YLIASTER DALETH

Élő mágia
Mágia és természetfeletti a modern világban

BIOENERGETIC
Budapest, 2001
 Yliaster Daleth
Bioenergetic Kft., 2001

Kiadja a Bioenergetic Kft.

2081 Piliscsaba
Cosmos Természetgyógyász Központ

Felelős kiadó: Schneider Gábor

Nyomdai munkálatok: Sárosi és fiai kiadói és nyomdaipari Bt.
Fót, Vörösmarty tér 3.
Telefon/Fax: 06 (27) 361-036
E-mait: sarosi©satimex.tvnet.hu

Ernyei Adriennek,
akivel gyakran bolyongok a módosult tudatú éjszakában,
a mélységek spirális ösvényein
 Tartalomjegyzék
I. FEJEZET: BEVEZETÉS A MÁGIA VILÁGÁBA......................................................................................................6
A mágia meghatározása............................................................................................................................................ 6
A mágia két útja......................................................................................................................................................... 6
Goécia és theurgia..................................................................................................................................................... 7
A szimpátia-tan.......................................................................................................................................................... 8
A bábuvarázs............................................................................................................................................................. 8
Termékenységi, gyógyító és vadászmágia................................................................................................................9
Az átviteli mágia......................................................................................................................................................... 9
Mágia és autoszuggesztió....................................................................................................................................... 10
Az átöltöztetett holttest............................................................................................................................................. 10
Voodoo-halál............................................................................................................................................................ 11
A mágikus őserő...................................................................................................................................................... 11

II. FEJEZET: A MÁGIA ÚJJÁSZÜLETÉSE ÉS A GÓTIKUS OKKULTIZMUS.........................................................12

Gyökerek és források............................................................................................................................................... 12
Eliphas Lévi és mesterei.......................................................................................................................................... 13
A mágia három alaptörvénye................................................................................................................................... 14
A titokzatos B. L....................................................................................................................................................... 14
A ház és a szellem................................................................................................................................................... 14
Rózsakeresztes regény........................................................................................................................................... 15
Az „ördögi” Mr. Pike................................................................................................................................................. 15
Színésznőből médium.............................................................................................................................................. 16
Eliphas Lévi angol tanítványa.................................................................................................................................. 16
Hargrave Jennings fallikus kultusza......................................................................................................................... 17
Az Arany Hajnal Hermetikus Rendje........................................................................................................................ 17
A királynő mágusa................................................................................................................................................... 18
Tanulóévek.............................................................................................................................................................. 18
Börtön után karrier................................................................................................................................................... 19
A fületlen ember és a vörös oroszlán......................................................................................................................19
Az angyalok ajándékai............................................................................................................................................. 20
A nyugati ablak angyala........................................................................................................................................... 20

III. FEJEZET: A MODERN ALKÍMISTÁK.................................................................................................................21

Mesmerista alkímia.................................................................................................................................................. 21
A Golden Dawn és az alkímia.................................................................................................................................. 21
A különös pap.......................................................................................................................................................... 22
Egy józan és egy bohém francia alkimista...............................................................................................................22
Lucifer követői.......................................................................................................................................................... 23
Strindberg aranya és az argentaurum.....................................................................................................................23
A katedrálisok titka................................................................................................................................................... 24
Az argonauták hagyatéka........................................................................................................................................ 24
A titokzatos Fulcanelli.............................................................................................................................................. 25
Babakocsit a mesternek........................................................................................................................................... 25
Találkozás a gázgyárban......................................................................................................................................... 25
Egy Lévi-követő, egy paracelsiánus és egy playboy alkimista................................................................................26

IV. FEJEZET: RUNÁK ÉS RENDEK........................................................................................................................ 26

Guido von List és a rúnamágia................................................................................................................................ 27
Sárkányfog-vetemény.............................................................................................................................................. 27
Az új templomosok................................................................................................................................................... 28
A Germán Rend és a szvasztika.............................................................................................................................. 28
Thule mágusai......................................................................................................................................................... 29
Hitler és a rettenetes idegen.................................................................................................................................... 29

V. FEJEZET: ALEISTER CROWLEY, AZ ÚJ VILÁGKORSZAK PRÓFÉTÁJA.......................................................29

Előző inkarnációk..................................................................................................................................................... 29
A „próféta” élete....................................................................................................................................................... 30
Magick, avagy a „próféta” mágiája........................................................................................................................... 38
A Magick összetevői................................................................................................................................................ 38

VI. FEJEZET: MÁGIA ÉS TERMÉSZETFELETTI A MODERN MŰVÉSZETBEN...................................................41

A realista magatartás szürrealista bírálata..............................................................................................................41
Szimbolista reakció.................................................................................................................................................. 42
A szimbolizmus transzcendens irányultsága...........................................................................................................42
Egy royalista előfutár............................................................................................................................................... 42
Rózsák háborúja...................................................................................................................................................... 43
Rózsakeresztes szalonok........................................................................................................................................ 43
Az ember árnyéka.................................................................................................................................................... 44
Rontás az árnyékon keresztül.................................................................................................................................. 44
Az árnyék elvesztése............................................................................................................................................... 45
A Doppelgánger....................................................................................................................................................... 45
A szürrealizmus két útja........................................................................................................................................... 45
A tudatalatti három rétege........................................................................................................................................ 46
Véletlen elszólások, delejes finalitás és mágikus pont............................................................................................46
Szürrealista próféciák.............................................................................................................................................. 47
A fehér kör és a kioperált szem............................................................................................................................... 47
Az automatikus írás................................................................................................................................................. 48

VII. FEJEZET: A. O. SPARE, A VARÁZSLÓ-FESTŐ..............................................................................................48

William Blake szelleme............................................................................................................................................ 48
A boszorkány és az indián sámán tanítványa.........................................................................................................48
A segítő szellemek három fajtája............................................................................................................................. 49
Segítőkész halottak.................................................................................................................................................. 49
Szellem a palackban................................................................................................................................................ 49
Állat alakú familiárisok............................................................................................................................................. 50
Sámánok hagyatéka................................................................................................................................................ 51
A Zos-Kia kultusz..................................................................................................................................................... 51
Atavisztikus újjáélesztés és szigillizáció.................................................................................................................. 51
Halál-pozitúra és szexuálmágia............................................................................................................................... 52
A leleplezett Ízisz .................................................................................................................................................... 52

VIII. FEJEZET: DION FORTUNE, „A XX. SZÁZAD PAPNŐJE”..............................................................................53

Látszat és valóság, látható és láthatatlan................................................................................................................53
A pszichikus vámpír és a lélek mélységei................................................................................................................53
A Golden Dawn beavatottja..................................................................................................................................... 53
A Fekete Ízisz.......................................................................................................................................................... 54
A hús és a vér istennője........................................................................................................................................... 54
Asztrális támadások és pszichikus önvédelem........................................................................................................55
„Utazás” Avalonba................................................................................................................................................... 55

IX. FEJEZET: A DRUIDÁK VISSZATÉRÉSE..........................................................................................................56

A nyugat mágusai.................................................................................................................................................... 56
Stonehenge és a druidák......................................................................................................................................... 56
A Nap, a bárka és Atlantisz...................................................................................................................................... 57
A druidizmus újjászületése...................................................................................................................................... 57
Modern druidák........................................................................................................................................................ 58

X. FEJEZET: TÜNDÉREK ÉS BOSZORKÁNYOK..................................................................................................58

A wicca forrásai........................................................................................................................................................ 59
A coven.................................................................................................................................................................... 59
A boszorkányság eredete........................................................................................................................................ 59
Tizenkettő plusz egy................................................................................................................................................ 60
„Gyűljetek össze meztelenül”................................................................................................................................... 60
Tündérhagyomány................................................................................................................................................... 61
Vidor Anderson beavatása....................................................................................................................................... 61
Tanítványból mester................................................................................................................................................ 62
„Poéta, liget és király”.............................................................................................................................................. 62
A Nagy Istennő kiválasztottja................................................................................................................................... 62
Tündérekkel táncolók............................................................................................................................................... 63
A varázscsomó........................................................................................................................................................ 63
A ligatúra.................................................................................................................................................................. 54
Gyilkos csomók, gyógyító csomók........................................................................................................................... 64
Lilith, a boszorkányok istennője............................................................................................................................... 64
Ádám első felesége................................................................................................................................................. 65
Halhatatlan “nőstényördög”...................................................................................................................................... 65
„Kifelé Lilith”............................................................................................................................................................. 65
A madárlábú istennő és a szőrös lábú királynő.......................................................................................................66
A sötét istennő......................................................................................................................................................... 66

XI. FEJEZET: A MACUMBA.................................................................................................................................... 67

Afrikai istenek Amerikában...................................................................................................................................... 67
A candomblé és az orixák........................................................................................................................................ 67
Az afro-brazil panteon.............................................................................................................................................. 68
Az umbanda és az ősök szellemei........................................................................................................................... 68
A quimbanda és a sötétség hatalmai.......................................................................................................................69
XII. FEJEZET: MÁGIKUS NÖVÉNYEK ÉS „TÚLVILÁGI” UTAZÁSOK...................................................................69
A pejot és hatása..................................................................................................................................................... 70
Istenek ajándéka...................................................................................................................................................... 70
Egyetemes orvosság, afrodiziákum és doppingszer...............................................................................................70
A nagy pejot-zarándokút.......................................................................................................................................... 71
Utazás a szarvasisten hátán.................................................................................................................................... 71
Pejotkultusz és szellemtánc..................................................................................................................................... 72
Teonanacatl, avagy az istenek húsa.......................................................................................................................72
Élő gombakultusz..................................................................................................................................................... 73
Gombatörpék........................................................................................................................................................... 73
Az istenek honába vezető ösvény...........................................................................................................................74
Drágakőzsinór.......................................................................................................................................................... 74
Halottak liánja.......................................................................................................................................................... 75
Az ayahuasca huszonkét típusa.............................................................................................................................. 75
Jurema-utazás a szellemek birodalmába................................................................................................................76
A részegítő kígyó és a sírvirág................................................................................................................................. 76
Szent Péter kaktusza............................................................................................................................................... 77

XIII. FEJEZET: A PENTAGRAMMA JEGYÉBEN....................................................................................................77

A pentagramma jelentései és elnevezései..............................................................................................................78
Miért épp a pentagramma?...................................................................................................................................... 78
Salamon pecsétje.................................................................................................................................................... 79
Sir Gawain pajzsa.................................................................................................................................................... 79
A magas mágiától a népi mágiáig............................................................................................................................80
Eliphas Lévitől a modern boszorkányságig.............................................................................................................81
I. fejezet

Bevezetés a mágia világába

Bátran kijelenthetjük, hogy a mágia egyidős az emberiséggel, és a jelekből ítélve nemcsak megelőzi az
emberi szellem legfontosabb megnyilatkozási formáit, mint amilyen a művészet, a tudomány, a vallás vagy a
filozófia, hanem előzménye, kezdete, kiindulási alapja is azoknak. A mai ember számára már egyáltalán nem
nyilvánvaló, sőt meglepően hangzik az az állítás, hogy világunk a mágia őstengeréből emelkedett ki. A
mágiában gyökerezik szinte minden, aminek eredete a múlt ködébe vész. Mágikus-rituális eredetű és sokáig
ilyen célokat szolgált egyebek között a képzőművészet, a zene és vele együtt számos hangszer, a tánc, a
színjátszás, a maszk, a test és az arc kifestése; a tetoválás, a Iegtöbb ékszer, illetve ékszertípus, számos
ruhadarab, öltözetkiegészítő, hajviselet, dísz, díszítő motívum, ünnep, szertartás, népszokás, udvariassági
formula, beszédfordulat, gesztus, jel, jelzés, jelvény, jelkép és szimbólum. Ezen persze nincs mit
csodálkozni, hiszen az ősi, archaikus ember egész életét áthatotta a mágia. Jelen volt szinte minden
gondolatában, tettében, cselekedetében és tevékenységében, élete minden szakaszában, mozzanatában és
fordulatában. Benne volt a születésben és a halálban, a betegségben és a gyógyításban, a bőségben és az
ínségben, a szerelemben és a gyűlöletben, a házasságban és a szexualitásban, a csecsemőgondozásban
és a gyermeknevelésben, a nemi érésben és a felnőtté válásban, a vadászatban és a halászatban, a
földművelésben és az állattenyésztésben, a kézművességben és a kereskedésben, a sikerben és a
kudarcban, a háborúban és a békében, de még a táplálkozásban és az ürítkezésben is.

Az archaikus ember kétségkívül mágikus univerzumban élt. Ez a mágikus ősidő, vagy ahogy az ausztráliai
bennszülöttek (az “abók”) nevezik, az “álomidő” volt az emberiség történetének leghosszabb korszaka. Ezt
váltotta fel később a hit és a vallás által meghatározott szakrális korszak, amely végül a modern ember
profán világába torkollt, amelyben ugyan még mindig jelen van a mágia és a szakralitás, pontosabban a
vallás, de jórészt már csak komolytalan, felhígult, konvencionális, moralisztikus, illetve elüzletiesedett,
árucikké degradálódott formában, vagy éppen kiürült, élettelen, anakronisztikus őskövületként.

A mágia meghatározása

Mielőtt példák segítségével részletesebben is megismerkednénk a mágiával kapcsolatos különféle

tanításokkal, elméletekkel, nézetekkel, feltételezésekkel, megközelítési módokkal, vessünk egy pillantást
magára a mágiára, a mágia fogalmára. Egy régebbi írásunkban már közzétettük a mágia általunk
megfogalmazott definícióját, amely így hangzik:
A mágia az a rituális tevékenységgel megerősített tudati akció, amely a fizikai közvetítők kiiktatásával hoz
létre előre meghatározott változásokat a külső világban.
Mindehhez még hozzátettük és most is hozzátesszük, hogy az ilyen értelemben felfogott mágia kétségkívül
a legmagasabb rendű emberi tevékenység, mivel segítségével az ember - minden más fizikai és szellemi
tevékenységtől eltérően - közvetlenül viheti át akaratát az őt körülvevő világra.
A mágiának nevezett technika, tudomány és művészet egy meglehetősen bonyolult és szerteágazó
rendszer, amelyet a legkülönfélébb rendszerek, megfontolások, szempontok és rendezőelvek szerint lehet
területekre, fokozatokra, rétegekre, utakra, vonulatokra vagy irányzatokra osztani. Így például kategorizálni,
osztályozni, rangsorolni lehet a mágiát céljai, szándékai, módszerei, metódusai, technikái, eszközei,
összetevői, tárgyai vagy alanyai szerint. Ezekre a rendszerezésekre, illetve rendszerezési kísérletekre
később még többször visszatérünk, egyelőre azonban csupán néhány alapvető megkülönböztetésre hívnánk
fel a figyelmet.

A mágia két útja

Először is a mágia két jól elkülöníthető szintjéről, szférájáról és egyben útjáról ejtenénk szót. Az alacsonyabb
szint, a gyakorlati vagy operatív mágia művelője szubtilis energiákat, színfalak mögötti erőket hoz
működésbe vagy állít a szolgálatába, gyakran anélkül, hogy tisztában lenne azok valódi mibenlétével, igazi
természetével és persze veszélyeivel. A fizikalitás feletti, de az ember alatti láthatatlan természet, vagyis az
étheri és az asztrális világ érzékeken túli rejtett erőit, megfoghatatlan “lényeit” (az elementálokat, démonokat
és egyebeket), kitapinthatatlan erővonalait és energiaközpontjait manipuláló, megcsapoló és - a
legkülönfélébb, gyakran nagyon is evilági, profán célokra - felhasználó mágia gyakorlásához nincs szükség
igazi emberfeletti képességekre, csupán bizonyos ősi technikák elsajátítására, áthagyományozott rítusok és
szertartások, mozdulatok és testtartások, varázsigék és ráolvasások, jelek, jelképes tárgyak, talizmánok és
egyéb kellékek alkalmazására, valamint egy sajátos transzállapot vagy egy nem hétköznapi
összeszedettség, kihegyezettség - narkotikumokkal, tánccal, légzőgyakorlatokkal, önhipnózissal vagy más
eszközökkel történő - előidézésére. Ezeket a technikákat és módszereket az archaikus közösségekben, a
természeti népek körében, a törzsi társadalmakban a sámánok, a varázslók, a mágikus gyógyítók és a
boszorkánymesterek őrizték és adták tovább tanítványaiknak. A későbbi társadalmi formációkban
adeptusok, hierophantok és más mesterek által irányított beavatási iskolák és ezoterikus irányultságú titkos
társaságok látták el ugyanezt a feladatot. Időközben azonban ezek az ősi metódusok annyira felhígultak,
eltorzultak és túlbonyolódtak, hogy jórészt hatástalanná váltak, vagy ha nem, akkor alkalmazóik és
felhasználóik váltak képtelenné, alkalmatlanná arra, hogy - elérvén a megfelelő tudatállapotot - élővé tegyék,
erővel töltsék fel azokat. Mert - talán mondanunk sem kell - nem a formálisan előadott szertartások, a biztos
vagy bizonytalan kézzel megrajzolt mágikus ábrák és a betanult vagy felolvasott idézőformulák varázsolnak,
hanem az azokat megelevenítő, illetve az akaratát általuk felerősítő és kivetítő ember. Egy mágikus rítus
tehát nem véghezvitele, hanem véghezvivője által működik (azaz nem „ex opere operato”, hanem „ex opere
operantis”). Vagy ahogy Julius Evola írja: „A rítus struktúrái legalább annyira hasznavehetetlenek
önmagukban, mint egy olyan motor alkatrészei és szerkezetei, amelybe nem vezettek elektromos áramot...
ahogy egy gépezetet is csak a megfelelő energiával lehet beindítani, úgy az egész mágikus apparátus sem
működik önmagától, csakis az operátor tényleges hatalma által, legyen az akár veleszületett, akár elsajátított
képesség. A mágiát éppen ezért nem lehet csak úgy felmelegítve működtetni, könyvekből és könyvtárakból
előbányászott ősi rítusokhoz folyamodva.”
Ennek a fajta mágiának egy igen alacsony színvonalú, degradált formáját gyakorolják azok az igazi, tehát
nem bűvésztrükkökkel operáló parafenomének, akiknek ugyan van némi velük született, vagy bizonyos
betegségek, illetve balesetek hatására felszínre került, aktiválódott mágikus képességük, de megfelelő
tradicionális háttér vagy autentikus mester hiányában sejtelmük sincs arról, hogy valójában honnan
származik vagy mi is az az erő, amellyel kanalakat hajlítgatnak, órákat állítanak meg vagy indítanak el,
tárgyakat mozgatnak érintés nélkül, betegeket gyógyítanak kézrátétellel és más, hasonló „csodákat” visznek
véghez.
A mágia másik szféráját általában magas mágiaként emlegetik, de a szakirodalomban találkozhatunk a
transzcendentális és az isteni mágia elnevezéssel is (megjegyzést érdemel azonban, hogy az elnevezések
körül meglehetően nagy a zűrzavar. A magas mágia követője nem sok figyelmet fordít és nem sok időt
pazarol a külső világ, a hétköznapi élet szubtilis, fizikalitás feletti, de azért a természet körébe tartozó
erőkkel, energiákkal történő manipulálására. Nem az azt lehetővé tevő ősi technikák elsajátítását és minél
kifinomultabb módon és persze minél hathatósabban való gyakorlását tűzi ki célul maga elé, hanem azt,
hogy kifelé irányuló személyiségét, külvilág alkotta ál-énjét fokozatosan felszámolva, egyre beljebb és
beljebb hatoljon önmagába, amíg csak el nem éri, fel nem fedezi (vagy fel nem építi) igazi énjét, lénye
középpontját, önmaga lényegét, esszenciáját, azt a megfoghatatlan, ragyogó, szilárd, isteni magot, azt a
belső napot, amely egybeesik a világ vertikális tengelyével, majd ezen felemelkedve elérje a
megvilágosodást, és a lét centrumában birtokba vegye azokat az erőket, amelyek a világot fenntartják és
irányítják. Amikor ez bekövetkezik, többé nem egy kiszolgáltatott és leselejtezhető bábu lesz a sok közül a
világ színpadán, hanem az a halhatatlan és tökéletesen szabad individuum, aki a színfalak mögött a
zsinórokat mozgatja. Az igazi mágus nem más, mint a megvilágosodott, felébredett, s ezáltal minden
kondicionáltságtól megszabadult ember, akiről Gustav Meyrink ezt írja: „Igazán halhatatlan a teljesen
felébredett ember. A csillagok és az istenek idővel elenyésznek, csupán ő marad meg és ő tehet meg
mindent, amit akar. Előtte nem létezik semmiféle isten. Az, amit a vallásos ember istennek hív, nem más,
mint egy állapot. Gyógyíthatatlan vaksága akadályt állít elébe, amelyet nem mer átugorni. Képmást készít
magának, hogy azt csodálja, ahelyett, hogy azzá válna.”

Goécia és theurgia

Az iméntivel rokon, vagy csaknem azonos az a megkülönböztetés, amely a mágia birodalmát a goécia és a
theurgia tartományára osztja. A goécia (goetia) művelője az ember alatti, de fizikalitás feletti létsíkok erőit és
lényszerű megnyilvánulásait, a gyakran konkrét személyként megjelenő, névvel és tulajdonságokkal
rendelkező démonokat próbálja meg leigázni, munkára fogni, szolgálatra kényszeríteni. Ezért emlegetik
egyébként a goéciát démonomágiaként is. A magasabban elhelyezkedő tartomány, a theurgia ezzel
szemben a természet- és emberfeletti világ meghódítását célozza. Ezt fejezi ki elnevezése is, amely
istenteremtést jelent, és amely végső soron arra a folyamatra utal, amelynek során a mágus halandó, földi
önmagából - amelyet feláldoz és hamuvá éget, mint a főnix - megteremti halhatatlan, égi önmagát.
A goéciát sokan az önös érdekből, világi célok és javak megszerzéséé, s gyakran destruktív szándékkal
alkalmazott fekete mágiával, a theurgíát pedig a jószándékú, önzetlen, mások javát szolgáló fehér mágiával
azonosítják. Ez persze túlságosan is leegyszerűsítő szemlélet, ugyanis a goéciát is be lehet vetni
egyértelműen pozitív célok érdekében, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a megfelelő hozzáállással és
felkészültséggel gyakorolt goécia akár a theurgia előszobája is lehet, a theurgia szintjén pedig már nemigen
lehet jóról és rosszról beszélni, vagy ahogy Gustav Meyrink fogalmazott a magas mágia és a felébredés
útján járók nevében A zöldarcú kísértet című ezoterikus regényében: „Ők hisznek valamiféle jóban és
rosszban, mi viszont tudjuk, hogy jó és rossz nem létezik, csupán igaz és hamis van.”
A szimpátia-tan

A mágia hagyományos szempontok szerinti kettéosztásától, azaz az előző oldalakon ismertetett alsó és
felső, illetve démoni és isteni szférára (goéciára és theurgiára) történő szétválasztásától jelentős mértékben
eltér az a felosztás, amelyet James Frazer tett közzé korszakalkotó vagy legalábbis iskolateremtő művében,
a máig népszerű Aranyágban. Frazer a mágikus művészeteket, vagyis a gyakorlati mágiát összefoglaló
néven szimpatetikus, azaz szimpátián alapuló mágiaként emlegeti, abból az ősi elképzelésből kiindulva,
hogy „a dolgok a távolból titkos szimpátia útján hatnak egymásra, és hogy az impulzus az egyikről a másikra
olyan úton-módon vivődik át, amelyet a láthatatlan éter egy fajtájaként gondolhatunk el”. Cornelius Agrippa a
De occulta philosophiában szintén említést tesz erről a mágikus alapelvről: „Az egyiptomiak... azt az erőt
nevezték mágikusnak, amely a hasonlókat hasonló, a megfelelőket pedig megfelelő dolgok útján képes
számunkra megszerezni. Ezt az alsóbb- s felsőbbrendű dolgok egymással való összefüggésén alapuló
vonzerőt hívták a görögök szümpatheiának.” A szimpátia-tan, azaz „a minden dolgok szümpatheiájá-„nak
egyik legkorábbi megfogalmazója a mendészi Bólosz volt, akit Pszeudó-Démokritoszként is emlegetnek,
mivel munkái egy részét a mestereként tisztelt atomista filozófus neve alatt tette közzé. Bólosz több
értekezésében is tárgyalja a természetben fellelhető mágikus összefüggéseket, és ő volt az első, aki
rendszerbe szedte a bolygók, az állatok, a növények, a fémek, a drágakövek, a színek és egyebek
szimpátián alapuló kapcsolatait, megfeleléseit, korreszpondenciáit (például Vénusz - galamb - rózsa - réz -
smaragd - zöld stb.). Ez az egyre bővülő, táblázatokba foglalt rendszer mind a mai napig az egyik
legerősebb alappillére a nyugati rituális mágiának. Plinius a Historia naturalisban többször megjegyzi, hogy
művét a természetes szimpátiák feltárásának és bemutatásának szenteli. Cicero az istenek természetéről
(De natura deorum) szóló írásában szintén említést tesz a szimpátián alapuló mágiáról: „A világ részeinek
egymás iránti harmóniája nem volna lehetséges, ha nem tartaná őket össze valamilyen isteni szellem. Ebből
kiindulva az emberek meg vannak győződve arról, hogy elérhetik a szimpátiahatásokat: ha a létezők egyik
felét érzéssel hatják át, akkor analóg módon a létezők másik felében is bekövetkezik ez a mesterségesen
létrehozott változás. Ez az analógiavarázs: elbeszélnek, megjelenítenek vagy megalkotnak valami ahhoz
hasonlót, amit el akarnak érni, és ez ex opere operato előidézi a kívánt eseményt.”
A szimpatetikus mágiának két alaptípusa különböztethető meg. Az egyik a homeopatikus (hasonlósági) vagy
imitatív (utánzó), a másik pedig az átviteli mágia. A homeopatikus vagy imitatív mágia azon az ősi alapelven
nyugszik, hogy „a hasonló hasonlót hoz létre”, vagyis hogy egy élőlényre annak képmásán keresztül is
hatást gyakorolhatunk, illetve, hogy egy kívánt esemény bekövetkezését annak eljátszásával, imitálásával is
előidézhetjük. Az átviteli mágia arra az elképzelésre vezethető vissza, hogy mindazok a dolgok, amelyek
valaha kapcsolatban álltak vagy érintkeztek egymással, szétválásuk után is hatnak egymásra, még akkor is,
ha időközben jókora távolságra kerültek egymástól.

A bábuvarázs

A hasonlósági mágia egyik legnépszerűbb, a világ szinte minden részén ismert és alkalmazott formája a
bábuval vagy egyéb képmással végzett rontás. A varázslat véghezvivője elkészíti a kiszemelt áldozat élethű
vagy absztrakt képmását, majd aszerint, hogy milyen sorsot szán az ábrázolt személynek, „megkínozza”
vagy elpusztítja azt. Ha fájdalmat akar okozni ellenségének, tűvel szurkálja, tapossa vagy a tűz fölé tartja, ha
a halálát kívánja, elégeti, szétszaggatja, „vízbe fojtja” vagy eltemeti a képmását. Bizonyos fajta szerelmi
varázslatokhoz a vágyott személy képmása mellett az epekedő fél képmására is szükség van, tekintve, hogy
a két bábut szorosan össze kell kötözni, mintha szenvedélyes szerelemben egyesülnének. Az észak-
amerikai csipevéj indiánok fából faragták ki ellenségük képmását. (Az ilyen bábukat egyébként a legtöbb
helyen úgy készítik el, hogy egyértelműen felismerhetők legyenek rajta az ábrázolt személy legjellemzőbb
vonásai, legfőbb jellegzetességei.) A bábut ezután megszurkálták, lenyilazták vagy elégették, attól függően,
hogy megkínozni, megbetegíteni vagy megölni akarták-e ellenségüket. Paracelsus egy értekezésében kifejti
a képmással végzett varázslatokkal kapcsolatos nézeteit. Szerinte fontos, hogy a képmás az ábrázolt
személy közelében készüljön el, mert ezáltal feltöltődik az emberi testből kiáradó szubtilis energiákkal. Egy
élő személyről készült, hosszasan festett portré például olyan töményen átitatódik az ábrázolt személy csak
rá jellemző kisugárzásával, hogy soha nem szűnő, érzékeny okkult kapcsolat alakul ki modell és képmás
között. (Ez az elmélet azonban bizonyos szempontból már az átviteli mágia felé közelít.) A perui indiánok
zsiradékkal elkevert agyagból készítették el ellenségük képmását. Ezt éjszaka kivitték az áldozat otthona
felé vezető ösvényre vagy egy olyan útra, amelyen gyakran elhaladt, ott egy kis tábortüzet raktak, és a
lángok fölé tartva, halálos ráolvasások kíséretében elolvasztották a szobrocskát. Ugyancsak tűz fölött
felolvasztva pusztították el a délkelet-ázsiai varázslók és az európai boszorkányok ellenségük viaszból
elkészített képmását. Az ókori egyiptomiak háború esetén az ellenséges népek, birodalmak vagy azok
uralkodóinak nevét agyagkorsókra írták, majd a papok átkainak kíséretében darabokra törték az edényeket.
Hasonló célokat szolgáltak azok a durván megmunkált, hátrakötözött kezű hadifoglyokat ábrázoló
szobrocskák, amelyek a szakkarai temetőből kerültek elő, s amelyeken Egyiptom ellenségeinek nevei
olvashatók. Ebben az esetben azonban a képmások elpusztítását a temetőben való elföldelés
helyettesítette.
Termékenységi, gyógyító és vadászmágia

A hasonlósági mágiát persze nem csak destruktív célok érdekében szokták alkalmazni. A világ számos
részén ismert az a mágikus népszokás, hogy bizonyos tavaszi-nyári naptári ünnepek során a fiatalok
felugrálnak a levegőbe, azzal a célzattal, hogy serkentsék a gabonafélék, a len, a kender és más
kultúrnövények növekedését. Minél magasabbra ugrik valaki, annál magasabbra nőnek majd az általa vagy
a közvetlen hozzátartozói által termesztett növények. Közép-Európa több vidékén is úgy tartják, hogy
azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra szökelltek a
Szent János, illetve Szent Iván-napi tűz átugrálása során. „A hasonló hasonlót hoz létre” elvével a mágikus
orvoslás területén is találkozhatunk. Egy középkori orvosi értekezés például a következő módszert ajánlja a
daganatok eltüntetésére: végy egy verbénagyökeret, vágd ketté, majd az egyik felét akaszd a beteg
nyakába, a másik felét pedig helyezd el a kéményben, hogy állandóan érje a tűzhely füstje. Ahogy a verbéna
elszárad, elfonnyad a füstön, úgy húzódik össze és tűnik el a daganat is.
A hasonlósági mágia a természeti népek (és minden bizonnyal az ősemberek) körében gyakran került
alkalmazásra a vadászat sikerét biztosító (közösségi) szertartások formájában vagy azok részeként. Leo
Frobenius 1906-os afrikai expedíciója során tanúja volt egy pigmeus mágikus szertartásnak, amely egy
antilop elejtését volt hivatva elősegíteni. A bennszülöttek napfelkelte előtt felmentek egy kisebb magaslatra,
amelynek tetején kitépdesték a füvet, elegyengették a talajt, és megrajzolták egy antilop körvonalait, majd
miközben hangos szóval köszöntötték a felkelő napot, egy íjjal felfegyverzett társuk nyilat röpített a homokba
rajzolt antilop nyakába. Még aznap sikerült elejteniük egy antilopot, amelyet a nyakán talált el a nyílvessző.
Másnap hajnalban azután újból felkeresték a varázslat helyszínét, és a rajzra kentek egy keveset az állat
véréből, majd kihúzták a földből a nyilat, és nyomtalanul eltörölték a mágikus ábrát. Hasonlósági
vadászmágiára utal több őskori barlang- vagy sziklafestmény és barlangi szoborlelet is. A franciaországi
Montespan barlangban fedezték fel azt a lefejezett medveszobrot, amelynek egész felületét hegyes
tárgyaktól, nyilván dárdáktól és nyílhegyektől eredő sérülések borítják. Egy múlt századi kanadai indián
varázsló medvevadászat előtt egy darab nyírfakéregre rajzolta az elejtendő állat képét, majd egy vonalat
húzott a szívétől a szájáig, így jelölve ki az utat, amelyen át az életerőnek el kell hagynia a megsebzett vad
testét. Miközben a vonatat húzta, varázséneket énekelt: „Halljad hatalmamat! Gyorsaságom és ügyességem
olyan, mint a sasé. Hallok mindent, ami a világban történik. Minden medvének en gedelmeskednie kell
sátram varázserejének. Egyszerre két helyen is lehetek, rettegj hát erőmtől... Menekülhet e bármilyen medve
is nyilaim elől? ... : Menekülhet e bármilyen medve is varázserőm elől? Varázserőm hatalmas.”

Az átviteli mágia

Az átviteli mágiát alkalmazó varázsszertartások és egyéb okkult praktikák gyakran csak annyiban
különböznek a hasonlósági mágián alapulóktól, hogy a bábut vagy egyéb képmást az áldozattal,
pontosabban a varázslat tárgyával, célpontjával vagy éppen alanyával hosszabb-rövidebb ideig fizikai
kapcsolatban állt anyagok helyettesítik. Az átviteli mágiában gyakran kerülnek felhasználásra a különböző
testnedvek, váladékok és salakanyagok; a szőrszálak, a hajtincsek, a körömvagdalékok és a fogak; a
legkülönfélébb ruhadarabok, ékszerek, szerszámok, háztartási eszközök, fegyverek és egyéb személyes
használati tárgyak, de még a puha talajon kirajzolódó lábnyomok, valamint az árnyékok és a tükörképek is.
Azokban az archaikus közösségekben, amelyekben valamilyen okból kifolyólag erős volt a rontó mágiától
való félelem, az emberek gondosan ügyeltek arra, hogy a testükből, illetve a testükről származó vagy a
testükkel gyakran érintkező anyagok és tárgyak ne kerüljenek rossz kezekbe.
Az átviteli mágiát sok esetben a hasonlósági mágiával együtt gyakorolják, például úgy, hogy előbb elkészítik
a megrontandó személy képmását, majd elhelyeznek benne néhány olyan tárgyat, amelyek valaha
valamilyen módon érintkeztek az illetővel, és ezt a komplex objektumot vetik alá a rituális-jelképes
tortúrának, illetve kivégzésnek.
Az átviteli mágia - csakúgy, mint a hasonlósági mágia - egykor az élet szinte valamennyi területét áthatotta.
Világszerte gyakorolták például a köldökzsinórral végzett varázslatokat, amelyek rendszerint az újszülött
eljövendő sorsát voltak hivatva meghatározni. A szerelmi mágiában különösen a testnedveket és a
váladékokat részesítették előnyben, a rontó mágiában nem volt ritka a lábnyomok és az árnyékok rituális
manipulálása, az átviteli mágiát pedig egykor előszeretettel gyakorolták a varázsgyógyászat, illetve mágikus
orvoslás területén. Erről tanúskodnak Paracelsus ilyen jellegű receptjei, amelyek közül most a fogfájás
transzplantációjának módszerét ismertetjük:
„Feszítsük fel egy fa kérgét. Vágjunk ki alóla egy szilánkot, hegyezzük ki és szúrjuk bele a fájós fog
közvetlen közelében a fogínybe úgy, hogy a vér kiserkenjen. Ezután a véres szálkát tegyük vissza a fába, és
borítsuk rá a felfeszített kérget. A fájdalomnak ezután meg kell szűnnie, mivel átplántálódott a fába.”
Mágia és autoszuggesztió

A mágia mibenlétére és hatásmechanizmusára vonatkozó modern elméletek egyike szerint a mágia

kizárólag emberi viszonylatban, különösen a mágiát tényként elfogadó közösségekben vagy egyének
esetében működik, tekintve, hogy nem több valamiféle pszichikai befolyásolásnál, illetve befolyásoltságnál,
tényleges vagy feltételezett külső hatásra beinduló sajátos autoszuggesztiónál, önhipnózisnál, vagy egyfajta
- a placebohatással rokon - pszichoszomatikus folyamatnál. Az ilyen értelemben felfogott mágia tehát csakis
akkor működik, ha a kiszemelt áldozat, pontosabban a varázslat szenvedő alanya tudomást szerez az ellene
indított mágikus támadásról, vagy legalábbis azt hiszi (gyakran alaptalanul), hogy elátkozta, illetve
megrontotta valaki. Lyall Watson így ír erről 1973-bon megjelent Supernature (A természeten túl) című
könyvében: „Szélsőséges esetben az autoszuggesztió ölni is képes. Minden évben emberek ezrei halnak
meg egyszerűen azért, mert elkerülhetetlennek tartják a halált. A boszorkányságnak tényleg lehet
természetfeletti ereje, de addig felesleges alkalmazni, amíg az áldozatok saját magukat is képesek
elpusztítani. Még csak nem is kell tudatosan hinni a sötét erőkben, a tudattalan egymaga is ugyanolyan
hatékonyan el tudja intézni a dolgot. Érzékletes beszámolók szólnak amúgy ésszerűen gondolkodó New
York-i és londoni emberekről, akik lassan elsorvadtak, amikor tudomást szereztek róla, hogy valaki
varázslatot űz az őket ábrázoló viaszbábuval. Ugyanezek az emberek gyorsan és tökéletesen visszanyerték
az egészségüket, amikor meghallották vagy csak úgy vélték, hogy képmásuk nincs többé veszélyen.” Frazer
Az Aranyágban szintén úgy fogalmaz, hogy az ily módon értelmezett mágia kizárólag akkor fejti ki hatását,
ha az áldozat tudomást szerez az ellene irányuló varázslatról, és hisz annak erejében.
Mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy bizonyos korokban, helyeken, közösségekben vagy történelmi
szituációkban (például Európában, a XVI-XVII századi boszorkányhisztéria idején) a feltételezett
rontásküldőt nagyobb és valóságosabb veszély fenyegette, mint az állítólagos áldozatot.
A néprajzkutatók feljegyzéseiben számos olyan megrontási esetről olvashatunk, amelynek során valaki azért
süllyedt mély depresszióba, mondott le életéről, betegedett és/vagy halt meg, mert tudomására ju tott vagy
legalábbis feltételezte, hogy egy rosszakarója mágikus támadást indított ellene: démonokat uszított rá,
elpusztította a képmását, megszurkálta a róla mintázott bábut vagy egyszerűen csak megátkozta. A benne
való hit által működő varázslattal természetesen nemcsak rontani, megbetegíteni vagy ölni, hanem
gyógyítani is lehet.
Néhány évtizeddel ezelőtt történt Ausztráliában, hogy egy súlyosan beteg bennszülöttet szállítottak
kórházba, akiről az orvosok a legalaposabb vizsgálatokkal sem tudták kideríteni, hogy mitől romlik
rohamosan az állapota. Végül a hozzátartozóitól tudták meg, hogy a közelmúltban konfliktusba keveredett a
törzs varázslójával, aki halálos rontást küldött rá, és ezt természetesen a tudomására is hozta. A légzési
zavarokkal (is) küzdő, teljes apátiába zuhant bennszülött életét végül valószínűleg az mentette meg, hogy az
orvosoknak sikerült elhitetniük vele a kezeléséhez használt vastüdőről, hogy erőteljes mágikus eszköz,
amelynek jóval magasabb a hatásfoka, mint a varázsló rontásának, s ezáltal képes semlegesíteni azt.
Ugyancsak Ausztráliában jegyezték fel a következő esetet: egy diagnosztizálhatatlan betegségben szenvedő
bennszülöttről a törzsi terület orvosa kiderítette, hogy a közelmúltban egy varázslásban járatos ellen sége
megátkozta. Ez úgy történt, hogy nyilvános helyen az ilyen célra félretett és mágikus erővel feltöltött
varázscsonttal rámutatott, miközben elmondott egy ősi átokformulát. Miután a megátkozott bennszülött
állapota egyre rosszabbodott, és az orvos képtelen volt segíteni rajta, felkereste a varázslót, és
megfenyegette, hogy megvonatja tőle az állami segélyt, ha nem próbálja meg valahogy visszafordítani az
általa elindított folyamatot. A rontó ennek hatására felkereste áldozatát, és bevallotta neki, hogy az
állítólagos varázscsont csupán egy közönséges csont volt, amely nem alkalmas arra, hogy bárkire is átkot
küldjenek általa. Amikor a végét járó bennszülött ezt meghallotta, azonnal javult az állapota, és rövid időn
belül teljesen visszanyerte az egészségét.

Az átöltöztetett holttest

William B. Seabrook boszorkányságról szóló könyvében (Witchcraft: Its Power in the World Today, 1940)
beszámol egy sajátos nyugat-afrikai rontó varázslatról, amely valószínűleg szintén a benne való hit és az
általa keltett félelem révén fejtette ki hatását: egy belga vadász igen keményen, sőt kimondottan durván és
kegyetlenül bánt bennszülött teherhordóival. Erőszakossága végül egyikük halálát okozta. A teherhordók
elhatározták, hogy a maguk módján megbosszulják társuk meggyilkolását. Felbéreltek egy helyi
boszorkánymestert, hogy fekete mágia segítségével pusztítsa el a gonosz fehér embert. A
boszorkánymester egy őserdei falu temetőjéből kihantolt egy aránylag friss holttestet, és elcipelte egy rossz
hírű, kísértetjárta tisztásra. Ott ráadta a belga vadász ingét, haja közé fonta néhány hajszálát és a körméhez
erősítette néhány levágott körömdarabkáját - mindezeket a testközeli dolgokat a teherhordók szerezték meg
számára a mit sem sejtő vadásztól. Ezt követően a holttestet átkeresztelte a belga nevére, majd
hozzákezdett a rontás rituális részéhez: dobot püfölve körülugrálta, körbetáncolta a tetemet, miközben
varázsénekeket énekelve és inkantációkat kántálva megidézte a halál birodalmának erőit, és a kiszemelt
célpont felé irányította őket. A teherhordók mindezt elmondták a vadásznak, és arra is figyelmeztették, hogy
a varázsló addig folytatja az ellene irányuló mágikus praktikákat, amíg nem sikerül megölnie. A babonás
vadász szörnyen megrettent a hír hallatán, és lázas kutatásba kezdett a holttest után. Néhány nap múlva
azonban súlyosan megbetegedett, és a magas láz okozta delíriumos látomásoktól elgyötörten hamarosan
meghalt. (Az imént bemutatott rontó varázslat mellesleg kitűnően illusztrálja az előző oldalakon ismertetett
átviteli mágiát.)
Seabrook egy másik könyvében, a Szerb Antal fordításában magyarul is megjelent Bűvös szigetben szintén
megemlíti ezt a mágikus eljárás, amelyef a Nyugat-Afrikából elhurcolt fekete rabszolgák magukkal vittek az
Újvilágba, ahol azután a voodoo egyik legfélelmetesebb varázslataként élt tovább: „A haiti-afrikai mágia
egyik legrettegettebb formája az, hogy egy holttestet felöltöztetnek a bosszúállásra kiszemelt személy
ruhájába, és azután elrejtik a dzsungelben, hogy ott rothadjon el. Voltak emberek, akik teljesen megőrültek,
miközben a dzsungelbe rejtett szörnyűséget keresték, mások pedig reményüket vesztve haltak meg keresés
közben. Félelem, éhség, szomjúság, a dzsungel iszonyata, mondhatja valaki. Ezek megint csak nevek,
cédulák, címszavak. De amikor a voodoo-átok halálra jelölte ki ezeket az embereket, meghaltak.”

Voodoo-halál

Minthogy a voodoo követői - legalábbis a közhit szerint - előszeretettel gyakorolják a rontó mágia különféle
formáit (köztük természetesen a jól ismert bábuval végzett rontást), ném véletlen, hogy amikor a Harvard
egyetem fiziológiaprofesszora, Walter B. Cannon 1942-ben közzétett egy tanulmányt az ártó varázslattól
való rettegés végzetes következményeiről, annak a Voodoo-halál címet adta. Cannon, aki tanulmányában
több olyan halálesetet is ismertet, amely bizonyíthatóan vagy legalábbis valószínűsíthetően rontó varázslat,
pontosabban az abban való hit és az attól való rettegés folyományaként következett be, röviden így foglalja
össze következtetéseit: „A voodoo-halál reális lehet, s valójában nem más, mint a nyilvánvaló vagy elfojtott
rémület kiváltotta megrendítő emocionális stressz tragikus következménye.”
Cannon jórészt kortárs példákkal illusztrálta tanulmányát, de azóta is számos olyan eset vált ismertté a sajtó
és a szakirodalom révén, amelyek azt bizonyítják, hogy a voodoo-halál napjaink racionális (bár valójában
nagyon is irracionális) világában, a nyugati nagyvárosok profán forgatagában sem megy ritkaságszámba. A
Brit Orvosi Társaság ezzel kapcsolatos felmérése során az egyik adatközlő, egy vidéki orvos például a
következőket mondta el: „Mind a fekete, mind a fehér mágia alkalmazása széles körben el volt terjedve az
én devoni praxisomban. Fgy bizonyíthatóan boszorkányságból, illetve - talán mondjuk így szuggesztióból
eredő halálesetem is volt, mialatt ott dolgoztam.”
Utolsó példánk, amely először a British Medical Journal 1965. augusztus 7-i számában jelent meg (tehát egy
komoly orvosi szaklapban) átmenetet képez az önmagát beteljesítő jóslat (amely csakis azért teljesedik be,
mert elhangzott) és a voodoo-halál között: egy látszólag egészséges, középkorú asszonyt, öt gyermek anyját
1965 márciusában beutaltak egy kanadai kórházba, egy nem túl jelentős műtéti beavatkozás végett. A műtét
- amint az várható volt - komplikációk nélkül, simán lezajlott. A beteg még a műtőben magához tért az
altatásból, és szemmel láthatóan jól érezte magát. Egy órával később azonban hirtelen rosszul lett,
elveszítette az eszméletét, s az orvosok minden erőfeszítése ellenére másnap reggel meghalt. A boncolás
során kiterjedt bevérzéseket állapítottak meg, különösen a mellékvesékben, anélkül, hogy (bármiféle,
magyarázattal szolgáló) patologikus elváltozást találtak volna. Később az orvosok tudomást szereztek róla,
hogy betegüknek korábban egy felelőtlen jövendőmondó azt jósolta, hogy nem sokkal a negyvenharmadik
születésnapja után fog meghalni. Az asszony a műtét előtt egy héttel töltötte be negyvenharmadik életévét,
és a nővérének meg egy ápolónőnek előre megmondta, hogy nem fogja túlélni az operációt.

A mágikus őserő

Feltétlenül szólnunk kell még a varázserő fogalmáról. Julius Evola egyebek közt a következőket mondja róla
A kígyóbölcsesség című írásában: „A mágikus hatóerő egy szubtilis szférában helyezkedik el. A legbensőbb
lényegből fakadó. „Kígyószerűn... Ez az erő egyedül azokban nyugszik, »akiket megharapott a sárkány«:
vele irányítanak, vele munkálkodnak - láthatatlanul, szavak nélkül.” Köztudott, hogy számos kultúrkörben a
kígyó, illetve a sárkány jeleníti meg a „mélyben” megbúvó és gyakorta nőneműnek tekintett mágikus őserőt.
Az indiai tantrikus szövegek Kundalini („összetekeredett”) néven emlegetik, és - amint a neve is elárulja -
összetekeredett kígyóként ábrázolják az emberben rejlő feminin ősenergiát. Ezt a - máskülönben
istennőként tisztelt - szunnyadó Kundalinit kell a tantrikus jóga speciális gyakorlatai segítségével
felébreszteni, majd a gerincoszloppal párhuzamosan futó szubtilis energiavezeték mentén elhelyezkedő
mágikus csomópontokon, a csakrákon keresztül egyre feljebb és feljebb emelni, végül a legfelső csakrában,
az Ezerlevelű lótuszban trónoló Sívával, a tiszta maszkulin spiritualitás megtestesítőjével egyesíteni. Ahogy
kúszik felfelé a kígyó, úgy jut egyre újabb és újabb mágikus képességek birtokába a jógi (vagy a tantrikus
mágus), mígnem a végső egyesülés időtlen pillanatában megszabadul minden kötöttségtől és
kondicionáltságtól, teljesen függetlenné válik a teremtett világtól, belép az öröklét birodalmába, ahol elnyeri a
tökéletes szabadságot és az abszolút halhatatlanságot.
Az ókori Mezopotámiában me néven emlegették a mágikus őserőt. A me kifejezés etimológiája nem
egyértelmű. Egyesek szerint a lenni igéből eredeztethető, és talán „lényeg”-et, „lényegiség”-et jelent. Ame a
melanéziai népek marrájával rokonítható titokzatos, határtalan, megfoghatatlan természetfeletti energia,
amely az egész teremtett világot áthatja és irányítja. Ha pedig már szóba került a marra, nézzük meg, mit is
takar ez a kifejezés, amely az elmúlt száz év során általánosan használt fogalommá vált a néprajzkutatók és
a vallástörténészek körében.
A természeti népek hite szerint az egész univerzumot áthatja egy személytelen mágikus erő, amelyből
kisebb-nagyobb mértékben minden létező részesül. Ezt a látens őserőt az ausztráliai bennszülöttek a
kuranita, az irokézek az orenda, a dakoták a vakan, az algonkinok a manito, a melanéziai bennszülöttek
pedig a marra szóval jelölik. Gecse Gusztáv Vallástörténeti kislexikonában egyebek közt a következőket írja
róla: „(emberfölötti erő a melanéziaiak nyelvén) - személytelen erő vagy hatalom a természeti népek
gondolatvilágában. A természeti népek manahitére a múlt század végén Robert Codrington protestáns
misszionárius figyelt fel a melanéziai szigetvilágban. Marra lakozhat minden megszokott és rendkívüli
tárgyban, kövekben, növényekben, állatokban, emberekben sőt halottakban is... a jelenlegi vallástudomány
a marra kifejezéssel jelöli általában a természetfölötti hatalomba vetett hitet...” A régi mezopotámiaiak hite
szerint a me ott rejtőzik minden természeti jelenség és minden emberi megnyilvánulás hátterében, de még
az emberi alkotások, a városok és a templomok is rendelkeznek ezzel a mágikus őserővel. Természetesen
az istenek jóval több me-energiát birtokolnak, mint a természeti jelenségek, a tárgyak, az élőlények, az
emberek vagy az emberi alkotások, de ők sem rendelkezhetnek vele korlátlanul. A me kimeríthetetlen
tárháza és forrása az Abzu (akkád Apszú), a föld mélyében rejlő ősóceán, amely még az istenek számára is
tiltott terület. A megközelíthetetlen mágikus ősvízzel kapcsolatos mezopotámiai elképzelés mellesleg
bizonyos szempontból párhuzamba állítható azzal az újabb keletű (de lényegében időtlen) nézettel, amely a
természetfeletti képességeket és a mágikus erőt az érzékelhető világ kulisszái mögött rejtőző, mindent
átható szubtilis közegből (asztrális fény, éther, ákása, káoszszféra, mauve zone stb.), illetve az emberi
psziché őstípusokat rejtő mélyrétegéből, a kollektív tudattalanból eredezteti.
Az ókori Egyiptomban ugyancsak találkozhatunk a konkretizált, néven nevezett varázserővel, azzal az
eltéréssel, hogy itt még meg is személyesítették. Az egyiptomi mitológiában Heka néven szereplő isten
ugyanis nem más, mint maga a megszemélyesített mágia. Az istenként megjelenített varázserő legkorábbról
ránk maradt - igaz egy kissé már megkopott-ábrázolása az V. dinasztiabeli Szahuré fáraó halotti
templomában látható. Az ember alakban ábrázolt Hekával kezdődik a templom falait díszítő istenek sora.
Közvetlenül mellette Thot, a bölcsesség, az írás, a tudományok és a titkos tanítások íbiszfejű istene látható,
ami nyilván arra utal, hogy a tudás (de különösen a rejtett tudás) és a mágia szorosan összetartozó
fogalmak. Heka első helye az istenek sorában egyes kutatók szerint azt jelzi, hogy a kezdetben nyilván
személytelen, később azonban már megszemélyesített varázserőt az Óbirodalom idején még
eredendőbbnek, előbbrevalónak tekintették az isteneknél. Ha valóban így van, akkor ez az ábrázolás kitűnő
illusztrációja lehet annak a jelenkori vallástörténészek többsége által képviselt álláspontnak, amely szerint a
személytelen mágikus őserőben (mana, me, orenda, vakan stb.) való hit időben megelőzte a személyes
istenek tiszteletét. A. De Buck egyiptomi koporsószövegeket és sírfeliratokat ismertető művében közöl egy
szózatot, amelyben Heka így beszél önmagáról: „Én vagyok az, aki élteti az isteni kilencséget, én vagyok az,
aki akarata szerint cselekszik, én vagyok az istenek atyja... Az enyém volt minden, mielőtt keletkeztetek, ti
istenek, ti, kik engem követve szálltatok alá. Én vagyok a Varázslat.”

II. fejezet

A mágia újjászületése és a gótikus okkultizmus

A nyugati világ mágiája, amelyen már jó ideje a hervadás, a sorvadás és a kiszáradás jelei mutatkoztak, a
múlt század közepe táján váratlanul rügyezni és bimbózni kezdett, majd hamarosan virágba borult, végül
meghozta, s azóta is termi új, különös, addig jórészt soha nem látott és soha nem ízlelt gyümölcseit.

Gyökerek és források

Ez a kiviruló ág azonban - bármilyen új és különös terméseket hozott is - egy ősöreg fa mohos törzséből
sarjadt ki, és igen mélyre nyúló gyökerekből táplálkozik. Ezért, mielőtt belekezdenénk ennek a nemrég
előbukkant, de máris szinte áttekinthetetlenné terebélyesedett hajtásnak a közelebbi vizsgálatába, vessünk
egy pillantást (még ha csak a felsorolás erejéig is) azokra a gyökerekre, amelyeknek létét köszön heti,
amelyek táplálják, illetve amelyekből életerőt merít és amelyek többé-kevésbé meghatározzák,
determinálják:
1. A hermetikus hagyomány és a ráépülő, belőle táplálkozó alkímia.
2. A kabbala és a tőle elválaszthatatlan tarot.
3. A grimoire-ok, azaz a varázskönyvek démonológiája, rituális, asztrális és talizmánmágiája.
4. A rózsakeresztes mítosz és a köréje épült ezoterikus eszmerendszer.
5. Keleti utak és kultuszok, mindenekelőtt a jóga, a tantrizmus, a tanizmus, a zen és a szufizmus.
6. A folklór, különösen a népi mágia, a falusi boszorkányság és a kozmikus-szezonális ünnepkör rituális
maradványai.
7. A természeti népek samanizmusa és pszichedelikus kultuszai.
A kép azonban nem lenne teljes, ha említetlenül hagynánk azt a két bővizű forrást, amelyek néha még az
imént felsorolt gyökereknél is markánsabban és egyértelműbben hatottak a modern idők mágiájának egyik-
másik irányzatára. Az egyik ilyen forrás a misztikus-fantasztikus irodalom - ezen belül is elsősorban a
romantikából kisarjadzott gótikus horror - és az ilyen jellegű írások némelyikében megjelenő baljóslatú fiktív
mitológia, a másik pedig a tudomány és az attól néha nehezen megkülönböztethető áltudomány,
pontosabban az elmúlt két évszázad bizonyos tudományos és áltudományos irányzatai, elméletei,
feltételezései, felfedezései, szenzációi és megalapozatlan híresztelései, egyebek között a mesmerizmus, az
animális magnetizmus, a delejezés, a hipnózis, a mindenütt jelenlévő, mindent kítöltő, mindent átható,
energiával telített, információhordozó „ősanyag” (kvinteszencia, anima mundi, ódikus fluidum, magnetikus
ágens, asztrális fény, ákása, éther, orgon, vákuum stb.) teóriája, a homeopátia, az evolúció, a
pszichoanalízis és a mélylélektan különféle irányzatai, a parapszichológiai kísérletek, a pszichedelikus
kísérletek, a világjég-elmélet, a Gaia-elmélet, a dianetika, a regressziós hipnózis, a káoszelmélet és a
fraktátelmélet.

Eliphas Lévi és mesterei

A mágia múlt századi újjászületésének, illetve megújulásának legfőbb elindítója és meghatározó alakja a
francia Alphonse Louis Constant, ismertebb nevén Eliphas Lévi Zahed volt. Az 1810-ben született Lévi
papnak készült, de közvetlenül azelőtt, hogy felszentelték volna, otthagyta a szemináriumot, és belevetette
magát az Életbe. Kezdetben házitanítóként, majd újságíróként tevékenykedett, miközben egyre több időt
töltött az ezoterikus tradíció és az okkultizmus tanulmányozásával. Minden hozzáférhető könyvet elolvasott a
témáról, s mint a legtöbben, akik ezt az utat járják, fáradhatatlanul kereste a Mestert, aki majd feltárja előtte
a teremtés titkát, és beavatja a lét végső misztériumába. Bár az igazi mesterre nem sikerült ráakadnia
(legalábbis a fizikai síkon nem), a keresés során számos olyan személlyel került kapcsolatba, akik kisebb-
nagyobb mértékben hozzájárultak mágikus világképének és sajátos mágiaszemléletének kialakulásához.
Az első ember, aki felkeltette az érdeklődését az okkult erők és a paranormális jelenségek iránt, paradox
módon a papi szeminárium egyik inkvizítori lelkületű tanára volt, aki előadásai során gyakran intézett heves
kirohanásokat a mesmerizmus, a delejezés és az animális magnetizmus ellen, „az ördög legújabb
fondorlataként”, „a boszorkányság modern formájaként” aposztrofálva ezeket az akkoriban divatos eszméket
és gyógyeljárásokat.
Lévit 1838-ban újból összehozta a sors gyermekkori barátjával, Alphonse Esquirosszal, A mágus című
romantikus-fantasztikus regény későbbi szerzőjével. Lévi 1860-ban megjelent könyvében, A mágia
történetében egyébként azt írja erről a különös regényről, hogy nyüzsögnek benne a romantikus képzelet
szülte bizarr figurák; egyebek között szerepel benne egy háremnyi női zombi, egy bronzból készült robot,
amely szünet nélkül a szüzesség szentségéről prédikál, és egy hermafrodita, aki a Holddal levelezik.
Lévi Esquiros révén hamarosan kapcsolatba került egy Ganneau nevü, önmagát a tragikus sorsú, fiatalon
elhunyt XVII. Lajos reinkarnációjának tekintő, szuggesztív erejű „royalista forradalmárral”, aki az istentől való
királyság eszméjének és az utópista szocializmus teóriáinak sajátos keverékével etette híveit. Ganneau
különös tanai a kinyilatkoztatás erejével hatottak Lévire, és meglehetősen hosszú időnek kellett eltelnie
ahhoz, hogy rájöjjön, Ganneau hamis próféta, ráadásul teljesen lökött. Minden bizonnyal Ganneau zavaros
elméletei és homályos próféciái ihlették azokat a politikai és vallási tárgyú prédikációit is, amelyek miatt Lévit
néhány hónapra hűvösre tették.
A következő „mester”, akinek Lévi a lábaihoz telepedett, egy Wronski nevü lengyel emigráns volt. Josef
Maria Hoene-Wronski (1776-1853) hivatásos katonaként élte le fél életét, s amikor kénytelen volt elhagyni
hazáját, Párizsban telepedett le, ahol elsősorban matematika-korrepetálással kereste a kenyerét, miközben
különféle bonyolult és semmire sem használható készülékek terveivel bombázta a találmányi hivatalt. Lévi
életrajzírói kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy Wronski adta neki a végső lökést ahhoz, hogy életét
teljes egészében a mágia és az okkultizmus kutatásának és terjesztésének szentelje. Ő volt az, aki
bevezette Lévit a kabbalába és a rituális mágiába, aki meggyőzte a „szentlélek korának” küszöbönálló
eljöveteléről, amikor is egy új és megtisztított mágia határozza majd meg az „ember abszolút természetét”.
Wronski halála után Lévi hozzálátott, hogy rendszerezze mindazt a tudást és ismeretet, amelyet az eltelt
évek során megszerzett. Ennek az összegzésnek lett az eredménye a még ma is igen népszerű ikerkönyve,
az 1855-ben, illetve 1856-ban megjelent Dogme et Rituel de la haute magie (A magas mágia dogmája és
rituáléja, amely a kor divatos műfajának, a gótikus regénynek teljes kelléktárát felvonultatva mutatja be a
mágia és az okkultizmus legfontosabb tanításait, irányzatait és metódusait. Lévi ettől kezdve szinte kizárólag
az írásnak és a tanításnak szentelte életét (bár úgy is lehetne fogalmazni, hogy ezek a tevékenységek
biztosították a megélhetését). 1875-ben bekövetkezett haláláig még számos könyvet írt a mágiáról és a
titkos tanításokról, s bár ezek is bővelkednek a gótikus horrorba hajló vérgőzös, vadromantikus elemekben,
közel sem arattak akkora sikert, mint a Dogme et Rituel.
A mágia három alaptörvénye

Eliphas Lévi - akinek életműve leginkább Cornelius Agrippa korának mágiával kapcsolatos ismereteit
ősszegző hármaskönyvével, a De occulta philosophiával állítható párhuzamba - három alaptörvényben
foglalta össze a mágiáról és annak metafizikai hátteréről szóló régi-új tanításokat.
Az első, amelynek a „megfelelések törvénye” nevet adta, lényegében annak az ősi hermetikus tanításnak az
újrafogalmazása, amely a makrokozmosz (az univerzum teljessége) és a mikrokozmosz (az ember
teljessége) strukturális azonosságáról szól, s amelynek talán legismertebb dokumentumai azok a középkori
ábrák („érvágó emberkék”), amelyek megmutatják, hogy az emberi test egyes részei melyik állatövi jegynek,
illetve bolygóprincípiumnak felelnek meg.
A második alaptörvény az emberi akaraterőről szól, amely Lévi szerint megfelelő tréninggel tényleges,
mérhető energiává alakítható át, miáltal ugyanúgy munkára fogható, mint a gőz vagy az elektromosság. Sok
mai okkultista úgy véli, hogy ennek a mágikus akaratenergiának a segítségével építették fel az ősi idők
varázsló-papjai a piramisokat és a világ számos pontján megtalálható, ház nagyságú kövekből emelt
küklopszi falakat. Kodolányi János Vízöntő (Vízözön) című regényének következő részletében Urukagináról,
az akaratenergiájával köveket mozgató gondvarai mágusról olvashatunk: „Úgyszólván csak építkezéseknél
tevékenykedett. Különösen nagy köveket emelt-és szállított, olyanokat, amelyeket sem daruval, sem
csigákkal, sem a legbővebben pazarolt emberi-állati erővel nem lehetett rendeltetési helyükre hurcolni.
Tízezer gun súlyú faragott sziklákat szállított magas hegyormokra, épülő gátakra, évezredeknek szánt
rendíthetetlen bástyák, tornyok alapozására. De szállíthatott volna akár százezer gun súlyúakat is, olyan
messze vagy magasra, aminőre tetszett neki, akaratereje nem ismert határt.”
Lévi harmadik alaptörvénye a mindenütt jelenlévő, mindent átható szubtilis fluidumra, az „asztrális fényre”
vonatkozik. Szerinte ez a közönséges módon érzékelhetetlen közeg - amelyet azonosnak tekintett az
alkimisták önanyagával, a panzofisták Anima Mundijával, Paraceilsus Azothjával, a templomosok
Baphometjével, a boszorkányszombatok bakjával és a világot körülölelő őskígyóval - áll a hátterében az
úgynevezett természetfeletti vagy paranormális jelenségeknek, a hit csodáinak, a boszorkányok és varázslók
praktikáinak, a tisztánlátók megnyilatkozásainak, a médiumok mutatványainak és az adeptusok emberfeletti
tudásának és hatalmának. Az asztrális fény teóriájának megalkotásához minden bizonnyal jelentős
mértékben hozzájárultak az egész univerzumot betöltő magnetikus fluidumról szóló népszerű elméletek,
amelyekhez Franz Anton Mesmer „animális magnetizmus”-sal és Reichenbach báró „ód mágnesség”-gel
kapcsolatos tanításai, kutatásai és kísérletei szolgáltatták az alapot.

A titokzatos B. L.

Eliphas Lévi - bár korának legnagyobb mágusaként tartják számon meglehetősen ritkán szánta rá magát
bonyolultabb mágikus rítusok végrehajtására. Ezen ritka alkalmak egyike volt, amikor 1854-ben, Londonban
a rituális mágia eszközeivel kísérletet tett a legendás ókori mágus, Tüanai Apolloniosz szellemének
megidézésére. A kísérletről - amelyről nehéz eldönteni, hogy sikeres volt-e vagy sem - maga számol be a
Dogme et Rítuel de la haute magie-ban. A történetben, amelyet Rejtett erők című könyvünkben teljes
egészében ismertetünk, említést tesz egy B. L. monogramú angol úriemberről, aki minden valószínűség
szerint Bulwer-Lyttonnal, a népszerű regényíróval azonos.
Sir Edward George Earle Bulwer-Lytton (1803-1873) számos nagy sikerű regénye és novellája között nem
egy olyannal találkozhatunk, amelynek központi témája a mágia és az okkultizmus. Bár Bulwer-Lytton mindig
is sok időt töltött az ezoterikus tradíció különféle ágazatainak tanulmányozásával, a köztük lévő barátság
tényéből kiindulva mégis sokan úgy vélik, hogy az ilyen témájú történeteit elsősorban Eliphas Lévi írásai és
előadásai inspirálták. Szívesen hozzák fel példaként a Coming Race (magyarul A jövő nemzedéke. 1880)
című regényt, amelyben a föld alatt élő szuperemberek, a vril-ják a vril, vagyis a mágikus akaratenergia
segítségével irtózatos súlyú sziklákat tudnak a levegőbe emelni, és a legkeményebb kőzetet is képesek
porrá zúzni.

A ház és a szellem

Eliphas Lévihez hasonlóan Bulwer-Lytton is előszeretettel próbálta a természetfeletti megnyilvánulásokat és

a mágusok csodatetteit a kor divatos tudományos vagy áltudományos elméleteivel magyarázni. A The
Haunters und the Haunted (magyarul Kísértetjárás, avagy a ház és a szellem, in 21 rémes történet, 1969)
című novellájának gonosz mágusa például az animális magnetizmus, illetve a delejezés segítségével idézi
fel halott emberek árnyképeit, s tölt meg egy ódon házat elviselhetetlen rettegést keltő fantomokkal. Ez a
történet egyébként felvonultatja a múlt századi gótikus okkultizmus szinte minden fontos kellékét, így
egyebek között a kísértetjárta házat, a spiritizmust, a mesmerizmust, a hipnózist, a telekinézist, a fizika és a
kémia mágikus célokra való felhasználását, az asztrális projekciót, a profetikus látomásokat és a titokzatos
idegent, aki valójában egy több ezer éves mágus, afféle „bolygó zsidó”. A következő részletből
megtudhatjuk, hogy milyen benyomást tett a történet elmesélőjére az a portré, amely a baljóslatú történések
hátterében álló nagyhatalmú, sötét varázslót ábrázolta:
„Felettébb különös és lenyűgöző arc tekintett reánk. Ha elképzelik, hogy egy hatalmas kígyó emberré
változik, és emberi vonásaiban megmaradnak a kígyó sajátosságai, akkor pontosabb képet alkothatnak erről
az arcról, mintha szavakkal próbálnám hosszasan leírni; széles és lapos homlok; elkeskenyedő, elegáns
arcél, mely álcázza a szörnyű állkapocs erejét; hatalmas, hosszúkás, rettenetes szem, mely zöldesen villog,
akár a smaragd. Mindamellett, mintha valami mérhetetlen erőből fakadna, egyfajta kegyetlen nyugalom is
jellemezte a képen ábrázolt arcot.” (Lénárt Edna fordítása)

Rózsakeresztes regény

A téma legtöbb szakértője egyetért abban, hogy Bulwer-Lytton az első helyen áll azok kőzött, akik a múlt
század közepe táján újból divatba hozták Angliában a mágia, az okkultizmus és a titkos társaságok,
különösen a rózsakeresztesek iránti érdeklődést. Többen feltételezik, hogy Bulwer-Lytton maga is létrehozott
egy rózsakeresztes jellegű okkult csoportosulást, amelyhez Eliphas Lévi is csatlakozott valamelyik angliai
látogatása során. Bulwer-Lyttont egyébként 1871-ben megválasztották a (ténylegesen létező)
Rózsakeresztes Társaság (Rosicrucian Society) fővédnökévé (Grand Patron), rózsakeresztes regénye, a
Zanoni pedig még jóval a halála után is szinte kötelező olvasmánya volt minden leendő angol
rózsakeresztesnek.
Az első amerikai rózsakeresztes rend megalapítója, Paschal Beverly Randolph ( 1825-1871 ) szintén Eliphas
Lévi követőjének vallotta magát. Saját állítása szerint európai körútja során - amelynek fő célja a
tapasztalatgyűjtés és a neves okkultistákkal való kapcsolatfelvétel volt - Lévinél és Bulwer-Lyttonnál is
tiszteletét tette. Randolph volt az első modern nyugati okkultista, aki módszeresen foglalkozott a
kábítószerek, mindenekelőtt az éter és a hasis tudattágító, illetve tudatmódosító hatásaival, valamint a
szexualitás és a mágia összekapcsolásával. Szexuálmágikus módszerét - amelynek alapjait állítólag közel-
keleti utazásai során sajátította el - a Fény Hermetikus Testvérisége nevü, általa alapított francia titkos
társaság tagjainak adta tovább.

Az „ördögi” Mr. Pike

Ugyancsak Eliphas Lévi követőjének vallotta magát a múlt század talán legismertebb amerikai okkultistája,
Albert Pike, a déli államok szabadkőműveseinek nagymestere. Pike 1871-ben Morals and Dogma címmel
megjelentetett egy közel 900 oldalas könyvet, azzal a szándékkal, hogy lerántsa a leplet a mágia, az okkult
tudományok, a kabbala és a szabadkőműves szimbolika (kisebb) titkairól. A könyv azonban - amint arra az
előszóban maga is felhívja a figyelmet - csak fele részben az ő munkája, másik felét az ezoterikus tradíció
nagy klasszikusainak műveiből vett hosszú idézetek alkotják. Minthogy azonban szinte sohasem nevezi meg
forrásait és idézőjeleket sem használ, a szakirodalmat kevésbé ismerő olvasók nemigen tudják eldönteni,
hogy mit írt ő és mit vett át másoktól; ám akik jártasak az ezoterikus irodalomban, könnyen megállapíthatják,
hogy az egész könyvnek az Eliphas Lévi műveiből, mindenekelőtt a Dogme et Rituelből, valamint A mágia
történetéből származó, több száz oldal terjedelmű kölcsönzések alkotják a gerincét.
Bár semmi jel sem mutat arra, hogy Pike-nak a legcsekélyebb kapcsolata is lett volna az okkultizmus sötét
oldalával, vagy hogy valaha is gyakorolta volna az úgynevezett fekete mágiát, keresztény kortársai mégis
azzal a jól ismert aljas és ostoba váddal illették, amely az elmúlt évszázadok során emberek millióit juttatta
máglyára, nevezetesen, hogy az ördöggel cimborál. Pike erre az okkultizmus és a mágia propagálásán kívül
nyilván azzal is rászolgált, hogy gyakran intézett heves kirohanásokat a kereszténység, különösen a
katolikus egyház és a pápaság intézménye ellen. Ilyen jellegű megnyilatkozásaiban gyakran hozta szóba a
templomos lovagrend megsemmisítését, az inkvizíció szinte felülmúlhatatlan rémtetteit és az általa a
templomosok utódainak tartott szabadkőművesek elleni rágalomhadjáratot.
Pike-nak és követőinek állítólagos sátánizmusa egy 1893-ban, Párizsban napvilágot látott, Az ördög a XIX.
században című, nagy sikerű könyvben is helyet kapott. A könyv önmagát katolikusnak valló szerzőjének
állítólag a következőket nyilatkozta egy Walder nevü amerikai szabadkőműves:
„Charlestonban, minden pénteken, pontban három órakor személyesen, testi valójában megjelent előttünk a
mi legjóságosabb Urunk (aki nem más, mint maga a Sátán). Ott állt előttünk, s nem csak láttuk, meg is
érintettük Őt, alázatos csókjainkkal illetve isteni kezét. És Ő minden alkalommal beszélt hozzánk. A mi
uralkodó főpapunk, legszentebb és legmagasztosabb testvérünk, Albert Pike addig soha nem kezdett hozzá
enciklikáinak megírásához, amíg Ő le nem diktálta neki azok leglényegesebb passzusait. Templomunk
szigorúan őrzött legbelső szentélyében uralkodó főpapunk és a legfelső kollégium tíz tagja időnként soron
kívül is kommunikálhatott az isteni Luciferrel, a mi mindenható urunkkal.”
Az ördög a XIX. században című könyvről - a megfelelő információk hiányában - néhány évvel ezelőtt még
azt írtuk, hogy közeli rokonságban áll a Cion bölcseinek jegyzőkönyvével, s bővelkedik az iméntihez hasonló
elképesztően buta hazugságokban és aljas rágalmakban. Jelenleg viszont azt gyanítjuk (néhány újabb, de
még mindig nem elegendő információ birtokában), hogy a zseniális tréfacsináló, Leo Taxil vitriolos,
blaszfémikus humorának, parodisztikus antiklerikalizmusának egyik jellegzetes tréfacsinálói
megnyilvánulása. A mű szerzője (bárki legyen is) egyebek közt leírja, hogy részt vett egy fekete misén,
amelynek első mozzanataként a Sátán papja megmosta a kezét egy tál olvasztott ólomban; vagy hogy
látogatást tett a Gibraltár alatt húzódó barlangrendszerben, ahol a Brit Birodalom által pénzelt sátánista
ügynökök az ördög személyes felügyelete alatt a jó katolikusok kiirtására szánt mérgeket állítják elő; a
közismerten prűd Viktória királynőről pedig azt állítja, hogy fiatalabb korában aktív résztvevője volt a
legszemérmetlenebb orgiáknak, amelyek szerves részét képezték egy kimondhatatlanul iszonyatos, sötét és
perverz fallikus kultusznak.

Színésznőből médium

A múlt századi amerikai okkultizmus nevezetesebb alakjai közé tartozik még Emma Hardinge Britten akire
szintén nagy hatással volt. a francia mágus. Az angliai születésű Britten színésznőnek készült, de miután jó
darabig hiába üldözte a sikert, otthagyta a világot jelentő deszkákat, s felcsapott spiritiszta médiumnak.
Szeánszainak egyik látogatója szerint olyan tehetségtelen színésznő volt, hogy amit médiumként produkált,
minden bizonnyal több volt puszta színjátéknál. 1887-ben ő indította útnak a Two Worlds (Két világ) című
spiritiszta folyóiratot, s jelentős szerepet játszott a világ egyik legnagyobb spiritiszta szervezetének, az angol
Nemzeti Spiritiszta Egyesületnek a létrehozásában is. Albert Pike-hoz hasonlóan ő is számos Eliphas Lévi
által megfogalmazott gondolatot épített bele a spiritizmusról, a mágiáról és az ezoterikus tradícióról szóló
könyveibe. Bár leginkább spiritisztaként tartják számon, kétségtelen tény, hogy a modern amerikai mágiára
is hatással volt. 1925-ben állítólag még létezett Detroitban egy okkult csoportosulás, amely az ő útmutatásait
követve gyakorolta a mágiát, illetve a démonok leigázásának művészetét.

Eliphas Lévi angol tanítványa

Eliphas Lévi személyes tanítványai közül kétségkívül egy Kenneth MacKenzie (1833-1886) nevü lelkes
angol úriember járult hozzá a legnagyobb mértékben a nyugati ezoterikus tradíció, illetve a mágia
megújulásához. MacKenzie-t sokáig hidegen hagyták a metafizikai problémák és az érzékeken túli valóság
kérdései; szkeptikus volt és racionalista, rajongott Jeremy Benthamért és mindennél többre tartotta az
utilitariánus filozófiát. A pálfordulás - mint annyi más misztikus és okkultista esetében egy felkavaró
természetfeletti tapasztalás hatására következett be.
A sorsfordító esemény előzménye egy éjszakába nyúló beszélgetés volt, amely MacKenzie és barátja,
Theodore Buckley oxfordi pap között folyt a túlvilágról és a halál utáni életről. A lezárhatatlan vita vé gén
megfogadták egymásnak, hogy amelyikük előbb meghal, s tudata nem alszik ki, mindent el fog követni
annak érdekében, hogy' valamilyen módon társa tudomására hozza továbbélésének tényét.
1856-ban, a mártír Károly király ünnepén, harmincesztendős korában Theodore Buckley váratlanul
elhalálozott. Három nappal később az ágyában olvasgató MacKenzie - akinek sejtelme sem volt barátja
hirtelen bekövetkezett haláláról - egyszer csak úgy érezte, hogy jéghideg kéz érinti meg a homlokát.
Hátrafordította a fejét; és az ágya mellett megpillantotta Buckley elmosódott alakját. A jelenés ekkor lassan
elhátrált az ablakig, ott időzött még egy darabig, majd fokozatosan elhalványodott. MacKenzie
beszámolójából az is kiderül, hogy a kísértet - amely aznap még kétszer megjelent előtte - Buckley szokásos
öltözékét viselte, és még barátja elmaradhatatlan irattartóját is a hóna alatt szorongatta.
MacKenzie ettől kezdve minden idejét a természetfeletti megnyilvánulások, az okkult tudományok és az
ezoterikus hagyományok tanulmányozásának szentelte. Kezdetben a spiritiszta tanok és jelenségek, a
szeánszok és a médiumok vonzották leginkább, de amikor elolvasta Eliphas Lévi addig megjelent könyveit,
menthetetlenül a francia mágus hatása alá került. 1861-ben, párizsi látogatása során azután alkalma nyílt rá,
hogy személyesen is megismerkedjen a mesterrel. Lévit bizonyára meglepte az ifjú angol megilletődött,
áhítatos viselkedése, aki úgy lépett be a csodált mester Avenue de Maine-i lakásába, mint a mágia
legszentebb templomába, s úgy szemlélte az ott található mindennapi használati tárgyakat, mint az ősi múlt
felbecsülhetetlen értékű relikviáit. MacKenzie-nek az első találkozásról írt beszámolóját olvasva olybá tűnik,
hogy Lévi némileg vissza is élt rajongója naiv csodálatával és a verbális humor iránti teljes
érzéketlenségévet.
MacKenzie, aki a Lévinél tett első látogatásakor még kezdő okkultista volt, idővel a téma elismert
szakértőjévé vált. Lévi hatására kezdte tanulmányozni a mágiát, amelyet úgy határozott meg, mint „a tudo-
mány egy lélektani ágát, amely a köveknek, a kábítószereknek, a gyógyfüveknek és az élő
szubsztanciáknak a képzelőerőre és a reflektív képességekre gyakorolt szimpatetikus hatásaival
foglalkozik”.
A kontinensen tett hosszú utazásai során MacKenzie számos okkultistával kötött ismeretséget, és több
ezoterikus titkos társaságba is beavatást nyert. A legnagyobb hatást kétségkívül a rózsakeresztesség
gyakorolta rá, amelynek misztériumait egy bizonyos Apponyi gróf tárta fel előtte.
Hazatérve az elsők között csatlakozott az 1867-ben alapított Angol Rózsakeresztes Társasághoz. A
társaság létrejöttében nagy szerepet játszott egy régi rózsakeresztes kézirat, amelyre az alapító, Robert
Wentworth Little bukkant rá az angol szabadkőművesek valamelyik irattárában. A kézirat az Arany- és
Rózsakereszt Testvérisége nevü XVIII. századi német titkos társaság szervezeti felépítését és beavatási
rítusait tartalmazta. Az angol rózsakeresztesek, hasonlóan száz évvel korábbi német elődeikhez, szinte
kivétel nélkül magasabb rangú szabadkőművesek közül kerültek ki. Az Angol Rózsakeresztes Társaság
olyan illusztris tagokkal büszkélkedhetett, mint Bulwer-Lytton, a világhírű író, Frederick Hockley, az ismert
látnok, grimoire-ok és egyéb mágikus iratok gyűjtője és tudós szakértője, William Stanton Moses, az
ünnepeit spiritiszta médium, valamint dr. William Wynn Westcott és MacGregor Mathers, az angol mágikus
újjászületés későbbi kulcsfigurái.
Az angol rózsakeresztesek érdeklődése kiterjedt a hermetikára, a kabbalára, az asztrológiára, az alkímiára,
a spiritizmusra, a természetgyógyászatra, a rituális mágiára, valamint - elsősorban MacKenzie révén - a
mágia egy speciális fajtájára, az Erzsébet királynő udvari asztrológusa, John Dee és annak látnoka, Edward
Kelly által hátrahagyott, titokzatos eredetű enochiánus mágiára.

Hargrave Jennings fallikus kultusza

Az Angol Rózsakeresztes Társaság működését és orientációját jelentősen befolyásolta egy ma már inkább
komikusnak ható könyv, a Hargrave Jennings által írt The Rosicruciuns. Tliein Rites und Mysteries (A
rózsakeresztesek, rítusaik és misztériumaik). Hargrave Jennings (1817-1890), a londoni olasz opera
munkatársa, 1870-ben jelentette meg könyvét, és az első kiadást hamarosan újabbak követték. A könyv ben
Jennings a Jacob Grimm által divatba hozott “nyelvi régészet” segítségével próbálja meg felderíteni a
rózsakeresztes és egyéb okkult szimbólumok és rítusok eredetét, s legalább olyan fantasztikus eredményre
jut, mint napjaink “sumer-magyarológusai”. Ezenkívül felállítja benne a rózsakeresztesek családfáját,
amelynek sűrű ágrengetegében egyebek közt találkozhatunk a druidákkal, a Grál-legendával, a
gnoszticizmussal, Mithras misztériumaival és a kabbalával. De essék szó bármiről, Jennings végül mindig a
szexualitásnál, különösen az erekcióban lévő pénisznél lyukad ki. Fallikus szimbólumnak vél minden tornyot,
oszlopot, menhirt és obeliszket; az akcióra kész férfiasság megjelenítéseként értelmez minden ezoterikus
szimbólumot, szakrális jelképet és mágikus ábrát; s egy ősi, egyetemes fallikus kultuszra ve zet vissza
minden mítoszt és vallást, minden szektát és titkos társaságot, beleértve a rózsakereszteseket is.

Az Arany Hajnal Hermetikus Rendje

Feltehetően Kenneth MacKenzie hagyatékából került elő az a titkosírással írt kézirat, amely - elindítván egy
folyamatot - végül elvezetett a Golden Dawn (Arany Hajnal) nevü legendás hermetikus rend
megalapításához. Minthogy azonban már többször is írtunk róla, most csak egy vázlatos áttekintést nyújtunk
a modern idők talán legjelentősebb és legmeghatározóbb mágikus-ezoterikus csoportosulásának
keletkezéséről és fordulatokban bővelkedő történetéről.
A szóban forgó kéziratra állítólag egy Woodford nevü, okkultizmus iránt érdeklődő anglikán lelkész bukkant
rá 1885-ben, egy obskurus londoni antikváriumban. A mágikus jelekkel írt titokzatos szöveg idővel eljutott a
szabadkőműves-rózsakeresztes W. W. Westcotthoz, akinek végül is - a kabbala, a varázskönyvek és az
okkult ábécék szakértőjének számító MacGregor Mathers hathatós közreműködésével - sikerült megfejtenie.
A Trithemius abbé egyik mágikus ábécéje segítségével titkosított kéziratról kiderült, hogy egy kontinentális
rózsakeresztes rend első öt fokozatának ismertetését és beavatási szertartásainak vázlatos forgatókönyvét
tartalmazza. A szöveghez mellékelve volt egy stuttgarti cím is, ahová további információkért lehetett
folyamodni, Westcott azonnal írt a megadott címre, ahonnan hamarosan megérkezett a válasz, végül
néhány levélváltás után megkapta a felhatalmazást a Goldene Dámmerung (Arany Hajnal) nevü német
ezoterikus csoportosulás angliai ágának létrehozására, amelynek egyenes folyományaként 1888-ban
Londonban megalakult az Arany Hajnal Hermetikus Rend Ízisz-Uránia Temploma.
A megalapítást követő néhány évben a rend tagjai még meglehetősen óvatosan közelítettek a mágiához, és
tevékenységük a tradicionális szakrális szövegek, az ezoterikus tanítások és az okkultista értekezések
tanulmányozására, valamint néhány szabadkőműves eredetű beavatási szertartás gyakorlására
korlátozódott. A fordulat akkor következett be, amikor a meglévő beavatási fokozatok fölé újabb hármat
helyeztek el, létrehozva ezzel az adeptusok Vörös Rózsa és Arany Kereszt nevü belső rendjét, amelyet
végül még három transzcendens fokozattal is megfejeltek.
A Golden Dawn adeptusai előszeretettel hivatkoztak a rendet létrehozó és irányító “láthatatlan”, emberfeletti
mesterekre, akik állítólag instrukciókkal látták el őket, s akik a különféle változtatásokat és újításokat
sugallták. Ezek a titkos főnökök (secret chiefs) - akiknek kétségkívül MacGregor Mathers és médiumi
képességekkel megáldott felesége, Moina volt a kedvenc üzenetközvetítőjük - kétféle módon kommunikáltak
a kiválasztott rendtagokkal; vagy közvetlenül (ez volt a ritkábbik eset), vagy közvetve, a spiritiszták által
kifejlesztett módszerek és eszközök segítségével.
Az állítólagos titkos főnökök is közreműködtek annak a listának az összeállításában, amely felsorolja
mindazokat a feladatokat, szertartásokat és ismereteket, amelyeket a középső rend beavatottjának végre
kell hajtania, be kell gyakorolnia és el kell sajátítania. Íme néhány kiragadott példa:
· A pentagramma nagy és kis rituáléja.
· A hexagramma nagy és kis rituáléja.
· Az őselemekhez kapcsolódó mágikus eszközök, a tőr, a pálca, a serleg és a pentákulum, valamint az
akaraterőt jelképező, illetve fókuszáló kard elkészítésének és felszentelésének módja.
· A 78 tarot-kártya leírása és szimbológiai értelmezése.
· A tarot-kártyákkal történő jövendölés. A tarot-lapok asztrológiai megfelelései. A tarot-lapok kabbalista
megfelelései.
· A John Dee-féle enochiánus mágia.
· Az enochiánus táblák és hívószavak.
· Az enochiánus mágia és a tarot összefüggései.
A téma szakértői szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a Golden Dawn minden más, hasonló
jellegű csoportosulásnál többet tett a nyugati ezoterikus tradíció újjászületéséért, illetve megújulásáért.
Ebben nem kis szerepet játszottak a rend kiemelkedő tagjai: W. B. Yeats, a Nobel-díjas ír költő, A. E. Waite,
a századforduló egyik legtermékenyebb okkult szerzője, W. W. Westcott, az angol rózsakeresztesek
nagymestere, MacGregor Mathers, a rituális mágia megreformálója, Moina Bergson (Mathers felesége), a
világhírű francia filozófus nővére, Annie Horniman, a dublini Abbey színház megalapítója, Algernon
Blackwood és Arhur Machen, a gótikus horror két klasszikusa, Gerald Kelly, a Királyi Képzőművészeti
Akadémia későbbi elnöke, A. Ayton, az alkimista tiszteletes, Constance Wilde, Oscar Wilde felesége,
Florence Farr, a kor híres színésznője és nem utolsósorban Aleister Crowley, a mágia történetének egyik
legnagyobb alakja.

A királynő mágusa

Miután többször is szóba került már az enochiánus mágia - amely szintén a Golden Dawnnak köszönheti
újjászületését, és amely azóta is jelentős szerepet játszik a modern idők mágiájában -, tegyünk most egy kis
kitérőt, és ismerkedjünk meg közelebbről ennek a sajátos szisztémának a megalkotójával, illetve
lejegyzőjével, John Dee-vel, a „királynő mágusával”.

Sokan a reneszánsz mágia utolsó nagy képviselőjét látják benne, mások szemében viszont nem több
hiszékeny baleknál, aki méltán kiérdemelte a mágia és az okkultizmus történetének „legtudósabb
palimadara” címet. Vannak, akik Erzsébet királynő első számú hírszerzőjének, amolyan XVI. századi James
Bondnak tartják, de olyan feltételezésekkel is találkozhatunk, hogy Spenser róla mintázta a Tündérkirálynő
Merlinjét, Shakespeare pedig a Vihar Prosperóját, a varázslót, aki „eltöri pálcáját”.
De ki is volt valójában ez a bizonyos John Dee magisten ez a „Londonensis” - ahogy előszeretettel
neveztette magát külföldön -, aki Paracelsushoz hasonlóan tudásvágytól hajtva bejárta Európát, s akinek
túlvilági eredetű mágikus szisztémája jelentős mértékben befolyásolta a nyugati ezoterikus tradíció későbbi
alakulását.
Kétségkívül korának egyik legtanultabb, legsokoldalúbb embere volt. Igazi reneszánsz polihisztor. Jártas volt
egyebek között a matematikában, a geográfiában, a navigáció tudományában (navigációról írott kézikönyve
sokáig nagy becsben állt az angol tengerészek körében), az asztronómiában, az asztrológiában, a
hermetikus és a neoplatonista filozófiában, a kabbalában, az alkímiában, a démonológiában és a rituális
mágiában. Néhány életrajzírója „az utolsó királyi mágus” (the Last royal magician) titulussal illeti, amely
azonban nem elsősorban kiemelkedő személyiségére vagy munkásságának jelentőségére vonatkozik,
hanem inkább arra, hogy egy ideig I. Erzsébet udvari asztrológusaként (s titokban talán varázslójaként)
tevékenykedett.

Tanulóévek

John Dee 1527. július 13-án látta meg a napvilágot a London melletti Mortlake-ben. Születése idején a Nap a
Rákban tartózkodott, a felkelő jegy (ascendens) pedig a Nyilas volt, ami az asztrológusok szerint különösen
kedvez a tudományos karriernek, s nem kevésbé az okkult tudományok elmélyült tanulmányozásának.
Apja elszegénvedett walesi középnemes volt, aki VIII. Henrik udvarában próbálkozott a hivatalnoki
szamárlétra megmászásával, a jelek szerint nem sok sikerrel. A mortlake-i Dee-k feltehetően valamiIyen
szinten rokoni kapcsolatban álltak a legpatinásabb walesi nemesi házzal, a Dees of Nant y Groes in
Radnorshire-el, és John Dee többször is kérkedett azzal, hogy Wales legendás fejedelmének, Nagy
Rodericknek a vére csörgedezik az ereiben. (Gustav Meyrink Dee-ről szóló misztikus regényében, A nyugati
ablak angyalában Hoel Dhat néven szerepel ez a királyi ős, akinek mágikus erejű, megvilágosodást hozó
lándzsahegye körül örvénylik a történet.)
Bár az öreg Dee lenézte a tudósokat tudományukkal együtt, s az olvasással is hadilábon állt, eszes fia
taníttatására mégsem sajnálta a pénzt. John Dee tizenöt éves volt, amikor megkezdte egyetemi
tanulmányait a Cambridge-i Szent János-kollégiumban. Később úgy emlékezett vissza egyetemi éveire,
hogy a nap huszonnégy órájából tizennyolcat töltött tanulással, kettőt étkezéssel és egyebekkel, s legfeljebb
csak négy jutott az alvásra. Ebben ez időszakban ismerkedett meg a sorsát később alapvetően meghatározó
mágiával és alkímiával, amelyek akkoriban még nem különültek el élesen a természettudományoktól. Ilyen
témájú olvasmányai közül különösen Cornelius Agrippa De occulta philosophiája volt rá nagy hatással.
1546-ban segédtanári állást kapott az újonnan alapított Trinity College-ban, de néhány hónap múlva
otthagyott csapot-papot, s nem annyira kaland, mint inkább tudásvágytól hajtva áthajózott a kontinens re.
1548-ban visszatért Cambridge-be, ahol ledoktorált, majd a felajánlott tanári állást visszautasítva újból a
kontinensre utazott. Előző útjához hasonlóan felkeresett számos németalföldi és francia egyetemet, köztük a
louvainit, az utrechtit, a leydenit és a párizsi Sorbonne-t, de most már nem mint hallgató, hanem mint előadó.
Louvainban állítólag maga V. Károly császár is többször jelen volt hallgatói között. Utazásai során találkozott
a kor számos jeles tudósával és meghatározó személyiségével, akiktől sokat tanult, s akik közül nem eggyel
életre szóló barátságot kötött. Gerard Mercatornál, a nagy földrajztudósnál, a térképrajzolás legújabb
módszereit tanulmányozta, Gemma Frisiusnál geográfiai ismereteit mélyítette el, Hieronymus Cardanus
asztrológiai titkokat tárt fel előtte, Guillaume Postel a héber nyelvről és a kabbaláról beszélt neki, Petrus
Ramus Arisztotelész tévedéseire hívta fel a figyelmét, Petrus Nonius, a nagy matematikus, viszont nála
tanult asztronómiát és geometriát.

Börtön után karrier

1551-ben újból visszatért Angliába, ahol VIII. Henrik utóda, a fiatal VI. Edward (az a bizonyos királyfi Mark
Twain Koldus és királyfi cimű regényéből) életjáradékot biztosított számára, lehetővé téve ezzel, hogy
zavartalanul folytathassa tudományos tevékenységét. Mindennek azonban hamarosan vége szakadt, amikor
a tizenhat éves korában elhunyt Edwardot a „véres” jelzővel illetett Mária váltotta fel a trónon. A
boszorkánymester hírében álló John Dee-t nem sokkal a koronázás után letartóztatták, azzal a váddal, hogy
fekete mágia segítségével Mária életére tört. A vádhoz az szolgáltatta az alapot, hogy Dee elkészítette az új
uralkodó horoszkópját, s eljuttatta annak háziőrizetben tartott húgához, Erzsébethez. Dee-nek végül sikerült
tisztáznia magát, de hamarosan újra letartóztatták, ezúttal eretnekség vádjával. Végül 1555-ben került
szabadlábra, egyesek szerint Erzsébet párthíveinek vagy magának Erzsébetnek a közbenjárására.
1558-ban, Mária korai (bár sok kortársa szerint nem elég korai) halála után Erzsébet foglalta el a trónt, aki
John Dee-t bízta meg a koronázási ceremónia asztrológiai szempontból legmegfelelőbb időpontjának
kiválasztásával. Dee ettől kezdve kénytelen volt magára vállalni az udvar és az angol arisztokrácia első
számú asztrológusának és okkult szakértőjének szerepét. Ugyanebben az időszakban mortlake-i házában
egyfajta ezoterikus magánegyetemet létesített, ahol megfordult az Erzsébet kori reneszánsz számos jelentős
alakja. Mellesleg ez a ház adott otthont Európa egyik legnagyobb magánkönyvtárának, ahol a tudományos
művek mellett számtalan okkult témájú könyv és kézirat sorakozott a polcokon.
1562-ben ismét átkelt a kontinensre, ahol egyik vendéglátójánál, az antwerpeni Willem Silvius
nyomdászmesternél alkalma nyílt elolvasni Trithemius abbé Steganographia című művének egy kéziratos
példányát, amely igen nap hatással volt rá. Egyes életrajzírói szerint ez a titkorírásokkal, számokkal,
szimbólumokkal és mágiával foglalkozó különös könyv adta a végső lökést legismertebb művének, a Monas
hieroglyphicának a megírásához, amelyben egyetlen jelképbe sűrítve próbálta feltárni a látható és láthatatlan
univerzum minden titkát. Miután Svájcban tiszteletét tette Conrad Gessnernél, a Paracelsus tanait hirdető
orvosprofesszornál és zoológusnál, Itáliába ment, ahol egy ideig az urbinói herceg vendégszeretetét élvezte.
Ezt követően ellátogatott Rómába, majd Magyarországra utazott. Pozsonyban - angliai Erzsébet
küldötteként - részt vett II. Miksa császár magyar királlyá koronázásán. A mágikus elemekkel átszőtt
magasztos szertartás olyan nagy hatással volt rá, hogy a megjelenés előtt álló Monas Hieroglyphicához új
előszót írt, s művét egyenesen a Császárnak ajánlotta.

A fületlen ember és a vörös oroszlán

Angliába visszatérve Dee okkult kísérletekbe kezdett, amelyeknek célja bizonyos, általa angyaloknak
nevezett természetfeletti lények megidézése és a velük való kommunikáció volt. Mivel ő maga nem bizonyult
alkalmasnak a látnoki szerepre, olyan embereket fogadott fel, akik médiumi képességeik révén közvetíteni
tudták számára a természetfeletti lények üzeneteit. A szolgálatába szegődött látnokok közül egy Edward
Kelly nevü fiatalember bizonyult a legtehetségesebbnek vagy a legügyesebb csalónak.
A kétes jellemű, rovott múltú Kelly - akinek okirat-hamisításért mindkét fülét levágták (s aki emiatt állandóan
fülvédős sapkát hordott) - ráadásul a Dee által is régóta keresett „vörös oroszlán”-ból, ismertebb nevén a
bölcsek kövéből, a nemtelen fémeket arannyá változtató vörös színű porból is birtokolt egy kisebb
mennyiséget. Az általa elmondott történet szerint egyszer betért egy fogadóba, ahol a gazda egész este egy
megsárgult pergamentekercset tanulmányozott értetlen arccal. Kérdezősködésére a fogadós elmondta, hagy
a kézirat a csodatévő canterburyi érsek, Szent Dunstan sírjából került elő, amelyet nemrég feldúltak és
kifosztottak a ravenheads néven emlegetett martalócok. A fizetségként szolgáló kézirattal együtt otthagytak
nála egy dobozt is, amely valamilyen meghatározhatatlan anyagú és rendeltetésű vörös port tartalmazott.
Amikor a kocsmáros elővette a dobozt és felnyitotta, Kelly megborzongott a látványtól. Mivel konyított egy
keveset az alkímiához, azonnal rájött, hogy a por csakis az aranycsináláshoz szükséges „vörös oroszlán”
lehet. Rövid alkudozás után a port és a kéziratot is megvásárolta a mit sem sejtő fogadóstól. Kelly nem
boldogult a titokzatos jelekkel, ősi szimbólumokkal és érthetetlen kifejezésekkel telezsúfolt latin nyelvű
szöveggel, amelyet Dee is csak nagy nehézségek árán tudott lefordítani. A kézirat a dobozban található
vörös porral történő aranycsináláshoz adott instrukciókat, magának a pornak az elkészítéséről viszont nem
közölt információkat.
Dee 1583-ban, ötvenhat éves korában újabb európai körútra indult, ezúttal családjával és rossz szellemével,
Edward Kellyvel. A következő év első felét Lengyelországban töltötték, Dee régi ismerőse, a hasonló
érdeklődésű Albert Laski gróf vendégeként. Innen Prágába mentek, ahol különböző magas rangú
személyek, köztük a Hradzsinban székelő alkimista császár, II. Rudolf előtt mutatták be aranycsináló
tudományukat.
Amikor a vörös por elfogyott, Dee családjával visszatért Angliába, Kelly viszont különféle trükkökkel próbálta
fenntartani adeptusi hírnevét. Amikor csalásaira fény derült, várbörtönbe zárták, ahonnan kötélen
leereszkedve próbált megszökni, de a kiszáradt várárokba zuhant, és néhány nap múlva belehalt
sérüléseibe.
A hazatérő Dee-t, akinek házát és páratlan könyvtárát távolléte alatt feldúlta a babonás csőcselék, a királynő
kétezer fontnyi kártérítésben részesítette, 1595-ben pedig kinevezte a manchesteri Christ's College
prefektusává. Erzsébet 1603-ban bekövetkezett halála után I. Jakab került a trónra, akiről köztudott volt,
hogy betegesen retteg a boszorkányoktól és a varázslóktól. Dee, aki semmi jót nem várhatott az új
uralkodótól, visszavonult mortlake-i házába. Itt is halt meg 1608-ban, szegényen és magányosan,
mindenkitől elfeledve.

Az angyalok ajándékai

John Dee és Edward Kelly alkimista tevékenységük mellett az általuk megidézett angyaloktól kapott
tanítások, mindenekelőtt az enochiánusnak nevezett mágikus szisztéma révén írták be nevüket az
okkultizmus és a mágia történetéhe. Az angyalok, elsősorban a fenséges Uriel és a gyermekded Madimi a
következő ajándékokkal járultak hozzá a napjainkban reneszánszát élő enochiánus mágiához: a 21 betűből
álló enochiánus ábécével (amely néhány mai okkultista szerint azonos a legendás elpusztult kontinens,
Atlantisz egyik ábécéjével); 19 enochiánus nyelven megfogalmazott szellemidéző formulával és ezek
szabatos angol fordításaival; különféle mágikus négyzetekkel és talizmánokkal, amelyek az enachiánus
ábécé betűiből, angyal és istennevekből, mágikus alakzatokból és szigillumokból, asztrológiai és alkímiai
jelekből állnak; végül pedig számos olyan információval, figyelmeztetéssel és jótanáccsal, amelyek lehetővé
teszik mindezek használatát. Íme a tizenötödik “kulcs” vagy idézőformula (amely mind közül a legrövidebb)
eredeti enochiánus változata:
„ILASA! tabaanu li-El pereta, casaremanu upaahi cahisa dareji; das oado caosaji oresacore: das omaxa
monasaci Baeouibe od emetajisa Iaiadix. Zodacare od Zodameranu! Odo cicale Qaa. Zodoreje, lape
zodiredo Noco Mada, hoathahe IAIDA.”
Manapság sokan úgy gondolják, hogy Kelly az orránál fogva vezette Dee-t. Véleményüket elsősorban az
olyan és hasonló, Kelly által közvetített „angyali üzenetekre” alapozzák, hogy éljenek vagyonközösségben és
„használják közösen asszonyaikat”. De bármi legyen is az igazság Kellyvel és az angyalokkal kapcsolatban,
annyi bizonyos, hogy az enochiánus mágia - ebben minden tanulmányozója és alkalmazója egyetért -
működőképes szisztéma, amely az ezoterikus tradíció ősi és autentikus módszereihez hasonlóan kitárja a
természetfeletti világ kapuját, legalábbis azon kiválasztott kevesek előtt, akik mindent maguk mögött hagyva
elszántan nekivágnak, hogy átkeljenek a túlsó partra és meghódítsák a végtelent.

A nyugati ablak angyala

Végezetül nézzük meg, hogyan rekonstruálta - John Dee naplófeljegyzései alapján - Gustav Meyrink A
nyugati ablak angyala (magyarul 1950) című regényében Dee és Kelly első angyalidéző szeánszát:
„Öten ültük körül az asztalt, amikor az angyalt megidéztük: Jane, Tatbot, Price, Kelly és jómagam. Az
asztalnak ötágú csillagformája volt; értékes mahagóni-, babér- és greenhartfából készült, közepén egy
széles, szabályos ötszög alakú nyílás tátongott, szélein kabbalista jelek, szigillmonok és nevek voltak kirakva
csiszolt malachitból és füstbarna topázból... A szoba három ablakát, amelyek keletre, délre és északra
nyíltak, Kelly utasítása szerint befalaztuk, s csak a nagy, nyugatra néző boltíves ablak állt nyitva, mintegy
hatvan láb magasságban a földtől... A falmélyedésekben magas ezüst kandeláberek álltak, kövér
viaszgyertyákkal, várva a szellemidézés ünnepélyesen közeledő pillanatát. Mint egy színész, órák hosszat
memorizáltam a parkban sétálva a rejtélyes, érthetetlen mágikus formulákat, amelyekkel az angyalt meg kell
majd idéznem. A szöveget Kelly adta át egy reggel: egy láthatatlan lénytől kapta, pontosabban egy
levegőben megjelenő kéz nyújtotta át neki a pergamenre írt szöveget... A pentagramma formájú asztal két
alsó csúcsa nyugatra nézett, a nyitott ablak felé, amelyen hidegen áradt be a holdfényben fürdő sűrű,
dermesztően tiszta éjszakai levegő... egyszerre csak ajkaim maguktól beszédre nyíltak, s előtörtek belőlem
az idézőformula szavai, de oly hörgő és mély hangon, hogy először azt se tudtam, ki szólalt meg. Olyan volt
az egész, mintha egy teljességgel idegen lény beszélt volna belőlem. A szobában hirtelen megdermedt a
levegő, baljóslatú árnyék borult ránk, s mintha fagyos lehelet érte volna őket, mozdulatlanul égtek a lángok...
S a halálos csendben egy csengő gyermekhang szólalt meg:
»Madimi a nevem, szegény kislány vagyok. Utolsó előtti gyermeke voltam anyámnak. Legkisebb testvérem
még pólyában fekszik otthon.« Egyidejűleg egy bájos, hét-kilenc éves kislányt pillantottam meg, aki kinn
lebegett a szabadban, közvetlenül az ablak előtt... A kislány első pillantásra elragadónak tűnt, de a
benyomás, amit ránk gyakorolt, félelmetes volt mégis... e jelenségnek csupán két dimenziója volt. Ez hát az
angyal, aki megígérte, hogy megjelenik nekünk? tűnődtem és vad, elkeseredett csalódás rázott meg,
amelyet a legkevésbé sem enyhített az érthetetlen, csodálatos, tisztán látható jelenés jelenléte. Ekkor Talbot
a fülemhez hajolt, s fojtott hangon suttogta:
»Az én gyermekem; felismerem. Mindjárt a születése után meghalt. A halott gyermekek felnőnek a
túlvilágon?«
Barátom hangja nem volt fájdalmas, nem volt megindulva sem; éreztem, éppúgy borzad, mint én. - Vajon
nem a bensőjéből vetül-e ki a szabadba a szemünk előtt lebegő kép? - ez a gondolat cikázott át agya mon,
de el is ejtettem mindjárt, mert a jelenést kezdte eltakarni valami halványzöld fény, amely az asztal közepén
kialakított ötszögű nyílásból tört elő. Aztán egyszer csak felerősödött, felzubogott, mint a föld mélyéből
feltörő gejzír, végül emberformát öltve megfagyott, kővé merevedett. A zöld fény smaragd tömbbé
sűrűsödött, amely ugyan áttetsző volt, mint a berill, de olyan szilárdnak tűnt, mint a legtömörebb szikla - az
ember a saját bensejében érezte ezt az iszonyatos és mély keménységet és rendíthetetlenséget... A
sziklából karok, kezek nyúltak ki, majd láthatóvá vált a nyak, a fej és az arc is... Az angyal arca leírhatatlanul
élettelen volt. Szemöldök nélküli szemei távol álltak egymástól. A pillantása bénító, halálos, egyúttal
kimondhatatlanul megrázó és fennkölt volt... Amilyen megfoghatatlanul idegenszerű benyomást keltett az
előbb a síkban megjelenő gyermek, oly elképesztő volt ez az emberi mértékeket meghaladó óriási figura.
Ruhája nem vetett árnyékot, ami kiemelte volna a térből és perspektívát adhatott volna formáinak. És mégis,
vagy éppen ezért, úgy rémlett nekem, hogy mi földi lények síkok vagyunk s nem testek e túlvilági jelenéshez
viszonyítva.
Már nem tudom, hogy én kérdeztem-e tőle vagy Price: »Ki vagy?« Az angyal, anélkül, hogy ajkát szára
nyitotta volna, élesen és hidegen felelt - mintha saját szívem visszhangját hallanám: »Én vagyok, a nyugati
kapu hírnöke.«“

III. fejezet

A modern alkímisták

Az alkímiáról szóló könyvek és egyéb írások legtöbbje s XVIII. század végéig, a mai értelemben vett (vagyis
szigorúan természettudományos alapokon álló) kémia kialakulásának idejéig követi nyomon az
„aranycsinálás” művészetének történetét, holott a XIX. és a XX. század mágusai és okkultistái között is szép
számmal találhatók olyanok, akik nemcsak elméletben, de gyakorlatban is foglalkoztak, illetve foglalkoznak
az alkímiával és a szpagirikus művészettel (azaz az alkímiai gyógyszer- és elixírkészítéssel).

Mesmerista alkímia

Angliában a múlt század közepe táján egy bizonyos Mrs. Atwood és követői az okkultisták körében még
akkor is nagy népszerűségnek örvendő „animális magnetizmusból” és „egyetemes delejességből”, valamint
Franz Anton Mesmer osztrák orvos egyéb tanításaiból kiindulva próbálták értelmezni a meglehetősen
homályos alkimista értekezéseket és recepteket.
Az alkimista kéziratokat mindenekelőtt a mesmerizmus (amelyet a szövegek keletkezése idején
természetesen még nem így hívtak), azaz a mindent átható asztrális fluidum elmélete és gyakorlati
felhasználása segítségével megszerezhető magasabb rendű képességek - mint amilyen például a
tisztánlátás, a telepátia és a távolbahatás - szimbolikus leírásainak tartották. Ezenkívül gyakran véltek
felfedezni bennük olyan rejtett utasításokat, amelyek hozzásegítenek a legtökéletesebb mesmerisztikus
transzállapot eléréséhez. Ebben az állapotban szerintük az elme képessé válik arra, hogy közvetlenül,
minden technikai segédeszköz nélkül arannyá változtassa a közönséges fémeket.

A Golden Dawn és az alkímia

Az 1888-ban alapított nagy hírű és nagy hatású angol, majd nemzetközi hermetikus rend, a Golden Dawn
beavatottjait szintén nem hagyta hidegen az alkímia. Dr. W. Wynn Westcott, a rend egyik alapítója egyebek
között így ír az alkímiáról, az akkoriban kizárólag csak a rendtagoknak szánt titkos tanításokat tartalmazó
„röpiratok” (Flying Rolls) egyikében:
’Azt hiszem teljesen felesleges, hogy bárki időt vesztegessen puszta kémiai kísérletekre. Egy alkímiai
kísérlet tökéletes véghezvitele ugyanis megkívánja, hogy a fizikai síkon lefolytatott műveletekkel egyidejűleg
az asztrális síkon is munkálkodjunk. Ha pedig nem vagy még tökéletes adeptus, aki képes rá, hogy
ugyanúgy bánjon az akaraterejével, mint a hővel és a nedvességgel, az életerejével pedig úgy, mint az
elektromossággal, akkor ne számíts igazi eredményre.”
Westcott ugyanebben az írásában közzétesz egy diagramot is, amely a kabbala szefiráinak és bizonyos
nemfémes elemeknek az alábbiak szerinti, az alkímia összefüggésrendszerében mindaddig nem alkalmazott
párosításait szemlélteteti:
· Keter („korona”, első mozgató vagy sarkcsillag) - hidrogén
· Hochmá („bölcsesség”, állatöv) - oxigén
· Biná („értelemi”, Szaturnusz) - nitrogén
· Heszed („kegyelem”, Jupiter) - fluor
· Gevurá („szigorúság”, Mars) - klór
· Tiferet („szépség”, Nap) - szén
· Necáh („győzelem”, Vénusz) - bróm
· Hod („dicsőség”, Merkúr) - jód
· Jeszod („alap”, Hold) - foszfor
· Málchut („királyság”, Föld) - kén.

Az alkímia szimbolikája és sajátos szóhasználata a Golden Dawn bonyolult szertartásaiban is helyet kapott.
Az egyik beavatási rítus során például a jelöltet ahhoz a szubsztanciához hasonlítják, amely a transzmutácó,
azaz a fémátalakítás során arannyá válik.

A különös pap

A Golden Dawn legaktívabb alkimistája William Alexander Ayton (1816-1909) anglikán lelkész volt. Ayton
atya, rendi nevén (amelyet rendtaggá avatásakor kapott vagy választott) Frater Virtute Orta Occident Rarius
(Ki erény által emelkedik, ritkán bukik el) igen különös pap volt; feltétel nélkül hitt a világot irányító láthatatlan
mesterek, egészen pontosan Madame Blavatsky mahatmáinak létezésében, ugyanakkor komolyan tartott a
sötét erők világméretű összeesküvésétől, amelynek a „fekete testvérek”, azaz a jezsuiták állnak az élén;
otthonosan mozgott az okkultizmus minden területén, ugyanakkor betegesen rettegett a mágia legenyhébb
formáitól is; különös világképében jutott hely az őselemeket benépesítő természetszellemeknek, az
elementáloknak, de még a törpék félelmetes, föld alatti birodalmának is, és természetesen szentül meg volt
győződve arról, hogy az alkímia végső célja, a transzmutáció megvalósítható.
W. B. Yeats, a Nobel-díjas ír költő, a Golden Dawn egyik legismertebb tagja önéletrajzában így emlékezik
vissza az ősz hajú Ayton atyával való első találkozására:
„Westcott a következő szavakkal vezetett oda hozzá: - Ő kapcsol össze minket a múlt nagy adeptusaival.
A bemutatkozás után az idős férfi félrevont és így szólt hozzám: - Remélem, ön soha nem idézett
szellemeket, az ugyanis felettébb veszélyes dolog. Bizton állíthatom, hogy még egy planétaszellem
megidézése is végzetes lehet.
Később megkérdeztem tőle, hogy látott-e már kísértetet. - Ó igen, egyszer láttam - válaszolta. - Van egy
alkímiai laboratóriumom, amelyet házam pincéjében rendeztem be, nehogy a püspök felfedezze. Egyszer ott
járkáltam egymagamban fel s alá, amikor idegen lépések zajára lettem figyelmes. Hirtelen megfordultam, és
megpillantottam azt a lányt, akibe még ifjú emberként fülig szerelmes voltam, de aki abban az időben már
rég nem tartozott az élők világához. Meg akart csókolni, de persze nem hagytam.
- Miért nem? - kérdeztem.
- Természetesen azért - válaszolta -, mert akkor a hatalmába kerített volna.
Ekkor megkérdeztem tőle, hogy az alkímiai kísérletei vezettek-e már valamilyen eredményre.
- Igen - felelte -, egyszer sikerült előállítanom az életelixírt. Egy francia adeptus megvizsgálta, és
megfelelőnek találta, a színét csakúgy, mint az illatát.”
(A jelek szerint annyira azért egyikük sem bízott benne, hogy megízlelje, netán elfogyassza, bár az atya
állítólag végül rászánta magát, de az elixír addigra elpárolgott.)
Yeats a tiszteletes utolsó mondatához zárójelben azt a megjegyzést fűzi, hogy a francia adeptus feltehetően
a kor legendás mágusa, Eliphas Lévi lehetett, aki a múlt század hatvanas éveiben többször is megfordult
Angliában, ahol számos rózsakeresztessel, szabadkőművessel és független okkultistával találkozott, s szert
tett néhány lelkes követőre és tanítványra is.

Egy józan és egy bohém francia alkimista

Franciaország legismertebb alkimistája ebben az időben a Francia Alkímiai Társaság megalapítója, M.

Jolivet-Castelot volt, akinek állítólag sikerült aranyat is előállítania, „jóllehet csak igen kis mennyiségben”. Az
alkímiáról vallott nézeteit a Hogyan váljunk alkimistává, avagy értekezés a szpagirikus művészetről és a
tarot nagy arkánumainak hermetikus eredetéről című könyvében fejtette ki. Amint a könyv alcíme is elárulja,
a tarol huszonkét nagy arkánumát hermetikus eredetű képes útmutatónak tartotta, amely a bölcsek kövéhez,
illetve a halhatatlanság elixírjéhez vezető út legfontosabb állomásait jelképezi.

Jolivet-Castelot mindezek ellenére nem tartotta magát igazi alkimistának, inkább olyan kémikusnak, aki e
tudományág legújabb felfedezéseinek birtokában és legmodernebb eszközeinek felhasználásával törekszik
az alkimisták által kitűzött célok elérésére.
A kor egy másik, kevésbé ismert francia alkimistája a tehetséges festő és grafikus, Jean-Julien Champagne
volt, akiről az a hír járta Párizsban, hogy fekete mágiát űz és az ördöggel cimborál. Champagne amúgy az
átlagos, abszintkedvelő, bohém párizsi művészek életét élte, és - a legtöbb okkultistától eltérően - a
humorral sem állt hadilábon. Állítólag gyakran eszelt ki ízetlen tréfákat, amelyeknek sok esetben a
tanítványai voltak a céltáblái, illetve szenvedő alanyai. Az egyik naiv fiatalembert például - aki mágiát és
alkímiát tanult nála - rávette, hogy bástyázza körül az ágyát súlyos szeneszsákokkal, miáltal álmában fel tárul
majd előtte a tűz igazi természete.
Mint az okkultisták általában, Champagne is tagja volt néhány mágikus-ezoterikus titkos társaságnak. Ezek
egyikének, a Héliopoliszi Testvériségnek az alapítása is az ő nevéhez fűződik. Bizonyos okkult szerzők nagy
hatalmú, befolyásos szervezetként emlegetik ezt a titkos társaságot, bár valószínűleg csupán néhány
állandó tagot számlált, és nem volt különösebb hatással az újjáéledő nyugati ezoterikus tradíció alakulására.

Lucifer követői

Többen tudni vélik, hogy Champagne tagja volt annak a hírhedt párizsi titkos társaságnak is, amelynek
beavatottjai a középkori luciferiánus eretnekség modern változatát gyakorolták.
A IX. Gergely pápa által 1233-ban kiadott vox in Roma című bulla röviden így foglalja össze a luciferiánusok
gnosztikus eredetű hitvallását: Isten teljesen jogtalanul járt el, amikor Lucifert és a vele szövetséges
angyalokat letaszította az égből. A föld és az ég, minden látható és láthatatlan dolog igazi teremtője Lucifer.
Ő a fény istene és a menny jog szerinti ura. Egy napon majd visszatér otthonába, és kiveri onnan a bitorlót.
Amikor ez bekövetkezik, hívei is eljutnak általa az örökké való gyönyör és boldogság birodalmába. Addig is
híven szolgálják urukat, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ártalmára legyenek a vele
szembeforduló keresztényeknek.
Pierre Geyraud - aki az 1939-ben megjelent Les réligiohs nouvelles de Paris (Párizs új vallásai) című
könyvében részletes beszámolókat közöl a luciferiánusok titkos mágikus szertartásairól és rituális orgiáiról -
úgy tudja, hogy Champagne volt Saint-Merry luciferiánusainak irányítója és az ottani luciferiánus szentélyben
felállított nagyméretű Baphomet szobor megalkotója.
Champagne és társai ezek szerint Lucifert azonosnak tekintették Baphomettel, a templomosok állítólagos
kétnemű bálványával, amelyet Jókai Mór így ír le Egy hírhedett kalandor a tizenhetedik századból című
regényének negyedik részében:
„Ennek a bálványnak két arca volt; egy férfiúi és egy női, s az egész alakja félig férfi volt, félig asszony. Egy
óriási kígyó tekergőzött rajta végig, s ennek a tizenkét gyűrűjére volt fölvésve a zodiákus tizenkét égi jegye.
Az egyik kezében volt a Nap, a másikban a Hold. A két lába alatt volt a föld. Az meg egy krokodiluson
nyugodott.”
Eliphas Lévire annak idején szintén nagy hatással volt ez a titokzatos bálvány, amelyet egyik leghíresebb
metszetén a boszorkányszombatok bakjaként örökített meg, s amelyről azt írja hogy „az okkult tudományok
beavatottjai... örökké imádni fogják azt, amit ez az elrettentő kép jelent”, vagyis az „asztrális fényt”, ezt a
mindent átható szubtilis közeget, amely egyebek közt lehetővé teszi a mágia működését és a
transzmutációt, azaz a fémátalakítást.
Geyraud leírása szerint a Champagne által készített szobor Eliphas Lévi Baphomet-ábrázolását követi,
amelynek felfelé mutató jobb kezén a „solve”, lefelé mutató bal kezén pedig a „coagula” felirat olvasható. Ez
a két szó pedig visszavezet minket az alkímiához, amelynek a leggyakrabban emlegetett utasítása nem
más, mint e „solve et coagula!”, azaz az „oldj és köss!”.
Geyraud szerint Champagne később megszegte a beavatásakor tett esküjét, és a luciferiánusok nem egy
féltve őrzött titkát a nyilvánosság elé tárta (valószínűleg ő is tőle szerezte a könyveiben közölt információk
egy részét). Ennek okán azt sem tartja kizártnak, hogy éppen az ő mágikus bosszújuk miatt halt meg
aránylag fiatalon, látszólag valamiféle szörnyű bőrbetegség következtében, amelynek tünetei leginkább a
lepráéra emlékeztettek. A villiers-le-bel-i temetőben található síremlékén a következő felirat olvasható: „Itt
nyugszik Jean-Julien Champagne, a hermetikus tudományok apostola (Apostolus Hermeticae Scientiae).”

Strindberg aranya és az argentaurum

August Strindberg (1849-1912), a világhírű svéd drámaíró, aki idősebb korában egyre nagyobb érdeklődést
mutatott az okkultizmus bizonyos területei iránt és egyre jobban belemélyedt Swedenborg misztikájába,
szintén gyakorolta az alkímiát. Saját állítása szerint egy alkalommal sikerült némi „gyenge minőségű” aranyat
előállítania ammónium-vasszulfátból, tehát egy olyan vegyületből, amely semmiképp sem hozható
összefüggésbe az arannyal.
Dr. Loczka Alajos Az alchimia története (1925) című könyvében említést tesz egy Emmens nevü amerikai
alkimistáról, akinek állítólag sikerült létrehoznia egy addig ismeretlen, új elemet, amely tulajdonságait
tekintve valahol az arany és az ezüst között áll. Az új elemnek az argentaurum nevet adta és az akkor még
betöltetlen nyolcvanhetedik helyre iktatta be, s azt állította róla, hogy aránylag könnyen tiszta arannyá
alakítható.
Hars Biedermann A mágikus művészetek zseblexikona című könyvében arra a következtetésre jut, hogy az
argentaurum előállítási módja minden bizonnyal megegyezik a cementálásnak nevezett alkímiai eljárással,
amelyről A. Lehmann a következőket írja Babona és varázslat című - magyarul 1900-ban megjelent -
könyvének alkímiáról szóló fejezetében:
„Az arany súlyát gyarapító általános módszer az ú. n. czementáczió volt. Aranyat összeolvasztottak ezüsttel
és rézzel és a keveréket egészen vékony lapokká kalapálták. Ezeket azután a czementporral rétegenkint
helyezték el a tégelybe. A tégelyt több napig egyre erősebb tűzön hevítették; midőn a hevítés elégséges volt,
a fémlapok látszólag tiszta aranyból állottak, ennek súlya pedig most valamivel nagyobb volt, mint az eredeti
aranymennyiségé. A dolog egészen természetes. A czementpor olyan összetételű volt, hogy a hevítés
folytán csak a rezet és az ezüstöt oldotta föl, nem pedig az aranyat is. Ennélfogva a fémlapokban csak arany
maradt vissza; vele azonban rendszerint némi réz és ezüst is, ha ügyeltek rá, hogy ne vegyenek túl sok
czementport. Az arany súlya tehát most nagyobb volt, mint az eredeti mennyiségé; de nem is volt többé
színarany.” (Fordította dr. Ranschburg Pál)

A katedrálisok titka

1926 őszén Le mystére des cathédrales (A katedrálisok titka) címmel, mindössze háromszáz példányban
megjelent Párizsban egy könyv, amelynek címlapján Fulcanelli neve volt olvasható, azé a titokzatos
alkimista adeptusé, akinek legendája a húszas évek elején kezdett terjedni és formálódni a francia
okkultisták körében. A könyvnek - amely „A nagy mű hermetikus szimbólumainak ezoterikus interpretációja”
alcímet viselte - Fulcanelli állítólagos tanítványa, az akkor huszonhat éves Eugéne Canseliet írta az
előszavát és az állítólagos luciferiánus grafikus, Jean-Julien Champagne készítette az illusztrációit.
Fulcanelli könyvének első részében megismerteti olvasóit Franciaország legnevezetesebb gótikus
építményeivel. Különösen nagy figyelmet fordít a monumentális középkori katedrálisok, közülük is
elsősorban a párizsi Notre-Dame fantasztikus építészeti megoldásainak, bizarr díszítményeinek és rejtélyes
szimbólumainak bemutatására. A második részben azután - amint azt a könyv alcíme is elárulja - ezek
megfejtése, illetve értelmezése révén megkísérli kellően ezoterikus módon, leginkább az alkímiában járatos
olvasóit megcélozva, vagyis távolról sem közérthetően bemutatni a „Nagy Mű” legfontosabb állomásait, és
egyúttal feltárni a fémeket arannyá változtató, az életet pedig korlátlanul meghosszabbító lapis
philosophorum (bölcsek köve) előállításának a titkát. A párizsi Notre-Dame egyik bejárata fölött látható
domborműről például az a véleménye, hogy a transzmutációra, azaz a fémek átalakítására vonatkozó rejtett
utalásokat rejti; a dombormű középpontjában elhelyezkedő szarkofágot díszítő hét medalionról pedig azt
tartja, hogy azok egészen egyszerűen a hét planétát és egyben az alkímia hét alapfémét (Nap - arany, Hold
- ezüst, Merkúr - higany, Vénusz - réz, Mars - vas, Jupiter - ón, Szaturnusz - ólom) szimbolizálják. Erről a
hét, égi eredetű alapfémről szól a következő alkimista versike, amelyet annak idején valószínűleg egy
mester írt tanítványa okulására:
Hét fém alkotja a világot,
A hét planéta száma szerint.
A kozmosz ajándékul adta nekünk
A rezet, a vasat, az ezüstöt,
Az aranyat, az ónt, az ólmot
S szülőanyjukat, a higanyt.
Végül pedig tudd meg azt is fiam,
Hogy atyjuk nem más, mint a kén.

Az argonauták hagyatéka

A katedrálisok titkában fontos szerep jut Fulcanelli sajátos etimológiájának is. Szerinte például az art
gothique (gótikus művészet), egyszerűbb formában az art got (gót művészet), nem a népvándorlás idején
ismertté vált germán nép nevének és az art (művészet) szónak az összevonásából ered, hanem a különféle
szubkultúrák sajátos, „ezoterikus” szókincsét és szóhasználatát jelölő argot (argó) kifejezésből, illetve annak
melléknévi formájából, az argotique-ból. „Úgy véljük - írja egy helyütt -, hogy az art gothique csupán az
argotique szó helyesírási torzulása, annak a foneokai törvénynek megfelelően, amely minden nyelvben a
helyesírásra való tekintet nélkül uralja a hagyományos kabbalisztikát.”
Fulcanelli úgy gondolja, hogy a katedrálisok nagy tudású építői, akik az argot egy ma már ismeretlen
változata segítségével kommunikáltak egymással az építkezések során - annak az antik eredetű ezoterikus
tradíciónak voltak a követői, amelynek beavatási rítusai és legfontosabb tanításai az aranygyapjú
történetébe vannak beépítve, illetve elrejtve; maga az argot kifejezés pedig az aranygyapjú felkutatásáért és
visszaszerzéséért indított expedíció résztvevőit (az argonautákat) szállító hajó, az Argó nevére vezethető
vissza. Vagyis Fulcanelli szerint s középkori argotier-k (argót használók, az Argó utasainak szellemi
örökösei) még ismerték a Heszperiszek kertjébe, az egyre jobban ködbe vesző napnyugati Paradicsomba,
vagyis a transzcendens „túlsó partra” vezető utat, amelynek „térképét” az általuk emelt katedrálisok
struktúrájába rejtve, falaiba építve, köveibe vésve hagyták az értetlen utókorra.
A titokzatos Fulcanelli

Fulcanelli kilétére vonatkozóan mind a mai napig folynak a találgatások. Egy népszerű korabeli feltételezés
szerint a mester a kihaltnak hitt francia Valois-dinasztia utolsó leszármazottja. Ezzel az elképzeléssel
kapcsolatban gyakran kerülnek szóba azok a Valois-házi uralkodók, akik köztudottan szívesen töltötték
idejüket a mágia, az alkímia és más titkos tudományok tanulmányozásával és gyakorlásával.
A feltételezett Valois-leszármazott mellett akkoriban sok ismert és kevésbé ismert emberről keringtek olyan
híresztelések, hogy valójában ő rejtőzik a Fulcanelli név mögött. A Fulcanelli-gyanús személyek lis táján
szerepelt egyebek között a népszerű fantasztikus író, J. H. Rosny (aki persze túlságosan híres volt ahhoz,
hogy sokáig tetszeleghetett volna a rejtőzködő adeptus szerepében) és a jóval szűkebb körben ismert
elméleti alkimista, Pierre Dujols (akinek viszont már volt egy jól bejáratott írói álneve, amelyen alkimista
tárgyú írásait publikálta). A két legfőbb gyanúsított természetesen mind a mai napig a Fulcanelli-könyv két
közreműködője, Eugéne Canseliet és Jean-Julien Champagne; bár az előbbivel kapcsolatban gyakran
elhangzik az az ellenvetés, hogy akkoriban még túl fiatal volt egy ilyen agyafúrtan megfogalmazott, hosszas
előtanulmányokat igénylő mű megírásához, ráadásul az általa írt előszónak és minden, később publikált
írásának egészen más a stílusa; az utóbbival kapcsolatban pedig az, hogy túl gyakran nézett a pohár
fenekére, szerette az ízetlen tréfákat, folyton járt a szája, ráadásul szívesen kérkedett azzal, hogy ő
Fulcanelli. Akik viszont - mindezek ellenére - mégis Champagne-ra voksolnak, előszeretettel hivatkoznak
arra, hogy a bohém alkimista bizonyíthatóan már a Fulcanelli-könyv megjelenése előtt hasonló nézeteket
vallott az argot-ról, amelyet „nyelvi kabbalának” nevezett, és az art gothique mellett az art goetique-kel, azaz
a fekete művészettel, ismertebb nevén a fekete mágiával is kapcsolatba hozott; vagy arra, hogy A
katedrálisok titkának egy állítólagosan Fulcanelli által dedikált példányában a mester neve előtt az A. H. S.
betűk szerepelnek, amelyek megegyeznek a Champagne sírján olvasható Apostolus Hermeticae Scientiae
titulus kezdőbetűivel. Egyes okkultisták, akik szerint a rejtőzködő adeptus Champagne-nyal azonos,
elképzelhetőnek tartják, hogy nem is az ő teste nyugszik abban a bizonyos sírban, ugyanis Fulcanelliről
mindig is az a hír járta, hogy sikerült előállítania a halhatatlanság elixírjét.

Babakocsit a mesternek

Ha Fulcanelli valóban emberfeletti tudásra és képességekre szert tett adeptus (volt) - ahogy számos
okkultista állítja -, nem pedig egy gondosan kitervelt beugratás vagy egy írói álnév körül spontán módon
kikristályosodott legenda, akkor kétségkívül igen jól értett a rejtőzködés, illetve az álcázás művészetéhez,
mert a jelek szerint alig egy-két embernek adatott meg a vele való közvetlen találkozás, vagy legalább annak
megsejtése, hogy kivel állnak szemben.
Ezen kiválasztottak egyike Eugéne Canseliet volt, aki - saját állítása szerint - magától a mestertől tanulta az
alkímiát. Canseliet legelőször 1922-ben hivatkozott Fulcanellire, amikor egy alkímiai kísérlet során - amelyen
jelen volt Champagne és egy Gaston Sauvage nevü kémikus is - sikerült száz gramm ólmot arannyá
változtatnia. A vörös színű porról, amellyel a transzmutációt véghezvitte, azt állította, hogy mesterétől,
Fulcanellitől kapta.
Canseliet - ugyancsak saját elmondása szerint - később is többször találkozott a titokzatos adeptussal, aki
minden egyes alkalommal fiatalabbnak és fiatalabbnak látszott. Amikor először látta, nyolcvanévesnek tűnt,
később ötvennek, 1954-ben pedig, utolsó találkozásuk idején, egy teljesen ránctalan, nőies külsejű
fiatalember benyomását keltette.

Francis King és Isabel Sutherland a mágia újjászületéséről szóló könyvükben (The Rebirth of Magic) ehhez
a történethez mindössze azt a megjegyzést fűzik, hogy ha a mester nem állítja le hamarosan ezt a
visszafiatalodási folyamatot, a tanítványai kénytelenek lesznek beszerezni egy babakocsit.

Találkozás a gázgyárban

Az 1960-ban megjelent, nagy sikerű Le matin des magiciens (A mágusok hajnala) című könyv első részének
egyik fejezetében - A példaadó alkímia, 3. - Louis Pauwels elmeséli társszerzője, Jacques Bergier
találkozását egy titokzatos idegennel, akiben az Fulcanellit vélte felismerni. A találkozásra 1937 júniusának
egyik délutánján került sor, egy meglehetősen prózai helyen, a Párizsi Gázművek kísérleti laboratóriumában,
ahol az idegen arra kérte Bergier-t, adjon át egy üzenetet főnökének, André Helbronner-nek, a nagy hírű
fizikusnak, a francia magfizikai kutatások irányítójának. Az üzenet lényege a következő volt:
„André Helbronner úr, akinek, úgy tudom, ön az asszisztense, az atomenergia kutatója. Helbronner úr volt
szíves beszámolni nekem néhány elért eredményéről, nevezetesen arról, hogy a polóniumnak megfelelő
radioaktivitás keletkezett, amidőn magas nyomású hidrogénben bizmutszálat robbantottak szét, villamos
kisülés segítségével. Már nincsenek messze a sikertől, csakúgy, mint korunk néhány más tudósa.
Megengedi-e, hogy óvatosságra intsem önöket? Az a munka, amelyre önök és kollégáik rászánták magukat,
iszonyatosan veszélyes. És nem csak önökre nézve. Az egész emberiséget fenyegeti a rettentő veszély. Az
atomenergia felszabadítása jóval egyszerűbb annál, mint ahogy önök elképzelik. És a mesterségesen
előidézett radioaktivitás néhány év alatt megmérgezheti a bolygót. Ráadásul atom-robbanóanyag már
néhány gramm fémből is nyerhető, és egész városokat tehet a földdel egyenlővé... az alkimisták rég tudják
ezt.”
A titokzatos idegen szerint a távoli múltban is voltak olyan civilizációk, amelyek ismerték az atomenergiát, de
visszaéltek pusztító erejével, ami végül teljes megsemmisülésükhöz vezetett. Bergier provokatív kérdéseire
válaszolva végül az alkímia lényegéről is ejtett néhány szót:
„Az alkímia titka a következő: van rá mód, hogy az anyag és az energia manipulálásával olyasmit idézzünk
elő, amit a jelenlegi tudomány erőtérnek nevezne. Ez az erőtér hatást gyakorol a megfigyelőre, és kiemelt
helyzetbe juttatja a világegyetem egészéhez képest. Ebből a kedvező helyzetből közel kerülhet azokhoz a
valóságokhoz, amelyeket a tér és az idő, az anyag és az energia általában eltakar előlünk. Ezt nevezzük mi
Nagy Műnek.
- És a bölcsek köve? Az aranycsinálás?
- Az efféle dolgok csupán alkalmazási formák, különleges esetek. A lényeg nem a fémek transzmutációja,
hanem magának a kísérletezőnek az átlényegülése. És ezt a titkot évszázadonként csupán egy-két ember
találja meg.”

Egy Lévi-követő, egy paracelsiánus és egy playboy alkimista

Napjaink legismertebb francia alkimistája Armand Barbault, aki sok más, ezoterikus érdeklődésű
honfitársához hasonlóan Eliphas Lévi nagy tisztelőjének és hűséges követőjének vallja magát, és aki -
Fulcanellivel ellentétben - kimondottan keresi a nyilvánosságot. Barbault az alkímia szempontjából kiemelt
fontosságot tulajdonít az asztrológiának és a rendszeres horoszkópkészítésnek, mivel úgy véli, hogy a
különféle alkímiai műveletek csakis a nekik megfelelő konstellációk idején hajthatók végre sikeresen. A
„Nagy Mű” megvalósítását lehetővé tevő konstelláció szerinte csupán minden huszonkettedik évben
következik be, és úgy gondolja, hogy pontosan ezért van a föníciai, a héber és sok más ősi ábécének
huszonkét betűje, a tarotnak pedig huszonkét nagy arkánuma.
Szerb Antal csodálatos mágikus regényében, A Perdragon-legendában szintén találkozhatunk azzal az
alkimisták körében régóta ismert elmélettel, hogy a bölcsek köve, illetve az életelixír csak bizonyos
csillagállások vagy egy bizonyos konstelláció idején készíthető el, illetve alkalmazható sikeresen:
„A Nagy Adeptus most készül a Nagy Mű végrehajtásához. Így rendelik a csillagok... Kűlönösképpen
mindent láttam, amit mondott. A csillagok az égen egyre keringtek, és aztán egyszer csak megálltak
jelentőségteljesen.”
Az Egyesült Államok-beli Salt Lake Cityben működik az 1960-ban alapított Paracelsus College, eredeti
nevén a Paracelsus Research Society (Paracelsus Kutató Közösség), amelynek fő célkitűzése „kivezetni az
alkímaiát történetének hanyatló és sötét korszakából” . A szervezet alapító elnöke, Frater Albertus
Spagyricus (eredeti nevén AIbert Riedel) Alchemist`s Handbook (Az alkimista kézikönyve) címmel kiadott
egy könyvet, amely főleg növényi alapú elixírek alkímiai módszerekkel történő előállításához ad
instrukciókat.
Frater Albertust - mint minden vérbeli alkímistát - természetesen szintén a transzmutáció, azaz a fémek
átalakítása és az aranycsinálás foglalkoztatja leginkább. Az 1975-ben megjelent, The Alchemist of the
Rocky Mountains (A Sziklás-hegység alkimaistája) című könyvében azt állítja, hogy 1937-ben Fulcanelli a
franciaországi Castel de Lerében három lenyomozható és szavahihető tanú jelenlétében sikeres
transzmutációt hajtott végre, amelynek során kétszáz gramm ólmot aranyra, száz gramm ezüstöt pedig
urániummá változtatott, a mindig magánál hordott „vörös oroszlán” segítségével.
A korszak kétségkívül legkülönösebb alkimistája az Angliában élő Stanislas itlossowski de Rola herceg. Az
újságirók által playboy-alkímistának titalált herceg a hatvanas években egyike volt a “beautiful people” néven
emlegetett pop-(élet)művészeknek, és baráti szálak fűzték a Beatles, a Rolling Stones és más élvonalbeli
rockegyüttesek nem egy tagjához. Ezenkívül ő volt a fő szervező-rendezője az angliai Playboy-birodalom
akkori uralkodója, Victor Lownes által szponzorált, botrányosan bizarr és excentrikus társasági
összejöveteleinek.
Mindezek mellett igen komolyan és elmélyülten foglalkozik az alkímiával, és a Thames and Hurison Kiadó
Art and Iraragination (Művészet és képzelet) sorozatában megjelent Alenenav Alkímia című könyve egyike
napjaink legolvasottabb alkímiai tárgyú értekezéseinek.

IV. fejezet

Rúnák és rendek

Az utóbbi években több olyan könyv is napvilágot látott, amely részben vagy egészben a harmadik
Birodalom és az okkultizmus kapcsolatával foglalkozik. Mi viszont most azokról a német és osztrák
ezoterikus titkos társaságokról fogunk elmondani egyet s mást, amelyek közvetve vagy közvetlenül
hozzájárultak a Harmadik Birodalom megszületéséhez, a náci ideológia kialakulásához, formálódásához és
a náci szimbolika többé-kevésbé mágikus jellegéhez.

Guido von List és a rúnamágia

Azt a kiemelkedő szerepet, amely a francia és az angolszász mágikus újjászületésben Eliphas Lévinek jutott,
a német nyelvterületen Guido von List töltötte be.
Guido von List (1848-1919), vagy ahogy tanítványai, hívei és követői emlegették, „a mester” (der Meister)
gazdag bécsi kereskedőcsalád sarja volt, akit már kisgyermekként lenyűgözött a kereszténység előtti
germán vallás és kultúra. Saját elmondása szerint még nem töltötte be a tizenötödik évét, amikor a bécsi
Stephansdom pincéjében, egy régi, töredezett oltárkő előtt megfogadta, hogy felnőtt korában templomot épít
Wotannak, a germán mitológia főistenének („Wenn ich einmal Gross bin, verde ich einen Wotans-Tempel
bauen!”).
Neve az 1880-as években kezdett ismertté válni, amikor megjelent első regénye, a kétkötetes Carnuntum,
amely a germánok és a rómaiak Duna menti harcairól szól. Ezután még számos könyvet írt, részben
regényeket és drámákat, részben pedig filozófiai, vallástörténeti és néprajzi értekezéseket. Legtöbb írása
természetesen az ősi germán erényekről, a germán népek történelméről, a germán vallásról és mitológiáról,
valamint ez utóbbiak folklorisztikus maradványairól szól.
1902-ben komoly szemműtéten esett át, amely után több hónapig nem nyerte vissza a látását. Ez idő alatt
tapasztalta meg élete legjelentősebb transzcendens élményét, amelynek során feltárult előtte az ősi germán
szakrális ábécé, a tizennyolc jelből álló rúnasor rejtett értelme, és az a módszer, amelynek segítségével a
rúnákba zárt isteni erők munkára foghatók vagy mágikus képességekké transzformálhatók. Ennek a
közvetlen módon, a belső látás által szerzett tudásnak az alapján írta meg Das Geheimnis der Runen (A
rúnák titka) című könyvét, amellyel elindította a rúnamágia napjainkig tartó reneszánszát.
List azonban nem tárta a nyilvánosság elé a rúnamágia minden titkát. A leghatásosabb (és egyben a
legveszélyesebb) módszereket és gyakorlatokat csupán a közvetlen tanítványait tömörítő Armanen Orden
nevü titkos társaság tagjainak adta tovább. Ezekből az ezoterikus tanításokból fejlesztette ki később két
német mágus, Siegfried Adolf Kummer és Friedrich Bernhard Marby a „rúna jógának” nevezett rendszert.
Ennek legújabb és legösszetettebb változatában, amelyet az amerikai Edred Thorsson dolgozott ki, minden
egyes rúnához a következő kiegészítő elemek kapcsolódnak:
1. Az adott rúna nevével, illetve annak jelentésével összhangban álló kulcsszavak.
2. A rúna alakjára emlékeztető ászanaszerű testtartás (stödhur vagy stadhá).
3. A rúna nevéből képzett jelentés nélküli, mantraszerű hangfüzér (galdr).
4. A rúna által hagyományosan uralt életszférákhoz kapcsolódó, illetve ezeket befolyásoló mágikus
cselekedetek.
A fentieket illusztrálandó bemutatjuk az X alakú, ajándék, bőkezűség, nagylelkűség, vendéglátás, lakodalom
stb. jelentésű, gebo (giba, gyfu, gipt) nevü rúna mágikus-ezoterikus tartozékait, kiegészítőit, vonzatait:
Kulcsszavak: mágikus erő, ajándékozás, eksztázis, áldozat, szexuálmágia.
Stadha (testtartás): Terpeszállás nyújtott, feszes lábakkal, lábfejek kifelé néznek; a karok felemelve,
kinyújtva és a lábakkal azonos mértékben oldalra hajlítva, miáltal az egész test X alakot ölt.
Galdr (mantraszerű mágikus hangfüzér):
gebo gebo gebo
gu ga gi ge go
gub gab gib geb gob
og eg ig ag ug
gaaaafffffff

Mágikus műveletek és területek: szexuálmágia; szexuálmágikus beavatás; misztikus egyesülés, illetve

egység; a mágikus képességek növekedése, fokozódása; harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolat fivérek,
nővérek, szeretők, jegyesek és házastársak között; mágikus befolyások az emberi és az isteni világban; az
emberfeletti tudás és bölcsesség megszerzése

Sárkányfog-vetemény

List egyik fő törekvése az volt, hogy életre keltse az ókori germán törzsek „Armanen” néven ismert papi
kasztját. Részben e cél megvalósítását volt hivatva elősegíteni az általa alapított titkos rend, az Armanen
Orden, amelynek a szvasztika, vagyis a horogkereszt volt a legfontosabb emblémája.
List egyébként már jóval korábban, az 1870-es években használni kezdte ezt a világszerte ismert ősi
szimbólumot, amellyel találkozhatunk a trójai leleteken, az észak-európai sziklavéseteken, a hindu
szentképeken. a távol-keleti buddhista szimbolikában és Amerika őslakóinak díszítőművészetében, s amely
a legtöbb esetben a Napot, a Nap útját, a négy részre osztott napévet, az egymást követő évszakokat, a
körbe forgó évet, a Sarkcsillag körül megforduló égboltot s általában az örvénylő mozgást és a mozdulatlan
középpontot, vagyis az univerzumot és annak urát jelképezi. List azonban egy eredendően árja
szimbólumnak tekintette, mágikus erejű rúnának, az árja felsőbbrendűség jelképének, amely az indogermán
népek szétszóródása révén jutott el a világ számos vidékére.
List visszaemlékezéseiben leírja, hogy 1875-ben, a nyári napforduló éjszakáján, ő és néhány hasonló
gondolkodású barátja felmentek arra a Bécs közelében emelkedő dombra, amelyen a Carnuntum nevü rónai
kori város romjai találhatók. Először ünnepélyesen tüzet raktak, majd ástak egy gödröt, amelyben a germán
napistennek, Baldurnak szánt áldozatul elhelyeztek nyolc palack bort, mégpedig szvasztika alakban
elrendezve. Ezután az üvegeket meghintették az időközben kialudt nyárközépi tűz hamujával, végül
betemették a gödröt.
Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a szvasztika alakban elrendezett és elásott nyolc palack volt az a
sárkányfog-vetemény, amelyből néhány évtized múlva kikeltek a Harmadik Birodalom seregei. Ez persze
túlzás, az viszont tény, hogy Guido von List megjósolta a Német-római Birodalom újjászületését egy
mindenekfelett álló, erőskezű vezér irányításával, s hogy az elmúlt évezredek során elesett (s azóta a
Walhallában, a harcosok túlvilági paradicsomában időző) germán hősök újból testet öltenek, hogy részt
vegyenek egy soha nem látott, világméretű háborúban, amely 1932-ben veszi kezdetét. (Az időpontot
illetően kicsit tévedett.)

Az új templomosok

Ugyancsak a szvasztika volt a legfontosabb jelképe a List honfitársa és barátja, Jörg Lanz von Liebenfels
(1874-1954) által alapított Orden des Neuen Tempels, azaz Új Templomosok Rendje nevü okkult
csoportosulásnak, amelynek August Strindberg, az alkímiai kísérleteket végző ismert svéd drámaíró is tagja
volt egy ideig.
A szélsőségesen nacionalista és antiszemita Lanz von Liebenfels, akit ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzott
a kabbala, Bibliomystikon című tízkötetes művében foglalta össze a század legvégén alapított rend
filozófiáját, metafizikáját, szimbolikáját és ritualisztikáját. Ez a könyv volt egyben a teozófia és az
antropozófia mintájára megalkotott ariozófia, azaz árja bölcsesség nevü spirituális irányzat alapvetése is. A
számos német és osztrák okkultista által támogatott ariozófia, amint azt a neve is elárulja, a felsőbbrendű
“fajnak” kikiáltott árja, azaz indogermán (de inkább csak germán) népek ősi bölcsességének és mágikus
tudásának kutatását, elsajátítását és terjesztését tűzte ki célul.
Az új templomosok mágikus központja az ausztriai Burg Werfenstein Dunára néző, kissé romos, de ezáltal
még romantikusabb kastélya volt. Itt folytak a beavatási szertartások, és itt adták elő a Lanz von Liebenfels
által kidolgozott bonyolult Grál-rítusokat. Később két újabb beavatási központot is létrehoztak, az egyiket az
Ulm melletti Marienkampban, a másikat pedig Rügen szigetén.
Lanz von Liebenfels az első világháborút megelőző években kiadott egy Ostara (Kikelet) című nacionalista
és antiszemita hangvételű okkultista folyóiratot, amelynek előfizetői listáján Adolf Hitler neve is szerepelt.
Amikor Hitler hatalomra került Németországban, az új templomosok nagymestere már azzal kérkedett, hogy
a Führer az ő személyes tanítványa volt. Akár így volt, akár nem, annyi bizonyos, hogy az Anschluss, azaz
Ausztria bekebelezése után, sok más okkult csoportosulással együtt, a nácik az Új Templomosok Rendjét is
feloszlatták (illetve illegalitásba kényszerítették), Lanz von Liebenfels műveit pedig indexre tették.

A Germán Rend és a szvasztika

Guido von List rúnamágiája és Lanz von Liebenfels árja misztikája egyaránt nagy hatással volt az 1912-ben
alapított Germanen Orden, azaz Germán Rend nevü félig ezoterikus, félig politikai indíttatású, többé-
kevésbé titkos szervezetre. A Theodor Fritsch és Herman Pohl által irányított rend szellemiségét
mindenekelőtt az árja faj felsőbbrendűségének kihangsúlyozása, a paranoiába hajló antiszemitizmus, illetve
judeofóbia, a germán mitológia iránti rajongás, a Wotan-kultusz és a rúnák mágikus erejébe vetett hit
határozta meg. Ez utóbbi például olyan kézzelfogható formában is megnyilatkozott, mint a rend tagjai által
viselt, varázserejű rúnákkal díszített bronzgyűrűk, amelyektől a betegségek távoltartását és a balszerencse
elhárítását remélték. Ezeket a bűvös gyűrűket egyébként a világháború alatt Pohl ezrével adta el a frontra
induló katonáknak. (Akik közül azután mindazok igazolhatták a gyűrű mágikus erejét, akik élve megúszták a
háborút.)
Bár a rend a germán világot, pontosabban az árja fajt fenyegető fő veszélyforrást a világméretű „zsidó-
szabadkőműves összeesküvésben” látta, szervezeti felépítésében mégis egyértelműen a szabadkőműves
mintákat követte. Ez az utánzás addig terjedt, hogy még a helyi csoportjaikat is páholyokként (Loge)
emlegették. Ezek száma egyébként az első világháború kezdetén tizenkettő volt.
Az 1920-as évek elején, amikor a nemzetiszocialista mozgalom még gyermekcipőben járt, a bennfentesek
és a szimpatizánsok részéről különféle javaslatok hangzottak el a párt leendő emblémáját illetően. Adolf
Hitler végül a Germanen Orden egyik prominens tagjának, az okkultizmus szakértőjeként számon tartott dr.
Friedrich Krohn sternbergi fogorvosnak a javaslatát fogadta el: vörös alapon fehér korong, benne fekete
szvasztika. A vörös szín Krohn magyarázata szerint az akarat tüzét és a szent cél érdekében kiontott vért, a
fehér az északi „fajt”, a „faji” tisztaságot és a nemzeti egységet, illetve a nemzetállamot, a szvasztika pedig
„az árja ember győzedelmes harcát” jelképezi.
Thule mágusai

Nem sokkal az első világháború befejezése után a Germanen Orden müncheni páholyának néhány tagja
Rudolf Freiherr von Sebottendorf „báró” (1875-1945) vezetésével megalapította a Thule nevü csoportot,
amelyet az akkori német titkos társaságok közül a legszorosabb szálak fűztek a formálódó
nemzetiszocialista mozgalomhoz.
A Thule Gesellschaftról - amely nevét az antik geográusok által Ultima Thuleként emlegetett mitikus északi
Atlantiszról, az isteni eredetű árják elpusztult őshazájáról kapta - meglehetősen eltérően vélekednek a
témával foglalkozó szerzők. Amíg egyesek csupán egy nem túl jelentős, okkultizmussal és rúnamágiával
foglalkozó szélsőjobboldali csoportosulásként írják le, addig mások a történelem egyik legsötétebb és
legbefolyásosabb mágikus-ezoterikus titkos társaságaként emlékeznek meg róla. Ez utóbbiak közé tartozik
Trevor Ravenscroft, aki A végzet lándzsája című könyvében egyebek közt a következőket írja róla: „A Thule-
csoport belső magja csupa sátánistából állt, akik a fekete mágiát gyakorolták. Legfőbb céljuk az volt, hogy
rítusaik segítségével megismerjék az univerzum legsötétebb emberfeletti intelligenciáit, s tudatukat azok
szintjére emeljék, hogy kapcsolatba léphessenek és kommunikálhassanak velük. Ennek a körnek Dietrich
Eckart volt az adeptus-mestere.” Ez a bizonyos Dietrich Eckart pedig nem volt más, mint Hitler „beavatója”,
aki nem sokkal az 1923-ban bekövetkezett halála előtt állítólag a következőket mondta híveinek:
„Kövessétek Hitlert! Táncolni fog, de olyan zenére, amelyet én szereztem. A kezébe adtuk az eszközöket,
hogy kapcsolatba léphessen velük... Ne sajnáljatok, nagyobb hatással leszek a történelemre, mint bármely
más német.”

Hitler és a rettenetes idegen

Hogy a Thule Gesellschaft tagjainak sikerült-e kapcsolatot teremteniük az emberfeletti létezőkkel, nem
tudjuk, az azonban valószínűnek látszik, hogy Adolf Hitler előtt több alkalommal is megmutatkoztak. Ezek a
találkozások a jelek szerint igen megviselték a Führert, legalábbis ez derül ki Hitler egykori bizalmasa,
Hermann Rauschning danzigi kormányzó visszaemlékezéseiből:
„Egy olyan ember, aki a közvetlen környezetéhez tartozik, mesélte el nekem, hogy Hitler időnként éjjelente
görcsösen kiáltozva felriad, segítségért könyörög, s úgy ül az ágya szélén, mint aki megbénult. Szörnyen
meg van rémülve, és úgy reszket, hogy még az ágy is beleremeg. Zavaros és érthetetlen szavakat ordít.
Sípolva veszi a levegőt, liheg mint egy fuldokló. Ugyanez a személy mesélte el nekem részle tesen az egyik
ilyen rohamát, amelyet el sem hinnék, ha nem ilyen biztos forrásból értesülök róla. Hitler a szobájában állt,
támolygott és a semmibe meredő rémült tekintettel nézett körül. - Ő az! Ő az! Eljött! - hörögte. Az ajka fehér
volt, homloka és arca verejtékben úszott. Páratlanul összefüggéstelen szavakat, számokat,
mondatfoszlányokat kezdett el hadarni. Rettenetes volt. Furcsa, meghökkentően szokatlan fordulatokat,
szókapcsolatokat használt. Azután újból elcsendesedett, de az ajka hangtalanul tovább mozgott. Dörzsöltük
a testét és inni adtunk neki. Váratlanul ismét ordítani kezdett: - Ott! Ott! A sarokban! Ott van! - Toporzékolt és
üvöltött. Próbáltuk megnyugtatni, mondtuk neki, hogy semmi különös nem történt, végül aztán szép lassan
lecsillapodott...”

V. fejezet

Aleister Crowley, az új világkorszak prófétája

A mágia újkori történétének kétségkívül legjelentősebb, legismertebb, ugyanakkor legellentmondásosabb,

legvitatottabb alakja Aleister Crowley. Csakúgy, mint kalandokban bővelkedő életét, a vele kapcso latos
megnyilatkozásokat is a túlzások és a szélsőségek jellemzik. Míg hívei, rajongói és követői gyakran az új
világkorszak prófétájának és az isteni mesternek kijáró tisztelettel és áhítattal beszélnek róla, addig
ellenségei és bírálói a világ leghitványabb, legaljasabb és leggonoszabb emberét („the wickedest man in the
world”) illető megvetéssel, utálattal és gyűlölettel emlegetik. (Ami azért enyhe túlzásnak tűnik egy olyan
korban, amelyet Hitler, Sztálin és Pol Pot neve fémjelez.)

Előző inkarnációk

Crowley, aki talán még az éhhalál szélén sem élt volna a szerénység kenyerével, önmagát a legnagyobb
próféták, mesterek és vallásalapítók méltó utódjának tekintette, egy sor jelentős (vagy kevésbé jelentős, de
számára fontos) mágusról, adeptusról, okkultistáról és kalandorról pedig azt állította, hogy az ő előző
inkarnációi (testet öltései) voltak.
Egyebek között azonosnak tekintette magát egy Ankh-f na-Khonsu nevü egyiptomi pappal a XXVI. dinasztia
idejéből; VI. Sándor pápával, a hírhedt Borgia-család fejével; Edward Kellyvel, a különös Erzsébet kori tudós
és mágus, John Dee kétes hírű látnokával; Cagliostróval, a rossz véget ért XVIII. századi okkultista
kalandorral és Eliphas Lévivel, a mágia újjászületésének elindítójával, aki ugyanabban az évben lehelte ki a
lelkét, amelyben Crowley megszületett.
A továbbiakban sorra vesszük Crowley életének legérdekesebb, legjelentősebb vagy legkülönösebb
eseményeit, azokat az évszámokat használva vezérfonalul, amelyben megtörténtek.

A „próféta” élete

1875 Ez év október 12-én látja meg a napvilágot a warwickshire-i Leamington Spaben, Edwrard Alexander
Crowley néven. Sörfőzésből meggazdagodott szülei a Plymouth Brethren nevü fundamentalista keresztény
szekta fanatikus hívei. A család állandó és egyetlen olvasmánya a Biblia. Anyja kéjes élvezettel idézgeti a
Jelenések könyvének delíriumos vízióit, és a rakoncátlankodó kisfiút előszeretettel hasonlítja az Apokalipszis
666-tal jelölt Fenevadjához. (Ez a sajátos „pedagógiai” módszer - amint majd látni fogjuk - igen mély nyomot
hagyott benne.) Kétségtelenül az otthoni nyomasztóan bigott és puritán környezet volt az egyik ösztönzője
annak a kereszténység elleni lázadásnak, amely egész életét meghatározta. E lázadás - amelynek fő
célpontja az általa teljességgel természetellenesnek tartott keresztény erkölcs volt - elsősorban provokatív
diabolizmus és szélsőséges hedonizmus formájában, valamint a szexualitás, illetve a legkülönfélébb
szexuális perverziók fáradhatatlan gyakorlásában és azok exhibicionista kiteregetésében nyilvánult meg.
Saját állítása szerint már tizennégy éves korában átesett a tűzkeresztségen, a család egyik készséges
szolgálólányának jóvoltából, mégpedig az éppen istentiszteleten tartózkodó anyja ágyában.

1887 Elveszíti apját, akire - ellentétben anyjával - szeretettel és tisztelettel emlékezik, későbbi írásaiban.
Nem sokkal apja halála után anyja beíratja a szekta egyik bentlakásos iskolájába, amelynek intoleráns,
középkori pedagógiai és enyhén szólva drasztikus fegyelmezési módszerei testileg és lelkileg is súlyosan
megviselik, s még jobban meggyűlöltetik vele a kereszténységet, de különösen az álszent és képmutató
puritán morált.

1891 Guy Fawkes napján egy általa gyártott nagy erejű tűzijáték túl korai robbanása következtében elveszíti
az eszméletét, kómába esik, és csak kilencvenhat óra múlva tér magához.
Bizonyos szerzők - köztük Colin Wilson, a titokzatos jelenségek és különleges képességek világhírű
szakértője - a leendő sámánok túlvilági utazásairól, valamint egyes parafenomének öntudatvesztéssel járó,
de ugyanakkor valamiféle belső átalakulást, megvilágosodást előidéző betegségeiről, illetve baleseteiről
szóló beszámolókból kiindulva elképzelhetőnek tartják, hogy Crowleyban ekkor aktiválódtak azok a
pszichikus, vagy ha úgy tetszik természetfeletti mágikus képességek, amelyeknek további élete során
számos alkalommal tanújelét adta. Szkeptikus tanítványai, rajongói vagy ismerősei kérésére néha látványos
demonstrációkkal is bizonyította különleges képességeit, például, hogy embereket tud befolyásolni, irányítani
telepatikus úton. Ezeknek a bemutatóknak rendszerint gyanútlan kívülállók voltak a szenvedő alanyai. Az
egyik ilyen esetet William Seabrook jegyezte le, aki mifelénk a Szerb Antal által lefordított Bűvös sziget című,
voodooval spékelt haitii útleírása révén tett szert némi ismertségre.

Amikor 1918 szeptemberében Crowley egy hosszabb mágikus elvonultság („Greater Magical Retirement”)
után megújulva és erővel feltöltődve visszatért New Yorkba, Seabrook unszolására a következő
mutatvánnyal demonstrálta megnövekedett manóját (azaz mágikus erejét, természetfeletti hatalmát): A
Plaza Grillből kilépve - ahol a mester egy bőséges, vegetariánusnak távolról sem nevezhető ebéddel, némi
Napoleon-konyakkal és egy hatalmas kubai szivarral vett búcsút az aszkétaélettől - elindultak a Fifth
Avenue-a megfelelő áldozat után kutatva. Miután kiválasztottak egy kellőképpen figyelmetlen, gondolataiba
merült járókelőt, Crowley óvatosan a nyomába szegődött. Utánozni kezdte a testtartását, a keze mozgását,
felvette a léptei ritmusát. Mikor már teljesen olyan volt, mint az előtte haladó férfi árnyéka, vagy ahogy
Seabrook írja, „asztrális kísértete”, hirtelen megroggyantotta a térdeit, úgy tett mintha elesne, kezével
megérintette a járdát, majd azonnal felegyenesedett. Az előtte haladó férfi ugyanabban a pillanatban
végigterült a földön. Crowley és Seabrook azonnal ott termetek és készségesen talprasegítették. A férfi
zavartan köszönetet mormogott, s miközben leporolta a ruháját és rendbe szedte magát, tekintetével
kétségbeesetten kereste a banánhéjat, amelyen elcsúszott.
Az iméntinél jóval drasztikusabb demonstrációról olvashatunk Louis Wilkinson visszaemlékezéseiben. Az
eset egy gloucestershire-i panzióban történt, ahol Crowley akkoriban szobát bérelt. „Étkezés után felmentem
az emeleti társalgóba. Crowley már ott volt. A kandalló mellett guggolt. Rajtunk kívül még két férfi
tartózkodott a helyiségben. Crowley beszélni kezdett, és akkor történt a dolog. Az egyik férfi lerogyott.
Fektében alig pár centiméter választotta el fejét a tűztől. A másik felugrott, majd négykézláb kezdett
mászkálni a karosszékeket szaglászva. Közben ugatott és vonított, akár egy kutya, s az ajtókat kaparászta.
Félelmetes volt. A másik férfi váratlanul magához tért, felállt és szó nélkül kiugrott az ablakon. Amikor
visszajött, ruhája szakadt volt, arca pedig vértől maszatos. Én egész idő alatt mozdulni sem bírtam. Mire
végre összeszedtem magam, Crowley már visszavonult a szobájába.”
1892 Egy ideig házitanító foglalkozik vele, majd a Malvern Középiskolába (public school) kerül, amelyre
szintén undorral és megvetéssel emlékezik vissza, s egyebek közt azt írja róla, hogy ott „a szodómia volt az
uralkodó életforma”.

1894 Beiratkozik a londoni King's College-ba, ahol kémiát tanul és készül az orvosegyetemre.

1895 Átiratkozik a Cambridge-i Egyetemre, ahol először a filozófiai, a pszichológiai és a közgazdasági

előadásokat látogatja, majd átvált a klasszika-filológiára. Egyetemi évei alatt - hála hatalmas örökségének -
már a független, gazdag, tehetséges és jó megjelenésű ifjú gentlemanek szokásos életét éli. Szélsőségesen
romantikus, bohém öltözékekben parádézik; széles karimájú kalapot, művésziesen megkötött nyakkendőket
és hosszú sálakat hord. Magas színvonalon sakkozik, sportol, alpinista túrákon vesz részt a kontinensen,
verseket ír és igen aktív biszexuális nemi életet él. Időközben csatlakozik a Celtic Church (Kelta Egyház)
nevü misztikus-vallási szervezethez. Emlékiratai szerint ekkoriban folyton elvarázsolt erdőkről, tündérekről,
sellőkről, mesebeli kastélyokról, ködös, költői kelta mágiáról fantáziált. Ugyancsak ekkortájt csatlakozik az
emigrációban élő spanyol trónkövetelőt, Don Carlost támogató learlista mozgalomhoz, amelynek égisze alatt
lovaggá ütik és gyorstalpaló katonai kiképzésben részesítik, ami annyiból áll, hogy megtanítják a golyószóró
kezelésére. A mozgalom lelkes ifjú tagjai egyébként különféle kalandos vállalkozásokkal, például
fegyvercsempészettel töltik szabadidejüket. Egy ilyen akció során Firefly nevü hajójukat a spanyol partoknál
feltartóztatja a határőrség.

1896 szilvesztere: Megrázó transzcendens élményen esik át egy stockholmi szállodában, amely ráébreszti
addigi élete értelmetlenségére. (Ezt örökíti meg később At Stockholm című versében.) Részben ennek az
élménynek a hatására kezd el érdeklődni a természetfeletti megnyilvánulások és az ember fizikalitáson túli
lehetőségei iránt. Számos ezoterikus könyvet elolvas, de ezek közel sem elégítik ki érdeklődését. Levelezni
kezd A. E. Waite-el, a The Book of Black Magic and of Pacts (A fekete mágia és az ördöggel kötött
szövetségek könyve) című kötet szerzőjével, pontosabban összeállítójával, aki további olvasmányokat ajánl
neki és azt tanácsolja, hogy intenzíven tanulmányozza az okkult szövegeket és türelmesen várja a „Mestert”,
aki előbb-utóbb megjelenik.

1898 Acadelma címmel kiadja első verseskötetét. Barátságot köt Gerald Kellyyel, a Királyi Képzőművészeti
Akadémia későbbi elnökével. Otthagyja az egyetemet. Egy George Cecil Jones nevü alkimista jóvoltából
kapcsolatba kerül a kor legjelentősebb mágikus-hermetikus titkos társaságával, a Golden Dawnnal, és Frater
Perdurabo néven hamarosan elnyeri az alapfokú beavatást.

1899 Rendtársa és mestere, Allan Bennett segítségével megismerkedik a rituális mágia elméletével és
gyakorlatával. A rend nagymestere, a neves okkultista, MacGregor Mathers a bizalmába fogadja. Elutazik
Skóciába, ahol megvásárolja a Loch Ness melletti Boleskine udvarházat.

1900 Cinikus és provokatív viselkedésével hozzájárul a Golden Dawn két részre szakadásához. Mathers
vendégül látja párizsi otthonában, és beavatja a rend adeptusi fokozataiba, majd megbízza a szakadár
londoni templom visszaszerzésével, amit azonban a Mathersszel szembefordult rendtagok
megakadályoznak. Nem sokkal ezután a Nobel-díjas ír költő, W. B. Yeats körül csoportosuló lázadók ellene
indított mágikus támadásának egyértelmű jeleit véli felfedezni, például abban, hogy gumirozott esőköpenye
minden látható ok nélkül lángra kap, vagy hogy a Matherstől kapott színpompás rózsakeresztje egyik napról
a másikra teljesen kifakul. Mielőtt azonban a dolgok komolyabbra fordulnának, elhagyja Londont, és több
évig tartó világkörüli utazásba kezd.

1901 Első útja Mexikóba vezet, ahol hamarosan beavatják egy helyi szabadkőműves páholy mind a
harminchárom fokozatába. Bérelt házában az asztrális projekcióval és az enochiánus mágiával kísérletezik.
A tükör előtt állva megpróbálkozik egy igen hatásosnak tartott láthatatlanná tévő varázslattal. A kísérlet csak
félig sikerül. Feljegyzései szerint egy idő után észrevette, hogy tükörképe egyértelműen elmosódottabbá és
áttetszőbbé vált, de ennél tovább nem jutott. Barátja és alpinista társa, Oscar Eckenstein társaságában
megmássza a Popocatepetl tűzhányót. Texas, Kalifornia, Hawaii és Japán érintésével Ceylonba utazik, ahol
felkeresi mesterét, az időközben buddhistává lett Allan Bennettet. Bennett és néhány helybeli jógi
segítségével megismerkedik a jóga elméletével és gyakorlatával.

1902 Kalandos utazásokat tesz Indiában és Délkelet-Ázsiában, nagyvadra vadászik a Dekkán vadonjaiban,
feltár egy titkos-tiltott ősi hindu szentélyt Madurai közelében, egy kenuval felfedező útra indul a rész ben még
feltérképezetlen, esőerdőkkel övezett burmai Irrawaddy folyón. Egy burmai buddhista kolostorban újból
találkozik Bennettek aki ezúttal a hinajána buddhizmus alapvető tanításait és a buddhista meditáció
módszertanát tárja fel előtte. Kasmírban csatlakozik Eckenstein Himalája-expedíciójához, amelynek célja a
Föld második legmagasabb hegycsúcsának, a Karakorumnak, azaz a K.2-nek a meghódítása. A vállalkozás
a kedvezőtlen időjárási körülmények és több résztvevő megbetegedése miatt nem jár sikerrel.
1903 Egyiptomon keresztül visszatér Európába. Párizsban találkozik Gerald Kellyvel, aki bemutatja Auguste
Rodinnek és Somerset Maughamnak. A világhírű író később róla mintázza meg The Magician (magyarul A
varázsló) című regényének címszereplőjét, Oliver Haddót, „az árnyék testvérét”. A könyvben több szereplő is
bemutatja Oliver Haddót. Ezekből a jellemzésekből és leírásokból egyértelműen Crowleyre ismerhetünk:
„...Oliver Haddónak hívják... Véletlenül ismerkedtem meg vele a közelmúltban, amikor anyagot gyűjtöttem a
régi alkimistákról szóló művecskémhez, és sok időt töltöttem kutatással az Arsenal Könyvtárban. Bizonyára
tudja, hogy ennek a könyvtárnak hatalmas gyűjteménye van olyan művekből, amelyek az okkult
tudományokkal foglalkoznak... Nem sok ember fordul meg abban a könyvtárban. Én, legalábbis látásból,
mindenkit ismerek, aki ott rendszeres kutatásokat végez. Ezt a fiatalembert mindennap ott láttam. Amikor
reggelenként beléptem, már hatalmas, régi fóliánsokba merülve találtam, s ő még akkor is jegyzetelt, amikor
én kimerülten eltávoztam. Megesett, hogy pont azt a kötetet tanulmányozta, amelyet éppen ki akartam kérni,
s így derült ki, hogy ugyanazzal a témával foglalkozik, amivel én. - Egész lénye különös volt, de távolról sem
rokonszenves. Így aztán, bár adódott volna alkalom a megismerkedésre, nem nagyon éltem vele. Egy napon
azonban elakadtam az egyik tételnél, és képtelen voltam rájönni az értelmére. A könyvtáros hasztalan
próbált segíteni, s már éppen fel akartam adni a céltalannak tűnő kutatást, amikor ez a furcsa alak váratlanul
elém tette a magyarázattal szolgáló szöveget. Biztosra vettem, hogy a könyvtáros említette neki a problémát,
és valóban hálás voltam előzékenységéért. Aznap együtt mentünk el, s a mindkettőnket foglalkoztató
témákról beszélgettünk. Rendkívül tájékozott volt. Olyan művekre is felhívta a figyelmemet, amelyekről eddig
sohasem hallottam. Kétségkívül előnyére vált, hogy éppoly tökéletesen tud arabul, mint héberül, s hogy a
kabbala alapműveit eredetiben olvasta... Párizsban mindenféle furcsa szerzet él. Ez a város valóságos
gyűjtőhelye a különleges embereknek. Nos, Haddó barátunk - mágus! Mégpedig - és erről meg vagyok
győződve - igazi mágus.”
„Bár évek óta nem láttam Haddót, sok mindent mesélhetek róla... valamikor sokat voltunk együtt, de én
sohasem kedveltem. Amikor átiratkozott Etonból Oxfordba, különc és sportember hírében állt. Jól tudja, hogy
fiúk között semmi sem vált ki nagyobb ellenszenvet, mint a különcködés. Ezért kezdettől fogva igen
népszerűtlen volt...
Amikor ideérkezett, átlagon felüli testi erővel rendelkezett; most már elhízott, de akkoriban kimondottan
jóképűnek számított. Apollónak azokra a szobraira emlékeztetett, amelyek erősnek, termetesnek,
ugyanakkor nőiesen finomnak és gömbölydednek ábrázolják az istent. Művészi hanyagsággal öltözködött,
és különös mód kedvelte a rikító színeket. ugyanakkor, ha kedve kerekedett, s nem pedig amikor az al kalom
megkívánta, végtelen gondossággal öltözött fel. Ő volt az egyetlen alsós diák, akit cilinderben és frakkban
láttam.
Említettem már, mennyire népszerűtlen volt; de azért mindenkit ismert, és a legtöbben valami különös
élvezetet találtak társaságában. Sohasem láttam másképp, mint fiúk kisebb csoportjától körülvéve, akik
megszólták ugyan a háta mögött, de varázsának mégsem tudtak ellenállni... lehetetlen volt előre kiszámítani,
mit fog legközelebb tenni vagy mondani. Kitűnő emlékezőtehetsége sziporkázó szellemességgel párosult.
Szeretett a mindentudó ember pózában tetszelegni... Valóságos legendák keringtek róla, amelyeket ő maga
is erőteljesen táplált. Azt beszélték például, hogy keleti drogokkal mérgezi magát, és hogy London sötét
városrészeiben a leghírhedtebb ópiumbartangokat látogatja. A legnagyobb meglepetést azonban a végére
tartogatta; mert - bár tanulni senki sem látta - a legjobb eredménnyel ő tette le a vizsgát.”
Párizsi tartózkodása során tiszteletét teszi Mathersnél, akivel egyre kevésbé értik meg egymást. Visszatér
Angliába, majd kis idő múlva elutazik skóciai birtokára, Boleskine-ba, ahol az Abramelin-féle mágikus
szisztéma démonidéző metódusaival kísérletezik, szabadidejét pedig lazacfogással és golfozással tölti.
Állítólag ezen a birtokon - amit eleve azzal a céllal vásárolt, hogy a világ zajától távol, zavartalanul
folytathassa mágikus kísérleteit - történtek azok a kellemetlen események, amelyeket az Abramelin-féle
mágikus szisztéma felelőtlen alkalmazása idézett elő. John Symonds elmondása szerint Crowleynak sikerült
az Abramelin mágus szent mágiája cimű varázskönyv második részének tizenkilencedik fejezetében felsorolt
démonok egy csoportját megjelenésre bírnia, miáltal az evokáció helye „hamarosan sötét árnyakkal népesült
be”. De nem sokáig örülhetett a sikernek, mert elvesztette uralmát a történések felett, és a démonok hordája
- Oriens, Paimon, Ariton, Amaimon és az őket kísérő száztizenegy szolgáló szellem - ellepte az egész
udvarházat és annak környékét. Garázdálkodásuk számos baljóslatú és kellemetlen eseményt idézett elő:
Crowley közismerten antialkoholista kocsisa a közeli faluban holt részegre itta magát. Az a fiatal női médium,
akit Crowley Londonból hozott magával Skóciába, azzal az elsőrendű céllal, hogy mágikus kísérletei során
könnyebben kapcsolatba léphessen a láthatatlan világ lényeivel, pánikszerű gyorsasággal hazautazott, és
kis idő múlva már mint prostituált kereste a mindennapi betevőt. A ház gondnoka, egy igazi babonás skót,
akit talán még másoknál is jobban megviselt a ház egyre negatívabbá váló atmoszférája, szintén elmenekült,
sőt - ha minden igaz - nyomtalanul eltűnt. Mindezek tetejébe a ház körül dolgozó napszámosok egyikét
megszállta az őrület - vagy valamelyik démon - és puszta kézzel meg akarta ölni a nemes Laird (Lord)
Boleskine-t, azaz magát Aleister Crowleyt. (A helybeli dudás további sorsáról, akit Crowley azért fizetett,
hogy hangszerével a hóna alatt az ősi udvarház körül sétálva szórakoztassa a ház urát és annak vendégeit,
és aki bizonyára szintén egy igazi babónás skót volt, nem esik szó az esetet részletező elbeszélésekben.)
Miközben pedig mindezen kénkőszagtól bűzlő események lejátszódtak, a házra olyan természetellenes,
alvilági sötétség borult, hogy még délben is égve kellett hagyni a gázlámpákat. Egyesek szerint rá adásul a
balul sikerült démonidézés még emberéletet is követelt. Az áldozat a közeli falu hentese volt. A dolog úgy
történt, hogy - miközben a baljóslatú események zajlottak - Crowley óvatlanul felírta az Abramelin-féle
varázskönyv két démonának a nevét egy cédulára, amelyre később a húsrendelés került. A két démon,
Elerion és Mabakiél nevének jelentése MacGregor Mathers etimológiája szerint „nevető” vagy „gúnyolódó”
és „siránkozó”, „gyászoló” vagy „jajveszékelő”, egymás mellé írva viszont azt is jelenthetik, hogy „az önfeledt
jókedvet tragédia és gyász váltja fel”. Sajnálatos módon ez a hentes esetében valóra is vált, aki miközben
fütyörészve szeletelte a húst, és a kése megcsúszolt egy csonton, olyan szerencsétlenül sebesítette meg
önmagát, hogy egy elállíthatatlan artériás vérzés következtében néhány percen belül meghalt. Mindezek
ellenére Crowley nem vesztette el a fejét, és nem menekült el a környékről, hátrahagyva a garázdálkodó
démonokat (ha egyáltalán hátra lehet hagyni azokat, mert - ahogyan Goethe megfogalmazta – „azoktól a
szellemektől, amelyeket te idéztél meg, soha nem fogsz megszabadulni”), hanem tovább folytatta a
megkezdett kísérletet, míg végül sikerült visszaűznie a pokoli lények hordáját a túlsó oldalra és bezárnia a
felelőtlenül kitárt kaput. Vannak persze, akik másképp gondolják, mint például Charles Richard Cammel,
Crowley barátja és csodálója, aki szerint Crowley végül is nem tudta legyűrni a démonokat, vagyis -
visszautalva Goethére - soha nem szabadult meg tőlük, s ez okozta később azt a sok kudarcot és balsikert,
amelyek beárnyékolták élete második felét.
Ismét találkozik Gerald Kellyvel, aki meghívja családja skóciai kastélyába. Itt ismerkedik meg Gerald
nővérével, Rose-al, akit néhány nap múlva feleségül vesz. A házasságból - amely eredetileg csupán
névházasságnak indult, hogy Rose megszabadulhasson tolakodó udvarlóitól és a család nyomasztó
gyámságától - hamarosan szerelem, majd igazi házasság lesz. Nászútra indulnak Indiába. Útjukat
megszakítják Párizsban, Marseille-ben, Nápolyban és Kairóban. Ellátogatnak a piramisokhoz és a szfinxhez.
A Nagy piramis királyi kamrájában töltenek el egy átvirrasztott éjszakát. Crowley itt újból megpróbálkozik az
evokációval. A királyi szarkofág egyik sarkára helyezett gyertya fényénél fellapozza a Goetia című klasszikus
varázskönyvet, és belekezd a megfelelő démonidéző formula ünnepélyes felolvasásába. Kisvártatva
észreveszi, hogy a sírkamrát halványan derengő lilás fény tölti be. Az ismeretlen eredetű fény végül
olyannyira felerősödik, hogy már nincs is szükség a gyertyára az olvasáshoz.

1904 Néhány Indiában eltöltött hét után visszatérnek Kairóba, mégpedig mint Chioa Khan perzsa herceg és
felesége, Ouarda. Itt kerül sor arra az eseményre, amely Crowley életének, illetve életművének
csomópontját, tengelyét jelenti és amelyet ő és követői egy új világkorszak kezdetének tekintenek. Április
nyolcadikán, kilencedikén és tizedikén, dél és egy óra között egy Aiwass nevü természetfeletti lény - akinek
csak a hangja hallható - lediktálja neki a Liber AL vel Legist, azaz a Törvény könyvét, a Hórusz Eonjának
nevezett új világkorszak evangéliumát, az „erő és a tűz” vallásának bibliáját, a mágusok uralta eljövendő
világ szentírását. (Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Crowleyban egy idő után kihunyt a Törvény könyve
iránti lelkesedés, és csak 1909-ben lobbant fel újra.)
Crowley felesége egyébként már hetekkel a kinyilatkoztatás előtt az új (crowleyánus) világkorszakot uraló, s
annak nevet adó egyiptomi isten, Hórusz befolyása alá került, illetve szócsövévé vált. Többször transzba
esett, és ilyenkor mindig Hóruszt emlegette. Azt mondta, az isten csak arra vár, hogy Crowley fogékony
állapotba kerüljön. Egyszer pedig, amikor a kairói Boulak Múzeumban jártak, egy ismeretlen erő által
irányítva elvezette férjét a Kinyilatkoztatás sztéléje néven emlegetett kiállítási tárgyhoz, amelyen Ra-Hoor-
Khuit, Hórusz egyik alakja látható, amint fogadja papjának és prófétájának, Ankh-f-naKhonsunak hódolatát, s
felfedi előtte a halál utáni létezés titkát. S hogy az üzenet még egyértelműbb legyen, a sztélé alatt ott
díszelgett a nyilvántartási száma, a 666! Crowley mindebből és a kinyilatkoztatás tényéből azt a
következtetést vonta le, hogy a haldokló isten - Ozírisz uralta kétezer éves keresztény periódust, amely
egybeesett a Halak jegyében álló világhónappal, a diadalmas Hórusz korszaka fogja felváltani, amely a
Vízöntő jegyében áll, s hogy ennek az új Bonnak ő, Ankh-f-na-Khonsu legújabb testetöltése, az
Apokalipszisben megjövendölt 666 a kiválasztott prófétája.
Rövid idővel a Törvény könyvének lejegyzése után hazautaznak Skóciába. Az új világkorszak prófétája
levelet ír Mathersnek, amelyben bejelenti az új eon kezdetét, majd felszólítja egykori mesterét a lemondásra,
mert Hórusz kiválasztottjaként ő tart igényt a Golden Dawn vezetői posztjára. Mathers persze válaszra sem
méltatja, azonban hamarosan olyan baljóslatú eseménysor veszi kezdetét a birtokon, amely Crowley szerint
egyértelműen Mathers rontó mágiájának tulajdonítható, és elutasító válaszaként értelmezhető: néhány
szolgán titokzatos kór jelei mutatkoznak, Crowley kedvenc vadászkutyái sorra elpusztulnak, és az egyik
napszámos meg akarja erőszakolni Rose-t. Crowley persze azonnal ellentámadást indít. Abramelin
varázskönyvéből megidézi Belzebubot és negyvenkilenc szolgáját, hogy tegyék hathatóssá azt a mágikus
ábrát, amelyet Mathers és bűntársai megfékezése (vagy talán elpusztítása?) céljából készített. Az evokáció
sikerrel jár, bár Crowley maga nem látja a felidézett démonokat, csupán a felesége, hála a Kairóban kapott
médiumi képességeinek. Crowley visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Rose teljesen járatlan volt az okkult
tudományokban, a mágiában és a démonológiában, az általa látott démonokról adott beszámolója, mégis
pontosan. egybevág a démonológiai szakirodalom leírásaival. Így például elmondása szerint Nimorup
zöldesbronzos árnyalatú, nyáltól csöpögő ajkú, nagyfejű, nagyfülű satnya törpe alakjában, Nominon egy
nagyméretű, zöldesen fluoreszkáló folttal megjelölt, hatalmas, szivacsos testű vörös medúza képében,
Holastri pedig óriási, rózsaszínű poloskaként vált (legalábbis az ő számára) láthatóvá.
Pár héttel ezután a kísérteties légkörű, negatív töltetű mágikus energiákkal telített, démonoktól hemzsegő
Boleskine udvarházban Rose egészséges leánygyermeknek ad életet, aki apjától a Nuit Ma Ahathoor
Hecate Sappho Jezebel Lilith nevet kapja. Önéletrajzában Crowley a következőképp magyarázza ennek a
kétségkívül bizarr és költői névsorozatnak a megszületését: A Nuit név a Törvény könyvében főszerepet
játszó, csillagos testű egyiptomi égistennő iránti tiszteletét fejezi ki; Ma az igazság egyiptomi istennője
(manapság - legalábbis mifelénk - Maatnak írják), az ő neve arra utal, hogy a kislány horoszkópjában a
Mérleg az aszcendens; Ahathoornak, a szerelem és a szépség ugyancsak egyiptomi istennőjének a neve
azt jelzi, hogy az asztrológiában a Mérleg ura a Vénusz. A Hekate név pozitív gesztus az alvilág istenei felé;
a Sappho név a legendás görög költőnő iránti tiszteletéből fakad; Jezebel a kedvenc nőalakja a Bibliában; a
Lilith név pedig a démonológia iránti mélységes vonzalmának a kifejezése.

1905 Részt vesz abban a himalájai expedícióban, amely a Kancsendzönga meghódítását tűzte ki célul. A
vállalkozás - részben miatta tragikus véget ér.
Showell Styles On Top of the World (A világ tetején) című könyvében - amely a világ legmagasabb
csúcsainak meghódításáról, illetve a meghódításukra tett kísérletekről szól - erről a tragédiával végződött
expedícióról is megemlékezik. Röviden összefoglalva a következőket írja:
A vállalkozás szervezői és leendő résztvevői, három svájci és egy olasz hegymászó - Guillarmod, Reymond,
Pache és De Righi - a neves és tapasztalt angol alpinistát, Aleister Crowleyt kérték fel az expedíció
vezetésére. A máskülönben igen rossz hírű Crowley - akit a sajtóban fekete mágusként és sátánistaként
emlegettek, s aki önmagát „az Apokalipszis Fenevadjának” nevezte - igent mondott a felkérésre. A kellő
előkészületek megtétele után a helybeli teherhordóktól kísért kis csapat útnak indult. Már hat tábort maguk
mögött hagytak, és átjutva egy gleccseren elérték a kétezer méteres magasságot, amikor egy puskaporos
hangulatú megbeszélést tartottak, amelynek végén Crowleyt megfosztották vezetői posztjától, arrogáns
viselkedése és a teherhordókkal való durva bánásmódja miatt. Crowley nem volt hajlandó lemondani, ezért a
többiek befejezettnek nyilvánították az expedíciót, és elindultak visszafelé. A vérig sértett Crowley felállította
sátrát és hátramaradt. A lefelé haladók még nem jutottak túl messzire, amikor elsodorta őket egy lavina.
Reymond kivételével mindenkit betemetett a hó. Guillarmodnak sikerült gyorsan kiásnia magát, és még De
Righi is idejében a felszínre került, Pache és három teherhordójuk azonban a hó alatt lelte halálát. Állítólag
folyamatosan hívták a hátramaradt, de még hallótávolságon belül tartózkodó Crowleyt, aki azonban arra sem
vette a fáradságot, hogy előbújjon a sátrából. Crowley később azzal védekezett, hogy hallotta ugyan a
lármát, de nem tartotta túl komolynak a balesetet. Később egyszer azt is megjegyezte, hogy az ilyen típusú
hegyi balesetek soha nem voltak neki túl szimpatikusak. Az is igaz persze, hogy ő nem egészen így
emlékezik vissza a történtekre önéletírásában, vagy ahogy ő nevezte, autohagiográfiájában (egyébként a
szentek életrajzait nevezik hagiográfiának), de amint tudjuk, minden szentnek maga felé hajlik a keze, és
bizonyára a maga javára csal az emlékezete is.

1906 Kalkuttában csatlakozik hozzá felesége, aki a kis Lilithet is magával hozza - ami igen nagy
felelőtlenség volt. Több hónapig tartó családi kirándulást tesznek Kínában és Délkelet-Ázsiában. Az út során
sikerül közvetlen tapasztalatokat szereznie a taoista mágiáról, jógáról, alkímiáról és szexuális gyakorlatokról,
valamint a ji csing gyakorlati alkalmazásáról és a különböző ópiumfajták hatásairól. Újabb világ körüli útra
indul, de már egyedül - a feleségét és a lányát visszaküldi Kalkuttába, mondván, hogy onnan már könnyen
hazatalálnak Angliába. Erről az embernek eszébe jut Bátky János egyik hasonlata Szerb Antal Pendragon
legendájából: „Elfogott megint az a mély tisztelet, amit érezni szoktam, amikor átélem, hogy Brit Birodalom.
Ezek az emberek úgy mennek Burmába, mint mi Egerbe. Csak kevesebb kíváncsisággal. Tudják, hogy a
világon mindenütt egyforma angolok között lesznek.” Útközben megírja a mágikus összefüggéseket
bemutató 777 című könyvét. Ez a mű napjainkban már a rituális mágia egyik nélkülözhetetlen kézikönyvének
számít. Csak miután New Yorkból megérkezik Liverpoolba, kapja meg a hírt, hogy a kis Lilith útközben
tífuszos lett, és Rangoonban meghalt. Rose nemsokára megszüli újabb gyermeküket. Crowley második
lányának a jóval prózaibb Lola Zaza nevet adja.

1907 Megismerkedik J. F. C. Fuller kapitánnyal, az angol páncéloshadosztály későbbi parancsnokával.

Fuller, aki rajongott Crowleyért, a harmincas években bizalmas barátja és szívesen látott vendége volt Adolf
Hitlernek. Ebből a két tényből és néhány kevésbé stabil feltételezésből kiindulva egyesek arra a
következtetésre jutottak, hogy Crowley tanításai közvetett módon hatással voltak Hitlerre. Mások viszont -
köztük egy ideig maga Crowley is - egy Martba Küntzel nevü német exteozófusról feltételezték azt, hogy a
Törvény könyvének tanításait közvetítette a Führernek. A feltételezés kiindulási alapja ebben az esetben is
az volt, hogy Fráulein Küntzel egyaránt rajongott Crowleyért és Hitletért. Crowley és leghívebb német
követője, Karl Germer egy időben olyan komolyan hittek ebben a hipotézisben, hogy Hitlert maguk között
Martba Küntzel „mágikus gyermekeként” emlegették. Jelenleg a Warburg Institute archívumában őrzik
Hermann Rauschning korábban már említett Hitler Speaks (Hitler beszél) címe könyvének azt a példányát,
amely egykor Crowley tulajdonában volt. A kötet tele van olyan lapszéli jegyzetekkel, amelyekben Crowley
Hitler szavait, nézeteit, megfogalmazásait veti egybe a Törvény könyvének tanításaival.
Ebben az évben alapítja meg az Astrum Argentinum (de találkozhatunk az Astrum Argenteum, Argenteum
Astrum és Argentinum Astrum névváltozatokkal is), angolul Silver Star - Ezüst Csillag nevü exkluzív
mágikus-ezoterikus titkos társaságát, amelynek szimbolikája, nómenklatúrája, szertartásrendje és beavatási
szisztémája a Golden Dawn mintáját követi (amiért általában a Golden Dawn egyik utódjaként emlegetik). A
rend egyik első beavatottja, az Earl of Tankerville társaságában Marokkóba utazik.

1908 Legújabb tanítványával, Victor Neuburggai Boleskine-ban időzik, majd együtt bejárják Spanyolországot
és Észak-Afrikát. Neuburg, a fiatal költő, amellett, hogy lelkes rajongója és odaadó híve (valamint szexuális
partnere) volt a mesternek, kitűnő médiumnak is bizonyult. Így Crowley, aki ekkoriban már nemigen
számíthatott a feleségére, benne találta meg az ideális varázslóinast.

1909 Megtalálja a Törvény Könyve elkallódott kéziratát, amely (újból) ráébreszti prófétai elhivatottságára.
Elválik feleségétől, aki időközben idült alkoholista lett. Kiadja az Equinox című vaskos ezoterikus folyóirat
első két számát. A több száz oldalas kiadványból - amely túlnyomórészt az ő írásait tartalmazza - 1913-ig
összesen tíz számot jelentet meg, mindig a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség - equinox - idején.
Novemberben Victor Neuburggal Algériába utazik, ahol a Szaharában sorra megidézik az enochiánus mágia
harminc aethirjét, szubtilis régióját, amelyek egyre finomabb fátylakként veszik körül a fizikai világot. A
legkeményebb próbatételt a tizedik aethir, illetve az azt uraló Tódémon, Choronzon megidézése jelenti. A
Zax nevü tizedik aethir ugyanis megegyezik a kabbala mélységeken átívelő Daat nevü szefirájával, amely
elválasztja az igazi természetfeletti régiókat a láthatatlan természet régióitól. Erre az evokációra,
pontosabban invokációra december hatodikán kerül sor, Bou Saada közelében. Először mágikus kört
készítenek kövekből, majd a körön kívül egy kisebb háromszöget. A kör köré még további védelmet biztosító
varázsszavakat írnak a homokba, közéjük pedig mágikus ábrákat rajzolnak, végül a háromszögbe beírják a
megidézendő démon, Choronzon nevét. Amikor minden kész, Crowley feláldoz három galambot, s vérükkel
megöntözi a háromszög sarkait. Neuburg a körben foglal helyet, Crowley pedig a háromszögben.
Valószínűleg ő az első olyan mágus az európai mágia történetében, aki a démon számára fenntartott helyet
foglalja el, felajánlva ezzel saját testét a démonnak. Nem sokkal azután, hogy elhangzanak a hagyományos
idézőformulák, Neuburg - akinek fő feladata az események lejegyzése - azt látja, hogy Crowley csuklyás
alakjának helyén egy felettébb kívánatos ruhátlan nő áll a háromszögben. A csábító szirén mindent elkövet,
hogy Neuburgot kicsalja a védelmet jelentő körből, de mindhiába, mert a jól képzett varázslóinas sejti, hogy
a bájait szemérmetlenül feltáró nő nem lehet más, mint maga Choronzon. Miután így nem járt sikerrel,
Crowley-Choronzon más módszerekkel, könyörgéssel, hízelgéssel, megalázkodással, megfélemlítéssel
akarja őt levenni a lábáról, majd különféle alakokat öltve próbál hatni rá: először egy minden ízében reszkető
öregember, azután egy hatalmas óriáskígyó, majd a szomjas és vízért esdeklő Crowley képében jelenik
meg. Végül egy meztelen férfi alakját magára öltve kiugrik a háromszögből, homokot szór a varázskörre, s
az így keletkezett nyíláson behatolva birokra kel Neuburggal, akinek csak egy elkeseredett küzdelem árán,
és a félelem hatására megsokszorozódott ereje révén sikerül őt kítuszkolnía a körből, amit aztán gyorsan
helyreigazít a nála lévő varázstőrrel. Crowley és a démon igazi, belső küzdelme végül az előbbi győzelmével
fejeződik be, aki, miután engedelmességre kényszerítette a testét birtokba vevő hatalmas túlvilági lényt,
utasítja, hogy térjen vissza időn és téren túli hazájába, a tizedik aethírbe. A látványos küzdelem után
Crowley bejelenti, hogy elérte a Golden Dawn és a Silver Star (A. A.) első emberfeletti beavatási fokozatát, a
„Mélység”-en átívelő Daat szefirán és a Choronzon birodalmán túl elhelyezkedő Magisten Templit.

1910 Megismerkedik Leila Waddel félig maori származású új-zélandi hegedűművésznővel. Az ő és még
néhány tanítványa - köztük Neuburg segítségével és közreműködésével adja elő Eleuziszi misztériumok
című mágikus-ezoterikus performance-sorozatát a londoni Caxton Hallban. A műsor megkezdése előtt
felszolgált különös ízű (valaki a rothadt almáéhoz hasonlította) koktélba állítólag különféle narkotikumokat is
kevertek, így mindazok, akik fogyasztottak belőle, igen élvezetesnek tartották az előadást.

1911 Neuburg társaságában ismét Észak-Afrikába utazik, ahol kevésbé ismert, ritkán alkalmazott mágikus,
evokációs módszerekkel kísérletezik. Tapasztalatait Magical Instructions (Mágikus útmutatók) című
könyvében foglalja össze. Isadora Duncan egyik partiján megismerkedik a legendás táncosnő akkori legjobb
barátnőjével, Mary d'Esté Sturgessel, akivel hamarosan igen közeli kapcsolatba kerül. Elutaznak St.
Moritzba, ahol felfedezi, hogy legújabb barátnője - akit később Virakam néven emleget - a sok ital és a
kimerítő szex (na meg talán egy kis meszkalin) hatására transzba esik, víziókról számol be, majd némi idő
eltelte után közvetíteni kezdi egy Ab-ul-Diz néven bemutatkozó asztrális lény üzeneteit, Ab-ul-Diz tanácsára
elutaznak Olaszországba, ahol végül Nápoly közelében ráakadnak arra a villára, amelyet láthatatlan
mesterük részletesen leírt nekik. Crowley itt írja meg Ab-ul-Diz bíztatására és hathatós közreműködésével
élete egyik fő művét, a Book Four (Négy könyv) című mágikus enciklopédiát.
1912 Egy szexuálmágiával foglalkozó német titkos társaság, az Ordo Templi Orientis (Keleti Templom
Rendje) nagymestere, Theodor Reuss azzal vádolja meg, hogy nyilvánosságra hozta a rend néhány titkos
tanítását. Miután kiderül, hogy Crowley nem ismerhette ezeket a titkokat, s azok a szimbolikus
szexuálmágikus tanítások, amelyeket The Book of Lies (A hazugságok könyve) című művében a világ elé
tárt, a saját íntuíciójának és költői képzeletének a termékei, Reuss kinevezi a rend új, nagy-britanníai ágának
vezetőjévé.
Az Ordo Templi Oríentist egy gazdag német vaskereskedő, Karl Kellner alapította a századforduló táján.
Kelmert állítólag Indiában és Perzsiában avatták be a tantrikus és a szufi szexuálmágia titkaiba, de
valószínűbb, hogy a már említett P B. Randolph valamelyik tanítványa révén ismerkedett meg a később
általa is tanított titkos rítusokkal. A ma is létező rendnek eredetileg kilenc beavatási fokozata volt. Az első hat
fokozat erős szabadkőműves hatásról tanúskodik, és csak az utolsó háromhoz tartoztak akkoriban
extrémnek számító szexuális jellegű tanítások és módszerek. A hetedik fokozaton még csak a szexuálmágia
teoretikus oldalával foglalkoztak. A nyolcadik fokozaton a beavatottat megismertették egy sajátos mágikus
maszturbációval, amelynek során egy istent vagy istennőt kellett szexuális partnerként elképzelnie. Az
imagináció tárgya mindig valamilyen pragmatikus szempont szerint lett kiválasztva; ha például az alany több
ezoterikus tudásra vágyott, akkor a bölcsesség és a (titkos) tudományok valamelyik ellentétes nemű istenét,
Athénét, Hermészt, Íziszt vagy Thotot képzelte el szeretőként. Végül a kilencedik fokozat adeptusai ezt az
imaginációs szexuális gyakorlatot heteroszexuális szintre emelték, amelynek során - hasonlóan az indiai
tantrikus rítusokhoz - tényleges partnerüket egy isten vagy istennő megtestesülésének tekintették. Az Ordo
Templi Orientis szexuális szimbolíkája erősen alkímiai színezetű. A férfi nemi szervet például athanornak
hívják, a spermát vörösoroszlán-vérnek vagy serpentnek, azaz kígyónak, a női nemi szervet pedig retortának
vagy kukurbitának.

1913 Az általa szervezett és menedzselt Ragged Ragtime Girls (Rongyos Ragtime Lányok) nevü női
revütársulattal Oroszországban turnézik. Ebben az évben írja meg Hymn to Pan (Himnusz Pánhoz) című
versét, amely minden bizonnyal a legismertebb és legtöbbször idézett Crowley-költemény.

1914 Victor Neuburggal Párizsba utazik, ahol Paris Workings (Párizsi munkák) néven homoszexuálmágikus
rítusokat adnak elő, amelyeknek egyik célja anyagi gyarapodásuk elősegítése, a másik pedig korábbi életeik
felidézése. Crowley állítólag megtudta, hogy az egyik évezredekkel korábbi életében egy Aia nevü krétai
templomi táncosnő volt. A háború kitörését követően Crowley az Egyesült Államokba távozik.

1915 Astrology címmel könyvet ír a népszerű amerikai asztrológussal, Evangelíne Adamsszel. Önmagát ír
hazafinak beállítva paródiának szánt angolellenes cikkeket jelentet meg a Fatherland című amerikai
németbarát folyóiratban. (E különös megnyilatkozásoknak állítólag az angol titkosszolgálat állt a hátterében.)
Egy lelkes rajongója, C. S. Jones meghívására Vancouverbe látogat.

1916 Kisebb-nagyobb utazásokat tesz az Egyesült Államokban.

1917 Kiadja az International című magazint. Megpróbálkozik a festészettel. Nem nagy tehetségről árulkodó,
de annál hatásosabb expresszionista stílusú képei sokak érdeklődését felkeltik (persze jócskán akadnak
bírálói is). Megírja a Moonchild (Holdgyermek) című mágikus regényét.

1918 Legújabb médiumi képességekkel megáldott barátnője, Roddie Minor közreműködésével

párbeszédeket folytat egy Amalantrah néven bemutatkozó természetfeletti lénnyel, miközben Liber Aleph
című könyvén dolgozik. Mágikus erőgyűjtés céljából visszavonul a Hudson folyó egyik lakatlan szigetére,
ahol lefordítja a Tao Te kinget, és meditatív eszközökkel felidézi előző életeit. De emellett még másra is jut
ideje: amikor tanítványai meglátogatják, elképedve látják, hogy a víz fölé magasodó sziklafalon két frissen
felfestett, hatalmas, vörösbetűs felirat díszeleg: Az egyik a gyakran idézett: EVERY MAN AND EVERY
WOMAN IS A STAR (Minden férfi és minden nő egy csillag), a másik pedig Crowley unalomig ismételt
mágikus jelmondata, a DO WHAT THOU WILT SHALL BE THE WHOLE OF THE LAW (Tedd azt amit
akarsz, s ez lesz a törvény teljessége). Nem sokkal azután, hogy visszaérkezik New Yorkba, megismerkedik
élete legnagyobb szerelmével, a jelentéktelen külsejű, de annál több belső energiával rendelkező Leah
Hirsiggel.

1919 A legújabb “skarlát asszony” (Crowley mindig ezzel, az Apokalipszisből vett elnevezéssel illeti éppen
aktuális barátnőjét), Leah Hirsig társaságában visszatér Angliába, ahol egy nagyobb összegű örökség várja.

1920 A szicíliai Cefaluban bérbe vesz egy lerobbant villát, ahol megalapítja a Thelema (Akarat) nevü
szexuálmágikus „kolostort”. A ház központi szobájában rendezi be a szentélyt, amelynek falait pornográf
freskókkal díszíti.
1921 Számos vendég fordul meg a Thelemában, ahol mindennaposak a pogány ihletésű, sötét-tónusú,
bizarr mágikus szertartások, a kábítószerfogyasztással fűszerezett perverz orgiák, és az egyre jobban
eldurvuló veszekedések, amelyek általában Leah Hirsig és a másik „skarlát asszony” Ninette Shumway
között robbannak ki. Egyébként mind a két nő megajándékozta Crowleyt egy-egy gyerekkel.

1922 Kiadja a Diary of a Drug Fiend (Egy kábítószerélvező naplója) című könyvét, amelyben elsősorban
saját tapasztalatait írja le. Az angol sajtó rágalomhadjáratot indít ellene. A John Bull nevü szennylap „a világ
leggonoszabb emberének” nevezi.

1923 Cefaluban tisztázatlan körülmények között meghal kedvenc tanítványa, Raoul Loveday. Ez is
közrejátszik abban, hogy Mussolini utasítására nemkívánatos személynek nyilvánítják, és felszólítják
Olaszország elhagyására. Tuniszba utazik, ahol egy olcsó szállodában befejezi Confessions (Vallomások)
című monumentális önéletrajzi írását. A csaknem ezeroldalas „autohagiográfia” teljes terjedelmében először
1969-ben jelenik meg.

1924 Párizsba utazik, ahol az amerikai Dorothy Olsen személyében megtalálja a legújabb „skarlát asszonyt”.
Együtt térnek vissza Tuniszba.

1925 Régi tisztelője, Herr Traenker meghívásának eleget téve Németországba utazik, ahol Theodor Reuss
halála után kinevezik az Ordo Templi Orientis nagymesterévé. Ezzel a lépéssel a rend sok tagja nem ért
egyet, s ez végül szakadáshoz vezet.

1926-1927 Többször megfordul Németországban, Franciaországban és Észak-Afrikában, miközben

fáradhatatlanul ír és kétségbeesetten hajszolja a gyönyört.

1928 Párizsban csatlakozik hozzá legújabb tanítványa és egyben önkéntes titkára, az amerikai Israel
Regardie.

1929 Miután koholt vádak alapján Franciaországból is kiutasítják, visszatér Angliába. Itt feleségül vesz egy
María Teresa de Miramar nevü vérmes nicaraguai nőt, akit általában csak voodoo főpapnőként emleget.
Kiadja Magick című könyvét, amelyet sokan élete főművének tekintenek.

1930-1934 Utazások Németországban és Portugáliában, perek és botrányok Angliában.

1935 Egy rágalmazási per tárgyalása után megszólítja egy ismeretlen nő, és arra kéri, hogy tegye anyává.
Amikor a gyermek megszületik, az Aleister Atatürk nevet adja neki.

1936-1938 sok időt tölt Németországban, ahol újból elkezd festeni. Egy berlini kiállításán megismerkedik
Aldous Huxleyval, a Szép új világ írójával, aki szintén érdeklődik a kábítószerek használata révén szerezhető
transzcendentális (jellegű) tapasztalatok iránt. (Itt mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy a magyar
kábítószer kifejezés eléggé félrevezető. A legtöbb drog esetében szerencsésebb lenne a tudatmódosító-szer
elnevezés használata.) Brian W. Aldiss a science fiction történetét feldolgozó, Trillió éves dáridó című
könyvében a következőket írja Huxley és a narkotikumok kapcsolatáról: „Aldous Huxley... misztikus filozófus
volt, és halála után ő lett a hippik tiszteletbeli keresztapja. Nagytudású volt és békés, olyan csodás
ajándékokkal lepett meg minket, amelyek hatásosabbnak bizonyultak regényeinél is... 1954-ben Huxley
kiadta a Doors of Perception (Az érzékelés kapui) című művét, amelyben a meszkalinnal kapcsolatos
tapasztalatait összegzi. Hogy ez és a folytatása, a Heaven and Hell (Menny és pokol) mennyire járult hozzá
a drogok elterjedéséhez, arról nem készült felmérés; de Huxley bőségesen szerzett tapasztalatokat e téren,
s ezzel legalábbis egynéhány gyógyszerész forgalmát fellendítette (bár a meszkalin nem volt a
gyógyszertárak tartozéka). Miután Huxley első felesége, Maria Nys meghalt, 1956-ban egy amerikai nőt vett
feleségül Laura Archera személyében, akivel Kaliforniába települt... Ő és Laura együtt fogyasztottak LSD-t
(ekkoriban már a hippivilág atyjának tekintették), és számos boldog, pszichedelikus pillanatot éltek át együtt.
Ilyen légkörben keletkezett a Sziget című regénye.”
És ha már a narkotikumok (nem hétköznapi) használatánál tartunk, nézzük meg mit is ír Julius Evola
Maschera e volto dello spiritualismo contemporaneo (A jelenkori spiritualizmus arca és álarca) című
könyvében Crowley és a drogok kapcsolatáról: „A Crowley által meghirdetett és végigjárt úton a szexus
használata a drogoké mellett elsőrendű szereppel bír. Azonban el kell ismernünk, hogy legalábbis
szándékaiban a szexus és a drogok »szent« és mágikus használatáról volt szó, amelyet a különböző antik
tradíciók is figyelembe vettek. A tudatosan követett cél tapasztalatokat szerezni az érzékfölöttiről, és
kapcsolatba lépni bizonyos »lényekkel«. Ezzel a mércével mérve a drogok egész más színben tűnnek fel,
mint ahogy ez a jelenkori világ határmezsgyéjén történik, menekvések, érzések és »mesterséges
paradicsomok« egyszerű kulcsaként. »Léteznek drogok - mondja Crowley amelyek megnyitják az anyag
leple mögött rejtőző világ küszöbeit«, azonban ez a meghatározás tökéletlen, mivel az út kezdeti szakaszán
nem szabadna sic et simpliciter drogokról beszélni (bármelyek legyenek is azok), hanem egy nagyon is
speciális használatukról, mely meghatározott és nem egykönnyen megvalósítható kondicionalitásokhoz
kötődik... Itt újból felmerül a kivételes személyiség feltétele, amikor a drogokra hivatkozván elhangzik, hogy
azok csak a »királyi ember« számára táplálékok.”

1939 Kiadja a Nyolc lecke a jógáról című könyvét. A háború kitörése után javaslatot nyújt be a
külügyminisztériumnak a mutató- és középső ujjból formált V (“Victory” - győzelem) jel használatára.

1940-1943 A háború évei alatt jórészt dél-angliai panziókban időzik.

1944 Kiadja a tarotról szóló könyvét (The Book of Thoth - Thoth könyve) és a Frieda Harris által megfestett
tarot-sorozatát (Thoth-tarot).

1945 A hastingsi Netherwoodba költözik, ahol - hála amerikai tanítványai rendszeres pénzküldeményeinek -
szerény jólétben tölti el élete utolsó két évét. Gyakran fogad látogatókat, és élénk levelezést folytat
követőivel és rajongóival. E levelezése később könyv alakban is megjelenik, bizonyítékául annak, hogy az
élete vége felé egyre bőségesebben fogyasztott alkohol és heroin ellenére haláláig megőrizte elméje
tisztaságát és szelleme csodálatos frissességét.

1947 December elsején szívroham következtében meghal. December ötödikei temetési szertartását fekete
miséhez hasonlítja és botrányosnak minősíti a sajtó.

Végezetül álljon itt egy részlet A Diabolica című verséből, amelyre az Árnyak borzalma című Lovecraft-
kötetben bukkantunk, és amely tudomásunk szerint mind ez ideig az egyetlen magyarra átültetett költői
műve:
Komor köpenyét rám teríti a Sötétség,
Eltakar világot s tündérálmokat
Ha nem látnám Őt, tán félnék
Egyedül; de Ő int és hívogat,
A fülembe súg, hogy értsem én is
A mélységes mély titkokat:
Hallgass, balga gyermek,
Csitt most, jöjj velem'
Istenekként szállunk majd
A bársonypuha égen.

Magick, avagy a „próféta” mágiája

Miután végigszáguldottunk a követői által „az új világkorszak prófétájaként” emlegetett Aleister Crowley
egzotikus, erotikus és ezoterikus kalandokban, titokzatos eseményekben, különleges élményekben, váratlan
fordulatokban és jelentőségteljes találkozásokban gazdag életén (amelynek bizonyos epizódjai Indiana
Jones hajmeresztő kalandjait juttatják az eszünkbe), ismerkedjünk meg az általa kidolgozott és képviselt
mágikus rendszerrel, amelynek lényegét és részleteit, elméleti és gyakorlati oldalát számtalan könyvben,
értekezésben, cikkben, röpiratban és levélben fejtette ki és tárta a világ elé.
Ezeknek az írásoknak a „gondolati letisztultsága, szellemessége és intellektuális ereje - írja Francis King
Magic című könyvében - sokaknak elnyerte a csodálatát azok közül, akik vették a fáradságot elolvasásukra,
ami pedig nem könnyű feladat, tekintve hogy Crowley művei gyakran érthetetlenek a kabbala Golden Dawn-
féle változatának és a szerző életében fontos szerepet játszó eseményeknek az ismerete nélkül”.
Crowley az általa kidolgozott mágikus-ezoterikus rendszernek amely az egész életét áthatotta (ezért mondta
egyszer, hogy „rehabilitáltam a mágiát, és egyenlővé tettem életem folyásával”) - a Magick nevet adta. Az
angol nyelvben a mágia jelölésére általánosan használt magic szó végéhez illesztett k betű részben arra
szolgál, hogy rendszerét megkülönböztesse a hagyományos mágiától és a mágia minden egyéb formájától,
részben pedig arra, hogy a női nemi szervet jelölő ógörög kteisz szó kezdőbetűjével való azonossága révén
kifejezésre juttassa e rendszer tantrikus, szexuálmágikus jellegét, és ezzel együtt azt is, hogy a mágia nem
működik a női princípium bevonása nélkül, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a varázserőt számos
archaikus kultúrában kimondottan nőnemű „energiának” tekintették.

A Magick összetevői

A Magick lényegében szintetikus rendszer, amelynek számos összetevője közül az alábbi hét tekinthető a
leginkább meghatározónak:
1. A Golden Dawn titkos tanításai és beavatási szisztémája
A Golden Dawn alapítói, adeptusai és beavatottjai a nyugati ezoterikus tradíció hagyományos mágikus
megfeleléseiből kiindulva kifejlesztettek egy hatalmas, szerteágazó kabbalisztikus összefüggésrendszert,
amelynek a tíz szefira és a héber ábécé huszonkét betűje képezi az alapját, s amelyben az őselemek, a
planéták, az állatövi jegyek, a tarot lapjai és a legkülönfélébb istenek, angyalok, démonok és mitológiai
alakok mellett helyet kaptak a színek, a drágakövek, az állatok, a növények, az illatok, a narkotikumok és a
létezők sok más kategóriájának képviselői is. Crowley ennek az összefüggésrendszernek az általa ki bővített
változatát tette közzé 1909-ben kiadott 777 című könyvében.
Később a Golden Dawn számos más, titkos, azaz szigorúan belső használatra szánt tanítását és metódusát
is nyilvánosságra hozta Equinox című folyóiratában, amiért a rend egyik alapítója, MacGregor Mathers pert
indított ellene, amelyet azonban végül is Crowley nyert meg.
Bár a beavatásakor tett esküjét megszegve, a rend sok titkos tanítását és mágikus módszerét a
nyilvánosság elé tárta, ahhoz nem férhet kétség, hogy szinte maradéktalanul elfogadta, magáévá tette és
valamilyen formában élete végéig alkalmazta azokat. Így volt ez az általa alapított titkos társaság, az
Argenteum Astrum esetében is, amelynek beavatási szisztémája csekély eltérésekkel a Golden Dawn
szefirákon alapuló rendszerének felel meg.

2. A klasszikus európai varázskönyvek démonológiája és pokoligázó, ördögidéző mágiája

Crowley - különösen fiatalabb korában - sok időt töltött grimoire-ok, azaz varázskönyvek tanulmányozásával
és gyakran próbálkozott a bennük felsorolt, illetve bemutatott démonok megidézésével. 1904-ben Goetia
címmel maga is kiadott egy ilyen könyvet. Ez a közelmúltban ismét megjelentetett kötet a Lemegeton néven
ismert középkori eredetű összeállítás azonos című démonlistájának angol nyelvű változatát, valamint az
általa írt bevezetőt, kiegészítéseket és jegyzeteket tartalmazza. A goetia kifejezés egyébként a középkor óta
egyet jelent az ördögidézéssel és a démonomágiával. Crowley magyarázata szerint „a goetia szó, amely
eredetileg üvöltőt jelent, szakkifejezésként a gyakorlati mágia (Magick) mindazon területeinek jelölésére
szolgál, amelyek a durva, rosszindulatú és sötét erőkkel foglalkoznak”.
Crowley először 1899-ben próbálkozott démonidézéssel, mégpedig mestere, Allan Bennett elhatalmasodó
asztmájának megszüntetése céljából. A Lemegeton szerint ugyanis vannak olyan démonok, akik (vagy
amelyek) minden orvosnál jobban értenek a gyógyításhoz. Az egyik közülük Buer, a Goetia tízes számú
démona, akiről a következőket olvashatjuk az egyik nemrég megjelent szövegváltozatban: „A Nyilas
csillagképet megjelenítő nyilazó kentaur alakjában válik láthatóvá, különösen akkor, amikor a Nap a
Nyilasban tartózkodik. Az őt megidéző mágust jártassá teszi a filozófiában (a morál- és természetfilozófiában
egyaránt), a logikában és a gyógynövények ismeretében. Képes az embert kigyógyítani mindenfajta
betegségből, és kitűnő segítőszellemet (familiárist) bocsát a mágus rendelkezésére. A démonok ötven
légiójának parancsol.” A résztvevők beszámolói szerint maga a démonidézés végül is sikerrel járt, bár a
nyilazó kentaur helyett csupán egy elmosódott, felhőszerű jelenés vált láthatóvá. amelyből felül egy
páncélsisakos fej, alul pedig két különös láb derengett elő. A kívánt eredmény azonban nem következett be,
és Bennehet továbbra is súlyos asztmarohamok gyötörték. Bennett végül elutazott Délkelet-Ázsiába, ahol
hamarosan megszűntek panaszai, ő maga pedig buddhista szerzetes lett.

3. Az enochiánus mágia
Ezt a napjainkban reneszánszát élő mágikus szisztémát - amellyel Crowley szintén a Golden Dawn révén
ismerkedett meg - Erzsébet királynő udvari asztrológusa, John Dee kapta látnoka és médiuma, Edward Kelly
közvetítésével az általa megidézett természetfeletti lényektől, mindenekelőtt Gustav Meyrink egyik
regényének címadójától, „a nyugati ablak angyalától”. Ezek a titokzatos „égi” lények a legtöbb esetben csak
Kelly előtt váltak láthatóvá, mégpedig valamilyen csillogó felületen, rendszerint egy gyertyákkal megvilágított
lapos kristályon, ahol a kezükben tartott pálcával egy számokkal teleírt négyzetrácsra mutogattak. Kelly
fennhangon sorolta a megjelölt számokat, Dee pedig az előtte fekvő táblázatból kikereste a számoknak
megfelelő betűket és egy tiszta lapra folyamatosan írta az így dekódolt üzenetet. Amint azt már említettük,
ezek az „angyalokként” emlegetett lények először is megismertették John Dee-t az enochiánusnak nevezett
ismeretlen eredetű nyelvvel és ábécéjével, majd megajándékozták tizenkilenc enochiánus szellemidéző
formulával és ezek angol fordításaival, számos bonyolult és összetett mágikus négyzettel, illetve talizmánnal,
valamint sok egyéb ezoterikus tanítással.
Crowley nagyon kedvelte ezt a földöntúli eredetű mágikus szisztémát, s gyakran folyamodott az enochiánus
négyzetekhez és idézőformulákhoz, amelyekről egyszer azt mondta, hogy „bárki meggyőződhet
hatásosságukról, aki egy kicsit is ért a mágiához”. Mexikói mágikus kísérleteiben is főleg ezekre
támaszkodott, és leghíresebb démonidézése során, amikor Victor Neuburg társaságában a Szaharában
előszólította a Choronzon nevü túlvilági lényt, szintén az egyik enochiánus idézőformulát alkalmazta.

4. Abra-Melin szent mágiája

Ugyancsak a Golden Dawn révén ismerkedett meg az Abra-Melin mágus szent mágiája című
varázskönyvvel, amelynek ismeretlen eredetű, francia nyelvű kéziratára MacGregor Mathers bukkant rá a
párizsi Bibliothéque de l'Arsenalban.
Az Abra-Melin-féle metódus jelentős mértékben eltér a grimoire-ok mágiájának megszokott formájától. Így
például hiányoznak belőle a varázskör meghúzásával kapcsolatos tudnivalók, tennivalók és szertartások, a
különféle démonidéző formulák, a mágikus eszközök elkészítésére és felszentelésére vonatkozó utasítások
stb., ezzel szemben több száz, kisebb-nagyobb betűnégyzet található benne, amelyek a legkülönfélébb
célok elérését teszik lehetővé, de csak annak a számára, aki végighaladt a könyv második részében leírt
önfelszentelési, önbeavatási folyamaton és sikerült kapcsolatba lépnie önnön mágikus centrumával, vagy
ahogy a könyv nevezi „szent őrző angyalával” (Holy Guardian Angel).
Crowley állítólag sikeresen végrehajtotta az Abra-Melin-féle önbeavatást, és rendszeresen kommunikált
„őrangyalával”, de csak azt követően, hogy a mágikus négyzetek felelőtlen alkalmazásával elszabadította a
démonok hordáját a Loch Ness partján álló, amúgy is kísérteties udvarházában, Boleskine-ben, ami számos
kellemetlen, sőt kimondottan tragikus következményt vont maga után.
Mindezek után nem meglepő, hogy egyesek Crowleyt tartják a Loch Ness-i szörny megteremtőjének,
felidézőjének, előhívójának, illetve aktiválójának. Ha pedig Nessie nem valamiféle túlélő őshüllő, hanem
természetfeletti megnyilvánulás, akkor egy profi ördögűző minden bizonnyal visszaküldheti a láthatatlan
birodalomba. Charles Berlitz World of Strange Phenomena (Furcsa jelenségek) című könyvében
olvashatunk is egy ilyen kísérletről: „A néhai dr. Donald Omand anglikán papnak és ördögűzőnek nem voltak
kétségei afelől, hogy a Loch Ness-i szörny, becenevén Nessie valóban létezik. Viszont komoly fenntartásai
voltak azzal kapcsolatban, hogy valami őskori állat, sőt, hogy élőlény lenne egyáltalán... Ebből kiindulva
Omand... 1973. június 2-án Loch Nessbe ment, hogy kiűzze a tóból az ördögöt, Omand a tó körül öt he lyen
végezte el a szertartást... A következő hétfőn... a BBC stábja előtt megismételte az ördögűzést...”
George C. Andrews földönkívüli látogatókról szóló könyvében még valami mással is meggyanúsítja az Abra-
Melin-féle mágiával kísérletező Crowleyt:
„Crowley 1904 telét a skóciai Loch Ness melletti birtokán töltötte. Mágikus eszközökkel harcolt mesterével,
MacGregor Mathersszel. Minden általuk ismén démont megidéztek a másik elpusztítására. Mathers
összeomlott a küzdelem során.”
Az Abra-Melin-féle mágia szerint, amelyet Crowley Matherstől tanult, a mágus vagy szent őrangyalával, vagy
pedig rosszindulatú démonával kerülhet kapcsolatba. Az egyiptomi mitológiában ezt a két szembenálló elvet
Hórusz és Széth személyesítette meg. A sátán szó Széth nevére vezethető vissza, amelynek egy szamárfej
volt a hieroglifjele.
1904-1905 egyik legrejtélyesebb esete, amelyről beszámoltak, az volt, amikor egy férfi hatalmas kutyát látott
egy olyan környéken, ahol gyakori volt a titokzatos birkamészárlás. Amint figyelte, a kutya sza márrá alakult
át.
A Golden Dawn tagjai különös figyelmet szenteltek a gondolatban megformált alakok materializálásának, és
használni tudták a „tulpa”technikát. A szamárrá változott nagy kutya talán Crowley kivetített asztrálteste volt
farkasember alakban? Bár a tudósok kinevetik a farkasember jelenség asztráltest-kivetítéssel való
magyarázatát, a világ minden részéről és a történelem legkülönbözőbb korszakaiból vannak példák arra,
hogy a transzállapotba került varázsló tudatát egy olyan állatba plántálja át, amellyel korábban már
szövetséget kötött. Átmenetileg átveheti egy élő állat teste felett az irányítást, vagy materializálhat egy
kigondolt állatot, amelyet tudathordozó járműként használ. A varázsló kockázata az ilyen vállalkozásban az,
hogy ha az állat, amelynek a bőrébe bújt, megsebesül vagy elpusztul, akkor a katalepsziás transzban levő
ember teste is megsérül vagy az ember meghal. A varázsló haszna a farkasember-tevékenységből, hogy a
kivetített asztráltest elviszi az áldozatokból összegyűjtött életenergiát a fizikai testnek. Ha Crowley a tibeti
“tulpa”-technikát alkalmazta, és észrevette, hogy figyelik, miközben egy hatalmas kutya alakját felöltve
kóborol, amelyet könnyen lelőhetnek egy olyan vidéken, ahol rejtélyes birkamészárlás folyik, teljesen logikus
lett volna, ha átváltozik szamárrá, amelyre Angliában nem szokás vadászni.

5. A jóga és más keleti meditációs technikák

Crowley a jógával és a buddhizmussal első ceyloni és délkelet-ázsiai útján ismerkedett meg közelebbről
mestere, Allan Bennett, buddhista nevén Bhikhu Ananda Matteya jóvoltából.
Néhány év múlva, dél-kínai utazásai során alkalma nyílt arra, hogy a tanizmust is közvetlen közelről
tanulmányozza. Ezek a diszciplinák azután élete végéig szerves részét képezték mágikus tevékenységének.
A jógával kapcsolatos nézeteit és tapasztalatait Nyolc lecke a jógáról című könyvében tette közzé, amelyet
Mahatma Guru Sri Paramahansa Shivaji néven jelentetett meg.

6. Az Ordo Templi Orientis szexuálmágiája

Az O. T. O.-t, azaz a Keleti Templom Rendjét Németországban alapították a század elején. Tagjainak
legfőbb törekvése az volt, hogy a nemi gyönyört, de mindenekelőtt az orgazmust a mágia és a spirituális
megvilágosodás szolgálatába állítsák, nagyjából a „balkezes” tantra tanításainak és metódusainak
megfelelően.
Crowleyt 1912-ben nevezték ki az angliai ág, a Mysteria Mystica Maxima nagymesterévé, amikor is felvette a
Baphomet nevet és az „Írország, Inna és egész Britannia legfenségesebb szent királya a gnózis
védőszárnyai alatt” címet. A szexualitás. amely kamaszkorától kezdve központi szerepet töltött be életében,
ettől kezdve mágiájának is meghatározó elemévé vált.
7. A Thelema törvényei és tanításai
Ez a Törvény könyvén és más, általa lejegyzett „kinyilatkoztatásokon” alapuló hit- és eszmerendszer volt az,
amelybe végül a Magick minden eddig bemutatott összetevője integrálódott.
A Thelema (akarat) tanításai három alapelvben foglalhatók össze. Az első ezek közül így hangzik „Tedd azt,
amit akarsz, s ez lesz a törvény teljessége”. (Do what thou wilt shall be the whole of the law.) Ami persze
nem szó szerint értendő, vagyis nem arra szólít fel, hogy tegyük azt, ami nekünk tetszik, hanem arra, hogy
fedezzük fel a bennünk rejlő mágikus centrumot, találjuk meg igazi önmagunkat, és vigyük végbe az Ő
akaratát, ami egyet jelent a „Nagy Mű” beteljesítésével.
A második alapelv szerint „minden férfi és minden nő egy csillag”. (Every man and every woman is a star.)
Ez egyrészt arra utal, hogy minden ember egy egyszeri és megismételhetetlen létező, ezért mindenkinek
joga van arra, hogy a saját útját járja és a saját módján fejlődjék (vagy ne fejlődjék), másrészt arra, hogy
minden ember az ég gyermeke, minden ember magában hordja a halhatatlanság csíráját, mindenkiben ott
szunnyad az „isteni szikra”.
Végül a harmadik alapelv úgy szól, hogy „a szerelem a törvény, az akaratnak alávetett szerelem”. (Love is
the law, love under will.) Szerelmen itt természetesen a testi szerelem értendő, amely - mint láttuk -Crowley
mágikus fegyvertárában központi helyet foglalt el. Julius Evola szavaival: „Crowleynál a szexuális aktus egy
szentség, egy szakrális és mágikus tevékenység formáját öltötte magára, az ölelésben egyfajta
határátlépést, szintáttörést célzott meg, amelynek révén szeretői szembe kerülhetett az istenekkel, vagyis
kapukat nyithatott az érzékfeletti világ felé.”

VI. fejezet

Mágia és természetfeletti a modern művészetben

Az európai művészet-, illetve kultúrtörténetben az ókor kezdete óta világosan nyomon követhető két
alapvető, markáns vonulat, amelyek közül egyszer az egyik, másszor a másik válik dominánssá, egyszer
emez, másszor amaz kényszerül a föld alá, vagy éppen mindkettő a felszínen fut, egymást kerülgetve,
egymást átszínezve.
Ezeket a vonulatokat Nietzsche óta (bár némiképp tágabban értelmezve annál, ahogy ő azt A tragédia
születésében megfogalmazta) apollói és dionüszoszi kultúraként szokás emlegetni. Amíg az apollói vonulat
legjellegzetesebb megnyilvánulásai és produktumai elsősorban olyan szavakkal jellemezhetők, mint a józan,
racionális, tiszta, világos, egyértelmű, valósághű, rendezett, mértéktartó, nyugodt, kimért, áttekinthető,
szabályos, méltóságteljes, arisztokratikus stb., addig a dionüszoszi vonulathoz sorolható művekre,
műalkotásokra kétségkívül ráillenek a ködös, homályos, rejtélyes, titokzatos, sejtelmes, mágikus, ezoterikus,
szimbolikus, fantasztikus, misztikus, álomszerű, eksztatikus, határtalan, szertelen, megfoghatatlan,
szenvedélyes, nyughatatlan, lázadó, kaotikus és más, hasonló jelzők.
Ezek az egymással szemben álló, rivalizáló, ugyanakkor egymást kiegészítő vonulatok - amelyek részben
talán visszavezethetők az ember bal és jobb agyféltekéjének sajátos funkciómegosztására - az elmúlt két
évszázad művészeti irányzatai közül kétségkívül a klasszicizmusban és a romantikában, a naturalizmusban
és a szimbolizmusban, a realizmusban és a szürrealizmusban nyilvánultak meg a legegyértelmübben. (Hogy
a felsoroltak közül mely irányzatok tartoznak az apollói, s melyek a dionüszoszi vonulathoz, bizonyára
mindenki számára nyilvánvaló.)

A realista magatartás szürrealista bírálata

Hogy ez a szembenállás időnként mennyire egyértelműen és direkt módon nyilatkozik meg, világosan kitűnik
A szürrealizmus (első) kiáltványából, amelynek szerzője, André Breton a következő - keresetlen szavakkal
emlékezik meg az irányzat első számú irodalmi ellenlábasáról, a realizmusról: „...a realista magatartás,
amelyet a pozitivizmus sugallt Szent Tamástól Anatole France-ig, szerintem minden szellemi és erkölcsi
lendületet megbénít. Irtózom tőle, mert a középszer, a gyűlölet és a lapos önelégültség szülötte. Ez termi
manapság ezeket a nevetséges könyveket, s ezeket a felháborító darabokat. Egyre jobban burjánzik a
lapokban, és sakkban tartja a tudományt, a művészetet, mert a közvélemény legalantasabb ízlését legyezi: a
világosság ugyanis az ostobaság komája, és ebszintre süllyeszti szellemünket. A legragyogóbb koponyákat
is korlátozza, s ők is a legkisebb erőfeszítés igájába hajtják fejüket. Ennek a helyzetnek egyik nevetséges
irodalmi következménye a regénytúltengés. Mindenki megereszti a maga kis megfigyeléseit.”
Szimbolista reakció

Egyelőre azonban hagyjuk a szürrealizmust. Vegyük előbb szemügyre egyik legfontosabb elődjét, a nyugati
ezoterikus tradíció múlt századi megújulásával párhuzamosan kibontakozott szimbolizmust, pontosabban a
szimbolizmus kapcsolatát a világ rejtett oldalával és az annak meghódítását célzó mágiával.
A szimbolizmust (és idősebb testvérét, a tőle elválaszthatatlan dekadenciát) sokan egyfajta reakcióként, a
pozitivizmus, a naturalizmus, a parnasszizmus, a racionalizmus és a (naiv) realizmus kiábrándító, kiüresítő,
a világot az érzékelhető jelenségek síkjára redukáló szemléletével szembeni művészeti ellenhatásként,
gondolkodás- és életmódbeli lázadásként értékelik.
Ferdinand Brunetiére így írt annak idején a szimbolista lázadás jelentőségéről:
„Abban a korban, amikor a naturalizmus örvén a dolgok külső kontúrjainak puszta utánzójává degradálták a
művészetet, a szimbolisták, már csak azzal is, hogy így nevezték magukat, vagy hogy elfogadták ezt az
elnevezést, újra megtanították a fiatalságot arra, hogy a dolgoknak lelkük is van, amelynek a testi szem
csupán a burkát, a fátylát vagy az álarcát fogja fel.”
Albert Aurier szavai pedig akár André Breton ihletői is lehettek volna: „Mindenfelé az álom jogát követelik,
jogot azúr rétjeire, jogot elrepülni az abszolút igazság megtagadott csillagai felé. A szociális anekdoták
rövidlátó másolása, a természet szemölcseinek hülye utánzása, a lapos megfigyelés, a csalóka látszat, a
dicsőség, hogy oly hűségesen, oly banálisan pontos legyen a kép, mint a fotográfia, egyetlen festőt, egyetlen
szobrászt sem elégít ki, aki méltó e névre.”

A szimbolizmus transzcendens irányultsága

A szimbolizmus kétségkívül sokat köszönhet az ezoterikus tradíció, az okkultizmus, a misztika és a mágia

iránt a múlt század második felében felerősödött érdeklődésnek és vonzódásnak. Ez a titkos tanítások,
misztikus élmények és természetfeletti tapasztalások iránt megnövekedett igény is nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy a dekadencia öncélúságát és szubjektivizmusát meghaladva sok költő és képzőművész valami
egyénen túli, valami egyetemes felé kezdett törekedni. Ez a transzcendens irányultság hatja át George
Vanor A szimbolista költészet című könyvét is, amelyben egyebek mellett kifejti, hogy a szimbolista irodalom
„mindenekelőtt a metaforák és analógiák irodalma, amely a látszólag különböző jelenségek közti lehetséges
rokonságokat keresi. Innen ama gyakran felbukkanó kifejezések, amelyek elképesztik a naiv lelkeket;
kifejezések, amelyek felidézik egy illat hangját, egy hang színét, egy gondolat illatát. A teremtés a költő
szemében Isten könyve, amelynek hieroglifáit csak ő fejtheti meg: a külső világ ismerete hozzásegíti őt a
belső világ megértéséhez, ami viszont a felső világot nyitja meg előtte... az intellektuális szférán
túlemelkedve nyilvánvalóvá válnak számára a természetfeletti világ szimbólumai, s egy szép napon
kinyilvánítja majd az emberek előtt Isten szavát és az élet titkát.”
Ernest Hello, a mozgalom egyik szószólója szintén Isten üzenetének közvetítését tartja a szimbolizmus
legfőbb feladatának: „A szimbólum Isten nyelve. Kapcsolatot teremt az élet magasabb és alacsonyabb
formái között... A szimbolizmus tölti be tehát az egyetemes rendben a közvetítő fenséges szerepét.”
Hasonló szellemben ír Les Grands initiés (magyarul A nagy beavatottak) című, 1889-ben megjelent
könyvében a szimbolistákhoz közel álló költő, drámaíró és zenetörténész, Eduard Schuré (1841-1929),
akinek misztikus-ezoterikus nézetei és tanításai jelentős mértékben hozzájárultak a szimbolizmus
transzcendentális világszemléletének formálódásához: „A szellem az egyetlen valóság. Az anyag annak
csak alsórendű és változékony kifejeződése. A mikrokozmosz-ember a maga hármas megalkotottsága
(szellem, lélek és test) révén képe és tükre a makrokozmosz-univerzumnak (isteni, emberi és természeti
világ), amely része a megnevezhetetlen Istennek, az abszolút Szellemnek, amely természeténél fogva Apa,
Anya és Gyermek. Az ember Istennek képmása, Isten eleven szavává válhat. A gnózis, minden idők
racionális misztikája, annak művészete, hogy istent megtaláljuk magunkban, kifejtve a tudat okkult
mélységeit, rejtőző képességeit.”

Egy royalista előfutár

A szimbolizmus egyik közvetlen előfutára, Auguste Villiers de I'IsleAdam (1838-1889) szintén erőteljesen
vonzódott az okkultizmushoz, miközben élete utolsó percéig ragaszkodott katolikus hitéhez. (Ez a kettősség
egyébként a szimbolizmus sok követőjére jellemző volt.) Minthogy ízig-vérig arisztokrata volt (elszegényedett
breton nemesi családból származott), mélységesen megvetette a demokráciát, csakúgy, mint a kor
szellemiségét meghatározó pozitivizmust, s híven a családi hagyományhoz, meggyőződéses királypártinak
vallotta magát. Hitt az égi jelekben, amelyekről azt tartotta, hogy összekötő kapocsként szolgálnak az emberi
és az emberfeletti világ között, s nagy jelentőséget tulajdonított a különös véletleneknek és a véletlenszerű
egybeeséseknek, amelyeket a színfalak mögött munkálkodó természetfeletti erők megnyilvánulásaiként
értelmezett. Gyakran beszélt a túlvilág meghódításáról, s kedvelt témája, a halál is ebből a szempontból
foglalkoztatta. Minden érdekelte, amiről azt gondolta, hogy hozzásegíti transzcendens célja eléléséhez.
Kedvenc olvasmánya Eliphas Lévi fő műve, A magas mágia dogmája és rituáléja volt. De nem sajnálta az
időt a spiritizmus, a mesmerizmus, a hipnózis és a boszorkányság tanulmányozására sem.
Rózsák háborúja

Ezek után ismerkedjünk meg azzal a két emberrel, akit a kor okkultistái és ezoterikus szakértői közül a
legnagyobb hatást gyakorolták a szimbolizmusra.
Stanislas de Guaita márkit (1861-1891) Catulle Mendés, a népszerű színházi szerző vette rá arra, hogy
elolvassa Eliphas Lévi különös könyveit. (Mendés neve mellesleg sokat sejtetően megegyezik az Eliphas
Lévi által oly gyakran emlegetett, rituális körülmények között egyiptomi asszonyokkal közösülő mendési bak
nevével, amely bak Lévi sajátos szimbolikájában az asztrális fényt jeleníti meg.) Guaitára olyan nagy
hatással voltak a néhány éve elhunyt francia mágus romantikus stílusban előadott elméletei és tanításai,
hogy úgy döntött, élete hátralevő részét a mágia és az okkultizmus tanulmányozásának és gyakorlásának,
valamint „az ősi misztériumok újjáélesztésének” fogja szentelni. 1885-től kezdve 1897-ben bekövetkezett
korai haláláig csillapíthatatlan étvággyal falta az ezoterikus szerzők műveit; minden könyvet felkutatott és
elolvasott, ami valamilyen szinten kapcsolatban áll a titkos tudományokkal és a mágiával. Vörös drapériával
borított „pszicho-alkimista” laboratóriumában morfiummal, hasissal és kokainnal tágítgatta tudatát és
érzékelésének kapuit, azzal az eltökélt szándékkal, hagy „lelkének tartószerkezetét szétrombolva”
asztráltestét függetleníti fizikai testétől, miáltal közvetlen kapcsolatba kerül a természetfeletti világgal.

1888-ban megalapította a Rózsakereszt Kabbalisztikus Rendje (I'Ordre kabbalistique de la Rose-Croix) nevü

okkultista társaságot, amelyben haláláig vezető szerepet játszott. A csoport tagjai közé tartozott a
különcségeiről ismert wagneriánus író, Joséphin Péladan (1859-1918), művésznevén Mérodack Sár J.
Péladan.
A színpadias megjelenésű, bőrcsizmás, bársonykabátos, lengőszakállú Péladan olyan közegben nőtt fel,
ahol a tudás és a műveltség számított az ember legfőbb erényének. Még gyermek volt, amikor apja, az
ismert orvos bevezette az ezoterikus tradíció és a keleti metafizikai tanítások világába. Az elvetett mag
kitűnő talajra talált benne, és hamarosan hatalmas, buja növénnyé terebélyesedett.
Nem meglepő, hogy Péladan ifjú korától különleges embernek, sőt egyenesen mágusnak (ezt jelenti
egyébként a neve elé illesztett óperzsa sár szó is) tartotta magát. Minthogy azonban nemcsak mágus volt
(legalábbis a saját szemében), hanem a katolicizmus szilárd építményéhez ragaszkodó keresztény misztikus
is, hamarosan kivált Guaita pogány színezetű okkultista rendjéből, és 1890-ben megalapította saját
csoportját, amelyet A Templom és a Grál Katolikus Rózsakeresztes Rendjének (I' Ordre de la Rose-Croix
catholique du Temple et du Graal) nevezett el, s úgy hirdetett, mint „a katolikusok, a művészek és az
asszonyok intellektuális hármasságának rendjét”.
A Guaita- és a Péladan-féle rózsakeresztes társaság közötti viszony kezdeti szakaszára jellemző csendes
és burkolt ellentétet fokozatosan hangos és nyílt ellenségeskedés váltotta fel, amelyet ráadásul még a saj tó
is kipellengérezett, a „Két rózsa háborúja” (La guerre des deux Roses) elnevezést adva az okkultisták és a
misztikusok viszálykodásának.

Rózsakeresztes szalonok

Péladan az íráson és a Guaita csoportjával folytatott háborúskodáson kívül Párizs művészeti életében is
tevékenyen részt vett. Legfőbb törekvése persze az volt, hogy minél több neves művészt tereljen be a
katolikus rózsakereszt misztikus templomába. Az általa elért legfontosabb eredmény az a hat rózsakeresztes
képzőművészeti szalon volt, amelyeket 1892 és 1897 között rendeztek meg a francia fővárosban, olyan
neves résztvevőkkel, mínt Fernand Khnopff, Jean Delville, Eugéne Grasset, Carlos Schwabe, Alexandre
Séon, Félix Vallotton, Georges de Feure és Edgar Maxence.
Péladan az egyik kiállítás alkalmával a következő szózatot intézte a csoportjához tartozó vagy azzal
szimpatizáló művészekhez: „Művészek, akik hisztek Leonardóban és a Szamothrakéi Nikében, ti lesztek a
rózsakeresztesek. Célunk, hogy kitépjük az eddigi szeretetet a nyugati lélekből, s a Szépség, az Eszme a
Misztérium szeretetét helyezzük belé. Az irodalom, a Louvre és Bayreuth keltette érzéseinket egyetlen
harmonikus elragadtatásra váltjuk.”

A szimbolizmus követői között alig találhatók olyanok, akiket ne érintett volna meg a természetfeletti. De
azok sem voltak kevesen, akiknek művészetét egyértelműen az ezoterikus hagyományok és az okkult
tanítások (különösen a rózsakeresztes eszmék) hatották át, illetve határozták meg. Közéjük tartozott a belga
származású festő és író, Jean Delville (1867-1953), aki egész életében arra törekedett, hogy a művészet
segítségével felhívja az emberek figyelmét az ősi metafizikai tanítások egyetemes igazságaira és a titkos
tudományok emberen túli céljaira.
A Párizsban letelepedett művész először Villiers de l'Isle Adam, majd Sár Péladan tanítványa volt, később a
teozófia, végül Krisnamurti követője lett. Filozófiai nézeteit mágikus-fantasztikus szimbólumok segítségével
megjelenítő színpompás festményei annak idején nagy feltűnést keltettek a Péladan által szervezett
rózsakeresztes tárlatokon.
Delville honfitársa, Fernand Khnopff (1858-1821), akit a kortárs kritikusok a legnagyobb belga szimbolista
festőnek tartottak, is kivívta Péladan őszinte csodálatát. („Bámulatra méltó mesternek tartom önt.”) Ebbe
nyilván az is belejátszott, hogy a rózsakeresztes tárlatokon rendszeresen kiállító belga festő arra az éteri,
aszexuális, androgün lényre emlékeztette a „Mágust”, amelyet ő teremtett meg L'Androgyne (Az androgün,
1891) című különös, sejtelmes regényében.
Khnopff - több más szimbolista művészhez (Félicien Rops, Franz von Stuck) hasonlóan - előszeretettel
jelenítette meg a női lélek ambivalenciáját szfinx-, szirén- vagy kiméraszerű (nőnemű) kreatúrák formájában.

A szimbolista írók és költők közül kétségkívül a Nobel-díjas ír-angol William Butler Yeats (1865-1939) állt a
legközvetlenebb kapcsolatban az ezoterikus tradícióval. Művészetének arculatát jelentős mértékben
befolyásolta az ír folklór, a kelta mitológia, az okkultizmus, a teozófia, a hindu metafizika és az a tény, hogy
magas rangú beavatottja volt a modern idők legnagyobb hatású hermetikus rendjének, a Golden Dawnnak.
Annyi más szimbolistához hasonlóan Yeatset is bűvkörébe vonta a rózsakeresztes hagyomány. Ez
tükröződik A hegyi sír című versében, amelyben a rózsakeresztes rend mitikus alapítójának, Christian
Rosenkreutznak állít emléket:
„Hozzatok rózsát, amíg él virága; a hegyi vízesésből száll a pára, sírjába hullt atyánk, Rózsakereszt.”
(Somlyó György fordítása)

Az ember árnyéka

Mielőtt belekezdenénk az ember rejtett, sötét, árnyékos oldalát megvilágítani és felszabadítani próbáló
modern művészeti irányzat, a szürrealizmus ezoterikus-mágikus vonatkozásainak vizsgálatába, tekintsük át
röviden az ember árnyékával kapcsolatos ősi és újabb keletű elképzeléseket.
Az árnyék, különösen az ember árnyéka ősidők óta fontos szerepet tölt be a mágikus, az ezoterikus, a
szakrális és az ezekben gyökeredző profán szimbolikában. Az árnyék, mint a fény hiánya, a világosság
ellentéte, a legtöbb esetben a világ sötét (vagy láthatatlan) oldalát, a destruktív erőket, a negatív pólust, a jin
princípiumot jelképezi. A jin princípium kínai piktogramja egyébként szó (pontosabban kép) szerint egy hegy
vagy egy völgy naptól védett, sötét, hűvös, árnyékos oldalát jelöli, illetve jelenti. Az ember
megszemélyesített, önálló lényként ábrázolt árnyéka általában az ösztönvilágot, a lélek mélységeit, a
tudatalattit (vagy tudattalant), az ember sötét oldalát, negatív tulajdonságainak összességét,
személyiségének rejtett, titkolt vonásait, az emberben rejlő démont, a Doppelgángert jeleníti meg.
Az ember árnyékához azonban nem mindenütt és nem minden esetben társulnak baljós képzetek. A
néprajzkutatók feljegyzéseiből tudjuk, hogy a legtöbb természeti nép az árnyékot a lélekkel azonosítja, vagy
legalábbis a lélek képmásának, látható formájának, valamiféle kivetülésének tekinti.
Az Új-Hebridákon a nunune szó egyaránt jelent 'lelke'-t és 'árnyék'-ot. Az új-guineai kuman nép szerint az
ember lelke azonos az árnyékával. A maori nyelvben a lélek neve vaiura, de ugyanez a szó 'tükörkép'-et és
'árnyék'-ot is jelent. A szumátrai batakok szerint az ember lelke az árnyékában nyilvánul meg. A Fidzsi-
szigetek lakói kétféle lelket ismernek, az egyik az ember árnyékában, a másik a tükörképében ölt látható
alakot. A melanéziai hulik hite szerint a dinini, az ember anyagtalan része túléli a test halálát, és szabadon
kóborol az idők végezetéig. A dinini szó mellesleg 'tükörkép'-et és 'árnyék'-ot is jelent. Az ausztráliai
bennszülöttek úgy tudják, hogy a lélek szoros kapcsolatban áll az árnyékkal. A naszkapi indiánoknál a lélek
neve attak, de az ember árnyékát szintén ezzel a szóval jelölik. A dakotáknál hasonló a helyzet, a nagi szó
egyszerre jelent 'lelke'-t és 'árnyék'-ot. A soson indiánok szerint a lélek úgy néz ki, mint az árnyék. Az
eszkimó tarnak szó jelentése lélek és árnyék. A kenyai nandik hite szerint az árnyék a láthatóvá vált lélek. A
jorubák ojiji szava 'lelke'-t és 'árnyék'-ot is jelent. A nigériai ibibiók szerint az árnyék a lélek emanációja.

Rontás az árnyékon keresztül

A fentiekből következik, hogy az árnyékot szinte mindenütt a világon alkalmasnak tartották, illetve tartják
arra, hogy különféle mágikus manipulációk és boszorkányos praktikák eszköze legyen, vagyis, hogy általa
férjenek hozzá magához az emberhez, általa küldjenek rá rontást, általa tegyék beteggé a testét, rabolják el
a lelkét vagy változtassák meg a gondolatait és az érzelmeit.
A kongói basukuk szerint „az árnyék (kininga) az ember testének kisugárzása. Az árnyékra rátaposni annyi,
mint megtámadni az embert.” A libériai kpellék szerint az ember árnyéka közvetlen kapcsolatban áll a
lelkével. Ha az árnyékot gonosz varázslattal „elrabolják”, az ember megőrül. A bantuk sértésnek veszik, ha
valaki az árnyékukra lép, ha pedig fegyverrel sújtanak le az árnyékukra, azt egyenesen testi és lelki épségük
veszélyeztetésének, illetve a személyük elleni támadásnak tartják, és kíméletlenül megtorolják.
Egy 1693-ban lefolytatott debreceni boszorkányper jegyzőkönyve szerint a vádlott „embereket mért”, azaz
zsinórral lemérte a sértettek árnyékát, hogy azután ennek a megjelölt zsinórnak a segítségével ha talmába
kerítse őket, illetve rontást küldjön rájuk. A XVII. század végén Aranyosszéken boszorkányság vádjával
perbe fogott Balogh Judit állítólag arra tanította az egyik tanút, hogy „a falon látszó maga árnyé káról
vakarjon port, süsse pogácsába s adja annak a legénynek, akit kívánna, hogy őtet szeresse”.
Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy egykor Havasalföldön voltak olyan boszorkányok és varázslók, akik a
vásárokon „árnyékot” árultak, vagyis olyan zsinórokkal és botokkal kereskedtek, amelyekkel lemérték mások
árnyékát. A vevők az ilyen zsinórokat, illetve botokat építőáldozat gyanánt befalazták vagy az új ház küszöbe
alá rejtették. A néphit szerint, akinek az árnyékát ellopták és ily módon felhasználták, hamarosan meghalt, s
szelleme arra kényszerült, hogy az elkészült házat őrizze.

Az árnyék elvesztése

Gyakori figurája az európai folklórnak, illetve alsó mitológiának az árnyékától megfosztott tudós vagy
varázsló. Amíg azonban a romantikus történetben Peter Schlemil egy soha ki nem fogyó erszényért cseréli
el az árnyékát, addig a varázsló vagy a tudós - aki egyébként is csak cselből vagy kényszerből adja azt oda
az ördögnek - tudást, sőt gyakran mágikus hatalommal párosult tudást kap érte cserébe.
Kolumbán Józsefről, a varázsló hírében álló homoródkeményfalvi papról mesélték annak idején a következő
történetet:
„Veronában járta nyolc éven át az akadémiákat. Búcsúzáskor professzoruk figyelmeztette tanítványait, hogy
aki az intézet kapuján utoljára távozik, azt az ördögök elragadják. Kolumbán magától vállalkozott utolsónak s
mikor este a többinek világítva, végsőnek maradt, az ördögök megrohanták, de maga mögé mutatva rájuk
szólt: hó, ott van még egy! Mozgó árnyékát értette; a gonoszok elengedték és az árnyék után kaptak, ő meg
egyik lábát a küszöbön áttéve, már kijutott hatalmuk köréből; árnyékát azonban elvették s attól fogva nem
volt árnyéka.”
Az ilyen és hasonló történeteket értelmezhetjük úgy is, hogy a tudós vagy a mágus az emberfeletti tudásért
cserébe lemond halhatatlan lelkéről, s vele az üdvösségről, de úgy is, hogy a tanulást betetőző beavatási
rítus során eltűnik lelkének árnyékos oldala, de nem olyan értelemben, hogy megsemmisül vagy örökre
elveszik, hanem hogy világossá, átlátszóvá válik. (Hogy ki melyik értelmezéssel szimpatizál, az leginkább
attól függ, hogy vallásos vagy inkább mágikus-ezoterikus beállítottságú.)

A Doppelgänger

A romantika, a gótikus regény és a modem horror kedvelt témája az ember árnyékának, sötét oldalának
elkülönült, önálló lényként való megelevenedése, illetve teltetöltése. Ennek egyik klasszikus feldolgozása E.
T. A. Hoffmann 1815-ben megjelent Die Elixiere des Teufels (magyarul Az ördög bájitala, 1943) című
regénye, amely egy elátkozott család szövevényes és hátborzongató története. A regény kulcsfigurája a
Doppelgánger, a főhős hasonmása, aki hajszálra olyan, mint ő, mégis mindenben az ellenkezője. Szerb
Antal értelmezése szerint a Doppelgänger „a romantikus énhasadás jelképe”; minden schizoid alkatú
emberben lakik egy hasonmás „és a romantika a schizoid embertípusnak felel meg... A romantikusok
tekintetüket az álmok, a megmagyarázhatatlan ösztönerők, a sejtések és a bizonytalan vágyak felé
fordították, erről szól a Doppelgänger mítosza is, az emberről, akiben a tudatalatti világ elszabadul a tudat
ellenőrzése alól és mint rettenetes szörnyeteg önálló életet kezd, körülbelül ez az Elixiere des Teufelsnek és
megannyi epigonjának, így Dosztojevszkij Goljadkinjának is az értelme.”
Az önálló életre kelt „árnyék” témájának talán legismertebb irodalmi feldolgozása Robert Louis Stevenson
Dr. Jekill és Mr Hyde különös esete című regénye. Stephen Kinget, a modern horror mesterét sem hagyta
hidegen a téma, és Dark Half (magyarul Halálos árnyék) címmel ő is megírta a maga Doppelgänger-
történetét.

A szürrealizmus két útja

Bár a szürrealizmus közvetlen előzménye a dadaizmus volt, kétségtelen, hogy legfőbb gyökerei az álmokat
és látomásokat felmagasztaló romantikából és a hétköznapi valóság álarca mögé betekinteni próbáló
szimbolizmusból erednek.
Hasonlóan a romantikához, amely egy néhol szinte észrevehetetlen, máshol viszont áthidalhatatlan
szakadékká mélyülő törésvonal mentén kettéválik egy „forradalmi” és egy „gótikus” áramlatra, a
szürrealizmusban is megkülönböztethetünk egy forradalmi és egy misztikus-ezoterikus irányvonalat (vagy
legalábbis irányultságot). Ez a két irányvonal, amellett, hogy végigvonul a szürrealizmus történetén,
némiképp időben is kettéosztja, oly módon, hogy a második világháborút megelőző szakaszra inkább a
forradalmi lendület, az azt követő időszakra pedig „az okkultizmusba való visszahúzódás” a jellemző. Claude
Mauriac így értékeli ezt a tendenciát: „A szürrealizmus újra megteszi - mégpedig visszafelé - a civilizáció
befutotta utat, hogy ismét fellelje a legrégibb korok mágiáját.”
Kitűnően szemlélteti a mozgalom két végpontja, vagyis a baloldali forradalmi és a misztikus-ezoterikus
szürrealizmus közötti óriási különbséget a következő két idézet, amelyek érdekessége, hogy egyaránt André
Bretontól, a szürrealizmus „pápájától” származnak:
1. „Jó ideje kinyilatkoztattuk már csatlakozásunkat ahhoz a dialektikus materializmushoz, amelynek alapján
összes tételünket felállítjuk: az anyag elsőbbségét a gondolattal szemben, a hegeli dialektikának, mint a
mozgás általános törvényeit meghatározó tudománynak az elfogadását mind a külső világ, mind pedig az
emberi gondolkodás területén, a történelem materialista felfogását, ...a társadalmi forradalom
szükségességét, mint végső feloldását annak az antagonizmusnak, amely fejlődésük bizonyos szakaszában
a társadalom termelőerői és a fennálló termelési viszonyok között megmutatkozik.”
2. „A misztikának nevezett módszer segítségével az ember eljuthat egy másik világ közvetlen érzékeléséig,
noha ez a világ érzékszervei számára hozzáférhetetlen s értelme számára felfoghatatlan. E világ ismerete
közbenső lépcsőfok az egyéni és a másik fajta tudat között. Közös birtoka ez mindazoknak, akik életük egy
adott pillanatában túl akartak jutni az embervoltukból fakadó lehetőségek korlátain, s elszánták magukat a
halálos útra.”
Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Breton (és leghűségesebb követőinek köre) már a szürrealizmus
kezdeti, forradalmi korszakában is kacérkodott az okkultizmussal, és valamiféle modem misztika
megteremtéséről ábrándozott. Egy 1925-ben közzétett nyilatkozat szerint „a szürrealista forradalom,
közvetlen kihatásait tekintve nem annyira a dolgok látható, fizikai rendjén akar változtatni, mint inkább a
lelkeket mozgásba hozni. A szürrealista forradalom eszméje a belső lényegre, a gondolkodásmódra irányul...
Célja mindenekelőtt egy újfajta miszticizmus megteremtése.”

A tudatalatti három rétege

Tekintve, hogy André Breton volt a szürrealizmus egyik „feltalálója”, elindítója és legfőbb teoretikusa - a
kőszikla, amelyre a szürrealizmus épült (sőt, egyesek szerint ő maga volt a szürrealizmus, bár ez a kijelentés
Salvador Dalival kapcsolatban is gyakran elhangzik, illetve elhangzott egyes szám első személyben) -, nem
árt megismerkedni az általa kialakított és hirdetett világképpel, amelyet kezdetben főleg Freud és Marx
tanításai határoztak meg, később azonban egyre nagyobb mértékben átszínezett a mágia, az okkultizmus és
az ezoterikus tradíció, különösen a kabbala, a hermetika és az alkímia. Ez utóbbival kapcsolatban mondta
egyszer Breton, hogy „a szürrealizmus nem mehet el közömbösen az olyan ezoterikus jelenségek mellett,
mint amilyen az alkímia”.
Breton az első világháború alatt, egy hadikórház idegosztályán - ahol másodéves orvostanhallgatóként
katonaorvosi szolgálatot teljesített - ismerkedett meg Freud álomelméletével és a pszichoanalízissel,
amelyek nélkül nem jöhetett volna létre a szürrealizmus. Az első kiáltványban így ír a szürrealisták által
mesterükként (ma úgy is mondhatnánk, hogy gurujukként) tisztelt Freudról: „Az ő érdeme, hogy a képzelet
már majdnem azon a ponton van, ahol visszanyerheti jogait.”
Breton a szürrealizmus kezdeti szakaszában ortodox freudistaként közeledett a tudatalattihoz, amelyet a
tudatosság felszíne alatt rejtőző határtalan, de homogén óceánnak tartott, és minden szétpattanó buborékot,
kivillanó uszonyt és kinyúló csápot, vagyis mindent, ami a tudatosság szintjén spontán módon
megnyilatkozik, a mélységben szunnyadó tudatalatti erők felszínre töréseként értelmezett. Később az ember
őseredeti belső világának, vagyis a szürreális valósággal egylényegű tudatalattinak három szintjét különítette
el, amelyeket szubjektív, kollektív és kozmikus tudatalattiként határozott meg.

Véletlen elszólások, delejes finalitás és mágikus pont

A szubjektív tudatalatti ad otthont a különféle elfojtásoknak, a titkolt, tiltott, elnyomott, társadalmilag

elfogadhatatlannak nyilvánított vágyaknak és impulzusoknak, amelyek csak szimbolikus, leplezett alakban,
vagy „véletlen” nyelvbotlások”, „akaratlan” elszólások és „spontán” gesztusok formájában törhetnek a
felszínre.
A Breton által meghatározott kollektív tudatalatti némileg eltér a Jung által meghatározottól. Szerinte a
tudatalattinak ez a része túlterjed az egyénen, és az embert összekapcsolja az egész emberiséggel. A
kollektív tudatalatti szolgáltatja az alapot a gondolatolvasás, a gondolatátvitel, a távolbalátás és a többi,
hasonló, „paranormálisnak” nevezett képesség számára; ennek az „interszubjektív” közegnek a révén válik
lehetségessé a másokkal való azonosulás, vagy az, hogy idegen szellemek átmenetileg belénk költözzenek,
és sugallataikkal soha nem látott műalkotások létrehozására ösztönözzenek.
A kollektív tudatalattival függ össze a Breton által „delejes finalitás”-nak nevezett titokzatos erő, amely
minden akadályt elhárítva lehetővé teszi az egymást vonzó, egymást kiegészítő emberek találkozását. A
delejes finalitásra egyébként számos példával szolgálhatnak maguk a szürrealista művészek is. Hogy csak
egyet említsünk, René Magritte, a világszerte ismert belga festő tizenöt éves korában, egy vásár
forgatagában ismeretséget kötött egy Georgette nevü lánnyal, akivel csak hat év múlva találkozott újra,
teljesen „véletlenül”. A találkozásból nagy szerelem, majd élethosszig tartó boldog házasság lett.
Az emberi psziché legmélyebb (és legősibb) rétege a kozmikus tudatalatti. Ez az a „közeg”, amely
közvetlenül összeköti az embert a természettel és az univerzum szerves részévé teszi. A kozmikus
tudatalatti révén válhat az ember a természet szócsövévé, egy olyan „médiummá” - vagy ha úgy tetszik
„profétává” -, akin keresztül megszólalhat a világegyetem. A kozmikus tudatalatti az állatokban ösztönök, az
emberekben pedig mítoszok, mitikus ősképek formájában nyilatkozik meg. („Ember és rovar ugyanannak a
természetnek a része. Azonos törvények uralkodnak rajtuk, csekély különbséggel... Ami itt cselekvést vált ki,
amott fantasztikus képeket.”)
Mindezek után nem meglepő, hogy Breton szerint valahol az emberi lélek mélységeiben léteznie kell egy
mágikus pontnak, ahol minden ellentét feloldódik, a múlt és a jövő egy időtlen pillanatban, egy örök jelenben
egyesül, az objektum és a szubjektum összeolvad és az ember eggyé válik a mindenséggel: „Minden arra
mutat, hogy a léleknek van egy pontja, ahonnan nézve megszűnik az ellentét élet és halál, valósá gos és
képzeletbeli, múlt és jövő, közölhető és közölhetetlen között. A szürrealista cselekvés egyetlen lehetséges
indítéka az a remény, hogy sikerül ezt a pontot meghatározni.”

Szürrealista próféciák

Amíg a kollektív tudatalatti lehetőséget teremt a telepátiára és a többi, emberek közötti „paranormális”
(táv)kapcsolatra, addig a kozmikus tudatalatti révén jövőbelátó képességre tehetünk szert. A szürrealisták
között akadtak páran, akik valamilyen szinten birtokolták ezt a képességet. Robert Desnos például a húszas
években három füzetben gyűjtötte össze jövendöléseit. Így utólag visszatekintve persze jobban tette volna,
ha Notradamushoz hasonlóan nem ír évszámokat a próféciái elé.
Íme néhány kiragadott példa a Jövendölések első könyvéből, amely a világ, illetve a nemzetek eljövendő
történetével foglalkozik 1999-ig. (A második füzet a szürrealista csoport tagjainak további sorsára, a
harmadik pedig a saját életének alakulására vonatkozó próféciákat tartalmazza.)
„Ha Rólad van szó mit törődöm én azzal hogy megnevezzem haldoklásod kezdetét 1943-ban ó
Franciaország te túl soká tartó álom. Szülőföldem, te régi lidércnyomás!
[...] 1929-ben a bor bor lesz a javából. Olyan, melyet az emberi hála ünnepein tesznek az asztalra. Jó bor
lesz, bár kétségtelenül nem olyan jó mint majd az 1937-es. Mert ez lesz a legjobb a legjobbak közül,
tengerhullám mely a lelkeket mossa, misztikus bor a megnyomorított szíveknek. Bor lesz ez az üstökösök és
csillagok éve nélkül, fenséges bor a szakadékba zuhanás előtt.
[...] 1932-ben az épületeken addig ismeretlen zászló lobog majd és a szilárdnak hitt keresztek hirtelen feltörő
patakok vizébe zuhannak. A vecsernye nem lesz csupán szicíliai, hanem te is pálmákkal dédelgetett
országa a Délnek társadra lelsz Dániában és Tunéziában.
[...] Elérkezik az az idő (1944) midőn gyilkos fegyvereket gyártanak de a hajótörések megsemmisítik a
végzetes barokk csillagnéző becsvágyát. [...]
Németországi város mi is a neved? Nürnberg! 1929-ben az éhínség és a pestis illeték fizetése nélkül lépi át
sorompódat.
A kifogyhatatlan palack és a Marseille feletti baljóslatú hollóseregek régi csodái 1999-ben újraélednek. A
Csendes-óceán egy szigete a déli féltekén lángok között fog elsüllyedni.
Ettől az időtől kezdve iszonyú betegség fogja soraidat tizedelni emberiség ki legyőztél már annyi bajt és
semmi más, egyedül egy ritka madárfaj véréből készített gyógyszer segíthet e betegeken. És ekkor köttetik
meg a legcsodálatosabb házasság melyet látott az ég egy üdvösségre hivatott leánygyermek és egy már-
már isteni kalandor között. Egyedül a szabadság nevére remegnek majd meg a bronzszobrok, melyeket oly
nehezen tudnak beolvasztani hogy végül megalkothassák belőlük a Hírnév óriási harsonáit. Addigra szinte
teljesen eltűnnek a trópusi erdőségek, nem ez lesz többé a viszonyítási alap, hanem a meg változott
létfeltételek miatt, észak mélységes erdeinek fenyőfái és kökénybokrai, a rénszarvasok agancsa és húsa.
[...] 1941-ben egyesülnek a temetők
Oroszország a te sorsod fehér lesz mint a hó és hogy nyerhess a cserén el kell veszítened a nevedtől
kezdve a mongol sztyeppéken át a lengyel határig mindent. 1985
1991 az álom és az alvás éve annak ellenére, hogy megszámlálhatatlanul sok lesz a szerencsétlenség a
tengeren, az óriási erdőségek újra és újra fellángolnak, majd tűz és vasláva dönti romba a keleti városok
királynőjét Nagasakit.”
(Kelevéz Ágnes fordítása)

A fehér kör és a kioperált szem

A szürrealizmus közvetlen előfutárának tekintett Giorgio de Chirico egyik festménye örök mementója marad
a jövő spontán, tudatalatti eredetű meglátásának. A szóban forgó kép az 1914-ben festett Apollinaire
portréja, amelyen a költő katonasapkás árnyképén egy fehér kör látható. ,Az első világháborúban azután,
nagyjából a megjelölt helyen Apollinaire-t súlyos fejsérülés érte, aminek következtében koponyaműtétet
hajtottak végre rajta. De Chirico persze erélyesen tiltakozott, amikor prófétának nevezték, de hiába, mert ott
volt a KÉP.
Hasonló eset történt a román származású Victor Braunerrel, azzal a különbséggel, hogy az ő előérzete saját
balesetére vonatkozott. A legezoterikusabb szürrealista festőnek tartott Brauner 1931-ben úgy örökítette
meg magát később hírhedtté vált önarcképén (Kioperált szemű önarckép), mintha egyik szeme hiányozna.
Egyébként több más, ekkoriban festett képén is felbukkannak hasonló motívumok (csukott szem, üres
szemüreg, üvegszem stb.). 1938-ban azután egy kávéházi csetepaté során valaki vaktában elhajított egy
üveget, amelynek szilánkjai pont az ő szeméhe fúródtak, aminek következtében fél szemére megvakult. A
történethez tartozik, hogy Brauner tíz évvel korábban lefényképezett néhány jellegzetes párizsi utcarészletet,
és az egyik fotón az a kávéház látható, ahol később a baleset történt.
Az automatikus írás

A szürrealisták legkedveltebb módszere a tudatalatti megszólaltatására az automatikus írás, amelyet M.

Carrouges „a szürrealista kísérlet központi tengelyeként” határozott meg. Az asszociációk szabad áramlását
elősegítő önműködő írás - amellyel korábban már néhány pszichológus is kísérletezett - lényegében
megegyezik az írómédiumok által alkalmazott technikával, de közeli rokonságban áll a Golden Dawn tagjai
által kidolgozott asztrális projekcióval is. (Ez utóbbival egyébként Rejtett erők című könyvünkben részletesen
foglalkozunk.) A szürrealizmus Breton által megfogalmazott definíciója egyúttal az automatikus írás lényegét
is meghatározza: „A léleknek olyan zavartalan önműködése, amelynek célja szóban, írásban vagy bánni
más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollbamondott gondolat, függetlenül az értelem
bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.”
Breton a szürrealizmus első kiáltványában részletes útmutatásokkal szolgál az automatikus írással
kapcsolatban. Ennek alapján bárki megpróbálkozhat autentikus szürrealista írásművek létrehozásával (mint
ahogy tette ezt e sorok írója tizenévesen, szürrealista korszakában, amikor is egy egész kötetre való
automatikus szöveget produkált, amelyek szerves részét képezik a MAGICON című, gazdagon illusztrált -
sőt néha kimondottan képregényformában megjelenített - szürrealista-ezoterikus-mágikus
magánmitológiájának).

VII. fejezet

A. O. Spare, a varázsló-festő

A modern művészet és a mágia vízöntő-kori újjászületésének egyik legeredetibb, legkülönösebb és

legnyugtalanítóbb figurája a halála (1956) óta egyre nagyobb népszerűségnek örvendő vizionárius festő és
grafikus, Austin Osman Spare. (Vajon hányszor fog még megismétlődni a művészet történetében ez a
posztumusz népszerűség?)

William Blake szelleme

Spare egy londoni közrendőr fiaként látta meg a napvilágot, 1888 decemberében. Már egyszer fiatalon
feltűnést keltett különös, látomásos rajzaival és festményeivel, amelyek nemcsak bizarr látásmódjáról, illetve
mágikus képzeletéről tanúskodnak, hanem kiemelkedő tehetségéről is. Tizenhat éves volt, amikor a Royal
College of Art ösztöndíjasa lett. A század első évtizedének végén csatlakozott Aleister Crowley Argentinum
Astrum (Ezüst Csillag) nevü mágikus titkos társaságához. Ekkoriban többször készített illusztrációkat
Crowley legendás folyóirata, az Eguinox számára.
Spare - hasonlóan William Blake-hez, akinek művészete igen nagy hatással volt rá, s akinek szelleme
állítólag néhány alkalommal teljesen a hatalmába is kerítette - egész életében azon fáradozott, hogy a
képzőművészet különféle eszközeinek segítségével megörökítse transzcendentális vízióit. Bár a
természetfeletti tapasztalás nagyon nehezen önthető képi formába, Spare művei mégis meglehetősen jól
érzékeltetik azoknak az embereknek a tudatállapotát, akik valamilyen samanisztikus szertartás vagy
mágikus rituálé során kiszabadulnak a test börtönéből és rövidebb-hosszabb időre a láthatatlan természet
vagy egyenesen a halhatatlan szellem birodalmába kerülnek.
Az Equinox számára készített illusztrációi között találhatók a gnómokat, azaz a föld elementáljait ábrázoló
automatikus rajzai, amelyekről azt állította, hogy készítésük közben Blake szelleme vezette a kezét. A rajzok
igen érzékletesen ábrázolják ezeket a torz, mélységlakó természetszellemeket, amelyekről azt tartja a
nyugati ezoterikus tradíció, hogy könnyen megidézhetők, illetve leigázhatók, de nem sok hasznukat veszi a
mágus, mert lomha, buta és ügyetlen szolgák, akiknek ráadásul szigorú egyértelműséggel, a félreérthetőség
leghalványabb lehetőségét is kiiktatva kell az utasításokat megfogalmazni, mert gazdájuk minden parancsát
túlságosan is hűen és szó szerint teljesítik, miáltal sok kellemetlenséget, galibát, sőt helyrehozhatatlan kárt
okoznak.
Spare kétségkívül sok mindent tanult Crowleytól, de a természetfeletti világgal és a mágiával való
megismerkedését nem neki köszönhette. Erre ugyanis már jóval a találkozásuk előtt sor került, mégpedig
egy valódi boszorkány jóvoltából.

A boszorkány és az indián sámán tanítványa

Spare még kamaszkorában ismerkedett meg Mrs. Pattersonnal, a hivatásos jósnővel, aki a salemi
boszorkányok szellemi és lelki örökösének tartotta magát. Spare visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Mrs.
Pattersonnak elég volt egy pillantást vetnie vendégeire, hogy tökéletes jellemrajzot adjon róluk. A
jövőbelátást, illetve a jövendőmondást hasonló könnyedséggel művelte. Mindez persze eltörpült az olyan
mágikus képességei mellett, hogy változtatni tudta az alakját és a külső megjelenését („ráncos öreg
banyából hirtelen csábító szirénné változott”), vagy hogy látható formában meg tudta jeleníteni saját vagy
akár mások gondolatait. (Nem egészen világos, hogy mi is volt valójában ez a képesség, amelyet idővel
Spare is elsajátított, de amelynek igazán soha nem vált a mesterévé.)

Ugyancsak Mrs. Patterson révén ismerkedett meg a médiumok (és a szürrealisták) által alkalmazott
automatikus írással és rajzolással, valamint a gyakorlati spiritizmus egyéb eszközeivel. Ezek révén került
kapcsolatba azzal a segítő- vagy vezetőszellemmel, aki egy Fekete Sas néven bemutatkozó észak-amerikai
indián sámán alakjában szokott előtte megjelenni. Spare saját állítása szerint rendszeresen kommunikált
túlvilági mesterével, aki néha a legváratlanabb pillanatokban vált előtte láthatóvá.
Spare visszaemlékezéseiből egyébként kiderül, hogy voltak olyan időszakok az életében, amikor látomásai
oly állandók és elevenek voltak, hogy szinte képtelen volt azokat megkülönböztetni a hétköznapi valóságtól,
vagyis amikor az asztrális világ képei szinte összeolvadtak a fizikai valósággal. Leír például egy esetet,
amikor egy emeletes busz felső szintjén utazva megpillantotta egy csapat, nyilván szabbatra vagy
valamilyen más mágikus összejövetelre igyekvő boszorkány asztráltestét.
A Spare és az őt segítő, tanító Fekete Sas közötti különös kapcsolat ürügyén tegyünk most egy kis kitérőt,
és ismerkedjünk a boszorkányok, varázslók és sámánok láthatatlan tanácsadóival, segítő szellemeivel
kapcsolatos európai és Európán kívüli elképzelésekkel.

A segítő szellemek három fajtája

A nyugat-európai, de különösen az angliai és a skóciai boszorkányperek jegyzőkönyveiben gyakran

találkozhatunk a latin eredetű familiáris (angolul familiar) kifejezéssel, amely a legtöbb esetben egy alacsony
rendű vagy rangú segítő szellemet (spinitus familiaris, familiar spirit), pontosabban házi démont, illetve
ördögfiókát (imp) jelöl. A familiáris általában valamilyen (látható vagy láthatatlan) formában mindig a varázsló
vagy a boszorkány közelében tartózkodik, és tanácsaival, de még inkább közreműködésével jelentős
mértékben hozzájárul gazdája mágikus akcióinak sikeres végrehajtásához.
A démonológiai szakirodalom rendszerint a következő három csoportba sorolja a familiárisokat:
1. Halott emberek tanácskérés céljából rendszeresen megidézett vagy állandó szolgálatra kényszerített
szellemei, amelyeket (vagy akiket?) legfeljebb csak megidézőik képesek érzékelni.
2. Láthatatlanul jelen lévő angyalok, démonok, tündérek, elementálok vagy más természetfeletti lények.
Ezeket szintén csak a boszorkányok és a mágusok láthatják vagy hallhatják.
3. Testet öltött alacsonyrendű démonok vagy ördögfiókák, amelyek általában valamilyen kis temető állat
képében állandóan gazdájuk közelében tartózkodnak. Bár mindenki számára láthatók, kommunikálni csak
gazdájuk képes velük.

Segítőkész halottak

A holtak szellemeinek familiárisként való alkalmazásáról találhatunk példát annak a skóciai

boszorkánypernek a jegyzőkönyvében, amelyet 1576-ban folytattak le az ayrshire-i illetőségű Bessie Dunlop
ellen. A vádlott (természetesen kínzással kicsikart) vallomásából megtudhatjuk, hogy egy Thome Reid nevü
férfi szellemének segítségével gyógyította a beteg embereket és állatokat, találta meg az elveszett vagy
ellopott holmikat s leplezte le a tolvajokat. Thome Reid (aki földi életében a Laird of Blair szolgálatában állt)
1547-ben esett el a Pinkie melletti ütközetben. Bessie Dunlop, aki állítólag soha nem látta a férfit elevenen,
részletes (és minden jel szerint hiteles) leírást adott külsejéről, ruházatáról és jellegzetes
megnyilvánulásairól. Bár a jegyzőkönyv szerint a tanúvallomások között nem akadt egy sem, amely ártó
cselekedetekről szólt volna, Bessie Dunlopot 1576-ban a szeretet vallása nevében annak rendje és módja
szerint elevenen elégették.
A modern spiritizmus szakirodalmában szintén gyakran találkozhatunk a médiumok láthatatlan
segítőtársaira, szellemi vezetőire (guides) való hivatkozással. A spiritizmus világképének megfelelően ezeket
a vezetőket szinte minden esetben halott emberek testetlen szellemeiként értelmezik. A. O. Spare segítő
szelleme, Fekete Sas, aki egy múlt századi préri indián varázsló benyomását keltette, kétségkívül ebbe az
első kategóriába sorolandó.

Szellem a palackban

A második csoportba tartozó familiárisokkal gyakran megtörténik, hogy gazdájuk valamilyen tárgyba, például
gyűrűbe, medálba, edénybe, kristályba kényszeríti őket. Az ily módon bebörtönzött természetfeletti lények
gyakori szereplői a meséknek és a misztikus történeteknek, gondoljunk csak a palackba zárt szellemre vagy
a lámpából előhívható dzsinnre.
Reginaid Scot 1584-ben kiadott The Discovery of Witchcraft (A boszorkányság leleplezése) című könyvében
részletes leírást olvashatunk arról, hogyan lehet egy démont kristálygömbbe zárni. A bonyolult és cseppet
sem veszélytelen szertartás az északi irány öt pokolbeli uralkodójának megidézésében csúcsosodik ki. A
felbolygatott alvilági lények haragjától, illetve negatív energiáitól a hagyományosan meghúzott varázskör
óvja a mágust. Ezek a lóháton, díszes öltözékben, fényes kísérettel megjelenő démonkirályok (név szerint
Malantha, Thamaor, Sitrael, Falaur, Sitrami) helyezik el azután a kristályba a familiárist, aki gazdája minden
kívánságát teljesíti, minden kérdésére igaz választ ad és megmutatja neki mindazt, amit látni kíván.
Paracelsusról, a XVI. század hányatott életű mágus-orvosáról az a hír járta, hogy kardjának (amelyet
állítólag még az ágyba is magával vitt) lecsavarható markolatdíszében kristály rejtőzött, amelybe egy
familiáris volt belekényszerítve. Némelyek éjszakánként hallani vélték, amint szobájában, amelyben rajta
kívül senki sem tartózkodott, beszélget valakivel, s hogy kardját dühösen, (vagy éppen elkeseredetten) a
földhöz vágja. Olyan híresztelések is szárnyra kaptak róla, hogy időnként váratlanul csillogó aranyakkal
egyenlítette ki tartozásait, holott az előző napon már kenyérre sem tellett neki. Ez utóbbi mendemonda
azonban inkább azokat látszik igazolni, akik szerint Paracelsus az aranycsináláshoz elengedhetetlenül
szükséges, általa azoth néven emlegetett bölcsek kövét hordozta magával kardja markolatába rejtve. Erre
utal egyébként a portréin gyakran megörökített legendás kard gombján olvasható AZOTH felirat is.

Állat alakú familiárisok

A harmadik csoportba tartozó familiárisokkal szinte kivétel nélkül a nyugat-európai (különösen az angliai és
skóciai) boszorkányperek jegyzőkönyveiben találkozhatunk. Az inkvizítorok és a protestáns
boszorkányvadászok által sugallt elképzelés szerint az ördög szolgálatába szegődött boszorkányok
beavatásuk alkalmával démoni segítőtársat kapnak a poklok urától vagy valamelyik szolgájától. Ez az
ördögfióka attól kezdve valamilyen állat képében mindig a boszorkány közelében tartózkodik és gonosz
tanácsokkal látja el, illetve puszta jelenlétével hatásosabbá és sikeresebbé teszi a jó keresztények sérelmére
elkövetett rontó varázslatait és egyéb ártó cselekedeteit.
Az 1613-ban lefolytatott lancashire-i boszorkányper egyik vádlottja, Jannet Device, familiárisa, egy Ball névre
hallgató barna kutya, pontosabban kutya alakú démon segítségével küldött halálos kimenetelű rontást
haragosára, John Robinson of Barleyre. Az 1619-es lincolni perben azzal vádolták meg Margaret és Philippa
Flowert, valamint a letartóztatása után nem sokkal elhunyt anyjukat, Joan Flowert, hogy Rutterkin nevezetű,
macska alakú familiárisuk segítségével megrontották s ezáltal a halálát okozták az ifjú Lord Rosse-nak, az
Earl of Ruthland örökösének. A bosszúból elkövetett rontáshoz ellopták Lord Rosse fél pár kesztyűjét,
amellyel otthon hosszasan simogatták az ördögtől kapott démonmacskát, miközben szörnyű átkokat és
pokoli varázsigéket ismételgettek. Ezután a kesztyűt leforrázták, megszúrkodták, felszabdalták, végül
elégették. A kezelést követően Lord Rosse súlyosan megbetegedett, és néhány napon belül meghalt. A
bűnüket „beismerő” boszorkányokat halálra ítélték, és angol szokás szerint felakasztották. A macska további
sorsáról nem történik említés a periratokban, de a korabeli szokások ismeretében szinte bizonyos, hogy őt is
hóhérkézre adták.
Az ördögtől kapott házi démonok a leggyakrabban kutyák, macskák és békák alakját öltötték magukra, de
megjelenhettek nyúl, sündisznó, egér, patkány, menyét, görény, bagoly, denevér, pók, légy, darázs és sok
más házi-, illetve ház körüli állat vagy akár valamilyen sosem látott, fantasztikus keveréklény formájában is.
(A hírhedt salemi boszorkányper egyik vádlottja, Bridget Bishop például egy tetőtől talpig fekete, emberarcú,
kakaslábú majomnak írta le familiárisát.)
A korabeli vélekedés szerint a boszorkánynak saját tejével vagy vérével kell táplálnia állat alakú familiárisát,
amely az egyszerű, ártatlan házi kedvencekhez hasonlóan gyakran nevet is kapott gazdájától, ha nem maga
az ördög volt a keresztapja. Az 1583-as essexi boszorkányper jegyzőkönyvében három familiárist említenek
meg név szerint. Az első, Pygine, egy vakondszerű teremtmény, a második, Russol, egy szürke macska, a
harmadik, Dunsott, pedig egy nagy, sötét szőrű kutya képében kísérgette gazdáját. Egy másik, 1588-ban
lefolytatott essexi perben szintén szerepelt három, néven nevezett familiáris, mégpedig a macska alakú
Lightfoot, a béka alakú Lunch és a menyét alakú Makeshift.
Matthew Hopkins, a hírhedt XVII. századi angol „boszorkányvadász generális” (Witch Finder General) 1647-
ben megjelent Discovery of Witches (A boszorkányok leleplezése) című könyvében a következő leírást adja
az általa „leleplezett” Elizabeth Clark familiárisairól: Holt egy fehér kismacska képében kísérgette gazdáját;
Jarmara úgy nézett ki, mint egy lábak nélküli, elhízott spániel; Vinegar Tom testét egy sovány, hosszú lábú
agártól, míg fejét egy ökörtől kölcsönözte, szemei nagyok és dülledtek voltak, hosszú farkát pedig spirálba
csavarva tartotta; Sacke and Sugar (ez a két név egy familiárist takar) megtévesztésig hasonlított egy fekete
nyúlra; Nevest pedig bárki görénynek nézhette volna. Az imént felsorolt csodalények egyébként mind ott
láthatók a könyv elejét díszítő metszeten, a szerző és két boszorkány (az egyik közülük minden bizonnyal
Elizabeth Clark) társaságában.
A reneszánsz mágia legismertebb alakját, Cornelius Agrippát szintén meggyanúsították azzal, hogy lepaktált
az ördöggel, aki ennek fejében egyebek közt megajándékozta egy kutya alakú familiárissal. A sokat idézett
legenda szerint Agrippa, halála óráján levette Monsieur nevü fekete kutyájáról azt a mágikus ábrákkal
díszített nyakörvet, amely az állatban lakó démont volt hivatva kordában tartani, s így szólt: „Tűnj el a
szemem elől átkozott bestia, minden szerencsétlenségem okozója!” A kutya azon nyomban futásnak eredt, s
meg sem állt a pokol kapujáig.
Sámánok hagyatéka

A boszorkányság legtöbb mai kutatója egyetért abban, hogy a familiárisokkal kapcsolatos középkori és újkori
hiedelmek az eurázsiai samanizmus hasonló elképzeléseire vezethetők vissza. A sámánok és a törzsi
varázslók szinte mindenütt a világon előszeretettel hivatkoznak segítő szellemeikre és/vagy állat alakú
szövetségeseikre. A segítő szellemek lehetnek természetszellemek, „démonok” (alvilági lények), „angyalok”
(égi lények) vagy a halott ősök szellemei, az állati szövetségesek pedig egy-egy állatfaj csoportszellemei
vagy konkrét példányai.
Számos észak- és közép-amerikai indián népnél egykor minden harcos rendelkezett egy állat (vagy növény)
alakú szövetségessel (naguallal), amellyel rendszerint a harcossá avatása során gerjesztett álmai és
látomásai révén került kapcsolatba.
A néprajzkutatók beszámolói szerint az afrikai lugbara törzs varázslói mágikus tevékenységük során gyakran
veszik igénybe különféle, természetfeletti erejűnek tartott állatok, mindenekelőtt békák, kígyók, gyíkok,
denevérek, baglyok, leopárdok, sakálok és hiénák segítségét.
Az új-britanniai kanakok varázslói „különböző szellemek közül választanak maguknak védőszellemet, akinek
segítségével varázslataikat megvalósítják”. Az ecuadori kvijos indiánoknál minden varázslónak van segítő
szelleme. Ez a lupaifzak nevezett természetfeletti lény tanácsokkal látja el gazdáját és segítséget nyújt neki
a varázslásban. Az alaszkai eyak indiánok sámánjai apró ember- és állatfigurákat faragnak fából vagy
csontból, amelyekbe azután belekényszerítik segítő szellemeiket. A szudáni khassonkék a szellemet
bobnak, a varázslót pedig boli-tiginek, azaz 'szellemgazdá'-nak, 'szellemtulajdonos'-nak nevezik.

A Zos-Kia kultusz

Ezután az érdekes és tanulságos kitérő után kanyarodjunk vissza A. O. Spare egyedülálló mágikus
világképének és metódusainak szemrevételezéséhez.

Mrs. Patterson és Aleister Crowley tanításai egyaránt helyet kaptak a Spare által kidolgozott Zos-Kia-
kultuszban, amely - Nevill Drury szavaival – „felépítését és technikáját tekintve tökéletesen samanisztikus”. A
kultusz nevében szereplő két szót Spare a tudatalattijából hívta elő, pontosabban az ott rejtőző isteni
lényektől kapta. A Kia a lét ősforrását jelöli (azaz többé-kevésbé a tao szinonimájának tekinthető), a Zos
pedig az emberi testet, vagyis azt az anyagi kaput, amely arra szolgál, hogy a mélyben lakozó spirituális és
okkult energiák kiáradhassanak a külső világba.
Spare az emberi tudat legmélyebb rétegeit nagyjából úgy határozta meg, ahogy később C. G. Jung a
kollektív tudattalant. Szerinte a tudatnak ez a sötét és rejtett szférája tartalmazza „az esszenciáját mindama
tapasztalatnak és bölcsességnek, amelyet az ember előző inkarnációi, emberi, állati és növényi életei során
felhalmozott... mindannak ami létezik, létezett és örökké létezni fog”. Meggyőződése volt, hogy a tudatalatti
mélyén rejtőzködő karmikus tapasztalatok, mitikus ősképek és atavisztikus impulzusok a felszínre hozhatók.
A mítoszok istenei szerinte nem mások, mint az emberben rejlő ősi ösztönző erők: „Az is tenek (akiket
önmagunkban hordunk) egykor mindannyian a földön éltek, s amióta eltávoztak, karmikus tapasztalataik
bizonyos fokig meghatározzák cselekedeteinket.”

Atavisztikus újjáélesztés és szigillizáció

A mélyben rejtőző isteni erők és mitikus ősképek felélesztésére és mágikus célokra való felhasználására
dolgozta ki az atavistic resurgence (atavisztikus újjáélesztés, ősállapot felidézés) nevü módszert, amelynek
szintén a Mrs. Pattersontól tanultak képezik az alapját.
Az atavistic resurgence legfontosabb eszközei az akaraterő fókuszálására és a tudatalattiban szunnyadó ősi
erők aktivizálására szolgáló szigillumok (pecsétek). Az ilyen szigillumok készítése aránylag egyszerű. A
mágusnak a lehető legrövidebben, ugyanakkor a legkonkrétabban, legcélratörőbben meg kell fogalmaznia
azt, amire vágyik, amit el akar érni, amit meg akar szerezni. Ezt a mondatot azután le kell ír nia szép,
szabályos, nyomtatott betűkkel. Végül a szövegben többször előforduló betűkből csak egyet-egyet
meghagyva némi művészi fantáziával egyszerű, összevont ábrát, sajátos monogramot kell készítenie,
amelyben a szöveg minden betűje megtalálható valamilyen alakban.
Az így elkészített szigillumot a mágus maga elé helyezi, és minden mást kirekesztve az elméjéből,
hosszasan szemléli, úgy hogy az mélyen beleivódjon a tudatába, illetve a tudatalattijába. Ezután félreteszi az
ábrát, és amennyire lehetséges, megfeledkezik róla. Hagyja, hogy a mélységben lakozó, és a szigillum által
aktivizált isteni erők zavartalanul munkálkodhassanak a vágyott cél elérése érdekében.
Spare az egyik festményén megörökítette a szigillum alkalmazásának egy sajátos módját. A képen ő maga
látható, transzállapotban, homlokán egy jól kivehető szigillummal; mellette egy papírfecni, rajta egy néhány
vonallal felvázolt tigris; a háttérben pedig egy újabb tigris emelkedik ki fenyegetően az árnyékból. A Spare
homlokán látható szigillum egyébként a következő kívánságot foglalja magában: „Azt akarom, hogy olyan
erős legyek, mint egy tigris!” Kenneth Grant, Spare nagy tisztelője egyik könyvében a következőket írja a
képen megörökített eseményről: „Spare egy időre lezárta a szemét, és maga elé idézte az ábrát, amely a
tigris erejének megszerzését volt hivatva elősegíteni. Szinte azonnal megkapta a belső választ. Érezte,
amint egy félelmetes energiavihar végigsöpör a testén. Egy pillanatig úgy érezte magát, mint egy törékeny
facsemete a viharos szélben. Végül azonban akaraterejét megfeszítve megszilárdította önmagát, és az erőt
a megfelelő irányba terelte.”
A szigillizáció egyébként - amelynek számos más formája is létezik - egyike a magas mágia legősibb
módszereinek, amelyet a tudós mágusok minden jel szerint már az írás kialakulásának kezdeti szakaszában
is előszeretettel alkalmaztak. Cornelius Agrippa a De occulta philosophiában a következőket írja a héber
ezoterikus tradícióban, azaz a kabbalában is alkalmazott szigillizációról: „Ez nem egyéb, mint a betűk vagy
az írás bizonyos fajtája, amelynek fő funkciója, hogy az istenek és szellemek nevét megvédje a profán
célzatú felhasználástól. A héberek a szellemszigillumok kialakításának többféle módját is ismerik; a
legrégibb ezek közül az a fajta írás, amelyet Mózes és a próféták használtak, s amelyet éppen ezért ismerőik
és alkalmazóik hétpecsétes titokként őriznek. A kabbalisták között más módszer is dívott, amelyet annak
idején nagy tisztelet övezett, de amely azóta széles körben ismertté és alkalmazottá vált.”

Halál-pozitúra és szexuálmágia

Spare 1913-ban The Book of Pleasure - Self Love - The Psychology of Extasy (A gyönyör könyve -
Önszerelem - Az eksztázis pszichológiája) címmel kiadott egy könyvet, amelyre követői, rajongói és tisztelői
úgy tekintenek, mint a középkori és koraújkori mágikus útmutatók, a grimoire-ok egy „modern” változatára.
Az illusztrációkkal sűrűn megtűzdelt könyvben Spare ismerteti a Zos-Kia kultusz alapelveit és legfontosabb
tanításait, az atavistic resurgence eksztatikus-samanisztikus módszereit és a szigillizáció, valamint az
automatikus rajzolás általa kidolgozott technikáját.
A könyv egyik fejezete a „halál-pozitúrával”, az atavistic resurgence egyik sajátos módszerével foglalkozik.
Spare több, egymáshoz sokban hasonló önarcképén is megörökítette ezt a nem különösebben bonyolult
testtartást és a segítségével előidézett különleges tudatállapotot. A képeken íróasztala mögött ülve látható,
enyhén előredőlve, két könyökére támaszkodva, amint lazán befogja orrlyukait. Előtte pedig az asztalon
szinte életre kelni látszanak az asztrális víziókat idéző tárgyak attól az energiától, amelyet a test elernyedése
és a légzés lelassulása felszabadított. A „halál-pozitúrán” tehát végső soron egy olyan, önmagunk által
előidézett transzállapotot jelöl, amelynek során a hétköznapi valóság háttérbe szorul, evilági személyiségünk
„elfelejtődik”, és elménk megnyílik az asztrálsík varázslatos képei előtt. Spare gyakran a tükörképére
koncentrálva érte el ezt a félálomszerű tudatállapotot, amelyet igen alkalmasnak tartott előző inkarnációinak
felidézésére. Automatikus rajzait szintén a „halál-pozitúra” segítségével készítette.
Spare mágiájában a szexualitásnak is jelentős szerep jutott. Az orgazmus pillanatát például különösen
alkalmasnak tartotta a tudatos akaratot reprezentáló szigillumoknak a tudatalattiba való beplántálására:
„E pillanatban, amely a Nagy Kívánság létrehozásának pillanata, inspiráció árad a szexualitás forrásából, az
ősi istennőből, aki az anyag szívében él.”

A leleplezett Ízisz

Spare az első világháború idején ellátogatott Egyiptomba, hogy közelről is megszemlélhesse annak a
varázslatos ősi birodalomnak az emlékeit, amelynek szelleme gyermekkorától haláláig elkísérte, s amelynek
vallása és művészete szerves részévé vált az általa létrehozott és (részben) láthatóvá tett mágikus
univerzumnak. A több ezer éves falfestmények, domborművek és szobrok előtt állva érezte az ősi istenek
jelenlétét, és arra a következtetésre jutott, hogy a régi egyiptomiak teljes mértékben tisztában voltak a
tudatalatti összetett mitológiájával, amely szimbolikus formában magában foglalja az ember kialakulásának
folyamatát és az evolúció törvényszerűségeit: „Ezt a tudást egy hatalmas szimbólummal, a szfinxszel
fejezték ki, amely az állati létből kiemelkedő embert ábrázolja. lsteneik részben állati alakja... bizonyítja eme
tudás tökéletességét... Isteneik teremtéstörténete pedig azt igazolja, hogy milyen jól ismerték az evolúciót,
azt a bonyolult folyamatot, amely az egysejtűvel vette kezdetét.”
Spare tudatalatti mitológiájának központi alakja az Univerzális Nő, akiről a következőket írja A gyönyör című
könyvében: „Őt nem lehet korlátok közé szorítani, nem lehet azonosítani egy bizonyos istennő vel, mint
amilyen Astarte, Ízisz, Kübelé, Káli, Nut, mert ez a behatárolás azt jelentené, hogy letértünk a helyes útról,
és idealizáltunk egy koncepciót, amely ezáltal már hamis, mert nem tökéletes, és nem va lóságos, mert
időbeli.” Mindez persze nem akadályozta meg abban, hogy bizalmas viszonyba kerüljön néhány istennővel,
különösen Íziszszel. Ezt a bizalmas viszonyt reprezentálja az az 1954-ben készült pasztellképe is, amely
fedetlen keblekkel ábrázolja a misztériumok (máskülönben) lefátyolozott istennőjét, akinek szaiszi szobrán
állítólag a következő felirat volt olvasható: „Én vagyok minden, ami volt, ami van és ami lesz, fátylamat még
nem fedte fel senki.” Spare a kép keletkezésével kapcsolatban elmondta, hogy egy látomása során abban az
isteni, pontosabban istennői kegyben részesült, hogy megpillanthatta a fátyol nélküli Íziszt, miáltal elnyerte a
beavatást az ősi Egyiptom legszentebb és legrejtettebb misztériumába.
VIII. fejezet

Dion Fortune, „a XX. század papnője”

A nyugati ezoterikus tradíció XIX-XX. századi megújulásának egyik legismertebb, legkiemelkedőbb és

legnagyobb hatású női képviselője Dion Fortune, eredeti nevén Violet Mary Firth (1890-1946). Ő volt talán az
első ezoterikus szerző, aki Freud, de még inkább Jung pszichológiájából kiindulva közelítette meg a mágiát
és az okkultizmust. A téma több szakértője úgy véli, hogy Dion Fortune könyvei, különösen ma is népszerű
mágikus-ezoterikus regényei nagy hatással voltak az újjáéledő boszorkányság (wicca) és a neopogány
mágikus szubkultúra eszmevilágára és rítusaira.

Látszat és valóság, látható és láthatatlan

Violet Mary Firth 1890 december 6-án született, a walesi Landudnóban, ahol szülei egy kis szállodát
vezettek. A szülők a Christian Science (Keresztény Tudomány) nevü szélsőséges vallási irányzat hívei
voltak, s gyermeküket is ennek szellemében nevelték. A Mary Baker Eddy által alapított Keresztény
Tudomány alaptanítása szerint csak Isten és az emberi lélek létezik ténylegesen, az anyagi világ, illetve az
emberi test a hozzá tartozó számtalan negatívummal, köztük a fájdalommal, a betegségekkel és a halállal
nem több, mint puszta illúzió, amelyet a bűnbeesés hozott létre. Az egyház tagjai nem hódolnak semmiféle
káros szenvedélynek, kerülik a negatív gondolatokat és lehetőleg nem emlegetik a betegségeket, mert „az
egészségtelen gondolatok teremtik a beteg testeket”.

A kis Violet egyébként meglehetősen koraérett gyermek volt, amit a szülei költségén kinyomtatott Violets
(Ibolyák) és More Violets (További ibolyák) című esszégyűjteményei is bizonyítanak. Mai kritikusai szerint
ezek a könyvek árulkodnak ugyan némi írói tehetségről, de túlságosan édeskések, sőt émelyítők ahhoz,
hogy élvezetes olvasmányok lehessenek. Ennél fontosabb azonban, hogy már ekkoriban is gyakran
megmutatkoztak erőteljes médiumi, illetve pszichikus képességei, amelyek egész életén át végigkísérték, és
lehetővé tették számára, hogy megpillanthassa a természet rejtett oldalát és kapcsolatba léphessen a
láthatatlan világ lényeivel.

A pszichikus vámpír és a lélek mélységei

A mágia sötét, destruktív oldalával való első találkozására az 1910-es évek elején került sor. Ekkoriban egy
bentlakásos iskolában élt és dolgozott, mint kezdő segédtanár. Az intézetet egy erős akaratú, de igen rossz
természetű asszony irányította, aki korábban hosszú éveket töltött Indiában, ahol meglehetősen közeli
kapcsolatba került a jógával, a tantrizmussal és a keleti okkultizmus árnyékos oldalával. Dion Fortune
később úgy emlegette ezt a nőt, mint pszichikus vámpírt, aki a jóga segítségével felfokozott hipnotikus
erejével tökéletesen uralma alatt tartotta a diákokat, a személyzetet és a tanári kart. Amikor a kétségbeesett
Violet végül rászánta magát az intézet elhagyására, olyan erőteljes pszichikus támadások érték az
igazgatónő részéről, hogy képtelenné vált minden cselekvésre. Három napig feküdt tehetetlenül a
szobájában, míg végre a szülei érte jöttek és hazavitték. Saját állítása szerint a vampiri kus erejű igazgatónő
mágikus támadásai megfosztották minden belső energiájától és hosszú évekre „testi és lelki ronccsá”
változtatták.
Ez az enyhén szólva kellemetlen élménye is közrejátszott abban, hogy érdeklődése fokozatosan a lélek
rejtelmei, majd a tudatalatti, illetve tudattalan titkokkal teli alvilága felé fordult. Az első világháború idején
pszichológiát és pszichoanalízist tanult a Londoni Egyetemen, 1918-tól pedig pszichoterapeutaként dolgozott
a Kelet-Londoni Klinikán. Különösen Freud, Adler, de leginkább Jung korszakalkotó nézetei voltak rá nagy
hatással, s ezek szellemében próbálta kezelni betegeit is.
Egy idő után azonban úgy érezte, hogy a pszichológia nem tud mit kezdeni a lélek legmélyebb és legősibb
rétegeiben rejtőző, de onnan bizonyos esetekben ellenállhatatlan erővel feltörő természetfeletti, illetve
mágikus energiákkal, impulzusokkal, képességekkel. Ennek hatására fordult egyre nagyobb érdeklődéssel a
mágia, az okkultizmus és az ezoterikus tradíció felé.

A Golden Dawn beavatottja

Először a Teozófiai társulat tagja lett, 1919-ben pedig csatlakozott az akkori idők legtekintélyesebb
hermetikus rendjéhez, a Golden Dawnhoz. Saját bevallása szerint csak amikor a rend Alpha et Omega nevü
londoni páholyában elnyerte az alsó fokú beavatást (amelynek során a jelölt „meghal”, hogy azután, régi
személyiségét hátrahagyva „újjászülessen”), akkor szabadult meg teljesen az energiavámpír igazgatónő által
okozott traumától.
A beavatási szertartás során kapta meg maga választotta új nevét, a Dion Fortune-t, amely alatt ettől kezdve
írásait publikálta, s amelyen azóta is ismerik. (A Dion Fortune név egyébként a Firth család címerén
olvasható „Deo, non fortuna” – „Isten, nem szerencse” feliratból származik.)
Jóllehet az Alpha et Omega-„templom” J. W. Brodie-Innes, az ismert okkultista író irányítása alatt állt, Dion
Fortune tényleges szellemi vezetője a csoport egy másik beavatottja, Maiya Curtis-Webb volt. Dion Fortune
egyik életrajzírója úgy emlegeti Maiya Curtis-Webbet, mint az okkult tudás két lábon járó enciklopédiáját,
akinek Kensington Square-i háza zsúfolásig tömve volt mágiáról, boszorkányságról, nekromanciáról és más
hasonló „kellemetlen” témákról szóló könyvekkel és kéziratokkal, valamint különféle mágikus eszközökkel és
tárgyakkal, misztikus-szimbolikus műalkotásokkal, egzotikus és ezoterikus relikviákkal, talizmánokkal,
fétisekkel, mandalákkal és egyéb okkult különlegességekkel. Ráadásul - úgy hírlik - rendelkezett bizonyos
pszichikus, vagy ha úgy tetszik természetfeletti képességekkel is, ami persze nem ment ritkaságszámba a
Golden Dawn beavatottjai között.

A Fekete Ízisz

Maiya Curtis-Webb igen nagy hatással volt fiatal tanítványára, aki minden jel szerint róla mintázta majdnem
húsz évvel később írt Sea Priestess (Tengerpapnő) és Moon Magic (Holdmágia) című misztikus regényeinek
kortalan, nagy hatalmú varázslónőjét.
Dion Fortune egyébként e két regényében fejti ki a legmarkánsabban az emberiség hanyatlásával és a
férfiak által irányított modern világ spirituális krízisével kapcsolatos nézeteit, és a bajok orvoslására
vonatkozó javaslatát, a világ női oldalát reprezentáló Nagy Istennő kultuszának helyreállítását. Szerinte
ugyanis a modern ember spirituális vaksága és az ebből eredő számtalan probléma arra vezethető vissza,
hogy a civilizáció fejlődésével és a „hímuralom” megszilárdulásával az emberiség elveszítette kapcsolatát az
általa „Fekete Ízisz”-nek nevezett primordiális istennővel, az emberben rejlő mágikus erők és képességek
feminin ősforrásával.
Csak az Istennő kultuszának visszatérésével állna helyre a világ, illetve az ember spirituális egyensúlya.
Egykor minden nő a „Fekete Ízisz” természetes papnője volt, és minden férfi ismerte és tisztelte a hatalmát,
s a két nem egyesülése, vagyis a két pólus összekapcsolódása olyan örvényeket teremtett, amelyek
megnyilvánulásra késztették az „istenek és emberek anyjának” mágikus erejét.
Könyveiben egyebek közt a következőket írja Íziszről, a Nagy Istennő általa legjobban tisztelt
reprezentánsáról:
„A mi úrnőnk, Ízisz az égen a Hold, mert Ő birtokolja e planéta minden hatalmát. Ugyancsak Ő az uralkodó
papnője az ezüst csillagnak, amely kiemelkedik a homályos tengerből. Övé a magnetikus holdsugár, amely
az emberek szívét uralja.
Ott legbelül Ő a mindenható. Ő az álmok birodalmának királynője. Övé minden látható működés, s Ő
uralkodik mindenen, ami születésre vár. Ahogy férje, Ozirisz, azaz a föld, kizöldül általa, úgy válik
termékennyé az emberi szellem az Ő hatalma révén.”
„Azok, akik a természet Íziszét tisztelik, úgy ismerik Őt, mint a fején szarvakat viselő Hathort; azok pedig,
akik a mennyei Iziszt tisztelik, úgy ismerik Őt, mint Levanahot, a Holdat. Ugyancsak Ő a nagy mélység,
ahonnan az élet kiemelkedik. Ő minden ősi és elfeledett dolog, ahonnan gyökereink erednek. A Földön Ő az
örök termékenység, az égben pedig az örök szűz. Ő a kiáradás és a visszahúzódás úrnője, és nem szűnik
meg működni soha.” (Ez utóbbi gondolatsor - bizonyára nem véletlenül - sokban emlékeztet a Tao Te king
hatodik versére, amely nagyjából így hangzik:
Örökkévaló a völgy életereje, ő a titokzatos nő. A titokzatos nő kapuja ég és föld gyökere. Szünet nélkül,
egyenletesen működik, és nem apad ki soha.)

A hús és a vér istennője

Gustav Meyrink - aki a téma legmérvadóbb szakértőinek egybehangzó véleménye szerint jóval
autentikusabb módon közelítette meg és interpretálta a nyugati (és keleti) ezoterikus tradíciót, mint Dion
Fortune - A nyugati ablak angyala című regényében szintén ír a Fekete Íziszről, illetve Isaisról. Nála azonban
ez a primordiális istennő kimondottan negatív jelentőséggel bír, és azokat az erőket testesíti meg, amelyek
megnehezítik vagy egyenesen lehetetlenné teszik az ég felé törekvő ember útját, de amelyek bizonyos
tantrikus metódusok segítségével pozitív erőkké alakíthatók át. A Fekete Ízisz tehát végső soron olyan
mérgeket képvisel, amelyek a belső alkímia segítségével nektárrá változtathatók. Más hasonlattal ő az a
„tigris” (Meyrinknél „párduc”), amely útját állja a felfelé törekvőnek, de ha az képes a hátára pattanni és
meglovagolni, akkor mindennél gyorsabban eljuttathatja a célba. A regényben mindez így hangzik el: „...Úgy
éreztem, mintha mély víz alá kerültem volna, a tenger fenekére, vagy egy föld alatti tóba, egy ősrégi időkben
elsüllyedt hajóba, vagy egy szigetre az óceán fenekén. S a következő pillanatban újra erőt vett rajtam a
bizonyosság: bármilyen megmagyarázhatatlannak látszik is az összefüggés, ha igaz is, hogy földi asszony
földi teste az, amelyben alakot ölt: - ez az asszony itt előttem maga a fekete Isais, John Dee el lensége,
nemzetségem ősi ellenfele, legnagyobb akadálya annak az útnak, amely az emberfölöttibe visz... Ájulás
környékez, Lipotin keze után nyúlok:
- Segítsen nekem öreg barátom! Kötelessége segíteni!...
- Ismeri valamennyire a tibeti szexuális mágiát?
- Valamennyire ismerem.
- Akkor nyilván tudja azt is, hogy Ázsiában egy bizonyos szertartás segítségével, amelyet ott »Vajroti
Tantraként« emlegetnek, az ember nemi ösztöneit át tudják alakítani mágikus erőkké?...
- Exorcizálási rítus? - kérdem szórakozottan.
Lipotin tagadólag rázza a fejét: - Az emberből nem lehet kiűzni a nemi ösztönöket. Mi maradna akkor belőle?
...Elemi erőket nem lehet megsemmisíteni! S nem is lenne semmi értelme elűzni a hercegnőt!
- Lipotin... néha azt hiszem, hogy nem is a hercegnő az, aki eljön hozzám...
A kísérteties antikvárius mekegve röhög: - Azt gondolja, hogy a fekete Isais... ugyebár? Nem is olyan rossz
gondolat, szavamra mondom... nem is téved olyan nagyot! ... Az, aki ebben a karosszékben szokott ülni...,
az több, mint egy kísértet, több, mint egy élő asszony, több, mint egy évszázadok előtt imádott s évszázadok
óta elfelejtett istennő: ő az ember vérének úrnője s aki le akarja győzni, annak le kell győznie a vérét!
Közelebb hajol hozzám: - Jegyezze meg magának, Isais... birodalma a vér és a hús birodalma, amelyből
nincs menekülés, sem itt, sem amott, sem John Dee magister úrnak... sem önnek, tisztelt mecénásom - ezt
jól jegyezze meg!
- És a segítség? - kiáltom felugorva.
- Vajroli Tantra - feleli vendégem nyugodtan, cigarettafüstbe burkolózva. Észreveszem, hogy ahányszor csak
ezt az elnevezést kiejti a száján, mindig füst mögé rejti az arcát.
- Mi az a Yajroli Tantra? - kérdezem átmenet nélkül.
- Az ókori gnosztikusok úgy fejezték ki a lényegét, hogy visszájára fordítani a Jordán folyását. De ez csak a
külső aktusra vonatkozik, amely igaz, hogy különösen szemérmetlen. Ha nem találja meg magá tól a mögötte
rejtőzködő titkot, magyarázatomnak nem lenne több értéke, mint egy üres diónak. - A külső aktus, ha nem
kíséri egyszersmind a belső szertartás, olyan tüzet szít, amelyet nem lehet eloltani. De az embereknek
halvány sejtelmük sincs ezekről a dolgokról... fehér vagy fekete mágiáról dadognak néha, a belső titokról
azonban...”

Asztrális támadások és pszichikus önvédelem

Díon Fortune a húszas évek elején összeütközésbe került Moina Mathersszel, a Golden Dawn egyik
alapítójának özvegyével. A konfliktus végül annyira elmérgesedett, hogy Moina Mathers - legalábbis Dion
Fortune szerint - még a fekete mágia alkalmazásától sem riadt vissza.
Psychic Selfdefence (Pszichikus önvédelem) című könyvében Dion Fortune részletesen beszámol az őt ért
asztrális-mágikus támadásokról. Az egyik legkellemetlenebb és leghátborzongatóbb élménye az volt, amikor
undorító szagú, démoni fekete macskák árasztották el a házát és annak környékét. Egy másik alkalommal
pedig a lépcsőházban találkozott egy macskaszerű asztrális kreatúrával, amely elmondása szerint kétszer
akkorának tűnt, mint egy tigris, végül azonban sikerült úrrá lennie a helyzeten, és megtisztítania a házát a
démoni teremtményektől. Az exorcizmust követően azután asztrális küzdelemben magát a támadóját is
legyőzte, aki azonban nem bizonyult könnyű ellenfélnek, így amikor asztrálteste végül visszatért fizikai
testébe, azt számos, erősen vérző, macskakarmolásra emlékeztető sérülés borította.
Dion Fortune egy másik, halálos kimenetelű pszichikus, illetve asztrális támadással is megvádolta Moina
Matherst. Az áldozat az Alpha et Omega egy másik tagja, Miss Netta Fornario volt, akinek ruhátlan holttestét
Ionán, a skótok varázslatos, „szent szigetén” találták meg, egy ősi település romjai közelében. A nyomozás
kiderítette, hogy a halál nem külső erőszak hatására következett be, de az igazi okát nem tudták egy -
értelműen megállapítani. A rendőrök a holttest mellett talált mágikus eszközökkel szintén nem tudtak mit
kezdeni, mint ahogy a tőzegbe rajzolt egyenlőszárú kereszttel sem.

„Utazás” Avalonba

Dion Fortune 1922-ben megalapította a Fraternity of the Inner Light (A Belső Fény Testvérisége) nevü
okkultista szervezetet, amelynek fő célkitűzése a nyugati ezoterikus tradíció intenzív kutatása, elmélyült
tanulmányozása és hathatós gyakorlati alkalmazása volt. Az Inner Light kezdetben a Teozófiai Társulat,
később a Golden Dawn fiókszervezeteként működött, végül 1928-ban önálló csoporttá vált. Az Inner Light
még ma is létezik, de az eredeti irányvonaltól jelentős mértékben elkanyarodott, mégpedig először az
ötvenes években Alice A. Bailey (egyesek szerint „monumentálisan” unalmas) okkultizmusa, később a
dianetika és a szcientológia, végül egy meglehetősen naiv és heterodoz keresztény misztika, illetve ezotéria
felé.
A harmincas években Fortune egy ideig Glastonburyben élt, ahol igen nagy hatást tettek rá az Arthur
királyról és Avalonról, a téren és időn túli tündérszigetről szóló helyi mítoszok és legendák. Ezeket és a velük
kapcsolatos gondolatait és látomásait írta le az Avalon of the Heart (A szív Avalonja) című könyvében.
Ebben úgy emlegeti Glastonburyt, mint Anglia mágikus központját, amely az ősi időkben közvetlen
kapcsolatban állt Atlantisszal, az Atlanti-óceánba merült legendás kontinenssel, amelyet viszont Avalonnal, a
kelta hagyomány túlvilági szigetével, almafákkal teli paradicsomával, ködbe veszett mágikus ősföldjével
azonosít. Merlint, Arthurt és Morgan le Fay-t szintén kapcsolatba hozza az elpusztult kontinenssel. Szerinte
ezek a nevek nem egy-egy konkrét személyt jelöltek, hanem öröklődő címek voltak, amelyek eredete
egészen az atlantiszi időkig nyúlik vissza.
Dion Forturie az eddig említetteken kívül még számos könyvet írt az ezoterikus tradícióról. Ezek
legismertebbike az 1935-ben megjelent The Mystical Qabalah (A misztikus kabbala) amelyet okkultista
körökben mind a mai napig a téma egyik legjobb összefoglalásaként tartanak számon. Okkult regényei, mint
például a horrorisztikus elemekben bővelkedő Demon Lover (Démoni szerető) és a szexualitás mágikus-
ezoterikus vonatkozásait felhasználó Goatfoot God (Kecskelábú isten) és Winged Bull (Szárnyas bika)
szintén nem veszítettek népszerűségükből.

IX. fejezet

A druidák visszatérése

A nyugati ezoterikus tradíció és a mágia megújulása magával hozta a legendás kelta varázslópapok, a
druidák kasztjának feltámadását, viszszatérését is. (Bár - amint majd látni fogjuk - a druidizmus
újjászületésének folyamata már jóval Eliphas Lévi és a többi újkori mágus színrelépése előtt megkezdődött.)

A nyugat mágusai

Az ókori druidákról meglehetősen kevés hiteles adat áll rendelkelésünkre: Ennek oka egyrészt abban
keresendő, hogy az általuk hirdetett tanokból tilos volt bármit is írásba foglalni, másrészt abban, hogy
hivatásukat a legtöbb helyen titkos társaságokba tömörülve gyakorolták, harmadrészt pedig abban, hogy a
római hódítás után - mint az ellenállás legfőbb irányítói - Galliában és Britanniában egyaránt illegalitásba
kényszerültek. A titokzatosság aurájával körülvett druidákat és jórészt ismeretlen tanaikat már az ókorban is
csodálattal vegyes tisztelet övezte a kívülállók részéről. Az alexandriai tudósok például a perzsa mágusok és
az indiai gümnoszophisták (jógik) nyugati megfelelőiként emlegették őket. Hasonló véleményen van Dion
Khrüszosztomosz görög filozófus (i. sz. 40-112), aki a hindu brahmanokhoz, a perzsa mágusokhoz és az
egyiptomi papokhoz hasonlítja őket.
A középkor folyamán azután Európa-szerte a feledés fátyla borult a druidákra, annak dacára, hogy
Írországban, Walesben és Skóciában egészen az újkorig elevenen élt a bárdi hagyomány. A fátyol csak a
reneszánsz idején kezdett foszladozni, amikor a könyvnyomtatás révén újból hozzáférhetővé váltak a
keltákról értekező antik szerzők művei, s az angolokban ébredezni kezdett a nemzeti öntudat. Különösen I.
Erzsébet uralkodása idején nőtt meg az igény az őshonos brit kultúra iránt, amelyet szembe lehetett állítani
az Angliát fenyegető spanyolok által képviselt latin kultúrával. A druidák iránti szimpátiát még csak fokozta,
hogy annak idején ők is a latin terjeszkedés ellen küzdöttek.

Stonehenge és a druidák

A druidák iránti kvázi tudományos érdeklődés a XVII. században ébredt fel. John Aubrey (1626-1697) angol
író és régiségbúvár nevéhez fűződik az a sokáig népszerű elmélet, amely szerint Stonehenge a kelta britek
központi szentélye volt, s építését a druidák irányították. Ma már persze tudjuk, hogy Stonehenge építése
jóval a kelták érkezése előtt befejeződött, viszont azt is tudjuk, hogy a druidák szakrális központként
használták a rejtélyes építményt. Aubrey teóriája tehát jóval közelebb állt a valósághoz, mint korának divatos
elképzelései, amelyekben hol dekadens késő római templomként, hol a Hengist és Horsa vezette szász
hódítók áldozatainak emlékére emelt brit emlékműként, hol pedig a dánok által épített áldozati helyként
szerepel Anglia legismertebb kőköre.
Robert Graves Claudius, az isten című regényének következő részletében a Stonehenge kövei között
bemutatott druida emberáldozatról olvashatunk:
„A másik szent hely egy óriási kőtemplom Britannia közepe táján, amely hatalmas, egy- és háromoszlopos
oltárakból alkotott koncentrikus körökből áll. Ez az Élet és a Halál istenének temploma. Itt tartják vallási
játékaikat újévtől, amelyet a tavasz kezdetétől számítanak, egészen a nyár derekáig. Vörös hajú fiatalembert
választanak ki az isten megszemélyesítésére, és csodálatos ruhákba öltöztetik. A játékok tar tamára azt
teheti, amit akar. Minden rendelkezésére áll, ha kedve támad bármilyen ékszerre vagy fegyverre, a
tulajdonosuk kitüntetésnek tartja, ha odaadhatja neki. A leggyönyörűbb lányok a játszótársai, és a versenyző
atléták és zenészek mindent elkövetnek, hogy a kedvében járjanak. Röviddel nyárközép előtt azonban a
fődruidával (aki a Halál istenének képviselője) elmegy egy tölgyfához, amelyen fagyöngy nő. A fődruida
fölmászik a tölgyre, és aranykésével levágja a fagyöngyöt, nagyon vigyázva, hogy annak egy darabkája se
hulljon a földre. Ez a fagyöngy a tölgyfa lelke, és a fa rejtélyesen, pillanatok alatt kiszárad. Fehér bikát
áldoznak. A fiatalembert ezután lombos tölgyágakba burkolják és a templomhoz viszik, amelyet úgy
építettek, hogy nyárközép hajnalán a nap a kövek között egyenesen a főoltárra süt. Itt hever már a
fiatalember szorosan összekötözve. Amikor a nap teljesen megvilágította a fiatalember testét, a fődruida a
fagyöngy-ág kihegyezett végével feláldozza... (A holttest) hosszú ideig ott marad az oltáron, és a
széthullásnak, a romlásnak semmi jelét sem mutatja. Sulis papnője jön érte ősszel, és hazaviszi magával a
nyugati városba, amelyet Sulis vizeiről neveztek el, és itt állítólag újból életre keltik. A fiatalember, illetve
ekkor már isten azután hajón a nyugati szigetre megy, ahol Nodons él, és vad küzdelem után legyőzi őt. A
téli viharok ennek a küzdelemnek a hangjai. A jövő évben az isten újra megjelenik a következő áldozat
személyében... Ebben a templomban történik az új druidák felavatása is bonyolult szertartások által. Állítólag
újonnan szülött csecsemőket is feláldoznak a szertartások közben. A templom egy nagy necropolis közepén
áll, a temetőváros sírjaiban a magas rangú druidákat temetik el.”

A Nap, a bárka és Atlantisz

Aubrey elmélete különösen nagy hatást gyakorolt egy William Stukeley (1687-1768) nevü fiatalemberre, aki
idővel Stonehenge egyik elismert szakértőjévé vált, és jelentős mértékben hozzájárult a druida rend
újjászületéséhez, illetve a modern druidizmus kialakulásához. Stukeley - vagy ahogyan kortársai emlegették,
az „Arch Druid” (fődruida) - amellett, hogy teljes mértékben elfogadta és továbbszőtte Aubrey elméletét a
kőköröket és dolmeneket építő druidákról, annak a nézetének is hangot adott, hogy a kelták főpapjai többé-
kevésbé ugyanazt a hitet vallották, mint az ótestamentumi patriarchák és próféták. Ez utóbbi elképzelésnek
számos híve akadt a XVIII. és a XIX. század folyamán. Stukeley és követői „helioarkite” vallásként
emlegették a druidák által gyakorolt hitet, amelynek szerintük a napisten (Héliosz) és a vízözönt legyőző
bárka (ark) tisztelete állt a középpontjában. A bárka állítólag azért érdemelte ki, hogy a vallásos áhítat tárgya
legyen, mert Noé a segítségével mentette meg az új világ számára az özönvíz előtti ősi hitet, amely a
teremtő Isten ragyogó napkorong képében való tiszteletén alapult. A „helioarkiták” szerint egyébként
Ehnaton fáraó is ennek az özönvíz előtti kultusznak a felélesztésére törekedett. (Egyiptomban
természetesen a Hermész Triszmegisztosz által emelt piramisok mentették meg a földet elborító tűz- és
vízáradattól a napkorong képében tisztelt Abszolútum kultuszát.)
Később ez az elmélet még kiegészült azzal a tézissel, hogy a druidák által gyakorolt napkultusz őshazája az
Atlanti-óceánba merült kontinens, Atlantisz volt. Az „atlanto-helioarkite” elmélet ráadásul a kelta és az észak-
illetve közép-amerikai indián kultúrák közötti hasonlóságok és párhuzamok eredetének kérdésére is
elfogadhatónak látszó feleletet adott. Juhász Vilmos 1943-ban megjelent, Megváltás felé című könyvében
egyebek mellett a következőket írja az Atlanti-óceán két partján élő népek vallásos világképe közötti
párhuzamokról: „Az algonkin elíziumot párhuzamba lehet állítani a Tlalokannal, a harmadik mexikói
túlvilággal. Érdekes azonban, hogy az Atlanti-óceán túlsó partján, Nyugat-Európában is nagy szerepet
játszottak ezek az elíziumképzetek, mégpedig a kelták vallásos világképében. A kelta druidák titkos
misztériumvallásának az elíziumhit volt a lényege. Általában a kelták és egyes közép- és észak-amerikai
műveltségek vallásos világképe között meglepő rokonságot fedezhetünk fel, ami közös forrásokra vagy
egykori kapcsolatokra mutat... A kelták vallásos élete nagyon sok rokonságot mutat az amerikai indián
kultúrák vallásos világképével. Ezt a rokonságot csak úgy lehet megmagyarázni, hogy a kelták Nyugat-
Európában elkeveredtek olyan ősi »atlanti« népekkel, amelyek népi vagy szellemi rokonságban állottak
észak-amerikai ősi bevándorlókkal... Úgyszólván mindazokkal az emberáldozatos szokásokkal, amelyek
révén a kelták a halottak felfokozott életerejét magukévá akarták tenni, találkozhatunk mind az észak-
amerikai indián törzseknél, mind pedig a közép-amerikai indián magasműveltségeknek a világában.
Megtaláljuk az óceán túlsó partján is a cölöpökre tűzött fejeket, illetve skalpokat, a feláldozottak koponyáinak
megőrzésére szolgáló külön termeket, bekerített tereket vagy templomcsarnokokat, a koponyák
ivócsészeként való használatát. Bármennyire is idegenszerű a gondolat, hogy az óceán két partján élő
népek között ilyen ősi összefüggést kell feltételeznünk, mégis a vallásos élet annyi, rokon elemet tár elénk,
hogy ezt az összefüggést meg kell állapítanunk.”

A druidizmus újjászületése

Az újkori brit druidák és bárdok első találkozójára 1717-ben került sor. Az eseményt Stukeley és a druida
hagyomány egy másik lelkes rajongója, John Toland (1670-1722) szervezte meg, és állítólag az ország
kilenc körzetéből (York, London, Oxford, Wales, Cornwall, Man szigete, Anglesey, Skócia, írország),
valamint Bretagne-ból érkeztek delegációk. Újabb keletű feltételezések szerint a találkozó résztvevőinek
legfőbb célja az volt, hogy az egyre nagyobb befolyással bíró szabadkőművességgel (vagyis a szokásos,
délről jövő fenyegetés legújabb formájával) szemben létrehozzanak egy őshonos, kelta tradíciókon alapuló
szervezetet. A találkozó végül elérte célját, és az egybegyűltek megalapították az An Tigh Geatha
Gairdeachas nevü titkos társaságot, amely idővel Ancient Druid Order, azaz Ősi Druida Rend néven vált
ismertté. A rend első választott főnöke Toland volt, őt követte Stukeley, majd David Samwell, aki
hajóorvosként részt vett Cook kapitány déltengeri expedícióin. William Blake, a prófétai lelkületű költő és
grafikus neve szintén szerepel a választott főnökök listáján, amely megszakítatlanul folytatódik napjainkig.
Ugyancsak a helioarkite irányzatot képviselte a modern druidizmus egy másik ágának, a Welsh Druids, azaz
a Walesi Druidák mozgalmának elindítója (vagy legalábbis megreformálója), Iolo Morganwg, eredeti nevén
Edward Williams (1747-1826). Williams, amellett, hogy lelkes amatőr keltológus volt, a tradicionális
glamorgani bárdiskolát is elvégezte (erre utal egyébként felvett nevének második tagja, amely „glamorgani”-t
jelent). Az ő nevéhez fűződik a ma is rendszeresen előadott Gorsedd rituálé, amelyet ősi kéziratok alapján
rekonstruált. Sajnos azonban ma már majdnem bizonyosra vehető, hogy ezeket az „ősi” kéziratokat jórészt ő
maga fabrikálta.
1781-ben egy Henry Hurle nevü ácsmester újabb druidarendet alapított Ancient Order of Druids (Druidák Ősi
Rendje) néven. Ez a csoport - csakúgy, mint az előző kettő - ma is létezik, és több mint háromezer tagjával a
legnagyobb druida szervezet Britanniában. Bírálói szerint azonban a külsőségeket leszámítva nem sok köze
van a druidizmushoz, sokkal inkább tekinthető egy szabadkőműves mintákat követő jótékonysági egyletnek.

Modern druidák

E három, több száz éves múlttal rendelkező szervezet mellett még számos más, újabb keletű druida csoport
is működik (vagy működött) Nagy-Britanniában, Írországban és Nyugat-Európa más országaiban, valamint
az Egyesült Államokban. Íme néhány a jelentősebbek közül:
Order of Bards, Ovates and Druids (Bárdok, Váteszek és Druidák Rendje); az Ancient Druid Orderből 1964-
ben kivált, s azóta folyamatosan növekvő csoport. Amint a neve is mutatja, a csoportban nem csak a
druidákat, hanem az ősi kelta papi kaszt másik két rétegének mai képviselőit is szívesen látják. Strabón, a
nagy ókori földrajztudós Geógraphika című monumentális művében a következőket írja a kelta papság
három tagozatáról: „A gall népek körében három osztálya van a különleges tisztelettel övezetteknek, ezek a
bárdok, a váteszek és a druidák. A bárdok énekesek és költők, a váteszek az áldozatok bemu tatói és a
természet titkainak ismerői, a druidák a természet ismeretén kívül még az erkölcsbölcseletben is járatosak.”
Az OBOD nagy hangsúlyt helyez a környezetvédelemre és a nemek egyenrangúságára, támogatja az
autonóm, helyi csoportok létrehozását, folyamatos levelező tanfolyamot tart fenn, és nagyra értékeli a
művészetek szerepét a spirituális fejlődésben.
United Ancient Order of Druids (Druidák Egyesült Osi Rendje); az Ancient Order of Druidsból 1833-ban kivált
„baráti társaság”-jellegű szervezet, amely anyaszervezetéhez hasonlóan nagy hajlandóságot mutat a
jótékonykodásra. A világ számos országában vannak kis létszámú páholyai.
Glastonbury Order of Druids (Druidák Glastonburyi Rendje); az okkultisták által Anglia mágikus szívének
tartott Glastonbury és a fő riválisának számító Stonehenge körüli mítoszokra támaszkodó, kis lét számú, de
jól szervezett csoport.
Universal Druid Order (Egyetemes Druida Rend); a népszerű okkult író, W. B. Crow által 1988-ban alapított
csoport. Tagjai nagy hangsúlyt helyeznek a hagyományos druida napünnepek során előadott mágikus
rítusokra, amelyeknek különleges tudatmódosító és gyógyító hatást tulajdonítanak.
Secular Order of Druids (Druidák Világi Rendje) a természetben végzett mágikus tevékenységet és az ősi
szent helyek - mindenekelőtt Stonehenge - közelében lefolytatott szabadtéri rítusokat előtérbe he lyező
csoport.
Refonned Druids of North America (Észak-Amerika Reformált Druidái) a northfieldi (Minnesota állam)
Carleton College hallgatóinak egy csoportja által 1963-ban alapított szervezet, amely az egyetem
vezetésétől származó azon rendelkezés humoros kijátszásának eredményeként jött létre, hogy minden
hallgató köteles rendszeresen részt venni a saját vallásának megfelelő istentiszteleteken. Az utasítást ugyan
a következő tanévben visszavonták, a druidizmus szellemét azonban már nem lehetett visszagyömöszölni a
palackba. Az egyre komolyabbá váló és egyre terebélyesedő szervezet hamarosan kilépett az egyetem falai
közül, és más városokban is gyökeret eresztett. Tagjai felújították a régi kelta ünnepeket, rekonstruálták az
ősi druida rítusokat és vértelen áldozatokat mutattak be a maguk konstruálta kőkörökben, amelyek kö zül a
legnépszerűbb a Washington állambeli Stonehenge-másolat.
New Reformed Druids of North America (Észak-Amerika Új, Refomált Druidái) az RDNA-ból kivált szervezet,
amelynek tagjai - ellentétben az anyaszervezet alapítóinak játékos-filozofikus szemléletével - már
kimondottan a neopogány vallási megújulás híveinek vallják magukat. Az NRDNA számos helyi autonóm
csoportra (grove) oszlik, amelyek között ott találhatók a San Diegó-i Norse Druids (Északi Druidák), a San
Franciscó-i lrish Druids (Ír Druidák), a minneapolisi Wiccan Druids (Boszorkány Druidák), az olümpiai Zen
Druids (Zen Druiák) és a St. Louis-i Hassidic Druids (Zsidó Misztikus Druidák).
Ár nDraíocht Féin (A Mi Druidizmusunk); az NRDNA berkeleyi csoportjának egykori fődruidája, Isaac
Bonewits által 1983-ban alapított szervezet, amely 1988-ban már több mint 400 tagot számlált.

X. fejezet

Tündérek és boszorkányok

A mágia újjászületésének folyamata sokáig érintetlenül hagyta a boszorkányságot. A fordulat századunk

ötvenes éveinek közepén következett be, amikor az angol G. B. Gardner megjelentette Witchcraft Today
(Jelenkori boszorkányság) című könyvét. Gardner állításai a boszorkányság eredetéről és illegalitásba
kényszerült kortárs gyakorlóiról a könyv sok olvasójára revelációként hatottak, és elindítottak egy folyamatot,
amelyet nevezhetünk akár a boszorkányság újjászületésének is, de talán helyesebb, ha egy ősi alapokon
nyugvó újfajta boszorkányság megszületéseként, jelenleg is tartó kialakulásaként határozunk meg.
A wicca forrásai

Ez az ősi-új boszorkányság - amelyet követői wiccaként emlegetnek a következő főbb forrásokból,

forráscsoportokból táplálkozik:
1. Margaret Murray angol egyiptológus és néprajzkutató elmélete, amely szerint a boszorkányság nem más,
mint a kereszténység előtti Európa mágikus ősvallása, amit a középkor folyamán az inkvizíció illegalitásba
kényszerített.
2. A Nagy Istennő újjáélesztett kultusza, amelynek elsősorban Robert Graves mitológiai tárgyú írásai képezik
az alapját.
3. A kereszténység előtti, pogány vallások és misztériumkultuszok különféle elemei (kelta ünnepkör, ősi
istenek tisztelete, beavatási szertartások, tündérhit stb.).
4. A középkori és a kora újkori boszorkányperek jegyzőkönyveiből kellő felkészültséggel és megfelelő
intuícióval kirostálható igazságmagvak.
5. Ősi és új, keleti és nyugati ezoterikus, okkult és misztikus tanítások, elméletek és módszerek
(reinkarnáció, a föld erővonalai, a rúnák tudománya, tarot, kabbala, asztrológia, tenyérjóslás, ji-csing, jógá,
tantra, csakrák, geomancia, varázsvesszős kutatások stb.).
6. a rituális és a magas mágia bizonyos elemei (szertartások, varázskönyvek, mágikus eszközök, öltözékek,
jelek, szimbólumok, talizmánok, titkos ábécék stb.).
7. A folklór; az élő vagy a ma már csak feljegyzésekből ismert néphagyományok, mágikus jellegű
népszokások (samanizmus, népi gyógyászat, a gyógyfüvek ismerete, természetes mágia, ráolvasások, népi
meteorológia, időjárási varázslatok stb.).
Tekintve, hogy A tündérek hagyatéka című könyvünkben és sok más írásunkban szinte minden lényeges
dolgot elmondtunk már a modern boszorkányságról, most mellőzzük a történeti áttekintést és az általános
ismertetést, és inkább olyan témákról szólunk, amelyekre az említett könyvünkben nem tértünk ki, vagy csak
futólag emlékeztünk meg róluk. Így egyebek közt szót ejtünk az ideális esetben tizenhárom tagot számláló
hagyományos boszorkánycsoportról, a covenról és annak eredetéről, bemutatjuk a Faery Tradition
(Tündérhagyomány) néven ismert wicca-irányzatot és legjelesebb képviselőit, ismertetünk egy ősi mágikus
eljárást, amelyet a boszorkányok ma is előszeretettel alkalmaznak és elmondunk egyet s mást Lilithről, az
éjszakai kísértővé lefokozott régi-új boszorkányistennőről.

A coven

A boszorkányok tevékenykedhetnek magányosan és csoportosan is. Az általuk alkotott csoport lehet alkalmi
és lehet állandó. Az állandó boszorkánycsoport hagyományos neve coven. Az angol boszorkányzsargonból
származó coven szó eredete nem tisztázott, de majdnem bizonyos, hogy a latin convehio (összefő,
gyülekezik, megegyezik, egyetért) igére, illetve az ebből képzett conventus (összejövetel, gyülekezet,
gyűlés, testület) főnévre vezethető vissza. Innen ered egyébként az angol convene (összehív, megidéz,
gyülekezik) és convent (vallásos öszszejövetel, zárda, kolostor, valamint a francia couvent (zárda) szó is.
A hagyomány szerint az ideális covennek tizenhárom tagja van. Chaucer a Canterbury mesék egyik
történetében a covent szót használja egy olyan összejövetel jelölésére, amelynek tizenhárom résztvevője
van. A legrégebbről fennmaradt, boszorkánysággal kapcsolatos dokumentum, amelyben a coven szó
felbukkan a skóciai Auldearne-ben 1662-ben lefolytatott boszorkányper jegyzőkönyve. Ez a sokat idézett per
egyébként arról nevezetes, hogy egyetlen vádlottja, Isobel Gowdie saját elhatározásából, önként adta fel
magát, és minden kényszer nélkül tette meg fantasztikus elemekkel bőségesen megtűzdelt részletes
beismerő vallomását. Sir Walter Scott Értekezések a démonológiáról és a boszorkányságról című, 1830-ban
megjelent művében említést tesz a skóciai kastélyok előtt álló covine fáról (Covine tree), amelynek árnyas
lombjai alatt egykor gyűléseket és összejöveteleket tartottak.

A boszorkányság eredete

A boszorkányság eredetéről és mibenlétéről erősen megoszlanak a vélemények. Az egymást kizáró vagy

éppen kiegészítő elméletek egy része elfogadja, más része elutasítja a titkos boszorkány-csoportok egykori
létezését. Íme egy rövid áttekintés arról, miként vélekednek a különböző kutatók, illetve iskolák a
boszorkányságról:
1. Az egyház és az inkvizíció koholmánya. A boszorkányüldözés áldozatai a legtöbb esetben minden ellenük
felhozott vádpontban ártatlanok voltak.
2. Népi hiedelmek, babonák, mágikus elképzelések, szexuális fantáziák és teológiai spekulációk sajátos
keveréke, amely jórészt csak az emberek képzeletében létezett.
3. A feudális rend és az azt támogató egyház ellen lázadó „eretnekek” és „ördögimádók” földalatti mozgalma.
A kultusz követői titkos éjszakai összejöveteleiken féktelen orgiákkal, feketemisékkel és más blaszfémikus
és obszcén rítusokkal fejezték ki szembenállásukat, gyűlöletüket és szabadságvágyukat.
4. Narkotikus növények okozta hallucinációkat tükröző sajátos mitológia.
5. Az őskori Európa samanisztikus termékenységkultuszainak maradványa, középpontjában egy szarvakat
viselő fallikus istennel, illetve az őt megszemélyesítő állatmaszkos varázslóval. Ezt a kultuszt sokáig a
„tündérekkel” azonosított kis termetű őseurópai népesség („az apró nép”) őrizte.
6. Az ősi istennőkultuszok és a hozzájuk kapcsolódó misztériumok továbbélés, vagy legalábbis valamiféle
halvány visszfénye.

Tizenkettő plusz egy

Az az elmélet, hogy a boszorkányság egy őskori termékenységkultusz maradványa, elsősorban Margaret

Murray professzor könyvei révén került be a köztudatba, de ő tette népszerűvé a tizenhárom tagot számláló
titkos boszorkánycsoportok ideáját és a coven elnevezést is.
Margaret Murray nézete szerint a covenek a lehetőségekhez képest mindig tizenhárom tagból, pontosabban
tizenkét követőből és a tizenharmadikból, a szarvakat viselő istent (Cernunnos, Herne, Old Hornie stb.)
megszemélyesítő vezetőből álltak. Ezt illusztrálandó, A boszorkányok istene című könyvében közzétesz egy
középkori fametszetet is, amelyen a szarvaspatás Robin Goodfellow látható, tizenkét követője társaságában,
akik közül tizenegy körülötte táncol, egy pedig a talpalávalót szolgáltatja.
A boszorkányperek idejétől napjainkig többször elhangzott az a vád, hogy a kereszténységgel
szembeforduló boszorkányok a tizenhárom tagú coveneket eredetileg paródiának szánták, hogy ily módon is
gúnyt űzzenek Krisztusból és az őt követő tizenkét apostolból. Sokkal valószínűbb azonban, hogy vele olyan
ősi hagyományt követtek, amelyet szinte valamennyi ókori és középkori európai és földközi-tengeri nép
ismert és gyakorolt valamilyen formában. Minden bizonnyal Jézus is ezt a szent hagyományt tartotta szem
előtt, amikor tizenkét tanítványt gyűjtött maga köré.
A legkorábbról származó archeológiai lelet, amely kapcsolatba hozható ezzel a hagyománnyal, a
spanyolországi Albunol melletti Denevérbarlangban feltárt neolitikus temetkezőhely, ahol tizenkét csontváz
vett körül egy felékszerezett tizenharmadikat. Az aranygyapjú történetében Médeiának tizenkét phaiák
rabszolgalány áll a szolgálatára. Romulusnak, Róma legendás alapítójának tizenkét lictor alkotta az állandó
kíséretét. A dán héroszt, Hrolfot tizenkét farkasbőrös berserk kísérte a csatába. Nagy Károly körül tizenkét
paladin látta el a testőri és apródi teendőket. Sokan úgy tudják, hogy Robin Hood tizenkét vidám cimborával
járta a sherwoodi erdőt. Az Arthur királyról és a Kerekasztal lovagjairól szóló történetek egynémelyike szerint
a Kerekasztal pontosan tizenhárom (12 + 1) emberre volt méretezve.
Azt a ma is jól ismert boszorkánypert, amelyben a tizenhárom emberből álló, archetipikus boszorkánycsoport
először felbukkan, 1324-ben, Írországban folytatták le Dame Alice Kyteler és (állítólagos) bűntársai ellen. A
periratokban tizenkét vádlott, valamint egy emberi alakot öltött démon neve olvasható. Margaret Murray
néhány követője szerint ez a Robert Artisson nevü „démon” lehetett a coven kulcstigurája, az „ördögöt”,
vagyis a szarvakat viselő istent megszemélyesítő álruhás, állatmaszkos férfi.
A covenek napjainkban élik reneszánszukat, de a mai boszorkányok már egyáltalán nem ragaszkodnak a
tizenhárom tagból álló csoportokhoz. Bizonyos tradicionális funkciókat azonban megtartottak. A mai
coveneket rendszerint egy főpapnő (magistra) és egy főpap (magister) irányítja. Ők húzzák meg az
összejövetelek helyszínét megszentelő, és a mágikus szertartások sikerét elősegítő varázskört, s ők
bonyolítják le a hagyományos rítusokat. A főpapnő női segédjét (aki rendszerint a tanítványa is egyben)
hagyományosan maiclennek hívják. Fontos szerepet tölt be a csoportban a summoner (megidéző,
összehívó), aki megszervezi és előkészíti az összejöveteleket. A coven tagjait covenerként emlegetik, a
coven gyülekezőhelyének cavenstead,”“felségterületének” pedig covendom a neve.

„Gyűljetek össze meztelenül”

Nem hagyhatjuk említetlenül azt a tényt, hogy a boszorkányok, akár magányosan, akár csoportosan, egy
coven tagjaiként tevékenykednek, szertartásaik során előnyösnek, fontosnak vagy egyenesen
nélkülözhetetlennek tartják a rituális meztelenséget.
A boszorkányság szimbolikájához, mitológiájához és tényleges gyakorlatához ősidők óta elválaszthatatlanul
hozzákapcsolódik a meztelenség. Az elmúlt évezredek során megszámlálhatatlanul sok olyan kép született,
amelyen meztelen boszorkányok láthatók, amint éppen bekenik testüket a bűvös repülőkenőccsel,
seprűnyélen száguldanak az éjszakában, körtáncot járnak a szabbaton, kuporognak az üst körül vagy
szerelmi mágiát űznek. Dürer, Baldung, Gillot, Goya és Doré metszetein éppúgy találkozhatunk meztelen
boszorkányokkal, mint a romantikus festők képein, középkori kódexek lapjain, ősnyomtatványokon, múlt
századi könyvillusztrációkon, vicclapok rajzain vagy napjaink sajtófotóin. Az egyik legrégibb fennmaradt kép,
amelyen meztelen boszorkányok láthatók, az az ógörög vázafestmény, amely két thesszáliai boszorkányt
ábrázol, amint éppen azon mesterkednek, hogy lehúzzák a Holdat az égről.
A Charles Godfrey Leland által a múlt század végén kiadott Aradia, avagy a boszorkányok evangéliuma
című olasz-angol szöveggyűjteményben - amely közreadója szerint a toscanai boszorkányok ősidők óta
őrzött titkos tanításait tartalmazza - Aradia, az ősboszorkány, a boszorkányok istennője a következő
szavakat intézi követőihez:
“Sarete liberi dana schiavitu!
E cosi diverrete tutti liberi!
Pero uomini e donne
Sarete tetti nudi, per fino.”

(Szabaduljatok fel a rabszolgaság alól!

Legyetek szabadok teljesen!
Ennek jeleként gyűljetek össze meztelenül,
Együtt a férfiak és a nők.)

Ez a szöveg G. B. Gardaser, a boszorkányság újjászületésének elindítója révén csekély változtatásokkal

átkerült a modern boszorkányok szakrális szöveggyűjteményébe, az Árnyak könyvébe (Book of Shadows,
Liber Umbrazum) is: „...meg foglak szabadítani titeket a szolgaságtól, s annak jeleként, hogy igazán
szabadok vagytok, gyűljetek össze meztelenül, s így táncoljatok, daloljatok, ünnepeljetek és
szerelmeskedjetek, s tegyétek mindezt az én dicsőségemre.”
A wicca azon követői, akik ragaszkodnak a rituális meztelenséghez - talán a Dzsina tanait követő meztelen
indiai aszkéták, a digambarák (égbe öltözöttek) elnevezésének mintájára skycladnek, azaz égbe öltözöttnek
nevezik magukat. A skyclad irányzatot követő boszorkányok szerint a meztelenség elősegíti az emberi test
szubtilis energiáinak kiáramlását, s ezáltal hatékonyabbá teszi a mágikus rítusokat, ezenkívül kifejezi a
csoporton belüli egyenlőséget és a boszorkányok minden konvenciótól és hazug álszeméremtől,
képmutatástól mentes, természetes életérzését. Mindehhez néhányan még azt ís hozzáteszik, hogy a
boszorkányok rituális meztelensége tudatos szembehelyezkedés bizonyos patriarchális, egyistenhívő
vallások azon szemléletével, amely a lelket tisztának, a testet pedig tisztátalannak tekinti, és üdvösnek tart
minden olyan törekvést, amely a bűnök eme forrásának elfedésére, elnyomására és sanyargatására irányul.

Tündérhagyomány

Ezek után ismerkedjünk meg a wicca egyik legkülönösebb, legsajátosabb irányzatával, a Faery Traditionnel,
azaz a tündérhagyománnyal.
A Faery Tradition alapja - amint azt a neve is elárulja - a sokfelé még napjainkban is eleven kelta tündérhit.
Az irányzat követői szerint a tündérek nem mások, mint a Föld eredeti urai, akik az erőszakosan terjeszkedő
emberek elől átköltöztek egy láthatatlan, időn és téren túli birodalomba (Faeryland). Az emberek világának
és a tündérek országának határa azonban nem átjárhatatlan. Vannak helyek, ahol a világokat elválasztó fal
igen vékony, sőt egyenesen lyukas. És a tündérek örömmel látják vendégül azokat, akik megtalálják a
hozzájuk vezető utat. Ezenkívül szívesen megosztják hatalmas mágikus tudásukat minden olyan emberrel,
aki valamiféle okkult rokonságban áll velük.
Az ilyem személyt gyakran maguk választják ki a többi ember közül, és ha elég jó tanítványnak bizonyul,
lassan feltárják előtte a tündértudományt (faery lore) és beavatják a lét legrejtettebb titkaiba. (Mindezek az
elképzelések regényes formában megtalálhatók a wicca követők körében nagy népszerűségnek örvendő
Marion Zimmer Brad!ey The House between the Worlds [Világok háza] című fantasy regényében.)

Vidor Anderson beavatása

A Faery Tradition alapítója, az amerikai Victor Anderson a század első évtizedében született New Mexico
államban. Nem sokkal születése után a család Oregonba költözött. Itt történt vele, kilencéves korában, hogy
a környéken csatangolva összetalálkozott egy csapat helyi boszorkánnyal, akik faeryként, azaz tündérként
mutatkoztak be neki. A kis Vidort - akire igen mély benyomást tettek - rövid beszélgetés után a tanítványukká
fogadták.
A tanulóidő letelte után a csoport egyik idősebb hölgytagja egy közelebbről meg nem határozott
szexuálmágikus rítus segítségével egyfajta sámánbeavatásban részesítette. A szabad ég alatt meghúzott
varázskört, amelyben ruha nélkül foglaltak helyet, különféle gyógyfüvekkel, mágikus növényekkel és növényi
eredetű füstölőszerekkel töltött rézüstök vették körül. Andersonnak a beavatási rítus során - úgy, ahogy
annak lennie kell - transzcendentális víziói támadtak. Először az űrben lebegett beavatójával, aki egy
invokáció révén azonossá vált az Istennővel. Azután burjánzó vadonban találta magát, különös; éjszakai
égbolt alatt, amelyen soha nem látott csillagképek ragyogtak, magát a tájat pedig zöldesen fénylő hold
világította meg. Ekkor megjelent előtte a Nagy Istennő párja, a szarvakat viselő isten, aki tagadhatatlan
férfiassága ellenére igen nőies benyomást keltett. Az isten fejét ékesítő hatalmas agancs kékes fényt
árasztott magából. Miután az isteni pár szólt hozzá, véget ért a vízió, és ott találta magát a körben, beavatója
társaságában, aki ezután - meglehetősen prózai módon - megismertette vele a rézüstökben elhelyezett
mágikus növényeket, és megtanította a helyes használatukra. Ezt követően bekente testét egy speciális,
erősítő és védelmet biztosító boszorkánykenőccsel, végül felöltöztek és hazamentek.
Tanítványból mester

Anderson ettől kezdve teljes jogu tagként részt vehetett a helyi boszorkányszervezet minden titkos éjszakai
összejövetelén és közösségi szertartásán. Ezek a boszorkányok már jóval a boszorkányság ötvenes-
hatvanas évekbeli újjászületése előtt arra törekedtek, hogy megőrizzék, folytassák és továbbadják, illetve
hogy kiegészítsék, kifoltozzák és felújítsák az óvilágból átszármazott folklorisztikus-mágikus hagyományokat.
Mestereik leginkább a déli államokból származtak, amelyekben mindig is nagyobb kultusza volt a népi
mágiának és a különféle titkos-tiltott okkult praktikáknak. Legfőbb célkitűzésük a természettel való tökéletes
harmónia megvalósítása, s a természet szellemeivel, az elementálokkal és a tündérekkel való közvetlen
kapcsolat megteremtése és folyamatossá, állandóvá tétele volt. Összejöveteleiken együtt tisztelték az ősi
isteneket, együtt gyakorolták a mágiát s együtt zenéltek, daloltak és táncoltak a csillagos égbolt alatt, a
hegytetőkön, a vizek partján és az erdei tisztásokon gyújtott nagy tüzek körül.
Anderson később feleségül vett egy Cora nevü lányt, aki szintén Délről, Alabamából származott, és jól
ismerte a helyi mágikus népszokásokat. Az ötvenes évek végén G. B. Gardner Witchcraft Today című
könyvének hatására létrehozta élete első önálló covenjét, és néhány tanítványa hathatós közreműködésével
kialakította saját irányzatát, amelyet annak orientációja miatt, s persze az ifjúkori beavatói iránti tiszteletből
Faery Traditionnek nevezett el.
Az ötvenes években Anderson egyszer kénytelen volt közbelépni, amikor fia összeverekedett a szomszéd
sráccal. Ez utóbbi azután hamarosan a család barátja, majd Anderson tanítványa lett, végül pedig Gwydion
Pendderwen néven a Faery Tradition és általában a modern boszorkányság egyik legendás alakjává vált.

„Poéta, liget és király”

„Három felséges van a földön - hangzik el Robert Graves Jézus királyában -; poéta, liget és király.” Gwydion
Pendderwen élete pedig - amint azt majd látni fogjuk - ennek az ősi kelta hármasságnak a jegyében telt el
(és ért) véget.
Gwydion Pendderwen 1946. május 21-én született a kaliforniai Berkeleyben. Tizenhárom éves volt, amikor
kapcsolatba került Victor Andersonnal, aki ettől kezdve majdnem két évtizeden át tanította. Anderson révén
ismerkedett meg a boszorkánysággal, a kelta tündérhittel, a druidáknak tulajdonított tanításokkal, a
samanizmussal, az indián mágiával, a voodooval és a hawaii kahunával. Ifjúkori olvasmányai közül Robert
Graves The White-Goddess (A fehér istennő) című könyve tette rá a legnagyobb hatást. Graves fejtegetései
a Nagy Istennőről mint múzsáról, a költőről pedig mint szent királyról az egész további életét (sőt talán még a
halálát is) meghatározták. Pendderwen és Anderson együtt dolgozták ki a Faery Tradition számos mágikus
rítusát. Ugyancsak együtt alkották meg az irányzat liturgikus szövegeit, valamint a természetszellemekkel és
a tündérekkel való kommunikáció néhány új módszerét.
Pendderwen egyetemi évei alatt csatlakozott a Society for Creative Anachronism (Alkotó Anakronizmus
Társasága) elnevezésű országos szervezethez, amely egyfajta mitizált középkor életre keltését tűzte ki célul.
A társaság rendszeresen megrendezett korhű összejövetelein a „Nyugati Királyság” udvari bárdjaként vett
részt. Ilyenkor általában a középkori trubadúrköltők és walesi bárdok dalait idéző saját szerzeményeit adta
elő lant és hárfa kísérettel. Ugyancsak egyetemi évei alatt kezdett el érdeklődni a színjátszás iránt. Mivel a
modern színház kimondottan taszította, az egyetem amatőr színtársulatának rendezőjeként elsősorban az
ősi szakrális-rituális dráma, a dromenon színrevitelével próbálkozott.
A kelta kultúra, a druidák és a bárdok iránti rajongása arra ösztönözték, hogy elsajátítsa a welsh (walesi)
nyelvet. A tanulás intenzívebbé tétele végett hamarosan aktív levezésbe kezdett egy Deri ap Arthur
nevezetű, hasonló érdeklődésű walesi egyetemistával, akivel később személyesen is megismerkedett.
1970-ben a Faery Tradition egy másik beavatottjával, Alison Harlowval megalapította a Nemeton nevü
szervezetet. (A welsh nemeton szó azt a szent ligetet jelöli, amely a régi kelták szabadtéri templomául, a
druidák és a bárdok gyülekezőhelyéül szolgált.) A Nemeton, amely a hetvenes években jelentős szerepet
játszott az amerikai neopogány és wicca szubkultúrában, 1978-ban beleolvadt a Church of All Worlds
(Minden Világok Egyháza) nevü neopogány szervezetbe, és azóta annak kiadóvállalataként működik. 1972-
ben a Nemeton égisze alatt jelent meg Pendderwen első nagylemeze, a Songs of the Old Religion (Az ősi hit
dalai), amelyen az év nyolc boszorkányünnepének (szabbat) énekei és a Nagy Istennőhöz írt szerelmes
dalok találhatók. 1974-ben Pendderwen és Harlow Nemeton címmel elindított egy neopogány magazint,
amely azonban a harmadik szám után megszűnt.

A Nagy Istennő kiválasztottja

Pendderven a hetvenes évek derekán hosszabb utazást tett a Brit-szigeteken. Ekkor találkozott először
walesi levelezőpartnerével és vette fel a kapcsolatot a modern boszorkányság számos ismert angliai
képviselőjével, köztük Alex Sandersszel és Stewart Farrarrel. Walesben részt vett az Eistedffodd nevü,
évente megrendezésre kerülő hagyományos bárdfesztiválon, ahol a tradicionális welsh zene, költészet és
színjátszás művelői lépnek színre és mérik össze tehetségüket. Írországban eltöltött egy éjszakát a sziget
egykor legszentebb helyén, a mágikus erejű Tara-dombon, ahol legfélelmetesebb formájában megjelent
előtte Morrigan, az ősi ír hadistennő, és megerősítette abban a hitében, hogy ő a Nagy Istennő kiválasztott
poétája, egyfajta szent király.
Az Egyesült Államokba visszatérve Pendderwen remeteéletbe kezdett. Egy távoli, magányosan álló erdei
lakba költözött, amelybe még a villany sem volt bevezetve. Egyetlen társa a macskája volt. Éveken át
szőnyegszövéssel, kertészkedéssel és dalok írásával töltötte az idejét. Ekkortájt kezdte magát azonosítani a
középkori angol folklór „zöld emberével”, illetve a középkori kelta legendák „zöld lovagjával”, az erdők, a
mezők és a vadon élő állatok védőszellemével, a Nagy Istennő párjának egyik kései aspektusával, akinek
legismertebb inkarnációja Robin Hood volt. Ezzel összhangban fogott bele erdőtelepítési programjába,
amely Forever Forests (örök erdők) néven hamarosan országos mozgalommá terebélyesedett.
1980-ban felhagyott a remeteélettel, és az elmúlt években írt dalaival koncertkörútra indult. A koncertek
bevételét jórészt a fásítási program és néhány országos neopogány találkozó szponzorálására fordította.
Ekkoriban gyakran vett részt különféle környezetvédelmi akciókban, és egyszer-kétszer a letartóztatást sem
úszta meg.
1982-ben, egy autóbalesetben vesztette életét; vagyis aránylag fiatalon, erőszakos halált halt, úgy, ahogy az
az ősi időkben a Nagy Istennő kiválasztottaival, jegyeseivel, a szent királyokkal általában történni szokott.
(Erre persze bárki azt mondhatja, hogy sokan halnak meg aránylag fiatalon autóbaleset következtében,
mégsem tartjuk őket a Nagy Istennő kiválasztottainak, amire csak azt válaszolhatjuk, hát persze hogy nem,
hiszen ők sem tartották annak magukat.)

Tündérekkel táncolók

Napjainkban a Faery Tradition legismertebb képviselője és legaktívabb népszerűsítője kétségkívül az

amerikai Francesca Dubie, aki szintén sokat köszönhet Andersonnak. Dubie egyetemi évei alatt ismerkedett
meg a samanizmussal, és hét esztendőt töltött el azzal, hogy professzionális kelta sámánná képezze magát.
1986-ban, San Franciscóban megalapította a Harmadik Út nevü ezoterikus iskolát, ahol a belső transzfor-
máció és a transzcendencia meghódításának azon módszereivel ismerkedhetnek meg a hallgatók, amelyek
a pogány (azaz nem keresztény) természetvallásokon, a samanizmuson, a kelta tündérhiten és a
boszorkányhagyományon alapulnak.

Dubie saját elmondása szerint egészen fiatalon - amikor még szinte semmit sem tudott a tündérhitről -, egy
jövendőmondótól tudta meg, hogy élete fő feladata a tündérek mágiájának terjesztése lesz. A jöven dőmondó
elmondta neki, hogy az egyik előző életében félig ember, félig tündér volt, s hogy ez feljogosítja arra, hogy
közvetítsen a tündérek és az emberek világa között, s hogy megismertesse a tündérek mágiáját
mindazokkal, akik arra érdemesek. Dubie szerint azokból lesznek az igazi, autentikus sámánok,
boszorkányok és mágusok, akiknek némi tündérvér is csörgedezik az ereikben.
A tündérek mágiája egyfajta költészet, de nem a papírra írt betűk és szavak költészete, hanem élő, lélegző
költészet, a rítusok és a táncok, a színek és a hangok, a zene és a fény költészete. Ez a mágia és ez a
költészet a Nagy Istennőtől, az igazi Múzsától ered, s közös birtoka mindazoknak, akiket az Istennő
megérintett, akiket megcsókolt, akik érezték az ölelését, akik tőle kapják az álmaikat, akik reggelenként vele
ébrednek, akik állandóan érzik a jelenlétét, akiknek Ő vigyázza a lépteit, akik számára ő nem csupán egy
képzeletbeli lény, hanem érzékelhető valóság.

A varázscsomó

A mai boszorkányok által alkalmazott mágikus módszerek és eljárások között sok olyannal találkozhatunk,
amelynek gyökerei a távoli múltból erednek, s amely a világ szinte minden részén megtalálható valamilyen
formában. Ezek egyike a csomókötés segítségével történő varázslás.
A csomókötés és/vagy kioldás a boszorkányság, illetve a népi mágia egyik legősibb és legelterjedtebb
módszere. Művelői a csomó megkötésével valaminek a megakadályozását, megragadását, birtokbavételét,
kioldásával pedig elengedését, felszabadítását próbálták meg elősegíteni. A csomókkal való manipulálás
egykor olyan szorosan hozzátartozott a mágiához, hogy egy XII. századi teológus a következő szavakkal
definiálta a „fekete művészetet”: “A démonok megidézésének és a zsinórok megcsomózásának kárhozatba
taszító mestersége.”
Az ókori Egyiptomban és az archaikus Görögországban a csomókötés elsősorban a termékenységi és a
szerelmi mágiában került alkalmazásra. A fáraók korának egyik legnépszerűbb amulettje a tjet, ismertebb
nevén az Ízisz-csomó volt. Általában nők viselték, akik főleg a menstruációs fájdalmak enyhítését és a
különféle női betegségek gyógyítását várták tőle. De minthogy Íziszt tartották az egyiptomi panteon
leghatalmasabb varázslónőjének, a róla elnevezett varázscsomót a mágikus támadások elhárítására is
alkalmazták. Az élőket mindenekelőtt a szemmel veréstől és a rontás egyéb formáitól védte, a halottakat
pedig az alvilági szörnyek pusztító hatalmától.
Kínában és Tibetben egyaránt népszerű mágikus jelkép, illetve talizmán a végtelen csomó. A „hosszú élet
csomójá”-nak nevezett, de „szerencsecsomóként” is emlegetett ábra kínai neve pan-zhang, ami hosszú
zsinórt, hosszú tekercset jelent. A végtelen csomó egyike a buddhizmus nyolc legszentebb szimbólumának.
Indiában viszont Visnu ősi jelképei között fedezhetjük fel. Egy hindu elképzelés szerint a mágikus célzattal
történő csomókötést Visnu alkalmazta először. A nyugati ezoterikus tradíció egyik legismertebb jelképére, a
pentagrammára esetenként szintén alkalmazzák a végtelen csomó elnevezést.

A ligatúra

A római mágusok és boszorkányok körében szintén népszerű volt a csomókötéssel, illetve kioldással történő
varázslás. A birodalom területén sokan meg voltak győződve arról, hogy ha egy rosszindulatú varázsló
három csomót köt egy háromszínű zsinórra a megfelelő varázsszavak kíséretében, amikor az ifjú pár
kimondja a boldogító igent, az újdonsült férj képtelen lesz a házaséletre. Ez a ligatúrának, azaz
megkötésnek nevezett módszer, illetve a benne való hit az egész középkor során eleven maradt. A
boszorkányságban jártas, hűtlenül elhagyott vagy egyszerűen csak hoppon maradt nők előszeretettel
alkalmazták a ligatúrának azt a válfaját, amelyben a zsinórt az esküvő alatt egy frissen leölt állat
hímvesszője köré kellett hurkolni. Az angol boszorkányok a következő (lefordíthatatlan) varázsigét
mormolták a csomó megkötésekor: „Far si far, far far fay u, far four na forty Kay a Mack straik it, a pain four
hun ereig wel Mack smeoran bun bagie.” Franciaországban aiguilette néven emlegették a megkötést. A
francia boszorkányok a csomó megkötésével egy időben pénzdarabot ejtettek a földre. Annak eltűnése azt
jelentette, hogy az ördög hozzájárult a varázslat sikeréhez. A középkori Franciaországban annyira úrrá lett
az embereken a megkötéstől való félelem, hogy volt idő, amikor például Languedocban a házasságok
kilencven százalékát titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával kötötték.
A csomókötéssel történő varázslás olyan szorosan összefonódott a boszorkánysággal, hogy a
boszorkányperek (jórészt ártatlan) vádlottjait - legalábbis Magyarországon - gyakran ligantes, azaz
„megkötő” néven emlegették.

Gyilkos csomók, gyógyító csomók

A hírhedt XVII. századi francia „boszorkányvadász”, Jean Bodin, egy általa máglyára küldött poitiers-i
boszorkány vallomására hivatkozva azt állítja, hogy a varázslók és a boszorkányok legalább ötvenféle
módját ismerik a megkötésnek. A csomókötéssel történő rontás legfélelmetesebb eszköze a
boszorkánylétrának is nevezett „műtárgy”, amely nem más, mint egy kilenc csomóval ellátott zsinór. A rontó
beleköti a csomókba minden gyűlöletét és ártó szándékát, majd a zsinórt elrejti az áldozat közvetlen
közelében (ha lehetősége van rá, az ágyába vagy az ágya alá teszi). A gyilkos csomók rövid időn belül
„megfojtják” az áldozatot, hacsak fel nem fedezik és ki nem oldozzák a zsinórt.
A csomók segítségével történő varázslást Európa egyes vidékein az időjárás befolyásolására is alkalmasnak
tartották. Olaus Magnus Historia de gentibus septentrionalibus (1555) című könyvében említést tesz azokról
az északi mágusokról, akik három csomóval ellátott köteleket adnak el a tengerészeknek. A kötelekhez
mellékelt (szóbeli) használati utasítás szerint az első csomó kioldása enyhe szellőt, a másodiké erős szelet,
a harmadiké pedig tomboló vihart eredményez.
A csomómágia a világ szinte minden részén megtalálható valamilyen formában. Egy arab legenda szerint
Mohamed prófétát ellenségei egy mély kútba rejtett, tizenegy csomóval ellátott zsinór segítségével próbálták
eltenni láb alól. Gábriel arkangyal azonban felhozta a zsinórt a kútból, Mohamed pedig elmondta felette a
Korán tizenegy versét, miáltal a csomók maguktól kioldódtak, és a rontás visszaszállt azokra, akiktől eredt.
Az afrikai varázslók a mágikus csomó megkötése pillanatában kimondják ellenségük nevét, miáltal hatalmat
nyernek felette. Az ír parasztok csomókkal ellátott kötetet húznak át a beteg tehén hátán. Ha a kötél simán
átcsúszik, az állat hamarosan felépül, ha akadozik, nincs sok remény a gyógyulására.
A modern boszorkányok elsősorban emberek gyógyítására használják a csomókkal ellátott zsinórt. A
csomók ebben az esetben a betegségnek felelnek meg, kioldásuk pedig az egészség helyreállítását hivatott
elősegíteni. A csomókötést ezenkívül az akaraterő fókuszálására és a vágyak beteljesülésének, célok
elérésének előmozdítására is alkalmasnak tartják. A boszorkány kilenc csomót köt egy zsinórra, miközben
kívánságteljesítő varázsigéket mormol, illetve varázsénekeket kántál és az elérendő célra koncentrál. A
megkötött csomókra úgy tekint, mint akaraterejének, illetve mágikus hatalmának célirányos
koncentrátumaira. Ezt követően minden nap kibont egy csomót, miáltal aktiválja, és útjára bocsátja a
megkötött akaratenergiát, amely végül hozzásegíti célja eléréséhez, vágya beteljesüléséhez.

Lilith, a boszorkányok istennője

Végezetül ismerkedjünk meg napjaink egyik népszerű boszorkányistennőjével, a jogaiba éppen csak
visszahelyezett Lilithtel, aki az elmúlt két-két és fél évezred folyamán rosszindulatú női démonként, éjszakai
kísértőként tengette az életét a héber mitológia, illetve a zsidó folklór peremvidékén.
Napjaink neopogány boszorkányai Lilithet azonosnak tekintik az őskori és őkori Európa és Közel-Kelet Nagy
Istennőjével, vagy legalábbis annak harmadik aspektusával, a fogyó hold alvilági banyaistennőjével.
A Nagy Istennővel, azaz az istennőhármasság (szűz-anya-banya) teljességével való azonosítás alapja - az
intuitív felismerésen túl - az a kvázi tudományos feltételezés, amelyről Robert Graves is említést tesz a
Raphael Pataival közösen írt Héber mítoszok bevezetőjében: „Lilithet, Éva elődjét teljesen kiszorították a
Bibliából; csupán Ézsaiás említi; azt mondja róla, hogy elhagyatott romok közt lakik. A midrás-
elbeszélésekből ítélve, amelyek Lilith szexuális kicsapongásait emlegetik, arra lehet következtetni, hogy
termékenységistennő volt. Lillake néven egy sumer vallásos szövegben (Gilgames és a fűzfa) is előfordul.”
Lilith és a Nagy Istennő harmadik aspektusának, a fogyó hold boszorkányistennőjének azonosítását
leginkább Lilith későbbi pályafutása indokolja. Ez utóbbi azonosítás révén egyébként Lilith a modern
sátánizmus és a sötét erőket segítségül hívó, illetve azokkal együttműködő más kortárs ezoterikus
irányzatok igényesebb követőinek körében is szert tett némi népszerűségre. Tudomásunk van például egy
Lilith barlangja (Grotto of Lilith) nevü kaliforniai székhelyű csoportosulásról, amelyet mindkét nembeli
sátánisták és fekete boszorkányok alapítottak, valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Ennek a
csoportnak volt a főpapnője az a Lilith Sinclair, aki később a Sátán Egyházából (Church of Satan) kivált
Michael A. Aquino oldalán megalapította a még ma is működő Széth Temploma (Temple of Seth) nevü
sátánista gyülekezetet.

Ádám első felesége

Az apokrif héber hagyomány szerint Ádám első felesége nem Éva, hanem Lilith volt. A Teremtő ugyanúgy
alkotta meg, mint Ádámot, de tiszta por, illetve agyag helyett trágyát és iszapot használt (vagy éppen
ellenkezőleg, ugyanazt az „égi tüzet” amelyből az angyalokat is létrehozta). Az első emberpár azonban
sehogyan sem fért össze, mivel Ádám, mint az elsőként megteremtett ember, ura és parancsolója akart lenni
Lilithnek, aki viszont nem volt hajlandó az alázatos, engedelmes feleség szerepét eljátszani. (Mindebből
többen arra következtetnek, hogy Lilith alakját a Nagy Istennőt tisztelő kánaánita asszonyokról mintázták a
korabeli szerzők.) Lilith végül már abba sem egyezett bele, hogy a közösülés során alul helyezkedjen el, és
amikor Adám erőszakkal próbálta magáévá tenni, kimondta a Teremtő egyik titkos, mágikus erejű nevét, a
levegőbe emelkedett és elszállt. Ádám ekkor az Úr elé járult, és elpanaszolta neki, hogy elhagyta a felesége,
akivel egyébként egy cseppet sem volt megelégedve. A teremtő megbízott három angyalt, hogy kutassák fel
az engedetlen Lilithet. Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof végül a Vörös-tenger partján találtak rá, ahol
addigra már számtalan démonnal közösült (kipróbálva minden neki tetsző pozitúrát) és folyamatosan szülte
az apró, láthatatlan démonfiókákat (lilim).
Miután Lilith nem volt hajlandó visszatérni Ádámhoz, az angyalok megátkozták, hogy démoncsemetéi közül
naponta száz pusztuljon el. Lilith erre megfogadta, hogy bosszúból a leendő emberiség ellen for dul, és egy
újszülött sem lesz tőle biztonságban, de üldözni fogja a gyermekágyas asszonyokat és az érett férfiakat is.
Egy másik elbeszélés szerint viszont Lilith egyenesen az Úrtól kapta a felhatalmazást arra, hogy belátása
szerint döntsön az újszülöttek sorsáról, a fiukéról körülmetélésükig, azaz életük nyolcadik napjáig, a
lányokéról pedig a születésüktől számított huszadik napig.

Halhatatlan „nőstényördög”

A kabbala legfontosabb alapműve, a Zohar szerint Lilith - aki paradox módon megtarthatta halhatatlanságát,
mivel jóval a bűnbeesés előtt elhagyta Ádámot - később a démonok fejedelmének, Szamáélnek lett a
felesége, és mind a mai napig szüli neki a démonfiókákat. Hasonló véleményen vannak az iszlám
démonológusok, akik a Sátán feleségének és a dzsinnek elapadhatatlan termékenységű szülőanyjának
tartják.
Lilith halhatatlanságát mi sem bizonyítja ékesebben, mint az hogy Goethe Faustjában is felbukkan, fiatalon,
csábítóan, a boszorkányszombat illusztris vendégeként:
„FAUST: Az ott ki?
MEPHISTO: Nézd meg jól, s figyelj nevére. Lilith.
FAUST: Ki?
MEPHISTO: Ádám első felesége.
Vigyázz, mert megbűvöl aranyhajával,
E földnek semmi kincse nem rokon
Vele, s az ifjú, kit beléje fon,
Hálóját egyhamar nem tépi átal.”

(Sárközi György fordítása)

Ézsaiás próféta szerint (4,14-15) a bagolyszerű Lilith az edomi sivatag ősí romvárosaiban tanyázik, különféle
tisztátalan állatoktól és az éjszaka lényeitől körülvéve.

„Kifelé Lilith”

Az idők során több olyan mágikus módszert is kidolgoztak, amely védelmet biztosít Lilith gyilkos dühe ellen.
A zsidók egykor varázskört húztak a szülő nő ágya köré, vagy faszénnel kört rajzoltak a szülőszoba falára,
benne a következő szöveggel: „Ádám és Éva. Kifelé Lilithl” Az ajtóra pedig felírták a Lilithet üldöző és
megátkozó három angyal nevét.
A zsidó folklór szerint, ha az újszülött nevet álmában, gyanítható, hogy az óvintézkedések dacára Lilith
valahogy mégiscsak a közelébe férkőzött, és éppen álnokul simogatja. Ilyenkor mutatóujjal gyengéden rá
kell ütni a csecsemő ajkára, amitől Lilith eltávozik.
Egy népszerű kelet-európai ráolvasás elmondja, hogy egy bizonyos bibliai próféta vándorútja során
találkozik egy boszorkánnyal, akiről gyanítható, hogy Lilithel azonos, és aki gyermekágyas asszonyok
megrontásával tölti az idejét. A próféta kényszeríti, hogy árulja el mind a kilenc nevét, és megesketi, hogy
azokban a házakban, ahol meglátja felírva mind a kilencet, nem bántja sem az anyát, sem az újszülöttet. A
felsorolt nevek között található a héber-arámi eredetű, 'pirosság', 'pír' jelentésű Odem és az 'anyaméh'
jelentésű Batna, a görög eredetű, 'alaktalan', 'formátlan' jelentésű Amorfo és az ókori szír szövegekből
származó 'gyermekét megfojtó anya'.

A madárlábú istennő és a szőrös lábú királynő

A zsidó népi etimológia Lilith nevét a lajim ('éjszaka') szóból származtatja, napjaink mitográfusai viszont úgy
gondolják, hogy az akkád-babiloni lila, liht. lilitu ('gonosz szellem', 'szél-démon', 'női démon') kifejezésekre
vezethető vissza.
A legkorábbi névváltozattal egy kb. 4000 éves ékírásos sumer agyagtáblán találkozhatunk. Az Ur romjai
közül előkerült táblán, amelyen Gilgames és a fűzfa története olvasható, szerepel egy Lillake nevü női
démon, aki egy fűzfa törzsében tanyázik. Ily módon tehát Lilith az életadó faistennőkkel, a Nagy Istennő
kedvelt archaikus megjelenési formáival is kapcsolatba hozható.
Azt a meztelen, madárlábú, szárnyas nőalakot, amely egy másik, ugyancsak 4000 évesre becsült
mezopotámiai agyagtáblán látható, a legtöbb kutató szintén Lilithtel azonosítja. A madárlábú istennő, illetve
női démon alakjával egyébként számos nép mitológiájában találkozhatunk, gondoljunk csak a görög
mitológia madárlábú szirénjeire, vagy a középkori Franciaország La Reine Pedauque néven emlegetett
„madárlábú királynőjére”.
A madárláb a zsidó folklórban idővel szőrös lábbá alakult át, így válik érthetővé az a történet, amelyben
Salamon király Lilithet véli felismerni becses vendégében, Sába szépséges királynőjében, amikor éjszakai
együttlétük során felfedezi, hogy a hölgynek szőrös a lába. Sába királynőjének Lilithtel való azonosítására
egyébként nem ez az egyetlen példa. Jób könyvnek arámi változatában a Sába (királynője) megnevezés
helyett a „Lilith, Zmargad királynője” olvasható. A középkorból ered és több változatban is fennmaradt az a
történet, amelyben Lilith Sába királynőjének alakját magára öltve csábít el egy wormsi zsidót.

A sötét istennő

Lilith a középkori keresztény démonológiában egyike lett azon succubus, helyesebben succuba nevezetű női
démonoknak, akik az egyedül alvó, magányos férfiak elcsábítására specializálták magukat. A férfiakra
vadászó, éjszakai csábítóként megjelenő Lilithre egyébként már a Talmud is felhívja a figyelmet: „Érett férfi
ne aludjon egyedül a házban, mert ha így tesz, számíthat rá, hogy Lilith elcsábítja,” (Az ilyen és hasonló
elképzeléseken alapul az a nem túl magasröptű modern elmélet, amely Lilithet, illetve a succubákat az
éjszakai magömlés megszemélyesítéseiként értelmezi.)
A IV. században élt Szent Jeromos Lilithet a görög mitológia, illetve folklór hasonló karakterű,
gyermekgyilkos, férfifaló éjszakai kísértőjével, a lamiával azonosítja. A lamiákról - akiket empuszai
('kényszerítők') és mormolükeiai ('farkasijesztők') néven is emlegettek szintén azt tartották, hogy elcsábítják
a magányosan alvó férfiakat, és kiszívják a vérüket, illetve az életerejüket. Bár általában többes számban
beszéltek róluk, és úgy emlegették őket mint Hekaté boszorkányistennő gyermekeit, a görög mitológiában
eredetileg csak egy Lamia volt, akiről Robert Graves a következőket írja A görög mítoszokban:
„Bélosznak volt egy gyönyörű leánya, Larnia. Líbiában uralkodott, s Zeusz - viszonzásul kegyeiért - páratlan
képességgel ajándékozta meg: tetszése szerint kivehette és visszatehette a szemét. Lamia több gyermeket
szült Zeusznak, Héra azonban féltékenységi rohamában - Szkülla kivételével - valamennyit megölte. Lamia
bosszúból mások gyermekeit ölte meg, és általában olyan kegyetlenül viselkedett, hogy ijesztő maszkká
változott az arca.
Később beállt az Enpuszák közé, fiatalemberekkel hált együtt, és álmukban kiszívta a vérüket. [...]
Lamia a líbiai Neith, a szerelem és a harc istennője volt, akit Anathának és Athénének is neveztek. Kultuszát
az akhájok megszüntették, s a végén - akárcsak az arkadiai Alphitóból - belőle is mumus lett, s a
gyermekeket ijeszgették vele. Neve, a Lamia, valószínűleg a laimosz ('torok') szóból származó lamürosz
('falánk') jelzővel rokon, amely nőkre alkalmazva 'kéjsóvár'-t jelent. Rút arca nem volt más, mint az az ijesztő
Gorgóálarc, amelyet papnői viseltek gyermekáldozattal egybekötött misztériumszertartásaik során. Lamia
kivehető és visszatehető szemének motívuma talán az istennő egyik képére vezethető vissza, amelyen egy
héroszt éppen a természetfeletti látás képességével ruház fel, azaz átnyújt neki egy szemet. Az Empúszák
nőnemű erotikus lidércek voltak.” (A kivehető szem motívumának Graves-féle értelmezése egyébként
tökéletes összhangban van azzal a ténnyel, hogy a "sötét” [tantrikus] istennőknek a világ számos archaikus-
tradicionális kultúrájában beavatási funkciókat tulajdonítottak, illetve tulajdonítanak.)
Ismeretes egy hellenisztikus dombormű, amely egy meztelen lamiát ábrázol, amint éppen meglovagol egy
hanyat fekvő férfit. Lilith görög megfelelője tehát ugyancsak a felső testhelyzetet kedveli, mint ahogy ezt
kedvelték - legalábbis Apuleius szerint - Hekaté thesszáliai boszorkányai is. Ez és számos egyéb közös
vonás annak a merésznek tűnő, de valójában kézenfekvő feltételezésnek a kimondására ösztönöz,
miszerint, ha a körülmények annak idején lehetővé tették vo!na egy tényleges és autentikus nyugati tantrikus
kultusz kibontakozását, annak panteonjában Lilith és a többi, éjszakai kísértővé degradálódott „sötét” istennő
bizonyára központi helyet kapott volna. (Napjainkban mellesleg éppen egy ilyen nyugati tantrikus kultusz
kialakulásának lehetünk tanúi.)

XI. fejezet

A macumba

Az elmúlt századok során Latin-Amerikába hurcolt fekete rabszolgák és leszármazottaik köréten alakultak ki
azok a sajátos keverékvallások, illetve mágikus-eksztatikus kultuszok, amelyekben jórészt a nyugat-afrikai
mitológia, varázslás és szellemhit ötvöződik a katolicizmussal, a hagyományos európai okkultizmussal és a
XIX. századi spiritizmussal, valamint a helyi indián hitvilággal és a teozófia által favorizált, divatba hozott
indiai (hindu és buddhista) metafizikai tanítások bizonyos elemeivel.
Különösen a karibi térségben és Dél-Amerika atlanti-óceáni partvidékén népszerűk azok az egzotikus, hibrid
kultuszok, amelyeknek közös jellemzője a keresztény szentekkel azonosított afrikai istenek tisztelete, az
eksztázist előidéző rituális zene és tánc, a szellemek általi időleges megszállottság és a mágia. A három
legismertebb ilyen karakterű afroamerikai kultusz a voodoo, a santeria és a macumba. A voodoo elsősorban
a francia, a santeria a spanyol, a macumba pedig a portugál nyelvterületen honos. A továbbiakban ez
utóbbiról, a Brazíliában népszerű macumbáról mondunk el néhány alapvető tudnivalót és érdekességet.

Afrikai istenek Amerikában

Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy a macumba kifejezés nem konkrét vallási irányzatot, illetve kultuszt
jelöl, hanem általános elnevezése, összefoglaló neve az afro-brazil mágikus-spirituális szinkretizmus
különböző megnyilvánulásainak, amelyek közül most csak a három legjelentősebbel; a candombléval, vagyis
az afrikai eredetű istenek kultuszának egy aránylag tiszta formájával; az umbandával, a Kardecféle
spiritizmus egy sajátos, helyi változatával; valamint a quimbarrdával, azaz a fekete mágiával foglalkozunk. A
kevésbé jelentős irányzatokról, mint amilyen a xango, a palo magombe, a catimbo vagy a batuque, most
csak e felsorolás erejéig ejtünk szót.
A XVI. század közepétől a XIX. század közepéig a portugálok több millió fekete rabszolgát szállítottak át az
Atlanti óceánon Nyugat-Afrikából Brazíliába. A rabszolgákat annak rendje és módja szerint megkeresztelték,
a lelki üdvösségükre való szokásos álszent hivatkozással, valójában persze azért, hogy spirituális
gyökereiktől elszakítva még kiszolgáltatottabbak és még kezelhetőbbek legyenek. Az erőszakkal rájuk
kényszerített kereszténység azonban az eltelt évszázadok dacára sem lett több egy rikító színekkel kifestett,
vékony és áttetsző paravánnál, amely mögött ma is elevenen él az afrikai istenek tisztelete és az ősök
pogány mágiája.

A candomblé és az orixák
A legtradicionálisabb, vagyis a legtöbb ősi, autentikus afrikai elemet tartalmazó afro-brazil kultusz a
candomblé. A kultusz elnevezése a fekete rabszolgák hagyományőrző táncos összejöveteleit jelölő
candombé szóból ered. Ezeken a féktelen, pogány mágikus-rituális táncesteken a korabeli híradások szerint
időnként több fehér arcot lehetett látni, mint feketét. Zacharias Wagner XVII. századi holland utazó beszámo-
lója szerint „A rabszolgák hat, keményen átdolgozott nap után vasárnap kimenőt kapnak. Ilyenkor
összegyűlnek egy erre kijelölt helyen, ahol egész nap táncolnak a dobok hangjára, isszák a garapát és addig
ugrálnak, amíg végül már nem ismerik fel egymást.” Kortársa, Gregorio de Mattos pedig azt írja, hogy sok
portugál is látogatja ezeket a „bálványimádó” összejöveteleket, ahol együtt táncolnak a feketékkel. „Ezek a
táncok csakis az ördög művei lehetnek, mivel egyedül ő képes ilyen (tömeges) eksztázist előidézni.”
Az első ismert terreirót, azaz candomblé-szentélyt a múlt század harmincas éveiben hozta létre Salvador da
Bahía de Todos os Santosban, Brazília akkori fővárosában három felszabadított rabszolganő, akik a
„szentek szülőanyjai” megtisztelő címen vonultak be a candomblé mitológiájába. Ebben a mitológiában
azonban nem a legendás ősök és a halhatatlan hősök játsszák a főszerepet, hanem az orixák, a keresztény
szentekkel azonosított nyugat-afrikai, főleg joruba (eredetű) istenek. Az orixák-hasonlóan a voodoo loáihoz
előszeretettel lovagolják meg, azaz veszik birtokba híveiket a tiszteletükre rendezett mágikus-eksztatikus
közösségi szertartások során. A megszállott hívő bizonyos megnyilvánulásaiból mindig pontosan lehet tudni,
hogy éppen melyik orixa vette birtokba. Gyakran megesik, hogy az orixák az általuk megszállt személyt - aki
utólag rendszerint semmire sem emlékszik - ideiglenesen felruházzák a gyógyítás és a jövőbelátás
képességével.

Az afro-brazil panteon

A candomblé szertartásokon leggyakrabban megnyilvánuló, tehát a legnagyobb tiszteletnek örvendő,

legnépszerűbb, leghatalmasabb, vagy éppen legrettegettebb orixák a következők:
EXU: az ajtóőr, az utak megnyitója. Ő a nagy bajkeverő, az örök vándor, az istenek hírvivője, ezért sokan a
candomblé Hermész-Mercuriusaként emlegetik. A rítusok során mindig őt idézik meg először, mert ő nyitja
meg a kapukat a többi orixa előtt, lehetővé téve ezzel, hogy birtokba vegyék az erre alkalmas táncosokat.
Exu az ajogunnak nevezett „erők” segítségével ellenőrzi, illetve irányítja az emberek világát. Ezek az erők
egyenlő arányban vannak jelen az ember sorsát meghatározó ellentétpárokban; a szerelemben és a
gyűlöletben, a vidámságban és a szomorúságban, a nyereségben és a veszteségben, a békében és a
háborúban stb. Az általa megszállt emberek imádják a fűszeres ételeket és az erős italokat, szinte megállás
nélkül dohányoznak és beszélnek, rikítóan tarka ruhákat öltenek magukra, és egyértelműen kifejezésre
juttatják felfokozott nemi étvágyukat. Exut, akit gyakran emlegetnek többes számban (exus), hol Jézussal
azonosítják, hol Luciferrel, hol Szent Péterrel, hol pedig Szent Benedekkel.
YEMANJA: a legnépszerűbb afro-brazil istennő. Neve az anya és a hal jelentésű joruba szavakból tevődik
össze, ezért általában „halak anyjaként” fordítják. Ő a vizek úrnője, a tengerek királynője, „ősanyánk, az
óceán”. Ő az élet szülőanyja és a nagy befogadó. Ő a dédelgető anyai szeretet istennője, de tud vad,
haragos, féktelen és pusztító is lenni. Legnagyobb ünnepén, a január elsejére virradó éjszakán, fehérbe és
kékbe öltözött papnői és hívei gyertyák és mécsesek ezreit gyújtják meg a tiszteletére végig a tengerparton,
különösen a Rio de Janeiró-i Copacabanán. Yemanját az ég királynőjeként vagy a „Tenger Csillaga ként”
(Stella Maris) tisztelt Szűz Máriával azonosítják. Mivel Yemanja a vizeket felduzzasztó Hold istennője is,
különösen azok a Mária-ábrázolások állnak hozzá közel, amelyeken a Szűzanya egy holdsarlón áll.
OGUN: a harcosok és a kovácsok, a vér, a tűz, az erő és a vas istene. Hirtelen haragú, vérbő orixa, akit nem
nagyon érdekel más, mint a nők, a bor, a csillogó fegyverek, a háború és a vadászat. Legfőbb jel képe a kés.
Egy közkeletű elképzelés szerint a különféle vágó és szúró fegyverek, illetve eszközök ragyogó pengéi Ogun
mindent látó szemeivel azonosak. Annak idején a jorubák, ha Ogun nevére esküdtek, nyelvükkel
megérintették egy vasfegyver élét.
OXUM: Yemanja lánya, Ogun nővére, a csábító nőiesség, a szerelem, a szexualitás, a szépség, a divat, a
luxus és a kényelem úrnője. Az érzéki örömök és a nem túl mély érzelmek határozzák meg életét, és ez
jellemzi „gyermekeit” is, vagyis azokat (a nőket), akik tartósan a hatása alá kerülnek. Legfőbb jelképe a
tükör.
OBATALA: a „fehérbe öltözött király”, az ég ura, a béke, a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a
megelégedettség és a józanság istene, az ember megformálója. Obatala azon kevés orixák egyike, akik nem
fogyasztanak alkoholt. Mivel az ember teremtése idején egyszer mélyen a pohár fenekére nézett, és egy
egész sor torz alakot mintázott meg s keltett életre, megfogadta, hogy soha többé nem iszik részegítő
italokat. A fenti történet miatt Brazíliában Obatalát tartják a testi fogyatékosok védőszentjének.
ORISA OKO: a föld, a földművelés és a földművesek fallikus alakban ábrázolt istene. Ő termékenyíti meg a
földeket és teszi lehetővé a bő termést. Jelképe a jogar és a furulya. Szolgái a méhek.
XANGO: a villámlás és a mennydörgés, a vadászat és az útonállás istene. A felhők között él egy hatalmas,
ragyogó rézpalotában. Jelképe az íj és a kard. Három felesége van, az egyik közülük Oxum.
OMOLD: a nyomorúság és a betegségek félelmetes istene. Nem tesz mást, csak rombol, pusztít és „zabál”,
de ha a megfelelő módon közelednek hozzá, kegyesen elősegítheti a betegek gyógyulását. Teste nyomorék,
járása bicegő; így kezdenek mozogni azok a hívei is, akiket az eksztatikus szertartások során birtokba vesz.
Bőre csupa seb és hólyag a durva ruházat alatt. Már akkor leprás volt, amikor megszületett. Anyja
undorodva dobta a tengerbe, de a könyörületes Yemanja istennő kimentette a háborgó hullámok közül, és
örök élettel ajándékozta meg. A katolikus szentek közül elsősorban a betegeket istápoló Szent Rókussal és
a leprásokat gyámolító Szent Lázárral azonosítják.

Az umbanda és az ősök szellemei

A második legnépszerűbb afro-brazil kultusz, az umbanda, a századforduló táján nyerte el mai formáját. Az
umbanda alapját - csakúgy, mint a candombléét - a rabszolgák által őrzött joruba vallás és mitológia alkotja.
Erre rétegződött rá a múlt század második felében az Allan Kardec-féle európai spiritizmus, majd - a teozófia
révén - a hinduizmus és a buddhizmus néhány erősen popularizált, sőt vulgarizált eleme, mindenekelőtt a
reinkarnációba vetett hit és a karmáról szóló tanítás. Jellemző vonása még az umbandának, hogy az ősi,
afrikai istenek a katolikus szenteken kívül az amazóniai indián mitológia többé-kevésbé megfelelő figuráival
is összeolvadtak. Egyesek szerint az umbanda elnevezés a halhatatlan isteni princípiumot jelölő szanszkrit
aum gandha kifejezés félrehallott, eltorzult formája.
A zenés-táncos umbanda összejövetelek nagyjából úgy zajlanak le, mint a candomblé rituálék, azzal a
különbséggel, hogy itt nem az orixák, az istenek, hanem az egunok, a halottak szellemei szállják meg az
erre alkalmas táncosokat. Az umbanda rituálék során leggyakrabban megnyilatkozó szellemek két csoportba
sorolhatók. Az egyik csoportot az Amerikába hurcolt feketék első generációihoz tartozó „bölcs, öreg
rabszolgák” szellemei, a preto velhók, a másikat pedig a hódítás során lemészárolt indiánok szellemei, a
caboclók alkotják. A preto velhók képviselik a hagyományt, a tudást és a bölcsességet, a caboclók pedig a
szűz természet megzabolázatlan, vad őserejét, az érintetlen esőerdők félelmetes, mágikus világát.
Az umbanda mitikus világképe szerint minden szellem és természetfeletti lény beletartozik valamilyen
kategóriába; így például a halászok, a tengerészek és a vízbe fulladt emberek szellemei, valamint a sellők, a
szirének, a tritonok és a többi halfarkú tengeri lény a “Yemanjavonalhoz”; a joruba istenek, az őserdei
démonok és az afrikai ősök szellemei az “afrikai vonalhoz”; az arabok, a hinduk, a kínaiak és a japánok
szellemei pedig a “keleti vonalhoz” tartoznak.
Az orixák közül csupán Exu és felesége, Pomba Gira nyilatkozik meg a girának nevezett eksztatikus
umbanda összejöveteleken. De Exu amúgy is fontos, sőt nélkülözhetetlen szerepet tölt be az umbandában,
mivel ő nyitja meg az élők világa és a holtak birodalma közti kaput, s teszi lehetővé, hogy az ősök szellemei
ideiglenesen birtokba vegyék, „meglovagolják” a nekik felajánlkozó táncoló médiumokat, a cavalókat.

A quimbanda és a sötétség hatalmai

Ugyancsak Exu a központi alakja a quimbarrdának, a fekete mágiának. A quimbanda híveinek és

gyakorlóinak szemében ő a poklok ura, az ördögök fejedelme, a boszorkányok és a varázslók istene. Mivel
Exu számtalan alakban képes egyszerre megjelenni, gyakran beszélnek róla többes számban (exus). A
nyugati kultúrkör démonai közül Exu király néven Luciferrel, Exu Mor néven Belzebubbal, a keresztutak
Exuja néven pedig Astarottal azonosítják.
Ez utóbbi elnevezés elárulja, hogy a keresztutak legalább olyan fontos szerepet játszanak a quimbandában,
mint az európai (fekete) mágiában. A varázslók éjszakánként az elhagyatott keresztutaknál űzik sötét
praktikáikat, itt áldozzák fel az Exunak szánt kakasokat, itt húzzák meg a tizenhárom fekete gyertyával
övezett varázskört, itt idézik meg a sötétség hatalmait és itt gyakorolják az „ösvények lezárásának”
művészetét, vagyis a quimbanda segítségével történő, halált hozó rontást.
A quimbanda művelői persze nemcsak rontással, hanem gyógyító mágiával és egyéb pozitív
varázspraktikákkal is foglalkoznak, de jellemző módon ilyen alkalmakkor is inkább a sötét erőkhöz és a
negatív, destruktív istenekhez fordulnak segítségért. Alma Guillermoprieto mexikói újságírónő Samba című
könyvében bemutat egy Celina nevü duimbanda papnőt, aki Omoluval, a leprás orixával épített ki bensősé-
ges kapcsolatot: Celina áldását igen nagyra értékelték hívei, és Celina minden hozzá fordulót megáldott.
Áldásaival hozzájárult egyesek sikeréhez és szerencséjéhez, azoknak pedig, akiknek semmi sem jött össze,
reményt és megnyugvást adott. De minthogy „Omolu volt a pártfogója, aki szétosztotta az emberek közt a
betegségeket, különösen a gyógyulni vágyóknak volt szükségük az áldására. A fia azt mondta róla, hogy
mindig ismeri a bajok gyökerét, és egy olyan közösségben, ahol nem volt kórház, de még orvosi ügyelet
sem, s ahol ezer csecsemő közül százhúsz nem élt többet néhány napnál, csak az ő áldására
hagyatkozhattak. Amikor az orvosok nem segítettek, vagy csupán a megelőzés volt a cél, az emberek arra
kérték, hogy idézze meg Omolut és a segítségével gyógyítsa meg gyermeket, szüntesse meg a hasfájását, a
hasmenését, vagy csak előzze meg a bajt.”

XII. fejezet

Mágikus növények és „túlvilági” utazások

A különféle régi-új mágikus utak, módszerek, technikák és eljárások bemutatását a sokfelé még napjainkban
is eleven, vagy éppen megújulóban levő samanizmus, ezen belül is bizonyos, mifelénk kevésbé ismert, de
az indiánok által ősidők óta tisztelt és alkalmazott újvilági pszichedelikus növények és a segítségükkel
történő „túlvilági” utazások ismertetésével zárjuk.
Talán sehol a világon nem épült be olyan szervesen a tudatmódosító hatású növények kultusza és
alkalmazása a samanisztikus, vallásos és mágikus gyakorlatba, mint Mexikóban és a vele határos
területeken. Közép-Amerika indiánjai mind a mai napig a legkülönbözőbb fajtájú és hatású narkotikus
növényeket hívják segítségül a transzcendencia meghódításához, a sámáneksztázis előidézéséhez, a
mágikus képességek kifejlesztéséhez, a jövőbelátáshoz, a gyógyító varázsláshoz és a vallási szertartások
hatásosabbá tételéhez. A továbbiakban ezért először ezekből a gyakran isteni eredetűnek tartott,
természetfeletti tulajdonságokkal felruházott közép-amerikai pszichotróp, illetve hallucinogén növényekből
mutatunk be néhányat, de persze nem elsősorban a botanika, hanem a hozzájuk fűződő mitikus-fantasztikus
elképzelésekkel és a körülöttük kialakult mágikus-eksztatikus kultuszokkal foglalkozó etnobotanika felől
közelítve meg őket. Ezt követően, a fejezet hátralevő részében hasonló karakterű dél-amerikai, főleg
amazóniai és andokbeli mágikus növényekről és azok használatáról, használóiról mondunk el egy-két
alapvető tudnivalót és érdekességet.
A pejot és hatása

Mexikó kétségkívül legismertebb és legnépszerűbb narkotikus növénye az indiánok által peyotl, peyote
(pejot), hikuli vagy hikuri néven emlegetett gumószerű, tüskétlen meszkalinkaktusz. A pejot (Lophophora
Williamsii) jelenkori közismertségét jórészt C. Castaneda könyveinek, mindenekelőtt a Don Juan
tanításainak köszönheti. Castaneda egy mexikói jaki indián sámán, Don Juan Matus tanítványaként
ismerkedett meg a pejottal és annak istenével, Mescalitóval, aki földöntúli látomásokban és beavatásszerű
élményekben részesítette.
Az észak-mexikói és délnyugat-texasi sivatagokban őshonos pejot 5-13 gerezdre tagozódó, hámozott
mandarinra emlékeztet. Kékeszöld színű föld feletti részének átmérője nagyjából nyolc, magassága pedig öt
centiméter. Mivel bolyhos, répaszerű gyökere jóval nagyobb a föld feletti résznél, a spanyolok sokáig csak
gyökérként emlegették. Vadon élő példányai magról szaporodnak. Virágzása mindössze néhány napig tart.
A gumók közepén elhelyezkedő halványlila virágok reggelente kinyitják, esténként pedig összezárják
szirmaikat.
A pejot negyvennégyféle alkaloidát tartalmaz, amelyek közül a központi idegrendszert izgató, hallucinogén
hatású meszkalin szerepe a legjelentősebb (ezért helyenként meszkalgumó néven is emlegetik). Fogyasztóit
átmeneti rosszullét után színpompás, folytonosan változó, kaleidoszkopikus látomásokban, transzcendens
élményekben és misztikus tapasztalatokban részesíti. Hatására a színekhez hangok, a hangokhoz színek
társulnak, a tárgyak és az élőlények körül pedig halványan derengő aura válik láthatóvá. Ezenkívül gyakran
kelti a súlytalanság és a testetlenség érzetét. Egyes indián törzsek orvosságként és afrodiziákumként is
alkalmazzák.

Istenek ajándéka

Mexikó számos narkotikus hatású mágikus növénye közül a pejot volt az első, amelyre a hódító spanyolok
felfigyeltek. Francisco Hernandez, II. Fülöp király udvari orvosa Új Spanyolország természetrajza című
könyvében így ír a különleges „gyökérről”: „ ..föld feletti része nem ereszt ágakat vagy leveleket, csupán apró
pamacsok emelkednek ki a felületéből, aminek következtében nehezen lehet róla pontos leírást adni.
Férfiakra és nőkre egyaránt káros hatásúnak tartják. Íze édeskésnek, ugyanakkor kesernyésnek is tűnik. A
helybeliek szerint péppé zúzva és a bőrbe dörzsölve enyhíti az ízületi fájdalmakat. Természetfeletti hatása is
van ennek a gyökérnek, feltéve, ha hitelt lehet adni mindannak, amit vele kapcsolatban állítanak. Akik
fogyasztanak belőle, a prófétai ihletettség állapotába kerülnek, és képessé válnak arra, hogy megpillantsák a
jövőt. A chichimec indiánok (vadásztörzs, amely a sivatagban él) hite szerint a gyökérnek megvan hozzá a
hatalma, hogy ezt lehetővé tegye.”
Az aztékok és a velük rokon népek isteni eredetű szent növénynek vagy egyenesen isteni lénynek
tekintették a pejotot. Felhasználói és alkalmazói elsősorban a jövendőmondók, a sámánok, s varázslók
(naualli), a papok és a mágikus gyógyítók voltak, akik gyakran legfőbb segítőjükként, első számú
szövetségesükként emlegették. Az általa előidézett víziókat isteni üzenetek közvetítőinek, mágikus energiák
hordozóinak tartották, amelyek megmutatják a jövőt, feltárják a múlt és a jelen titkait, láthatóvá teszik az
univerzum rejtett régióit, természetfeletti tudással és képességekkel ruháznak fel, visszaadják az
egészséget, fokozzák a nemi erőt és meghosszabbítják az életet. A spanyol hódítás korából származó
beszámolók szerint azonban gyakran olyan prózai célok érdekében is igénybe vették a pejot segítségét, mint
például elveszett vagy ellopott tárgyak felkutatása. Egy Nicholas de Leon nevü hittérítő még egy erre
vonatkozó kérdést is elhelyezett a meggyónandó bűnök azon listáján, amelyet a frissen megkeresztelt
(pontosabban keresztvíz alá kényszerített) indiánok számára állított essze: „ittátok már a pejot levét, vagy
itattátok azt másokkal, hogy rájöjjetek titkokra, vagy megtudjátok, hol rejtőznek az elveszett vagy ellopott
holmik?”

Egyetemes orvosság, afrodiziákum és doppingszer

Az azték mágikus orvosi hagyományokat követő indián sámánok a legkülönfélébb betegségek gyógyítására
használják a pejotot. Kezelnek vele reumát és kígyómarást, égési sérüléseket és fejfájást, magas lázat és
impotenciát. A pejot alapú főzeteket vagy megitatják a beteggel, vagy a bőrébe dörzsölik, vagy beöntés
formájában juttatják a szervezetébe.
A pejot segítségével történő sikeres gyógyítások felkeltették néhány gyógyszerkutató érdeklődését. A hírek
szerint már a laboratóriumi kutatások kezdeti szakaszában sikerült egy olyan hatásos, új antibiotikumot
meghatározniuk a kaktuszban, amely „a penicilinre, aureomicinre és streptomicinre rezisztens baktériumokra
is hat”. Bár a kutatások még folynak, az eddigi eredmények kétségkívül a tarahumara indiánokat ígazolják,
akik szerint a pejot megtisztítja a testet és a lelket, őrzi az egészséget és meghosszabbítja az életet.
A spanyol hódítás előtti időkben az aztékok és a velük rokon népek bizonyos vallási ünnepek és templomi
szertartások során pejotfőzettel feldúsított pulquét fogyasztottak. A spanyol krónikások szerint ezek nek a
rituális eseményeknek rendszerint a minden korláttól mentes csoportszex volt a befejező mozzanata. Az
áldozatra szánt embereket állítólag szintén ezzel a koktéllal itatták. A tarahumara indiánok az évente
megrendezésre kerülő szakrális jellegű sportversenyek és viadalok előtt szárított pejotdarabok rágcsálásával
doppingolják magukat. Az amulettként viselt vagy a házban elhelyezett szárított pejotdarabokról sokfelé azt
tartják, hogy elhárítják a szemmelverést és a rontás egyéb formáit, elijesztik a démonokat és az ártó
szándékú varázslókat, távol tartják a tolvajokat, meghátrálásra kényszerítik az ellenségeket, megvédenek a
betegségektől és a természeti csapásoktól. Az azték harcosok elsősorban azért viselték, mert hitük szerint
emberfeletti erővel ruházta fel őket a csata megfelelő pillanatában.

A nagy pejot-zarándokút

A pejot számos indián nép kultikus életében játszott, illetve játszik fontos szerepet, de talán sehol sem vált
annyira meghatározóvá, mint a hvicsol indiánok körében. Mexikóban jelenleg mintegy kilencezer hvicsol
indián él, elszórtan, a Nyugati Sierra Madre nehezen megközelíthető rejtett völgyeiben és kopár fennsíkjain.
Ma is eredeti nyelvükön beszélnek, amely rokon az aztékok nyelvével. Szerencsére a keresztény
misszionáriusok hagyományromboló tevékenysége mind ez ideig nem járt sok sikerrel, vagyis a hvicsolok
többé-kevésbé még ősi hitüket gyakorolják.
Ebben a mágikus elemekkel sűrűn átszőtt vallásban központi helyet foglal el a pejot, hvicsol nevén a híkuri,
amelyet Kauyumariéval, az isteni szarvassal, a szarvasok urával azonosítanak. Kauyumarie köti össze az
eget a földdel, ő az istenek és az emberek közötti közvetítő és ő a sámánok legfontosabb segítőtársa. Egy
Hilario nevü hvicsol mara'akame, azaz sámán így mesélte el elhivatása történetét: „Még kisfiú voltam,
amikor különös álmot láttam, amelyben újszülött szarvasborjú képében megjelent előttem Kauyumarie, és
ünnepélyesen közölte velem, hogy Tatehuari, a tűz istene (Nagyapánk, a Tűz) azt akarja, hogy sámán
legyen belőlem.”
A hvicsolok hegyvidéki hazájában nem terem meg a pejot, ezért a közösségek minden évben hosszú, több
hónapig tartó pejotgyűjtő expedíciókat indítanak Huirikutába, őseik és isteneik szent följére. Huirikuta San
Luis Potosi állam egyik, pejotban bővelkedő sivatagjával azonos, és a zarándokoknak 480 kilométernyi utat
kell megtenniük odáig. Késő ősszel férfiak, nők és gyerekek 10-15 fős csoportjai indulnak útnak a hvicsol
szertartási központokból, mara'akaméik vezetésével, és csak kora tavasszal érkeznek vissza. A zarándoklat
során számos szent helyet felkeresnek, ahol tisztító szertartásokat végeznek és áldozatokat mutatnak be az
istenek és az ősök tiszteletére. Az otthonmaradottak ezalatt hasonló rítusokat adnak elő, mert - saját
állításuk szerint - egyfajta telepatikus kapcsolatban állnak az útonlevőkkel, s így valamiképpen maguk is
részeseivé válnak a zarándoklatnak. A hagyományoknak megfelelően mind az úton levőknél, mind pedig az
otthonmaradottaknál csomókkal ellátott zsinór van. Ez egyfajta rituális naptárként szolgál, amely
megmutatja, hogy aznap mekkora utat kell megtenni, hová kell eljutni és ott milyen szertartásokat kell
elvégezni.
Amikor a zarándokok végre megérkeznek Huirikutába, a mara'akame a láthatatlanul jelenlevő szarvasisten
nyomába ered, aki elvezeti az első pejothoz. A sámán ekkor varázsíjából több nyílvesszőt lő ki a kak tusz
felé, mintha csak el akarná ejteni. A már említett Hilario szerint „a mara'akame így szerzi meg a pejotot, így
ejti rabul; a pejot nem menekülhet előle”. A hvicsolok mindig csak annyi pejotot gyűjtenek, amennyit a
következő expedícióig felhasználnak. A leszüretelt kaktuszokat hosszú zsinórokra fűzik, és a napon
kiszárítják. Az így tartósított pejotot azután vagy elrágcsálják, vagy péppé zúzva és forró vízzel vagy
valamilyen erjesztett itallal elkeverve megisszák.

Utazás a szarvasisten hátán

A mara'akamék a pejot-szarvasisten hátán lovagolva jutnak el a világ felső régióiba, ahol közvetlenül
kommunikálhatnak az istenekkel és az ősök szellemeivel. Visszatérve a hétköznapi világba, azután az ő
útmutatásaikat követve látnak hozzá a betegek gyógyításához és a legkülönfélébb problémák
megoldásához.
A hvicsoloknál azonban a pejotfogyasztás nem csak a sámánok előjoga. Bizonyos templomi szertartások
alkalmával a közösség minden felnőtt tagja utazhat a szarvasisten hátán. Az utazás színtere, a tuki ovális
alaprajzú, ablaktalan épület. Fala kő és vályog, csúcsos tetejét nád borítja. Egyetlen bejárata keletre néz,
ahol Tahuexicua, a napisten (Atyánk, a Nap) naponta felkél. A tuki, mint minden igazi templom, az
univerzum egészét jeleníti meg. A tetőgerendát tartó, szarvasagancsokkal ékesített oszlopok a világegyetem
tartópílléreivel azonosak, a bejárat közelében égő tűz Tatehuarit, a tűz istenét, a tuki döngölt padlója pedig
az élet istennőjét, Nakahuét (Nagyanyánk, a Föld) képviseli. Egyébként minden tukiban található egy földbe
vájt üreg, amely Nakahue szobrának ad otthont, s amelyet a közösségi szertartások során áldozati
ajándékokkal töltenek meg.
A szertartás a tuki előtti téren, az égitesteket és a természeti erőket jelképező vályogépítményekkel övezett
padón veszi kezdetét, ahol a tarka ruhákba öltözött férfiak és nők egy agancsos fejéket viselő táncmester
irányításával rituális táncokat adnak elő. A tánc befejeztével elfoglalják helyüket a tukiban; az egyik oldalon a
férfiak, a másik oldalon a nők. Ekkor előlép a sámán, megrázza tollakkal díszített varázsbotját (muhuieri), és
énekelni kezd: „A széllel száll, repül imám, ott született az első üzenet helyén, ott született a kék térségben.
Mi vagyunk a népek maja, az istenek közöttünk maradnak szent hajlékunkban...” Ezt követően körbeadják a
tökből készült ivóedényeket, amelyek a péppé zúzott pejot és a'nahuának nevezett erjesztett ital keverékét
tartalmazzák, és kezdetét veszi az utazás.

Pejotkultusz és szellemtánc

A XIX. század végén a pejotkultusz az Egyesült Államok területén élő, rezervátumokba kényszerített
indiánok körében is terjedni kezdett. Az észak-amerikai indiánok szintén isteni növénynek, mágikus erejű
szövetségesnek tekintik a pejotot, amelyet speciális gyógyszerként, nagy erejű varázsszerként és vallásos
segédeszközként egyaránt alkalmaznak. Az egyre terjedő pejotkultusz vezetett végül a ma már több
százezer tagot számláló Native American Church, azaz a Bennszülött Amerikai Egyház megalapításához,
amelynek keretein belül legálisan lehet élni a máskülönben tiltott pszichedelikus növénnyel.
Az észak-amerikai indiánok pejotkultusza egy tőről fakad azokkal az elkeseredett vallási mozgalmakkal,
amelyek a múlt század végén alakultak ki a szabadságuktól (tehát mindenüktől) megfosztott,
rezervátumokba, illetve koncentrációs táborokba kényszenített, halálra szánt indiánok körében. A
legnépszerűbb ilyen mágikus-misztikus jellegű vallási mozgalom szellemtánc néven vált ismertté. A
szellemtánc elindítója, vovoka, a pajút indián “messiás” a következő szavakkal foglalta össze a kultusz
lényegét:
„Minden indiánnak táncolnia kell mindenütt, táncolnia megállás nélkül. Hamarosan, már a következő év
tavaszán eljő a Nagy Szellem. Visszahozza összes vadjainkat mind egy szálig. Sok vad lesz minde nütt. És a
halott indiánok is visszatérnek mind egy szálig, és élni fognak újra. Erősek lesznek, mint az ifjú emberek,
mert fiatalon térnek vissza. És a vak, öreg indián megifjodik, és újból tud majd örülni az életnek. Ha a Nagy
Szellem visszatér, az indiánok mindannyian felmennek a magas hegyek közé, messze el a fehérektől. Akkor
többé az indiánoknak nem árthat a fehér ember. És ha az indiánok már mind fent tanyáznak a
magaslatokon, nagy vízözön söpör végig a földön, és a fehérek mind belefúlnak, mind meghalnak. Akkor
elvonul a víz, és mindenütt indiánok lesznek csupán, és rengeteg erdei vad. Ezért a varázslatos ember hírül
viszi az indiánoknak, hogy mit kell tenniük. Táncolniuk kell folyamatosan, mert jó idők közelegnek. Azok az
indiánok, akik nem táncolnak, akik nem hisznek e szavaknak, összetöpörödnek, alig egy láb magasak
lesznek, és úgy is maradnak. És némelyik holt fává változik, és elemészti a tűz.”
A szellemtánc mozgalom végül a legendás törzsfőnök és varázsló, Ülő Bika meggyilkolásába és a Wounded
Knee-i mészárlásba torkollt. Az 1890 karácsonyán végrehajtott tömeggyilkosság során több száz szigorúan
őrzött, kiéhezett és fegyvertelen indiánt, többségükben nőt és gyermeket mészároltak le a felügyeletükkel
megbízott katonák, a legújabb típusú gyorstüzelő fegyverek bevetésével. A mészárlás egyik túlélője, az
akkor még gyermek Fekete Gím, idős korában így emlékezett vissza Wounded Knee-re:
„Akkor még nem tudtam, mi minden ért ott véget. Ha most öregkorom magas hegyéről letekintek, látom
hogyan hevernek a lemészárolt asszonyok és gyermekek a kanyargós szurdokban; ugyanúgy látom
szétszórt és kupacba halmozódó tetemeiket, mint amikor szemeim még ifjak voltak. És azt is látom, hogy
másvalami is meghalt ott a véres sárban, iszapban, még valamit eltemetett a hó. Egy nép állma halt meg ott.
Szép álom volt... egy nép abroncsa tört szilánkokra és hullt szét azután. Nincs többé kerékagy, és a szent fa
halott.”

Teonanacatl, avagy az istenek húsa

A spanyol hódítás előtti időkben szinte minden mexikói nép körében léteztek olyan titkos vagy kevésbé titkos
kultuszok, amelyeknek a teonartacatl nevü hallucinogén gomba rituális fogyasztása állt a középpontjában.
Az ilyen kultuszok követői szerint a teonanacati természetfeletti tudáshoz és mágikus képességekhez
juttatja, ugyanakkor transzcendens élményekben és mennyei örömökben részesíti azokat, akik a megfelelő
módon és mennyiségben fogyasztanak belőle. Időközben kiderült, hogy a teonanacatl kifejezés valójában
nem egyetlen gombafajt jelöl, hanem általános elnevezése a hasonló külsejű, pszilocibion tartalmú
gombáknak (Psilocibe mexicana, Psilocybe aztecorurn. Psilocybe zapotecorum. Psilocybe cubensis stb.),
amelyeket manapság pszilocibinfélékként emlegetnek. Ezek egyike, az ugyancsak hallucinogén hatású
Psilocybe semilanceata, azaz a hegyes trágyagomba Magyarországon is őshonos és meglehetősen
gyakori )
Bernardino de Sahagun ferences rendi szerzetes a spanyol hódítás idején keresztény hitre tért
(pontosabban kényszerített) nagytudású indiánok segítségével Új Spanyalország dolgainak általános
története címmel hatalmas, tizenkét kötetes enciklopédiát állított össze az aztékok történetéről, vallásáról,
kultúrájáról és tudományos ismereteiről. Ennek növénytani részéből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a
teonanacatl, azaz az „istenek húsa” leginkább a síkságokon, magas fű közt terem. Kalapja kicsi és kerek,
szára hosszú és vékony. Íze keserű és csípős, égeti és kaparja a torkot. Fogyasztóját megbolondítja,
összezavarja, depresszióssá teszi. Máskülönben csökkenti a lázat és gyógyítja a köszvényt. Kedvelői
általában két-három darabot fogyasztanak belőle. Gyakran mézbe mártják, és úgy nyelik ie. Egyeseket
búskomorrá tesz, másokat félelemmel tölt el és menekülésre, elrejtőzésre késztet. Sokan nem létező
dolgokat látnak tőle, amelyek megrémítik vagy ámulatba ejtik őket. Állítólag voltak, akiket arra késztetett,
hogy leugorjanak egy magas szikláról.
Élő gombakultusz

Az erőszakos térítés és az őshonos indián kultúra, illetve az azt átható mágikus világszemlélet
megsemmisítésére irányuló több évszázados „keresztes hadjárat” ellenére a szent gombák kultusza Mexikó
néhány félreeső vidékén napjainkig fennmaradt. Erre akkor derült fény, amikor egy Maria Sabina nevü,
köztiszteletben álló mazaték curarrdero, azaz mágikus gyógyító beavatta R. Gordon Wasson amerikai utazót
és kíséretét az évszázadok óta őrzött titokba.
Wasson minden beszámolójában az alábbi részletre is jellemző őszinte elragadtatással szól a szent gomba
hatása alatt megtapasztalt élményeiről: „...a hold sápadt fényében az asztalon álló csokor egy pompás
kelmékbe öltözött nőt hordozó, mitológiai lények által húzott uralkodói jármű, egy diadalkocsi méreteit és
alakját öltötte magára. Tágra nyílt szemmel figyeltük a végtelen sorban következő, egymásból kibomló
látomásokat. Az az érzésünk támadt, hogy szerény kunyhónk falai eltűntek, hogy korlátaitól megszabadult
lelkünk az űrben lebeg isteni szellőktől simogatva, az égiek helyváltoztató képességével felruházva, amely a
gondolat szárnyán bárhová elrepíthet.”
A Nagy Istennő prófétájaként is emlegetett Robert Graves - akinek versei és mitológiai témájú írásai (amint
azt már említettük) jelentős mértékben hozzájárultak a modern boszorkányság istennőközpontú
mitológiájának és liturgiájának kialakulásához és formálódásához - mexikói útja során szintén felkereste a
mazaték indiánokat. A Gordon Wasson publikációi révén ismertté vált mazaték curanderók a világhírű írót is
beavatták a teonanacatl misztériumaiba. Graves így emlékezik meg életének erről az érdekes epizódjáról A
görög mítoszok előszavában:
„A mexikói Oaxaca-tartományban élő mazaték indiánok által ősidők óta használt isteni ambróziából, a
hallucinogén pszilocibe gombából magam is ettem. Hallottam a papnőt, amint Tlalochoz, a gomba istenéhez
fohászkodik, miközben transzcendens vízióim támadtak. Így aztán teljes szívemből egyetértek az amerikai
R. Gordon Wassonnal, ennek az ősi rítusnak a felfedezőjével abban, hogy a mennyországról és a pokolról
kialakult európai elképzelések alighanem hasonló misztériumokból fakadtak.”
Gordon Wasson ötvenes évekbeli felfedezését kővetően a londoni Welcome Institute egyik külföldi
munkatársa, a spanyol Francisco Guerra, egy indián származású mexikói botanikus, J. Trinidad Pérez Nol
és néhány mazaték sámán közreműködésével tudományos módszerességgel kezdett hozzá a teonanacatl
hatásmechanizmusának vizsgálatához. Guerra beszámolója szerint 10-12 gomba elfogyasztása után a
kísérlet résztvevőin az izommozgás enyhe koordinálatlansága és egyfajta mámoros állapot volt
megfigyelhető. Ehhez kellemes közérzet és indokolatlan jókedv társult, amely gyakorta kírobbanó,
visszatarthatatlan nevetőrohamokban nyilvánult meg. Ezt némi idő után háromdimenziós, színpompás,
kaleidoszkópszerű víziók áradata követte, amely először egy félálomszerű állapotba, végül mély alvásba
ment át.
Terence McKenna amerikai kutatónak, aki a puszta tudományos kíváncsiságon messze túlmutató
érdeklődéssel és elvárásokkal saját magán próbálta ki a teonanacatl hatását, ennél jóval mágikusabb,
transzcendensebb élményei, tapasztalatai voltak: „A pszilocibin élmény láthatólag feltételezi, hogy létezik
valamiféle párhuzamos univerzum, ami egyáltalán nem hasonlít a mienkhez, s szándékkal bíró lények
laknak benne... Filozófiájának alapos átgyúrása nélkül egyetlen redukcionista vagy empiricista sem lenne
képes átélni azt, amit én átéltem.”

Gombatörpék

Napjaink mexikói varázslói, sámánjai és curanderói elsősorban a betegségek közvetlen felismerése és

hathatós gyógyítása, a tisztánlátás és a profetikus transz elérése, a sámánutazás elősegítése és az életerő
fokozása érdekében fogyasztják a szent gombákat. Vízióik során gyakran kommunikálnak a szellemvilág
lakóival (mai értelmezés szerint a láthatatlan természet, a belső univerzum vagy egy párhuzamos világ
önálló akarattal rendelkező lényeivel), akik rendszerint valamilyen állat (például jaguár, kígyó, krokodil,
óriáspók), vagy a szent gomba alakjára emlékeztető óriás vagy éppen törpe képében válnak láthatóvá.
A gombakultusz sajátos mitológiájában fontos szerepet játszanak a barlangokban és egyéb föld alatti
üregekben (mai értelmezés szerint a tudattalan mélyén) élő, „laa” néven emlegetett manók, akik valamiféle
misztikus kapcsolatban állnak a gombákkal.
Feltehetően a gombákkal kapcsolatban álló törpéket vagy a szent gombák nagy hatalmú szellemeit (vagy
isteneit) ábrázolják azok a félig ember, félig gomba alakú szobrocskák, amelyek jórészt Közép-Amerikának a
maják által egykor benépesített területeiről kerülnek elő. Guatemala, Honduras, El Salvador, Belize és
Mexikó múzeumaiban már több százat tartanak nyilván ezekből az átlagosan harminc centiméter magas,
nagyjából az i. e. III. és az i. sz. II. század között készült kőszobrokból, amelyeket a régészek többsége
egészen a ma is élő gombakultusz felfedezéséig fallikus ábrázolásokként értelmezett. Ezek a különös
szobrok ékes bizonyítékai annak, hogy a maja papok és varázslók szintén a hallucinogén gombákhoz
fordultak segítségért, amikor kapcsolatot próbáltak teremteni a szellemek világával vagy magukkal az
istenekkel.
Az istenek honába vezető ösvény

A maják és több más közép-amerikai indián népcsoport (lakandon, pokomcsi) egyik legszentebb fája a
balche (Lonchocarpus violaceus), amelyet számos természetfeletti tulajdonsággal ruháztak fel. Ugyancsak
balche a neve annak az erjesztett, részegítő italnak, amelyet ennek a fának a kérgéből és gyökereiből
készítenek, sok egyéb, vidékenként és alkalmanként változó növényi és állati eredetű összetevő
hozzáadásával. A balche legfontosabb adalékai közé tartozik a méz, a kakaó, a vanília, a maszlag, a
vízililiom, a dohány, a teonanacatl és a Bufo marinus nevü varangy mirigyváladéka, amely A tündérek
hagyatéka című könyvünkben ismertetett „zombiméreg” összetevői között is megtalálható.
A balchét - hasonlóan más népek vagy kultúrkörök szent italaihoz - főleg bizonyos közösségi szertartások és
szakrális ünnepek alkalmával fogyasztják. A varázslók, sámánok és gyógyítók természetesen gyakrabban
folyamodnak a segítségéhez. A profán jellegű balcheivás azonban nem jellemző az indiánokra. A régi maják,
közelebbről nem ismert rituális célzattal, beöntés formájában is alkalmazták. Napjaink indián varázslói
gyakran használják jövendölésre. Egy közkeletű elképzelés szerint a balchéba helyezett kvarckristály -
miután leitták róla az italt - megmutatja a jövőt, feltárja a múlt és a jelen titkait.
A maják mai leszármazottai közül különösen a lakandon indiánok körében népszerű a rituális körülmények
között történő balchefogyasztás. A balchekészítés fortélyaira és a fogyasztását övező szertartásokra a
hagyomány szerint maguk az istenek tanították meg a lakandonok őseit. Ezek az ősök voltak a nagy öregek,
„akik még ismerték az istenek honába vezető ösvényeket”. A teremtés kezdetén az istenek ennek az italnak
a segítségével öltöttek látható alakot, és jelentek meg a világban. De mivel túl sokat ittak belőle,
lerészegedtek tőle. Később az emberek is így cselekedtek, hogy ezáltal hasonlatossá váljanak az
istenekhez. Ezért az indiánok még ma is úgy tekintenek a balchéra, mint az emberek és az istenek, a föld és
az ég közötti harmónia fenntartójára, illetve megvalósítójára.
A balchekészítés első mozzanata az italt „hordozó” rituális kenu megalkotása. Amikor a kenu elkészült,
megtöltik tiszta forrásvízzel, amelybe mézet kevernek, majd hozzáadják a balchefa apróra tört kérgét és
összezúzott gyökereit. Ezután kerülnek bele a különféle növényi és állati eredetű ízesítő és hatásfokozó
adalékok. Néhány nap alatt a keverék megerjed, és ezzel kész a legfeljebb öt százaléknyi alkoholtartalmú
ital.
A balchekészítés irányítója („a balche ura”) - akit a munkálatok során azonosnak tekintenek Bollal, a mámor
és a részegség istenével - az erjedési folyamat ideje alatt hosszasan énekli azokat az ősi varázséne keket,
amelyeknek célja megidézni az őserdő növényeinek és állatainak láthatatlan szellemeit, s rávenni őket arra,
hogy tegyék az italt minél hatásosabbá és kellemesebbé.
Amikor az ital elkészült, először az isteneknek ajánlanak fel belőle egy-egy kortyot. A pálmalevelekkel kimért
ital „lelke” felszáll az égbe, az istenek honába, s csak miután az istenek megízlelték és jókedvre derültek
tőle, kezdődhet el a mulatság, idelenn, a földön. Az egész napos ünnepség során a törzs felnőtt tagjai
fejenként akár húsz litert is elfogyasztanak a nem túl erős italból.
Dr. Christian Ratsch A szerelem füveskertje című könyvében egyszerű mézsörként emlékezik meg a
balchéról, amely az ő leírása szerint elsősorban a méznek, nem pedig a balchefa kérgének és gyökereinek
köszönheti a hatóerejét: „A jaguárpapok könyvei szerint Ah Muzen Cab, a »Mézgyűjtő«, a maják méhistene
teremtette a világot. A maja nyelvben a világot és a mézet ugyanaz a szó jelöli. A fullánk nélküli méhek méze
és a belőle készült méhsör (balche) is a méhisten oltalma alatt áll... A méhsör előállítása egyébként igen
egyszerű. A mézet friss vízben kell feloldani és erjedni hagyni. Az erjedés általában már néhány órán belül
megindul, és a keverési aránytól függően gyorsan véget is érhet. Időközben az erjedő italhoz további
hozzávalókat kevernek... A maja indiánok egy bódító hatású fa (Lonchocarpus violaceus) kérgét keverték a
méhsörbe, vagy békát (Bufo marinus) merítettek az italba, hogy MDT tartalmú mérgét kiáztatva a mámorhoz
pszichedelikus hatás is társuljon.”

Drágakőzsinór

A maják, az aztékok és a zapotékok körében egyaránt közkedvelt gyógynövény volt az ololiuqui (Turbina
corymbosa), amelyet narkotikus hatása miatt vallási és mágikus célokra is gyakran felhasználtak. Ez a
hajnalkaféle kúszónövény Mexikóban és a többi közép-amerikai országban szinte mindenütt megterem.
Francisco Hernandez spanyol orvos, az első európai, aki tüzetesen megvizsgálta, így ír róla az Új
Spanyolország természetrajza című művében: „Mexikóban terem a kígyónövénynek nevezett kúszónövény,
amelyet nyílhegy alakú levelei miatt nyílnövényként is emlegetnek. Magjait gyógyszerként alkalmazzák,
megszünteti a fájdalmakat, gyógyítja a legkülönfélébb bántalmakat, gyulladásokat és daganatokat. Amikor
az indiánok papjai kapcsolatba akarnak lépni a holtak szellemeivel, ezekből a magokból fogyasztanak,
miáltal elveszítik öntudatukat, és ezrével látnak maguk körül nyüzsögni mindenféle ördögi alakot és
fantomot.”
A maja mágikus gyógyítók az ololiuqui (maja nevén xtaberztum „drágakőzsinór”) segítségével érték el a
betegség mibenlétének felismeréséhez és a megfelelő gyógymód megtalálásához szükséges transz-
állapotot. Az azték varázslópapok (naualli) elsősorban a jövendő kifürkészésére és a titkos tudás
megszerzése érdekében folyamodtak hozzá.
Napjaink zapoték javasai és jövendőmondói (akiket a növény zapoték neve, a piule után piulerosként is
emlegetnek) ugyancsak általa jutnak el a prófétai transz állapotába, vagy válnak tisztánlátókká.

Halottak liánja

Dél-Amerikában, közelebbről az Amazonas vízgyűjtő területén találhatók még ma is a Föld legnagyobb

kiterjedésű, összefüggő esőerdői (de vajon meddig?). Ez a „zöld pokolként”, de „a Föld tüdejeként” is
emlegetett vidék számos olyan növényfajnak ad otthont, amelyeket ősidők óta természetfeletti, mágikus erők
és képességek hordozóiként, illetve adományozóiként tartanak számon a helyi sámánok, varázslók,
boszorkánydoktorok és természetgyógyászok. Napjaink legjobban ismert, legtöbbet vizsgált, legnagyobb
publicitásnak örvendő amazóniai pszichotróp növénye, pontosabban növényi készítménye kétségkívül az
ayahuasca (Banisteriopsis caapi és egyéb banisteriopsis-fajták).
A kecsua eredetű ayahuasca elnevezés jelentése „halottak liánja” vagy „szellemek folyondárja”.
Amazóniának ezt a legelterjedtebb, legnépszerűbb mágikus italát a Banisteriopsis nemzetségbe tartozó
liánokból készítik, alkalmanként egyéb narkotikus növények hozzáadásával. A yagé, nape, natema, csapi és
bejuco de oro („aranybor”) néven is ismert keserű, hánytató hatású főzetet az indiánok igen nagy becsben
tartják és az „igazi valóság italaként” emlegetik. A hagyományos életmódot folytató törzseknél csak a
sámánok, varázslók és gyógyítók készíthetnek, alkalmazhatnak és fogyaszthatnak ayahuascát.
A gyakran megszemélyesített, sőt isteni lényként tisztelt italt és az alapanyagául szolgáló banistera-fajtát
mítoszok sokasága fonja körül. A néprajzkutatók számos helyi rémtörténetet jegyeztek fel hatalmas,
vérengző liánokról, amelyek behálózzák a közelükben megpihenő vándort, és kiszívják az életerejét. A
sámánok és a varázslók senkinek sem árulják el, hol található az a növény, amelyből főzetet készítenek. Az
ayahuascát általában éjszaka főzik, bonyolult szertartások és speciális varázsénekek kántálása kíséretében.

Fogyasztói szerint az ayahuasca megajándékoz a jövőbelátás képességével, fogékonnyá tesz a telepátiára,

megmutatja a jó vadászterületeket, lehetővé teszi a betegségek felismerését, felfedi a rontás küldőjének
kilétét, láthatóvá teszi a beteg testének belsejét, megmutatja az adott betegséget leghatásosabban gyógyító
gyógynövényeket, elrepít a szellemek birodalmába, a Tejúton túl található „kék zónába”, felfedi a teremtés
titkát, visszavisz az idők kezdetéig, lehetővé teszi az állatokkal való kommunikációt és érzékelhetővé teszi a
szellemeket, démonokat, isteneket és más természetfeletti lényeket. Egy Don Julio nevü amazóniai sámán
így válaszolt arra a kérdésre, hogy miféle látomásokat lát, amikor ayahuascát fogyaszt?: „...Sok mindent
látok: kenukat, hajókat, embereket. Szellemeket. Beszélek velük, és mindenfélét mondanak nekem. Vannak
köztük halott rokonok és régi barátok. De vannak ősi, általam nem ismert szellemek is... Vannak köztük jók,
és vannak gonoszak is. De ezek is csak szellemek... Ha félsz, jusson ez eszedbe. Mindannyian csak
szellemek.”
A közös ayahuasca utazások során a szertartást irányító sámán, az ayahuasgifero egy speciális dalfüzér, az
ún. karos, azaz a „repítő dalok” folyamatos éneklésével először életre kelti az ayahuasca szellemét, majd
sorra megidézi a résztvevők védőszellemeit, illetve állat alakú „szövetségeseit”, végül „megadja az irányt” és
elindítja a mágikus utazást. Az icaros általában nyugalmat árasztó, egyszerű, folyamatosan ismétlődő dalok
füzére, amelyet az ayahuasquero egyenesen a növény szellemétől vagy istenétől kap, aki minden híve előtt
más alakban (jaguár, saskeselyű, kolibri, óriáskígyó, lila bőrű ősasszony stb.) jelenik meg.

Az ayahuasca huszonkét típusa

Kitűnően szemlélteti az ayahuasca mitológiájának bonyolultságát, a segítségével szerezhető tapasztalatok

sokrétűségét és az általa megismerhető világ összetettségét a következő felsorolás, amely a harakmbet
indiánok által megkülönböztetett ayahuasca-típusokat, azok speciális területeit és hatásait ismerteti:

1. Boyanhe – „zöld” (éretlen): az általa előidézett látomások elősegítik a sikeres vadászatot és halászatot,
segítenek megtalálni az elveszett tárgyakat, utat mutatnak a vándoroknak és előre jelzik a látogatókat.
2. Sisi – „az ősök húsa”: láthatóvá teszi az istenek birodalmát és feltárja a múltat.
3. Kemeti – „a tapír húsa”: jeleket és látomásokat küld, amelyek hozzájárulnak a mitikus univerzum
újjáteremtéséhez. (Ez a mitikus univerzum nem más, mint a világ ősformája, amely párhuzamba állítható az
ausztráliai bennszülöttek „álomidejével”.)
4. Mbakoi – „madár”: eleven színű víziókat idéz elő, és megmutatja, hogy miként lehet madár alakot öltve
átjutni a „túlsó partra”.
5. Wakeregn – „fehér”: fehéren ragyogó látomások során át elrepíti a sámánt Seronhaiba, a halottak
birodalmába, és lehetővé teszi számára, hogy kérdéseket tegyen fel Tonemei-Kindahnak, az első embernek.
6. Benkuja – „kék”: különösen erőteljes és tartósan megmaradó látomásokat idéz elő, ezért kezdő
ayahuasca-utazóknak nem ajánlják.
7. Yari huangana – „lények helye”: még az előzőnél is hatásosabb és veszélyesebb. Előfordulhat, hogy a
felkészületlen vagy óvatlan utazót nem engedi visszatérni a fizikai valóságba.
8. Nembuyu – „erdőcske”: megmutatja azokat az állatokat, amelyekre a sámánnak szűksége lesz az
univerzum különböző szféráiba teendő mágikus utazásai során.
9. Bihihi – „lustaság”: felidézi a mitikus univerzum képeit.
10. Keren – „mennydörgés”: hallhatóvá teszi a szellemvilág hangjait.
11. Pet pet – „jaguár”: elrepít a jaguárok szellembirodalmába, ahol a sámánok megkapják az alakváltáshoz
szükséges mágikus öltözéket.
12. Benkule – „harkály”: magával hoz egy szellemet, amely felaprítja a betegséget és elindítja a gyógyulás
folyamatát.
13. Anidoyak – „rajzoló”: egy képmást hoz létre a beteg ember testében, ha lehetséges a gyógyulás. Miután
az illető felgyógyul, a képmás továbbra is benne marad, és megakadályozza az újbóli megbetegedést.
14. Wenekey – „sárga madár”: eltünteti a sárga árnyalatokat, és lelassítja vagy felgyorsítja a mozgást.
15. Takature – „idegen szelleme”: hozzáférhetővé teszi más varázslók titkait.
16. Soeti – „majom”: képessé teszi a sámánt arra, hogy fáról fára ugrálva közlekedjen, még a legsötétebb
éjszakákon is.
17. Waksik – „hal”: lehetővé teszi a sámán számára, hogy megismerje a víz alatti világot.
18. Yi'adnpi – „tigrillo”: hatásosabbá teszi a vadászmágiát és a gyógyító szertartásokat.
19. Yahenko – „a föld ütögetése”: lehatol a föld alatti világba és legyőzi a mélység démonait.
20. Ebahote – „távolbalátás”: láthatóvá teszi a felső világot, ahonnan a sámán az orvosságait kapja.
21. Etuhehen – „együttforgás”: lehetővé teszi a sámán segédei számára, hogy az erdőben elrejtőzve
kilessék a gonosz szellemeket, majd feltárva mesterük előtt azok gyenge pontjait, megkönnyítsék, hogy
diadalmaskodjon felettük.
22. Ehehurik – „szag”: az általa felidézett szagérzetek hozzásegítik a sámánt a mágikus győzelemhez.

Jurema-utazás a szellemek birodalmába

Különösen a brazíliai indiánok (karirik, tushák, fulniók, pankaruruk) körében népszerű a különféle mimóza-
fajták (Mimosa hostilis, Mimosa nigra stb.) gyökereiből főzött jurema-ital, amely - hatását tekintve - az
ayahuasca közeli rokona. Általában a sámánok készítik és fogyasztják; a törzs más tagjai rendszerint csak a
hagyományos közösségi szertartások során juthatnak hozzá.
A kollektív jurema-utazás - hasonlóan az ayahuasca-szertartáshoz minden esetben egy tapasztalt jurema-
mester vezetésével zajlik. A leírások szerint a résztvevők egy káprázatosan színes, virágokkal és
madarakkal teli erdőn keresztül jutnak el a szellemek birodalmába, ahol egyebek közt megláthatják a
bűnősők lelkeit összezúzó „üvöltő sziklákat”, és egy pillantást vethetnek a csodálatos mintázatú
mennydörgésmadárra, amelynek gigantikus méretű tollai közül törnek elő a villámok zivatar idején. A
mágikus főzeteket kevesebb kötöttséggel használó törzsek asszonyai szerint a talp bőrébe dörzsölt jurema
megsokszorozza a nemi gyönyört.
Napjainkban a mágikus célzatú juremafogyasztás a már említett afro-brazil kultuszok (candomblé, umbanda
stb.) hívei körében is kezd általánossá válni. A jurema és más, növényi eredetű tudattágító, tudatmódosító
szerek alkalmazása különösen jellemző a candomblé-kultusz egyik nyugat-afrikai eredetű istenének,
Ossainnak a rítusaira. Hívei őt tartják az istenek mágusának, a vegetáció, de különösen a szent növények
védelmezőjének és a gyógyfüvek felfedezőjének.

A részegítő kígyó és a sírvirág

A narkotikus hatású borrachera (Methysticodendron amesianum) különösen a kolumbiai Andokban élő

sibundoy indiánok körében népszerű. Nevének jelentése „részegítő”, de hívják még culebra borracherónak –
„részegítő kígyó”-nak - is. Elsősorban a sámánok alkalmazzák, illetve élnek vele. A friss levelekből főzetet
készítenek, amelyet betegségek gyógyítására, látomások előidézésére, jövendölésre és a sámánutazás
elősegítésére használnak.
A borracherót ezenkívül sokfelé a rontó mágia legfontosabb segédeszközeként tartják számon. Egy
sibundoy sámán elmondása szerint, aki culebra borracherót, azaz „részegítő kígyó”-t fogyaszt, hamarosan
nyüzsgő kígyók között találja magát. Ezektől a túlvilági lényektől azután megtudhatja, hogyan lehet a
borrachero segítségével gyógyíthatatlan beteggé tennie és megölnie mindazokat, akik az életére törnek.
Latin-Amerika kertjeinek és parkjainak jellegzetes dísznövénye a yerba de huaca (Brugmansia candida és
egyéb brugmansia-fajták). A daturafa, huacacachu, huanco, chamico, toa, tonga, campanills, floripondio és
maioca neveken is ismert yerba de huaca a Kolumbus előtti idők egyik kedvelt mágikus növénye volt, de
vannak vidékek, ahol a sámánok még ma is igénybe veszik a segítségét. E növény min den része alkalmas
narkotikus hatású készítmények előállítására, de rendszerint csak a leveleit és bódító illatú, trombita alakú
virágait szokták erre a célra felhasználni. A belőle készített ital jelentős mértékben hozzájárul a
sámáneksztázis előidézéséhez, segít kapcsolatot teremteni az ősök szellemeivel és az istenekkel, a
kincsvadászoknak pedig megmutatja az aranytárgyakat és egyéb értékeket rejtő sírokat (huacas). Manapság
a vérvörös virágú yerba de huaca (Brugmansia sanguinea) és a chicha nevü, kukoricából készített erjesztett
ital keverékét sokfelé a leghatásosabb aphrodiziákumok közé sorolják.
A Kolumbusz előtti időkben a perui sámánok és mágusok előszeretettel fogyasztották a villca
(Anadenanthera colubrina) nevü növény narkotikus hatású gyümölcseit és magjait, mégpedig általában a
népszerű erjesztett italhoz, a chichához keverve.
A helyenként még ma is alkalmazott, erőteljes hatású villca-chicha koktél megnyitja a természetfeletti világ
kapuját, amelyen áthaladva a varázsló kommunikálhat állat álakú segítő szellemeivel, találkozhat különféle
isteni és démoni kreatúrákkal, és feltöltekezhet mágikus energiával. Általában akkor folyamodnak a
segítségéhez, amikor tanácsra van szükségük, látni akarják a jövőt, valamilyen megoldhatatlannak tűnő
problémával kerültek szembe, vagy kevésnek érzik az erejüket egy ismeretlen, súlyos betegség
legyőzéséhez.

Szent Péter kaktusza

A magasra megnövő, függőlegesen rovátkolt szárú, oszlopszerű san pedro-kaktusz (Trichocereus pachanoi)
sokfelé megtalálható Ecuador, Peru és Bolívia hegyvidéki területein. Elnevezése vidékenként változó,
ismertebb nevei közé tartozik a cardo, a hermoso, a cuchuma, a huando, az agua-tolla és a san pedrillo. Mai
nevét Szent Péterről, a mennyország őréről, a lelkek kalauzáról kapta, akit a leigázott és erőszakkal
megkeresztelt indiánok saját mitológiájuk hasonló karakterű isteneivel azonosítottak. A hegyek között és a
Csendes-óceán partján élő törzsek évezredek óta használják mágikus, rituális és gyógyászati
segédeszközként.
Számos olyan műalkotás, mindenekelőtt kerámiatárgy és kődombormű maradt fenn a Kolumbusz előtti
időkből, amely a san pedrokaktuszt, vagy annak alkalmazását és hatását örökíti meg. Chavin de Huantarból
származik az a kődombormű, amely egy kígyóhajú, hosszú karmú, hegyes tépőfogú, macskaszerű istent
(vagy démont) ábrázol, kezében (vagy inkább mancsában) san pedro-kaktuszt szorongatva. Egyes
szakértők szerint ennek a félelmetes külsejű orákulumistennek a papjai - akik elsősorban jövendöléssel
foglalkoztak - e növény segítségével jutottak el a belső univerzumnak arra a pontjára, ahonnan egyidejűleg
láthatták a múlt, a jelen és a jövő eseményeit.
Bernabé Cobo XVII. századi spanyol misszionárius a következőket írja a san pedro-kaktuszról dél-amerikai
úti beszámolójában: „Az ördög e növény segítségével erősíti meg Peru indiánjainak bálványimádó hitét;
azok, akik megisszák a levét, elveszítik eszméletüket, és úgy néznek ki, mintha halottak lennének; ez az ital
szinte szó szerint elragadja őket, és ezerféle szokatlan dolgot álmodnak tőle, amelyekről azt hiszik, hogy
valóságosak. E növény leve egyébként kitűnő ellenszere a vesebántalmaknak, kis dózisokban beadva
csökkenti a lázat, gyógyítja a májgyulladást és a hólyaghurutot.”
Ez a meszkalintartalmú kaktusz még ma is nagy népszerűségnek örvend a falusi sámánok és külvárosi
gyógyítók körében. Általában főzetként fogyasztják, amelyhez gyakran más, narkotikus hatású növényeket is
hozzákevernek. Segítségével repülnek el a látható világ határain túlra, hogy ott megtudakolják pácienseik
betegségének okát és gyógyításuk leghatásosabb módját. A boszorkánymesterek és a varázslók (a fehér és
a fekete mágiát gyakorlók egyaránt) szintén előszeretettel használják, különösen akkor amikor állatalakot
akarnak ölteni. Egy XVII. századi spanyol szerző így ír a san pedro-főzetet fogyasztó sámánokról és
varázslókról: „Az indiánok között vannak bizonyos fajta varázslók, akiket némiképp még az inkák is
megbecsülnek. Ezek képesek bármilyen kívánt alakot magukra ölteni, és rövid idő alatt nagy távolságokat
megtenni a levegőben, s úgyszintén képesek meglátni az eljövendő eseményeket. Kérdéseket intéznek az
ördöghöz, aki bizonyos köveken vagy más, különös tiszteletnek örvendő tárgyakon válaszol nekik.”
Végül néhány mondat a san pedro mai fogyasztóiról egy kortárs szerző, C. Ostolaza kaktuszszakértő
írásából: „A curanderók, a perui népi gyógyítók a san pedro tulajdonságait ősi hagyományokból ismerik, s
rituális szertartásokon alkalmazzák. Ilyenkor segédeik társaságában a kaktusz felszeletelt szárának órákon
át főzött levét fogyasztják. Esetenként más, külön kifőzött növényeket, például daturát is adagolnak hozzá.
Ez az ital hallucinogén anyagokat tartalmaz, és a curandero dalokkal kéri a kaktuszt, hogy tegye lehetővé
számára a páciens betegségének felismerését és a gyógyításához szükséges gyógyfüvek megtalálását.
Ezenkívül jósláshoz és rontáselhárításhoz is használják... Klinikai szempontból a kellemetlen tüneteket
(szédülés, hányás, görcsök) követve a pszichés hatások a hangulatváltozásra és az érzékelés
módosulására való hajlam függvényében jelennek meg, mindenekelőtt vizuális hallucinációk formájában,
amelyeket más jellegű érzékcsalódások is kiegészíthetnek. Mindezeket az idő és térérzékelés teljes
szétzilálódása követi.”

XIII. fejezet

A pentagramma jegyében

Végezetül ismerkedjünk meg a modern idők mágusainak és boszorkányainak első számú emblémájával, a
pentagrammával, azaz az öt, egymást kétszer metsző egyenes vonallal megrajzolt ötágú csillaggal.
Ez a közismert embléma ősidők óta az ezoterikus tradíció, a titkos tudományok, az okkultizmus, a mágia és
a boszorkányság egyik legfontosabb, legnépszerűbb, legsokrétűbb és leggyakrabban alkalmazott szakrális
szimbóluma, titkos értelmű jelképe, természetfeletti erőket hordozó ábrája és rituális kelléke. (De még mielőtt
bármi érdemlegeset is mondanánk róla, nem hagyhatjuk említetlenül azt a közismert tényt, hogy sok más
társához hasonlóan ez az ősi jelkép sem menekült meg attól, hogy a mindent profanizáló, vulgarizáló, áruvá
silányító modern világ kisajátítsa, lealacsonyítsa, politikai és kereskedelmi áruvédjeggyé degradálja.)

A pentagramma jelentései és elnevezései

A pentagrammának tulajdonított tradicionális jelentések, illetve az általa megjelenített, vagy a vele

szimbolizált elvek, elméletek, ezoterikus tanítások és egyebek végtelen sorából talán a következők a
legfontosabbak:
· A makrokozmikus ős-ember, illetve ember-ős (a kabbala Adam Kadmónja), vagy az ember, mint
mikrokozmosz (közismert ábrázolás a pentagrammába rajzolt ember, akinek két lába, két karja és a feje a
csillag egy-egy ágában helyezkedik el).
· Az ember öt érzéke (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás), vagy öt kiálló része (karok, lábak, fej).
· Az összefogott, integrált, kiteljesedett személyiség.
· A szellem, illetve az azt képviselő ember együtt a világot alkotó négy őselemmel (föld, víz, levegő, tíz),
vagy a négy őselem és az ötödik, a mindent átható éther vagy ákása, amelyet egykor kvint eszenciaként
„ötödik lényegként” is emlegettek.
· Az elemi lények (elementálok négy csoportja (föld-gnómok, víz-undinék, levegő-szilfek, tűz-szalamanderek)
és az őket uraló, irányító égi intelligenciák (az ötödik csoport).
· A Nap, a fény, az isteni szikra, a belső tűz, a ragyogó szellem, a világító értelem.
· A férfi princípium (egyik száma a hármas) és a női princípium (egyik száma a kettes) teremtő és beteljesítő
egysége.
· A fehér mágia, a fehér boszorkányság, a theurgia és a jobb kéz útja.

Mindez természetesen a felfelé álló, azaz két csúcsával lefelé, eggyel pedig felfelé mutató pentagrammára
vonatkozik. A lefelé álló, azaz két csúcsával felfelé, eggyel pedig lefelé mutató pentagramma viszont töb bé-
kevésbé az imént felsoroltakkal ellentétes jelentéseket hordoz. Szimbolizálhatja egyebek között az anyagot,
az anyagba zárt szellemet, a bukást, a „bűnbeesést”, a szellemi vakságot, a sötét kort, az ember alatti
világot, a láthatatlan természetet, illetve annak démoni aspektusát, a poklot, az ördögöt (szintén közismert
ábrázolás a fordított pentagrammába rajzolt ördögfej, amelynek két kecskeszarva, két szőrös füle és
kecskeszakálla a csillag egy-egy ágát foglalja el), a fekete vagy démonomágiát, a goéciát, a fekete
boszorkányságot és a bal kéz útját.
A pentagramma szoros kapcsolatát a boszorkánysággal és a mágikus művészetekkel mi sem bizonyítja
jobban, mint számos erre utaló elnevezése. A legismertebbek közé tartozik a „boszorkányszög”, a
„lidércláb”, a „boszorkányláb” (angolul Witch's Foot), a „druidaláb” (Druid's Foot), a „druidakereszt” (Druid's
Cross), a „varázslóláb” (Wizard's Foot) és a „koboldok keresztje” (Goblins'Cross). Német nyelvterületen
ezenkívül ismert még a Trudenfuss és az Alpfuss elnevezés is (a Trud szó rontó boszorkányt, éjszakai
fojtogatót, fulladást okozó démont jelent; az Alp lidércet, ördögfiókát, hazajáró lelket, vámpírt, koboldot és
hasonlókat; a Fuss pedig lábat, de jelen esetben inkább lábnyomot, csakúgy mint a magyar és az angol
kifejezésekben).

Miért épp a pentagramma?

Sokan és sokféleképpen próbáltak már a pentagramma eredetére, valamint a mágikus, szakrális és profán
szimbólumok vagy jelképek között elfoglalt kiemelt helyére magyarázattal szolgálni. A témával foglalkozó
írásokban gyakran történnek utalások a természetben fellelhető ötösségekre, ötágú képződményekre;
virágokra, levelekre, magokra, őskövületekre, geológiai alakzatokra, az ember öt „ágára” (karok, lábak, fej),
az öt ujjra, az öt érzékre, az antik világ orvosai által megküIönböztetett öt fő belső szervre stb.
Sok szerző hivatkozik (mint ahogy tette ezt e sorok írója is Rejtett erők című könyvében) a tradicionális világ
szakrális geometriájának egyik alaptörvényére, az aranymetszésre, arra a mértani aránypárra, amelyben egy
két nem egyenlő részre osztott szakasz rövidebb része úgy aránylik a hosszabbhoz, mint az a teljes
szakaszhoz, röviden: a : b = b : (a + b). A pentagramma megszerkesztése ugyanis az arany metszés
segítségével történik, ráadásul a szabályos pentagramma többszörösen is magába foglalja ezt a kiemelt,
ideális arányt (vonalai az aranymetszésnek megfelelően keresztezik egymást), amelyről egykor azt tartották,
hogy kifejezi a kozmikus szépséget, harmóniát teremt szimmetria és aszimmetria között, és nélkülözhetetlen
eleme a tökéletes műalkotásnak (s amelyről Salvador Dali A mágikus művészet ötven titka című könyvében
azt írja, hogy elengedhetetlenül szükséges a melankólikus szépség megkomponálásához).
Többen kiemelik még a pentagramma csúcsainak 36 fokos szögeit, amelyek összege (5 X 36 = 180) két
derékszöggel (2 X 90 = 180) egyenlő. Amúgy az önmagában álló 36 is a szent számok közé tartozott
egykor, tekintve, hogy az antik, de különösen a hermetikus asztrológiában mindennél nagyobb jelentőséget
tulajdonítottak a 36 dekánnak.
Jacques Bergier, a francia polihisztor, a nagy sikerű Mágusok hajnala társszerzője és a fantasztikus
realizmus egyik „feltalálója” Az ötös szám tizenhárom misztériuma című írásában azon töri a fejét, hogy miért
is olyan különleges szám az ötös. Ebből az írásból idézzük most a bevezető sorokat, és a címében említett
tizenhárom misztérium felsorolását:
„Nem hiszek az egyszerű számokban, mert úgy tűnik, hogy a világegyetem alapvető kapcsolatait a
transzcendens számok, olyanok, mint az e és a pi tudják kifejezni. Az ötös szám mégis különös
sajátosságokkal rendelkezik. Bármilyen irányzat vagy tudományág kutatása akadályokba ütközik akkor,
amikor az ötös szám problematikájához ér.
Az ötös szám misztériumai közül tizenhármat sorolok fel:
1. A négynél több ismeretlent tartalmazó egyenletet már nem lehet algebrai módszerekkel megoldani.
2. A világegyetem négydimenziós: három kiterjedésbeli és egy idődimenzióból áll.
3. Nincs olyan atommag, amelyik öt részecskéből állna, jóllehet valamennyi elem atommagjának - 257-es
atomsúlyig bezárólag előfordul instabil, illetve radioaktív alakja is.
4. Hiányzik az ötödik bolygó; helyén egy aszteroidaövezet található, mintha az ötödik bolygó felrobbant
volna.
5. Nem léteznek olyan kristályok, amelyeknek szimmetriája az ötös számon alapulna.
6. Ezzel szemben számtalan élőlénynek van olyan szimmetriája, amely az ötös számon alapul, ilyen például
a tengeri csillag.
7. Eredetileg minden földi négylábúnak öt ujja volt; az emberre ez még ma is érvényes.
8. A folyadékok halmazállapotukat az ötös számon alapuló szerveződésüknek köszönhetik.
9. Egy földrajzi térkép vagy gömbfelület kiszínezéséhez négy szín elegendő. Bármilyen bonyolult is a térkép,
nem ismeretes egy olyan sem, amely öt színt igényelne... (Bergier később ehhez a megállapításhoz
hozzáteszi a lényeget, vagyis hogy a színezést meg lehet oldani négy színnel úgy, hogy két azonos színű
rész egyszer sem találkozik.)
10. Két szappanbuborék egy egyenes mentén, három egy sík mentén pukkad ki, négy szappanbuborék egy
közös ponttal rendelkezik, de öt sohasem találkozik.
1I. A pentagon (ötszög) olyan alakzat, amelynek rendkívüli mágikus erőt tulajdonítanak.
12. Ugyanez vonatkozik a pentagrammára, vagyis az ötágú csillagra is.
13. Amikor a matematikusok elméleteikben az ötös számra bukkannak, mindig új algebrai rendszert kell
alkotniuk.”
(A fenti megállapítások némelyikével persze vitába lehetne szállni, de most csak az volt a célunk, hogy
felhívjuk a figyelmet a pentagrammát, illetve az ötös számot övező rejtélyekre és érdekességekre,
különlegességekre.)

Salamon pecsétje

A jelenleg ismert első pentagramma ábrázolásokkal mezopotámiai agyagtáblákon és cserépedényleleteken

találkozhatunk. Ezeknek a piktogramként és díszítő motívumként is alkalmazott ötezeréves jeleknek a
mágikus, illetve szakrális jelentőségéről egyelőre semmiféle konkrét információval nem rendelkezünk. Az ősi
észak-indiai kultúrák leletein ugyancsak bekarcolt, bevésett edénydíszként jelenik meg a pentagramma.
Ugyanitt később egészséget óvó, betegséget távoltartó, láztól védő, rontást elhárító, démonűző, rovarcsípés
és kígyómarás elleni amulettként vált népszerűvé.
Egyiptomban főleg falfestményeken találkozhatunk ötsugarú csillagokkal, amelyek gyakran az (éjszakai)
égbolt úrnőjeként tisztelt ősistennő, Nut meztelen testét díszítik. Ötszirmú rózsa volt az egyik jelképe
Ízisznek, az egyiptomi pantheon legnépszerűbb istennőjének, aki a hellenizmus idején a misztériumok és a
mágia általánosan tisztelt patrónájává vált, s aki az ókori Mediterráneum istenei közül ma is a legnagyobb
tiszteletnek örvend.
A héber hagyományban Salamon pecsétje néven vált ismertté a pentagramma, amelyet kezdetben a hatágú
Dávid-csillag kistestvéreként tartottak számon, idővel azonban a mágia és a titkos tudományok legfontosabb
szimbólumává nőtte ki magát, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy névadóját, a bibliai bölcs Salamont az
ókor legnagyobb mágusaként tisztelték a Közel-Keleten csakúgy, mint a középkori Európában.
A vázafestmények tanúsága szerint a görög harcosok előszeretettel díszítették a pajzsaikat
pentagrammával, amely a többi, pajzsra festett motívumhoz hasonlóan tulajdonosának mágikus védelmét
szolgálta. Az antik világban különösen a püthagoreusok körében örvendett nagy népszerűségnek, akik a
görög ábécé első betűjéhez való hasonlósága miatt pentalpha néven emlegették, és titkos jelként
alkalmazták. Gyakran találkozhatunk vele ókori pénzérméken, ahol vagy istenek (Tzisz, Zeusz) vagy
uralkodók társaságában, illetve attribútumaként jelenik meg. Mivel a hellenizált Szíria uralkodójának,
Antiokhosz Szótérnak az érmein is ott látható, egy időben „Antiokhosz jeleként” emlegették. Feltehetően
betegségek elleni amulettként (is) alkalmazták azokat a pentagramma ábrázolásokat, amelyeken az ötszög
csúcsaihoz az egészséget, illetve az egészség istennőjét jelentő Hügieia szó betűit (Ü. G. E. I. A.) írták.

Sir Gawain pajzsa

Annyi más pogány szimbólumhoz hasonlóan idővel a pentagramma is bekerült a kereszténység

jelképtárába, ahol kezdetben Krisztus öt sebét, később pedig a tisztaságot, az üdvösséget és az isteni
tökéletességet jelképezte. Ugyancsak a tökéletességet fejezték ki vele a druidák, a pogány kelták
varázslópapjai, akikhez feltehetően a Gallía déli vidékein élő püthagoreusok révén jutott el. Elsősorban
persze mágikus célokra használták, de ott látható a gunzenhauseni állítólagos druida síremléken is. A
középkori kelta-keresztény lovagi mitológiában szintén felbukkan, mégpedig az Arthur király szolgálatában
álló Sir Gawain pajzsára festve, amint az a Sir Gawain és a zöld lovag című XIV. századi angol eposzban
olvasható:
„Most megmagyarázom, címer-mezőben
ötsarkú csillagot
Miért viselt Sir Gawain,
a mese hadd várjon.
Egyszer, ősidőkben, ez volt jelvénye
Salamon királynak,
Az igazságot ő evvel jelképezé.
Ezen az ábrán öt szöglet van,
ötszögű csillag,

Valamennyi vonala eléri,

s metszi valamennyi vonalát,
Végtelen vonal ez, önmagába visszatér,
hívják emiatt
Angol földön végtelen csomónak,
úgy hallottam.
Amiatt illett ez a jelvény Sir Gawainhez,
Mert hogy ötféle lovagi erényben
kiváló lovag volt,
S mindegyik erényben ötszörösen is.

Szeplőtlen lovag volt,

olvasztott aranyként tisztán-ragyogó,
fényes.
Lovagoknak példaképe,
Minden szennytől, bűntől mentes,
Pajzsán, páncélján jelképe,
Csillaga ragyog, díszes, ékes.

S mindezen ötszörös hősi erények Gawaint

úgy övezték,
Egyik a másikát hozta magával,
mintha ölelkezve
Végtelen vonalban, végenincs-csomóban;
akár a csillag
Ötszörös, csúcsos, magába-öltött,
örökös vonalán,
Hol se vég, se kezdet, innen se,
onnan se, nézzed akárhogy,

Valahol kezded, de seholse végzed,

örökös ötszög az.
Íme hát ezért volt címer-vörösre
rőtarany-zománccal,
Mint talizmán, mesteri módon
felírva-róva
Pompás pajzsán a ragyogó pentanguel,
tanult emberek így hívják.”

A magas mágiától a népi mágiáig

A reneszánsz mágusok Püthagorasz tanításának megfelelően az ötös szám jegyében álló mikrokozmikus
ember, illetve emberi mikrokozmosz legfőbb szimbólumának tekintették a pentagrammát. Ezt példázza
Cornelius Agrippa De occulta philosophiájának ma is gyakran felbukkanó, majdhogynem közismert ábrája, a
pentagrammába rajzolt emberalak. Paracelsus szerint két csodálatos jel uralja a világot és a benne lakó
lelkeket, az anyagi makrokozmosz hatágú és az emberi mikrokozmosz ötágú csillaga.
Később a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek is beépítették szimbólumrendszerükbe a pentagrammát,
amelyet a „felvilágosodás” kora óta lángoló vagy ragyogó csillag néven emlegetnek, és a Nap (az ami kívül
ragyog és az ami belül), a teremtő ősfény, a mindent átható szubtilis ősanyag, az anyagot megelevenítő
életerő, a felsőbbrendű én, az ég felé törekvő géniusz és a gnózis, az emberfeletti tudás jelképeként
alkalmaznak. Minden bizonnyal ez utóbbi fogalmakat, a géniuszt és a gnózist-jelöli a szabadkőművesek
pentagrammájában látható G betű.
A pentagramma - feltehetően a magas mágiából aláereszkedve - idővel a népi mágiában és a falusi
boszorkányságban is szerepet kapott. A ház küszöbére rajzolt, egyik csúcsával befelé mutató
pentagrammától sokfelé azt remélték, hogy elriasztja a démonokat és a házban tartja a szerencsét. (Ezzel
az elképzeléssel Goethe Faustjában is találkozhatunk.) A gonoszjáró Luca-nap éjszakáján megvédi a házat
a rontástól az ajtó fölé rajzolt pentagramma, különösen ha csúcsai a „fényhozó” LUCIA név egy-egy betűjére
irányulnak. A német gazdák annak idején a napkeleti háromkirályok-nevének kezdőbetűit (C. M. B. - Caspar,
Melchior, Balthasar), vagy a J. H. S. (Jesus Homo Salvator-Jézus az ember megváltója) monogramot irták
az istálló ajtaja fölé rajzolt pentagramma mellé. Egyes beszámolókból arra lelet következtetni, hogy
nemegyszer a Luca napján elkezdett és karácsonykor befejezett boszorkányleleplező Luca székét is ötszög
vagy pentagramma alakúra faragták.

Eliphas Lévitől a modern boszorkányságig

Eliphas Lévi, a mágia múlt századi újjászületésének gótikus-romantikus lelkületű elindítója könyveiben
szintén sokat foglalkozik a pentagrammával. Elődeitől eltérően különösen nagy figyelmet fordít a lefelé
irányuló változatra, és az elsők között írja le a belerajzolható ördögfejet, amely szerinte egyaránt jelképezi a
hírhedt mendészi bakot, a templomosok kétnemű Baphometjét, a boszorkányok szarvakat viselő istenét, a
szabbat fekete kecskéjét és a fekete mágia kecskefejü urát. Mindezek viszont egyetlen jelenségre utalnak, a
Lévi által népszerűvé tett asztrális fénye, az univerzális ágensre, a mágikus művészetek Alfájára és
Omegájára, a mindent átható és minden információt elraktározó magnetikus fluidumra.
A fordított pentagramma a Teozófiai Társulat alapító nagyasszonyának, Madame Blavatskynak sem kerülte
el a figyelmét. Ő azonban (a saját érdeklődésének megfelelően) mindenekelőtt a Kali-juga, azaz a sötét-
vagy vaskor, a materializmus, a szenzualizmus és az erőszak uralta jelenlegi világkorszak szimbólumának
tartotta.
A múlt század végén alapított legendás hermetikus rend, a Golden Dawn adeptusai több olyan mágikus
rítust is kidolgoztak, amelyben fontos szerepet játszanak a (kézzel, pálcával, tőrrel vagy karddal) levegőbe
rajzolt pentagrammák. Ezek a szellemeket, elementálokat és egyéb láthatatlan lényeket megidéző és
elbocsátó, különböző irányokból meghúzott pentagrammák mára szinte elengedhetetlen részeivé váltak a
rituális mágiának és a wiccának, azaz a régi-új boszorkányságnak. Ez utóbbi beavatási szimbolikájában
szintén helyet kaptak a pentagrammák. Az első fokozat általánosan használt jele egy lefelé mutató
háromszög, a másodiké egy pentagramma, a harmadiké pedig szintén egy pentagramma, felette egy felfelé
mutató háromszöggel.
Talán mondanunk sem kell, hogy a modern sátánistáknak az ördög fejével díszített fordított pentagramma
lett az általánosan használt emblémájuk. Az 1966-ban alapított kaliforniai (központú) sátánista gyülekezet, a
Church of Satan ezt az ábrát még kiegészítette az alsó vizekben lakó bibliai ősszörny, a Leviathán nevével,
mégpedig oly módon, hogy a név eredeti, héber változatának öt betűje (lamed, vav, jod, tav, nun) a
pentagramma öt csúcsához került.

*****