Tartalom
Előszó. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
Dr. Szilágyi Vilmos
Intim kapcsolatok kézikönyve
Szeretkezés – felsőfokon
Felelős kiadó a Vikk.net vezetője
Felelős szerkesztő: Csapó Ida
Szöveggondozás: Láng Attila Dávid
Műszaki vezető, tipográfus: Perjés László
© Szilágyi Vilmos, 2000
Vikk.net - VIrtuális KönyvKiadó
(http://www.vikk.net)
Budapest, 2000
ISBN 963 86133 3 5
Vikk.net - Virtuális Könyv Kiadó
1063 Budapest Szondi u. 72.
Tel.szám: (1) 302-02-09, (30) - 9561-566
1. Szerelemmel vagy anélkül? . . . . . . . . . 11
A szerelem jelentősége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12
Eredete: a nemi vágy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13
A szerelemkultusz kezdetei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15
A szerelem szükséglete és képessége . . . . . . . . . . . . . . . . 16
Kellenek-e illúziók a szerelemhez? . . . . . . . . . . . . . . . . . . 18
A kapcsolat érzelmi töltése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19
2. Tipikus szexuális tévhitek . . . . . . . . . . 22
Az örömszerzés belső gátjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
Tévhitek a testi össze nem illésről . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23
„Ösztönösség” vagy tanulhatóság? . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
Téves szexuális elvárások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25
Közösülés-központúság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27
Teljesítményhajszolás, orgazmus-központúság . . . . . . . . . 28
A „kétféle női orgazmus” tévhite . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30
Az ingerléssel kapcsolatos előítéletek . . . . . . . . . . . . . . . . 32
Az erőltetés és megjátszás zsákutcája . . . . . . . . . . . . . . . . 33
3. Autoerotika, önkielégítés . . . . . . . . . . . 35
Az önkielégítés értékelése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35
Az autoerotika kezdetei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36
A nők idegenkedésének okai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38
Mire jó a férfiaknak? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
S miért fontos a nőknek? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41
Hányféleképpen lehet csinálni? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42
 4. A női orgazmuskészség fejlesztése . . 46
Kritikus pont: a szexkezdés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47
Önkielégítés – nőknek fontosabb! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50
Hogyan tanulható meg az önkielégítés? . . . . . . . . . . . . . . 51
Petting és orgazmus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 52
A hüvelyizmok szerepe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53
Testhelyzetek és mozgások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56
5. A hímvessző méretének szerepe . . . . . 58
Mi az a „kispénisz-komplexus”? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 59
Mekkora az átlagos méret? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60
Mitől függ a hímvesszőméret? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61
Növelhető-e a hímvessző? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63
Van-e méretbeli össze nem illés? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64
Eltérő méretek összehangolása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67
Hogyan érhető ez el „túl nagy” hímvessző esetén? . . . . . . 68
6. Lehet-e magömlése a nőnek? . . . . . . . 70
A „G-folt” fölfedezése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70
A női magömlés jellemzői . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71
Hányféle orgazmus van a nőknél? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 72
A magömléses orgazmus feltételei . . . . . . . . . . . . . . . . . . 74
Vallomások a magömlés átéléséről . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75
Lehetséges előnyök és hátrányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 78
Van-e a férfinak is G-foltja? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 79
7. Új teszt a női orgazmusról . . . . . . . . . . 81
Egy újszerű megközelítés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 82
Az orgazmus feltételei és időtartama . . . . . . . . . . . . . . . . 83
Mit érez a nő, amikor kielégül? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86
S ha nem elégül ki? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88
A partnerkapcsolat milyensége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90
Az orgazmus gyakorisága és különbözősége . . . . . . . . . . 91
8. Petting – közösülés helyett? . . . . . . . . 93
Miért érdemes megtanulni? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94
A könnyed petting: ráhangolódás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96
A komolyabb petting típusai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98
Örömszerzés kézzel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99
Az „oralitás” gyönyöre . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101
Felláció és kunnilingváció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102
Egyéb lehetőségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 104
9. Hogyan irányítsuk egymást? . . . . . . . 105
A főbb erogén zónák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 107
A spontán irányítás változatai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109
Külön foglalkozni egymással! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 111
Masszírozás, simogatás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112
Szájjal ingerlés. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 114
Irányítás hangokkal, szavakkal . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 115
10. Változatosság, rugalmasság a szexben116
Az egészséges, érett szex jellemzői . . . . . . . . . . . . . . . . . 117
Stabil párkapcsolat; a változatosság kerete . . . . . . . . . . . 118
Időpontok és helyzetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 119
Havivérzés és terhesség idején is! . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120
„Ösztönösség” – vagy felkészülés? . . . . . . . . . . . . . . . . 122
Titkos igények és fantáziák . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 123
Erotikus „színjátékok” és kísérletek . . . . . . . . . . . . . . . . 124
 11. Meddig tartson egy szeretkezés? . . 126
Időbeli alkalmazkodás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126
A nők „lassúsága” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127
A férfiak gyorsasága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128
A szeretkezés átlagos ideje . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129
A korai magömlés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 132
A késleltetés technikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133
A gyorsítás technikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135
12. Többszörös orgazmus férfinél . . . . . 137
A férfiorgazmus alaptényei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 138
Orgazmus = magömlés? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140
Első lépés: a magömlés késleltetése . . . . . . . . . . . . . . . . 141
Lehet-e magömlés nélküli orgazmus? . . . . . . . . . . . . . . . 143
A többszörös orgazmus technikája . . . . . . . . . . . . . . . . . 144
„Karezza” – kielégüléssel vagy anélkül? . . . . . . . . . . . . 146
13. Szerelem, házasság, féltékenység . 148
A szerelem előnyei és veszélyei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149
„Éretlen” házasságok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151
Mi a féltékenység? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152
A féltékenység típusai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 153
A féltékenység leküzdése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155
Szerelem és házasság – féltékenység nélkül . . . . . . . . . . 156
14. „Félrelépés” – miért és hogyan? . . . 159
Néhány tipikus eset . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 160
A félrelépések fajtái . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 161
Elkerülhetők-e a félrelépések? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163
Félrelépés = megcsalás? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 164
A félrelépés előnyei és veszélyei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 165
A veszélycsökkentés öt irányelve . . . . . . . . . . . . . . . . . . 167
15. Nyitott partnerkapcsolatok. . . . . . . . 170
Egy tipikus eset . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 171
Az eset elemzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 172
Érvek a nyitottság ellen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 174
A nyitottság indokoltsága . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 176
Előnyök és hátrányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 178
16. Fogamzásgátlás és AIDS-megelőzés180
A jó szex előfeltételei: kielégülés és veszélykerülés . . . . 181
A nem kívánt terhesség elkerülése: fogamzásgátlás . . . . 182
A nemi betegségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 184
A szerzett immunhiány (AIDS) okai és hatásai. . . . . . . . 185
A megelőzés lehetőségei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 187
17. A pornográfia szerepe az
izgalomkeltésben . . . . . . . . . . . . . . . . 188
Agresszivitás és pornográfia . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 189
Ragályos-e a pornóminta? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 191
Hazai tapasztalatok a pornóról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 192
Terápiás alkalmazása is lehetséges? . . . . . . . . . . . . . . . . 194
Pornográf és/vagy „erotikus” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 196
18. Intimitás és szex – csoportosan . . . 197
Elterjedtsége és értékelése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 197
Fogalma és fajtái . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 199
Első foka: a hármas csoport . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 200
Partnercserék és négyes csoportok . . . . . . . . . . . . . . . . . 201
Sandstone, a „csoportszexközpont”. . . . . . . . . . . . . . . . . 202
Előnyei és veszélyei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 204
19. Mi a „normális” – és mi „perverz”? . 207
Végletek és előítéletek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 208
A „normális” relativitása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 209
Beállítottság és funkció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 210
Perverzió = abnormális beállítottság . . . . . . . . . . . . . . . . 211
Néhány fontosabb perverzió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 212
A perverziók kezelése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215
Szexuális funkciózavarok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 215
20. Biszexuálisak vagyunk? . . . . . . . . . . 218
A szexuális beállítottság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 219
Hányan biszexuálisak? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 220
Történelmi előzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 221
Kinek könnyebb: férfinak vagy nőnek? . . . . . . . . . . . . . 222
Szükség van-e „átállásra”? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 224
Biszexualitás és csoportszex . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 225
Biszexualitás és az AIDS. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 226
Kizárólagos vagy párhuzamos kapcsolatok? . . . . . . . . . . 227
21. Merevedési zavarok és kezelésük . . 228
Tipikus esetek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 229
Az impotencia okai és fajtái . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 231
Egyéb merevedési zavarok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 233
Megoldási kísérletek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 235
Terápiás lehetőségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 236
22. Az úti. „frigiditás” – és kezelése . . . 239
Mi is az a „frigiditás”? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 240
Testi vagy lelki okai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 241
Következményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 243
Mit tehet a nő? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 244
Mit tehet a férfi? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 246
Szaksegítség: egyénileg vagy csoportosan . . . . . . . . . . . 247
23. Távol-keleti szexkultúrák . . . . . . . . . 250
A szeretkezés taója . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 251
A magömlés kontrollja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 252
Szeretkezési mozdulatok és testhelyzetek . . . . . . . . . . . . 255
A keleti „erotikus csókok” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 257
Légzésgyakorlat és szeretkezés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 258
A japán gésakultusz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 259
Mit tanulhatunk a keletiektől? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 260
SZÓMAGYARÁZAT . . . . . . . . . . . . . . . . . 262
AJÁNLOTT IRODALOM. . . . . . . . . . . . . . 265
 Előszó találkoztam több mint harminc éves szexológiai (és természetesen
alapszakmáimat illetően pszichiátriai, pszichoterápiás) gyakorlatom alatt
olyan esettel amikor valaki a szexuális felvilágosítás „áldozata” lett volna,
Örülök, hogy előszót írhatok Szilágyi Vilmos új könyvéhez. Nem hiszem,
de a szakirodalomban sem találkoztam ilyennel; a szakirodalomban, amit a
hogy érdemi és új gondolatokkal járulhatok hozzá ahhoz, amit ő itt leírt.
hét világnyelven és néhány más kisebb nyelven folyamatosan, és talán
Hiszen a könyv magáért beszél. Érdekes, izgalmas, hasznos olvasmány.
közleményeim nyomán bátran állíthatom, szokatlan lelkiismeretességgel
Azt mondani sem kell, hogy tudományosan minden mondatában helytálló
olvasok. Sajnos a nemzetközi tapasztalatok nem erről szólnak.
és modern. Inkább azt kell aláhúzni, hogy ugyanakkor közérthető, világos.
„Ecclesiogén” szexuális neurózisról, a merev tiltás traumái nyomán
Alkalmas arra, hogy a serdülő vagy a fiatal felnőtt eligazodjon ennek
létrejött perverziókról, szülői túlkontrollálás által megnyomorított
nyomán saját problémáiban, vagy a tanár segítséget kapjon abban, mit
pszichoszexuális fejlődésről olvashatunk mindenütt. Sajnos ezt látjuk
hogyan ítéljen meg és hogyan képviseljen az osztályfőnöki órán vagy a
itthon is. Ugyanakkor Hollandiában és más fejlett nyugati országokban, bár
szexuális nevelés különféle alkalmain. Ezt kell ugyanis nagyon
aránylag korán elkezdik a nemi életet, de a nemkívánatos terhességek
hangsúlyozni. Bármennyire is szabadosnak látszik mai világunk,
száma töredéke annak, ami nálunk található, a művi abortusz még ritkább.
bármennyire is áthatja az erotika és a könnyen elérhető pornográfia, a
Mert ezekben az országokban van tervszerű szexuális nevelés. A nemi élet
fiatalok számára a szexualitás még mindig homályos, bizonytalan,
tényei, valóságos szabályszerűségei előbb érik el a gyerekeket, fiatalokat,
tiltásokkal körülvett kérdés. Nem igaz, hogy a mai ifjúság felszabadult,
mint a meglehetősen szabad pornográfia. Mert a fogamzásgátlás nem
tájékozott e téren. A fiatalkori szexuális kisiklások, a nemkívánatos
ideológia, hanem realitás, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk. Nálunk
terhességek (amelyek számában sajnos hazánk a nemzetközi statisztikák
mindig is ijesztő képmutatás vette körül ezt a kérdést. Számos szakember,
élén áll), a szexuális neurózisok, amelyekkel a tanácsadás és a
köztük éppen Szilágyi dr. sürgetésére a hetvenes években elkezdődött
pszichoterápiás kezelés terén oly gyakran találkozunk, nem ezt mutatják.
valamiféle szexuális nevelés az iskolában, de akkorra már a tizenévesek
Bár sokan éppen ezekre hivatkozva apellálnak értékekre, erkölcsi
abortuszainak száma ijesztően megnőtt, ugyanakkor kezdődtek a
nevelésre, szükséges tilalmakra, ezért ellenzik az iskolai szexuális nevelést,
demográfiai gondok, a születésszám esett. Így ez a próbálkozás belefulladt
attól tartva, hogy ez csak felébreszti a gyerekekben a szunnyadó nemi
a tanárok saját komplexusaiba és a rendszer magasállású álszentjeinek
érdeklődést. Pedig éppen az ellenkezője igaz. A tiltások, tabuk,
ellenállásába. A tanároknak van mentségük. A kor voluntarista gyakorlata
elhallgatások, zavart mellébeszélések nyomán alakulnak ki a téves
hirtelen „lőcsölte rájuk” a feladatot, amire több éven át kellett volna
képzetek, fóbiák a fiatalokban. Ezért nem néznek szembe a fogamzásgátlás
felkészíteni őket, korszerű szakanyagokkal, tréningekkel, Bálint-
tényeivel vagy a nemi úton terjedő betegségek kockázatával. Ezért
csoportokkal, tanácsadási és szupervíziós lehetőségekkel stb. Ez nem
alakulnak ki gátlásaik, félelmeik. Ezért gyűlik össze bennük annyi
történt meg. Így tehát a túlterhelt, kontraszelektált pedagógusok
feszültség, hogy végül belemennek az első kínálkozó alkalomba, hogy
vonakodásán nincs mit csodálkozni. Az álszentek számára azonban nincs
elveszítsék szüzességüket, ezért mennek prostituálthoz, néha ezért
ilyen mentség. Sajnos ők kortalanok és rendszerfüggetlenek. Itt voltak
próbálnak kiskorút, fogyatékost elcsábítani, ijesztő praktikákba bonyolódni
Tóth Tihamér tanítványaként a háború előtt, majd a nem létező „szocialista
a fantáziavezérelt, szokatlan formájú kielégülés érdekében. Éppen a tabuk,
erkölcs” védelmezőiként az utóbbi negyven évben. A politikai
a felvilágosulatlanság szüli a bajok nagy részét. Nemcsak magam nem
gerontokrácia termőtalajt adott a bigottságnak. „Minek már arra a kis időre
a szexuális nevelés?” – volt a korszak válasza. Némely kultúrpolitikusban
ez szinte betű szerint fogalmazódott meg. A rendszerváltás után könnyű
volt az addig üldözött vallás báránybőrébe bújnia annak, aki életkorát vagy
saját szexuális kulturálatlanságát vetítette ki a problémára. Nevetséges lett
volna, ha nem lenne annyira tragikus, hogy az új kultúr- és
egészségpolitikusok is kényszeresen kijavítottak mindenkit, aki szexuális
nevelésről beszélt, mondván, hogy családi életre nevelés, erkölcsi nevelés
kell. Igen, persze, kellene. De ennek még nem találták ki azt a módját,
hogy a kőtáblák felmutatása, az üres jelszavak, az értékdeklarációk
hassanak, és ne a mindennapi élet ingerözöne, ne a szülők és a nevelők
saját komplexusaiból eredő erotikus érdeklődése, valódi szexuális
beállítottsága. A felszínes, látszanak adó, álságos nevelés éppen az, ami
káros, ami traumatizál. Ezt persze mi szakemberek, félő, még több
generáción át sem fogjuk tudni elfogadtatni a társadalommal. Nincs más
út, mint valamiképpen megkerülni ezt a szellemvilágot, ezt a furcsa
társadalmi önkielégítést, az értékek üres recitációját. Kiadványokkal kell
fordulni a társadalomhoz. Ezt teszi Szilágyi Vilmos. Bátran, nyíltan szól a
fiatalokhoz, és persze minden érdeklődő korosztályhoz. Arról beszél, amit
– Woody Allent parafrazeálva – mindig szerettünk volna tudni a szexről,
de amit soha sem mertünk megkérdezni. Arról, hogy mi a másik nem titka.
Hogyan tudunk a másiknak örömöt szerezni. Hogyan tudjuk saját
igényeinket megvalósítani úgy, hogy egyben a másik kedvében is járjunk.
Hogyan tudjuk a nemiség „szövődményeit” elkerülni, például a nem
tervezett terhességet vagy a betegséget, amelyet mintegy a külvilág állított
a természetes késztetések elé bonyolult, szinte érthetetlen, ha úgy tetszik,
„kaffkai” akadályként. Amely ugyanakkor könyörtelenül hat, károsít, árt.
Ezek nagyon fontos dolgok! A lelki egészség, az életminőség múlhat
ezeken. Nagyon kellene e téren a segítség a felnőtteknek is, nem csak a
fiataloknak. Szilágyi Vilmos megpróbálja ezt megadni ebben a könyvében.
Nem állítom, hogy a legtökéletesebb módon, bár én szakmailag nagyon
jónak tartom a munkáját. Főleg azt értékelem, hogy megpróbálja.
Így tehát a könyvet a legszélesebb olvasóközönség figyelmébe ajánlom.
Elnézést kérek ezért a száraz, unalmas előszóért! Tudom, hogy a normális
fiatal olvasó ezen gyorsan átlapoz. Őt a képek és a tartalomjegyzékben
talált izgalmas címek vonzzák. Igaza van. E gondolatok a felnőtteknek
szólnak, akik saját lelki nyavalyáik öntudatlan továbbadásán fáradoznak,
akik – Ady ismert sorait idézve – „vén huncutok és gonosz ostobák”
módjára zárkóznának el ettől a könyvtől is, és címkéznék pornográfiának
vagy legalábbis szabadosságnak. Hiszen ebben a nemi szervek, a
közösülés, az örömszerzés tényeiről van szó. Pornográfia? Nem, nem erről
van szó! Szakszerű, reális bevezetés ez a nemiség világába! Legalább hadd
tanúsítsam ezt én is, a harcostárs, az „elmebajtárs” a most már csaknem
három évtizedes küzdelemben, amit a szexuális nevelésért, a szexuális
kultúráért közösen folytattunk. A János jelenései könyvének szép sora
szerint az angyal parancsként jelenti ki, hogy „amit látsz, írd meg”.
Szilágyi Vilmos a maga szakterületén ezt megtette, s én is szeretnék
csatlakozni hozzá. Az olvasónak még annyit: a dolog nem ennyire komoly
és tragikus persze, e gondolatokban már a mi korunk és megtépázott
lelkünk borúlátása is bennem van. A nemiség, a párkapcsolat, a másik
ember intim megtalálása, az a különleges találkozás, ami a szexusban
megvalósulhat, öröm, boldogság, felszabadulás, fejlődés. Ezt kívánja ez a
könyv elősegíteni.
Ennek jegyében: Lectori salutem – üdvözlet az olvasónak.
Buda Béla dr.

1. Szerelemmel vagy
anélkül?
Mi lenne, ha megkérdeznélek, kedves Olvasóm:
Hogyan állsz az erotikával? Elegendő érzéki – azaz
testi-lelki – örömhöz jutsz-e s milyen színvonalon?
Tisztáztad-e igényeidet ezen a téren?
Tudom, nehéz kérdések ezek, nem könnyű velük
szembenézni. Sokakban működésbe lép a védekező
reflex: valamilyen ürüggyel kitérnek az ilyen kérdések
elől. Például azt mondják: „Nem elmélkedni kell
ilyesmikről, hanem csinálni!…” Mások megállapítják,
hogy heti egy-két közösülés nekik elegendő érzéki
örömöt jelent, ezzel megvan, kész! Hogy milyen?
Természetesen jó, hiszen „mindig gyorsan
kielégülnek”(mondják a férfiak),„egészen elviselhető”
(mondják a nők).
Szerencsére nem mindenki ennyire igénytelen. Ám
az igényesebbek többnyire panaszkodnak, mondván,
hogy sem mennyiségileg, sem minőségileg nem
elegendő az, amit kapnak – ha kapnak egyáltalán. De
hogy mit szeretnének, azt ők is ritkán tudják pontosan
megmondani. A hosszabb ideje tartó kapcsolatokban
legtöbbször azt fájlalják, hogy már túl megszokott, kicsit
unalmas, „már nincs sava-borsa a szexnek”. Sokan
ezt úgy fogalmazzák, hogy a szerelem sajnos elmúlt
– anélkül meg mit ér a szex?
Ez valóban lényeges dolognak látszik, érdemes
fölfigyelnünk rá. Csakugyan az lenne a helyzet, hogy
szerelem nélkül semmit sem ér a szex? Egyáltalán:
igazi erotika csak szerelmi kapcsolatban létezik?
Különösen a nők hajlamosak ennek föltételezésére!
Általánosan elterjedt vélemény, hogy „a szerelem a jó
szex biztosítéka”. De hát igaz ez? Nem túlzás? Rögtön
eszembe jut, hogy már jó néhányszor kerestek föl
olyan szerelmespárok, akiknek nem ment a szex, s
ezért szexuálterápiai szaksegítséget kértek. Tehát a
szerelem önmagában mégsem látszik elegendőnek a
kielégítő szexhez.
De akkor miben állhat a jelentősége?
A szerelem jelentősége
Ha valamit nehéz fölmérni, úgy ez biztosan azok
közé tartozik! Hiszen a szerelem „százarcú és
megfoghatatlan” jelenség (legalábbis többnyire
ilyennek tartják). Hányszor, de hányszor előfordul,
hogy amit szerelemnek éreznek, arról előbb-utóbb
kiderül, hogy valójában nem is volt igazán az…
Számomra helytállónak tűnik a kitűnő magyar
pszichológus, Mérei Ferenc megállapítása, miszerint
„nagyon kevés ember képes a szerelem hőfokára és
elkötelezettségére… a szerelem hiánycikk.” Ezt úgy
érti, hogy sokan félnek a szerelemtől, óvatosak és
bizalmatlanok vele szemben, bár ugyanakkor kívánják,
sóvárognak utána.
Viszonyuk a szerelemhez tehát ellentmondásos,
ambivalens. Bár egyesek egészen elutasítják,
feleslegesnek vagy éppen veszélyesnek tartják, a
többség mégis az emberi élet legnagyobb értékei közé
sorolja – és akarva-akaratlanul keresi! Rengeteg
történelmi és irodalmi példa tanúsítja, hogy a szerelem
igen gyakran az események és emberi sorsok
mozgatórugója. Különleges lelkiállapot, ami nagyon
hatalmába kerítheti az embert. A szerelmes sokszor
maga sem tudja megmagyarázni saját viselkedését, s
egészen kiszolgáltatottnak érzi magát.
Sokan úgy vélik, hogy aki szerelmes az
„beszámíthatatlan”. Ez pedig már az őrületre hasonlít.
Szerencsére mégsem mondhatjuk, hogy minden
szerelmes bolond vagy éppen rögeszmés őrült, akinek
„túlértékelési téveszméje” van. Hiszen egyrészt bőven
vannak ártatlanabb szerelmek is, másrészt a szerelem
túlzottan szenvedélyes időszaka nem szokott sokáig
tartani. Az előbb-utóbb bekövetkező kijózanodások
mellett vannak esetek amikor a józanság és önuralom
mindvégig megmarad.
Mások kétségtelennek tartják, hogy a szerelem
szenvedélybetegség, épp olyan, mint az alkoholizmus
vagy a drogfüggőség. Valóban vannak ilyen betegessé
fajult változatai, legalábbis a beteljesületlen (vagy csak
részben teljesült) szerelemnek. Ám a szenvedély
önmagában nem feltétlenül beteges, hiszen lehet
egészséges törekvések hajtóereje is. Egy kicsit úgy
vagyunk ezzel, mint a tűzzel, amely lehet ugyan
veszélyes, ha elszabadul és tűzvészt okoz, de
„megszelídítve” az embert szolgálja. (Ugyanez a
helyzet az atomenergiával és még sok mindennel.)
Tekintélyes tudósok – a magyarok közül például
Buda Béla – azt is megállapították, hogy a szerelem
óriási energiái az emberi fejlődés szolgálatába
állíthatók. „Felnőttkorban a szerelem az, ami a
személyiséget legrövidebb idő alatt és a legnagyobb
mértékben fejleszteni képes. A szerelemben valóban
mintegy megnyílik a személyiség a másik felé, kialakult
struktúrái képlékenyebbé válnak, nagyon motivált lesz,
hogy tanuljon, változzon. Aki nem tud szerelmes lenni,
annak felnőttkori személyiségfejlődése gyakran…
megreked.” (Buda B.)
Valójában tehát nagyobb a szerelem jelentősége,
mint gondolnánk. Témánk szempontjából
kiemelkedőnek tartom, hogy nagyon megkönnyíti az
örömszerzés tanulását, az alkalmazkodást a
partnerhez. Persze hozzá kell tennem, hogy nem
minden szerelem ilyen pozitív. A fő kérdés mégis az:
mi a szerelem egyáltalán, s mitől ilyen hatékony?
Akarjuk és keressük, vagy féljünk tőle és kerüljük? Mit
tudunk tenni érette, vagy ellene?
Eredete: a nemi vágy
Aki szerelmes, az vágyódik a „testi és lelki
egyesülésre” szerelmesével. A testi egyesülés
klasszikus példája a közösülés, amikor a férfi nemi
szervével belebújik a nő testébe, s így mintegy egyesül
vele. Aminek aztán következménye lehet a fogamzás,
a gyermeknemzés, vagyis a fajfenntartás. A nemi
vágyak a fajfenntartási „ösztönből” erednek. Azért
tettem ezt idézőjelbe, mert az embernél ez nem ösztön
a szó igazi értelmében, hanem csak egy velünk
született, erős, de homályos nemi késztetés („libidó”).
A szerelem egyik fő gyökere tehát a nemi közösülés,
illetve kielégülés vágya, velünk született késztetése.
A kielégületlen vágyak arra késztetik az embert, hogy
keresse a kielégülés lehetőségeit. Ezeket általában a
másik nemhez tartozó egyénekben találja meg (bár
előfordulhat irányulás azonos nemű felé is). Ezért
amikor feltűnik egy lehetséges szexuális partner, akkor
felfigyel rá és érdeklődni kezd iránta. Ha pedig a
körülmények engedik, megpróbál közeledni hozzá.
Hasonló a helyzet az állatvilágban, s ennyiben közös
az emberi és állati szexualitás mint mozgatóerő. Más
tekintetben viszont a különbségek dominálnak.
Egyrészt az állat sokkal kevésbé válogat, mint az
ember (s egészen másként válogat). Másrészt az állat
szexuális viselkedése sokkal merevebben
szabályozott, mondhatni kényszerpályán mozog,
eltérően az emberétől, aki gyakran változtatja
viselkedését.
Az állat szexuális éhsége és gerjedelme különben
sem nevezhető szerelemnek. Bármennyire is rájön az
állatra a „kangörcs”, az „üzekedés”, mégsem
mondhatjuk, hogy szerelmes! Szoktak ugyan beszélni
olyasmiről, hogy „szerelmi élet az állatvilágban”, de
ez tulajdonképpen nemi életet jelent – vagyis helytelen
szóhasználat.
Mindenesetre ebből is látszik, hogy a „szerelem”
kifejezést sok mindenre rá lehet húzni, lehet nagyon
tágan értelmezni, mondván: úgysem tudjuk pontosan,
mit jelent… Ám ha ilyen lazán vesszük a dolgot, akkor
nem is fogjuk megtudni. Ezért ne keverjük össze a
nemi életet és a szerelmet! Nemi élet lehetséges
szerelem nélkül is (s nemcsak az állatoknál!), de a
szerelem sokkal több, mint a nemi éhség! A kutatók
egyetértenek abban, hogy a szexualitás szükséges,
de nem elégséges előfeltétele a szerelemnek.
Szerelem csak az embernél fordulhat elő, de
történelmileg nézve nála sem kezdettől fogva, hanem
csak az utóbbi néhány ezer évben, a civilizációk
felbukkanása óta. Az „ősember” nem ismeri a
szerelmet, egyszerűen nem képes rá, mert az mint
bonyolultabb, társas jelenség, bizonyos fokú lelki
fejlettséget föltételez.
Épp ezért az elmúlt évezredekben is csak
kivételesen fordult elő, mégpedig főleg a tanultabb és
módosabb emberek körében. Az első szerelmes
verseket – s ezek a szerelem első nyomai! – alig több
mint kétezer éve írták. De csak a reneszánsz óta (alig
500 éve) kezdett a szerelem divatba jönni és elterjedni.
Elterjedése azonban nem volt könnyű és
zökkenőmentes. Egészen a legújabb korig többnyire
nem az érzelmek határozták meg, ki kivel kerülhet
szexuális kapcsolatba, hanem az erő, a pénz, a
hatalom. A szerelmesnek – ha volt ilyen – nagy
nehézségek árán kellett kiküzdenie a maga jogait.
Eleinte sok volt a beteljesületlen szerelem, az
elérhetetlen partner, a sóvárgott ideál.
A szerelemkultusz kezdetei
Ma már tudjuk, hogy a szerelem kulturális jelenség,
a társadalmi fejlődés terméke. A. Huxley, századunk
nagy angol írója a szerelem divatjairól szóló
esszéjében azt írja, hogy ennek a jelenségnek két,
ellentétes eredője van: az egyik az ösztönös impulzus
(a szexuális késztetés), a másik az a társadalmi
ellenállás, amely erkölcsi parancsok révén hat az
egyénre. Ez utóbbiak igazolását sajátos mítoszok
szolgálják. (A mítoszokról pedig tudjuk, hogy hitregék,
mesés elbeszélések, „légből kapott” magyarázatok. De
azért minden mítosz jellemző a korra és társadalomra,
amelyben keletkezett.) Ahogyan Buda Béla írja, a
„szerelem valamilyen formában minden
társadalomban intézményesül, vagyis társadalmi
normák és szerepviszonyok alakulnak ki körülötte.” A
szerelem tehát kulturális szerepként jött létre, megvolt
a maga ideológiája és szokásrendje. Körülötte többféle
mítosz is kialakult. Hívei Rousseau-tól kezdve
kidolgozták a romantikus szerelmi szenvedély
mítoszát, amely mindenekfeletti értéknek, az isteni
eksztázis egyik formájának tartotta a szerelmet. Ez
többé-kevésbé vallásos mítosz.
De voltak reálisabb, köznapibb mítoszok is. Például,
hogy a szerelmet és a szexet csak a házasságkötés
teszi elfogadhatóvá, tehát alkalmazkodni kell a fennálló
viszonyokhoz. („Föld a földdel házasodik” – vagyis
földbirtokos a földbirtokossal stb.) Az ilyen mítoszokban
jelentkezett a Huxley által említett társadalmi ellenállás:
akadályok sora, amit a szerelemnek le kellett győzni
a beteljesülés elérése érdekében.
Az ember azt gondolná, hogy a sok akadálytól a
szerelem hamar elvérzik. A valóságban éppen
ellenkezőleg történik: minden akadály „olaj a tűzre”,
különösen akkor, ha a szerelem kölcsönös (vagy
legalábbis ez remélhető). Persze sok mindentől függ,
hogy mennyire képes valaki harcolni a szerelméért: a
társadalmi helyzetétől és neveltetésétől, önbizalmától
stb. Viszont tény, hogy általában az a szerelem tart
tovább, amelyik külső akadályokba ütközik, s nehezen
éri el célját. Reménytelen szerelmek sokszor egy
egész életen végighúzódnak; az ilyen kudarc terhét
nem mindenki tudja ledobni magáról.
A szerelemért hozott, kisebb-nagyobb áldozatokat
pedig megkönnyítették a szerelem mítoszai, amelyek
azt mindennél magasabbra helyezték, szinte oltárra
emelték. Így alakult ki a szerelem kultusza, szinte
vallásos tisztelete. Egyre többen komolyan vették „a
szerelem mindent legyőz” (omnia vincit amor)
jelszavát, és mindennél előbbre helyezték
szerelmüket. Ezért furfanggal vagy hősködéssel
mindenáron el akarták érni céljukat, vállalva a
törvénybe és szokásokba ütközés veszélyeit.
Viszont az is igaz, hogy a szerelemért folytatott,
hősies küzdelem a legtöbb ember elismerését kivívta,
mert kapcsolódott az emberi szabadságjogokért vívott
harchoz. Stendhal, aki író létére már-már tudományos
művet írt a szerelemről a múlt században, kimondta,
hogy „csakis azok a házasságok valóban törvényesek,
amelyeket igazi szerelem parancsol”. (Ám hogy mi az
igazi szerelem, azt ő sem határozta meg. Valószínűleg
egyszerűen a kölcsönös vonzalmat jelentette nála.)
Ahogyan a polgárság saját szabadságjogait
kiküzdve győz a rendi társadalom fölött, úgy válik a
szerelem mind inkább elismertté – előbb inkább csak
az irodalomban, majd lassan az életben is. A
szerelemfelfogás persze változik. Először a romantikus
szerelem jött divatba, de századunkban már teret hódít
a szerelem reálisabb megítélése, mondhatni
„trónfosztása”. Napjainkra sokat veszített
jelentőségéből, sőt, gyakran kifejezetten háttérbe
szorul. Egyesek szerint előbb-utóbb teljesen kimegy
a divatból. Fölteszik a kérdést: egyáltalán kinek kell a
szerelem – és minek? Hiszen mítoszokra és
kultuszokra igazán nincs ma szükség!
S most én kérdezlek, kedves Olvasó:
értékrendedben milyen helyet kap a szerelem? Fontos
vagy mellőzhető? Szívesen áldozol-e a „szerelem
oltárán”?
A szerelem szükséglete és képessége
Az előbbi kérdés csak látszólag helytálló. Mert igaz
ugyan, hogy mítoszokra és kultuszokra nincs
szükségünk, de a szerelem szerencsére nemcsak
mítosz és kultusz, hanem történelmileg kialakult és
egyre fontosabb emberi szükséglet!
Történelmi kialakulása azt is jelenti, hogy nem
található meg eleve mindenkinél. Akik a szerelmet a
szexuális vágyakkal azonosítják, azok azt hiszik, hogy
a nemi éréssel együtt a szerelem igénye is magától
kialakul. Ez azonban tévedés. Egyrészt előfordulhat,
hogy már jóval a serdülés előtt szerelmes lesz valaki.
Másrészt a serdülés után sem mindig jelentkezik a
szerelem. Több, különböző korú emberrel találkoztam
már, aki egész életében nem volt szerelmes. (Még több
az olyan, akinek az egyszerű megtetszés vagy nemi
megkívánás már szerelmet jelent.)
Igaz viszont, hogy normális fejlődés esetén a
szerelem igénye legkésőbb tizenéves korban kialakul.
(Jómagam például 12 éves koromban voltam először
szerelmes.) A több száz fiatal pedig, akit erről
megkérdeztem, első szerelmét a 10 és 16 éves kor
közötti időben élte át. Csakhogy a szerelem távolról
sem spontán, „ösztönös” viselkedési forma, hanem
valahogyan el kell sajátítani. Azaz meg kell tanulni,
vagyis különféle ismereteket, tapasztalatokat kell
begyűjteni.
Ma már ez könnyebb, mint régen, hiszen akár az
irodalomban, akár a mindennapi életben sűrűn
találkozhatunk a boldog vagy tragikus szerelmek
példáival. Csak persze nem mindegy, hogy milyen
példákkal találkozunk, s miket érzünk vonzónak és
követendőnek, illetve kerülendőnek. Mint minden
tanulás, ez is a családban kezdődik, és a szülő-
gyermek viszony, a szülők egymás közötti viszonya
erősen befolyásolja. A szerelmi képesség
kialakulásával majd később foglalkozunk, itt most a
szerelem lényegét próbáljuk tisztázni.
A családias szeretet ugyan más, mint a szerelem,
de azért sok közös vonásuk is van: a gondoskodás, a
védettség, egymás érdekeinek tisztelete és segítése
stb. A szerelemben ehhez jönnek még a szexuális
igények, amiket családon belül tilos kielégíteni. A
szerelem tehát a szeretetnek különleges,
szenvedélyesebb, a szexuális vágyat is magában
foglaló módja. De a szexen kívül sok más igény is
jelentkezhet a szerelemben, olyan, ami csak egy intim
partnerkapcsolatban elégíthető ki – például a saját
otthon teremtésének és a családalapításnak az igénye.
Mindezeknek az igényeknek a kielégítése
különböző képességeket tételez fel. Szerelem akkor
keletkezik, ha felmerül annak lehetősége, hogy egy
partnerrel sikerül kielégíteni a számunkra fontos
igényeket. Beteljesülése azonban attól függ
elsősorban, hogy rendelkezünk-e az igények
kielégítéséhez szükséges képességekkel. Tény, hogy
minél több és erősebb szükséglet kielégítését várjuk
egy partnertől, annál jobban vonzódunk hozzá. A
szerelem lényege tehát a számunkra fontos
szükségletek kielégítésének föllobbanó reménye.
Ebből következően: akinek nincsenek egy intim
partnerrel kapcsolatos szükségletei, annak nincs
szerelemigénye sem. Bár ez ritkaság, az igények
azonban kétségkívül nem egyformák, így a
szerelemigény tartalmában és erősségében
egyénenként eltérő. A szükségletkielégítés fellobbanó
reménye persze csak kezdete a szerelemnek. A
folytatás és beteljesedés viszont a külső körülmények,
akadályok mellett elsősorban az egyéni képességektől
és a kapcsolati igények egyeztetésétől függ.
Már sokféleképpen próbálták a szerelmet
meghatározni, s ez önmagában is sokféleségét, egyéni
jellegét tanúsítja. De ha nincs is pontos és minden
esetre érvényes meghatározás, lényegét azért jól
körülírhatjuk. Buda Béla szerint „sajátos érzelmi
állapot, amit az jellemez, hogy a tudat egy másik em-
ber képével, emlékeivel van tele, és a személyiség
motivációs rendszere leginkább arra irányul, hogy
ennek a másik embernek közelében lehessen,
mégpedig szexuális kapcsolat formájában.”
Érdemes ezt egybevetni azzal a meghatározással,
ami egyik könyvemben („Nyitott házasság”) olvasható:
„A szerelem eredendően a szexuális vágy
humanizált és individualizált változata, amihez többféle
igény is kapcsolódik. Az igényeken kívül a szerelem
tartozéka az érzelmi kötődés képessége, a szexuális
reagálókészség és beleélőkészség. Ezeken kívül még
jó néhány készség és képesség szerepet játszhat
benne. Mindezek fejlettségétől függ a szerelem
fejlettségi szintje.”
Kellenek-e illúziók a szerelemhez?
Lehet, hogy az ilyen elvont és általánosító
meghatározások kifejezik a szelem lényegét, de a
sokféleségét semmiképpen. Például még csak nem
is utalnak arra, hogy legtöbbször tele van illúziókkal,
mert a szerelmes érzelmek torzító tükrében – ahogy
mondani szokták, „rózsaszín szemüvegen át” – látja
partnerét.
Mondhatnám persze, hogy ez csak az éretlen
szerelem jellemzője. Az érett szerelem nem festi át,
nem szépíti a realitást, elfogadja annak sötétebb
oldalait is. De visszavághatna bárki, hogy hol van ilyen
tökéletesen érett szerelem, s ha olyan tárgyilagos
látást enged, akkor szerelem-e egyáltalán? Hiszen a
szerelemmel mindig együtt jár több-kevesebb
elfogultság, ezt nem lehet teljesen kikapcsolni. Akibe
szerelmesek vagyunk, azt elkerülhetetlenül szebbnek
és jobbnak látjuk, mint amilyen valójában – legalábbis
eleinte, a szerelem leglángolóbb szakaszában.
Ez pedig azt jelenti, hogy illúzióink vannak! Sokak
szerint nem is baj, mert kellenek az illúziók, ezek nélkül
sokkal unalmasabb és szürkébb lenne minden.
Szerintük csak akkor tudjuk igazán élvezni a
szerelmi együttlétet, ha mindent szebbnek látunk a
valóságosnál, s épp ezt teszik lehetővé a szerelmi
illúziók. Ezért direkt „belelovalják” magukat a nagy
szerelembe!… Igyekeznek elhitetni önmagukkal – és
partnerükkel! –, hogy minden nagyszerű és csodálatos,
szebb már nem is lehetne stb.
Kicsit durván kifejezve: hazudnak önmaguknak és
a másiknak. Lehet, hogy nem tudatosan, készakarva,
de mégiscsak hazudnak.
A szerelem így valóban illúzióvá válik, s aztán – az
illúziókkal együtt hamar szertefoszlik. A legrosszabb
az egészben, hogy ezt sokan szükségszerűnek érzik:
a szerelmet eleve az illúziókkal azonosítják, s nem
hisznek a tartósságában, várják a „fölébredést”. De
amíg lehet, görcsösen ragaszkodnak az illúziókhoz.
(Egy kicsit olyan ez, mint a gyerekeknél: mikor már
tudják, hogy a Mikulás, meg a „Jézuska” csak mese,
egy ideig még akkor is ragaszkodnak hozzá, „mert
olyan szépen hangzik”.)
Ezt a szemléletet tükrözték – és erősítették! – régen
egyes napszerű slágerek és operettdalok is, például
az alábbi:
„Illúzió a szerelem, szívünk tündérszép illúziója…”
Az ilyenek mögött esetenként azt a realista, sőt
vulgármaterialista gondolkodásmódot találjuk, amely
szerint az érzelmeket – s velük együtt a nőket – nem
kell komolyan venni, múló hangulatnak kell tekinteni,
mert ugye „pénz beszél…”
Nyilvánvalóan patriarchális fölfogás ez, s egyben
tulajdonosi mentalitás, amely a szerelmi „illúziók”
helyett a nyers szexet részesíti előnyben (mint
megfizethető árut). Ezzel az erotika konfekcióáruvá
degradálódik, egyszerű testi szükségletkielégítéssé
válik. S nem okoz több örömet, mint egy jó evés vagy
ivás (egyéb testi szükségletekről nem beszélve). Az
az „önmegnyugtatás” tehát, miszerint a szerelem csak
illúzió, nem hogy nagyobb örömet szerezne, inkább
keserű szájízt kelt…
Aki pedig komolyan elhiszi, az vagy félredobja a
szerelmet, mint értéktelent, vagy – az „úgyis minden
csak illúzió” elve alapján – kettőzött hévvel veti bele
magát a Nagy Kalandba.
Talán mondanom sem kell, hogy egyiknek sem adok
igazat. A szerelemben lehetnek ugyan illúziók, de hogy
mennyi, az már rajtunk múlik, és semmiképpen sem
ez a lényege! Lehet és érdemes törekedni az illúziók
kikapcsolására, a szerelmi partner lehetőleg
tárgyilagos megítélésére, s arra, hogy hibáival együtt
is elfogadjuk. Az erotikus örömszerzést ez biztosan
nem csökkenti. Sőt az érzelem elmélyítésével inkább
még növeli!
A kapcsolat érzelmi töltése
Az erotikus öröm élményéhez tehát nem kellenek
illúziók, sem szerelemmel, sem anélkül. Kell viszont
érzelmi ráhangoltság! S ennek alapja a partnernek mint
Társnak az elfogadása, kedvelése, pozitív értékelése.
A szerelemben ez magától értetődő. De megvan a
barátságban vagy az egyszerű rokonszenvben is,
amely akár az első találkozás során kialakulhat („első
látásra”). Más kérdés, hogy a felszínes rokonszenv, a
futólagos megtetszés hamar elillanhat a partner
közelebbi megismerése során, s akkor már a szex sem
nyújt elég örömet vele.
Ha nincs a partnerkapcsolatnak „pozitív érzelmi
töltése”, akkor több eset lehetséges. Az egyik, hogy a
partner nagyjából közömbös: se ellenszenvet, se
rokonszenvet nem érzünk iránta. Ilyenkor
tulajdonképpen nem kívánjuk, illetve nem őt kívánjuk,
hanem mást (aki elérhetetlen), vagy egyszerűen a
szexet, a kielégülést. A puszta szex kívánása mindkét
nemnél előfordulhat, de férfiaknál kétségtelenül
gyakoribb.
De hogyan hat ez a közömbösség az
örömszerzésre? Erről megoszlanak a vélemények.
Egyesek – főleg a nők – szerint egy közömbös
partnerrel nem lehet jó a szex. Mások szerint miért ne
lehetne. Sőt olyanok is vannak, akik egy közömbös
partnerrel jobban el tudják engedni magukat, s
zavartalanabbul átadják magukat a szex élvezetének.
Örömszerzés tehát lehetséges egy közömbös
partnerrel is, bár nem mindenki számára egyformán.
Az ilyen öröm azonban nem igazán erotikus öröm, mert
majdnem (vagy teljesen) hiányzik belőle a Társ öröme,
az a tudat, hogy most egy számomra kedves embernek
adok és tőle kapok valamit. Az egész nem ér többet
ilyenkor – vagy még annyit sem ér –, mint egy jó
önkielégítés.
Kicsit más a helyzet, amikor a szexuális partner nem
közömbös ugyan, de a viszonyunk hozzá
ellentmondásos, ambivalens: vannak tulajdonságai,
amiket kedvelünk, de ezt ellensúlyozzák más
tulajdonságai, amelyek nagyon nem tetszenek. Ez
leginkább a több éve együtt élő párokra jellemző. A
szerelem többnyire már rég megszűnt ilyenkor (habár
az ellentmondásos viszony nem zárja ki a szerelmet).
A szex ennek megfelelően szintén ellentmondásos:
néha egészen jó, máskor meg nem megy – vagy
épphogy kibírható. De ha megy is, a partnerek
tudatának mélyén mindig ott motoszkál, hogy baj van
ezzel a kapcsolattal. S ez rontja az örömet…
Az ambivalens kapcsolatok erotikus élményei tehát
ingatagok és erősen függenek a pillanatnyi hangulattól.
Ha pedig az erotikus örömök elkezdenek hiányozni
egy kapcsolatból, akkor könnyen beindulhat egy ördögi
körforgás: az örömhiány rontja a kapcsolatot, ez pedig
egyre kilátástalanabbá teszi az örömszerzést.
A harmadik eset: a kifejezetten negatív érzelmi
töltésű kapcsolat. Erről nincs sok mondanivalóm. Egy
ellenszenves partnertől erotikus örömöket aligha
kaphatunk; silány testi örömet is csak akkor, ha
időlegesen ki tudjuk kapcsolni ellenszenvünket vagy
át tudjuk tenni például agresszióba (amit aránylag
könnyű társítani a szexuális vágyakhoz). Ez azonban
veszélyes játék, mert egy szadista perverzitás felé
terelhet. Némi agresszió ugyan a normális szexnek is
része lehet, ám az ellenszenv, harag, gyűlölet és
hasonlók ezt az agressziót már életveszélyessé
tehetik.
Előfordulhat persze, hogy a negatív érzelmi töltés
csak ideiglenes. Egy egészen jó kapcsolatban is
lehetnek rövidebb időszakok, amikor a partnerek szinte
gyűlölik egymást valamilyen konfliktus következtében.
Nehéz kérdés, hogy legyen-e szex ilyenkor – vagy ne
legyen? Tapasztalataim szerint a nők többsége addig
nem szívesen megy bele a szexbe, amíg ki nem békül
partnerével. A veszekedés egy részüket még kibékülés
után is zavarja az örömszerzésben. A férfiak általában
kevésbé érzékenyek.
Bonyolultabb a helyzet, ha még nem békültek ki.
Ha ez esetben egyikük sem kívánja a szexet, az
érthető. Jobb is, ha nem erőltetik. De itt mindjárt két
kérdés is felvetődik:
1. Meddig tarthat a negatív érzelmi viszony anélkül,
hogy ártana a partnerek örömszerző képességének?
2. Miért ne közelednének egymáshoz szexuálisan,
hiszen sokszor épp ez szokta elősegíteni a kibékülést?
Mindenkire érvényes válasz egyik kérdésre sem
adható, mert sok függ a körülményektől. Mindenesetre,
ha túl soká tart a negatív érzelmek hulláma, akkor
károsodhat az örömszerző képesség. Tehát törekedni
kell a viszony mielőbbi rendezésére. Ezt a szex csak
akkor segítheti elő, ha már jól összehangolódtak,
rutinosan és beidegzetten közelednek egymáshoz, s
a kielégülést is elérik.
Hasonló a helyzet, ha csak egyikük kívánja a szexet.
Ilyenkor minden azon múlik, hogy rá tudja-e hangolni
partnerét a szexre. Ehhez azonban – legalább félig-
meddig – ki kell békülniük! Ha ez nem sikerül, s a part-
ner ellenáll vagy csak vonakodva és kényszeredetten
hajlandó a szexre, akkor nyilván nem is fogja élvezni,
s nem örömöt, hanem újabb sérelmet jelent neki. A
legritkábban fordul elő, hogy „menet közben” mégis
belejöjjön – ezzel tehát ne áltassuk magunkat!
Összefoglalva: az erotikus örömszerzés
legkedvezőbb feltétele a kölcsönös szerelem,
minimális és alapvető feltétele pedig a rokonszenv,
az őszinte, baráti viszony.
2. Tipikus szexuális tévhitek
A szeretkezés elsődlegesen mindig az
örömszerzésre irányul – normális körülmények között
mindkét félnél. S ez így természetes, hiszen –
legalábbis napjainkig – ez volt a biztosítéka a
fajfenntartásnak.
Ma már a fajfenntartás mint cél, biztonságosan
kikapcsolható a szeretkezésből, amely nem is mindig
ölti a közösülés formáját. Vizsgálatokból tudjuk, hogy
több ezer közösülésre jut egy teherbeesés.
Így nyugodtan azt hihetnénk, hogy napjainkban a
szeretkezések örömszerző funkciója zavartalanul
érvényesül, hisz nem kell félni a „következményektől”.
Vajon valóban így van?
Megint csak vizsgálatok mutatják – s ezt saját
tapasztalataim is megerősítik –, hogy nem ez a helyzet!
Még ma is igen sokan vannak, akiknél a szeretkezés
ritkán, kis mértékben vagy egyáltalán nem jár
örömszerzéssel. „Szerencsésebb” eset, ha csak az
egyik félnél van így. A szerencse ilyenkor látszólagos;
hosszabb távon ugyanis mindkét fél károsodik.
Jogos a kérdés: miért van ez így? S lehet-e segíteni?
Az örömszerzés belső gátjai
Ha az okokat keressük, gondolhatunk külső vagy
belső, testi vagy lelki okokra. Minden lehetőséget
figyelembe kell vennünk, mert csak a tényleges okok
feltárásával menthetjük meg, szerezhetjük vissza az
örömet, mint a szeretkezés fő funkcióját és értelmét.
Erről is vannak vizsgálatok, amelyekből kiindulhatunk,
s amelyek megkönnyítik az okok azonosítását saját
esetünkben (vagy a tudomásunkra jutott esetekben).
Érdekes módon az derül ki ezekből, hogy aránytalanul
több a belső, éspedig lelki zavaró tényezte az
örömszerzésnek. Eredetileg persze ezek is külső
hatások következményei, de valahogy már beépültek
az emberbe.
Csak egy példa ennek mechanizmusára:
Amikor az ifjú pár összekerült, s elkezdték nemi
életüket, olyanok voltak a körülmények, hogy nagyon
kellett vigyázni és csendben maradni, nehogy
megzavarják őket. Így egyikük sem tudta magát igazán
elengedni, hiszen kifelé figyeltek, aggódtak,
visszafojtották a feltörő hangokat, s igyekeztek gyorsan
túl lenni az egészen. Az öröm, az élvezet így nagyon
csekély volt: a férfinál korai magömlés alakult ki, a
nőnél pedig csaknem mindig elmaradt a kielégülés.
Másfél év múlva saját lakáshoz jutottak, ahol már
nem kellett tartaniuk a megzavarástól. A szexuális
problémák azonban megmaradtak, mert rossz
szokássá vált az azokat kiváltó viselkedés, amit nem
tudtak megváltoztatni.
Itt tehát már az örömszerzés belső gátjairól van szó.
Ezek fölismerése az első lépés a megoldás felé. (De
csak az első, mert egy rossz szokás nem szűnik meg
pusztám attól, hogy fölismertük.) Ahhoz viszont, hogy
fölismerhessük a belső gátakat, ismernünk kell: mi
számít annak – és miért.
Vegyük sorra legalább a gyakoribbakat. Beleértve
nemcsak az akaratlanul kialakult rossz szokásokat,
hanem a téves beállítottságokat és elvárásokat, a
tévhiteket is.
Tévhitek a testi össze nem illésről
Ez a fajta belső gát már jóval egy kapcsolat
kialakulása előtt jelentkezik különböző, hagyományos
elképzelések és előítéletek alapján. Rendszerint
összefügg a vélt (vagy valóban meglévő) kisebb-
nagyobb testi hibákkal, amik miatt a szexuális
kapcsolatot nehezen megvalósíthatónak vagy
lehetetlennek gondolják.
Főleg a testméretekből, az átlagostól való
eltérésekből indulnak ki. Alapvető előítélet, hogy a
férfinak egy kicsit magasabbnak és erősebb alkatúnak
kell lenni (és persze pár évvel idősebbnek is). Ha itt
valami nem stimmel, fölmerülnek az aggályok, hogy
vajon összeillenek-e. Különösen a nemi szervek
méretbeli össze nem illésétől tartanak.
Férfiaknál ettől függetlenül is elég gyakori a
„kispénisz-komplexusnak” nevezett probléma. Ez a
kisebbrendűségi érzésekre hajlamosakban szokott
kialakulni úgy, hogy alkalomadtán társaikéval
összehasonlított hímvesszőjüket az átlagnál jóval
kisebbnek találják. Ebből arra következtetnek, hogy
leendő partnerük számára biztosan nem lesz elég, s
ez behozhatatlan hátrány.
Előfordul, hogy még nők is túlzott jelentőséget
tulajdonítanak a hímvessző méretének. (Nemrég egy
23 éve nős páciensemmel felesége közölte, hogy azért
nem tudott vele sohasem kielégülni, mert rövid a
pénisze, nem éri el a méhszájat. Az igazi ok persze
egészen más volt.)
A valóság az, hogy a hímvessző méretének egyik
fél kielégülése szempontjából sincs különösebb
jelentősége. Ma már vitathatatlan, hogy a nő
kielégülése elsősorban a csiklónak és környékének
ingerlésétől függ, s ez akkor is elegendő lehet, ha
semmi sincs a hüvelyben. Másrészt tudjuk azt is, hogy
szexuális izgalom esetén a női hüvely automatikusan
alkalmazkodik a hímvessző méretéhez: tágul vagy
szűkül, de mindenképpen rásimul. Ha ez nem történik
meg, akkor a nő még nem jött (eléggé) izgalomba,
tehát korai volt a behatolás.
Hozzájárul a tévhit kialakulásához, hogy kevesen
ismerik a nemi szervek „normális” méreteit és
sajátosságait. Így nem tudnak jól viszonyítani.
Ráadásul azt hiszik, hogy a szerintük normálisnak vélt
méret mindenkire érvényes. Pedig hát ez a méret
nagyon viszonylagos, ezért csak hozzávetőlegesen,
tól–ig viszonylatban lehet kifejezni. A merev férfi nemi
szerv átlagos hossza például 13 és 17 cm között van,
de a 2-3 cm-rel rövidebb vagy hosszabb is normálisnak
tekinthető.
Fontos tudni még, hogy a hímvessző összehúzódási
képessége egyénileg eltérő. Az ernyedt állapotban levő
hímvesszők méretbeli összehasonlítása ezért nagyon
csalóka lehet, hiszen az így kicsinek látszó is kb.
ugyanakkora lesz mereven, mint a nagyobb.
Hasonló a helyzet a nők csiklójának méreteivel: itt
is egyénileg eltérő a nyugalmi állapot és a duzzadási
képesség. Tévedés azt hinni, hogy a nagyobb csikló
nagyobb élvezetet jelent, hiszen az idegvégződések
száma, vagyis a csikló érzékenysége nem a mérettől
függ. A hüvely méreteiben kisebb az egyéni eltérés.
Tehát például, ha a partner nagyon szűknek érzi, ez
nem azért van, mert „ilyen a mérete”, hanem mert a
hüvelyizmok összehúzása nagyon leszűkíti.
(Szerencsére meg lehet tanulni a hüvelyizmok
ellazítását, s akkor a hüvely tágul. Ugyanígy a „túl tág”
hüvely is szűkíthető. Erre később visszatérünk.)
„Ösztönösség” vagy tanulhatóság?
A régi fölfogás azon az alapon kérdőjelezi meg a
szex tanulhatóságát és módosíthatóságát, hogy velünk
születettnek és ösztönösnek tartja. Márpedig, ami
ösztönös, az kényszerítő erővel hat. Hivatkoznak az
állatvilágra, ahol a szex valóban ösztönös, azaz
biológiailag programozott: bizonyos ingerek mindig
kiváltják ugyanazt a szexuális viselkedést.
De hát van-e ilyen az embernél is? Hiszen ugyanaz
a szexuális inger a legkülönfélébb viselkedéseket
válthatja ki! Nyoma sincs biológiai
programozottságnak! Mindenki úgy reagál, ahogyan
véletlenül tanulta. Állatkísérletekből tudjuk, hogy már
egyes, az emberhez közel álló állatfajoknál sem
működik a nemi ösztön. Például a társaitól elszigetelten
fölnevelt kismajom, amikor visszaengedik a
többiekhez, képtelen a szokásos nemi viselkedésre,
mert nem volt módja megfigyelni, megtanulni azt.
Még inkább így van az embernél. Maga az emberré
válás ösztönredukcióval, azaz a biológiai
programozottság megszűnésével járt együtt. Csupán
egy erős, de homályos szexuális késztetéssel
születünk, amiből aztán a körülmények hatására a
legkülönbözőbb szexuális viselkedés alakulhat ki.
Születésünkkor még az sem dőlt el, hogy
heteroszexuális vagy homoszexuális irányba fogunk-
e fejlődni.
Mégis sokan azt hiszik: a szexet nem kell tanulni,
jön az magától. S ezen az alapon elvárják a partnertől:
viselkedjen „természetesen” (vagyis úgy, ahogyan az
az ő számukra természetes). De ez már az újabb
tévhit-kategória.
Téves szexuális elvárások
Részben az ösztönelméletből fakadnak az olyan
téves elvárások, hogy ha az ösztönük vezeti
egymáshoz a partnereket, akkor már az első szexuális
együttlétnek tökéletesen kell sikerülnie. Ha viszont nem
sikerült, akkor legjobb rögtön szakítani, nem érdemes
arról beszélni, hogy miért nem sikerült vagy hogyan
lehetne jobb.
Ez a „mindent és azonnal – vagy semmit” hozzáállás
leginkább a neurotikusokra jellemző, s általában a
gyermekies fejlettségi szinten megrekedtekre, akik
nem tudnak késleltetni, szeszélyesek és
fegyelmezetlenek.
Ugyanez mondható arra a téves elvárásra, amely a
partnertől a szexuális vágy azonnali, automatikus
viszonzását várja: „Ha én kívánom, kívánja ő is, mert
ha nem kíván, nem is szeret…” Ez olyan, mintha valaki
azt várná el, hogy amikor ő éhes lesz, a partnere is
legyen éhes, s ugyanazt és ugyanannyit akarjon enni,
mint ő. Vagyis teljes és egyoldalú azonosulást vár el
tőle. Föl sem merül benne, hogy mi lesz, ha a partner
kívánja a szexet, de ő nem, vagy hogy idő és türelem
kell a ráhangolódáshoz. Arról nem is beszélve, hogy
a szexuális étvágy egyénileg igen különböző lehet, s
a kényszeredettség elveszi az étvágyat.
Ez szorosan összefügg „a szex mint házastársi
kötelesség” elnevezésű elvárással. Eredetileg a férjek
elvárása volt ez, csak napjainkban kezd terjedni az
asszonyok között. De akármelyik fél gondolkozik így,
csak azt éri el vele, hogy a másikkal megutáltatja a
szexet. Hiszen, ami kötelesség, az kényszerjellegű,
annak nincs sok köze az élvezethez, azt el kell viselni.
Csakhogy ebből a szempontból jelentős különbség van
férfi és nő között. Egy „kötelességtudó” asszony
bármikor ki tudja szolgálni „urának” szexvágyait,
anélkül hogy kívánná. De egy férj aligha tud közösülni,
ha nem kívánja, mert ilyenkor általában nincs
merevedése.
Végeredményben „a szex mint házastársi
kötelesség” elavult, patriarchális felfogást tükröz.
Hasonló a helyzet azzal a tipikus elvárással, hogy
a szexet a férfinak kell kezdeményezni, s végig neki
kell irányítani. Ez abból a korból ered, amikor a nőt
passzív alkalmazkodásra nevelték és szexuális
tudatlanságban tartották. Miért kezdeményezett volna,
ha nem kívánta (s nem is illett, hogy kívánja), s hogyan
irányított volna, ha fogalma sem volt, hogyan lenne jó
neki? Épp ezért jó esetben is valami csodavárással
viszonyult a szexhez: majd a „férjeura” tudja, mikor
kell és hogyan kell…
Ma már szerencsére más a helyzet. Korunk női
egyre nagyobb mértékben „reszexualizálódnak”,
vagyis visszatalálnak eredeti, szexuális lényükhöz,
felfedezik, hogy ők is képesek és jogosultak élvezni a
szexet. Ez azt is jelenti, hogy éppúgy
kezdeményezhetnek és irányíthatnak, mint a férfi.
Ennek csak egy másik téves elvárás lehet az
akadálya. Egyrészt az, hogy a szexről, annak
részleteiről nem illik nyíltan beszélni (szexuáltabu).
Másrészt a partnernek úgyis ki kell találnia (ha
„ösztönei” helyesen működnek), mire van szükség
ahhoz, hogy a szeretkezés tökéletes legyen. Ahogy
egy asszony mondta: „Olyan partnert akarok, akit nem
kell irányítani, mert magától is tudja…”
Talán nem kell ezt itt jobban részletezni, hiszen a
kölcsönös irányításról külön fejezet szól e könyvben.
Más jellegű, téves elvárás, hogy a kielégülést a
közösülésben, egyszerre, egyidejűleg kell elérni. Ez
olyan nehéz feladat, hogy még a nagyon összeszokott
pároknak is csak ritkán sikerül. Többnyire az történik,
hogy minél inkább akarják, annál kevésbé megy.
Végeredményben tehát az irreális elvárás
kudarcokhoz vezet, s megronthatja a kapcsolatot.
Olyasmivel szokták indokolni, hogy „tökéletesebb
az élmény, ha egyszerre jutunk a kielégüléshez”. Lehet
is ebben némi igazság, hiszen a kölcsönös szexuális
élvezet egymást erősítő folyamat. Ám ebben nem a
teljes egyidejűségnek, hanem a hasonló izgalmi
szintnek van szerepe, apróbb ritmusbeli különbségek
tehát nem zavarják.
A lényeg különben is az, hogy mindketten élvezzék
a szeretkezést; ehhez képest nem sokat számít, hogy
melyikük mikor elégül ki. Ha jobban megvizsgáljuk a
kérdést, kiderül, hogy az egyidejű kielégülés téves
elvárása helyett célszerűbb lenne arra törekedni, hogy
az aktusban a nő elégüljön ki előbb! Fordított esetben
ugyanis a merevedés megszűnése folytán a nő
kielégületlenül maradhat.
Közösülés-központúság
A legtöbb ember még ma is azt hiszi, hogy a nemi
élet egyenlő a közösüléssel, vagy legalábbis ez a
lényege, az a forma, melyben a kielégülést el lehet
érni.
Történelem előtti időkből származó tévhit ez. Az
állatvilágból alighogy kiemelkedett ember még állati
módon élt nemi életet, vagyis szinte csak közösült. A
történelmi korban, a kultúra egyéb ágaival
párhuzamosan kezdett a szexuális kultúra is alakulni.
Ez mindenekelőtt az ún. előjáték gazdagodását
jelentette. Lassanként ugyan kiderült, hogy nemcsak
közösüléssel lehet kielégülni, hanem sokféle más
módon is, de azért a közösülés központi szerepe
megmaradt.
Korunkban sincs ez másként. A férfiak túlnyomó
többsége legtöbbször közösüléssel elégül ki. A nők
között – már akik egyáltalán kielégülnek – nagyobb
azok aránya, akik nem közösüléssel elégülnek ki, de
többnyire ezek is jobban szeretnének közösülésben
kielégülni.
Ennek elsődleges oka az évezredes hagyomány, a
megszokás s az azt elfogadó beállítottság. Másik oka
a járatlanság a közösüléstől eltérő kielégülések és
kielégítések technikáiban. Sok mindenről tudnak
ugyan, s ki is próbálják, de nem jönnek bele annyira,
mint a közösülésbe, nem találják olyan jónak, s
gyakran idegenkedésük is megmarad. Minek
próbálkozzanak új dolgokkal, amikor van már egy
bevált módszer! – gondolják.
Mások szerint a közösülés azért a nemi élet
„természetes” módja, mert ez biztosítja a fajfenntartást.
Ez részben igaz, hiszen fogamzást létrehozni –
eltekintve a mesterséges megtermékenyítéstől – csak
közösüléssel lehet.
De ha arra gondolunk, hogy a szeretkezések 99%-
ának nem célja a gyermekáldás, akkor mégsem látszik
indokoknak ezt a szempontot mérceként előtérbe
állítani. Annyi bizonyos, hogy a nemi élet egyik – de
csak egyik! – természetes módja a közösülés. Ám
semmivel sem természetesebb, mint a kulturált
szeretkezés egyéb módjai.
A közösülésközpontúságnak ugyanakkor lehetnek
bizonyos hátrányai is. Például az, hogy csak a
közösülés esetén merül föl problémaként a
fogamzásgátlás, ami ugyan megoldható, de még ma
is sok nehézséget okoz. Másrészt, aki csak
közösüléssel tud kielégülni, az ennek akadályoztatása
esetén teljesen kielégületlen marad.
Végeredményben tehát a közösülésközpontúság
(koituszcentrizmus) kicsit elavult hagyomány, amely
hosszabb távon elszürkíti és egyoldalúvá teszi a nemi
életet. Ez utóbbi akkor jó, ha változatos – mind az
ingerléseket, mind a kielégülés módját illetően –, ami
rugalmasságot feltételez.
Teljesítményhajszolás, orgazmusközpontúság
Kultúránk egyik legjellemzőbb szexuális tévhite,
hogy a szex terén is „eredményt kell fölmutatni”. A
férfiasság fogalmához nálunk hozzátartozik a minél
nagyobb szexuális potencia, vagyis teljesítőképesség.
S korunkban ez már a nőiesség fogalmába is
„beszivárog”.
Fiatal férfiak egymás közt gyakran még ma is azzal
szoktak dicsekedni, hogy „képzeld, hány numerám volt
az éjjel!” S mondanak valami meglepő számot, úgy 6
és 12 között. Hogy aztán ebből mennyi az igaz, azt
nem lehet ellenőrizni. A numerát menetnek is mondják,
s mindenképpen kielégüléssel járó közösülést jelent.
Aki hallja és el is hiszi ezeket a „fantasztikus
teljesítményeket”, az vagy elcsügged, gondolván, hogy
ő sohasem lenne képes ilyesmire, vagy versenyre kél
a dicsekvővel, s közli: „Az semmi! Nekem a múltkor
kettővel több volt!”
Ez jól mutatja, hogy a szexet a
sportteljesítményekkel helyezik egy szintre, s minden
erővel ragaszkodnak ahhoz: „első osztályú játékosok”
legyenek. Megtehetik, ez könnyebb, mint a sportban,
hiszen a teljesítmény itt nem mérhető, így könnyen
„kozmetikázható”.
Tudományos vizsgálatokból tudjuk, hogy a férfiak
potenciája az ifjúkorban a legnagyobb, aztán
fokozatosan csökkenni kezd. Természetesen nagy
egyéni különbségek vannak, mert a szexuális
teljesítőképesség részben adottság, részben gyakorlás
eredménye.
Tény, hogy 20 éves kor körül általában több menetre
képesek néhány órán belül. Ekkor ugyanis még
viszonylag rövid a kielégülést követő, ún.
ingerelhetetlenségi periódus. Így akár perceken belül
is képesek újabb merevedésre és kielégülésre. No,
nem a végtelenségig! 2-3 menet után már
hosszabbodnak az ingerelhetetlenségi periódusok, s
kinél előbb, kinél utóbb, de bekövetkezik a kimerülés,
a reagálási képtelenség.
„Egy éjszaka” persze akár 12 órát is jelenthet, s
ezalatt van mód 1-2 órát pihenni, s pihentebben
újrakezdeni a szeretkezést. Így összejöhet akár 10
numera is. Természetesen sok függ a pillanatnyi
kondíciótól, valamint a partner kívánatosságától és
ügyességétől is.
A nőknél egy kicsit más a helyzet, s még nagyobbak
az egyéni különbségek. Vizsgálatok szerint
teljesítőképességük általában kicsit lassabban
bontakozik ki, mint a férfiaké (ez azonban nem
törvényszerű, hiszen már a tizenéves lányok között is
akadnak „kiugróan teljesítőképesek”).
Orgazmuskészségük nem jelentkezik magától – mint
a férfiaknál –, de gyakorlással kialakítható. Sokan
beérik egyetlen orgazmussal is, bár legtöbben képesek
a többszörös orgazmusra. Fő különbség a férfiakhoz
képest, hogy náluk a kielégülést nem követi hosszabb-
rövidebb ingerelhetetlenségi periódus, hanem szinte
azonnal képesek újabb orgazmusra, többször egymás
után. Hogy hányszor, az teljesen egyéni. Általában
kétszer-háromszor, ritkábban négyszer-ötször. De
ismerünk eseteket, amikor 10-20, sőt még több
orgazmus következett egymás után.
Tény azonban, hogy a nők kevésbé hajszolják a
szexuális teljesítményeket, ritkán élnek a leírt
előnyükkel. Náluk nem szokás dicsekedni a
kielégülések számával.
Sőt, sok nő akkor is elégedett a nemi életével, ha
kifejezett orgazmust ugyan ritkán érez, de élvezni tudja
az egész szeretkezést. Előfordulhat persze, hogy itt
egy olyan tévhit működik, miszerint a nő örüljön, ha
nem rossz neki a szex, s ne akarjon ennél többet. De
a kielégülés végül is lelki élmény, ami nem föltétlenül
jár együtt meghatározott testi tünetekkel. Különösen
fejletlen orgazmuskészség esetén az egész
szeretkezés kellemes élménye fölér egy „szabályos”
orgazmussal.
Másrészt nem árt emlékezni arra, hogy fejlett
szexuális kultúrájú országokban, például Indiában
sokan gyakorolják a hosszú ideig tartó, de orgazmus
nélküli szeretkezést, s utána egyáltalán nem érzik
kielégületlennek magukat. Az időtényező tehát nagyon
is fontos a szeretkezésben, s ugyanígy az egymásra
hangoltság, az érzelmi összhang.
A teljesítményhajsza és az orgazmusközpontúság
viszont éppen ezt teszi lehetetlenné. Az utóbbival
kapcsolatban nőknél bonyolítja a helyzetet, hogy sokan
nem akármilyen orgazmusra, hanem bizonyos fajta
orgazmusra törekszenek. De ez már egy külön tévhittel
függ össze.
A „kétféle női orgazmus” tévhite
Régóta tudjuk, hogy a csikló (amely a hüvelynyílás
fölött helyezkedik el) a hímvesszőnek megfelelő
alakzat. Hasonló felépítésű, bár sokkal kisebb, de
idegvégződésekkel éppoly bőven ellátott. Azt is korán
megfigyelték, hogy a csikló ingerlésétől a nő ki tud
elégülni. Egészen kis lánygyermekeknél is kiderült,
hogy szívesen játszanak a csiklóval. A felnőtt nők
viszont többnyire arra törekszenek, hogy közösülésben
elégüljenek ki.
S. Freud, a pszichoanalízis megalapítója ezekből a
megfigyelésekből arra következtetett, hogy a csikló
ingerlésével elért orgazmus gyerekes, éretlen változat,
míg felnőtteknél a közösüléssel elért „hüvelyi
orgazmus” a normális. A pszichoanalízis elterjedésével
ez a fölfogás vált uralkodóvá, s a köztudatba is
beszivárgott, hogy kétféle orgazmus van: egy
gyerekes, kezdetleges és egy érett, felnőtt változat.
Érthető, hogy ez problémát okozott sok olyan nőnek,
aki a csikló ingerlésével könnyen kielégült, de a
közösülésben már nem. Megerősödött bennük az a
tudat, hogy ez „nem normális”, s hogy át kellene térni
a hüvelyi orgazmusra. Csak éppen senki sem tudta:
hogyan. Mindenesetre a csikló ingerlését kerülték, s a
közösülést erőltették. Ami nem vezetett eredményre.
Időközben – éspedig századunk ’60-as éveiben –
laboratóriumban, műszerekkel is megvizsgáltak sok
női orgazmust. A kutatók (Masters és Johnson)
kiderítették, hogy nincs kétféle női orgazmus, mert
minden orgazmusnál ugyanazok a változások jönnek
létre, akár a csikló ingerlése révén, akár közösülésben
került rá sor. E változások közül kiemelkedő
jelentőségűek a hüvelyizmok összehúzódásai. Az
idegrendszeri szabályozásban a csikló körüli
idegvégződéseknek van döntő szerepük, ezek
továbbítják az ingereket, tekintve, hogy a hüvely
idegvégződésekkel igen gyéren ellátott.
Megállapították, hogy a csikló a közösülés során is
kap bizonyos ingerlést, egyrészt kívülről, a nemi
szervek összedörzsölése folytán, másrészt belülről, a
hüvelyben mozgó hímvessző által. Egy fejlett
orgazmuskészségű nőnek ez már elég lehet a
kielégüléshez. Ha viszont nem elég, akkor éppen a
csikló ingerlését kell jobban megoldani. Ez bizonyos
testhelyzetekben összeegyeztethető a közösüléssel.
Így lehetővé vált, hogy a közösülésben kielégülni
nem tudó nők ebben a formában is eljussanak az
orgazmushoz. Viszont ma már tudjuk, hogy a
közösüléses orgazmus semmilyen lényeges
szempontból nem különbözik a pusztán a csikló
ingerlése révén elért orgazmustól. Előfordulhat persze,
hogy valaki mégis érez valamilyen különbséget, de
ez már a beállítottságától és a körülményektől függ. A
közösülést sokan érzelmi okokból, az egymásba
olvadás szimbólumaként tartják jobbnak. Vizsgálati
adatok ezzel szemben azt mutatják, hogy a
legerőteljesebb orgazmusokat a nők a csikló ingerlése
révén érik el.
Mindebből következik, hogy kár lenne lemondani a
szeretkezés során a csikló változatos ingerléséről.
Mindenképpen téves tehát mielőbb rátérni a
közösülésre, kihagyva az előjátékok számtalan
lehetőségét. Furcsa, de tény, hogy még ma is akadnak
olyanok, akik nem szeretik megérinteni – sem kézzel,
sem szájjal – partnerük nemi szervét. Természetesen
fogalmuk sincs arról, hogy mit veszítenek.
Az ingerléssel kapcsolatos előítéletek
A kulturált szeretkezés ugyebár egymás kölcsönös
szexuális ingerlése, örömszerzés céljából. Az ingerlés
módjai sehol sincsenek elbírva, de azért minden
társadalomban érvényben vannak hallgatólagos
elvárások erre vonatkozóan.
Minthogy nálunk hagyományosan a férfi a szex
kezdeményezője, elvárták, hogy ő foglalkozzon a
nővel. Aki viszont legfeljebb visszajelzi, hogy kellemes-
e neki a játék, de ő maga nem kezd „szemérmetlenül”
játszani a férfival. Így az egész szeretkezés, de főleg
az előjáték eléggé egyoldalú lett. Nem is beszélve arról,
hogy sok férfinak nem volt türelme hosszasan
foglalkozni partnerével, hanem igen hamar rátért a
közösülére.
A nő ezt ritkán kifogásolta, egyrészt eleve alárendelt
helyzete miatt, másrészt mert ő is úgy tudta, hogy a
nemi élet lényege a közösülés (amit mint „házastársi
kötelességet” bármikor el kell szenvednie). Ebből a
helyzetből nemcsak a nő passzivitása következik,
hanem a férfi testétől való idegenkedése is. Ennélfogva
nem szívesen nyúlt a nemi szervhez, eszébe sem jutott
játszani vele, legfeljebb szükség esetén
„megigazította”, s aztán újra elkapta a kezét.
A hagyományos felfogású nő tehát magától nem
ingerelte partnerét. Esetleges felszólításra is csak
nagyon futólag és ügyetlenül, kényszeredetten.
Emögött gyakran ott volt az az előítélet, hogy a férfi
nemi szerv: „Fuj!” – csúnya vagy éppen félelmetes…
A férfinál kicsit más a helyzet. Túlnyomó többségük
nem idegenkedik a női nemi szerv simogatásától, sőt,
ez kifejezetten izgatólag hat rá. Csak az ingerlés
módjával van probléma. Egyrészt gyakran túl erős, túl
agresszív az ingerlés, másrészt a csikló ingerlése
helyett gyakran a hüvelybejáratra és magára a
hüvelyre irányul. Vagyis a férfi – ha már nedvesnek
érzi a hüvelybejáratot – ujjával benyúl a hüvelybe,
amitől ő maga még jobban felizgul, s ezért rátér a
közösülésre. Hogy aztán a nő mit szeretne, többnyire
föl sem merül.
Milyen tévhitek vannak emögött?
Például az a látszólagos logikus gondolat, hogy az
erősebb ingerlés erősebb hatású, tehát hamarabb
fölizgatja a nőt. S minthogy a férfi hamar fölizgul,
szeretné, ha partnere is hamar belejönne. Nem gondol
arra, hogy az erősebb ingerlés csak akkor hatásos,
ha már a nő is elért egy bizonyos izgalmi szintet.
Enélkül ugyanis épp ellenkező hatással lehet rá. Azt
is elfelejti, hogy a csikló és a hüvelybejárat általában
érzékenyebb, mint a hímvessző, könnyen megsérül,
ezért tiszta és síkosított kézzel is csak finoman szabad
hozzányúlni.
A hüvelybe ujjal fölnyúlás egyrészt a
közösülésközpontúságra, másrészt a csikló
szerepének nem ismerésére vezethető vissza. Ha a
nő még nem izgult föl eléggé, akkor az ujj behatolása
a hüvelybe kellemetlen lehet. Ezen nem sokat
változtat, hogy a férfi elég nedvesnek érzi a hüvelyt,
ugyanis a nedvesedés nemcsak a szexuális izgalomtól
következhet be. Ilyenkor tehát fontos, hogy vannak-e
egyéb jelei is a nő szexuális izgalmának. Az ujj
bevezetése a hüvelybe egyébként sem nem káros,
sem nem fölösleges, de nem ajánlatos ezzel kezdeni
az ingerlést, alkalmazkodni kell a partnerhez.
Még több tévhit fűződik a nemi szervek szájjal
ingerléséhez. Igen sokan még ma is eleve
egészségtelennek és károsnak, sőt, undorítónak
tartják. Ha nem teljesen tiszta (tehát frissen mosott)
nemi szervekről van szó, akkor ebben van is némi
igazság. Hasonló a helyzet, ha a száj nem tiszta,
amelyik ingerel. Ám ha a tisztaságról mindkét fél
gondoskodik, akkor az egészségügyi kifogások
érvényüket vesztik. Maradnak viszont az ízlés
(beállítottság) és a módszer (kivitelezés) problémái.
Mindkét vonatkozásban döntő lehet a tévhitek szerepe.
Vannak, akik a legnagyobb tisztaság esetén sem
tudják elfogadni a szájjal ingerlést, mert az szerintük
„ízléstelen”. Mások a partnerüktől elfogadják, hogy az
őket szájjal ingerelje, de ennek viszonzására már
„képtelenek” (főleg a nők között vannak ilyenek).
Az okok boncolásába itt nem érdemes belemenni,
hiszen a hibás beállítottság sokféle tényezőre
vezethető vissza. A lényeg az, hogy semmit sem
szabad erőltetni, hanem meg kell beszélni, és lehetőleg
meggyőzni a partnert, hogy tévedett.
Az a tény azonban, hogy elvileg mindkét partner
elfogadja a szájjal ingerlést, még nem biztosítja annak
gyakorlati beválását. Ehhez jól kell ismerni a szájjal
ingerlés technikáját, s tudni kell együttműködni a
partnerrel (alkalmazkodni hozzá vagy irányítani).
Mindkét téren bőven vannak tévhitek. Közülük egyik
legtipikusabb, amely a szájjal ingerlést az ún.
„franciázással” azonosítja, annak is csak egy formáját
ismeri. Pedig hát a szájjal ingerlésnek is sokféle módja
van, s mindegyik lehet nagyon jó.
Az erőltetés és megjátszás zsákutcája
A végére maradt a tévhitek néhány szomorú
következménye. Ha az ember nem mozog otthonosan
valamiben, mert nem tanulta meg eléggé, akkor
hajlamos azt erőltetni vagy legalább kifelé megjátszani,
hogy minden rendben van. Így van ez a szexszel is.
Ha azt hittük, hogy ezt nem kell tanulni, mert jön
magától, akkor problémák esetén – amik mindig jönnek
– érthetően igyekszünk ragaszkodni a kialakult
elképzeléseinkhez. Ez a ragaszkodás pedig könnyen
átmegy erőltetésbe.
Az ebben rejlő tévhit az akarat szerepéhez
kapcsolódik. Az élet más területén megszoktuk, hogy
amit nagyon akarunk, az végül is sikerül. Miért ne lenne
így a szex terén is? Ez látszólag logikus. Csak éppen
kihagyja a számításból, hogy vannak dolgok, amiket
nem lehet, nem érdemes erőltetni, mert akkor még
kevésbé sikerülnek. Az erőltetés mögött ugyanis a
kudarctól való félelem van, s ez létrehozhat egy olyan
feszültséget, ami könnyen leblokkolhatja a szexuális
működést.
Gyakran előfordul az is, hogy ami nem megy, azt
megjátsszák. Egyrészt azért, hogy a partner ne vegye
észre a problémát. („Nem akarom terhelni vele!”)
Másrészt abban a reményben, hogy ha úgy tesznek,
mintha sikerülne, akkor majd fokozatosan belejönnek,
és tényleg sikerül. Ez azonban tévedés és
önbecsapás. Ideges feszültség ugyanis itt is bőven
van, s nem alakulhat ki a partnerrel a teljes őszinteség
légköre, ami pedig a szexproblémák megoldásának
előfeltétele. A megjátszással pedig csak a színlelést,
a hazugságot lehet megszokni. Ez azonban egyik
félnek sem lehet érdeke.
3. Autoerotika, önkielégítés
Egy-két olvasó talán meglepődik, hogyan kerül ide
az önkielégítés. Ők nyilván abból indulnak ki, hogy az
örömszerzés mindenképpen partnert föltételez.
Rendben van: könyvünk fő célja, hogy jobban
tudjunk egymásnak örömet szerezni. De hadd
kérdezzem meg őket:
– Önmagunknak miért ne szerezhetnénk örömet (ha
éppen nincs, aki szerezzen nekünk)? Végül is
elsősorban önmagunkért vagyunk felelősök,
önmagunk testi-lelki jólétéről kell gondoskodnunk. S
ha valamit kívánunk és meg is adhatunk magunknak
– ha nem is egészen abban a formában, ahogyan
leginkább szerettük volna –, miért ne adjuk meg?
Vagy hol van az megírva, hogy csak másnak
szerezhetünk örömet, önmagunknak nem?
Ha erre valaki azt mondja, hogy ő az ilyen örömet
nem igényli, nem tudja élvezni vagy meggyőződése
szerint egyenesen kárt okoz vele magának – akkor
ezzel egy évszázados előítéletet szemléltet! Azt a múlt
században általánosan elterjedt fölfogást, miszerint az
önkielégítés nemcsak bűnös (a kereszténység szerint
„Onan vétke”), hanem iszonyatosan veszélyes,
egészségrontó cselekedet. Egyes papok és vallásos
orvosok hajlamosak voltak szinte minden betegséget
az önkielégítésre visszavezetni.
Ezen szerencsére az egyháziak is, meg az orvosok
is rég túljutottak, ám az előítélet tovább élt, főleg a
vallásos emberek körében. Nehéz pontosan fölmérni,
hogy ez milyen károkat okoz még mindig! De talán
nem véletlen, hogy a hozzám szexuálterápiai
szaksegítségért folyamodók túlnyomó többségének
problémája volt az önkielégítéssel: bűntudattal és
rosszul gyakorolta, illetve nem merte csinálni.
Az önkielégítés értékelése
Az emberek véleménye az önkielégítésről ma sem
egyértelmű, sőt eléggé ellentmondásos. Jelentős
különbség van a férfiak és a nők véleménye között is.
Egy amerikai szociológus, S. Hite a ’70-es években
két nagy vizsgálat (3 ezer nő és 7 ezer férfi kérdőíves
kikérdezése) alapján megállapította, hogy az
önkielégítést mindkét nem többsége elfogadja, de a
férfiak 90%-a kifejezetten kedveli. Saját, főiskolások
közötti vizsgálataim ugyanakkor azt mutatták, hogy
csak a megkérdezettek jó egyharmada tartotta a
nemiség normális megnyilvánulásának. A többiek
szerint vagy veszélyes az egészségre vagy
egyszerűen undorító. (Illetve sokan nem tudtak állást
foglalni.)
Amerikában is, és nálunk is megfigyelhető, hogy a
nők ezen a téren tartózkodóbbak a férfiaknál, bár elég
eltérő mértékben. Az amerikai nők 82%-a elismerte
például, hogy – időnként vagy rendszeresen –
gyakorolja az önkielégítést, míg az általam kérdezett
nőknek alig több mint egynegyede vallotta be ezt. A
férfiak Amerikában 90%-ban, nálunk csak 75%-os
arányban gyakorolják. (Ezt az arányt egy 1986-os
vizsgálatom is megerősítette.)
Érdekes azonban, hogy még az önkielégítést
rendszeresen gyakorlók véleménye sem egységes.
Ilyen vagy olyan mértékben őket is befolyásolják a
mélyen gyökerező előítéletek. S. Hite például úgy
találta, hogy a legtöbb nő inkább csak testileg élvezi
az önkielégítést – hiszen végül is kielégül vele –, de
lelkileg nem, mert magányosnak, vétkesnek vagy
önzőnek érzi magát. A bűntudat a férfiaknál sem ritka,
s köztük is sokan csak átmenetileg vagy tizenéves
korban tartják megengedhetőnek az ilyenfajta
örömszerzést.
Általánosan elterjedt az a nézet is, amely szerint az
önkielégítés férfiak számára fontosabb és
megengedhetőbb, mint a nők számára. Ezt azzal
magyarázzák, hogy a férfiak nemi szükséglete
erősebb, tehát érthető, hogy partner hiányában így
könnyebbítenek magukon. Mások szerint éppen a nők
számára fontosabb az önkielégítés, mert ők ezzel
alakíthatják ki legkönnyebben és leggyorsabban saját
orgazmuskészségüket, ami nélkül a közösülést el sem
szabadna kezdeni.
Ahogyan egy megkérdezett nő mondta: a nők
számára az önkielégítés jelentősége abban áll, hogy
segít belejönni a szexbe, jó viszonyt kialakítani saját
testükkel és bármikor elérni a kielégülést.
Az autoerotika kezdetei
Az önkielégítésnek – éppúgy, mit minden egyéb
szexuális viselkedésnek – messzire nyúló előzményei
vannak. A szexuális képességek, az erotika fejlődése
az autoerotikával kezdődik, vagyis önmagunk
nemiségének fölfedezésével. A szexuális élvezet nem
kapcsolódik mindjárt, vagy legfőképpen a nemi
szervhez. Freud óta tudjuk, hogy eleinte más zónák,
például a száj és a végbélnyílás fontosabbak lehetnek.
Ez összefügg a szopás (szoptatás) jelentőségével, ami
a csecsemő és anyja számára egyaránt örömforrás.
Az anyamell szopása után az autoerotika legelső
és leggyakoribb formája az ujjszopás. A legtöbb
kisgyermek egy ideig – néha az iskoláskorba nyúlóan
– szívesen szopja az ujját. Nem azért, mert éhes,
hanem mert szája ingerlésével örömet szerez
magának. Ez a fajta örömszerzés fejleszti a száj mint
erogén zóna érzékenységét, s ez az alapja később a
csókolózás élvezetének, vagy az olyan „orális
vigasztalódásoknak”, mint az édességek szopogatása
vagy a dohányzás…
Az anális (tehát végbélnyíláshoz kapcsolódó)
autoerotika a kisgyermek tisztaságra szoktatása során
szokott megjelenni. A gyermek rájön, hogy a széklet
vagy vizelet visszatartása, majd kiengedése kellemes
izgalmat és élvezetet jelenthet. Ezáltal természetesen
megnő a végbélnyílás mint erogén zóna jelentősége.
Így ennek később az önkielégítés (vagy petting) során
is lehet szerepe.
Az autoerotika fejlettebb formája az önkielégítés.
Ez már csecsemőkorban megkezdődhet, gyakoribbá
válik az óvodás vagy kisiskolás korban. Éspedig
nemcsak a kisfiúknál – akiknek a pisiléshez
mindenképpen kézbe kell venniük nemi szervüket –,
hanem a lányoknál is. Az amerikai A. C. Kinsey már a
’40-es években úgy találta, hogy az óvodáskorban több
lány folytat önkielégítést, mint fiú. Éspedig nem ritkán
orgazmussal! Bár az is igaz, hogy 10 éves kor alatt a
nemi szervek ingerlését inkább maszturbációnak
nevezhetnénk, mint önkielégítésnek, mert többnyire
csak pár perces kis játék. Ami a fiúknál ugyan
merevedéssel jár, de kielégüléssel nem nagyon.
De hát hogyan is járhatna – mondhatná erre valaki
–, hiszen serdülőkor előtt a fiúknak nem lehet
magömlése. Márpedig, mint tudjuk, férfiaknál a
kielégülés magömléssel jár.
A gondolat logikusnak látszik, mégis téved, aki így
gondolja. Egyrészt felnőtt férfiaknál is lehetséges
magömlés nélküli orgazmus. Másrészt ugyanez
lehetséges a serdülőkor előtti fiúknál, sőt, náluk csak
ez lehetséges. A szexuális izgalom náluk is elérhet
egy csúcspontot, amit a szokásos
izomösszehúzódások oldanak föl, azzal a
különbséggel, hogy ondó nem ürül (minthogy még nem
termelődik).
Tehát a magömlés hiánya semmiképpen sem jelenti
azt, hogy a serdületlen fiú nem elégül ki az
önkielégítéskor. De tény, hogy a kielégülés elmaradása
nála kevésbé problematikus, nem jár a későbbiekhez
hasonló hiányérzettel.
Kisiskolásoknál már elég gyakori a közös játék a
nemi szervekkel. Főleg a fiúk kedvelik a csoportos
maszturbációt.
De egyáltalán mikor és hogyan kezdődik az
önkielégítés? Saját vizsgálataim szerint a nők 3%-ánál
már 6 éves kor előtt. Ez az arány a serdülőkorig 14-
15%-ra nő, de 14–16 éves korban nem növekszik
jelentősebben, s még 18–19 éves lányoknál sem éri
el az 50%-ot. A férfiaknál mindez másként alakul.
Serdülőkor előtt ugyan náluk is csak 14-15% kezdi,
de a serdülés évei alatt ugrásszerűen megnő az
önkielégítést folytatók száma (18 éves korig 75-85%-
ra)!
Ezt a különbséget jórészt az magyarázza, hogy a
serdülő fiúk az éjszakai magömlések nyomán
mindenképpen megismerik az orgazmust, a szexuális
kielégülést, s épp ezért általában jobban kívánják, mint
a legtöbb lány, aki ilyet még sohasem tapasztalt. A
fiúk ezért többnyire spontánabbul kezdik, s csak utólag
szereznek be erről információkat (egyrészt társaiktól,
másrészt könyvekből), míg a lányok többsége csak
az infomációk nyomán próbálja meg – ha egyáltalán
megpróbálja. Őket ugyanis a tapasztalatlanságon kívül
is sok minden visszatartja ettől.
A nők idegenkedésének okai
A lányokat a legtöbb szülő még ma is igyekszik
visszatartani a szex minden formájától, így az
önkielégítéstől is. Érdemes erről elolvasni néhány
vallomást (Hite gyűjtéséből):
„Nyolcéves koromban próbáltam először, ügyetlenül
maszturbálni. Az anyám ezt észrevette, s hosszú
előadást tartott nekem arról, hogy ettől elmebeteg
leszek. Nagyon megijedtem, s hosszú időre
abbahagytam a próbálkozásokat. Úgy elment a
kedvem a szextől, hogy partnerrel is csak sokára
próbálkoztam, de azzal sem elégültem ki. Ez csak
azóta megy, amióta újra megpróbáltam az
önkielégítést.”
„Az első ilyen éhvényem még óvodás koromban
történt. Anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok,
plüssborítású játékállatkát dugtam a combom közé és
ide-oda forgolódtam. Két okból emlékszem erre
pontosan: egyrészt igen kellemes érzés volt, másrészt
az anyám, aki meglátott, nagyon megdöbbent, dühös
lett, s megfenyegetett, hogy elveszi az összes
játékállatkámat.”
„15 éves voltam, amikor először csókolóztam és
pettingeltem egy fiúval. Ez szexuálisan fölizgatott (bár
akkor még nem tudtam, hogy mi ez). Ahogy
hazamentem és lefeküdtem, magamhoz nyúltam és
igen hamar orgazmusom lett. Így kezdődtek a titkos,
bűntudatos önkielégítések. Többször próbáltam
abbahagyni, de sosem sikerült, mert olyan jó!…”
„Amikor 18 évesen fölfedeztem saját csiklómat, azt
hittem, hogy rendellenes, s csak nekem van ilyen. De
arra is rájöttem, hogy érintése kellemes. Amikor aztán
elköltöztem hazulról és gyakran maszturbáltam, azt
hittem, én vagyok az egyetlen nő, aki ilyet csinál. Ma
már tudom, hogy ez nevetséges, de 4 évig még a
partneremnek sem mertem elmondani!”
„Úgy tűnik, inkább hagyom, hogy szenvedjek a
vágyaimtól, mintsem maszturbálnék. Nem kárhoztatok
senkit, aki csinálja, de engem úgy neveltek, hogy ez
helytelen, így nem szabad viselkedni. Ezért másokkal
szemben toleráns vagyok, de magammal szemben
nem. Ez nálam büszkeség és gátlások kérdése.
Alapjában sznob vagyok ezen a téren.”
Szerencsére nem mindenki törődik bele ebbe az
idegenkedésbe, s előbb-utóbb megbarátkozik az
önkielégítés gondolatával. Néha egész meglepő
fordulatok történnek – ahogyan azt a következő
vallomás is mutatja:
„Önkielégítési próbálkozásaim során úgy 12 éves
koromban történt meg az első orgazmus. Nagyon
megijedtem! Azt hittem, valahogy fölsértettem magam,
s ez az érdekes görcs valamilyen rosszullét kezdete.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mi fog történni. De
nem történt semmi, s látszólag minden rendben volt.
Akkor úgy döntöttem, hogy nem törődöm az egésszel.
Pár nap múlva megnyugodtam és óvatosan újra
próbálkoztam. Hamarosan úgy belejöttem, hogy
teljesen természetesnek tartottam az orgazmust, és
kezdtem nagyon élvezni.”
Mire jó a férfiaknak?
Ha föltesszük ezt a látszólag naiv, egyszerű kérdést,
sokan gondolkozás nélkül rávágják: Arra jó, hogy part-
ner nélkül is kielégüljenek!
Alapjában véve igazuk van, de ez csak egyik oldala
a dolognak, amely nem is olyan egyszerű. Az
önkielégítésnek ugyanis többféle szerepe lehet, akár
egyidejűleg is, és a körülményektől függ, hogy kinél
melyik dominál. (Ez a megállapítás persze a nőkre is
érvényes.)
Az autoerotika szerepe életkoronként is változó.
Legjelentősebb a serdülőkorban – és általában a
tizenéves korban –, amikor a fiúk szexuális potenciája
már igen jelentős, de szexuális partnerük még
rendszerint nincs. Komoly és tartós kapcsolatot
ilyenkor több okból sem tudnak kialakítani. Ez a
készülődés, a felkészülés kora. S éppen ebben segíti
a fiúkat az önkielégítés!
Hogy hogyan? Bármilyen meglepő, az autoerotika
heteroerotikus mozzanatokat is tartalmaz, hiszen az
önkielégítés során rendszerint egy partnerről
fantáziálnak, s maga a vágy is erre az elképzelt
partnerre irányul. Amikor pedig az addigi ismereteikre,
élményeikre (például filmélményekre) támaszkodva
elképzelik, hogy milyen lenne egy partnerrel, akkor
félig-meddig már próbacselekvésről van szó.
A képzeletbeli kipróbálás végül is kielégüléssel jár
az önkielégítés során. Így egyrészt erősíti a
heteroszexuális beállítódást (amennyiben másnemű
partnerre irányul), másrészt az elképzelt helyzetek
keresésére és átélésére motivál. Épp azért nem
mindegy, milyen helyzeteket és partnert képzel el
magának valaki! Hiszen például bármilyen deviáns,
vagy éppen perverz szexuális tevékenység gyakori
elképzelése ilyenek tényleges keresésére motivál –
és tévútra vezet!
De hát hogyan lehet a fantáziát az egészséges és
kulturált szexuális viselkedés irányába állítani?
Ez sokaknak probléma, mert azt hiszik, a fantázia
csak úgy működik, ha szabadon csapong, és nem
próbálják befolyásolni. Szerencsére nincs igazuk, mert
meg lehet tanulni a fantázia irányítását! Ez külön,
önálló téma lehetne, amit itt nem részletezhetünk. Csak
utalok rá, hogy az ún. autogén tréning, vagyis a lazítási
gyakorlatok a figyelem és a fantázia irányítását
feltételezik, s ebbe egy-két hónap alatt bele lehet jönni.
Másrészt a fantázia kitűnő segédeszközei a kulturált
szexet ábrázoló képek és filmek. (Sajnos a
forgalomban lévő pornográf anyagok jelentős része
nem felel meg ennek a követelménynek.)
Részben talán a fantázia szegénysége magyarázza
azt is, hogy sok férfi partnerhiány esetén sem szívesen
él az önkielégítés lehetőségével, hanem inkább
megveszi a prostituáltak szolgáltatásait – amik csak
silány látszatai egy valódi partnerkapcsolatnak. Pedig
minden szempontból egészségesebb,
veszélytelenebb (s persze olcsóbb is) lenne, ha az
érintett férfiak a prostituáltak látogatása helyett inkább
önkielégítést folytatnának!
Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy a
szexuális fantázia gazdagítása, a kulturált szex ezernyi
lehetőségének képzeletbeli kipróbálása mind
egyénileg, mind társadalmilag kívánatos lenne!
De van egy másik fontos szerepe is az
autoerotikának a férfiak életében, s ez az önkielégítés
módjával kapcsolatos. Mint láttuk az autoerotika a saját
test megismerése, a nemi reagálókészség fejlesztése
és a bármikori kielégülés biztosítása mellett a
partnerkapcsolatokra való felkészülést is szolgálja. Ám
csak akkor szolgálja jól, ha a férfi az elképzelt
kapcsolati helyzetekhez már előre próbál
alkalmazkodni. Ennek egyik lényeges mozzanata,
hogy tudja késleltetni saját kielégülését, magömlését.
Ha ezt meg sem kísérli, úgy könnyen hozzászokhat,
hogy igen gyorsan, egy-két percen belül elérje az
orgazmust, s ezzel a maga részéről befejezze a szexet.
Évek során ez a szokás annyira rögződhet,
beidegződhet, hogy aztán akarva, nem akarva
magával viszi a partnerkapcsolatba is, és így képtelen
lesz alkalmazkodni partneréhez. Pedig mint tudjuk, a
nők általában nem képesek egy-két perc alatt
kielégülni.
Ezért fontos lenne, hogy a férfi már az
önkielégítések során begyakorolja a magömlés
késleltetését. Vagyis azt, hogy a merev hímvessző
ingerlésének kezdetétől számítva legalább tíz percig
ne kerüljön sor magömlésre. Ezt az ingerlés
szabályozásával, szünetek közbeiktatásával érheti el.
(Természetesen a partnere is segíthet neki ebben.)
S miért fontos a nőknek?
Erre a kérdésre aránylag könnyű válaszolni, hiszen
több vizsgálatból (A. C. Kinsey, S. Hite és mások)
tudjuk, hogy a nők éppen az önkielégítés révén jutnak
legkönnyebben és legerőteljesebben orgazmushoz.
Érdekes azonban, hogy ők maguk hogyan indokolják
az önkielégítés jelentőségét.
Legtöbbjük szerint az a fő funkciója, hogy pótolja a
hiányzó szexet vagy a szeretkezés során el nem ért
orgazmust. Szemléltesse ezt néhány rövid vallomás:
„Ez a szexuális kielégülés biztos és bármikor
használható eszköze. Mindenképpen jobb, mint a
rossz szex egy nem megfelelő partnerrel.”
„Számomra életkérdés, mert a férjem nem tud velem
annyi időt ágyban tölteni, amennyit szeretnék.”
„Ha a partnered a másik oldalára fordul és elalszik,
egyedül csinálhatod.”
„Rendkívül fontos a magányos nőknek, akik ezáltal
megkönnyebbülhetnek.”
„A maszturbáció ugyan kielégítő, de nem pótolja a
férfi szeretetét és gyengédségét.”
Sok nő szerint azért fontos, mert sokat lehet tanulni
belőle a szexuális kielégülést illetően:
„Az ember ezáltal tanulja meg, hogyan jusson
kielégüléshez. Így ismertem meg, mi történik bennem
az izgalom különböző szakaszaiban. Megkönnyítette,
hogy ki tudjam mondani, mi jó nekem a szexben, s
irányítani tudjam nemcsak önmagamat, hanem a
partneremet is.”
Mint látjuk, a partnerrel való együttműködést is
elősegítheti az önkielégítések során elért szexuális
önismeret.
Jó néhány nő autoerotizmusa révén erősíti
függetlenségét és önbizalmát. (S ez nemcsak a
feministákra érvényes!) Ezt mutatják az ilyen
vallomások:
„Teljes kontrollt biztosít a testem fölött, mert
kielégülésem így nem függ a partnertől. S ez lehetővé
teszi, hogy a kapcsolataimat is kontrolláljam.”
„Lehetővé teszi, hogy magam határozzam meg,
mikor és mennyi szexet akarok.”
„Eredetileg azért volt fontos, mert utat nyitott a saját,
egyéni szexualitásomhoz. Most pedig azért találom
jónak, mert bizonyos függetlenséget biztosít a
férfiaktól, s kárpótolhatom magam korábbi szexuális
balfogásaimért.”
S vannak, akik hangsúlyozzák, hogy az önkielégítés
nemcsak pótléka a hiányzó partnernek és
szeretkezésnek:
„29 éves koromig sohasem sikerült az önkielégítés,
mert bűntudatom volt. De miután csatlakoztam a
nőmozgalomhoz, öntudatom erősödni kezdett, s
lassan megszabadultam a mártírszereptől… Így az
önkielégítésnek szimbolikus jelentősége van
számomra: egyik legelső bizonyítéka volt a
bűntudatom megszűnésének és az önbizalmam
kezdetének.”
Szóval körülbelül ezért fontos a nőknek.
Hányféleképpen lehet csinálni?
Az ember nem is gondolná, hogy az önkielégítés
éppolyan változatos lehet, mint a szeretkezés.
Sokfélesége nehezen derül ki, mert alig beszélnek róla,
még az intim partnerek is egyéni titokként kezelik, s
többnyire megmaradnak az eredetileg kialakult
formánál.
Érdekes egyébként, hogy a férfiaknál az
önkielégítés sokkal kevesebb változatát találták a
kutatók, mint a nőknél. A férfiak túlnyomó többsége
(Hite szerint 82%-a) kézzel ingerli önmagát – persze
különböző testhelyzetben –, s csak 15%-uk szeret
hason fekve, a hímvesszőt valamilyen tárgyhoz
dörzsölve maszturbálni.
Valljuk be: a férfiak dolga sokkal egyszerűbb, mert
kialakult orgazmuskészségük szinte a hímvessző
bármilyen ingerlésével kiváltható. Eszközöket –
például vibrátort vagy női hüvelyhez hasonlító
tárgyakat – ritkán alkalmaznak.
A nőknél viszont az önkielégítés hatféle típusát
sikerült elkülöníteni, éspedig a következőket:
1. A csikló és a kisajkak kézzel ingerlése,
hanyattfekvő helyzetben.
2. Ugyanaz, mint az előző, de hason fekve.
3. A nemi szervek egy puha tárgyhoz nyomása,
illetve dörzsölése.
4. A combok ritmikus összeszorítgatása.
5. A nemi szerv masszírozása meleg vízzel
(vízsugárral).
6. A hüvely ingerlése kézzel vagy erre alkalmas
tárggyal. (Ez tulajdonképpen az ún. „G-folt” ingerlése.)
S. Hite megállapítása szerint a nők közel
háromnegyede az első típusú ingerlést részesíti
előnyben. Viszonylag kevesen vannak tehát, akik
másként vagy többféle módon végzik az önkielégítést.
Holott az ingerlés – az orgazmust kiváltó ingerlés! –
változatossága a nő számára is fontos lenne, mert
minden beszűkülés az örömszerzés lehetőségeit
szűkíti. Nézzük tehát végig ezeket a lehetőségeket.
A „maszturbáció” latin szó, kézzel ingerlést jelent.
Gyakorisága folytán érthető, hogy így nevezték el az
önkielégítést általában, bár az sok más módon is
gyakorolható. A nők többsége hanyatt fekve, lábait
kissé fölhúzva, combjait szétnyitva kezdi a csiklónak
és környékének simogatását. Ez helyi vérbőséget és
szexuális élvezetet eredményez, de csak akkor, ha
lelkileg is rá tudott hangolódni. Érdemes elolvasni erről
néhány női vallomást:
„A ráhangolódáshoz igen fontos, hogy tudjak
fantáziálni vagy kellemes szexélményeket fölidézni.
Az ujjaim hegyével ingerlem magam, de előbb az
egész szeméremdombot végigsimogatom. Amikor
ettől kezdek fölizgulni, rátérek a csikló simogatására,
s aztán annak gyors, rezgő mozgatásával jutok el a
csúcspontra. A lábaimat többnyire szétfeszítem, s az
egyik kezem a mellbimbóimmal játszik.”
„Hű, micsoda kérdés! Legtöbbször hanyatt fekve
csinálom, szétrakott lábakkal, s csaknem mindig
bugyiban, mert a csikló ingerlése különben
kellemetlen. Két ujjam gyors mozgatásával simogatom
a csiklóm, a bugyin keresztül. Minél közelebb vagyok
a csúcshoz, annál inkább szétfeszítem a lábaim, a
derekam pedig egyre jobban megemelem. Nem sokat
mozgok, de az orgazmus alatt néha jobbra-balra
forgolódok…”
„Amikor maszturbálok, csak olyan dolgokra
gondolok, amik pillanatnyilag fölizgatnak – aztán
néhány mozdulat az ujjaimmal, és már kész is! Szóval
titokban, csendben és könnyedén, ennyi az egész.”
„Egyik kezem ujjaival a csiklómat ingerlem, a
másikkal a mellbimbóimat csiklandozom. Fontos, hogy
a csikló nedves maradjon. Néha föl és le mozgatással
ingerlem, máskor meg körbe-körbe simogatással.
Lábaimat egyszer összeszorítom, máskor szétnyitom.
Számomra nagyon izgató, ha hozzádörzsölöm a
csiklóm a mozdulatlanul tartott kezemhez. Szívesen
nézem és érzékelem azt is, amikor mozog a mellem.
Ezért legtöbbször egy nagy tükör előtt helyezkedem
el.”
„Úgy maszturbálok, hogy a középső ujjamat igen
gyorsan mozgatom a csiklóm körül, amíg el nem
élvezek egyszer, aztán még egyszer, sőt harmadszor
is. Ritkán fantáziálok közben, inkább csak az érzésre
figyelek.”
Vannak, akik a kezük helyett szívesebben ingerlik
magukat kis kézi vibrátorral, s nem ragaszkodnak a
hanyattfekvéshez sem: „A fürdőszobában félig
levetkőzve lábujjhegyre állok, a bugyimat a combomra
tolom, s a vibrátort úgy helyezem a csiklómra, hogy a
tükörben hímvesszőnek látszik. Ez a kép úgy felizgat,
hogy perceken belül elélvezek.”
Rengeteg vallomásból idézhetnék még, de talán ez
a néhány is jól mutatja, hogy milyen sok változata van
ennek a közkedvelt, örömszerző ingerlésnek. Köztük
jó néhány olyan változat, amikor az ingerlés nemcsak
a csiklóra és közvetlen környékére, hanem a
hüvelybejáratra is kiterjed. Például úgy, hogy
tenyerükkel a csiklót dörzsölik, miközben egy vagy két
ujjuk a hüvelybe ér, vagy egyik kezükkel a hüvelybe
nyúlnak, a másikkal a csiklót ingerlik.
A női önkielégítés másik típusa: hason fekvő
helyzetben ingerelni a csiklót és hüvelybejáratot, a kéz
vagy a derék mozgatásával – esetleg mindkettővel. A
lábak ilyenkor általában nem nyílnak szét – vagy csak
alig –, az orgazmus előtt pedig megfeszülnek, összébb
szorulnak.
„Hason fekve csinálom, a lábaimat összezárom, a
csiklóm pedig a két kezem egymásra helyezett mutató-
és középső ujjaihoz dörzsölöm. Néha egyik kezemmel
a mellemet vagy a derekamat simogatom, esetleg
benyúlok a hüvelybe. Általában sokkal kevesebbet
mozgok, mint közösülésnél.”
Az önkielégítés harmadik típusa inkább csak abban
különbözik az előzőtől, hogy a nemi szervet nem
kézzel, hanem egy alkalmas tárgy, például párna
segítségével ingerlik, többnyire hason fekvő
helyzetben, ritmikus mozgásokkal.
„Összecsavarok egy törülközőt, hasra fekve a
combjaim közé teszem és hozzá dörzsölöm magam.
A kezemet sohasem használom, mert így sokkal jobb.”
A negyedik típus lényege a keresztbe tett combok
összeszorítgatása, amit akár ülve, akár állva is meg
lehet tenni. Előfordul, hogy előbb valamit – egy
kispárnát vagy egyéb tárgyat – a combjuk közé raknak,
de legtöbbjük nem tart igényt ilyesmire. A combok
összeszorításán kívül azok összedörzsölése is
szerepet kaphat. Van, aki közben a mellbimbóit is
ingerli.
Az ilyen önkielégítés „előnye”, hogy sem levetkőzni
nem kell hozzá, sem odanyúlni, sem pedig mozogni
(legalábbis nem észrevehetően). A combok
összeszorítgatását jól kiegészítheti a hüvelyizmok
összeszorítgatása, ami szintén nem látható, s mégis
elősegíti a kielégülést.
„Amikor tizenéves voltam, szívesen maszturbáltam
az unalmasabb tanórák alatt. Ehhez csak a keresztbe
tett lábam combizmait kellett 2-3 percig
megfeszítenem. Az orgazmus pillanataiban létrejövő,
görcsös rándulásokat úgy próbáltam eltitkolni, hogy
köhögni kezdtem és előrehajoltam.”
Az ötödik típusnál az ingerlést erős melegvíz-sugár
biztosítja. Ezt általában fürdőkádban alkalmazzák a
nők, hanyatt dőlve, szétnyitott lábaikat megtámasztva.
Annak érdekében, hogy elég erős legyen a melegvíz
áramlása, rendszerint lecsavarják a zuhanyrózsát, s
az ujjnyi vastag vízsugarat a csiklóra irányítják. Sokan
a vízsugár erősségét és melegségét menet közben is
szabályozzák.
„Időnként a fürdőkádban elégülök ki. Először az
ujjaimmal ingerlem magam, aztán kinyitom a
melegvízcsapot, s ügyesen alátartom a csiklóm.
Eleinte a gyenge vízsugarat szeretem, később, ahogy
az izgalom fokozódik, erősebbre állítom, és úgy
élvezek el.”
Végül az önkielégítés hatodik típusa főleg a hüvely
ingerlését célozza. Ez többnyire kézzel történik, de
vannak nők, akik hímvessző méretű gyertyát, vibrátort
vagy „műpéniszt” használnak. A kifejezetten erre a
célra gyártott vibrátoroknak megvan az az előnyük,
hogy az ingerlés erőssége és helye szabályozható,
tehát a hüvely közepe táján lévő G-folt, vagyis az
ingerelhető zóna jól megcélozható vele. Érdekes, hogy
Hite szerint a nők alig 15%-a törekszik a hüvely
ingerlésére az önkielégítésnél. A túlnyomó többség
nem igényli, hogy bármi is legyen a hüvelyben.
Az is érdekes és további magyarázatot igényel, miért
van az, hogy a nők egy része összezárt lábbal szeret
maszturbálni, másik részük viszont széttárt lábakkal.
Valószínűleg sok múlik azon, hogy milyen
testhelyzetben történtek az első orgazmusok, illetve
hogy milyen emlék fűződik egy-egy testhelyzethez.
Mindenképpen ajánlatos, hogy sem a nő, sem a
férfi ne ragaszkodjon mereven valamilyen
testhelyzethez vagy ingerlési módhoz, hanem
lehetőleg váltogassa azokat. A kezdőknek A. Comfort
azt ajánlja, hogy tükör előtt ismerkedjenek saját nemi
szervükkel, s próbáljanak ki különféle ingerléseket.
Később is törekedjenek a variálásra, például ne mindig
ugyanazzal a kézzel ingereljék magukat,
alkalmazzanak különféle síkosító anyagokat, s
változtassák az ingerlés helyét, ütemét és erejét.
A változatos, gazdag öningerlés, az egyéni
autoerotika fejlettsége az erotikus örömök olyan
erőforrása, mely mindig rendelkezésre áll, s amely a
szeretkezéseket is magasabb szintre emeli,
élvezetesebbé teszi.
4. A női orgazmuskészség
fejlesztése
A nő szexuális kielégülési készsége nem olyan
magától értetődő, mint a férfié. Egyrészt a női
orgazmus nem olyan látványos, illetve könnyen
megfigyelhető, mint a férfi magömlése. Másrészt nem
jelenik meg magától a serdülőkorban, mint a fiúknál.
Ebből következik, hogy a nő orgazmuskészsége csak
tanulással alakítható ki. Nem föltétlenül szándékos,
tudatos tanulással, hiszen véletlen elleséssel,
rájövéssel is sikerülhet, ha a körülmények úgy
alakulnak. Nem kell hozzá más, csak egészséges
szervezet és lelki alkat, valamint szexuális ingerek
bősége.
Hogy ezek a feltételek nem mindig jönnek össze?
Hát akkor ki kell azokat alakítani!
– „Könnyű ezt mondani!” – gondolhatja az olvasó.
De hát egy fiatal lánynak vagy akár egy felnőtt nőnek
esetleg fogalma sincs róla, hogy mit alakítson és
hogyan! S különben is: attól, hogy valaki egészséges,
meg hogy sok szexuális inger éri, még nem biztos,
hogy ki tud elégülni.
Igazat kellene adnom az így érvelő olvasónak. Az
említett előfeltételek önmagukban még nem biztosítják
egy nő számára a szexuális kielégülés megtanulását.
Csupán lehetővé teszik és megkönnyítik azt,
amennyiben sor kerül rá. Ez utóbbi pedig nemcsak a
véletlenen, hanem tudatos törekvésen is múlhat.
Tény, hogy a nők túlnyomó többsége előbb-utóbb
valahogy átéli a szexuális kielégülést. A tudományos
vizsgálatok alig néhány százalékra teszik az olyan nők
arányát (úgy 30 éven felül), akik még sohasem éltek
át orgazmust. Náluk sem azért maradt ez ki, mert nem
lennének képesek rá fizikailag, hanem, mert a
körülményeik és a lelki alkatuk szexellenes volt. Régen
ugyanis a nőket saját szexuális igényeik, s ezzel együtt
reagálókészségük elfojtására nevelték. Uralkodó
vélemény volt, hogy a nők – a „rendes” nők! – nem is
igénylik a szexet.
Így aztán hiába volt egy nő egészséges testileg,
szexuális képességei mégis fejletlenek maradtak. A
legszomorúbb a dologban, hogy ezt egészen
természetesnek vették. S vagy teljesen elzárkóztak a
szextől (mint az apácák), vagy meg sem próbálták azt
élvezni.
Ma már szerencsére más a helyzet: a nők csaknem
kivétel nélkül igénylik és élvezni akarják a szexet! S
ezt a férfiak is kénytelenek észrevenni. (Más kérdés,
hogy örülnek-e neki.) Amiből aztán félreértések is
származnak. Ilyen félreértés a nők részéről, hogy
kielégülésük biztosítása a férfi feladata, ugyanúgy, mint
a szex kezdeményezése és irányítása. A férfiak pedig
könnyen azt hiszik: ha egy nő igényli a szexet, akkor
nyilván annak élvezetére és a kielégülésre is képes.
Eszükbe sem jut, hogy ez korántsem jár mindig együtt.
Kritikus pont: a szexkezdés
Egy fiatal, tapasztalatlan nő szexigénye ugyanis
többnyire erősen különbözik a fiatalemberétől, aki
tapasztalatból ismeri a kielégülést (már csak a
rendszeresen bekövetkező éjszakai magömlések vagy
az önkielégítés miatt is). Az ilyen nő esetleg csak azért
igényli a szexet, mert már tudja, hogy az a nőnek is jó
és hasznos lehet. S minthogy joga van hozzá, élni
kíván a jogaival.
Igényét csak erősíti, hogy értesül a hozzá hasonló
korú nők szexuális tapasztalatairól; kicsit irigyli őket, s
nem akar lemaradni tőlük. S mivel a hallott élmények
általában partnerrel kapcsolatosak, a kezdő nő is csak
így tudja elképzelni a nemi élet megkezdését. Keres
tehát egy partnert. Pontosabban elfogadja egy férfi
közeledését. Ami tizenéves korban szinte mindenkinél
bekövetkezik, hiszen a fiatal férfiak kívánják a szexet,
s kihasználják a szexuális kapcsolatteremtés alkalmait.
A nőnek ugyan még nincs igazi szexuális vágya,
inkább a szerelmi gyengédséget, védettséget és
összetartozást kívánja, de reméli, hogy a szexszel
együtt ezt is megtalálja.
S vajon megtalálja? Ha szerencséje van, talán igen,
De ez ma még sajnos viszonylag ritka. A fiatalemberek
szexuális vágya erős és célratörő. S mivel mindketten
úgy tudják: nemi élet = közösülés, előbb-utóbb
szabályszerűen „lefeküsznek”, vagyis közösülnek
egymással. Nem biztos, hogy ez mindjárt első
próbálkozásra sikerül, hiszen a félelem, az
ügyetlenség és a fájdalom sokáig akadályokat állíthat.
Ezekkel a nehézségekkel itt most ne foglalkozzunk.
Tegyük fel, hogy sikerült az első (néhány) közösülés.
Sikerült abban az értelemben, hogy megtörtént,
függetlenül attól, hogy meddig tartott: a hímvessző
bekerült a hüvelybe. A magömlés ilyenkor nagyon
hamar bekövetkezik, de most nem ez a lényeg. Inkább
arra vagyunk kíváncsiak: mit érzett a nő? Élvezte-e, s
főleg eljutott-e a kielégülésig?
Az eddigi szexológiai vizsgálatok – köztük saját
vizsgálataim – azt mutatják, hogy ez általában is elég
ritka, de különösen ritka azoknál, akik közösüléssel
kezdik a nemi életet. Az erre irányuló kérdésre ilyen
válaszokat adnak:
„Hát éppenséggel ki lehetett bírni, de semmi
különöset nem éreztem.”
„Csak annak örültem, hogy már túl vagyok rajta.”
„Még mindig nem értem, hogy ebben mi jó a
férfiaknak.”
Olyan is volt, aki bevallotta, hogy az első közösülés
nyomán alaposan elment a kedve a nemi élettől. Ami
persze nem jelenti azt, hogy többé nem közösülnek,
de inkább csak kötelességtudatból (vagy érdekből).
Ezt a beállítottságot könnyen meg lehet szokni, s évek
múlva már nehéz megváltoztatni. Belőlük lesznek a
frigid nők, akik már fölizgulni sem tudnak, s egyáltalán
nem élvezik a nemi életet.
Mindebből világosan látható, hogy a nemi élet
megkezdésének módja kritikus pontja az ember egész
nemi életének. Az elrontott kezdés nehezen
helyrehozható hátrányokkal jár.
De tulajdonképpen miért rossz a nemi életet
közösüléssel kezdeni? (Hozzá kell tenni, hogy
elsősorban a nők számára.) S különben is, mivel
kezdje, ha nem közösüléssel?
Ilyen és hasonló kérdések érthetően fölmerülnek
sok olvasóban. S nemcsak a férfiakban, bár számukra
nehezebben fölfogható, hogy a nők miért nem
elégülnek ki épp a közösülésben ugyanolyan könnyen,
mint ők. Bennük tán nem működik a „nemi ösztön”?
E könyvben már szó volt róla, hogy a férfiakban sem
valamiféle „nemi ösztön” működik. Csak éppen
nemüknél fogva megvan az az előnyük, hogy náluk a
serdülés magával hozza a magömléseket, s ezzel a
nemi kielégülés élményét, míg a női serdülésből ez
hiányzik.
A testi serdülés persze a nőt is fogékonyabbá teszi
a szexuális ingerekre. Tehát bizonyos fokú szexuális
izgalom ebben az életkorban náluk is könnyen kialakul,
például bizonyos látványok (szeretkezési jelenetek
stb.) hatására. Ám ez az izgalom legtöbbször nem
fokozódik a kielégülést hozó csúcspontig, mert
valamilyen külső vagy belső akadálytól lefékeződik.
Nagy ritkán előfordul ugyan spontán, akaratlan,
mondhatni véletlen kielégülés – például kerékpározás
vagy valamilyen sportgyakorlat közben –, de ez nem
jellemző.
A női orgazmuskészség tehát általában nem alakul
ki magától. Ezt meg kell tanulni. Az eredményes
tanulásnak pedig a szándékon túl vannak külső és
belső feltételei. Az előbbiekhez főleg a nyugodt
körülmények és a helyesen adagolt szexuális ingerek
tartoznak. Az utóbbiak közül legfontosabb a
ráhangolódás, az erőltetés nélküli odafordulás, az
érzéki örömökre figyelés képessége.
Amíg ezek a feltételek hiányoznak, a szexuális
kielégülés aligha fog a nőnek sikerülni. (S ha
megvannak, sem föltétlenül rögtön sikerül, hanem csak
fokozatosan.) Azonkívül figyelembe kell venni, hogy a
nő kielégülése elsősorban a csikló ingerlésétől függ;
márpedig a közösülés során a csikló kevesebb és
egyoldalúbb ingerlést kap, mint a közvetlen – kézzel
vagy szájjal történő – ingerlés során.
Tehát a közösülés csak akkor vezet a nő
kielégüléséhez, ha előtte már alaposan felizgult, s ez
az izgalom nem esik vissza a közösülésben (akár
fájdalomtól, akár a férfi túl gyors kielégülésétől), hanem
fokozható.
Ehhez némi gyakorlat és szexuálisan kulturált part-
ner kell. Ha tehát egy gyakorlatlan nő mindjárt a
közösülésben akar kielégülni, ez olyan, mintha valaki
az iskolát nem az első osztályban, hanem rögtön a
középiskolában akarná kezdeni.
Önkielégítés – nőknek fontosabb!
Épp ezért közösülni csak már kialakult
orgazmuskészséggel érdemes (akkor is ügyelve a
bőséges előjátékokra és a közösülés időtartamára).
Ehhez pedig a partnert – és az egész együttlétet –
valamennyire irányítani kell. Nem passzívan várni,
hogy ő gondoskodjon a nő kielégítéséről.
Egyáltalán: javaslom alapelvként elfogadni, hogy
kielégüléséért mindenki önmaga felelős!
Természetesen számíthat a partner segítségére, de
nem várhatja el tőle, hogy irányítás nélkül is pontosan
tudja, mit kell tennie.
Ha pedig a kielégülés elsősorban rajtunk múlik,
akkor megtanulásával miért kellene egy megfelelő
partnerkapcsolat kialakulásáig várni? Nem jobb-e, ha
a nő az orgazmuskészség kialakításával is fölkészül
egy majdani szexuális kapcsolatra? Hiszen az említett
vizsgálatokból is az derül ki, hogy az önkielégítést már
ismerő nők partnerükkel is könnyebben belejöttek a
szexbe, mint azok, akik azt meg sem próbálták.
Egyesek erre azt mondják, hogy nekik csak
partnerrel nyújt örömet a szex. Ők valamiért eltúlozzák
a kétféle kielégülés különbségét, ami pedig valójában
és többnyire nem is olyan nagy. Kétségtelen, hogy
nagyobb élmény egy szerelmi partnerrel kielégülni, ám
a kölcsönös és beteljesült szerelmek nem túl gyakoriak
az ember életében. A szex viszont szerelem nélkül is
jó lehet, hiszen a kielégülés mindig kellemes. Még
akkor is, ha partner nélkül jut hozzá az ember.
A „csak partnerrel jó” érvelésre a következő
hasonlattal szoktam reagálni: Ha éhesek vagyunk, s
módunkban áll jóllakni, szívesen tesszük ezt egy
számunkra kedves ember társaságában, közben
beszélgetve. De azért egyedül is jót tudunk lakni, ha
éppen úgy adódik. Kicsit ugyanígy vagyunk a szexszel.
A jóllakás és a szexuális kielégülés egyaránt emberi
szükséglet. S bár társas lények vagyunk szükség
esetén egyedül is meg tudjuk oldani mindkettőt.
A férfiakat általában nem kell biztatni az
önkielégítésre, mert a serdülőkorban kezdődő
magömlések alapján ismerik és kívánják a kielégülést.
Épp ezért túlnyomó többségük hamar és könnyen
megtanulja az önkielégítést, ami náluk is jó előkészület
a későbbi szexuális kapcsolatokra feltéve, hogy nincs
miatta bűntudatuk, és nem szokják meg a túl gyors
kielégülést (ami később korai magömlést
eredményezhet).
A nőket – pontosabban a fiatal lányokat – viszont
biztatni kellene erre, mert különben esetleg nem is
igénylik, s túl későn jönnek rá, hogy mit veszítettek.
(Ha egyáltalán rájönnek.) Valójában egy nő számára
az önkielégítés megtanulása fontosabb, mint a férfinak,
mert a nő ezzel könnyen kialakíthatja
orgazmuskészségét, s így behozhatja azt a hátrányt,
ami különben érné az első szexuális kapcsolatban.
A kérdés tehát az:
Hogyan tanulható meg az önkielégítés?
Egy nő számára ez sem mindig könnyű különösen,
ha későn – úgy értem, jóval a serdülőkor után – fog
hozzá, amikor a szex már esetleg erős gátlás alá
helyeződött. Fiatalabb korban viszont a teljes
tájékozatlanság okoz nehézségeket. Nemrég egy 16
éves lánytól kaptam levelet. Mint írja: „Az
önkielégítésről nem tudok szinte semmit. Hogyan
csináljam? Mikor és mivel?”
Nos, először is tévedés azt hinni, hogy valamilyen
eszköz kell az önkielégítéshez. Lehet ugyan különféle
eszközöket alkalmazni a nemi szervnek és
környékének ingerléséhez, de ezek alapjában véve
fölöslegesek, s bátran mellőzhetők. Átmeneti
használatuk legfeljebb akkor indokolt, ha másként nem
sikerül az önkielégítés megtanulása. A hüvelybe
ilyenkor sem kell valamilyen tárgyat fölvezetni, hanem
csak a csiklót és környékét kell ingerelni (például
ráirányított melegvízsugárral vagy kézi masszírozó
készülékkel). Vannak akik párnát vagy takarót
szorítanak a combjaik közé önkielégítéskor, de sok
más variáció is előfordul.
A legcélszerűbb „eszköz” azonban a nő saját keze!
Ez mindig „kéznél van”, csak az a fontos, hogy tiszta
legyen. S ne legyen száraz, tapadós, hanem síkos.
(Ami könnyen elérhető, ha hüvelyváladékkal
benedvesítjük.) Mindez persze csak előfeltétel, mint
ahogyan a saját nemi szerv alapos ismerete is az.
Miután anatómiai ábrák és leírások segítségével már
tájékozódtunk, legjobb ha egy kézitükörrel is
szemügyre vesszük nemi szervünket, széthúzva a
nagy- és kisajkakat, majd ujjheggyel is kitapintva a
csiklót, a húgycsőnyílást és a hüvelybejáratot.
Az önkielégítést azonban nem azzal kell kezdeni,
hogy rögtön a nemi szervet kezdjük simogatni.
Ráhangolódás céljából jobb, ha előbb behunyt
szemmel elképzelünk valami kellemes szexjelenetet.
Például olyasmit, hogy jön a partnerünk és elkezd
simogatni, először a kezünket, majd az arcukat,
mellünket… és így tovább, fokozatosan rátérve a
szeretkezés különböző változataira. S közben a saját
kezünkkel csináljuk azt, amit elképzelésünk szerint a
partner csinálna.
Ha nem tudunk fantáziálással ráhangolódni a
simogatás élvezetére, akkor 5-10 perc elteltével inkább
hagyjuk abba a próbálkozást, s később, nyugodtabb
lelkiállapotban kezdjük újra. Esetleg olvassunk előtte
valami szerelmi történetet, vagy nézegessünk
szeretkezést ábrázoló képeket.
Ha viszont élvezni tudjuk a simogatást, akkor
további fantáziálás közben folytassuk mindaddig, amíg
ki nem elégülünk vagy amíg vissza nem esik a
szexuális izgalom. Átmeneti visszaesések
előfordulhatnak: ilyenkor kis szünetet tartunk, s aztán
kicsit másféle ingerléssel folytatjuk. Ezzel
megelőzhető, hogy erőltetni próbáljuk a kielégülést,
ami biztosan zsákutcába vezetne.
Petting és orgazmus
Az önkielégítéshez képest jelentős továbblépés a
szeretkezés megtanulása egy partnerrel. Természetes,
hogy ez sem megy máról holnapra. Még akkor sem,
ha a nő már egészen jól belejött az önkielégítésbe –
ami ugyan megkönnyíti, de nem pótolja a szeretkezés
tanulását.
Hangsúlyozottan szeretkezést írok és nem
közösülést, mert – bár az is a szeretkezésnek egyik
formája – az eddigiekből talán nyilvánvaló, hogy nem
azzal kell kezdeni a szeretkezés megtanulását. Nem
azért, mintha a közösülés önmagában véve olyan
nehéz lenne! Legföljebb egy szűz nő számára okoz
némi problémát a szűzhártya átszakításának
elviselése; később már minden könnyebben megy…
A közösülés nehézség nélküli megtörténte azonban
nem jelenti azt, hogy a nő élvezi is vagy éppen kielégül
annak során. Ez az, amit meg kell tanulni! S nem úgy,
hogy minden előkészítés nélkül gyakorolja, aztán
„majd csak belejön valahogyan…” A rossz kezdést,
mint láttuk, nehéz helyrehozni.
Nagy hiba lenne figyelmen kívül hagyni a férfiak és
a nők alkati különbségét! Már a tizenéves fiatalember
is fejlett orgazmuskészséggel kezdi a nemi életet. Így
legtöbbször nehézség nélkül kielégül már az első
közösülésben – méghozzá nagyon is gyorsan. A nő
orgazmuskészsége viszont ebben az életkorban
legtöbbször fejletlen, még akkor is, ha néhányszor már
önkielégítéssel kielégült.
Az önkielégítés mindenesetre jó kiindulási alap a
szeretkezés tanulásában. Ha pedig nincs ilyen alap,
akkor még nagyobb figyelmet érdemes fordítani az ún.
pettingre, vagyis a közösülés nélküli szeretkezésre.
Ebbe az egyszerű simogatástól és puszitól kezdve
minden gyengédség beletartozik, ami a közösülésen
kívül előfordulhat. Magától értetődik, hogy vannak
egyszerűbb, könnyebb és bonyolultabb, nehezebb
formái.
A tanulást pedig érthetően az egyszerűbb formákkal
ajánlatos elkezdeni. Egy gátlásos nő is könnyen
kipróbálhatja, jólesik-e neki a kézfogás egy
rokonszenves férfival, esetleg a kézcsók (bár ez ma
már nem divat). A következő lépés: jólesik-e az
ölelkezés, a simogatás és a csókolózás. Ha ezeket
nem tudja élvezni, akkor nem érdemes továbbmenni
az intimitások terén. Ilyenkor vagy nem igazán
rokonszenves a férfi, vagy a nő még nem képes élvezni
a testi közeledés elemi módjait sem.
Először is az okokat próbáljuk tisztázni az ehhez
hasonló esetekben. Egyetlen esetből persze nem
szabad általánosítani. De ha már kétszer-háromszor
próbálkoztunk ugyanazzal a partnerrel csókolózni, s
még mindig nem élvezzük, akkor ideje a „hogyan
tovább”-ról dönteni. Ha egyébként rokonszenves, s a
kézfogás, futó puszi is jólesik, akkor valószínűleg
gátlásosságunk okolható a pettingélvezet
elmaradásáért. Ezt legjobb a partnerrel is megbeszélni
(ami egy gátlásos nőnek nem kis teljesítmény!), s
ügyelni, hogy csak olyasmi történjen, amit élvezni
tudunk. Az sem baj, ha csak a kézfogás ilyen; ez
esetben a tartós kézfogással, egymás kezének
„vizsgálatával” és simogatásával kísérletezzünk. Ha
ez már egyértelműen kellemes, a simogatást
fokozatosan kiterjeszthetjük egymás arcára, hajára,
karjára, majd lassanként más testrészeire is. Közben
az ölelést, az összesimulást és az arccsókokat is
gyakorolhatjuk. Csak ez után következzen a
tulajdonképpeni csókolózás és a fontosabb „erogén
zónák” (például a mellek, combok és a nemi szerv
környékének) simogatása. Ha mindezt élvezzük, akkor
nyilván a szexuális izgalom is bekövetkezik, aminek
jelei könnyen fölismerhetők (kipirulás, szívdobogás
stb.). Ennek alapján a petting már kielégülést is
eredményezhet!
A hüvelyizmok szerepe
A női orgazmus, mint tudjuk, a szexuális izgalom
és élvezet csúcspontja, amikor a hüvelyt körülvevő
izmok gyors egymásutánban, reflexszerűen és
ritmikusan, többször összehúzódnak. Ugyanilyen
összehúzódások történnek a környező izmokban is,
például a végbélnyílás záróizmaiban vagy a húgycső
körüli izmokban (ami esetleges sajátos „női
magömlést” eredményezhet). Egyszer-kétszer maga
a méh is összehúzódik.
Ebből nyilvánvaló, hogy a hüvelyizmoknak fontos
szerepük van a nő kielégülésében. Nem mindegy
tehát, hogyan működnek ezek az izmok, képesek-e a
gyors és erőteljes összehúzódásokra. Amiket persze
nemcsak az orgazmusreflex válthat ki, hanem a
szexuális izgalomtól függetlenül sok más inger is.
Ha például egy nő valamilyen oknál fogva fél a
közösüléstől, akkor hüvelyizmai minden behatolási
kísérletnél görcsösen összehúzódnak, s esetleg
tartósan úgy maradnak, lehetetlenné téve a közösülést
(vagy akár a nőgyógyászati vizsgálatot is). Ez az ún.
vaginizmus vagy hüvelygörcs, ami még napjainkban
is előfordul, bár szerencsére egyre ritkábban.
Mindenesetre nem árt tudni, hogy a hüvelyizmok
nemcsak maguktól, reflexszerűen húzódhatnak össze,
hanem szándékos mozgatásuk is megtanulható.
Valahogy ugyanúgy vagyunk ezzel, mint a végbélnyílás
záróizmaival, amelyek akaratlagos összehúzását vagy
ellazítását már kisgyermek korában szinte mindenki
megtanulja (a szobatisztaságra szoktatás során).
Ugyanígy meg lehet tanulni a hüvelyizmok
összehúzását, annál is inkább, mert beidegzésük
azonos a végbélnyílás záróizmainak beidegzésével.
Amikor tehát az utóbbiakat összehúzzuk, akkor a
hüvelyizmok is összehúzódnak! Ugyanez történik az
elernyesztésnél is. Csak persze aki nem figyel rá, az
általában nem érzi a hüvelyizmok összehúzódását
ilyenkor. (Azonkívül, ha a hüvelyizmok gyengék, akkor
az összehúzódásuk is gyenge, így nehezen
érzékelhető.)
Szerencsére tudjuk, hogy a gyakorlás erősíti az
izmokat. S azt is, hogy az erőkifejtéshez valamilyen
ellenállást kell leküzdeni. Ebből a szempontból tehát
jobb, ha van valami a hüvelyben, ami megszorítható.
Hogy a szorítást, összehúzódást biztosan érzékeljük,
a legjobb, ha a saját, tisztára mosott és vékonyan
bekrémezett ujjunkat vezetjük föl a hüvelybe, s így
gyakorolhatjuk a szándékos izomösszehúzódásokat.
Eleinte talán alig érzünk valamit, de a rendszeres –
akár naponta történő – gyakorlás során egyre erősödő
összehúzódásokat érzékelhetünk. Ez pedig azt jelenti,
hogy a hüvelyizmok erősebbek, s mozgásuk könnyen
kiváltható.
Gondolom, nem szorul különösebb bizonyításra,
hogy ez megkönnyíti az orgazmusreflex kiváltódását,
s erőteljesebb orgazmusokat hoz létre. Éspedig még
akkor is, ha semmi sincs a hüvelyben (mint például
általában az önkielégítéskor).
A hüvelyizmoknak azonban nemcsak az
orgazmusban van szerepük. A merev hímvessző
bevezetésekor a hüvelyizmoknak el kell lazulniuk, hogy
ne gátolják a behatolást. Majd pedig a hüvely alsó
harmadának izmai ráfeszülnek a hímvesszőre. (A
szexológusok ezt hívják „orgasztikus mandzsettának”.)
Fontos tehát, hogy a hüvelyizmok rugalmasak és
mozgékonyak legyenek. Újabb kutatások ugyanis
megállapították, hogy a női orgazmus elmaradását
gyakran a szóban forgó izmok gyengesége
magyarázza.
Érdekes, hogy más kultúrákban, például a Távol-
Keleten vagy az araboknál sokkal nagyobb
jelentőséget tulajdonítanak a nők alhasi izmainak. Az
utóbbiaknál divatos hastánc is megköveteli a hüvely
körüli és a farizmok tudatos mozgatását. Ezért van
az, hogy a hastánc gyakorlása elősegíti nemcsak a
nő szexuális tevékenységét, hanem még a szülést is!
(Ami nagyon is igénybe veszi az alhasi izmokat.)
Nem áll szándékomban, hogy a hastánc
megtanulására beszéljem rá a nőket. De
mindenképpen ajánlatosnak tartom az alhasi izmok
állapotának fölmérését, annak megállapítását, hogy
nem túl gyengék-e, nem túl feszültek-e (mert ez is
előfordulhat, s gyakori alhasi fájdalmakkal és
fertőzésveszéllyel jár), s végül, hogy tudjuk-e
szándékosan mozgatni ezeket az izmokat.
Igen ám, de hogyan lehet mindezt fölmérni?
A legjobb természetesen az lenne, ha
tudományosan kidolgozott módszereket vehetnénk
erre igénybe. Vannak is ilyenek, bár nálunk nem
könnyen hozzáférhetőek. Egy amerikai nőgyógyász,
A. Kegel már a ’40-es években készített egy műszert,
az ún. perineométert, amely mutatja a hüvelyizmok
szorításának erejét. 1976 óta ennek már elektronizált
változata is van.
Sokkal egyszerűbb – bár kevésbé pontos – mérés
a saját ujj megszorítása (amit már említettem). De egy
partner is sokat segíthet ebben, akár ujjának
bevezetésével, akár a közösülés közbeni
mozgásszünetben, ha a nő hüvelyizmaival megszorítja
a hímvesszőt, s ezt a férfi érzi és visszajelzi. Ha semmit
nem érez, akkor a hüvelyizmok gyengék. Ez utóbbival
függ össze az is, ha a férfi túl tágnak érzi a hüvelyt.
A kérdés szakemberei ehhez az „öndiagnózishoz”
kézitükör használatát is ajánlják: ha a nő hanyatt fekve,
fejét párnára támasztva szétrakott lábai közé teszi a
tükröt, s így húzogatja össze a hüvelyizmokat, akkor
a hüvelynyílás és a gát táján észreveheti ezek
mozgását. Némi gyakorlással az is elérhető, hogy a
hüvelybejárat kicsit szétnyíljon és összezáruljon. A
legfontosabb azonban a hüvelyizmok kitapogatása és
a szorítások-lazítások ellenőrzése előbb egy, majd két
ujjal. Az utóbbi esetben a gyakorlat lényege a hüvelybe
vezetett két ujj összeszorítása a hüvelyizmokkal.
A lehetőleg naponta végzendő hüvelyizom-gyakorlat
kb. 10 percet vesz igénybe. Itt is a fokozatosság elve
az irányadó. Eleinte 1-2 másodperces
izomösszehúzódásokat ennél kicsit hosszabb
lazítások követnek – összesen tízszer –, majd az
összehúzások ideje fokozatosan 5-6 másodpercre
növekedhet. Ujjbevezetés nélküli hüvelyizom-
gyakorlatokra napközben bármikor sor kerülhet, hiszen
ehhez levetkőzni sem kell.
Testhelyzetek és mozgások
Már az eddigiek is jól mutatják, milyen sokféle
lehetősége van a női orgazmus tanulásának és
fejlesztésének. Legfőbb feltétel a lelki és testi
egészség, de fontos a nemi szervek működésének
ismerete is. Mindez nem érhető el máról holnapra, s a
tanulás akkor sem ér véget, ha az orgazmus már
valahogy bekövetkezik. Sok nő csak egyféleképpen,
bizonyos – egyénileg különböző – feltételek esetén
tud kielégülni. Ez persze nagyon leszűkíti, korlátozza
a kielégülés lehetőségét. Még jó, ha tudják, milyen
feltételek szükségesek a kielégülésükhöz! Mert sokan
nem tudják, miért van az, hogy néha kielégülnek,
máskor meg nem. Ez pedig hajlamossá teszi őket az
orgazmus erőltetésére. Azt gondolják: „Ha nagyon
akarom, biztosan sikerül” – s nem tudják, hogy épp
azért nem sikerül.
Az orgazmust nem lehet kierőszakolni! De az sem
vezet eredményre, ha tétlenül várjuk.
Kiindulópontunkból – hogy ti. mindenki maga felelős
saját orgazmusáért – következik a tudatos törekvés a
kielégülés elérésére. Persze nem mindenáron, s nem
a partner rovására!
Mindenképpen ajánlatos, hogy előbb a partnertől
függetlenül alakítsuk ki saját orgazmuskészségünket.
Amibe az is beletartozik, hogy többféleképpen –
különböző testhelyzetekben és ingerlési módokkal –
tudjunk kielégülni. Magától értetődik, hogy
partnerünkkel is hasonló változatosságra törekedjünk.
Elsősorban ne ragaszkodjuk a csak közösülésben
történő kielégüléshez, s főleg ne szokjuk meg a mindig
ugyanolyan közösülési testhelyzetet (ami általában a
hagyományos „férfi fölül” póz szokott lenni).
Lehet, hogy ehhez az eddigi szemléletünket,
beállítottságunkat is felül kell vizsgálni. Gondoljuk át,
miben tévedtünk és mit akarunk elérni. Helyesen
értékeljük-e a szexet? Fölmértük-e, mi a jelentősége
számunkra egy kielégítő szexuális kapcsolatnak, s
ebben mit várunk egymástól? Megkaptuk-e ezt? S ha
nem, min kellene változtatni?
Az ilyen kérdésekre adható választ, s a változtatási
programot természetesen lehetőleg a partnerünkkel
is beszéljük meg (ha van ilyen, s ha meg lehet vele
beszélni). De akár van konkrét változtatási tervünk,
akár nincs, mindenképpen elkezdhetünk kísérletezni
és gyakorolni. Persze nem vaktában, hanem az
átgondoltak alapján kijelölt irányokban. S nem leállva
néhány próbálkozás után azzal, hogy „úgysem megy
ez nekem!”, hanem rendszeresen, több tucatszor
gyakorolva, s elemezve a gyakorlásokat, megállapítva
a szükséges módosításokat. Vagyis kitartóan, de
rugalmasan kísérletezni!
Az erőltetésen kívül a szex legnagyobb „ellensége”
a megszokás, a merev ragaszkodás egy jónak vélt
változathoz. Aki személyiségében már bemerevedett,
„megcsontosodott”, annak persze hiába írom ezt, mert
– életkorától függetlenül egyedül már nem képes
változtatni a szokásain. Azokhoz szólok tehát, akik
tudnak és akarnak változtatni.
A változtatás itt a szexuális képességek fejlesztését
jelenti. A szexuális élvezetről és örömszerzésről van
szó, aminek alig vannak mindenkire érvényes
szabályai. A játékszabályok egyénileg alakíthatók, s a
partnerek egymás közti megegyezésétől függnek.
Bőséges a választék, hiszen rengeteg változata van
a jó szexnek (s persze a rossznak is). S így ami jó az
egyiknek, az nem biztos, hogy jó a másiknak is.
Csak a közösülési testhelyzeteknek több száz
változatuk van, nem is beszélve a petting, a szerelmi
játékok több ezer változatáról. Ha megkérdezném a
kedves olvasót, hányat ismer ezekből, vajon mit tudna
válaszolni?…
Pedig hát van miből megismerni a lehetőségeket!
Nemcsak az ősi Káma-szútrára gondolok, hanem az
utóbbi években megjelent, képes szexkönyvekre
(köztük saját Szerelmi kultúránk című könyvemre) vagy
a szexmagazinokra. Ezekből sok ötlet meríthető a
testhelyzeteket és mozdulatokat illetően, amelyek
fölsorolása szinte lehetetlen.
Csak egyre szeretném fölhívni a figyelmet, ami a
nők szempontjából az egyik legfontosabbnak látszik
(azonkívül, hogy minél többféle változatot próbáljunk
ki). S ez az a testhelyzet, amikor a nő van felül, például
lovagló ülésben helyezkedik el a hanyatt fekvő férfin.
Két fő előnye, hogy a nő így tetszése szerint mozoghat,
s biztosabban jut orgazmushoz, mert a férfi ebben a
helyzetben könnyebben késlelteti saját magömlését.
Különösen akkor, ha keveset mozognak, miközben a
csikló – ami ilyenkor könnyen hozzáférhető – kézzel
ingerlésére is sor kerül.
Ezen a módon elérhető, hogy a nő akár többször
egymás után kielégüljön ugyanabban a közösülésben.
(Csak mellékesen említem meg, hogy ebben a
helyzetben a hüvely „G-foltja” is több ingerlést kap –
amiről a 6. fejezetben olvashatunk. Azonkívül így az
orgazmusok könnyebben elnyújthatók; ennek
részleteiről lásd a 11. és 12 fejezetet, valamint az
ESZO [Elnyújtott szexuális orgazmus] című könyvet.)
5. A hímvessző méretének szerepe
Előző fejezetünkben leginkább a nők problémáival
foglalkoztunk, most a férfiakéival folytatjuk. Rögtön
hozzátéve, hogy az egyik nemmel kapcsolatos
problémák a másik nemet is érintik.
Ezt jól szemlélteti egy nőolvasónk levele, amely a
témát női szempontból mutatja be. Mivel ez a látásmód
sok nőre jellemző, talán nem árt ebből kiindulni. A
levélíró 30 éves, elvált, gyermektelen. Egyetlen sikeres
nemi kapcsolata volt, úgy 19-20 éves kora táján, egy
„szexuálisan felsőfokon kulturált” fiatalemberrel. A
boldog szerelem azonban másfél év után véget ért, s
a későbbi partnerek nem tudták azt nyújtani, amit várt.
Egyrészt a férfiak hiányos szexuális kultúrája miatt,
másrészt, mint írja:
„Szomorú tapasztalatom a férfiak kis mérete… Ez
az élet tragédiája! Amit (amekkorát) adott a természet,
megváltoztatni nem lehet. Sok férfi tragédiája ez az
örökletes tényező. (Volt olyan férfi, akinek mindössze
12 cm-es volt stb. ) Szóval tele vagyok negatív
tapasztalatokkal, évek óta a kielégületlenség
érzésével, belső feszültséggel…”
Egyértelmű, hogy levélírónk saját kielégületlenségét
a férfi nemi szerv kis méretére vezeti vissza. Egyébként
teljesen indokolatlanul! Azt hiszem, mint az a
korábbiakból már kiderült, egyrészt a női hüvely
nagyszerűen tud alkalmazkodni a hímvessző
méretéhez (elég tág határok között), másrészt a nő
akkor is ki tud elégülni, ha semmi sincs a hüvelyében.
A levélíró kielégületlenségének tehát más oka van.
S az okok között nemcsak a férfiak hiányos szexuális
kultúrája, hanem a saját tájékozatlansága vagy hibás
beállítottsága is szóba jöhet. Ezúttal azonban nem ezt
kívánom elemezni.
Nem is gondolná az ember, milyen sok férfinak van
méretbeli problémája. Eddigi férfi pácienseim között
jó néhány volt, aki ezzel hozta összefüggésbe
szexuális kudarcait. Olyan is akadt, aki közeledni sem
mert a nőkhöz emiatt. S általában nem azért vannak
gondban, mert túl nagy, hanem inkább azért, mert túl
kicsi a „szerszám”.
Mi az a „kispénisz-komplexus”?
A hímvessző latinul „penis”, a megoldatlan lelki
gubancokat pedig szaknyelven a latin „complexus”
szóval jelölik. Ebből ered a „kispénisz-komplexus”
kifejezés, ami azt jelenti, hogy a szükségesnél
kisebbnek tartott hímvessző komoly problémákat
okozhat a nemi életben. A férfiak elég jelentős
hányadának van ilyen komplexusa, főleg ifjúkorban, a
nemi élet kezdetén.
De lássuk ezt egy példán. Régebbi leveleim közül
való egy 23 éves, egyetemista fiú levele. Még nem
kezdte el a szokásos értelemben vett nemi életet, bár
lehetősége már többször lett volna rá. Mint írja, a
középiskola befejezése után „jött a hadsereg, és itt föl
kellett figyelnem arra, hogy a péniszem borzasztóan
kicsiny és valószínűleg ugyanilyen kis szexuális
potenciával rendelkezem (bár az önkielégítéssel nincs
problémám). A teljes bizonytalanság lett úrrá rajtam, s
elkezdtem bujkálni az emberek elől, próbáltam elrejteni
szégyenem. Például nem mertem elmenni a többiekkel
uszodába. Holott nagyon szeretek úszni, de roppantul
zavart, ha barátaim nagy hangon beszéltek
nőügyeikről, sikereikről. Ilyenkor mindig megalázva
éreztem magam, mint aki nem tud semmi fegyvertényt
fölmutatni.
Már legalább 2-3 éve nem hagy nyugodni ez a
probléma! Olyan erős gátlásaim léptek föl, hogy
például könyvesboltban, könyvtárban nem merek a
szexszel kapcsolatos könyvet kérni, pedig tudom, hogy
szükségem lenne rá. A megoldás érdekében egy évig
az önkielégítést is abbahagytam. De ezzel csak azt
értem el, hogy jóformán érzéketlen lettem a szex iránt.
Nemrég megismerkedtem egy lánnyal, aki szívesen
lefeküdne velem – ettől aztán teljesen kész lettem!…”
A levél további részéből kiderül, hogy fiatalemberünk
– bár nagyon tetszett neki a lány! – elmenekült a
kapcsolat elől, s azóta impotensnek tartja magát.
Ugyanakkor a levélben fölajánlott segítséget sem
merte elfogadni. Sok hasonló példát hozhatnék,
amelyek mind azt mutatják, milyen pusztító hatása
lehet a megoldatlan kispénisz-komplexusnak. Ha
ilyenkor a szakember megkérdezi: tulajdonképpen
mekkora is az a túl kicsinek tartott hímvessző, sokszor
elég bizonytalan választ kap. Olyat, hogy „jóval kisebb
az állagnál” – és hasonlók. (Például „feleakkora, mint
a haveromé”.)
De ha megkérdem, hogy mégis hány centi hosszú,
azt kevesen tudják pontosan megmondani. Egyikük
például azt válaszolta, hogy úgy 5-6 cm lehet, „de
hidegben még kisebb!” Persze hamar kiderült, hogy
nem merev állapotban ilyen. Ám hogy mereven
mennyi, arra csak azt tudta mondani: „Legfeljebb
kétszer akkora!” (Valójában 14 cm volt.)
Természetesen akadtak olyanok is, akik
centiméterrel lemérték. Ám kiderült, hogy többnyire ez
sem megbízható, mert egyrészt senki sem tudta, hogy
pontosan mettől meddig kell mérni, másrészt a mérés
során a hímvessző általában veszít merevségéből, s
így kisebbnek tűnik. A mérés legcélszerűbb módszere
egyébként az, hogy a merev, tehát fölálló hímvesszőt
kissé lehajlítjuk (úgy, hogy a testtel kb. derékszöget
alkosson), a bőrt pedig – amennyire lehet –
hátrahúzzuk a hímvessző tövénél, s lényegében a
szeméremcsonttól kezdve mérjük.
Fő gond azonban a mérés értékelése. Éspedig az,
hogy mihez viszonyítsuk a jól lemért hosszúságot.
Hiszen, aki úgy gondolja, hogy a „normális” vagy
„férfias” merev hímvessző hossza 25-30 cm, az a
sajátját mindenképpen kicsinek fogja tartani. Pedig –
mint már láttuk – általánosan elterjedt vélemény, hogy
a szexuális potencia a hímvessző nagyságával
arányos, tehát „akinek nagyobb van, az többre képes”.
Mekkora az átlagos méret?
Elképesztő hiedelmeket találunk a hímvessző
átlagos méretével kapcsolatban. Pedig hát ha
valamihez, úgy a tényleges, vagyis sok férfira kiterjedő
és pontos számításokon alapuló méretekhez
szabadna csak viszonyítani.
Szerencsére több tudományos vizsgálat foglalkozott
már ezzel a kérdéssel, ám ezek eredményeit nálunk
kevesen ismerik. A kutatók azt találták, hogy a „hímtag”
méretei igen változatosak és eléggé függenek a test
egészének méreteitől. Előfordulhat tehát, hogy magas,
testes férfinak viszonylag kis pénisze van, egy kis
növésű, vézna emberkének pedig nagy.
A hímvessző hosszúsága 9 és 25 cm között
váltakozik a serdülőkoron túljutottaknál. Ezen belül a
férfiak közel felének hímtagja 14 és 17 cm közötti
hosszúságú, tehát ez tekinthető átlagos méretnek
(természetesen merev állapotban). De igen gyakoriak
az egy-két centiméteres eltérések ettől az átlagtól,
tehát a 12-14 cm-es hímvessző éppúgy nem tekinthető
rendkívülinek, mint a 18-20 cm-es. A 20-22 cm-nél
hosszabb hímvessző viszont már rendkívül ritka.
Úgy találták továbbá, hogy lényeges méretbeli
különbségeket inkább csak ernyedt állapotú péniszek
között lehet megfigyelni, azok vérteltségétől függően.
A hímvessző egyénileg eltérő mértékben tud
visszahúzódni (például hideg hatására). Ám a
vérbőség, tehát merevedés következtében az
ernyedten alig néhány cm-es hímvessző nagyjából
ugyanolyan hosszú (vagy akár kicsit hosszabb) lesz,
mint az ernyedten nagyobbnak látszó. Az ernyedt
hímvesszők összehasonlítása tehát nem mérvadó.
A méretet illetően azonban nemcsak a hosszúság,
hanem a szélesség, vagyis a merev hímvessző
vastagsága is szóba jöhet. (Annál is inkább, mert
egyesek szerint ez fontosabb, mint a hosszúság!)
Szerencsére ez ritkábban okoz problémát, talán, mert
kevésbé feltűnő, vagy mert e téren kisebbek a
különbségek. Az átlagméret itt 3 és 4 cm között
váltakozik. Ám a vastagságnak csak akkor van
lényegesebb szerepe, ha a nő szexuális izgalma még
alacsony szintű, s ezért a hüvely laza és tág, vagy ha
a hüvelyizmok gyengék, s így a hüvely nem tud
ráfeszülni a hímvesszőre.
Mitől függ a hímvesszőméret?
Sok férfi nehezen tud belenyugodni, hogy hímtagja
akkora, amekkora (s nem nagyobb vagy kisebb). Akik
hajlamosak a bizonytalanságra, mert nincs elég
önbizalmuk, azok aggályosan méricskélik és
összehasonlítják magukat másokkal. S persze túlzott
jelentőséget tulajdonítanak az észlelt különbségeknek.
Nem értik, miért van az, hogy az egyik férfinak
nagyobb „szerszáma” van, a másiknak meg kisebb,
vagy hogy az övék miért tér el az átlagtól. Úgy érzik,
„valami nem stimmel” velük, ők ezen a téren
„abnormálisak”.
De vajon csakugyan abnormális-e, aki néhány cm-
nyire eltér az átlagtól? (Nem beszélve arról, hogy
pontos „átlag” nincs, hiszen – mint láttuk – az átlagon
belül is előfordulnak 2-3 cm-es különbségek.) Ezzel
ugyanúgy vagyunk, mint bármilyen más testrésszel,
például a karok vagy az ujjak, a nyak vagy az orr
hosszúságával. Mindegyiknek megvan az átlagos
mérete, de senkinek sem jut eszébe abnormálisnak
tartani azt, akinek karja 5 cm-rel hosszabb vagy
rövidebb az átlagosnál. Éspedig azért nem, mert
mindenki tudja, hogy sokfélék vagyunk, s az emberi
test szervezete – többé-kevésbé beleértve a testrészek
méreteit is – örökletesen
meghatározott.Testmagasságunkat például
felnőttkorban már nem tudjuk lényegesen befolyásolni.
(Gyermekkorban még – bizonyos hormonok
segítségével – lehetséges, de nehezen ellenőrizhető.)
Testi növekedésünket génjeink programozzák, s a
génjeinkről szóló tudomány, a genetika még nem tart
ott, hogy tetszés szerint változtathatná a genetikus
programokat. Ám ha képes lesz – remélhetőleg már a
jövő században –, akkor is csak a még le nem futott
programokat tudja módosítani. Felnőtteknél már
genetikailag sem lehet a méreteket megváltoztatni.
Igen ám – mondhatja bárki –, de a testméretek
nemcsak örökletes tényezőktől függenek, hanem
például a körülmények, a betegségek vagy a
táplálkozás is befolyásolja azokat. S ez kétségkívül
igaz. Legnyilvánvalóbb példája ennek az elhízás, ami
valóban nem genetikusan programozott, ugyanakkor
jelentősen megváltoztatja a testméreteket.
Szerencsére az elhízás egyáltalán nem befolyásolja
a hímvessző méretét (feltéve, hogy azt
„rendeltetésszerűen használják”). A zsír máshol
rakódik le. S bár az elhízás negatívan hat ki a szexre,
ez nem a péniszméret módosítása révén történik. Ami
pedig a betegséget illeti, előfordulhat ugyan köztük
olyan, ami a hímtag méretét befolyásolja, de ez oly
ritka, hogy szóra sem érdemes.
Sokkal inkább számít a „rendeltetésszerű használat”
módja és mértéke. Többször említettük azt a
törvényszerűséget, miszerint bármely képesség –
beleértve a szexuális képességeket – csak gyakorlás
révén fejlődik ki. Most hozzátehetjük, hogy ez a
képesség biológiai alapját jelentő szervekre,
testrészekre is érvényes, legalábbis bizonyos
mértékig. Az a szerv, amit nem használnak
rendszeresen és többféleképpen, amivel nem
foglalkoznak eleget, az nem fejlődik ki úgy, mint a többi.
Ez a kifejlődés persze nem jelent feltétlenül méretbeli
növekedést, de jelenthet azt is. Ez új lehetőségeket
villant föl a hímvesszőméret befolyásolására. De
rögtön hozzá kell tennem, hogy ezek is inkább csak a
felnőttkort megelőző életszakaszban érvényesíthetők.
Növelhető-e a hímvessző?
Olyan kérdés ez, ami évezredek óta foglalkoztatja
a férfiakat. A szexről szóló ősi, híres művek, mint a
Káma-szútra vagy az Ánangaranga ezzel is
foglalkoznak. Éspedig kétféle értelemben. Először és
legfőképpen azzal: hogyan lehet az ernyedt
hímvesszőt megnövelni, vagyis merevvé tenni.
Másodsorban pedig a hímtag (vagy ahogyan ők
nevezik: lingam) nagyobbá tételével. Bennünket itt
csak ez utóbbi érdekel.
Az Anangaranga több „receptet” ad, amelyek eléggé
hasonlítanak: mindegyikben különböző növényi, állati
eredetű anyagokat és ásványokat (például sót)
kevernek össze, amit aztán vagy meg kell enni, vagy
bekenni vele a hímvesszőt. Például: „Jázmin, higany,
kámfor, kustha, vjósa és tankapa pora szézámolajjal
együtt fogyasztva a lingam növekedését idézi elő.”
„Az illatos kert”, az arab szexuális kultúrát bemutató
15. századi könyv egyik fejezete szintén „a hímtagot
megnövesztő és felnagyító szerekről” szól.
Legegyszerűbb módszere a vizes kézzel dörzsölgetés
„addig, amíg a feléje áramló vértől ki nem pirul, meg
nem nő” (bár ezután a kenegetését is ajánlja mézből
és gyömbérből készült keverékkel). Egy másik
ajánlata: a merev hímvessző bebugyolálása forró
szurokkal megkent bőrdarabbal. „Ezt a műveletet
többször megismételve hímtagod megnő és
megvastagodik.”
Azt már nem írja oda a szerző, hogy ez a
megnövekedés ilyenkor az égési sérülés és gyulladás
következménye lehet. (Szerencsére a fordító
lábjegyzetben közli, hogy „ez a módszer sokkal inkább
veszélyes, mint hasznos”.)
Talán elég is ennyi az ősi praktikákból. Mondanom
sem kell, hogy minden kornak és társadalmi rétegnek
megvoltak a maga hiedelmei a hímvessző átmeneti
vagy tartós megnöveléséről, de egyik sem ér sokkal
többet, mint az említettek. Sem kenegetéssel, sem
különböző szerek fogyasztásával nem sikerült
számottevő eredményt elérni sehol.
Mindössze annyi tanulságot vonhatunk le
mindezekből, hogy a pénisz ápolása és „tornáztatása”,
vagyis masszírozása, ingerlése, rendszeres
működtetése (mármint nemcsak vizelés, hanem
szexuális izgalomkeltés és kielégülés céljából)
kedvezően hat méreteinek teljes kifejlődésére is.
Mondhatni izmosabb lesz, jobban telítődik vérrel,
amikor izgalomba kerül. Ettől természetesen inkább a
vastagsága, mintsem a hosszúsága növekedik (bár
egyik sem számottevően).
Vagyis végeredményben nem érdemes elsősorban
arra törekedni, hogy nagyobb legyen, hanem inkább
– mert ez az igazán fontos – arra, hogy jól működjön.
Ez már valóban jelentősen befolyásolható a gyakorlás
révén.
A kérdés most már csak az, hogy ugyanolyan jól
tud-e működni az átlagnál kisebb vagy nagyobb
hímvessző, mint az átlagos. Befolyásolja-e a méret a
működést, s egyáltalán a szeretkezést – beleértve
persze a partner kielégülését?
S itt talán elérkeztünk a legfontosabb kérdéshez.
Van-e méretbeli össze nem illés?
Már láthattuk, hogy a nők között is vannak, akik
kielégületlenségüket a hímtag méretének
elégtelenségével magyarázzák. Olyanokat szoktak
mondani, hogy „el sem éri a méhszájat”, „alig érzem,
hogy a hüvelyben van” vagy „túl mélyen behatol, és
az már fáj” stb.
Ebből az következne, hogy a férfi és női nemi
szervek méretbeli összeillése alapvetően fontos.
Sokan ezt tudatosan is vallják, mások hallgatólagosan
elfogadják. De vajon nem arról van-e szó, hogy az
„anyagelvű közfelfogás” eltúlozza a testméretek
jelentőségét, s így talál leegyszerűsített magyarázatot
az össze nem illésre?
Félreértések elkerülése végett: a szexuális
összeillés általánosságban valóban döntően fontos,
ám ezt nem indokolt a testméretek összeillésével
azonosítani! Ugyanis ez sokkal inkább a szexuális
kulturáltság, beállítottság és szokások összeillését
jelenti.
Bizonyos keretek között természetesen a
testméreteknek is összeegyeztethetőknek kell lenniük.
Ennek megítélése azonban nem könnyű; a méret
gyakran megtévesztő. A testmagasság jelentős
eltérése például egyáltalán nem mindig jelenti a nemi
szervek méretbeli össze nem illését. Hiszen, mint
láttuk, egy testes, magas férfinak is lehet viszonylag
kis pénisze, egy kis ember meg gyakran „nagy bottal
jár”. S hasonló a helyzet a nőknél. De egy kicsit fejletlen
nemi berendezésű szűz lány és egy „nagy falloszú”
(például 25 cm hosszú és 5 cm vastag hímtagú) férfi
valóban nem illik össze. Ez azonban általában a
tényleges közeledéskor derül ki.
Hasonló a helyzet egy többször szült és kitágult
hüvelyű nő és egy kis péniszű férfi találkozásakor
(például ha a pénisz kb. 10 cm hosszú és 2 cm vastag).
Ilyenkor okosabb a próbálkozásokról eleve lemondani,
és más partnert keresni.
Ezek azonban ritka és szélsőséges esetek. Azok,
akik a méretbeli össze nem illést hangsúlyozzák,
többnyire egészen más okból nem illenek össze, amit
esetleg maguk sem tudnak. A méretbeli eltérés
magyarázata mindig „kéznél van”, logikusnak látszik,
könnyű rá hivatkozni, s nehéz megcáfolni.
Vegyük szemügyre ebből a szempontból a két
legtipikusabb esetet: a „túl kicsinek” és a „túl nagynak”
tartott hímtag esetét.
Tegyük föl, hogy a „túl kicsi” 12 cm hosszúságú és
3 cm vastagságú hímvesszőt jelent. Vagy a férfi érzi
ezt az átlaghoz képest „csökevényesnek”, vagy a nő
nem találja elegendőnek a méretet (ahogyan például
az idézett levélíró). Esetleg mindketten elégedetlenek.
Közelebbi vizsgálatkor kiderülhetnek a következők:
1. A férfi „kispénisz-komplexusa” következtében
nyugtalan és ideges a szexegyüttlét során, fél a
kudarctól. Ennélfogva nem alakul ki teljes merevedése,
mégis rátér a közösülésre, holott partnere még föl sem
izgult igazán. A nem elegendő hüvelyváladék folytán
a behatolás csak nehezen és félig sikerül. Ráadásul
néhány mozdulat (frikció) után megtörténik a
magömlés, s a merevedés gyorsan megszűnik. Így a
nő valóban „alig érez valamit”, s ezt mindketten a
pénisz kis méretére vezetik vissza.
2. A nő eleve nem kedveli partnerét, s csak
kötelességhól vagy érdekből fekszik le vele – vagy
pedig kezd elhidegülni tőle (a szextől független okok
miatt). A szexegyüttléttől idegenkedik, partnerét nem
kívánja, ezért önkéntelenül is beleköt mindenbe,
kritikus megjegyzésekre hajlamos. Ha véletlenül tudja,
hogy partnerének sebezhető pontja a hímvessző
mérete, akkor előbb-utóbb erre is tesz egy lekicsinylő
megjegyzést. Ezt elősegíti, hogy mivel másra figyel,
nem eléggé érzi hüvelyében a hímvesszőt.
A kispénisz-komplexust gyakran éppen az ilyen
lekicsinylő megjegyzések szokták kiváltani. Holott
valójában nem a „szerszám” kicsi, hanem a hüvely túl
tág, mivel a nő nem izgul föl, vagy nehezen mozdulnak
a hüvelyizmai.
Mi van azonban akkor, ha a férfi vagy partnere „túl
nagy”-nak találja a hímvesszőt? Ez ugyan jóval
ritkábban fordul elő, illetve a hagyományos felfogás
miatt (miszerint minél nagyobb egy hímvessző, annál
jobb!) ezt kevesen tekintik rendellenesnek. 20 cm-en
túli hosszúság és 4 cm-nél nagyobb vastagság
azonban sok nőnek akkor is problémát okoz, ha nem
szól érte. Sőt sokszor az ennél kisebb hímtag is
problémát okoz.
Tény, hogy vannak nők, akik valósággal félnek az
átlagnál nagyobb hímvesszőtől, míg mások
kifejezetten kedvelik azokat. Ez már önmagában is azt
mutatja, hogy a méret szerepe teljesen viszonylagos.
Ugyanaz a méret az egyik nőnek túl nagy, a másiknak
túl kicsi lehet. (Legalábbis az átlag körüli méretek
esetén.)
Ez nem jelenti azt, hogy a méretekkel nem kell
törődni! Ha bárki úgy érzi, hogy partnerének nemi
szerve méretei miatt nem illik az övéhez, azzal mint
megoldandó problémával foglalkozni kell. Ilyenkor
először is megvizsgálandó: miért érzi úgy az illető, hogy
a hímvessző túl nagy vagy túl kicsi?
Az utóbbival már foglalkoztunk, most nézzük az
előbbit. Ez akkor fordul elő, ha
a) akár a férfi, akár a nő eleve túl nagynak tartja a
hímtagot, mert ismereteik szerint nagyobb az átlagnál;
b) ennek következtében félnek attól, hogy nemi
életük emiatt nem lesz sikeres;
c) vagy a közösülési próbálkozások során nehezen,
vagy egyáltalán nem ment a behatolás, ami ráadásul
a nőnek (vagy mindkettőjüknek) fájdalmat is okozott.
Előfordul, hogy maga a behatolás még csak megy, de
a közösülő mozgás fájdalmat okoz.
A nő ilyenkor úgy érzi, hogy a hímvessző túl nagy
és „feszít”. (Népiesen fogalmazva: „mintha nyársra
húzták volna”.) De mi történik valójában?
Ha a szűz lány esetétől eltekintünk – akinek persze
minden hímvessző „túl nagy” –, az ilyen panaszok
leggyakoribb oka a nő félelme és fölkészületlensége.
Kedvezőtlen tapasztalatok vagy téves beállítottság
folytán attól fél, hogy fájni fog. Esetleg egyszerűen még
nem izgult föl annyira, hogy a bőséges hüvelyváladék
„befogadásra kész” állapotba hozza, így a behatolási
kísérlet súrlódással és fájdalommal jár. Mindkét
esetben a hüvelyizmok reflexszerűen összehúzódnak,
a hüvelynyílás mintegy bezárul. Ez a vaginizmusnak
nevezett jelenség teljesen megakadályozhatja a
hímvessző behatolását. De enyhébb esetben is
megnehezíti és fájdalmassá teszi.
Ha viszont a behatolás sikerült, de a mozgás
kellemetlen, akkor többnyire nem a hüvelyizmokkal van
a baj, hanem valamilyen sérülés vagy gyulladás lehet
a hüvelyben (például gyakori a méhszáj
kisebesedése). Vagy „menet közben” valamilyen oknál
fogva visszaesett a nő szexuális izgalma, így száraz
lett a hüvely, amelyet a mozgás már dörzsöl. Az ilyen
okokat legbiztosabban nőgyógyászati vizsgálattal lehet
földeríteni.
Végeredményben tehát ritka kivételektől eltekintve
nem méretbeli össze nem illésről van szó, hanem
egyéb, más jellegű szexuális problémákról, amiket
tévedésből idesorolnak. Minthogy a női hüvely
nyugalmi állapotban alig 10 cm hosszúságú, a merev
hímvesszők pedig jóval hosszabbak ennél, ezen az
alapon méretbeli összeillés sohasem fordulhatna elő.
Ám szerencsére a hüvely rugalmas és tágulékony
(elég, ha arra gondolunk, hogy egy csecsemő is kifér
rajta), tehát szinte bármilyen méretű hímvesszőt képes
befogadni. Természetesen attól függően, hogy
mennyire tudják alkalmazkodóképes állapotba hozni.
Eltérő méretek összehangolása
Az igazi probléma tehát nem a méret, hanem az
ahhoz való alkalmazkodás! Erre a túl nagynak vélt
méretbeli különbségek esetén általában törekszenek
is, csak sokszor nem a legjobban. Technikai
civilizációnk ma már kényelmes pótmegoldásokat is
nyújt, például tetszés szerinti nagyságú, fölcsatolható
műpéniszeket gyártanak és árusítanak.
Nagyobb baj, hogy nincsenek megfelelő és könnyen
hozzáférhető szexuális tanácsadók és szexuálterápiai
szakrendelések, ahol a méretproblémákkal
küszködőket eligazítanák. Így mindenki csak a „segíts
magadon!” módszereit követheti. Némi utánjárással
azonban – például e könyv jelen fejezetének kreatív
fölhasználásával – ez is célravezető lehet.
Mit lehet tenni például az átlagosnál kisebb
hímvessző esetén? A megoldás nem abban van, hogy
az ilyen férfi egy kistermetű nőt keres. Abban sem,
hogy csak szűz lánnyal próbálkozik (ami 18-20 éven
felüli lányok esetében már csaknem reménytelen
vállalkozás lenne). Hanem miben?
Keressen talán olyan nőt, aki kifejezetten a kis
hímtagot részesíti előnyben? Ez már járhatóbb út, bár
nem könnyű ezt előzetesen – úgy értem, az első
szexuális próbálkozás előtt – tisztázni. Kétségkívül
ajánlatos a partnerrel erről is beszélgetni, s megismerni
beállítottságát és eddigi tapasztalatait, hogy később
ne érjen meglepetés. Ilyenkor sok félreértés
tisztázható: nem mindegy például, hogy ki mekkora
méretet tart kicsinek, illetőleg nagynak.
Nem fontos azonban, hogy a partner előnyben
részesítse az átlagosnál kisebb hímvesszőt. Ha
ugyanis ez normálisan működik, vagyis megfelelően
merevedik, s elegendő ideig tartó ingerléssel kielégíti
a nőt, akkor vagy észre sem veszi, hogy kisebb az
átlagosnál, vagy nem tulajdonít jelentőséget a
méretnek. Így a „kispénisz-komplexus” ki sem alakul
– vagy ha már volt, hamar megszűnik.
De mit tehet a férfi, ha a nő kicsinek tartja a
hímvesszőt? Például megkérdezheti, hogy mihez
képest kicsi, és hogy mennyiben zavarja ez őt – talán
nem elégül ki? Ha pedig ez a helyzet, akkor
megpróbálhatja tisztázni: miért nem elégül ki
tulajdonképpen? Ugyanis, mint láttuk, ebben nem a
méretnek, hanem más tényezőknek van döntő
szerepük. Ha pedig sikerül az okot megtalálni és
megszüntetni, s a nő kielégül, akkor a látszólagos
méretprobléma eltűnik.
Az is előfordulhat, hogy csak a férfi tartja kicsinek a
hímvesszőt, a nőnek viszont ez semmi problémát nem
okoz. Ilyenkor a nő megnyugtathatja a férfit,
hangsúlyozva elégedettségét.
Csak arra ügyeljünk, hogy ne legyen ebből hatalmi
játszma, taktika, melynek segítségével a nő igyekszik
„kézben tartani” és magához kötni a férfit. (Például
célzásokkal arra, hogy „Ilyen kis fütyivel csak nálam
boldogulhatsz!”) Persze a férfi is törekedhet hasonlóra
(„Ilyen finom kis szerszámot csak tőlem kaphatsz!”).
A játszmák világába azonban most ne merüljünk
bele. Inkább nézzük meg, mit tehetünk a „túl nagy”
hímvessző esetén. Az optimális megoldás itt is az,
hogy olyan partnert keresünk, aki épp az ilyet szereti.
Ám, ha egy minden szempontból megfelelő partnernél
merül föl ez problémaként, akkor a feladat az eltérő
méretek összehangolása, pontosabban a szexuális
összhang megteremtése a méretkülönbségek
ellenére.
Hogyan érhető ez el „túl nagy”
hímvessző esetén?
Nemcsak úgy, hogy nem erőltetjük a közösülést, jól
tudva, hogy másként is ki lehet elégülni. –az ún.
pettingorgazmus előnyben részesítése egyébként a
kispénisz-komplexus esetére is érvényes – , hanem
ha már közösülésre kerül sor, szenteljünk nagyobb
figyelmet a megfelelő előkészítésnek, a hüvely és a
hímvessző síkosításának (zsíros krémmel, babaolajjal
stb.), s a bevezetés lassúságának, szakaszosságának.
Ez utóbbi arra jó, hogy a nőnek legyen ideje megszokni
a hüvelyét feszítő „idegen testet”. Amihez persze tudnia
kell a hüvelyizmokat ellazítani. (Erről lásd a női
orgazmusról szóló részeket.)
Másik javaslatom a közösülő mozgással
kapcsolatos. Nagyobb hímvessző esetén ajánlatos
óvatosan, nem túl hevesen mozogni, mert ezek
fájdalmat okozhatnak, s visszavethetik a nő szexuális
izgalmát. Ugyanígy ajánlatos a többszöri megállás, a
mozgás szüneteltetése, akár percekig. Ez egyik fél
számára sem jelent ingernélküliséget, hiszen a
hüvelyben feszülő hímvesszőt mindketten jól érzékelik,
s ez önmagában is élvezet. (Emlékezzünk csak a keleti
szeretkezési kultúrában elterjedt karezzára, vagyis az
órákig tartó, mozdulatlan közösülésre!)
Harmadik javaslatom, hogy hosszabb hímvessző
esetén jobb, ha nő van fölül, kb. lovagló helyzetben,
mert így könnyen tudja szabályozni, mennyire hatoljon
be a pénisz a hüvelybe. Ugyanis ha az túlságosan
mélyre hatolna, a nő térdére és lábfejére támaszkodva
egyszerűen följebb emelkedik és combját
összeszorítva kicsit lefogja a férfi testét. Ez a teendő
akkor is, ha a nő méhszája nem teljesen ép.
Természetesen jobb ezt előre megbeszélni, hogy maga
a férfi is tartózkodjon a túl mélyre hatolástól.
A nőknek tehát kár félni a nagyobb hímvesszőtől –
inkább meg kell tanulniuk okosan bánni vele. Ez is
örömök forrása lehet, hiszen a közösülés élvezetét
jelentős részben a teltség érzése adja, ezt pedig egy

nagyobb hímtag könnyebben kiváltja – akár
mozdulatlan állapotban is.
Summa summarum: éppen a látszólag eltérő
méretek összehangolásában van legdöntőbb szerepe
az egymáshoz való alkalmazkodásnak és egymás
irányításának a szeretkezésben! Akik ezen a téren
kulturáltak, azoknál a hímvessző mérete alárendelt
szerepet játszik.
6. Lehet-e magömlése a
nőnek?
Sok olvasónak bizonyára „megüti a szemét” ez a
cím. Hogy lehet egyáltalán ilyet kérdezni? Hiszen
magömlése nyilvánvalóan csak a férfinak van! A női
szervezet nem termel sem ondót, sem spermiumokat,
vagyis csírasejteket!
Mások azt gondolják: Hát ha magömlése nincs is
egy nőnek, de hüvelyváladéka olyan bőségesen
termelődhet, hogy az fölér egy magömléssel. Csak
amíg a férfinál a magömlés a kielégülés kísérője, addig
a bővebb hüvelyváladék egyszerűen a nő izgalomba
kerülésének jele.
Ez utóbbi volt egyébként a híres amerikai
szexológus, A. C. Kinsey véleménye is. Csakhogy az
azóta eltelt kb. 40 évben sok minden történt a
tudományban, s korunk vezető szexológusai már
másként látják ezt a problémát.
Érdemes szemügyre venni ezeket az új
fejleményeket.
A „G-folt” fölfedezése
Egyes kutató orvosok ugyan már évszázadokkal
ezelőtt beszéltek és írtak „női prosztatáról” és annak
– a nő számára élvezetes – váladékozásról, de ezt a
jelenséget csak századunkban kezdték figyelemre
méltatni. A nálunk is jól ismert T. van de Velde A
tökéletes házasság című könyvében már említi, hogy
egyes nőknek van magömlésük. Érdemleges
magyarázatot azonban nem tudott erre adni.
Csak 1950-ben jelent meg e tárgyban egy komoly,
tudományos dolgozat. Szerzője Ernst Gräfenberg, egy
német származású, Amerikában élő orvos volt, aki
megállapította, hogy valóban találhatók a női
szervezetben, a húgycső mentén a férfi dülmirigyhez
hasonló, bár annál kisebb mirigyek, s ezek váladékot
is termelnek, ami a szexuális izgalom hatására a
húgycsőbe kerül, s a kielégüléskor kilövell!
A legfejlettebb, szexuálisan legizgathatóbb ilyen
mirigy a prosztatához hasonlóan, közvetlenül a
húgyhólyag alatt van. Szexuális izgalom hatására ez
1,5-2 cm-esre, azaz kb. babszem nagyságúra duzzad,
s a hüvelyen keresztül kitapintható. Ennek az a
magyarázata, hogy a húgycső és a hüvely
párhuzamosan haladnak egymással. Tehát ha kb. 5-7
cm-re benyúlunk a hüvelybe, akkor a hasfal felőli
oldalon könnyen kitapinthatjuk ezt a kissé duzzadt
mirigyet.
A női hüvelynek ezt a részét azóta a
szakirodalomban „G-foltnak” vagy „Gräfenberg-
zónának” nevezik. Az utóbbi elnevezés az „erogén
zónára” emlékeztet, s joggal, mert hiszen a G-folt is
erogén zóna, vagyis ingerlése fokozza a nő szexuális
izgalmát.
Megjelenése idején Gräfenberg közleménye nem
keltett nagy feltűnést. Tudományos szenzációk akkor
inkább Kinsey jelentései voltak, s ő – mint láttuk
másként magyarázta a női magömlést. A ’60-as
években tudományos szenzációként váltak ismertté
Masters és Johnson laboratóriumi vizsgálatai a női
orgazmusról, ám a női magömlést ők nem vizsgálták.
Sőt, ezt „széltében elterjedt, de téves” nézetnek
tartották.
Csak a ’70-es évek végén került a téma ismét a
kutatás előterébe. Három amerikai kutató (Ladas,
Whipple és Perry) nagy sikerű könyvet publikált erről
1982-ben. Az utóbbi évtizedben a női magömlés tényét
már nem vitatják. Viták legföljebb olyan
részkérdésekről folynak, hogy minden nőnél előfordul-
e, vagy csak egyeseknél, vagy hogy milyen
mennyiségű – és mit tartalmaz – a kilövellt váladék.
A női magömlés jellemzői
Az eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a G-folt
legegyszerűbben és legbiztosabban ujjal ingerelhető.
Nyomkodás vagy dörzsölés hatására a nő először
átmenetileg vizelési ingert érez, ami aztán szexuális
gyönyörérzéssé alakul, s eközben a mirigy
megduzzad. Az ingerlés eredménye a nő orgazmusa,
amit a mirigyváladék kilövellése kísér.
Ez a váladék tehát nem a hüvelyből, hanem a
húgycsőből jön. A kilövellés így eléggé hasonlít a
vizelet kilövelléséhez, amivel gyakran össze is szokták
téveszteni. Ilyenkor a nő, aki nem ismeri a jelenség
eredetét, általában megijed, hogy „bepisilt”, nem tudta
visszatartani a vizeletet, s ezért szégyelli magát. A
váladék vegyi elemzése azonban kimutatta, hogy
ennek semmi köze a vizelethez. Inkább a férfiak
ondójához hasonlít, csak persze nincsenek benne
spermiumok. (Tartalma: „prostatic acid phosphatase”
és glukóz.)
A váladék mennyisége 1-2 csepptől 1-2
köbcentiméterig terjedhet, vagyis egyénileg nagyon
különböző. A kutatók szerint a mennyiség nem az
életkortól, hanem inkább a táplálkozástól függően
változik. Ugyanígy az íze is különböző lehet: csípős,
savanyú, keserű vagy édeskés (ahogyan az ondóé
is). Mindezt befolyásolhatja a menstruációs ciklus, ami
egyébként a női magömlés gyakoriságára is kihat.
Megállapították, hogy a nemi érés előtt nincs ilyen
magömlés, s hogy az egyik női hormon (az ösztrogén)
fokozza a váladék mennyiségét.
Előfordulását és elterjedtségét illetően ma még csak
igen hozzávetőleges adatokkal rendelkezünk. Annyi
bizonyos, hogy elvileg minden nőnél előfordulhat,
hiszen a szóban forgó mirigyek mindenkinél
megtalálhatók, bár fejlettségük és működőképességük
igen különböző. Tény viszont, hogy – talán a váladék
csekély mennyisége miatt – igen sok nő észre sem
veszi, vagy nem tudja megkülönböztetni a
hüvelyváladéktól.
Ma tehát úgy tűnik, hogy a magömlés csak a nők
kisebb részénél fordul elő, amit az is magyarázhat,
hogy az említett mirigyek az átlagos nemi életben nem
kapnak elegendő ingerlést. Részben a közösülés
rövidsége, részben a leggyakoribb, hagyományos (férfi
felül, nő alul) testhelyzet miatt.
Pedig jó néhány nő vallomása szerint a G-folt
ingerlésével kiváltott és magömléssel kísért orgazmus
erőteljesebbnek, mélyrehatóbbnak és kielégítőbbnek
tűnik a többinél. Ezt természetesen nem tekintjük
általános érvényűnek, hiszen sok más nő –
valószínűleg a többség – a csikló ingerlése révén elért
orgazmust részesíti előnyben.
Ezzel kapcsolatban joggal merül föl a kérdés, hogy
akkor most tulajdonképpen
Hányféle orgazmus van a nőknél?
Mint már említettem, Freud annak idején kétféle
orgazmusról beszélt: a csikló ingerlése révén kiváltott
(klitorális) és a közösülésben létrejövő, ún. hüvelyi
(vaginális) orgazmusról. Szerinte az előbbi az
éretlenebb, gyerekesebb, az utóbbi pedig az érett,
felnőtt változata a kielégülésnek. Ezt az elméletet már
az ő korában is sokan kétségbe vonták. Masters és
Johnson pedig műszeres vizsgálatokkal kimutatta,
hogy akár a csikló ingerlése révén, akár közösüléssel
elégül ki egy nő, fiziológiailag mindig ugyanaz történik:
a hüvelyizmok összehúzódásai oldják föl a szexuális
feszültséget, hozzák meg a kielégülést.
A legutóbbi évtizedben az orgazmuselmélet
továbbfejlődött. A kutatók az orgazmus különféle
forrásait és megnyilvánulásait fedezik fel, például a
csiklón és a hüvelyen kívül az említett mirigyek vagy a
méh szerepét (nem beszélve egyéb testrészekről).
A jelek szerint a női orgazmus is nagyon variábilis
és egyéni. Különböző hatások alakítják a nő
orgazmuskészségét és kielégülési szokásait (ha
egyáltalán kialakulnak ilyenek). Ennek megfelelően a
testi megnyilvánulások is különbözőek. Megfigyelték
például, hogy a G-folt ingerlésekor a hüvelyizmok
ellazulnak, nem alakul ki a hüvely ingerlésekor a hüvely
alsó felének – Masters és Johnson által megfigyelt –
szűkülete (az ún. orgasztikus mandzsetta). Nincs
tágulat sem a hüvely belsejében. Ehelyett a méh
lehajlik és összenyomja a hüvely felső részét.
Ráadásul a méhet, a húgyhólyagot és az említett
mirigyeket más idegek vezérlik, mint a nemi szerv többi
részét. A „kétbeidegzéses” elmélet szerint a női
orgazmus így eltérő beidegzések igénybevételével is
létrejöhet. Nem árt azonban hangsúlyozni, hogy
egyelőre ez az elmélet is inkább csak hipotézis, amit
alaposabb vizsgálatokkal kellene igazolni. Az emberi
idegrendszer plaszticitása, rugalmas
alkalmazkodóképessége mindenesetre nem zárja ki,
hogy az orgazmus testi megnyilvánulásai igen
különbözőek legyenek.
Az ingerforrások különbözősége és a szexuális
izgalom eltérő megnyilvánulásai sem változtatnak
azonban azon, hogy az orgazmus fiziológiai lényege
a hüvely körüli izmok ritmikus összehúzódása.
Ugyanígy bármilyen eredetű orgazmusnál
megtalálhatjuk a légzés, a szívdobogás és a
vérnyomás fokozódását, a ritmikus mozgást,
izomfeszülést, s még jó néhány közös jellemzőt.
Akkor hát hányféle orgazmus is van a nőknél?
Ahogy vesszük. Joggal mondhatnánk, hogy sokféle
– mármint eredetére, testi megnyilvánulásaira és lelki
átélésére nézve sokféle. De ugyanilyen joggal
mondhatjuk azt is, hogy a sokféleséget nagy egységbe
foglalja néhány alapvető testi jellemző, továbbá a
kielégülés érzése és tudata.
Minthogy pedig a szexualitás (pontosabban a nemi
életet élő ember) fő jellemzője a változatosság igénye,
jó, ha az orgazmus is változatos, mind eredetére, mind
egyéb tényezőire nézve. Erre tudatosan is lehet
törekedni. Különösen fontos lenne ez azoknál, akik
ismerethiány, időhiány vagy egyéb „súlyos” okok
folytán engedték szokások sablonjai közé szorulni,
vagy éppen elcsenevészedni nemi életüket.
Jó tehát, ha valaki többféleképpen tud kielégülni:
akár a csikló (kézzel vagy szájjal) ingerlésével, akár
(vaginális vagy anális) közösüléssel, ami éppen a G-
folt ingerlése révén lehet hatásos. Utóbbinál az
időtartam éppúgy döntő tényező lehet, mint a
testtartás.
A magömléses orgazmus feltételei
A mai nők többsége, mint láttuk, nem ismeri a
magömléses orgazmust. Ami nem is csoda, hiszen a
G-folt ingerlésére ritkán kerül sor elegendő mértékben.
A hagyományos helyzetben, alig néhány percig tartó
közösülés során a G-folt mögötti mirigy alig kap
ingerlést, s hasonló a helyzet a csiklóval.
Így a nő többnyire kielégületlen marad. Ezen a
helyzeten mindenképpen változtatni kell.
Először is tisztázandó, hogy az orgazmus kiváltása
a csikló vagy a G-folt ingerlésével történik-e
könnyebben, illetve maga a nő melyiket részesíti
előnyben. A legjobb persze az, ha mindkettő hatásos
és elfogadott. Ez azonban ritkán van így, már csak
azért is, mert feltételezi mindkettő ismeretét,
kipróbálását – viszont ha valaki nem tud valamiről, azt
nem is próbálhatja ki. Azonkívül az ismeretlentől sokan
idegenkednek.
Idegenkedés esetén legfontosabb, hogy semmit se
erőltessünk, hanem többszöri, részletekbe menő
megbeszéléssel, fokozatosan próbáljunk
megbarátkozni a gondolattal.
„Elvi elfogadás” esetén rátérhetünk a még nem
ismert, G-folteredetű orgazmus kipróbálására. Éspedig
első megközelítésben inkább a közösülés
mellőzésével. Mert sokkal könnyebb a G-foltot kézzel,
ujjheggyel elérni és ingerelni. S többnyire már ehhez
is partnerre van szükség, ugyanis a kutatók
tapasztalatai szerint sok nő nehezen éri el saját G-
foltját (bár félig ülő, félig fekvő helyzetben ez általában
lehetséges).
Minthogy a G-folt ingerlése először vizelési ingerrel
járhat, ajánlatos előtte vizelni. Azt talán nem is kell
hangsúlyozni, hogy a hüvelybe felnyúló ujjakat csak
tisztára mosottan és valamivel (például babaolajjal)
síkosítva ajánlatos alkalmazni. Legjobb, ha két ujjat
vezetünk be, s a szeméremcsont fölött keressük –
óvatos nyomkodással – a G-foltot, miközben másik
kezünkkel kívülről lenyomjuk az alhasunkat.
A G-folt arról ismerhető fel, hogy a hüvelyfal ott
érzékenyebb a tapintásra, nyomásra, ami először –
mint láttuk – vizelési ingert, ám rögtön utána kellemes
érzést, élvezetet vált ki, s ugyanakkor érezhetjük a
mirigy megduzzadását.
Ezután csak folytatni kell a kellemes ingerlést,
simogatással, vagy az ujjak gyors, apró mozgatásával
mindaddig, amíg az orgazmus s vele a magömlés
elérkezik.
Természetesen az sem baj, ha nem spriccel ki a
húgycsőből észrevehető mennyiségű váladék. Az
orgazmus akkor is megtörténik, éspedig a szokásos
módon: a hüvelyizmok ritmikus összehúzódásaival.
Ha az ilyenfajta kielégülés kipróbálására partnerrel
kerül sor, akkor a partner is a leírtak szerint járjon el.
Ilyenkor persze elengedhetetlen a partner fokozottabb
irányítása, s fontos a megfelelő testhelyzet is. Ehhez
a következőket ajánlják: a nő feküdjön hasra, lábait
rakja szét, fenekét emelje föl 10-20 cm-re, s lassan
mozgassa csípőjét, miközben a partner két ujja a
hüvelyben a G-foltot keresi.
Egyébként ebben a testhelyzetben közösülni is
lehet, s ez lehetővé teszi, hogy a hímvessző jobban
elérje és ingerelje a G-foltot. Ilyenkor még inkább
szükséges, hogy a nő irányítsa a mozgást, továbbá
hogy maga az aktus ne legyen túl rövid, a férfi ki tudja
várni a nő orgazmusát. Érdemes azt is figyelembe
venni, hogy a G-folt ingerlésével könnyen keletkeznek
többszörös orgazmusok!
A G-folt közösülés közbeni ingerlése szempontjából
van egy másik kedvező testhelyzet is: amikor a férfi
van alul, s rajta a nő lovagló ülésben helyezkedik el.
Ez kétféleképpen is előnyös. Egyrészt a nő így
könnyebben irányíthatja a mozgásokat. Másrészt
ebben a helyzetben a legtöbb férfi könnyebben tudja
késleltetni saját orgazmusát, tehát az egész közösülés
tovább tarthat.
Vallomások a magömlés átéléséről
Nem tudom, az olvasónak van-e erről személyes
tapasztalata önmagánál vagy partnerénél, illetve
találkozott-e már olyanokkal, akik ismerik a G-folt és a
női magömlés jelenségét, s tudtak erről hiteles
információt adni.
Mindenképpen tanulságos lehet elolvasni az alábbi
vallomásokat, elsősorban természetesen a nőkét.
Egy 45 éves tisztviselőnő így beszélt erről:
„Saját tapasztalatomból már régóta tudok a női
magömlésről. Eleinte zavart egy kicsit, de mindig
tudtam, hogy normális jelenség, s a váladéknak semmi
köze a vizelethez. Másféle orgazmusokkal
összehasonlítva a magömléses orgazmus
tökéletesebbnek tűnik. S érdekes, hogy a mélyebb
kielégülés ellenére sokkal könnyebb utána újra
izgalomba jönni.”
Más vallomások is utalnak a G-folt ingerlésével elért
többszörös orgazmusokra. Arról azonban nem találtam
adatot, hogy az így keletkező második és további
orgazmusoknál is van-e magömlés, aminek
mennyisége föltehetőleg ugyanúgy csökkenő
tendenciájú, mint a férfiaknál.
Egy 30 éves asszony elmondja, hogy akkor fedezte
föl a G-foltot, amikor partnere benyúlt a hüvelybe. „Azt
hittem, hogy fordított csiklóm van, ami befelé nőtt, a
hüvelyembe. Számomra ennek ingerlése sokkal
kellemesebb volt, mint a helyén levő csikló ingerlése.
Mégis zavarban voltam, mert úgy tudtam, hogy a
rendes csikló az egyetlen ingerelhető része a női nemi
szervnek.”
Ez a vallomás azt juttatja eszembe, hogy a csikló
(a normális csikló) bizonyos fokig belülről, a hüvelyből
is ingerelhető. Így a G-folt – pontosabban a mögötte
levő mirigy vagy mirigyek – és a csikló ingerlése
összekeveredik, nem nagyon különíthető el.
Egy asszony, aki 16 évesen kezdte a nemi életet:
„Amikor először megtörtént, nagyon megijedtem.
Egyszerűen nem értettem, mi történt! Kielégüléskor
úgy éreztem, mintha bepisiltem volna. Mindketten
nagyon zavarba jöttünk, bár tudtam, hogy nem pisiltem.
Ez később is előfordult, de csak közösülés során,
önkielégítéskor nem. Amikor aztán pesszáriummal
kezdtem a fogamzás ellen védekezni, abbamaradt, s
azóta sem fordul elő.”
Több vallomásból is az derül ki, hogy a pesszárium
alkalmazása megnehezíti vagy meggátolja a G-folt
hatékony ingerlését – egyelőre nem tudjuk pontosan,
miért.
Egy 35 éves nő arról számolt be, hogy anális (vagyis
a végbélnyíláson keresztül történő) közösülés során
ismerte meg a szóban forgó mirigyek ingerlésével járó
gyönyört:
„Olyan volt, mintha a hólyagomat érte volna el. Egy
pillanatra úgy éreztem, hogy bepisilek, de aztán az
élvezet egészen magával ragadt, furcsa hangok törtek
föl belőlem.”
Ez a helyzet – a közösülés hátulról – teljesen
megfelel a fentebb ajánlott helyzetnek, ami persze nem
anális, hanem vaginális, vagyis hüvelyben történő
közösülést feltételezett. Ha meggondoljuk, hogy az
emlős állatok szinte kivétel nélkül hátulról közösülnek,
nyilvánvalóan van valami ősi ebben a testhelyzetben.
Tény, hogy igen sok nő kedveli a hátulról történő
közösülést. Ennek okát általában nem tudják
megmagyarázni, de lehet, hogy épp a G-foltban találjuk
meg a magyarázatot.
Egy 27 éves fiatalasszony azzal a panasszal fordult
a házassági tanácsadóhoz, hogy amikor elkezdeni
férjével a közösülést, mindig olyan erős vizelési ingere
támad, hogy rögtön föl kell kelnie, pedig minden
szeretkezés előtt gondosan WC-re megy. Férje emiatt
nagyon dühös. S maga arra vezeti vissza a problémát,
hogy gyermekként is sokáig ágyba vizelt. A tanácsadó
megnyugtatta, hogy nem kell megijednie az észlelt
vizelési ingertől, mert csak az élvezet bevezetője. Ezt
követően a pár nemi élete rendeződött.
Egy másik nő arról számolt be, hogy férje
távollétében úgy maszturbál, hogy egyik kezével a
csiklót ingerli, a másikkal pedig a G-foltot, s ezt sokkal
élvezetesebbnek találja, mint ha csak az egyiket
ingerelné.
Egy beszámolóból az derül ki, hogy a lányt elhagyta
a partnere, mert fölháborodott a lány „borzasztó
szokásán”: mindig levizeli őt, amikor a közösülésben
elér a kielégüléshez. Az elkeseredett lány orvoshoz
fordult, aki szerint egyes nők az orgazmus során
elvesztik a kontrollt a húgyhólyag felett, s ezt nehéz
kikezelni. A lány ezután évekig kerülte a szexet, s
rengeteg pénzt és időt fordított gyógykezeltetésére.
Míg végre kiderült, hogy nem vizelésről, hanem női
magömlésről volt szó.
Szerencsére nem mindenkinek okoz ez ilyen
gondokat. Egy tíz éve házas nő vallomásából kiderül,
hogy kezdettől fogva volt magömlése, de sem ő, sem
férje nem törődött vele. A G-foltot csak nemrég vették
észre, s tapasztalták, hogy a szexuális izgalom
kialakulása során a hüvelynek ez a része megduzzad,
szinte kiemelkedik környezetéből. A magömlés
mennyiségileg vetekszik a férfi magömlésével, s a
váladék néha olyan erővel spriccel, hogy szinte súrolja
a férfi alhasát. Nemi életüket mindketten nagyon
kielégítőnek tartják.
De hogyan látják mindezt a férfiak?
Egyikük a következőket írja: „Amikor szájjal
ingerelem a feleségemet, egyik ujjamat bevezetem a
hüvelyébe, s az ujjam hegyével érzem, ahogy egyre
jobban megduzzad ott bent valami, s aztán egyszerre
csak kezd folyni a váladék, s ő kielégül.”
Vannak férfiak, akik kifejezetten kedvelik a női
magömlést. Ők azok, akik tudják vagy legalábbis sejtik,
miről van szó. Természetesen nem minden férfi ilyen.
S ezért van az, hogy sok nő igyekszik titokban tartani
saját magömlését. (Amit – ha a férfi is kielégül – nehéz
megkülönböztetni az ondótól.)
Vannak nők, akik – a körülmények folytán vagy
kedvtelésből – inkább önkielégítés során tudják élvezni
saját magömlésüket. Ügyes testhelyzeteket találnak
a G-folt könnyebb elérésére, például guggoló vagy
térdeplő helyzetet. Gyakran alkalmaznak hüvelybe
vezethető, hímvessző alakú vibrátorokat. De az is
előfordul, hogy a csikló ingerlése révén is bekövetkezik
a magömlés. Érdekes megfigyelés, hogy a női
magömlés a hüvely körüli izmok állapotával is
összefügg. Egy fiatal anya így ír erről:
„Korábban voltak bizonyos vizelési problémáim. A
szüléstől a hüvelyem annyira kitágult, hogy szűkítése
érdekében elkezdtem hüvelyizom-gyakorlatokat
végezni. Ennek jó hatása nemcsak a vizelési
problémák megszűnésében mutatkozott, hanem
abban is, hogy magömléses orgazmusaim lettek! A
férjem ezt nagyon jó fordulatnak találja, s én is
nagyszerűen érzem magam. Kívánom, hogy a
hüvelyizom-gyakorlatok révén minden nő eljusson
ezekhez az élményekhez!”
Az említett gyakorlatokat már részleteztük.
Tény, hogy mint minden egyéb képesség, a
szexuális képesség is fejleszthető, s ez a női
magömlés képességére is érvényes. A fejlesztő hatás
pedig elsősorban a helyes technikával végzett
gyakorlástól várható.
A helyes technikát illetően túl sokat ugyan még nem
tudunk, de néhány fontos utalás már a fentiekben is
olvasható, különösen a G-folt megtalálása és ingerlése
tekintetében. Ezek közül legfontosabbnak tűnik a
kézzel (egy vagy két ujjal) történő ingerlés és néhány
közösülési testhelyzet.
Lehetséges előnyök és hátrányok
Mint mindennek a világon, a női magömlésnek is
lehetnek előnyei és hátrányai egyaránt. Előnye
mindenekelőtt az, hogy elmélyíti és gazdagítja az
orgazmus, a kielégülés élményét. Ami talán onnan
ered, hogy testileg is mélyebbről indul a szexuális
gyönyör, több erogén zónára terjed ki (köztük egy eddig
elhanyagoltra, amelynek jelentőségét nem ismertük),
s így valószínűleg jobban szétsugárzik az egész
testbe. Idegrendszere révén, belső érzékeléssel a nő
észlelni tudja ezeket a testi szenzációkat, s ha nem
ijed meg tőlük, akkor a gyönyör akár az eksztázis
szintjéig emelkedhet. Nem véletlen, hogy az orgazmus
a férfinál még kifejezettebben a magömléshez kötődik,
és sokféle fiziológiai elváltozással jár együtt. A G-folt
és a mögötte található, prosztataszerű mirigyek
fölfedezése még inkább megmutatta, mennyire
hasonló a férfi és a nő nemi berendezése és szexuális
reagálási ciklusa. S persze azt is, hogy milyen
rugalmas és változatos tud lenni a női
orgazmuskészség. Ami azonban ezzel együtt rendkívül
sérülékeny is! A múlt – és sajnos a jelen is! –
bőségesen tanúsítja, hogy a nő szexuális képességei
elfojthatók és visszafejleszthetők. A magömlési
képesség például sok nőben ki sem fejlődik, nyilván
mert nem kapja meg az ehhez szükséges, fejlesztő
hatásokat. (Így a szóban forgó mirigyek esetleg ki sem
fejlődnek, elcsenevészednek.)
A lehetséges hátrányok a tudatlanságból, a
túlzásokból és félreértésekből adódnak. A vallomások
közt találkozhattunk ennek néhány tipikusabb
példájával. Sok más szexuális jelenséghez (például
az önkielégítéshez) hasonlóan itt sem maga a női
magömlés az, ami hátrányos – hiszen ez teljesen
normális jelenség –, hanem a vele kapcsolatos
hiedelmek, beállítottságok.
Ezeknek két pólusuk van: az egyik a leértékelés, a
másik a túlbecsülés. Az előbbihez tartozik például a
női magömlés létezésének kétségbe vonása (mondjuk
azon az alapon, hogy „nálam meg az ismerősömnél
még sosem volt ilyen”), vagy abnormálisnak, illetve
károsnak nyilvánítása stb. Az utóbbi megnyilvánulhat
többek közt a normává emelésből adódó
elégedetlenségben, sőt kisebbrendűségi érzésben.
(„Valami baj van velem, nem vagyok képes arra, amire
egyes szerencsésebb nők.”)
Természetesen mindkét irányú szélsőség
indokolatlan és elkerülhető. Próbáljuk inkább minél
tárgyilagosabban fogadni a G-folttal és a női
magömléssel kapcsolatos, új fölismeréseket.
Tegyük föl magunknak a kérdést: mennyiben érint
ez engem? Kell-e, s ha igen, mennyiben kell
megváltoztatnom eddigi nézeteimet és szokásaimat?
Az új ismeretek alapján hogyan bővíthetem személyes
tapasztalataim körét? A kérdésre végeredményben így
válaszolhatunk: egyértelműen kiderült, hogy a nőnek
is lehet magömlése, s ma már azt is tudjuk, honnan
és hogyan. Ezzel újabb, érdekes lehetőségét ismertük
meg a nő kielégülésének, kielégítésének, amit
érdemes kipróbálni (még akkor is, ha tudjuk, hogy nem
sikerülhet mindenkinek).
Van-e a férfinak is G-foltja?
A női magömléssel kapcsolatban már megismertük
az ún. G-folt szerepét. Láttuk, hogy a mögötte levő,
prosztataszerű mirigy ingerlése szexuális élvezetet vált
ki, sőt orgazmushoz vezethet.
Mármost tudvalevő, hogy igazi prosztatája
(magyarul: dülmirigye) a férfinak van, s a magömléshez
szükséges ondó jelentős része ebben termelődik.
Joggal merül föl tehát a kérdés, hogy van-e a férfinak
is G-foltja, amelyen keresztül a prosztata ingerelhető?
S ez is eredményez-e magömlést és orgazmust? Első
pillantásra ezek a kérdések valószínűleg
képtelenségnek tűnnek a legtöbb olvasó számára –
kivéve talán a férfi homoszexuálisokat. Hogy miért?
Nos, gondoljuk csak meg, hogy a prosztata, ez a
gesztenye nagyságú mirigy a húgycső kezdeti
szakaszát veszi körül, közvetlenül a húgyhólyag alatt
(nagyjából ugyanúgy, mint a nőknél a G-folt mögötti,
szintén a húgycsőbe torkolló mirigy). A különbség csak
az, hogy a prosztatát nem a hüvelyen, hanem a
végbélnyíláson keresztül lehet elérni, kitapintani. Ha
valamilyen ok miatt vizsgálatára van szükség, az
urológus szakorvos gumikesztyűs ujja így tapintja ki a
prosztatát, s diagnosztizálja annak állapotát.
Ami pedig a férfi homoszexuálisokat illeti, ők is a
végbélnyíláson keresztül érik el a prosztatát, csak
éppen nem vizsgálati, hanem örömszerzési céllal, s
általában nem az ujjukkal, hanem a péniszükkel.
Persze sokszor egyáltalán nincsenek tudatában
annak, hogy az anális (végbélen át történő) közösülés
a befogadónak azért okoz örömet, mert a mozgó
hímvessző simogatja, masszírozza a prosztatát. A
prosztata ugyanis szexuálisan ingerelhető, tehát része
a férfi erotikus zónáinak! Az először gyenge, majd
erősödő ingerek hatására szexuális izgalom keletkezik,
s ez egészen az orgazmusig fokozódhat, éspedig
esetleg anélkül is, hogy a befogadó pénisze bármilyen
ingerlést kapna. Vagyis a kielégülést ilyenkor egyedül
a prosztata ingerlése idézi elő.
Természetesen a férfiak sem egyformán érzékenyek
a prosztata ingerlésére. Sokan egyáltalán nem ismerik,
sohasem tapasztalták, milyen is az. Mások
idegenkednek tőle – akár valamilyen elvi
megfontolásból, akár egy urológiai vizsgálat
kellemetlen emlékei nyomán. Akiknek pedig aranyerük
van, azoknál ilyesmi szóba sem jöhet.
Így aztán a prosztata ingerlésével történő kielégülés
talán még ritkább, mint a nőknél a G-folt ingerlésével
történő. De egyéb vonatkozásban is sokféle párhuzam
és hasonlóság található ezen a téren a férfiak és a
nők között. (Ezekre a leírtak alapján könnyen lehet
következtetni.)
Magától értetődik, hogy különbségek is vannak. A
fék prosztata egyetlen, nagyobb mirigyből áll, míg a
nőknél több, kisebb-nagyobb, de a prosztatánál jóval
kisebb mirigyet találunk. A prosztata mindig bőségesen
termel váladékot, míg az említett női mirigyek
váladéktermelése jóval kevesebb és igen változó.
Ami a G-foltot illeti, a férfiaknál ilyesmiről nem
beszélhetünk. Ez kizárólag a hüvelyben található;
legalábbis felfedezője., Gräfenberg csak ott vizsgálta.
Könnyen lehet azonban, hogy a férfiak végbelében
hasonló jelenséget talált volna, azon a részen, ahol a
prosztata kitapintható.
Fontosabb viszont, hogy a prosztata mint erotikus
zóna mennyiben gazdagítja a nemi életet (éspedig
nemcsak a homoszexuálisokét). Ezzel kapcsolatban
nem árt tudni, hogy vannak férfiak, akik önkielégítés
céljából, saját kezükkel a prosztatát (is) ingerlik. Ez
nem ártalmas, ha az ingerlést végző ujj tiszta és síkos.
Sőt mellesleg megvan az az előnye, hogy a prosztata
állapotát is ellenőrzi vele az illető, amit sok szakember
igen ajánlatosnak tart, hiszen a mirigy
megnagyobbodása vagy fájdalma orvosi beavatkozást
igényel.
Ám a partnert sem kell kizárni a prosztata
ingerléséből. A felvilágosult nő megteheti, hogy tisztára
mosott és bekrémezett ujjával ugyanúgy megkeresi
és ingerli a prosztatát, mint ahogyan a fék megkeresi
és ingerli a nő G-foltját. Hogy aztán ez egészen az
orgazmusig terjed, vagy csak a petting, illetve előjáték
részét képezi, az részletkérdés. Mindenesetre az
orgazmusig terjedő ingerlésnél nem kell meglepődni,
ha a magömlés nem spriccel olyan erővel, mint a
szokásos nemi élet esetén.
7. Új teszt a női
orgazmusról
Valamikor régen még azt is kétségbe vonták, hogy
a nők egyáltalán képesek a szexuális kielégülésre.
Később pedig – s ez érthető egy patriarchális
társadalomban! – egyszerűen nem törődtek vele,
illetve nem vették komolyan.
Aztán divatossá vált az a felfogás, miszerint a „buja,
erkölcstelen nőszemélyek” ugyan kielégülnek, de a
„tiszteletre méltó úriasszonyok” távoltartják magukat
ettől, s csak a gyermeknemzés érdekében viselik el a
szexet.
Talán Sigmund Freud volt az első, aki
természetesnek vette, sőt, pozitívan értékelte a női
kielégülést, bár rögtön megkülönböztette annak
„gyermekes, fejletlen” és felnőttesen érett formáit. Az
első a csikló ingerlésével elért, ún. klitorális orgazmus,
a másik pedig a közösülés során létrejövő, ún.
vaginális orgazmus. Freud szerint azok a nők, akik
csak a csikló közvetlen íngerlése révén tudnak
kielégülni, fejlődésükben visszamaradottak,
hajlamosak a neurózisra, sőt a frigiditásra.
Épp ezért Freud követői, a pszichoanalitikusok arra
törekedtek, hogy „kigyógyítsák” a csikló ingerlésére
beállított nőket, s elérjék, hogy a közösülésben – s
csak attól! – elégüljenek ki. Bár ez a hosszas kezelések
ellenére is viszonylag ritkán sikerült, még ma is
akadnak analitikusok, akik ragaszkodnak Freud
„kétféle orgazmus” elméletéhez, s figyelmen kívül
hagyják az újabb tudományos megállapításokat. Pedig
A. C. Kinsey, a világhírű amerikai szexológus már
századunk ’40-es éveiben kétségbe vonta Freud
feltételezéseit a női orgazmusról. Sok ezer nő részletes
kikérdezése alapján megállapította, hogy a nők
sokféleképpen tudnak eljutni a kielégüléshez, s
többnyire éppen a csikló közvetlen ingerlése által érik
el a legnagyobb orgazmusokat. Egyénileg igen
különböző, hogy ki mit tart legjobbnak, s indokolatlan
lenne mindenkire érvényes szabályokat előírni.
Nem sokkal később – a ’60-as években – két másik
amerikai szexológus, W. Masters és Y. Johnson már
laboratóriumi vizsgálatokat folytatott a különböző
módon létrejött női orgazmusok jellemzőinek
megállapítására. Meglepetéssel tapasztalták, hogy a
legkülönbözőbb módon elért orgazmusokat is
ugyanazok a testi változások jellemzik. Közülük
legfontosabbak a hüvelyizmok akaratlan, ritmikus
összehúzódásai. Az orgazmus átélésével, a lelki
élménnyel ők nem nagyon törődtek. Csupán azt
állapították meg, hogy ez viszont valóban sokféle lehet
aszerint, hogy ki mit részesít előnyben.
A lényeg az, hogy nincs „kétféle orgazmus”, s nem
egyszerűen az ingerlés módjától függ annak minősége,
mert abban sok egyéb tényező is közrejátszik. Hogy
mi minden, azt még nem sikerült pontosan tisztázni,
habár sok új ismeretet szereztünk az utóbbi 20 évben
is (például az ún. „G-folt” szerepéről stb.).
Mindenesetre vita folyik a női orgazmusról.
Egy újszerű megközelítés
A vita itt is azt jelenti, hogy igen eltérő álláspontok
ütköznek. A pszichoanalitikusok megpróbálják a
„hüvelyi orgazmus” létét és magasabbrendűségét
kimutatni. Egy amerikai szexológusnő, S. Hite viszont
sok ezer nő vallomásából a csikló pótolhatatlan
szerepére következtet. S még sorolhatnám.
Ilyen körülmények között perdöntő lehet annak
beható elemzése, hogy mi történik az orgazmus során,
nemcsak testileg, hanem lelkileg is. Csak így tudhatjuk
meg: milyen feltételek milyen eredményre vezetnek.
Ez teszi lehetővé a segítő vagy éppen gyógyító
beavatkozást, amikor szükséges. Ugyanis ma még sok
nő számára komoly probléma a szexuális kielégülés.
Érdekes módon egy német ifjúságkutató, Walter
Friedrich nevéhez fűződik e kérdés újszerű
megközelítése. (Tulajdonképpen ő is szexológus,
hiszen fölismerte és széles körűen vizsgálta a
szexualitás szerepét az ifjúság életében.) Friedrich az
utóbbi években 114 kérdésből álló kérdőívet állított
össze a női orgazmus vizsgálatára. Ezt lefordítva (és
Friedrich segítségével lesokszorosítva) magam is
kitöltettem a kérdőívet jó kétszáz budapesti nővel,
természetesen névtelenül. Az eredmények gépi
adatföldolgozásra kerültek, s rendelkezésre állnak. Az
alábbiakban ezek közül ismertetek néhány
érdekesebbet. Korántsem mindet, mert hiszen ahhoz
külön könyv kellene.
Maga a kérdőív – amit szintén csak részlegesen
tudok itt bemutatni – először általánosabb dolgokat
kérdez, majd rátér az orgazmusélmény részleteire.
Folytatja az orgazmus esetleges elmaradásának
okaival és következményeivel, majd a jelenlegi és
korábbi partnerkapcsolatokat értékelteti az orgazmus
szempontjából. Befejezésül a válaszoló életkorát,
foglalkozását és társadalmi helyzetét tudakolja. A
kérdések többnyire zártak, vagyis a fölsorolt
válaszlehetőségek közül kell az egyiket megjelölni.
A problémának ez a megközelítése azért újszerű,
mit eddig még sohasem vizsgálták ilyen
részletességgel és mindenre kiterjedően az orgazmus
emberi (lelki és kapcsolati) oldalát, a testi történésekkel
szoros összefüggésben. Egy ilyen kérdőív azonban
nemcsak a kutatóknak lehet újszerű és hasznos,
hanem a válaszoló vagy az eredményeket megismerő
ember számára is. Ennek alapján ugyanis
átgondolhatja saját intim élményeit, s viszonyítani tudja
ezeket másokéhoz. Így könnyebben megítélheti, hogy
rendben van-e minden, illetve mennyiben tér el az
átlagtól.
Az orgazmus feltételei és időtartama
A válaszokból kiderül, hogy a nők jó háromnegyed
része emlékszik saját legelső orgazmusára. Sőt arra
is: hogy jött ez létre. Csak egyharmaduknál történt ez
közösülés révén! Másik egyharmaduknál az
önkielégítés váltotta ki. A többiek pedig
legnagyobbrészt a közösülés nélküli gyengédségek
(simogatások stb.) révén jutottak a első orgazmushoz.
Alig néhány százalékuknál következett ez be alvás
közben, álmukban, vagy különféle tevékenységek,
például kerékpározás során.
Minthogy az önkielégítésnek köztudottan nagy
szerepe van az orgazmuskészség kialakításában, egy
kérdés ennek előfordulását tudakolta. Csak 23%
válaszolta azt, hogy még sohasem próbálta, a
többieknél előfordult, éspedig vagy elég rendszeresen
(50%), vagy ritkán, illetve évekkel ezelőtt. (Ehhez csak
annyit tennék hozzá, hogy a válaszolók kb.
háromnegyed része 20 és 40 év közötti volt.)
A megkérdezettek túlnyomó többsége már
partnerrel is sokszor kielégült – persze nem mindegy,
hogyan. 45%-uk szerint az orgazmust főleg olyan
ingerlés váltja ki, amely a csiklóra irányul! Amiből ugyan
nem világos, hogy ez az ingerlés kézzel vagy szájjal
történik-e, de jól mutatja a csikló jelentőségét. Alig 18%
jut „főleg a hüvelyben történő ingerléssel”
orgazmushoz, ám nem biztos, hogy ez mindig
közösülést jelent, hiszen a hüvelyt kézzel is lehet
ingerelni (ahogyan azt a G-folttal kapcsolatban láttuk.)
Még többen igénylik a mellek, combok és egyéb
testrészek ingerlését a kielégüléshez. S ugyanannyian
állítják, hogy „ez időről időre változik”.
Arra a kérdésre, hogy van-e az együttlét során olyan
testhelyzet, amelyben könnyebben jut el az
orgazmushoz, a megkérdezettek 91%-a igennel
válaszolt. Jobban megoszlanak az adatok arról, hogy
milyen ez a testhelyzet. Közel egyharmaduk a
hagyományos, „férfi fölül fekszik” testhelyzetet jelöli
meg. Persze nem biztos, hogy azért, mert csakugyan
így elégül ki legkönnyebben, hanem mert ezt szokta
meg (s mást nem is nagyon ismer). Mindenesetre 26%-
nak jobb a „nő fölül” testhelyzet, 10%-nak az, hogy
mindketten oldalt feküsznek – szembe fordulva, vagy
a nő háttal a férfinak. S ugyancsak közel egyharmaduk
ettől eltérő testhelyzeteket részesít előnyben.
Végeredményben tehát nincs olyan testhelyzet,
amely minden nő számára egyformán előnyös lenne
a kielégülés szempontjából. Tehát legjobb, ha mindenki
megkeresi a neki legmegfelelőbbet, s egyikhez sem
ragaszkodik mereven. De milyen egyéb feltételek
jöhetnek még számításba?
A kérdőív 16 lehetséges feltételt sorol fel, s
mindegyikre négyféle válasz adható:
1. feltétlenül szükséges
2. fontos
3. nem túl fontos
4. teljesen fölösleges
Az egyik feltétel a kölcsönös szerelem, amit 51%
feltétlenül szükségesnek, 35% pedig fontosnak tart.
Bár a gyakorlatban ez messze nem valósul meg,
tényként fogadhatjuk el, hogy a szerelem megkönnyíti
a nő kielégülését. Ezért különösen kialakulatlan vagy
gyenge orgazmuskészség esetén fontos, hogy a
szexre kölcsönös szerelem keretében kerüljön sor.
Nem sokkal kevesebben tartják fontosnak, hogy a
szeretkezést „bosszúság és veszekedés nélküli
megértés előzze meg”. A válaszolók kb. háromnegyed
része gondolja így (bár közülük ez csak 22% szerint
feltétlenül szükséges).
Más a helyzet a szeretkezés napjának
körülményeivel kapcsolatban, hogy ti. „aznap legyen
sikerem, jó élményem”. Ez 60% szerint nem túl fontos,
24% szerint fölösleges. Lehet, hogy éppen fordítva
van, s egy sikertelen vagy unalmas napon a nő –
vigasztalást keresve – könnyebben rá tud hangolódni
a szexuális élvezetre?
Már fontosabbnak tartják, hogy „ne legyek fáradt,
lehangolt, hanem friss, kipihent”. A szexet persze
fáradtan is lehet élvezni (sőt, a nők kb. egyharmada
így is ki tud elégülni, ha az egyéb feltételek
megvannak!), de kétharmaduk joggal véli úgy, hogy
kipihenten könnyebb az orgazmus elérése.
Érdekes a partner hűségének megítélése a nő
kielégülése szempontjából. A hűség fogalmát a kérdőív
nem határozza meg, ami nem szerencsés, mert
különbözőképpen értelmezhető. Legtöbben persze a
szexuális kizárólagosságra gondolnak, s ezt
háromnegyed részük szükségesnek és fontosnak érzi.
Hiánya tehát csak negyedrészüket nem zavarja a
kielégülésben.
Hasonló a helyzet a napi gondok kikapcsolásával,
amit a kérdezettek 82%-a tart fontosnak és
szükségesnek. Ezzel nyilván szorosan összefügg a
zavartalan biztonság tudata, amiről 93% vélekedik
ugyanúgy.
A kielégülés legfontosabb előfeltételei azonban még
ezután következnek. Szinte mindenki (99%) egyetért
annak fontosságával, hogy „partnerem törődjön a
szexuális igényeimmel”. Ugyanígy majdnem teljes az
egyetértés (94%) abban, hogy érezzék a partner
vágyát, azt, hogy kívánja a nőt. Majdnem
ugyanennyien (85%) igénylik a bőséges előjátékot, s
azt is, hogy a közösülés legalább öt percig tartson
(79%). S végül, de nem utolsósorban a nők 91%-ának
fontos az a tudat, hogy a partnere a szeretkezés után
is kedves lesz hozzá.
Ehhez képest – szerencsére – igen kevés nő tart
igényt arra, hogy szeretkezés előtt ihasson némi
alkoholt. S arra sem sokkal több, hogy mindketten
teljesen meztelenek lehessenek, vagy hogy a családi
ügyek rendben legyenek. Sokkal fontosabbnak tartják,
hogy legyen igazán kedvük a szexhez. (Ami viszont
nyilván az előzőekben fölsoroltaktól függ.)
Az orgazmus időtartamáról megoszlanak a
vélemények. Közel egyharmaduk szerint nem tart
tovább 10 másodpercnél, hasonló arányban úgy vélik,
tovább tart, jó egyharmaduk pedig nem tudja megítélni
ezt. A megítélést megnehezíti, hogy többszörös
orgazmus esetén az orgazmusok szinte egybefolynak.
Mit érez a nő, amikor kielégül?
A kérdőív a továbbiakban az orgazmus élményét
elemzi. 14 lehetséges testi és lelki jellemzőt sorol föl,
s előbb azt kérdezi: milyen gyakran érzi azokat a
kérdezett, aztán pedig, hogy milyen erősen szokta
érezni ezeket. Vegyük hát sorra:
1. „Egyre jobban kimelegszem” – ezt 36% mindig,
47% pedig többnyire érzi, mégpedig 60% erősen érzi.
2. „Gyorsabban és érezhetőbben dobog a szívem”
– itt hasonló az arány az előzőhöz, bár kicsit még
magasabb. Vagyis a szívdobogás megélénkülése az
orgazmus velejárója.
3. „Mellbimbóim kidomborodnak, érzékenyebbé
válnak” – ezt a kérdezettek háromnegyede mindig vagy
többnyire érzi, de csak alig fele részüknél jelentkezik
erősen. A mellek érzékenysége különben is teljesen
egyéni.
4. „Légzésem megváltozik (hangosabb, gyorsabb
vagy lassúbb lesz)” – ennek előfordulása megint a
túlnyomó többségre (90%) jellemző, éspedig elég
erőteljesen.
5. „A feszültség fokozódik, majd hirtelen feloldódik
(valami megjött, kész)” – ezt ugyancsak a kérdezettek
90%-a érzi mindig vagy többnyire, természetesen
erősen. Minden jel szerint az orgazmus egyik
leglényegesebb mozzanatáról van szó.
6. „Kiver a verejték” – már sokkal kevesebb nő, jó
egyharmaduk érez ilyet mindig vagy többnyire, s azok
is gyengén.
7. „Hüvelyizmaim akaratlanul, többször
összehúzódnak (periodikusan, dobogásszerűen)” –
előfordulását tekintve ez szintén az orgazmus egyik
legfőbb jellemzője: 86% érzi mindig vagy többnyire,
bár csak 72% érzi erősen, a többiek gyengén. Persze
laboratóriumi vizsgálatokból tudjuk, hogy annál is
előfordul, aki nem érzi.
8. „Egész testem reszket (főleg karjaim és lábaim)”
– ez a tünet kevésbé általános, a kérdezettek alig fele
érzi mindig vagy többnyire, s még kevesebben vannak
(36%), akiknél erősen jelentkezik.
9. „Érzem a mirigyváladék mozgását a nemi
szervben” – a megkérdezettek egyharmada ritkán,
több mint egyharmada gyakran, de ők sem mind érzik
erősen. A kérdőívből nem világos, hogy itt a nő saját
mirigyváladékának mozgásáról van-e szó (lásd G-folt
és női magömlés), vagy a férfi magömlésének
érzékeléséről.
10. „Szédülést, lebegést vagy zuhanásfélét érzek”
– itt már a kifejezetten lelki élmények következnek.
Ám ebben a tapasztalatok ugyanúgy megoszlanak,
mint az előző kérdésben: egyharmaduk sohasem érez
ilyet, a többiek nagyobbik fele gyakran és elég erősen.
Egységesebb a megítélése az alábbiaknak:
11. „Agyam kikapcsol, tudatom beszűkül, a
környezet háttérbe szorul” – háromnegyed részük
csaknem mindig vagy többnyire érez ilyet, éspedig
erősen. Ez tehát az orgazmus fontos lelki jellemzője!
Szerencsére – vagy kár? – csak addig tart, amíg az
orgazmus.
12. „Különös hangok, sóhajok és nyögések, sikolyok
és kéjre utaló szavak törnek ki belőlem” – ezt
háromnegyed részük tapasztalja igen gyakran, de csak
a nők felénél jelentkezik erősen, egyharmaduknál
gyengén. (Más kérdés, hogy ki mit érez erősnek, s
egyáltalán észreveszi-e, milyen hangokat ad ki. Ezt a
környezet és a nő gátlásossága erősen befolyásolja.)
13. „Úgy érzem, egyesültem, összeolvadtam
partneremmel” – a megkérdezettek túlnyomó többsége
(84%) így szokta érezni, éspedig háromnegyed részük
erősen. Vagyis megint egy fontos, lelki jellemző! A testi
befogadás lelki vetülete.
14. „Leírhatatlan boldogság tölt el” – ugyanolyan
arányban érzik, mint az előzőt, ugyanolyan erősen.
Talán épp ez a fő célja és értelme az orgazmusnak,
amely tehát korántsem csak testi jelenség, hanem
elsődlegese lelki! Ha elfogadjuk, hogy a szeretkezés
lényege az örömszerzés, akkor az orgazmus az öröm
kiteljesítése, boldogsággá növelése.
S ez nemcsak másodpercekig tartó állapot, mert
egy ideig az orgazmus után is megmarad. A következő
kérdésre ugyanis, amely arról érdeklődik, hogy a nő
mit és milyen gyakran szokott érezni az orgazmust
követő percekben, amikor partnere mellett fekszik, a
kérdezettek 91%-a azt válaszolta, hogy mindig vagy
többnyire nagyon boldognak érzi magát.
Ugyanerre a kérdésre 96% azt is válaszolta, hogy
kellemes fáradtságot, ernyedtséget érez, 70%-uk
pedig többnyire partnere boldogságára is gondol. Az
örömöt pedig nyilván növeli, ha másnak is örömet
szereztünk. Csak az sajnálatos, hogy a nők kb.
egynegyede ilyenkor néha úgy érzi: most közömbös
a partnerének. Vagy olyan hangulata támad: „Végre
túl vagyok rajta!” (Egyharmaduk néha fájdalmat is érez
nemi szervében.)
S ha nem elégül ki?
Minden nővel előfordul, hogy az orgazmus néha
(vagy nemcsak néha?) elmarad. A szóban forgó teszt
erre az esetre is kitér. Megkérdi: Mit szokott érezni, ha
a szexuális együttlét során nem jut el a kielégülésig?
Ezzel kapcsolatban nyolc lehetőséget sorol föl s
ezek mindegyikét ugyanúgy kell megítélni, mint az
orgazmus egyes jellemzőinek előfordulását („mindig”,
„többnyire”, „ritkán”, vagy „soha”). Nem a testi tünetek
állnak itt előtérben – bár érintőleg erre is van utalás –
, hanem a lelki következmények, a nő érzelmi és
viselkedésbeli reagálása.
Vegyük sorra a főbb lehetőségeket:
„Akkor sokkal jobban igénylem a gyengédséget” –
válaszolta a megkérdezett nők túlnyomó többsége,
mint olyat, ami mindig vagy legalábbis többnyire
jellemzi lelkiállapotukat. Hozzátehetném: csak az a
kérdés, hogy a férfi egyáltalán tud-e a nő
kielégületlenségéről, s eleget tesz-e
gyengédségigényének, vagy elfordul tőle és alszik…
A kielégületlenség másik lelki következménye az is
lehet, hogy a nő ingerlékennyé és elviselhetetlenné
válik. Szerencsére ez sokkal ritkább: a nők alig
egynegyedénél fordul elő gyakran, jó egyharmaduknál
viszont sohasem, s a többieknél is csak ritkán. Bár
persze az is igaz, hogy ennek tárgyilagos megítélése
nagy önismeretet és önkritikai készséget igényel,
amivel sok nő nem rendelkezik. (Erről tehát a férfiakat
is meg kellett volna kérdezni.)
Teljesen érthető, hogy a kielégületlen nő valahogy
vigasztalást keres. S ezt megtalálhatja abban, hogy
örül partnere kielégülésének, amit ő biztosított
számára, s örül az intim közelségnek. „Az együttlétnek
mégis örülök” – ezt gyakran érzi a nők túlnyomó
többsége (80%-uk).
Összhangban áll ezzel az az igény, amit a kérdőív
úgy fogalmaz, hogy „szeretnék nagyon közel maradni
partneremhez”, s amit a megkérdezettek 83%-a mindig
vagy többnyire érez ilyenkor. Természetesen lelki
közelségről van szó, ami vigasztalást jelenthet a
kielégületlennek. A közelség megőrzésére irányul a
nőnek olyan viselkedése is, hogy kielégületlenségét
elrejti partnere elől, nem engedi, hogy észrevegye.
Szerencsére ez jóval ritkábban fordul elő, és
semmiképpen sem segíti a megoldást.
Mert a hiány azért hiány marad, és belső
feszültségeket vált ki a nőben, ellentmondásos, kettős
szerepre kényszeríti. Egyrészt mutatnia kell, hogy
minden rendben, másrészt viszont közben arra gondol,
hogy milyen szerencsétlen. Még jó, hogy a
megkérdezettek kétharmad részénél ez nem fordul elő
(ám ebből az egyharmad is túl sok). S ehhez hasonló
az aránya azoknak, akik a kielégülés elmaradása
következtében feszülést, fájdalmat éreznek a nemi
szervükben.
A kielégületlenség következményei, mint láttuk, elég
vegyesek, többnyire negatívak és mindenképpen
megoldandó problémát jelentenek a partnerek
számára. Sajnos, a kérdőív nem mérte föl, hogy
mennyire képesek erre. De foglalkozott azzal – s talán
ez a legfontosabb –, hogy miért marad el a nő
orgazmusa, illetve ő maga miben látja ennek okát.
Ezzel kapcsolatban 12 lehetséges okot sorol föl és
bíráltat el az előfordulás gyakorisága szerint. Ezek
közül három emelkedik ki, tehát ezek tekinthetők a női
orgazmushiány leggyakoribb okainak. Az egyik, hogy
a partner túl hamar rátér a „lényegre”, kevés az
előjáték. A megkérdezettek jó háromnegyedénél ez
előfordult, egyharmaduknál kifejezetten gyakran.
A másik az, hogy a partner nem tudja késleltetni
saját kielégülését, így „magömlése túl korán történt”.
Ez az előzőhöz hasonló arányban fordul elő. S
minthogy a magömlés a merevedés és a szexuális
izgalom megszűnéséhez vezet, a nő számára
csaknem lehetetlenné teszi a kielégülést (mármint a
közösülésben). Ezért fontos lenne, hogy a férfi tanulja
meg a magömlés késleltetését. Vagy ha ez nem
sikerül, akkor legalább másként gondoskodjon
partnere kielégüléséről.
A harmadik fő ok már a nőben van, s így
fogalmazható: „Nem tudtam szabadulni más egyéb
gondolatoktól”. A megkérdezettek háromnegyedérnél
gyakran vagy ritkán, de előfordul. Az persze nem derül
ki a kérdőívből, hogy mik azok az „egyéb gondolatok”.
Nyilván igen sokfélék lehetnek, elsősorban különböző
félelmek. Például attól, hogy biztosan megint nem fog
sikerülni. Vagy hogy a partner talán nem is kívánja őt
igazán, s csak kötelességből teszi. Illetve ellenkezőleg,
ott motoszkálhat benne, hogy „lerohantak, valójában
nem volt kedvem hozzá”, pontosabban hogy
„szerelmünk már igen megkopott”. Ezek mint
előfordulnak, sőt még az is, hogy „közben egy másik
férfira gondoltam”, bár egyenként az előfordulási arány
nem túl magas. Kicsit gyakoribb a félelem a
megzavarástól, vagyis attól, hogy hátha jön valaki. S
az sem túl ritka, hogy a nőt az alkalmazott
fogamzásgátló módszer hatástalansága (vagy éppen
hiánya) zavarja meg.
A különböző félelmek mellett az is oka lehet az
orgazmus elmaradásának, hogy „a partner nem
ötletes, mindig ugyanúgy csinálja”, vagy hogy „ügyetlen
volt, fájdalmat okozott”. Mindkettő a megkérdezettek
kb. 40%-ánál fordul elő. S ezzel nagyjából áttekintettük
az orgazmushiány fontosabb okait. Talán nem kell
bizonygatni, hogy egyik sem kiküszöbölhetetlen!
A partnerkapcsolat milyensége
Már az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy a nő
kielégülése elsősorban attól a kapcsolattól függ,
amelyben azt elérni törekszik. Emellett szól az is, hogy
arra a kérdésre„Volt-e eddigi életében olyan
kellemetlen élménye, ami esetleg ma is akadályozhatja
az orgazmus elérését?” a kérdezettek 80%-a
határozott nemmel válaszolt.
Több kérdés igyekszik fölmérni a jelenlegi, tartós
partnerkapcsolatokat. Az egyik ilyen kérdésre adott
válaszokból kiderül, hogy 78%-nak egyetlen, 12%-nak
pedig két partnerrel van ilyen kapcsolata. Kettőnél több
partnere csak 1%-nak van, 9%-nak pedig jelenleg
nincs állandó partnere. A tartós kapcsolat a kérdezettek
kb. felénél több mint öt éve áll fenn, a másik felénél
ennél kevesebb ideje.
Ez persze önmagában még nem sokat mond. Még
az sem, hogy 67%-uk együtt él partnerével, de csak
50% él házasságban együtt, míg negyedrészüknél
csak szó van a házasságról. Fontosabbak viszont a
következő kérdésekre adott válaszok: „Szerette
partnerét?” Erre a megkérdezettek kétharmada azt
válaszolta, hogy nagyon; a többiek csak kicsit, vagy
épp ellenkezőleg, „túlságosan is”. Csak 2% vallotta
be, hogy nem szereti partnerét. Kérdés persze, hogy
egy nő be meri-e vallani partnere érzelmi elutasítását
(ha egyszer arra nevelték, hogy neki szeretnie kell).
Érdemes ezt összevetni azzal a kérdéssel, hogy
„Teljesednek-e ebben a kapcsolatban az ön igényei?”
Közel kétharmaduk úgy érezte, hogy „nem minden
téren”. Itt megint hiányzik annak föltárása, hogy milyen
téren van hiányérzete a megkérdezettnek, s ezt
mennyire tartja fontosnak. Ez ugyanis kulcskérdése
egy kapcsolat megítélésének.
Minden téren kielégítő kapcsolatok természetesen
nincsenek, s ez nem is várható el, de korántsem
mindegy, milyen téren van hiányosság. Ennek
megítélésében viszont igen sok nő bizonytalan. S itt
nemcsak a szexuális igényektől van szó, hanem sok
más kapcsolati igényről is, például a kölcsönös bizalom
és őszinteség vagy az elismerés és együttérzés
igényéről stb.
A kielégülést persze leginkább a szexuális igények
teljesedése befolyásolja. Ezek sem csak testi igények,
mert azok lelki vetülete is ide tartozik, például az, amit
„szexuális kommunikációnak” hívunk. Erre irányult ez
a kérdés: „Nagyon intim szexuális kérdéseket (például
különleges szeretkezési módok) is meg tudott beszélni
partnerével?”
A megkérdezettek közel háromnegyede azt
válaszolta, hogy „igen, nyíltan és részletesen”, több
mint egynegyedüknél viszont nem ez a helyzet.
Látszólag ez nem rossz arány, mégis problematikus.
Ha abból indulunk ki, hogy a szexuális összhang
alapfeltétele a teljesen nyílt kommunikáció, akkor
aggasztó, hogy 28% erre nem egészen képes.
Másrészt lehet, hogy sokan túl optimisták, s néhány
részletkérdés futólagos megbeszéléséből tévesen
teljes nyíltságra következtetnek. Tudjuk, hogy sok
ember nem mer szembenézni a tényekkel, s hajlamos
szebbnek látni a valóságot, mint amilyen. (Különösen,
ha érdeke fűződik egy adott kapcsolat fönntartásához.)
Az orgazmus gyakorisága és különbözősége
Ugyanez lehet az érzésünk az utolsó néhány
kérdésre adott válaszoknál is. Ám a válaszok akkor is
érdekesek, ha valamilyen „szépítő tendenciát”
belekalkulálunk.
Itt van például az a kérdés: „Minden közösülésnél
eljut az orgazmusig?” Erre összesen 18% válaszolta
azt, hogy ritkán, a többiek az esetek többségében
(34%), illetve csaknem mindig (48%) eljutnak a
kielégülésig. Erre csak azt mondhatom: jó lenne, ha
ez általában is így lenne, s nemcsak azoknál (a
többnyire 20-40 éveseknél), akik hajlandóak voltak a
kérdőívet kitölteni.
Megbízhatóbbnak tűnnek a többszörös orgazmus
előfordulásával kapcsolatos válaszok. Eszerint egy
szexuális együttlét során a kérdezettek kétharmadának
szinte mindig csak egy orgazmusa volt. Alig 10-12%-
uknál rendszeres a 2-3 orgazmus, de időnként
ugyanez sokaknál (30-60%) előfordul. Háromnál több,
egymás utáni orgazmus viszont csak a
megkérdezettek 18%-ánál fordult elő. Ebből
valamennyire reális képet alkothatunk a nők
„orgazmuskapacitásáról”, ami a jelek szerint nagy
egyéni eltéréseket mutat. Tény, hogy a többszörös
orgazmus minden nőben benne rejlő lehetőség, amit
egy jó partnerkapcsolat és a gyakorlás
kibontakoztathat. Teljesen rendjén való, hogy amíg a
férfi egyszer elégül ki (magömléssel), addig a nő
többször is kielégüljön. Bár nyilván bőven akad olyan
kapcsolat, ahol először is arra kellene törekedni, hogy
a nő egyáltalán kielégüljön, legalább egyszer. Ezt
erősen befolyásolja a partnerek közötti viszony. Szexre
persze akkor is sor kerülhet, ha éppen veszekedtek
egymással. A bosszúság ilyenkor a kibékülés után is
érződik valamennyire. Kérdés: hogyan hat ez a nő
orgazmusára?
A megkérdezettek közel fele szerint addig nem kerül
sor közösülésre, amíg a harag teljesen meg nem szűnt.
Hogy aztán ez meddig tart, az nyilván nagyon változó.
A kérdezettek másik fele nem sokat vár, könnyebben
átáll vagy enged a férfi igényeinek. Ezek nagyobbik
része többnyire ilyenkor is kielégül, csak nehezebben.
Egy kisebb részük viszont nem elégül ki.
Befejezésül lássuk azt a kérdést, amely a nő
orgazmuskészségének változását vizsgálta: „Volt-e
kapcsolata során olyan időszak, amikor az ön
orgazmuskészsége másként alakult, mint a legutóbbi
hónapokban?” Érdekes, hogy a kérdezettek egyötöde
nem tudott erre válaszolni – jó lenne tudni, hogy miért.
Azén-e mert annyira változó, hullámzó volt az
orgazmuskészsége, hogy nem lehet időszakhoz kötni?
Vagy mert nem akar tudomást venni ezekről a
változásokról?
Mindenesetre a válaszolók egyharmada úgy látja,
hogy „ez eddig változatlan volt”. Másik egyharmaduk
szerint volt időszak, amikor gyakoribb volt a többszörös
orgazmus, ami visszaesést jelent, s nyilván összefügg
a kapcsolat alakulásával. Elég kevesen vannak azok
(15%), akiknél a többszörös orgazmusok gyakoribbá
váltak (pedig hát ez lenne a kívánatos). Persze hozzá
kell tennem, hogy az orgazmuskészség változása
nemcsak a mennyiség, hanem a minőség és a kiváltás
módja terén is jelentkezhet.
Mint terapeuta azt is megkérdezném a nőktől:
hányféleképpen tudnak eljutni a kielégülésig? S itt
nemcsak a közösülési testhelyzetekről és mozgásokról
van szó, hanem a közösüléstől eltérő, sokféle ingerlési
és kielégülési lehetőségről is. A fejlett
orgazmuskészség ugyanis alkalmazkodóképes,
variábilis, sokféleképpen kiváltható. Aki csak
egyféleképpen tud kielégülni – márpedig sok nő ilyen
–, annak orgazmuskészsége beszűkült, visszafejlődött,
illetve ki sem fejlődött. Tehát kezelésre, fejlesztésre
szorul.
Ez a fejlesztés nem igényel föltétlenül
gyógykezelést. Elegendő lehet a tudatos gyakorlás is,
aminek során a nő fokozatosan eltér a megszokott
kielégülési módoktól, s egyre bátrabban kísérletezik a
számára szokatlan, új lehetőségekkel. Ez már egy más
téma, amire itt nem térhetek ki. Viszont figyelmébe
ajánlom a kedves olvasónak Nyitott házasság –
korszerűbb életstílus című könyvem 11. fejezetét,
amelynek címe: Fantáziát a házastársi szexbe!
8. Petting – közösülés helyett?
Bár sokaknak van némi fogalmuk a pettingről, talán
mégsem fölösleges tisztázni a pontos értelmét, mert
sok félreértés is tapad hozzá.
Nos, a „petting” angol szó, simogatást, becézgetést
jelent, a szexológiában ezzel a szóval jelölik
mindazokat az örömszerzési módokat, amelyek a
közösülésen kívül előfordulhatnak a szeretkezésben.
Tehát a simogatástól és ölelkezéstől kezdve a
csókolózáson keresztül a nemi szervek kézzel vagy
szájjal ingerléséig sok minden beletartozik a petting
fogalmába!
Nálunk sokan egyszerűen az ún. „előjáték”-kal
azonosítják a pettinget. Részben igazuk van, mert az
előjáték csakugyan petting. Csakhogy a petting nem
mindig marad pusztán előjáték, vagyis a közösülés
előkészítője, hanem önmagában is kielégülést
eredményezhet mind a férfinél, mind a nőnél.
Éspedig teljes értékű kielégülést! Ezt azért
hangsúlyozom, mert a közfelfogást még ma is a
közösülésközpontúság jellemzi. Az átlagember csak
a közösülés közbeni kielégülést tartja igazán jónak és
felnőtt, érett emberhez méltónak. Minden másfajta
kielégülést csökkent értékűnek, gyerekesnek vagy
éppen abnormálisnak tart.
Ez a hagyományos felfogás azonban ma már
semmivel sem igazolható. Masters és Johnson
laboratóriumi vizsgálataiból tudjuk, hogy
szervezetünkben a petting útján elért orgazmusnál is
ugyanaz történik, mint a közösülés közbeninél.
Akármilyen ingerlés juttat kielégüléshez, ennek testi
megnyilvánulásai nagyjából ugyanazok, lelki vetülete
pedig nem az ingerlés módjának függvénye, hanem a
beállítottságtól és a partnerkapcsolat jellegétől függ.
Miért érdemes megtanulni?
A petting nem valami új dolog a szexben. Előjáték
gyanánt ősidők óta alkalmazzák néhány formáját, sőt,
már az állatvilágban is előfordul. A civilizáció korában
azonban valahogy háttérbe szorult: a rohanó
élettempó, a vetélkedés, a teljesítmények hajszolása
a szexben is rámenőssé, célratörővé tette a férfiakat.
A cél pedig a kielégülés volt, amit leginkább a
közösülés biztosított.
Így alakult ki a közösülésközpontúság, ami
régebben a fajfenntartás szempontjából még előnyös
is lehetett. A fogamzásgátlás tökéletesedésével
azonban ez az előny szertefoszlott. Egy további
fejlemény pedig nagyon is megkérdőjelezte a gyors
közösülések patriarchális szokását. Ez a fejlemény a
női emancipáció: a nők gazdasági-politikai, kulturális
és szexuális fölszabadulása.
– De hát mi köze az emancipációnak a
közösülésközpontúság megkérdőjelezéséhez? –
kérdezhetné most bárki. Az összefüggés nem olyan
bonyolult, mint amilyennek első pillantásra
gondolnánk. Az egyenjogú nők szexuális kapcsolatban
is a férfiakhoz hasonló elvárásokat támasztanak:
élvezni akarják azt, és ki akarnak elégülni. Márpedig
a nők számára a kielégülés többnyire éppen a
közösülésben a legnehezebb (különösen, ha arra túl
gyorsan kerül sor). Épp ezért igen sok nő előnyben
részesíti a pettinget! Erre vonatkozólag ma már
tudományos vizsgálatok adataival is rendelkezünk.
Egy amerikai pszichológusnő, Shere Hite a ’70-es
években több, mint háromezer felnőtt nő nemi életét
vizsgálta. Többek között egy ilyen kérdést is föltett
nekik:
„Ha választhatna a közösülés és a csikló ingerlése
között, melyiket részesítené előnyben?”
Meglepő, hogy ezt a kérdést a legtöbb nő úgy
értelmezte, mintha a közösülés és az önkielégítés
között kellene választania. Legtöbbjükben föl sem
merült, hogy a csiklót a partner is ingerelhetné. De
még magyarázat esetén is kevesen tudtak egyértelmű
választ adni, mert tudták, hogy a férfiak épp a
közösülést részesítik előnyben. Ízelítő a válaszokból:
„Hogy mit választanék? Nem tudom. Egyrészt a
közösülést legszívesebben elutasítanám, ha nem
szeretném a partneremet. A közösülés önmagában
nem sokat ér, de egy kedves partnerrel mégis földob.
Ennek ellenére csak önkielégítéssel jutok
orgazmushoz. A kedvesemmel még sohasem volt
orgazmusom, pedig igazán mindent megpróbáltunk.
Holott nekem rendkívül fontos a kielégülés. Amikor a
partnerem már kielégült, én meg csak fekszem ott, és
ahelyett, hogy aludnék, kívánom a kielégülést,
legszívesebben sírnék ( már gyakran álomba sírtam
magam). Valahogy mégis örömet találok a szexben,
hiszen különben aligha mennék bele. De azért sokkal
jobb lenne, ha eljutnék a kielégülésig. (A probléma
talán azon alapul, hogy elég szokatlan módon
maszturbálok: valaminek, például egy széknek
támaszkodom és köröző mozgásokat végzek.) Ha nem
szeretném a partneremet, valószínűleg ritkán
kívánnám a közösülést, de nem vagyok biztos abban,
hogy mit akarok.”
Egy másik, kicsit határozottabb válasz:
„Ha választhatnék a közösülés és a csikló ingerlése
között, akkor az utóbbit választanám… A jó szexet
olyan élménynek képzelem, amelyben mindketten
őszintén kívánják, hogy a másik is jól érezze magát
és kielégüljön… Szívesen választanám a csikló
ingerlését, mert élvezem, és ezáltal kapom meg azt,
amire vágyom. De talán nem egész reális ilyen
kiegyensúlyozottságra törekedni.”
Még határozottabb a következő válasz:
„A közösülés önmagában véve olyasmi, amitől
sohasem elégülök ki, függetlenül attól, hogy más
szempontból izgalmas és értékes élmény. Ha azt
hiszem, hogy mindjárt bekövetkezik az orgazmusom,
a hímvessző ellenállása folytán mindig visszaesik az
izgalmam. Ez kilátástalan helyzetnek tűnik – legalábbis
a sikeres közösülésről kialakult, konvencionális
fölfogás szerint. Akkor tudnám megoldani ezt a
dilemmát, ha orgazmusom egy közösülés nélküli
szeretkezésből születhetne. Akkor tudnám magam
teljesen elengedni, és úgy élvezni testileg és lelkileg
a transzhoz hasonló állapotot és a nemek közötti
különleges vonzást, ahogy az a jó közösülésre
jellemző.”
S végül még egy érdekes vélemény: „Azt hiszem,
nem kellene választanom, ha a közösülés alatt
maszturbálnék. De a férfiak ezt nem fogadják el. A
csiklóm sajátos módon kikapcsol, ha a közösülő
mozgások folytatódnak. Persze azért az is izgalmas,
csak éppen a közösülés során nem tudok kielégülni.
Ha pedig aztán maszturbálok (amit csak titokban
szoktam tenni), úgy sokkal tovább tart, amíg újra érzem
a csiklóm. Talán túl kevés jó közösülésem volt ahhoz,
hogy megtanuljam: hogyan kell jól csinálni.”
A könnyed petting: ráhangolódás
A jó szeretkezést valóban meg kell tanulni. De ez
nemcsak közösülést jelent, s nem is ott kell kezdeni a
tanulást. Hanem hol? Hát az elején (mint ahogy az
iskolát). A szeretkezés kezdete általában könnyed pet-
ting, amin elsősorban a simogatást, az ölelkezést és
a csókolózást értjük. Persze ezeket is csak akkor, ha
érzéki (erotikus) örömszerzés céljából kerül rájuk sor.
Vagyis a szexuális közeledés részeként. (A régebbi
szóhasználat szerint ezt a „flörtölés” fogalma fejezi ki
leginkább.)
Szexuális közeledésre normális körülmények között
csak akkor kerül sor, ha az érintettekben van egymás
iránt bizonyos fokú szexuális érdeklődés. Ez serkenti,
motiválja az érintetteket a testi közelség keresésére
és az egymással való beszélgetésre, kommunikációra.
A közeledés kezdődhet hagyományosan
(bemutatkozás, kézfogás stb.), vagy újabb divatok
szerint például közvetlen hangú, tegező
megszólítással és futólagos puszival. Régebbi
ismeretség esetén az átkarolás és az arc vagy a haj
simogatása sem ritka.
S itt már az érzékiség küszöbére érkezünk. A testi
érintkezés bármely formája – sőt, annak képzeletbeli
elővételezése is – szexuális izgalmat kelthet, erotikus
örömet nyújthat. Még az egyszerű kézfogás is (főleg,
ha nem futólagos), de különösen a simogatás, bárhol
is történjen az!
Tudom, most egyesek szívesen emlékeztetnének
az „erogén zónák”-ra, mint a testfelület erotikusan
ingerelhetőbb területeire. Főleg az ő figyelmüket
hívnám fel azokra a – már újnak sem nevezhető –
tudományos megállapításokra, melyek szerint az
egész testfelület ingerelhető szexuálisan!
Egyes megfogalmazások szerint egész
testfelületünk egyetlen, hatalmas „nemi szerv”,
amelynek lehetnek ugyan érzékenyebb és kevésbé
érzékeny részei, de mindenütt képes a reagálásra, ha
megfelelő ingerlés éri. Ebből következik, hogy a
szexuális közeledés a test bármely részén elkezdhető,
de semmiképpen sem célszerű a fő erogén zónákon
kezdeni.
Ezek ingerlése ugyanis csak akkor kellemes, ha már
történt bizonyos ráhangolódás a szexre, s már beindult
a szexuális izgalom kibontakozásának folyamata.
A könnyed petting épp a ráhangolódást segíti elő;
legegyszerűbben és leghatásosabban a simogatással
és ölelgetéssel. Talán mondanom sem kell, hogy
ezekben is a fokozatosság elvét ajánlatos
érvényesíteni. Nem mindegy például, hogy hol és
hogyan kezdődik a simogatás! Már tudjuk, hogy nem
a fő erogén zónákat kell először simogatni. Hanem
mit?
Receptet nem lehet erre adni, mert ez ízlés és
találékonyság dolga. Mindenesetre nem árt figyelembe
venni a partner egyéniségét és igényszintjét, s
olyasmivel kezdeni, ami az ő elképzeléseinek megfelel.
Nagy valószínűséggel beválik, ha a közfelfogásból
indulunk ki, s a partner kezét, karját, haját és arcát
simogatjuk először.
Ha sikerül ezzel örömet szereznünk, akkor már
úgyszólván bármi következhet, például a hát és a
mellek, a derék és a combok simogatása. De
mindenekelőtt a testi összebújás, az ölelkezés: először
rendszerint még felöltözve, aztán mind kevesebb
ruhában. (Egyébként a vetkőztetés átmenetet képez
a könnyed és a komolyabb petting között.)
A testfelületek érintkezése simogatás nélkül is érzéki
örömet jelenthet, hiszen a bőrérzékelés révén fölfogjuk
a másik test melegét, a vér lüktetését és a legapróbb
mozdulatokat is. Mindez részben megnyugtatólag hat
(emlékeztet csecsemőkorunk anyaölmelegére),
részben érzéki, sőt kifejezetten szexuális élvezetet
jelent.
Ez utóbbi hatás többféleképpen fokozható:
változatos és gyengéd simogatással vagy
masszírozással, puszizkodással és csókolózással.
Ebben az összefüggésben talán szokatlanul hangzik
a masszírozás mint a könnyed petting része.
Egyáltalán hogy jön ez ide? Végül is masszírozni
inkább fáradt testrészeket szoktak! Vagy nem?
Hát igen, nálunk valóban majdnem kizárólag
gyógyászati szakma a masszírozás. Kevesen tudják,
hogy a gyógyításon kívül mennyi mindenre
fölhasználható (bár egyre többet hallani az
akupunktúra mellett az akupresszúráról, ami szintén
a masszírozásnak egy változata). Pedig Nyugaton
bőséges szakirodalom szól már arról, hogyan lehet a
masszírozást a szexuális ráhangolás, az örömszerzés
szolgálatába állítani. Csak érdekességként jegyzem
meg, hogy az „érzéki masszázs”-ról szóló könyveket
odaát általában egy üveg babaolaj kíséretében adják.
Ami főleg a nemi szervek masszírozásánál előnyös –
de ez már túlmegy a könnyed petting témakörén.
Általában a fölsorolt ráhangolási módok bármelyike
csak akkor sorolható a könnyed petting fogalmába,
ha nem a nemi szervekre irányul, vagy nem azok
ingerlését kíséri. Mindegyik hatalmas kísérleti terepet
jelent, hiszen nem lehet előre tudni, ki hol és hogyan
kedveli a simogatást, masszírozást és puszilgatást. A
test bármely része sorra kerülhet.
Ajánlatos egészen finoman és lassan kezdeni,
„semlegesebb” testtájakon, fokozatosan közelítve a
főbb erogén zónák környékét, különösen ügyelve a
csiklandós helyekre. Ez utóbbiak egyenként eltérő
helyeken lehetnek (bár általában a hónaljak és a has
környéke csaknem mindig ide tartozik). Legjobb, ha
időközönként változtatjuk a simogatást és
masszírozást; ezek technikája természetesen fontos.
A csókolózás viszont a legismertebb és legnépszerűbb
pettingmódszer, amely könnyed pettingként kezdődik,
de hamar átvezet a komolyabb pettingbe, hiszen a száj
és a nyelv a fő erogén zónák közé tartozik.
A komolyabb petting típusai
Valójában nem lehet éles határvonalat húzni a pet-
ting különböző módozatai közé, mert – a
körülményektől függően – mindegyiknek sokféle
hatása lehet. Ugyanaz a petting, amely egyik esetben
a ráhangolódást szolgálja, máskor vagy másképpen
alkalmazva akár az orgazmust is kiválthatja.
Vegyük példának a petting legalapvetőbb módját,
a kézzel ingerlést, vagyis a simogatást. Ezzel a
látszólag egyszerű módszerrel valóságos csodákat
lehet művelni. (Persze csak akkor, ha nagyon értjük a
módját.) Kezünkkel egymás testének bármely részét
elérhetjük, s könnyen szabályozhatjuk a simogatás
erősségét és gyorsaságát. Ez a szabályozhatóság a
titka hatékonyságának.
Nincs olyan erogén zóna, amit simogatással ne
ingerelhetnénk! Még a szájat, az ajkakat is lehet és
érdemes néha simogatni, persze nagyon lassan és
finoman, s legfőképpen: csak tiszta kézzel! A teljes
tisztaság alapfeltétele a főbb erogén zónák kézzel
ingerlésének, de fontos lehet a bőrfelület simasága,
puhasága és esetleg síkossága is, amit
legegyszerűbben babaolajos bedörzsöléssel érhetünk
el.
Talán még fontosabb a tisztaság a komolyabb pet-
ting másik fő típusánál, a szájjal ingerlésnél, aminek
szintén sok változata van. A csókolózás is ide tartozik
természetesen, de bármelyik erogén zónát lehet szájjal
(az ajkakkal, a nyelvvel, sőt, a fogakkal is) ingerelni.
Magától értetődő, hogy egyrészt az esetleges
fertőzések, másrészt a megundorodás elkerülése
végett ajánlatos a száj és az érintett erogén zóna teljes
tisztasága.
Megjegyzendő, hogy a tisztaság nem feltétlenül
jelent teljes szagtalanságot vagy éppen dezodorillatot.
A tiszta emberi testnek is megvan a maga sajátos
szaga, különösen a nemi szervek környékének. Ez
nem is baj, hiszen, ha elfogadunk, sőt, kedvelünk egy
partnert, akkor érthető és természetes, hogy kedveljük
tiszta testszagát, nemi szervének illatát is. Mitöbb, ez
a „hormonális illat” izgatótag hat ránk.
Az illatok egyébként is fontosak a szeretkezésben:
ráhangolhatnak vagy elvehetik kedvünket tőle.
Leginkább mégis a szájjal ingerlést befolyásolják (mert
a szaglást ilyenkor nem lehet kikapcsolni).
A komolyabb petting említett két fő típusán kívül
harmadikként említhetném a nemi szerv segítségével
történő ingerlést, pontosabban ennek azokat az
eseteit, amikor sem közösülés nem történik, sem a
partner kezével vagy szájával nem kerül kapcsolatba
(bár ez utóbbiak is a petting fogalmába tartoznak,
éspedig a már említett típusokba). Később visszatérek
ennek néhány jellemző esetére.
Ritkábban ugyan, de előfordulnak más változatok
is a petting során. Például szexuális ingerlés különféle
eszközök segítségével vagy más célra használt
testrészek (láb, fej, orr, fül stb.) segítségével. Ezekre
is visszatérünk. Előbb azonban nézzük a
fontosabbakat.
Örömszerzés kézzel
A kézügyességnek vannak speciális esetei, például
műalkotások létrehozása, gyógyítás kézrátétellel és
hasonlók. Ide tartozik az is, amikor a kezünkkel
szerzünk örömet partnerünknek, egészen a
kielégülésig, Mindenki számára nyilvánvalónak kellene
lennie, hogy a szexuális örömszerzés leghatékonyabb
eszköze a kéz!
Remélem, ebben egyetértünk. Csak egy a bökkenő:
az ilyen kézügyesség nem születik velünk, ezt meg
kell tanulni!
Vannak bizonyos irányelvek, amelyekhez érdemes
igazodnunk. A kéz tisztaságát már említettem: alapelv,
hogy minden szeretkezés előtt mosakodjunk! Másik
alapelv a fokozatosság. Még ma is sokan elkövetik
azt a hibát, hogy rögtön a partnerük nemi szervéhez
nyúlnak, aminek hatása bizonytalan (mert sok
mindentől függ). Különösen a nőknek van szükségük
bizonyos időre a ráhangolódáshoz, s ezt éppen a
fokozatosság biztosítja. Fokozatosság kétféle
értelemben: egyrészt a fő erogén zónák
megközelítésében, másrészt az ingerlés erősségének
növelésében.
Harmadik alapelv az ingerlés irányítása, szintén
kétféle értelemben: tudnunk kell a másikat aktívan
irányítani (ha ő foglalkozik velünk), vagy tudnunk kell
az ő visszajelzéseit kiváltani, fölismerni, s azokhoz
alkalmazkodni. Éspedig nem kisebb-nagyobb
kihagyásokkal, hanem folyamatosan.
Ezt azért hangsúlyozom, mert sokan még ma is
elvárják a partnerüktől, hogy „érezze meg”, találja ki
gondolataikat, kívánságaikat (amiket még
önmaguknak sem fogalmaznak meg). Sajnos
megalapozatlan, irreális ez az elvárás! Bizonyos
tapasztalatok alapján lehetnek ugyan elképzeléseink
arról, hogy mi a jó a partnernek. Ám ez vagy beválik,
vagy nem, hiszen a körülmények nagyon befolyásolják
a pillanatnyi igényeket. Visszajelzés, irányítás nélkül
bárki eltévedhet.
Negyedik alapelvként említhetném az ingerlés
változatosságát, ami – gondolom – nem szorul
magyarázatra. Tehát ne simogassunk egy testrészt túl
sokáig egyforma mozdulatokkal és változatlan
erősséggel, de ne essünk át a másik végletbe sem,
hogy ti. mindent csak futólag csinálunk! Ha az adott
simogatás a visszajelzések szerint éppen megfelel a
partnernek, akkor folytassuk ugyanúgy akár az
orgazmusig (vagy amíg más jelzés nem jön). Minden
változtatásnak a partnerhez kell igazodnia. Ehhez jól
kell őt ismerni, illetőleg figyelnünk kell rá. Ami
ajánlatossá teszi, hogy – legalábbis eleinte – jórészt
külön-külön foglalkozzunk egymással, mert így csak
egyfelé kell figyelnünk, tehát könnyebb a dolgunk.
Aligha lehet receptet adni arra, hogy milyen testrészt
hogyan kell simogatni. A nemi szervhez mindenesetre
csak akkor érdemes nyúlni, ha a ráhangolódás (és
bizonyos fokú szexuális izgalom kialakulása) a
könnyed pettingről már megtörtént. (Addig legfeljebb
futólag érintsük.) Ha férfi simogat nőt, ajánlható a
következő: először tegye rá tenyerét a
szeméremszőrzetére úgy, hogy ne nyomja le, majd
lassan mozgassa tenyerét, miközben ujjait óvatosan
behajlítva mintegy fésüli a szeméremszőrzetet, s
kitapintja a nagyajkak és kisajkak vonalát. Ha az utóbbi
duzzadt és nedves, akkor a nő valószínűleg felizgult.
Így rátérhet a csikló kitapintására és
körbesimogatására. Ez rendszerint elegendő a nő
kielégítéséhez. A hüvelybe csak akkor nyúljon be
(először egy ujjal, aztán esetleg kettővel), ha a G-foltot
akarja ingerelni.
Ha nő simogat férfit: lehetőleg mindkét kezét
használja. Egyik kezével a herezacskót tartsa, vagy
alulról fölfelé simogassa. A másikkal tapogassa végig
a merev hímvesszőt, majd enyhén húzza vissza a
fitymát – ez a keze legyen síkos – majd ujjai hegyével
cirógassa végig a hímvesszőt. Később ezt aztán
marokra fogva is lehet folytatni. A férfi reagálását
figyelve törekedjen, hogy ne történjen meg túl gyorsan
a magömlés, ezért időnként tartson szüneteket az
ingerlésben. (Az ezzel összefüggő tudnivalókat lásd
a korai magömléssel kapcsolatban.)
A kézzel ingerlés természetesen más, fontos erogén
zónákra is irányulhat. Így a nőknél elsősorban a
mellekre, mindkét nemnél pedig az ún. anális zónákra,
vagyis a végbélnyílásra és környékére. Ez utóbbiaknál
különösen fontos a kéz síkosítása, majd mielőbbi
megmosása.
Ajánlatos kényelmes testhelyzetet keresni a kézzel
ingerléshez, s ezt úgy váltogatni, hogy minél több
testrész hozzáférhető legyen.
Az „oralitás” gyönyöre
Oralitás = latin szó, a szájjal kapcsolatos igényeket
és tevékenységeket jelenti. Freud óta tudjuk, hogy a
pszichoszexuális fejlődés első szakaszát éppen az
orális igények túlsúlya jellemzi: a csecsemő leginkább
a szopást élvezi, mindent a szájába vesz stb.
Vannak emberek, akiknél ez a beállítottság rögzül,
s fontos marad a száj foglalkoztatása (például
rágógumival vagy cigarettával). De másoknál sem
tűntek el teljesen az orális igények, csak átalakultak
és a háttérben maradtak. A csókolózás – főleg a
nyelvcsók – hasonlít a szopáshoz és a „szájjal birtokba
vételhez”: részben talán ezért szeretjük annyira.
A száj egyébként is az egyik fő erogén zónánk.
Ingerlése tehát gyönyört és szexuális izgalmat kelt (ami
akár az orgazmusig terjedhet). S ez nemcsak
csókolózással lehetséges, hanem az ajkak és a nyelv
más módon történő foglalkoztatásával is. Amikor
„szájjal ingerlés”-ről beszélünk, legtöbbször a nemi
szerv ingerlésére gondolunk. Ezért könnyen úgy
tűnhet, hogy a száj csak eszköze az ingerlésnek,
amelyben a nemi szerv a fontos.
Pedig hát ilyenkor a száj is kap ingerlést, s ezt a
száj tulajdonosa általában élvezi – feltéve, hogy nem
kényszeredetten, hanem önként és szívesen csinálja.
Egyrészt azt élvezi, hogy partnerének milyen örömet
szerez ezzel, másrészt azt az érzéki élményt, amit a
partnere nemi szervének csókolgatása, „kóstolgatása”
jelent. Hiszen ez még inkább hasonlít a szopáshoz,
mint a csókolózás!
Mindenesetre e téren fontos alapelv – ami persze
az egész szeretkezésre érvényes –, hogy semmilyen
belső vagy külső kényszer ne kapjon szerepet benne.
Ezt azért hangsúlyozom, mert a szájjal ingerlést
manapság egyre inkább a szexuális kultúra
elengedhetetlen részének tekintik, és eleve elvárják a
partnertől. Így sokan kényszerítve érzik magukat, hogy
belemenjenek, holott nem kívánják, sőt idegenkednek
tőle. Még ma is akadnak, akik a nemi szervet
„piszkosnak” tartják, frissen mosottan is „utálatosnak”,
s legszívesebben kézzel sem érnek hozzá, nemhogy
szájjal. Jó lenne, ha megszabadulnának előítéleteiktől,
s elfogadnák a magunk és partnerük nemi szervét. Itt
több dolog segíthet. Például többször segítsenek
partnerüknek (egymásnak) a nemi szerv
megmosásában; így hamarabb megbarátkoznak vele,
s tapasztalják, hogy tiszta lett. Azonkívül beszéljék meg
partnerükkel idegenkedésük okát, eredetét, s
feloldódásának lehetőségeit. Fontos annak tisztázása,
hogy a partner maga szívesen csinálja-e a szájjal
ingerlést, tehát megvan-e ebben is a kölcsönösség.
(Egyesek ugyanis elvárják, de maguk nem csinálják.)
Hasznosak lehetnek bizonyos gyakorlatok is. Ezek
lényege: nemi szervhez hasonlító, tiszta tárgyak szájjal
ingerlése. Nők számára például első lépés lehet saját,
tisztára mosott hüvelykujjuk szájba vétele,
szopogatása. De ugyenezt csokoládéval,
jégkrémrúddal, sárgarépával, banánnal vagy bármi
egyébbel megtehetik. (Közben persze el kell képzelni,
hogy amit szopogatnak, az férfi nemi szerv.)
Fontos, hogy mindezt érdekes játéknak fogják föl,
ne pedig valami kötelező „házi feladatnak”. S ugyanez
a játékosság jellemezze a valódi, szexuális szájjal
ingerlést, amiben az ajkaknak és a nyelvnek van döntő
szerepe, bármely testrészre irányuljon is az.
Csókolgatni és nyalogatni – ez a két kulcsszó fejezi ki
legjobban a pettingnek ezeket az orális formáit.
Felláció és kunnilingváció
A valódi csókolózásban nemcsak az ajkak, hanem
a nyelvek is találkoznak és „kergetőznek”, fölváltva
behatolnak egymás szájába. De a nyelv behatolhat
például a fülkagylóba is, vagy a férfi nyelvével
simogatja a csiklót stb. A hímvessző szájjal
ingerlésekor a nő ajkai közé fogja a makkot, és
nyalogatja azt, mintha csokoládérúd lenne. Egy
dologra kell ügyelni: harapni nem szabad ilyenkor!…
Fölösleges és majdnem lehetetlen az egész
hímvesszőt szájba venni, bőven elegendő, ha annak
fele-egyharmada csúszkál a szájban. A hímvessző alsó
része eközben kézzel is elérhető és ingerelhető. Ami
azért fontos, mert enélkül a férfiak közel egyharmada
nem tud kielégülni a szájjal ingerlés során. Ez az a
bizonyos „leszopás”, amit a szexológiai
szakkifejezések „felláció”-nak hívnak, s ami nem
kellene, hogy a prostituáltak privilégiuma maradjon.
Sok nő idegenkedik attól, hogy az ondó a szájába
kerüljön, vagy éppen le is nyelje azt. Nem mintha attól
félnének, hogy így is teherbe eshetnének, hanem mert
valahogy tisztátalan testváladéknak tartják azt
(hasonlóan a vizelethez). Idegenkedésük azonban
alaptalan: az ondót inkább az anyatejhez lehetne
hasonlítani – tojásfehérjeszerű, ártalmatlan váladék.
Vannak nők, akik kifejezetten szeretik, s az ondó
egyénileg kicsit eltérő íze alapján kedvelnek meg
partnereket. (Mondanom sem kell, hogy ennek alapján
minősíteni: nem éppen megbízható emberismereti
szempont!)
Nincsen viszont találó magyar szó ama az esetre,
amikor a férfi elégíti ki szájjal a nőt. A szakkifejezés –
„kunnilingváció” – kicsit bonyolult és nem közismert,
eltérően a „franciázás”-tól, ami azt jelenti, hogy a férfi
és nő egyszerre ingerlik és elégítik ki egymást szájjal
(rendszerint az ún. „69-es” pozícióban). Nyugati
szakemberek megítélése szerint a férfiak kisebbik
része vállalkozik csak a női nemi szerv szájjal
ingerlésére (tehát nem sokkal jobb a helyzet, mint a
nőknél). Egyrészt idegenkednek tőle, másrészt nem
ismerik a helyes technikáját, ami kedvezőtlen
tapasztalatokat eredményez. De a nők is hibásak
ebben, amennyiben szégyenlősségből elhallgatják
ezzel kapcsolatos igényeiket, félnek attól, hogy a férfit
visszariasztja a hüvely szaga stb. Ha pedig mégis sor
kerül rá, gátlásosságuk miatt nem irányítják sehogy a
férfit, csak magukban aggályoskodnak, így nem
élvezik. Egyes férfiakat az is visszatart a nő szájjal
ingerlésétől, hogy úgy érzik, ezzel „alávetett helyzetbe”
kerülnének, kiszolgálnának egy nőt, ami nem méltó a
„Teremtés Koronájához”. A szeretkezés bármely
formája esetén, ennél is viszonzás várható, s erre
szükség esetén emlékeztetni is lehet a partnert.
Javaslom alapelvként elfogadni, hogy csak olyat
kérjünk vagy fogadjunk el a partnerünktől, amire mi
magunk is hajlandók vagyunk!
Egyéb lehetőségek
A pettingnek, vagyis a közösüléstől eltérő szexuális
örömszerzésnek – fantáziánktól függően –
kimeríthetetlen lehetőségei vannak. A kézzel és szájjal
ingerlés variációin kívül említhetném a nemi szerv
egyéb testrészek, valamint a különféle eszközök
segítségével történő ingerlését.
Ez akár külön téma is lehetne, de nálunk viszonylag
ritka előfordulásuk miatt egyelőre nem látszanak
jelentősnek. Ezért inkább futólag említek néhányat
közülük. A nemi szerv inkább az ingerlés célja, mint
eszköze, bár a közösülés során egyszerre látja el
mindkét funkciót. De ezzel aztán megáll sokak
tudománya. Legföljebb még az fordul elő, hogy
közösülési tilalom vagy a fogamzásgátlás
megoldatlansága esetén a hímvesszőt nem a
hüvelybe, hanem a combok közé teszik, s ott
mozgatják le-föl.
Ez már petting, hiszen mindkét félnek örömet
szerezhet, sőt, kielégülést is eredményezhet. (A nőnek
főleg akkor, ha közben összeszorítgatja combjait.) Még
jobb, ha a makk eléri és dörzsöli a csiklót, esetleg a
kisajkakat, a gátat vagy a végbélnyílást. (Figyelem,
az anális közösülés már nem tartozik a petting
fogalomkörébe!)
De az is előfordulhat, hogy a hímvessző a nő más
erogén zónájával találkozik, például a mellekkel úgy,
hogy közéjük simul, vagy a mellbimbót cirógatja. Ez is
jó játék. Ilyenkor persze a hímvesszőt kézzel kell
irányítani.
Ami az eszközöket illeti, nálunk csak újabban
vannak forgalomban kifejezetten a szexuális ingerlés
céljára gyártott eszközök. Azelőtt Nyugatról szereztek
be ilyeneket – például „műpéniszt” vagy műhüvelyt –,
ám ezeket inkább egyedül, az önkielégítéshez szokták
használni. Ugyanígy a gömbölyített fejű elektromos
vibromasszőr készüléket, amivel esetleg már egymást
is lehet ingerelni. Nálunk is könnyen beszerezhetőek
a különböző síkosító anyagok (babaolaj, zsíros
krémek), amelyekkel egymást bekenni és masszírozni
kitűnő szexuális ráhangolás. Különféle „izgató”
fehérneművel (melltartók, bugyik stb.) is fokozható
esetenként a szexuális élvezet.
Nem sok értelme lenne viszont, hogy írjak a
hímvessző tövére fölcsatolható, különleges alakú
gyűrűkről, amelyek egyrészt a merevedést tartósítják,
másrészt a csiklót ingerlik – ezeket már a közösüléshez
használják. A pettinghez alapjában véve nem kell
semmilyen eszköz, elegendő a testünk, és a
partnerünk teste: mint két csodálatos hangszer,
amelyekből mámoros dallamokat és gyönyörű
összhangot lehet előcsalogatni – közösülés nélkül is!…
9. Hogyan irányítsuk egymást?
A kölcsönös örömszerzés egyik alapfeltétele a
kölcsönös irányítás. Negyedszázados szexuálterápiai
magánpraxisom tapasztalatai szerint mindig ezzel van
a legtöbb baj azoknál, akik szexuális problémáik miatt
fölkeresnek.
Ennek oka valószínűleg az a széltében elterjedt
előítélet, hogy „a szexet nem kell tanulni, az velünk
születik”, hiszen „ösztönös”. Sokan hitetlenkedve
fogadják, hogy ez egyszerűen nem igaz, mert az
embernek nincs olyan nemi ösztöne – mint a legtöbb
állatnak –, ami szexuális viselkedését meghatározná.
Az emberré válással együtt járó ösztönredukció folytán
a körülményeken, az innen-onnan felszedett
ismereteken múlik, mi lesz a velünk született, homályos
szexuális késztetéssel, amely ha nem fejlesztik
okosan, akkor elsatnyulhat vagy beteges formákat
ölthet.
Senki sem tudja tehát eleve, hogyan kell viselkedni
a szeretkezés során. Az erre vonatkozó ismeretek,
készségek lassanként alakulnak ki, inkább a
véletlentől, mint a tervszerű neveléstől függően
(merthogy ez utóbbi jóformán még ma sem létezik).
Amit az ember így megtud és kialakít, ahhoz tartja
magát, s azt tartja „természetesnek”.
Épp a véletlen hatások sokfélesége magyarázza,
hogy sokféle szexuális viselkedés alakul ki. Bár persze
jó néhány hasonló hatás folytán jó néhány viselkedési
hasonlóság is kialakulhat. (Épp ezek a hasonlóságok
keltik aztán az „ösztönösség” látszatát.) Fiataloknál az
ismeret- és tapasztalathiány több-kevesebb
bizonytalanságot eredményez. Felnőtteknél inkább
csodálkozást, hogy mások nem úgy viselkednek, s
nem azt tartják „természetesnek”, amit ők.
Bármily furcsa is egyeseknek, valahogy mégis az a
helyzet, hogy a szexet mindenkivel külön meg kell
tanulnunk! Ugyanis nem biztos, hogy az eddig
megtanultak az új partnerhez is elegendőek. Lehet,
hogy nála többé-kevésbé másként kell viselkedni
ahhoz, hogy mindkettőnknek jó legyen. Meg kell
ismerni egymást szexuális értelemben is, mert csak
ez teszi lehetővé az alkalmazkodást egymáshoz.
Alkalmazkodás nélkül pedig nincs igazán jó szex!
Kielégülni ugyan lehet anélkül – ha már elegendő
gyakorlatunk és kialakult készségeink vannak –, de
ez többnyire egyoldalú, s így értékét erősen csökkenti
a másik fél kielégületlenségének tudata. Amit nehéz
nem észrevenni (bár egyesek még erre is képesek,
komolyan veszélyeztetve ezzel a kapcsolatot).
Szerencsére ma már a legtöbb embernek egyáltalán
nem mindegy, hogy partnere éppúgy élvezi-e a szexet
és ki tud-e elégülni. A továbbiakban mindenesetre csak
hozzájuk szólunk, nekik segítünk, hiszen a szándék
nem mindig elegendő. A többieknek pedig javasoljuk,
hogy ne nyugodjanak bele a partner esetleges
nemtörődömségébe, hanem tegyék számára
világossá, mit várnak tőle. Ez is irányítás. Sőt, ez
minden irányítás alapja és lényege! Kölcsönösen
tisztázni – lehetőleg jó előre! – az elvárásokat, s csak
olyasmibe belemenni, ami ezeknek megfelel. Ha tehát
például valakinek éppen nincs kedve a szexhez, akkor
ne kezdjen hozzá, se kényszerből, se önáltatással
(hogy „majd csak belejövök közben…”). A szexuális
kultúra alapkövetelménye, hogy tiszteletben tartsuk és
tisztázzuk: igényli-e a partner a szexet velünk – vagy
éppen nem. S ha nem, akkor erőltetés helyett próbáljuk
őt ráhangolni, s várjuk meg, amíg ez sikerül!… Ez
házastársakra is érvényes!
No, igen – mondhatná bárki –, de honnan tudhatná
az ember, hogy akar-e?... Hiszen azért partner (vagy
épp házastárs), hogy akarjon! Régen rossz, ha még
ezt sem kívánja!…
Ha visszakérdezhetném az illetőt, hogy ő vajon
mindig kívánja-e, előbb-utóbb biztosan kiderülne, már
vele is előfordult, hogy nem kívánta. S ez természetes,
hiszen a nemi vágyat annyi minden befolyásolhatja:
az egészségi állapot, a fáradtság, a hangulat, s
legfőképpen a partnerhez való viszony! Aki épp
neheztel valamiért a partnerére, az általában
szexuálisan sem kívánja. Egy más okból elromlott
kapcsolatban a szex sem lehet jó!
De tegyük föl, hogy a kapcsolat alapjában jó. Csak
éppen az egyik félnek valamiért nincs kedve a szexhez.
Honnan lehet ezt megtudni? Csak a durva
elutasításból? Szó sincs róla! Először is nem kell eleve
föltételezni, hogy a másik is akarja. Hanem finom
próbálkozásokkal kell meggyőződni erről. Olyanokkal,
amelyek nyitva hagyják az utat a visszavonuláshoz.
Ha például egy gyengéd simogatásra vagy puszira a
partner nem reagál olyan lelkesen, ahogy megszoktuk
(vagy elvárnánk), akkor a további erőltetés vagy
„lerohanás” helyett először is próbáljuk tisztázni
vonakodásának okát. Hátha csak valami apró
félreértésről van szó, aminek tisztázása nyomán
könnyen rá lehet hangolta a szexre.
Jó néhány szakértő azt ajánlja, hogy a párak
lehetőleg egyezzenek meg bizonyos apró jelekben,
amelyek a másik számára elárulják: kívánja-e éppen
a szexet vagy nem.
Ez lenne tehát az irányítás első lépése. Amit aztán
a szeretkezés minden szakaszában újabbak követnek.
A főbb erogén zónák
Ha már eljutottunk oda, hogy elkezdődhet a
komolyabb szeretkezés – az ún. petting, illetve
„előjáték” formájában –, akkor az irányítás egyszerre
bonyolultabbá válik. Sikerének egyik alapfeltétele az
erogén (vagyis erotikusan ingerelhető) zónák,
testfelületek ismerete.
Könnyű lenne ezt a kérdést azzal elintézni, hogy
tulajdonképpen a test egész felülete ingerelhető
szexuálisan. Ez ugyan igaz, de azért mégsem
mindegy, hol és hogyan történik az ingerlés. Vannak
olyan testrészek, amelyek általában fogékonyabbak
a szexuális ingerlésre – persze nem mindenkinél
egyformán. Tehát ezek a főbb erogén zónák is
egyénileg változó érzékenységűek. De azért nem árt
pontosabban ismerni, melyek ezek és hogyan kell
bánni velük.
Próbáljuk azért „föltérképezni” a főbb erogén
zónákat. A legfontosabbak nyilván a nemi szervek és
közvetlen környékük, a végbélnyílást is beleértve.
Második legfontosabb a száj és környéke, a harmadik
pedig a mell, különösen a mellbimbó, amely nemcsak
a nőknél, hanem a férfiaknál is ingerelhető szexuálisan.
(Ez azt jelenti, hogy ingerlésükkel a szexuális izgalom
előidézhető vagy fokozható.) De rajtuk kívül még jó
néhány testrész, illetve bőrfelület ingerelhető. Például
elsősorban a nyak és a fülek, a has, a csípő és a comb.
De a hát, a kéz és a láb sem marad ki a sorból. Ám az,
hogy ki mire reagál jól, nagyon változó. Előfordul, hogy
az ingerlés éppenséggel nem szexuális izgalmat vált
ki, hanem csiklandást vagy más, kellemetlen érzést.
Ennek leküzdését a csiklandós helyek átmeneti
kihagyásával, majd simogatás nélküli kézrátétellel
érhetjük el.
Az orgazmus, vagyis a kielégülés elérésének
legfőbb „eszköze” a nőknél a csikló, amely
fölépítésében a hímvesszőre hasonlít, csak persze
sokkal kisebb annál. Viszont éppúgy el van látva
rengeteg idegvégződéssel. A csikló nem a hüvelyben
van, hanem kívül, a hüvelynyílás fölött néhány centire,
a kisajkak felső találkozásánál helyezkedik el. A csikló
makkja izgalmi állapotban kisé megduzzad. (A
vérbőségtől ugyanígy megduzzadnak és kipirosodnak
a kisajkak is.)
Ha már a nőknél tartunk, nézzük meg másik fő
erogén zónájukat, a melleket is. Ezek szexuális
fogékonysága ugyan igen különböző lehet, de
egészséges pszichoszexuális fejlődés esetén
mégiscsak a főbb élvezetforrások közé tartoznak.
Ugyanakkor viszont sok nőnek okoz problémát,
hogy mellei túl kicsinyek vagy túl nagyok, nem
egyformák, szőrösek vagy kissé lelógóak stb. Sokan
szeretnék igénybe venni a mellplasztikát, a műtéti
beavatkozást. Ami – amellett, hogy elég költséges és
veszélyekkel jár – többnyire értelmetlen. A szebb mell
ugyanis önmagában nem változtat a nő szexuális
reagálóképességén, s nem garantálja a jó szexuális
kapcsolatot. Legföljebb azt, hogy kicsit több férfi néz
rá elismerően. Ez azonban csak apró, pillanatnyi előny.
A mell formája egyéni adottság. Szépségkirálynő-
választásokon ugyan vannak normái a mellbőségnek
stb. De egy kapcsolatban nem ez a lényeges.
Különben is a férfiak ízlése nagyon eltérő; egyik az
ilyen, másik az olyan alakú mellet szereti. Nincs
jelentősége annak, hogy a mell körte vagy zsömle
alakú, kisebb vagy nagyobb; még feszessége vagy
puhasága sem döntő. (Az utóbbi a mellizmok
tornáztatásától is függ, de ezzel itt nem foglalkozunk.)
A szexuális ingerlés szempontjából elsősorban a
mellbimbók fontosak, amelyek simaizomzatába sok
idegvégződés ágyazódik, ezért nagyon érzékenyek.
Így egészen finom ingerlés hatására már
megduzzadnak, udvaruk kipirul a vérbőségtől. Az
erősebb ingerlés viszont könnyen kellemetlen lehet.
A mell ingerlése férfiaknál is fontos lehet, bár fő
erogén zónájuk természetesen a nemi szerv és
környéke. A szexuális ingerlés hatására rendszerint
hamar bekövetkezik a hímvessző merevedése és a
herezacskó összehúzódása.
A makkról ilyenkor részben vagy egészen
visszahúzódik a fityma (hacsak nincs a férfinak
fitymaszűkülete), s a húgycsőnyílásban megjelenik
egy-két csepp ún. előváladék, ami síkosságával
megkönnyítheti a hímvessző behatolását a hüvelybe.
(Bár azt az izgalomba jött nő hüvelyváladéka is bőven
elősegíti.) A férfi nemi szervének legkényesebb részei:
a makk és a herék. Ezek ingerlésénél tehát ügyelni
kell a sérülések elkerülésére. A makkhoz például
mindig csak tiszta és síkosított (például bekrémezett)
kézzel ajánlatos nyúlni. Persze ugyanez vonatkozik a
csiklóra is.
Mindkét nemnél egyformán erogén zóna a száj és
a végbélnyílás környéke. A száj esetében nemcsak
az ajkak, hanem a nyelv is jelentős tényezője a
szexuális ingerlésnek. Az igazán érzéki csók nyelves
csók, amikor a partnerek nyelve érintkezik és simogatja
egyik a másikat. Ám a nyelvnek nemcsak a
csókolózásban, hanem a mellbimbók vagy akár a nemi
szerv ingerlésében is fontos szerepe lehet mind a
férfiaknál, mind pedig a nőknél. A végbélnyílás
ingerlése általában kézzel – tiszta és bekrémezett,
síkosított kézzel! – történik (már ahol, mert ezt nem
mindenki szereti). Nem árt tudni, hogy a kielégülés
során a végbélnyílás záróizmai is többször egymás
után összehúzódnak mindkét nemnél.
Ténykérdés, s ezért megemlítjük a végbélnyíláson
át történő közösülés lehetőségét, ami egyes
hiedelmekkel ellentétben nemcsak
homoszexuálisoknál fordul elő. Egészségügyi
szempontból ez csak akkor kifogásolható, ha nem
ügyelnek – előtte és utána – az alapos tisztálkodásra,
a síkosításra, vagy ha sérülés veszélye áll fenn
(például aranyér esetén).
Ezek után térjünk vissza az irányítás kérdéséhez.
A spontán irányítás változatai
A szeretkezés során valahogy mindig irányítják
egymást a partnerek. Még akkor is, ha ez egyáltalán
nem áll szándékukban vagy éppenséggel nem is
tudnak róla. Maga a viselkedés az, ami irányítja a
másikat. Csak éppen nem biztos, hogy jól, hiszen egy
viselkedés többféleképpen értelmezhető.
Másrészt a viselkedés nem mindig fejezi ki azt, amit
az ember érez – vagy amit szeretne –, s így gyakran
megtévesztő. Előfordulhat az is, hogy valamelyik fél
akarva-akaratlan „megjátssza magát”, vagyis kifelé
mást mutat, mint amit belül gondol vagy érez. Ettől
eltekintve a fő nehézség a viselkedés helyes
értelmezése, ami csak egymást jól ismerő embereknek
sikerülhet igazán.
Szerencsére vannak bizonyos tipikus
viselkedésformák a szeretkezésben, amelyeket a
legtöbb ember – filmekből vagy leírásokból, innen-
onnan – ismer és elfogad. Ha előbb nem, úgy tizenéves
korban mindenkiben kialakul egy elképzelés arról,
hogyan kell viselkedni a szeretkezés közben. Aztán,
ha sor került rá, akaratlanul is igyekszik
elképzelésének megfelelően viselkedni. Ha
megkérdeznék: miért épp így viselkedik, nem tudná
megindokolni – vagy csak olyasmivel, hogy „ez így jó,
így természetes”. (Valójában mert ezt ismeri, s
mintaként ez rögződött meg benne.)
Hogy milyen ez a spontán viselkedés, ami irányítás
is?
Egyéni eltérései ellenére is vannak tipikus változatai.
A legprimitívebb változat szerint például az 1-2 perce
fennálló merevedés azt jelenti, hogy rá kell térni a
közösülésre (függetlenül attól, hogy a nő mennyire
izgult fel). Talán mondanom sem kell, hogy ez a
változat nemcsak primitív, hanem káros is, hiszen a
férfit a korai magömlés irányába viszi, a nő kielégülését
pedig erősen akadályozza.
Egyébként a közösülésre való rátérés időpontja és
mikéntje a kölcsönös irányítás egyik fő kérdése.
A partnerek önkéntelenül is szokták jelezni
valamennyire, hogy hol tartanak a szexuális
felizgulásban. Kivéve ha gátlásosságuk,
szégyenlősségük folytán lehetőleg minden
megnyilvánulást elfojtanak. Ám ha az izgalom és
élvezet szabad utat kap, sokféleképpen jelentkezhet.
Így például testi (fiziológiai) tünetekben, testhelyzetek
és mozdulatok formájában, azonkívül hangokkal és
szavakkal.
A testi tünetek közül igen „beszédes” például a
kipirulás, amely rendszerint heves szívdobogással jár
együtt. Ilyesmit persze nemcsak a szexuális izgalom
válthat ki, de a szeretkezés során nagyon valószínűsíti
annak bekövetkeztét. További ilyen testi tünet a nőnél
a hüvelyváladék bőségesebb termelődése, a nagy- és
kisajkak megduzzadása (a csiklót is beleértve), ami
tapintással könnyen megállapítható. A férfinál ilyen a
merevedés, esetleg az előváladék megjelenése.
Mindkét félnél ide tartozik a hevesebb légzés.
Ha az említett testi tünetek már percek óta tartanak,
sőt, fokozódnak, az kétségkívül jelezheti az orgazmus
közeledését. Gondot csak az okozhat, hogy ezek
rendszerint nem egyszerre, egyidejűleg következnek
be a szeretkező partnereknél, hanem az egyiknél
gyorsabban, a másiknál lassabban… Többnyire a nők
azok, akik nehezebben jönnek bele, és lassabban
jutnak el a csúcspontig. Ami azt jelenti, hogy könnyen
lemaradnak, ha a férfi csak magával törődik, vagy nem
tudja bevárni, kielégüléshez segíteni partnerét.
Épp ezért kell az irányítás!
Ennek már kicsit tudatosabb formái a testhelyzetek
és mozdulatok. Ha valaki elhúzódik vagy úgy
helyezkedik el, hogy a másik lehetőleg ne férjen hozzá
bizonyos testrészéhez, esetleg éppen elveszi onnan
a másik kezét vagy ráteszi egy másik testrészére –
anélkül, hogy szólna egy szót –, ez már irányítás!
Bizonytalanabb értelmű viszont a kapkodó vagy heves
mozgás, mert ez jelenthet például felszólítást az
utánzásra, a kielégülés közeledését, kívánását vagy
erőltetését stb.
A spontán mozgás tehát nem elegendő.
Megbízhatóbb formái a spontán irányításnak a
hangok és a szavak. Ez utóbbiak sajnos jóval
ritkábbak, mert sokan úgy vélik: fölösleges vagy éppen
zavaró a szeretkezés közben beszélni. Kisebb-
nagyobb hangok, sóhajok, nyögdécselések, apró
nevetések és hasonlók viszont szinte mindenkinél
előfordulnak. Ezek „csak úgy maguktól jönnek”, s a
hozzájuk tartozó arcjátékkal, gesztusokkal,
mozdulatokkal együtt jól tükrözik a partnerek
lelkiállapotát, szexuális izgalmuk fokát. Persze ezek
is lehetnek félrevezetőek. Amikor például teljes
sötétségben és csendben szeretkeznek (nehogy
észrevegye valaki), akkor a félig visszafojtott hangok
jelentése is bizonytalanná válik. Máskor meg
„túljátssza magát” az egyik fél, kiadott hangjai sokkal
többet sejtetnek, mint ami van. Nem föltétlenül a másik
megtévesztése végett. Lehet, hogy azt hiszi: így majd
jobban belejön. S észre sem veszi, hogy lassan
átcsúszik az erőltetésbe…
Külön foglalkozni egymással!
Mint láttuk, a spontán irányítás minden változata
elég bizonytalan. Valójában nem is igazi irányításról
van szó, hanem csak olyan megnyilvánulásokról, amik
esetleg irányíthatnak is. Így aztán a szexuális
összehangolódás is lassan és bizonytalanul történik
(ha ugyan történik). Épp ezért ajánlatos egymás
irányításának megtanulására külön odafigyelni, s azt
okosan begyakorolni. A szándék sokszor meg is van
erre. Csakhogy ez önmagában ritkán elegendő.
A szándék első buktatója, hogy a szeretkezők
általában egyszerre és egyidejűleg foglalkoznak
egymással, így aztán vagy önmagukra figyelnek vagy
a másikra, mert kétfelé figyelni a szexuális izgalom
állapotában igen nehéz. Úgy is mondhatnám: az
önzőbbek csak, magukra figyelnek, a gátlásosak pedig
csak a másikra. S ez alól rendszerint csak a
szeretkezés első percei a kivételek. Természetesen
egyik sem jó. Kétfelé figyelni viszont nem egyszerű
elhatározás kérdése; ez legtöbbször nagy gyakorlatot
igényel. E gyakorlat megszerzésének első, hatékony
lépése az lehet, hogy a szeretkezők külön-külön (is)
foglalkozzanak egymással, éspedig fölváltva. Ezt
érthetően csak az előjátékok, illetve az ún. petting
során lehet megtenni (a közösülés során csak nagyon
részlegesen, illetve gyors váltakozással.). Ennek az
az előnye, hogy csak egyfelé kell figyelni, hosszú
perceken át: vagy önmagunkra, vagy a partnerre. Így
ugrásszerűen megnő a lehetősége annak, hogy az
ember megtanuljon jól odafigyelni saját élvezetére és
annak fokozására, majd – a „szerepcsere” után – a
partner élvezetére is. Tehát szexuális szempontból
jobban megismeri önmagát és a másikat, s egyre
könnyebb lesz számára a szeretkezés folyamatának
olyan irányítása, hogy mindketten a maximumot
kapják.
Az egymással való külön foglalkozások során több
alkalom nyílik az örömszerző kísérletezésére,
különféle szeretkezési lehetőségek kipróbálására. Így
válhat a szeretkezés még érdekesebbé; sablonos
rutinból kreatív folyamattá. S éppen ezért az ilyen külön
foglalkozásokat akkor sem ajánlatos abbahagyni, ha
az egymás irányítása és a szexuális összehangolódás
már gyakorlattá vált. (Az egymással váltakozva
folytatott kísérletezés ilyenkor persze már magasabb
fokú.)
Masszírozás, simogatás
Egymás irányításának kipróbálását legegyszerűbb
masszírozással kezdeni. Valószínűleg inkább csak az
idősebb partnerek, házastársak szokták egymást
masszírozni, pedig ez minden életkorban nagyon
kellemes.
A masszírozás eredetileg nem szexuális ingerlés,
bár bizonyos formái erre is felhasználhatók. Egy jó
masszírozás mindenképpen jól előkészíti a
szeretkezést: ellazít, kellemes közérzetet teremt stb.
Külön előnye, hogy sokkal könnyebb közben a part-
ner irányítását gyakorolni, mint a szex során. Például
úgy, hogy a partnerek egyike meztelenül hasra fekszik,
a másik pedig tetőtől talpig végigmasszírozza,
miközben kapja az irányítást (például „ott a lapockám
alatt, kicsit erősebben… most lejjebb…”). Ezt még a
különben gátlásos ember is könnyen meg tudja tenni,
s így szinte észrevétlenül belejön partnere
irányításába. A test végigmasszírozása egyébként a
legjobb módja annak, hogy partnerünk testét alaposan
megismerjük. Hiszen ilyenkor csak rá figyelünk: látjuk
is, tapintjuk is, s halljuk, hogy élvezi…
Előfordulhat azonban, hogy a masszírozott partner
végig csendben marad, s így a vele foglalkozó nem
tudja: jólesik-e neki vagy sem. Ha ezen hosszabb ideig
nem változtatnak, a masszírozás könnyen gépiessé
és unalmassá válhat. Épp ezért nem kell belenyugodni
a visszajelzés hiányába, hanem kérdezgetni kell a
masszírozottat: jó-e neki, hol és hogyan szeretné stb.
Ha érződik rajta, hogy feszült, ideges, meg kell próbálni
megnyugtatni, biztatni, hogy lazítson, és csak a
masszírozásra figyeljen.
Még ennél is többet ér, ha jó példát mutatunk neki,
vagyis messzemenően irányítjuk, amikor ő foglalkozik
velünk.
Sokan kérdezik: milyen gyakori legyen és meddig
tartson egy-egy ilyen masszírozás? Egyikre sem lehet
pontos receptet adni, hiszen sok függ a rendelkezésre
álló időtől és körülményektől. Ha igény és mód van rá,
törekedni kell a rendszeres együttlétekre és gyengéd
játékokra egymással. A kölcsönös masszírozás után
át lehet térni a simogatásra, amit először szintén hason
fekve, de aztán hanyatt fekve is lehet élvezni és
irányítani!
Az ilyen simogatás már kifejezetten szexuális
ingerlés. Hiszen hanyatt fekvés esetén jóformán ki sem
lehet kerülni a fő erogén zónákat: a nemi szerveket, a
melleket s a többit. Itt egy dolgot mindjárt
hangsúlyozottan az olvasó figyelmébe ajánlanék:
sohase a nemi szerv simogatásával kezdjük!
Különösen akkor ne, ha még nem alakult ki a
simogatott partnerben komolyabb szexuális izgalom
(amit jól mutat például a hímvessző merevedése). A
nemi szerv hatásos ingerlése ugyanis föltételez
bizonyos ráhangoltságot, aminek kialakulásához több-
kevesebb idő kell. Ennek hiányában az ingerlés
hatástalan, ami aggályos önfigyelést kelthet és
szexuális kudarcot okozhat. A simogatás tehát inkább
valahol máshol (például az arcon vagy a kezeken)
kezdődjön, s csak fokozatosan közelítsen a nemi
szervhez. Különös figyelmet fordítsunk a mellek és a
combok simogatására, hiszen ezek is fontos erogén
zónák. A nemi szervhez érve először csak futólag és
könnyedén simogassuk. Huzamosan csak akkor, ha
nyilvánvaló jelei vannak a szexuális izgalomnak és
élvezetnek.
Szájjal ingerlés
A szeretkezés során sokféleképpen lehet örömet
szerezni egymásnak. A simogatás, masszírozgatás,
vagyis a kézzel ingerlés mellett a csókolgatás és
nyalogatás, vagyis a szájjal ingerlés a másik fő
lehetőség. Ez éppúgy irányításra szorul, mint az előző.
Még a csókolózást is lehet irányítani az ajkak és a
nyelv mozgatásával, a fej elfordításával (persze úgy,
hogy az ajkak együtt maradjanak), a testhelyzet
változtatásával stb. De különösen akkor van lehetőség
az irányításra, ha csak az egyik csókolgatja a másikat.
Ez a csókolgatás az egész testre, annak bármely
részére kiterjedhet, a nemi szerveket is beleértve.
Nincs „tilos zóna” – ahol jó (mindkettőnek!), ott szabad!
Csak persze – talán mondanom sem kell – az előzetes,
alapos tisztálkodásra ügyeljünk. (Piszkos testrészek
csókolgatása nem élvezet!)
A csókolgatás természetesen elsősorban a főbb
erogén zónákra szokott kiterjedni, ami érthető. A férfiak
előszeretettel csókolgatják a női melleket. Sőt gyakran
szívják is, mint ahogyan egy csecsemő szopik. (Ezzel
fölidézik az ősi reflexet és a szopás élvezetét.) A
legtöbb nő ezt nagyon élvezi; közelebb kerül ezáltal a
kielégüléshez – sőt, előfordulhat, hogy ki is elégül tőle.
De persze csak akkor, ha az ingerlés éppen megfelelő;
nem túl erős, de nem is túl gyenge stb. S mitől lesz
megfelelő az ingerlés? Az irányítástól.
De hogyan lehet e csókolgatást irányítani? Például
úgy, hogy két kezünkkel megfogjuk a csókolgató fejét
és szelíd mozdulatokkal vezetjük. Ami nyilván csak
úgy sikerülhet, ha az illető hagyja magát vezetni, vagyis
nem erőszakos, hanem alkalmazkodó. (Szükség
esetén persze szólhatunk is neki.) Ez természetesen
nemcsak a mellek, hanem a nemi szerv
csókolgatására is érvényes. Itt talán még fontosabb
az irányítás, hiszen a nemi szerv általában
érzékenyebb, mint a mellek. Tehát még jobban ügyelni
kell, hogy a csókolgatásos ingerlés megfelelő legyen.
A szájjal ingerlést bonyolítja, hogy közben többnyire
kézzel ingerlés, simogatás is történik. Így
természetesen mindkettőt irányítani kell. Ami nem kis
feladat, még akkor sem, ha éppen egyáltalán nem
akarjuk viszonozni az ingerlést. Ez sokaknak azért
nehéz, mert úgy tudják, a szeretkezésben mindennek
kölcsönösnek kell lennie, s a partner el is várja, hogy
rögtön viszonozzák, amit ad. Ebből csak a
kölcsönösség igaz, de az már nem, hogy a
viszonzásnak egyidejűleg kell történnie. Ugyanis
mindent egyidejűleg viszonozni szinte lehetetlen, s erre
törekedni csaknem biztosan kudarcokhoz vezet. (Ezért
indokolatlan például az egyidejű kielégülésre törekvés
is.) Elegendő, ha a kölcsönösség hosszabb távon
érvényesül. A szeretkezésben tehát lehetnek kisebb-
nagyobb szakaszok, amikor csak az egyik foglalkozik
a másikkal; az pedig csak élvez és irányít.
A kölcsönös és egyidejű ingerlésre a csókolgatás
terén is csak akkor érdemes rátérni, ha a külön-külön
ingerlés már jól irányított és élvezhető. Ez érvényes
az ún. franciázásra, vagyis a nemi szervek egyidejű,
kölcsönös szájjal ingerlésére is.
Irányítás hangokkal, szavakkal
A szeretkezés során kiadott hangok általában igen
megbízható visszajelzései az illető lelkiállapotának és
szexuális izgalmi szintjének. Ha csak egy kicsit is
ismerjük a partnert, elég jól megítélhetjük (különösen,
ha látjuk is!), hogy mit jelentenek a belőle feltörő
hangok. De azért persze ebben sem ajánlatos vakon
bízni. Egyrészt a saját hangulatunk, beállítottságunk
torzíthatja az észlelést, másrészt a partner mutathat
akarva-akaratlanul kevesebbet vagy többet annál, amit
érez. Különösen a kimondott szavak esetében nehéz
a helyes megítélés, hiszen ezek tartalma eltérhet attól,
amit más jelekből tudni vélünk. Pedig különben a
szavak az irányítás legbiztosabb és legfinomabb
eszközei lehetnek. Így lehet pontosan tudomására
hozni a partnernek, mit várunk tőle, illetve mennyire
élvezzük, amit csinál. Érdemes tehát ezt megtanulni:
hogyan lehet szeretkezés közben szavakkal is
irányítani a partnert. Ilyenkor nyilván szóba sem
jöhetnek a hosszabb, aprólékos magyarázatok. (Ezt
megtehetjük előtte vagy utána.) Szeretkezés közben
elég egy-két szó is. (Pl. „Pihenjünk kicsit”, vagy „Ne
olyan erősen”, vagy „Így most jó!”) Az ilyen irányítás
persze nem zárja ki a helyzetből adódó kedveskedést,
gyengéd becézgetést a szavakkal, amikor
partnerünket édesnek, aranyosnak, tündérinek
nevezzük, vagy „szeretői erényeit” dicsérjük stb. Kár,
hogy erről sokan megfeledkeznek (s így sok
szeretkezés „néma küzdelemmé” vagy egyszerű,
biológiai történéssé válik).
A szeretkezés közbeni, pár szavas irányítással
azonban még nem biztos, hogy teljesen megoldódik
a szexuális összehangolódás problémája.
Mindenképpen ajánlatos, hogy a szeretkezés után
beszéljük meg partnerünkkel annak értékelését és
tanulságait. Így derülhet ki, hogy minden rendben volt-
e, mennyire sikerült a partner kielégülése, s mit kellene
tenni, hogy legközelebb (még) jobban sikerüljön. Ezzel
kapcsolatban egy dologra hívnám föl a figyelmet: Ne
csak annyit kérdezzünk a partnertől, hogy „Jó volt?”
Az erre adott igenlő válasz ugyanis önmagában
megtévesztő lehet. Attól, hogy valakinek jó volt, még
nem biztos, hogy ki is elégült, vagy hogy mindennel
elégedett. Tehát lehetőleg ezekre is kérdezzünk rá.
Aztán kérdezzük meg: mit szeretne másként vagy mit
próbálna ki szívesen? Vagy hogy nem zavarja-e őt
valami a szeretkezés közben stb.? S természetesen
ne csak kérdezzünk, hanem válaszoljunk is partnerünk
kérdéseire. Ha nem kérdez rá, magunktól is
elmondhatjuk, milyen élmény volt számunkra a
szeretkezés, mit élveztünk a legjobban és mit a
legkevésbé; min szeretnénk változtatni és hogyan.
Ugyanígy elmondhatjuk, milyennek tartjuk a
szeretkezést a partner szempontjából – nem hallgatva
el esetleges kétségeinket sem. Ez nagy segítség lehet
a partner számára, aki talán nem merte vagy nem tudta
volna megfogalmazni véleményét (s így nem derült
volna ki, aminek ki kellett derülnie).
Ne feledjük: az összehangolódás előfeltétele az
őszinte önfeltárás! Csak így lehet – mindkét fél
érdekében – befolyásolni, irányítani egymást!
10. Változatosság, rugalmasság a szexben
Maga a tény, hogy az erotikus örömszerzésnek
sokféle módja és lehetősége van, önmagától kínálja
az általánosított tanulságot. Amit már a régi latinok
ismertek és szállóigévé tettek: „Varietas delectat!” –
vagyis a változatosság gyönyörködtet.
Ez az ősi bölcsesség természetesen nemcsak a
szexre, az erotikára érvényes, hanem minden emberi
tevékenységre. Az egyhangúság, az örökös
ismétlődés hamar telítettséget, megunást, sőt
viszolygást idéz elő. Érthető, hogy az ember
mindenben törekszik a változatosságra – bár
ugyanakkor állandóságra és biztonságra is van igénye.
A kettő mértéke egyénileg igen eltérő lehet.
A kérdés mármost az, hogy a szexben mennyiben
érvényesül a változatosságra és/vagy állandóságra
törekvés? Továbbá melyik a jobb – és hogyan
befolyásolható mindez?
Az egészséges, érett szex jellemzői
Mindenekelőtt látnunk kell, hogy egyik sem eleve
meghatározott vagy velünk született, ösztönös
törekvés. Különösen nem abban az értelemben,
ahogyan sokan gondolják, hogy ti. a férfi
„természeténél fogva” a változatosságra, a nő pedig
az állandóságra törekszik. Az ilyesfajta hiedelmeket a
történelmi körülmények magyarázzák: a férfiaknak a
múltban jóval több lehetőségük volt a
változatosságkeresésre, s nagyobb igényük is volt rá,
mint a nőknek, éppen társadalmi helyzetüknél fogva.
Ez azonban napjainkban megváltozott. Ebből a
szempontból ma már nincs lényeges különbség a
férfiak és a nők között; inkább csak egyéni
különbségek vannak, függetlenül a nemtől. A mai nők
egyre inkább igénylik a változatosságot, mert
önállóbbak, s így helyzetük stabilabb.
Vagyis sem a változatosság, sem az állandóság
igénye nem biológiailag meghatározott, bár
mindkettőnek életfontosságú szerepe van. A
körülményektől és az egyed fejlettségétől függ, hogy
mikor, melyik kerül előtérbe. Amíg valaki bizonytalan
vagy tájékozatlan – például mert váratlan, új helyzet
elé került –, addig számára az állandóság, a stabilitás
a fontos: az, hogy legyenek fogódzói, amikbe
kapaszkodhat. Ám ha már megbarátkozott a helyzettel,
ha kiismeri magát és biztonságosan mozog, akkor
egyre inkább szükségét érzi a változtatásnak.
Persze akik örökké bizonytalanok vagy nehezen
tájékozódnak, azoknál az állandóság és biztonság
igényét sohasem váltja föl a változatosságkeresés. De
ez már többé-kevésbé abnormális eset. Az
egészséges, jól fejlett embernek rendszeres és
határozott igénye, hogy számára új dolgokat ismerjen
meg, hogy változtasson addigi életmódján,
tevékenységén.
De hogyan érvényes mindez a szexre?
Ma már tudjuk, hogy az ember szexuális
viselkedését nem szabályozzák ösztönök, ezért e téren
is mindent tanulnunk kell. Már kisgyermek korunkban
sok mindent megtanulunk anélkül, hogy akarnánk
pusztán véletlen megfigyelések alapján. Mégis
gyakran kerülünk váratlan helyzetekbe
felnövekedésünk során. Ezekből eleinte kimenekülünk
(ha tudunk), vagy meglévő ismereteinkbe,
szokásainkba kapaszkodunk – vagyis erős az
állandóság- és biztonságigényünk. De mihelyt
tájékozódtunk és kialakítottuk a szükséges
készségeket, „felfedezőútra” indulunk, hogy újabb
ismereteket és élményeket szerezzünk.
Ez persze nem mindenkire egyformán jellemző.
Elsősorban a tizenéves korban dől el, hogy
kialakulnak-e azok a szexuális készségek – vagy
éppen képességek –, amelyek birtokában bátran és
eredményesen indulhat felfedező útra a férfi vagy a
nő.
Milyen készségekről és képességekről van szó?
Mindenekelőtt a fejlett szexuális reagálókészségről,
amely lehetővé teszi, hogy a fölismert és elfogadott
szexuális ingerekre megfelelő szexuális viselkedéssel
válaszoljunk: izgalomba jöjjünk, azt élvezzük, sőt a
kielégülésig (vagyis az orgazmusig) is eljussunk. Az
orgazmuskészség akkor nevezhető fejlettnek, ha
többféle módon és elég könnyen kiváltható. Például
nemcsak önkielégítéssel és közösüléssel, hanem a
petting (vagyis szerelmi játékok) különféle változataival
is. Sokan összekeverik a nemi érettséget a szexuális
viselkedés érettségével, pedig a kettő nem ugyanaz!
A nemi érettség lényege: testi alkalmasság az
utódnemzésre – vagyis a fiúk esetében a magömlés,
lányoknál a peteérés rendszeressége. Nők esetében
ez még orgazmuskészséget sem igényel. A
pszichoszexuális érettség lényege viszont a normális,
felnőttes szexuális kapcsolatra való lelki alkalmasság!
Ez szerencsés esetben a nemi éréssel párhuzamosan
is kialakulhat, de általában csak az azt követő években.
Ahogyan azt a párválasztásról szóló könyvemben
írtam, a pszichoszexuális érettségnek két főjellemzője
van: Az egyik a szexuális partner iránti igény, vagyis a
párkereső beállítottság, illetve törekvés. A másik az
egyén képessége arra, hogy hozzáillő partnert találjon,
s vele kölcsönösen kielégítő kapcsolatot létesítsen.
Sajnos a kettő nem mindig jár együtt.
Jogosan kérdezhető viszont, hogy mi köze van a
pszichoszexuális érettségnek a változtatási
törekvéshez? S itt nem árt, ha mindjárt tisztázunk egy
esetleges félreértést. Az érett, egészséges szexualitás
jellemzője, hogy sokféle szexuális ingerre
sokféleképpen tudunk reagálni, s igényeljük is a
változatosságot. Éspedig a helyzetek és ingerlési
módok változatosságát. Ez azonban természetesen
nem feltétlenül jelenti a partnerek változatosságát!
Hiszen hiába változnak a partnerek, ha a helyzet és
ingerlési mód változatlan marad; viszont ugyanazzal
a partnerrel is vég nélkül lehet változtatni az
említetteket.
Stabil párkapcsolat; a változatosság kerete
Sajnos a legtöbb pár – főleg ha házaspár – nem
tekinti az együttélést a teljes szexuális szabadság
lehetőségének. Ehelyett hajlamosak arra, hogy
vágyaikat és szexuális fantáziáikat elnyomják s a
szokások rutinjába merevedjenek. E rutin során a szex
fokozatosan elszürkül, a „szeretkezés” egyszerűen a
testi szükségletet kielégítő „nemi életté” válik. A kettő
között pedig elég nagy a különbség! A szeretkezés –
különösen az együttjárás, az udvarlás során – a pozitív
érzelmek, a szeretet közlésének eszköze, mintegy „a
szeretet hőmérője” (aminek hőfokából és
gyakoriságából a szerelem állapotára következtetnek).
Az együttélésben viszont már nincs szükség a szeretet
vagy a szerelem ilyen bizonyítékára. Így aztán a szexre
sem figyelnek jobban a partnerek, mint bármely más
testi szükségletük kielégítésére (például a jóllakásra
vagy a kialvásra).
A szexnek ez a másodrangú szerepe
végeredményben annak leértékelését jelenti, s előbb-
utóbb könnyen a csalódás érzését kelti egyik vagy
mindkét partnerben. Nehéz belenyugodni abba, hogy
a szex elvesztette régi varázsát, sőt, még az egymás
iránt érzett szeretet is kérdésessé válhat.
Akik ebbe nem tudnak belenyugodni, ilyenkor
esetleg vesznek egy szexuális felvilágosító könyvet,
hogy szextechnikai ismereteiket bővítsék. Ezáltal
remélik visszanyerni a szexuális együttlétek eredeti
érdekességét. Kezdetnek ez nem is rossz, csak éppen
– hosszabb távon – nem elegendő. A szextechnika
csupán előfeltétele a kreatív szexnek! Ugyanígy
előfeltétele az egymás közti bizalmas, jó viszony, s
az, hogy a szexet ne kötelességnek, a szeretet
elvárható bizonyítékának, hanem játéknak és
kikapcsolódásnak tartsák.
John Norman, a Fantáziadús szex című könyv
szerzője szerint az igazán jó szexhez éppen a
házastárs az ideális partner. No, persze csak akkor,
ha megfelel az előbb említett három feltételnek.
Amiben az is benne van, hogy mentes az olyan, tipikus
szexuális előítéletektől, mint például, hogy a szex
lényege a közösüléssel történő kielégülés, vagy hogy
a magömlés a szeretkezés végét jelenti. S általában
nem ragaszkodik mereven a kialakult szokásokhoz
(sem az időpontot, sem a helyet illetően).
Időpontok és helyzetek
A megélhetési nehézségek és a több műszakos
munka miatt kialakult például az a szokás, hogy a
szexre általában csak este, lefekvés után, elalvás előtt
kerül sor (ha sor kerül egyáltalán). Vagyis fáradtan,
kimerülten, a megszokásnak – vagy
kötelességtudatnak? – engedve, amúgy mellékesen,
„legyünk túl rajta” alapon. S közben talán nem is sejtjük,
hogy ez a lehető legrosszabb időpont és helyzet a szex
élményminősége szempontjából.
Nem várhatunk magas színvonalú szexet sem
partnerünktől, sem önmagunktól, ha egy munkával és
egyéb programokkal zsúfolt nap legvégére hagyjuk!
Z. Wanderer és E. Fabian amerikai szexológusok erről
a következőket írják: „Ha azt akarod, hogy nemi életed
tartósan jó legyen, akkor legalább annyi figyelmet
szentelj neki, mint más olyan tevékenységnek, ami
teljes energiabedobást igényel. Ennek érdekében ne
hagyd a véletlenre, hanem készülj rá és tervezd meg…
Ha fáradt vagy, feküdj le és aludj, de ne legyen szex,
azt hagyd máskorra – például reggelre…”
Ez a tanács jól hangzik, s a magam részérői
messzemenően egyetértek vele. De szinte hallom az
ellenvetéseket: reggel nincs időm ilyesmire, mert
rohanni kell (nekem vagy a páromnak)… reggel még
álmos vagyok a szexhez, mert nem alszom ki
magam… stb. Ezek az ellenvetések azonban nem elég
megalapozottak. Az említett akadályok ugyanis
kiküszöbölhetők. Az első esetben például úgy, hogy
az ébresztés korábban történik a szokásosnál
(legalább másfél órával), amihez persze ugyanannyival
korábban kell lefeküdni is! A második esetben is
biztosítani kell a kialváshoz szükséges időt. Ez esetben
nem baj, ha kicsit álmosan ébredünk, s félálomban
bújunk össze: a simogatás, no, meg egy kellemes zene
megteszi a hatását. (Jó zenét könnyű találni a rádión.)
Ha pedig valaki hajlamos a reggeli szex után újra
elaludni, akkor állítsa be még egyszer a vekkert…
Ha viszont semmiképpen sem alkalmas a reggel a
szeretkezésre, úgy napközben is találhatunk megfelelő
időpontot (ha nem is mindennap) – ez csak tervezés
és szervezés kérdése. Sokan dícsérőleg nyilatkoznak
a délutáni szexről, amire érdemes egy jó órát
biztosítani.
Ha sem reggel, sem napközben nincs időnk, este
pedig fáradtak vagyunk, – nos, akkor mit tehetünk?
Mondhatnám, hogy pihenjük ki egy kicsit a napi
munkát, de még az alváshoz készülő, végleges
lefekvés előtt kerítsünk sort a szexre. Csakhogy ahol
család és jövés-menés van, ott ez nehezen
megoldható. Ezért inkább azt javaslom, hogy lefekvés
után szundikáljunk egy kicsit, de aztán – hacsak nem
alszunk el mélyen – közeledjünk alvó partnerünkhöz,
s óvatos simogatással ébresszük érzéki örömökre.
Valószínűleg nem fog haragudni érte.
Havivérzés és terhesség idején is!
A szex időzítésének vannak különleges esetei. Ilyen
mindenekelőtt a nő havivérzésének időszaka, amit
sokan még ma is tabunak tekintenek a szex
szempontjából. Pedig ez nemcsak, hogy indokolatlan,
hanem mulasztás is, mert ma már tudjuk, hogy a nők
éppen a menstruáció közeledtével igénylik leginkább
a szexet, s ez a vágy többnyire a havi vérzés során is
fennmarad. Orvosi szempontból a nemi élet ilyenkor
sem kifogásolható, ha az érintettek nemcsak előtte,
hanem utána is gondosan megmosakodnak. Ha
viszont bármelyiküket nagyon zavarja a vérzés, a nő
megteheti, hogy egy tampont fölhelyez mélyen a
hüvelybe. (Ennek lehet egy olyan hátránya, hogy a
hüvely túl szárazzá válik általa, tehát síkosító krémet
vagy olajat kell alkalmazni.) Egyeseket azt tart vissza,
hogy az ágynemű esetleg véressé válik, pedig ez
könnyen elkerülhető egy megfelelően elhelyezett
törülközővel. Még biztosabban elkerülhetők az ilyen
„árnyoldalak”, ha nem az ágyban, hanem meleg
zuhany alatt kerül sor a közösülésre…
Előfordulhat azonban, hogy valamilyen oknál fogva
mégsem lehet szó közösülésről a havivérzés alatt. De
miért jelentené ez azt, hogy akkor szexről szó sem
lehet? Hiszen a szex nem csak – és nem feltétlenül –
közösülésből áll, hanem (mint azt már bőven láthattuk)
sok egyéb lehetősége is van: az ún. petting ezernyi
változata. Egyetlen kivételt kell csak megemlítenünk:
„franciázni”, s egyáltalán a nőt szájal ingerelni ilyenkor
természetesen nem javasolt. De minden egyéb
nemcsak szabad, hanem ajánlatos is! A havivérzések
tehát alkalmat adnak a szokványos közösüléstől való
eltérésre, s így a szex változatosabbá tételére.
Kicsit hasonló a helyzet a terhességgel. Ilyenkor
sem indokolt abbahagyni az erotikus örömszerzést!
Téves elképzelés, hogy a terhes nő nem kívánja az
szexet! Lehetnek ugyan időszakok – hogy mikor (a
terhesség elején vagy a vége felé), az egyénileg
változó –, amikor kevésbé kívánja, de az is
előfordulhat, hogy jobban kívánja! S hasonló a helyzet
a férfinél is: egy terhes nő, aki az ő gyerekét hordozza,
többnyire kívánatosnak tűnik számára. A szex
időzítésének ilyenkor sem kell lényegesen eltérnie a
más időszakokban beválttól. Semmi sem indokolja
például, hogy ritkábban kerüljön rá sor. Az esetleges
reggeli rosszullétek ideje persze kihagyandó, egyéb
kihagyások azonban csak orvosilag indokolt esetben
(például koraszülés veszélye stb.) következzenek.
Nem mindegy azonban – főleg a harmadik hónaptól
kezdve –, hogyan, milyen testhelyzetben kerül sor a
szexre. A hagyományos testhelyzet (amikor a férfi
ráfekszik a nőre) kerülendő ugyanúgy, mint a mélyre
hatoló és heves lökések, ez talán nem szorul
magyarázatra. Ajánlatos viszont, hogy a közösülésre
oldalt fekvő helyzetben, hátulról kerüljön sor. (Ha
egyáltalán sor kerül közösülésre, s nem a petting
változatos formáival szereznek egymásnak örömet.)
A szülés körüli hetekben a közösüléstől
mindenképpen tartózkodni kell, ám ez sem jelenti a
pettingtől és a kielégüléstől való tartózkodást!
„Ösztönösség” – vagy felkészülés?
Még ma is sokan úgy gondolják, hogy a szex valami
„ösztönös” dolog, aminek magától kell jönnie, mert „úgy
természetes”. Ezért aztán idegenkednek attól, hogy
előre megtervezzék akár az időpontját, akár a
szeretkezés alakulását.
A véletlenre bízott szex persze csak véletlenül alakul
jól. Végre tudomásul kellene venni, hogy az ember
nem ösztönlény, viselkedése nem biológiailag
programozott, szexuális késztetései homályosak és
elnyomhatók, tehát e téren is mindent meg kell
tanulnia. Attól vagyunk emberek, hogy képesek
vagyunk tudatosan alakítani minden cselekedetünket.
S ez a szexuális viselkedésre is érvényes!Ennek
megfelelően ajánlatos, ha felkészülünk rá és
igyekszünk azt tervszerűen alakítani. Mint láttuk, fontos
az időpontok megfelelő kiválasztása és elegendő idő
biztosítása. Azonkívül ugyanúgy kell készülni rá, mint
más, fontos tevékenységekre.
Az együttélésnek megvan az az előnye, hogy
egymás elfoglaltságának és rendszeres együttléteinek
ismeretében nem kell a véletlenre bízni, hanem meg
lehet tervezni a szeretkezéseket. Érdemes átgondolni,
hogy mikor, hol és milyen körülmények között lenne
legkellemesebb a szex. Ez a tervezgetés a legjobb
előkészület, mindkét részről elősegíti a ráhangolódást
és a változatosságot.
Persze mindent lehet rosszul csinálni, a tervezést
is. Ami akkor rossz, ha merev. Előfordulhat, hogy valaki
úgy tervez: a szexre hetenként kétszer, szerdán és
szombaton kerül sor, előkészületként pedig megiszunk
fél liter konyakot. Talán mondanom sem kell, nem ilyen
tervekre gondoltam. Hanem rugalmas, kulturált,
verbális tervekre mint irányvonalakra, amelyektől
bármikor el lehet térni, ha a helyzet úgy kívánja.
A tervezés és felkészülés időt vesz igénybe. Éspedig
olyan időt, amikor egyedül vagyunk és figyelmünket
nem köti le más, fontos elfoglaltság (legföljebb a rutinos
dolgok, például fürdés, étkezés stb.) A lényeg az, hogy
foglalkoztasson a szexuális kapcsolat
megélénkítésének gondolata.
Kiindulópontként azt ajánlom: képzeljük olyannak
a szexegyüttlétet házastársunkkal, mintha a
szeretőnkkel találkoznánk! Egy titkos viszony
találkozójára nyilván lelkesen készülődnénk, mindent
átgondolva. Ugyanígy a házastársunkkal se
egyszerűen egy kis megkönnyebbülést keressünk,
mint amikor egy pohár vizet megiszunk Hanem várjuk
ki, amíg tényleg kivánjuk az együttlétet – és
készülődjünk rá.
Ebből következik, hogy inkább ne legyen túl sűrű a
szex (hiszen, ami mindig elérhető, az nem olyan
értékes és fontos, mint amire várni kell). Persze ne
essünk itt se túlzásba; bizonyos rendszerességre
szükség van!
A felkészülésnek van testi és lelki (hangulati) oldala.
Az előbbi elsősorban gondos mosakodást,
tisztálkodást – s a férfi részéről esetleg borotválkozást
jelent. Amikben akár segíthetünk is egymásnak.
Használhatunk illatszereket, krémeket és síkosító
oldatokat is. Hangulati szempontból ajánlatos
megfelelő háttérzenéről gondoskodni (ami halkan
szóljon, hogy közben lehessen beszélgetni).
Titkos igények és fantáziák
A felkészülés valójában előkészítést jelent, aminek
célja egyrészt az előzetes, másrészt a közvetlen
ráhangolás és irányítás.
Tudnunk kell, hogy helyes szexuális beállítottság
nélkül nincs jó előkészítés! Ehhez pedig fontos, hogy
ne legyünk orgazmuscentrikusak! A szexuális együttlét
célja és értelme nem a mielőbbi kielégülés, hanem a
közös játék! Aminek sokféle változata lehet. S akkor
jó, ha mindkét fél igényei teljesülnek. Ez pedig csak
akkor várható, ha az igények ki is derülnek, s azokat a
partner figyelembe veszi. Ám csak az derülhet ki, amit
az ember önmaga számára már tisztázott, tudatosított,
s aminek közlésére képes.
Az igények két fő forrása:
1. saját, korábbi élmények, „szép emlékek” és
2. mások kívánatosnak tűnő szexuális élményei
(amikről valahogy – filmekből, olvasmányokból stb. –
tudomást szereztünk).
Bármelyikre föl lehet hívni a partner figyelmét, akár
már jóval a szeretkezés előtt, akár pedig „menet
közben”. S ezzel irányítani lehet egymást – amire
többéves házasélet után is szükség van! Egyrészt mert
új igények is fölmerülhetnek, másrészt a régebbi
igények módosulhatnak.
Sajnos előfordul, hogy a párok hosszú évekig (vagy
soha) nem hozzák egymás tudomására: mit
szeretnének a szexben – és mit nem. Így aztán
könnyen unalmassá vagy terhessé válik az együttlét.
Pedig csak emlékeztetni kellene a partnert a
kívánatosabbnak tartott szeretkezési módra, amit
régebben már tapasztaltak vagy amiről tudomást
szereztek. (Az utóbbit például így lehet kezdeni:
„Láttam – vagy olvastam –, hogy úgy is szokták
csinálni… egyszer mi is kipróbálhatnánk”.)
Régebben azt hitték, hogy csak a férfiaknak vannak
szexuális fantáziáik. Ma már tudjuk – különböző
vizsgálatokból –, hogy a nőknek is van, csak sokszor
még maguk előtt is titkolják. A cél tehát e titkos
fantáziák tudatosítása, aztán megbeszélése, hiszen
ezek színesítik, s teszik izgalmasabbá a szexuális
együttléteket.
S persze a fantáziákat nemcsak megbeszélni,
hanem sokszor megvalósítani is lehet! Mégsem
ajánlom, hogy mindjárt ezzel kezdjük. Az első lépés
egy kiválasztott vagy elképzelt szexjelenet fölidézése
magunkban, szeretkezés közben anélkül, hogy
beszélnénk róla. A második lépés vagy az, hogy
beszélünk róla párunknak – „félszavakkal”, suttogva
– vagy pedig megpróbálunk az elképzelteknek
megfelelően viselkedni és a partnert is így irányítani.
A szeretkezés közbeni suttogás csak akkor nehéz,
ha eddig a „néma szeretkezés” volt szokásban. Ez
esetben jobb, ha már a szex előtt megkérdezzük
párunkat, szokott-e fantáziálni szex közben. Ha igen,
akkor kérjük meg, hogy mondja el az egyiket, vagy
említsen néhány témakört, amiről szívesen fantáziál.
Ha nem, akkor emlékeztessük olyan jelenetekre,
amikről lehetne fantáziálni (például filmjelenetek), vagy
mondjuk el egy-két saját fantáziánkat.
Erotikus „színjátékok” és kísérletek
A titkos fantáziák kiélése (elmondása és lehető
megvalósítása) megújítja és izgalmassá teszi a
többéves kapcsolatokat is. Ugyanis egyszerre másként
kezdünk viselkedni, mintegy fölveszünk egy új
szerepet. Így partnerünket is újszerűen látjuk és az
eddigiektől eltérő viselkedésre késztetjük. (Feltéve
természetesen, hogy ő is „benne van a játékban”.)
Az ilyen játékok előfeltétele, hogy tudjunk játékosan
szerepet váltani, s bele tudjuk élni magunkat egy új
szerepbe. Persze nem valami tőlünk teljesen idegen
szerepbe, hanem olyanba, amit szívesen vállalnánk,
mert közel áll hozzánk, s könnyen bele tudjuk élni
magunkat.
Az „erotikus színjátékok” két fő típusát szokták
megkülönböztetni. Az egyik a „hatalmi játék”, amely
inkább a férfiakra jellemző; a másik az inkább nőknél
előforduló „elcsábítási” játékok. Mindkettő lényege,
hogy az elképzelt jelenet szabad utat enged bizonyos
szexuális igényeknek.
A „hatalmi játékban” a birtokbavételnek, a
meghódításnak van döntő szerepe. Például
olyasminek, hogy a férfi „elkapja, leteríti és
megerőszakolja” a nőt, ahogyan az ősidőkben történni
szokott. Ez persze nem éppen „demokratikus” játék,
de az ősi vágyak kielégítéséhez, a „nyers férfiasság”
átéléséhez elegendő. S érdekes módon igen sok
nőnek tetszik, mert bennük meg az „elkapva lenni”
vágya lappang.
Tulajdonképpen az elcsábítási játék is ezeket az
ősi törekvéseket elégíti ki. Ha például a nő csak
vonakodva enged a „gaz csábítónak”, aki rátört, ez
mindkét fél számára izgalmas játék lehet. Alapja az a
lélektani szabály, hogy az ellenállás és annak
leküzdése növeli a vágy feszültségét, értékesebbé és
kívánatosabbá teszi az elérendő célt.
Éppen mivel játékról van szó, mindig fönnáll a
szerepcsere lehetősége a hatalmi-hódítási-csábítási
játékokban. Egy nő is játszhat hagyományos
férfiszerepet, s élvezheti azt. Hiszen ma már tudjuk,
hogy a nőkben is vannak férfias tulajdonságok – mint
ahogy férfiakban is sok nőies vonás lehet –, s a játékos
szerepcsere jó alkalom a beleélésre és a látókör
szélesítésére. Ezt elősegíti a választott szerepnek
megfelelő öltözködés és hajviselet. (Sőt, akár
maszkok!)
Tipikus csábítási játék, amikor a nő ingerlően és
kihívóan, majdnem szemérmetlenül viselkedik, a férfi
pedig megpróbál kitérni előle, ám a végén „beadja a
derekát”. A legközelebbi együttlétkor pedig megcserélik
a szerepeket. (Ez mellesleg jól fejleszti a rugalmas
szerepváltás képességét.)
Az erotikus színjátékok vagy szerepjátékok
elsősorban a változatosság vágyára és az akadályok
leküzdésének igényére épülnek és titkos fantáziákat
valósítanak meg. A fantáziák lényege: elképzelni, hogy
idegenekként találkoznak; ez fölkelti kíváncsiságukat
és vágyukat egymás iránt. A fantáziák egész „vadak”
is lehetnek; csak arra kell ügyelniük, hogy se testi, se
lelki fájdalmat, maradandó sérülést ne okozzanak
egymásnak. Ezért ajánlatos előre megállapodni
valamilyen jelzésben, ami azt jelenti: elég!…
Ilyenkor rögtön abba kell hagyni a játékot és
megbeszélni az esetleges félreértéseket vagy
torzulásokat. A feszültségeket föloldhatja, ha jót
nevetünk a rosszul sikerült játékon. (Vagyis nem
vesszük túl komolyan az egészet.)
A szeretkezés mindenképpen – örömszerzést célzó
– játék, amelyben valamilyen szerepet akkor is
játszunk, ha nem tudunk róla. Ha mindig ugyanezt a
szerepet játsszuk, akkor előbb-utóbb unalmas és
fárasztó lesz. De egy játék azért játék, hogy bátran
kísérletezzünk benne. A petting erre bőséges
lehetőséget nyújt, nem is beszélve az ún. „G-folt”
ingerléséről, a többszörös orgazmusokról és
miniorgazmusokról, vagy a távol-keleti szexuális
kultúrában népszerű, orgazmust kerülő eljárásokról.
(Ezekről lásd a megfelelő fejezetben.)
Szóval akárhogy nézzük is, az erotikum birodalma
olyan hatalmas terület, amelyen mindenki számára van
még fölfedezni és meghódítani való „egzotikus” táj…
Szerencsére nincs szükség költséges expedíciókra
ahhoz, hogy felfedező utat tegyünk ebben a
birodalomban. Csak egy megbízható társ és egy jó
útikalauz kell.
11. Meddig tartson egy szeretkezés?
Az előzőekben már tárgyaltuk: hogyan irányítsuk
egymást a szeretkezésben. Ez tűnt ugyanis az egyik
legalapvetőbbnek a szex kielégítőbbé tétele
szempontjából. Hiszen ha nem tudjuk egymásról, hol
tartunk, mennyire élvezzük és mit szeretnénk, akkor
alkalmazkodni sem tudunk egymáshoz. Pedig az ma
már nyilvánvaló, hogy a szexben is kölcsönösen
alkalmazkodnunk kell, s ez ritkán jön magától (ahhoz
már nagy összeszokottságra van szükség).
Időbeli alkalmazkodás
Talán nem kell bizonyítani az alkalmazkodás
indokoltságát. Érdekesebb, hogy ki alkalmazkodjon,
milyen téren és hogyan.
Ki alkalmazkodjon? Természetesen a férfi is meg a
nő is, hiszen minden egyoldalúság veszélyes lehet.
Milyen téren? Pontosabban: mihez? Ez már
bonyolultabb, mert egymás igényeihez kell
alkalmazkodni, s ebbe nemcsak a partner, hanem saját
igényeink is beleértendők. Vagyis kétfelé kell
alkalmazkodni. Ráadásul elősegíteni, hogy a partner
is ugyanígy tegyen.
Hogyan? Ez a legnehezebb. Nem is lehet rá pontos
„receptet” adni, csak néhány irányelvet és tipikus
példát. Az egyéni igények ugyanis rendkívül
változatosak, és nem biztos, hogy ami az egyiknek jó,
az a másiknak is megfelel.
A szexuálterápia gyakorlata azt mutatja, hogy sok
félreértés, zavar keletkezik, ha rosszul ismerjük a part-
ner igényeit. Ez azért van, mert hajlamosak vagyunk
feltételezni, hogy neki is ugyanaz jó, mint nekünk (vagy
mint az előző partnerünknek). Innen-onnan fölszedett
ismeretekből kialakítunk magunkban valamilyen
elképzelést a partnerek várható igényeiről, s ezt
akaratlanul „belelátjuk”, ráerőltetjük.
Okosabb ezért, ha feltételezéseinket eleve
megkérdőjelezzük, s igyekszünk megismerni a part-
ner valódi igényeit. Jó irányelv ehhez a következő:
minden partnert külön meg kell tanulni! S nemcsak
azt kellene megtudnunk, hogy mit szeret és mit nem,
hanem azt is, hogy amit szeret, azt milyen sorrendben
és milyen ütemben szereti. Ez teszi lehetővé az időbeli
alkalmazkodást – ami fontosabb, mint gondolnánk!
Hogy miért? Mert akár túl gyorsak vagyunk a
partnerhez képest, akár túl lassúak, veszélyeztetjük a
szeretkezés minőségét és kölcsönösen kielégítő voltát.
De mi az, hogy túl gyors vagy túl lassú? S egyáltalán
meddig tartson egy szeretkezés?
Előírásokat, „normákat” ugyan itt sem lehet adni,
hiszen az időigény is változó, egyénileg eltérő és
viszonylagos. Alkalmazkodni csak a partner már
megismert igényeihez lehet. De azért vannak bizonyos
általános, tipikus jellemzők, amikből ki lehet indulni, s
ezek viszonyítási pontokat jelenthetnek a
tájékozódásban. Ám itt mindjárt előítéletekbe
ütközünk.
A nők „lassúsága”
Általánosnak mondható vélemény, hogy a nők
sokkal lassabban és nehezebben jutnak el a gyönyör
csúcspontjára, vagyis a szexuális kielégüléshez, mint
a férfiak. (Régebben még azt is megkérdőjelezték,
hogy eljutnak-e egyáltalán. Ennek alapja az volt, hogy
sokan valóban nem jutottak el.) Ha az eddigi
gyakorlatot vesszük figyelembe, akkor ez a vélemény
indokoltnak tűnhet. A kérdés csak az, hogy mi ennek
az oka, s lehet-e rajta változtatni, vagy pedig minden
nőre érvényes, törvényszerű lassúságról van szó?
Gondolom, minden felnőtt olvasó találkozott már
olyan nőkkel (vagy legalábbis hallotta hírüket), akik
éppenséggel nem lassúak, hanem „férfiasan gyorsak”
a szexben. Ők azok, akik perceken belül ki tudnak
elégülni – ha akarnak. S ráadásul esetleg nem is
egyszer. De az sem ritka, hogy egy nő a szexuális
kapcsolat kezdetén ritkán vagy lassan és nehezen
elégül ki, ám aztán fokozatosan belejön, megtanul
gyorsan és könnyen kielégülni. Márpedig ha ez így
van, akkor a nők lassúsága a szexben egyáltalán nem
szükségszerű, nem belülről, a „női természethól” fakad,
hanem külső okokra vezethető vissza. Például arra,
hogy a nő – neveltetésénél fogva – gátlásos. Vagy
valamiért fél a szextől (s ennek nem kívánt
következményeitől), így nehezen tudja magát
elengedni. Esetleg még nem volt alkalma kifejlesztenie
szexuális reagálókészségét. Ilyen és hasonló külső
okok gyakran nehezítik a nő gyors kielégülését. Tény
az is, hogy a nők általában érzékenyebbek a külső
hatásokra, mint a férfiak. A pillanatnyi körülmények, a
partner viselkedése és a kapcsolat jellege náluk jobban
befolyásolja – nehezíti vagy könnyíti – a ráhangolódást
és az érzéki élvezetet.
Nem mintha a férfiakat nem befolyásolnák a
körülmények! Vannak helyzetek, amikor egy férfi is
könnyen „le tud lombozódni” vagy nehezen képes
izgalmi állapotba kerülni. Ez megint a neveléstől és
az egyéniségtől függ (no meg nem utolsósorban a
partnertől). Ám a férfiak annyiban előnyösebb
helyzetben vannak, hogy náluk a serdülőkor
mindenképpen meghozza a gyors szexuális reagálás
és kielégülés képességét, míg a nőknél ez sokkal
inkább a körülményektől függ.
A férfiak gyorsasága
Érdemes ezt a férfihevességet kicsit közelebbről
megnéznünk. Úgy tűnik, a gyors reagálás lehetősége
örökletes adottság, amit az emberré válás előtti
korszakból hoztunk magunkkal. Ha az emberszabású
(vagy egyéb fajtájú) majmok életét vizsgáljuk, láthatjuk,
hogy a hím legtöbbször pillanatok alatt közösül a
nősténnyel, mondhatni „futtában”. Az egész aktus nem
tart egy percig, s a megtermékenyítés máris biztosítva
van.
Nyilván az ősember életében, sőt a későbbi
történelmi korokban is fontos volt a gyors reagálás
képessége. Egyrészt a férfi különben sok alkalmat
elmulasztott volna, pedig hát a nemi élet neki nemcsak
élvezet, hanem hatalom kérdése is volt. Másrészt az
osztálytársadalmak kialakulásával a férfiuralom
(patriarchátus) is megjelenik, így a férfinak legtöbbször
eszébe sem jut, hogy visszafogja magát és
alkalmazkodjon a nőhöz.
A régi szokás – a gyors közösülés – ezáltal
nemzedékek hosszú során át változatlanul
fönnmaradt. Pedig az emberré válás után (az
ősközösségben és később) a nőkben is megjelent és
fokozatosan erősödött a nemi élet élvezetének igénye.
A gyors kielégülés képességét azonban csak
keveseknek sikerült kialakítaniuk.
Tény viszont, hogy az életviszonyok javulásával és
a társadalom fejlődésével a nemi élet is változott.
Szabályozottabbá és bonyolultabbá vált, emberibb lett,
humanizálódott. Kialakultak a szexuális kultúra első,
kezdetleges formái. S ezzel együtt már törekedni
kezdtek az élvezet növelésére és hosszabbítására is.
Rájöttek például, hogy a közösülésen kívül a nemi
életnek még sok más módja is lehetséges, s ezekkel
az élvezet is tovább tart. Rájöttek, hogy nem mindegy,
kivel él nemi életet az ember: egyes partnerek
összeillenek, mások nem.
Viszonylag új (alig pár ezer éves) fejlemény a
szerelem megjelenése, s vele az a fölismerés, hogy
ez magasabb fokra emeli a szexuális élvezetet,
méghozzá kölcsönösen… A szerelmes férfi pedig
törődni kezd azzal, hogy partnerének örömet
szerezzen. Ne gondoljuk, hogy ez egyszerűen
önzetlenség, hiszen a nő örömét látva a férfi is jobban
élvezi a szexuális együttlétet. Csak az ilyen kölcsönös
örömszerzés nevezhető joggal szeretkezésnek.
Ez eddig rendben is volna. Csakhogy!…
Egyrészt korántsem minden férfi szerelmes, aki
nemi életet él. Az esetek többségében jó, ha a
rokonszenvet érez. Másrészt önmagában sem a
szerelem, sem a jó szándék nem elegendő az
örömszerzés kölcsönössé tételéhez! Sőt, könnyen
lehet, hogy a szerelmes férfi még gyorsabban elélvez,
mint a nem szerelmes! S ha ez megtörtént, csak egy
idő múlva tud újra izgalomba jönni – ami esetleg nagy
csalódás a nőnek.
Tehát – szerelem ide vagy oda – a férfiak
gyorsasága, „túl heves vérmérséklete” ma is nagy
probléma.

A szeretkezés átlagos ideje
De hát mi a tényleges gyakorlat? Mennyi időt
szánnak a mai, huszadik századi emberek a
szeretkezésre? Ezt már több kiváló szexológus
próbálta fölmérni (bár persze nem hazánkban), de csak
a közösülés átlagos idejéről vannak megbízható
ismereteink. Márpedig a szeretkezés nemcsak
közösülésből áll, hanem például elő- és utójátékból,
valamint a kielégítés egyéb módjaiból is.
A közösülés átlagos idejét A. C. Kinsey, S. Hite és
mások 3 és 6 perc közötti időben állapították meg. De
voltak olyan kutatók is, akik szerint ez az átlag nem
több 2-3 percnél. Ami bizony elég rövid, különösen,
ha meggondoljuk, hogy rendszerint az előjáték ideje
is csak néhány perc. Ami azt jelenti, hogy a szeretkezés
átlagos időtartama mindent beleszámítva is ritkán
haladja meg a tíz percet.
Lehet, hogy ez egy férfinak elég, ha szexuális
reflexei jól működnek. Csak éppen már nem vagyunk
az őserdőben, s a nő igényeit is figyelembe kellene
venni! Még ma is ritka az olyan nő, aki tíz percen belül
nemcsak föl tud izgulni, hanem ki is tud elégülni. Ha
tehát a férfi nem akar önző módon, egyoldalú
előnyökre szert tenni, akkor kicsit vissza kell fognia
magát, lassítania kell saját szexuális izgalmi
folyamatát, vagy más módon kell elősegítenie partnere
kielégülését. Csakhogy ez az, amire sokan még ma
sem képesek. Pedig többnyire szenvednek tőle, s
szeretnének változtatni a helyzeten. Ilyenkor az is meg
szokott történni, hogy átmenetileg nagyon visszafogják
magukat, ugyannyira, hogy magát a szexuális izgalmat
is leállítják. Az egyetlen megoldás, ami esetleg
eszükbe jut, hogy meg kell ismételni a közösülést. Erre
azonban még a fiataloknál is várni kell néhány percet
(nem is beszélve a 30 vagy 40 év fölöttiekről, akiknek
fél óra, sőt, több is kell).
Kétségtelen, hogy ez a megismétlés – az ún.
második menet – valamivel hosszabb ideig szokott
tartani, bár a fiataloknál gyakran nincs jelentős
különbség. Minthogy pedig a várakozási idő alatt
általában nem foglalkoznak a partnerükkel, a nő
szexuális izgalma is megszűnik. S ha emiatt
csalódottnak érzi magát, másodszor esetleg
nehezebben jön bele újra, s így a szeretkezés pár
perces hosszabbodása sem elegendő számára.
Ezáltal veszélyes körforgás alakulhat ki, s a szexuális
zavar súlyosbodik.
Hogy aztán sor kerül-e harmadik és további
„menetre”? Ez inkább csak akkor szokott eléfordulni,
ha azt a nő is kívánja. Márpedig, ha először nem elégült
ki, aligha kívánja.
Végeredményben azt mondtatjuk, hogy még
napjainkra is a túl gyors szeretkezés jellemző. S amikor
valakitől azt halljuk, hogy 3-4 óra hosszat – vagy „egész
éjjel” – szeretkezett, akkor ez a legritkább esetben
jelent „karezzá”-t, vagyis órákra elnyújtott közösülést,
hanem inkább több, rövid aktust. Ezek számát sokan
– dicsekvésből – hajlamosak eltúlozni. Még a fiatal
férfiaknál is ritkán fordul elő 4-5 menetnél több néhány
órán belül.
Még ritkább, hogy túl lassú a szeretkezés. Ez
különben is nagyon relatív, hiszen vannak, akiknek az
egyórás szeretkezés sem túl lassú, míg másoknak fél
óra is sok. Az utóbbi akkor szokott előfordulni, ha valaki
nem élvezi, nem kívánja vagy erőlteti – és már elfáradt.
Nőknél gyakoribb, férfiaknál viszont igen ritka, hogy
túl sokára, nehezen tudnak kielégülni.…É
s ami kívánatos lenne
Nyilvánvalóan nem lehet percre meghatározni,
meddig tartson a szeretkezés. Hiszen az igényekhez
kell alkalmazkodni, s ezek egyénenként nagyon
különbözőek. Legfeljebb általánosságban lehetne
ajánlani – a szexológiai vizsgálatokból kiindulva –,
hogy fél óránál lehetőleg ne legyen rövidebb. S ezen
belül közösülésre csak akkor kerüljön sor, ha már a
nő is alaposan fölizgult.
Az sem baj természetesen, ha ennél jóval hosszabb
(már az első „menet” is – az előjátékkal együtt –, nem
is beszélve a továbbiakról). Egyetlen dolog viszont igen
lényeges: erőltetés egyik fél részéről se legyen!
S itt éppen az a fő probléma, hogyan lehet az eltérő
egyéni igényeket összeegyeztetni. Például ha az
egyiknek elég egy kielégülés, s azt is gyorsan eléri, a
másik viszont szeretne többször kielégülni, s ehhez
hosszabb időre lenne szüksége.
Könnyű lenne erre azt mondani, hogy akkor nyilván
nem illenek össze, tehát keressenek másik partnert.
Ilyen alapon szinte mindenki más partnert kereshetne,
mert alig van olyan kapcsolat, amelyben a szexuális
igények – a mennyiség, a gyakoriság és az időtartam
szempontjából – tökéletesen megegyeznek. Ám a
szexuális összhang szerencsére nem ezen múlik.
Hanem min? Nos, a szívesen vállalt – és ezért könnyű
– alkalmazkodáson! Ez nem azt jelenti, hogy egyiknek
le kell mondania a maga igényeiről a másik javára.
Sőt, még azt sem, hogy mindkettőnek félig le kell
mondania.
A helyes alapelv: Minden igény teljesedhet (ami nem
ártalmas), csak nem egyszerre és nem kizárólag
egyfajta módon.
Ha például a partnerek egyike gyakrabban vagy
többszörösen szeret kielégülni, míg a másik ritkábban,
s akkor is csak egyszer, úgy a következőt tehetik:
Megállapodhatnak, hogy közösülésre (s egyáltalán
kölcsönös ingerlésre) csak akkor kerül sor, ha
mindketten kívánják. Más esetekben az egyik csak
kézzel segít a másiknak a kielégülésben. Ugyanezt
lehet tenni akkor is, ha valamelyikük több kielégülést
igényel egymás után. Ez a kézzel való „besegítés”
némi gyakorlattal könnyen megy, és nem túl fárasztó
annak sem, aki épp nem kívánja a szexet. Lehet
persze, hogy besegítés közben maga is belejön és
megkívánja. De az sem baj, ha nem így történik.
Igen ám, de erre azt szokták mondani többen, hogy
ők nem a kézzel való kielégítést igénylik, hanem a
közösülést. S különben is, sértőnek találják, ha a másik
nem kívánja azt, amit ők kívánnak. Ez téves
beállítottságra vall. Olyan, mintha azt mondanám: ha
éhes vagyok, a párom is legyen éhes, s egye ugyanazt
és ugyanannyit, mint én!…Ilyesmi persze eszébe sem
jut senkinek. Többé-kevésbé természetesnek tartjuk,
hogy mindenki akkor eszik és annyit, amennyit akar.
Miért gondoljuk, hogy a szexuális éhségnek másként
kell működnie? Ugyanígy: aki éhes, az nemcsak hússal
(vagy dobostortával) lakhat jól, hanem sok egyébbel
is. A szexuális éhséget sem csak közösüléssel lehet
csillapítani.
Ami a szeretkezés időtartamát illeti, ez is
megegyezés kérdése. Ne felejtsük, hogy a hosszabb
szeretkezés igénye nem föltétlenül azonos a több
kielégülés igényével. Lehet, hogy egyszerűen a több
gyengédség vágya van mögötte, amit öleléssel és
simogatással is ki lehet elégíteni. A gyengédségigény
alapvetőbb és fontosabb, mint a szexuális kielégülés.
(Ahogy E. Berne írta: „Ha nem simogatnak, kiszárad
a gerincvelőd!” Ez képletes ugyan, de találó.)
De mit tegyen a túl gyorsan kielégülő férfi?
A korai magömlés
A kielégülés fő testi megnyilvánulása férfiaknál
általában a magömlés. Korainak ezt akkor nevezzük,
ha jóval előbb következik be, mint a (szexuálisan
normális) nő kielégülése. Mint minden, ez is
viszonylagos, hiszen a normális női kielégülést nem
lehet percre kiszámított időhöz kötni. Ám ha egy nő
megfelelő előjáték után is csak félórás vagy még
hosszabb közösülésben tud kielégülni, azt már nem
lehet normálisnak tekinteni. De azt már igen, ha
mondjuk 10-20 perces közösülésre van szüksége
ehhez. Ha ilyenkor a férfi 5-10 perces közösülés után
kielégül, úgy korai magömlése van.
Az esetek többségében persze – mint láttuk – nem
5-10, hanem 3-5 perc alatt elégülnek ki a férfiak.
Minthogy ezzel kevés nő tud „lépést tartani”, a korai
magömlés igen gyakori, majdhogynem általános.
(Talán csak azért nem egészen, mert jó és bőséges
előjáték esetén egyre több nőnek elegendő a 4-5
perces közösülés.) Nyugodtan mondhatjuk, hogy a
korai magömlés a legelterjedtebb szexuális zavar.
Komoly problémát azonban szerencsére csak akkor
okoz, ha a nő ilyenkor sehogy sem elégül ki (bár
igényelné azt). Azért mondom, hogy szerencsére, mert
– amennyire ezt tanácsadó praxisomból tudom – sok
nő ilyenkor is kielégül valahogy. Vagy kézzel, illetve
szájjal ingerlés révén, vagy egy második menetben.
Baj inkább akkor van, ha ragaszkodik a közösülésben
való kielégüléshez, vagy ha a második menet is túl
rövid, illetve ha a kudarc miatt elmegy a kedve a
szextől. (Ami viszont elég gyakori.)
A korai magömlést tehát mindenképpen érdemes
komolyan venni. Annál is inkább, mert ez a szexuális
zavar ma már viszonylag könnyen és biztosan
megoldható. Éspedig két amerikai szexológus, Mas-
ters és Johnson vizsgálatai alapján. Ez az módszer
elég egyszerű ahhoz, hogy bárki önmagán is kipróbálja
(bár az eredmény szakvezetéssel természetesen
biztosabb).
A késleltetés technikája
Mint minden szexuális zavar megoldásához, ehhez
is kell egy szívesen közreműködő partner (akit a
terápiába is be szoktak vonni). Ha ilyen épp nincs,
akkor szerezni kell. Amíg ez sikerül, addig a férfi
előkészítheti a megoldást azzal, hogy a késleltetett
önkielégítést gyakorolja.
A korai magömlés eseteiben ugyanis csaknem
mindig azt találjuk, hogy az érintett férfi korábban
megszokta a túl gyors, mondhatni elhamarkodott
önkielégítést. Így akaratlanul is kialakította magában
a gyors kielégülés szokását. Ha tehát új szokást akar
kialakítani, ennek legegyszerűbb módja, hogy
megtanulja lassítani az önkielégítést!Ez érthetően
könnyebb, mint a szeretkezés során késleltetni a
magömlést, hiszen egyedül – és nyugodt körülmények
között! – szinte nehézség nélkül tudjuk szabályozni
az ingerlést, lassítással vagy apró szünetekkel. A
gyakorlás célja egyértelmű: el kell érni, hogy a
merevedés (a lassú ingerlés ellenére) legalább 8-10
percig, majd 10-15 percig tartson, s csak ez után
történjen meg a magömlés. Ezt pár hét alatt be lehet
gyakorolni. Ha már jól megy, akkor a férfi ezzel
kialakította a magömlés késleltetésének szokását. Amit
aztán ugyanúgy át lehet vinni a partnerkapcsolatba,
mint ahogy a gyors magömlés szokását belevitte (azt
persze akaratlanul). Ezt még az is megkönnyíti, ha az
ingerlés síkos kézzel történik, mert így az önkielégítés
– mint ingerlési mód – jobban hasonlít a közösüléshez.
(A síkosításra bármely zsíros testápoló krém vagy
babaolaj megfelel.)
Ha viszont van segítőkész partner, s mód van
gyakori és nyugodt együttlétekre, akkor a késleltetett
önkielégítés gyakorlása helyett rögtön az együttes
megoldás vehető célba. Ez több lépésben, szakaszban
történik. Nem célszerű rögtön a közösülés
hosszabbítására törekedni (például közösülés közben
apró leállásokkal, szünetekkel), mert ez általában nem
elegendő. Épp ezért a módszer első számú előírása,
hogy a közösülést átmenetileg teljesen félre kell tenni!
Félreértés ne essék: nem a szexet kell félretenni, csak
a közösülést. Helyette pár hétig a simogatás, kézzel
ingerlés kerül előtérbe, vagyis a petting egy formája,
ami mindkét félnél kielégülésre is vezethet (ha tehát
eddig ezt nem tanulták volna meg, most megtehetik).
Kölcsönös simogatás – beleértve a nemi szervek
simogatását! – a legtöbb ilyen kapcsolatban eddig is
szokásban volt, bár többnyire csak futólagosan. Ám
ezen most módosítani kell: egyrészt nem egyszerre
kell egymást kézzel ingerelni, hanem fölváltva,
másrészt nem futólag, hanem huzamosabb ideig!
Éspedig lehetőleg az ingerelt fél kielégüléséig. A cél
az, hogy a kielégülés a nőnél minél hamarabb, a
férfinél viszont minél később következzen be! Ez csak
úgy lehetséges, ha irányítják egymást. Pontosabban:
akivel foglalkoznak, az irányítsa a másikat. Sokaknak
ez nehéz és szokatlan. Ilyenkor jó, ha a vele foglalkozó
többször megkérdezi tőle, hogy éppen hol tart (vagy
megkéri, hogy fogja meg a kezét és vezesse).
A szexuális együttlét tehát úgy alakul, hogy néhány
perces összebújás után az egyik felül, és elkezd
foglalkozni a másikkal. A másik nem viszonozza ekkor
a simogatást, hanem csak élvezi és irányítja. Ha a nő
foglalkozik a férfival, törekednie kell a létrejött
merevedésnek az eddig megszokottnál hosszabb
fenntartására finom és lassú ingerléssel. Előfordulhat
természetesen, hogy a férfinál már 1-2 perc múlva
közeledik a magömlés. Ezt azonban a férfi már 5-6
másodperccel előbb megérzi, s ilyenkor az ingerlés
azonnali abbahagyásával még elkerülhető a
magömlés. Egy apró fogással még biztosabban
elkerülhető: ha a nő közvetlenül a makk alatt 2-3 ujjával
elszorítja a hímvesszőt. A 3-4 másodperces, erőteljes
szorítás után kis szünet (legalább fél perc) következik,
majd folytatódhat a lassú ingerlés. Ezt a fogást szükség
esetén többször meg lehet ismételni. A cél azonban
nem az, hogy minél többször így kerülje el a gyors
magömlést, hanem, hogy a magömlés 10-15 percig
ne is közeledjen! A kitűzött idő letelte után
természetesen bekövetkezhet. Ehhez még annyit:
ajánlatos, hogy a nő simogató keze ugyanúgy síkos
legyen, ahogyan azt az önkielégítés kapcsán
említettem. Ha ezt rendszeresen (hetenként legalább
két-háromszor) így gyakorolják, akkor néhány hét alatt
sikerülni fog a magömlés 10-15 perces késleltetése,
mégpedig közeledések nélkül. Ezt követően
fokozatosan visszatérhetnek a közösüléshez – de nem
mindegy, hogyan.
Először is nem a hagyományos pózban, hanem úgy,
hogy a nő, aki előbb 8-10 percig kézzel ingerelte a
férfit (s az mégsem került közel a magömléshez!),
lovagló ülésben helyezkedik el a férfi combján, s a
merev hímvesszőt a hüvelynyíláshoz helyezi. Nem
vezeti be rögtön, hanem ott tartja egy kis ideig. Ha a
férfi ettől sem közeledik a magömléshez, következhet
a lassú, szakaszos bevezetés. Ennek megtörténte után
is ajánlatos egy ideig mozdulatlanul maradni, hogy a
férfi megszokhassa: a hüvelyben sem közeledik. Ha
mégis megtörténik, ezt időben jelezze, hogy a nő
fölemelkedve (térdeire támaszkodva ezt könnyen
megteheti) a hímvesszőt a már begyakorolt módon
elszoríthassa. Majd kis szünet után újra a lassú
bevezetés következik.Aztán ha a mozdulatlan
közösülési helyzet már nem váltja ki a magömlés
közeledését, 1-2 perc múlva megkezdődhet a lassú
mozgás a nő részéről. Eleinte minden mozdulat után
ajánlatos kis szünetet tartani. Így lehet a férfit
fokozatosan hozzászoktatni ahhoz, hogy a lassú
közösülő mozgás se váltsa ki a magömlés
közeledését. Ha pedig mégis, ez a szokásos módon
megelőzhető.
A gyorsítás technikája
Tegyük fel, hogy a késleltetés imént vázolt
technikájával megtanultuk az izgalmi folyamatot
lassítani, s ezzel a szeretkezés időtartamát
meghosszabbítani. Ám nem biztos, hogy az így
lelassított szeretkezés – bármelyik félnél, de főleg a
nőnél – kielégüléshez, orgazmushoz vezet.
Fontos egyáltalán az orgazmus? – kérdezhetné
valaki. – Hiszen a „karezza” esetén sincs orgazmus,
a végén mégis kielégültnek érzik magukat! Nos, van
ebben valami, s magam is ellene vagyok a túlzott
orgazmuscentrizmusnak, a kielégülések
teljesítményközpontú hajszolásának. De a „karezza”
valahogy más mentalitást feltételez, s többnyire időnk
sincs rá, tehát jobb, ha gondoskodunk az
orgazmusokról. Ennek több módja van, ám abban
megegyeznek, hogy előbb-utóbb egy kicsit fokozni kell
az ingerlést. Nem mindegy azonban, hogy milyen
ingerlést, kinél és hogyan.
Maradjunk talán a közösülésnél, mint a
legnépszerűbb és legelterjedtebb szeretkezési
módnál. Ha a férfi erősíti, illetve gyorsítja a mozgást,
könnyen kiválthatja a magömlést, s ezzel saját
kielégülését. Csakhogy a nő ezáltal esetleg
lemaradhat, hiszen a merevedés megszűntével a
közösülés nem folytatható. Érdemes tehát arra
törekedni, hogy előbb a nő elégüljön ki, s csak aztán a
férfi. De hogyan, mikor a nőnek is erősebb ingerlésre
volna szüksége? A megoldás kulcsa annak ismerete,
hogy a nő kielégülése elsősorban a csikló ingerlésén
múlik. A csikló pedig, mint tudjuk, nem a hüvelyben
van, tehát nemcsak közösülő mozgással ingerelhető,
hanem például kézzel is.
Csakhogy lehet-e a csiklót a közösülés alatt kézzel
ingerelni? Igenis, lehet! Különösen abban a „nő felül”
helyzetben, amit már vázoltam. Olyankor ugyanis a
nő nem fekszik rá a férfira, hanem lovagló ülésben ül
rajta. Így némi ügyességgel a csikló elérhető. Ingerlése
pedig meggyorsíthatja a nő kielégülését közösülő
mozgások nélkül is. (Leginkább persze akkor, ha
egyébként is ki tud elégülni a kézzel ingerléstől.)
Egyébként sokan elfelejtik (vagy nem is tudják),
hogy nemcsak a mozgásos ingerlés gyorsításával és
erősítésével lehet a kielégülést elősegíteni, hanem
más módon is. Például lelki ingerek – mondjuk:
fantáziaképek – segítségével. Ide tartozik az is, hogy
figyelmünket teljesen az élvezetre tudjuk
összpontosítani, s ne aggályoskodva, mintegy kívülről
figyeljük magunkat! Mindezt csak akkor tudjuk
megtenni, ha képesek vagyunk teljesen ellazulni,
nyugodtnak, feszültségmentesnek maradni, s
mindenfajta erőltetést elkerülni! Ezért lehet nagy
jelentősége a szeretkezés kedvező alakítása
szempontjából a lazítási gyakorlatnak (például az ún.
autogén tréningnek), amelyet újabban már nálunk is
kezdenek fölfedezni és egyre szélesebb körben
alkalmazni. Ez a gyakorlat az átlagember számára
viszonylag könnyen megtanulható. Szaksegítséggel
pedig az is megtanulhatja, aki tele van feszültséggel,
szorongással.
Miért olyan fontos a lazítás? Mert aki képes magát
bármikor ellazítani, nyugodttá tenni, s ebben az
állapotban teljes figyelmét testi érzésekre
összpontosítani, az már befolyásolni tudja önmagát.
Nagy lépést tett afelé, hogy irányítani tudja saját testi
és lelki történéseit – s ezzel végső soron egész
életének alakulását! Ehhez képest a szeretkezések
alakulása csak egy tényező a sok közül, bár
kétségkívül a fontosabbak közé tartozik. Nyugodt
figyelemösszpontosítással itt is minőségi változást
lehet elérni. Ennek egyik előfeltétele, hogy több időt
szánjunk rá. Szabaduljunk meg a rutintól, ne
törekedjünk gépiesen és elhamarkodottan az
orgazmusra, hanem adjuk meg mindennek a módját:
mindenekelőtt legyen bőséges előjáték.
Különösen a tartós partnerkapcsolatban,
házasságban élők vegyék figyelembe, hogy a
szeretkezés egy idő múlva elszürkül és unalmassá
válik, ha nem gondoskodunk a változatosságról. Ma
már jó kézikönyvekből is sok újat lehet tanulni. Fő,
hogy ne mindig ugyanúgy és ugyanolyan körülmények
között kerüljön sor a szeretkezésre.
A változatossá és tartalmasabbá tételhez pedig
elsősorban idő és fantázia kell.
Meddig tartson tehát a szeretkezés? Ha jó, mert
változatos és gazdag, akkor minél tovább – persze az
ésszerű határokon belül. Az ilyen szeretkezéssel
önmagunkat és partnerünket ajándékozzuk meg, hát
ne sajnáljuk rá az időt! A csúcsélmények nemcsak a
véletleneken múlnak. Megfelelő előkészítéssel és
időráfordítással ezeket is „ki lehet termelni”, meg lehet
alkotni.
12. Többszörös orgazmus
férfinél
Ki ne tartaná szájhősnek azt a fiatal férfit, aki baráti
körben magabiztos fölénnyel így dicsekedett:
– Képzeljétek, tizenkét menetem volt az éjjel! De
úgy ám, hogy hajnal felé még aludtam is egy sort!
A jelenlevők egy része hüledezett, hogy „Nahát, ez
egészen fantasztikus! Én még a feléig sem tudok
elmenni.”, de a többség csak mosolygott vagy gúnyos
megjegyzéseket tett. A véletlenül jelenlevő elbeszélő
csak ennyit kérdezett:
– Igen? És hányszor elégültél ki?
A dicsekvő természetesen rávágta, hogy
tizenkétszer. S ezzel lezártnak vette az ügyet. Ám jött
az újabb kérdés:
– És hányszor volt magömlésed?
Majdnem rávágta erre is, hogy tizenkétszer, de
aztán elbizonytalanodott, s vállat vonva közölte: mit
tudja ő azt, az első hatnál biztos volt, a későbbiekre
nem emlékszik. Ezt követben sürgősen másra terelte
a szót.
Szóba sem került például, hogy ugyanezen idő alatt
hányszor elégült ki a partnere: többször vagy
kevesebbszer, esetleg ugyanannyiszor? Még jó
néhány ilyen kérdést föl lehetett volna tenni, hiszen a
szex terén közismerten sok a kétértelműség és a
félreértés. (Nem szólva a hazugságokról.)
Ezúttal azonban kíséreljük meg tudományos
tárgyilagossággal „körüljárni” a férfiak többszörös
orgazmusának kérdését. Ami persze elsősorban a
férfiak számára fontos, hogy jobban megértsék és
irányítani tudják önmagukat. De fontos lehet azoknak
a nőknek is, akiknek nem mindegy a férfi szexuális
teljesítménye és elégedettsége. Hogy ez milyen
sokakat érint és érdekel, arról egy telefonos
tanácsadás során győződtem meg. A telefonáló férfiak
kérdései között a szexuális zavarok – korai magömlés,
merevedési problémák stb. – megoldhatóságán kívül
gyakran szerepeltek olyanok, amelyek a kívánás és
kielégülés gyakoriságát és ennek nemek szerinti
eltéréseit firtatták.
Egy férfi például megkérdezte: rendben van-e az,
hogy a partnere a közösülés során többször is kielégül,
ő maga viszont csak egyszer, és aztán már nem bírja
folytatni…
De jó néhány más férfi kérdéseiből is az derült ki,
hogy szeretnének többszörösen kielégülni, méghozzá
viszonylag gyors egymásutánban – ahogyan a nők
(már amelyik)! Ez a kívánság bizonyos fokig érthető,
bár sokszor alapvető tények figyelmen kívül hagyását
is elárulja. Ezért először is tekintsük át az említett,
alapvető tényeket.
A férfiorgazmus alaptényei
Az orgazmust, vagyis a szexuális kielégülést a
férfinak nem kell különösebben tanulni: serdülőkorban
ez magától bekövetkezik. S ettől kezdve több-
kevesebb rendszerességgel legalább éjszakánként,
alvás közben akkor is megtörténik, ha a férfi éber
állapotban nem él nemi életet. Ilyesmi persze
gyakorlatilag nem fordul elő. Különösen, ha figyelembe
vesszük, hogy az önkielégítés is nemi élet, annak
tizenéves korban leggyakoribb, sőt, általában évekig
kizárólagos módja. A nemi érés tehát a férfinél magával
hozza a fejlett szexuális reagálókészség és kielégülési
készség megjelenését, s ezzel együtt a szexuális
igények ugrásszerű növekedését is.
A férfiak szexuális potenciája, vagyis a
teljesítőképessége éppen az ifjúkorban a legnagyobb,
mert a nemi mirigyek ekkor termelik legbőségesebben
a váladékot. Később ez fokozatosan csökken. Tény,
hogy 18-20 év körüliek képesek leginkább a
többszörös kielégülésre. Előfordul, hogy az első
kielégülés után jóformán meg sem szűnik a
merevedés, máris jön a következő „menet”. A második
és további kielégülések után persze náluk is egyre
hosszabbodik az az időszak, amikor nem képesek
szexuális izgalomba jönni. De pár óra alatt még így is
4-6 orgazmust érhetnek el.
Az orgazmus mindkét nemnél a szexuális izgalom
csúcspontját jelenti, s ezzel együtt a kéjérzés
legmagasabb fokát, ami a férfiaknál is jellegzetes testi
tünetekben nyilvánul meg. Szapora légzés (lihegés),
gyors szívdobogás, az alhasi vérbőség és a
vérnyomás-emelkedés tetézése, bőrvörösödés a test
több helyén, s végül a magömlés: az ondó kilövellése
az ondóvezeték és a húgycső körüli izmok akaratlan
összehúzódásai révén.
Az izom-összehúzódások és a magömlés feloldják
a szexuális izgalom okozta feszültséget, s
megszüntetik magát az izgalmat is, annak minden testi
tünetével együtt. A szervezet szexuális reagálása
betöltötte biológiai funkcióját: az ondóval útjukra
indította a petesejt megtermékenyítésére alkalmas
spermiumokat. (S úgy mellékesen élvezetet is szerzett
a férfinak.) A szervezet ezzel átmenetileg abbahagyja
a reagálást: az esetleges újabb szexuális ingereket
kerüli, s azokra nem reagál szexuális izgalommal.
Csak több-kevesebb pihenés után képes újra
szexuálisan reagálni.
Ezt az időszakot a tudomány refrakter periódusnak,
azaz ingerelhetetlenségi szakasznak nevezi.
Fiataloknál csak néhány percről van szó az első
kielégülés után. Ám az életkor gyarapodásával ez az
idő egyre hosszabb lesz, végül jó néhány órára
növekszik. A hosszabbodás üteme azonban
egyénenként változó, és több tényezőtől függ: az
egészségi állapottól, a lelkiállapottól, a partnertől és a
szexuális kapcsolat jellegétől, de nem utolsósorban a
képességgyakorlás, a tréning rendszerességétől.
Megfigyelhető, hogy akik viszonylag korán kezdik,
rendszeresen és változatosan gyakorolják a nemi
életet, azok „jobb formában maradnak” és tovább
bírják.
A férfinak tehát nem kell ugyan kialakítania az
orgazmuskészséget (mert az magától kialakul), de
ajánlatos azt gyakorlással ápolni és karban tartani, sőt,
fejleszteni. Hiszen mint minden készség, ez is
erősíthető és alakítható. Például a rendszeres
igénybevétel nyomán a nemi mirigyek gyorsabban és
bőségesebben termelik váladékaikat. Ami egyrészt
teltségérzést okoz és „feszítő vágyakat” eredményez,
másrészt a magömléskori ondóveszteség gyors
pótlásával hamarabb tesz lehetővé egy újabb
magömlést. Vagyis ezáltal a gyakorlott férfi ugyanazon
időn, mondjuk 2-3 órán belül több „menetre” képes.
Igen ám, de az orgazmuskészség erősödése
magával hozhatja a túl gyors, tehát korai magömlést.
Különösen az önkielégítés gyakorlása járhat ilyen
veszéllyel, hiszen annak során nem kell partnerhez
alkalmazkodni. Ez a veszély természetesen kivédhető,
ha a férfi az ingerlés szabályozásával, lassításával a
magömlés késleltetését is gyakorolja. (Lásd: előző
fejezet.)
Orgazmus = magömlés?
Az eddigiekből úgy tűnhetett, mintha a férfiorgazmus
lényege a magömlés lenne. Holott a magömlés
tulajdonképpen csak az egyik jellegzetes tünete, kísérő
jelensége az orgazmusnak, mint a szexuális izgalom
és kéjérzés csúcspontjának. A kettőt tehát nem indokolt
azonosítani. Különbségük mellett tanúskodik a
szexuálterápiával foglalkozó szakembereknek az a
tapasztalata, hogy vannak férfiak, akik a szabályosan
bekövetkező magömlésük ellenére sem érzik magukat
kielégültnek. De vannak olyanok is, akik a magömlés
elmaradása ellenére is kielégültnek érzik magukat! Mi
lehet a magyarázata ennek?
A dolog megértéséhez abból kellene kiindulnunk,
hogy az orgazmus elsődlegesen lelki jelenség, mint
ahogy a kéjérzés, az élvezet is az. Persze tény, hogy
egyik sem választható el bizonyos testi változásoktól,
amelyek közül néhányat már említettem. Meddő dolog
lenne azon vitatkozni, hogy melyik váltja ki a másikat:
a testi változás a lelkit – vagy megfordítva. Ezek
ugyanis nyilván kölcsönösen befolyásolják egymást.
A kéjérzés csúcspontja azonban mégiscsak lelki
jelenség. Természetesen nem mindegy, hogy mi váltja
ki, vagy mik a testi feltételei. A szexuális izgalomnak
és fokozódásának kétségkívül vannak testi előfeltételei
és kísérőjelenségei, méghozzá jó néhány: egészséges
szervezet, nyugodt idegállapot, működő nemi
berendezés, alhasi vérbőség, emelkedő vérnyomás,
gyorsuló szívműködés – s még sorolhatnám. Nem testi
eredetű, de azon keresztül ható feltétel a szexuális
ingerlés. Ha mindez – vagy legalább ezek többsége –
megvan, kialakulhat és fokozódhat a szexuális
izgalom, s vele (jó esetben) az élvezet – ami megint
nem ugyanaz. Bármilyen hihetetlennek tűnik,
előfordulhat, hogy a szexuális izgalom nem okoz
élvezetet! Ehhez ugyanis a testieken kívül lelki
feltételek is kellenek, például a megfelelő beállítódás,
az ingerlés elfogadása és hasonlók.
A kéjérzés és az orgazmus feltételei tehát
meglehetősen bonyolultak és nem egyformán
fontosak. Megtörténhet, hogy egy-két testi feltétel
részben vagy teljesen hiányzik, és mégis kialakul az
élvezet, s akár a csúcspontig is eljut. A lelki feltételekre
ez már kevésbé mondható el. Amiből következik, hogy
ezek között vannak a fontosabbak. Belső elutasítás
esetén például a legügyesebb ingerlés sem okoz
élvezetet. Ilyenkor többnyire ki sem alakul a szexuális
izgalom. De ha kialakul, akkor sem jár kéjérzéssel és
kielégüléssel.
Ezek szerint az orgazmus függetleníthető a testi
feltételektől, tehát még a magömléstől is? Elvileg igen,
ha nem is teljesen! Csak hát ez nem egyszerűen
elhatározás kérdése, s nem éppen könnyű elérni (nem
is beszélve a próbálkozások veszélyeiről). Ezért a
teljesen egészséges és magabiztos férfiaknál is
óvatosságot ajánlok a „szexuális önszabályozásban”.
Első lépés: a magömlés késleltetése
Súlyosan tévednek, akik mindenáron szaporítani
akarják orgazmusaik számát mégpedig úgy, hogy
gyors egymásutánban jó fél tucat „menetre” legyenek
képesek. Ez általában még a leggyakorlottabb
fiataloknak is csak kivételesen sikerül, az erőltetéssel
pedig mindent el lehet rontani. Reálisabb,
megvalósíthatóbb célkitűzés az orgazmus és vele
együtt a magömlés késleltetése. S nemcsak azoknak,
akik korai magömlésre hajlamosak, hanem
mindazoknak, akiknek partnere egymás utáni
többszörös orgazmust igényelne egy-egy közösülés
során. Ehhez nyilván a közösülés időtartamát kell
hosszabbítani éspedig úgy, hogy a merevedés
mindvégig fennmaradjon. Vagyis ne következzen be
a magömlés mindaddig, amíg a partner többszörösen
ki nem elégül. Rögtön hozzáteszem, hogy a partner
többszörös kielégülését természetesen nemcsak
közösülésben lehet biztosítani, hanem az ún. petting
bármelyik változatával, tehát a legkülönbözőbb
ingerlési módokkal is. Mindenképpen ajánlatos, hogy
a partner ne ragaszkodjon túlságosan a közösülésben
való kielégüléshez. Ám ha ezt részesíti előnyben, akkor
a férfi érthetően igyekszik alkalmazkodni.
Korábban már szó volt arról, hogyan történhet ez:
új szokást, új beidegzést kell kialakítani az ingerlés
szabályozásával. Mint láttuk, ezt már az
önkielégítésben el lehet kezdeni, de a lényeg a
partnerek újszerű együttműködése, a szeretkezés
módjainak újratanulása. A változtatás mindkét fél
részéről tudatos törekvést, önfegyelmet és
rugalmasságot feltételez, ezért sokaknak nem könnyű.
A szexuálterapeuta számára is meglepő, hogy milyen
sokan nem tudnak elszakadni kialakult szeretkezési
szokásaiktól.
A terapeuta például javasolja a párnak, hogy egy
ideig ne közösüljenek, hanem másként - kézzel vagy
szájjal – és fölváltva ingereljék egymást a
szeretkezések során. Meg is ígérik, de a legközelebbi
megbeszélésórán kiderül, hogy mégiscsak közösültek.
Méghozzá a szokásos módon, mindig ugyanabban a
testhelyzetben. Így aztán javulás is alig van.
Változtatás helyett sokan valamilyen tablettától vagy
injekciótól várnak eredményt. Holott a rossz szokás
még nem betegség.
A jó szokás kialakításához az ingerlést kell
szabályozni. Ez a közösülésben is lehetséges, de ott
a legnehezebb. Sokkal egyszerűbb az előjátékban
kezdeni, s ott megszokni a hosszabb idejű merevedést,
de úgy, hogy közben ne is közeledjen a magömlés.
(Ha mégis közeledne, akkor az ingerlés azonnali
leállításával, szünet beiktatásával elkerülhető.) A
szabályozás feltétele, hogy kölcsönös ingerlés helyett
mindig csak az egyik partner foglalkozzon a másikkal.
Ha pedig begyakorolták, hogy a férfinak 10-15
perces – közeledés nélküli – merevedése van,
miközben a nő foglalkozik vele, akkor ugyanezt már a
közösülésben is könnyebb lesz elérni. Persze nem úgy,
hogy előjáték helyett (vagy egész rövid előjáték után)
rögtön közösülnek, hanem legalább 8-10 perces
előjátékbeli merevedés után, de még nem közel a
magömléshez térnek rá lassan a közösülésre. Éspedig
lehetőleg olyan testhelyzetben, hogy a nő lovagló
ülésben ráül a hanyatt fekvő férfira. Említettem, hogy
ebben a helyzetben a legtöbb férfi tovább bírja (már
csak azért is, mert kevésbé tud mozogni).
A magömlés késleltetésének másik „titka”, hogy
ebben a közösülő helyzetben sem kell folyton mozogni.
A mozdulatlanság minimálisra csökkenti az ingerlést,
s megszokhatóvá teszi a magömlés elkerülését.
Különösen a közösülés első perceiben ajánlatos
kerülni a mozgást, mert ez a legkritikusabb idő. Aki
ezen túl van, az már a – lassú és szünetekkel tarkított
– mozgástól sem közeledik gyorsan a magömléshez.
Ennek megvalósítását nehezíti, hogy sok nő éppen
ilyenkor szeret leginkább mozogni, hiszen az
orgazmushoz közeledve ingerlésre van szüksége. S
attól fél, hogy ha nem mozog, akkor visszaesik az
izgalom. Kisebb visszaesés valóban be is következhet;
nagyobb csak akkor, ha ettől megijed, vagy ha túl
sokáig tart a mozdulatlanság. A kisebb visszaeséstől
persze nem kellene megijedni, mert a mozgás
folytatódásával újra hamar fölfut az izgalom. Azonkívül
a nő a mozgásszünet alatt megteheti, hogy néhányszor
tudatosan összehúzza a hüvelyizmait, ami nem erős,
de kellemes inger, különösen a nőnek. Ezt jól
kiegészítheti, ha a nő ilyenkor a combjait is lassan
összehúzza, s így kissé megszorítja a férfi testét.
Másrészt ilyenkor eszünkbe juthatna, hogy a nő
kielégülése elsődlegesen a csikló ingerlésétől függ.
Ez pedig nemcsak közösülő mozgások révén
biztosítható, hanem kézzel is, ami az említett
testhelyzetben egyáltalán nem kizárt. Sőt, nagyon is
lehetséges, s a partnerek bármelyike megteheti.
Végeredményben tehát a fentiek alapján elérhető,
hogy a nő egyetlen közösülésben akár többször is
kielégüljön, miközben a férfi még nem jut el az
orgazmusig. Mindez azonban csak akkor érvényes,
ha az orgazmust és a magömlést nem tudjuk
szétválasztani.
Lehet-e magömlés nélküli orgazmus?
Abból indultunk ki, hogy az orgazmus, mint a
szexuális kéjérzés csúcspontja, alapjában véve lelki
jelenség, aminek persze testi okai és tünetei is vannak.
Mint ahogy általában a szexuális izgalomnak. Igen ám
– vethetné ellen bárki –, de az orgazmus nemcsak
csúcspont, hanem egyúttal kielégülés is, ami a
szexuális izgalom csökkenését vagy megszűnését
eredményezi! Ha pedig ez bekövetkezik, akkor
mindenképpen kell egy kis idő az újabb izgalom
kialakulásához. Új orgazmus tehát gyakorlatilag csak
egy újabb „menetben” következhet be.
A többszörös orgazmus ezek szerint mindenképpen
több „menetet” jelent a férfinak? S legföljebb az lehet
kérdéses, hogy milyen gyorsan képes egy újabb
aktusra? Így is föl lehet fogni, s a fejlesztés egy
lehetséges útja az egymás utáni aktusok számának
szaporítása. Ehhez először is ki kell próbálni, hány
aktusra képes a férfi egy adott időn belül, erőlködés
nélkül. Erről keveseknek van elegendő tapasztalata.
Tegyük fel, hogy félóra múlva képes a második
menetre, majd ezt követően háromnegyed óra múlva
a harmadikra. Vagyis jó két óra alatt három menet –
és ugyanannyi kielégülés. Tegyük fel, szeretné elérni,
hogy ugyanennyi idő alatt négy menet legyen.
Hogyan? Például úgy, hogy az aktusok között
intenzívebben pihen (mondjuk autogén tréningeket
folytat), s az újabb aktusok előjátékában erősebb és
hatékonyabb ingerlésre törekszik. Amihez persze
ügyes és aktív partner kell. (Vagy nagy szerelem.) Még
így is előfordulhat, hogy a negyedik aktusban már nem
lesz magömlés vagy egy idő múlva belefárad és
abbahagyja az egészet. Ugyanakkor természetesen
kielégültnek érzi magát, hiszen a negyedik már csak
ráadás lett volna. Itt azonban egy érdekes dologra
figyelhetünk föl. Éspedig arra, hogy bizonyos feltételek
esetén magömlés nélkül is kielégültnek érezheti magát
a férfi.Erre persze azt lehet mondani: no, igen, ha előtte
legalább egyszer (vagy kétszer) már volt magömlése…
Válaszérvként hivatkozhatnék arra, hogy a
serdületlen fiúknak is lehet magömlés nélküli
orgazmusuk, amint azt a tudomány már évtizedekkel
ezelőtt megállapította. Ha pedig nekik lehet, miért ne
lehetne a felnőtt férfinak is? De nem ez a lényeg!
Kiindulópontunk szerint az orgazmus mint
csúcspont és kielégülés csökkenti vagy megszünteti
a szexuális izgalmat. Tehát lehet, hogy csak csökkenti,
méghozzá csak átmenetileg és nem nagy mértékben.
Ebből következik, hogy a kielégülés sem föltétlenül
teljes egyetlen orgazmustól, hiszen ez esetben aligha
kerülne sor második és további „menetekre”. Ha pedig
így van, akkor a kéjérzet csúcspontja – egyetlen
csúcspontja – esetleg nem jelent teljes és befejezett
kielégülést, hanem csak a szexuális izgalom átmeneti
csökkenését, ami után hamarosan újabb csúcs
következhet! Különösen abban az esetben, ha a
csúcsot nem követi magömlés.
A kérdés most már csak az: hogyan lehet ezt elérni?
A többszörös orgazmus technikája
Mivel kétségtelen, hogy a magömléssel kísért
orgazmus nagyobb mértékben és tartósabban
csökkenti a szexuális izgalmat, s mivel ezt a legtöbb
férfi már a tizenéves kori önkielégítések során
megszokja, az új szokás kialakításához
nélkülözhetetlennek látszik a fentebb vázolt első lépés:
a késleltetés begyakorlása.
Ha ez már megy, tehát a közösülés ideje meghaladja
a 10 percet (közeledés nélkül!), akkor
következhet az újabb előrelépés. Ennek lényege a
közösülés – és általában a szeretkezés – idejének
olyan meghosszabbítása, hogy a szexuális izgalom
elég magas szintjéből (amelyet szaknyelven
„platófázisnak” neveznek) kisebb csúcsok
emelkedjenek ki. Ezek mintegy hullámokat keltenek
az izgalmi szintben, hiszen a csúcsok után
hullámvölgyek keletkeznek, majd ismét emelkedés jön.
Természetesen fölmerül a kérdés, hogy az izgalom
és kéjérzet ilyen kiemelkedései egyáltalán orgazmus
jellegűek-e vagy csak jelentéktelen hullámzások,
amelyek a nem túl rövid aktusokban mindig
megtalálhatók. Nos, elárulhatom, van rá mód, hogy
ezek a kisebb csúcsok orgazmus jellegűek legyenek!
Technikája nem könnyű, de megtanulható. (Feltéve,
hogy a késleltetés már megy.) Mindenekelőtt azt kell
tudni hozzá, hogy a szexuális izgalom fokozódásának
egy bizonyos pontján az idegfeszültség az
ondóvezeték, ondóhólyag és prosztata körüli izmok
összehúzódását eredményezi. Ez pedig a mozgás és
ingerlés folytatódása esetén kiváltja a magömlési
reflexet, aminek lényege a húgycső körüli izmok
ritmikus összehúzódása, s ezáltal az ondó kilövellése.
A kettő közötti különbség mindössze 4-6 másodperc.
Ha a reflex beindult, már nem lehet leállítani. Ezt az
időszakot, vagyis a magömlés előtti néhány
másodpercet épp ezért „elkerülhetetlenségi
szakasznak” hívják. Szerencsére azonban már ennek
bekövetkezte előtt 2-3 másodperccel fellép a
„közeledés” érzése, ami tulajdonképpen az orgazmus
kezdete, s összefügg az ondóvezeték és prosztata
körüli izmok feszülésével. Ezt sajátságos belső – főleg
alhasi – remegésként lehet érzékelni. Jelzi, hogy
rögtön beindul a magömlési reflex, ami azonban
ilyenkor még leállítható!Ha tehát a „közeledést” érezve
azonnal leállítunk minden mozgást (nemcsak a
sajátunkat, hanem a partnerét is!), akkor a magömlést
elkerülhetjük, mégis nagyjából ugyanazt érezzük, mint
magömléses orgazmuskor. A kéjérzés ugyanis
csúcspontjára került. A feszültség viszont rövidesen
csökken anélkül, hogy kiváltaná a magömlési reflexet.
A szexuális izgalomban egy kis hullámvölgy keletkezik,
átmeneti megkönnyebbülést érzünk, de nem merülünk
ki úgy, mint a magömlés után. Az aktus folytatását
nagyon megkönnyíti, ha ilyenkor egy-két mély
lélegzetet veszünk, hangosan sóhajtunk, miközben
átadjuk magunkat az élvezetnek.
Félreértések elkerülése végett hangsúlyozom: nem
arról van szó, hogy görcsös erőfeszítéssel tartsuk
vissza magunkat, hanem hogy egyszerűen leállunk,
persze a kellő pillanatban. Amit nem könnyű pontosan
eltalálni. Ha előbb állunk le, nem lesz igazi
orgazmusunk; ha később, akkor a magömlés is
bekövetkezik. (Szerencsére egyik sem nagy baj.)
Mindenképpen számolhatunk azzal, hogy nem fog
mindig vagy mindjárt sikerülni.
Ugyancsak a félreértések elkerülése érdekében
fontos a partner előzetes felkészítése a várható
leállásokra, amik összesen kb. 5-10 másodpercig
tartanak. Ilyenkor ugyanis könnyen azt hiheti, hogy a
férfinál megtörtént a magömlés, s ezzel részéről vége
az aktusnak. Ettől csalódottnak érezheti magát, és
elmehet a kedve a folytatástól. Amikor pedig mégis
folytatódik, nem érti, mi történt, nehezen jön újra bele.
S mire belejönne, esetleg újabb leállás következik.
A magömlés nélküli orgazmust ugyanis többször
meg lehet ismételni ugyanabban az aktusban, amely
így akár félóráig (vagy tovább) is eltarthat. Az utolsó
orgazmus természetesen már magömléses orgazmus
lehet. Előnyös, hogy ezáltal mind a férfi, mind a nő
részére többszörös és teljes kielégülés biztosítható.
Az ilyen közösülés nem zárja ki ugyan a második és
további „menetet”, de a többszörös orgazmus folytán
erre mindkét félnek kevésbé lesz szüksége. Ám
minthogy a szexuális igények nagy egyéni eltéréseket
mutatnak, előfordulhat, hogy az egyik még igényelné,
a másik nem. Ha csak a férfi igényelné, és a nő
hajlandó az újabb aktusra, akkor ajánlatos, hogy ez
már jóval rövidebb (maximum 5-10 perces) legyen, s
a férfi ne törekedjen többszörös orgazmusra. Fordított
esetben, ha a férfi egyáltalán képes újabb aktusra, nem
szükséges magömléses orgazmusra törekednie. Főleg
a középkorú és idősebb férfiaknál indokolt a
magömlésre törekvés leállítása.
A nálunk elterjedt szexuális kultúra különben is
túlzottan magömlésközpontú. Sok férfi el sem tudja
képzelni a szexet magömlés nélkül: akarva-akaratlan
ezt tekinti a szex legfőbb céljának és értelmének.
Kevesen tudják, hogy a keleti kultúrákban milyen
nagyra becsülik a magömlés nélküli szexet. A Káma-
szútrában (vagyis a „szerelem tankönyvében”) is leírt
szeretkezési mód Nyugaton „karezza” néven vált
ismertté. Ez az olasz szó hasonló jelentésű, mint az
angol „petting” – szó szerint dédelgetést, kedveskedést
jelent –, de szakkifejezésként a magömléses orgazmus
nélküli, mozdulatlan közösülést is magában foglalja.
„Karezza” – kielégüléssel vagy
anélkül?
E keleti (elsősorban hindu) szeretkezési mód
lényege a gyengédség sokféleképpen történő,
kölcsönös kimutatása, a szerelmi játék.
Simogatásokkal és csókokkal kezdődik, amik becéző
szavak kíséretében a test minden részére kiterjednek,
s aztán előbb-utóbb közösülésbe mennek át. A nyugati
értelemben vett, „szabályos orgazmust” azonban
tudatosan kerülik: mindent lassan és nyugodtan
csinálnak, a legapróbb mozdulatokat, sőt, a
mozdulatlan testhelyzeteket is kiélvezve. Orgazmus
helyett inkább arra törekszenek, hogy minél tovább
tartson a lassú, élvezetes játék. Azt is mondhatnám,
hogy szeretkezés közben többnyire mozdulatlanul
koncentrálnak, éspedig egymásra és az élvezetre.
Időnként persze testhelyzetet vagy szeretkezési módot
változtatnak, de aztán megint sokáig a választott
testhelyzetben maradnak. Gondolom, ez sokakat a
jógára, az indiai testkultúrára (és „lelki gyakorlatokra”)
emlékeztet, amelynek egyik fő irányelve, hogy a
különböző testtartások („ászanák”) során bizonyos
ideig mozdulatlanul kell maradni.
A jóga az utóbbi évtizedekben nálunk is egyre
népszerűbb. A magam részéről nagyon üdvösnek
tartanám, ha a „jógaszeretkezés” – nevezzük akár
karezzának vagy bármi másnak –, a nem sietős,
elmélyült szerelmi játék gondolata is népszerűvé válna.
De hát – vethetné ellen bárki – miért mondanánk le az
orgazmusról, a kielégülésről? S a keletieknek nem
hiányzik a kielégülés? Az ellenvetés jogosnak látszik,
hiszen a kielégülés valóban fontos. Csakhogy
értesüléseink szerint a karezza nem hagyja
kielégületlenül a résztvevőket! Hogy aztán a sokszor
órákig tartó szeretkezések végén történik-e esetenként
magömlés, azt nem tudjuk pontosan. De magömlés
nélküli orgazmusok kétségkívül történhetnek: a
kéjérzésnek nyilván több, kisebb-nagyobb csúcspontja
van a hosszú szeretkezés során. S a
„miniorgazmusoknak” ez a sorozata végül akkor is
kielégültséget eredményez, ha a magömlés teljesen
elmarad.
A kielégülés szempontjából ugyanis nem mellékes
a szeretkezés időtartama és minősége! A mi
kultúrkörünkben szokásos, gyors nemi aktusok
korántsem eredményeznek igazi kielégülést, főleg, ha
a partnerek jóformán oda sem figyelnek egymásra,
csak a mielőbbi (magömléses) orgazmust hajszolják.
Részben talán ez is magyarázza, hogy több „menetre”,
ismételt közösülésre törekszenek. Nekem úgy tűnik,
hogy egyetlen karezza: egymásra figyelő, lassú és
elmélyült szerelmi játék magömléses orgazmus nélkül
is nagyobb kielégülést eredményez, mint akár 2-3
gyors aktus. Ez persze teljesen egyéni vélemény, amit
még sem nekem, sem másnak nem sikerült
tudományos érvekkel bizonyítani. Ám senkinek sem
lesz kára abból, ha kipróbálja, akár a karezzát, akár
annak a mi kultúránkhoz alkalmazkodó, módosított
változatát, amely a szokásosnál hosszabb, s mondjuk
félórás, egyórás szeretkezés során több kisebb
orgazmust, s a végén egy nagyobb, magömléses
orgazmust is lehetővé tesz. Miközben természetesen
a partnernek is több orgazmusra van lehetősége. Ez
az ún. E. Sz. O., vagyis „Elnyújtott Szexuális
Orgazmus”, amiről nemrégiben magyarul is megjelent
két amerikai szerző műve.
Egyesek azt kérdik: kinek van erre ideje?
Tudom jól, hogy rohanva élünk, hiszen megélhetési
és szinten tartási gondok szorítanak, munka után
sokan fáradtan esünk az ágyba. Ám fáradtan és
sietősen nem érdemes a szexet „elintézni”. Inkább ne
naponta éljünk nemi életet, de akkor szánjuk rá a
szükséges időt. Egyébként általános tapasztalat, hogy
ami az embernek igazán fontos, arra tud időt szakítani.
A szeretkezés pedig igazán fontos lehetne.
Egyetértünk?
13. Szerelem, házasság,
féltékenység
Egyik legutóbbi vizsgálatomban több mint ezer
különböző korú felnőtt férfitól és nőtől kérdezem meg:
„Véleménye szerint mi a jó házasság alapfeltétele?” A
válaszolók 54%-a első helyen a kölcsönös szerelmet
tartotta ilyen alapfeltételnek, második helyre pedig
44%-uk a szexuális összhangot, a kielégítő nemi életet
tette! Minthogy a megkérdezettek többsége házas volt,
s ezek legtöbbje úgy vélte, hogy szerelemből kötött
házasságot, elmondhatjuk, hogy a közvélemény a
házasság alapfeltételének tartja a szerelmet és a jó
szexet. Más kérdés, hogy a vizsgálat időpontjában ez
a fontosnak tartott szerelem már jórészt elmúlt,
legalábbis az egy-két évnél hosszabb ideje
házasoknál. Ettől azonban a jelek szerint még nem
bomlik föl egy házasság. Sőt, nem is romlik el
feltétlenül. S minthogy a házasság az erotikus
örömszerzés fő területe, fölmerül a kérdés: kell-e
szerelem a jó házassághoz? Egyáltalán: hogyan
viszonyul egymáshoz a szerelem és a házasság?
A házasságoknak – mint tudjuk – eredetileg alig volt
közük a szerelemhez. A társadalmi helyzet és a
gazdasági vagy szülői kényszer hozta össze a
házastársakat. Csak a múlt században vált mozgalmi
jelszóvá a „szerelmi házasság” gondolata. Ennek
lényege, hogy a házasságokat ne kényszerből, hanem
szabad elhatározás alapján, kölcsönös vonzalomból
kössék. Megvalósításának persze rengeteg akadálya
volt. Kiderült azonban, hogy a korlátok és akadályok
– amelyek még ma is sokszor előfordulnak – inkább
éltetik, mint sorvasztják a szerelmet. Nyugodtan
mondhatjuk: alig van nagyobb ösztönzőerő a
beteljesületlen szerelemnél. Ezért aki komolyan
szerelmes, az sok mindenre képes (saját határain
belül), s gyakran elismerésre méltó teljesítményeket
tud fölmutatni. Amiből esetleg úgy tűnhet, mintha a
házastárs megválasztását egyedül a szerelem
irányítaná ma már. Igaz ez? Nehéz erre válaszolni,
mert nincs mérce, amivel a házasságkötéseket ebből
a szempontból megmérhetnénk. Mindenesetre az
említett vizsgálatban a házasok 44%-a úgy
nyilatkozott, hogy házasságának fő oka, alapmotívuma
a kölcsönös szerelem volt. Tehát a válaszolók alig fele
tulajdonította ennek saját házasságkötését. Hogy ez
tényleg szerelem volt-e, méghozzá kölcsönös, azt nem
tudjuk. Könnyen előfordulhat, hogy sokan csak
önigazolásként hivatkoznak a szerelemre. Például ha
valamiért csak egy kicsit is kedvelték leendő
házastársukat, akkor már szerelemről beszélnek.
Egyébként érthető, hogy senki sem vallja be
szívesen: nem egészen szerelemből házasodott.
Hiszen akkor nehezen tudná megmagyarázni, hogy
tulajdonképpen miért. Netán érdekből? Vagy mert már
„útban volt a gyerek”? Az illem és közerkölcs úgy
kívánja, hogy a házasság szerelmi házasság legyen…
Álszent dolog ez? No, igen, annak is lehet nevezni,
bár ez túl erős kifejezés. A szerelem olyan tág fogalom,
hogy sokan valóban azt hiszik, szerelemből
házasodtak, mert nagyon fölkavarta őket életüknek ez
a fordulata. A szerelem fő kritériuma pedig mégiscsak
az, hogy valaki úgy érzi: szerelmes…
A kérdés csak az, hogy jó ez, vagy rossz.
A szerelem előnyei és veszélyei
Biztos, hogy sokan értetlenül fogadják ezt a kérdést.
Miért lenne a szerelem rossz? Miért lenne veszélyes?
Hiszen olyan jó szerelmesnek lenni! S ha már
házasság, akkor legyen szerelmi házasság! Ebben van
is logika: a házasság beteljesíti a szerelmet, magával
hozza a szexuális és egyéb igények kielégítését, tehát
boldoggá teszi az embert. Mégpedig állandó jelleggel,
hiszen az igények újra és újra kielégülhetnek. A
szerelmi házasságot kötők „boldogan élnek, míg meg
nem halnak” – akár a mesében! De bármilyen szépen
hangzik is ez, mégiscsak mese. A beteljesült szerelem
nem szokott sokáig tartani; lobogását épp a
beteljesülés szünteti meg. Ám addig is igen pozitív
szerepet játszhat a házastársi kapcsolatban. Egyrészt
a lényegéből fakadó, szenvedélyes érdeklődés,
odaadás révén biztosítja, hogy a házastársak
kölcsönösen a legfontosabbakká váljanak egymás
számára. Ez igazodási mércét, összehasonlítási alapot
jelent, hiszen minden aszerint lesz fontos – akár jó,
akár rossz értelemben –, hogy hogyan érinti a
házastársat és a kapcsolatot. Másrészt a szerelmi
odafordulás vagy éppen azonosulás nagyon
megkönnyíti az alkalmazkodást a házastárshoz. Aki a
legfontosabb számunkra, annak kívánságait szívesen
teljesítjük (ugyanakkor természetesnek vesszük, hogy
ő is teljesíti a miénket). Hiszen „egyek vagyunk”,
„egymásért élünk”… Ez a nagy egység, ez a tökéletes
azonosulás azonban legtöbbször csak illúzió, akaratlan
önbecsapás. Éspedig azért, mert nem egymás alapos
ismeretén és hibáival együtti elfogadásán alapul,
hanem a bennünk élő vágykép, a partnerideál
kivetítésén. Vagyis minden szépet és jót „belelátunk”
partnerünkbe, (leendő) házastársunkba. S ebben már
a szerelem veszélyeit is fölismerhetjük. Az illúziókon
alapuló elvárások tévessége az együttélésben
hamarosan kiderül. Nem lehet örökké „rózsaszín
szemüvegen át” nézni a házastársat! Jön a
meglepetésszerű fölismerés, hogy nem is olyan
könnyű alkalmazkodni hozzá. Amit követnek a
gondolatok arról, hogy „miért mindig én
alkalmazkodjam?” és „vajon ő eléggé alkalnazkodik-
e hozzám?” S jönnek az újabb igények, amiket a
szerelmes logikája könnyen megmagyaráz: Ha igazán
szeret, akkor megteszi, amit várok tőle!…
A szerelem tehát igazolni látszik az illuzórikus
elvárásokat is, s így esetleg a zsarolás eszköze lehet.
Megtévesztő, hogy a szerelmi házasság „mézeshetei”,
első hónapjai általában nagyon szépek. Később
azonban kritikus időszak következik, mert jönnek a
„józan hétköznapok”. S akik nagyon hisznek a
szerelemben és továbbra is nagy élményeket,
majdhogynem csodákat várnak, azok könnyen
csalódottnak érzik magukat. Szerencsére nem minden
szerelem ilyen csodaváró, csak az éretlen, romantikus
szerelem! – vetheti ellen bárki. S ez igaz is, bár
valószínű, hogy tizen- és huszonéves korban a legtöbb
szerelem még kissé túl romantikus és éretlen.
„Éretlen” házasságok
A szerelem első megjelenési formái – a
gyerekszerelmek, diákszerelmek még fejletlenek, több
szempontból különbözőek a felnőttes, érett
szerelemtől. Sokan megrekednek – vagy túl lassan
fejlődnek – ezen a téren, s nem ritka, hogy éretlen
szerelmi képességgel kötnek házasságot. De mi
jellemzi az ilyen házasságokat? Elsősorban az, hogy
egy éretlen ember tulajdonképpen nem alkalmas a
tartós és harmonikus kapcsolatra, hiszen egész
személyisége kiforratlan még. Az ilyen házasság labilis
és sérülékeny, felbomlásra hajlamos. Napjaink sok
válása is erre vezethető vissza. Sok függ
természetesen attól, hogy az illető mennyire
fejlődőképes, és milyen segítséget kap partnerétól
(vagy bárki mástól). Előfordulhat, hogy a házasság első
éveiben kialakul az érett szerelmi és együttélési
képesség, s a kapcsolat megerősödik. De sajnos nem
mindig van így.
Az éretlen szerelmi képességnek sokféle „tünete”
lehet, aszerint, hogy a szerelem melyik részképessége
fejletlenebb. Van azonban néhány jellegzetes tünet,
amely gyakrabban előfordul. A nő esetében ilyen a
szexuális igények és a kielégülési készség (az
orgazmuskészség) fejletlensége. Ilyenkor a nő nem
nagyon kívánja a szexet, s akkor is inkább csak azért,
hogy a férfinak, akit szeret, jó legyen… A férfi részéről
az éretlen szerelem egyik fő jellemzője, hogy alig több
a szexuális vonzalomnál. Megkíván valakit, s már azt
hiszi, szerelmes; persze hamar elmúlik, mihelyt a vágy
kielégül. De ugyanúgy hamar föl is támad, rendszerint
egy „harmadik” iránt. Ezt hívja a népnyelv
„szalmalángnak”, vagyis megbízhatatlan, hamar
ellobbanó érzelemnek. De hasonló irányban hat az
éretlen szerelemnek az a sajátsága, hogy erősen
idealizál, mindent szebbnek mutat a valóságosnál, ami
az együttélés körülményei között sokáig nem tartható,
s így csalódásra vezet.
Az éretlenségnek a szerelemben megnyilvánuló
legfőbb jellemzője, hogy együtt jár a partner
kisajátítására irányuló törekvéssel! Ez a heves és
szinte korlátlan birtoklási vágy nem „természetes
velejárója” a szerelemnek – mint sokan hiszik –, hanem
gyerekes önzés, továbbá indokolatlan félelem a part-
ner elvesztésétől. Az ilyen szerelmes úgy érzi, joga
van uralkodni partnere fölött, megszabni, mit tehet és
mit nem tehet stb. Ez a kisajátítási törekvés a
féltékenység egyik alapja. Ebből nyilvánvaló, hogy a
féltékenység is az éretlen szerelem sajátossága. Erre
még visszatérünk. A bizonytalanság, amiből fakad,
megnyilvánulhat azonban több más módon is. Például
van olyan szerelmes, aki úgy rendeli alá magát
partnerének, mintha az a szülője volna, vagyis
gyerekesen és önállótlanul viselkedik a kapcsolatban.
Az egész így aszimmetrikussá, kiegyensúlyozatlanná
válik. Mindkét fél elégedetlen lesz a másikkal,
feszültségek és konfliktusok keletkeznek, amikkel nem
tudnak mit kezdeni. A lelkileg éretlen szerelmes
ugyanis fölkészületlen a házassági konfliktusokra,
megdöbben tőlük és csalódottnak érzi magát. Ezt
azonban sokáig nem meri bevallani, sőt, sokszor
önmaga előtt is titkolja. Általában a teljes őszinteség
hiánya és a taktikázás, az egymás közötti játszmák
jellemzik az éretlen szerelmet, illetve szerelmi
házasságot.
Mi a féltékenység?
A szerelemnek ezzel az állítólag elválaszthatatlan
kísérőjelenségével érdemes egy kicsit külön
foglalkoznunk. Először is próbáljuk tisztázni, hogy mi
a lényege, s normális dolog-e vagy beteges állapot?
S főleg, hogy valóban a szerelem jele-e?
Egyesek szerint csak fokozati különbség van a
normális és a beteges féltékenység között.
Hivatkoznak arra, hogy ez az állatvilágban is föllelhető,
természetes jelenség (bár az is igaz, hogy sok állat
szinte megvadul tőle). Az állat ugyan többnyire nem a
párjára, hanem a területére féltékeny, azt félti a
„betolakodóktól” – de hát az embernél is sokféle
féltékenység van. De miért kellene nekünk
féltékenynek lennünk csak azért, mert az állatok is
azok? Mégiscsak különbözünk a csontját féltékenyen
őrző kutyától! (Partnerünk nem csont, amit
megeszünk.) Legfeljebb kiindulópontként fogadható el,
hogy a féltékenység már az állatvilágban megtalálható.
Az már csak föltételezés, hogy ezt a hajlamot
örökségként magunkkal hoztuk. Az emberré válás
hosszú folyamatában sok mindent magunk mögött
hagytunk (például az úgynevezett „ösztönöket” is).
De mi a lényege a féltékenységnek? Ahogy az „állati
példa” is mutatja: a félelem valamilyen jónak és
szükségesnek vélt dolog elvesztésétől, attól, hogy
valaki „elkaparintja előlünk azt, ami a miénk”.
Lelki jelenségről van tehát szó, aminek alapja a
birtoklási vágy, a bekebelezési, kisajátítási törekvés.
Ha fölmerül a „jogos tulajdon” elvesztésének
lehetősége, a bizonytalanabbak rögtön gyanakvóvá
válnak, és mindenütt veszélyeket szimatolnak. A
fenyegetettség érzése nagy lelki energiákat köt le, és
könnyen túlzásokba visz, mániává, téveszmévé válik,
az őrület határát súrolja. Nem hiába nevezi
Shakespeare az Otellóban „zöldszemű szörnynek” a
féltékenységet. Napjainkban sem ritkák a
féltékenységből elkövetett gyilkosságokról szóló
híradások.
Vannak persze enyhébb változatai is, amelyek
sokak számára ártalmatlannak és megbocsáthatóknak
tűnnek. Sokan azonosítják a féltéssel. „Akit szeretünk,
azt féltjük!” – mondják. Ez a csalókra érvelés azonban
ne tévesszen meg. A két szó hasonlít ugyan egymásra,
s mindkettő a félelemre utal, de nem mindegy, mire
irányul ez a félelem! Eltekintve attól, hogy a féltés is
lehet betegesen eltúlzott és káros, még sincs sok köze
a féltékenységhez, mert másra irányul, s többé-
kevésbé önzetlen szeretet jele. A szülő sem magát
félti, hanem a gyermekét, mindenféle bajtól.
A féltékeny viszont önmagát félti! Éspedig attól, hogy
elvesznek tőle valamit, ami „jár neki”, ami csak az övé
lehet. Vagyis a „féltés” alól itt az önzés, a birtoklás- és
hatalomvágy bújik elő, s ezek mögött hatalmas
bizonytalanságot és bizalmatlanságot találunk. Ez
pedig már általában nem tekinthető normálisnak,
legalábbis egy felnőtt embernél. Csecsemőnél és
kisgyermeknél még csak-csak, hiszen érthető, hogy
féltékenyek, ha „apuci elveszi tőlük az anyucit” – vagy
fordítva. Egy kisgyermeknél természetes, hogy
vetélytársának érzi az azonos nemű szülőt. Ezt
azonban normális körülmények között hamar kinövi,
s meg tud barátkozni azzal, hogy nem sajátíthatja ki
magának a másnemű szülőt, és nem lehet annak
partnere. Ha viszont ez nem sikerül – vagyis a gyermek
nem tud kilábalni az ún. Ödipusz-komplexusból –,
akkor féltékenységi hajlama megerősödik. Ilyenkor
általában is bizalmatlan és gyanakvó lesz, fél a
kudarctól, s ezt túlzott biztonságra törekvéssel
igyekszik ellensúlyozta. Ebből következik, hogy aki
felnőtt korában is féltékeny, az olyan, mint egy
elbátortalanodott, szorongó kisgyerek, aki csak az
anyja ölében tud megnyugodni.
A féltékeny felnőtt tehát évei ellenére lelkileg még
kisgyerek (szakkifejezéssel infantilis). Legalábbis
ebből a szempontból nézve lelkileg nem tudott felnőni.
Ami nem zárja ki, hogy minden más téren felnőttes
viselkedésre képes.
A féltékenység típusai
Látható, hogy a féltékenységi hajlam
kisgyermekkorban kezd kialakulni, tehát nem a
szokásos értelemben vett szerelem kísérője. Igaz, a
pszichoanalitikusok szerint a kisfiúk általában
szerelmesek a saját anyjukba, s emiatt féltékenyek
az apjukra (sőt akár a testvéreikre is). Ebben lehet
némi igazság, de nem magyarázza meg az olyan
eseteket, amikor egy gyermek a pajtására féltékeny,
mert az valamilyen előnyhöz jutott vagy nagyobb
teljesítményt ért el. Gyakori eset, hogy többen
törekszenek ugyanarra. A lemaradók ilyenkor
irigykednek a sikeresekre, s többnyire féltékenyek is
rájuk. Az irigység és a féltékenység tehát szorosan
összefügg! Tulajdonképpen csak annyi a különbség
közöttük, hogy az irigy nem egy meglévő, birtokolt
„kincs” elvesztésétől tart, hanem szeretne birtokolni
valamit, ami nincs neki (de másnak van). Éles
határvonalat nehéz húzni köztük, ezért bátran
megállapíthatjuk, hogy a féltékenység többnyire
irigység is! Mindkettő negatív indulat, s mindkettőben
a birtoklási vágy és a hatalmi vetélkedés játssza a
döntő szerepet. A féltékeny mindig irigykedik a
vetélytárs meglevő vagy feltételezett előnyeire és
sikereire.
Vetélytárs – ez kulcsszó a féltékenységhez. Egy
vagy több vetélytárs nélkül nincs féltékenység. (Ezek
persze nemcsak tényleges, hanem képzelt
vetélytársak is lehetnek.) S minthogy vetélkedés az
élet minden területén lehetséges, a féltékenységnek
is sokféle típusa van. Köztük csak az egyik a szerelmi
vagy házastársi féltékenység. Pontosabban már ez a
kettő sem ugyanaz, hiszen féltékeny lehet valaki
szerelem nélkül is.
Más típus a szülő-gyermek féltékenység és a
testvérféltékenység. Ettől különbözik a sikeresebb
vagy előnyösebb helyzetű iskolatárs, sporttárs vagy
munkatárs iránt érzett féltékenység. Megint más jellegű
a szülők féltékenysége gyermekük apósára-anyósára
vagy barátjára, esetleg partnerére. Külön típus az is,
amikor a partnerek vagy házastársak egymás
sikereire, jövedelmére vagy más előnyeire féltékenyek
(tehát nem egy harmadikkal, hanem egymással
vetélkednek). A sort szinte vég nélkül lehetne folytatni.
Közös bennük a vetélkedés, leggyakrabban a hatalmi
és teljesítményvetélkedés.
A köztudat előterébe valahogy mégis a szerelmi
féltékenység került. Talán azért, mert a szerelem és
általában a partnerkapcsolat sorsdöntő szerepet
játszhat életünkben. S mert amilyen értékes és
kívánatos dolog a szerelem, olyan sérülékeny is:
könnyen elszáll, mint a mesebeli „kék madár”… A
féltékeny épp ezért akarja védeni, mintegy kalitkában
(vagy éppen lakat alatt) tartani. Nem veszi észre, hogy
épp ezzel teszi tönkre partnere szerelmét – és az
egész kapcsolatot.
Az összes eddigi vizsgálatok azt mutatják, hogy a
féltékenyek kapcsolatai, házasságai előbb-utóbb
tönkremennek. A partner teherbírásától és
viselkedésétől függ, hogy korábban vagy későbben.De
ha a házasság valameddig fönn is marad, a szerelem
biztosan belepusztul. A magyarázat egyszerű: akit
igazán szeretünk, abban megbízunk. A féltékeny tehát
nem tud igazán szeretni. Nemhogy a partnerét, de még
önmagát sem szereti okosan, hiszen mindkettőjüknek
értelmetlen kínokat szerez. Önmagának azzal, hogy
kétségbeesetten fél partnere elvesztésétől,
partnerének pedig azzal, hogy nem bízik benne,
gyanúsítja, vádolja. Nem csoda, hogy hosszabb távon
ez elviselhetetlen.
A féltékenység: ön- és közveszélyes viselkedés!
A féltékenység leküzdése
Érthető, hogy mint minden bajt, betegséget, ezt is
igyekeznek elhárítani az érintettek. Csak éppen
legtöbbször fogalmuk sincs arról, hogy milyen az
igazán hatásos védekezés. A féltékeny például
többnyire indokoltnak látja saját féltékenységét, s a
megoldást partnere beismerő vallomásában és
megváltozásában látja: „Többé ne adjon okot a
féltékenységre!” A partner ilyenkor vagy azt
bizonygatja, hogy sohasem adott okot a
féltékenységre, vagy megnyugtatásképpen elismeri,
hogy néha „félreérthetően” viselkedett, s ígéri, ezentúl
jobban vigyáz. Sajnos mindkét védekezési mód
zsákutcába vezet. Az első azért, mert hiányzik belőle
a fölismerés, hogy a féltékenységet nem a partner
viselkedése váltotta ki, hanem az említett belső
bizonytalanság és kisajátítási vágy. Másrészt minél
jobban bizonygatja valaki saját ártatlanságát, annál
gyanúsabbá válik. A beismerés pedig hosszabb távon
csak olaj a tűzre! Hiszen valójában igazolja a
féltékenységet, ami „lám, nem volt hiábavaló!” Érthető,
hogy a féltékeny ezután még inkább őrködik partnere
fölött, s még inkább beleköt mindenbe, ami gyanús
neki. Nem mindegy persze, hogy a beismerés valódi
vagy csak látszólagos, s hogy bűnbánó ígéretekkel
vagy szakítás kilátásba helyezésével jár együtt. A
látszólagos beismerés ugyanúgy ritkán meggyőző,
mint az azt követő nagy ígéretek. A szakítás
lehetőségétől a féltékeny nagyon megijed, s egy ideig
esetleg visszafogja magát, de aztán lassanként
újrakezdi az egészet.
Nem könnyű kérdés, hogy van-e hatékony módja a
féltékenység leküzdésének! E. Borneman osztrák
szexológus, aki könyvet írt az „új féltékenységről”, nem
hisz a probléma rövid távú megoldhatóságában, mert
a féltékenység szerinte „civilizációs neurózis”, amely
a jelenlegi társadalmi berendezésből következik. Túl
messzire vezetne ezt itt részletezni. A lényeg az, hogy
a mai viszonyok között sok minden hajlamosít
bennünket a féltékenységre (a tulajdonosi mentalitás,
a patriarchaizmus stb.). Tehát leküzdéséhez az egész
társadalmat át kellene alakítani, mindenki számára
szabaddá és biztonságosabbá tenni. Szerencsére
egyéni viszonylatban a helyzet nem ilyen reménytelen.
Különösen a megelőzésre kell ügyelnünk, éspedig
kétféle értelemben. Először is előzzük meg saját
féltékenységi hajlamunk kialakulását. Tulajdonképpen
a szülőknek kellene erről gondoskodniuk, hiszen igen
sok múlik az első életévek fejlődésén. Tizenéves kortól
azonban az önnevelésnek is egyre nagyobb szerepe
lehet. Ebhez ma már sok segítség kapható, például
épp a könyvekből. Másrészt kerüljük a
partnerkapcsolatot a féltékenyekkel! Illúzió azt hinni,
hogy „majd kigyógyul a féltékenységből, ha látja, hogy
bennem bízhat”. Egy kialakult hajlam erősebb, mint a
múlékony szerelem. Persze nem véletlen, hogy a
féltékenység akkor szokott föllépni, amikor a szerelem
már múlóban van. A baj csak az, hogy amíg az ember
szerelmes, addig nehezen veszi észre párja
féltékenységét, hiszen a szerelemhól következik a
folytonos együttlét vágya és a mindent tudni akarás. A
féltékenység így könnyen megbúvik a szerelem
mögött, s észrevétlenül behálózza a partnereket.
Mit tehetünk a már kialakult féltékenység esetén?
Ekkor sincs minden elvesztve. A legbiztosabb
megoldás: szaksegítséget keresni! Vannak olyan
pszichoterápiás eljárások, amelyekkel a féltékenység
erősen csökkenthető, sőt kiküszöbölhető.
Természetesen nem máról holnapra, hanem
rendszeres és tartós kezelések során. Nálunk ezek
nem könnyen hozzáférhetőek, mert kevés a
szakember (eltekintve a segítségre szorulók anyagi
megterhelésétől). A másik megoldási lehetőség az
egyéni vagy csoportos önsegítés, ami tulajdonképpen
önnevelés vagy öngyógyítás. Sikerének előfeltétele az
intelligencia és a pszichológiai kultúra bizonyos szintje
– ami persze emelhető! –, s az, hogy a személyiség
ne legyen nagyon eltorzult. Mindenekelőtt megbízható
önismeretre és komoly elhatározásra, állhatatosságra
van szükség. A támpontokat megadják az ezzel (is)
foglalkozó könyvek (például P. A. Hauck A féltékenység
című könyve).
Szerelem és házasság – féltékenység nélkül
Korunk társadalmi változásai egyre inkább
megkövetelik a féltékenység kiküszöbölését. Egy
szabad társadalomban nem lehet a partnert
kisajátítani, a szerelem sem jogosít föl erre. Ma már
sokan megértik ezt, de mégse tudnak megfelelően
viselkedni. Igen sok a neurotikus ember, aki félig-
meddig bemerevedett egy akaratlanul kialakult
viselkedésbe, s önerejéből nem képes azon változtatni.
A merev sémák föllazítása nélkül azonban nincs
fejlődés. Ezért időről időre fölül kell vizsgálnunk
önmagunkat: hol tartunk és hol kellene tartanunk, min
és hogyan kell változtatnunk?
Fejlődésünk fő kérdése, hogy elég nyitottak
vagyunk-e, s mi akadályozza változó- és
alkotóképességünket. Ezután értékrendszerünk
fölülvizsgálatra következhet. Mit tartunk igazán
fontosnak és elérendőnek? Mi az, amire érdemes
törekedni?
Ha elfogadjuk az egyéni szabadságjogokat és a
nemek egyenlőségének elvét, ebből következik a part-
ner szabadságjogainak tiszteletben tartása. Ezt csak
megkönnyíti, ha nagyon szeretünk valakit, s így az ő
érdekeit a sajátunk fölé helyezzük és tökéletesen
megbízunk benne. Természetes, hogy nem akarjuk
kisajátítani és korlátozni, vagyis nem vagyunk
féltékenyek!
Lelkileg egészséges ember nem állandó
ellenőrzéssel akarja megtartani a partnerét, hanem
inkább azzal, hogy igyekszik eleget tenni jogos
kívánságainak. Egy kapcsolat akkor lesz tartós, ha
mindketten jól érzik magukat benne. Ehhez pedig az
is kell, hogy mindketten szabadnak érezzék magukat!
Szerencsére már vannak olyan párok, akik meg
tudnak állapodni egymás szabadságának kölcsönös
tiszteletben tartásában – s ugyanakkor nem élnek
vissza a szabadságukkal! Vagyis nem tesznek olyat,
ami a másiknak vagy a kapcsolatnak ártana. Ehhez
persze abban is meg kell állapodni, hogy mi az, ami
árt és mi nem! Alapvetően fontos a hűség korszerű
értelmezése: Nem a szexuális kizárólagosság a hűség
lényege, hanem az egymás iránti szolidaritás, a
kölcsönös segítség az egyéni és közös célok
elérésében. Az, hogy „más” is megtetszik, vagy más
partnerrel is kialakul valamilyen kapcsolat, még
egyáltalán nem zárja ki a hűséget – telát eltitkolni sem
kell! Egy tartós kapcsolat vagy házasság tovább él,
mint a szerelem, s előfordulhat, hogy jön egy új
szerelem. Ettől azonban a lázasság még életképes
és jó maradhat – szerelem nélkül is! A házasság
létjogosultsága nem a szerelemtől függ. Hiszen ha attól
függene, akkor pár éven belül szinte minden
házasságot föl kellene bontani. A szerelem elmúlása
nem jelenti azt, hogy a házastársak elhidegültek
egymástól. A szerelemből megmaradt az
összetartozás erős érzése, egy baráti vagy testvéri
jellegű szeretet, ami a kölcsönösen kielégítő nemi
életnek is alapja letet. De ez már mégsem olyan
szenvedélyes, mindent háttérbe szorító érzelem,
amilyennek a szerelmet ismerjük. De a jó házasságban
időnként szerelmi föllobbanások is bekövetkezhetnek.
Valószínűbb azonban, hogy a szerelem elmúltával
előbb-utóbb egy új szerelem jön, egy „harmadik” iránt.
Ez pedig komoly problémákat okoz, válságba
sodorhatja a házasságot. A házastársak ugyanis
általában nincsenek fölkészülve erre, s többnyire csak
két lehetőséget látnak ilyenkor. Az egyik az új szerelem
azonnali elfojtása, akár saját maguknál, akár a
házastársuknál jelenik ez meg. Gyakran munkába
vagy egyéb elfoglaltságba menekülnek az új szerelem
elől vagy féltékenységgel reagálnak. A másik lehetőség
a válás, s az új szerelem alapján egy új házasság
kötése. Napjainkban ez sokkal könnyebb, mint régen,
s már ott tartunk, hogy az évente megkötött
házasságok több mint fele felbomlik (akár kimondják
a válást, akár nem). Egy új otthon megteremtése
azonban ma szinte megoldhatatlan feladat. Sokan
ezért úgy döntenek, hogy nem válnak el az új szerelem
kedvéért, de nem is fojtják el azt, hanem megpróbálják
titokban tartani. Ez sikerülhet is – akár évekig –, de az
eredmény csak látszólagos, mert a folytonos titkolózás
aláássa a házasságot. Így jönnek létre a
látszatházasságok, amelyekben a házastársaknak alig
van közük egymáshoz.
Kézenfekvő, hogy egyik próbálkozás sem
célravezető. A helyzetet bonyolítja, hogy a szerelem
gyakran nem egyszerre múlik el mindkét házastársnál
(bár ez lenne a normális, hiszen érett emberek csak
kölcsönösségi alapon tudnak szerelmesek lenni). Ám
akkor mi a megoldás?
Az ezzel foglalkozó szakemberek előtt ma már
világos, mi a teendő. Javaslatuk: ne ragaszkodjunk
ahhoz az illúzióhoz, hogy a szerelemnek a
házasságban is fönn kell maradnia! Ha elfogadjuk,
hogy a szerelem csillapultával megmarad a barátság
a két, egymással társult, szabad ember között, akkor
egy új szerelem feltűnése sem okoz már válságot.
Hiszen lehet róla beszélgetni, meg lehet állapodni,
milyen keretek között folytatható az új kapcsolat úgy,
hogy ne károsítsa a házasságot és családot.
Ha a házastársak alapjában elégedettek egymással,
vannak közös céljaik, s mindketten igényt tartanak
egymás segítségére, akkor miért rúgnák föl
házasságukat egy új szerelem miatt? S ugyanakkor
miért mondanának le az új szerelemről, ha az nem
sérti a házastárs és a család érdekeit? A kérdés csak
az: hogyan lehet egy ilyen új típusú párkapcsolatot,
nyitott házasságot megvalósítani?Erre itt már nem
tudok kitérni, ám az olvasó szíves figyelmébe ajánlom
Nyitott házasság – korszerűbb életstílus (1988) című
könyvemet, amelyben megtalálja a választ.
14. „Félrelépés” – miért és hogyan?
Most egy úgynevezett „kényes” területre
merészkedünk.Mert a szex – ugye – arra való, hogy
örömet szerezzünk vele magunknak és társunknak.
Ez nem mindig könnyű! Meg kell tanulni a technikáját,
ki kell alakítani a szükséges képességeket. Ha ez
megtörtént, minden rendben van, a jó szexuális
kapcsolat zavartalanul folytatódhat az idők végezetéig.
De mit látunk? Egy idő múlva (hónapok vagy évek
elteltével) a szexuális kapcsolat mintha kifáradna, már
nem olyan kielégítő, mint régebben. Elszürkül és
megszokottá, majdhogynem unalmassá válik, s már
nem okoz gondot, ha egy ideig elmarad. Sőt, egy kis
szünet direkt jól jön, valamennyire fölfrissíti a szex
„állóvizét”!Már úgy értem: szünet a megszokott
partnerrel folytatott nemi életben. A szexuális vágyak
ugyanis a lanyha szexuális kapcsolatban sem
feltétlenül szünetelnek – csak éppen másra irányulnak!
Ez a „más” sok minden lehet, nemcsak éppen feltűnő,
új partner (vagy annak reménye), hanem a vágy eredeti
tárgyától jellegében is eltérő cél vagy tevékenység.
(Esetenként szublimálásról, vagyis a nemi vágy
átszellemítéséről van szó.) De azért az a tipikus, hogy
egy másik, lehetséges partner vonja magára a
figyelmünket. Ez bekövetkezhet egyszerűen a
pillanatnyi hangulat hatására, vagy valami régi, titkos
vágy és nosztalgia következtében. Időnként valami újra
van szükségünk, amit nem találunk meg az eddigi
partnerünkben.
Néhány tipikus eset
Házassági tanácsadói és szexuálterápiás
praxisomban találkoztam a következő, tanulságos
esetekkel:
Egy elég magas beosztású tisztviselő már hetedik
éve élt viszonylag harmonikus házasságban, bár nemi
életük az utóbbi években fokozatosan ritkult.
Mindketten dolgoztak, volt egy óvodáskorú gyermekük
is, így a szex csökkenését a nagy elfoglaltságukra, s
az ebből adódó időhiányra és fáradtságra vezették
vissza. S éppen így azt is, hogy már a „hétvégi szex”
sem volt olyan mámorosan izgalmas, mint korábban.
Már pontosan tudták, mi fog következni, s rutinosan
végigcsinálták az egészet.
A férfi arra panaszkodott, hogy egyrészt már nem
kívánja úgy a feleségét, mint régebben, másrészt
lassabban jön bele, nincs rögtön jó merevedése, s nem
is élvezi úgy az egészet, ahogyan szeretné. (A feleség
nem panaszkodott, de mint kiderült, nála is hasonló a
helyzet.) Elmondták, hogy „sok mindent
megpróbáltak”, például új közösülési testhelyzeteket,
meg szeretkezés előtt egy kis finom alkoholt, de egyik
sem változtatott a helyzeten.
Négyszemközt a férfi elmondta, hogy nagyon
megtetszett neki egy új kolleganője, akivel már
többször jót beszélgetett és összetegeződött. Úgy érzi,
vele biztosan sokkal jobb lenne a szex, hiszen, ha csak
rágondol, már elkezdődik a merevedés…
Tulajdonképpen viszonyt is kezdene vele, mert úgy
látja: kölcsönös a rokonszenv, de eddig nem tudta
rászánni magát, mert nem akarja megcsalni a
feleségét, akit szeret.
Itt tehát még nem történt „félrelépés” – de már
előkészületben van. A szerelem ugyanis már rég elmúlt
a házastársak között, s helyette a megszokás
uralkodott el, ami színtelenné, s épphogy parázslóvá
koptatja a régi, nagy lobogást. Ilyen körülmények
között mindketten fogékonyabbá válnak az új szexuális
ingerekre és élményekre. (Más kérdés, hogy találnak-
e ilyet és belemennek-e, vagy elutasítják.)
Egy másik esetben a nő panaszkodott férjére, akivel
már 23 éve együtt él, s aki a harmadik évtől kezdve
mindig félrelépett, külső partnert tartott. Eleinte tagadta
ezt, s nagyon ügyesen titkolta. Később utólag
beismerte, de hozzátette, hogy már szakított vele, vagy
éppen most fog szakítani (amit aztán vagy megtett,
vagy nem). Az utóbbi években viszont már nem is
tagadja és szakítást sem ígér; ráadásul a feleségével
szemben teljesen impotenssé vált!
Az asszony „minden lehetségest” megpróbált, hogy
rendbehozza kapcsolatukat, s mindig reménykedett,
hogy egyszer csak „észhez tér” a férje, akihez a
történtek ellenére is erősen kötődik (s aki amúgy
„értékes ember”). De mivel hiába várt, mostanában ő
kezdett észhez térni, s kapcsolatot létesített egy
özvegyemberrel. Idő- és helyhiány miatt azonban csak
ritkán találkozhatnak, együttélésre az özvegyember
nem hajlandó. Így tehát marad a látszatházasság, s
mindkét részről a „félrelépések” sorozata.
Ezt a szót azért teszem idézőjelbe, mert jelentése
nem egyértelmű. Pontosabban többféle értelmezése
lehetséges és gyakran indokolatlanul használják. Az
ismertetett eset például jóval több, mint egyszerű
félrelépések sorozata. Hiszen félrelépni csak akkor
lehet, ha valaki folyamatosan halad egy bizonyos
irányba (ahonnan lehet „félre” lépni). Az említett
házaspár viszont már rég nem egy irányba halad,
vagyis félrelépéseik eltérő főiránnyá váltak. Külső
kapcsolataik legföljebb azon az alapon nevezhetők
„félrelépéseknek”, hogy a házasságot (vagy annak
látszatát) mindketten fönn akarják tartani. Nem tudom,
hány ilyen házasság van; sajnos az a gyanúm, hogy
sok. De az átlag azért nem ilyen, arra inkább az igazi
félrelépések jellemzőek. Persze ezek is sokfélék.
A félrelépések fajtái
A leggyakoribb fajta az alkalomszerű és titkos
félrelépés. Ezt általában nem tervezik előre, hanem
egyszerűen kihasználják a véletlenül adódó
alkalmakat, amelyek például egy utazás vagy társas
összejövetel során fordulnak elő. Ilyenkor általában
csak a házastársak egyike van jelen (rendszerint a
férfi, hiszen ő a mozgékonyabb, a kötetlenebb), s
találkozik egy véletlenül szintén kötetlen másneművel,
aki megtetszik neki. Ez a „kötetlenség” rendszerint
csak átmeneti és viszonylagos, de arra elegendő, hogy
az alkalmat kihasználják. Ám a pillanatnyi kötetlenség
önmagában még nem vezet félrelépésekhez. Ehhez
további két feltétel szükséges. Az egyik, hogy többé-
kevésbé mindkettőjüknek (pillanatnyi vagy tartós)
szexuális hiányérzete legyen, ami az ilyen élmények,
vagy éppen a kielégülés keresésére motiválja őket. A
másik a kölcsönös rokonszenvnek legalább a
minimuma, ami pillanatnyilag elfogadhatóvá teszi és
alkalmasnak láttatja a másikat egy erotikus kalandra.
(Itt most eltekintek az érdekből történő, tehát
prostitúciószerű kapcsolatlétesítéstől.) Mindehhez
hozzátehetném még azt a negyedik feltételt, hogy
legyen elegendő hely és idő a „félrelépésre”, az
erotikus kalandra. Persze nagyon viszonylagos, hogy
kinek mi az „elegendő”, s a többi feltétel sem szokott
mindig tökéletesen összejönni. De ha a hiányérzet
erős, ez találékonnyá teszi a kalandkeresőt (s gyakran
egy kis alkohol is megteszi a magáét).
Ha aztán a kaland véget ért, rendszerint mindketten
igyekeznek „fátyolt borítani” a történtekre, s ügyelnek
arra, hogy az ő titkuk maradjon, s főleg a házastárs
ne tudja meg. Ha nincs tanú és nincs folytatás, ez
aránylag könnyen elérhető. Csak persze titkolózni kell.
Ami aztán feszültséget visz a házastársi kapcsolatba.
Elég gyakoriak a rendszeres és titkos félrelépések
is. Ezek jellemzője, hogy az erotikus kalandokat már
többé-kevésbé tudatosan keresik és megszervezik. S
itt maga a kaland a lényeges, amely nem tételez föl
tartós és erős kötődést egy külső partnerhez. Persze
előfordulhat, hogy ilyesmi alakul ki a kalandkeresésből,
de akkor már nem félrelépésről van szó, hanem
komolyabb, külső kapcsolatról (akár szerelem, akár
egyszerűen szexuális vonzalom alapján). A kettőt
nehéz elválasztani egymástól, különösen akkor, ha
valaki többnyire ugyanazzal a külső partnerrel lép félre.
A félrelépések lényege azonban mégiscsak az
esetlegesség, a tartós és erős kötődés hiánya.
A titkolózás viszont nem elengedhetetlenül
velejárója a félrelépésnek! Napjainkban egyre
gyakrabban találkozhatunk többé-kevésbé nyílt
félrelépésekkel (persze megint csak főleg a férfiak
részéről). A fentebb említett, második esetben is ez
történik, legalábbis a férj részéről.
Ám a nyílt félrelépésnek is több fajtája van aszerint,
hogy egyoldalú vagy kölcsönös; durva, önző vagy
körültekintő és a házastárs érdekeit nem sértő.
Föltételezhetően még ma is több az egyoldalú és
durván önző félrelépés; az „erősebb fél” azt hiszi, neki
mindent szabad; ugyanakkor elvárja, hogy házastársa
teljesen alárendelje magát.
Persze a kölcsönös félrelépés is lehet durván önző.
Ilyenkor egyik házastárs sincs tekintettel a másikra,
egyszerűen nem törődik vele. Például az egyik
félrelépéseit a másik hasonló félrelépésekkel bosszulja
meg. Ez általában a házasság gyors fölbomlásához
vezet. (Kivéve, ha anyagi vagy egyéb érdekből nem
válnak el; ám a házasság ilyenkor már csak
látszatházasság.)
De bármilyen hihetetlen is ez sokak számára,
előfordulnak körültekintő és a házastárs érdekeit nem
sértő félrelépések is. Ezek lehetnek egyoldalúak vagy
kölcsönösek, s lehetnek titkosak vagy nyíltak,
alkalomszerűek vagy rendszeresek. Ezekből egyelőre
még kevés van, főleg a nyílt változatukból – amire még
visszatérünk. Előbb azonban nézzük meg, miért kerül
sor egyáltalán annyi félrelépésre?
Elkerülhetők-e a félrelépések?
A hagyományos fölfogású ember számára ez nem
probléma: nemcsak elkerülhetőnek, hanem
mindenáron elkerülendőnek tartja a félrelépéseket. A
vallásosak halálos bűnnek tartják, amiért bűnhődni kell.
Csak századunkban kezdték ezt a kérdést
tudományos szempontból vizsgálni. Ennek során
megállapították, hogy alig van olyan házasság, amely
– az első éveket kivéve – mentes lenne a félrelépések
valamilyen formájától, vagy legalább annak vágyától
és elképzelésétől. (Régebben a képzeletbeli
félrelépések voltak gyakoribbak, ma inkább a
valóságosak.)
Wilhelm Reich – Freud egyik világhírű tanítványa –
több könyvet írt a nemi kapcsolatok problémáiról.
Ezekben megállapítja, hogy a kizárólagossághoz
ragaszkodó házastársi szex idővel szükségszerűen
eltompul, s egyre inkább kényszerűvé, kötelességgé
válik, ami feszültségeket, majd elhidegülést
eredményez. A nemi vágy fokozatosan csökken vagy
más partnerek felé irányul; ám, ha ez sorozatosan
elfojtásra kerül, akkor végleg elcsökevényesedhet. Ez
pedig az egész személyiségre negatívan hat, például
sietteti az öregedést stb.
Az emberi természet ugyanis igényli a
változatosságot. Amire ugyan egyetlen kapcsolaton
belül is sok lehetőség van – s ezeket ritkán használják
ki! –, de ha a kapcsolat kizárólagos, úgy a telítődés
egy idő után nehezen kerülhető el. Ha tehát azt akarjuk,
hogy a partnerkapcsolat életképes maradjon, s benne
a nemi élet ne szürküljön el, akkor tegyük azt nyitottá,
vagyis adjuk föl a kizárólagosság elvét, a változatosság
biztosítása érdekében.
Napóleonnak tulajdonítják azt a mondást, miszerint
„a házastársi hűség a legbiztosabb út az
impotenciához!” Hozzá kell tennem, hogy a hűség itt
kizárólagosságot jelent, mert a hagyományos felfogás
a kettőt azonosnak tekintette. Ma már tudjuk, hogy ez
indokolatlan leegyszerűsítés, hiszen a hűség lényege
nem a kizárólagosság, hanem a ragaszkodó szeretet
és a szolidaritás. Ezt pedig a telítődést okozó
kizárólagosság éppúgy veszélyezteti, mint a durva
önzés.
Végeredményben a félrelépések elkerülhetőek
ugyan, de nem érdemes mindenáron erre törekedni,
mert esetleg túl nagy árat kell érte fizetni.
Tény, hogy sokszor már egy képzeletbeli félrelépés
is frissítőleg hat egy telítődéshez közeledő
partnerkapcsolatra. (Persze csak akkor, ha nem jár
bűntudattal.)
Egy hosszú évek óta tartó, s már igen sok
szexvariációt kipróbált partnerkapcsolatban jogosan
és érthetően merül föl az új partnerek iránti érdeklődés.
Ezért kerül sor előbb képzeletbeli, majd esetleg
valóságos félrelépésekre. Egyetlen partnertől nem
lehet örökké „mindent” megkapni, egyrészt a telítődés
miatt, másrészt az egyéni igények nem egyformán
változnak, s ami tegnap jó volt, az ma már kevés vagy
nem megfelelő.
Ettől persze a házasság még maradhat jó, ha utat
enged – bizonyos elfogadható feltételekkel – a
változatosság igényének: a félrelépéseknek vagy külső
kapcsolatoknak. Ezek ugyanis olyasmit nyújtanak,
amire szükségünk van, s amit a házastárstól
pillanatnyilag nem kaphatunk meg.
Félrelépés = megcsalás?
De hát aki félrelép, az megcsalja a házastársát! –
mondhatják erre sokan. Hiszen ezt a kettőt ugyanúgy
azonosnak veszi a hagyományos gondolkozás, mint
a hűséget és a kizárólagosságot. Vajon joggal?
Először is tisztáznunk kell, hogy valójában mi a
megcsalás. Legkönnyebb ezt annak tipikus területén
az üzleti életben tetten érni. Megcsalja a másikat, aki
megtévesztéssel kárt okoz neki. A megtévesztés lehet
hazugság vagy valami lényeges dolognak az
eltitkolása. Ez már önmagában is lehet megkárosító
hatású, de rendszerint csak eszköze a tulajdonképpeni
megkárosításnak, az érdekek sérelmének. Egy
rádióadásban egyik kiváló színészünk a magánélettel
kapcsolatban úgy nyilatkozott, hogy megcsalásnak
csak az az eset nevezhető, amikor a házastársak
egyike titokban máshoz pártol, s ott akarja hagyni a
házastársát. Ez pedig már hűtlenség! Azt hiszem, találó
megfogalmazás! S ebből az is következik, hogy a
félrelépés nem föltétlenül megcsalás, nem jelent titkos
átpártolást az otthagyás szándékával. Persze ez is
előfordulhat, de ilyenkor a félrelépés csak kezdete egy
tartósnak ígérkező, új kapcsolatnak. A legtöbb
félrelépés azonban nem ilyen, hanem csak pillanatnyi
kikapcsolódást, az újdonság varázsát keresi. Tehát
nincs is miért félni ezektől. A félrelépésektől félni inkább
akkor indokolt, ha a szóban forgó házasság vagy
élettársi viszony alapvetően nem harmonikus, ha
legalább az egyik fél tartósan nem kapja meg tőle a
számára lényeges dolgokat. Vagy ha a félrelépésekre
titokban és meggondolatlanul, szinte válogatás nélkül
kerül sor, s így veszélyt (például nemi betegség stb.)
jelenthetnek a házastárs számára.
Egy rossz házasságnak nem orvossága a
félrelépés, sem pedig a tartósabb, külső kapcsolat! Bár
az is igaz, hogy a félrelépések esetleg elviselhetőbbé
teszik a rossz házasságot. Sőt, ha nyíltan – és nem
eleve ellenségesen – megbeszélik azokat, akkor
kimozdíthatják a házasságot a holtpontról,
elindíthatnak egy fejlődést, a házasság megújulását.
Viszont ha ennek nincsenek meg az előfeltételei, akkor
felelőtlenség ilyesmivel próbálkozni, s azzal a naiv
szándékkal félrelépni, hogy attól majd rendbe jön a
házasság!
A félrelépés előnyei és veszélyei
Eddig nálunk inkább a félrelépések veszélyeit
hangsúlyozták, mert csak ennek voltak tudatában, s
mert a félrelépések többsége titkos és durván önző
volt. Így érthető az általánosítás, hogy a félrelépések
súlyos veszélyt jelentenek a házasságra és a
házastársra nézve. Tehát elfogadhatatlanok és
erkölcstelenek, s minden eszközzel harcolni kell
ellenük. Ha véletlenül mégis hasznosnak bizonyult egy
félrelépés a házasság szempontjából, azt olyan
kivételnek tartották, ami erősíti a szabályokat. Pedig
ma már egyre több ilyen van; s még több lesz, ha
megtanulunk bánni a félrelépésekkel. Így ma veszélyt
inkább az jelent, ha ragaszkodunk a félrelépésekkel
kapcsolatos előítéletekhez.
De hát milyen előnyei lehetnek a félrelépésnek?
Nézzük először a félrelépő szempontjából (bár ez
csak látszólag egyszerűbb). A legkézenfekvőbb előny,
hogy ha a félrelépés sikerült, elérte célját, akkor
kielégült egy pillanatnyilag fontos igény, s az illető új
és értékes tapasztalatokkal gazdagodott. Más
szavakkal: tanult valami újat, ami még hasznára lehet,
akár a házasságban is. Ami a legfontosabb, kielégült
a változatosságigénye, s ez egy kicsit elégedetté teszi
egyebek közt a házassággal is, hiszen végül is annak
keretében marad, s így vált lehetővé a kaland.
A szexuális kapcsolat mindenképpen több-
kevesebb intimitást, feltárulkozást jelent. A félrelépő
előtt tehát – futólag és valamennyire – feltárult egy új
világ, egy másik ember testi és lelki világa. Az ilyen
„utazás az ismeretlenbe” mindig tanulságos. Lehet,
hogy vonzó is, de minthogy a külső partner sem angyal,
meg aztán szokatlan és idegen is, az önkéntelen
összehasonlítás gyakran felvillantja a házastársi
kapcsolat értékesebb, otthonosabb voltát. Arról nem
is beszélve, hogy egy alkalmi partnerrel – márpedig a
félrelépések többsége ilyennel hoz össze! – a szex
igen gyakran nem megy olyan jól, ahogyan szeretnék.
Újszerűsége és érdekessége ellenére messze nem
tökéletes. Amiből magától adódik a tanulság, hogy
mégiscsak jobb a házastárssal.
Jó néhány páciensem panaszkodott már, hogy a
félrelépési próbálkozásai csalódással jártak, így aztán
belátta, hogy mégiscsak a házastársa a hozzá
leginkább illő partner…
Így aztán kezdte egy kicsit más szemmel nézni és
jobban megbecsülni házastársát! Ez pedig már a
házastárs számára is előny! De előnyös az is, hogy
látja, tapasztalja: házastársa valahogy elégedettebb
és nyugodtabb, mint akinek voltak bizonyos sikerei.
Indokot és ürügyet erre mindig lehet találni, még akkor
is, ha a félrelépés ténye titokban marad. (Persze jobb,
ha nem marad titokban, de erről később.)
Gyakran előfordul, hogy a házasságban az egyik
fél – többnyire a férfi – jóval nagyobb szexuális
igényekkel rendelkezik, mint a másik, akinek számára
a szex így túl gyakori és ezért megterhelő. Ha ilyenkor
a nagyobb igényekkel rendelkező rendszeresen
félrelép, akkor ezzel tehermentesíti házastársát, s ez
mindkettőjük számára előnyös lehet. (Ilyenkor persze
nem alkalmi félrelépésekre, hanem egy viszonylag
állandó külső partnerre lenne szükség.) A baj csak az,
hogy a kisebb szexigényű házastárs rendszerint nem
tudja elfogadni, hogy házastársa a többletigényét
mással elégíti ki, mert fél, hogy akkor teljesen elveszti
stb. Ezért elvárja a másiktól, hogy mondjon le
többletigényéről, vagy föláldozza magát, s akkor is
rendelkezésére áll, amikor saját maga egyáltalán nem
kívánja a szexet. Csak persze a szex így elromlik, s a
másik félnek sem nyújt igazi örömet.
Mi a megoldás? Mindenekelőtt a helyzet reális
értékelése és a kizárólagossági törekvés felülbírálata,
kiiktatása. Ezzel együtt pedig a probléma őszinte
megbeszélése és megállapodás a házastárssal a
külső kapcsolatokat illetően. Az ilyen megállapodás
lényege, hogy a félrelépések vagy külső kapcsolatok
ne sértsék a házastárs érdekeit, s ne legyenek titkosak
(és így ellenőrizhetetlenek).
Ha a házastársak megtanulnak őszintén – s
nemcsak utólag, hanem előzetesen és „menet közben”
is! – beszélni félrelépéseikről egymással mint első
számú jó baráttal, akkor ez érthetően növeli az egymás
iránti bizalmat, s így erősíti a házasság életképességét!
Csak a teljes őszinteség alkalmas arra, hogy
megnyugtassa a házastársat. De a félrelépőnek is jó,
ha megbeszélheti élményeit és a külső partnerrel
kapcsolatos problémáit, pozitív vagy negatív
tapasztalatait. Ez ugyanis elősegíti a félrelépés
élményeinek földolgozását és fölhasználását a
házastársi kapcsolat fejlesztésére.
Egy félrelépés mindig nagy élmény, s ritkán
problémamentes. Érthetően erős a vágy, hogy
valakivel megbeszéljük. Ha nem egyszerűen
dicsekvés a célunk, akkor egy bizalmas jó barátra van
szükségünk. Márpedig egy működő házasságban a
legbizalmasabb jó barát a házastárs! De azért is el
kell mondanunk neki, hogy bebizonyítsuk: nem sérti
az ő érdekeit a félrelépés, s továbbra is ő a
legfontosabb nekünk.
Ez nem mindig könnyű, mert a hagyományos
gondolkozásúak eleve sértésnek és súlyos
sérelemnek érzik, ha párjuk mással is intim viszonyba
kerül. Nem képesek „osztozkodni”, mert vérükbe
ivódott a kizárólagos birtoklás igénye. Ha pedig
szemléletük és gondolkozásuk már bemerevedett,
akkor ezen már aligha lehet változtatni. Ilyenkor az
őszinteség értelme megkérdőjelezhető, ezért vagy le
kell mondani a külső kapcsolatokról, vagy titokban kell
azokat tartani. Egyik sem igazán jó megoldás,
mindkettőnek komoly veszélyei vannak.
Sokan – tévesen – hajlamosak azt hinni, hogy
házastársuk „úgysem fogadná el” a külső kapcsolatot,
tehát nem érdemes őszintének lenni; egyszerűbb és
kényelmesebb elhallgatni az egészet. Lehet, hogy a
házastárs is így gondolkozik, s kialakul a kölcsönös
hazugságok légköre. Pedig az ún. kísérleti léggömb
módszerrel könnyű lenne tisztázni, mi várható az
őszinteség esetén: kérdezzük meg egymástól, hogy
„mit szólnál, ha egyszer félrelépnék…”
A veszélycsökkentés öt irányelve
Ne feledjük, hogy a félrelépésnek valóban lehetnek
veszélyei is, mindkét félre és a házasságra nézve
(hogy a „harmadikat” ne is említsük). Nemcsak az
olyan, könnyen átlátható veszélyekre gondolok, mint
egy fertőző betegség fölszedése, ami igen súlyos is
lehet (például a félelmetes AIDS!), hanem a különböző
egyéb bonyodalmakra, amiket a félrelépés kiválthat,
főleg a házassággal kapcsolatban. Persze csak akkor,
ha a házasság amúgy is „gyenge lábakon áll”. Ilyenkor
ugyanis a külső partner és a házastárs
összehasonlítása esetleg nem éppen kedvező a
házastársra nézve, s ez fokozza a vele szembeni
türelmetlenséget. De egy alapjában jó házastársi
kapcsolat esetén is lehetnek veszélyei a félrelépésnek.
Ezek főleg a tisztázatlanságokból és félreértésekből
fakadnak. Szerencsére csökkenthetők, sőt
gyakorlatilag megszüntethetők. Ehhez a következő öt
irányelvet ajánlom az Olvasó figyelmébe:
1. Mérlegelje saját házasságának teherbírását és
működőképességét, korszerűségét. Vizsgálja meg,
hogy alapjában megkapják-e egymástól, amit
legfontosabbnak tartanak, s milyen hibái, gyengeségei
vannak kapcsolatuknak. Milyen téren kell a házasságot
javítani, fejleszteni? Megvan-e a teljes bizalom?
Bizonyára talál néhány fejlesztenivalót, ami a
házasságot teherbíróbbá teheti. Először tehát ezekkel
foglalkozzon, s ne a félrelépés kipróbálásával kezdje
a házasság korszerűsítését. Ugyanis reális elvárások,
autonómia és egyenrangúság nélkül a külső
kapcsolatlétesítés túl nagy kockázatot jelent. (Sajnos
itt nem tudom ezt bővebben kifejteni.)
Joggal kérdezhetik, hogy ha a házasság alapjában
jó vagy jóvá tehető, akkor mi szükség van félrelépésre?
Ez felfogás és igények kérdése. De hát tökéletes
(tartósan) sohasem lesz egy házasság, s a
változatosság igénye sem szüntethető meg teljesen.
Viszont ha a házasság nem elég teherbíró, de azért
alapjában jó, akkor nem érdemes kockáztatni.
2. Egyezzen meg házastársával kölcsönös
szabadságukat és a házasság nyitottságát illetően.
Egy demokratikus társadalomban a felnőtt ember
egyéni jogait a házastárs sem korlátozhatja. A
házasság akkor igazán életképes, ha benne is
szabadnak érezzük magunkat. Ez pedig a
kapcsolatlétesítés szabadságát is magában foglalja.
A kapcsolati tilalom rendkívül megnövelheti egy külső
partner vonzóerejét, s ezáltal a házasság válságba
kerülhet. Ha viszont az ember tudja, hogy szabadon
létesíthet új kapcsolatot, akkor igényesebb,
válogatósabb lesz, s már nem érdekli annyira a
félrelépés lehetősége.
Tapasztalatból tudom, hogy a nyitott házasságban
egyáltalán nem gyakoriak a félrelépések, egyik részről
sem. A szerelem elmúltával inkább évekig tartó külső
kapcsolatok keletkeznek, amelyeket a házaspár
gyakran közösen tart fenn. A házasság pedig ettől nem
lesz gyengébb, sőt, erősödik.
Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy
nyitott házasságra nem mindenki képes, ehhez nyitott
személyiségek kellenek. Egy bemerevedetten zárt
házasságot igen nehéz nyitottá lenni; inkább a
kapcsolat kezdetén kell ebben megállapodni.
3. Tekintse a házasságát (vagy az alapjában bevált,
tartós kapcsolatát) báziskapcsolatnak, s házastársát
a legjobb barátjának, akiért leginkább felelős! Ez nem
jelenti, hogy más kapcsolatban nincs felelőssége, vagy
hogy az esetleges külső partnert nem kell
egyenrangúnak tekinteni. Hanem csupán azt, hogy
semmilyen „félrelépés” nem mehet a báziskapcsolat
rovására! Vagyis hosszabb távon ez utóbbit részesítse
előnyben, több időt szánjon rá stb. Ezzel
demonstrálhatja házastársának, hogy ő mindenkinél
fontosabb…
4. Szorosan összefügg az előzővel, hogy a külső
partner tudjon a báziskapcsolatáról, éppúgy, ahogy a
házastársa tudjon a külső partnerről (akár alkalmi
félrelépésről, akár tartósabb viszonyról van szó). Az
őszinteség, a nyitottság elve a külső kapcsolatra is
érvényes, hiszen mindenkinek joga van tisztában lenni
azzal, hogy mire számíthat.
Hogy aztán mennyit árulunk el a külső partnernek
a házasságunkról (illetve báziskapcsolatunkról), az
már a körülményektől függ. Egy-egy alkalmi
félrelépésnél elegendő lehet a tény megemlítése.
Tartósabb viszony esetén persze nem térhetünk ki a
fölmerülő kérdések megválaszolása elől. De itt is
korlátokat szab az információnak a házastársunk és a
külső partner egymáshoz való viszonya; az, hogy
elfogadják-e egymást, miért és mennyire kíváncsiak
egymásra stb. De ez már nem a félrelépések
problémaköréhez tartozik.
5. Végül pedig ügyeljen a külső partner helyes
kiválasztására, még egy alkalmi félrelépés esetén is!
Alapvető szempont, hogy megbízható legyen és ne
szenvedjen fertőző betegségben. A megbízhatóság itt
elsősorban azt jelenti, hogy ne éljen vissza a
félrelépésből adódó kiszolgáltatottsággal. Például ne
fordulhasson elő, hogy magára vállalja, de közben
elmulasztja a terhesség elleni védekezést, vagy hogy
utólag hírbe hozza, zsarolja félrelépő partnerét. A
félrelépés előtt érdemes számot vetni ezekkel a
veszélyekkel, nehogy azt a kis, futó örömet drágán
fizessük meg!
Még körültekintőbben kell eljárnunk egy tartósabb
külső kapcsolat elkezdésénél, hiszen ez esetben a
kölcsönös kiszolgáltatottság is hatványozottabban
jelentkezik. Alapvetően fontos, hogy az ilyen partner
lelkileg érett, autonóm személyiség, hasonló
színvonalú, egyenrangú ember legyen.
15. Nyitott partnerkapcsolatok
Manapság sokakban fölmerül a kérdés, hogy mit
kell érteni egy kapcsolat nyitottságán vagy zártságán?
Annál is inkább tisztázásra szorul ez, mert sok a
félreértés, a jóhiszemű belemagyarázás. A nyitottságot
egyesek úgy képzelik el, mint egy nyitott ajtót, amin
keresztül bárki tetszése szerint jöhet-mehet, vagyis
nincs semmi állandó, semmi kötődés vagy
megállapodás. Talán mondanom sem kell, hogy ez
merő tévedés! Persze a nyitottságot is lehet ad
abszurdum vinni, vissza lehet élni vele, mint ahogy a
szabadságot is lehet szabadossággá torzítani. Ám ez
már szélsőséges, felelőtlen, sőt, beteges viselkedés!
A nyitottság és a szabadság rokon fogalmak. S
ahogyan nem lehetünk korlátlanul szabadok (mert
nincs korlátlan hatalmunk, és így alkalmazkodnunk kell
a helyzethez), ugyanúgy nem lehetünk korlátlanul
nyitottak sem. Olyan ez, mint amikor az ajtó be van
ugyan téve, de nincs kulcsra zárva. Ha akarok,
kiléphetek, ha valaki kopog, beengedhetem, de egyik
sem kötelező.
A „nyitott” csak jelzője a „kapcsolat”-nak, tehát az
utóbbi a lényeg. Mégpedig nem akármilyen
kapcsolatról van szó, hanem igazi, emberi
kapcsolatról, szabad és egyenrangú emberek
kapcsolatáról, amely kölcsönös és mindkét félnek
előnyös cseremegállapodáson alapul. A megállapodás
lényeges, tartalmi mozzanata egymás szexuális
igényeinek kielégítése, de ezenkívül is sok mindes
szerepelhet benne. (Különösen ha házastársi
kapcsolatról van szó.) Egy ilyen kapcsolat pedig csak
annyiban lehet nyitott, amennyiben nem sérti az
érintettek alapvető érdekeit! Természetesen
megállapodás kérdése, hogy mi számít alapvető
érdeknek. Tény, hogy ekörül gyakoriak a
nézeteltérések, hiszen sehol sem tanítják, melyek azok
az érdekek, amelyekhez érdemes ragaszkodni, mert
alapvetőek. A féltékenyek például már azt is alapvető
érdekeik sérelmének tartják, ha párjuk rámosolyog
valakire…
Így talán már világosabb, mi az értelme és határa a
kapcsolati nyitottságnak, amely arra jó, hogy mindkét
fél viszonylag szabadnak érezze magát a
kapcsolatban. Ez pedig fontos feltétele annak, hogy
az ember fölszabadultan tudjon örülni a kapcsolatban
elérhető kielégüléseknek. (S itt nemcsak szexuális
kielégülésre gondolok.)
Egy tipikus eset
A nyitottság, vagyis a partnerek viszonylagos
szabadsága főleg a tartós kapcsolatokban válik
problémává, a futó kalandokban és rövid lejáratú
viszonyokban szinte föl sem merül. Elsősorban a
törvényesített kapcsolat, a házasság hajlamos a
„bezáródásra”: a szabadság erős korlátozására, a
szexuális kapcsolat kizárólagossá tételére. Mivel
azonban ezzel a problémával a Nyitott házasság –
korszerűbb életstílus (1988) című könyvemben
foglalkoztam, itt most más oldatról közelítem meg a
témát. Ehhez kapóra jött egy 17 éves lány levele,
amelyben leírja, hogy viszonya van egy nős férfival.
Lássuk, mit ír.
„Kedves Doktor Úr!… a véleménye érdekelne.
Napjaink problémáihoz igen közel áll az enyém is. 3.
gimnazista vagyok, szeretnék tovább tanulni a
Műegyetemen. Kb. egy éve megismerkedtem egy 23
éves, nős férfival. Ártatlan barátságnak induló
kapcsolatunk egyre inkább áthajlott a szerelembe, sőt,
szexuális kapcsolatba.
Hozzá kell tennem, hogy addig gátlásosságom és
érzelmi visszafogottságom miatt nem tudtam
szorosabb kapcsolatot kialakítani a fiúkkal. Ő volt az
első, aki föl tudta oldani bennem a gálásokat.
Kapcsolatunk lassan, finoman alakult és szerelemmé
vált. Ebben biztos vagyok, szerelem a szó legszebb
értelmében. Szexuális kapcsolatunk erre épülve
szintén lassan jött létre. A szüzességem elvesztése –
ellentétben sok más esettel – jó és szép emlék maradt.
Jött a nyár és mindketten elég szabadon
mozoghattunk. Csodálatos, szerelmes nyarat töltöttünk
együtt. Nagyon figyeltünk egymásra, így még csak az
sem fordult elő, hogy a hangsúlyt kicsit megemeljük.
Közben anyu kapott egy névtelen levelet, amiben
közölték vele, hogy „meg nem engedhető kapcsolatot”
folytatok egy nős, családos férfival. Jött a
számonkérés. Amit végül azzal zártam le, hogy bízza
rám, hogy mit csinálok. Anyu azt akarta, hogy azonnal
szakítsak vele. Itt le kell írnom, hogy anyuval sosem
alakult ki bizalmas viszonyom. A lelki problémáimból
nemcsak őt, hanem a barátnőimet is mindig
kirekesztettem. Ez bizonyos önállóságot alakított ki
bennem…
Szóval az anyai tilalom ellenére folytattam a
kapcsolatot. De a nyár végével mindkettőnk
elfoglaltsága növekedett, nehezebben tudtunk
találkozni. Ezért úgy döntöttünk, hogy abbahagyjuk,
nem rontjuk el bujkálással ezt a szép kapcsolatot. De
egy hónap múltán mégiscsak újra belevágtunk. Lehet,
hogy meggondolatlanság volt, mégsem bánom.
Éreztem, neki szüksége van erre, amit tőlem
megkaphat, a feleségétől már nem, és nekem is
szükségem van rá, annak ellenére, hogy sem
biztonságot, sem nyugalmat nem hozott ez a
kapcsolat. Ő bebizonyította: képes arra, hogy a
családja mellett engem is szeressen. El kellett
döntenem, hogy elfogadom-e őt így. Bár sohasem
kérdeztem rá a feleségére, elejtett szavakból,
történetekből arra a következtetésre jutottam, hogy
kapcsolatuk eléggé elhidegült. Valahol elrontották,
talán a kislányuk születésénél. De azért ő nem akart
válni, ugyanakkor velem sem akart szakítani. Ez kicsit
elbizonytalanított. Ráadásul anyu rendszeresen
megtudta valakitől, hogy hol jártam. Bizalmatlansága
és számonkérései feszítették a hangulatot. A külvilágtól
is sok pofon ért: úton-útfélen megjegyzéseket,
gáncsokat kaptam. Nem törődtem velük, a
„jóhíremmel” sem.
Megismertem a kislányát, és nagyon megszerettem.
Nyáron többször voltunk hármasban. A barátai is
befogadtak, megszerettek. Aztán egy rendezvényen
a feleségét is megismertem. Nehéz volt megőrizni a
higgadtságomat; minden mozdulatát, szavát
fölfokozottan figyeltem. Olyan képem alakult ki róla,
hogy 24 éves kora ellenére éretlen a házasságra, bár
ezzel együtt nagyon szimpatikus nő. Kezdett furdalni
a lelkiismeret, amit addig azzal csillapítottam, hogy a
velem töltött időt úgyis a barátaival töltené, elválni
pedig úgysem akar.
Az igazat megvallva szeretném, ha náluk helyreállna
a harmónia. Akkor ki tudnék lépni ebből a kapcsolatból
annak ellenére, hogy valahol mélyen nagyon fájna.
De egyelőre szüksége van rám, s nekem is őrá. Igaz,
a kapcsolatunk bizonyos értelemben torz, nála mint
pótcselekvés indult, ennek ellenére jó. Egyikünknek
sem könnyű, és mégis csináljuk. Hogy miért? Erre azt
szoktuk mondani: mert szeretjük egymást. Sőt, ennél
is több: boldoggá tudjuk tenni egymást!
Most itt vagyunk egy új tavasz elején, egyéves
kapcsolattal a hátunk mögött. Nem tudok kilépni belőle.
Pedig valamikor abba kell hagyni. Új kapcsolatot kell
találnom, ami kiragad ebből. De senkit sem tudok
igazán közel engedni magamhoz. Beléptünk egy
ördögi körbe, és egyelőre nincs kiút…”
Az eset elemzése
Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy érdekes
és tipikus mai problémáról van szó. Inkább az a
meglepő, hogy ez a 17 éves lány milyen éretten és
önállóan gondolkozik, milyen bátran vállalja tettének
következményeit. Reálisan látja a helyzetet, nincsenek
illúziói. Föltételezhetjük (bár erről nincs szó a levélben),
hogy védekezik a nem kívánt terhesség ellen, tehát
valamennyire tud vigyázni magára. Még fontosabb,
hogy számol a kapcsolat közeli befejeződésével, föl
is készül erre, s nem igyekszik partnerét önmaga
számára kisajátítani. Önzetlenségének bizonyítéka,
hogy szeretné, ha partnerének házassága rendbe
jönne, illetve tartalmasabb, kiegyensúlyozottabb lenne.
Fölmérte ugyanis, hogy partnerének és családjának
ez lenne a legjobb. (Persze távlatilag neki magának
is, mert így ki tudna lépni az „ördögi körből”, ahonnan
egyelőre nem lát kiutat.)
De mi köze mindennek a nyitott
szexkapcsolatokhoz? „Csupán” annyi, hogy ez annak
egy szép esete. Miért? Azért, mert egyik fél sem akarja
kisajátítani vagy korlátozni a másikat, s elfogadják,
hogy kapcsolatuk nem örök és nem kizárólagos. Másik
intim kapcsolata itt ugyan csak az egyik félnek (a
férfinak) van, de a lány is próbálkozik újabb
kapcsolatokkal, s ezt nyilván a férfi egyetértésével
teszi.
A nyitott szexuális kapcsolat kritériuma nem az, hogy
a résztvevők egyidejűleg több kapcsolatot tartsanak,
hanem az, hogy a párhuzamos kapcsolatok jogát és
lehetőségét kölcsönösen elismerjék. Ebben az
esetben ez minden jel szerint megtörténik. Kérdés
viszont, igaz-e, hogy kapcsolatuk „bizonyos
értelemben torz”, amit a levélíró azzal magyaráz, hogy
partnerénél „mint pótcselekvés indult”. Ezen nyilván
azt érti: ahelyett, hogy a házastársával lenne boldog…
Szemlélete ezen a ponton nem haladja túl a
hagyományos fölfogást: ami eltér a megszokottól, az
illemtől, az csak torz és pótlék lehet. Semmi sem
indokolja azonban, hogy ezt a fölfogást mi is átvegyük.
Tárgyilagosabb, tudományosabb és korszerűbb
gondolkodásmód szerint torznak csak az nevezhető,
ami eltér a normálistól, a jól működőtől, az
egészségestől. Ez a kapcsolat pedig jól működik:
mindkét fél azt kapja tőle, amit vár, amire szüksége
van. Tehát normális és egészséges. Vagyis nem torz.
Nem is „pótcselekvés”, hiszen tudományos értelemben
ilyenről csak akkor beszélhetünk, ha valaki nem
csinálhatja azt, amit akar, s helyette talál valami
pótlékot. A levélíró és partnere viszont épp azt
csinálják, amit akarnak.
Van azonban egy tényező, ami korlátozza ennek a
kapcsolatnak a nyitottságát. Legalábbis ez
valószínűsíthető a leírtakból. A lány kétségkívül nyíltan
vállalta ezt a viszonyt, s barátai előtt nyilván a férfi is,
de felesége előtt valószínűleg titokban tartotta. Ezért
kellett érthetően „bujkálniuk”. Márpedig egy kapcsolat
nem lehet teljesen nyitott, ha létezését a résztvevők
szűkebb körű hozzátartozói előtt is rejtegetni kell! A
férfi – úgy tűnik – zárt házasságban él, ezért ez a külső
kapcsolata is csak félig lehet nyitott. Nem nehéz
kitalálni, hogy föltehetőleg azért nem szól feleségének
erről a külső kapcsolatról, mert nem akarja őt
megbántani. Hiszen őt is szereti, ha nem is egészen
úgy, mint a lányt; a szerelem már elmúlt közöttük,
elkoptatták a házasság hétköznapjai. Fél, hogy a titkos
viszony kitudódása veszélyeztetné a házasságot
(amihez talán nemcsak a közös gyerek miatt
ragaszkodna).
Nem tudom persze, hogy mennyire jó a házasság,
s mennyire van igaza a levélírónak, aki szerint a
feleség éretlen a házasságra. Ez utóbbi egyáltalán
nem kizárt, annak ellenére, hogy a feleség már 24 éves
és gyermeke van. Ha nem veszi észre, hogy férjének
már egy éve külső, szerelmi kapcsolata van, akkor
valóban gyerekesnek tűnik.
Az is lehet, hogy a feleség sejt valamit, de hallgat
róla, nem meri vagy nem tartja érdemesnek szóba
hozni. Hogy aztán ez is az éretlenség jele vagy inkább
a bölcs megértésé? Nem tudhatjuk. Mindenesetre jobb
lenne, ha a házastársak őszintén és barátian
megbeszélnék egymással ezt az új szerelmi
kapcsolatot, s megállapodásra jutnának egymással a
kapcsolat folytatásának feltételeit illetően. Mert erre is
van lehetőség, s ebben az esetben válna a házasság
is nyitottá. (Mármint szexuális értelemben. Mert egyéb
vonatkozásban talán már eddig is nyitott volt.)
Érvek a nyitottság ellen
Szinte hallom a különböző ellenérveket! Sok van
belőlük, mert az emberek találékonyak, amikor a
birtoklásról és biztonságról van szó. Úgyhogy csak a
gyakoribbak közül említek néhányat. Közülük az egyik
legenyhébb, hogy szép dolog ugyan a nyitottság úgy
általában, de a szex terén nem érvényesülhet, mert…
S itt sokféle indoklás következhet; lényeg az, hogy az
illető azt „nem bírná elviselni”. Azzal általában
nincsenek tisztában, hogy miért nem bírnák elviselni.
Ez már valahogy a vérükbe ivódott a tulajdonosi
szemlélettel együtt. Ami az ember számára fontos, azt
birtokolni akarja. Márpedig a házastárs vagy szexuális
partner nagyon is fontos. Csak éppen azt felejtik el,
hogy nem egy vagyontárgyról van szó, hanem
egyenrangú, élő emberről, akinek éppolyan jogai
vannak, mint a kisajátításra törekvőnek.
De hát birtokolják egymást kölcsönösen! –
mondhatná erre valaki. Igen ám, de ez „fából
vaskarika”, hiszen csak az birtokolhat, akinek hatalma
van a másik fölött. Egyforma hatalmak nem
birtokolhatják egymást. S mivel az utóbbi
évezredekben a férfiaknak volt nagyobb hatalmuk, a
férfi uralkodhatott a nő fölött, birtokolhatta,
kisajátíthatta, korlátozhatta. Ez a történelmi helyzet
csak a mi korunkban kezd megváltozni, bár sok férfi
még mindig ragaszkodik vélt előjogaihoz.
Ma már persze nem lehet olyan törvényekre
hivatkozni, amelyek biztosították a férfiak előjogait,
sem pedig olyan elméletekre, amik a férfi
„felsőbbrendűségét” biztosították. De még mindig
akadnak olyanok, akik a férfi (hatalomból eredő)
szabadságát és előjogait furfangos érvekkel
támasztják alá. Azt mondják például, hogy a férfi
„természeténél fogva poligám”, a nő viszont monogám
természetű. Vagyis a férfi nem tehet róla, hogy több
partnerre van igénye: ilyennek született. A nő meg csak
akkor érzi jól magát, ha kitart egy partner mellett…
Hasonló ehhez az az érvelés, miszerint a férfi külső
szexuális kapcsolatai nem olyan veszélyesek, mint a
nőé, mert a férfi nem eshet teherbe. Bölcsen
elhallgatják, hogy gyereket viszont csinálhat, ami
legalább olyan komoly probléma! A férfi javára szokták
írni azt is, hogy képes az érzelmek vagy a tartós
kötődés nélküli szexuális kapcsolatokra, s így könnyen
abba is hagyja azokat. A nők viszont állítólag erre nem
képesek, mert hajlamosak a szerelemre és kötődésre.
Ez magyarázza, hogy a futó kalandokat mindkét
nemnél sokkal megbocsáthatóbbnak és
veszélytelenebbnek tartják, mint a folytatódó
kapcsolatokat. Ha például egy férj prostituáltakkal
fekszik le, a feleségnek többnyire eszében sincs
féltékenykedni, inkább a pénzkidobás és a nemi
betegségek lehetősége zavarja. Más a helyzet, ha a
férjnek szeretője van. Valójában persze – ez utóbbinál
maradva – a prostituáltak látogatása sokkal
veszélyesebb, mint a szeretőtartás. Nemcsak azért,
mert a (házastársi) kapcsolat szexuális csődjét és
érzelmi megromlását jelzi, hanem mert az AIDS-
veszély folytán életveszélyes fenyegetést jelent.
A férfiaknak előnyösebb helyzetet biztosító nemi
különbségek pedig egyszerűen nincsenek. A poligám
vagy monogám hajlam nem születik velünk, hanem a
körülményektől függően alakul ki, akár a férfiaknál,
akár a nőknél. Mert vannak monogám hajlamú férfiak
és poligám hajlamú nők is! Bizonyos változatosságra
többé-kevésbé mindenkinek szüksége van, de ez nem
zárja ki a ragaszkodást egy partnerhez. (Itt csak utalok
arra a már többször említett tudományos
megállapításra, hogy az embernek nincsenek
ösztönei, tulajdonságait tanulással alakítja ki.)
Az érzelmek és tartós kötődés nélküli
szexkapcsolatok megint csak nem magyarázhatók a
nemi különbségek alapján. A nők – egyre inkább –
ugyanúgy képesek ilyen kapcsolatokra, mint a férfiak.
Ez persze egyik nemnél sem kifejezetten előny!
Normálisnak és kulturáltnak, emberhez igazán
méltónak csak az érzelmileg megalapozott
szexkapcsolatokat tarthatjuk – mindkét nemnél! Az
értelmi megalapozottság azonban nem föltétlenül
jelent szerelmet; a baráti viszony is érzelmi alap lehet.
Érdemes még egy „komoly” ellenérvre kitérni, amit
sokan fölhoznak a nyitottság ellen. Mint cáfolhatatlan
axiómát hangoztatják sokan, hogy „nem lehet
egyszerre két partnert szeretni!” Ezt bizonyítani persze
nem tudják, legföljebb azzal, hogy ők mindenesetre
képtelenek lennének rá. Ha ilyenkor megkérdezzük,
hogy mégis kit szeretnek, kiderül, hogy a közvetlen
családtagjaikon kívül akad még néhány szeretett
rokon, barát stb. Nem egyformán szeretik ugyan
mindezeket, de tény, hogy egyszerre többeket
szeretnek: az egyiket ezért, a másikat azért. Miért
lennének kivételek ez alól a szexpartnerek?
„De hát két partnerbe mégsem lehet szerelmes az
ember!” – mondják erre többen. S ebben van is némi
igazság, hiszen a szerelem – legalábbis a „nagy
szerelem” – szenvedélyesen, a figyelem és érdeklődés
összpontosításával irányul egy kiválasztottra. Ritkán
fordul elő, hogy a szenvedély egyszerre két partnerre
irányul, persze kicsit csökkent erővel. Gyakoribb
viszont, hogy az egy partnerre irányuló szerelem
mellett egy másikat is szeret és kíván az ember.
Szerelem és barátság nem zárják ki egymást! (Két
barátság pedig még kevésbé.)
A nyitottság indokoltsága
Az érvek tehát, amiket a nyitott szexkapcsolatok
ellen föl szoktak hozni, meglehetősen gyenge lábakon
állnak. Ám ez még nem bizonyítja meggyőzően az
ilyen kapcsolatok indokoltságát. Pedig különösebb
keresés nélkül is jócskán találunk meggyőző
indokokat.
A legalapvetőbb talán egy biológiai vagy
biopszichológiai indok: az ember változatosságigénye,
amely a szex terén is érvényesül (ha hagyják). Ennek
az igénynek teljesen csak a szexuális nyitottság tud
megfelelni, vagyis az új iránti érzék, a kontrollált
befogadó- és változóképesség. A szexuális zártság –
az ismeretek, készségek és szokások lezárultsága,
változhatatlansága – bemerevedéshez, stagnáláshoz
vezet, s ezt egy zárt kapcsolat segíti elő legjobban. Az
ilyenben ugyanis előbb-utóbb bekövetkezik a telítődés,
elszürkülés, érdektelenné válás. Alapvető egyéni érdek
tehát, hogy szexkapcsolataink nyitottak maradjanak.
Tény, hogy egyetlen kapcsolaton belül is rengeteg
lehetősége van a változatosságnak, ám ezek
megtalálása is nyitottságot feltételez. Idők folyamán
mindenki változik – ki lassabban, ki gyorsabban, sokat
vagy keveset –, s ezzel együtt változnak a szexuális
szokásai és igényei. Kérdés, hogy partnere tud-e
alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, tud-e
hasonló irányban változni, vagy megreked, lemarad,
más irányt vesz? Arról nem is beszélve, hogy
rendszerint sor kerül partnercserére, s az új partnerhez
alkalmazkodás megint csak nyitottságot feltételez. Új
partnerek persze partnercsere nélkül is föltűnhetnek,
s mindegyikkel „újra kell tanulni” a szexet! Újratanulni
pedig csak az tud, aki nyitott.
A meglévőhöz, a hagyományokhoz ragaszkodók
általában zárt személyiségek, ezért félnek minden újtól,
elutasítják vagy csak titokban próbálkoznak vele. Egy
lehetséges, új partner hatása alól azonban ők is
nehezen vonják ki magukat. Tudományos
vizsgálatokból tudjuk, hogy a házasságok és
együttélések többségében előfordulnak külső
kapcsolatok. Ezek persze nem jelentik azt, hogy a
házasságok nyitottak, hiszen a külső kapcsolat
rendszerint titokban marad és hamar megszűnik. Ha
viszont kiderül, akkor súlyos válságba sodorja a
házasságot; sok válásnak épp ez az oka. (Ám a ki
nem derülő külső kapcsolatok is megterhelik, aláássák
a házasságot.)
A zárt, vagyis kizárólagosságra törekvő, minden
változásnak ellenálló szexkapcsolat tehát hosszabb
távon többnyire életképtelen. Előbb-utóbb fölbomlik
vagy formálissá, tartalmatlanná, „üres csigahéjjá” válik.
Ezzel szemben a jó, nyitott szexkapcsolat rugalmas
és teherbíró: új partnerek megjelenését is kibírja!
Már láttuk, hogy a kölcsönös szerelem rendszerint
nem sokáig tart egy kapcsolatban, főleg a
házasságszerű együttélésben. A szerelem elmúltával
pedig új szerelmek támadhatnak, új emberek iránt.
Ezekről le lehet ugyan mondani (s ezt írja elő a
hagyományos erkölcs), de a szerelmi vágy elfojtása
legtöbbször kedvezőtlenül hat az egyénre és meglévő
kapcsolatára, mert túl nagy áldozat. A titokban tartott
új szerelem vagy szexuális kapcsolat viszont a régi
partner megcsalása, ami könnyen elhidegüléshez és
szakításhoz vezet. Mindez elkerülhető, ha őszintén és
barátian meg tudják beszélni egymással az új
helyzetet, s olyan kompromisszumot kötnek, amely
figyelembe veszi az érintettek érdekeit. Ennek lényege
általában az, hogy a külső kapcsolat bizonyos
feltételekkel és meghatározott keretek között
fönntartható. Éspedig nem titokban, hanem teljesen
nyíltan.
Egy nyitott szexkapcsolat résztvevői számára ez
nem „megalázó”, hanem természetes emberi jog,
amely mindenkit megillet. A partnerünk is szabad em-
ber, tehát nem korlátozhatjuk, nem zárhatjuk el a
számára fontos élmények elől. Inkább arra törekszünk,
hogy megossza velünk az élményeit: örömeit és
gondjait, amelyek új kapcsolatában fölmerülnek.
Ez a nyitottság természetesen közelebb hoz
egymáshoz!
Előnyök és hátrányok
Minthogy a nyitottság egy partnerkapcsolatban
mindenekelőtt teljes őszinteséget, baráti odafordulást
és megértési törekvést jelent, általában az előnyei
vannak túlsúlyban.
Az ismertetett példán is jól lemérhetjük, milyen
előnyei vannak a nyitottságnak. A házasságra
vonatkozó előnyöket amerikai szociológusok vagy 20
pontban foglalták össze. Ezeket itt nem idézem, mert
megtalálhatók a már említett könyvemben, ahol az itt
nem érintett kételyeire és kérdéseire is választ talál
az olvasó. Csak egyetlen gondolatot emelek ki: a nyitott
házasság a párkapcsolat alkotó továbbfejlesztésének
művészete és egyben kreatív önmegvalósítás!
Ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy a nyitott
házasság vagy szexkapcsolat nem könnyű mesterség!
Sokat kell hozzá tanulni, illetve újratanulni, mert
gyökeresen ellentétes a hagyományos fölfogással és
életstílussal. Ezt a tanulást eddig csak egy-két könyv
segítette. A nehézségek főleg a régi, hagyományos
normák félretételéből s az ennek folytán keletkező,
időleges elbizonytalanodásból adódnak. Ahogy az
idézett levélíró írta: sem biztonságot, sem nyugalmat
nem hozott ez a nyitott szexkapcsolat (de mégis
megérte)! Eddig a társadalmi körülmények sem voltak
kedvezőek, hiszen egy zárt társadalomban a
nyitottsági törekvés úton-útfélen akadályokba ütközik.
Szerencsére ez most erőteljesen kezd megváltozni,
bár a múlt örökségét még sokáig cipeljük magunkban.
Nyitott társadalomban a magánélet is nyitott lehet.
Természetesen könnyebb dolga van a nyitott
kapcsolat építésében annak, aki már maga is nyitott,
nem gátlásos, belsőleg szabad és kiegyensúlyozott
ember. Sajnos kevesen vannak ilyenek. A
szexkapcsolatok sikeres nyitottá tételének ezért
többnyire előfeltétele az öngyógyítás vagy önnevelés,
ami ritkán megy segítség nélkül. Egy nyitott
szexkapcsolat még lelkileg teljesen egészséges
embernek is komoly próbatétel! Sokan kudarcot
vallanak, s ez jól mutatja, hogy nem ajánlatos
elhamarkodottan, fölkészületlenül belevágni, s mindjárt
egy külső kapcsolattal kezdeni. A szexuális nyitottság
a legnehezebb oldala a kapcsolati nyitottságnak, ezért
jobb fokozatosan megközelíteni és széles körűen
megalapozni. Ha ez nem történik meg, úgy a
nyitottságra törekvés hátrányai érvényesülnek. Ezek
közül az elbizonytalanodást már említettem. Ez
szorongást vagy egyéb neurotikus tüneteket, de
féltékenységet és agressziót is kiválthat. A
féltékenységi hajlam egyébként a szexuális nyitottság
legnagyobb akadálya. Ennek leküzdése éppenséggel
nem könnyű, pedig ez a sikeres „nyitás” fő előfeltétele.
Az alapfeltételek megléte esetén is sok múlik azon,
mikor és hogyan történik a szexuális „nyitás”.
Az olvasó figyelmébe ajánlom, hogy amíg a
partnerek egyike szerelmes, addig igen nehéz a
kapcsolat nyitottá tétele. Az érett szerelem ugyan
nagyjából párhuzamosan szokott elmúlni, de a
bizonytalanság és félelem könnyen föllobbanthat egy
erős érzelmi kötődést, ami a szerelemnek kissé torz
változata. Ilyenkor nem érdemes szorgalmazni (vagy
éppen erőltetni) a szexuális nyitottságot. Inkább a még
„szerelmes” biztonságérzetét kell erősíteni, hogy
kötődése oldódjon. Próbálkozni akkor érdemes, ha a
szerelmen mindketten túl vannak, viszonyuk barátinak
is nyugodtan elmondható. Ilyenkor sem árt előbb
„elméletileg” foglalkozni a kapcsolat nyitottá tételével.
Például az ún. „kísérleti léggömb” módszerével:
megkérdezni a partnertől, mi lenne, ha valamelyikük
szerelmes lenne egy „harmadikba”? Ezen az alapon
meg lehet vitatni a különböző lehetőségeket. Ha sikerül
egyetértésre jutni a nyitottság kérdésében, akkor
tovább lehet lépni a gyakorlat felé. Ha nem, úgy
folytatni kell a vitát (lehetőleg a korábban említett könyv
bevonásával).
16. Fogamzásgátlás és
AIDS-megelőzés
Remélem, egyetértünk abban, hogy a szeretkezés
fő célja a kölcsönös örömszerzés, egymás – nemcsak
testi, hanem elsődlegesen érzelmi – igényeinek
kielégítése. Ha pedig így van, akkor nyilván fontos és
ügyelnünk kell rá, hogy ez az örömszerzés
egyikünknek se okozzon végül is kellemetlenségeket
vagy éppen károkat.
De hát hogyan okozhat a szeretkezés károkat? Hát
van annál ártalmatlanabb, egészségesebb és
biztonságosabb, mint amikor két ember szereti
egymást? Nem szeretnék senkit sem megijeszteni, de
ami tény, az tény: a szeretkezésnek is lehetnek
veszélyei, méghozzá nem éppen elhanyagolhatóak.
Lehet, hogy a kedves olvasó most arra gondol: no,
persze, a nemi betegségek!… S bár részben igaza
van, de azért a helyzet nem ilyen egyszerű. A
szeretkezés veszélyei ugyanis sokfélék. S közülük jó
néhány azt is elérheti, akit egyetlen nemi betegség
sem fenyeget. Lehet ugyan, hogy nem olyan
életveszélyesek, de éppen elég gondot okozhatnak,
méghozzá nemcsak a szeretkezőknek, hanem
szűkebb vagy tágabb környezetüknek is. Talán egy
nem kívánt terhesség lehet ilyen? no, igen, az is, vagy
főleg az. Ám csak látszólag kisebb veszély, ha például
a szeretkező partnerek egyike gyakran vagy épp
rendszeresen nem jut kielégüléshez, s ennek
következtében öröme ürömbe fordul. A lehetséges
egyéb, kellemetlen következményeket aligha győzném
felsorolni.
De ha ilyen sok veszély társulhat a szeretkezéshez,
akkor talán legjobb, ha mellőzzük a szexet? Egyesek
hajlamosak erre, s jó ürügyet találnak a veszélyekre
hivatkozásban. Különösen a fiatalokat próbálják sokan
erre hivatkozva visszatartani a nemi élettől. (A másik
hivatkozási alap a fiatalok éretlensége,
felkészületlensége amiben tulajdonképpen igazuk van.
Ám ha nem készítjük fel őket, akkor hiába érik el a
felnőttkort, hiába kötnek házasságot stb., ettől még
nem lesznek pszichoszexuálisan érettek!)
A szeretkezés örömeiről lemondani: legjobb mód
az élet elrontásához! Bár mindenkinek joga van hozzá,
mégsem ajánlanék senkinek sem olyasmit, hogy
„Vonulj kolostorba, Ofélia!” (Shakespeare: Hamlet.) De
félretéve a tréfát, kétségtelen, hogy az élet értelmét
sok mindenben meg lehet találni, ám alapvető emberi
igényeinknek mégis csak a szerelmi kapcsolat és a
szeretkezés felel meg leginkább. Legalábbis akkor, ha
az harmonikus. Csakhogy mitől válhat ilyenné egy
intim kapcsolat?
A jó szex előfeltételei: kielégülés és veszélykerülés
Szépek lehetnek ugyan a plátói szerelmek is, a
vágyódások és ábrándozások, de az érett, felnőtt
ember – akár férfi, akár nő – nem éri be ennyivel:
szüksége van a beteljesülésre, az érzelmi és szexuális
kielégülésre. S arra is, hogy ugyanezt partnere is elérje.
Hogy miként, arról szólnak e könyv előző fejezetei.
Ezért itt most inkább a jó szexuális kapcsolat másik
előfeltételére hívom fel a kedves olvasó figyelmét: a
veszélykerülésre! Éspedig főleg a nem kívánt
terhesség, valamint a nemi úton terjedő betegségek
veszélyeinek elkerülésére – beleértve természetesen
az AIDS-t is.
Persze vannak más veszélyek is, s legalább futólag
ezeket is érdemes megemlíteni. A szexuális
kielégületlenségre már céloztam, ez különféle okokra
vezethető vissza. Leggyakrabban lelki okai vannak
(gátlásosság, félelem a kielégüléstől, sőt, általában a
szextől stb.), de előfordulnak testi okok is, például
bizonyos betegségek, amelyek a szexuális
működéseket megzavarják. Ezekről későbbi
fejezetekben (21. és 22. fejezet) még lesz szó. A nemi
egészséget sokféleképpen lehet károsítani a
szeretkezések során beszerzett fertőzésektől
eltekintve is: például italozással, dohányzással és
egyéb ártalmas drogokkal vagy káros szokásokkal,
amelyek az egészséget általában is aláássák.
Aztán itt van a nemi eltévelyedések, a kóros
szexuális beállítottságok (perverziók) veszélye.
Amelyek bár ritkák, de sokféle van belőlük, s
fokozatosan, szinte észrevétlenül alakulnak ki az
egyénben. Szerencsére megelőzhetők, ha kellő időben
felfigyelünk rájuk; gyógyításuk már nehezebb. Az sincs
kizárva, hogy a szex „szenvedélybetegséggé” válik,
vagyis kényszeres tevékenységgé, mániává, amely az
egyén életének és érdeklődésének középpontjába
kerül, s ami miatt esetleg bűntudata van, mégsem tud
tőle szabadulni. Egyre gyakoribb és változatosabb
szexuális tevékenységre van szüksége – ami persze
promiszkuitáshoz, vagyis válogatás nélküli
partnercserékhez vezet. S természetesen lehetetlenné
tesz egy stabil, állandó partnerkapcsolatot, családi
életet, nem is beszélve a fertőzések lehetőségeiről.
Végül, de nem utolsó sorban veszélyt jelentenek a
különböző szexuális visszaélések is, amelyek az
erőszak és a csábítás formáját ölthetik.
Megerőszakolni többnyire nőket szoktak (egyrészt
mert fiziológiailag ez sokkal könnyebb, másrészt a nők
kiszolgáltatottabb helyzete folytán). Még ma is
gyakoriak a szexuális visszaélések az ugyancsak
kiszolgáltatott gyermekekkel (nem ritkán a szülő vagy
rokon részéről). Mindezek súlyosan károsítják az
áldozatot, de torzítják a visszaélést elkövető
személyiségét is.
A nem kívánt terhesség elkerülése:
fogamzásgátlás
Vegyük szemügyre most már a szeretkezésekkel
kapcsolatos egyik fő veszélyt: a nem kívánt
terhességet és annak elkerülését. Először is
megállapíthatjuk, hogy ez a veszély csupán a
szeretkezések egyik lehetséges módját, a
közösüléseket kíséri, azokat is csak akkor, ha nem –
vagy nem jól – védekeznek ellene.
Szóval aki el akarja kerülni a nem kívánt
terhességet, az ne közösüljön? No, nem, ez nyilván
túlzott leegyszerűsítés lenne, bár korántsem jelentene
lemondást a szeretkezés örömeiről, amelyeket a pet-
ting sokféle változatával is meg lehet szerezni. Ám
azért kár lenne lemondani a közösülésről, aminek
szintén igen sok változata van, a nem kívánt terhesség
veszélye pedig ma már könnyen és biztonságosan
kiküszöbölhető belőle. (Persze csak akkor tegyük, ha
valamilyen komoly oknál fogva a közeljövőben
semmiképpen sem akarnak gyereket.) Ha ugyanis
elmulasztjuk a védekezést, akkor a nem kívánt
terhesség már egyetlen közösüléstől is bekövetkezhet
feltéve, hogy a nőnek éppen az idő tájt van peteérése.
Szinte hallom az ellenvetést: de hiszen a nőnek csak
havonta egyszer van peteérése, éspedig a havi ciklus
közepe táján, tehát csak azt a 2-3 napot kell kihagyni,
amikor ez valószínűsíthető. Nos, ez igaz is, meg nem
is. Annyiban igaz, hogy valóban havonta egyszer van
peteérés, s általában a középidőben. Csakhogy
bármikor előfordulhat rendkívüli peteérés – ezt még
nem tudjuk szabályozni. Nem elég tehát, ha valaki
nyilvántartja a havivérzések idejét és így próbálja
kiszámítani a peteérés időpontját. Egy módon lehet
megbízhatóbbá tenni ezt az ún. naptármódszert: azzal,
ha a nő, akinek mindig időre megjön a menstruációja,
néhány hónapon keresztül naponta hőmérőzi magát,
s megfigyeli, hogy a ciklus mely napjain van
ébredéskor néhány tized °C-fokos hőemelkedése a
szokásos alaphőmérséklethez képest, ugyanis ez jelzi
a peteérés bekövetkeztét. Ha ez többször egymás után
a ciklus ugyanazon napjain történik, akkor a
továbbiakban már lehet rá számítani, és csak a szóban
forgó időpont körüli 4-6 napban kell kihagyni, mellőzni
a közösülést. Sajnos azonban még ez sem jelent
teljesen megbízható fogamzásgátlást, épp a rendkívüli
peteérések lehetősége miatt.
Még megbízhatatlanabb az ún. megszakított
közösülés mint fogamzásgátlás. Ennek lényege, hogy
közvetlenül a magömlés előtt kihúzzák a hímvesszőt
a hüvelyből, így a spermiumok nem kerülhetnek a
petesejt közelébe. Látszólag igen egyszerű és „olcsó”
módszer, hiszen semmilyen eszközt vagy
tevékenységet nem igényel. Csakhogy egyrészt nehéz
a megszakítás időpontját jól eltalálni, hiszen ha túl
hamar húzza ki, akkor nem történik meg a magömlés
(s vele a kielégülés), ha viszont túl későn, úgy egyetlen
csepp ondó is elegendő a megtermékenyítéshez.
Másrészt már az előjátékban a merev hímvesszőből
kibuggyanó „előváladékban” is lehetnek (az ondóból
belekeveredett) spermiumok, s ezek a hüvelybe
kerülve akkor is eljuthatnak a petesejthez, ha a
megszakítás időben történt. Harmadrészt – s ez
legalább olyan fontos! – a megszakított közösülés
majdnem ugyanúgy megnehezíti vagy épp
lehetetlenné teszi a nő kielégülését a közösülésben,
mint a korai magömlés. A fogamzásgátlásnak ez a
módja tehát kerülendő. (Egyébként ez volt a bibliai
„Onan vétke” is.)
Régebben szoktak próbálkozni hüvelyöblítéssel is,
közvetlenül a magömlés megtörténte után, ám ez
szintén kezdetleges és megbízhatatlan eljárás. Mert
hiába öblítik ki meleg, ecetes vízzel a hüvelyt, a
spermiumok általában gyorsabbak és ügyesebbek, s
elég, ha csak néhány bejut a méhbe.
De hát melyek a megbízhatóbb fogamzásgátló
módszerek? Ezek több csoportba sorolhatók.
Legegyszerűbbek a ún. mechanikus módszerek,
például a kondom (vagy koton), a hüvelyi pesszárium
és a méhbe helyezhető spirál. Helyes használat esetén
mindegyik csaknem teljes biztonságot nyújt (1-2
hibaszázalékkal). Tulajdonképpen mechanikus (bár
bonyolultabb) módszer a sterilizálás, vagyis meddővé
tétel, férfiaknál a herevezeték (ondóvezeték), nőnél a
petevezeték lekötésével. Ez azonban végleges és
ritkán alkalmazott műtéti megoldás.
A másik csoport a kémiai úton ható
fogamzásgátlóké. Egyszerűbb változataik célja a
spermiumok megbénítása a hüvelyben. Ilyenek
például a megfelelő hatású hüvelyzselék, -golyók, -
tabletták vagy habok. Bonyolultabb változataik a
különböző fogamzásgátló tabletták, amelyeket szájon
át kell szedni, éspedig vagy közvetlenül a közösülés
után (Postinor), vagy naponta (a menzesz körüli 7 nap
kihagyásával). Ezek hormontartalmú készítmények,
egyelőre csak a nők számára készülnek, bár valószínű,
hogy hamarosan a férfiak számára készült változat is
kapható lesz. Hatékonyságuk titka, hogy
megakadályozzák a peteérést (vagy a petesejt
beágyazódását a méhbe). Nálunk kapható, legjobb
változataik az ún. „háromfázisú” tabletták, mert
biztonságosak, s ugyanakkor mellékhatásaik
jelentéktelenek. (A korábban használt, kezdetlegesebb
fogamzásgátló tabletták sokaknál kellemetlen
tünetekkel – elhízás stb. – jártak, s gyakran a nemi
vágyat is csökkentették.)
Megjegyzendő, hogy a dohányzás és bizonyos
gyógyszerek szedése csökkenti, akadályozza a
fogamzásgátló tabletta hatékonyságát. Ilyen
esetekben ajánlatos orvossal konzultálni; egyébként
csak orvos írhatja fel, előzetes vizsgálat alapján, olyan
nőknek, akik rendszeresen menstruálnak.
Felelőtlenség tehát „kölcsönkérni” vagy kölcsönadni
e tablettákat.
Mindenesetre meglepő, hogy a biztonságos
fogamzásgátlás megoldhatósága és
hozzáférhetősége ellenére még ma is elég sok a nem
kívánt terhesség. Amiből aztán vagy nem kívánt
gyermek lesz, vagy művi abortuszra kerül sor.
Mindkettő komoly veszélyeket és károsodások
lehetőségeit rejti magában. Itt nem lehet célom ezek
bemutatása, csak arra hívom fel az olvasó figyelmét,
hogy a nem kívánt terhesség és annak
következményei magát az intim kapcsolatot is
tönkretehetik. Már csak ezért is komolyan kell venni a
fogamzásgátlást.
A nemi betegségek
Hasonló a helyzet a nemi betegségekkel. Ezek is
aránylag könnyen elkerülhetőek, s mégis előfordulnak.
Egy részük szerencsére könnyen gyógyítható – ha
időben felismerik és kezelik –, de vannak köztük igen
makacsok is.
Két legismertebb – majdhogynem hagyományos –
változatuk: a szifilisz (megtévesztő magyar neve:
„vérbaj”) és a tripper, amit kankónak vagy
gonorrheának is hívnak. Az utóbbi gyakoribb és
általában enyhébb betegség, bár sokan a szifiliszt sem
veszik észre a fertőzés első stádiumában, vagyis
néhány héten belül, amikor az első „kemény fekélyek”
megjelennek, majd hamarosan eltűnnek. Pedig ekkor
a legkönnyebb kikezelni, éspedig antibiotikumokkal.
Ha erre nem kerül sor, pár hónap múlva kialakul a
második stádium: bőrkiütések, láz, fájdalmak, hajhullás
stb. Később aztán az idegrendszer és a szív
megtámadása is sorra kerül. A tripper esetében a
fertőzés nyomán a nemi szervből sárgás, gennyszerű
váladék szivárog, vizeléskor égető érzés léphet fel. A
gyulladás ráterjedhet a prosztatára, illetve a női
medencére is, ami aztán lázzal, és alhasi fájdalmakkal
járhat, meddőséget okozhat.
Medencegyulladást egyébként nemcsak a tripper
(gonorrhea), hanem a klamidiafertőzés is okozhat.
Eleinte ezt is nehéz észrevenni, mert hasonló, bár
enyhébb tüneteket okoz, mint a tripper. Később pedig
ez is lázzal, alhasi fájdalmakkal, hólyaggyulladással,
sőt, ízületi gyulladással járhat. Szerencsére valamilyen
antibiotikum 1-2 hét alatt megszünteti.
Vírusfertőzés okozza a kondilomát és a herpeszt
is. Az előbbi azt jelenti, hogy kinövések keletkeznek a
fertőzöttek hímvesszőjén, illetve hüvelyében, vagy a
végbél környékén, s ezek viszketnek, sőt,
közösüléskor fájnak. (Ettől persze nem mindenki
gondol betegségre.) Ha nem kezelik, rákos
megbetegedést is előkészíthet a nemi szervekben. A
herpesz vírusa hólyagos kiütést, fájdalmas sömört
kelthet a hímvesszőn vagy a hüvelyben, de a száj vagy
a végbél környékén is. Ezek fokozatosan
bevarrasodnak, majd kb. 3 hét alatt elmúlnak, de
később könnyen kiújulhatnak, különösen kimerültség
vagy stressz hatására. Tökéletes gyógymódja még
nincs, különböző szerekkel kísérleteznek, melyek
egyre jobbak.
Nemi úton terjedhet a fertőző májgyulladás is, amely
persze ugyanúgy nem „nemi betegség”, mint az AIDS,
a szintén leginkább nemi érintkezés útján terjedő, új
keletű kór. De erről majd később. Nem kifejezetten
nemi betegség a gombásodás sem, bár gyakran a
nemi szerveket is megtámadja, s például
hüvelygyulladást okoz, akárcsak a hüvelyben és a
húgycsőben élősködő „trichomonas” nevű ostoros
véglény. E két utóbbi szerencsére jól kezelhető.
Ám a gyógyulás minden ilyen betegség esetében
csak akkor tartós, ha a szexuális kapcsolat minden
résztvevője kezelteti magát. A „vírushordozó” vagy
„bacilusgazda” minden partnerére veszélyt jelent. Ezért
erkölcsileg és jogilag megalapozott kötelesség a
partnerek bevonása a gyógykezelésbe.
A szerzett immunhiány (AIDS) okai és hatásai

A ’80-as évek közepe óta új, pusztító járvány
fenyegeti az emberiséget: az AIDS. Ez a négy betű
angol szavak kezdőbetűje (Acquired Immuno-Defi-
ciency Syndrome = szerzett immunhiányos
tünetegyüttes), ugyanúgy, mint a HIV (humán
immunodeficiencia-vírus), vagyis az a vírus, amely az
ember immunrendszerét, biológiai védekező
rendszerét tönkreteszi. Maga az AIDS csak annyiban
betegség, hogy utat nyit a legkülönbözőbb betegségek
előtt, kiszolgáltatja nekik a szervezetet. Éspedig
többnyire lassan, fokozatosan, a szervezet erejétől
függően akár 5-10 év alatt, de ha gyenge, úgy sokkal
gyorsabban. A frissen fertőzött vírushordozó tehát még
nem beteg, és akár évekig nem is lesz az, főleg, ha
nagyon vigyáz magára, kerüli a betegségeket és
egészséges életmódot folytat. Ha pedig mégis elkapná
egy betegség, akkor az orvostudomány segítségével
sokáig ellensúlyozhatja immunrendszere gyengülését.
Nem kilátástalan harc folyik tehát az AIDS ellen, és
remélhető, hogy néhány éven belül megtalálja
ellenszerét a világszerte folyó kutatómunka. Ám ez a
remény még nem indokolja, hogy ne féljünk tőle, s ne
vegyük komolyan. Egyelőre ugyanis csak késleltetni
tudjuk az elhatalmasodását miközben rohamléptekkel
terjed és járványszerűen növekszik a fertőzöttek
száma, egyre több az áldozat.
Az AIDS nemcsak azért nagyon veszélyes, mert
egyelőre nem tudjuk gyógyítani, hanem azért is, mert
alattomos, sokáig lappang, nincsenek gyorsan
jelentkező, egyértelmű tünetei, vagyis nehéz
észrevenni, hogy már megkezdte pusztító munkáját.
Vérvizsgálattal ugyan gyorsan megállapítható a
fertőzöttség, de akinek nincsenek tünetei, az miért
csináltatna AIDS-tesztet? Az egy-két év múlva
jelentkező első tünetek pedig enyhék, bár kissé
makacsok: fáradtság- és kimerültségérzés, fogyás,
hőemelkedések és mirigyduzzanatok stb. Később
aztán jönnek a szokványos betegségek, amik még
makacsabbak.
Minthogy a HIV (amelynek ma már több változatát
ismerik) elsősorban a fehérvérsejteket támadja meg,
nyilvánvaló, hogy a fertőzött vérrel is átvihető, nemcsak
az ondóval vagy a hüvelyváladékkal és egyéb
testnedvekkel (kivétel talán a nyál, bár ezt sem tudjuk
biztosan). Vérátömlesztés révén ugyan ma már nem
fordulhat elő fertőzés, mert minden levett vért
megvizsgálnak, de például a narkotikumok
beadásához többek által használt injekciós tű vagy
apró sebek érintkezése révén szintén terjedhet. Eleinte
főleg a homoszexuálisok és a drogosok körében terjedt
az AIDS, de az utóbbi tízenöt évben a szexuálisan
aktív, nem szigorúan monogám heteroszexuálisok
körében is gyorsan terjed. A HIV-fertőzöttek száma
hazánkban ugyan néhány ezerre becsülhető, de ha
nem ügyelünk, ebből hamarosan komoly járvány lehet.
A megelőzés lehetőségei
Az eredményes gyógyítás kidolgozatlanságának
hiányában az átlagember csak a megelőzésre
törekedhet. Ez alapjában véve egyszerűen
megoldható: kerülni kell a veszélyforrásokat, vagyis
ügyelni kell a biztonságos védekezésre! A
veszélyforrások kerülése pedig elsősorban a
könnyelmű partnercserék kerülését jelenti, beleértve
a prostituáltaktól való tartózkodást is. Az utóbbi
évtizedekben nyugati mintára nálunk is divatba jöttek
a „futó kalandok”, az alkalom szülte, egyszer-kétszeri
„lefekvések”, elsősorban persze a fiatalok, de éppúgy
az elváltak és külön élők körében. Márpedig
nyilvánvaló, hogy a partnercserék gyakoriságával
egyenes arányban nő a HIV-fertőzés veszélye. Újabb
vizsgálatok mutatják, hogy a leginkább
veszélyeztetettek csoportjai az AIDS feltűnése és
közismertté válása óta sem változtattak sokat a
szexuális szokásaikon, viszont gyakrabban
használnak kondomot a váltogatott partnereikkel.
Nehéz lemérni, hogy ez mennyire következetes, pedig
a következetes kondomhasználat a biztonságos szex
legfőbb garanciája!
Tény, hogy nálunk még sokan idegenkednek a
kondomtól, különféle ürügyekre hivatkozva. Holott a
mai kondomok egyáltalán nem csökkentik az élvezetet,
alkalmazásuk pedig egyszerű és pillanatok alatt
megtörténhet – akár a partner is segíthet benne.
Viszonylagos olcsóságán kívül nagy előnye, hogy
nemcsak az AIDS és mindenfajta nemi betegség ellen
véd, hanem egyúttal biztonságos fogamzásgátlást is
lehetővé tesz. (Ez a kombinált hatás egyetlen más
fogamzásgátló eljárásról sem mondható el.)
Használatát tehát érdemes megszokni!
17. A pornográfia szerepe az izgalomkeltésben
Van-e létjogosultsága a pornográfiának? S ha igen,
akkor milyennek, és milyen feltételekkel? Gondolom,
sok embert izgatnak ezek a kérdések. Hiszen korunk
egyik legizgalmasabb témájáról van szó, amiről nálunk
is sokan vitatkoznak. Különösen azóta, hogy hazánkba
is betört az ún. szexhullám, s már nemcsak
aktplakátok, hanem szexképeskönyvek, magazinok és
filmek is megjelentek.
Hogy miért olyan izgalmas? Elsősorban talán azért,
mert ez régebben tabutéma volt. A szexről nem illett
beszélni, még kevésbé nyíltan ábrázolni. Titokban
persze annál többet foglalkoztak vele, de maga a
tilalom szorongató volt. (Már csak azért is, mert
együttjárt a szexuális kiéhezettséggel, sőt, nyomorral.)
A tilalom fokozatos lazulása – és a szexuális
lehetőségek bővülése – érthetően fölkeltette a
figyelmet a szex nyílt ábrázolása iránt. Másrészt és
legfőképpen azért izgalmasak a fenti kérdések, mert
a szex fontos szükséglete az embernek. S ezt csak
úgy tudja kielégíteni, ha ismereteket gyűjt róla, hogy
minél pontosabb és teljesebb képe legyen a kielégítés
mikéntjéről és lehetőségeiről. A pornográfia ezt nagyon
megkönnyítheti. Éspedig főleg azért, mert eddig sem
a szülők, sem az iskola vagy más nevelési
intézmények nem gondoskodtak a fiatalok
fölkészítéséről a kielégítő szexuális életre. Miért, a
pornográfia talán gondoskodik? – kérdezhetné valaki
teljesen jogosan.
Jogosan, hiszen a pornográfia nem keverhető össze
a szexuális felvilágosító irodalommal. Célja nem a
felvilágosítás, hanem a szexuális izgalom fölkeltése
vagy fokozása. De azért – úgy mellékesen –
ismereteket is nyújt. Különösen azoknak, akik még elég
tájékozatlanok a szex terén. Vagyis a (viszonylag)
fiataloknak. A kérdés csak az, hogy milyen ismereteket.
S az ismeretekkel együtt milyen beállítottságot közvetít
és terjeszt, mire készteti, csábítja a nézőt vagy olvasót?
A vélemények erről különbözőek. Minthogy pedig
nálunk csak nemrég kezdett teret hódítani a
pornográfia, érdemes szemügyre vennünk olyan
társadalmak tapasztalatait, amelyekben a pornó már
évtizedek óta „virágzik”. Ilyenek elsősorban az
Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa
országai. Ezeket a tapasztalatokat főleg a
társadalomtudományok képviselői, de rajtuk kívül a
különböző vallások és a politika „szakértői” is
figyelemmel kísérik. Amerikában például már az 1960-
as évek végén elnöki rendelettel létrehozott,
jogászokból és más szakértőkből álló bizottság
foglalkozott a pornográfiával, s ugyanez ismétlődött
1985–1986-ban is. Az első bizottság ártalmatlannak
találta a pornót, a második viszont nem. Támadt is
ebből nagy felzúdulás a pornókedvelők részéről!
Nagyarányú vita bontakozott ki a nyilvánosság előtt.
A Fórum nevű, világszerte ismeri szexuális tanácsadó
lap kiadói, P. Nobile és E. Nadler azon nyomban
összegyűjtötték a vita összes dokumentumát, s Az
USA a szex ellen címmel vaskos könyvben tették
közzé. Ebben komoly tudósok közreműködésével
pontról pontra cáfolják a pornográfiaellenes bizottság
állításait.
Agresszivitás és pornográfia
A vita egyik legkényesebb kérdése az volt, hogy
vajon elősegíti-e a pornó az agresszív
megnyilvánulásokat, a brutalitást, a nők elleni
erőszakot. A bizottság által kihallgatott szociológusok
és pszichológusok ezt nem tudták egyértelműen
igazolni. Igaz ugyan, hogy az erőszakos bűnözők egy
kicsit gyakrabban néztek pornográf képeket, mint a
többiek, de ebből nem nem következik, hogy azért
voltak erőszakosak. D. Russel, az erőszakos nemi
közösülések specialistája úgy találta, hogy az általa
vizsgált megerőszakolások 1,6%-ában volt
kimutatható szerepe a pornográfiának. W. Marshall
szerint az általa kezelt szexuális bűnözök jó
egyharmada bevallotta, hogy a pornóképek
nézegetésének volt némi szerepe bűnük
elkövetésében.
Egy másik vizsgálat (D. Scully) azt mutatta, hogy
az erőszakos közösülésért börtönbe kerültek 65%-a
szokott rendszeresen pornográf magazinokat vagy
filmeket nézni, míg a többi elítélt közül csak 57%. Az
előbbiek gyakran hivatkoztak arra az
„erőszakmítoszra” miszerint ha egy nő nemet mond,
akkor valójában „igent” gondol, tehát az erőszakkal
azt kapja, amit vár.
Érdekes volt az a vizsgálat, amit W. Stock, egy fiatal
pszichológusnő folytatott. Arra volt kíváncsi, hogyan
hat az erőszakot mutató pornográfia a nőkre. A
vizsgáltakat öt csoportra osztotta. Két csoportnak egy
férfi és nő közötti, semleges beszélgetést kellett
végighallgatnia. A többi csoport viszont különböző
megerőszakolási történetek tanúja lehetett. Az egyik
történetben a férfi kivonszolja a nőt a bár
mellékhelyiségébe, letépi a ruháját, megkötözi és
megerőszakolja. A nő tiltakozik és védekezik, de végül
is élvezi az egészet, többszörösen elélvez, s alig várja
az újabb találkozást megerőszakolójával.
A történet másik változatában a nő alig tiltakozik,
szívesen kimegy és közösül a férfival, tehát
tulajdonképpen nem történik megerőszakolás. A
harmadik változatban a nő mindvégig ellenáll, nem
élvezi, hanem elszenvedi a megerőszakolást. A
vizsgálat során minden csoport tagjainál műszeresen
mérték a szexuális izgalom esetleges jelentkezését.
Nos, mit gondol a kedves olvasó, melyik történetnél
mutatott a műszer nagyfokú szexuális izgalmat? Azt
hiszem, kevesen találják el, hogy a megerőszakolás
első változatánál! Annál tehát, ahol a nő tiltakozik,
ellenáll, de végül is élvezi, hogy most őt
megerőszakolják! A második változatnál már kisebb
volt a vizsgáltak szexuális izgalma. A harmadiknál
pedig alig volt nagyobb, mint a semleges beszélgetést
meghallgatóknál.
A kísérlet meglepő eredménye tehát, hogy a már
említett „erőszakmítosz” nemcsak a férfiaknál, hanem
a nőknél is megtalálható, sőt nagyon is hatásos. Tény,
hogy a megerőszakolási fantáziák izgatólag hatnak sok
nőre. Ennek pontos magyarázatát azonban egyelőre
nem ismerjük. Szerepe lehet benne a hagyományos
elvárásoknak: az „igazi” férfi erős és erőszakos, az
„igazi” nő pedig végül is aláveti magát és enged neki.
A fenti vizsgálat egyik résztvevője azzal magyarázta
a megerőszakolás élvezetkeltő hatását, hogy az
emlékeztette őt a szenvedélyes szeretkezésre (ami
hasonlóképpen gátlástalan).
Saját megítélésem szerint az erőszakmítosz akkor
érvényesül, ha egy nő a partnerrel és a szexszel
szemben ambivalens, vagyis tudatosan nem akarja,
de legbelül mégis kívánja. Ugyanez az ambivalencia
jellemzi igen sok nő viszonyulását a pornográfiához
általában. Ha egy nő egyedül van, akkor könnyebben
elhárítja a „kísértést”. A férfi erőszakossága viszont
fölmentést ad neki, s így most már átengedheti magát
a szex élvezetének („ha már úgyis megtörténik”).
Ide tartozik az is amit D. Zillman, az Indiana Egyetem
tanára állapít meg Kapcsolatok a szex és az agresszió
között című könyvében. Abból indul ki, hogy a
fájdalomérzet könnyen áttevődik szexuális izgalommá
(és viszont). A mazochisták esetében ez különösen
szembetűnő, de másoknál is gyakran előfordul. A
szokásos szexuális ingerek elég hamar eltompulnak,
a fájdalom azonban nem. „Úgy tűnik – írja –, semmi
sem pótolja a fájdalmat mint a szexuális izgalom
elősegítőjét, ha ez nem tud kialakulni”. Eszerint a
karmolás, harapás, szorongatás és ütlegelés ügyesen
adagolva fokozhatja a szexuális izgalmat nemcsak
annál, aki adja, hanem mind inkább annál, aki kapja.
(Ezek lennének a szex szadomazochista
komponensei.) S persze ugyanezek ábrázolása is
többé-kevésbé hasonló hatást kelt, ha a néző, akinek
erre van szüksége beleéli magát, és így mintegy
„elővételezi” az élvezetet. A probléma csak ott van,
hogy nem mindenkinek van erre szüksége. S ez
esetben az agresszív szex ábrázolása inkább
visszatetszést kelt. Másrészt az agresszivitás bizonyos
határon túl mindenképpen káros.
Ragályos-e a pornóminta?
A pornográfia ellenfelei előszeretettel hivatkoznak
arra, hogy amit az ember gyakran megnéz a szexuális
élvezet kedvéért, azt akaratlanul is átveszi, beilleszti
saját viselkedésmintái közé. Ha tehát a pornó
valamilyen nemi eltévelyedést mutat – ami bizony
előfordul! –, akkor fönnáll a veszélye annak, hogy
nézője „elkapja a betegséget”. Talán mondanom sem
kell, hogy a pornográfia létjogosultsága szempontjából
alapvető kérdésről van szó.
Nézzük, mit mond erről korunk egyik világhíre
szexológusa, John Money. Szerelmi térképek című
művének alapgondolata, hogy az egyén lelki fejlődése
során (pontosabban a pszichoszexuális fejlődés során)
kialakul, milyen szexuális ingerekre tud szexuális
izgalommal reagálni. Természetesen ezeken belül is
vannak fokozatok: egyes előnyben részesített
ingerekre nagyon jól reagál, másokra kevésbé. Az
ezektől eltérőkre viszont alig vagy egyáltalán nem.
Ebből következik, hogy a pornográfia sem hat
mindenkire egyformán. Ugyanaz a kép az egyik embert
izgalomba hozza, míg egy másikat esetleg teljesen
hidegen hagyja. Különösen érvényes ez a ritkán
előforduló perverziókat, azaz szexuális
eltévelyedéseket mutató képekre. Akiben nem alakult
ki az éppen látott perverzió csírája, az ettől nem lesz
perverz, hanem egyszerűen marhaságnak tartja és
továbblapoz.
Money az urofíliát hozza föl példaként. Azt a
perverziót (vagy ahogy ő mondja: parafíliát), amelynek
lényege, hogy a férfi vagy nő csak úgy tud szexuálisan
fölizgulni és kielégülni, ha levizelik, vagy éppen meg
is ihatja azt. Akiben nem alakult ki ez a perverzió, azzal
hiába nézetnek rendszeresen és hosszú időn át ilyet
bemutató képeket vagy filmeket, ettől sem lesznek
urofíliások. A perverziók ugyanis nem ragályosak. Csak
azokra hatnak, akikben már kialakult a készség, vagy
legalább a hajlam az adott perverzióra.
Szinte hallom az ellenvetést, hogy jó, egy felnőttre
csak az hat, ami már kialakult benne, de mi van a
fiatalokkal, a gyerekekkel? Akik még kialakulatlanok,
azokra sem hat? Az ellenvetés teljesen jogosnak
látszik, bár figyelembe kell vennünk, hogy a szexuális
irányulás általában igen korán kialakul. De az is tény,
hogy gyermek- és kamaszkorban ez még változhat.
Money azt írja, hogy egy fiúnak nincs szüksége
pornográf képek nézegetésére ahhoz, hogy megtudja,
mi hozza őt szexuális izgalomba. A kamasz készen
kapja saját, személyes pornográfiáját azokban a
szexuális álmokban, amelyek merevedéseit és
magömléseit kísérik.
Fejlődéspszichológia szempontból nézve a
szexuális álmokból és maszturbációs fantáziákból
nőnek ki a saját készítésű pornográf rajzok, s aztán
később a vásárolható pornográfiában is azt keresi, ami
összhangban van álmaival és fantáziáival. Más nem
érdekli.
Lányoknál kicsit más a helyzet, mert náluk sokkal
ritkábbak a kifejezetten szexuális álmok és a
maszturbációs fantáziák. Ez magyarázza, hogy a nők
később is nehezen értik meg a férfiak vonzódását a
fényképszerű, naturális pornográfiához. A nők számára
vonzó pornográfia más jellegű, inkább a romantikus
szerelmi vallomások, csókok és kedveskedések
hozzák őket izgalomba.
Egészséges fejlődés esetén normális „szerelmi
térképek”, azaz szeretkezési sémák alakulnak ki a
fiatalokban. Ők azok, akik normális, egészséges
pornográfiát igényelnek (ha egyáltalán van ilyen
igényük). Ha viszont a normális pszichoszexuális
fejlődést valamilyen lelki sérülés – például szexuális
játékok indokolatlan büntetése a szülő részéről –
megzavarja, akkor a kialakuló szeretkezési séma
tönkremegy vagy eltorzul és perverzzé válhat.
Könnyen előfordulhat, hogy a szexuális játékokért
kapott brutális büntetés viszi be az erőszakot a
szeretkezési sémába. Az ilyen fiatal felnőttként
igényelni fogja az erőszakot szexuális izgalmához és
kielégüléséhez. S persze ilyenek igénylik az erőszakos
szexet ábrázoló pornográfiát is.
Végeredményben tehát a durva, kulturálatlan vagy
abnormális szexuális viselkedést ábrázoló pornográfia
is csak a meglévő igényeket szolgálja ki. De éppen
ezáltal erősíti is az ilyen viselkedést. Tehát nem
kívánatos.
Hazai tapasztalatok a pornóról
A rendszerváltásig tilos volt hazánkban bármilyen
pornográf termék előállítása és terjesztése. Egy-két
művészi aktalbumtól és aktnaptártól eltekintve a női
aktokat is csak reklámcélokra alkalmazták. A
képeslapok azonban egyre bátrabban közöltek
félaktokat és hátul- vagy oldalnézeti aktokat, mígnem
megjelentek az első szexképeskönyvek (köztük saját
Szerelmi kultúránk című könyvem). Ilyen
képeskönyveket és magazinokat ma már csaknem
szabadon lehet terjeszteni. De külföldről is lehet
pornográf lapokat és videokazettákat behozni (igaz,
nem kereskedelmi céllal). Ilyeneket persze korábban
is hoztak be titokban, úgyhogy már elég sok
pornókazetta van forgalomban. Valamilyen fajta
pornográfiával tehát az utóbbi években nálunk is szinte
minden felnőtt találkozott. Hogy aztán milyen hatással
volt rájuk a pornó, arra bizonyos adatokból lehet
következtetni. 1986-ban több mint ezer nő és férfi
küldte vissza kitöltve azt a szexológiai kérdőívet,
melynek kérdései közt ez a téma is szerepelt.
Arra a kérdésre: „Előfordult-e már, hogy pornográf
képtől felizgult?” a kérdezettek háromnegyed része
igenlően válaszolt. Túlnyomó többségükkel (62%)
többször is előfordult ez. 16% azt válaszolta, hogy
„szerencsére nem”. 5% pedig úgy vélekedett, hogy
„sajnos nem”. A nemek megoszlását tekintve
nincsenek nagy eltérések, bár a nőknek csak
kétharmada izgult föl pornográf képektől. Nem tudni
persze, hogy azért-e, mert nem is találkozott ilyenekkel,
vagy mert a képek nem hatottak rájuk izgatólag.
Mindenesetre közülük többen (22%) válaszolták, hogy
„szerencsére nem”, vagyis nincs ilyen igényük, nem
hiányzik nekik a pornó.
Valószínűleg összefügg ez azzal, hogy átlagban a
nők szexuális igényei is kisebbek, mint a férfiaké, ami
azonban nem szükségszerű és nem tartható
természetesnek. Az a tény, hogy kétharmaduk képes
jól reagálni a pornóra, olyan lehetőséget mutat, ami
koránt sincs kihasználva. (Különösen ha
meggondoljuk, hogy igényeik szerinti, romantikusabb
pornóval eddig nem is igen találkozhattak.)
Az említett kérdőív többek közt arra is rákérdezett,
hogy megengedhetőnek tartják-e a pornográf képek,
írások forgalmazását. A megkérdezettek 31%-a
egyértelmű igennel felelt, 47%-uk csak feltételekkel,
1%-uk pedig semmiképpen sem tarja
megengedhetőnek. A nők aránya az igenlésben kicsit
alacsonyabb, az elítélésben pár százalékkal
magasabb a férfiakénál. Mindenesetre a túlnyomó
többség így vagy úgy megengedhetőnek tartja,
legalábbis bizonyos feltételekkel. Sajnos a kérdőívből
nem derül ki, hogy milyen feltételekkel tartanák
megengedhetőnek a pornográf termékek
forgalmazását. Számos levélből és személyes
interjúból azonban az derül ki, hogy sokan csak
felnőtteknek engedélyeznék, s nekik is csak a jobb
fajta pornográfiát, amelyben nincsenek perverziók.
Ezzel így, első pillantásra egyet is lehet érteni. Csak
persze kérdés, hogy ki számít ebből a szempontból
felnőttnek. Továbbá hogy valójában mi számít
perverziónak. Mert ha valaki mondjuk a
homoszexualitást, a csoportszexet vagy éppen a
franciázást is perverziónak tartja, azzal a szexológusok
nem tudnak egyetérteni. Hogy miért nem, arra most itt
nem térhetek ki. Mindenesetre annak elbírálásánál,
hogy a forgalmazásra szánt pornográfia jó vagy rossz,
normális vagy abnormális, a szakemberek ítéletét
kellene alapul venni!
Ami a korhatárt illeti ez éppoly viszonylagos, mint a
nemi élet kezdetének korhatára. Jogilag és
hagyományosan csak a 18 éves kort betöltött fiú vagy
lány tekinthető felnőttnek. De ma már mindenki tudja,
hogy a nemi élet általában ennél előbb kezdődik (nem
is beszélve az önkielégítésről, amely szintén a nemi
élet része). Azt is tudjuk, hogy a normális nemi élethez
szükséges lelki érettség nem alakul ki magától egy
bizonyos életkorban, hanem a feltételektől függően
előbb vagy utóbb. Kedvező feltételeknek a fejlesztő
hatások tekinthetők, s ezek között nagy szerepe lehet
a pedagógiailag átgondolt felvilágosító anyagoknak,
többek közt az e célra kiválogatott, jó pornográfiának
is. Sajnos még messze vagyunk ennek
megvalósulásától, mert a szexuális nevelésnek
hazánkban még mindig nincs gazdája: a szülők és a
pedagógusok egyaránt fölkészületlenek, az országos
nevelésügy illetékeseinek pedig a kisebb gondjuk is
nagyobb annál, semhogy a válsághelyzetben ezzel
törődjenek. Pedig… – de ez már más lapra tartozik.
Nézzük inkább, mire jó még a pornográfia!
Terápiás alkalmazása is lehetséges?
Egy amerikai szexuálpszichológus, B. Zilbergeld
szerint a pornográfia egyik, ma még kiaknázatlan
lehetősége a házasélet fejlesztésére vagy rendbe
hozására való fölhasználása.
Tény, hogy már ma is az amerikai házaspárok
százezrei néznek rendszeresen pornográf
magazinokat és filmeket. Hogy miért? Nyilván
szükségük van rá. Zilbergeld fölveti a kérdést: Miért
nem ismerik be sokan, hogy egy tartós kapcsolatban
nem könnyű a szexuális megunást elkerülni? Ennek
érdekében minden lehetőséget föl kell használni. A
gyerek nélküli vakációk, az egyéni szexuális fantáziák
nyílt megbeszélése segíthet megújítani a házasságot.
Általános tapasztalat, hogy a házasságban a szex
néhány éven belül kezd elszürkülni. A szeretkezések
ritkábbá válnak, s a szexuális vágy egyre gyakrabban
irányul mások felé. Nemritkán elkezdődnek a
félrelépések. Ámde sokan nem akarnak félrelépni,
inkább a házastársukkal szeretnének izgalmasabb és
kielégítőbb szeretkezéseket. Az ilyen házaspárok
tapasztalata, hogy az együtt megnézett jó szexfilm
vagy pornográf magazin megélénkíti és gyakoribbá
teszi a szeretkezéseket. A pornográfia ilyenkor
elősegíti a szexről folytatott, nyíltabb beszélgetéseket
is. „Ezt már régen szeretném kipróbálni!” vagy
„Gondoltál valaha is ilyesmire?” – mondják egymásnak
a házastársak, s az így kezdődő beszélgetések
közelebb hozzák őket egymáshoz, és új színt visznek
nemi életükbe. Könnyebben belejönnek a szexbe, mert
a pornográfia elősegíti ráhangolódásukat. Sőt, gyakran
új, számukra ismeretlen szexuális technikákat is
tanulhatnak belőle.
Zilbergeld úgy találta, hogy a jól kiválasztott
pornográf képek vagy írások közös végignézése
megkönnyíti és fejleszti a partnerek közötti szexuális
kommunikációt. Még akkor is hasznos párbeszéd
alakulhat ki köztük, ha kezdetben valamelyik úgy
gondolja: „El sem tudom képzelni, hogy ilyet csináljak.”
Tudományosan igazolt tény, hogy a szexről folytatott
beszélgetésnek fontos szerepe van a nemi életben.
Végeredményben tehát az a helyzet, hogy a közösen
nézett és megbeszélt pornográfia a konzervatív
véleményekkel ellentétben nem gyengíti, hanem erősíti
a házasságot. Ezt a kedvező hatást csak az zavarja,
hogy a pornográfiaellenes propaganda és a valóban
rossz pornótermékek miatt sokan elbizonytalanodnak,
s inkább kerülik a témát.
A szexuálterápiával foglalkozó szakemberek
világszerte fölhasználják a gyógykezelésben az e célra
kiválogatott vagy elkészített pornográf képeket. Több
vizsgálat tanúsítja ennek hatékonyságát az egymás
iránti vágy növekedése és az indokolatlanul elutasított
viselkedésformák elfogadása szempontjából.
Zilbergeld érdekes történettel illusztrálja a
pornográfiaellenesség lehetséges okait. Leírja, hogy
fölkereste őt a televízió egyik riporternője a
pornográfiáról folytatandó beszélgetés céljából. Amikor
aztán szóba került a pornó kedvező hatása a
házaséletre, a riporternő közbevágott: „Jaj, ne is
mondja! Ezt hallom folyton én is a baráti házaspároktól.
Pár hete meglátogattam egy ötvenes házaspárt, régi
barátaimat, s ők is ezzel jöttek. Sőt, még a
pornógyűjteményüket is megmutatták! Ők ugyan azt
mondták, jó szeretkezéseket köszönhetnek ezeknek,
de szerintem undorító! Nekem semmi kedvem egy
olyan partnerhez, aki azért kíván, mert izgalomba jött
a képernyőn látott szextől, s aztán arra gondol,
miközben velem szeretkezik… Elvárom, hogy ilyenkor
csak rám gondoljon!”Erre azt mondtam, hogy az a fajta
tisztaság és kizárólagosság, amit szeretne, aligha
várható el olyan pároktól, akik több mint két évtizede
vannak együtt. Válasza: „Tudom! De ez azt jelenti,
hogy annak a kapcsolatnak vége!”
Zilbergeld hozzáfűzi: számára ijesztő, hogy ilyen
merev és irreális szemléletű embert bíznak meg
dokumentáció készítésével az erotikus anyagok
témakörében. Jómagam pedig hozzáfűzöm, hogy
nálunk is sok ilyen ember található (bár tévévitára a
pornográfiáról még tudtommal nem került sor).„
Pornográf és/vagy „erotikus”
Szakemberek és laikusok körében egyaránt
fölmerült, hogy mivel a „pornográfia” kifejezés a
köztudatban már elég pejoratív hangzású, vagyis
rossznak, megvetendőnek minősített, helyette inkább
az „erotikus képek, írások” kifejezést kellene
alkalmazni. Ez a javaslat kétségkívül megfontolásra
érdemes. Ellenvethető ugyan, hogy miért kellene a
pornográfiát tévesen értelmező és globálisan elutasító
köztudatot ennyire tiszteletben tartani, miért nem
próbáljuk inkább megváltoztatni? A fő probléma
azonban az: hogyan tegyünk különbséget pornográfra
és erotika között? Mi legyen a besorolás kritériuma?
Hiszen amit az egyik ember „szép erotikának” tart, azt
egy másik „szennyes pornográfiának” érezteti.
A megoldás abból indulhatna ki, hogy Erosz, a
szerelem ógörög istene évezredeken át ihletője volt
az erotikus művészetnek, amely annyi sok szép
alkotással gazdagította kultúránkat. Mármost ha az
erotikus művészet a szépet, az értékeset, a kulturált
szexualitást ábrázolta (mindegy, hogy naturálisan vagy
szimbolikusan), akkor a nem kifejezetten művészi
erotikus ábrázolásoknak is ezt kell tenniük. Az
egészséges emberi érzékiség – ez lehet a tartalma
az erotikának, míg a pornográfia az érzékiség durvább
és elfajult változatait ölelheti föl. Végeredményben
összecseng ez azzal, hogy van jó pornográfia – és
van rossz. Ám hogy mi a jó és mi a rossz a
pornográfiában, az nem népszavazás kérdése.
Hanem? Nos, társadalmilag nézve szakmai kérdés, a
szexológia tudománya már képes megbízhatóan
differenciálni. Egyénileg mindenki azt választja ki a
pornográfiából, ami ízlésének megfelel. Az ízlésekbe
pedig nem érdemes hatóságilag beleszólni. (Hasonló
a helyzet, mint az alkoholfogyasztás és a dohányzás
esetében.) Legföljebb nevelni lehet az ízlést. Hogy
mivel? Jó választékkal és a választani tudás
képességének fejlesztésével!
18. Intimitás és szex – csoportosan
Nálunk is egyre növekvő érdeklődés mutatkozik a
csoportszex iránt. Amiről a legtöbben hallani sem
akartak, arról ma már sokan szívesen beszélnek és
olvasnak. Ezzel együtt véleményt is formálnak róla.
Pontosabban a korábbi, elítélő véleményeket
felülvizsgálják, s nem ritkán módosítják is. Jellemző,
hogy míg egy korábbi vizsgálatomban (1975) a
megkérdezetteknek csak alig egyötöde tartotta
bizonyos feltételekkel megengedhetőnek a
csoportszexet – ezen belül a férfiak jóval nagyobb
arányban mint a nők! –, addig az 1986-os vizsgálat
ezernél több, felnőtt korú megkérdezettje már fele
arányban megengedhetőnek tartotta azt (persze csakis
önkéntes alapon). Ez egyrészt azt mutatja, hogy a
csoportszex kezd elfogadottá válni, másrészt a
vélemények még mindig erősen megoszlanak, s a nők
ma is sokkal kevésbé fogadják el, mint a férfiak.
(Nagyjából a férfiak kétharmada, a nőknek viszont csak
egyharmada fogadja el.) Valószínű ugyan, hogy a
legutóbbi években ez a nemek szerinti
véleménykülönbség tovább csökkent, de attól még
messze vagyunk, hogy a csoportszex általánosan
elfogadottá váljon. Mindenesetre figyelemre méltó, új
jelenségről van szó, amely jellemzően tükrözi
társadalmunk liberalizálódási folyamatát. Időszere
tehát, hogy közelebbről szemügyre vegyük ezt a
jelenséget, a megalapozott és tárgyilagos megítélés
érdekében.
Elterjedtsége és értékelése
Mindjárt bevezetőben szeretném hangsúlyozni,
hogy nem maga a csoportszex az új jelenség, hanem
csak annak növekvő elfogadottsága. A csoportszex
ugyanis ősidők óta előfordul. Sőt, éppen az
ősközösség idején sokkal gyakoribb, mondhatni
mindennapos volt, hiszen őseink mindent csoportosan
csináltak. A csoportházasság (poligámia, poliandria)
meg a lakótér szűkössége eleve elkerülhetetlenné tette
a csoportszexet. A civilizáció fejlődése során viszont
háttérbe szorult, mert a magántulajdon elkülönülési
törekvéseket szült, s ez alól csak az időnkénti orgiák
és egyéb, kivételes helyzetek adtak fölmentést.
Századunkban azonban a magántulajdon is
kérdésessé vált, fölerősödtek a közösségteremtő
törekvések (például a kommunák vagy a „nagy család”
gondolata).
No, nem akarom a csoportszexet a „Világ proletárjai
egyesüljetek!” jelszavára visszavezetni, de tény, hogy
egyre több csoport, egyesület és társaság
szerveződött, szoros baráti közösségek is kialakultak,
amelyekben nemcsak a gondokat, hanem az
örömöket, élvezeteket is megosztották. S minthogy az
egészséges ember lelki alkatára jellemző az
ingergazdagság és változatosság keresése, a
különböző csoportokban előbb-utóbb szükségképpen
megjelent a szexuális változatosság keresése. Talán
legfőképpen ez magyarázza a csoportszex terjedését
és népszerűbbé válását, amihez persze erősen
hozzájárult az életszínvonal emelkedése, a
demokratizálódás, a fogamzásgátlás fejlődése, és
főleg az ún. „szexhullám”. Ez utóbbin a régi, elavult
tilalmak, a „szexuáltabuk” megdöntésének
kampányszerű mozgalmát értjük, amely itt-ott
szélsőségekbe is átlendült, s mindenhová, még az
üzleti reklámokba is bevitte a szex valamilyen
ábrázolását. Ennek nyomán indult virágzásnak a
„pornóipar”: a pornográf termékek gyártása, amely a
korábban elfojtott érdeklődést elégítette ki. S minthogy
a csoportszex iránti érdeklődés nyilvánvaló volt, a
pornográf kiadványok és filmek ezzel is bőven
foglalkoztak, így megbarátkoztatták az olvasókat és
nézőket a csoportszex lehetőségével. Pornográfiával
pedig a felnőttek jó háromnegyede már nálunk is
találkozott, ennélfogva van némi fogalmunk a
csoportszexről is. Ami természetesen nem jelenti azt,
hogy ki is próbálták, Egyrészt – mint láttuk – a felnőttek
kb. fele még mindig elítéli, nem tartja
megengedhetőnek. Másrészt azoknak is csak kis része
próbálta ki, akik megengedhetőnek tartják. Az említett
legutóbbi vizsgálatomban (1986) megkérdezettek
közül csak minden tizedik vett már részt
csoportszexben (többnyire ők is csak egyszer).
Kétharmaduk úgy nyilatkozott, hogy „szerencsére
nem” volt része ilyesmiben, s csak egyötödük felelte
azt, hogy „sajnos nem”. Ebből nyilvánvaló, hogy van
ugyan egy növekvő érdeklődés, de a személyes
tapasztalat még igen kevés, egyrészt a csoportszex-
lehetőségek szűkös volta miatt, másrészt az értékelés
bizonytalansága miatt. Szélesebb körű elterjedése a
közeljövőben sem várható, már csak a félelmetes
AIDS-betegség feltűnése miatt sem.
A pár éve kiadott Lexikon a szerelemről szerint a
csoportszex általában idegenkedést, ellenszenvet vált
ki a szerelmespárokból, mert ők kizárólagos intimitást
igényelnek, s osztozkodásra nem hajlandók. Ez
általában bizonyára igaz is, de hát a nemi életet élők
túlnyomó többsége nem szerelmespár. S a
kizárólagosságra törekvés sem azon múlik, hogy valaki
szerelmes-e vagy sem. A jelek szerint egyre többen
képesek osztozkodni az intimitásban és a szex
örömeiben.
Fogalma és fajtái
A csoportszex fogalmát nem kell különösebben
magyarázni, hiszen mindenki tudja, hogy a csoport
kettőnél több személyt jelent. Ha tehát hárman vagy
többen vesznek részt a szexuális történésben akkor
joggal beszélünk csoportszexről. Hogy aztán milyen
neműek vannak jelen, és ki mennyire vesz részt a
szexben, az már részletkérdés. Mindenesetre a
résztvevőknek tudniuk kell, hogy többen vannak jelen
(mert ha valaki titokban megfigyel egy szeretkező párt,
az még nem csoportszex).
Kevésbé nyilvánvaló, hogy milyen sokféle fajtája van
a csoportszexnek. Már a résztvevők neme és létszáma
szerint is többféle típus állapítható meg. Előfordulnak
például nemcsak különböző neműekből, hanem
azonos neműekből álló szeretkező csoportok is.
Kétségkívül az előbbi sokkal gyakoribb. De ez még
nem jelenti azt, hogy minden résztvevőjük
egyértelműen heteroszexuális beállítottságú, hiszen
köztudott, hogy igen sok már a nyíltan biszexuális vagy
rejtetten homoszexuális ember. A csoportszex ez
utóbbiaknak is eléggé szabad teret enged.
A nemek megoszlása a csoportban szintén fontos
típusjegy. Ha ugyanannyi nő van, mint amennyi férfi,
akkor a csoportszex heteroszexuális jellegű lehet, bár
a homoszexuális kapcsolat ilyenkor sem kizárt, főleg
a nők között. (Már csak azért is, mert a férfiak
hamarabb kimerülnek.)
A résztvevők létszáma szerint lehetnek kis és nagy
csoportok, s vizsgálatokból tudjuk, hogy a kis csoportok
általában kedvezőbb légkörűek – főleg, ha a
résztvevők nem vadidegenek, hanem régi ismerősök
vagy éppen jó barátok. Az ismeretség jellege, az
egymáshoz való viszony, a résztvevők iskolázottsága
és társadalmi helyzete mind-mind befolyásolja a
csoportszex minőségét, típusát.
Gyakori és egy kicsit különleges típus a hármas
csoport. Itt a nemek aránya nem lehet egyenlő: két nő
és egy férfi – vagy két férfi és egy nő. Más a helyzet a
két heteroszexuális párból álló négyes csoportnál,
amelynek több alfaja van. Az egyikben a párok nem
válnak szét, csak éppen a másik pár jelenlétében
szórakoznak egymással. A másikban a párok partnert
cserélnek, de aztán mindenki csak az így kicserélt
partnerével foglalkozik. A harmadikban ennél is tovább
mennek, amennyiben a két pár egymással is
foglalkozik, tehát valóban csoportosan szeretkeznek.
Ehhez képest a nagyobb létszámú csoportok már nem
hoznak különösebb újat. Legföljebb annyiban, hogy
itt gyakrabban előfordulnak viszonylag passzív
nézelődők.
Első foka: a hármas csoport
A szakértők, például a híres amerikai, Alex Comfort
szerint a csoportszex terén az első lépést
leggyakrabban a hármas csoport jelenti. Ez tűnik
legkönnyebben elfogadhatónak és megszokhatónak,
hiszen egy személlyel bővíti ki a már működő
párkapcsolatot.
Hármasban szeretkezni valóban különös élmény.
Hogy aztán pozitív vagy negatív, az már a feltételektől,
a résztvevők egymás közti viszonyától függ. Nyilván
csak akkor pozitív, ha mindhárman elfogadják
egymást, s egyik sem tekinti a másikat betolakodónak
vagy fölöslegesnek. Igen sok múlik ezért a „harmadik”
helyes kiválasztásán. Hallottam olyan eseteket, hogy
a férj egyszer csak beállított egy harmadikkal, akit
felesége nem ismert (vagy csak látásból ismert), s némi
italozás után azt akarta, hogy hármasban
szeretkezzenek. Ami persze hideg zuhanyként hatott
mindkét nőre. Az alkohol egyébként sem szolgálja
megfelelően a csoportos szeretkezés előkészítését.
Elősegítheti ugyan, hogy valakit „levegyenek a lábáról”,
de utána minden résztvevő rossz szájízzel ébred,
szemrehányásokkal és bűntudattal. (Sajnos az első
próbálkozások megkönnyítésére sokan fogyasztanak
alkoholt.)
A hármas csoport úgy keletkezik, hogy egy (házas)
pár valamilyen oknál fogva elhatározza, hogy bevon
szeretkezésébe egy „harmadikat”. Szerencsés
esetben ezt a harmadikat már mindketten jól ismerik
és kedvelik. Nagyobb rizikót jelent, ha – mint ahogy
újabban sokan teszik – újsághirdetés révén próbálják
megtalálni a harmadikat. Mindenképpen jó
emberismeretre van szükség a megfelelő partner
kiválasztásához.
Aztán igen fontos a „harmadik” előkészítése a
részvételre. Mindenekelőtt ismerni kell a felfogását,
beállítottságát, hiszen, ha az mereven konzervatív,
akkor nem sok remény van a bekapcsolására. Előbb
mindenképpen össze kell barátkozni vele, hogy őszinte
és bizalmas érzelmi viszony alakuljon ki közte és a
pár mindkét tagja között. Az első (néhány)
találkozáskor lehetőleg még ne kerüljön sor
kifejezetten szexuális közeledésre. Ez utóbbinak jó
kezdete lehet a futólagos simogatás, majd
masszírozás, amit egy azonos nemű partner kezd el
a vendéggel, s amibe hamarosan a más nemű part-
ner is bekapcsolódik. A masszírozás szinte
észrevétlenül átmehet szexuális ingerlésbe, miközben
a beszélgetés intimebb témákra váltva folytatódik. Ha
viszont a „harmadik” nem reagál az elvárt módon,
akkor legjobb azonnal leállítani a szexuális közeledést,
és vagy megbeszélni vele a dolgot, vagy áttérni
valamilyen más foglalatosságra. A hármas csoportszex
sikerére legnagyobb esélyt az ad, ha a jó barát
„harmadikat” a pár közösen hívja meg az intim
együttlétre, például valahogy így: „Szeretkezni
készülünk, nincs kedved velünk tartani?”
A. Comfort szerint az ilyen hármasban szeretkezés
nagy ajándék mindhárom résztvevőnek: egyrészt a
régi partnerek (vagy házastársak) ajándékozzák meg
egymást azzal, hogy a másik kedvét keresik bizonyítva,
hogy nem féltékenyek, másrészt mindketten
megajándékozzák a harmadikat azzal, hogy
megosztják vele biztonságos intimitásukat és szexuális
tapasztalataikat.
Előfordul, hogy a harmadik valósággal „beépül” a
kapcsolatba, állandó résztvevője lesz a partnerek
házaséletének. Ez már több, mint a csoportszex
hármasban, ez már tulajdonképpen csoportházasság
(még ha nem is legalizált formában). Nem új jelenség
ez sem, hiszen például a Bibliából tudjuk, hogy
Jákobnak is több felesége volt.
Partnercserék és négyes csoportok
A fejlett nyugati társadalmakban a ’70-es években
szinte divatba jöttek a baráti házaspárok közötti
partnercserék. Ezek rendszerint csak egy-egy
éjszakára vagy hétvégére szóltak, de nem voltak ritkák
a nyaralás 1-2 hetére vagy még hosszabb időre szóló
partnercserék sem.
Önmagában a partnercsere még nem csoportszer,
de azzá válhat, ha a csere után egy helyiségben
maradnak és egymás jelenlétében szeretkeznek.
(Viszont ha nem cserélnek, csak egymás mellett
szeretkeznek, akkor is csoportszex!) Nyugaton ennek
már szervezeti keretei is vannak: partnercsereklubok
és külön újságok a partnercserét keresőknek stb.
Hogy nálunk előfordul-e ilyesmi, azt eddig még senki
sem mérte föl. Valószínű, hogy eddig csak nagyon
elvétve fordult elő, s többnyire akkor sem
megtervezetten, előre megbeszélten, hanem
spontánul, a pillanatnyi hangulat hatása alatt. S persze
nem a fiatal házasoknál (akik túlságosan is el vannak
foglalva egymással és napi életük megszervezésével).
S nem is az időseknél (akik túlságosan konzervatívok
ehhez), hanem elsősorban a 40 év körülieknél, akik –
már vagy még – igénylik a változatosságot. (Ezt
számos hirdetés tanúsítja.)
Példaként röviden ismertetek egy esetet.
15 éve kiegyensúlyozott házasságban élő pár
hosszú évek óta baráti kapcsolatot tart fenn egy
hasonló korú házaspárral. Éppen egyikük
születésnapját ünnepelték egy este, s többek közt
videofilmeket néznek. Egész véletlenül egy pornófilmre
is sor került. A filmen látott csoportszexjelenetek
hatására olyan játékba kezdtek, amelynek során egy-
egy ruhadarabot zálogba kellett adni, majd ki kellett
váltani. Közben a hangulat mind „szexisebb” lett,
oldódtak a gátlások, s először mindkét férfi a párjával
kezdeményezett egyre merészebben, majd cseréltek,
és minden „figurát” végigcsináltak, ami eszükbe jutott.
Egészen addig, amíg el nem nyomta őket az álom
Reggel barátságosan elbúcsúztak egymástól, s egy
szó sem esett a történtekről. Hetekig „csend” volt, de
aztán megismétlődött még néhányszor a csoportos
szexegyüttlét.
Mindez természetesen nemcsak négyesben
fordulhat elő, hanem nagyobb társaságban is.
Kétségtelen viszont, hogy minél többen vannak, és
minél különbözőbb emberek jönnek össze, annál
valószínűbbek a feszültségek és konfliktusok. Bár igen
sok múlik a szervezésen és a kialakított szokásokon.
Sandstone, a „csoportszexközpont”
Van Kaliforniában egy kisváros Sandstone,
amelynek határában a Williamson házaspár
gyógyszálló jellegű házat épített, nagy
napozóterasszal és fedett meleg fürdővel. A ház
földszinti nagytermébe rendszeresen összehívták
barátaikat és jó ismerőseiket, de kikötötték, hogy csak
párok jöhetnek. A hétvégi találkozókon aztán össze is
jött 40-50 vendég. Tetszésük szerint szórakoztak
(napoztak, fürödtek, zenéltek), és persze szeretkeztek
is, méghozzá bárhol és bárkivel. Az így létrejött
„szexklub” fő szabálya ugyanis az volt, hogy minden
kötöttség mellőzendő, és lehetőleg mindenki
meztelenül járjon-keljen. Vagyis amolyan nudista
összejövetelek voltak (csak egy fokkal liberálisabbak).
Kiskorúakat azonban nem engedtek be, és a drogokat
és alkoholt is száműzték.
Talán mondanom sem kell, hogy Sandstone igen
hamar népszerűvé vált, és a szexklubba több százan
iratkoztak be állandó tagnak (fizetve az évi 250 dolláros
tagdíjat). Pedig a klubéletre a csoportszex volt
jellemző. Hangsúlyozom, hogy csak jellemző és nem
kötelező. Aki akart, félrevonulhatott, nem kellett részt
vennie semmiben. Sokan nem is kifejezetten a szexért,
hanem a hangulat kedvéért és tapasztalatgyűjtés
érdekében jártak oda. A résztvevők meglepődve vették
észre, hogy jó hatással van rájuk a szexklub légköre,
az ottani őszinte beszélgetések és kapcsolatok.
Felszabadultabbak, nyugodtabbak és érettebbek
lettek.
Az egész telep nem nyilvánosházra, hanem inkább
egy közös otthonra hasonlított, amelyben mindenki
kikapcsolódhatott és önmagát adhatta. Az
összejövetelek közös vacsorával kezdődtek, élénk
beszélgetés alakult ki, miközben mind többen kezdtek
átszivárogni a „tánctetembe”, ahol meztelenül
táncoltak és szeretkeztek. Sokan a megszokott
partnerükkel maradtak vagy szűkebb baráti körben
szórakoztak. Gyakran előfordult, hogy a feleség az
asztaltársasággal maradt, miközben férje átment a
táncterembe és más nőkkel szórakozott. A feleség
azért maradt ott, mert félt, hogy olyan férfival kell
szeretkeznie, aki nem tetszik neki – míg aztán
felbátorították, hogy nyugodtan mondjon nemet, ha
valaki nem tetszik…
A férfiaknak pedig meg kellett tanulniuk, hogy a
„nem!” egyszerűen pillanatnyi választás és nem
elutasítás; továbbá, hogy erőszakoskodással csak
ronthatják esélyeiket.
Férfiak közöli ritkán szövődtek homoszexuális
kapcsolatok, de annál inkább a nők között. Az újonnan
jelentkezőket nem siettették és nem beszélték rá
semmire, hanem hagyták, hogy nézelődjenek és
fokozatosan oldják föl gátlásaikat. A kialakuló szexuális
játékok szabadosak voltak ugyan, de nem lépték túl a
normalitás határait. Perverz viselkedést a csoport nem
tűrt meg sorai között.
Azok a párok, akik először jöttek, gyakran nem
vetkőztek le teljesen, nézelődtek egy kicsit, s mivel
úgy találták, hogy „nem nekik való”, hazamentek. Ám
néhány hét múlva visszajöttek, s aztán egyre
gyakrabban. Eleinte gondosan együtt maradtak, csak
egymással szeretkeztek, de később „befogadtak”
együttlétükbe egy harmadikat. Ha sikerült ez a hármas,
nagyon megkönnyebbültek, s egyszerre elmúlt a
féltékenységük. A többi már jött magától.
A csoportszexparti persze általában alvással
végződött. És másnap a közös reggelinél (és utána)
mindig volt megbeszélnivaló: sokszor valóságos
szemináriumokat improvizáltak egy-egy téma körül. (A
szexklub tagjainak közös jellemzője volt a magas
értelmi színvonal.)
A. Comfort, aki maga is résztvevője volt a sand-
stone-i szexklubnak, az itt szerzett élmények alapján
írta meg világhírű bestsellerkönyveit. Véleménye
szerint a szexklub felszabadító hatásának fő tényezője
a teljesítménykényszer megszűnése volt. Az, hogy a
szexuális viselkedésnek itt igen tág korlátai voltak, nem
kellett a társadalmilag előírt nemi szerepeket játszani.
A csoportlégkör erősítette a gyermekies oldottságot
és fesztelenséget. S ez érdekes módon nem ment a
kapcsolatok intimitásának rovására! Mert hiszen az
intimitás lényege a teljes bizalom és őszinteség. Ez
pedig nem korlátozódik szükségszerűen két emberre,
hanem kiterjedhet egy egész csoportra!Ezzel
kapcsolatos az a további előny, hogy aki megtanulja
teljesen ellazítani magát a csoportban, az nagy belső
biztonságra tesz szert és megerősödik az önbizalma,
aminek aztán nemcsak a szexuális kapcsolatok terén
veszi hasznát.
A kérdés most már csak az, hogy mindezek a
kedvező hatások csak Sandstone-ban figyelhetők
meg, vagy a csoportos szex máshol történő
eseményein is? Aztán, hogy a sandstone-i szexklub
továbbra is ilyen népszerű és hatékony? A válasz, amit
adhatok, nem teljesen egyértelmű. Vannak hírek
máshonnan is kedvező hatású csoportszer
eseményekről, de ezek ellenkezőjéről is.
A csoportszex általában nem mentes a negatív
hatásoktól sem: erőszakoskodás éppúgy előfordul,
mint nemi betegségekkel fertőzés vagy egyéb, nem
kívánatos esemény. Csak jó szervezéssel lehet ezeket
minimalizálni.
Sandstone „virágkora” a ’60-as évekre esik. Az
utóbbi 20 évről nincsenek megbízható adataim, de úgy
hírlik, hogy az AIDS megjelenése óta Sandstone
népszerűsége és forgalma is erősen visszaesett.
S ugyanez érvényes a máshol szokásos
csoportszex-összejövetelekre is. Mármint Nyugaton.
Nálunk ugyanis – tudomásom szerint – sem régebben,
sem mostanában nem honosodtak meg az ilyen
arányú összejövetelek. Az utóbbi években előforduló
„szexpartik” valószínűleg teljesen esetlegesek,
szűkkörűek és nem rendszeresek. Hatásukról nem
készült fölmérés. Csak feltételezhető, hogy elég
vegyes a hatás, s távolról sem olyan pozitív, mint Sand-
stone-ban.
Előnyei és veszélyei
Az eddigiekből talán levonhatunk néhány
tanulságot. Az egyik legnyilvánvalóbb, hogy a
csoportszex általánosságban semmivel sem rosszabb
– de nem is feltétlenül jobb! –, mint a páros szex vagy
az önmagunkban folytatott szexjáték. Teljesen rajtunk
múlik, hogy melyiket fogadjuk el vagy részesítjük
előnyben. Előnyei és veszélyei mindegyiknek vannak.
Ezek persze igen különbözőek. Valószínűsíthető, hogy
minél bonyolultabb a helyzet és a feladat, annál
nagyobbak mind az előnyök, mind pedig a veszélyek.
Az önkielégítés a legegyszerűbb szextevékenység, de
azért ennek is megvannak a maga előnyei és
veszélyei. Viszont kétségtelen, hogy a páros szex
előnyei sokkal nagyobbak, de ugyanez áll a
veszélyeire is. A legbonyolultabb helyzetet és feladatot
természetesen a csoportos szex jelenti –
következésképpen az előnyei és veszélyei is ennek a
legnagyobbak!
A legfontosabb előnyöket Sandstone-nal
kapcsolatban már láttuk. Ezek lényege, hogy a
csoporthatás fölerősítheti a szex minden lehetséges
előnyét! Az együttes élmény megsokszorozódik egy
közösség kereteibe ágyazva. Ahogyan A. Comfort
fogalmaz: „…a csoportélmény inkább karizmatikus,
mint buja, inkább megnyugtató, mint fölizgató, és
antropológiailag nézve inkább vallási rítus, mint szex.”
Ez lehet a válasz arra a kérdésre, hogy „minek az
egész, ha már van egy jó szexkapcsolatom?” A
csoportélmény esetleg többet tud nyújtani a
kiegyensúlyozott, páros kapcsolatoknál.
Megnyugodhatnak azok is, akik éppen a szerelmi vagy
házastársi kapcsolatukat féltik a csoportszertől. Sand-
stone tanulsága, hogy a páros kapcsolatok csak
erősödtek a csoportszexben való közös részvételtől.
Ez ugyanis feltételezi a partnerek teljes
egyenrangúságát, s meg is erősíti azt. Vagyis
megszünteti a konvencionális házasságban gyakran
meglévő kisebbrendűségi érzéseket, a gyámkodástól
való félelmet.
Képzeljük csak el, milyen felkavaró, de végső soron
megnyugtató élmény lehet: látni a párunkat, amikor
egyikünk (vagy mindketten) mással szeretkezik, együtt
örülni vele a közös élménynek – s közben esetleg
simogatni egymást! Az ilyen élmények után gyakran
erősödik a kötődés egymáshoz, a „közös titok”
közelebb hozza a házastársakat, akik a „közös
félrelépés” élményét együtt dolgozzák fel, s ezáltal új
fejezetet nyitnak kapcsolatukban. A házasság vagy a
partnerkapcsolat ezáltal válik igazán nyitottá, ezáltal
érvényesülhet maradéktalanul a nyitottság minden
előnye. Mindezek az előnyök azonban csak akkor
érvényesülhetnek, ha a csoportszex minden
szempontból kulturáltan zajlik le! Vagyis ha sikerül
elkerülni a lehetséges veszélyeket.
A veszélyek közös jellemzője a kulturálatlan vagy
éppen abnormális viselkedés, a lelki károkozás vagy
testi fertőzés. Ahogyan az előnyök, úgy a veszélyek is
növekszenek a helyzet bonyolultságától függően.
Bonyolult helyzetben pedig csak a lelkileg
kiegyensúlyozott, intelligens és kulturált emberek
tudnak eligazodni.
A csoportszex tehát eleve nem való mindenkinek,
hiszen az idegileg labilis vagy a szokásaiba,
előítéleteibe bemerevedett embert „kiboríthatja”,
lelkileg súlyosan megterheli. (Még akkor is, ha a
csoportszexre az alkoholmámor állapotában kerül sor!)
Itt megjegyzendő, hogy egyesek a csoportszexet
nagyjából ugyanarra használják, mint az alkoholt:
menekülésre a kényelmetlen problémák elől, felejtésre
és „kikapcsolódásra”. Ez azonban rendszerint csak
súlyosbítja a problémákat – éppúgy, mint az alkohol.
Ebből persze könnyű olyan következtetést levonni,
hogy a csoportszex káros, tehát elvetendő. (Ugyanúgy,
mint az alkohol? De hát kulturált fogyasztásnál az
alkoholnak is lehetnek előnyei, nem?) Ugyanezt
mondják a nyitott házasságra is azok, akik
fölkészületlenül és menekülésszerűen próbálkoztak
vele, és persze teljes kudarccal. Elfelejtik, hogy egy
rossz házasságon nem segít a „nyitás”, sőt, egészen
felboríthatja azt – miközben a kiegyensúlyozott
házasságot magasabb szintre emeli. Hasonló a helyzet
a csoportszexszel is.
A testi fertőzés veszélye nem szorul magyarázatra.
Nyilvánvaló, hogy minél több résztvevője van a
csoportszexnek, annál nagyobb ez a veszély. Tehát
ajánlatos korlátozni a résztvevők számát, és alaposan
megválogatni őket (ami nem könnyű, hiszen nehéz
friss orvosi igazolást kérni minden résztvevőtől).
A fő veszély azonban a lelki károkozás. Ez akkor a
legvalószínűbb, ha valaki szorongó vagy túlfűtött
állapotba kerül a csoportszex helyzetébe – ami átlagos,
hagyományos beállítottság esetén bizony elég gyakori.
Az igazán konzervatív beállítottságúak persze
mereven elzárkóznak a csoportszextől, de az
ingadozókat és bizonytalanokat esetleg rá lehet
beszélni. Ők azok, akik úgy megijednek az ott
látottaktól, hogy az „idegösszeomlás” kerülgeti őket, s
évekig nem tudják kiheverni ezt az élményt.
Másrészt vannak olyan esetek is, amikor a
csoportszex éppúgy szenvedélyévé válik egy
embernek, mint az alkohol vagy a drog. Nem a jól
bevált szexcsoportok „törzsvendégeiről” van szó, akik
– egy nudista klub törzsvendégeihez hasonlóan – azért
járnak oda rendszeresen, mert szeretik a szabad
kikapcsolódást. Hanem olyanokról, akik életük
megoldhatatlan nehézségei elől menekülnek a
csoportszexbe mintegy vigasztalást és kárpótlást
keresve. S akik nem emberi kapcsolatokat, felemelő,
új élményeket, hanem csak felejtést és mámort várnak
egy csoportszexpartitól. Így azonban a szex csak
pótkielégüléssé, mondhatni narkotikummá válik.
A csoportszer tehát esetenként a narkománia egyik
fajtája is lehet, azaz egyénileg is, társadalmilag is
negatívum. Ez a veszély azonban elkerülhető, és
egyáltalán nem indokolja, hogy „a mosdóvízzel együtt
a gyereket is kiöntsük”, vagyis a csoportszexet eleve
elítéljük.
19. Mi a „normális” – és mi
„perverz”?
Egyszer egy nő – már nem is egészen fiatal – azt
kérdezte tőlem:
– Valójában mi az, ami egy egészséges embernek
igazán örömet szerez a szexben? Kitérőleg
válaszoltam, mondván, hogy ez egyénileg igen
különböző, hiszen nem vagyunk egyformák. Így nem
biztos, hogy ami az egyiknek örömet okoz, az egy
másikat is ugyanúgy gyönyörködtet. A kérdező persze
nem elégedett meg ezzel a válasszal. Tovább tudakolta
a „normális nemi öröm” jellemzőit.
Abban egyetértettünk, hogy a nemi örömök alapvető
oka a szexuális izgalom, amely egy csúcs elérése után,
kellemes ernyedtséget hagyva hátra, megszűnik. De
hogy ezt az izgalmat – és főleg annak csúcspontját –
mi hozza létre, s milyen ingerlés tekinthető
normálisnak, erről nagyon megoszlott a véleményünk.
A hölgy szerint csak az lehet igazán örömszerző, ha
egy férfi és egy nő gyermeknemzés céljából közösül…
Talán mondanom sem kell, hogy ez enyhén szólva
elavult, konzervatív felfogás. Ma már általánosan
elismert, hogy a szex elsődleges célja az örömszerzés.
Ezt a célt pedig akkor is elérjük, ha a gyermeknemzés
lehetőségét kikapcsoljuk. Még akkor is így van ez, ha
a nemi élet hagyományos formájánál, a közösülésnél
maradunk. Számos – nemcsak újabb, hanem több
évtizedes – vizsgálati adat szerint több ezer
közösülésre jut egy teherbeesés. A gyermeknemzés
szándékának előfordulása sem sokkal nagyobb ennél.
Ha pedig a közösülések túlnyomó többsége még
gyermeknemzési szándékkal sem jár, akkor a
következetesen konzervatív ezeket „fölöslegesnek”,
„értelmetlennek” vagy éppen abnormálisnak
minősíthetné. Különösen ha még a fogamzásgátlásra
is ügyelnek. (S ezáltal csak a „bűnös élvezet” marad.)
Még inkább így van ez a közösüléstől eltérő
szeretkezési „praktikák” esetében, amelyek közül
sokat eleve „betegesnek” bélyegeznek, és méla
undorral elutasítanak a prűdek. Nem is beszélve az
önkielégítésről, amely sokak szemében még ma is a
betegesség mintapéldája…
Végletek és előítéletek
Közhelynek tűnik, hogy a szex megítélése nem
mentes a végletességtől. Mint láttuk az egyik véglet a
„normális szex” határait mereven leszűkíti a
gyermeknemzési célú közösülésre. Hasonló ehhez az
az elterjedt nézet is, amely szerint „legnormálisabb,
ha a közösülő partnerek egyszerre elégülnek ki”.
Figyelmen kívül hagyják, hogy ez gyakorlatilag szinte
megoldhatatlan feladat. Van azonban másfajta véglet
is. A szabadosság szószólói szerint a szexben minden
megengedett és normális, ami az embernek örömet
szerez. Többnyire azért hozzáfűzik, hogy kivéve az
erőszak és kényszer alkalmazását. Így ugyan már nem
egészen korlátlan ez az engedékenység, de túl sok
minden belefér, köztük olyan viselkedésformák is, amik
az egyénre vagy partnerére nézve veszélyesek és
károsak. S így nem tekinthetők egészségesnek és
normálisnak. A „normális” ennek megfelelően
mindenekelőtt egészségeset jelent, vagyis olyat, ami
nem veszélyes vagy káros, hanem inkább hasznos
az érintetteknek. (Tehát nem az előfordulás
gyakorisága vagy átlagossága a fő kritérium. Hiszen
egy káros szokás igen gyakran előfordulhat, de ettől
még nem válik normálissá.) Ez világosnak tűnik. Igen
ám, de itt rögtön egy másik problémára bukkanunk:
mi a káros és mi a hasznos? Minek alapján lehet ezt
meghatározni? (Mármint mindenkire érvényesen.)
Hiszen előfordulhat, hogy ami az egyiknek hasznos,
az a másiknak káros – vagy fordítva. Legalábbis
ugyanarról a dologról az egyik azt hiheti, hogy hasznos,
míg a másik károsnak tartja. Hogy csak két kézenfekvő
példát említsek: így van ez az önkielégítéssel vagy az
ún. franciázással kapcsolatban. (A példák tetszés
szerint szaporíthatók.)
Biztos vagyok benne, hogy az olvasók véleménye
sem egységes az említett két szexuális viselkedésről
vagy bármely más szexjelenségről. A vélemények
három csapottba sorolhatók: vagy jónak (hasznosnak,
normálisnak) tartják az adott jelenséget vagy rossznak;
esetleg nem tudják eldönteni, hová sorolják. A nagy
véleménykülönbségek önmagukban is mutatják, hogy
a szex körül sok a tisztázatlanság az emberek fejében.
Az ellentétes értékelések mögött nem logikusan
átgondolt érvek, hanem előítéletek rejlenek. Ha például
egy szakember rákérdez: miből gondolja az illető, hogy
ez vagy az a szexuális viselkedés káros, rendszerint
nagyon elfogult és hozzá nem értő választ kap (ha
kap egyáltalán). Ennek lényege, hogy valamikor
hallotta valakitől, vagy olvasta és kritikátlanul elfogadta.
A „normális” relativitása
Az előítéletek leküzdését megnehezíti, hogy
lehetnek bennük részigazságok, amelyek látszólag
alátámasztják az előítéletet. Az önkielégítéssel
kapcsolatban például negatív véleményüket sokan
azzal indokolják, hogy rendszerint bűntudattal jár, s
ez ideges tüneteket eredményezhet, vagy hogy a
fiúknál könnyen korai magömléshez vezet. S ebben
van igazság. Ezek a veszélyek azonban nem magából
az önkielégítésből erednek, hanem a kedvezőtlen
körülményekből és a tájékozatlanságból. Hiszen
egyáltalán nem szükségszerű, hogy az önkielégítés
bűntudattal járjon, s helyes gyakorlással a korai
magömlés is könnyen elkerülhető. Tehát az
önkielégítés is – mint bármely más szexuális
viselkedés – csak bizonyos feltételek esetén pozitív
hatású. Ezek hiányában viszont könnyen válik negatív
hatásúvá. Ez magyarázza az ellentétes értékeléseket:
aki kedvező feltételekkel találkozott valamely szexuális
viselkedéssel az pozitívan értékeli, a többiek negatívan
vagy bizonytalanul. Az így kialakult előítélet persze
változhat, ha többféle hatás éri az embert, s ha elég
rugalmas és értelmes ahhoz, hogy a hatásokat
kritikailag földolgozza. Ez már a szexuális kulturáltság
kialakulásának folyamata, ami ma még keveseknél
indul be igazán, mert az erre irányuló, tervszerű
nevelés jóformán teljesen hiányzik. Az embereket érő
hatások véletlenek és nagyon veszélyesek; rossz
pornográfiából például nem lehet a szexuális kultúrát
elsajátítani.
E kultúra elkötelezettjei – mint jómagam – alapvető
felismerésnek tartják a szexuális viselkedésformák
viszonylagosságát és feltételekhez kötöttségét. Amiből
következik, hogy a normális határait e téren sem
könnye kijelölni. Nem könnyű, de nem is lehetetlen, s
a nehézségek ellenére szükséges. A szexualitással
foglalkozó tudomány – a szexológia – már elegendő
támpontot nyújt a tájékozódáshoz. (A jól tájékozottság
pedig alapvetően fontos a magánélet rendezéséhez.)
Beállítottság és funkció
Ha mármost megpróbáljuk a normális szexualitás
határait legalább hozzávetőlegesen kijelölni, rögtön a
szex két fő vonatkozásával találjuk magunkat
szemben. Az első – és talán legfontosabb – a szexuális
beállítottság, az irány, amit az egyén szexuális
viselkedése követ. Ha ugyanis ez az irány rossz, káros,
abnormális, akkor a funkció, a működés sem lehet
hasznos, még ha gördülékeny is. Ugyanakkor a jó
beállítottság sem érvényesülhet, ha baj van a szexuális
funkciókkal. Egyik sem eleve garantált, hiszen nem
születünk nemi ösztönnel, biológiai
programozottsággal, mindent úgy kell megtanulnunk.
S vagy jól tanuljuk meg, vagy rosszul.
Kétféle szexuális alapbeállítottságot ismerünk: a
heteroszexuálist és a homoszexuálist. Az utóbbi jóval
ritkább, mint az előbbi, és ezért mindmáig furcsának,
„természetellenesnek”, abnormálisnak számított.
Sokkal gyakoribb viszont a kevert, biszexuális
beállítottság, amely magában egyesíti mindkét
alapbeállítottságot. (Rendszerint ugyan nem egyenlő
arányban, hanem az egyik alapbeállítottság
dominanciájával.)
Bár szakmai berkekben már rég nem probléma,
sokak számára mégis kérdés, hogy melyik
alapbeállítottság tekinthető normálisnak. Komoly viták
voltak és vannak ekörül. Érthetően többségben vannak
a heteroszexualitás hívei. Legfőbb érveik szerint a
homoszexualitás veszélyes és káros, mert nem járul
hozzá a fajfenntartáshoz, s mert az egyént súlyosan
hátrányos helyzetbe hozza. Ezek az érvek igaznak
tűnnek. De meggyőző számítások mutatják, hogy az
emberi faj fönnmaradása a homoszexuálisok
részvétele nélkül is biztosítható. Az egyéni hátrányok
pedig kiküszöbölhetők, s az utóbbi évtizedekben már
eddig is sokat csökkentek. Már az sem vitás, hogy a
homoszexuálisok minden téren éppolyan
teljesítményre képesek, mint a heteroszexuálisok. S
ugyanez érvényes a biszexuálisokra is, akiknek aránya
újabb vizsgálati adatok szerint a 40%-ot is eléri.
(Megoszlásuk természetesen társadalmanként eltérő,
és legtöbbször ez a beállítottság sem jelentkezik
nyíltan.)
Az említett alapbeállítottságokon túl igen sok
különlegesebb beállítottság létezik, s ezek
normalilásának vagy abnormalitásának megítélése
sokkal nehezebb. Közülük a fontosabbakra még
visszatérünk.
Sokkal egyszerűbb a szexuális funkcionálás
megítélése. Normális működésről akkor beszélhetünk,
ha
1. rendszeresen jelentkezik a nemi vágy,
2. a szervezet képes a szexuális izgalom jeleivel
reagálni a különböző szexuális ingerekre,
3. egy idő után képes elérni az izgalom csúcspontját
(orgazmus, kielégülés),
4. s képes ugyanezt partnerénél is elősegíteni (ha
van).
Perverzió = abnormális beállítottság
Többen arról érdeklődtek nálam, hogy mikor van
szó perverzióról, azaz nemi eltévelyedésről,
abnormális, beteges viselkedésről. Ahelyett, hogy
sorra venném, s megmagyaráznám azt a rengeteg
szexuális viselkedésformát, amit – jogosan vagy
jogtalanul – perverznek tartanak, próbáljunk inkább a
lényegre koncentrálni.
A „perversus” latin szó, jelentése helytelen, hibás,
nem normális. Ezt persze könnyű rámondani bármire,
ami nem tetszik. A. Comfort, a neves amerikai
szexológus meg is jegyzi, hogy a ’70-es évek előtt
kiadott felvilágosító könyvekben egyszerűen minden
olyan szexuális viselkedést jelentett, ami a szerzőnek
nem tetszett. Ez persze tarthatatlan. A perverzió
fogalmát csak akkor tudjuk tárgyilagosan
meghatározni, ha sikerül tisztázni a normális szexuális
beállítottság ismérveit. Ennek első lépése, hogy a
föntebb említett alapbeállítottságokat normálisnak
vesszük. Másrészt abból indulunk ki, hogy normális
az, ami nem árt sem az egyénnek, sem társainak (sőt,
inkább hasznos). Ennek eldöntése azonban erkölcsi,
jogi, orvosi és pszichológiai problémákat vet föl.
Mindezek megítélése azonban viszonylagos és erősen
változó.
Kiindulhatnánk ugyan abból is, hogy amit a törvény
megenged az föltehetőleg nem ártalmas, tehát
normális. A károsat és abnormálisat pedig úgyis tiltja
a tőrvény. Sajnos, ez sem teljesen megbízható, hiszen
a törvények változnak, s nem mindig tartanak lépést a
tudománnyal. A homoszexuális kapcsolatokat például
nem olyan régen még tiltotta a törvény – ma már nem
tiltja. (Legalábbis önként társuló felnőttek között.)
Egy lépéssel előbbre jutunk, ha a történettudomány
nemiséggel kapcsolatos megállapításait vesszük
szemügyre. Innen tudjuk például, hogy az ókori
görögök normálisnak, sőt, kívánatosnak tartották a
homoszexualitást és a pedofíliát, vagyis a felnőtt
szexuális kapcsolatát gyermekekkel. A jelek szerint
ebből senkinek sem származott kára. Természetesek
voltak az időnkénti „ünnepi orgiák”, vagyis csoportszex
jelenetek, s nem volt ritka az állatokkal való közösülés
sem. Később ezeket mind perverziónak bélyegezték
és súlyosan büntették. Perverzió lett minden, ami a
heteroszexuális közösüléstál eltért, még a felláció és
a kunnilingváció (a férfi és a női nemi szerv ingerlése
szájjal) is. Pedig ezeket már a történelem előtti időkben
széltében gyakorolták.
A múlt század végén aztán kialakult a szexológia
tudománya, s megkezdődött a perverziók
rendszerezése. Ez ugyan még ma sem fejeződött be,
számos kérdésben viták folynak a szakemberek között,
és a régi szemlélet még tovább él. Erre példa a Lexikon
a szerelemről, amely csak azt nem tartja perverziónak,
ami a férfi és nő közösülését készíti elő, s azt „tartósan
nem helyettesíti”. Eszerint a rendszeres
pettingorgazmus – akár „franciázással” (tehát szájjal
ingerléssel), akár simogatással történik – már perverzió
lenne? Ezt a közösülésközpontúságot semmi sem
indokolja. (Hacsak nem abból a régi, vallásos
tanításból indulunk ki, miszerint a nemi élet célja a
gyermeknemzés.) A petting előnyeit ma már nem kell
bizonygatni; a felvilágosult nemi nevelők törekvése
világszerte az, hogy egyenrangúnak fogadtassák el a
közösüléssel.
Perverziónak egyértelműen csak az egyénre vagy
társaira káros, a társas beilleszkedést akadályozó
szexuális törekvéseket nevezhetjük. Ez a
viselkedéstorzulás megnyilvánulhat a
tárgyválasztásban éppúgy, mint a kielégülésre
törekvés módjában. Megnyilvánulhat persze pusztán
gondolati, képzeleti szinten – s ez sokaknál
megtörténik! Ez esetben azonban nem beszélhetünk
tényleges perverzióról.
Néhány fontosabb perverzió
Talán nem meglepő, hogy a perverz viselkedésnek
szinte végtelen lehetőségei vannak. Ahogyan Freud
írta: már a csecsemő „polimorf perverz lény”, vagyis
sokféle perverzió lehetőségével rendelkezik. A
körülményektől függ, mi lesz ezekből: kifejlődik-e
valamelyik, vagy a normális beállítottság erősödik meg.
Tény, hogy később is, sokáig megvannak bennünk a
csírái jó néhány perverziónak, de a megvalósításig
szerencsére nem jutnak el.
Freud „részösztönöknek” nevezte a kisgyermek
pszichoszexuális fejlődésében szerepet játszó
szexuális hajlamokat, amelyek a különböző testtájak
felfedezésével és használatba vételével függnek
össze. Az első ilyen az orális, vagyis szájjal
kapcsolatos élvezetek kipróbálása, ami a szopással
kezdődik. (Valószínűleg erre vezethető vissza a mellek
csókolgatása, szopása a felnőttek szexjátékában.) A
második az ún. anális, vagyis a végbélnyílással (és
húgycsőnyílással) összefüggő játékok kedvelése:
széklet és vizelet visszatartása, majd kiengedése stb.
A száj és a végbélnyílás környéke már ekkor fontos
erogén zónák. 3 éves kortól aztán lassanként előtérbe
kerül a nemi szerv és a vele folytatott játék.
A kisgyermekek eredetileg szeretnek meztelenül
lenni, s szívesen mutogatják magukat (amíg le nem
szoktatják őket erről). Ám ami tilalmas az vonzó is, és
más örömök híján a gyermek később is szívesen
meztelenkedik; esetleg rájön, hogy ezzel izgalmas
meglepetést kelthet. Ez a gyökere az
exhibicionizmusnak, aminek lényege férfiaknál, hogy
a merev hímvessző váratlan megmutatásával
megdöbbenést keltsen, s így fokozza saját izgalmát.
A gyermekek szeretnek leskelődni is. Örömet okoz
nekik ha titokban megfigyelhetik a meztelen felnőtteket
például fürdés vagy éppen szeretkezés közben. Ebből
alakulhat ki később az ún. voyeurizmus, amikor csak
mások meglesése okoz szexuális élvezetet. Persze
ez is csak akkor válik perverzióvá, ha másként nem
jut el valaki szexuális izgalomhoz és kielégüléshez.
Hiszen a meztelenségben gyönyörködni szeretkezés
közben teljesen normális dolog!
A két leggyakoribb perverzió azonban a szadizmus
és a mazochizmus. A gyermekkori eredet ezeknél is
felderíthető. A gyermek, akit rendszeresen vernek,
kínoznak (például egy szadizmusra hajlamos szülő
vagy nevelő), esetleg azonosul kínzójával, s mivel
kedvet érez utánozni őt, továbbadja a verést egy
kisebbnek. Közben élvezi saját hatalmát és a másik
kiszolgáltatottságát. Így könnyen szadistává válhat. A
másik lehetőség, hogy hozzászokik a verésekhez,
megalázásokhoz, s már szinte várja és élvezi azokat.
Így lesz mazochista. Mindez megint csak egy bizonyos
ponton túl jelent perverzitást. Számos kísérletből
tudjuk, hogy bizonyos fokú fájdalom látványa vagy
elszenvedése emelheti a szexuális izgalom és élvezet
szintjét a legtöbb embernél. Nem véletlen, hogy a
férfiak inkább a szadizmusra, a nők a mazochizmusra
hajlamosak (társadalmi helyzetüknél fogva). Persze
vannak szadista nők és mazochista férfiak is.
Tény az is, hogy a túl erős fájdalominger
kizökkentheti, visszavetheti a szexuális izgalmat.
Hatása tehát egyrészt a szexuális izgalom fokától függ,
másrészt az egyéni hajlamtól és megszokástól. Erős
izgalom esetén egy kis harapás vagy paskolás
(fenékverés) legtöbbször jólesik, ám az orgazmus
bekövetkeztével ugyanaz a fájdalom már kellemetlen.
A különbség az, hogy a szadistát nem zavarja, ha
partnerének erősebb fájdalmat okoz. Sőt, éppen ennek
a látványa gyönyörködteti. A partner persze igyekszik
menekülni ebből a szorító helyzetből – hacsak nem
mazochista (ami azonban ritkán jön össze).
A szadizmus és mazochizmus – mint minden
perverzió – nemcsak azért ártalmas, mert
személyiségtorzító hatású, és igen kellemetlen
helyzetekbe sodorja bele az egyént, hanem mert el-
emi erejű szenvedéllyé, monomániává válhat,
hasonlóképpen az alkoholizmushoz vagy a
drogfogyasztáshoz. Végső soron a bűnözés útjára is
viheti – gondoljunk például a kéjgyilkosságra, a
szadizmus szélsőséges esetére vagy a
halottgyalázásra (a holttest megerőszakolása) és
hasonlókra. Ebből is látszik, hogy vannak igen
veszélyes perverziók, s minden perverziónak
különböző (enyhébb és súlyosabb) fokozatai vannak.
Néhány további, gyakoribb perverzió:
Bestiofília – amikor csak állatokkal (illetve egy
kedvenc állattal) akar valaki „szeretkezni”.
Fetisizmus – amikor csak egy „fétis” (valakire vagy
valamire emlékeztető, izgató tárgy) váltja ki az
élvezetet.
Frottőrizmus – tömegben (pl. tömött járművön)
máshoz dörgölőzés, szexuális izgalomkeltés céljával.
Gerontofília – kizárólag idősebb emberek előnyben
részesítése szexuális partnerként. (Ez a pedofília
ellentéte.)
Transzvesztitizmus – ilyenkor csak az ellenkező
nem ruháinak fölvétele okoz komolyabb szexuális
izgalmat. Nem tévesztendő össze a
transszexualizmussal, amelynek lényege, hogy az
illető a másik nemhez tartozónak képzeli magát, s arra
törekszik, hogy átoperálják – ami néha egész jól
sikerül. (Nálunk eddig nem végeztek ilyen
operációkat.)
A perverziók kezelése
Az eddigiekből talán kiderül, hogy a perverzió nem
testi betegség, hiszen a beállítottság lelki irányulást
jelent. A rossz beállítottság olyan, mint egy rossz
szokás: valahogy kialakul, s minél tovább tart, annál
nehezebben változik. De azért ahogyan egy rossz
szokás eltűnhet, ha rendszeres gyakorlással
kialakítanak helyette egy másikat, egy jobbat,
ugyanúgy a perverzió is eltűnhet vagy háttérbe
szorulhat megfelelő hatások és gyakorlatok
következtében.
A súlyosabb perverziók az elmebaj határát súrolják.
De szerencsére az elmebaj is kedvezően
befolyásolható. S ugyancsak szerencsére kevés a
súlyosabb perverzió. Az enyhébbek
megszüntetésének pedig egészen jó kilátásai vannak.
Feltéve, hogy az illető egyéb vonatkozásban lelkileg
viszonylag egészséges, komolyan meg akar változni
és megkapja ehhez a szükséges segítséget. Bár a
közvetlen hozzátartozók vagy barátok is sokat
segíthetnek, elsősorban szaksegítségre,
szexuálterápiára – vagyis a pszichoterápia egy
speciális változatára – van szükség ilyenkor. Nálunk
ez sajnos nehezen hozzáférhető, mert igen kevés a
jó szakember, s maga a kezelés is elég időigényes.
A kezelés lényege a perverzió gyökereinek,
kialakulása körülményeinek mélylélektani
módszerekkel történő föltárása, aztán pedig az új
szokások kialakítása a viselkedéspszichológia
eszközeivel. Kedvező esetben már fél év alatt
jelentkezhetnek az első eredmények. Sokszor
azonban az egész személyiséget át kell alakítani, ami,
ha sikerül is, évekig tart.
Szexuális funkciózavarok
Jóval könnyebb a helyzet funkciózavarok esetén.
Legnagyobbrészt ezek is lelki eredetűek, s a
szexuálterápiának jól kidolgozott, hatékony módszerei
vannak rendezésükre. Meghatározásuk,
diagnosztizálásuk is könnyebb, a normális működés
négy, említett jellemzőjéhez viszonyítva. Az első, mint
láttuk, a nemi vágy rendszeres jelentkezése. A freudi
terminológia alapján libidónak is nevezett nemi vágy
csökkenése vagy megszűnése sokféle okra vezethető
vissza. Ezek között lehetnek testi okok is – például
betegség vagy kimerülés –, de többnyire lelki és
kapcsolati tényezők (konfliktusok, elhidegülés, más
irányú érdeklődés stb.).
Az ember, s vele együtt az emberi szexualitás igényli
a változatosságot. Ha erről nem gondoskodnak, a
szexuális érdeklődés előbb-utóbb kimerül,
bekövetkezik a telítődés, a vágy ritkul. Ez magával
hozza az erőltetés veszélyét, ami aztán különböző
szexuális zavarokhoz vezet. (Még mindig kevesen
tudják ugyanis, hogy a szexet nem lehet erőltetni.)
A normális működés második és harmadik
jellemzője a szexuális funkció lényegét fejezi ki. Van
ugyan e téren egy lényegesnek látszó nemi különbség,
legalábbis a közösülést illetően: a férfi erre csak akkor
képes, ha izgalmi állapota merevedéssel jár, míg a nő
fölizgulás nélkül is képes közösülni. (Más kérdés, hogy
akkor nem élvezi.)
A normális működés mindkét részről fölizgulást, és
általában kielégülést is feltételez. Ha bármelyik
elmarad, funkciózavarról beszélhetünk.
Férfiaknál igen gyakori funkciózavar a merevedés
hiánya vagy megbízhatatlansága és gyors
megszűnése. Az esetek többségében ennek is lelki
okai vannak, éspedig leggyakrabban a kudarctól való
félelem. Futólagos merevedéshiány időnként
mindenkinél előfordul, főleg egy kapcsolat kezdetén
vagy a tartós együttélés során. Ha ettől valaki megijed
és nagy kudarcként éli át, hajlamossá válhat az
aggályos önfigyelésre. Ami aztán újabb kudarcokat
készít elő.
Tipikus eset, hogy az előjáték során kialakul a
merevedés, de mire rátérnének a közösülésre,
megszűnik. Ennek magyarázata, hogy a kudarctól való
félelem éppen ilyenkor kapja el a férfit, s ez kioltja a
szexuális izgalmat.
A kudarcok ismétlődésével kialakul az ördögi kör a
félelem és a kudarc között, s a rossz beidegzés a teljes
impotenciáig vezethet. Ez utóbbiról azonban csak
akkor beszélhetünk, ha valaki tartósan nem tud
közösülni. Szerencsére viszonylag ritka; sokkal
gyakoribb az időszakos és az ún. szelektív impotencia.
Utóbbi azt jelenti, hogy az illető csak bizonyos
helyzetekben vagy bizonyos személyekkel impotens,
máskor nem.
Vessünk egy pillantást a nők problémáira. Az
izgalomba jövés és kielégülés náluk bonyolultabb, mert
külön tanulást igénylő feladat. Ezt a feladatot
legkönnyebben az önkielégítés tizenéveskori
begyakorlásával lehet teljesíteni. Erre azonban
általában még ma sem hívják fel a lányok figyelmét,
így kevesen kezdik serdülőkorukban inkább csak az
első szexuális kapcsolat után (úgy 18-20 éves kor
körül). A másik nagy lehetőség az orgazmuskészség
kialakítására a petting. De mindkét fél tájékozatlansága
folytán ez rendszerint csak a felizguláshoz elegendő,
s aztán az izgalom egy ponton visszaesik – ami egy
rossz beidegzés kiindulópontja lehet. Sokszor így
keletkeznek a szexuális zavarok, amelyeket tévesen
jelölnek a „frigiditás” gyűjtőfogalmával. Ez ugyanis
valójában csak a legsúlyosabb női funkciózavart jelöli,
azt az esetet, amikor a nő már fölizgulni is képtelen.
Ez szerencsére ritkaság. Valamilyen fokú szexuális
izgalom többnyire kialakul, de aztán – hirtelen vagy
lassanként – visszaesik, s a nő nem tudja elérni az
orgazmust. (Ezt hívják anorgazmiának.)
Ilyenkor két fő veszély jelentkezik. Az egyik abban
áll, hogy a nő megpróbálja erőltetni a kielégülést,
miközben – akaratlanul – aggályosan figyelni kezdi
magát, s ezzel végképp lehetetlenné teszi a normális
reagálást. A másik, hogy a partner kedvéért, s a
kapcsolati bonyodalmak elkerülése érdekében úgy
tesz, mintha nála minden rendben lenne. Ezt nagyon
megkönnyíti, ha valóban élvezi valamennyire a
szexuális együttlétet. A nőknél a kielégülésnek
nincsenek olyan egyértelmű jelei, mint a férfiaknál. Így
a partner esetleges kérdésére a nő nyugodtan felelheti,
hogy „jó volt!”, akkor is, ha még a közelbe sem jutott
az orgazmusnak.
A nő kielégülésének elmaradása azonban többnyire
elsősorban a férfin múlik. Aki elfeledkezve helyzeti
előnyéről, készen kapott orgazmuskészségéről, a nőtől
is ugyanolyan gyors reagálást vár el, s nem törődik az
alkati különbségekkel. Következésképpen túl rövid
előjáték után siet rátérni a közösülésre, ami szintén
csak egy-két percig tart. S mire a nő kezdene belejönni,
addig már a férfinél megtörténik a magömlés, ezáltal
pedig a „menetnek” vége szakad… Vagyis az ún. korai
magömlés esete forog fenn, ami – a normális reagálás
4. jellemzőjéhez viszonyítva – komoly és igen gyakori
funkciózavar. Különösen akkor probléma ez, ha a
magömlését késleltetni nem tudó férfi más módon –
például kézzel vagy szájjal ingerléssel – sem
gondoskodik partnere kielégítéséről. Érdekes, hogy ez
az esetek többségében eszükbe sem jut (amiért persze
a nő is hibáztatható).
A jelentkező funkciózavarok láttán a partnerek
elbizonytalanodnak és eléggé passzívak, mert
fogalmuk sincs, mi a teendő. Sokszor még csak nem
is beszélnek róla, inkább kerülik a témát (gyakran még
az együttlétet is!), s az időre bízzák a megoldást. A
helyzet azonban idővel rendszerint csak rosszabbodik,
s nem ritkán elhidegüléshez, váláshoz vezet.
Pedig a szexuális funkciózavarok ma már a korszerű
kezelési módszerek segítségével többségükben
viszonylag rövid idő alatt megoldhatók. Sajnos ezek a
módszerek nálunk még alig hozzáférhetőek.
Nincsenek „szexuálterápiai szakrendelések”, ahová a
társadalombiztosítás jóvoltából bárki díjmentesen
fordulhatna. De magánrendelést folytató szakemberek
is alig vannak, mert képzésükről a múlt rendszer
illetékesei nem gondoskodtak. Csak remélhetjük, hogy
ez a sajnálatos helyzet hamarosan megváltozik.
20. Biszexuálisak
vagyunk?
Egyesek számára nyilván különös és szinte
hihetetlen, de számos tény azt mutatja, hogy az utóbbi
években nálunk is kezd megjelenni, elterjedni,
mondhatni „divatba jönni” a biszexualitás. Elegendő a
hirdetési lapok és a szexmagazinok társkereső, illetve
szexpartnerkereső rovataira utalni, amelyekben
egymást érik a biszexuális partnert kereső hirdetések.
Úgy tűnik, főleg nők és házaspárok keresnek
maguknak ilyen partnernőt, huszonévesektől
negyvenesekig. Olyan nőre van szükségük, aki a
„hármas szerelmet” sem utasítja vissza. Ez azt jelenti,
hogy a hirdetők hármasban akarnak szeretkezni: két
férfi és egy nő, vagy inkább egy férfi és két nő. Ilyenkor
az azonos neműek is foglalkoznának egymással.
– Na de hát ez már homoszexualitás! – mondhatja
erre bárki a kedves olvasók közül. Vajon igaza van?
Részben igen, de nem teljesen. Azonos neműek
szexuális kapcsolata valóban homoszexuális jellegű,
de homoszexuálisnak csak az nevezhető, aki kizárólag
azonos nemre tud szexuálisan reagálni. Ha a más
neműre is tud, akkor már nem egyértelműen
homoszexuális, hanem biszexuális, vagyis kétféle
irányultságú.
Lehetséges persze, hogy az egyik irányultság
erősebb vagy előnyben részesített, míg a másik
meghúzódik a háttérben, s csak alkalmanként
jelentkezik. Így aztán nehéz meghúzni a határt, s
pontosan megmondani valakiről, hogy egyféle (hetero-
, illetve homoszexuális), vagy kétféle irányultságú,
tehát biszexuális. Tovább megyek: legtöbbször
önmagunkról sem tudjuk pontosan, hogy ilyen
szempontból mik vagyunk.
A szexuális beállítottság
Az eddigi szexológiai vizsgálatok azt mutatják, hogy
az emberek túlnyomó többsége heteroszexuálisnak
vallja magát. Ám ha alaposan rákérdezünk – mint
ahogy többek közt azt az amerikai A. C. Kinsey tette –
, kiderül, hogy a 40 év körüli férfiak és nők közel felének
volt már homoszexuális élménye! Ettől persze ezek
még nem homoszexuálisak, hiszen döntően
heteroszexuális kapcsolataik vannak, de bizonyos
feltételek esetén képesek a homoszexuális
viselkedésre is. Ez többnyire meglepetést okoz
számunkra, éspedig általában nem kellemes
meglepetést. Sokan egyenesen megijednek és félni
kezdenek a homoszexuálissá válástól, ami számukra
súlyos betegségnek vagy a züllöttség mélypontjának
tűnik. Ez azonban kétszeresen is tévedés: egyrészt a
kialakultan heteroszexuális beállítottságú ember több
ilyen élménytől sem válik homoszexuálissá, másrészt
a homoszexualitás éppúgy nem betegség, mint a
heteroszexualitás (és éppúgy nem erkölcstelen, mint
amaz).
Egyszerűen arról van szó, hogy a különböző
körülmények hatására az emberek egyik részénél
homoszexuális, a másik – kétségkívül jóval nagyobb
– részénél heteroszexuális beállítottság alakul ki az
ifjúkorban. A kettő azonban keveredhet is, hiszen nem
zárják ki egymást. Egyik sem születik velünk, és
sokféle körülmény befolyásolja, hogy a kezdeti,
homályos szexuális késztetés milyen irányba terelődik.
Nincs tehát eleve adott szexuális beállítottság, hanem
csak a többféle irányú fejlődés lehetősége. Ezek
szerint potenciálisan valamennyien biszexuálisak
vagyunk?
Igenlő válaszra hajlamosíthat bennünket Freudnak
az a megállapítása, hogy a csecsemő „polimorf
perverz” lény, vagyis mindenféle perverzióra hajlamos,
a különböző nemi eltévelyedések csírája, lehetősége
megtalálható benne. Így például az orális és az anális
(a szájjal, illetve a végbéllel összefüggő) szexualitás,
az exhibicionalizmus (magamutogatás), a szadizmus
és mazochizmus kezdeti megnyilvánulásai már a
csecsemőkorban fellelhetők. Ez persze nem jelenti azt,
hogy minden gyerekből perverz felnőtt lesz, mert a
lehetőségek idővel beszűkülnek, gyakran csak 1-2
valósul meg közülük.
A szexuális beállítottság néhány alapvető
lehetősége közé tartozik a heteroszexualitás és a
homoszexualitás. Ezekből szinte mindenkiben van
valamennyi, persze egyénileg eltérő arányban.
Többnyire egy beállítottság válik dominánssá, s ez az
összes többit háttérbe szorítja. De azért ezek sem
tűnnek el teljesen, s alkalomadtán előbukkannak
meglepetést vagy riadalmat okozva.
Mármost, ha tudjuk, hogy az emberi fejlődés
alapvető feltétele a körülmények és az élmények
változatossága, akkor semmilyen beszűkülést nem
tekinthetünk kedvezőnek. Indokolatlan tehát a riadalom
a megszokottól eltérő szexuális beállítottság vagy
reagálási mód felbukkanása láttán. Valójában inkább
örülnünk kellene az újszerű élménynek és a szokatlan
reagálás képességének.
A baj csak az, hogy igen sokan hajlamosak a
bemerevedésre: megszoknak valamit, s attól nem
tudnak eltérni. Vagyis a kialakult beállítottság rabjaivá
válnak. Minden más lehetőséget azonnal elhárítanak,
elutasítanak, így ezek csak kivételesen tudnak
érvényesülni. Közben arra hivatkoznak, hogy ők
„ösztönösen” járnak el, „megérzik”, mit kell tenniük –
miközben valójában a kialakult szokásaikat követik.
(Ami látszólag fölment a végiggondolás és döntés
felelőssége alól.)
Hányan biszexuálisak?
Ha bármely szakembert megkérdeznek, hogy
milyen a különböző szexuális beállítottságok
megoszlása és elterjedtsége, kevesen tudnának
elfogadható választ adni. Abban ugyan mindenki
egyetért, hogy sokkal több a heteroszexuális
beállítottságú ember, mint a homoszexuális, a
biszexuális beállítottságról viszont csak találgatások
vannak.
Keveseknek jut eszébe, hogy az említett Kinsey
megállapításából következően – miszerint a
heteroszexuálisok közel fele képes a homoszexuális
reagálásra is – majdnem ugyanannyian (vagy még
többen) biszexuálisnak nevezhetők. Valószínűleg
inkább többen, hiszen a homoszexuálisnak tartott
férfiak és nők között is sok olyan van, aki
heteroszexuális reagálásra is képes, bár az azonos
neműeket részesíti előnyben. A homoszexuálisok
arányát a felnőtt népesség 5-10%-ára becsülik, ám
közülük nem mindegyik egyértelműen és
kizárólagosan homoszexuális. Úgy tűnik, hogy a
felvilágosultság és szabadelvűség terjedése kedvez
a biszexuális tendenciák térhódításának.
Megszűnőben van a „homofóbia”, vagyis a beteges
irtózás a homoszexualitástól. S egyre többen ismerik
el, hogy bár az egyik nemet előnyben részesítik, de
mindkét nemre képesek szexuálisan reagálni, ha a
körülmények kedvezőek.
S itt kérdezném meg: Nálad hogy van ez, kedves
olvasó? Milyen a szexuális beállítottságod: képes
vagy-e mindkét nemre szexuálisan reagálni, vagy
mereven ragaszkodsz az egyikhez? Kérlek, ne
hamarkodd el a választ! Önmagaddal szemben
nyugodtan lehetsz őszinte, ebből semmilyen hátrányod
nem származik. Próbálj kilépni a szokásaid és kialakult
szemléleted kereteiből, fuss végig a múltadon, és
gondold át: voltak-e olyan helyzetek, amelyekben
megérintett a biszexualitás lehetősége? Vagyis
amelyekben képes voltál (vagy lettél volna)
szokásaidtól eltérően reagálni? Ha ezt komolyan
veszed és átgondolod, bizonyára találsz ilyet. Ha
mégsem, úgy a következőt javaslom: képzelj el egy
olyan helyzetet – persze lehetőleg kellemes, érdekes
helyzetet –, amelyben eddigi gyakorlatodtól eltérően
különböző nemű partnerekkel kerülhetnél kapcsolatba.
Mit tennél? Megpróbálnád vagy elmenekülnél onnan?
Bármi lesz is a válaszod, tény, hogy napjainkban sokan
biszexuálisnak nevezhetők. De az is igaz, hogy ezt
ma még kevesen ismerik be nyíltan. S még
kevesebben törekszenek e kettős irányultság tudatos
megvalósítására. Sokan félnek és különböző
fenntartásokat hangoztatnak ezzel kapcsolatban. Vagy
azt mondják: nincs rá alkalmuk, nem érnek rá stb. Így
szinte lehetetlen megbízható választ adni arra a
kérdésre: milyen a biszexuálisok aránya a mai
társadalomban? Egyrészt a megbízható kritériumok
hiányoznak, másrészt a vizsgálati adatok.
Történelmi előzmények
Téved, aki azt hiszi, hogy a biszexualitás csak
napjainkra jellemző. Bármeddig megyünk vissza az
emberi történelemben, minden korban találkozunk
ezzel a jelenséggel. Az ókori görögök például
természetesnek tartották, hogy egy férfinak nemcsak
nőkkel, hanem fiúkkal is legyenek „szerelmi”
kapcsolatai. Még régebben ugyanez főleg a
varázslóknak volt megengedett, de bizonyos
ünnepeken mindenkinek mindenkivel szabad volt… S
éltek is az alkalommal! Csak pár ezer éve kezdték
hirdetni a papok, hogy a szex egyetlen funkciója a
fajfenntartás, ezért csak a férfi–nő kapcsolat
szentesíthető, az is csak akkor, ha nem zárják ki a
gyermekáldást. Valójában a szex nemcsak az
embernél, hanem a legtöbb emlősállatnál nem
kizárólag a fajfenntartást szolgálja, és nem korlátozódik
a másneműekkel való kapcsolatra. Az azonos
neműekkel gyakorolt szex is lehetett például az
összetartozás vagy az alávetettség, illetve uralom
kifejezője (a pillanatnyi szükségletkielégítésen túl).
Csak a huszadik században kezdett teret nyitni a
szexuális felszabadító mozgalom, elsősorban a női
emancipáció formájában. De később a
homoszexuálisok is egyre inkább kivívták jogaikat.
Külön biszexuális mozgalom ugyan nem alakult ki, de
erre nem is volt szükség, hiszen a homoszexualitás
elfogadásával ez is magától értetődővé vált.
A jogi elfogadás, az üldözés megszűnése
természetesen még nem jelenti a közvélemény
megváltozását, az előítéletek eltűnését. Sokan még
ma is azt hiszik, hogy kétféle ember van: a
heteroszexuálisak, akik „normálisak” és a
homoszexuálisak, akik abnormálisak, „elfajultak” stb.
A valóság ezzel szemben az, hogy mindenkiben van
több-kevesebb mindkét szexuális irányulásból, de az
egyiket sokan elfojtják, nem engedik érvényesülni. A
három említett szexuális beállítottság közül sok
szakember ma a biszexualitást tartja a
legnormálisabbnak. Persze a másik kettő sem
abnormális, de az elavult társadalmi értékrendszer
erős nyomást gyakorol az emberekre, hogy a
heteroszexualitást válasszák (főleg a férfiak).
Kinek könnyebb: férfinak vagy nőnek?
Érdekes, hogy az említett, társadalmi nyomás
inkább a férfiakra irányult, mint a nőkre. Ahogyan egy
híres, amerikai szexológus, A. Comfort megállapítja,
a nők normális lehetőségeinek játéktere sokkal
nagyobb, s távolról sem olyan veszélyes számunkra,
ha mindkét nemmel gyengéd testi kapcsolatokat
tartanak fenn. Talán ez magyarázza, hogy az
elsődlegesen homoszexuális beállítottságú férfiak
közül sokan szeretnének heteroszexuálissá válni. Ez
persze ritkán sikerül, s minél jobban erőltetik, annál
kevésbé. Sokkal nagyobb a valószínűsége a
biszexualitás helyreállításának, ami az eredeti,
természetes állapotnak tekinthető. Comfort szerint az
ilyen férfinak nem abban kell segíteni, hogy ne legyen
csábító más férfiak számára – hiszen minden normális
férfi csábító lehet –, hanem abban, hogy kapcsolatai
legyenek nőkkel is!
A férfiak többsége pánikszerűen fél attól, hogy
„férfiatlannak” tűnik, ha gyengéden viselkedik egy
másik férfival, ezért mereven kerülnek minden
gyengédséget egymás között. Nők számára
ugyanakkor természetes az egymás közötti
gyengédség: simogatás, puszi stb. (Hiszen ez „nőies”!)
Tekintettel a közvéleményre és a kialakult
szokásokra, valószínűleg nem lenne jó ötlet, hogy a
férfiak tudatosan vállalt vagy rejtett biszexuális
hajlamaikat egyszerre korlátlanul érvényesítsék.
Részben mert ez rájuk is zavarólag hatna, de főleg
azért, mert ezzel ellenségükké tennék a felzaklatott
környezetet. A szokásokat és beállítottságokat nem
lehet máról holnapra megváltoztatni. Első lépésként
azonban fölmérhetik a férfiak közötti gyengédség tabuit
és a változtatás lehetőségeit.
A homoerotikus hajlamokkal rendelkező férfiak és
nők lehetőleg kerüljék ki mind a közvélemény, mind
pedig az egyoldalú homoszexualitás csapdáit, s ezzel
együtt a megbélyegzést. Mindkét nemű fiatalok
életében van egy korszak – általában a prepubertás –
, amikor jobb a kapcsolatuk azonos neműekkel, mint
másneműekkel. Ez természetes. Ha viszont végleg a
homoszexualitás mellett döntenek, ezzel eleve elzárják
magukat a gyermeknemzés, családi élet és
heteroszexuális nemi élet lehetőségeitől, s örökké
harcolniuk kell az erkölcscsőszökkel.
Ahogy Comfort mondja, „teljes mértékben
lehetséges mindkét irányban tapasztalatokat szerezni,
s nem szerencsés bármelyiktől teljesen elzárkózni…”
Figyelmünkbe ajánlja a szexuális kapcsolatoknak azt
az egészséges szabályát, hogy ne zárkózzunk el olyan
lehetőségektől, amelyeket korábban nem tartottunk
fontosnak, s ne ijedjünk meg, ha észrevesszük, hogy
egy azonos neműre szexuálisan reagálunk. Ez ugyanis
még nem változtatja meg a kialakult beállítottságunkat,
csak kielégíti olyan igényeinket, amelyekről eddig nem
volt tudomásunk.
Ami a szeretkezési technikát illeti, nincs olyan
lényeges különbség férfiak és nők között; mindkét
irányban ugyanazokat az ingerlési módokat lehet
alkalmazni. Egy azonos nemű partner gyakran jobban
ismeri partnerének fiziológiáját, s így ügyesebben tudja
őt ingerelni. Mindenképpen téves az az elképzelés,
hogy egy heteroszexuális kapcsolatban könnyebb
egymásnak örömet szerezni, mint egy
homoszexuálisban. A nehezítő tényező mindkét
esetben egyforma: az ismerethiány és az
idegenkedés…
Végeredményben a biszexuális viselkedés
képessége nem attól függ elsősorban, hogy az illető
férfi vagy nő, hanem az egyéni beállítottságtól és a
lehetőségektől. Biszexuálisnak lenni egyébként nem
azt jelenti, hogy egyformán reagálunk mindkét nemre
(hiszen természetes, hogy valamelyik nemet előnyben
részesítjük), hanem csupán azt, hogy adott esetben
mindkettőre tudunk reagálni. Ez a megállapítás
segíthet tisztázni a nálunk eluralkodott fogalomzavart,
amely az előnyben részesítés alapján sorol be bárkit
a heteroszexuálisak és a homoszexuálisak közé. Egy
nemrég megjelent könyv első mondata például így
hangzik: „Ismerősömről négyévi ismeretség után derült
ki, hogy homoszexuális. Harmincöt éves, nős, műszaki
értelmiségi, egy lány apja.” A fentiek alapján
nyilvánvaló, hogy az illető nem homoszexuális, hanem
biszexuális, aki talán előnyben részesíti a
homoszexuális kapcsolatokat.
Szükség van-e „átállásra”?
Mivel a biszexualitás a legtöbb ember számára
homályos vagy éppen „gyanús, a homoszexualitásra
emlékeztető fogalom, igyekeznek figyelmen kívül
hagyni. Vagy elintézik egyszerűen azzal, hogy az egy
harmadik fajta szexuális beállítottság, ami tőlük (akár
hetero-, akár homoszexuálisak) idegen, amire nehéz
lenne átállni.
Holott nyilvánvaló, hogy egyiktől sem idegen, hiszen
mindkettőt tartalmazza, bár rendszerint nem egyenlő
arányban. S mint potenciális képesség, mindenkiben
megtalálható, még ha egy idő múlva nehéz is
előbányászni. Gyökerei a kisgyermekkorig nyúlnak
vissza, amikor a gyermek majdnem egyformán szereti
a vele azonos és az ellenkező nemű szülőt,
mindegyikhez szeret odabújni és élvezi
dédelgetésüket. Sokan ugyan azt mondják, hogy ez
„szexmentes” szeretet, de Freud óta tudjuk, hogy a
gyermek sem szexmentes. (Lásd „Ödipusz”- és
„Elektra”-komplexus!)
A biszexualitás tehát nem valami különleges,
„harmadik fajta” beállítottság, hanem az őseredeti, még
nem differenciálódott szexuális reagálókészség
bizonyos fokig már fejlettebb megnyilvánulása. Hogy
mennyivel fejlettebb? Amennyivel maga a felnőtt egyén
fejlettebb a kisgyermeknél. Vagyis nem egyszerűen
visszanyúlás egy őseredeti képességhez, hanem
annak magasabb szintre emelése. Ez a szint persze
igen különböző lehet az egyén általános színvonalától
és pillanatnyi állapotától függően. De hát ez nemcsak
a biszexualitásra, hanem általában a szexuális
viselkedésre is érvényes.
A biszexuális viselkedés ezért önmagában véve
semmiképpen sem tekinthető primitívebbnek, mint
akár a homo-, akár a heteroszexuális. Mindegyik lehet
fejletlen vagy fejlett, beleértve a közbeeső fokozatokat.
Tény, hogy az emberi szexuális viselkedés két fő
irányban specializálódhat: heteroszexuális és
homoszexuális irányban. Bármelyikben igen magas
fokot érhet el, de ritkán fordul elő, hogy mindkettőben!
Ez hasonlít a szakmai specializálódás túlzásba vitele
folytán előállt „szakbarbársághoz”, aminek
egyoldalúságát és veszélyeit már fölismertük.
Lehet, hogy a jövőben a pszichoszexuális fejlődés
terén is az irányulások kiegyensúlyozottabb, kevésbé
egyoldalú fejlesztésére fogunk törekedni?
Biszexualitás és csoportszex
Korábban már volt szó arról, hogy a csoportszex
és főleg annak elemi formája, a hármas szex egyre
elfogadottabb a mi társadalmunkban is. Márpedig a
csoportszexben elkerülhetetlenül fölmerül a
biszexualitás (kivéve az azonos neműek csoportjait).
Sokan épp ezért félnek a csoportszextől. S ezért
szeretnék, ha a csoport különnemű párokból állna, akik
csak egymással foglalkoznának. Talán így is indul a
csoportos együttlét, de aztán a szexjáték zűrzavarában
könnyen megfeledkeznek arról, hogy melyik testrész
kihez tartozik. És egyszercsak csodálkozva veszik
észre, hogy azonos nemű partnerrel is jó a játék. A
férfiakat általában jobban zavarja ez, mint a nőket.
Aztán vagy belejönnek, vagy sürgősen abbahagyják,
a aggódni kezdenek, hogy nem válnak-e
homoszexuálissá.
Ugyanakkor az is megállapítható, hogy férfiak
számára izgató látvány, ha a csoportban két, vagy több
nő egymással szeretkezik. De sokszor a férfiak is
szívesen játszanak egymással. A. Comfort szerint, ha
nem lenne meg ez a képességük, sosem alakultak
volna ki a férfiak társulásai (egyesületek, klubok stb.),
hiszen az azonos neműek erotikus játéka segít
felülemelkedni a versengésen és küzdelmen, ami más
fajokra jellemző.
Indokoltnak látszik feltételezni, hogy a csoportszex
a biszexualitás nagy iskolája, mert elősegíti annak
megjelenését és megszokását. Ez azonban fordítva
is igaz: a biszexuális hajlam elősegíti a csoportszex
iránti érdeklődést és annak elfogadását. Ezért van az,
hogy a konzervatívok mindkettőt elátkozzák a
homoszexualitással együtt.
Minthogy a csoportszexszel már külön témaként
foglalkoztunk, talán nem kell bizonygatnom, hogy
sokféle változata van, és nem feltétlenül jár negatív
következményekkel. Ugyanez érvényes a csoportszex
biszexuális lehetőségeire. Összeszokott, baráti
társaság esetén, nem alkohol vagy egyéb narkotikum
hatására, hanem igazi rokonszenv következtében
kialakuló biszexuális kapcsolatokban pozitív és
emlékezetes élmények jöhetnek létre. Ebből a
szempontból a hármas szex ígér legtöbbet, akár úgy,
hogy csak 3 személy (egy férfi és két nő vagy két férfi,
egy nő) van együtt, akár pedig egy nagyobb csoport
hármas tagozódása révén. Három ember között
ugyanis könnyebben kialakul valódi intim viszony, mint
ennél több között különösen, ha a három közül kettő
már jól összeszokott, és mindkettőnek rokonszenves
a harmadik. Ilyen esetekben a hármas szex könnyen
rendszeressé válhat, és akár „kibővített házasságba”
is átmehet. A biszexualitás itt már sajátos, új értelmet
nyer. De ha nem épül is be a harmadik ennyire egy
meglevő, stabil kapcsolatba, a kapcsolat (rendszerint
házasság) a közösen elfogadott harmadik által
szexuálisan is nyitottá válik, aminek több előnye lehet,
mint veszélye.
Biszexualitás és az AIDS
Nem mehetünk el szó nélkül a biszexualitással
kapcsolatos újabb ellenérv mellett. Akik a szexuális
kapcsolatokat egyetlen, kizárólagos partnerre akarják
korlátozni, gyakran és előszeretettel hivatkoznak
korunk félelmetes, új betegségére, az AIDS-re. Erről
tudni kell, hogy eredetileg és elsősorban a
homoszexuálisok között terjedt, egyrészt mivel ők
többnyire gyakran és meggondolatlanul váltogatták
partnereiket, másrészt mert sokan közülük
narkotizáltak, és ahhoz nem steril injekciós tőkei
használtak. Természetesen azok a biszexuálisak, akik
ilyen homoszexuálisokkal kerülnek kapcsolatba,
könnyen megfertőződhetnek, s fertőzésüket aztán
tovább adják heteroszexuális partnereiknek. Nemrég
került kezembe egy külföldi orvosi lap cikke, amely
azt állítja, hogy az AIDS-fertőzés egyik fő forrását a
biszexuális férfiak képezik, ők viszik át a vírust a
heteroszexuális nőkre, s rajtuk keresztül a férfiakra is.
Nehéz lenne ellenőrizni ezt az állítást, de valószínűnek
látszik, hogy sok igazság van benne. Bár inkább csak
múlt időben érvényes, mert ma már nincs lényeges
különbség a különböző szexuális beállítottságú AIDS-
esek arányában. Mégis kétségtelenül veszélyforrást
jelentenek azok a biszexuális férfiak, akik válogatás
nélkül létesítenek nemi kapcsolatot mindkét
nembeliekkel. S itt nem az a baj, hogy „mindkét
nembeliekkel”, hanem az, hogy válogatás nélkül és
sűrűn váltogatva. Vagyis a bajok oka nem a
biszexualitás, hanem a promiszkuitás: a felelőtlen,
meggondolatlan nemi érintkezés.
Semmi sem indokolja tehát, hogy az AIDS terjedését
a biszexualitás számlájára írjuk. Mint ahogy nem írható
egyedül a homoszexualitás számlájára sem, hiszen
köztük is szép számmal akadnak megbízható, tartós
kapcsolatokat ápoló emberek, akik elhatárolják
magukat a felelőtlenektől. Tény viszont, hogy nagy
állagban a biszexuálisok is meg a homoszexuálisok
is hajlamosabbak a gyakori partnercserére. Ez
azonban jórészt társadalmi helyzetükből adódik, s
egyáltalán nem szükségszerű.
Végeredményben nem a szexuális irányulás
határozza meg a nemi kapcsolatok értékét vagy
veszélyességét. A veszélyek sehol sem zárhatók ki,
de ez nem kell, hogy korlátozza a szabadságunkat,
amely éppen a veszélyek felismerésén, elkerülésén
és a felelősségvállaláson alapul.
Kizárólagos vagy párhuzamos kapcsolatok?
Utoljára hagytam egy ún. kényes kérdést, ami csak
azért kényes, mert a hagyományos gondolkozásúak
nehezen emésztik meg.
Ha eredendően biszexuálisak vagyunk, s csak
életünk során alakul ki valamilyen mértékben a
heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság,
akkor ebből adódóan természetes, hogy előbb-utóbb
több partnerrel kerülünk valamilyen (egyoldalú vagy
kölcsönös, felszínes vagy intim) nemi viszonyba. Ez
eleinte mindkét nemre vonatkozik, később már lehet,
hogy csak az egyikre – kivéve, ha biszexuálisak
maradunk. De bármelyik irányba állunk is be,
gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy több partner iránt
érezzünk szexuális vonzalmat. A hagyományok szerint
viszont egyszerre csak eggyel tarthatunk társadalmilag
jóváhagyott nemi kapcsolatot. Ezt a hagyományt ugyan
régen sem vették túl komolyan, de legalább a
kizárólagosság látszatát igyekeztek megőrizni (vagyis
lehetőleg titokban léptek félre).
Ma már egyre kevesebben törekszenek a
kizárólagosság látszatának megőrzésére. Nemcsak a
férfiak, hanem mind inkább a nők is jogot formálnak
maguknak a külső kapcsolatokra, amelyek aztán
sokszor váláshoz vezetnek, mert a párhuzamosságot
egyik fél sem tudja sokáig elviselni. Ezt többnyire úgy
fogalmazzák, hogy nem tudnak „osztozkodni”. Sokak
számára megoldhatatlan dilemma, hogy a
kizárólagosságot már elvetik, de a párhuzamosságot
még nem tudják elfogadni.
Tipikus eset, amikor valaki (rendszerint a férj) a
maga számára igényli és jogosnak tartja a párhuzamos
kapcsolatokat, házastársától viszont elvárja a
kizárólagosságot. S hiába tudják, hogy ez bizony
önzés, mégis teret engednek a birtoklási vágyuknak,
amit „ösztönösnek” (tehát befolyásolhatatlannak)
tartanak. Az „ösztönösség” azonban csak látszólag jó
mentség a viselkedési kulturálatlanságra.
– De mi köze ennek a biszexualitáshoz? –
kérdezheti bárki. Hiszen ugyanez a probléma
heteroszexuális vagy homoszexuális beállítottság
esetén is fölmerül. Ez kétségtelen. Csak éppen egy
heteroszexuális házastárs számára általában sokkal
nehezebb elfogadni házastársának homoszexuális
külső kapcsolatát, mint ha az „normális” kaland lenne.
Érthető, hogy a biszexuális viselkedés különösen akkor
okoz problémákat, ha csak a házastársak (vagy stabil
partnerek) egyike biszexuális, vagy oly mértékben
nyitott, hogy ezt is el tudja fogadni. A nyitottság
természetesen sohasem jelent korlátlan elfogadást,
hiszen mindennek van határa.
21. Merevedési zavarok és kezelésük
A férfiak szexuális örömeit legtöbbször két dolog
zavarja meg: vagy az, hogy a legkényesebb
pillanatokban nincs elegendő merevedésük, vagy
pedig a magömlés nem akkor történik, amikor kellene,
hanem sokkal előbb (esetleg később). Az utóbbiról már
volt szó ebben a könyvben. Ideje, hogy a merevedési
zavarokról is összefoglaljuk a korszerű ismereteket.
Elsősorban persze a férfiak érdekében. Bár
tulajdonképpen a nők is érintettek, méghozzá
kétféleképpen. Egyrészt bizonyos értelemben a nőknél
is lehet merevedésről beszélni. Közismert, hogy az
izgalmi fázisban a csikló megduzzad, mintegy
merevedik, s makkja kibújik az őt védő, fitymaszerű
lebernyegből. Ez korántsem olyan feltűnő ugyan, mint
a hímvessző merevedése, mégis fontos testi jele a nő
szexuális izgalmának. Hasonlóképpen a kisajkak is
megduzzadnak, vérrel telítődnek. Mindezek hiánya
nem teszi ugyan lehetetlenné a közösülést, de
semmiképp sem elhanyagolható, hiszen a nő így nem
juthat kielégüléshez. (Más kérdés, hogy a csikló
makkjának „merevedése” csak átmeneti, s az
orgazmushoz közeledve a makk visszahúzódik.)
Másrészt nyilvánvaló, hogy ha a férfinak nincs
merevedése, akkor a közösülés nem jöhet létre. Így
nemcsak a gyermeknemzés lehetősége megy
veszendőbe – ezt sokan nem is bánnák –, de többnyire
a nő sem jut kielégüléshez. Nem mintha merevedés
és közösülés nélkül nem elégülhetne ki, de sajnos még
ma is kevesen élnek a pettingorgazmus
lehetőségeivel.
Éspedig vagy azért, mert nem is tudnak róla, hogy
nemcsak közösüléssel lehet kielégülni, hanem sok
egyéb módon is. Vagy pedig annyira idegenkednek
ezektől az egyéb módoktól, hogy nem tudják jól
alkalmazni, illetve meg sem próbálják. Hogy aztán ez
kinek a hibája? Valószínűleg mindkettőjüké.
Azonban tény, hogy a nő sokat tehet partnere
merevedése érdekében: javíthatja, de ronthatja is
annak esélyeit. (Hogy hogyan, arra még visszatérünk.)
Tipikus esetek
Egyelőre maradjunk a férfiaknál. Náluk a
merevedési zavar legsúlyosabb esete az impotencia,
a teljes közösülési képtelenség, aminek persze
többféle változata lehetséges. Ezek jelentőségét és
kialakulását egy-két tipikus eset szemügyre vételével
érthetjük meg legjobban. Pár évvel ezelőtti leveleim
között találtam az alábbiakat. Az elsőt egy 20 éves
fiatalember írta:
„…Az első kielégülésemet 12 éves koromban értem
el mesterséges úton. Merevedésem nagyon gyenge
volt, ondóváladék szinte semmi sem. Nagyon
felkészületlenül ért; szüleimmel ilyen témáról sem
előtte, sem utána nem beszéltem. Csak az
osztálytársaimtól hallottam erről, később pedig
könyvekben olvastam utána. Az önkielégítést hetente
négyszer-ötször, néha mindennap folytattam. Sajnos
a mai napig nagyon gyenge a merevedésem, s az ondó
mennyisége is kevés.
Szexuális álmom sosem volt és éjszakai
magömlésem sem. Reggelenként néha gyenge
merevedésre ébredek. Nemi szerveim fejletlenek, a
hímvesszőm merev állapotban 14 cm hosszú, a heréim
pedig nagyon kicsik. A másodlagos nemi jelleg is
gyengén mutatkozik rajtam. Hiába vártam arra, hogy
majd megférfiasodom. Még serdülőkoromban tetszett
egy lány, aki sajnos nem viszonozta érzelmeimet. 17
éves koromban egy osztálytársnőm „felajánlotta
szerelmét”, de nem mentem bele a kapcsolatba. 19
évesen több hónapig jártam egy lánnyal. Csak
csókolózásig jutottunk. Megszakítottam a kapcsolatot,
mert már arra került volna sor, amire én képtelen
vagyok. Most itt vagyok, 20 éves fejjel teljes
kétségbeesésben. Jövőm bizonytalanabb, mint valaha.
Egyetemre jelentkeztem, de tanulni sem tudok a gyötrő
érzés miatt, hogy nem vagyok férfi. Így örök
magányosságra vagyok kárhoztatva…”
A levélből még kiderül, hogy a fiatalember rövidlátó
és gerincferdülése is volt. Mindez érthetővé teszi
kisebbrendűségi érzésének kialakulását,
önbizalomhiányát. Az önkielégítést nyilván bűntudattal
és elsietve gyakorolta, ezért nem lehetett teljes a
merevedés. A túl kicsinek tartott 14 cm-es hímvessző
teljesen megfelel az átlagméretnek, és semmi egyéb
jel nem utal komolyabb szervi elváltozásra.
Impotensnek tartja magát, holott meg sem próbálta a
közösülést.
„Környezetem mit sem sejt – írja. – Külsőleg nagy
erőfeszítés árán teljesen kiegyensúlyozott embernek
látszom, de belül nagyfokú kisebbségi érzésem van,
azt hiszem, nem alaptalanul. Mit ér az olyan ember,
aki nem tud gyermeket nemzeni?”
Nyilvánvaló, hogy a levélíró tele van belső
feszültséggel, szorongással. S épp ez teszi
lehetetlenné a normális szexuális reagálást. Pedig nem
igazán impotens, hiszen vannak merevedései és
önkielégítésre is képes. Márpedig J. Waynberg, a
párizsi szexológiai intézet vezetője szerint
impotensnek csak az nevezhető, akinél sohasem jön
létre a kívánt merevedés, még önkielégítés esetén
sem!
A másik levélíró többek közt a következőket írta:
„26 éves fiatalember vagyok. Tizenéves koromat a
nők utáni vágyódás és vonzalom jellemezte, de
kapcsolatot kezdeményezni nem mertem. Azt hiszem,
túlságosan elnyomott voltam a családban, az
iskolában, és később a munkahelyemen is. Talán ez
játszott közre a kisebbrendűségi érzésem,
gyávaságom és örökös szorongásom kialakulásában.
Ifjúságomra a gyakori önkielégítés volt jellemző.
Katonai szolgálatom letelte után jött fel szobámba
életem első nője. Rettenetesen izgultam, hiszen ez
volt férfiasságom első, igazi próbatétele. Sajnos a
merevedés nem következett be, a lényeges pillanatban
csődöt mondtam. Bevallottam neki, hogy
tapasztalatlan vagyok. Ő megértéssel fogadta, és
később még egyszer feljött hozzám, de az eredmény
ugyanez volt. Ettől kezdve a mai napig nincs változás.
Láthatok szeretkezést, meztelen nőt élőben vagy
filmen, egyre megy. Néha úgy érzem, minden átalakult
bennem. Jóval kevésbé érdekelnek a nők, mint
korábban. Néha mintha bele is törődnék, pedig nem
akarok, mert olyan hihetetlen az egész. A vágy néha
most is a régi, de sokszor fásultnak érzem magam…
Jelenleg van egy 6 évvel idősebb barátnőm, aki
nagyon megértő. Szeretjük egymást, de sajnos
eredménytelenül. Persze vannak „halmazati
büntetéseim” is. Nem elég, hogy kicsi a hímvesszőm,
hanem merev állapotban régebben nem tudtam a bőrt
hátrahúzni, csak félig és fájdalmasan…”
Ebben a levélben mintegy sűrítve látjuk az
impotenciához vezető legfontosabb tényezőket. Ezek
között szerepet játszanak ugyan testi problémák is,
de igazán döntőek a lelkiek.
Az impotencia okai és fajtái
A merevedési zavarokkal fenyegető szervi
elváltozások viszonylag ritkák, s többnyire átmenetiek
és kivédhetők, így önmagukban ritkán okolhatók az
impotenciáért. Amely – mint tudjuk – tartós állapot. (Az
alkalmi merevedéshiány még nem impotencia!) Ám
kétségtelen, hogy jó néhány szervi elváltozás kiválthat
merevedési nehézségeket, s főleg félelmet egy
esetleges kudarctól, ami tartósíthatja a merevedési
zavart. Ilyen elváltozások például a következők:
1. Az átlagosnál kisebb hímvessző vagy here. (Nem
árt tudni, hogy a merev hímvessző átlagos hosszúsága
14-15 cm, de természetesen gyakoriak a néhány
centivel rövidebbek vagy hosszabbak is.)
2. A görbe hímvessző, amely mereven valamilyen
irányban görbületet mutat, s így eltér az átlagtól, vagyis
az egyenesen fölfelé meredőtől. Technikailag ez
legföljebb annyi problémát okoz, hogy kézzel kell
irányítani. Az igazi probléma inkább az, hogy
tulajdonosa szégyelli és csökkent értékűnek érzi
magát.
3. A fitymaszűkület (szaknyelven fimózis), ami
fájdalmakat okozhat a merevedésnél és közösülésnél.
A fájdalom pedig megszüntetheti a szexuális izgalmat,
s így a merevedést is.
4. Az ún. kantár- vagy fékrövidség: ami a fityma
hátrahúzódásakor feszülést és fájdalmat idéz elő. Az
előbbivel együtt orvosilag könnyen megszüntethető.
A többi szervi elváltozás már inkább betegségekkel
kapcsolatos. Éspedig főleg érrendszeri, idegrendszeri
vagy hormonális betegségekkel – és ezek kezelésével.
A vérereknek különleges szerepük van a
merevedésben, hiszen ezek szállítják a vért a
hímvesszőn végighúzódó barlangos testbe. Utóbbiak
tágulását, telítődését és elzáródását viszont már az
idegek szabályozzák. Nyilván az is baj, ha nem kap
elég vért a hímvessző (például érszűkület miatt), s az
is, ha csak átáramlik rajta, és nem tágítja ki
fölhalmozódva a barlangos testeket.
Az ereket főleg a magas vérnyomás és a
cukorbetegség támadhatja meg. A merevedési zavarok
vizsgálata során tehát tisztázni kell ezek szerepét.
Ráadásul a magas vérnyomás esetében az ellene
adott gyógyszerek is csökkenhetik a potenciát
(szerencsére nem mindegyik). A gyógyszerekkel
különben vigyázni kell, mert több olyan van köztük,
amely károsan befolyásolja a merevedési
képességeket (például a depresszió elleni szerek vagy
a vízhajtók stb.) A túlzott gyógyszerszedés tehát
éppúgy károsíthat, mint az egészségtelen életmód, az
erős dohányzás vagy az elhízás. Nem is beszélve az
alkoholról, aminek rendszeres és túlzott mértékű
fogyasztása előbb-utóbb impotenssé tehet egy férfit.
A hormonok közvetlenül nem befolyásolják
különösebben a merevedési képességet. Legföljebb
az androgénekről, vagyis a férfihormonokról tudjuk úgy,
hogy hajlamosítanak a szexuális reagálásra, elősegítik
az izgalomba jövést, s ezzel együtt a merevedést. A
hormonszint csökkenése azonban önmagában nem
magyarázza a merevedés hiányát. Amit többek közt
az is bizonyít, hogy egyes herélteknél, akik
felnőttkorukban vesztették el heréjüket (például baleset
vagy műtét következtében), mégis megmarad a
merevedési képesség – pedig hát a férfihormont a
herék termelik!
Említést érdemelnek viszont a nemi szervek
betegségei, például a heregyulladás, a húgycső vagy
a prosztata gyulladása és a nemi betegségek. Ezek
elsősorban a velük járó fájdalom miatt váltanak ki
merevedési képtelenséget. Szerencsére valamennyi
gyorsan és biztonságosan gyógyítható, de ennek
elmaradása esetén, krónikus állapotban is visszatérhet
a merevedési képesség. Ha mégsem, akkor ez már
inkább a fájdalomtól (vagy újabb fertőzéstől) való
félelem következménye.
Különleges eset a HIV-fertőzés, amely sokáig
lappanghat a szervezetben anélkül, hogy bármilyen
panaszt okozna. Ennek során a merevedési
képességet sem befolyásolja, s ezzel lehetővé teszi a
fertőzés továbbadását. Talán jobb lenne, ha az AIDS-
vírusok hordozói impotenssé válnának – de hát erre
nem számíthatunk. Arról még nem hallottam, hogy az
AIDS-től való félelem tett volna valakit impotenssé.
Ezzel nagyjából le is zárhatjuk az organikus (tehát
szervi eredetű) impotenciák ismertetését. Mint látjuk,
többnyire csak egyik kiváltó okát jelentik az
impotenciának, s nem is mindig a legfőbbet. A
vizsgálatok azt mutatják, hogy kevés az olyan
impotencia, amelynek kizárólag organikus oka van.
Igen sok viszont a túlnyomórészt pszichés eredetű
impotencia. Ez érthető, ha meggondoljuk, hogy a
szexuális izgalom és élvezet lényegében lelki jelenség,
ami persze testileg is megnyilvánul. Ha pedig a lelki
feltételek kedvezőtlenek, akkor a testi izgalom sem
bontakozhat ki. Ezek a feltételek viszont igen sokfélék
és teljesen egyéniek: ugyanaz a feltétel is különböző
hatással lehet, a körülményektől függően.
A pszichogén impotenciák legfőbb oka kétségkívül
a kudarctól való félelem, s az ezzel kapcsolatos, ideges
feszültség, amely megakadályozza a szexuális
izgalom kibontakozását. Ez a félelem persze nem
mindig egyformán erős; előfordul, hogy csak egy
bizonyos partnernél jelentkezik. Ilyenkor szelektív
(„válogatós”) impotenciáról beszélünk, szemben a
mindig, mindenkivel kapcsolatban megnyilvánuló,
teljes impotenciáról. Ez utóbbi pedig vagy kezdettől
fogva (pontosabban a szexuális kapcsolati
próbálkozások kezdetétől fogva) fennáll, vagyis primer,
vagy pedig később, sikeres közösülések után alakul
ki, tehát szekunder.
Egyéb merevedési zavarok
Az impotencia csak az egyik – kétségkívül
legsúlyosabbnak látszó – fajtája a merevedési
zavaroknak. Vannak azonban másfajta ilyen zavarok
is. Például, ha a merevedés akkor is fönnáll, ha már
semmi szükség nem lenne rá…
Első pillanatra talán nehéz megérteni ezt a
helyzetet. Az impotenciára hajlamosak esetleg még
kívánatosnak is találják. Pedig hát komoly problémáról
van szó, bár ezek szerencsére jóval ritkábbak.
Enyhébb változatuk a sokára és nehezen bekövetkező
magömlés eseteként (ejaculatio retardata) ismeretes.
Ilyenkor mintha valami visszatartaná a magömlést, a
férfi kínlódva mozog akár egy óra hosszat vagy még
tovább. A merevedés pedig változatlanul fennáll, mert
a kielégülés vágya nem hagyja csillapodni. Rendkívül
fárasztó helyzet, főleg a már kielégült nő számára.
Még fárasztóbb, sőt, kifejezetten veszélyes az ún.
priapizmus, amikor a merevedés szexuális izgalom
nélkül, fájdalmasan és csillapíthatatlanul jön létre. Ez
leginkább cukorbajosoknál és alkoholistáknál fordul
elő. Lényeges, hogy valamilyen sérülés elzárja a vér
visszaáramlásának útját a barlangos testekből. Így a
merevedés akár napokig fönnmaradhat, megszűnte
után viszont nehezen hozható újra létre.
Ez tehát az az eset, amikor a merevedés nem a
szexuális izgalom jele, s mivel fájdalmas, nem is lehet
azzá változtatni és kielégüléssel megoldani. (Néha
éppen magömlés után keletkezik.) A priapizmus
enyhébb formája éjszakánként ébreszti föl a férfit, de
szerencsére vizeléstől vagy zuhanyzástól elmúlik.
Egyesek a korai magömlést is a merevedési zavarok
(sőt, az impotencia) tárgykörébe sorolják azon az
alapon, hogy a merevedés ilyenkor már a közösülés
előtt vagy annak kezdetén megszűnik. Ez a besorolás
vitatható, már csak azért is, mert a „második menet”
náluk már általában hosszabb, több perces közösülést
jelent. A teljes merevedési képtelenség pedig igazán
nem jellemző rájuk, legföljebb a merevedés közösülés
közbeni fenntartására képtelenek. (Ezzel és a
magömlés késleltetésének kérdésével a 11. fejezetben
foglalkoztunk.)
Sokkal inkább ide tartozik azonban az az eset,
amikor a merevedés a közösülés első perceiben,
magömlés nélkül megszűnik. Általában ez is lelki
okokra: valamilyen félelem megjelenésére vagy a
partnerkapcsolat zavarára vezethető vissza.
Tévesen sorolják viszont az impotenciához (már
akik odasorolják) a férfi nemi vágyának – ún.
libidójának – hiányát. Az impotencia ugyanis, mint
láttuk, a kívánt merevedés hiányát jelenti. Ha egy férfi
nem kívánja a meglévő partnerét akkor természetesen
ez a partner merevedést sem vált ki nála, de ettől még
nem impotens. Sőt, akkor sem impotens, ha vannak
időszakok – akár hónapokig –, amikor senkit sem kíván
(mert éppen valami más köti le a figyelmét stb.)
Egyébként az, hogy nem kívánja a szexet, rendszerint
valamilyen szexuális funkciózavar következménye
szokott lenni – ahogyan azt a második, idézett levélből
láthattuk. Az ilyen nem kívánás pedig valójában csak
látszólagos, hiszen tulajdonképpen kudarckerülés.
Persze ha egy férfi soha semmilyen nőt nem kíván
meg, akkor bizonyos értelemben impotensnek is
tekinthető. Elvileg ilyen is előfordulhat;
negyedszázados praxisomban még nem találkoztam
hasonlóval. Illetve csak olyannal, aki eredetileg kívánta
a szexet, de aztán a csalódások, kudarcok,
betegségek vagy súlyos depresszió következtében
elment tőle a kedve. Nemcsak nőkkel, de férfiakkal is
előfordul, hogy leszoknak a szexről!…
Egy dolgot mégis meg kell jegyeznünk: a libidóhiány
okaként az említetteken kívül az a lehetőség is
fölmerülhet, hogy a férfi, aki nem kívánja a nőket,
esetleg férfiakat kíván, tehát valójában homoszexuális.
Vagy más, különleges szexuális beállítottsága van.
Megoldási kísérletek
Minthogy a merevedési zavar nem új keletű – bár
korunkban mintha szaporodna! –, ősidők óta
megpróbáltak tenni valamit ellene. A „népi gyógyászat”
mágikus szertartásokkal kezdődött. Ebbe a
varázsszavak és rigmusok éppúgy belefértek, mint a
varázsitalok és „bájételek” vagy a talizmánok. A férfi
„nemi erő”, vagyis potencia növelésének igen sok
módszerét próbálták ki az évezredek során.
Afrodiziákumnak nevezik a potencianövelő
szereket. Ezeket vagy el kellett fogyasztani (pontosan
az előírt módon és időben), vagy pedig a hímvesszőre
kellett kenni, illetve rögzíteni. Indiában ilyennek
tartották többek között a nyers tojás sárgáját és a
fokhagymát. Az utóbbival kapcsolatos hiedelem
sikeresen vészelte át az évezredeket. Olyannyira, hogy
a „különleges érdekességek magazinjában” nemrég
a következő cikk volt olvasható: „Férfiak, figyelem! Itt
a potencianövelő fokhagymakúra!” Különböző
gyógyhatásokat valóban kimutattak a fokhagymáról,
de potencianövelő hatása csak annyiban van, mint
bármelyik fűszernek. S főleg amennyiben az érintett
hisz benne! Ilyenkor ugyanis maga a hit lehet
gyógyhatású.
Vannak persze újabb, kísérleti afrodiziákumok is.
No, nem az alkohol egyes fajtái vagy a különböző
narkotikumok (bár egyesek ezekre „esküsznek”),
hanem a gyógyszer jellegű serkentőszerek, elsősorban
a férfihormon tartalmú készítmények. A férfihormonról
ugyanis megállapították, hogy elősegíti a
ráhangolódást a szexre – még a nőknél is! –, fokozza
a nemi szervek vérbőségét. Ez a hatás azonban csak
akkor jelentkezik, ha a szexuális izgalom egyéb
feltételei (például a pszichés feltételek) is megvannak.
Semmiképpen sem pótolja ezeket. Azonkívül megvan
az a veszélye az ilyen szereknek, hogy huzamos
szedésük fölöslegessé teszi a szervezet saját
hormontermelését, amely így csökken, sőt, leállhat
(nem beszélve egyéb veszélyekről).
Ettől függetlenül újabb és újabb afrodiziákumokat
kísérleteznek ki. A már említett J. Waynberg például
Teston néven forgalomba hozott egy olyan tablettát,
amely 8 ismert hatóanyagon és vitaminon kívül egy
dél-amerikai növény kivonatát is tartalmazza, és
„libidóserkentő hatású”. Ám az impotenciát ez sem
gyógyítja.
Fölmerült viszont egy új lehetőség, amely a meleg
értágító és vérbőséget okozó hatásán alapul. Már az
ókorban is próbálkoztak melegvizes fürdőkkel vagy a
hímvessző egyéb módon történő melegítésével. Ennek
legkorszerűbb módja ma az infralámpa vagy a
lézersugár. Az utóbbit Waynberg is alkalmazta frigid
nők kezelésére – több-kevesebb sikerrel. De ugyanígy
alkalmazható férfiaknál is.

Terápiás lehetőségek
Mint látjuk, sok minden hasznos lehet a merevedési
zavar megoldása szempontjából, de kár ezeket
találomra, vaktában alkalmazni. A komoly
gyógykezelés alapja a zavar okának megállapítása.
Ettől függ ugyanis a hatékony kezelés.
Az érintettek rendszerint hajlamosak azt hinni, hogy
valami szervi betegség áldozatai, s ennek megfelelően
gyógyszert vagy fizikoterápiát, műtétet stb. igényelnek.
Az urológusok vagy más szakorvosok eddig általában
ki is elégítették ezt az igényt (amitől persze a helyzet
legföljebb átmenetileg javult). Csak az utóbbi
évtizedekben derült ki, hogy a merevedési zavarok
többsége elsősorban nem testi, hanem lelki és
kapcsolati okokra vezethető vissza. A testi elváltozások
– ha egyáltalán vannak – ehhez képest másodlagosak.
Ez persze nem mindjárt nyilvánvaló, s ha van valami
kimutatható szervi elváltozás, ezt sokszor az orvos is
elegendő magyarázatnak tekinti, és eszerint kezeli.
Ami természetesen csak félmegoldás.
Az okok tisztázását megnehezíti, hogy rendszerint
több okról van szó, s nem könnyű eldönteni, hogy
közülük melyik az elsődleges, illetve melyik fontosabb:
a testi vagy a lelki tényezők. Nem ritkaság, hogy a
merevedési zavar a megtalált szervi ok (például egy
gyulladás) megszüntetése után is fönnmarad, mert
közben lelkileg rögzült, rossz szokássá vált.
Egy bizonyos: elsődlegesen szervi okokra főleg
akkor gyanakodhatunk, ha az illetőnél sohasem – még
éjjel, álmában sem! – fordul elő legalább ötperces,
normális merevedés. Sokan persze nem tudják, hogy
van-e náluk éjszakai merevedés, hiszen nem ébrednek
föl rá. Minthogy az ennek méréséhez szükséges
műszer nem hozzáférhető, csak az ún. „bélyegpróba”
ajánlható: a hímvessző töve köré úgy ragasztani 2-3
összefüggő bélyeget, hogy csak merevedés esetén
szakadjanak szét a perforáció mentén. Így 2-3 éjszaka
során meg lehet bizonyosodni a merevedések
előfordulásáról.
Ha bebizonyosodik, hogy sosincs normális
merevedés, akkor tisztázandó ennek szervi oka – ami
aztán vagy kiküszöbölhető, vagy nem. Előfordul, hogy
csak átmenetileg küszöbölhető ki, mesterséges
beavatkozással: gyógyszerekkel, injekcióval. Utóbbit
közvetlenül a hímvesszőbe adják (igen kis adagban),
s úgy hoz létre merevedést, hogy ellazítja a
simaizmokat, szabaddá teszi a vér beáramlását a
barlangos testekbe. A probléma csak az, hogy nehéz
kiszámítani egy ilyen merevedés időtartamát;
előfordulhat, hogy órákig tart, s külön kezelés kell a
megszüntetéséhez. Minthogy minden új
merevedéshez újabb injekció kell, külföldön (főleg
Amerikában) vannak férfiak, akik maguknak adják be
az injekciót. Mások a merevítő protézisek valamelyik
fajtáját részesítik előnyben. Ezek közül legegyszerűbb
a félmerev, drótbetétes, műanyag protézis, amely
állandóan félmereven tartja a hímvesszőt. Másik fajta
a fölpumpálható protézis; ezt úgy operálják be a
hímvesszőbe és herezacskóba, hogy a férfi néhány
kézmozdulattal föl tudja pumpálni – s így merevedést
tud létrehozni –, de le is tudja ereszteni. Nem igényel
viszont műtétet az ún. vákuumszívó módszer, aminek
működése az anyatejleszívóhoz hasonlít: a
hímvesszőre csatolva a készülék majdnem légüres
teret hoz létre, s ennek szívó hatására a barlangos
testek megtelnek vérrel – létrejön a merevedés! (Más
kérdés, hogy meddig tart a készülék elvétele után.)
Szerencsére ritkán van szükség ilyen módszerekre,
mert – mint láttuk – a merevedési zavarok túlnyomó
többsége nem szervi eredetű. Vagy magában a
személyiségben vannak a kiváltó okai, vagy az adott
partnerkapcsolatban.
Német kutatók (Schmidt és Arentewitz) szerint a lelki
okok 5 csoportra oszthatók:
1. Félelem a kudarctól vagy a szorosabb
kapcsolattól. (Ilyenkor a merevedési problémával
magyarázza, miért kerüli a szexet minden lehetséges
partnerrel.)
2. Elfojtott késztetések is impotenssé tehetnek.
3. Különböző partnerkapcsolati problémák.
4. Hiányos vagy hibás ismeretek és készségek.
5. Önerősítő mechanizmusok (éspedig téves
irányban). A tanuláselmélet szerint bármely cselekvés
sikere megerősíti a cselekvési készséget, míg a kudarc
gyengíti azt, és a sikertelen tevékenység kerüléséhez
vezet. Mindkettő önerősítő mechanizmus, csak éppen
ellentétes irányú.
Ez magyarázza, hogy az ismétlődő merevedési
zavar szinte fóbiás félelmet hoz létre a közösüléstől,
ami aztán eleve lehetetlenné teszi a szexuális izgalom
kibontakozását, és kudarckerülővé teszi az érintettet.
Az intim együttlétek kerülését viszont a partner úgy
értelmezi, hogy „már nem szeret” vagy „biztosan mást
szeret” stb. Vagyis csalódottnak érzi magát, és
hajlamossá válik a szakításra.
Ebből is látszik, hogy a partner hozzáállása és a
kapcsolat jellege mennyire befolyásolja a merevedési
folyamatot. Az említett német kutatók szerint a
partnerkapcsolati dinamika három tipikus esete
ilyenkor a következő:
1. A partnernőnek érdekében áll a merevedési zavar
fönntartása például azért, hogy a saját szexuális
problémái ne derüljenek ki, és így fölényben érezhesse
magát. Egyes kutatók (Kaplan és Singer) ezt hívják
„szexuális szabotázs”-nak.
2. Előfordulhat, hogy hallgatólagos megegyezés jön
létre a partnerek között a közösülés kerülése
tárgyában, például mert az egyiknek sem megy
(mondjuk a nő vaginizmusa miatt).
3. A partnerek közötti hatalmi harcnak is eszköze
lehet a merevedési zavar, hiszen például lehetővé teszi
a férfinak, hogy a közösülés „megtagadásával” álljon
bosszút a rajta uralkodni akaró partnerén stb. (Persze
inkább a nő szokta „kézben tartani” – gyengeségére
hivatkozva – a férfit.)
A potenciazavarok mindig partnerkapcsolatban
jelentkeznek, megszüntetésük ezért sohasem csak a
férfin múlik, hanem a nőn is. Érthető például, hogy a
szexet nem kívánó és nem élvező nő mellett a férfinél
előbb-utóbb potenciazavarok lépnek föl. De zavart
válthat ki az is, ha a nő nem megértően és
segítőkészen, hanem türelmetlenül vagy éppen
gúnyosan reagál a merevedés hiányosságaira. Ez
„leégés” a férfi számára, ami nagyon le tudja törni az
önbizalmát. Ilyenkor kezdi magát aggályosan figyelni,
esetleg erőltetni próbálja a merevedést (ami nem
sikerülhet).
Egy német kutató (G. Kockott) szerint még a
kimutathatóan szervi eredetű – például „arteriális
anomáliákból” adódó – merevedési zavaroknál sem
lenne szabad elhanyagolni a lelki és kapcsolati
tényezőket, mert többnyire ezek a fontosabbak.
A modern szexuálterápia alapelve a félelem és az
erőltetés kikapcsolása. Ehhez általában magát a
közösülést is mellőzni kell egy ideig – ám ez nem
jelentheti a szex mellőzését! Épp ellenkezőleg: a
rendszeres együttlétek során fölváltva foglalkozzanak
egymással, pettingeljenek! Csak olyasmit csináljanak,
ami könnyen megy és kellemes: egymás simogatása,
puszilgatása. Ne törődjenek a merevedéssel!
Egy jó partner sokat segíthet ilyenkor például azzal,
hogy igyekszik megnyugtatni a férfit, megbeszélni vele
a zavar lehetséges okát és a tennivalókat. Fontos,
hogy a nő ne várja el a férfitől a merevedést és
közösülést, hanem mutassa meg neki, hogy
másképpen is ki tud elégülni: ez hat leginkább
megnyugtatóan a férfire. Ha eddig ezt nem próbálta a
nő, akkor legfőbb ideje, hogy megtanulja a
pettingorgazmust. Méghozzá ne csak, mint amolyan
„pótmegoldást”, hanem mint a közösüléssel
egyenértékű kielégülési formát. (Akinek ez nem megy,
az maga is szexuálterápiai szaksegítségre szorul.)
A korszerű kezelés egyik alapelve, hogy nemcsak
az egyént, hanem partnerét is kezelésbe kell venni,
hiszen annak segítsége nélkül a zavar aligha oldható
meg. A segítés módjára pedig meg kell tanítani a
partnert, hiszen a jószándék korántsem elegendő!
Szexuálterápiai szaksegítséget sajnos nehéz találni
hazánkban, mert érdemleges képzést sem az orvosok,
sem a pszichológusok nem kaptak. Változást a jövőtől
remélhetünk. Addig: „Do it yourself!”, azaz „csináld
magad!” – az elérhető információk alapján.
22. Az úti. „frigiditás” – és kezelése
Ideje, hogy végre tiszta vizet öntsünk a pohárba az
ún. „frigiditás” kérdésében is! Az így emlegetett
jelenség egyes részleteit ugyan már érintettük, de most
vegyük szemügyre az egészet, és foglaljuk össze az
ezzel kapcsolatos főbb ismereteket.
Legjobb, ha egy gyakorlati példából indulunk ki. Itt
van előttem egy levél:
„26 éves vagyok. Két évvel ezelőtt, meglehetősen
későn kezdtem el a nemi életet. Nem volt ugyan jó, de
reméltem, hogy majd belejövök. A kellemetlen
élményeket azonban nem követte pozitív változás.
Ezért nőgyógyászhoz fordultam, aki egyszerűen
megmosolyogta történetemet. Kénytelen voltam
szakítani partneremmel. Azóta nem is kerestem
kapcsolatot, mert nem éreztem hiányát.
Belenyugodtam, hogy nem tudom a szexet élvezni.
Fél éve megismertem új partneremet, aki nagyon
tetszett. De amikor együtt voltunk, tele voltam
gátlással, szorongással. Se a csók, se az ölelés nem
vonzott, mert mindig arra gondoltam, hogy milyen lesz.
Tartózkodásom, hidegségem okát végül is el kellett
mondanom neki. Megértett és próbált segíteni, de
nekem ismét semmi jó nem volt benne, és ő sem
elégült ki. Kínlódás volt az egész.
Már több könyvet olvastam a szexről és elkeserítő
eredményre jutottam. Eddig csak önkielégítéssel
jutottam örömérzéshez: partnerrel nem érzek semmi
vágyat és nem is kívánom. Egyáltalán lehet ezen
segíteni?”
Mi is az a „frigiditás”?
A fenti levél olvastán valószínűleg mindenki
számára nyilvánvaló, hogy a levélíró frigid. Ez a szó
hideget, fagyosat jelent (ahogyan a frizsider =
fagyasztó). Szexuális értelemben pedig olyan embert,
aki mindig hideg marad, nem tud „tűzbe jönni”,
fölizgulni. Így van ez a levélírónál is? Igen is meg nem
is. Partnerkapcsolatban kétségkívül frigid.
Önkielégítéssel azonban föl tud izgulni, és talán ki is
tud elégülni. Tehát nem mindig marad „hideg”, vagyis
csak részlegesen nevezhető frigidnek. Az
önkielégítések azt is mutatják, hogy tulajdonképpen
kívánja a szexet, tehát van libidója, és a szexuális
képességei sem fejletlenek – csak a
partnerkapcsolatban gátlás alá kerülnek. (Hogy miért,
arra még visszatérünk.)
Semmi sem indokolja, hogy a frigiditást olyan
„gyűjtőfogalomnak” tartsuk, amelybe szinte minden női
szexuális zavar beletartozik (az orgazmus
elmaradásától kezdve a hüvelygörcsöt jelentő
vaginizmusig). Ilyen alapon ugyanis a nők többségét
frigidnek nevezhetnénk, ami durva leegyszerűsítés,
alaptalan megbélyegzés lenne.
A helyesen értelmezett frigiditás lényege, hogy az
egyén semmilyen ingerléstől nem tud szexuális
izgalomba jönni – vagy azért, mert nem kívánja,
idegenkedik tőle, vagy kívánná ugyan (tudatos belátás
alapján), de nem képes rá. Ez férfiakra éppúgy
érvényes, mint nőkre. Tehát egy férfi is lehet „frigid” –
bár az ilyet inkább „impotens”-nek hívják, ami nem
egészen ugyanaz. Egy híres francia szexológus,
Jacques Waynberg szerint a frigiditás jellemzője az
erotikus késztetések teljes vagy részleges eltűnése,
elsorvadása. Ha ez kezdettől fogva így volt, akkor
primer frigiditásról beszélhetünk, ha viszont később,
a nemi élet során alakul ez ki, akkor másodlagos. Az
utóbbi a gyakoribb, mert a nemi élet sokszor
kedvezőtlenül alakul (főleg a nő számára). Néhány
vizsgálatban egészen tragikus következtetésekre
jutottak. Juhász Pál a ’70-es években úgy találta, hogy
„falun férjhezmenetele után 3-4 évvel gyakorlatilag
minden nő frigiddé válik, de városban is sokkal több a
frigid nő, mint azt általában gondolják”.
Saját becslésem szerint ma már biztosan jobb a
helyzet. Ám hogy mennyivel jobb, azt széles körű
vizsgálati adatok hiányában ne tudjuk pontosan. Saját
1986-os vizsgálatom szerint a nők túlnyomó többsége
(kb. 80%-a) valahogy ki tud elégülni és van is erre
igénye. Ettől persze lehet, hogy a házastársát vagy
az éppen adott partnerét nem kívánja és többnyire föl
sem izgul vele. Frigiditása tehát csak részleges és
szelektív, vagyis csak bizonyos partnereknél és
helyzetekben jelentkezik.
Félreértés ne essék: attól, hogy időnként nem kíván
az ember egy partnert, vagy általában nem kívánja a
szexet, még senki sem nevezhető frigidnek. Ez a
legtermészetesebb dolog! Sőt, az sem frigid, aki egy
számára ellenszenves partnert sosem kíván, de egy
másikat meg tud kívánni, s azzal föl tud izgulni. Vagyis
a szelektív frigiditás tulajdonképpen nem igazi
frigiditás, inkább csak „látszatfrigiditás”. Persze az is
igaz, hogy a látszatfrigiditás könnyen igazivá válik, ha
a nő mással vagy másként sem próbál fölizgulni és
kielégülni.
Általában ha túl sokáig – mondjuk évekig – tart a
szex nem kívánása (bármilyen oknál fogva), akkor
mindig fönnáll a frigiddé válás veszélye.
Testi vagy lelki okai
Ezzel már érintettem is egy lehetséges okot, amit
általánosítva úgy fejezhetünk ki, hogy a szexuális
képességek gyakorlásának hiánya. Csak persze ez is
sok mindenből adódhat. Például testi tényezőkből.
Szinte minden betegség csökkentheti vagy
megszüntetheti átmenetileg a nemi vágyat. Különösen
a nőgyógyászati betegségek (vérzészavarok,
petefészek-gyulladások stb.) és a hormonális zavarok
hatnak a frigiditás irányába. A mesterségesen bevitt
hormonok, például egyes fogamzásgátló gyógyszerek
is csökkenthetik a nő szexuális igényeit. De ugyanígy
a nyugtatók és altatók, a magas vérnyomás, a
depresszió, a túlzott soványság és kövérség, valamint
az ellenük szedett gyógyszerek is. Hasonló a helyzet
a férfiaknál, azzal a különbséggel, hogy nőgyógyászati
betegségek helyett például krónikus
prosztatagyulladás, cukorbaj, alkoholizmus és
hasonlók teszik tönkre a nemi vágyat és
reagálókészséget. Az öregedéssel mindezek a testi
okok gyakoribbá válnak, és a lelki okokkal együtt
mindkét nemnél megnövelik a frigidek számát. Bármely
életkorban fontosabbak azonban – és számosabbak
is! – a lelki tényezők. Ami nem csoda, hiszen a libidó,
a vágyakozás és ráhangolódás maga is lelki jelenség.
Nem szorul magyarázatra, hogy a súlyos lelki
betegségek, elmebajok és értelmi fogyatékosságok
frigiditással járnak együtt. De – mint a bevezetőben
idézett levélből láthattuk – a kevésbé súlyos lelki
zavarok: gátlások, szorongás, a különböző
pszichoneurózisok közül jó néhány, vagy egyszerűen
a stresszek, a túlterheltség és fáradtság halmozódása
is alaposan elveheti az ember kedvét a szextől. Nem
beszélve a szexuális visszaélésekről és erőszakos
cselekményekről.
A pár éve kiadott Lexikon a szerelemről a frigiditás
következő lelki tényezőit sorolja fel:
a) Szexuális tájékozatlanság, ismerethiány.
b) Szexuális kulturálatlanság, önző, durva
magatartás a férfi, túlzott szemérmesség a nő részéről.
c) Erkölcsi előítéletek, bűntudat, szexellenesség.
d) Félelem a szextől és várható következményeitől.
e) Érzelmi diszharmónia a kapcsolatban,
konfliktusok.
f) A szexuális élet hibás begyakorlása, elkezdése.
A felsoroltak közül a szexuális kulturálatlanság
látszik döntő tényezőnek, amely az összes többit
magában foglalja. Az idézett levélíró is nyilvánvalóan
felkészületlen volt a nemi életre, hiányos ismeretei
vagy nevelése folytán félt is tőle, ezért halogatta, és
már az indulásnál elrontotta. A rossz kezdetet pedig
nehéz helyrehozni – különösen ha szakszerű segítség
helyett csak megmosolyognak valakit. A szexuális
késztetés igen sebezhető valami!
Egy régebbi magyar szakkönyv A szexuális élet
zavarai (1977) is a frigiditás lelki okait tartja
elsődlegesnek. Éspedig a pszichoanalitikus
szemléletnek megfelelően mindenekelőtt a
kisgyermekkori traumákat, lelki sérüléseket. „A
frigiditás egyik fontos oka lehet… az incesztkötődés
elhárítása.” Ez azt jelenti, hogy a lány, aki erősen
kötődik, vonzódik az apjához vagy a bátyjához,
tizenévesen letiltja magában ennek a kötődésnek
„erotikus felhangjait”, és ezzel akaratlanul minden
szexuális érdeklődést letilt. További okok: a libidó
rögzülése, „fixációja” vagy „regressziója” egy
primitívebb fokon, vagy a nő félelme énjének,
önkontrolljának elvesztésétől.
Tény, hogy mindenféle lelki, partnerkapcsolati vagy
szexuális probléma – megoldás híján vagy
elmérgesedése esetén – elvezethet a frigiditáshoz. Ha
például egy nő a körülmények vagy a partnerek
hibájából évekig nem elégül ki, könnyen frigiddé válhat
– ahogyan ez a prostituáltaknál történni szokott.
Sok múlik azonban azon, hogyan fogadja valaki
nemi vágyának és élvezőképességének csökkenését,
illetve elvesztését. Ez a hozzáállás is oka lehet a
frigiditásnak! Terápiás tapasztalataim alapján arra a
megállapításra jutottam, hogy az említett
szexproblémához való viszonyulásnak három fokozata
lehetséges:
1. A nő szeretne fölizgulni és kielégülni, de nem tud.
Ebben szerepe lehet annak, hogy nem tudja magát
elengedni és aggályosan figyeli magát, esetleg
erőltetni próbálja, vagy éppen „megjátssza” az
élvezetet. Partnerétől sem kap megfelelő segítséget,
hanem inkább gúnyos megjegyzéseket. Ez a
leggyakoribb és viszonylag enyhe fokozat, nem
nehezíti a megoldást.
2. A nő többé-kevésbé belenyugszik az
élvezőképtelenségbe, mert úgy gondolja, hogy ezen
úgysem lehet (vagy nem érdemes) segíteni. Ez a
belenyugvás lehet ideiglenes („a körülmények
megváltozásáig”) vagy végleges, vonatkozhat a
meglevő partnerre, házastársra vagy minden férfire.
3. A nő nem is akarja élvezni a szexet, mert
valamilyen elvi vagy gyakorlati megfontolásból az
számára nem jelent értéket, sőt, esetleg kifejezetten
károsnak képzeli azt. Ez a legsúlyosabb fokozat – ma
már szerencsére ritkaság.
Érdekes, hogy az egyik leghíresebb nyugati
szexológus, Alex Comfort csak azt tartja „igazi
frigiditásnak”, ha a nő egy számára kedves partnerrel
és szándéka ellenére sem tudja élvezni a szexet. Nos,
ez nézőpont kérdése.
Következményei
Minthogy a frigiditásnak sokféle testi és lelki oka
lehet, nyilvánvalóan a következmények is sokfélék.
Leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy a
következmények mindig tragikusak. Hiszen mint
minden, ez is relatív.
Tény, hogy az okok kölcsönhatásban vannak és
egymást erősítik. (A folyamat tehát „eszkalálódásra”
hajlamos.) Ez ugyan nem föltétlenül borítja föl az egyén
lelki egyensúlyát és testi egészségét, de általában
kedvezőtlen hatású, különösen a leggyakrabban
előforduló első fokozatban.
Egyetérthetünk a már említett szerelmi lexikon
megállapításával, mely szerint „a frigiditás könnyen
vezethet a női önértékelés zavarához, amely tovább
mélyíti a problémát. A nők egy része a frigiditást
ismétlődő kudarcnak éli meg, s az ettől való félelemmel
terhelve kezd meg minden szexuális együttlétet.”
Amitől természetesen még kevésbé tudja élvezni. Ez
pedig rontja az általános közérzetet, növeli a belső
feszültséget, ingerlékennyé és idegessé teszi a nőt.
Ami aztán a párkapcsolatára és az egész
életvezetésére negatívan hat.
De mi van, ha a nő kiegyezik a frigiditással:
elkönyveli mint változhatatlant és belenyugszik? Ez
mutatja a helyzet relativitását. A frigiditás elfogadása
ugyanis nem teszi lehetetlenné a nő nemi életét
(legfeljebb örömtelenné teszi azt), sőt, az anyává
válást sem! Más kérdés, hogy lehet-e jó anya egy frigid
nő. Ennek vizsgálata túl messzire vezetne témánktól,
így csak annyit jegyzek meg, hogy bizonyos feltételek
esetén (például ha egyedül neveli gyermekét stb.) nem
zárható ez ki, de általában nehezebben felel meg a
szülőség követelményeinek, mint a nem frigid nő.
Kétségtelenül vannak viszonylag
kiegyensúlyozottan élő frigid nők, akik lemondtak a
nemi élet örömeiről és a szex helyett másfajta
kielégülésekre, gazdasági, társadalmi vagy művészi
sikerekre törekszenek. Rájuk legföljebb azt
mondhatjuk: talán nem is tudják, mit veszítettek…
Mit tehet a nő?

Válaszként legszívesebben azt felelném: nagyon
sokat – de csak akkor, ha valóban meg akar szabadulni
frigiditásától. S itt az igazi probléma! Sok nő, mire
észbe kapna, már jóformán leszokott a szexről vagy
annak élvezetéről. Nem hiányzik neki, legalábbis nem
annyira, hogy emiatt vállalja a megoldás keresésének
bonyodalmait. Mellesleg a szexuális kulturáltság
hiányában fogalma sincs arról, hogyan lehetne
változtatni a helyzeten. Utánanézhetne ugyan, de még
partnerével is szégyell erről beszélni, s a tájékozódás
helyett inkább munkába menekül vagy igyekszik minél
ritkábban és minél gyorsabban letudni a „házastársi
kötelességét”. Ebből következően a legfőbb dolog,
amit egy nő tehet, hogy megpróbálja komolyan venni
saját frigiditását mint megoldandó problémát. Nem
előírás, hogy feltétlenül szabadulni akarjon tőle, de
nézzen szembe vele, s döntse el, hogy mit akar – és
miért!
A döntésnek alapjában két lehetősége van: vagy
vállalja saját frigiditását – vagy nem! Sok minden
befolyásolhatja, motiválhatja a nőt bármelyik döntésre,
de erre itt nem térhetünk ki. Szerencsére a jelek szerint
a nők többsége (mármint az érintett nőké) nem vállalja
a szexuális hidegséget és igyekszik megszabadulni
attól. Legtöbbjük már eddig is sokféle módon
próbálkozott ezzel.
Kérdés azonban, hogy az eddigi próbálkozások
mennyire voltak megalapozottak és helyes irányúak?
Épp ezért a megoldás első lépése egy önvizsgálat
lehet: az élvezetképtelenséggel kapcsolatos eddigi
beállítottság és viselkedés mérlegelése, felülbírálata.
Többek közt ilyen kérdésekre ajánlatos őszintén
válaszolni:
– Mit tettem eddig a szexuális reagálóképesség
megtanulása (vagy visszanyerése) érdekében?
– Megbeszéltem-e partneremmel nyíltan és
részletesen ezt a problémát? Nem próbáltam-e őt
megtéveszteni?
– Nem próbáltam-e erőltetni vagy passzívan csak
a partnertől várni a szexuális örömöket?
A megítélés során abból kellene kiindulni, hogy a
szex élvezetéért és a kielégülésért mindenki maga
felelős! Könnyű a partnert vagy a körülményeket okolni
mindenért, ezzel azonban nem megyünk semmire.
Ugyanígy értelmetlen valami „csodára”, például egy
csodálatos álomlovagra, mennybe röpítő szerelemre
várni vagy az időre bízni, hogy „majd előbb-utóbb…”
A szexuális reagálókészség a nőknél nem jön
magától egy bizonyos életkorban (mint a férfiaknál),
nekik ezt meg kell tanulniuk – vagy újra kell tanulniuk,
ha már megvolt, de elvesztették. Elkezdődhet tehát
egy könnyű tanulási folyamat, amely sohasem hoz
azonnali eredményt, hanem csak kitartó gyakorlás után
gyümölcsözik.
Comfort szerint egyetlen technika érdemes a
kipróbálásra: a kitartó és fokozatosan haladó
kísérletezés a szexuális örömszerzéssel – vagyis az
önkielégítés magtanulása! Minthogy erről már írtam
(lásd: A női orgazmuskészség fejlesztése), most csak
kiegészítem az ott leírtakat. Éspedig azzal a 9
fokozatból álló tanulási programmal, amit két amerikai
szexológus (Lobitz és LoPiccolo) dolgozott ki frigid nők
számára. Mindegyik fokozatot addig kell gyakorolni,
amíg jól nem megy:
1. lépés: Fürdés közben az egész test és a nemi
szerv „átvizsgálása”, aztán hüvelyizomgyakorlat egy
ujj bevezetésével.
2. lépés: Meztelenül az ágyon fekve, tükör
segítségével tanulmányozni és kitapogatni a nemi
szervet, nem törekedve szexuális izgalom kiváltására.
3. lépés: Hasonló helyzetben kipróbálni, hogy minek
az érintése vagy simogatása vált ki kellemes érzést.
4. lépés: Az így megtalált testrészek ingerlése
kézzel.
5. lépés: A kézzel ingerlés változatos és hosszabban
tartó gyakorlása, lehetőleg az orgazmus
bekövetkeztéig.
6. lépés: Vibrátor alkalmazása, ha a kézzel ingerlés
nem vezetett orgazmushoz.
7. lépés: A partner (férj) figyelje meg, hogyan
maszturbál a nő.
8. lépés: A partner a látottaknak megfelelően
ingerelje a nőt (az pedig irányítsa ezt az ingerlést).
9. lépés: A partner a közösülés során is ingerelje
kézzel (vagy vibrátorral) a nőt, egészen az orgazmusig.
Ez a tanulási program jó esetben is 2-3 hétig tart,
de hónapokat is igénybe vehet. Lényege magától
értetődően a csikló és a hüvelybemenet ingerlése, de
ez kiegészíthető az ún. „G-folt” ingerlésével is. (Erről
lásd a korábbi „Lehet-e magömlése a nőnek?” című
fejezetet.)
A program „egyéni tanulást” javasol, amibe a part-
ner csak a vége felé kapcsolódik be. Ám ez történhet
másként is!
Mit tehet a férfi?
Egy megértő és kulturált férfipartner igen sokat
segíthet a nőnek frigiditása leküzdésében.
Mindenekelőtt azzal, hogy a szokásos nemi életet, a
közösülést nem igényli tőle, hiszen a nő ezt nem tudná
élvezni, s ezzel csak frigiditása erősödne! Ez nem
jelenti azt, hogy a szex minden formáját ki kell
kapcsolni, a „könnyű petting” olyan gesztusai, mint a
simogatás, ölelkezés, csókolgatás és hasonlók
megmaradhatnak, de komolyabb szexre és
kielégülésre törekvés nélkül. (Az utóbbiról tehát a
férfinak egyelőre másként, például önkielégítéssel kell
gondoskodnia.) Csak így lehet elérni, hogy a frigid
nőben háttérbe szoruljon a valahogy kialakult rossz
beidegzés: a szex során érzett intenzív szorongás. A
férfinak biztosítania kell a nőt, hogy egyhamar nem
kerül sor szexre, tehát nincs mitől félnie. Ez teszi
lehetővé, hogy megnyugodjon, lazítani tudjon, ami
alapfeltétele a jó szexuális reagálásnak. Így
megkezdődhet a szex újratanulása. Ennek egyik
lehetőségét – az önkielégítés megtanulását – már
láttuk. A másik lehetőség az együttes tanulás, amely
nagyjából ugyanazon fokozatok szerint halad, mint az
önkielégítés tanulása. Csak éppen kezdettől fogva a
férfi részvételével. Itt azonban egy új mozzanat is
bekapcsolódik, éspedig a masszírozás. A nemi szervet
kikerülő érintések és simogatások után a férfi kezdje
masszírozni a nő nyakát és hátgerincét, a nő pedig
irányítsa ezt, és jelezze, mi az, ami jólesik neki. A
masszírozás ne szexuális izgalmat, hanem csupán
kellemes testi érzéseket akarjon kiváltani, s azt
célozza, hogy a nő teljesen elengedetten tudja élvezni
a masszírozás örömeit. A masszírozás élvezete
ugyanis mintegy „hidat” jelent a szexuális élvezethez:
aki képes élvezni a masszírozást, az a szexuális
ingerlést is könnyebben élvezi. Mindkettő testi –
pontosabban érzéki – öröm, s nehéz határvonalat
húzni közéjük. A masszírozás pedig általában nem jár
szorongással. (Hasonló funkciót tölthet be a női test
beolajozása vagy testápoló krémekkel való
bedörzsölése.)
Ha a masszírozást már tudja élvezni a nő, úgy
áttérhetnek a simogatásra, amely fokozatosan a fő
erogén zónákra is kiterjedhet: elsősorban a mellekre,
a hasra és a combokra, majd a nemi szerv környékére.
Itt sem kell elvárni a szexuális izgalmat vagy éppen a
kielégülést, hanem csupán azt, hogy a könnyed
érintés, lágy simogatás kellemes legyen a nőnek.
Ilyenkor szokott bekövetkezni észrevétlenül egy
fordulat a szexuális élvezet irányába: a nő egyre
jobban élvezi és igényli teste bizonyos részeinek (nem
föltétlenül a nemi szervnek) a simogatását. Kritikus
pont az ilyen élvezet szexuális jellegének
tudatosodása. Könnyen előfordulhat, hogy a nő ettől
kicsit megijed, s így a keletkező szexuális izgalom
rögtön visszaesik. Ha a férfi ezt észreveszi, rögtön
hagyja abba a simogatást, s egy kis szünet után kezdje
azt máshol. A szünet során legjobb mindjárt
megbeszélni a visszaesés okait, és megnyugtató
szavakkal lazításra biztatni a nőt.
Ha viszont a nő belejön a simogatás élvezésébe, s
egyértelmű visszajelzésekkel irányítja a férfit, akkor
érdemes a simogatást mindaddig folytatni, amíg a
kialakult szexuális izgalom vissza nem esik vagy a
kielégülés folytán meg nem szűnik. (Az ingerlést, mint
láttuk, lehet vibrátorral is kombinálni.) Az első ilyen
„pettingorgazmus” bekövetkezte azonban
semmiképpen sem indokolja az áttérést a
közösülésekre. Előbb meg kell erősíteni a nő
orgazmuskészségét a petting különböző formáinak
gyakorlásával – az ún. „G”-folt ingerlését is beleértve.
Szaksegítség: egyénileg vagy csoportosan
Szép lenne, ha a nő egyedül vagy partnere
segítségével könnyen meg tudna szabadulni szexuális
élvezőképtelenségétől, frigiditásától (illetve
anorgazmiájától). Ez sajnos nem mindig – sőt,
valószínűleg ritkán – van így. Az esetek többségében
szükség lenne szaksegítségre.
A baj csak az, hogy egyrészt a nők (s persze
partnereik is) idegenkednek a szaksegítség
igénybevételétől; másrészt hazánkban az ismert okok
miatt igen nehéz megfelelő szaksegítséget találni.
Nőgyógyászhoz vagy más szakorvoshoz általában
hiába fordulnak, mert szexuálterápiás szakképzést
nálunk nem kapnak az orvosok (de a pszichológusok
sem), csak igen keveseknek volt részük irányított,
egyéni továbbképzésben, s ők is csak
mellékmunkaként foglalkoznak ilyesmivel. A
szaksegítségről írottak ezért inkább csak
tájékoztatásul szolgálnak, hogy ha mégis találkoznak
ilyen lehetőséggel, vagy keresni akarnak ilyet, ekkor
nagyjából tudják, mire számíthatnak. A
szaksegítségnek ugyanis többféle formája és irányzata
van.
A kórházi kezelés lehetősége frigiditás esetében
náluk majdnem kizárt. Ezzel legföljebb más
betegségek kapcsán foglalkoznak az orvosok, például
ha valaki nőgyógyászati bajából eredően frigid stb.
Sem a kórházakban, sem a járóbeteg-rendeléseken
nincs szexuálterápiás részleg, s ilyen magánrendelés
is csak nagyon elvétve akad (az sem feltétlenül
szakszerű). A pszichoterápiával foglalkozók
(pszichiáterek és pszichológusok) ugyan általában
nem zárkóznak el az ilyen zavarok kezelése elől, s
fölkészültségüknek megfelelően próbálnak meg
segíteni.
A fölkészültség pedig két fő irányzatot követhet. A
pszichoanalitikus vagy mélylélektani irányzat Freud,
Jung és követőik tanaiból indul ki, s a tudattalan lelki
tartalmak tudatosításával (álmok elemzése stb.) próbál
eredményt elérni. Az ilyen terápia elég hosszadalmas,
néha évekig tart, s nem elég célravezető. A másik fő
irányzat a tanuláselméletből indul ki, s a rossz
szokások kikapcsolásával, a helyes viselkedés
gyakoroltatásával próbálja a szexuális
reagálókészséget fejleszteni. Ezt hívják
viselkedésterápiának. Minden jel szerint nagyobb és
gyorsabb sikereket könyvelhet el, mint a másik
irányzat. Fő képviselői a szexuálterápiában W. Mas-
ters és V. Johnson amerikai szexológusok, akik
kutatásaikkal valóban tudományos alapokra helyezték
a gyógyításnak ezt az ágát. Ők dolgozták ki például
az ún. „érzéki fókusz” gyakorlatokat. Abból indultak ki,
hogy a szexuális zavarok mindig valamilyen
partnerkapcsolatban jelentkeznek, ennek a
kapcsolatnak a zavarai, tehát kezelésükbe is mindkét
partnert be kell vonni. A párterápia első lépése a
szorongástól és a teljesítménykényszertől való
megszabadulást célozza.
A szokásos nemi élet helyett a partnerek külön-külön
foglalkoznak egymással, nagyjából az előzőekben
ismertetett fokozatoknak megfelelően. (Masszírozás,
irányított simogatás stb.) A pár két hetet tölt el
intézményükben, s ezalatt megfelelő kivizsgálás után
naponta megbeszélik a gyakorlási feladatokat
(mégpedig négyesben: a pácienspár és a
terapeutapáros).
A kétheti kikapcsolódás általában jót tesz a
pároknak: bőven van idejük egymással foglalkozni,
összehangolódni. Ugyanezt a módszert
természetesen „ambulanter”, vagyis a napi munkájuk
mellett rendszeresen bejáró páciensekkel is lehet
alkalmazni. (Tapasztalatom szerint elegendő lehet a
hetenkénti vagy kéthetenkénti bejárás, megbeszélés.)
Masters és Johnson szexuálterápiás módszere az
utóbbi két évtizedben világszerte elterjedt, s már
továbbfejlesztői is vannak. Ilyen például H. S. Kaplan
amerikai szexológusnő, aki a viselkedésterápiát a
mélylélektannal ötvözi, vagy L. Barbach, aki
csoportterápiát dolgozott ki a frigid (és anorgasztikus,
vagyis kielégülni képtelen) nők számára. Ezt előnyei
nálunk is követésre méltóvá teszik. Ilyen előny például
az, hogy 6-8 nőt lehet egyszerre kezelni, ami időbeli
és pénzbeli megtakarítást jelent; ki lehet használni a
csoporthatásokat, de a gyakorlási feladatok mégis
egyénre szabottak stb. A csoportterápia tíz ülésből –
hetenkénti, kétórás ülésekből – áll. Ezenkívül minden
résztvevőnek otthon naponta egy órát kell gyakorolnia
– nagyjából az ismertetett fokozatoknak megfelelően,
s az ilyen „házi feladatok” tapasztalatait minden
csoportülésen megbeszélik.
Barbach módszere abban különbözik Mastersétől
és Johnsonétól, hogy ő nem a párokat, illetve a
párkapcsolatot kezeli, hanem a nő önálló
orgazmuskészségének kialakítására koncentrál. A
század leghíresebb szexológusának, A. C. Kinseynek
abból a megállapításából indul ki, miszerint azok a nők,
akik önkielégítéssel ki tudnak elégülni, partnerrel is –
szinte kivétel nélkül – képesek erre.
A módszer lényege: olyan kis viselkedésbeli
változások gyakorlása, amelyek fokozatosan képessé
teszik a nőt arra, hogy saját testének ingerlésével
örömöt szerezzen magának, s végül hasonló ingerlést
és örömet várjon partnerétól. Tehát megtanulja
irányítani előbb önmagát, aztán partnerét is a szex
során. A csoportmunkában vagy azzal párhuzamosan
természetesen a nők egyéni és kapcsolati
problémáival, gátlásaival is foglalkoznak.
Érdekes, hogy Barbach csoportja „preorgazmikus
csoportnak” nevezte magát, vagyis az orgazmust még
el nem értek csoportjának. Következésképpen
nemcsak a kifejezetten frigidek, tehát a fölizgulni is
képtelenek vettek benne részt, hanem mindazok,
akiknek a kielégülés hiányzott. Véleményem szerint
semmi akadálya, hogy hazánkban is induljanak ilyen
csoportok.
23. Távol-keleti szexkultúrák
Ugye ismerős, ha azt írom: jóga? Hiszen a hindu
egészségkultúrának valamelyik irányzatáról – például
a hatha-jógáról – már mindenki hallott. Erről magyarul
is több könyv megjelent, s ma már nálunk is egyre
többen gyakorolják. Ennek magyarázata, hogy
korunkban kezdjük felfedezni a távol-keleti kultúrákat,
a több ezer éves, ősi bölcsességet. S rájövünk, hogy
abban sok minden ma is hasznosítható. De maradjunk
most a szexnél. Nyújt-e valami hasznosíthatót ezen a
téren is a távol-keleti bölcsesség?
Ha azt írom: Káma-szútra – mindenki tudja, hogy a
szeretkezés hindu „tankönyvéről” van szó, amelyet
időszámításunk első évezredében írtak, összegyűjtvén
a több ezer éves hagyományokat. Azt is sokan tudják,
hogy jó ezer évvel később egy hindu megírta az
Anangaranga (A szerelmi játékok istenének színpada)
című könyvet. S akkoriban készült mindezek arab
változata is, az Illatos kert, amely szintén „hasznos és
megszívlelendő tanácsokat” ad férfiaknak és nőknek.
Az utóbbi évtizedekben mindhárom megjelent
magyarul is. Tehát aki akarta, elolvashatta. Más kérdés,
hogy mire ment vele, hiszen ezek az ősi „felvilágosító”
könyvek nem tudományos, hanem pusztán tapasztalati
alapon, egy primitívebb társadalom emberének
íródtak. Ma már sok tanácsuk nevetségesnek tűnik.
Ezért ezekkel nem is kívánom terhelni az olvasót.
Nyilván alaposan meg kell szűrni mindent, ami ősi:
kritikusan, mai szemmel válogatnunk kell, hogy
eljussunk az időálló gondolatokig. Nálunk ez épphogy
csak megkezdődött a keleti kultúrák viszonylatában.
A jógáról, az akupunktúráról és néhány más dologról
jelentek már meg korszerűen elemző könyvek,
tanulmányok. Ám a szexkultúra eddig valahogy
kimaradt a sorból, nincsenek ezzel foglalkozó
szakembereink. Szerencsére más országokban – főleg
Nyugaton – egy kicsit más a helyzet. A szexológia
tudománya ott foglalkozik ezzel a kérdéssel. Érdekes,
hogy a hindu mellett főleg a kínai és a japán
szexkultúrával foglalkoznak – talán mert ez
utóbbiakban több tanulság rejlik számunkra.
A szeretkezés taója
Minden művelt ember hallott már a nagy keleti
világvallásokról, a buddhizmusról, a konfucianizmusról
és a taoizmusról. A szeretkezés szempontjából ez
utóbbi látszik a legfontosabbnak, mivel tanításának
alapját a jang és a jin, vagyis a férfias és nőies ellentéte
és egysége képezi.
A kínai taoista orvosok mát jó kétezer évvel ezelőtt
sokat írtak a harmonikus szexről mint az egészség fő
feltételéről. Valószínűleg ők írták az első szexuális
felvilágosító könyveket, amelyekben képekkel is
illusztrálták az ajánlott szeretkezési módszereket. Ezek
az ősi „szexképeskönyvek” persze csak a gazdagok
számára voltak hozzáférhetőek, de szemléletük
valahogy a nép közé is kiszivárgott. Egy holland tudós,
R. H. van Gulik Nemi élet az ősi Kínában című
könyvében azt írja, hogy ebben a társadalomban nem
nyomták el a szexet, így a nemi élet egészségesen
kibontakozhatott. A szeretkezéssel kapcsolatos ősi
taoista elgondolások meglepően modernnek tűnnek,
bár több szempontból ellentétesek a Nyugaton elterjedt
szexuális szokásokkal (melyek a nyugati szexológia
szerint is elavultak). A jelek szerint kicsit hasonló a
helyzet, mint az akupunktúra (a tűszúrásos gyógymód)
esetében, amit nálunk sokáig elvetettek, de
mostanában már kezdik megismerni és alkalmazni.
Tény, hogy a tan alapvető elvei – például a
magömlés szabályozása, a nő kielégülésének
jelentősége, s hogy a férfi orgazmusa és magömlése
nem föltétlenül esik egybe – fontos szerepet kaptak
nemcsak az újabb szexológiai kutatásokban, hanem
a feminista mozgalmakban is. Az egyik legnagyobb
pszichoanalitikus irányzat megalapítója, C. G. Jung
nagy figyelmet szentelt a taoizmusnak és más távol-
keleti filozófiáknak, s elismerte, hogy gyógyító eljárásai
hasonlítanak a kínai, taoista módszerekre. Ezek a
módszerek évezredek során kristályosodtak ki. Első,
leírt megfogalmazásuk kb. az időszámításunk előtti
hatodik századból származik, s Lao Ce Tao Te King
című könyvében olvasható. Eszerint a tao a
világegyetem ősenergiája, amiből bennünk,
emberekben is van, csak meg kell tanulnunk bánni
vele. Ez bennünk a „belső elixír”, az egészséges,
hosszú élet titka. A szeretkezésben is a tao, az
ősenergia nyilvánul meg – de nem mindegy: hogyan!
A taóban a jin és a jang ellentétei egyesülnek, s
ugyanez történik a férfi és nő egyesülésében, a
szeretkezésben. Ez az egyesülés: bekapcsolódás az
ősenergia áramkörébe, ami akkor jó, ha nem
kisülésszerűen történik, hanem fokozatosan
ráhangolódással, gyakran és tartósan. A kisülés itt a
viszonylag gyors magömlést jelenti (ami persze
lehetetlenné teszi az aktus folytatását).
Gyakori és tartós nemi egyesülés viszont csak akkor
történhet, ha egyrészt a férfi képes a magömlés tetszés
szerinti késleltetésére, másrészt arra, hogy magömlés
nélkül is tudjon szeretkezni. Ez emlékeztetheti az
olvasót arra a – freudizmushoz kapcsolódó –
felfogásra, miszerint a szexuális energiával
takarékoskodni kell, mert mennyisége egyszer s
mindenkorra adott, nem pótolható, s ez a forrása
minden tevékenységünknek. (Lásd: a libidó
szublimálásának elmélete.) A tévedés abban áll, hogy
a szexuális energiát azonosították az ondóval, amit a
nemi mirigyek termelnek, így a magömlést
pótolhatatlan energiaveszteségnek tartották. S
minthogy a nemi élet lényegének, csúcspontjának
éppen a magömlést tartották, megoldást csak a nemi
élettől való tartózkodás jelenthetett. A szeretkezés taója
viszont épp az ellenkezőjére biztat. Csak éppen
különválasztja a szeretkezést a magömléstől, s azt a
lehetetlennek látszó követelményt fogalmazza meg,
hogy „szeretkezz sokszor és sokáig, de ritkán legyen
magömlésed”. Igen ám, de ki képes erre és hogyan?
Egy mai férfi biztosan megrökönyödve olvasná Szun
Szu-mo kínai orvos 1300 évvel ezelőtt megfogalmazott
tanácsát: „Szeretkezz százszor – magömlés nélkül!”
A magömlés kontrollja
Mindjárt az első kérdés, ami fölmerül, hogy miért
kell sokat szeretkezni. Ettől azonban elválaszthatatlan
az a másik, hogy mi a lényege a szeretkezésnek – ha
egyszer nem a magömlésben „megtestesülő”
szexuális kielégülés.
A szeretkezés taója szerint a magömlésen kívül sok
egyéb élvezet is van a szeretkezésben, amelyekre
érdemes odafigyelni, de amelyeknek a magömlés
véget vet. A testi gyengédség milliónyi fajtájáról van
szó, nagyjából arról, amit szexológiai szakkifejezéssel
pettingnek nevezünk. Azzal a különbséggel, hogy a
közösülés is ide tartozik, a magömlés kivételével.
A szeretkezés lényege ugyanis nem a magömlés,
hanem a testi és lelki egyesülés öröme, ami egészen
az orgazmusig, vagyis a kielégülés érzéséig terjedhet
– magömlés nélkül is! Ennek lehetőségével már a
férfiak többszörös orgazmusáról szóló részben is
foglalkoztunk. (Akkor „miniorgazmusnak” neveztük.)
A taoisták azonban nemcsak a magömlést, hanem az
orgazmust sem tartják középponti jelentőségűnek.
Szerintük a férfi számára – éppúgy, mint a nő számára
– a szeretkezés minden mozzanata nagyon élvezetes
lehet, s ha elég soká tart, kielégülést eredményezhet
akkor is, ha nem „tetézi be” magömlés! Ez a gondolat
ma már nem idegen a nyugati gondolkozástól sem.
Újabb kutatásokból tudjuk, hogy a testi érintkezés
(simogatás, ölelés stb.) szükséglete alapvető emberi
szükséglet, amelynek kielégítetlensége komoly
problémákat, sőt, betegségeket okozhat. Aki megkapja
a kívánt mennyiségű testi gyengédséget a számára
megfelelő személytől, az kielégültebbnek érezheti
magát, mint a két perc alatt magömlést elérő férfi (akit
a nyugati irodalomban valahogy így jellemeznek:
„…egy, kettő… Kösz!… Viszlát!”)
Valamilyen testi gyengédségre naponta szükségünk
van, ezért ajánlatos gyakran szeretkezni. Csak éppen
a magömlést ajánlatos mellőzni a taoisták szerint. No,
nem mindig, de a testi gyengédségek, szeretkezések
többségében. Az időnkénti magömlések mennyisége,
előfordulási aránya az életkortól is függ. Fiataloknál
akár minden második-harmadik szeretkezés is járhat
magömléssel, később viszont ez jelentősen ritkulhat.
Persze a magömlés mellőzése nem jön magától,
ezt meg kell tanulni. (Mi itt Nyugaton eddig csak a
magömlés késleltetésének megtanulását
szorgalmaztuk.) Fiataloknak és kezdőknek ez nem
könnyű, számolni kell a kezdeti kudarcokkal. Nekik Vu
Hszien kínai taoista a következőket ajánlja:
A kezdő ügyeljen ama, hogy ne legyen túl
szenvedélyes. Ennek érdekében lehetőleg olyan nővel
kezdje a nemi életet, aki nem túlzottan vonzó és már
nem szűz, mert így kevésbé fogja „elveszíteni a fejét”.
Szokja meg az egészen lassú, finom behatolást és –
szükség esetén – a gyors, határozott „kivonulást”
(vagyis a hímvessző kirántását). Ami a közösülő
mozgásokat illeti eleinte a „három sekély és egy
mélyebb” lökést gyakorolja. Ha úgy érzi, hogy már elég
közel került a magömléshez, azonnal álljon le a
mozgással, s félig húzza ki a hímvesszőt a hüvelyből
(úgy, hogy csak a makk maradjon benne). Így várja
meg, amíg lecsillapodik, aztán folytassa. A kínai
szakember ezt a „zsilipelés módszerének” nevezi, s
még azt is hozzáteszi, hogy a leálláskor ajánlatos
néhány mélyet sóhajtani, továbbá a végbélnyílás
záróizmait összeszorítani. Ezek is hozzájárulnak a
lecsillapodáshoz. Fontos azonban, hogy mindez
idejében történjen. A modern szexológia ezt úgy
fogalmazza, hogy az „elkerülhetetlenségi szakasz”
beállta előtt – vagyis ne a magömlés előtti utolsó 2-3
másodpercben, amikor a reflex már beindult, s nem
állítható le. Amiből következik, hogy jobb előbb leállni,
mint túl későn. A leállás idejét a taoisták nem
határozzák meg, talán mert ez is a körülményektől és
az egyéntől függ. (Mai szexológusok legalább fél
percet javasolnak.) Mindenesetre a közösülés során
akárhányszor le lehet állni egy kis időre. A
mozdulatlanság fél perce alatt a merevedés nem
szűnik meg, legfeljebb egy egész keveset lanyhul, ám
a folytatódó mozgások során újra erősödik. Tapasztalat
szerint a gyakorlás folytán egyre kevesebbszer kell
fél percre leállni: ritkább és 5-10 másodperces
leállások is elegendőek, s a közösülés akár félóránál
is tovább tarthat.
Van azonban más taoista módszere is a magömlés
megelőzésének. J. Csang, egy mai taoista szerző a
szeretkezés taójáról szóló könyvében beszámol egy
olyan ősi módszerről, ami egy kicsit hasonlít a mod-
ern szexológusok (Masters, Johnson) által ajánlott
„elszorításos módszer”-hez. Ez utóbbiról már volt szó
ebben a könyvben, talán emlékszik rá az olvasó.
Lényege az, hogy amikor a férfi érzi és jelzi
közeledését a magömléshez, a rajta lovagló ülésben
elhelyezkedő nő fölemelkedik és egyik kezének ujjaival
elszorítja a hímvesszőt, közvetlenül a makk alatt 3-4
másodpercig, majd kis szünet után folytatható a
közösülés. Csang és a taoisták egyszerűbb módszert
ajánlanak, amely szinte minden testhelyzetben
alkalmazható, s nem igényli a nő közreműködését.
Éspedig a következőképpen:
Amikor a férfi úgy érzi, már-már közeledik a
magömléshez, bal kezével lenyúl saját nemi
szervéhez, pontosabban szólva kitapintja a hímvessző
tövét a herezacskó és a végbélnyílás között és mutató-
és középső ujjával 3-4 másodpercig nyomást gyakorol
erre a területre, miközben mélyet sóhajt. Ezzel persze
együtt jár a közösülő mozgás néhány másodperces
leállítása, ami egyáltalán nem feltűnő, ahhoz azonban
elegendő, hogy a magömlési ingert megszüntesse. A
szexológia mai állása szerint ezt a módszert nincs
okunk kifogásolni. Kísérletileg ugyan még nincs
kipróbálva, de elképzelhető, hogy sok esetben főleg a
közösülésben már gyakorlottabb férfiaknál beválik. S
kétségkívül vannak előnyei: a közösülést nem kell egy
percre sem megszakítani stb. A partner esetleg észre
sem veszi az egészet, tehát nem okoz megbeszélendő
problémát (ami – főleg egy viszonylag új kapcsolat
esetén – sok férfinak kínos lehet).
Ha pedig a magömlést tetszés szerint késleltetni
vagy mellőzni tudjuk, megnövekszik annak lehetősége,
hogy figyelmünket a szeretkezés egyéb örömeire
fordítsuk. S nem utolsó sorban annak is, hogy
gyakrabban szeretkezzünk.
Szeretkezési mozdulatok és testhelyzetek
A magömlés kontrolljával szorosan összefügg a
taoizmus tanítása magáról a közösülésről. Egy 7.
századbeli kínai orvos, Tung Hszüan-ce külön könyvet
írt erről, amelyben 7 fejezet csak a közösülő
mozgásokkal foglalkozik. Ebben megkülönbözteti az
ilyen mozgások típusait: a hímvessző a hüvelyben
mozoghat jobbra és balra, föl és le, ki és be, lassan és
gyorsan – és így tovább. A lényeg azonban inkább az,
hogy a közösülés annyi ideig tartson, amennyi a nő
kielégüléséhez szükséges. A Távol-Kelet ősi
könyveiben erről azt olvashatjuk, hogy a nő igazi
kielégüléséhez „ezer szeretkező mozdulat” szükséges.
Ez számunkra szinte teljesíthetetlen követelménynek
tűnhet, ha meggondoljuk, hogy nálunk a férfiak jelentős
része már néhány – mondjuk egy tucat – lökés után
magömléshez jut a közösülésben. De valószínűleg
még a rutinosabb szeretkezők sem bírják tovább 50-
100 lökésnél. Ezért van az, hogy a közösülések ritkán
tartanak tovább 4-5 percnél. Pedig, ha a közösülés
legalább csak fél óráig tartana, s több apró szünetet
figyelembe véve átlag két másodpercenként történne
egy farmozdulat, akkor már ott vagyunk az ezernél! S
ez a ritmus még gyorsnak sem nevezhető. Tehát nem
is olyan lehetetlen az ősi taoista javaslat – csak éppen
a magömlés késleltetését kell megtanulni hozzá.
Egyébként éppen itt mutatkozik meg a különbség a
taoista szeretkezés és a hindu „karezza” között: az
utóbbi mozdulatlan és tartós összefonódást igényel a
szeretkezésben. Csak abban hasonlítanak, hogy a
magömlést mindegyik kerülendőnek tartja. (A karezza
talán még inkább, mint a tao.)
Egy nyugati emberben természetesen különböző
aggályok és kifogások merülnek fel nemcsak a
karezzával, hanem a taoista közösüléssel
kapcsolatban is. Sokan fárasztónak gondolják a
félórás, csaknem szünet nélküli mozgást, mégpedig
nemcsak a férfira, hanem a nőre nézve is. Szerintük
ezek a mozdulatok egy idő múlva gépiessé és
unalmassá válnak. A taoisták szerint ez a veszély
elkerülhető, ha megtanuljuk a mozgások és
testhelyzetek változtatását! (Feltéve természetesen,
hogy a partnerek kedvelik egymást és kölcsönösen
alkalmazkodnak.) Egyrészt a tao nem írja elő az
állandó mozgást, hiszen tetszés szerint lehet
szüneteket tartani. Másrészt a mozgás jellegét
sokféleképpen lehet változtatni; mint láttuk, igen
sokféle típusuk különböztethető meg. Azt is láttuk, hogy
kezdőknek a „három sekély és egy mélyebb” lökésből
álló sorozatokat javasolják. A sekély itt azt jelenti, hogy
a hímvessző csak a hüvely külső (alsó) felében mozog
mielőtt mélyebbre hatolna. Nem kezdők esetén az „öt
sekély, egy mély”, sőt, a „kilenc sekély, egy mély”
mozdulatok sorozata is javasolt. A taoisták főleg ez
utóbbit tartják előnyösnek. Konkrét indoklást erről nem
találunk az ősi irodalomban. Mai szemmel nézve
érdemes meggondolnunk a következőket:
Az ún. „G-folt” – amelynek jelentőségét már ismerjük
– épp a hüvely közepe táján (a hüvely elülső falán)
helyezkedik el, ingerlése tehát leginkább az ilyen
„sekély” közösülő mozgás révén biztosítható. Másrészt
ezek az apró, néhány centis mozdulatok a magömlés
elkerülését is sokkal inkább lehetővé teszik. Tehát
valóban nem mindegy, hogyan mozog az ember
közösülés közben. Ehhez jön még a testhelyzetek
változtatása, amivel szintén sokat foglalkoztak az ősi
taoisták. Az említett Tung Hszüan-ce négy alapvető
testhelyzetet és ezek 26 változatát különböztette meg.
A jógik ennél sokkal több változatot ismernek (bár ezek
is ugyanazt a néhány alaphelyzetet variálják). A
variációkra itt nincs hely kitérni. Az alaphelyzetek:
1. Amikor a férfi van felül.
2. Amikor a nő van felül.
3. Amikor oldalt fekszenek egymással szemben.
4. Amikor a férfi hátulról hatol a hüvelybe.
Mindegyiknek jó néhány változata van és minden
pár kikeresheti a neki leginkább megfelelőt. Persze a
taoisták szerint sem kell ragaszkodni egyetlen vagy
néhány testhelyzethez, még akkor sem, ha az beválni
látszik. J. Csang az állandó kísérletezés jelentőségét
hangsúlyozza. S azt, hogy „menet közben” is át lehet
térni egyik testhelyzetről a másikra. Például a
Nyugaton hagyományos „férfi felül” pozícióból a
közösülés megszakítása nélkül át lehet térni oldalt
fekvő (egymással szembeni) helyzetbe, onnét pedig
a „nő felül” helyzetbe – éspedig úgy, hogy a férfi
magára húzza a nőt.
Ez utóbbi testhelyzetet a taoisták előnyben
részesítik. Csang szerint azért, mert a nő így aktívabb
lehet, s kiválaszthatja a számára legelőnyösebb
mozdulatokat. Egy mai szexológus ezt két dologgal
egészíthetné ki. Az egyik, hogy ebben a testhelyzetben
(amikor a nő lovagló ülésben ül a férfin) a „G-folt” sokkal
inkább ingerelhető, mert a hímvessző olyan szögben
hatol a hüvelybe… A másik, hogy a férfiak általában
éppen ebben a testhelyzetben tudják legkönnyebben
késleltetni magömlésüket.
A keleti „erotikus csókok”
Sokáig azt hitték Nyugaton, hogy a kínaiak és a
japánok nem csókolóznak. Ebből azonban csak annyi
igaz, hogy náluk valóban nem szokás találkozáskor
puszizkodni. Az erotikus csókok jelentőségét
természetesen ismerik, s a szeretkezés taójával
foglalkozó régi könyvekben is írnak erről.
Az „erotikus csók” nemcsak csókolózást jelent,
hanem az ún. szájjal ingerlés minden formája ide
tartozik, így például a mellek, a nemi szervek és egyéb
testrészek csókolgatása is.
Vu Hszien, a már említett régi mester külön
tanulmányt írt arról: hogyan „igyon” a férfi a „három
nyílásból”, vagyis a nő szájából, melléből és nemi
szervéből. Mindhárom nedvet magasra értékelte.
A női mellbimbókról J. Csang kifejti, hogy
csókolgatásukra a legtöbb nő érzékenyen reagál,
egyesek pusztán ettől kielégülhetnek. De akadnak
olyanok is, akiknek ez kellemetlen. Nem mond
különösebben újat a nemi szervek csókolgatásával
(vagyis a kunnilingvációval és fellációval) kapcsolatban
sem. Érthető módon felhívja a figyelmet arra, hogy a
felláció – vagyis a hímvessző szájjal ingerlése –
könnyen magömléshez vezethet, ami szerinte
kerülendő. Fontosabbnak tűnik, amit az „erotikus
csókok” fejlesztéséről ír. Két alapvető követelményt
hangsúlyoz. Az egyik a száj- és arcizmok ellazítása
csókolózáskor és szájjal ingerléskor. Való igaz:
összeszorított szájjal nem lehet csókolózni vagy egyéb
testrészeket ingerelni. A másik a száj és a csókolt
testrészek tisztasága, egészséges állapota. A rossz
szájszag például alaposan elveheti a partner kedvét a
csókolózástól – egyébről (nemi betegségek stb.) nem
is beszélve.
Az impotencia legyőzése
A kínaiak már több ezer éve ismerték az impotencia
jelenségét, és a taoisták sajátos módszert dolgoztak
ki annak legyőzésére, vagyis a merevedési képesség
helyreállítására. Ez részben megegyezik a modern
szexológusok javaslataival, részben eltér azoktól. Ami
megegyezik, az a következő:
A súlyosabb betegség, kimerültség vagy a nemi
szerv sérülésének eseteit kivéve (amikor gyógyításra
és pihenésre van szükség) a férfi ne törődjön hiányzó
merevedésével, hanem teljes figyelmével partnere felé
forduljon, őt dédelgesse csókokkal és sokféle
simogatással. Szerezzen neki örömet a kezével és a
szájával, gyönyörködjön benne s élvezze az ő örömét.
A partner élvezetének látványa, a vele való azonosulás
nagy valószínűséggel beindítja a férfi szexuális
izgalmát és vele együtt a merevedést is. Ha ez
mégsem válna be, akkor még mindig rendelkezésre
áll a „félmerev behatolás” módszere. A taoisták szerint
bizonyos feltételekkel a nem merev hímvesszőt is be
lehet segíteni a hüvelybe, ahol aztán a merevedés
fokozatosan fölerősödhet. Ehhez csak némi
ügyességre van szükség. Nem szabad elsietni a
dolgot: változatos előjáték után amikor a nő már eléggé
felizgult és így a hüvelybejárat síkossá vált, megfelelő
testhelyzetben (legcélszerűbb a „férfi felül” helyzet) a
férfi saját kezének ujjaival besegítheti az ernyedt vagy
félmerev péniszt a hüvelybe. Jó, ha egy ideig ez után
is ott tartja az ujjait a hímvessző tövénél és elősegíti
annak mozgását a hüvelyben. Eközben a merevedés
rendszerint erősödik. Azt már jómagam teszem hozzá,
hogy a nőnél a szexuális izgalom hatására kialakul az
ún. orgasztikus mandzsetta, vagyis a hüvely alsó
harmada egy kicsit ráfeszül a péniszre és így
megakadályozza, hogy az könnyen kicsússzon,
továbbá épp ezzel a szorítással a merevedést is
fokozza. Ezért is fontos, hogy legalább a nő az
előjátékban szexuális izgalomba kerüljön. S az is, hogy
ne érje váratlan meglepetésként a férfi
merevedéshiánya, illetve ne jelentsen ez neki túl nagy
csalódást, mert akkor szexuális izgalma visszaeshet.
Sajnos ez gyakran megtörténik és negatívan hat a
férfire. Úgyhogy a magam részéről nem a legjobb,
inkább csak végső esetben kipróbálandó megoldásnak
tartom az ernyedt hímvessző „besegítését”. Ehelyett
inkább az alapproblémát kell tisztázni és manipulációk
helyett a kudarctól való félelmet megszüntetni.
Légzésgyakorlat és szeretkezés

A tao tanítása szerint az emberélet három fő pillére:
a szeretet, a helyes étkezés és a gyakorlás. Az
utóbbiban kiemelt szerepe van a
légzésgyakorlatoknak. A taoisták ezeket éppúgy
magasra értékelik, mint a hinduk a jógalégzést. J.
Csang szerint az egészség gyökere a mély légzés.
Leírásából kiderül, hogy ez nem különbözik a
jógalégzéstől. Hangsúlyozza, hogy ne szájon át,
hanem orron át lélegezzünk, s közben a rekeszizmot
is használjuk, vagyis lehetőleg szokjunk rá az ún. hasi
légzésre. Ez úgy érhető el, ha naponta legalább
egyszer (de inkább kétszer-háromszor) néhány perces
légzőgyakorlatokat végzünk, persze csakis jó levegőn.
Ezt nem érdemes itt részletezni, hiszen a jógakönyvek
magyarul is hozzáférhetőek.
A kedvező hatás már néhány heti, rendszeres
jógalégzés után érezhetővé válik az általános
egészségi állapot terén. S ez természetesen a
szexuális képességre is kedvezően hat. Például
hatékonyabban segíti a mély légzés a magömlés
késleltetését (ahogyan azt már említettem). Általában
a testünk feletti uralom megszerzésének egyik
legbiztosabb útja a légzés szabályozása és fejlesztése.
Azonban a légzés is csupán részét képezi a kínaiak
közkedvelt gyakorlatainak, amelyeket tajcsi-csüan
néven ismerünk. Ez eredetileg könnyed, táncszerű
mozgással egybekötött meditációs, vagyis figyelem-
összpontosítási gyakorlat, némileg hasonlít a japán
dzsúdóhoz (amely szintén a tao tanításain alapul).
Gyakorlásával – aminek részleteire itt persze nem
térhetünk ki – olyan könnyedségre és rugalmasságra
tehetünk szert, amely az élet minden területén, így a
szexben is hasznosítható.
A japán gésakultusz
A kínai taoizmus és konfucianizmus természetesen
a közeli japán szigeteken is elterjedt, s ezzel együtt
járt a szeretkezési szokások hasonlósága. A japánok
a nemiséget éppoly fontosnak és természetesnek
tartották, mint a kínaiak, s éppúgy sajátos rituálékkal
vették körül, amelyekben a szeretkezés előtti, forró
fürdőknek és a teaszertartásnak is fontos szerepe volt.
A japán szexuális kultúra középponti eleme azonban
az ún. gésakultusz.
A gésák a „szórakoztatóipar művésznői”:
különlegesen képzett „örömlányok”, akik nem
elsősorban a férfiak szexuális igényeit, hanem
kulturális és társalkodási igényeit óhajtották kielégíteni.
Többek közt tudniuk kellett valamilyen hangszeren
játszani és énekelni, táncolni, kedveskedni. Tehát nem
voltak a szokásos értelemben vett prostituáltak, mint
az oirannak nevezett utcalányok.
De azért természetesen a szeretkezéshez is nagyon
kellett érteniük. A japán stílusú szeretkezés többnyire
a padlón, szőnyegen vagy párnákon történt, csak félig
levetkőzve, gyakran guggoló helyzetben, sok
megkötöttséggel és különös eszközök
fölhasználásával. Az előjátékban a kézzel ingerlés
rafinált módozatait alkalmazták a férfiak is (például
hüvelykujj a végbélnyílásban, mutató- és középső ujj
a hüvelyben).
Az eszközök terén a japánok nagyon találékonyak.
Régi szokás volt a merev hímvessző tövének
körülkötözése egy darab (cipőfűző vastagságú) szíjjal,
ami egyrészt a magömlést akadályozta meg, másrészt
a merevedés csökkenését. Később inkább bőrgyűrűt
vagy vastag gumigyűrűt húztak a hímvesszőre.
Kitaláltak annak vastagságát és hosszúságát növelő
eszközöket is, például fából vagy fémhól készült
„makksapkát” és „hímvesszőköpenyt”, amik
összekapcsolva már „műpénisz”-ként is alkalmazhatók
– ez az ún. dildo.
Még fontosabbak és jellemzőbbek a nők által
használt „gésagolyócskák”, amiket a szeretkezéstől
függetlenül, önkielégítés céljára használtak. Ezek kb.
pingponglabda nagyságú, üres gömbök voltak,
amelyeket a nő gondosan letisztítva (s esetleg
növényolajjal síkosítva) a hüvelyébe nyomott föl és
órákig ott tartotta. Az egyik gömb teljesen üres volt –
ezt nyomta föl először –, a másikban viszont volt egy
fémdarab, ami minden mozdulatnál gyengén vagy
erősebben nekiütődött a gömb belső falának és
megrezdítette az egészet. Ezek a rezgések igen
kellemes érzést, szexuális élvezetet jelentettek a
nőnek egészen az orgazmusig terjedően. S itt megint
a „G-folt” szerepére kell utalnom, hiszen a hüvelyen
belüli rezgések ezt ingerelték elsősorban, nem pedig
a csiklót (bár belülről az is kapott ingerlést). Ezért
érdemes lenne megvizsgálni, hogy a golyócskákkal
játszó nők között gyakoribb és kifejezettebb-e a
magömlés (aminek lehetőségével korábban
foglalkoztunk). Mindenesetre tény, hogy az ilyen
játékok fejlesztik a nő orgazmuskészségét. Talán ez
is magyarázza azt, hogy ma már világszerte minden
szexshopban lehet vásárolni ilyen golyócskákat.
Mit tanulhatunk a keletiektől?
Érdemes kicsit elgondolkozni a távol-keleti
szexkultúra hazai alkalmazhatóságán.
Magánvéleményem szerint sok mindent érdemes
lenne kipróbálni. Nem elsősorban az eszközökre
gondolok – bár játéknak, változatosságnak ezek sem
rosszak –, nem is a filozófiai magyarázatokra (jin és
jang stb.), hanem a szeretkezési találékonyságra és
ügyességre, a műgondra, amellyel életünknek ezt a
mégiscsak alapvető területét körülveszik, ápolják. Ez
azért van, mert tudják, hogy a jó szex nem jön magától,
meg kell tanulni! Csak a lehetősége van meg bennünk,
ami azonban csakis tanulással és gyakorlással
bontakoztatható ki. Főleg érzékiségünket és
kommunikációs készségünket kell fejleszteni. Az
előbbiben a simogatásnak, az utóbbiban az őszinte
beszélgetésnek van döntő szerepe.
A taoisták szeretkezési technikája a magömlés
csaknem teljes mellőzését tartja a legfontosabbnak,
ami egy kicsit túlzásnak tűnik számomra. Különösen,
ha arra a magyarázatra gondolok, miszerint az
„ondóveszteség” nehezen pótolható a szexet! A magam részéről teljesen egyetértek J.
energiaveszteség, ami megrövidíti az ember életét. Ez Csanggal, aki szerint „ha a tao rávezetne bennünket
ugyanis tévedés, a tudományos vizsgálatok nem arra, hogy figyelmünket az evés-ivás helyett az
támasztják alá. A magömlés természetes folyamat, az eddigieknél jobban a szeretkezésre irányítsuk,
orgazmus természetes (bár nem föltétlenül szükséges) valamennyien boldogabbak és egészségesebbek
velejárója. A jól működő mirigyek ifjúkorban annyi ondót lehetnénk.”
termelnek, hogy a szervezet időközönként maga is
kidobja a fölösleget, éjszakai magömlések formájában.
Ezeket a kínaiak sem tudják megakadályozni. A
szeretkezések során persze sikerülhet
megakadályozni a magömlést. Ennek azonban
ifjúkorban könnyen a nemi berendezés megfájdulása
(az ún. „vőlegénybetegség”) lehet a következménye,
vagy az, hogy az ondó a húgyhólyagba ürül, amin
aztán nehéz változtatni – így a férfi meddővé válhat.
De az sem lenne célszerű, ha a nemi mirigyeket
„leszoktatnánk” az ondótermelésről és ezáltal mintegy
elsorvasztanánk. Ezért csak jóval az ifjúkoron túl
tartom indokoltnak a magömlés fokozatos mellőzését.
Eleinte azt is inkább csak a gyakori szeretkezések
esetén (például a harmadik és további „menetben”
vagy a mindennapos aktusok esetén). Közép- és
idősebb korban természetesen szaporodhat a
magömlés nélküli aktusok száma. De minden
életkorban helyes, ha nem erőltetik a magömlést.
A távol-keleti szexkultúra legfontosabb tanulsága
számunkra: a magömlés késleltetésének
megtanulása! Hasznosnak és eredményesnek
ígérkezik az a technika, amellyel ezt elérni javasolják.
S ez az, ami mindkét fél számára kielégítőbbé tenné
SZÓMAGYARÁZAT
Abortusz = a terhesség művi megszakítása vagy
spontán vetélés.
Afrodiziákum = a szexuális vágyat és képességet
fokozó szer, például fűszer vagy tabletta.
AIDS = szerzett immunhiányos szindróma; amikor
a HIV vírus tönkreteszi a szervezet
ellenállóképességét.
Anális = az „anus”-hoz, vagyis a végbélnyíláshoz
kapcsolódó.
Anorgazmia = orgazmushiány, képtelenség a
szexuális izgalom csúcspontjának elérésére.
Autoerotika = önmagunkra irányuló szexuális
érdeklődés és aktivitás, például önkielégítés.
Biszexuális = mindkét nem iránt szexuális
vonzalomra képes.
Csikló = a női nemi szerv legérzékenyebb része,
melynek döntő szerepe van a nő kielégülésében.
Defloráció = a szűzhártya átszakítása, többnyire az
első közösülésben. Fájdalommal és vérzéssel járhat.
Ejakuláció = az orgazmust kísérő magömlés, amely
nemcsak férfiaknál, hanem nőknél is lehetséges.
Előváladék = szexuális izgalom hatására a merev
hímvesszőből szivárgó síkos váladék.
Erekció = a hímvessző merevedése, amely
nemcsak szexuális izgalom hatására, hanem alvás
közben is többször bekövetkezik.
Erogén zónák = a testfelületnek szexuálisan
leginkább ingerelhető részei.
ESZO = „Elnyújtott Szexuális Orgazmus”; az erről
szóló könyv címe.
Exhibicionizmus = gátlástalan kitárulkozás,
magamutogatás; szexuális vonatkozásban a perverzió
egyik fajtája.
Felláció = a hímvessző szájjal ingerlése, amely
magömlést is kiválthat.
Fitymaszűkület = a makkot fedő bőrredő szűkülete,
ami lehetetlenné teszi annak visszahúzását, így a
makk tisztántartását. Fájdalmat is okozhat.
Franciázás = a nemi szervek kölcsönös és egyidejű
szájjal ingerlése (akár kielégülésig).
Frigiditás = nemi hidegség, felizgulási képtelenség.
Genitális = nemi szervekkel kapcsolatos.
G-folt = a női hüvely falának az a kis része, amely
mögött a prosztatához hasonló mirigyek vannak.
Ingerlése magömlést válthat ki.
HIV = az a vírus, amely a szerzett immunhiányt (az
AIDS-t) okozza.
Homoszexuális = viszonylag ritka szexuális
beállítottság, amikor valaki csak azonos nemű partnert
kíván.
Hormonális = a belső elválasztású mirigyekkel
kapcsolatos.
Incesztus = „vérfertőzés”, pontosabban: közeli
rokonnal történő szexuális kapcsolat.
Infantilis = értetlen, gyerekes, fejlődésben
megrekedt.
Impotens = megfelelő merevedés hiányában
közösülésre képtelen férfi.
Karezza = a szeretkezés ősi, hindu módja; hosszú
ideig tartó, mozgás nélküli közösülés.
Klitorisz = a csikló latin neve.
Koitusz = a közösülés latin neve.
Komplexus = „lelki gubanc”; jórészt szexuális
eredetű, elfojtott, feldolgozatlan indulatok, vágyak.
Kondom = kotonnak is nevezett, fogamzásgátlást
és nemi fertőzés elleni védekezést célzó gumióvszer.
Kunnilingváció = a női nemi szerv szájjal ingerlése.
Látenciaperiódus = lappangási időszak.
Libidó = nemi energia, életenergia megnevezése
(Freud).
Maszturbáció = szexuális öningerlés, önkielégítés
(régebben onániának is nevezték).
Mazochizmus = nemi eltévelyedés (perverzió); az
érintett igényli és élvezi, ha kínozzák.
Menstruáció = a nők rendszeres havi vérzése.
Monogámia = egynejűség, illetve egyférjűség.
Ondó = a nemi mirigyek váladéka, amely a
magömléskor kilökődik a húgycsőből.
Orális = szájjal kapcsolatos, szájjal végzett.
Orgasztikus mandzsetta = a hüvely alsó
harmadának izmai a szexuális izgalomtól
összehúzódnak, körülfogják a merev hímvesszőt.
Orgazmus = a szexuális izgalom és élvezet
csúcspontja, a kielégülés, mely után az izgalom
visszaesik.
Pénisz = a hímvessző latin neve.
Perverzió = a nemi eltévelyedésnek gyűjtőneve;
különleges szexuális beállítottságok, furcsa szokások,
amelyek veszélyesek lehetnek az egyénre és
partnerére.
Petting = szerelmi játék, becézés (angol szó), a
közösülés kivételével a szexuális ingerlés bármely
módja.
Pesszárium = rugalmas szélű kis gumisapka, a
hüvelybe felhelyezve mechanikus fogamzásgátló
eszköz.
Platófázis = a szexuális izgalom viszonylag magas
(orgazmus előtti) szintje, amely hosszú is lehet.
Poligámia = többnejűség, illetve többférjűség.
Pornográfia = szexuális tevékenységek és izgalmi
állapotok nyílt ábrázolása az izgalom felkeltése vagy
fokozása céljából.
Promiszkuitás = válogatás nélküli szexuális
kapcsolatkeresés, a nemi fertőzések melegágya.
Prostitúció = üzletszerű kéjelgés; szexuális
„szolgáltatások” nyújtása anyagi előnyök érdekében.
Prosztata = dülmirigy, a férfi húgyhólyag alatt,
váladéka az ondó fontos alkotórésze.
Refrakter periódus = a férfiak magömlés utáni,
rövidebb-hosszabb ingerelhetetlenségi időszaka.
Spermium = a férfiak ivarsejtje, amely a női
petesejtet megtermékenyíti. A magömlésnél 200-400
millió spermium ürül ki a szervezetből.
Szadizmus = nemi eltévelyedés (perverzió),
melyben csak valamilyen erőszak alkalmazása okoz
kielégülést.
Szublimálás = a nemi energiák felhasználása
szellemi munkára. A pszichológus válaszol – szerelemről, szexről.
Vagina = a női hüvely latin neve. 1984. Gondolat. 229 old.
Vaginizmus = a hüvelyizmok görcsös Szerelmi kultúránk. Képeskönyv a szexről. 1988.
összehúzódása, amely megakadályozza a hímvessző MESZ. 192 old.
behatolását. Nyitott házasság – korszerűbb életstílus 1988. IPV
Vibrátor = masszírozógép, amely hímvessző alakú 192 old.
is lehet, s elősegíti a nő kielégülését. Tizenévesek szexualitása. (Társszerző Németh E.)
1988. Folkunion. 160 old.
AJÁNLOTT IRODALOM Hogyan éljek? Az életvezetés ABC-je. 1989. Con-
tent. 174 old.
(A SZERZŐ EDDIG MEGJELENT MŰVEI) A gyönyör művészete. Az erotikus örömszerzés.
Bevezetés a szexuálpedagógiába. 1973. 1990. Unió. 224 old.
Tankönyvkiadó. 186 old. Az olvasók leveleit a szerző a Literátor Kiadó címén
Párválasztás. A partnerkapcsolatok pszichológiája. várja: 1053 Budapest, Veres Pálné u. 30.
(Társszerző Buda Béla) 1. kiadás 1974, 2. kiadás 1988.
Gondolat K. 371 old.
Pszichoszexuális fejlődés – párválasztási
szocializáció. 1. kiadás 1976, 2. kiadás 1978.
Tankönyvkiadó. 167 old.
Pszichológia. (Tanárképző főiskolai tankönyv, több
társszerzővel.) 1. kiadás 1976, 5. kiadás 1988.
Tankönyvkiadó. 446 old.
Nemi nevelés a családban. 1976. Medicina K. 344
old.
A házasság jövője – avagy a jövő házasságai. 1978.
Minerva. 225 old.
Mélylélektan és nevelés. 1979. Tankönyvkiadó. 225
old.
Szexuális kultúránkról. 1. kiadás 1983, 2. kiadás
1986. Lapkiadó. 326 old.