Szombathy Viktor

És mindenki visszatér…

Pomáz, 2011
 A borítón Iványi-Grünwald Béla: Lángoló ősz című
festményének részlete látható

Utószó Mezey László Miklós

ISBN 978-963-298-043-0
ISSN 2061-1323

© Szombathy Viktor jogutódja, 2011

© Kráter Műhely Egyesület, 2011

Felelős kiadó és sorozatszerkesztő Turcsány Péter

Felelős szerkesztő Kovács Attila Zoltán
Műszaki vezető Stark Gergely
Könyvtervező tipográfus Borsódy Eszter
Szöveggondozó Várvédy Zoltán

Kiadja a Kráter Műhely Egyesület

Nyomdai előkészítés Clarion Stúdió

Nyomdai kivitelezés
Arrabona Print csoport – Print Invest Magyarország Kft.
– Győr
Felelős vezető Ványik László vezérigazgató
 A csónakot eloldozták a parttól, vígan himbálta, vitte, vitte a
Duna szőke sodra. Az innenső oldalon tengernyi nép állt vidám sort
egymás mellett, könnyező férfiak s daloló leányok, iskolás
gyermekek hétköznapi kékben s virágos bakák ünneplő tábori
zöldben. Rézkürtök fújták az indulót; építették már a hidat, a
hosszú, szilárd vashidat, húsz esztendeje várt a kalapács a kézben,
hogy a cöveket üsse, húsz esztendeje vált ketté a part, hogy ma újra
összeforrjon.
A csónak fürgén tarajozta az őszi vizet, bukdácsoltak a hullámok,
susogtak a füzek, s a túlsó part ázott füvén egyre több türelmetlen
ember taposott. Kezdetben gyöngén, ébredő reménnyel kiáltoztak,
még most sem mertek hinni a szemüknek, még most is azt sugdosta
fülükbe egy gonosz ördög, hogy amit itt látnak, a csónak, a pántlika,
a zászló, s amit hallanak, a dal: nem valóság, hanem csalás… De
ahogy közeledett a csónak, s öblében páncélsisakos, mosolygó
katonák, a túlsó part homokja soha nem látott csöppeket ivott:
könnyeket és a felriasztott madarak soha nem hallott éneket
csodáltak: himnuszt.
Szállt a dal, s közeledett a csónak. Tízen is ugrottak utána,
húszan nyújtották kezüket a vidámszemű bakáknak: boldog volt, aki
hozzájuk érhetett, aki megtapogathatta őket, aki megsimíthatta a
zászlót s szórhatott rájuk virágot.
A part benépesedett, futva, rohanva közeledtek a falvak felől s a
tanyákról a népek, most márt lehetett.
Az egyik baka, barna szemű dunántúli fiú, csodálkozva szólt
hátra a társának:
– Te! Hiszen ezek egészen jól beszélnek magyarul…
I.

A járásfőnök, magas, hajlott hátú, vöröses hajú férfi, közelebb

tolta a hamutartót Berinkeihez:
– Akkor tehát bírom az ígéretét, tanár úr. Ön fogja mondani
március 7-én az ünnepi beszédet!
Berinkei elfojtotta sóhajtását, s egy pillantást vetett a bordó
függöny felé, mintha azt várná, hogy most lép elő a csodák küldötte,
s fülébe súgja, hogy úgysem lesz abból semmi, amit megígért. De a
csoda nem jelentkezett, s a csönd kínosan hosszúnak tűnt már. Hogy
mégis időt nyerjen, túlzott gonddal nyomta be cigarettáját az
üvegtányérba:
– Én fogom mondani hát, igen…
– Ennek nagyon örülök – lélegzett föl a járásfőnök, mert azt
hitte, hogy Berinkei ismét visszautasítja, mint tavaly s négy
esztendeje –, ennek nagyon örülök, tanár úr. Ezt azt bizonyítja, hogy
a köztársaság minden nemzetisége egyformán érez, de ezt az elhunyt
köztársasági elnök úr önöktől meg is érdemli, hiszen tudós
humanista volt.
– Igen, humanista – sóhajtott Berinkei, s e pillanatban az izgő-
mozgó hetedik osztályra gondolt: a múlt héten beszélt hosszasabban
Janus Pannoniusról s némely más, olasz, magyar humanistáról, de
véletlenül sem jutott eszébe, hogy a volt elnököt is felemlítse, mint
érdemes utódot. Mátyás udvara s a Hradzsin, igen, néhány
évszázaddal ezelőtt még beszélni lehetett volna a két város
rokonságáról, de manapság a Moldva partja s a pesti Duna-part!? A
diákjai kinevették volna.
 – A bölcs humanista – bólintotta járásfőnök, de ő nem gondolt e
szavak mögé semmit, a volt elnöknek ezt a díszítő jelzőjét épp oly
megszokottan s kevés áhítattal használta, mint valamennyi
közigazgatási tisztviselő, akinek hivatalból tisztelnie kellett minden
felsőbbséget, leginkább pedig az állameszmét, sőt a Mi Államunk
Eszméjét, amely alfája s ómegája volt húsz év óta tizennégymillió
ember wilsoni társításának.
– A volt köztársasági elnök úr emlékéhez méltó beszédet fogok
szerkeszteni – felelte Berinkei, mert tudta, hogy Sztruhár, a
járásfőnök ezt a nyilatkozatot várja tőle.
A fiatal állam külső eszközökkel teremtett tiszteletet alkotóinak, s
a kisebbség megannyi tagja sokszor nem tudta, hogyan viselkedjék e
friss nemzeti öntudattal szemben, s nehogy gyanakodva
tiszteletlenséggel vádolják, megurazta még néhai Vencel királyt is; ez
legalább nem került semmibe.
Berinkei felállott. Háromnegyed tizenegyet mutatott az íróasztal
órája, még vissza kell mennie az iskolába, történelemórája lesz.
Sztruhár széles mosollyal rázta meg a kezét, boldog volt, hogy a
díszbeszéd ügyét ilyen simán elintézte. Valahányszor állami ünnep
következett el – október 28-án, vagy Masaryknak, Benesnek
születésnapja jött –, zavartan keresett új s új magyar szónokokat,
hogy a köztársaság megalapításának történetét, a nagy „alapítók”
életrajzát ismertessék, s ez az ismertetés minden évben csaknem
egyforma volt. Sztruhár jól látta, hogy a magyar szónokok
húzódoznak a kényelmetlen feladattól, s az ünnepi beszéd
rendszerint olyan körmönfontan sikerült, hogy a csehekről szólt, de
a magyarok értettek belőle. De mivel önként jelentkező szónok igen
ritkán akadt, az iskolákat jelölték ki egymás után, s az intézetek
igazgatói hosszú habozással álltak meg egy-egy név előtt, amíg
rámérték a feladatot valamelyik tanárra. Berinkei örült, hogy
Masaryk születésnapját kapta, mert ezzel kapcsolatban jól meg
lehetett kerülni a témát, s még hazafiasságra buzdító beszédet is
mondhat; sokkal rosszabbul járt, akit sorsa október
huszonnyolcadikára jelölt szónokul. Akarva, nem akarva az
államalapítás tényéről kellett szólani. Magyar fájdalmakról beszélni
ilyenkor tilos.
 A járásfőnök az ablakhoz lépett. Februári szél rázta a fákat, a
lengő ágon két vékony cinke didergett. Itt-ott, a várost környező
dombokon még szürkéllett a maradék hó, nem lehetett tudni, tavasz
következik-e már, avagy a tél is tartogat egy kis hideget, s a zsákot
márciusba önti ki. Két hetivásáros szekér zörgött el az ablak alatt, a
szomszéd utcában egy század katona énekelt harsányan, s dobogott
a kaszárnya felé. Ezek a napok – tűnődött Sztruhár – hasonlítanak a
mérleg nyelvéhez, amikor hajszálig egyforma súlyok függenek mind
a két serpenyőben. Sem jobbra, sem balra nem leng a mérleg karja.
Ám jöjjön egy porszem, amelyet türelmetlen szél fúj a serpenyőbe,
vagy mozdítsa meg valaki a rudakat: a mérleg billegni kezd, s akkor
mégis kiderül, melyik oldalra húz a terhelés. Jó volna tudni, mit
hoznak a holnapok, mert kinn ugyan szél kergetőzik, itt benn izzik a
kályhában a parázs, úgy tűnik, nyugalom s egyensúly uralkodik a
világon, de ma is érkezett egy bizalmas rendelet Pozsonyból,
parancsok s értesítések nyugszanak a fiókban hetek óta, valami
készül, a mérleg karja már remeg a szélben, a porszem izgatottan
kering, s a megfelelőbb pihenőhelyet keresi.
A legkellemetlenebb az a levél, amely tegnap érkezett
Pozsonyból. Nem volt ugyan hivatalos írás, de talán rosszabb annál:
barátja küldte, aki az országos hivatal egyik nagymogulja most.
Bizalmasan írta, de a bizalmas és baráti levél sorai között komor
gyanúsítások, sötét sejttetések ültek. „Az a hír – olvasta a bizalmas
baráti levélben –, hogy túlságosan kedvezel a magyaroknak, ami
nem volna hiba, mert a politikai helyzet meg is kívánja, hogy jó arcot
mutassunk feléjük, csakhogy a hírek szerint te már túlságba viszed a
jó barátságot, tüntetőleg csak az ő társaságukat keresed, otthon csak
magyarul beszélsz, aztán emlegetnek magyarországi rokonokat is,
egyszóval azt sütötték ki rólad, hogy veszedelmes magyarón vagy.
Nincs valami politikai ellenfeled?”
Magyarón! Sztruhár ma már harmadszor lépett a fiókhoz s vette
elő a bizalmas levelet, újból s újból átfutotta s valahányszor ehhez a
szóhoz ért: magyarón, mindig elsápadt, mert ez a szó vádolt,
gyanúsított, ez a szó éles fegyver minden ellenfél kezében, ez a szó
egyenlő a megsemmisítéssel. Pedig még öt szolgálati éve van hátra,
nem lenne kívánatos, ha most nyugdíjba küldenék. Nem akar bukott
császár lenni. Majd, ha az ideje elkövetkezik, ünnepélyek s baráti
búcsúztatások között, dicsfénnyel s díszvacsorákkal vonul el a
hivatalos élet emelvényéről, amint vezető tisztviselőhöz illik is De
így, kertek alatt osonva indulni nyugdíjba s hagyni itt a szolgálatot.
Ez rendkívül fájdalmas lenne, s méltatlan eddigi életéhez. Való, hogy
szerette a jó társaságot, egyképpen vonzódott magyarhoz, szlávhoz, s
tavaly télen kétszer is előfordult, hogy magyar nótára csárdást járt.
De ez csak nem vétek? Hivatali dolgaiban szintén sokat „elnézett” a
magyaroknak, ismerte a magyarok természetét, szokásaikkal,
sérelmeikkel, örömükkel, fájdalmaikkal tisztában volt, szerette
volna, ha azt mondják rá, hogy igazságos, pártatlan tisztviselő.
Nemzetiségi viták, rendeletek, sérelmek, panaszok között így élt
Sztruhár János, a liptói ivadék – voltak hetek, amikor azt hitte, hogy
erejét múlja felül a sok harc, küzdelem, amelyet hivatalban, a
hivatalon kívül nemzetiségekkel, államalapító légionáriussal,
maradékbirtokossal, magyar nyugdíjassal, rendőrrel,
minisztériummal folytat.
A levél nem említette, a hivatalbéli társak nem mondták,
számozott átirat nem rótta föl, de Sztruhár János tudta, hogy van
egy nagy, komoly vétke: magyar asszony a felesége. Tősgyökeres,
fekete hajú, komoly magyar asszony, Szegedről hozta magával
Sztruhár János még tizenötben, amikor sebesült hadnagyként feküdt
az egyik Tisza-parti hadikórházban. Az északi harctérről került a
liptói tanító fia sebesülten Szegedre, a szerelem gyorsan szövődött,
éppen csak arra jutott idő, hogy Juditot a hegyek közé bemutatni
vigye az öreg tanítópárhoz, s már utazott is Sztruhár újból az orosz
vonal felé.
Liptóban azt mondogatták, hogy a fiatal Sztruhár gyerek előtt
szép jövő áll: Kassán s Kolozsvárt végezte a jogot, megyei aljegyzővé
választották, közigazgatási remények éltették, s titkon mindig azt
tervezte, hogy igába hajtja a sodró erejű Vágót a liptói havasok
oldalában, s vízműveket, villanytelepeket varázsol a szegényes falvak
közé.
Judit hűségesen, gyerekszerelemmel várta vissza Sztruhárt, árva
leány volt, s mindegyre többet élt ura szüleinél, egy Rózsahegy
melletti kis faluban. Sztruhár anyja csak törve beszélt magyarul,
viszont az öreg Sztruhár a március tizenötödiki beszéd örömét soha
nem engedte át másnak: apja siheder korában a besztercei hegyek
között csatlakozott Görgey seregéhez.
Ezerkilencszáztizennyolc novemberében ébredt Sztruhár arra,
hogy ő igazi, hamisítatlan szláv, az új államban a helye. Judit
fáradtan törődött bele, hogy hosszú évekig nem látja Szegedet, a
Tisza körutat s a tápéi gyékényfonókat: örült, hogy végre ura mellett
megpihenhet, hogy az apa is segít nevelni azt a kislányt, aki a szláv-
magyar szerelemből született a ködös liptói hegyek alatt.
Sztruhár gyorsan ugrotta át a hivatalok fokait, szükség volt akkor
friss és tanult emberekre; egyre feljebb lépdelt a gráduson, s végre
itt pihent meg ebben a magyarnak nevezett városban. Tíz esztendeje,
hogy magyarok, szlávok s csehek között él folytonos lesállásban,
megtanult gyanakodni, s a Schyllák Charybdise között evezni
ügyesen, hogy a magas minisztériumok is meg legyenek vele
elégedve, de a magyarok, szlávok, németek se emeljenek ellene
kifogást – nehéz, fáradságos feladat volt, de már megszokta
nehézségeit.
… Judit miatt éri legfőképpen ez a sok támadás, Judit miatt, aki
hűségesen, összeszorított foggal tartott ki mellette, Judit miatt, aki
magyarul tanította a lányukat, mert Judit otthon nem beszélt
másképpen húsz esztendő múlva sem, mint magyarul. Alig tudott
másként.
Judit nem kapott bocsánatot soha, a magyar asszony.
II.

Berinkei fázósan húzódott össze a februári szélben, összébb

rántotta a kabátját, felhajtotta prémes gallérját, és sietve ment az
iskola felé. Sejtette már tegnap, hogy a járásfőnök az emlékbeszéd
miatt hívatja, s előre fázott attól a gondolattól, hogy a Slávia Szálló
tánctermében majd ünnepélyes szavakkal méltat olyan embert,
akihez se szívének, se lelkének nincsen semmi köze. Az ilyen beszéd
nem könnyű feladat: ha túlságosan dicsérő, akkor a magyar
társadalom néz a kijelölt szónokra görbe szemmel, s gyanakodva
figyeli minden munkáját, minden lépését, ha pedig hideg s
tárgyilagos, ha semmi szenvedély se fűti, amikor az Alapító Elnökről
beszél, akkor viszont az új hódítók méregetik ellenségesen, és rögtön
kutatni kezdik, államhűség szempontjából mennyire megbízható
vagy megbízhatatlan. S e megbízhatatlanság olyan titkos pecsét,
amely minden bizalmas íráson, minden értesülésen, minden róla
szóló aktán ott vigyorog, aztán követi fáradhatatlanul, akár
fizetésemelést kér, akár útlevelet nyári kirándulásra Dalmáciába… E
megbízhatatlanokkal szemben mintha titkos szövetség fogna
fegyvert, e szövetség jelenlétét láthatatlanul, kitapinthatatlanul ott
érezni minden sarkon, minden fordulónál, minden órában.
– Hová ilyen elgondolkozva?
Berinkei megrezzent, és sietve emelte le széles karimájú kalapját.
Sztruhárné volt meg a lánya, Éva. A mosoly, amely arcukra ült, most
valóban fagyott mosoly volt, de nem a lélek s a belső hideg
fagyasztotta meg az arc vonásait, hanem a februári metsző szél: úgy
tetszett, hogy a széltől kékült ajkak s hidegtől csípett arcok merevre
fagytak, s ha a mosoly majd új ráncokat vet, a megfeszült bőr rögtön
kettéhasad, vagy az arc színes porcelánja törik el.
– Vissza az iskolába, még helyettesítenem kell egy órát. Éppen a
járásfőnök úrnál voltam – újságolta Berinkei, s megállott.
Sztruhárné nem felelt, két barna szemét kérdően nyitotta
Berinkeire.
– Egy emlékbeszédet tárgyaltunk – folytatta Berinkei –, én leszek
a szónok.
Az asszony széles, vidám mosolya sajnálkozóvá húzódott össze:
– Szegény ember, most magán a sor?
Berinkei felelni szeretett volna, de erre mégsem szólt semmit.
Akármennyire magyar asszony a járásfőnökné, mégis csak jó párja
urának, sohasem lehet tudni, hivatalos ügyekben milyen mélyen
érez vele együtt. Aki tanár, s aki soros, kijelölt szónok, az ne
nyilatkozzék az utcán elhamarkodva, mert véletlenül szenvedély
fűtené a hangját, s e szenvedély melege olyanokat is érne, akik
ártatlanok: fölösleges a tűz, a hevesség!
Éva hosszú hócsizmáiban topogott. Magas, izmos lány volt,
termetében anyjára hasonlított, szőke haja, kék szeme s orrának
enyhén hajlott formája az apja öröké. Amikor mosolygott, két
hosszanti finom ránc játszott az arcán, ez rendkívül barátságossá
varázsolta a lányt, s behízelgővé mosolyát.
Berinkei úgy nézte Évát, mint egy más világ küldöttét: de ez a
világ nem függőlegesen, nem Berinkei fölött terült el, hanem
vízszintes irányban, oldalt, nagyon messze mindattól, amire
Berinkei azt mondja, hogy az ő világa, az ő szemlélete, az ő
mindennapja. Ebben a városban a visszahúzódott magyarság s a
feltörekvő új hódító még mindig meglehetősen távol élt egymástól,
számban a magyarok voltak többségben, hatalomban azonban az új
jövevények.
„Szép lány” – vélte hirtelen Berinkei, de ehhez a
megállapításához nem fűzött semmi vágyat, gondolatot. Most
lehetetlennek tartotta, hogy a járásfőnök leányának a szépet tegye
mosolyogva, hogy bókokat árasztva sétáljon mellette. Nem azért,
mintha különleges tiszteletet ébresztene Berinkeiben a leány
apjának rangja; csupán csak azért, mert Éva a járásfőnök leánya.
Még akkor is, ha a lény félig magyar: olyan messze jutottak
egymástól.
Mint amikor valakinek szobor vagy tarka festmény tetszik.
Ebben a pillanatban valaki mélyen megemelte a kalapját.
– Má ucta – húzta éneklő hangon a köszöntést.
Duhony volt, az ügyvéd, a legbefolyásosabb fiatalok egyike a
városban. Alig két éve jött – valahol Árvában bojtárkodott, mert ott
is született –, nagy szándékok fűtötték, „vissza akarta szlávosítani”
mindazokat a magyarokat, akik szerinte hűtlenül elhagyták a szláv
vonalat. Ebben a munkájában nem ismert irgalmat, s szerinte az
egész Szlovákiában nem akad egyetlen magyar, akinek szláv
származása ne lenne igazolható. Még a csallóközi ősmagyart is
Szvatopluk ültette el. Hevességétől mindenki félt, a hivatalosak is,
mert különleges befolyása révén ártani tudott a törvényszéki
elnöknek, a járásfőnöknek vagy a tót bank igazgatójának, ha akart.
Dühös Ligatitkár volt, gondosan titkolta, hogy apja honvéd
őrmesterként szerelt le még a békeidőben, hogy csendőr legyen
Alsókubinban.
– Má ucta – mondta még egyszer, hogy észrevegyék. Látszott az
arcán, hogy valami nem tetszik neki Berinkei s a két Sztruhár nő
találkozásában, és sértve érzi magát, hogy másodszor is kell
köszönnie. Egy pillanatra megállott, mintha azt várná, hogy a
járásfőnökné magához intse. Sztruhárné azonban fázott, s
mosolyogva nyújtotta a kezét Berinkeinek.
– A fodrászhoz megyünk – magyarázta –, este valami vacsora
lesz a generálisnál.
– Meghallgatjuk a beszédét – mondta Sztruhár Éva, s kezét
olyanformán emelte fel, mint a rómaiak. A járásfőnök lányától
mindenesetre nagy merészség, mert a napokban már három falusi
legényt is igazoltatott s írt fel a rendőr a római köszöntésért, s ennek
a gyors felírásnak alighanem csúnya rendtörvényes pör lesz a vége.
Berinkeinek tetszett a lány vidám merészsége. Egy rendőr szemét
meresztve bámult rájuk a sarkon.
– Eja, alalla – felelte Berinkei, s ő is magasba lendítette a kezét.
Aztán összenevettek, mint a cinkosok.
Schulcz ékszerész kirakatában tizenegyet mutatott a fáradt
mintaóra, Berinkei sietve fordult be a gimnázium kapuján.
 Duhony Ernő – illetve most már Erneszt – úgy tett, mintha csak
véletlenül került volna szembe a Sztruhár nőkkel a Tátra Kávéház
sarkán.
Tüntetőleg kerülte a magyar szót, noha tudta, hogy a
járásfőnökné még ma is hadilábon áll a szláv idiómával.
– Észre sem veszik az embert – adta a sértődöttet Duhony –,
pedig gratulálni szeretnék.
– Mihez?
– A járásfőnök úr a közeljövőben főtanácsos lesz. Közigazgatási
főtanácsos, tegnap hallottam Bratyiszlavában.
Sztruhárné hálásan nézett Duhonyra, mintha az ügyvédtől
függött volna a kinevezés. Az ügyvéd meg is játszotta a bennfentest:
– Illetékesek tőlem is érdeklődtek a járásfőnök úr eredményei
felől, mondanom sem kell, hogy a legjobbakat újságoltam.
– Köszönöm – bólintott Sztruhárné –, ez nagyon kedves. Az is
igaz, hogy az uram már várja az előléptetést.
– Megérdemli – folytatta Duhony roppant mély hangon, mintha
a hang mélysége a meggyőződés mélységét is jelentené.
Aztán hirtelen más vágányra váltott:
– És ez a Berinkei, ez a magyar professzor?
Nem fejezte be a kérdést, mindenki úgy érthette, ahogy éppen
kedve tetszett. Duhony mindenesetre úgy értette, hogy fölöslegesnek
tart Éva mellett magyar kísérőt. Sztruhárné azt hitte, hogy Duhony
valami megmagyarázhatatlan oknál fogva lenézi a tanári
foglalkozást. Éva pedig hirtelen így szólt magában: „Duhony
féltékeny. De miért?”
Sztruhárné megtalálta a legcélszerűbb feleletet:
– Most újságolta, hogy ő tartja az emlékbeszédet.
Duhony kihúzta magát, mert ő volt az Állam, a Mi Államunk
helyi képviselője s megtestesítője:
– Ez illik is, régen vártuk…
De a fodrász Duhonynak sem irgalmazott. Már ott állottak a
boltajtóban, a meleg üzlethelyiségből villanygép puha duruzsolása
hallatszott. Egy pillanatra kíváncsi fodrászlány szeme jelent meg a
függöny fölött.
– Isten vele…
 – Ruki boszkávám – hajolt meg Duhony, s erősen megszorította
az Éva kezét. Éva a szorítást nem adta vissza, gyorsan, fázósan futott
be az anyja után.
Duhony sarkon fordult, és a törvényszék felé sietett.
Tulajdonképpen nem értette, mi késztette őt arra, hogy Sztruhárékat
elkísérje a fodrász ajtajáig, kár volt visszafordulnia.

– Berinkei – dünnyögte, s barna irattáskáját mérgesen ütögette a

kőkerítés falához.

***

Berinkei valóban nem sejtette, hogy e pillanatban dühös

kitöréssé változott a neve Duhony száján. Ott állott Berinkei az
osztály előtt, s állán néhányszor ide-oda húzta az ujjait. Ez volt a
szokása, ha tűnődött. Viszont ilyenkor már tudta az osztály, hogy
nem lesz felelés.
– Valaki benn járt az igazgató úrnál – kezdte Berinkei végül –, s
rendkívül furcsa, célzatos dolgokat mondott az utóbbi hetek
történelemóráival kapcsolatban.
A fiúk egymásra pislogtak, már érezték, hogy Berinkei feddő
szavai komolyabbak, fontosabbak a mindennapos dorgálásnál.
– Valaki árulkodott. Rám árulkodott. Rosszul s kellemetlenül
árulkodott.
Berinkei széttekintett, s olvasni próbált a reá függesztett
szemekből.
– Nos?
A csendet hallani lehetett. Odakinn, roppant magasságban
repülőgép zúgott, a zaj finoman szűrődött át a falakon.
– Én azt hittem, hogy ez az osztály magyar osztály. Hogy magyar
érzés fűt benneteket, és amikor Mátyás királyról kijelentettem, hogy
nem volt oláh fejedelem, amikor elmagyaráztam nektek
negyvennyolcat, s arról beszéltem, milyen csúnya széthúzás okozta a
mohácsi vészt, és micsoda szélsőséges erők működtek akkor, amikor
Trianonban aláírtak egy darab szomorú papirost, akkor ti Mátyás
királynál örvendeztek, s Trianonnál könnyeztek befelé. Hiszem,
hogy mindnyájan így cselekedtetek. Akadt azonban közületek
egyvalaki, nem tudom, ki, nem is kutatom, de elküldte szüleit az
igazgató úrhoz, s azzal vádolt, hogy lázítlak benneteket,
meghamisítom az igazi történelmet, hogy államellenes vagyok.
Berinkei csendesen, lassú iramban kezdte, de elragadta a hév,
már kiabált, s az asztalt verte. Hát mindenütt akad áruló,
vádaskodó, még a gyermekek között is? Aztán hirtelen arra gondolt,
hogy ezek között az ártatlan szemű gyermekek között még nehezen
akadna rosszhiszemű – ezek otthon ebéd közben vagy lefekvés előtt
beszélgetnek iskolai dolgokról, s csodálkozva arról, hogy Berinkei
tanár úr többet tanít a magyar történelem évszázadairól, mint
amennyi a könyvben áll. S aztán ehhez az esti beszélgetéshez nem
kell más, csak egy rosszakaratú szülő, aki halkan, célzatosan
elbeszéli Berinkei őszinte történelemóráit az igazgatónak.
Az osztály meg sem mukkant, még Kocsis is figyelt, pedig ő
rendszerint fúr-farag, olvas, levelezik a pad alatt.
– Nem kutatom, ki volt – folytatta később Berinkei –, nem is
fontos. Ugyanúgy foglak szeretni benneteket ezentúl is, mint eddig.
Mert jól jegyezzétek meg: a becsületes, magyar érzést és az igaz
szeretetet nem lehet kiölni az emberből még fenyegetések árán sem.
Én magyar Mucius Scaevolákat akarok nevelni, nem szeretném, ha
egyetlenegy Ocskay brigadéros akadna köztetek! Kocsis, ki volt
Ocskay brigadéros?
Kocsis felállott, s a szőke, barna, fekete gyermekfejek izgatottan
hajoltak össze. Berinkei ma nem magyarázott tovább, mégiscsak
feleltetett.
Nemec, az igazgató óra után ismét az igazgatói szobába hívta
Berinkeit. Rövid, tömzsi, rövidre nyírt hajú ember volt Nemec
Károly. A háború alatt, még Torontál megyei tanárkodása idején,
Németre magyarosította a nevét, mikor azonban elfoglalta a felkínált
igazgatói széket a szlovákiai intézetben, újra Nemecként virágzott.
Fölötteseivel szemben megalázkodó, bátortalan ember, mindig attól
félt, hogy egyszer majd magyarbarátnak tartják, s kitessékelik magas
állásából. Tanártársai előtt éreztetni akarta fölényét, fontoskodott,
ok nélkül adott s vont vissza parancsokat, diákjai reszkettek, ha
meglátták, mert minden kicsiségért kicsattant belőle a düh, s oly
harsányan ordított, mint egy tényleges bakakáplár. Hogy az italt
szereti, azt borvirágos orra mutatta. Ez az orr már kékbe-lilába
játszott, s rezgett, ha gazdája valamiért felingerült.
– Tanár úr, kolléga úr – kezdte, mert a fiatal magyar tanárokat
urazta s magázta, hogy ezzel is érzékeltesse azt a mérföldes
távolságot, amely közte s a fiatal magyarok között hasadt –, kolléga
úr, tisztázta a dolgot?
– Tisztáztam – felelte Berinkei, s közelebb lépett Nemec
asztalához.
– És?
– És kijelentettem, hogy az árulkodás ellenére sem taníthatok
másképp, mint ami a meggyőződésem.
– Úgy?
– Igen. A magyarok történelme, hiszen ezt Ön is tudja, igazgató
úr, nem szégyenteljes balkáni história. Ragyog szépségekkel, és
feketéllik nagy szomorúságokkal. Nos, én a szépségeket is
megmutatom, de a szomorúságról sem feledkezem meg. Hadd
okuljon ez a nemzedék a múltak hibáin.
– Egyszóval elismeri, hogy a múltnak hibái is voltak?
– Természetesen. Vak lennék s rendkívül elfogult, ha ezt nem
látnám. De ezek nem azok a hibák, amelyeket az igazgató úr keres.
Más hibák ezek, s nemcsak bennünk rejtőznek, hanem más
népekben is egyformán.
Nemec nem válaszolt. Végeredményben soha nem szeretett
vitatkozni, csak parancsolni. S ha mégis vitatkoznia kellett, hamar
megunta, visszavonult. Neki a győzelemhez más fegyverei voltak,
ezeket a fegyvereket azonban szemtől szembe villogtatni nem
lehetett.
– Én csak annyit mondok, kolléga úr – folytatta néhány
pillanatnyi szünet után, de nem nézett Berinkeire, hanem a havas
tetejű fákra az utcán –, én csak annyit mondok, hogy jó lesz
vigyázni, ne hívja ki maga ellen a felsőbbség haragját. Nem
szeretem, amikor az iskolai hatóságok vizsgálatot tartanak az
intézetben, s akkor is mindig a magyar osztályokban!
Berinkei előtt elködlött a világ. „Most fel kellene ragadni ezt a
vastag tintatartót – gondolta és hozzávágni rögtön Nemechez.” Mert
jól tudta, hogy a magyar osztályokban tartott vizsgálatok titkos
indítója mindig maga az igazgató. Nemec így akarta kivégezni a
„párhuzamos” magyar osztályokat, kényelmetlen volt neki a magyar
tagozat. Mindig arra az időre emlékeztette, amikor odalenn,
Torontálban tüzes magyar beszédeket intézett a hadba vonuló
öregdiákokhoz, s vitéz ellenállásra buzdította őket a szent magyar
haza védelmében.
Nemec észrevette Berinkei arcszínváltozását, és önkéntelenül is
hátrahúzódott. De Berinkei nem ragadott fel sem tintatartót, sem
levelesdobozt, nyugalmat erőszakolt magára, s csak ennyit mondott:
– Nem tudok másképp viselkedni ezután sem.
Meghajolt, kiment. Hallani lehetett a tanári szoba ajtajának
hosszú, fájdalmas nyikorgását.
A gimnázium háromszáz diák számára épült, a tanári szobát
tizenöt tanárnak szánták. Az intézetben most hatszáz diák
szorongott, s a tanári szobában harmincegy tanár. A harmincegyből
összesen hat volt a régi, kiöregedett nemzedék tagja: Kolozsvárott és
Pesten tanultak a háború előtt, s most csak azt várták, mikor
végeznek a harmincöt szolgálati évvel, hogy sietve hagyják el az öreg
épületet, s nyugdíjba mehessenek. Eperjessy, az öreg latin szakos
tanár közben öt évig nem taníthatott; azt hozta fel okul a magas
prágai minisztérium, hogy nincsen állampolgársága. Fáradtan,
kiábrándultan folytatta múlt szeptemberben Ovidius-óráit, még két
évig kell tanítania, aztán kezdheti törleszteni öt esztendő adósságait.
Ha belép a szociáldemokrata pártba, nem lett volna az
állampolgárságával semmi baj, de Eperjessy erre nem volt hajlandó,
sőt dühében a magyar pártok szónokául jelentkezett, s falvakra járt
népet szervezni. Kende időközben agrárpártivá lett, s ő vezette a
járás tanszemélyzetét három esztendeje Hodzsához hódolni. Kende
„jól be volt írva”, s alkalomadtán mindig felkínálta a segítségét a
többi kollégának, ezek azonban rendszerint kitértek Kende
kínálkozása elől. Szabó viszont azokhoz az óvatosakhoz tartozott,
akik „nem exponálják magukat”, örökké félt, folyton riadozott, s
hogy vonakodó magatartását igazolja, a többieket is mindig arra
biztatta: „Ne exponáljátok magatokat, maradjatok csendben, egy
ember úgysem küzdhet meg az áradattal!” Bern először szélső
klerikálisnak indult, majd hirtelen változással a szabadkőműves
páholyt szervezgette, s a szovjetbarátok körét alapította meg kétszer
egymás után, mert az első alakítás nem sikerült. Horváth és Jankó
már az új nemzedék fiatal tanára volt. Prágában járták az egyetemet,
hevesek s jó szándékúak, szociális megújhodásról, új szlovákiai
levegőről, humanizmusról és harcos párthűségről beszéltek
egyszerre. Horváth büszke volt irodalmi sikereire, versei és
tanulmányai jelentek meg, s minden vágya, hogy Finnországba
utazhassék nyáron.
A szlovákok a terem egyik oldalát foglalták le, a magyarok a
másik oldalt. Barátság nem virágzott ki a két oldal között, de a
hivatalos érintkezés merev formáit szabályosan betartották, egyedüli
összekötőjük maga az igazgató volt: az igazgató a tanári szobában
csak tótul szólalt meg. A szlovák tanárok csaknem valamennyien az
„első nemzedék” fiataljai, néha idegesen s tájékozatlanul pislogtak a
világban, a társadalmi érintkezés formaságainak csak külső mázával
ékeskedtek, egyikük, Sztojan égő dühvel szállt szembe az öreg
magyar tanárokkal, ellensége volt minden kezdeményezésüknek.
Mindenki tudta, miért, hiszen lélekbúvárnak sem kellett lenni
ahhoz, hogy Sztojan harcias magatartása megfejtődjék: Sztojan a
„magyar idők” szorgalmas növendéke volt, ösztöndíjjal s ingyen
ruhákkal ajándékozták meg az évek hosszú során, s az
önképzőkörben ő volt a legtüzesebb magyar szavaló. Most, tót
tanársága idején nem szeretett visszaemlékezni ezekre az időkre,
restellte volna maga előtt is, ha egyszer hálásnak mutatkoznék a
dédelgető intézettel szemben.
Aztán akadt itt két tanár, Prágában, Pozsonyban végzett fiatal,
ezeknek unalmas gyakorlati évül számított a kis magyar város
gimnáziuma, magyarul alig beszéltek, s mégis magyar osztályokban
tanították a természettudományokat. A diákok semmit sem
tanultak, mert nem értették a tanárt.
Kémiai nyelven szólva a tanári szoba a legheterogénebb vegyület
volt az egész városban. Nem akadt egyetlenegy cél, egyetlenegy
gondolat, öröm, vagy bánat, amely közös lett volna itt. Szélsőbal s
szélsőjobb, kommunista, agrár s magyar ellenzéki párti, cseh, tót,
magyar, cipszer, bátor hitvalló s állampolgárságát féltő, fiatal prágai
nő s öreg magyar nyugdíjas: valahány test, annyi lélek, annyi külön
szándék, gondolat s életszemlélet. Mindenki különajtón vonult
vissza a lélek elefántcsonttornyába, bizalmatlanul a másikkal
szemben, a minősítésnek, mindennapi óraadásnak, a kötelező
dolgozatjavításnak s az állandóan változó tantervi utasításnak
örökmozgójában taposva, vállalva különórát s félve attól, hogy
megjelenik majd egy más pártállású miniszter, és a tanári szobának
látszólagosan nyugodt s zavartalan életébe új követelésekkel robban
be.
Így aztán mindenki gyorsan „leadta óráját”, s dolgozatjavításba
merült, vagy valami szertár, különszoba jótékony mélyében várta a
következő órát, csak hogy ne kelljen találkoznia, beszélgetnie a
többiekkel, mert néha a legszíntelenebb véleménynyilvánítás is
bonyolult következményekkel járhatott.
Csöngettek. A villamos csengő éles berregése végigfutott a
folyosókon, s kiharsant a messzi udvarra. Ezerkétszáz siető láb
súrolta a lépcsőket s a folyosó kőkockáját, vastag s vékony hangok
szűrődtek át a tanári szoba falán. Két kisdiák térképért jelentkezett,
egy langaléta, bajszos nyolcadikos a mentőszekrényt kereste.
Berinkei az ablak mellett állott karba font kezekkel, s az órára
induló kollégákat nézte. Kende fontoskodva szedegette össze
könyveit, már előre kikeresgélte azoknak a nevét, akik ma felelni
fognak, Sztojan egy pohár vizet ivott még, állandóan száraz a torka,
Eperjessy mindig ceruzát hegyez. Szlecsna Okurková most libbent
be, illatosan s gondosan szerkesztett fürtökkel a homloka körül. Kis,
kövér nő volt, huszonkilenc éves, és Sztojanra vetett szemet, holott
Sztojan már négy éve nős, s hozzá tele adóssággal. Most is Okurková
kisasszony első pillantása Sztojanra hullott. Berinkei úgy sejtette,
hogy Okurková és Sztojan kolléga között nemsokára bizonyos
egyetértés indul, Sztojan napról napra puhult, pillantása lágyabb
lett, ha Okurkovára tekintett, s egyszer levelet is írt neki, hosszú,
négyoldalas levelet önmagáról.
Vékony tornyok unatkoztak a szürke fellegek alatt, mint
felkiáltójelek a változatlan mindennapok egyhangú mondatai között.
Öt ilyen magasra törekvő jele volt a városnak s három gyárkéménye.
A három kémény közül azonban csak az egyik füstölt: a középső.
Igyekvő szerszámgyár fakult téglákból összerótt kéménye; a másik
kettőt belepte az unalom, s eljegyezte fáradt halálra a pénztelenség.
Az utcán, alant katonák meneteltek, a sor végén ponyvákkal takart
hatalmas teherautók loholtak kékes füstöt eresztve. A ponyvák alatt
bonyolult szerkezetű repülőgép-elhárító ágyúk rejtőztek, csövüket
mélyen bedugva a ponyvába, mint amikor mérges kutyák száját
zsákkal szorítják le.
Valahányszor Berinkei menetelő katonákat látott, vagy ágyú,
muníciószekér került eléje, mindig arra gondolt, hogy ezeket a
katonákat főként arra nevelik, hogy majd egyszer az ipolysági vagy a
kassai határon magyar bakákat lőjenek, s magyar repülőgépeket
puskázzanak le a kék levegőégről. Tanúja volt akárhányszor, amikor
a gyakorlótéren a cseheket s a morvákat arra tanította a káplár,
hogyan kell a magyarok harcias bajszát gyorsan levágni, s az
„Istvánok és Jánosok” gőgös seregének vitézkötéses hasát ügyesen
felmetszeni. S hallotta, mint oktatnak erre magyar munkásfiúkat is a
„demokrácia s az európai gondolat” nevében, nemegyszer újságolták
neki szabadságos katonák, hogy a csehek végeredményben a
civilizációt védik, a nyugat-európai civilizációt, azt, amelyre Prága,
Brünn oly határtalanul büszke.
– Mindig a civilizációt emlegetik, mintha a magyar vad mongol
törzs lenne most is. A civilizációt s a kultúrát, zsakettben és sárga
cipőben…
A falon függő képekre nézett. Masaryk és Benes díszelgett a
hivatalos képeken egymásnak hátat fordítva: a rézmetsző
elügyetlenkedte a dolgot, s a képen így tanítvány elfordul a
mestertől. A kép valóban ide illett s nem harciasabb falakra: két
fekete ruhás professzor tekint le a keretből hidegen, közömbösen,
mintha valamely fejezetet adna elő az időszerű könyvből.
Stefaniknak, a repülőgépestől lelőtt tábornoknak francia-kék
egyenruhája kiharsant a tanári szürkeségből, mintha nem találná
helyét a csillagász-generális e tudós, elméleti professzorok között.
Még Wilsonnak, az amerikai patrónusnak képét is lehetett látni a
harmadik s negyedik ablak között, aztán Libusa történetéről, a
fehérhegyi csatáról, Szvatoplukról, Husz Jánosról, az aranyos
Prágáról, a Károly hídról, néhány újabb íróról és költőről
beszélgettek a mélán kék alaphangulatú képek. E képek sorozata a
tantermekben s a folyosókon folytatódott, a sujtásos ruhákba
bújtatott, csokornyakkendős, bajszos tót költők a hatvanhetes idők
nyugodt boldogságát s a magyari közelséget hirdették. A mennyezet
alatt közvetlen hosszú, kopott csíkok húzódtak: odáig ért föl annak
idején Rákóczinak, Kossuthnak, Ferenc Józsefnek képe, de e
képekről ma beszélni sem szabad: valahol a padláson porosodnak az
intézet ezredév-ünnepi emlékeivel együtt.
Az egész intézetben nem akadt egyetlenegy kép, amely Mátyás
királyt, Szent Istvánt, Rákóczit vagy Kossuthot idézte volna az
emlékezet vetítővásznára, ez ismerős arcok emléke már elmosódott
a fiatal diákok előtt, Deák Ferenc arcképére azt fogta rá nemrégiben
egy harmadikos, hogy az Hviezdoszláv, a költő – néha a városi
múzeumba cipelt egy-egy osztályt Berinkei, s ott mutogatta sorra
Andrássyt és Mária Teréziát, azokat, akiknek festett, rézbe metszett
vagy ügyetlen kézzel rajzolt képmását véletlenül megőrizték a falak.
Egyszer Nagy-Magyarország térképét felrajzolta lopva, gyorsan a
másodikosok táblájára, nem akadt egy sem, aki meg tudta volna
fejteni a kerek, egészséges sonkára emlékeztető ábrát. Pedig ennek
az intézetnek nagy és tekintélyes hagyományairól könyvek, írások,
visszaemlékezések beszéltek, országos hírű festők, tudósok és írók
tanultak a sárga falak között, a festőket, tudósokat, politikusokat s
költőket ma már könyvek tanítják, visszaemlékezni rájuk azonban itt
nem volt szabad. A Mátra s a Bükk, a Balaton s a Sebes-Körös
helyett – bármennyire közel fekszenek ezek – a Cseh-Morva-
középhegységet s az Óriás-hegységet tanulták „hazánk”
földrajzában, s a fiú, ha fővárost hallott, elsősorban Prágára és
Pozsonyra gondolt, Budapest, az más… Az külföld, ahová útlevelet is
oly nehéz mostanság szerezni.
Valaki elcsoszogott az ajtó előtt. Magyar Péter volt, az
iskolaszolga. Egyedüli ember az egész intézetben, akinek soha nem
eshetett bántódása, ha azt mondta fennen, miniszter és az iskolai
„referát” előtt, hogy Magyar vagyok…
III.

Az ünnepély hivatalosan merev s feszes, mint minden állami

ünnep. Este hat órakor kezdődött, s „nyilvános Akadémia” volt a
neve, akár Masaryk születésnapján tartották, akár október
huszonnyolcadikán, államalapításkor. Megjelenni kötelesség, aki
elmaradt, azt titkon megjegyezték, s mindig könnyű volt ráolvasni:
államellenes. A mostani ünnepséget különös fénnyel s
meghatottsággal kell megülni, erre több okot hozott fel
magyarázatul a járásfőnök. Elsősorban a köztársaság
megalapítójáról emlékeznek meg, s ez a megalapító már elhunyt,
tehát életére való visszaemlékezés is szükséges. Továbbá: húszéves
az állam, idén jubilál, s a március hetediki ünnepség a jubiláris
hónapok ragyogó kezdete. S ami legfontosabb: be kell bizonyítani a
külföld előtt, hogy a demokratikus és civilizált állam minden
nemzetisége, elsősorban rebellis hírű magyarja hű az államhoz, a
köztársaság magasztos intézményeihez, nem akar tőle elszakadni,
remekül, gondtalanul érzi itt magát.
– Mindent bele kell dobni ebbe az ünnepélybe – ütögette
erélyesen ceruzáját az asztallaphoz Sztruhár, amikor a műsort
beszélték meg Liga s a Matica helyi képviselői –, elsősorban a
magyarokat kívánom az ünnepségen látni!
– Nehéz lesz – ingatta a fejét Vaverka, a járási hivatal
mindenható katonai előadója –, nehéz lesz, mert a magyar párt már
remekül meg van szervezve, a magyarok most mintha még
erősebben összetartanának, a szabad foglalkozásúak alig jönnek el!
 Vaverka jól ismerte a helyzetet, s a járás lakossága is Vaverkát.
Irdatlan hosszú cseh volt, a járási hivatal legmegbízhatóbb embere, a
legionisták s a szokolosok helyi vezére, a cseh nemzeti párt
választmányi tagja, sőt – ezt a járásfőnök maga tudta legjobban –
titkos megbízottja a kormánynak is. Vaverka csak egyszerű írnok
volt, de nagyobb hatalmat csúsztattak a kezébe a pártok s a
legionisták, mint a járásfőnöknek. Vaverka ügyelt föl a járási
hivatalra, ellenőrizte magát a járásfőnököt is, tudott minden katonai
titkot, egyszóval mégiscsak Vaverka volt a legnagyobb úr a járási
hivatalban. Vaverkával szembeszállni annyit jelentett, mint kihívni a
magas pártvezetőség s a minisztériumok ellenkezését, felébreszteni
gyanúját: Vaverka állandóan készen állott a besúgásokkal,
feljelentésekkel, bizalmas értesítésekkel, mindezt „magasabb
államérdekből”; a cseh kolonizációnak Vaverka volt a centuriója.
– Az iskoláknak, hivataloknak, az egyesületeknek el kell jönniök,
hiszen Masarykról, a humanistáról lesz szó! – biztatta önmagát a
járásfőnök.
– A magyarokkal egyre nehezebb lesz a sorunk – felelt Vaverka.
– Túlzottan öntudatosak, éppen ideje volna a vezetőiket egy kissé
leinteni s leszállítani a magas lóról…
– S akkor mi is kapnánk önkormányzatot!
Ezt Petrivalszky mondta, a tót gimnázium tanára. A többiek
felszisszentek: Petrivalszky fanatikus tót autonomista, lépen-
nyomon azt hangoztatta, hogy önkormányzat nélkül semmit sem ér
a tótok számára ez az állam. Vaverka meggyőződéses centralista
volt, minden „szlovák kirándulás” felizgatta, Sztruhár, a járásfőnök
pedig hivatalból nem képviselhetett más irányt, mint Prágának
erősen központosító törekvéseit. De Petrivalszky – mint a Matica
helyi titkára – tabunak számított; aki Petrivalszkyt támadta, az
egyúttal az „igazi szlovákokat” is támadta. És ettől a sokszor
kínálkozó alkalomtól megint csak húzódtak a centralisták, mert
ilyenkor mindig az következett be, hogy a magyarok után a tótok is
külföldön bizonygatták igazukat. A járásfőnök a magas
minisztériummal együtt pedig jobban félt a külföld sajtójától s
angolok, franciák rossz véleményétől, mint a gyökeres
fizetéscsökkentéstől. Ami itt befelé történt, az a külföldnek szólott, s
ami baklövést külföldön követett el a kormány, azt két hét múlva
bent is megérezte az ország minden nemzetisége.
…Az ünnepélyes Akadémia nagyterme, mint mindig, szabályosan
megtelt. Az első sort a generális, a hadsereg tisztikara, a bíróság, a
járás vezetője foglalta el, azután a hivatalok vezetői, az iskolák
igazgatói következtek sematikus rangsorban, az ifjúság hátsó
széksoráig. Mindenki azt kutatta, leste, ki jött el, s ki maradt mégis
otthon. A centralisták büszkén, öntudatosan, íme, újabb év az
egységes állam történetében, az autonomisták reménykedve, hogy
jövőre talán saját belső felszabadulásukat is ünnepelhetik, a
magyarok szerényen, bánatosan s kissé gúnyosan: mert az
ünnepségen semmi lázas lelkesedés, semmi, ami magával sodorná a
közönséget, a taps melege nem ugrasztottá magasba az elragadtatás
higanyát, a rajongás nem az elhunyt alapítónak szólt, hanem annak
az örömnek, hogy ismét megélt az állam egy évet zavartalanul…
Mintha mindenki azért jönne el az ünnepélyre, hogy a másik lássa: ő
is megjelent…
– A zászló – mondta Nemec, az igazgató, és intett.
Az állami ünnepek első pontja mindig az volt – Nemec találta ki
egyszer, és azóta el nem engedte volna soha –, hogy egy diák
embermagasságú rúdra kicsiny zászlót vont föl. A rúd a zongora
mellett nyúlt magasba, babérágak között, s két gyermek állott előtte
őrt. Egy fiú s egy kisleány.
A diák előlépett. Berinkei meghökkenve nézett a rövidnadrágos
fiúra: Nemec, mint mindig, ezúttal is eltalálta, kivel húzassa föl a
lobogót, a „vlajkát”. Istók volt, a negyedikes. Istók édesapja
nyugalmazott alispán, rettenthetetlen, szívós, vezető magyar volt,
akit nyugdíjának huzamos ideig való elmaradása sem változtatott
meg: földbirtokán gazdálkodott a szomszéd faluban. Az
„irredentának” ismert Istók legkisebbik fiát választotta ki Nemec a
zászlóhúzás jelenetéhez, az igazgatói parancs ellen a fiú nem is mert
volna tenni semmit, s Nemec jóleső elégtétellel nézte, amint a
hírhedt alispán fia reszkető kézzel vonja fel a zászlót. A
katonazenekar a kettős himnuszt játszotta, mindenki felállott, aztán
tapsolt a zászlónak s a kis Istók fiú a zászló mellé helyezkedett.
Berinkei jól látta a kisfiú arcán a sápadtságot, a gyerek határozottan
szégyellte magát, mert sejtette, hogy miért éppen őt szemelte ki az
igazgató erre a megtisztelő műveletre. A zászló másik oldalán egy kis
morva telepeslány mosolygott a nézőtérre ártatlanul, nagy kék
szemmel.
Először Duhony beszélt, a tótok s a csehek szónoka, Berinkei
másodiknak következett, az államnyelvű beszédet kisebbségi szónok
szava nem előzhette meg. Duhony a dicsőséges húsz esztendőről
szónokolt tűzzel s egy kis feltörő gúnnyal – a tűz a csehszlovák
állameszme dicsőségének, a gúny a sujtásos magyar múltnak szólott
–, aztán az elhunyt elnököt mint humanistát, államalkotót, vezért s a
nemzet atyját mutatta meg az előtte ülőknek, végül az emelvény
szélére lépett, s így folytatta;
– Államunkat semmi meg nem törheti, államunkat semmi baj
nem érheti. A kisantant, amelyet második elnök urunk épített,
szilárd. Szilárd a francia és az orosz szövetség is. Cseh önkénteseink
Spanyolországban kiáltják: „Non passaran!” Miénk a jövő, miénk az
erő. S ha bárhol mozdulna meg az ellenfél, északon vagy délen,
Szudétaföldön, Lengyelországban vagy a hunok határán, jól jegyezze
meg, hogy a cseh ágyúk s vitéz katonáink acélfala,
betonerődítményünk s az európai civilizáció védőjének serege
fogadja. Nyugatot védjük a magasra lendített kar s a dobbanó
bakancs minden gyanús mozdulata ellen. S védjük jubiláris
iskolákkal, védjük intézményekkel, adófelajánlással, védjük az
egységes és oszthatatlan csehszlovák szellemmel.
Csak a centralisták tapsoltak. A tót autonomisták ímmel-ámmal
verték össze tenyereiket, nem tetszett nekik a beszéd. A magyarok
feszesen, mozdulatlanul ültek a hátsóbb sorokban, a kirendelt
magyarok: belül égette, szúrta, sebezte őket a fájdalom, ezúttal
hunoknak nevezte a magyarokat Duhony, s ez már valóban sok volt!
A pozsonyi magyar lap levelezője gondosan feljegyezte Duhony
szavait: előre mosolygott, mert Duhony beszéde igen kényelmetlen
lehet még a prágai kormánynak, hiszen a kormány most éppen békét
s barátságot hirdet mindenfelé…
Berinkei az emelvényre lépett. Úgy érezte, ólomlábakon jár,
valami húzza vissza, parancsolja neki, hogy ne kezdjen a beszédébe,
egy pillanatra gomolygó, szürke köddé vált előtte a terem, de a
ködön keresztül kíváncsi szemek csillogását látta, s e szemek közül a
magyarok szeme villogott fényesebben, biztatóbban, mint a Göncöl
szekere vagy az Orion augusztusi esték lágy selymén át. Mintha e
szemek hirtelen biztatót, bátrat, merészet intettek volna neki,
mintha a zászlóőrző kis Istók fiú arca is megszínesedett volna.
Berinkei most még világosabban látta, mi történik körülötte, mire
akarja kényszeríteni őt, a szláv állam fizette magyar tanárt a
centralizmus: a mindig-magyar, mindig-hitvalló magyar
történelemtanártól kívánja igazolását a húszéves republika, a
masaryki gondolat. Elővette kéziratát – ezt hagyta jóvá tegnap az
ünnepi Akadémia rendezősége s belepillantott. „Dicsőséges
alapítónkat ünnepeljük ma!” – kezdte az írás. Visszatette a papirost
a zsebébe. Most már tudta, hogy ezt a beszédet nem fogja
elmondani. Rápillantott a zászlóra, az Istók fiúra, a nézőközönség
első sorában feszült figyelmet erőltetett magára a tábornok, az
alezredes, az igazgató, Sztruhár meg a lány. Most a magyar beszél:
ragyogó élvezet magyar szájból hallani csehszlovák dicsőséget,
magasztalni Alapítót.
– Egy alapítót ünnepel ma a csehszlovák közvélemény – kezdte
Berinkei, s még jobban zsebbe mélyesztette a beszéd szövegét,
nehogy annak egy betűje is kikívánkozzék –, egy nagy cseh férfiút
ünnepel, olyat, aki megérdemli, hogy nemzetének fiai büszkék
legyenek rá.
Vaverka összeráncolta a homlokát. Berinkeinek nem így kellett
volna kezdenie, jól emlékezett, a kézirat többes számú első
személyben szólott. Berinkei pedig hidegen, mint az államon kívül
álló meghívott vendég kezdte.
– Ezt az alapítót mi tisztelettel s megbecsüléssel illetjük, mert
tőle s társaitól mi is tanulhatunk. Ők Kossuthtól és Széchenyitől
tanultak, illik, hogy a kölcsönt most visszakérjük s a magunk
hasznára váltsuk. Masaryk bölcs humanista volt. Humanistáink
nekünk is akadtak, már akkor, amikor a magyar történelem a
legszebb, legdicsőbb fényében ragyogott, igazságos Mátyás király
udvarában. A magyar humanizmus, a nemes magyar emberiesség
lelke végighúzódik egész történelmünkön, s ennek köszönhető,
ennek a megértésnek, ennek a fennkölt szellemnek, hogy mi a mi
nemzetiségeinket soha nem nyomtuk el, az oláh oláhnak
maradhatott, a szlovák ezer évig nem változott mássá, jó szívvel
adtunk helyet szerbnek, németnek, adtunk bánt és országgyűlést
horvátnak, adtunk jogokat s vártunk megértést, adtunk kenyeret s
vártunk szeretetet. Szívünket osztogattuk szét, s mit kaptunk érte?
Sztruhár fészkelődni kezdett, Nemec dühösen felállott s
kidöngött, hangosan csapta be maga mögött a terem ajtaját. Mind a
terem felfigyelt. Még azok is, akik nem értettek magyarul, érezték –
különös villanyszikrák ugrostak a levegőben Berinkeitől a magyarok
lelkéig –, érezték, hogy valami most nincs rendjén, ez a magyar
tanár ilyen lelkesülten, sápadtan s el-elcsukló hangon mást mond,
mint amit előírtak neki.
Két városi hivatalnok – abból a fajtából, akik sűrűn hangoztatták,
hogy „nem exponálják magukat” – hirtelen felállott, zörögve tolta
félre a széket, s eltávozott, nem kívánt tanú lenni a botránynál.
Berinkei Sztruhárnéra nézett, az asszony szemében megértő,
lelkes fény telepedett meg, cinkosok gyújtanak egymás számára
ilyen alig látható mécseseket a ködös, szeles éjszakában. Éva egy
hajfürtöt simított el a homlokából izgatottan, s az apjára tekintett.
Sztruhár szorosan összezárta az ajkait, s maga elé bámult.
– Masaryk nagy ember volt. Ám a nagyságot csak történelmi
távolból, az elért eredmények összetevőjéből állapíthatjuk meg
pontosan majd, sokkal később, ha a masaryki mű már biztos
alapokon áll. Oly távolból kell megmérni, mint Kossuthot,
Széchenyit, Petőfit szoktuk most, a negyvennyolcas idők távolából.
Mert március volt akkor is, tizenötödike, sáros, esős tavaszi nap,
paraplé-revolúciónak nevezték, mégis új magyar hajnal hasadt
belőle, ha közben negyvenkilenc, Világos és Arad szenvedése
következett is el.
Sietve, gyorsan, lázasan beszélt, amíg közbe nem szól valaki, s le
nem rántja Duhony a dobogóról, az Elnök szobra mellől. Diákjaira
nézett, akiknek hivatalos küldöttsége a terem végében állott, s
izgatottan figyelte Berinkei különös beszédét.
– Valami történik, valami reszket a levegőben, a magyarok
sejtenek valamit – rezzent össze Sztruhár, s a titkos rendeletekre
gondolt a magyarok összejátszanak.
Forrtak, pezsegtek Berinkei szavai, a gyermek is sejthette már a
taktikát: minden mondatát Masarykkal kezdte, őt emelte magasra
példaképül, de a következtetés már a magyar történelem
évszázadaiba torkollott, negyvennyolc és hatvanhét, tizennégy és
tizenkilenc – fonta-bogozta a szavakat s gondolatokat, cseheknek
beszélt, de magyarokhoz szólott.
Vaverka kétszer is fel akart állni a helyéről, hogy közbeszól, de
meggondolta magát: talán elsimul a botrány. A titkos rendeletekben
az is bennállott, hogy a magyarok megmozdulása iránt – ha az nem
államellenes – bizonyos fokú megértést és jóindulatot kell
tanúsítani. Vaverka gyorsan végiglapozta gondolatban a
törvénykönyvet, vajon államellenes-e már Berinkei beszéde, avagy a
borotva élén táncol éppen?
– Ahogy Masaryk bízott a csehek jobb jövőjében, úgy bízzunk mi
is a szenvedő, türelmes magyarok jobb sorsában.
Azt akarta mondani: a magyar feltámadásban, de ez nyílt
hadüzenetet jelentett volna, s ezt mégsem óhajtotta. Hozzátette
rögtön:
– A magyarok jobb sorsában. Ebben az államban.
Duhony nem állta meg, hogy ki ne törjön, s föl ne hajítson egy
robbanó petárdát:
– A mi államunkban.
Berinkei bólintott, mint aki csak eltévesztette a szót, s köszöni a
javítást:
– A mi államunkban. A mi ezeréves szülőföldünk egy részén,
Szlovákiában.
A diákok már nem bírták tovább: a szót Berinkei kimondta, de a
gondolat ennél sokkal merészebb, ragyogóbb! A hátsó sorok vad
tapsba lendültek, s a taps ragadós volt. Először félve, bátortalanul
kezdték el, néhány ügyvéd, orvos, kirendelt iparos, akinek nem volt
több féltenivalója már, aztán a tót autonomisták is csatlakoztak
hirtelen, ürügyet találtak egy kis tüntetésre Prága ellen. Hogy a
megbízható tótok tapsoltak, a megbújó magyarok is összeverték
tenyereiket, a néhány cseh, aki nem tudta, miről van szó, lelkesen
csatlakozott.
– Szláva! – kiáltotta valaki.
– Éljen! – harsant egy vékony hang az ablak mellől.
Sztruhár maga elé meredt, a generális idegesen fordította hátra a
fejét. Baj van. Vaverka mindig mondta, a magyarok nem
megbízhatóak, ha valahol rést találnak, rögtön tágítani kezdik, s a
maguk fájdalmával, gondjaival, dicsőségével jelentkeznek. S mit
lehet most tenni? Ha valaki bántalmazná Berinkeit, vagy odamenne
s ledobná a dobogóról, másnap tele lennének a lapok a cseh
brutalitással, ismét szaglászna a pozsonyi angol tudósító, a
magyarok interpellálnának, Berinkei nemzeti hősként emelkedne a
magasba, piros-fehér-zöld felhők közé.
Duhony sziszegett:
– Le kellene dobni a dobogóról, odavágni a sarokba!
De ezt nem lehetett. És Berinkeinek még volt mersze tovább
folytatni! Berinkei csak a tapsolókat, a kipirult s elfehéredett arcokat
látta, egy villanásnyira azt, hogy Sztruhár Éva meglepődve s
csodálkozó elismeréssel ámul rá, azt, hogy Nemec visszadugta fejét
az ajtón s hevesen integet Duhonynak, azt, hogy diákjai lassan
előbbre nyomakodtak az ablakok sora mellett. „Mit tettem? –
cikázott hirtelen végig az önvizsgálat villáma Berinkein. – Mit
tettem, csak az igazságot mondtam, azt, amit minden magyar
elmondott volna itt helyettem. Én csak eszköz vagyok, a kifejezésnek
ideparancsolt, igénytelen, dadogó eszköze.” Folytatta tehát:
– Március hetedike van, egy kiváló embert ünneplünk. Ez az
ember mutasson utat arra nekünk is, hogy minden nemzet legszebb
drágakövét, legféltettebb kincsét, a szabadságát s függetlenségét
mindenáron meg kell tartani, meg kell védelmezni, s ha másképp
nem megy, erővel, furfanggal, feszült inakkal s pattanó izmokkal
mindhalálig ki kell vívni. Ki kell vívni, mint ama másik márciusi
napon történt, a magyarok márciusán.
Elhallgatott. „Valamit még kellene mondanom, valamit hatásos
befejezőként” – gondolta, aztán legyintett. Nem fontosak már a
szavak, ugyanazt ismételné tovább is. Itt mindenki megértette, miről
szólott, világosan és érthetően beszélt. Talán elmozdítják állásából,
vagy megindul a rendtörvény kerekeinek csikorgó szorítása körötte.
Mindegy.
E pillanatban azonban még nem történik semmi. Ha józan
tekintettel végigpillant a termen, látja, hogy vannak, akik tapsolnak,
s vannak, akik összeszorítják az ajkukat, s a dühnek, haragnak
minden színében játszik az arcuk.
Leszállt a dobogóról, megtörölte a homlokát. Valaki loppal
megszorította a kezét. A generális azonban elfordította az orrát, s
tüntetően a mennyezetre nézett. Sztruhár sápadtan ült, nem vette
észre, hogy a felesége bátorítóan, kedvesen mosolyog Berinkeire.
Még egy éles hangú lány szavalt, aztán a zenekar helyezkedett el
a dobogón. Mint ilyenkor mindig, Smetanát játszottak.
Duhony megrántotta Berinkei kabátját, s kiintette az
előcsarnokba.
– Mit beszélt, tanár úr? Nem ez volt a megállapodásunk!
Berinkei úgy érezte, hogy olyan magasról beszélhet Duhonnyal,
amilyen magasra az őt nem kísérheti: az igazságnak s a bátorságnak
magasságából.
– Semmi rosszat nem mondtam. Az önök nagy példaképét
állítottam okulásul minden magyar elé. Erre önök csak büszkék
lehetnek.
– De ez lázító beszéd volt. Ilyen nem hangozhatott el soha
minálunk!
– Sajnálom – emelte magasba két karját Berinkei –, én csak
meggyőződésem szerint beszéltem.
S be sem várta az „Akadémia” végét: megkereste bolyhos, szürke
kabátját, kilépett a márciusi estébe. Régen nem érezte ilyen jól, ilyen
könnyűnek magát. Tavaszi nótát duruzsolt fülébe a márciusi szél, s
elhozta a földek, mezők fanyar, átható szagát.
IV.

Vaverka az asztalt verte a járásfőnök szobájában; dühösen és

elkeseredetten döngette a nagy, barna bútordarabot, hogy
hamutálca, tintatartó, töltőtoll s vékony iratcsomó ijedten ugrosott.
Vaverkába nem szorult semmiféle tisztelet közvetlen feljebbvalójával
szemben, Vaverka „európai demokrata” volt.
– Meg kell mutatni ennek a nyegle magyar tanárnak – kiabálta, s
a kolini tájszólás sok „rzs” és „vé” hangja sistergett, csörgött a nyelve
alatt.
Sztruhár sápadtan ült, a cigarettaoltóval játszott idegesen. Másfél
órája lármáztak, kiabáltak már szobájában, Duhony egy ízben
elfutott a törvényszékre, valami csekély pőre akadt csupán aznap,
aztán ismét felbukkant az ajtóban, felhívatták Petrivalszkyt is; a
Matica titkára azonban nem szólt közbe, csak mosolygott, mindig
élvezte, ha a centralisták egymást okolják. Már telefonált reggel a
generális, átszólt a villanygyári igazgató, néhány epés megjegyzést
küldött rövid levélben a szomszéd falu nagyhatalmú
maradékbirtokosa, egy volt Trencsén megyei közjegyző.
– Mindenesetre oka vagyok én is – ismerte be Sztruhár –, mert
én kértem Berinkeit arra, hogy tartson beszédet. A kéziratot láttam,
olvastam, jóváhagytuk a rendőrfőnök úrral. Valaminek közben
mégis történnie kellet, valaki felbiztatta ezt a Berinkeit, hogy
pontosan az ellenkezőjét mondja annak, amit kellett volna.
– Így megcsúfolni az egységes államot! – ütögette tovább is az
asztalt Vaverka. – Mi elégtételt kérünk, járásfőnök úr! Elégtételt,
rendtörvényt vagy hasonlót. Tessék intézkedni. A németek után a
magyarok is fognak mozgolódni? Nincsen elég bajunk a szudéta-
németekkel, mi lesz itt, ha a magyarok is meggyújtják a fáklyát, s
lobogtatni kezdik a déli végeken?
– Állítólag pedig rendkívül meg vannak elégedve az állammal, a
helyzettel, mindennel, az egész prágai irányítással – mosolygott
Petrivalszky.
Duhony sokáig hallgatott. Fojtottan mondta aztán:
– A magyarok sejtenek valamit. Bizonyosan biztatást kaptak.
Talán a párt útján vagy Budapestről.
– Mesebeszéd – intette le a járásfőnök –, a magyaroknak nem
kell biztatás, azoknak az tetszik, ha tüntethetnek.
Vaverka hosszan, merően nézett Sztruhárra, s jelentőségteljesen
szólt:
– A járásfőnökünk túlságosan sokat enged meg nekik. Hosszú
gyeplőre ereszti őket.
Sztruhár elvörösödött. Azokra a bizalmas értesítésekre gondolt,
amelyeknek következménye mindig az a titokzatos intelem, a
minisztérium sokatmondó intelme. Most már biztosan tudta,
Vaverka küldözgeti Prágába, Pozsonyba értesítéseit.
– Kikérem magamnak! – kiáltotta, s most ő csapott az asztalra.
Véletlenül Vaverka ujjait találta, Vaverka indulatosan, sértetten
rántotta vissza a kezét.
– Bocsánat – folytatta dühösen Sztruhár –, de az én munkámért
én vagyok felelős, és ha ez önöknek nem tetszik, folytassanak
vizsgálatot ellenem.
Vaverka cseh nemzetiszocialista volt, a járásfőnök agrárpárti,
Duhony szociáldemokrata, Petrivalszky tót autonomista.
Vaverka Benesre, a járásfőnök Hodzsára, Duhony Dérerre,
Petrivalszky Hlinkára esküdött. E pillanatban mindegyik maga
mögött sejtette tulajdon pártját, a párt vezéreit, s azt méregette
valahány, melyik párt erősebb, kinek tudnak jobban segíteni majd
felettesei, ki marad győztesen a porondon.
Sztruhár békíteni akart:
– Urak, ne veszekedjünk, legalább mi tartsunk össze.
– Ki az ördög akar itt veszekedni – tajtékozta Duhony –, itt csak
arra az álláspontra helyezkedünk, hogy mi vagyunk az államalkotó
nép, mi akarunk uralkodni, s nem a magyar urak, a magyar
dzsentrik!
– Berinkei nem dzsentri – vetette közbe szelíden Petrivalszky.
– Mindegy, akár dzsentri, akár nem, a magyar mind egy húron
pendül, nem bízom bennük.
Vaverkában felébredt a kopó:
– Én azt mondom, hogy Berinkei beszéde mögött valami magyar
mozgolódást lehet sejteni. Hívjuk csak fel a rendőrfőnököt!
A másik három döbbenten tekintett egymásra. Ez nem tréfa,
Vaverka már kutatni akar, s Vaverka izgatott nyomozásainak
sokszor fogház a vége. A járásfőnök felemelte a telefonkagylót,
szárazon pergett a szava, valamit szóltak a kagylóba: a rendőrfőnök
egy negyedóra múlva rendelkezésre áll.
De öt perc alig telt belé, Bezek, a rendőrfőnök sietve benyitott az
ajtón. Hosszú, magas férfi volt, borotvált bajszú, kopasz. Százötven
évvel ezelőtt családját Bezzegnek hívták, s a család az Alföldön
lakott. Később felhúzódott a Bezzeg família Turócba, nevéről koptak
a betűk, s a kis tót falu papja már Bezeknek írta az ősi nevet. Bezek a
háború alatt egy cseh ezredben szolgált, magyarul azonban elég jól
beszélt, azért nevezték is ki a magyar városba rendőrfőnöknek.
Jóindulatú, csendes ember volt, egy gondja csupán, hogy a
paragrafusoknak, rendeleteknek mindig hűségesen tegyen eleget.
Kíváncsian pillantott szét: a társaság összetételét jól ismerte.
– Tudom, miről lehetett most szó – ült le a bőrszékre –, a
Berinkei esetét tárgyalják.
A járásfőnök bólintott. Duhony elkiáltotta magát:
– Azt a tegnapi szemtelenséget.
Most egy pillanatig mély csend telepedett a szobára, mindegyik a
másiktól várta a szót. A rendőrfőnök kíváncsian nézett rájuk.
Duhony szólalt meg ismét:
– Rendőrfőnök úr, nincsen tudomása mostanában valami gyanús
mozgolódásról?
Vaverka folytatta:
– Kémdolog vagy ilyesmi.
A rendőrfőnök vállat vont:
– Tudtommal nincsen semmi. Nem, nem hiszem…
 – Ez lehetetlen – ült mellé Duhony, s úgy tetszett, kérni fogja a
rendőrséget, hirtelen találjon ki mégis valamit –, ez lehetetlen,
Berinkei nem beszélt volna ilyen nyílt irredenta hangon.
– Ez még nem volt irredenta – felelte a rendőrfőnök –, kicsit
önérzetesebb, hevesebb magyar beszéd volt. Az idők hangulata
hozza magával, hogy ma így beszélnek.
– De ezt el kell fojtani! – csapott a szék támlájára Duhony. – Meg
kell semmisíteni, csírájában elnyomni.
A rendőrfőnök a mennyezetre nézett, onnan az asztalra, a
könyvszekrényre, végül Vaverkára. Vaverka föl-le futkározó
nyeldeklőjén látszott, milyen izgalommal kíséri a beszélgetést:
– Márpedig én semmi megbélyegzőről nem tudok – legyintett
Bezek.
Vaverka felállott. Unta már a meddő vitát, s tudta, minél többen
vannak, annál kevésbé mernek cselekedni. Megkereste a kalapját, s
az ajtóból visszaszólt:
– Meg fognak lepődni, uraim, én mégis találok!
Lassú, elgondolkozó lépésekkel ballagott föl az emeletre, kétszer
is meglökték, nem vette észre. Előhúzta kulcsait, nagy gonddal
választotta ki a megfelelőt, kinyitotta szobájának ajtaját. Kis, poros
hivatali szobája volt a folyosói sarokban, minden fiókja, polca tele
írással, s ezek az írások rengeteget tudtak volna beszélni az elmúlt
húsz évről, ha megszólalhattak volna.
Később kopogtattak, Duhony dugta be a fejét az ajtón. Az ügyvéd
szótlanul állt meg Vaverka asztala előtt. Vaverka felemelte hosszú
ujjait, s a magasba mutatott.
– Lesz? – kérdezte Duhony.
– Lesz – felelte Vaverka, s elégedetten nyelt egyet. Ekkor vette
észre, hogy megéhezett. Az egyik fiókból vajas kenyeret hámozott
elő, gondosan megszórta sóval, szétcsattintotta bicskáját, s nagy
gyönyörűséggel szelt a kenyérből keskeny, hosszú falatokat. De
látszott, hogy nem az evésre figyel. Szeme a messzibe révült, nem is
vette észre, amikor Duhony búcsút intett neki s kilépett a folyosóra.
Vaverka később nagy gonddal húzta fel barna felöltőjét, s
átballagott a rendőrségre. A rendőrség a régi iskolaépületben
székelt, avas, poros, ódon épület. Vaverka abba a szobába nyitott be,
amelynek ajtaján a tizenkettes szám s ez a felirat fehérlett:
„Útlevélosztály”. Szőke, hirtelenszavú írnok körmölgetett a pecsétes,
magas korláttal körülvett íróasztal mellett. Mikor a mindenható
Vaverkát meglátta, boldog mosollyal állott föl.
– Mivel szolgálhatok?
Vaverka mind az öt ujjával rátámaszkodott az íróasztal széles
korlátjára, jeléül annak, hogy fontos küldetés vezényelte ide.
– Mondja csak, pán Szudor, adtak-e ki útlevelet ezidén Berinkei
Tamásnak, a tanárnak?
Szudor egy állványhoz pattant, felütötte az útlevelek nyilvántartó
könyvét, néhány lapon figyelmesen keresztülhúzta ujjait, aztán az
egyik sorra bökött:
– Adtunk. Nem ezidén, hanem tavaly februárban, éppen egy éve.
A régi útlevele lejárt, újat adtunk neki.
– Sokat utazott?
Szudor olyan kicsire csücsörítette a száját, mint egy mogyoró.
– Azt én nem tudom.
Egymásra néztek, elgondolkodva, hosszasan. Vaverka nem
nyilatkozott, Szudor agytekervényein viszont ezer kérdés, tízezer
magyarázat cikázott végig.
– Hm – dünnyögte Vaverka, s dobolt az ujjaival.
– Hm – felelte Szudor, és szolgálatkészen ráncolta össze
homlokbőrét.
A szomszéd szobában valaki írógépen törtetett a hivatali rang
felsőbb foka felé, vadul s gyorsan zörögtek keze alatt a billentyűk.
– Nocsak, pán Szudor, milyen ürüggyel kérhetnénk el az
útlevelét? S a régieket, amelyek már érvénytelenek, itt tartják?
– Két évig – ugrott Szudor, s eltűnt egy szekrényajtó mögött. Kis
könyvecskék csapódtak egymáshoz, ahogy Szudor fürgén kergette
őket az ábécé útjain, aztán izzadva, porosan s diadallal rántotta ki az
egyiket. Kékesszürke fedelű útlevél volt, sarkai elrongyolódtak, a
hátán olasz turistahajó színes hirdetőcédulája. Egy álmodozó
steward ragaszthatta rá.
Vaverka szétgombolta a kabátját, megoldotta nyakán a hosszú
pamutsálat. Most már leült.
– No, nézzük – mondta.
Belelapozott Berinkei elnyűtt útlevelébe, s figyelmesen vizsgálta a
pecséteket. Berinkei boldog szünnapjainak, messzi útjainak s
hétvégi elfutásainak, egyetemi vendég-féléveinek, finánc zsíros
hüvelykujjának, olasz határőr fröccsenő narancsának, egy ideges
hajóstiszt keze nyomának emlékei, határállomások,
valutanyilatkozatok, fényképezőgép gyári száma, pecsét és pecsét,
vízum, okmánybélyeg: a menekülő közép-európai ember.
Vaverka felpillantott:
– Régen érvényes már az a rendelet, amely szerint tanároknak,
tanítóknak csak külön engedéllyel szabad külföldre, elsősorban
Magyarországba utazni, s akkor is csak két hétre?
Szudor bólintott. Vaverka szavai rejtélyesek, de az ő szerepe is
egyre fontosabb.
– Elég régen. Tavaly például már igen szigorúan vettük.
Vaverka zsebébe csúsztatta Berinkei útlevelét.
– Valami ürüggyel szerezze meg, kolléga úr, Berinkei mostani
útlevelét is.
– Nem lesz nehéz. Megüzenem neki hivatalosan, hozza be
hozzám az okmányait, ki kell javítanom. Bele kell írnom az
útlevelébe, hogy Spanyolországba nem érvényes.
Vaverka nevetett.
– Oda igazán nem akar utazni ez a Berinkei.
Szudor is mosolygott:
– De hátha akarna. Nehogy hiába dobja ki az útiköltséget.
Egymásra nevettek ravaszul, mint akik jól értik egymást.
– Na zdárek – köszönt el Vaverka kedélyesen, s a folyosón
rágyújtott egy vékony Vlasta cigarettára.
Aki államellenes, arra rá kell ülni. Még idejében.
V.

– A húrt nem lehet végsőkig feszíteni! – ütött ugyanekkor az

asztalra Nemec a tanári szobában.
A tanári karnak csak a fele tartózkodott benn, nagyobbrészt a tót
osztályok oktatói. Berinkei a kályhánál támaszkodott a falnak, s a
földgömböt nézte. Úgy érezte magát tegnap óta, mint aki terhes,
ólomnehézségű súlytól szabadult meg, s most könnyedén, lebegő
szárnyakkal repül a tiszta, egészséges levegőben, súlytalan. Mint az a
képviselő, aki véletlenül pontosan eltalálja egész választókerülete
óhaját, reménységét, s minden zavaró zönge nélkül tud kifejezést
adni a választók kívánságának, a választókénak, akiket képvisel az
ország házában. Számot vetett magával, látta a megbújó öröm jeleit
az arcokon tegnap este, szorította ismeretleneknek feléje nyújtott
kezét, az együttérzésnek titkos jeleit olvasta ki a szemekből, most
már tudta, hogy mindenkiért beszélt ott, a teremben, mindenkért,
aki igaz magyar. Csak Weisz, a kávés hajolt hozzá reggel ijedten és
suttogva: „Kár volt, tanár úr, rosszat tesz magának, legyen
elővigyázatosabb!”
Sztojan gondosan mosta meg a kezét s szárította ujjait a csíkos
törülközőben:
– Roppant helytelenítjük azt a tegnapi beszédet, kolléga úr, az
intézetre vet rossz fényt az ilyen irredenta nyilatkozattal.
– Ez még nem irredentizmus és nem államellenesség – lépett
előbbre Berinkei, s egy fokkal emelte a hangját. – Azért, mert valaki
őszintén mer beszélni, és saját népének javát szolgálja, még nem
követ el bűncselekményt. Avagy nem ismerik a kisebbségi
szerződéseket az urak? Szólásszabadság van!
– Bizonyos határig – szól közbe Kende.
– A határt nem léptem túl.
Nemec folytatta:
– Nem tudom, nem fakad-e az ügyből fegyelmi vizsgálat. Ha a
hatóságok úgy rendelkeznek, nekem indítványoznom kell.
Előrebocsátom, hogy rendkívül fájó szívvel, mert kollégáról van szó.
Nagyon halkan nyílt az ajtó, s mindenki odafordult mégis.
Michnaj lépett be, a szlovák nyelv tanára. Arca megnyúlt, sápadt
szemei beestek, szemzacskója kiduzzadt. Kilincset markoló ujjainak
ízülete körül az ismerős vastagodás látszott. Kicsit tétován köszönt,
aztán leült a sarokba, s maga elé révült. A rendes morfiumadag már
benne volt.
Berinkei Michnaj arcára pillantott, aztán az órarendhez lépett
közelébb, vajon Michnajnak lesz-e most órája. Mert ha lesz, ismét el
fog aludni az órán tíz-tizenöt percre, s az osztály zsibong. És akkor
ismét az osztályfőnök húzza a rövidebbet: fegyelmezetlenek a
diákjai. Michnaj csak a lánytanulókat kedvelte, ha friss eszénél volt,
még a dolgozataikat is segített megcsinálni ott, az órán. Ezt tudta
Nemec, tudta Sztojan, tudta még a pedellus is. Nemec azonban nem
mozdult soha, segített eltitkolni Michnaj beteges szenvedélyét:
egyazon vidékről származtak, régi ismerősök, s voltaképpen Michnaj
vezette be Nemecet az új szláv élet vizei közé.
Berinkei Michnajra nézett, Nemec Berinkeire, aztán ő is
Michnajra pillantott. Eperjessy hosszút, jelentőset krákogott, és
türelmes ujjakkal sodort cigarettát magának. Csak Michnaj ült
bárgyún az asztal sarkánál.
– Igen – mondta Berinkei –, tudom, hogy az igazgató úr jó
kolléga. Ha nem kell, nem szól.
Nem szólt többet. Nemec dühösen állt föl, most kedve lett volna
hirtelen pofon ütni Michnajt, de az csak ült a legszélső széken, s a
zöld asztalborítóra bámult.
Berinkei fogta a kalapját, kabátját, s búcsú nélkül ment ki a
tanári szobából. Érezte maga körül az ellenséges hidegséget, de
kilenckor beszélt Eperjessyvel s a két fiatallal is, ezek boldog
örömmel ölelték meg a folyosón:
 – Végre valaki, aki meg merte mondani nekik!
Ez a valaki ő lett volna tehát, Berinkei Tamás történelem- és
földrajztanár, az állam egyik szürke tisztviselője havi
ezernégyszázért. Ahogy a lépcsőn lefelé lépdelt, s kinézett az
ablakon, loppal rövid önvizsgálatot tartott – rendszerint megtette
óra után, végigpörgetve mondatait, dicsérő szavát és feddéseit, hogy
vajon tanultak-e diákjai valamit az órán, avagy a mai lecke könnyen
feledésbe megy –, az önvizsgálat e pillanatban azt kutatta: felvett,
hiúságos szerep-e tegnapi magatartása, s ezért ma is vállalja-e még a
következményeket, avagy mély meggyőződés, hitvallás, a lélek
mélyéből felbuzogó friss forrás a tegnapi megnyilatkozás, amely
életet önt talán százakba, s reményt, útmutatást nyújt egy kisváros
félrehúzódó társadalmának.
Az önvizsgálat gyors volt és határozott. Nem szerep, tehát nem
feltűnési vágy, hanem hitvallás, s ez éppen őbenne találta meg
kifejezőjét. Valamit vállalt most, valami újnak, merésznek, szépnek
jegyezte el magát, vallania s vállalnia kell mindenki előtt továbbra is,
ha még annyi keserűsége lesz belőle. Legfeljebb görbe tekintettel néz
rá Nemec, kerülni fogja Duhony, fegyelmit indítanak ellene, s nem
lép előre a fizetések útján. Áldozatot hoz tehát, súlyos áldozatot
magával szemben, de boldog ez az áldozat, s mély értelme van.
Tegnapi beszédje, lám, messze sugárzik, ömlik szét a szívekbe.
Könnyű lépésekkel sietett le a lépcsőn. Sztojan majd mérgeseket
hördül rá, Okurka kisasszony bizonnyal hetykén fogadja köszönését,
de Eperjessy megölelgette, a város magyarjai csillogó szemmel
tekintenek rá, a Szabó Péterek, Kis Jánosok s Nagy Pálok nevében
beszélt, s e pillanatban úgy érezte, hogy mind e Nagy Pálok és Kis
Jánosok mögötte állanak szilárd falként, s ő az épületen használható
pillér.
Bogár Sári jön vele szemben az utca másik oldalán. Vékony,
törékeny lány, egyetlen célja csak, hogy ügyesen s okosan menjen
férjhez. Bogár Sári egy pillanatig megáll, aztán merészen csap át a
kocsi-úton, s keresztezi Berinkei útját.
Vékony, törékeny lány ez a Bogár Sári, keze szorítása mégis
férfias, erős ebben a fehérrel varrott fekete kesztyűben.
– Szívből üdvözlöm, mondhatnám, gratulálok! – csillogott Sári
szeme, s ezúttal őszinte volt, nem a férjjelöltet látta a tanárban,
hanem a bátorszavú embert. Berinkei egy pillanatig tenyerében
tartotta Sári kezét. A kéz a kesztyűn át is melegített.
– Nem az én érdemem, hanem a bizottságé, amely felkért, s
alkalmat adott szólanom – mosolygott.
– Kíváncsi vagyok a következményeire.
– Nem lesz – rázta meg a fejét Berinkei –, nem olyan a politika
állása, hogy ujjat húznának velünk. Valami kis látszólagos fegyelmi
indítanak. Azt is csak esetleg. Vértanúkat nem célszerű dolog
tenyészteni, ezt ők is tudják.
– Ez nem olyan biztos – fontoskodott Sári. – Mindenesetre maga
március tizenötödike nevében is szónokolt. Ha bejönnének a
magyarok, mi előre lennénk egy szabadságünneppel. Egy jó pont
javunkra!
– Szép reménynek is túlzottan szivárványos! – nevetett Berinkei.
– Én már megelégedném egy kerek, testünkre szabott kis
autonómiával. A szudéták talán megkapják, ha jól harcolnak érte. Mi
kevesen vagyunk, hátunk mögött nincsen hetvenmillió testvér!
– Hallotta, mit mondott Hitler Benesnek?
– Nem.
– Csak vicc, de jó. Hitler magához hívatta Benest, szépen
meguzsonnáztak kettesben, s aztán Benes előhúzott egy kardot,
néhányszor földhöz dobbantotta, hevesen csörgette. Hitler egy ideig
nézte a kardot meg Benest. „Szép ez a kard, Ede – mondta –,
megtévesztően jól csörgeted, s ha jól viseled magad, még
önkormányzatot is adok a cseheknek hozzá.”
Berinkei elkacagta magát. Aztán körülnézett, mert ilyenkor,
délelőtt mindig akadt egy-két ismeretlen, aki ügyesen tudott súgni a
rendőrség fülébe.
– Jó, de túlságosan merész. Én nem vagyok ennyire derűlátó,
még ha hirdetem is.
– Miért?
– Ez évekig fog tartani, ez a lassú átalakulás. Először Ausztriát
kell lassan, fokról fokra megdolgozni, átitatni az eszmével, szinte,
hogy Schuschnigg észre ne vegye, aztán jönnek a szudétanémetek
még lassabban, még óvatosabban, mert Benesnek nagy segítőtársai
vannak ám, s az elnök igen kitanult ember: angol, francia, orosz,
mind mögötte áll!
 Bogár Sári egy ideig figyelt, aztán elfáradt. Nem szerette a
politikát, mert ilyenkor mindig az jutott eszébe, hogy a politikai
helyzet s a világválság az oka – legalábbis otthon minden este így
beszélik meg –, hogy eddig nem mehetett férjhez. Személyes
ellenfelének érezte Európa minden nagyurát, mintha a diktátorok s
a miniszter-elnökök szándékosan fogtak volna össze, hogy Bogár
Sári pártában maradjon. Tánc, színház, a népszerű színházi hetilap,
egy-egy pesti út, balatoni flört, gyors csók: ez érdekelte Bogár Sárit
leginkább. Egy kézimunkaüzlet ajtajában mégis oly szomorún
búcsúzott, hogy látszott: e percben vigasztalan, hogy Berinkei nem
foglalkozhatik vele tovább.
Még egy félórája maradt ebédig Berinkeinek, az iskolába nem
volt kedve visszaballagni. Belépett a „Kultúra” könyvkereskedés
ajtaján, hadd lássa, jött-e valami új könyv, mit engedett át a határon
a pozsonyi cenzúrabizottság. A „Kultúra” könyvesbolt tulajdonosa,
Héregi havonta egyszer Pestre utazott, s a legbonyolultabb utakon-
módokon, csempészve, vesztegetve, harisnyája alatt s kabátzseb
alján hozta be a kitiltott magyar könyveket Pestről. Hozta már
marhaszállító kocsiban, szalmába rejtve, mustoshordóban, hozta
autófedél alatt, s hozta nyíltan, bátran a legtiltottabb könyvet
kezében, s oly ártatlan szemmel mutatta meg a fináncnak, hogy a
cseh a nagy őszinteség láttán elfelejtett kételkedni. Héreginek
mindig akadt a törzsvásárlók számára néhány tiltott csemegéje, s ha
valaki nem tudott fizetni, és Héregi úgy érezte, hogy az illető a betűt
megérdemli, ingyen is átengedte a könyvet, hogy a gondolatra
szomjas magyar olvashassa egy éjjelen át.
– Van valami újdonság? – lépett be az ajtón Berinkei, s a bolt
nagy kályhájához lépett, összedörzsölte az ujjait.
– Nincs, legfeljebb valami limonádé-történet, de azt a tanár úr
nem kedveli.
– Igazán nincs? – kételkedett Berinkei, mert Héreginek mindig
került valami titkos szerzeménye.
– Nincs – felelte konokul Héregi, s pislogni kezdett.
A szürke bundás nő, aki levelezőlapokat vásárolt, most
hátrafordult.
– Előttem ne titkolják, úgyse mondom el senkinek.
 Sztruhár Éva volt. A két mosolyránc az arcán vidáman
futkározott.
Berinkei zavartan köszönt, s bocsánatkérően pillantott Héregire.
Sztruhár Éva folytatta:
– Anyu néha olvas olyan könyveket is, amiket nem látott a
hivatalos postás! Ezeknek a könyveknek valahová egyszer meg kell
érkezniök, nem?
Héregi megkönnyebbülten nevetett, s eltalálta a válasz kellő
hangját:
– Mindig mondtam, hogy ne kölcsönözzünk könyvet, az ember
nem ismeri vevőit eléggé…
Legyintett, úgyis minden mindegy már. De az új szerzeményeket
azért mégsem cipelte elő a bolt titkos raktárából. Gyanúját egy-két
kedves pillantás, biztató szó nem oszlatta el.
– Újságja sincs? – folytatta a kérdezősködést Berinkei.
Héregi úgy felelt, mint aki tobzódik az örömben:
– Elkobozták a bécsi meg a pesti lapokat. Meg három prágai
lapot is, nem kell olvasnia, tanár úr, ne erőltesse magát. A világ
tegnap óta nem változott.
Éva letette a levelezőlapokat a kiszolgálóasztalra:
– Ha szépen megkérnek, én odaadnám a mai újságokat. Apának
a hivatalban biztosan megvan. Mindig behozza a rendőr.
– Az már akta, nem újság – felelte Berinkei, s nem tudta mire
magyarázni ezt a nagy szívességet.
A lány fizetett, s kis csomagját beledugta fekete lakktáskájába:
– Igazán, ha elkísér, tudok szerezni friss újságot.
Berinkei tétován nézett körül. Ő kísérgesse most Sztruhár Évát, a
tegnapiak után? Héregi mosolygott, kövér, párnás ujjait nadrágja
zsebébe süllyesztette.
Éva már nyitotta is a széles, zöld ajtót, s Berinkeire nézett
várakozóan. A tanár vállat vont, felrántotta barna kesztyűit, s
kilépett az ajtón a magas lány után. Csaknem egyforma hosszúak
voltak.
Éva három lépést tett, aztán odafordult Berinkeihez:
– Most mind a ketten kompromittáljuk egymást.
Berinkei udvariasan tiltakozott, de magában helyeselt.
– Kikérem magamnak! Olyan nagy szoknyavadász hírem van?
 – Ez igazán nem lenne bántó magára nézve. Ne térjünk el a
lényegtől. Én vagyok a járásfőnök lánya, maga az irredenta szónok.
Híres ember!
– Mindig ezzel az irredentával jönnek – pattan föl Berinkei –,
maga is ezt veti a szememre. Miért nem fogják ránk, hogy
carbonárik vagyunk, és szenet égetünk kinn, az erdő mélyén, hogy
gyújtogassunk!
– Azt is teszik. Szenet égetnek. Maguk gyújtogatnak, Berinkei
Tamás.
– Jó. Maga mondja! Valakinek csak éleszteni kell a lángot.
– Ez igaz. De a tűzijáték veszélyes.
Most egy ideig csendesen ballagtak egymás oldalán. Csillag
doktor lépdelt el mellettük, a kórházi orvos. Bámulva nézett a két
emberre, valóban csodálatos is volt éppen ez a két fiatal egymás
mellett, békés beszélgetésben!
– Látja, Éva – folytatta később Berinkei –, ha én most dicsekedni
akarnék, ha azt kívánnám, hogy keltsek országos feltűnést, ha vad és
rettenthetetlen hős színében óhajtanék szerepelni, akkor azt
mondanám hevesen és ellentmondást nem tűrőn, hogy hetek óta
készültem mindent megmondani ott, a dobogón. Pedig nem erre
készültem. Ott találtam ki mindazt, ott, az emelvényen. Nem tudom,
mi szállt belém. Nem is kellett hozzá különös bátorság, legfeljebb az,
hogy néhány szem megcsillant, néhány diákom megmozdult, egy
nyugdíjas özvegynek meglepetésében félig kinyílt a szája, mit tudom
én.
– És mama is – bólintott Éva. – Láttam mamát is, majdnem sírt.
– Nagyon sajnálom, nem akartam. És látja, most furdal a
lelkiismeret, hogy ha már mindez megtörtént, miért nem voltam
merészebb, miért nem mondtam többet, miért nem szóltam
viharosabban. Nem vagyok megelégedve magammal. Őszinte
vagyok, s nem félek magától sem, pedig elárulhat otthon.
– Azt hiszem, ez volt olyan bátor lépés a maga részéről, mint
jeges vízbe ugrani a zajló Dunán.
– Dehogy volt. Meleg teremben, kényelmes dobogóról beszéltem
népszerű kérdésről. Ez az egész.
– Én sokat gondolkoztam ezen s magamon. Engem egyképpen
lelkesít, s ugyanakkor egyformán hagy hidegen ilyen nemzeti
megnyilatkozás. Bevalljam magának? Egyformán vagyok szlovák és
magyar. Magyarul tanultam imádkozni, s magyarul éppen olyan jól
beszélek, mint szlovákul. Melyik az anyanyelvem? A magyar,
amelyet anyám beszél, a szlovák, amely a családban a kenyeret s
apám meggyőződését jelenti?
Egy pillanatra elhallgatott, de Berinkei nem felelt. Éva folytatta:
– Voltam már kétszer Szegeden. Minden olyan ismerősnek, rég
nem látottnak tűnt, bizonyosan azok az emlékek, amelyeket anyu
hozott magával, azok éledtek fel bennem öntudatlanul. Aztán
hányszor ünnepeltem már Liptóban! A hegyek, a vizek, az öreg
parasztok az utak mentén s a vén juhászok a völgyekben mind az
enyéim. De egyik sem teljesen az enyém. Mintha mérleg lennék,
mindkét serpenyőjében egyforma súlyokkal, s a mérleg nyelve nem
mozdul, a vér, amelyet örököltem, jobbról is, balról is egyforma
összetételű. S mindezt még csak nem is szabad mutatnom, hiszen az
apám a járásfőnök, magyar a felesége, több az ellensége, jobban kell
félnie, mint annak, aki mindkét részről magyar. Mert a magyar
ember színképe világos, megoldott színkép. Az olyané, mint az
apám, mindig gyanús egy kicsit, nincsenek-e benne idegen, nem oda
való anyagok…
– Ezek a dolgok régen foglalkoztatják már? – kérdezte óvatosan
Berinkei.
– Az ember egy ideig gondtalanul, boldogan él bele a világba, s
nem tudatosítja, nem szűri át, nem bírálja azokat, amiket
ösztönösen érzékel. S egyszer valami furcsa, váratlan pillanat
érkezik, s nem tudunk aludni az aggodalomtól. Tudja, mi volt velem,
amikor ez a kérdés először lett bennem tudatos? Megijedtem.
Nagyon megrémültem. Először megkérdeztem aput. Ő azt mondta,
legyek jó szlovák. Aztán megkérdeztem anyut. Anyu nem felelt.
Később csak azt mondta: „Mondd el hirtelen magadban a
miatyánkot!” Tudom, mire célzott, de én mindkét nyelven
nagyszerűen elmondom a miatyánkot, s még németül is… Anyu néha
sír, és most egyre többet vágyik haza, Szegedre. Apu azt mondja,
Isten csudája, hogy ő még járásfőnök. Nagy s befolyásos politikus a
barátja, annak sokat köszönhet. Mindenütt azt hallom, azt olvasom,
hogy a mai világ egyre jobban a nemzeti irány felé tolódik, Napóleon
indította el, s a népek anyanyelvűk szerint rendelkeznek önmaguk
sorsa fölött. Nos, énnekem két önrendelkezést is adhatnak.
Éva egyre hangosabban beszélt.
– Tudja, hogy ez szomorú? – kérdezte a tanár.
– Lehet. Bizonyos szempontból. Én nem találom annak.
Bizonyos, hogy egy színnel, a fanatizmus színével szegényebb
vagyok. De viszont gazdagabb azzal, hogy tárgyilagos lehetek.
– Nő és tárgyilagosság? – nevetett Berinkei. – Ne haragudjon,
nem fér össze.
– Nem? És az, hogy most magával ki mertem jönni az utcára?
– Ez sem tárgyilagosság. Ez a veszély gyönyöre. Kíváncsi rám,
akiről ma beszélnek.
– Nos – biggyesztette el egy kicsit a száját Éva –, azért maga nem
olyan veszedelmes, mint gondolja. Maga így, egymagában még nem
veszedelmes.
– Hanem?
– Mások csinálhatnak magából veszedelmes embert. Attól függ,
lesz-e kedvük félelmetesnek minősíteni magát. Higgye el, ha nem
óhajtják, tehet maga akármit, Berinkei, elnéznek a feje fölött, nem
veszik észre. Viszont néha megtörténik, hogy a legkisebb
nyugtalankodóból is országháborító lázadót faragnak, ha így kívánja
a politika, a köznyugalom, a külföld vagy az államérdek.
– Hm, mond valamit – rugdosott félre egy kavicsot Berinkei,
aztán egy arra szaladó kutyának dobta játékul –, magának nagyon
szép tapasztalatai lehetnek.
Éva nem felelt. Ki tudja, milyen csavarok mozdulnak meg néha a
lány finom agyműszereiben, milyen kapcsolók kapaszkodnak
egymásba, az eszmetársítás hány agysejtet ugrik át, hogy például így
szólaljon meg hirtelen s váratlanul:
– Valószínűleg Duhonynak szánnak a szüleim. S lehet, hogy
Duhonyné leszek.
– Ezt most miért mondja? – csodálkozott Berinkei.
– Mert akkor megoldottam nemzeti hovatartozandóságom
kérdését. Kettő egy ellen: a kettő győz. Két sejt szláv, egy sejt
magyar, hogy világosabban szóljak.
– Néha a nyurga, vékony egyes szám biztosabban áll a lábán,
mint a kacskaringós, egyensúlyozatlan kettes.
 – Szofizma – nevetett Éva –, de azért köszönöm, hogy
elbeszélgetett velem, a magas hatóság leányával. S ha jól látom,
megfelelő feltűnést is keltettünk. Az újságokat később elküldetem.
– Legalább helyrebillentem magával hivatalosan rossz
mérlegemet – nevetett Berinkei.
A járási hivatal előtt állottak meg, négyszögű, modern, fehérre
festett épület volt. Éva még fel akart futni az apjához. Barátságosan,
mint két régi jó barát rázták meg egymás kezét. „Milyen puha s
finom bőrű ennek az izmos lánynak a keze – gondolta Berinkei –,
puha és kellemes.”
A nagy kapu most kinyílt, s lassú, kényelmes lépésekkel Duhony
sétált ki rajta. Először a lányt látta meg, örvendve rántotta le a
kalapját, s csaknem megállt, hogy szót váltson Évával. Ám a pillanat
másik tört részében Berinkeit is észrevette, s ezen láthatóan
megütődött. A szíves lendület, amellyel köszönt, megtorpant, a
hatalmas kalapemeléshez hideg üdvözlés csatlakozott. Lépéseit
meggyorsította, nem tudta elrejteni haragját. Kétszer is visszanézett.
Berinkei azért sem engedte el az Éva kezét. Most ezzel
megbosszanthatja Duhonyt!
– Ha a pillantás most ölni tudna… – engedte el végül a lány
ujjait.
Éva nem felelt. Duhony után nézett, kicsit összeráncolta a
szemöldökét, de nem árulta el, mit gondol most.
A lány végre belépett a kapun, sietős léptei kopogtak a
cementjárón. Berinkei megfordult, s beleütközött Szudorba. Szudor
gyomrának éppen delet harangoztak, sietett már haza.
Szudor elsétált mellette, megállott, s elővette öngyújtóját, mint
aki hazamenet még rá akar gyújtani.
– Ejnye, tanár úr, nincsen véletlenül gyufája? – kiáltott vissza.
Berinkei megállott. Szétgombolta kabátját, s gyufa után kutatott.
Mikor már szorgalmasan füstölt Szudor cigarettája, s a füst eregetője
megköszönte a tüzet, a szopóka mögött megmozdult még a nyelve:
– Most jut eszembe, lenne szíves valamelyik nap behozni az
útlevelét?
Berinkei megdöbbent.
– Minek?
 – Semmi, semmi, egy spanyolországi záradékot kell rávezetnünk.
Már köszönt is Szudor, s nagy füstfellegek között ment tovább.
Berinkei utána nézett, aztán lassú mozdulattal dugta zsebre a gyufát.
„Vajon mit mondana erre Sztruhár Éva? – tűnődött. – Talán azt,
hogy: most kezdődik.”
Milyen jel akar ez lenni? Ki hívta őt Spanyolországba? Vagy
kicsoda szeretné az óceánig kergetni?
VI.

Éva odalépett az apjához, megcsókolta, Sztruhár nem simogatta

meg a kezét, mint rendszerint szokta.
– Láttalak az ablakból – mondta üdvözlés helyett.
– Baj?
– Baj. Végeredményben semmi közöm hozzá, kivel sétálsz
délelőtt az utcán, ha az tisztességes ember. Véletlenül azonban ma
kikerülhettétek volna egymást. Azelőtt nemigen láttalak Berinkeivel
járkálni.
– Véletlen ez, tatinkó, a boltban találkoztunk.
– Ez a fiatalember, úgy látszik, végsőkig ki akarja élvezni
diadalát. Hadd lássa az egész világ, hogy a járásfőnököt is semmibe
veszi.
– Először nem az egész világ: összesen húsz ember, aztán az,
hogy velem hajlandó volt végigmenni pontosan délben az utcán,
egyúttal azt is jelenthette, hogy semmi gyűlölet nincsen benne
irányunkban, tisztel téged, s bennünket. Értsd meg, nem veled
vitázott ő, hanem a magáét védte.
– Nagyon kitanított az úton – nézett leányára haragos szemmel
Sztruhár.
– Ezt nem ő mondta, magam jöttem rá.
– Pártjára hódított? Téged, a tárgyilagos leányt?
Éva nem felelt erre, mert érezte, hogy veszélyes szakadékhoz
közelednek. Elnevette magát:
– Láttad volna Duhonyt, amikor észrevett bennünket a kapuban.
 – Még ez is – komorodott el a járásfőnök, s elrendezte szerteszét
heverő iratait az asztalon.
Éva vállat vont.
– Semmi rosszat nem cselekedtem, Duhony legfeljebb
szerelmesebb lesz belém, féltékenykedni fog, s ez soha nem árt.
Úgyis közömbösekké válnak a férfiak idővel.
– Ezt honnan tudod?
Éva egy pillanatig várt a felelettel, aztán huncutul mondta:
– Anyutól.
Sztruhár izgatottan pattant föl, nem szerette, ha férfi mivoltában
bántották.
– Ezt anyád nem mondhatta, soha nem vagyok iránta közömbös.
– És a heti háromszori preferánsz-parti?
Sztruhár már védekezett:
– Az nem közömbösség, hanem a lelki egyensúly követelménye.
– Na, jó, rendben van – igazította meg kalapját Éva, aztán
könnyedén tette föl a kérdést: – Vannak elkobzott magyar újságjaid?
Sztruhár letette az ollót a kezéből, s a leányára bámult.
– Micsodák?
Éva szerette volna, ha most könnyedek a szavai.
– A Kultúra azt mondta, hogy sok újságot koboztak el ismét,
mindenféle pártállásút. Egyre jobban bonyolódik a világhelyzet,
kíváncsi vagyok, mit írhattak.
A járásfőnök megint kezébe vette az ollót, mert valamivel
játszania kellett.
– Te eddig nemigen foglalkoztál politikával. Mi lelt, hogy
egyszerre tüzesen érdeklődsz az elkobzott újságok iránt?
– Lépést kell tartani az idővel.
Éva az asztalhoz lépett, kutatva nézett körül, végül az egyik
karosszéken találta meg az összedobált újságokat. Látszott, hogy
már mások is kerestek félelmetes cikkeket a lapokban.
Sztruhár a lányára nézett, s most értette meg – villanásnyi idő
kell az ilyenhez, az anyák ennél még rövidebb idő alatt is tisztában
vannak gyermekeik szándékával –, már tudta, miért kutatja Éva az
eldobált újságokat. Ezek között akadt naponta három olyan is,
amelyik soha nem kerülhet át hivatalosan a határon, árusítani sem
lehet, de a határállomásról, amely ide tíz kilométernyire volt, egy
rendőr mindennap elhozta. Először a rendőrfőnök kapja meg,
azután Sztruhárhoz viszik zárt borítékban, végül az ügyészhez kerül.
A fontosabb cikkek, kinyírva, a pozsonyi országos hivatalba. Ez így
ment már évek óta, a három legtüzesebb pesti lap legszorgalmasabb
olvasója naponta ez a három ember volt. A rendőrfőnök a
regényfolytatást is elolvasta gyorsan, nem mintha abban is gyanús
szöveget keresett volna, hanem mert szerette az izgató folytatásos
regényeket, gyakorolta velük a magyar nyelvet, magyar könyvet
nyilvánosan nem vásárolhatott. Az ügyész viszont még az
apróhirdetésekben is titkos irredentát szimatolt.
Sztruhár az újságokra tette kezét. Néhány szeplőfolt tarkállott a
kézfején, két ujja tintafoltos lett délelőtt.
– Ezeket nem viszed el!
Éva felkapta a fejét:
– Miért?
– Csak. A hivatalból nem szabad elvinni.
Mind a kettő tudta már, a másik mit gondol, s hogy a másik sem
hiszi a szót. A leány elbiggyesztette az ajkát. Szeretett volna még
vitázni az apjával, mert nagy hajlama volt hozzá, viszont Berinkei
érdekében fölösleges annyira síkraszállnia, Berinkei tudja, amit
tudni akar, nem kell ahhoz neki újság, a magyarok úgyis folyton a
rádió mellett ülnek. Nem érdemes. Még azt hinné az apja, ez a
fáradt, gyerekszemű öregember, hogy titkos szövetséget kötött a
tanárral. Legyintett, s visszakozót fújt.
– Rendben van, nem is fontos, pillanatnyi ötlet volt. Gyerünk
haza.
Sztruhár előtt viszont gyanúsnak tűnt a hirtelen visszakozó. De
aztán meglátott a lánya szemében egy lágy fénysugarat; ugyanazt az
engedékenységet tükrözte vissza, mint amit a feleségénél is oly
gyakran látott: a jó s békét szerető asszony beleegyezése ez. Ez a
meleg pillantás rendszerint lefegyverezte, lágy s hajlítható szláv lélek
volt Sztruhár, ha természete szerint bántak vele.
– No, vidd el az újságokat.
Felemelte, s most ő kínálta.
Éva megrázta a fejét, sapkája félrebillent.
– Nem fontos – mosolygott –, hagyjuk.
 Most, e pillanatban mind a kettő úgy érezte, hogy elégtételt
kapott, s fölösleges egymást tovább zaklatni, nyugtalanítani.
Karonfogva mentek ki a kapun.
– Poklana – emelte sapkájához öt ujját az altiszt, egy vén
légionárius, akinek nem jutott jobb sors az altiszt sorsánál.
Valahol, irdatlan messze, az óceán partján tegnap még meleg
szellő kerekedett s ennek a szellőnek követe, fáradt, pihegő hírnöke
most érkezett a városba. Belecirógatott az arcokba, megborzolta a
fák vékony ágait, s rügyeket, ígéreteket csókolt bele. Nemcsak a fák,
füvek, vizek s baktató konflislovak éledtek meg az érkező szellő
szavára, hanem a város, a járás lakói mind. A járásfőnök boldogan
egyenesedett ki: nincs itt semmi baj, szépnek ígérkezik a jubiláris
esztendő, Éva arra gondolt, hogy tavasz lesz, s valakit nagyon
szeretni fog, valakit, aki jön, s aki úgy csókolja meg az arcát, mint a
finom fuvalom most, Héregi egy pillanatra kinézett az utcára déli
zárás előtt, s azt gondolta, nemsokára talán nem kell már
csempészni a könyvet. Mindenkinek súgott valamit ez a rejtelmes,
kacér, sokat ígérő óceáni szél.
Megértő kedvességben ballagott hazafelé apa meg a lánya.
Csaknem a város végén laktak, sárga falú, kertes, ötszobás
házban. Amikor a járási hivatal új, hideg betonból tervezett falait
felhúzták, Sztruhárné megnézte a járási épületben elkülönített
hivatalos lakást, s kijelentette, hogy nem költözik bele. Legyen meg
az az öröme, hogy egyedül, kertes házban élhet, ahol virágmagokat
termeszthet, lugast formálhat, ahol nem tapossák a folyosó
kőkockáit egész nap zajos idegenek, futkosó hivatalnokok, irattáskás
ügyvédek, sebes beszédű utazók és nagybotos falusiak. A lakást így
átengedték a közigazgatási biztosnak, Sztruhár helyettesének, egy
cseh-németnek, aki Gablonzból érkezett nyolc évvel ezelőtt.
Sztruhárnak az volt a szokása, hogy sétált egyet a kertben ebéd
előtt, ülésben elernyedt izmait így mozgatta kissé. Éva később
kinyitotta az udvarra nyíló ajtót, kiáltott, s Sztruhár megindult az
ebédlő felé. Judit, a felesége ekkorra már kitálalta a levest, s az ablak
felőli oldalon ült.
– Mi újság? – kérdezte mindennap Sztruhárné.
 Ha csak hárman voltak együtt, magyarul kérdezte. Idegenek,
vendégek előtt tótul beszélt, törve s szegedi akcentussal, ezt is csak
az ura kedvéért.
Sztruhár megfújta a kanálban himbálózó levest, lenyelte, s csak
azután szólt:
– A számvevő elment betegszabadságra. Teplicre küldte a
gyógyalap.
– Ilyenkor, márciusban?
– Most utalták be, még örült, hogy elutazhatott. S annyi munka
szakadt a nyakamba, nem is fogom bírni.
Sztruhár szívesen beszélt mindennap hivatalos élményeiről, még
ma is újra s újra élvezte, hogy ő egy nagy járás vezetője, ura.
– Hát még?
– Vettem három méter szövetet, egy brünni árus járt a
hivatalban, mindnyájan vásároltunk.
– Képzelem, hogy becsaptak.
– Nem csaptak be – védekezett gyorsan Sztruhár –, Palcso
megnézte, és ő ért hozzá. Már el is küldtem a szabóhoz. Nyári anyag.
A cseléd behozta a húst, főzeléket. Káposzta volt ebédre, zsírosan,
tejfelesen, piros lével, ahogy Sztruhár szerette.
– Berinkeinek alighanem baja lesz – folytatta Sztruhár az első
falat hús után –, nagyon fel vannak zúdulva ellene.
– Baja? – csodálkozott Judit. – Amikor mindig azt mondjátok
most, hogy a magyarokkal szelíden kell bánni, s nem célszerű kihívni
az ellenkezést.
– De ez már túl sok volt, az állam sem rongy elvégre! Amit
Berinkei csinált, az irredenta a javából!
Sztruhár úgy beszélt, mintha a hivatalban ülne, s a rendeleteket
darálná. Szárazon, fahangon, fanyarul, mint a paragrafus.
Judit ránézett az urára:
– De azt meg kell adni, jól beszélt.
– Jól beszélt, jól beszélt – pattant fel Sztruhár, s mérgesen szúrta
bele villáját egy zsíros húsdarabba –, de nekem milyen
kellemetlenséget szerzett! Elvégre én hívtam föl, én kértem meg, én
vagyok a felelős. Most majd azt hiszik, hogy én biztattam arra, hogy
térjen el az eredeti beszédtől.
 Egy ideig mindenki a hosszú, fehér káposztaszálakkal bajlódott.
Sztruhár izgalmában kétszer is leejtette a villáját.
– És milyen baja lesz Berinkeinek? – kérdezte Judit.
– Mit tudom én – forgatta meg kenyerét a színes lében a ház ura
–, rendtörvény, ilyen. Láttam már embert, aki sokkal kevesebbért
három hónapot kapott.
– És ezt nevezitek ti hivatalos igazságnak? – Juditból megint
kitört a magyar asszony. – Ti szabadon beszélhettek, a magyaroknak
pedig tiltva van. Ez a ti demokráciátok?
– Ez nem demokrácia – felelt tárgyilagosan Sztruhár –, ez
államvédelem.
– S ha néhány embert leültettek a hűvösre, ha azt hiszitek, hogy
öt-hat tanártól megvonjátok a szót, akkor már megvédtétek az
államot?!
– Példát mutattunk! S azt nem is kérdezed, hogy nekem milyen
kellemetlenségem származhatik ebből.
– Dehogynem, milyen?
Sztruhár letette kését, villáját, s nagyon halkan mondta:
– Nyugdíjba küldenek.
A várt hatás nem jelentkezett. Éva vidáman kiáltott:
– Legalább szabadon kihalászhatod magad a Vág-parton vagy a
Bisztricában. És játszhatsz preferánszot éjféltől éjfélig.
Sztruhár megtörölte a száját az asztalkendő szélével:
– Ezt persze te is jól érted, ezt a könnyed elintézést, csaknem úgy,
mint a sétát Berinkeivel.
Sztruhárné rámeredt a lányára:
– Berinkei kísérgetett?
– Ha nem akadt más.
– És Duhony?
– Lovagom ma nem jelentkezett, később pedig, amikor azzal a
szerencsétlen Berinkeivel találkoztam, Duhony Ernő doktor
csaknem felszúrt a pillantásával, mint egy kártékony bogarat.
Juditot azonban e pillanatban nem az ügyvéd érdekelte, hanem
az érdekesebb tanár.
– S Berinkei szólt neked valamit a dologról? Megbánta?
– Mit bánjon meg? – csodálkozott Judit. – A lelkiismerete tiszta.
 – Majd elválik – tolta félre Sztruhár a káposztástányért. – Milyen
tésztát kapunk?
Többet nem beszélt senki az asztalnál Berinkeiről, egyikük sem
folytatta a témát. A járásfőnök már délelőtt úgy tekintette, mint
rendőri ügyet, képzeletében a beszédet elmondójával együtt áttolta a
közigazgatási paragrafusok s a bírósági eljárások vágányára,
megszokta már, hogy mindent, amiben csak egy picinyke politika
húzódik is meg, a törvénykönyvek s az akták oldaláról tekintsen. Ez
a Berinkei-ügy legfeljebb azáltal lett a szokottnál kellemetlenebb,
hogy ő maga, a járásfőnök is érintve van, könnyen lehet ráolvasni,
hogy ő biztatja titokban, csendesen a magyarokat, ad lovat az
egyébként is harcias kurucok s örökké sérelmeket hánytorgatók alá,
hiszen itthon az ő házában is többet beszélnek magyarul, mint
államnyelven. Ha nem vigyáz, Vaverka megint megírja piszkolódó
kis följelentéseit magasabb államérdekre hivatkozva. Elgondolkozva
nézett Juditra, a magyar feleségre. Judit állítja meg tehát a ranglétra
utolsó előtti fokain? Most, e pillanatban mintha kissé gyűlölte volna
a feleségét. Megint a régi két érzés vetélkedett Sztruhárban: számára
mi ér többet, a felesége s az iránta való szeretet-e, avagy az
előléptetés, a magasabb fizetési osztály, s az, hogy egyszer
véglegesen levakarják róla a sunyi, szurkáló kis jelzőt, „magyarón”!?
Aztán hirtelen, mintha előkészületlenül érte volna a támadás, ravasz
megkísértetési játék nélkül állott eléje a kísértő, magyar gúnyát s
magyar meggyőződést kínálgatva. „Miért ne vallhatnád majd magad
magyarnak? – kérdezte a kísértő –, a viszony az államalkotók s a
kisebbségek között meg fog változni. A Szudétaföldön biztosan így
lesz, a Szudétaföld magával rántja majd a többi kisebbségeket is.
Magyar tisztviselőket fognak alkalmazni, magyar lesz a köz-
igazgatás nyelve a déli járásokban, nem lehetetlen, hogy a magyarok
előbb kapnak önkormányzati jogokat, mint a szlovákok, s akkor
megmaradhatnánk néhányan a magyar jellegű hivatalokban tovább.
Most kellene ezt óvatosan, lassan, előkészíteni, most igyekezz
kedveskedni a magyaroknak – a magyarok előtt a szép szó s a
kedveskedés úgyis igen használ, minden magyart le lehet
fegyverezni néhány finom, udvarias, elismerő szóval. Érezteted
velük, hogy jó barátjuk vagy, titkon velük érzel, hozzájuk húzol..
De lehet ezt?
 Sztruhár az ablak felé révedt, a kísértő onnan lépdelt be
nesztelen, s ott is folyt szét köddé foszolva, nyomtalanul.
Szerette volna azt kiáltani a kísértő után, hogy mindent meg fog
próbálni, csak egy kis türelmet kér.
De mégsem lehet. Tizenkilenc év munkája, tizenkilenc esztendő
vívódása, öröme, eredménye dőlne romba. Saját emberei lenéznék.
A magyarok nem hinnének neki, s szemére vetnék, hogy számító.
Számító? Kétségkívül az.
– Apa, min tűnődsz?
Éva aggódva hajolt közelébb apjához, Sztruhár izgatottan
simította végig homlokát. Annyira elmélyedt a kísértővel való
beszélgetésben, hogy észre sem vette, a forró, főtt tészta kihűlt.
Dühösen kapott a sótartó után. Éva hangosan elnevette magát, Judit
elkapta előle a tányért. Lekváros tészta volt, málnalekvárral, pirítva,
ahogy szerette.
Ebéd után – Sztruhár ilyenkor fél óráig elfeküdt az
ebédlődíványon, s hol szundított, hol felriadva olvasgatta az
újságokat – Judit asszony az íróasztalhoz ült, s gyorsan levelet írt.
Öccsének írta, Szegedre. Azt vetette gyorsan papírra, hogy ha teheti,
halassza el a látogatását, majd akkor jöjjön, ha nyugodtabbak
lesznek az idők. Ez a látogatás most senkinek se válnék hasznára.
Később elment hazulról Sztruhárné. Először a postára vitte a
levelet – még egyszer végigolvasta előbb a tartalmát, nincsen-e
benne valami gyanús kifejezés, félreérthető utalás –, aztán lassú,
nyugodt lépésekkel indult meg a posta utcáján fölfelé. Régi
barátnője hívta meg bizalmas megbeszélésre, Borosné, egy
erdőtanácsos özvegye.
Borosné tornácos, vadszőlővel befuttatott, hosszú, sárga
épületben lakott. Az épület a hercegi uradalom tulajdona volt,
homlokzatán az uradalom kezdőbetűivel s a herceg címerével. A
címert a sokszori festés lassankint vastagon vonta be mésszel, a
címer éles sarkai, hajlásai elgömbölyödtek, összefolytak a címertartó
két kossal s a címer belsejében unatkozó heraldikai csodaállattal.
Boros, az uradalom utolsó főerdésze igen kedvelt alkalmazottja volt
a hercegnek. Boros nemrégiben halt meg. A herceg leginkább
Ausztriában élt, uradalmainak nagy részét itt már felparcellázták,
árvái tótok, Brünn vidéki morvák kapták meg a földeket, a maradék
birtokokat néhány befolyásos pozsonyi ügyvéd s prágai kijáró íratta
a maga nevére. A herceg kastélya a megye északi részében állott,
kétemeletes barokk épület, Mária Terézia idejében építették, s azóta
állandóan találtak rajta foltozni, javítani valót. Az uradalom
központját azonban még a herceg nagyapja ide, a városba helyezte, s
emelt itt egymás után féltucatnyi tisztviselőlakást. Néhány
évtizeddel ezelőtt ezek a sárga színű házak a városban az
előkelőséget, a magasabbrendűséget, a pénzt s az elzárkózottságot
jelentették. Az uradalmi tisztviselők külön osztályt alkottak. Ma már
a hercegi házakat főként öreg nyugdíjasok, özvegyek lakták,
egyetlenegy tisztviselő intézte a herceg minden birtokának ügyét. A
kastélyt lezárták, szobái porosodtak, bútorait vigasztalanul rágta a
szú, a herceg minden három évben ha egyszer nézett el az erdős
vidékre, vadászni.
Ilyen sárga, hercegi házat őrzött Borosné is, a kövér, mindig
mosolygós, mindig tervezgető asszony. Fürgesége meghazudtolta
hetvenhét kilóját. Ő volt a Jótékony Nőegylet elnöknője, a magyar
ellenzéki párt női szakosztályának vezetője, ő szerzett friss tejet
szeptemberben a vézna iskolás gyerekek asztalára, ő volt az, aki a
Nőegylet elhunyt pénztárosa helyett kifizette a hiányt, nehogy
botrány törjön ki, s a Nőegyletet feloszlassák – mert a volt
pénztáros, egy keszeg vénkisasszony sűrű vendéglátást csapott az
egyesület pénzéből, s ez a furcsa pénzkezelés csak halála után derült
ki. Borosnéhoz bízvást elmehetett a jótékony célú hangverseny
rendezője, Borosné négy jegyet kért egyszerre, nem volt az az újság,
folyóirat, hogy arra ügynök is mindig eredménnyel ne kopogtatott
volna nála. Tehette, független volt – mint ő maga is hangoztatta –, a
hercegi nyugdíj mindig irigyelt összegnek számított a kisvárosban, s
a nyugdíjat Borosné minden hónapban az utolsó fillérig elköltötte.
Egy fia Amerikában mérnökösködött, lányát Bécsbe vitte asszonyául
a herceg jogtanácsosa.
Borosné kérette a járásfőnök feleségét, keresse föl valamelyik
nap. Régi, jó barátnők, Borosné a magyar asszonyt, a Szegedről
elszármazottat látta Sztruhárnéban, s nem a járásfőnök feleségét.
Judit végigment a széles kőkockákkal kirakott udvari folyosón. A
vadszőlő száraz, leveleden ágai zizegve verődtek össze. Vastag,
ráncos ága volt a vadszőlőnek, látszott, hogy még az öreg erdész
ültette jó néhány esztendővel ezelőtt.
– Hívattál – köszöntötte Judit.
Borosné sietve kelt föl a kályha mellől, s magára dobott egy
kötött kendőt. A cserépkályha mellett szunyókált, horgolása kerek
kosárban hevert mellette a földön. Lágy, csendes beszédje volt
Borosnénak, de ebből a hangból mégis kiérzett, hogy tulajdonosa
erős lelkű, határozott egyéniség, aki mindig tudja, milyen úton
járjon.
Egymás mellé ültek a régimódi, széles, sötétkékkel bevont
díványra. Sok családi arckép, vadászrajz, tájkép függött a falakon,
agancsok és két kitömött muflonfej, egy árva sas is a „kredenc”
tetején. A barokkosan faragott hatalmas ebédlőszekrény zugaiban
poharak, csészék, szobrocskák szorongtak, névjegytartó és ezüst
teáskanna, a szekrény mellett fonott kosár, benne újságok, aztán
hatalmas agancsokra állított tálalóasztalka színes üveglappal, nehéz
kék függönyök az ablakon, könyvállvány s egy pianínó a túlsó
sarokban. Az üvegajtó mögött látszott a „hideg szoba”, ezt télen nem
szabad fűteni, mert ott mosolyognak a befőttek katonás rendben egy
barna szekrény tetején. A szoba a háború előtti polgárcsalád
jómódjáról beszélt. Az íróasztal fölött – kicsiny, görbe lábú asztalka
volt – a szoba ékessége függött, a herceg arcmása. Borosné,
mondják, valamikor reménytelenül szerelmes volt az idősebbik
hercegbe két egész esztendőn keresztül, de csak egyszer beszélt a
nagyúrral személyesen.
Sztruhárné egy karosszékre fektette a kabátját, ledobta a kalapját
is, és megigazította a haját.
– Mindjárt el is kezdem, miért akartam veled beszélni – kezdte
Borosné, és írásokat fektetett maga mellé a díványra.
– Halljuk – mosolygott Judit.
– Arról van szó, hogy a szegény és beteg gyerekeket egészségessé
akarjuk tenni. Nyaraltató mozgalmat indítottunk, s kérjük, te is
kapcsolódj bele.
– Ez szép – felelte Sztruhárné –, de ilyen mozgalom már van,
hiszen minden évben küldünk a Tátrába, Körmöcre, Fenyőházára
vézna, csenevész gyerekeket. Hivatalosan.
Borosné mosolygott.
 – Bocsáss meg, nem akarok a magas hivatalok dolgába
beleszólni, de mi a gyerekeket bizonyos szempontból válogatjuk.
Ezek tudniillik olyan gyerekek, akik rendszerint kimaradnak ebből a
hivatalos áldásból. Ezek szegény magyar gyerekek. Magyar gyerekek,
mondom. Nem mintha mutatóba a hivatalok is nem vinnének
magyar gyerekeket Körmöcre, de ez édeskevés. Nézz szét: angolkór,
tüdővész pusztít a kis magyarok között. Meg kell erősödniök. Ha a
hatóság nem segít, akkor majd mi társadalmi úton szervezzük meg
őket.
– De hiszen az uramék – mentegetődzött Sztruhárné –, ők nem
tesznek kivételt.
– Én azt jól tudom – nyugtatta meg Borosné Juditot –, nem is
teszek szemrehányást sem az uradnak, sem a hivatalos
társadalomnak. Nem is lehet rossz néven venni tőlük, hogy… hm…
minden szentnek maga felé hajlik a keze.
– S ezek nem is mindig szentek… – nevetett Judit.
– No, látod – Borosné megkönnyebbülten lélegzett föl –, szegény
magyar gyerekeknek is hadd jusson az ország friss levegőjéből. Pénzt
kell szereznünk, valami nyaralóteleppel megalkudnunk, ezért kérem
a te segítségedet. Először is azonban azt kérdem, hozzánk
csatlakozol-e?
– Miért kérded? Valami bajt jelent talán?
– Nem… nem éppen… de ez úgynevezett igazi magyar
vállalkozás. A magyar párt keze is benne van, helyesli, támogatja. Ha
esetleg az urad…
Judit elgondolkozott.
– Valahogy majd megoldom. Attól függ, milyen szerepet szántok
nekem. Mert, ne haragudj, a vezetésben nem vehetek részt… Nem
magam miatt. Az uramért.
– Tudom. De éppen azért van rád szükségünk. Mi meg akarjuk
szerezni a járásfőnök jóindulatát, szeretnénk kérni tőle anyagi
támogatást is, márpedig jobb szószólónk nem lehet, mint te. S ha
úgy akarod, én nem árullak el, nehogy a hivatalos „többségi”
társadalom előtt kerüljetek kényelmetlen helyzetbe.
– Ha ez a kérésed, Ilonám, szívesen megteszem.
– S még egy van. Ott áll ez a nagy kastély az erdő szélén, a herceg
kastélya. Annak az egyik szárnyát átépíthetnénk nyaralóháznak,
üdülőnek. A hercegi beleegyezést megkaptuk. A hatósági segítség
azonban fontosabb. A pénzt összegyűjtjük. De az építkezéshez
engedély kell. Valami csekély összeg rá is van táblázva a kastélyra,
Horák, a maradékbirtokos szemet vetett az épületre… Egyszóval,
látod, mindenütt, mindenben szeretnénk a te segítő kezedet s általad
az uradét is megtalálni. Hadd simítsák el egyszer hivatalos kezek a
magyar gyermekek lába elől a göröngyöt, az akadályt, hadd
segítsetek ti is rajtunk.
Judit szeme könnyesen rebbent meg, kicsit elsápadt, s halk
remegéssel a hangjában kérdezte:
– Nem értem, azt mondod: „ti is!” Mit gondoltál, amikor ezt
mondtad? Hát annyira más már az én életem, annyira különbözik a
„tietektől”, annyira távol tartasz engem gondjaitoktól, terveitektől,
minden örömötöktől, hogy ezt nyíltan szemembe lehet már
mondani? Nem tartozom már közibétek?
Ilona kerek, jóindulatú arcán ideges ránc futott végig, elrestellte
magát:
– Bocsáss meg, Juditom, igazán nem akartalak megbántani még
ezzel az egy szóval sem. Semmi gyanúsítás nem rejlett benne, ez a
„ti” akaratlanul szaladt ki a számon. De be kell látnia mindenkinek,
hogy ebben a városban idestova két külön család él, a magyarok
családja s a hivatalosaké. Ha szójátékkal akarnék élni, s nem veszed
magadra, azt is mondhatnám, nálunk a hivatalosak tulajdonképpen
a hívatlanok. Nem ismerjük egymást, az egyik nagy család nem
törődik a másikkal, elkülönítve élünk – hiszen ezt jól tudod. De te
igazán nem tehetsz róla.
– Eleget kesergek emiatt – felelte Sztruhárné, s hangján
megérzett, hogy igazat beszél –, de én úgy érzem, hogy közibétek
tartozom. Fogadjatok magatok közé, amennyire tudtok, ne legyen az
én helyzetem még nehezebb. Ki lát bele, úgy-e, egy járásfőnökné
lelkébe…
Borosné elérzékenyült. Ha „magyar ügyről” esett szó, a világgal
megbékélt özvegyasszony arcán rögtön végigperegtek a könnyek.
Megfogta Judit kezét, megsimogatta.
– Ne haragudj. Nyugodt a lelkiismeretem, dicsérem magam,
hogy hozzád fordultam ezzel a kéréssel is. Valahogy így kellene
összefognunk mindig, mert vannak kérdések, amelyeknél
találkoznunk kell. Megvallom, nem mindenki akarja ezt
ilyenformán. Vannak, akik… vannak… ellened…
Ilona asszony nem állotta meg, hogy így, a távolból is ne csípjen
egyet a Nőegylet alelnöknőjén s a választmány leghangosabb tagján,
a helyettes városbíró feleségén. Ezzel a két asszonnyal örökké
vitában állott, s az állandó vitát akkor is folytatták, ha az ellenfél
nem volt véletlenül jelen. Most is örült, hogy szúrhatott rajtuk a
nyelv hegyes tőrével, de Judit nem kérdezett neveket, nem akarta
magát még jobban elkeseríteni, s tudta, hogy ez az a téma, amelynél
nem tud fékezni, nem talál gátat Borosné, ha egyszer beleszabadul.
Azért csak ennyit mondott:
– Az nem baj, ha az embernek ellenfelei, irigyei akadnak, annál
kedvesebb a győzelem. Szívvel-lélekkel a tiétek vagyok, csatlakozom,
használjatok fel, hiszen tudom, hogy rosszat nem akartok, csupa
szívek, ti… Mert én meg akarom mutatni nektek… meg akarom
mutatni, hogy…
Már el is sírta magát, holott ettől félt már percek óta. A könnyek
végigperegtek az arcán, lemosták a vékonyan rétegzett rizsport a
ráncok árkairól. Restelkedve kapott kézitáskája után, végre a
karosszékben lelte meg. Széthúzta a villámzárat, s rövid keresgélés
után megtalálta a vékony selyemzsebkendőt. Megnyugodva
törölgette a szeme alját, s nagyon halkan az orrán is fújt egyet,
nehogy a konyhába kihallatsszék Sztruhárné viaskodása a
társadalmi fájdalommal. A mondatot nem is fejezte be, Ilona
azonban érezte, hogy Juditot hű segítőtársul szerezte meg, a
barátnőben nem csalatkozott. Ezek a könnyek valódi gyöngyszemek
voltak, nem hazudtak. Csak az tud ilyenkor, így sírni, aki magyarul
sír.
– No, ne sírj – vigasztalta Juditot az özvegy, aztán Ilona is
belefújt kis kék zsebkendőjébe. Kedvükre s áhítattal sírdogáltak a
díványon, s ez mind a kettőnek igen jólesett. Hiányos lenne az
életük, ha a varrott szegélyű lenvászon kendőcskét nem szednék elő
hébe-hóba, s nem emelhetnék közel rövidlátó, sok bajt látott, ráncos
héjú szemükhöz.
VII.

Vaverkának az utcán adta át a postás az expresszlevelet. Tréfás,

bőbeszédű postás volt Beránek, a cseh politika szapora szavú
szószólója. Tavaly még városatya volt, idén már a járási képviselő-
testület tagja – mint Szibériából visszatért harcost és nagyhangú
légionistát második helyen jelölték az egyesült csehszlovák pártok, s
Beránek képviselte Prágát először a városi képviselő-testületben,
később a járási választmányban. Reggel, délben, este politizált, ha
belemerült a magas országlási tudományokba, ottfelejtkezett egy-
egy irodában, s félórákat is elkiabált magyarnak, tótnak, csehnek a
civilizációról s az európai jóságról. Mint az osztrák ármádia
közlegénye indult el Prerauból, s mint világmegváltó humanista
érkezett vissza Vladivosztokból. Végeredményben nem ártott
senkinek. A magyaroknak így köszönt: „dobri jónapot kívánok!”
Viszont ha belefogott a városi politika magyarázatába, még a
kézbesítendő leveleket is otthagyta egy-egy iroda, vagy előszoba
asztalán, úgy futott vissza értük a legközelebbi sarokról.
– Mi újság? – kérdezte futtában Vaverkát Beránek.
– Meleg lesz mindenképpen.
Beránek rögtön kiérezte ebből a mondatból is a politikai
nyilatkozatot, s rögtön késznek mutatkozott egy kis utcai
eszmecserére. Olyan gyorsan beszélte anyanyelvét, hogy mondatai
lázasan fröcsögtek, született cseh is nehezen értette a
cseppfolyósított szóáradatot.
– Baj lesz odafönt – intett tétova mozdulattal Beránek a világnak
ama tája felé, amerre az Elba völgyét sejtette –, a németek már benn
vannak Ausztriában, egész nap a rádió mellett ülök, s azt hiszem,
most mi következünk. Eladta már a házikóját, pane Vaverka?
Vaverka elsápadt. Hogy a változás ilyen gyorsan a küszöbön
teremhessen, nem hitte volna. Még a házát is? De erősnek
mutatkozott, s megrázta a fejét:
– Én nem hiszem. Legfeljebb ha megszorítanak bennünket, hát
kapnak a németek egy kis tessék-lássék autonómiát. Valamit a
magyaroknak is leejtünk. Elvégre ez a mi államunk, nem?
Beránek megpörgette tintaceruzáját a levegőben, s visszadugta a
táskája szíjára varrt bőrburokba:
– Valami van a dologban, de én nem hiszem, hogy a mi
szövetségeseink helytállanának értünk. Nézze, én látok, én hallok,
levelek jönnek, levelek mennek, újság is ír valamit, ez, az van… tudja
már, no… számítson arra, hogy nekünk innen egyszer mennünk kell.
– Én innen? – kiáltotta dühösen Vaverka. – Itthagyjam a házam,
az állásom? Így beszél egy légionista? Hamarább a magyarok, mint
én.
Egy boltajtóból izgatott érdeklődéssel dugta ki a fejét a fűszeres,
messziről kiáltott, van-e levele. Beránek lemondóan legyintett, kezet
fogott Vaverkával, s elrohant. Vaverka felbontotta a sürgős levelet,
amelyet kezében szorongatott. A másik Vaverka írt, az öccse. Az öcs
Aussig mellett dolgozott egy gyárban, bizalmi férfiú ő is, a németek
között képviselte Prága mindenható eszméit. Az öcs röviden s
kétségbeesetten írt:
„Bratre, itt kihúzzák lábunk alól a gyékényt! Hogy álltok ott lenn,
érdemes-e állást és helyet változtatnom? Mert a németek itt urak
lesznek egyhamar, ha autonómiát kapnak, bennünket kitesznek;
szépszerével vagy csúnyán, egyre megy, de kitesznek, esküszöm.
Kedves Tondo, vigyázz a magyarokra is ott a te járásodban, mostan
mindenki jól vigyázzon, a legkisebb mozdulást is figyelje, mert a mi
bőrünkről van szó, s az erősebb győz!”
Lázas, kapkodós levelet írt Frantisek Vaverka a határszélről, a
levélből inkább sejteni lehetett, mint pontosan kiolvasni, hogy a
Frantok s Tondok fölött megdördült az ég, sietve mentik, ami
ilyenkor menthető. De még nincs veszve semmi, él az okos Benes, áll
a szilárd szövetség, s orosz tisztek kószálnak az ungvári meg a
pozsonyi utcán. Vaverka zsebre tette a levelet, s előhúzott egy icipici
paksamétát. A paksamétában apró, zöld színű ragasztócédulácskák
szorongtak százával. A cédulácskákon kép díszlett, a kép Közép-
Európa térképét ábrázolta, s azt az útvonalat jelölte meg, amelyen át
az orosz repülők leghamarább érhetik el a rutén határt. „Két óra
összesen!” – hirdette a kis papírlap. – Reszkessetek, fasiszta
hatalmak!” Vaverka óvatosan elővett kettőt, gyorsan végignyálazta, s
körülnézett, nem látja-e valaki. Beránek a fűszeressel tárgyalt
izgatottan, a tejeskocsi most vonult el gumikerekein. Vaverka
hirtelen rátapasztotta a röpcédulát a postaládára, a másikat pedig a
plébánia ajtajára. Virítottak a cédula piros vonalai. Később osonva,
vigyázva megjelent két fiatalember, az Ifjúsági Egyesület tagja, s
ügyes kézzel lerántotta a cédulákat. Földre taposták s mosolyogtak.
Ez így ment minden reggel. Vaverka ragasztott boldogan s
gyanútlanul, a magyar legények pedig letépték. Éjjel aztán jöttek
lopva, suttyomban a „Szikra” nevű kommunista egyesület sihederjei,
s nagy vörös kalapácsokat, sarlókat festettek ajtóra, úttestre. A
kalapácsok mellett fél órán belül fehérlett a horogkereszt. Eső ezt
nem mosta le, vakarni, súrolni sem lehetett. De előkerültek a
következő éjjelen vödrök s ecsetek, mosolygó fiatal legények, s a
festményeket egyképpen átmázolták piros, fehér, zölddel.
A rendőrség itt lépett közbe mindig, s mivel senki nem vállalta a
festmény szerzőségét, korosabb rendőröket vezényeltek ki
tisztogatásra, ezek aztán naphosszat súrolták, vakarták a zöld
olajfestéket. A piros-fehér szín végeredményben nem zavart,
maradhatott, hiszen az cseh nemzeti szín volt.
Vaverka tehát megkezdte a propagandamunkát, s a járási hivatal
két ablakára is ragasztott kettőt, mielőtt belépett volna a kapun. Ő
maga csodálkozott volna legjobban, ha a körfolyamatot valaki
megmagyarázta volna neki, s megtudta volna, hogy a gyűlölt magyar
színek vakarására kiküldött rendőrök sok szitka végül is őreá,
Vaverkára kellene hogy szálljon, minden átkával együtt.
Hümmögve s eltűnődve lépett be a szobájába, dobott a kályhára
egy lapát szenet, kényelmesen felhúzta irodai kabátját, a pecséteset,
megvizsgálta a tintásüveget, megvakart a tintát, s kipróbálta,
alkalmas-e még a tollhegy a mai nap feladatainak teljesítésére.
Kulcsait rázta meg, kinyitotta a fiókot, előhalászott két
pecsétnyomót, azokat is egymás mellé helyezte, aztán a napi postába
mélyedt. Vaverka titkos jelentőinek száma elég nagy volt, ezek
gyorsan vagy megkésve, de mindent közöltek Vaverkával, ami a
járásban történt, s politikailag érdekesnek látszott. Azt hitték, hogy a
járási hivatalnak tesznek szolgálatot, pedig csak Vaverka érzéseit
tüzelték. Ezek a jelentők arról számoltak be megint, hogy az osztrák
csatlakozás után gyanúsan nyugtalankodtak az álmosnak látszó,
békés magyar falvak. Nem is volt az már nyugtalanságnak
nevezhető, inkább olyan érzésnek, amilyeneket eddig nemigen
jelenthettek: a közeli változás tüzes reménye élteti az őslakókat!
Vaverka erre dühös, erre az „őslakó” szóra, mert minden ilyen s
hasonló szót őellene irányzott rút merényletnek, pofonnak érzett.
Elég sokat magyarázta a járás népének, hogy az még nem számíthat
állampolgárnak, legkevésbé őslakónak, aki tíz-húsz évig itt lakott, és
magyarnak vallja magát! Az egyik levél aztán közölte Vaverkával,
hogy a vonattal bejáró hetedik gimnazisták a napokban Masaryk-
szobrot vittek haza az egyik elemi iskola számára. A szobor a
március hetediki ünnepélyen kinn, a községben elvesztette az orrát,
s a tanító beküldte egy szobrászhoz, a városba, javítsák ki. A diákok
a helyrehozott gipszszobrot cipelték ismét ki a falusi tanítónak.
Eddig rendben van. Igen, de elkövették azt a tiszteletlenséget, hogy
az egyik diák útközben fogasnak használta a gipszet, és rátette a
kalapját a Masaryk-szobor fejére, úgy helyezte a szobrot a vasúti
kocsi ülésére. A diákok körülállták a kalapos elnököt, s nevettek.
Később átsétált a kocsin a kalauz, s mérgesen ledobta a kalapot a
szoborról. A kalap kiesett a vonatból. A diák követeli a kalapját.
Nincs joga követelni, mert rendkívül megszégyenítette a szobrot, az
államot s a Gondolatot. Az osztályfőnöke egyébként Berinkei Tamás.
Berinkei! Vaverka elvörösödött dühében. Megint ez a Berinkei!
Nincsen kétség, egészen bizonyos, hogy Berinkei szítja, lázítja ezeket
a gyerekeket, ő az ördöge, rossz szelleme a gimnáziumnak, ha ezt az
embert el nem bocsájtják, ki nem csapják, a védtelen gimnáziumban
olyan gyalázatos irredenta lesz úrrá, hogy a külföldet is bejárja
veszett híre. Berinkei, irredenta, külföld: egyik gondolat jobban
felizgatta, mint a másik. Tehát itt, a magyaroknál is megindult az
aknamunka! Hogyan fog majd beszámolni sáfárkodásáról
Pozsonyban – rágta a körmét Vaverka –, ha még ilyen szégyenletes
események is előfordulhatnak?
 Rögtön tollat ragadott, félretolta az aktákat, tiszta papirost
simított ki maga előtt, s először is mérges cikket kanyarított az uszító
csehszlovák hetilapba. A cikk a szobor meggyalázásáról, a
gimnazisták vad irredenta aknamunkájáról, a hetedik osztály
főnökéről kiabált, tajtékzott, s a szokásos záradékkal végződött: „Ezt
is megjegyezzük magunknak, felírjuk, nem felejtjük el, hogy a mi
államunk konszolidációját ilyen alakok akadályozzák. Hogyan
élhetünk testvériségben a nemzetiségekkel, ha a mi kisebbségeink a
mi államunkat s a mi államunk elhunyt fejét s élő képviselőit nem
tisztelik. Följegyeztük!”
Vaverka ezt szó szerint értette is. A cikket átnézte, kijavította,
aztán kihúzta a fiókját, a legtitkosabbik fiókját, elővett egy fekete
táblájú vékony füzetet, felütötte s beírta: Masaryk-szobor, vonat,
hetedik osztály, Berinkei, március 30.
Visszalapozott, Berinkei már az előző oldalon is szerepelt
március hetediki dátummal s ezzel a magyarázattal:
Emlékünnepély, Akadémia, Slávia Szálló, lázítás, magyar,
Berinkei.
A többit ő már tudta.
Kabátot váltott, sálját nyakára csavarta, kalap, télikabát, kulcs;
már rohant is a nyomdába, el ne késsen a cikkel.
A nyomdából a rendőrségre sietett. Bezek éppen a reggeli
jelentéseket olvasgatta, de nem lepődött meg különösebben, amikor
Vaverka berepült az ajtaján bejelentés nélkül. Bezek előszobájában
alacsony termetű, hirtelenszőke detektív ült, agent, ahogyan rangját
hivatalosan jelölték: Pruzsinszky, az ágens azonban magát mindig
főnöki titkárnak címezte. A főnöki titkár névsort vezetett a város
minden jobb emberéről, a jobbak közé a jobb betörőket, tolvajokat s
ismertebb szélhámosokat is sorolva, számon tartott minden
egyesületet, s européer ember mezében szeretett tündökölni. Ezt
valahol olvasta, ezt az európéerséget, s igen tetszett neki a szó meg a
gondolat, s ezért rövid habozás után eldöntötte magában, hogy
européer lesz. Franciául tanult, az ő betűket következetesen e-nek,
az ü-ket i-nek ejtette, viszont rendkívül meg volt elégedve
nyelvtehetségével s európai szimatjával. Ott is szimatolt, ahol más
kopó nyugodt álomra hajtja a fejét.
 Pruzsinszky zavartan s bocsánatkérően dugta be fejét az ajtón,
kézzel-lábbal integetve kért bocsánatot Bezektől Vaverka illetlen
rohamáért.
Vaverka megállóit a rendőrfőnök előtt, teleszítta magát levegővel,
s a legcélszerűbb kezdőmondat után vadászott.
– A dolog úgy áll – kezdte Vaverka rögtön középen –, hogy a mi
államunkat egyre több ellenség fenyegeti.
– Tudom – bólintott Bezek.
– A németek már kerülgetnek, a lengyelek leselkednek, de a
legveszélyesebbek mégis a magyarok, örökös irredentájukkal. Ezeket
kellene már végképp lehetetlenné tenni, hogy az ember nyugodtan
hajthassa egyszer álomra a fejét.
– Talán nem tud aludni, pane Vaverka? – kérdezte szánakozóan
Bezek.
Vaverka nem vette észre a rejtett gúnyt, komolyan felelt a
kérdésre:
– Nem. A lelkiismeretem üldöz, egyre jobban üldöz, mert itt
valamit már tenni kell. Tűrhetetlen, hogy a magyarok milyen nyíltan
csinálják már.
– Mit?
– Az irredentát.
– Ugyan – legyintett türelmetlenül Bezek –, maga rémeket lát.
– Én mosom kezemet – emelte fel tintás ujjait Vaverka. –
Mosom a kezemet, ha a rendőrfőnök úr maga sem látja a veszélyt, s
nem intézkedik idejében.
Bezek ki nem állhatta, ha farizeuskodtak előtte, s nem létező
veszélyeket emlegetve reá hárítottak – már előre – minden
felelősséget.
– Hát beszéljen, üljön le.
Vaverka leült a széknek a szélére, hogy megfelelő alkalmakkor
nagy lendülettel fel-felugorhasson.
– Hát megvan! – mondta rejtélyesen.
– Mi van meg?
– Az egyik fővezér. Mondtam, hogy Berinkei ellen gyűjtöm az
adatokat, mert őbenne látom az egyik nagy veszélyt.
– Szóval visszatértünk a gimnáziumra.
 – Borzasztóan kellemetlen lesz ugyan Nemec igazgató úrra
nézve, de a méregfogat ki kell húzni. Berinkei több mint gyanús.
– Miből gondolja?
– Elsősorban megvizsgáltattam az útlevelét. Sokat jár külföldre,
volt már Ausztriában, Dalmáciában, Romániában, de legtöbbet
persze Magyarországon szaladgált.
– Jogában áll. Jómódú legényember, földrajztanár, szakmájához
tartozik, s azonkívül iskolai kirándulásokat is vezetett. Sportol.
Előttem nem gyanús.
– Tanácsos úr a jóhiszemű emberek mintaképe – nyelt egyet
türelmetlenül Vaverka –, de jóhiszeműségből nem tehetünk tönkre
egy államot!
– Folytassuk – intett lemondóan a rendőrfőnök –, ma még van
néhány kihallgatásom.
Vaverka cseh volt, a rendőrfőnök tót. Vaverka biztosan állott
államalkotó mivoltának s rendeltetésének acéltalapzatán, Bezek s a
többi társa sohasem tudta, mikor kifogásolják államhűségét, mikor
vetik a szemére, hogy kedvezett a magyaroknak. Ezért gondolta meg
mindig Bezek, kimondja-e a goromba végszót. Soha nem mondta ki.
Vaverka nem zavartatta magát.
– Ha az útlevélügy nem elég, itt van a tanár hírhedt ünnepi
beszédje, amit a hónap elején mondott el. Azután a Masaryk-szobor
története a kalappal. Arról még nem tud?
Bezek elcsodálkozott. Nem szerette, ha jólértesültségét gáncs
érheti.
– Nem. Mi volt az?
Vaverka gyorsan elhadarta a legújabb botrányt, a szobrot a
kalappal.
– A hetedik osztály főnöke Berinkei. Bocsánat, a magyaroknak
van egy közmondásuk: Fejétől büdösödik a hal. Hát ez a hal végig,
egész testhosszában már nagyon illatos.
Bezek kinézett az ablakon, aztán visszacsavarta a töltőtollát. Mit
mondjon most ennek a felgerjedt cseh államhűségnek? Ha a szobor
körül történt gyerekességet lekicsinyli, akkor a rendőrfőnök is
magyarónnak számít, aki összejátszik a magyarokkal, akit tehát el
kell innen helyezni, nem érdemli meg az állam kenyerét. Ha pedig
hitelt ad a besúgásnak, akkor kinevetik, hiszen csak gyerekcsíny az
egész. A tanár nem lehet felelős egy rossz kalapért s egy sületlen
vasúti tréfáért.
Óvatosan kérdezte:
– A közvélemény értesült már róla? Hogyan fogadta?
Vaverka felállott a székről.
– A közvélemény holnap olvassa, kellő magyarázat kíséretében.
A tanácsos nem felelt. Vaverka közelebb lépett az asztalához,
csaknem ráhajolt az aktákra:
– Én ezt az embert lehetetlenné fogom tenni. Ha ennyi, amennyit
felsoroltam, nem elég, akkor kerekítek olyan vádat, hogy tíz évig fog
feketedni bele. Nem tűrhetjük a szemtelenséget, a kihívást.
Bezek ismerte az emberét. Elsápadt, s úgy nézett Vaverkára,
mintha az őt üldözné:
– Mit fog tenni?
– Majd kikovácsolok valami szépet. Megszorítom a hurkot.
Magasra egyenesedett ki. Hadd lássa a világ, hogy nem személyes
bosszú, ami ezután következik, hanem igazi államvédelem. Éppen
olyan, mint a betonerődök végtelen, elbújtatott, szürke sora a határ
mentén. Mindenki úgy kerít védelmi övét a köztársaság gyenge teste
körül, ahogyan tud.
Majd Duhony segít.
De ezt nem mondta ki, erről most hallgatott. Hátha a
rendőrfőnök is hozzájuk húz titokban, a rebellis magyarokhoz.
– Hogyan? – faggatta Bezek. – Hogy érti tetten?
– Nem nehéz ürügyet találni, feljelentőt, ellenséget. Talán egy
szülő, aki haragszik a tanárra, mert ilyen szülők mindenütt akadnak,
vagy egy régi tanítvány, akit megbuktatott!
– Fel lehet erre használni magyarokat? – kételkedett a
rendőrfőnök.
Vaverka mosolya több volt mint gúny. Megvetés volt.
– Tanácsos úr nem ismeri a magyarokat. Vannak idők, amikor a
magyar a magyarnak legnagyobb ellenfele. Ó, nem pénzért, nem
dicsőségért. Nem. A sértett önérzet, a kielégítetlenség, a bukott
versenyző, a mellőztetés, az alulmaradt testvér… Ismerem őket,
kitapasztaltam már a lelkűket. Könnyen lelkesednek, s akkor egy
futamban várat lehet velük megostromolni, tüzük lángja olykor égig
ér. Az én tüzem szén, az ő tüzük sokszor szalma. Ennek a szalmának
pernyéjét rokoni ház, szomszéd pajta felé is viszi ám a szeszélyes
magyar szél. Az alföldi orkán…
Bezek figyelt. Vaverka még közelebb hajolt:
– Ügyeseknek kell lennünk. Jól és okosan használjuk ki a
magyarok ellentéteit, talán most még lehet, ez az utolsó pillanat.
Már ők is egyesülnek, sietve egy táborba kovácsolódnak, de látta-e
évek hosszú során, mily szépen szét tudtuk őket választani,
megbontottuk a soraikat, ígértünk s nem adtunk – néhány szájas
vezér kapott, de azok között alig van valódi magyarnak nevezhető –,
igaz, hogy ezek a renegátok is mindig vissza- s visszasiettek a nagy
közösségbe, de azért ragadtak nálunk is sokan, s ezek szégyellnek
visszalépni a magyarok viaskodó családjába. Ezeket a renegátakat
kell megfognunk, ezeknek ígérnünk, ezek szítsák hát az
ellentéteket… Szép szóval, mézzel s mázzal kerülgessük őket, nem
nehéz a hiszékeny magyart behálózni, rendőrfőnök úr… A magyar
sokáig nem bocsát meg egymásnak… Ellenfélnek igen, mert
lovagias. De testvér sértését nem tudja elviselni… A testvéreket
uszítsuk össze, tanácsos úr. Én megcsinálom. Először csak kis
körben, itthon, aztán egyre szélesebben gyűrűzzön ez a kör, a
járásban, az országban…
Vaverka beleizzadt az elképzelt gyönyörbe. Megtörölte gyöngyöző
homlokát.
A tanácsos Vaverkára meredt. Az volt az első gondolata, hogy
felugrik, szemébe kiáltja ezt az egy szót: fuj – aztán kirúgja. Viszont
ez annál rosszabb. Vaverka nem nyugszik. Berinkeit ha valami
módon elintézi, egyszer majd ellene fordul, áskálódik, magyarónnak
hirdeti hírharsonájában, feljegyzi a nevét, s őt dobják ki végül, a
rendőrt, nem Vaverkát, az írnokot. Azért csak ennyit mondott
fáradtan s kimerültén:
– Köszönöm, majd gondolkodom rajta.
Vaverka meghajolt, kiment. Érezte, győzött, s úgy vélte, a
tanácsos diplomatikus szava: felhatalmazás. A tanácsos sokáig
bámult maga elé. Olyasformát érzett, mintha harctéren lett volna, s
a nagy támadás után roskadtan, ínszakadtan, émelygő gyomorral
támolyogna vissza mind, mind az egész megvert, kiábrándult csapat.
De Vaverkának még eszébe jutott valami, visszafordult.
Nyikorogva tárta ki megint az ajtót, a kalapját is elfelejtette levenni
az első pillanatban, úgy kapta le csak, amikor tükörrel találta
szemben magát.
– A vallásfelekezeteket is jól egymásra lehet bocsátani, tanácsos
úr, ha ügyesen szítjuk az ellentéteket, a falvakat testvérharcra tudjuk
vezényelni, papválasztás, bíróválasztás, tanítókérdés, jegyző – ez
mind kitűnő eszköz a magyarok megbontására. Nagy gyakorlatom
van benne. S hát még a politika! Ámbár – tette hozzá elszomorodva
–, az utóbbi időben ezzel rendszerint kudarcot vallunk. Van valami
titokzatos, újraéledt erő a magyarokban s ez egyre jobban
összekovácsolja őket. Ez az, ami nem tetszik nekem, s ami ellen kész
vagyok, kész vagyok…
– No – biztatta a rendőrfőnök.
Vaverka a helyes kifejezést kereste:
– Kész vagyok át is helyeztetni magam. Valami veszélyesebb
pontra, ahol én vagyok az egyedüli granicsár…
– Attól félek, hogy a magyarok sorai csak addig bomlanak, amíg
valami eszme, nagy cél össze nem rántja őket. A magyar parázs csak
lappang, tomvad, egyszer aztán fellobban a lángja, és szikrázva
perzselni kezd. Én szintén ismerem őket, nem csak ön.
Vaverka újból meghajolt, az ajtónál még megállott egy pillanatra,
mintha valamit elfelejtett volna, orrára tette mutatóujját s tűnődött.
Bezek elhatározta, hogy ha még egyszer visszatérne, szó nélkül
kidobná Vaverkát. Nem tért vissza. Átlépett Pruzsinszky kis
előszobájába. Pruzsinszky levélborítékokat ragasztgatott, s egy
írógép billentyűjét javította. Pruzsinszky kollegiális tisztelettel
üdvözölte a mindenható Vaverkát.
Vaverka kezet fogott Pruzsinszkyval, a főnöki főtitkárral, s csak
ennyit szólt, nagy gondok s kétségek közé zuhintva az ágenst:
– Valami lesz. Valakit megfogunk.
S kilépett a szobából.
A szomszédos kert sarkában két fűzfa hajladozott. A fűzfát a
keresztülfutó kis patak kedvéért s a maga gyönyörűségére ültette a
kert gazdája. A fűzfák vígan rügyeztek már, meleg szellő simogatta,
ölelgette a fákat, zöldellt a fű, egy vidám csikó felnyerített s kiugrott
az úttest közepére. Csaknem feldöntötte Vaverkát. Nyitott ablakon
keresztül rádió szava hallatszott. Pestről kiáltotta a híreket. Nem
messze Prága harsogott a levegőbe, az iskola ablakán keresztül
kihallatszott hatvan kisleány vékony hangú éneke. Természet,
ember, műhely, gép sietett, igyekezett, rohant, nehogy lemaradjon a
tavaszi versenyfutásban.
Vaverka, mielőtt bevonult volna hivatali szobájába, kopogott a
járásfőnök ajtaján.
– Volno – kiáltott Sztruhár, a mindenható Vaverka megjelent. De
ezúttal óvatosabb lett, nem rakta ki a kártyáit – egyszer elnézte a
bridzsezőket, s savanyúan rázta meg a fejét: ez a játék nem neki való,
egyiknek mindig asztalra kell terítenie a lapokat, s a többi megnézi,
szerfölött célszerűtlen játék.
– Járásfőnök úr, mit szólna egy jó fogáshoz?
Sztruhár először nem értette.
– Milyen jó fogáshoz?
– Államellenes mozgolódások kezdődnek, félek, hogy ha nem
vigyázunk, itt is lázadás tör ki, titkos fegyverraktárakból bombákat
hurcolnak szét, kazlakat gyújtogatnak, mindenféle jogokat
követelnek.
Sztruhár elsápadt. Mit tud megint ez a nagyszimatú Vaverka?
– Ez rám nézve roppant kellemetlen volna.
– Roppant kellemetlen. De nemcsak a főnök úrra, hanem az
egész államra, pedig az államot mi vagyunk hivatva megvédeni.
– Tud valamit?
– Nyomon vagyok. Biztos nyomon. Nem is fog olyan nagyon
meglepődni főnök úr, ha nyakára lépek a társaságnak.
– Társaság?
Vaverka meghökkent. Többet mondott, mint szeretett volna. A
„társaság” csak vágyálom még, de az álmok olykor teljesülni szoktak.
Csak egy kis rosszakarat, szorgalmas szimat, utánjárás szükséges, és
Berinkei mellé társakat is állíthat. A magyarok mind egy húron
pendülnek: ha megvakarod a legszelídebbet, kiderül, hogy a
csempészett könyveket olvassa, s visszavágyik Szent István koronája
alá.
– Társaság – hunyta be a szemét egy pillanatra Vaverka –,
államellenes társaság.
Sztruhár gyanakodva pillantott Vaverkára. Vaverka állta a nézést.
– Megindulhatok a dologgal? – kérdezte Vaverka.
 A járásfőnök vállat vont. A vállrándítás lehetett beleegyezés,
lehetett egy nembánom-ember közönye, lehetett tiltakozás –
aszerint, ki mit olvasott belőle. Vaverka biztatást. A járásfőnök
szerint mély unalom a vállrándítás. Még mindig jobb, ha a
mindenható Vaverka kémeket, gyanús magyarokat szimatol,
mintsem feljelentéseket írogasson tulajdon főnöke ellen.
Vaverka összeráncolta homlokát, hajbőre hátraszaladt, füle is
elállóit. Ez izgalmas huszonegy, nem úrias, előzékeny bridzs!
VIII.

Szudor jelentkezett, az útlevelek kezelője.

– Szüksége van még Berinkei tanár útlevelére? Már kétszer járt
nálam, s igen gyanúsnak tartja, hogy már oly sok idő elmúlt, és a
spanyolországi tiltó záradékot még most sem vezettük rá az
útlevelére. Nyíltan megkérdezte, visszakapja-e valaha, vagy titkos
rosszindulatot kereshet az útlevél elvétele ürügyén. Panaszra akar
menni a rendőrfőnök úrhoz.
Vaverka idegesen kapott a vonalzója után. Azt ütögette az
asztallaphoz.
– Kedvem lenne azt mondani, hogy ne adjuk vissza, mert az ilyen
útlevelet, ha a gazdája akarja, könnyen el lehet veszíteni. Viszont azt
sem szeretném, ha gyanút fogna.
Szudor indult. Vaverka rákiáltott:
– Hová megy, ember?
– Visszaadom neki.
Vaverka fejében vad táncot jártak a lehetőségek.
– És ha nem adnánk vissza?
– Nincs jogunk. Se maga, se én nem vagyunk rendőrhatóság.
– Több annál – húzta ki magát ültében Vaverka. – Ejnye, most
jut eszembe, hol látta a napokban Berinkeit? Egészen elveszítettem a
szemem elől.
– Láttam – emlékezett vissza Szudor –, az erdőkből jött a
napokban, sáros lábbal. Nagy turista.
– Az erdőkből? Honnan?
– A Patyolat-dombról.
 – Hiszen az a határ közelében van. Arra már erődítések is
állanak. Fényképezőgép nem volt nála?
Szudor habozott.
– Volt? Nem volt? Aligha emlékszem rá, meg sem figyelhettem.
– Ügyetlen – dobta le a vonalzót Vaverka. – Mit látott nála?
– Térképet a zsebében. A színes felével kihajtva, erre jól
emlékszem.
Vaverka akkorát csapott az asztalra, hogy a tintatartó táncra
perdült a toliakkal együtt.
– Térképet, ember, s ezt csak most mondja!
– Hamarább nem kérdezte – felelte Szudor sértődötten.
Vaverka ma fáradhatatlan volt az öltözésben, Máris váltotta
kabátját. Nyaksál, télikabát, a kesztyű nem fontos.
– Jöjjön tanúnak! – már húzta ki magával Szudort.
Szudor engedelmesen sietett Vaverka mellett, azon tűnődött,
hová mennek ilyen sebesen. A „Kultúra” ajtaján nyitott be Vaverka.
Héregi csodálkozva lépett elő a pult mögül, rendkívüli eseménynek
számított, ha a mindenható Vaverka betette a lábát a magyar bolt
ajtaján. Vaverka vagy Weisz Rudolfot részesítette abban a
szerencsében, hogy vásárolt nála, vagy pedig – és legtöbbnyire – a
Szlovák Nemzeti Házban nyílott tót könyvesboltba járt, hiszen ott
nyomták a dühös kis újságot is
– Má ucta – köszönt élesen, türelmetlen hangon Vaverka –,
valami olyat szeretnék vásárolni, amit nem lehet kapni a mi
boltunkban.
– Mit parancsol?
– Jó térképet a vidékről. A hivatal számára kellene, utat felmérni.
– Térkép? – tűnődött Héregi, jóhiszeműségében eszébe sem
jutott, hogy gyanút fogjon. – Megálljunk csak, éppen a múlt héten
volt a kezemben a térképes doboz, mert mostanában, tetszik tudni,
alig keresnek térképet. Ha vesznek, akkor is spanyol térképet,
tavalyelőtt az abesszin járta.
– Ausztria is fogyott – kiáltott át a raktárból Bözsi, a
kiszolgálóleány.
Héregi előkereste a széles, zöld vászonsarokkal bevont térképes
dobozt. Enyhe szusszanással dobta az asztalra, még mindig nehéz
volt a térképek tokja.
 – Milyen van?
– Iskolai, ország, autós, katonai.
– Katonait szabad?
– Hogyne, a régit.
– Lássuk.
Héregi egymás után húzta elő a térképeket.
Először az autóutak térképei csúsztak ki a dobozból, az autósok
útja mindig is a leggyorsabb. A sárga fedelű német térképek lengyel,
olasz, svájci utak szépségét hirdették. Aztán néhány kopott iskolai
térkép hullott ki, ezeket már nem használták. Európa s a világ képe
azóta, amióta ez az iskolai térkép a nyomdából kikerült, ismét
alaposan változott. Legalul szomorkodtak a szürke katonai térképek.
Vaverka ezek után kapott, s rögtön szétteregette mindegyiket. A
hetvenötezresek s a huszonötezresek rétegvonalait, egyezményes
jeleit s betűjelzéseit gyorsan futotta át Vaverka, végül az egyiknél
megállapodott.
– Ez a mi területünk – mondta, s nekifeküdt a térképnek. Csak
úgy, mellékesen kérdezte: – Vásárolják?
– Néha. Turisták, katonák, mérnökök. Meg Berinkei tanár úr is
mindenféle térképet összevásárol, Svédországot, Kanadát,
Palesztinát, ahogy jön.
– Ilyet is?
– Hogyne. Az egész országot összevásárolta – Héregi nevetett. –
Térképen, kérem, mert tanárnak másképp aligha lenne pénze ekkora
területet zsebre gyűrni. Megveszi? Melyiket?
Vaverka megmutatta. Héregi a jóindulatú kereskedők
közlékenységével bökött a térképre:
– A betonerődök egyezményes jelét annak idején kifelejtették a
rajzolók. Mert ezen a térképen az is van. Hopp, pardon, ne szólj
szám…
Megijedt. Ez a bolond Vaverka még képes félreérteni a tréfát, az
elkeseredett csehnél sohasem biztos az ember, s mostanában még a
szót is veszélyes kiejteni: betonerődítmény. Aki véletlenül
valóságban is meglátja az erdők alján, szántóföldek mélyén,
behunyja a szemét, rohan tovább, nem látott semmit. Pedig ott
leselkednek a kis csokoládéházak – ahogy a falusi nép elnevezte a
betonfészkeket – ott ülnek, guggolnak, várakoznak csendben az
országutak mentén, szőlődombok árnyékában ágyúikkal,
gépfegyvereikkel a magyar határral szemben némán, feszülten,
láthatatlanul. Jaj annak, aki észreveszi!
Vaverka úgy tett, mintha nem hallotta volna az elszólást. Fizetett,
összegöngyölítette a térképet, magával vonszolta Szudort.
A református templom sarkánál hirtelen megállt. Szembefordult
Szudorral:
– Hallotta? Ez már bizonyíték! És pontosan elég. Ha a törvény
ezt sem látja meg, a törvény vak.
Felszaladt a postaépület emeletére, ahol a telefonállomások
várták a beszélgető kedvűeket. Beugrott az egyik telefonfülkébe,
felhívta Duhonyt. Duhony vette föl a kagylót az irodájában éppen.
– Megvan! – hallotta Duhony a drót túlsó végéről.
– Ki beszél, mi van meg?
– Itt Vaverka. Indíthatunk. Beszélhetek négy szem között?
Duhony e pillanatban nem tudta, miről van szó. Vaverka annyi
mindent tervezett az utóbbi hetekben, hogy a sok terv közül nem
lehetett tudni, melyiket váltotta valóra. De azért beleegyezett:
– Akár mindjárt, nálam. Jöjjön.
Vaverka elfelejtette, hogy délelőtt hivatalos órái vannak, s néhány
felet be is rendelt magához. Mennyire fontosabb az állam
szempontjából az, aminek ügyében most futkároz, mint csip-csup
engedélyügyek!
Elköszönt Szudortól, s a Stefánik utca felé indult, ahol Duhony
irodája állott. Valamikor Bercsényi utcának hívták a Stefánik utcát,
de a városi tanácsban sikerült keresztülvinni, hogy Bercsényit
töröljék, és Stefánik nevét rajzolják az utcatáblára.
Duhonynak rendkívül jól menő irodát ajándékoztak az égi
hatalmak, illetve a prágai urak. Duhony kapta az összes zsíros tót
ügyeket, ügyésze volt a Tátra Banknak, ügyésze a bőrfeldolgozó
ipartelepnek is, titokzatos, de kitűnő összeköttetéseket szerzett
minden párt befolyásos fejéhez, a miniszterekhez s a felsőbb
bíróságokhoz az idők folyamán. Mondják, hogy az is egyengette
előnyösen útját, hogy igen hatalmas miniszter leányának tette a
szépet egy időben, később egy felsőbírósági elnök elvirágzott leányát
kerülgette, mindig akkor, amikor érdekei úgy kívánták… Ügyvédi
vizsga, szigorlat, ügyészség, kijárás… a nagy tekintélyű leányos apák
sietve segítették a törekvő, ügyes fiatalembert, a fiatalember
azonban szépen s búcsú nélkül mindig otthagyta a leányt…
Most éppen a járásfőnök leányának udvarol. Véletlenül ezt a
szerelmét Duhony maga is komolyabbnak tekintette; már túl volt
élete sihederviharain; amit tűzön-vízen, családokon, befolyásokon,
apákon keresztül akart, azt elérte: vagyona van fiatal korára,
tekintélye s félelmes neve. A magyarok nem szerették, ezzel nem
törődött, alig is érintkezett a magyar társasággal, viszont a magyar
pénzt, a magyar pöröket igen kedvelte, ilyenkor magyarul is
hajlandó volt beszélni. Féltek tőle, mert mindenkit fenyegetett.
Fenyegetett az egyedül üdvözítő állam nevében: úgy tekintette
magát, mint az állam egyik legszilárdabb pillérét a városban. Nem is
pillérszerep ez már – gondolta sokszor kérkedve –, hanem
magasabb rendű elhivatottság.
S még nem lett volna baj, hogy Duhony saját magát örökké az
elhivatottság fénykörében mint állócsillagot ünnepelte, a baj akkor
mutatkozott meg, amikor mások siettek körülhízelegni s tömjénezni
Duhony Ernőt, amikor idegenek is elhitték róla, hogy elhivatott,
küldetéses ember, a magasabbrendűség látható és láthatatlan
jegyeivel. A cseh és a szlovák társaság lényegében mégiscsak az
utolsó tizenöt esztendő alatt verődött itt egybe, a városban azelőtt
csupán tizenöt tót családot számoltak össze, azok is jórészt
bevándorolt munkások voltak. A hivatalos, „államalkotó”
társadalom hirtelen duzzadt fel, főképpen hivatalnokok, katonák,
ügyvédek, orvosok, banktisztviselők lepték el a várost, a kispolgár,
munkás, város szélén lakó gazda megmaradt magyarnak. De ennek
az államalkotó társaságnak még csak közös hagyománya, közös
múltja sem volt: a Prágából, Benátekből elkerült csehet, a gablonzi
német adótisztet, a túróci tót fiút, a trencséni asszonyt semmi más
közösség nem tartotta össze, mint az állameszme, a közös
államigazgatás, a paragrafus s az a félelem, hogy ez egyszer ismét
másképp lesz. Félelemre, paragrafusra nem lehet színes,
választékos, barátságos társasági életet építeni, ezt tudták.
Érintkezésük formája nem volt atyafiságos, hanem merev – viszont
a származást nem tekintették szükséges kelléknek a
bemutatkozáshoz. Demokráciájuk saját maguk számára kitűnően
kiépült, alkalmas arra, hogy rugalmas legyen. Két arca mutatkozott
ennek a demokráciának. Befelé az arc kedves, mosolygós, az
édesanya arca. Kifelé, a kisebbségek felé rideg, paragrafusízű s
fondorlatos, a mostoha arca. A parasztfiúból vagy az egyszerű
suszterivadékból felcseperedett s kiművelt miniszteri nagyúr
azonban soha nem szégyellte, hogy apja „alacsonyrendű”, s öccse
otthon a földet túrja, vagy az apa mellé ült a háromlábú székre. Nem
kérkedett vele divatízűen, de nem is restellte. Természetesnek
tartotta, hogy végre is valamilyen ágból származnia kellett, s az apa
hatvanadik születésnapján a brünni képeslapban minden
családtagjával együttesen kérte az ismerősöket a miniszteriális úr is,
emlékezzenek meg az apáról, a derék öreg suszterről. S ez szép
vonásuk volt, családias, meghitt és őszinte.
A csehek társadalmi formája kissé osztrákos ízű, a tótok
akaratlanul a magyarokat mintázták, így aztán az államalkotó két
nép egymást is igen nehezen ismerte meg. A demokráciának
azonban voltak törvényei, rendeletei, szokásai, melyek az
államalkotók életszínvonalát, fölényét állandósították, a
kisebbségeket viszont ezekkel a törvényekkel finoman, alig
észrevehetően gyötörni, kisemmizni lehetett. Aki régi érzéseire,
hagyományaira hivatkozva ellenállt ennek a demokráciának, illetve
elfordult a Janus-arcú államvezetésnek ettől az arcfelétől, az előttük
reakciósnak, irredentának vagy utóbb fasisztának számított.
Ellensége tehát a nyugat ígéretében elbűvölt „kelet-európai
Svájcnak”…
Duhony – többi társával együtt – már látta, homályosan,
bizonytalanul észrevette ezeket a hibákat, s olykor megkísérelte,
hogy javítson rajtuk. Aztán elfáradt. Nem lehetett egyetlen
embernek osztályokat összehangolni. Szokatlan világnézetet ültetni
a friss, új néprétegekbe és feltörekvő középosztályába, s ugyanakkor
pénzt, sok pénzt keresni, vagyont, házat, sikert halmozni. Az
egyszerűbb, átlátszóbb s egyéni érvényesülésre alkalmasabb
fennmaradási és önigazolási módot választotta: meggazdagszik, úr
lesz, s külső támadások ellen megvédi az államot. Ez a védekező,
tiltakozó magatartás azonban már nem lehetett cselekvő jellegű az
államalkotás s a társadalmi élet kialakítása szempontjából. Duhony
lemondott arról, hogy társadalombölcselő legyen, untig elégnek
tartotta, ha az államelleneseket kirekeszti a közéletből, elsősorban
tehát ha a magyarokat távolítja el az útból. A friss, serdülő nemzedék
türelmetlensége, lenézése volt ez a tanítómesterrel, az apával
szemben. Mikor Sztruhár Évát megismerte, s megtudta azt, amit
suttogva s rosszallóan mondott egymásnak a hivatalos, államalkotó
társadalom néhány szószaporító tagja – hogy a nagy hatalmú
járásfőnök családi életében, nemzeti ellenállásában bizonyos
alapvető hibák akadnak, mert Sztruhárék otthon az asszony
kedvéért igen sokszor magyarul beszélnek nem érzett ellentmondást
a jelentkező szerelem és saját nemzeti türelmetlensége között. Éva
Pozsonyban s Prágában járt iskolába, nevelése, műveltsége megfelelt
az államalkotó társadalom nemzeti eszményének, s Éva barátságos
magatartását minden nemzetiség felé nem közömbösségnek, hanem
elegáns világpolgáriasságnak, fölényes felülemelkedésnek látták.
Szép, érdekes nőnek még azt is könnyebben meg szokás bocsátani,
ha nemzeti vagy vallásos érzéseinek kialakulásáról nem számolt be
senkinek, s a világról alkotott felfogása nagyon általános. S a magas,
izmos, sokat sportoló, mindig mosolygó leány nagy hatással volt
Duhonyra. Az ügyvéd olykor azt hitte, hogy valóban álmodott
eszményképét találta meg a leányban. Ez ellen Sztruhárnak sem volt
kifogása…

Vaverka megérkezett, az irodakisasszony azonnal bejelentette,

Duhony félretette a törvénykönyvet, amelyből éppen egy nehéz
paragrafust hámozott ki, s cigarettával kínálta meg Vaverkát.
Vaverkának most jutott eszébe, hogy a nagy sietségben ma még nem
is gyújtott rá. Idegesen pöfékelt.
– Mi újság?
– Berinkei a kezünkben van.
Duhony felugrott. Berinkeiben nemcsak a fanatikus, ellenséges
magatartású magyart és az „átkozott fasisztát” látta – ebben az
időben az államalkotók előtt e kettő már egynek számított hanem
mélyen, a tudat küszöbe alatt, az ösztön halk rezdüléseivel
vetélytársának is érezte Berinkeit, noha Berinkei Tamást mindössze
kétszer pillantotta meg a lány társaságában, és sem Berinkei, sem
Éva nem szolgáltatott arra okot, hogy Duhonyt a féltékenység tavaszi
kínjával tegye beteggé.
– Mit csinált?
Vaverka a tenyerébe nézett merően, mintha abból akarná
kiolvasni Berinkei jelenét s jövendő sorsát.
– Még nem sokat. De ez éppen elég. Beszélhetek bizalmasan?
– Hogyne!
Vaverka fennen ragyogtatta emlékezőtehetségét, s e
tudományával párosult következtető képességeit. Száraz hivatalnok
mivoltát meghazudtoló költői színezéssel festette le mai napjának
minden percét, mintha mozigépet forgatott volna, s a gép
varázslatos jelenítő erejével vetítené a gyöngyszínű vászonra
Berinkeit, a kémet, az államellenes ordast, a báránybőrbe bújt
reakciós magyart.
– Itt a térkép – húzta elő zsebéből Vaverka a szürke
hetvenötezrest illetve annak a mása.
– Ez még nem corpus delicti! – aggályoskodott Duhony.
– Egy kis ügyességgel azzá lehet tenni, mert most már valóban
nem szükséges más, mint ügyesség s ügyész. Majd az ügyész
belekeveri.
Duhony hangosan nevetett föl.
– Mit nevet?
– Azt, hogy ha Berinkeinek védőre volna szüksége, az
államvédelmi törvény s a katonai bíróságok rendelkezései szerint az
egész városban egyedül én vagyok feljogosítva arra, hogy ilyenfajta
ügyekben védjek.
Vaverka hízelkedve nevetett:
– Akkor remekül meg lesz védve. Tíz esztendőt úgy kimérnek
neki, mint hét napot, ha ügyesen védelmezi.
Duhony visszaült hintázó amerikai irodaszékére, néhányszor ide-
oda lóbáltatta magát a rugókon. Agyszerkezetének kerekei olajos
simasággal lendültek forgásba. A győztes katona forró kielégülését
érezte: csatamezőn tekinthet így körül a diadalmas hadvezér.
Berinkei tehát valóban a kezébe került, csak a hurkot kell rátenni
szépen a nyakára. S Berinkeivel együtt még néhány államellenes
„őslakost” is le lehet fegyverezni gyorsan. Lelkiismeretlenség lenne
őket futni hagyni, vértelen háború zajlik most is, a megélhetésnek,
sikernek, pénznek s nemzetiségeknek háborúja. S egy kicsit Éváért is
harcol ezzel. Ha minden valamirevaló ellenfelet eltávolít az útból, így
aztán mégis az övé Éva, csakis az övé.
Duhony szerette a világos rendszereket s a pontos felsorolást.
Magasra tartotta hüvelykujját, s számolni kezdett:
– Tehát először a gyanús útlevél, a sok ide-oda utazás. Nem
lehetne valami ürüggyel Pestre küldeni, s ott – alkalmas helyen s
kellő pillanatban – fényképet készíteni róla?
Vaverka mosolygott.
– Ez igazán nem megoldhatatlan.
– Másodszor az ünnepi beszéd. Lázítás. Harmadszor a
hetedikesek jelenete a szobornál hazautaztukkor. Végül gyanús
kirándulások a határsáv erdejébe, a térkép – mintha a magyarok
számára akarná máris mérni a földeket s kikutatni az erődítmények
helyét. Nagyszerű! Elkészült az egész épület, logikailag egyik érv
alátámasztja a másikat: bár minden ügy ilyen jól épített,
nagyszerűen fölszerelt emeletekből tevődnék össze. Nem lenne
vesztett per soha!
Vaverka szeme csillogott.
– Valami monstre dolgot szeretnék szállítani már, nagyszabásút,
sok személyt belekeverve, hadd menjen el a magyarok kedve a
lázadásoktól, reménykedéstől, fölösleges álmodozásoktól.
Duhony nevetett:
– Délibáb, csikós, gulyás…
Vaverka sóhajtott:
– Az a baj, hogy se a rendőrfőnök, se a járásfőnök nem hisz
nekem, kételkednek a szavaimban, s láthatólag húzódoznak a
Berinkei-ügytől. Így, kérem, nem lehet dolgozni. Az ember végül
kénytelen bizonyos következtetéseket is levonni a hivatalos urak
nemtörődömségével kapcsolatban.
Az ügyvéd hevesen tiltakozott:
– Ezt nem hiszem. Viszont elképzelheti, mennyire kellemetlen
lehetne számukra, ha a dolog mégsem bizonyulna valónak.
– Százszázalékos – nézett könyörgően, rimánkodva Vaverka az
ügyvédre –, százszázalékos. Hát azt hiszik az urak, hogy minden
magyar egy-egy földre szállt angyal, s úgy sétál a földön,
szárnyakkal, veleszületett ártatlansággal?
 Hirtelen az órájára pillantott a mindenható Vaverka, most vette
csak észre, hogy elszaladgálta a délelőttöt.
„Nem baj, most egy-két aláírt aktánál többet ér az állam igazi
védelme!” – vigasztalta magát, s rohant vissza a hivatalba, hogy
valamit ott is intézzen. Rettenetes, hogy mennyi minden dolga akad
egy szorgalmas hivatalnoknak. De szívesen rászán minden időt,
fáradságot, csak álljon szilárdan, magasba nyúlón ez az épület, a
kisantant büszkesége, a demokrácia, a humanizmus fennkölt állama,
a republika… Valóságos kelet-európai Svájc, túlontúl sok a joguk a
kisebbségeknek, azt sem tudják, mihez kezdjenek nagy jódolgukban.
S némelyik álmodozó még elvágyik innen. Milyen remek
pártgyűléseket rendez pedig a hatóság a magyaroknak, pompás
szónokok érkeznek, maga a miniszter is leereszkedik olykor, hol
agrárpártit hoznak a magyarok vigaszára, hol szociáldemokratát,
még hajdani népbiztosok is engedelmet kértek, hogy a reakciós
Magyarország ellen beszéljenek s megrázzák öklüket – ezek a
magyarok mégis a maguk oktalan feje után indulnak,
önkormányzatot követelnek, svájci mintájú kantonrendszerről
álmodoznak, nyugtalanok, követelőzők, s minden intézkedésben
pontosan megtalálják a sérelmet. Vaverka előtt most olybá tűntek a
magyarok, mint egy seregnyi duzzogó, követelőző gyermek, akikre
jól rá kell verni, s aztán csönd lesz.
Duhony kiszólt az irodakisasszonyának, hogy egy félóráig nem
fogad senkit, s magára zárta az ajtót. Jól átgondolni most mindent, a
fogaskerekeknek pontosan össze kell vágniok, a szerkezet nem
akadozhat, következetesen, bátran, lendülettel kell belefutni a
harcba. Pompás alkalom ez: az épület váza kész, a téglákat ügyesen
összehordják majd a segítőtársak, Pruzsinszky meg Vaverka.
Jegyzettömböt helyezett maga elé, felcsavarta töltőtollát, s lassan,
rendszeresen kezdte fonni a hálót Berinkei s társai körül. Mert
hiszen társaknak is kell lenni, s ha nincsenek, majd kerítünk! A
kémelhárító kapitány gondoskodik róla. A kapitány fölöttesei már
türelmetlenkednek úgyis, a kapitány mostanában nem tud szállítani
fejeket.
Felírta a tömb elejére: „Tervezet”. S utána gondosan
csoportosította az ürügyeket, az érveket. Minél jobban
belemelegedett az írásba, annál inkább kezdte hinni maga is, hogy
Berinkei valóban az a titokzatos, államfelforgató, veszélyes ember,
amilyennek Vaverka jelentette. S milyen érdekes, vad ötlet, de
mégsem valószínűtlen, hogy Berinkei őt kéri föl védőjének, hiszen
államvédelmi ügyekben más nem védhet a városban, csak Duhony, a
megbízható, állammal szemben hű fiskális. Elöl keveri Vaverka a
kártyát, viszont a jó ember, a védő, a szolgálatkész ügyvéd mezében,
a kulisszák védelmében, fellépéssel a világítás fényköre mögött
jelenik meg Duhony, a lelki-ismeretes védő. Akármint dől is el
Berinkei dolga, ebből egy élelmes ügyvéd csak hasznot húzhat; ha
elítélik, győz az eszme. Ha mégis felmentenék, győz Duhony, a
hajlékony, zseniális pártfogó.
Visszazárta az értékes jegyzeteket a fiókba, mellényzsebébe
rejtette a kulcsot, a feljegyzéseket még az irodai alkalmazottak sem
láthatják, sem a kisasszony, sem a bojtár. Kinézett az ablakon,
odakinn már ebéd sürgette hazafelé a városiakat, az utca túlsó végén
most abrakoltatta a lovát alacsony, széles hátú kocsma előtt egy
falusi fuvaros. A nap kivillant a vékony felhőtakaró mögül,
mosolygott, és sugarait szórta takarékosan, mert a tavaszi forduló
hivatalos napján alig vagyunk még túl. Tavasz lesz! Duhony
kinyújtózott, ropogtak a csontjai, s széttárta az ablakot. Kikönyökölt
egy cigarettaszívásnyi két percre. A kora tavaszi szél végigborzolta a
haját.
– Az ügyvédeknek jó dolguk van – szólalt meg egy piros kalapos
lány az ablak alatt –, munkaidőben pihenhetnek, mégis gurul
zsebükbe a pénz.
Duhony jobban kihajolt, messzire dobta cigarettáját, füstje még
sokáig imbolygott a leveleden akácfa törzsének árnyékában.
– Kezét csókolom – hajlongott az ablakban –, mondhatom,
üdvösség kinézni az utcára nagy munkaidőben is, ha ilyen kedves és
szép ismerősök koptatják sarkukat az ablakom alatt.
Nagyon szépet s szellemeset akart mondani. Sztruhár Éva volt
meg egy vendége Rózsahegyről, távoli rokon, Duhony csak a
keresztnevét jegyezte meg, Bozsenka. Bozsenkának kék a szeme,
szőke a haja, fekete a szemöldöke.
Duhony újabban engedelmet szokott kérni, hogy délutáni
feketekávéját hetenkint egyszer a Sztruhár család ebédlőjében igya
meg. Sztruhár nem ellenkezett, beletörődött sorsába, noha délutáni
pihenő félórájáról kellett lemondania, a szunyókáló, olvasgató
félórákról.
– Ne riaszd el a fiatalembereket a háztól – adta ki a parancsot
ilyenkor Sztruhárné –, ennyivel tartozhatsz Évának.
Duhonynak eszébe jutott, hogy már egy hete nem járt
Sztruháréknál, pedig most két lányt is el tudna mulattatni.
– Jelentkezhetem ma feketére? – kérdezte, s még jobban kihajolt
az ablakon.
– Tessék – bólintott Éva –, szívesen látjuk.
– Mit is mondhatna mást? – csúfolódott Duhony, de azért a
szeme sarkából izgatottan figyelte Éva arcát, s várta, mit felel erre a
kihívásra a lány.
Azonban Bozsenka felelt:
– Évának nagyon jó véleménye van magáról!
– Igen? – nevetett boldogan Duhony. – El ne bízzam magam.
– Ne árulkodj – rántotta meg Bozsenka fityegő táskáját Éva –,
nem szeretem az elbizakodott embereket.
De mosolygott ő is, Duhony a mosolyból biztatást és reményt
olvasott ki.
Kinn, az ajtón kopogtak. Duhonynak most jutott eszébe, hogy
magára zárta az ajtót, biztosan itthon van már a jelöltje, s közölni
kíván valamit a törvényszék mai napjáról.
– Bocsánat – intett még egy utolsót –, mégiscsak dolgom akad,
úgy látom.
A két lány bólintott, Duhony egy pillanatig még utánuk nézett,
félrehajtott fejjel, összehúzott szemmel bámult a lányok után, mint a
cipőszakértő, aki azt figyeli, mi előnyösebb egy lánynál: az alacsony
sarkú cipő-e, avagy a magas, francia sarok. Az előbbi biztos,
határozott, öntudatos külsőt kölcsönöz, viszont kedves, tipegő,
tétovázó járású a lány, ha magas sarkú cipőt húz. Kétfajta sarok,
kétféle járás, két különböző lány. Az egyik jó pajtás, magabízó, erős
akaratú, ügyes és izmos. A másik szelíd, önfeledt, és ha tipeg, jólesik
erős karra támaszkodnia.
Már harmadszor kopognak. De türelmetlenek az alkalmazottak,
így, délidő tájban gondolkozni, tűnődni, tervezgetni sem hagyják az
embert! Mennyi pedig a gond, milyen bonyolult kérdéseket dob fel
egy ilyen egyszerű délelőtt is.
 – Nyitom már!

– Úgy lehet, nem is jön – nyomott el egy kiadós, remek ásítást

Sztruhár –, az ilyen ügyvédembernek a nap minden szakában akad
tárgyalnivalója.
Óvatosan nézett körül, hátha valaki megkönyörül rajta, s
beleegyezik, hogy végigheverjen a díványon. Sajnos ebben a
pillanatban már csengettek, valaki motozott az előszobában, aztán
kopogott, s széles meghajlással lépett be az ügyvéd.
– Kedves egészségükre – nézett végig az ebéd maradványain, s
két csokor ibolyát tett a két lány elé. – A tavasz hírnökei. Versek
helyett.
Éva vizet töltött egy pohárba, s beleállította a tavasz lila
hírnökeit. Az ibolyák gyanútlanul, szelíden mosolyogtak a pohárban.
– Most valami szépet illenék mondani a hölgyeknek –
kedveskedett Duhony –, tavasziasat, kellemeset, mint a költők.
Sajnos bennem nincsen semmi költői véna, prózai ember vagyok.
– No, képzelőereje azért van – vágott a szavába Sztruhár.
Duhony elértette. Megrázta a fejét.
– A biztos tudás nem mindig képzelőerő szüleménye, járásfőnök
úr.
– Igen, de akkor az is szükséges, hogy valaki meg legyen
győződve biztos tudása és igaza felől.
Éva érdeklődve emelte fel a fejét.
– Miről van szó? Úgy látom, komoly és rejtélyes dolog lehet, ha
mindjárt így belemelegednek.
– Semmi – legyintett a járásfőnök valami eszembe jutott.
Ezekben az izgatott időkben gazdagodik a lélek, s szélesebb teret
követel a fantázia.
– Majd meglátjuk – mosolygott Duhony, s most azt hitte,
mosolya oly ellenállhatatlan s jellegzetes, mint a francia társalgási
regények nemes urainak, finom arisztokratáinak mosolya. Szerette
volna tükörben élvezni magát. A mosolynak mégsem következett be
a várt ellenhatása, hasonló költői finomsággal nem mosolygott
vissza senki. Éva ösztönösen érezte, hogy a két férfi szóváltásának
különleges jelentősége van, mintha régibb ütközetet folytatnának, s
a vívókardot újra fennék.
– Valami baj van talán? – kérdezte színleges közönnyel.
– Nekünk nincs! Berinkeinek lesz – szólta el magát Duhony, s
kérdően nézett a ház urára. Sztruhár bosszankodva rázta a fejét.
– Ki az a Berinkei? – emelte Duhonyra szemét Bozsenka, s
félretolta a narancshéjakkal telt kistányért.
– Egy szédült magyar – felelte dühösen Duhony.
– Nem is olyan veszélyes – rázta meg fejét Éva, s arra a két-
három beszélgetésre gondolt, amelyek olyan kedvesek, meghittek
voltak. Berinkei nem igyekezett a szépet tenni Évának, nem
kísérletezett ügyetlen bókokkal, a franciás mosolyt sem kockáztatta
meg: véletlen találkozásaikra s beszélgetéseikre úgy gondolt vissza
Éva, mint mikor barátságos, egyenes törzsű, megdönthetetlen
tölgyfa védő lombsátra alá menekül a zivatarban, s a nagy
egyedüllétben hangtalan, szótalan beszélgetni kezd a hullámos
levelű fával.
– De bizony veszélyes! – Duhony hangja erőteljesebb lett, a női
ösztön kiérezhette belőle a titkolt, óvatosan kémlelő féltékenységet.
Bátran mert beszélni, hisz’ végeredményben a járásfőnök házában
volt, a járás urának otthonában, a legmegbízhatóbb embernél, akit a
felső közigazgatás bizalommal helyezett ebbe a városba őrnek,
bizalmi férfiúnak. – Felforgató magyar, aknákat rak az állami élet
amúgy is erősen hullámzó vizébe – folytatta –, nem átallja
kikémlelni védő berendezkedéseinket.
– Ezt talán mégsem – szólalt meg Sztruhárné –, ne legyen olyan
rosszhiszemű.
Duhony érezte, hogy többet árult el a kelleténél. Ügyes
visszavonulót keresett, de nem talált. A szobalány most helyezte
elébe a kávéscsészét, s így a várt felelet helyett inkább csak ennyit
mondott:
– Egy cukorral kérem.
De Éva nem hagyta ennyiben a beszélgetést. Az ibolyákat a
zongora fedelére helyezte, kicsit megborzolta szirmaikat, s
szétbontotta a nedves faháncsot, amellyel a vékony virágszárakat
összekötözte az ismeretlen kéz. Megvigasztalódva, boldogan
kapkodva szabad lélegzet után hullottak vissza a virágok a vízbe.
 – Miért haragszik úgy Berinkeire? Mit vétett magának? Mert
pusztán azért, hogy egyik ember magyar, s a másik szlovák,
fölösleges, hogy gyűlöljük egymást.
Duhony, mint ilyenkor mindig, rögtön az ászt lobogtatta meg, s
azt hitte, üti az egész játszmát:
– Ezeréves elnyomás. Most már nem engedjük magunkat
elnyomni.
– Mesebeszéd – vágott közbe ingerülten Sztruhárné. – Legyünk
csak tárgyilagosak: az a lehetőség, hogy szlovákok az úgynevezett
ezeréves elnyomás után is töretlen kézzel s egészségesen bonthatják
ki a függetlenségi zászlót, s hogy e zászlóbontást írók, költők,
közgazdászok, politikusok, szlovák anyák készíthették elő, már maga
is hihetetlenné teszi ezt a régi mesét. A csehek jobban elütik a
szlovákokat az önállóságtól most, az utóbbi húsz évben, mint ezer
évig a magyarok tették – állítólag!
Sztruhár megdöbbent, s ijedten nézett a feleségére. Ily merészen,
ilyen leplezetlen nyíltsággal rég nem hallotta az asszonyt beszélni
sem társaságban, sem otthon, bizalmas, családi körben. Rendkívül
kellemetlen, hogy éppen Duhony előtt nyilatkozik ilyen türelmetlen
hangon Judit. „A vér mégsem válik vízzé” – jutott eszébe hirtelen a
közmondás: félig lehunyt szempillái mögül figyelte feszülten, mit
válaszol erre a nyílt kihívásra az ügyvéd.
– A csehek testvéreink – felelte nyers hangon, érdesen Duhony.
Sztruhár nagy rémületére Judit nem fejezte be a csatát:
– A magyarok is testvéreik, sőt atyafiaik, hiszen úgy össze
vagyunk házasodva, keveredve, annyi közös örömünk, bánatunk,
egyező szokásunk, hogy azon a bizonyos sávon, amelyet úgy
szeretnek néprajzi elválasztóvonalnak nevezni, valóban nehezen
határozhatnám meg, elválasztóvonalat keressek-e vagy
összekötőárkokat is! S talán nem fogja elhinni, de úgy van: az
évszázadok alatt mi húzódtunk vissza déli irányban, mi engedtük át
maguknak e határsávokon a teret, maguk terjeszkedtek, szivárogtak
lassan, szívósan lefelé.
– Mondja bátran, nagyságos asszony – válaszolta gúnyosan
Duhony –, hogy az alacsonyabb színvonalú nép olvasztotta magába
a magasabb rendűt, a nemeset – az összeolvadási törvény örök
szabályai szerint. D mi erről az úgynevezett alacsonyrendűségről
nem tehetünk.
– Ezt nem is állítom! Nem értékítéletet akarok alkotni. A maguk
népe nem alacsonyrendű, a maguk népe friss, életerős nép, de
kicsiny. Öntudatra ébredt, s idegesen keresi útját, merre vezessen,
keresi helyét a nagy európai térben. Bennünket most megtagadtak,
de higgye el, visszatérnek még hozzánk, mert nem vezethet másfelé
az útjuk. Ma még elnyomóknak néznek, holnap jó barátok leszünk.
Duhony gyorsan akart válaszolni, egy pillanatig habozott, mivel
vágjon vissza – visszavágásra alkalmas mondatai mindig akadtak a
nyelve hegyén –, de Éva hirtelen közbeszólt, hogy a szavak élét
ügyesen tompítsa:
– Annyi még ma is a közös ellenfél, hogy nem érdemes az egymás
közti ellentétről vitatkozni. Elkövetkezik az idő, amikor a két nemzet
mégis megtalálja közös útját, s ráeszmél arra, hogy külső erők vertek
mindig éket közéje.
– Ez hideg s tárgyilagos felelet – fordult bosszúsan Duhony a
lány felé, aztán elhatározta, hogy mégis udvarias lesz, nem száll a
háziasszonnyal fölösleges vitába. Mindenesetre megjegyzi magának
Sztruhárné szavait, jó tudni, hogy a járásfőnök családjában sem
uralkodik a tiszta üdítő nemzetiségi béke. Az asszony szavait
gondosan felvési emlékezete rovópálcájára, de el is rejti a rovásokat,
egyelőre nem használja fel. Meglehet, soha nem fog arra sor kerülni,
hogy a heves, magyar származású járásfőnöknét merész szavaiért
felelősségre vonják. Ha például Évával úgy sikerülne a dolog, mint
ahogy Duhony elképzeli, akkor a rovópálcát talán el is égetné. De
megtörténhet, hogy mégis ütni kell a járásfőnökön
közömbösségéért, magyarbarátságáért, politikai színvallásáért, s
ilyen esetben mégis rendkívül használható bizonyíték, hatékony
fegyver lesz Sztruhárné hitvallása az ellenfél kezében…
Éva folytatta:
– Néha valóban szeretnék tárgyilagos lenni ebben a vitában.
Őszintén be kell vallanom, még mindig nem tudtam eldönteni
magamban, kihez húzzak, anyám népéhez-e vagy apáméhoz. Ezt
tudnia kell magának is, Duhony Ernő, nem csinálok titkot belőle. De
érzem, egyre tüzesebben érzem, hogy színvallásra fognak
kényszeríteni türelmetlenül a körülmények, s helyet kell foglalnom
valamelyik oldalon. Középütt lengve s bizonytalan egyensúly-
törvényeket oldva meg: ez ma már csak álom, a közép-európai,
nyugalmas polgár vágyálma – a kötéltáncos, ha nem ügyel, lezuhan,
s összetöri a testét. Gazdag s független világpolgárok öröme a
nyugodt, kiegyensúlyozott középút. Mi erről lemaradunk…
Sztruhárt már nagyon idegesítette a beszélgetés. Semleges,
bágyasztó szivarfüstbe ágyazható témára vágyott, erdőkről,
pisztrángos patakról, rózsaoltásról s zenés tavaszi majálisokról
szeretett volna beszélni, hogy elűzze a baljós hétköznapok egyre
fenyegetőbb óráit.
Önkéntelenül is az órára pillantott. A bágyadtan ketyegő barna
falióra mutatója a hármas felé közeledett. A mozdulatot Duhony is
észrevette. Még maradt volna, de úgy illett, hogy a házigazdával
együtt ő is eltávozzék. Keserű arccal állt fel, mint az éhes,
kielégítetlen ember, aki nem tudott hozzájutni az ízes, friss
gyümölcshöz, csak a rácsos kerítésen át sóvárgott irigyen a gazdag
kert felé. Évával szeretett volna beszélgetni meghitten, négy szem
között, ehelyett a lány anyjával keveredett keserű nemzeti vitába.
Még ezt is annak a nagyszájú tanárnak, Berinkeinek köszönheti.
A búcsúzás pillanatában Évának megint eszébe jutott a tanár –
mi történnék, ha megkérdezné Duhonytól, vár-e veszedelem a
gyanútlan Berinkeire? De mikor Duhony fanyar arcára nézett,
elmosolyogta magát, s úgy nyújtott kezet, mintha összevesztek volna
az előbb s most a béke szelíd kézfogása következnék. Duhony
félreértette a mozdulatot. Amikor az előszoba ajtaja mellett egy fél
percig egyedül maradtak, halkan meg is kockáztatta:
– Nagyon szeretném, ha az egyensúly kérdését úgy oldaná meg,
hogy az én javamra billenjen a mérleg.
Kimondta. Nem döbbent meg a kimondott szótól, nem hunyta le
a szemét félelmében. Beszélt ő hasonló módon régebben is,
Prágában, Brünnben szerzett gyakorlatot abban, mi módon sejttesse
komoly szándékait, s hogyan bírja a nőket önfeledt vallomásra –
hiszen e vallomások következménye rendszerint egy-egy sikeres
előrelépés volt élete útján. Mint a gyakorlott vívó, suhintott most is,
és a visszavágást leste.
Éva óvatosan húzódott vissza azonban, észrevette az ügyes
csapdát.
 – Először lássam az árut, mielőtt lemérem – nevetett.
Megint az jutott eszébe, miképpen adhatná tudtul Berinkeinek,
hogy veszély fenyegeti. Már építik a csapdákat, jobbról-balról állják
el útját, kegyetlen rendszerességgel gyűjtik a tanár ellen az adatokat,
a kopók remegnek már a feszülő szíjon, embervadászat indul,
könyörtelen és szívós.
– Miért nyújt ilyen hidegen kezet? – csodálkozott Duhony, s
megragadta Éva ujjait.
Éva megborzongott, mint aki kellemetlen álomból ébredt a
nyirkos szobában.
– Semmi – mosolygott –, fázom.
S óvatosan húzta vissza a kezét. Duhony körülnézett, s egy meleg
kendőt akasztott le a fogasról, apai mozdulattal terítette a lány
vállára.
– Siessen vissza a melegbe – súgta bizalmasan.
Éva az ügyvéd bizalmaskodó modorán később eltűnődött. „Tőlem
tehát – futott át az agyán – nem veszi rossz néven, ha
közömbösségem mutatom a nemzeti vonalon. A járásfőnök csinos
lánya vagyok, megbocsátja. De Berinkeit s a többieket mind szívesen
kikergetné azonnal, hogy írmagjuk se maradjon, pedig azok sem
vétettek ellene semmit. Ez hát a férfiak tárgyilagossága!”
Sztruhár megtalálta végre kesztyűit. Előzékenyen tárta ki a rácsos
előszobaajtót délutáni vendége előtt. A küszöb fölött meleg szellő
illant be a házba: odakinn langyosabbnak tűnt az idő, mint idebenn,
a falak között; mintha tavaszt integettek volna a rügyező
orgonabokrok s a kitakart rózsafák, májusi meleg ígéretét lehelték
máris a felásott, zsíros, fekete barázdák. A kiásott föld félredűlt
hasábján megcsillant a nap, valahol őszi avart égettek, fanyar
füstszag úszott a levegőben, s keringett láthatatlanul.
IX.

Bezek alig aludt egész éjjel, s reggel oly fáradtan, összetörten

ébredt, mint aki birkózott s vadul viaskodott reggelig. Tegnap késő
délután érkezett a parancs Prágából, azonnal idézze be s hallgassa ki
Berinkeit, az irredenta tanárt s társait, az államelleneseket. Nem az
ügyészség tehát, s nem is a kémelhárító iroda: maga a magas prágai
belügyminisztérium kívánja ezt, bizonyosan más minisztériumokkal
együtt. A feljelentő, az áskálódó, íme, rögtön a legmagasabbnál
jelentkezett, s kérte Berinkei s „társai” fejét. Hol vannak azonban
ezek a társak, kik azok? Valaki bizonyosan már igen sokat tud, vagy
legalábbis sejt.
S mi lehet mégis a bűnük?
Bezek izgatottan kapkodta magára a ruháit, s ismét eszébe jutott
kellemetlen tegnap délutánja. Amikor a távirati utasítást
megfejtette, először éktelen haragra gerjedt, asztalt csapkodni volt
kedve. Haragjának első lángja Berinkei felé csapott, miért okoz neki
annyi kellemetlenséget, miért nem nyugszik legalább az iskolai év
végéig, lázítson ide-oda utaztában, más városokban, vagy, ha kedve
tartja, külföldön szaladgáljon. A másik lángnyelv már az
áskálódókkal, titkos feljelentőkkel szemben lobogott, ezek a
dühöngök ott is kémeket s államellenes összeesküvést orrontanak,
ahol meleg béke kéklik, s nyugalom rózsaszínje mosolyog. A magyar
fajta nyugodt, nem lázadó kedvű. Heves, nyílt szavú, sokszor
haragos, de nem titkos összeesküvő. Hosszú évek óta él magyarok
között: hamarább meg lehetett őket büntetni hangos kiabálásért,
mint titkos bujtogatásért. A magyar nem tud titkolódzni, rögtön
kikiáltja, bizalmasan továbbsuttogja, ha valami rejtenivalója van.
Szép hangon, szelíden kell a magyarral beszélni, s akkor még a
legrebellisebb is megjuhászodik.
Tavaly ősszel már elfogtak egy sereg „összeesküvőt”, hónapokig
fogva tartották, s végül csaknem mindegyiket szélnek kellett
ereszteni szégyenszemre, mert semmi rosszat nem lehetett rájuk
bizonyítani. Való igaz, hogy sokan ülnek most is Lipótvárott, Kassán,
Pozsonyban, Besztercén, de az vessen követ a magyarokra, aki nem
hiszi nekik, hogy van nyugtalanságra, békétlenségre okuk. Nem
tudnak beleszokni az idegen fennhatóságba, tiltakoznak ellene, de ez
természetes állapot, ha az ember mélyebben tekint az ezeréves urak
lelkébe.
Most megint kezdik, nem volt elég tavaly s tavalyelőtt! Micsoda
művészettel sikerült elfogadható vádat kovácsolni ellenük, hogy
megfélemlítsék az egész tartomány magyarját!
Azon kapta magát, hogy öltözködés közben hangtalan
védőbeszédet tart minden elnyomott fölött.
Ám a parancs parancs, ellene nem szólhat semmi, nem fordulhat
senki. Ma ki kell hallgatnia Berinkeit, aztán a tanárt átvezetik majd
az ügyészségre, ha legkisebb nyomot lelnek, már szállítják társaival
együtt Pozsonyba vagy Kassára, hogy ott vallassák tovább, mert az
újabb rendeletek értelmében minden államellenes bűnözőt a
fővárosba visznek, nem bíznak már a kisebb városok bíráiban sem.
Alighogy belepillantott Bezek a napi jelentésbe, kopogott ajtaján
a mindenható Vaverka. Csodálatosképpen ő is tudott mindent már.
– Csak azért jöttem – hajolt meg, s szemtelenül nevetett Bezek
arcába –, hogy a részleteket el ne feledje, tanácsos úr. Márciusi
beszéd, megkérdezni, ki biztatta, Masaryk-szobor, megkérdezni,
kiket bujtatott, titokzatos séták, határ menti térképek.
– Tudom – legyintett Bezek, már kora reggel fáradtan.
– S a társak – folytatta Vaverka –, a társak! Ezeket tessék
legelőször felkutatni, mert úgy sejtem, hogy itt, a városban is készen
áll már, várakozik lesben egy államellenes csoport, mint a
szudétanémetek szürkeingesei. Nézze, olvassa, hallgassa, hogy
mozog, robajlik a Szudéta-vidék… Egyetlen intés, és nálunk is
kibújnak a földből a magyar brigádok.
 – S én még ma is ártatlan, jóhiszemű embernek tartom Berinkeit
– kopogott egy tollszárral a rendőrfőnök jóhiszemű, aki tévedések s
félreértések áldozata.
Vaverka feddően pillantott a rendőrség fejére:
– Majd a kihallgatás után tessék vitatkozni, előre semmit nem
tudhatunk. Úgy van ez, mint a mesében: a szelíd angyal szárnyait az
ördög kölcsönözte ki.
– Vagy megfordítva.
– De nem ezeknél az államfelforgatóknál. Utóvégre
védőügyvédek vagyunk vagy hatósági megbízottak? Lássuk az
igazságot! Az igazság előtt én is készségesen meghajlok!
Bezek egy sóhajtást nyomott el, most már semmiképpen nem
térhet ki a kellemetlen feladat elől. Ismét új sorozat kezdődik, a
körforgás megindul, napok s hetek munkája ez. Már látja a
megrémült, halálra sápadt arcokat, hallja az izgatott dadogásukat, a
meglepett ember sóhaját, látja a családtagok kisírt szemét, a vádló
tekinteteket este a kávéházban, már emeli valahol telefonkagylóját
egy államügyész, s hevesen érdeklődik, szaglászik Pruzsinszky s fűt-
fát jelent, megérkezik a kémelhárító kapitány, s kartotékot lapoz…
Menetnek hívta ezeket a kihallgatási csoportokat: a menetek
egykét emberrel kezdődnek, mint az ökölvívó-harcok, ám nem
egyetlen küzdőt ütnek ki, hanem hol féltucatot, hol kéttucatot,
szerencse s véletlen dolga, végül mindenki elhull, s így telnek
kövérre a fogházak.
A harmadik-negyedik menet után válik világosabbá, érthetőbbé a
kép.
Vaverka ajánlotta magát, s kivonult. Feladata egyelőre véget ért,
de őrt áll ő, s ha a „menet” lanyhán halad, ha a játék nem elég friss,
majd jelentkezik megint, s frissíti az ütemet.
Bezek még egy pillanatig vár. Végighúzta arcán az ujjait – két ujja
tintás, álla borostás, borotválkozni is elfelejtett. Minden pillanatért
kár – most úgy érezte magát, mint az érzékeny költő, aki álmodván a
tavasz jövetelét lesi, ám orozva őszi eső hull a tájra. Még tolná szét a
felhőket, még harcol a napért, imádkozik az égiekhez, könyörög
haladékért, de a november könyörtelen, s a tavaszi álom helyett
zimankós reggel fáradt, szomorú szürkesége borul a vidékre.
 A csengő gombjához nyúlt, a hang idegesen szólalt meg a
Pruzsinszky szobájában.
Pruzsinszky katonásan csattantotta össze a bokáját. Ingujjban
jelentkezett: éppen újságcikkeket nyírt ki s ragasztott egy nagy,
barna táblájú könyvbe. Tenyere ragadt a friss csiriztől, a csiriz
nadrágszárához tapadt hosszú, fényes csíkokban.
– Rozkaz!
– Vegye a kabátját, s nagyon tapintatosan, ismétlem, udvariasan
és tapintatosan kérje meg Berinkei Tamás tanárt, kísérje ide magát a
gimnáziumból.
Pruzsinszky szeme felcsillant: szerette az ilyen megbízatásokat,
függetlenül attól, mivel vádolják a tettest.
– Tartóztassam le?
– Ostoba. Kérje meg a tanár urat, keressen fel engem minél
hamarább. Az óráról ne hívja ki, várja meg a tízpercet… várjon, ez
sem jó, kerüljünk minden feltűnést. Hívassa le az iskolaszolgával a
kapuba, ott mondja meg neki. Remélem, nem kerül letartóztatásra a
sor.
– Kár – dünnyögte elszomorodva Pruzsinszky, mert rendkívül
nagy élvezetét találta abban, hogy olyanokat tartóztat le, akikkel
nem kell előbb megverekednie, birkóznia, pofozkodnia. Kedvelte az
olyan fogolyjelölteket, akik udvariasan fogták kalapjukat, vállukra
dobták a felöltőt, s hidegvérrel ballagtak mellette a rendőrségre.
Ilyen remek jelölt azonban kevés akadt.
Pruzsinszky megmosta kezét a hivatali lavórban, a csirizt
beletörölte a szögön lógó elszürkült kendőbe, s minden eshetőségre
készen revolvert dugott a zsebébe. Merészen útnak indult.
Ment, ment Pruzsinszky, arcára írva útjának célja s rendkívüli
fontossága. Éppen ezért homlokát fontoskodva ráncolta össze, csak
szabadon lógó kezével nem tudott mit csinálni.
– Hová, pán Pruzsinszky? – kiáltott rá az ablakból Malecsek, az
italoskedvű iktató.
Pruzsinszky délcegen rántotta ki magát a felöltőben, de csak
legyintett fölényesen: ilyen fontos esetben nem szólhatott semmit, ő
most az állam bizalmi embere, s ha torkát csiklandozza is a felelet,
mégsem árulhatja el, milyen fontos megbízatásban jár. Úgy taposta
a főutcát, mintha ő lenne az egész államnak hivatott, kinevezett
gondnoka, sőt a világrendnek személyes felügyelője.
– A világgondnok – nevetett ilyenkor Mendelényi, a cukrász.
Mendelényi a kirakatablakon keresztül most is sokáig nézett a
világgondnok után, aztán hátrafordult a süteményestálak s a
cukrosdobozok között rendezgető feleségéhez:
– A világgondnok arcán gond felhőzik. Mikor ilyen ballagó a
járása, abból letartóztatás lesz. Csak nincsen megint valami baj?
Pruzsinszky belépett a gimnázium kapuján, s a portásfülkével
szemben elhelyezett órarendhez lépett. Még nem ütötte el a kilencet.
A harmadik osztályból zsibongó, derűs nevetés szűrődött át az ajtón,
valamelyik gyerek bolondot mondhatott, s az osztály kinevette.
Messziről, a tornateremből ütemes dobogás hallatszott, Pruzsinszky
közelébb húzódott, belesett a félig nyitott terem ajtaján, de nem
osztály tornászott, hanem két fiatal jogász vívott a tornatanárral,
felváltva.
Pruzsinszky elégedetten szemlélte a folyosó képeit. Az állami
címerek ezüstje, vöröse tarkállott az ajtó mellett, Prága, Brünn,
Kokorin vára, az Elba völgye, a pozsonyi vár, a Tátra, Libusa,
Przemysl király, Husz János és Cirill-Metód biztatta az állameszme
követésére az ifjúságot. Néhány római kép, a Vezúv megszokott
füstje, szinte indokolatlanul Sidney és Tokió látképe, mellette a
közlekedési rendszabályok, de hál’ istennek – örvendett Pruzsinszky
– magyar felírás igen gyéren. A tanári szoba ajtajának felső pereme
fölött megkopott az átfestés, s feketén, búsan jelentkeztek a betűk:
TANÁCSKOZÓTEREM, mint egy régi, elmúlt élet fakó emléke.
Az órarend azt mondta, Berinkei nyolctól kilencig a másodikban
tanít. Pruzsinszky a második osztály ajtaja elé osont, s megpróbált
fülelni. Berinkei feleltetett, a nebuló Anglia városait sorolta föl,
küszködve az angol kiejtéssel.
– Nem Kambridzse, fiam – javította türelmesen Berinkei a
láthatatlan ipsét –, hanem Kémbridzs, Oxford, Lívrpúl, Velsz.
Pruzsinszky fanyaron fordult el; milyen nagyszerű lenne, ha most
Berinkeit éppen irredentán érhetné, s ő belépne a tanterembe: „A
törvény nevében, tanár úr..
Magyar, a pedellus most megnyomta a villanycsengő gombját, s
az osztályok ajtai fölött lázasan, örömmel berregtek a kis
harangocskák. Az épület megmozdult, az ajtók kicsapódtak, s
Pruzsinszkyt csaknem falhoz sodorta két ugrándozó kedvű gyerek.
Berinkei valamit még rendezgetett az asztalon, aztán vállára
dobta a kabátját, hóna alá szorította a könyvet, úgy lépett ki az ajtón.
– Berinkei professzor úr – lépett elő Pruzsinszky, s merőn a tanár
szemébe nézett.
– Én vagyok – állott meg a tanár.
Pruzsinszky halkan, de érezhető nyomatékkal folytatta:
– Megkérném a tanár urat, szíveskedjék velem jönni a
rendőrségre, nincsen semmi baj, a tanácsos úr akar valamit
kérdezni.
Berinkei meghökkent, s kicsit el is sápadt, mint minden ember,
akit váratlanul s detektívvel a rendőrségre hívatnak reggel kilenckor
a hivatalból.
– Tízig visszajövünk? – kérdezte, s az órarendhez lépett. – Tízkor
órám van a hetedikben.
– Ó, valószínűleg – biztosította Pruzsinszky, de ezt maga sem
hitte.
Elindultak, Berinkei lódított egyet a kabátján, s most már
felhúzta, ebben Pruzsinszky is segített neki. Két ujja között lóbálta a
másodikos földrajzkönyvet, s úgy sétált az utcán, mint akinek
nincsen semmi gondja. Próbálta összeszedni gondolatait, felidézte
magában az elmúlt hetek minden napját, minden óráját, de nem
talált semmi okot arra, hogy magát igazolnia kelljen. A március
hetediki beszédért csak nem vezetik kihallgatásra, hiszen az fegyelmi
üggyé virágzott, s már meg is lódult a maga szabályos útján.
Megnyugodott. Félreértés lesz a hívásban, vagy másnak ügyében
kéretik.
Bezek ezalatt megpróbált jegyzeteket készíteni, s minden oldalról
megközelítette ezt az ügyet apró céduláin. Mivel kezdje, hiszen
semmi biztos támaszpontja nincsen, feljelentés nem érkezett, a
tanár oly ügyesen fog kibújni, ahogy csak akar.
Pruzsinszky belépett, s a hivatalos szolgálatkészség mély hangján
jelentette be a tanárt. Berinkei is rögtön megjelent, köszönt, s
megállott a rendőrfőnök asztala előtt. Bezek felemelkedett, s kezet
nyújtott Berinkei Tamásnak.
– Tessék helyet foglalni.
 – Hívatott, tanácsos úr?
– Igen… bocsánat, hogy az iskolából idekérettem, de néhány
kérdésem lenne a tanár úrhoz. Én magam örülnék, ha a tanár úr
feleletei megnyugtatóak lennének.
Berinkei most hökkent meg igazán.
– Nagyon szívesen, ámbár nem tudom, milyen kérdéseire tudnék
adni megnyugtató feleletet.
– Tanár úr sokat utazik?
– Vakációban igen. Közép-Európa minden országát bejártam.
– Magyarországba is?
– Hogyne. Rokonaim laknak ott, nővérem Kispesten van férjnél,
régi tanáraimat látogatom meg.
– De túl sokat utazik, ennyit talán nem is lenne szabad
Magyarországba utaznia.
– Külön engedélyt kértem az iskolaügyi minisztériumtól.
– Tanulmányútra?
– Igen.
– Sokat is turistáskodik, tanár úr?
– Természetesen. Földrajztanár vagyok ugyan, viszont csaknem a
természetrajz professzora lettem. Nagyon érdekel a természet,
műkedvelő növénygyűjtő s ásványgyűjtő vagyok, olykor kisegítenem
kell a tanártársakat, szeretem a geológiát. Amíg a magyar
cserkészcsapat működését be nem tiltották, én voltam a
parancsnoka. Ezért szeretek annyit kirándulni.
– Szép – felelte Bezek, s az ajtó felé nézett. Valaki be akart jönni,
Pruzsinszky nem engedte, s a vita behallatszott. A zaj nemsokára
elült odakint, a türelmetlen jelentkező valószínűleg leült Pruzsinszky
rozoga várószékére.
– Miért teszi fel ezeket a kérdéseket, tanácsos úr? Ez kihallgatás?
Bezek elmosolyodott.
– Majdnem kihallgatás. Tulajdonképpen csak nekem volna
szabad kérdeznem, de én ismerem Önt, tanár úr, s tudom, hogy Ön
nem forralhat magában gonosz szándékokat. Nemcsak
rendőrhatósága vagyok most Önnek, hanem, engedje meg, egyelőre
jó barátja is. Mondja meg őszintén, nem terheli-e valami a
lelkiismeretét.
– Micsoda? – ugrott föl Berinkei. – Esküszöm, semmi.
 – Jó, jó, csak tessék leülni. Tanár úr fiatal, hány éves is?
– Huszonkilenc.
– No, lám, fiatal, heves vérű, jó magyar, az új eszmék talán
erősebben hatottak rá. Vallja be őszintén, tanár úr, ha valamit mégis
szeretne elmondani, higgye el, mind a kettőnk dolgát megkönnyíti.
Az én lelkiismeretem is megnyugszik, s az öné is.
– De az én lelkiismeretem tiszta, nyugodt, mint ez a pohár víz!
– Ó, a víz, a hasonlat rossz, tanár úr, ez a víz tegnapi, a por
rászállt, nézze csak, a víz színére ülepedett, s ha megrázom, lássa, a
porszemecskék meglazulnak. Nem olyan tiszta ez a víz, csak annak
látszik.
– Ne játsszunk a szavakkal – Berinkei torka száraz volt. – Mi a
vád ellenem?
Bezek kinézett az ablakon.
– Vád az nincs – mondta az utca felé –, csak a tanár úr szerepét
kívánnánk tisztázni.
– Kérem – Berinkei visszaült –, tessék.
– Behozhatom a jegyzőkönyvvezetőt?
– Tessék.
A rendőrfőnök kiszólt az ajtón, s egyben be is nézett Pruzsinszky
szobájába, ki csinálta az előbbi lármát. Négyen is várakoztak ott
már, köztük az ideges Vaverka és Duhony. Duhony felugrott, s vele
együtt Vaverka is közelített.
– Vaverka úr, kérem tanúnak – intett a mindenható írnoknak a
rendőrfőnök.
Pruzsinszky szuszogva tolta be az írógépasztalt, leült eléje, s két
kezét szolgálatkészen fektette a billentyűkre. Vaverka az ablak mellé
ült, hogy jól láthassa Berinkei arcát. Végre, végre elérkezett ez a
pillanat is! Mélyen s fáradtan sóhajtott, mint akit akarata ellenére
kértek fel erre a kellemetlen szerepre, s magában rendkívül sajnálja
a jobb sorsra érdemes vádlottat.
Az első kérdéseken gyorsan estek túl: Berinkei Tamás,
huszonkilenc éves, középiskolai tanár, Budapesten kezdte, Prágában
nosztrifikált, katona volt másfél évig a leitmeritzi ketteseknél –
szakaszvezető-aspiráns –, született Kassán, édesanyja él, nőtlen.
– Na – Bezek elégedetten szívta a fogát –, egy cigarettát, tanár
úr.
 – Köszönöm, nem dohányzom.
Már nem volt ideges. Bátran, szinte derűsen nézett körül, a
hivatalos szoba kényelmes bőr karosszékeivel, könyvszekrényével,
képeivel s lágy hangú faliórájával, a csillogó telefonnal így, a
cigaretta-füstben egyáltalán nem tette a vallatószoba komor
benyomását. Mi baja történhet?
– Tanár úr, feljelentés ön ellen ugyan nem érkezett, de mégis ki
kell hallgatnunk, kikkel érintkezett az utóbbi esztendő alatt,
Magyarországon, külföldön kivel állott összeköttetésben. Igaz-e,
hogy leventeoktató rokonai vannak?
– Igaz. Bátyám kapitány Szolnokon, egy tanító unokaöcsém
Somogyban leventeoktató. Az is igaz, hogy többször találkoztam
velük, de kijelentem, hogy soha katonai dolgokról nem beszéltünk,
semmit el nem mondtam, tőlük nem kérdeztem.
– Igaz-e, hogy a magyar himnuszt egy emlékünnepélyen, a
budapesti hősi emlékműnél kétszer is énekelte?
– Lehet. A magyar himnuszt minden magyar ember szívesen
elénekli, ha magyar hősök emlékművénél tiszteleg.
– De minek tisztelgett?
– Apám elesett a háborúban, nagybátyám közvetlenül a háború
után, a harctéren szerzett betegségében.
Bezek megrovóan pillantott Vaverkára, Vaverka észre sem vette
ezt a pillantást. Úgy tett, mintha oda sem figyelne. Pruzsinszky
sebesen kalapált a gépén, egy kissé elkésett, s most sietve pótolta.
– Igaz-e, hogy Héreginél térképeket vásárolt, katonai térképeket?
– Ezt elismerem, de jóhiszeműséggel védekezem. Térképeket
árulni szabad, s így vásárolni is.
– Milyen térképek voltak?
– Városunk s vidékünk térképe, tisztára csak turista szempontból
vásároltam, erre megesküszöm.
– Kérem, én elhiszem. Majd megnézzük a térképeket.
– Elhozom.
– Már elküldtem érte.
Berinkei felugrott, s most kiáltott először fennhangon:
– Házkutatás?
Bezek vállat vont, s új cigarettára gyújtott.
– Sajnálom, be kell vallanom, e pillanatban folyik…
 Berinkei visszaült.
– Tehát sokkal komolyabb az ügyem, mintsem hittem. Tessék
folytatni a kérdezősködést, de előre megmondom, hogy célzatosnak,
rosszindulatúnak tartom mindezt. Valaki manővríroz ellenem;
ismeretlen ellenséggel szemben nem védekezhetem érdeme szerint,
s nem is harcolhatok vele, hogy leüssem.
– Pardon – erőszakolt nyugalmat magára Bezek –, ne
méltóztassék így heveskedni.
Egy pillanatra csönd támadt. Pruzsinszky lehajtotta a fejét, s
valamit izgatottan kapargált az íráson.
– Sokat jár tanár úr a szabad természetben? Mondjuk az
erődítések felé?
– Nem tudom, merre vannak az erődítések.
Vaverka nem bírta. Dühösen szólt közbe:
– Ezt nem lehet nem tudni. Aki azt állítja, hogy nem tudja, annak
titkolnivalója van, az szándékosan igyekszik elfelejteni, hogy a határ
mentén építkezés folyik.
– Nos, én ezt szándékosan igyekszem elfelejteni. Tessék ezt is
jegyzőkönyvbe venni. Nem kémkedem, nem vagyok államellenes
bűnöző, tanárember vagyok, a magam munkája érdekel csak.
Most megszólalt a telefon, Bezek figyelmesen hallgatta, mit
beszél a láthatatlan hívó, aztán Berinkeire pillantott:
– A házkutatás eredményét mindjárt megtudjuk.
Szeretett volna odalépni Berinkeihez, hogy megvallja neki,
mindez mennyire kellemetlen, kényelmetlen, nemszeretem dolog az
ő számára is. A felsőbbség parancsa szól azonban így, s Vaverka
minden szóra fülel, Vaverka égő gyanúját eloltani nem lehet többé.
– A szudétanémetség felé nincsen ismeretsége? Veszedelmes
politikusokkal nem érintkezik?
– Nem. A mi politikusaink nem bujtogatók, nyíltan s őszintén a
magyar ügyet szolgálják. Igen, részt vettem néhány politikai
gyűlésen. A Szudéta-vidéken csak néhány kollégám s egy
nőismerősöm lakik. Semmiféle gyanús összeköttetést nem tartok
fenn velük.
– Na, jó – a rendőrfőnök kinézett az ablakon, s nem folytatta
kérdéseit.
 Egy perc múlva kopogtattak az ajtón, Bezek szabadot kiáltott, s
belépett két raglánkabátos, Nehera-felöltős idegen, ezeket Berinkei
még soha nem látta. Pozsonyi detektívek voltak, a hatóság ilyen
kényes ügyeket nem szeretett bízni helybeliekre, mert azok esetleg
részrehajlók is lehetnek.
A detektívek egy sárga irattáskából húzták elő a zsákmányt, a
házkutatás eredményét. Néhány fényképet, amely magyar tisztet
ábrázolt. Különösen az egyik szúrt szemet a kiküldötteknek, egy régi
kép, tollas sapkában idézte fel a szegedi ellenforradalom
hónapjainak emlékét. Térképek, Európa térképe s Nagy-
Magyarország néprajzi térképe, svájci, angol, osztrák
turistatérképek, katonai térkép, nemzetiszínű szalag s egy revolver.
Végül néhány könyv, tiltott munka, ezt nem engedte be soha a
pozsonyi cenzúra – mégis tucatjával lehetett találni ilyeneket
minden jobb magyar könyvespolcon. Az volt a bűnük e könyveknek,
hogy magyar érzéssel írták.
A detektívek szabályos sorban rakták a rendőrfőnök elé a
házkutatás gyanúsabb leleteit. Berinkei fájón s tehetetlen dühvel
nézte: úgy érezte magát, mint a kárvallott, akit gyalázatosan
megloptak a tolvajok, meglopták emlékeit, gondolatait, reményeit s
ünnepi estéit, illetéktelenül túrtak a családi fényképek, a meghitt
feljegyzések, a könyvek s a rokonok közé, s nincs, aki melléállna
most, s megvigasztalná simogató, barátságos szóval.
– Szóval ezeket találják az urak gyanúsaknak? – kérdezte, s nem
tudta elrejteni gúnyos arckifejezését.
A detektívek gondosan számolták meg a talált érdekességeket, s
vázlatos feljegyzést nyújtottak át a rendőrfőnöknek.
– Volt fegyverengedélye?
– Négy évvel ezelőtt, amikor többet jártam hegyekbe. Most nincs.
Tessék megnézni, hiányzik a tölténytára, s hibás az adogatója is.
Ezzel a revolverrel nem lehetne, legfeljebb ütni. Visszájáról.
Az egyik pozsonyi férfi lebiggyesztette az ajkát, jeléül annak, hogy
mosolyog, s nem hiszi, amit Berinkei beszél.
– Az elkobzott könyvek?
– Prágán keresztül akár postán is meg lehet kapni valamennyit.
Nem terjesztettem őket. A prágai Vencel téren megkaphatom a
tegnapi magyar újságokat és a brünni diákkávéházban minden
magyar lapot olvashatok.
A tanácsos bólintott. Ezt ő maga is tudta. A kivételes
rendelkezések csak Szlovákiára érvényesek, amit a morva
Hodoninban szabad olvasni, azt néhány kilométernyire kelet felé,
Szakolcán már tiltják a törvények.
– Ezek a titkos jegyzetek a térképen?
Berinkei közelebb hajolt a térképekhez: valóban, ha avatatlan
veszi szemügyre a hetvenötezrest, könnyen azt hihetné, hogy titkos
jeleket jegyzett reá, pedig csak a turistautakat jelezte pirossal s
geológiai emlékeztető jeleket rajzolt. Titkos álma volt, hogy egyszer
olajkutat talál.
– Ezek nem titkos jegyzetek – felelte a tudós emberek s a
beavatottak öntudatával –, ezek geológiai jellegű feljegyzések.
Ez volt az a pillanat, amikor Bezek is megingott. A geológiai
feljegyzéseket ő sem hitte el, ez már túlságosan keresettnek,
fantasztikusnak tűnt előtte. „Miért nem vallja be – villant át rajta a
kérdés –, miért nem mondja meg őszintén, úgy talán segíteni
lehetne ezen a veszekedett magyaron.” A rendőrség feje is kételkedni
kezdett Berinkei igazságában, közeg volt, nem lehetett kívánni tőle,
hogy léleklátó legyen.
A Bata cipős pozsonyi vizsgálórendőr hangosan felnevetett.
Geológiai jelek a katonai térképen… Magyarázza meg ezt a
bíróságnak.
– Ezek semmi esetre sem geológiai feljegyzések – ingatta meg a
fejét a magas növésű pozsonyi –, megnyugtatom tanár urat, pontos
és jó munkát végeztünk, már Krizs kapitányt is megkérdeztük az ön
titkos jelei felől. Krizs kapitány azonban, végtelen sajnálatunkra,
olyat felelt, hogy ezek után nem engedhetjük haza többet tanár urat.
Kénytelen leszek Önt arra kérni, szíveskedjék gondoskodni napi
kosztjáról, mert néhány napig itt kell tartanunk.
Bezek lehajtotta a fejét. Szeretett volna most hirtelen eltűnni,
messzi repülni. Egy pillanatra Bali szigetének propagandaképe tűnt
fel előtte, napok óta a Csendes-óceán izzó levegőjű, tikkadt,
szerelmes szigeteiről álmodott, hogy távol minden gondtól, bajtól ott
csavarogjon, bámulja a kókuszdióért mászkáló bennszülötteket, s
hallgassa a tenger játékát, amint a habok a sziklán ezerfelé
fröccsennek.
Berinkei szája széle elfehéredett. Görcsösen markolta meg a szék
támláját, úgy érezte, elhagyja ereje… Nem, erre még álmában sem
mert gondolni. Hiszen ő ártatlan! Éppen annyira bűnös, ha bűnöst
keresnek, mint rajta kívül még másfél milliónyi ember ebben a
köztársaságban! Annyiszor olvasta az újságban, hogy gyanús
magyarokat, államellenes németeket, szlovákokat s lengyeleket
vittek börtönbe, s ítéltek el kemény s hosszú esztendőkre, míg most
rajta is beteljesedett a végzet. Most érzi csak, milyen érzés ártatlanul
vállalni a gyanút, s harcolni tehetetlenül, ereje fogytáig a láthatatlan
hatalommal, a könyörtelen, vádló állammal szemben.
– Tiltakozom! – állott fel, s farkasszemet nézett a pozsonyiakkal.
Bezek kelletlenül legyintett: sajnos…
Vaverka Bezekhez lépett, valamit súgott a fülébe. Bezek felemelte
a telefonkagylót, számot kért, várt egy ideig, aztán bemondta a nevét
a beszélőtölcsérbe. Egy hang messziről sebesen, érdesen kaparászott
a szobában, Bezek engedelmesen hallgatta, s mikor visszahelyezte a
kagylót, kissé féloldalt fordított fejjel nézett Berinkeire.
– Sajnálom, a katonai parancsnokság azt kívánja, maradjon
tanár úr őrizetben, amíg a többieket is ki nem hallgatjuk.
– Többieket? – lepődött meg Berinkei, s úgy érezte, szédül. – Kik
azok a többiek?
– A társai – lépett elő a detektív. – Nevezze meg, kérem, a társait.
– Társaim? – ámult tovább Berinkei. – Nekem semmiféle
társaim nincsenek.
– Majd előkerítjük azért őket is – nyugtatta meg a pozsonyi –,
itt-ott kitűnő nyomokat találtunk már.
– Parancsol tanár úr autót? – kérdezte szánakozó udvariassággal
Bezek. Miért lássák meg az úton, amint az ügyészségi fogház felé
tart.
Berinkei tenyerébe vájta ujjait; csak még most legyen erős.
– Köszönöm, nem. Nincsen rejtegetnivalóm, ha az urak hoztak
ide, kísérhetnek nyugodtan, nem szégyellem.
A két pozsonyi közrefogta, mintha jó barátot támogatna szerető
szívvel. Úgy lépett ki Berinkei a tavaszi levegőre, mint aki örömében
sétál, s most peripatetikus iskolát tart barátaival s tanítványaival.
 Csak amikor az ügyészségi fogház ajtaja kulcsolódott be mögötte,
zuhant vissza önmagába, s meredt órákig hangtalanul a padlóra.
Régi élete úgy illant előle a messzi szürkeségbe, mint mikor valaki a
vonat utolsó kocsijából nézi a tovafutó síneket s az árva őrházat,
amely egyre távolabbról csodálkozik a robogó vonat után. A csillogó
sínpár a végtelennek tetsző messziségben hegyesszögben fut össze:
onnan integet utána régi élete, ott mosolyognak a bokrok, a fák,
csillog a tó, aztán hirtelen elnyel mindent a ködös messziség, a
hosszú vonatsor megdől, kanyarodóhoz érkeztünk.

A pozsonyiak pontos és alapos munkát végeztek, a város

rémülten vette észre estefelé és másnap, hogy újból megfogyatkozott
a szabad emberek száma. Ijedten dugták össze a fejüket családi
házakban s hivatalokban, kiskocsmában s messze, a kertek alján,
amikor nem látja senki, s ahol nem hallja senki: csak a bekísértek
számát emlegették, a neveket elfelejtették megjegyezni, oly sokan
voltak a gyanúsítottak ismét.
Már ott állott a vizsgálók asztalával szemben Héregi is, a
könyvkereskedő, mert térképeket árult, bekísérték a rendőrök
Magyart, a pedellust, mert néhány könyvet találtak nála a Berinkei
könyvtárából, Schulczot, a fiatal fényképészt – gondtalanul
fényképezett a piacon, feledve a szigorú tilalmat, s ami még tetézte
baját: az előhívott lemez sarkában egy katonai osztag utolsó három
embere emelgette bakancsait.
A kör egyre szélesedett, Bezek postájában harmadnap öt névtelen
levél hívta fel a figyelmet különféle államellenes cselekedetekre.
Rossz szomszédok s ádáz ellenségek vádolták egymást
megismétlődő, könyörtelen rendszerességgel: mindig ilyenkor
érkezett alkalma annak, hogy kenyéririgyek, politikai ellenfelek,
családi megbántottak jelentgessék fel egymást, elég volt, ha valaki
egyszer vigyázatlan mondatot ejtett el, a rosszindulat felírta, s nem
felejtette el soha.
Mint mikor valaki hatalmas kerítőhálót hurkol, s a fonalak,
szemek, hurkok s göbök a fürge ujjak alatt szaporodnak, egymásba
folynak, összekapaszkodnak mérhetetlen egésszé. A csapdákat
ügyesen állították föl, belezuhanni nem volt nehéz, egyetlen elszólás,
félszeg megjegyzés: a pozsonyiak máris tudták, futottak, s új
áldozatot állítottak a rendőrség ajtajai elé.
Bezeknek az az ötlete támadt, hogy szabadságot kér, mert nem
bírja idegekkel. Már szembesítették is Berinkeit Héregivel, Héregit
Schulczcal, Magyar, a pedellus szólni sem bírt, ijedten s
reménytelenül tördelte kezét. A pozsonyiak a harmadik napon
kijelentették, hogy megtalálták a főbűnöst, a Rozsnyan nevű
vándorfestőt, aki szerintük az egész szervezetet mozgatta.
Száraz, szúrós szemű vizsgálóbíró érkezett Pozsonyból, s most ő
folytatta a vallatást, Krizs átvette Vaverka szerepét, Pruzsinszky is
visszavonult a jegyzőkönyvvezetéstől, a szerepeket egy fokkal
előkelőbb hivatalnokokra osztották ki, s Rozsnyan hűségesen
vallotta, amint kívánták tőle.
A szeme sem ígért sokat ennek a Rozsnyannak. Kisméretű, vízzel
festett képekkel kereskedett, s Ausztriából dobta át a végzete.
Először csavargásért ült, aztán illetéktelen kereskedésért, nem is
árulta el, hol született, törve beszélt magyarul, s rögtön az első
pillanatra késznek mutatkozott megesküdni arra, hogy Berinkeit
kitűnően ismeri, több ízben találkozott vele.
Berinkei felugrott, ököllel rontott neki Rozsnyannak, ha el nem
kapják, megfojtja vagy leüti.
– Énvelem állott maga összeköttetésben?
Rozsnyan szemrebbenés nélkül válaszolt:
– Igen. Mindenre emlékszem, mindent tudok.
De a mindenre emlékező Rozsnyan akadozva beszélt, olykor az
időpontok nem egyeztek meséjében, máskor a helyeket tévesztette
össze. A vizsgálóbíró mégis elégedetten hallgatta Rozsnyan
vallomását.
Rozsnyant több ízben is előszólították. Egyre kerekebb,
folyékonyabb válaszokat adott, s Berinkeinek az volt az érzése: ezt az
ágról-szakadt embert időközben kellő módon betanították.
A harmadik szembesítésnél reáordított:
– Maga ázsan provokátor!
Rozsnyan megdöbbenve nézett a vizsgálóbíróra. A bíró kopogott
az asztalon:
– Ne személyeskedjen!
 – De kérem, nem is ismerem ezt az alakot, soha nem láttam, nem
beszéltem vele.
A vizsgálóbíró Rozsnyanhoz fordult:
– Találkozott vele az erdőben?
– Igen – szólt Rozsnyan, mert ekkor már tudta, mit kell felelnie
–, több ízben is. Mérőszalagot hordott a kezében, s a határt mérte
föl.
– Aljas! – ordított tehetetlenül Berinkei, s látta, hogy a hurok
menthetetlenül szorul körülötte. – Aljas, soha nem láttam magát!
Rozsnyan csak akkor felelt, amikor kérdezték. Rövid, pontos
feleletekkel kedveskedett.
Végül behozták Irsay bácsit is, a nyugalmazott adótárnokot. Irsay
bácsi kedélyes, kövérkés nyugdíjas volt, de arról a szenvedélyéről
nem mondott le soha, hogy politikai gyűléseken ne ő üdvözölje a
„magyarság büszkeségeit” – s hogy minden magyar ebéd, magyar
vacsora díszszónokául ne ő jelentkezzék. Mindig vigyázni akart a
nyelvére s szertefutó gondolataira, de sohasem tudott: hol a
magyarok egy igaz Istenét, Hadurát kérlelte, hol Szent Istvánt
idézte, hol Mussolinit vagy Ferenc Józsefet emlegette. Irsay bácsi
merész beszédeiről napokig szó volt. Ezzel rendszerint eleget tett
Irsay bácsi kikívánkozó magyar őrzésinek, s a legközelebbi
összejövetelig újabb magyar szentről vagy közjogi hírességről
ábrándozgatott.
A magyar társaság békés, tréfás és ártatlan szándékú
nyugdíjasnak ismerte Irsay bácsit, a hivatalos körök azonban
veszedelmes lázítót szimatoltak benne, s a mostani alkalom
kitűnőnek kínálkozott arra, hogy a lendületes szónokot is lezárják
egy kicsit. Irsay bácsi két lánya Pozsonyban járt iskolába, az egyik
tanítónőnek készült, a másik kereskedelmit végzett: ijedten s kisírt
szemmel érkeztek meg az éjjeli vonattal az első telefonhívásra.
Irsay bácsi, amikor eléje tárták a zavaros vádat, váratlanul
megnyugodott, s elégedetten mondta:
– No, hogy ezt is megérhettem. Nem mondom, hogy nagyon
kívánkoztam volna a börtönbe, fenének kell tavaszkor a keserves
négy fal, de biz’ isten, annyit beszéltem az elmúlt esztendők alatt,
hogy megérdemlek érte vagy három hetet, magam is úgy gondolom.
– Nehezen lesz ebből három hét – csóválta a fejét a vizsgálóbíró.
 – Márpedig azalatt vagy kiderül a teljes ártatlanságom, s
elismerik, hogy a szám járt rendkívüli módon, vagy bejönnek a
magyarok.
Mert Irsay bácsinak minden harmadik mondata ezzel végződött,
ha politikailag nyilatkozott: „Nemsokára bejönnek a magyarok,
vigyázz!” – de ezt mondogatta már tizenkilenc éve, s így Irsay bácsi
jóslatainak csak az irredentát orrontó detektívek vagy a csehszlovák
pártok főemberei örültek, mert íme, itt is egy nyughatatlan magyar
nyugdíjas, aki nem fér a bőrébe…
A vizsgálóbíró most is találva érezte magát s a féltett államot:
– Ugye, hogy tud valamit a magyarok terveiről!
– Tudok – felelte feltűnő nyugalommal Irsay bácsi.
– Mondja el, ne féljen.
– Én nem is félek. Az itteni magyarok terveit megmondhatom
egy szóval: csatlakozni akarnak az odaátiakkal. Az ottani magyarok
terve sem változott e tekintetben ezerkilencszázhúsz óta.
A vizsgálóbíró Krizs kapitányra nézett, Krizs kapitány dühösen
csapott az asztalra:
– Ne járassa velünk a bolondját, csodálom, hogy még ilyen
helyzetben is van kedve tréfálkozni. Inkább szállana magába!
– Ez nem tréfa – tiltakozott Irsay bácsi. – Komolyabb valóság,
semmint az urak is hitelt ne adhatnának a szavamnak.
S emelt fővel bicegett vissza a cellájába. Bicegett, mert
Volhyniában kétszer tíz s néhány esztendőknek előtte bizonyos
ellenséges golyó érte a lábát, s még hozzá ez a láb később meg is
fagyott.
Az utolsó kihallgatási napon a vizsgálóbíró és Krizs kapitány a
Pozsonyból küldött ügyésszel beszélte meg a továbbiakat. Az ügyész
fáradtan vette át az anyagot – ez évben már a harmadik hasonló
pőre volt, s mivel magyar származásúnak számított, nem minden
célzatosság nélkül osztották reá ezt a pört is.
– Nevezze meg az ügyvédjét – szólította fel Berinkeit az ügyész –,
de figyelmeztetem, hogy a városban csak Duhony Ernőnek van
legfelsőbb engedélye arra, hogy államvédelmi ügyekben védhessen,
egyébként Pozsonyban kell megfelelő, államhoz hű ügyvédet
keresnie.
 – Csak Duhony? – lepődött meg Berinkei. – Nem hiszem, hogy ő
nagy lelkesedéssel védené ügyemet.
– Ne gyanúsítson – röffent rá a vizsgálóbíró –, Duhony Ernő úr
esküt tett, s ha elvállalja az ügyét, lelkiismeretesen védi is. Azt hiszi,
hogy önöket mindenben megvédheti a magyar párt?
– Sajnos, tudom, hogy önök ezt úgysem engednék. Duhony urat
nem kívánom, majd Pozsonyban kérek ügyvédet.
Berinkeiben az a leküzdhetetlen gyanú élt, hogy Duhony is
részese az ő mai sorsának. Duhony húzódik meg a háttérben, a
többiek mögött, s mint a láthatatlan karmester int be néha
vezénylőpálcájával a kitűnően összejátszó zenekarnak.

Az ügyész összecsomagolta írásait, s külön megbízott emberrel

küldte vissza Pozsonyba, igazi szerepe csak most kezdődik el. Már
ismerte az eljárást: most majd hetekig semmi sem fog történni azon
kívül, hogy az összeszedett tizennégy bűnöst egy szép napon a vonat
harmadik osztályán, külön szakaszban felszállíttatják a pozsonyi
államügyészségre. Mert tizennégyet sikerült összeszedni, ezúttal
nehéz munkát végeztek a nyomozók, s az ügyész attól tartott, hogy
nem fogja tudni ezt a vádat jól s a kívánságnak megfelelően
felépíteni. Titkos feladata az volt, hogy ügyesen és logikusan
illeszkedjék bele a többi hazaárulási perbe, amely most az ország
minden részében folyt, Munkácson, Huszton, Kassán,
Besztercebányán, Pozsonyban, Brünnben, Égerben, Karlsbadban,
Aschban, mert csak így lehet megfélemlíteni az izgékony,
türelmetlen, feszülő tömeget. A nyilvánossággal közölni a tárgyalás
és kihallgatás eredményeit most tilos. Néhány évvel ezelőtt még a
belföldi s a külföldi közvélemény előtt meghurcolták az elfogottakat,
azért, hogy igazolják a lázadó s nyugtalan kisebbséggel szemben
elkövetett fenyítő módszereket, most azonban nagyobb lett a
nyugtalanság, s egyre több államellenes pör született: mégsem volt
tanácsos ezekkel hetenkint a külföld elé szaladni, mert a pörök
elszaporodása gyanút kelt, s megrendíti a wilsoni elvekre felépített
republika hitelét. Az állam egyre szilajabban s egyre
következetlenebbül védekezett, végül támadóként lépett föl saját
polgáraival szemben. Elég olykor egy gyanús énekeskönyv, amelyből
Garam-völgyi parasztok a magyarok Istenéhez fohászkodnak, elég
egy célzatosság nélkül kiejtett „Nem, nem, soha” – a kopók már
körül is veszik a kiszemelt áldozatot, s hurcolják törvény elé. A
csendőr, a jegyző, a Liga-tanító, a kisember félelme volt ez a
titokzatos szárnyakba burkolt, döbbenetes, ellenállhatatlan
igazsággal szemben.
Most majd pihennek Berinkeiék, pihen Magyar pedellus, aki
máig sem tudja, miért tartóztatták le, pihen Irsay bácsi, pihen a
fényképész, s pihen minden gyanúsított hetekig, hónapokig, ügyüket
sürgetni nem lehet, mert a sürgető is gyanússá válik azonnal,
kihallgatásukat nem kérhetik, csak puhuljanak, porhanyósodjanak
mindaddig, amíg egy szürke, szomorú napon ki nem hirdetik előttük
tíz, tizenöt, húsz börtönévüket.
Nemec, az igazgató féktelen dühbe gurult, amikor az igazgatói
szobában az egyik kolléga hírül adta Berinkei sorsát, s azt, hogy még
Magyart, a pedellust is gyanúsítják.
– Ilyen szégyen – verte az asztalt –, ilyen szégyen az intézetre! Itt
Berinkei többé semmi körülmények között nem fog tanítani, még ha
fel is mentenék, ami pedig az iskolaszolgát illeti, gondoskodom róla,
hogy családja ne kapjon fizetést, se nyugdíjat.
A pedellusnak a hírek titokzatos szárnyán ezt hírül is vitték a
pozsonyi fogdába. Magyar, az ősz bajuszú pedellus hangját e
pillanattól kezdve nem lehetett többé hallani. Ült, s maga elé meredt
szünetlen.

Az ügyész délután Duhonnyal találkozott a kávéházban.

– A magyar gyanúsítottak nemigen szerethetik önt – mondta
nem minden célzatosság nélkül.
– Miért? – sértődött meg az ügyvéd.
– Felajánlottam az ön segítségét Berinkeinek, nem fogadta el.
Majd Pozsonyban keres ügyvédet.
– Miért? – kérdezte másodszor is Duhony.
– Nem nehéz kitalálni. Bizalmatlan önnel szemben.
 Duhony kinyújtotta lábait az asztal alatt, hátát nekivetette a
támlánynak.
– Azt hiszem, nem is védtem volna az ügyét, hiszen egyáltalán
nem vagyok az ártatlanságáról meggyőződve. A magyarok ugyanazt
szeretnék, amit a németek, de abból nem esznek: ősi jogukat
emlegetik.
Semmi oka nem volt rá, mégis úgy érezte, hogy megszabadult egy
vetélytársjelölttől, Berinkeitől; szabad most már az útja Éva felé.
Berinkei Tamás az egyedüli – legalábbis Duhony azt hitte –, aki el
tudta volna ütni kezéről a leányt. Nagy nyugalmat, boldog
felszabadultságot érzett, s hogy kellően tudjon örülni, rögtön vette is
a kalapját, s nagy elhatározással indult a járási hivatal felé. Sztruhár
a hivatalos aktákat nézegette, s éppen a helyőrségparancsnok
telefonhívását várta, amikor az ügyvéd belépett hozzá. Délután nem
szokták felkeresni felek a hivatalában, s e rendkívüli látogatás
megzavarta. Kelletlen arccal állt föl, Duhony azonban ezt nem
óhajtotta észrevenni.
– Járásfőnök úr, sikeres munkát végeztünk, a magyarok
mégiscsak lázadni akartak, ez kiderült.
A járásfőnök felvonta a vállát:
– Csak aztán ne csalódjunk. Az eset egyáltalán nem tiszta.
– Tiszta, mint a januári hó. Sok a bajunk ezekkel a
kisebbségekkel, félek, ha nem vigyázunk, mozgósítás lesz a vége, s a
szövetségesek nem segítenek.
– Gondolja? – nézett rá sápadtan a járásfőnök.
– Minden megtörténhetik, éppen azért fokozottan kell
vigyáznunk. Én a járásfőnök úr helyében minden magyar
mozgalomra vigyáznék, és nemcsak a férfiakra, hanem a nőkre is
ügyelnék erősen.
– Igen? – habozott Sztruhár.
– Nos, igen. Vagy azt hiszi, hogy csak a magyar férfiak tüzelnek,
mozgolódnak, az asszonyok nem? Szíveskedjék egyszer utánanézni
pontosabban.
– Jó – felelte Sztruhár, s idegesen dörzsölte meg a homlokát.
Duhony, ha belépett, a járásfőnök feje megfájdult.
 – De most nem ezért jöttem – húzta közelébb a székét az
íróasztalhoz Duhony –, családi kérdés hozott ide, a járásfőnök
úrhoz, s ha megengedi, elmondom.
Sztruhár szívén keresztül fájdalom villant át. Tudta, sejtette,
régen készült már hasonló beszélgetésre Duhonnyal vagy mással,
mindegy: a vége az, hogy Évát egy idegen férfi egyszer elragadja,
elrabolja a családi házból, árva lesz a ház, maradnak ketten egymás
mellett, Judit meg ő, s ki tudja, megbecsüli-e Évát majd az az
idegen, az ő Éváját, akit úgy szeret, akihez úgy ragaszkodik, s akiről
néha, a csendes vallomások órájában azt szokta mondani, hogy
életének értelme. Még szerette volna húzni, halasztani ezt a percet, s
reménykedve kérte Duhonyt:
– De talán ne itt. Majd máskor, másutt…
Duhony észrevette a habozást, mint jó ügyvéd, tudta, hogy most
kell támadnia, amikor az ellenfél félig-meddig készületlen.
Gyakorlott volt már a leánykérésben.
– De igen, itt – felelte gyorsan –, az idő kíméletlenül rohan, s ki
tudja, hol beszélgethetnénk négyszemközt megint. Rövid leszek,
járásfőnök úr. Talán azt észrevette már, hogy nagyon szívesen
foglalkozom Évával, megvallom, tetszik nekem az egyénisége, az
egész lénye, maga a lány…
– Ennek örülök – találta föl magát Sztruhár, s mosolygott.
– Köszönöm. Én tehát azt szeretném kérdezni, remélhetem-e,
hogy Éva egyszer hozzám köti az életét. Örökre… Vagyoni
állapotomat nem kell ismertetnem, adósságom nincsen, kényelmes,
szép életet tudnék biztosítani Évának.
A járásfőnök pár pillanatig nem felelt. Némán meredt az asztalra,
félt, hogy elérzékenyedik, s kissé csodálkozott is: Éva kezét megkérni
ilyen könnyű, ilyen egyszerű? Milyen hivatalos, száraz hangon
beszélt az ügyvéd, mintha tárgyalna most is, ajánlatot kért, s pontos
feleletet vár. Hol a melegség a leánykérő hangjából, hol a titkos tűz,
a kellemes izgatottság, bátortalan, elfogódott akadozás… Mintha
nem Éva kezét kérte volna meg, hanem adásvételi szerződés pontjait
sorolná föl. „Költő vagyok, s még most is javíthatatlan idealista… –
hajtotta le a fejét. – Tulajdonképpen mire várok most: hogy Duhony
a lábaim elé boruljon, s mint egy elkésett trubadúr zengje Éva
szépségét, jóságát s erényeit?”
 – Hm… – felelt aztán. – Beszélt már Évával?
– Erről még nem – az ügyvéd szavai szárazon, határozottan
koppantak –, de azt hiszem, könnyen tisztába jövünk egymással.
Éva okos lány.
– Szereti?
– Igen. S remélem, Éva is meg fog szeretni engem.
– Remélem. Legyen szerencsénk ma este vacsorára…
Duhony felállott, kezet szorított leendő apósával, s elment.
Egyszerűen s jól sikerült a leánykérés. Mit fog szólni Éva?
Éva nem szólt egyelőre semmit. Sztruhár gyorsan összerakta
holmijait, s mivel a várt katonai telefonhívás nem jelentkezett,
váratlanul hazatoppant.
– Baj van – mondta mosolyogva, mikor már összegyűjtötte a
családot a nappali szobában. – Duhony most járt nálam, s megkérte
Éva kezét. Így, megkérte a kezedet.
Éva tágra nyitotta a szemét, aztán elnevette magát.
– Velem csak nagyon óvatosan beszélt erről, úgy látszik, jobban
félt tőlem, mint tőled.
Sztruhárné a könnyeivel küszködött, aztán mégis úgy határozott,
hogy az ilyen leánykérés nagyon vigasztaló, kellemes dolog, nem
pedig szomorúság.
– Úgy látszik, a közmondás megváltozott: nem az anyával
beszélnek ma már a fiatalemberek, hanem az apával.
– Igen – felelte Sztruhár –, s ez roppant kellemetlen, ti mégis
jobban értitek az ilyesmit. Nos, mit felelsz, Éva?
– Majd meghallom, mit mond ő nekem először.
Duhony pontosan érkezett a vacsorára, bérkocsin, mert óriási
virágcsokrot vásárolt, s nem akarta az utcán végigcipelni, kezében. A
vacsora hangulata kissé zavart volt s félszeg. A jelentőségteljes szót
Duhony még nem mondta ki, Éva sem felelt, de a jelek már ott
röpködtek a levegőben, a lámpa körül, Duhony szándékának
lobogója lengett; Éva a kérdésre volt kíváncsi, Duhony a feleletre.
Duhony, hogy a figyelmet elterelje, a napi eseményekről beszélt.
– Néhány államellenes urat Pozsonyba vitettünk – tette le a
villáját az előétel után. – Berinkei a fővezérük.
– Biztos ez? – kérdezte Judit. – Hátha kiderül, hogy önök
tévedtek.
 – Mi nem tévedhetünk, ugye, járásfőnök úr, ez olyan szilárd,
mint a beton.
– S most mi lesz velük, szegényekkel? – ezt Éva kérdezte.
– Tíz év, tizenöt, húsz, ki mennyit érdemel.
Éva elsápadt. Berinkei mosolygós arcát látta maga előtt, hallotta
hangját, mintha jó barátnak, bizalmas pajtásnak hangja szállt volna
felé a zűrzavaros márciusi napok távolából. Berinkeivel rögtön
közvetlen hangon, meghitten tudott beszélgetni, pedig milyen
kevésszer találkoztak. Hirtelen a börtöncellára gondolt, a
kétségbeesett rabokra, a síró anyákra, a megdöbbent városra –
szörnyű elgondolni is, hogy Berinkei nem sétálhat nyugodtan az
utcán, börtönőr, kulcs, zár s négy fal őrzi, s ki tudja, mikor kerül arra
a sor, hogy ítéletet mondjanak ügyében.
– Szegény – csúszott ki a száján.
Duhony szigorúan pillantott rá.
– Igen, emberileg sajnálatra méltó, mégis megérdemelte a sorsát.
Nyelt egyet, megtörölte a száját, s hogy végleg betegye az ajtót
képzeletbeli vetélytársa előtt, kimondotta:
– Jellemtelen ember!
Csend lett. A járásfőnök egy szelet hússal volt elfoglalva, s villája
illetlenül megcsikordult, Judit hirtelen a szegedi tornyokra gondolt s
egy régi március tizenötödikére, amikor nemzetiszínű szalaggal a
hajában állt ki a szavalópódiumra, Éva szúróan nézett szembe
Duhonnyal.
– Miért, mert magyar?
Duhonynak már ajkán remegett a szó, de hirtelen a
háziasszonyra pillantott, s úgy látta, hogy a járásfőnöknének sírásra
görbül a szája. A szépen indult vacsora hangulata gyászos
szomorúságba omlik, ha nem vigyáz.
– Nem azért, hanem azért, mert összeesküvő volt.
– Egy kis rosszindulattal ezt mindenkire rá lehet fogni – szólalt
meg most hirtelen Judit. – Nemcsak mindenkire, hanem
mindnyájunkra!
– No, de – méltatlankodott Sztruhár –, ezt talán mégsem…
– De igen – heveskedett a felesége –, mindenkinek vannak
gondolatai, vannak cselekedetei, amelyek nem találkoznak a többség
tetszésével, s akkor az már rossz, gyalázatos elítélendő?
 – Neked is vannak? – Sztruhár érezte, hogy Duhony előtt meg
kell védenie hivatalos tekintélyét s a család állami becsületét.
Sztruhárné arcán egy pillanatra a habozás felhőjének árnyéka
vonult végig.
– Nem, nekem nem… – felelte habozva, s e szóra ketten
döbbentek meg, Sztruhár és a kérő. Sztruhár belsejében égő gyanú
lobbant lángra, kellemetlen sejtés, hogy valamit felesége eltitkol
előtte, családja legbelsőbb életében is rejtelem lappang. Hiszen igaz,
Judit nem változott meg… Duhony is meglepődött. Éles szemmel s
finom füllel figyelt, valami kicsendült a járásfőnökné hangjából, s ez
felkeltette gyanúját.
A témát nem folytatta többé senki. A kellemetlen hangulat
emléke lassan oszladozott, tűnt el a cigarettafüstben, a bor fanyar
illatában, s csak a negyedik pohár bor után tette fel hirtelen a
kérdést Sztruhár, mint mikor valaki mentődeszkát dob be a vízbe a
fuldoklónak, mert más eszköze már nincsen:
– Hogyan is vagyunk azzal a leánykéréssel, ügyvéd úr?
Duhony meglepődött, s mosolyogni kezdett. Úgy látszik, Éva
megkérésének formái minden tekintetben rendkívüliek. A
vacsoránál kell nyilatkoznia s felszólításra, anélkül, hogy a lánnyal
beszélt volna még.
– Leánykérőben járok – mondta, s bocsánatkérően pillantott
Évára –, ha elfogad Éva férjének s a kedves szülők vőnek.
Judit felelt:
– Ez végtelenül megtisztelő ránk nézve. Évával kell beszélnie,
doktor úr, illetve kedves Ernő…
Éva nem felelt. Lehajtotta a fejét, érezte, hogy arca túlságosan
kipirult, a szíve hallhatóan dobog: most kell hirtelen számot vetnie
magával, szereti-e Duhonyt, itthagyja-e a szülői házat, az apját, az
anyját, vagy pedig maradjon még, s várjon új kérőre. Duhony-e az
„igazi”, akit annyiszor megálmodott magának?!
– Nagyon hirtelen jött ez, Ernő – mondta halkan –, engedje meg,
hogy gondolkozzam rajta.
– Menjetek át a másik szobába, s beszéljétek meg – állt fel az
asztaltól Judit. – Ez a ti kettőtök dolga.
 Éva engedelmesen állott fel, Duhony meghajtotta magát. A
fogadószobában tárulkozva, lebegve illatozott Duhony virágja,
váratlanul megcsapta az illat a belépőket.
– Éva! – lépett Duhony a leányhoz, s átölelte hevesen, forró fejjel
s nagy indulattal, e pillanatban úgy hitte, nagyon szereti a lányt, s
boldogtalan lenne, ha Éva kikosarazná.
Éva mosolygott.
– Még nem is mondta, amit ilyenkor mondani szoktak!
– Azt, hogy szeretem? Kell ezt még mondanom, Éva? Mondja
maga!
– Korai lenne. Meg kell ismernem magát. Legyen jó, emberséges,
és szeressen engem.
– Hát hiszen szeretem.
Magához ölelte, s megcsókolta az Éva arcát. Jobbról, balról,
kétszer is, aztán a haját s a nyakát gyorsan, futva, lihegve, mintha
attól félne, hogy a szerencse rögtön elillan, szivárvánnyá változik.
Azt nem engedte a leány, hogy Duhony a száját csókolja meg.
– A száját – kérlelte Duhony –, csak egyet, egyetlenegyet.
Éva kihúzta magát Duhony karjából, megigazította a haját,
megtapogatta arcát. Nevetett.
– Nem lehet mindent egyszerre, megcsömörlik.
– Ettől? Soha! Éva, csak egyet, egyetlenegyet, maga is…
Éva odanyújtotta az ajkát, már elmúlt a félelme, a láza elillant,
hidegen, mintha kötelességet teljesítene, ajánlott fel egy hideg,
meggyőződés nélküli csókot Duhony arcán. Már félt az ügyvédtől, a
lihegő hevességtől, visszahúzódott, arcának rózsáit lehervasztotta a
perzselés, szívének ajtaja megint visszacsapódott.
– Tessék – mondta.
És nem érzett forró, ismeretlen lázat, a csók hideg, hivatalos volt,
nem élt, nem virágzott, nem volt illata, öröme.
Duhony hízelkedve szólt:
– Tekinthetem ezt eljegyzési csóknak?
Éva nem felelt. Még… még… várni, hátha kimenekül ebből a
furcsa, ismeretlen helyzetből, amelybe Duhony szinte belekergette.
Még gondolkodni, tűnődni, várni valami ismeretlenre, szebbre,
magasztosabbra, mert ha ilyen a szerelem, s ez az egész eljegyzései
előjáték, akkor csalódott.
 Duhony a hallgatást beleegyezésnek vette mégis.
– Amíg ki nem hirdetjük az eljegyzést, engedje meg, hogy ezt
zálogul átadjam magának.
Vékony karkötőt húzott ki a zsebéből. Vattás dobozban ült a
karkötő, a doboz új volt, a karkötő régi. Nem nagyon régi, egy-két
esztendős. Mindig ezzel jegyezte el Éva elődeit is az ügyvéd,
szakításkor aztán visszakapta. A karkötő gyakorlott mozdulattal
simult a leány csuklója köré, nem érezte idegennek a kéz lágy
tapintását, a bőr tiszta illatát. Duhony szent fogadalmat tett, hogy
ezúttal a karkötő véglegesen Éva csuklóján marad: három a próba,
és harmadszorra sikerül állhatatosnak maradnia, s megtartja
minden szerelmes fogadalmát.
Úgy mentek át később a másik szobába, mint a boldog, ígérettel
teli jegyespár. Éva egy kicsit sírt, anyja is könnyezett, Sztruhár a
vőjelölt kezét rázogatta.
Később behozta a pezsgősüveget, s személyesen bontotta ki, mert
a cseléd nem ért hozzá.
X.

Láz, vihar, földrengés rázta, fullasztotta Európát, mindenki úgy

érezte, hogy haldoklik, s nem bírja tovább. Az apró veszedelem-
csírák váratlanul a magasba szöktek, s veszély-óriásokká
terebélyesedtek. Európa nagyjai lázasan keresték egymást, sietve és
sürgősen találkozgattak, a kisvárosban már táborokra oszlott a nép s
gyanakodva foglalta el hadállásait. Magyarok s csehszlovákok: így
különült el az egyik réteg, jobboldaliak s baloldaliak: így keresztezte
ezt a másik, ez újabb hatványozódást jelentett, végül
összekeverődtek eszmék, hitek, vallások, társadalmi javító
szándékok, különváltak a hivatalosak s a hívatlanok, a csehek s a
szlovákok, a csoportok hol összeolvadtak, hol élesen, repedve
szakadtak el egymástól. Aki ma magyarnak vallotta magát, az holnap
azért kapott ki a sötét utcasarkon az Alkotás című szervezet ifjú
tagjaitól, mert a magyar nemzeti meggyőződés a bujkálók szerint
egyenlő a fasizmussal, márpedig a fasizmus ellensége a szovjetnek s
így az Alkotásnak, a Szikrának vagy más szervezetnek is.
Kétség, gyanakvás, bizalmatlanság és szorongás mindenütt, és
itt, e városban különösen. Akik húsz évvel ezelőtt jómódban s
kényelmesen berendezkedtek, azok most azt vették észre, hogy a
talaj veszedelmesen inog lábuk alatt, s első volt a
helyőrségparancsnok, aki a lázas májusi napokban óvatosan kivette
pénzét a bankból, s átküldte Prágába. Ezt a példát még három tiszt
követte, aztán Szlopko, a maradékbirtokos adta el nagy darab
földjét, pénzét Brünnbe küldte, Weiner, a megbízottja kötvényeket s
angol fontot akart kicsempészni az országból, de Bergnél
feltartóztatták, s elkobozták minden értékét. Weinert leültették
néhány hétre, Szlopkonak semmi baja nem lett, mert magas prágai
urakkal tartott fenn kitűnő barátságot még a vlagyivosztoki időkből.
Egy esős reggel megjelent a Városi Bank előtt húsz egyszerű
polgárember, s szép óvatosan kezdte kiszedegetni megtakarított
pénzét. Az esetnek híre futott, a hír dagadt, s délre elfogyott a bank
készpénze, pótlásért kellett táviratozni Pozsonyba. Már zsírt és rizst
vásároltak idegesen a háziasszonyok, vég vásznakat, ruhaszövetet,
konzervet s gablonzi üvegneműt, szépet, csillogósra csiszoltat. Két
ügyvéd családja összebeszélt, s miután a szükséges holmikat
becsomagolta, meg sem állt Lausanne-ig. Mások viszont ijedten
mondtak le nyári utazásaikról.
A hivatalokba megérkeztek a titkos parancsok, hogyan
mozgósítsanak, de megjöttek az utasítások is: jól bánni a
kisebbségekkel, legalábbis látszatra. Hirdetni, mindent bizonyítani a
külföld felé, hadd lássa a világ, hogy a kisebbségek rendkívül meg
vannak elégedve, s a szudétanémetek mozgolódása nem más, mint
hadüzenet Prágának, az európai demokráciának, lázítás,
szemfényvesztés, amelyet gyorsan s ügyesen el lehet nyomni az
aktivisták segítségével. Prága rendkívül ügyesen tudott valamit egyik
kézzel adni, a másikkal észrevétlenül mindent visszahúzni, de úgy,
hogy minden ilyen csereberének törvényes látszata legyen, s a
paragrafusoknak elég tétessék.
Sztruhár éppen az országos hivatallal beszélt telefonon: munka-
nélküliek ügyében kellett szólania, amikor táviratot kézbesített neki
a ferde vállú kihordó. Fél kézzel a telefonkagylót szorította, fél kézzel
a sürgönyt bontotta ketté:
„Igazolásodra szükségem van, tévedésből fogva tartanak, Bandi”.
Sztruhár kezében megreszketett a papír, gyorsan végzett
Pozsonnyal, s aztán még többször futotta át a sürgönyt. Az első
pillanatban éktelen düh fogta el, szeretett volna odarohanni a
határállomásra, hogy Hegedűs Bandit, sógorát megrázza,
összeszidja, miért jött – tanács ellenére – Szlovákiába ezekben a
súlyos napokban, a másik pillanatban Juditra gondolt, a feleségére:
mennyire meg fog rémülni Judit, hogyan fog összetörni, ha
meghallja, hogy öccsét is Berinkei sorsára juttatta a gyanú.
 Mérgesen gyűrte össze a sürgönyt: ha ezek a kellemetlenségek
folytatódnak, vége pályafutásának s a teljes nyugdíjnak – gondolta
dühösen. Aztán telefonon hívta fel a közeli határállomást. Onnan azt
üzenték vissza, hogy Hegedűs Andrásnál olyan könyveket s
újságokat találtak, amelyek mindegyike több mint gyanús. Hegedűs
András tartalékos magyar tiszt, leventeoktató, és ez éppen elegendő
ahhoz, hogy tüzetesebben is megvizsgálják érkezésének célját.
Rendkívül sajnálják, hogy Hegedűst a járásfőnökhöz rokoni szálak
fűzik, de kivételt nem tehetnek ezekben a komoly időkben, a parancs
úgy szól, hogy Hegedűs Andrást Pozsonyba kell szállítani, ahol
kihallgatják majd. S akkor is, ha szabadon bocsátják, jobban tenné,
ha mihamar elhagyná a köztársaság területét.
Sztruhár nem felelt. Sóhajtott, az ügy tehát reménytelen, ismerte
jól a határ menti őrszolgálat parancsait. Most haza kell sietnie, hogy
értesítse Juditot erről az újabb bajról. Érezte, hogy sápadt, reszket
benne minden ideg, fázott, borzongott – legjobb lenne most pihenni
valahol Honoluluban.
Judittal a lakás ajtajában találkozott, együtt értek haza éppen.
– Mi történt? – lepődött meg Judit. – Ilyen szokatlan időben
jössz haza!
Ránézett ura sápadt arcára, s megsimogatta Sztruhár homlokát.
– Nem, nem velem történt valami – felelte Sztruhár, s egy
pillanatig gondolkozott, milyen formában közölje a hírt. – Bandi
érkezett a határra, s – alighanem tévedésből – ott is tartották.
Judit megfogózott a kilincsben.
– Jézusom! Letartóztatták őt is? Mit csinált az a szerencsétlen?
– Nem tudom. Azt hiszem, tévedés, rosszakarat, névtelen
feljelentés; mostanában minden megtörténhetik. Kár volt elindulnia
egyáltalán!
– Engem akart látni. A múltkor, amikor néhányszor elfogott a
szédülés, írtam neki, s megijedt.
Sztruhár aggódva ölelte át a feleségét:
– Szegény – mondta csendesen –, az izgalom mindenkire
rátelepszik. Csak neked ne legyen semmi bajod…
Aztán sokáig nem szóltak semmit. Judit segítséget kérően nézett
az urára.
 – Majd beszélek Duhonnyal – mondta Sztruhár. – Nem akarok
személyesen beleavatkozni a dologba, még én is gyanúba
keverednék. Ernő az ügyvéd, ő inkább segíthet, hiszen félig-meddig
már a családhoz tartozik.
Nem is ment vissza a hivatalba Sztruhár, a kert útjain sétált le s
föl, amíg Éva meg nem érkezett. Senki nem emlékezett később
vissza, tulajdonképpen ebédelt-e a család, avagy a tálat érintetlenül
vitte vissza a konyhába a cseléd.
Duhony délután nem is mutatott meglepett arcot, amikor
Sztruhár elújságolta neki a család baját.
– Tudok róla – mondta, s félrehúzta a száját. – Kellemetlen, de
talán segíthetek. A járásfőnök úr semmiképpen ne avatkozzék bele,
mert még félreérthetik.
Belül, mélyen azonban nem vélekedett ily udvariasan s
megbocsátóan. Szerette volna kérdőre vonni Sztruhárt, miért tart
rokonságot „megszédült magyarokkal”, miért engedi, hogy
kényelmetlen s zavart helyzetbe hozzák őt is, Duhonyt, aki
nemsokára az új családtag lesz, mégis miért nem tiszta ez a családfa
szlávok szempontjából, s miért kell az ilyen magafeledkezett
magyaron még segíteni is. Ezen a vállalkozáson keresnie sem illik,
hiszen nem kérhet pénzt ügyvédi költségekre leendő apósától s
felesége nagybátyjától. Nagybátyja! Égető keserűség rágta, ezzel a
nagybátyjával most már neki is rokonságot kell tartani, a családi
közösséghez hozzátartozik ezentúl… Hát ebben a Duna-völgyben
csak ilyen kevert házasságokat lehet kötni? „Már filozofálok s
statisztikán lovagolok! – gondolta keserűen. – Számot kell vetni
egyszer magammal, Évát szeretem-e jobban vagy a karrieremet. S ez
a karrier az egyén sikeres pályafutása-e vagy a szláv öntudaté?”
Aznap nem is látogatta meg Sztruhárékat, holott Judit késő estig
türelmetlenül várta leendő vejét, s mindig abban reménykedett,
hogy Duhony – kezében boldogan lobogtatva a szabadító hír
táviratát – váratlanul betoppan.
Judit három napig bírta csak otthon ezt a különös, szorongató
állapotot. Harmadnap ebédnél bejelentette, hogy Pozsonyba utazik,
s meglátogatja az öccsét.
 – Okvetlenül meg akarod tenni? – kérdezte az ura kissé
bátortalanul, mert tudta, hogy Juditnak ezt az útját úgysem
akadályozhatja meg.
Okvetlenül! Éva is utazik vele.

Fél délelőttjük eltelt azzal Pozsonyban, hogy a beszélgetési

engedélyt megszerezhessék. Öt percet kapott mindössze Hegedűs
András, hogy nővérével találkozhasson. Mikor meglátták egymást,
Judit hangosan elsírta magát, rázta a zokogás. Ez a zokogás napok
óta reszelt már a torkában, fojtogatta, most hirtelen kitört, mint a
gátját szakított áradás.
Hegedűs András szólalt meg végül:
– Ha sírsz, kedvesem, nem tudunk beszélgetni. Pedig
megmondhatom, és mondd el te is mindenkinek, hogy ártatlan
vagyok. Ebben a bűnben ártatlan.
Halántéka körül őszült már Hegedűs András. Gazdatiszt volt egy
alföldi uradalomban, s most, hogy néhány napig szünetelt a
gazdasági munka, határozta el gyorsan, hogy meglátogatja a nénjét.
– Ráfizettem – mosolygott kényszeredetten. – Bocsássatok meg.
Tudom, hogy ez milyen kellemetlen az uradnak is. Kiderül az
ártatlanságom.
Oly gyorsan telt el az öt perc, hogy mindazt, amit Judit
elmondani szeretett volna, a zsebkendőjébe sírta.
Az őr megérintette András vállát, András engedelmesen fordult
meg s lépkedett az őr előtt. Most nyílt az ajtó, András eltűnt
mögötte, de Éva ijedten állt meg. Az ajtón egy másik őr kíséretében
Berinkei lépett be, ügyvédje várta, az hívatta ki. Éva elsápadt,
zsebkendőjét a tenyerébe gyűrte, s tágra nyílt szemmel bámult a
megsoványodott, szakállas, komor Berinkeire. Mély karikák ültek a
tanár szeme alatt, a haját rövidre nyíratta, nyakkendője is hiányzott.
Évát azokra a fényképekre emlékeztette, amelyeket a spanyol
harctéren fotografáltak utazó riporterek.
Berinkei meglepődött. Megtorpant, s csodálkozóan szólt:
– Éva! Hozzám?
 Éva nem felelt. Mozdulatlanul meredt a sápadt tanárra, mint aki
most ocsúdott hosszú, néma álomból, s még nem tért magához.
– Berinkei Tamás! – mondta ő is, de az őr köhögött, közbeszólt, s
kitessékelte a lányt az ajtón. Berinkei még néhány pillanatig az
ajtóra nézett várakozóan, hátha visszalép a lány, s mond valamit,
biztatót, kedveset, de Éva nem fordult vissza, ijedten ment az anyja
után. Komoran visszhangozta lépéseit a folyosó.
– Szeretnék Berinkeivel is beszélni – mondta kinn, a bátorító
napsugárban.
– Ezt mégsem lehet – felelte az anyja. – Mit akarsz tőle?
Éva vállat vont.
– Nem tudom. Szeretném megvigasztalni s megmondani neki,
hogy nem hiszek a bűnösségében. Berinkei nem lehet olyan,
amilyennek Ernő mondja.
– S akkor is, mi közöd hozzá? Ezzel is tetézni akarod apád baját?
Sokáig ballagtak így, egymás mellett. Később Éva ismét
megszólalt:
– Én azt hiszem, kedves vőlegényjelöltem keze benne van ebben
a dologban.
– András letartóztatásában?
– Nem. A Berinkeiében.
Sztruhárné türelmetlenül dobbantott, s megállt:
– Ki beszél itt Berinkeiről? Hiszen András bácsiról kell most
tanácskoznunk!
Éva szorongó lelkiismeret-furdalást érzett: anyjának igaza van!
Berinkeiért aggódik, mikor a nagybátyját fogták el. Milyen szörnyű
lehet most így, négy fal között ártatlanul, dohos, áporodott
levegőben, reménykedve s reményt veszítve várni a szabadulást.
Három ügyvédnél is jártak a meleg délelőttön, amíg az egyik
elfogadhatta a védelmet. Az, akit Éva Berinkeivel látott beszélni
délelőtt.
– Baj, baj – dünnyögött az ügyvéd –, egyre több a hasonló
pörünk. E pillanatban negyvenheten ülnek, s mondhatom, békésebb
körülmények között bízvást megúszhatnák egy-két héttel. Bűnük
alig van. Az állam azonban most túlságosan szigorú, s megtorol
mindent, még a látszólagos vétkeket is. Mindent megpróbálok.
Éva félve szólalt meg:
 – S nekem egyszer nem lehetne Berinkeivel beszélnem? Régi
ismerősöm.
Az ügyvéd a vállát húzogatta:
– Nehezen. Rokonok?
– Nem. Jó ismerősöm, mondom.
– Esetleg. Nem biztathatom.
Judit brómot vásárolt, s csak úgy tudott hazautazni, hogy rövid
időközben három szemet is bevett a csillapító orvosságból. Bódultan
s közömbös arccal révedt maga elé egész úton.
Otthon Duhony várta őket az állomáson. Duhony Ernő számot
vetett magával, s úgy találta, Sztruhárék elvégre nem tehetnek róla,
hogy ilyen kellemetlen rokonuk van, s a puszta gyanú csak gyanú
marad, abból még lehet ragyogó s mindent helyreigazító felmentés
is.
– Nos, hogy jártak? – kérdezte vidám arccal, mintha Sztruhárné
meg Éva csupán kelengye-ügyben szaladgáltak volna a Mihálykapu
utcában.
– Az öcsém, fogva van, mást nem mondhatok – legyintett Judit,
de Éva hozzátette még:
– Berinkeit is láttam egy pillanatra, szegényt…
– Szegényt? – pattant föl Duhony, s hirtelen elfelejtette, hogy
ebben a kérdésben közömbös óhajtott maradni. – Szegényt? Miért
sajnálja? Talán megkérte magát, hogy járjon közbe az érdekében?
– Csak a szeme pillantása kért. S hogyan tud kérni egy olyan
ember, aki nem szólhat!
A viszontlátás rózsás színben kitervezett örömei így fakultak el
hirtelen, s fonnyadt el a Duhony kedvének virágja. Szótlanul
ballagott Éva mellett, s azon tűnődött, hogy féltékenység kínozza-e
most, avagy egyszerűen közönséges düh ragadta el amiatt, hogy
Berinkeit a lány nem felejti el. Annak a tanárnak is most kellett Éva
elé kerülnie!
Még holnap felmegy Nemechez, s megbeszélik pontosan Berinkei
ügyét. Hátha tudnának találni még valami alaposan kompromittálót
a tanár ellen, aztán végképp betehetnék az ajtót Berinkei mögött.
A járásfőnöknek gyűlése volt, s így nem mehetett ki az állomásra
felesége és lánya elé. Hazaigyekezett inkább – nem is volt kedve
kisétálni az állomásra, mert egy levél rendkívül elrontotta a kedvét.
Ezt a levelet forgatta otthon a lámpa világosságában is, s csak akkor
dobta az asztalra, mikor az előszobaajtó megnyikordult.
Judit, amint az urát megpillantotta, ismét sírni kezdett. Sztruhár
átölelte az asszonyt, egy ideig hallgattak. Duhony tapintatosan
húzódott félre, az ajtó mellé.
Judit szaggatott hangon, szipákolva s gyorsan beszélt, mintha
mindent egyszerre akart volna kiborítani az emlékeknek s a
bosszúságnak kosarából az ura lába elé. Mikor bevégezte, kérdően
nézett az urára.
– Baj – hümgetett Sztruhár –, nagy baj. Mindenféle baj van.
Talán tudunk segíteni Bandi dolgán, majd írok Prágába, vannak ott
barátaim, s majd mások is segítenek, ugye, Ernő?
Duhony bólintott.
Sztruhár idegesen pillantott az asztal felé, ahol a levél feküdt.
– Még valamit szeretnék kérdezni – folytatta türelmetlenül, s
ide-oda járkált. – Itt valami levelet kaptál, nyitva, bocsáss meg, azért
néztem meg, s ívet is köröztek ma délután. Valami asszonyi akcióról
van szó, s ebbe téged is beválasztottak állítólag. A magyar ellenzéki
pártok!
Judit leült. Leejtette a zsebkendőjét, s azt hitte, most rögtön eláll
a szívverése. Minden egybefutott ezen a héten. Mosolyogni próbált:
– Semmi – mondta. – Gyereknyaraltató, szegényeket segítő
mozgalomról van szó, felkértek, hogy vegyek részt benne, s arra is,
hogy majd, alkalomadtán járjak közben nálad. De még erre nem
került sor.
– Közbenjárni nálam? Miért?
– Mindig adódik valami. A hercegi kastélyt szerettük… szerették
volna olcsó áron megszerezni, segélyt akarnak kapni, ingyenes
orvosi vizsgálatot…
– Igen, mindezt tudom. De ez a magyar pártok saját ügye, ez
propaganda is számukra, s ezzel a mi lehetőségeinket rontják. Ebbe
is belekeveredtél?
Judit hirtelen biztonságot érzett maga körül s szilárd talajt a
talpa alatt:
– Nem keveredem. Hívtak, kértek, mentem. Szociális ügy volt, s
ti ugyancsak hangoztatjátok szociális gondolkodástokat.
 – De a miénket – Sztruhár már kiabált –, nem pedig a magyarok
külön pártberendezkedését! Mi lesz az államból, s mi lesz belőlünk,
ha már a járásfőnök felesége is az ellenzéki pártok szekerét tolja?!
Judit bírta válasszal:
– Hiszen mindig azt mondjátok, hogy beférkőzni a magyarok
sorai közé, mutatni, hogy megértjük őket, hogy a kisebbség barátai
vagyunk, részt venni munkájukban, pártolni a mozgalmaikat…
– Igen, hogy erőtlenítsük őket, s hogy a vezetés mégis a mi
kezünkben maradjon! Értsd meg, védnöknek felkérhetnek téged,
engem is – mert ez kifelé számunkra propaganda. De védnöknek
nem kérnek, ellenben Sztruhárné született Hegedűs Juditot
munkatársnak, segítőnek várják, közbenjárónak s tanácsadónak
kérik!
– S ez nem ugyanaz? Hol vétettem én?
Duhony előlépett. Eddig szótlanul hallgatta a vitát, egyre
kíváncsiabban, aztán kezébe vette a körlevelet, s gúnyosan
nézegette. Végül ő is megszólalt:
– Ezt nagyságos asszony nem érti. Itt mégis bizonyos finom
különbségek rejlenek, amelyekkel a nők nincsenek tisztában. A nők,
nagyságos asszony, tudom s elismerem, ösztönös lények. Viszont
vannak dolgok…
– Értem – vágott vissza nyersen Judit. – Vannak dolgok, amiket
viszont ésszel kell végezni.
– Nem így akartam magam kifejezni! – Duhony azt hitte, hogy a
franciás, finom mosoly ismét az ajka körül lebeg. – Ösztön és
tudatos cselekedet. Mind a kettő szerves alkotórésze lelki
életünknek, mind a kettőre szükség van, s ha kettő ügyesen párosul
egymással…
– Bölcseletleckét akar adni, doktor úr? Higgye el, nincsen
kedvem most hozzá.
Duhony sértődötten húzódott félre, aztán Évára pillantott, vajon
most milyennek mutatkozik a lány. Éva anyja s az apja közé lépett,
átölelte nyakukat.
– Idegesek vagytok, de mindkettőtöket meg lehet érteni.
Hagyjatok egymásnak nyugtot.
Sztruhár azonban úgy érezte, hogy még nem fejezte be:
 – De én nem értem anyádat! Mintha szándékosan ellenem
dolgozna.
– Én?
– Te! Ne haragudj, hogy ezt mondom, s éppen ilyen alkalommal,
s meghallhatja Ernő is, félig-meddig a családhoz tartozik. Nagyon
kellemetlen lesz, ha kitudódik, hogy a járásfőnök felesége magyar
mozgalmakban vesz részt.
– Szociális, jótékony mozgalomban – javította ki Judit.
– De értsd meg, könyörgöm, értsd meg, ez a magyaroknak
propaganda, s te ebbe kerültél bele, ha jóhiszeműen is.
– Ne kiabálj. Akár propaganda, akár nem, szegényeket segítünk
vele s beteg gyermekeket.
Sztruhár leült a díványra, tenyerébe fogta a homlokát.
– Reménytelen vagy. Hagyjuk most abba. Majd holnap, ha
nyugodtabb leszel, gondolkozzunk a dolgon, s próbáljuk
megbeszélni.
– Én is megyek – ajánlotta magát tapintatosan Duhony. –
Megyek, dolgom van még.
– Nem szereti a családi jeleneteket, ugye? – próbált mosolyogni
Judit.
– Pedig ehhez hozzá kell szokni! – folytatta Sztruhár, s
figyelmeztetően nézett a lányára.
Éva vállat vont:
– Kettőn áll a vásár. Nem mindig a szegény nők kezdik. Néha a
szegény és sajnálatraméltó férfiak is.
Duhony reménykedő pillantást vetett Évára, hátha marad még
Éva szívében az ő számára egy csöppnyi kis irgalom ma este. Éva
észrevette a pillantást, de nem akarta tudomásul venni. Amikor
Duhonyt kikísérte, az előszobában az ügyvédet hirtelen megszállotta
a szerelem igézete – az az igézet, amely ilyen előszobai búcsúzás
alkalmával rendszerint erőt vesz a kezdő vőlegényeken, s lopva,
suttogva váltott csókokban, rövid, de tétovázó ölelésekben végződik.
Magához akarta szorítani Évát mohón s minden bevezetés
nélkül. Éva eltolta magától csodálkozva, de határozott mozdulattal.
– Nem.
– Nem?
– Nem!
 Csak a kapuban jutott eszébe Duhonynak, hogy köszönni is
elfelejtett.
Sztruhár Évában s Éva egész családjában szintén csalódott
volna? Harmadszor is vissza kell kérnie a tapasztalt karkötőt?
Úgy látszik, Sztruhárék sem azok, akiknek vélte őket. Ma este
megmutatkozott az anya s a lány is igazi mivoltában. Magyar
mivoltában.

Öt perccel múlt nyolc. Nemec, az igazgató loholt a gimnázium

felé, szerette, ha tanárai pontosak, s mindig restellte, ha ő késik
néhány perccel. Már melegek derültek reggelenkint, kalap s felöltő
nélkül lehetett az utcán járni. Kalapját a kezében lóbálta, s
háromszor is órájára pillantott. Két lépcsőt ugrott egyszerre.
A lépcsőházban Magyarné kisírt szemmel, a pedellus felesége.
Minden reggel így várta a tanárokat, a vörösre sírt szemek vádlóan s
segítséget kérőn meredtek a tanárokra. Néha egy-egy tanár lopva
megveregette a hátát Magyarnénak, biztatgatta, ne féljen, bízzon,
ura kiszabadul. Aztán elsiettek a biztatók is, nehogy meglássa
valamelyik rosszindulatú kolléga az érzelmes jelenetet, s siessen
felhasználni ellenük. A tanári kar tudta, hogy Magyarné iskolai
szereplése júniusban véget ér: Nemec mindenképpen elküldi a
pedellus feleségét, s csak az év végét várja, hogy a búcsúzás
simábban menjen, s célszerűbben tudja az elválást indokolni.
– Igazgató úr, semmi hír? – kérdezte bizakodóan Magyarné, s
Nemec elé állott. Ő volt az egyetlen, aki Nemec jóindulatában bízott
még ezek után is.
– Semmi – válaszolta Nemec, s jóakaratú arcot vágott. – Semmi.
Magyarné hátrasimította szürke fejkendőjét, s az órára mutatott:
– Már csengettem – jelentette alázatosan.
Görcsösen ragaszkodott a pedellusi kis szobához, ura elhagyott
állásához, s mindennap azt remélte, hogy embere megérkezik, szó
nélkül átveszi a kulcsokat, felhúzza az órát, s kiáll az ajtóba, hogy
rákiáltson a leghangosabb negyedikesekre. Sógorát hívta kisegítőnek
Magyarné, az férfiember, nincsen munkája, festő és mázoló, a
munka nehezebbjét elvégezheti az is. Magyarné minden fájdalmát,
várakozását belesúrolta a lépcsőkbe, belemosta az ablakokba, oly
lázzal s elkeseredéssel, mintha mindenről meg akarna feledkezni,
ami e világon rossz és fájdalmas.
Nemec felsétált a lépcsőn, s minden fordulónál kipillantott a
lépcsőház ablakán. Elkésett nyolcadikos vágtatott az udvaron
keresztül, a füzetek kicsúsztak a hóna alól, s a nagy futásban
egyenként lapultak a földre, mintha dolgozatírás elől akarnának
megszökni a papírlapok is.
Magyarné elindult a postáért. Nagy irattáskát lóbált a kezében, a
táska mélyén, lopva egy-egy szelet húst, hagymát, kenyeret is hozott,
s a napi posta szagáról sokszor meg lehetett állapítani, milyen
ebédet tervez aznap Magyarné.
Fél kilenckor hirtelen belecsörgött a telefon az igazgatói szoba
zümmögő csendjébe. Nemec felkapta a kagylót, a telefon berregett
tovább, most ő csengetett dühösen vissza, erre a berregés elhalkult,
hogy néhány pillanat múlva új erőre kapjon.
– Halló! – kiáltott a kagylóba türelmetlenül.
– Interurbán keresi, igazgató úr, Bratyiszlava.
Nemec utálta a reggeli telefonbeszélgetéseket. Aki Pozsonyból, a
magas országos hivatalból vagy az iskolai osztályról korán reggel
már telefonál, az szorgalmas, rideg bürokrata, attól tartani kell.
– Tessék!
A telefon még berzenkedett egy kicsit, nyugtalankodott, s
mélyéből hangok törtek kapaszkodva s kaparászva a magas
nyilvánosság kávájára.
– Igazgató úr?
– Igen.
A hang egy kicsit szünetelt, valaki krákogott.
– Itt a Kegyelet temetésrendező iroda.
Nemec elsápadt. Egy pillanat alatt végigfutott emlékezetében,
kije van Pozsonyban, aki… Istenem, csak nem Gyuri, Blázsek Gyuri,
a sógor?
– Mi van? – ordított bele a telefonba, s izgalmában átcserélte
kezében a kagylót.
– Kérem, az önök intézetében van egy Magyar… egy Magyar nevű
pedellus. Illetve volt… kérem, az meghalt. Az özvegye még nem
tudja, most küldtek neki is táviratot. Szíveskedjék intézkedni, hol
temessék, itt, avagy vigyék haza?
Nemec homloka gyöngyözni kezdett.
– Hogyan halt meg?
– Nem tudjuk. A fogház-felügyelőség fogja közölni.
– Majd szólok a feleségének.
A pozsonyi iroda eltűnt a messzi telefondrótok között. A készülék
rögtön újra berregett.
– Halló, itt Bezek, Bezek, a rendőrség főnöke.
– Szervusz, tessék.
– Most telefonáltak Pozsonyból, hogy Magyar, a szolgátok
meghalt. Alighanem öngyilkos lett, napok óta igen türelmetlenül
viselkedett a fogházban, idegeskedett, és… hogy miként történt, nem
tudom. Kíméletesen értesítsd az özvegyet. Lehet, hogy félelmében
követte el. De az is lehetséges, hogy így, még jogérvényes elítéltetése
előtt hirtelen elhalálozván, özvegye megkapja utána a nyugdíjat.
Talán ezért a zavartalan nyugdíjért.
– Szegény – szólt a tölcsérbe Nemec, s most igazán sajnálta az
asszonyt, Magyarnét. – Nemes lélek s önfeláldozó ember!
– Ilyenek is vannak – felelt Bezek –, az ember sokszor csak későn
eszmél rá, hogy az egyszerű emberek között mennyi nemes akad.
Szervusz.
– Szervusz.
Gyanakodva s idegenkedve nézett még egy ideig a
telefonkészülékre, hátha harmadszor is megszólal, s újabb rossz hírt
hoz. De az ajtó nyílt meg, figyelmetlenül, nagy zajjal, s Magyarné
esett be rajta.
– Igazgató úr – lihegte –, igazgató úr, távirat jött az uramról.
Nemec bólintott.
– Tudom.
Átvette a sürgönyt. Csak ez állt benne: „Urát szerencsétlenség
érte, jöjjön azonnal hozzá!”
Egy pillanatig egymásra meredtek. Magyarné a megfélemlítettek
finom érzékenységével olvasta le Nemec arcáról, hogy az többet tud
nála. Megkapaszkodott a székbe, s az igazgató szemét,
szájmozdulatát leste. Nemec kelletlenül szólalt meg:
– Nem szerencsétlenség. Több annál.
 Felállott. Most mit kell tennie? Hiszen csak egy szenvedő,
remegő asszony van előtte, aki nem tud semmit az ura bűneiről.
– Fogadja részvétemet.
Kezét nyújtotta, életében először, a pedellus feleségének.
Magyarné bátortalanul, mereven nyújtotta ujjait. Most sokáig csend
volt, kínos, hosszú csend a szobában. Magyarné letette a postát. A
táskából kihullott három sápadt alma, s legurult a szőnyegre.
Nemec az almákra nézett, s kettőt felemelt. A harmadik oda bújt,
a széles szekrény alá, valahol a sarokban húzódott meg óvatosan.
– Jaj – emelte kezét a szájához Magyarné olyan mozdulattal,
mint a gyerek, amikor attól fél, hogy megütik.
– Most szedje össze magát, adok pénzt, azonnal menjen
Pozsonyba, várják.
– Várnak?
Még mindig nem sírt. A táskát emelgette a kezében s benne a két
árva almát. Oly hirtelen, váratlanul tört rá ez a hír, hogy csak lassan,
apránként ismerte fel értelmét, s kezdte rendbe szedni szétfutott
gondolatait.
Nemec odament hozzá, s megsimogatta a kendőjét.
„Pogányok vagyunk” – gondolta, s Berinkei jutott eszében.
Magyarné megfordult, s kilépett az ajtón. Az ajtó nyitva maradt
utána, nyitva az igazgatói előszoba ajtaja is; lassan, mint aki hosszú
betegségének ágyából ma kelt fel először, fáradtan s megtörtén ment
végig a folyosón. Aztán a karfába kapaszkodott, s minden
lépcsőfoknál megállt. A nagykapu hatalmas dördüléssel csapódott
be, s valaki felfelé sietett a lépcsőkön. Duhony volt. Mielőtt a
törvényszékre ment volna, beszélni akart Nemeccel.
Duhony megállt a lépcső alján. Magyarné a legfelső foknál fogta
görcsösen a karfát.
– Az igazgató úr itt van már?
– Igen.
Duhony felsietett a lépcsőn, nem vette észre Magyarné sápadt
arcát. Vígan s szelesen rontott be a nyitva maradt irodaajtón – az
igazgató éppen most akarta becsukni.
– Jó reggelt – kezdte Duhony. – Rögtön meg is mondom, miért
jövök, mert sietnem kell. Még néhány kompromittáló adatra volna
szükségem.
 – Milyen adatra? Ki ellen?
– A Berinkei-ügyben. Biz’ isten, felmentik, ha nem produkál a
hatóság elég bizonyítékot.
Nemec vállat vont.
– Hát felmentik.
Duhony csodálkozva meredt az igazgatóra.
– Csak ilyen könnyen veszi, igazgató úr? – a hangja fenyegető
volt.
– Sőt, éppen mert nehezen veszem. Nem, ne várja, hogy ezek
után beleszólok ebbe az ügybe.
– Mik után?
– Látta a pedellusnénkat?
– Igen. És?
– Semmi. Majd megtudja, az ilyesmi nem sürgős. Most egyelőre
nem foglalkozom ezekkel, majd talán később, alapos megfontolás
után… Hagyjuk, ügyvéd úr, nem fontos…
Odakinn a folyosókon minden ajtó fölött megcsendült a kilenc
órai jelzés. Magyarné csengetett hosszan, szívhez szólóan, mert
éppen kilenc óra lett, mire leért a földszintre, s a faliórára pillantott.
Aztán leült a konyhában, s nézett, nézett a földre, az asztalra, az
udvarra ki, aztán ismét vissza az üveges szekrényre. A szekrényben
egy barnára szívott, bojtos kis pipa támaszkodott a csészének.
Később rányitották az ajtót. A rajztanár volt.
– Mi az, Mari néni, sohase fejezzük be a tízpercet?
XI.

Panta rhei.
A folyók méltóságteljesen, lomhán vagy kacagva, rohanva
mossák a partokat, a fák nőnek és susognak, a rét, ha lekaszálják,
újra zöldül és virágzik, a búzamagot elvetik s Péter-Pál után
learatják, vonatok száguldanak szerte a síneken, hajók füstölögnek;
a magyarok dalosünnepélyt rendeznek, országosat, szépet, a csehek
prémsapkás szokolistákat vonultatnak fel tízezer számra, az iskolák
ajtaja becsukódik, fiúk s lányok futnak szét szerte az országban, két
korosztály tartalékos katonát írásos behívóval csendesen, mintegy
bocsánatkérően vonultatnak be, s az Elba-parti hegyek, a
Szudétavidék, a karvini széntelepek környéke, a Duna-menti kis
páncélerődök mélye megtelik katonával. S apró várakat emelnek
sebbel-lobbal az Ipoly partján, a rimaszombati dombok tetején,
Kassa alatt és Ungvár körül, hatalmas deszkakerítések mögött, hogy
még a közömbös országúti vándor se pillanthasson a palánk mögé,
ahol a betont keverik s a szegesdrótokat feszítik.
Nem nyugszik semmi, nem békél senki.
Doktor Klein egész családjával együtt az Al-Dunára váltott
hajójegyet, most elhalasztja az utat. Nem megy. Baráky, az
agglegény földbirtokos viszont alig várja, hogy a termést
betakarítsák, meg sem áll Finnországig, három hétre tervezi rokoni
látogatását a testvér-nemzet földjén. Polgárék, Novákék nem kaptak
útlevelet, nem is nagyon bánják. Kinn fognak nyaralni ez idén a
szőlődombon. S általában mindenki itthon marad s vár… vár…
Aztán minden látszólagos ok nélkül felkerekedik egy-egy család vagy
kisebb-nagyobb csoport, s elfut a Balatonig, vagy felutazik a Tátrába.
Úszóversenyeket rendeznek az új betonmedencében az
úszóegyesület fiataljai, de a nemzetközi versenyből csak városközi
mérkőzés lesz, sem a pestiek, sem a szegediek nem kaptak beutazási
engedélyt.
A Novák fiútól még a fényképező-készüléket is elkobozták, azt
hitte, szabad a folyóparton fényképezni, s gondtalanul lóbálta
oldalán a gép bőrtáskáját. Még meg is büntették a Novák gyereket
feledékenységéért.
Sok érdekes dolog történik. Itt vannak például ezek az Irsay
lányok. Jó magyar családból születtek, de felsőbb iskoláikat már
tótul is járták. Először magyar végbizonyítványt szereztek, s most
egyéves szláv-tanfolyamra iratkoztak, hogy megbirkózzanak a
nyelvvel. Irsay Kata rögtön ki is jelentette, hogy a magyar lány
férjhezmeneteli lehetősége igen csekély, ha pusztán magyar
fiatalemberekre számít. Aki férjhez akar menni, ne restelljen cseh
fiúkkal ismerkedni, tegye félre nemzeti önérzetét a családi siker
érdekében. Az egyik nagy népünnepélyen a két Irsay lány színes,
lengő, fodros krojban jelent meg, a pöstyéni szlovák lányok kackiás
népviseletében. „Az Irsay lányok becseheltek!” – sziszegték dühösen
az egyik oldalon. Gyorsan akadt ellenvélemény: „Apjuk vizsgálati
fogságban van, ezzel a ruházattal akarják megpuhítani a hivatalos
körök szívét!” Való, hogy az Irsay lányok tüntetően kedveskedtek az
adóhivatal fiatal tisztviselőivel, s néhány katonatiszti ismerősük is
akadt: ezekkel naponta rótták az akácos sétány, inkább rosszul
beszélve a csehvel kevert tót nyelvet, mint jól.
Miniszter is érkezett valamelyik vasárnap délután: emléktáblát
avattak a légionisták, s a kormány tagja hosszú beszédben méltatta a
boldogító államot, és néhány pattogó mondatban üzent a határon
túlra; üzent a feudalizmusnak, a nyugtalan magyaroknak, üzent a
közép-európai civilizáció s a mindent kiegyenlítő humanizmus
nevében. Büszkén és öntudatosan oszlott szét a gyűlés kevert népe,
este zeneszóval s színes lampionokkal járta a város utcáit.
Sztruhár fáradtnak s kimerültnek érezte magát. Bártfára utazott
asszonyostul, lányostul háromheti pihenőre. Duhony azt várta, hogy
Éva őt is elhívja a Sáros megyei fürdőhelyre, Éva azonban nem szólt
erről semmit, fásult volt és közömbös: egyikük sem tudta,
tulajdonképpen milyen a viszony mostanában közöttük. Keveset
találkoztak, s Éva igen vigyázott, hogy négy szem között ne
maradjanak. Maga sem tudta megmagyarázni, miért nem kedvelte
meg jobban leendő vőlegényét, miért maradt vele szemben
mindmostanig tartózkodó, hűvös. Ellenszenvesnek találja? Nem.
Szereti? Azt sem. Kitűnően keres, pályája szépen ível fölfelé,
befolyásos ember, fanatikus, magabízó, talán elbizakodott is. Mindig
rendes és választékos, úszik, teniszezik, télen sídeszkákon fut –
tulajdonképpen mit kívánhat mást egy férfitől?
Maga sem tudta megmondani, mégis attól félt mindig, hogy
Duhony egyszer átöleli szorosan, magához, és lihegve, szomjasan
megcsókolja. De ilyen öröm után nem kívánkozott sohasem.
„Semleges viszonyban vagyunk!” – mondogatta magában, s otthon
nem is tett említést arról, hogy menyasszonyságának hiteles
története felkerüljön-e már a családi krónika lapjaira.
Duhonynak ezer dolga akadt, szervezett s lelkesített, Pozsony-
Prága-Zsolna és Nyitra között utazgatott, díszszónoknak hívták
mindenüvé, s így maga sem bánta, ha ez izgalmas nyáron a házasság
ügye pihen, s majd csak ősszel veszik elő a kérdést, szeptemberi
lombhulláskor. Csalódottnak érezte magát mégis, s volt úgy, hogy
már szakításra gondolt. „Úgysem illünk egymáshoz – tűnődött. –
Éva éppen annyira magyar, mint szláv, nem nekem való!”
S általában a dolgok nem gurulnak oly simán és zökkenés nélkül,
mint illenék.

Harmatos nyári reggel volt, kék és mozdulatlan. A dombok

elnyúlva, lustán várták a nagy öntözőkereket, a napot. A fecskék
magasan s villódzva repültek, jeléül, hogy ma nem lesz eső. A fatelep
mögötti mocsárban a békák elhallgattak, belefáradva az egész éjjelen
át tartott megbeszélésbe, a város ligetében feketerigók és fehér farkú
csörgő szarkák fogadták a kalap nélkül sétálgató öreg nyugdíjasokat.
Tompán puffant a teniszlabda, s az egyik fehér labda hatalmas ívben
röpült a sétaútra. Szekerek zörögtek a köves úton, hetivásár lesz ma.
Nagyon messzi, a barna dombokon túl három repülőgép keringett,
méla és sovány búgásuk csak néha kövéredett meg az alig lebegő
szellőben.
A kis motorosvonat zökkent kettőt, sziszegve fékezett s megállt. A
lépcsőn lassú nyugalommal lépkedtek le a reggeli utasok. Hárman
maradtak utoljára, tétován pillantottak körül, nem várta őket senki.
Sápadt arcuk mélyén karikás szem ült. Mindháromnak kis kézitáska
a jobbjában.
Berinkei volt, Irsay bácsi meg Héregi, a könyvkereskedő.
– Na, végre! – hunyorított a napba Berinkei, s mosolygott. –
Nem várt senki, hiszen nem is értesítettünk senkit. Az újságok sem
írhatnak most rólunk semmit.
– Azért mégsem felejtettek el – igazította meg kalapját Héregi. –
Szavamra, nem felejtettek el, s örülni is fognak erősen.
Az autóbusz vezetője egy pillanatig a három jövevényre bámult,
aztán felderült az arca, s elkiáltotta magát:
– Isten hozta, kiszabadultak?
Irsay bácsi felelt:
– Amint előre látható volt. Sok mindent kérdeztek, amire nem
tudtunk megfelelni, s így inkább kieresztettek.
Héregi, a pontos kereskedő kiegészítette:
– Bizonyítékok hiányában.
– Tessék beszállni – tárta ki a szürke ajtót az autóbusz vezetője –,
ezúttal nem kérek vitelpénzt.
Többet aztán nem is szóltak egymáshoz. A rázós kövezeten
végigzörgött az autóbusz, itt-ott megállott, s a három ember oly
csendesen, észrevétlenül szállott le a nagy kocsiból, hogy a vezető
alig vette észre távozásukat.
– Ne hidd, hogy hangosan fognak üdvözölni, bátyám. Ne reméld,
hogy a járókelők boldogan csatlakoznak hozzád. Nem fognak
ünnepelni: bélpoklos lettél sokak előtt, s az óvatosak kerülni fognak,
mert az illat: a gyanú s a fogház illata megmarad, sokáig lebeg
körülöttünk, lemosni, eltüntetni nem lehet egyhamar…
– Tudom – felelte Irsay bácsi –, de nem törődöm vele. Aki nem
vesz észre, azt én is kikerülöm.
Héregi sóhajtott. Az üzletek redőnyeit most tologatták fölfelé a
piacon s a főutcán. Zörgött, csattogott a belváros, már megindult a
városi locsolókocsi is, csorgott a piszkos lé a járda szélén.
 – Csak az én üzletem bánta meg – kereste izgatottan tekintetével
Héregi az inasát. – Visszahúzódtak a vevők, nehéz lesz őket megint
előcsalogatni. Jani, te!
Ez a kiáltás az inasnak szólt. Az inas a boltajtóban állott, seprővel
a kezében az öntőkocsit bámulta. Most ijedten rezzent meg az
ismerős hangra, aztán elkiáltotta magát. Messzire dobta a vén
seprőt, s gazdája elé szaladt.
– Főnök úr!
Az éles, vékony inaskiáltás végigrezgett a piacon, s a boldog hang
mindenüvé beugrott, a borbély függönyén, a kocsmaajtón, a
nagykávéház teraszán végigkacsázott, a fűszereséknél éppúgy
jelentkezett, mint a Bata-boltban.
– Megjött Héregi s a többi mind.
Óvatosan kandikált ki innen is, onnan is néhány fej. Messziről
vették szemügyre az érkezőket. Aztán néhányan ismét
visszahúzódtak, a látvány így is untig elégnek mutatkozott. De Feri,
a főpincér már kiugrott a kávéház kitárt ajtaján, Kerekes, a
rőföskereskedő és Szunyogh, a „nagy vasas” – ahogyan a
vaskereskedőt hívták – már szorongatta Héregi kezét. Héregi lassan,
boldogan s könnyezve ment a boltja felé, jobbján, balján a barátok,
akik nem félnek még Pruzsinszkytől sem, hogy meglátja őket
Héregivel ölelkezni az utcán.
– Mindnyájan kiszabadultatok?
– Csak hárman egyelőre… Utánunk jön még újabb három.
Lassan megy, uraim, sokkal lassabban, mint ahogy bevittek…
Berinkei elvált a zajos társaságtól, egy ideig még mellette bicegett
Irsay bácsi, aztán ő is befordult az egyik mellékutcán. Berinkei a
postára sietett. Anyjának táviratozott Kassára.

„Édesanyám, újra itt vagyok. Néhány nap múlva nálad!”

Vigyázva, óvatosan lépkedett haza, mint akinek nyomába eredtek

még ma is. Néha lopva hátrapillantott, nem kíséri-e a hamis tanú,
Rozsnyan, vagy nem kiált-e rá Stoklasa úr, a fegyőr. Éjfélkor
indultak el Pozsonyból a legelső vonattal, amellyel csak lehetett,
sietve hagyták ott a kis fővárost minden keserű emlékével együtt.
Mint aki komolyan bűnözött, s most bocsánatot kér a társadalomtól
sanyarú vétkeiért – ez volt az érzése. Szégyellte magát, még most
sem ébredt rá a viharzó, boldog örömre: valóban szabad…
A házmester, akinél legénylakásának kulcsa maradt, rekedten
kiáltozott, s izgalmában alig találta a kulcsot. Benyitott: a két szoba
áporodott illata, a bútorokra finoman lerakódott por azt árulta el,
hogy nem számítottak hamari jövetelére. Dolgozószobájának ablakát
kitárta; a nap óvatosan ejtette fényét az íróasztalra, aztán a
könyvespolcra. Végighevert a hálószoba díványán, a zsalugáter
résein lopózkodva, vékony erecskével csordogált a fény.
Zúgott a feje, kavargott, lázadozott, fejtetőre állt s karikázott
minden gondolata, most szakadt rá egyszerre az elmúlt hetek s az
utolsó napok emléke. Szeretett volna elaludni, de nem tudott,
folyton hangokra, neszekre rezzent föl, most kulcscsörrenést hallott,
aztán a nyújtott, vasárnap délutáni, halk börtöndalok szűrődtek a
fülébe, képek villantak elé, az ügyész, az elnök – kétféle törésű üveg
fénylett az elnök pápaszemén, s egy szarvasbőrrel folyton tisztogatta
az üvegeket; a katonai szakértő, az ügyvéd; újra elismételte, amit az
utolsó szó jogán mondott; az ügyész és a védő csapnak össze, és
nincsen, nincsen megfelelő, használható bizonyíték! Amit az ügyész
elétárt, az mégsem elég, arra vádat felépíteni nem lehet még ilyen
időben sem… Csupa indicium, csupa feltételezés, hogyha, hacsak,
mintha… Rozsnyan végül visszavont mindent, nem emlékezett
semmire, s kórházba vitték, igen, ezt a Rozsnyant felbérelték, azzal
áltatták, hogy majd ő kiszabadul, valódi, igazi kacskaringós ágú fán
termett hamis tanú, ha Rozsnyan kitart az első vallomás mellett,
akkor ő most nem fekszik itt, a díványon, s nem nézi, lesi
mosolyogva, hogyan mászik a vékony napsugár a zsalugáter rései
között. Düledezik a vád, recseg a szerkezet, végül csak egy kis
rendtörvényes büntetés maradt az egész habarcsból, azt pénzzel is
meg lehet váltani, de beszámítják a vizsgálati fogság idejét… Ez is
kellemetlen, állását veszélyezteti, de még mindig jobb, mint tíz évet,
húsz esztendőt, vagy ki tudja, mennyit, ülni csak azért, mert
kényelmetlenné vált mások előtt, s alaptalanul gyanúba keverték.
Most csöngetett a házmester, s behozta a nagy halom újságot,
amely azóta érkezett. Persze, hiszen az előfizetések nem jártak le,
napilap s folyóirat nem vett tudomást arról, hogy az előfizető
magánzárkába vonult vissza sürgős és halaszthatatlan ügyben.
Leveleit sem továbbították. A legtöbb levelet felbontották már
ellenőrző kezek, s most, hogy megvizsgált s kikémlelt leveleit
nézegette, megpróbálta az ügyész vagy az ellenőr szemével olvasni a
múlt levelezését, vajon találhattak-e benne kellemetlent, gyanúsat
vagy büntetendőt. A csomóban legalul, még a tavasszal érkezett
levelek között akadt egy ismeretlen írású világoskék boríték is.
Látszott, hogy a cenzor ez időben még a visszaragasztással is
fáradozott, hüvelykujjának lenyomata a boríték hátlapján ott
feketedett.

„Sürgősen szeretnék magával beszélni.

Sz. É.”

Csak ennyi állott a régi-régi levélben. Berinkei kétszer is elolvasta

a levelet, jobbról-balról megforgatta, s a levél keltezését kereste. A
postabélyegzőt akkor nyomták a Stefani tábornokot ábrázoló lila
bélyegre, amely napon már Bezek elé kísérte őt Pruzsinszky. Erősen
összeráncolta a homlokát, s gyorsan végiglapozta emlékezetében
ismerőseit. Az írásra nem emlékezett: ki lehet ez az Sz. É.? Női írás,
ez kétségtelen: valamelyik tanítványa incselkedett volna vele, vagy
valakit titkos szerelem epeszt? Jókor hív találkára – mosolyodott el,
s ebben a pillanatban, ahogy az újságcsomóra esett a tekintete,
hirtelen maga előtt látta Sztruhár Évát, visszacsengett fülében Éva
régi-régi ígérete, amit még egy márciusi napon tett: pesti újságokról
beszélt, s most nagyon élesen világosan emlékezett a leány arcára
ott, a pozsonyi fogház beszélgető szobájának ajtajában. Ő a lány
nevét kiáltotta, Éva visszafordult, igen, vannak másodpercnyi
jelenségek, amelyeket nem lehet elfelejteni soha, mert olyan időben
s oly körülmények között rögzítődnek az emlékezet
fényképezőlemezére. Éva ott járt a fogházban, később kiderült, hogy
valami rokonuk keveredett gyanúba szintén, Hegedűsnek hívták,
mostanában szabadul az is…
Sztruhár Éva írt neki azon az emlékezetes napon… Tehát! Vajon
mit akarhatott? Mit tudott meg a lány, mire szerette volna
figyelmeztetni, kitől hallhatott valami érdekeset, amit szeretett volna
elmondani akkor májusban!?
 Az álmot már teljesen elűzte ez a rövid levél, felugrott, s az ablak
nyílásába állott. Az utca nyüzsgése megindult, Kárász, a szemben
lakó szomszéd szemmeresztve bámult Berinkei nyitott ablakára, s
mikor a keretben megjelent a tanár is, Kárász rekedt, meglepett
kiáltást hallatott, s hevesen, boldogan kezdett integetni a rég nem
látott szomszéd felé.
Berinkei a szekrényéhez lépett, s világos, könnyű nyári ruháját
kereste ki. A szekrény még a téli s a tavaszi időkre volt berendezve.
Ingeket s nyári nyakkendőket cserélgetett most, valahol meg kell
találnia fehér panamakalapját is, az esőköpenyt még tavasszal
tisztítóba adta. Mennyire megszaporodtak gondjai… Persze,
elmaradt fizetéséért is jelentkeznie kell. Nemec vajon itthon van-e, s
ha itthon van, nem adja-e át írásban rögtön az elbocsátó levelet?
Megmaradhat-e állásában, noha semmi bűn nem bizonyosodott
reá? Eddig csak egyetlen gondja volt, tisztázni magát s kiszabadulni
a meleg, fülledt fogházból, most új s keserves gondok csatlakoztak a
kivénhedt gondokhoz: megélni, újra elhelyezkedni a társadalomban,
pénzt szerezni s felépíteni régi tekintélyének házát.
A nyakkendők tetején hatalmas irkalap terült el, s rajta ennyi:

„Visszavárjuk s szeretjük a tanár urat,

– az osztály!”

Hogy került ez az írás a szekrénybe, s ki tehette a nyakkendők

fölé? Bizonyosan a házmestert vesztegették meg a tavalyi
hetedikesek, s azok csempészték ide az üzenetet merészen s
kilátástalanul.
„Mégis szeretnek néhányan” – érzékenyedett el, s az osztály
üzenetét is elzárta a fiókba, az Éva levele mellé.
Már nem félt az utcára lépni büszkén s önérzetesen, nem lapult a
falhoz, mint a valódi bűnös; ment a keskeny járdán a piac felé, mert
úgy érezte, hogy a háta mögött láthatatlan sereg sorakozik, a
megértők, a vele szenvedők, a biztatók serege, a reménykedőké s a
vele tartóké. Ahogy az úton kényelmesen, lassan sétált, úgy érezte,
hogy a világot most két részre osztja, éppen olyanformán, mint
ahogy az úttestnek is jobb s bal oldali gyalogjárója van. Az egyik
oldalon sorakoznak az ellenfelek, a kellemetlenkedők, a tegnap
emberei, az ügyész, a vizsgálóbíró, Rozsnyan a hamis tanú, a
félénkek, a bizalmatlankodók s az áskálódok, a másik oldalon
állanak s integetnek feléje a vele bízók, a szívvel örvendezők, a
holnap emberei, akik őt szeretik. Nincsen tehát még veszve semmi, a
kerék most fordul megint lassan, de ellenállhatatlanul fölfelé… Csak
nem összetörve maradni, nem meggörnyedni: talpra ugrunk megint,
húzzuk ki a fáradt, megviselt testet, mint a kabátot! Adjuk tisztítóba
a meggyűrt, megfröcskölt lelket is.
– Bizalom kérdése az egész – hallotta éppen, amint egy boltajtó
mellett haladt el: a boltos ruhaszövetet tartott a napvilágra, s
dicsérte a vevőnek. Igen, bizalom s önbizalom kérdése egész új élete
is, és ha az embert van, aki szeresse, becsülje, akkor a bizalom
magjából csak a siker pompás virága fakadhat.
Úszni s napon kitárulkozni! – kívánkozott tisztító fürdő után, s a
Széchenyi liget felé csapott át, ahol a „strand”-nak nevezett széles
betonmedence s még szélesebb homokpad, gyepes térség várta a
fürdőzőket.
Jegyet váltott, s az öreg kabinos gondosan előkereste
fürdőruháját, amelyet még tavaly szeptemberben adott át, hogy a
fürdőszolga gondozza télen, s jelentkezzék vele nyár elején.
– Megjött a tanár úr is – állapította meg szűkszavúan az öreg
úszómester, de keze szorításában, ahogy barátságosan s közvetlenül
üdvözölte Berinkeit, benne volt minden öröme s aggodalma. A
törzsvendégeket az idény elején kézfogással üdvözölte a vén Csutor,
szeptemberben szintén így búcsúztatta. Mindkét esetben pénz
maradt a markában.
Berinkei szégyenkezve pillantott végig fürdőruhás testén. „Olyan
vagyok, mint a habtestű tündér” – húzta föl a vállát keserűen, mert a
vízben lubickoló s parton heverő társaság ebben a hónapban már
afrikai színekben ragyogott.
A rövidre nyírt hajú, sápadt fürdővendégben kevesen ismerték fel
a visszatért tanárt. Néhányan üdvözölték, voltak, akik csak messziről
hajoltak óvatosan felé, jeléül annak, hogy Berinkei társasága nem
mindenkinek hasznos ezek után; akire egyszer a gyanú foltja ráesett,
az várjon a társadalmi jelentkezőlappal egészen addig, amíg a
társadalom megfelelően kitölteni ezt a lapot nem hajlandó. Az ilyen
visszatért embert még sokáig szemmel tartja a hatóság, célszerűbb
egy ideig kerülni óvatosan.
Berinkei a vízbe gázolt, aztán elnyúlt az apró hullámokon, s ki
nem lépett addig, amíg háromszor körül nem úszta a medencét. A
mozgás elbágyasztotta ugyan, de boldogságot s erőt öntött beléje. A
medence szélére ült később, s a hancúrozókat nézte.
– Örül? – szólalt meg most mellette egy női hang.
Éva volt, Sztruhár Éva. Barnán és nedvesen állt meg a medence
szélén. Haját kék gumisapka védte, egyetlenegy szál sem csúszott ki
a sapka alól. Kezében lóbálta bolyhos fürdőköpenyét. Berinkei
meglepődve nézett végig a lányon, s első észrevétele az volt, milyen
szép, magas, izmos ez a lány. A hátán apró foltokban hámlott a
megpörkölt bőr, a vastag talpú szandál még inkább megnyújtotta az
alakját. Csaknem egyforma magasak voltak.
– Nagyon – emelkedett fel Berinkei, s megszorította a lány
nedves kezét.
– Akkor Isten hozta!
Most néhány pillanatig hallgattak, s egymás arcába néztek
kutatóan.
– Hallottam, hogy megérkezett.
– Jó postája van – bólintott Berinkei. – Sajnos nem mindig tud
időben elérni.
– Nem – felelte a lány. – Azon a bizonyos napon írtam magának,
beszélni szerettem volna magával, hogy figyelmeztessem arra, ami
úgyis bekövetkezett. De azt a levelet már nem kapta meg.
– Ma kaptam meg, ma olvashattam el.
– Ma? Mégis?
– Mégis. Kissé későn ugyan ahhoz, hogy figyelmeztetni tudjon,
de még mindig elég korán, hogy hálásan megköszönhessem. Ez a pár
sor, amit küldött, ma felemelt, bizalmat s erőt öntött belém. Szinte
azt mondhatom, jobb is, hogy ma olvastam először, mert ma
használni tudott, akkor pedig már nem akadályozhatott volna meg
semmit. A maga levele meg a diákjaimé: rövid, szűkszavú levelek,
mégis milyen sokat mondanak ilyen embernek, aki visszatért. Most
köszönöm meg.
– Nem illett írnom, de ilyenkor a száraz szokásokra nem adok
sokat.
 – S azzal nem számolt, hogy csupa véletlenségből maga is
gyanúba keveredhetik? Ilyenkor minden levelet felbontanak ám!
– Nem – rázta meg a fejét Éva. – Nem. Aki ilyen jóhiszeműen s
őszintén cselekszik, mint én, az mindenki részéről őszinteséget
tételez föl.
– Látszik, hogy nem volt dolga a hamis tanúkkal.
Éva aggódva nézett Berinkei arcába:
– Nagyon rossz volt?
Berinkei mosolygott.
– Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, nagyon. A tapasztalás
azonban sok mindent megér, és a dac is, amely ilyen helyzetből
születik s tovább éltet, igazolja a későbbi lépéseket.
A füves térség felé mentek, ahol barna kézilabda röpködött a
levegőben, hinta lengett, s amerikai kuglijáték madzagra fűzött
fagolyója aratott a bábok között.
Berinkei hirtelen megállott.
– Nem fél tőlem? Nem fél velem lenni? Gyanús és megfigyelt
ember vagyok, a társaságom nem a legjobb ajánlólevél még magának
sem.
– Mit akar azzal mondani, hogy még nekem sem?
– Nos, a járásfőnök lánya és a gyanús magyar tanár!
Éva élesen válaszolt:
– Talán ez magát zavarja?
– Engem egyáltalán nem. Értse meg, tőlem most majd igen
sokan visszahúzódnak, még a magam magyarjai közül is számosan.
Észrevettem.
– Akkor én annál kedvesebb kivétel leszek. És ezt a témát
befejeztem. Nem vagyok hős, és nem kívánok az egri nők szerepében
tündökölni, de ebben a tekintetben az anyám lánya vagyok. A
magyar anyámé. Ő sem fél.
– Köszönöm – nézett hálásan Évára a tanár. – Mondom, maga s
az osztályom adja vissza az önbizalmamat. Sokkal jobban
összetörték, semhogy ne ragadnék meg minden kezet, amely segítve
nyúl felém. De még egyet szeretnék kérdezni. Nem a lelki
indítékokra vagyok kíváncsi, mert a pillanatnyi elhatározások okáról
nem mindig tud számot adni az ember, s nem is kíván. Nem is
kérdezem, miért írt akkor. Segíteni akart. Csak azt szeretném tudni,
kitől hallotta sorsomnak ezt a balra fordulását akkor, tavasszal.
Édesapja mondta?
Éva egy pillanatig maga elé nézett, nem felelt.
– Nem – felelte később. – De ez nem is fontos.
– Nem mondja meg?
– Nem. Ez viszont az én titkom maradjon.
Leültek két egymás mellé tolt nyugszékre. A lány a szék karfájára
terítette csíkos fürdőköpenyét, a fűre dobta táskáját, s kiszabadította
haját a kék gumisipka börtönéből. A szőke hullám széthullott, két
kezével simította hátra.
– Én idén Pozsonyban nyaraltam, kellemes, hűvös levegő volt –
folytatta Berinkei, s most hangjában nem húzódott meg semmi
gúny, tárgyilagosan, komolyan beszélt. – Maga merre járt?
– Bártfán nyaraltunk, apa oda vágyott. Abban a szállóban
laktunk, amelyben annak idején Erzsébet királyné is. A kis
fürdőmedencében a szálló mögött sokszor hideg volt idén a víz, de a
fák zöldek, a hegyek kékek, mint mindig, s találtam a dombon egy
kis fatemplomot, görög hitűek barna templomát, oda jártam minden
reggel, mert ha az ember imádkozni akar s Istennel találkozni,
higgye el, mindegy, hogy gőgös kőtemplomban könyörög-e vagy
abban a kis deszkapadlós, kézzel festett Isten hajlékában.
Berinkei csodálkozva nézett Évára.
– Csodálkozik? Szükségét éreztem ezeknek a csendes
reggeleknek.
– A vőlegénye is ott volt?
– Kicsoda?
– Duhony doktor.
Éva nevetett.
– Nem. Már csak azért sem, mert még mindig nem vagyunk
tisztában egymással. Ez nagyon laza jegyesség: még nincsen
jegygyűrűm, s nem is tudom, mikor tartjuk az eljegyzést, de már
nyilatkozott. Karkötővel bilincselt meg.
Berinkei egy pillanatra mély csalódást érzett, aztán elhessegette
magától a kiábrándultság gondolatát, elvégre semmi köze nincsen a
lányhoz. De Éva észrevette.
– Talán nem is megyek hozzá, azt hiszem, nem vagyunk valók
egymáshoz. Kedves, barátságos ember, s úgy viselkedik, mintha
szerelmes volna belém. Megvárom érzelmeim kiteljesedését – ahogy
az okos könyvek mondani szokták –, még várhatok. Hátha ő is
megváltozik addig.
Elhallgatott. Aztán fürkészve nézett Berinkei arcába:
– Tulajdonképpen miért árulok én el magának mindent? Mintha
gyónnék!
– S nincsen mit meggyónnia – nevetett Berinkei.
A fürdőszolga ordítása idehallatszott, túlkiáltotta tízpercenkint a
zsivajt. Bőrlabda puffant, a kis kantinban habzott a sör, kanalak
csörögtek, s az égen nem fehérlett egyetlen felhő sem.
XII.

A levegőben, vízen, földön, házakban és szívekben, mindenütt ott

rezgett a nyugtalanság. Titkok szálldostak szájról szájra, minden
résen izgalom leselkedett, valami készült és volt eljövendő, de senki
nem sejtette, jó következik-e, avagy megint rossz. A húszéves
államalapítási jubileum ünnepélyeit régen lefújták már, az
erődítmények betonját lázasan keverték, a szürke váracsokat
megtöltötték emberrel s fegyverrel. A Vág völgyében s a Nyitra
partján, északon s délen vonatok szállították éjnek idején az ágyúkat
s a harcikocsikat, voltak, akiket harmadszor szólítottak fegyverbe e
nyáron. A hadiszergyárak kerítéseit szigorú fegyveres őr vigyázta, a
Szudétavidékről furcsa s riasztó híreket röpített szerte a rádió: a
kisember csak katonavonatokat s frissen ásott lövészárkokat látott,
óvatosan s vigyázva vásárolt zsírt és ingeket, szappant és cipőt:
súlyosan s szürkén lógott a levegőben a nagy Ismeretlen.
Duhony és Vaverka titkos figyelmeztetéseket kapott, Sztruhár
hangosan lélegzett föl, ha egy reggel nem érkezett szigorú felsőbb
parancs valahonnan. A telepes morvák között kiosztották a fegyvert,
s a jobboldali pártok közhírré tették, hogy tagokat nem vesznek fel jó
ideig, annyi az új jelentkező. A régi alapok lazulva recsegtek, már
mindenki látta, hogy balról jobbra tolódik a köztársaság kocsija,
menekült, aki tehette, s néhány hangosabb népvezér francia és svájci
vízumot váltott.
Nemec, átlátszó célzattal, levelet írt a nyár végén Berinkeinek, s
megkérdezte, nem óhajtana-e Berinkei az első félévre szabadságot,
mert bizonyosan pihenni szeretne. Berinkei kiérezte a sorokból a
megbújtatott szándékot, s az ajánlatot nem fogadta el: ellenkezőleg
– írta rendkívül sóvárogja már az iskola friss szeptemberi levegőjét,
amikor minden mosott szagú és a súrolás, meszelés illatától kedves,
éppen vágyik foglalkozása után, idegeinek szüksége van az
elfoglaltságra. Különben is – tette hozzá – a bíróság megszüntette
ellene az eljárást, s ha ezt a bíróság éppen ilyen veszedelmes időkben
tette, kétszeresen beigazolódott az ártatlansága.
Az igazgató nem folytatta a levelezést. Még maga előtt látta a
pedellusné rémült szemét, megviselt arcát, s ez valahányszor eszébe
jutott, mindig megtorpant; lépéseinek frissességét ez az emlék
lassította meg.
Szeptember közepe felé járt az idő, s az egyik meleg délelőttön az
ezredes üzent Nemecnek: készüljön arra, hogy katonaságot
szállásolnak az intézetbe, elfoglalják a tantermeket.
Nemec elsápadt: hogy a harc ideje ilyen közel legyen, nem merte
hinni. A második tízpercben összehívta a tanárokat, s bejelentette az
ezredes üzenetét.
– Nagyon zavart tanév lesz – igazította meg tollas, hetyke
sapkáját Okurková –, de a mi államunk szövetségesei mindent
rendbe hoznak, nem kell félnünk.
S elővett a táskájából néhány apró röpcédulát. A röpcédulák a
szovjet repülőgépek gyors segítségét ígérték Ungváron keresztül a
hazának.
– Kolléga urak is ragasszanak – osztotta ki a cédulákat Okurková
–, jó, ha biztatjuk a népet. Angol, francia, orosz, román, jugoszláv
velünk van, hogy a többiről ne is beszéljünk. A többi meg semmi!
A szeptemberi kék ég alatt repülőgépek keringtek, a katonai
gyakorlótér felől tompa puffanások hangját hozta a szél.
Sztojan dünnyögött valamit a szomszédja fülébe. Csak ennyit
lehetett érteni a suttogásból:
–…ezek a fasiszta magyarok…
Berinkei hallgatott. Délelőtt az osztály különös meglepetéssel
fogadta. Ahogy a nyolcadikba ért, Kovács és Imreh az ajtó elé ugrott,
hogy senki ne léphessen be az osztály tudta nélkül. Az osztály állva
maradt. Ross ekkor előugrott, duzzadó kabátzsebébe nyúlt, s egy
hosszú, rendkívül hosszú magyar nemzeti szalagot csavart elő a
zsebből. A szalag a tanári asztalra hullott. Ross nem szólt semmit,
csak nézte a szalagot, s a többiek is a szalagot bámulták, aztán
kíváncsian fordultak Berinkei felé.
Végre Ross megszólalt:
– Szép, ugye, tanár úr.
– Nagyon szép – felelte Berinkei –, de ne csináljanak
bolondságokat. Ezzel a tüntetéssel nem használnak maguknak.
Tegyék el a szalagot, s ha majd szabad lesz egyszer, lengethetik,
szétnyírhatják, hogy mindenkinek jusson belőle.
Ross széles nyugalommal folytatta:
– Csak a készletet akartuk megmutatni. Van még más is, ami
szükséges ilyenkor.
– Például olajfesték! – mosolygott Berinkei. – De figyelmeztetem
az osztályt, hogy a magyar színeket nem balról jobbra festik, hanem
felülről lefelé.
Az osztályra pillanatnyi mély megdöbbenés ült. S a nagy
csendben Imreh szólalt meg az ajtó mellett:
– Pedig mondtam annak a barom Ivicsnek, de nem hitte.
Berinkei elmosolyogta magát, az osztály hangosan, boldogan
nevetett föl. Ross gyorsan zsebre vágta a szalagot, a két ajtónálló is
helyreült, s a tanár, meg az osztály most olyan pillantást váltott
egymással, mint a cinkosok. Berinkei lelépett a dobogóról, s az első
pad elé állott. Végignézett az osztályon.
– S az egész osztály egyformán gondolkozik? Nincs maguk között
spion?
Imreh felállott; úgy tetszett, mind a harminckét fiút s a három
lányt külön-külön megnézi gondosan.
– Nincs – felelte nyugodtan. – Tavaly volt, de az idén nincs.
Kezeskedem az osztályért. Összesodródtunk, tanár úr. Itt nem talál
Rozsnyan-fajtákat.
Berinkei meglepetten fordította félre a fejét.
– Maguk mindent tudnak – mosolygott megint.
– Elég sok mindent, tanár úr.
Harmincöt pár szem tüzelt feléje rendületlen bizalommal.
Ezekben a szemekben most oly jól és folyékonyan tudott olvasni
Berinkei, mint a nagybetűs, nyitott imakönyvben. Némelyik száj
mosolyra húzódott, mások szigorúan, szűkszavúan zárultak össze,
Szalayé ámulva nyitva maradt, beszéltek az arcok, a száj szegletek, a
homlokráncok is. Sokáig nézte türelemmel s áhítattal Berinkeit az
osztály. És szeretettel, növekvő csodálkozással a tanár ezeket a
tizenhét éveseket.
– Nna… – mondta később, s visszalépett a dobogóra. Ujjaival
dobolni kezdett az asztalon, s nem volt szíve, hogy ma felnyissa a
noteszt.
Erre a jelenetre gondolt Berinkei, s elképzelte, hogy a
párhuzamos, tót nyolcadikban szintén lefolyhatott hasonló jelenet,
ahol talán Sztojan állott fenn a dobogón megértően, szemben
diákjaival, de neki nyilatkoznia is szabad volt. S ha a zsebek
tartalmát megnéznék! Okurková kézitáskájában szovjet propaganda
szorong, Petrivalszky a Matica felhívásait rakosgatta el szabályosan
a noteszébe, Kendénél bizonyosan akad egy-egy kormánypárti
képviselőnek levele, Michnajnál morfium található, Horváth zsebe
tele volt tüzes cikkekkel – a magyar népi megváltást sürgette
kéthetenkint izgatott, lendületes írásokban –, Jankónak utazási
prospektusokkal tömődött meg a táskája, Eperjessynek most már
nyíltan küldözgette agitációs leveleit a magyar párt, s Eperjessyt
most csak az bántotta, hogy a gyűléstilalom miatt nem bolyonghat a
falvakban ellenzéki beszédeket tartani. S mindegyik zsebben lehetett
volna találni egy-két kolléga ellen írt kompromittáló adatokat is.
– Megérünk a tisztulásra! – tapogatta meg a maga zsebében azt a
kis nemzetiszínű szalagot Berinkei, amelyet Imreh gondosan átadott
neki előbb.
Megnézte az órarendet. Ma már nem volt több órája. Kivett a
fiókjából egy könyvet, s elindult a város ligete felé, majd valamelyik
padon leül és olvas délig. Nem merte bevallani magának, hogy
jólesnék Évával találkoznia. Mióta visszaérkezett Kassáról,
édesanyja látogatásáról, mindössze kétszer látta a Sztruhár lányt, s
csak egyszer beszélhetett vele. Egy ízben Duhony doktorral sétált
Éva: Duhony csak ímmel-ámmal fogadta a köszönését, s dühösen
nézett utána. Másodszor az utcán találkoztak ketten. Éva szemmel
láthatóan megörült Berinkeinek, s úgy tetszett, mind a kettőnek
annyi mondanivalója lett a másik számára, hogy egész délután sem
elég a megbeszélésre. Aztán Borosné jött szemben az utcán
viharosan s rengeteg szóval, nem folytathatták tovább a beszélgetést.
 Hóna alatt a kék borítékos, fűzött könyvvel sietett Berinkei a
város kertje felé. A cukrászda sarkán most fordult be vele szemben
Duhony. Sárgásbarna autósköpeny volt az ügyvéden, barna kalap,
barna cipő – vidéki útra készült, s gépkocsit keresett a piacon.
Berinkei emelt fejjel közeledett, s elhatározta, hogy ha az ügyvéd
nem köszönti, ő sem billenti meg a kalapját. Duhony erre még
magasabbra vetette a fejét, s arcizma sem rándult, amikor Berinkei
mellett ellépett. Mint mikor két ellenséges hajó úszik el egymás
vizein, s nem húzzák fel az üdvözlő zászlót, de viszont parancs sem
érkezett még a lövésre.
Héregi a boltajtóban állt, s megállította Berinkeit. Elismerően
szólt:
– Ezt nevezem levegőnézésnek!
– Nem tudom, mi baja velem! – lóbálta meg a könyvet Berinkei.
– Hm – nevetett Héregi –, erősen állítják, hogy a mi
meghurcoltatásunkban az ő keze is benne van, mégpedig igen
mélyen. Erről azonban nem szokott beszélni. Vaverkának is
rendkívül sokat köszönhetünk.
Elhallgatott. Aztán mosolyogva tette hozzá:
– S még az is bosszantja, hogy maga, tanár úr, néha oly
barátságosan beszélget el Duhony menyasszonyával, illetve
helyesbítek, a kiszemelt menyasszonnyal.
Berinkei hevesen vágott közbe:
– Erre semmi oka nincsen, erre a bosszúságra.
Nagy, bő magyarázatba akart fogni, hogy mindent elmond s kifejt
ezzel az üggyel kapcsolatosan.
Héregi észrevette, hogy most itt mosakodás kezdődik, s
tiltakozóan emelte fel a kezét:
– Semmi szó, és részemről semmi köz. Tudja, milyen pletykás
kisváros vagyunk! Itt mindenki mindent jobban tud, ügyesebben
következtet s többet beszél…
– Igen, itt mindenki többet tud – keseredett el Berinkei, s most
haragudott a városra. Azért haragudott, mert a város talán többet
sejt ebben az ügyben, mint amennyit ő tud, vagy legalábbis tudni
szeretne. Azt szeretné tudni, hogy Éva… Ej, hagyjuk. Talán egy más
kérdést:
 – Héregi bácsi, megvan ennek a könyvnek a második kötete
valahol?

Érzelmes angol filmet játszottak a Slávia moziban ezen az estén.

Kinn, az elsötétített utcán fegyveres katonák járkáltak, két-két
szuronyos katona között ballagott az angolsisakos rendőr. Már
harmadik éjjel vonultak a határ felé katonák, ágyúk, szekerek, s a
környéki falvak munkás-népét lövészárok ásására rendelték ki a
jegyzők. Autók rohantak ismeretlen cél felé, ponyvákkal letakart
ágyúk álldogáltak a vasúti kocsikon. Néha úgy tűnt, hogy ezt a rejtett
izgalmat nem lehet tovább bírni, s hatalmas, soha nem látott
elkeseredésben robban ki a türelmetlen várakozás. Ami újság
Pozsonyból vagy Prágából jött, azt pillanatok alatt eladta a három
rikkancs, a két újságosbolt előtt harcot vívtak a legfrissebb hírekért,
mintha ingyen barackpálinkát csordítanának, hogy mámorosodjék a
világ. A rádió fojtott szava minden házból kihallatszott tompán,
reménytelenül, az egész város, az egész járás, úgy tetszett, egész nap
a rádió mellett ül, s csavarja Európa gombjait. Oly távoli,
elérhetetlen világot, megközelíthetetlen külföldet jelentett a pesti
hang: ki mert volna most Pestre utazni s arra gondolni, hogy
elmélázva, dúdolgatva üljön a margitszigeti szálló előkertjében…
Berinkei az utcára lépett, sodorta a tömeg. De nemcsak a moziból
tódultak ki, hanem a kávéházból és a szűk utcákból is, a városháza s
a járási hivatal ablakait hirtelen elöntötte a fény, két motorkerékpár
mély ropogása robban be a zajba, s a városháza hirdetőtábláján
Varga, az altiszt hatalmas hirdetményt kezdett szögezni.
Visszhangzott a tér a kalapács tompa, ütemes koppanásától.
– Mi ez? – fordult Berinkei egy álldogáló rendőrhöz.
– Mobilizace! – jelentette a rendőr egy kis meghúzódó mélabúval
a hangjában.
Itt van tehát!
Napok, hetek óta várja, rettegi a város, a tartomány, az ország.
Van, aki fél tőle, aki minden örömét, munkáját, fáradságát romba
dőlve látja, van, aki most napjának ragyogó feljövetelében bízik.
Megilletődött, rémült arcok a cukrászda sarkán, vidám dalolás a
Liga házának ablakában.
– Akkor menni kell – ejti le karját combjára Berinkei, s gyorsan
számot vet magával, egész életével –, menni. S most ki ellen hívnak?
Magyar katonák ellen? Német baka vagy szegedi honvéd fog reánk
lőni?
Hazasietett, s megcsavarta a rádió gombját. Szünet nélkül, az
állam minden nemzetiségének nyelvén hirdette a rádió a hírt.
– Mégsem sikerült a jó öreg Chamberlainnek… – dünnyögte
Berinkei, s bebocsátotta a házmestert.
– Vonul, tanár úr?
– Vonulok. Nyitrára.
Már csomagolt is. Egy pillanatig még azt gondolta: megszökni,
átosonni a határon, nem fog harcolni az állam érdekében. A másik
pillanatban azonban megfeddte magát: most el kell mennie
Nyitrára, bármennyire nem tetszik is, mert így talán többet használ
a magyar ügynek – bátor, komoly, elszánt s gondolkodó főkre van
most szüksége a magyarságnak nemcsak odaát, hanem itt is. Ha
valaki komolyan gondolja a kötelességét, akkor még nagyobb
feladatok várhatnak rá, szebbek s elhatározóbbak…
Megpróbált elaludni, de nem simult álom a szemére. Már
hajnalban az utcát járta, pontosan nyolckor jelentkezett Nemecnél.
Nemec lelkesülten nyújtott kezet:
– Szép, hogy ön is bevonul. Persze nem hiszem, hogy háború
lesz, de a köztársaságot mindenkivel szemben meg kell védeni. S ezt
az intézet öntől is elvárja.
Berinkei meghajolt, s valamit morgott, amiből Nemec
beleegyezést érthetett ki. Aztán az osztályát kereste meg. Az osztály
csendben állt föl, egyik sem fészkelődött türelmetlenül, a szemek
Berinkein csüngtek odaadóan.
– Szervusztok, osztály! – állott meg a tábla előtt.
– Isten vele, tanár úr! – válaszolta az osztály nevében Imreh, s
előbbre lépett. Mosolygott: – Ügyesen, tanár úr.
Többet nem szólt, s nem a többiek sem.
Így vonult be Nyitrára katonának.
Ahogy az állomás felé ballagott, kezében lóbálva kis táskáját, úgy
érezte, hogy valamije hiányzik, vissza kell fordulnia, nem intézett el
mindent teljesen. „Persze – mosolygott –, most szeretnél találkozni
Évával, hogy megkérdezd tőle: mit érez. Talán kezet is szorítanál
vele hosszan, melegen, s mint ilyen különös helyzetekben
megengedhető, megcsókolnád a kezét búcsúzásul!”
De Évát nem látta, csak Duhony sapkáját egy pillanatig. Duhony
az állomásfőnök mellett állott, s fontoskodva, izgatottan
magyarázott valamit. Már egyenruhában volt, tüzérhadnagyi két
csillagja ragyogott a vállán, tábori sapkáját hegykén vágta félre. Az
egyik lámpaoszlop mellett három legény táncolt: Weisz, a kávés fia,
Burger, egy rőfössegéd s Vaverka sógora. Összefogóztak, s úgy járták
a haditáncot, énekeltek is hozzá, az öröm szélesen arcukra
telepedett, nagyon vígan voltak. A hosszú szerelvény azonban
nyomasztóan csendes bevonulókat szedett föl. Legtöbbje magyar
volt ezen a déli vidéken a katonáknak, sírva s hangos jajongással
kísérte ki őket a rokonság. Egy-két berúgott legény csapkodta az
ajtókat, s könyökölt ki az ablakon. Vaverka sógora kezében kis zászló
lengett, azt lóbálta, egyébként az egész vonaton nem akadt egy
zászló, egyetlen diadalmi jelvény.
– Szép berukkolás! – intett Berinkei egy ismerős gazdalegény
felé.
A gazdalegény nevetett:
– Nem tudhassuk, mire végzünk.
Nagy lárma s hajcihő után a főnök jelet adott az indulásra. A
vonaton nagyot rántott a gőzös, a kocsik zörögtek, a láncok
megfeszültek, de a menet nem indult. Még néhányat rúgott a
mozdony, aztán kínosan eresztette ki páráját.
– Co je? – dugta ki fejét a málhakocsiból a vonatvezető. Két
kalauz leugrott, s káromkodva szaladt végig a kocsisor előtt. Három
nagy marhavagon fékezőbódéjából most mászott le féltucat legény, s
eltűnt a kocsik belsejében. A kalauzok a fékezőbódéba ugrottak, s
dühösen csavarták vissza a fékeket. A kerekek fellélegzettek,
szorításuk enyhült. A kalauz intett, s mindenki elhelyezkedett. A
gőzös ismét rántott egyet a hosszú soron, s nem lódult tovább. Ismét
befékezték, észrevétlenül, dacosan.
Háromszor fékezték be a vonatsort, a késés már fél órás volt, az
új szerelvény be sem állhatott. Végül csendőrök rohantak, Duhony is
segített ordítozni, s minden fékezőbódé mellé kalauzt, málházót
állítottak. Így indult el végre nehezen, kínlódva a vonat. A harmadik
vörös színű nagy vagon nyílásában húszan ültek egymás hegyén-
hátán. Mikor a gőzös már lendületben volt, a harmadik vagon
elkezdte:
– Horthy-baka a legszebb a világon!…
Vaverka sógora a Nemzeti Gárda kék egyenruháját viselte, s ott
állott az oszlop mellett. Dühösen rántotta le a fegyverét.
– Utánuk lőjek? – ordította kétségbeesve, de egy csendőr
visszarántotta a karját.
– Nem szabad. A parancs úgy szól, hogy nézzünk el mindent a
bevonuló katonáknak.
Ekkor már a negyedik kocsi is átvette a kiáltást:
– Éljen Magyarország! – ordította le a csendőrnek. A csendőr
összeharapta a száját, és hallgatott.

Csak másodnap öltöztették be. Kiderült, hogy nincsen elég ruha,

s kétezer takaró hiányzik: a manipuláns őrmesterek bonyolult
elszámolása most bosszulta meg magát. A nyitrai kaszárnya
kapujába állott, s ismerősöket várt. Kapkodó, célszerűtlen mozgalom
volt ez, aki tehette, rádióhoz futott vagy újságokat vásárolt. „Még
néhány napig hallgathat rádiót – magyarázta egy bennfentes az
utcán a szomszédjának –, aztán elveszik, s a postán raktározzák el.
Ez is a mozgósítási parancsban van. Határszélen rádiót hallgatni
tilos!”
Fent, a vásártéren lovakat soroztak, a város egy másik, széles
terén autók vonultak be a vidékről hosszú sorokban. Zsibongott,
zajgott a város, az utcasarkokon vékonypénzű, önkéntes nemzeti
gárdisták vigyáztak ügyetlenül a rendre kék uniformisukban. A
repülőtér fölött hármas alakulatokban duruzsoltak a gépek, s néha
át-átcsaptak a püspöki templom tornya fölött, vagy eliramlottak a
Zobor vidám villái felé.
A kaszárnyában nem kérdezte senki, hová megy, mikor jön haza;
az első menetszázadok már napokkal előbb kivonultak a határra, az
ezred két ponton is állta a vártát: fenn, Jablonkánál az egyik
zászlóalj, s lenn, valahol az Ipoly partján a másik. Benn, a legénységi
szobákban azonban erős ősi ösztönnel s tájékozó-képességgel
verődött össze a magyar, a szlovák, a német s a cseh. Külön
termekbe húzódtak, vagy legalábbis közös sarkot lelt magának
szobában, istállóban, kiürített iskolák folyosóján minden
nemzetiség. Figyelmesen s tapintatosan kerülték ki egymást, a
németek voltak a leghallgatagabbak, s most ők is két csoportra
oszoltak: az aktivistákra s a Henlein-pártiakra. A két csoport nem
elegyedett, érdeklődő szemekkel mérte egymást. Az egyik németnek
be volt kötve a homloka. Berinkei hozzá lépett, s megkérdezte:
– Mi baja történt?
A német nem felet, vállát vonogatta, mosolygott. Semmi. A tiszti
iskolát végzett szakaszvezetőben nem bízott. Csak ennyit kérdezett
később:
– Ön milyen nemzetiségű?
– Magyar.
– Ja – bólintott a német, s odébbállott, de már sokkal
barátságosabban.
Egy kormánypárti, Prágához szító német lépett közelébb
Berinkeihez, s halkan mondta:
– Tudja, honnan jött ez? Aschból, a határszélről. Ez már három
hétig Ordner is volt a Henlein csapatjában. Képzelje, Ordner!
Motorbiciklivel szaladgált át a határon Drezdába, útlevél nélkül. A
csehek sebesítették meg, de itt nem tud senki róla, én meg nem
beszélek.
Berinkei délután ismét találkozott a bekötött fejűvel.
– Hogy hívják magát?
– Krause! – felelte a bekötött fejű.
– Ugye, maga már Ordner is volt a múlt hetekben?
Krause elsápadt, s összeszorította az ajkát.
– Ne féljen, bevallhatja. Nem mondom el senkinek.
– Becsületszavára?
– Becsületszavamra.
Krause elmosolyodott:
– Hát, ha nagyon akarja tudni, tisztes voltam. Futár a két város
között, rám lőttek a csehek.
– S most mégis bevonult csehszlovák katonának?
– Be. Ez a kötelességem.
 – S mi lesz, ha a német testvér ellen viszik?
Krause egy pillanatig hallgatott, aztán igen csendesen szólt:
– Akkor is tudni fogom, mi az én kötelességem. Mindenkinek
megvan a feladata, nicht wahr?
Így ejtette ki, gablonziasan: no wa?
– Jo, jo – felelte Berinkei a német családi dialektusban –, s
teszem fel, ha a németekre nézve ez az ügy kedvezően dől el, akkor
maga bizonnyal nagy ember lesz. Kitüntetésekkel aggatják tele, jó,
kövér állást kér, s nem lesz semmi gondja többé, eltartja az állam. Az
ilyen Ordnert.
– Engem nem – rázta a fejét Krause.
– Miért nem? Azt kérhet, amit akar. Címet, rangot,
elhelyezkedést.
– Van egy nagy vágyam – hajtotta le a fejét szerényen Krause.
– Nos? Valami méltóság, elismerés?
– Másodhegedűs vagyok a reichenbergi színház zenekarában.
Szeretnék első hegedűs lenni. Szavamra, értek hozzá.
Berinkei sokáig nézett Krause kék szemébe. Aztán a titkos
Ordner vállára tette a kezét:
– Maguk győzni fognak, barátom. Ilyen morállal érdemes egy
nemzetnek győzni.
Krause nem értette. Komolyan nézett a magyar szakaszvezetőre,
s kíváncsian kérdezte:
– Ezt csak kérhetem, nem? S ha még egy kis zenekart is
összeállíthatnék, amelynek én vagyok a vezetője… hollá…
Füttyentett hosszút s reménykedőt. Mert ez képzeletnek is
túlságosan szép.
– S most jöjjön – mondta Krause –, úgy látom, maga rendes
ember, s magyarul érez. Valamit kell csinálni a legénységgel.
Foglalkozni kell velük, meg kell magyaráznia nekik a dolgokat. Ne
féljen, már harmadnapja csinálom, nem veszik most észre, egyéb a
bajuk, gondjuk…
Bevezette a németek szobájába. A németek a szalmazsákon ültek,
s éppen a kenyeret ízlelgették.
– Kameraden – állott a szoba közepére Krause lehetőleg ne
váljunk szét, de mindig legyen valaki közülünk a városban. Amit
hall, figyelje meg s hozza be. A csehekkel nem parolázni, csak
magatokban bízzatok. Tudjátok, miért vagytok itt, mit kell tenni, ha
kivisznek benneteket az árokba.
Folyt a szó belőle, a többiek köréje gyülekeztek.
Berinkei csodálkozva hallgatta az ajtó mellett. Krause kérdezett s
felelt, néha megállott egy-egy szónál, mert nyelte a kenyeret közben.
Berinkei megfordult, s átballagott abba a szobába, ahol a magyar
legények búslakodtak. Fel sem állottak, amikor a háromgombos
csetár közéjük lépett.
– Maguk mind magyarok?
– Mink mindnyájan.
– Én is az vagyok.
– Akkor leülhet.
Egy Csikós nevű hozzá fordult:
– Csetár úr hová való?
– Kassán születtem.
– És civilben micsoda?
– Tanár vagyok, magyar iskolában történelemtanár.
– No, ha a történelmet olyan jól érti, elmondhassa nekünk, mi a
mostani történelem.
Berinkei a tizenkét emberre nézett. Volt közötte huszonöt éves
meg harminckilenc esztendős. Legény s házasember. Bajuszos és
borotvált képű. Csupa kiszolgált katona, akit most munkaasztal
mellől, istállóból, csűrből szólított el a kényszerű parancs. Kék
szemű, mélázó és csurgó bajszú, barna pillantású. Komolyan s
figyelmesen meredtek rá a szemek.
– Hát figyeljenek, emberek. A dolog ott kezdődött, hogy
tizennyolcban azt hittük, vesztettünk…
…Már fél órája beszélt, s a figyelő szemek nem fáradtak el, a
tizenkét legény mellé még négy húzódott óvatosan, s letelepedett a
szalmazsákokra. Összehúzott lábbal ültek, a Zóra cigaretta keserű
füstje bodorodott a fülledt szobalevegőben.
Már alkonyodott, s vacsorára kürtőitek, amikor felemelkedett
Berinkei, s kezet fogott mind a tizenhattal.
– Köszönjük – mondta egy lógó bajuszú, s hálásan kísérte az
ajtóig. – Máskor is jöjjön be, csetár úr, mert kell a szó. Boldogan,
könnyű lépésekkel ballagott a főutcán, a Tátra Szálló felé. Úgy érezte
magát, mint aki élete legsikerültebb történelemóráját adja le, boldog
kezdő tanár a mintagimnáziumban, szakvizsga után. Kékes fények
szűrődtek ki az ablakok rései közül, egy lámpa sem gyulladt ki az
utcán, az autók tompított fénnyel kúsztak a kockaköveken.
Barátságtalan volt a szép város így, sötéten. Valaki most
türelmetlenül szólt rá:
– Csetarzs!
Megállott. Összehunyorította a szemét, most látta csak
döbbenten, hogy Duhony áll előtte teljes tábori szépségében.
– Nem tanították köszönni?
Berinkei összecsapta két patkós sarkát, sapkája széléhez emelte
ujjait, s tisztelgett. Szolgálati nyelven felelt ő is.
– De igen – mondta. – Sötét van azonban, alig látni.
Duhony még végignézte, s intett, mielőtt továbbment volna.
– Úsztup! Máskor jobban vigyázzon. Hadiállapot van.
Elsietett.
– Nyertél – sziszegte Berinkei, aztán legyintett. – Ez sem fontos.
Most még ő az úr, a parancsoló nemzet, az uralkodó eszme. Ki tudja,
hogy fordul holnap a kerék?!
XIII.

– Az ott már Magyarország! – súgta Csikós, nehogy mások is

meghallják.
A szemközti dombokra mutatott. Apró présházak sorakoztak
egymás mellé a bágyadt októberi napsütésben. A présházakon túl,
mint barna hangya, lassan s alig láthatóan mozgott két ló a
szántóföldön. A harmadik hangya az ekét szorította az anyaföldhöz.
Néhány holdnyi erdő terült el jobbról, rőt vörös, sárga lombjai
egyetlen színné olvadtak össze az október temérdek palettáján. A
kukoricaföldeken letörték már a termést, a szárak fonnyadtan,
csapzottan feküdtek egymáson, megrokkant halomban. Kis, fürge
patak csavargóit a réten, partja itt-ott posványos, a rét puha, nedves.
– A patak az Ipolyba indul – állapította meg valamelyik legény a
szakaszból –, ha jól nézitek, Magyarországon szántanak.
– Ott nem félnek az emberek – folytatta Csikós –, hiszen már
megállapodás van a népek között, s talán nem is lesz háború.
– A németeket leszerelik – dunnyogott Pató, az egygombos
őrvezető –, már mindegyik megy haza, mi meg itt ülünk a fűben, s ki
tudja, hoz-e valami jót ez a Mussolini.
– Azt hagyd, érti a dolgát – felelte Csikós, és kölcsönkérte
Berinkeitől a messzilátót. – Hadd nézzem, csetár úr, szürkék
szántanak-e, avagy pejkók?
De a két ló a messzi domboldalon már eltűnt, alkalmasint a
dombnak másik oldalán járt. Varjak kapaszkodtak a levegőben, s
nagyon messzi, fönn repülőgép keringett. Zúgását visszhangozták a
felhők.
 Olyan méla, megszentelt csönd feküdt a határszélre, mint ünnepi
délután húsvétkor vagy pünkösd vasárnapján, amikor a nép a
faluban táncol, s a fák, virágok, dombok s patakok magukra
maradnak, hogy ők is beszélgethessenek egyszer zavartalanul.
A szakasz piros cserepes tanya udvarán ült, a kút körül. A tanya
egy Árvából származott telepes birtoka volt, s most a telepes is a
határt őrizte valahol.
– Negyedik napja ülünk itt – búsult Csikós. – Se rádió, se zsold,
se lány, el fogunk itt hervadni, meglássa, csetár úr.
Még két tanya piroslott a közelben, mindegyiknek udvarán ott
várakoztak készenlétben a szakaszok, a frissen ásott lövészárkokban
válogatott legénység tanyázott, egy prágai ezred. A két betonerőd
olyannyira zárva volt, hogy csak este bújt elő ajtajai mögül a
legénység, ha váltották őket végre. Hátul, a cseresznyefákkal
szegélyezett országút szélén két üteg könnyű tüzér vigyázott,
telefondrótjaik a tanyán keresztül vezettek a megfigyelőhöz.
Mélyen bent, a faluban tanyázott a parancsnokság. Az ezredes
mindennap kilovagolt, és személyesen ügyelt föl a rendre.
Mindennel meg volt elégedve, túlzott barátsággal üdvözölte a
katonákat, s néha rövid, biztató beszédet intézett hozzájuk.
– Ne türelmetlenkedjenek – mondta, de hangjában egy kis
fájdalom rezgett –, minden jóra fordul, a németek hazamehetnek, s
a köztársaság többi népe ezentúl zavartalanul fog egymás mellett
élni.
– Akkor minek fekszünk itt? – türelmetlenkedett Csikós, mert a
szakaszban mindig ő adta a hangot –, vigyenek már el, szereljenek
le, vagy kergessenek előre, s majd meglátják, mi lesz. Fogadok, úgy
elolvad a szakasz, mire a magyarok vonalához ér, hogy soha nem
találnak meg többé. Hacsak odaát nem, borocska mellett.
Kíváncsian tekintett Berinkei arcába, mit felel erre a
szakaszvezető. Berinkei mosolygott. Már harmadik napja járta körül
a terepet, érdeklődött, vizsgálódott, de az első vonalból mindig
visszaküldték, s a rést, amit keresett, nem találta meg sehol.
Szakasza tiszta magyar fiúból állott, s a két dobsinai, aki közéjük
keveredett, buléner létére jobban vágyakozott még magyar szó után,
mint a többiek. A két szomszédos majorban cseh szakasz ül, többek
között feladatuk az is, hogy a Berinkei magyarjaira ügyeljenek.
Azoknál gépfegyver is van, csöve ide-oda jár. Egy trencséni fiút is
helyeztek a Berinkei szakaszába, de azt később elvitték szakácsnak a
századhoz. Így maradtak jó társaságban, maguk között – mint
Csikós jelentette ki egyszer megelégedetten.
– Valamit illenék már megtudnunk – ült Berinkei mellé Csikós,
az ajnácskői palóc legény –, ebben a világban még postát sem
hoznak, teljesen elbutulunk.
Almát ütött le a fáról, héját hersegtette unalmában, kérdően,
sürgetően nézett Berinkeire.
– És ha én valamit mondanék? – súgta vissza Berinkei, s
szorongó kíváncsisággal pillantott vissza a legényre.
– Akkor mi engedelmeskednénk – helyeselt Csikós.
Berinkei bólintott. A szemközti dombokra figyelt, a két ló a
szántó-vető emberrel ismét előbukkant. A fák árnyékai gyorsan
hosszabbodtak.
– Most valaki tegyen úgy, mintha bemenne a faluba parancsért.
Csikós felkászmálódott, s a patakparti fák árnyékában a falu felé
osont. Berinkei szótlanul, csendesen ujjongani kezdett, mert most
végre valami olyat tesz, amire évek óta készült már, amire mindig
gondolt tréfásan, komolyan, de szüntelen. Valahogy így tervezte
mindig…
Alkonyatidőben Csikós rohanva jött vissza. A mezőn szaladt
csetelve-botolva, hogy lássák az előretolt árokból, lássák a tüzérek s
a két tanya őre is. Kezében fehér papírlapot lebegtetett, s már fél
kilométernyi messziségből mutogatta Berinkeinek.
Berinkei a tanya kapujában állott, s ott várta be a rohanó Csikóst.
Csikós fegyelemtudóan állott vigyázzba, s átadta az üres papírlapot.
Berinkei elkiáltotta magát:
– Pozor!
A szakasz azonnal sorakozott, hármas sorba állott, s megindult a
szakaszvezető után, ki a kapun, át a mezőn, a gyalogúton. Még
intettek is a harmadik tanya népének, hogy a csapatot kötelesség
hívja, mennie kell. A három nyírfánál hirtelen jobbra vágtak, aztán
ismét előre néhány száz lépést, majd balra. Úgy tűntek el a magános
szalmakazal mögött.
– Tudod az utat? – fordult hátra Berinkei.
Kecskés, egy alacsony, szőke bajszú legény előugrott.
 – Tudom, ismerem a járást elég jól.
Leszállt a nap, a messzi mocsárban felhangzott a béka
kunkogása. Hűvös szél lengedezett az égerfák között, valahonnan
vacsorára hívó kürt szavát hozta.
Már a kis erdő nedves leveleit taposták, ropogott lábuk alatt a
száraz gally. Óvatosan, lassan haladtak előre, s most a szemközti
tisztáson roppant meg a fű.
– Állj! – süvített egy éles hang.
– Testvér! – felelt Berinkei, s a szíve megdobbant. – Ne lőj!
Lámpa villant a sötétben, három magyar baka ugrott közelébb.
Fegyverüket lövésre készen tartották.
– Kik vagytok?
– Nem akarunk testvér ellen harcolni. Magyar szakasz van itt,
vigyetek.
A magyar baka boldogan füttyentette el magát.
– Hát akkor gyertek.
Berinkei hozzá futott, hogy átölelje, de a vastag köpenyt csak
tapogatta, s maga is nehezen mozgott a súlyos teher alatt. Most az
egész szakasz ölelkezni akart a magyar bakákkal, a katonák
mosolyogtak, és visszatapogatták a jövevényeket.
Már sorakozott a szakasz, s tizenhat láb dobogtatta a magyar
haza földjét, az édes magyar hazáét, az annyiszor ócsároltat s mégis
oly drágát, kedveset.
Az egyik présház előtt álltak meg.
– Berinkei szakaszvezető tisztelettel jelentkezik, elhozta a
szakaszát, csupa magyar fiút, s felajánlja szolgálatait.
A sötétben felemelkedett egy hadnagy. Közelebb lépett, s halkan
kérdezte:
– Berinkei?
– Berinkei Tamás, civilben tanár.
A hadnagy kezét nyújtotta:
– Ismernünk kell egymást. Még Pozsonyból, ha személyesen nem
is találkozhattunk eddig. Hiszed-e, hogy a véletlennek
megdöbbentően érdekes, szeszélyes útjai vannak? Nem
csodálkoznék, ha valóban kiderülne, hogy az emberek sorsát,
egymáshoz való viszonyát, találkozásait eleve elrendelik valami
földöntúli hivatalban. Én tudniillik Hegedűs András vagyok, talán
emlékszel a nevemre. Együtt ültünk Pozsonyban, s négy nappal
utánad én is kiszabadultam, de a nénémet már nem látogathattam
meg, Sztruhárnét.
– Hogyne emlékeznék… – Berinkei hangja reszketett, s a nagy
feszültség most engedett fel benne. Elkiáltotta magát, és sokáig
szorította az őszülő halántékú tartalékos hadnagy kezét. A hadnagy
mellén háborús kitüntetések szalagja díszlett, alatta a vitézi jelvény
sugárzott biztatóan.
Csikós szólalt meg most a hátuk mögött:
– Úriemberek mindenütt ismerik egymást. Az Isten áldjon meg,
fiúk, nincsen cigarettátok? Valami jó magyar. Esetleg egy kortyocska
bor a kulacsban. Kivert az izzadság, míg ide jutottunk, de most már
itthon vagyunk, úgy látom…
XIV.

Két napig lengtek a magyar zászlók a házak ormán, a templom

tornyán, friss színűek és kopottak, viharvertek. A kékfestő üzem
hetek óta festette a zöld kelmét, mert piros és fehér akadt elegendő,
csak a zölddel támadt zavar. A boltban súgva ennyit kellett mondani:
„Kérek egy készletet!”, s a kereskedő már becsomagolva nyújtotta át
a háromszínű szövetet, a szalagot vagy a zászlóra valót, amit
kívántak. Kopott, esőverte zászlók lengtek két napig a
padlásablakokban, a zászlók némelyikén még az angyalos nagy
címer mosolygott a járókelőkre, a nagy címer Dalmácia koronáival,
az erdélyi sassal, a horvát kockákkal s Fiume korsójával. „Honnan
kerültek elő?” – tűnődött Bezek, amikor a fellobogózott várost
meglátta, s szomorúan elfordult, hogy ne lássa. A húszéves republika
búcsúja ez…
Sztruhár két nap múlva bevonatta a zászlókat, mert attól lehetett
tartani, hogy véres éjjeli csata lesz a lobogózás vége. Most már
nyíltan beszélt a cseh-szlovák kolónia a távozásról, sírva s
keservesen emlegették mindazt a sok jót, amit a magyarokkal
szemben elkövettek e húsz esztendő alatt, s a magyarok mégis mily
hálátlanok. S hálátlan az angol, az orosz, a francia, minden
szövetséges: becsapta az államot, rászedte Benest, félrevezette a jó
cseh népet. A Moldva menti nép most ébredt fel húszéves álmából:
nagyhatalomnak érezte magát, s kijátszott kártyalapként ámult a
sanyarú hétköznapokra.
Menni kell.
 Kende régen megugrott már, és Alpári, a szociáldemokrata
nagyvezér nem volt látható. Elutazott a kommunista szenátor – egy
hirtelen haragú famunkás nagy összegű pénzzel repült Pozsonyba s
onnan Brünnbe, Brünnben nyoma veszett. A közjegyző habozott, de
írták, hogy Zsolnára bátran elviheti holmiját, jó helye lesz ott is. A
járási orvos Tapolcsányban keresett helyet, a Tátra Bank igazgatója
sürgősen adta el a házát. Véber, a meggazdagodott fényképész
elkótyavetyélte porcelángyűjteményét, s Vaverka egy esős reggelen
teherautóra dobálta minden bútorát.
Lassan, észrevétlenül kezdtek hurcolkodni. A helyi lapban itt-ott
jelent meg néhány búcsúsor, a távozó közölte, hogy nincsen ideje
búcsút venni jóakaróitól, el kell utaznia magasabb parancsra.
Ürültek a lakások, a kapuk előtt egyre sűrűbben állottak a
bútorszállító kocsik, s éjnek idején elvitték az Agrasol Szövetkezet
minden gabonáját. A legalsó zsák kilyukadt, s a búza vékony csíkban
szóródott el az úton, amerre a kocsik vonultak. Egy tréfásabb katona
a zsákok tetején állva az országúton le-ledobott egy nehezebb zsákot
az arra döcögőknek.
„Mindent visznek!” – írta fel valaki krétával a barna kapukra.
Már csomagolta gépeit a Bata-üzem, s a Nehera-ruhásboltok
kiürültek. Az állomásfőnök idegesen s tiltakozva ordított a telefonba,
valahányszor teherkocsit kértek tőle: a teherkocsik Dobsinán és
Rózsahegyen, Tapolcsányban és Zsolnán eltorlaszolták az
állomásokat, összezsúfolódtak, s Pruzsinszky kétségbeesve kereste
családi bútorait állomásról állomásra már egy hete.
– Mint tizenkilencben kergettek bennünket – állapította meg
Irsay bácsi, s minden bútorszállító kocsit megállított:
– Kiét viszi, fiam?
Szekrény, lavór, kutyaól, írógép, tükör, dívány hevert halomban
az udvarokon, a tömött kocsikon, már vitték az irodák berendezését
is, a törvényszéket csomagolták, az adóhivatalt dobálták össze,
iratokat s kataszteri mérőléceket, papírkosarakat s végül a
kaszárnyában felszedték a padlót, összetörték a kályhákat, s letépték
a kilincseket. A barna ablakrámák csörömpölve repültek az udvarra.
Nemec éjjel nyittatta ki a gimnáziumot, s hajnalra már autókon
szorongott a fizikai s kémiai szertár minden felszerelése. Turecki
doktor vitte a kórházat, a Röntgen-gépet, a kvarclámpát, a
kötszereket s a műtőszekrényt. Mindenki cipelt valamit, s letette a
legközelebbi állomáson.
Az utcákon szuronyos rendőr vigyázott a rendre két katonával, de
nem volt erre sem szükség. A magyarok megjegyzés nélkül,
csendben s alig észrevehető érdeklődéssel nézték a nagy
hurcolkodást, mintha nem is tőlük s rovásukra cipekednének, s nem
az ő városukat ürítenék ki. A katonaság, a rendőrség gyanakodva,
ugrásra készen figyelt, bosszúságuk azonban teljes volt – nem
lehetett beavatkozniok semmibe sem, a magyarok légüres térnek
nézték a kivonulók helyeit.
– Soha ilyen fegyelmet a magyaroknál! – bámult Szudor, s
harmadszor tért vissza, hogy valamit még elvigyen, mert már a
hivatali szoba egyetlen pokrócát is elcsomagolta.
– Lovagiasak vagyunk – ütögette türelmetlenül szivarja hamuját
Eperjessy a Héregi-boltban –, valamit mégis csinálni kellene. Ilyen
nyugodtan vihetnek el mindent, költözhetnek ki… S amíg össze nem
csomagolják a vagyonukat, húzzák-halasztják a város átadását is, a
tárgyalásokat s a kiengesztelődést. Bezzeg tizenkilencben alaposan
betelepedtek.
– Hagyjuk – legyintett Héregi. – Elviszik a lovakat, az autókat, a
bútort s az adóhivatalt. Én például az adóhivatalt nem sajnálom,
vigyék el még az ajtaját is. Nem látja, mennyire félnek tőlünk, nem
veszi észre, milyen nagyszerű érzés ez most, annyi év keserve után
fölényesen, csendes mosollyal, mozdulatlanul nézni őket, amint
sietnek, csomagolnak, s tervezni az új berendezést, a magyar
világot… Mindent visznek, de viszik az ő államukat is, és ez a fontos.
Testvér jön majd testvérhez nemsokára… Higgye el, ez az eljövendő
öröm megéri, hogy simán hagyjuk futni őket.
Eperjessy hümmögött. Délutánonkint azonban maga mellé
sorakoztatott néhány diákot, s minden kocsit, teherautót kikísért a
sorompóig. Még integetett is a bútorok után terjedelmes, lila
zsebkendővel.
Üres lett a város. Volt, aki sírva távozott, s ismerősei kezét
szorongatta az utcán. Bezeket megállították:
– Ne menjen el, tanácsos úr, magára nem haragszunk, maradhat.
Bezek udvariasan, jólesően köszönte meg a marasztalást.
– Hív a kötelesség – mondta szomorúan.
 Szikora, az ügyész viszont maradni szeretett volna.
– Mi lenne, ha maradnék? – kérdezte napjában hússzor, s
megállította ismerőseit. Azok a vállukat húzogatták. Aztán Szikora
három névtelen levelet kapott hirtelen, s erre összecsomagolt. Akik
maradtak volna, nem kellettek. Akiket marasztaltak, azok féltek
maradni.
Az Irsay lányok elbúcsúztak tiszt ismerőseiktől, s odahaza
szorgalmasan magyar ruhák varrásához fogtak, divatlap szerint.
– Ezek minden államban s minden helyzetben feltalálják
magukat – csóválta a fejét Borosné. – Ügyes lányok, még férjhez is
fognak menni egyszer.
A magyar pártban rég nem látott, zavartan mosolygó arcok
tűntek fel.
– Én mindig magyar voltam, tessék elismerni – unszolták a
párttitkárt. – Azért, hogy nem exponáltam magam, még lehettem
kitűnő, jó magyar, nem? Titokban, csendben dolgoztam, s íme,
munkánk eredménye hajnallik…
A Munkásakadémia elnöksége feketébe öltözött, s felesküdött a
Nemzeti Tanácsnak, hűséget fogadott a magyar gondolatnak, a
szebb jövendőnek – mint Korber, a megbízott szónok mondta
harsányan, lélegzetelállító iramban.
A magyar párt vezetőinek asztala a törzskávéházban hirtelen
meghosszabbodott, a pártigazgató azon vette észre magát, hogy
olyanok üdvözlik, s keresik kegyét, akik eddig észre alig vették, vagy
bújtak előle. Mély meghajlással közeledtek az asztalhoz, s először
csak az asztal végén foglaltak szerényen helyet. Harmadnap már a
márványt döngették, és a sürgős magyar megváltást kiabálták
türelmetlenül. Mindenki felsorolta érdemeit, megmutatta
pénztárcáját, amelyből húsz évig nem hullott ki a féltve őrzött
nemzetiszínű szalag, visszaemlékezett nyolc esztendővel előttre,
amikor a revízió mellett tört lándzsát, s visszautasította a
Rothermere-mozgalom elleni ív aláírását.
A kereskedelmi Grémiumban küldöttség jelent meg.
– Kérjük, tessék sürgősen megsemmisíteni azt az aláírási ívet,
amelyen a cseh repülőalapra adakoztunk.
A postafőnöknél utolsó előtti este Schuster, az ügyvéd
kopogtatott:
 – Mennyit kér főnök úr azokért a csekkszelvényekért, amelyek
még itt vannak a postán, s amelyeken a nemzetvédelmi alap
adományait továbbították?

Sztruhár este fél kilenckor érkezett haza sápadtan, leverten. Arca

észrevehetően soványabb lett, a ruha sem állott oly feszesen
termetén, mint még tavaszkor. Hangja rekedtesnek tűnt, sokat
kiabált, rendelkezett az utóbbi napokban.
Sztruhárné megsimogatta az ura homlokát, a járásfőnök alig
láthatóan elmosolyodott.
– A hajót nekem kell elhagynom utoljára, ez a rendelkezés. Még
négy napunk van, s most telefonáltak Pozsonyból, hogy egyszerűen
átköltözhetem a szomszéd járásba, azt már nem kapták meg a
magyarok. Soukup, az ottani járásfőnök cseh, a helyettese a Szudéta-
vidékről való, mind a kettőnek el kell költöznie, már vonulnak is. Mit
szólsz hozzá?
Judit az asztalra mutatott. Térképalbum feküdt szétterítve az
abroszon, a félretolt tányérok között.
– Mutasd meg, merre van.
Sztruhár orrára illesztette a pápaszemét, s egy fogpiszkálót emelt
el a tányér mellől. Apró, fekete karikára bökött:
– Itt.
És ránézett feleségére. Judit rövid, görcsösen hegyezett ceruzát
szorongatott az ujjai között.
– Megrajzoltad az új határt?
Judit bólintott. Sztruhár ismét a térkép fölé hajolt, és sokáig
nézte a feketével húzott, kanyargós vonalat.
Azután levette a pápaszemét, ujjai között forgatta, s
szembefordult Judittal:
– Örülsz?
Judit letette a ceruzát az asztalra, s az urára nézett.
– Örülök – felelte egyszerűen. – Örülök. Minden magyar asszony
örül ennek, s abban bízom, hogy egyszer eltűnik ez a vékony vonal
is.
 Sztruhár leült a székre, közelebb húzta az asztalhoz, s újra a
térképre pillantott:
– Érdekes – mondta –, én sem haragszom. Valami
igazságtételfélét érzek, de ezt nem merem nyíltan hangoztatni. Most
merőben más oldaláról figyelem a dolgokat, s belátom, sokat
hibáztunk. Másképpen kellett volna kezdeni rögtön az elején.
– Nem lehetett volna – ingatta a fejét Judit –, mert ha
másképpen akartátok volna kezdeni, akkor már eleve ötven
kilométerrel feljebb kezdtétek volna. S nem Prágával együtt, vele egy
húron pendülve!
– Lehet – dörzsölte meg a szemét Sztruhár. – Fáradt vagyok.
Éva a díványon ült, s nem szólt bele a beszédbe. Apja feléje
fordult:
– És te, Éva?
Éva letette a horgolást.
– Felbontottuk az eljegyzést. Ma délután, kölcsönös
megegyezéssel. Tulajdonképpen nem is volt eljegyzés, talán nem is
szerettük egymást. Ez afféle érdekházasság lett volna.
Sztruhár fel akart állni, odamenni Évához, hogy megsimogassa.
Aztán legyintett, erre sem volt már kedve.
– Még ez is! – mondta bágyadtan. – Könnyen ment?
– Könnyen és egyszerűen. Az utcán találkoztunk s a cukrászdába
hívott meg. Napok óta zavarja valami, mondta, napok óta készül egy
szomorú bejelentésre. Belátja, hogy nem vagyunk valók egymáshoz,
elköltözik innen, ki tudja, milyen lesz a jövedelme ezután. S aztán
azt is mondta, hogy ahová illetékes, ott a lengyelek állanak most.
Nincsen hazája, nekem meg kettő is van.
– Neked kettő? – kapta fel Sztruhár a fejét. – Akkor te is
mondhattál neki valamit.
– Mondtam, persze, hogy mondtam. Azt, hogy most látom csak,
magyar lány vagyok én is, magyarul érzek. Mert aki sírni tud az
örömtől ilyen időben, az keresztülesett a próbán anélkül, hogy
kívánta volna.
– És te sírtál?
– Sírtam. Apa, ezt talán te nem is érzed. Bocsáss meg, ezt anyuval
érezzük itt egyedül.
 A járásfőnök most mégis felemelkedett, s a kályhának
támaszkodott. Sokáig nem szóltak egymáshoz semmit, egyik sem
vette észre, hogy a vacsora ideje régen elmúlt, s mégsem éhesek.
– Én már mindent megértek – folytatta később Sztruhár. – Ezt
is. Lehet, hogy nektek van igazatok. Itt azonban nemcsak érzésekről,
hanem megélhetésről, új helyzetről, új házhelyalapításról is van szó.
Most azt szeretném kérdezni, velem akartok-e jönni, vagy itt
maradtok?
Judit felállott. Odament az urához, s vállára tette a karját. A
járásfőnök folytatta:
– Mert ezt egyszer okosan, higgadtan meg kell beszélni. Ti
vagytok a családom, az örömem, értetek dolgoztam. Nem, nem
akarok most érzékenykedni, nem szeretném a húrt feszíteni tovább.
De fáradt vagyok, s ilyen korban már jelentkeznek a betegségek is, a
gép lassabban dolgozik. Hogy akarjátok most az életet? Velem,
nélkülem?
– Én veled – mondta Judit. – Veled kezdtem, veled folytattam,
veled is végzem. Asszonynak az ura mellett a helye. Az én örömem s
régi vágyam teljesedett: ez a város magyar város lett. Nem én vagyok
most fontos, hanem a város, az emberek, akik húsz éve várnak
ezekre a napokra. Hogy engem a te sorsod hová vet, hidd el, most
már mindegy, kis pont vagyok csak. Ez a kis pont melletted marad,
mint a te mondatodnak a befejező része. De itt majd új mondatok
kezdődnek, új sorok íródnak.
– És te, Éva?
Éva is odalépett szorosan az apja mellé.
– Nem tudom. Lehet, hogy én itt maradok. A család kettéválik,
valami engem ideszólít.
– Valami vagy valaki?
– Nincsen senki valakim. Én majd csak találok magamnak helyet
az új magyar világban. Ezt engedd meg nekem, apa…
– Igen – felelte Sztruhár. – Igen. Az érzések ellen nem lehet
harcolni, s nem is tartóztatlak. Ki kényszeríthetne? Anyád lánya
voltál.
– Még négy napunk van, a járásfőnök bizonyosan kap vagont az
utolsó pillanatban is. Most összecsomagolunk, s a bútort útnak
indítjuk. Te a bútorral mégy – rendelkezett Judit.
 – És te? – kérdezte Sztruhár csodálkozva.
Judit elszántan felelte:
– Én még, s ezt engedd meg nekem, maradok. Csak azt akarom
látni, amikor a hosszú, hosszú katonasor onnan, dél felől
bekanyarodik a főutcára. S három napig itt leszek még. Ez nekem
pontosan elég. Aztán visszamegyek hozzád, hogy kicsomagoljak és
segítsek neked tovább ballagni szépen, öregesen.
XV.

Borongós, szemerkélő novemberi reggel. A nap hol kibúvik a

felhők mögül, s egy pillanatra végigmosolyog halványan a tájon, hol
visszagurul, s ekkor szürke lesz minden, eltűnik az árnyék, eloson a
fény
Sztruhár a csatlakozó állomáson áll, a pozsonyi vonatot várja.
Fázósan húzza összébb a kabátját, duzzadt irattáskáját a hóna alá
szorítja. Most fut be az utolsó vonat bútorokkal s katonákkal,
nyomott, bágyadt a hangulat, ideges az állomásfőnök, kiabálós,
kapkodó a hordár.
A járásfőnök mellett öt ember áll, falusi gazda, hol tótul
beszélnek egymással, hol magyarul. A pozsonyi vonatot várják ők is,
előrehajolva figyelik az esőverte síneket.
– Nehezen lehet kiszámítani – nyitja rá szemét Sztruhárra az
egyik –, lassan járnak a vonatok, pedig sürgős dolgunk van.
– Sürgős?
– Még délelőtt Pozsonyban kell lennünk, mert akkor vége az
egész tervnek, s hiába dobtuk kis az útiköltséget. Küldetésben
járunk.
– Mit akarnak Pozsonyban?
– Nem árul el?
– Nem.
– Küldöttségben járunk. Szeretnénk, ha a mi községünket is
hozzácsatolnák Magyarországhoz. Másképp nem fogunk tudni
megélni: a határszélre esünk. Ha az egész járást is átcsatolják, az
sem baj!
 – Igen. S melyik falu a maguké?
– Melyik? Csokolya.
A bekecses ember elfordult, a vonat most gurult be az állomásra,
néhány csendőr ugrott le az első kocsi lépcsőjéről.
– Csokolya! – dünnyögte Sztruhár, s elszorult a szíve.
Kellemetlen, rázó hideget érzett hirtelen, s mintha a zsebében
zizegett volna minden okmány, de legjobban egyetlenegy, az
áthelyező írása Csokolyára.
Hát ezek is!
Lassan, meggondoltan indult tovább a vonat. A pályát ötszörösen
terhelték meg, deszkák, zsákok, hídalkatrészek, talpfák, sínek, ágyúk
és lovak utaztak, torlódtak, bútorszállító kocsik sárgállottak a
raktárak tövében, sárban s pocsolyában, nehéz pontonok öblösödtek
ásítva egy hosszú tehervonat során, gyermekek, családok, írógépek,
hivatali asztalok, Bata-gépek, könyvek s kutyák tartottak észak felé
napok óta.
A felhők ólomszürkéje bágyadt a dombos tájra. A vékony eső
finom csíkokat húzott a vonat ablakára ferdén, szakadozottan,
nesztelenül.

Az ezredes, Nedbálek éjjel ragaszttatta ki a hirdetményeket, de

hajnalban hangos szóval dobolták is. Amíg a csehszlovák haderő
utolsó osztagai ki nem vonulnak a városból, senki az utcára nem
léphet. Statárium van. Az ablakok zárva tartandók, fogadási
előkészületeket tenni tilos.
A városháza előtti téren reggel négykor szegezték már az
emelvény deszkáit, s állították földbe a zászlóoszlopokat. A házak
padlásán itt is, ott is megjelentek ismét a lobogók, s odabenn, a
lakásokban izgatottan ragasztgattak apró zászlócskákat, varrták a
füzért. Reggel nyolcig volt szabad az utcán járni, nyolc órakor
hirtelen, néma parancsra elcsendesedett az utca, néptelenekké lettek
a terek, csak Sárkány, az ács dolgozott a városház terén tovább is,
rendületlenül.
Négy katona rohant feléje.
– Azonnal elhagyni a teret. Tegye le a kalapácsot.
 Sárkány felállott, s szembefordult a négy katonával:
– Nem teszem. Lehetetlen elkészülnöm délig.
– Mit bánom én! Táguljon!
Lekapták vállukról a fegyvert.
Sárkány morogva dobta le a kalapácsot. A városháza ablakából
izgatottan integetett le a városi gazda.
Csak a toronyóra üres kongása hallatszott. Messze, nagyon
messze, a kis erdőnél vonat fütyült hosszan, kínosan, jajongva.
Most motorkerékpár dübörgött be, s a kerékpáron három magyar
katona. Egy tiszt, egy káplár fehér zászlóval s egy kürtös. Elöl
lobogott a fehér zászló, mögötte lépdelt a tiszt, a kürtös az ajtóban
maradt.
– Éljen! – kiáltotta el magát valaki. A tér visszhangzott, a
néptelen, üres, deszkákkal s rudakkal borított tér, de a hangnak
gazdája nem akadt, elnyelte a másik kapualj.
Minden ablakban izgatott arcok, tágult szemek meredtek a
városháza ajtaja felé. A tisztek negyed óra múlva léptek ki, s
robogtak tovább.
Megint a kietlen, bosszantó, izgatott csönd. Ez a csönd élt,
villogott, lázított, de az öröm előtti csönd volt már.
Az ablakok ismét óvatosan nyíltak meg, s itt is, ott is szőnyegek
terültek az ablakdeszkára. Tóth, a bankpalota házmestere az épület
tetején küzdött egy hatalmas lobogóval, valaki Kossuth ledöntött
szobrának talapzatára fűzött koszorút.
S mikor a toronyóra a tízet elütötte, innen-onnan, ajtóból,
kapualjból, üzletből és kávéházból ömlött, zuhogott, tódult a nép.
Senki sem látta, amikor a régi állam utolsó katonai szakasza
kivonult. Csak a Vízköz utcaiak vették észre a sisakos katonákat: a
Vízköz utcán, messzire kikerülve a piacot, főutcát, a patakparton
ment végig az utolsó szakasz sietve, nehogy megállítsa s
elbúcsúztassa valaki.
Lázas, irgalmatlan rohanás kezdődött. Valahol messze, a
dombhajlat mögött felharsant az első kürtjel, az ismerős, a húsz
esztendeje nem hallott. Már röppentek a zászlók, lengtek s lobogtak,
mosolyogtak a virágok. Sárkány, az ács vadul szögezte tovább a
szónoki emelvényt, valahol csörgött egy csehszlovák feliratú üveg.
Komor, a szabó hosszú késsel vakarta le az idejétmúlt szöveget, két
suhanc az utcasarkon karóval feszegette az utcatáblát, régi
plakátokat téptek, gyorsan, tüneményesen ragasztották az újakat, a
kirakatokban szalagok, képek s szobrok jelentek meg, ünnepi
felírások, s a templomban egy kispap az orgonához rohant, s
belemélyesztette ujjait a billentyűkbe. Szálltak, zengtek a hangok,
egymásba folytak, ölelkeztek a harangzúgással, a polgári iskola
sarkánál ekkor felharsant a kürt, s fekete lovon megjelent egy
ezredes.
És jöttek, jöttek. Jöttek sűrű, tömött sorokban, gyalog és mokány
lovak húzta szekereken, lovon s kerékpáron, autón és motorbiciklin.
Jöttek csillogó szemmel, nótázva, csattogó ütemre dobbant az utca.
Sztruhárné a cukrászda-sarkon ágaskodott Évával együtt.
Zsebkendő lebegett a kezében, hol libbentett egyet vele, hol a
szeméhez emelte.
– Berinkei! – rántotta meg anyja karját Éva, s a szemközt
menetelő szakaszra mutatott.
Ott menetelt Berinkei mosolyogva, fehér őszirózsával az övében
és a sapkája mellett, jött Berinkei tizenhat emberével a gépfegyveres
szekér mögött. Egy diák elordította magát:
– Tanár úr!
Valaki hozzá szaladt s megcsókolta. Berinkei megállott egy
pillanatra, szétnézett. A tömeg ránevetett a rég nem látott tanárra.
– Hol jártál? – kiáltott Eperjessy rekedten.
– Elibük mentem – szólt ki a sorból Berinkei, s most egy
pillanatra döbbenten nézett a feléje mosolygó arcokra. Izgatottan
tolta hátrább a sapkáját, aztán ismét lerántotta a homlokára. Semmi
kétség, Sztruhár Éva mosolygó szemét látja; ágaskodik a lány, s
mellette, az anyja, a járásfőnökné. Felemelte a kezét, s odaköszönt.
Éva meglebegtette a zsebkendőjét, s kiáltott is valamit, de lehetetlen
volt meghallani Éva üzenetét.
Még hátrafordult Berinkei, s újra köszönt.
– Ismerős? – kérdezte Csikós összeszorított fogakkal, merev
arccal.
– Az – bólintott Berinkei, s egyenesre húzta ki magát.
Már négyszögben állottak a piacon, a városbíró az emelvényre
lépett, s az ezredes leszállott a lóról.
 Ott állott Berinkei szakaszával két gépfegyveres kocsi között, s
megigazította övén a rózsát.
Valaki átfúrta magát a tömött sorokon, meglazult a tömeg, s
nyögve szorított helyet a türelmetlen tolakodónak.
Valaki megérintette Berinkei vállát. A tanár hátrafordult.
– Éva! – súgta, s arcán széles mosolyra futottak az utolsó napok
fáradtságának ráncai. – Éva, maga nem ment el?
– Nem – felelte Éva –, én is magyar lány vagyok, én is örvendeni
akarok. Egyszer hirtelen mégis ráébred az ember.
Berinkei mereven nézett előre az ezredesre, aki beszélt. Jobb
keze azonban csendesen keresgélni kezdett, s észrevétlenül megfogta
a lány kezét. Éva megszorította a katona csuklóját, s nem engedte el.
Úgy álltak egymás mellett mozdulatlanul, mint két szobor, a türelem
s az állhatatosság szobra.
Később, hogy az ezredes abbahagyta, s valahol a mélyben egy
pöttöm kislány szavalt, nagyon halkan kérdezte Berinkei:
– És marad is?
Izgatottan, feszülve figyelt. De Éva felelt rögtön s komolyan:
– Maradok.
A tanár most kihúzta övéből az őszirózsát, aztán óvatosan
átnyújtotta a lánynak:
– Addig is… – mondta.
Ott állt mellette ez a szép, magas lány rendületlenül, bizakodón,
mintha mindig is mellette állt volna, időtlen időktől. Alsó ajkát kissé
behúzta, arcán megjelent az a két vidám, nevető ráncocska, kalapja
szegélyét meglebbentette a szél.
– Mennyi magyar van itt! – ámult el egy veszprémi baka a
villanyóra alatt. – És ezek nem felejtettek el magyarul beszélni!
Berinkei most lassan Éva felé fordította a fejét, a lány kék szemét
látta, s messze, a tömött sorok között, a fejek vonalán túl a hegyeket,
a kopasz fákat, a novemberi égboltnak hirtelen széthasadt felhőit.
– Ott! – mutatott Berinkei Tamás dombok felé.
A lány odanézett.
– Mi az?
– Látja, ott a felhők között kis kék ég mosolyog. Pontosan olyan,
mint a maga szeme.
 Éva elnevette magát, s nevetett Berinkei Tamás, aztán mellettük
Csikós is, nevetett az ég, nevettek a fák, a vidám lovak, nevetett a
tömeg, a gyermek s a felnőtt; most olyan volt ez a piac, mintha nagy-
nagy szeretetben s megértésben mindenki összeborult volna, hogy
soha el ne engedje egymást.

VÉGE
UTÓ SZÓ
A TISZTÍTÓ VIHAR ELŐSZELE

Ha Szombathy Viktorról esik szó, két írói vonása bizonnyal

fölemlítődik: a Mikszáthra emlékeztető fordulatos-érzelmes
meseszövés és könnyed hangnem, valamint az az eltökélt szándéka,
hogy kisebbségi íróként mutassa föl a szlovákiai magyarság sorsának
alakulását. Egész pályáján törekedett arra, hogy témaválasztása,
szemlélet- és beszédmódja alapján vérbeli kisebbségi írónak tartsák.
Prózájában eleven képeket rajzolt a szlovákiai magyarság
élethelyzeteiről, jellegzetes alakjairól, észjárásáról és kiváltképp
magyarsága őrzésének töretlen elszántságáról, nemzethez tartozása
hűségéről. Ez a pár excellence kisebbségi írói alkat rajzolódik ki az
olvasó előtt, ha föllapozza az És mindenki visszatér… című, 1941-
ben megjelent regényét. Csakhogy – konstatálja a figyelmes olvasó –
e művéből szinte teljesen hiányzik a mikszáthi derű, a megható
érzelmesség. És írói módszerét sem csak a fordulatos
cselekményvezetés jellemzi, immár megfigyelhető, hogy irályában
kiemelkedő szerepet kap egyfelől az alakrajz, a jellemábrázolás,
másfelől az esszéisztikus betéteknek, az elméleti fejtegetéseknek a
történésekbe illesztése.
Ha mindenképp valamely regény tipológia alapján kéne
meghatározni az És mindenki visszatér…-t, azt mondhatnánk, hogy
korrajz, azt is, hogy politikai tendenciaregény, de nem járunk
messze az igazságtól akkor sem, ha társadalmi regénynek mondjuk,
miközben megjelenítésében nagy szerep jut a jellem- és
lélekábrázolásnak.
 A cselekmény időkerete az 1938-as év elejétől az első bécsi
döntésig terjedő szűk – ám annál lázasabb, mozgalmasabb –
esztendő. Helyszíne a magyar határtól tíz kilométerre fekvő dél-
szlovákiai városka, járási székhely, ahol a lakosság többségét a
magyarok alkotják, a város és a járás vezetőségét viszont az őslakos
vagy betelepült szlovákok és csehek. Máris kirajzolódik az olvasó
előtt a tűhegyes konfliktushelyzet: a Csehszlovák Köztársaság
fönnállásának huszadik évfordulójára és az államalapító Masaryk
elnök születésnapja megünneplésére készülő államhatalom
szembetalálja magát a helyi magyar többség ösztönös ellenkezésével,
a kényszerű ünnepeltetés elutasításával.
A magyarok passzív rezisztenciáját, néma félrenézését egy ember
töri meg, a gimnázium magyar tagozatának fiatal tanára, Berinkei
Tamás. Ő a gerinces magyar értelmiségi megtestesítője, aki ugyan
elvállalja az ünnepi szónoklat megtartását Masaryk születési
évfordulóján megtartandó városi ünnepélyen, ám egy hirtelen
elhatározással az előre megírt és hivatalosan jóváhagyott szöveget
félretéve a felvidéki magyarság ezer esztendős történelmének
dicsőségéről kezd beszélni. Ebből a drámai hatású jelentből bontja ki
regénye cselekményét Szombathy Viktor, de úgy, hogy nem csupán
történetet sző, eseménysort beszél el, hanem – ahogyan említettem
– fölrajzolja az 1930-as évek kisebbségi életének embergalériáját, így
érzékeltetve a csehszlovák demokrácia megannyi ellentmondását,
álságát. Írói szándéka egyáltalán nem kimódolt, nem erőltetett,
hiszen a kisváros valamennyi lakosa életének minden napját,
minden óráját megpecsételi, minden emberi kapcsolatát
beárnyékolja a csehszlovákiai demokrácia álsága, a kisebbségi lét
folytonos hallgatást vagy megalkuvást követelő nyomasztó légköre.
A Szombathy Viktor által fölrajzolt panoptikum egyik fő alakja
Sztruhár, a járási főnök, aki annak idején szinte a sors ajándékaként
csöppent bele magas pozíciójába, ennek megfelelő mértékben félti
is. Állandóan szorong, folyton a tekintetbe veendő körülményeket
mérlegeli, így aztán minden gondolata határozatlan, minden lépése
bizonytalan. Miközben ő a csehszlovák állam meghosszabbított
karja, a prágai politikai akarat képviselője, mégsem akar szembe
kerülni a város és a járás lakosságának többségét kitevő
magyarokkal. Konfliktuskerülő ember, akit szigorúságra biztatnak
felülről, ugyanakkor megértő szeretne lenni a „rá bízott
emberekkel”. Annál is inkább, mert szeretett felesége, Judit szegedi
származású magyar asszony.
Azután ott van a lánya, Éva, aki a két nemzet határán él. A regény
elején még kínosan ügyel kettős identitására, egyforma távolságot
tart a szlovákokkal is, magyarokkal is, nagyon igyekszik elfogulatlan
és pártatlan maradni.
A panoptikum intrikus figurája a szlovák soviniszta Duhony
Erneszt ügyvéd, igazi karrierista, aki bárkit legázol a maga
előrejutásáért. Nem mellesleg Éva kezére pályázik, nem mintha
annyira rajongana a lányért, inkább a járási főnök családjába
szeretne benősülni. Emlékezetes figura a városkába telepedett cseh
Vaverka, aki ugyan rang szerint csupán altiszt a járási hivatalban,
mégis Sztruhár legfőbb tanácsadója, jobb keze és talán ellenőre is. Ő
a prágai központi hatalom kihelyezett szeme, füle és
meghosszabbított karja. Afféle kistisztviselő, mégis roppant
befolyásos ember, nélküle nem születhetnek fontos döntések.
Jellegzetes alak még Bezek (a magyar időkben Bezzeg volt a neve), a
rendőrfőnök, aki ugyan a törvény helyben legfőbb őre, mégis mi sem
áll tőle távolabb, mint a határozottság, az erély. Magyar származása
és ismeretségi köre, rokonsága miatt ő is folyton kitér a konfliktusok
elől, kerüli a vitát, csak csöndet és nyugalmat szeretne maga körül.
Ebbe az embergaléria jellemezte langyos állóvízbe zuhan bele a
hatalmas kő, Berinkei Tamás ünnepi beszéde formájában.
Rövidesen fölbolydul a város, és – először nehézkesen, csikorogva,
később egyre olajozottabban és gyorsabban – elkezd működni az a
féloldalas, sokszor kiismerhetetlen, máskor nagyon is gyanús
csehszlovák demokrácia, amelynek oly érzékletes jellemzését adja
Szombathy Viktor.
Bár a botrány letagadhatatlan, a Masaryk dicsőítésének szánt
beszéd „irredenta” kisiklása a helyi vezetőkből fölhördülést vált ki,
az első pillanatban a hatóságok még igyekeznek félrenézni, el
akarják hallgatni a dolgot, elsősorban természetesen maguk miatt:
nehogy már bajuk legyen ebből a születésnapi afférból. Csakhogy a
városka „ügyeletes fülei és szemei” nem hagyják elsimítani a dolgot,
botrányt kavarnak, intrikálnak Berinkei ellen, ezek után már nem
lehet félrenézni, hallgatni, elosonni. Most már színt kell vallania
mindenkinek, a hivatali embereknek és az egyszerű polgároknak, a
többségi és a kisebbségi lakosoknak, a gerinceseknek és a
megalkuvóknak egyaránt. Az élére állított kérdés roppant egyszerű:
egyet ért-e az illető Berinkei szónoklatával vagy sem?!
Ha még nem oszlott volna táborokra a város, akkor most, a
március 7-iki ünnepség után kialakulnak a „frontvonalak”. És most
aztán megmutatkoznak a pőre jellemek! Szombathy Viktor abban
remekel, hogy miközben kitűnő jellemrajzokat alkot, és miközben
fölgyorsítja a cselekmény iramát, aközben olyan plasztikus leírását
adja a csehszlovák demokrácia megannyi ellentmondásának, amely
hitelesebb minden történelmi forrásnál. Mesterien érzékelteti, hogy
azért beteg ez a demokrácia, mert mindenkitől álságos és óvatos
egyensúlyozást vár el. A hatalom ódzkodik a nyílt terrortól, az
elnyomottak tartózkodnak a nyílt ellenállástól, viszont mindegyikük
minden napját, óráját beborítja az óvatoskodás, a körülményes
fontolgatás, az őszintétlenség áporodott levegője. Az emberek nem
tulajdonságaik, értékeik vagy hibáik alapján, hanem arról
ismerszenek meg, hogy milyen nemzetiségűek, milyen pártállásúak,
mit gondolnak a központi hatalomról és a szlovákoknak hajdan ígért
föderációról, arról, hogy mi a véleményük Benes elnökről és az
államalapító Masarykról, a nyugati demokráciáról és a
magyarországi „ellenforradalmi” kormányról, és főleg arról, hová
húz a szívük: Prága, Pozsony vagy Budapest felé. Politikai ihletésű
korrajz tehát ez a tendenciaregény, miközben írója érzékletesen
jeleníti meg a hamarosan bekövetkező fordulat, a határváltozás
előzményeit – a tisztító vihar előszelét.
Elsuttogott szavakból, fojtott párbeszédekből, belső
monológokból dereng fel a félelem és a bizakodás, a többségiek
szorongása és a kisebbség reménykedése. Mindenki tudja, hogy a
németek már benn vannak Ausztriában, a Szudéta-vidéken
mozgolódik a németség, a magyarok a budapesti rádió híreit
hallgatják. Beránek, a portás fogalmazza meg sejtését először egy
sorstársnak: „– No, számítson arra, hogy nekünk innen egyszer
mennünk kell.” Nem is gondolja, hogy az az egyszer milyen hamar
bekövetkezik!
És miközben az olvasó nyomon követi Berinkei tanár úr életének
egyre gyorsabb és élesebb fordulatait, kibomlik előtte a csehszlovák
demokrácia igazi – eléggé csúf – arca. A prágai és a pozsonyi
hivatalok folyton az európai értékekre, a nyugati kultúra szellemére,
a demokrácia nemes eszméire hivatkoznak, Masaryk emlékét és az
amerikai Wilson elnök nemzeti önrendelkezésre vonatkozó ideáit
idézgetik, ám közben összevont szemöldökkel állampolgári hűséget
várnak el a mindenhonnan kiszorított, sokszor megalázott
magyaroktól. Még lehet ezt-azt beszélni, de valaki mindig megjegyzi:
ki mondta, mit mondott, kinek mondta… A demokrácia bűvszavaival
akarják elfödni a hatalomhoz való feltétlen hűség kizárólagos
követelményét. Miközben a csehszlovák hivatalosság folyton
toleranciát emleget, már rég kicserélte a képeket a falon, eltűntek
Kossuth, Petőfi, Deák Ferenc képei, helyükre akasztották Masarykot,
Benest és Wilsont.
De a szlovákok is gyanakodva méregetik egymást, hiszen a prágai
központi hatalom, vagyis a csehszlovák „nemzeti egység” hívei
tartanak az autonómiát emlegetőktől és fordítva. És mindketten
ferde szemmel nézik a betelepült cseheket. Azután meg
valamennyien tartanak az eszményített Nyugat rosszallásától, ha az
kifogást találna a csehszlovák demokrácia minőségén. Ezért
valamennyire tűrik a magyarok morgolódását, de ha egy kicsit is
hangosabb az elégedetlenség, nyomban lecsapnak. Berinkei Tamás
pedig kicsit hangosabban szólal meg, mint ahogy azt a demokrácia
őrei eltűrnék.
Álságos, nyúlós, nyálas demokrácia volt ez. Ahogy Szombathy
Viktor mondja: „Két arca mutatkozott ennek a demokráciának.
Befelé az arc kedves, mosolygós, az édesanya arca. Kifelé, a
kisebbség felé rideg, paragrafusízű s fondorlatos, a mostoha
arca…” Ahogy éleződik a nemzetközi helyzet, úgy lesz a
fondorlatosból rideg arc. Ahogy közeledik a határváltozás ideje,
ahogy növekszik az esélye, egyre szigorúbb arcát mutatja a felemás
demokrácia. Egyszer csak türelmét veszti – és lecsap Berinkei
Tamásra. Az ellene folyó eljárás éppen olyan, mint a demokrácia:
álságos és hazug. A vizsgálat a törvényesség mezében folyik, de a cél
egyértelmű: el kell némi tani az „irredentát”. A hatóságok persze
számítóak, arra is gondolnak, hogy magyar tanár meg-hurcolása
félelmet kelt a városkában, a járásban, és majd mindenki befogja a
száját. Miközben paragrafusokról, törvényi előírásokról, rideg
eljárásról van szó, aközben a vizsgálódó nyomozókból süt a gyűlölet.
Hogy írja Szombathy Viktor az egyik kis esszébetétben? „Az állam
egyre szilajabban s egyre kegyetlenebbül védekezett, végül
támadóként lépett föl saját polgáraival szemben.”
A borotvaélen táncoló helyzetben a regény fokozódó tempójú
cselekménye, a cselekmény mind sűrűbb bonyodalma Sztruhár Éva
alakja köré csomósodik. A félig szlovák, félig magyar Éva két világ
határán él, egyensúlyoz. Csakhogy női érzékenységével kezdi
meglátni a kisebbség elnyomottságát és fölfedezni magában a
magyart. Meginog kettős identitásának egyensúlya. Magánélete is e
kettősség erőterében alakul, hiszen hivatalosan a szlovák soviniszta,
Duhony Erneszt menyasszonya, de mind közelebb érzi magához a
dacos magyart, Berinkei Tamást, a szónoklatáért vizsgálati
fogságban tartott tanárt. Immár Éva kerül a regény két világának
közös tengelyébe, s idő haladtával – és mind gyorsabb tempóban –
eldőlni látszanak a dolgok. Nyilvánvaló lesz, hogy a városka
rövidesen visszakerül Magyarországhoz, ilyenformán az is kiderül,
hogy Duhony nem Évát akarja igazából feleségül venni, hanem a
járási főnök veje szeretne lenni. Ám egy sebesen csomagoló, a
bevonuló magyarok elől, menekülő járási főnök milyen
karrierlehetőséghez segítheti hozzá? Semmilyenhez. Most már csak
az a kérdés: Éva a szüleivel átköltözik-e a Csehszlovákiánál maradó
területre, vagy ott marad a városban Berinkei Tamás oldalán.
Az És mindenki visszatér… tehát történelmi pillanatfelvétel.
Hiszen az 1938 tavaszától késő őszéig terjedő idő történelmi
mértékkel mérve csakugyan egyetlen pillanat, de kétségtelenül
sorsdöntő pillanat. És így maga az igazság pillanata. Kétféle
értelemben is. A történelmi vihar egyrészt megtisztítja ezt a dohos,
befülledt, hazug világot: lehullanak az álarcok, lefoszlik az álságok
máza, megmutatkozik mindenki igazi jelleme; többé nem kell
félrenézni, mellébeszélni, alakoskodni, jó hazafit színlelni. Másrészt
az író szinte tapintható elégtétellel ábrázolja a visszatérés, a
hazatérés nagy napját. A két évtizeden át félrebillent történelmi
egyensúly helyreállását, az igazságtétel bekövetkeztét látja az immár
valódi, fölszabadult lelkületű, őszinte hittel és reménnyel megtartott
ünnepi eseményben, a magyar honvédek fogadásának mámoros
népünnepélyében.
 A könyv elején, a kora tavaszi napokban Csehszlovákia még
duzzadó önbizalommal a köztársaság fönnállásának huszadik
évfordulóját készül megünnepelni, késő ősszel az ország már
jószerével nem is létezik, a teljes szétesés előtt áll. Mindez egy
történelmi pillanat műve volt. Ennek a szétesésnek, egyben a
történelmi igazságtevésnek izgalmas korrajza ez a regény. A
sorsfordító felvidéki pillanatot megörökítő műnek pedig a
könyvespolcon ott a helye az erdélyi visszatérés pillanatát
megéneklő híres regény, Tamási Áron Magyari rózsafa című
könyve mellett.

Mezey László Miklós

Jegyzetek

buléner – felvidéki németek neve

co je – (szlo.) mi ez?
csetár – játékos
granicsár – határvidéki katona
kroj – (szlo.) jelmez, maskara
má ucta – (szlo.) tiszteletem, tisztelni valakit
na zdárek – (szlo.) szevasz!
nosztrifikál – (ném.) honosít
ordner – (ném.) parancsnok
poklana – (szlo.) elismerés
pozor – (szlo.) vigyázz
rozkaz – (szlo.) parancs
ruki boszkávám – (szlo.) kezét csókolom
tomvad – parázslik
úsztup – (szlo.) hátrálj
váracs – erőd, erődítmény
volno – (szlo.) szabad
 Darkó István: Deszkaváros
A székely származású, Losoncon nevelkedett Darkó
volt a felvidéki magyar prózairodalom egyik
legjelentősebb alkotója. Regényének főhőse Gáth
Tamás, a jómódú, felvidéki építési vállalkozó fia. A
fiatalember megúszhatná a háborút, édesapja
könnyen elintézhetné a fölmentését, mert fiával
amúgy is nagy tervei vannak. Barakktábort kell építenie Véghely
határában – a címbeli deszkavárost –, és a fiára bízná a faanyag
hegyvidéki beszerzését. Tamásban azonban erősebb érzés a
felelősségtudat, nem akarja magukra hagyni a rájuk bízott
katonákat, elhatározza, századával kimegy a frontra.

Tamás Mihály: Két part között fut a víz

A 30-as évek felvidéki irodalmának kulcsregénye
egy beregszászi családtörténetbe bújtatott
Reményik-hangú üzenet: elmenni, vagy
megmaradni a cseh megszállás alá került
Kárpátaljáról? A regény cselekményének ideje az
1918 őszi államfordulatot követő három év, ami Magyarország új
határai véglegessé válásának kora. Nem véletlen, hogy a főszereplő
Bodák Iván fiatal éveinek történetében az alakuló, formálódó
kisebbségi sors tükröződik. Szláv apától, magyar anyától született
Beregszászon, a regény cselekményének kezdetén a budapesti
műegyetem hallgatója…
 Szabó Dezső: Nincs menekvés
Az 1917-ben írt kötet elementáris erővel hatott
megjelenése idején, hiszen lélektani világa a
magyar századvég irodalmának és Turgenyevnek a
hatásait mutatta. Monarchia deja-vu?
Korszakkritika? Korkritika? Talán mindez együtt
egy felbolydult világban, mementó egy felbolydult
világról… A kitűnő társadalmi regény író-újságíró főszereplőjének
kálváriajárása csak keret a kíméletlen társadalomkritikához, mely
ijesztő tükör a farizeus, századelőbeli (poszt)dzsentriről, a pesti
polgárság felemás arcáról.