mint kezet fognak, te pedig még csak meg sem bírsz
csókolni egy csajt, akinek tuti bejössz?
– Nem jön be nekem Jane, Mini. Nem akarok
összejönni vele.
– Jane imádnivaló.
– Te meg honnan tudnád?
– Meleg vagyok, nem vak. Tök dús a haja, és csodás
az orra. De komolyan, csodás. Mégis mi kell még? Mire
buktok ti, hetero srácok? Mellre? Úgy látom, Jane-nek
van melle. Méghozzá nagyjából normális méretű.
Mondd, mi mást akarsz?
– Nem akarok beszélni erről.
Beindítja a kocsit, aztán nekiáll ritmikusan az autó
dudájának ütögetni azt a nagy, kemény labdafejét. Tüü-
tiiüü-tüüüü.
– Cikis helyzetbe hozol minket – harsogom túl a
dudát.
– Addig csinálom ezt, amíg agyrázkódást nem
kapok, vagy amíg meg nem ígéred, hogy felhívod Jane-
t.
A fülembe dugom a mutatóujjamat, de Mini újra meg
újra lefejeli a dudát. Egyre többen bámulnak minket.
Végül egyszerűen csak azt mondom:
– Jó. Jó! JÓ! – És végre abbamarad a dudálás. –
Felhívom. Jane-t. Kedves leszek hozzá. De akkor sem
akarok randizni vele.
– Az a te döntésed. A te hülye döntésed.
– Szóval, akkor – mondom reménykedve – hagyod a
fenébe a Nagyon Mini-előadást?
– Bocs, Grayson – indítja be Mini a kocsit –, de nem
te-hetem. A Nagyon Mini fontosabb nálad vagy nálam,
fontosabb mindannyiunknál.
– Mini, te aztán nagyon nem érted, mit jelent a
kompromisszum.
– Az a kompromisszum – feleli nevetve –, hogy te
azt csinálod, amit mondok, én meg azt csinálom, amit
akarok. Jut eszembe: szerepelned kell a darabban.
Magamba fojtom a nevetést, mert Mini hülyeségei
nem lesznek viccesek, ha az istenverte
színháztermünkben kürtöli világgá őket.
– Szó sem lehet róla. Nem. NEM! Azonkívül
ragaszkodom hozzá, hogy törölj engem a sztoriból.
– Még mindig nem érted, ugye? – sóhajt Mini. – Gil
Wrayson nem téged jelképez; csak kitalált szereplő.
Nem változtathatok a művemen csak azért, mert téged
feszélyez.
Más taktikával próbálkozom.
– Le fogod égetni magad a színpadon, Mini.
– Elő fogjuk adni a musicalt, Grayson. A diáktanács
támogat minket anyagilag. Szóval kussolj, és törődj bele!
Kussolok, és beletörődöm, de nem hívom fel aznap
este Jane-t. Nem vagyok Mini csicskája.
Másnap délután busszal megyek haza, mert Minit
lefoglalja a diáktanács gyűlése. Amint a tanácskozás
véget ér, felhív.
– Remek hírem van, Grayson! – ordítja.
– Ami valakinek remek hír, az mindig rossz hír
valaki másnak – felelem.
És ez be is igazolódik: a diáktanács jóváhagyott ezer
dollár támogatást a Nagyon Mini című musical
színreviteléhez és előadásához.

Aznap este arra várok, hogy hazaérjenek a szüleim,

és végre ehessünk, közben pedig próbálom megírni a
feladott esszét Emily Dickinsonról, de igazából inkább
csak letöltök minden számot, amit a Maybe Dead Cats
valaha is felvett. Tulajdonképpen eléggé totálisan
imádom őket. És miközben egyre csak hallgatom a
zenéjüket, folyamatosan mást sem akarok, csak
elmondani valakinek, milyen jók, úgyhogy
megcsörgetem Minit, de nem veszi fel a telefont, így hát
pontosan azt teszem, amit akar... mint mindig. Felhívom
Jane-t.
– Szia, Will! – mondja.
– Eléggé totálisan imádom a Maybe Dead Catst –
közlöm vele.
– Ja, tényleg nem rosszak. Egy kicsit
pszeudoentellektüelek, de végül is nem azok vagyunk
mind?
– Szerintem a nevük, a „talán döglött macskák"
utalás arra a fizikus pasasra – mondom. Igazság szerint
pontosan tudom, hogy az. Épp most olvastam el
mindent a bandáról a Wikipedián.
– Aha – feleli Jane. – Schrödingerre. Viszont a nevük
totál bukta, mert Schrödinger arról híres, hogy felismert
egy ilyen paradoxont a kvantumfizikában, miszerint
bizonyos körülmények között egy macska, amit épp
nem látunk, lehet egyszerre élő és döglött. Nem talán
döglött.
– Ó – mondom, mert még tettetni sem bírom, hogy
ezt tudtam. Totál hülyének érzem magam, úgyhogy
inkább témát váltok. – Szóval, azt hallottam, hogy Mini
Cooper bevetette a maga Mini Varázserejét, és tényleg
meglesz a musical.
– Igen. Egyébként mi bajod van neked a Nagyon
Minivel?
– Mondd, olvastad te a darabot?
– Igen. Fantasztikus mű, ha Mini színpadra bírja
állítani.
– Hát, tulajdonképpen én vagyok az egyik
mellékszereplő. Gil Wrayson. Ó nyilvánvalóan engem
jelképez. És ez iszonyúan ciki, de tényleg.
– Nem gondolod, hogy eléggé szuper ilyen
mellékszereplőnek lenni Mini életében?
– Nem igazán akarok mellékszereplő lenni senki
életében
– válaszolom. Jane erre nem szól semmit. – Na, és
hogy vagy?
– kérdem egy másodperccel később.
– Tűrhetően.
– Csak tűrhetően?
– Megtaláltad a cetlit a kabátod zsebében?
– A mit... nem. Volt benne egy cetli?
– Igen.
– Ó. Várj! – Leteszem a mobilt az asztalomra, és
feltúrom a kabátom zsebeit. Az a baj a
kabátzsebeimmel, hogy ha van nálam egy kis szemét –
teszem azt, egy Snickers csomagolópapírja –, de nem
látok a közelben kukát, akkor a zsebemből lesz a
szemetes. És nem szoktam valami gyakran üríteni a
zsebkukámat. Szóval beletelik pár percbe, míg
megtalálom az összehajtogatott jegyzetlapot. Kívül az
van ráírva:
Címzett: Will Grayson
Feladó: Szekrényes Houdini
Felkapom a telefont. Kicsit kavarog a gyomrom,
egyszerre kellemesen és kellemetlenül.
– Hahó, megtaláltam – mondom.
– Na, és elolvastad?
– Még nem – felelem, és arra gondolok, hogy talán
jobb lenne nem is elolvasnom az üzenetét. Eleve föl sem
kellett volna hívnom őt. – Egy pillanat! –
Széthajtogatom a papírt.
Tisztelt Mr Grayson!
Mindig ügyelnie kellene, nem figyelik-e,
miközben kinyitja a szekrényét. Sosem tudhatja
(18), mikor lesi (26) meg valaki (4) a
zárkombinációját. Köszönöm a kabátot. Ezek
szerint mégsem halt még ki a lovagiasság.
Üdvözlettel
Jane
u.i. Tetszik hogy úgy kezeled a zsebeidet, ahogy
én a kocsimat.

Amint elolvasom az üzenetet, újra végigfutom.

Mindkét igazságot megerősíti. Akarom Jane-t. Nem
akarom őt. Talán tényleg robot vagyok. Fogalmam sincs,
mit mondjak, úgyhogy sikeresen kimondom a lehető
legrosszabb dolgot, amit csak mondhatok.
– Nagyon cuki. – Na, ezért kéne betartanom a kettes
számú szabályt.
Az ezt követő csendben lehetőségem van alaposan
eltöprengeni a „cuki" szón: hogy milyen lenéző, hogy
tulajdonképpen kicsinek nevezünk vele valakit, hogy
dedóssá alacsonyítja azt, akinek mondjuk, hogy ez a szó
neonjelzés, amin a sötétben ragyogva az áll: „ÉREZD
SZARUL MAGAD! "
És végül Jane azt mondja:
– Ez nem épp a kedvenc melléknevem.
 – Bocs. Úgy értettem, hogy...
– Tudom, hogy értetted, Will – vág közbe. –
Sajnálom. Én, izé, nem is tudom. Épp most szakítottam
valakivel, és azt hiszem, hogy izé, csak megpróbáltam
valahogy betölteni ezt az űrt, és te voltál leginkább
kéznél, hogy betöltsd nálam az űrt, és uramisten, ez
iszonyú mocskosan hangzott. Úristen! Na jó, most
inkább leteszem.
– Ne haragudj a cuki miatt! Nem is volt cuki. Hanem
nagyon...
– Hagyjuk! Hagyjuk az üzenetet, de tényleg.
Igazából nem is... Ne is törődj vele, Grayson.
Miután irtó kínosan letesszük a telefont, rádöbbenek,
hogyan akarta befejezni Jane az „Én nem is" kezdetű
mondatot. „Igazából nem is... tetszel nekem, Grayson,
mert nem vagy valami, hogy is mondjam ezt
udvariasan, nem vagy valami okos. Például meg kellett
keresned azt a fizikust Wikipedián. Csak hiányzik
nekem a volt pasim, te pedig nem akartál megcsókolni,
szóval eléggé akarlak, de csakis azért, mert nem voltál
hajlandó lesmárolni, és igazából tulajdonképpen nem
nagy ügy az egész, de ezt nem bírom anélkül
elmondani neked, hogy megbántanálak, és mivel sokkal
együtt érzőbb meg figyelmesebb vagyok nálad, te kis
cukizós, inkább félbehagyom ezt a mondatot az
Igazából nem is után."
Megint felhívom Minit, ezúttal nem a Maybe Dead
Cats miatt, és még ki sem csöng rendesen először, máris
felveszi, és azt mondja:
 – Szép jó estét, Grayson!
Megkérdezem, hogy szerinte is így szólt volna-e Jane
mondata, aztán megkérdezem, szerinte vajon mi
okozott olyan rövidzárlatot az agyamban, hogy cukinak
neveztem az üzenetet, és hogy szerinte egyáltalán
lehetséges-e egyszerre vonzódni és nem vonzódni
valakihez, és hogy szerinte tényleg valós érzelmekre
képtelen robot vagyok-e, és hogy szerinte a befogós meg
leszarós szabályaimhoz való igazodással nem váltam-e
valamiféle ocsmány szörnyeteggé, akit soha senki nem
fog szeretni, akihez soha senki nem akar majd
hozzámenni. Elpanaszolom mindezt, Mini pedig nem
szól semmit, amire alapvetően még soha az életben nem
volt példa, és miután végre elhallgatok, csak hümmög a
maga sajátos kis módján, aztán azt mondja (és most szó
szerint idézem):
– Grayson, néha totál olyan vagy, mint egy lány. –
Ezzel leteszi a telefont.
Jane félbehagyott mondata egész éjjel nem hagy
nyugodni. Végül robotszívem úgy dönt, hogy tennem
kell valamit: olyasmit, ami talán tetszene egy bizonyos
lánynak, aki talán tetszik nekem.

Pénteken iszonyú gyorsan ebédelek meg a suliban,

ami elég könnyen megy, mivel Mini meg én egy
asztalnál ülünk a Színjátszó Körösökkel, akik a Nagyon
Miniről diskurálnak, és percenként több szót hadarnak
el, mint amennyit én egész nap kiejtek a számon. A
társalgás meghatározott ívben halad: mindenki egyre
hangosabban és gyorsabban beszél, egyre nagyobb a
zaj, míg Mini mindenkit túlharsogva el nem süt egy
poént, mire az egész asztal nevetésben tör ki, és
átmenetileg lehiggad a hangulat, aztán megint
megszólalnak a hangok, erejük egyre csak növekszik, és
végül újra kitör a Mini vulkán. Miután észreveszem ezt
a sémát, nehéz nem erre koncentrálni, én azonban
igyekszem inkább arra összpontosítani, hogy magamba
tömjem az enchiladámat. Magamba döntöm a kólámat,
aztán felállok az asztaltól.
Mini feltartja a kezét, hogy elnémítsa a kórust.
– Hova mész, Grayson?
– Meg kell néznem valamit – felelem.
Nagyjából tudom, hogy hol található Jane szekrénye.
Nagyjából szemben van a folyosón lévő béna freskóval,
ami az iskolai kabalánkat, Vadmacs Vilit ábrázolja, amint
azt mondja szövegbuborékban: „A Vadmaccsok
MINDENKIT tisztelnek!" Ez legalább tizennégy
különféle szempontból röhejes, a tizennegyedik például
az, hogy vadmacs nevű állat nem létezik. Vadmacs Vili
viszont nagyjából úgy néz ki, mint egy puma, és bár
elismerem, nem vagyok állattani szakértő, abban
határozottan biztos vagyok, hogy a pumák valójában
egyáltalán nem tisztelnek mindenkit.
Szóval nekidőlök Vadmacs Vili freskójának, emiatt
úgy tűnik, mintha én mondanám, hogy a Vadmaccsok
MINDENKIT tisztelnek, és így kell várnom kábé tíz
percet, miközben próbálok úgy tenni, mintha csinálnék
valamit, azt kívánva, bár hoztam volna magammal egy
könyvet vagy valamit, hogy ne tűnjek totál zakkant
leselkedőnek, de végül csak kicsöngetnek, és a folyosó
megtelik emberekkel.
Jane a szekrényéhez megy, én pedig a folyosó
közepére állok, a többiek kikerülnek, balra lépek, hogy
tökéletes legyen a szög, látom, amint a zárhoz emeli a
kezét, hunyorgok, és megvan: 25-2-11. Beolvadok az
emberek áradatába, és elmegyek töriórára.
A hetedik órám informatika, éppen videojáték-
programozást tanulunk. Mint kiderült, videojátékokat
tervezni és alkotni iszonyú nehéz, közel sem olyan jó
buli, mint gamerkedni, viszont az órának megvan az az
előnye, hogy internethez jutok, és a tanár általában nem
látja a monitoromat.
Szóval e-mailt írok a Maybe Dead Catsnek.

Feladó: williamgrayson@eths.il.us
Címzett: macskahalottvagynem@gmail.com
Tárgy: Sorsdöntő szívesség
Kedves Maybe Dead Cats!
Ha esetleg eljátsszátok ma az „Annus Miribalis”-t,
lehetne róla szó, hogy 25-2-11-nek ajánljátok? (Ez a
számsor egy bizonyos lány szekrényének
zárkombinációja. ) Csúcsszuper lenne.
Bocs, hogy ilyen későn szólok!
Will Grayson

Még az óra vége előtt megérkezik a válasz.

 Kedves Will!
A szerelemért bármit.
MDC

Így hát pénteken suli után Jane, Mini meg én

elmegyünk a Frankó Frankfurtiba, egy hot dogos
kajáldába, ami pár háztömbnyire van a klubtól. Egy kis
bokszba ülünk le, én Jane mellett foglalok helyet, csípője
a csípőmhöz ér. A kabátjaink összegyűrve hevernek
velünk szemben, Mini oldalán. Jane haja óriási
csigákban omlik a vállára, az időjáráshoz egyáltalán nem
illő, vékony pántos felsőt visel, és igencsak erősen ki van
festve a szeme.
Mivel ez előkelő hot dogos kajálda, pincér veszi fel a
rendelésünket. Jane és én egy-egy hot dogot és üdítőt
kérünk. Mini négy hot dogot rendel buciban, hármat
buci nélkül, egy tál csilit, valamint egy diétás kólát.
– Diétás kólát? – kérdezi a pincér. – Kérsz négy hot
dogot buciban, három hot dogot buci nélkül, egy tál
csilit, meg egy diétás kólát?
– Úgy van – helyesel Mini, aztán elmagyarázza: – A
cukor nem igazán segít izomtömeget építenem.
A pincér erre a fejét csóválja, és csak annyit felel:
– Aha.
– Szegény emésztőrendszered! – mondom. – Egy
nap fel fog lázadni a bélcsatornád. Felnyúl a torkodon,
és megfojt.
– Tudod, az edző szerint föl kéne szednem még
legalább tíz kilót az idény kezdetéig. Ha olyan
egyetemre akarok ösztöndíjat kapni, ahol első osztályú
csapat van, akkor nagynak kell lennem. És én olyan
nehezen hízom! Csak próbálkozom és próbálkozom, de
folyamatos küszködés.
– Nagyon nehéz az életed, Mini – mondja Jane.
Nevetek, egymásra nézünk Jane-nel, aztán Mini
megszólal:
– Uramisten, menjetek már szobára!
Erre kínos csönd támad, amit végül Jane tör meg:
– Na, és hol van Gary meg Nick?
– Valószínűleg épp kibékülnek – feleli Mini. –
Tegnap este szakítottam Nickkel.
– Helyesen tetted. Az a kapcsolat kezdettől fogva
kudarcra volt ítélve.
– Ja, tudom. Azt hiszem, most egy darabig
mindenképpen szingli akarok maradni.
Jane-hez fordulok, és azt mondom:
– Fogadjunk öt dolcsiba, hogy négy órán belül
megint szerelmes lesz!
– Tartom a tétet – nevet Jane –, de én három órára
fogadok.
– Megegyeztünk.
Kezet rázunk.
Vacsora után egy darabig sétálgatunk a környéken,
hogy elüssük az időt, aztán beállunk a sorba a
Raktárnál. Hideg van, de az épület mellett ácsorogva
legalább a szél nem ér minket. Miközben a sor araszol,
előveszem a pénztárcámat, az átlátszó rekeszbe teszem
a hamis személyit, a jogsimat pedig eldugom a tb-
kártyám meg apám névjegye közé.
– Hadd nézzem! – szól Mini. Odaadom neki a
tárcámat, és azt mondja: – Azt a rohadt, Grayson,
életedben egyszer nem tűnsz rinyaribancnak egy képen.
Pont, mielőtt a sor elejére érnénk, Mini maga elé lök –
gondolom, azért, hogy élvezhesse a látványt, amint
először használom a hamis személyimet. A kidobó egy
szál pólóban van, ami nem teljesen takarja a hasát.
– Igazolványt – mondja nekem. Előhúzom a
tárcámat a farzsebemből, kicsúsztatom belőle a
személyit, és átnyújtom a pasasnak. Zseblámpával
rávilágít a kártyára, aztán az arcomra, aztán megint a
kártyára, aztán azt mondja: – Mi van, szerinted nem
bírok számolni?
Mire én:
– Hogy?
Mire a kidobó:
– Kölyök, csak húszéves vagy.
Mire én:
– Nem, huszonkettő vagyok.
Mire ő visszaadja nekem a személyit, és azt mondja:
– Hát, a rohadt igazolványod szerint húszéves vagy.
– A kártyára bámulok, és számolok. A születési
dátumom alapján jövő januárban töltöm be a
huszonegyet.
– Ööö – mondom. – Izé, ja tényleg. Bocs.
Az a hülye, sze-ren-csét-len drogos rossz kibaszott
évet írt a személyimre. Arrébb lépek a klub bejáratától,
Mini pedig utánam jön, szétröhögi a fejét. Jane is vihog.
Mini túl nagy erővel a vállamra csap, és azt mondja:
– Csak Grayson képes olyan hamis személyit
szerezni, ami szerint húszéves. Így semmire sem mész
vele!
– A haverod rossz évet írt rá – mondom Jane-nek.
– Sajnálom, Will – feleli, de nem sajnálhatja olyan
nagyon, különben abbahagyná a nevetést. –
Megpróbálhatunk bejuttatni valahogy – javasolja, de én
csak a fejemet csóválom.
– Ti ketten menjetek csak be – válaszolom. – Majd
hívjatok fel, ha vége! Én meg addig beülök a Frankó
Frankfurtiba, vagy valami. Ja, és csörögjetek rám, ha
esetleg eljátsszák az Annus Miribalist.
És az a nagy helyzet, hogy be is mennek.
Egyszerűen csak visszaállnak a sorba, és figyelem,
ahogy besétálnak a klubba, egyikük sem próbál meg
tiltakozni, hogy nem, nem, nélküled nem is érdekel minket
a koncert.
Félreértés ne essék, ez az együttes király. De akkor is
szar, hogy a többiek magamra hagynak a koncert
kedvéért. A sorban állva nem fáztam, most viszont
majd megfagyok. Nyomorúságos az idő, olyan hideg
van, hogy amikor beszívom a levegőt az orromon át,
úgy érzem, megdermed az agyam. És idekint ácsorgok
egyedül, a százdolláros személyimmel, ami egy
kibaszott fabatkát sem ér.
Visszamegyek a Frankó Frankfurtiba, és rendelek egy
hot dogot, amit jó lassan eszegetek meg. De tudom,
hogy semmiképpen sem nyammoghatok ezen az egy
szál hot dogon abban a két-három órában, amíg a
koncert véget nem ér: egy hot dogot nem lehet
ízlelgetni. A mobilomat az asztalra teszem, és csak
bámulom, hülye fejjel abban reménykedem, hogy talán
felhív Jane vagy Mini. És ahogy ott ülök, egyre
bosszúsabb leszek. Nagy szemétség így magára hagyni
valakit: üldögélhetek egyedül egy étteremben, magam
elé bámulva, még egy könyvem sincs, hogy legalább
azzal lefoglalhassam magam. Nem is csak Minire meg
Jane-re haragszom, hanem saját magamra is, amiért
felkínáltam nekik a lehetőséget, hogy magamra
hagyjanak, amiért nem ellenőriztem a születési dátumot
azon a hülye személyin, amiért itt ülök, és várom, hogy
csörögjön a telefon, pedig akár haza is mehetnék.
És jobban belegondolva rádöbbenek, mi a baj azzal,
ha az ember mindig enged másoknak: hogy végül
pontosan itt köthet ki.
Elegem van abból, hogy mindig mindenkinek
engedek. Az egy dolog, hogy engedek a szüleimnek. De
az rohadtul nem frankó, hogy engedek Mini Coopernek
is, aki először rávett Jane-re, aztán rávett erre a hamis
igazolványra, aztán kiröhögött a béna személyi miatti
pofára esésemért, aztán magamra hagyott egy istenverte
másodosztályú hot doggal – pedig én még az első
osztályú hot dogért sem vagyok különösebben oda.
Látom a lelki szemeim előtt, ahogy röhög az a hájfej.
„Így semmire sem mész vele. Így semmire sem mész
vele." Nem igaz! Egy csomó dolog van, amihez bőven
elég húszévesnek lenni. Vehetek cigit, bár nem
dohányzom. Talán felvetethetném az illegális
alteregómat a választói jegyzékbe. Vagy akár... várjunk
csak! Azta. Na, ez nem rossz ötlet.
A Raktárral szemben ugyanis van egy üzlet. Az a
fajta üzlet, ami neon cégérrel hirdeti magát, viszont
nincs ablaka. Na most, engem nem igazán érdekel vagy
hoz lázba a pornó – azaz a mindenféle „korhatáros
olvasmány", amit az ajtó melletti felirat ígér –, de
dögöljek meg, ha az egész estét a Frankó Frankfurtiban
töltöm, nem kihasználva a kamu személyimet. Azt már
nem. Elhatározom, hogy bemegyek a szexshopba.
Mini Cooper nem lenne elég tökös ehhez. Ő nem
merné betenni a lábát egy ilyen helyre. Elképzelem,
milyen jó kis sztorit mesélhetek majd Jane-nek meg
Mininek, miután megjönnek a koncertről. Egy ötöst
teszek az asztalra – vagyis ötvenszázalékos borravalót
adok –, és lesétálok négy háztömböt a Raktárral
szemben lévő épületig. Ahogy az ajtóhoz közeledem,
kezd úrrá lenni rajtam a szorongás – de azt hajtogatom
magamnak, hogy a nyílt utcán lenni tél derekán Chicago
belvárosában sokkal veszélyesebb, mint bármely üzlet,
ahová csak betévedhetek.
Kinyitom az ajtót, és belépek a helyiségbe, amelyet
élesen megvilágítanak a neoncsövek. A tőlem balra lévő
pult mögül egy piercinges fickó bámul rám, a képe
jobban tele van lyuggatva, mint egy tűpárna.
– Szétnézel itt, vagy adjak zsetont? – kérdezi.
– Ööö, csak nézelődök – felelem, mivel lövésem
sincs, mire kellhet a zseton.
 – Oké. Kerülj beljebb! – mondja a pasas.
– Mi?
– Csak tessék, nézz körül.
– Nem is kéri el a személyimet?
– Miért? – nevet a fickó. – Talán csak tizenhat vagy,
haver, vagy mi?
– Nem, húszéves vagyok – felelem, pedig halál
pontosan eltalálta a koromat.
– Na, ja. Én is így gondoltam. Nézz csak szét
nyugodtan!
Én meg azt gondolom: Uramisten, miért ilyen kurva
nehéz sikeresen használni egy hamis személyit ebben a
kurva városban? Ez nevetséges! Nem vagyok hajlandó
beletörődni.
– Nem – mondom határozottan. – Nézze meg a
személyimet!
– Jól van, haver. Ha neked ettől áll a zászló! – Aztán
roppant drámaian azt mondja: - Láthatnám az
igazolványát, kérem?
– Parancsoljon – felelem, és átnyújtom neki a kártyát.
Rápillant, visszaadja, és csak annyit mond:
– Kösz, Ishmael.
– Nagyon szívesen – válaszolom dühösen. És ezzel
bent találom magam egy szexshopban.
Az igazat megvallva elég unalmas. Ugyanúgy néz ki,
mint egy átlagos üzlet: DVD-kkel meg régi
videokazettákkal teli polcok és magazinos állványok
sorakoznak a neoncsövek erős fénye alatt. Mármint,
persze van némi különbség egy átlagos videó
kölcsönzőhöz képest, mondjuk, például hogy A) egy
átlagos videó kölcsönzőben nagyon kevés DVD
borítóján szerepelnek a mohó vagy a ribanc szavak, míg
az itteni választék igencsak komoly hányadát ilyen
címek teszik ki; illetve B) egész biztos vagyok benne,
hogy egy átlagos videó kölcsönzőben nem kaphatók
elfenekelésre alkalmas eszközök, ezen a helyen viszont
számos ilyen termék közül válogathatunk; és végül C)
egy átlagos videó kölcsönzőben nagyon kevés olyan
dolgot árulnak, amire ránézve az ember azt gondolja:
„Halványlila segédfogalmam sincs, hogy ezzel vajon
mit kell csinálni, és melyik testrészhez találták ki."
Señor Tűpárnafejen kívül senki sincs az üzletben, és
én nagyon szeretnék elhúzni innen, mivel valószínűleg
ezek a legkínosabb és legkellemetlenebb percei annak a
napnak, ami már eddig is bőven eléggé kínos és
kellemetlen volt. De az egész kiruccanás totál
értelmetlen volna, ha nem vennék valami szuvenírt,
hogy bizonyítsam, tényleg itt jártam. A lehető
legviccesebb zsákmányt keresem, amivel csak
eldicsekedhetek Mininek meg Jane-nek, azt akarom
éreztetni velük, hogy olyan poénos estém volt, amiről
nekik fogalmuk sem lehet, ezért döntök végül egy
spanyol nyelvű meleg magazin mellett, aminek a címe
Mano a Mano.
 hatodik fejezet

jelen pillanatban szeretnék előreugrani az időben.

vagy ha azt nem lehet, akkor azzal is megelégednék, ha
visszamehetnék a múltba.
azért szeretnék előreugrani az időben, mert húsz
órán belül isaackel leszek Chicagóban, és hajlandó
lennék kihagyni mindent, ami addig még hátravan, csak
hogy még előbb találkozhassak vele. az sem érdekelne,
ha tíz óra múlva megnyerném a lottót, vagy tizenkét óra
múlva lehetőséget kapnék, hogy azonnal elballaghassak
a gimiből. nem érdekelne, ha tizennégy óra múlva
kiverném, és az íratlan világtörténelem legsorsfordítóbb
orgazmusát élném át. mindent átugranék, hogy végre
isaackel lehessek, ne kelljen a róla való álmodozással
beérnem.
ami a múltba utazást illeti, arra nagyon egyszerű
okból vágyom: vissza akarok menni az időben, és
meggyilkolni a pasast, aki feltalálta a matematikát. hogy
miért? mert most éppen a menzán ülök, és derek ebéd
közben megszólal:

derek: na, be vagytok pörögve, hogy holnap

matekverseny?

ettől az egyetlen szótól – matekverseny – egy

szempillantás alatt elillan minden érzéketlenség, ami
egész mostanáig összegyűlt bennem.

én: hogy az a jó édes...

a suli matekcsapatát négyen alkotják. én vagyok a

csapat négyes számú tagja. derek meg simon az egyes
és kettes számú matekzsenik, és még legalább két
csapattagra van szükségük, hogy benevezhessenek a
versenyekre. (a hármas számú srác egy gólya, akinek a
nevét direkt nem jegyzem meg. a ceruzája is
karizmatikusabb, mint ő maga.)

simon: ugye nem felejtetted el?

mindketten leteszik a húsburgerüket (a menza

étlapján ilyen néven szerepel: húsburger), és olyan üres
tekintettel merednek rám, hogy esküszöm, látom a
szemüvegükben tükröződő számítógépes képernyőt.

én: nem is tudom. nem vagyok valami

matekos kedvemben. talán keresnetek kéne
helyettem egy prím beugrót.
derek: ez nem vicces.
én: haha! nem is viccnek szántam!
simon: mondtam neked, hogy nem lesz semmi
dolgod. a matekversenyen csapatban kell
nevezni, de egyénenként pontoznak.
én: srácok, tudjátok, hogy én vagyok a
 leglelkesebb matekos szurkolótok, de, izé,
igazság szerint más tervem van holnapra.
derek: ezt nem teheted.
simon: azt mondtad, hogy eljössz.
derek: ígérem, hogy jó buli lesz.
simon: senki más nem hajlandó velünk jönni.
derek: nagyon jól fogunk szórakozni.

úgy látom, derek ki van akadva, mivel láthatóan

fontolgatja, hogy visszafogott érzelmi reakciót mutasson
ki a vele közölt információ hallatán. talán sok is neki ez
az egész, mert leteszi a húsburgerét, fogja a tálcáját,
motyog valamit a könyvtári késedelmi díjról, és feláll az
asztaltól.
szemernyi kétségem sincs afelől, hogy cserben fogom
hagyni a srácokat. az egyetlen kérdés az, képes vagyok-e
rá anélkül, hogy szar alaknak kelljen éreznem magam.
azt hiszem, csak a végső kétségbeesés beszél belőlem,
de úgy döntök, elárulom Simonnak az igazság
megközelítőleges verzióját.

én: figyelj, tudod, hogy normál körülmények

között számít-hatnátok rám a
matekversenyen. de ez most igazából vész-
helyzet. megbeszéltem valakivel egy... hát,
tulajdonképpen egy randit, és nagyon, de
nagyon muszáj találkoznom ezzel a
bizonyos illetővel, aki iszonyú messziről jön
el ide, hogy találkozhasson velem. és ha
 lenne rá bármi megoldás, hogy elmehessek a
randira is meg a matekversenyre is, akkor
boldogan veletek tartanék. de nem tehetem.
úgy képzeld el, hogy... ha egy vonat
száznegyven kilométer per órával halad, és
csak két perce van eljutni a matekversenyről
chicago közepére, hogy el ne késsek a
randimról, akkor tuti nem fog időben
odaérni. szóval kénytelen vagyok
expresszvonatra szállni, végtére is a
randihoz vezető pálya csak most az egyszer
járható, és ha nem a megfelelő szerelvényre
ülök fel, akkor olyan boldogtalan leszek,
hogy azt egyetlen egyenlet sem bírná
kifejezni.

nagyon furcsa érzés elmondani mindezt valakinek,

pláne Simonnak.

simon: nem érdekel. azt ígérted, hogy ott

leszel, és ott is kell lenned. ez most olyan eset,
ahol a négy mínusz egy nullával egyenlő.
én: de simon...
simon: ne rinyálj, hanem találj egy másik
eleven testet, amit beültethetünk magunk
mellé mr. nadler kocsijába.
vagy felőlem akár egy holttest is lehet, ha egy
órán át ülő helyzetbe bírjuk támasztani. üdítő
változatosság lenne, ha az illető képes volna
 számolni, de esküszöm, nem leszek válogatós,
te fing.

elképesztő, hogy általában egész nap fel sem tűnik,

milyen kevés barátom van. mármint, ha az öt legjobb
haveromat nem számítom, akkor a mezőnyben sokkal
több iskolai alkalmazott marad, mint diáktárs. és bár
jim, a gondnok nem bánja, ha időről időre lenyúlok egy-
egy guriga vécépapírt valami „kreatív projekthez", van
egy olyan érzésem, hogy még ő sem lenne hajlandó a
péntek estéjét lazulás helyett a matekbuzikkal meg a
tanári karos szurkolóikkal tölteni.
tudom, hogy csak egyvalakihez fordulhatok, és őt
nem lesz könnyű meggyőzni. maura egész nap
jókedvűnek tűnt – mármint önmagához képest, ami azt
jelenti, hogy az előrejelzés szerint vihar helyett csak
szemerkélő eső várható. nem hozta szóba a meleg
témát, nekem meg aztán eszem ágában sem volt
megemlíteni.
az utolsó óráig várok, mert tudom, hogy nyomás alatt
nagyobb esélyem van beleegyezést kicsikarni belőle. bár
egymás mellett ülünk, előveszem a mobilomat, és a pad
alatt sms-t írok neki.

én: micsinász hnap este?

maura: semmit. akarsz csinálni vmit?
én: jó lenne de Chicagóba kell mennem
anyámmal.
maura: mér?
 én: helyettesítened kéne a matekosoknál.
különben s&d rácsesznek. maura: csak
viccelsz, ugye?
én: nem komolyan rá fognak cseszni.
maura: és miért mennék én helyetted?
én: mert cserébe jövök neked 1gyel. és kapsz
20 dolcsit.
maura: 3mal jössz nekem és 50et akarok.
én: okés.
maura: elmentem ezeket az üziket.

az igazat megvallva valószínűleg nem tettem mást,

csak meg-kíméltem maurát attól, hogy egész délután az
anyjával vásároljon, vagy házit csináljon, vagy tollat
döfködjön az ereibe, csak hogy legyen ihlete verset írni.
óra után azt mondom neki, hogy a matekversenyen tuti
megismerkedik majd egy másik unatkozó,
negyedosztályú csapattaggal, egy olyan városból, amiről
még egyikünk sem hallott, és ellógnak majd együtt
szegfűszeges cigit szívni, meg arról dumálni, milyen
gagyi ott mindenki, miközben derek meg simon meg az
a hülye gólya szétagyalják magukat a tételeken meg a
paralelomicsodákon. igazából csodás lehetőséget adok
maurának, hogy fellendítse a társas életét.

maura: ne vidd túlzásba.

én: esküszöm tök szexi lesz.
maura: 20 dolcsit akarok előre.
 szerencsére legalább hazudnom nem kellett, hogy a
beteg nagyanyámat kell meglátogatnom, vagy valami.
az ilyen ha-zugságok veszélyesek, mert tudod, hogy
amint azt mondod, beteg a nagyanyád, megcsörren a
telefon, aztán anyád belép a szobába, hogy nagyon
rossz hírt hozzon a nagyi hasnyálmirigyéről, és bár jól
tudod, hogy nem a te kis füllentésed okozta a rákot,
akkor is bűntudatod lesz egész életed hátralévő
részében. maura tovább faggat a chicagói
kiruccanásomról anyámmal, ezért úgy adom elő, mintha
szükséges rossz lenne, kötelező anya-fia program, és
mivel maurának két boldog szülője van, nekem meg
csak egy boldogtalan, sikeresen sajnáltatom magam.
olyan sokat gondolok isaacre, hogy totálisan attól
rettegek, a végén még óvatlanul kibököm a nevét, de
szerencsére maura faggatózása miatt megőrzöm az
éberségemet.
amikor eljön az ideje, hogy elváljanak útjaink, maura
még egyszer megpróbálja kiszedni belőlem az igazat.

maura: nem akarsz elmondani nekem valamit?

én: de. már rég el akartam mondani, hogy fejni
szoktam a harmadik mellbimbómat, a
farpofáim pedig azzal fenyegetnek, hogy
szakszervezetbe tömörülnek. szerinted mit
tegyek?
maura: az az érzésem, hogy titkolsz előlem
valamit.
 maurával az a helyzet, hogy szerinte mindig minden
róla kell, hogy szóljon. mindig, minden. na most, ez
engem általában nem zavar, mert ha minden róla szól,
akkor semminek sem kell rólam szólnia. de néha a nagy
feltűnési viszketegségében engem is magával ránt a
rivaldafénybe, márpedig azt utálom.
most duzzogva néz rám, és mentségére szóljon, hogy
nem csak mímeli a duzzogást. nem pusztán manipulálni
próbál azzal, hogy bosszúsnak tetteti magát. maura nem
szokta megjátszani magát, pontosan ezért viselem el őt.
ami a szívén, az a száján, és egy ilyen barát nagyon
értékes.

én: majd elmondom, ha lesz mit elmondani,

oké? most menj haza, és gyakorold a matekot!
tessék... csináltam neked puskát.

benyúlok a táskámba, és előveszem a kis cetliket,

amiket a hetedik óra alatt írtam, abban reménykedve,
hogy maura igent fog mondani. igazából nem is külön
cetlik, csak egy kitépett füzetlap, hiszen nem tartok
magamnál kis kártyákat puskaügyi vészhelyzetre. de
szaggatott vonallal külön-külön kis részekre osztottam a
lapot, hogy maura tudja, hol kell elvágni. mindegyik
körberajzolt négyzetben valami egyenlet áll.

2+2 = 4 50x40 = 2000

834620 x 375002 = ki nem szarja le? x + y = z
muff + dákó = bebugyolált biliárdfelszerelés kék +
piros = lila
én - matekverseny = én + örök hálám neked

maura pár másodpercig a lapra mered, aztán

összehajtogatja a szaggatott vonalak mentén, úgy,
mintha térkép lenne. nem mosolyog, vagy ilyesmi, de
egy pillanatra nem tűnik bosszúsnak.

én: ne hagyd, hogy derek meg simon rád

nyomuljanak, oké?
el ne kábítsanak a szexi többismeretlenes
dumájukkal!
maura: azt hiszem, képes leszek megóvni az
ártatlanságomat egy matekversenyen.
én: most ezt mondod, de majd meglátjuk
kilenc hónap múlva! ha lány lesz,
logorrhoeának kéne elnevezned. ha fiú lesz,
annak meg tökéletes a gyök.

ekkor döbbenek rá, hogy amilyen az élet, maura talán

tényleg felszed egy szexis, negyedosztályú matekos
srácot, és szépen összeillesztik az x meg y tengelyüket,
miközben én jól pofára esem majd isaackel, kulloghatok
haza egyedül, és csak a saját kezemben lelhetek vigaszt.

úgy döntök, hogy ezt inkább nem mondom el

maurának, mert hát minek hozzak balszerencsét
mindkettőnkre?
maura szép estét kíván, mielőtt elmegy, és úgy fest,
mint aki mondani akar még valamit, de aztán
meggondolja magát. ez még valami, amiért hálás
lehetek.
köszönetet mondok neki. aztán még egyszer. és még
egyszer. amikor ezzel végzek, hazamegyek, és e-
mailezek isaackel, miután ő is hazaér a suliból: ma nem
kell dolgoznia. kábé
kétezerszer átbeszéljük a tervünket. azt mondja,
hogy egy haverja a frenchy's nevű placcot javasolta,
mint jó kis találkahelyet, és mivel nem igazán ismerem
chicagót, legfeljebb azokat a részeit, ahová
osztálykirándulásra megy az ember, azt válaszolom,
hogy felőlem oké, és kinyomtatom az útbaigazítást, amit
isaac elküld.
miután mindent megbeszéltünk, felmegyek a
facebookra, és megnézem isaac profilját, már vagy
egytrilliárdszorra. nem gyakran frissíti, de jó
emlékeztető, hogy tényleg valódi. mármint, küldtünk
már egymásnak képeket, és eleget beszéltünk ahhoz,
hogy tudjam, valóban létezik: nem csak valami zakkant
negyvenhat éves pasas, aki már szépen elő is készítette
nekem a helyet az emberrablós furgonjában. nem
vagyok én olyan hülye. nyilvános helyen találkozunk, és
nálam van a mobilom. még ha isaac pszichopatának
bizonyul is, én kellően felkészültem.
mielőtt elaludnék, végignézem az összes fotót, amit
küldött, pedig már az eszembe véstem mindet. biztos
vagyok benne, hogy fel fogom ismerni, amint
meglátom. És abban is biztos vagyok, hogy az lesz
életem egyik legjobb pillanata.
pénteken a suli után brutális próbatétel vár rám.
ezernyi különféle gyilkos ingerem támad, méghozzá a
gardróbommal szemben. kurvára fogalmam sincs, mit
vegyek fel... pedig egyáltalán nem vagyok ilyen „mit
vegyek fel" típusú srác, szóval úgy érzem, mintha még
csak föl sem bírnám fogni, hogyan birkózzak meg a
feladattal. mintha minden egyes birtokomban lévő
ruhadarab ebben a pillanatban döntött volna úgy, hogy
kimutatja a hibáit. felveszek egy inget, amiről mindig is
azt hittem, hogy jól áll rajtam, és tényleg, szinte úgy
nézek ki benne, mintha izmos lenne a mellkasom. de
aztán rádöbbenek, hogy az ing irtó kicsi rám, és ha csak
egy centire is megemelem a karomat, kilátszik a
hasamon lévő szőr. úgyhogy ezután felpróbálok egy
fekete inget, amiről üvölt, hogy menőnek igyekszem
látszani, aztán meg egy fehéret, amiben királyul érzem
magam, egészen addig, amíg észre nem veszek egy
foltot az alján, és bár remélem, hogy csak narancslé,
valószínűleg inkább akkor került rá, amikor túl sietősen
intéztem a folyó ügyeimet. a zenekaros pólók ki vannak
zárva: ha isaac egyik kedvencében állítok be, az olyan
lenne, mintha be akarnék nyalni neki, ha viszont olyan
együttes virít rajtam, amit nem szeret, akkor talán azt
hiheti, hogy szar az ízlésem. a szürke pulcsim túl
semmilyen, a kék ingem pedig szinte ugyanolyan színű,
mint a farmerom, márpedig a tetőtől talpig ilyen
árnyalat csak a hupikék törpikéknek áll jól.
életemben először megértem, miért hívják az
akasztót akasztónak, mivel tizenöt perc eredménytelen
ruhapróbálgatás után legszívesebben a nyakam köré
hajlítgatnám a drótot, aztán beakasztanám a kampót a
gardrób ajtajába, és hagynám, hogy megfojtson a testem
súlya. anyám rám találna, és azt hinné, erotikus
önfojtogatással próbálkoztam, de még a pöcsömet sem
volt időm elővenni, én pedig már nem lennék életben,
hogy elmagyarázzam neki, véleményem szerint az
erotikus önfojtogatás az egyik legidiótább dolog az
egész világon, majdnem ugyanakkora hülyeség, mint
meleg republikánusnak lenni. de ja, halott lennék. olyan
volna az egész, mint a CSI: a hülyeszínelők egyik
epizódja, megjelennének a nyomozók, és
negyvenhárom perc – plusz reklámidő – alatt
felderítenék az egész életemet, aztán a végén behívnák
anyámat az őrsre, leültetnék, és megmondanák neki az
igazat.

zsaruk: asszonyom, a fia nem gyilkosság

áldozata lett. csak az első randijára készült
valakivel.

félig-meddig mosolygok, elképzelem, hogyan is

nézne ki ez a jelenet, aztán eszembe jut, hogy még
mindig félmeztelenül álldogálok a szobám közepén,
pedig hamarosan megy a vonatom. végül gyorsan
felkapok egy pólót, rajta egy kis képpel: egy robotot
ábrázol, amit szigetelőszalaggal vagy mivel ragasztottak
össze, alatta pedig a robotfiú szó áll csupa kisbetűvel.
fogalmam sincs, miért szeretem, de szeretem. és nem
tudom, miért gondolom, hogy isaacnek is tetszeni fog,
de biztos vagyok benne.
tudom, hogy nagyon ideges vagyok, mert kivételesen
érdekel, hogy néz ki a hajam, de amikor megállok a
fürdőszobai tükör előtt, úgy döntök, hadd álljon úgy a
hajam, ahogy csak állni akar, és mivel általában jobban
fest szeles időben, majd odafelé menet egyszerűen
kidugom a fejem a vonat ablakán, vagy valami. biztos
hasznát venném anyám hajas kencéinek, de nem
óhajtom, hogy a frizurámnak olyan illata legyen, akár
egy pillangós tisztásnak. szóval kész vagyok.
azt mondtam anyámnak, hogy a matekverseny
Chicagóban lesz: gondoltam, ha már hazudok, akkor
hadd higgye anyu, hogy eljutottunk az állami döntőig.
azt meséltem neki, hogy a suli buszt bérelt, de valójában
a pályaudvarra megyek, sima ügy. mostanra már totál ki
vannak készülve az idegeim. próbálkozom a ne
bántsátok a feketerigót! olvasásával, mert éppen azt
vesszük irodalmon, ám a betűket csak nagyon szép kis
rajzoknak látom a lapon, nem hordoznak több jelentést,
mint a vonat ülésén lévő minta. ilyen erővel drágán add
a feketerigód! című akciófilm is lehetne, akkor sem
érdekelne. szóval csak lehunyom a szemem, és
hallgatom az ipodomat, de mintha egy rohadék
szerelemisten állította volna össze a dallistámat, mert
minden egyes számról isaac jut eszembe. egyszeriben
minden dal róla szól. és bár az egyik énem tudja, hogy
ez a srác talán tényleg ennyit ér, a másik énem ordít
velem, hogy lassíts már le, bazmeg! izgalmas lesz
találkozni isaackel, de ugyanakkor feszélyező is. az a
lényeg, hogy ne menjen az agyunkra a feszélyezettség.
kábé öt percet szánok arra, hogy végiggondoljam az
eddigi szerelmi életemet – öt percnél többet nem is
bírnék eltölteni ezzel –, és visszaemlékszem a pár
hónappal ezelőtti traumatikus élményre, amikor sloan
mitchell buliján részegen
pettingeltem carissa nye-jal. maga a smacizás
igazából egész jó volt, de amikor felforrósodott a
hangulat, carissa hülyén komoly képet vágott, én meg
majdnem elröhögtem magam. alig bírtam levenni a
melltartóját, ami olyan szoros volt, hogy majdnem
elzárta a vérkeringését, és amikor végre a kezembe
került a dudája (nem mintha erre vágytam volna), azt
sem tudtam, mihez kezdjek vele, úgyhogy csak
paskolgattam, mint két kiskutyát. a kutyusoknak tetszett
a simogatás, és carissa úgy döntött, hogy ő is jól
megdörgöl engem, én pedig élveztem a dolgot, mert
mindent egybevetve a kéz az kéz, az érintés meg
érintés, és az ember teste úgy reagál, ahogy reagálni
akar. a testet nem érdekli a kínos beszélgetés, amin majd
túl kell esni a történtek után: nem csupán carissával
kellett beszélnem, aki a csajom akart lenni, és akit
megpróbáltam finoman elutasítani, de végül mégis
megbántottam. nem, maurával is meg kellett
birkóznom, mivel abban a pillanatban, hogy hallott az
ügyről (nem tőlem), baromi pipa lett (csakis rám). azt
mondta, carissa kihasznált engem, közben meg úgy
viselkedett, mintha szerinte én használtam volna ki
carissát, pedig valójában egyikünk sem vette hasznát a
másiknak, ám hiába magyaráztam ezt el maurának újra
meg újra, nem volt hajlandó leszállni rólam. heteken át
azt vágta a fejemhez: „hát, akkor miért nem hívod fel
carissát?!", valahányszor nem értettünk egyet
valamiben. már önmagában ezért hiba volt a petting.
isaac persze teljesen más ügy. nem csak a pettinges
értelemben. de persze abból a szempontból is más. nem
azért megyek be a városba, hogy smacizzak isaackel.
nem állítom, hogy eszembe sem jut, ám messze nem ez
a legfontosabb.
azt hittem, korán fogok odaérni, de naná, hogy mire
megközelítem a találkahelyünket, már többet késtem,
mint egy terhes csaj havija. végigmegyek a michigan
sugárúton, a takarodó előtti utolsó pillanatokat élvező
turista fiúkkal-lányokkal együtt, akik mind úgy festenek,
mint a kosarasok, vagy legalábbis kosárlabda-rajongók.
alaposan szemügyre veszek pár hímet, de csakis
tudományos érdeklődésből. a következő kábé tíz
percben még kibírom, hogy isaacnek tartogassam
magam.
kíváncsi vagyok, vajon isaac ott van-e már. kíváncsi
vagyok, vajon ő is olyan ideges-e, mint én. kíváncsi
vagyok, vajon ő is ugyanolyan sokat vacakolt-e ma a
felöltözéssel, mint én. kíváncsi vagyok, vajon valami
bizarr véletlennek köszönhetően ugyanazt fogjuk-e
viselni. mert isten talán így akarja totál nyilvánvalóvá
tenni, hogy mi ketten csakis egymásnak vagyunk
teremtve.
izzadó tenyér. pipa. reszkető porcikák. pipa. olyan
érzés, hogy a levegőben oxigén helyett csak hélium van.
aha. másodpercenként tizenötször nézek a térképre.
még öt sarok. még négy sarok. még három sarok. még
két sarok. state utca. befordulok a sarkon. keresem a
frenchy'st. arra számítok, hogy menő bisztró. vagy
kávézó. vagy független lemezbolt. vagy akár csak egy
lerobbant étterem.
aztán odaérek: és kiderül, hogy a frenchy's... egy
szexshop. arra gondolok, hogy a szexshop talán egy
közeli helyről kapta a nevét. vagy talán az egész
környéket frenchy'snek hívják, és ezért errefelé mindent
erről neveznek el, ahogy például a belvárosban találhat
az ember belvárosi pékséget és belvárosi tisztítót meg
belvárosi jógastúdiót. de nem. megkerülöm a
háztömböt. megnézem az épület túloldalát. újra meg
újra meg újra csekkolom a címet.
és megint ott találom magam. a szexshop ajtaja előtt.
eszembe jut, hogy a helyet isaac egy barátja javasolta.
legalábbis isaac ezt mondta. ha ez igaz, a haverja talán
megviccelte, de szegény isaac ért ide előbb, és
elszörnyedt, és most odabent vár rám. vagy talán ez
valami kozmikus próbatétel. muszáj átkelnem az
iszonyatos cikiség folyóján, hogy eljuthassak a túlsó
parton lévő paradicsomba. hát, bassza meg, gondolom.
hideg szél süvít végig az utcán, én pedig bemegyek
az üzletbe.
 hetedik fejezet

Gépi pittyegést hallok, és amikor megfordulok, látom,

hogy egy srác lép be az üzletbe. Persze neki sem kell
igazolnia a korát, pedig hiába hagyott már rajta nyomot
a pubertás, a fiú tuti nem töltötte még be a tizennyolcat.
Alacsony, nagy szemű, hirtelenszőke és halálra rémült:
valószínűleg ugyanannyira be van tojva, amennyire én
lennék, ha nem hozott volna már ki a béketűrésből a
Will Grayson ellenes összeesküvés, amelyben egyaránt
részt vett A) Jane, B) Mini, C) a lyuggatott képű
úriember a pult mögött, valamint D) a Füves
Fénymásolós Fazon.
Na mindegy, a srác olyan meredten bámul engem,
hogy az aggaszt, főleg, mert jelen pillanatban éppen a
Mano a Mano egy példányát szorongatom. Lefogadom,
számtalan remek megoldás van arra, ha az ember
jelezni szeretné a dildói nagy fal mellett ácsorgó, kiskorú
idegennek, hogy valójában nem rajongója a meleg
pornónak, az általam választott megoldás viszont nem
más, mint azt motyogni:
– Izé, ööö, egy haveromnak lesz. – Ez persze igaz, de
A) nem valami meggyőző kifogás, és B) azt jelzi, hogy
olyan ember vagyok, aki barátkozik olyan emberrel, aki
szereti a Mano a Mano jellegű kiadványokat, ezenkívül
pedig arra is utal, hogy C) olyan ember vagyok, aki
pornó magazint vesz a haverjainak. Amint kimondom,
hogy „egy haveromnak lesz", rádöbbenek, hogy azt
kellett volna mondanom: „spanyolul tanulok".
A srác továbbra is csak bámul, aztán összehúzza a
szemét, rám hunyorog. Néhány másodpercig
farkasszemet nézek vele, de utána elfordítom a fejem.
Végül elmegy mellettem, belép a videós polcok közé.
Úgy látom, hogy konkrétan keres valamit, és annak a
valaminek nincs köze a szexhez, mely esetben igencsak
gyanítom, hogy nem itt fogja megtalálni. Céltalanul
bolyongva az üzlet hátsó feléhez közelít, ahol egy
nyitott ajtó vezet valahova, aminek sejtésem szerint
köze van a titokzatos „zseton"-hoz. Én nem akarok
semmi mást, csak kijutni innen a Mano a Mano
magazinommal, úgyhogy odamegyek a piercinges
pasashoz, és azt mondom:
– Csak ezt kérem.
– Kilenc nyolcvanhárom lesz – üti be a
pénztárgépbe.
– Kilenc DOLLÁR? – kérdem hitetlenkedve.
– És nyolcvanhárom cent – teszi hozzá.
A fejemet csóválom. Ebből iszonyatosan drága vicc
kezd lenni, de arról szó sem lehet, hogy visszategyem a
bizarr magazint, és valami olcsóbbat keressek helyette.
Kihalászom a zsebemből a nálam lévő készpénzt, de
csak nagyjából négy dolcsit tudok összekaparni.
Felsóhajtok, aztán a farzsebembe nyúlok, és átadom a
pasinak a bankkártyámat. A szüleim át szokták nézni a
számlakivonatomat, de nem tudhatják, hogy a
Frenchy's nem ugyanolyan hely, mint mondjuk a
McDonald's.
A pasas a kártyára néz. Aztán rám. Aztán megint a
kártyára. Aztán megint rám. És épp, mielőtt
megszólalna, rádöbbenek: a bankkártyámon a William
Grayson név áll. A személyimen pedig az: Ishmael J.
Biafra.
– William. Grayson – mondja az eladó jó hangosan. –
William. Grayson. Nahát, hol is láttam már ezt a nevet?
Ja, igen. NEM a személyiden.
Gyorsan fontolóra veszem a lehetőségeimet, majd
nagyon halkan azt felelem:
– Tényleg az én kártyám. Tudom a PIN-kódot.
Csak... húzza le.
– Nekem nyolc, kölyök – jelenti ki. Végighúzza a
kártyát a leolvasón. – A pénz az pénz, akárhogy is
hívnak.
Ebben a pillanatban megérzem, hogy a srác a hátam
mögött áll, és megint engem bámul, úgyhogy
megperdülök, ő meg így szól:
– Mit mondott? – Csakhogy nem hozzám beszél,
hanem Tűpárnafejhez.
– Azt mondtam, hogy leszarom, mi van a
személyijén.
– Nem engem hívott?
– Te meg mi a faszról beszélsz, kölyök?
– William Grayson. Nem azt mondta, hogy William
Grayson? Talán engem keresett valaki telefonon?
– Mi van? Nem, haver. Ez a srác William Grayson –
mondja, és felém biccent. – Hát, vagyis az egyik
feltételezés szerint, mindenesetre ezen a kártyán ez a
név áll.
A srác még egy percig értetlenül mered rám, és végül
megkérdi:
– Mi a neved?
Most már kezdek kiakadni. A Frenchy'sbe nem
társalogni jön az ember. Szóval csak annyit mondok
Tűpárnafejnek:
– Megkaphatnám a magazint?
Egy jelöletlen, egyáltalán nem átlátszó, fekete
nejlonzacskóban nyújtja át nekem, amiért nagyon hálás
vagyok, aztán odaadja a kártyámat meg a blokkot.
Kimegyek az ajtón, végigkocogok az utcán fél
háztömböt, végül leülök a padkára, és várom, hogy
csillapodjon a szívverésem.
És már éppen lassul is a pulzusom, amikor a másik
kiskorú Frenchy's-kuncsaft odarohan hozzám, és azt
mondja:
– Ki vagy te?
Erre felállok, és azt válaszolom:
– Ööö, én Will Grayson vagyok.
– W-I-L-L G-R-A-Y-S-O-N? – faggat, lehetetlenül
gyorsan betűzve.
– Ööö, igen – felelem. – Miért kérded?
A kölyök egy pillanatra rám mered, oldalra döntött
fejjel, mintha attól tartana, hogy szórakozom vele, és
végül közli:
– Mert én is Will Grayson vagyok.
 – Na, ne már – mondom.
– De már – mondja. Nem bírom eldönteni, hogy
vajon üldözési mániás vagy skizofrén vagy mindkettő,
ám ekkor előhúz a farzsebéből egy szigetelőszalaggal
megragasztott pénztárcát, és megmutatja a jogsiját.
Legalább a középső nevünk más, de... ja.
– Hát – mondom –, örvendek a szerencsének. –
Aztán már fordulnék is el, mert semmi bajom a sráccal,
de nem óhajtok elcsevegni egy olyan alakkal, aki
szexshopba jár, még ha igazság szerint én magam is
olyan alak vagyok, aki járt szexshopban. De megérinti a
karomat, és túl kicsinek tűnik ahhoz, hogy veszélyes
legyen, így visszafordulok, ő meg azt kérdi:
– Ismered Isaacet?
– Kit?
– Isaacet.
– Nem ismerek semmilyen Isaacet, haver –
mondom.
– Azon a helyen kellett volna találkoznom vele, de
nincs ott. Nem igazán hasonlítasz rá, de azt hittem...
nem is tudom, mit hittem. Hogy a... Mi a fene folyik itt?
– A kölyök körbefordul, mintha a kandi kamerát
keresné, vagy valami. – Isaac vett rá erre?
– Most mondtam, ember, én nem ismerem ezt az
Isaacet.
Újra megfordul, de nem áll mögötte senki. Széttárja a
karját, és azt mondja:
– Még azt sem tudom, most mitől akadjak ki
legjobban!
 – Elég őrült nap volt ez minden Will Grayson
számára – helyeselek.
A fejét csóválja, aztán lehuppan a padkára, én pedig
követem a példáját, mert mást úgysem tehetek. Rám
néz, elfordul, aztán megint rám néz. És végül halál
komolyan megcsípi magát, jó erősen, az alkarján.
– Persze, hogy nem ébredek fel. Még álmomban sem
bírnék ilyen fura szarokat kitalálni.
– Ja – mondom. Fogalmam sincs, akarja-e, hogy
beszéljek hozzá, és arra sem bírok rájönni, vajon én
akarok-e beszélni hozzá, de egy perc múlva
megszólalok: – Szóval, izé, honnan ismered ezt a
„találkozzunk a szexshopban" Isaacet?
– Ő csak... egy barátom. Már rég ismerjük egymást a
netről.
– A netről?
Ha lehetséges, Will Grayson még jobban magába
roskad. Összegörnyed, és feszülten mered a csatornába.
Persze, tudom én, hogy vannak a világon más Will
Graysonok. Már elégszer rákerestem magamra Google-
ön ahhoz, hogy tisztában legyek ezzel. De soha nem
gondoltam volna, hogy egyszer találkozom egyikükkel.
Végül Will Grayson azt mondja:
– Aha.
– Még soha nem találkoztál vele személyesen? –
kérdem.
– Nem – feleli –, de már vagy ezer képen láttam.
– Egy ötvenéves pasas – jelentem ki magától
értetődően.
 – Egy perverz. Ezt úgy mondom, mint Will a
Willnek: nem létezik, hogy Isaac az, akinek mondja
magát.
– Valószínűleg csak... nem tudom, talán
megismerkedett egy másik rohadt Isaackel a buszon, és
azóta nem bír kiszabadulni Bizarrországból.
– Mi a fenéért kérné azt, hogy menj a Frenchy'sbe?
– Jó kérdés. Mégis mi a fenéért megy valaki
szexshopba?
– Szinte gúnyosan vigyorog rám.
– Jogos – felelem. – Igen, igazad van. De megvan a
magyarázata, hogy miért voltam ott.
Várok egy kicsit, hogy Will Grayson rákérdezzen a
magyarázatra, de nem teszi. Ám én csak azért is
elmesélem. Beszélek neki Jane-ről meg Mini Cooperről
meg a Maybe Dead
Catsről meg az Annus Miribalisról meg Jane
szekrényének zárkombinációjáról meg a fénymásoló
szalonos csávóról, aki nem bír számolni, és menet
közben kicsikarok belőle némi nevetést, de alapvetően
továbbra is csak a Frenchy'st lesi, Isaac felbukkanását
várva. Az arcára váltakozva ül ki remény és düh.
Tulajdonképpen alig figyel oda rám, ami igazából nem is
baj, hiszen csakis a saját kedvemért mesélem el a
sztorimat, kizárólag azért beszélgetek egy idegennel,
mert ez az egyetlen biztonságos módja a
beszélgetésnek, és a kezem végig a zsebemben van, a
mobilomat markolom, mert biztos akarok lenni benne,
hogy megérzem a vibrálását, ha valaki hív.
 Aztán Will Grayson mesél nekem Isaacről, hogy már
egy éve barátok, és már kezdettől fogva találkozni akart
vele személyesen, mert a kertvárosban, ahol lakik, senki
sincs, aki Isaachez fogható, és elég hamar rájövök, hogy
bizony nem egyszerűen baráti érzelmeket táplál Isaac
irányába.
– Szóval, most komolyan, miért tenné ezt egy
perverz ötvenéves? – kérdezi Will. – Akármilyen
perverz is, ugyan miért töltene egy egész évet azzal,
hogy beszélget velem, mindent elárul nekem a hamis
énjéről, miközben én mindent elárulok neki a valódi
énemről? És ha valami perverz ötvenéves tényleg képes
volt ezt tenni, akkor miért nem jött el a Frenchy'sbe,
hogy megerőszakoljon és kinyírjon? Ez még egy
totálisan lehetetlen estén is totálisan lehetetlen.
Rágódom ezen egy sort.
– Nem tudom – mondom végül. – Az emberek
kibaszottul furák, ha nem vetted volna még észre.
– Ja. – Már nem a Frenchy'sre néz, csak maga elé.
Látom őt a szemem sarkából, és biztos vagyok benne,
hogy ő is lát engem a szeme sarkából, de alapvetően
nem egymásra nézünk, hanem ugyanarra a pontra az
úttesten, miközben autók dübörögnek előttünk, az
agyam pedig megpróbálja értelmezni ezt a sok
lehetetlenséget, ezt a sok véletlent, ami idehozott, ezt a
sok igaz-hamis dolgot. És egy darabig hallgatunk, olyan
sokáig, hogy egy idő után előveszem a mobilomat,
ránézek, és meggyőződöm róla, hogy nem keresett
senki, aztán visszateszem a telefont a zsebembe, és
végül érzem, hogy Will elfordítja a fejét az úttesten lévő
ponttól, és rám néz. Azt kérdezi:
– Szerinted mit jelent ez?
– Micsoda? – kérdezem.
– Nincs olyan sok Will Grayson a világon – mondja.
– Kell, hogy jelentsen valamit, ha egy Will Grayson
találkozik egy másik Will Graysonnal, méghozzá pont
egy szexshopban, ahol egyiküknek sincs semmi
keresnivalója.
– Azt állítod, hogy maga Isten küldte a két kiskorú
Will Graysont ugyanabban a pillanatban a Frenchy'sbe?
– Nem, seggfej – feleli –, de most komolyan, muszáj
jelentenie valamit.
– Lehet – mondom. – Nehéz hinni a véletlenben, de
bármi másban még nehezebb. – És pontosan ebben a
pillanatban életre kel a markomban szorongatott telefon,
és miközben kihúzom a zsebemből, Will Grayson
mobilja is megcsörren. És ez még nekem is sok a
véletlenekből.
– Istenem, Maura az – motyogja Will, mintha
tudnom kéne, hogy az meg ki, és csak bámulja a
mobilját, láthatóan nem tudja eldönteni, hogy fölvegye-
e.
Nekem Mini telefonál. Mielőtt fogadom a hívást,
mondom Willnek, hogy a haverom, Mini keres, és
közben jól megnézem magamnak őt: az aranyos,
összevissza zavarodott Will Graysont.
Felveszem a mobilt.
– Grayson! – harsogja túl Mini a zene lármáját. –
Imádom ezt a bandát! Meghallgatunk még két számot,
aztán elmegyek érted. Hol vagy, bébi? Hol az én helyes
pici bébi Graysonom?
– Az utca túloldalán – kiabálom. – És ajánlatos volna
térden állva hálát rebegned az irgalmas Atyaúristennek,
mert Mini, haver, megtaláltam neked a tökéletes pasit!
 nyolcadik fejezet

annyira ki vagyok akadva, hogy most már az sem

lepne meg, ha egy bohócot húznának ki a seggemből.
az egésznek talán volna egy kis értelme, ha ez a
MÁSIK WILL GRAYSON itt mellettem valójában nem
will grayson volna, hanem a megőrjítés olimpiai
bajnoka, aki csak szórakozik velem. elvégre is amikor
megláttam, nem azt gondoltam rögtön, hogy na, ezt a
srácot tuti szintén will graysonnak hívják. nem, csakis
arra gondoltam, hogy na, ez nem isaac. mármint, a kora
stimmelt, de az arca egyáltalán nem hasonlított a
fotókra. úgyhogy nem is foglalkoztam vele. megint úgy
tettem, mintha az előttem lévő dvd érdekelne, aminek
az volt a címe, hogy tettleges tehenészek. a borítója azt
hirdette, hogy „fejős pornó", és tehénnek öltözött
emberek voltak rajta (a tőgyükön csupán egy-egy
bimbóval). örültem, hogy a film készítése során egyetlen
valódi tehénnel sem történt semmi rossz (vagy szexi),
de akkor is. ez nekem nem jön be. a mellette lévő dvd-
nek az volt a címe, hogy dugni vagy nem dugni, és egy
kórházas jelenet volt a borítóján. olyasmi volt, mint a
vészhelyzet, csak ez a helyzet vészesen perverznek
tűnt. egy pillanatra totál azt gondoltam, alig várom, hogy
elmesélhessem ezt isaacnek, mert persze elfelejtettem,
hogy most itt kéne lennie velem.
 mindenesetre azonnal észrevehettem volna, amint
belép; a boltban nem volt más, csak én, m.w.g., meg az
eladó, aki úgy festett, akár egy mézeskalács figura,
aminek réges-rég lejárt a szavatossága. gondolom,
mindenki más a netről szerezte be a pornót. és a frenchy
s nem volt kimondottan hívogató: úgy volt kivilágítva,
akár egy éjjel-nappali közért, amitől minden műanyag
még inkább műanyagnak és minden fém még inkább
fémnek tűnt, a pucér alakokkal teli dvd-k pedig még
kevésbé tűntek szexisnek, sokkal inkább olcsó
pornónak. sem az isteni numera, sem a nyári
nyalakodás című filmek nem keltették föl az
érdeklődésemet, és továbbmenve a bizarr műfütyis
szekcióban találtam magam. mivel az agyam a lelke
mélyén kurvára el van baszva, azonnal elképzeltem a
toy story – játékháború folytatását, a toy story –
szexjátékháborút, amiben a dildók, vibrátorok meg
nyuszifülek hirtelen mind életre kelnek, és mindenfélét
kell tenniük ahhoz, hogy hazajussanak, például átkelni
az úttesten.
miközben ezeken gondolkoztam, megint az járt a
fejemben, hogy milyen jó lenne megosztani mindezt
isaackel. ez volt az alapbeállításom.
csak akkor terelődött másra a figyelmem, amikor
meghallottam, hogy a pult mögött álló pasas a nevemet
mondja. ekkor találtam rá m.w.g.-ra.
szóval, ja, bementem egy szexshopba isaacet keresve,
és ehelyett rábukkantam egy másik will graysonra.
hallod-e, isten, te aztán kibaszott nagy rohadék vagy.
persze most isaac is bekerült a kibaszott rohadékok
sorába. remélem, hogy valójában csak beszari rohadék:
mondjuk, eljött ide, de amikor rádöbbent, hogy a
haverja által javasolt hely valójában egy szexshop,
iszonyatosan elszörnyedt, és könnyek között szaladt el.
de tényleg, nem lehetetlen, hogy ez történt. vagy talán
csak késik. muszáj adnom neki legalább egy órát. lehet,
hogy a vonata lerobbant egy alagútban, vagy valami.
történt már ilyesmi. elvégre is isaac ohióból próbál
eljutni ide. ohióban biztos mindig mindenki késik.
a telefonom szinte ugyanakkor csörren meg, amikor
m.w.g.-é. bár szánalmasan valószínűtlen, hogy isaac
keres, akkor is feltámad bennem a remény.
aztán látom, hogy maura az.

én: istenem, maura az.

elsőre nem is akarom felvenni, de aztán m.w.g.

fogadja a maga hívását.

m.w.g.: a haverom, Mini keres.

úgy gondolom, ha m.w.g. felveszi a telefonját, akkor

nekem is fel kéne vennem az enyémet. az is eszembe
jut, hogy maura ma nagy szívességet tesz nekem. ha
később megtudom, hogy a matekversenyt letámadta
egy csapat uzival felfegyverkezett, halálosan frusztrált
bölcsész, akkor bűntudatom lesz, amiért nem vettem fel
a telefont, és nem hagytam maurának, hogy
elbúcsúzzon tőlem.

én: villámkérdés! mi a gyöke a gatyámnak?

maura: csá, will.
én: erre a válaszra sajnos nem tudok pontot
adni.
maura: milyen chicago?
én: egyáltalán nem is szeles!
maura: mit csinálsz?
én: á, csak will graysonnal lógok.
maura: sejtettem.
én: ezt meg hogy érted?
maura: hol van anyád?

ajvé. itt valami bűzlik. ez csapda? maura talán

felhívta az otthoni számomat? csak nem beszélt
anyámmal? gyorsan igyekszem poénnal elütni a dolgot.

én: miért, szerinted el vagyok anyátlanodva?

(hahaha)
maura: ne hazudozz már, will.
én: oké, oké. igazából ellógtam otthonról.
koncertre megyek.
maura: milyen koncertre?

bassza meg! nem emlékszem, hogy m.w.g. milyen

koncertről beszélt, és még mindig telefonál, úgyhogy
nem tudom megkérdezni.
 én: olyan banda, amiről tuti nem hallottál.
maura: tegyél egy próbát!
én: ööö, mármint, ez az együttes neve. „olyan
banda, amiről tuti nem hallottál". maura: ó,
őket ismerem.
én: aha.
maura: pont most olvastam egy kritikát a
legújabb albumukról.
én: klassz.
maura: ja, az a lemezük címe, hogy „isaac nem
fog eljönni, te hazug szemétláda".

ez nagyon nem jó.

én: ez elég hülye név egy albumnak.

mi van? mi van, mi van, mi van?
maura: ne kamuzz már, will.
én: a jelszavam. maura: mi?
én: valahogy megtudtad a jelszavamat.
olvastad az e-mail-jeimet, igaz?
maura: te meg miről beszélsz?
én: honnan tudod, hogy isaackel találkozom?

biztos átlesett a vállam fölött, amikor megnéztem az

e-mailemet a suliban. nyilván látta, milyen billentyűket
ütök le. elcsórta a hülye jelszavamat.

maura: én vagyok isaac, will.

én: ne hülyéskedj már. isaac fiú.
 maura: nem, nem fiú. csak egy profil. én
találtam ki.
én: ja, persze.
maura: de tényleg.

nem. nem ne m nem nem nem nem nem nem nem nem
nem.

én: mi van?

ne könyörgök ne mi nem nem könyörgök ne

basszameg ne NE

maura: isaac nem létezik. soha nem is létezett.

én: nem lehet...
maura: totál lebuktál.

ÉN buktam le?!?!
mi a FASZ.

én: mondd, hogy csak viccelsz.

maura:...
én: ezt nem hiszem el.

másik will grayson végzett a hívással, és most engem

néz.

m.w.g.: jól vagy?

beütött. beütött az a pillanat, amikor mintha egy üllő
esne az ember fejére. átéltem ezt a bizonyos pillanatot,
és fejbe vert az a bizonyos üllő. úristen, de még
mennyire fejbe vert.

én: te. aljas. picsa.

igen, a szinapszisok most már továbbítják az

információt. bombahír: isaac soha nem is létezett. csak a
haverod találta ki. az egész csak hazugság volt hazugság
volt az egész.

én: te. szörnyeteg. kurva.

maura: a lányokat miért nem nevezik soha
seggnek?
én: eszem ágában sincs inzultálni a seggeket.
azoknak legalább van valami hasznuk.
maura: figyelj, tudtam, hogy mérges leszel...
én: TUDTAD, hogy MÉRGES leszek?!?!
maura: már rég el akartam mondani neked az
igazat.
én: hű, köszi.
maura: de te se mondtad el nekem az igazat.

m.w.g. most már nagyon aggódva figyel engem.

úgyhogy egy pillanatra letakarom a kezemmel a mobilt,
és beszélek hozzá.

én: őszintén szólva nem vagyok jól. ami azt

illeti, valószínűleg életem legrosszabb percét
 élem át. ne hagyj magamra!

m.w.g. bólint.

maura: will? figyelj, nagyon sajnálom.

én:...
maura: ugye nem gondoltad komolyan, hogy a
srác egy szexshopban akar találkozni veled?
én:...
maura: csak vicc volt.
én:...
maura: will?
én: csakis és kizárólag a szüleid iránti tisztelet
tart vissza attól, hogy meggyilkoljalak. de
leszel szíves tudomásul venni, hogy én soha,
de soha többé nem dumálok, nem
levelezgetek, nem sms-ezek és nem kibaszott
jel beszélek veled. inkább ennék
borotvapengével teli kutyaszart, mint hogy
bármi közöm legyen hozzád.

leteszem a telefont, mielőtt maura bármit is

mondhatna. kikapcsolom a mobilt. leülök a padkára.
lehunyom a szemem. aztán felüvöltök. ha már az egész
világ összeomlik körülöttem, akkor legalább adok hozzá
hangot. üvöltözni akarok, amíg össze nem roppan
minden csontom, üvöltök egyszer. kétszer. háromszor.
aztán abbahagyom. érzem a kitörni igyekvő
könnyeket, és remélem, hogy ha csukva tartom a
szemem, akkor magamba tudom fojtani őket. annyira
kimondhatatlanul szánalmas vagyok, mert nem akarok
mást, csak kinyitni a szemem, és isaacet látni magam
előtt, aki megnyugtat, hogy maura totál őrült. vagy
legalább a másik will grayson mondja azt, hogy ezt sem
kell komolyan venni, ez is lehet puszta véletlen. hogy ő
az a will grayson, akivel maura e-mailezett. hogy maura
összetévesztette a két will graysont.
de a valóság. hát, a valóság maga az üllő.
mély levegőt veszek, hangosan hörgök.
egész végig.
egész végig maura volt az.
nem isaac. nincs isaac.
sohasem volt.
ez megbánt. és nagyon fáj. egyszerre bánt és
fáj.
egyszerre élem át, mennyire bánt és fáj.

m.w.g.: ööö... will?

úgy fest, mint aki tisztán látja az arcomon, hogy

mindez mennyire bánt és fáj egyszerre.

én: emlékszel a srácra, akivel találkozóm lett

volna?
m.w.g.: isaacre?
én: ja, isaacre. hát, mint kiderült, mégse valami
ötvenéves perverz volt. hanem az egyik
barátom, maura, aki csak megtréfált.
 m.w.g.: ez iszonyú kegyetlen tréfa.
én: igen. én is úgy érzem.

fogalmam sincs, azért beszélek-e vele, mert őt is will

graysonnak hívják, vagy azért, mert mesélt nekem egy
kicsit az életéről, vagy azért, mert jelen pillanatban ő az
egyetlen személy az egész világon, aki hajlandó
meghallgatni. minden ösztönöm azt diktálja, hogy
gömbölyödjek össze icipicire, és guruljak be a
legközelebbi csatornába... de nem akarom ilyen
helyzetbe hozni m.w.g.-t. úgy érzem, többet érdemel
annál, mint hogy az öngyilkosságom szemtanújának
kelljen lennie.

én: történt már veled bármi ehhez fogható?

m.w.g. a fejét csóválja.

m.w.g.: attól tartok, ez teljesen ismeretlen

terep. a legjobb barátom, mini, egyszer a
tudtomon kívül be akart nevezni engem egy
tini magazin „a hónap sráca" versenyére, de
nem hinném, hogy ez ugyanolyan.
én: honnan tudtad meg?
m.w.g.: mini úgy gondolta, valakinek át kéne
olvasnia a nevezés szövegét, és pont engem
kért meg, hogy ellenőrizzem.
én: és nyertél?
m.w.g.: azt mondtam mininek, hogy majd én
 postára adom a nevezést, aztán
megszabadultam tőle. mini nagyon ki volt
akadva, amiért nem nyertem... de szerintem
még rosszabb lett volna, ha nyerek.
én: lehet, hogy találkozhattál volna miley
cyrusszal. jane halálra irigykedte volna magát.
m.w.g.: szerintem jane inkább halálra röhögte
volna magát.

nem tehetek róla: elképzelem, ahogy isaac is nevet a

dolgon.
aztán törölnöm kell ezt az álomképet.
mert isaac nem létezik.
úgy érzem, megint ki fogok akadni.

én: miért?
m.w.g.: miért röhögte volna magát halálra
jane?
én: nem, miért tett ilyen maura?
m.w.g.: őszintén fogalmam sincs.

maura. isaac.
isaac. maura.
üllő.
üllő.
üllő.

én: tudod, miért szar a szerelem?

m.w.g.: miért?
 én: azért, mert teljesen összefügg az
igazsággal.

megint ki akar buggyanni a könnyem. a fájdalom

miatt: tudom, hogy mindent feladok. isaacet. a reményt.
a jövőt. ezeket az érzéseket. azt a bizonyos szót.
mindent feladok, és ez fáj.

m.w.g.: will?
én: azt hiszem, egy percre muszáj lehunynom
a szemem, hogy átérezzem, amit át kell
éreznem.

becsukom a szemem, becsukom a fülem,

megpróbálok mindent kizárni. érzem, hogy m.w.g. feláll
mellőlem. azt kívánom, bár ő lenne isaac, pedig tudom,
hogy nem ő az. azt kívánom, bár ne maura lenne isaac,
pedig tudom, hogy ő az. azt kívánom, bár valaki más
lennék, pedig tudom, hogy soha, de soha nem leszek
képes megszabadulni attól, amit tettem, és amit velem
tettek.
istenem, bocsáss rám amnéziát! hadd felejtsek el
minden pillanatot, amit valójában nem is isaackel
töltöttem. hadd felejtsem el, hogy maura létezik.
biztosan így érezte magát anyu, amikor apám közölte
vele, hogy vége. most már értem. mindent értek. az
embert végül pont azok a dolgok pusztítják el, amikben
a legjobban reménykedik.
hallom, hogy m.w.g. beszél valakihez. mormolva
összefoglalja a történteket.
közeledő lépteket hallok. megpróbálok kicsit
lehiggadni, aztán kinyitom a szemem... és meglátom,
hogy egy óriási srác áll előttem. amint észreveszi, hogy
észreveszem, fülig érő vigyort villant rám. esküszöm,
akkora gödröcskéi vannak, mint egy kisbaba feje.

óriási srác: helóka. mini vagyok.

kezet nyújt. nem egészen vagyok kézfogós

hangulatban, de ciki lenne, ha elutasítanám a gesztust,
úgyhogy én is kezet nyújtok. ám ahelyett, hogy
megrázná, talpra ránt.

mini: meghalt valaki?

én: igen, én.

megint elmosolyodik.

mini: hát, akkor... üdv a túlvilágon!

 kilencedik fejezet

Mini Cooperről sok rosszat lehet elmondani. Én már

csak tudom, mert én jó sok rosszat mondtam már el
róla. De ahhoz képest, hogy abszolút semmit nem tud
arról, miként boldoguljon a saját kapcsolataival. Mini
Cooper egészen zseniális, ha mások szívfájdalmáról van
szó. Mini olyan, mint valami gigantikus szivacs:
bármerre jár, magába szippantja az elveszett szerelem
fájdalmát. És ezt teszi Will Grayson esetében is.
Mármint a másik Will Grayson esetében.
Jane egy üzlettel arrébb álldogál, a kapualjba
behúzódva telefonál. Odanézek rá, ő viszont nem néz
rám, és kíváncsi vagyok, vajon eljátszotta-e az együttes
a számot. Folyamatosan a fülembe cseng valami, amit
Will – a másik Will – mondott, mielőtt odajött volna
hozzánk Mini meg Jane: a szerelem és az igazság
összefügg. Elképzelem a kettőt, mint boldogtalan sziámi
ikreket.
– A csaj nyilvánvalóan – mondja éppen Mini – egy
hatalmas, bűzölgő szarkupac, de akkor is, őszinte
elismerést érdemel ezért a névért. Isaac. Isaac. Most
komolyan, még egy lányba is majdnem bele tudnék
szeretni, ha Isaacnek hívnák. – A másik Will Grayson
nem nevet, Minit azonban nem lehet eltántorítani. –
Nyilván totál kiakadtál, amikor kiderült, hogy egy
szexshopba hívott, nem? Mármint, most komolyan, ki
akarna pont ott találkozni?!
– Aztán meg szembetalálta magát a druszájával, aki
éppen pornómagazint vásárolt – mondom a fekete
szatyrot feltartva, arra számítok, hogy Mini kikapja a
kezemből, és lecsekkolja a zsákmányomat. De nem
foglalkozik vele. Csak annyit mond:
– Ez még annál is rosszabb, mint ami velem meg
Tommyval történt.
– Mi történt veled meg Tommyval? – kérdi Will.
– Azt állította, hogy természetes szőke, de olyan
bénán festették be a frizuráját, hogy parókának tűnt...
úgy nézett ki, mint egy Barbie baba. Ráadásul a Tommy
nem is a Tomas rövidítése volt, ahogy mesélte. Hanem a
szimpla, átlagos Thomasé.
– Igen, az én esetem tényleg rosszabb – feleli Will. –
Sokkal rosszabb.
Nyilvánvalóan nem sokat tudok hozzátenni a
beszélgetéshez, és Mini úgy tesz, mintha nem is
léteznék, úgyhogy csak mosolygok, és azt mondom:
– Na jó, fiúk, én akkor nem is zavarok tovább. –
Aztán ránézek a másik Will Graysonra, és úgy látom,
annyira inog, hogy még egy erősebb szellő is elfújhatná.
Szeretnék mondani valamit, mert nagyon sajnálom a
srácot, ám én sosem tudom, mit mondjak. Szóval csak
kimondom, amit gondolok: – Tudom, hogy szar, de
bizonyos szempontból jó is. – Úgy néz rám, mintha
valami abszolút idiótaságot mondtam volna, mert
persze azt is mondtam. – Mármint az, hogy a szerelem
ennyire összefügg az igazsággal. Mert ez azt jelenti,
hogy a kettő lehetővé teszi egymást, tudod?
A srác egy kábé nyolcadmosolyt vet rám, aztán
megint Minihez fordul, aki – lássuk be – nyilvánvalóan
sokkal jobb terapeuta nálam. A Mano a Manót rejtő
fekete szatyor már nem is tűnik olyan viccesnek,
úgyhogy egyszerűen lepottyantom a földre Mini és Will
mellé. Észre sem veszik.
Jane most már a járda szélén áll, lábujjhegyen, szinte
kihajol az úttestre, amin egymást érik a taxik. Egy csapat
egyetemista srác sétál el mellette, megnézik maguknak,
az egyik megemelt szemöldökkel pillant egy társára.
Még mindig azon gondolkodom, hogy a szerelem és az
igazság összefügg... és emiatt el akarom árulni Jane-nek
az igazat... a teljes, ellentmondásos igazat... mert
különben, bizonyos szinten, nem olyan vagyok én is,
mint az a lány? Nem olyan vagyok, mint a lány, aki
Isaacnek adta ki magát?
Odamegyek Jane-hez, meg akarom érinteni a
könyökét, de túl óvatosan nyúlok oda, és csak a kabátját
tapintom. Felém fordul, és látom, hogy még mindig
telefonál. Intek, megpróbálom azt jelezni, hogy „Nyugi,
én ráérek, beszélgess csak, amilyen hosszan akarsz", de
valójában valószínűleg azt sugallom: „Hé, ezt nézd!
Görcsrohamom van! " Jane feltartja egy ujját. Bólintok.
Halkan, édesen beszél a telefonba, épp azt mondja:
– Igen, tudom. Én is.
Visszahátrálok a járdán az üzletekig, egy téglafalnak
dőlök a Frenchy's meg egy bezárt szusiétterem között.
Jobbra tőlem Will meg Mini beszélgetnek. Balra Jane
telefonál. Előveszem a mobilomat, mintha SMS-ezni
akarnék, de csak az ismerőseim listáját nézem végig.
Anya. Apa. Clint. Jane. Pár ember, akivel régen
barátkoztam. Pár ember, akit futólag ismerek. Mini. A T
betűsök után senki. Nem sok név ahhoz képest, hogy
három éve megvan a telefonom.
– Hahó – szól Jane. Felnézek, összecsukom a mobilt,
és rámosolygok. – Sajnálom, hogy lemaradtál a
koncertről – mondja.
– Á, semmi baj – felelem, mert tényleg nincs.
– Ki az a srác? – kérdi legújabb ismerősöm felé intve.
– Will Grayson – válaszolom. Jane értetlenül
hunyorog rám. – Találkoztam egy Will Grayson nevű
sráccal abban a szexshopban – magyarázom. – Azért
mentem be, hogy használjam a hamis személyimet, ő
meg azért volt ott, hogy találkozzon a hamis pasijával.

– Jesszusom, ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor

kihagyom a koncertet.
– Ja – mondom, és igyekszem nem bosszúsnak
hangzani.
– Sétáljunk egyet!
Jane bólint. A Michigan sugárút felé sétálunk, a
Mesés Mérföld felé, ahol egész Chicago legnagyobb,
legmárkásabb üzletei találhatók. Mostanra már minden
bezárt, és a turisták, akik napközben el szokták árasztani
a járdát, mind visszatértek a fölénk tornyosuló,
ötvenemeletes szállodáikba. A turistáktól kéregető
hajléktalanok is elmentek innen, úgyhogy alapvetően
csak Jane meg én maradtunk. Beszéd nélkül nem lehet
elmondani az igazat, úgyhogy elmesélem Jane-nek az
egész sztorit, megpróbálom viccesen előadni, mintha
olyan jó buli lett volna, hogy soha semmilyen koncert
nem érhet a nyomába. És miután befejezem, csönd
támad, aztán Jane azt mondja:
– Kérdezhetek valami furát?
– Igen, persze.
Elmegyünk a Tiffany üzlete előtt, és én megállok egy
pillanatra. Az utcai lámpák halványsárga fénye
megvilágítja annyira a kirakatot, hogy a háromrétegű
üvegen és a biztonsági rácson át meglátom az üres
állványt: a nyakat formáló, szürke bársonyt, amelyen
nincs semmi ékszer.
– Hiszel a megvilágosodásban? – kérdezi.
Továbbindulunk.
– Ööö, kifejtenéd kicsit ezt a kérdést?
– Mármint, hiszel abban, hogy az emberek
hozzáállása megváltozhat? Hogy egy nap felébredsz, és
rádöbbensz valamire, teljesen új fényben látsz valamit,
és bumm, megvilágosodsz. Valami örökre megváltozik.
Hiszel ebben?
– Nem – válaszolom. – Nem hiszem, hogy bármi is
történhet ilyen hirtelen. Ott van például Mini. Szerinted
tényleg mindennap szerelmes lesz? Nem, dehogy.
Folyton azt hiszi, hogy beleszeret valakibe, de valójában
nem is. Mármint, ha valami egyetlen szempillantás alatt
megtörténhet, akkor az ugyanolyan gyorsan meg nem
történtté is válhat, érted?
Jane egy darabig nem szól semmit. Csak sétál. A
kezem a keze mellett lóg, egymáshoz simulnak, de
semmi sem történik kettőnk között.
– Aha. Talán igazad van – feleli végül.
– Miért kérded? – faggatom.
– Nem is tudom. Igazából csak úgy. – Az emberi
kommunikációnak hosszú és lebilincselő története van.
És a beszélt nyelv egész történelme során soha senki
nem kérdezett „valami furát" a „megvilágosodás"
témájában „csak úgy". A „csak úgy" feltett kérdéseket
szokták a legritkább esetben csak úgy feltenni.
– Ki világosodott meg? – kérdezem.
– Ööö, azt hiszem, hogy ezt semmiképpen sem
veled kéne megbeszélnem – aggodalmaskodik.
– Miért?
– Tudom, hogy nagyon gáz volt nélküled
bemennünk a koncertre – mondja váratlanul. Egy
műanyag padhoz érünk, és Jane leül.
– Semmi gáz – felelem, és leülök mellé.
– Igazság szerint nagyon is gáz, méghozzá a létező
legnagyobb mértékben. Azt hiszem, hogy egy kicsit
össze vagyok zavarodva. – Összezavarodás. A telefon.
Az édes, lányos hang. Megvilágosodás. Végre
rádöbbenek az igazságra.
– A volt pasi – mondom. Úgy háborog a gyomrom,
akár a viharos óceán, és ekkor felfogom az igazat: Jane
tetszik nekem. Nagyon helyes és nagyon okos,
méghozzá pont a kellően kissé fellengzős módon, és van
az arcában valami lágy, amitől élt kap minden, amit
mond, és tetszik nekem; és már nem csupán arról van
szó, hogy őszintének kéne lennem vele, hanem őszinte
is akarok lenni. Azt hiszem, így függenek össze ezek a
dolgok. – Van egy ötletem – szólok végül.
Érzem, hogy Jane engem néz, és szorosabbra húzom
a kabátom kapucniját. Úgy fázik a fülem, hogy már
szinte ég.
– És mi volna az? – kérdezi.
– Az az ötletem, hogy tíz percig nem foglalkozunk
az érzelmeinkkel. Nem foglalkozunk se a magunk, se
bárki más megóvásával, és egyszerűen csak kimondjuk
az igazat. Tíz percig. Aztán lehetünk megint gázosak.
– Jó ötlet – feleli Jane. – De te kezded.
Felgyűröm a kabátom ujját, és a karórámra nézek.
22:42.
– Kész vagy? – kérdezem. Jane bólint. Megint az
órámra pillantok. – Vigyázz, kész... rajt. Tetszel nekem.
És nem is tudtam, hogy tetszel-e nekem, amíg el nem
képzeltelek téged egy másik sráccal azon a koncerten, de
most már tudom, és megértem, hogy ez azt jelenti,
rinyaribanc vagyok, de ja, tetszel nekem. Szerintem
csúcs vagy, és nagyon helyes... a „helyes" alatt azt
értem, hogy „szép", de nem akarom azt mondani, hogy
szép vagy, mert az olyan elcsépelt, pedig az vagy... és
még az sem érdekel, hogy zene terén sznob vagy.
– Nem vagyok sznob, csak van ízlésem. Szóval
nemrég szakítottam ezzel a sráccal, akiről tudtam, hogy
eljön a koncertre, és részben azért akartam veled menni,
mert tudtam, hogy Randall is ott lesz, de aztán már
nélküled is el akartam menni, mivel tudtam, hogy ő ott
lesz, aztán Randall meglátott, miközben az MDC az
„Időutazós paradoxonok rövid áttekintése" című számot
játszotta, és odajött hozzám, és azt üvöltötte a fülembe,
hogy megvilágosodott, és most már tudja, hogy nekünk
együtt kell lennünk, én meg mondtam, hogy szerintem
nem, mire idézett egy E. E. Cummings-verset, hogy
különb sors csókolózni, mint bölcsnek lenni, aztán
kiderült, hogy megkérte a MDC-t, ajánljanak nekem egy
számot, pedig ez olyasmi, amit soha nem csinált azelőtt,
és én úgy érzem, megérdemlek olyasvalakit, aki
állhatatosan akar engem, te viszont nem igazán vagy
ilyen, és nem is tudom.
– Melyik számot?
– Az Annus Miribalist. Izé, Randall az egyetlen, aki
tudja a szekrényem zárkombinációját, és rávette őket,
hogy ajánlják a számot a kombinációmnak, és ez
egyszerűen, mármint, nem is tudom. Ez olyan. Ja.
Bár ezek az igazság percei, nem árulom el Jane-nek
az igazat a számról. Nem bírom. Túl ciki. Az a baj,
hogy egy volt pasitól ez a gesztus nagyon aranyos. Attól
a sráctól viszont, aki még csak csókolózni sem volt
hajlandó Jane-nel annak narancssárga Volvójában,
inkább csak fura húzás, és talán még gonosz is. Jane-nek
igaza van, hogy állhatatos fiút érdemel, és én talán nem
tudok az lenni. De attól még ízekre szedem a srácot.
– Kurvára rühellem az olyan fiúkat, akik költészetet
idézgetnek a lányoknak. Ha már őszinték vagyunk.
Egyébként meg bölcsnek lenni az esetek túlnyomó
többségében sokkal különb sors, mint csókolózni. A
bölcsesség tuti biztosan különb, mint olyan seggfejekkel
smárolni, akik csak azért olvasnak verseket, hogy
gerincre vághassák a csajokat.
– Azt a mindenit! – mondja Jane. – Őszinte Will meg
le-nyűgözően különbözik Átlagos Willtől.
– Az igazat megvallva nekem sokkal
szimpatikusabbak az átlagos, szimpla, hétköznapi
seggfejek, akik üveges szemmel, tátott szájjal
értetlenkednek mindenen, mint azok a rohadékok, akik
megpróbálják lenyúlni a menő műveltségemet azzal,
hogy verseket olvasnak, meg majdnem tűrhető zenéket
hallgatnak. Az általánosban szétrúgták a seggemet,
amiért művelt voltam. Én nem csak kamuzok, hogy
menő legyek.
– De hát nem is ismered Randallt – ellenkezik Jane.
– Nem is kell – felelem. – Figyelj, igazad van. Talán
nem akarlak téged úgy, ahogy valakinek akarnia kéne.
Nem akarlak úgy, hogy minden este felhívjalak lefekvés
előtt, és verset olvassak fel neked. Én őrült vagyok, oké?
Néha azt gondolom, hogy istenem, ez a csaj baromi
szexi és okos és kicsit fellengzős, de a fellengzőssége
miatt csak még inkább akarom őt, máskor meg arra
gondolok, hogy elképesztően rossz ötlet lenne veled
járni, hogy ha randiznánk, az olyan volna, mint egy
csomó fölösleges gyökérkezelés, időnként némi
smacizással vegyítve.
– Jesszusom, ez aztán a sértés.
 – De hát nem az, hiszen mindkettőt gondolom! És
amúgy sem számít, mert én csak a B-terved vagyok.
Talán azért vagyok csak a B-terved, mert így érzek, vagy
talán azért érzek így, mert csak a B-terved vagyok, de
tök mindegy, ez azt jelenti, hogy Randall-lel kéne
járnod, nekem pedig jobb lesz megmaradnom a
természetes alapállapotomnál, az önkéntes
kapcsolatkerülésnél.
– Ez az éned annyira más! – ismétli. – Nem lehetnél
mindig ilyen?
– Valószínűleg nem – válaszolom.
– Hány percünk maradt?
– Négy – felelem.
Aztán nekiállunk csókolózni.
Ezúttal én hajolok oda hozzá, és Jane nem húzódik
el. Hideg van, az ajkunk cserepes, az orrunk kicsit
nyirkos, a homlokunk izzad a gyapjúsapka alatt. Nem
érinthetem meg Jane arcát, hiába szeretném, mivel
kesztyű van rajtam. De istenem, amikor kinyitja a
száját, egyszeriben minden felhevül, és a számban
érzem cukrosan édes leheletét, ő pedig valószínűleg érzi
rajtam a hot dog ízét, de nem érdekel. Élvezem, hogy
úgy csókol, mintha fel akarna falni, és nem tudom, hol
érintsem meg, mert mindenét akarom. Meg akarom
érinteni a térdét és a csípőjét és a hasát és a hátát és
mindenét, de úgy bebugyolál minket ez a sok holmi,
hogy olyanok vagyunk, mint két egymásnak ütődő
pillecukor, és Jane mosolyog, miközben csókol, mert ő is
tudja, milyen röhejes ez az egész.
 – Na, jobb, mint a bölcsesség? – kérdezi, orra az
arcomhoz ér.
– Holtverseny – felelem, és viszonzom a mosolyát,
ahogy jobban magamhoz szorítom őt.
Még soha nem éltem át, milyen érzés akarni valakit:
nem csak testileg, nem csak a szex miatt, vagy akármi,
hanem tényleg akarni őt, akarni őt. De most már tudom.
Szóval talán mégiscsak hiszek a megvilágosodásban.
Jane épp csak annyi időre húzódik el tőlem, hogy
megkérdezze:
– Mi a vezetéknevem?
– Fogalmam sincs – vágom rá.
– Turner. A vezetéknevem Turner. – Még egy csókot
nyomok az ajkára, aztán Jane kihúzza magát a padon,
bár kesztyűbe bújtatott keze továbbra is kabátba
bújtatott derekamon nyugszik. – Látod, még csak nem
is ismerjük egymást. El kell döntenem, hogy én hiszek-e
a megvilágosodásban, Will.
– Nem hiszem el, hogy Randallnek hívják. Ugye
nem a mi giminkbe jár?
– Nem, egy chicagói magán suliba. Egy slam poetry
esten találkoztunk.
– Naná, hogy ott. Istenem, látom magam előtt a
sunyi rohadékot: magas, borzas hajú, és sportol...
valószínűleg focizik. De úgy tesz, mintha nem is
szeretné a sportot, mert valójában nem szeret mást, csak
a költészetet meg a zenét meg téged, és szerinte te
magad is vers vagy, és ezt el is mondja neked, és csak
úgy árad belőle a magabiztosság, meg valószínűleg a
dezodorillat. – Jane nevet, a fejét csóválja. – Mi van? –
kérdezem.
– Vízilabdázik – mondja. – Nem focizik.
– Ó, jesszusom! Még szép, hogy vízilabdázik. Igen,
nincs is punk rockosabb a vízilabdánál.
Jane megragadja a karomat, és az órámra néz.
– Még egy perc – mondja.
– Jobban áll, ha összefogod a hajad – hadarom.
– Tényleg?
– Igen, különben eléggé úgy nézel ki, mint egy
kiskutya.
– Jobban áll, amikor kihúzod magad – közli Jane.
– Lejárt az idő! – mondom.
– Oké – feleli. – Kár, hogy nem csinálhatjuk ezt
gyakrabban.
– Pontosan mit? – kérdezem mosolyogva. Jane feláll.
– Haza kéne mennem. Sajna hétvégén éjfélre otthon
kell lennem.
– Oké – mondom. Előhúzom a mobilomat. –
Felhívom Minit, és megmondom neki, hogy
hazaviszlek.
– Inkább fogok egy taxit.
– Nem kell, felhívom Minit...
De Jane már a járda szélén áll, edzőcipője orra lelóg a
padkáról, és felemeli a kezét. Lehúzódik neki egy taxi.
Gyorsan megölel – csupán ujjbegye ér a lapockámhoz –,
és egyetlen további szó nélkül otthagy.
Még soha nem voltam ilyen későn egyedül a
városban, ami totál kihalt. Felhívom Minit. Nem veszi
föl. A hangpostája kapcsol:
– Halihó, itt Mini Cooper, a vadonatúj musical, a
Nagyon Mini: Mini Cooper története szerzője,
producere és főszereplője. Sajnálom, de úgy tűnik,
jelenleg a hívásodnál valami sokkal szuperebb köti le a
figyelmemet. Ha kicsit csökken a szuperségi szint, majd
visszahívlak. – Síphang.
– Mini, legközelebb, ha megpróbálsz összehozni egy
olyan csajjal, akinek titokban pasija van, megtennéd,
hogy legalább értesítesz a titkos pasijáról? Egyébként
pedig, ha nem hívsz vissza öt percen belül, feltételezni
fogom, hogy visszajutottál
Evanstonba. Továbbá: seggfej vagy. Ez minden.
A Michigan sugárúton taxik járnak, folyamatos a
forgalom, de amint befordulok egy mellékutcába, a
Huronra, csönd vesz körül. Elmegyek egy templom
mellett, aztán a State utcán közeledek a Frenchy'shez.
Háromsaroknyi távolságból is látom, hogy Mini meg
Will már nincsenek ott, de azért elmegyek egészen az
üzletig. Körülnézek az utcán, de senkit sem látok, és
egyébként is, Mininek soha nem áll be a szája, úgyhogy
meghallanám, ha a közelben volna.
Addig turkálok a kabátzsebemben lévő
szeméthalomban, amíg meg nem találom a kocsi
kulcsomat, aztán kihalászom. A kulcs a Jane által írt
üzenetbe, a Szekrényes Houdini cetlijébe van tekeredve.
A kocsim felé ballagok, amikor észreveszem a járdán
heverő fekete nejlonzacskót, ami meg-megrebben a
szélben. Mano a Mano. Otthagyom, arra gondolok, talán
örömet szerez annak, aki holnap rátalál.
Hosszú idő óta először zene nélkül vezetek. Nem
vagyok boldog: nem boldogít se Jane, se ifj. Randall
Vízilabdás Seggarc, se az, hogy Mini magamra hagyott,
még csak fel se hívott, se az, hogy a hamis személyim
nem megfelelően hamis... ám ahogy a sötétben hajtok a
Michigan-tó partján, és csak az autó zaja hallatszik,
olyan érzésem van a csókolózástól, a Jane ajkától
zsibbadt ajkamtól, amit nem akarok elfelejteni, amit
meg akarok őrizni, ami tisztának tűnik, mintha
egyértelmű igazság volna.
Négy perccel a takarodó előtt érek haza, és a szüleim
a kanapén ülnek, anya a lábát apa ölében nyugtatja. Apa
elnémítja a tévét.
– Na, milyen volt? – kérdi.
– Egész jó – felelem.
– Eljátszották az Annus Miribalist? – érdeklődik
anya, mivel annyira tetszett nekem a szám, hogy neki is
megmutattam. Gondolom, részben azért kérdezi, hogy
menőzzön, részben meg azért, hogy meggyőződjön
róla, tényleg a koncerten voltam-e. Valószínűleg később
majd utánanéz, hogy pontosan mi minden hangzott el
ma este. Persze én nem voltam ott a koncerten, de
tudom, hogy eljátszották ezt a számot.
– Igen – felelem. – El. Nagyon jó volt. – Pár
pillanatig bámulom őket, aztán azt mondom: – Na jó, én
megyek lefeküdni.
– Nincs kedved tévézni velünk egy kicsit? – kérdi
apa.
 – Fáradt vagyok – mondom színtelen hangon, aztán
elfordulok.
De nem fekszem le. Bemegyek a szobámba,
felmegyek a netre, és olvasni kezdek E. E.
Cummingsról.

Hétfő reggel anya megint jó korán visz be a suliba. A

folyosón egymást érik a Nagyon Mini poszterei.

MEGHALLGATÁS MA A 8. ÓRA UTÁN

A SZÍNHÁZTEREMBEN! ELVÁRÁSOK:
ÉNEKTUDÁS, TÁNCTEHETSÉG ÉS SZÍNPADRA
TERMETTSÉG.

HA ESETLEG ELKERÜLTE VOLNA A

FIGYELMED AZ ELŐZŐ PLAKÁT: MA
MEGHALLGATÁS!!!

AZ ELFOGADÁST ÜNNEPLI A ZENE, TÁNC

& ÉNEK: LÉGY RÉSZE KORUNK
LEGFONTOSABB MUSICALJÉNEK!

Végigkocogok a folyosón, aztán felmegyek az

emeletre, Jane szekrényéhez, és óvatosan átcsúsztatom
a résen a cetlimet:

Címzett: Szekrényes Houdini

Feladó: Will Grayson
Tárgy: A jó kapcsolatok szakértője?
 Kedves Jane!
Csak hogy tudd: E. E. Cummings mindkét feleségét
megcsalta. Méghozzá prostikkal.
Szeretettel,
Will Grayson
 tizedik fejezet

mini cooper.
mini cooper.
mini cooper.
újra meg újra a nevét hajtogatom a fejemben.
mini cooper.
mini cooper.
nevetséges név, és nevetséges az egész, és akkor sem
bírnám abbahagyni, ha akarnám.
mini cooper.
ha elégszer elmondom magamnak a nevét, akkor
talán megbékélek azzal, hogy isaac nem létezik.

aznap este kezdődik. a frenchy's előtt. még mindig

sokkban vagyok. fogalmam sincs, hogy ez most
poszttraumás stressz vagy posztstresszes trauma.
akármi is ez, életem jó része törlődött, és semmi
kedvem kitölteni a frissen támadt űrt. azt mondom,
maradjon csak üresen. legszívesebben meghalnék.
mini azonban nem hagy magamra. előadja a „nekem
volt már sokkal rosszabb is" dumát, ami soha nem válik
be, hiszen vagy kiderül, hogy az illető igazából nem is
élt át rosszabbat („a srác valójában nem is természetes
szőke volt"), vagy mond valamit, ami olyan, de olyan
sokkal rosszabb, hogy az ember úgy érzi, az ő baját
nem is veszik komolyan. „hát, egyszer egy srác nem jött
el a randinkra... és végül kiderült, hogy azért, mert
megette egy oroszlán! az utolsó leheletével az én
nevemet kiáltotta! ")
de akkor is, mini csak segíteni próbál. és azt hiszem,
hagynom kéne, hogy segítsen, mert nagyon is
szükségem van rá.
a maga módján m.w.g. is próbál segíteni nekem. egy
lány ácsorog a háttérben, és semmi kétségem afelől,
hogy ő a híres (hírhedt) jane. eleinte azonban m.w.g.
még mininél is bénábban próbál segíteni.

m.w.g.: tudom, hogy szar, de bizonyos

szempontból jó is.

ez nagyjából annyira felemelő, mint egy mozi arról,

amint hitler jót mulat, és smacizik a csajával. ezzel
m.w.g. elköveti azt a vétséget, amit én madárszaros
magyarázkodásnak hívok. tudjátok, az alapján, hogy azt
szokás mondani, szerencse, ha az embert leszarja egy
madár. és ezt mindenki be is veszi! aki ilyet mond,
annak legszívesebben a képébe ordítanék: „haver, nem
fogod fel, hogy az egész babonát csak azért találták ki,
mert senkinek sem jutott eszébe semmi jó, amit annak
lehetne mondani, akit leszart egy madár?!" de az
emberek mindig ezt csinálják... ráadásul nem csak olyan
átmeneti problémákkal, mint a madárszar. kirúgtak?
remek lehetőség! mélyponton vagy? onnan csak fölfelé
vezethet az út! elhagyott a pasid, aki soha nem is
létezett? tudom, hogy szar, de bizonyos szempontból jó
is!
már épp megfosztanám m.w.g.-t a will
graysonsághoz való jogától, ám ő folytatja:

m.w.g.: mármint az, hogy a szerelem ennyire

összefügg az igazsággal. mert ez azt jelenti,
hogy a kettő lehetővé teszi egymást, tudod?

fogalmam sincs, mi döbbent meg jobban: az a tény,

hogy valami idegen hallgat rám, vagy az a tény, hogy
m.w.g.-nak tulajdonképpen teljes mértékben igaza van.
a másik will grayson elmegy, kettesben hagy hűtőnyi
méretű, újdonsült ismerősömmel, aki olyan őszintén
bámul, hogy legszívesebben pofán vágnám.

én: nem muszáj itt maradnod. de tényleg.

mini: mi, menjek el, és hagyjam, hogy egyedül
duzzogj?
én: ez sokkal rosszabb a duzzogásnál. ez a
végső kétségbeesés állapota.
mini: juj, te szegény!

aztán megölel. olyan érzés, mintha egy kanapé ölelne

meg. nem kapok levegőt.

én: nem kapok levegőt.

mini (a hajamat paskolgatja): semmi baj,
semmi baj.
 én: haver, ez nem segít.

eltolom magamtól. sértettnek tűnik.

mini: most miért vagy ilyen?

én: ne haragudj, én csak, hát...
mini: én csak segíteni próbálok!

ezért kéne magamnál tartanom a bogyóimat.

szerintem most mindkettőnkre ráférne legalább dupla
dózis.

én (ismétlem): ne haragudj!

mini ekkor rám néz. és nagyon fura, mert úgy értem,

hogy tényleg rám néz. irtóra feszengek miatta.

én: mi van?
mini: akarsz hallani egy számot a nagyon
mini: mini cooper története című musicalből?
én: hogy mi van?
mini: én írtam. az életemről szól. azt hiszem,
az egyik száma most jó hatással lenne rád.

az utcasarkon állunk, egy szexshop előtt. emberek

mennek el mellettünk. méghozzá chicagóiak: nincs a
földön náluk kevésbé muzikális ember. teljesen ki
vagyok készülve. az agyamnak szívrohama van. most
aztán semmi szükségem arra, hogy énekeljen a kövér
hölgy... azaz a nagydarab srác. de tiltakozom? úgy
döntök, hogy életem hátralévő részét a metróban
tengetem, patkányokon élve? nem. csak bambán
bólintok, mert mini annyira szeretné előadni a dalát,
hogy szemétnek érezném magam, ha nemet mondanék.
lehajtja a fejét, és halkan dúdolni kezd. miután
felidézte a dallamot, lehunyja a szemét, kitárja a karját,
és dalra fakad:

azt hittem, valóra váltod az álmom,

de mégse te vagy az, akire vágyom.

azt hittem, túlteszel mindenki máson,

de mégse te vagy az, akire vágyom.

azt hittem, hogy szép jövőnket látom,

de mégse te vagy az, akire vágyom,

és most úgy érzem, a szívem szakad,

de tudom, hogy nálad jobb is akad.

nagy vagyok és nagyon félek,

de a szerelemből akkor is kérek!

bár veled szörnyen pofára estem,

a szerelemben hitem akkor sem vesztem.

mégse te vagy az, akire vártam,

de attól még remélhetek bátran,
 azt hittem, az enyémmel együtt dobban a szíved,
de te nagyképű vagy, öntelt, szemét és rideg.

bántottál, kínoztál és gyötörtél, ez igaz,

de csak erősebb lettem tőle, ez nekem vigasz,

dögölj meg, felőlem elmehetsz a 'csába,

nem vagy méltó, hogy bejuss a gatyámba,

nem te vagy az, akire vágyom, érted?

már rég el is felejtettelek téged.

mini nem pusztán énekli ezeket a szavakat: hanem

bömböli őket. mintha egy zenés díszfelvonulás
masírozna elő a szájából. szemernyi kétségem sincs
afelől, hogy a szavakat a michigan-tó túlpartján, kanada
nagy részén, illetve az északi sarkon is hallani lehet. a
kanadai lovasrendőrök zokognak, a télapó meg a
télanyóhoz fordulva megkérdi, hogy „ez meg mi a
fasz?" halálosan elszörnyedek, de aztán mini kinyitja a
szemét, és olyan őszinte kedvességgel néz rám, hogy
fogalmam sincs, mit tegyek. időtlen idők óta senki sem
próbált így kedveskedni nekem. kivéve isaacet, de isaac
nem létezik. bárki bármit mondjon miniről, az biztos,
hogy létezik.
megkérdezi, van-e kedvem sétálni. megint csak
hülyén bólogatok. végül is úgysincs jobb dolgom.
 én: ki vagy te?
mini: mini cooper.
én: nem létezik, hogy tényleg mininek hívnak.
mini: tényleg nem. ez benne az irónia.
én: ó.
mini (cicceg): na, ne ó-zzál itt nekem! engem
nem zavar a méretem. erős a csontozatom. én:
haver, nem csak a csontozatodtól vagy ekkora.
mini: legalább bőven van rajtam mit fogni!
én: hát téged aztán nagy erőfeszítéssel lehetne
csak átfogni.
mini: szívi, én bőven megérem az erőfeszítést.

az a beteges, hogy be kell vallanom, van miniben

valami icipicit vonzó. fel nem foghatom. olyasmi, mint
amikor az ember lát egy olyan kisbabát, ami nagyon
helyes, értitek? várjunk, nem, ez totál elcseszetten
hangzik. nem így értem. de valahogy az van, hogy
hiába akkora a srác, mint egy ház (és nem ám egy csóró
ember házára gondolok), attól még totál makulátlan a
bőre, és irtó zöld a szeme, és egészen, hogy is
mondjam, arányos mindene. szóval nem érzem a
viszolygást, aminek elméletben el kéne fognia egy
nálam háromszor nagyobb ember láttán. azt akarom
mondani mininek, hogy nekem most éppen meg kellene
gyilkolnom valakit, nem pedig vele kéne sétálgatnom.
de egy kicsit eltereli a figyelmemet a gyilkolásról. na,
nem mintha végleg kimenne a fejemből.
miközben elsétálunk a millennium parkba, mini
mesél nekem a nagyon miniről, és hogy milyen
iszonyatosan nehéz feladat egy személyben a saját
musicaljének szerzője, főszereplője, rendezője,
producere, koreográfusa, jelmeztervezője, világosítója
meg díszlettervezője lenni, és még támogatást is
szerezni hozzá. alapvetően nincs magánál, és mivel
jelenleg én is nagyon szeretnék megszabadulni
magamtól, igyekszem őrá koncentrálni. akárcsak maura
(kibaszott rohadék boszorkány segg kurva mussolini al-
káida darth vader senki), mini sem várja el, hogy akár
csak egy szót is szóljak, ami nekem teljesen megfelel.
amikor odaérünk a parkhoz, mini egyenesen a
babhoz megy. valamiért nem vagyok meglepve.
a bab egy nagyon béna szobor a millennium parkban
– gondolom, az ezredforduló alkalmából emelték –, és
eredetileg máshogy hívták, de egy idő után mindenki
babszemnek kezdte nevezni, aztán rajtaragadt ez a
csúfnév. a szobor tényleg úgy néz ki, mint egy nagy,
fényes babszem, át lehet menni alatta, és az ember totál
eltorzítva látja magát a felületén. na most, többször is
jártam már itt iskolai kiránduláson, de még soha nem
voltam a szobornál olyan nagydarab ember
társaságában, mint mini. általában nehéz felismerni
magamat a torz tükörképben, de ezúttal rögtön tudom,
hogy én vagyok a hullámos gallyacska a hatalmas
emberi paca oldalán. mini vihog, amint meglátja így
magát. de tényleg, hi-hi-hi vihog. utálom, amikor a
csajok előadják ezt a szarságot, mivel mindig olyan mű.
mininél azonban egyáltalán nem érzem műnek. olyan,
mintha maga az élet csiklandozná.
miután mini pózol a bab tükrében, mint piruettező
balerina, ütőt lendítő baseballjátékos, szombat esti lázas
diszkótáncos, valamint a hegytetőn éneklő apáca a
muzsika hangjából, odamegyünk egy padhoz, ami a
tóparti gyorsforgalmira néz. arra számítok, hogy mini
totál leizzad, mert lássuk be, a legtöbb kövér ember már
attól megizzad, amikor a szájához emeli a csokit. mini
viszont túl menő az izzadáshoz.

mini: na, meséld el szépen mininek, mi nyomja a

szíved!

nem bírok felelni, mivel a srác úgy gagyog, hogy

simán helyettesíthetnénk a „mininek" szót a
„maminak"-kal, és a mondat akkor is tök ugyanúgy
hangzana.

én: nem beszélhetne mini egy kicsit

normálisabban? mini (mint egy tévébemondó):
mini valóban képes a normális beszédre. ám az
sokkal kevésbé vicces. én: jaj, ez annyira
buzisan hangzott.
mini: ööö... annak megvan a maga oka, nem?
én: jó, de... nem is tudom. nem bírom a
buzikat.
mini: na de saját magadat csak bírod, nem?
azt a kurva, én is azon a bolygón akarok élni,
ahonnan ez a srác jött. ezt most komolyan kérdezte?
ránézek, és látom, hogy igen, halál komolyan.

én: miért kéne bírnom magam? senki más nem

bír.
mini: én bírlak.
én: nem is ismersz.
mini: de meg akarlak ismerni.

akkora hülyeség ez az egész, egyszeriben azon

kapom magam, hogy ordítok.

én: fogd be! fogd már be!

és mini annyira megbántottnak tűnik, hogy kénytelen

vagyok gyorsan hozzátenni:

én: nem, semmi baj, nem mondtál semmi

rosszat. oké? te tök rendes vagy. én meg
egyáltalán nem. én nem vagyok rendes, oké?
ne csináld már!

mert most már nem is megbántottnak tűnik; hanem

szomorúnak. mini cooper szomorkodik miattam. lát
engem. jesszusom.

én: ez akkora hülyeség.

olyan, mintha mini pontosan tudná, hogy ha

megérintene, akkor valószínűleg azonnal kiakadnék, és
megütném, aztán elsírnám magam, és soha többé nem
akarnám viszontlátni őt. úgyhogy inkább csak üldögél
mellettem, én pedig a tenyerembe temetem az arcomat,
mintha szó szerint szét akarna robbanni a fejem. és az a
helyzet, hogy még csak meg sem kell érintenie, mert aki
olyan, mint mini cooper, arról tudod, ha ott van
melletted. nem kell mást tennie, csak veled maradnia, és
tudod, hogy ott van.

én: picsába, picsába, picsába, picsába, picsába

íme a beteges, torz igazság: a lelkem mélyén azt

hiszem, hogy megérdemeltem mindezt. hogy ha nem
lennék ilyen seggfej, akkor isaac talán létezne. hogy ha
nem lennék ilyen szánalmas emberi selejt, akkor talán
valami jó is történne velem. semmi sem igazságos, mert
nem kértem, hogy apám elhagyjon, és nem kértem,
hogy depressziós legyek, és nem kértem, hogy ne
legyen pénzünk, és nem kértem, hogy fiúkkal akarjak
szexelni, és nem kértem, hogy ilyen hülye legyek, és
nem kértem, hogy ekkora szarság legyen szinte minden,
ami kiesik a számon. én csak egyetlen kibaszott sikert
szerettem volna, idióta fejjel azt hittem, történhet velem
egyetlen egy jó dolog, de ez nyilvánvalóan túl nagy
kérés volt, túl sokat akartam.
nem értem, miért ücsörög mellettem ez a fiú, aki
musicaleket ír saját magáról. ilyen szánalmas volnék?
talán piros pontokat kap azért, ha összeszedegeti egy
széthullott emberi roncs töredékeit?
 elengedem a fejemet. hiába fogom, nem segít. miután
fölnézek, mini felé fordulok. és megint fura az egész.
mini nem csak figyel: még mindig lát engem. szinte
csillog a szeme.

mini: az első randin sosem szoktam

csókolózni.

totálisan értetlenül bámulok rá, ő meg azzal folytatja:

mini:... de néha kivételt teszek.

úgyhogy most a korábbi döbbenetem másfajta

döbbenetté alakul, méghozzá túlfűtött döbbenetté, mert
annak dacára, hogy mini cooper hatalmas, és egyáltalán
nem ismer, és kábé háromszor annyi helyet foglal el a
padon, mint én, ebben a pillanatban meglepően,
tagadhatatlanul vonzónak találom őt. bizony:
makulátlan a bőre, kedves a mosolya, a szeme pedig... a
szemében őrült remény, eszement vágy és nevetséges
szeleburdiság ül, és bár tiszta hülyeségnek tartom ezt az
egészet, és bár soha nem fogok olyasmiket érezni,
amiket ő, akkor se bánnám, ha legalább
megcsókolhatnám, és megláthatnám, mi sül ki
mindebből. kezd belepirulni abba, amit mondott, és
valójában túl szégyenlős, hogy lehajoljon hozzám,
szóval azon kapom magam, hogy felemelkedem ültő
helyemből, és megcsókolom, közben végig nyitva
tartom a szemem, mert látni akarom, mennyire
meglepődik, és látni akarom, milyen boldog, mert
magamon nem láthatom mindezt, én ilyesmit még csak
nem is érezhetek.
egyáltalán nem olyan érzés, mintha egy kanapét
csókolnék. pont olyan, mint egy fiúval csókolózni. végre
egy fiúval csókolózom.
mini lehunyja a szemét. mosolyog, miután
elhúzódom.

mini: nem így terveztem ezt az estét.

én: nekem mondod?

legszívesebben elhúznék innen. de nem minivel.

egyszerűen csak nem akarok visszatérni a suliba, az
életembe. ha anyám nem várna otthon, akkor
valószínűleg meg is tenném. le akarok lépni, mert
mindent elvesztettem. biztos vagyok benne, hogy ha
elmondanám ezt mini Coopernek, rámutatna, hogy a
rossz dolgokat is elvesztettem, nem csupán a jókat. azt
mondaná, hogy holnap minden sokkal szebb és jobb
lesz, vagy valami hasonló baromságot. én pedig nem
hinnék neki. egy szót sem hinnék az egészből.

mini: te... még a nevedet sem tudom.

én: will grayson.

mini erre felugrik a padról, kis híján lelök a fűre.

mini: na ne!
 én: ööö... de?
mini: hát, ez aztán a hab a tortán!

azzal kacagni kezd, és azt kiabálja:

mini: megcsókoltam will graysont!

megcsókoltam will graysont!

amikor látja, hogy jobban a frászt hozza rám, mint

egy cápa, visszaül a padra, és azt mondja:

mini: örülök, hogy te vagy az a will grayson,

akit megcsókoltam.

a másik will graysonra gondolok. kíváncsi vagyok,

vajon hogy boldogul jane-nel.

én: de én nem vagyok esélyes „a hónap sráca"

címre, ugye?

felcsillan a szeme.

mini: mesélte, hogy beneveztem őt arra a

magazinos versenyre?
én: ja.
mini: felháborító, hogy nem őt választották.
annyira mérges voltam, hogy levelet írtam a
szerkesztőségnek. de nem közölték le.
 belém hasít az irigység, amiért m.w.g.-nak olyan
barátja van, mint mini. el sem tudom képzelni, hogy
valaki levelet írjon egy újságnak az én kedvemért. még
azt sem tudom elképzelni, hogy bárki bármi szépet
mondjon rólam a gyászjelentésemhez.
belegondolok mindabba, ami történt, és abba, hogy
amikor hazamegyek, nem igazán lesz kinek elmesélnem
ezt az egészet. aztán minire nézek, és magamat is
meglepve újra megcsókolom őt. mert mi a francért ne?
de tényleg, mi a büdös francért ne?
még jó darabig nem hagyjuk abba. állati nagy
merevedésem lesz attól, hogy egy állati nagy sráccal
smárolok. és egy- egy csók között mini megkérdi, hol
lakom, mi történt velem ma este, mi akarok lenni, ha
nagy leszek, meg hogy melyik ízű fagyit szeretem a
legjobban. felelek azokra a kérdésekre, amikre tudom a
választ (vagyis megmondom neki, hol lakom, és hogy
melyik fagyi a kedvencem), a többiről pedig közlöm,
hogy fogalmam sincs.
igazából senki sem néz ide, mégis kezd olyan
érzésem támadni, mintha figyelnének minket. úgyhogy
abbahagyjuk a csókolózást, és én akaratlanul is isaacre
gondolok, meg arra, hogy bár ez az egész minis dolog
érdekes fejlemény, mindent egybevetve a helyzet még
mindig olyan szar, mintha az otthonomat tornádó
pusztította volna el. mini jelenti az egyetlen épen
maradt szobát. úgy érzem, ezért tartozom neki,
úgyhogy azt mondom:
 én: örülök, hogy létezel.
mini: per pillanat én is nagyon örülök, hogy
létezem.
én: fogalmad sincs, mennyire tévesen ítélsz
meg.
mini: fogalmad sincs, mennyire tévesen ítéled
meg magad.
én: ne csináld már!
mini: te ne csináld!
én: ne mondjam még egyszer!

fogalmam sincs, mi köze van az igazságnak a

szerelemhez, vagy fordítva. a jelen helyzetben még csak
nem is szerelem jár a fejemben. az még nagyon-nagyon-
nagyon korai lenne. de azt hiszem, az igazság nem hagy
nyugodni. hű akarok lenni az igazsághoz. és
bármennyire is ellenkezem minivel meg ellenkezem
saját magammal, az igazság egyre nyilvánvalóbbá válik
a számomra.
ideje kitalálnunk, mégis hogy a fenébe fog ez
működni.
 tizenegyedik fejezet

Tíz perccel az első óra előtt a szekrényemnek dőlve

üldögélek, amikor Mini végigrohan a folyosón, karjában
egy csomó Nagyon Mini-plakáttal.
– Grayson! – kiáltja.
– Szeva – felelem. Felkelek, kiveszek a kezéből egy
plakátot, és a falra simítom. A földre ejti a többi posztert,
aztán nekiáll ragasztgatni, a fogával tépi a celluxot.
Miután kiragasztja a falra a posztert, felszedjük a
padlóról a többit, amit ledobott, arrébb megyünk pár
lépéssel, és megismételjük a folyamatot. És közben
Mininek be nem áll a szája. Folyamatosan beszél, ez
nála ugyanolyan öntudatlan, ahogy dobog a szíve,
pislog, lélegzik, és a veséje méreganyagokat választ ki.
– Szóval bocsi, hogy nem mentem vissza hozzád a
Frenchy'sbe, de gondoltam, rájössz, hogy egyszerűen
fogtam egy taxit, mert úgy volt, és egyébként is, Will
meg én egy csomót beszélgettünk, és elsétáltunk
egészen a Babig, és Grayson, tudom, hogy mondtam
már, de nagyon bejön nekem a srác. Mármint, nagyon be
kell, hogy jöjjön az, akinek a kedvéért hajlandó vagyok
elmenni a Babig, és végighallgatom, amit a pasijáról
magyaráz, aki amúgy nem a pasija és még csak nem is
pasi, aztán utána még énekeltem is neki. És Grayson, de
most komolyan: el tudod hinni, hogy megcsókoltam
Will Graysont? De tényleg, én, Mini Cooper,
megcsókoltam Will Graysont. És ne vedd magadra, mert
mint már trilliárdszor mondtam neked, szerintem csúcs
szuper csóka vagy, de a bal golyómba fogadtam volna,
hogy én aztán soha nem smacizok majd Will
Graysonnal, tudod?
– Uh... – válaszolom, de Mini még azt sem várja
meg, hogy eljussak az üm-ig, mielőtt újra rákezdi.
– És a srác kábé negyvenkét másodpercenként SMS-
ezik nekem, és zseniális SMS-eket ír, és tök király, hogy
emiatt állandóan érzek egy ilyen kellemes kis bizsergést
a lábamnál, mintegy emlékeztetőt kap a combom,
hogy... na, megint jött egy. – Továbbra is a falhoz tartom
a posztert, miközben ő előhúzza a mobilt a zsebéből. –
Juj, de cuki!
– Mit ír? – kérdezem.
– Az bizalmas. Szerintem Will Grayson megbízik
bennem, és nem akarná, hogy kifecsegjem az SMS-eit,
tudod?
Megjegyezhetném, milyen nevetséges bárkinek is azt
gondolnia, hogy Mini nem fecseg ki mindent, de nem
szólok. Mini kiragasztja a plakátot, aztán továbbmegy a
folyosón.
– Hát, örülök, hogy a te estéd ilyen király volt. Én
meg közben jól pofára estem, mert Jane vízilabdás volt
fiúja...
– Na jó, először is – vág közbe Mini –, mégis mit
érdekel téged az exe? Nem is jön be neked Jane.
Másodszor pedig én nem nevezném fiúnak. Az egy
férfi. Igazi izomkolosszus, mintha csak egy szobrász
mesterműve kelt volna életre. Nem Jane volt fiúja,
hanem a volt férfija.
– Ez nem vigasztal.
– Én csak azt mondom, hogy nem az esetem a pasi,
de tényleg csodálatos látvány. És a szeme! Mintha
zafírkék fény ragyogná be a lelked legsötétebb bugyrait.
Na mindegy, nem tudtam, hogy jártak. Soha nem is
hallottam a srácról. Azt hittem, hogy csak egy szexi
pasi, aki rányomult Jane-re a koncerten. Jane soha nem
szokott velem pasikról dumálni. Fogalmam sincs, vajon
miért; totál megbízható vagyok az ilyesmiben. –
Leheletnyi szarkazmus csendül a hangjából, épp elég
ahhoz, hogy elnevessem magam. – Bámulatos, mi
mindent nem tudunk másokról, nem igaz? Egész
hétvégén ezen agyaltam, miközben Will-lel dumáltunk.
Belezúgott Isaacbe, akiről kiderült, hogy kitalált
személy. Az ember azt hinné, hogy ilyesmi csak a neten
történik, de valójában a való életben is megesik.
– Hát, Isaac tulajdonképpen nem volt kitalált
személy. Csak lány. Mármint, Isaac igazából az a Maura
nevű csaj.
– Nem, Maura nem Isaac – jelenti ki Mini. Tartom
neki az utolsó posztert, miközben kiragasztja a fiúvécé
ajtajára. Az áll rajta: SZÍNPADRA SZÜLETTÉL?
BIZONYÍTSD BE 8. ÓRA UTÁN A
SZÍNHÁZTEREMBEN! Miután elkészülünk,
elindulunk matekra, és a folyosó lassan megtelik.
Az Isaac/Maura kalamajkáról eszembe jut valami.
 – Mini! – mondom.
– Grayson – válaszol.
– Volnál szíves átnevezni a darabban azt a
másodhegedűs karaktert?
– Kit, Gil Wraysont? – Bólintok. Mini égnek emeli a
karját, és kijelenti: – Nem nevezhetem át Gil Wraysont!
A neve kulcsfontosságú az egész előadás tematikus
integritásában.
– Nagyon nem vagyok ma a hülyeségeidre hangolva
– mondom.
– Nem hülyéskedek. Muszáj, hogy Wraysonnak
hívják. Mond ki szép lassan! Figyeld, hogy ejtjük ki!
„Rész-on". Kettős jelentése van: Gil Wrayson
átalakuláson megy keresztül. Megtalálja a helyét a
világban: Mini dalainak segítségével a részévé válik
valaminek... de ehhez aktivizálnia kell magát, be kell
kapcsolnia... nem maradhat „off”, hanem megtanul „on"
lenni. Hát nem érted?
– Jaj, ne már, Mini! Ha ez mind igaz, akkor mi a
fenéért pont Gil a keresztneve?
Ez egy pillanatra megakasztja.
– Hmm – hunyorog a még mindig nem túl zajos
folyosóra. – Nem is tudom, egyszerűen csak jól
hangzott az a név.
De azt hiszem, végül is megváltoztathatom.
Meggondolom, oké?
– Köszönöm – felelem.
– Szívesen. Most pedig fejezd be a rinyálást!
– Mi van?
 Elérünk a szekrényünkhöz, és csöppet sem törődve
azzal, hogy mások is meghallhatják, Mini továbbra is
ugyanolyan hangosan beszél:
- Jaj-jaj, nem tetszem Jane-nek, pedig ő sem tetszik
nekem! Jaj-jaj, Mini rólam nevezett el egy szereplőt a
darabjában! Most komolyan, valódi problémák is
vannak a világon, tudod? Ne szaladjon el veled a ló!
– Haver, TE mondod NEKEM, hogy ne szaladjon el
velem a ló? Jesszusmária, Mini! Én csak tudni szerettem
volna, hogy Jane-nek pasija van.
Mini lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz,
mintha kettőnk közül én lennék az idegesítő.
– Mint mondtam, én azt sem tudtam, hogy a srác
létezik, oké? De aztán megláttam, hogy Jane-nel dumál,
és már a testtartásából láttam, hogy bejön neki a csaj. És
miután lelépett, egyszerűen odamentem Jane-hez, és
megkérdeztem, ki a pasi, mire ő: „Á, csak az exem",
mire én: „Az exed?! Most azonnal vissza kell hódítanod
azt a fantasztikus férfiállatot! "
Mini Cooper profiljára meredek, miközben ő a
szekrényébe néz. Elég unottnak tűnik, de aztán felvonja
a szemöldökét, és egy pillanatra már-már azt hiszem,
hogy rájött, milyen bosszús vagyok amiatt, amit az
imént mondott, ám ekkor benyúl a farmerja zsebébe, és
előhúzza a mobilját.
– Ezt nem hiszem el! – mondom.
– Bocs, tudom, hogy nem kéne SMS-eznem,
miközben beszélgetünk, de momentán egy kicsit be
vagyok zsongva.
 – Nem az SMS-ezésről beszélek, Mini. Nem hiszem
el, hogy azt mondtad Jane-nek, jöjjön újra össze azzal a
csókával!
– Hát, még szép, hogy ezt mondtam neki, Grayson –
feleli, és továbbra is a mobilját bámulja. Most meg
választ pötyög Willnek, miközben beszél: – Isteni a srác,
te meg azt mondtad nekem, hogy nem tetszik neked
Jane. Szóval most már tetszik? Jaj, ez annyira fiús: csak
akkor érdekel a csaj, ha te nem érdekled őt.
Legszívesebben vesén vágnám, amiért téved és
amiért igaza van. De azzal is csak magamnak ártanék.
Nem vagyok más, csupán mellékszereplő Mini Cooper
történetében, és rohadtul semmit sem tehetek ez ellen.
Kénytelen vagyok elviselni, hogy dróton rángasson,
amíg véget nem ér a gimi, és többé nem kell körülötte
keringenem, nem kell a kövér bolygója holdjának
lennem.
Aztán rádöbbenek, hogy mit tehetek. Hogy mi a
fegyverem: a kettes számú szabály. Befogom. Elmegyek
Mini mellett, és elindulok az osztály felé.
– Grayson – szól utánam.
Nem válaszolok.

Egy szót sem szólok matekon, amikor Mini csodával

határos módon beszuszakolja magát a padjába. És egy
szót sem szólok, amikor közli velem, hogy jelen
pillanatban nem én vagyok a kedvenc Will Graysonja.
Egy szót sem szólok, amikor elmeséli, hogy negyvenöt
SMS-t küldött a másik Will Graysonnak az elmúlt
huszonnégy órában, és megkérdi, hogy szerintem ez
nem túlzás-e. Egy szót sem szólok, amikor az orrom alá
dugja a mobilját, és mutat néhányat a Will Graysontól
kapott SMS-ekből, amiket cukinak kellene találnom. Egy
szót sem szólok, amikor megkérdezi, mi a fenéért nem
szólok egy szót sem. Egy szót sem szólok, amikor azt
mondja:
– Figyu, Grayson, egyszerűen kezdtél már az
agyamra menni, és csak azért mondtam azokat a
hülyeségeket, hogy beléd fojtsam a szót. De nem
akartam ennyire beléd fojtani. – Egy szót sem szólok,
amikor hozzáteszi: – Na, most komolyan, szólalj már
meg! – És egy szót sem szólok, amikor az orra alatt, de
még mindig bőven elég hangosan, hogy mindenki jól
hallja, azt mormolja: – Őszintén mondom, Grayson,
nagyon sajnálom, oké? Sajnálom.
Aztán, hála a jó égnek, elkezdődik az óra.

Ötven perccel később kicsöngetnek, de Mini követ a

folyosóra, akár egy felpuffadt árnyék, és azt hajtogatja:
– Most komolyan, ne már, ez tiszta röhej!
Már nem is arról van szó, hogy kínozni akarom. Csak
sütkérezem a boldogságban, hogy nem kell hallgatnom
a saját hangomból áradó siránkozást és tehetetlenséget.

Ebédnél egyedül üldögélek egy hosszú asztal

végében, amelynél a volt Baráti Köröm több tagja is
helyet foglal.
– Na mi van, köcsög? – kérdezi tőlem az Alton nevű
srác.
– Semmi – felelem.
– Jössz Clint bulijára? Állati király lesz – mondja
nekem egy másik fiú, Cole, és ebből arra következtetek,
hogy ezek a srácok igazából nem is utálnak engem, bár
az egyikük épp most köcsögözött le. Ezek szerint az,
hogy Mini Cooper a legjobb és egyben az egyetlen
barátom, nem készített fel kellően a hímneműek közti
társas életre.
– Igen, megpróbálok beugrani – felelem, pedig azt
sem tudom, mikor lesz a buli. Aztán megszólal a
borotvált fejű srác, Ethan:
– Te, jelentkezel Mini köcsög musicaljébe?
– Nagy szart – válaszolom.
– Azt hiszem, én igen – közli, és nem vagyok biztos
benne, hogy viccel. A többiek mind elröhögik magukat,
és egymás szavába vágva igyekeznek elsőként inzultálni
Ethant, de ő csak nevet rajtuk, és azt mondja: – A csajok
imádják az érzékeny pasikat. – Megfordul a székén, és
kiabál a háta mögött lévő asztalnak, ahol a barátnője,
Anita ül. – Bébi, ugye, milyen szexin énekelek?
– Baromi szexin – feleli a csaj. Erre Ethan
elégedetten néz ránk. A többiek azért továbbra is
cikizik. Én alapvetően csak hallgatok, de mire
megeszem a sonkás-sajtos szendvicsemet, már én is
nevetek a vicceiken, amikor kell, és gondolom, ez azt
jelenti, hogy együtt ebédelek a társasággal.
Épp visszaviszem a tálcámat, amikor Mini rám talál,
Jane is vele van, és mindketten mellém szegődnek.
Eleinte egyikünk sem szól. Jane katonai zöld, kapucnis
pulcsit visel, a fejébe húzza a kapucnit. Szinte
igazságtalan, hogy milyen helyesen néz ki, mintha
direkt úgy öltözött volna fel, hogy a lehető legjobban
kínozzon.
– Röhejes volt az üzeneted, Grayson – mondja. –
Minitől hallom, hogy némasági fogadalmat tettél.
Bólintok.
– Miért? – kérdezi.
– Ma csak helyes lányokkal beszélek – felelem, és
rámosolygok. Mininek igaza van: mióta tudok a
vízilabdás pasiról, könnyebben megy a flörtölés.
Jane viszonozza a mosolyt.
– Szerintem Mini egész cuki kiscsaj.
– De miért csinálod ezt velem? – nyavalyog Mini,
miközben befordulok a folyosón. A tök egyforma
folyosók labirintusa, amiben csak a különböző
vadmacsos freskók alapján lehet eligazodni, gólyaként
még halálra rémített. Istenem, de jó lenne visszamenni
abba az időbe, amikor egy folyosó volt a legnagyobb
félelmem! – Grayson, könyörgök! Te leszel a
HALÁLOM.
Tisztában vagyok vele, hogy emberemlékezet óta
először, ezúttal Mini meg Jane követnek engem.
Mini úgy dönt, hogy ügyet sem vet rám, és azt
mondja Jane-nek, hogy reméli, egy nap elég SMS-e
gyűlik össze Will Graysontól, hogy könyvbe foglalhassa
őket, mivel a srác üzenetei olyanok, akár a költemények.
Mielőtt lakatot tehetnék a számra, megszólalok:
 – Így lesz a „Mondjam: társad, másod a nyári nap?"-
ból „jobban bírlak, mint a nyári szünetet lol".
– Megszólalt! – kiabálja Mini, és átkarol. – Tudtam,
hogy nem fogsz örökké duzzogni! Annyira boldog
vagyok, hogy még Gil Wraysont is átnevezem!
Mostantól Phil Wrayson lesz a neve! Phil, az majdnem
„fél": Phil Wrayson, a félember, aki fél önmaga lenni,
amíg rá nem ragyognak Mini napjának sugarai.
Tökéletes! – Bólintok. Az emberek továbbra is azt
fogják hinni, hogy a karakter engem jelképez, de Mini
legalább... hát, legalább úgy tesz, mint aki próbál a
kedvemben járni. – Juj, SMS! – Mini előhúzza a
telefonját, elolvassa az üzenetet, hangosan felsóhajt,
majd megpróbál húsos kezével választ bepötyögni.
Miközben ő a gombokat nyomogatja, én azt mondom:
– Én akarom eldönteni, hogy ki játssza Phil
Wraysont.
Mini szórakozottan bólint.
– Mini – futok neki még egyszer –, én döntöm el, ki
játssza Phil Wraysont.
– Micsoda? – néz fel. – Nem, nem, nem. Én vagyok
a rendező. Én vagyok az író, a producer, a rendező, a
jelmeztervező meg a szereposztó.
– Láttam, hogy bólintottál, Mini – szól közbe Jane. –
Már beleegyeztél. – De Mini csak morog. Miután
elérünk a szek-rényemhez, Jane a könyökömnél fogva
elhúz Minitől, és halkan azt mondja: – Tudod, nem
dumálhatsz nekem ilyeneket.
– Szóval az is baj, ha beszélek, és az is baj, ha nem
beszélek – válaszolom mosolyogva.
– Én csak... Grayson, én csak... Nem mondhatsz
nekem ilyeneket.
– Milyeneket?
– Ilyen helyes lányos dolgokat.
– Miért nem? – kérdezem.
– Mert én még mindig kutatást végzek a vízilabda és
a megvilágosodás közötti kapcsolatról. – Összeszorított
szájjal próbál finoman mosolyogni.
– Nem akarsz eljönni velem a Nagyon Mini
szereplőválogatására? – kérdezem. Mini még mindig
pötyög.
– Grayson, én nem... Mármint, én tulajdonképpen
foglalt vagyok, érted?
– Nem randira hívlak, hanem tanórán kívüli
elfoglaltságra. Leülünk hátul a színházteremben, és
röhögünk a hülyéken, akik jelentkeznek, hogy
eljátszhassanak engem.

Tavaly nyár óta nem olvastam Mini darabját, de úgy

emlékszem, nagyjából kilenc fontosabb szerep van
benne: Mini, az anyja (aki duettet énekel Minivel), Phil
Wrayson, Mini szerelmei, Kaleb és Barry, valamint egy
kitalált hetero pár, akik inspirálják Mini karakterét, hogy
higgyen magában, vagy akármi. Meg van egy kórus.
Mindent egybevetve Mininek harmincfős
szereplőgárdára van szüksége. Úgy számítom, hogy a
meghallgatásra legfeljebb tizenkét gyerek jön majd el.
Ám amikor kémia után belépek a színházterembe,
már legalább ötvenen lebzselnek a színpad körül meg a
nézőtér első soraiban, arra várva, hogy elkezdődjön a
meghallgatás. Gary körbe-körbe rohangászik,
biztosítótűt meg kézzel megszámozott papírokat
osztogat, amiket a jelentkezők magukra tűznek. És
mivel ezek színpadi emberek, mindnek jár a szája. Az
összesnek. Egyszerre. Azzal nem foglalkoznak, hogy
meghallják-e őket; csak az a lényeg, hogy
beszélhessenek.
Leülök a leghátsó sorban, nem közvetlenül a folyosó
mellett, hanem eggyel beljebb, hogy meghagyjam a
legszélső helyet Jane-nek. Szinte rögtön azután befut,
hogy leülök, és letelepszik mellém, néhány pillanatig
felméri a helyzetet, majd azt mondja:
– Van ott elől valaki, Grayson, akinek el kell majd
mélyednie a lelkedben, hogy megfelelően alakíthasson
téged.
Már éppen válaszolnék, amikor ránk vetül Mini
árnyéka. Letérdel mellénk, mindkettőnknek átnyújt egy-
egy csiptetős írótáblát.
– Kérlek, írjatok rövid feljegyzést minden
jelentkezőről, akit megfelelőnek véltek Phil szerepére.
Jut eszembe, azon gondolkozom, hogy beleírok a
darabba még egy kis szerepet: egy Janey nevű karaktert.
– Ezzel magabiztosan végigvonul a folyosón. –
Emberek! – kiabálja. – Mindenki üljön le! – A
jelentkezők beiszkolnak az első néhány sorba,
miközben Mini felvágtat a színpadra. – Nincs sok időnk
– jelenti ki, a hangja furcsamód mesterkélt. Gondolom,
azt hiszi, hogy a színpadon így kell beszélni. – Először
is, hallanom kell, hogy tudtok-e énekelni. Mindenkitől
egyperces részletet várok el valamilyen számból; ha
átmentek az első rostán, utána részletet adhattok elő
valamelyik szerepből. Olyan számot választotok, amit
csak akartok, de egyvalamit tudnotok kell: Mini Cooper
U-TÁL-JA a Túl a kicseszett szivárványon-t. – Drámai
mozdulattal leugrik a színpadról, és azt kiabálja: –
Egyeske, kápráztass el!
Az egyes számú jelentkező egy félénk, szőke csaj, aki
Marie F-ként mutatkozik be, felmászik a színpad
lépcsőjén, és odacsoszog a mikrofonhoz. Szemébe hulló
frufruján keresztül a terem hátsó falára mered, ahol
óriási lila betűkkel az a felirat áll: A VADMACSOK A
LEGJOBBAK! Marie egyértelműen megcáfolja ezt a
kijelentést, amint énekelni kezd, ugyanis hihetetlenül
szörnyen adja elő Kelly Clarkson egy lassú számát.
– Uramisten – mormolja Jane a bajsza alatt. – Te jó
isten! Legyen már vége!
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – motyogom. – Ez
a kiscsaj tökéletes Janey szerepére. Hamisan énekel,
imádja a gagyi popot, és bukik a rinyaribancokra. – Jane
oldalba könyököl.
Ketteske egy fátyolos hangú srác, akinek túlságosan
lenőtt a haja ahhoz, hogy normálisnak tűnjön, viszont
túl rövid ahhoz, hogy hosszúnak lehessen nevezni. Egy
Damn Yankees nevű együttes számát énekli, én még
soha nem hallottam a bandáról, Jane viszont ismeri...
jellemző. Fogalmam sincs, milyen lehet az eredeti dal,
de a srác bőgőmajmot idéző, a capella előadása igencsak
sok kívánnivalót hagy maga után.
– Úgy hangzik, mint akit tökön rúgtak – jegyzi meg
Jane, mire azt felelem:
– Ha nem hagyja abba sürgősen, valaki tökön is fogja
rúgni.
Mire sorra kerül az ötös számú jelentkező, már
kívánom, bár olyan ártatlan dalocska gyenge verzióját
kéne meghallgatnunk, mint Túl a szivárványon, és
gyanítom, hogy Mini is így van vele, mivel a kezdeti
lelkes „Csodás volt! Majd értesítünk! " szövegéből
mostanra az lett:
– Kösz. Következő!
A dalok széles skálája dzsessz örökzöldektől fiúcsapat
slágerekig terjed, ám az előadók egyvalamiben
hasonlítanak: mind elég szar. Mármint, az igaz, hogy
nem mindegyikük ugyanabból a szempontból vagy
ugyanannyira szar, de mindannyian szarok, legalább
egy kicsit. Megdöbbent, hogy az ebédelős
asztaltársaságom képviselője, a tizenkilences számú
Ethan bizonyul az eddigi legjobb énekesnek, valami
Tavaszébredés című musicalből ad elő egy dalt. Ez a
csávó aztán tudja zengetni a hangját.
– Ő játszhatna téged – mondja Jane. – Ha
megnövesztené a haját, és arrogáns viselkedést venne
föl.
– Én nem is vagyok arrogáns!
– Az arrogánsok pontosan ezt szokták mondani –
mosolyog Jane.
 A következő egy órában feltűnik pár lehetséges Jane.
A huszonnégyeske a Macsók és macák egy dalának
sziruposan cuki fel-dolgozását adja elő, ami meglepően
jó. A negyvenhármaska hosszú, szőkített hajában kék
tincsek virítanak, és a Ha jó a kedved, üsd a tenyeredet
énekli el nekünk. A gyermekdalocska és a kék haj
ellentéte szerintem nagyon illik Jane-hez.
– Én rá szavazok – jelenti ki Jane, amint a lány elér a
„dobbants nagyokat"-ig.
Az utolsó jelentkező egy aprócska termetű, hatalmas
szemű leányzó, akit Hazelnek hívnak, és a Rent egyik
dalával készült. Miután a lány végez, Mini felrohan a
színpadra, és mindenkinek megköszöni a részvételt,
áradozik, hogy milyen csodálatosak voltak mind, és
hogy milyen iszonyatosan nehéz feladat lesz válogatni
közülük, aztán közli, hogy holnapután hozza
nyilvánosságra, kik jutottak át az első rostán. A
jelentkezők sorra elhaladnak mellettünk, ahogy
kimennek a teremből, és végül Mini is odacsoszog
hozzánk.
– Kemény munka vár rád – mondom neki.
Drámaian, csüggedten tárja szét a karját.
– Nem sok jövendőbeli Broadway-sztárt láttunk –
ismeri el, miközben Gary is odajön tanácskozni.
– Nekem tetszett a hatos, a tizenkilences, a
harmincegyes meg a negyvenkettes – mondja Gary. – A
többiek, hát... – A mellkasára teszi a kezét, és dalra
fakad: – „Távol, túl a szivárvány hét hídján / Meg
akarok halni a Vadmaccsok hallatán."
 – Jesszusom! – hüledezek. – Haver, te tök jól
énekelsz. Úgy nyomatod, mint Pavarotti.
– Kivéve, hogy Gary bariton – jegyzi meg Jane,
akinek fellengzőssége ezek szerint az opera világára is
kiterjed.
Mini fél kézzel csettint, miközben Garyre mutat.
– Te! Te! Te! Te leszel Kaleb. Gratulálok!
– Azt akarod, hogy játsszam el a volt pasim fiktív
verzióját? – kérdi Gary. – Kösz, inkább nem.
– Akkor legyél Phil Wrayson! Nem érdekel! Azt a
szerepet választod, amelyiket csak akarod. Istenem,
jobban énekelsz, mint a többiek együttvéve.
– Igen! – helyeselek. – Téged választalak a
szerepemre.
– De akkor smárolnom kéne egy csajjal – feleli Gary.
– Fúj!
Nem is emlékszem, hogy a karakterem megcsókolna
egy lányt a darabban, és már épp kérdőre akarom vonni
Minit, de ő a szavamba vág:
– Átírtam néhány dolgot. – Hízeleg még egy kicsit
Garynek, aki végül beleegyezik, hogy eljátszik engem a
darabban, és komolyan mondom, nekem megfelel.
Ahogy elindulunk kifelé, Gary felém fordul, és
oldalra biccentett fejjel hunyorog.
– Nos, milyen Will Graysonnak lenni? Tudnom kell,
milyen érzés. – Nevet, de mintha tényleg válaszra
várna. Mindig is azt hittem, csak én vagyok az, akinek
Will Graysonnak kell lennie, de kiderült, hogy mégsem.
A másik Will Grayson is kénytelen Will Grayson lenni,
és most Garyből is Will Grayson lesz.
– Én csak igyekszem befogni a számat, és leszarni
mindent – felelem.
– Ihletett szavak – mosolyog Gary. – A karaktered
meg-formálásához a tóparti kőtömbökből fogok
inspirációt nyerni: azok is némák, közönyösek, és ahhoz
képest, hogy milyen keveset sportolnak, meglepően
kemények.
Mindenki nevet, kivéve Minit, aki SMS-ezik. Ahogy
kilépünk a folyosóra, meglátom Ethant, aki
iskolatáskájával a vállán a Vadmaccsok trófeás
vitrinjének dől. Odamegyek hozzá, és azt mondom:
– Nem volt rossz a dalod.
Elmosolyodva azt feleli:
– Csak azt remélem, nem vagyok túl szexi ahhoz,
hogy eljátszhassalak. – Vigyorog. Én is vigyorgok, bár
egy kicsit úgy tűnik, mintha komolyan gondolta volna. –
Akkor jössz pénteken Clinthez? – kérdezi
– Ja, talán – felelem. Megigazítja a fél vállra vett
táskát, majd egy biccentéssel lelép. Meghallom, hogy a
hátam mögött Mini drámaian esdekel:
– Valaki nyugtasson meg, hogy minden rendben
leszí
– Minden rendben lesz – nyugtatja meg Jane. – Még
a középszerű színészek is csodás alakítást nyújtanak, ha
ilyen remek darabban szerepelhetnek.
Mini mély levegőt vesz, megcsóválja a fejét, hogy
kiűzzön belőle valami rossz gondolatot, és azt feleli:
– Igazad van. Külön-külön nem nagy színészek, de
együtt remek szereplőgárda lesznek. Ötvenöt ember
jelentkezett a darabomba! Ma istenien néz ki a hajam!
Négyest kaptam az irodalomdogámra! – Csipog a
telefonja. – És épp most kaptam SMS-t az új kedvenc
Will Graysonomtól. Tök igazad van, Jane: színház az
egész világ, és Mini benne a legnagyobb sztár!
 tizenkettedik fejezet

akkor kezdődik, amikor hazaérek chicagóból. máris

huszonhét sms-em jött minitől. és én is huszonhét sms-t
küldtem már neki. a vonatút nagy részét sms-ek
olvasásával és írogatásával töltöttem. amikor épp nem
sms-eztem, kitaláltam, mit kell tennem, amint otthon
belépek az ajtón. mert ha isaac nemléte ennyire letör,
akkor muszáj megszabadulnom néhány más tehertől,
mert különben végképp padlóra kerülök. szóval úgy
döntök, hogy mostantól nem zavartatom magam.
mármint, szerintem eddig sem zavartattam magam. de
az amatőr nemzavartatás volt. ez most „nem
foglalkozom senkivel", „totál szarok mindenre" lazaság
a javából.
anyu a konyhában vár, teát kortyolgat, egy olyan
hülye magazint lapozgat, amiben dúsgazdag celebek
dicsekednek a házukkal. felnéz, amikor belépek.

anyu: milyen volt chicago?

én: anyu, figyelj, totál meleg vagyok, és
örülnék, ha túleshetnénk most a kiakadásodon,
mert még előttünk az egész élet, hogy
megbirkózzunk a dologgal, de a gyötrelmes
részt jó lenne minél hamarabb letudni.
anyu: a gyötrelmes részt?
 én: tudod, hogy imádkozol a lelkemért, és
hogy megátkozol, amiért nem fogok neked
unokákat gyártani az asszonykámmal, meg
hogy elmondod, milyen borzasztóan nagyot
csalódtál bennem.
anyu: tényleg azt hiszed, hogy ilyeneket
mondanék?
én: hát, gondolom, minden jogod megvan rá.
de ha ki akarod hagyni ezt a részt, én igazán
nem ragaszkodom hozzá.
anyu: azt hiszem, inkább kihagynám ezt a
részt.
én: tényleg?
anyu: tényleg.
én: azta. úgy értem, ez tök jó.
anyu: azért kaphatok egy-két pillanatot, hogy
meglepődjek?
én: persze. mármint, nyilván nem ezt a választ
vártad, amikor megkérdezted, milyen volt
chicago.
anyu: azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük,
hogy nem ezt a választ vártam.

a szemébe nézek, hogy lássam, elhallgat-e előlem

valamit, de úgy tűnik, tényleg őszinte. ez mindent
egybevetve elég fantasztikus.

én: most azt fogod mondani, hogy kezdettől

fogva tudtad?
 anyu: nem. de már nagyon kíváncsi voltam, ki
lehet isaac.

na, basszus.

én: isaac? te is kémkedtél utánam?

anyu: nem, dehogy. csak hát, tudod...
én: mi?
anyu: a nevét mondtad álmodban. nem
kémkedtem utánad. de meghallottam.
én: azta.
anyu: ne haragudj! én: hogy haragudnék?

tudom, hogy hülye kérdés. elvégre már

bebizonyítottam anyámnak, hogy szinte bármi miatt
meg tudok haragudni. egyszer felébredtem az éjszaka
közepén, és biztos voltam benne, hogy anyu füstjelzőt
szerelt a mennyezetre, mialatt én aludtam. szóval
berontottam hozzá, és kiabálni kezdtem, hogy nem
rakhat be valamit a szobámba csak úgy. a
megkérdezésem nélkül, mire anyu felébredt, és
higgadtan közölte velem, hogy a füstjelző a folyosón
van, én pedig képes voltam kirángatni őt az ágyból,
hogy megmutassam neki a készüléket, de persze semmi
sem volt nálam a plafonon: csak álmodtam az egészet.
és anyu még csak nem is kiabált velem, vagy ilyesmi.
egyszerűen csak azt mondta, hogy feküdjek vissza
aludni. és másnap tök szar volt neki, de egyszer sem tett
rá megjegyzést, hogy biztosan azért, mert felvertem az
éjszaka közepén.

anyu: isaackel találkoztál Chicagóban?

hogy magyarázzam el neki ezt az egészet? mármint,

ha elmondom neki, hogy azért utaztam be a városba, és
mentem el egy szexshopba, mert egy olyan sráccal
akartam találkozni, akiről kiderült, hogy nem is létezik,
akkor anyám visszaküld a dilidokihoz, és a következő
néhány hét pókernyereménye mind dr. keebler zsebébe
fog vándorolni. de ha anyu figyel, akkor mindig
észreveszi, ha hazudok. most nem akarok hazudni.
úgyhogy kicsit módosítok az igazságon.

én: igen, vele találkoztam. a beceneve mini. én

így hívom, pedig hatalmas srác. és igazából
nagyon, tudod, nagyon rendes.

ez itt most teljesen feltérképezetlen anyja-fia terep.

nemcsak ebben a házban, hanem talán egész
amerikában.

én: aggodalomra semmi ok. csak a millennium

parkba mentünk el, és dumáltunk egy kicsit.
ott volt néhány barátja is. nem fogok teherbe
esni.

anyu erre elneveti magát.

 anyu: na, ez megnyugtató.

felkel a konyhaasztaltól, és mire észbe kapok, átölel.

és egy pillanatra azt sem tudom, mit kezdjek a
kezemmel, aztán arra gondolok, hogy te faszfej, öleld már
meg anyádat! szóval megölelem, és arra számítok, hogy
elsírja magát, mert egyikünknek sírnia kéne, de amikor
elhúzódik tőlem, száraz a szeme... talán egy kicsit borús
a tekintete, de láttam már őt olyankor, amikor semmi
sem volt rendben, amikor totálisan elszaródtak a dolgok,
úgyhogy eléggé képben vagyok ahhoz, hogy tudjam: ez
most nem olyan eset. minden oké.

anyu: maura hívott párszor. nagyon zaklatottnak

hangzott.
én: hát, maura elmehet a francba.
anyu: will!
én: bocsi. kicsúszott a számon.
anyu: mi történt?
én: nem akarok beszélni róla. csakis annyit
mondok, hogy maura nagyon, de nagyon
megbántott; be kell érned ennyivel. ha felhív,
mondd meg neki, hogy soha többé nem akarok
szóba állni vele. ne mondd neki, hogy nem
vagyok itt. ne hazudj, miközben én a szomszéd
szobában vagyok. mondd meg neki az igazat:
hogy a barátságunknak vége, és ez így is fog
maradni. kérlek, anyu.
 akár azért, mert egyetért, akár azért, mert tudja, hogy
semmi értelme vitatkozni velem, amikor ilyen
hangulatban vagyok, anyu bólint. mindent egybevetve
nagyon okos egy anyám van.
ideje volna, hogy elhagyja a helyiséget – már az
ölelés után azt hittem, hogy magamra hagy –, de mivel
még mindig itt téblábol, én mozdulok elsőnek.

én: megyek lefeküdni. reggel találkozunk.

anyu: will...
én: bocs, irtó hosszú napom volt. kösz, hogy
ilyen, tudod, megértő vagy. jövök neked
eggyel. de nagyon.
anyu: nem tartozol nekem semmivel...
én: tudom. de tudod, hogy értem.

nem akarom otthagyni, amíg meg nem győződök

róla, hogy nem baj, ha otthagyom. most komolyan, ez a
legkevesebb, amit tehetek.
anyu odahajol hozzám, és puszit nyom a
homlokomra.

anyu: jó éjszakát! én: jó éjt.

aztán bemegyek a szobámba, bekapcsolom a

számítógépemet, és új nicknevet találok ki magamnak.

willágosmintavakablak: mini?
icipicipók: jelen!
 willágosmintavakablak: készen állsz?
icipicipók: mire?
willágosmintavakablak: a jövőre
willágosmintavakablak: mert azt hiszem pont
most kezdődött el

mini küld nekem egy fájlt a nagyon mini egyik

számáról. azt mondja, reméli, hogy a dal majd inspirál
engem. rátöltöm az ipodomra, és hétfő reggel, suliba
menet meghallgatom.

Egy időben azt hittem,

Hogy bejönnek a csajok,
Ám egy nyáron rájöttem,
Hogy valami mást akarok.

Amint a srác belépett a szobánkba,

Én totál beleizzadtam a gatyámba.
Joseph Templeton Oglethorpe, az ifjabb,
A szívem dalra fakadt, hogy itt vagy.

Meleg nyár!
Oly más! Oly szép!
Meleg nyár!
Meleg lett tőle az egész év!

Mami és Papi nem is sejtették, hogy hova

küldenek,
Hogy a színjátszó táborban így magára talál a
gyerek.

Körülvett a sok Hamlet és Rómeó,

Egyik helyesebb volt, mint a másik.
Ki hitte volna, hogy a színház ilyen jó,
Bármerre néztem, nagy kardos pasik.

Volt sok fiú, aki csajszinak hívott,

És sok csajszi, aki tanított a fiúkról.
Joseph édes kis semmiségeket súgott,
Én meg mindig adtam neki a csokimból.

Meleg nyár!
Oly langyi! Oly csúcs!
Meleg nyár!
Rájöttem, hogy a másik csapat nem bús!

Mami és Papi nem is sejtették, mit jelent,

Hogy a kedvenc musicalem immáron Rent.

Ó, mennyit smároltunk a világot jelentő

deszkákon.
Ó, mennyit vetélkedtünk a legjobb szerepekért.
Legeltettük szemünket a szexis srácokon,
Minden bőrszín, vallás, identitás ugyanannyit
ért.

Meleg nyár!
Hosszú volt! De véget ért!
 Meleg nyár!
A szívemben tovább élt!

Eljött a szeptember, és Joseph elhagyott,

De ha a tűz fellángol, nem alszik ki.
Én most már tűzforró maradok,
Nem hűthet heteróvá senki,

Mert minden napom most már

(Igen, minden egyes nap)
Meleg forró, lángoló nyár,
És ez így is marad!

mivel nem igazán szoktam musicaleket hallgatni,

fogalmam sincs, hogy mindegyik ilyen buzisan hangzik-
e, vagy csak minié. gyanítom, hogy én mindet
ugyanilyen buzisnak találnám. nem egészen vagyok
biztos benne, pontosan mire is kéne ennek inspirálnia
engem, hacsak arra nem, hogy lépjek be a színjátszó
körbe, ami jelenleg kábé olyan valószínű, mint hogy
randira hívjam maurát. de akkor is, mini azt mondta, én
vagyok az első, aki hallhatja a számot, mármint az
anyukáján kívül, szóval ez jelent valamit. még akkor is,
ha gagyi. legalább édesen gagyi.
a dal miatt néhány percre még az iskoláról meg
mauráról is elfeledkezem. de amint odaérek a suliba,
maura ott áll előttem, és eszembe jut a hegy, ami
igazából vulkán, és ösztönösen
lávát akarok lövellni mindenfelé. szó nélkül
elmasírozok a szokásos találkahelyünk mellett, ám ez
nem állítja meg maurát. a nyomomba szegődik, és
elmondja az összes dolgot, ami giccses képeslapokon
szerepelne, már ha gyártanának giccses képeslapokat
olyanoknak, akik hamis internetes pasival etettek be
másokat, aztán hirtelen lebuktak.

maura: sajnálom, will. nem akartalak

megbántani, vagy ilyesmi. csak
hülyéskedtem. nem fogtam fel, milyen
komolyan veszed. és tudom, hogy ez azt
jelenti, totálisan picsa vagyok. de csak azért
csináltam, mert máshogy nem bírtam
rendesen beszélni veled, ne nézz már
levegőnek, will! beszéljük meg!

egyszerűen csak úgy teszek, mintha nem is létezne.

mivel minden más lehetőségnek az lenne a vége, hogy
kirúgnának és/ vagy letartóztatnának.

maura: ne már, will, légyszi! nagyon-nagyon-

nagyon sajnálom.

most már sír, de nem érdekel. a könnyeket csakis a

saját kedvéért hullatja, nem miattam. hadd érezze csak
át a fájdalmat, ami a költészetéhez kell! semmi köze
sincs hozzám. többé már nincs.
óra alatt maura megpróbál levelezni velem. lelököm a
cetliket a padomról, és a földön hagyom őket. sms-ekkel
bombáz, én pedig olvasatlanul kitörlöm őket. ebédnél
odajön hozzám, de én a némaságommal olyan falat
emelek kettőnk közé, amelyen még a darkos
búskomorsága sem tud áthatolni.

maura: megértem, hogy haragszol rám. De én

akkor is itt leszek, amikor megenyhülsz kicsit.

amikor valami szétesik, akkor nem pusztán azért

nem lehet összerakni, mert darabokra tört. hanem azért
sem, mert a kis szilánkoknak nyoma veszett: így a
megmaradt darabkák akkor sem illenének össze, ha
akarnának. megváltozik az egész alakzat.
soha, de soha többé nem leszünk barátok maurával.
és minél hamarabb felfogja ezt, annál kevésbé lesz
idegesítő.
amikor beszélek Simonnal meg derekkel, megtudom,
hogy szétzúzták a versenyen a mértani ellenfeleiket,
szóval legalább már tuti nem haragszanak rám, amiért
cserbenhagytam őket. biztonságban van a helyem az
asztaluknál. csak üldögélünk ott, némán ebédelünk
legalább öt percig, amíg simon meg nem szólal.

simon: szóval milyen volt a nagy randid

Chicagóban?
én: tényleg tudni akarod?
simon: ja... ha elég nagy ügy volt, hogy
kihagyd miatta a versenyt, akkor tudni
akarom, hogy sikerült.
 én: hát, először a srác nem is létezett, aztán
mégis, és végül egész jól alakult a dolog.
amikor a minap beszéltem róla, gondosan
eltitkoltam, hogy egy srácról van szó, de most
már nem zavartatom magam.
simon: álljon meg a menet... te meleg vagy?
én: ja. sikerült helyesen kikövetkeztetned.
simon: ez undorító!

nem egészen erre a reakcióra számítottam Simontól.

lefogadtam volna, hogy inkább közömbös lesz.

én: mi benne az undorító?

simon: hát, tudod. hogy olyan helyre dugod be
a micsodádat, ahonnan a másik srác, izé,
kakálni szokott.
én: először is, még sehova sem dugtam be a
micsodámat. másodszor pedig, ugye tisztában
vagy vele, hogy amikor egy fiú meg egy lány
jönnek össze, akkor a srác oda dugja a
micsodáját, ahonnan a csaj menstruálni
szokott?
simon: hú. erre még nem is gondoltam.
én: pontosan.
simon: de akkor is fura.
én: nem furább, mint videojátékos
karakterekre kiverni.
simon: ezt meg kitől tudod?
 műanyag villájával fejbe kólintja dereket.

simon: te mondtad el neki?

derek: én semmit sem mondtam senkinek!
én: magamtól jöttem rá. de tényleg.
simon: csak lány karakterekkel fordult elő!
derek: meg egy-két boszorkánymesterrel.
simon: KUSS LEGYEN!

be kell vallanom, nem ilyennek képzeltem a

melegséget. szerencsére mini kábé ötpercenként sms-
ezik nekem. fogalmam sincs, hogy kerüli el a lebukást
óra alatt. talán a hasa redői közé rejti a mobilt, vagy
valami. akárhogy is, hálás vagyok neki. mert nehéz
nagyon utálni az életet, amikor valaki folyton olyan
dolgokkal akasztja meg a napomat, mint:

BOLDOGAN ÉS MELEGEN GONDOLOK RÁD!!!

vagy
PULCSIT AKAROK KÖTNI NEKED. MILYEN
SZÍNŰ LEGYEN?
vagy
ASSZEM ELBUKTAM EGY MATEKDOGÁT,
MERT CSAK RÁD BÍRTAM GONDOLNI.
vagy
MI RÍMEL ARRA, HOGY FAJTALANKODÁS?
aztán
A NAGY AGYMOSÁS?
aztán
 RANDA ALKOTÁS?
aztán
RAJTA ALMOT ÁS?
aztán
RAJTAKAPOTT MÁS!
aztán
AHHOZ A JELENETHEZ KELL, AMIKOR OSCAR
WILDE SZELLEME KÍSÉRT ÁLMOMBAN.

csak félig-meddig értem, hogy miről van szó, és ez

általában baromira szokott idegesíteni. mini esetében
viszont nem annyira. talán egy nap majd megértem,
miről hadovál. és ha mégsem, sebaj: az is szórakoztató
lehet, ha az ember szart sem ért. a dagi totál meglágyít.
ez tök beteges, hogy őszinte legyek.
egy csomó kérdést is feltesz nekem sms-ben: hogy
vagyok, mit csinálok, hogy érzem magam, és hogy
mikor láthat viszont. nem tehetek róla: arra gondolok,
hogy isaackel is kábé ilyen volt dumálni. csakhogy mini
meg köztem nincs akkora távolság, és ezúttal úgy
érzem, hogy tudom, kivel beszélek. mivel úgy érzem,
hogy mini nem játssza meg magát. semmit sem titkol el.
én is ilyen akarok lenni. csak anélkül, hogy kábé
százötven kilót kelljen felszednem hozzá.
suli után maura elcsíp a szekrényemnél.

maura: Simontól hallom, hogy most már

hivatalosan is meleg vagy. hogy
„megismerkedtél valakivel" Chicagóban.
 semmivel sem tartozom neked, maura. pláne nem
magyarázattal.

maura: mit művelsz, will? miért mondtál ilyet

Simonnak?

mert tényleg megismerkedtem valakivel, maura.

maura: beszélj már hozzám!

soha. hagyom, hogy a becsapott szekrényajtó

beszéljen helyettem. hagyom, hogy a lábdobogásom
beszéljen helyettem. hagyom, hogy a hátam közepe
beszéljen helyettem, miközben otthagyom maurát, és
vissza sem nézek.
tudod, maura, én most már nem zavartatom magam.

aznap este mini meg én négy órán át chatelünk

egymással. anyu békén hagy, még azt is megengedi,
hogy ilyen sokáig fennmaradjak.
valaki buzizós kommentet írt a myspace oldalamra,
az illető profilja kamu. nem hinném, hogy maura volt;
nyilván valaki más is hallott rólam a suliban.
amikor megnézem az elmentett üzeneteimet, látom,
isaac arca helyén szürke négyzet virít, benne piros x-
szel.
„törölt profil" – tudatja a rendszer.
szóval a levelezésünk megmaradt, de isaacnek vége.
 másnap látom, hogy néhányan furán néznek rám a
suliban, és kíváncsi vagyok, vajon vissza lehetne-e
követni a pletyka útját derektől és Simontól a taknyos
orrú, fölém tornyosuló focistáig, aki éppen dühösen
bámul. persze lehetséges, hogy a fölém tornyosuló,
taknyos orrú focista mindig is ilyen dühösen bámult, de
nekem csak most tűnt fel. megpróbálom nem zavartatni
magam.

maura most már meghúzza magát, de úgy sejtem,

máris a következő rohamot tervezgeti. legszívesebben
megmondanám neki, hogy fölöslegesen töri magát.
lehet, hogy a barátságunk eleve nem is tarthatott volna
tovább egy évnél. lehet, hogy azok a dolgok, amikre a
kapcsolatunkat alapoztuk – búskomorság, szarkazmus
–, nem jelentettek köztünk elég
erős köteléket. az egészben az a legelbaszottabb,
hogy isaac hiányzik, maura viszont nem. pedig tudom,
hogy maura volt isaac. most már egyik beszélgetésünk
sem számít. őszintén sajnálom, hogy maura ilyen
őrültségekre volt képes csak azért, mert ki akarta húzni
belőlem az igazat: mindketten jobban jártunk volna, ha
eleve össze sem barátkozunk. nem fogok azzal
próbálkozni, hogy megbüntessem maurát: senkinek
sem fogom elmondani, mit tett, nem fogok bombát
tenni a szekrényébe, nem fogok kiabálni vele mindenki
előtt. csak azt akarom, hogy tűnjön el az életemből.
ennyi. ez minden.
 ebéd előtt elcsíp a szekrényemnél egy gideon nevű
srác. nem igazán beszéltünk már hetedik óta, amikor
egymás mellett ültünk bioszon. aztán gideon átment az
emelt szintű osztályba, én meg nem. mindig is
kedveltem, és azóta is köszönni szoktunk egymásnak a
folyosón. gideon sokat lemezlovaskodik, főként olyan
bulikon, amikre én nem járok.

gideon: szeva, will.

én: csá.

egész biztos vagyok benne, hogy nem azért van itt,

mert meg akarna verni. a diszkós punk „led
soundsystem"-es pólója nem igazán kelt olyan
benyomást.

gideon: szóval, izé, úgy hallottam, hogy te

olyan vagy, tudod, olyan...
én: milyen? egzisztenciális? kontextuális?
homoszexuális?

mosolyog.

gideon: ja. és nem is tudom, amikor rájöttem,

hogy meleg vagyok, nagyon szar volt, hogy
senki sem mondott nekem olyasmit, hogy
„gratula! " vagy valami. szóval csak azt
akartam mondani neked, hogy...
 én: gratula?

elpirul.

gideon: hát igen, így elég hülyén hangzik. de

ez a lényeg. üdv a klubban! bár ebben a
suliban nem valami nagy a klubunk.
én: remélem, nem kell tagsági díjat fizetni.

a cipőjét bámulja.

gideon: ööö, nem. igazából nincs ilyen klub.

ha mini a mi sulinkba járna, lefogadom, hogy

igazából is lenne klub. és ő lenne az elnöke.
elmosolyodok. gideon fölnéz, és meglátja a
mosolyomat.

gideon: arra gondoltam, hogy talán volna

kedved, nem is tudom, suli után meginni egy
kávét, vagy valami...?

csak néhány másodperccel később kapcsolok.

én: te most randira hívsz?

gideon: ööö, talán?

pont itt, a folyosón. miközben egy csomó ember vesz

körül minket.
 elképesztő.

én: az van, hogy nagyon szívesen lógnék

veled, de... már van pasim.

tényleg kimondom ezeket a szavakat.

el-ké-pesz-tő.

gideon: ó.

előveszem a mobilomat, és megmutatom neki a

minitől kapott rengeteg sms-t.

én: esküszöm, nem csak kamu, hogy ne kelljen

randira mennem veled. tényleg van pasim,
mininek hívják. evanstonban jár suliba.
gideon: mázlista vagy.

általában nem ezzel a szóval szoktak illetni.

én: nincs kedved velem, Simonnal meg

derekkel ebédelni?
gideon: ők is a fiúkra buknak?
én: csak a boszorkánymesterekre.

egy perccel később sms-t küldök mininek.

SZEREZTEM ÚJ MELEG HAVERT.

 ő meg azt írja vissza:

CSAK ÍGY TOVÁBB!!!

aztán meg azt:

ALAKÍTS MELEG-HETERO DIÁKSZÖVIT!

mire én:

NE KAPKODJUNK, NAGYFIÚ!

mire ő:

NAGYFIÚ! EZT IMÁDOM!!

így folytatjuk az sms-ezést a nap hátralévő részében,

egészen késő estig. egészen hihetetlen, hogy milyen
sűrűn lehet írni valakinek, ha az ember limitálja a
karakterszámot. tiszta hülyeség, de úgy érzem, mintha
minivel tölteném a napot. mintha végig ott lenne velem,
amikor ügyet sem vetek maurára, vagy gideonnal
dumálok, vagy rádöbbenek, hogy senki nem akar
fejszével nekem esni az öltözőben, mert gyilkos
indulatot vált ki belőle a homoszexuális kisugárzásom.
de ez akkor sem elég. mert néha isaackel
kapcsolatban is ezt éreztem. és nem fogom hagyni,
hogy ez a kapcsolat is csak a képzeletem szüleménye
legyen.
szóval aznap este felhívom minit, és rendesen
beszélgetek vele. megmondom neki, hogy azt akarom,
látogasson meg. ő pedig nem keres kifogásokat. nem
mondja, hogy azt nem lehet. hanem azt kérdezi:

mini: mikor mehetek?

bevallom, hogy egy kicsit zavartatom magam amiatt,

hogy semmi miatt nem zavartatom magam. ha az
ember azt mondja, hogy az sem érdekli, ha széthullik a
világ, valójában tulajdonképpen azt mondja, hogy
szeretné, ha a világ egyben maradna, úgy, ahogy neki
tetszik.
miután leteszem a telefont, anyu bejön a szobámba.

anyu: mi a helyzet?
én: minden rendben.

és most az egyszer ez igaz is.

 tizenharmadik fejezet

A vekkerem hangjára riadok fel, egyenletes

ritmusban harsog, hangosabbnak tűnik, mint egy
sziréna, és olyan vadul üvölt a fülembe, hogy az már-
már bántó. Az oldalamra fordulok, és a sötétbe
hunyorgok: hajnali 5:43 van. A vekkeremnek csak 6:37-
kor kéne megszólalnia.
És ekkor döbbenek rá: a hangot nem a vekkerem
adja. Hanem egy autó dudája. A dudálás baljós
bömbölése úgy árad szét Evanston utcáin, akár a
borzalmas szirénének. Ilyen korán nem szokás dudálni,
pláne nem ilyen elszántan. Biztosan valami vészhelyzet
van.
Kipattanok az ágyból, farmert húzok, és a bejárati
ajtó felé rohanok. Megkönnyebbülten látom, hogy anya
meg apa él és virul, együtt sietünk ki az előszobába.
– Jesszusom, mi történt? – kérdezem.
Anya csak vállat von, apa meg értetlenkedik:
– Mi ez, autóduda?
Én érek elsőnek az ajtóhoz, és kinézek az üvegen.
Mini Cooper parkol a házunk előtt, és ritmikusan
nyomogatja a dudát. Kirohanok, és csak akkor hagyja
abba a dudálást, amikor meglát. Leengedi az anyósülés
ablakát.
– Jesszusom, Mini! Felvered az egész környéket!
 Látom, hogy egy doboz Red Bull táncol óriási,
remegő kezében. A másik továbbra is a dudára tapad,
készen arra, hogy bármelyik percben lenyomja.
– Gyere már, mennünk kell! – hadarja. – Nyomás,
nyomás, nyomás, nyomás, nyomás!
– Neked meg mi bajod van?
– Mennünk kell a suliba. Majd később
elmagyarázom. Szállj be! – Olyan eszeveszetten
komolynak hangzik, én pedig olyan álmos vagyok, hogy
eszembe sem jut kérdőre vonni őt. Csak berohanok a
házba, zoknit meg cipőt húzok, megmosom a fogam,
szólok a szüleimnek, hogy korábban megyek suliba,
aztán visszasietek a kocsihoz.
– Öt dolog, Grayson – közli, miközben sebességbe
teszi a kocsit, és padlógázzal elhajt, anélkül, hogy
letenné remegő kezéből a Red Bulit.
– Mi az? Mini, mi a baj?
– Semmi baj. Minden oké. Az élet olyan oké, hogy
annál okébb már nem is lehetne. Az ember lehetne egy
kicsit kevésbé fáradt. Az ember lehetne egy kicsit
kevésbé elfoglalt. Az ember lehetne egy kicsit kevésbé
felspannolt. De az élet jobb nem is lehetne.
– Haver, te bedrogoztál?
– Nem, csak beredbulloztam. – A kezembe nyomja a
Red Bulit, megszagolom, próbálom megállapítani, hogy
felturbózta-e valamivel. – Meg bekávéztam – teszi
hozzá Mini. – Na, de figyelj, Grayson. Öt dolog.
– El sem hiszem, hogy ok nélkül felriasztottad az
egész környékünket hajnali öt negyvenháromkor.
 – Ami azt illeti – közli Mini, hangosabban, mint ami
feltét-lenül szükségesnek tűnik ezen a korai órán –, öt
okom is volt, pontosan ezt próbálom elmondani, de te
folyton közbeszólsz, ami meg kell mondjam, hogy
totálisan Mini Cooper-es húzás.
Nagyon nagy és nagyon meleg ötödikes kora óta
ismerem Mini Coopert. Láttam őt részegen és józanul,
éhesen és jóllakottan, hangosan és még hangosabban,
szerelmesen és vágyakozón. Láttam őt jóban és
rosszban, egészségben és betegségben. És nézzenek
oda, a hosszú évek alatt egyetlen egyszer sem sütött el
poént a saját rovására. És én akaratlanul is arra
gondolok: Mini Coopernek talán gyakrabban kéne
túlspannolnia magát koffeinnel.
– Na jó, mi az az öt dolog? – kérdezem.
– Egy, végeztem a szereposztással, még tegnap, úgy
tizenegy körül, miközben Will Graysonnal skype-oltam.
Segített nekem kiválasztani a szereplőket. Eljátszottam
neki az összes szóba jövő jelentkezőt, ő pedig segített
eldönteni, melyikük a legkevésbé borzalmas.
– Mármint a másik Will Grayson – helyesbítek.
– Kettő – folytatja Mini, mintha meg sem hallott
volna –, miután végeztünk a szereposztással, Will
lefeküdt. Én meg, tudod, arra gondoltam, hogy kicsit
több mint egy hete ismerkedtünk meg egymással,
márpedig én tulajdonképpen soha életemben nem
buktam olyasvalakire, aki több mint egy hétig bukott
volna rám, hacsak nem számítjuk a kapcsolatomat
Bethany Keene-nel harmadikban, de azt nyilvánvalóan
nem számíthatjuk, hiszen ő lány. És ez a harmadik
dolog, hogy ezen gondolkoztam, miközben az ágyban
fekve a mennyezetet bámultam, és láttam rajta a
csillagokat, amiket még hatodikban vagy mikor
ragasztottunk fel. Emlékszel? A sötétben világítós
csillagokra meg az üstökösre meg mindenre?
Bólintok, de Mini rám sem néz, pedig épp
megálltunk egy piros lámpánál.
– Na szóval – folytatja –, azokat a csillagokat
bámultam, és kezdtek elhalványulni, mert már jó
néhány perce lekapcsoltam a villanyt, aztán egyszer
csak vakító fénnyel megvilágosodtam. Miről szól a
Nagyon Mini, Grayson? Mármint, mi a témája? Te
olvastad.
Azt hiszem, hogy szokás szerint költői kérdést tesz
fel, szóval nem válaszolok, hogy zavartalanul
zagyválhasson tovább, mivel akármilyen fájdalmas is
bevallanom, van valami csodálatos Mini zagyválásában,
különösen egy ilyen csendes utcában, miközben én még
föl sem ébredtem rendesen. Valamiért már önmagában
kellemes hallgatni a beszédét, hiába szeretném, ha nem
így volna. A puszta hangja van rám ilyen hatással, nem
a hangszíne vagy a villámgyors, felspannolt dumája,
hanem maga a hangja: azt hiszem azért, mert olyan
ismerős, de talán azért is, mert olyan fáradhatatlan.
Mini azonban jó darabig nem mond semmit, és
rádöbbenek, hogy ezúttal tényleg választ vár tőlem.
Nem tudom, mit akar hallani, úgyhogy végül
egyszerűen megmondom az igazat.
 – A Nagyon Mini rólad szól, Mini Cooperről –
felelem.
– Pontosan! – kiáltja, és a volánra csap. – Márpedig
egyetlen nagy musical sincs, ami csak és kizárólag
egyetlen személyről szólna. És pont ez a baj. Nem az
elfogadásról szól, vagy a megértésről vagy a szerelemről
vagy akármi. Hanem rólam. Na, nem mintha bármi
bajom lenne magammal. Mármint, elég csúcs vagyok.
Nem?
– Te vagy köztünk a csúcsok csúcsa – felelem.
– Ja, pontosan – bólogat. Mosolyog, de nehéz
megmondani, vajon tényleg viccel-e. Elérünk a sulihoz,
teljesen kihalt a hely, még a tanári parkolóban sem áll
kocsi. Mini leparkol a szokásos helyén, hátranyúl a
hátizsákjáért, kiszáll az autóból, és elindul az épület felé
a kietlen udvaron. Követem. – Szóval ez a negyedik –
folytatja –, hogy rájöttem: akármennyire is én vagyok a
csúcsok csúcsának a csúcsa, a darab nem szólhat csakis
rólam. Olyasmiről kell szólnia, ami még nálam is
csúcsabb: a szerelemről. A szerelem színes-szagos,
szélesvásznú álomkabátjáról, a maga ezernyi csodájával.
Szóval át kellett dolgoznom. És új címet kellett
kitalálnom hozzá. Így hát kénytelen voltam egész éjjel
fönt maradni. És írtam, mint az őrült, megírtam egy új
musicalt, aminek a címe: Engedj közelebb. Több díszlet
kell majd, mint gondoltam. És még! És még! Több hang
kell a kórusba. A kórusnak egy kibaszott hangorkánnak
kell lennie, érted?
– Oké, persze. Mi az ötödik dolog?
 – Ja, igen. – Lecsúsztatja a válláról a hátizsákot, és a
mell-kasához lendíti. Kicipzárazza az első zsebet, turkál
benne egy kicsit, majd elővesz egy rózsát, ami teljes
egészében zöld szikszalagból készült. Átnyújtja nekem.
– Ha bestresszelek – magyarázza Mini –, olyankor rám
jön a barkácsolhatnék. Na jó. Na jó. Megyek a
színházterembe, kipróbálom a színpadon az új
jeleneteket, hadd lássam, hogy néznek ki a
változtatások.
– Ööö – torpanok meg –, akarod, hogy segítsek, vagy
valami?
– Ne vedd magadra, Grayson – csóválja a fejét –, de
pontosan mit értesz te a színházhoz?
Eltávolodik tőlem, én pedig próbálok megállni egy
helyben, ám végül utánaszaladok, a suli lépcsőjén érem
utol, mivel égető kérdésem van:
– Akkor meg mi a francért ébresztettél föl hajnali öt
negyvenháromkor?!
Mini most felém fordul. Lehetetlen nem óriásnak
érzékelni őt, ahogy fölém tornyosul hatalmas
termetével, széles vállát hátrahúzva, szinte teljesen
kitakarja a mögötte lévő sulit, teste apró remegések góca.
Természetellenesen tágra nyitja a szemét, akár egy
zombi.
– Hát, muszáj volt elmondanom valakinek – feleli.
Gondolkozom ezen egy percig, aztán bemegyek
Minivel a színházterembe. A következő egy órában
figyelem, ahogy magában motyogva fel-alá rohangászik,
akár egy dühöngő őrült. Ragasztószalagcsíkokkal jelöli
meg a képzelt díszletek helyét; átpiruettezik a
színpadon, miközben gyorsított tempóban dúdolgatja a
dalait; időről időre pedig azt kiabálja:
– Nem Miniről szól! Hanem a szerelemről!
Aztán kezdenek szállingózni a színházterembe a
diákok, akiknek dráma az első órájuk, úgyhogy mi
ketten meg elmegyünk matekra, ahol Mini előadja a
szokásos „nagy ember a kis padban" csodát, én pedig
átélem a szokásos ámuldozást, és a suli dögunalom,
aztán ebédnél Garyvel meg Nickkel ülünk egy asztalnál,
és Mini egyre csak a vakító megvilágosodásáról
magyaráz, méghozzá olyan stílusban, amivel olyan
benyomást kelt – bár nem akarom megsérteni őt –,
mintha nem egészen fogná fel, hogy a világ nem Mini
Cooper körül forog, aztán Garyhez fordulva azt
kérdezem:
– Te, hol van Jane?
Gary meg azt feleli:
– Beteg.
Nick pedig hozzáteszi:
– Mármint úgy beteg, hogy „a botanikus kertben
töltöm a napot a pasimmal"-itisze van. – Gary rosszalló
pillantást vet rá.
Mini gyorsan témát vált, én pedig egész ebéd alatt
próbálok a megfelelő pillanatokban nevetni, de igazából
nem figyelek oda.
Tudom, hogy Jane ezzel a Seggarc McMenő
Vízilabdakirállyal jár, és tudom, hogy néha a párocskák
idiótaságokat művelnek, például elmennek a botanikus
kertbe, de hiába rendelkezem ilyen kiterjedt tudással,
aminek meg kéne óvnia, mégis borzalmasan érzem
magam egész hátralévő nap. Egy szép napon –
hajtogatom magamnak –, tényleg meg fogom tanulni
befogni a számat, és leszarni mindent. Addig pedig... hát,
addig kénytelen leszek jó mélyeket lélegezni, mert úgy
érzem, nem kapok levegőt. Hiába nem sírok, sokkal
rosszabbul érzem magam, mint a Minden kutya a
mennybe jut végén.

Felhívom Minit iskola után, de a mobilja hangpostára

kapcsol, úgyhogy SMS-t küldök neki: „Az Eredeti Will
Grayson kérvényezi, hogy méltóztassék felhívni őt,
amint lehetséges. " Fél tízig nem hív vissza. Épp a
kanapén ülök, valami gyagya romantikus vígjátékot
nézek a szüleimmel. A dohányzóasztal tele van a
tányérjainkkal, mivel szokás szerint kínai kaját
rendeltünk, de rendes tányéron ettük meg, hogy úgy
érezzük, mintha házi kosztot vacsoráznánk. Apa
elbóbiskol, mint mindig, ha nem dolgozik. Anya
közelebb húzódik hozzám, mint ami feltétlenül
szükségesnek tűnik.
A filmet nézve folyamatosan csak azon jár az eszem,
hogy a hülye botanikus kertben akarok lenni Jane-nel.
Csak sétálgatnánk, ő a fejébe húzná a kapucniját, én
viccelődnék a növények latin nevén, Jane pedig azt
mondaná, hogy a ficaria verna remekül illene egy
kockafejű rapcsapathoz, amelyik csakis latinul tolja a
szöveget, és így tovább. Igazság szerint az egész rohadt
napunkat el tudom képzelni, és majdnem eléggé
elkeseredem ahhoz, hogy elpanaszoljam anyának a
helyzetet, de az csak ahhoz vezetne, hogy a következő
hét–tíz évben Jane-ről faggatna. A magánéletem olyan
kevés részletét osztom meg a szüleimmel, hogy
valahányszor tudomást szereznek valami apróságról,
egy örökkévalóságig lovagolnak rajta. Örülnék neki, ha
sokkal jobban titkolnák a vágyukat, hogy mennyire
szeretnék, ha egy csomó haverom meg csajom lenne.
Deszóvalna Mini telefonál, felveszem a mobilt,
köszönök neki, aztán felkelek a kanapéról, és bemegyek
a szobámba, becsukom magam mögött az ajtót, de
mindezek alatt Mini egyetlen szót sem szól, úgyhogy
azt mondom:
– Halló?
– Ja, helló – mondja Mini szórakozottan. Gépelést
hallok.
– Mini, te írsz valamit?
– Egy pillanat! – mondja egy pillanattal később. –
Csak befejezem ezt a mondatot.
– Mini, te hívtál engem.
Csend. Gépelés. Aztán:
– Igen, tudom. De, izé, meg kell változtatnom az
utolsó dalt. Nem szólhat rólam. A szerelemről kell
szólnia.
– Bár ne csókoltam volna meg Jane-t! Azóta
egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy pasija van.
Aztán egy darabig csönd támad, és végül Mini azt
mondja:
 – Bocs, épp Will-lel chatelek. Azt meséli, hogy együtt
ebédelt ezzel az új meleg haverjával. Tudom, hogy egy
menzai ebéd tuti nem lehet randi, de akkor is. Gideon. A
srácnak még a neve is szexi. Viszont az nagyon király,
hogy Will így felvállalja magát. Kábé az egész világnak
előbújt. Komolyan mondom, hogy szerintem még az
elnöknek is megírta: „Tisztelt Elnök Úr! Meleg vagyok.
Üdvözlettel: Will Grayson." Kibaszottul csodálatos,
Grayson.
– Hallottad egyáltalán, hogy mit mondtam?
– Jane-en meg a pasiján rágod magad – feleli
közömbösen.
– Esküszöm, Mini, néha... – Megállom, hogy valami
igazán szánalmasat mondjak, és elölről kezdem. –
Akarsz csinálni valamit nálatok suli után? Dartsozni
vagy valami?
– Próba lesz, aztán írnom kell, aztán Will-lel
telefonálok, aztán lefekszem. Megnézheted a próbát, ha
akarod.
– Kösz, nem – felelem. – Kihagyom.
Miután leteszem a telefont, egy darabig próbálom a
Hamletet olvasni, de nem igazán értem a szöveget,
úgyhogy folyamatosan figyelnem kell a jobb margón
lévő szómagyarázatot, és ettől tisztára idiótának érzem
magam.
Nem valami okos. Nem valami helyes. Nem valami
kedves. Nem valami vicces. Ez vagyok én: nem valami.
A bevetett ágyon fekszem, még mindig teljesen
felöltözve, a színdarabot a mellkasomon nyugtatva,
lehunyt szemmel, pörgő aggyal. Minire gondolok. A
szánalmas dolog, amit mondani akartam neki a
telefonban – de végül nem mondtam –, az volt: az
embernek kiskorában van valamije. Mondjuk, egy
takarója vagy plüssállata vagy akármije. Nekem ez a
valami egy plüss préri kutya volt, amit karácsonyra
kaptam, úgy hároméves koromban. Azt sem tudom,
honnan szereztek a szüleim préri kutya plüssállatot, de
tök mindegy: a hátsó lábán ült, én pedig Marvinnak
neveztem el, és a fülénél fogva rángattam magam után
egészen tízéves koromig.
De aztán, bár nem akartam megbántani Marvint,
mégis úgy alakult, hogy egyre több és több időt töltött a
gardróbban a többi játékkal, míg végül állandó jelleggel
be nem költözött hozzájuk.
Ám azután még hosszú évekig előfordult néha, hogy
elővettem Marvint a gardróbból, és csak úgy lógtam
vele egy darabig: nem magam miatt, hanem az ő
kedvéért. Tisztában voltam vele, milyen őrültség ez, de
attól még csináltam.
És azt akartam elmondani Mininek, hogy néha úgy
érzem magam, mintha az ő Marvinja lennék.

Visszagondolok kettőnkre, együtt: emlékszem Minire

meg magamra tesiórán a felső tagozatban. A
sportruházatgyártók már akkor sem bírtak elég nagy
mérettel előrukkolni Mini számára, ezért úgy festett
tesin, mint aki tapadós fürdőruhát visel. A böhöm
termete dacára mindenkit megvert kidobósban, nekem
pedig mindig bebiztosította a második helyet, pusztán
azzal, hogy meghúzódhattam az árnyékában, és csakis a
legvégén vett célba. Emlékszem arra, amikor Mini meg
én kilencedikben elmentünk a meleg felvonulásra
Chicagóba, ahol végre kibökte nekem:
– Grayson, meleg vagyok.
Mire én:
– Csak nem? És csak nem kék az ég? Csak nem
keleten kel a nap? Csak nem katolikus a pápa?
Mire ő:
– Csak nem Mini Cooper a legnagyobb sztár? Csak
nem rínak a gyönyörűségtől a dalos pacsirták, ha
énekelni hallják?
Belegondolok, mennyi minden múlik a legjobb
baráton. Amikor az ember reggel fölkel, egyszerűen
csak kilendíti a lábát az ágyból, lelép a padlóra, és feláll.
Nem húzódik ki óvatosan az ágy szélére, hogy
lenézzen, és meggyőződjön róla, biztos megvan-e még a
padló. A padló mindig megvan. Hacsak egy nap el nem
tűnik.
Hülyeség a másik Will Graysont hibáztatni
olyasvalamiért, ami már jóval azelőtt kezdődött, hogy a
másik Will Grayson belépett volna a képbe. De akkor is.
De akkor is, egyre csak a másik Will Graysonra
gondolok: a meredt tekintetére a Frenchy'sben,
miközben várt valakire, aki nem is létezett. Az
emlékeimben úgy él, mintha a szeme egyre nagyobb és
nagyobb lett volna, a végén szinte már olyannak tűnt,
akár egy manga karakter. Aztán arra a fiúra, Isaacre
gondolok, aki igazából lány volt. De mindaz, ami miatt
Will elment a Frenchy'sbe azzal a fiúval találkozni,
minden szó, amit megírtak egymásnak: azok a szavak
valóban léteztek. Valódiak voltak.
Hirtelen felkapom a mobilomat az éjjeliszekrényről,
és tárcsázom Jane számát. A hangpostája kapcsol.
Megnézem az órát a kijelzőn, 21:42-t mutat. Felhívom
Garyt. Az ötödik csöngetésre veszi fel a telefont.
– Will?
– Csá, Gary. Nem tudod véletlenül Jane címét?
– Ööö, de.
– Megadnád nekem?
Habozik.
– Csak nem mész át itt nekem zaklatóba, Will?
– Nem, esküszöm, csak van egy kérdésem fizikából
– vá-laszolom.
– Kedd este huszonegy negyvenkettőkor a fizikáról
akarsz kérdést föltenni?
– Úgy van.
– Wesley utca ezerhétszáztizenkettő.
– És pontosan hol van Jane szobája?
– Meg kell mondjam, haver, ez igencsak kiveri nálam
a zaklatós biztosítékot. – Nem mondok semmit, csak
várok. És végül Gary azt mondja: – Ha a házzal
szemben állsz, balra van az ablak, a földszinten.
– Zsírkirály, köszi.
Kifelé menet felkapom a slusszkulcsot a
konyhapultról, apa pedig megkérdezi, hova megyek, én
meg próbálom annyival megúszni, hogy:
 – El.
Ám ezzel csak azt érem el, hogy leállítják a filmet.
Apa odajön hozzám, mintha emlékeztetni akarna, hogy
picit magasabb nálam, és szigorúan megkérdezi:
– De mégis kivel és hova?
– Mini azt akarja, hogy segítsek neki a hülye
darabjában.
– Tizenegyre itthon légy! – szól oda anya a
kanapéról.
– Oké – felelem.
Kimegyek az utcára, és odalépek a kocsinkhoz.
Látom a hidegben a leheletemet, de semmim sem fázik,
csak a kezem, mivel nem húztam kesztyűt, és egy
pillanatra megállok a kocsi mellett, felnézek az égre, a
délre fekvő nagyvárosból szűrődő narancssárga fényre,
az utcában sorakozó fákra, amelyek levelek híján némán
állnak a szellőben. Kinyitom a kocsiajtót, ami nyikorog a
csöndben, és elhajtok Jane másfél kilométerre lévő
házához. Fél utcával arrébb találok parkolóhelyet, majd
elsétálok a régi, egyemeletes épülethez, ami előtt nagy
tornác terül el. Ezek az ingatlanok nem olcsók. A
baloldalt lévő földszinti ablakban ég a villany, de amint
elérek a házig, már nem is akarok odamenni Jane
szobájához. Mi van, ha már lefeküdt, és meglátja, hogy
egy fura fazon az üveghez nyomja a képét? Mi van, ha
éppen Randall McRinyaribanccal smárol? Úgyhogy
inkább SMS-t küldök neki: „Légyszi ne vedd
zaklatásnak, de itt vagyok a házatok előtt. " 21:47 van.
Úgy tervezem, hogy 21:50-ig várok, aztán hazamegyek.
Fél kezemet bedugom a farmerom zsebébe, a másikkal
a mobilt markolom, és valahányszor elsötétül a
képernyő, lenyomom a hangerő gombját. Már legalább
tíz másodperce 21:49 van, amikor kinyílik a bejárati ajtó,
és Jane kukucskál ki rajta.
Visszafogottan integetek, még csak nem is emelem a
kezemet a fejem fölé. Jane az ajkára nyomja a
mutatóujját, majd színpadias mozdulatokkal,
lábujjhegyen kilopakodik a házból, és nagyon lassan
becsukja maga mögött az ajtót. Lejön a lépcsőn, és a
tornác világításának fényében látom, hogy a szokásos
zöld, kapucnis pulcsit viseli, bár ezúttal piros, flanell
pizsamanadrággal meg zoknival kiegészítve. Nincs rajta
cipő. Odalép hozzám, és azt suttogja:
– Örülök, hogy látlak, de kicsit a frászt hozod rám.
– Tudományos kérdésem van – mondom erre én.
– Hát persze – bólint Jane mosolyogva. – Kíváncsi
vagy, mivel magyarázza a tudomány, hogy ilyen
borzasztóan érdekellek, mióta tudomást szereztél a
pasim létezéséről, míg azelőtt totál hidegen hagytalak.
Sajnálatos módon a tudomány teljesen értetlenül áll a
fiúk lélektanával szemben.
De nekem nem pszichológiai, hanem fizikai témájú
kérdésem van: ami Minit és engem, meg Jane-t, meg a
macskákat illeti.
– El tudnád magyarázni nekem, mi ez az egész
Schrödingerrel meg a macskájával?
– Na, gyere! – mondja, és a kabátomért nyúlva a
járdára húz. Elindulok mellette, nem mondok semmit, ő
meg egyre csak azt motyogja: – Egek egek egek egek...
– Mi a baj? – kérdezem.
– Te – feleli. – Te, Grayson. Te vagy a baj.
Mire én:
– Miért?
Mire ő:
– Tudod te, miért.
Mire én:
– Nem, nem tudom.
Mire ő, miközben nem áll meg, és továbbra sem néz
rám:
– Nyilván vannak olyan lányok, akik nem akarják,
hogy kedd este váratlanul betoppanjon hozzájuk egy
srác, és Edwin Schrödingerről érdeklődjön. Biztos
vagyok benne, hogy léteznek ilyen lányok. Csakhogy én
nem tartozom közéjük.
Már öt-hat házra járunk Jane-ékétől, közeledünk a
kocsimhoz, ám ekkor elfordul egy ELADÓ feliratú
ingatlan felé, felmegy a tornác lépcsőjén, és leül a
hintaágyra. Megpaskolja az ülést maga mellett.
– Senki nem lakik itt? – kérdezem.
– Nem. Már kábé egy éve üresen áll, azóta árulják.
– Gondolom, smaciztál Mr. Seggarccal ezen a
hintaágyon.
– Gondolom, igen – feleli. – Schrödinger kidolgozott
egy gondolatkísérletet. Na jó, szóval pont akkor jelent
meg egy tanulmány, miszerint ha egy elektron egy adott
pillanatban négy különféle hely egyikén lehet, akkor
tulajdonképpen egyszerre van mind a négy helyen
egészen addig a pillanatig, amíg valaki meg nem
határozza, hogy a négy pont melyikén is van éppen. Ez
így érthető?
– Nem – felelem. Rövid, fehér zoknit visel, és
kivillan a bokája, amikor meglendíti a lábát, hogy
ringassa a hintaágyat.
– Pontosan, totál nincs semmi értelme.
Agyzsibbasztóan fura. Tehát Schrödinger ezt próbálta
meg szemléltetni. Kitalált egy olyan szitut, miszerint
bezárnak egy macskát egy dobozba, benne valami
radioaktív anyaggal, ami az elemi részecskék helyzetétől
függően talán azt okozhatja, hogy egy sugárzásmérő
beindít egy kalapácsot, az pedig mérget ereszt a
dobozba, és ezzel kinyírja a cicust. Érted?
– Asszem – felelem.
– Szóval, azon elmélet alapján, miszerint az
elektronok egyszerre vannak az összes lehetséges
pozícióban, amíg meg nem határozzuk a pontos
helyzetüket, a macska egyszerre eleven és döglött, amíg
ki nem nyitjuk a dobozt, és ki nem derítjük, hogy
életben van-e, vagy meghalt. Schrödinger nem a
cicagyilkolászást pártolta, vagy ilyesmi. Csak arra
próbált rámutatni, milyen valószínűtlennek tűnik, hogy
egy macska egyszerre legyen élő és holt.
De nekem nem is tűnik olyan valószínűtlennek. Én
úgy látom, hogy minden dolog, amit dobozba zárunk,
tényleg eleven és holt egyszerre, amíg ki nem nyitjuk a
dobozt: amit nem látunk, az egyszerre van és nincs.
Talán ezért nem megy ki a fejemből a másik Will
Grayson hatalmasra nyílt szeme a Frenchy'sben, hiszen
ő éppen akkor jött rá, hogy a vagy-halott-vagy-nem
macska nagyon is döglött. Rádöbbenek, hogy ezért
kerülöm az olyan szituációkat, amikor igazán
szükségem lenne Minire, és ezért tartottam be a
szabályokat ahelyett, hogy megcsókoltam volna Jane-t,
amikor esélyt kaptam rá: nem akartam kinyitni a
dobozt.
– Oké - mondom. Nem nézek rá. - Azt hiszem,
értem.
– Hát, igazából ez még nem minden. Mint kiderült,
ennél azért bonyolultabb az ügy.
– Szerintem én nem vagyok elég okos ahhoz, hogy
megértsem azt, ami még ennél is bonyolultabb –
mondom.
– Ne becsüld le magad – feleli Jane.
A hintaágy nyikorog, miközben megpróbálok
mindent átgondolni. Jane-re nézek.
– Végül is rájöttek, hogy hiába nem nyitjuk ki a
dobozt attól még a macska nem lesz egyszerre eleven és
holt. Még ha maga az ember nem is figyeli meg, milyen
állapotban van a macska, a dobozban található levegő
igen. Szóval, ha nem nyitjuk ki a dobozt, azzal csak mi
maradunk tudatlanok, nem az egész univerzum.
– Értem - felelem. - De nem az okozza a macska
halálát, ha nem nyitjuk ki a dobozt. - Most már nem a
fizikáról beszélünk.
– Nem - hagyja rám Jane. – A macska már amúgy is
halott... vagy nem, ha mégis életben maradt.
 – Hát, a macskának pasija van – mondom erre.
– Talán a fizikus nem is bánja, hogy a macskának
pasija
van.
– Lehetséges – válaszolom.
– Maradjunk barátok – mondja Jane.
– Maradjunk barátok – ismétlem. Kezet rázunk.
 tizennegyedik fejezet

anyám ragaszkodik hozzá, hogy mielőtt bárhova

elmehetnék minivel, előbb el kell jönnie hozzánk
vacsorára. biztos vagyok benne, hogy a meghívás előtt
anyu csekkolja az összes olyan weboldalt, ahol szexuális
ragadozókat tartanak nyilván. nem bízik olyasvalakiben,
akivel a neten ismerkedtem meg. és a körülményeket
figyelembe véve ezt nem is igazán róhatom fel neki. egy
kicsit meglepődik, amikor belemegyek ebbe a feltételbe,
bár azt mondom neki:

én: csak ne kérdezz rá a negyvenhárom

expasijára, oké? és arról se faggasd, miért van
nála az a fejsze!
anyu:...
én: csak vicceltem. legalábbis a fejszéről.

de most komolyan, hiába mondok bármit, anyám

nem hajlandó lehiggadni. tiszta őrület. sárga
gumikesztyűt húz, és olyan hevesen áll neki sikálni,
ahogy az ember legfeljebb akkor szokott, ha valaki
lehányja a bútorait. magyarázom neki, hogy erre igazán
semmi szükség, hiszen mini nem a padlóról fog enni.
ám anyu csak elhesseget, és rám parancsol, hogy
takarítsam ki a szobámat.
 ki is akarok takarítani. de tényleg. végül azonban csak
odáig jutok, hogy törlöm a netes böngészőm
előzményeit, és már ettől is totálisan kimerülök. és azért
igenis le szoktam ám tisztogatni az ágyamról a dzsuvát.
egész szépen rendben tartom a szobámat. a piszkos
ruháimat meg begyűröm a gardrób aljába. mini nem
fogja meglátni őket.
végre eljön a nagy nap. a suliban gideon megkérdezi,
izgulok-e mini látogatása miatt, én meg azt felelem,
hogy egyáltalán nem. pedig ez nagy kamu. alapvetően
anyám miatt izgulok, hogy vajon mit fog előadni.
a konyhában várok minire, anyu meg úgy rohangál
fel-alá, mint akinek elmentek otthonról.

anyu: mindjárt összedobom a salátát.

én: na de miért?
anyu: hogyhogy, mini nem szereti a salátát?
én: mondtam neked, szerintem mini még egy
fóka bébit is megenne, ha azt tálalnád föl neki.
én azt nem értem, hogy miért akarod össze-
vissza dobálni a salátát. miért nem rakod be
szépen a tálba? nem tanították meg neked,
hogy az étellel nem szabad játszani? a saláta
nem arra való, hogy dobálják, anyui és mégis
MI LESZ, HA MELLÉDOBOD?!

csak poénkodok, de anyu nem igazán találja

viccesnek. én meg arra gondolok, hogy nem nekem
kéne momentán kiakadnom? mini lesz az első p-p-p
(nem megy) pa-pa-pa (gyerünk már, will!) pasi (ez az!)
pasim, akit bemutatok anyámnak. bár, ha továbbra is
egyfolytában csak a salátáról magyaráz, akkor talán
kénytelen leszek bezárni a szobájába, mielőtt még mini
ideér.

anyu: biztos, hogy mini nem allergiás

semmire?
én: nyugodj már le!

egyszeriben mintha olyan élessé válna a hallásom,

akár a kutyáknak, és érzékelem, hogy egy kocsi áll meg
a házunk előtt. mielőtt anyu rám szólhatna, hogy
fésülködjek meg és húzzak cipőt, kirohanok az ajtón,
pont látom, amint mini leállítja a motort.

én: húzz innen! menekülj!

ám a rádió olyan hangosan szól, hogy mini nem

hallja meg. csak vigyorog. amikor kinyitja az ajtót,
jobban megnézem magamnak a kocsiját.

én: mi a...?!?!

az autó egy ezüstös merci, olyan verda, amilyenben

egy plasztikai sebészt képzelne el az ember: de nem ám
olyan plasztikai sebészt, aki éhező afrikai kisbabák
elbaszott arcát hozza helyre, hanem olyat, aki arról
győzködi a nőket, hogy vége lesz az életüknek, ha
idősebbnek tűnnek tizenkettőnél.

mini: üdvözletem, földlakók! békével jöttem.

vigyetek a vezéretekhez!

furának kéne találnom, hogy mini csupán

másodszorra áll itt előttem teljes életnagyságban, mióta
együtt járunk, és irtó izginek kéne lennie, hogy mindjárt
az óriási karjába zár, de egyszerűen nem bírok leakadni
a kocsiról.

én: kérlek, mondd, hogy ezt csórtad.

mini kissé értetlennek tűnik, és felemeli a kezében

lévő szatyrot.

mini: mármint ezt?

én: nem. a kocsit.
mini: ó. hát, tényleg lenyúltam.
én: komolyan?
mini: ja, anyámtól. az enyémből kifogyott a
benzin.

ez annyira bizarr. valahányszor beszélgettünk vagy

sms-eztünk vagy chateltünk vagy akármi, mindig is úgy
képzeltem, hogy mini egy olyan házban él, mint az
enyém, vagy olyan iskolába jár, mint én, vagy olyan
kocsit vezet, mint amilyet talán majd én veszek egy
nap: egy kocsit, ami kábé velem egyidős lesz, és
valószínűleg egy olyan nénitől vásárolom majd meg, aki
már nem ülhet volán mögé. most rádöbbenek, hogy
egyáltalán nem ez a helyzet.

én: nagy házban élsz, igaz?

mini: hát, elég nagy, hogy elférjek benne.
én: nem erre gondoltam.

fogalmam sincs, mit művelek. ugyanis totálisan

lefékeztem kettőnket, és hiába áll itt előttem mini teljes
életnagyságban, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy
kéne.

mini: na, gyere ide, te!

azzal leteszi a szatyrot, és kitárja a karját, méghozzá

olyan széles mosollyal, hogy csak az nem totál
seggfejség a részemről, ha egyenesen odamegyek
hozzá, és átadom magam az üdvözletének. amint a
karjába zár, lehajol, hogy finoman megcsókoljon.

mini: halihó.

viszonzom a csókot.

én: helló.

oké, szóval ez a valóság: mini itt van. mini igazi.

igaziak vagyunk. nem kéne törődnöm a kocsijával.
 anyám leveti a kötényét, mire belépünk a házba. bár
előre figyelmeztettem, hogy a csávó majdnem akkora
székében, mint hosszában, anyu akkor is megdöbben
egy pillanatra, amikor megpillantja minit a maga teljes
nagyságában. mini már nyilván hozzá van szokva
ehhez, vagy talán csak nem érdekli, mert egyszerűen
odasuhan anyuhoz, és nekiáll előadni a tökéletes
szöveget: mennyire örül, hogy végre megismerheti
anyámat, és milyen csodálatos, hogy anyu vacsorát
főzött, és hogy káprázatosan néz ki a ház.
anyu int, hogy üljön csak le a kanapéra, és
megkérdezi, kér-e valamit inni.

anyu: van sima és diétás kóla, limonádé,

narancslé...
mini: juj, imádom a limonádét!
én: nem rendes limonádé. csak citromos
ízesítésű ásványvíz.

erre anyu meg mini úgy néznek rám, mintha a

kibaszott grincs lennék.

én: nem akartam, hogy ráizgulj a rendes

limonádéra, aztán csalódj!

nem tehetek róla: mini szemével látom a házunkat...

az egész életünket... és ebből a nézőpontból minden
olyan... ócska. a vízfoltos plafon, a kopott szőnyeg meg
a vén tévé. az egész ház adósságtól bűzlik.
 anyu: ülj csak le mini mellé, én meg hozok
kólát.

esküszöm, bevettem reggel a dilibogyóimat. de

mintha a hatóanyagok a lábamban kötöttek volna ki az
agyam helyett, mert egyszerűen nem bírok feldobódni.
leülök a kanapéra, és amint anyu kimegy a szobából,
mini megfogja a kezemet, az ujjaimat dörzsölgeti.

mini: minden oké, will. isteni itt lenni.

tudom, hogy rossz hete volt. tudom, hogy nem úgy

alakulnak a dolgok, ahogy szeretné, és fél, hogy bukás
lesz a musicalje. tudom, hogy naponta újraírja. („ki hitte
volna, hogy ilyen bonyolult lesz mindent elmondani a
szerelemről tizennégy dalban?") tudom, hogy már
nagyon várta ezt az estét... és tudom, hogy én is nagyon
vártam. most viszont el kell feledkeznem a jövőről, és a
jelenre kell koncentrálnom. nem könnyű.
mini húsos vállának dőlök.
el sem hiszem, hogy beindulok bármitől, amit
„húsos"-nak lehet nevezni.

én: ez most a nehéz rész, oké? csak várd ki a

végéti hamarosan sokkal jobb lesz, ígérem.

amikor anyám visszajön, én még mindig mini

vállának dőlök. anyunak a szeme sem rebben, nem
torpan meg, úgy tűnik, nem zavarja a dolog. leteszi az
italainkat, aztán visszasiet a konyhába. hallom, hogy
nyílik és csukódik a sütő, aztán spatula csikorog a tepsin.
egy perc múlva anyu egy tányér mini hot doggal meg
mini tavaszi tekerccsel jelenik meg. még két kis tálkát is
hoz: az egyikben ketchup, a másikban mustár van.

mini: nyami!

nekiesünk a kajának, mini pedig elkezdi mesélni

anyunak az egész hetét, és olyan sok részlettel
bombázza őt az engedj közelebbi-ről, hogy láthatóan
teljesen összezavarja szerencsétlent. miközben mini
magyaráz, anyu végig ott ácsorog előttünk, míg végül rá
nem szólok, hogy most már igazán leülhetne ő is. így
hát odahúz egy széket, és leülve hallgatja tovább minit,
még egy-két tavaszi tekercset is megeszeget közben.
kezd egy kicsit normálisabbnak érződni ez az egész.
hogy mini itt van. hogy anyu együtt lát kettőnket. hogy
miközben a kanapén ülök, a testem legalább egy kis
része mindig minihez ér. mintha megint a millennium
parkban lennénk, mintha folytatnánk azt a legelső
beszélgetést, meghajlítva az idő vonalát, mivel a
történetnek eleve így kellett volna alakulnia. mint
mindig, most is csak az a kérdés, hogy mindent
elbaszok-e.
miután már nincs több falatka, amit befalhatnánk,
anyu elveszi a tányérjainkat, és azt mondja, néhány
percen belül kész a vacsora. amint anyám kimegy a
nappaliból, mini hozzám fordul.

mini: imádom anyukádat!

igen, gondolom, ő pontosan olyan ember, aki ilyen

könnyen tud imádni valakit.

én: egész tűrhető.

amikor anyám visszajön, és szól, hogy kész a

vacsora, kis felpattan a kanapéról.

mini: juj! majdnem elfelejtettem.

a magával hozott zacskóért nyúl, és átnyújtja

anyámnak.

mini: ajándék a ház asszonyának!

nekiesünk a kajának, mini pedig elkezdi mesélni

anyunak az egész hetét, és olyan sok részlettel
bombázza őt az engedj közelebbi-ről, hogy láthatóan
teljesen összezavarja szerencsétlent. miközben mini
magyaráz, anyu végig ott ácsorog előttünk, míg végül rá
nem szólok, hogy most már igazán leülhetne ő is. így
hát odahúz egy széket, és leülve hallgatja tovább minit,
még egy-két tavaszi tekercset is megeszeget közben.
kezd egy kicsit normálisabbnak érződni ez az egész.
hogy mini itt van. hogy anyu együtt lát kettőnket. hogy
miközben a kanapén ülök, a testem legalább egy kis
része mindig minihez ér. mintha megint a millennium
parkban lennénk, mintha folytatnánk azt a legelső
beszélgetést, meghajlítva az idő vonalát, mivel a
történetnek eleve így kellett volna alakulnia. mint
mindig, most is csak az a kérdés, hogy mindent
elbaszok-e.
miután már nincs több falatka, amit befalhatnánk,
anyu elveszi a tányérjainkat, és azt mondja, néhány
percen belül kész a vacsora. amint anyám kimegy a
nappaliból, mini hozzám fordul.

mini: imádom anyukádat!

igen, gondolom, ő pontosan olyan ember, aki ilyen

könnyen tud imádni valakit.

én: egész tűrhető.

amikor anyám visszajön, és szól, hogy kész a

vacsora, kis felpattan a kanapéról.

mini: juj! majdnem elfelejtettem.

a magával hozott zacskóért nyúl, és átnyújtja

anyámnak.

mini: ajándék a ház asszonyának!

anyu: jaj, mini...
 nem találja a szavakat. de látom rajta, mit akar
mondani. látom abból, ahogy a tálat tartja. abból, ahogy
nézi.
tudom, mit sugall anyámnak az agya: mondja azt
mininek, hogy ez túlzás, hogy semmiképpen sem
fogadhat el ilyen ajándékot. pedig borzasztóan vágyik
rá. pedig borzasztóan imádja.
szóval én szólalok meg:

én: ez gyönyörű. köszönjük szépen, mini.

megölelem, így is kifejezem neki őszinte hálámat.

aztán anyu lerakja a tálat a dohányzóasztalra, amit
fényesre suvickolt. feláll, kitárja a karját, és mini őt is
megöleli. ez az, amire soha nem mertem vágyni. és
persze pontosan ez az, amire mindig is szükségem volt.
az igazat megvallva a vacsoránál mini eszi meg a
parmezános csirke javát, ahogy a társalgás javát is ő
teszi ki. alapvetően csak hülyeségekről beszélünk: hogy
miért finomabb a mini hot dog a normál méretű hot
dognál, miért jobbak a kutyák a macskáknál, miért volt
olyan sikeres a macskák a nyolcvanas években, pedig
sondheim művei simán kenterbe verték lloyd webbert
(anya meg én nem sokat tudunk hozzáfűzni ehhez a
témához). mini egyszer csak megpillantja a da vinci-s
képeslapot, amit anyu kitett a hűtőre, és megkérdi, hogy
jártunk-e Olaszországban. mire anyu mesél neki arról,
hogy az egyetemen három barátnőjével elutazott
európába, és most az egyszer érdekesen adja elő a
sztorit. mini erre azt mondja, nápolyt még románál is
jobban szereti, mert az ottaniakat teljesen meghatározza
a városuk. elárulja, hogy írt egy dalt az utazásról a
musicaljéhez, de a szám végül nem került be a darabba.
elénekel nekünk pár sort:

Ha már jártál egyszer a szépséges Nápolyban,

Nem leszel feldobva a gagyi hazai városban.
És ha egyszer megcsodáltad a gyönyörű Milánót,
Nem fogod imádni a béna helyi kilátót.

Ha már belekóstoltál az isteni Velencébe,

Nehéz visszaszokni az otthon rendszerébe.
És miután spagettit faltál Bolognában,
Nem kívánod majd a csirkét bundában.

Higgyétek el, nagyon kemény dió,

Ha az ember melegként világutazó.
Mert ha egyszer már megjártad Rómát,
A hazai szürke tájban nem lelheted párját.

emberemlékezet óta először látom anyámat őszintén

vidámnak. még együtt is dúdol halkan a dallal. miután
mini befejezi a számot, anyu nem pusztán
udvariasságból tapsolja meg. úgy vélem, ideje véget
vetni a koncertnek, mielőtt még mini meg anyu
lelépnek, hogy bandát alapítsanak.
felajánlom, hogy elmosogatok, anyu pedig úgy tesz,
mintha totálisan meg lenne döbbenve.

én: de hát mindig én mosogatok.

anyu nagy komolyan minire néz.

anyu: igaz, tényleg ő szokott mosogatni.

aztán kacagásban tör ki.

nem igazán értékelem a poénkodását, bár tisztában
vagyok vele, hogy sokkal, de sokkal rosszabbul is
alakulhatott volna ez az egész.

mini: látni akarom a szobádat!

ez nem amolyan „gyerünk már! ki akarok bújni a

gatyámból!" kérés. amikor mini azt mondja, hogy látni
akarja a szobámat, úgy érti, hogy látni akarja a...
szobámat.

anyu: menjetek csak. majd én elmosogatok.

mini: köszönjük, mrs. grayson.
anyu: anne. hívj csak anne-nek!
mini: köszi, anne.
én: ja, köszi, anne.

mini a vállamba bokszol. azt hiszem, könnyed

legyintésnek szánja, de úgy érzem, mintha valaki
belehajtott volna a karomba egy Volkswagennel.
 a szobámhoz vezetem, aztán színpadiasan kitárom
az ajtót. mini belép a szoba közepére, és körbenéz,
végig mosolyog.

mini: aranyhalak!

egyenesen az akváriumhoz megy. elmondom neki,

hogy ha az aranyhalaknak valaha is sikerül átvenniük az
uralmat a világ fölött, aztán levadásszák az
ellenségeiket, akkor nekem garantáltan végem, mert az
én kis akváriumomban jóval magasabb a halacskák
halálozási rátája, mint egy halétterem tartályában.

mini: hogy hívják őket?

jaj, istenem.

én: sámson és delila.

mini: tényleg?
én: totál ribi a csaj.

odahajol az akváriumhoz, hogy közelebbről is

megnézze a mellette lévő haleledelt.
mini: gyógyszert is kell adni nekik? én: ööö, nem.
azokat én szedem.
csak úgy nem felejtem el naponta megetetni a halakat
és bevenni a gyógyszereimet, ha egymás mellett
tárolom a fiolákat. de akkor is, most arra gondolok, hogy
talán mégiscsak kicsit jobban rendet kellett volna
raknom. ugyanis mininek most természetesen vér
szökik az arcába, és nem tesz fel több kérdést, én pedig
ugyan nem akarok belemenni a témába, de azt sem
akarom, hogy azt higgye, rühes vagyok, vagy akármi.

én: ezek ilyen, izé, depibogyók.

mini: ó, néha én is tök depisen érzem magam.

vészesen közel járunk bizonyos társalgásokhoz,

amiket maurával folytattam le, valahányszor azt
mondta, pontosan tudja, min megyek keresztül, én meg
kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy nem,
fogalma sincs róla, mivel a szomorúsága sosem volt
olyan mélységű, mint az enyém. szemernyi kétségem
sincs, hogy mini tényleg azt hiszi, néha depresszió tör
rá, ám valószínűleg csak azért, mert nincs
összehasonlítási alapja. de akkor is, mit mondhattam
volna? hogy én nem pusztán depisnek érzem magam –
hanem olyan, mintha a depresszió maga a lényem
volna, áthatná minden porcikámat, az elmémtől a
csontjaimig? hogy ő legfeljebb kicsit borúsan látja néha a
világot, engem viszont teljesen elborít a feketeség? hogy
végtelenül utálom azokat a bogyókat, mert tudom, hogy
az életem múlik rajtuk?
nem, mindebből egy szót sem mondhattam mininek.
mivel a lényeg az, hogy senkit sem érdekel az ilyesmi.
akármennyire kedvelnek, akármennyire szeretnek, az
ilyesmit senki nem akarja hallani.
 mini: melyikük sámson és melyikük delila?
én: őszintén? mindig összekeverem őket.

mini megszemléli a könyvespolcomat, végigfuttatja

az ujjait a billentyűzeten, és megpörgeti a földgömböt,
amit ötödikes koromban kaptam.

mini: nocsak! ágy!

egy pillanatra attól tartok, hogy ráveti magát, ami tuti

kinyírná az ágykeretet. de szinte szégyenlős vigyorral,
óvatosan telepszik le a matrac szélére.

mini: kényelmes!

mégis hogy kötöttem én ki egy ilyen csillámló fánk

pasijaként? nem barátságtalan sóhajjal leülök mini mellé.
a matrac szakadékként süpped be alatta.
vészesen közel járunk bizonyos társalgásokhoz,
amiket maurával folytattam le, valahányszor azt
mondta, pontosan tudja, min megyek keresztül, én meg
kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy nem,
fogalma sincs róla, mivel a szomorúsága sosem volt
olyan mélységű, mint az enyém. szemernyi kétségem
sincs, hogy mini tényleg azt hiszi, néha depresszió tör
rá, ám valószínűleg csak azért, mert nincs
összehasonlítási alapja. de akkor is, mit mondhattam
volna? hogy én nem pusztán depisnek érzem magam –
hanem olyan, mintha a depresszió maga a lényem
volna, áthatná minden porcikámat, az elmémtől a
csontjaimig? hogy ő legfeljebb kicsit borúsan látja néha a
világot, engem viszont teljesen elborít a feketeség? hogy
végtelenül utálom azokat a bogyókat, mert tudom, hogy
az életem múlik rajtuk?
nem, mindebből egy szót sem mondhattam mininek.
mivel a lényeg az, hogy senkit sem érdekel az ilyesmi.
akármennyire kedvelnek, akármennyire szeretnek, az
ilyesmit senki nem akarja hallani.

mini: melyikük sámson és melyikük delila?

én: őszintén? mindig összekeverem őket.

mini megszemléli a könyvespolcomat, végigfuttatja

az ujjait a billentyűzeten, és megpörgeti a földgömböt,
amit ötödikes koromban kaptam.

mini: nocsak! ágy!

egy pillanatra attól tartok, hogy ráveti magát, ami tuti

kinyírná az ágykeretet. de szinte szégyenlős vigyorral,
óvatosan telepszik le a matrac szélére.

mini: kényelmes!

mégis hogy kötöttem én ki egy ilyen csillámló fánk

pasijaként? nem barátságtalan sóhajjal leülök mini mellé.
a matrac szakadékként süpped be alatta.
egyáltalán nem készültem föl erre a kérdésre. érzem,
hogy egész testemben megfeszülök.

én: nem tudom.

mini próbál megnyugtatni az érintésével. próbál

megnyugtatni a hangjával.

mini: semmi baj.

de ezt nem bírom ki. felülök, kizökkentem kettőnket

békés szuszogásunkból, és mini kénytelen elhúzódni,
hogy jobban láthasson. a belső késztetésem hangos és
egyértelmű: ez most nekem nem megy. nem apám a baj
– nem igazán érdekel az apám –, hanem ez az egész
dolog, hogy mindent el kéne árulnom magamról.
vitatkozom önmagammal.
állj le!
maradj itt!
beszélj!
mini vár. mini rám néz. mini kedves hozzám, mert
még nem jött rá, hogy ki vagyok, hogy mi vagyok. soha
nem fogom viszonozni a kedvességét. nem telik tőlem
jobb, mint elegendő okot adni neki, hogy feladja.

mini: mi az? mit akarsz mondani?

ne faggass! – szeretném figyelmeztetni, ám ehelyett

dőlni kezd belőlem a szó.
 én: figyelj, mini... igyekszem a lehető legjobban
uralkodni magamon, viszont meg kell értened...
én örökké a szakadék szélén állok. és néha
olyasvalaki, mint te, képes elérni, hogy
elfordítsam a fejem, ne csak azt nézzem, milyen
kevés választ el a mélybe zuhanástól. de végül
mindig visszafordulok a szakadék felé. mindig.
én mindig levetem magam a peremről. és ezzel a
szarral mindennap meg kell birkóznom, mert ez
a szar nem fog egyhamar elmúlni. nagyon
örülök, hogy itt vagy, de tudni akarod, mit
gondolok? tényleg szeretnéd, ha őszinte lennék?

ezt figyelmeztetésnek kéne vennie, mert annak is

szánom. de nem visszakozik. bólint.

én: úgy érzem, mintha vakáción lennék. nem

hiszem, hogy el tudnád képzelni, milyen ez. ami
nem is baj... hidd el nekem, nem akarod tudni,
milyen. fogalmad sincs, mennyire utálom ezt az
egészet. utálom a tényt, hogy most tönkreteszem
ezt az estét, hogy mindent tönkreteszek...
mini: nem is.
én: de igen.
mini: ki mondja?
én: én.
mini: akkor én nem is szólhatok bele?
én: nem. úgyis tönkreteszek mindent. ebbe nincs
beleszólásod.
 mini gyöngéden megérinti a fülemet.

mini: tudod, irtó szexis, amikor előadod a

tönkretevőt.

lehúzza az ujjait a nyakamon, végigfuttatja őket a

pólóm szegélye alatt.

mini: tudom, hogy nem változtathatok se

apukádon, se anyukádon, se a múltadon. De tudod,
mit tehetek?

másik keze felcsúszik a lábamon.

én: mit?
mini: valami mást. én ezt adhatom neked. valami
mást.

annyira hozzászoktam már, hogy csak fájdalmat

okozok mindenkinek. ám mini nem hajlandó belemenni
ebbe a játékba. az egész napos sms-ezés közben, és még
most is, hogy itt van velem, egyfolytában megpróbál a
dolgok mélyére látni. ezek szerint azt hiszi, hogy rejtett
mélységet fedezhet föl bennem. nevetségesnek tartom,
és egyben csodálom is az elszántságát. akarom azt a
valami mást, amit adhat nekem, bár tudom, hogy
igazából úgysem fogadhatom el, nem tehetem a
magamévá.
 tudom, hogy ez az egész nem olyan könnyű, mint
mini mondja. de annyira elszántan próbálkozik.
úgyhogy megadom magam. megadom magam a valami
másnak.
még ha a szívem nem is igazán hisz benne.
 tizenötödik fejezet

Másnap Mini nem jön matekra. Gondolom, épp a

röhejesen aprócska jegyzetfüzete fölé görnyed valahol,
és dalokat ír. Nem nagyon zavar a hiánya. A második és
harmadik óra között látom viszont, amikor elmegyek a
szekrénye mellett; a haja zsíros, a szeme tágra nyílt.
– Megint beredbulloztál? – kérdezem, és odalépek
hozzá.
– Kilenc nap múlva bemutató – feleli hevesen, egy
szuszra hadarva –, Will Grayson imádnivaló, minden
király. Figyu, Grayson, mennem kell a színházterembe,
majd ebédnél találkozunk.
– Mármint a másik Will Grayson – helyesbítek.
– Ja, ja, pontosan – válaszolja.
Ebédidőben Mini nincs a menzán, ahogy Gary Nick,
Jane és senki más sem, én pedig nem akarok egyedül
ülni a szokásos asztalunknál, úgyhogy beviszem a
tálcámat a színházterembe, mivel úgy sejtem, mindenki
ott lehet. Mini a színpad közepén áll, egyik kezében
jegyzetfüzettel, a másikban a mobiljával, és vadul
gesztikulál. Nick az első sorban ül. Mini Garyvel dumál
a színpadon, és mivel a színháztermünkben isteni az
akusztika, még innen, leghátulról is tökéletesen hallom,
mit mond:
– Azt kell észben tartanod, hogy Phil Wrayson
totálisan, kibaszottul retteg. Mindentől. Úgy tesz, mint
aki leszar mindent, de igazából sokkal közelebb jár az
összeroppanáshoz, mint bárki az egész rohadt
darabban. Hallani akarom a remegést a hangjában,
amikor énekel, a vágyakozást, amit remél, hogy senki
nem vesz észre. Mert biztos, hogy ettől olyan idegesítő,
érted? Nem az a bosszantó, amiket mond; hanem az,
ahogy mondja. Úgyhogy miközben Mini a meleg
felvonulásos posztereket ragasztgatja, és Phil
egyfolytában csak a hülye csajproblémáiról magyaráz,
amiket csakis saját magának köszönhet, hallanunk kell,
hogy mitől idegesítő a srác. De túlzásba sem szabad
vinned. Egy egészen aprócska, de annál zavaróbb
tényezőnek kell lennie. Mint a kavics az ember
cipőjében.
Egy percig csak állok ott, és várom, hogy
észrevegyen. Végre meglát.
– Csak egy SZEREPLŐ, Grayson! – kiabálja Mini. –
Csak egy KITALÁLT SZEREPLŐI
Továbbra is a tálcámat fogva sarkon fordulok, és
kimegyek a színházteremből. Leülök odakint a folyosó
csempepadlójára, a trófeás vitrinnek dőlök, és eszek egy
kicsit.
Minire várok. Hogy utánam jöjjön, és bocsánatot
kérjen. Vagy hogy utánam jöjjön, és kiabáljon velem,
amiért beszari vagyok. Várom, hogy kinyíljon a sötét
fából készült, kétszárnyú ajtó, kirontson rajta Mini, és
szónokolni kezdjen.
Tudom, hogy ez gyerekes, de nem érdekel. Néha az
embernek szüksége van rá, hogy a legjobb barátja
kijöjjön utána az ajtón. De hiába várok, Mini nem jön.
Végül, kicsinek és hülyének érezve magam, fölkelek, és
én magam nyitom ki az ajtót, bár csak résnyire. Mini
boldogan dalol Oscar Wilde-ról. Pár pillanatig csak
ácsorgok ott, még mindig remélem, hogy meglát, és
észre sem veszem, hogy sírok, amíg valami bizarr
hangot nem adok ki, amikor beszívom a levegőt.
Becsukom az ajtót. Ha Mini meg is lát, egy másodpercre
sem esik ki a szerepéből, hogy bármi tanújelét adja.
Végigmegyek a folyosón, úgy lehajtom a fejem, hogy
a könnyek lecsöpögnek az orrom hegyéről. Kimegyek a
suli kapuján – a levegő hideg, a nap meleg és leballagok
a lépcsőn. Átmegyek az udvaron, amíg el nem érek a
kapus bódéjáig, ahol bevetem magam a sövénybe.
Elszorul a torkom, úgy érzem, menten megfulladok.
Átvágok a sövényen, ahogy kilencedikben tettük
Minivel, mikor elmentünk a chicagói melegfelvonulásra,
ahol végre színt valott nekem.
Egészen a baseballpályáig megyek, ami félúton van a
házunk meg a gimi között. Pont az általános iskola
mellett terül el, és amikor kicsi voltam, sokat jártam oda
egyedül, suli után, meg ilyenek, csak úgy, gondolkodni.
Néha hoztam magammal rajzfüzetet is, vagy
valamilyen papírt, és próbáltam skiccelni, de alapvetően
csak szerettem odajárni. Megkerülöm a hátsó védőhálót,
leülök a kispadra, nekidőlök az alumíniumfalnak, ami
beszívta a nap melegét, és elsírom magam.
Azért szeretek a kispadon üldögélni, mert így a
harmadik bázis felén vagyok, látom magam előtt a
pályát és magam mellett a négysoros, fából ácsolt lelátót;
a másik oldalon terül el a pálya külső része, mellette
pedig a következő játéktér; azokon túl egy nagy park
következik, azon túl pedig az utca. Látom az embereket,
akik épp kutyát sétáltatnak, egy pár pedig a széllel
szemben sétál. Ám így, hátamat a falnak döntve, fejem
fölött az alumíniumtetővel, nem láthat meg senki, akit
én nem látok.
A helyzet ritkasága pontosan az a fajta dolog, ami
megríkatja az embert.
Mini meg én baseballoztunk is együtt, harmadiktól
kezdve; bár nem ezen a pályán játszottunk, hanem egy
másik parkban, ami közelebb volt mindkettőnk
házához. Azt hiszem, így barátkoztunk össze. Mini
persze baromi erős volt, ám az ütővel nem igazán
boldogult. Viszont kitűnt a csapatból azzal, hogy őt
találták el legtöbbször véletlenül a dobójátékosok.
Bőven volt mit eltalálni rajta.
Én egész tűrhető egyes védő voltam, és semmivel
sem tűntem ki a csapatból.
A térdemre könyökölök, ahogy annak idején
csináltam, amikor egy ehhez hasonló kispadról
figyeltem a játékot. Mini mindig mellettem ült, és bár
csak azért játszhatott, mert az edző kénytelen volt
mindenkit pályára engedni, iszonyúan lelkes volt.
– Hajrá, fiúk! Hajrá, fiúk! – skandálta folyton,
időnként pedig átváltott arra: – Gyerünk már, játsszunk,
ne csak totojázzunk!
 Aztán eljött a hatodik: Mini hármas védőként
játszott, én pedig egyesként. A meccs elején jártunk, és
éppen hogy nyerésre álltunk, vagy éppen hogy
vesztésre – már nem emlékszem. Őszintén szólva soha
nem figyeltem az állást játék közben. A baseball is csak
egyike volt azon fura és borzasztó dolgoknak, amiket a
szülők valamilyen felfoghatatlan oknál fogva
rákényszerítenek a gyerekekre, mint például a védőoltás
meg a templomba járás. Szóval az ütő eltalálta a labdát,
és az odagurult Minihez, aki felkapta a kesztyűjével,
majd ágyúgolyóként lőtte ki az első bázishoz, én pedig
kinyújtottam a karomat, hogy elkapjam, közben
ügyeltem rá, hogy fél lábamat a bázison tartsam, és a
labda beletalált a tenyerembe, de azonnal le is esett a
földre, mivel elfelejtettem összeszorítani a kesztyűmet.
A futót így nem fenyegette veszély, és simán körbeért a
pályán, vagy legalábbis érintett néhány bázist. Miután
befejeződött a menet, visszamentem a kispadhoz. Az
edző – azt hiszem, Mr. Frye-nak hívták – odahajolt
hozzám, csak ekkor tűnt fel, milyen nagy a feje, a
sapkája még jobban kiemelte kövér arcát. Rám förmedt:
– EL kell KAPNOD a LABDÁT, érted? FOGD MEG
a LABDÁT! Jesszus!
Elpirultam, és pontosan olyan remegő hangon, amiről
Mini beszélt Garynek, azt feleltem:
– S-s-sajnálom, Mester.
– Én is, Will. Én is – mondta erre Mr. Frye.
Mini pedig fogta magát, felpattant a kispadról, és
orrba vágta Mr. Frye-t. Csak így. Ezzel lőttek a
baseballos pályafutásunknak.
Nem bántott volna a dolog, ha Mininek nem lett
volna igaza: ha nem tudtam volna a szívem mélyén,
hogy a gyöngeségem dühíti őt. És talán ő is úgy
gondolja, mint én, hogy az ember nem válogathatja meg
a barátait, szóval a nyakán ragadt ez a bosszantó
rinyaribanc, aki nem képes egyedül boldogulni, aki nem
bírja megfogni a labdát, aki nem viseli el, ha leszidja az
edző, aki megbánja, hogy levelet írt a suliújságnak a
legjobb barátja védelmében. Ez a barátságunk igaz
története: nem ő ragadt az én nyakamon. Én ragadtam
az ő nyakán.
Ha másra nem is vagyok képes, hát, legalább ettől a
tehertől segíthetek neki megszabadulni.
Nagyon sokáig tart, mire sikerül abbahagynom a
sírást. A kesztyűmet használom zsepiként, és figyelem,
ahogy a kiskapu fölé nyúló tető árnyéka egyre lejjebb
vándorol kinyújtott lábamon, miközben a nap delelőre
hág. Végül már úgy érzem, lefagy a fülem a kispad
árnyékában, úgyhogy felkelek, és a parkon átvágva
elindulok hazafelé. Útközben egy darabig az
ismerőseim listáját böngészem a telefonomon, aztán
felhívom Jane-t. Fogalmam sincs, miért. Ügy érzem,
muszáj felhívnom valakit. Furcsamód úgy érzem,
mintha még mindig arra várnék, hogy valaki kinyissa a
színházterem ajtaját. A hangposta kapcsol.
– Bocsi, Tarzan, Jane most nem ér rá. Hagyj
üzenetet!
– Szia, Jane, itt Will. Csak dumálni akartam. Én...
Lehetek totálisan őszinte? Az elmúlt kábé öt percben
végigpörgettem mindazok listáját, akiket felhívhatnék,
és te voltál az egyetlen, akivel beszélni akartam. Mert
tetszel nekem. Nagyon tetszel. Szerintem csúcs vagy.
Egyszerűen... olyan vagy. Olyan okos és olyan vicces és
olyan szép és egyszerűen csak... olyan. Szóval, ja. Ez
minden. Szia.
Amikor hazaérek, felhívom apámat. Jó sokáig
kicsöng, mire fölveszi.
– Telefonálnál a suliba, és szólnál, hogy beteg
vagyok? Muszáj volt hazajönnöm – mondom neki.
– Baj van, fiam?
– Nem, nincs semmi baj – felelem, de remeg a
hangom, és úgy érzem, hogy megint el fogom sírni
magam, bár nem tudom, miért.
– Rendben – mondja apa. – Rendben. Telefonálok.
Tizenöt perccel később a nappaliban ücsörgök a
kanapén, lábamat a dohányzóasztalra feltéve. A tévét
bámulom, pedig nincs is bekapcsolva. Bal kezemben
fogom a távirányítót, de még ahhoz sincs erőm, hogy
lenyomjam. a rohadt bekapcsoló gombot.
Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Apa a konyhán át
bejön a nappaliba, és leül mellém, elég közel.
– Ötszáz csatornánk van – szólal meg pillanatnyi
hallgatás után –, és még sincs mit nézni.
– Szabadnapot vettél ki?
– Mindig találok valakit, aki helyettesít – feleli. –
Mindig.
– Nincs semmi bajom – mondom.
 – Tudom, hogy nincs. Csak itthon akartam lenni
veled, és kész.
Kicsordul a szememből pár könnycsepp, de apa van
olyan rendes, hogy nem teszi szóvá. Végre bekapcsolom
a tévét, és találunk egy műsort azzal a címmel, hogy A
világ legcsúcsabb jachtjai, olyan hajókról, amiken egész
golfpályák vannak, meg mittudomén, és valahányszor
bemutatnak valami menő kiegészítőt, apa megszólal:
– Ez annyira CSÚÚÚCS! – Tök gúnyosan mondja,
pedig tényleg egész csúcs. Azt hiszem, csúcs is, meg
nem is.
Aztán apa elnémítja a tévét, és megszólal:
– Tudod, ki Porter doktor?
Én meg bólintok. A pasas anya egyik kollégája.
– Porteréknek nincs gyerekük, úgyhogy gazdagok –
mondja. Nevetek. – Viszont van egy hajójuk, ami a
Belmont kikötőben horgonyoz: egy igazi behemót,
benne Indonéziából hozatott cseresznyefa
szekrénysorral, meg egy hatalmas, elforgatható
franciaággyal, amit veszélyeztetett sasok tollával tömtek
ki, meg minden, amit akarsz. Anyád meg én évekkel
ezelőtt Porterékkel vacsoráztunk a jachtjukon, és ez az
összvissz kétórás étkezés elég volt ahhoz, hogy amit
kezdetben bámulatos, fényűző élménynek éreztünk, az
végül csak egy szimpla hajónak tűnjön.
– Gondolom, ennek a sztorinak van valami
tanulsága.
Apa nevet.
– Te vagy a mi jachtunk, fiam. Azt a sok pénzt, amit
jachtra költhettünk volna, és azt a rengeteg időt, ami
alatt beutazhattuk volna az egész világot, mi inkább rád
fordítottuk. Kiderült, hogy a jacht csak egy ladik. Te
viszont... téged nem lehet hitelre megvásárolni, rád nem
lehet jelzálogot kötni.
– A tévé felé fordul, és pár pillanattal később azt
mondja:
– Annyira büszke vagyok rád, hogy miattad még
magamra is büszke vagyok. Remélem, hogy ezt tudod.
– Bólintok, elszorul a torkom, miközben épp egy
mosószerreklámot bámulok az elnémított tévén.
Néhány másodperccel később apa azt motyogja a bajsza
alatt: – Hitel, zálog, fogyasztás... Ki lehetne hozni ebből
valami szójátékot.
– És mi van – kérdezem –, ha nem akarok arra a
northwesternes szakra járni? Vagy mi lesz, ha nem jutok
be?
– Hát, többé nem szeretnélek – közli apa. Egy
pillanatig komoly képet vág, aztán elneveti magát, és
felhangosítja a tévét.

Késő délután úgy döntünk, hogy pulykás csilivel

lepjük meg anyát vacsorára. Épp hagymát aprítok,
amikor meghallom az ajtócsengőt. Azonnal tudom,
hogy Mini az, és furcsa megkönnyebbülés önt el.
– Kinyitom! – mondom. Apát megkerülve kimegyek
a konyhából, majd az ajtóhoz futok.
De nem Mini az, hanem Jane. Ajkát biggyesztve néz
rám.
 – Mi a szekrényem zárkombinációja?
– Huszonöt-kettő-tizenegy – vágom rá.
Játékosan mellbe vág.
– Tudtam! Miért nem mondtad el?
– Nem bírtam rájönni, hogy a különféle igazságok
közül melyik volt a legigazabb – felelem.
– Muszáj kinyitnunk a dobozt – jelenti ki.
– Izé – mondom. Előrébb lépek, hogy becsukhassam
magam mögött az ajtót, jane viszont nem húzódik
hátrébb, így most majdnem egymáshoz érünk. – A
macskának pasija van – hangsúlyozom.
– Igazából én nem a cicus vagyok. A macska
kettőnket jelenti. Én egy fizikus vagyok, ahogy te is.
Ketten együtt vagyunk a macska.
– Ööö, oké – válaszolom. – Akkor a fizikusnak van
pasija.
– Ami azt illeti, a fizikusnak nincs pasija. A fizikus
szakított a pasijával a botanikus kertben, mivel a srác
egyfolytában csak arról magyarázott, hogy tuti ki fog
jutni a 2016-os olimpiára, a fizikusnak meg a fülébe
csöngött egy Will Grayson nevű kis hang, azt firtatva:
„Na és az olimpián az Amerikai Egyesült Államok vagy
a Seggarcok Királyságának színeiben fogsz indulni?"
Szóval a fizikus szakított a pasijával, és ragaszkodik a
doboz kinyitásához, mivel egyszerűen nem megy ki a
fejéből a macska. A fizikus nem fogja bánni, ha kiderül,
hogy a macska döglött; csak muszáj végre megtudnia,
mi van.
Megcsókolom. Jéghideg keze az arcomra simul, és
kávéíze van, és én még mindig hagymaszagot érzek, és
a szám iszonyú cserepes a végtelen téltől. És a csók
isteni.
– Na, mi a szakvéleményed, fizikuskám? –
kérdezem.
Elmosolyodik.
– Úgy vélem, a macska életben van. És mélyen
tisztelt kollégámnak mi a véleménye?
– A macsek él és virul – felelem. Mert tényleg így
van. Márpedig ettől még furább, hogy miközben Jane-
nel beszélek, úgy érzem, mintha nem gyógyult volna be
a kis vágás a lelkem mélyén. Azt hittem, Minit fogom az
ajtó előtt találni, és nem győz majd bocsánatot kérni,
amíg én szép lassan meg nem enyhülök. De az élet már
csak ilyen. Az ember felnő. Az olyan bolygók, mint
Mini, új holdakat szereznek. A hozzám hasonló holdak
pedig új bolygókat találnak maguknak.
Jane egy pillanatra elhúzódik tőlem, és azt mondja:
– Valaminek nagyon jó illata van. Mármint,
valaminek rajtad kívül.
– Csilit főzünk – válaszolom mosolyogva. – Akarsz
bejönni, hogy bemutathassalak apámnak?
– Nem szeretnék zav...
– Szó sincs róla – szakítom félbe. – Apám kedves.
Kicsit fura. De tényleg kedves. Nyugodtan maradhatsz
vacsorára.
– Izé, oké, csak hazatelefonálok. – Dideregve állok az
ajtó előtt, miközben Jane az anyukájával beszél: – Will
Graysonéknál vacsorázom... Igen, itt az apukája... A
szülei mindketten orvosok... Igen... Oké, szeretlek.
Bemegyünk a házba.
– Apa – mondom –, ő egy barátom, Jane.
Apám előkerül a konyhából, inge és nyakkendője
fölött A sebészek biztos kézzel csinálják feliratú kötényt
visel.
– A hiteles fogyás záloga, hogy ne fogyasszunk
semmit! – mondja izgatottan, ezek szerint sikerült
kitalálni egy szójátékot. Nevetek a poénján.
Jane kezet nyújt, maga a megtestesült előkelőség,
ahogy megszólal:
– Csókolom, dr. Grayson, Jane Turner vagyok.
– Örülök, hogy megismerhetem, Turner kisasszony.
– Apa, nem gond, ha Jane marad vacsorára?
– Nem, dehogyis. Jane, kérlek, bocsáss meg nekünk
egy pillanatra!
Apa behúz a konyhába, aztán odahajol hozzám, és
halkan azt kérdi:
– Szóval ez bántott?
– Fura, de nem – felelem. – Viszont Jane-nel mi most
így izé, ja.
– Te meg Jane most így izé, ja – motyogja magának.
– Ti most így izé, ja. – Aztán elég hangosan megszólal:
– Jane?
– Igen, dr. Grayson?
– Milyen az átlagod?
– Ööö, három egész hétre állok, dr. Grayson.
Apa rám néz, elhúzza a száját, aztán lassan bólint.
– Elfogadható – jelenti ki végül, és elmosolyodik.
 – Apa, nincs szükségem a jóváhagyásodra –
mondom halkan.
– Tudom – válaszolja. – De gondoltam, azért örülnél
neki.
 tizenhatodik fejezet

négy nappal a darab bemutatója előtt mini felhív, és

azt mondja, a mentálhigiénéje érdekében muszáj
kivennie egy szabadnapot. nem csak azért, mert a
musical tiszta káosz. hanem azért is, mert a másik will
graysonnal nem tud beszélni. mármint, hiába beszél
hozzá mini, a srác nem mond neki semmit. és mini
egyfelől ki van akadva, amiért m.w.g. „ilyen szarsággal
szívatja ennyire közel a bemutatóhoz", másfelől viszont
mintha nagyon-nagyon rettegne, hogy valami nagy-
nagy baj van.

én: és én mégis mit tehetnék? neked a másik

will grayson kell.
mini: nekem bármilyen will grayson megfelel.
úton vagyok a sulidba. egy órán belül odaérek.
én: hogy mi van?
mini: csak azt kéne megmondanod, hogy
pontosan hol a sulid. megnéztem google
térképen, de annak mindig szar az
útvonalterve. és a szerencsétlen
mentálhigiénémnek már csak az hiányzik,
hogy a google gagyi térképe miatt iowában
kössek ki hajnali tízkor.
 szerintem a „mentálhigiénés szabadnap" fogalmát
csak és kizárólag olyanok találták ki, akiknek fogalmuk
sincs róla, milyen is, ha az embernek tényleg rossz a
mentálhigiénéje. az ötlet, hogy az ember huszonnégy
órás lazítással megszabadulhat a mentális problémáitól,
olyan, mintha azt mondanánk, hogy a szívbetegség egy
csapásra elmúlik, ha a páciens egészséges müzlit eszik
reggelire. mentálhigiénés szabadnapot csak olyan
emberek vehetnek ki, akik megengedhetik maguknak,
hogy közöljék: „ma nincs kedvem megbirkózni a
dolgaimmal", aztán ellógják az egész napot, miközben
nekünk, a többségnek minden egyes nap meg kell
vívnunk a magunk csatáit, és senki sem törődik velünk,
hacsak egy nap úgy nem döntünk, hogy lőfegyvert
viszünk be a suliba, vagy az öngyilkosságunkkal
tesszük lehangolóvá a reggeli híreket.
mindebből semmit sem mondok mininek. úgy
teszek, mintha őrülnék, hogy idejön. nem akarom
elárulni neki, mennyire kiakaszt, hogy még jobban
bekerül az életembe. nekem úgy tűnik, hogy
összekeveri a will graysonjait. nem vagyok biztos
benne, hogy kettőnk közül én vagyok az, amelyik
segíthet neki.
ez a dolog egyre komolyabb – sokkal komolyabb,
mint annak idején isaackel. és nem csak azért, mert mini
igazi. nem is tudom, mi akaszt ki jobban: az, hogy
fontos vagyok neki, vagy az, hogy ő fontos nekem.
azonnal szólok gideonnak mini látogatásáról,
leginkább azért, mert ő az egyetlen ember a suliban,
akivel részletekbe menően beszélgettem miniről.

gideon: nahát, tök édes, hogy látni akar téged.

én: erre nem is gondoltam.
gideon: a legtöbb srác hajlandó lenne szex
reményében több mint egy órát autózni. de
nem sok srác volna hajlandó több mint egy
órát autózni csak azért, hogy láthasson. én:
honnan tudod?

mostanra kialakult, hogy meleg témában mindig

gideonhoz fordulok, ami elég fura, mivel azt mesélte
nekem, hogy nincs más tapasztalata, csak amit a
kilencedik előtti nyári cserkésztáborban szerzett. de azt
hiszem, elég blogon meg chatszobában járt már, meg
ilyenek. ja, és folyton az hbo-t nézi. állandóan
magyarázom neki, hogy szerintem a szex és new york a
mi esetünkben nem mérvadó, hiszen szexről szó sincs,
és nem new yorkban vagyunk, de ilyenkor úgy néz
rám, mintha darts nyilakkal hajigálnám az elméjét
betöltő szív alakú, héliummal töltött lufikat, úgyhogy
ejtem a témát.
az a röhej, hogy a suli nagy része – hát, legalábbis az
a része, amelyik foglalkozik velünk, ami valójában nem
túl nagy – azt hiszi gideonról meg rólam, hogy együtt
járunk. tudjátok, hogy van ez: látják, hogy két meleg
srác együtt sétálgat a folyosón, és rögtön
következtetéseket vonnak le.
viszont meg kell mondjam: nem is igazán bánom.
mivel gideon nagyon helyes, nagyon barátságos, és
azok az emberek, akik nem akarják megverni, láthatóan
nagyon kedvelik. szóval, ha már mindenképp
összeboronálnak valakivel ebben a suliban, akkor
gideonnál sokkal rosszabb pasit is kitalálhattak volna
nekem.
de akkor is, fura elképzelni, hogy gideon meg mini
végre találkoznak. fura elképzelni, amint mini sétálgat
velem a folyosón. olyan, mintha godzillát hívnám el az
iskolai bálra.
igazából el sem bírom képzelni... de aztán kapok egy
sms-t, miszerint mini két perc múlva megjön, úgyhogy
kénytelen vagyok szembenézni a tényekkel.
egyszerűen lelépek fizikaóráról egy kísérlet közepén:
jones tanár bá alapvetően úgyse vesz észre soha, szóval
ha a padtársam, lizzie falaz nekem, akkor nem lesz
semmi gáz. megmondom lizzie-nek az igazat – hogy a
pasim belóg a sulinkba, mert találkozni akar velem –, és
a csaj egy csapásra a bűntársammá válik, bár általában a
kisujját sem mozdítaná értem, viszont boldogan segít a
SZERELEM nevében. (hát, a SZERELEM meg a meleg
egyenjogúság nevében: háromszoros hurrá a hetero
csajoknak, akik bármire hajlandók, hogy segítsenek a
homo srácokon!)
az egyetlen, akivel gondom akad, az maura: jó
hangosan felhorkan, és szinte látom, ahogy füstöt fúj,
miközben elmagyarázom a helyzetet lizzie-nek. maura
folyton keresztbe tesz nekem azzal, hogy bár
igyekszem egy szót sem szólni hozzá, ő amikor csak
lehet, kihallgat mindent, amit mondok. nem tudom,
azért horkantott-e, mert azt hiszi, csupán kitaláltam az
egészet, vagy mert fel van háborodva, amiért nem
veszem elég komolyan a fizikaórát. vagy talán csak
féltékeny lizzie-re, ami röhejes, hiszen lizzie-nek olyan
csúnya pattanásai vannak, hogy úgy fest, mint akinek
méhek csipkedték össze az arcát. de tök mindegy.
felőlem maura horkantgathat, amíg ki nem ürül az
agyából minden nyálka, és tócsába nem gyűlik a
lábánál. akkor sem fogok reagálni.

elég könnyen megtalálom minit: a suli előtt vár, egyik

lábáról a másikra áll. eszem ágában sincs smárolni vele
az iskola területén, úgyhogy fiúsan megölelem
(legfeljebb két ponton egymáshoz érni! csakis kettőn!)
aztán kiokosítom, hogy ha bárki megkérdezi, mit keres
itt, mondja azt, ősszel fog ideköltözni a városba, és most
csak körbenéz a suliban.
egy kicsit máshogy fest, mint amikor legutóbb láttam:
gondolom, fáradt. egyébként viszont tökéletesen épnek
tűnik a mentálhigiénéje.

mini: szóval ez a te csodás sulid?

én: csak akkor, ha csodásnak tekinted a vak
behódolást a központi feladatsorokkal és
egyetemi felvételikkel szemben.
mini: hát, majd meglátjuk.
én: hogy áll a darab?
mini: a kórus hangja nem az igazi, de bőven
 kompenzálják a lelkesedésükkel.
én: alig várom, hogy láthassam.
mini: alig várom, hogy lásd.

félúton járunk a menza felé, amikor kicsöngetnek az

ebéd előtti utolsó óráról. egyszeriben tömeg vesz körül
minket, és mini legfeljebb annyira tud észrevétlen
maradni, mintha lóháton ülne. pont a minap
poénkodtam gideonnak, hogy a sulinkban azért szürke
minden szekrény, mert így a hozzám hasonló diákok
beolvadhatnak a környezetbe, és ép bőrrel
megúszhatják a napokat. mini társaságában viszont
esélyem sincs beolvadni. mindenki minket néz.

én: mindig így megbámulnak?

mini: nem ennyire. azt hiszem, itt a
szokásosnál is feltűnőbb az elképesztő
hatalmasságom. nem bánod, ha megfogom a
kezed?

igazság szerint de, nagyon is. ám tisztában vagyok

vele, hogy mivel mini a pasim, azt kéne válaszolnom,
hogy egyáltalán nem bánom. valószínűleg hajlandó
volna a karjában cipelni egyik óráról a másikra, ha
szépen megkérném.
megfogom a kezét, ami nagy és izzadt. de azt
hiszem, kiül az arcomra az aggodalom, mivel mininek
elég egyetlen pillantást vetnie rám, hogy elengedje a
kezem.
 mini: nem érdekes.
én: nem veled van bajom. csak nem igazán
vagyok ilyen „kézen fogva a folyosón
mászkálós" típus. még akkor sem csinálnám
szívesen, ha nagy csöcsű pomponlány lennél.
mini: ami azt illeti, voltam nagy csöcsű
pomponlány.

megtorpanok, és ránézek.

én: ugye csak viccelsz?

mini: csak néhány napig voltam a
pomponcsapatban. teljesen hazavágtam a
gúlát.

továbbmegyünk.

mini: gondolom, az ki van zárva, hogy a

farzsebedbe dugjam a kezem?
én: *köhécselek*
mini: csak vicceltem.
én: meghívhatlak legalább ebédre? talán pont
ragu van ma!

folyamatosan hajtogatnom kell magamnak, hogy

pontosan erre vágytam: hiszen elméletben mindenki
erre vágyik. itt egy fiú, aki szeretne gyöngéd lenni
velem. egy fiú, aki kocsiba vágja magát, és ilyen
messzire eljön, csak hogy láthasson. egy fiú, aki nem fél
attól, mit gondolnak mások, ha együtt látnak minket.
egy fiú, aki azt hiszi, hogy én jót teszek a
mentálhigiénéjének.
az egyik konyhás néni hangosan felkacag, miután
mini totál belelkesül az empanadától, amit a latin-
amerikai kulturális hét (vagy talán hónap) jegyében
szolgálnak föl. édesemnek szólítja, amikor átadja neki a
tányért, és ez elég röhejes, mivel én az elmúlt három
évben hiába próbáltam behízelegni magam a
nyanyánál, csak hogy végre ne mindig a legkisebb szelet
pizzát adja nekem a tálcáról.
mire elérünk a szokásos asztalomhoz, derek meg
simon már ott vannak, egyedül gideon hiányzik. mivel
nem szóltam nekik a különleges vendégről, egyszerre
tűnnek meglepettnek és halálra váltnak, amikor
odalépünk hozzájuk.

én: derek, simon, ő itt mini. mini, ez itt derek

meg simon.
mini: szuper, hogy végre találkozunk! simon:
ööö...
derek: igen, nagyon szuper. te ki is vagy?
mini: will pasija. evanstonból.

na, erre úgy néznek rá, mintha valami mágikus

szörny lenne a world of warcraftból. derek jót derül a
dolgon, de csak barátságosan. simon minire néz, aztán
rám, aztán megint minire, és egyértelműen látszik rajta,
hogy azon értetlenkedik, vajon hogy szexei egymással
egy ilyen óriási meg egy ilyen keszeg alak.
valaki a vállamra teszi a kezét.

gideon: végre megvagytok!

mintha az egész iskolában gideon lenne az egyetlen,

akit nem döbbent meg mini jelenléte. pillanatnyi
habozás nélkül mini felé nyújtja a másik karját, hogy
kezet fogjon vele.

gideon: te csakis mini lehetsz.

mini a vállamon nyugtatott kézre mered, mielőtt

megrázná a feléje nyújtottat. nem hangzik túl
boldognak, ahogy azt mondja:

mini:... te pedig csakis gideon.

mini biztosan nagyobb erővel fog kezet, mint

szokott, mert gideon grimaszt vág miatta. aztán gideon
elmegy, hogy hozzon még egy széket az asztalhoz, és a
saját megszokott helyét felkínálja mininek.

mini: nahát, milyen kellemes itt, nem?

hát, nem. a marhahúsos empanada szagától úgy

érzem magam, mintha bezártak volna egy szűk, fülledt
szobába, ami tele van kutyaeledellel. simon, esküszöm,
menten mond valami nagyon helytelent, derek pedig
úgy fest, mint aki blogolni készül az egész ügyről.
gideon barátságos kérdéseket tesz fel mininek, ám ő
csak egyszavas válaszokat ad.

gideon: milyen volt a forgalom idefelé? mini:

tűrhető.
gideon: a te sulid is ugyanilyen?
mini: mondjuk.
gideon: úgy hallom, épp egy musicalt állítasz
színpadra.
mini: aha.

gideon végül feláll az asztaltól, mert sütit akar venni,

szóval oda tudok hajolni minihez, hogy kérdőre vonjam.
én: miért kezeled úgy gideont, mintha most
dobott volna téged?
mini: dehogy kezelem úgy!
én: még csak nem is ismered őt.
mini: ismerem a fajtáját.
én: milyen fajtáját?
mini: ezt a helyes kis cuki fajtát. az ilyenek
halálosak.

azt hiszem, tudja, hogy ezzel túl messzire ment, mert

sietve hozzáteszi:

mini: de azért nagyon aranyosnak tűnik.

 körbenéz a menzán.

mini: hol ül maura?

én: az ajtótól két asztallal balra. az a csaj, aki
egyedül ücsörög, szegény áldozati bárányka.
éppen a jegyzetfüzetébe firkál.

mintha csak megérezné, hogy nézzük, maura felénk

pillant, aztán újra lehajtja a fejét, és hevesen ír tovább.

derek: hogy ízlik a marhás empanada? még

soha nem láttam itt senkit rajtad kívül, aki az
egészet meg bírta volna enni.
mini: nem is rossz, bár nem fukarkodtak a
sóval, az biztos. olyan, mintha szárított
marhából próbáltak volna rétest sütni.
simon: és ti ketten mióta, izé, jártok?
mini: nem is tudom... asszem, úgy négy hete,
két napja és tizennyolc órája.
simon: szóval te vagy az a srác.
mini: milyen srác?
simon: aki miatt majdnem elbuktuk a
matekversenyt.
mini: ha ez igaz, akkor őszintén restellem.
simon: hát, tudod, mit mondanak.
derek: ööö, simon?
simon: a buziknak mindig fontosabb a pöcs,
mint a matek.
én: a teljes világtörténelem során még soha
 senki nem mondott ilyet.
derek: csak bosszús vagy, amiért a naperville-i
csaj...
simon: ezt hagyjuk!
derek:... nem volt hajlandó az öledbe ülni,
hiába kérted.
simon: tökre tele volt a busz!

gideon visszatér, mindenkinek hozott sütit.

gideon: a különleges alkalomra! miről

maradtam le?
én: a pöcs fontosabb, mint a matek.
gideon: ennek semmi értelme.
én: pontosan.

mini fészkelődni kezd, és még csak hozzá sem nyúl a

sütijéhez. pedig omlós sütemény, csoki darabkákkal.
mininek mostanra már rég emésztenie kéne.
ha máris elment az étvágya, akkor esélyünk sincs
kibírni az egész tanítási napot. amúgy sincs kedvem
órára menni: akkor mininek miért lenne? ha velem akar
lenni, akkor vele kéne lennem. márpedig azt ebben a
suliban sosem fogják hagyni.

én: húzzunk el innen!

mini: de hát csak most jöttem.
én: épp most ismertél meg mindenkit, akivel
beszélő viszonyban vagyok ebben az
 iskolában. megkóstoltad a menzánk isteni
főztjét. ha szeretnéd, kifelé menet
megmutathatom neked a trófeás vitrint, hogy
megcsodálhasd nagy elődeink sikereit, bár aki
itt valaha is elért valamit, az mostanra elég öreg
ahhoz, hogy olyan gondjai legyenek, mint
merevedési zavar, emlékezetkiesés és halál. én
ebben a közegben soha, de soha nem leszek
képes gyöngédséget mutatni irántad, de ha
kettesben maradunk, az teljesen más helyzet.
mini: a pöcs fontosabb, mint a matek.
én: igen. a pöcs fontosabb, mint a matek. bár
ma már volt matekórám. de ha
visszamehetnék az időben, ellógnék róla, csak
hogy veled lehessek.
derek: nyomási nyomás!
mininek láthatóan nagyon tetszik az események
ilyetén alakulása.

mini: nem kéne osztoznom rajtad senkivel?

ezt egyenesen ciki elismerni mások előtt, úgyhogy

csak bólintok.
fogjuk a tálcánkat, és elköszönünk a többiektől.
gideon kicsit szomorúnak tűnik, de őszintének hangzik,
amikor azt mondja mininek, hogy reméli, valamikor
tudunk majd mind együtt lógni. mini azt feleli, hogy ő is
reméli, de nem úgy, mintha komolyan gondolná.
miközben kifelé tartunk a menzáról, mini azt
mondja, még nem mehetünk el.

mini: előbb el kell intéznem valamit.

én: a vécé a folyosó végén van, balra.

de nem vécére akar menni.

egyenesen maura asztala felé veszi az irányt.

én: mit csinálsz? vele nem állunk szóba.

mini: te talán nem... én viszont mondanék neki
egy-két dolgot.

maura ekkor felnéz ránk.

én: ne csináld!
mini: állj félre, grayson. tudom, mit csinálok.

maura nagy műsorral leteszi a tollát, és becsukja a

jegyzet-füzetet.

én: mini, ne!

ám mini előrelép, és az asztal fölé tornyosul. a hegy

eljött maurához, mert mondani akar neki valamit.
mini arcán idegesség suhan át, mielőtt megszólalna.
mély levegőt vesz. maura szándékosan kifejezéstelen
képpel néz fel rá.

mini: csak ide akartam jönni, hogy köszönetet

 mondjak. mini cooper vagyok, és immáron
négy hete, két napja, valamint tizennyolc órája
járok együtt will graysonnal. ha nem lettél
volna ilyen gonosz, önző, álnok, rosszindulatú,
kétszínű álbarát, akkor ő meg én soha nem
találkoztunk volna. szóval az a tanulság, hogy
ha megpróbálod tönkretenni valaki életét, az
végül csak jobb lesz. te viszont nem lehetsz a
része.
én: mini, elég legyen.
mini: szerintem maurának tudnia kell, mit
veszít, will.
szerintem tudnia kell, milyen boldogok...
én: ELÉG!

egy csomóan meghallják. mini mindenképpen, mert

elnémul. és maura is biztosan hallja, mert innentől
kezdve nem minit bámulja kifejezéstelen képpel, hanem
engem. jelen pillanatban iszonyúan haragszom
mindkettőjükre. mégiscsak kézen fogom minit, de csak
azért, hogy elrángassam. maura erre gúnyosan
vigyorog, aztán kinyitja a jegyzetfüzetét, és megint írni
kezd. elérek az ajtóig, ám ekkor elengedem mini kezét,
visszamegyek maura asztalához, felkapom a
jegyzetfüzetet, és kitépem belőle a lapot, amire épp írt.
még csak el sem olvasom. csak kitépem, galacsinná
gyűröm, aztán visszadobom a füzetet az asztalra,
feldöntve maura diétás kóláját. egy szót sem szólok
hozzá. csak otthagyom.
 annyira dühös vagyok, hogy meg sem bírok szólalni.
mini utánam jön, azt kérdezgeti:

mini: mi van? mit csináltam?

várok, amíg ki nem érünk az épületből. várok, amíg

el nem jutunk a parkolóba. várok, amíg mini oda nem
vezet a kocsijához. várok, amíg be nem ülünk a kocsiba.
várok, amíg úgy nem érzem, hogy ki tudom nyitni a
számat üvöltés nélkül. aztán azt mondom:

én: ezt nagyon nem kellett volna.

mini: miért?
én: MIÉRT? mert én szóba sem állok
maurával. mert egy hónapja sikerül
elkerülnöm őt, te pedig most odarángattál
hozzá, és azt éreztetted vele, hogy számít az
életemben.
mini: meg kellett tanulnia a leckét.
én: milyen leckét? hogy ha megpróbálja
tönkretenni valaki életét, az végül csak jobb
lesz? ez aztán a remek lecke, mini! mostantól
nyugodtan megpróbálhatja tönkretenni mások
életét, hiszen meg lehet róla győződve, hogy
csak szívességet tesz nekik. talán még
társkereső szolgáltatást is indíthatna. lám,
minket is milyen szépen összeboronált!
mini: hagyd abba!
én: mit?
 mini: ne beszélj úgy velem, mintha hülye
lennék. nem vagyok hülye.
én: tudom, hogy nem vagy hülye. de baromi
nagy hülyeséget csináltál.

egyelőre be sem indította a kocsit. még mindig a

parkolóban ülünk.

mini: ennek a napnak nem így kellett volna

alakulnia.
én: hát, tudod, mit? az embernek sokszor nincs
beleszólása, hogyan alakul a napja.
mini: hagyd abba. kérlek. szeretném, ha szép
lenne ez a nap.

beindítja a kocsit. most rajtam a sor, hogy mély

levegőt vegyek. ki a franc akarná megmondani egy
gyereknek, hogy a mikulás nem létezik? pedig ez az
igazság, nem? mégis rohadék az, aki kimondja.

mini: menjünk el valahova, ahol szeretsz lenni!

hova mennél szívesen? mondj egy olyan
helyet, ami fontos neked!
én: mint például?
mini: például... nem is tudom. személy szerint,
ha fel akarok vidulni, én elmegyek egy
hipermarketbe. nem tudom, miért, de jobban
érzem magam annak a csomó mindennek a
láttán. valószínűleg a design miatt. még csak
 nem is kell vennem semmit. elég, ha látom azt
a rengeteg embert együtt, látom azt a rengeteg
cuccot, amit megvehetnék... azt a rengeteg
színt azon a rengeteg soron... néha szükségem
van rá. jane-nek egy kis független lemezbolt a
kedvence, oda szoktunk járni együtt, ő régi
bakeliteket válogat, én meg a leértékelt áruk
között nézegetem a fiúbandás cédéket, és
próbálom eldönteni, melyik srác a legcukibb.
ami pedig a másik will graysont illeti... van egy
kis park a városunkban, a gyerekek ott szoktak
baseballozni. will imád az ottani kispadon
üldögélni, mert ha nem jár arra senki, olyankor
nagyon békés hely. amikor épp nincs meccs,
akkor az ember elüldögélhet ott, és nem létezik
számára semmi más, csak ami a múltban
történt. szerintem mindenkinek van egy ilyen
helye. neked is kell, hogy legyen.

keményen töröm a fejem egy percig. de végül arra

jutok, hogy ha lenne ilyen helyem, akkor azonnal
rávágtam volna a választ. számomra azonban egyik
hely sem igazán fontos. eddig eszembe sem jutott, hogy
fontosnak kéne tartanom valamilyen helyet.
a fejemet csóválom.

én: nekem nincs.

mini: ugyan már! kell, hogy legyen kedvenc
helyed.
 én: nincs, érted? csak a házam. a szobám.
ennyi.
mini: hát jó... akkor hol a legközelebbi hinta?
én: szórakozol velem?
mini: nem. kell, hogy legyen erre valami hinta.
én: azt hiszem, az általános iskolának van
hintája. de még nem ért véget a tanítás. ha
meglátnak ott, azt fogják hinni, hogy
gyerekrablók vagyunk. én megúsznám, de
lefogadom, hogy téged nagykorúként
helyeznének vád alá.
mini: oké, akkor menjünk máshova hintázni.
én: azt hiszem, a szomszédainknak van
hintájuk a kertben.
mini: a szülők dolgoznak?
én: azt hiszem.
mini: a gyerekek pedig még iskolában vannak.
tökéletes! mutasd az utat!

szóval az a vége, hogy leparkolunk a házam előtt,

aztán bemászunk a szomszédom kertjébe. a hinta nem
valami nagy durranás, viszont legalább nagyobb
gyerekeknek találták ki, nem dedósoknak.

én: de ugye nem fogsz ráülni?

ám ő tényleg helyet foglal a hintán. és esküszöm,

hogy a fémváz meghajlik egy kicsit. mini a másik ülésre
int.
 mini: gyere te is!

kábé tíz éve nem ültem már hintán. most is csak

azért teszem meg, hogy mini befogja végre egy
pillanatra. egyikünk sem hintáztatja magát: nem
hinném, hogy a váz kibírná. csak üldögélünk, fityegünk
a talaj fölött. mini elfordul az üléssel, hogy felém
nézzen. én is elfordulok, lerakom a lábamat a földre,
hogy a lánc ne fordítson vissza.

mini: na, ugye, hogy jobb?

és nem tehetek róla, visszakérdezek:

én: jobb, mint mi?

mini elneveti magát, és a fejét csóválja.

én: mi van? miért csóválod a fejed?

mini: semmi.
én: mondd meg!
mini: csak vicces.
én: MI vicces?
mini: te. meg én.
én: örülök, hogy viccesnek találod.
mini: én meg örülnék, ha viccesebbnek találnád.

már azt sem tudom, miről beszélünk.

 mini: tudod, mi remek metafora a szerelemre?
én: van egy olyan érzésem, hogy mindjárt elárulod.

elfordul, és megpróbálja a magasba lendíteni magát. a

hinta úgy nyikorog, hogy mini azonnal leáll, és
visszafordul felém.

mini: csipkerózsika.
én: csipkerózsika?
mini: igen, mivel át kell verekednem magam a
sűrű, tüskés bozóton, hogy eljussak a
szépséges királylányhoz, és miután odaérek
hozzá, még föl is kell ébresztenem.
én: szóval én vagyok a bozót?
mini: meg a királylány, aki még nem ébredt föl.

nem teszem szóvá, hogy mini nem igazán az, amire

a kislányok a szőke herceg szavak hallatán gondolnak.

én: jellemző, hogy így gondolkozol.

mini: miért?
én: hát, mert az életed egy musical. szó szerint.
mini: most is úgy hallod, hogy énekelek?

szinte hallom. imádnék mini zenés mesevilágában

élni, ahol a maurához hasonló boszorkányokat egyetlen
hősies szóval elűzik, és az erdő lakói mind boldogan
nézik, ahogy két meleg srác kéz a kézben sétálgat a
réten, gideon pedig a szépfiú, akiről tudjuk, hogy
úgysem veheti el a szépséget, mivel annak a szörny
hódította meg a szívét. biztos vagyok benne, hogy szép
világ az, ahol ilyesmik történnek, pompás, gazdag,
színes világ. talán egy nap majd ellátogathatok oda, de
kétlem. az ilyen világok nem szoktak vízumot adni az
olyan elcseszett alakoknak, mint én.

én: fel nem foghatom, miért teszi meg ezt a

hosszú utat olyasvalaki, mint te, csak hogy
együtt legyen olyasvalakivel, mint én.
mini: ne kezdd már meginti
én: tessék?
mini: folyton ezt a témát rágjuk. de ha
állandóan arra koncentrálsz, miért olyan rossz
neked, akkor soha nem fogsz rájönni, milyen
jó is lehetne.
én: te könnyen beszélsz!
mini: ezt meg hogy érted?
én: alapvetően szó szerint. kielemzem, hogy
könnyebben megértsd. te: az „én" ellenkezője.
könnyen: nehézség nélkül. beszélsz: szavakba
öntesz, néha megcsömörlésig. annyira jó
dolgod van, hogy fel sem fogod, mennyire
nem választás kérdése, hogy az embernek
rossz dolga van-e.
mini: igenis tudom. én nem azt mondtam,
hogy...
én: igen?
 mini: igenis értem.
én: egyáltalán NEM érted. mivel neked totál
könnyű.

ezzel most felhúztam. leszáll a hintáról, és megáll

előttem. a nyakán feltűnően lüktet egy ér. nem bír úgy
mérgesnek tűnni, hogy ne tűnne egyszerre szomorúnak.

mini: NE HAJTOGASD MÁR, HOGY

MILYEN KÖNNYŰ NEKEM! fogalmad sincs,
miről beszélsz! én is ember vagyok. és nekem
is vannak problémáim. és talán nem
ugyanazok, mint neked, de attól még igenis
megvan a magam baja.
én: mint például?
mini: talán nem vetted észre, de nem vagyok
egy kifejezetten hagyományos szépség. ami
azt illeti, nyugodtan lehetne azt mondani,
hogy pont az ellenkezőjét testesítem meg.
mondani, tudod: szavakba önteni, néha
megcsömörlésig. szerinted eltelik egyetlen nap
egyetlen perce is úgy, hogy ne lennék tisztában
a böszme nagy termetemmel? szerinted
eltelhet egy árva perc, amikor nem azon
agyalok, hogyan látnak mások? pedig ab-szolút
nem befolyásolhatom, mit gondolnak rólam az
emberek. félre ne érts: imádom a testem. de
nem vagyok olyan idióta, hogy azt képzeljem,
mindenki más is imádja. ami igazán zavar –
 ami igazán bosszant – az, hogy mindenki csak
és kizárólag ezt látja. már nem is olyan kicsi
kisgyerekként is egyedül ezt látták rajtam. te,
mini, nem akarsz tojásfocizni? te, mini, hány
hamburgert nyomtál már be ma? te, mini, hogy
találod meg odalent a farkad? te, mini, beveszünk
a kosárcsapatba, akár tetszik, akár nem. de
nehogy megpróbálj bámulni minket az öltözőben!
szerinted ez könnyűnek hangzik, will?

mondani akarok valamit, de mini föltartja a kezét.

mini: tudod, mit? totálisan megbékéltem azzal,

hogy ilyen nagydarab vagyok. és már jóval
azelőtt is meleg voltam, hogy megtudtam
volna, mi a szex. én egyszerűen ilyen vagyok,
és ez király. nem akarok se sovány, se
hagyományosan szép, se hetero, se lángelme
lenni. nem, amit én igazán akarok – és amit
soha nem fogok megkapni –, az, hogy
megbecsüljenek. van fogalmad, milyen érzés
kidolgozni a beledet, hogy boldoggá tégy
mindenkit, de ez mégse tűnik fel egyetlen árva
embernek sem? én hiába teszek meg minden
tőlem telhetőt, hogy összehozzam a másik will
graysont jane-nel, az eredmény semmi
megbecsülés, csakis nyavalygás. megírok egy
egész musicalt, ami alapvetően a szerelemről
szól, és a főszereplő – mármint rajtam kívül,
természetesen – nem más, mint phil wrayson,
akinek meg kell tanulnia pár leckét, de mindent
egybevetve igencsak remek srác. és megérti ezt
will? nem. hanem totál kiakad. mindent
megteszek, hogy jó pasid legyek, de tessék:
semmi megbecsülés, csakis nyavalygás.
megpróbálom összehozni ezt a musicalt, hogy
elindíthasson valamit, hogy megmutassam,
mindenkinek van miről énekelnie: semmi
megbecsülés, csakis nyavalygás. ez a musical
ajándék, will. az én ajándékom a világnak. nem
rólam szól. hanem arról, amit adni tudok
másoknak. a két dolog nem ugyanaz... én
megértem a különbséget, de rohadtul félek,
hogy én vagyok az egyetlen, aki képes felfogni.
szerinted nekem könnyű dolgom van, will?
tényleg ennyire szeretnél az én xxl-es
bőrömben lenni? mert nekem minden reggel,
amikor fölkelek, meg kell győznöm magam,
hogy igen, aznap is képes leszek valami jót
csinálni. én csak ennyire vágyom: hogy képes
legyek valami jót tenni. nem saját magamnak,
te elégedetlenkedő nyavalygós rohadék
szemétláda, akit mellesleg nagyon-nagyon
bírok, hanem a barátaim örömére, mások
kedvéért.
én: de miért pont én? mármint, mégis mit látsz
te bennem?
mini: van szíved, will. néha még véletlenül
 hagyod is megmutatkozni. és látom, hogy
szükséged van rám.

a fejemet csóválom.

én: hát nem érted? nekem nincs szükségem

senkire.
mini: ez csak azt jelenti, hogy nagyon is
szükséged van rám.

most már teljesen világos.

én: te nem belém vagy szerelmes. csak azt

szereted, hogy szükségem van rád.
mini: ki mondta, hogy szerelmes vagyok? én
mindössze azt mondtam, hogy nagyon-
nagyon bírlak.

elhallgat. habozik.

mini: mindig ez van. mindig valami ilyen

történik.
én: sajnálom.
mini: és mindig azt mondják, hogy sajnálják.

én: nekem ez nem megy, mini.

mini: nagyon is menne, csak nem akarod.
egyszerűen nem akarod.
 olyan, mintha nem is kéne szakítanom vele, mert már
úgyis lefolytatta ezt a beszélgetést a saját fejében.
megkönnyebbülést kéne éreznem, amiért nem kell
magyarázkodnom. ám ehelyett csak még rosszabbul
érzem magam.

én: nem a te hibád. az a baj, hogy én képtelen

vagyok bármit is érezni.
mini: tényleg? most sem érzel semmit? tényleg
semmit?

legszívesebben megmondanám neki, hogy senki nem

tanított meg kezelni az ilyen helyzeteket. nem kéne
fájdalommentesnek lennie, hogy elengedjem azt, amibe
meg sem tanultam belekapaszkodni?

mini: én lelépek.

én pedig itt maradok. ülve maradok ezen a hintán,

miközben mini elballag. csöndben maradok, miközben
beül a kocsijába. mozdulatlan maradok, miközben
hallom, ahogy az autó beindul, aztán elhajt. hibás
maradok, mert nem tudom, hogyan verekedjem át
magam a saját elmém bozótján, fogalmam sincs, hogyan
érjem el azt, amit meg kéne tennem. megmaradok
ilyennek, ugyanilyennek, pontosan ugyanilyennek, amíg
bele nem halok.
perceknek kell eltelnie, mire képes vagyok bevallani,
hogy hiába hajtogatom magamnak, mennyire nem
érzek semmit, ez hazugság. szeretném azt mondani,
hogy megbánom a dolgot, lelkiismeret-furdalás gyötör,
vagy bűntudatom támad. ám egyik kifejezés sem elég
erős. amit érzek, az nem más, mint szégyen. nyers,
iszonyatos szégyen. nem akarok olyan ember lenni, aki
vagyok. nem akarok az lenni, aki olyat tett, amit én az
előbb.
igazából még csak nem is miniről van szó. borzalmas
vagyok. szívtelen vagyok.
félek, hogy ezek a dolgok tényleg igazak. berohanok
a házunkba. kitör belőlem a zokogás, szinte fel sem
fogom, de a testem bemondja az unalmast. annyira
remeg a kezem, hogy elejtem a kulcsomat, mielőtt végre
sikerül bedugnom a zárba. a ház üres. én is üres vagyok.
próbálok enni. próbálok bemászni az ágyba. semmi sem
használ. igenis vannak érzelmeim. mindent érzek. és
muszáj tudnom, hogy nem vagyok egyedül. úgyhogy
fogom a mobilomat. még csak
végig sem gondolom, mit csinálok. csak tárcsázom a
számot, hallom, ahogy kicsöng, és amint felveszik,
beleordítok a telefonba:

én: SZERETLEK. HALLOD? SZERETLEK!

üvöltöm a szavakat, és rém dühösnek hangzik, rém

ijedtnek és rém szánalmasnak és rém kétségbeesettnek.
a vonal másik végén anyám azt kérdezi, mi a baj, hol
vagyok, mi történt, én pedig mondom neki, hogy itthon
vagyok, és tök szar minden, ő erre azt feleli, hogy tíz
percen belül hazaér, kibírom még tíz percig? én pedig
szeretném azt válaszolni, hogy persze, simán kibírom,
mert ezt akarja hallani, de aztán rádöbbenek, hogy anyu
talán az őszinte igazat akarja hallani, szóval elmondom
neki, hogy vannak érzelmeim, tényleg vannak, ő meg
azt feleli, még szép, hogy vannak, mindig is voltak, pont
emiatt olyan nehéz néha az életem.
már attól is kicsivel jobban érzem magam, hogy
hallom a hangját, és rádöbbenek, tényleg mennyire
megbecsülöm mindazt, amit mond és mindazt, amit
tesz, szóval ezt muszáj lenne tudatnom vele. nem
bököm ki azonnal, mert tartok tőle, hogy azzal csak még
jobban ráijesztenék, de amikor hazaér, rögtön
megmondom neki, anyu pedig azt feleli, hogy tudja.
mesélek neki egy kicsit miniről, és azt mondja, úgy
hangzik, mintha túl nagy elvárásaink lettek volna
önmagunkkal szemben, és hogy egy kapcsolatból nem
kell azonnal szerelemnek lennie, sőt néha egyáltalán
nem lesz belőle szerelem. szeretnék rákérdezni,
apámmal hogy volt, és mikor lett mindenből gyűlölet
meg szomorúság. de talán igazából nem is akarom
tudni. most nem.

anyu: a szükség soha nem megfelelő alap. egy

kapcsolatnak annál sokkal többre kell épülnie.

jó így elbeszélgetni anyámmal, de furcsa is, hiszen ő

az anyukám, és én nem akarok olyan gyerek lenni, aki
az anyját tartja a legjobb barátjának. mire eléggé
összeszedem magam, a sulinak rég vége, szóval arra
gondolok, fölmehetnék a netre, hogy megnézzem, nem
elérhető-e gideon. aztán rájövök, hogy inkább
küldhetnék neki sms-t. aztán meg rájövök, hogy akár fel
is hívhatom. végül arra jövök rá, hogy nemcsak
felhívhatom, hanem meg is kérdezhetem, nem volna-e
kedve együtt lógni, hiszen a barátom, és a barátok ezt
szokták csinálni.
tárcsázom a számát, és ő fölveszi a telefont.
szükségem van rá, és ő nem hagy cserben. átmegyek
hozzájuk, elmesélem, mi történt, és ő meghallgat. vele
nem olyan, mint maurával volt, aki mindig a sötét utat
akarta választani. és nem olyan, mint minivel volt, mert
mellette mindig óriási nyomást éreztem, hogy a
tökéletes pasi legyek, bármit is jelentsen az. nem, ez
más, mert gideon hajlandó elhinni rólam a legjobbat és a
legrosszabbat egyaránt. más szavakkal: az igazat.
miután mindent átbeszéltünk, megkérdezi, fel
fogom-e hívni minit. azt válaszolom, hogy nem tudom.
csak később döntöm el. amikor fent vagyok a chaten,
és látom, hogy mini is be van jelentkezve.
nem igazán hiszem, hogy a kapcsolatunkat meg
tudom menteni, de legalább azt szeretném elmondani
neki, hogy ha velem kapcsolatban tévedett is,
önmagával kapcsolatban igaza volt. úgy értem, hogy
valakinek tényleg meg kell próbálnia jót cselekedni a
világban.
szóval teszek egy próbát.
20: 15
willágosmintavakablak: icipicipók?
willágosmintavakablak: mini?

20: 18
willágosmintavakablak: ott vagy?

21: 33
willágosmintavakablak: ott vagy?

22: 10
willágosmintavakablak: kérlek szépen!

23: 45
willágosmintavakablak: ott vagy?

01: 03
willágosmintavakablak: ott vagy?
willágosmintavakablak: ott vagy?
willágosmintavakablak: ott vagy?
willágosmintavakablak: ott vagy?
willágosmintavakablak: ott vagy?
 tizenhetedik fejezet

Három nappal a darab előtt Mini meg én újra

beszélgetünk egymással, miközben várjuk, hogy
elkezdődjön a matek, ám a szavaink üresek. Ő leül
mellém, és azt mondja:
– Szeva, Grayson.
Mire én azt mondom:
– Szeva.
Mire ő:
– Mi újság?
Mire én:
– Nem sok, és nálad?
Mire ő:
– Nem sok. Ez a darab lesz a halálom, haver.
Mire én:
– Képzelem.
Mire ő:
– Szóval te most Jane-nel jársz?
Mire én:
– Aha, valahogy úgy.
Mire ő:
– Az csúcs.
Mire én:
– Ja. Na, és hogy van a másik Will Grayson?
Mire ő:
 – Jól, minden oké.
És ennyi. Komolyan mondom, rosszabb beszélő
viszonyban lenni vele, mint amikor nem szóltam hozzá.
Miközben beszélgetünk, úgy érzem, mintha langyos
vízben fuldokolnék.

Jane háta mögé tett kézzel ácsorog a szekrényemnél

az első óra után, és amikor odalépek hozzá, egy félszeg,
de nem kellemetlen pillanatig nem tudjuk, hogy
megcsókoljuk-e egymást, legalábbis én azt hiszem, erről
szól ez a pillanat, de aztán Jane megszólal:
– Szegény Mini. Szívás, mi?
– Mármint micsoda? – kérdezem.
– Hát az, hogy szétmentek a másik Will Graysonnal.
Oldalra döntött fejjel, értetlenül meredek rá.
– Nem is, Mini épp most mondta, hogy minden oké.
Matek előtt dumáltunk.
– Pedig tegnap szakítottak, legalábbis ezt mondta
nekem Gary meg Nick meg legalább huszonhárom
másik ember. Állítólag egy hintán dobta a srác. Ó, a
metaforikus mélységi
– Akkor nekem miért nem mondta? – Hallom, hogy
elcsuklik a hangom, ahogy ezt kérdezem. Jane megfogja
a kezem, és lábujjhegyre áll, hogy a fülembe suttogja:
– Semmi baj. – Ránézek, megpróbálok úgy tenni,
mintha nem zavarna a dolog. – Semmi baj – ismétli.
– Semmi baj – mondom én is.
– Csak legyél megint normális Minivel, oké? Csak
beszélj vele, Will. Nem tudom, észrevetted-e, de mindig
jobban jársz, ha beszélsz az emberekkel.
– Akarsz átjönni hozzánk suli után? – kérdezem.
– Naná. – Elmosolyodik, aztán megperdül, és elsétál.
Néhány lépés után visszafordul felém, és azt mondja: –
De komolyan: beszélj Minivel!
Egy darabig csak álldogálok a szekrényem előtt. Még
azután is, hogy becsöngetnek. Tudom, miért nem
mondta el Mini: nem azért, mert furán érzi magát,
amiért a világtörténelem során először ő szingli, én
megjárok valakivel (valahogy úgy). Azért mondta, hogy
a másik Will Graysonnal minden oké, mert nem
számítok.
Igaz, hogy Mini ügyet sem vet másokra, amikor
szerelmes. Ám ha Mini Cooper eltitkolja a szívfájdalmát,
akkor a sugárzásmérő beindítja a kalapácsot, az pedig
kiereszti a mérget. A barátság halott.
Aznap suli után Jane nálunk van, velem szemben ül,
köztünk Scrabble tábla. Én kirakom azt, hogy felszentel,
ami elég király, viszont lehetővé tesz Jane-nek egy
háromszoros pontértékű szót.
– Úristen, imádlak! – szalad ki a száján, és lehet,
hogy majdnem igaz is, mert ha a múlt héten mondta
volna, nem is foglalkozom vele, most viszont egy
örökkévalóságig lóg a levegőben, mielőtt Jane feloldja a
kínos helyzetet, hozzátéve: – Anyám, de fura lenne ilyet
mondani valakinek, akivel csak most kezdtem járni! Hú,
ez aztán ciki! – Pillanatnyi hallgatás után folytatja: – Te,
csak hogy még furább legyen, megkérdezném, hogy mi
most akkor járunk?
 Ettől a szótól kicsit felfordul a gyomrom, és azt
felelem:
– Én nem szeretném, hogy ne járjunk.
Elmosolyodik, és kirakja a leszerepel szót.
Elképesztően csodálatos ez az egész. Jane-nek még a
lapockája is elképesztő. Elképesztő, hogy szenvedélyes
iróniával rajong a nyolcvanas évek tévésorozataiért.
Elképesztő, hogy hangosan röhög a vicceimen... és
mindettől még elképesztőbb, hogy nem bírja betölteni a
Mini által hagyott űrt.
Hogy totál őszinte legyek, az előző félévben éreztem
meg az űrt, amikor Mini beállt az MHD elnökének,
engem pedig beszippantott a Baráti Kör. Valószínűleg
ezért írtam meg azt a levelet a suliújságnak, és ezért is
írtam alá. Nem azért, mert tudatni akartam az egész
iskolával, hogy én írtam, hanem mert azt akartam, hogy
Mini tudja.

Anya másnap korán visz el suliba. Bemegyek az

épületbe, és becsúsztatok egy cetlit Jane szekrényébe,
ahogy az újabban szokásom. Mindig csak egy-két sort
írok neki valamelyik versből, amit a tizedikes, gigantikus
szöveggyűjteményemben találtam. Azt mondtam, én
nem lennék olyan pasija, aki verset olvas neki, és nem is
vagyok, viszont olyan nyálas alaknak bizonyultam, aki
verssorokat csempész a szekrényébe reggelente.
A mai sorok: Jobban látlak a sötétségben / Nem
vágyom a fényre. – Emily Dickinson.
Aztán húsz perccel a matekóra kezdete előtt leülök a
helyemre. Egy darabig próbálok kémiára magolni, de
húsz másodpercen belül feladom. Előveszem a
telefonomat, és megnézem az e-mailjeimet. Nem jött
semmi. Újra meg újra Mini padja felé pillantok, az üres
helyére, amit olyan teljesen be szokott tölteni, ami
mindenki más számára elképzelhetetlen.
Elhatározom, hogy írok neki egy e-mailt, a mobilom
apró billentyűzetén pötyögve. Igazából csak el akarom
ütni az időt. Szükségtelenül kacifántosan fogalmazok,
hogy a szavak még hosszabb perceket vegyenek
igénybe.

nem feltétlenül arról van szó, hogy égető vágyat

érzek, bárcsak újra barátok lehetnénk, de örülnék,
ha végérvényesen eldőlne, hányadán is állunk
egymással. mindezt annak dacára mondom,
hogy tudom, milyen csodálatos szerencse, hogy
eltűntél az életemből, hiszen általában nem vagy
más, mint egy szó szerint mázsás kolonc a
nyakamon, és nyilvánvalóan soha nem is
kedveltél engem. rengeteget panaszkodtam a
múltban miattad meg a lehengerlő
hatalmasságod miatt, most azonban hiányzik. te
erre azt mondanád, hogy a fiúk már csak ilyenek.
addig nem értékelnek semmit, amíg el nem
veszítik. és lehetséges, hogy igazad van, mini.
sajnálom, hogy így alakult will graysonnal.
mindkettőnkkel.
 Végre megszólal az első csöngetés. Elmentem az e-
mailt piszkozatként.
Mini leül mellém, és azt mondja:
– Helló, Grayson.
Mire én azt mondom:
– Helló, hogy ityeg?
Mire ő:
– Jól, haver. Ma lesz a jelmezes főpróba.
Mire én:
– Király.
Mire ő:
– Mi újság veled?
Mire én:
– Szenvedek azzal az esszével irodalomra.
Mire ő:
– Ja, nekem meg tök gázak a jegyeim.
Mire én:
– Ja, nekem is.
Aztán becsöngetnek, és onnantól mindketten Mr.
Applebaumra figyelünk.

Négy órával később: a fizikateremből sietve

kinyomuló sor közepén állok, amikor megpillantom
Minit, aki elmegy az osztály előtt. Megtorpan, aztán
drámai mozdulattal visszafordul az ajtó felé, és megvár.
– Szakítottunk – közli szárazon.
– Hallottam hírét. Kösz, hogy szóltál... miután már
mindenki másnak elmondtad.
– Hát, tudod, hogy van ez – feleli. Úgy kerülgetnek
minket az emberek, mintha vérrög volnánk a folyosó
ütőerében.
– A jelmezes főpróba jó sokáig el fog húzódni...
minden részletet be akarok gyakoroltatni... de nem
volna kedved utána egy késő esti vacsihoz? A Hot Dog
Palotában, vagy valami?
Egy percig fontolgatom, eszembe jut a piszkozataim
közötti, elküldetlen e-mail, meg a másik Will Grayson,
meg Mini, aki a színpadon kürtölte világgá az igazat a
hátam mögött, és azt felelem:
– Nem igazán. Elegem lett abból, hogy a B-terved
vagyok, Mini.
Persze a szeme sem rebben.
– Hát, akkor asszem, a bemutatón találkozunk.
– Nem biztos, hogy el tudok menni, de ja, majd
igyekszem.
Valamilyen oknál fogva nehéz megfejtenem az
arckifejezését, de azt hiszem, ezzel sikerült az elevenébe
találnom. Nem tudom pontosan, miért akarom elérni,
hogy Mini szarul érezze magát, de nagyon is akarom.

Épp Jane szekrényéhez tartok, hogy találkozzam

vele, amikor felbukkan mögöttem, és azt kérdi:
– Beszélni szeretnék veled, van egy perced?
– Neked akár milliárd percem is van – mosolygok.
Bemegyünk az üres spanyolterembe. Jane megfordít
egy széket, és leül, a háttámlát használva pajzsként.
Tapadós póló van rajta, fölötte tengerészkék
gyapjúkabát, amit rögtön le is vesz, és baromi jól néz ki,
olyan jól, hogy hangosan megkérdezem, nem
dumálhatnánk-e nálunk, otthon.
– Nálatok mindig elterelődik a figyelmem. –
Megemeli a szemöldökét, és elmosolyodik, de látom,
milyen erőltetett.
– Tegnap azt mondtad, nem szeretnéd, hogy ne
járjunk, és tudom, hogy nem nagy ügy, meg minden, és
tisztában vagyok vele, hogy csak egy hete,
mindösszesen hét napja tart ez az akármi, de én
igazából nem akarok nem járni veled; én tudni akarom,
hogy a csajod vagyok, vagy sem, és szerintem mostanra
már képesnek kéne lenned legalább ideiglenesen döntést
hozni a kérdésben, mert én magam készen állok rá.
Egy pillanatra lenéz, ekkor észreveszem, hogy a
középen elválasztott hajába véletlenül belekerült egy kis
cikkcakk a feje búbjánál, és levegőt veszek, hogy
válaszoljak, de Jane folytatja:
– És nem fogok kétségbeesni, vagy ilyesmi,
akárhogy is alakul. Nem vagyok az a típus. Egyszerűen
csak úgy gondolom, hogy ha az ember nem mondja ki
az igazat, akkor az igazság néha nem válik valóra, mert,
tudod, én... – hadarja, ám ekkor feltartom a kezemet,
mert föl akarom fogni a legutóbbi dolgot, amit mondott,
és olyan gyorsan beszél, hogy nem bírom tartani a
tempót. Nem engedem le a kezem, egyre csak azon
gondolkozom: ha az ember nem mondja ki az igazat,
akkor az igazság néha nem válik valóra. Végül Jane
vállára teszem a kezem.
– Rádöbbentem valamire. Nagyon-nagyon-nagyon
tetszel nekem. Csodálatos vagy, és baromira szeretnék a
pasid lenni, nemcsak mindazok miatt, amiket mondtál,
hanem azért is, mert a pólód láttán haza akarlak vinni,
és nyomda- festéket nem tűrő dolgokat csinálni együtt,
miközben Sailor Moon-os videókat nézünk.
Deviszontszóval totálisan igazad van az őszinteséggel
kapcsolatban. Azt hiszem, az az igazság, hogy ha az
ember elég sokáig nem nyitja ki a dobozt, akkor végül
maga nyírja ki a macskát. És... istenem, remélem, nem
veszed magadra... de én a világon mindennél jobban
szeretem a legjobb barátomat.
Jane most értetlenül hunyorogva néz rám.
– De tényleg. Kibaszottul szeretem Mini Coopert.
– Ööö, oké – feleli Jane. – Most arra kérsz, hogy
legyek a csajod, vagy közlöd velem, hogy meleg vagy?
– Az előbbi. A csajos. De most mennem kell, muszáj
megkeresnem Minit.
Felállok, puszit nyomok a cikkcakkjára, aztán
kirohanok az osztályból.
Az 1-es gombot lenyomva, gyorstárcsázással hívom
Minit, miközben átrohanok a focipályán. Nem veszi fel
a telefont, de úgy gondolom, tudom, hogy szerinte hova
mennék, úgyhogy elmegyek oda.
Amint meglátom a parkot balkéz felé, kicsit lassítok,
de még így is sietős léptekkel gyalogolok, kapkodom a
levegőt, a vállam sajog a hátizsákom pántja alatt.
Minden azon múlik, hogy Mini a kispadnál van-e, pedig
teljesen valószínűtlen, hogy odamenne, három nappal a
darabja bemutatója előtt, és miközben a baseballpálya
felé sietek, kezdem totál idiótának érezni magamat: Mini
nyilván azért nem veszi fel a telefont, mert éppen
próbál, én pedig ide rohantam el, ahelyett, hogy
egyenesen a színházterembe mentem volna, vagyis
majd rohanhatok vissza a suliba, márpedig az én
tüdőmet nem ilyen kemény igénybevételre találták ki.
Még jobban lelassítok, amint elérek a parkba,
egyrészt azért, mert nem kapok levegőt, másrészt meg
azért, mert amíg nem látok rá a kispadra, addig Mini ott
is van, meg nem is. Figyelem a gyepen sétáló párt,
tudva, hogy ők rálátnak a padra, próbálom leolvasni az
arcukról, vajon látnak-e egy óriást üldögélni a gyerekek
baseballpályájának kispadján. Ám az arcuk semmit sem
árul el, így csak figyelem, ahogy kézen fogva
sétálgatnak.
Végül elém tárul a kispad. És a mindenségit neki,
Mini ott ücsörög a pad közepén.
Odalépek hozzá.
– Nem a próbán kéne lenned?
Nem válaszol, amíg le nem ülök mellé a hideg fára.
– Át akarják venni nélkülem a darabot. Magukra
kellett hagynom őket, különben lázadás tört volna ki.
Majd kicsit később megtartjuk a jelmezes próbát.
– Szóval, mit keresel a kispadon?
– Nem tudom, emlékszel-e, de miután elmondtam
neked, hogy meleg vagyok, te sosem azt mondtad, hogy
„Mini a másik csapatban játszik", hanem mindig azt,
hogy „Mini nem az én csapatomban játszik. "
– Ja, emlékszem. Ez homofób? – kérdezem.
 – Á, nem – feleli. – Vagyis valószínűleg igen, de
engem nem zavart. Na mindegy, én csak bocsánatot
akartam kérni.
– Miért?
Úgy tűnik, ezzel kimondtam a varázsszót, mert Mini
mély levegőt vesz, mielőtt megszólal, mintha – ki hitte
volna! – sok mondanivalója lenne.
– Amiért nem a képedbe mondtam mindazt, amit
elmagyaráztam Garynek. Azért nem fogok bocsánatot
kérni, amit mondtam, mert minden szava igaz. Te meg
a hülye szabályaid! És néha kicsit kullancs vagy, és a
nagy hisztérika-ellenességed kissé hisztérikus, és tudom,
hogy nehéz velem, de veled is az, és meguntam az
egész önsajnálatodat, ráadásul iszonyúan egocentrikus
vagy.
– Bagoly mondja verébnek – felelem, és igyekszem
nem felhúzni magam. Mini elképesztően ért hozzá,
hogyan oltsa ki az iránta fellángoló szeretetemet. Arra
gondolok, hogy talán ezért dobja őt mindenki.
– Haha! Igaz. Igaz. Nem állítom, hogy ártatlan
volnék. Én csak azt mondom, hogy te is bűnös vagy.
A pár elsétál előttünk. És ekkor végre úgy érzem,
felkészültem, hogy megszabaduljak a remegéstől, ami
Mini szerint a gyengeségem jele. Felállok, hogy szembe
kelljen néznie velem, és hogy szembe kelljen néznem
vele, és most az egyszer én vagyok a magasabb.
– Szeretlek – mondom.
Oldalra dönti az imádnivaló hájfejét, akár egy
zavarodott kiskutya.
 – Rémes legjobb barát vagy – közlöm vele. – Rémes!
Folyton lekoptatsz, ha új pasid van, aztán szaladsz
vissza hozzám, miután összetörik a szíved. Sosem
hallgatsz rám. Úgy tűnik, mintha még csak nem is
bírnál. Csakis a daraboddal foglalkozol, és ügyet sem
vetsz rám, azt kivéve, amikor inzultálsz a közös
barátunknak a hátam mögött. Nemcsak az egész
életedet használod föl a kis darabodhoz, hanem
kihasználod azokat az embereket is, akik állítólag
fontosak neked, csak azért, hogy mindenki imádjon, és
királynak meg felszabadultnak meg a legcsodásabb
melegnek tartson, de tudod, mit? A melegséged nem
mentség arra, hogy pöcs legyél. De akkor is a te számod
a legelső a gyorstárcsázómban, és azt akarom, hogy az
is maradjon, és sajnálom, hogy én is rémes legjobb barát
vagyok, és szeretlek.
Hiába fordítja el a fejét, ezzel még nincs vége.
– Grayson, te most színt vallasz itt nekem? Mert én,
hát, ne vedd rossz néven, de inkább lennék hetero,
minthogy veled kelljen összejönnöm.
– NEM. Nem nem nem. Nem akarok szexelni veled.
Csak szeretlek. Mióta az a legfontosabb, hogy kivel
akarunk szexelni? Mióta lehet csakis azt szeretni, akivel
le akarunk feküdni? Ez akkora hülyeség, Mini! Mármint,
jesszusom, kit érdekel egyáltalán a szex? Mindenki úgy
tesz, mintha az lenne a legfontosabb az ember életében,
pedig ugyan már! Mégis hogy foroghat a kibaszott érző,
értelmes életünk olyasmi körül, amire még a csigák is
képesek? Mármint, azt hiszem, azok tényleg fontos
kérdések, hogy kivel akarsz szexelni úgy általában, meg
hogy le akarsz-e feküdni egy adott személlyel, vagy
sem. De azért nem annyira fontosak. Tudod, mi fontos?
Hogy ki az, akiért az életedet adnád. Ki az, aki miatt
felébredsz hajnali háromnegyed hatkor, bár fogalmad
sincs, miért van szüksége rád? Kinek a részeg, eldugult
orrában lennél hajlandó turkálni?
Most már kiabálok, és hevesen gesztikulálok, és amíg
ki nem fogyok a fontos kérdésekből, észre sem veszem,
hogy
Mini sír. És aztán halkan, de olyan halkan, amilyen
halkan még sosem hallottam őt megszólalni, azt
mondja:
– Ha írnál valakiről egy darabot... – Aztán elcsuklik a
hangja.
Leülök mellé, és átkarolom.
– Jól vagy?
Mini Coopernek valahogy sikerül úgy összehúznia
magát, hogy a hatalmas fejét a keszeg vállamon
nyugtatva zokog. És kis idő múltán azt mondja:
– Hosszú hetem volt. Hosszú hónapom. Hosszú
életem. – Gyorsan összeszedi magát, és megtörli a
szemét a csíkos pulcsija alatt viselt póló gallérjával. –
Amikor járunk valakivel, megvannak menet közben a
mérföldkövek, tudod? Csókolózunk, aztán tisztázzuk,
hogy együtt járunk, aztán kimondjuk azt a bizonyos
szót, aztán leülünk egy hintára, és szakítunk. Akár egy
grafikonon is ábrázolni lehetne a fontos pontokat. És
menet közben folyamatosan csekkoljuk a helyzetet a
másikkal: Megtehetem ezt vagy azt? Ha kimondom, te
viszonzod? A barátság esetében viszont nincs semmi
ilyesmi. Azt eldöntjük, hogy akarunk-e valakinek a párja
lenni. De barátok egyszerűen csak vagyunk.
Egy percig a baseballpályát bámulom. Mini szipog.
– Én téged választanálak – jelentem ki. – Bassza
meg, téged választalak. Azt akarom, hogy húsz év
múlva látogass meg a férjeddel meg az örökbefogadott
kölykeiddel, és azt akarom, hogy a kibaszott gyerekeink
együtt lógjanak, és nem is tudom, bort akarok majd inni
veled, meg a Közel-Keletről csevegni, vagy akármi,
amihez vén szarosként kedvünk lesz. Túl régóta
vagyunk barátok ahhoz, hogy választanunk kelljen, de
ha választhatnánk, én téged választanálak.
– Jó, oké. Ez kezd kissé nyálas lenni, Grayson –
mondja. – Egy kicsit a frászt hozod rám.
– Értettem.
– De tényleg, soha többé ne mondd azt, hogy
szeretsz engem.
– Pedig szeretlek. Nem szégyellem bevallani.
– Komolyan mondom, Grayson, hagyd abba!
Hányingerem van tőled.
Nevetek.
– Segíthetek valamit a darabbal?
Mini a zsebébe nyúl, előhúzza a jegyzetfüzete egy
gondosan összehajtott lapját, és átnyújtja nekem.
– Már azt hittem, sosem kérdezed meg – vigyorog.

Kedves Will (és kisebb mértékben Jane)!

Hálásan köszönöm, hogy készek vagytok
segíteni nekem az Engedj közelebb! színpadra
állításában.
Roppantul örülnék neki, ha mindketten ott
lennétek a színfalak mögött a bemutatón, hogy
segítsetek a színészeknek az átöltözéssel, meg,
hogy úgy általában nyugtassátok meg őket (na
jó, valljuk be: engem). Ráadásul így remek
rálátásotok nyílna a darabra.
Egyébként Phil Wrayson jelmeze tökéletes úgy,
ahogy van, de még jobb lenne, ha Gary igazi
Will Grayson-os holmikat viselne.
Továbbá arra gondoltam, hogy összeállíthatnék
egy zenei válogatást, aláfestésnek az előadás
előttre, amiben minden első szám punk rockos,
minden második pedig musicales lenne. Mint
kiderült sajnos nem lesz időm összeállítani a
válogatást; igazán csodálatos lenne, ha
elintéznétek helyettem.
Cukimuki pár vagytok, roppantul élveztem,
hogy összehoztalak titeket, és csöppet sem
 neheztelek rátok, amiért egyikőtök sem
méltóztatott megköszönni, hogy lehetővé tettem
a szerelmeteket.
Üdvözlettel…
a ti alázatos szolgátok és összeboronálótok…
aki egyedül és frissen dobottan gürcöl a
fájdalom óceánjában, csak hogy némi fényt
hozhasson az életetekbe…
Mini Cooper
Nevetek, miközben elolvasom, és Mini is nevet,
miközben bólogat, élvezve a saját menőségét.
– Sajnálom, hogy így alakult a másik Will
Graysonnal – mondom.
Lelohad a mosolya. A válasza mintha inkább szólna a
druszámnak, mint nekem.
– Még soha nem volt senkim, aki hozzá fogható.
Nem veszem komolyan a szavakat, ahogy kimondja
őket, de aztán az ajkát biggyesztve nagyot sóhajt,
szomorú szemmel hunyorogva a távolba, és most már
hiszek neki.
– Hát, akkor neki is kéne állnom a melónak, mi?
Kösz, hogy meghívtál minket a színfalak mögé!
Mini felkel a padról, és nekiáll bólogatni, ahogy néha
szokott: az ismétlődő biccentés mindig azt jelzi nekem,
hogy éppen igyekszik meggyőzni magát valamiről.
 – Igen, nekem meg vissza kéne mennem, hogy
zsarnoki rendezőként tovább dühítsem a szereplőket
meg a stábot.
– Akkor találkozunk holnap – mondom.
– És aztán még jó sok napon – feleli, és túlságosan
nagy erővel hátba vereget.
 tizennyolcadik fejezet

újabban folyton visszatartom a lélegzetemet. de nem

úgy, mint akkor szokta az ember, ha egy temető mellett
megy el, vagy ilyesmi. nem. én arra vagyok kíváncsi,
vajon meddig bírom ki levegő nélkül, mielőtt ájulás
vagy halál környékezne. nagyon egyszerű szórakozás:
alapvetően bárhol lehet csinálni. óra alatt. ebédidőben. a
klotyón. a saját szobám kellemetlen magányában.
az a szívás, hogy mindig eljön a pillanat, amikor újra
levegőt veszek. megvan a határ, hogy meddig bírok
elmenni.
letettem a reményről, hogy valaha is hallok még mini
felől. megbántottam őt, úgyhogy gyűlöl engem: ilyen
egyszerű. és most, hogy ő nem küldözget nekem sms-
eket, rádöbbenek, hogy senki más nem szokott sms-ezni
velem. senki más nem chatel velem. senki más nem
foglalkozik velem.
most, hogy mini már nem akar, rádöbbenek, hogy
más se nagyon akar engem.
oké, az igaz, hogy itt van nekem gideon. nem sokat
szokott sms-ezni vagy chatelni, de amikor a suliban
vagyunk, mindig kérdezget, hogy mi van velem. és én
mindig abbahagyom a lélegzet-visszafojtást, hogy
válaszoljak neki. néha még az igazat is elárulom.
 én: most komolyan, ilyen lesz az életem
hátralévő része? nem hinném, hogy erre
vágytam.

tudom, hogy kamaszkori idiótaságnak hangzik – jaj, a

szívem! jaj, de nehéz nekem! –, ám a sorsom tényleg
elkerülhetetlennek tűnik. soha nem leszek jobb ember.
mindig is rohadt, szaros alak maradok.

gideon: vegyél szépen mély levegőt!

és nekem fogalmam sincs, honnan tudja, hogy ezt

kell mondania.
egyedül akkor teszek úgy, mintha minden oké lenne,
amikor maura a közelemben van. nem akarom, hogy
lásson szétesni. legrosszabb esetben lábbal tiporná
minden töredékemet. a legrosszabbnál is rosszabb
esetben pedig megpróbálná összeilleszteni őket.
rádöbbenek, hogy most ott tartok vele, ahol ő tartott
velem. a csönd másik oldalán lukadtam ki. az ember azt
hinné, hogy a csönd békés. de igazából fájdalmas.
odahaza anyu gondosan rajtam tartja a szemét. ettől
csak még rosszabbul érzem magam, mert így most őt is
belerángatom ebbe az egészbe.
a szakítás utáni éjjel – azok után, hogy mindent
elszúrtam minivel –, anyu elrejtette a tálat, amit tőle
kapott ajándékba. miközben aludtam, eldugta valahova.
és tiszta hülyeség, hogy amint megláttam a hűlt helyét,
a legelső gondolatom az volt, hogy anyu attól félt, talán
összetöröm a tálat. aztán rádöbbentem, hogy csak
engem akart megkímélni a látványától. hogy ne
zaklasson föl.
a suliban megkérdezem gideont:

én: miért pont fölzaklat? miért nem lezaklat?

gideon: holnap reggel első dolgom lesz
beperelni a szótárakat. szétrúgjuk az értelmező
szótár seggét, aztán elbánunk a
szinonimaszótárral is.
én: hogy lehetsz ilyen gyagya?
gideon: jó napom van.

nem mondom meg gideonnak, hogy bűntudatom

van, amikor vele vagyok. mert mi van, ha mini
féltékenysége mégsem volt megalapozatlan? mi van, ha
megcsaltam őt anélkül, hogy tudtam volna róla?

én: megcsalhatunk valakit úgy, hogy nem is

tudunk róla?

ezt nem gideontól kérdezem meg. hanem anyámtól.

mostanában szörnyen óvatos velem. tekintettel van a
hangulatingadozásaimra, úgy tesz, mintha minden oké
lenne. de ettől a kérdéstől ledermed.

anyu: miért kérdezel ilyet? megcsaltad minit?

én meg arra gondolok, hogy bassza meg, nem lett

volna szabad ezt kérdeznem tőle.

én: nem. nem csaltam meg. miért vagy ilyen

dühös?
anyu: nem vagyok.
én: dehogynem. miért? talán apu megcsalt
téged?

a fejét csóválja.

én: te csaltad meg őt?

felsóhajt.

anyu: nem. nem erről van szó. csak... nem

akarom, hogy csaló légy. soha ne csalj meg
senkit! bizonyos dolgokban csalhatsz néha...
de akkor soha, ha egy másik emberről van szó.
mert ha egyszer elkezdesz mások rovására
csalni, nagyon nehéz abbahagyni. majd
meglátod, milyen könnyű elindulni ezen az
lejtőn.
én: anyu?
anyu: ez minden. miért kérded?
én: nem érdekes. csak úgy eszembe jutott.

sok minden eszembe jut mostanában. néha, amikor

már több mint egy perce tartom vissza a lélegzetem,
nemcsak a halálról fantáziálok, hanem arról is, vajon mit
csinálhat éppen mini, és néha a másik will graysont is
elképzelem vele. legtöbbször a színpadon állnak, de
soha nem értem, mit énekelnek.
és az a furcsa, hogy megint isaac jár az eszemben.
meg maura. és irtó furának tartom, hogy egy hazugság
volt az, ami mindennél boldogabbá tett.

mini egyszer sem reagál a chaten, hiába üzengetek

neki. aztán a musical bemutatója előtti éjszakán úgy
döntök, hogy megnézem, nincs-e fönt a chaten a másik
will grayson. és tessék, elérhető. nem mintha úgy
gondolnám, hogy ő teljesen meg fog érteni. igaz,
ugyanúgy hívnak minket, de attól még nincs összekötve
az agyunk. a másik will grayson nem fog feljajdulni
fájdalmában, ha én megégetem magam, vagy akármi. de
azon a bizonyos chicagói estén úgy éreztem, hogy a srác
egy kicsit megért. és igen, arról is meg akarok győződni,
hogy mini jól van-e.

willágosmintavakablak: helló
willágosmintavakablak: itt will grayson
willágosmintavakablak: mármint a másik
WGrayson7: hűha. helló.
willágosmintavakablak: nem baj, ha
dumálunk?
WGrayson7: nem. miért vagy még ébren
hajnali 1:33:48-kor?
willágosmintavakablak: várom, hogy
kiderüljön, nem jobb-e egy kicsit a hajnali
1:33:49. na és te?
WGrayson7: ha nem tévedek, épp most láttam
a musical egy átdolgozott számát, amiben
oscar wilde szelleme jelenik meg. mindezt web
kamerán keresztül, élőben közvetítette a
hálószobájából a musical
WGrayson7: rendezője-szerzője-főszereplője-
stb-stb
willágosmintavakablak: na és milyen volt a
szám?
willágosmintavakablak: nem is.
willágosmintavakablak: úgy értem, hogy van
mini?
WGrayson7: őszintén?
willágosmintavakablak: igen.
WGrayson7: szerintem még soha nem láttam
ennyire idegesnek. és nem azért, mert ő a
rendező-szerző-főszereplő-stb-stb egy
személyben. hanem mert ez a darab olyan
sokat jelent neki, tudod? tényleg azt hiszi,
hogy képes megváltoztatni a világot.
willágosmintavakablak: képzelem.
WGrayson7: bocs, nagyon késő van. és én még
abban sem vagyok biztos, hogy helyes-e veled
dumálnom miniről. willágosmintavakablak:
épp most csekkoltam a will graysonok
nemzetközi társaságának szabályzatát, és
semmit sem ír erről. teljesen feltérképezetlen
területre tévedtünk.
WGrayson7: pontosan. a sárkányok földjére.
willágosmintavakablak: will?
WGrayson7: tessék, will.
willágosmintavakablak: tudja mini, hogy
sajnálom?
WGrayson7: nemtom. én a közelmúltban úgy
tapasztaltam, hogy a bántás elnyomja a
megbánást.
willágosmintavakablak: én egyszerűen csak
nem bírtam az az ember lenni.
WGrayson7: kicsoda?
willágosmintavakablak: akit mini igazán akar.
willágosmintavakablak: olyan jó lenne, ha nem
volna ennyire próba-szerencse az egész.
willágosmintavakablak: hiszen tényleg az,
nem?
willágosmintavakablak: csak próba-szerencse.
willágosmintavakablak: azt hiszem, nem
véletlen, hogy nem „próba-garantált siker" a
kifejezés
willágosmintavakablak: hanem szimplán
próba-szerencse
willágosmintavakablak: próba-balszerencse
willágosmintavakablak: próba-bukta
willágosmintavakablak: bocsi. itt vagy még?
WGrayson7: igen.
WGrayson7: ha két hete mondod nekem
ugyanezt, valószínűleg teljes szívemből
egyetértettem volna veled.
WGrayson7: de most már nem is tudom.
willágosmintavakablak: miért?
WGrayson7: hát, abban egyetértek, hogy a
„próba-szerencse" igazából eléggé pesszimista
kifejezés. és talán tényleg sokszor próba-
balszerencse a vége.
WGrayson7: de szerintem az a lényeg, hogy
nem szimplán próba-szerencse van.
WGrayson7: hanem legtöbbször próba-
szerencse-próba
WGrayson7: próba-balszerencse-próba
WGrayson7: próba-bukta-próba
WGrayson7: és így találjuk meg azt.
willágosmintavakablak: azt?
WGrayson7: igen, tudod. azt.
willágosmintavakablak: ja, azt.
willágosmintavakablak: szóval próba-
szerencse-próba-az
WGrayson7: hát... ennyire azért nem lettem
optimista.
WGrayson7: az egész sokkal inkább próba-
bukta-próba- bukta-próba-bukta-próba-bukta-
próba-bukta-próba... és így tovább, még
legalább tizenöt körön át... aztán próba-bukta-
próba-az
willágosmintavakablak: hiányzik mini. de nem
úgy, ahogy szeretné, hogy hiányozzon nekem.
WGrayson7: eljössz holnap?
willágosmintavakablak: nem hinném, hogy az
 jó ötlet volna. szerinted?
WGrayson7: rajtad áll. lehet újabb bukta. vagy
lehet az. csak tégy meg nekem egy szívességet,
és telefonálj előtte, hogy figyelmeztethessem
minit.

ez jogos kérésnek tűnik. will megadja a

telefonszámát, és én is az enyémet. rögtön bepötyögöm
a számát mobilomba, mielőtt még elfelejteném, és
amikor meg kell adnom a nevet, egyszerűen beírom,
hogy will grayson.

willágosmintavakablak: mi a bölcsességed
titka, will grayson?
WGrayson7: azt hiszem, az, hogy bölcs
emberekkel lógok együtt, will grayson.
willágosmintavakablak: hát, kösz a segítséget.
WGrayson7: mindig örömmel segítek a legjobb
barátom expasijainak.
willágosmintavakablak: mini cooper szerelmi
életéhez csoportmunka kell.
WGrayson7: pontosan.
willágosmintavakablak: jó éjszakát, will
grayson.
WGrayson7: jó éjszakát, will grayson.

szeretném azt mondani, hogy ez megnyugtat.

szeretném azt mondani, hogy azonnal elalszom. ám
egész éjjel azon agyalok:
 próba-szerencse-?
próba-szerencse-?
próba-szerencse-?

reggelre totál ki vagyok készülve. felébredek, és arra

gondolok: eljött a nagy nap. aztán arra: aminek semmi
köze hozzám. még csak nem is segítettem mininek a
musicallel. de most meg sem nézhetem. tudom, hogy ez
így jogos, de mégsem érzem jogosnak. úgy érzem,
mintha megszívattam volna saját magam.
anyu a reggelinél észreveszi a minden eddiginél
nagyobb önutálatomat. valószínűleg az árul el, hogy
addig locsolom a kakaós reggeliző pelyhet tejjel, amíg az
ki nem csordul a tálkából.

anyu: will, mi a baj?

én: mi nem?
anyu: will...
én: minden oké.
anyu: nem, semmi sem oké.
én: te azt honnan tudod? nem én döntöm el?

leül velem szemben, és megfogja a kezem, nem

törődik a csuklója alatt lévő kakaós tócsával.

anyu: tudod, mennyit üvöltöztem én régen?

fogalmam sincs, miről beszél.

 én: te sosem üvöltözöl. te csak elnémulsz.
anyu (a fejét csóválja): még egészen kicsi korodban is,
de leginkább akkor, amikor apáddal keresztülmentünk
azon, amin keresztülmentünk... előfordult, hogy muszáj
volt kimennem a házból, beülnöm a kocsiba, elhajtanom
innen, és kiüvöltenem a tüdőm. csak üvöltöztem és
üvöltöztem és üvöltöztem. néha csak értelmetlen
dolgokat. néha meg káromkodásokat... minden
káromkodást, amit csak el tudsz képzelni.
én: egy csomót el tudok képzelni. azt üvöltötted
valaha, hogy „fosbaszó"?
anyu: nem, de...
én: na és azt, hogy „pöcstulok"?
anyu: will...
én: ki kéne próbálnod a „pöcstulok"-ot. egész
kielégítő.
anyu: csak azt akarom mondani, hogy vannak
pillanatok, amikor muszáj kiereszteni a gőzt. kiereszteni
minden dühödet, minden fájdalmadat.
én: gondoltál már arra, hogy esetleg beszélned kéne
erről valakivel? mármint, van néhány bogyóm, ami
talán érdekelhet téged, de szerintem inkább fel kéne
íratnod magadnak saját gyógyszert. bár nem nagy ügy
receptet szerezni: kábé egy óra alatt diagnosztizálnak.
anyu: will.
én: bocs. de akkor is, én nem igazán dühöt vagy
fájdalmat érzek. egyszerűen csak haragszom magamra.
anyu: az is düh.
én: jó, de szerinted az is számít? mármint, magamra
haragudni nem ugyanaz, mint másra dühösnek lenni.
anyu: miért pont most? én: tessék?
anyu: miért pont ma reggel haragszol magadra
ennyire?

nem is terveztem, hogy reklámozom, mennyire

haragszom magamra. anyu trükkösen rávett, hogy
bevalljam. én aztán értékelni tudom az ilyen trükközést.
úgyhogy elárulom neki, hogy ma van mini musicaljének
bemutatója.

anyu: el kéne menned.

most rajtam a sor, hogy a fejemet csóváljam.

én: szó sem lehet róla.

anyu: de lehet. és will!
én: igen?
anyu: beszélned kellene maurával.

a lehető leggyorsabban falom be a zabpelyhet, hogy

anyunak ne legyen ideje meggyőzni. amikor beérek a
suliba, elvonulok maura mellett, és megpróbálom a
tanítási napot arra használni, hogy eltereljem a
figyelmem a musicalről. megpróbálok odafigyelni az
órákra, de annyira unalmasak, mintha a tanárok direkt
próbálnának visszaterelni engem a saját
gondolataimhoz. félek attól, vajon mit mondana gideon,
ha bevallanám neki, mi bánt, szóval inkább igyekszem
úgy tenni, mintha a mai nap tök átlagos lenne, és én
nem sorra venném közben az összes rosszat, amit az
elmúlt néhány hétben elkövettem. vajon tényleg adtam
esélyt mininek? adtam esélyt maurának? nem kellett
volna hagynom, hogy mini lenyugtasson? nem kellett
volna hagynom maurának, hogy elmagyarázza, miért
tette, amit tett?
végül, mire kicsöngetnek az utolsó óráról, már nem
bírok tovább egyedül megbirkózni mindezzel, és gideon
az egyetlen, akihez fordulni akarok. a szívem mélyén
azt remélem, hogy azt mondja majd, nincs miért
szégyellnem magam, mert nem csináltam semmi
rosszat. odamegyek hozzá, miközben a szekrénye előtt
áll, és azt mondom:

én: most képzeld el, anyám azt mondta, hogy

el kéne mennem mini bemutatójára, ráadásul
szerinte még maurával is beszélnem kellene.
gideon: igaza van.
én: talán drogot nyomott le a torkodon tegnap
este a nővéred, vagy mi? megőrültél?
gideon: nekem nincs is nővérem.
én: tökmindegy. tudod, hogy értem.
gideon: veled megyek. én: micsoda?
gideon: majd kölcsönveszem anyám kocsiját.
tudod, hol van mini sulija?
én: ugye csak viccelsz?

és ekkor történik meg. szinte ámulatba ejtő, hogy

őszinte legyek. gideon egy kicsit – csak egy kicsit –
olyanná válik, mint én.

gideon: az „ugye csak viccelsz?" kérdést

intézzük el azzal, hogy „cseszd meg", jó? nem
azt mondom, hogy ki kéne békülnötök
minivel, és örökre együtt maradnotok, hadd
legyenek óriási, depis, időnként mániásan
lefogyó gyerekeitek, de szerintem igenis
nagyon béna az, ahogy elváltatok egymástól,
és ha nem lennék leégve, fogadnék húsz
dolcsiban, hogy mini ugyanilyen iszonyú
szarul érzi magát, mint te. bár lehet, hogy talált
magának új pasit. talán egy újabb will
graysont. akárhogy is, te ilyen két lábon járó,
beszélő roncs leszel, amíg valaki el nem rángat
minihez, és ebben az adott esetben, ahogy
bármely más esetben is, ha netán szükséged
lenne rám, én vagyok az a bizonyos valaki. én
vagyok a szőke herceg wolksvagen jettában. én
vagyok a te kibaszott táltos paripád.
én: gideon, fogalmam sem volt...
gideon: fogd be!
én: ezt nem mondod komolyan...
gideon (nevetve): fogd be a pofád!
én: de miért?
gideon: miért kéne befognod a pofád?
én: nem... miért vagy a kibaszott táltos
paripám?
 gideon: mert a barátom vagy, te lüke. mert a
végtelen önáltatásod alatt igazából nagyon, de
nagyon kedves személyiség rejtőzik. és azért,
mert mióta csak legelőször megemlítetted,
majd meghalok, hogy láthassam azt a musicalt.
én: oké, oké, oké.
gideon: na és a másik dolog?
én: milyen másik dolog? gideon: hogy
beszélned kéne maurával.
én: ugye csak viccelsz?
gideon: véresen komolyan mondom.
negyedórád van, addig elmegyek a kocsiért.
én: de nem akarok beszélni vele.

gideon szigorú pillantást vet rám.

gideon: mi vagy te, hároméves?

én: de miért kéne beszélnem vele?
gideon: lefogadom, hogy ezt magadtól is ki
tudod találni.

közlöm vele, hogy totálisan téved. erre csak legyint,

és azt mondja, igenis muszáj megtennem, és hogy majd
dudál, ha megjött értem a kocsival.
az a beteges, hogy tudom, mennyire igaza van. egész
mostanáig azt hittem, hogy beválik az, ha nem szólok
maurához. hiszen nem is hiányzott nekem. de most
rádöbbenek, hogy nem is az a lényeg, hogy hiányzott-e
vagy sem. hanem az, hogy még mindig ugyanúgy nem
tudok szabadulni a történtektől, mint ő. márpedig
muszáj megszabadulnom tőle. mert mindketten
hozzájárultunk, hogy a barátságunk ilyen káros legyen
mindkettőnkre. és bár én nem találtam ki kamu pasis
átverést, az biztos, hogy bőven elégszer lett miattam
bukta a próbálkozásaink vége. mi ketten biztosan nem
érhetjük el annak a bizonyos az-nak az idilli állapotát. de
azt hiszem, kezdem megérteni, hogy el kell jutnunk
legalább egy elviselhető az-ig.
kimegyek a suliból, és maura most, a tanítás
végeztével is pontosan ugyanott van, ahol tanítás előtt
láttam. egy kőkerítésen üldögél, kezében nyitott
jegyzetfüzetével. a többi diákot bámulja, ahogy
elmennek előtte, nyilván lenézi mindannyiukat, köztük
engem is.
úgy érzem, beszéddel kellett volna készülnöm. de
ahhoz tudnom kéne, hogy mit akarok mondani. igazság
szerint fogalmam sincs. a legjobb, ami eszembe jut, ez:

én: helló

mire maura azt mondja:

maura: helló

üres tekintettel bámul. Én lenézek a cipőmre.

maura: minek köszönhetem a megtisztelő

figyelmedet?
 régen így beszéltünk egymással. mindig. de nekem
most már nincs erőm ehhez. nem így akarok beszélni a
barátaimmal. legalábbis nem mindig.

én: maura, ne csináld.

maura: ne csináljam? ugye most csak viccelsz?
egy hónapig nem beszélsz velem, és amikor
végre méltóztatsz szólni hozzám, csak annyit
mondasz, hogy ne csináljam?
én: nem ezért jöttem ide...
maura: akkor meg minek jöttél?
én: nem tudom, oké?
maura: ez meg mit jelent? még szép, hogy
tudod.
én: figyelj. csak azt szeretném, ha tudnád,
hogy bár még mindig totál szemétségnek
tartom, amit csináltál, rájöttem, hogy én is totál
szemét voltam hozzád. nem olyan előre
megfontolt szemétséget követtem el, mint te,
de akkor is igencsak szemét módon
viselkedtem. egyszerűen csak őszintének
kellett volna lennem hozzád, és
megmondanom, hogy nem akarok se dumálni
veled, se együtt járni, se a legjobb barátodnak
lenni, se semmi ilyesmi. én megpróbáltam
elmondani... esküszöm, hogy megpróbáltam.
de bármit is mondtam, te nem akartad
meghallani, én pedig ezt használtam
 mentségnek arra, hogy mindent rád hagyjak.
maura: akkor nem volt bajod velem, amikor
isaacnek hittél. amikor minden este chateltünk.
én: de hát az hazugság volt! totális hazugság!

erre maura a szemembe néz.

maura: ugyan már, will... te is tudod, hogy

soha semmi nem totális hazugság. mindig
mindenben van valami igazság.

fogalmam sincs, hogyan reagáljak erre. úgyhogy csak

kimondom az első dolgot, ami eszembe jut.

én: nem téged szerettelek. hanem isaacet.

isaacet szerettem.

most eltűnik az arcáról az üres kifejezés. helyette

szomorúság ül ki rá.

maura:... és isaac is szeretett téged.

azt szeretném mondani neki, hogy én csak önmagam

akarok lenni. és egy olyan fiúra vágyom, aki szintén
önmaga tud lenni. ennyi. át akarok látni minden
alakoskodáson és tettetésen, és tudni akarom a színtiszta
igazságot. és talán maurának meg nekem nem jut ennél
több igazság: csak annyi, hogy tudomásul vesszük a
hazugságot, illetve az érzelmeket, amiket leplezett.
 én: sajnálom, maura.
maura: én is sajnálom.

azt hiszem, ezért hívjuk a volt párunkat exnek: mert

az útjaink találkoznak, aztán végül elválnak, akár egy x
betű vonalai. egy x-et könnyű kiikszelésnek nézni.
pedig nem az, mert ilyesmit nem lehet csak úgy
kitörölni. az x csupán két út ábrája.
dudálást hallok, és látom, hogy gideon megáll a suli
előtt az anyukája kocsijával.

én: mennem kell.

maura: akkor menj.

otthagyom őt, beszállok a kocsiba gideon mellé, és

elmesélek neki mindent, ami az imént történt. azt
mondja, büszke rám, de nekem fogalmam sincs, mire
véljem ezt. meg is kérdezem:

én: miért?

mire azt feleli:

gideon: azért, mert kimondtad, hogy sajnálod.

nem voltam biztos benne, hogy képes leszel
rá.

megmondom neki, hogy én sem voltam biztos

benne. de így érzek. és őszinte akartam lenni.
egyszeriben – mire észbe kapok – már úton is
vagyunk. nem vagyok biztos benne, hogy időben
odaérünk mini bemutatójára. abban se vagyok biztos,
hogy egyáltalán ott kéne-e lennem. még abban sem
vagyok biztos, hogy viszont akarom-e látni minit. csak
azt szeretném látni, hogy milyen lett a musical.
gideon a rádióból szóló számot fütyörészi mellettem.
általában idegesít az ilyesmi, ám ezúttal nem.

én: bárcsak megértethetném vele az igazat!

gideon: minivel?
én: ja. nem muszáj járnom valakivel ahhoz,
hogy csúcsnak tartsam, nem igaz?

hajtunk tovább. gideon megint fütyörészni kezd.

elképzelem, ahogy mini a színfalak mögött rohangászik.
aztán gideon abbahagyja a fütyörészést. elmosolyodik,
és a volánra csap.

gideon: hű, a mindenségit, azt hiszem,

megvan!
én: te most komolyan azt mondtad, hogy „hű,
a mindenségit"?
gideon: valld be, hogy tetszett.
én: fura, de tényleg tetszett.
gideon: azt hiszem, van egy ötletem.

szóval elmondja az ötletét, én pedig el sem tudom

hinni, hogy egy ilyen beteg, perverz és zseniális alak ül
mellettem.
de az még ennél is hihetetlenebb, hogy azonnal
készen állok megtenni, amit javasol.
 tizenkilencedik fejezet

Jane meg én azzal töltjük a bemutatót megelőző

órákat, hogy összeállítjuk az előadás előtti aláfestő
zenéhez a tökéletes válogatást, amelyben – Mini
kérésének megfelelően – minden első szám pop punk,
minden második pedig valamilyen musicalből való. Az
Annus Miribalis is bekerül a válogatásba; még a
makacsul nem punk Neutral Milk Hotel legpunkosabb
számát is rácsempésszük a lejátszó listára. Ami pedig a
musical dalokat illeti, a Túl a szivárványonhoz kilenc
különböző feldolgozást találunk, köztük egy reggae-set
is.
Miután végeztünk a tanácskozással és a letöltéssel,
Jane hazamegy átöltözni. Én sietnék a suliba, de úgy
érzem, nem volna szép Minivel szemben, ha farmerben
meg Vadmacs Vili-s pólóban jelennék meg élete
legfontosabb eseményén. Szóval felveszem apa egyik
sportzakóját a vadmacsos pólóra, kicsit rendbe teszem a
hajamat, és úgy érzem, most már készen állok.
Tűkön ülve várok, amíg anya kocsija meg nem áll a
ház előtt, aztán kikapom a kezéből a slusszkulcsot,
mielőtt teljesen kinyithatná a bejárati ajtót, és elhajtok az
iskolába.

Belépek a szinte üres színházterembe – az előadás

kezdetéig még több mint egy óra van hátra –, és
Garyvel találom szemben magam. A haját világosabbra
festette, rövidre vágatta, és jól összeborzolta, úgyhogy
teljesen olyan lett, mint az enyém.
Ráadásul az én cuccaim vannak rajta, amiket tegnap
adtam neki: khaki nadrág; rövid ujjú, skót kockás ing,
amit imádok; meg a fekete Converse csukám. Az
összhatás egészen szürreális lenne, ha nem volna
nevetségesen gyűrött rajta minden.
– Mi van, Mini nem talált vasalót? – kérdezem.
– Grayson – feleli Gary –, nézz már a gatyádra,
emberi
Lenézek. Nahát. Nem gondoltam volna, hogy a
farmer
egyáltalán össze tud gyűrődni. Gary átkarol, és azt
mondja:
– Mindig is azt hittem, hogy ez a stílusod része.
– Most már az – felelem. – Mi a helyzet? Izgulsz?
– Egy kicsit, de nem annyira, mint Mini. Ha már itt
tartunk, hátra tudnál menni, hogy, nem is tudom,
megpróbálj segíteni? Ez – int a szerelésére – a jelmezes
főpróbához kellett. Most át kell öltöznöm
baseballmezbe.
– Máris megyek – mondom. – Hol van Mini?
– A színfalak mögötti mosdóban – válaszolja Gary.
Átnyújtom neki a válogatás CD-t, végigkocogok a sorok
között, és befurakszom a vastag, vörös függöny mögé.
A stáb meg a félig-meddig felöltözött szereplők körében
találom magam, és most az egyszer mindenki csöndes,
teljesen elmerülnek abban, hogy egymásnak segítenek
sminkelni. Az összes srác baseballszerelést visel, stoplis
cipővel meg a szűk nadrágjuk fölé húzott, magas szárú
zoknival együtt. Köszönök Ethannek, akin kívül nem
igazán ismerek itt senkit, aztán épp nekilátnék
megkeresni a mosdót, amikor észreveszem a díszletet.
Egy baseballpálya kispados részét ábrázolja, roppant
élethűen, és elég meglepőnek találom a helyszínt.
– Végig ez lesz a díszlet a darabban? – kérdezem
Ethantől.
– Istenem, dehogy – feleli. – Minden felvonásban
teljesen más.
Mennydörgésszerű morajlást hallok a távolból, amit
borzalmas loccsanások sorozata követ, és az első
gondolatom az: Mini beleírt a darabba egy élő elefántot,
ami épp most dobta ki a taccsot, de aztán rádöbbenek,
hogy maga Mini az elefánt.
A józan ész szava ellenére elindulok a hang irányába,
és amint elérek a mosdóba, ismét meghallom a rémes
zajt. Látom a fülke ajtaja alól kilógó lábat.
– Mini! – szólok be a fülkébe.
– BLLLLAAARRRRGGGGH – válaszolja, aztán
elgyötörten zihál, mielőtt újra kitaccsol.
A bűz orrfacsaró, ám ennek dacára előrelépek, és
résnyire nyitom az ajtót. A világ legóriásibb
baseballmezét viselő Mini a klotyó előtt térdel.
– Izgulsz vagy rosszul vagy? – kérdezem.
– BLLLLLAAAAAAOOOO.
Óhatatlanul meglep az elképesztő mennyiség, ami
kizúdul Mini eltátott száján. Észreveszek egy kis
salátalevelet, és rögtön azt kívánom, bár ne láttam volna
meg, mert akaratlanul is tűnődni kezdek: talán tacót
evett? Vagy pulykás szendvicset? Kezdem úgy érezni,
hogy menten én is mellé térdelek.
– Jól van, haver, adj csak ki szépen mindent, és nem
lesz semmi baj.
Ekkor Nick ront be a mosdóba, és felnyög:
– Micsoda bűz, micsoda bűz! – Aztán azt mondja: –
El ne cseszd a hajad, Cooper! Ne dugd le a fejed a
vécébe! Órákat szenvedtünk a hajaddal!
Mini köpköd, prüszköl egy kicsit, aztán azt krákogja:
– A torkom. Totál kiszáradt. – Egyszerre döbbenünk
rá: a musical főszereplőjének elment a hangja.
Mini hóna alá nyúlok, ahogy a másik oldalon Nick is,
együttes erővel felemeljük őt, és kirángatjuk a fülkéből.
Lehúzom a vécét, igyekszem nem ránézni a benne lévő,
kimondhatatlan szörnyűségre.
– Te meg mit ettél?
– Egy csirkés meg egy marhahúsos burritót a Burrito
Palotában – feleli Mini. Tök fura a hangja, és ezt ő is
tudja, úgyhogy megpróbál énekelni: – Hol a második
bázis egy... basszameg, basszameg, basszameg elment a
hangom. Bassza meg!
Nick a vállára fekteti Mini egyik karját, én meg a
másikat, visszacipeljük őt a stábhoz, és én azt kiabálom:
– Emberek, Mininek meleg tea kell sok mézzel, meg
Pepto-Bismol, de most rögtön!
Jane odarohan hozzánk, fehér, V-nyakú, fiús póló van
rajta, amire filccel a Phil Wrayson az én emberem
szavakat írta.
– Máris hozom – ígéri. – Mini, kell még más is?
Mini feltartja a kezét, hogy elhallgattasson minket,
aztán felnyög.
– Ez meg micsoda?
– Mi micsoda? – kérdezem.
– Ez a zaj. A távolban. Olyan, mint a... Az isten verje
meg, Grayson, te bevetted a Túl a szivárványont a
válogatásba?
– De még mennyire – válaszolom. – Több verzióját
is.
– MINI COOPER UTÁLJA A TÚL A
SZIVÁRVÁNYONT!
– Elcsuklik a hangja, ahogy ordít. – Bassza meg, totál
elment a hangom. Bassza meg!
– Dugulj el! – szólok rá. – Megoldjuk, haver. Csak ne
hányjál többet!
– Nem maradt bennem kihányható burrito – feleli.
– KUSS LEGYEN - erősködöm.
Bólint. És néhány percre, miközben mindenki fel-alá
rohangászik a bevakolt képét legyezgetve és egymásnak
suttogva, hogy milyen csúcs lesz minden, én magamra
maradok a néma Mini Cooperrel.
– Nem is tudtam, hogy izgulós vagy. A focimeccsek
előtt is így szoktál izgulni? – Nemet int. – Oké, akkor
csak bólints, ha igazam van. Attól félsz, hogy a darab
valójában nem is olyan jó. – Bólint. – Aggódsz a hangod
miatt. – Bólint. – És van más is? Vagy ez minden? – A
fejét csóválja. – Ööö, félsz, hogy nem fogsz változtatni a
homofóbok hozzáállásán.
– Megint nemet int. – Félsz, hogy rókázni fogsz a
színpadon.
– Nem. – Nem tudom, mi még a baj, Mini, de bármi
miatt is aggódsz, szó szerint nagyobb vagy, mint a
félelmeid. Isteni leszel a színpadon. Órákig fog tartani a
tapsvihar. Tovább, mint maga a darab.
– Will – suttogja.
– Haver, pihentesd a hangod.
– Will – ismétli.
– Igen?
– Nem. Will.
– A másik Willre gondolsz – fogom föl, mire Mini
csak megemeli a szemöldökét, és önelégülten vigyorog
rám. – Megnézem, itt van-e – mondom. Húsz perc
múlva kezdődik az előadás, és a színházterem szinte
dugig van. Megállok a színpad szélén, egy pillanatra
végignézek a tömegen, és kicsit úgy érzem magam,
mint egy híresség. Aztán leszaladok a lépcsőn, és lassan
végigmegyek a sorok között a jobb oldali folyosón. Én is
szeretném, ha Will itt lenne. Szeretném, ha lehetséges
volna, hogy az olyan emberek, mint Will meg Mini
barátok legyenek, ne csak balszerencsés próbálkozások.
Bár úgy érzem, ismerem Willt, alig emlékszem, hogy
néz ki. Megpróbálok szemügyre venni minden egyes
arcot minden egyes sorban, és kizárásos alapon rátalálni
Willre. Ezernyi ember SMS-ezik és nevet és fészkelődik
a helyén. Ezernyi ember olvassa a műsorfüzetet,
amiben, mint később megtudom, Mini külön köszönetet
mond Jane-nek meg nekem, amiért „istenkirályságosak"
vagyunk. Ezernyi ember várja, hogy Gary pár órára a
bőrömbe bújjon, és sejtelmük sincs, mit fognak látni. És
persze én sem tudom: tisztában vagyok vele, hogy a
darab sokat változott az elmúlt hónapokban, mióta
olvastam, de fogalmam sincs, milyen lett.
Szóval rengeteg ember van itt, és én mindegyiküket
igyekszem megnézni magamnak. Látom Mr. Fortsont,
aki az MHD gyűléseit szokta vezetni, a párja mellett
üldögél. Látok két igazgatóhelyettest. És ahogy a
középső sorokhoz érek, továbbra is az arcokat
fürkészve, hátha megpillantom Will
Graysont, két idősebb embert látok meg, akik a
folyosó mellől bámulnak rám. A szüleimet.
– Ti meg mit kerestek itt?
Apám vállat von.
– Tudom, hogy ez meglep, de nem az én ötletem
volt.
Anya megböki.
– Mini írt nekünk a Facebookon egy nagyon kedves
üzenetet, amiben személyesen meghívott minket, és ezt
nagyon aranyosnak találtam.
– Ti Mini ismerősei vagytok Facebookon?
– Igen. Ő ismerősölte a jelölésemet – közli anya,
totálisan kudarcot vallva a facebookos
nyelvhasználatban.
– Hát, kösz, hogy eljöttetek. Én a színfalak mögött
leszek, de majd, izé, az előadás után találkozunk.
 – Üdvözöljük Jane-t! – mondja anya nagy
mosolygósan és cinkosan.
– Átadom.
Végigmegyek a jobb oldali folyosón, aztán elindulok
vissza a színpad felé a bal oldalin. Will Graysonnak
nyoma sincs. Miután újra bemegyek a függöny mögé,
meglátom Jane-t, aki egy óriási üveg Pepto-Bismolt tart
a kezében. Fejjel lefelé fordítja az üveget, és azt mondja:
– Mindet megitta!
Mini kiugrik a díszlet mögül, és azt énekli:
– És most már CSOOOOODÁSAN érzem magam! –
A hangja tényleg jónak hallatszik.
– Királyságosság – mondom neki. Odalép hozzám,
és kérdőn néz rám. – Kábé ezerkétszáz ember van itt,
Mini – jelentem a helyzetet.
– Nem láttad őt – mondja, és aprót biccent. – Oké.
Jó. Oké. Semmi vész. Kösz, hogy rám szóltál, fogjam be.
– Szívesen. Meg azt is, hogy lehúztam a több tízezer
liter hányásodat.
– Ja, azt is köszi. – Mély levegőt vesz, aztán fölfújja
az arcát, így szinte tökéletesen kerekké válik a feje. –
Azt hiszem, itt az idő.
Összehívja maga köré a szereplőket meg a stábot.
Letérdel a sokaság közepén, amiben mindenki hozzáér
mindenkihez, mert a természet egyik alaptörvénye az,
hogy a színházi emberek imádnak egymáshoz
nyúlkálni. A Minihez legközelebbi kört a szereplőgárda
alkotja, amelynek minden tagja
– fiúk és lányok egyaránt – baseballszerelést visel.
Mögöttük áll a kórus, akik jelenleg tetőtől talpig
feketében vannak. Jane meg én is csatlakozunk a
körhöz. Mini így szól:
– Én csak szeretnék köszönetet mondani nektek,
mindannyian csodálatosak vagytok, és ne feledjétek:
nem kell félni az eséstől. És sajnálom, hogy az előbb
rókáztam. Csak azért dobtam ki a taccsot, mert annyi
istenkirályságos emberrel vagyok körülvéve, hogy az
már sok volt szegény pocakomnak. – Ez halk, ideges
nevetést vált ki a tömegből.
– Tudom, hogy nagyon izgultok, de higgyetek
nekem: fantasztikusak vagytok. És egyébként is, ez az
egész nem rólatok szól. Rajta, váltsunk valóra néhány
álmot!
Erre kitör a lelkes kiabálás, a színészek drámaian
gesztikulálnak, a stábtagok pacsiznak. A nézőtéren
kialszanak a fények. Három focista a helyére tolja az
első díszletet. Én oldalra húzódom, megállok a barlangi
sötétségben Jane mellett, aki összekulcsolja ujjait az
enyémekkel. Kalapál a szívem, és el sem tudom
képzelni, milyen lehet most Mini bőrében lenni, és
imádkozni, hogy egy liter Pepto-Bismol eléggé bevonja
a hangszálait, hogy el ne felejtse a szöveget, el ne
ájuljon, el ne hányja magát. Még a kulisszák mögött
állni is nehéz, én pedig csak ekkor döbbenek rá, micsoda
bátorság kell ahhoz, hogy az ember kiálljon a színpadra,
és elmondja az igazat. Ahhoz meg pláne, hogy
elénekelje az igazat.
Megszólal a hangosbeszélő:
 – Az előadás zavartalan csúcsszupersége érdekében
kérjük, kapcsolják ki telefonjaikat!
A szabad kezemmel a zsebembe nyúlok, és
elnémítom a mobilomat. Azt suttogom Jane-nek:
– Átragadt rám Mini hányingere.
Mire ő azt suttogja:
– Pszt!
Mire én:
– Te, tényleg mindig totál gyűrött a ruhám?
Mire ő:
– Igen. Pszt!
Megszorítja a kezem. A függönyt széthúzzák. A
közönség udvariasan tapsol. A színpadon minden
szereplő a kispadon üldögél, kivéve Minit, aki idegesen
járkál fel-alá a játékosok előtt.
– Gyerünk már, Billy! Csak türelem, Billy! Várd ki a
labdát!
Rádöbbenek, hogy Mini nem önmagát játssza,
hanem a baseballedzőt. Magát Minit egy dundi gólya
alakítja. A kissrác egyfolytában egyik lábáról a másikra
áll; nem bírom megállapítani, hogy így formálja meg a
karaktert, vagy csak izgul. Megszólal, túljátszottan
lányos hangos:
– Hajrá, fiúk! Hajrá, fiúk! – Ügy hangzik, mintha
flörtölne a fiúkkal. – Jól kiejtjük az ütőt!
– Idióta – gúnyolódik valaki a padon. – Most mi
ütünk.
– Hiába dumálsz, Mininek nem gáz – vág vissza
Gary rímben. – Mini a gumi, te meg a ragasztó: ami róla
lepattan, az hozzád ragadó. – Görnyedt tartásából és
jámbor tekintetéből látom, hogy Gary most is engem
játszik.
– Mini buzi – jegyzi meg valaki.
Az edző megperdül, és a padon ülőkre ordít:
– Na! NA! Nem sértegetjük a csapattársunkat!
– A „buzi" nem sértés – feleli Gary. Vagyis nem Gary.
Ezek nem Gary szavai. Hanem az enyémek. – Csak
tény. Mert hát tényleg van, aki buzi. Meg olyan is van,
akinek kék a szeme.
– Dugulj el, Wrayson! – förmed rá az edző.
A Minit játszó srác hálásan pillant az engem játszó
srácra, aztán az egyik gúnyolódó csapattársuk
színpadias suttogással azt mondja:
– Totál buzik vagytok mindketten.
Én meg azt mondom:
– Hogy lehetnénk buzik? Csak nyolcévesek
vagyunk. – Ez tényleg megtörtént. Elfelejtettem, de
látva az eljátszott pillanatot, eszembe jut.
Aztán a gonoszkodó kölyök azt mondja:
– El akarsz jutni a második bázisra... MINIVEL!
A színpadi énem grimaszt vág. Aztán a Minit játszó
kövérkés gyerek feláll a kispadról, tesz előre egy lépést,
megáll az edző előtt, és azt énekli:
– Hol a második bázis egy meleg srácnak?
Ekkor Mini odalép mellé, beszáll a dalba, és
harmonizálva belevágnak a legzseniálisabb
musicalszámba, amit életemben hallottam. A refrén így
szól:
 Hol a második bázis egy meleg srácnak?
Talán elég, ha övön felüli az érintés?
Nem tudom, mi kellhet másnak,
De lehet, hogy nekem ez még kevés.

A kart karba öltve éneklő Minik mögött a kórus tagjai

– köztük Ethan – röhejesen bonyolult, régimódi
koreográfiájú, magasra rúgós és igencsak látványos
táncba kezdenek, az ütőjüket sétapálcának, a
baseballsapkájukat pedig cilindernek használva. A szám
közepén a srácok egyik fele a többiek feje felé lendíti az
ütőt. A színpad szélén állva jól látom, hogy csak
mímelik az egészet, de amikor a „fejbe kólintott" fiúk
drámaian hátradőlnek, és a zene hirtelen elhallgat, én is
felhördülök a közönséggel együtt. Pillanatokkal később
a srácok egyetlen mozdulattal felugranak, és a szám
folytatódik. Végül Mini meg a gólya a számukat
befejezve letáncolnak a színpadról, miközben a nézők
teli torokból éljeneznek, és ahogy kihunynak a fények, a
verejtékben úszó Mini szinte a karomba zuhan.
– Nem rossz – mondja.
Én csak a fejemet csóválom, teljesen le vagyok
nyűgözve. Jane lesegíti Miniről a cipőjét, és közben így
szól:
– Mini, nem azért mondom, de kész zseni vagy.
A zseni lerántja magáról a baseballmezt, ami alól egy
totál minis, lila pólóing meg vászon rövidnadrág kerül
elő.
 – Ugye, hogy ugye? – kérdi. – Na jó, ideje előbújni
az ősöknek – mondja, és visszasiet a színpadra. Jane
megragadja a kezem, és puszit nyom a nyakamra.
A visszafogott jelenetben Mini bevallja a szüleinek,
hogy „mondhatni eléggé meleg". Az apja némán ül,
miközben az anyja a feltétel nélküli szeretetről énekel. A
dal csak azért vicces, mert miközben az anyukája azt
énekli: „Mi mindig szeretni fogjuk a mi kis Minikénket",
Mini folyton közbevág újabb vallomásokkal, például
„Amúgy lestem a matekdogánál" vagy „Nem véletlenül
vízízű a vodkátok" és „Mindig a kutyával etetem meg a
zöldborsót".
Miután a szám véget ér, a világítás ismét kialszik, ám
Mini nem hagyja el a színpadot. Amikor a színpad újra
fénybe borul, nincs rajta díszlet, viszont a szereplők
színes ruházatából ítélve rájövök, hogy a chicagói meleg
felvonuláson vagyunk. Mini meg Phil Wrayson a
színpad közepén állnak, miközben a többiek
elmasíroznak mellettük, jelszavakat kántálva, és
drámaian hadonászva. Gary annyira hasonlít rám, hogy
az egyenesen fura. Sokkal inkább úgy néz ki, mint én
gólyakoromban, mint amennyire Mini idézi gólyakori
önmagát.
Egy percig beszélgetnek, aztán Mini így szól:
– Phil, meleg vagyok.
Mire én döbbenten azt felelem:
– Na ne!
Mire ő:
– De igen.
 A fejemet csóválom:
– Mármint, meleged van?
– Nem, úgy értem, hogy az a srác – mutat Ethanre,
aki feszülős, rikító sárga atlétát visel – tök helyes, és ha
beszélgetnék vele egy kicsit, és megnyerő lenne a
személyisége, és tisztelne engem, mint embert, akkor
hagynám, hogy szájon csókoljon.
– Te meleg vagy? – kérdezem, mintha még mindig
nem fognám föl.
– Igen. Megértem, hogy nagyon sokkoló. De azt
akartam, hogy te tudd meg elsőnek. Mármint, a
szüleimen kívül.
És ekkor Phil Wrayson dalban tör ki, többé-kevésbé
azt énekli, amit én mondtam, amikor mindez
megtörtént:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy az ég kék?
Hogy a hajad szerinted mindig szép? Hogy a
musicalekből neked soha nem elég? Ne már,
legközelebb azzal jössz majd, hogy a pápa katolikus,
hogy az élet kaotikus, hogy Elton John is buzi, na kuss!
Innentől kezdve egymásnak válaszolgatunk: Mini
arról énekel, mennyire meglepi, hogy magamtól is
tudtam a melegségéről, én pedig arról dalolok, hogy
teljesen nyilvánvaló volt.
– De hát én vagyok a legjobb fociban!
– És te voltál a legmelegebb az oviban.
– Azt hittem, bevetted, hogy a lányok kellenek.
– Haver, rajtad a vak is látja, hogy ki az eseted.
És így tovább. Képtelen vagyok abbahagyni a
nevetést, de igazából el se bírom hinni, hogy milyen
tisztán emlékszik Mini mindenre, és hogy milyen jók
voltunk egymáshoz – a rossz pillanatainkkal együtt –
mindig is. És azt éneklem:
– De mondd csak, ugye én nem jövök be neked?
Ő meg azt feleli:
– Akkor már inkább egy kengurura vetnék szemet.
A hátunk mögött a tánckar pedig kánkánt jár.
Jane a vállamra teszi a kezét, lehúz magához, és azt
suttogja:
– Látod? Ő is szeret téged.
Erre felé fordulok, és megcsókolom őt a dal vége és a
taps kezdete közti sötét, röpke pillanatban. Mivel a
függöny összezárul, hogy átrendezzék a díszletet, nem
látom az állva ünneplő közönséget, de nagyon is hallom.
Mini lerohan a színpadról, és azt kiáltja:
– JUHÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!
– Ezt akár a Broadwayn is játszhatnák – mondom
neki.
– Sokkal jobb, mióta átírtam, hogy a szerelemről
szóljon. Meg a mindenféle szeretetről – teszi hozzá, és
rám pillant, száján félmosoly játszik, és tudom, hogy
ennél nyíltabban soha nem fog fogalmazni. Kettőnk
közül Mini a meleg de én vagyok az érzelgős. Bólintok,
és azt suttogom: köszi. – Bocsi, ha a következő részben
kicsit idegesítő leszek. – Felemeli a kezét, hogy a hajába
túrjon, ám erre Nick előbukkan a semmiből, és átveti
magát egy erősítőn, hogy lefogja Mini karját, azt
üvöltve:
 – NE NYÚLJ A TÖKÉLETES FRIZURÁDHOZ!
A függöny újra szétnyílik, és a díszlet a sulink
folyosóját ábrázolja. Mini épp posztereket ragaszt ki.
Láthatóan idegesítem őt, bosszantom az elcsukló
hangommal. Nem zavar a dolog vagy legalábbis nem
nagyon: elvégre is a szeretet és az igazság összefügg.
Ezután olyan jelenet következik, amiben Mini részeg
egy buliban, és a darabban először – valamint utoljára –
felbukkan a Janey nevű karakter, aki duettet énekel Phil
Wraysonnal, miközben az ájult Mini két oldalán állnak.
A dal végére Gary hangjában hirtelen magabiztosság
csendül, aztán Janey meg én odahajolunk egymáshoz
Mini motyogó, félig öntudatlan teste fölött, és
csókolózunk. Csak fél szemmel figyelem a jelenetet,
mert közben látni akarom Jane mosolyát is, mialatt a
színpadot nézi.
A dalok csak egyre jobbak és jobbak lesznek, míg
végül az első felvonás utolsó számában a közönség
együtt énekel Oscar Wilde-dal, aki az alvó Mininek
dalol.

A színtiszta és egyszerű igazság

Ritkán színtiszta, és nem egyszerű soha.
Mégis mit tehet egy fiú, ha a hazugság
ugyanolyan bűn, mint az igazság maga?

Ahogy a szám véget ér, a függöny összezárul, és a

nézőtéren kigyúlnak a fények. Mini odarohan hozzánk,
mindkettőnk vállára csap, és örömteli rikkantást hallat.
 – Fantasztikusan vicces – mondom neki. – Tényleg.
Egyszerűen... csúcsszuper.
– Juhú! A második felvonás viszont sokkal
komorabb. Az a romantikus rész. Oké oké oké oké,
utána találkozunk! – mondja, azzal elrohan, hogy
megdicsérje, és valószínűleg leszúrja a társulatát. Jane
behúz engem egy hátsó sarokba, ahol elbújhatunk a
díszlet mögött, és azt kérdi:
– Tényleg ilyeneket csináltál? Már a pisis
baseballcsapatban is megvédted Minit?
– Ööö, ő is megvédett engem – felelem.
– A jó szív nagyon szexi – közli Jane, és megcsókol.
Kis idő múlva kihunynak a fények, aztán megint
felvillannak. Jane-nel ismét elfoglaljuk a helyünket a
színpad széli megfigyelőhelyen. A világítás megint
kialszik, jelezve a szünet végét. És egy pillanattal
később megszólal a magasból egy hang:
– A szerelem a leggyakoribb csoda.
Elsőre azt hiszem, hogy maga Isten szól hozzánk,
vagy mi, de hamar rádöbbenek, hogy csak Mini hangja
zeng a hangos-beszélőből. Kezdődik a második
felvonás.
Mini kiül a színpad szélére a sötétben, és így szól:
– A szerelem mindig és mindenhol csoda, minden
egyes alkalommal. De számunkra egy kicsit más. Nem
akarok azzal kérkedni, hogy csodálatosabb – mondja, és
a közönség halkan nevet. – Bár tényleg az. – A fények
lassan gyúlnak ki, és csak most látom, hogy Mini mögött
egy igazi, valódi, hamisítatlan hinta áll, amit mintha egy
játszótérről ástak volna ki, és talán tényleg egyenesen
onnan szállították ide. – Számunkra azért más a csoda,
mert sokan azt mondják, hogy lehetetlen. Ahogy a
Biblia írja: „A pasiknak pediglen bűn pasikkal hálni. " –
Lenéz, aztán a közönségre pillant, és tudom, hogy a
másik Willt keresi, de nem találja. Feláll. – Azt viszont
nem írja, hogy egy pasinak bűn beleszeretnie egy másik
pasiba, mert az lehetetlen, ugye? A buzik csak állatok,
az állatias ösztöneik diktálnak nekik. Az állatok nem
tudnak szerelembe esni. És mégis... – Mini térde
egyszeriben megroggyan, és összeesik a színpadon.
Azonnal odarohannék, hogy felsegítsem, de Jane
megragadja a pólómat, miközben Mini fölemeli a fejét, a
közönségre néz, és azt mondja: – És én mégis csak
esem, és esem, és esem, és esem, és esem.
És pontosan ebben a pillanatban rezegni kezd a
telefonom. Kihúzom a zsebemből. A kijelzőn az áll: Will
Grayson.
 huszadik fejezet

ami elém tárul, az a legbizarrabb dolog a világon.

messze a legeslegbizarrabb.
őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy gideon
meg én időben ideérünk. a chicagói forgalom eleve
hírhedten reménytelen, de ezúttal még annál is
lassabban vánszorgott, mint egy benyugtatózott csiga.
gideonnal kénytelenek voltunk káromkodási versenyt
rendezni, hogy lenyugtassuk magunkat.
és hiába értünk most már ide, akkor is lefogadom,
hogy úgysem fog beválni a tervünk. az ötlet egyszerre
őrült és zseniális, vagyis pontosan az, amit mini
megérdemel. viszont ez a terv egy csomó olyan dolgot
követelt meg tőlem, amit általában el szoktam kerülni,
például:

szóba állás idegenekkel

szívesség kérése idegenektől
hajlandóság arra, hogy totál hülyét
csináljak magamból
hagyni, hogy valaki (gideon) segítsen
nekem

mindezeken kívül egy csomó olyasmi is kell hozzá,

amire nincs semmi ráhatásom, például:
 idegenek kedvessége
idegenek hajlandósága a spontaneitásra
idegenek hajlandósága a gyorshajtásra
mini nem bírja egy felvonásba sűríteni a
musicaljét

biztos vagyok benne, hogy totális katasztrófa lesz ez

az egész. de azt hiszem, épp az a lényeg, hogy ennek
ellenére is meg akarom tenni.
tudom, hogy az utolsó pillanatban érkezünk, mert
amikor belépünk a színházterembe, néhányan épp egy
hintát cipelnek be a színpadra. és nem ám akármilyen
hintát. azonnal felismerem. ez az a bizonyos hinta. és itt
üt be, hogy milyen baromira bizarr ez az egész.

gideon: azt a rohadt.

gideon mostanra mindent tud a történtekről. nem

csak a köztem és mini közt, hanem a köztem és maura,
köztem és anyu, illetve alapvetően a köztem meg az
egész világ között történtekről is. de mégsem vágta a
fejemhez egyszer sem, hogy hülye, szemét, borzasztó
vagy menthetetlen alak volnék. más szavakkal: semmi
olyat nem mondott nekem, amit én szoktam
mondogatni magamnak. hanem azt mondta az ideúton:

gideon: most már mindent értek.

én: tényleg?
 gideon: totálisan. én is pontosan ugyanazt
tettem volna, mint te.
én: nem is igaz.
gideon: de igaz.

és ekkor, totál a semmiből, felém nyújtotta a kisujját.

gideon: esküszöm, nem kamu.

én pedig beakasztottam a kisujjamat a kisujjába. egy

darabig így hajtottunk, a kisujjunkat összekulcsolva.

én: a következő az lesz, hogy vértestvérré

fogadjuk egymást.
gideon: és folyton pizsipartit rendezünk majd.
én: méghozzá úgy, hogy sátrazunk a kertben.
gideon: de a lányokat nem hívjuk meg.
én: milyen lányokat?
gideon: az elméletbeli lányokat, akiket nem
fogunk meghívni.
én: és nasizni is fogunk? gideon: na, mit
gondolsz?

tudtam, hogy lesz nasizás is.

gideon: ugye tudod, hogy őrült vagy?

én: ez neked újdonság?
gideon: mármint, tiszta őrültség, amire
készülsz.
 én: a te ötleted volt.
gideon: de te tetted meg, nem én. vagyis te
teszed meg.
én: majd meglátjuk.

és tök fura, de ahogy a másik will grayson sulija felé

hajtottunk, nekem nem gideon vagy mini járt a
fejemben, hanem maura. miközben a kocsiban ültem
gideon mellett, teljesen jól érezve magamat a bőrömben,
akaratlanul is arra gondoltam, hogy maura pontosan ezt
szerette volna. mindig is azt szerette volna, hogy így
érezzem magam vele. márpedig az soha nem jött volna
össze. de azt hiszem, most először megértem, miért
törte magát ennyire maura ennek reményében. és azt is,
miért törte magát ennyire mini ugyanebben
reménykedve.
gideonnal most a nézőtér végében állunk.
körülnézek, hogy lássam, kik vannak még itt, de a
sötétben senkit sem ismerek fel.
a hinta a színpad hátsó felén marad, miközben
felsorakozik előtte egy csomó fiú meg fiúnak öltözött
lány. tudom,
hogy mini expasijainak parádéja tárul elénk, mert
miután a szereplők sorba állnak, azt éneklik:

társulat: mi vagyunk az expasik felvonulása!

semmi kétségem afelől, hogy a sor végén álló srác én

vagyok (tetőtől talpig feketébe van öltözve, és nagyon
komornak tűnik).
sorra eléneklik a szakító szövegüket:

1. expasi: nem bírom, ha valaki a nyakamba

liheg.
2. expasi: az állandó éneklésedtől kiver az ideg.
3. expasi: túl nagy vagy nekem.
4. expasi: mégse vagy az esetem.
5. expasi: legyünk inkább barátok, jó?
6. expasi: egy focista nem nekem való.
7. expasi: találtam helyetted valaki mást.
8. expasi: meddig húzzuk még a szakítást?
9. expasi: sajna nincs köztünk szikra.
10. expasi: szerintem ez totál nyista.
11. expasi: mi az, hogy nem akarsz
hancúrozni?
12. expasi: a kétségeimen nem tudok
uralkodni.
13. expasi: nekem most sajna túl sok a
dolgom.
14. expasi: a szívbánatod nem az én gondom.
15. expasi: a szerelmünket végig csak te
agyaltad.
16. expasi: félek, hogy az ágyam leszakad
alattad.
17. expasi: vár rám egy könyv otthon, az nálad
sokkal jobb társaság.
18. expasi: szerintem te csak azt szereted,
hogy szükségem van rád.
 ennyi: több száz sms és beszélgetés, több ezer
kimondott és írott szó, egyetlenegy sorba sűrítve. ennyi
marad a kapcsolatokból? a fájdalom tömörített verziója,
minden más
kizárva. ennél egy kapcsolat több. tudom, hogy több
volt ennél.
és talán mini is tudja. mivel minden pasija elhagyja a
színpadot, kivéve a legelsőt, és rádöbbenek, hogy
egyesével végig fogjuk venni az összes volt barátot, és
talán mindegyikük megtaníthat valami leckét mininek
meg a közönségnek.
mivel jó sokáig el fog tartani, mire elérnek a 18.
expasihoz, úgy gondolom, ez most alkalmas pillanat,
hogy felhívjam a másik will graysont. aggódom, hogy
talán ki van kapcsolva a mobilja, de amikor kimegyek az
előtérbe, hogy rácsörögjek (miután megkérem gideont,
hogy találjon helyet kettőnknek), a másik will grayson
fölveszi a telefont, és azt mondja, egy perc, és jön.
azonnal megismerem, bár valahogy mégis más.

én: helló
m.w.g.: helló
én: eszméletlen ez a darab.
m.w.g.: az nem kifejezés. örülök, hogy eljöttél.
én: én is. mert, tudod, támadt egy ötletem.
vagyis, igazából a haverom ötlete volt. de,
szóval, azt csináljuk, hogy...
 elmagyarázom neki.

m.w.g.: ez kész őrület.

én: tudom.
m.w.g.: és szerinted tényleg itt vannak?
én: azt mondták, hogy itt lesznek. de még ha
nem is jöttek el, te meg én legalább itt
vagyunk.

m.w.g.: de te leszel az első. én támogatlak, de

nem hiszem, hogy tudnék első lenni.
én: megegyeztünk.
m.w.g.: ez totál őrület.
én: de miniért megéri.
m.w.g.: igen, érte megéri.

tudom, hogy vissza kéne mennünk a darabra. de

meg akarok kérdezni tőle valamit, most, hogy itt áll
előttem.

én: kérdezhetek valami személyeset, mint will

grayson a will graysontól?
m.w.g.: ööö... persze.
én: szerinted változtak a dolgok? mármint,
ahhoz képest, amikor megismertük egymást?

m.w.g. gondolkozik egy kicsit, aztán bólint.

m.w.g.: ja. azt hiszem, már nem az a will

 grayson vagyok, aki voltam.
én: én sem.

kinyitom az ajtót, és belesek a színházterembe. máris

az ötös számú expasinál tartanak.

m.w.g.: vissza kéne mennem a kulisszák mögé.

jane már biztos aggódik, hol vagyok.
én: jane, mi?
m.w.g.: aha, jane.

annyira édes: legalább kétszáz különböző érzelem

villan az arcán, ahogy kimondja a csaj nevét – az extrém
szorongástól a tökéletes boldogságig.

én: hát, akkor menjünk a helyünkre.

m.w.g.: sok szerencsét, will grayson.
én: sok szerencsét mindannyiunknak.
visszasettenkedek a nézőtérre, és megkeresem
gideont, aki tájékoztat, hogy mi a helyzet.

gideon: a hatos számú expasit csak a

szuszpenzor érdekelte. véleményem szerint
már-már fétis jelleggel.

szinte mindegyik ex ilyen: egyikük sem

háromdimenziós karakter, de hamarosan nyilvánvalóvá
válik, hogy ez szándékos, és mini így akarja
megmutatni, mennyire nem ismerte meg a fiúk
dimenzióit, mivel a szerelem lázában égve nem is
igazán foglalkozott azzal, hogy tulajdonképpen kibe
szeretett bele. ez fájdalmasan őszinte, legalábbis
nekünk, exeknek. (látom, hogy néhány fiú igencsak
feszeng a közönség soraiban, szóval valószínűleg nem
én vagyok mini egyetlen expasija a helyiségben. ) sorra
vesszük az első tizenhét exet, aztán a színpad elsötétül,
és a hintát átrakják a közepére. egyszeriben rivaldafény
világítja meg minit, aki a hintán ül, és olyan, mintha az
életemet visszatekerték volna, hogy lejátsszák nekem,
csak épp musical formájában. pontosan olyan az egész,
ahogy emlékszem rá... aztán mégsem, mert mini új
szöveget talált ki nekünk.

színpadi én: nagyon sajnálom.

mini: nincs mit sajnálnod. beléd estem. és
pontosan tudom, mi az esés vége: földet érés.
színpadi én: de annyira dühös vagyok
magamra. én vagyok neked a legrosszabb a
világon. én vagyok a te kibiztosított
kézigránátod.
mini: én nem bánom, hogy a kibiztosított
kézigránátom vagy.

fura. kíváncsi vagyok, hogy ha én tényleg ezt

mondtam volna, és ha mini ezt mondta volna, akkor
vajon másképp alakult volna-e minden. mert akkor
tudtam volna, hogy megért engem, legalább egy kicsit.
de azt hiszem, meg kellett írnia egy musicalt, hogy
rájöjjön az igazságra. vagy hogy ki tudja mondani.

színpadi én: hát, én bánom, hogy a

kibiztosított kézigránátod vagyok. senkinek
nem akarok a kibiztosított kézigránátja lenni.
de az a különös, hogy most az egyszer úgy érzem,
mintha még a helyén lenne a biztosítószeg.

mini most kinéz a közönségre. nem láthatja, hogy itt

vagyok. de talán akkor is keres, ha tudja, hogy hiába.

mini: én csak azt szeretném, hogy boldog légy.

akár velem, akár mással, akár senkivel. nem
akarok mást, csak hogy boldog legyél. csakis
azt akarom, hogy békélj meg az élettel. a való
élettel. meg velem. nehéz elfogadni, hogy az
élet csupa esés. esés és földet érés és esés és
földet érés. tudom, hogy ez nem ideális.
tudom.

hozzám beszél. saját magához beszél. talán nincs is

különbség a kettő között.
értem őt. most már megértem.
aztán megint nem értem.

mini: de van egy szó, amit phil wraysontól

hallottam egyszer: világfájdalom. ez az a
levertség, amit akkor érzünk, ha a világ nem
olyannak bizonyul, amilyennek szerintünk
 lennie kéne. én az istenverte világfájdalom
óceánjában élek, tudod? ahogy te is. ahogy
mindenki. mert mindenki arra vágyik, bár
lehetséges volna, hogy örökké csak essünk és
essünk, hogy az arcunkba csapjon
a szél, miközben zuhanunk, és fülig érő, hülye
vigyort varázsoljon a képünkre. és tényleg
lehetségesnek kéne lennie. lehetségesnek kéne
lennie, hogy egy életen át eshessünk.

és én azt gondolom: nem.

de komolyan. nem.
mert én egész életemben csak zuhantam. és nem úgy,
ahogy mini gondolja. ő a szerelembe esésről beszél. én
meg az életről. az én zuhanásomnak sosem földet érés a
vége. csak pofára esés. de durván. az ember vagy
belehal, vagy legalábbis meg akar halni. szóval nincs
annál rosszabb érzés a világon, mint így esni. mert
érzed, hogy nem tehetsz ellene semmit. mert tudod, mi
lesz a vége.
én nem akarok esni. és biztos talajon akarok állni.
és az a fura, hogy úgy érzem, most is azt teszem.
mert próbálok valami jót tenni. ugyanúgy, ahogy mini is
próbál valami jót tenni.

mini: még mindig kibiztosított kézigránát vagy,

mert a világ nem tökéletes.

nem, azért vagyok kibiztosított kézigránát, mert a

világ kegyetlen. de valahányszor kiderül, hogy mégsem
az, a biztosítószeg kissé visszakerül a helyére.

mini: és valahányszor... valahányszor újra

megtörténik velem, valahányszor földet érek,
mindig úgy fáj, mintha még soha nem éltem
volna át ilyet.

magasra lendíti magát, teljes erőből rúgkapál, a hinta

meg nyikorog. úgy tűnik, mintha menten leszakadna
alatta az egész, ám ő egyre csak lendíti előre a lábát,
húzza hátra a láncot, és közben beszél:

mini: mert nem bírjuk megállni a

világfájdalmat. nem bírjuk megállni, hogy
elképzeljük, milyen lehetne a világ. és ez
szuper! ez bennünk a legjobb!

most már olyan magasra lendül, hogy odafent nem

világítja be a reflektorfény, a sötétből üvölt le a
közönségre. aztán visszazuhan elénk, óriási alakja lefelé
száguld.

mini: márpedig ha álmodozni akarunk, akkor

pofára is fogunk esni. elvégre nem azt
mondjuk, hogy az ember szerelembe
emelkedik. ezért szeretem magunkat!

a csúcsponton, a lámpák fölött, mini leugrik a

hintáról. olyan rohadtul fürgén és ügyesen csinálja, hogy
alig látom, de a láncba kapaszkodva felhúzza magát,
fölemeli a lábát, aztán ellendül az ülésről, és
belekapaszkodik a színpad fölötti gerendába. a hinta
lehullik, mini viszont nem, és mindenki – a közönség
meg a társulat egyaránt – felhördül.

mini: mert tudjuk, hogy mi az esés vége!

a válasz természetesen az, hogy seggre pottyanunk.

és mini pontosan ezt is teszi. elengedi a gerendát,
lezuhan a hinta elé, és a földre rogy. összerezzenek, és
gideon megfogja a kezem.
nem tudom, hogy az engem játszó srác csak
színészkedik vagy őszinte, amikor megkérdezi minit, jól
van-e. akárhogy is, mini elhessegeti a színpadi
utánzómat, int a karmesternek, és egy pillanattal később
megszólal egy halk szám: a lassú dallamot zongora
játssza. mini a bevezető ütemek alatt mély lélegzetet
vesz, aztán énekelni kezd:

mini:
az egészben az esés a lényeg.
földet érsz, és felállsz, hogy újra eshess.
az egészben az esés a lényeg,
többé nem fogok félni, hogy ismét leessek.

a színpadon teljes a káosz. a társulat tagjai

kétségbeesetten kapaszkodnak egymásba. folyamatosan
azt éneklik, hogy az egészben az esés a lényeg, aztán
mini előrelép, és miközben a többiek tovább dalolnak,
így szól:

mini: lehet, hogy most még féltek az eséstől, és

talán van valaki itt vagy máshol, akire
gondoltok, aki miatt aggódtok, aki miatt
gyötrődtök, és próbáljátok kitalálni, hogy
akartok-e esni, próbáljátok kitalálni, vajon
hogyan és mikor fogtok földet érni. meg kell
mondjam, barátaim: ne agyaljatok többet a
földet érésen, mert csakis az esés számít.

elképesztő. olyan határozottan hisz a saját szavaiban,

hogy szinte fölemelkedik a színpadról. én pedig
rádöbbenek, mit kell tennem. segítenem kell neki
megérteni, hogy maga a hit számít, nem pedig a szavak.
meg kell értetnem vele, hogy a lényeg nem az esés.
hanem a lebegés.
mini szól, hogy kapcsolják fel a világítást a nézőtéren.
körülnéz, de nem lát engem.
nagyot nyelek.

gideon: felkészültél?

erre a kérdésre mindig is az lesz a válasz, hogy nem.

de akkor is muszáj megtennem.

mini: talán van olyan dolog, amit féltek

 kimondani, olyan személy, akit féltek szeretni,
vagy olyan hely, ahova féltek elmenni. az
biztos, hogy fájni fog. fájni fog, mert fontos.

nem, gondolom. NEM.

nem muszáj fájnia.
felállok. aztán szinte azonnal visszaülök. minden
csepp erőmre szükségem van, hogy újra fel tudjak állni.
gideonra nézek.

mini: de én estem, és földet értem, és most itt

állok előttetek, hogy elmondjam, muszáj
megtanulnotok szeretni a zuhanást, mert az
esés a lényeg.

gideon felé nyújtom a kisujjamat. belekapaszkodik a

kisujjával.

mini: csak most az egyszer, merjetek esni!

most már az egész társulat a színpadon áll. látom,

hogy a másik will grayson is besurrant közéjük, gyűrött
farmert és sportzakót visel. egy lány áll mellette, biztos
ő jane, akin phil wrayson az én emberem feliratú póló
van.
mini int, és hirtelen mindenki dalra fakad a
színpadon.

kórus: merjetek esni, merjetek esni

 én pedig még mindig állok. a másik will grayson
szemébe nézek, aki idegesnek tűnik, de azért mosolyog.
és látom, hogy néhányan biccentenek nekem a közönség
soraiból. istenem, remélem, hogy azok, akiket vártam.
mini hirtelen, egy drámai intéssel leállítja a zenét.
kijön a színpad legelejére, és a többiek sötétbe borulnak.
egyedül mini áll a rivaldafényben, a közönségre néz.
néhány pillanatig nem szól, csak figyeli az embereket.
aztán a darab zárásaként azt mondja:

mini: a nevem mini cooper. és ez az én

történetem.

ekkor csönd támad. a közönség várja, hogy

összezáruljon a függöny, hogy véget érjen a musical,
hogy tapsolni kezdhessenek. kevesebb mint egy
másodpercem van. megszorítom gideon kisujját, aztán
elengedem. fölemelem a kezem. mini meglát. a
közönség is meglát. elkiáltom magam.

én: MINI COOPER!

és most már nincs visszaút. nagyon remélem, hogy

ez beválik.

én: a nevem will grayson. és megbecsüllek

téged, mini cooper!
 most mindenki engem néz, és a legtöbben össze
vannak zavarodva. nem értik, hogy ez is a musical
része-e. most mit mondjak? új befejezést írok a
darabnak. ekkor feláll egy huszonéves srác, hipszteres
kardigánban. rám pillant, elmosolyodik, aztán minihez
fordul, és azt mondja:

hipszter: az én nevem is will grayson.

wilmette-ben lakom. és én is megbecsüllek,
mini cooper.

ekkor feláll a hetvenkilenc éves bácsi a leghátsó

sorban.

vén fószer: az én nevem william t. grayson, de

hívhattok willnek. és én aztán nagyon-nagyra
becsüllek, mini cooper.

köszönöm, google. köszönöm, internetes

telefonkönyv. köszönöm, druszák.

negyvenes nőci: üdv! az én nevem wilma

grayson, és Chicagóban lakom. és én is
megbecsüllek, mini cooper.

tízéves srác: helló. én will grayson vagyok. az

ifjabb. az apukám nem tudott eljönni, de
mindketten megbecsülünk téged, mini cooper.
 kéne, hogy legyen még valaki. egy másodéves a
north-westernről.
drámai csönd támad. mindenki körülnéz. aztán feláll
Ő. ha a frenchy’s palackozhatná ezt a srácot, hogy
pornóként árulja, akkor valószínűleg egy éven belül
övék lenne fél chicago. ha abercrombie-nak viszonya
lenne fitchcsel, kilenc hónappal később ez a srác lenne
az eredmény. úgy néz ki, mint egy filmsztár, egy
olimpikon úszó, valamint egy férfi topmodell egyben.
ezüstös felső és rózsaszín nadrág van rajta. minden
porcikája csillog.
egyáltalán nem az én esetem. de...

meleg isten: a nevem will grayson. és imádlak,

mini cooper.

mini, aki meglepő módon mostanáig nem mondott

semmit, ekkor végre megszólal.

mini: 847-555-3982
meleg isten: 847-555-7363
mini: VALAKI LEÍRNÁ NEKEM EZT A
TELEFONSZÁMOT?

a közönség fele bólogat.

aztán megint csönd támad. igazság szerint kicsit ciki a
helyzet. és fogalmam sincs, hogy leüljek-e, vagy mi
legyen.
aztán nesz hallatszik a színpad hátsó feléből. a másik
will grayson kilép a kórusból. odamegy minihez, és a
szemébe néz.

m.w.g.: tudod, mi a nevem. és szeretlek, mini

cooper. bár nem egészen ugyanúgy, mint
ahogy a rózsaszín nacis csávó szerethetne
téged.

és ekkor megszólal a csaj, aki biztosan jane.

csaj: az én nevem nem will grayson, de én is

baromira megbecsüllek, mini cooper.

irtó furcsa. a társulat tagjai egyesével megmondják

mini Coopernek, hogy nagyra becsülik. (még a phil
wrayson nevű srác is – ki hitte volna?) aztán a közönség
is beszáll. sorról-sorra haladva minden néző követi a
példánkat. van, aki szóban fejezi ki a megbecsülését.
van, aki énekelve. mini sír. én is sírok. mindenki sír.
nem is figyelem, milyen sokáig tart. aztán, amikor
véget ér, felzeng a taps. ilyen tapsvihart még életemben
nem hallottam.
mini kiáll a színpad szélére. az emberek virágokat
dobálnak neki.
összehozott minket. ezt mindannyian érezzük.

gideon: jó voltál.

megint összekulcsoljuk a kisujjunkat.

 én: igen, jók voltunk.

bólintok a másik will graysonnak, aki még mindig a

színpadon áll. biccent nekem. van valamink, ami
összeköt minket.
de megmondjam, mi az igazság?
ilyenje mindenkinek van.
ez az átkunk és áldásunk, ez a próbánk és
szerencsénk, ez a mi az-unk.
folytatódik a taps. felnézek mini Cooperre.
igaz, hogy mázsás, de most akkor is lebeg.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Kinyilvánítjuk, hogy Jodi Reamer rettenthetetlen

ügynök, és ezenkívül kinyilvánítjuk, hogy
mindkettőnket lenyomna szkanderben, akár egyszerre
is.
Kinyilvánítjuk, hogy a barátaink orra az ő
magánügyük, és nem feltétlenül díjazzák, ha
hozzányúlunk.
Kinyilvánítjuk, hogy ez a könyv nem létezne, ha
Sarah Urist Green nem kacagott volna hangosan, amikor
felolvastuk neki az első két fejezetet réges-régen, egy
messzi-messzi lakásban.
Kinyilvánítjuk, hogy kicsit csalódottak voltunk,
amikor kiderült, hogy a Penguin ruházati márkának
semmi köze a Penguin könyvkiadóhoz, mert nagyon
szerettünk volna engedményes áron elegáns
pólóingekhez jutni.
Kinyilvánítjuk, hogy Bill Ott, Steffie Zvirin, valamint
John tündér keresztanyja, Ilene Cooper a
legeslegcsúcsabbak az egész világon.
Kinyilvánítjuk, hogy miként a Holdat sem láthatnánk
soha, ha nem lenne a Nap, minket sem láthatna soha
senki, ha nem vetülne ránk író barátaink zseniális és
mindig ragyogó fénye.
Kinyilvánítjuk, hogy egyikünk csalt az érettségin, bár
nem szándékosan.
Kinyilvánítjuk, hogy a nerdfighter közösség király.
Kinyilvánítjuk, hogy egyetlen ember sem veszítheti
el Isten szeretetét csak azért, mert olyan, amilyennek
maga Isten teremtette.
a másik will grayson arcára rettegés ül ki.