Amanda Quick

A TITOKZATOS NŐ

Maecenas Könyvkiadó, 2014

Tartalom

2
Franknek, örök szerelemmel

3
 Egy

Magas szárú gombos cipőjének egyik sarka megcsúszott az ajtó

alól szivárgó véren. Beatrice Lockwood kis híján elvágódott. Egy
pillanatra a lélegzete is elállt, de aztán sikerült még idejében
megragadnia a kilincset, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
Nem kellettek hozzá a pszichikus képességei, hogy tudja: amit az
ajtó túloldalán fog látni, az egész életében kísérti majd. Ennek
ellenére a rémület kitörni készülő vihara működésbe hozta másik
látását. Lenézett, és a földön rögvest felfedezte a lábnyomok
erőszakos energiáját. Sötét színekben játszó foltok borították az üveg
ajtógombot is. A paranormális áramlatok olyan veszedelmes fénnyel
kavarogtak, amitől megfagyott benne a vér.
A legszívesebben sikítva menekült volna onnan, de képtelen volt
hátat fordítani annak az embernek, aki egykor a pártfogásába vette, és
jól jövedelmező, tiszteletre méltó karriert teremtett számára.
A félelemtől remegő kézzel nyitotta ki dr. Roland Fleming
irodájának ajtaját. Bent a gázlámpa alig pislákolt, de ahhoz elég volt
a fény, hogy megpillantsa a földön szétterülő vértócsában fekvő férfit.
Roland mindig büszke volt divatos megjelenésére, kézzel szabott
öltönyt és elegánsan megkötött nyakravalót hordott. Göndör ősz haját
a legfrissebb frizuradivatnak megfelelően vágatta, pajesza és bajusza
művészien volt nyírva. Doktornak nevezte magát, de ahogy Beatrice-
nak magyarázta, valójában show-man volt. Karizmatikus
személyisége és tekintélyes megjelenése egyaránt közrejátszott abban,
hogy a paranormálisról tartott előadásai iránt mindig nagy volt az
érdeklődés.
De ezen az estén a férfi szépen redőzött fehér vászoninge és
sötétkék gyapjúöltönye vérben úszott. Aranykeretes szemüvege
mellette hevert a földön. Beatrice odasietett hozzá, és reszkető
kezével kigombolta az ingét, a vér forrását kutatva. Nem tartott
sokáig, hogy felfedezze a férfi mellkasán tátongó mély sebet. A
buzgón ömlő vér színe halálos sérülésről árulkodott, a nő mégis

4
szorosan a sebre szorította a tenyerét, mintha ezzel el tudná állítani a
vérzést.
– Roland – suttogta. – Édes istenem, mi történt itt?
Roland nyöszörgött, és kinyitotta szürke szemét. Tekintete a sokktól
elhomályosult, bizonytalanul révedt a távolba. De amikor Beatrice-t
felismerte, valami pánikhoz hasonló érzés rövid időre megállította a
lecsapni szándékozó halál folyamát. Egyik véres kezét a nő
csuklójára szorította.
– Beatrice. – A hangja rekedt volt a beszéd okozta erőfeszítéstől.
Mellkasából szörnyű hörgés tört fel. – Az a férfi érted jött. Azt
mondtam neki, hogy nem vagy itt. Nem hitt nekem.
– Ki jött értem?
– Nem tudom a nevét. Valami őrült, aki valamilyen oknál fogva
téged akar. Még itt van az épületben, valami nyom után kutat, ami
elvezeti hozzád. Az isten szerelmére, menekülj!
– Nem hagyhatom itt! – suttogta a lány.
– Muszáj. Értem már semmit sem tehetsz. Téged akar.
– Miért?
– Nem tudom, de akármi legyen is az oka, ahhoz kétség sem férhet,
hogy valami szörnyűségre készül. Ne terhelje ez is a
lelkiismeretemet, most, hogy meghalok. Van elég megbánnivalóm.
Menj!
Most azonnal. Könyörögve kérlek!
Beatrice semmit sem tehetett a férfiért, ezzel mind a ketten
tisztában voltak. Mégis habozott.
– Tudja, hogy képes vagyok megvédeni magam – felelte a
haldoklónak. Egyik kezével felemelte a szoknyáját, hogy elérje a
combjára szíjazott pisztolytokot, s benne a kisméretű pisztolyt. –
Végül is maga tanított meg ennek a használatára.
– Ah! Attól tartok, hogy ez vajmi kevés az ellen az ember ellen, aki
velem így elbánt. Nagyon gyors, és abszolút könyörtelen. Fuss!

5
 Beatrice tudta, hogy a férfinak igaza van. Amikor megtanította őt a
kis pisztoly használatára, külön felhívta a figyelmét, hogy az ilyen
apró fegyverek távolabbról nem megbízhatók. Közeli lövésre
tervezték őket. A kártyaasztal túloldaláról vagy egy hintóban halálos
fegyver lehet. De ezen túl nem sokkal több, mint egy játékszer.
– Roland…
A férfi megszorította a csuklóját.
– Olyan voltál nekem, Beatrice, mint a saját lányom. Az az utolsó
kívánságom, hogy megpróbáljam megmenteni az életed. Tedd meg
nekem, hogy teljesíted. Menj most el. Használd a rejtekhelyet. Fogd a
csomagod és a lámpát. Ha elmentél, soha többet ne térj ide vissza.
Keresni fog téged. Ahhoz, hogy életben maradj, tartsd fejben mindazt,
amit a színpadra lépéssel kapcsolatban tanítottam neked. Az első
számú szabály a legfontosabb.
– Átváltozni valaki mássá. Igen, értem.
– Ne felejtsd el! – Roland levegőért kapott. – Ez az egyetlen
esélyed. Most menj, az én kedvemért.
Tűnj el szem elől, és akármit is csinálsz, maradj rejtve. Ez a
szörnyeteg nem fogja egykönnyen feladni.
– Hiányozni fog, Roland. Szeretem.
– Fényt hoztál a magányos, elhibázott életembe, drágaságom. Én is
szeretlek. Most menj.
Rolandot elfogta a köhögés. Szája megtelt vérrel. Beatrice hirtelen
arra lett figyelmes, hogy a férfi mellkasa teljesen mozdulatlanná vált.
Fleming szíve már nem vert. A sebből ömlő rettentő vérvörös patak
kis csermellyé apadt.
A szörnyű csendben egyszer csak lépéseket hallott a folyosó végi
lépcső irányából. Kezében a pisztollyal felegyenesedett, és a szoba
túlsó felében található szekrény felé igyekezett.
Amióta csak neki dolgozott, Roland mindig gondoskodott
rejtekhelyről, akárhol is ütött tanyát az Akadémia. Elmagyarázta,
hogy ennek az elővigyázatosságának két oka is van. Egyrészt amikor

6
jól megy az üzlet, akkor elég sok pénzt keresnek, s ez odavonzhatja a
gazembereket, akik ki akarják őket rabolni.
De állítása szerint a másik ok még ennél is fontosabb: szakmájuk
természeténél fogva néha olyan titkok birtokába jutnak, amelyek
könnyen bajt hozhatnak rájuk, esetleg a személyes biztonságukat, az
életüket is veszélyeztetik. Az emberek ugyanis hajlamosak
bizalmukba fogadni azokat, akik paranormális képességekkel bírnak,
különösen az igen jövedelmező személyes konzultációk alkalmával,
amikor tanácsért fordulnak hozzájuk. A titkok mindig veszélyesek.
Beatrice lélekben felkészült rá, hogy a fém nyikorogni fog, amikor
kinyitja a ruhásszekrény ajtaját, de megkönnyebbült sóhajjal vette
tudomásul, hogy az ajtó nesztelenül nyílt ki. Roland rendszeresen
olajozta a sarokpántokat. Felemelte vérfoltos szoknyáit, és belépett a
szekrénybe. Amikor bent volt, bezárta maga mögött az ajtót, és a
sötétben tapogatózva megkereste a kart, amely a rejtekajtót
működtette.
A belső ajtó egészen halk, tompa zajjal tárult ki. Nedves, nyirkos
éjszakai levegő áradt be a régi kőfolyosóról. A külső ajtó repedésein
épp elég fény szűrődött be, hogy a földön kivehető legyen egy kis
lámpás, egy csomag gyufa és két vászontáska. Visszarakta a pisztolyt
a tokba, és felvette a lámpást meg a gyufát. A vállára vetette a
táskáját, majd Roland csomagjának sötét halmára nézett. Túl
nehéznek tűnt ahhoz, hogy a sajátja mellett azt is magával vigye, de
tudta, hogy abba van a pénz elrejtve. Szüksége lesz rá a túléléshez,
amíg meg nem találja a módját, hogy új életet kezdjen.
Gyorsan kinyitotta hát a másik táskát, és kutatni kezdett benne. A
sötétben a tapintására kellett hagyatkoznia. Először némi váltóruhát
tapogatott ki, majd egy jegyzetfüzetet, aztán keze egy borítékra tévedt.
Feltételezve, hogy a vésztartalék van benne, kinyitotta a borítékot, de
csak fényképekkel volt tele. A fotókat visszadugta a táskába, és újra
próbálkozott. Ezúttal egy halom, madzaggal átkötött levelet húzott
elő. Egyre kétségbeesettebben kotorászott a csomagban, míg végre
rátalált egy puha bőrszütyőre, benne a pénzzel. Megragadta, és a saját
táskájába dobta.

7
 Épp azon volt, hogy meggyújtja a lámpást és elindul a folyosó
mély sötétjébe, amikor meghallotta, hogy a gyilkos visszatért Roland
irodájába. Beatrice nem tudott ellenállni, gyorsan kilesett a
szekrényajtó repedésén.
Nagyon kevés látszott a Fleming teste mellett álló férfiból, csak
súlyos bőrcsizmájának egy része, és hosszú, fekete köpenyének a
szegélye.
– Hazudtál! – A hang erős orosz akcentusról árulkodott. – De nem
győzedelmeskedhetsz fölöttem halálodban sem, te szerencsétlen, vén
bolond! Megtaláltam a parókákat. Megtaláltam a jelmezeket, amiket a
színpadon visel. Őt is meg fogom találni. Biztos lesz itt valami, ami
elárulja, hol van. A Csontember elől senki sem menekülhet!
A fekete köpenyes alak átment a szoba másik oldalára, ezáltal
végképp kikerült Beatrice látóköréből. De a nő hallotta, ahogy a
gyilkos kirángatja a fiókokat, és tudta, csak másodpercek kérdése,
hogy a férfi a szekrény ajtajával próbálkozzék.
– Á, igen, már látom! – sziszegte a behatoló. – Itt rejtőzöl, ugye,
kis szajha? Beleléptél a vérbe, te ostoba nőszemély. Látom a
lábnyomaidat. Gyere elő abból a szekrényből, és nem esik
bántódásod. De ha ellenállsz, alaposan ráfizetsz!
A lábnyoma. Hát persze! Nem gondolkozott.
Alig kapott levegőt. Olyan rettentően remegett, hogy csak nehezen
tudta becsukni és bezárni a súlyos faajtót, ami a szekrény hátuljául
szolgált. Amikor Roland beszerelte, biztosította róla, hogy az ajtó és
a zár meglehetősen ellenálló. Persze előbb vagy utóbb a Csontember
át fog jutni a rejtekajtón, de neki egy kis szerencsével elég ideje lesz
elmenekülni.
A szekrény hátsó lapján egy ököl dörömbölt.
– Nem rejtőzhetsz el előlem! Én sohasem hibázok!
Beatrice meggyújtotta a lámpást. A fellobbanó fény pokolba illő
árnyakkal népesítette be a kőfolyosót.
Feljebb húzta a táskát a vállán, és belemenekült a sötétségbe.

8
 Egy dologban biztos volt: sohasem fogja elfelejteni azt a
borzalmas energiát, amely a Csontember lábnyomai mentén kavargott.

9
 Kettő

Pár hónappal később…

– Rettentően meleg van itt bent, nem? – jegyezte meg Maud Ashton.
Egyik kesztyűbe bújtatott kezével erősen legyezte magát, míg a
másikkal egy pohár limonádét emelt az ajkához. – Kész csoda, hogy a
hölgyek nem ájulnak el a táncparketten.
– Igen, tényleg fülledt meleg van – felelte Beatrice. – De a
táncparkett mellett ott a kertre nyíló üvegajtó, így a táncosok a kinti
hűvös esti levegő előnyét élvezik. Feltételezem, ezért nem dőlnek ki a
hőségtől.
Maud és ő, mindketten fizetett társalkodónők, a bálterem melletti
csöndes benyílóban húzódtak meg egy padon.
Maud hangjából csak úgy áradt a keserűség. Beatrice együtt érzett
vele. Csak rövid időt töltött a másik nő társaságában ezen az estén, de
ennyi is elég volt hozzá, hogy nagyjából megismerje Maud
szerencsétlen sorsát. Szomorú történet volt, de korántsem példa
nélkül álló azok között, akik arra ítéltettek, hogy fizetett
társalkodónőként keressék a kenyerüket.
Maud szilárdan hitte, hogy amit a sors vele művelt, az rosszabb a
halálnál: miután a férje csődbe ment, a vagyonukkal együtt társadalmi
rangjukat is elveszítették. Pénzügyi szorultságában Mr. Ashton
Amerikába hajózott, hogy szerencsét próbáljon a Vadnyugaton. Azóta
senki sem hallott felőle. Maud azon kapta magát, hogy középkorú
asszony létére egyedül maradt, nyakában a férje adósságaival. Nem
volt más választása, mint hogy elszegődjön fizetett társalkodónőnek.
Maud világa valamikor nagyon más volt. Gazdag arisztokratához
ment férjhez, így házassága bejárást biztosított számára a felsőbb
körökbe, tagja lett annak az előkelő társaságnak, amelyet most
kénytelen volt messziről figyelni. Nem is olyan régen ő maga is
divatos ruhakölteményeket viselt, pezsgőt kortyolt, és hajnalig
keringőzött a tündöklő csillárok alatt. Most be kellett érnie az elegáns
világ peremén betöltött pozícióval. A fizetett társalkodónők

10
mindenhová elkísérték a munkaadójukat, akik gyakran özvegyek vagy
vénkisasszonyok voltak: estélyekre, partikra, előadásokra és
színházba. De társalkodónőként gyakorlatilag láthatatlanok maradtak
a környezetük előtt.
A világ kemény helynek bizonyulhat egy elszegényedett nő
számára, akinek egyedül kell a nehézségekkel szembenéznie. Nagyon
kevés tiszteletre méltó foglalkozás közül választhat, ha munkát akar
vállalni. Maud jogosan neheztelt a sorsa miatt, gondolta Beatrice.
Másrészről viszont vele kapcsolatban legalább senki sem fogadta
meg ismeretlen okból, hogy élve vagy halva kézre keríti, és senki sem
ölt meg egy ártatlan embert az utána folyó hajsza során.
– Esküszöm, ennek a bálnak sohasem lesz vége! – morgott Maud.
Ránézett az órájára, amely egy kis üveg repülősó mellett himbálózott
az övön viselt láncáról. – Te jóságos isten, még csak éjfél van! Úgy
nézem, vagy háromig itt leszünk. Aztán majd átmegyünk egy másik
bálba ötig. Ez elég, hogy az embernek kedve támadjon leugrani egy
hídról! Azt hiszem, löttyintek a poharamba egy korty gint, hogy
feldobja egy kicsit ezt a pocsék limonádét.
Benyúlt a táskájába, és elővett egy kis palackot. Ám ahogy
elkezdte a limonádéba önteni a gint, a pohár kicsúszott a kezéből, és
a tartalma összefröcskölte Beatrice ruhájának fakószürke
szoknyarészét.
– Jaj, édes istenem! – kiáltott fel Maud. – Annyira sajnálom!
Beatrice gyorsan felállt, és kirázta a ruhája sűrű redőit.
– Semmi baj. Nem történt semmi. Ez már egy régi ruha.
Voltak újabb, drágább és sokkal divatosabb ruhái, de a
legrégebbieket megőrizte a szekrényében azokra az alkalmakra,
amikor a Flint & Marsh Ügynökség megbízásán dolgozott.
– Milyen ügyetlen voltam! – Maud gyorsan előrántott egy
zsebkendőt, és nagy hűhót csapott körülötte, miközben a nedves foltot
próbálta felitatni a ruháról.
A katasztrófa egy szempillantás alatt következett be. Beatrice
számára a nyakszirtjén érzett nyugtalanító bizsergés volt az egyetlen

11
figyelmeztető jel, hogy valami nagyon nincs rendben.
Megpördült, hogy szemügyre vegye a táncparkettet. Daphne
Penningtonnak nyoma sem volt.
Máskor, normális körülmények között, ez a helyzet nem lett volna
túlontúl aggasztó. Semmiképp sem ez lenne az első eset, amikor egy
meggondolatlan fiatal hölgy kislisszol a kertbe pár lopott csókért.
De ezen az estén a körülményeket mindennek lehetett nevezni, csak
normálisnak nem. Ami a helyzetet még ezerszer baljósabbá tette, hogy
a sebhelyes arcú, bottal járó férfinak szintén nyoma veszett.
Beatrice pár perce látta meg a férfit, amikor érezte, hogy valaki
figyeli. Azonnal körbepillantott a zsúfolt helyiségben, hogy lássa, ki
az, aki rajta tartja a szemét. Soha senki sem néz meg jobban egy
fizetett társalkodónőt.
A sebhelyes férfival, aki egy ébenfából és acélból készült
sétabotra támaszkodott, egymásba fúródott a tekintetük. Idegtépő
találkozás volt, mert a lelke mélyét a felismerés furcsa, erős érzése
töltötte el. De biztos volt benne, hogy még soha életében nem
találkozott vele korábban.
Nem az a fajta férfi volt, akit egy nő egykönnyen elfelejt. De nem a
szenvedélyes, markáns arca bal oldalát elcsúfító éles forradás tette
emlékezetessé, és nem is az a tény, hogy bottal járt. Inkább a belőle
áradó erő benyomása. Beatrice-nak kétsége sem volt afelől, hogy az
idegent kemény fából faragták, a szeme pedig kérlelhetetlenségről
árulkodott. Könnyen el tudta képzelni a bot helyett egy tüzes karddal
a kezében.
Egy-két szívverésnyi ideig, mialatt Beatrice levegőt sem kapott, a
férfi állhatatosan, rezzenéstelenül nézte. Aztán, mint aki megelégedett
azzal, amit látott, akármi legyen is az, úgy tűnt, elvesztette az
érdeklődését. Elfordult, és elindult egy üres folyosón. A bicegő
lépteiből és bal lábának merevségéből egyértelművé vált, hogy a bot
nem csupán divatos kellék, hanem valóban szüksége van rá.
Beatrice fellélegzett, de az érzékei továbbra is össze voltak
zavarodva. Ösztöne azt súgta, hogy nem most látta a férfit a bottal

12
utoljára. Ez a felismerés roppant nyugtalanító volt, de közel sem
annyira zavarba ejtő, mint az, hogy lényének egy része várta az újbóli
találkozást. Azt mondta magának, mindez nyilván csak azért van, hogy
megtudja, álcájának mely része ragadta meg a férfi figyelmét. Végtére
is neki az a célja, hogy észrevétlen maradjon.
De a jelen pillanatban a megbízására kell koncentrálnia. Már nem
csak Daphne és a sebhelyes férfi hiányzott a bálteremből. Daphne
táncpartnere, Richard Euston, egy jóképű fiatal úriember, akit a
Pennington család egyik barátja mutatott be Daphnénak, szintén köddé
vált.
A helyzet rohamosan romlott.
– Bocsásson meg – szólalt meg Beatrice –, úgy tűnik, hogy Miss
Pennington visszavonult az egyik társalgóba. Talán elszakadt a ruhája,
vagy a báli cipője lyukadt ki. Meg kell keresnem, hogy megnézzem,
nincs-e rám szüksége.
– De a ruha! – kiáltott fel Maud aggódva. – Tönkre fog menni!
Beatrice ügyet sem vetett rá. Felkapta a retiküljét, és végigsietett a
folyosón.
Egy tönkrement ruha a legtöbb fizetett társalkodónőnek, akinek a
ruhatára meglehetősen szerény, felérne egy katasztrófával, de
Beatrice-nak ez volt a legkisebb baja ezen az estén. Eljött az ideje,
hogy kiérdemelje azt a csinos fizetést, amit a Flint & Marsh
Ügynökség fizetett neki. Csak azért imádkozott, nehogy már túl késő
legyen.
Daphne és Euston az üvegajtók közelében táncolt, amikor utoljára
látta őket. Valószínűnek tűnt, hogy arra távoztak a teremből.
Daphne nagyanyja a terem túlsó végében csevegett három hölggyel.
Értékes időveszteség nélkül képtelenség lett volna átjutni hozzá a
tömegen, hogy beszámoljon róla, mi történt.
Beatrice már egy órával korábban, amikor Lady Penningtonnal és
Daphnéval megérkeztek, minden kijáratot szemügyre vett. Akkor arra
a következtetésre jutott, hogy ha valaki valóban kompromittálni
akarja Daphnét, mint ahogy attól a nagyanyja tart, az a

13
legvalószínűbb, hogy a gazember kicsábítaná áldozatát a sötétbe
borult kertbe.
A gyéren kivilágított folyosó végén Beatrice kinyitotta a korábban
észrevett ajtót. Kilépett a nyári éjszakába, és egy pillanatra megállt,
hogy tájékozódjon.
Magas fal övezte a hatalmas kertet. Színes lámpák árasztották el
fényükkel a terasz környékét, de ő maga egy kivilágítatlan részen állt,
nem messze a fészertől. A kapu, amely a kert mögötti keskeny
ösvényre nyílt, tőle nem messze volt. Bárki, aki egy fiatal hölgyet
próbál megszöktetni, minden bizonnyal ott várakoztatna egy zárt
hintót. A bálterem terasza valamivel távolabb esett attól a ponttól,
ahol állt. Ha szedi a lábát, akkor hamarabb ér a kapuhoz, mint
Daphne és a szöktetője.
Ha szedi a lábát és ha a következtetése helyes. Annyi ha. Nagyon
is lehetséges, hogy téved. Lehet, hogy Daphne ebben a pillanatban
épp gondtalanul flörtölget a nagyon vonzó Mr. Eustonnal, akinek
semmilyen rossz szándéka sincsen.
De ez nem magyarázza meg a sebhelyes idegen eltűnését. Beatrice
ösztöne azt súgta, nem véletlen, hogy neki is nyoma veszett.
Lerakta a retiküljét a lépcső mellé, felemelte a ruhája szélét, és
elővette a kis pisztolyt a térde fölé szíjazott kecses tokból. A kapu
felé sietett a magas sövényekkel szegélyezett ösvényen. Szürke ruhája
segített beleolvadnia a sötétségbe.
Amikor a kapu közelébe ért, halványan hallotta, hogy egy ló topog
patkóit patáival az úton, a fal túloldalán.
A kétoldalt futó sövény végéhez ért, és megállt. A holdfényben
látta, hogy a kapu résnyire nyitva. Egy kicsi, gyors hintó várakozott
előtte, pont ahogy attól tartott. Akkor a hintónál lennie kell egy
második embernek is.
Ebben a pillanatban szapora léptek halk dobogását hallotta maga
felé közeledni a kert felöl. Akárki is rabolta el Daphnét,
másodperceken belül odaér. Nem tud két gazemberrel egyszerre
elbánni. Eszébe jutott, hogy ha sikerülne bezárnia a kaput, akkor az a

14
férfi, aki a hintónál vár, nem tudna a társa segítségére sietni.
Odarohant a kapuhoz, és becsukta, mielőtt a hintó kocsisa felfogta
volna, mi történik. Épp a helyére tolta a zárat és megfordult, amikor
Richard Euston előbukkant a sötétből.
Euston először észre sem vette Beatrice-t, annyira lefoglalta, hogy
Daphnét a markában tartsa, mert a lány derekasan küzdött. A keze
össze volt kötözve a teste előtt, a szája pedig bekötve.
Beatrice Eustonra tartotta a kis pisztolyát.
– Engedje el Miss Penningtont, vagy lövök! Ilyen távolságból nem
lövök mellé.
– Mi a fészkes fene? – Euston hirtelen megállt. Meglepődése
haraggá változott. – Maga csak a társalkodónő. Mi az ördögöt képzel,
mit művel? Nyissa ki a kaput!
– Engedje el! – felelte Beatrice.
– Dehogy engedem! – vágott vissza Euston. – Egy vagyont ér.
Dobja el azt az ostoba kis fegyvert!
Mindketten tudjuk, hogy nem fogja meghúzni a ravaszt. Maga egy
társalkodónő, nem testőr.
– Én sohasem blöffölök – válaszolta Beatrice.
Felhúzta a pisztoly kakasát, és a csövét Euston gyomra felé
irányította. A lányrabló megdöbbent, hogy tényleg rá akar lőni, de
gyorsan magához tért, és pajzsként maga elé rántotta Daphnét.
Ekkor a sötétből egy árny bukkant elő Euston mögött. A fiatalember
nem vette észre a fekete kesztyűs kezet, mely megmarkolta és egy kis
időre megszorította a torkát. Levegőhöz sem jutott, nemhogy
megszólaljon. Ahogy próbálta kiszabadítani magát, elengedte
Daphnét. Aztán másodperceken belül az egész véget ért, és ő
eszméletlenül rogyott a földre.
A magas fal túloldaláról ostor csattanása hallatszott. Paták
dobogtak és kerekek csattogtak a macskakövön. A jármű eszeveszett
tempóban távozott, a kocsis nyilván rájött, hogy valami nagyon
rosszul sült el a lányrablási terv körül.

15
 Daphne Beatrice-hoz menekült. Mindketten nézték, ahogy az
ébenfa-acél bottal járó férfi kilép a holdfénybe. Beatrice egy
pillanatra sem vette le róla a fegyvert.
– Gyakori, hogy a fizetett társalkodónők felfegyverkezve járnak? –
kérdezte a férfi. A hangja titokzatos volt, mély és meglepően nyugodt,
mintha hozzá lenne szokva, hogy pisztolyt szegeznek rá.
Mintha Beatrice-t egy érdekes ritkaságnak találná.
– Ki maga? – kérdezte Beatrice. – Eszébe ne jusson ott folytatni,
ahol Euston abbahagyta!
– Biztosíthatom róla, hogy eszem ágában sincs elrabolni Miss
Penningtont. Én magával szeretnék beszélni.
– Velem?– Csak bámult a férfira megdöbbenve, miközben valami
pánikhoz hasonló érzés járta át.
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam – folytatta a férfi ugyanazon a
nyugodt, érzelemmentes hangon. – Joshua Gage, szolgálatára. Közös
barátaink vannak a Lámpás utcában.
Beatrice-t hatalmas megkönnyebbülés öntötte el. A férfi nem a
Fleming Okkult Akadémiáján töltött időre célzott. Ez valamiképp a
Lámpás utcával függ össze. Kényszerítette magát, hogy
összpontosítson, próbált visszaemlékezni, hogy találkozott-e valaha
Gage nevű személlyel, mióta a Flint & Marsh Ügynökségnek
dolgozik. Nem jutott az eszébe semmi.
– Kit ismer a Lámpás utcában? – kérdezte óvatosan.
– Két munkaadója, Mrs. Flint és Mrs. Marsh asszony majd
kezeskedik felőlem.
– Sajnos jelenleg egyikük sincs kéznél, hogy megejtse a
bemutatásokat – mutatott rá Beatrice.
– Talán ez is megteszi. – A férfi a kabátja zsebébe nyúlt, és egy
kártyát vett elő. – Tisztában vagyok vele, hogy ezt most nem tudja
elolvasni itt a holdfényben, de majd megteszi, amikor visszatér a
bálterembe. Ha reggel elmegy vele a Lámpás utcába, Mrs. Flint és
Mrs. Marsh fel fogja ismerni a pecsétet. Mondja meg nekik, legyen

16
szíves, hogy Mr. Smith Hírnöke üdvözletét küldi.
– Ki az a Mr. Smith?
– Korábbi munkaadóm.
Furcsa érzés futott át Beatrice-on, amely felkavarta az érzékeit.
Hirtelen az a zavaró előérzete támadt, hogy ha elveszi a kártyát, az
örökre megváltoztatja az életét, oly módón, amit most elképzelni sem
tud. Nem lesz visszaút. Nevetséges, gondolta magában.
Pár óvatos lépést tett a nedves fűben, és kikapta a férfi ujjai közül
a kártyát.
Egy pillanatra mindketten egyszerre értek a ropogós, fehér
névjegyhez. Beatrice tarkóján apró remegés futott át, mint egy
elektromos szikra. Azzal nyugtatta magát, hogy csak a képzelete
játszik vele, de nem tudott szabadulni ösztönös megérzésétől, hogy az
élete épp most fordult a feje tetejére. Aggódnia kéne, talán félnie is.
Ehelyett megmagyarázhatatlanul fel volt villanyozva.
Egy felvillanyozott sültbolond, gondolta. Azzal kapcsolatban
viszont szemernyi kétsége sem volt, hogy Mr. Smith Hírnöke nagyon
veszélyes ember.
A kártyára pillantott, amelyen egy név állt – feltételezhetően a
titokzatos Mr. Smithé –, de lehetetlen volt a holdfényben
kibogarászni. Kesztyűtlen ujjaival érezte a pecsét kidomborodó
nyomatát. Habozott, majd a kabátja zsebébe csúsztatta a kártyát.
– A reggel messze van, és addig még ma éjjel döntéseket kell hozni
– mondta, és próbált nagyon határozottnak hangzani.
Érezte, hogy az erő mérlege lassanként átbillen közte és Mr. Gage
között. Ez nem egy jó fordulat. Egyetlen rossz lépés, és tudta, hogy a
férfi teljesen átveszi az irányítást, ha ugyan máris meg nem tette. Ez
az ő esete, és Daphne az ő felelőssége. Magánál kell tartania a
gyeplőt.
– Nagyon igaz, de a részletes magyarázat jóval több időt venne
igénybe, mint ami most nekünk a rendelkezésünkre áll – felelte
Joshua. – Vissza kell vinnie Miss Penningtont a bálterembe, mielőtt
megindulna a pletyka.

17
 A férfinak igaza volt. Most a legfontosabb Daphne. Mr. Gage
rejtélyének feltárása ráér. Döntenie kellett, éspedig azonnal.
– Feltételezem, hogy a Flint & Marsh Ügynökség tulajdonosaival
való összeköttetésének ma este elégséges jellemtanúsítványul kell
szolgálnia – mondta.
– Köszönöm – válaszolta Joshua, és úgy hangzott, mintha
szórakoztatná a dolog.
Beatrice kibiztosította a pisztoly kakasát, és elfordult, hogy
diszkréten felemelje az alsószoknyáit. Visszarakta az aprócska
fegyvert a tokjába, és leengedte a ruháját. Amikor kiegyenesedett,
látta, hogy Daphne megigézve bámul rá. Joshua is őt nézte, két keze
egymáson a bot markolatára kulcsolva. Az arckifejezése nem árult el
semmit, de Beatrice-nak az a furcsa benyomása támadt, hogy a férfi
igen elragadónak találja a gondolatot, hogy ő felfegyverkezve jár. A
férfiak többsége teljesen meg lenne döbbenve, gondolta Beatrice. Mi
több, elborzadnának.
Aztán arra koncentrált, hogy Daphne szájáról levegye a kötést, és
kiszabadítsa a kezét.
– Miss Lockwood! – kiáltott fel Daphne elakadó lélegzettel,
amikor végre meg tudott szólalni.
– Nem tudom, hogy köszönjem meg önnek! – Aztán Joshua Gage-
hez fordult. – És önnek, uram. Soha életemben nem voltam még
ennyire megrémülve. Ha arra gondolok, hogy a nagymamának
mindvégig igaza volt, valaki tényleg kompromittálni akart! Soha nem
is álmodtam volna arról, hogy Mr. Euston lenne az. Olyan kiváló
fiatalembernek látszott.
– Most már vége – felelte Beatrice gyengéden. – Nem érzi
erőtlennek magát?
– Atya világ! Dehogy fogok elájulni! – Daphne mosolya
bizonytalan, de elszánt volt. – Nem mernék ilyen gyengeségnek
engedni, miután végignéztem, hogy ön fegyverrel véd meg engem! Ön
jó példát mutat, Miss Lockwood!
– Köszönöm, de attól tartok, hogy Mr. Gage-nek igaza van – felelte

18
Beatrice. – Azonnal vissza kell térnünk a táncterembe, vagy az
emberek beszélni kezdenek. Annyira kevés kell, hogy tönkretegyék
egy fiatal hölgy jó hírét.
– A ruhám jó állapotban van, de attól tartok, hogy a báli cipőm
tönkrement – válaszolta Daphne.
– Teljesen elázott, és tele van fűfolttal. Mindenki tudni fogja, hogy
mostanáig igen hosszú időt töltöttem kint a kertben.
– Ezért van a fiatal hölgyeket kísérő fizetett társalkodónőknél egy
pár váltócipő – felelte Beatrice.
– Jöjjön! A retikülömben van. Sietnünk kell!
Daphne elindult, majd megállt, és lenézett Richard Euston
eszméletlen alakjára.
– És vele mi lesz?
Joshua kicsit arrébb ment a sötétben.
– Ne aggódjon, Miss Pennington! Vele majd én foglalkozom.
Daphne ijedtében megmerevedett.
– Ha letartóztatják, abból nagy botrány támad – mondta a férfinak.
– Mama és papa vidékre fognak küldeni, és hozzáadnak egy kövér
özvegyhez, aki olyan idős, hogy a nagyapám is lehetne. Ez a sors
rosszabb lenne a halálnál.
– Euston nem fog semmit mesélni a rendőrségnek – mondta Joshua.
– El fog tűnni.
– De mégis, hogy történhetne ez meg? Hiszen ő magas körökben
forog.
Joshua Beatrice-ra nézett.
– Nem gondolja, hogy önnek és Daphnénak mennie kéne?
Őt ugyan egy hangyányit sem érdekli, ha Euston örökre eltűnik is,
gondolta Beatrice. Az a tény azonban, hogy Joshua úgy véli, erről
egymaga gondoskodni tud, meglehetősen elbátortalanító volt. Ám
ebben a pillanatban akadt más problémája. A lista élén Daphne
Pennington hírnevének megmentése állt.

19
 – Igaza van, Mr. Gage – felelte. – Jöjjön, Daphne.
A rábízott lányt sietve a ház oldalsó ajtaja felé terelte.
– Később, Miss Lockwood – mondta Joshua Gage halkan a háta
mögött.
Beatrice nem tudta eldönteni, hogy ez fenyegetés vagy ígéret.
Nem sokkal később Lady Penningtonnal, egy alacsony, elegáns, ősz
hajú hölggyel állt egy falmélyedésben, és figyelte, ahogy Daphne egy
másik fiatalemberrel lép a táncparkettre. Ragyogóan nézett ki az új
báli cipőjében, szemében titokzatossággal és izgatottsággal.
– Nézzen rá! – szólalt meg Lady Pennington büszkén. – Soha meg
nem mondanák, hogy kevesebb, mint húsz perce valaki megpróbálta
elrabolni, hogy kompromittálja. Hajszál híja volt, hogy tönkre nem
tették.
– Az unokája rendkívül bátor fiatal nő – felelte Beatrice. – Nem
sok úri neveltetésben részesült fiatal hölgy viselné el, hogy ilyen
közel kerüljön a katasztrófához, és tudna egyenesen visszatérni a
táncparkettre, mintha mi sem történt volna.
– Daphne az én családom ágához hasonlít – válaszolta Lady
Pennington nyugodt elégedettséggel.
Beatrice elmosolyodott.
– Én is azt hiszem, asszonyom.
Lady Pennington egy aranyszárú monoklin keresztül nézett rá.
– Ma este megmentette az unokámat, Miss Lockwood. Örökre
hálás leszek önnek. Az ön Lámpás utcai munkaadói biztosítottak róla,
hogy jól megfizetik önt a szolgálataiért, de szeretném, ha tudná, hogy
holnap elküldetek önnek egy kis személyes ajándékot, azt remélve,
hogy elfogadja hálám jeléül.
– Köszönöm, de erre semmi szükség.
– Badarság! Ragaszkodom hozzá. Többet erről szó se essék.
– Az érdem nagy részét saját magának tulajdonítsa, asszonyom –
válaszolta Beatrice. – Ha ön nem kezd gyanakodni, és nem keresi föl

20
a Flint & Marsh Ügynökséget, ez a história egészen más véget ért
volna.
– Csak egy megérzésem támadt pár nappal ezelőtt – válaszolta
Lady Pennington. – Semmi konkrét, amire rá tudtam volna mutatni,
ugye érti?
– Azt hiszem, az ilyesmit nevezik női megérzésnek, asszonyom.
– Akárhogy is, tudtam, hogy Euston nem az, aminek látszik, de
csakugyan nagyon jól sikerült eltitkolnia valódi jellemét és a
pénzügyei helyzetét. Daphne szülei teljesen bedőltek neki. Az unokám
gazdag örökösnő. Ha Eustonnak sikerült volna kompromittálnia, az
borzasztó következményekkel járt volna.
– De a pénzügyeket ön tartja a kezében a családban – mondta
Beatrice. – Abból a kevésből, amit az elmúlt napokban önből láttam,
úgy hiszem, ön nem ragaszkodna hozzá, hogy Daphne hozzámenjen
Richard Eustonhoz, még ha a fiatalember terve sikerrel is járt volna.
– Nem, természetesen nem. – Lady Pennington megborzongott. –
Euston egyértelműen csak a pénzére pályázott. Engem hasonló
megfontolás alapján házasítottak ki, és biztosíthatom róla, hogy soha
nem tenném ki az unokámat ilyen pokoli élménynek. Csak hálás
lehetek, amiért a férjemben volt annyi tisztesség, hogy pár éve egy
versenyen meghalt balesetben. Mindazonáltal Daphne hírneve
romokban hevert volna, ha Euston ma este sikerrel jár, és az unokám
kénytelen lett volna kimaradni az előkelő társaságból.
– Valóban tartott attól a lehetőségtől, hogy visszaküldik őt vidékre.
Aggódott annak a kilátásától, hogy valaki olyanhoz kell hozzámennie,
akit ő csak úgy jellemzett, mint túlsúlyos özvegyember, aki elég idős,
hogy akár a nagyapja is lehetne.
– Lord Bradley – kuncogott Lady Pennington. – Igen, megtettem
minden tőlem telhetőt, hogy ráijesszek ezzel a fenyegetéssel, azért,
hogy óvatos legyen itt a városban. Nagyon eleven fiatal hölgy.
– Nyilvánvalóan ebben is önre hasonlít, asszonyom.
– Igen. – Lady Pennington már nem mosolygott. A száját eltökélten
szorította össze. – De nem engedem, hogy tönkretegyék az életét az

21
eleven természete miatt. Biztos benne, hogy Euston már nem jelent
majd problémát?
Beatrice kivette a névjegykártyát a zsebéből, és újra megvizsgálta.
A kártyán egyszerűen csak a Mr. Smith név szerepelt. A domború
pecsét egy oroszlánt ábrázoló, elegánsan nyomott címer volt. A
Joshua Gage hangjából kihallatszó magabiztosságra gondolt, amikor a
férfi biztosította róla, hogy Euston el fog tűnni.
– Valami azt súgja, hogy Richard Euston soha többet nem fogja
háborgatni sem önt, sem a családját – válaszolta.

22
 Három

Joshua a bal lábában felizzó fájdalomtól összeszorította a fogát,

miközben az imbolygó Eustont felrángatta a kocsiba. Henry, akinek az
arcát beárnyékolta alacsony karimájú kalapja és súlyos
köpönyegének gallérja, a bakról figyelte.
– Biztos benne, hogy nem aka’ egy kis segítséget, uram?
– Hol voltál, amikor pár perccel ezelőtt ki kellett cipelnem ezt a
gazembert a parkból, majd végig az ösvényen? – kérdezte Joshua.
– Nem tudtam, hogy ma este meg kell szabadulnunk egy testtől,
uram. Mint a régi szép időkben, nem igaz?
– Ő nem halott. Legalábbis még nem. És nem, ez nem olyan, mint a
régi szép időkben.
– Ahogy gondolja, uram. Hova visszük?
– Egy kellemes, csöndes helyre a dokkok közelében, ahol ő és én
nyugodtan beszélhetünk – felelte Joshua.
– Á, akkor ez a gazfickó éjjeli fürdőzésre megy, miután ön beszélt
vele, mi?
– Attól függ, milyen válaszokat kapok tőle.
Joshua ledobta a terhét az egyik bőrülésre, majd óvatosan
leereszkedett a szemközti helyre. Újabb fájdalom hasított a lábába,
ahogy az ajtókilincs után nyúlt.
– Istenverte láb! – kiáltott fel. De valójában csak suttogott.
Újra nehezére esett koncentrálni. Lassan beszívta a levegőt, és
hosszú évek során szerzett gyakorlatával eltávolította magától a
szűnni nem akaró fájdalmat. Amikor újra ura lett a helyzetnek,
erősebben megmarkolta, és behúzta a kocsi ajtaját.
Euston felnyögött, de nem nyitotta ki a szemét.
Joshua megfogta a bot markolatát, majd a bottal kettőt koppantott a
kocsi mennyezetén. A hintó megindult.

23
 Elgondolkodott, vajon szükség van-e arra, hogy egy sállal elfedje
az arcát, de arra jutott, hogy ez felesleges. A kocsi benti lámpái nem
égtek, és az egyik ablak keskeny sávja kivételével a függönyök be
voltak húzva. Az a kevés fény, ami bejut a kocsiba, Euston arcára
esik, nem az övére. Már rég megtanulta, hogyan maradjon rejtve.
Hátradőlt, és azon töprengett, hogyan is sodorhatták el az ő
gondosan kidolgozott terveit az események, különösen Miss Beatrice
Lockwood váratlan tettei. Ő ugyanis nem azzal a szándékkal indult el
ezen az estén otthonról, hogy egy lányrablási kísérlet
megakadályozásában segédkezzen.
Kezdettől fogva Beatrice volt az üldözött vad. De a dolgok
határozottan nem várt fordulatot vettek. Azon tűnődött, amit megtudott
róla az igen rövid találkozásuk alkalmával. Csak pár percig beszélt
vele a parkban, de végül is ő mindig igen jó volt abban, hogy rövid
idő alatt ítéletet alkosson mások jelleméről. A múltban ezen a
képességén az élete múlott. Persze az ösztöne ilyen ügyekben aligha
volt csalhatatlan. A rossz lába és a sebhely bizonyította, hogy ha
tévedett, akkor azt látványosan tette. A Hírnök nem aprózza el, annyi
bizonyos.
De legalább egy következtetésében biztos volt Beatrice
Lockwooddal kapcsolatban: sokkal bonyolultabb probléma lesz a
vártnál.
Elgondolkodva masszírozta sajgó lábát, és közben a nőn tűnődött.
Első benyomását egy névvel össze lehet foglalni, gondolta. Titánia.
Mint a mítoszok és legendák Tündérkirálynője, a shakespeare-i
Szentivánéji álom Titániája. Beatrice olyan erő, akivel számolni kell.
A lagúnakék szemek, a finom vonások és a törékeny ártatlanság
benyomása egy pillanatra sem tévesztette meg, ahogy a divatjamúlt
ruha sem. Rég megtanult az álca mögé tekinteni. Beatrice kiváló
színésznő volt, és ő készségesen elismerte a színészi képességeit, de
őt nem csapta be.
Meglepnie viszont sikerült. Nem tudta eldönteni, hogyan érez ezzel
a szokatlan ténnyel kapcsolatban. Semmiképpen sem tekintette jó
dolognak, mégis érezte, hogy valamilyen oknál fogva valami olyan

24
mozdul meg benne, ami már egy éve mélységesen mélyre el volt ásva
ott legbelül: a várakozás. Már alig várta a következő találkozást
Beatrice Lockwooddal.
De először a végére kell járnia az ügynek, ami ma este olyan
váratlanul adódott.

25
 Négy

Nem sokkal hajnali fél három után a Pennington-hintó egy kis

városi ház előtt állt meg a Lámpás utcában. A lépcső tetején, a
bejárati ajtó mellett lámpa világított. Az egyik inas lesegítette
Beatrice-t a járdára.
– Biztos benne, hogy itt akar kiszállni? – kérdezte Lady
Pennington. A monokliján keresztül vizsgálta az iroda ajtaját. – A
Flint & Marsh Ügynökség zárva van. Az ablakok sötétek.
– Mrs. Flint és Mrs. Marsh az iroda fölött lakik – felelte Beatrice.
– Majd felébresztem őket.
– Ilyen későn? – csodálkozott Daphne.
– Biztosíthatom róla, hogy a ma esti történések nagyon fogják őket
érdekelni– felelte Beatrice.
– Ám legyen – egyezett bele Lady Pennington.
– Jó éjszakát, Miss Lockwood! – mondta Daphne. – Még egyszer
köszönöm, hogy megmentett Mr. Eustontól!
Beatrice elmosolyodott.
– A nagymamájának tartozik köszönettel. Ő volt az, aki gyanút
fogott, hogy Euston körül valami nem stimmel.
– Igen, tudom – felelte Daphne. – Még egy dolog, mielőtt elmenne.
Gondolja, hogy esetleg valamikor megtanítana olyan kis pisztollyal
lőni, amilyen magánál van? Annyira szeretném, ha nekem is lenne egy
saját fegyverem!
– Mi a csudáról beszélsz? – kérdezte Lady Pennington élesen. – Mi
ez a történet ezzel a pisztollyal?
– Hosszú történet – válaszolta Beatrice. – Majd Miss Daphne
elmeséli önnek a részleteket.
Felment a lépcsőn a Flint & Marsh Ügynökség diszkréten jelzett
ajtajához, és megemelte a kopogtatót. Jó párszor koppant a szerkezet,
mire valahol a ház mélyén fény gyulladt. Az előtérből lépések

26
hangzottak.
Mrs. Beale, a középkorú házvezetőnő nyitott ajtót. Vászonköntöst,
papucsot és hálósipkát viselt.
Láthatóan nem örült a látogatónak.
– Hajnali három óra van, Miss Lockwood. Mit keres itt ilyenkor?
– Tudja jól, Mrs. Beale, hogy nem ébreszteném fel Flint és Marsh
asszonyt, ha nem lenne életbe vágó.
Mrs. Beale nagyot sóhajtott.
– Nem, gondolom, nem tenné. Akkor jöjjön be. Remélem, ezúttal
senki sem halt meg.
– Nem veszítettem el az ügyfelet, ha erre gondol.
– Tudtam! Valaki meghalt!
Beatrice tudomást sem vett róla. Visszafordult a hintó felé, és
mielőtt belépett volna az előtérbe, egy kis intéssel jelezte, hogy
minden rendben. Az elegáns Pennington-fogat továbbhajtott a csöndes
utcán.
Mrs. Beale becsukta, majd kulcsra zárta az ajtót.
– Fölmegyek és fölébresztem a hölgyeket.
– Arra semmi szükség – szólalt meg Abigail Flint a lépcső
tetejéről. – Mindjárt lemegyünk. Ki halt meg?
– Senki sem halt meg – felelte Beatrice. – Legalábbis azt hiszem.
Sara Marsh jelent meg a lépcsőfordulóban.
– Az ügyfelünk unokája biztonságban van?
– Daphne jól van, de csak egy hajszálon múlt – válaszolta
Beatrice.
– Mit kérnek? – kérdezte Mrs. Beale beletörődő hangon. – Teát
vagy brandyt?
– Nagyon hosszú éjszaka volt, Mrs. Beale – mondta Beatrice.
Mrs. Beale újra sóhajtott, mint aki mindent ért.

27
 – Hozom a brandys tálcát.
Nem sokkal később Beatrice a munkaadóival a tűz előtt
beszélgetett, időnként mind a hárman kortyoltak egyet-kettőt a
kezükben tartott brandys pohárból. Abigail és Sara a hálóruháját
viselte, összekuporodva ültek, pongyolában, papucsban és
hálósipkában.
– Az ügyfelünknek igaza volt, hogy bízott az ösztöneiben, amikor
Mr. Euston olyan nagy érdeklődést kezdett tanúsítani Daphne iránt –
szólalt meg Abigail. – Lady Penningtonnak lehet, hogy nincs túl sok
természetfeletti képessége, de ahogy mindig mondom, a nagymamák
intuíciója páratlan az ilyesmiben.
Abigail magas, vékony, szikár középkorú nő volt, éles
arcvonásokkal, impozáns orral és csúcsos állal. Fekete haja erősen
őszült. Sötét szemének pillantása különös és rejtelmes volt, Beatrice
szerint rég őrzött titkokra és rejtélyekre vallott.
Abigail temperamentumát leginkább a savanyú szóval lehetett
jellemezni. Hajlamos volt pesszimistán állni a világ dolgaihoz, az
emberi természethez pedig különösképpen. Valahányszor Sara
korholta, hogy mindig a legrosszabbat feltételezi, Abigail rendre
rámutatott, hogy ritkán téved.
Társa az üzletben és az életben szöges ellentéte volt, külsőre és
vérmérsékletét tekintve egyaránt. A vele egyidős Sara Marsh szőke
hajában nehéz lett volna ősz szálakat felfedezni. Kellemesen
gömbölyded formáival az a fajta nő volt, akit a férfiak minden
életkorban, fiatalon és idősen egyaránt vonzónak találnak, különösen
ha a fiatalos külső jó kedéllyel, optimista és érdeklődő természettel
párosul.
Szenvedélyes autodidakta amatőr tudósként elbűvölték a bűntények
helyszínén hátrahagyott mindenféle bizonyítékok. A ház pincéjében
egy jól felszerelt laboratóriumot tartott fenn, ahol mindent
megvizsgált, amit a Flint & Marsh ügynökei szállítottak neki, az
ujjlenyomatoktól a méregmintákig. Mrs. Beale gyakran mondogatta,
hogy egy nap Sara véletlenül robbanást fog előidézni vagy mérgező
gázokat szabadít rájuk, ami mindannyiuk halálát okozza majd.

28
 Abigail és Sara egyaránt rendelkezett – ahogy ők fogalmaztak –
hatodik érzékkel. Fiatalabb korukban egy könyvesboltot vezettek,
ahol a paranormális iránt érdeklődők igényeit szolgálták ki. De pár
éve bezárták a boltot, hogy magánnyomozó irodát nyissanak. A
vállalkozás igen sikeresnek bizonyult. A Flint & Marsh cég gazdag,
felsőosztálybeli ügyfeleket vonzott, akik diszkrét nyomozást kívántak
folytatni különféle természetű ügyeikben.
A könyvesbolti idők kötetei most a társalgó fala mentén sorakoztak
a padlótól a plafonig. Sok könyv energiával volt átitatva. Beatrice
érezte, ahogy a gyenge áramlatok kavarognak a szoba légterében.
– Kiváló munkát végeztél, kedvesem – dicsérte Sara. – Nem
szabad magad amiatt vádolni, ami a kertben történt.
– Eustonnak majdnem sikerült elrabolnia Daphnét, és ez az én
hibám – felelte Beatrice. – Hagytam, hogy eltereljék a figyelmemet a
kiömlött limonádéval. És amikor a sétabotos férfi Daphnéval
nagyjából egy időben eltűnt a bálteremből, aggódtam, hogy ő is
résztvevője a lányrablásnak.
– Mindent egybevetve, a történetben van ugyan néhány szál, ami
kicsit kaotikus, de minden jó, ha a vége jó – mondta Sara.
Abigail bosszúsan szólalt meg.
– Nem úgy hangzik, hogy jó vége lett Mr. Euston számára. Nem
mintha túlzottan aggódnék a sorsáért. Nagyon érdekel viszont az az
úriember, aki a segítségedre sietett, a sebhelyes férfi a bottal. A
történetednek ez a része kimondottan aggasztó.
– Igen – helyeselt Sara. – Mesélj róla!
Beatrice nehezen találta a megfelelő szavakat, hogy leírja saját,
Joshua Gage-dzsel kapcsolatos benyomásait.
– Először a bálteremben bukkant fel. Csak rövid ideig volt ott, de
tudtam, hogy észrevett, mert éreztem, hogy néz. – Habozott. – Illetve
az, hogy tanulmányozott, talán pontosabb lenne.
Abigail összeráncolta a homlokát.
– Nem kellett volna észrevennie egy fizetett társalkodónőt, aki egy

29
nagy bálterem sarkában ül.
– Tudom – felelte Beatrice. – De észrevett. Mi több, amikor
bemutatkozott a kertben, és felajánlotta, hogy megszabadul Mr.
Eustontól, önre és Mrs. Marshra hivatkozott, hogy bizonyítsa
jellemének megbízhatóságát. Aztán kijelentette, hogy holnap beszélni
kíván velem. – Az órára pillantott. – Tulajdonképpen már ma.
– Nos, azt gondolom, hogy ez megvilágítja a dolgokat – mondta
Sara. – Ha tud a Flint és Marshról, és ha tudatában van, hogy te az
egyik ügynökünk vagy, akkor olyan valaki lehet, aki érintett volt az
egyik korábbi ügyben. Ez egy tökéletesen ésszerű magyarázat.
Abigail összehúzta a szemét.
– De egyikünknek sem ismerős a neve.
– Minden valószínűség szerint azért, mert soha nem találkoztunk
vele – válaszolta Sara türelmesen.
– De nyilvánvalóan ismeri az egyik ügyfelünket.
– Volt valami meglehetősen… nyugtalanító benne – tette hozzá
Beatrice.
Abigail a homlokát ráncolta.
– Azt mondod, hogy reggel beszélni kíván veled?
– Igen. Azt is mondta, hogy Euston többé már nem jelent
problémát. Elég egyértelmű és világos volt ezzel kapcsolatban.
Őszintén szólva, kicsit aggódom, hogy Euston esetleg a folyóban
végzi.
– Lehet, hogy Euston megérdemelné ezt a sorsot, de itt, a Flint és
Marshnál az a cél, hogy elkerüljünk bármiféle botrányt – felelte Sara
kényelmetlenül feszengve.
– Sületlenség. A folyóból folyamatosan kerülnek elő holttestek. –
Abigail hosszú ujjú kezével egy mozdulattal félresöpörte a
problémát. – Eustoné csak egy lesz a sok közül.
Beatrice összerezzent, és egy pillantást váltott Sarával, aki a sokat
szenvedettek sóhaját hallatta. Abigail olykor hajlamos volt
pragmatikus hozzáállást tanúsítani a problémák iránt.

30
 – Te is nagyon jól tudod, drágám, hogy olyan úriemberek holttestei,
akik jobb körökben mozognak, egyáltalán nem bukkannak fel túl
gyakran a folyóban – mondta Sara. – Euston nem egy nagymenő, de
bizonyos körökben jól ismerik. Nyilvánvalóan vannak kapcsolatai.
Így sikerült elérnie, hogy a Pennington család egy tiszteletre méltó
barátja bemutassa Őt Daphne Penningtonnak. Ha rejtélyes
körülmények között holtan találják, minden valószínűség szerint
rendőrségi nyomozás lesz. Mindannyian tudjuk, hogy a Flint és Marsh
nem engedheti meg magának, hogy ilyesmibe keveredjen.
– Természetesen igazad van. – Abigail a karosszék karfáján dobolt
az ujjaival. – Csak reménykedhetünk, hogy ez a Mr. Gage roppant
elővigyázatossággal jár el, hogy Euston eltűnése semmiképp se
okozhasson problémát.
Beatrice megköszörülte a torkát.
– Mindenképpen azt a benyomást keltette, hogy rendelkezik némi
szakértelemmel ilyen téren.
Abigail arca felderült.
– Még egy okkal több, hogy ne aggódjunk Euston miatt.
– Emlékeztetnem kell, hogy Euston életben volt, amikor utoljára
láttam – mondta Beatrice.
– Elképzelhető, hogy Mr. Gage nem ment el a végletekig ma éjjel.
– Ami jelenleg aggaszt minket, az az irántad mutatott érdeklődése,
Beatrice. Biztos vagy benne, hogy nem ismered fel őt a Fleming
Okkult Akadémiáján töltött időkből?
– Egészen biztos. – Beatrice ivott egy kicsit a brandyből, aztán
leengedte a poharát. – Higgyék el, ha azt mondom, hogy nem olyan
férfi, akit az ember egykönnyen elfelejt.
Abigail felvonta a szemöldökét.
– A sebhelye ennyire látványos?
– Nem a sebhelye teszi emlékezetessé – felelte Beatrice. – Nem is
a bicegése, ha már itt tartunk. Biztosak benne, hogy a neve nem mond
önöknek semmit?

31
 – Teljesen. – Abigail lebiggyesztette az ajkát. – Bár elképzelhető,
hogy az egyik régi ügyfelünk még abból az időből, amikor a
könyvesboltot vezettük. Több száz kuncsaftunk volt az évek során.
Nem emlékezhetünk mindnyájuk nevére.
– Majdnem elfelejtettem, adott nekem egy névjegykártyát – szólt
erre Beatrice. Félrerakta a brandys poharat, és a ruhája zsebébe
nyúlt. – Azt hiszem, a volt munkaadója neve szerepel rajta. Úgy tűnt,
azt gondolja, hogy önök ismerni fogják.
Sara elvette az olvasószemüvegét az asztalról, és az orrára
biggyesztette.
– Hadd lássam.
Beatrice átnyújtotta neki a kártyát. Amikor Sara ránézett,
megdöbbent, az arckifejezése pedig hirtelen feszültté vált. Ujja
hegyével végigsimított az oroszlános pecséten.
– Mr. Smith – suttogta. – De nem, ez lehetetlen. Ennyi idő
elteltével.
– Mr. Smith? – ráncolta a homlokát Abigail. – Itt valami tévedés
lesz. Mutasd a kártyát.
Sara átnyújtotta neki. Ahogy a névjegyet tanulmányozta, Abigail
növekvő hitetlensége gyorsan tátott szájú döbbenetté változott.
– Atya világ! – suttogta. Megérintette a pecsétet. – Gondolod, hogy
tényleg életben van?
– Mindig is meglepőnek találtuk a haláláról szóló híreszteléseket –
emlékeztette Sara.
Beatrice Sara arcát kutatta magyarázatért, majd Abigailre nézett.
– Ki ez a Mr. Smith?
– Itt süllyedjek el, ha tudom! – válaszolta Abigail. – Persze soha
nem találkoztunk vele. Csak a Hírnökével volt dolgunk.
Baljós hangja közel sem aggasztotta Beatrice-t annyira, mint az a
tény, hogy a kártya remegett Abigail ujjai között. Sok kellett ahhoz,
hogy Abigail Flint reszkessen, többnyire olyan kemény volt, mint a
kő.

32
 – Biztos vagyok benne, hogy Smith nem az Oroszlán igazi neve
volt – mondta Sara. – De mindössze ezt a nevet és a pecsétet
ismertük. Ahogy Abby is említette, amikor dolga volt velünk, mindig
a Hírnökét küldte.
– Mr. Gage azt kérte, adjam át a Hírnök üdvözletét – mondta
Beatrice.
– Ó, istenem! – suttogta Sara. – A helyzet minden perccel egyre
furcsábbá válik.
– Le tudnák írni ezt a Hírnököt? – kérdezte Beatrice.
– Nem tudunk a külsejéről leírást adni – válaszolta Abigail. –
Mindig egy általa választott helyen találkoztunk vele, és mindig a
homályban maradt. Soha nem láttuk az arcát világosságnál. – Egy
pillanatra elhallgatott. – De meglehetősen biztos vagyok benne, hogy
nem sántított. Te mit gondolsz, Sara?
– Biztosan nem volt semmi jele, hogy bottal járna – felelte Sara. –
Emlékszem, hogy meglepett mindig minket, amikor hozzánk szólt a
sötétből, azon a helyszínen, amit épp választott. Soha nem hallottuk
sem megérkezni, sem távozni, olyan volt, mintha ő maga is árnyék lett
volna.
– Hm – szólalt meg Beatrice. Gage bicegő járására gondolt, és
arra, ahogy a botjára támaszkodott.
– Nos, balesetek mindig történnek. És gondolom, az ő
foglalkozásában az embernek sok ellensége akad.
– Nagyon igaz – felelte Abigail.
– Azt mondta, hogy ez a Hírnök Mr. Smithnek dolgozott – mondta
Beatrice. – Nem értem Smith szerepét mindebben. Miért volt
szüksége egy hírnökre?
Sara és Abby összenézett. Aztán Sara visszafordult Beatrice-hoz.
– Abbyvel már rég arra a következtetésre jutottunk, hogy Smith a
Nagy Játszma játékosa volt, ahogy a sajtó és a regényírók szeretik a
kémkedést nevezni.
– Azt akarja mondani, hogy kém volt? – kérdezte Beatrice.

33
 – Kém főnök – válaszolta Abigail. – A Hírnök biztosított minket
arról, hogy a munkaadója a Korona szolgálatában áll, és nem volt
okunk kételkedni ebben. Abból, – amire mi következtetni tudtunk,
Smith keze elért mindenhová Angliában, Európában és azon is túl. De
tudod, hogy van ez a legendákkal.
– Sohasem lehet tudni a teljes igazságot – tette hozzá Sara.
– Hm – hümmögött Beatrice. – Feltételezem, hogy ez nagyon jól
jött mind Mr. Smithnek, mind a Hírnökének. Az emberek mindig
jobban félnek az ismeretlentől, mint az ismerttől.
Sara elfintorodott.
– Ami azt illeti, Mr. Smith esetében a józan emberek jobban féltek
a Hírnökétől, az embertől, akit Mr. Smith a köztünk megbúvó árulók
és külföldi kémek kézre kerítésére küldött. A Hírnök töméntelen
titkos tervet és összeesküvést hiúsított meg, köztük jó pár
meglehetősen bizarr is akadt.
– És alkalmanként mi is segítettünk neki – mondta Sara egy
csipetnyi büszkeséggel a hangjában.
– Nem értem – mondta Beatrice. – Mit ért bizarron?
– Amikor Mr. Smith elküldte a Hírnökét, hogy kivizsgáljon egy
összeesküvést vagy egy kémkedési ügyet, abban biztos lehetett az
ember, hogy a fenyegetés távolról sem mindennapi, nem olyasmi,
amiről azt várnánk, hogy a Scotland Yard megoldja. Mindig volt
benne egy paranormális csavar.
Abigail rövid, száraz, ugatásra hasonlító nevetést hallatott.
– Nem mintha a Hírnök valaha is elismerte volna az általa
kivizsgált esetek paranormális magyarázatának akár csak a
lehetőségét is, ugye érted. Nem hitt a pszichikus energiában. Ezt
mindig szórakoztatónak találtam, mert egyértelmű volt, hogy neki
magának is van némi természetfeletti képessége.
– Nagyon sokan nem vesznek tudomást az adottságaik paranormális
oldaláról – mutatott rá Sara.
– Más magyarázatokkal állnak elő, amikor a saját képességeikkel

34
szembesülnek.
– Milyen természetű volt a Hírnök képessége? – kérdezte Beatrice.
– Úgy tűnt, abszolút rejtélyes tehetsége van, hogy megtaláljon
eltűnt embereket és dolgokat – felelte Abigail. – Ha elhatározta, hogy
a nyomára bukkan valakinek vagy valaminek, akkor kivétel nélkül
mindig sikerrel járt.
– Mind a Hírnökről, mind Mr. Smithről múlt időben beszél –
jegyezte meg Beatrice. – Mi történt velük?
– Senki sem tudja – válaszolta Abigail. – Úgy egy évvel ezelőtt
elkezdett keringeni Smith halálhíre. Kezdetben csak rebesgették, de
aztán a pletyka egyre erősödött. Egy idő múlva Sarával arra a
következtetésre jutottunk, hogy a hír valószínűleg igaz.
– A Hírnöknek ugyanekkor veszett nyoma – magyarázta Sara. –
Ezért feltételeztük, hogy ő is halott. Mindenesetre velünk nem lépett
kapcsolatba azóta sem. Az igazat megvallva, nekem hiányzott.
– Badarság! – jelentette ki Abigail hevesen. – Nagyon rejtélyes
személy volt. Mindig rossz érzésem támadt, ahányszor csak
találkoztunk. – Egy pillanatra elhallgatott. – Azt azonban meg kell
hagyni, hogy nagyon jól fizetett az információért.
– Az a helyzet – mondta Sara sóvárogva –, hogy a paranormálisról
alkotott elutasító véleménye dacára megértette a tudományos
megközelítés fontosságát a bűntények kivizsgálásában. Mindig
tisztelte a véleményem, nem úgy, mint bizonyos Scotland Yard-i
felügyelők, akiket meg tudnék nevezni. Azok bezzeg sohasem vették
figyelembe a tanácsaimat, csak mert nő vagyok.
– Csak mert a Hírnök tisztelte a te tudományos tehetségedet, az
még nem jelenti azt, hogy nem rendkívül veszélyes – mondta Abigail.
– Tudom – felelte Sara. – De bevallom, élveztem azokat a
bizonyítékdarabkákat elemezni, amiket ő küldött.
Abigail Beatrice-ra nézett.
– Azt feltételeztük, hogy a Hírnököt is ugyanaz a valaki vagy
valami ölte meg, aki vagy ami Mr. Smithszel végzett. Ez volt az

35
egyetlen elmélet, amivel elő tudtunk rukkolni, hogy megmagyarázzuk,
miért tűntek el mind a ketten egyszerre.
Beatrice ezen elgondolkodott egy darabig.
– Mi van akkor, ha Mr. Smith és a Hírnök egy és ugyanaz a személy
volt? Ez megmagyarázná, miért tűntek el egyszerre.
Abigail és Sara egymásra néztek.
– Ez is egy lehetőség – vallotta be Sara de én hajlok rá, hogy
kétségbe vonjam. Mindig az volt a benyomásunk, hogy Mr. Smith
kémek és információszerzők messze ágazó birodalmát irányítja. A
Hírnök viszont úgy tűnt, hogy csak az itt, Londonban zajló
nyomozásokra összpontosít.
– Kapcsolatai az úriemberek exkluzív klubjaitól a bűnözők
alvilágáig terjedtek – tette hozzá Abigail.
– Nyilvánvalóan a férfi, akivel ma este találkoztam, azt akarja
elhitetni önökkel, hogy ő az a Hírnök, akit valaha ismertek – mondta
Beatrice.
Abigail hirtelen megmerevedett.
– Lehet, hogy egy imposztor. Ez sok mindent megmagyarázna.
Talán valaki úgy okoskodott, hogy mivel az igazi Hírnök halott,
biztonsággal magára veheti a személyazonosságát a megfigyelt
kapcsolataival együtt.
– Én nem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű, drágám – jegyezte meg
Sara. – Miért tenne valaki ilyet?
– Az Oroszlán Hírnökétől nagyon tartottak bizonyos körökben –
felelte Abigail. – Minden bizonnyal sok fontos titkot ismert, amelyek
némelyike hatalmas embereket tudott volna a földre rántani. Vannak,
akik ölnének azért, hogy szert tegyenek a hírnevére, ami azzal járna,
hogy megfélemlíthet másokat, és uralkodhat rajtuk.
– Pontosan milyen természetű volt a hírneve? – érdeklődött
Beatrice. – Persze azon kívül, hogy veszélyes.
– Ahogy Abby is mondta, mindig megtalálta, amit meg akart találni
– felelte Sara. – A másik ismertetőjegye az volt, hogy állta a szavát.

36
Bárki, akinek dolga volt vele, tudta, hogy ha megígért valamit, azt be
is tartja. Ráadásul hajthatatlan volt. Ha találkoztál vele, egyszerűen
tudtad, hogy az egyetlen dolog, ami megállíthatja, az a halál.
– Mi pedig feltételeztük, hogy pontosan ez állította meg végül –
fűzte hozzá Abigail.
– Bocsássanak meg, de pontosan hogy kerültek kapcsolatba önök
ketten a Hírnökkel? Említettek valamit arról, hogy segítették pár esete
során.
Sara a társalgó falát beborító bőrkötésű kötetekre pillantott.
– Kezdetben a könyvesbolt hozta az utunkba. Olyan ügyfélkört
szolgáltunk ki, amely a pszichikus ügyek, a természetfeletti jelenségek
iránt érdeklődött. Függetlenül attól a ténytől, hogy ő személy szerint
nem hitt a paranormálisban, gyakran vizsgált olyan eseteket,
amelyekben voltak paranormális elemek.
– Akár elismerte, akár nem, mi mindenesetre felismertük a
pszichikus kapcsolatokat azoknak az eseteknek a többségében –
mondta Abigail. – Kezdetben kutatási célzattal használta a
könyvesboltunkat. Aztán felfedezte Sara érdeklődését a tudományos
nyomozási technikák iránt.
– Az egyik dologból következett a másik, és egyszer csak azon
kaptuk magunkat, hogy Abby és én alkalmankénti segítői lettünk –
fejezte be Sara.
Abigail felvonta a szemöldökét.
– Ami azt illeti, nagy befolyással bírt nálunk. Az győzött meg
minket végül arról, hogy megnyissuk a saját nyomozóirodánkat, hogy
neki segédkeztünk. Azt is mondhatnánk, hogy a Hírnök nélkül még
mindig a kis könyvesbolt bevételéből próbálnánk túlélni.
– Más szóval – mondta Beatrice derülve –, jelenlegi posztomat
mint Flint és Marsh-ügynök a Hírnöknek köszönhetem.
– Így is lehet tekinteni – értett egyet Sara.
Beatrice arca megvonaglott.
– Az irónia határozottan nem hiányzik ebből a történetből.

37
 Sara elgondolkodó arccal hunyorított.
– Nem irónia.
– Véletlen egybeesés? – kérdezte Abigail, nyilvánvalóan
nyugtalanul.
– Tudod, hogy én nem hiszek a véletlen egybeesésben – válaszolta
Sara. – Nem, az itteni történésekben, úgy tűnik, kis események érnek
össze, amelyekben mind van valami közös.
– Mi lenne az? – kérdezte Beatrice.
– Egy paranormális elem. Csak gondold végig a nyilvánvaló
összetevőket ebben a katyvaszban: a te korábbi karriered a Fleming
Akadémián, a te itteni munkád, a Hírnök újbóli felbukkanása ennyi
hónap elteltével, szokatlan tehetsége és az a tény, hogy gyakran
vizsgál ki olyan eseteket, amelyekben van egy paranormális tényező.
– Sara aggódva rázta meg a fejét. – Nem teszek úgy, mintha már
érteném az összefüggést, de hogy van, afelől kétségem sincs.
– De mi az ördögöt akarhat tőlem? – tette föl a kérdést Beatrice. –
És hogy talált rám ma este a bálban?
– Nem lehet tudni, miért irányította rád a figyelmét – mondta
Abigail nyugtalanul. – De hogy hogyan talált rád ma este a bálban, azt
elég egyszerű megmagyarázni. Azt hittem, ezt világossá tettem: a
Hírnök mindig megtalálja, amit meg akar találni.
Sara szeméből aggodalom sugárzott.
– Nyilvánvalóan keresett téged, kedvesem.

38
 Öt

A forgalom gyér volt, és errefelé az utcai lámpák már távol estek

egymástól. A folyó illata erősen érződött az éjszakai levegőben.
Megérkeztek úti céljukhoz.
Joshua a bottal megbökte a jól öltözött kupacot a szemben levő
ülésen.
– Ébredjen, Mr. Euston! Nagy kellemetlenséget okozott nekem ma
éjjel. Nem kívánok több időt tölteni az ön társaságában, mint
amennyit nagyon muszáj.
Euston felnyögött, majd kinyitotta a szemét. Épphogy csak annyi
fény szivárgott be a részben fedett ablakon, hogy a fiatalember
mutatós arcvonásain kivehető legyen a zavarodottság.
– Hol vagyok? – motyogta. – Benson, te vagy az?
– Üljön fel! – szólt rá Joshua.
– Hogyan? – Eustonnak sikerük kiegyenesednie az ülésen. Próbált
összpontosítani. Zavarodottsága ijedelemmé változott. – Maga nem
Benson. Ki az ördög maga? És mit akar tőlem?
– Semmi szükség rá, hogy tudja, ki vagyok. Mindössze annyi kell,
hogy megértse és persze betartsa az utasításokat, amiket adok.
– Ördög és pokol! Miről beszél?
– Holnap reggelre senki sem fogja önt a jobb körökben fogadni
többé. A neve eltűnik minden háziasszony vendéglistájáról a
városban. Semelyik klub nem fogja beengedni az ajtaján. Azt
tanácsolnám, hogy hajózzon Amerikába, vagy a kontinensen tegyen
egy körutat olyan hamar, amint csak lehet.
– Hogy mer fenyegetni? – sziszegte Euston.
– Hadd fejezzem ki magam világosan: én nem fenyegetem önt.
Sohasem fenyegetőzöm. A szavamat adom önnek, hogy holnap délre
mindenki, aki számít az ön világában, tudni fogja, hogy
hozományvadász és csaló.

39
 – Erre semmi bizonyítéka. A lány családja sohasem engedné meg
önnek, hogy a rendőrségre menjen, akármi is történjen.
– Eszemben sincs a rendőrségre menni ezzel – felelte Joshua. –
Arra semmi szükség. Mindketten tudjuk, hogy az előkelőbb
társaságnak nincs szüksége bizonyítékra ahhoz, hogy ítélkezzen. Az
úri köröknek bőven elég, hogy pletykákból és szóbeszédből
táplálkozzon. Biztosíthatom róla, hogy a város, és persze a sajtó is,
pár órán belül tele lesz a hírrel, hogy ön lelepleződött, mint
hozományvadász, aki gazdag örökösnőre vadászik.
– Ezt nem teheti velem. Csak blöfföl.
– Holnap majd észreveszi, hogy nem blöffölök.
A hintó megállt. Joshua kinyitotta az ajtót. Köd lopakodott a
kocsiba, újabb adag folyószagot hozva magával. Mindössze egy
gázlámpa világított az utca végén, de a ködfátyol a fény nagy részét
elnyelte, mielőtt pár méternél tovább jutott volna. A sötétben raktárak
derengtek.
– Maga itt kiszáll, Euston – mondta Joshua. – Menjen gyorsan,
mielőtt elvesztem a türelmemet. Hosszú éjszaka volt a mai, és nem
vagyok túl jó kedvemben. Meghiúsította a saját terveimet az
estére. Az ilyesmit nem jól viselem.
Euston idegesen nézett ki a rá váró sötétségbe.
– Nem vagyok ismerős ezen a környéken. Nyilvánvalóan
veszélyes. Hogy jutok vissza a szállásomra?
– A raktár távolabbi oldalán van egy fogadó. Feltételezem, hogy
várakozik ott egy vagy két bérkocsi az utcán. De lehet, hogy jobban
teszi, ha szedi a lábát. Jól gondolja, ez a környék sok tolvajnak és
orvgyilkosnak otthona.
Euston nem mozdult.
– Menjen! – mondta Joshua alig hallhatóan. – Most.
Euston úgy összerándult, mintha ostorcsapás érte volna.
Kitámolygott az ajtón, és félig kibukott, félig leugrott a járdára.
Megfordult, és megállt, hogy visszanézzen a kocsiba.

40
 – Nem tudom, ki maga – szólalt meg –, de ezért megfizet, még ha
az életembe kerül is!
– Attól félek, nagyon hosszú sor végére kell beállnia.
Joshua behúzta az ajtót, és kétszer megkocogtatta a kocsi tetejét.
Henry kinyitotta a csapóajtót.
– Hová megyünk, uram?
– Saint James.
– Igenis.
Henry becsukta a csapóajtót, megrántotta a gyeplőt, és megindult a
köd sűrűjébe.
Joshua félrehúzta az egyik függönyt, és kinézett az éjszakába. A
combjában az éles fájdalom tompa, lüktető fájdalommá enyhült.
Azzal a tudattal vigasztalta magát, hogy kiváló konyak várja, ha
hazaér a városi házába.
Ezen az estén semmi sem ment jól.
Pontosabb lenne azt mondani, hogy semmi sem ment jól ennek az
ügynek a kezdete óta, emlékeztette magát. És pont ez tette az egészet
olyan érdekessé.
Két héttel ezelőtt még vidéki házában épp egyre mélyebbre
süllyedt az őt felőrlő, saját maga számára felállított kegyetlenül
unalmas rutinban. Az agytompító napok reggeli meditációval
kezdődtek, amit az a korlátozott számú harcművészeti gyakorlat
követett, amire a rossz lábával még képes volt. Ezután pár órát az
üzleti ügyeknek szentelt. Ő kezelte a családi vagyont a nővére, az
unokaöccse és saját maga számára. Késő délután pedig bicegve,
gyakran fájdalmakkal küzdve napi sétájára indult a nyugtalan tenger
fölötti sziklák mentén.
Az éjszakákat többnyire álmatlanul töltötte. Amikor pedig sikerült
elaludnia, az álmai mind ugyanannak a visszatérő rémálomnak a
variációi voltak. Újra átélte a robbanást, látta Emma testét a kövön
heverni, és hallotta, hogy Clement Lancing a lángfal másik oldaláról
azt kiáltja neki: Te tetted ezt, te gazember! Miattad halt meg!

41
 Minden álma ugyanúgy ért véget: Victor Hazelton szótlanul nézi a
homályból, vádlón, hogy nem sikerült megmentenie Emmát.
Tisztában volt vele, hogy mostanában a délutáni sétái során kezdett
túl sok időt tölteni a szikla széléhez veszélyesen közel állva, a vad
hullámverés megigéző összevisszaságát szemlélve maga alatt. Olyan
nagyon könnyű lenne egy sérült lábú embernek elveszítenie az
egyensúlyát…
De tudta, hogy kötelességei vannak, amik elől nem menekülhet el.
Minden délután az a tudat vette rá, hogy kiszakítsa magát a szikla
lábánál örvénylő víz vonzásából, hogy a nővére, Hannah és az
unokaöccse, Nelson rá van utalva.
A gondosan irányított élete azonban hirtelen megakadt, amikor
Nelsontól távirat érkezett: Légy szíves, azonnal gyere Londonba.
Anyának szüksége van rád.
Már csak egyetlen kellően erős befolyás létezett, hogy őt
kicsalogassa a saját személyes poklából, gondolta Joshua, ugyanaz,
ami megakadályozta, hogy az ópiumban vagy a tengerben keressen
feledést: a családjáért érzett felelősség. Majdnem egy év után először
elvégzendő feladata volt.
Úgy tervezte, egy vagy két hetet tölt Londonban, hogy megoldja a
problémát, aztán újra visszatér önként vállalt száműzetésébe, a
magányba. De az ügy, ami kezdetben egyszerűnek és egyértelműnek
látszott, sokkal bonyolultabbnak és jelentősen érdekesebbnek
bizonyult a vártnál. Fájó lába ellenére úgy érezte, feléledt és új erőre
kapott. Beatrice Lockwood megtalálása pezsdítően hatott a
hangulatára.
Azért indult, hogy kelepcébe csaljon egy kétes kis kalandornőt, aki
nyilvánvalóan a leleményességéből él, mire kiderült, hogy a nő nem
teljesen az, aminek látszik. A pisztoly, amit Euston megállításához
használt, csak egyike volt a mai este érdekfeszítő és váratlan
meglepetéseinek.
Mire a nő nyomára bukkant a Lámpás utcai ügynökségnél, nagyon
is tisztában volt vele, hogy a nem e világi ártatlanság látszata, amit
Beatrice keltett, a színészi képességeit dicséri, és minden bizonnyal

42
jó szolgálatot tesz neki a Flint & Marsh-ügynökként betöltött új
állásában is. Tudta, hogy akármennyire is ártatlan volt valaha, az már
a múlté. Egyedülálló nőként csak maga felel a saját biztonságáért és
túléléséért, ilyen helyzetben pedig mindenki azt teszi, amit muszáj. A
férfi megértette és tisztelte ezt. Ő biztosan nem hibáztatja a nőt, ha a
viselkedése néha-néha hagy némi kívánnivalót maga után. Sőt
csodálta benne, hogy a jelek szerint a szelleme friss, az esze pedig
nagyon is a helyén van.
Beatrice Lockwood túlélési ösztönei láthatólag jól működnek, ami
csak még megdöbbentőbbé tette, hogy ma este nem akármekkora
kockázatot vállalt, hogy megvédje az ügyfelét. Igaz, a Flint & Marsh
cég fizetett társalkodónőiről Joshua eddig is tudta, hogy furcsa egy
bagázs. Végeredményben Mrs. Flint és Mrs. Marsh is szokatlan
párost alkotott. Mindazonáltal az ember a legkevésbé sem
számíthatott rá, hogy egy olyan nő, mint Beatrice – aki többek között
csaló pszichikus látnokként kereste a kenyerét, majd az ügyfelei egy
részét megzsarolta – mások megmentésére siet. A hátterétől
függetlenül a legtöbb intelligens ember, legyen az nő vagy férfi,
eltűnik a színről. Nem mintha Beatrice korábban nem ezt tette volna,
gondolta magában. A munkaadója meggyilkolása után eltűnt dr.
Fleming Okkult Akadémiájáról.
Mindez újabb kérdéseket vetett fel azzal kapcsolatban, mi
történhetett valójában azon az éjszakán, amikor Fleming meghalt.
Morgan a Yardon, no meg a bulvársajtó meg volt róla győződve, hogy
Beatrice megölte a munkaadóját, ellopta az aznap esti bevételt, és
ismeretlen helyre menekült. De Joshuát már akkor sem győzte meg ez
a feltételezés. Most ösztönösen tudta, hogy a megérzése annak idején
helyes volt. Akármi is zajlott le Roland Fleming irodájában a
halálának estéjén, az biztos, hogy nem egyszerű és egyértelmű
rablógyilkosság történt.
Henry St. James egyik legnagyobb presztízsű klubja előtt állította
meg a hintót. Joshua felvette a botját, a kalapját és a kesztyűjét.
Állkapcsát összeszorította, előre készülve a menetrendszerűen
belenyilalló fájdalomra, kinyitotta a kocsi ajtaját, megragadta a
fogantyút, és a vaslépcső segítségével lelépett a járdára.

43
 Elmúltak azok az idők, amikor fürgén ugrott ki a járműből, és
atletikus könnyedséggel ért földet – merengett. Eustonnak még a rövid
eszméletlenség utáni bizonytalanság dacára is sikerült elegánsabban
landolnia, amikor ő kitessékelte a kocsiból.
Joshua a pokolba kívánta Eustont meg a saját múltját, és felment a
klubhoz vezető lépcsősoron. Az előcsarnokból egy idősödő kapus
termett előtte, hogy elzárja az útját.
– Segíthetek, uram?
Joshua elővett a zsebéből egy borítékot, benne az egyik régi
vizitkártyával, és átnyújtotta a kapusnak.
– Lord Allenby számára van üzenetem. Legyen szíves ezt neki
azonnal átadni, és mondja meg a lordnak, hogy a hintómban várok.
A kapus gyanakodva szemlélte a borítékot, de elvette.
– Átadom az üzenetét, uram. – Hanghordozása azt sugallta, hogy
nem igazán számít válaszra. Aztán újra elnyelte a klub, és nagyon
határozottan csukta be a kaput.
Joshua odabicegett a hintóhoz, és visszamászott a lépcsőn a
kocsiba. Leült, és a lábát masszírozta, amíg várakozott. Már
nemsokára, ígérte magának. Hamarosan jöhet a konyak.
A londoni úri klubokban az a csodálatos, hogy falaik között megáll
az idő. A változás szörnyen lassan jön, ha jön egyáltalán. Joshua
nagyon hasznosnak találta a tagok szokásainak kiszámíthatóságát és
megjósolhatóságát. Allenby például azzal büszkélkedett, hogy mindig
ismeri a legfrissebb pletykákat, és bizton lehetett rá számítani ezen
pletykák továbbadásában is.
Egy hetven év körüli pocakos férfi, Lord Allenby jelent meg a klub
lépcsőjén. Észrevette a hintót az utca túloldalán, és megindult felé.
– Csatlakozna hozzám, uram? – szólalt meg Joshua a kivilágítatlan
kocsi belsejéből.
– Lehetetlen! Tényleg maga az? Smith Hírnöke. – Allenby
felkászálódott a kocsiba, és leült.
– Felismerem a hangját. Azt hallottam, hogy meghalt. Arra

44
gyanakodtam, hogy valaki szórakozik.
– Köszönöm, hogy időt szakított rám – felelte Joshua.
– Persze, persze. A régi idők, meg minden ilyesmi. Örökké az
adósa maradok, uram, azért, amit pár éve a fiamért tett. Örülök, hogy
tényleg életben van. Mit tehetek önért?
– Ami azt illeti, egy kis szívességet szeretnék öntől kérni.
– Hogyne, hogyne – felelte Allenby.
Joshua még mélyebbre húzódott a kocsi sarkában.
– Nemrég nyugtalanító hírt hallottam egy Euston nevű úriember
jellemére vonatkozóan.
– Euston? Euston? – hunyorított Allenby. – Az a fiatalember, akiről
azt tartják, hogy a Pennington-
örökösre vetette ki a hálóját?
– Igen – válaszolta Joshua. – Euston sajnos nem egészen az,
aminek látszik. Anyagi helyzete romokban, és társadalmi kapcsolatai
is légből kapottak.
– Ah! Hozományvadász, mi?
– Attól tartok. Ön ismeri a fiatal hölgy apját. Azt gondoltam, hogy
esetleg szólni kíván neki.
– Okvetlenül, okvetlenül! – felelte a lord. Ezer éve ismerem
Penningtont. Együtt jártunk Oxfordba.
A legkevesebb, amit tehetek, hogy szólok neki. Tudnia kell, hogy
egy hozományvadász legyeskedik a lánya körül.
– Köszönöm.
– Ez minden? – kérdezte Allenby.
– Igen. Köszönöm a segítségét ebben az ügyben.
– Magától értetődő, magától értetődő. – Allenby elhallgatott, és
megköszörülte a torkát. – Nem mernék érdeklődni, miért nem
mutatkozott az elmúlt egy évben, de a kapus holmi botot emlegetett.
– Manapság sétabottal járok – felelte Joshua.

45
 – Baleset, mi?
– Valami olyasmi, igen.
– Nos, akkor engedje meg, hogy kifejezzem örömömet, amiért
életben maradt – felelte Allenby.
– Köszönöm, uram.
– Na, akkor megyek is. Pennington minden bizonnyal beugrik a
klubba később az este folyamán. Teszek róla, hogy megkapja az
információt Eustonról.
Allenby kikecmergett a kocsiból, és átballagott az utcán.
Ennyi volt, gondolta magában Joshua. Reggelre Euston persona
non grata lesz minden tehetős londoni házban. A londoni úri klubokon
keresztül a pletyka gyorsabban terjed a megáradt folyónál.

46
 Hat

Fél órával később Joshua felment városi házának lépcsőjén. A

rezidenciát évekkel korábban vette, amikor az Oroszlán Hírnöke lett.
Az akkori igényei egyszerűek voltak. Kerülni akarta a feltűnést.
Számára tökéletesen megfelelt egy szerény lak egy csöndes utcában,
ahol a szomszédok nem ütik az orrukat más dolgába. A körülötte élő
tiszteletre méltó emberek egyike sem sejtette, hogy az ötös szám alatti
ház lakója titkos nyomozásokat folytat a Korona számára. Amennyire
ők tudták, a házat egy egyedülálló férfi lakja, aki egy hajózási cég
írnokaként keresett szerény jövedelméből él.
A városi ház az elmúlt egy évben le volt zárva, de a mindig
megbízható Chadwick nagyszerű munkát végzett, hogy a sietős
Londonba költözést előkészítse.
Joshua kinyitotta az ajtót, és belépett a gyéren világított előtérbe.
Levette a kalapját, majd átdobta a kis helyiségen a fal mellett álló
fényezett konzolasztalka felé. Megengedett magának némi
elégedettséget, amikor a kalap pontosan ott landolt, ahová ő dobni
akarta. Rossz lába a sántikáló járásnál gyorsabb haladást nem tett
lehetővé számára, és sok, valaha természetes, könnyedén végzett
harcművészeti mozdulat most kivitelezhetetlenné vált. De az áldóját,
ha a kalapjáról volt szó, akkor célzása pont olyan tökéletesen
működött, mint mindig!
– Lenyűgöző, Gage! – mondta a férfinak a tükörben. – Legközelebb
ha kalappárbajba keveredsz, minden bizonnyal legyőzöd az
ellenfeledet. – A sebhelyes arcú férfi azonban csak kiüresedett
szemmel nézett vissza rá. Joshua meg is jegyezte, hogy szólnia kell
Chadwicknek, reggel távolítsa el a tükröt.
A botját a konzolasztalnak támasztotta, amíg levette a kesztyűjét és
lehámozta magáról a kabátját. Chadwick ebből tudni fogja, hogy
otthon van. Chadwicknek ugyanis mindenről tudomása volt, ami az ő
felségterületén zajlott. De azt is tudta, hogy nem szükséges elhagynia
az ágyát, hacsak nem hívják.

47
 Joshua a kesztyűket az asztalra tette, megragadta a botot, és
végigment a folyosón, egyenesen a dolgozószobájába. Nem
fárasztotta magát azzal, hogy villanyt gyújtson. Az éjszakai látása
mindig kiváló volt, az ablakon meg beszűrődött annyi holdfény, hogy
lássa, mit csinál.
Kioldotta a nyakkendőjét, kinyitotta az inge gallérját, és az
asztalhoz ment, amelyen a konyak állt. Löttyintett belőle egy pohárba,
majd óvatosan leereszkedett az egyik füles támlájú bőr
karosszékbe. Kinyújtotta a bal lábát. Jobban lüktetett, mint általában.
Megfizeti az árát, hogy az eszméletlen Eustont felvonszolta a hintóba.
De megérte, akármilyen nagy árat fizet is érte, tűnődött. Megtalálta
a nehezen elkapható Beatrice-t.

48
 Hét

Beatrice nem sokkal napfelkelte előtt lépett be a kellemes kis

városi ház ajtaján. George, aki Mrs. Marsh és Mrs. Flint
szolgálatában állt, mint kocsis és általános küldönc, az utcában
várakozott az öregecske hintóval, amíg biztonságban be nem ért az
előtérbe.
Beatrice megállt a küszöbön.
– Köszönöm, George – szólt vissza. – Sajnálom, hogy ilyen késő
éjszakai órán kellett igénybe vennem a szolgálatait.
– Ne is törődjön vele, Miss Lockwood! – George megbillentette a
kalapját. – Már nincs messze a napkelte. Mire hazaérek, a háznép is
felkel, és lesz kávé meg reggeli. – A kantárszárral enyhén
meglegyintette a ló farát, és a jármű végiggördült az utcán.
Beatrice bezárta az ajtót, és rátolta a reteszt. A házat néma csönd
ülte meg. Mrs. Rambley, a házvezetőnő még ágyban volt a saját
lakrészében, a konyha közelében. Clarissa Slate minden bizonnyal
szintén alszik.
A fali lámpákat lejjebb vették éjszakára, de ahhoz elég fényt adtak,
hogy megvilágítsák a lépcsőt. Beatrice felment az emeletre, ahol a
hálószobák voltak, és végigment a folyosón.
Kinyílt az egyik hálószoba ajtaja, és Clarissa jelent meg, egyik
kezében gyertyával. Nappal egész megjelenése szigorúságot
sugárzott. Sötét haját pedáns kontyba tűzve viselte, és komoly,
borostyánszínű szemét szemüveg mögé rejtette. A ruhái olyan sötétek,
egyszerű szabásúak és dísztelenek voltak, hogy sokan úgy gondolták,
állandó gyászban van. De ma éjjel, fehér pamut hálóruhájában, ahogy
a haja a vállára omlott, nagyon más, sokkal ártatlanabb és
sebezhetőbb benyomást keltett.
Persze a külső mindig megtévesztő, ha a Flint & Marsh Ügynökség
számára dolgozó női nyomozókról van szó, emlékeztette magát
Beatrice. Mindnyájuknak megvolt a maga titka.

49
 – Hallottam George hintóját az utcában – mondta Clarissa. – Miért
ilyenkor jössz haza? Valami baj történt a Pennington-ügyben? Veled
minden rendben?
– Igen, jól vagyok – biztosította Beatrice. – Az ügy meglehetősen
hirtelen véget ért a Trent bálban ma éjjel. Richard Euston lépett.
Megpróbálta elrabolni Miss Penningtont azzal a szándékkal, hogy
kompromittálja a lányt, és így az kénytelen legyen hozzámenni
feleségül.
– Bízom benne, hogy nem járt sikerrel.
– Nem, de a helyzet elég bonyolult lett, és hosszú lenne
elmagyarázni. Ígérem, hogy holnap reggel mindent elmesélek.
Clarissa elmosolyodott.
– Ebben az esetben hamarosan. Majdnem napkelte van. Próbálj
meg aludni.
– Kétlem, hogy sikerülni fog. Tudod, hogy van ez, amikor egy eset
véget ér. Mindig valami furcsa izgatottság marad utána.
– Megértem – mondta Clarissa gyengéden. – Talán egy forró fürdő
és egy adag brandy segítene.
Beatrice elmosolyodott.
– Bementem az irodába, mielőtt hazajöttem. Mrs. Flint és Mrs.
Marsh már ellátott brandyvel. Menj vissza aludni! Megígérem, hogy
minden részletről beszámolok reggel.
– Hát, rendben. – Clarissa már épp csukta az ajtót. – Jó téged
biztonságban itthon tudni. Egész este olyan kellemetlen érzésem volt.
Már kezdtem aggódni, üzenni is akartam a Flint és Marshba, hogy
megkérdezzem, minden rendben van-e. De aztán az érzés
elhalványult.
– A megérzésed nem tévedett – válaszolta Beatrice. – Egy ideig
Miss Daphne valamelyest veszélyben volt, de végül minden jól
alakult. Sajnos egy másik bomba fog nemsokára robbanni.
Clarissa sötét szemöldöke felszaladt.
– Bomba?

50
– Joshua Gage-nek hívják.

51
 Nyolc

Beatrice felnézett a reggeli újságból. Izgalom és rettegés

borzongatta meg.
– Mr. Gage van itt? Biztos benne, Mrs. Rambley?
A házvezetőnő negyven körüli nagydarab asszonyság volt. Termete
egy robusztus görög szoborra emlékeztetett. Nem rejtette véka alá,
hogy sértőnek találja a feltételezést, miszerint a látogató kilétét
illetően esetleg téved.
– Ezt a nevet mondta nekem az úriember. – Mrs. Rambley kihúzta
magát, és tekintélyes orra fölül Beatrice-ra tekintett. – Azt is mondta,
hogy ön várja.
– Nem reggel tízkor! – felelte Beatrice bosszúsan.
Csak ők ketten voltak a házban Mrs. Rambley-val.
Clarissa egy órája indult el, hogy megkapja a Flint & Marsh
számára végzendő új megbízatásának részleteit.
Mrs. Rambley sértettsége hirtelen aggodalommá változott. Beatrice
azonnal bűnösnek érezte magát. Nem a házvezetőnő hibája, hogy
Joshua Gage ebben az időpontban állított be. Mrs. Rambley még csak
most próbált hozzászokni nem mindennapi munkaadóihoz és azok nem
mindennapi munkájához. Aggodalom töltötte el, hogy komoly hibát
vétett, amiért egy férfi látogatót engedett a házba, amikor csak maguk
vannak.
– Megmondom Mr. Gage-nek, hogy ön nincs itthon – szólalt meg.
Hangját suttogássá halkította.
– Elég veszélyesnek tűnik. Az arcán egy ijesztő seb éktelenkedik,
és nem szeretném megtudni, hogyan lett sánta. Biztos vagyok benne,
hogy attól a történettől megfagyna az ereimben a vér. – Már épp
fordult kifelé, amikor Beatrice megszólalt.
– Ne fáradjon, Mrs. Rambley. Szerintem nem volna sok értelme azt
javasolni neki, hogy távozzon.

52
 Abból a kevésből, amennyit Mr. Gage-ből láttam, tőle nem lehet
egykönnyen megszabadulni. Kérem, vezesse a társalgóba. És
elnézését kérem, hogy magára förmedtem.
– Arra semmi szükség – felelte Mrs. Rambley mogorván. –
Valóban kicsit korán van még a látogatókhoz.
– Különösen a férfi látogatókhoz – tette hozzá Beatrice. – Nem
kell, hogy kerülgesse a forró kását, Mrs. Rambley, tudom, mire
gondol, és egyetértek. Ez nem ildomos. Az itt az igazi kérdés, hogy mi
az ördög jutott Mr. Gage eszébe?
Mrs. Rambley arca aggodalmában megfeszült.
– Attól tart, asszonyom, hogy az úr problémát jelenthet? Gondolja,
hogy valamilyen módon megpróbál majd visszaélni a bizalmával?
Elküldhetek rendőrért.
– Mindenképpen érdekes lenne látni, hogyan bánik Mr. Gage egy
rendőrrel, de ettől a kísérlettől most eltekintünk. Valóban arra
számítok, hogy Mr. Gage gondot fog okozni, de abban biztos vagyok,
hogy a személyemre nézve nem jelent veszélyt.
– Ha biztos benne, asszonyom.
Beatrice visszagondolt arra, amit Gage lábnyomában látott előző
éjszaka. Jó ok volt rá, hogy az ember óvatos legyen vele, de semmi
félnivalót nem talált. Várakozást igen, és kíváncsiságot is. Mindkét
érzés érthető volt. Ugyanakkor nem tudta volna megmagyarázni azt az
érthetetlen izgalmat, amit annak tudata okozott neki, hogy a férfi itt
van a házban, és rá vár.
– Igen, meglehetősen biztos – válaszolta.
– Hát jó.
Mrs. Rambley kiment, és visszaindult, végig a folyosón.
Beatrice felkelt és az ajtóhoz ment. Hallgatta, ahogy Mrs. Rambley
a társalgóba vezeti a vendéget. Látogatójának mély és roppant férfias
hangja megbizsergette az érzékeit, csakúgy mint az elmúlt
éjjel. Ennyit arról, hogy majd nappal másképp lesz.
Mrs. Rambley visszasietett a nappaliba.

53
 – Hozom a teatálcát, asszonyom.
– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá – kezdte Beatrice, de Mrs.
Rambley már javában a konyha felé tartott.
Beatrice mély levegőt vett, hogy megnyugodjon, kiegyenesedett,
kihúzta magát, és átment a társalgóba. Szándékosan megpróbált minél
kisebb zajt csapni, hogy Joshuát meglepje, bár tudta, hogy ez
alighanem értelmetlen próbálkozás. Egyszerű házi ruhát viselt,
amelynek az alján nem voltak földet söprő fodrok, így nem is
suhoghattak a padlót súrolva. A papucsa puha bőrtalpa elnyelte
könnyű lépteinek neszét.
Megállt az ajtóban, felerősítette és megnyitotta az érzékeit, s a
földre nézett. Sötét energia égett Joshua lábnyomaiban, de semmi
olyat nem látott, ami megváltoztatta volna az első benyomását. Olyan
férfi, akiben megvan a tűz és a jég; aki képes hatalmas szenvedélyre,
de vaskezű irányításra is.
Ha egy nőt olyan balszerencse ér, hogy a pokolban találja magát,
ezt a férfit választaná, hogy megmentse.
A férfi a nőnek háttal, az ablak felé fordulva állt, mindkét keze a
bot fogantyúján nyugodott. Semmi jelét nem mutatta, hogy hallotta
volna az érkezését. Beatrice magában elmosolyodott. A férfi tudta,
hogy ő ott van.
Jól öltözött, gondolta Beatrice, a maga diszkrét, nem feltűnő
módján. A kabátja és a nadrágja a lehető legsötétebb árnyalatú szürke
volt. Beatrice gyanította, hogy a férfi gyakran visel sötét színű
ruhákat. Annyi bizonyos, hogy jól állt neki.
– Jó reggelt, Mr. Gage! – szólalt meg udvarias, de hűvös hangon. –
Nem vártam önt reggelire.
A férfi udvariasan felé fordult, mint aki csak most vette észre a
jelenlétét. Beatrice először látta napvilágnál és közelről a férfi
kemény, sebhelyes arcát. Ragadozószemének színe a zöld és az arany
lenyűgöző keveréke volt. Felvillanó mosolya elárulta, hogy a férfi
minden lépésénél, amit a nappaliból a társalgóig megtett, pontosan
tudta, hogy ő hol van. Beatrice azt is megértette: a férfi tisztában van

54
vele, hogy ő megpróbálta nesztelenül meglepni a megjelenésével.
Uram, atyám!, gondolta. Valamiféle macska-egér játékot játszunk
egymással. Mintha kihívásnak találnánk a másikat.
Joshua soha még csak hozzá sem ért. Eddigi legközelebbi fizikai
kapcsolatuk az volt, amikor tegnap éjjel a kertben a férfi átnyújtotta a
kártyát. Mégis volt kettejük között egy nyugtalanító bensőségesség,
legalábbis az ő részéről, gondolta Beatrice. Az érzés a lelke
legmélyéig felkavarta, és a szívverése kicsit felgyorsult. Egész reggel
próbálta meggyőzni magát, hogy az érzések, amiket előző éjjel
tapasztalt, az események veszélyes és izgalmas voltából fakadtak. Ma
reggel ebben már nem volt olyan biztos. Valami más is volt kettejük
között, gondolta. Valami érthetetlen. Valami titokzatos.
– Bocsásson meg, hogy félbeszakítottam a reggelijét, Miss
Lockwood – válaszolta Joshua. A hangja pont olyan hűvösen
udvarias volt, mint előtte az övé. – Én magam korán kelő vagyok.
Néha megfeledkezem róla, hogy mások későn kelnek, különösen egy
olyan, minden bizonnyal hosszúra nyúlt éjszaka után, amilyen az öné
volt.
A semmiből Roland Fleming egyik szabálya jutott az eszébe. Ne
lépj a színpadra, amíg nem állsz készen rá, hogy az irányításod alá
vond, a közönséggel együtt.
– Hozzá vagyok szokva a hosszú éjszakákhoz – felelte. Besétált a
szobába. – Az én szakmámban gyakran előfordul.
– Ez nem lep meg.
– Egyike a sok kérdésnek, ami nem hagyott aludni, amikor végre
lefeküdtem, Mr. Richard Euston sorsára vonatkozik.
– Euston nem jelent már többet problémát Miss Penningtonnak.
– Még jelenthet, ha a hulláját kihalásszák a folyóból ma reggel.
Mindenki tudja, hogy sok időt töltött Miss Pennington társaságában.
Szerencsétlen lenne, ha az a hír járná, hogy lánykérését elutasították,
és kétségbeesésében a halálba menekült. Néhányan azt hihetnék, hogy
Miss Daphne szívtelen és kegyetlen fiatal hölgy.
Joshua hosszan elgondolkodva nézte. Beatrice-nak az a benyomása

55
támadt: a férfi nincs hozzászokva, hogy a döntéseit és a tetteit
megkérdőjelezzék.
– Megálltam egy pillanatra Euston szállásánál idefelé jövet –
szólalt meg végül Joshua. – A háziura úgy tájékoztatott, hogy Euston
összecsomagolta a holmiját, és a kontinensre utazott.
– Bámulatos. És milyen szerencsés fordulat minden érintett
számára!
– Előnyben részesítem a kényelmes megoldásokat – válaszolta a
férfi.
Beatrice elmosolyodott, és a kanapéra rogyott.
– Mindazonáltal nagyon szeretném tudni, mi indította Mr. Eustont
arra, hogy ilyen hirtelen hagyja el az országot.
– Számít ez?
– Tekintve személyes érintettségemet ebben az ügyben, igen, Mr.
Gage, számít. Nem ülne le?
A férfi ezen röviden elgondolkodott, majd leereszkedett egy
székre. Úgy támasztotta a botját, hogy könnyen elérhető legyen.
– Azzal egy időben, hogy mi most beszélünk, az a pletyka járja,
hogy Euston nem az, aminek látszik – felelte Joshua. – Az anyagi
helyzete katasztrofális, és kiderült: a fiatalember csaló, aki egy
örökösnőre pályázik, hogy anyagilag talpra álljon. Minden érintett
szerencséjére Lord Pennington idejében megtudta az igazat, hogy
megvédhesse a lányát egy gazfickó udvarlásától.
– Atya világ! – Beatrice egyre növekvő csodálattal nézett rá. –
Feltételezem, hogy a pletyka öntől ered. Eltaláltam, uram? – Ezúttal
Joshua nem válaszolt. Egyszerűen csak őt figyelte. Beatrice biztos
volt benne, hogy a szeme egy kicsit felizzott. – Igen, persze hogy ön
indította el ezeket a pletykákat! – mondta határozottan. – Azt kell
mondanom, teljesen le vagyok nyűgözve.
A férfinak felszaladt a szemöldöke.
– Valóban?
– Briliáns megoldás a problémára. Euston már nem fog tudni

56
megjelenni a jó társaságban, és Daphne Pennington hírnevén sem
esett csorba. Az apjáé az érdem, hogy leleplezte Eustont. Ahogy
mondtam, briliáns.
– Köszönöm – felelte szárazon. – Az az előnye is megvan, hogy ez
az igazság.
– Valóban. Nos hát, az ügyfelem nevében köszönöm a tegnap esti
szolgálatait.
Joshua udvariasan egy csöppet biccentett a fejével.
– Nagyon szívesen.
Beatrice agyán újra a macska-egér játék képe futott át. Én nem
vagyok egér, Mr. Gage.
A teáskészlet darabjainak csörömpölése és zörgése hallatszott be a
folyosóról. Mrs. Rambley közeledett a társalgó felé. Nincs menekvés,
gondolta Beatrice. Itt kell marasztalnia teára.
– Feltételezem, hogy inna egy teát – mondta, némiképp
barátságtalanul. – Úgy hiszem, a házvezetőnőm érkezik a tálcával.
A férfi szája valódi mosolyra húzódott.
– Köszönöm, egy csésze erős tea jól fog esni. Ami azt illeti, egy
csésze erős kávé még jobban esne. Amint ön is megjegyezte, hosszú
éjszaka volt.
– Csakugyan az volt, nemde? – felelte Beatrice. – Meglepő módon
épp a kávémat élveztem, amikor ön megérkezett. Megkérem Mrs.
Rambley-t, hogy hozza be a kancsót. Biztos vagyok benne, hogy még
rengeteg kávé maradt benne.
– Semmi szükség rá, hogy újra emlékeztessen: félbeszakítottam a
reggelijét. Magam is tisztában vagyok vele, hogy feltartom, Miss
Lockwood.
Mrs. Rambley jelent meg, az arca kipirult a megerőltetéstől, ahogy
a nehéz tálcát cipelte, rajta a ház legjobb kancsójával, csészéivel és
ezüstneműjével. A tálcát a kanapé előtti dohányzóasztalra helyezte.
– Öntsek, asszonyom? – kérdezte.

57
 – Úgy tűnik, Mr. Gage inkább kávét inna – felelte Beatrice. –
Megtenné, hogy behozza a reggeli kancsót?
– Igenis, asszonyom.
Mrs. Rambley egy gyors, kíváncsi pillantást vetett Joshuára, majd
újra kiment a folyosóra.
A társalgóra súlyos csönd telepedett. Amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy Joshuának nem áll szándékában megtörni a csöndet, Beatrice
úgy döntött, akkor ő sem szól. Ketten is játszhatják ezt a játékot.
Mrs. Rambley újra megjelent, és helyet csinált a kávés-kancsónak
a tálcán.
– Köszönöm, Mrs. Rambley – szólalt meg Joshua.
– Nincs mit, uram – vörösödött el Mrs. Rambley, és várakozóan
nézett Beatrice-ra.
– Ennyi lesz, köszönöm – mondta Beatrice.
– Igenis, asszonyom.
A házvezetőnő távozott. Joshua néhány pillanatig a folyosón
távolodó lépteit hallgatta. Aztán felnyomta magát álló helyzetbe,
átment a szobán, súlyos botja tompán koppant a szőnyegen. Becsukta
az ajtót, visszatért a székéhez, és újra leült.
Beatrice figyelte, és óvatossága percről percre nőtt. Egyértelműnek
tűnt: a férfi nem akarja, hogy a házvezetőnő meghallja a mondandóját.
Beatrice mindkét csészébe kávét töltött, és az egyiket egy alátéttel
átnyújtotta Joshuának. Amikor a férfi ujjai hozzáértek a porcelánhoz,
újabb halvány bizsergető érzése támadt. Olyan hirtelen engedte el az
alátétet, kész csoda volt, hogy a kávé nem ömlött ki. De mintha
Joshuának fel se tűnt volna az épphogy elkerült katasztrófa.
– Ki tanította meg a pisztoly használatára, Miss Lockwood? –
kérdezte.
– Egy korábbi munkaadóm – felelte.
– Ez a korábbi munkaadó véletlenül nem a néhai dr. Roland
Fleming, az Okkult Akadémia tulajdonosa?

58
 Egy dermesztő pillanatig Beatrice levegőt sem kapott. Mintha a
szoba hirtelen megdőlt volna, kibillentve őt az egyensúlyából. A
csésze kávé remegett a kezében. A szíve hevesen vert, és olyan pánik
vett rajta erőt, amilyen az óta az éjszaka óta nem, amikor Fleming
meggyilkolásának helyszínéről menekült. Minden színészi
képességére szüksége volt, hogy összeszedje magát.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszél, Mr. Gage. – Elővette a
színpadi mosolyát. – Vagy szólítsam inkább Hírnöknek?
– Látom, beszélt Mrs. Flinttel és Mrs. Marshsal.
– Az ágyukból ugrasztottam ki őket ma korán reggel. Azt kell
mondanom, hogy eléggé megdöbbentek a kártya láttán, amit ön adott.
Láthatólag ön és korábbi munkaadója, Mr. Smith emlékezetes
benyomást tett rájuk.
– Ez régen volt.
– Azt hiszem, mindössze egy év telt el azóta, hogy utoljára dolguk
volt önnel.
– Nagyon hosszú tizenegy hónap, két hét és négy nap volt – felelte
Joshua.
Beatrice a sebhelyes arcára nézett, aztán a botra.
– Úgy beszél, mint egy rab, aki a cellája falán számolja a napok
múlását.
– Ez nem áll messze a valóságtól. – Joshua kortyolt egyet a
kávéból.
– Mrs. Flint és Mrs. Marsh feltételezte, hogy meghalt, de
gondolom, ezzel ön is tisztában van – szólalt meg Beatrice.
– Hogy őszinte legyek, ezen eddig egyáltalán nem gondolkoztam.
– Mr. Smith is életben van? – kérdezte Beatrice.
Joshua tekintete jéghideggé vált.
– A mi ügyünk nem érinti Mr. Smitht.
– Tehát még életben van.
– Pontosabb, ha azt mondjuk, visszavonult – felelte Joshua.

59
 Félreérthetetlenül a férfi botjára nézett.
– Feltételezhetem, hogy ön is visszavonult az elmúlt egy évben?
– Igen – felelte. Újra kortyolt egyet a kávéjából.
Beatrice kiélesítette az érzékeit, és újra megnézte a férfi
lábnyomát. A pszichikus lenyomat örvénylő színkavalkádja azt
sugallta, hogy a visszavonultság nem volt a férfi számára kellemes
élmény. Tekintve a sérülései természetét, nem volt túl meglepő, hogy
lenyomata fizikai fájdalomra is vallott. De voltak jelei egy másfajta
szenvedésnek is, olyannak, amelyik a szívet és az érzékeket
árnyékolja be.
– A munkaadóim úgy tájékoztattak, hogy ön valaha olyan szokatlan
ügyekben nyomozott, amelyek a paranormálissal álltak kapcsolatban,
de ön személy szerint nem hisz a paranormálisban – kockáztatta meg.
– Sohasem titkoltam, hogy az úgynevezett pszichikus foglalkozást
űzőket csalóknak, de legjobb esetben is önáltatóknak tartom.
A férfi figyelte, a válaszára várva.
Beatrice elmosolyodott, és kortyolt a kávéjából.
A férfi szeme kissé összeszűkült.
– Valami olyat mondtam, amit mulatságosnak tart, Miss
Lockwood?
– Elnézést. – Visszatette a csészéjét az alátétre. – Attól tartok, az a
tény, hogy a hírhedt Hírnök, aki állítólag briliáns nyomozó, és aki
bárkit képes megtalálni, Mrs. Flintet és Mrs. Marsht alkalmazza
tanácsadóként, és soha nem jön rá, hogy mindketten paranormális
tehetséggel bírnak, némiképp mulatságos.
– Állítólag briliáns nyomozó?
– Nem állt szándékomban a képességeit kétségbe vonni. Biztos
vagyok benne, hogy nagyon jó, uram.
– Önt is megtaláltam, nemde?
Beatrice-ban meghűlt a vér.
– Igen, megtalált. És ha azt a sok erőfeszítést azért tette, hogy

60
csalással vádoljon, akkor csak az idejét pazarolta. Már pár hónapja
nem űzöm azt az elfoglaltságot.
– Nem érdeklődöm a dr. Fleming Akadémiáján töltött ideje alatt
megcsillantott színpadi tehetsége iránt. Biztos vagyok benne, hogy
kiváló alakításokat nyújtott. Mindig nagy csodálója voltam
bármilyenfajta képességnek és szakértelemnek.
– Értem.
– És ha már a témánál tartunk, nem tagadom, hogy Mrs. Flint és
Mrs. Marsh jelentős megfigyelési képességgel rendelkezik. Mi több,
mindig tiszteltem Mrs. Marshnak a nyomozást segítő tudományos
megközelítését. De nem látok okot rá, hogy a képességeiket
paranormális érzékeknek tulajdonítsam.
Semmi értelme sem volt vitatkozni vele. Ahogy Mrs. Flint és Mrs.
Marsh gyakran megjegyezte, azok, akik nem hittek a paranormális
létezésében, mindig találtak alternatív magyarázatot a pszichikus
eseményekre.
– Hol töltötte az elmúlt egy évet, Mr. Gage? – kérdezte.
– Vidékre vonultam vissza, és beértem volna azzal, hogy ott is
maradjak, ha ön nincs, Miss Lockwood.
Beatrice kivételes gondossággal rakta le a csészéjét és a
csészealjat.
– Ha nem azért kutatott fel, hogy csalás vádjával illessen, akkor
mit akar tőlem, uram?
– Az igazság kiváló kezdőpont lenne. De tapasztalatom szerint az
emberek ezzel kívánják a legkevésbé kezdeni. Az újdonság kedvéért
mégis azt javaslom, próbálkozzunk meg vele. Elmondom, amit tudok.
Ön megerősítheti vagy tagadhatja a tényeket, ahogy ön elé tárom őket.
– Miért kellene részt vennem az ön játékában, uram?
A férfi a tekintetével felmérte őt.
– Úgy hiszem, hogy segíteni akar majd nekem, mert egy zsarolót
keresek, és ebben a pillanatban a bizonyítékok arra mutatnak, hogy ön
az a zsaroló.

61
 Kilenc

Beatrice csak bámult rá, a döbbenettől elállt a szava. Azt hitte,

hogy majdnem mindenre fel van készülve, de ez álmában sem jutott
volna eszébe. Amikor végül újra kapott levegőt, talpra ugrott, két
keze az oldalánál ökölbe szorult.
– Az, hogy csalással vádol, egy dolog – mondta. – De hogy
merészel zsarolással vádolni?
Úgy tűnt, a férfit nem hatja meg a felháborodása.
– Kérem, nem ülne le? – kérdezte majdnem unott hangon. – Ha
állva marad, az etikett megköveteli, hogy én is álljak, és én sokkal
szívesebben maradnék ülve. – Egy pillanatra elhallgatott. – Tudja, a
lábam miatt.
– Ó. – Beatrice habozott. Mivel nem jutott eszébe semmi más,
visszahuppant a kanapéra.
– Magyarázatot kérek, uram.
– Nincs semmi bonyolult a helyzetben. Legalábbis amikor
elkezdtem, úgy tűnt, nincs benne semmi komplikált. A nővéremet
zsarolják.
– Természetesen meg vagyok döbbenve, de biztos vagyok benne,
hogy sohasem találkoztam az ön nővérével.
– Téved, Miss Lockwood, találkozott vele, bár lehet, hogy nem
emlékszik rá. Hannah Traffordnak hívják.
– Nem tudom, ki maga… – Beatrice elhallgatott, ahogy hirtelen
eszébe jutott egy vonzó, jól öltözött, harmincas évei vége felé járó
hölgy, akinek a pszichikus lenyomata aggodalmat sugárzott.
– Mrs. Trafford az ön nővére?
– Fleming Akadémiájának számos előadására elment. Többször is
látta önt a színpadon, és annyira nagy hatással volt rá, hogy néhány
személyes találkozót kért.
– Emlékszem a találkozókra, de nem volt bennük semmi különös.

62
Biztos lehet benne, abból, amit Mrs. Traffordtól megtudtam, semmit
sem használtam fel, hogy zsaroljam.
– Az Akadémián valaki megtudta a nővérem legféltettebb titkát az
egyik konzultáció során, amely minden bizonnyal hipnózist is
magában foglalt.
– De én sohasem alkalmaztam hipnózist a személyes találkozások
alkalmával – felelte Beatrice.
– Dr. Fleming volt a hipnózis mestere. Egészen biztos vagyok
benne, hogy Mrs. Trafford sohasem foglalt magánszeánszot a
munkaadómmal. Pontosan kikötötte, hogy velem szeretne konzultálni.
– Ennek okán ön az elsődleges gyanúsított, különösen, hogy dr.
Fleming halott.
– Ezt az egészet nem értem – suttogta döbbenten.
– Amennyire sikerült megállapítanom, az Akadémiának nem volt
más alkalmazottja.
– Nem volt – erősítette meg Beatrice. – Legalábbis akkor nem,
amikor Mrs. Trafford nálam szeánszokat foglalt. Egy ideig volt egy
médiumunk, aki vezetett szeánszokat. Meglehetősen népszerű volt. De
megszökött dr. Roland asszisztensével. Azt hiszem, most Amerikát
járják.
– Ellenőriztem ezt a párost. Jól tudja, jelenleg Amerikában vannak.
Nagyon valószínűtlen, hogy itt Londonban zsarolnának embereket,
mert a zsarolólevél utasításaiban megnevezi az első fizetés
helyszínét, ami egy vidéki rezidencia, az Alverstoke-kastély.
– Sohasem hallottam még róla – válaszolta a nő –, de persze
egyedül akkor fordulok meg társaságban, amikor egy megbízáson
dolgozom.
– Lord Alverstoke közismert különc, akinek az egyiptomi
gyűjteményéről az a hír járja, hogy a British Museumé elbújhat
mögötte.
Beatrice a homlokát ráncolta.
– Neki mi a csuda köze van a zsaroláshoz?

63
 – Fogalmam sincs – felelte Joshua. – Egyelőre. De figyelembe
véve, amit tudok Alverstoke-ról, arra gyanakszom, hogy csak
felhasználják. Úgy hallottam, mostanában könnyen összezavarodik, és
némiképp feledékennyé vált. A hétvégére a vidéki rezidenciájába
összejövetelt szervezett. Minden évben tart egy ilyen találkozót,
amelynek során bemutatja a gyűjteményét. Alverstoke és a nővérem
futólag ismerik egymást, de a nővérem még sohasem szerepelt a
vendéglistán erre az évente megrendezett eseményre. Nem rajong a
vidéki összejövetelekért, sem az egyiptomi régiségekért. De a zsaroló
kikötötte, hogy ezen jelenjen meg.
– Az Alverstoke-kastélyban nyüzsögni fognak a vendégek –
jegyezte meg Beatrice. – Mindent összevetve, tökéletes fedezék egy
zsaroló számára. Annyi gyanúsított.
– Pontosan. Tegyük fel egy pillanatra, hogy ön nem a hipnózis
szakértője…
Beatrice haragosan nézett a férfira.
– Nem vagyok az.
– Akkor vegyünk egy másik eshetőséget. A nővérem azt mondja,
hogy emlékszik a találkozókra önnel., Amikor megérkezett az
Akadémiára, dr. Fleming mindig bevezette egy sötét szobába, és azt
mondta neki, hogy ön azonnal jön. Emlékszik a konzultációkra…
Beatrice felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa.
– Egy pillanat, uram. Leírt engem a nővére?
– Leírta Mirandát, a Látnokot. Az pedig ön volt, Miss Lockwood.
Fekete parókát és sűrű fátylat viselt a szereplései során.
– Más szóval Mrs. Trafford sohasem látott engem, ugye? Nem
ismerne föl.
– Nem, de én tisztában vagyok vele, hogy ön volt Miranda,
úgyhogy semmi értelme tagadással vesztegetni az időt – válaszolta
Joshua higgadtan. – Ott tartottam, hogy a nővéremet minden találkozó
előtt a fogadószobába vezették. Ön belépett. Ő egy ideig beszélt
önnel. De most már azon tűnődöm, nem lehet-e, hogy egy vagy több
alkalommal dr. Fleming visszatért a szobába, transzba helyezte, ami

64
alatt kiszedte belőle a titkát. Talán azt a poszthipnotikus szuggesztiót
adta, hogy azt is felejtse el, hogy ő a szobába lépett. Ezután a
nővérem úgy távozott az Akadémiáról, hogy csak az önnel tartott
konzultációra emlékezett.
– Ez nem történhetett meg! – erősködött Beatrice. – Biztos vagyok
benne, hogy Mrs. Trafford nem kért hipnózisterápiát. Dr. Fleming
sohasem kezelte a jelenlétemben vagy azon kívül.
– Akkor hogyan tudhatta meg valaki az Akadémián a titkát?
– Nem tudom. – Beatrice elhallgatott, megpróbálta rendezni a
gondolatait. – Miért olyan biztos benne, hogy az, aki a nővérét
zsarolja, kapcsolatban áll az Akadémiával?
– A zsarolólevél, amit a nővérem kapott, arra célzott, hogy
paranormális úton jutottak hozzá a titkához az Akadémián.
Természetesen nem vettem figyelembe, hogy netán pszichikus erők
játszottak volna szerepet.
– Természetesen.
A férfi figyelmen kívül hagyta a szarkazmust. Vagy az is lehet, hogy
egyszerűen észre sem vette az élt a hangjában, gondolta Beatrice.
– A nővérem azonban régóta érdeklődik a paranormális iránt –
folytatta. – Hannah az évek során számos pszichikus foglalkozású
emberrel konzultált, és kutatók egy kis társaságához tartozik. Meg van
róla győződve, hogy ha véletlenül elárulta a titkát, az csak az önnel
folytatott személyes konzultációk során lehetett az Akadémián.
Beatrice szeme összeszűkült.
– Miért én vagyok az egyértelmű gyanúsított?
– Úgy gondolja, ön egyike az igen kevés valódi pszichikus
tehetségeknek, akikkel a kutatása során találkozott. A többiek nem túl
valószínű gyanúsítottak. Egy közülük jelenleg elmegyógyintézetben
tartózkodik. Egy másikuk öreg, törékeny hölgy, aki hivatásosan nem
praktizál és nem fogad ügyfeleket. Kettő visszavonultan él, mert
rosszak az idegeik, és nem fogadnak látogatókat. Az utolsó pedig
szerencsejátékból él. Két éve Amerikába hajózott, mert azt hallotta,
hogy nyugaton sok pénzt lehet keresni a kártya-asztalnál. Így ön

65
marad egyedül, Miss Lockwood.
Beatrice arca megvonaglott.
– Értem.
– Esetleg érdekli, hogy már egy új bérlő vette birtokába a
szobákat, ahol önök Fleminggel az üzletet űzték. – Joshua megitta a
kávéját, és félrerakta a csészét meg a csészealjat. – De a háziúr volt
olyan kedves, és megengedte, hogy átkutassam a helyet.
Beatrice óvatosan figyelte.
– Mit remélt, mit talál annyi hónap elteltével?
– Egyebek közt találtam némi régi vérfoltot az iroda padlóján –
felelte Joshua. – A vért nagyon nehéz eltávolítani.
Beatrice épp kortyolt volna egyet a kávéjából, de a keze most
enyhén remegni kezdett. Nagyon óvatosan visszarakta a csészéjét az
alátétre.
– Egy régi kőfolyosót is találtam egy öreg ruhásszekrény mögött az
irodában – tette hozzá Joshua nyájasan.
Beatrice nagy levegőt vett.
– Nagyon alapos kutatást végzett, Mr. Gage. Ezen a folyosón át
menekültem el azon az éjszakán, amikor Rolandot meggyilkolták. –
Elhallgatott, ahogy megrohamozták az emlékek. – Roland és én ezen a
folyosón tartottunk egy-egy csomagot vészhelyzetre, ha esetleg
menekülni kényszerülünk rablók vagy háborgó ügyfelek elől.
– Talán Fleming aggódott, hogy előbb vagy utóbb az egyik
megzsarolt áldozat megkeresi – felelte Joshua. Aztán felszaladt az
egyik szemöldöke. – Vagy talán attól félt, hogy valaki más, aki
ugyanebben utazik, megpróbálja ellopni a titkait.
– Magasságos ég! – Beatrice túl összetört volt, hogy tisztán tudjon
gondolkodni. – Nem tudom elhinni, hogy Roland embereket zsarolt.
De eszébe jutottak Roland utolsó szavai: „Ne terhelje ez is a
lelkiismeretemet, most, hogy meghalok.
Van elég meg-bánnivalóm.„

66
 – Azt mondta, hogy önök Fleminggel mindketten a folyosón
tartották a csomagjukat? – kérdezte Joshua.
– Igen. Az övét ott kellett hagynom azon az éjszakán. Nem tudtam
mindkettőt vinni. De kinyitottam Roland táskáját, hogy kivegyem a
pénzt, mert tudtam, hogy ott tartja. – Habozott. – Észrevettem, hogy
van pár furcsa dolog a táskában. Egy jegyzetfüzet. Egy fényképekkel
teli boríték. Néhány levél.
– Nem tudta elvinni Fleming táskáját – szólalt meg Joshua. – Így
talán kivett egy marék zsarolásra alkalmas dolgot a pénzzel együtt, és
a többit hátrahagyta?
Beatrice-on harag söpört végig.
– Nem! – kiáltotta. – Kivettem a pénzt, de semmi mást. Eltűnődtem,
vajon miért tartja azokat a táskájában, de arra jutottam, hogy biztos
emlékek, amelyek mind nagy személyes fontossággal bírtak számára.
Minden bizonnyal a férfi, aki Rolandot meggyilkolta, megtalálta a
táskát, amikor a szekrény hátulján sikerült átküzdenie magát. Találja
meg őt, és meglesz a zsarolója, Mr. Gage.
Joshua tekintete felizzott.
– Pontosan ezt szándékozom tenni. Az ön segítségével, Miss
Lockwood.

67
 Tíz

Beatrice zavarban volt. Hirtelen nem tudta mire vélni Joshua

bejelentését, ezért továbbra is óvatos maradt.
– Hisz nekem? – kérdezte a férfitól.
– Igen – felelte.
– Tényleg nem gondolja, hogy én öltem meg Rolandot, és kezdtem
zsarolni az ő ügyfeleit az Akadémiáról?
– Határozottan biztos vagyok benne, hogy nem ön ölte meg
Fleminget.
– Ó – sóhajtott fel a nő, jobb kedvre derülve. – Most, hogy
találkozott velem, nem hiszi, hogy képes vagyok gyilkosságra és
zsarolásra.
– Mindenki képes gyilkosságra a megfelelő körülmények között. –
A férfi elhallgatott, láthatóan a kijelentése második felén
gondolkozva. – És valószínűleg zsarolásra is. Ahogy mondtam,
minden a körülményeken múlik.
Beatrice ajkáról lefagyott a mosoly.
– Nagyon cinikusan tekint az emberi természetre, Mr. Gage.
– Én jobban szeretem azt hinni, hogy reálisan. De ebben az esetben
egészen biztos vagyok benne, hogy nem ön a gyilkos.
– Valóban? Hogy lehet ebben olyan biztos?
– Számos oka van. Az első, hogy olvastam az orvos boncolási
jegyzőkönyvét. Részletes volt, mert Fleming halála akkor némi
szenzációt keltett.
Beatrice megrázta a fejét.
– Az a sok képtelen találgatás a sajtóban, hogy végezhettek vele
túlvilági erők is. Őrjítő volt.
– Fleming egy Okkult Akadémia névre hallgató üzletet vezetett –
felelte Joshua száraz hangon.

68
 – Természetesnek tűnik, hogy ha holtan találják, a sajtó nem győz
szellemekről és természetfeletti erőkről spekulálni.
– A sajtó talán, de a rendőrségtől többet vártam volna – válaszolta
Beatrice. – El kell ismernem, ők nem tulajdonították szellemeknek a
halálát, ehelyett rám összpontosították a figyelmüket.
– A hiányzó segédre, igen. Be kell látnia, jó okuk volt rá. Logikus
volt feltételezni, hogy ön a gyilkos. Ön volt az ügyben a titokzatos nő.
Soha senki nem látta az arcát a jelmeze miatt.
– Roland úgy gondolta, hogy a fátyol és az özvegyi ruha kissé
drámaibbá teszi az előadást. Továbbá úgy érezte, így nagyobb
biztonságban leszek. Azt mondta, mindig akad pár furcsa ember egy
paranormális előadás nézői között. Attól félt, hogy esetleg egy őrült
figyelmét vonom magamra.
Joshua nagyon komoly arccal bólintott.
– Bölcs elővigyázatosság.
– Végül tényleg ez történt. A férfi, aki leszúrta Rolandot, egy ilyen
elmebeteg volt, valaki, akinek a rögeszméjévé váltam. Roland azért
halt meg, hogy engem próbáljon megvédeni.
Joshua kifejezése majdnem vadállati volt.
– Biztos ebben?
– Semmi kétségem. Az a férfi, aki megölte Rolandot, értem jött.
Hallottam fogadkozni, hogy a nyomomban lesz. Ez a fő oka, hogy el
kellett tűnnöm.
– Egy férfi, aki betegesen vonzódik egy nőhöz, akiről azt hiszi,
hogy pszichikus erővel bír, megöli az útjában álló férfit, aztán ellopja
az áldozata rejtett zsaroló dokumentumait, és felhasználja a titkokat?
– Joshua elgondolkozott. – Lehetséges.
– Ez az egyetlen magyarázat, aminek valami értelme van – felelte a
nő dühösen.
– Hm.
Beatrice egy jó darabig nézte a férfit.

69
 – Mi volt az a boncolási jegyzőkönyvben, ami meggyőzte, hogy
nem én öltem meg?
– Roland Fleming megtermett ember volt. A seb magasan volt a
mellkasán. A szúrás ereje és iránya arra utal, hogy a gyilkos magas,
erős, és nagy valószínűséggel a kés mestere. Vagy ha nem, akkor
kivételesen szerencsés volt az első próbálkozása. Ettől függetlenül,
ön egy inkább kistermetű, törékeny felépítésű nő. Ha maga kést
használ, a seb teljesen másképp nézett volna ki. Ami azt illeti, ön
valószínűleg egyáltalán meg sem kockáztatta volna, hogy kést
használjon. Tapasztalatom szerint a nők jobban kedvelik a tisztább,
vértelenebb akciókat. A mérget, példának okáért.
Beatrice-t megrázta a jéghideg, módszeres stílus, ahogy a férfi a
bűntényt elemezte.
– Jóságos ég! – szólalt meg. Nagy levegőt vett. – Láthatólag
jelentős tapasztalata van az ilyesmiben.
– A férfi ránézett ragadozó madárra emlékeztető tekintetével, de
nem szólt semmit. – Ha már amúgy is arra a következtetésre jutott,
hogy nem én vagyok a gyilkos, akkor miért próbált megrémíteni a
gyanújával? – kérdezte Beatrice.
– Elnézését kérem – válaszolta. – Azt tudtam ugyan, hogy nem ön a
gyilkos, de azt nem tudtam, és még most sem tudom, hogy milyen
természetű a kapcsolata a gyilkossal.
Beatrice megmerevedett.
– Semmilyen kapcsolatom sincs vele.
– Amiről tudna – javította ki a férfi halkan.
– Az isten szerelmére, miért gondolja, hogy közöm van egy
gyilkoshoz?
A férfi szeme összeszűkült.
– Van valami ebben az ügyben, ami miatt azt gondolom, hogy
minden mindennel összefügg, beleértve önt és a bérgyilkost is.
– Bérgyilkos?
– Azt hiszem, hogy akárki is gyilkolta meg Fleminget, az hivatásos

70
volt, aki nagy valószínűséggel fizetségért dolgozott aznap éjjel.
– Akkor valaki más is van a képben.
– Igen, én is úgy gondolom. Két embert keresek: a bérgyilkost és a
megbízóját. De hogy kerül a képbe ön, Miss Lockwood?
– Fogalmam sincs.
– Le tudná írni a gyilkost?
– A külsejét nem. De hallottam a hangját. Erős orosz akcentussal
beszélt. – Beatrice elhallgatott.
– Csontembernek hívta magát. Hallottam, ahogy azt mondja, „a
Csontember elől senki sem menekülhet”. A lábnyomát is láttam.
Joshua a homlokát ráncolta.
– A lábnyomát?
– Tudom, hogy nem fog nekem hinni, de láttam a pszichikus
lenyomatát az iroda padlóján aznap éjjel. Felismerném, ha újra
látnám. – Megborzongott. – Tömény erőszakos energia.
– Hm.
Beatrice felvonta a szemöldökét.
– Gondoltam, hogy ez a megfigyelés nem lesz önre túl nagy
hatással. – A férfi erre nem reagált.
– Az áldóját! Ez az eset minden nappal egyre bizarrabbá válik!
Beatrice mindkettejüknek újabb kávét töltött.
– Hogy jött rá, hogy én voltam Miranda, a Látnok? – kérdezte alig
leplezett kíváncsisággal.
– Az emberek megtalálása olyasmi, amihez jól értek.
– Mrs. Flint és Mrs. Marsh is említett ilyesmit. – Kutatóan nézett a
férfira. – Mi a titka, uram?
– Nincs nagy titok abban, hogy az ember megtalálja az elveszett
dolgokat. Egyszerűen a megfelelő helyen kell keresni.
Mrs. Flintnek és Mrs. Marshnak igaza volt, gondolta Beatrice
komoran. Akár tudomásul veszi a férfi, akár nem, úgy tűnt, bír némi

71
paranormális tehetséggel, ha arról van szó, hogy megtalálja azt a
valamit vagy valakit, akit akar.
Lázasan mérlegelte annak lehetőségét, hogy összecsomagol, és
felszáll a következő, Amerikába tartó, hajóra. De már akkor tudta,
amikor a terv még csak megfogalmazódott benne, hogy halálra van
ítélve. Nem segítene rajta, ha elmenekülne. Joshua már egyszer a
nyomára bukkant. Minden bizonnyal másodszor is megtalálná.
De talán még van egy módja, hogy a helyzetet a javára fordítsa,
gondolta magában. Igaz, Joshuának megvolt a maga indítéka, hogy a
gyilkost felkutassa, de ha sikerrel jár, és a tehetségét figyelembe véve
ennek valós esélye van, akkor végre megszabadulna attól az állandó
félelemtől, ami majd' egy éve kíséri.
– Nem tagadom, hogy Roland engem Miranda, a Látnokként
hirdetett, amíg az Okkult Akadémia alkalmazásában álltam – mondta.
– De soha senkit nem zsaroltam életemben. Az egyetlen ok, hogy nem
szólítom fel azonnali távozásra, az, hogy némiképp az adósának
érzem magam a tegnap esti események következtében.
A férfi tekintete nyugtalanította.
– És mert az eszébe ötlött: abban a helyzetben vagyok, hogy egy
másik szívességet tegyek önnek.
Amikor megtalálom a zsarolót, ő elvezet majd Fleming
gyilkosához. Nemcsak Fleming miatt kap némi elégtételt, de az
aggodalomtól is megszabadul, amit minden bizonnyal az elmúlt
hónapokban érzett. Nehéz úgy élni, hogy az ember folyton a háta
mögé tekinget, nem igaz?
Olyan volt, mintha Joshua a gondolataiban olvasott volna.
Leküzdötte magában a vágyat, hogy a csésze kávéját a férfi fejéhez
vágja. De tényleg, hogy is találhatta ezt a férfit vonzónak?
– Úgy hangzik, mint akinek szemernyi kétsége sincs afelől, hogy
megtalálja Roland gyilkosát és a zsarolót.
– Mindig megtalálom, akármit is keresek – felelte a férfi nemes
egyszerűséggel.
Nem henceg, értette meg Beatrice. Joshua csak leszögezett egy

72
tényt.
– Vallott már valaha kudarcot, Mr. Gage? – kérdezte őszinte
érdeklődéssel.
– Nem – válaszolta Joshua. Elhallgatott. – De néha túl későn
érkeztem.
És hirtelen Beatrice minden kétséget kizáróan tudta, hogy az egyik
ilyen alkalom, amikor túl későn érkezett, hogy megmentsen valakit,
volt a magyarázata a sötét árnyaknak a lenyomatában, sőt minden
valószínűség szerint a sebhelynek és a botnak is.
A férfi kinyújtotta a bal lábát, és egy kicsit pozíciót váltott a
székben. Abból, ahogy a szája szöglete alig észrevehetően
megfeszült, a nő látta, hogy a mozdulat fájdalmas volt számára.
– Úgy tűnik, rosszul érzi magát, Mr. Gage.
– Egy régi sérülés. Időnként kellemetlenkedik.
– Például miután egy eszméletlen férfit jó darabon a vállán cipel a
várakozó hintóig?
A férfi szája zord mosolyra húzódott.
– Kezdek túl öreg lenni az ilyesféle gyakorlatokhoz.
– Richard Euston nem egy kistermetű férfi.
Joshua úgy tett, mint aki nem hallotta a megjegyzést.
– Beugrottam a Flint és Marsh irodájába ma reggel – árulta el a
nőnek.
– Valóban?
– Mrs. Flint és Mrs. Marsh biztosított róla, hogy ön az egyik
legjobb ügynökük – folytatta.
– Örömmel hallom, hogy a hölgyek elégedettek a szolgálataimmal.
– Arról is tájékoztattam őket, hogy alkalmazni kívánom önt fizetett
társalkodónőként – tette hozzá szenvtelenül.
– Hogy mi?
– Ha ön is egyetért, csapdát állítunk a zsarolónak, ő azután elvezet

73
bennünket a bérgyilkoshoz, aki megölte a volt munkaadóját – mondta
Joshua.
– Nem úgy tűnik, mintha sok választásom lenne ez ügyben – felelte
Beatrice. – Segítek önnek a terve végrehajtásában.
– Köszönöm.
– Mondja, uram, puszta kíváncsiságból kérdezem, máskor is így
intézi az ügyeit? – firtatta a nő.
– Sajnálom, de nem nagyon értem, mire gondol.
Beatrice hűvösen rámosolygott.
– Csak azon tűnődöm, hogy szokása-e nyomást gyakorolni és
fenyegetéssel élni, ha mások együttműködését kívánja elnyerni?
– A nyomásgyakorlást hatékony technikának találom. És soha nem
fenyegetőzöm, csak ígérek.
– Van egy régi mondás: Egy csöpp mézzel több legyet lehet fogni,
mint egy liter ecettel.
– A méz valahogy számomra sohasem vált be.

74
 Tizenegy

Clement Lancing működésbe hozta az elektromos masinát, és az

aranydrót földön csüngő végét a konzerváló folyadékot tartalmazó
üvegedénybe helyezte. A drót maradék része a munkapad mellett álló
Anubisz-szobor nyaka köré volt tekerve.
A konzerváló folyadékban apró buborékok jelentek meg. Clement
biztosan észrevette, hogy a vegyszerek kezdtek színt váltani. De
amikor a szoborra nézett, látta, hogy a sakálfejű isten
obszidiánszemei élettelenek maradtak.
Mégsem adta még fel a reményt. Az Egyiptomi Víz most már
bugyborékolt. A vegyszerben úszó patkányt figyelte. Biztos volt
benne, hogy látta a lábakat kicsit görcsösen rándulni egyet. Egy
pillanatig azt hitte, hogy végre célhoz ért, és az élőlény magához tért a
folyadék okozta tetszhalál mély állapotából.
Frusztráló volt, hogy kényszerűségből újra patkányokon kelljen a
kísérleteit végeznie, de nem mert ismét embereket használni. Ez
vezetett egy éve a katasztrófához. Gage visszavonult, de minden
bizonnyal megvannak még a forrásai az utcákon. Ha a szegényebb
negyedekből újra elkezdenek eltünedezni emberek, előbb vagy utóbb
eljutna a híre a fülébe. Ő pedig ráismerne a sémára. Gage-nek nagy
erőssége a sémák felismerése.
Clement az eddigi leghosszabb ideig, két teljes percig tartotta a
drótot a folyadékba. De amikor eltávolította az üvegből, a konzerváló
újra tisztává és színtelenné vált. A patkány elernyedt, teljesen
mozdulatlan volt. Ránézésre halottnak tűnt.
Pedig nem az, gondolta Clement. Nem mutatkoztak a rothadás jelei.
Az állat a tetszhalál állapotában van. De él. Élnie kell. Az
ellenkezőjét egyszerűen nem tudta elfogadni.
Sokáig bámulta a patkányt, majd felnézett az egyik közeli polcon
sorakozó kilenc másik üvegre. Mindegyik egy Egyiptomi Vízben
tartósított mozdulatlan patkányt tartalmazott. A formulát gondos
odafigyeléssel készítette el, pontosan követve az ősi papirusz

75
utasításait, amelyeket Emma fordított le.
Az nem is kérdés, hogy a Víz működik. A probléma az erő
forrásával van: azzal az átkozott szoborral. Meg kell találnia a
különleges tehetségű nőt, hogy az obszidián-szemekbe zárt energiát
aktiválni tudja.
Ránézett az Anubisz alakra, és leküzdötte a frusztrációt és a dühöt,
ami szinte már elemésztette. Alig bírta megállni, hogy egy
kalapáccsal össze ne zúzza a szobrot. Emmának hónapokba telt, mire
megtalálta a szemeket. Amint behelyezte a szemeket a szoborba,
mindketten érezték a belé zárt erőt.
De az olyan erő, amit nem lehet kiszabadítani és irányítani,
használhatatlan. Emma erő volt, de nemi lég erős. Ennek ellenére
elértek némi haladást, amikor a katasztrófa bekövetkezett.
Az elmúlt pár hónapban számos kísérletet végzett
elektromossággal, abban reménykedve, hogy a modern energiaforrás
majd legyőzi az utolsó akadályt. De most már egyértelművé vált, hogy
nem lehet megkerülni a papiruszon található utasítást. Az alvót csak
olyan valaki ébresztheti fel, aki képes a drágaköveket működésbe
hozni.
Meg kell találnia Mirandát, a Látnokot.
London bővelkedik olyan paranormális praxist űzőkben, akik azt
állítják magukról, hogy pszichikus tehetséggel bírnak, de a túlnyomó
többségük csaló, vagy egyszerűen önámító. Valódi tehetséggel bíró
nőt találni a leginkább olyan, mint ha a közmondásos tűt keresné az
ember a szénakazalban. De szerencséjük volt. Miranda, a Látnok
valódi tehetséggel bír, csak éppen kicsúszott a kezükből, és eltűnt
London utcáin.
Kezdett kifutni az időből. A papirusz szerint az alvót egy teljes év
letelte előtt kell felébreszteni. Ezután a folyamat
visszafordíthatatlanná válik. Nincs más választása. A paranormális
tehetséggel bíró nőt meg kell találnia, és csak egyetlen biztos módja
van, hogy ezt a célt elérje. A kockázat hatalmas, de van egy ember,
akire lehet számítani, hogy megtalálja, amit a fejébe vesz.

76
 Clement elszakította magát a munkapadtól, és átvágott a
laboratórium kőpadlóján a kvarcszarkofághoz. A koporsó az ősi
egyiptomi kultusz egyik magas rangú papjának a sírjából származott.
Semelyik másik megtalált szarkofágra nem hasonlított, mert azokkal
ellentétben ennek nem kőből készült a fedele, hanem egy nagyméretű,
vastag, átlátszó kristály volt beleillesztve.
A szarkofág üres volt, amikor ők Emmával megtalálták. Kezdetben
azt hitték, hogy a kőládába helyezett múmiát hullarablók lopták el.
Mindketten csak azután fogták fel a felfedezésük jelentőségét, amikor
Emma megfejtette a szarkofág oldalán található hieroglifákat.
Megállt, és lenézett a kristályfedélen keresztül. A szarkofág már
nem volt üres. Emma feküdt benne, mély álomba merülve. Ellepte az
Egyiptomi Víz. A szeme csukva volt. Gyönyörű sötét haja úszott a
vegyszerben. A koporsóban nem volt elég hely a terjedelmes
szoknyák és alsószoknyák számára, amit azon a rettenetes napon
viselt. Kénytelen volt a hálóingében tenni a szarkofágba.
Gage hibája, hogy meghalt. Az a gazember a felelős mindenért, ami
elromlott.
A düh újra fellángolt benne, jó, hogy meg nem fojtotta. Kezét
ökölbe szorította.
– El van intézve, Emma. Elküldtem Gage-t, hogy megtalálja a nőt.
Ő sikerrel fog járni. Mindig sikerrel jár. A nő hamarosan itt lesz.
Addig aludj, szerelmem.
Közelebbről is szemügyre vette a szarkofágot, és felfedezte, hogy a
folyadék szintje alacsonyabb, mint az előző napon. A fedél szorosan
illeszkedett, de valamennyi párolgást mindig tapasztalt.
A szoba távolabbi végében levő polcokhoz ment, és levette a
különleges sókészletét tartalmazó tartályt. Itt az ideje, hogy újabb
adag Egyiptomi Vizet készítsen, s hogy feltöltse a szarkofágot.

77
 Tizenkettő

Joshua egy meditációs párnán ült egy alacsony, fekete, lakkozott

asztal előtt, és a gyertyatartóban égő gyertyára fókuszált. A gyertya
egyik oldalán egy fakeretből lelógó kis gong helyezkedett el. Ennyi
volt a meditálóhelyiséggé átalakított szoba összes bútorzata.
Volt idő, amikor a földön lótuszülésben végezte a szellemi
gyakorlatokat, de most ez a pozíció lehetetlenné vált a lábsérülése
miatt. Akárhogy is, a fizikai pozíció már nem számított. Tizenéves
kora óta végezte a napi meditációs gyakorlatokat. Szinte bármilyen
körülmények között képes volt magát enyhe transzba vinni.
Habár már nem volt szüksége sem a gyertyalángra, sem a gongra,
hogy elérje a legmélyebb állapotot, a megszokott rituálék
megnyugvással töltötték el. Ezen a reggelen volt min
elmélkednie. Felvette a kis ütőt, és enyhén megérintette a gongot. A
mély hang rezgett a levegőben. A légzőgyakorlatokkal kezdte.
Mentorának egyik mondása futott át a fején. Urald a lélegzeted és
ura leszel mindennek.
Rátalált a kilégzés-belégzés ritmusára, és újra meglegyintette a
gongot. Ezúttal követte a hangot egészen az önhipnózis állapotába.
Ebben az állapotban az érzékei még működtek. Halványan érezte a
gyertya illatát, és hallotta a kocsikerekeknek az utcáról beszűrődő
csattogását, de olyan volt, mintha egy másik dimenzióban lenne. Egy
láthatatlan fal megakadályozta, hogy a külső tényezők megzavarják a
koncentrációban.
Ebben a tudatállapotban más fényben tudott a dolgokon
elmélkedni. Olyan sémákat és összefüggéseket látott meg, amelyek
normális tudati szinten nem voltak szembeötlők.
Beatrice Lockwoodon meditált. Tudta, hogy a nő személye
alapvető fontosságú a terve sikeréhez. Amit nem értett, az az volt,
hogyan kapcsolódott az ügy összes többi eleméhez. Beatrice a káosz
disszonanciáját jelentette az egyébként óramű-pontosságú tervében.
Rendszerint mindent megtett azért, hogy a bizonytalansági tényezőket

78
kézben tartsa. De néha pont a káosz áramlataira volt szükség, hogy
olyan ajtókat tárjanak fel, melyek egyébként zárva maradnának.
A káosz azonban természeténél fogva kiszámíthatatlan. Olyan
energia, amely nem irányítható és nem szabályozható. Nyers erő, ami
mindig veszélyes lehet.
Felvette az ütőt, és harmadszor is megütötte a gongot. A hang pár
másodpercig rezgett a levegőben, mielőtt fokozatosan elhalt.
Még mélyebbre ment.
Beatrice Lockwood fontos, és nemcsak azért, mert szüksége van a
segítségére, hogy megtalálja a zsarolót és a gyilkost. Olyan okokból
is fontos számára, amelyeket még nem értett teljesen.
Épp próbált sémát felfedezni a káoszban, amikor diszkrét kopogást
hallott az ajtó felől. Chadwick nem szakította volna félbe a
gyakorlását, ha nincs rá kényszerítő oka.
Gyorsan kijött a más tudatállapotból, és eloltotta a lángot. Kezét a
bot fogantyújára helyezve feltolta magát álló helyzetbe, és átment az
üres kisszobán.
Kinyitotta az ajtót. Chadwick állt a folyosón, szokás szerint
hibátlan öltözékben. A komornyik meghatározhatatlan korú, vékony,
de izmos férfi volt, aki olyan öntudattal viselte az előírásos
főkomornyik-viseletet, mint egy katonatiszt az uniformisát.
Tűzharcban sokkal rendíthetetlenebb volt, mint sok, Joshua által
ismert tiszt. Chadwick magára vállalta, hogy meggyógyítsa a
munkaadóját a katasztrófát követően, ami majdnem Joshua lábába és
szemébe került. Chadwick nyugodtan, méltóságteljesen és hatékonyan
birkózott meg a vérrel, a lázzal, a delíriummal és a beteg
rosszkedvének időszakos kitöréseivel.
– Elnézését kérem, hogy félbeszakítom a reggeli meditációját,
uram – szólalt meg Chadwick. – De az ifjabb Mr. Trafford van itt.
Azt mondja, sürgős.
– Nelsonnak minden sürgős.
– Emlékeztethetem arra, hogy az unokaöccse tizennyolc éves,
uram? A fiatalok a türelmet nem tartják nagy erénynek.

79
 – Lehet, hogy igazuk van – felelte Joshua. – Végül is az élet rövid.
Mondja meg neki, hogy pár perc múlva lent leszek. Talán addig tudna
neki enni adni valamit? Mindig farkaséhesnek tűnik, amikor hozzánk
érkezik.
– Most is épp egy muffint fal, uram.
Lépések dobogását hallották. Nelson jött felfelé a lépcsőn, és
máris a folyosón szökellt feléjük, olyan ruganyos, életerős
kecsességgel, amitől Joshua felsóhajtott. Volt idő, amikor ő is ilyen
könnyedén mozgott. Akárcsak Nelson, ő is természetesnek tekintette
kiváló fizikai állapotát és jó reflexeit. A költőnek igaza van,
gondolta, a fiatalságot kár a fiatalokra fecsérelni.
– Josh bácsi, Miss Lockwood beleegyezett a tervbe? – kérdezte
Nelson, miközben az utolsó falat muffint tömte a szájába.
Nelson a Gage család férfi tagjaira jellemző sötét hajat, éles
vonásokat és karcsú alakot örökölt. Benne is majd' túlcsordult a
kalandvágy, amire Joshua is nagyon jól emlékezett. Amikor
tizennyolc éves lett, ő maga is izgalomra, veszélyre és egy méltó
ügyre vágyott. Azt csak később fedezte fel, hogy az ilyen izgalmakat
általában vér, halál és árulás kíséri.
De semmi értelme sem volt, hogy az ember megpróbálja
figyelmeztetni a Nelsonhoz hasonló fiatalembereket arra, mit tartogat
számukra a valóság. Úgysem törődnek a figyelmeztetéssel. A
természetüknél fogva nem képesek rá.
Túlzottan életunttá váltam, gondolta Joshua. Tudta, hogy Nelsont
nem lehet megállítani. A legjobb, amit tehet, hogy megpróbálja az
unokaöccsét megkímélni azoktól a hibáktól, amelyeket ő maga
elkövetett. De mégis, hogy tanít meg az ember egy fiatalt a mások
iránti feltétlen bizalom veszélyeire? Bizonyos dolgokat az emberiek a
saját kárán kell megtanulnia.
– Igen, Miss Lockwood beleegyezett, hogy segít nekünk –
válaszolta. – Ma reggel üzenetben értesítettem anyádat, hogy Lord
Alverstoke vidéki fogadásán a Flint és Marsh Ügynökség egyik
fizetett társalkodónőjének társaságában fog részt venni.

80
 – Remek – felelte Nelson. Aztán az arcára kiült a frusztráció. –
Bárcsak én is mehetnék!
– Ez nem lehetséges. Vendégként egyikünk sem vehet részt, mivel
nem kaptunk meghívást.
– Hol fogsz lakni? – kérdezte Nelson.
– A birtokhoz közel béreltem egy kis házat a hétvégére. Festőnek
fogom kiadni magam, aki azért érkezett vidékre, hogy tájképet fessen.
Nelson összeráncolta a homlokát.
– Nem is tudsz festeni.
– Nem nagy ügy némi festéket maszatolni a vászonra, ha nem áll
szándékodban befejezni az alkotást.
– A közelben kell lenned, arra az esetre, ha a hölgyeknek
szükségük van rád. Nem várhatod, hogy Miss Lockwood egyedül
bánjon el a zsarolóval. Ő csak egy hivatásos társalkodónő.
– Miss Lockwoodnak rejtett képességei vannak – felelte Joshua.
Hogy a rejtett pisztolyt már ne is említsük, tette hozzá magában. – De
igazad van. Semmiképp sem szeretném, hogy egyedül kelljen
megbirkóznia a zsarolóval. Ha a tervem megfelelően alakul, sem
Miss Lockwood, sem az anyád nem kerül vele kapcsolatba. Ne
aggódj, Nelson, rajtuk tartom a szemem.
– Anya nagyon aggódik a terved miatt. Állandóan azt emlegeti,
hogy majdnem megöltek az előző ügyed során. Azt mondja, hogy a
temperamentumod éppen olyan, mint az összes többi férfié a Gage-
vonalon. Aggódik, hogy rossz véget érsz.
– Tudod, hogy Hannah hajlamos izgulni.
– Igaz. – Nelson a botra pillantott, és elfintorodott. – De azt
mondja, nem tudja elfelejteni, hogy milyen szörnyű előérzete támadt
nem sokkal azután, hogy Londonba utaztál, amikor az utolsó ügyedben
nyomoztál.
– Ez egy teljesen más helyzet.
Más megnyugtatót most nem tud mondani, gondolta Joshua.

81
 Hannah-nak jó oka volt az aggodalomra. Ő volt az, akinek tizenhét
évesen helyre kellett hoznia a kárt, és gondoskodnia kellett az
öccséről, amikor a frissen megözvegyült apjuk, aki egész életében az
izgalmakat kereste, meghalt az amerikai Vadnyugaton, egy vadásztúra
során. Edward Gage-re az egyik vadásztársa lőtt rá véletlenül, és
sérülése halálosnak bizonyult.
Az Edward Gage halálának hírét hozó távirat után a fiatal lánynak
egy újabb, ezúttal pénzügyi szerencsétlenséggel kellett szembesülnie.
Az Edward pénzügyeit intéző férfi, értesülve ügyfele haláláról,
kereket oldott a Gage-vagyonnal. A szegényház nagyon is valós
veszélyével a láthatáron, Hannah a számára nyitva álló egyetlen
tiszteletre méltó utat választotta: elfogadta William Trafford, egy
tehetős ember házassági ajánlatát, aki nagylelkűen beleegyezett, hogy
jegyese öccsét is a házába fogadja.
Trafford jóravaló, tudós embernek bizonyult, aki kedvesen bánt
mindkettőjükkel. A hatvanas évei elejét taposta, a köztük levő
korkülönbség alapján akár Hannah nagyapja lehetett volna.
Özvegyember volt, akinek az első házasságából nem született
gyereke, így nagyon felvillanyozta, amikor Hannah egy fiúval
ajándékozta meg.
Trafford pár évvel később szívinfarktusban hunyt el, de addigra
már megtanította Joshuát a Hannah-ra, Nelsonra és Joshuára hagyott
vagyon megfelelő kezelésére. A családi befektetések felügyelete
meglehetősen könnyítés unalmas feladatnak bizonyult Joshua számára.
A Gage-vonal férfiainak jó érzékük volt ahhoz, hogy sok pénzt
keressenek.
Ekkorra Joshua már „annak a szörnyű embernek a keze közé
került”, ahogy Hannah fogalmazott. A szörnyű ember a kémek
rejtőzködő világában csak Mr. Smithként ismert Victor Hazelton volt.
Hannah Nelsonnak szentelte magát. Elszántan küzdött, hogy a fia
William Trafford komoly, tudós nyomdokait kövesse, ne pedig a saját
nagyapjáét és nagybátyjáét.. Egy darabig minden jól ment. Nem
sokkal ezelőttig Nelson kötelességtudó fiú volt, aki próbált az anyja
kedvében járni.

82
 Az elmúlt év során azonban rajta is mutatkozni kezdtek a Gage-
vonalat megfertőző, Hannah által csak vad vérnek nevezett viselkedés
jegyei. Attól tartott, hogy fia London alvilágának játékbarlangjaiban
és sötét klubjaiban fog kikötni, akárcsak a nagyapja és a dédnagyapja.
És akárcsak Joshua egy darabig.
Jogosan aggódik, gondolta Joshua. Két hónappal ezelőtt, amikor
üzleti ügyben az egyik ritka látogatására kényszerült Londonba, a
város egyik legrosszabb kártyabarlangjából kellett Nelsont
kivonszolnia. Pont akkor érkezett, amikor a klub vezetője a kidobókat
küldte, hogy Nelsont az utcára tegyék. Csalással gyanúsították.
Közelgő erőszak feszültsége vibrált a levegőben.
Pár nappal ezelőtt kénytelen volt a zsaroló utáni nyomozásától
elvenni az időt, hogy intézkedésével megmentse Nelsont.
– De nézd, Josh bácsi – mondta az erősen ittas Nelson a rengeteg
olcsó vörösbortól nehezen forgó nyelvvel –, én mindig nyerek!
– Hát, ebben nincs semmi meglepő- felelte neki Josh. – A Gage-ek
szerencséjét örökölted, a kártyában. Sajnos sok minden másra ez
nem vonatkozik.
– Aha. Lehet, hogy jobb, ha ezt az epizódot anyának nem
említjük.
– Egyetértek. Már az előzőt sem említettem.
Hannah elborzadna, ha rájönne, hogy Nelson egyre több időt tölt a
London legveszélyesebb utcái nyújtotta sötét izgalmakkal és alvilági
örömökkel.
Joshua tökéletesen tisztában volt azzal, min megy Nelson keresztül,
mert ilyen idősen ő is átment ugyanezen a nyughatatlan, vakmerő
korszakán. Olyan volt, mintha belülről tűz égetné. Az őt szinte
elemésztő, benne dúló ádáz energia levezetésének keresése vonzotta
a londoni utcák erőszakos alvilágába.
Victor Hazelton azokon az utcákon talált rá, és örökre
megváltoztatta az életét. Victor megértette őt. A Mr. Smithként ismert
férfi megmutatta neki, hogyan tartsa kordában a benne izzó energiákat;
megtanította, hogyan összpontosítsa és uralja természete vad erőit.

83
Victor a mentorává vált, és ha vér szerint nem is, de minden más
tekintetben az apjává.
Joshuának most egész életében együtt kell élnie a tudattal, hogy
cserbenhagyta Victort, azt az embert, aki saját magától mentette meg.
– Ha minden az általam kigondolt stratégia szerint alakul, az egész
ügyet egy vagy két napon belül lezárhatjuk az Alverstoke-kastélyban.
– Mindazonáltal hasznos lehet, ha kéznél vagyok – mutatott rá
Nelson, még mindig reménykedve.
Egye fene!, gondolta Joshua. Eddig próbálta Nelsont távol tartani a
nyomozástól Hannah kedvéért, aki nem akarta, hogy a fia találkozzon
azzal a világgal, amelyben valaha Joshua forgott. De Nelson volt az,
aki először felfedezte, hogy Hannah-t zsarolják. Joga van részt venni
az ügy lezárásában.
– Ami azt illeti – kezdte Joshua van egy másik, döntő fontosságú
feladat, amit szeretném, ha elvégeznél.
Nelson izgalma szemmel látható volt. Majdhogynem izzott a
lelkesedéstől.
– Mi lenne az?
– Szeretném, ha nyomoznál egy kicsit Fleming meggyilkolása
ügyében. Jó pár hónappal ezelőtt nagy sajtószenzáció volt
Flemingnek a paranormálissal való kapcsolata miatt. Azt akarom,
hogy beszélj mindenkivel, akit csak találsz, aki annak az épületnek a
környékén lakott vagy dolgozott, ahol az Okkult Akadémia bérelt
helyiséget. Boltosokkal, szolgákkal, lakókkal, szállítókkal, a helyi
rendőrrel, a sültkrumpli-árussal. Kérdezd ki őket, nem láttak-e egy
idegent a gyilkosság előtti napokban a környéken lődörögni.
Nelson a homlokát ráncolta.
– Nem értem. Nem azt mondtad, hogy valószínűleg a zsaroló volt a
gyilkos? Épp most mész Alverstoke vidéki kastélyába, hogy elfogd.
– Megvizsgáltam a boncolási jegyzőkönyvet ma reggel. Olyan
információt tartalmazott, amiből arra következtetek, hogy talán
bérgyilkossal van dolgunk. Lehetséges, hogy ő a zsaroló is, de most

84
már inkább hajlok arra, hogy azt gondoljam, a zsaroló talán egy
hivatásos gyilkost bérelt fel. És hogy eredetileg nem a zsarolás volt a
célja.
– Mit értesz ezen?
– Akárki is küldte a gyilkost az Akadémiára, el akarta raboltatni
Miss Lockwoodot.
– Miért? – kérdezte Nelson.
– Vannak olyanok, akiknek a paranormális a mániájukká válik, és
vannak, akik azt állítják, hogy ilyen sületlenséggel foglalkoznak. Úgy
tűnik, valami elmebeteg figyelme Miss Lockwood felé fordult, és egy
gyilkost küldött érte. Őt a bérgyilkos nyilvánvalóan elszalasztotta, de
helyette valószínűleg megtalálta a zsarolásra alkalmas
dokumentumokat, amiket továbbadott a megbízójának, aki most
megpróbál hasznot húzni a dologból.
– Miért várt majdnem egy évet, hogy zsarolja anyát?
Joshua helyeslőleg mosolygott.
– Kiváló kérdés. Abból, amennyit mi tudunk, az is lehet, hogy a
zsaroló az elmúlt hónapokban más áldozatokból csikart ki pénzt, és
most került Hannah-ra a sor. De vannak más lehetőségek is.
– Mint például?
– Nem tudom – válaszolta Joshua. – Ezért hívjuk az ez irányban tett
erőfeszítéseinket nyomozásnak. Keressük a válaszokat.
– Rendben. – Nelson újra felélénkült és lelkes lett. – Nem tudtam,
hogy ugyanúgy fel lehet bérelni egy gyilkost, mint egy házvezetőnőt
vagy egy kertészt.
– Sokkal bonyolultabb, mint ahogy hangzik, különösen, ha az
ember egy profit akar – felelte Joshua. – Azt hiszem, hogy Fleming
gyilkosa valóban profi volt. Az ilyen emberek módszeresen és
óvatosan dolgoznak, mert nem akarják kockáztatni, hogy elkapják
őket. Egy ideig tanulmányozzák a kiválasztott áldozat napi szokásait
és elfoglaltságait, mielőtt tervet készítenek.
– Értem. Azt gondolod, hogy Fleming gyilkosa feltehetőleg sok

85
időt töltött Miranda megfigyelésével az Akadémia helyszínéhez
közeli különböző helyekről.
– Én biztosan így közelítettem volna a dologhoz a bérgyilkos
helyében – mondta Joshua gondolkodás nélkül.
Aztán észrevette, hogy Nelson túlzottan elmélyülten és túl sok
kíváncsisággal néz rá.
– Ne is foglalkozz ezzel! – folytatta Joshua gyorsan. – Rendkívül
hasznos lenne, ha teljes személyleírást tudnál szerezni a gyilkosról,
de ennyi hónap elteltével ez képtelenség. Még ha pár ember
emlékszik is egy idegenre, aki a környéken csatangolt a gyilkosságot
megelőzően, nem fognak a haja vagy a szeme színére emlékezni. Az
egyetlen tény, ami közelebb visz a megoldáshoz, hogy a bérgyilkos
erős orosz akcentussal beszélt. Ez ugyanis jelentősen leszűkíti a
lehetőségeket.
– Azonnal hozzálátok – mondta Nelson.
Megfordult, és leszökellt a lépcsőn.
– Jól jegyezz fel mindent! – szólt utána Joshua. – Majd meglátod,
hogy ez milyen hasznosnak bizonyul, amikor össze akarod hasonlítani
a különböző személyleírásokat, amiket az emberek adtak. És arra
mérget vehetsz, hogy nagyon különbözőek lesznek. Nincs két ember,
aki bármire pontosan ugyanúgy emlékezne. Azt az egy vagy két elemet
keresd, ami esetleg minden leírásban egyezik.
Nelson megállt a lépcső aljánál, és felnézett.
– Értettem.
– És még valami – figyelmeztette Joshua. – Ne az igazi nevedet
használd! Azoknak, akikkel beszélsz, mondd azt, hogy író vagy, aki
anyagot gyűjt, hogy rémregényt írjon a Fleming-gyilkosságról.
– Rendben – felelte Nelson.
Kinyitotta a bejáratot, gyorsan kilépett a lépcsőre, majd becsapta
maga után az ajtót.
Csönd telepedett a házra.
Chadwick kuncogni kezdett.

86
 – Emlékszem azokra az időkre, amikor maga is hasonló
lelkesedéssel indult a megbízatásaira, uram.
Joshua elgondolkodva nézte a bejárati ajtót.
– Én is.
Az elmúlt pár hónapban meglehetősen vénnek érezte magát,
gondolta, képtelen volt bármilyen érdeklődést mutatni a jövő iránt.
De a zsarolásra vonatkozó nyomozás megváltoztatta a kedvét. Igaz,
hogy azok az idők, amikor leszökellt a lépcsőn, már rég elmúltak, de
határozottan várta, hogy újra találkozzon Beatrice Lockwooddal.

87
 Tizenhárom

Beatrice Bastet istennőnek az ágy melletti asztalkán álló

bronzszobrocskájára nézett. Az; egyiptomi istennőt macskafejű ember
formájában ábrázolták.
– Ez a legbizarrabb ház, ahol valaha is jártam. Pedig biztosíthatom
róla, hogy a Flint és Marsh Ügynökségnél töltött pályafutásom során
néhány nagyon szokatlan házhoz is volt szerencsém.
A terpeszkedő Alverstoke urasági kastély tömve volt ősi egyiptomi
régiségekkel. A tárgyak egy része másolat volt, vagy egyenesen
hamisítvány, de Beatrice biztos volt benne, hogy rengeteg igazi
ereklyét is tartottak a házban, amelyek többsége sírokból vagy
templomokból került elő. Érezte a régi tárgyakba zárt energiát.
Sokan – és nem csak azok, akikbe szorult némi pszichikus tehetség
– érzékenyek a sírok dermesztő látványára és a vallásos
misztériumban hívők szenvedélyére. Ezt a fajta energiát a tárgyak,
amelyeket régen a templomokba és a sírokba helyeztek, magukba
szívták. Amikor Beatrice nemrég átlépett az Alverstoke-kastély
kapuján, a tarkóján a hajpihék égnek álltak, és a tenyerében bizsergést
érzett.
– Ez a sok régiség miatt van – mondta Hannah Trafford. Feszengve
nézett Bastet szobrára.
– Lenyűgözők, de bevallom, egy kissé furcsa egy egész házat olyan
tárgyakkal díszíteni, amelyeknek sokkal inkább múzeumban lenne a
helyük.
– Én is pontosan így gondolom – felelte Beatrice. – Ettől a Bastet-
szobortól kiráz a hideg.
Hannah fontoskodó arckifejezéssel nézett rá.
– A tárgyak paranormális energiáját érezzük, ugye?
– Azt gondolom, igen.
A két nő Beatrice hálószobájában nézelődött. A Hannah szobájába

88
vezető ajtó nyitva állt. Beatrice jól hallotta, ahogy Hannah
komornája, Sally járkál, miközben munkaadója utazóládáját pakolja
ki. A holmik elhelyezése rengeteg munkával járt, mert mint sok
gazdag hölgy, Hannah is magával vitte a saját ágyneműjét és
törülközőjét is, amikor utazott.
– A maga Bastetje semmiség az én szobámban található óegyiptomi
urnához képest. – Hannah enyhén megborzongott. – Bele sem merek
nézni. Minden valószínűség szerint valaki máját találnám benne.
Beatrice elmosolyodott. A Londonból Alverstoke kis falváig tartó
útjuk során Hannah-val meglepően fesztelenné váltak egymás
társaságában. Az oldott hangulat részben annak volt köszönhető, hogy
több mint egy évvel korábban már találkoztak, mint pszichikus
tanácsadó és ügyfele. Kölcsönös rokonszenvüket tovább fokozta az,
hogy mindketten normálisnak fogadták el a paranormálist. Hannah
elmagyarázta, hogy mindig elbűvölték a pszichikus jelenségek, és
kimerítően tanulmányozta ezt a területet. Meg volt róla győződve,
hogy neki magának számos alkalommal voltak megérzései az évek
során, és alig várta, hogy megvitathasson Beatrice-szal különböző
ügyeket a témában.
Hannah Trafford a harmincas évei végén járó, vonzó nő volt. Sötét
haja divatos fonatba rendezve keretezte az arcát. Szeme épp olyan
arany és zöld színben játszott, mint Joshuáé. Még mindig azt a divatos
vörösesbarna ruhát és gombos cipőt viselte, amiben a vonaton
utazott.
– Még ha nem is azért lennénk itt, hogy egy zsarolót kelepcébe
csaljunk, kétlem, hogy bármelyikünk is képes lenne aludni az
elkövetkező két éjszakán ezekkel a műtárgyakkal az ágyunk fejénél –
mondta Beatrice. – Már épp elég nyomja a lelkünket így is. Esetleg
Sally intézkedhetne, hogy a Bastet-szobrot és az urnát ideiglenesen
máshol tárolják.
– Kiváló ötlet – felelte Hannah.
A másik szobába nyíló ajtóhoz ment, és pár szóval előadta
Sallynek a kérésüket. Beatrice nekilátott, hogy kipakolja a saját kis
utazóládáját. Fizetett társalkodónőként csak két ruhát hozott magával,

89
egyet nappalra, amit a vonaton is viselt, és egyet estére.
Hannah épp akkor fordult vissza, amikor Beatrice a szekrényébe
akasztotta a lehangolóan egyszerű estélyi ruhát.
– Hagyja, hogy ezt Sally csinálja – javasolta gyorsan.
– Nem fáradság – felelte Beatrice. – Már majdnem végeztem. Túl
sok munka nincs vele.
– Azt látom. – Hannah megdöbbenve nézett a szekrényben lógó
divatjamúlt ruhára. – Feltételeztem, hogy a Flint és Marsh
ügynökeként drágább ruhatárat engedhet meg magának.
– Biztosíthatom róla, hogy a munkaadóim nagyon bőkezűek –
felelte Beatrice. – De amikor nyomozás folytatok, próbálok mindig
megmaradni a társalkodónő szerepében. Ezt a leckét az előző
munkám során tanultam meg.
Hannah lerogyott egy székre, és elgondolkodó kifejezéssel nézett
rá.
– Nagyon jól alakította Mirandát, a Látnokot. Sohasem láttam, hogy
a paróka alatt vörös a haja, és sohasem jöttem rá, hogy kék színű a
szeme. A fátyol, amit viselt, meglehetősen vastag volt.
– Dr. Fleming úgy gondolta, hogy Mirandának a színpadon
tiszteletet parancsolóan kell hatnia.
– Beatrice egy összehajtogatott hálóruhát vitt a fiókhoz. – Azt
gondolta, ezt a jelmez nélkül aligha tudnám elérni. De az én
esetemben fontosabb oka is volt rá, hogy ragaszkodjon Miranda
szerepéhez. Mindig aggódott, hogy lehetnek a közönség soraiban
olyanok, akik megszállottaivá válnak a nőnek, akit látnoknak
gondolnak.
– Igaza volt az elővigyázatossággal kapcsolatban. – Hannah
habozott. – Két nagyon érdekes szakmát űzött, Beatrice.
– Szerencsés voltam ebben a tekintetben. – Beatrice becsúsztatta a
hálóinget a fiókba. – Mindkettő jól fizetett.
– De ugye nem teljesen csak egy szerep volt, amikor Mirandát
alakította akkoriban? Tényleg rendelkezik némi paranormális

90
képességgel? – Hannah feszültté vált, mint aki rossz hírre készül.
– Meg tudja jósolni a jövőt?
– Nem. – Beatrice becsukta a fiókot, és leült az ágy szélére. – Nem
látom a jövőt. Nem hiszem, hogy erre akárki is képes lenne, bár
minden bizonnyal meg lehet jósolni valószínű kimenetelt, ha az
embernek elég információ van a birtokában. De ez a logika körébe
tartozik, nem a jövendőmondáséba. Az én tapasztalatom szerint
semmi haszna figyelmeztetni az embereket, hogy rossz úton járnak.
Hannah szomorkásán mosolygott.
– Mert igazából senki sem vágyik jó tanácsra.
– Ritka az az ember, akit a logika irányít, és nem a szenvedélyek.
Hannah sóhajtott.
– Ezzel én is tisztában vagyok. Pontosan milyen természetű a
tehetsége?
– Látom a pszichikus energiát, amit mások hátrahagynak a
lábnyomaikban és azokon a dolgokon, amiket megérintenek. Az
áramlatok színe és mintája sokat elárul arról a személyről, aki a
nyomot hagyta.
– Lenyűgöző lehet!
– Én nem pont így fogalmaznék – felelte Beatrice. – Nem tagadom,
hogy a tehetségemnek megvan a maga haszna. Nevelőnőként tett,
néhány nagyon rövid próbálkozásomtól eltekintve, amelyek nem
végződtek túl jól, így vagy úgy mindig a paranormális
képességeimmel kerestem a kenyeremet. De azért a másik látásomnak
akad néhány zavaró aspektusa.
– Hogy mondhatja ezt? Akkora ajándék, ha az ember képes más
emberekbe belelátni a paranormális lábnyomaik és ujjlenyomataik
alapján!
– A pszichikus energia hosszú ideig megmarad: évekig,
évtizedekig, évszázadokig. – Ránézett a Bastet-szobrocskára, és
kiélesítette az érzékeit. A macskafejű istennőt forró, kavargó
energiarétegek borították, egyik a másikon. – Még mindig ki tudom

91
venni a szobrász nyomait, aki ezt az alakot készítette, és a papét, aki a
temetkezési kamrába elhelyezte. Látom a sírfosztogatók nyomait, akik
ellopták, és azoknak a megszállott gyűjtőknek a nyomait, akiknél az
évek során megfordult.
– Hogy tudja annyi különböző személy lenyomatait
megkülönböztetni?
– Nem tudom, legalábbis pontosan nem – felelte Beatrice. – Ez a
probléma az ősi tárgyakkal és az olyan régi házakkal, mint ez. Az
évek során az emberek által hagyott energiarétegek sötét köddé
alakulnak, amit… nyugtalanító akármeddig is nézni. – Lezárta az
érzékeit. – Meg tudok pillantani különböző mintákat, de nem a teljes
nyomokat. A tehetségem csak akkor pontos, ha frissebb nyomokat
nézek: általában azok a legélesebbek és a legtisztábbak, amelyeket az
elmúlt néhány hónapban hagytak. Az ennél régebbiek esetében a
dolgok egyre homályosabbá válnak.
Hannah felállt, és átment a szoba másik végébe, hogy becsukja a
szobájába nyíló ajtót. Aztán visszatért a székéhez, és leült. Egyik
kezével szorosan megmarkolta a szék karfáját.
– Amikor azokat a személyes konzultációkat foglaltam önnél dr.
Fleming Akadémiáján, ön látta az igazságot a pszichikus
lenyomatomban – mondta. A hangja meglepően határozottnak és
higgadtnak tűnt, de a mögötte meghúzódó feszültség vibrált minden
szóban. – Azt mondta, hogy az idegeim rongyosra vannak cincálva, és
meg kell találnom a módját, hogy lecsillapítsam a belső
feldúltságomat. Ön azt is hozzátette, hogy az aggodalmam valamilyen
mögöttes félelemből fakad.
– Ezt már mind tudta ön is, amikor eljött hozzám – válaszolta
Beatrice nyájasan. – Ezért jött el hozzám.
– Igen, természetesen. Azt javasolta, hogy keressem meg a
félelmem alapját, és nézzek vele szembe. Rámutatott, hogy ha ezt nem
teszem meg, akkor az aggodalom továbbra is emészteni
fog. Próbáltam követni a tanácsát, de nem találtam békét. Most pedig
ez az átkozott zsarolási fenyegetés mindent még rosszabbá tett. A
növekvő rettegéstől már szinte egyáltalán nem tudok aludni.

92
 Beatrice újra megnyitotta az érzékeit, és megvizsgálta Hannah
nyomait a földön. Némelyik áramlat lázasan forró volt.
– Látom, hogy az idegei most még feszültebbek, mint amikor a
konzultációra jött hozzám. De ez nem meglepő, tekintve, hogy min
megy keresztül.
Hannah szája örömtelen mosolyra húzódott. Felállt, és az ablakhoz
ment.
– Nincs hatékonyabb eszköz egy zsarolásnál, hogy rossz
idegállapotba kerüljön az ember.
– Kicsit habozva kérdezem – szólalt meg Beatrice –, de a válasz
fontos lehet. Semmit sem árult el arról, milyen természetű a titok, ami
sebezhetővé teszi egy zsarolási kísérlet számára. Természetesen
semmi közöm hozzá. De gondolja, hogy a titka bármilyen módon
kapcsolódik ahhoz az aggodalomhoz, ami hónapokkal ezelőtt hozzám
elhozta?
– Nem, legalábbis amennyire én látom. A titkom egy kedves
barátnőm múltjával függ össze, nem az enyémmel. Rettenetes
házasságban élt. A férje borzasztóan rosszul bánt vele. Aztán a férfi
olyan körülmények között halt meg, épp idejében, tehetném hozzá,
amit némelyek gyanúsnak neveznének.
– Ő, értem – válaszolta Beatrice. – Más szóval a barátnője
átsegítette a férjét a túlvilágra.
Hannah visszafordult. A szeme elszántságot tükrözött.
– Ennél egy kicsit bonyolultabb a helyzet.
Beatrice hirtelen megértette.
– Ön is belekeveredett? – kérdezte.
– Bizonyos tekintetben. Elmondom az egész történetet. Joga van
tudnia a titkom.
– Erre semmi szükség…
De Hannah már bele is kezdett. Tömören beszélt, és a hangja
feszültségről árulkodott. Mint aki gyorsan túl akar esni rajta.

93
 – Egyik este a barátnőm jelent meg a kerti kapumban – kezdte. –
Tele volt sérülésekkel, és vérzett. A férje kegyetlenül megverte.
Nelson nem volt otthon, iskolában volt. A házvezetőnővel kettesben
tartózkodtunk a házban. Együtt bevittük a barátnőmet a konyhába. Épp
a sebeit kötöztük, amikor a férje betörte a hátsó ajtó üvegét,,és
berontott a konyhába. Egy szeletelőkés volt nála, és magából kikelve
ordítozott. Nem is titkolta azt a szándékát, hogy megöli a barátnőmet,
utána meg a házvezetőnővel és velem is végez, amiért megpróbáltunk
segíteni a feleségének.
– Borzasztó történet – suttogta Beatrice. – És mit tettek?
– Én megragadtam egy konyhaszéket, és megpróbáltam elhárítani a
támadását. A házvezetőnőm egy vasserpenyőt kapott fel. A
barátnőmnek túl súlyosak voltak a sérülései, hogy bármi mást tegyen,
mint hogy bemásszon az asztal alá. A házvezetőnő és én próbáltuk
megvédeni őt a székkel és a serpenyővel, amikor Josh lépett be a
konyhaajtón.
– Hannah elhallgatott. – Kés volt a kezében.
Hannah nem szólt többet.
– Most már el kell mondania a befejezést. Nem hagyhat így lógni a
levegőben, az isten szerelmére! – kérte Beatrice.
– Addig az éjszakáig nem tudatosult bennem, hogy Josh… ennyire
jól bánik a késsel – fejezte be Hannah, anélkül hogy a hanghordozása
változott volna.
– Ó. – Beatrice nyelt egyet. – Értem. Nos, azt kell mondanom,
nagyon örülök, hogy akkor ért oda, amikor.
– Ahogy mi mindnyájan – felelte Hannah. Összeszedte magát. –
Természetesen borzalmas felfordulás volt. Vér mindenfelé. De
feltakarítottuk, és Josh gondoskodott a holttestről. Másnap a folyó
vetette ki. Mindenki feltételezte, hogy a barátnőm férje egy rabló
áldozata lett, aki a kuplerájból hazafelé menet gyilkolta meg.
– Hál' istennek, hogy megszabadultak tőle, csak annyit mondhatok.
– Igen, de a gazember az előkelő körökben mozgott – válaszolta
Hannah. – Gazdag ember volt. Ha kiderülne, hogy az én konyhámban

94
gyilkolták meg három évvel ezelőtt, a sajtó megőrülne. Kétlem, hogy
lenne rendőrségi vizsgálat, nem hiszem, ennyi év múltán. Joshnak
vannak kapcsolatai a Scotland Yardon. Biztos vagyok benne, hogy le
tudná állítani a vizsgálatot, akárhogy is alakulna. De még az a
szörnyeteg ember sem tudná megállítani a pletykát az újságokban,
akinek egy időben dolgozott. A barátnőm és én egy éjszaka leforgása
alatt hírhedtté válnánk.
Beatrice a paplanon dobolt az ujjával.
– Egyszerűen nem látom, hogyan tudhatta volna meg a titkát dr.
Fleming. Esküszöm önnek, hogy sohasem próbálta meg önt
hipnotizálni, amikor az Akadémiára jött. – Homlokráncolva
elhallgatott.
– Hacsak nem kért személyes találkozót tőle.
– Nem – felelte Hannah. – Mi több, abszolút biztos vagyok benne,
hogy a barátnőm sem mondta el senkinek. Azt tudom, hogy sohasem
járt Fleming egyik bemutatóján sem. Nem érdeklődik a paranormális
iránt. Ami a házvezetőnőmet illeti, ő nagyon hűséges. Mindig
megtartotta a családi titkokat. Még ha valakit bizalmába is avatott
volna, nem tudom elképzelni, hogy ez a személy hogyan jutott volna
el dr. Fleming Okkult Akadémiájára. Egyszerűen olyan
valószerűtlennek tűnik. Ami pedig Josht illeti, még annak a rémes
embernek sem mondta el, aki magához vette, hogy elvégezze neki a
piszkos munkát. És isten a megmondhatója, hogy úgy bízott Victor
Hazeltonban, mint egy apában.
– Ki az a Victor Hazelton? – szólalt meg Beatrice.
– Annak a rémes embernek az igazi neve, aki Mr. Smithnek hívja
magát.
– Értem – felelte Beatrice. – Tehát a titkot megtartották, mégis
valahogy dr. Fleming zsaroló anyagai között kötött ki.
– Láthatja, hogy miért tűnt logikusnak Josh elmélete, hogy a
személyes találkozások alkalmával hipnotizáltak. Ez volt az egyetlen
magyarázat, amit találtunk.
– Őszintén nem látom, hogyan lett volna ez lehetséges az én

95
tudomásom nélkül – felelte Beatrice. „
– Hiszek önnek – sóhajtott Hannah.
– De azt mondja, hogy nem a konyhájában ezen az estén történtek
miatt kért tőlem személyes találkozót?
– Nem – felelte Hannah halkan.
– Meg fogjuk találni a zsarolót, és akkor minden kérdésére választ
kapunk – mondta Beatrice.
Hannah halványan rámosolygott.
– Efelől kétségem sincs. Mindig helytelenítettem Josh karrierjét,
de mindenki másnál határozottabban ki merem jelenteni, hogy van
tehetsége a nyomozáshoz. Mindig a végére jár annak, amit a fejébe
vesz. Ha valaki, hát ő megtalálja.
– Én is így hallottam.

96
 Tizennégy

A távirat rövid volt, de az üzenet láttán megkönnyebbülés és lázas

izgalom öntötte el Clement Lancinget. A szarkofág mellett állt, és
kétszer is elolvasta, hogy elhiggye: a hír igaz.
Kezét a kristályfedélre tette, és lenézett az Egyiptomi Vízben
lebegő nőre.
– Sikerült neki, Emma. Az a gazember Gage megtalálta a nőt. Nem
fogod elhinni, de azóta fizetett társalkodónőként dolgozott. Nem
csoda, hogy sehol sem találtuk. Rossz helyen kerestük. A terv újra
mozgásba lendült. Gage bekapta a csalit.
A nő a szarkofágban nem adta jelét, hogy hallotta volna Lancing
szavait. Túl mélyen aludt.
A férfi észrevette, hogy a víz szintje megint lejjebb ment. Itt az idő,
hogy készítsen még egy kis folyadékot. A vegyszerutánpótlást
tartalmazó polchoz lépett. Mostanra majdnem teljesen kifogyott a
sókból, de már úgysem sokáig kellenek.

97
 Tizenöt

Az Alverstoke-kastély hatalmas csarnoka valósággal úszott a sötét

energiában. Az egyiptomi leletek felhalmozott gyűjteménye körül
örvénylő áramlatok felborzolták Beatrice érzékeit.
Egyiptomi istenek, istennők és démonok masszív kőszobrai, sokuk
állatfejjel ábrázolva, néztek le a tömegre kérlelhetetlen tekintettel. Az
asztalon urnák, szkarabeuszok és fogantyús keresztek sorakoztak. A
polcokon aprólékosan megfestett miniatűröket helyeztek el, melyek az
ókori ország mindennapi életét ábrázolták: halászcsónak apró
alakokkal, akik épp a hálójukat vetik ki, egy ház fallal körülvett
kerttel. Üvegtetejű tárlókban csodálatos ékszerek gyönyörködtették a
látogatókat: melldíszek, nyakláncok és fülbevalók.
Beatrice megborzongott, és a kendőjét még szorosabbra húzta a
válla körül. A nagy csarnok közvetlen közelében húzódó folyosó
egyik fal melletti kárpitozott padjára telepedett le. Pálmalevelek és
pár cserepes növény takarta el az arra járók elől. Ebből a
megfigyelőállásból követni tudta az elegáns vendégeket.
Úgy tűnt, Hannah kivételével Alverstoke vendégeinek többsége
nem érzékeli az örvénylő energiával erősen terhelt légkört, legalábbis
nincs annak tudatában. Nevetgéltek, cseverésztek, itták a házigazda
drága pezsgőjét, s közben az ősi leleteket csodálták.
De nevetésük Beatrice fülének többnyire hamisan csengett, és a
beszélgetések kissé túl hangosnak tűntek. Rejtett feszültség vibrált a
teremben.
Erősen figyelt, hogy Hannah-t ne tévessze szem elöl, ami nem volt
egyszerű feladat a zsúfolt helyiségben, amikor egy másfajta
tudatosság érintette meg az érzékeit.
Gyorsan megfordult, és egy idősödő, dús szakállú úriembert látott
a mögötte levő folyosóról előbukkanni. Aranykeretes szemüveget
viselt. A frakkja siralmasan divatjamúlt volt. Teljes súlyával egy
ismerős ében-acél botra támaszkodott.

98
 – Alverstoke lakberendezőjének, úgy tűnik, agyára ment az
egyiptomi motívum – szólalt meg Joshua.
– Atya világ, jól rám ijesztett, uram! – nézett rá Beatrice haragos
tekintettel. – Nagyon szépen megkérem, a jövőben tartózkodjék attól,
hogy így mögém osonjon. Nagyon megviseli az ember idegeit.
– Valami nekem azt súgja, az ön idegei elég erősek ahhoz, hogy
időnként kibírjanak egy-egy meglepetést. – A fogadócsarnok
bejáratánál átkukucskált a pálmaleveleken a terembe. – Hol van a
nővérem?
– Amikor utoljára láttam, a nagy Ozirisz-szobor közelében
beszélgetett egy úriemberrel. – Beatrice odafordult, hogy megkeresse
a tömegben. – Ott van, kék ruhában.
– Látom. Ryeforddal beszélget. Régi barátok. – Joshua megállt,
hogy jobban megnézzen egy aranymarkolatú tőrt az egyik közeli
vitrinben. – Jól sejtem, hogy még nem érkezett semmilyen üzenet a
zsarolótól?
– Nem, de itt volt az ideje, hogy ön felbukkanjon – felelte Beatrice.
– Hol volt? Már kezdtem azon tűnődni, nem történt-e önnel valami
baj. Nem beszéltük meg annak a módját, hogyan lépjek kapcsolatba
önnel, ha megkapjuk a gazember utasításait.
– Amikor – szólalt meg Joshua látszólag oda sem figyelve,
miközben a tőrt tanulmányozta.
Beatrice hirtelen nem értette.
– Tessék?
– Csak azt mondtam, hogy amikor megkapják a gazember
utasításait, nem pedig ha megkapják. Lépni fog, nagy valószínűséggel
még ma este. De legkésőbb holnap este.
– Hogy lehet ebben olyan biztos? – kérdezte kíváncsian a nő. Úgy
tűnt, a férfinak nincsenek kétségei.
– Ez a logikus következtetés. A vendéglátás csak három estére
szól. A zsaroló minden bizonnyal ki akarja majd használni a tömeget.
– Joshua felemelte a tárló fedelét. – Ez egy nagyon érdekes

99
tőr. Kíváncsi vagyok, vajon valódi-e?
Benyúlt a vitrinbe.
– Ne érjen hozzá! – rivallt rá Beatrice, mielőtt még fékezni tudta
volna magát.
A férfi hátranézett rá.
– Miért ne?
– Mert tényleg valódi. – Összeszedte magát. – Több alkalommal is
gyilkoltak vele, és valami nagyon kellemetlen energiával
szennyeződött be.
A férfi feszülten tanulmányozta.
– Azt akarja mondani, hogy ilyen részleteket képes érzékelni a
paranormális tehetsége révén?
– Nem hisz nekem.
– Hiszek az élénk képzelet erejében – válaszolta udvariasan.
Beatrice elfintorodott.
– Minek fárasztom magam? Igaza van, uram, tessék, vegye csak fel
azt a tőrt. Nem tartozik rám.
A férfi elgondolkodó tekintettel nézett rá, majd csak azért is az
aranyozott markolat köré kulcsolta az ujjait. Az álszakáll és a vastag
szemöldök elrejtette az arckifejezését, de Beatrice megesküdött
volna, hogy a férfi szeme egy kicsit felizzott, amikor az ujjai
megérintették az ősi tőrt. Szinte biztos volt benne, hogy egy kis
pszichikus áramütést érezhetett. Azt is tudta, hogy a férfi ezt soha nem
ismerné be.
Várt, arra számítva, hogy a férfi visszarakja a tőrt, és lezárja a
tárló fedelét. Joshua ehelyett az egyik fali lámpa fénye felé fordította,
hogy jobban megvizsgálja.
– Érdekes – jegyezte meg.
Még egy darabig csodálta a tőrt, majd kissé vonakodva visszarakta
a helyére. A nő ekkor már biztosan tudta, hogy a férfi valamilyen
paranormális ütést kapott az ereklyétől, de nem azt a fajtát, amitől a

100
hideg futkároz az ember hátán. Az, hogy a kezébe fogta, épp az
ellenkező hatással volt rá. Egy villanásnyi izgalmat élt át.
Joshua lecsukta a vitrin fedelét, és a padhoz ment. Leült a
bársonyvánkosra, kezeit egymásra rakta a botja fogantyúján.
– Merre vannak a szobáik? – érdeklődött.
– A nővére és én a keleti szárnyban kaptunk szobát az emeleten.
Mrs. Trafford a folyosó végén, az én szobám pedig közvetlenül az
övé mellett van. Mindkettőnké a kertre néz.
– Kiváló. Akkor látom az ablakaikat a házamból. Általában a
legegyszerűbb módszer a legjobb.
Amikor Hannah megkapja az utasításokat a zsarolótól, gyújtsanak
gyertyát, és tegyék az ablakpárkányra. Hármat villantok majd egy
lámpával, hogy tudassam: láttam a jelet. A könyvtárban találkozunk.
– Hogy fog bejutni a házba? – kérdezte a nő. – Biztos vagyok
benne, hogy az összes ajtó zárva lesz, miután mindenki lefeküdt.
– Mondhatjuk, hogy értek az ilyesmihez – válaszolta.
– Ó, persze, hiszen hivatásos kém volt – felelte Beatrice hasonlóan
kimért hangon. – Hogy is feledkezhettem meg róla! Feltételezem,
hogy a zárak álkulccsal történő kinyitásának képessége előfeltétel a
pozíció betöltéséhez.
– Nincs nagy véleménye a korábbi hivatásomról, igaz?
– Pont annyi tisztelettel viseltetek iránta, mint ön az enyém iránt.
Ismerje el, uram, hogy önnek is, nekem is illúziókeltés volt a dolgunk,
hogy másokat megtévesszünk. Én még mindig ezen a vonalon mozgok.
– Lenézően pillantott a férfi szakállára és divatjamúlt öltözetére. – És
ahogy így elnézem, ön is.
A férfi megemésztette a becsmérlő szavakat, majd bólintott.
– Igaza van, Miss Lockwood. Úgy tűnik, sok közös van bennünk.
– Sok nincs, csak a tehetség mások becsapására. Bízom benne,
hogy az ujjai még nem rozsdásodtak be. Kínos lenne a nővérének és
persze nekem is, ha ma este tetten érnék, amint épp betör a házba.

101
 – Igyekszem majd elkerülni, hogy zavarba hozzam önöket. –
Elgondolkozva nézte a körülöttük levő tárgyakat. – Vajon ezekből a
régiségekből mennyi a hamisítvány?
– Néhány minden bizonnyal. – Újra megigazította a kendőjét,
próbálva távol tartani a borzongást, de hiába. – De korántsem
mindegyik.
Joshua szeme felcsillant a szemüveg lencséje., mögött.
– Ért valamit az egyiptomi leletekhez?
– Egy csöppet sem, Mr. Gage. De ahhoz, hogy érezzem a sötét
energiát, ami számos itt található darabba beleivódott, nem is kell
értenem. Gyanítom, hogy ön is érzi, csak ezt az érzést inkább valami
erőltetett logikával magyarázza.
A férfit, úgy tűnt, nemcsak szórakoztatja a dolog, de az
érdeklődését is felcsigázta.
– Pontosan hogy is tenném ezt? – kérdezte.
Beatrice egyik kezével kicsit legyintett.
– Talán azt mondja magának, hogy azért érzi a feszültséget, mert
egy nyomozás kellős közepén tart, így az intenzív jelenlét állapotában
van. Ez bizonyos fokú izgalmat kelt, ami pedig megmagyaráz bármely
furcsa érzést, amit megtapasztal.
– Ésszerű logikai láncolat, kár, hogy hamis előfeltevésen alapszik.
– Ráadásul az, hogy személyes aspektusa is van az ügynek, jól
magyarázza a reakcióit. Azért van itt, hogy a nővérét megmentse egy
zsarolótól. Ehhez együtt kell dolgoznia egy nővel, akiben nem bízik
teljesen. Ez elkerülhetetlenül hat az idegeire. Jobban szereti, ha
teljesen uralja a helyzetet. Nekem csak egy sakkbábunak kéne lennem
a játszmájában, de nem tudhatja minden kétséget kizáróan, hogy
megbízhatónak bizonyulok-e majd.
– Ó, ebben téved, Miss Lockwood.
– Igazán? – Meg sem próbálta álcázni a hitetlenségét.
– Az ön viselkedése valóban megjósolhatatlan, de nem tekintem
sakkbábunak – mondta.

102
 – Valóban? – Beatrice enyhén oldalra döntötte a fejét. – Akkor
hogy tekint rám?
– Még nem tudom biztosan. – Habozott, mint aki küzd a válasszal.
– Még mindig nem döntöttem el az ön szerepét ebben az ügyben.
A férfi olyan komolynak tűnt, hogy Beatrice majdnem hangosan
felnevetett.
– Ami azt illeti, még nekem is rengeteg kérdésem lenne önnel
kapcsolatban, uram – felelte nyájasan. – Mindazonáltal érti, mire
gondolok. Meg tudja magyarázni a kellemetlen érzését anélkül, hogy
a paranormálishoz kellene folyamodnia.
– Más szóval, nem tudja bizonyítani, hogy paranormális energia
áradna az ebben a helyiségben található valódi leletek némelyikéből.
– Nem – felelte. – Mi több, nem látom az okát, hogy megpróbáljam
bizonyítani önnek a paranormális létezését. Az ön rossz véleménye
rólam természetesen meglehetősen lesújtó, de hosszú távon nem
számít.
A férfi szája széle felfelé görbült.
– Mindössze annyit jegyeztem meg, hogy élénk a fantáziája. Ez nem
jelenti, hogy rossz véleménnyel lennék önről. Viszont le vagyok
sújtva, hogy az önről alkotott véleményemnek az ön szemében hosszú
távon nincs különösebb jelentősége.
– Hogy lehetne, uram? – kérdezte udvariasan. – Hiszen amikor ez
az ügy véget ér, mindketten megyünk a magunk útján, és sohasem
találkozunk többé.
– Úgy hangzik, mintha alig várná, hogy rövid ismeretségünk véget
érjen.
– Biztos vagyok benne, hogy ön is – felelte.
– Nem, ami azt illeti, én nem várom, hogy az útjaink elváljanak.
Úgy tűnt, hogy még maga is enyhén meglepődött a saját szavain.
– Ezt nehezen tudom elhinni, Mr. Gage.
– Önnel ellentétben én rövid társulásunkat… stimulálónak találom.

103
 Beatrice meglepetten és növekvő gyanakvással nézett a férfira.
– Badarság.
– Komolyan mondom. – Szórakozottan masszírozta a combját, és
figyelmét a tömegre összpontosította. – Ön egy nagyon üdítő
nőszemély, Miss Lockwood.
– Üdítő?
– Nem tudom, hogyan magyarázzam meg.
– Magyarázatra semmi szükség, uram – felelte. – Igazán megértem.
A férfi műszemöldöke feljebb szaladt.
– Valóban?
– Az ön problémája mindössze az, hogy meglehetősen unalmas
életet élt az elmúlt egy évben. Mindenekelőtt nem kellett volna
vidékre visszavonulnia élete teljében. Mégis, hogy jutott eszébe?
A férfi derűs, incselkedő kedvének egy szempillantás alatt nyoma
veszett. A tekintete újra jegessé vált.
– Ki az ördögnek hiszi magát, Miss Lockwood, hogy tanáccsal lát
el, és személyes kérdéseket tesz föl?
Beatrice-t megdöbbentette a hangjából kicsendülő él, ami a férfira
nem volt jellemző. Igaz, alig észrevehetően, de mindig is ott volt,
mint egy cápa a hullámok közt. A Joshuával való rövid ismeretsége
során az egyetlen dolog, amit megtanult, hogy a férfi az önuralom
nagymestere. Ez volt az első alkalom, hogy egy pillanatra látszani
engedte a haragját vagy a türelmetlenségét. De persze, emlékeztette
magát, Joshua nem ok nélkül sajátította el ezt a szigorú önuralmat.
Egy nagyon szenvedélyes férfinak kordában kell tudnia tartani az
érzelmeit.
Talán az az érdekesebb kérdés, vajon miért is szerez neki örömet
az a tudat, hogy ha csak egy pillanatra is, de képes a férfit kihozni a
sodrából. Az olyan tigris heccelése, aki egy önként vállalt ketrecben
él, kockázatos játék. Elvégre mégiscsak a tigrisnél van a kulcs.
– Úgy esett, hogy a társa lettem egy nyomozásban, Mr. Gage –
válaszolta. – És ne felejtse el, hogy ez a mi együttműködésünk az ön

104
javaslatára jött létre.
– Ez nem hatalmazza fel arra, hogy beleavatkozzon a
magánügyeimbe.
– Nem avatkoztam bele. Csak egy észrevételt tettem.
– És tanácsot osztogatott.
– Sajnos be kell vallanom, a késztetés, hogy így tegyek, a
tehetségem egy sajnálatos mellékhatása – felelte a nő. – Tisztában
vagyok vele, időre volt szüksége, hogy felépüljön mind a metafizikai,
mind a testi sérüléseiből. Ma azonban, a Londonból ide tett utunk
során, a nővére elmesélte nekem, hogy ön majdnem teljesen
remeteéletet élt az elmúlt egy évben. Eljött az ideje, hogy kilépjen a
magányából, és visszatérjen a normális élethez.
– Jó régóta nem éltem normális életet.
Beatrice ezt félresöpörte.
– Nagyon jól tudja, mire gondolok, uram.
– Hannah elmondta, hogy mivel zsarolják?
Beatrice habozott, de aztán úgy döntött, nincs oka rá, hogy ne az
igazat mondja.
– Igen – felelte.
A férfi bólintott.
– Gondoltam.
– Emlékeztetném, hogy a nővérével nem most találkoztunk először.
Elég jól kijövünk egymással. Közös érdeklődés, meg ilyesmi.
– Közös érdeklődés a paranormális iránt.
– Valóban. De úgy gondolom, hogy Hannah azért bízta rám a titkát,
mert úgy érezte, az ügyben való személyes érintettségem révén jogom
van tudni az eseményekről.
Joshua egy pillanatig hallgatott.
– Jól gondolom, hogy elmesélte az én részemet a dologban?
– Igen. Nem mondhatnám, hogy meglepett az ön szerepe az ügyben.

105
Mégiscsak hivatásos. De nagyon örülök, hogy ott volt, hogy elbánjon
azzal a szörnyeteggel azon az estén.
– Hannah és a házvezetőnő maguk is nagyon jól boldogultak,
amikor odaértem, de nehéz egy gyilkosságra elszánt, késsel
hadonászó, feldühödött férfival szembeszállni.
A haldokló Roland Fleming körüli színjátszó nyomok emléke
kísérteties borzongással töltötte el Beatrice-t.
– Roland is ezt mondta nekem azon az éjszakán, amikor haldokolva
feküdt a földön az irodájában – suttogta. – Azt mondta, a kis
pisztolyommal nem sokra mennék egy elszánt gyilkos ellen.
– Ez különösen így van, ha az a gyilkos tapasztalt a szakmájában –
felelte Joshua. – Csak egy esélye lett volna meghúzni a ravaszt, ha
egyáltalán. És ha elhibázza, vagy nem egy létfontosságú helyen találja
el, ami egy ilyen kis fegyvernél könnyen előfordulhat…
– Tudom.
– Hannah-nak igaza volt – mondta. – Joga van tudni az igazságot.
Csak hát minél több ember ismeri a titkot, annál nagyobb a kockázata,
hogy előbb vagy utóbb a titok már nem lesz titok.
– Szavamat adom, hogy egy léleknek sem árulom el.
A férfi erre nem válaszolt. Amikor ránézett, a nő látta, hogy a
gondolataiba merült.
Beatrice a homlokát ráncolta.
– Tisztában vagyok vele, hogy nem bízik bennem, Mr. Gage. Nincs
szükség rá, hogy goromba legyen ezzel kapcsolatban. De
figyelmeztetném, hogy én is hivatásos vagyok. Az évek során az
ügyfeleim rengeteg titkát megőriztem Mirandaként, és most Flint és
Marsh-ügynökként is. Az ön titkai is biztonságban lesznek.
– Furcsamód bízom önben, Miss Lockwood. – Elmosolyodott. –
Az ördög tudja, miért.
– Mulatságosnak talál, uram?
– Nem. Magamon nevetek.

106
 – Amiért úgy döntött, hogy bízik bennem?
– Igen, valami ilyesmi.
– Ha ettől jobban érzi magát – mondta Beatrice én is arra jutottam,
hogy megbízom önben, Mr. Gage, pedig nincs rá semmilyen logikus
indok.
A férfi már nem mosolygott.
– Van némi hírnevem ebben a tekintetben.
– Lehet, de engem nem ez győzött meg, hogy bízzam önben.
A férfi a homlokát ráncolta.
– Akkor miért bízik bennem?
Beatrice a leghűvösebb mosolyát villantotta rá.
– Mert tudok olvasni az energialenyomataiban, és megnyugtat, amit
látok. De tudom, hogy ön nem fogad el paranormális magyarázatot,
úgyhogy minek fárasszam magam az érveléssel?
– Mit gondol, mit lát a lenyomatomban?
Beatrice tágra nyitotta a szemét.
– Biztos benne, hogy egy csalótól akar pszichikus olvasatot?
– Tehetséges színésznőnek tartom, nem csalónak.
Beatrice elnevette magát.
– Nagyon frappáns válasz! Le vagyok nyűgözve.
– Ez az igazság. – Visszatért a tömeg tanulmányozásához. – Mit lát
a lenyomatomban?
– Miért akar választ egy tehetséges színésznőtől?
– Fogalmam sincs. Hívja szakmai kíváncsiságnak.
Beatrice magában fontolgatta, vajon bölcs dolog-e megadni neki a
kért információt, aztán úgy döntött, hogy nincs abban semmi rossz, ha
kielégíti a kíváncsiságát. Semmiben sem különbözött azoktól az
ügyfeleitől, akije valaha az Akadémián keresték fel. Az emberek –
még azok is, akik nem hittek a tehetségében – mindig tudni akarják,
hogy mit lát a lenyomataikban. Ebben az esetben Joshua minden

107
bizonnyal az ő élénk fantáziájának tudja majd be az eredményt.
Kissé bosszankodva nyitotta meg másik érzékelését, és
tanulmányozni kezdte Joshua földön hagyott lenyomatainak heves
energiáját. Az üvegvitrinen és a tőrön további lenyomatok látszottak.
Sötét, nevesincs színek skálájának szivárványos fényei sugároztak
erősen és stabilan minden energiamaradványból, melyek ott
ragyogtak mindenen, amihez csak hozzáért.
– Nos, Mr. Gage – szólalt meg–, erőt látok, önuralmat és mögötte
pszichikus stabilitást.
– Mi az ördög az a pszichikus stabilitás?
– Tapasztalatom szerint a gyenge vagy bizonytalan áramlatok a
lenyomatokban általában valamilyen fokú mentális vagy érzelmi
megterhelést jelentenek. Időnként mindnyájunk idegeit éri sokk.
Mindenkinek vannak olyan időszakai, amikor depresszió, bánat vagy
aggodalom tölti el, ugyanúgy, ahogy testünk is megbetegszik. De
bizonyos állandónak tűnő nagyon szabálytalan vagy nagyon gyenge
hullámok a kiegyensúlyozatlanság jelei. Ezek az őrültségre vagy a
lelkiismeret teljes hiányára utalnak. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ez
utóbbit találom a legrémisztőbbnek.
– Milyen gyakran találkozik ilyen lenyomattal?
– Gyakrabban, mint ahogy az ember gondolná. – Megborzongott. –
Higgye el, ha azt mondom, nem töröm össze magam, hogy ilyet
találjak.
– Mit látott a bérgyilkos lenyomatában, aki Fleminget megölte?
– Olyan ember hideg energiáját, akinek nincs lelkiismerete.
Nemcsak hogy lelkiismeret-furdalás nélkül öl, de elégedettséget és
büszkeséget érez közben, talán még perverz örömöt is.
Joshua mindkét kezét a botja fogantyúja köré fonta, és
elgondolkodón nézett maga elé.
– Nem kérdés, hogy hivatásos – jegyezte meg.
– Nem válaszolt a kérdésemre, Mr. Gage – mondta a nő halkan.
– Milyen kérdésére?

108
 – Mi az ördögöt gondolt, amikor egy éve úgy döntött, hogy vidékre
vonul vissza?
– Azt gondoltam, hogy már nincsenek meg bennem azok a
tulajdonságok és képességek, amelyek valaha jó kémmé tettek.
– A sérülései természete miatt? – A botra pillantott. – Badarság.
Értem, hogy most bizonyos fizikai korlátok más megközelítést tesznek
szükségessé a munkájához, de az elemzőképessége még a régi.
– A sebhelyet takaró szakállt tanulmányozta. – És nyilvánvalóan
még most is van tehetsége a személyazonossága elrejtéséhez.
Joshua le sem vette a szemét a tömegről.
– Nem csak a sérüléseim miatt döntöttem a visszavonulás mellett,
bár persze azoknak is volt benne szerepük.
– Értem.
A férfi nem adott további információt. Csak nagyon csöndben ült,
és figyelte, ahogy az elegáns vendégek a régiségek körül nyüzsögnek.
Ennél többet nem fog neki elmondani, gondolta magában Beatrice.
Akármi is történt az utolsó megbízatásának teljesítése során, az
pszichikus sebeket is ejtett, nem csak fizikai sérüléseket.
– Engedje meg, hogy megjegyezzem, Mr. Gage, nem miattam érzi
magát úgy, mint aki új erőre kapott – mondta Beatrice. – Hanem azért,
mert egy olyan ügy kivizsgálására kérték, ami az ön számára nagy
személyes jelentőséggel bír. Ez célt adott önnek. Egy megfelelő célra
volt szüksége, hogy kilépjen a visszavonultságból, egy okra, hogy
újra használja a tehetségét. „
– Új erőre kapott – ismételte meg Beatrice szayait, mint aki
magában beszél. – Lehet, hogy ráhibázott. Az utóbbi időben…
életerősebbnek érzem magam. – A férfi tekintete egy kissé felizzott.
Beatrice-ban a nő azonnal megértette. Bosszankodva vette észre,
hogy elpirult.
– Nem lep meg, hogy ezt hallom, uram – felelte, ügyelve, hogy a
hangja tekintélyt parancsoló maradjon. – Egyértelmű, hogy a botot
leszámítva, egészséges szervezettel és tevékeny szellemmel van

109
megáldva. Törvényszerű, hogy egy olyan természetű ember számára,
mint ön, nyomasztó, ha hosszabb ideig vidéken rozsdásodik.
– Érdekes elmélet – válaszolta. Egy pillanatnyi szünet után
hozzátette: – Bevallom, hogy nagyon hosszú év volt. Ami azt illeti,
ennek most ébredek igazán a tudatára, ahogy önnel itt ülünk.
Valami a férfi hangjában, talán egy burkolt szexuális célzás,
felvillanyozta Beatrice érzékeit.
– Nos, biztos vagyok benne, hogy valahogy majdcsak átevickélünk
a közös munkán, mert a célunk közös, legalábbis egyelőre – mondta
gyorsan.
– Amíg ez a helyzet, addig együtt tudunk dolgozni, ezt akarja
mondani? – kérdezte Joshua.
– Pontosan. Tisztában vagyok vele, az ön számára az a
legfontosabb, hogy elkapja azt, aki a nővérét zsarolja. Ha kiderül,
hogy ez a személy ugyanaz, mint aki felbérelte a bérgyilkost, hogy
tegye el láb alól dr. Fleminget, engem pedig ismeretlen okból
raboljon el, végtelenül hálás leszek önnek.
– Nincs szükségem a hálájára, Miss Lockwood.
Minden szó fagyosan hangzott. Mielőtt Beatrice válaszolni tudott
volna, Joshua megragadta a botját, és felállt.
– Máris elmegy, Mr. Gage? – érdeklődött Beatrice. – Remélem,
hogy nem miattam.
– Ez a beszélgetés meglehetősen… ösztönző volt, de úgy vélem,
eleget udvariaskodtunk egy estére, nem gondolja? Ha így folytatjuk,
attól tartok hamarosan egymás torkának esünk. És bár bizonyos
tekintetben ez szórakoztató lehet, alighanem némi felfordulást
okoznánk, ami nem tenne jót a nyomozásnak. Viszontlátásra, Miss
Lockwood.
– Viszontlátásra, Mr. Gage.
Ő is tud fagyosan beszélni, makacsolta meg magát Beatrice.
– Figyelni fogom a gyertyát az ablakában – tette hozzá a férfi,
mielőtt elnyelte a folyosó sötétje, ahonnan nem sokkal korábban

110
előbukkant. Egy pillanatig Beatrice még hallani vélte a botja
kopogásának visszhangját a folyosón. Aztán a hang elhalt.
Amikor biztos volt benne, hogy a férfi elment, felállt, és átsétált a
tárlóhoz, amit a férfi kinyitott. Összeszedte magát, és megemelte a
fedelet, miközben felerősítette az érzékeit. A tőr markolata izzott
Joshua lenyomatának erős energiájától.
Óvatosan benyúlt, hogy megérintse az aranyozott markolatot.
Apró kis villámok futottak át az érzékein.
– Az áldóját! – suttogta. – Ez fájt!
Gyorsan visszahúzta a kezét, és leengedte a vitrin fedelét.
Tudta, hogy az ősi tőrt átitatta a régi erőszak sötét, fortyogó
energiája. De a láthatatlan villám, ami most átjárta, nem volt véletlen.
Joshua hagyta maga után. Az érzékei nagyon serkentőnek, nagyon
férfiasnak és igen, nagyon élettelinek találták.

111
 Tizenhat

A fogadás a nagy csarnokban véget ért. A vendégek felfelé

szállingóztak a szobáikba. Beatrice és Hannah együtt várták, hogy
Sally végezzen az ágyazással.
– Ha már elmondtam önnek a zsarolás okát, azt is elmondhatom,
hogy mi vitt önhöz az Akadémiára – ajánlotta Hannah.
– Kérem, ne érezze úgy, hogy bármit is el kell mondania, amitől
kényelmetlenül érzi magát – felelte Beatrice. – Az aggodalma forrása
nem tartozik rám.
– Lehet, hogy akkor ez volt a helyzet, de a dolgok megváltoztak –
válaszolta Hannah. – Most Josh szövetségese, és a vak is látja, hogy
a kapcsolata vele nem egyszerűen szakmai.
– Ez nem igaz – vágta rá Beatrice gyorsan.
– Ismerem Josht – felelte Hannah. Felvonta a szemöldökét. –
Számomra egyértelmű, hogy ön elbűvölte. Most, hogy találkoztam
önnel, már értem, hogy miért.
– Nem, tényleg téved.
– Már mondtam, ismerem az öcsémet – felelte Hannah. – Szeretem,
de részben ő az oka, hogy nem találom a lelki nyugalmam
mostanában.
– Semmi szükség rá, hogy a bizalmába avasson.
– Valakivel beszélnem kell. Most ön többet tud a család titkaiból,
mint bárki más a családon kívül. Mindent megtettem, ami tőlem telt,
hogy megvédjem Josht, amikor fiatal volt. Végül nem jártam sikerrel.
A vadság, ami a családom férfi tagjaira jellemző, őt is magával
ragadta. E miatt a vakmerőség miatt volt olyan könnyű dolga annak a
rémes embernek, hogy Josht a személyes fegyverévé változtassa.
– Pontosan mit tett Victor Hazelton az öccsével? – kérdezte
Beatrice.
Hannah az ablakhoz ment, és kinézett a sötétbe borult kertre.

112
 – Amikor Josh a tízes évei végén járt, egyértelművé vált, hogy
ugyanazt a vad vért örökölte, amely a családunk férfiágára jellemző.
– Vad vért?
– Esküszöm, olyan ez, mint valami átok – felelte Hannah. Egy
zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és megtörölgette a szemét. –
Veszélybe és kockázatos szituációkba rángatja őket. Ez a vad vonás
az apám életébe került. Egy éve majdnem elvesztettem Josht.
Mostanra pedig minden jel arra mutat, hogy a fiam, Nelson is
örökölte ezt a hajlamot.
– Megértem. Attól fél, hogy ez a vad vér egyetlen gyermeke halálát
fogja okozni. – Beatrice odament Hannah-hoz az ablaknál. – Nem
csoda, hogy olyan nagy aggodalomban keresett fel.
– Nelson próbál megkímélni az igazságtól – 'szipogta Hannah a
zsebkendőbe. – Pár hónappal ezelőtt saját lakásba költözött otthonról.
– Sok fiatalember tesz így.
– Tudom. Sohasem mondja el, hogy mit csinál, és lelkiismeretesen
látogat. De felismerem benne ugyanazt a viselkedést, amit Joshnál
láttam, amikor ennyi idős volt.
– Az ilyen korú férfiak vágynak rá, hogy tapasztalatokat
szerezzenek a világban.
– Higgye el, tisztában vagyok vele, Nelson nem akarja, hogy az
anyja körülötte sündörögjön, így hát megpróbáltam ezt elkerülni. –
Hannah szemét hunyorgatva visszafojtotta a könnyeit. – De az
intuícióm azt súgja, hogy ő is ugyanazt csinálja, mint Josh ebben a
korban. Éjszaka a legrosszabb környékeken keresi az izgalmat. A
nyakát kockáztatja játékbarlangokban. Rosszféle emberek
társaságában időzik.
– Más szóval keresi a bajt.
– És előbb vagy utóbb meg is fogja találni, ahogy Josh is. Az ő
esetében a baj Victor Hazelton képében jött.
– Mr. Smith.
– Igen – felelte Hannah.

113
 – Értem. – Beatrice habozott. – Talán megkérhetné Josht, hogy
beszéljen Nelsonnal. Talán könnyebb egy fiatalembert egy érett
férfinak a megfelelő irányba terelnie.
Hannah ujjaival a zsebkendőt szorongatta.
– Azt szeretném a legkevésbé, hogy Josh ugyanarra a sötét
ösvényre vezesse Nelsont, amire Hazelton vitte őt annyi évvel
ezelőtt.
– Ezt megértem – felelte Beatrice. – De ebben a helyzetben…
Félbehagyta a mondatot, mert Sally nyitott be a másik szobából.
– Elnézést, hogy félbeszakítom, asszonyom – mondta Hannah-nak.
– De ezt a borítékot találtam a párnáján, amikor ágyaztam. Önnek
címezték.
Hannah megmerevedett, majd Beatrice-ra nézett.
– Lekapcsolom a lámpát, és meggyújtok egy gyertyát – mondta
Beatrice.

114
 Tizenhét

Beatrice otthagyta az aggódó Hannah-t a szobában, és lement a

főlépcsőn. Az egyszerű nappali ruháját viselte, meg egy puha talpú
bőrpapucsot, és próbált minél kisebb zajt csapni. A nagy ház nemrég
végre elcsöndesült. Lord Alverstoke vidéken korán tért nyugovóra,
így a vendégei is kénytelenek voltak így tenni. Nem mintha az
elegáns, unatkozó vendégeit, akik elfogadták a meghívását, ez zavarta
volna. Más terveik voltak az estére.
Beatrice teljesen tisztában volt vele, hogy a csönd megtévesztő.
Fizetett társalkodónői szerepében elég többnapos fogadáson vett részt
ahhoz, hogy tudja: a legfőbb vonzereje ezeknek nem a friss levegő és
a vidéki festői környezet. Sokakat Alverstoke vendégei közül
igazából nem is az egyiptomi régiséggyűjtemény érdekelt. Rengeteg
műtárgyat láthatnak a British Múzeumban is, ha arra vágynak.
A vidéki mulatságok egyetlenegy okból örvendtek nagy
népszerűségnek: ideális lehetőséget nyújtottak titkos találkák
lebonyolítására. A hosszan elterpeszkedő Alverstoke-kastély
rengeteg hálószobájával, előszobájával, tárolóhelyiségével,
kertjeivel és egyéb félreeső zugaival tökéletes helyszín volt egy
diszkrét szerelmi légyotthoz. Nem volt kétsége afelől, hogy a ház
különböző részein található lépcsőkön máris jelentős a forgalom, a
másik emeletre tartó szeretők és csábítók jövés-menése.
A házat nem borította teljes sötétség. A szolgák, láthatólag
tudatában annak, hogy sok vendéget más is érdekel, mint a régiségek,
figyelmesen égve hagytak számos fali lámpát. De a gyengébb fényben
és a házban uralkodó viszonylagos csöndben Beatrice még jobban
érezte a régiségeknek a levegőben kavargó, hátborzongató energiáját.
A paranormális áramlatok éjszaka mindig erősebbnek és könnyebben
észlelhetőnek tűntek.
Leért a földszintre, és egy pillanatra megállt, hogy kiismerje magát.
Minden olyan másnak tűnt, titokzatosabbnak és valahogy
baljósabbnak most, hogy sötétségbe borult.

115
 A műemlékek forró energiája is zavarta a tájékozódásban, de
szembesült egy másik bajjal is. A kastély eredeti magja nagyon régi
volt. Az idők során a különböző lakói átépítettek részeket, teljes új
szárnyakat és emeleteket adtak az épülethez. Ráadásul szerkezeti
változtatásokat hajtottak végre a már meglevő házban is, hogy
ellássák olyan modern komforttal, mint a gázvilágítás és a megfelelő
vízvezeték. Ennek eredményeképpen az Alverstoke-kastély furcsán
csatlakozó folyosók, előcsarnokok és lépcsők labirintusa volt.
Korábban megfigyelte a könyvtárba vezető utat, de rémülten vette
észre, hogy a dolgok nagyon másképp néztek ki most, hogy a lámpákat
leoltották.
Egy pillanatnyi elmerült gondolkodás után elindult.
Megborzongott, amikor a nagy csarnok masszív, kriptaszerű ajtaja
mellett haladt el. A csarnokot, amely Alverstoke legértékesebb
régiségeinek adott otthont, a nagy fogadást követően bezárták
éjszakára. Azt beszélték, hogy Alverstoke nagyon büszke a biztonsági
intézkedéseire. De nincs az a zár, amely megállítaná a sötét energiát,
ami a súlyos ajtók alatt szivárgott ki.
Megkönnyebbülve sóhajtott fel, amikor meglelte a hosszú,
holdfényben fürdő folyosót, ahol korábban üldögélve Joshua rátalált.
Most már tudta, hol van. A könyvtár a folyosó másik végében
található.
A folyosó sötétségbe burkolózott, de a távolban látott egy ingó
gyertyalángot. Miközben nézte, a láng bizonytalanul közeledett felé,
mintha az, aki a gyertyatartót tartja a kezében, bicegne.
Megkönnyebbülve sietett felé.
Egy tompa puffanás, majd egy éles zihálás figyelmeztette, hogy
tévedett. A láng fénye vadul lobogott a kőfalakon.
– A mennykőbe! – hangzott egy részegségtől érdes hang. –
Istenverte régiségek!
Határozottan nem Joshua, gondolta magában Beatrice.
Megtorpant, és körülnézett egy megfelelő lépcső vagy szoba után
kutatva, ahova be tudna szaladni. De nem volt rá idő. A férfi, aki épp

116
beleütközött az egyik régiségbe, már majdnem odaért, ahol ő állt. A
remegő gyertyaláng fényében az arca démoninak tűnt.
Amikor észrevette őt, haragja azonnal buja vágyakozássá alakult.
– Nocsak, nocsak! Mit látnak szemeim? – szólalt meg a férfi. – Te
az egyik cseléd lehetsz. Épp a szeretődhöz tartasz, mi?
– Nagyon téved, uram – válaszolta Beatrice hűvösen. – Megkérem,
hogy lépjen arrébb.
– Hát, te nem cseléd vagy ezzel a kiejtéssel. Nem is nevelőnő, hisz
itt a kastélyban egyetlen gyerek sincs. Minden bizonnyal valamelyik
hölgy társalkodónője vagy. – így igaz, uram, és ami azt illeti, egy
nagyon fontos megbízatásom van az úrnőmtől. Nem fog örülni, ha
késlekedek.
– A kedvesének viszel üzenetet, nem igaz? – Kuncogott. – Őszinte
részvétem. Nehéz sors a tiéd, ugye? Arra vagy kárhoztatva, hogy
szerelmesek között hordjad az üzeneteket, de neked magadnak sohase
jusson a jóból.
– Újra megkérem, uram, hogy lépjen arrébb.
A férfi magasabbra tartotta a gyertyát, és kritikus szemmel
vizsgálgatta a nőt.
– Nem vagy egy szépség – jelentette ki. – Semmi alakod, és a
vörös haj mindig elveszi az ember kedvét. De akadtam már
rosszabbra is a Covent Gardenben. – Elvigyorodott. – A szerencse
rád mosolygott ma éjjel. A ma esti terveimben változás állt be. A
szajha, akivel találkozóm lett volna, egy másik férfinak nyitott ajtót.
Így, mivel te is megfelelsz, és ebben a pillanatban én sem érzem
magam túlzottan válogatósnak, térjünk a tárgyra.
– Sajnálom, de nem érdekel az ajánlata.
Tudva tudván, hogy ha menekülőre fogná, akkor valószínűleg a
férfi üldözőbe venné, határozottan előrelépett, azzal a szándékkal,
hogy kikerüli. A merész taktika nem vált be. A férfi utánanyúlt, és
elkapta a karját.
– Nagyon is érdekelni fog, mire végzek veled – mordult rá. – Mit

117
gondolsz, ki vagy te, hogy a feljebbvalódat visszautasítsd? Egy olyan
nőnek, mint te, a térdén kúszva kellene megköszönnie, hogy az
időmből pár percet rád szánok. Igaz is, pontosan itt fogjuk kezdeni:
térden. Ha mutatsz némi tehetséget a száddal, lehet, hogy hajlandó
leszek még pár leckét adni ebben a művészetben.
A gyertyát egy közeli asztalra helyezte, és Beatrice-t a megmarkolt
keze segítségével térdre kényszerítette. A másik kezével a nadrágját
gombolta ki.
Beatrice a láncra rögzített kis üvegcse után nyúlt.
– Engedjen el.
– Mi az? Repülősó? Remélem, nem ájulsz itt el nekem? London
legjobb hímtagjából kapsz egy kis ízelítőt. Erre az estére egész
életedben emlékezni fogsz, azt megígérhetem!
– Magának is eszébe fog jutni, amikor legközelebb egy nőt szekíroz
– felelte Beatrice.
Kifordult az őt lefogó szorításból, talpra ugrott, és lekapta a
repülősó üvegcséjének kupakját. Az üveg folyékony tartalmának egy
részét egyenesen a férfi arcába löttyintette.
A borsalapú főzet okozta sokktól a támadónak egy pillanatra
elakadt a lélegzete. Rémülten bámult a nőre. Aztán teljes erőből
összeszorította a szemét az égető érzés ellen. Levegő után kapkodva
elengedte az áldozatát, és a torkához kapott.
– Mit tettél velem, te őrült kurva? – zihálta.
– Semmi maradandót. – Hátrébb lépett pár lépést. – Azt hiszem, a
következő néhány percben azon fog elmélkedni, hogy nem minden nő,
aki az útjába akad, képtelen ellenállni a bájainak.
– Nem tudod, kivel van dolgod, átkozott boszorka. – Próbált
kiabálni, de a borsos főzet még mindig elszorította a torkát. Hangja
reszelős volt és alig hallható. – Én Covington vagyok. Intézkedem
róla, hogy letartóztassanak.
– Azért, mert repülősót locsoltam az arcába? Ez aligha lesz elég
indok, hogy letartóztassanak.

118
 – Ez nem repülősó.
– De ezt senki sem fogja tudni – biztosította a férfit. – Nem
okoztam maradandó sérülést.
– Gondoskodom róla, hogy a munkaadód referencia nélkül küldjön
el. – Térdre hullott. – Túl öreg vagy, hogy az utcán keresd a
kenyered. A dologházban fogod végezni, te átkozott!
A folyosó végén az egyik bejárat felől gyenge, egyenletes koppanó
hangok hallatszottak. Egy sötét alak tűnt fel. A holdfényben Beatrice
látta, hogy már nem visel álöltözetet.
Joshua megállt, hogy eloltsa a gyertyát.
– Hát itt van, drágám! – szólalt meg. – Már azon tűnődtem, hogy
miért késlekedik. Felajánlanám a szolgálataimat, de mint mindig, úgy
tűnik, hogy jól kézben tartja a helyzetet.
– Ki az? Ki van ott? – Covington Joshua hangja irányába fordult,
de az arcán könnyek peregtek. Egyértelmű volt, hogy nem látja őt
rendesen. – Segítenie kell, uram. Ez a nőszemély megtámadott, azt
hiszem, megmérgezett.
– Túléli – biztosította Beatrice Joshuát. – De eltart egy darabig,
amíg a repülősóm hatása elmúlik.
– Akkor semmi értelme, hogy több időt vesztegessünk itt
ácsorgással – felelte Joshua. – Nekünk más dolgunk van.
– Így igaz – felelte Beatrice.
Gyorsan megkerülte Covingtont, és csatlakozott Joshuához.
– Segítsen! – nyüszítette Covington. – Ez a teremtés meggyilkolt!
Segítség!
– Hallotta a hölgyet – válaszolta Joshua. – Túléli. Nem vagyok
róla meggyőződve, hogy ez a legkívánatosabb kimenetel, de kevesebb
felfordulást fog okozni, mint az ellentéte. Abban viszont biztos lehet,
hogy ha még egyszer bármilyen módon zaklatja a hölgyet, a másik
lehetséges végkifejlet vár önre.
– Ki az ördög maga, és miért fárasztja magát e miatt a kis szajha
miatt? Csak valaki fizetett társalkodónője.

119
 – Elég legyen! – felelte Joshua végtelenül szelíd hangon. –
Figyelmeztettem önt.
A botjára támaszkodva lehajolt, és erőteljes kézzel hátulról
megragadta Covington nyakát.
Covington elernyedt, és eszméletlenül rogyott a földre.
– Ó jaj! – szólalt meg Beatrice. – Nagyon remélem, hogy nem ölte
meg. Akármennyire is értékelném a gesztust, rengeteg bajt okozna.
– Bízzon bennem, Miss Lockwood. Sohasem vagyok gondatlan,
amikor munkáról van szó. Nyugodt lehet, pár perc múlva magához fog
térni. Némi szerencsével nem fog önre emlékezni, de ha mégis, és
problémát jelent, akkor találni fogok egy állandóbb megoldást.
– Akkor jó.
– Jöjjön, ne vesztegessünk több időt! Azért van itt, mert híre van
számomra. Miénk a könyvtár.
Amikor a férfi erős keze a karjára fonódott, minden érzékében
apró, izgató kis áramütéseket érzett. Mindig meg fogja ismerni az
érintését. Akármit tartogasson is a jövő, egész életében, örökké
emlékezni fog erre a mély, felkavaró jelenlétre. Sohasem fogom
elfelejteni ezt a férfit.
Joshua ujjai egy pillanatra szorosabbra záródtak. Érezte, hogy rajta
is átfutott valamilyen szikra, amikor közvetlen fizikai kapcsolatba
kerültek. Eltűnődött, vajon hogy értelmezi az összekapcsolódás
felvillanásait. Biztos van rá valami logikus magyarázata, gondolta
magában mulatva, talán valami a statikus elektromossággal
összefüggésben.
Joshua végigvezette a folyosón, be egy ajtón. A férfi előtt lépett be
a holdsütötte szobába. Belélegezte a bőrkötésű könyvek és a régi,
gyakran fényezett bútorok illatát.
Joshua – legalábbis Beatrice-nak úgy tűnt – vonakodva engedte el
a karját. Becsukta, és kulcsra zárta az ajtót. Amikor visszafordult
felé, Beatrice érezte az energiát a levegőben. Most tűnt csak fel neki,
hogy a férfit jeges düh fojtogatja.

120
 – Bántotta magát valamilyen módon az a gazfickó? – kérdezte.
– Nem, igazán semmi bajom. Nem először volt dolgom részeg,
felgerjedt férfival. Az ilyen találkák, mint a ma esti, egyike a
munkámmal járó kockázatoknak. Ezért van most már mindegyik Flint
és Marsh-ügynöknél Mrs. Marsh új, speciális repülősója.
– Nem tetszik az a gondolat, hogy gyakran kénytelen kapcsolatba
kerülni olyan férfiakkal, mint Covington.
– Általában a világ Covingtonjai elkerülhetők – biztosította a
férfit.
– Nem ez a lényeg.
– Akkor mi a lényeg? – kérdezte meglehetősen értetlenül.
– Önnek nem kellene olyan helyzetbe kerülnie, amelyben meg kell
védenie magát.
Beatrice felszegte az állát.
– Így keresem a kenyerem, Mr. Gage. Ha pedig arra gondolunk, ön
mivel kereste korábban a kenyerét, nem hiszem, hogy joga lenne
engem kritizálni.
– A pokolba! – szakadt ki a férfiból mély érzéssel, majd nagyot
sóhajtott. – Ebben igazat kell adnom kegyednek. Mi az ördög van a
repülősós üvegében? Elég hatékonynak tűnt.
– Mrs. Marsh nemrég készítette ezt a főzetet a laboratóriumában.
Mindegyik ügynökének adott belőle egy-egy üvegcsével. Azt hiszem,
hogy a recept alapja egy különlegesen erős borspárlat.
– Régóta csodálója vagyok Mrs. Marsh vegyészi tehetségének –
mondta erre Joshua.
– Akkor támadt a borsos kotyvalék elkészítésének ötlete, amikor a
cég egy másik alkalmazottját, közeli barátnőmet, egy bizonyos
Evangeline Amest, majdnem meggyilkolták. A Kristályok kertjében
esett ügy után Mrs. Flint és Mrs. Marsh arra a következtetésre jutott,
hogy minden ügynöknél kell lennie valaminek, amivel megvédik
magukat, s ami egy kicsit diszkrétebb, mint egy fegyver.
– A lőfegyvereknek megvan a maguk haszna, de gyakran több

121
problémát okoznak, mint amennyit megoldanak-felelte Joshua. – És
azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy diszkrétek lennének. A
rendőrség hajlamos felfigyelni arra, ha valakit lelőnek.
– Az ügyfeleink elsősorban a diszkréciónk miatt fordulnak hozzánk
– mondta Beatrice, nem is próbálva elrejteni a büszkeségét. – A Flint
és Marsh ügynökei a legjobb és leggazdagabb házaknál fordulnak
meg. Az a célunk, hogy gyakorlatilag észrevétlenek maradjunk.
– Minden jó nyomozónak ez a célja – válaszolta Joshua.
– Ha már az önvédelem témakörénél tartunk, nagyon szívesen
megtanulnám azt a kis trükköt, amit Eustonon és Covingtonon
alkalmazott.
– Kérem, ne vegye sértésnek, de hölgyek számára nem túl hasznos
ez a technika. Jelentős erőt igényel, valamint rengeteg gyakorlást.
– Ó, értem.
– Semmi oka a csalódottságra – tette hozzá Joshua magában
mulatva. – Már így is épp elég jól meg tudja védeni magát. Térjünk
inkább a tárgyra. Jól gondolom, hogy azért jelzett nekem a gyertyával,
mert a zsaroló hallatott magáról?
– Igen. – Beatrice előhúzta az üzenetet a zsebéből, és átnyújtotta a
férfinak. – Amikor a nővérével felmentünk, hogy nyugovóra térjünk,
akkor találtuk. Hannah párnáján volt egy neki címzett borítékban.
Férfi kézírása, ebben biztos vagyok.
Joshua feljebb csavart egy lámpát, és hangosan felolvasta az
üzenetet.
Nagy csarnok, pontban háromkor. Az ajtó nem lesz kulcsra zárva.
Küldje a fizetett társalkodónőjét a pénzzel. Ha őt meglátják,
senkinek sem fog szemet szúrni. Maga azonban akaratlanul is
felhívhatja magára a figyelmet. Mondja meg a társalkodónőnek,
hogy a pénzt hagyja a szarkofág lábánál található kődobozban. Ha
nem követi pontosan az utasításokat, akkor a három évvel ezelőtt,
január 9-e éjjelén történt eseményekre vonatkozó információk első
részlete a sajtó kezébe kerül.
Joshua felnézett az üzenetből. A lámpa fényénél Beatrice látta,

122
hogy a férfi nagyon koncentrál.
– Kiköti, hogy maga vigye a zsarolási pénzt.
– Érthető a logikája. Ha engem látnak jönni-menni a folyosón,
senki sem tesz fel kérdéseket. De ha valaki meglátja Hannah-t a
szobáján kívül, pletykálni fognak. A zsaroló nem akarja, hogy bárki
kíváncsiskodjon.
– A nagy csarnokban vannak Alverstoke gyűjteményének
legértékesebb darabjai. Éjszakára a legmodernebb zárral helyezik
őket biztonságba – jegyezte meg Joshua.
– Honnan tudja, hogy a zár annyira modern? – kérdezte Beatrice.
– Figyeltem Alverstoke-ot és az inasát, amint éjszakára bezárták a
termet.
– Ma este körbeosont a házban, uram?
– Ahogy a volt munkaadóm mondta mindig: „ Ismerd a terepet, és
képes leszel megjósolni az ellenfeled stratégiáját!”
– Á, igen, a titokzatos Mr. Smith, aki valójában Victor Hazelton?
Joshnak felszaladt a szemöldöke.
– Hannah valóban a bizalmába fogadta önt.
– Lehet, hogy az ön Mr. Smithjében és az én korábbi
munkaadómban volt pár közös vonás. Roland előszeretettel
mondogatta, hogy „Ismerd a közönséged, de tegyél róla, hogy a
közönséged ne ismerjen téged! A színpadon a titokzatosság a kulcs.
„
– Kiváló tanács – felelte Joshua komolyan.
– Igen. Nos, nyilvánvalóan akárki is küldte Hannah-nak ezt az
üzenetet, hozzáfér a nagy csarnok kulcsához. – Egy megdöbbentő
gondolattól Beatrice-nak hirtelen elállt a lélegzete. – Gondolja, hogy
Lord Alverstoke részese ennek a zsarolási ügynek?
– Nem – felelte Joshua. Hangjában hűvös magabiztosság érződött.
– Azt hittem, világossá tettem, hogy Alverstoke vérmérséklete és
különcsége miatt elképzelni is lehetetlen, hogy ő legyen a

123
zsaroló. Egyébként is nagy vagyon birtokosa. Nem szorul rá, hogy
mások zsarolásával kockázatot vállaljon. Teljesen biztos vagyok
benne, hogy ő csak valaki eszközévé vált ebben az ügyben, anélkül
hogy tudomása lenne róla.
– Mennyire nehéz ellopni a nagy csarnok kulcsát? – kérdezte
Beatrice.
– Azok alapján, amit ma este láttam, relatíve könnyű ügy. De a
tolvajnak kell, hogy legyen némi ismerete a háziakról és a
szokásaikról. – Joshua elgondolkozott. – Természetesen van egy
másik lehetőség is. Megpróbálhatja lefizetni valamelyik szolgát.
Akárhogy is, a kulcs ellopása a legkönnyebben megmagyarázható
aspektusa ennek az ügynek.
– A kérdés az, hogy egyáltalán miért fárasztja magát valaki, hogy a
nagy csarnokot válassza a zsarolási pénz átadásának helyszínéül? –
Beatrice egyik ujjával az asztalon dobolt, miközben gondolkodott. –
Millió zug és fülke van itt az Alverstoke kastélyban, hogy a kerti
eldugott helyekről már ne is beszéljünk. Miért nem úgy intézi, hogy a
fizetséget egy kevésbé feltűnő, könnyebben megközelíthető helyen
hagyjuk, olyan helyen, amihez nem szükséges kockázatot vállalnia a
kulcs ellopásával?
– Nagyon jó kérdés, Miss Lockwood. A válasz egyértelmű.
Beatrice a homlokát ráncolta.
– Valóban?
– A nagy csarnok olyan hely, amiről a zsaroló úgy érzi, hogy az
ellenőrzése alatt tudja tartani. Valóban az egyetlen hely, ahol nem
valószínű, hogy megzavarják az este folyamán, mivel már bezárták
éjszakára.
– Igen, hát persze! – felelte Beatrice. Csodálat töltötte el. – A
vendégek még most is settenkednek, jönnek-mennek szerte a
kastélyban, szerelmi légyotthoz keresve diszkrét helyszínt. De senki
meg sem fog próbálni bejutni a régiségek termébe, mert mindenki
tudja, hogy azt mindig zárva tartják. Kiváló megfigyelés, uram. Ön
igazán jó az ilyesmiben.

124
 – Megteszem, ami tőlem telik.
Beatrice figyelmen kívül hagyta a férfi hangjában hallható száraz
humort.
– Emellett melyik nő lenne romantikus kedvében, amikor annyi
sötét sír és szentély energiája veszi körül?
– Egyesek talán… egzotikusnak találják az ilyen környezetet –
mondta Joshua úgy, mint aki komolyan elgondolkodik a kérdésen. –
Inspiráló lehet a képzelet számára.
Beatrice elfintorította az orrát.
– Maga most ugrat engem, uram.
– Elnézését kérem, nem tudtam ellenállni.
– Már világossá tette a paranormális iránti megvetését – felelte a
nő. – Mondja, Mr. Gage, soha nem tapasztalt semmi olyat, amit ne
tudott volna megmagyarázni?
– Gyakran. De az a tény, hogy akkor nem tudtam azokat
megmagyarázni, nem jelenti, hogy paranormális természetű
események lettek volna. Mindössze arról van szó, hogy a tudomány
még nem találta meg mindenre a magyarázatot.
– Ön mégis életben maradt egy nagyon veszélyes hivatásban
éveken át – válaszolta. – Ez arra enged következtetni, hogy az ön
intuíciója meglehetősen pontos, talán pszichikus természetű.
– Az úgynevezett intuíciómnak köszönhető, hogy ma bottal kell
járnom, és hogy a kisgyerekek megbámulják az arcomat az utcán –
felelte Joshua.
– Bocsásson meg – válaszolta Beatrice elszégyellve magát. – Nem
állt szándékomban a múltját felhozni, ma este nem.
– Nagyra értékelném, ha semelyik másik estén sem hozná fel ezt a
témát – mondta a férfi.
– Megértem, hogy ez nagyon nehéz téma az ön számára. – Minden
pillanattal egyre szerencsétlenebbül érezte magát. – Ami a ma esti
tervet illeti: feltételezem, hogy figyelni fogja a nagy csarnokot, miután
én távoztam, hogy lássa, ki megy be magához venni a fizetséget..

125
 Joshua elmosolyodott.
– Úgy hangzik, mintha lenne némi tapasztalata zsarolási
nyomozásban.
– Ami azt illeti, valóban van. A Flint és Marsh számára végzett
munkám során voltak olyan ügyfeleim, akiket zsaroltak. Tudniillik ez
elég gyakori probléma azokban a körökben, ahol
dolgozom. Mindenkinek vannak titkai. Az olyan gazdagok, akiknek
titkuk van, mindig könnyű célpontjai a zsarolóknak.
– Sohasem gondoltam, hogy olyan komoly ügyet is vizsgált, mint a
zsarolás.
– Az ég szerelmére, uram, mit gondol, mégis mit csinálok a Flint
és Marsh ügynökeként?
– Nem állt szándékomban megsérteni.
– Mégis megtette.
– Bocsásson meg. – A sarokban álló magas órára nézett. – Ami a
kérdését illeti, igen, figyelni fogom a nagycsarnok bejáratát ma éjjel.
Ott leszek, amikor maga bemegy. Miután távozott, megvárom, amíg a
zsaroló megéhezik.
Beatrice megköszörülte a torkát.
– Megkérdezhetem, hogy pontosan mit szándékozik vele tenni,
amikor elkapja?
– Felvilágosító beszélgetést kívánok vele folytatni.
Ennél többet nem fog erről megtudni, döntötte el Beatrice
magában.
– Értem – válaszolta.
– Visszakísérem az emeletre, ahol a szobája van.
– A főlépcsőn jöttem le, mert úgy gondoltam, hogy a szolgák
lépcsői meglehetősen zsúfoltak lesznek ma este.
– Jó gondolat, de a főlépcső túlságosan szem előtt van az én
ízlésemnek – felelte Joshua. – Az nem lenne szerencsés, ha
meglátnának minket együtt fölmenni az emeletre, ahol a hálószobák

126
vannak. Egy másik lépcsőt fogunk használni, amit akkor fedeztem fel,
amikor bejártam a házat. Ez a kastély tele van régi lépcsőkkel. Az,
amelyiket én találtam, úgy tűnik, hogy évek óta le van zárva.
Lekapcsolta a lámpát, kinyitotta az ajtót, és kilesett a sötétségbe
borult folyosóra. Aztán elégedetten húzódott hátrébb, hogy Beatrice
kiléphessen mellette a folyosóra.
– Ne piszmogjon, Miss Lockwood! – szólalt meg mögötte.
– Eszembe sem jutna, Mr. Gage.
Felkapta a szoknyája berakásait, és gyorsan végigment a folyosón,
miközben úgy tett, mint aki nem hallja a férfi botjának tompa
koppanásait maga mögött a szőnyegen.
Még jobban szaporázta a lépteit, már majdnem szaladt. A férfi azt
a parancsot adta, hogy ne késlekedjen. Ha úgy dönt, hogy követi őt, és
nem tud vele lépést tartani, az az ő baja, gondolta. Ez a férfi tényleg
kiállhatatlan.
Megkönnyebbülten látta, hogy Covington már nem fekszik
öntudatlanul a folyosó padlóján.
– Mondtam magának, hogy pár perc múlva magához tér – szólalt
meg Joshua halkan. – Ne aggódjon, kétlem, hogy bármire is
emlékezni fog abból, ami itt történt.
– Remélem, hogy nem.
– Ha megpróbál bajt keverni, gondoskodom róla, hogy csakugyan
mindent elfelejtsen, ami kettejük között történt.
A hangjából kihallatszó elszántságtól Beatrice nagyot nyelt.
– Ó! Köszönöm – válaszolta.
– Nincs mit. Egyébként az imént említett lépcsőhöz vezető ajtó ott
van jobbra, azon a keresztező folyosón.
Beatrice megállt, és benézett az onnan nyíló, még nagyobb
sötétségbe burkolózó folyosóra.
– Nem látom a lépcső bejáratát – szólalt meg.
A férfi utolérte, és megfogta a karját. Beatrice hátrahőkölt.

127
 – Megmutatom – felelte.
– Igazán semmi szükség rá, hogy a szobámba kísérjen – mondta
Beatrice.
– A szobájáig nem megyek el. De meg akarok győződni róla, hogy
nem molesztálják megint.
– Ez nevetséges! – felelte a nő. – Tudok magamra vigyázni, Mr.
Gage.
Már épp folytatta volna egy szigorú fejmosással, de hirtelen
megváltozott a légkör. A férfira nézett, és látta, hogy Joshua elnéz
mellette, a folyosó távoli vége felé.
– Mi az? – kérdezte. Aztán megpillantott egy párt közeledni a
folyosón. A nő csábító nevetését egy italtól zavaros férfihang követte.
– Jöjjön, kedvesem! Korábban az este folyamán számos üres
szobát fedeztem fel a ház régi szárnyában. Azt hiszem, ott
meglelhetjük azt a háborítatlan magányt, amit keresünk.
– Ragaszkodom egy ágyhoz – jelentette ki a nő kuncogva. – Nem
fogom hagyni, hogy a maga rémes módján bánjon velem kint a
kertben, mint múltkor. Roppant kényelmetlen volt, hogy a ruhám
állapotáról már ne is beszéljek!
– Biztos vagyok benne, hogy találni fogunk egy megfelelő helyet.
A pár már a közelben volt. Beatrice elnyomott egy frusztrált sóhajt.
Csak idő kérdése, hogy az a másik kettő észrevegye: nem egyedül
vannak a folyosón.
– Nincs mit tenni – suttogta. – Ki kell vágni magunkat. Úgy kell
tennünk, mintha mi is légyotthoz helyszínt kereső pár lennénk.
– Kiváló terv – felelte Joshua. – Miért nem jutott ez nekem
eszembe?
A szavai szárazságából rájött, hogy Joshua magától is hasonló
stratégiát tervezett. Mielőtt ideje lett volna megmondani neki, hogy a
viselkedését meglehetősen arrogánsnak találja, a férfi már be is húzta
egy közeli bemélyedés sötét homályába. A bemélyedés közepén kis
kvarckristály szfinx állt egy talapzaton.

128
 Beatrice érzékei ösztönösen élesebbé váltak. Elég ideje volt, hogy
érzékelje a szfinxből áramló halvány árnyakat, aztán Joshua karjaiban
találta magát. A férfi a botját a talapzatnak támasztotta, és úgy fordult,
hogy széles vállával eltakarta Beatrice arcát a feléjük közelítő pár
elől.
Ajkát a nőére tapasztotta.
Beatrice érzékeibe mintha villám csapott volna. Ebben a
pillanatban tudta, hogy soha semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt.

129
 Tizennyolc

A zsaroló kinyitotta a nagy csarnok ajtaját. A kulcs zörgött a

zárban. Nem értette, miért remeg a keze, de tagadhatatlanul nagyon
ideges volt ma este, sokkal idegesebb, mint amire számított. De
persze sok pénz forgott kockán, több pénz, mint amennyit valaha is
látott életében.
Nagy utat tett meg, gondolta büszkén. Karrierje kezdete óta, amikor
inasként kisebb értéktárgyakat lopott gazdag munkaadóitól, majd
kisstílű szélhámosi karrierjével mindig képes volt eltengődni, szerény
megélhetést biztosítva magának. De most átugrik a sikeres
üzletemberek legmagasabb rendjébe. A ma este csak a kezdet.
Mostantól nagyon más életet fog élni: csupa luxusban, amit azok a
felsőosztálybeliek fognak finanszírozni, akik bármit megtennének,
hogy megőrizzék a titkaikat.
Végre sikerült kinyitnia az ajtót, és becsússzam a sűrű sötétségbe,
ami a műtárgyakkal teli termet borította. A kényelmetlen érzés, amely
egész este őrölte az idegeit, egy sokkal baljósabb érzéssé erősödött.
Pár szívverésnyi ideig még levegőt vennie is nehezére esett.
A hely atmoszférája miatt van, mondta magának. A relikviák egy
részét végül is sírokból távolították el. Ősi sírokból, de akkor is csak
sírokból. A rettegés, amely a teremben elfogta, nem különbözött
nagyon attól a rátelepedő szorongástól, ami olyankor járta át, amikor
egy temetőn ment keresztül éjszaka. Az embernek védekeznie kell a
saját képzeletének hatásai ellen.
Behúzta maga mögött az ajtót, és a vaksötétben tapogatózott, amíg
sikerült meggyújtania a lámpást. Kicsit könnyebben lélegzett, amikor
a sárga fény legalább a közvetlen közelében eloszlatta a sötétség egy
részét. Aztán meglátta a pokoli árnyakat, amelyek a műtárgyak között
mozogtak, és a csontja velejéig reszketni kezdett. Rémisztőén könnyű
volt elképzelni, hogy az egyiptomi alvilág istenei és démonai veszik
körül. Azon kapta magát, hogy egy embertestű, sólyomfejű
gránitszobor mellett áll. Az istenség szemében mintha élet csillant
volna.

130
 Gyorsan arrébb húzódott a sólyomfejű alaktól, és a nagy
kőemelvény felé sietett, ahol a súlyos szarkofág és a kődoboz állt. A
lámpás ingott a kezében. Jobban remegett, mint valaha. Enyhe
füstölőillat szállt a teremben.
Szedd össze magad, ember! Nincs semmi, amitől ijedezni kéne
ebben a teremben. Csak ősi relikviák gyűjteménye, amiknek inkább
múzeumban lenne a helyük.
De a félelme minden lépéssel nőtt. Az őt körülvevő szörnyű alakok
mintha mozogtak volna a sötétben. Korábban az este folyamán
hallotta, hogy átkokról beszéltek. Némely vendég nevetett a
gondolaton. Akkor ő maga is. De most nem volt olyan biztos benne.
Ne gondolj átkokra és sírokra! A pénzre gondolj!
A terv egyszerű volt. Elrejtőzik a rakás műtárgy között, és
megvárja, hogy Hannah Trafford társalkodónője elhozza a pénzt. A
társalkodónő azt az utasítást kapta, hogy hagyja a pénzt a kődobozban,
ami a szarkofág lábánál állt. Amint elhagyja a termet, fogja a pénzt,
és eltűnik.
Meglátta a dobozt a szarkofág aljánál. A lámpa lobogó fénye egy
kvarcba faragott macska alakját és a köré elrendezett vadászjelenetet
világította meg. Hallotta, amikor valaki azt mondta, a doboz
valójában egy miniatűr szarkofág, melyet arra terveztek, hogy egy
macska mumifikált testét helyezzék el benne, de ezt nem hitte el. Nem
tudta elképzelni, hogy valaki ennyit bajlódjon csak azért, hogy
eltemessen egy macskát.
Nem mintha érdekelte volna a doboz eredeti rendeltetése. Ma este
csak a pénz számít, amit beleraknak majd. Amint magához vette a
pénzt, visszatér az alagsori szobájába. Holnap pedig
eltűnik. Senkinek sem fog feltűnni. Eddig sem szúrt szemet senkinek.
Az álcája tökéletes. Ő csak egy szolga a sok közül, aki elkísérte
munkaadóját a hétvégi vidéki fogadásra.
A lámpás fénye rávetült a nagy szarkofágra, ahogy elhaladt
mellette. Elfordította a tekintetét, és próbálta elhessegetni a képtelen
legendákat és történeteket, amelyekkel Lord Alverstoke szórakoztatta
a vendégeit korábban az est folyamán. De nehéz volt figyelmen kívül

131
hagyni a fantasztikus képeket, melyeket őlordsága festett, amikor
lelkesen leírta az ősi egyiptomiak balzsamozási gyakorlatát. „… Az
agyat és más létfontosságú szerveket speciális eszközökkel
eltávolították, a testeket nátronsóba csomagolták, hogy
kiszáradjanak, varázsigéket énekeltek…„
Abba kell hagynia, hogy a halálra gondol, és a gazdag emberként
rá váró jövőre kell fókuszálnia.
Meglátott egy súlyos kőoltárt. Ideális búvóhely lesz.
Megfigyelőállásából látni fogja, ahogy Trafford társalkodónője a
pénzt a dobozba teszi, anélkül hogy őt megláthatná.
A füstölő illata egyre erősebbé vált. A füsttől elszédült. Most
először elgondolkodott, vajon honnan jöhet. Biztos az egyik szolga
gyújtott rá egy cigarettára, mielőtt bezárta volna a termet éjszakára.
De ha így van, miért erősödik a füstölőillat?
Rádöbbent: lehet, hogy nincs egyedül a teremben. Hideg borzongás
járta át. Feltartotta a lámpást, a sötétet fürkészve.
– Ki van ott? – kérdezte, és megpróbált határozottnak hangzani, egy
inashoz illően, akinek kiadta magát. – Jöjjön elő, akárki is legyen.
Senki sem tartózkodhat ebben a helyiségben ilyen kései órán.
Valaki vagy valami megmozdult a sötétben két magas szobor
között. Egy alak felé tartott. A lámpás sárga fényénél rémülten látta,
hogy az egyik isten kelt életre. Emberteste és sakálfeje volt.
A zsarolónak eszébe jutott Alverstoke-nak a halál és balzsamozás
istenéről adott leírása. Anubisz.
– Ne! – A zsaroló levegőért kapkodott. Ez az egy szó is csak rekedt
suttogásként hagyta el a száját.
Anubisz tőrt emelt rá.
– Tegye a lámpást az oltárra! – parancsolta.
Az isten erős orosz akcentussal beszélt.
– Maga? – suttogta a zsaroló.
– A lámpást!

132
 A réz ércesen koppant a grániton, ahogy a zsaroló letette a lámpást
az oltár tetejére.
– Mi ez az egész? – kérdezte rémülten. – Miért viseli ezt a
nevetséges maszkot?
– Ahhoz semmi köze.
– Nézze, volt egy megállapodásunk – próbálkozott a zsaroló.
– Már nincs szükség a szolgálataira.
A zsaroló hátratántorodott, és a gránitoltárnak ütközött. Kiáltani
akart, de a félelem elszorította a torkát.
Látta, amint a tőr megcsillan a pokoli fényben, érezte a hideg fém
ütését, amikor lecsapott, aztán megszűnt számára a világ.

133
 Tizenkilenc

Az ölelés felvillanyozó sokkjától Beatrice teljesen kővé dermedt.

Azt hitte, hogy már hozzászokott a bensőséges közelség érzéséhez,
ami átcikázott rajta minden alkalommal, valahányszor Joshua
hozzáért. De teljességgel készületlenül érte a csók lélegzetelállító
izgalma.
Kétségbeesetten emlékeztette magát, hogy nem ez az első alkalom,
előfordult már, hogy megcsókolták. Mi több, ez csak egy megjátszott
csók, amely a folyosón közelgő pár becsapására szolgált. Nem egy
igazi csók.
Csakhogy sokkal igazibbnak tűnt, mint azok a csókok, amelyekben
Geralddal része volt, mielőtt az megszökött volna a szeánszvezetővel.
Akkor meglehetősen csalódott volt a csókolózással kapcsolatban úgy
általában és azon tűnődött, hogy vajon a szenvedély nincs-e
jelentősen túlbecsülve az emberek életében. Ma este megértette, hogy
amiben Geralddal része volt, az nem volt több enyhe flörtölésnél.
Joshua csókja viszont a tüzes szenvedély kapuja volt, amiről az
ember olyan szentimentális regényekben olvasott, mint amilyeneket a
barátnője, Evangeline írt. Ez az a fajta perzselő izgalom, ami képes
elborítani az ember érzékeit és elvenni a józan eszét.
Egy ilyen szenvedély kockázatvállalásra csábíthat bármely nőt.
Joshua szája forrón és mohón tapadt az övére, mintha viszonzást
várna, sőt követelne. Ölelése heves és rettentő erőteljes volt,
mégsem érezte magát fenyegetve. Inkább élvezte a férfi erejét.
Karjának szorításában alig kapott levegőt, de az érzés mámorító volt.
Szokatlan izzás töltötte meg a levegőt. Az érzékei soha nem tapasztalt
módon pezsdültek fel.
Megfeledkezett a közelgő párról, és Joshua nyaka köré fonta a
kezét, engedte, hogy elvesszen a férfiban. Joshua felnyögött, és erővel
elvonta a száját a nőéről.
– Olyan jó az illata – suttogta rekedten, ajkait a nő nyakára

134
tapasztva. – Meg tudnék részegülni az illatától. Meg akarok
részegülni tőle.
Beatrice pulzusa hevesen vert, és nem a lebukás veszélye miatt.
Biztos volt benne, hogy már Joshua sem csak színleli a csókot.
– Joshua – suttogta.
Ekkor a pár odaért hozzájuk. Beatrice hallotta a nő fojtott
nevetését. A férfi kéjvágyón horkant fel.
– Úgy néz ki, ez a kettő nem tudta kivárni, hogy egy ágyat találjon –
szólalt meg.
– Eszébe ne jusson hasonló! – figyelmeztette a nő éles hangon. –
Én biztosan nem fogom egy kapualjban csinálni, mint egy közönséges
szajha.
Joshua hirtelen megmerevedett, minden izma megfeszült.
Megfagyott körülötte a levegő. Beatrice tudta, a férfit nem sok
választja el, hogy megforduljon, és kérdőre vonja a párt. Az ujjaival
megszorította a férfi vállát.
– Drágám – mondta olyan hangon, amiről csak remélni tudta, hogy
szenvedélytől fűtött. – Ne hagyd abba!
Érezte, hogy Joshua a fagyos dühével küzd, hogy megőrizze az
önuralmát.
– Kérlek! – folytatta.
A férfi nevetett. A nő vihogott. Mindketten sietősen továbbmentek a
folyosón.
Beatrice újra egyedül találta magát Joshuával.
– Elnézését kérem – szólalt meg a férfi feszélyezetten. – Nem állt
szándékomban ilyen inzultusnak kitenni.
Beatrice észrevette, hogy az ölelés hevében pár hajtincse
elszabadult. Mély lélegzetet vett, hogy megnyugodjon, majd elkezdte
rendbe hozni magát.
– Magánnyomozóként keresem a kenyerem, aki fizetett
társalkodónőnek adja ki magát – felelte, miközben próbálta

135
visszanyerni a higgadtságát. – Ezt megelőzően paranormális
tanácsadóként dolgoztam egy olyan személy számára, aki láthatólag
zsarolásban is érintett volt. Biztosíthatom róla, hogy pár becsmérlő
megjegyzésnél több kell ahhoz, hogy a feljebbvalóim megsértsenek.
– Ők nem a feljebbvalói.
Beatrice egy pillanatra abbahagyta a haja rendezgetését.
– Tessék?
– Maga annyival jobb, mint ők – mondta. Megérintette az arcát. –
Több önben a spiritusz, nemesebb a jelleme, minden elképzelhető
módon jobb náluk. Maga… fantasztikus, Beatrice.
Döbbenetében Beatrice csak bámult a férfira, tudatában annak,
hogy a szája tátva maradt.
– Ó – nyögte ki. Aztán elhallgatott. Nem jutott eszébe semmi, amit
mondhatott volna.
A férfi a tenyere szélével gyengéden becsukták száját. Aztán újra
megcsókolta, egy lágy, futó csókkal, amely egyszerre volt gyengéd,
birtokló, és tele volt mélyebb érzelmek ígéretével.
De még mielőtt rendezni tudta volna megzavarodott érzékeit, a férfi
kibontakozott az ölelésből, megfogta a karját, és a szomszédos
folyosóra húzta.
Kinyitott egy ajtót. A folyosó fali lámpáinak gyenge fénye egy
csigalépcső agyonkoptatott kőfokaira vetült.
– Arra az emeletre vezet, ahol a szobája található – szólalt meg
Joshua. – Maradjon a falhoz közel. A lépcsőfokok eléggé
elkeskenyednek a külső végükön, és nincs korlát.
Beatrice elszoruló szívvel nézte a lépcsőt. Amint az ajtó
becsukódik, sötétség borul majd rájuk. Hirtelen a Fleming irodájából
való rémisztő menekülésének emléke borította el. De akkor legalább
volt nála lámpás. Próbálta megacélozni a szívét, de tudta, hogy nem
lesz képes a lépcső teljes sötétségével megbirkózni, még annak
tudatában sem, hogy Joshua mellette van.
– Sajnálom, nem tudok felmenni ezen a lépcsőn fény nélkül –

136
mondta.
– Ez nekem is eszembe jutott.
Becsukta a folyosóra vezető ajtót, kizárva a gázlámpák gyenge
világítását. Ahogy teljes sötétség borult rájuk, Beatrice érezte, hogy
kezdi hatalmába keríteni a pánik. Megborzongott. Nem kapott
levegőt. A félelem csápjai belékapaszkodtak, és fogva tartották.
Tudta, hogy a reakciója ellentmond a józan észnek. Nem fenyegette
közeli veszély. De ez a tudat nem segített abban, hogy az idegei
megnyugodjanak.
– Joshua, sajnálattal közlöm, hogy már nem tudok sokáig itt
maradni – suttogta. – Nagyra értékelem, hogy olyan jó véleménnyel
van a bátorságomról, de az az igazság, hogy sötét, zárt helyeken az
idegeim kicsit gyengék.
– Ez nem gyengeség, hanem a józan ész. A sötét, zárt helyek
veszélyesek lehetnek.
Beatrice reszelős hangot hallott. Fényes szikra lobbant, majd égett
egyenletesen, eloszlatva a sötétséget. Joshua fényt gyújtott.
– Ez megteszi? – kérdezte halkan. – Pár percig ki fog tartani, ahhoz
elég ideig, hogy felérjünk.
Beatrice mély lélegzetet vett.
– Köszönöm.
Szoknyáit két kézzel megmarkolta, és elindult fölfelé, vigyázva,
hogy minden kőfok szélesebb részén maradjon. Egyik kezével a
falnak támaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. Joshua követte,
botja keményen koppant minden lépcsőfokon.
Amikor felértek az emeletre, Beatrice megkönnyebbülten látta a kis
lépcsőfordulót és az ajtó alatt beszűrődő vékony, gyenge fénysávot.
– Egy tároló helyiségbe nyílik, az pedig a folyosóra – szólalt meg
Joshua.
Eloltotta a fényt, és kinyitotta az ajtót. Beatrice kilépett egy kis
helyiségbe. A tároló távolabbi végében egy másik, erősebb fénysávot
látott a folyosóra nyíló ajtó alatt. Az idegei lecsillapodtak. A

137
megpróbáltatás véget ért.
Joshua a folyosó ajtajánál hallgatózott pár másodpercig.
– Senki sincs a közelben. Aligha okozhat gondot, hogy elérjen a
szobájáig anélkül, hogy meglátnák.
De ha bárki felbukkan, tegye egyértelművé, hogy a munkaadója
megbízásából járt el. Ezt senki sem fogja megkérdőjelezni.
– Biztosíthatom, hogy képes vagyok kitalálni a saját fedősztorimat
– felelte hűvösen.
– Hogyne. Elnézést. Már egy ideje nem voltam akcióban. Nem
vagyok hozzászokva, hogy másik hivatásos nyomozóval dolgozzak
együtt.
Beatrice gyanította, hogy a férfi mosolyog, de mivel túl sötét volt,
hogy biztos lehessen benne, úgy döntött, nem vesz róla tudomást.
A férfi félig kinyitotta az ajtót, és végignézett a folyosón.
– Minden tiszta – mondta.
Beatrice elindult mellette, aztán megtorpant, hirtelen eszébe jutott
valami.
– Majdnem elfelejtettem. Ezt önnek hoztam.
Egy kis üveget vett elő a zsebéből, és átnyújtotta a férfinak.
Amikor az elvette tőle, ujjai az övéhez értek, és őt újra
megbizsergette a férfi közelsége. A bensőségesség kis löketei egyre
erősebbek, gondolta.
– Mi ez? – kérdezte a férfi.
– Fájdalomcsillapító. Mrs. Marsh főzi a laboratóriumában.
Utazáskor mindig viszek magammal egy üveggel. Gondoltam, esetleg
szívesen kipróbálná. Úgy hiszem, hogy segíteni fog a fájós lábán.
– Köszönöm – felelte a férfi kínosan udvariasan, de csöppet sem
hálásan. A kis üvegcsét visszanyomta a kezébe. – Figyelembe véve
amit Mrs. Marsh vegyészeiben való jártasságáról tudok, gyanítom,
hogy hatékony. De sohasem használok mákból előállított orvosságot.
Zavarja a gondolkodásomat.

138
 Beatrice elmosolyodott a sötétben.
– Egy csöppet sem lep meg, hogy visszautasít egy ópiátalapú
orvosságot.
– Ilyen jól megismert ez alatt a rövid idő alatt?
– Természetesen nem akarna semmi olyat bevenni, ami
elhomályosíthatja az ítélőképességét vagy a tehetségét.
– Tehetségem? – Az él visszatért a férfi hangjába.
– Bocsásson meg – válaszolta nyájasan. – Természetesen nem
paranormális tehetségre utaltam, hanem pontos megfigyelőkészségére
és logikájára. Higgye el, megértem az ópiátoktól való
félelmét. Nyugodt lehet afelől, hogy ebben a fájdalomcsillapítóban
nincs semmi a mákból. Mrs. Marsh fűzfából és más növényekből
kivont szalicilt használ a főzéséhez. Saját egyéni recept. Kiváló láz
és bizonyos típusú fájdalmak esetén. Ő rendszeresen használja a
reumája kezelésére. A barátaim és én is időről időre beveszünk egy-
két adagot fejfájás ellen.
– Semmilyen gyógyszert sem szeretek szedni.
– Valóban? Azt akarja bemesélni, hogy soha nem hajtott fel egy
konyakot vagy whiskyt késő éjjel, amikor a lábában a fájdalom
fellángolt?
Rövid csönd következett.
– Ebben igazat kell magának adnom – felelte. – De az mégiscsak
más.
– Mindig ilyen konok, Mr. Gage? Vagy csak a velem való
érintkezés hozza elő önből a logikátlan oldalát?
– Valami önnel kapcsolatban, azt hiszem.
A sötétben Beatrice nem tudta megállapítani, vajon a férfi megint
ugratja-e. Úgy döntött, nincs abban a hangulatban, hogy kiderítse.
– Nem számít! – mondta. – Akár bevesz egy adagot Mrs. Marsh
gyógyszeréből, akár nem, tegyen, ahogy tetszik. Nem vesztegetek több
időt az önnel való vitatkozásra. Ha megtenné, hogy arrébb lép, akkor
visszatérek a szobámba.

139
 – Mielőtt elmegy – szólalt meg a férfi nagyon lágyan –, van valami,
amit szeretném, ha tudna.
– Mi lenne az?
– Lent a folyosón, amikor pár perccel ezelőtt csókolóztunk,
semmilyen fájdalmat nem éreztem.
Ami azt illeti, az ölelésünket feltűnően gyógyító hatásúnak
találtam.
– Amennyiben ezt a megjegyzést viccnek szánta, nem az.
– Komolyan beszélek.
Valóban komolynak hangzik, gondolta Beatrice. Az a benyomása
támadt, hogy a férfi próbál valamilyen logikát találni a megfigyelés
magyarázatára, és nem jutott vele valami messzire.
– Nos, igen, a lelepleződés veszélye fenyegetett – mondta
mereven. – Az ilyesfajta izgalom időlegesen elfeledtetheti az
emberrel az egyébként szűnni nem akaró fájdalmat is. Biztos vagyok
benne, hogy ezzel ön is tisztában van, tekintve a korábbi karrierjét.
– Mindent tudok a heves izgalom testre gyakorolt bénító hatásáról
– vágott vissza Joshua türelmetlenül. – De az a pár a folyosón aligha
jelentett komoly kockázatot. Nem, Miss Lockwood, határozottan meg
vagyok róla győződve, hogy az ön csókja feledtette el velem a
lábamat gyötrő kellemetlen érzést.
Beatrice megköszörülte a torkát.
– Ahogy ön is mondta, nemrég egy igen hosszú évet töltött vidéken.
Most mennem kell. Egy nyomozás kellős közepén vagyunk, ha
emlékszik, és nekem kézbesítenem kell a zsarolási pénzt.
A férfi szélesebbre tárta az ajtót, és félreállt.
Beatrice elsuhant mellette, és a folyosón sietve a szobájába ment.
Tudta, hogy a férfi figyeli, amíg biztonságban oda nem ér.

140
 Húsz

Joshua várt, amíg Beatrice szobájának ajtaja be nem csukódott,

aztán a régi lépcsőn visszament a földszintre. Minden lépésnél
megvonaglott az arca a fájdalomtól. Először is lépcsőn lefelé menni
mindig fájdalmasabb volt, mint fölfelé. Ami még rosszabb, most
Beatrice sem volt vele, hogy elvonja a figyelmét.
A lépcső aljában megállt, és kinyitotta az ajtót. Senki sem járt a
folyosón. A ház most csendesebb volt. A forgalom majd napfelkelte
előtt lendül fel újra. Semmi sem kiszámíthatóbb, mint egy vidéki
fogadás éjszakai menetrendje.
Nem sokkal később egy kis helyiségbe lépett, ami úgy nézett ki,
mintha valaha szerzetesi cella lett volna. A kis szobában mindössze
két régi utazóláda állt, melyeket valaki évekkel ezelőtt iderakott, és
nyilvánvalóan itt felejtett. Az ajtón levő repedésen keresztül jól látta
a nagycsarnok súlyos ajtaját a folyosó távolabbi végében.
Leült az egyik ládára, és kivette a kis orvosságos üveget a
zsebéből. Egy darabig tanulmányozta az ajtón átszivárgó vékony
fénysávban.
Nem tudta eldönteni, hogy érez az orvosságot illetően, vagy azzal
kapcsolatban, hogy Beatrice adta neki. Részben nyilvánvalóan
bosszús volt. Nem tetszett neki, hogy Beatrice tud a
fájdalmáról. Másrészt viszont furcsán meghatotta az ajándék.
De ez azt is jelentette, hogy ugyan Beatrice még csak pár napja
ismeri, máris jól kiismerte ahhoz, hogy képes legyen megállapítani,
mikor gyötri a lába. Ez önmagában is elég bizonyíték, hogy nem rejti
el kellőképpen az érzelmeit.
A legjobban azonban annak a folyosói heves ölelésnek kellene őt
aggasztania. Nem állt szándékában elveszíteni az irányítást a csók
fölött. Csak színjátéknak kellett volna lennie, semmi többnek. De
abban a pillanatban, hogy a nőt magához húzta, belélegezte az illatát
és érezte a teste édes, lágy, kerek formáját a ruhája alatt, valami
elszabadult benne.

141
 Élete nagy részét azzal töltötte, hogy megtanulja uralni azokat az
erőteljes hullámokat, melyek azzal fenyegettek, hogy feldúlják a
gondosan elrendezett életét. Az évek óta gyakorolt szigorú fizikai és
szellemi edzés megtanította a benne égő tüzet kordában tartani. Saját
kárán tanulta meg, hogy amikor megszegte a maga hozta szabályokat,
rossz dolgok történtek.
Egy évvel ezelőtt figyelmen kívül hagyta a logikát egy nyomozás
során, és még most is fizette az árát. Hajnalonként még mindig hideg
verejtékben úszva ébredt, azon tűnődve, hogyan tévedhetett ekkorát
Clement Lancinget illetően.
Tudta a választ: megengedte, hogy az érzelmei vezessék, és ne a
logika.
Ma este a sötét folyosón a nyomozásra kellett volna
összpontosítania. Ehelyett beszippantotta Beatrice csókjának érzéki
tüze. Abban a pillanatban hajlandó lett volna önuralmát a pokolnak
dobni, ha cserébe Beatrice-t akár csak egy órára is megkaphatja.
Végül is mi haszna volt a rengeteg gyakorlásnak és fókuszált
meditációnak? Amikor a legnagyobb szüksége lett volna az elért
eredményekre, élete legnagyobb hibáját követte el. Megbízott abban
az egy emberben, akiben soha nem lett volna szabad megbíznia.
Most egy hihetetlen szemű, vörös hajú és gyanús múltú nő – akinek
nagy tehetsége van a rászedéshez – arra kérte, hogy bízzon benne. Azt
akarja, hogy megigyon valami rejtélyes italt, ami épp a zsebében volt
ma este. Ez ugyanaz a hihetetlen nőszemély, aki fegyvert hord
magánál, meg szagos üvegcsét, benne olyan undorító főzettel, ami
képes egy férfit sírva a térdére kényszeríteni.
Bolondnak kéne lennie, hogy megkockáztasson akár egy kortyot is
ebből az orvosságból. A lába kellemetlenkedett ma este, de nem
elviselhetetlenül. Voltak már sokkal rosszabb éjszakái is.
Bízzon bennem, Mr. Gage!
Kinyitotta az üveget, és kortyolt belőle. Enyhén savanyú íze volt,
de elég könnyen lecsúszott. Visszarakta az üveg kupakját, és arra
gondolt, hogy épp most szegte meg a nyomozás legfontosabb

142
szabályát. Megbízott valakiben, akinek köze van az ügyhöz, egy olyan
hölgyben, akinek minden bizonnyal számos titka van.
Volt egy olyan érzése, hogy még jó pár szabályt át fog hágni
Beatrice Lockwood kedvéért.
Eltűnődött, miért nem találja ezt a kilátást ijesztőnek, miért
várakozást érez mélységes aggodalom helyett.

143
 Huszonegy

Odakint lassan hajnalodott. A zsaroló levél utasításai szerint

Beatrice-nak a nagy csarnokban pontosan három órakor kellett
beletennie a pénzt a szarkofág lábánál levő kődobozba.
– Bizonyos benne, hogy ez nem veszélyes? – kérdezte Hannah.
– Semmi oka, hogy aggódjon miattam – felelte Beatrice. – A
zsarolót csak a pénz megszerzése érdekli. Nincs rá oka, hogy bántsa
azt, aki odaviszi. Ami azt illeti, pont ellenkezőleg. Elvégre a jövőben
is akar majd még zsarolási pénzt.
– A gazember! – mondta Hannah zordan.
– A bátyja az, aki kockázatot vállal – folytatta Beatrice. – Ugyanis
valószínű, hogy némi veszéllyel jár majd, amikor Mr. Gage elkapja a
gazembert, miközben az magához veszi a pénzt.
Hannah elfintorodott.
– Igen, nos az ember nem aggódik túlságosan Joshért. Isten a
megmondhatója, hogy képes vigyázni magára. Mindazok után, amin
keresztülment, biztos vagyok benne, hogy egy egyszerű zsaroló nem
jelent majd neki komoly problémát.
Beatrice elmosolyodott.
– Azért maga mégis aggódik miatta, nem?
Hannah sóhajtott.
– Szinte nem is létezett számunkra az elmúlt évben. Olyan volt,
mintha a sötétség végleg elvette volna tőlünk. Igaz, néhányszor járt
Londonban, hogy elintézzen üzleti ügyeket, és kötelességtudóan írt
minden hónapban. De a levelek sivárak és kedélytelenek voltak, tele
az időjárás híreivel, meg a termés állásával, valamint a vidéki házon
elvégzendő javítások tervével. Nelson elment hozzá párszor, és arról
számolt be utána, hogy Josh furcsán magába fordult. Kezdtem attól
tartani, hogy…
– Tudom, mitől tartott – mondta Beatrice. – De nem hiszem, hogy

144
emiatt aggódnia kellene. Mr. Gage-nek szüksége volt egy kis időre,
hogy felépüljön a sérüléseiből, de ahogy neki is mondtam, túl sokáig
maradt vidéken. Már rég eljött az ideje, hogy visszatérjen a világba.
Hannah szemöldöke felszaladt.
– Ezt tényleg megmondta neki?
– Igen, megmondtam. Ma este, ami azt illeti.
– Hogy fogadta a tanácsát?
Beatrice elfintorította az orrát.
– Mint mindenki más. Nem úgy tűnt, mint aki nagyon értékeli.
– Nem vagyok meglepve.
– De valóban úgy vélem, az, hogy ön segítségért fordult hozzá,
többet ért a világ összes jó tanácsánál. Azt hiszem, ez a zsarolási ügy
új célt adott neki, és újra életkedvvel töltötte el.
– Valami nemrég tényleg megváltoztatta – felelte Hannah.
Mindentudó arckifejezéssel nézett Beatrice-ra. – Magam is
észrevettem a benne végbement változást, nem sokkal a Londonból
való elutazásunk előtt. Szerintem ön volt az az orvosság, amire
szüksége volt.
Beatrice érezte, hogy égni kezd az arca. Megköszörülte a torkát, és
az órára pillantott.
– Itt az idő. Leviszem a pénzt a nagy csarnokba, és pár perc múlva
visszajövök.
– Legyen óvatos, kedvesem! Ez az egész ügy rettentően nyugtalanít.
– Hamarosan vége lesz – vigasztalta Beatrice.
Úgy döntött, nem mondja el Hannah-nak, hogy őt magát is rettegés
töltötte el. Hannah az ügyfél. Mrs. Flint és Mrs. Marsh azon az
állásponton volt, hogy azoknak, akik az ügynökség által szabott magas
honoráriumot kifizetik, meg kell őrizni a nyugalmát, amennyire csak
lehetséges, mivel gyakran ők okozzák a legtöbb problémát a
nyomozás során. Az ügyfeleken mindig eluralkodik az ügyhöz fűződő
érzelmi kapcsolatuk.

145
 Felvette a pénzt rejtő borítékot, valamint egy gyújtatlan gyertyát, és
kinyitotta az ajtót. A folyosó üres volt. Egyik kezével megnyugtatólag
intett Hannah-nak, és kisurrant a szobából.
A nagy házra mostanra majdnem teljes csönd borult. Már nem
szűrődtek ki halk hangok a szobaajtók mögül, nem hallatszottak tompa
lépések a szolgalépcsők felől. A titkos jövés-menés egyelőre
abbamaradt.
A földszinten a fali lámpák még mindig halványan égtek. Amikor
leért a lépcső aljára, elindult a nagy csarnok felé vezető folyosón.
Körbepillantott, de Joshuának nyoma sem volt. Tudta, hogy valahol a
közelben van, és az árnyékból figyeli.
Ahogy a nagy ajtók felé közelített, egyre sötétebb lett. Eltűnődött,
mit csinál, ha a bejáratot zárva találja. Ez azt jelentené, hogy a
zsaroló terve valamilyen oknál fogva kudarcba fulladt, gondolta. De
volt egy másik lehetőség is. Ha a régiségeket tartalmazó terem még
mindig zárva lesz, az azt is jelentheti, hogy a gazember gyanakodott a
Joshua által állított csapdára.
Ez a gondolat még ijedtebbé tette, és ki élesítette az érzékeit. Már
a pulzusa is gyorsan vert, mire a masszív ajtókig elért. Lenézett, és
több évtizednyi forrongó energiát látott a földön. Mindenki, aki ezen
az estén belépett a terembe, hagyott némi paranormális lenyomatot
maga után, de egy lenyomat különösen fénylett egy olyan ember
hőjétől, aki ideges izgatottság állapotában volt. Az egyetlen dolog,
amiben biztos lehetett, hogy ezeket a forró nyomokat korábbról nem
ismerte.
Vett egy nagy levegőt, és az egyik kezét a tekintélyes méretű
rézkilincsre kulcsolta. Óvatosan nyomta le.
Semmi sem történt. Valami félresiklott. Nem csoda, hogy az idegei
annyira borotvaélen táncolnak.
Erősebben rángatta, teljes súlyával nekiveselkedve. Ezúttal a
súlyos ajtó lassan, nehézkesen, de meglepően kevés zajjal kinyílt.
Sűrű sötétség áradt ki a keskeny nyíláson, a teremben összegyűjtött
műtárgyak zavaró energiájával tetézve. Megkönnyebbülést kellene

146
éreznie, gondolta. A jelek arra mutatnak, hogy minden Joshua terve
szerint halad. A zsaroló bekapta a csalit.
Mégis idegesebbnek érezte magát, mint valaha. Az érzékei úgy
zakatoltak és szikráztak, mint egy elektromos gépezet. Az ösztöne
sikított.
A relikviák együttes hatása, gondolta. A termen belüli
energiaáramlatok az este folyamán korábban is kellemetlenek voltak,
amikor a csarnok ki volt világítva. Most, hogy sötétség borult rájuk,
még sokkal erősebbnek és bajosabbnak hatottak.
Felvértezte magát a csöndesen suttogó és sivító energia ellen, és
átlépett a küszöbön. A súlyos ajtó azonnal elkezdett becsukódni
mögötte. Sietve meggyújtotta a gyertyát. A kis láng gyorsan
fellobbant, de fénye nem vetült messzire a sötétben. A műtárgyak,
valamint az istenek és istennők fenyegetően meredeztek körülötte. A
terem légköre nyomasztó volt.
Eddig csak kintről, a folyosóról nézte a relikviákat. Közelebb nem
is kívánkozott. De most ott állt az energiával teli műtárgyak között. A
sötét paranormális áramlatok intenzitása a levegőben rémisztő volt. A
sírokból és mindenféle templomokból származó tárgyakban
felhalmozódott energia mindig erős volt, de ezen az estén a halál esz
– szenciája rettentően frissnek tűnt.
Olyan frissnek, hogy meg mert volna rá esküdni: orrát megcsapta a
nemrég kioltott vér szaga.
Véré és füstölőé.
Lehetetlen.
Összeszedte magát, és tehetségét kissé a háttérbe szorította, mielőtt
még lázas képzelete szellemeket és démonokat kezdene megidézni.
Természetének racionális oldala megnyugtatta, hogy nincs mitől
tartania az ókori emlékek részéről. Egy nagyon is emberi zsaroló
jelenti ma este a fenyegetést. Joshua pedig képes rá, hogy elintézze.
Óvatosan araszolt előre, figyelve a teremben elrendezett számtalan
talapzatra, szoborra és vázára. Nem lenne túl nehéz véletlenül
megbotlani valamelyik kisebb relikviában. Nem lenne szerencsés egy

147
ilyen jellegű baleset.
Állatfejű istenektől és istennőktől övezve jutott el a kőemelvényig,
ahol a két szarkofág állt. A gyertya megcsillant a kis kvarcdobozon.
Az imbolygó fényben is ki tudta venni egy macska képét és egy
vadászjelenetet. Igazán megható volt, hogy valaki ennyire nagyra
tartott egy házi kedvencet.
A macskaszarkofág tetejét valaki kissé félretolta. Már épp
beledobta volna a borítékot, amikor a keze megállt a levegőben. A
vér szaga most még erősebb volt, akárcsak a füstölőé.
Elfordult a macskaszarkofágtól, és magasabbra emelte a gyertyát.
A villódzó fényben egy súlyos gránitoltárt látott. A kőbe vésett alakok
és szimbólumok nem voltak olyan impozánsak, mint a szarkofágon. A
mesterember, aki az ábrákat készítette, nem bírt olyan tehetséggel,
amit még évszázadok múlva is érezni lehet. Ellenben másfajta
áramlatok sugárzottak a kőből: sötét, zavaró energiák számos rétege
kavargóit a levegőben.
De nem az ősi energia borzasztotta el, hanem az oltár széléről
vízesésként csurgó friss vér látványa szorította el a torkát, hogy
levegőt sem kapott.
Hátratántorodott egy lépést, és még magasabbra emelte a gyertyát.
Ekkor pillantotta meg a mozdulatlan alakot az oltáron. A férfi a
hátán feküdt kiterülve, feje enyhén oldalra billent, így nem láthatta az
arcát.
Első, pánikszerű gondolata az volt, hogy a halott ember Joshua.
– Ne! – nyögte.
Közelebb ment, és kényszerítette magát, hogy megnézze az áldozat
arcát. A halála pillanatában torz vicsor fagyott a férfi arcára, de
Beatrice-t a megkönnyebbülés hulláma öntötte el, amikor látta, hogy
nem Joshua fekszik az oltáron kiterülve.
A felismerés sokkjától gyengének érezte magát, és szédült. Nem
Joshua. Ez a lényeg. Talán a zsaroló. Semmiképp sem zárható ki,
hogy a zsarolót valamelyik áldozata meggyilkolta. Joshua ennek nem
fog örülni. Beatrice tudta, hogy a férfi ki akarta kérdezni a zsarolót.

148
 Egy dolog egyértelmű volt: azonnal ki kell jutnia a teremből. Nem
engedheti meg magának, hogy egy gyilkosság helyszínén találják. Ő
egy fizetett társalkodónő. Mindenki a legrosszabbra gondolna: hogy
megölte a szeretőjét, vagy – isten őrizz! – hogy konspirált egy
bűntárssal, hogy ellopjanak pár értékes műtárgyat. A rendőrség
valószínűleg arra a nyilvánvaló következtetésre jutna, hogy a tolvajok
között veszekedés tört ki.
Próbált gondolkozni, de nehezére esett. Most már hevesen
reszketett, és egyre bódultabbnak érezte magát. Nem akarta elhinni,
hogy az ájulás határán van. A Flint & Marsh ügynökei sohasem
ájulnak el.
Furcsa köd kezdett ráereszkedni. Az egész lényét elborító köd
mélyéről látta az isteneket és démonokat megmozdulni.
– Ez csak egy álom – suttogta. Kétségbeesve próbálta visszanyerni
az érzékeit. – Ez nem a valóság. Ebből semmi sem valódi.
És ekkor megpillantotta a fortyogó lábnyomokat a földön, az oltár
közelében.
– Azt gondoltad, hogy újra elmenekülhetsz előlem, te kis szajha?
Én sohasem hibázom.
Az erős orosz akcentus valahonnan a bal oldaláról, a sötétből
érkezett.
Próbált a hang felé fordulni, de egy újabb szédülési roham
majdnem ledöntötte a lábáról. Megrémülve attól, hogy esetleg
akaratlanul is tűzvészt okoz, a gyertyát remegő kézzel az oltárra
helyezte.
Az érzékei riadót fújtak, de a füstölő módosította a másik látását,
és olyanokat tapasztalt, amikről az esze azt súgta, hogy nem
létezhetnek. A sólyomfejű szobor szemei csillogtak. Egy kövekkel
díszített kobra sziszegett és tekergőzött. Nut istennő képe kiterítette
hatalmas szárnyait. Az egyiptomi alvilág istenei – akikről azt
tartották, hogy bőrük tiszta arany, és hajuk mint a bölcsek köve –
elevenedtek meg körülötte.
Az illatos füst egyre töményebbé vált. A szoknyáival ügyetlenül

149
babrált, próbálva megtalálni a pisztolyt, de reménytelen volt. Tudta,
hogy mindjárt elveszti az eszméletét.
A gyenge gyertyafény egy felé közeledő alakot világított meg.
Felismerte a sakálfejű istent.
– Anubisz – szólalt meg. – Ez nem lehet igaz. Biztosan álmodok.
– Én sohasem hibázok.
A távolban egy lámpa derengett. Gyorsan közeledett. Hallotta a bot
koppanását a padlón.
– Joshua! – suttogta. A félelem és a remény segített megőrizni az
öntudatát. Erőt merített a tehetségéből, és felemelte a hangját. – Egy
gyilkos van a teremben.
– Fegyver van nálam – felelte Joshua.
De az Anubisz-alak már egy fal felé menekült a csarnok távolabbi
végében.
És ekkor Joshua odaért hozzá. Beatrice észrevette, hogy az arca
alsó részét zsebkendő fedi, akár egy maszk. Nyilván így védekezett a
bódító füst ellen.
A férfi felkapta, és a vállára dobta.
– Tudhattam volna, hogy a dolgok nem a terv szerint alakulnak ma
este – mondta Joshua. – Mint ahogy soha, ha maga is benne van a
dologban.
Most már biztonságban van.
Felhagyott az erőlködéssel, hogy ébren maradjon, és megadta
magát a sötétségnek.
Utolsó emléke, mielőtt elájult, az az ismerős pszichikus lenyomat
volt, amelyet az oltár közelében is látott. Lehetetlen, gondolta.
Hallucinál.
A férfinak sikerült feljutnia vele az emeletre, anélkül, hogy
bármelyik vendéggel vagy szolgával találkoztak volna. Abban nem
lehetett biztos, hogy senki sem látta meg őket, de azzal a gondolattal
vigasztalta magát, hogy ez esetben legfeljebb azt feltételezik, hogy

150
Hannah fizetett társalkodónője túl sok gint nyakalt be.
Hannah a szobában várakozott. Döbbenten meredt rá és a teherre,
amit cipelt.
– Édes istenem, csak nem…?
– Eszméletlen – válaszolt Joshua. – De a pulzusa és a légzése
normálisnak tűnik. – Beatrice ernyedt testét az ágyra helyezte. – Azt
hiszem, hogy elkábították. Van nálad repülősó?
– Igen, persze. Sally mindig csomagol vészhelyzet esetére. De úgy
láttam, hogy Beatrice is magánál hordja a sajátját. – Hannah a
Beatrice derekáról láncon lógó üvegcse után nyúlt.
– Az nem jó ötlet – szólalt meg Joshua. – Hidd el nekem, hogy azt
a sót nem akarod kipróbálni. A munkaadói által készített,
meglehetősen speciális recept. Arra tervezték, hogy elriassza a
veszett kutyákat és az esetleges támadókat.
– Értem. Milyen szokatlan. Josh, mi történt ma éjjel?
– Még nem tudom biztosan, de szándékomban áll kideríteni.
Beatrice-t egyelőre kénytelen vagyok rád és Sallyre hagyni. Nem
lenne jó, ha ebben a szobában látnának. Egyébként is a gyilkossággal
kell foglalkoznom.
– Miféle gyilkossággal? Miről beszélsz?
– Az a gyanúm, hogy az áldozat nem más, mint az a férfi, aki
zsarolni akart téged. Kérdés, hogy ki ölte meg?

151
 Huszonkettő

A tárolóhelyiségből nyíló régi csigalépcsőt használta, hogy újra

lejusson a földszintre. Amikor leért, végigment a hosszú, sötét
folyosón, amely a régiségekkel teli terembe vezetett. Tudatában volt,
hogy furcsa lelkiállapotban van. Egy illékony érzelmi vihar fortyogott
benne. Az erős töltésű érzések közül az egyik a jéghideg düh volt,
amely ezúttal leginkább saját maga ellen irányult. Nagy veszélynek
tette ki Beatrice-t ma este.
Minden balul sült el. Megint. Csakúgy, mint egy évvel ezelőtt,
gondolta. De legalább most nem halt meg egy ártatlan nő, igaz, csak
kis híja volt.
A masszív ajtókat még mindig csukva találta, ahogy néhány perccel
ezelőtt hagyta, és kulcsra sem voltak zárva. Feltételezve, hogy a
gyilkos elmenekült, valószínűtlennek is tűnt, hogy a kulccsal való
bíbelődéssel vesztegette volna az idejét kifelé menet. Mégis, az
ember sohasem tudhatja. A bűnözői elme gyakran megjósolhatóan
működött, de nem mindig. Elővette a zsebkendőt, amit korábban is
használt, amikor rájött, hogy veszélyes füst van a teremben. A nagy
négyszögletű vászonkendőt az orra és a szája elé tartotta.
Belépett a barlangszerű térbe, fényt gyújtott, és behúzta maga
mögött az ajtót.
Az illatosított füst nagy része már elillant, de még lehetett érezni
némi bódító hatását. Mintha egy közeli szobor karja megmozdult
volna. Figyelmen kívül hagyta a hallucinációt, és a céljára
koncentrált.
Felkapcsolt két fali lámpát. A fény az oltáron fekvő testre esett.
Egy meg nem gyújtott lámpás hevert a halott férfi egyik keze mellett.
Közelebb ment, feszülten hallgatva, van-e még valaki a
helyiségben. Biztos volt benne, hogy most csak ő van a teremben. A
gyilkos már elmenekült.
Az áldozat nem tartozott a vendégek közé. Az öltözete magas

152
beosztású szolgára, talán egy komornyikra utalt. Joshua gyanította,
hogy senki sem fogja keresni reggel.
A sebhely látványától azonnal a helyükre billentek a dolgok. Az
álkomornyikkal egyetlen szakszerű döféssel végeztek, amely a szívét
érte. Lehetséges volt, hogy az ügyben két szakavatott bérgyilkos is
van, de tudta: ennek valószínűsége meglehetősen csekély. Egyébként
is, a hivatásosok rájuk jellemzően gyilkoltak. Nem volt kettő, aki
pontosan ugyanúgy csinálta volna. Kevés kétség férhetett hozzá, hogy
aki hónapokkal korábban Roland Fleminget megölte, ma este végzett
a komornyikkal.
Mi a fészkes fene folyik itt? – kérdezte magától Joshua.
A komornyik zsebéből egy vonatjegy, némi pénz és egy óra került
elő, meg pár jelentéktelen apróság. Az óra túl drága volt egy
komornyikhoz. A számlap belsejébe folyóírással az
E.R.B. kezdőbetűket vésték. Joshua kételkedett benne, hogy ez lenne a
halott férfi monogramja. Az órát minden bizonnyal lopta valamikor.
– Kisstílű bűnöző voltál, aki áttért a zsarolásra – mondta Joshua a
halottnak. – Hogy történt?
Egy lépést hátralépett az oltártól. A csizmája egy, a földön heverő
tárgyhoz ért.
Lenézett, és a korábban Beatrice által odavitt, pénzzel teli
borítékra esett a pillantása. Felvette a borítékot, és módszeres
kutatásba fogott a teremben, fokozatosan bővítve a kört az oltár körül,
amíg meg nem találta, amit keresett. A gyilkosnak nem volt ideje
eltávolítani az alabástromtálba helyezett égő füstölő maradványait.
Joshua hosszan nézte az eszközt, miközben számos lehetséges
magyarázatot és következtetést pörgetett végig a fejében.
De végül tudta, hogy nem térhet ki az igazság elől.
A múlt mégsem volt lezárva. És most valamiképp Beatrice-hoz
kapcsolódott.

153
 Huszonhárom

A repülősó berobbant az érzékein keresztül. Beatrice hirtelen

magához tért, és enyhe döbbenettel fedezte fel, hogy még mindig
életben van.
Kinyitotta a szemét, és Hannah-t meg Sallyt látta, ahogy fölé
hajolnak.
– Hála a magasságosnak! – szólalt meg Hannah. – Kicsit
megijesztett minket! Hogy érzi magát?
– Pont olyan érzés, mintha az agyam lángokban állna – felelte
Beatrice.
– Az a só miatt van – magyarázta Sally elégedetten. – Semmi sem
tisztítja úgy ki a fejet, mint az ammóniasav, én amondó vagyok.
– Még mindig szédül, Beatrice? – kérdezte Hannah aggódva.
Beatrice felült a párnáknak dőlve, és mérlegelte a választ.
Óvatosan levegőt vett, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a
fájdalmas érzés már halványul.
– Nem – felelte. – Biztosan nem fogok elájulni. Nem hiszem, hogy
túlélnék még egy adagot abból a repülősóból. – Körülnézett,
próbálva az emlékeit összeszedni. – Mi folyik itt? Hol van Mr. Gage?
– Visszament a földszintre, miután önt felhozta ide – magyarázta
Hannah. – Valami holttest miatt.
– Ó, istenem, tényleg! A holttest az oltáron! – kiáltott fel Beatrice.
Visszasüppedt a párnák közé.
– Attól tartok, hogy nagy jelenet lesz. Semmi sem vet véget olyan
gyorsan egy vidéki mulatságnak, mint egy gyilkosság.
Fél órával később Joshua halkan kopogott a hálószoba ajtaján.
Hannah beengedte, és bezárta mögötte az ajtót.
Joshua Beatrice-ra nézett, aki egy széken ült.
– Jól érzi magát? – kérdezte.

154
 – Jól vagyok – biztosította a férfit –, hála önnek és Sally
repülősójának. Mi a helyzet?
– Alverstoke-ot felébresztették, és tájékoztatták, hogy egy holttest
van a régiséggyűjteményében. Kisebb sokkot kapott, de sikerült
elküldetnie a helyi hatóságokért. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.
– Kíváncsi vagyok, uram – kérdezte Beatrice –, tényleg volt ma
este önnél pisztoly?
– Nem, nem szeretem a pisztolyokat. Hangosak és nem
különösebben pontosak. Nem túl alkalmas fegyver annak, aki
diszkrécióra vágyik, mint én. Mindig nagy lármával jár, ha pisztolyt
sütnek el. De be kell ismernem, hogy a lőfegyver hatékony fenyegetés
tud lenni. A sötétben a gyilkos nem láthatta, hogy van-e nálam.
– Értem – felelte. Eszébe jutott, amit Hannah korábban mondott.
Josh nagyon jól bánik a késsel.
– Van valami, amit nem árt tudnia, mielőtt a hatóságok ideérnek –
folytatta Joshua.
– Mi lenne az? – kérdezte Beatrice.
– Nem akarom azt a látszatot kelteni, mintha tudnám, mi történt ma
éjjel, de egy dologban majdnem biztos vagyok. Akárki is ölte meg a
lenti férfit, ugyanaz a valaki volt, mint aki Roland Fleminget
meggyilkolta.
Az emlékek jeges döbbenettel hasítottak belé.
– Édes istenem! Úgy véltem, hogy az ő lábnyomait látom, de azt
gondoltam, hogy csak hallucinálok. Mit jelent ez az egész?
– Egyebek mellett azt, hogy ami itt történt, annak köze van ahhoz,
ami Fleming halálának éjszakáján történt.
– Nem értem – szólalt meg Hannah. – És mi van a zsaroló
üzenettel, amit kaptam?
– Azt hiszem, hogy az a csali volt a csapdában – felelte Joshua. –
És én bekaptam a csalit.
– Miért akarna valaki neked csapdát állítani? – kérdezte Hannah. –
Visszavonultál az elmúlt egy évben, de azért nem rejtőztél.

155
 – Nem – felelte Joshua. – De valaki más igen.
Beatrice nagyot nyelt.
– Én.
– Még nem lehetek biztos benne, de kezdem azt hinni, hogy
valakinek szüksége volt a szolgálatomra. Hogy azt tegyem, amiben a
legjobb vagyok.
– Hogy megtalálj embereket – suttogta Hannah. – Atya világ!
Valaki azt akarta, hogy megtaláld Beatrice-t?
– Nem Beatrice-t – válaszolta Joshua. – Mirandát, a Látnokot. A
nőt, aki eltűnt Fleming meggyilkolásának éjszakáján.

156
 Huszonnégy

Lord Alverstoke egy zsebkendővel törölgette az izzadságot a

homlokáról.
– Gyilkosság… Ez megdöbbentő. Gyilkosság itt, az Alverstoke-
kastélyban, abban a helyiségben, ahol a gyűjteményem legjobb
darabjait állítottam ki! Ez tűrhetetlen! Ráadásul ez újra fogja
éleszteni azt a sok ostoba pletykát az átokról.
– A leggyorsabb módja, hogy az átokról való szóbeszédet
elhallgattassuk, hogy megtaláljuk a gyilkost – szólalt meg Joshua.
Beatrice rápillantott. A férfi ma nem fárasztotta magát álcával. Az
álszakáll és a szemüveg a múlté. Amikor felébresztette Alverstoke
inasát a gyilkosság hírével, az igazsághoz nagyon közeli történettel
magyarázta meg jelenlétét a kastélyban. Elmondta Alverstoke-nak,
hogy ő Hannah öccse, és a közelben tartózkodott, hogy a nővérét és
annak társalkodónőjét visszakísérje Londonba a látogatás végén.
„Furcsa fényekre” lett figyelmes a házban az este folyamán, és
betörőktől tartva átjött utánajárni.
Alverstoke még mindig túl ijedt volt a rablási kísérlet és a
gyilkosság felfedezése miatt ahhoz, hogy megkérdőjelezze a
történetet.
Joshua egyre türelmetlenebbé vált Alverstoke határozatlansága
miatt. Ideges energia sugárzott belőle, amely árulkodóbb volt, mint a
szavak. Beatrice tudta, hogy haladni akar a nyomozással, de szüksége
volt Alverstoke együttműködésére. Őlordságának azonban, úgy tűnt,
ez eszébe sem jut. Még mindig a felháborodás és a hitetlenkedés
emésztette.
Az Alverstoke-kastély majdnem teljesen kiürült. A gyilkosság híre
nyüzsgő szolgák és hirtelenjében ugrasztott hintók lavináját indította
el. Bámulatos – gondolta Beatrice –, hogy a felsőosztálybeliek
milyen gyorsasággal lépnek, ha az a veszély fenyegeti őket, hogy egy
rendőrségi nyomozásba keverednek. Joshua, Hannah, Sally és jómaga
voltak az egyetlen vendégek a kastélyban.

157
 Most Sally kivételével, aki Hannah dolgait csomagolta az
emeleten, mindnyájan a könyvtárban gyűltek össze a zaklatott
házigazdával. Beatrice és Hannah a díványon foglalt helyet.
Alverstoke a hatalmas mahagóniasztalánál álló székben ült
összegörnyedve. Joshua a hideg kandallónál állt, egyik kezével a
párkányra támaszkodott, másik kezével a botja fogantyúját
szorongatta.
A helyi hatóságok által vezetett kivizsgálás enyhén szólva is
felületes volt, gondolta Beatrice. Mindenki számára nyilvánvalónak
tűnt, hogy két tolvaj összebeszélt, hogy ellopjanak egy vagy több
műtárgyat. Valamilyen veszekedés támadt közöttük, feltételezhetően
azzal kapcsolatban, hogy melyik gazember kapja az értékesebb
relikviát, ami gyilkosságig fajult.
Lord Alverstoke-ot megnyugtatták, hogy az ügy lezárult, mert
egyértelműnek tűnt, hogy a gyilkos már visszafelé tart Londonba, ahol
majd eltűnik a bűnözői alvilág sötét sikátoraiban. A hatóságnak nem
volt oka, hogy további kérdezősködéssel zavarja őlordságát.
Joshua azonban pont ezt kívánta tenni.
– Ide hallgasson, engem nem érdekel, hogy ki ölte meg azt az
embert – jelentette ki Alverstoke.
– Jelenleg csak az érdekel, hogy egy jó lakatost találjak, olyat, aki
megfelelően meg tudja védeni a gyűjteményemet. A régi lakatostól
pedig vissza fogom követelni azt a kisebb vagyont, amit az állítólag
feltörhetetlen zárért fizettem neki. Csoda, hogy látszólag semmit sem
loptak el múlt éjjel.
Beatrice észrevette, hogy Joshua állkapcsában egy izom enyhén
megfeszül. Szeme nagyon veszélyesnek tűnő módon szűkült össze.
Tudta, hogy a férfinak nem sok hiányzik, hogy kijöjjön a sodrából.
Abból semmi jó nem sül ki, ha Alverstoke-ra túl nagy nyomást
gyakorolnak, gondolta. Az ilyen nyomás csak megijesztené
őlordságát, és még nehezebben kezelhetővé válna. Beatrice úgy
döntött, eljött az ideje, hogy beavatkozzon.
– Uram, ne a régi lakatosát okolja! – mondta nyájasan. – Nem az ő
hibája, hogy azok a betolakodók be tudtak jutni a terembe. A világ

158
legjobb zárja sem képes kint tartani egy tolvajt, akinek kulcsa
van. Mr. Gage azt ajánlja, hogy mindenekelőtt kideríti, hogyan
lophatták el a kulcsot. – Nyomatékosan Joshuára nézett. – Nem igaz,
Mr. Gage?
Joshua ujjaival dobolt egy-két staccatót a kandallópárkányon, aztán
azonnal megállította a kezét. Bosszúsnak tűnt, de ezúttal mintha
magára haragudott volna.
– Már mondtam önöknek – szólalt meg Joshua –, a kulcs ellopása
nem lett volna ne…
– … lehetséges a szokásos körülmények között – vágott közbe
Beatrice, mielőtt a férfi befejezhette volnál nehéz szót. Alverstoke
nem értékelné, ha azt hallaná, hogy a biztonsági intézkedései nem
megfelelőek. – Pontosan. Egyértelmű, hogy Lord Alverstoke nagy
odafigyeléssel helyezte biztonságba páratlan gyűjteményét.
– Egy átkozott vagyont költöttem a biztonságra – mormolta
Alverstoke.
– Ma éjjel két behatolónak mégis sikerült bejutnia – mutatott rá
Beatrice gyengéden. – És ezért talán érdemes fontolóra vennie Mr.
Gage nagyon diszkrét nyomozásra tett ajánlatát.
Joshua arckifejezése még jobban elsötétült. Nem mondhatni, hogy
felajánlotta a szolgálatait, mint inkább rohammal próbálta elérni
Alverstoke-nál, hogy végére járhasson a nyomozásnak.
Beatrice Hannah-ra nézett, aki azonnal kapcsolt.
– Miss Lockwood rátapintott a lényegre, uram – mondta
Alverstoke-nak. – Hogyan tudja a jövőben megvédeni az értékeit, ha
nem deríti ki, hogy ezúttal mi volt a hiba?
Alverstoke a szemöldökét ráncolta.
– Uh!
Nagyon hosszúnak tűnő ideig merengett a kérdésen.
– Történetesen – folytatta Beatrice nyugodtan – Mr. Gage-nek van
némi tapasztalata az ilyesmiben.
Joshua mogorva pillantást vetett rá. Beatrice nem vett róla

159
tudomást.
Alverstoke bozontos szemöldökei szinte egybeolvadtak, és
nyilvánvaló gyanakvással bámult Joshuára.
– Nocsak, mit tud ön egy bűnügyi nyomozás vezetéséről, uram?
– Végeztem némi konzultációs munkát a Scotland Yard részére –
felelte Joshua szándékosan homályos, bizalmas hangon, mely azt
sugallta, hogy a konzultációs munka rendkívül kényes természetű. –
Legyen elég annyi, hogy módomban állt segíteni bizonyos
kérdésekben, ahol diszkrécióra volt szükség. Sajnálom, nem mehetek
a részletekbe. Biztos vagyok benne, hogy megérti.
– Igen, hát persze, a diszkréció. – Alverstoke láthatóan
megkönnyebbült a hírtől. – Miss Lockwoodnak igaza van. Jó lenne
kideríteni, hogy azok az átkozottak egyáltalán hogyan jutottak be a
nagy csarnokba, ezáltal meg lehet akadályozni, hogy ilyesmi újra
előforduljon.
– Milyen jó ötlet! – helyeselt Hannah.
– Valóban – felelte Joshua. Beatrice felé fordította a figyelmét. –
Kiváló terv, Miss Lockwood – mondta nagyon száraz hangon.
Beatrice szerényen rámosolygott.
– Köszönöm, uram.
– Pompás – mondta Alverstoke. – Ebben az esetben, uram, nagyra
értékelném, ha kivizsgálná nekem az ellopott kulcs ügyét.
– Boldogan elvégzem a nyomozást – felelte Joshua. Levette a kezét
a kandallópárkányról, és két kézzel megmarkolta a botját. – Még egy
dolgot javasolnék.
Alverstoke bizalmatlannak tűnt.
– Igen?
– Feltételezem, hogy vezet katalógust a nagycsarnokban kiállított
régiségekről.
– Természetesen. – Alverstoke nyilvánvalóan meg volt sértve még
annak a gondolatától is, hogy ne lenne teljes listája a gyűjteménye

160
darabjairól. – Precíz lajstromot vezetek minden szerzeményemről.
– Azt hiszem, bölcs dolog lenne egy alapos leltárt tartani, amint
befejeztem a bűntett helyszínének átvizsgálását – mondta Joshua.
Alverstoke arcán pánik villant fel.
– Magasságos ég, ember! Gondolja, hogy a gyilkosnak sikerült az
egyik műtárgyammal meglépnie?
– Nem fogjuk biztosan tudni, amíg nem készíti el a leltárt – felelte
Joshua.
Már megint hagyja, hogy a türelmetlensége kiütközzék, gondolta
Beatrice. Nyugtató pillantást lövellt felé. A férfi ingerült volt, de nem
szólt többet.
– Ez jelentős időt fog igénybe venni – mondta kissé kelletlenül
Alverstoke.
– Megértem – válaszolta Joshua. – De rendkívül nagy segítség
lenne, ha tudnánk, hogy pontosan mi hiányzik, ha egyáltalán hiányzik
valami.
– Igen, persze. – Alverstoke kezdett megint izgatottá válni. – Nem
is számoltam annak a lehetőségével, hogy a tolvaj valamelyik
relikviámmal menekült el. – Felállt és az ajtóhoz ment. – Ha
megbocsátanak, megkérem a főkomornyikom, intézkedjen, hogy
kezdjék el a leltárt, amint maga végzett a vizsgálataival, Gage.
Joshua megvárta, amíg az ajtó becsukódik Alverstoke mögött.
Aztán Beatrice-ra nézett, aki nyugodtan elmosolyodott.
– Szívesen – mondta.
– Én is képes lettem volna meggyőzni, hogy engedélyezze a
nyomozást – biztosította róla Joshua.
– Hah! Ahogy a dolgok álltak, csak idő kérdése volt, hogy
mindnyájunkat kipenderítsen a házból – felelte Beatrice. – Ismerje el!
Jól mulatva, Hannah felvonta a szemöldökét.
– Beatrice-nak igaza van, Josh, és ezt te is tudod. A lekötelezettje
vagy.

161
 – Régen nem kellett engedélyt kérnem, hogy nyomozzak – morogta
Joshua.
– Nem, más módszereket használtál – felelte Hannah éles hangon.
– Nevezetesen annak a rémes Victor Hazeltonnak a névjegyét. De
azok a napok hál' istennek már elmúltak, amikor összeesküvéseket
lepleztél le a Korona számára.
– Lehet, hogy még nem egészen – válaszolta Joshua nagyon-nagyon
csöndesen.
Hannah meredten bámult rá.
Beatrice hátán végigfutott a hideg.
– Hogy érti ezt?
– A helyzet valamelyest komplikálttá vált – felelte.
– Miről beszélsz? – kérdezte Hannah.
– Még nem tudom mindenre a választ, de annyit mondhatok, hogy a
füstölő illata, amit a gyilkos tegnap éjjel használt Beatrice
elkábítására, nagyon ismerős volt. Azt hiszem, hogy egy korábbi
társam laboratóriumából származhat.
Beatrice a homlokát ráncolta.
– Hogy értsem ezt?
Hannah viszont döbbenten meredt Joshuára.
– Josh, biztos vagy benne?
– Azt hiszem, hogy ennek a füstölőnek a receptjét eredetileg
Clement Lancing készítette, igen – felelte Joshua. – Minden kézjegyét
magán viseli. Amit még nem tudok, hogy ki alkalmazta ma
este. Lehetséges, hogy Lancing jegyzetfüzetei valaki más kezébe
kerültek; valaki olyanéba, akinek van annyi tudományos jártassága,
ami ennek a receptnek a megalkotásához szükséges. De van egy másik
lehetőség is.
Hannah nagyon szorosan összekulcsolta a kezét.
– Tényleg azt hiszed, hogy Lancing mégis életben van?
– Feltételeznem kell, hogy így van, amíg be nem tudom bizonyítani

162
az ellenkezőjét – felelte Joshua.
Beatrice a homlokát ráncolta.
– Valaki lenne olyan kedves, hogy felvilágosít, miről beszélnek?
Hannah sóhajtott és felállt.
– Joshra hagyom, hogy elmagyarázza. Végtére is az ő története.
Felmegyek, hogy felügyeljem a csomagolást. Beatrice, Sallyvel
becsomagoltatom a maga dolgait is.
– Köszönöm – felelte Beatrice.
Joshua átvágott a szobán, hogy kinyissa nővérének az ajtót. Hannah
megállt a küszöbön, nyilvánvalóan felkavartam.
– Josh, nekem ez nem tetszik – szólalt meg.
– Nekem sem, de ki kell derítenem az igazságot. Most már nincs
más választásom.
– Igen – válaszolta Hannah. – Gondolom, nincs.
Kiment a folyosóra. Joshua nagyon finoman csukta be mögötte az
ajtót.
Beatrice ránézett.
– Nos, uram?
Joshua nem válaszolt azonnal. Ehelyett odament az ablakhoz. Egy
darabig csöndben állt, miközben kifelé nézett a kertbe.
Egy idő múlva beszélni kezdett.
– Clement Lancing zseniális vegyész volt, aki szenvedélyesen
érdeklődött az archeológia, és különösen az egyiptomi régiségek
iránt. Megvolt róla győződve, hogy az ókori egyiptomiak, miközben a
halottak konzerválásának tökéletes módját kutatták, számos
tudományos felfedezést tettek, amelyek elvesztek az évszázadok
során. Az volt a célja, hogy megtalálja az elveszett titkokat.
– Honnan ismerte Lancinget?
– Egy időben barátok voltunk – felelte Joshua. A keze szorosabbra
zárult a bot acélmarkolatán.

163
 – Oxfordban találkoztunk, és felfedeztük, hogy elég sok közös van
bennünk. Victor Hazelton mindkettőnket beszervezett kémnek a
Korona számára.
– A titokzatos Mr. Smith.
– Igen. Clement Lancinggel számos nyomozást végeztünk együtt. –
Joshua elhallgatott. – Nagyon jók voltunk abban, amit csináltunk.
– Értem – felelte Beatrice.
– Lancinget tudományos érdeklődése, nyelvtudása és az egyiptomi
régiségek iránti szenvedélye nagyon értékessé tette Hazelton számára.
Archeológusként Lancingnek tökéletes ürügye volt, hogy külföldre
utazzon. Számos fővárosban épített ki kapcsolatokat mindenféle
emberekkel, az utcai árustól a magas rangú hivatalnokokig. Rengeteg
információval tudott Hazeltonnak szolgálni. Engem is ellátott
információval, amire összeesküvők és árulók felderítéséhez
szükségem volt Londonban.
– És mindezt Victor Hazelton tartotta kézben?
– Victor tanított be minket, és ő adta a feladatainkat – felelte
Joshua.
– Mikor vált Clement Lancing veszélyes bűnözővé?
Joshua az ablak túloldalán elterülő kertet bámulta.
– Volt egy nő.
– Hát persze! – felelte Beatrice. – Kitalálhattam volna.
– Emmának hívták. Victor Hazelton lánya. Nagyon szép volt,
ráadásul briliáns koponya.
– És önök Lancinggel mindketten vágytak rá.
Joshua szája enyhe mosolyra húzódott.
– Amint mondtam, egyszerre volt szép és ragyogó elme. Ráadásul
Victor Hazelton lánya volt.
– Értem. Hazelton pedig az ön mentora és munkaadója volt.
Feltételezem, hogy ez mindent elmond.
– Victor több volt, mint mentor és munkaadó – felelte Joshua

164
halkan. – Ő volt az az ember, aki megmentett saját magamtól. Örökké
hálás leszek neki. De végül cserbenhagytam.
– Nem értem.
– Ne is törődjön vele! Most ez nem számít. – Joshua az
ablakpárkányba kapaszkodott. – Emma Lancinget választotta. Én
persze csalódott voltam, de megértettem.
Beatrice felvonta a szemöldökét.
– Valóban?
– Olyan szenvedély volt kettejük között, ami egyszerűen nem
létezett, nem létezhetett Emma és köztem. – Joshua elhallgatott. –
Nem vagyok az erős szenvedélyek embere.
Beatrice egy úrinőhöz illő gúnyos kacajt hallatott. Legalábbis
remélte, hogy az volt, és nem egy úrinőhöz nem illő horkantó nevetés.
Joshua elfordította a fejét, hogy a válla fölött rápillantson.
– Ön ezt szórakoztatónak találja? – kérdezte.
– Nem, csak tévesnek.
– Mi az ördögöt tudhat ön az én vérmérsékletemről?
– Nyilvánvalóan sokkal többet, mint ön, uram, de ez most
mellékes. – Egy kézlegyintéssel félresöpörte a kérdést. – Épp a
nyomozásunkra vonatkozó háttéranyaggal szolgált. Kérem, folytassa.
Egy rövid ideig úgy tűnt, Joshua tépelődik, mintha vitatkozni akart
volna a szenvedélyességéről, vagy annak hiányáról. Beatrice
udvariasan várt. Végül a férfi annyiban hagyta a témát.
– Emma osztotta Lancing elragadtatását a kémia és az egyiptomi
régiségek iránt – szólalt meg.
– Folytassa – nógatta Beatrice halkan.
– Egy egyiptomi ásatás során felfedeztek egy sírt, amelyben egy
rendkívül szokatlan szarkofágra leltek. Múmia nem volt benne.
Valamint egy Anubisz-szobrot is találtak. Az alak szemei,
feltételezhetően két drágakő, hiányoztak. A szarkofágban volt egy
papirusz. Amikor Emma kisilabizálta a hieroglifákat, Lancinggel

165
rájöttek, hogy egy ősi recept került a kezükbe, amely emberi testek
tartósítására szolgált. Mindkettőjüknek mániájává vált, hogy ők is
elkészítsék.
– Mi a csudáért akartak egy balzsamozó folyadékot készíteni? –
kérdezte Beatrice.
– A papirusz szerint a szer megdöbbentő tulajdonságokkal bír.
Tulajdonképpen a recept képes a holtakat feltámasztani.
– Mágia – ciccegett Beatrice. – Nem tudom elhinni, hogy két
intelligens ember, akik ráadásul nagy tudományos ismerettel bírtak,
képes volt ilyen badarságban hinni a modern korban.
A férfi hosszasan eltöprengett.
– Először mind a ketten szkeptikusak voltak – felelte.
– De a patkányokon végzett kísérleteik elhitették velük, hogy az
Egyiptomi Víz, ahogy a folyadékot elnevezték, talán tényleg működne,
és ezzel a kezükbe kerülne az örök élet kulcsa. Meg voltak róla
győződve, hogy a konzerváló folyadéknak paranormális tulajdonságai
vannak.
– Nehogy azt akarja velem elhitetni, hogy tényleg sikerült néhány
rágcsálót visszahozniuk az életbe – vitatkozott Beatrice. – Ez
abszolút ostobaság!
– Sohasem sikerült halott élőlényt feltámasztaniuk, de az
Egyiptomi Víznek azért volt pár megdöbbentő tulajdonsága. Ha
megnézett az ember egy patkányt, amelyet ebbe a folyadékba
helyeztek, esküdni mert volna rá, hogy az állat hibernált állapotban
van. Nagyon… – Joshua habozott, a megfelelő szó után kutatva. –
Nagyon hátborzongató volt.
– De a patkányok, amelyeket így konzerváltak, halottak maradtak –
erősködött Beatrice.
– Igen. Emma és Lancing azonban meg volt győződve arról, hogy
csak egy lépés választja el őket a sikertől. Úgy gondolták, hogy a
titok az általuk talált Anubisz-szobor szemének paranormális
tulajdonságaiban rejlik.

166
 – A drágakövekben, amelyekről azt mondta, hogy hiányoztak?
– Így van – felelte Joshua. – Alapos kutatásba fogtak a drágakövek
után.
– Meg vagyok lepve, hogy úgy gondolták, egyáltalán van mit
feltámasztani – mondta Beatrice.
– Nyilván ők is tudták, hogy a halottak megőrzésének hagyományos
egyiptomi módjához hozzátartozott a legtöbb szerv és az agy
eltávolítása.
– Ez teljesen más eljárás volt. A papirusz szerint az időn volt a
hangsúly. A frissen elhunytakat azonnal kémiai fürdőbe kell helyezni,
amitől elvileg tetszhalott állapotba kerülnek. Addig maradnak az
Egyiptomi Vízben, amíg a betegség vagy sérülés, amely a halálukat
okozta, meggyógyul. Később fel lehet őket támasztani az Anubisz-
szoborba vezetett energia segítségével.
Beatrice a fejét rázta.
– Őrültség.
– Igen. – Joshua megfordult, hogy szembenézzen vele. – Az
Egyiptomi Vízzel kapcsolatos mániájuk egyfajta őrületté vált,
legalábbis ami Lancinget illeti. Elkezdett emberkísérleteket végezni.
Beatrice összerándult a döbbenettől.
– Magasságos ég!
– Áldozatait a legszegényebb és legnyomorultabb hajléktalanok
közül választotta ki. Amikor Emma felfedezte, hogy ártatlan
embereket gyilkol a kutatásához, elborzadt. Elkövette azt a hibát,
hogy szembeszállt vele. Lancing rabként a kastélyába zárva tartotta.
Victor végül rájött, hogy a lánya súlyos veszélyben van. Engem
küldött, hogy megmentsem Emmát. Túl későn érkeztem.
– Mi történt?
– Emma próbált egyedül megszökni – felelte Joshua. – Lancing
elkapta. Őrületében azt gondolta, hogy Emma hozzám szökik, mert
engem szeret. Azt hitte, hogy elárulta őt. Megfojtotta. A laboratórium
padlóján találtam a holttestét. Megjelent Lancing. Azt mondta, hogy

167
Emma miattam halt meg. Aztán meg azt, hogy rám várt, és mind együtt
halunk meg. Beindította a robbanást.
– Csapda volt – suttogta Beatrice. – De túlélte.
A férfi a botjára nézett.
– A mai napig nem tudom, hogyan jutottam el idejében a
kőfolyosóig. A falak valamelyest megvédtek a robbanás teljes
erejétől. De a robbanástól tűz ütött ki.
– Hogy menekült meg?
– Az emlékeim arról, ami a robbanás után történt, inkább
lázálomszerűek. Lancing sok erős vegyszert tartott a
laboratóriumában, többek között a füstölőt, amihez tegnap
szerencséje volt. A robbanás és a tűz miatt megtelt füsttel a levegő.
Az ingemmel eltakartam az orrom és a szám, de mire kiértem a
házból, már hallucináltam.
Beatrice a sebhelyet tanulmányozta.
– És vért is vesztett. Ezek együttesen bárkinek elhomályosítanák az
emlékezetét. Megtalálták valaha is a holttesteket?
– Igen, legalábbis akkor ezt feltételeztük. A sérüléseim miatt én
hetekig nem tudtam visszatérni a tett színhelyére. Victor Hazelton
ment oda egy csapat munkással, de napokig kellett várniuk, hogy a
törmelék lehűljön. Végül megtalálták a holttesteket. Mindkettő a
felismerhetetlenségig összeégett. Az orvos, aki megvizsgálta a
testeket, azt állította, hogy az egyik férfi, a másik pedig nő. Ezzel
vége volt. Hazelton a mai napig gyászol. Gyászolni is fog, amíg csak
él.
– Ezért vonult vissza Mr. Smithként betöltött szerepétől?
– Ő volt az Oroszlán, a Korona védője – mondta Joshua,
majdhogynem áhítattal teli hangon. – De miután Emma meghalt, azt
mondta, hogy már nem érdekli Anglia jövője. Ami őt illeti, számára
az Emmával a sírba szállt.
– Önt okolja a haláláért?
– Nyíltan nem. De igen, mindketten tudjuk, hogy cserbenhagytam

168
őt. Utoljára Emma temetésén láttam. Azóta nem beszéltünk, nem
kommunikáltunk egymással.
– A rögeszmévé vált gyász kétségbeesésbe tudja hajszolni az
embert – mondta Beatrice. – Ilyen állapotban még azokat is kizárja,
akik kedvesek számára.
Joshua kinézett a kertre.
– Tudom.
Beatrice felállt, és odament Joshua mellé.
– De ön még mindig magát okolja – szólalt meg.
Joshua nem felelt. Mivel nem tudott volna olyat mondani, amivel a
bánatát enyhíthetné, vagy amivel megvigasztalhatná, az egyetlen
dolgot tette, ami az eszébe jutott. Kezével megérintette a férfi kezét,
amellyel a botot fogta. Érezte a most már ismerős bizsergést, mely
köztük támadt, és eltűnődött, vajon a férfi is érzi-e.
Joshua lenézett a nő kezére, amely az övén nyugodott, mint aki nem
tudja mire vélni a bensőséges gesztust. Beatrice szinte érezte, ahogy a
férfi kiszakítja magát a múltból, és visszatér a jelenbe.
– Most pedig azon tűnődik, vajon lehetséges-e, hogy Lancing
túlélte a tüzet – mondta.
– Kicsi az esélye, de számításba kell venni. Valószínűbb, hogy
valaki megtalálta a jegyzetfüzeteit, és annak segítségével készítette
ezt a kábító füstölőt. Akármi legyen is az igazság, nincs más
választásom, mint kideríteni, és a keresés itt indul az Alverstoke-
kastélyban.
– Jól gondolom, hogy beszélni fog a személyzettel és
áttanulmányozza a vendéglistát?
– Talán. De először még egyszer körbenézek a nagy csarnokban.
Nem volt időm alapos munkát végezni előző éjjel.
– Önnel tartok – jelentette ki a nő határozottan.
– Nem akarom, hogy belekeveredjen ebbe az ügybe.
– Saját maga mondta, hogy bele vagyok keveredve.

169
 – Intézkedem, hogy biztonságban legyen Londonban, amíg a
nyomozást végzem – felelte Joshua.
– Jelenleg nem Londonban vagyunk – válaszolta Beatrice, ügyelve,
hogy a hangja egyenletes és nyugodt maradjon. Joshua aligha reagálna
jól a szenvedélyes kérésre vagy parázs vitára. Csak logikával lehet
meggyőzni azt a makacs fejét. – Korábban azt mondta, hogy kivételes
megfigyelési képességgel bírok. Mi rossz van abban, ha megengedi,
hogy visszamenjek a gyűjteményes terembe? Ki tudja? Lehet, hogy
valami, amit látok majd, hasznos emléket hoz vissza.

170
 Huszonöt

A nagy csarnokban álltak, nem messze a szarkofágtól, próbálták

összerakni, mi történhetett az előző éjjel. A lámpák égtek, de Beatrice
kérésére levették a fényüket. Joshua nem vitatkozott, amikor Beatrice
elmagyarázta, hogy a sötétben könnyebb a leheletfinom
energianyomokat észrevenni. Tudta, a férfi nem hiszi el, hogy tényleg
ki tudja venni a gyilkos és az áldozat paranormális nyomait, de
hajlandó őt hagyni, hogy a maga módján végezze a nyomozás rá eső
részét.
– Akkor mégsem hallucináltam – szólalt meg Beatrice. A padlón
található lábnyomok körül kavargó energiákat figyelte. – A férfi, aki
Rolandot meggyilkolta, tényleg itt volt tegnap éjjel. Ott várt, a mögött
a nagy szobor mögött. Amikor a zsaroló megérkezett, átment a
helyiségen az oltárhoz, és meggyilkolta.
– De valószínűleg előbb a füstölővel cselekvésképtelenné tette az
áldozatát – felelte Joshua. – Aztán újra használta, amikor ön
megérkezett.
Beatrice a férfira pillantott, és látta, hogy az alabástromtálat
tanulmányozza, amely a füstölő maradványait tartalmazta.
– Két dolgot akartam öntől kérdezni – szólalt meg a nő. – Először
is, hogy lehet, hogy önre nem volt hatással a füstölő az éjszaka?
– Ugyanazt tettem, mint tavaly, amikor az égő laboratóriumból
menekültem. Az orromat és a számat lefedtem egy ronggyal, és
próbáltam minimálisra korlátozni a lélegzésemet. Nem tartott sokáig,
hogy megtaláljam önt ebben a teremben, és kivigyem innen.
Mindössze két vagy három perc, nem több.
– Olyan könnyűnek tünteti fel az egészet.
– Amikor beléptem a csarnokba, nyomokban rögvest éreztem a
füstölő szagát. Ez elég időt hagyott, hogy megtegyem az
óvintézkedéseket.
– Nekem minden érzékemet megzavarta – mondta Beatrice. –

171
Szédültem, és elkezdtem hallucinálni.
Olyan volt, mintha a szobrok életre keltek volna.
– Ha valaha újra ilyet érez, fedje be az orrát és a száját, és
próbáljon lehajolni a padlóhoz közel.
– Miért?
– Mert füst formájában terjed, ami felszáll.
– Igen, hát persze! Gondolnom kellett volna rá.
– Váratlanul érte – felelte a férfi komolyan. – Aztán meg ott volt a
holttest felfedezésének sokkja. Az ilyesmi nagyon meg tudja zavarni
az embert.
Beatrice magában elmosolyodott.
– Köszönöm a megértését. Ha akkor nem talált volna rám,
gyanítom, hogy ma nem csevegnénk itt.
– Az oltáron található vérnyomokra nézett, és megborzongott. – Ez
elvezet a másik kérdésemhez.
Joshua átment a termen, hogy megvizsgálja az oltárt.
– Mi lenne az? – kérdezte.
– Honnan tudta, hogy veszélyben vagyok? Senki sem jött be a
terembe, vagy ment ki innen. A zsarolót az én megérkezésem előtt
megölték, és a bérgyilkos már bent volt, amikor én beléptem. Mi
figyelmeztette önt a helyzetemre?
– Néha az embernek olyan érzése támad, hogy valami nem a terv
szerint alakul.
– Igen – válaszolta Beatrice. – Ismerem ezt az érzést. Úgy hívják:
intuíció.
– Ha épp azt akarja közölni velem, hogy az intuíció egy pszichikus
tehetség, akkor ne fárassza magát.
– Ön nem gondolja, hogy paranormális természetű?
– Nem, nem gondolom – felelte a férfi. – Csak megfigyelések
összessége, amelyek közül némelyik olyan elenyésző, hogy nem is

172
vagyunk tudatában, valamint a megfigyelések közötti kapcsolatra
vonatkozó tudattalan tudás.
– Van, aki ezt pszichikus tudatosságnak hívná – felelte Beatrice.
A férfi nem figyelt rá.
– Tegnap éjjel, miközben néztem ennek a teremnek az ajtaját,
észrevettem egy enyhe, de érzékelhető huzatot kint a folyosón. Ebből
a helyiségből jött.
– Huzat, hmm? És ez mit árul el nekünk?
– Azt, hogy kell itt bent lennie egy másik ajtónak, valószínűleg egy
szolgalépcsőnek.
Beatrice körbepillantott.
– Nem látok másik ajtót.
– Vezessen végig a tegnap esti eseményeken a legeslegelejétől.
Beatrice úgy tett, ahogy a férfi kérte. Amikor befejezte a rövid
beszámolót, megállt az oltár előtt.
– Itt voltam, amikor a füst elborította az érzékeimet – mondta. –
Épp előtte láttam a holttestet, és észrevettem a gyilkos pszichikus
nyomait. Éreztem, hogy valaki más is van a teremben. Azt gondoltam,
hogy láttam az egyik szobrot magam felé közeledni.
– Melyiket?
– Egy sakálfejű istent, Anubiszt, részben emberi formájában. –
Összeráncolta az orrát. – Tudom, most ez nevetségesnek hangzik, de
akkor megesküdtem volna, hogy egy szobor kelt életre.
– Vagy egy férfi volt, aki maszkot viselt – vetette fel Joshua.
– Miért viselne a gyilkos maszkot?
– Két okból. Először is, hogy megvédje a füstölő hatásától.
– Igen, hát persze. És a másik ok?
– Hogy rémületet hintsen az áldozat lelkébe. Tudja, hogy a
füstölőtől hallucinálnak. A maszk még több félelmet gerjeszt.
Bizonyos hivatásosok élvezik az ölés eme aspektusát.

173
 Beatrice levegőt vett.
– Értem.
– Mi mást vett észre? – kérdezte Joshua.
– Attól tartok, semmi igazán hasznosat. Láttam Anubiszt felém
közeledni. Orosz akcentussal beszélt. Valami olyasmit, hogy „azt
gondoltad, hogy elmenekülhetsz előlem, kis szajha?”. Aztán láttam a
fényt, amit ön gyújtott. A gyilkos rájött, hogy felfedezték, és
elmenekült. Mindössze ennyire emlékszem.
– Most meg kell találnunk annak a huzatnak az eredetét, amit én
érzékeltem. Azt mondja, hogy a hang a háta mögül jött?
– Igen.
– A gyilkos nem ment el mellettem kifelé menet, úgyhogy a másik
ajtónak valahol erre kell lennie.
Joshua elindult a legközelebbi fal felé. Beatrice tudta, az a
szándéka, hogy módszeres kereséssel megtalálja a huzat forrását.
Megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, e tekintetben megspórolhatok önnek egy kis időt –
mondta.
A férfi rápillantott.
– Hogyan?
Lenézett a fortyogó lábnyomok hagyta csapásra.
– Azt hiszem, hogy az ajtót ott találja, a gránitszobor mögött.
A férfinak felszaladt a szemöldöke. Beatrice először azt gondolta,
hogy figyelmen kívül fogja hagyni, amit mondott, és folytatja a
keresést a maga módján. Meglepetésére a férfi átvágott a szobán a
nagy kőszoborhoz, és eltűnt mögötte.
– Van itt hátul egy cselédbejárat. Kiváló megfigyelés, Beatrice.
– Köszönöm – felelte a nő. – A paranormális érzékeimmel tettem.
A férfi újra felbukkant a gránitszobor mögül.
– Sokkal valószínűbb, hogy maga is érezte a huzatot tegnap éjjel,

174
és megjegyezte a körülbelüli helyét a normális érzékeivel.
– Nagyon tehetséges magyarázatok gyártásában, hogy
megmagyarázza a paranormálist.
– Ez azért van, mert a normális magyarázat általában elégséges.
– Hmm.
Beatrice átsétált a régiségek labirintusán, hogy csatlakozzon a
férfihoz. Amikor megkerülte a gránitszobrot, látta, hogy az ajtót
annyira észrevétlenre tervezték, amennyire csak lehet. A relikviák
összevisszaságában a terem bármely más pontjáról gyakorlatilag
láthatatlanná vált! Nagyrészt egy sírfestmény takarásában volt.
– A gyilkos tudott erről az ajtóról – mondta Joshua. – Ez azt
jelenti, hogy nem csak futólag ismeri a termet. Clement Lancing olyan
körökben mozgott, amelyekben számos gyűjtő is megfordult. Minden
bizonnyal ismerte Alverstoke-ot.
– Gondolja, hogy Lancing a gyilkos?
– Nem – felelte Joshua. – Lancing nem volt jó késforgató. Más
módszert alkalmazott volna. Valószínűleg mérget.
Joshua az egyik kezét az ajtó gombja köré fonta, és elfordította. Az
ajtó meglehetősen könnyedén nyílt. Beatrice azon kapta magát, hogy
egy kőlépcsőre mered, mely a sötétség tengerébe vész. A gyilkos
lábnyoma valósággal égett a lépcsőkön.
– Tombolt – mondta a férfinak. – Dühös volt, mert félbeszakították,
mielőtt befejezhette volna, amiért idejött, akármi is volt az.
Joshua egy darabig a sötétet szemlélte.
– Szerzek egy lámpát – szólalt meg. – Megnézzük, hová vezet a
titkos lépcsősor.

175
 Huszonhat

Nem sokkal később nekivágtak a régi lépcsőknek. Beatrice fogta a

lámpást. A fény régi köveket világított meg, ahogy lefelé tartottak az
ódon ház mélyébe.
– Látom a gyilkos lábnyomát a porban – mondta Joshua. – Ezen az
úton jutott be a kastélyba, és ugyanígy távozott.
Beatrice felerősítette természetfeletti képességét, és a forró
nyomokat tanulmányozta.
– Igen, ez ugyanaz a férfi, aki tegnap rám várt, a bérgyilkos, aki
Rolanddal is végzett. Biztos vagyok benne.
– Ez elég egyértelmű következtetés.
– Szerencsére már rég hozzászoktam, hogy az emberek
megkérdőjelezik a képességeimet – mondta.
– Különben lehet, hogy zokon venném a folyamatos
szkepticizmusát.
– Nem áll szándékomban megsérteni. – Hangjából valódi
mentegetőzés hallatszott. – Csak azt gondolom, hogy meglehetősen
élénk a képzelőereje.
– Megengedi magának, Mr. Gage, hogy időnként elragadja a
képzelete?
– Mindent megteszek, hogy védekezzek az ilyesfajta
figyelemelterelő gondolatok ellen. Ritkán vezetnek bármilyen hasznos
eredményre.
– De időnként? – sugallta.
– Én is ember vagyok.
– Ezt úgy mondja, mintha ez egy súlyos jellemhiba lenne.
Lejjebb mentek még pár lépcsőt, és ahogy befordultak a sarkon,
egy másik nyirkos folyosóra értek. Beatrice szíve elszorult. Az
előttük elnyúló folyosó keskeny volt, és áthatolhatatlan sötétség

176
töltötte meg. Érezte, ahogy a régi, ismerős idegessége egyre
magasabbra csap. Feltartotta a lámpát, remélve, hogy a fénye így
távolabbra hatol a sötétségben.
– Tegnap éjjel – szólalt meg Joshua.
A szavak a semmiből bukkantak elő. Beatrice eltűnődött, vajon
elmulasztott-e valamit a beszélgetésből, miközben azon küzdött, hogy
az idegességét legyűrje.
– Elnézést – mondta. – Mi van a tegnap éjjellel?
Kényszerítette magát, hogy lassan és egyenletesen lélegezzen.
Képes erre. Van nála lámpás, és Joshua is vele van.
– Tegnap éjjel, amikor csókolóztunk abban a falmélyedésben –
felelte Joshua. – Akkor ragadtak el utoljára irreális gondolatok.
– Ó, értem. – Nem tudta, mit is mondhatna erre. Érezte, hogy újra
elpirult, és pár másodpercig hálás volt a sötétségért, amely
körbevette. Épp próbált valami megfelelő válasszal előrukkolni,
amikor Joshua hirtelen megállt.
– Mi a baj? – kérdezte a nő, kissé megborzongva.
– Megváltozott a levegő. Érezni lehet a tenger illatát.
Óvatosan belélegzett, a levegőt figyelve. Aztán ő is megérezte a
sós levegő összetéveszthetetlen susogását. Tompa morajlás hallatszott
a távolból. A hullámok csapkodják a köves partot, gondolta.
– Ez a járat minden bizonnyal a tengerhez vezet. – Beatrice lenézett
a kőpadlón található energianyomokra. – Mire ideért, már
nyugodtabb volt, összeszedettebb. De még mindig frusztrált és
mérges. Nem, ez több mint mérgesség. Inkább egyfajta rögeszmés
düh.
– Logikus feltételezés azok alapján, amit tudunk róla – mondta
Joshua. – Hivatásos egy véres szakmában. Mint minden hivatásos,
büszke a szakértelmére. Természetes, hogy dühbe jött, hiszen
sikertelenül járt tegnap éjjel.
– Nem tudja rávenni magát, hogy beismerje: képes lehetek
érzékelni az általa hátrahagyott paranormális energianyomokat, ugye?

177
 – Logikával és intuícióval jutott el a következtetéséhez, akár tudja,
akár nem.
– Mrs. Flintnek és Mrs. Marshnak kétségkívül igaza volt, amikor
azt mondták, hogy az ügyfelek jelentik a legnehezebb részt a
szakmában.
– Ezen azt érti, hogy én az ügyfele vagyok? – kérdezte a férfi.
– Ön pontosan az, uram. Fizet a Flint és Marshnak a
szolgálataimért. Ez önt ügyféllé teszi.
– A fenéket tesz! De ezt majd valamikor máskor vitassuk meg.
A férfi most már gyorsabban ment, a botja egyenletes dobütésként
visszhangzott a kövön. Beatrice felkapta a szoknyáit,
megkönnyebbülve, hogy gyorsabban haladhat. A testi mozgás segített
elnyomni azt a nyugtalanító érzést, amely gyötörte.
A parton megtörő hullámok zaja hangosabbá vált, ahogy a
nyirkosság is erősödött körülöttük. A folyosó kőfalai hirtelen véget
értek, s ők egy nagy barlangban találták, magukat. A barlang alsó
részét hullámzó tengervíz töltötte meg, egy kis famóló körül
tajtékozva és csapkodva, melyet úgy terveztek, hogy együtt mozogjon
az apállyal és a dagállyal. Ahol Beatrice állt, onnan a külső bejárat
nem volt látható, de érezte a friss levegőáramlatokat, amelyek
betódultak.
– Ez egy régi csempészbarlang – szólalt meg Joshua. Megfogta a
lámpást, és a magasba tartotta, hogy tanulmányozza a mólót. – A
gazembert itt várta egy csónak. A kérdés az, hogy egyedül jött-e, vagy
hozott magával valakit evezni. Nem lehetetlen, hogy egy londoni
gyakorlott bérgyilkos egyben ügyes evezős is legyen, aki épp ismeri
ezt a partszakaszt, de nem tűnik valószínűnek.
– Ha lemegyünk a mólóhoz, lehet, hogy meg tudom válaszolni ezt a
kérdést – felelte Beatrice.
Most, hogy már nem a szűk folyosó vette körül, kicsit
nyugodtabbnak érezte magát. A sós levegő és a víz mozgása segített
részben eloszlatni a nyomasztó légkört.
Joshua mérlegelő tekintettel nézett rá. Egy rövid ideig Beatrice azt

178
gondolta, hogy el fogja utasítani az ajánlatát. De egy-két másodperc
elteltével a férfi egyszerűen csak bólintott egyet, és elindult lefelé a
mólóhoz vezető pár lépcsőn.
Amikor leért a lépcső aljára, megállt, megfordult, és kinyújtotta a
kezét, hogy segítsen neki.
– Óvatosan! – mondta. – A lépcsőfokok nedvesek és csúszósak.
A helyzet ellenére a férfi gáláns gesztusa elbűvölte. A kapcsolatuk,
úgy tűnt, eddig a barátságtalan gyanakvás és az óvatos partnerség
állapota között ingadozott. Tudta, hogy a forró csók az előző éjjel
csak tévedés volt, rövid közjáték, amely mindkettőjüket meglepte.
Eltűnődött, vajon Joshua megengedi-e magának, hogy újra elragadja a
képzelete.
Egy pillanatig habozott, hogy elfogadja-e a férfi kezét, attól félve,
hogy ha megcsúszik a vizes lépcsőn, akkor őt is magával rántja. A
férfinak végül is csak a botja segít az egyensúlyát megőrizni.
Aztán eszébe jutott, hogyan ment érte előző éjjel az ártalmas füstön
át, és hogy vitte őt biztonságba. Odanyújtotta a kezét. A férfi ujjai
bilincsként záródtak az övéire. Beatrice tudta, hogy Joshua megérezte
az ő enyhe habozását.
– Nem hagyom, hogy elessen – jelentette ki mogorván.
Beatrice elfojtott egy sóhajt. Visszatértek az együttműködésük
barátságtalan fázisába.
– Tudom – válaszolta.
A lépcső alján kiszabadította a kezét, és megpróbálta a tevékeny,
hivatásos nyomozó látszatát kelteni. Felerősítette az érzékeit, és a
nyomokban tekergő forró energiaindákra nézett. A gyilkos lábnyomai
mellett egy másikat is látott.
– Két ember járt itt – mondta.
– Igen.
Joshua gyors egyetértése arra késztette, hogy megforduljon és
ránézzen. A férfi közben kisétált a régi móló mentén, és lehajolt, hogy
megvizsgáljon egy keskeny kis tárgyat.

179
 – Mi az? – kérdezte.
– Egy cigaretta. – Joshua felegyenesedett. – Az evezős rágyújtott,
amíg várta, hogy a bérgyilkos visszatérjen.
– Az evezős minden bizonnyal helyi volt. Nem valószínű, hogy
bárki más ismerné ezt a régi csempészbarlangot.
– Nem nehéz felbérelni egy jó erőben levő férfit, aki ismeri a
partot – mondta Joshua. – A tengerparton vagyunk. Biztos vagyok
benne, hogy a környék összes férfija és fiúja tud bánni a hajókkal, és
ismeri a terepet. A probléma abban rejlik, hogy az evezős tartsa a
száját. Mostanra már tele lehet a falu az Alverstoke-kastélyban történt
gyilkosság hírével. Előbb vagy utóbb ki fog derülni, valakit a faluból
felbéreltek, hogy vigyen el egy idegent a csarnokhoz közeli régi
csempészbarlangba a gyilkosság éjszakáján.
Beatrice-nak elakadt a lélegzete.
– Meg kell találnunk az evezőst.
– Gyanítom, hogy ez nem jelent majd problémát – felelte Joshua. –
A holttesteket általában partra veti a víz.

180
 Huszonhét

Joshuának nehezére esett a figyelmét Alverstoke-ra

összpontosítania. Folyton az órát nézte. Beatrice az emeleten volt
Hannah-val és a szobalánnyal, a londoni visszaútra való készülődés
utolsó simításait végezte. Az eszével tudta, hogy a nő most
biztonságban van, de nem szívesen veszítette szem elől.
– A régi csempészjárat? – Lord Alverstoke busa szemöldöke és
pofaszakálla mogorván rándult egyet. – Teljesen megfeledkeztem
arról az üregbe vezető járatról. Eredetileg menekülő útvonalnak épült
ostrom esetére. Később csempészek használták, de az már rég volt.
– Ki más tud a járatról önön kívül, uram? – kérdezte Joshua.
– Ami azt illeti, nehéz megmondani, hogy ki tudhat róla – mordult
fel Alverstoke. – Sok szolga már évtizedek óta dolgozik itt.
Feltételezem, hogy ők mind tudnak róla. Nem mintha titok lenne,
tudja. A ház tele van használaton kívüli folyosókkal és lépcsőkkel.
– Értem. De esetleg eszébe jut bárki, például egy látogató, aki
érdeklődött a folyosó és a története iránt?
Valószínűleg értelmetlen Alverstoke-ot faggatni, gondolta Joshua.
Világos volt, hogy a lord semmit sem tud a gyilkosságról. Még azt
sem tudta megmondani, hogy került Hannah a vendéglistára a hétvégi
fogadásra. Az ilyesmit a titkáromra hagyom.
Arra nincs idő, hogy a cselédség minden tagjával beszéljen,
döntötte el Joshua. Most a legfontosabb feladat, hogy Beatrice-t a
gyilkos számára elérhetetlenné tegye. Mindazonáltal rendkívül
hasznos lenne kideríteni, hogyan tett szert a gyilkos ilyen részletes
ismeretekre a kastélyt és a régiségeket őrző terembe vezető titkos
bejáratot illetően.
– Attól tartok, hogy nem – felelte Alverstoke, ezúttal nagyon
határozottan. – Senki nem jut eszembe, aki érdeklődést mutatott volna
a régi csempészjárat iránt.
– És a régiségszakértők? Meghívta bármelyik kollégáját vagy más

181
gyűjtőket hosszabb látogatásra?
Elég hosszú időre ahhoz, hogy esetleg véletlenül rábukkanjanak a
folyosóra?
– Természetesen időről időre megengedtem mis szakértőknek, hogy
megvizsgálják a gyűjteményemet, de sohasem maradtak tovább egy
vagy két napnál, és mindig elkísértem őket, amikor a nagy csarnokban
a tárgyakat szemügyre vették. – Alverstoke lebiggyesztette az ajkát.
– Kivéve azt a bájos fiatal hölgyet, aki arra kért, hadd
tanulmányozza a műtárgyakat, hogy az egyik újság számára írjon
róluk. De ez már több mint egy éve volt. Nem tudom, hogy az ő
látogatása hogyan függhetne össze a tegnap esti gyilkossággal.
Joshuát jeges felismerés öntötte el.
– Megengedte egy nőnek, hogy tanulmányozza a műtárgyait?
– Tudom, mit gondol – kuncogott Alverstoke. – Az ember nem
várja egy nőszemélytől, hogy megalapozott tudással bírjon az ókori
emlékekről. De ez a hölgy kivételt jelentett. Megdöbbentően jól
tájékozott volt. Ami azt illeti, Egyiptomban is végzett némi
terepmunkát.
– Uram, ez rendkívül fontos. Hogy lépett ez a női antikvitás-
szakértő kapcsolatba önnel?
– Levelet írt, amelyben engedélyt kért, hogy tanulmányozhassa a
műtárgyakat. E. Baycliffként írta alá. Természetesen feltételeztem,
hogy férfi. Amikor megérkezett, döbbenten láttam, hogy nő.
– De maradásra invitálta?
– El akartam küldeni, de kérlelt, hogy mutassak neki pár műtárgyat,
mielőtt felszállna a Londonba visszafelé tartó vonatra. – Alverstoke
kacsintott. – Nagyon vonzó fiatal nő. Annyira intelligens és
meglehetősen elbűvölő. Nem láttam abban semmi rosszat, ha
körbevezetem a nagy csarnokban. Végül engedtem, és beleegyeztem,
hogy tanulmányozzon pár műtárgyat.
– Mennyi ideig maradt itt az Alverstoke-kastélyban?
– Nem sokáig. Pár napig. Vissza kellett térnie Londonba, mielőtt

182
be tudta volna fejezni a kutatását. Úgy hiszem, valami családi
haláleset miatt.
– Megkérte önt, hogy megnézhesse a katalógust?
– Igen, persze – felelte Alverstoke.
– Mutatott különösebb érdeklődést a gyűjteménye bármelyik
darabjával kapcsolatban?
– Amennyire emlékszem, nagyon szeretett volna látni két
meglehetősen furcsa obszidián ékszert. Igazán nem különösebben
fontos régiségek. Mindketten egyetértettünk, hogy minden bizonnyal
valaha egy szobor szemei lehettek. Valamikor valaki kivette őket,
nagy valószínűséggel eladás céljából.
– Megtalálta azokat az átkozott szemeket – mondta Joshua saját
magának, a fejében egy láthatatlan sakktáblán újrarendezve a
darabokat. – Ez sok mindent megmagyaráz.
Alverstoke a homlokát ráncolta.
– Ide hallgasson, mit beszél itt szemekről?
– Azt hiszem, megspórolhatok önnek egy kis időt a leltárral –
mondta Joshua. – Kezdje azzal a két obszidián ékszerrel. Meg fogja
látni, hogy hiányoznak. Ami azt illeti, kicsivel több, mint egy éve
tűntek el. Körülbelül akkor, amikor az a nő, aki E. Baycliffnek hívta
magát, táviratot kapott a családban bekövetkezett halálesetről.
– Azt hiszi, Miss Baycliff lopta el őket? Badarság. Mondom, hogy
egy bájos fiatal hölgy volt. Nagyon elbűvölő.
– Igen – felelte Joshua visszaemlékezve. – Gyönyörű, elbűvölő, és
az ókori emlékek nagy szakértője.
– Még ha fel is tételezzük azt a képtelenséget, hogy a hölgy
valóban tolvaj volt, miért vinne el olyan jelentéktelen relikviát? Azok
a kövek nem különösebben értékesek.
– Ha nem tévedek, azok a drágakövek Anubisz szemei.
– És akkor mi van? Számos Anubisz-alakot találtak már. Nekem is
akad jó pár a gyűjteményemben. Miért akarná Miss Baycliff egy
bizonyos szobor szemeit?

183
– Hogy feltámassza a holtakat.

184
 Huszonnyolc

Beatrice kinézett az eső áztatta ablakon, ahogy a vonat a kis

állomásra érkezett. Mindössze három ember várt a peronon.
Mindannyian esernyő alatt kuporogtak. Lankadatlanul esett. Késő
délután volt, de a vihar korai szürkületbe borította a tájat.
– Nem értem, Josh – mondta Hannah. – Miért szálltok le a vonatról
Beatrice-szal itt, Upper Dixtonban? London még másfél órányira van.
Ez nem több mint egy kis falu.
A hír, hogy megtalálták az egyik helyi halász holttestét a parton,
akkor érte el az Alverstoke-kastélyt, amikor Beatrice és a többiek
épp a vonatállomásra készültek indulni. Lord Alverstoke és szinte
mindenki más megdöbbenve hallotta, hogy a környéken újabb
rejtélyes haláleset történt, rögvest a gyűjteményes csarnokbeli
gyilkosság után.
Joshua volt az egyetlen, aki nem mutatott semmilyen meglepődést.
„Megszabadult az evezőstől”, ezzel az egyetlen megjegyzéssel
nyugtázta a dolgot. Nyilvánvaló volt, hogy számított erre a hírre.
– Miss Lockwood és én azért szállunk itt le, mert meg vagyok róla
győződve, hogy jó eséllyel követnek – felelte Joshua Hannah-nak.
Már fel is állt, és épp a fekete táskáját húzta le a poggyásztartóról.
Beatrice kint várt a folyosón a privát fülkéjük előtt, egyik kezében a
nagyméretű kézitáskája, a másikban esernyő. Joshua elmagyarázta
neki, hogy az utazóládáját a vonaton kell hagynia, mert nincs rá mód,
hogy ekkora terhet magukkal cipeljenek.
Pár perccel korábban őt ugyanúgy meglepte Joshua hirtelen
bejelentése, mint Hannah-t és Sallyt. Mind a hármukat csak nem
sokkal az odaérkezésük előtt tájékoztatta a tervéről, miszerint ők
Beatrice-szal elhagyják a vonatot Upper Dixtonban. Beatrice
eltűnődött, vajon Joshuának már azelőtt megvoltak-e a tervei, amikor
az Alverstoke vasútállomáson negyvenöt perce felszálltak. A férfinak
nem ártana vennie pár kommunikációs órát.

185
 De végül arra jutott, nem ez a megfelelő idő arra, hogy kioktassa
ebben a témában. A Joshua körül kavargó jeges elszántság az ő
idegeit is kiélezte. Tudta, a férfi úgy gondolja, hogy ő veszélyben
van. Minden bizonnyal meg van róla győződve, hogy a következtetése
hideg logikán és az ellenfele ismeretén alapul. De Beatrice
gyanította, hogy inkább az intuíciója, mint a megalapozott érvelés űzi
olyan veszettül.
Akárhogy is legyen, a vége ugyanaz. Ha Joshua attól fél, hogy
valaki az első adandó alkalommal el akarja őt kapni, akkor a legjobb,
ha feltételezi, hogy igaza van.
– Elnézését kérem, uram – szólalt meg Sally –, de hogy követ
valaki egy vonatot?
– Gondolja végig a követő szemszögéből – mondta Joshua. – Ha
valaki figyelte, hogy jegyet veszünk Londonba, ahogy gyanítom, akkor
ez a személy meg lesz róla győződve, hogy ismeri az úti célunkat.
Kevésbé lesz éber, mivel azt gondolja, elég, ha újra felveszi a fonalat
az út másik végén: Londonban.
– Igen, értem, amit mond, uram – felelte Sally. – Milyen
vérfagyasztó gondolat!
– Küldtem egy táviratot Nelsonnak, mielőtt felszálltunk – folytatta
Joshua. – Várni fog benneteket az állomáson Londonban. Utasítottam,
hogy figyelje, látja-e annak bármi jelét, hogy valami gyanús alak
várakozik ott, vagy egy gyanús személy száll le a vonatról.
Hannah szemébe riadalom költözött.
– Feltételezed, hogy az, aki figyel, most is itt van ezen a vonaton?
– Lehetséges – felelte Joshua. – Ezért fogunk Beatrice-szal az
utolsó lehetséges pillanatig a vonaton várni. Ha akkor próbál meg
leszállni, hogy kövessen, azonnal elárulja magát. Meglehetősen
könnyű lesz kiszúrni egy ilyen kis állomáson.
– Ezt nyilván ő is tudja – mutatott rá Beatrice. – Ez egy nagyon
csöpp falu, ahogy Hannah is mondta. Nagyon kevesen fognak itt
leszállni. Az idegenek mindenképpen feltűnnek.
– Pontosan – válaszolta Joshua. – Az ő helyében én a vonaton

186
maradnék a következő állomásig, és utána megpróbálnék visszajutni
Upper Dixtonba magánfuvarral. Akkorra viszont mi már nem leszünk
itt.
– Hová mentek? – kérdezte Hannah.
– Bérelünk egy kocsit, hogy elvigyen a következő faluba, onnan
pedig továbbmegyünk Londonba.
– Joshua hűvösen elmosolyodott. – Érdekes lesz látni, hogy
elmegyünk-e egymás mellett az úton.
– Ez az egész olyan bonyolultnak hangzik – mondta Hannah
szorongva.
– Az a trükkje, hogy lerázzuk, aki követ, hogy abba az egy
pozícióba helyezzük magunkat, amit nem tud figyelni. A vakfoltja
mindig a háta mögött van – mondta Joshua.
Beatrice felvonta a szemöldökét.
– Ez egy újabb idézet Mr. Smithtől?
– Sajnálom, attól tartok, hogy igen – felelte Joshua.
Hannah helytelenítőleg húzta el a száját.
– Az a borzalmas Victor Hazelton.
– Tisztában vagyok a róla alkotott véleményeddel – felelte Joshua.
Beatrice-ra nézett. – Készen áll?
– Igen – válaszolta.
A férfi megragadta a botját, és elindult kifelé a fülkéből. Hannah
egyik kezét a karjára tette, hogy megállítsa. Nagyon komolyan nézett
rá.
– Tisztában vagy vele, mit teszel azzal, hogy kettesben szálltok le
Beatrice-szal? – kérdezte halkan.
– Tudom, hogy azért cselekszel így, hogy biztonságba helyezd,
de…
– Ne aggódj, Hannah! – felelte ugyanolyan lágyan. – Tudom, mit
csinálok.

187
 Hannah még pár másodpercig nézte, aztán még egyszer Beatrice-ra
pillantott. Végül szemmel láthatóan elégedetten dőlt hátra az
ülésében.
– Legyetek óvatosak, mind a ketten – mondta. – Londonban
találkozunk.
Beatrice-nak az az érzése támadt, hogy épp most valamit
elszalasztott a beszélgetésből, de nem volt rá idő, hogy elemezze a
helyzetet. Joshua sürgette, hogy gyorsan haladjon előre a szűk
folyosón. Ő is követte az ajtóhoz.
– Most! – szólalt meg.
Beatrice épp akkor lépett le a lépcsőn, amikor a kalauz odafordult,
hogy felhajtsa, és felugorjon a vonatra. Meglepődve nézett rá és
Joshuára.
– Elnézést kérek, asszonyom, uram, de ez nem az önök megállója –
mondta. – Önök Londonba mennek.
Beatrice elővette megnyugtató mosolyát, és az eső ellen védekezve
kinyitotta az ernyőjét.
– Attól tartok, hogy változott a terv.
– De asszonyom, a csomagja!
Joshua feltette a kalapját, és lelépett a lépcsőn.
– Intézkedtem, hogy a többi csomagunkat összeszedjék Londonban.
A feleségemmel úgy döntöttünk, kicsit körülnézünk itt Upper
Dixtonban.
A feleségem megnevezés kisebb sokkot váltott ki Beatrice-ból.
Mire összeszedte magát, ők Joshuával a peronon álltak, a kalauz a
vonaton, az ajtó zárva, és a vonat épp elindult az állomásról. Beatrice
hitetlenkedve fordult Joshua felé, riadalom ébredezett benne, ahogy
felfogta, miről is lehetett szó a Joshua és Hannah közötti iménti
párbeszéd során. Egyik korábbi ügyfele sem aggódott a jó híréért.
Végeredményben ő egy magánnyomozó, nem pedig egy magas rangú
hölgy. Neki az volt a célja, hogy minél hamarabb elhagyja a házat,
amint a nyomozás véget ér.

188
 De Joshua nem rá figyelt. A vasúti kocsik ajtaját nézte, arra várva,
vajon valaki más is leszáll-e az utolsó pillanatban.
A gőz sistergett. A vonat felgyorsult. Kidübörgött az állomásról, és
eltűnt a súlyos ködben.
– Úgy látszik, hogy aki követett, a vonaton maradt, ha egyáltalán
követett valaki – kockáztatta meg Beatrice.
– Úgy tűnik – felelte Joshua. Az utcán várakozó egyetlen kocsira
nézett. A kocsis egy nagy galléros kabátban és nagy karimájú
kalapban kuporgott. A ló sztoikusán állt, egyik patája felemelve, feje
védekezően lehajtva a zuhogó eső ellen. – Kis szerencsével ez a
kocsi elvisz minket a szomszéd faluba.
A kocsis lenézett a bakról.
– Segíthetek, uram?
– A vonat zakatolásától a feleségem rosszul lett, így kocsival
szeretnénk a következő városba utazni.
– Sajnálom, uram, attól tartok, hogy ez nem lehetséges. – A kocsis
hangjából őszinte sajnálkozás csendült. – Az utak sártengerré váltak.
Senki sem fog kocsival továbbmenni Upper Dixtonból, amíg az eső el
nem áll. A következő vonat holnap reggel megy.
– Ebben az esetben egy fogadóra lesz szükségünk éjszakára –
felelte Joshua. – Tudna ajánlani egyet?
– Kettő van a városban, uram. Én a Kék Rókát javaslom. Tiszta, és
az ennivaló is rendes.
– Akkor a Kék Rókába!
Joshua kinyitotta a kocsi ajtaját, és mindkét táskát belökte. Aztán
felsegítette Beatrice-t a lépcsőn. Beatrice összecsukta az ernyőjét, és
belépett a kis ajtón. Joshua követte, és leült vele szemben. A kocsi
megindult a falu egyetlen utcáján.
Joshua Beatrice-ra nézett.
– Ezért elnézést kérek – mondta ridegen. – Előre kellett volna
számolnom azzal a lehetőséggel, hogy az időjárás keresztülhúzza a
számításaimat.

189
 – Mivel én is hivatásos nyomozó vagyok, tisztában vagyok vele,
hogy az ember nem tud minden eshetőségre felkészülni.
Ő maga is meg volt döbbenve a saját nyugalmától. De
végeredményben ő egy profi, emlékeztette magát.
Joshua lassan kifújta a levegőt, és kinézett az ablakon.
– Ugye tudatában van annak, hogy ez azt jelenti, ma éjjel egy
szobán kell osztoznunk?
– Lehet, hogy a fogadónak lesz két külön szobája – kockáztatta meg
Beatrice.
– Házasoknak adjuk ki magunkat – emlékeztette a férfi. – Nem
venné jól ki magát, ha külön szobában szállnánk meg. De ettől
függetlenül sem akarom magát egy pillanatra sem szem elől
téveszteni.
– Megértem, hogy nagyon aggódik a biztonságom miatt, de a
gyilkosnak nincs oka, hogy megöljön.
Joshua mogorván nézett.
– Talán nincs, de az egyértelmű, hogy el akarja rabolni önt.
– Nehéz elhinni, hogy valakinek még mindig Miranda, a Látnok a
rögeszméje ennyi idő után is.
Ennek az égvilágon semmi értelme.
– Lancing, vagy akinél a jegyzetei vannak, azért akarja önt, mert
meg van róla győződve, hogy a paranormális tehetsége valós.
– Mi köze van ennek a tehetségemhez?
– Van egy elméletem – válaszolta Joshua. – Ezen a ponton még
csak egy elmélet, de eddig minden abba az irányba mutat, hogy
helyes. Azt hiszem, hogy Lancingnek vagy valaki másnak sikerült újra
előállítania az Egyiptomi Vizet.
– Még ha ez így is lenne, miért akarna ez az őrült elrabolni engem?
– Amikor ma reggel elmeséltem a történetet, az ügy egyik
aspektusát nem említettem. Lancing és Emma makacsul hitték: az
Anubisz-szobor a kulcsa annak, hogy aktiválják az Egyiptomi Víz

190
különleges tulajdonságait.
– Értem, de mi köze ennek hozzám?
– Úgy gondolták, hogy csak egy paranormális képességekkel
rendelkező nő képes a szobor erőit a konzerváló folyadékba vezetni,
hogy beindítsa azt.
– Jóságos ég!
– Akkor úgy tervezték, hogy Emmát használják a szobor
energiájának fókuszálására – folytatta Joshua. – Mindketten meg
voltak róla győződve, hogy paranormális tehetsége van. De most
halott, így Lancing egy másik nőt keres, akiről úgy véli, hogy
paranormális képességgel bír. Valamilyen oknál fogva önre esett a
választása.
– De miért rám, és miért most? Egy teljes év telt el. Miért nem
kötött ki egy másik, ugyancsak paranormális hivatást űző nőnél?
Vannak egypáran.
– Gondolom, próbált maga helyett mást találni. – Joshua zord
mosolyra fakadt. – De valószínűleg mindnyájan csalónak bizonyultak.
Akármilyen okból, de meg van róla győződve, hogy ön viszont
valódi.
Beatrice összeborzongott.
– Tényleg őrült, ugye?
– Ahhoz kétség sem férhet. Ez az, ami miatt azt hiszem, hogy
tényleg Lancinggel van dolgunk. Mi az esélye annak, hogy egy
második őrült találta meg a jegyzetfüzetek?
– Fogalmam sincs. Sohasem volt erősségem a valószínűségelmélet.
Beatrice tudta, hogy feszültnek hangzik. Nem tehetett róla. Az a
tudat, hogy egy őrült el akarja rabolni, már önmagában is elég zavaró
volt. Az a felismerés, hogy Joshuával egy szobában fogja tölteni az
éjszakát, legalább annyira elbátortalanította. De a zaklatottságába
izgalom vegyült. Vajon mi fog történni?; tűnődött. Talán a
helyénvalóbb kérdés az: ő mit szeretne, hogy történjen?
– Kérem, higgye el, hogy soha nem állt szándékomban ilyen

191
helyzetbe hozni önt – folytatta Joshua halkan. – Tudatában vagyok,
mennyire riasztó lehet annak a gondolata, hogy egy olyan férfival kell
egy hálószobában töltenie az éjszakát, aki nem a férje. De
ünnepélyesen megesküszöm, hogy soha nem…
– Ó, az isten szerelmére, hagyja abba a bocsánatkérést! – vágott a
szavába Beatrice. – Nagyon is tisztában vagyok vele, hogyan tudnak a
dolgok félrecsúszni egy nyomozás során. És azt is tudom, hogy ön
sohasem használna ki. Ön egy tiszteletre méltó férfi, uram, egy igazi
úriember. Nem aggódóm az erkölcsi tisztaságom miatt.
Amennyi előnyöm nekem eddig abból származott, tette hozzá
magában.
– A jó híre is biztonságban lesz – folytatta a férfi, mint aki nem is
hallotta a nő közbeszólását.
– Senki sem fogja megtudni az ön valódi nevét. Természetesen a
bejelentkezéskor más nevet fogok megadni.
– Nem gond, uram. Régtől szokva vagyok a szerepjátszáshoz.
– Igen, tudom – felelte a férfi.
Ez az új, gyötrő udvariasság olyan törékeny közöttük, mint az üveg,
gondolta Beatrice. Nem ő az egyetlen, aki ideges attól a kilátástól,
hogy egy szobán fognak osztozni ma éjjel. Valamilyen oknál fogva az
a tudat, hogy Joshua is feszeng a terv miatt, furcsán megnyugtató,
majdnem szórakoztató volt.
Újabb kínos csönd következett. Beatrice egy biztonságos
beszélgetési témát keresett.
– Mintha egyre erősebben esne – próbálkozott. – Az ember még az
utca végéig sem lát el.
– Igaz – helyeselt Joshua. – De a dolog pozitívuma, hogy ez az
időjárás biztosan bonyolítja annak a dolgát, aki követ minket.
Beatrice egy darabig az esőt figyelte.
– Ha Lancing életben van, és ennyi energiát fordít arra, hogy
engem megtaláljon, még annak a kockázatát is vállalva, hogy önt
visszavonultságából kirángassa, nagyon jó okának kell rá lennie.

192
 – Igen.
Beatrice összecsapta a tenyerét.
– Azt gondolja, hogy sikerült megőriznie Emma Hazelton testét az
Egyiptomi Vízben, és most azt tervezi, hogy újraéleszti, ugye?
– Azt gondolom, hogy pontosan ez a helyzet – felelte Joshua.
Beatrice megborzongott.
– Tiszta őrület.
Joshua erre már semmit sem szólt. A Kék Rókáig tartó rövid út
során a továbbiakban a hulló esőt figyelte.

193
 Huszonkilenc

Beatrice felriadt álmából. Gyorsan szedte a levegőt, és a szíve

kalapált.
– Beatrice, ébredjen! Egy hangot se!
Joshua sürgető hangja halk, baljós suttogás volt a fülében. Hirtelen
tudatára ébredt, hogy a férfi keze a karján nyugszik, s az ő érintése
riasztotta fel. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a férfi szorosan az
ágy fölé hajol. De nem rá nézett. Figyelmét az utcára nyíló ablakra
szegezte.
Beatrice első gondolata az volt, hogy furcsán mozdulatlanná és
csöndessé vált körülötte a világ. Tudat alatt érzékelte, hogy elállt az
eső.
Második gondolata pedig a döbbenet volt, mellyel tudomásul vette,
hogy egyáltalán elaludt. Az esti étkezést követően, amit a fogadó
külön étkezőjében szolgáltak fel, Joshuával felmentek a lépcsőn a
szobájukba. A fogadós feleségétől kért egy másik lepedőt. Amikor
felküldték a szobába, két sarkát a fali kampókra rögzítve felakasztotta
a mosdóállvány köré, hogy egy kis privát szférát teremtsen. Joshua
nem fűzött hozzá megjegyzést.
Arra számított, hogy az ágy egyik oldalán fekve ébren fogja tölteni
az éjszakát. Csak a kabátját, a kalapját és a csizmáját vetette le.
Mindent a kandallóban égő kis tűz elé rakott száradni. Joshua a saját,
sokkal nehezebb csizmáját, hosszú, fekete kabátját, valamint a
kalapját az ő ruhái mellett helyezte el.
Beatrice tudatában volt a levegőben izzó érzéki bensőségességnek,
miközben a nedves ruhadarabjaikat rendezgették. Mintha szeretők
lennénk, akiket elkapott az eső, gondolta.
Szigorúan emlékeztette magát, hogy valójában ők hivatásos
nyomozók, akiket elkapott az eső.
Amikor végül lekapcsolták a lámpát, Joshua nem is próbálta
igénybe venni az ágy másik oldalát. Ehelyett a szoba egyetlen székébe

194
telepedett, és az éjszakát kémlelte. Most pedig ott állt fölötte,
miközben a vadász koncentrált figyelmével lesett ki az ablakon.
– Mi a baj? – kérdezte suttogva Beatrice.
– Még nem tudom biztosan – felelte. – Lehet, hogy semmi. De egy
perccel ezelőtt láttam valakit fényt gyújtani az egyik szemben levő
kapualjban.
– Becsületes embernek semmi keresnivalója nem lenne ilyen kései
órán egy ilyen megfigyelésre alkalmas kapualjban. Azt hiszi, hogy
valaki figyeli ezt a fogadót, ugye?
– Ez is egy lehetőség. – Joshua elment az ágytól. – Kimegyek
körülnézni. Azt akarom, hogy maradjon itt, és tartsa a keze ügyében a
pisztolyát, amíg vissza nem térek. Megértette?
– Igen, persze hogy megértettem. – Felült, és a lábát átvetette az
ágy szélén. A mozdulattól felcsúsztak a szoknyái. Kivette a kis
fegyvert a lábához rögzített pisztolytokból. – Kérem, legyen nagyon-
nagyon óvatos, uram!
– Ezt megígérhetem. – Odament a most már csak hamvadó tűzhöz a
kabátjáért. – Zárja be mögöttem az ajtót.
– Rendben.
– Rajtam kívül senkinek se nyissa ki.
– Nem fogom – ígérte.
Felállt, és követte Joshuát az ajtóig. A férfi kilépett a folyosóra.
Beatrice nagyon halkan betette utána az ajtót, és a helyére tolta a
reteszt. Aztán csak várt ott, egy pillanatig feszülten hallgatózva.
Úgy vélte, hogy hallja a férfi botjának tompa koppanását a
folyosóról, de nem volt benne biztos. Régi sérülése ellenére Joshua
képes volt nagyon halkan mozogni, ha akart.

195
 Harminc

Az esőt sűrű köd követte. Teljesen betakarta az utcát. A falu két

lámpájának visszaverődő fényében a köd úgy ragyogott, mintha
titokzatos energia járná át. A hideg holdfény további, látszólag
természetellenes sugárzást adott hozzá.
Mostanában voltak olyan pillanatok, amikor majdnem ráállt, hogy
higgyen a paranormálisban. De nem a gázlámpák, vagy a holdfény
furcsa hatása a ködben volt az, ami elgondolkodtatta a pszichikus
energia létezéséről, hanem az az érzés, amely minden alkalommal
elfogta, amikor Beatrice közelében volt, vagy akár csak gondolt rá.
Vagyis az idő nagy részében, jött rá. Még amikor a gyilkosságra és az
őrültre koncentrált, akkor is ott motoszkált a gondolataiban.
A köztük lévő bensőségesség szokatlan érzése túlment a szexuális
vonzódáson, túl a bátorsága és intelligenciája iránt érzett csodálaton,
túl mindenen, amit valaha is más nőkkel tapasztalt. Amikor tegnap
éjjel megcsókolta őt, olyan volt, mintha egy ajtót tárt volna fel
magában valahol, és keresztülment volna rajta egy olyan világba,
ahol a dolgok másmilyenek. Az ajtó túloldalán található világ
valahogy fényesebb és minden szempontból érdekesebb volt.
Fiatalkori férfiasságának futótüze óta először ismerte el, hogy
képes erős szenvedélyre.
A Beatrice-szal való kapcsolatának kezdetén azt mondta magának,
hogy ha a nőnek nincs köze a zsaroláshoz, akkor lehet, hogy súlyos
veszélyben van, és az ő felelőssége megvédeni. De valami kitartóan
egyre azt súgta, hogy amit érez, az több mint felelősség: joga van
gondoskodni róla.
Ami persze badarság. Semmilyen jogot nem formálhat Beatrice-
szal kapcsolatban. De volt egy olyan része, ami erről nem volt
meggyőzve.
Félrelökte az irreális gondolatait, és az utca másik oldalát figyelte
a fogadó menti keskeny kő gyalogút homályából. A kapualjban az
alak eloltotta a fényt, és a fogadó felé indult, szellemként lebegve a

196
fénylő ködben. Lehetetlen volt kivenni az arcvonásait a sűrű
ködfátyolban, de annyi világos volt, hogy magas és vékony, és egy
ragadozó hosszú, könnyed lépteivel jár.
Átment az utca túloldalára, és tempósan a Kék Róka felé tartott. A
lépései enyhén visszhangoztak a mély csöndben. Hosszú felöltőt
viselt, alacsony tetejű kalapját a szemébe húzta. Vállán átvetve egy
csomagot cipelt.
Ahelyett, hogy a Kék Róka főbejáratához vezető lépcsőn ment
volna fel, a keskeny gyalogút felé vette az irányt, ahol Joshua
várakozott.
Pár pillanatig úgy tűnt, nem kockáztatja meg, hogy még egyszer
fényt gyújtson, mielőtt belép a gyalogutat borító sűrű sötétségbe. Ez
megkönnyíti a dolgokat, gondolta Joshua. A férfi nem fogja látni, hogy
valaki más is van a közelben. De épp mielőtt belépett volna az
átjáróba, megállt. Nyilvánvalóan megérezte, hogy valami nincs
rendjén, mert hátrált egy lépést, és a zsebébe nyúlt.
A körülmények messze nem voltak tökéletesek, de Joshua tudta,
hogy nincs más választása, mint hogy olyan gyorsan tűnjön el onnan,
ahogy csak lehet. A férfi a csomaggal abban a pillanatban észre fogja
venni, amikor a fény fellobban.
Joshua a tőle telhető leggyorsabb tempóban, halkan mozgott, de
bármilyen óvatos is volt, a botja halkan kop-pant a kövön.
– Ki van ott? – az erős akcentus félreérthetetlenül orosz volt.
Leengedte a csomagját a földre, és zsebéből egy kést kapott elő. –
Maga az, akivel kapcsolatban a főnök figyelmeztetett, nem igaz? Az,
aki bottal jár. Szólt, hogy maga veszélyes. Mondtam neki, hogy egy
nyomorék fickó nem jelent gondot a Csontembernek. Tartozom önnek,
amiért félbeszakított a munkámban tegnap éjjel!
Alacsony szökennéssel előrelendült. A penge megcsillant a
kezében a furcsa fényben.
Joshua tenyerével a fogadó falának támaszkodott, hogy megtartsa
magát, és a botot ívesen a Csontember kést tartó keze felé lendítette.
Nem volt meg a kellő helyzeti előnye, hogy csonttörő csapást

197
mérhessen, de a meglepetés ereje a javára szólt. A bérgyilkos nem
számított arra, hogy a botot fegyverként használja.
A bot jókora erővel csapott le a gyilkos alsókarjára. A férfi
felmordult, elejtette a kést, és egy táncos könnyed kecsességével
ugrott hátra. Majd egy szempillantás alatt megpördült és újra
előrelendült, hogy visszaszerezze a pengét.
Joshua egyik kezével továbbra is a falnak támaszkodott, a bottal
pedig arrébb lökte a kést a bokrokba, hogy a Csontember ne férjen
hozzá.
A bérgyilkos másodszor is visszavonulót fújt. Joshua arra
számított, hogy egy másik kést vesz elő. Ehelyett a férfi megragadta a
csomagot, kirángatta az utcára, és belenyúlt.
Joshua újra megindult.
A bérgyilkos elővett egy tárgyat a csomagból, és a földre dobta
Joshua lába elé. Az üveg összetört, és füst terjengett. Joshua
ösztönösen visszatartotta a lélegzetét, és sikerült hatótávolságon
kívülre kerülnie, de a hatást nem tudta teljesen kivédeni. A szeme
égett, a torka elszorult. Csak remélni tudta, hogy nem valami halálos
mérget lélegzett be.
Valahol az utca fölött egy ablak kicsapódásának zaja visszhangzott
az éjszakában.
– Maga, ott lenn! – kiáltott Beatrice. – Álljon meg, vagy lövök!
Egy másik ablak is kicsapódott.
– Húzzák meg a vészcsengőt! Egy gazfickó garázdálkodik az
utcában!
Joshua átküzdötte magát a gázokon a tiszta levegőre, de a futó
lépések hangja elárulta, hogy a zsákmánya elmenekül. Esélye sem
volt utolérni. Egy nyomorék fickónak el kell fogadnia a fizikai
korlátait.
Abban a pillanatban alig tudta megállni, hogy a legközelebbi
falhoz ne vágja az átkozott botját. De tudta, még akkor is, amikor a
lángoló harag és a frusztráció majdnem elborította az agyát, hogy egy

198
ilyen csapás valószínűleg tönkretenné a botját. Akkor pedig még
annyira sem lenne képes Beatrice-t megvédeni.
És csak az számított, hogy őt megvédje.
Még több ablak tárult fel. Joshua felnézett, és a fogadóst látta,
amint hálóingben és hálósipkában bámul lefelé az utcára. Beatrice és
számos más vendég figyelt az ablakából.
– Mi folyik ott lent? – kérdezte a fogadós. – Hívjak rendőrt?
– Nyugodtan hívjon – felelte Joshua. – De kétlem, hogy meg fogja
találni a gazfickót.
– Egy betörő, mi?
– Betörőjelölt – válaszolta Joshua. – Szerencsére idejében
kiszúrtam, hogy megfutamítsam.
– Köszönöm a fáradozását, uram, de nem kellett volna egymagában
utána erednie – dorgálta a fogadós. – Engem kellett volna riasztania.
Milyen esélye van egy bottal járó embernek, hogy megállítsa a
bűnöző alvilág egy tagját?
– Kiváló kérdés – felelte Joshua.
Felkapta a csomagot, a vállára vetette, és visszabicegett a
fogadóba.

199
 Harmincegy

Ingujjban volt, a kézelő az alkarján felhajtva, az ingnyaka

kigombolva. A kabátja és a csizmája újra a felélesztett tűz előtt
száradt. Az erőszakot rendszerint követő izgatottság érzése fűtötte a
vérét. Az a tudat, hogy Beatrice nyugtalan volt és aggódott miatta,
további olajat öntött a benne égő tűzre.
Nyomorék fickó. Nem sokra megy veled, de csak rád számíthat.
– Ez megint Lancing munkája – mondta Joshua. – Az volt a terve,
hogy kifüstöl minket, a szó szoros értelmében. – Kényszerítette
magát, hogy a három fel nem robbant tárolóedényre koncentráljon,
amelyeket a csomagból vett elő. A kisasztalra helyezte őket, és
felkapcsolta a gázlámpát. A füstölőszerkezeteket sötétre színezett
üvegből készítették. Mindegyikben egy gumidugaszt helyeztek el. –
Nem csoda, hogy olyan óvatosan bánt a csomaggal – szólalt meg. – A
gáz akkor szabadul ki, amikor az üveg összetörik.
– Le akarta égetni a fogadót, csak azért, hogy engem elkapjon? –
kérdezte Beatrice. Látszott rajta, és a hangján is hallatszott, hogy a
gondolat elborzasztotta. – Annyi ember halhatott volna meg,
beleértve minket is. Ennek semmi értelme, kivéve, ha az a férfi, aki a
nyomomban van, holtan akar engem. Lehet, hogy tévesen feltételeztük,
hogy valami őrült okból szüksége van rám.
– Nem. – Joshua az egyik üveggömböt feltartotta a fény felé. –
Biztos vagyok benne, az volt a szándéka, hogy ma este elrabolja
magát. Ezek a szerkezetek kellemetlen gázokat árasztanak, valamint
sűrű füstöt, amely tűzre emlékeztet. Ugyan tüzet szimulál, de
nincsenek lángok. Ha sikerül mind a négyet a fogadóban összetörnie,
hatalmas pánik tört volna ki. Mindenki kirohant volna az utcára, azt
hívén, hogy a hely lángokban áll. Úgy tervezte, hogy kihasználja a
zűrzavart, és elrabolja önt.
– De tudnia kellett, hogy először önnel kell elbánnia, mielőtt
hozzám férkőzhetne!
– Azt mondta, figyelmeztették velem kapcsolatban. – Joshua

200
óvatosan letette az üveggömböt az asztalra. – De nem gondolta, hogy
nagy problémát jelentenék neki.
– A bot miatt?
– Igen.
– Feltételezem, hogy mostanra felülbírálta a véleményét önről –
mondta Beatrice. – Láttam, hogyan használta a botot. Az ön kezében
fegyverré vált.
A nő hangjából kicsendülő hűvös elégedettség meglepő hatással
volt a férfira. A tudat, hogy a nőnek ekkora bizalma van benne, még
ha valószínűleg érdemtelen személyre pazarolja is, némiképp javított
a kedélyén.
– Minden tárgy fegyverré válhat – mondta. – Mindössze annyi
kell, hogy a megfelelő fényben tekintsünk rá.
– Egy újabb Mr. Smith-szállóige? – kérdezte Beatrice enyhe
mosollyal.
– Attól tartok – felelte Joshua. – Nem tudom, hogy a ma esti
találkozás megváltoztatta-e a Csontember véleményét rólam. A maga
fenyegetése futamította meg, hogy lelövi. De minden bizonnyal
jobban felkészült lesz, amikor legközelebb találkozunk.
– Bele sem akarok gondolni abba a lehetőségbe, hogy még egyszer
találkozik vele.
– Csak idő kérdése.
– Micsoda rémes gondolat! – Beatrice összehúzta a szemöldökét. –
Mit gondol, hogy talált meg minket?
– Nem bonyolódtam vele hosszú beszélgetésbe, de azt hiszem,
biztonsággal kijelenthetjük: számított rá, hogy az utolsó, londoni
megálló előtt leszállunk majd a vonatról. Vagy ami még valószínűbb:
valaki, aki ismeri a gondolkodásomat, számított erre a húzásra.
– Clement Lancing?
– Lancing és én hosszú ideig dolgoztunk együtt – mondta Joshua. –
Együtt képeztek ki minket. Mind a ketten tudjuk, hogyan gondolkodik
a másik. Tudtam, hogy megvan a kockázata, ha megállunk itt Upper

201
Dixtonban, amíg a vihar elül, de nem sok választásunk volt.
– Igen, tudom – felelte Beatrice. – Ezért ragaszkodott hozzá, hogy
őrködjön ma éjjel, igaz?
– Igen.
– És amiért őrködött, képes volt megállítani a bérgyilkost – vonta
le a következtetést határozottan.
– Megmentett. Már másodszor.
Joshua erre nem mondott semmit. Nem akarta elmondani neki,
milyen közel voltak ezen az estén a katasztrófához. A tudat csak még
nyugtalanabbá tenné.
– Mit gondol, hol szerezte a Csontember a füstölőszerkezeteket? –
kérdezte Beatrice. – Az eredeti terve az volt, hogy az Alverstoke-
kastélyban rabol el. Nem tűnik túl valószínűnek, hogy csak annak a
halvány eshetőségnek a kedvéért cipelte magával azokat a nehéz üveg
tárolóedényeket, ha a sors úgy hozná, hogy szüksége lenne rájuk.
– Kétlem, hogy az ő ötlete lett volna egy tartalék terv, arra az
esetre, ha az első stratégia nem válik be. De Lancing ismer engem. Ő
előre láthatott egy ilyen eshetőséget.
– Mi a következő lépésünk? – érdeklődött Beatrice.
– Eljött az ideje, hogy abbahagyjuk az ellenség kerülgetését. Vele
kell lefolytatnom ezt a csatát.
Épp olyan jól ismerem Lancinget, ahogy ő engem. Egy dologban
teljesen biztos vagyok: ha él, akkor egy laboratóriumban van valahol.
Ki akarom kérni Mrs. Marsh véleményét ezekkel a
füstölőszerkezetekkel kapcsolatban.
– Azt mondta, hogy Lancing munkája. Mit mondhat Mrs. Marsh,
amit nem tud máris?
– Azt remélem, hogy meg tudja nekem mondani, melyek azok a
boltok, amelyek olyan vegyszerekkel kereskednek, mint amilyenek
egy ilyen szerkezet készítéséhez kellenek.
Beatrice szemében megértés csillant.

202
 – Igen, hát persze! A füst előállításához minden bizonnyal néhány
szokatlan összetevőre van szükség.
– Csakúgy, mint a füstölő és az Egyiptomi Víz receptjéhez. Nem
lehet olyan sok gyógyszertár Londonban, amely képes azokkal a ritka
és egzotikus anyagokkal Lancinget ellátni, amelyekre szüksége van.
– Azt gondolja, hogy a patikus majd elvezeti hozzá.
– Azt hiszem, hogy pillanatnyilag ez a legjobb esélyünk. De egy
másik stratégiát is alkalmazni akarok.
– Londonba utazunk a reggeli vonattal? – kérdezte a nő.
– Ott találhatók a számunkra szükséges válaszok.
– Ebben az esetben aludnia kell egy kicsit.
– Megvagyok nélküle.
Beatrice ragyogó szemmel, ugyanakkor nagyon is komolyan nézett
rá.
– Több mint egy teljes napja nem aludt. Pihenésre van szüksége.
Valahol mélyen a saját nyomorán érzett frusztráció táplálta harag
ütötte fel a fejét a férfiban.
– Csak mert kénytelen vagyok egy istenverte bottal járni, még nem
jelenti azt, hogy nem bírok ki pár órát alvás nélkül.
– Biztos vagyok benne, hogy kibír, de semmi szükség rá. Majd én
őrködöm, amíg pihen.
– Vigyázni fogok magára, Beatrice – ígérte. A hangja érdes volt,
inkább morgásra hasonlított még a saját fülének is.
– Efelől kétségem sincs – felelte Beatrice. – De azon kívül, hogy
nem aludt, nemrég az életéért harcolt. Nem kell hozzá pszichikus
tehetség, hogy az ember tudja, időre van szüksége, hogy összeszedje
magát és megerősödjön, akármi is várjon ránk.
A férfi kinyitotta a száját, hogy vitába szálljon, de aztán egy szó
nélkül be is csukta. A nőnek igaza van. A logika és a józan ész azt
diktálta, hogy próbáljon meg egy kicsit pihenni.
– Abban igaza van, hogy meg kell erősödnöm – mondta. – Egy

203
rövidke éber alvás nem rossz ötlet.
– Mi az az éber alvás?
– A meditáció egy formája, egy önmagunk által keltett transz, mely
lehetővé teszi, hogy az alvás bizonyos előnyeire tegyek szert, anélkül
hogy közben lezárnám az érzékeimet.
A nő arckifejezése ellágyult.
– Bízhat bennem, hogy őrködöm, amíg pihen.
– Tudom – felelte gondolkodás nélkül.
Csak akkor fogta fel a szavak teljes jelentését miután azok
elhagyták a száját. Megbízhat Beatrice-ban. Az ördögbe is, meg is
bízik benne. Majdnem a kezdet kezdetétől így van, holott a józan ész
azt mondatta vele, hogy ez nem valami bölcs dolog. Megszegte saját
szabályai közül az egyik legfontosabbat: soha ne bízz senkiben, aki az
ügyben érintett. Mindenki rejteget valamit.
De valahol útközben Beatrice-szal kivételt tett, olyan kivételt, amit
nem lehetett a logikával és a józan ésszel alátámasztani.
Megengedte magának, hogy az érzelmei vezessék, és egyáltalán
nem bánta meg.
Megdöbbentő felfedezés volt. Mindenképpen olyan, amelyet
részletesen és hosszan végig akart gondolni, de ez most nem a
megfelelő időpont, hogy ezen a jelentős eseményen gondolkozzon.
Későn vette észre, hogy Beatrice feszülten figyeli.
A nő megköszörülte a torkát.
– Elnézést, nem akarom zavarni, de most valamiféle transzban
van? Úgy néz ki, mint aki kővé dermedt.
A férfi összeszedte magát.
– Igen, kissé lemerevedtem, de még nem vagyok transzban.
Az ágyhoz bicegett, lerogyott, és elnyúlt a takarón. Becsukta a
szemét, és elkezdett száztól visszafelé számolni.

204
 Harminckettő

Amikor a transzból visszajött, Joshua érezte, hogy felfrissült és új

erőre kapott. Beatrice-nak igaza volt. Nagyon kellett a pihenés.
Kinyitotta a szemét, és az ablak felé nézett. A köd még sűrűbb lett,
mint korábban, de most megvilágította a hajnal első sugara.
Beatrice egy széken ült, az utcát figyelte. Leengedett haja a vállára
omlott. Hogyan lehetséges, tűnődött, hogy egy nő egyszerre tűnjön
ártatlannak és törékenynek, de egyúttal okosnak, bátornak és nőies
erővel teltnek? Ez az összetétel igéző és nagyon izgató volt.
De nem most jött el az ideje, hogy ilyen hóbortos gondolatok
elvonják a figyelmét.
A férfi felült az ágy szélén.
– Ébren vagyok.
Halkan szólt, nem akarta a nőt megijeszteni.
De Beatrice már épp felé fordult a széken. Kutatón nézett rá.
Akármit is látott az arcán, minden bizonnyal elégedetté tette, mert
helyeslően mosolygott rá.
– Sokkal fittebbnek látszik – mondta.
A férfi előrehajolt, az alkarját a combján nyugtatta.
– Ezt vegyem úgy, hogy nagyon nem tűntem fittnek, mielőtt transzba
mentem volna?
Beatrice haragosan nézett rá.
– Muszáj mindig kiforgatnia a szavaimat?
A férfi arca összerándult.
– A jövőben megpróbálok a fizikai korlátaim témájában kevésbé
érzékenynek mutatkozni.
– Inkább azt javasolnám, hogy ne legyen olyan melodramatikus.
Egyébként hogy van a lába?

205
 – Jól – felelte, de tisztában volt vele, hogy újra sértődött a hangja.
– Maradt még Mrs. Marsh gyógyszeréből?
– Igen.
Beatrice talpra ugrott.
– A táskájában van? Odaviszem önnek.
– Álljon meg! – parancsolta. – Ne mozduljon.
A nő megállt, szeme tágra nyílt ijedtében.
– Mi az? Mi a baj?
A férfi felállt és megragadta a botot. Odament, és egyenesen a nő
elé állt.
– Ha még egy lépést tesz a felé a táska felé – mondta egyenletes
hangon –, össze fog ütközni velem, mely esetben két dolog egyike fog
történni.
Beatrice pislogott.
– Igen?
– Az ütközés hatására vagy elveszítem az egyensúlyomat és
eldőlök…
– Valószínűtlen – felelte a nő. A szeme csak úgy ragyogott. – Mi a
másik lehetőség?
– Kétségbeesett erőfeszítésemben önbe kapaszkodom, hogy
megtartsam az egyensúlyomat.
– Ó! – nyögte Beatrice.
Végtelennek tűnő ideig nézett a férfira. Joshua vére felforrt. A
szoba levegője annyira telve volt feszültséggel, mintha vihar
készülődne. A férfi mozdulni sem mert.
– Lehet, hogy nem leszek képes elengedni önt – tette hozzá.
Beatrice két nagyon óvatos, apró lépést tett előre. Amikor megállt,
már csak centiméterek választották el a férfitól. A szoknyái a férfi
csupasz lábfejét súrolták. Felemelte az egyik ujját, és lágyan
meglökte vele a férfi mellkasát.

206
 A férfit azonnal elöntötte a mély, izgató, lélegzetelállítóan
bensőséges bizsergés, amelyet minden alkalommal érzett, amikor a nő
hozzáért. Tudta, hogy az érzés a túlfűtött képzelőerejének műve, de
tagadhatatlanul nagyon, nagyon jó érzés volt.
– Gondolja, hogy kicsit bizonytalanul áll a lábán? – kérdezte a nő
titokzatos mosolyával.
– Az ön közelében mindig nehezemre esik megtartani az
egyensúlyomat – felelte. Ez az egyszerű igazság, gondolta magában.
Beatrice a vállára rakta a kezét.
– Akkor talán belém kellene kapaszkodnia, uram. Nem szeretném,
ha elesne.
A férfi felemelte a szabad kezét, és megérintette a nő haját. A
selymessége ellenállhatatlan volt. Az ujjaira tekerte.
– Nem hiszem, hogy lenne bármi más választásom.
Erősebben szorította a botját, és szabad kezével átölelte a nőt.
Lassan, megfontoltan magához húzta. Olyan könnyű és puha volt.
Beatrice a másik kezét is a férfi vállára rakta, és igéző szemével
ránézett. Joshua tudta: a nőnek éreznie kellett, hogy beleremegett a
vágyba. Beszívta az illatát, majd szája a nő szájára tapadt.
Joshua próbálta arra használni a csókot, hogy egy lassan égő tüzet
gyújtson. Lassan fog haladni, fogadta meg magának. Ez egy nagyon
hosszú év volt vidéken: hosszú idő nő nélkül. De képes uralkodni
magán. El akarta csábítani Beatrice-t, örömet szerezni neki, azt
akarta, hogy a nő éppannyira kívánja őt, mint ahogyan ő kívánja.
Beatrice úgy reagált, mint előző este: kíváncsian és édes
szenvedéllyel, mely lángba borította a vérét. Sóhajtott, és még
szorosabban simult a férfihoz. Ujjaival erősen kapaszkodott a
vállába.
Joshuának feltűnt, hogy kissé reszket. A száját a nő fülére
tapasztotta.
– Fázik? – kérdezte halkan.
Beatrice a homlokát a férfi vállának támasztotta. Amikor válaszolt,

207
a hangja csupán egy kis suttogásnak tetszett.
– Nem, nem fázom – felelte.
A férfi felemelte a haját, és megcsókolta a nyaka ívét.
– Fél tőlem?
– Magától? Soha!
– De hiszen reszket.
Beatrice felemelte a fejét, és bizonytalanul rámosolygott.
– Úgy hallottam, hogy a szenvedély képes egyfajta lázat okozni, de
sohasem hittem el igazán. Mindig azt feltételeztem, hogy az ilyen
állítások csak romantikus sületlenségek. A legjobb esetben is költői
túlzások.
– Én is mindig azt gondoltam – felelte a férfi. – De most már
tudom, hogy a költőknek igazuk van. A szenvedély nagy tűzzel jár.
– Csak nem fogja most abbahagyni, hogy logikusan elemezze az
érzést?
– Az egyetlen erő a föld színén, ami megállásra kényszeríthetne, az
maga, drága Beatrice.
A nő a nyaka köré fonta a karját. Ezúttal mosolya kevésbé volt
bizonytalan. Inkább egy olyan nő izzó kíváncsiságát tükrözte, aki úgy
döntött, hogy megadja magát a szenvedélynek.
– Nem áll szándékomban megállítani önt, Mr. Gage. Ami azt illeti,
egész életemben arra vártam, hogy megtapasztaljam az igazi
szenvedélyt. Már kezdtem attól félni, hogy sohasem fogom
megismerni az ilyen heves érzelmeket. Ha most leállítanám, tudom,
hogy egész életemben bánnám.
A férfi elmosolyodott.
– Biztosíthatom, hogy én még jobban, és legalább olyan sokáig
bánnám, Miss Lockwood.
Érzéki nevetése és a tekintetét beragyogó tüzes izgalom
ellenállhatatlanná tette a nőt. Amikor Joshua az ágyhoz húzta,
készségesen vele ment.

208
 A férfi félrerakta a botot, a jó lábát nekitámasztotta a baldachinos
ágy szélének, és elkezdte kikapcsolni a kis kampókat, melyek a ruha
elejét zárták össze. A fűző kibontása kihívásnak bizonyult. Nem azért,
mintha nem lett volna benne tapasztalata, gondolta, mulatva a saját
ügyetlenségén. A mostani alkalom azonban más volt. Beatrice más
volt.
Végül azért sikerült kikapcsolnia a ruhát. Lehúzta a ruhaujjakat a
karján. A szoknyák a bokája köré omlottak, így nem maradt más rajta,
csak az inge, az alsószoknyák és a harisnya.
Beatrice kioldotta az alsószoknyát, és az is a földre hullt. A
napfelkelte tompa fényében a férfi látta, hogy a nő elpirult. Kis,
feszes mellei keményen és telten meredtek a vékony ing alatt.
– Micsoda tökéletesség – suttogta neki a férfi. Kezével
végigsimította a nő oldalát, le a csípőjéig, majd felcsúsztatta, hogy a
tenyerébe vegye a melleit. – Mintha nekem teremtették volna.
– Ön mellett olyan szépnek érzem magam – felelte Beatrice.
Még jobban elpirult. A férfi esküdni mert volna, hogy a szeme
ragyogott. A csalóka fény miatt van, gondolta. De milyen szép érzéki
csalódás!
Beatrice remegő kezekkel, óvatosan nekiállt kigombolni a férfi
ingét. Joshua úgy érezte, hamarabb el fogja veszíteni az önuralmát,
mint hogy a nő végre végezne. De amikor Beatrice a tenyerét a
csupasz mellkasára helyezte, arra a következtetésre jutott, hogy
megérte az édes kín.
– Érzem az erejét – szólalt meg Beatrice. Szinte megigézve nézte a
férfi mellkasát. – Nemcsak a fizikai erejét, de a másikat is, a
fontosabbat, amely belülről fakad.
– Ó, Beatrice, kettőnk közül ön az erős!
A férfi az ágy szélén ült, és lehúzta maga mellé a nőt. Ő pedig
olyan lelkesedéssel közeledett, ami mindent felmelegített a férfiban,
ami oly régóta hideg volt. Addig csókolta a kedvesét, amíg az el nem
ernyedt a karjaiban, és sóvárgó, kiéhezett kis hangot nem hallatott.
Az inge széle magasan a térde fölé gyűrődött, láthatóvá téve a

209
combjához csatolt kecses tokot.
– Eddig sohasem tekintettem úgy fegyverre, mint az érzéki csábítás
eszközére – szólalt meg Joshua.
– De ez a pisztoly különös, stimuláló hatással van rám. Úgy
hiszem, amiatt, ahol hordja.
A nő egy kis elfojtott nevetéssel válaszolt.
A férfi nagyon lassan kicsatolta a tokot meg az apró fegyvert, és
mindkettőt az ágy melletti asztalkára helyezte. Aztán egyik kezét a nő
harisnya fölötti csupasz, selymes bőrén nyugtatta. Beatrice a
bensőséges érintéstől hirtelen meglepetten kapott levegő után, de nem
húzódott el.
– Olyan puha – suttogta a férfi, száját a nő nyakára tapasztva.
– Ön olyan erős, de velem úgy bánik, mintha üvegből lennék. Nem
vagyok törékeny, uram.
A férfi megérintette a szája szögletét.
– Tudom, hogy magának is megvan a saját ereje, de egy férfi
könnyen összetörheti, ha nem vigyáz.
A nő szemében nevetés bujkált.
– Alulbecsül, uram. Nem a maga hibája, ez mindig így van. Mi
több, a félénkség és naivság látszata a munkaeszközöm. Ez az egyik
oka annak, hogy olyan sikeres nyomozó vagyok. De ha másnak nem,
hát önnek tudnia kéne, hogy a látszat gyakran csal. Nem vagyok olyan
ártatlan, amilyennek a jelek szerint ön gondol engem.
– Azt próbálja értésemre adni, hogy maga nagyvilági hölgy?
– Higgye el nekem, ha azt mondom, hogy a különböző munkáim
együttesen többet tanítottak a világról, mint amit a legtöbb hölgy az
egész élete során tanulni fog.
A férfi megcsókolta a vállát.
– Valóban így lenne?
– Igen – felelte. – És biztosíthatom róla, most is tudom, hogy mit
teszek.

210
 – Akkor tudatában van, hogy elcsábítom?
– Tudom, hogy megengedem önnek, hogy elcsábítson. Ajka a
férfiét súrolta. – És mindent megteszek, hogy cserébe én is
elcsábítsam önt. Remélem, hogy van némi esélyem.
A férfin hirtelen támadt jókedv söpört át. Felnyögött és hátradőlt,
keresztbe az ágyon, keze a nő derekán. Beatrice a férfira dőlt,
harisnyába bújtatott lába a férfiéba gabalyodott.
– Ezt vehetem igennek, Mr. Gage? – kérdezte.
– Igen, veheti, Miss Lockwood. – Kezébe fogta az arcát. – És mi
van az én csábításra tett erőfeszítésemmel? Feltételezhetem, hogy van
némi hatásuk?
– Ó, igen! Mi több, azt mondanám, hogy pszichikus tehetsége van a
csábításhoz, de mivel nem hisz a paranormálisban, nem lenne túl sok
értelme.
A férfi megérintette az orrát az ujja hegyével..
– Igaz, hogy nem hiszek a paranormális képességekben. De nagyon
is hiszek abban, hogy addig gyakoroljunk egy képességet, amíg
tökéletessé nem válik.
– Akárcsak én.
Beatrice újra megcsókolta, felfedezve és ízlelgetve a férfit.
Amikor már betelt a szájával, a fülét harapdálta, aztán meleg ajkai a
nyakára tapadtak.
– Olyan jó illata van – suttogta.
A férfi elhúzta a száját.
– Minden bizonnyal olyan szagom van, mint valakinek, aki nemrég
verekedett, és be kellett érnie egy szivacsos mosakodással.
– Talán azt kellett volna mondanom, hogy érdekes illata van. –
Megcsókolta a férfi mellkasát.
– Izgató. Férfias.
– Férfias? – A szó hallatán a meglepetéstől rekedt nevetés szakadt
fel Joshuából, egy mély, a mellkasa mélyéből előtörő moraj.

211
 Beatrice is elnevette magát, de az ő nevetése könnyed, légies,
igéző volt. Felkönyökölt, és a férfit ugratva komoly f arckifejezéssel
nézett rá.
– Azt hiszem, hogy ön rám mordult, uram.
– Soha!
A férfi váratlanul helyzetet váltott, Beatrice-t az egyik: oldalára
gurítva. Maga alá gyűrte, és kinyitotta a vékony inget. Sietség nélkül
megcsókolta alma formájú mellein a bimbót.
– Kegyed az, aki jó illatú – szólalt meg. – Ön kábítószer az
érzékeimnek.
– Azt hiszem, ön a legromantikusabb férfi, akivel valaha is
találkoztam.
– Nem vagyok romantikus, de úgy éhezem magára, mint még soha,
egyetlen nő után sem vágyakoztam. Nem hiszek a paranormálisban, de
lehet, hogy van olyan, hogy varázslat. Azt hiszem, hogy elvarázsolt,
Titánia. Beatrice ujjaival végigtúrta a férfi haját.
– Ha ez így van, én is ugyanannak a varázslatnak a hatása alatt
állok.
– Amiért csak hálás lehetek.
Egyik kezét újra a nő lábára tette, és tenyerével felfelé
végigsimította a combja belsejét. Amikor elérte a forrást, a nő már
nedves és izzó volt. Készen állt a fogadására, de a férfi azt akarta,
hogy ne csak készen álljon, hanem vadul kívánja, ahogy ő maga
kívánta őt.
Ujjaival áthatolt a göndör szőrzeten, mely a nő nemi szervét védte,
és megtalálta az érzékeny rügyet. Már merev volt, de a férfi addig
ingerelte, amíg még duzzadtabbá és feszesebbé vált. Beatrice-nak
elállt a lélegzete. A férfiba kapaszkodott, egyik lábát annak csípője
köré fonta.
Joshua addig cirógatta, amíg a keze síkossá vált, és a nő csípője
alatt az ágytakaró is nedves lett; amíg már ő maga nem bírta tovább.
Ami az önuralmát illeti, kötélen táncolt. Érezte: egy rossz lépés, és el

212
van veszve. De alig várta, hogy elbukjon.
Beatrice belekapaszkodott, körmei a vállába vájtak.
– Nem bírom tovább ezt a belső feszültséget. Csináljon valamit!
A férfi felült az ágy szélén, amíg kibújt a nadrágjából, aztán
visszatért. Egyik kezével a gyönyör kapujához igazította férfiasságát.
Óvatosan beleengedte magát a nőbe, amíg az érzékeny határhoz nem
ért.
– Ennyit a világi tapasztalatáról! – mondta.
Beatrice mindkét kezével elkapta az arcát, és ránézett. Ebben a
pillanatban a férfi biztos volt benne, hogy a nő káprázatos szeme a
tomboló láz tüzével ég. Átfutott az agyán a gondolat: vajon a saját
tekintete is ilyen izzónak tűnik-e. Minden bizonnyal a hajnali fény
keltette érzéki csalódás, mondta újra magának. Ez volt az egyetlen
ésszerű magyarázat.
– Fejezze be, Mr. Gage – parancsolta Beatrice –, vagy sohasem
bocsátok meg önnek!
– Ahogy óhajtja, Miss Lockwood.
Összeszedte magát, enyhén hátrébb húzódott, majd keményen és
mélyen a kitárulkozó feszes testbe hatolt.
Érezte a nőn keresztülfutó lökéshullámokat, mert rajta is
ugyanakkor csaptak át. Pár pillanatra kábulttá és zavarodottá vált.
Olyan volt, mintha a nyers energia háborgó, kavargó tengerébe esett
volna.
Lehetetlen.
Tudatára ébredt, hogy Beatrice megkövült alatta. A nő ajkai
szétnyíltak, és körmeit mélyen belemélyesztette. Gyorsan
betapasztotta a száját, tompítva a döbbenet, a fájdalom és a
felháborodás kiáltását. A férfinak minden erejére szüksége volt, hogy
mozdulatlan maradjon. Erősen izzadt.
Amikor úgy tűnt, hogy a felháborodás morgássá enyhült, felemelte
a fejét, és elsimította a nő haját.
– Sajnálom – mondta. Nedves homlokát a nőén nyugtatta. –

213
Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni.
– Igen, nos, az én hibám. – Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon.
– Én akartam, én ragaszkodtam hozzá. Azt hittem, tudom, mire
számítsak, de feltételezem, senki sem lehet igazán felkészülve
olyasmire, amit soha nem tapasztalt.
– Valóban nem – felelte a férfi. – Tisztában vagyok vele, hogy most
nincs kedve ezt hallani, de legközelebb sokkal kellemesebb lesz.
A nő még egy kicsit jobban ellazult, és a férfi nyaka köré fonta a
karját.
– És mégis, ön ezt honnan tudhatná, Mr. Gage?
– A logika ezt súgja – felelte. – És gondolja, hogy mostanra már
képes lenne a keresztnevemen szólítani?
Beatrice kuncogott, kicsit mocorogva a férfi alatt. Joshua arca
összerándult, és levegőért kapott.
A nő azonnal abbahagyta a nevetést.
– Jól van?
– Nem tudom biztosan – felelte, a fogain keresztül szűrve a
szavakat. – De roppant nagy segítség lenne, ha nem mozogna többet.
– Akkor mi ennek az egésznek az értelme?
– Ez egy kiváló kérdés. – Beszívta a levegőt. – A helyzet az, hogy
ha tovább izeg-mozog, én is kénytelen leszek megmozdulni.
– Értem. – Beatrice kísérletképpen mocorgott. – Lehet, hogy igaza
van. Most már valamivel kellemesebb. Maga borzasztóan nagy ott
lenn, ugye? Gondolja, hogy ez normális?
A férfi felnyögött.
– Beatrice, én figyelmeztettem!
A nő tekintete újra felforrósodott.
– Igen, figyelmeztetett – suttogta. – Minden rendben, Joshua! Nem
fogok összeroppanni a kezei között!
A férfi lassan hátrébb húzódott, majd óvatosan visszanyomta

214
magát. A nő próbaképp megemelte a csípőjét, hogy elébe menjen. Ez
már túl sok volt. A férfi gyorsabb ütemre kapcsolt, már nem tudta
tovább tartóztatni magát. A szükség, hogy felérjen a csúcsra, vadul
hajtotta. Most már csak a világvége lenne elég, hogy megállítsa.
Magáévá kell tennie Beatrice-t, tudatnia kell vele, hogy ők
összetartoznak.
– Joshua! – kapaszkodott bele a nő. – Joshua!
A nő teste megremegett, aztán megvonaglott a karjaiban. A feje
hátrahanyatlott. A szemét szorosan összezárta.
A férfi élvezni akarta a nő feloldódásának izgalmát, de a Beatrice
mélyéről jövő kis lüktetések örvénybe rántották. Még soha ehhez
foghatót nem érzett. Még egyszer utoljára mélyen beléhatolt, aztán
elengedte magát és a nőbe ömlött, fogát összeszorította a feltörő
diadalmámor ösztönös kiáltása ellen.
Amikor vége volt, a nőre omlott. Az utolsó, részben értelmes
gondolata az volt, hogy talán végig tévedett. Talán mégis van valami
igazság a paranormális energia gondolatában. Semmi más nem tudja
megmagyarázni az összekapcsolódás megdöbbentő érzését, amit
ebben a pillanatban tapasztalt.
Egész felnőtt életében azon dolgozott, hogy mindenben egyensúlyt
tartson, különösen ha a sötétebb szenvedélyekről volt szó.
Még egy szabály, amit megszegett Beatrice kedvéért. Tudta, hogy
nem ez lesz az utolsó.

215
 Harminchárom

Vonakodva szakította ki magát az együttlét csodás utóhatása alól,

majd felült az ágy szélén. Egy pillantás az ablakon túlra elárulta,
hogy a köd oszlani kezdett. A nadrágja után nyúlt, és elővette az
óráját. Még két órájuk maradt, mielőtt a Londonba tartó reggeli vonat
megáll Upper Dixtonban.
A szoba távolabbi végében Beatrice mászkált a mosdóállvány
körül fellógatott lepedő mögött. Hallotta, ahogy a víz csobban a
lavórban, és tudta, hogy a nő a szenvedélyük fizikai nyomait tünteti el
éppen.
Egy pillanatig csöndben ült, próbálva megtalálni a megfelelő
szavakat. Korábban még sohasem volt intim kapcsolata egy szűzzel.
Felhúzta a nadrágját, és bekapcsolta. Aztán megragadta a botot és
felállt.
– Jól… érzi magát? – kérdezte.
– Tessék? – Beatrice kidugta a fejét a lepedő szélénél. A haja
meglehetősen hanyagul volt feltűzve, és amennyit a vállaiból látott, az
arra utalt, hogy részben meztelen. A szemöldökét zavarodottan húzta
össze. Aztán az arckifejezése kitisztult. – Igen, persze hogy jól.
Tökéletesen fitt vagyok. Mindig jó egészségnek örvendtem.
A férfi magában mosolygott.
– Milyen szerencsés!
A nő aggódva ráncolta a homlokát.
– És maga? A lába kellemetlenkedik?
A férfi egy kézmozdulattal elnémította.
– Sajnálom – mondta Beatrice gyorsan. – Csak aggódtam, hogy
ettől a sok testmozgástól esetleg kiújult a régi sérülése.
A férfi keményen nézett rá.
Beatrice elpirulva hallgatott el. Visszabújt a lepedő mögé, és
folytatta a mosakodást.

216
 – Rendben. Mikor indulunk?
– Hamarosan.
– Pompás! – felelte Beatrice. – Jelen pillanatban a legnagyobb
gondom, hogy tiszta ruhát szerezzek. Alig várom, hogy hazaérjek.
Most már suhogás hallatszott a lepedő mögül. A férfi tudta, hogy a
nő éppen felöltözik.
– Beatrice! Van valami, amit azóta akarok kérdezni magától,
amióta megismertem.
Pillanatnyi szünet következett a lepedő túloldaláról.
– Igen? – kérdezte. Nagy óvatosság volt ebben az egyetlen szóban.
– Értem, hogy kötött ki a Flint és Marshnál ügynökként. De hogy
került dr. Fleming Okkult Akadémiájára?
Újabb rövid szünet következett. A férfinak az az érzése támadt,
hogy a nő nem ezt a kérdést várta.
– Tudja, hogy van az, amikor egy nő egyedül találja magát a
világban – mondta könnyedén.
– Miután a szüleimet meggyilkolták, én árvaházba kerültem. A
karrierlehetőségeim meglehetősen szűkösek voltak, ahogy azt ön is el
tudja képzelni.
– Igen – felelte. – Tudom. A világ kemény hely az egyedülálló nők
számára.
– Első nevelőnői állásomra tizenhat évesen küldtek. Attól tartok,
nem voltam valami jó nevelőnő. A munkaadóm két fiatal fia igazi kis
szörnyeteg volt, és nekem nem volt gyakorlatom, hogy féken tartsam
őket. Így elbocsátottak. Sikerült egy másik pozíciót szereznem egy
jóképű özvegyember házában. Úgy tűnt, hogy érdekli a jóllétem.
Sajnos naivságomban a kedvességét egy erősebb, bensőségesebb
érzelemmel tévesztettem össze.
– Beleszeretett.
A nő újra kidugta a fejét a lepedő mögül.
– Tizenhat éves voltam, Joshua. A szerelemről mindössze annyit

217
tudtam, amit regényekben és verseskötetekben olvastam. De nem sok
idő kellett, hogy rájöjjek a viselkedésem balgaságára. Az alatt a két
hónap alatt, amíg én romantikus fantáziákat szőttem, ő azzal volt
elfoglalva, hogy megfelelő feleséget találjon.
– Nem tudta, hogy házasodni készül?
– Nem. – Beatrice teljes öltözetben bújt ki a lepedő mögül.
Bánatos mosollyal nézett a férfira.
– Képzelheti a meglepetésemet, amikor bejelentette az eljegyzését
egy nagyon tehetős, nagyon bájos hölggyel, akinek a családja a
legjobb körökben mozgott.
– Jól gondolom, hogy a házasság miatt hagyta ott a pozícióját?
– Nos, magam is így tettem volna, mert teljesen fel voltam dúlva.
Azt mondtam magamban, hogy nem tudnék egy fedél alatt élni vele és
az új feleségével. De úgy esett, hogy nem volt rá szükség, hogy ilyen
drasztikus lépésre szánjam el magam. A munkaadóm jegyese
nyilvánvalóvá tette, hogy azt akarja, engem bocsássanak el, mielőtt ő
beköltözne. Azonnal kiadták az utamat. A munkaadóm azonban
mindvégig kedves maradt. Felajánlotta, hogy elhelyez egy kis házban
egy csöndes környéken.
– Más szóval a szeretőjévé akarta tenni.
– Igen.
A férfi a lepedőn levő foltokra pillantott.
– Nyilvánvalóan elutasította az ajánlatot.
– Az is elég rossz volt, hogy összetörte a szívemet. A sértés már
végképp több volt a soknál. Őrjöngtem. Hozzávágtam egy virággal
teli vázát, amivel alighanem alaposan tönkretettem a
zakóját. Megesik, hogy kissé indulatos vagyok.
– Vörös hajú – felelte Joshua. – Joga van indulatosnak lenni.
Különben is, a fején kellett volna széttörnie a vázát.
– Igen, nos az ilyesfajta testi sértésért hajlamosak letartóztatni az
embert. Mérges voltam, de nem vagyok komplett idióta.
A férfi enyhén elmosolyodott.

218
 – Bölcs döntés az adott körülmények között. Látta még valaha a
gazembert?
Beatrice-t láthatóan szórakoztatta a kérdés.
– Nem volt teljesen gazember, csak egy tehetős férfi, aki a
rangjához illően, a szokásoknak megfelelően cselekedett. Ha
méltányos akarok lenni, azt gondolom, hogy őszintén kedvelt, de
természetesen nem vehetett el egy nevelőnőt. Ő felismerte ezt, én
viszont akkoriban még nem. És igen, láttam még egyszer. Úgy egy
évvel később egy délután elmentünk egymás mellett az utcán. Az új
feleségével volt. Észre sem vett.
Joshua meg volt döbbenve.
– Hogy-hogy nem látta meg magát?
Beatrice kuncogott.
– Maga tényleg romantikus a szíve mélyén, Joshua Gage. Nem vett
észre, mert addigra teljesen megfeledkezett rólam.
– Én ezt képtelen vagyok elhinni.
A nő különös tekintettel nézett rá.
– Valóban?
– Még ha többé nem látnám, akkor sem felejteném el magát soha.
És mindig tudni, érezni fogom, ha a közelemben lesz.
Beatrice szeme kifürkészhetetlen, feneketlen tóvá sötétült.
– Mondtam, hogy maga egy igazi romantikus.
A férfi szorosabban markolta meg a botját, mozdulata bosszúságról
árulkodott.
– Azt még mindig nem mesélte el, hogyan kötött ki dr.Fleming
Okkult Akadémiáján. Beatrice pislantott.
– Ó, rendben. Már tényleg nincs sok mesélnivaló. Szakmát
váltottam, és fizetett társalkodónő lettem. De nem a Flint és
Marshnál, hanem egy másik ügynökségnél. Szerencsém volt, hogy
olyan nő házában kaptam állást, akit elbűvölt a paranormális
tanulmányozása. Osztottam az érdeklődését.

219
 A férfi elmosolyodott.
– Természetesen.
– Egyik délután elkísértem az Akadémiára, hogy megnézze dr.
Fleming bemutatóját. A munkaadóm személyes konzultációt kért,
amelynek során Roland felismerte, hogy van némi valódi tehetségem,
és felajánlotta, hogy felvesz paranormális tanácsadónak. A
munkaadóm nógatott, hogy fogadjam el az állást. Azt mondta, sokkal
kényelmesebb életet biztosít majd, mint a társalkodónői pozíció.
Igaza volt, legalábbis addig az éjszakáig, amikor szegény Rolandot
meggyilkolták.
– Ami után ön hivatásos nyomozóként kelt új életre, hasznosítva a
paranormális képességeit.
– Nem azonnal – felelte Beatrice. – Azt sem tudtam, hogy ilyen
szakma létezik. Amikor azonban arra jutottam, hogy nincs más
választásom, mint visszatérni a korábbi társalkodónői karrierhez,
elkezdtem kilincselni a különböző ügynökségeknél. Eljutott hozzám a
szóbeszéd egy exkluzív ügynökségről a Lámpás utcában, amely
nagyon jól fizet. A tulajdonosokról azt rebesgették, hogy nagyon
válogatósak a társalkodónők alkalmazásában. Úgy döntöttem, hogy
nincs vesztenivalóm, és jelentkeztem. Mrs. Flint és Mrs. Marsh
azonnal állást ajánlott. Azt mondták, hogy van némi tehetségem a
munkához.
A férfi elmosolyodott.
– Tudom, hogy már mondtam korábban, de azért megismétlem:
maga bámulatos nő, Beatrice.
– Nincs ebben semmi bámulatra méltó. Az ember megteszi, amit a
túlélésért kell – felelte.
Joshua egy pillanatig arra a sok időre gondolt, amit a vidéki
házánál található szikla széléhez igen közel töltött, lefelé bámulva a
tajtékzó tengerbe. Minden alkalommal újra meg újra úgy bicegett
vissza a házba, hogy azt mondta magának: ő nem választhatja ezt a
menekülőutat, mert kötelességei vannak.
De most eltűnődött, vajon egyszerűen nem azért fordított-e hátat a

220
tengernek, mert valahol mélyen, legbelül egy parányi remény még
mindig pislákolt benne.
– Igen – válaszolta. Átment a szobán, és megállt a nő előtt. Állát a
kezébe fogta, lehajolt, és leheletfinoman szájon csókolta. – És
biztosíthatom róla, Beatrice Lockwood, nagyon örülök, amiért elég
sokáig életben maradtam ahhoz, hogy kegyeddel megismerkedjek.
Beatrice mosolygott. A szeme csillogott.
– Az érzés kölcsönös, Mr. Gage.
A férfi nem egészen ezt akarta hallani, de nem volt idő folytatni a
témát. Eleresztette a nőt, és odament a kabátjáért, amely egy kampón
lógott a falon.
– Menjünk, reggelizzünk meg, és aztán felszállunk a Londonba
tartó vonatra. Küldök egy táviratot Nelsonnak, hogy jöjjön ki elénk,
és vigyen minket egyenesen a Flint és Marsh irodába. Már alig
várom, hogy Mrs. Marshsal csevegjek – mondta.
A férfi látta, hogy Beatrice még mindig mosolyog, de szemében
most a nevetés szikrája csillant.
– Sikerült önkéntelenül újra valami szórakoztatót mondanom, Miss
Lockwood? – érdeklődött.
– Látom, úgy kell visszafognia a nevetést.
– Nem, semmi – biztosította a nő.
A férfi arca összerándult.
– A fenéket semmi!
– Hát rendben, ha mindenképpen tudni akarja, lehetetlen volt nem
észrevennem, hogy önt láthatólag boldoggá teszik ezek a titkos
játszmák. Maga erre a munkára született, Joshua. Tényleg sohasem
lett volna szabad visszavonulnia.

221
 Harmincnégy

Nelson már várta őket a londoni vasútállomáson. Mindannyian a

többi leszálló utast figyelték, de egyikük sem tűnt túlzottan gyanúsnak.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem volt a vonaton-– mondta Joshua. –
De ebben a ködben képtelen lesz követni bennünket.
Nelson egy keskeny mellékutcába vezette őket a sűrű ködben, ahol
egy zárt hintó várakozott.
Amikor Beatrice rövid időre kiélesítette a tehetségét, érzékelte a
fiú lábnyomaiban a forróságot.
– Hírem van számodra, Josh bácsi – újságolta Nelson, miközben
kinyitotta az ajtót Beatrice-nak.
– Nagyszerű – felelte Joshua. – Majd útközben elmeséled.
Felsegítette Beatrice-t a hintó lépcsőjén, aztán ő is beszállt a
homályos zárt térbe, és helyet foglalt mellette. Nelson felugrott a
kocsiba, és leült velük szemben. Joshua a botjával kettőt koppantott a
kocsi tetején. A jármű fürgén nekilódult.
Beatrice-nak elég volt egy pillantást vetnie Nelsonra, hogy tudja,
pár kisebb különbségtől eltekintve Joshuát látja fiatalabb kiadásban.
Így nézhetett ki korábban, mielőtt a fizikai és lelki sebek nyomot
hagytak rajta.
A Gage-vérvonal férfi tagjai nem számítottak klasszikus
értelemben vett férfiszépségnek, de a maguk módján vonzók voltak.
Talán az aurájukból áradó férfias erő keltette fel a nők figyelmét,
gondolta Beatrice. Akárhogy is, Nelson alig titkolt izgalma és a
Joshua megzabolázott energiájának érettebb aurájából áradó
intenzitás olyan forrósággal töltötte meg a kocsi szerény méretű
légterét, hogy Beatrice-nak elkelt volna egy legyező.
– Ne aggódjon, Miss Lockwood! – szólalt meg Nelson. – A
kocsisunk, Henry, nagybátyámnak köszönhetően nagy tapasztalattal
bír. Gondoskodni fog róla, hogy senki se kövessen bennünket a
munkaadói irodájához.

222
 – Efelől kétségem sincs – felelte Beatrice.
– És ahogy Josh bácsi is rámutatott, a ködben még könnyebb
elkerülni, hogy észrevegyenek bennünket – tette hozzá Nelson.
Beatrice egy gyors, tűnődő pillantást vetett Joshuára.
– Ez volt az a kocsi, amit Eustonnak a kertből történő
eltávolítására használt azon az éjszakán, amikor találkoztunk?
– Ami azt illeti, igen – felelte Joshua. Aztán Nelsonra nézett. –
Mondd el, mit tudtál meg!
– Azt tettem, amit kértél – mondta Nelson. – Mindenkivel
beszéltem, akit csak felleltem azok közül, akik az Okkult Akadémia
utcájában laktak vagy dolgoztak Fleming halálakor.
– Miről van szó? – nézett haragosan Beatrice Joshuára. – Nekem
sohasem említette, hogy Roland gyilkossága ügyében nyomoz.
– Elmulasztottam megemlíteni? – Joshua a homlokát ráncolta. –
Sajnálom. Mostanában más dolgok foglalkoztattak.
– Miért kérte meg Nelsont, hogy ilyen nyomozást folytasson? –
kérdezte.
– Mert ennek a mostani ügynek a gyökerei az akkor este történtekig
nyúlnak vissza – felelte Joshua, nem is próbálva elrejteni a
türelmetlenségét, amiért a kérdéseivel megzavarja. Erősen fürkésző
arckifejezéssel nézett Nelsonra. – Mit derítettél ki?
Nelson elővett egy jegyzetfüzetet, és végiglapozta. Megállt az
egyik oldalnál.
– Ahogy megjósolta, számos ellentmondásra figyeltem fel az
emberek emlékei között az akkori eseményeket illetően, de volt pár
dolog, amiben mindenki egyetértett. Jó páran arra gyanakodtak, hogy
a síron túli paranormális erők játszottak közre a gyilkosságban.
Természetesen ezt az elméletet elvetettem.
Joshua ezt egy rövid, nyers kézlegyintéssel elintézte mint szóra sem
érdemes témát.
– Persze. Mi más?

223
 Nelson egy pillanatra zavarba jött, aztán bocsánatkérő pillantást
vetett Beatrice-ra.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de az utca lakói közül sokan
arra a következtetésre jutottak, hogy az általuk Miranda, a Látnokként
ismert nő a gyilkos.
Beatrice felsóhajtott.
– Nem kell, hogy szabadkozzon. Olvastam akkoriban az újságokat.
Részben azért is váltottam szakmát, mert tudtam, hogy a rendőrség
engem keres. Ilyesmire egy nőtől soha senki sem számít.
– Hát igen. – Nelson lapozott egyet. – De van itt egy érdekes
dolog. Két boltos és egy sültkrumpli-árus, aki a környéken kínálja a
portékáját, emlékezett egy szokatlan férfira, aki a környéken őgyelgett
a gyilkosság előtti pár napban. Azt mondták, hogy nyugtalanította
őket. A boltosok azon tűnődtek, vajon nem betörő-e, aki a rabláshoz
méri fel a terepet.
– Jó nyomon jártak – mondta Joshua. – De gyilkosságot és
emberrablást tervezett, nem betörést.
– Az érdekesség az, hogy mindnyájan feltűnően hasonló leírást
adtak a férfiról. Azt mondták, nagyon keveset beszélt, de amikor
megszólalt, akkor meglehetősen erős idegen akcentussal beszélt.
– Azok, akik olyan környéken laknak, melyet társadalmi vagy
kulturális kötelékek tartanak össze, mindig emlékeznek az idegenekre,
pláne, ha még erős akcentusuk is van – felelte Joshua. – Mondtak
bármilyen más részletet?
– Mind olyan bizonytalan volt – felelte Nelson. – De a krumpliárus
azt mondta, olyan volt az arca az idegennek, amitől egy gyerek nem
tudna éjjel elaludni. Azt mondta, őt halálfejre emlékeztette. A
boltosok egyetértettek.
– Ez egybevág az én következtetésemmel – mondta erre Joshua. –
Lancing egy hivatásos bérgyilkost bízott meg. Akkor most meg kell
találnunk a halálfejre emlékeztető arcú férfit.
– Hogyan? – kérdezte Beatrice.

224
 Ez Nelsont is érdekelte.
– Tényleg, hogy találjuk meg, Josh bácsi?
– Egy hivatásos bérgyilkos, aki ráadásul idegen kiejtéssel beszél,
biztos nem maradt észrevétlen az alvilágban – felelte Joshua. – Az is
egy zárt kis közösség.
– De hogyan tudakozódunk abban a világban? – kérdezte Nelson.
– Van egy összeköttetésem, aki nagy hangsúlyt helyez arra, hogy
tudja, mi folyik abban a világban. Történetesen tartozik nekem egy-
két szívességgel.
– Ez aztán a meglepetés! – szólalt meg Beatrice. Elmosolyodott. –
Meg vagyok döbbenve annak hallatán, hogy ön ilyen személlyel áll
ismeretségben, Mr. Gage. – Pláne, hogy szívességeket tett neki.
Nelson nevetésben tört ki. Egy kis idő elteltével vonakodva Joshua
szája is mosolyra húzódott.
Amilyen a nagybácsi, olyan az unokaöcs, gondolta Beatrice.
– Alig várom, hogy hazamenjek, lefürödjek, és tiszta ruhát húzzak
– mondta a nő.
Joshua ránézett.
– Nem haza megy, még nem. Túl kockázatos. Fennáll a lehetőség,
hogy a bérgyilkos azóta kiderítette a címét. Lehet, hogy figyeli a
házát. Csak egy hely van Londonban, ahol biztos lehetek afelől, hogy
nem fenyegeti veszély.
– És hol lenne az?
– Egy régi barátom otthonában. Feltéve, ha rá tudom bírni, hogy
segítsen nekünk.
– Ő is tartozik önnek egy-két szívességgel, mint az alvilági
összeköttetése? – érdeklődött Beatrice.
– Nem, én tartozom neki – felelte Joshua.

225
 Harmincöt

Sara Marsh a Lámpás utcai kis ház hálószobájában ült egy széken,
és nézte, ahogy Beatrice tiszta alsószoknyát és frissen mosott ruhát
húz.
– Mi történt közted és Mr. Gage között? – kérdezte Sara.
– Mire gondol? – érdeklődött Beatrice. – Elmeséltem, hogy mi
történt az Alverstoke-kastélyban és utána. – Befejezte a ruhaderék
megkötését, és leült a tűz elé, hogy megszárítsa a haját. – Mr. Gage
úgy gondolja, hogy egy Clement Lancing nevű őrült el akar rabolni.
A fürdőtől felfrissült, és megtelt energiával. Nem sokkal azután,
hogy a Flint & Marsh Ügynökség hátsó ajtajához értek, őt és Joshuát a
városi ház emeleti magánlakrészébe terelték. George-ot, a kocsist
elküldték a házhoz, amelyen Beatrice Clarissával osztozott. A
küldönc azt az utasítást kapta, mondja meg a házvezetőnőnek, hogy
Beatrice egy különleges ügyön dolgozik a Flint & Marsh
megbízásából, és váltóruhára meg tisztasági szerekre lenne szüksége.
George a kért cikkekkel megpakolt táskával tért vissza, amelybe Mrs.
Rambley figyelmesen pár további dolgot is becsomagolt: egy
hajkefét, csatokat, hálóinget és tiszta alsóneműt.
Hál' istennek Sara és Abigail csak kevés kérdést tett fel, amikor
Joshuával megjelentek az ajtajukban. Az evés és a fürdés
egyértelműen elsőbbséget élvezett a faggatózással szemben. Beatrice
összefoglalta ugyan Sarának az eseményeket, de most már
nyilvánvalóvá vált, hogy Sarát ez nem teljesen elégítette ki.
Komolyan nézett Beatrice-ra.
– Nagyon jól tudod, hogy a Mr. Gage-dzsel való személyes
kapcsolatodra céloztam.
Beatrice összeszedte magát.
– Azt hittem, elmagyaráztam, hogy Mr. Gage többé-kevésbé
kinevezte magát a testőrömnek, amíg meg nem találja Clement
Lancinget. Én ezt nem nevezném személyes kapcsolatnak.

226
 – Badarság! Abból, ahogy rád néz, egyértemű, hogy Mr. Gage a
szeretődnek nevezte ki magát, nem pusztán a testőrödnek.
Beatrice arca összerándult, és felkapta a hajkefét.
– Ez ennyire egyértelmű?
Sara arckifejezése meglágyult.
– Igen, attól tartok. Más körülmények között álmomban sem jutna
eszembe beleavatkozni a személyes ügyeidbe. Olyan nő vagy, aki már
jó ideje magára van utalva. Nem vagy egy naiv ártatlanság. Ami még
fontosabb: a Flint és Marsh ügynöke vagy, jelentős tehetséggel bíró
hölgy. Tudsz vigyázni magadra, különben nem dolgoznál nekünk. De
Mr. Gage nem hasonlítható egyik férfihoz sem, akihez eddig
szerencséd volt.
– Ezzel magam is tisztában vagyok, Mrs. Marsh.
Sara lassan kifújta a levegőt.
– Feltételezem, ez része a vonzerejének.
Beatrice elmosolyodott.
– Feltételezem, hogy igen.
Ha jobban meggondolja, lehet, hogy Sara diagnózisa a helyes,
vélekedett Beatrice. Azóta küzd a Joshua iránt érzett vonzalom
kérdésével, mióta a hajnalban megosztott ágyból felkeltek. Egész
reggel próbálta magának megmagyarázni, hogy a köztük fellángolt
szenvedélyt részben a veszély miatti izgalom váltotta ki. Ráadásul
vonzódott Joshuához. Ami a férfit illeti, közrejátszott benne az a
nagyon hosszú év, amíg vidéken rozsdásodott. Ketten egyedül találták
magukat egy szobában. Ezek a tényezők mind összeadódtak, hogy egy
illékony érzelmi vihart robbantsanak ki. A fogadóban lezajlott
szerelmi légyott így utólag teljesen megjósolhatónak tűnt.
Mégsem volt biztos benne, hogy mindezen okok megmagyarázzák
azt az erőteljes metafizikai kapcsolatot, amelyet Joshua és saját maga
között érzett ezen a reggelen.
Olyan volt, mintha a szeretkezés egy láthatatlan kapcsot teremtett
volna közöttük. Figyelmeztette magát, hogy ha egy ilyen kötelék

227
valóban létezik is, nagyon valószínű, hogy csak ő érzi.
Aztán persze az is lehet, hogy a bensőséges kapcsolat érzése
egyszerűen a túlfűtött képzelete által kitalált fantazmagória, melyet
azért ötölt ki, hogy megmagyarázza a meggondolatlan
szenvedélyt. Mert az tagadhatatlan, hogy az érzékei lángba borultak.
– Tévedés ne essék – folytatta Sara –, mindig a legnagyobb
csodálattal adóztam Mr. Gage-nek. De nagyon más társadalmi
közegből jön, biztos vagyok benne, hogy ezt te is tudod. Még nem
házas, de nemsokára kénytelen lesz megházasodni, hogy továbbvigye
a család nevét.
– Ezzel mind tisztában vagyok, Mrs. Marsh. – Beatrice erősebben
szorította a hajkefét. – Ahogy ön is rámutatott, nem vagyok naiv.
Teljesen tudatában vagyok, hogy nekünk Joshuával nincs jövőnk. De
azt is tudom, hogy soha többet nem lesz alkalmam ezeket az
érzelmeket és érzéseket egy másik férfival átélni. Ő… kivételes
személyiség. Páratlan. – Ahogy te is az vagy, Bea. – Sara felállt, és
az ajtóhoz ment. – Normális körülmények között nincs kifogásom a
szenvedély ellen. De tapasztalatom szerint azok a Flint és Marsh-
ügynökök, akik elkövetik azt a hibát, hogy beleszeretnek az ügyhöz
kapcsolódó személybe, általában megbánják. Azt tanácsolom, hogy
védd meg a szíved, miközben Mr. Gage megvéd ettől az őrülttől.

228
 Harminchat

Joshua épp egy újabb szendvicsért nyúlt volna, de Abigail Flint

szavai hallatán megtorpant, és kérdőn felhúzta egyik szemöldökét.
– Tisztában vagyok vele, hogy most Miss Lockwood érdekét tartja
szem előtt – mondta a szigorú hölgy.
– A most burkoltan arra céloz, hogy a jövőben elképzelhető, hogy
nem Miss Lockwood érdekeit tartom szem előtt – felelte.
Abigail eltökélt tekintettel nézett rá.
– Semmi ilyesmire nem állt szándékomban célozni. De arra fel
kívánom hívni a figyelmét, hogy Miss Lockwood bár tapasztalt
ügynök, mindazonáltal egy fiatal hölgy, aki igen csekély tapasztalattal
bír azon erős érzelmek és szenvedélyek tekintetében, melyek akkor
keletkezhetnek amikor két ember együtt néz szembe a veszéllyel.
– Más szóval ön figyelmeztetni próbál engem, hogy ne használjam
ki őt.
– Az esetek többségében a Flint és Marsh ügynökei mindenki
számára észrevétlenül végzik a nyomozásaikat, beleértve az
úriembereket is – válaszolta Abigail. – Fizetett társalkodónői
szerepükben általában észrevétlenül elvegyülnek a személyzet tagjai
között. De voltak kivételek. Nem ön az első férfi, aki feltételezi, hogy
egy Flint és Marsh-ügynök a szakmájánál fogva tapasztalt a világ
dolgaiban.
– Az ember feltételezné, hogy a Lámpás utcai hölgyek mindegyike
tud magára vigyázni.
– Az ügynökeink egy dologban egyformák, Mr. Gage. Azért jönnek
hozzánk dolgozni, mert különféle okoknál fogva elszegényedve és
magukra hagyatva találják magukat. Nincs családjuk, aki megvédené
őket. Mindketten tudjuk, hogy ez kiszolgáltatottá teszi őket bizonyos
tekintetben.
– Így ön és Mrs. Marsh magukra vették, hogy vigyáznak az
ügynökeikre. – Joshua felvett egy szendvicset, és beleharapott. – Ez

229
nagyon dicséretes dolog az önök részéről.
– Nem szeretjük egyik hölgy alkalmazottunkat sem elcsábítva és
elhagyatva látni. Az ilyesmi komplikálja a munkánkat.
Joshua érezte, hogy kezd kijönni a sodrából. Nem tudta eldönteni,
hogy mulasson-e vagy haragudjon a vallatás és a kapott
figyelmeztetés miatt. Igaz, bűnös Beatrice elcsábításában, de nem állt
szándékában elhagyni őt. Nem mintha túl sokat gondolt volna a közös
jövőjükre, ismerte el önmagának. Az elmúlt évben elszokott tőle,
hogy bármilyen hosszabb távú tervet készítsen. Egyik unalmas napról
a másikra élt.
– Gyakran előfordul az ilyesmi? – tette föl a kérdést. – Mármint
hogy elcsábítják és elhagyják valamelyik ügynöküket.
– Mrs. Marshsal mindent megteszünk azért, hogy a minimumra
szorítsuk vissza az ilyen viselkedést. – Abigail könyörtelen mosolyt
küldött a férfi felé. – De biztosíthatom, nemegyszer előfordult már,
hogy az eset kapcsán szerzett információt használtam azon férfiak
elriasztására, akik úgy vélték, hogy valamelyik Lámpás utcai hölggyel
szórakozhatnak.
–Ó , igen, zsarolás. Mindig hasznos eszköz.
– Amint említettem, a legtöbb esetben Mrs. Marsh és jómagam
jelentjük a családot az ügynökeinknek. Munkaadójukként
kötelességünk gondjukat viselni.
– Beatrice fegyvert hord magánál és egy igen hathatós repülősót,
ön mégis azon aggódik, hogy nem tudja megvédeni magát – mondta.
– A szenvedély bármelyik nőt meggondolatlanná tehet.
– Hírem van az ön számára, Mrs. Flint. Ugyanilyen hatással lehet
egy férfira is. Gondolt arra a lehetőségre, hogy esetleg félreérti a
helyzetet? Mi van, ha én kockáztatom, hogy összetörik a
szívem? Nekem is a gondomat viseli, ha elhagynak?
Abigail kicsit felhorkant.
– Egyáltalán nem aggódom önért, uram. Mr. Smith Hírnöke nagyon
is képes magára vigyázni.

230
 – Ebben ne legyen olyan biztos, asszonyom!
A nő haragos tekintettel nézett rá.
– Komolyan beszélek, Mr. Gage. Tudatában vagyok, hogy Sara és
én az ön adósai vagyunk. Gondolom, fél London hasonló cipőben jár.
– A fél London azért túlzás.
Abigail ügyet sem vetett a közbeszólásra.
– De azt akarom, hogy adja a szavát: nem fogja hagyni, hogy
Beatrice olyan álmokat szőjön, amelyek soha nem válhatnak valóra.
– És az én álmaimmal mi lesz, Mrs. Flint? – kérdezte.
– Azt csak elképzelni tudom, hogy az ön álmai milyenek, uram. –
Félreérthetetlen célzással nézett a férfi sebhelyes arcára, majd a
botjára. – Tekintve amit a múltjáról tudok, gyanítom, hogy nem
különösebben kellemesek.
Válaszát meg sem várva felállt és az ajtóhoz ment, magára hagyva
a férfit a szobában.
Joshua megvárta, amíg becsukódik mögötte az ajtó.
– Az álmaim jelentős javuláson mentek át mostanában – mondta az
üres szobának.

231
 Harminchét

Beatrice megvárta, amíg Abigail és Sara eltűnik Mrs. Marsh

laboratóriumának ajtaja mögött, aztán Joshua közelébe lopakodott. A
férfi egyik vállán átvetve ott volt a csomag a füstgömbökkel.
– Nem tartottak véletlenül kiselőadást önnek az irányomban
tanúsított tisztességes szándékai témájában? – suttogta.
A férfi illedelmesen értetlen arckifejezéssel nézett rá.
– Miért kérdi?
– Mert én egy velős kis beszédet hallgattam végig az olyan
úriemberekről, akik úgy érzik, szabadon játszhatnak egy ártatlan
hölgy érzelmeivel. Nagyon bosszantó, hogy mást ne mondjak.
– Az úriember vagy a prédikáció?
– Ez nem mulatságos, Joshua.
– Elnézést. – Megállt az ajtóban, hogy előreengedje a nőt. – Igen,
nekem is volt részem egy kiselőadásban.
– Ettől féltem. Elnézést kérek a munkaadóim nevében. Tudja, csak
jót akarnak.
– Ezt nem kétlem.
– És mit válaszolt?
– Rámutattam, hogy kegyed fegyvert hord magánál, valamint azt a
meglehetősen kellemetlen repülősót, és úgy tűnik, mint aki nagyon is
képes megvédeni magát.
A nő elégedetten elmosolyodott.
– Kiváló válasz.
– És kegyed hogy válaszolt a szándékaimat illető figyelmeztetésre?
– Megmagyaráztam, hogy már nem vagyok ártatlan, az intéssel
kicsit elkéstek, már semmi haszna.
Bependerült az ajtón, ügyet sem vetve a férfi elfojtott nevetésére.

232
Nahát! Ennek a férfinak roppant furcsa humora van, gondolta.
Sara és Abigail várt rájuk. Sara épp egy nagy bőrkötényt öltött
magára. Laboratóriuma a városi ház alagsorát foglalta el. Jó néhány
munkapadot különféle tudományos eszközök borítottak, az érzékeny
mérlegtől az elektromosságot generáló gépig. A falak mentén
található üveges vitrinek némelyike fém– és drágakőmintákat
tartalmazott. A többiben különböző vegyi anyagokkal teli üvegcsék és
dobozok sorakoztak.
– Na, lássuk azokat a füstölőszerkezeteket, Mr. Gage – szólalt meg
Sara. A szeme csillogott, a hangjából lelkesedés és kíváncsiság áradt.
Egy közeli munkapad felé intett. – Leteheti őket az asztalra. Azt
mondja, robbanékony?
Joshua a munkapadhoz ment, és lecsúsztatta a csomagot a válláról.
– A férfi, aki ezek egyikét ellenem használta, azzal hozta
működésbe, hogy a lábamnál széttörte. Rengeteg füstös gáz tört elő,
de láng nem.
A csomagot a munkapadra helyezte, kinyitotta, és kivette a maradék
három tárolót.
Sara védőszemüveget tett fel, az orra és a szája elé pedig maszkot
kötött. Felvett egy pár súlyos kesztyűt, és az asztalhoz ment.
– Mindenki álljon hátrébb! – parancsolta.
Senki sem vitatkozott. Beatrice és a többiek eltávolodtak a
munkapadtól. Mind kíváncsian nézték, ahogy Sara felvette az egyiket,
és közelebbről tanulmányozta.
– Érdekes – mondta. – Lássuk, mi van benne.
Nagyon óvatosan eltávolította a dugót. Erős vegyszerszag illant ki
a nyíláson. Beatrice elhúzta az orrát.
– Pfű! – Abigail az egyik kezével az arca előtt legyezett, és gyorsan
hátrébb lépett még egypár lépést.
– Hmm – hümmögött Sara.
Egy orvosságos cseppentővel mintát vett az átlátszó folyadékból.
Párat cseppentett belőle egy kémcsőbe, és ezt az eljárást többször

233
megismételte, amíg jó pár mintát elő nem készített. Aztán visszarakta
a dugót az üvegbe. Beatrice-ra, Joshuára és Abigailre nézett.
– Ez el fog tartani egy darabig – jelentette be. – Nem tudok úgy
dolgozni, ha ennyi ember lesi minden mozdulatomat. Menjenek föl, és
igyanak még egy kis teát. Hívom majd önöket, ha hírrel szolgálhatok.
Beatrice és a többiek engedelmesen visszamasíroztak az emeletre.
Abigail mutatta az utat a kis társalgóig. Joshua az ablakhoz ment, és
kinézett a ködbe. Beatrice érezte a türelmetlenségét. Abigailnek is
feltűnt.
– Nyugodtan leülhet, Mr. Gage – mondta. – Semmit sem nyer azzal,
ha az utcát nézi.
– Nem, gyanítom, hogy nem. Egyébként sem látni az égegyadta
világon semmit ebben a ködben.
– Kelletlenül elfordult az ablaktól, és leült egy székre. – De az az
érzésem, hogy fogy az idő. Lancing nem kockáztatta volna meg, hogy
engem beleráncigáljon ebbe az ügybe, ha nem így lenne. Mielőbb
meg kell találnom a vegyszerek forrását. Aztán pedig meg kell
találnom a bérgyilkost.
– Értem – mondta Abigail. – De addig is, mi a terve ma estére?
Szívesen látjuk önt és Beatrice-t nálunk.
– Köszönöm, de nem – felelte Joshua. – Beatrice nagyobb
biztonságban lesz egy másik helyen, amit kigondoltam. Nyugodtnak
kell afelől lennem, hogy ő biztonságban van, miközben én
végrehajtom a tervem, és kicsalogatom a Lancing által felbérelt
gyilkost a rejtekéből. A Csontember olyan akadály, amelyet
mihamarabb el szeretnék távolítani az útból.
Beatrice ránézett.
– Nekem úgy tűnik, hogy a legegyszerűbb módja a gyilkos
csapdába csalásának, ha engem használunk csalinak.
– Nem – jött Joshua határozott és egyértelmű válasza.
– Van jobb terve? – kérdezett vissza a nő udvariasan.
– Mondjuk azt, hogy más a stratégiám.

234
 Beatrice-nak ez nem tetszett.
– Mit szándékozik tenni?
– Nyilvánvaló, hogy Lancing engem használt a maga felkutatására,
de mostanra már problémává váltam számára – felelte Joshua.
Abigail szemöldöke felszaladt, ahogy megértette.
– Lancing tudja, hogy ön az útjában áll. Még ha sikerül is
elrabolnia Beatrice-t, tisztában van vele, hogy ön akkor is probléma
marad.
– Mert ön sohasem fogja feladni, hogy engem megtaláljon –
folytatta halkan Beatrice.
– Soha – felelte Joshua. A nő szemébe nézett. – Semmiképp.
Abigail feszülten figyelte őket.
– Azt gondolja, hogy Lancing első számú célja az, hogy öntől
megszabaduljon?
– Én biztosan ezt a stratégiát alkalmaznám a helyében – válaszolta
Joshua. – Tudja, hogyan gondolkodom, de én is épp olyan jól
ismerem az észjárását, mint ő az enyémet. Végeredményben
mindkettőnket ugyanaz az ember képezett ki.
– Először azonban a bérgyilkossal kell elbánnia, nem Lancinggel –
mondta Beatrice.
– A bérgyilkos Lancing gyenge pontja – felelte Joshua. – A
halálfej-kinézetű férfi az egyetlen, aki tudja, hogyan lehet Lancinghez
eljutni. Az a helyzet a bérgyilkosokkal, hogy rendszeresen fizetni kell
nekik, ami azt jelenti, hogy van egy találkozási pont. Amikor ez
megvan, meglesz Lancing is.
– De először elő kell csalogatnia a bérgyilkost – mondta Beatrice.
– Ha nem engem használ csalinak, akkor mit?
– Magamat – felelte Joshua. – Bosszúszomjas kedvében lehet két
kudarc után. A büszkesége vakmerővé fogja tenni.
Beatrice-nak elakadt a lélegzete.
– Joshua, meg kell mondanom, hogy én ezt nem találom valami jó

235
tervnek…
A robbanás tompa hangja, amely az alagsorból jött, megszakította a
beszélgetést. Egy pillanatra dermedt csend állt be.
– Jóságos ég! – szólalt meg Abigail. Felugrott, és az ajtó felé
rohant. – Sara, jól vagy? Sara!
Beatrice és Joshua követték Abigailt ki a folyosóra és le az első
emeletre. Az alagsorba vezető lépcső tetején megtorpantak. Füst
gomolygott, és vegyszerek erős szaga szállt fölfelé.
– Sara! – szólította Abigail aggódva. – Válaszolj!
Sara megjelent a lépcső aljában. Átsietett a gomolygó füstön.
Amikor az ajtóhoz ért, lerántotta a védőmaszkját meg a
védőszemüvegét, és győzedelmes mosolyt küldött feléjük.
– Jó hírem van, Mr. Gage – mondta. – Azt hiszem, tudom a patikus
nevét, aki a füstölőszerkezethez és nagy valószínűséggel az Egyiptomi
Vízhez is a vegyszereket szolgáltatta. Csak egy személy van
Londonban, akire számítani lehet, ha ilyen ritka és egzotikus anyagok
beszerzéséről van szó.
– Csak egy? – kérdezte Joshua.
– Amennyire én tudom, Mrs. Grimshaw a Teaberry közben az
egyetlen patikus, aki paranormális tulajdonságokkal bíró keverékek
és receptek elkészítésére specializálódott.

236
 Harmincnyolc

Joshua jelöletlen hintójában ültek. Henry, a kocsis, megállt a

Teaberry köz bejáratánál, mert a régi, macskaköves utcácska túl
szűknek bizonyult a jármű számára. A közt köd borította. Lehetetlen
volt kiolvasni a patika fölötti névtáblát, de az ablakban halvány fény
derengett, jelezve, hogy a bolt nyitva áll a vásárlók előtt.
Beatrice nagyon is tudatában volt a fortyogó energiának, amely a
hintó már-már meghitten szűk kis utasterében kavargóit. Joshuából a
zsákmányra vadászó, lesben álló farkas hidegvérű, fegyelmezett
várakozásának feszültsége sugárzott. Tudta, a férfi nem hinne neki, ha
elmondaná, hogy a tekintete sötéten izzik, úgyhogy nem is említette.
– Ha még egyszer azt mondja, hogy „én megmondtam”, lehet, hogy
drasztikus lépésre kényszerülök – figyelmeztette Joshua.
– Engem a legkevésbé sem rémítenek meg a fenyegetései – felelte
Beatrice. Egyik kesztyűbe bújtatott kezével könnyedén legyintett.
Igen, kárörömöt érez, gondolta, de egyszerűen nem tudott neki
ellenállni. – Bízom benne, ha legközelebb arról tájékoztatom, hogy
paranormális természetű bizonyíték van, jobban fog figyelni a
következtetéseimre.
– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy Mrs. Marsh azért tudta
beazonosítani a patikust, mert a vegyszerekben paranormális
energianyomokat észlelt – mondta Joshua. – De mindig tiszteltem a
tudományos tehetségét. Egy pillanatig sem kételkedem abban, hogy
valamit érzékelt a folyadékban, ami erre a következtetésre vezette.
– Abban bezzeg biztos, hogy akármit is észlelt, az nem
paranormális természetű volt – válaszolta Beatrice.
– Azt hiszem, már többször említettem, hogy semmi szükség a
paranormálishoz folyamodni magyarázatért, amint olyan jelenséggel
találkozik az ember, amit másképp nem tud megmagyarázni.
– Ahogy mondja – mormolta Beatrice. – Természetesen ön a
szakember, ha bűnügyi nyomozásról van szó.

237
 A férfi egy rövid, gyanakvó pillantást vetett rá. Beatrice kedvesen
mosolygott, és párszor pislogott.
– Huh. – A férfi megrázta a fejét, és résnyire kinyitotta a kocsi
ajtaját. – Felejtse el ezt az ártatlan képet. Én nem veszem be,
emlékszik?
– Ó, persze, folyton elfelejtem ezt az apróságot!
– Menjünk, és kérdezzük ki Mrs. Grimshaw-t! – morogta.
Egy rúgással lenyitotta a lépcsőt, megragadta a botját, és kiszállt a
kocsiból. Megfordult, hogy a kezét nyújtsa Beatrice-nak, aki a
szokásos, mélyről fakadó bizsergést érezte, amikor a férfi erőteljes
keze az övé köré kulcsolódott. Kalapja karimája alól gyorsan
felpillantott a férfira, az arcát kutatva, vajon ő is érezte-e a köztük
áramló energia pattogását. De a férfi profilját kemény, semmit el nem
áruló vonások uralták. Ha érzett is bármi szokatlant vagy
megmagyarázhatatlant, amikor ilyen közel voltak egymáshoz,
hatalmas önuralmával jól titkolta.
Henry feléjük fordult a bakon, és lenézett Joshuára.
– Majd itt várok magukra, uram.
– Köszönöm – felelte Joshua. A ködbe burkolózó utcát kémlelte. –
Ugye magánál van a sípja?
– Hogyne, uram. Őrködni fogok, akárcsak a régi szép időkben. Ha
látok bármit, ami aggodalomra ad okot, kettőt sípolok, hogy
figyelmeztessem. Ezek szerint adódhat valami gond a patikussal?
– Nem hiszem, de mostanában előfordult, hogy rosszul számítottam
– válaszolta Joshua.
– Öregszem, Henry.
Henry kuncogott.
– Még nagy utat kell megtennie, amíg annyi idős lesz, mint én,
uram.
Joshua megfogta Beatrice karját, és elindult a patika ajtaja felé.
Lépéseik hangja és Joshua botjának diszkrét kopogása kísértetiesen
visszhangzott a ködben. Beatrice hátrapillantott, és látta, hogy Henry

238
és a fogat már nem több egy halvány sziluettnél a ködben.
A jeges borzongás a semmiből jött, ahogy a patika ajtajához értek.
A nyugtalanító érzéstől tarkóján felálltak és égnek meredtek a
hajpihék. Tudta, hogy Joshua érezte az ő riadt összerezzenését, mert
azonnal megállt, és őt is megállította.
– Mi az? – kérdezte.
– Nem vagyok biztos benne – felelte Beatrice.
Megnyitotta az érzékeit, és a bolt elülső lépcsőjét tanulmányozta.
Az évek során a megszámlálhatatlanul sok ember által gerjesztett
energia paranormális áramlatok sűrű, háborgó miazmáját hagyta maga
után. A nyomok közül sokat a betegség, a fájdalom, a függőség és a
küszöbön álló halál foltja sötétített el. Végül is egy patikánál ez
természetes. Az itt belépett emberek többsége gyógyulást, vagy
legalább átmeneti megkönnyebbülést keresett magának vagy valaki
másnak.
De az újabb keletű nyomok némelyike másmilyen forrósággal
izzott, s ismét felfedezte a kavargó energiát, amit már oly jól ismert.
– Joshua! – suttogta. – Nemrég itt járt, de aztán újra elment.
A férfi nem kérdezte meg, kire gondol. Néma figyelmeztetésül
erősebben megszorította a karját. A nő zavartan nézett rá, és látta,
hogy az ablakokat tanulmányozza.
– Lehúzták a rolót – mondta nagyon halkan. A bolt fölötti szobák
ablakaira pillantott. – Azok is zárva vannak. Vegye elő a kis
pisztolyát!
Beatrice nem habozott. Fölemelte szoknyáit és alsószoknyáit, s
elővette a kis fegyvert a tokjából.
– Menjen, rejtőzzön el abba a kapualjba! – adta ki az utasítást a
férfi, fejével a szomszédos épület boltíves bejárata felé biccentve. –
És ne habozzon lőni, ha valaki akár csak kétszer magára
néz! Megértette?
– Igen, de ön mit fog tenni?
– Csak menjen! Most!

239
 Beatrice a közeli bejárat védelmébe menekült. Onnan figyelte,
ahogy Joshua kesztyűs kezével megmarkolja az ajtókilincset. Látta,
hogy ellenállásba ütközött. Az ajtó zárva volt.
Eltűnődött, vajon megpróbálja-e kinyitni a zárat. De a férfi
módszere sokkal hatékonyabbnak bizonyult. Ébenfaacél botjának
végével beütötte az egyik üveget az ajtó felső részén. Az üveg
darabokra tört. Joshua benyúlt a nyíláson, és kinyitotta az ajtót.
Aztán eltűnt odabent.
Pár másodperccel később nagy, fekete üveg repült ki az ajtón, és
az utca közepén landolt. Ezernyi apró szilánkra tört. Kis,
robbanásszerű durranás, majd sistergés hallatszott. Lángok csaptak
föl. Egy rövid ideig fehéren izzva lángoltak, aztán kialudtak.
Mély csönd lett. Beatrice visszatartott lélegzettel figyelt. Joshua
jelent meg az ajtóban.
– Most már bejöhet. – A kezében levő pisztolyra nézett. – Szabad
kérnem, hogy ezt tegye el? De legalábbis ne fogja rám.
– Ó, elnézést! – Beatrice felemelte a szoknyáit, és a kis pisztolyt
visszarakta a kecses tokjába.
A bolt bejáratához sietett, és benézett Joshua mellett.
Az ajtótól nem messze, a földön egy idősödő asszony teste hevert.
Kloroform enyhe, de összetéveszthetetlen szaga érződött a levegőben.
– Jóságos ég! – suttogta Beatrice. – Csak nem…?
– Még életben van – felelte Joshua. – Idejében érkeztünk. Ez a
tűzbomba egy időzítő szerkezethez volt rögzítve. Úgy állították be,
hogy körülbelül tíz perc múlva lépjen működésbe. Időt akart, hogy
biztos lehessen benne, ő már távol jár a helyszíntől, amikor a tűz
kigyullad.

240
 Harminckilenc

Beatrice egy csésze teát tett le az asztalra, és aggódva figyelte az

idős nőt. A patikus még mindig sokk hatása alatt állt. A hangja és a
keze remegett.
– Hála az égnek, hogy maguk jöttek! – mondta Mrs. Grimshaw. –
Meg akart ölni. Azt mondta, úgy fog kinézni, mintha robbanékony
vegyi anyagok összekeverésével véletlenül robbanást okoztam volna.
Azt is mondta, hogy a rendőrség sohasem fog rájönni, mi történt.
– Igyon egy kis teát! – biztatta Beatrice nyájasan.
Mrs. Grimshaw felderült a tea látványától. Előhúzott egy kis
csomagot a terjedelmes kötényéből, és a csészébe öntötte a tasak
tartalmának felét. Előrehajolva beszívta a gőzöket, amelyek láthatóan
terápiás hatással voltak rá: a hangja és a keze remegése alábbhagyott.
Összeráncolta a homlokát, arcát értetlenség felhőzte be.
– Hogy fedezték fel, hogy veszélyben vagyok?
– Nem tudtuk – felelte Beatrice. – Legalábbis nem voltunk biztosak
benne. – Leült a kis asztalhoz, és teát öntött Joshua és a saját
csészéjébe. – Mr. Gage intuíciója vezetett ma ide minket. Az volt az
érzése, hogy azonnal meg kell találnunk önt.
Mrs. Grimshaw hatalmas ijedtségen ment keresztül, de más baja
nem esett. Beatrice teát készített, amíg Joshua kiment, hogy Henrynek
elmondja, mi történt, és egy feladattal bízza meg. Beatrice nem tudta,
miféle feladatot kapott a kocsis, de látta őt azonnal elhajtani. Mrs.
Grimshaw elgondolkodó tekintettel nézett Joshuára.
– Esküszöm, ön biztosan pszichikus tehetséggel bír, azért tudta,
hogy bajban vagyok!
– Én is folyton ezt mondom neki – helyeselt Beatrice. Átmosolygott
Joshuára az asztal túloldalára.
A férfi bosszús pillantást vetett rá, majd visszafordult Mrs.
Grimshaw felé.

241
 – Nem paranormális képesség hozott minket ma ide önhöz, hanem a
logika és a deduktív következtetés, és hozzátehetem, egy kis
átkozottul jó szerencse.
Mrs. Grimshaw kérdő tekintettel pillantott Beatrice-ra.
– Mr. Gage nem hisz a paranormálisban – magyarázta Beatrice.
Mrs. Grimshaw arckifejezése felderült.
– Á, ez mindent megmagyaráz. Nos, nem ő az első tehetséggel
megáldott férfi, aki tagadja a saját képességei meglétét, és merem
állítani, nem is ő az utolsó.
Beatrice megpróbálta elrejteni a mosolyát, de tudta, hogy Joshua
észrevette. A férfi elgyötörtnek tűnt, de nem folytatta a témát.
– Sajnálom, hogy nem adhatok önnek több időt, Mrs. Grimshaw,
hogy a megpróbáltatásból magához térjen – mondta. – De ez az ügy
meglehetősen sürgető. Gyorsan kell lépnünk, különben mások is
meghalhatnak. Elmesélné nekem, kérem, hogy mi történt itt ma?
– Természetesen, uram, de attól tartok, én magam sem tudok túl
sokat róla. Mindössze annyi mesélnivalóm van, hogy nem sokkal
azelőtt, hogy ön megérkezett, az egyik rendszeres vásárlóm, aki
mindig speciális összetételű sókat vesz, belépett a boltba, és megkért,
hogy készítsem el a szokásos rendelését. Semmi rosszra nem
gyanakodtam. Elfordultam, hogy elkészítsem a keveréket. Amikor
kész lett, már épp a pultra akartam helyezni, de ő mögém került. Úgy
mozgott, mint egy macska a sötétben, annyit mondhatok. Nedves ruhát
tartott az arcom elé. Emlékszem, hogy éreztem a kloroform szagát, és
hallottam, ahogy azt mondja, most meg fogok halni egy nagy tűzben.
Aztán csak a nagy semmi, amíg ön magamhoz nem térített.
Joshua szája összeszorult.
– Ez az én hibám, Mrs. Grimshaw. A gazember, akit üldözök, úgy
okoskodott, hogy előbb vagy utóbb eljutok önhöz, és lehet, hogy ön el
tud engem vezetni hozzá. Holtan akarta tudni önt, de csak miután a
sókból az utánpótlást beszerezte.
Mrs. Grimshaw-nak összeszaladt a szemöldöke megdöbbenésében.

242
 – Nem értem. Ki ez a gazember?
– Az a férfi, aki ma megpróbálta önt megölni és leégetni a boltját,
neki dolgozik – felelte Joshua.
– Lancingnek hívják. Egy tudós, aki egy hivatásos bérgyilkost
alkalmaz már majdnem egy éve különböző feladatokra.
– Magasságos ég! – suttogta Mrs. Grimshaw döbbenten.
– Le tudná nekem írni a férfit, aki a sókat vette, és megpróbálta
magát megölni?
– Igen, persze – felelte Mrs. Grimshaw. Láthatólag erőfeszítésébe
került, hogy összeszedje magát.
– Soha nem mutatkozott be, csak annyit mondott, azért küldték,
hogy megvegye a sókat és más, ritka anyagokat, amelyekkel csak én
tudok szolgálni. Soha nem kedveltem, de mindig azonnal
fizetett. Sohasem hitelbe kérte. Az ember nem válogathat, ha vevőről
van szó.
– Milyen igaz! – mondta Beatrice. – Mit tud még nekünk mondani?
– Ó, meglehetősen jellegzetes férfi. Külföldi, ehhez kétség sem
férhet. Nagyon erős akcentussal beszélt angolul. Magas. Mindig
alacsony tetejű kalapban járt, de látszott, hogy kopasz. Olyan az arca,
mint egy halálfej, és hozzá még azok a jéghideg szemek! Nem hinném,
hogy valaha is látott már hidegebbeket.
– Igen, ez a leírás megegyezik a bérgyilkoséval – felelte Joshua.
Mrs. Grimshaw megborzongott.
– Ide hallgasson! Gondolja, hogy vissza fog jönni, amikor rájön,
hogy nem járt sikerrel?
– Nem, mert tudni fogja, semmi értelme, hogy emiatt kockázatot
vállaljon – válaszolta Joshua. – De a biztonság kedvéért megkérem
egy régi ismerősömet, hogy küldjön pár embert, akik vigyáznak önre
és a boltjára, amíg ez az ügy le nem zárul.
Mrs. Grimshaw-nak elkerekedett a szeme.
– Úgy érti, testőröket?

243
 – Igen. Nemrég elküldtem a kocsisunkat egy üzenettel. Az őreinek
nemsokára itt kéne lenniük. Addig nem hagyjuk magára, amíg ide nem
érnek.
Mrs. Grimshaw megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Nagyon hálás vagyok önnek, uram. De tényleg nem értem, hogy
ez a Mr. Lancing, akiről beszélt, miért küldené el a szolgáját, hogy
engem meggyilkoljon. Ahogy már mondtam is, én vagyok az egyetlen
patikus Londonban, aki el tudja látni az alapanyagokkal, amelyekre
szüksége van.
– Azt gondolom, Lancing meg van róla győződbe, hogy már nem
sokáig lesz szüksége a ritka anyag rendszeres utánpótlására – felelte
Joshua. – Azt hiszi, hogy a végéhez közeledik a nagy kísérletének.

244
 Negyven

A férfi figyelte, ahogy a két tökéletesen összeillő, peckesen járó

fekete ló húzta fényes hintó megáll az utcában, a Teaberry köz
bejáratánál. Két ember szállt le. Weaver kidobói mind egyformán
néznek ki, gondolta Joshua. Mindegyikük magas, megfélemlítő
kinézetű, jól felfegyverzett és jól öltözött. A nyakuk köré tekert fekete
nyakkendőt jól ismerik a bűnözők világában.
– Nem tudtam, hogy az alvilág urai ilyen előkelően járnak –
mondta Beatrice a pompás hintón álmélkodva.
– Mr. Weaver a londoni alvilág egy jövedelmező szeletét tartja a
kezében – felelte Joshua.
– Szerencsebarlangokra és kocsmákra specializálódott. De
pénzügyi szolgáltatásokat is nyújt olyanoknak, akik tiszteletre méltó
bankoktól nem kaphatnak ilyen szolgáltatást.
– Feltételezem, meglehetősen magas kamatra.
– Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen alapjában véve ő egy
üzletember – válaszolta Joshua.
A két jövevény Joshuára nézett útmutatásért.
– Kérem, őrizzék a patikust és a boltját – utasította őket Joshua. –
Senkit se engedjenek be az ajtón vagy a Teaberry közbe. A bolt zárva
tart, amíg más utasítás nem érkezik. Aggódom a tulajdonos
biztonságáért.
– Vigyázunk rá – felelte az egyik férfi.
Megérintették fekete kalapjukat, és gyors léptekkel végigmentek az
utcán.
Fekete libériás inas ugrott le a hintóról, hogy kinyissa az ajtaját és
leengedje a lépcsőt. A kocsiban ülő erős testfelépítésű férfi kinézett
az ajtón.
– Rég nem találkoztunk, Joshua – szólalt meg Weaver.
Elgondolkodó arckifejezéssel szemlélte a sebhelyet és a botot. –

245
Hallottam, hogy baleset érte.
– Terjednek a hírek – válaszolta Joshua. – Engedje meg, hogy
bemutassam Miss Lockwoodot, egy nagyon kedves barátot. Beatrice,
ez itt Mr. Weaver, régi ismerősöm.
Beatrice elmosolyodott.
– Mr. Weaver.
Joshua elrejtette felvillanó mosolyát. Nem tudta elképzelni, hogy
az ismeretségében bármelyik másik hölgy ilyen eleganciával és bájjal
venné, amikor az alvilág egyik hírhedt urának mutatják be. A Weaver
szemében tükröződő meglepetésből egyértelműnek tűnt: nincs
hozzászokva, hogy a tisztes körök egyik tagja ilyen szívélyesen
bánjon vele.
– Örvendek, Miss Lockwood – mondta Mr. Weaver. Joshuára
pillantott, szemöldöke enyhén felvonva, majd egyik kesztyűs kezével
a hintó felé intett. – Remélem, megtisztelnek azzal, hogy csatlakoznak
hozzám a hintómban, amíg társalgunk. A szabad ég alatt ácsorgás
rosszat tesz az idegeimnek.
Joshua felsegítette Beatrice-t a kocsiba, majd követte. Leültek a
fekete bársony üléspárnára.
Beatrice udvariasan kendőzött kíváncsisággal vette szemügyre
Weavert. Van rajta mit nézni, gondolta Joshua. A nagydarab ember
majdnem az egész szemben levő ülést elfoglalta. Halvány szeméből
hideg, számító intelligencia sugárzott. Jól öltözött, ruházata a
legutóbbi divat szerint készült. A szabásza mindent megtett, hogy
elrejtse teste püffedtségét, de hát csodát ő sem tehetett. És semmi sem
rejtheti el a rossz egészség auráját, ami Mr. Weaverből áradt,
gondolta Joshua.
Weaver nem volt jó színben, és a légzése is nehezebb volt, mint
amikor utoljára találkoztak.
– Be kell vallanom, kíváncsi vagyok, vajon milyen ügyben és miért
kéri a segítségemet egyévi hallgatás mán – szólalt meg Weaver.
– Ez hosszú történet, aminek még nincs vége – válaszolta Joshua. –
Köze van az ön által említett balesethez. Azt hiszem, hogy az egyik

246
személy, akit halottnak hittek a baleset nyomán, még életben van, és
némi problémát jelent Miss Lockwood számára.
– Értem. – Weaver biccentett Beatrice irányába. – Ezt sajnálattal
hallom, Miss Lockwood.
– Visszafordult Joshua felé. – Örülök, hogy ma a segítségére
lehetek, de az, hogy két őrt a rendelkezésére bocsátok, nem lesz
elegendő, hogy visszafizessem, amivel önnek tartozom. Bízom benne,
hogy tudatja, ha bármi másban is a segítségére lehetek.
– Ami azt illeti, lenne egy kérdésem – felelte Joshua. – Hallott ön
egy független figuráról, akinek a szolgáltatásai között szerepel az
emberrablás és a gyilkosság? Külföldi, és erős orosz akcentussal
beszél. Szemtanúk szerint teljesen kopasz, és az arca csontvázra
emlékeztet. Csontembernek hívja magát.
– Úgy hangzik, mintha egy gótikus regény szereplője lenne. –
Weaver összehúzta a szemét. – De a leírása ismerős. Úgy egy évvel
ezelőtt hallottam híreszteléseket egy ilyen férfiról. Azt beszélték,
nemrég érkezett Londonba, és tapasztalt hivatásos.
– Hivatásos micsoda? – kérdezte Beatrice.
– Bérgyilkos – felelte Weaver nyájasan.
– Ó, persze, persze – mondta Beatrice.
– Elhintettem, hogy szívesen alkalmaznék egy ilyen szakembert, de
sohasem próbált kapcsolatba lépni velem. Ami azt illeti, szinte
azonnal eltűnt.
– Másik munkaadót talált – mondta Joshua.
– Feltételezem, hogy ez a másik munkaadó a te világodhoz tartozik,
Joshua. Mert azt minden bizonnyal tudnám, ha valamelyik
versenytársam bérelte volna föl.
– Új munkaadója egy Clement Lancing nevű őrült tudós – felelte
Joshua.
Weaver bólintott.
– Jól gondolom, hogy van valami terve?

247
 – Úgy tűnik, a Csontember gyenge pontja a szakmai büszkesége –
felelte Joshua. – Ezt a sebezhető pontot kívánom kihasználni, hogy
csapdát állítsak neki, de szükségem lesz a segítségére.
– Ez csak természetes.
Joshua elmagyarázta, miben áll a kérése. Weaver azonnal
megértette.
– Ez nem lesz probléma – felelte. – Megteszem a kellő
előkészületeket, amint visszaértem az irodámba. Vegye úgy, hogy
kérése máris teljesült.
– Köszönöm – felelte Joshua. – Kérem, tekintse úgy, hogy
tartozását maradéktalanul rendezte.
Weaver felhorkant.
– Sohasem leszek képes meghálálni.
Joshua kinyitotta a kocsi ajtaját, és lelépett a járdára. Felnyújtotta
a kezét, hogy segítsen Beatrice-nak. Együtt nézték, ahogy a ragyogó
fekete díszfogat eltűnik a ködben.
– Meg merjem kérdezni, hogy milyen természetű szívességet tett
Mr. Weavernek? – kérdezte Beatrice.
– Elrabolták a lányát, amikor még fiatal lány volt, és fogva tartotta
Weaver egyik alvilági versenytársa, váltságdíjat követelve – felelte
Joshua. – Sikerült megtalálnom és sértetlenül kiszabadítanom.
– Értem. Ez megmagyarázza, miért érzi Mr. Weaver úgy, hogy
sohasem fogja tudni visszafizetni, amivel adós önnek.
Volt valami szokatlan a nő hangjában, ami arra utalt, hogy aggódik.
– Mi baj? – kérdezte Joshua.
– Mr. Weaver nagyon beteg ember – felelte halkan. – Haldoklik.
– Azt mondják, a szíve. Évek óta fenntartja a fegyverszünetet az
alvilágban. Érdekes lesz látni, mi történik, ha ő már nem lesz többé.

248
 Negyvenegy

Victor Hazelton könyvtárát a régóta tartó gyász sötét, komor

energiája itatta át. Valami más is keveredett bele, gondolta Beatrice,
egyfajta csöndes, szenvedő düh. Victor fenntartotta a nyugalom és a
bölcs belátás látszatát, de Beatrice figyelmét nem kerülték el a sötét
áramlatok a lábnyomaiban.
Gyanította, hogy jól palástolt haragjának nagy része saját maga
ellen irányul. Végül is Ő volt a legendás Mr. Smith, aki azzal volt
megbízva, hogy tartsa távol az országtól a terroristákat és az
összeesküvőket. De nem sikerült megvédenie szeretett lányát egy
őrülttől.
Victor ezüstös oroszlánsörényű férfi volt, sötét, kegyetlen szemmel
és imponáló fellépéssel. Úgy tűnt, hogy az ötvenes évei végét
tapossa, de a sokkal fiatalabb emberek sportos könnyedségével
mozgott. Nem volt nehéz őt a kormány és a társadalom legmagasabb
köreinek titkait ismerő, legendás kémfőnöknek elképzelni, aki kiküldi
megbízható ügynökeit, hogy bukkanjanak hazaárulók nyomára, és
semmisítsék meg az összeesküvéseket.
Nyilvánvalóan meglepődött a láttukon, ahogy a két embert a
könyvtárba vezették, de szívesen fogadta őket. Beatrice érzett
egyfajta feszélyezettséget Joshua és Victor között, de a mély, régóta
fennálló kötődés összetéveszthetetlen energiája is felfedezhető volt.
Mindhárman a könyvtárban ültek, Victor a hatalmas íróasztala
mögött.
A magas mennyezetű szobát Emma Hazelton emlékének szentelték.
Az egyik közeli polcon a jegyzetfüzetei sorakoztak. Egy másikon a
naplói. Bekeretezett akvarelljeit szerte a falakon helyezték el. A
portréja foglalta el a kandalló fölötti díszhelyet. És mindem fekete
selyem keretezett.
Emma kivételes szépség volt, gondolta Beatrice. Csak úgy
ragyogott a portréján. Szép vonásaival, sötét hajával és szemével
bármelyik férfi fejét elcsavarta volna. De a művésznek sikerült az

249
intelligenciáját, eleganciáját és báját is érzékeltetnie.
– El kell fogadnunk, hogy Lancing életben van, Victor. – Joshua
egymásra tette a kezeit a botján.
– Mostanra már teljesen megőrült.
Victor mozdulatlanná dermedt. Ezüstös szemöldökét összevonta
sasorra fölött.
– Azt hiszed, hogy túlélte a robbanást?
– Igen. Tudom, hogy ezt nehéz lesz hallania, de azt gondolom, hogy
sikerült Emma testét is megszereznie.
Victor elsápadt. Hirtelen beszívta a levegőt. Szeme összeszűkült.
– Egészen biztos vagy benne? – kérdezte rekedtes, suttogó hangon.
– Amennyire biztos lehetek tényleges bizonyíték híján – felelte
Joshua.
– De hiszen két testet találtunk a romok között! – mondta Victor. –
Egy férfiét és egy nőét.
– A felismerhetetlenségig összeégve. A kísérletei két áldozatáét,
gondolom. Emlékezzen vissza, Lancing aznap azzal a szándékkal csalt
oda, hogy megöljön, és minden bizonyítékot elpusztítson egy hatalmas
tűzben. Azt gondolom, hogy már kéznél lehetett a két holttest, mielőtt
én odaértem.
Victor úgy nézett ki, mint akit a velejéig megráztak a hallottak.
– De mi lett Emmával?
– Csak találgatni tudok – mondta Joshua. – De majdnem biztos
vagyok benne, hogy azóta őrzi a testét a folyadékban.
– Mi az ördögért művelne ilyet?
Joshua álla megkeményedett.
– Ön is tudja, miért, uram. Őrült. Meggyőzte magát, hogy képes
Emmát visszahozni az életbe.
Victor hosszan kifújta a levegőt, és egy rövid időre behunyta a
szemét. Fájdalma nyers, szomorú energiával töltötte meg a levegőt.

250
 – Lancing briliáns tudós volt – mondta. Kinyitotta a szemét. – Neki
kéne a legjobban tudnia, hogy mi lehetséges, és mi nem.
– Még mindig briliáns tudós – felelte Joshua. – De ez nem jelenti,
hogy nem őrült is egyben. Tudja, hogy Emma megszállottja volt.
Amikor Emma megpróbált megszökni tőle, meggyilkolta. Lehetséges,
hogy a bűne és a bánata miatt őrült meg. Egyébként felfedeztem, hogy
már megszerezte Anubisz szemét. Emma találta meg számára, nem
sokkal azelőtt, hogy megölte. Az elmúlt évben Lancing a Teaberry
közben folyamatosan vásárolta azokat a ritka sókat egy patikustól,
amelyek az Egyiptomi Víz elkészítéséhez szükségesek.
– Ez elképesztő hír. – Viktor felállt, odament az ablakhoz, és
kinézett a kertbe. – Meg vagyok döbbenve.
– Sajnálom, uram – felelte Joshua. – Tudom, hogy ez fájdalmas
önnek, de attól félek, hogy további kellemetlen hírem is van. Miss
Lockwoodot hatalmas veszély fenyegeti.
Victor feléjük fordult, erős vonásai megfeszültek az ádáz haragtól.
– Miért?
– Lancing láthatólag megvan róla győződve, hogy Beatrice
rendelkezik a szobor erőinek aktiválásához szükséges paranormális
tehetséggel – válaszolta Joshua. – Azt gondolja, Miss Lockwood
nélkülözhetetlen számára, hogy befejezhesse a nagy kísérletét.
Nyilvánvalóvá tette, bármit megtesz azért, hogy elrabolja.
Victor őszinte kíváncsisággal nézett Beatrice-ra.
– Valóban bír némi pszichikus képességgel, Miss Lockwood?
– Igen – felelte. – Habár Mr. Gage nem hisz a paranormálisban, azt
mondja, hogy Clement Lancing viszont igen.
– Efelől semmi kétség. – Victor összekulcsolta a kezét a háta
mögött. – Lancing meg volt győződve róla, hogy a normálison túl
paranormális erők egész spektruma létezik. Ami azt illeti, azt
gondolta, hogy a lányom is bírt némi tehetséggel. Ez volt az egyik ok,
hogy annyira a megszállottja lett. Biztos volt benne, hogy képes
beindítani az Egyiptomi Víz újjáélesztő hatásait.

251
 – De mivel Emma halott, egy másik, tehetséggel rendelkező nőre
van szüksége – mondta Joshua.
– Hivatásos bűnözőt küldött, aki Csontembernek hívja magát, hogy
elrabolja Beatrice-t.
Victor felvonta egyik ezüst szemöldökét.
– Örömmel látom, hogy az emberrabló erőfeszítései hiábavalók
voltak.
Beatrice Joshuára nézett.
– Mr. Gage-nek köszönhetően.
Victor arcán elmélázó, atyai mosoly jelent meg. Tekintete az
emlékek hatására melegebbé vált.
– Mindig a legjobb ügynököm voltál, Josh. Úgy tűnik, a sérüléseid
nem változtattak ezen a tényen.
Feltételezem, hogy azért jöttél hozzám, mert van valami terved.
– Csapdát állítottam a bérgyilkosnak – felelte Joshua. – Némi
szerencsével ma este bele is sétál.
Eközben viszont nagyon hálás lennék, ha megengedné, hogy
Beatrice itt maradjon önnel, ahol tudom, hogy biztonságban van.
– Természetesen – felelte Victor. – Meséld el a terved!

252
 Negyvenkettő

Egyedül voltak, a Hazelton kastélyához kapcsolt nagy melegházon

sétáltak épp keresztül. Bármelyik másik estén a környezet akár
románchoz is vezethetett volna, gondolta Beatrice. Az üvegfalakon és
a mennyezeten beáradó holdfény zöld növények lenyűgöző sokaságát
világította meg, a pálmáktól és páfrányoktól kezdve egészen az
orchideákig. Ez volt a ház egyetlen helyisége, ahol nem uralkodott
gyászos hangulat. Ez a hely sugárzott az élettől. Victor Hazeltonnak
több időt kéne az üvegházában töltenie.
A vacsora levert hangulatban telt. A sötét fatáblákkal borított
ebédlőt, akárcsak a könyvtárt, mély gyászba öltöztették. A falakat itt
is fekete selyem díszítette. A kandalló fölül az elegáns ruhába öltözött
Emmáról készült fénykép nézett le a vacsorázókra. A komor arcú
inas, aki felszolgált, fekete karszalagot viselt. Az sem zavarta meg a
fojtott csöndet, ahogy ki-be járt a konyhából.
Beatrice tudta, hogy akkor sem élvezte volna az étkezést, ha a
légkör vidámabb lett volna. A szorongó érzés egész délután nem
hagyta nyugodni, az este folyamán pedig csak egyre erősebbé vált.
– Tudom, hogy nem hisz a paranormálisban, hogy a jövő
érzékelését már ne is említsem, de abban egyszer már
megállapodtunk, van olyan, hogy intuíció – szólalt meg Beatrice.
– A látszat ellenére tudok vigyázni magamra, Beatrice – próbálta
elűzni a nő aggodalmát Joshua.
– Ezzel tisztában vagyok. De ez nem jelenti, hogy ne kellene
figyelnie az intuícióra. Az öné mit mond?
A férfi megállt, és nekidőlt a páfrányok egyik megemelt ágyásának.
Félrerakta a botot, és a karjaiba vonta a kedvesét.
– Mondtam már, fogy az idő – felelte. – Egy percet sem
vesztegethetek el. Meg kell találnom a Csontembert, és rajta keresztül
Lancinget, még ma este. Nincs idő, hogy másik tervet készítsünk.
Beatrice szeretett volna vitába szállni vele, de tudta, hogy semmi

253
értelme. Talán ha tudna egy másik stratégiát javasolni, képes lett
volna meggyőzni, gondolta. De nem jutott eszébe egy sem.
Megmarkolta a férfi kabátja hajtókáját.
– Ígérje meg nekem, hogy óvatos lesz, és hogy visszajön hozzám.
– Megígérem – felelte.
Joshua szorosabban magához ölelte, és megcsókolta. A férfi miatti
aggodalma olyan volt, mint olaj a tűzre. A vállába kapaszkodott, és a
végső kétségbeesés érzésével viszonozta a csókot, mintha attól félne,
hogy soha többet nem látja a férfit.
Joshua fellobbanó vággyal válaszolt, ami mindkettejüket magával
sodorta egy forró energiafolyamba.
A férfi lehúzta őt egy halom közeli vászonzsákra, és feltolta a nő
szoknyáját a derekáig. Megtalálta bugyijában a hasadékot, és addig
simogatta a duzzadó rügyecskét, amíg nedvessé és a vágyakozástól
szinte fájóvá nem vált. Ekkor kigombolta a nadrágját. Beatrice
rákulcsolta a kezét, és bevezette magába.
– Nem tudok megállni – figyelmeztette a férfi ajkát a nő nyakára
tapasztva. – Ma este nem. Lángra lobbantja a vérem.
– Semmi baj – suttogta Beatrice. – Semmi baj, szerelmem.
Szerelmem.
És hirtelen minden kétségen felül tudta, hogy ez az igazság.
Szerette Joshuát.
Ha a férfi hallotta is, nem reagált a szavakra. Égett a lázas
szenvedélytől.
Joshua mélyen és keményen hatolt belé, egyszer, kétszer, aztán
összeszorította a fogát, hogy diadalittasan fel ne kiáltson. Beatrice
szorosan tartotta, amíg a férfi megkönnyebbülésének hullámai végül
elültek, és Joshua egy pillanatra ráomlott. Amikor szapora légzése
visszaállt a normálisra, felnyögött, és legördült kedveséről a
vászonra, majd felnézett a holdra a melegház üveg-acél szerkezetű
tetőjén át. Megfogta a kezét, és a tenyerébe csókolt.
– Elnézését kérem – mondta egy idő után. – Nem vártam meg

254
kegyedet. De nem tudtam. Ez nem volt valami úriemberhez méltó a
részemről.
Beatrice elmosolyodott, felkönyökölt, és úgy nézett le a férfira. A
szeme ragyogott a szeretkezés utáni hévtől a holdfényben.
– Gondoskodjon róla, hogy biztonságban visszaérjen hozzám, hogy
befejezhesse, amit ma este elkezdett – felelte könnyed és incselkedő
hangon.
A férfi nem reagált a nő kísérletére, hogy enyhítsen a hangulaton.
Ehelyett a tekintete felforrósodott. Kezét a nő tarkójára fonta, és arcát
magához húzta, amíg a szájuk szinte összeért.
– Becsületszavamat adom – felelte.
Még egyszer megcsókolta, hogy megpecsételje az esküt.
Húsz perccel később Beatrice figyelte, ahogy a férfi elindul az
éjszakába, felmászik a jelöletlen hintóba, amely London sötét utcáira
röpíti. Amikor a kocsi eltűnt a ködben, az ösztöne valósággal sikított
figyelmeztetésképp. De nem tehetett semmit.
Victor kézen fogta az aggodalomtól reszkető Beatrice-t, és
gyengéden visszavezette a házba. A nőre nézett, és a szemében
megértés gyúlt.
– Ne nyugtalankodjék – mondta. – Josh mindig a legjobb
ügynököm volt. Biztos vagyok benne, hogy még a jelen állapotában is
képes vigyázni magára.

255
 Negyvenhárom

Újra a könyvtárban voltak. A feketébe öltözött házvezetőnő kávét

szolgált fel. Victor kedvesen öntött két csészével, és mindkettőhöz
egy korty konyakot is adott, de Beatrice nem nyúlt a csészéjéhez.
Amióta csak Joshua elhagyta a házat, hogy szembenézzen a
bérgyilkossal, egyre jobban aggódott. Most már éjfélre járt az idő.
Csak nagy erőfeszítés árán tudta az idegeit kordában tartani. Időről
időre kis prédikációt tartott magának, emlékeztetőül, hogy Joshua
tudja, mit csinál. De a rettegés érzése egyre mélyült.
– Ez a ház minden bizonnyal nagyon morbidnak tűnik az ön
számára, Miss Lockwood. – Victor konyakot töltött egy pohárba. –
Néhány régi barátom célzott már rá, hogy túl régóta gyászolok. Úgy
érzik, itt az ideje, hogy továbblépjek az életemben.
– Tudom, hogy vannak társadalmi szokások, ami a gyászt illeti –
felelte Beatrice szelíden. – De én azon a véleményen vagyok, hogy
mindenki a saját módján gyászol. Bizonyára nem lehet rettenetesebb
veszteség egy gyermek elvesztésénél.
– Csak Emma maradt nekem az édesanyja halála után – magyarázta
Viktor. Feketébe bújtatott karját a fehér márvány kandallópárkányra
helyezte, és felnézett a portréra. – A társadalom elvárja, hogy egy
özvegy pár hónapon belül újranősüljön, különösen ha nincs férfi
örököse.
– Igen, tudom – felelte Beatrice.
– De én szerettem az én Alice-omat, és nem tudtam rávenni magam,
hogy eláruljam az emlékét azzal, hogy másik nőt hozok ebbe a házba.
Itt volt az én ragyogó, szépséges lányom, és ennyi bőven elég volt
számomra.
– Megértem.
A gyászra vonatkozó szabályok és szokások bonyolultak voltak, de
a társadalmi nyomás legerősebben a nőket sújtotta. A hölgyeknél
mindennek nagy jelentősége volt, a halál bejelentésére használt fekete

256
szegélyes papírról kezdve egészen addig, mennyi ideig kell fekete,
majd később szürke ruhában járni. A gyászoló nőt éber, kritikus
szemmel figyelték. Ezzel ellentétben az úriemberek általában beérték
egy fekete kalapszalaggal, és esetleg fekete karszalaggal egypár
hónapig. Általában nem nézték jó szemmel, ha egy özvegyasszony
újraházasodott. A második házasságot érzéketlenségnek és
hűtlenségnek tekintették. A férfiakat azonban bátorították, hogy
házasodjanak újra, amint lehet.
– Ráadásul volt két fiatalember az életemben, akik olyanok voltak,
mintha a fiaim lettek volna – folytatta Victor. – Ami azt illeti életem
legboldogabb órája volt, amikor Emma bejelentette, hogy hozzá kíván
menni egyikükhöz.
– Clement Lancinghez – mondta Beatrice.
– Igen. A lányom nagyon szép volt. Akármelyik férfit megkaphatta
volna, akit választ. Tudtam, hogy mind Joshua, mind pedig Clement
szerette őt, de végül úgy éreztem, hogy Clement a megfelelő
választás, mert ő osztozott az egyiptológia iránt érzett rajongásában. –
Victor álla megfeszült. – Ez volt azon ritka alkalmak egyike az
életemben, amikor tévedtem egy ember megítélésében. A hiba az én
Emmám életébe került.
– Tudott Lancingnek az egyiptomi konzerváló folyadék receptjével
kapcsolatos mániájáról?
– Természetesen – felelte Victor. – Emmát ugyanannyira
lenyűgözte. Számos alkalommal megvitattuk. Izgatottak voltak attól a
lehetőségtől, hogy az ókoriak esetleg felfedezték annak módját,
hogyan lehet a frissen elhunytakat tetszhalott állapotban megőrizni.
Lancing meg volt győződve róla, hogy ebben a mély alvásban a
folyadék gyógyító hatással lenne a szervekre. Amikor a folyamat a
végére ér, a személyt teljesen fel lehetne támasztani.
– Ahogy Mr. Gage-nek is mondtam, meg vagyok döbbenve, hogy
egy olyan briliáns tudós, mint Clement Lancing, képes volt elhinni,
hogy fel tudná támasztani a holtakat – felelte Beatrice.
– A zsenialitást néha csak egy hajszál választja el az őrülettől. –
Victor keze megfeszült a kandallópárkány szélén. – Azt azért ne

257
felejtse el, Lancing nem gondolta, hogy a régóta halottak esetében
működne az Egyiptomi Víz, de meg volt róla győződve, hogy ha egy
nemrégiben elhunyt személyt a halál beállta után pár órán belül a
folyadékba helyeznek, van remény. Borzasztó kísérletezésbe fogott.
– Mr. Gage mesélt az ügynek erről az aspektusáról.
– Amikor a lányom felfedezte, mi folyik, elrettent. Szembeszállt
vele, nos, biztos vagyok benne, hogy Josh elmesélte a többit.
– Igen.
Victor megrázta a fejét, szája összeszorult.
– Elég nehéz felfogni, hogy Lancing tényleg túlélte a robbanást. Az
a lehetőség, hogy esetleg a lányom testét egy kémiai fürdőben őrzi,
elképzelhetetlenül sokkoló. Ennyi hónapon át…
– El tudom képzelni, mennyire felkavaró lehet ez a tudat önnek.
– Joshua sohasem vette komolyan Lancing és Emma Egyiptomi
Vízzel kapcsolatos munkáját, mert nem hisz a paranormálisban.
– Igen, ezt határozottan értésemre adta.
Victor kissé elhúzta a száját.
– Mindnyájunknak megvan a maga vakfoltja. Joshnak az a mániája,
hogy a hideg logika és a józan ész irányítsa az életét. Mindig attól
félt, hogy ha nem így lenne, az azt jelentené, hogy kicsúszhat a
kezéből az irányítás.
– Jól ismeri őt, uram. De persze nincs ebben semmi meglepő. Úgy
tudom, ön élete kritikus pillanatában mutatott neki utat.
– Megtettem, ami tőlem telt – felelte Victor. – Nagyon szeretem
Joshuát. Ami egy éve történt, mindkettőnknek nagy fájdalmat okozott.
Tudom, hogy mind a ketten gyászoltunk az elmúlt évben. Így
visszatekintve, többet kellett volna beszélnünk egymással. – Az órára
pillantott. – Nagyon hosszú éjszaka lesz.
Beatrice-on újabb aggodalomhullám futott át. A halvány,
pánikszerű érzés arra késztette, hogy felálljon. Hirtelen kívül akart
lenni ezen a temetőhangulatú szobán, ezen a mauzóleumszerű házon,
amelynek szomorú, forrongó energiája megviselte az idegeit.

258
 – Nem bánná, ha felmennék a szobámba, és ott várnék Joshuára? –
kérdezte.
Victor a homlokát ráncolta.
– Jól van, kedvesem? Úgy néz ki, mint aki gyengélkedik.
– Meglehetősen feszült vagyok. Attól tartok, nem bizonyulnék
valami jó társaságnak ebben a pillanatban.
– Igen, persze. – Victor mélységes aggodalommal tanulmányozta. –
Látom, nem itta meg a kávéját a konyakkal. Kér esetleg egy pohár
konyakot magában? Segítene megnyugtatni az idegeit.
– Nem, jól vagyok, köszönöm. Kérem, hívjon azonnal, amint
Joshua visszaért.
– Szavamat adom.
Victor kinyitotta neki az ajtót. Beatrice kisietett a folyosóra, és
tempósan a nagy lépcső felé sétált. A megkönnyebbülés, amit a
könyvtárból való szabadulás nyomán érzett, rövid életűnek
bizonyult. Újabb félelemhullám öntötte el a lépcsőn fölfelé menet.
Mire elérte a hálószobáját, pánikközeli állapotban volt. Hirtelen
minden vágya egy kis friss éjszakai levegő lett.
Ki kell mennie ebből a házból. Talán pár perc a kastélykertben
majd segít, hogy könnyebben lélegezzen.
Kinyitotta a hálószobája ajtaját, magához vette a kabátját és egy
gyertyát, majd csöndben újra kilépett a folyosóra. A hosszú
futószőnyeg elnyelte a lépései hangját. Nem akarta Victort
nyugtalanítani. Tudta, mennyire aggódna, ha rájönne, hogy ő egyedül
megy ki ilyen kései órán.
A kastélyra mély csend borult. A ház kis létszámú személyzete
valamivel korábban levonult a földszintre.
A folyosó végén található cselédlépcső volt a legközelebbi út a
kertbe. Beatrice kinyitotta a lépcsőre vezető ajtót, próbált olyan
kevés zajt ütni, amennyire csak lehetséges.
Amint becsukta az ajtót, hallotta Victor lépéseit a főlépcsőn.
Meggyújtotta a gyertyát, és elindult lefelé. A hátsó lépcső

259
szűkösségétől a szíve hevesebben vert. A friss levegő utáni vágya
elborította. Olyan volt, mintha a ház próbálta volna megfojtani.
Nem volt logikus magyarázat a fel-fellobbanó nyers pánikra, ami
időnként elfogta, de túl régóta segítette az intuíciója a túlélésben
ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja az érzést.
Leért a földszintre, és megállt, hogy elfújja a gyertyát. A fali
lámpák halványan égtek, de ahhoz elég fény volt, hogy látható legyen
egy ajtó, ami úgy nézett ki, mintha a személyzeti bejárat lenne.
A feje fölül padlónyikorgás tompa hangja hallatszott. Victor
alighanem a fő hálószoba felé tart a folyosón. Nem kellett volna, hogy
a deszkák távoli nyögése megrémissze, de mégis
megrémisztette. Érzékein annak az éjszakának az emlékei cikáztak át,
amikor a haldokló Roland mellett állt, és hallgatta, amint a gyilkos
visszatér a tetthelyre. Fojtogató félelem vett erőt rajta.
De hiszen nem Victor Hazelton volt az, aki megölte Rolandot,
gondolta. Miért volt hát olyan rémült ma éjjel? Talán az elmúlt napok
eseményei túl soknak bizonyultak az idegei számára. Hiába erős
valaki, mindenkinél van egy pont, ahol összeomlik. Most már a saját
árnyékától is megijed.
Csöndesen a személyzeti bejárat felé lopózott. Különleges
adottsága a félelmére válaszul bekapcsolt. A gyenge fényben látta az
ajtón át mászkáló rengeteg ember lenyomatának pszichikus ködét: az
árukihordók, akik a háziaknak élelmiszert hoztak, ácsok és festők,
akiket javítanivalókhoz hívtak, kocsisok, kertészek és mindazok, akik
munka reményében jöttek a kastélyba. Az évtizedek alatt összegyűlt
nyomok a földön örvénylő sűrű energiaréteget hagytak. De egy
lábnyom kiemelkedett az összes többi közül. Rettentő színjátszó
fénnyel villódzott.
Azonnal felismerte.
A férfi, akinek az arca halálfejre hasonlított, bejött ezen az ajtón.
Nem egyszer, hanem számos alkalommal az elmúlt hónapok során.
Az a tény, hogy a személyzeti bejáratot használta, mindent elárult,
amit tudnia kellett. Victor Hazeltonnak dolgozik.

260
 Újabb nyikorgás hallatszott föntről, majd idegölő csönd. Ahol állt,
onnan lehetetlen volt pontosan megállapítania, de az ösztöne azt
súgta, hogy Victor az ő ajtajánál állt meg.
Elővette a kis pisztolyát, és kinyitotta a személyzeti ajtót, félig-
meddig arra számítva, hogy szembetalálja magát a bérgyilkossal. A
másik oldalon csak a holdsütötte sötétség fogadta.
Joshua azt gondolta, hogy csapdát állított, de tévedett. Épp
belesétált egybe.

261
 Negyvennégy

Sietős léptekkel haladt az üres utcákon, az érzékei fel-fel-

lobbantak. Minden bejáratot és sikátort fenyegető sötétség takart.
Nem mert átvágni a parkokon. A kis pisztolyának nem venné semmi
hasznát egy csapat útonállóval szemben.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült leintenie egy konflist.
Tudta, mit gondol a kocsis, amikor felkapta a szoknyáját és fellépett a
kis kocsiba. Tiszteletre méltó hölgyek nem utaznak konflisban. Csak a
könnyű nőcskék mutatkoznak ezekben a gyors kis járművekben. És
csak egy prostituáltnak van oka arra, hogy éjszaka egyedül legyen az
utcán.
– Lámpás utca – hadarta. – Siessen, kérem.
– Csak nem várja egy ügyfél? – kérdezte a kocsis derűsen. De
szolgálatkészen csattintott az ostorral. A ló gyors ügetésbe fogott.
Húsz perccel később megérkeztek a Flint & Marsh ajtajához.
Beatrice lelépdelt a kocsi keskeny lépcsőin a járdára, és kifizette a
kocsist. A konflis elhajtott az éjszakába.
Felment az ügynökség főlépcsőjén. Érthető módon az épületben
sötétség honolt. Többször dörömbölt a kopogtatóval, de nem érkezett
válasz.
Az ösztönére hallgatva elővette a pisztolyt. Óvatosan megpróbálta
kinyitni az ajtót, és megdöbbent, amikor az ajtógomb könnyedén
elfordult a kezében. Mrs. Beale sohasem felejtette el bezárni
éjszakára.
Tudta, hogy rettentő nagy hibát követett el, de már késő volt.
Füstölő átható illata töltötte meg az éjszakai levegőt.
– Már vártam önt, Beatrice – szólalt meg Victor az előszoba
homályából. – Elég sokáig tartott, hogy ideérjen. Mindig nehéz
ilyenkor kocsit találni, nem igaz?
Beatrice elkezdett hátrálni, azzal a szándékkal, hogy megfordul és
elrohan.

262
 – Ha nem jön be, mindegyiküket megölöm – mondta Victor. –
Tudja, már semmi vesztenivalóm sincs. Most még garantálni tudom
önnek, hogy mindannyian életben vannak.
Felkapcsolta a lámpát. Beatrice látta, hogy Abigail és Sara a férfi
mögött a földön fekszik elterülve. Mindketten hálóruhában voltak.
Mindketten eszméletlenek.
– A házvezetőnő a másik szobában van – mondta Victor. – Nem
kívánom megölni ezt a három teremtést, de az életük az ön kezében
van. Bármire képes vagyok, hogy együttműködjön velem ma éjjel.
– Magasságos ég! – szólalt meg Beatrice. – Ön igazán azt
gondolja, hogy Clement Lancing visszahozhatja a lányát az életbe,
ugye?
– Nekem csak ő van – felelte Victor. – Bármit megteszek, hogy
megmentsem.
– Beleértve azt is, hogy egy bérgyilkos keze által a halálba küldje
a férfit, akiről azt mondja, olyan volt, mint a saját fia?
– Nyugodjon meg! Joshua talán túléli a találkozást. Valamikor
jelentős rutinnal bírt az ilyen ügyekben. Igaz, a gyorsasága és
mozgékonysága nagy részét elvesztette, de ő azért még mindig
bámulatra méltó. Ha kötnék fogadásokat, lehet, hogy rá fogadnék. De
végül nem számít, melyikük marad életben.
– Mert csak az számít, hogy biztos lehessen benne: Joshua mással
van elfoglalva, miközben ön engem elrabol.
– Ahogy mondja.
– Életben marad – mondta Beatrice. – És keresni fog engem.
Mindig megtalálja, amit a fejébe vesz.
– Végül meg fogja önt találni. De eltart neki egy darabig, amíg a
nyomára bukkan, legalább pár napig. Addigra nekem már nem lesz
szükségem önre. Közös ügyünk ma hajnalra véget ér. Most rakja azt a
nevetséges kis fegyvert a konzolasztalra, és forduljon meg.
– Miért kéne megfordulnom?
– Tegye, amit mondok!

263
 Az asztalra tette a pisztolyt, és lassan megfordult. Victor ijesztő
sebességgel mozgott. Mögé került, egyik karját a torka köré fonva
lefogta, és egy rongyot tartott az orra és a szája elé.
Beatrice érezte a kloroform szagát, és próbált nem lélegezni, de
végül nem volt más választása.
Teljesen elnyelte a sötétség.

264
 Negyvenöt

A pletyka első hulláma nem sokkal éjfél után érte el a Vörös Kutya
Tavernát.
Joshua egyedül ült hátul egy bokszban. Ugyanolyan öltözéket
viselt, mint a többi kuncsaft: az olyan emberre jellemző durva ruhát
és nehéz bakancsot, aki sötét és veszélyes módon keresi a kenyerét. A
Vörös Kutyában és a hasonló helyeken, melyeket ezen az estén
felkeresett, a sebhely előnynek bizonyult.
Elkapott egy-két halk hangot a szomszédos bokszból, és biztos volt
benne, hogy Weaver nevét hallotta, de többet nem sikerült kivennie.
Az alvilág urának nevét mindig suttogva ejtették ki.
Körbejárta a kikötő környéki játékbarlangokat és kocsmákat,
előkészítve a terepet a csapdának. Volt némi szóbeszéd a Csontember
nevű gyilkosról, de semmi konkrétum. Úgy tűnt, senki sem tudja, ki a
jelenlegi munkaadója, de volt olyan feltevés, miszerint egy feltörekvő
maffiafőnöknek dolgozik, aki szembe akar szállni Weaverrel és az
alvilágot uraló többi maffiafőnökkel a régi gárdából.
Amikor a pincérnő, egy vonzó, kemény tekintetű szőke közeledett a
sörével, Joshua pár érmével többet tett le az asztalra. A nő a pénzre
pillantott, érdeklődve, de gyanakvóan.
– Mit kell tennem, hogy ennyi pénzt keressek? – kérdezte.
– Mondd el, mik a hírek Weaver felől.
A nő feszengve körbepillantott, aztán lehajolt, hogy a sört az
asztalra rakja. Lehalkította a hangját.
– Senki sem tudja még biztosan, de az a hír járja, hogy halott.
Joshuában megfagyott a vér.
– Valaki megölte?
– Nem. Ez a furcsa az egészben. Azt mondják, a szíve hagyta
cserben.
Joshuának eszébe jutott, amit Beatrice mondott ezen a délutánon.

265
Haldoklik.
– Arról is szól a fáma, hogy mikor halt meg? – kérdezte Joshua.
– Nagyon különös. A hírek szerint elment valakivel találkozni
korábban a nap folyamán. Amikor visszaért az irodájához, az inasa
kinyitotta a hintója ajtaját, és ott találta kinyúlva, holtan, ha az jobban
tetszik. Azt beszélik, a kidobói titokban tartották, amíg csak lehetett,
hogy még utoljára körbejárhassák az üzleteit, és beszedjék a védelmi
pénzeket.
– Amit a kidobói most meg fognak tartani maguknak. – Joshua
felállt, és megragadta a botját. Egy teljes estét elfecsérelt. Weaver
nem élt elég sokáig, hogy felállítsa a csapdát.
– És mi lesz a sörével, uram? – szólt utána a csaposnő.
Joshua nem válaszolt. Átvágott a zsúfolt helyiségen, alig várva,
hogy az ajtóhoz érjen. A botja fogantyúja körül a keze ökölbe szorult.
Küzdenie kellett az őt elborító frusztráció és jeges düh ellen. Tudat
alatt érzékelte, hogy az emberek alig győznek kitérni az útjából, de
nem foglalkozott vele, mindenáron ki akart jutni.
Tudta, hogy Lancing csápjai már ebben a pillanatban Beatrice-ra
fonódnak. Annyi elvesztegetett idő!
Hazelton megvédi őt, gondolta. De már miközben próbálta
meggyőzni magát, akkor is tudta, hogy többé nem lehet biztos
semmiben. Túl gyakran tévedett ezzel az üggyel kapcsolatban, és
Beatrice fogja megfizetni az árát.
Végül sikerült kijutnia az utcára. A hűvös éjszakai levegő és a
folyó bűze segített fókuszálnia. Kényszerítette magát, hogy lelassítsa
és kordában tartsa a légzését, megzabolázva az érzelmeit. Nem tudott
tisztán gondolkodni, amikor az agyát elborították a lázas képzelete
szülte gondolatok.
Semmi értelme nem volt azon morfondírozni, hogy hány órát
vesztegetett el. Az eredeti terve romokban hever. Azonnal elő kell
állnia egy újjal, vagy nincs semmi remény. Belül minden azt harsogta,
hogy végül valóban elfogyott az idő.
Végigment az utcán, a sarok felé tartva, ahol Henry várta a

266
hintóval. Botja halk koppanása és bicegő járásának visszhangja volt a
leghangosabb zaj az éjszakában.
Annyira lekötötte az új terv kidolgozása, hogy nem érzékelte a
gyilkos jelenlétét, amíg a halálfejarcú férfi felé nem vetette magát egy
keresztutcából. Gyilkos döfés kellett volna, hogy legyen, és az is lett
volna, de az utolsó pillanatban Joshua meghallotta a bérgyilkos éles
levegővételét.
A régi szokások és a hosszú gyakorlat felülkerekedett, és átvette az
irányítást. Joshua ösztönösen megpördült, hogy szembenézzen a
támadóval, amitől teljesen elveszítette az egyensúlyát. A rossz lába
megadta magát, és a földre esett, ezzel véletlenül megmentve a saját
életét.
A kiszemelt áldozat hirtelen pozícióváltása a bérgyilkost eltérítette
a céljától. Saját lendülete továbbvitte, és pár lépést előrebukdácsolt
Joshua mellett, majd sikerült lefékeznie, s megpördült, hogy újabb
támadásra lendüljön.
Joshua térdre kínlódta magát. Rájött, hogy még mindig a botja
markolatát szorongatja. A botot nagy ívben meglendítette, hogy
elhárítsa a támadást.
A Csontembert ez a mozdulat nem érte váratlanul. Egyik csizmába
bújtatott lábával célba vette a botot.
A csontig hatoló rúgástól az acél-ébenfa bot kirepült Joshua
kezéből. Csörömpölve hullott a járdára.
A gyilkos aprókat szökellve előresuhant. A szeme üres sötétséget
tükrözött. Kezében a penge vészjóslóan csillant egy közeli gázlámpa
fényében.
Nem vette észre a kis dobókést, amit Joshua a botból húzott elő,
amíg a pengéje egyenesen a torkába nem mélyedt. Felhördült, és
botladozva megállt. Szájából bugyogott a vér. Hitetlenkedve meredt
Joshuára. Aztán a térdére ereszkedett, az oldalára dőlt, végül arccal
az égnek kiterült.
Az utcát átható csönd ülte meg. Joshua összeszedte magát, és
felállt. Odasántikált, ahol a botja hevert a macskakövön. Mélyen

267
előregörnyedve felvette a botot. Odament a holttesthez, és a botjával
egy lökéssel arrébb csúsztatta a Csontember pengéjét az ernyedt
kézből. Az ember nem lehet elég elővigyázatos.
A botra támaszkodva lehajolt, és kihúzta a kis dobókést a halott
férfi torkából. A pengét tisztára törölte a Csontember ruháján, és
visszacsúsztatta a fegyvert a bot tetejébe.
Elindult a sarkon álló hintó felé, miközben az egyik, Victortól
tanult mondásra gondolt.
Mindenkinek megvan a maga vakfoltja.
– Az enyém te voltál, Victor.

268
 Negyvenhat

Nelson a dolgozószobájában tartózkodott, az asztalon mellette egy

pohár konyak. Már rég elvesztette az érdeklődését a könyv iránt, amit
olvasott, és átváltott kedvenc témájára: az unalmas jövőjéről való
elmélkedésre. A nyomozási ügyből kapott kis ízelítő meghozta az
étvágyát. Mintha megtalálta volna a hivatását. De nem volt annyira
bolond, hogy azt higgye, Josh a jövőben is felkéri, hogy segítsen az
ilyesmiben: A nagybátyja végül is visszavonult.
Épp azon tűnődött, hogy a Vadnyugatra kéne utazni, ahol a sajtó
szerint mindenkire kaland vár, amikor az ajtókopogtató dörömbölése
verte fel a ház éjszakai csendjét.
Fontolóra vette, hogy egyáltalán ajtót nyisson-e. A látogató minden
bizonnyal az egyik barátja lesz, aki mostanra nyilván teljesen
lerészegedett, és társaságot keres a veszélyesebb környékek
meglátogatásához. A berúgás és a játék-barlangok azonban hónapok
óta először nem tűntek a megfelelő megoldásnak.
Újra felhangzott a kopogás, ezúttal erősebben. Felnyögött, és
felkászálódott. Végigment a folyosón, és kinyitotta az ajtót.
– Ma éjjel ne számíts rám – kezdte –, nem vagyok olyan
hangulatban… – Hirtelen elhallgatott, amikor a lépcsőn meglátta
Joshuát.
A nagybátyja látványától pár másodpercig szóhoz sem jutott.
Joshua tekintetében szörnyű fény égett. Nelson eltűnődött, vajon nem
lázas-e. De ez nem magyarázta meg azt a sötét energiát, ami mintha
belőle sugározna. Olyan volt, mintha Joshua épp most jött volna
vissza a pokolban tett látogatásáról, és arra számítana, hogy
nemsokára újra visszatér.
– Josh bácsi! – Nelson nagyot nyelt. – Jól vagy?
– Megkaparintotta! – szakadt ki Joshuából a válasz. – Az én hibám.
Megszegtem a nyomozás első szabályát. Megbíztam valakiben, akinek
köze van az ügyhöz.

269
 – Várj, Miss Lockwoodról beszélsz? Kit kaparintott meg?
– Hazelton. Egész idő alatt együttműködött Lancinggel. Meg fogják
próbálni feléleszteni Emmát, és azt hiszik, hogy ehhez Beatrice-ra
van szükségük.
– A pokolba! Ezek szerint mind a ketten megőrültek?
– Ez az egyetlen magyarázat – felelte Joshua. – Szükségem van a
segítségedre.
– Igen, természetesen, de honnan tudod, hogy Victor összejátszik
Lancinggel?
– Hozd a pisztolyod, és gyere velem! Mindent elmesélek útközben.
Csak egy percbe telt, hogy Nelson a dolgozószobában az
asztalfiókból elővegye a fegyverét. Megragadta, és rohant vissza a
folyosón. Felmászott a kis kocsiba, és leült Joshua mellé. Érezte,
hogy most már az ő vére is lángol. Az izgalom, az eltökéltség és a
céltudatosság úgy felvillanyozta, mint még soha semmi. Nem egy
újabb értelmetlen ivászatra és szerencsejátékra készül ma éjjel.
Valami fontosat fog csinálni. Segít megmenteni egy hölgyet.
Henry pattintott az ostorral. A ló megindult.
– Először is meséld el, hogy tudtad meg, hogy Hazelton is benne
van ebben az ügyben! – mondta Nelson.
– Rám küldte a bérgyilkost ma este – felelte Joshua. – Feltételezte,
hogy ha túlélem, a saját tervemnek fogom betudni, és soha nem fogok
rá gyanakodni. Nem tudhatta, hogy Weaver nem él elég ideig, hogy
segítsen a csapda felállításában. Hazelton volt az egyetlen ember
Beatrice-on kívül, aki tudta, hogy ma éjjel a Vörös Kutyában leszek.
Ő az egyetlen, aki üzenhetett a Csontembernek.
– A gyilkossággal és az emberrablással egy külföldit bízott meg
Hazelton, akit régen, még Mr. Smithként ismert meg, mert tudta, hogy
ha a londoni alvilágból alkalmazna bárkit, valamelyik bűnöző
ismerősöd, aki szívességgel tartozik neked, vagy figyelmeztetne, vagy
saját maga megoldaná a problémát.
– Így van – felelte Joshua. – Victor azt akarta, hogy ne legyek

270
útban, de nem akarta vállalni a megölésem kockázatát. Ha nem járna
sikerrel, nem maradna remény, hogy Emmát feltámasszák.
– Ő képzett ki téged – mondta Nelson. – Még mindig tiszteli a
képességeidet, a sérüléseid ellenére is.
– Úgy tűnik. De végeredményben neki nem számít, hogy életben
maradok-e, vagy meghalok ma este. Csak annyi érdekelte, hogy elég
ideig eltérítsen, és azalatt elrabolhassa Beatrice-t.
– De mi megtaláljuk őt, ugye? – kérdezte Nelson.
– Igen. De először beugrunk a városi házamba némi felszerelésért,
amit egy éve itt raktároztam el.
– Josh bácsi, nem akarok pesszimista lenni a sikerünk esélyével
kapcsolatban, de nem tudhatod, hová vitte Victor Miss Lockwoodot.
Hogy találjuk meg?
– A megfelelő helyen fogjuk keresni.

271
 Negyvenhét

A halál és erős vegyi anyagok szagára ébredt. Egy pillanatig

mozdulatlanul feküdt. Félt kinyitni a szemét, tartva a rá váró
látványtól.
– Azt hiszem, a vendégünk felébredt.
A férfihang ismeretlen volt, de nem lehetett nem észrevenni a
beteges izgalmat, ami átszőtte, mint egy sötét fonál.
– Igen, valóban – felelte Victor. – A legkevesebb, amit tehetünk
érte, hogy egy csésze erős serkentő teát ajánlunk neki, amivel
leküzdheti a kábítószer hatását.
Beatrice rájött, hogy egy tábori ágyon fekszik. Az érzékeit a furcsa
letargia erősen lenyomta. Enyhén émelygett. Egy ködös jelenet futott
át a fején, mint egy álomkép. Látta Mrs. Flintet és Mrs. Marsht a
földön kiterülve, eszméletlenül az előszobájukban. Eszébe jutott a
kloroform kábító szaga.
Ösztönösen erőltette az érzékeit, próbálva legyőzni a kába közönyt,
amely a markában tartotta.
Kinyitotta a szemét, és egy üvegből meg acélból épült kupolán
keresztül az éjszakai égboltot pillantotta meg. A felhők által részben
takarásban levő hófehér hold világított le rá.
A kupola modern volt, csakúgy mint a termet megvilágító
gázlámpák, de az őt körülvevő kőfalak nagyon réginek tűntek.
Egy alak jelent meg közte és az éjszakai égbolt között. Sohasem
találkozott még vele, de tudta, hogy csak egyvalaki lehet.
– Clement Lancing – szólalt meg. Nehezére esett kimondani a
nevét. Tudta, hogy úgy hangzik, mint aki félálomban van, vagy talán
enyhén részeg.
– A teája, Miss Lockwood – mondta Clement. – Sok nehézséget
okozott számunkra. A végletekig el kellett mennünk, hogy megtaláljuk
önt, de végre itt van, és még éppen időben. Csak ez számít.

272
 Clement Lancing feltűnő férfi volt: magas, széles vállú és
atlétatermetű. Sötétbarna haja a divatra fittyet hányva hosszú volt,
mint aki már jó pár hónapja nem vette magának a fáradságot, hogy
elmenjen a borbélyhoz. A homlokán éles V alakban induló haját
hátrafésülve viselte. Haja magas homlokot, arisztokratikus orrot és
szúrós szürke szemet keretezett.
– Milyen különös – suttogta Beatrice kábultan, rekedtes hangon. –
Nem is tűnik őrültnek.
Azt várta, hogy a megjegyzése miatt a férfi dührohamban tör ki,
ehelyett egy szomorú, mindentudó mosollyal lepte meg.
– Gage ezt mondta magának? – kérdezte. – Hogy őrült vagyok?
Nos, ő persze nyilván ezt mondja, nem igaz? Ő a tébolyodott ebben
az ügyben. Meggyilkolta az én gyönyörű Emmámat.
– Ostobaság. Maga ölte meg.
Clement szemében pokoli fény gyúlt.
– Ez hazugság.
– Elég legyen!– rivallt rájuk Victor. – Nincs sok időnk. Ma éjjel a
végére kell járnunk ennek a dolognak.
Beatrice óvatosan felült, és lábait átemelte a tábori ágy szélén.
Ösztönösen keresni kezdte, mi lehet az erős vegyi szag forrása, és
meglátott egy súlyos szarkofágot a terem másik végében. Azonnal
tudta, hogy abból árad ez a szag. Jeges rémület futott át rajta. A halál
szivárgott az ősi kvarcdobozból. Még a szoba túlsó végéből is érezte.
A szarkofág mellett egy magas, embertestű, de sakálfejű Anubisz-
szobor állt. Az istenség nyaka köré aranydrótot tekertek. Az
obszidiánszemek csillogtak a vakító fényben. Érezte a szoborba
töltött paranormális energiát.
A rettentő ősi temetkezési koporsó és a szobor kivételével, a terem
többi része zavarba ejtően hasonlított Mrs. Marsh alagsori
laboratóriumára. Különféle kémiai segédeszközökkel borított
munkapadok voltak a teremben elhelyezve. A falak mentén futó
polcokon dobozok és üvegek sorakoztak, melyekről tudta, hogy nagy
valószínűséggel vegyszereket tartalmaznak.

273
 Tehetségét erősen igénybe véve a természetellenes letargia egy
kissé alábbhagyott. A ruhája szoknyarésze összegyűrődött, és valaki
levette a köpenyét, de megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy
legalább még mindig teljes öltözetben van. Amikor lenézett, látta,
hogy derekáról hiányzik a lánc a Mrs. Marsh speciális repülősóját
tartalmazó üvegcsével.
Az érzékei villództak, de látta a terem padlózatát borító izzó
lábnyomokat. Clementre nézett.
– Lehet, hogy szeret magára úgy gondolni ebben az ügyben, mint
józan félre, de a pszichikus lenyomataiból egyértelmű, hogy ön
meglehetősen őrült.
Clement szemében újabb furcsa tűz lobbant fel, de bizonyos fokig
sikerült elnyomnia.
Victor volt az, aki válaszolt a kijelentésére.
– Mondtam már magának, a zsenit egy hajszál választja el az
őrülettől – jelentette ki halkan.
– Higgye el, Miss Lockwood, én próbáltam bizonyosságot szerezni
az elmúlt egy év során. Végül úgy tűnik, hogy az embernek csak a hit
marad.
Clement a nő felé nyújtott egy csészét.
– Igyon egy kis teát. Helyrehozza az idegeit, Miss Lockwood.
– Nem, köszönöm– mondta. Gondolom megérti,hogy azt
feltételezem, hogy az ön által főzött minden tea mérgezett. – A
szarkofágra nézett. – Mint ahogy ezen a helyen minden más is.
– Téved, Miss Lockwood –válaszolta Clement. Nincs itt méreg.
Pont ellenkezőleg. Aminek ön a szemtanúja lesz, az a kémia
tudományának diadala. Ami azt illeti, több lesz ön ma éjjel, mint
szemtanú. Nagyban hozzájárul majd a diadalhoz.
Beatrice körbenézett a teremben.
– Joshuának igaza volt. Azt mondta, ha még életben van, biztos egy
laboratóriumban található.
– Gage jól ismer – felelte Clement. – Nem volt könnyű rejtve

274
maradni előle az elmúlt évben.
Szerencsés voltam, hogy úgy döntött, remeteéletet él a birtokán,
miután megölte a szerelmemet, de egy nagyon is valós értelemben én
magam is börtönben voltam, mert nem mertem elhagyni ezt a helyet.
De ennek már vége. Csak az számít, hogy ön végre itt van. Hónapok
óta kutatok maga után.
– Miért utánam? – kérdezte Beatrice.
– Mert csak egy valódi paranormális tehetséggel bíró nő tudja
kiszabadítani az energiát az Anubisz-szoborból – felelte Clement.
– Több ezer paranormális foglalkozást űző nő van Londonban.
– De a nagy többségük csaló – válaszolta Clement. – Nekem egy
igazi tehetség kell.
– Hogy jutott arra, hogy önnek éppen rám van szüksége? –
kérdezte.
– Ez Victor munkája – felelte Clement.
Victor tiszteletteljesen érintette meg a szarkofág tetejét.
– Kezdtünk kétségbe esni. Tudtam, hogy vállalnom kell némi
kockázatot. Hannah Traffordot használtam, hogy megtaláljam önt.
– Nem értem – mondta Beatrice.
– Hannah mindig is a paranormális jelenségek kutatójának
tekintette magát – magyarázta Victor.
– Josh sohasem hitt az ilyesmiben, így mindig figyelmen kívül
hagyta a nővére érdeklődését. Én viszont nagyon is tudatában vagyok,
hogy a paranormális létezik. Nekem is van némi pszichikus
tehetségem.
– Talán a stratégiai adottsága? – érdeklődött Beatrice hidegen.
Victor bólintott.
– Úgy van. Joshsal való hosszú és közeli kapcsolatomnak
köszönhetően sokat tudok a családjáról. Mr. Smithként mindvégig
feladatomnak tekintettem, hogy mindent tudjak az ügynökeim
magánéletéről, amit csak lehetséges.

275
 – Más szóval kémkedett a kémjei után.
– Természetesen. Hannah valamelyest szakértője a
paranormálisnak, habár nem vagyok biztos benne, hogy ezzel ő
tisztában van. Nem lennék meglepve, ha neki magának is lenne egy
csöpp tehetsége. Miután részt vett Fleming pár szemináriumán az
Okkult Akadémián, és volt önnel pár találkozója, tájékoztatta a kis
kutatótársaságának tagjait, hogy kegyed valódi, igazi pszichikus
tehetséggel megáldott nő.
– Ön bérelte föl a Csontembert, hogy elraboljon – mondta
Beatrice. – Mi az ördögért utasította, hogy ölje meg Roland
Fleminget?
– Fleming halála sajnálatos, de nem volt más választásom. Tudtam,
hogy ha kegyed csak úgy egyszerűen eltűnik, Fleming elmegy a
rendőrségre, és kivizsgálást kér.
Beatrice felállt.
– Szóval azt mondta a Csontembernek, hogy némítsa el.
– De maga kicsúszott a markunkból aznap éjjel – folytatta Victor. –
Először nem gondoltam, hogy nehéz lesz a nyomára bukkannunk, de
végül rájöttem, hogy maga szó szerint köddé vált. Ez… megdöbbentő
volt, hogy őszinte legyek.
– A Csontember megtalálta Roland zsarolási anyagát aznap éjjel,
nemde? – kérdezte Beatrice.
– Igen. Elhozta nekem. Az ügy kezdetén nem érdekeltek, de később
vállaltam a legnagyobb kockázatot is, amikor rájöttem, hogy nem
tudom önt megtalálni.
– Megzsarolta Hannah-t, és úgy tüntette fel, mintha én lennék a
zsaroló. Tudta, hogy ezzel bevonhatja Joshuát az üldözésbe.
Victor felsóhajtott.
– Ekkorra már meglehetősen kétségbeesett voltam. Attól féltem,
hogy esetleg sohasem találok rá önre.
– Volt bármi Roland zsarolási anyagában, ami Hannah-ra
vonatkozott?

276
 – Nem. De Hannah és Josh ezt nem tudhatták.
– Tudott a férfiról, aki Hannah konyhájában halt meg – mondta
Beatrice. – Ezt honnan tudta meg?
– Josh ezt még előttem is titokban tartotta, az egyetlen személy
előtt, akiben a családon kívül bízott. De ahogy mondtam,
feladatomnak tekintettem, hogy szemmel tartsam az ügynökeimet.
Arra nem volt mód, hogy Josh házába bejuttassak egy kémet, de
Hannah házvezetőnője informátoromul szegődött, anélkül hogy erről
tudomása lett volna. Ott volt azon az éjszakán, és nagyon megrázta a
dolog. Elmesélte a nővérének, aki az én alkalmazásomban állt már
majdnem azóta, hogy Josht elkezdtem tanítani. Akkoriban ez a
haláleset nem érdekelt különösebben.
– Amikor eszébe jutott, hogy Josht utánam küldje, tudta, hogy
birtokában van a tökéletes csali – folytatta Beatrice. – De az, hogy
saját maga zsarolja Hannah-t, túl veszélyes lett volna.
– Egyenesen hozzám vezette volna Josht – mondta Victor. – Kellett
valami hihető, ami eltereli a figyelmét.
– Talált egy olcsó, kissé ostoba bűnözőt, aki kapva kapott az
alkalmon, hogy megpróbálhat egy kis pénzt kizsarolni a gazdagoktól.
Hamisított pár oldalt egy nem létező naplóból, amely célzott a
Hannah konyhájában bekövetkezett halálesetre.
– Az ostobája jelentős irányításra szorult, de végül a stratégiám
bevált – mondta Victor.
– Megparancsolta a Csontembernek, hogy ölje meg a gondosan
kiválasztott zsarolót az Alverstoke-kastélyban.
– Nem engedhettem meg, hogy a zsaroló életben maradjon, miután
a célját betöltötte – felelte Victor. – Tudja, túl sokat tudott. Mindig
fennállt a veszélye, hogy ugyan gondosan titokban tartottam a
kilétemet a zsaroló előtt, Josh esetleg eltalál hozzám a nyomot
követve.
– Azzal ugye tisztában van, hogy Joshua már most is engem keres –
mondta Beatrice.
– Feltéve, hogy túléli a Csontemberrel való találkozást – felelte

277
Victor. – De addigra véget ér mindez. A lányom már újra életben
lesz.
– Nem tud elég messzire futni, hogy elmeneküljön Josh elől, ezt
önnek tudnia kell.
– Nem áll szándékomban elfutni. – Victor hepézett a szarkofágra. –
Nekem csak Emma számít.
Clement felhorkant.
– Biztosíthatom róla, Gage nem fogja túlélni a következő
huszonnégy órát. Még ha meg is ússza a Csontember kését, ebben a
házban fog meghalni, amikor önért jön.
– Már korábban is megpróbálta megölni, és nem járt sikerrel –
válaszolta Beatrice. – Miért gondolja, hogy ezúttal sikerrel jár?
Clement lángoló tekintetében vad őrület jelent meg.
– A korábbi alkalmakkor a dolgok nem álltak teljesen az
irányításunk alatt. De ha Josh újra eljön, hogy önt megkeresse, az én
területemen lesz.
Beatrice újra körbepillantott a szobán.
– Erre a teremre céloz?
– A lépcsők és a folyosók, melyek ebbe a laboratóriumba
vezetnek, számos csapdát rejtenek.
Mindegyikben van egy a rémálmot okozó gázgömbből. Csak Victor
és én ismerjük az ide vezető biztonságos utat. Bárki más, aki
megpróbál feljönni a lépcsőn, lassú és borzalmas halált hal.
– Miért nem mondja el nekem pontosan, mit is vár tőlem, mit
tegyek önért? – kérdezte Beatrice.
– Igen – mondta Victor, és a hangja élesebbé vált. – Itt az idő.
– Jöjjön velem, Miss Lockwood – szólt Clement.
Megfordult, és mutatta az utat a termen át a szarkofághoz. Beatrice
lassan követte, küzdve, hogy elnyomja az érzékeit. De akárhogy is
próbálta a tehetségét minimálisra hangolni, nem menekülhetett
teljesen az elmúlás és a halál nyomaitól, melyek átitatták a levegőt az

278
ősi koporsó körül.
Clement megkerülte a szarkofágot, és a másik oldalról nézett vele
szembe.
– Íme a kedvesem! – mondta. – Ma éjjel ön fel fogja őt támasztani.
Beatrice próbálta felkészíteni magát arra, amit látni fog, ha
félretolják a szarkofág fedelét. Rettegett a látványtól, de emlékeztette
magát, hogy nem ez lesz az első hulla, amivel szembesül.
Teljesen készületlenül érte a felfedezés, hogy a szarkofág fedelébe
egy hatalmas átlátszó kristálylapot illesztettek. Az áttetsző lap alatt
egy tökéletes állapotban megőrzött női test lebegett lágyan egy
átlátszó folyadékban. Csinos fehér hálóruhát viselt. A ruha szélét a
bokájához erősítették, nehogy a térde fölé ússzon. Sötét haja lebegett
szép arca körül. A szeme csukva volt.
Beatrice nem messze megállt, és alig kapott levegőt.
– Magasságos ég! – suttogta. – Ez Emma!
– Igen – felelte Victor. – Nagyon mély álomban van. Most már
látja, hogy miért mentem ilyen messzire, hogy feltámasszam.
Clement lenézett a halott nőre.
– Szép, nem igaz?
Beatrice nagyot nyelt, próbálva elnyomni az émelygő érzést a
gyomrában. Nemcsak Emma szépségét őrizték meg olyan művészien.
A torka körüli zúzódások épp olyan erőteljesek voltak, mintha tegnap
fojtották volna meg.
– Valóban igen bájos volt – mondta Beatrice halkan.
Clement tekintete megint lángba borult.
– Még most is bájos.
– Halott – válaszolta Beatrice kereken. – Semmit sem tehetek se
én, se más, hogy visszahozzuk az életbe.
Victor tekintete elkeseredésében és zord eltökéltségében elsötétült.
– Ő nem halott.

279
 – Alszik – sziszegte Clement. – Nagyon mélyen, de akkor is az
alvás állapotában van. Ezt hívják tetszhalálnak.
– Be kell vallanom, lenyűgöző, hogy a konzerváló hatás a testét
ennyire élőnek őrizte meg, de a halál az halál – mondta Beatrice.
– A pokolba önnel! – mordult rá Clement. Megkerülte a
szarkofágot. – Maga nem tudós. Semmit sem tud a kémiáról.
A dühtől remegő kézzel a torka után nyúlt. A tekintete lángolt.
Beatrice olyan gyorsan hátrált, hogy a sarka beleakadt a ruhája
szélébe. A földre esett.
Victor gyorsan ott termett, és elállta Clement útját.
– Hagyd abba ezt az ostobaságot! Elfelejtetted, hogy Miss
Lockwood segítségére van szükségünk ebben az ügyben?
Clement hirtelen megtorpant. Párat pislogott, mint aki nincs
magánál, mély levegőt vett, és láthatólag nagy akaraterővel szedte
össze magát. Az őrület tüze mérséklődött a tekintetében, de az
aurájában nem.
– Igen, persze – mondta érdes hangon.
Beatrice feltápászkodott. Nem Clement volt az egyetlen, aki alig
kapott levegőt. A nő szíve rémülten vert.
Elhátrált a két férfitól, és egy munkapadnak ütközött. Hallotta,
ahogy a fémeszközök összekoccannak a háta mögött, de nem
foglalkozott a zajjal, mindenáron találni akart egy kijáratot a
helyiségből. Az egyetlen kijárat azonban a terem túloldalán található
ajtó volt. Victor és Clement elzárta az oda vezető utat. Az egyetlen
valós lehetősége az volt, hogy továbbra is próbál időt nyerni, amíg
Joshua megtalálja. Ez azt jelentette, hogy nem provokálja ki
Clementből a gyilkos dühöt.
Clement újra uralkodott magán.
– Igazad van, Victor. Még nem ölöm meg Miss Lockwoodot. Ez az
élvezet majd később jön.
– Nincs rá semmi szükség, hogy ma éjjel bárki meghaljon – felelte
Victor.

280
 Nyugtató hangon beszélt, mintha egy bolondokházában lenne
felügyelő, aki próbál megnyugtatni egy beteget. Nyilvánvaló volt,
hogy nem ez az első alkalom, amikor Clementet kibeszéli egy őrült
rohamából.
Beatrice-nak eszébe jutott a fémes zörgés, amit korábban hallott,
amikor a munkapadnak ütközött. Átpillantott a válla fölött, hogy
lássa, mi adta ezt a zajt.
Csillogó sebészeti eszközök sora: szikék, fogók és fecskendők
sorakoztak a munkapadon. Egy közeli polcon folyadékban úszó, halott
patkányokat tartalmazó üvegedényekre lett figyelmes.
Victor még mindig Clementet nyugtatgatta. Meg kell ragadnia a
lehetőséget. Lehet, hogy ez lesz az egyetlen. Hátranyúlt, és óvatosan
tapogatózott. Az ujjai az egyik szike markolata köré kulcsolódtak. A
kést a ruhája titkos zsebébe süllyesztette, amit zsebkendő tárolására
terveztek.
Clement kihúzta magát. Újra higgadt volt, de a tekintete még
mindig lángolt.
– Elég időt vesztegettünk el – mondta. Odament a szarkofág mellett
álló szoborhoz. – Hozd ide Miss Lockwoodot, Victor.
Victor bocsánatkérő tekintetet vetett Beatrice-ra, és elindult felé.
– Arra semmi szükség nem lesz, hogy újra hozzám érjen – mondta
a lehető leghűvösebb hangon.
Victor várakozva megállt.
Beatrice lassan a szarkofág felé tartott.
– Még mindig nem értem, mit gondolnak, mit tehetek, hogy
segítsem önöket ebben az őrületben – mondta halkan.
– A feltámasztás folyamata két lépésből áll – jelentette ki Clement.
Úgy hangzott most, mint egy professzor. – Az elsőben a szoborba zárt
erőt kell kiengedni. – Felkapta az Anubisz-szobor nyaka köré tekert
aranydrót földre lógó végét. – Ez az ön feladata. Az energiát ezen a
dróton keresztül az Egyiptomi Vízbe vezetjük. Ez egy kémiai reakciót
fog kiváltani, amely visszafordítja a tetszhalál állapotát.

281
 Beatrice-nak megfordult a fejében, újra megmondja neki, hogy nem
normális, de aztán eldöntötte, hogy valószínűleg nem lenne bölcs
dolog, tekintve hogy a férfi a korábbi alkalommal sem reagált rá túl
jól.
– És mi a folyamat második lépése? – kérdezte.
– Amint az Egyiptomi Víz működésbe lépett, friss vért kell adni a
vegyi anyagokhoz, hogy a folyamat elég hosszan folytatódjon, és a
feltámadás befejeződhessen. Az én gyönyörű Emmám tehetséggel bíró
nő volt. Egyértelmű, hogy a legjobb erőteljes vér forrása egy másik,
erős pszichikus képességekkel rendelkező nő.
Beatrice a munkapadra kikészített sebészeti eszközökre pillantott.
– Vagyis én – mondta.
A férfi elmosolyodott.
– Igen, Miss Lockwood, ön.
Victor a homlokát ráncolta.
– Clement biztosított róla, hogy a folyamathoz nincs szükség túl
sok vérre, csak egy kevésre, hogy a Víz energiáját beindítsa. Ön nem
lesz véráldozat, Miss Lockwood.
Beatrice Clement őrült szemébe nézett.
– Hazudott Mr. Hazeltonnak ezzel kapcsolatban, ugye? Ma éjjel
meg fog engem gyilkolni.
– Sületlenség – felelte Clement. – Ahogy Victor is mondta, a
folyamathoz csak egy kevés vérre van szükség.
Határozottan hazudott, de nem volt értelme vitatkozni.
– Mi van, ha nem tudom feltámasztani őt? – kérdezte.
– Akkor már nem lesz többet szükségem magára, nem igaz? Csak
addig marad életben, amíg hasznos nekem. Elég. Itt az idő. Victor,
segíts eltávolítani a szarkofág fedelét.
Victor odament, lehajolt, és mindkét kezét a kristályból és kőből
álló fedél szélére helyezte. Clement ugyanígy tett. Együtt félretolták a
koporsó tetejét, úgy, hogy az annak lábánál keresztbe fordult.

282
 A durva vegyszerek átható szaga hirtelen erősebbé vált. Beatrice
elfintorodott, és hátrált egy lépést. A folyadékban lebegő test nem tűnt
valósnak, olyan volt, mint egy gyönyörű viaszbaba, melyet egy alvó
nőhöz tettek hasonlatossá.
Clement felhúzott egy pár bőrkesztyűt, és felkapta az aranyhuzal
végét, amit a konzerváló folyadékba helyezett.
– Érintse meg a szobor szemeit, és szabadítsa ki az erőt! –
parancsolta.
Beatrice az Anubiszt tanulmányozta.
– Mit akar, pontosan mit tegyek?
– Most mondtam! Érintse meg a szemeket! Amikor fizikai
kapcsolatba lép az obszidiánkövekkel, érezni fogja a beléjük zárt
energiát. Még én is érzem. A paranormális érzékeim nem elég erősek,
hogy kiszabadítsam. Reméljük, hogy az öné igen, mert különben nincs
semmi okunk, hogy életben tartsuk.
Victor összeráncolta a szemöldökét.
– Elég legyen, Clement! Nincs semmi ok arra, hogy Miss
Lockwoodot fenyegesd.
Beatrice közelebb ment a szoborhoz. Óvatosan felemelte a kezét,
és megérintette az egyik obszidiánszemet az ujjhegyével. Jeges
energia futott át rajta. Összerándult, és elkapta az ujját a kőtől.
– Ez nem egy jó ötlet – mondta.
– Csinálja! – parancsolta Clement.
A férfi kezdi megint elveszíteni az önuralmát, ébredt rá Beatrice.
Óvatosan két ujjhegyét az egyik drágakő szemre tette, és felerősítette
a képességét. A kőben megmozdult az energia. A levegőben gyűlt az
erő. Ösztönösen próbálta megtalálni az irányítása módját. Volt valami
furcsán vonzó abban, hogy uralja az áramlatokat, fedezte fel.
Magasabbra srófolta az érzékeit.
Olyan feszülten koncentrált a szoborra, hogy nem is tűnt fel neki,
hogy valami történik a konzerváló folyadékkal, amíg meg nem
hallotta, hogy Victor fojtott hangon megszólal.

283
 – Nézd a Vizet! – mondta.
– Működik! – felelte Clement. Heves elégedettség csendült ki a
szavakból. – Működik! Működik!
Beatrice az ujjhegyeit a szemen tartva hátrafordította a fejét, hogy a
szarkofágra nézzen. A folyadék kezdett hát-borzongató lilás
árnyalatúvá válni és pezsegni. Beatrice érezte, hogy paranormális
energiaáramlatok jönnek belőle.
Clement türelmetlen pillantást vetett felé.
– Érintse meg a másik szemet is, maga nehéz felfogású nőszemély!
Siessen! Emma ujja megmozdult. Már ébredezik.
– Emma! – suttogta Victor. – Édes istenem, Emma! Ébredj fel,
drága kislányom!
Beatrice a halott nő kezére nézett. Az ujjak enyhén mozogtak, de
tudta, hogy nem az életerő mozgatja őket. A kis mozgást a pezsgő,
gyöngyöző víz okozta. Clement és Victor csak áltatják magukat.
De a szoborban valamilyen energia gyűlt, és Beatrice egészen
biztos volt benne, hogy veszélyes. Nem lehetett tudni, mi történik, ha
tovább növeli az energia szintjét, de lehet, hogy ez bizonyul majd
annak a figyelemelterelésnek, amire szüksége van, hogy
elmeneküljön. A kövekben növekvő energiára koncentrált. Clement
fájdalmában meglepett kiáltást hallatott.
Beatrice levette az ujját a szoborról, és megpördült, hogy lássa, mi
történt. Clement a vízbe ejtette a drótot, és lehúzta a bőrkesztyűjét.
Victor bosszúsan nézett rá.
– Mi történt?
– Olyan erős! – mormogta Clement. Az ujjaira bámult. – Túl erős.
Nem merem a drótot tartani. A kesztyű nem nyújt elégséges védelmet.
A drótot a Vízben hagyom, és félreállok, amíg az energia termelődik.
– Hátrébb húzódott. – Újra, Miss Lockwood!
Ez nem fog jól végződni, gondolta Beatrice. De neki nem volt
semmi veszítenivalója. Minden tehetségét beleadta, hogy az
obszidián energiáját felkavarja. Az Egyiptomi Víz pezsgett, kavargott

284
és zavarossá vált. A tartályban levő test remegett és rángatózott, de
Beatrice tudta, hogy a mozgás nem jelent életet. A holttestet a
folyadék háborgása lökdösi ide-oda.
A szoborban levő energia most már gyorsan gyűlt. Beatrice nem
volt biztos benne, hogy még ura a helyzetnek.
A robbanás nem az Anubiszból jött, ahogy Beatrice várta, hanem
odafentről. A kupolamennyezet egy nagy üvegtáblája betört.
Szilánkok potyogtak.
Pár pillanatig Clement és Victor mintha nem értette volna, hogy mi
történt. Mire rájöttek, hogy a törött üveg a mennyezetből jön, már túl
késő volt.
Egy feketébe öltözött bosszúálló angyal szállt alá a pokol kis
előszobájába, kezében egy acél-ébenfa botra emlékeztető karddal.
Joshua.

285
 Negyvennyolc

Felmérte a helyzetet, mielőtt leereszkedett a terembe. Victor az

első számú és legfenyegetőbb veszély, döntötte el Joshua.
Keményen landolt az egyik munkapad mellett, ahogy eltervezte. A
súlya nagy részét a jó lábára helyezte, és megragadta a padot, hogy a
maradék súlyát megtartsa.
Elengedte a kötéllétra végét, amit Nelson a tetőről engedett le.
Csak a másodperc töredéke állt rendelkezésére, hogy visszanyerje az
egyensúlyát. Ebben a pillanatban látta, hogy Victor megkövültén áll
kínzó hitetlenségében. Joshua tudta, hogy ez az egy esélye van.
Victor a következő pillanatban magához tért. A kabátjába nyúlt.
Joshua megtámaszkodott a pad szélében, és a botot mint egy kardot
lendítette meg. A súlyos acél és fa pálca Victor alsókarját érte. A
csont eltört. A pisztoly, amit épp előhúzott, a földre esett, ő pedig a
térdére rogyott.
Nelson kiáltása hallatszott a kupola széléről.
– Josh, elkapta Beatrice-t!
Joshua megfordult, a munkapad segítségével tartva meg az
egyensúlyát. Látta, hogy Clement megkaparintotta Beatrice-t. Egyik
karját a nő torkára fonta, és a torkához egy szikét tartott.
– Látom, nem vesztetted el a képességeidet, miközben vidéken
rozsdásodtál – szólalt meg Clement.
– De azt tanácsolom, hogy mondd meg a társadnak ott fent a tetőn,
hogy maradjon, ahol van, különben elvágom Miss Lockwood torkát.
Joshua Beatrice-ra nézett. A nő keze az oldala mellett volt.
Nyugodtnak tűnt, természetellenesen is. Senki sem tud olyan
hidegvérű maradni, miközben egy őrült szikét szorít a torkához.
Beatrice tényleg kiváló színésznő.
– Jól van? – kérdezte tőle.
– Igen – felelte feltűnően nyugodt hangon a nő. Aztán az egyik

286
kezével egy kis mozdulatot tett.
Ujjai előbukkantak a ruhája redői közül. Egy fémszike csillant a
kezében. Beatrice a férfi értésére adta, hogy ő is fel van
fegyverkezve. Mindössze egy kis figyelemelterelésre van szükségük,
gondolta Joshua.
A szarkofágra nézett. A folyadék még mindig pezsgett és háborgott.
Látta, hogy Emma majdnem élőnek tűnik. A haja kavargott az arca
körül. Karjai lágyan hullámoztak.
– Soha nem hittem volna! – szólalt meg Joshua. – De látom, hogy
sikerrel jártál. Nyitva van a szeme. Jobb lesz, ha kiszeded ebből a
folyadékból, mielőtt levegőt vesz, és megfullad.
– Emma! – suttogta Clement. Elkezdte Beatrice-t a koporsó felé
lökdösni. A figyelme a halott nőre koncentrálódott. – Szedd ki a
Vízből, az ördögbe is, Gage!
– Csak ha elengeded Beatrice-t.
– Megölöm, ha nem szeded ki Emmát a Vízből! Esküszöm, hogy
megteszem!
– Úgy tűnik, hogy mindkettőnknél van egy túsz – mondta Joshua. –
Azt javaslom, cseréljük ki őket.
– Ha elengedem Miss Lockwoodot, megölsz.
– Nem – felelte Joshua. – Nem öllek meg ma éjjel. Ha te tartod
magad az alkuhoz, akkor én is. Beatrice és én ugyanúgy fogunk
távozni, ahogy jöttem, a kupolán keresztül. Itt maradhatsz a
szerelmeddel. Tudod, hogy én mindig tartottam a szavamat.
Victor nem szólt semmit. Továbbra is a karját szorongatva térdelt.
Elkeseredetten meredt a lánya holttestére. Joshua látta, hogy Victor
végre tudomásul veszi az igazságot. Emma halott.
Clement arcán gyötrődés és döntésképtelenség tükröződött.
Durván ellökte magától Beatrice-t.
A szarkofághoz rohant, és belenyúlt a tajtékzó folyadékba, hogy
megszerezze a testet.

287
 Joshua elkapta Beatrice-t.
– Maga megy föl a kötélhágcsón először.
Beatrice eldobta a kis szikét, felkapta a szoknyáit, és elkezdett
mászni felfelé. Joshua követte, kezén a kesztyű valamivel biztosabbá
tette a fogást. Pont elég súlyt tudott a rossz lábára helyezni, hogy fel
tudjon kapaszkodni, de nem volt könnyű.
Amikor felértek a tetőre, Nelson segített Beatrice-nak megtalálni
az egyensúlyát a kupola szélén.
– Jól van, Miss Lockwood? – érdeklődött.
– Most már igen, hála Mr. Gage-nek – mondta. – Ugyanezt a
kötélhágcsót fogjuk használni, hogy lejussunk a tetőről?
– Szerencsére erre nem lesz szükség – felelte Nelson, feltekerve a
létrát. – Josh bácsi talált egy régi lépcsőt az egyik toronyban.
– Clement Lancing azt mondta, hogy a laboratóriumhoz vezető
lépcsők és folyosók tele vannak csapdákkal – figyelmeztette a férfit
Beatrice.
– Én is ezt feltételeztem – mondta Joshua. – Ezért jöttünk a tetőn
keresztül. Soha senki sem számít arra, hogy az ellenség felülről
érkezik.
– Újabb Mr. Smith-mondás? – kérdezte Beatrice.
– Ami azt illeti, igen – felelte Joshua. – Megfeledkezett az egyik
saját szabályáról. De hát mindenkinek van valami gyengéje. Menjünk
innen! Morgan felügyelő már vár, hogy végrehajtsa a
letartóztatásokat.
– De a gázok! – szólalt meg Beatrice. – Hogy fog a rendőrség
bejutni a laboratóriumba?
– Ha szükséges, ugyanúgy, mint mi. De nem hiszem, hogy erre
szükség lesz. Victor be fogja őket engedni. Tudja, hogy mindennek
vége.
Ekkor kezdődött a sikoltás. Clement Lancing dühös és őrült
vonyítása visszhangzott az éjszakában. Egyetlen lövés vetett véget
neki.

288
 Joshua lenézett. Victor ott állt Lancing holtteste fölött, kezében a
fegyverrel. Felnézett Joshuára.
– Mindig te voltál a legjobb ügynököm – mondta Victor.

289
 Negyvenkilenc

Beatrice, Joshua és Nelson az ebédlőasztal körül ültek Sarával és

Abigaillel a Lámpás utcai ház otthonos nappalijában. Hál' istennek
Sarán és Abigailen a füstölőnek semmilyen utóhatása nem maradt
vissza. Látszólag minden arra mutatott, hogy Joshua a szokásos
hidegvérű önmaga, de akárhányszor Beatrice-ra nézett az asztalon át,
a nő egy kis árulkodó izzást látott a férfi tekintetében. Ami Nelsont
illeti, ő még mindig vibrált az izgalomtól. Ő volt az, aki a mentőakció
minden részletéről beszámolt Sarának és Abigailnek.
Mrs. Beale is magához tért a hallucinogén ködből. Tojásból,
krumpliból és pirítósból álló bőséges, igen korai reggelit szolgált fel.
Mindenki bőven fogyasztott az erős kávéból, mert még egyikük sem
aludt egy szemhunyásnyit sem. Beatrice kételkedett benne, hogy
bármelyikük képes lett volna aludni Joshua kivételével, aki bármikor
képes volt transzba helyezni magát, amikor csak akarta. Még mindig
fűtötte őket az energia, ami az erőszak nyomán keletkezik.
– Komolyan, Josh, honnan tudták Nelsonnal, hogy hol találnak
engem? – kérdezte Beatrice. – És kérem, ne jöjjön azzal, hogy csak a
megfelelő helyen kellett keresni! Részleteket akarok hallani.
– Egyszerű logika volt – válaszolta Joshua. Egy újabb szelet
pirítós után nyúlt, és megkente dzsemmel. – Amint rájöttem, hogy
Victor is benne van ebben az ügyben, minden más is a helyére került.
Tudtam, hogy ha kialakított egy megfelelően felszerelt laboratóriumot
Lancingnek, az olyan helyen van, amelyet Victor biztonságosnak tart,
és amiről úgy gondolja, hogy teljesen az ellenőrzése alatt áll. Ennek a
helynek Londonhoz is közel kellett lennie, mert Victor minden
bizonnyal gyakran el akart látogatni oda, hogy megbizonyosodjon
róla, hogyan haladnak a dolgok, és hogy a lánya még mindig élőnek
tűnik.
Sara valamin eltöprengett.
– Továbbá egy olyan helynek kellett lennie, ahonnan könnyen
megközelíthető Mrs. Grimshaw, a Teaberry közben lakó patikus.

290
 – Igen – mondta Joshua. – Természetesen arra a következtetésre
jutottam, hogy a legnyilvánvalóbb hely az Exford Kastély. Victor
családjának a tulajdonában áll már generációk óta.
Beatrice türelemért fohászkodva tekintett a mennyezetre.
– Természetesen.
– Victor tudja, hogy gondolkozom – mondta Josh halkan. – Ezért
járt egy lépéssel mindig előrébb.
De, én is ismerem őt. Amint rájöttem, hogy ő az, aki a stratégiát
kidolgozza, képes voltam rekonstruálni azt.
Abigail a homlokát ráncolta.
– És mi az ördög volt azzal az Anubisz-szoborral? Tényleg volt
paranormális ereje?
– Nem – felelte Joshua határozottan.
– Igen – mondta Beatrice ugyanabban a pillanatban.
Mindenki ránézett. Lerakta a csészéjét, és felidézte, ami Clement
Lancing laboratóriumában történt.
– A szobor egyfajta motor – mondta lassan. – Azt hiszem, hasonló
egy elektromos masinához. Némi pszichikus képességet igényel, hogy
az erőket aktiváljuk, de az erő, amit kibocsát, az csak ennyi: csak
nyers energia.
– Mint egy gőzmotor vagy egy generátor által kibocsátott energia –
mondta Nelson. – Talán alkalmas arra, hogy forgásba hozzon egy
kereket, vagy meggyújtson egy lámpát, de ez minden.
– Pontosan – mondta Beatrice. – Az Anubisz energiájában biztosan
semmi varázslat sincsen. Nincs semmilyen különleges tulajdonsága.
A konzerváló folyadékba vezetett áramlatok felkavarták az Egyiptomi
Vizet, de mindössze ennyi történt.
– Nagyon szívesen megvizsgálnám azt a szobrot – mondta Sara
mohón.
– Az öné – felelte Joshua. – Tekintse hálaajándéknak mindazért,
amit értem tett.

291
 Sara szeme tágra nyílt.
– Ez nagyon nagyvonalú az ön részéről, uram.
Joshua szája fanyar mosolyra húzódott.
– Elhiheti, hogy nem vágyom ezt az ókori emléket a saját házamban
elhelyezni.
– Ezt tökéletesen megértem. – Felsóhajtott. – Őszintén meg kell
mondanom, én mindennek ellenére sajnálatot érzek Victor Hazelton
iránt. Hónapokon át egy őrült keltette hiú remény éltette. A lánya
elvesztésén érzett gyász és fájdalom végül Hazeltont is megőrjítette.
– Milyen igaz – mondta Abigail. – És milyen szomorú. Kétlem,
hogy börtönbe menne. Valószínűleg őrültnek fogják nyilvánítani, és
élete maradék részét egy elmegyógyintézetben fogja tölteni.
– Nem – szólalt meg Joshua. Hangjából halk magabiztosság
csendült. – Victor nem viselne el egy elmegyógyintézetet. És most,
hogy tudja, Emma mindvégig halott volt, nincs semmi, ami életben
tartsa. Nem hiszem, hogy sokáig életben maradna.
Nelson meglepődve nézett fel a tojásából. A homlokát ráncolta.
– Azt gondolod, hogy bánatában meghal?
– Bizonyos értelemben igen – felelte Joshua.
Beatrice értette. Tudta a hallgatásukból, hogy Sara és Abigail is
megértette.
Nelsonnak kicsit tovább tartott, hogy felfogja, mire célzott Joshua.
– Értem – mondta Nelson hirtelen halkan. – Arra számítasz, hogy
kioltja a saját életét. De ezt nem tudhatod biztosan…
– Ismerem őt – válaszolta Joshua. – Tudom, hogyan gondolkozik.
Mert azt hiszi, hogy Victorral nagyon egy srófra jár az agyuk,
gondolta Beatrice. De hangosan nem mondta ki. Ám amint Joshuával
találkozott a pillantásuk, tudta, hogy a férfi tisztában van vele, mi jár
a fejében.
– Tudja, téved – mondta egyszerűen a férfinak. – Önök ketten két
nagyon különböző ember, filozófiai képzésük és a harcművészetekben

292
szerzett képességeik ellenére. Ön sohasem engedte volna meg
magának, hogy elhiggye, amiről tudja, hogy lehetetlen: hogy a
halottakat vissza lehet hozni az életbe mágiával. És ön sohasem
gyilkolt volna meg embereket, akik önnek nem ártottak, hogy elérje
acélját. Talált volna más utat.
Joshua felvonta a szemöldökét.
– Mert én a logika és a józan ész embere vagyok?
Beatrice elmosolyodott.
– Nem, hanem mert vele ellentétben ön egy jó és tisztességes
ember.
Sara kuncogott.
– Azt próbálja önnek mondani, Mr. Gage, hogy ön egy hős, és azt
hiszem, hogy igaza is van.
– Nincsenek hősök – mondta Joshua. – Csak olyan emberek, akik
megpróbálnak helyesen választani, amikor választásra kényszerülnek.
Nelson elvigyorodott.
– Ez egyike Hazelton mondásainak?
Joshua mosolya mindenkit meglepett.
– Ami azt illeti, ezt én találtam ki.
Beatrice ránézett.
– És most mit fog csinálni?
Joshua mosolya elpárolgott.
– Az egyetlen dolgot, amit Victorért tehetek.
– Értem. Magával mehetek?
– Biztos benne, hogy el akar kísérni?
– Igen – felelte. – Önnel akarok lenni, amikor elköszön
mindkettőjüktől.

293
 Ötven

A reggeli után Joshua hazakísérte Beatrice-t egy hintóval, majd

elment, hogy beszéljen az egyik titkos kapcsolatával a Scotland
Yardon. Nelson vele tartott.
A ház kongott az ürességtől. Clarissa még mindig egy ügyön
dolgozott vidéken. Mrs. Rambley üzenetet hagyott, hogy elment
meglátogatni a nemrég megözvegyült nővérét.
Beatrice épp a fürdő kellős közepén tartott, amikor végül erőt vett
rajta a kimerültség. Ásítva lépett ki a kádból, magára öltötte a
köntösét, és a szobájába ment, hogy szundítson egyet.
Arra ébredt, hogy az ablakot veri az eső, és valaki kopog a bejárati
ajtón. Felkelt az ágyból, és odamenf az ablakhoz, hogy kinézzen az
utcára. Joshua állt a bejárati lépcsőn. Hosszú fekete kabátot és
kalapot viselt az eső ellen. A kocsi, amelyen érkezett, épp eltűnt a
szürke ködben.
Beatrice szorosabbra húzta a köpenye övjét, és lesietett, izgatottan
várta a beszámolót a rendőrséggel való megbeszélésről. Amikor ajtót
nyitott neki, a levegőt megtöltő energiából, és abból, amilyen
keményen Joshua a botját szorította, azonnal tudta, hogy a férfit csak a
vasakarata tartja a lábán.
– Joshua – szólalt meg. Hátralépett. – Jöjjön be!
– Sajnálom, ha felébresztettem.
– Semmi baj. Épp felkeltem egy kis szundikálásból. – Elpirult. A
köntöse maximálisan erényes volt, de hirtelen tudatosult benne, hogy
nem visel alatta semmit. – Úgy néz ki, hogy önre is ráférne egy kis
alvás.
– Hazamegyek és pihenek, ha itt végeztem.
A „ha itt végeztem” nem jósolt semmi jót. A bizonytalanság kis
hulláma futott át az érzékein, amitől az ösztöne bekapcsolt. Akármi is
legyen ennek a látogatásnak az oka, az nagy fontossággal bírt Joshua
számára.

294
 Hátrébb húzódott a bejáratból. A férfi belépett az ajtón, és lerázta
magáról a vizes kabátját. Beatrice egy falikarra akasztotta a
ruhadarabot, a kalapját pedig a konzolasztalra rakta száradni.
Furcsa volt a felismerés, hogy ez mindössze a második alkalom,
amikor a férfi átlépte az otthona küszöbét. De ami azt illeti, ő eddig
egyáltalán nem fordult még meg a férfi házában. Olyan keveset tudtak
egymásról, és mégis oly bensőségesen ismerték egymást. De ez vár
azokra, akik tiltott szerelmi kalandba bocsátkoznak, emlékeztette
magát. Az egyetlen dolog, amit az ilyen párok nem oszthatnak meg
egymással, az otthonuk.
Enyhe melankólia lett rajta úrrá, és a gyomra kissé elszorult.
– Mire gondol? – kérdezte a férfi halkan.
A gondolataiból kizökkentve gyorsan összeszedte a színjátszó
képességét, és sikerült kipréselnie egy derűs kis mosolyt.
– Arra gondoltam, hogy bizonyos tekintetben mi még szinte
idegenek vagyunk egymásnak. Úgy tűnik, hogy az egész
ismeretségünket zsarolók, gyilkosok meg egy-két őrült foglalta le.
A férfi változatlanul fürkésző szemmel nézte.
– Egész életemben arra vártam, hogy önnel találkozzam, Beatrice.
A nő pár másodpercig lélegzet-visszafojtva, kővé meredten állt.
Ha az ösztönére hallgat, akkor a férfi karjába veti magát. De a logika
emlékeztette, hogy a sötéten szenvedélyes energiát, amit a férfiban
érzett, könnyen meg lehet magyarázni a friss izgalommal és az erős
érzelmekkel, amelyeket együtt éltek át.
Hogy a zavarodottságát elrejtse, a kis társalgóba vezette a férfit.
– Megkínálhatom egy kis teával? A házvezetőnőm nincs itthon, de
én magam is képes vagyok a kannát a tűzhelyre tenni.
– Köszönöm, nem kérek.
– Mintha ma kellemetlenkedne a lába. Ez aligha meglepő azok
után, amin éjszaka keresztülment. Van egy üveggel Mrs. Marsh
gyógyszeréből fent a szobámban. Csak felrohanok, és hozok belőle
önnek.

295
 Elindult a lépcső felé.
– Nem kérek!–A férfi egy pillanatra elhallgatott. – Köszönöm.
Beatrice emlékeztette magát, hogy a férfi sok mindenen ment
keresztül az elmúlt huszonnégy órában.
Joshua követte a társalgóba, de nem ült le. Ehelyett mindkét
kezével a botja markolatára támaszkodást, és le sem vette róla a
szemét.
– Azért ugrottam be ide, mielőtt hazamennék, mert van valami
nagyon fontos, amit el kell mondanom önnek – kezdte. – El akartam
mondani még az előtt, mielőtt lefeküdnék aludni.
Beatrice-t rettegés fogta el. A kis társalgó mintha elsötétült volna.
Próbálta felkészíteni magát arra, amit hallani fog, akármi is legyen az.
Lehet, hogy most fogja neki kedvesen elmagyarázni, hogy kedveli őt,
de a házasság közöttük nem lehetséges. Vajon ő hajlandó lenne
folytatni a viszonyt? tűnődött Beatrice. Igen. De egy ilyen felállás
csak addig folytatódhat, amíg a férfi meg nem nősül. Nem lenne egy
házas ember szeretője. De Joshua sohasem kérné erre, mondta
magának. Nem csapná be a feleségét. Ő mindenekfelett egy
becsületes ember.
– Megértem, miért tették mindketten azt, amit tettek – mondta
Joshua.
Elveszve a közös jövőjükre vagy annak hiányára vonatkozó vad
spekulációkban, Beatrice nem fogta fel azonnal, miről beszél.
– Tessék? – kérdezte, meglehetősen értetlenül.
– Megértem, miért tette Victor és Clement, amit tett.
Beatrice összeszedte magát, és rendezte összekuszált gondolatait.
Ez az ügy lezárásával kapcsolatos, nem az ő személyes dolgaikról
szól. Hogy is gondolhatott ilyesmire? A férfi természetesen el akarja
varrni az összes szálat, mielőtt megengedné magának, hogy privát
szemszögből mérlegelje a helyzetet.
– Igen, persze – felelte határozottan. – Az apa gyásza és a
szerelmes bűntudata nagyon erős indíték.

296
 – Nem hiszem, hogy megértette, amit mondani akarok, Beatrice.
Tudom, miért mentek el olyan messzire, miért hagyták magukat
becsapni és az őrületbe kergetni. Miért voltak hajlandók ölni is, hogy
Emmát feltámasszák. Én ezt teljességgel megértem, mert én sem
tennék másképp.
– Hogyan? – Megint sötétben tapogatózott.
– Bármit megtennék, hogy kegyedet megmentsem – mondta a férfi.
Beatrice mély lélegzetet vett, és ellazult.
– Igen, tudom – felelte. – Arra született, hogy másokat megvédjen.
De ön más módot találna rá, hogy megtegye.
– Talán – válaszolta Joshua. – Ha lenne rá más mód. De
végeredményben bármi áron. Beatrice, szeretem önt.
Beatrice annyira megdöbbent, hogy pár másodpercig csak bámult a
férfira. Kimondta az első szavakat, amelyek az eszébe jutottak.
– Azt akarja mondani, hogy igazán hisz a szerelemben? – nyögte ki.
– Egy olyan energiaformában, melyet nem lát, nem tud megmérni vagy
tesztelni?
– Azt biztosan nem hiszem, hogy a szerelem a paranormális
energia egy formája – tisztázta a férfi nagyon komolyan. – És be kell
hogy valljam, amíg kegyeddel nem találkoztam, sohasem tapasztaltam
olyan érzelmeket, mint amit most ön iránt érzek. De ennek
bizonyosságában nem kételkedem. Az olyan lenne, mintha a
napfelkeltében vagy az árapály igazságában kételkednék. Csak azért,
mert bizonyos erőteljes erőket nem lehet tesztelni vagy megmérni, az
nem jelenti, hogy pszichikus magyarázat után kell nézni.
Beatrice hirtelen feszült izgalmat érzett. A fülében különös zúgást
hallott. A társalgón túli világ megszűnt létezni. Kétségbeesetten
próbált megmaradni a valóság talaján.
– Nos, ami azt illeti, vannak más magyarázatok is az erős
szenvedélyre – mondta körültekintően.
– Fizikai és intellektuális vonzódás. A közösen átélt veszély
stimuláló hatása. Kölcsönös csodálat. Az a nagyon hosszú év, amit

297
vidéken töltött…
– Szeret engem? – szakította félbe a férfi. – Tudna szeretni?
Ekkor Beatrice félretolta a maradék józan eszét is..A nevetés a
könnyekkel küzdött. A férfi karjába vetette magát. A férfi
megtántorodott, de valahogy sikerült a botot elvennie az útból,
elkapnia a nőt, és közben az egyensúlyát is megtartania.
Beatrice a nyaka köré fonta a karját.
– Ó, Joshua! Igen! Igen! – felelte, miközben az öröm elárasztotta az
érzékeit. – Persze hogy szeretem! Ezzel biztosan ön is tisztában van!
A férfi mélyen beszívta a levegőt, és lassan fújta ki.
– Megtanultam, hogy bizonyos dolgokat szavakba kell önteni.
A nő elmosolyodott.
– Azt akarja mondani, hogy nem lehet mindenre a logika és a
megfigyelés segítségével következtetni?
– Életem egész hátralevő részében hallgatnom kell majd, hogy
ezzel cukkol?
– Attól függ. Élete egész hátralevő részéről beszélünk?
A férfi a homlokát ráncolta.
– Most mondta, hogy szeret. Én is szeretem magát. Ez azt jelenti,
hogy össze fogunk házasodni.
– Nem kért meg. Bizonyos dolgokat szavakba kell önteni.
A férfi elmosolyodott azzal a lassú, érzéki mosolyával, amely a nő
minden érzékét megremegtette.
– Hozzám jön feleségül, hogy vég nélkül cukkolhasson azzal,
ahogy a következtetéseimet levonom?
– Hogy is hagyhatnék ki egy ilyen különösen vonzó ajánlatot? –
Kezét a férfi mellkasára helyezte.
– Igen, Joshua, feleségül megyek hozzád.
A férfi szeme sötéten csillogott, ami akár az örömtől is lehet,
gondolta a nő.

298
 – Nagyon vigyázok majd rád – ígérte.
– Ahogy én is nagyon vigyázok majd rád, szerelmem – felelte
Beatrice.
Joshua a botot az egyik kezébe fogta, a másikkal pedig átölelte a
nőt. Megcsókolta. Ez a csók pecsét volt, a jövő ígérete.
Ez volt az a csók, gondolta Beatrice, amire egész életében várt.

299
 Ötvenegy

Másnap Joshua a szakadó esőben állt Victorral. Együtt nézték,

ahogy az Emma testét tartalmazó koporsót a sírba eresztették. Egy
pap a szertartás szavait mormolta.
Porból vétettél és porrá leszel…
Victor lábán bilincs, jobb keze felkötve. Három rendőr állt
tisztelettudóan a közelben. Egy fekete rendőrségi rabszállító
várakozott a temető vaskapujánál.
Mindezek ellenére Victor büszkén és töretlenül állt. Jelenléte még
mindig parancsoló, ugyanaz a briliáns és titokzatos Mr. Smith.
Beatrice és Nelson némi távolságra várakoztak. Egy komor
temetőszolga ernyőt tartott Beatrice feje fölé.
Amikor az ünnepélyes szertartás befejeződött Victor bal kézzel
lenyúlt, és felvett egy marék vizes földet.A koporsóra dobta.
Fölegyenesedett, lehunyta a szemét és némán imádkozott, majd
Joshuára nézett.
– Köszönöm – mondta. – Már rég el kellett volna tőle búcsúznom.
Most megtettem, és így ma este már meglelhetem saját békémet.
Joshua nem szólt. Nem volt mit mondania. Victor Beatrice-ra
nézett. Egy melankolikus mosoly játszott a szája szögletében.
– Gratulálok, hogy találtál egy olyan nőt, aki mindig a szívedbe lát
majd. Szerencsés férfi vagy.
– Tisztában vagyok vele – felelte Joshua.
– Nem találod ironikusnak, hogy talán soha nem leltél volna rá
nélkülem?
– De – mondta Joshua –, annak találom.
– Az unokaöcséd rád emlékeztet, amikor ilyen idős voltál. Eszes,
gyors, némi tehetséggel. Tőled várja az útmutatást most, hogy teljesen
férfivá érik. Nem kis feladat vár rád. Tudom, hogy nem hagyod majd
cserben.

300
 – Mindent, amit a férfilétről tudok, tőled tanultam – mondta Joshua.
– Nem. – Victor megrázta a fejét. – Amivé váltál, az benned volt.
Mindössze annyit tettem, hogy segítettem felfedezni a benned rejlő
erőt, és megtanítottalak a fegyelemre, valamint arra, hogyan irányítsd.
Erre szükséged volt ahhoz, hogy kezelni tudd. Ha ez a lelkierő nem
lett volna ott már kezdetben is, semmit sem tehettem volna sem én, se
más, hogy felruházzalak ezekkel a tulajdonságokkal.
– Hiányozni fog, uram.
– Saját fiamként szerettelek – felelte Victor. – Nagyon büszke
vagyok rád.
– Akkor jött az életembe, amikor szükségem volt önre. Ön mentett
meg önmagámtól. Sohasem fogom elfelejteni.
Victor csendben örült.
– Ezt jó tudni. Ég veled, fiam.
– Ég önnel, uram.
A rendőrök odavezették Victort a rendőrségi rabszállítóhoz, és
beterelték a vasketrecbe. Joshua addig nézte, amíg a jármű zörögve el
nem tűnt az esőben.
Egy kis idő elteltével észrevette, hogy Beatrice odament mellé.
– Elbúcsúztunk – magyarázta Joshua. – Azt mondta nekem, hogy
ma este megtalálja a békéjét.
Reggelre nem lesz közöttünk.
– Így, megbilincselve is?
– Meg fogja találni a módját – felelte Joshua. – ő Mr. Smith.
Karon fogta Beatrice-t. Együtt sétáltak az esőben oda, ahol Nelson
várt rájuk.

301
 Ötvenkettő

Joshua dolgozószobájában voltak. A férfi az íróasztala szélének

támaszkodott, botját a keze ügyében tartotta. Hannah az ablaknál állt,
és kifelé nézett a kis kertre. Nem sokkal korábban érkezett. Öccsének
elég volt egy pillantást vetnie az arcára, hogy tudja, Nelson beszélt
neki a terveiről.
– Nelson tudatta velem, hogy meditációt és harcművészetet kíván
tőled tanulni – mondta Hannah.
Beletörődőnek látszott, de úgy tűnt, mint aki el is fogadta.
– Tisztáztam vele, hogy tájékoztatnia kell téged a döntéséről,
mielőtt elkezdenék neki órákat adni – felelte Joshua. – De ez az ő
döntése, Hannah.
– Tudom. Mindig is tudtam. Csak meg akartam védeni.
– Megértem. De felnőtt férfi lett. Többé már nem védheted meg.
– Természetesen igazad van. – Hannah az öccse felé fordult. –
Beszélgettem Beatrice-szal. Azt mondta a legnagylelkűbb ajándék,
amit Nelsonnak adhatok, ha leveszem róla a bűntudatot, amit
ráraktam. Amikor Nelson elmondta a döntését, próbáltam így tenni.
Azt feleltem, hogy megértem, és áldásomat adom.
– Biztos vagyok benne, hogy értékelte.
Hannah halványan elmosolyodott.
– Azt is mondtam, hogy nem tudok nálad jobb mentort és tanárt
elképzelni.
Joshua habozott.
– Meg vagyok lepve, hogy ezt mondod.
– Beatrice mutatott rá a nyilvánvalóra. Azt mondta, hogy Nelson
láthatóan örökölte a Gage-tehetséget, és a legokosabb dolog, amit
tehet az ilyen tehetséggel, ha megtanulja ellenőrzése alatt tartani és
felelősségteljesen irányítani.

302
 – Nem a Gage-tehetséget örökölte Nelson, hanem a Gage-ek
temperamentumát.
Hannah elmosolyodott.
– Hívd, aminek akarod. Mindenesetre azt semmiképp sem
szeretném, hogy Nelson azon az úton menjen tovább, amelyen az
elmúlt hónapokban elindult: a szerencsejátékén és a mértéktelen
ivásén.
– Tudtál róla, ugye?
– Természetesen. Az én fiam. Amilyen hévvel vetette bele magát,
hamarosan rossz véget ért volna. Mint a papa.
– Nelson nem hasonlít apánkra, Hannah. A maga ura. Fel kell
fedeznie, hogy mire született.
– De mi lenne az?
– Nem tudom – felelte Joshua. – De idővel meg fogja találni a
maga útját.
Hannah elfordult az ablaktól.
– Te is meg fogod találni a tiédet, most, hogy Victor Hazelton nincs
többé?
A férfi összeérintette az ujjait, azon tűnődve, mennyit mondjon el
neki. Megérdemli az igazságot, gondolta.
– Megkerestek azok az emberek, akiknek valaha Victor jelentett –
kezdte. – A kormány legmagasabb szintjéről.
Hannah elborzadt.
– Azt akarják, hogy vedd át a helyét?
– Igen.
Hannah behunyta a szemét.
– Értem.
– Miután megbeszéltem a dolgot Beatrice-szal, visszautasítottam a
felkérést. Nem akarok visszatérni a rejtőzködő élethez. A napfényben
akarok sétálni Beatrice-szal, és ha a frigyünk megáldatik, a

303
gyerekeinkkel.
Hannah a homlokát ráncolta.
– Valahogy nem tudom elképzelni, hogy hátat fordítasz annak,
amihez a legjobban értesz: hogy megtaláld, ami elveszett.
Joshua előredőlt.
– Beatrice ugyanezt mondta. Mindkettőtöknek igaza van persze. Az
a szándékom, hogy magántanácsadó leszek, aki elveszett emberek és
dolgok megtalálására specializálódik. De nagyon gondosan fogom az
ügyfeleimet megválogatni. Nem mindenki akarja, hogy megtalálják,
aki elveszett.

304
 Ötvenhárom

Az esküvői fogadást a Kristályok kertjének parkjában tartották. Pár

hónap alatt ez már a második alkalom volt, hogy Abigailt és Sarát egy
volt alkalmazottjuk menyegzőjére hívták. Evangeline Ames – most
Lucas Sebastian, a Kristályok kertje tulajdonosának neje – volt az
első menyasszony, aki itt fogadott örök hűséget. Mint Beatrice két
legközelebbi barátnőjének egyike, ragaszkodott hozzá, hogy ő
szervezze a fogadást Beatrice és Joshua számára. Clarissa Slate volt
a koszorúslány.
Napos és meleg idő tette még szebbé az eseményt. Evangeline,
Lucas és Clarissa mellett Hannah Trafford és a fia, Nelson is a
vendégek között volt.
A titokzatos birtok parkja lényegesen kevésbé tűnt baljósnak, mint
legutóbb, gondolta Sara. A paranormális energia szintje határozottan
csökkent, bár Lucas elmagyarázta, hogy a park közepén található ősi,
föld alatti forrás jellege miatt az ott viruló növények sohasem lesznek
normálisak. Nem lehet évtizedekig bizarr paranormális kísérleteket
végezni a kertben, ahogy Lucas nagybátyja tette, és nem számolni
azzal, hogy lesznek veszélyes eredményei, gondolta Sara. Hatalmas
mennyiségű pszichikus energia munkált a botanikus világban.
Abigaillel a büféasztal közelében álltak, és figyelték, ahogy
Beatrice és Joshua Evangeline-nel és Lucasszal beszélget a szökőkút
közelében. Joshua és Lucas nyilvánvalóan jól megértették egymást.
Talán mert annyira hasonlítanak jellemükben és bátorságukban,
gondolta Sara. Mindkettő megtenne bármit, hogy megvédje, akit
szeret. Valami más közös is volt bennük. Joshua még mindig
vonakodott, hogy higgyen a paranormálisban, de Sara egy percig sem
kételkedett benne, hogy a férfi pszichikus tehetséggel bír.
– A mi Beatrice-unk ragyogóan néz ki, ugye, Abby? – Sara
előrántott egy zsebkendőt, hogy letöröljön egy kis könnycseppet a
szeme sarkából. – És nézd, Joshua milyen közel áll hozzá! Az ember
látja közöttük az erős kapcsot. A pokolba is elmenne, hogy megvédje

305
a szerelmét.
– Olyan romantikus vagy – felelte Abigail, aki épp homáros
koktélszendvicset majszolt. – De igazad van. Joshuát a sérülései egy
időre remetévé tették, de nem törték meg a lelkét. Ezt a férfit kemény
fából faragták. Jó látni, hogy a sötétségnek, ami mindig körbevette,
már nyoma sincs.
– Hála a szerelem gyógyító erejének.
– Mind a kettőjük boldogságának nagyon örülök – mondta Abigail
élénken, s közben elvett egy újabb szendvicset. – De nekem úgy tűnik,
hogy amilyen tempóban veszítjük el az ügynökeinket a házasság
oltárán, a Flint és Marsh hamarosan csődbe megy.
– Majd találunk másik ügynököket – nyugtatta meg Sara higgadtan.
– És nem mintha elvesztettük volnaa szolgálataikat. Mind a négyen
tudtunkra adták, hogy az eljövendő ügyekben is fordulhatunk hozzájuk
tanácsért.
– Ah! Lehet, hogy be kellene zárnunk a Flint és Marsh
nyomozóirodát, és egy új üzletbe kellene fognunk.
– Úgymint?
– Társközvetítő.
Sara elégedetten nevetett.
– Elég jónak tűnünk benne, nem igaz?
– Nyilvánvalóan. De azért a nyomozás üzletileg több hasznot hajt.
– Igaz. – Sara sokatmondóan Nelsonra nézett, aki élénk
beszélgetésbe merült Lucas öccsével, Tonyval, és a húgával,
Bethszel. – Éppen ezért szerintem ahelyett, hogy társkeresőnek
csapnánk fel, talán inkább a Flint és Marsh nyomozói
szolgáltatásainak bővítéséről kellene elgondolkodnunk – mondta.
– Mire gondolsz?
Sara egyik ujjával a büféasztalra koppintott.
– Úgy tűnik, a fiatal Nelson a nagybátyjáéhoz nagyon hasonlatos
tehetséget örökölt. Mostanában nemegyszer nagy segítség lett volna,

306
ha rendelkezésünkre áll egy testőr, hogy megvédje egyes
ügynökeinket, akik valamely ügy során veszélynek voltak kitéve.
Azon tűnődöm, vajon Nelson nem érdeklődne-e ilyesmi munka iránt.
Abigail hunyorított.
– Miért nem kérdezzük meg?
Beatrice figyelte, ahogy korábbi munkaadói odamennek Nelsonhoz,
Bethhez és Tonyhoz.
– Hmm – hümmögött.
Evangeline, Joshua és Lucas mind arra fordították a fejüket, hogy
lássák, mi keltette fel az érdeklődését.
– Vajon mi járatban van a fiatalok között Mrs. Marsh és Mrs.
Flint? – érdeklődött Evangeline.
– Úgy tűnik, valami céljuk van.
– Igen – mondta Lucas. – Van valami nagyon elszánt ebben a
párban.
– Ha van valami, amit tudok Mrs. Flintről és Mrs. Marshról, az az,
hogy kiváló üzletasszonyok – jegyezte meg Joshua.
Lehetetlen volt hallani a rózsabokrok túloldalán zajló beszélgetést,
de nem volt nehéz kitalálni, miről folyik. Nelson nagy figyelemmel
hallgatta, amit Mrs. Flint és Mrs. Marsh mondott. Minél többet
beszéltek, annál lelkesebbnek tűnt.
– Valami azt súgja, hogy Nelson nemsokára elfogad egy állást a
Flint és Marshnál, és ott teljesít majd szolgálatot a közeljövőben –
mondta Beatrice.
– Azt hiszem, végre úton van, hogy megtalálja a hivatását – tette
hozzá Joshua. – Hannah fel lesz villanyozva.
Beatrice arca megvonaglott.
– Azt azért kétlem.
– Meg fogja érteni – válaszolta Joshua, – Én is nagyon hasonló
voltam ebben a korban.

307
 Ötvennégy

A Páfrány– lakban töltötték a nászéjszakájukat. A kicsi, otthonos

ház Lucas Sebastian tulajdonába tartozott. A Kristályok kertjétől csak
egy ösvény választotta el.
Beatrice felvette az új, gyönyörű hálóingét, amit Sara és Abigail
ajándékozott neki. Az ágyban várt, és hallgatta, ahogy Joshua
módszeresen ellenőrzi a zárakat és az ablakokat a villában.
Elmosolyodott magában. Amikor a férfi az ajtóba ért, megállt, és
kérdőn tekintett rá.
– Valami mulatságos?
– Csak arra gondoltam, milyen óvatos vagy, amikor a részletekről
van szó.
Joshua az éjjeliszekrénynek támasztotta a botját, és elkezdte
kigombolni az ingét.
– A részletek olyanok, mint a kis lyukak a hajó aljában. Dugaszold
el őket, és a hajó a víz színén marad.
Beatrice felvonta a szemöldökét.
– Saját mondás?
A férfi elmosolyodott.
– Attól tartok.
– Érdemes betartani, ebben biztos vagyok. – Felrázta s maga
mögött a párnát, és élvezettel nézte, amint Joshua leveti az ingét. – De
az életben nem lehet mindent előre látni.
– Ezzel teljesen tisztában vagyok. – Joshua befejeze a vetkőzést,
lekapcsolta a lámpát, és befeküdt mellé az ágyba. Szorosan magához
húzta a nőt. – Például biztosan nem számítottam rád, szerelmem.
Miattad a legtöbb szabályomat megszegtem.
Beatrice élvezte a férfi felforrósodott tekintetét.
– Csak a legtöbb szabályt? Nem mindet?

308
 A férfi a szájával a nőét súrolta, és egyik kezével szorosan átölelte
a csípőjét.
Beatrice érezte, ahogy az öröm, a szerelem és a szenvedély
energiája gyűlik benne, de pár centiméterrel hátrébb húzódott, és az
ujját a férfi szájára tette, hogy ne tudja a csókot elmélyíteni.
– Várj csak – szólalt meg. – Tudnom kell, melyik szabályt nem
szegted meg.
A férfi rámosolygott ott a holdfényben, a szerelemtől felforrósodott
a tekintete.
– Azt, amelyik kimondja, hogy csak azért, mert valamit nem lehet
megmagyarázni, az nem jelenti, hogy nem létezik.
– Atya világ! Csak nem azt akarod mondani, hogy végül mégis
elkezdtél hinni a paranormális létezésében?
– Ilyen messzire nem mennék – felelte. – De azt megígérhetem,
hogy a szerelemben hiszek. És örökkön örökké szeretni foglak.
Beatrice-nak eszébe jutott, mit mondott a férfiról Abigail és Sara
aznap éjjel, amikor elmesélte nekik találkozását Mr. Smith titokzatos
Hírnökével: bárki, akinek dolga volt vele, tudta, hogy ha megígért
valamit, azt be is tartja.
Ujjhegyével megérintette Joshua sebhelyes arcát.
– Ennyi most elég is lesz.
A férfi az ajkára szorította az ajkát. Az ígéret ott volt a
megpecsételő csókban. Örökkön örökké.
Lehet, hogy Joshua nincs róla meggyőződve, hogy a szerelem
egyfajta paranormális energia, de képes volt a szerelemre, és pont
annyira szerette őt, mint amennyire Beatrice a férfit. Ennyi aznap este
elég is volt.
Több mint elég egy egész életre.

309
 Tartalom
Egy
Kettő
Három
Négy
Öt
Hat
Hét
Nyolc
Kilenc
Tíz
Tizenegy
Tizenkettő
Tizenhárom
Tizennégy
Tizenöt
Tizenhat
Tizenhét
Tizennyolc
Tizenkilenc
Húsz
Huszonegy
Huszonkettő
Huszonhárom
Huszonnégy
Huszonöt
Huszonhat
Huszonhét
Huszonnyolc
Huszonkilenc
Harminc
Harmincegy
Harminckettő
Harminchárom
Harmincnégy

310
Harmincöt
Harminchat
Harminchét
Harmincnyolc
Harminckilenc
Negyven
Negyvenegy
Negyvenkettő
Negyvenhárom
Negyvennégy
Negyvenöt
Negyvenhat
Negyvenhét
Negyvennyolc
Negyvenkilenc
Ötven
Ötvenegy
Ötvenkettő
Ötvenhárom
Ötvennégy

311