Ovidius Naso Romai Naptar PDF

Publius Ovidius Naso
Római naptár
FASTI
Ford
Fordította, a név- és tárgymutatót készítette
Gaál László
A jegyzeteket és az utószót
Bollók János írta
A fordíttást az eredetivel egybevetette Borzsák István
(A digitalizálás a Helikon kiadó 1986-os

1986 azonos című kiadványa alapján készült.)
ISBN 963 207 478 5
Fasti (Ünnepek) című költeményében Ovidius a római naptár szerint haladva megemlékezett a
különböző ünnepekről. Művét nem fejezte be, vagy a második félév nem maradt fenn.
Verzió: 0.9
2010
Első ének
JANUÁR
Római év rendjét s latin ünnepek ősi alapját

zengem az égijelek kelte - lenyugta nyomán.
Vedd szívesen, Caesar Germanicus: ím felajánlom
művem; a gyenge hajó útmutatója te légy!
S bármi csekély ez a dísz, el nem hárítva magadtól,
légyen e munkámban szellemed, áldva, jelen!
Ódon könyvekből kiszedett vallási szokások,
s ősi dicsőségünk napjai tűnnek eléd.
Házatok ünnepeit szintén beleszőve találod:
gyakran atyád s nagyatyád tetteit olvasod itt. 10
S ünnepeket jelölő diadalmi babérukat egykor
majd magad is viseled Drusus öcséddel együtt.
Caesar fegyvereit mások zengjék - mi az oltárt
és, miket ő szerzett, zengjük az ünnepeit!
Ihlesd azt, ki nevét örökíti dicső eleidnek!
Vesd ki a keblemből ezt a riadt remegést!
Fordulj most kegyesen hozzám s dalaimnak erőt adsz:
szellemem általad él, nélküled összeomol.
Aggodalommal lép ez a könyv költő-fejedelmünk
színe elé, mint az, kit Clarus istene vár. 20
Hallottuk, hogy a szó milyen ékesen ömlik ez ajkon,
hogyha a polgárt kell védni, kit üldöz a vád.
Tudjuk, mennyire bőven ömöl nagy szellemed árja,
mert hisz a költészet téged is elragadott.
Mint költő, ha szabad kérnem, költődnek irányt szabj!
Boldogan úgy telik el, hogyha te véded, az év!1
Rendezvén az időt, megszabta hazánknak az atyja, A romulusi év
hogy tíz hónapnál többre ne menjen az év.
1
1-26. Ovidius - a korabeli római költészet hagyományaihoz híven - prooimionnal (előhanggal) kezdi
előadását, ami tartalmazza egyrészt a tárgy megjelölését, másrészt az ajánlást. A mű címzettje Caesar
Germanicus, az i. e. 9-ben Germaniában elesett Claudius Drusus fia, Augustus második feleségének, Livia
Drusillának az unokája. Germanicus i. e. 15. május 14-én született. I. sz. 4-ben örökbe fogadta nagybátyja,
Tiberius, akit viszont ugyanekkor Augustus adoptált. E kettős örökbefogadás révén Germanicus Augustus
unokája lett, miként Tiberius vér szerinti fia, Drusus is.
Germanicus nemcsak a politikai életben tett szert hírnévre, hanem az irodalmat is aktívan művelte, sőt az
Aratea című költeményében - Ovidius Római naptárával rokon témával is foglalkozott. Ez utóbbi
magyarázza az ajánlás utolsó két sorát.
Clarus istene: Apollo. Klarosz a görög Apollón jóshelye volt Epheszosz közelében.
Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 2

Romulus, ismertebb volt néked a fegyver az égnél,
és szomszédaidon győzni - előbbrevaló. 30
Mégis az ésszerűség volt ebben is útmutatója,
Caesar, s téved bár, van, mi kimentheti őt. [5]
Tíz hó kell, hogy a nő magzatja világra jöhessen:
hitte, hogy ennyi idő évnek is éppen elég.
Férje halála után is a hű feleség ugyanaddig
hordja magán szomorú özvegyi házban a gyászt.
Így rendezte tehát az ügyet fejedelmi Quirinus
s szabta meg évrendjét nyers hadinépe előtt.
Mars hava volt első, Venusé jött nyomban utána;
mert neme őse emez, Romulus atyja amaz. 40
Harmadikuknak a vén, negyediknek az ifjui korról
van neve; és számok jelzik a többieket.
Majd Numa Ianusról, meg a holtakról nevezett el
kettőt, és ezeket tette a többi elé.
Most pedig értsd meg jól a napok sokféle szabályát, A napok jelentősége
mert minden hajnal más feladatra derül.
Tiltott nap, ha a három szót ki nem ejti a bíró;
törvény napja, melyen pörben ítélni szabad.
Ámde ne hidd, hogy egész napon át
érvényes e törvény:
reggel tiltottat felszabadíthat a dél. 50
Már tárgyalni lehet, ha az áldozatot bemutatták,
s tisztesen és szabadon hangzik a praetori szó.
Van nap, amely bekerített helyre rekeszti a népet;
s van, mi kilencednap kezdi meg újra körét.
Iuno gondja Kalendaeink védelme. Az Idus
Iuppiteré. Ezen ég tiszta, nagy áldozata.
Nincs védője a Nonaenak. Mindhárom után bús
gyásznapok árnya borong - ezt soha el ne feledd!
Rossz hírükre elég sok a példa: ilyen napon érték
ellenségeitől szörnyü csapások e hont. 60
Egyszer mondom el ezt, ami áll az egészre, hogy aztán
később kénytelenül meg ne szakítsam a dalt.2
Áldott új évet hirdet Ianus szava néked, Január 1.

ó, Germanicus; ő kezdi meg énekemet. Újév
Kétarcú Ianus, suhanó év kezdete, mennyben
egyetlen, ki magad látod a hátadat is.
Áldd meg a nép főit, kiknek keze által a termő
földön béke virul, s béke a tengereken!
És az atyákkal együtt, ó, áldd meg a római népet,
s tárd fel szentélyed tündöklő kapuját! -3 70
2
27-62. Hazánk atyja: Romulus. Quirinus: Romulusszal azonosított ősi szabin isten.
Lásd az Utószónak a Római naptár című fejezetét.

Üdvnek a hajnala kél. Áhítat csendje köszöntse! [6]
Szent ez a nap: szavatok szent legyen ajkatokon!

Pör ne zavarja fülünk! Pusztuljon a dőre civódás!
Hagyd ma, irigy népség, köznapi dolgaidat!
Látod-e, illatozó tűztől hogy fénylik az égbolt?
Sáfrány hogy pattog lángrakapó parazson?
Lángsugarával a tűz beragyogja a templom aranyját,
s visszaverődő fény reszket a boltozaton.
Tisztafehér díszben menet indul a tarpei várba;
ünnepi színben a nap, s ünnepi mezben a nép. 80
Új bárd csillog elől, új bíbor villan utána,
s már új terhe alatt görnyed a consuli szék.
Gyenge tinók, melyeket tuszk föld legelője nevelt fel,
jönnek elő - nyakukat nyújtani áldozatul.
Iuppiter ezt az egész földet szemléli az égből,
s nincs más látnivaló, Róma hatalma csupán.
Üdvözlégy, víg nap! Jöttöd legyen egyre vidámabb!
Méltán tisztel e nép, széles e földnek ura! -4
Kétalakú Ianus, mit tudnék mondani rólad?
Még Görögországban sincs ilyen isteni lény! 90
Mondd meg, mért egyedül te vagy istenség, aki látja
mind az előttevalót, mind a mögöttelevőt!
Így tűnődtem, a táblámat forgatva kezemben,
s egyszeriben ragyogóbb lett körülöttem a ház.
Mily csoda meglepetés! Ianus jelenik meg előttem,
s kettős arcával hátra s előre tekint.
Megremegek s érzem, hajszálaim égre merednek,
és jeges áramlat járja a szívemet át.
Jobbjában pálcát tartott, nagy kulcsot a balban,
s első szájából hangzik az isteni szó: 100
„Szűnjön a félelmed, buzgó költője az évnek!
3
63-70. Ianus az átjárók, ajtók, kapuk, a ki- és a bejárat, majd átvitt értelemben mindenféle kezdet (és vég)
istene volt. Mítosza szerint még az ősi korban érkezett Latiumba és telepedett le a Ianiculus dombon, és a
vad őslakókat ő ismertette meg a civilizációval: így neki tulajdonították a pénzérme és a hajó feltalálását is.
Egyszerre előre és hátra tekintő, kettős arccal, kezében bottal és kulccsal ábrázolták. A római állami és
magánéletben mindvégig nagy szerepet játszott: neki szentelték az újév napját, később minden hónap első
napját, róla kapta nevét az év első hónapja (Ianuarius) : az ő oltalma alatt állt minden fontosabb
vállalkozás vagy esemény kezdete, pl. a hadba vonulás, a consul hivatba lépése, a vetés és az aratás
megkezdése, a kereskedelmi útra indulás stb.; az ő képe díszítette a legkisebb római pénzérmének, az
asnak egyik oldalát; őt szólították elsőként minden imában és áldozatbemutatáskor. Valóságos eredete
máig sincs pontosan tisztázva. Neve etimológiailag a "menés"-sel függ össze: eredetileg valószínűleg a
boltív megszemélyesítése volt, s így lett belőle a ki- és a bejárat, majd általában - térben és időben
egyaránt - minden kezdet istene: később ez utóbbi vonása tette lehetővé, hogy teológiai spekulációk révén
kozmikus istenséggé váljék.
4
71-88. Január elseje Róma-szerte nagy ünnep volt: a consulok beiktatásának napja. Az ünnepi menet a
Capitoliumra vonult, ahol bemutatták a Rómáért való, szokásos évi áldozatot Iuppiter Optimus Maximus
(a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter) oltárán. Ez a nap egyébként csak i. e. 153-ban lett a consulok
hivatalba lépésének napja; korábban az új consul március elsején foglalta el hivatalát.

Halld meg a válaszomat s fogd fel eszeddel a szót!
Ősi való vagyok én, Chaos - egykor az
én nevem ez volt -,
lásd, mi temérdek idő dolgait énekelem!
Még a világos lég, tűz, víz s föld nem különült el,
s négy elem alkot együtt egy zavaros tömeget.
Csakhogy az ősanyagot részekre szakítja a harcnak
szelleme: minden elem más területre szorul.
Feltör az égre a tűz, levegő terjed ki alatta,
s lent a világ közepén ül meg a földdel a víz. [7] 110
Ekkoron én, aki gömbszerü és képnélküli voltam,
nyertem ez új alakot s isteni tagjaimat.
Egykori zűrzavaros lényemből ennyi maradt meg:
s így milyen arcom elől, hátul is éppen olyan.5
Más magyarázata is van e furcsa, talányos alaknak,
és ha megismered ezt, érted a tisztemet is.
Mindent én nyitok és én zárok, akárhova nézel,
égen, fellegeken, földeken és vizeken.
Én a világmindenség rendjét egymagam őrzöm,
és a jog - ajtókat tárni, bezárni - enyém. 120
Csendes házából amikor kibocsátom a Békét,
mert akarom, szabadon jár örök útjain ő.
És ha erős lakatom nem zárja a háboru útját,
akkor a földi világ vérbe, halálba borul.
Ég kapuját a szelíd Korákkal együtt magara őrzöm:
s jön, megy, amint nyitom azt, még
maga Iuppiter is.6
Ianus azért a nevem. De midőn a ceresi kalácsot
és sós árpadarát szenteli nékem a pap,
már nevemen mosolyogsz. Hiszen ő egyszerre Nyitónak
s aztán Zárónak mond, mikor engem imád. 130
S mindez azért van, mert a tudatlan elődök akartak
kettős tisztem után két nevet adni nekem.7
Íme, a lényegem ez. Most halld alakomnak okát még,
bár hiszen azt most már gondolod önmagad is.
Mindenik ajtónak kint is van homloka, bent is:
egyik a nép fele néz, másik a Larra tekint.
És amiként kapusod meglátja, ha ül kapujánál,
5
89-114. A Ianus - Chaos azonosítást feltehetőleg Verriustól vette Ovidius: Verrius ugyanis a Ianus nevet a
latin hiare ,tátong', ,nyitva van' igéből vezette le, ami gögörögül khaineinnek hangzik. Ovidius a verriusi
etimológiára épített kozmológiáját alapvetően sztoikus szellemben fogalmazta meg, de kimutatható rajta
Empedoklész és Lucretius hatása is.
6
115-126. Az „ég kapuőre" elképzelés nem lehet régi vonása Ianusnak, mert a kulcs használata Rómában
nem korábbi az i. e. 4. századnál. Ianus itt egyetemes istenként jelenik meg. Az „ég kapuőre" motívum él
tovább a kereszténységben a hasonló funkcióban elképzelt Szent Péter alakjában.
7
127-132. Ceresi kalács: lisztből készített áldozati kalács. Nyitó (Äatulcius) és Záró (Clusius) eredetileg
önálló istenségek, akiket később alárendeltek Ianusnak.

azt, aki távozik, és azt, ki a házba belép,
így vagyok én magam is, mint őre az ég kapujának:
látom a napkeletet s látom a napnyugatot. 140
Látod, hogy Hecatének az arcai három irányba
fordulnak, s így áll őrt a keresztutakon.
Így teszek én: mozgás nélkül is kétfelé nézek,
hogy forgatva fejem, kárba ne vesszen időm."8
Így szólott Ianus. De ha még kérdezni akarnám,
láttam az arcán, hogy nincs nehezére a szó.
Bátorodom, remegés nélkül hálát rebeg ajkam,
s kérdezem, illendőn földre szegezve szemem:
„Mondd, télvíz idején mi okon kezdődik az új év? [8]
kezdeni esztendőt - megfelelőbb a tavasz! 150
Újra virágba borul minden, mikor új kikelet jön,
megnehezült ágon duzzadoz újra a rügy.
Újra kizöldül a lomb-ruha és beborítja a fákat,
szántóföldeken is sarjad a búzavetés.
Langy levegő magasán madaraknak az éneke zendül,
örvendezve legel s játszik a réten a nyáj.
Már melegen süt a nap, s idegenből megjön a fecske,
hogy kicsi sárfészket rakjon a ház ereszén.
Földet már művelni lehet, hasogatni ekével:
így jogosan lehetett évnek a kezdete ez." 160
Sok szóval kérdeztem az istent. Nem habozott ő,
és két verssorban válasza ennyi csupán:
„Téli napálláskor búcsúzik az ó, s jön az új nap:
így nyeri újultát Phoebus az évvel együtt."9
Még bámultam azon, hogy mért törvényszünet Újév
napja. De Ianus imígy válaszol: „Értsd meg okát!
Azt akarom, hogy az új napon is dolgozzon az ember;
munkájának egész évre előjele ez.
Mesterségének kicsivel mindenki adózzék!
Hogy dolgozni szokott, hadd bizonyítsa e nap!" 170
S kérdem: „Mért van az is, Ianus, ha akármelyik istent
kérem, előbb tömjént s bort neked áldozok én?"
„Őrzöm a szent küszöböt" - szólt ő - "neked
én nyitok ajtót,
bármelyik istenhez küldi is ajkad imád."
„Hát első napodon vidám szót szólani mért kell,
s jókívánatokat mondani kölcsönösen?"
Jobb keziben tartott botjára hajolva felelt ő:
„Minden kezdésben benne a jó vagy a rossz.
8
133-144. Ianus ősi lényegének helyes magyarázata, némi ironikus felhanggal: Ianus nem vesztegeti idejét
nyakának ide-oda forgatásával.
9
145-164. A téli napforduló, december 25., a Nap „újjászületése" és az ehhez kapcsolódó általános
megújulás gondolata többek között a karácsony-ünnep időpontjának rögzítésében (a Nap újjászületésének
napja lett Krisztus születésnapja) nyert megfogalmazást, és él napjainkig.

Hogy mi az első szó, mindnyájan félve figyeltek,
és első madarát várja, vigyázza a jós. 180
Nyitva a templom, az ég meghallgat, az ajkak imája
súlytalan el nem enyész, s teljesedésbe megyen." –
Elhallgat Ianus. De hamar megtörtem a csendet,
s késedelem nélkül átveszem ezzel a szót:
„Mondd, mért kell az aszalt füge? és datolyára
mi szükség?
és mellette minek tiszta edényben a méz?" [9]
„Jelkép ez" - felel ő -, „hogy az éltetek is legyen édes,
s útjának végét édesen érje az év!"10
„Mért van az édesség, értem. De a pénzre mi szükség?
Adjad okát, hogy jól értsem az ünnepedet!" 190
Ő nevetett: „De hiszen korodat te nem ismered!"
- úgymond -
„Nincs olyan édes a méz, mint amily édes a pénz!
Még Saturnus alatt is alig láttunk olyan embert,
hogy neki édes nem volna a dús nyereség.
Telt az idő, vele nőtt s most nálatok
oly nagy a pénzvágy;
s annyira ment, hogy alig van tere - menni tovább.
Többre becsűlik a pénzt, mint egykor a régi időben,
mint mikor új volt még Róma, s a népe szegény.
Még kicsi kunyhóban lakozott Mars sarja, Quirinus,
s néki szerény nyoszolyát víznek a sása adott. 200
Iuppiter is csak alig birt állani szűk zugolyában,
és mit a jobbja emelt, mennyköve is csak agyag.
Még Capitoliumunk nem gyöngy, csak
lomb koszorúzta,
és a senator még pásztori életet élt.
Nem volt szégyen a káka között pihenésre ledőlni,
és csak szénacsomót dobni le párna gyanánt.
Még eke mellől jött, hogy ítéljen a praetor a nép közt,
s bűnnek számított egy kis ezüstlemez is.
Ámde midőn e helyen fölemelte fejét a szerencse,
s végtire Róma dicső homloka mennyekig ért, 210
nőtt a vagyon, de az őrült pénzvágy nőtt vele együtt;
s egyre harácsolnak, bármi tömérdek a pénz.
Megkeresik, szórják, majd visszaszerezni akarják,
és ez a váltakozás tápot a bűnnek adott.
Mint akinek testét felfújta a vízibetegség,
egyre iszik, de azért egyre növekszik a szomj.
10
165-188. Amilyen a kezdet, olyan a vég - tudat alatt máig is élő, lényegét tekintve mágikus eredetű
felfogás. Ezzel függ össze az újévi jókívánság, némely vidékeken az ajándékküldés szokása az év első
napján. A rómaiak hagyományos újévi ajándéka szárított füge, datolya és méz volt - ezeket hívták
strenaenek. A szokást - már jóval Ovidius előtt - Plautus is ismerte. A kölcsönös ajándékozást Rómában
március 1-jén, vagyis a hajdani „újévkor" - megismételték: ez is a hagyomány ősi voltára vall.

Értékben van az érték most: pénz adja a rangot,
pénz a barátokat is; lenn marad az, ki szegény.
És még azt kérded, van-e hasznos előjel a pénzben?
s mért öröm az, ha kopott pénz üti markotokat? 220
Rézpénz járt egykor, jobbhírű most az aranypénz;
vesztes a régi garas, már kiszorítja az új.
Szép az öreg templom, de arany-szentélynek örűlünk [10]
még mi is. Ily felség illet egy isteni lényt.
Áldjuk a régi időt, de jelennek a napjait éljük,
mindkettő méltó, hogy figyelembe vegyük." - 11
Végzi tanítását. De szerényen, mint azelőtt is,
kérdem a kulcstartó isteni látogatót:
„Sok mindent értek, de hajó, mondd,
mért van a pénzen ?
és ez a kettős arc mért van a pénzen elől?" 230
„Arcom a két arcban bizonyára felismered" -
úgymond -,
„míg rajzát el nem törli a hosszu idő.
És a hajó? - Ilyenen jött egykor tuszk folyamunkra
sarlós Saturnus, földnek a vándoraként.
Emlékszem, hogy Saturnust ez a föld befogadta:
égi királyságból számkivetette fia.
Egykor azért szerepelt ez a táj Saturnia néven,
új neve meg Latium, mert neki rejteke lett.
Pénzre tehát e hajót formálta a jámbor utókor:
isteni vendég jött rajta, mutatja e jel.12 240
Én magam ott laktam, hol balról mossa a partot
szőkevizű Tiberis, csendesen ontva vizét.
Isteni Róma helyén őserdő lombja sötétlett,
s néhány marhának volt legelője csupán.
Váram a dombon volt, mely rólam nyerte nevét, és
Ianiculusnak ezért hívja a mostani kor.
Akkor uralkodtam, mikor istenek éltek e földön,
s emberi lak szívesen látta az égieket.
11
189-226. A pénzadomány szokása kultikus eredetű: főként forrás- és folyamisteneknek mutattak be
évente egyszer ilyen áldozatot. (A turisták még ma is aprópénzt dobálnak forrásokba és kutakba.)
Romulus „kicsi kunyhója" a rómaiak szemében az ősi egyszerűség jelképe volt. Iuppiter Feretrius
szentélyében, melyet még állítólag Romulus alapított, aligha állhatott istenszobor, mert szobrot első ízben
a capitoliumi triász tagjainak szenteltek Rómában az i. e. 6. század második felében. Ianus befejező
szavaiban maga cáfol rá arra, amit beszédének elején fejtegetett, az ősi egyszerűség egyértelműen áldásos
voltára.
12
227-240. Az as egyik oldalán Ianus képe, a másikon egy hajó volt; a Saturnus-történet a hajóábrázolás
okmagyarázata. Saturnus valószínűleg etruszk eredetű istenség; nevét az ókorban a satio ('vetés'), illetve
sator ('vető') szóval hozták kapcsolatba. Ősi, a földművelést védő isten, erre utal jelképe, a sarló- Alakja
nagyon korán egybeolvadt Kronoszéval, a görög aranykor istenéével. A rómaiak, némi módosítással,
átvették a Kronosz-mítoszt is: eszerint Kronosz-Saturnus, miután Zeusz letaszította trónjáról, nyugatra
menekült, Italiában, a földművelés elsajátíttatásával aranykort teremtett. Ovidius, akárcsak korábban
Vergilius, a Latium szót a latin latet 'rejtőzik' igéből eredezteti, mivel Saturnus ezen a földön 'rejtőzött', s
ezért lett az irodalomban Italia ismétlődő jelzője "saturnusi föld".

Még az Igazságot ki nem űzte az emberi gazság.
Ő legutolsóként jött fel az égbe közénk. 250
Félelem és Önkény nélkül volt úr a Szemérem,
és igazak közt nem volt a Jog útja nehéz.
Hadhoz semmi közöm, csak a béke lakára vigyáztam",
és kulcsára mutat: „Látod, a fegyverem ez!"13
Hallgat az ajka megint. Én kezdtem el újra beszélni,
s isteni ajkairól így csalogattam a szót:
„Bár sok az átjáró, mért áll szent másod ez egyben,
itt, hol a két piacot templomod összeköti?"
Végighúzva kezét lesimított, hosszu szakállán,
Oebalides Tatius harcait adja elém: 260
Hogy vezetett a hiú, ékszerrel vesztegetett őr [11]
lopva szabin csapatot római bástya mögé.
És szólt: „Innen, amint lefelé visz az út a piacra,
völgynek alá, meredek domb menedéke vonult.
Máris a várkapunál jártak, melyről a gerendát
Satumus haragos lánya ledobta előbb.
Ily istenséggel nyílt harcot kezdeni félek,
s régi hatalmi köröm leplezi most cselemet:
- ebben erős vagyok én - a vizek kapuját kinyitottam,
s zúgó víztömegek törtek a mélybül elő. 270
Csakhogy előbb égő ként dobtam a nedves erekbe,
hogy Tatiust a meleg víz ne bocsássa tovább.
Ennek a haszna kitűnt, mert meghátrált a szabin had.
Védve a vár, s megvan régi alakja megint.
Kis szentély épült. Oltárom emelkedik abban,
s rajta kalács és liszt hamvad el áldozatul."14
„Hadban nyitva miért, s békében zárva miért vagy?"
Késedelem nélkül mondta meg ennek okát:
„Ezzel a hadbavonult népet hazatérni segítem:
nincs retesz ajtómon, s szárnya kitárva vagyon. 280
Békében becsukom, hogy tőlünk messze ne szálljon,
s míg Caesar neve él, általa zárva leszek."
Szólt s felemelve szemét, a világon kétfele nézett
és látott mindent, merre kiterjed a föld:
13
241-254. A Ianiculus domb nevének Ianus nevéből való eredeztetése népetimológián alapul. Az
aranykori állapotokról mondottak az ókori irodalom közhelyei (L. Catullus 64. c, ill. Ovidius: Átváltozások
I.).
14
255-276. A kettős boltívű Ianus-kapu a Forum Romanum és a Forum Iulium találkozásánál állt. Oibalosz
spártai király volt, és a szabinok spártai eredetűnek tartották magukat, ezért nevezi a költő királyukat,
Tatiust Oibalosz-származéknak. Az Oebalius tulajdonképpen spártait jelentett. Tarpeia és a szabin betörés
történetét részletesen leírta Livius (I.11. 6. skk.),és maga Ovidius is feldolgozta az Átváltozásokban (XIV.
776. skk.). A szabinok ostroma idején egy római lány, Tarpeia, miután ékszerekkel megvesztegették,
elárulta a várba vezető utat; a lányt büntetésből ledobták egy szikláról, melyet később róla neveztek el. A
fellegvár egyik kapuját azután Iuno nyitotta ki a szabinok előtt, és mert Venus sem tudott mit tenni Iuno
ellenében, Ianus állt a rómaiak oldalára „régi hatalmi körén alapuló cselével", vagyis megnyitotta a
hőforrásokat, amelyek azután vizükkel elzárták az ellenség útját.

Béke honolt, Germanicus, és diadalmenetednek
tárgya, a Rajna, vizét már neked adta rabul.
Ianus, a Békének, s védőinek adj örök éltet!
Azt, ki szerezte, segéld: félbe ne hagyja müvét! -15
Újévkor másik szentélyt is emeltek atyáink.
Ünnepi naptárunk így örökíti meg ezt: 290
Ott, hol kétfele ömlik az ár, annak, ki Coronis
s Phoebus gyermeke volt, otthona lett a sziget.
Iuppiter is vele van. Két istent tisztel ez egy hely,
s szentélyt nyert az utód és a nagyatyja vele.16
Csillagos ég körforgását magyarázni ki tiltja? Január 3.
Tárgya a műnek ez is: tartom igéretemet.
Boldog lelkek, akik legelőbb eszméltek ilyenre,
s gondolatuk szárnyalt égi hazája felé.
És bizonyos, hogy az emberi bűnökön és kicsiségen
mindenikük magasan túl is emelte fejét. 300
Bor s szerelem fennkölt lelkük nem törte igába, [12]
sem közügyek zaja, sem tábori munka heve;
Sem hiu nagyratörés, sem bíborszínü dicsőség,
sem nyereségvágy nem nyugtalanítja szivük.
Távoli csillagokat hoztak közelebb szemeinkhez,
mennynek a boltozatát is leigázta eszük.
Így visz az égbe az út; nem kell, hogy az
Ossa s Olympus
Pelion orma fölött verje a csillagokat.
Ily vezetők mellett mérjük fel mink is a mennyet
s osztjuk el ünnepeink - csillagok útja szerint. 310
Nonae eljöttét megelőző harmadik éjjel
mennyei harmattól nedvesedik meg a föld;
hol van a nyolclábú Rák két ollója, hiába
fürkészed: nyugaton tenger ölére merült.17
Nonae napja beáll. Komoran gomolyognak a felhők. Január 5.
ömlik a záporeső, s feljön az égen a Lant.18
Nonae-hoz még négy napot adj, s az Agonia itt van. Január 9.
Ianus elé e napon hozz kegyes áldozatot! Agonia
Felgyűrkőzött szolgától kaphatta nevét ez,
mert az az isten előtt áldozatára lesújt; 320
Éles kést forró vérrel pirosítani készül
15
277-288. Germanicus a germánok fölötti győzelemért. i. sz. 17. május 26-án tartotta diadalmenetét. Ezek
a részek tehát az egész műnek a legkésőbb írott rétegéhez tartoznak.
16
289-294. Phoebus (Phoibosz) és Coronis (Korónisz) gyermeke Aesculapius (Aszklépiosz) volt, akinek a
kultusza a Sibylla-könyvek parancsára i. e. 293-ban került át Epidauroszból Rómába. A Tiberis szigetén
álló templomát i. e. 291-ben emelték, s a templom másik részét Iuppiter Veiovisnak szentelték. A történetet
Ovidius az Átváltozásokban is feldolgozta (XV. 622. skk).
17
295-314. A csillagászat és a csillagászok magasztalásával Ovidius a cinikus és az epikureista filozófusok
asztronómia-ellenes magatartását és agitációját utasítja el. A himnikus hangvételű rész egyben
Germanicus burkolt magasztalása is, akinek Aratea c. műve szintén csillagászati tárgyú tanköltemény.
18
315-316. A Lant (Lyra) felkelése az esős évszak beálltát jelzi.

s kérdezi: „Vágjam-e már?" - és a parancsra ügyel.
Azt hiszi más, hajtás az Agonia szó: hisz a barmot
mindig hajtani kell, mert maga nem megy oda.
Némelyek azt mondják, Agnalia volt ez az ünnep,
egykor; az elnevezés egy betüvel rövidebb.
Vagy tán onnan a néy, mert retten a marha, midőn a
szent víz tükrében villan előtte a kés ?
Vagy hogy a játéktól, amelyet rendeztek az ősök,
nyerte nevét ez a nap, s elnevezése görög. 330
Végül, agonia volt neve egykor a régi beszédben
áldozatunknak. Ez ok nékem a leghihetőbb.
Bár nem egész bizonyos; de királyi papunknak ezúttal
egy gyapjas kost kell vágnia áldozatul.
Győzelem áldozatát jelölik meg a victima szóval,
ellenség vesztét jelzi a hostia szó.19
Egykor az isteneket mással kérlelte az ember:
liszt volt az s ragyogó sónak a tiszta szeme.
Kéreg alól csepegő mirrhát nem hoztak e tájra
messzevidéki hajók tengerek árjain át, [13] 340
Tömjént Euphrates, olajat még India nem küld,
nem volt rőt sáfrány szirma sem ismeretes.
Hogyha boróka-fenyő füstölt oltáron, elég volt:
vagy ha babér égett nagy ropogással azon.
Az már gazdag volt, ki füzért font réti virágból
s réti virágaihoz még ibolyát is adott.
Most, ha bikát vágunk, késsel nyitjuk meg a gyomrát:
ők nem használták áldozatukhoz a kést.20
Kedvre deríti Cerest a falánk malac élete veszte,
hisz gabonájában kárt okozott a gonosz. 350
Mert amikor tejesen duzzadt a vetése tavasszal,
látta, hogy egy sertés orra kitúrta javát.
Meglakol érte nagyon. De ha példájára ügyelnél,
kecske, te sem rágnád össze a friss venyigét.
19
317-336. Agonia-ünnep a római naptárban négy volt: január 9-én, március 17-én, május 21-én és
december 11-én. Ezek közül csak az elsőt tartották Ianus tiszteletére. Az azonos nevű ünnepek egymással
való összefüggése tisztázatlan; valószínűleg nem is volt közöttük szerves kapcsolat.
Ovidius a következő származtatási lehetőségeket sorolja fel az Agonia szó magyarázatára:
1. a latin ago ige 'űz', 'hajt' jelentése; 2. a latin agnus 'bárány' szó; 3. a görög agónia 'félelem', 'rettegés'
jelentése; 4. a görög agán 'játék', 'verseny' jelentésű szó; 5. a latin ago ige 'áldozatot mutat be' jelentése. Az
öt lehetőség közül feltehetően az utolsó a helyes: az agonia eredetileg valószínűleg 'áldozat'-ot, 'áldozás'-t
jelentett, s ez magyarázza az egymással szerves kapcsolatban nem levő ünnepek azonos elnevezését. Az
áldozat két fajtája közül - Ovidius szerint - a victima a latin vinco 'győz' igével, a hostia pedig az ugyancsak
latin hostis 'ellenség' főnévvel áll jelentéstani kapcsolatban.
20
337-348. Az, hogy az ősi korban állatáldozat nem létezett, és hogy az állatáldozat az állatok büntetése
valamilyen bűnük miatt, püthagoreus elképzelés. A tömjén és a mirrha, amelyekről - a kor felfogását
követve - Ovidius úgy véli, hogy újkeletűek, valójában már a villanovai kultúra (i. e. 9. sz.) sírleleteiben
kimutathatók.

Látta a gazda, midőn fogaiddal tépted a vesszőt,
és haragos szívből hulltak az átkai rád:
„Rágd csak, kecske! Azért terem itten elég
bor, amellyel
majdan az oltárnál hintem a szarvaidat!"
Átka beteljesedett. Vétkéért pusztul az ádáz,
s, Bacchus, előtted bor csordul a szarva közé. 360
Bűne idézte a bajt a malac, meg a kecske fejére : 21
ámde a kisbárány és bika vétke mi volt? -

Búsul Aristaeus, mert elpusztultak a méhek, Aristaeus és a méhek
s félbemaradt lépnek dolgosa egy se maradt.
Fájdalmára azúrkék anyja vigaszt nehezen lel,
s végre is ily szavakat kapcsol a többi után:
„Szűnj bánkódni, fiam! Proteus megszünteti károd,
s pusztult méheidet visszaszerezni segít.
Arra vigyázz, hogy ez, átalakulva, zavarba ne hozzon
téged! Erős kötelék fogja a karjait át! 370
Elmegy az ifju legény, s míg alszik a tengeri isten,
ráveti jó kötelét; s rab, mire ébred, a jós.
Most még átalakul ravaszul sokféle alakra,
míg kötelékei közt végre a régi megint.
Szólani kezd, s harmat csillog kékszínü szakállán:
„Kérded, hogy veheted vissza a méheidet?
Egy bika-borjút vágj és testét ásd el a földbe!
Mit most tőlem kérsz, holttetem adja meg azt!"
Így tesz a pásztor. A rajt a tinó bűzhödt bele ontja, [14]
és egy holttestből élet ezernyi fakad. -22 380
Birkát végzete sújt. Gonoszul megrágta az ágat,
mit kegyes áldozatul hord öregasszonyi kéz.
Védve tehát mi marad, ha a föld müvelője, a marha
s gyapjas kisbárány így esik áldozatul?23
Fénykoszorús Hyperionnak lovat áldoz a perzsa;
gyors istenségnek gyors legyen áldozata!24
Egykor a lányka helyébe a gímet akarta Diana;
ezt nyeri mostan is ő, bár nem a lányka helyett.
És ti, sapaeusok és Haemus magas ormain élők,
21
348-362. A sertésáldozat az egyik legrégibb áldozati forma volt, különösen a magánkultuszban;
feláldozását már a görögök is a Démétér-(Ceres-) kultusszal hozták összefüggésbe. A kecskeáldozatot
Görögországban csak Dionüszosznak mutatták be (1. a tragédia eredete), míg Rómában nem kizárólagosan
csak Bacchusnak. Ovidius a kecskeáldozatot a Déméter-(Ceres-) történet analógiájára magyarázza.
22
363-380. Az Aristaeus-(Arisztaiosz-) történet és az isteneknek szóló marhaáldozat oksági
egybekapcsolását Ovidius közvetlen mintaképétől, Vergiliustól (Georgica IV. 281. skk.) vette át. Arisztaiosz
a görög mitológiában Apollón és Küréné nimfa fia. Lehetséges, hogy eredetileg az észak-afrikai Küréné
helyi istene volt, aki később kulturhérósszá vált; mint ilyen a méhészet feltalálójának számított.
23
381-384. A juháldozat ősi szokás volt a rómaiaknál. Itt olvasható indokolása népetimológián alapul:
latinul caper (vagy capra) 'kecske'; a carpere jelentése 'letépni', 'lerágni'.
24
385-386. A lóáldozat szokását a perzsáktól vették át a görögök. Noha októberben lovat áldoztak Mars
istennek, Ovidius ezt külön nem indokolja.

nagy Triviának ebet szoktatok ölni, tudom.25 390
Áldozatul a mezők buja őrének csacsit ölnek:
méltó hozzá, bár rajta pirulni lehet. –
Ünnepeld repkénykoszorús Bacchust, Görögország, Priapus és
minden harmadik év téli napállta körül. Lotis
Istenek is jönnek, méltón tisztelve Lyaeust;
köztük olyan, ki szeret játszani éppen elég:
Panok, meg szatírok, könnyen szerelemre hevűlők,
istennők, akiket rejt a folyó, a mező.
Jött Silenus, a vén, görnyedthátú szamarával,
s kert vörös őre, kitől fél valamennyi madár. 400
Alkalmas liget is kínálja magát lakomához,
és csapatuk pázsit-pamlagon elheverész.
Bort maga Liber adott, koszorúját mind maga szedte,
s volt a patakban víz borkeveréshez elég.
Egyik nymphának kibomolva omol le a vállán,
másik ügyes kézzel fonja csomóba haját.
Egy felszolgáló térdig köti fel tunikáját,
másnak a keblén szétnyílik a könnyü lepel.
Egynek a válla csupasz, más leplét húzza a földön,
gyöngéd lábaikat nem köti semmi szalag. 410
Némelyik ezt, vagy amazt a szatírt
szerelemre gyulasztja,
s őt, akinek fenyüág szokta körítni fejét.
Téged is éget a vágy, Silenus, szüntelen értük:
vén kéjenc, nem bírsz megöregedni soha!
Ámde a kerteknek gyönyörű piros őre, Priapus,
Lotis iránt lobban hő szerelemre csupán.
Őt kívánja, csak őt; óhajtja, sohajtozik érte,
fejjel is integet és hívja jelekkel a lányt. [15]
Mindig büszke a szép, szépséggel jár a kevélység;
csak nevet és gőggel néz le a nympha reá. 420
Megjön az éjszaka, és a bor álmot idéz szemeikre,
s mindenikük szunnyad szerte a bokrok alatt.
Lotis is elnyugodott szélről, jávorfa tövében:
játszott, elfáradt, földre hevert s elaludt.
Ámde szerelmes kél s lábujjhegyen arra lopózik,
lélekzet nélkül óvatosan közelít.
Távoli pázsit ölén ott alszik a nympha fehéren;
s ő, a lehelletet is visszaszorítva, figyel.
Már a gyepágy peremén ott imbolyog oldala mellett;
mély álomba merült, s nem veszi észre a lány. 430
25
387-390. Az Artemisz-Dianának bemutatott szarvasáldozatot Ovidius Iphigeneia auliszi történetével
magyarázza, melynek egyik változata szerint Artemisz szarvassal cserélte ki a feláldozásra szánt lányt, és
az áldozó-papok Iphigeneia helyett a szarvast ölték meg. A szarvas Artemisz-Diana szent állata volt.
A kutyaáldozatra nem ismerünk más adatot.

Máris örül és lábairól felemelve a leplet,
indul ez üdvötadó úton a célja felé.
S ím a szamár, Silenusnak buta hátasa, ekkor,
épp legrosszabbkor, bődül el éktelenül.
Felriad erre a lány, kezivel letaszítja Priapust,
rémülten menekül s felveri a ligetet.
Ám fura állapotát nem leplezhette az isten,
s lett is a holdfényben rettenetes kacagás.
Életivel fizetett meg a lármázó: csacsit óhajt
Hellespontusnak védura áldozatul.26 440
Még titeket, madarak, kíméltek, az erdei fáknak
ártatlan népét, földmüvelők vigaszát.
Kik fészket raktok, hogy költsetek ott, a pehely közt,
és sima torkotokon kedvesen árad a dal.
Rajtatok ez se segít. Fecsegés a ti bűnötök: égi
titkot elárultok - vélik az égilakók.
Nincsen is ez másként. Ki az éghez legközelebb van,
hang s repülés útján adhat igaz jeleket.
Jóideig késett a veszély, majd sorra kerültek:
pusztul a sok fecsegő, s mindenik isten örül. 450
Idalion tüzein, párjától messzeszakítva,
hamvad tisztafehér gerlice áldozatul.
Nem véd meg védett Capitoliumunk sem: a lúdnak
mája, fehér Inachis, díszlik a tálaidon.
Éjszaka hull tarajos kakas áldozatául az Éjnek,
mert a meleg nappalt őrszava hívja elő. –
Közben a Delfin is felkél, és fénye ragyogva
száll tova régi honán, tengerek árja felett.27 [16]
Most az a nap jön, amely jelölője a tél közepének: Január 10.
télből annyi maradt hátra, amennyi letelt.28 460
Másnap Tithonus mellől kél s látja a Hajnal Január 11.
Arcasi istennő főpapi áldozatát. Carmenta
Tégedet is befogad, Turnus testvére, a szentély ünnepe
ott, hol a Lányka-patak mossa a Mars-mezejét.
Hogy magyarázzam okát s törvényeit ünnepeinknek?29
26
381-440. A szamár az ókoriak szemében közmondásosan buja állatnak számított, ez a magyarázata
annak, hogy kapcsolatba kerülhetett Priapusszal, a kertek ithyphallikus védőistenével. A sikamlós
történetet - a nymphát Vesta-szűzzel helyettesítve - Ovidius még egyszer feldolgozza ebben a művében
(VI. 319. skk.), ami bizonyítja, hogy az egészet erotikus, költői játéknak szánja. Szamáráldozat egyébként
valószínűleg nem is létezett Rómában.
27
441-456. A madaraknak a rómaiak jósképességet (auguriumot) tulajdonítottak. A galamb a szíriai Istár
istennő egyik attributuma volt, majd Istár görög megfelelőjének, Aphroditének a szent madara lett; a lúd
Iuno szent állata volt, és az i. sz. 390. évi gall támadás idején Iuno libái ébresztették fel gágogásukkal a
capitoliumi őrséget; az Éj mint istenség a római kultuszban nem létezett; a kakast részint a halottaknak
szóló áldozatként mutatták be, részint jóslásra használták (auspicia tripudii).
28
457-460. A tél közepe: január 10. Ezt jelzi a Delfin felkelte.
29
461-464. A Carmentaliával egy napra, tehát január 11-re esett annak a templomnak a felavatása is,
amelyet az i. e. 3. században Lutatius Catulus emeltetett Iuturna nympha tiszteletére. A templom a Mars-

És ki vezérli hajóm énekek árjain át?
Légy te az útmutatóm, akinek neve jósige egyben!
Terveimet te segéld, hogy ne hibázzon a szó! –
Holdnál is régibb a nagy Arcasról nevezett föld,
hogyha az elhihető mind, mit a népe regél. 470
Ott élt Euander, kinek atyja is, anyja is ismert;
mégis a vére szerint isteni anyja dicsőbb.
Mennyei tűz lobogott lelkében ez isteni nőnek,
s isten igaz szava zeng gazdagon ajkairól.
Tudta, hogy ellene és fia ellen népe felindul,
mindent megjósolt, s jóslata teljesedett.
Teljesedett nagyon is: menekűl anya és fia; együtt
hagyja el Arcadiát s ősei házi tüzét.
S mert sírt Euander, szólt anyja: „Viseld el e sorsot
férfiasan! Szűnjék könnyeid árja, fiam! 480
Így rendelte az ég. Nem bűn tesz számkivetetté;
egy sértett isten vette el otthonodat.
Nem bűnhődés sújt le reád, hanem isteni bosszú.
Bajban is ér valamit, hogyha nem üldöz a vád.
Mert a hibákat a szív ahogyan megítéli magában,
úgy lepi meg kétség, s élteti újra remény.
Más is volt ily bajban előtted: azért te ne búsulj!
Mert a nagy embereket sújtja csak ennyi csapás.
Ily veszedelmek közt menekült el a tíruszi tájról
Cadmus, a számkivetett, s áoni földre jutott. 490
Ily veszedelmeket állt Tydeus s pagasaei Iason
és még sok más hős: elsorolása nehéz.
Hont ad a hősnek a föld bárhol, mint halnak a tenger;
nyitva előtte az út, mint a madárnak a lég.
Nincsen olyan zivatar, mely egész évszámra dühöngne,
hidd el: még neked is megjön a szép kikelet!"
Euander szívébe erőt önt anyja beszéde,
s Hesperiába hajón indul a tengeren át. [17]
Bölcs Carmenta tanácsa szerint gályája a Thybris
torkolatába hatol s felmegy a tuszk folyamon.30 500
mezőn állt, ott, ahol az i. e. 19-ben Agrippa által építtetett vízvezeték, az Aqua virgo (Lányka-patak)
végződött. Agrippa vízvezetéke állítólag arról a kislányról kapta a nevét, aki a vízvezetéket tápláló forrást
megmutatta. Arcasi istennő: Carmenta (Carmentis), aki fiával Arkadiából érkezett Itáliába. Kultusza igen
ősi. L. köv. jegyzet. Turnus testvére: Iuturna nympha.
30
465-500. Carmenta vagy Carmentis kiléte máig tisztázatlan; valószínűleg nem eredeti római istennő, bár
tisztelete korán meghonosodott Rómában. Származásával kapcsolatban négyféle hagyomány ismeretes:
1./ Forrásnimfa volt, Ladón folyóisten lánya (Vergilius); 2. / Látnoki tehetségű nő volt, aki verses
formában adott jóslatokat, s ezzel függ össze a neve is: carmen a. m. '(jós)ige', 'jóslat', 'vers'; 3. / Istennő
volt, a vajúdó nők védelmezője, ezért a nők különös tisztelettel illeték; 4. / Hermésznek (Mercuriusnak)
felesége, Euandrosznak (Euandernek) anyja volt, aki a nép háborgatásától tartva fiával együtt elhagyta
eredeti hazáját, Arkadiát, és Faunusnál, Latium királyánál keresett menedéket. Euander révén a Fabius-
nemzetség egyik ősének számított. Ovidius egyeztetni próbálja a heterogén hagyomány különböző
elemeit: Carmenta menekülő is, jós is; neve - bár ő maga görög eredetű - a latin carmenből származik,

Anyja a part fele néz: a tarentumi sík van előttük,
és szanaszét kalyibák állnak a puszta mezőn.
Áll a taton komoran, haja oldva omol le a vállán,
és a hajót-vezető kézre szorítja kezét.
Karját jobbra, a part fele nyújtja, s a deszkafedélzet
háromszor szörnyűt dobban a lába alatt.
Part fele vonja a vágy, és már-már vízbe ugorna,
míg fia karjai közt végre lecsendesedik
és szól: „Istenek és óhajtott föld, mely az égnek
isteneket fogsz majd adni, köszöntelek én! 510
Ó, vendégszerető földnek kútfői, folyói,
ó, vízben lakozó s erdei nympha-sereg!
Kedves előjellel láthassunk benneteket mind,
és boldog lábbal járjuk a partotokat!
Álom-e? vagy roppant bástyákká válnak e dombok?
és majd földünktől esd jogot egykor a Föld?
Osztályrészül a föld kerekét nyerik egykor ez ormok?
Mily ragyogó a jövő, nem hiszi senki se még!
Egykor a dardanidák evezői elérik e partot,
és ha megújul a harc, itt is egy asszony az ok. 520
Jó unokám, Pallas, gyász-fegyvereket minek öltesz?
Ám öltsd fel! Bosszút állanak életedért!
Trója, legyőznek bár, győzöl; leveretve megújulsz;
elleneid falait majd betakarja romod.
Győztes tűz, csak emészd neptunusi Pergamum ormát:
nem lesz-e hamva dicsőbb, mint ez a földi világ?
Istenes Aeneas szent kincsét hozza magával
s atyját: Vesta, fogadd, Ilium isteneit!
Eljön a kor, melyben titeket, meg a földi világot
egyazon isten véd s hoz kegyes áldozatot. 530
És a hazát mindig Augustusok őrzik: e háznak
ily hatalom fékét tartani szent joga van.
Más isten fia és unokája, habár vonakodva,
fenkölt lélekkel végzi be atyja müvét.
És ha örök tűzön szent áldozatot nyerek egykor,
Iulia Augustát is befogadja az ég."
tehát 'jósige' egyben. Carmenta fiához intézett beszéde a szónokiskolákban oktatott vigasztaló beszéd
(consolatio) tipikus példája. A beszédben előforduló példázatok:
a/ Cadmus (Kadmosz) ; türoszi király, Agénór fia volt. Arész szent állatának, a kasztaliai forrást őrző
kígyónak a megöléséért nyolc évig kellett szolgálnia a hadistennél, majd vezeklésének letelte után
Athénétől megkapta Boiótiát, ahol felépítette Thébai fellegvárát.
b/ Tydeus (Tüdeusz) ; Oineusz fia, aki önhibáján kívül gyilkosságba esett (hogy miként, arra hat
mítoszváltozat ismeretes), ezért a vérbosszú elől Adrasztoszhoz menekült, Argoszba.
c/ Pagasaei Iason; a görög mitológia Iaszónja, aki Pagaszai thesszaliai városból indította vállalkozását az
aranygyapjú megszerzésére - innen a mellékneve. Iaszón sorsa később száműzetés lett: Iólkosz
trónját akarván megszerezni, feleségével, a varázstudományú Médeiával felbujtója és bűnrészese lett a
trónbitorló király meggyilkolásának, amiért is a városi tanács örökre elűzte. Élete hátralevő részében az
ismétlődő tragédiák része volt az is, hogy az egykori hős örök számkivetettségben élt.

Így a beszéd fonalán mikor eljut a mostani korhoz,
jósló nyelve hamar félbeszakítja a szót, [18]
és Latium mezejére kilép az a számkivetett hős.
Mily boldog, kinek ez száműzetése helye! 540
Nem sok idő multán már álltak házai: nem volt
Ausoniánk hegyein senki se nála nagyobb.31
Most buzogányos hős közelít, erytheai csordát Hercules
földnek a vándoraként hajtva e tájakon át. és Cacus
Míg tegeéi lak őt vendégül látja, gulyája
őr nélkül széled szerte a dús legelőn.
Hajnalodott, amikor Tiryns csordása felébredt,
s látta: a marhában két bika kára esett.
Hasztalanul fürkész, a lopásnak nem leli nyitját:
Cacus hátrafelé húzta az állatokat, 550
Cacus, Aventinus ligetének rosszhírű réme.
Messze vidékeknek nagy veszedelme e szörny.
Rémes férfi-alak: nagy testében nagy erő van;
Vulcanustól nyert életet ily csudalény.
Háza gyanánt barlang tátong hosszú üregekkel;
annyira rejtve, hogy egy vad se találna oda.
Felszegezett karok és koponyák kapujára kitűzve...
emberi csontokkal fedve, fehérlik a föld ...
Megdézsmált csordájával Iupiter fia indul;
hát a lopott marhák bőgnek a többi után! 560
„Hallom a hívó szót!" - riad erre s követve a hangot,
átkos odúja felé áttör a rengetegen.
Szikladarabbal amaz berekeszti az útat előtte;
húsz ökör is nehezen húzna el akkora súlyt.
Vállával nekidől ez - azon hordozta a mennyet -,
s meglódítva, odább dobja a szörnyű követ.
És mikor az leszakadt, a robaj megrázta a mennyet,
s meghorpadt a talaj súlyos ütése alatt.
Cacus támad előbb; meg akar birkózni a hőssel;
tuskót és követ szór le reája vadul. 570
Mindez nem sokat ér. Hát gyáván atyja müvéhez
fordul, s tűz-lángot torka hörögve okád.
Száján úgy jön a füst, mint hogyha lihegne Typhoeus,
s zúgó mennyköveket szórna az aetnai tűz.
Rárohan Alcides s háromtollú buzogánnyal
hármat-négyet sújt ellene arca felé.
Az lerogyik, vérével elegy füst ömlik a száján,
31
501-542. Carmenta jósszavai a megpillantott vidéken a majdan a világ urává növő Rómára vonatkoznak.
A rómaiak trójai eredetmondájának és Latium birtoklásáért vívott harcainak legteljesebb és legismertebb
feldolgozása Vergilius Aeneise, s az egész Carmenta-jóslat nem más, mint az Aeneis lényegi
mondanivalójának tömör foglalata. Az 533-536. sorok csak Augustus halála után íródhattak.
Iulia Augusta; Livia, akit Augustus végrendeletében adoptált, s így kapta nevét.

s végre, halódva, egész melle a földre terül... [19]
Iuppiter, egy marhát neked áldoz a győztes azokból
és oda Euandert hívja, parasztjaival. 580
Önmaga tiszteletére avatta fel azt a Nagy Oltárt
ott, hol a városrész hordja a marha nevét.
Euandernek az anyja beszél: az idő letelik már -
örvendett eleget Herculesének a föld ...
Boldog a jósnő is: kedves volt isteneinknek
s istennőként nyert egy januári napot.32
Iduson egy szent pap nagy Iuppiter áldozatára Január 13.
egy kiherélt kosnak belseit égeti el.
Visszaajándékozta a népnek egész birodalmát
s Augustus-címét nyerte dicső nagyatyád. 590
Nézd meg a csarnokokat s nemes ősök képeit ottan:
ekkora címet nem nyert soha férfiu még!
Afrika adta nevét Scipiónak, Isauria másnak;
s Kréta legyőzését is bizonyítja a név;
ezt numidák tették, azt meg Messana dicsővé;
egyre Numantia nagy városa hagyta nevét;
majd Germania lett Drususnak híre, halála.
Jaj nekem! annyi erény mily rövid életű volt!
Hogyha legyőzöttől kíván nevet, annyi nevet kap
Caesar, ahány nép él szerte a föld kerekén. 600
Hírt-nevet egy dolog ad többeknek: egyiknek a varjú,
másnak a nyert nyaklánc hirdeti büszke nevét.
Címedet, ó, Magnus, munkád nagysága szerezte;
ám aki győztes lett rajtad, a rangja nagyobb.
Fabiusok neve áll az egész sorozatnak az ormán:
Maximusoknak e ház érdeme adta nevét.
Mégis mind olyanok, kiket emberi tisztelet illet:
véle a felséges Iuppiter osztja nevét.
Augustus nevet adtak a szent dolgoknak atyáink;
s templomaink is azok, mert felavatja a pap. 610
Származatára az augurium szó függ vele össze,
s mindaz, amit csak a nagy Iuppiter áld s gyarapít.
32
543-586. Cacus (görögül: Kakosz): ősi római isten, akinek eredetileg a Palatinuson volt a kultuszhelye,
ahonnan azonban az Euandrosz-(Euander-) kultusz hatására tisztelete idővel áttevődött az Aventinusra. A
mítosz ősváltozata e kultuszhelyváltás emlékét őrizheti: a Rossz (Cacus, görögül Kakosz -'rossz') és a Jó
(Euandrosz görögül 'jó ember') harcának formájában. A későbbi mondaváltozatban a Cacusszal megküzdő
hős Hercules lesz. Ekkorra Cacust már Vulcanus tűzokádó fiának tartották, aki aventinusi barlangjába
hurcolt az Euander (Euandrosz) vendégbarátságát élvező Hercules (Héraklész) marháiból néhányat. (A
kontamináció nyomát őrzi az elemek szervületlensége: Cacus barlangja az Aventinus oldalában van,
Héraklésztől ugyanakkor Arkadiában, Tegeában lopja el marháit.) Az állat bőgése nyomra vezette a hőst,
aki kemény küzdelemben legyőzte az óriást, majd Euanderrel örömünnepet ült, amelynek során felavatta
az Ara maximát, a Nagy Oltárt. Ezt az aitiologikus mondaváltozatot Ovidius Vergilius és Propertius
nyomán fogalmazta. Hercules kultuszát i. e. 312-ben Appius Claudius Caecus censor tette meg hivatalos
állami kultusszá. A legfontosabb kultuszhely a Forum Boariumon (a Marha-vásártéren) felállított Ara
maxima lett.

Hát gyarapítsa vezérünk éltét és birodalmát,
és ajtófeletek védje a tölgykoszorú!
Istenek őrizzék, s vegye át, ki nevét örökölte,
széles e föld terhét, mint ahogy atyja előbb !33
Idus után Titan harmadszor néz le a földre, Január 15.
s arcasi istennő ünnepe újra derül. [20] Carmenta II. ünnepe
Régen a római nők kocsikon jártak (s Euander
anyja nevéről van tán a kocsik neve is); 620
majd elenyészik e jog - de kegyetlen az asszonyi bosszú:
hálátlan férfit szülni egyik sem akar.
Hogy ne legyen gyermek, balgán, vak ütéssel ölik meg
szépen fejlődő méhbeli magzatukat.
Asszonyaik tettét, mondják, az atyák elitélték,
visszaadák később mégis a régi jogot.
Kétszer is áldoznak most már Carmenta anyának:
egyszer a lánykákért, másszor a kisfiukért.
Bőreszközt sohasem kell szentélyébe bevinni,
mert minden holt tárgy sérti a tiszta tüzet. 630
S hogyha az ősi szokás kedves neked, állj a könyörgő
mellé, s hallani fogsz rég elavult szavakat.
Maenalus istennője, a véreid ők s menekülő
társaid; és most is megvan a tiszteletük:
Porrima egyik, amint mondják, megzengi a múltat,
míg Postverta elénk tárja a messze jövőt.34
33
587-616. I. e. 27. január 13-án Octavianus, lemondva a teljhatalomról, formálisan visszaállitotta a
köztársasági rendet, ennek fejében - a rengeteg más megtiszteltetés mellett - a senatus megszavazta neki
az emberrel kapcsolatban mindaddig még nem használt Augustus (Felséges) címet. A párhuzamként
felsorakoztatott személyek: Afrika; P. Cornelius Scipio, Hannibal legyőzője (i. e. 202), és hasonnevű
adoptált fia, Karthago lerombolója (i. e. 146); mindketten az Africanus (Afrikai) melléknevet kapták;
Isauria: P. Servilius Vatia az isaurusok legyőzéséért az Isauricus melléknevet kapta (i. e. 74); „Kréta
legyőzése": Q. Caecilius Metellus a Kréta ellen elért hadi sikereiért a Creticus melléknevet kapta (i. e. 62.);
"numidák tették naggyá:" Q. Caecilius Metellus, a Iugurtha numida király elleni háború első hadvezére a
Numidicus melléknevet kapta (i. e. 106); Messana: szicíliai város, M. Valerius Maximus foglalta el i. e. 263-
ban, s ezért a Messala melléknevet kapta, Numantia: hispaniai város, Scipio Africanus Minor hódította meg
i. e. 133-ban, s ezért a Numantinus melléknevet kapta; Germania: Nero Claudius Drusus, aki i. e. 9-ben a
germánok elleni harcban esett el, halála után a Germanicus melléknevet kapta; varjú (helyesen: holló): M.
Valerius, aki egy gallusszal vívott párviadalt, és a monda szerint egy hirtelen fölöttük megjelent holló
segítette a győzelemhez: a Corvus melléknevet kapta (i. e. 349); nyaklánc: T. Manlius egy gallusszal vívott
párviadalt, a győzelme után a gall harcos nyakperecét (torques) vette el győzelmi jelként, s ezért a
Torquatus melléknevet kapta (i. e. 361);. Magnus ('Nagy'): Pompeius Magnus, Iulius Caesar
szövetsége-se, majd legnagyobb ellenfele; Iulius Caesar a pharszaloszi csatában (i. e. 48.) győzte le;
Maximus ('Legnagyobb'): a Fabius nemzetség mellékneve volt i. e. 304. óta, amikor is Q. Fabius az
ellenséges városok fölött aratott több győzelméért kapta meg ezt a címet. Az Augustus szó valóban az
augeo 'növel', 'gyarapít' igével áll etimológiai kapcsolatban, vagyis augustus az, aki a gyarapító, növelő
isteni erő birtokában van. Ugyancsak az augeóval közös tőre vezethető vissza az augurium 'madárjóslás'
szó is.
34
617-636. Ovidius a „kocsi" latin nevét, a carpentumot - alaptalanul - Euander anyjának, Carmentónak a
nevével hozza etimológiai kapcsolatba. A kocsihasználat jogát i. e. 214-ben vonták meg a római nőktől,
és i. e 195-ben adták nekik vissza. Porrima és Postverta alakját már az Ovidius korabeli rómaiak sem
értették; egyes magyarázatok szerint a szülő nők segítői, mások szerint Carmenta kíséretéhez tartozó
jósnők voltak. Ovidius szövege mindkét értelmezést lehetővé teszi.

Téged is elhelyezett márvány-templomban a másnap, Január 16.
hol lépcsők magasán büszke Moneta halad:
ó, Concordia, nézz kegyesen ma a római népre!
Templomot állított néked egy isteni kéz. 640
Furius, etruszk nép leverője, emelte az ősi
templomodat, kegyesen tett fogadalma szerint.
Ok, hogy a nép fegyvert öltött s elvált az atyáktól;
így Rómára saját karja idézte a bajt.
Jobb ez a mostani ok: Germania-szerte leomló
hajjal elődbe borult, ó, fejedelmi vezér.
S min diadalt nyertél, felajánlod a nép adományát,
s házat az istennő tiszteletére emelsz.
Néki anyád rendel szertartást és emel oltárt:
isteni nászra csupán egymaga érdemesült.35 650
Múlik ez ünnepnap, s a Bakot te is elhagyod ekkor, Január 17.
Phoebus. A Vízöntő csillaga jelzi utad.
Hétszer kél, de midőn azután lemerül a habokba, Január 23.
nem jön fel többé fényben az égre a Lant.
És ezután, ha az éjszaka jő, eltűnik a csillag, Január 24.
mely az Oroszlánnak fénylik a szíve helyén.
Átlapozom háromszor-négyszer az ünnepi naptárt, Vetés napja
és a vetés napját benne sehol se lelem. [21]
Látta a Múzsám s szólt: "E napot bejelenteni szokták.
Mért keresel mozgó ünnepet ily lapokon? 660
Ingadozó ez a nap, de nem ingadozó az az évszak,
hogy beleszórt maggal lesz viselős a mező.
Álljatok, ökrök, a telt jászolhoz lombkoszorúsan!
Enyhe tavasszal együtt megjön a munka megint.
Gazda az ócska ekét cölöpön csak hagyja pihenni,
mert a fagyos föld nem tűri az új sebeket.
Adj a vetések után, majoros, nyugodalmat a földnek
és munkásainak munka után pihenést!
Falvakoknak e nap tisztító ünnepe légyen,
gazdák, s oltáron gyújtsatok áldozatot! 670
Termés anyja Ceres, meg Tellus: lisztet ajánlj fel
néki s hasas disznó belseit áldozatul!"
Terrának hivatása Ceres hivatása is egyben,
mert helyet enged amaz, s ez gyarapodni segít.
„Ó, társ-istennők, akik által a régi megújul,
s jobb eledelt adtok tölgynek a makkja után,
35
637-650. Concordia (Egyetértés) templomának felépítésére i. e. 367-ben a patríciusok és a plebeiusok
egyik viszálya alkalmával az a Furius Camillus tett fogadalmat, aki i. e. 396-ban elfoglalta Veii etruszk
várost. A Capitolium alján álló templomot Tiberius kezdte el restauráltatni i. sz. 8-ban, a munkálatok
azonban három rom évig húzódtak, így az újjáalakított templom felavatására csak i. sz. 10-ben kerülhetett
sor. Közben Tiberius i. sz. 8-ban sikeres hadjáratot vezetett Germania ellen, amiért i. sz. 9. január 1-én
diadalmenetet tarthatott. Concordiónak ezen kívül Livia, Augustus felesége, Tiberius anyja is emelt oltárt i.
sz. 7-ben.

hadd hordjátok takarékos gazdák bőven a termést,
őket a munka után illeti ily jutalom!
Adjatok állandó fejlődést gyenge vetésnek,
hogy le ne perzseljék zölden a téli fagyok! 680
Kellemetes szellő az eget kiderítse vetéskor!
És ha bevetve a föld, adjatok égi esőt!
Kártékony madarak seregét űzzétek el onnan,
hogy ne tegyék a gazok tönkre a búzavetést!
Hangyák, földbekerült magokat pusztítani nem kell:
zsákmánytok több lesz, hogyha aratni fogunk.
Míg fejlődik a szár, rozsdás üszög el ne borítsa,
és ne legyen csenevész, sárga, ha rossz az idő!
El ne gyötörje aszály, se kövérség földre ne döntse,
össze ne fülledjen nagy bujasága miatt! 690
Réti vadóc, szemrontó fű a mezőn ne teremjen,
s megművelt talajon vesszen a pusztai zab!
Búzát és tönkölyt, a sütést mely kétszer is állja,
és árpát hozzon, jól kamatozva, a föld!"
Mindezekért, gazdák, könyörögjetek énvelem együtt,
s mindkét istennő hallja meg ezt az imát!
Férfiakat lekötött tartósan a harc: becsesebb volt
kardja ekéjénél és lova ökreinél. [22]
Nem kellett a lapát, dárdákká váltak az ásók,
s átalakulva, sisak lett, ami vaskapa volt. 700
Hála az égnek s házadnak! Már gúzsba kötözve,
háboru szelleme ott fekszik a lábad alatt.
Hordjon igát az ökör, szóródjon a földbe vetőmag!
Béke leánya Ceres, Béke neveltje Ceres.36
Elseje már közelít: hat nap van hátra a hóból. Január 27.
Templomot ád ez a nap Leda szülötteinek.
Isteni ikreknek szentélyt Iuturna tavánál
isteni testvérpár hű fogadalma emelt.37
Pax oltárához vezetett bennünket az ének. Január 30.
Csak két nap telik el, s itt van az elseje már. 710
Actium-adta babérkoszorúval övezve a fődet,
Béke, jövel, s az egész föld legyen újra honod!
Nincs már ellenség, ne legyen diadalmenetünk se!
Mint te, olyan diadalt nem hoz a hősnek a harc.
Fegyvert csak fegyvert fékezni emeljen a harcos,
s már csakis ünnepeken zengjen a trombitaszó!
Félje az Aeneadát a világnak kezdete, vége;
36
651-704. A Vetés ünnepe ( Feriae sementivae) mozgó ünnep volt, amelynek napját évenként a pontifex
hirdette ki. Az áldozatokat Tellusnak és Ceresnek, a földművelést segítő istennőknek mutatták be. A Békét
(Pax) magasztaló rész (697-704) Vergilius (Georgica 1. 505-514) sorainak ellenverse.
37
705-708. A Dioszkuroszok templomát i. e. 485-ben, a Regillus-tó melletti csata megnyerése után. A.
Postumius emeltette a Forumon, a lacus Iuturnae (Iuturna tava) mellett; Ovidius korában pedig az „isteni
testvérpár", Caisus és Lucius Caesar restauráltatta.

és ha egy ország nem féli, szeresse e hont!
Béke tüzére, papok, hintsétek mostan a tömjént!
Sujtva omoljon elé hószinü áldozatunk! 720
S álljon a ház, ez a béke-adó, békében örökké,
kérjétek buzgón istenek égi kegyét! –
És ezzel munkám első részét befejeztem:
végire ért ez a hó, végzem a könyvemet is.38 [23]
38
709-724. A megszemélyesített Béke oltárának (Ara Pacis) felállítására Augustus i. e. 13-ban tett
fogadalmat, a hispaniai és galliai hadjáratból való visszatérése után; az oltárt i. e. 9. január 30-án avatták
fel. Az Ara Pacis az Augustus kori római képzőművészet legjelentősebb alkotása.

Második ének
FEBRUÁR
Ianus a végihez ért. Gyarapul dalaimban az év most:

másik a hónap, azért másik az énekem is.
Büszke vitorlákkal csak most indultok először,
verseim, eddigelé nem nagyigényü dalok,
kik szerelemben ügyes szolgáim voltatok egykor,
míg fiatalkorban járta a tréfa, a dal.
Most pedig énekelek szent éneket ünnepeinkről.
Erre, nem is tudom én, hogy vezet onnan az út!
Ám ez az én harcom. Kiki azzal küzd, amivel tudj
nem rakom ölbe azért tétlen a két kezemet. 10
Hogyha erős karral soha nem hajigálom a dárdát,
és ha tüzes paripán harcba nem indulok is,
nem hordok sisakot, s éles kard nem veri combom,
(fegyvereket könnyen hordhat akárki magán):
én a te nagy nevedet követem hő lelkesedéssel,
Caesar, s tetteidet zengi örökre dalom.
Légy velem és kegyesen nézz buzgó áldozatomra,
hogyha csatáid alatt engedi olykor időd!1
Februa volt mindaz, mivel engeszteltek atyáink, Február jelentése
s van hiteles hagyomány erre a szóra elég: 20
főpapnak flamen s a királyi pap adja a gyapjat,
s ennek az ősöknél februa volt a neve.
És ha a gyászházban tisztító szert kap a lictor,
sóval elegy pirított lisztet - a név ugyanaz.
Ez neve, mit szentelt fáról vágtak le, a gallynak,
melynek lombja a szent papnak övezte fejét.
És láttam magam is, hogy a papnő februa néven
kért adományt; s akitől kért, fenyüágat adott.
Végre, ilyen neve volt a szakálltviselő öregeknél
mindenfélének, hogyha lemosta a bűnt. 30
Innen a hó neve, mert Faunusnak a papjai szíjjal
járnak: a tisztítás eszköze náluk a szíj.
Így lesz tisztává a nap is, ha megadtuk a holtak [24]
áldozatát, s gyászunk ünnepe végre letelt.
Minden bűnt, minden baj okát eltörli a tiszta
áldozat: így hitték egykor a jó öregek.
Még Görögországban volt kezdete annak a hitnek,
1
1-18. Az Ovidius-filológia feltételezése szerint az egész műnek ez volt az eredeti, bevezető ajánlása (az ún.
Augustus-prooemium), és csak az Első ének átdolgozása után került a Második ének elejére, valószínűleg a
szöveg gondozójának jóvoltából.

hogy kegyes áldozatunk ténye letörli a bűnt.
Peleus Actoridest megtisztította, s Acastus
haemoni vízzel amazt, Phocus eleste után. 40
S hogy sárkány-fogatán szállt hozzá Medea, Aegeus
- bárha nem érdemeié - védte hiszékenyen őt.
Amphiareiades Naupactusnál Acheloust
kérte:,,Töröld el e bűnt!" - S az letörölte a bűnt.
Mennyi hiszékenység! Azt gondoljátok, a gyilkost
megtisztítja a víz, hogyha lemosta a vért? –
Hogy pedig el ne hibázzad a hónapok egykori rendjét:
első volt január akkor is és ma is az.
Egykor a Ianust kísérő hó volt az utolsó;
záró napja pedig Terminus ünnepe volt. 50
Házban a ianua van legelői, január meg az évben,
s holtaknak hava mért egykor az évre halált.
Később megdöntötte e rendet a tízek uralma,
mert az utolsót ez szúrta be másodikul.2
Azt mondják, hogy egy új szentélyt nyert Sospita Iuno Február 1.
Frig Cybele mellett éppen a hó elején.
„Hol van az istennő felszentelt temploma most már?"
Földdel egyenlővé tette a hosszu idő.
Hogy pedig ily romlások a többit porba ne döntsék,
szüntelen arra vigyáz egy fejedelmi vezér. 60
Míg ő védi, a kor nem látszik szenthelyeinken.
Áldja is érte a föld, s áldani fogja az ég.
Templomok építője, megújítója, te áldott,
életed érte viszont védje az isteni kéz!
Tartson az életed addig, ameddig e templomok állnak,
s oltalmazza az ég drága szeretteidet!
Ünnepelik ligetén e napon szomszédi Helernust,
hol jövevény Tiberis tenger ölére siet. –
Most Numa háza előtt, Capitoliumon, meg a Várban
mennydörgő Iupiter kap juhot áldozatul. – 70
Felhős déli vihar gyakran jön záporesővel,
2
19-54. A február szó itt olvasható magyarázata minden valószínűség szerint helyes. A más ókori
szerzőknél fönnmaradt adatok alapján megállapítható, hogy februumnak neveztek mindent, ami
„engesztelt vagy megtisztított", a tisztítószereket februamentumnak; sőt a szónak igei formája is létezett:
februare a. m. 'kiengesztelni', 'megtisztítani'. Rómában valóban ebben az időszakban zajlottak a különféle
vallási tisztító szertartások. A görög példákat idéző fölsorolás valójában az Augustus korában idealizált
római múlt leplezetlen bírálata. A felsorolásban szereplő személyek: Actorides nem más, mint Aktór
unokája, Patroklosz, aki Amphidamasz fiát ölte meg kockajáték közben, majd Péleuszhoz, Akhilleusz
apjához menekült; Péleusz (és Telamón) a testvérüket, Phókoszt ölték meg, s ezt követően Péleusz az
iólkoszi Akasztosztól nyert többszörös feloldozást;
Médeia gyermekeinek meggyilkolása után sárkányfogaton Athénba repült, ahol Aigeusz király fogadta be;
Amphiaraosz és Alkmaión aki megölte az anyját, majd az őt üldöző bosszúistennők, a Furiák elől Akhelóosz
folyamistenhez menekült, aki feloldozta; Naupaktosz: város, amelyen átfolyik az Akhelóosz. A terminus
szó jelentése 'határ'.

vagy még rejtve a föld hótakarója alatt.
Másodikán, ha kifogja a Nap paripáit az ékes [25]
szerszámból s nyugaton tenger ölére leszáll,
este az égre tekint, de hiába kutatja az ember,
hol van a Lant, mely még tegnap is ott ragyogott.
Nézeget, ott-e a Lant, s egyszerre csak azt veszi észre,
még az Oroszlán is félig a vízbe merült.3
Még az imént csillag-díszében láttad a Delfint, Február 3.
s harmadikán szem elől hirtelen elmenekül. 80
Boldog, mert titkos szerelemben jó vezető volt,
s mert hordozta a lant lesbosi énekesét. -
Ismeri minden föld és minden tenger Ariont! Arion
Gyors folyamok rohanó árja dalára megállt;
éneke farkast is lekötött, mikor űzte a bárányt,
s ez maga sem menekült, félve, a farkas elől.
Gyakran a nyúl s a vadászkutya egy
fa alatt heverészett,
s állt az oroszlánnal szarvas a sziklatetőn;
baglyok, meg fecsegő varjak közt szűnt a civódás,
és az ölyűvel együtt csendesen ült a galamb. 90
Cynthia, azt mondják, dalodon, széphangu Arion,
sokszor elandalodott, mintha a bátyja dalol.
Híre betölti a városokat szikuloknak a földjén,
s zengő lantjának rabja Itália is ...
Már hazatérni kivánt s felszállt a hajóra Arion,
s mit dallal szerzett, vitte a kincseit is.
Tán a szelektől félt a szegény és félt a haboktól.
Ám a hajó gonoszabb volt neki, mint a vihar.
Mert biz a kormányos vont karddal toppan eléje,
s véle együtt sok bősz cinkosa fegyveresen. 100
Kardoddal mit akarsz? Libegő gályádat igazgasd!
Vissza! Ne ily fegyvert végy a kezedbe, hajós!
Ő nem fél s így szól: „Vedd el bár életemet, csak
hagyd, hogy e lanton még zengjen utólszor a dal!"
Ráhagyják s nevetik kérését. Ő koszorút tesz,
mely díszíthetné, Phoebus, a fürteidet;
Tíruszi bíborból készült ruha hull le a vállán,
s ujja alatt tisztán csendül a lanton a dal.
Hogyha halántékát éles nyíl verte keresztül,
így a fehér hattyú bánatos éneke zeng. 110
S egyszer csak, teljes díszben, beleugrik a vízbe;
felcsap a hab, s csupa víz tőle a szürke hajó. [26]
3
55-78. Iuno Sospita: 'Városvédő Iuno' szóban forgó templomát i. e. 197-ben alapították. A templomok
helyreállítója és oltalmazója: Augustus (1. az Utószót). Helernus: liget a Tiberis partján; Iuppiter Tonans :
'Mennydörgő Iuppiter': Augustus emelt szentélyt számára a Capitoliumon; Numa háza: az atrium Vestae a
Forum Romanumon.

S már ez alig hihető: egy delfin úszik elébe,
s egyszeriben hátán ül a szokatlan utas.
Ül s lantját felemelve dalol. Dallal fizet annak,
s száll, simogatva, a hang tengerek árjain át...
Isteneik látták jó tettét. Iuppiter égbe
vitte a delfint, s most csillaga száma kilenc.4
Bárcsak ezer hangom s, mellyel megzengted Achillest, Február 5.
lenne a lelked enyém, isteni Maeonides! 120
Mostan a szent Nonaet énekli e váltakozó vers:
ennyi dicsőség nincs máshol a lapjaimon!
Gyenge a szellem, erőm nem elég e dicső feladathoz :
Lenne a hangom erős - zengeni ezt a napot!
Oktalan azt hiszem-é, az elégia bírja e terhet?
Hősi dal illik ilyen nagyszerü tárgyra csupán.
Ó, szent atyja hazánknak! A nép, a tanács,
a lovagrend.
- Így a mi rendünk is - tégedet így nevezett.
Érdemedért van e név. Késett igaz elnevezésed,
mert rég atyja gyanánt tisztel az emberiség. 130
Az vagy a földön alant, ami luppiter égi lakában:
istenek atyja az ott, emberek atyja te itt!
Romulus, engedj most! Bástyád Remus általugorta:
s most felemelkedik az Caesar uralma alatt.
Téged uralt Tatius, Caenina, Cures, a parányi:
ennek uralma alatt római lett a világ.
Meghódolt földnek kicsi része, amit te szereztél:
Caesar birtoka most mind, mit az ég beborít.
Míg te raboltad a nőt, most törvény rendezi nászunk.
Míg te bevetted a gazt, ez kisöpörte a bűnt. 140
Néked az önkény volt kedves, Caesarnak a törvény.
Míg te az úr voltál, emberek elseje ő.
Téged még Remus is vádol, s ő szánja az ellent.
Téged atyád helyezett mennybe, de ő - szülejét.5
Félig már feltűnik az égen az idai gyermek
4
79-118. Ovidius két mítoszváltozatot ad elő a Delphin csillaggá válására.
a/ 79-83. A Delphin csillagkép keletkezéstörténete közvetve Poszeidón és Amphitrité szerelmével függ
össze. Az őt üldöző tengeristen elől Amphitrité Atlasznál keresett menedéket, és ott rejtőzött el; Poszeidón
delfinje azonban fölfedezte rejtekhelyét, és jelentette urának, aki hálából csillaggá változtatta az állatot.
b/ 84-118. Arión történetét, akinek dalnoki tehetségét Ovidius az Orpheuszétól kölcsönzött színekkel
ecseteli, legkorábban Hérodotosz történeti könyvéből (I. 23-24) ismerjük; Hérodotosz nyomán hálás
témája lett az irodalomnak és a képzőművészetnek egyaránt. Sorsát (az erőszaknak kiszolgáltatott
dalnokét) - Ovidius a saját sorsáéval érezhette rokonnak.
5
119-144. Augustus újabb magasztalása olyan formában, hogy tetteit és hatalmát Ovidius a városalapító
Romuluséval veti egybe. Augustus i. e. 3-ban kapta meg a pater patriae 'a haza atyja' kitüntető címet; a
„törvény rendezi nászunk": célzás Augustus családvédő intézkedéseire; a „bevetted a gazt": utalás arra,
hogy Romulus - a népesség számának növelése végett - menedékhelyet nyitott a törvény büntetése elől
menekülőknek; Romulus dominus 'úr' volt, míg Augustus csak a princeps (inter pares) 'első (az egyenlők
között)' címet viseli; Romulust az apja, Quirinus emelte az égbe; Augustus viszont az apját, Iulius Caesart
iktatta az istenek sorába i. e. 43-ban.

és nektárral együtt önti a tiszta vizet.
Örvendezzen hát, aki retteg az északi széltől:
már közelít a zefír enyhe fuvalma felénk.
Hónapnak tizedik napján ragyogón a habokból Február 10.
felszáll Lucifer, és itt van a szép kikelet. [27] 150
Mégse nagyon bízd el magadat: lesz még fagy
utóbb, lesz!
Elmúló télnek van nyoma untig elég. 6
Eljön a harmadik éj, s mindjárt meglátod, az égen Február 12.

lábaival hogy nyúl végig az Arctophylax. - Callisto
Callisto, nyilazó Dianának követője,
erdei nymphasereg szent csapatába vegyült.
S egyszer, az istennő íját érintve, fogadta:
„Mindig lány maradok, fegyvered erre tanúm!"
Cynthia megdicsérte: „Csak aztán
tartsd meg az esküt!
Így követőimnek jó vezetője leszel." 160
Hű fogadásához bizonyára, ha arca nem oly szép.
S kit nem ölelt ember, Iuppiter ejti meg őt...
Íja ezer vadat ölt, s odahagyta Diana az erdőt.
Már delelőn túljár, vagy delelőn van a nap,
hogy terebélyes tölgyeknek sűrű ligetébe
ér, melynek közepén friss patak árja ömöl.
S szól: „Arcadia szűze, fürödjünk itt, e berekben!"
Elpirul az; visszás volt a fülének e szó.
Szólt nympháinak is. Nympháknak leple lehullott.
ő lesütötte szemét: rossz jel a késlekedés. 170
Végre lecsúszik az ing, s derekának domborodása
testének terhét most kimutatja nagyon.
Szólal az istennő: „Te, Lycaonis, esküszegő vagy!
Hagyd el e lánycsapatot, hagyd el e tiszta vizet!"
Már a megújult hold tízszer fogy el és telik újra,
s kit nemrég lánynak hitt a világ, anya lesz.
Sértve dühöng Iuno s változtat a lánynak alakján.
Mért? Hiszen ártatlan! - Iuppiter itt a hibás!
S látva vetélytársnője vadállati, szörnyeteg arcát,
így szól: „Iuppiter őt mostan ölelheti már!" 180
Rengeteg erdőkön bujkált rút medve-alakban,
kit nemrég a dicső Iuppiter úgy szeretett!
Tíz meg öt év múlt el, s a titokban szült fiú felnőtt.
Majd azután anya és gyermeke szembekerült.
Mintha megismerné, kábultan a medve megáll és
felnyög. A fájó hang jelzi az édesanyát.
6
145-152. Az Aquariust, a Vízöntőt az ókoriak a trójai, Ida-hegyi Ganümédésszel, Zeusz kedvelt
pohárnokával azonosították. Feltűnése az égbolton az idő enyhülését ígéri. Az esthajnalcsillag, a Lucifer
felbukkanása a tavasz beköszöntét jelzi.

Mit se gyanít s már-már dárdát fog rá fia. Csakhogy
őket egy isteni kéz égbe ragadta legott, [28]
s egymástól nem messze ragyog két csillag az égen:
Medve, meg Őre; s az Őr mennyben is üldözi őt. 190
Egyre dühöng Iuno, és kéri az őszhaju Tethyst:
Maenala medvéjét víz ne fürössze soha!7
Hó közepén a parasztos Faunusnak tüze füstöl Február 13.
ott, hol a sziklafokon kétfelé árad a víz. -8 A Fabiusok
Erre a napra esik háromszázhat Fabiusnak veszte
hősi halála amott, Veii harcmezején.
Egy ház vette magára a Város egész hadi terhét
s fegyveresen kivonult szent fogadalma szerint.
Egy táborból szállt ki a hős faj harci tusára;
és katonái közül bárki lehetne vezér. 200
Carmentis kapuján jobbról visz a legrövidebb út:
ember, alatta ne járj, bárki vagy! Átkos az út!
Azt mondják, ott háromszáz Fabius haladott át.
Nem bűnös kapu az, átkos azonban az út!
Gyors léptekkel amint rohanó Cremerához elértek,
melyben a téli esők árja zuhogva ömölt.
Tábort vernek e helyt, majd kardot húzva, vitézül
rontanak át etruszk elleneik sorain.
Mint amikor Libyában a pusztán nőtt vad oroszlán
meglepi ott a gulyát, mely szanaszerte legel, 210
szétfut az ellenség. A kapott seb szégyene hátán.
Tuszkok vérétől festve piroslik a föld.
S hullanak újra meg újra... Ahol már győznie nyíltan
nem lehet, ott csapdát készit az ellen elő.
Volt egy nagy síkság, szélét dombok koszorúzták
és vadakat rejtő nagy, hegyi rengetegek.
Barmokat és néhány pásztort lenn hagynak a síkon,
szerte körűi a bozót rejti a többieket.
Mint amikor Zephyrus jöttére a tél hava olvad,
s megnövekedve, vadul zúg le a bérci patak 220
búzavetéseken, útakon át, s nem bírnak a partok
gátat vetni a víz bősz rohanása elé:
hős Fabius-csapat így zúdúl szanaszét le a völgybe.
Dönti, amit csak lát, s nem veszi észre a cselt.
Merre rohansz, hős nemzetség? Kár bíznod azokban!
Egyszerű hősi erény, vetve a csapda! Vigyázz!
Csel győz, veszt az erény. A lapályra előtör az ellen,
7
153-192. A Medve (Arctus) csillagkép eredetmondáját Ovidius már az Átváltozásokban is feldolgozta (II.
401. ssk.) Callisto (Kallisztó) Lycaon (Lükaón) arkadiai király lánya volt; fia Arcas (Arkasz), aki Iuppitertől
(Zeusztól) származott, Arcadia (Arkadia) névadó hősének számított. Az Arctophylax (Arktophülax) név
jelentése: 'a medve őre'. A Maenalus (Mainalosz) hegy Arcadiában.
8
193-194. Február idusán - 13-án - a Tiberius szigetén mutattak be áldozatot Faunusnak, ahol i. e. 194 óta
szentély is állt tiszteletére.

és menekűlésnek nem marad útja sehol. [29]
Mit tehet ennyi vitéz, ha körülte az ellen ezernyi?
Ily nyomorult helyzet nyújthat-e bármi reményt? 230
Mint amikor vadkant űznek laurentumi erdőn,
s az dühösen veri szét fürge kutyák seregét,
végre kidől mégis; nem halnak ezek se boszútlan
s kölcsönösen sebeket kapnak is, osztanak is.
Egy nap küldte csatába a hős Fabiust, valamennyit,
és aki harcra kiszállt, mind meg is ölte e nap.
Hogy pedig el ne enyésszen Hercules isteni törzse,
így rendelte az ég; ezt nekem elhiheted.
Mert Fabius-nemből volt egy gyermek, ki csatába
menni kicsiny volt még, s egymaga élve maradt: 240
hogy te születhessél minekünk, ó, Maximus, egykor -
bölcs habozásoddal visszaszerezni hazánk.9
Van, közel egymáshoz, három szép csillag az égen: Február 14.
Holló, Kígyó, és Serleg a ketteje közt.
Idus után jönnek fel ezek, nem látszanak addig.
Mért van e három együtt, énekem arra tanít.
Iuppiter áldozatát készült bemutatni Apollo
éppen (nem húzom hosszu mesével a szót):
„Menj, madaram" - szólott -, „ne halasszuk az
áldozatot már!
Élő forrásból hozz ide tiszta vizet!" 250
Karmai közt aranyos serleggel, száll el a holló,
jó magasan szárnyal, szelve a légi utat.
Egy fügefára akad. Még zöld volt zsenge gyümölcse:
vágta, de ott nem volt ennivaló füge még.
Lombja alá települt - s nem gondolt már a parancsra.
Várt türelemmel, amíg érik a drága gyümölcs.
Végre betelt - gyász-karma közé kígyót kaparintott,
gazdájához tért, s mondta, amit kitalált:
„Engem vissza csak ez tartott: őrizte a forrást.
Ott ült, és el volt zárva előlem a víz." 260
„Vétkeztél és még hazug is vagy" - szólt neki
Phoebus -,
„engem, a jós-istent félrevezetni akarsz?
Most már míg a tejes füge zölden csüng le az ágon,
téged a friss forrás hűs vize fel nem üdít."
Szólt. S az a Kígyó, meg Holló és köztük a Serleg
9
195-242. A Fabius nemzetség Herculestől (Héraklész) származtatta magát. Hősi haláluk feldolgozásában
Ovidius mindössze a csata időpontját illetően tér el Liviustól, aki szintén részletesen előadja a történetet
(II. 48-50): Livius szerint az ütközet július 18-án zajlott le. Az eltérés oka valószínűleg a Fabiusok családi
hagyományaiban keresendő: Ovidius harmadik felesége ugyanis szintén ehhez a nemzetséghez tartozott.
A csatát a Cremera melletti Veit városával a Fabiusok i. e. 477-ben vívták. A Fabius nemzetségből
származott többek között Fabius Maximus Cunctator, a második pun háború halogató taktikájáról
nevezetes diktátora, aki harcmodorával igyekezett felőrölni Hannibal erejét.

most örök emlékül fénylik az égen együtt.10 [30]
Idus után két nap, s mez nélkül látja a hajnal Február 15.
kétszarvú Faunus papjait, áldozatát. Lupercus
Szóljatok, ó, Múzsák, hogy honnan jött ez az ünnep! ünnepe
Hogy latinok földjén honnan e régi szokás? 270
Mondják: Pant régtől tisztelték Arcadiában,
nyájak védőjét nagy hegyek erdeiben.
Erre tanú Pholoe, Stymphalus habjai, Ladon,
mely sebes árjaival zúdul a tenger iránt,
Nonacris fenyves ligetének büszke hegyorma,
Cyllene foka és Parrhasiában a hó.
Pan a juhoknak, Pan a lovaknak az istene volt ott:
védte a nyájat; ezért kapta az áldozatot.
Erdei védőjét Euander hozta magával.
Csak város helye volt, hol ma a Városod áll. 280
Így a pelazgoktól vettünk át ünnepet, istent;
s pappá Iuppiterét tette az ősi szokás.11
Kérdezed azt is, mért futnak? Mert az
hagyomány, hogy
meztelenül futnak. Kérdezed ennek okát?
Mert ez az isten örül, ha viharsebesen tovaszáguld
s rémületet támaszt fenn a magas hegyeken.
Meztelen ő maga is, mezben szolgája se járhat.
Könnyebben lehet úgy futni, ruhátalanul.12
Nem volt Iuppiter és nem volt még hold sem az égen,
s már az a nép ott élt Arcadiának ölén. 290
Mint a vadállatoké, még nem volt társas az élet.
Még faragatlan volt és tanulatlan a nép.
Házaikul lombok szolgáltak, füveket ettek,
s nektár volt az a víz, mely tenyerükbe merült.
10
243-266. A holló Apollón szent madara volt. Az előadott történet a Serleg, Kígyó és Holló csillagkép
okmagyarázó története, amely egyúttal Apollónak mint jósistennek ironikus bemutatására szolgál. Ovidius
forrása valószínűleg Nikandrosz volt.
11
267-282. Az említett ünnep a Lupercalia; pásztorünnep volt, melynek lényege tisztító szertartások és
termékenységi rítusok sorából állt; egyébként mind Faunus istennek, mind a Lupercaliának tisztázatlan az
eredete. A bizonyára ősi Faunus istenség nevét az antik szerzők a favere 'kedvezni valakinek' igéből
származtatták; a népetimológia így hozta összefüggésbe Euander ('jó férfi') alakjával. A modern
filológusok többféle magyarázattal próbálkoztak. Nézeteiket összegzi Gesztelyi Tamás és Németh Béla az
Auctores Latini XIX. kötetében, ezek lényege:
Blumenthal a *dhau - 'gyilkolni' tővel összefüggésben 'gyilkos' vagy 'aki gyilkolt' a. m. farkas magyarázatot
adja.
Lehetséges, hogy volt egy önálló Lupercus / Luperca istenpáros, farkasistenek, akiknek szerepe később
elhomályosult, de a rokonjelleg miatt a Lupercus Faunus jelzője lett. A 'farkas(alakú) gyilkos' jóindulatának
megnyerését célozhatta a Lúpercalia ünnepe. Eredeti bajelhárító tartalma lassan a pásztorok
termékenység- és tisztítóünnepe lett, amelyet a Lupercusok tizenkét tagú testülete irányításával
ünnepeltek. A testületet Augustus szervezte újjá; az ünnep népszerűségét csak az 5. században hozott
pápai tilalomnak sikerült megtörnie.
12
283-288. Terentius Varro is hasonló módon magyarázta a ruhátlanul futást: fut maga az isten is,
rémületet keltve, meztelen, s úgy könnyebb is futni. L. még a következő sorokat.

Horgas ekéjét még az ökör nem húzta lihegve,
s földmüvelőnek sem volt rög uralma alatt.
Még a lovat sem használták. Mindenki gyalog járt.
Báránybőr-bundát még csak a birka viselt.
Meztelenül jártak s a szabadban háltak: a testük
tűrte a délivihart s bírta a záporesőt. 300
Mostan e meztelenek felidézik a régi időket,
s jelzik, a régi világ mennyire egyszerű volt.13
Ám a ruhát főként hogy mért nem kedveli Faunus,
tréfás szóval imígy mondja a régi rege: Faunus és
Asszony rabja gyanánt járt Tiryns hőse is egykor, [31] Hercules
s hegycsúcsról Faunus látta a nővel együtt.
Ebbe belészeretett és így szólt: „Erdei nymphák,
semmi közöm veletek! Ez lesz az új szeretőm!"
Illatozó göndör fürtök gyűrűznek a vállán,
ékszer a keble fölött: úgy megy a maeoni nő. 310
Napnak a fényétől aranyernyő védi az arcát,
s azt is az isteni hős jobbkeze tartja fölé.
Már Tmolus kertjét s Bacchus ligetét is elérte,
s harmatosan megjött Hesperus - éji lován.
Tajtékkő- s tufamennyezetű barlangba vonulnak;
csörgedező csermely folyt a bejárat előtt.
S míg lakomára terít fel a szolgahad és boritalt hord,
Alcidest azalatt felcicomázza a nő.
Gaetuli bíborral festett selyeminget adat rá.
Ad sodrott övet; ezt ő maga hordta előbb. 320
Szűk bizony az derekán. Megbontja az inge szalagját,
hogy kezeit szabadon dugja keresztül a hős.
Roppan a karperec is. Bizony azt más karra csinálták,
és izmos lábán szétmegy a női saru.
Most az oroszlánbőrt s buzogányt elveszi tőle,
és tegezével együtt elszedi mind a nyilat.
Így lakomáztak ezek, s így lepte meg őket az álom.
S bár közel áll a két ágy, mégsem alusznak együtt.
Áldozatot vár tőlük a szőlő felfedezője:
így, ha megújul a nap, tiszta lesz áldozatuk... 330
Éjfél volt az idő. A gonosz szerelem mire képes!
Faunus a harmatos éj leple alatt oda jő.
Látja, az őrséget lenyügözte a bor meg az álom;
s azt hiszi, ott bent is mélyen alusznak azok.
Hát a gonosz beoson s vaktában tévelyeg ott benn,
s míg kutat, óvatosan tartja előre kezét.
Fekhely után tapogat s mindjárt rábukkan az ágyra:
13
289-302. Az ősi állapotok bemutatása emlékeztet Lucretius A természetről c. műve motívumaira és
fordulataira. Ovidius felfogása végső fokon szofista eredetű. A szofisták - az aranykor-mítosszal
ellentétben - az emberiség ősi állapotának a vadságot és a kultúra teljes hiányát tartották.

mit hő vágya kivánt, arra vezette a sors.
Ordas oroszlánnak borzas bőrére tapintott.
Visszariadt s gyorsan kapta magasba kezét. 340
És dobogó szívvel hátrált, mint sokszor a vándor
megtorpan, kígyót látva a lába előtt.
Most mellette megint másik fekvőhelyet érint.
Finom lepleivel félrevezette az ágy.
Fellép hát s az előtte levő nyoszolyára lefekszik. [32]
Tagja előre mered, s mint bika szarva, kemény.
Közben alulról már lassan felhajtja az inget:
nagy, szörős lábszár az, mit alatta tapint.
Még tapogat, de riad Tirynsnek a hőse, könyékkel
visszataszítja, hogy az menten a földre zuhan. 350
Serken a maeoni nő a robajra; a társaiért, meg
fáklyáért kiabál, és kiderűl az eset.
Az nyöszörög: nagy volt az esés a magas kerevetről,
és a kemény talajon jól megütötte magát.
Jót nevet Alcides és mind, aki látja a földön,
s bajbajutott szeretőn Lydia lánya kacag.
Így a ruhát, mely félrevezette, nem állja az isten,
S hívei meztelenül lépnek a színe elé. -14
Most idegen magyarázat után hozz, Múzsa, latint is, Romulus
és ismert porban fusson az én paripám! 360 és Remus
Kecske esett csülkös Faunusnak tiszteletére. harca a
Gyűlt is a nép, hogy részt venne a kis lakomán. rablókkal
Fűzfáról nyársat vágtak, s forgatta a papság.
Sült is a hús, és már délfele járt az idő.
Romulus és testvére s az ifjú pásztori népség
meztelenül játszott nap melegén, a mezőn.
Rendre, ökölvívás, gerely, aztán súlyhajigálás
játszva mutatta ki, hogy kiknek a karja erős.
Pásztor az őrhelyről lekiált: „Hej, Romulus! itt a
rabló!... Hej, Remus! Ott hajtja a tulkaidat!" 370
Fegyverkezni kevés az idő, két úton utána
futnak. A zsákmányt így visszaszerezte Remus.
Visszakerülve, a friss pecsenyét leszedette a nyársról
és így szólt: „Ebből már csak a győztes eszik."
Ő, meg a Fabiusok jóllaknak. Romulus is jön
s már csak csontot lát és üres asztalokat.
Bár mosolyog, mégiscsak fáj neki, hogy Remus és a
Fabiusok győztek, s Quintiliusszai nem.
14
303-358. Tieyns (Tirünsz) hőse (a latin szövegben: Tirynthius) Hercules (Héraklész), akinek Eurystheus
(Eurüsztheusz) tirünszi király szolgálatában kellett a híres tizenkét munkáját elvégezni. A maeoni nő,
akinek Héraklész szolgája volt, Omphalé lüdiai (=maióniai) királynő. Szórakozásai közé tartozott, hogy a
hőst női ruhába öltöztette, cicomázta. Háromévi megalázó szolgálat után Héraklész fiúutódot nemzett
neki, mielőtt elhagyta. A fiú az új lüdiai dinasztia alapítója lett. Az erotikus jelenet Priapus (1. 391-440 és
IV. 319-346), valamint Mars (III. 675-696) történetével rokonítható.

És ma is él a szokás: ruha nélkül futnak azóta,
s vállalatuk sikerét kürtöli most is a hír. -15 380
Kérdezed azt is tán, hogy a hely mért lenne Lupercal,
s mért jelölik meg ilyen névvel az ünnepet is ...
Silvia, Vestának szüze, isteni magzatokat szült
zord nagybátyjának zsarnok-uralma alatt.
Elveszi tőle a gyermekeit, hogy a vízbe dobassa. [33]
Jaj! mit akarsz? Köztük van maga Romulus is!
Borzasztó a parancs, vonakodva teszik csak a szolgák.
Sírva viszik kijelölt helyre a kisdedeket.
Albula, mely Tiberis Tiburinus veszte után lett,
téli esőzéstől szerte kiönti vizét, 390
s hol mostan forumok, meg a Circus Maximus állnak,
csónakokat látnál siklani vadvizeken.
Erre kerülnek azok, mert hisz közelebb a folyóhoz
menni nem enged az ár, s egyike-másika szól:
„Mennyire egyformák, mindketten mennyire szépek!
Csakhogy emebben több mégis az életerő!
Hogyha az arc nem csal, s meg tudjuk ítélni belőle,
azt mondhatnám rád: isten az édesapád!
Ámde, ha istentől nyertétek volna a létet,
ily nyomorúságban nyújtana égi segélyt. 400
Nyújtana tán... de az édesanyátok is arra szorul most,
ő, kit anyává tett s gyászba borít ez a nap.
Együtt volt születésetek, együtt ér a halál is
víz mélyén!" - szólt s ott hagyta a gyermekeket.
Egyként sír fel a kettő, szinte megérti a bús szót!
Ők haza indulnak, s könny pereg arcaikon ...
Csakhogy a gyermekeket s teknőt felvette a hullám:
ó, mily büszke jövőt ringat e deszkadarab!
Lassanként leapadt a folyó, s az iszapban, a sárban
teknőjük megakadt erdei lombok alatt 410
egy fügefánál. Még nyoma megvan: Romulusénak
hívta a régi világ. Rumina fája ma az.
Egy anyafarkas jött a kitett ikrekhez; azonban
- míly csoda! - még ez sem bántja a kisdedeket.
Nemcsak hogy nem bántja, de még szoptatja is őket,
őket a vérrokonuk szánta halálra csupán.
Csendesen áll a vad és lompos farkkal simogatja,
és nyaldossa szelíd nyelvvel a gyermekeket.
Marsnak a sarjai, lám! Nem félnek,
csüngnek az emlőn,
és az a másnak szánt tej - nekik életet ád. 420
15
359-38o. A Lupercusok két testületének (Fabii és Quinctilii) eredetmondája: a hagyomány szerint az
egyiket Remus, a másikat Romulus alapította. A szöveghagyomány a helyes alakkal szemben
Quintiliusokról beszél

Ettől nyerte nevét az a hely, s a Lupercusok ettől,
és nevelő-anyjuk nagy becsületbe jutott. -16
És a Lupercus-név nem eredhet-e Arcadiából?
Ott a lycaeusi Pan temploma áll a hegyen. -17 (34)
Ifjú nő, mire vársz? Nem tesz soha téged anyává
sem gyógyfű, sem imád, még a varázsige sem.
Tűrd csak az ütlegeket! termékennyé leszel akkor.
S hogy „nagyapó" neve lesz, annak apósod örül.
Mert volt egykor idő, amikor nők gyermekeket csak
ritkán szültek; a sors annyira ránk nehezült. 430
Akkor Romulus ült trónján és ezt panaszolta:
„Hogyha hadat hoz csak s nem gyarapítja erőnk,
Mit használt minekünk a szabin nők elragadása?
Íly áron feleség bár ne kerülne soha!"
Esquilius-hegy alatt nagy Iuno erdeje díszlett,
szent hely, amit soha még fejsze csapása nem ért.
Férfiak, ifjú nők idejárulnak könyörögve,
s térdre borulnak együtt isteni színe előtt.
Fáknak az ormai közt remegés suhan által az erdőn,
s istennő szava zeng át a csodák ligetén: 440
„Hágja meg egy szent bak szép lányait Italiának!"...
És a homályos igét félve csodálja a nép.
Volt egy jós - neve rég feledésbe merült az idővel -,
Tuszk földről nem rég jött, menekülve, ide.
Ez kecskét áldoz. Bőrét szíjakra hasítják.
S hagyják szíjakkal hátukat ütni a nők.
Szarvaival ha a hold tíz hónap múlva megújul,
férjükből apa lesz, és feleségük anya.
Hála neked, Lucina! Neved liget adta tenéked;
vagy pedig az, hogy feltárod a fény kapuját. 450
Kérlek, a terheseken könnyíts, Lucina, szelíden:
kín nélkül s idején hozd ki a magzatukat! - 18
16
381-422. A Lupercal helynév magyarázatát Ovidius az ikrek kitevésének történetével kapcsolja össze,
amit egyébként Livius is feldolgozott (1. 3-4), akinek műve itt a költő elsőrendű forrása. Rhea Silvia
Numitornak, Alba Longa királyának a lánya volt. Numitort a testvére, Amulius elűzte a trónról, és lányát -
hogy ne szülhessen gyermekeket - Vesta-szűznek kényszerítette. Mars isten azonban Rhea Silviát álmában
teherbe ejtette, s így fogant meg az ikerpár, Romulus és Remus. A csecsemőket megszületésük után Amulius
kitétette a megáradt Tiberisbe, a gyermekek azonban szárazra vetődtek; először egy nőstényfarkas (lupa)
táplálta, majd egy pásztor, Faustulus és a felesége vette gondjaiba és nevelte fel őket. - A Rumina név
valószínűleg egy ősi, szoptató istennő remiékét őrzi (ruma a. m. 'emlő'); Albula a Tiberis régi neve, új nevét
Tiberinusról, Alba Longa egyik mondabeli királyáról kapta.
17
423-424. Az arcadiai Lycaeus / Lükaiosz-hegy Pán isten mondabeli szülőhelye. A Lükaiosz és a Lupercus
egybekapcsolása téves etimologizálás eredménye annak alapján, hogy a görög lükosz és a latin lupus szó
egyaránt 'farkas'-t jelent.
18
425-453. A Lupercalia rítusának részeként a nők testét kecskebőrszíjjal csapkodták, így kívánták
biztosítani megtermékenyülésüket.
Az Esquilinus-hegy lábánál Iuno Lucinának, a „A szülést segítő Iunó"-nak, a gyermeket „napvilágra" segítő
Iunónak. volt ősi kultuszhelye.

Felkel a másik nap, de utána ne higgy a szeleknek!
Ebben az évszakban nincs bizalomra okod.
Most a szelek szigetén ki van Aeolus ajtaja tárva,
nem marad állandó hat napon át az idő. –
Vízöntő s feldőlt kancsója letűnik az égről:
Hal, te fogadd be a Nap mennyei gyors fogatát!
Azt mondják, hogy a testvéreddel fényletek együtt,
s két istenség ült egykor a hátatokon. 460
Égi uralmáért harcolt maga Iuppiter egykor,
szörnyű Typhontól még Venus is menekült.
Gyermek Amorral ment el az Euphrates folyamáig,
és lepihentek a nagy szír vizek árjainál. [35]
Nyárfa-berek s nádas beborítja a partot egészen:
egy füzes árnya talán őket is elfedi még.
Elbújnak. Széltől zendűl a liget. Belesápad
félelmébe Venus, s azt hiszi, ellene jő.
És a fiát kebelére ölelve kiált: „Ide, nymphák!
Két menekült isten kéri segélyeteket!" 470
S vízbe ugornak azonnal. Két hal menti meg őket,
mely most csillagként fénylik az égen ezért.
Éppen azért az ily állatokat nem eszik meg a szírek,
s félve, nem érintik hallal az ajkaikat.19
Másnap nincs ünnep. De Quirinus napja jön aztán. Február 17.
Most, a halála után, Romulusé ez a név. Quirinus ünnepe
Tán, hogy a régi szabin mondotta curisnak a lándzsát,
s Romulus égbe miként háboru istene szállt;
vagy hogy az ő nevükön hívták őt így a quirisek,
vagy mert rómaivá tette az ősi Curest. 480
Mert mikor új bástyáit a fegyverek istene látta,
s hogy diadalmasan állt Romulus annyi csatát:
„Iuppiter, ennyi erő megtartja e nemzetet" -
úgymond -,
„s hogy megvédje fiam, nem szorul arra tovább.
Add őt vissza nekem. Ha Remus lenn
nyugszik a sírban,
kettejükért, vigaszul, hadd legyen ő az enyém!
»Lesz egy hős, kit majd felemelsz az azúrszinü égbe,«
ezt nekem így mondtad: váltsd be ígéretedet!"
Bólint Iuppiter, és megrengenek erre az égnek
sarkai, s Atlas a menny súlya alatt meginog... 490
Volt egy hely, melynek neve régen Kecske-mocsár volt.
Törvényt Romulus ott ült az övéi felett.
Lucina (Eileithüia) a szülő nőket segítő istennő, akinek alakja Iunóéval olvadt egybe. Neve nem a lucus
('liget') szóval áll etimológiai kapcsolatban, hanem a luxszal ('fény'), mivel ő az újszülöttek „fényre segítő"-
je.
19
454-474. A Hal csillagkép története Ktésziasz óta (i. e. 5. sz.) ismert a görög irodalomban, de bizonyára
keleti eredetű mítosz. Iuppiter (Zeusz) Typhon elleni harca viszont görög mondai elem.

Egyszer csak beborul, felhők gomolyognak az égen,
s nagy felhőszakadás zápora zúdul alá.
Csattan az ég, a leget villám tüze vágja keresztül.
Futnak... A Mars kocsiján égbe suhant a király.. .
Gyászolták. De a nép már-már az atyákra gyanakszik,
és a szivekbe talán még belerögzik e hit.
Ámde egy éjszaka hold ragyogott és fáklya se kellett:
akkor jött Proculus Iulius Alba felől. 500
S balról váratlan rezzenve susognak a bokrok.
Visszariadva megáll, és haja égre mered: [36]
Emberinél magasabb alak áll fejedelmi palástban
ottan az út közepén, ismeri - Romulus ő!
És már hallja szavát: „Többé ne sirassatok engem!
Sérti a könny meg a gyász isteni szellememet.
Tömjént gyújtson a nép, újként tisztelve Quirinust,
s azt, mire oktat atyám, harci művészetemet!"
Szól és színe elől tovatűnik a híg levegőben ...
Ez meg gyűlést hív s közli parancsszavait. 510
Templomot állítnak s egy halmot róla neveznek,
majd bizonyos napokon megjön az ünnepe is. -20
Hát a bolondokról hogy nyerte nevét ez az ünnep? Bolondok
Kis dolog ez, de talál: halld meg azért az okát! napja
Nem voltak képzett gazdák ama régi világban:
jó munkásaikat hívta el éppen a harc.
Megbecsülés kardnak több járt, mint görbe ekének,
s akkor az elhanyagolt föld keveset fizetett.
Tönköly volt a vetés régen, tönkölyt is arattak,
s tönköly zsengéjét adta Ceresnek a nép. 520
Tűzön pörköljék, a tapasztalat arra tanított;
és sok kárt vallott az, ki hibázni talált.
Mert nem tönköly volt, csak pernye, mit összesöpörtek.
S megperzselte a tűz olykor a házakat is.
Istennővé lett a Kemence. S a gazda vidáman
áldoz, hogy neki jól süsse a jó kenyeret.
Ünnepe van, de nem állandó; mozgó ez az ünnep.
S jogszerü szóval a fő curio tűzi ki ezt.
És a forum falain lóg számos tábla, jelezve,
hogyha egyik s másik curia sorra kerül. 530
És ki bolond s nem tudja, hogy ő mely curia tagja,
„mind az utolsó nap hozza meg áldozatát.21
20
475-512. Quirinus a legrégibb római istentriász – Iuppiter-Mars-Quirinus - egyik tagja: szabin eredetű
isten, akinek neve vagy Cures szabib várossal, vagy talán a 'lándzsa' szabin elnevezéssel, a curisszal áll
etimológiai kapcsolatban. Ovidius még a quiris ('polgár') szóval történő rokonítást is elképzelhetőnek
tartja. Kultuszközpontja a Quirinalis dombon volt; Quirinust idővel Mars fiával, Romulusszal azonosították.
Ennek okmagyarázó mondáját adja elő a költő. A Porta Quirinalis (quirinalisi kapu) melletti szentélyét i. e.
293-ban építették újjá.

Szentek a bús temetők: engesztelik azt, aki meghalt, Február 21.
s hoznak a sírokon is, bár kicsiny, áldozatot. Halottak
Nem nagyigényű a holt, nem kell dús áldozat annak, napja
csak kegyelet; nincs vágy Styxnek a partjainál.
Éppen elég, ha a síremlékre virágkoszorút fonsz;
némi gyümölcsöt is adsz, szórsz kicsi sószemeket.
Egy pár szál ibolyát, s gabonát még, borral itatva:
mindezeket tálon tedd le az út közepén. 540
Többet is áldozhatsz, de a holtnak elég e kevés is:
rakj tüzet és könyörögj, mondd el a síri imát! –[37]
Országodba legelsőként, jólelkü Latinus,
istenes Aeneas hozta be ezt a szokást.
Atyjának sírján kegyes áldozatot mutatott be,
s szent szertartását tőle tanulta a nép. –
Egyszer a Város, amely sok időn forgatta a fegyvert,
holtaknak napját elhanyagolta nagyon.
Meglakol érte a nép: romlást hoz rá ez a vétek,
s máglyáik sűrűn égnek a város alatt. 550
Mondják - bár ez alig hihető! - megnyíltak a sírok,
éjszaka csendjében halk zokogás zaja kelt.
És mondják, hogy az utcákon s odakint a mezőkön
szálltak a szellemek, és sírtak az árnyalakok.
Ekkor az elhanyagolt adományokat újra megadták,
s szűnik a bús jelenés, szűnnek a gyászesetek. –
Míg ez az ünnep tart, szerelemnek
nincs helye, lányok!
nászfáklyátok hadd várja a tiszta napot.
Édesanyád hiedelme szerint noha itt az időd már,
lándzsahegy ily napokon nem bodorítja hajad. 560
Rejtsd el a fáklyádat, Hymenaeus, vidd el a gyászos
tűztől! Más fáklyák égnek a bús sírokon.
Zárd be a temlomokat: rejtőzzenek isteneink is!
Most nem kell tömjén, most ne lobogjon a tűz!
Mostan az eltemetett holtaknak lelkei járnak,
szellemek ízlelnek sírra rakott lakomát. –
Mégis, ez ünnep után még annyiszor újul a hajnal
ebben a hóban, ahány versidomunkban a láb.
Áldozatot hoznak: neve róla Feralia napja,
síri ajándéknak nincs helye már ez után.-22 570
Nézd csak a vénasszonyt a leányok közt! Tacitának Tacita
21
513-532. A „bolondok napját", mivel mozgó ünnep volt, minden curia máskor ülte meg, s az ünnepnap
kihirdetése a curio maximusra tartozott. A fornax latinul 'kemence'; Fornicalia: „a Kemence ünnepe".
22
533-570. A Feralia a halottak napjainak, a Parentaliának utolsó napja volt. Az elnevezés eredete
tisztázatlan, annyi azonban bizonyos, hogy etimológiailag nincs köze a ferre 'vinni' igéhez. Aeneas
áldozatának említésénél Ovidius Vergilius Aeneisét tartotta szem előtt. Az ünnepnap szerinti
meghatározása bizonytalan; talán szövegromlás következtében Ovidiusnál február 18. ugyan, de a
következő napra eső Caristia ünnepet (1.25. jegyz.) február 22-re teszi.

szenteli áldozatát s ő maga egyre fecseg.
Három szem tömjént tesz alá a küszöbnek a három
ujjával, hol egér surran a titkos uton.
Majd szürkés ólomfigurákra varázsfonalat köt,
s hét feketés babot is forgat az ajkai közt.
Átveri vastűvel, megvarrja, bevonja szurokkal
s megszárítja tüzén egy kicsi ména fejét.
Bort is csordít rá, s végűi, ami megmarad abból,
társai, s még inkább ő maga issza meg azt. [38] 580
„Ellenség nyelvét s a gonosz száját bekötöttük" -
mondja menőben a vén s részegen útnak ered. -23
Érdekel, úgy-e, miért nevezik Némának ez istent?
Már ahogy én tudom, úgy halljad a régi regét!
Féktelen érzéssel lett Iuturnába szerelmes
Iuppiter, és eleget tűrt, noha isteni lény.
Az pedig erdőben, bokrok közt bújt meg előle,
majd testvéreihez szállt a vizekbe alá.
Hívja a nymphákat, valahány csak van Latiumban,
Iuppiter és ravaszul dobja közéjük a szót: 590
„Önmaga ellene ő és boldogsága elől fut,
hogyha a legfőbbel sem köti össze magát.
Csak ti segíthettek. Hiszen az, mi nekem gyönyörűség,
testvérteknek utóbb nem kicsi haszna lehet.
Hogyha a partokhoz menekül, álljátok el útját,
nagy folyam árjai közt hogy ne merüljön alá!"
Szólt, és engedtek Tiberis nymphái - s a nymphák,
mind a veled lakozók, Ilia, isteni nő. –
Volt velük egy sellő: Lara. Régi nevében az első
tag kétszer hangzott, s így Lala volt a neve. 600
Illik rá ez a név. Gyakran mondotta is Almo:
„Lányom, a szád zabolázd!" S nem zabolázta meg ő.
Mert odament testvér Iuturna vizéhez, elárult
mindent és így szólt: „Erre a partra ne lépj!"
Sőt, sajnálva az istennőt, Iunóhoz is elment
s szólt neki: „Iuturnát kedveli most az urad."
Iuppiter is haragos, s mert nem zabolázta, kitépte
nyelvét, s útasítást Mercuriusnak adott:
„Vidd le az árnyakhoz! Némák országa az ottan.
Nympha marad, de csupán Tartarus árjainál!" 610
Iuppiter így döntött. S azokat befogadta az erdő...
Ottan a kísérő is szerelemre hevül
és a magáévá teszi. Hasztalan esdekel arca,
23
571-582. Tacita vagy Muta: 'Hallgatag', illetve 'Néma': a Laroknak, az Alvilág jó szellemeinek az anyja. A
babonás szertartás nagyon élethű: a három és a hét igen gyakran előforduló számok a mágiában; maga az
eljárás az úgynevezett analógiás mágia körébe tartozik: mint ahogyan az anyó megsemmisítette az
ellenség ólomfiguráját és a maena-halat, ugyanúgy kell elhallgatniuk, megsemmisülniük ellenségeinek is.

szólni hiába akar, néma örökre a száj...
És anya lesz: szül gyermekeket, kik az útakat őrzik,
s minden időre hazánk Larjai, őrei ők.24
Másnap a jó rokonokra Caristia ünnepe virrad, Február 22.
és közös isten elé gyűl a rokon-sokaság. Caristia:
Hogyha halottaknak s temetőknek az ünnepe elmúlt, kedves rokonság
újra együtt látnod jólesik azt, aki él. [39] 620 ünnepe
Bármi sokat vesztett a család, öröm arra tekintned
és számlálgatnod, mennyi atyádfia van.
Jöjjön a jót-akaró! Rossz testvér menjen el innen!
És ki családja iránt rossz anya, menjen az is!
És ki az atyja meg anyja korát számlálja, sokallja,
és aki gyötri menyét, menjen a szörnyü anyós!
Tantalidák távol legyenek s Iason neje, és ki
megpörkölt gabonát ád a parasztjainak!
Procne meg nővére s e kettő ellene, Tereus,
s mind, ki gonoszsággal gyűjti halomra a pénzt! 630
Jó rokonok, tömjént áldozzatok isteneinknek!
Jó egyetértésnek szelleme van veletek.
Hozzatok ennivalót! hálátokat ez bizonyítsa!
Szépövü Laroknak szent kehely öntsön italt!
És ha a harmatos éj szelíden javasolja az álmot,
töltsd meg a kelyhedet és hála-imára emeld:
„Áldás rátok, s rád, Caesar, kegyes atyja hazánknak!"
S mindenik áldásnál önts italáldozatot!25
Hogyha az éj tovaszállt, olyan istent ünnepel ősi Február 23.
szertartás, ki nekünk jelzi a földi határt. 640 Terminalia,
Terminus, ott a mezőn te csak egy kő s tán facölöp vagy, a határokünnepe
isteni lénynek tart mégis a szent hagyomány.
Téged kétoldalt két gazda borít be virággal.
Két koszorú a tiéd és ugyanannyi kalács. Oltár áll.
Tüzet arra cserépdarabon hoz az asszony,
izzó tűzhelyről ő maga vette el azt.
Fát az öreg hasogat s ügyesen felrakja. Azonban
száraz a föld, s nehezen ver le köréje karót.
Majd száraz háncsot halmozva rakásra, tüzet gyujt.
Kis fia mellé áll s tartja a nagy kosarat. 650
Majd mikor ebből háromszor gabonát vet a tűzbe,
24
583-616. Ovidius ebben a részben legalább három külön mondai elemet ötvöz egybe: a/ Iuppiter
szerelme Iuturna nympha iránt; b/ Ilia (Rhea Silvia) istennővé válása, akit a folyóba vetése után Tiberinus
feleségül vett; c/ a Larok eredete, akik eszerint Lara és Mercurius gyermekei. Az etruszk eredetű Lara
(etruszk Lasa) név etimológiáját Ovidius a görög lalein 'fecsegni', 'csevegni' igével hozza kapcsolatba. A
Laroknak két nagy csoportjuk volt: a Lares familiares (Családvédő Larok) és a Lares compitales
(Keresztútvédő Larok). Augustus sokat tett kultuszuk megújításáért.
25
617-638. Caristia: a „jó rokonság" ünnepe, melyet a halottak napjainak folytatásaként ültek. Nem
tartozott a hivatalos ünnepek közé, a nép kedvelte. A mitológiai példák: a Tantalidák, Atreusz és
Thüesztész, Iaszón felesége. Médeia, Prokné, Téreusz és Philoméla valamennyien olyan mitológiai alakok,
akik valamilyen szörnyű tettet követtek el rokonaikkal szemben. (Lásd a Névmutatót.)

friss lépesmézet nyújt a leánya neki.
Mások a bort hozzák. S ő mindből áldoz a tűzön.
Néz áhítatosan s ünnepi mezben a nép.
Bárány vére omol közős isten tiszteletére,
és ha szopós a malac, Terminus úgy is örül.
Egyszerű szomszédság gyűl össze a víg lakomához,
s zengi az éneke, szent Terminusunk, a neved:
„Népet, városokat, birodalmakat elkülönítesz;
földért szüntelenül folyna, ha nem vagy, a harc. [40] 660
Nem hajszolsz te kegyet, nem hajlasz vesztegetésre:
mit tereád bíznak, véded az ősi jogon.
Hogyha te megjelölöd régen Thyreának a földjét,
háromszáz hős nem hull el a harc mezején,
s ellene fegyverein neve nem ragyog Othryadesnek...
Mennyi kiontott vér folyt el a drága honért!
Hát Capitoliumunk, mikor új lett? Iuppiterünknek
helyt ad minden más isten a bérci tetőn;
Terminus, úgy mondják az atyák, nem mozdul el onnan,
s temploma megmarad ott Iuppiterével együtt. 670
S hogy soha mást, csak a csillagokat láthassa az égen,
egy keskeny nyílást hagytak a ház tetején.
Terminus, ennekutána tilos mozdulni tenéked:
bárhova állítnak, légy te az őrhelyeden!
Nem szabad engedned, bármennyire
kérlel a szomszéd;
nem lehet emberi lényt tenned az isten elé.
És ha kapával rád csapnak s lökdösnek ekével,
szólj: »Az a föld a tied! Másnak a birtoka ez!«"
Ott, hol az út tőlünk Laurentum földje felé visz,
s országot szerzett egykor a dardani hős, 680
Terminus, egy gyapjas bárányt teneked felajánlunk,
és hatodik köved ott várja az áldozatot.
Más országoknak szorosan kijelölve határa;
ám ez a földi világ s római föld tere - egy!26
Most a királyi futásról kell még szólni. E hónap Február 24.
vége előtt hatodik napnak ez adta nevét. - Regifugium:
Róma királyai közt az utolsó Tarquinius volt. a király futása.
Zsarnok ugyan, de vitéz ember a harc mezején. Gabii meg-
26
639-684. Terminus: a 'határ(kő)' védőistene; soha nem antropomorfizálódott, jelképe mindvégig a
határkő maradt. Tisztelete a hagyomány szerint még Numa Pompilius uralkodásával vette kezdetét. A
Capitoliumon kő alakjában tisztelték, amelyet Tarquinius Superbus is az eredeti helyén hagyott a
capitoliumi Iuppiter-templom építése során; fölötte a templom az ég felé nyitott maradt.
Thyrea (Thürea) városáért az argosziak és a spártaiak között folyt sokáig a harc, míg végül abban egyeztek
meg, hogy 300-300 harcos viadala döntsön közöttük ez ügyben. A harc végén két argoszi és egyetlen
spártai Othrüadész maradt életben, az utóbbi az ellenségtől zsákmányolt fegyverekből győzelmi halmot
emelt, és föláldozta rajta magát. (Hérodotosz I. 82.) A magánáldozatokon kívül a VI. mérföldkőnél, Róma
egykori határánál hivatalos áldozatot is bemutattak Terminus tiszteletére.

Városokat dúlt fel, más városokat leigázott; hódítása
és Gabiit csellel vette hatalma alá. 690
Éjszaka leple alatt ellenséghez szökik által
Sextus, a legkisebb s atyja valódi fia.
Kardot emelnek rá: „Hát vesszek
védtelen! - úgymond -
ezt óhajtja atyám, Tarquinius, s fiai,
mert embertelenül véresre verette a hátam."
S hogy mondhassa, el is tűrte az ütlegeket. [41]
Holdfény volt. Látják a fiút, leeresztik a kardot,
és a csupasz háton nézik a sebhelyeket.
Könny is esik, s kérik, hogy harcoljon velük együtt.
Balgán unszolják, s ő belemegy ravaszul. 700
Csakhamar ő a vezér, s követet küld atyja-urához:
hogy vesszen Gabii, kéri az útmutatást!
Volt ott egy gyönyörű díszkert, csupa balzsamos illat.
Földjén csörgedező kis patak önti vizét.
Míg titkos követét itt meghallgatja Superbus,
sok liliom feje hull botja csapása alatt.
Sok liliom vesztét a követ bejelenti urának,
s szól a királyfi: „Atyám, értem a rendeleted!"
Nem habozik: leölet valamennyi vezért Gabiiban.
Nincs, aki védje tovább, s végre behódol a vár. - 710
Ím, szörnyű csoda! Egy kígyó csúszik ki az oltár Brutus csele
háta mögül - tüzet olt s lopja az áldozatot!
Megkérdik Phoebust, s így hangzik a jóslata: „Az győz
majd, ki az anyjának csókot először adott."
Mindenik anyjához siet, őt csókolni, ölelni;
balga eszük nem jól érti az isteni szót.
Brutus okos nagyon is, csak színleli ostobaságát:
így szabadulhat a bősz Tarquinius kezitől.
Most is a földre borúi, és csókját Föld-anya kapja;
azt hiszik, elbotlott lába - s a földre zuhant. - 720
Római hadcsapatok zárták körül Ardea várát Lucretia halála
közben; s az régen szenved az ostrom alatt.
Csend van: az ellenség nem mer kivonulni csatára.
Csak játék folyik, és tétlen a tábori nép.
Ifjú Tarquinius vendégeli víg lakomával
s borral a társait. - Így szól a királyfi nekik:
„Míg lassú harccal makacsul leköt Ardea minket,
s innen fegyveresen míg haza nem mehetünk,
vajjon az asszonyok is hűségesen őrzik az otthont?
És - viszonozva - reánk gondol-e hű feleség?" 730
Azt hiszi mind, hogy igen! Feleségüket egyre dicsérik:
vágyban lángol a szív, s oldja a nyelvet a bor.
Büszke nevét akinek Collatia adta, felugrik:

„Mind csak üres fecsegés! Ezt bizonyítani kell!
Lóra tehát! Menjünk Rómába! Az éjszaka futja!"
Tetszik a szó, s kantárt vetnek a lóra hamar. [42]
Futnak a jó paripák. Legelőbb a király palotája
lenne a cél. Őrség nincsen előtte sehol.
És a király menyeit, nyakukig lógó koszorúkkal,
víg borozás közepett és lakomázva lelik. 740
Gyorsan odább állnak, Lucretia háza felé: font,
gyapjucsomók s kosarak voltak az ágya előtt.
Lámpavilágnál végezték munkájuk a lányok
úrnőjük gyöngéd útmutatása szerint:
„Gyorsabban, lányok, gyorsabban! Vár uratok rá!
Kész legyen a köpönyeg! Küldeni kellene már!
Tudtok-e újabb hírt ti, akik mindenfele jártok?
Mit szólnak, meddig tarthat a háboru még?
Ardea, végre legyőzve ledőlsz, ha dacolsz az erőssel,
bármi soká tartod vissza a férfiakat! 750
Csak hazajöjjenek ők! De az én uram annyira bátor:
egy szál karddal is ő jár a csatában elől.
Meghalok, úgy érzem, jégkéreg vonja be szívem,
elképzelve, amint harcba, halálba rohan!"
Könnyel végzi a szót, kihuzott fonalát is elejti,
s bús feje keble fölé mélyen előrehajol.
Bájos e mozdulat is, bájos maga könnyei közt is.
Szívbeli gyöngédség tükrözik arculatán ...
„Éa vagyok itt" - szól férje -, „ne félj!" Ő újra felérez,
s máris a férje nyakán csüng ez a drága teher. – 760
Őrült vágy gerjedt ezalatt a királyfi szivében,
vak szerelem tüze gyúl s elveszi józan eszét.
Tetszik alakja fehér arcával, szőke hajával,
és mi egész lényén oly keresetlen, a báj.
Tetszik a hang, a beszéd, romlatlan tiszta mivolta,
s bármi csekély a remény, egyre növekszik a vágy. –
És amikor kakasok hangos szava jelzi a hajnalt,
újra a táborhoz tér meg az ifjú csapat.
S már a királyfi szivét csak a távoli kedves alakja
tölti be. Rágondol, s csak fokozódik a baj: 770
„Így ült, rajta ilyen ruha volt, így fonta a szálat!
Mily keresetlen omol szép haja válla köré!
Arca vonása milyen! s míly szép szók hangzanak ajkán!
Színe, tekintete és szája milyen csodaszép!"
Mint ha vihar multán kezd már lankadni a hullám,
s szűnik a szél, de azért háborog egyre a víz. [43]
Úgy, noha messzire tűnt az imádott asszony alakja,
mit közelén érzett szíve, szerelme marad!
Lángol, a bűnös vágy gyötrelme elűzi nyugalmát.

Szörnyü merény készül, s cselhez erőszak a társ: 780
„Nem bizonyos, sikerűl-e! De kockáztassuk a végsőt!
Hogyha merész vagy, az ég és a szerencse segít!
Hisz Gabiit is a bátorság foglalta el..." - így szólt,
karddal övezte körűl s lóra vetette magát. –
Átlovagolt Collatia érckapuján a királyfi,
épp mikor arculatát rejteni készül a nap.
Vendégként megy az ellenség - bajtársa lakába.
Ott szívesen látják, mert hiszen ő rokon is.
Mennyire téved az ész! Vacsorát készít a szegény nő
elleninek; de nem is tudja, hogy ellene az. 790
Jóllakik ez... s immár eljött az idő lepihenni...
éj van... a házban nincs lámpa világa sehol...
Felkel az ifjú, kivonja vasát aranyos hüvelyéből
s titkon, hű feleség, női lakodba oson.
És ágyadhoz lép: „Kard van, Lucretia, nálam"
- szól a király fia -, „én, Tarquinius, vagyok itt!"
Nem felel az; nincs benne erő, hogy szólani tudna.
Úgy tetszik, cserben hagyja az öntudat is.
Mint ahogyan bárányka remeg, ha kiment a karamból,
s rátör a bősz farkas hirtelen - úgy remeg ő. 800
Mit tehet így? - küzdjön? - de a nő csak
veszthet a harcban!
Hívja a szolgákat? - tiltja kezében a kard!
Vagy meneküljön? - erős keze ránehezül kebelére,
melyhez nem, soha nem nyúlt idegen keze még.
Kérlel, igér, fenyeget szeretője, meg ellene egyben:
ámde haszontalanul kérlel, igér, fenyeget.
„Nem menekülsz tőlem! Szégyenben
halsz kezem által!
Hogy hűtlen voltál, én leszek arra tanú.
Szolgádat megölöm s azt mondom, hogy vele háltál!"
- Szólt, s az jóhírét féltve, megadta magát... 810
Győztes, mért ujjongsz? Győzelmed lesz a te veszted.
Zsarnok uralmadnak sokba került az az éj! –
És már megvirradt... Ott ült Lucretia dúltan,
mint anya ülni szokott gyermeke sírja fölött. [44]
Táborból ősz atyját s hű férjét haza hívja;
s nincsen késlekedés, jönnek azonnal azok.
Megpillantva a bús alakot, mi a gyász oka, kérdik,
s hogy mi baj érte? Kinek lesz temetése ma itt?
Hallgat az egyideig s betakarja szemérmesen arcát.
Záporként hullnak könnyei szüntelenül. 820
Atyja vigasztalná, és kérleli férje a sírót.
Rosszat sejtenek és félelem űli szivük.
Szólni hiába akar háromszor, végre negyedszer

bátorodik s így szól, fel sem emelve szemét:
„Tarquiniusnak adós vagyok ezzel is? És nyomorultan
nékem kell-e eléd tárni gyalázatomat?"
És elmondja, amit bír. - Nem mondhatja a végsőt:
sír, és szégyentől asszonyi arca pirul.
Hitvese s atyja bocsánata kész: ő nem tehet arról.
„Mit ti megadtatok, azt én soha meg nem adom!" 830
Szól s habozás nélkül tőrt ránt és átveri szívét.
Vérbeborultan hull földre az atyja előtt.
Még a halálban is arra ügyel, hogy tisztesen essék;
akkor is arra vigyáz még, mikor összeomol. –
És ime, teste fölött, a közös gyászon keseregve,
minden mást feledőn, férj s atya földre borul.
Megjelenik Brutus: szava más, mint addigi híre,
haldokló testből kézbe ragadja a tőrt.
És a nemes vértől csepegő gyilkot felemelve,
bátran mondja ki a rettenetes szavakat: 840
„Esküszöm erre a szűz és bátor vérre tenéked,
elsuhanó lélek, mely nekem isteni már,
Tarquinius s kiűzött fajtája lakolni fog érted!
Álca alá már nem rejtjük a hősi erőt!"
S mintha a megtört szem még rája tekintene, mintha
összezilált haja rá intene helybehagyón...
Hősszivü asszonyukat most már ravatalra helyezték.
Könnyek hullanak ott, s bosszura gyullad a szív.
Fel van tárva a seb. Brutus lázítja a népet 850
és a király szörnyű tetteit adja elő.
Tarquinius s fia fut. Consul nyert évi hatalmat:
zsarnoki önkény így dőlt meg ez egy nap alatt...
Tévedek-e? vagy a fecske, tavasz kis hírnöke, jött meg?
Nem fél attól, hogy visszajön újra a tél? [45]
Majd még gyakran sírsz, Procne: kár volt igyekezned;
megfagyhatsz; s az urad, Tereus annak örül.27
Nincsen e hónapból már csak két éjszaka hátra. Február 27.
Mars kocsijába fog és kergeti gyors lovait. Equirria:
Így e napot helyesen jelölik meg Equirria névvel a futtatás napja
s Mars saját mezején nézi e versenyeket. 860
Gradivus, jogosan lépsz fel, hiszen itt az időd már:
mert a neved viselő hónap is elközelít.
27
685-856. Regifugium: 'a király futásának ünnepe'. Az ünnep valódi eredete már a rómaiak számára sem
volt egészen világos, a köztársaság kori hagyomány mindenesetre Tarquinius Superbus elüldözéséhez
kötötte. A történet előadásában Ovidius kisebb módosításokkal Liviust követi (I. 53. skk.)
A hagyomány szerint Tarquinius Superbusnak, az utolsó római királynak Sextus nevű fia
megbecstelenítette unokafivérének, Collatinusnak a feleségét, Lucretiát. Az emiatti felháborodás vezetett a
királyi család elűzéséhez. Az ovidiusi feldolgozásra nagy hatással volt a hellenisztikus kori szerelmi elégia,
az eszményi római matróna alakjának itteni megformálása pedig egyben tagadása Ovidius korábbi, a
Szerelem művészetében kifejtett elveinek (minden nő megkapható).

Révbe jutottunk itt. Könyvem végződik a hóval.
Most már más vizeken szálljon a csónakom is!28 [46]
28
857-864. Az Equirria (Equicurria) 'Lóverseny' ünnepét a hagyomány szerint még Romulus alapította
Mars tiszteletére, akinek egyik szent állata valóban a ló volt. Mars isten jelzőjének, a Gradivusnak a
jelentése bizonytalan: Ovidius a gradior 'lépked', megy' igével hozza kapcsolatba.

Harmadik ének
MÁRCIUS
Harc ura, Mars, vesd el kisidőre a pajzsot, a dárdát!

Jöjj! s ragyogó fődről vedd le az érc-sisakot!
És ha talán kérded, mit akarhat Marsszal a költő:
most a neved viselő hónapot énekelem.
Jól tudod azt magad is, hogy tud hadakozni Minerva:
s ő a nemes tudományt elhanyagolja talán?
Pallas példájára te is tedd félre a lándzsát!
Lesz most tennivalód nélküle untig elég. –
Akkor sem hordtál fegyvert, mikor Ilia papnő Romulus és
elbájolt, hogy e nép érdemes őse te légy1. 10 Remus születése,
Mert ne beszeljek először is erről? - Silvia reggel Róma
vízért ment: meg kell mosni a kegyszereket. alapítása
Enyhén lejtő part szélére vezette az ösvény.
Fürtjeiről az edényt földre helyezte előbb
s fáradtan lepihent. Keblét feltárja a légnek.
Összezilálta a szél: rendezi újra haját.
S míg nyugoszik, füzes árnya, madár dala,
víz csobogása,
elringatva, reá csendesen álmot idéz.
És a szelíd szender, meglepve, leszáll a szemére,
ernyedten kibukik karja az álla alól. 20
Mars meglátja, belészeret, és - a szerelem megejti...
ám, mivel isten volt, észre se vette a lány. –
Tűnik az álom, a teste nehéz: aki Róma alapját
fogja lerakni utóbb, az van a szíve alatt.
Bágyadtan kél fel; bágyadt, s nem tudja, miért az,
fának dől, s rebegő ajka e szókra fakad:
„Jó legyen és üdvös mindaz, mit az álom elém tárt!
Vagy tán álmomnál még ragyogóbb a jövő?
Trójai tűz mellett álltam, s leesett a fejemről
szent oltárom előtt földre a gyapju-szalag. 30
Bámulatos látvány! Két pálmafa nőtt ki belőle,
1
1-10. Mars: ősi itáliai isten, eredetileg elsősorban az oscusok és a szabinok tisztelték. Az egyik legrégibb
ró- mai isten is, az úgynevezett capitoliumi triász (Iuppiter-Mars-Quirinus) egyik tagja. Az i. e. 3. század
végére alakja teljesen egybeolvadt a görög Arésszel, s egyértelműen hadistenné vált, eredetileg azonban
kettős szerepű istenség: a ránk maradt legrégibb római ima még mint a termést és az állatszaporulatot
biztosító istenhez fohászkodik hozzá, viszont a később uralkodóvá váló vonása, a harc is ősi tulajdonságai
közé tartozhatott, mert voltak helyek, ahol lándzsa képében tisztelték. A március hónap névadója.

s egyik a másiknál még magasabbra szökött. [47]
Súlyos lombjaival betakarta a földet egészen,
roppant ágaival verte a csillagokat.
És ime, nagybátyám fejszét fog mindenik ellen.
- Aggodalom szállt rám s megremegett a szivem. –
Mars harkálya, meg egy farkas harcol vele mindkét
pálmáért és nem hagyja kivágni a fát."
Szólt s tele korsóját remegő kézzel felemelte.
Megtelt az, míg ő számot ad álma felől. - 40
Elkezdett növekedni Remus s növekedni Quirinus:
isteni magzattól Silvia elnehezült.
És mielőtt kiszabott pályán tovaszállana egy év,
csak két csillagkép volt a tüzes Nap előtt.
Silvia így anya lett. Mondják, Vestának a szobra
elszégyelte magát és lesütötte szemét.
Tűzhelye is remegett, mialatt papnője vajúdott,
s lángjai rémülten bújtak a pernye alá.
Ámde midőn az a zsarnok Amulius értesül erről
- mert testvére helyén ő bitorolta a trónt -, 50
vízbe akarja dobatni a gyermekeket. De a hullám
megriad ily bűntől s őket a partra teszi.
Tudnivaló az eset: farkas táplálja tejével
őket, s egy harkály hord nekik ennivalót.
Téged is említlek, Larentia, büszke nemünknek
hű dajkája, szegény Faustulusoddal együtt.
Híretek énekelem, ha a Larentalia eljön
és ha december a jó géniuszokkal örül. -2
Marsnak a sarjai már a tizennyolc évet elérik:
szőke hajuk lobog, és sarjad a gyenge szakáll. 60
Pásztori népségnek, meg az összes földmüvelőknek
kik törvényt szabnak, Silvia két fia az.
Tolvajt irtanak és gyakran mennek haza vígan,
elhajtott barmot visszaterelve megint.
Majd, amikor hallják, ki az atyjuk, önérzetük is nő;
pár kicsi kunyhóhoz túlnagy az isteni név.
Romulus által Amulius elbukik. Ősz nagyatyának
régi királyságát visszaszerezte a kard.
Bástyafalat raknak. S ha magas nem volt is e bástya,
2
11-58. Rhea Silvia: Numitor király lánya, akit nagybátyja, Amulius, miután Numitort megfosztotta
trónjától, Vesta-szűznek kényszerített. A mondát, mely szerint Rhea Silviát Mars isten álmában a magáévá
tette, s így fogant meg Romulus és Remus, gyakran feldolgozta a római irodalom és képzőművészet: Róma
alapítási mondája lett.
A szent tüzet, melyet a hagyomány szerint még Aeneas hozott magával Trójából, a Vesta szüzek őrizték; a
lehulló papi szalag a szüzesség elvesztésének jelképe; a tűz pislogása arra utal, hogy Rhea Silvia a szüléssel
tisztátlanná tette a szent helyet; a harkály és a farkas Mars szent állatai.
Az ikerpár későbbi nevelői Faustulus, a pásztor és felesége, Acca Larentia voltak. Ez utóbbiban a
vallástörténeti kutatás az ősi Földanya antropomorfizálódott alak- ját véli felismerni. Némely
magyarázatok szerint ő volt a csecsemőket tápláló Farkas (Lupa) is.

meglakol érte, midőn általugorja, Remus. -3 70
Már, ahol erdőség s juhakol volt annakelőtte, Március, az
állt az örök város; s ennek az atyja beszélt: [48] első hónap
„Harc ura, Mars, akinek véréből származom" -
úgymond -,
„és, hogy el is higgyék ezt, bizonyítni fogom –
azt mondjuk, tőled van a kezdete római évnek,
és a legelső hó fogja viselni neved!"
Úgy is lett! - Ez a hó nevet így nyert - atyja nevéről;
s mondják, ily kegyelet kedves az isten előtt. –
Hát az a régi világ Marsot tisztelte leginkább.
Ez bizonyítja a kor harcias érzületét. 80
Pallast Cecropidák, Minos Krétája Dianát,
Vulcanust áldják Hypsipyle szigetén;
Iunót tiszteli Spárta, Pelops szent vára, Mycenae;
Maenalus orma pedig Pant, a fenyőkoszorúst.
Mars Latiumban az úr. A hadistent tisztelik itten,
mert a szilaj népnek dísze, hatalma - a kard.
S hogyha talán van időd, idegenben
nézd meg a naptárt:
láthatod, ott is egyik hónap a Mars hava lesz.
Harmadik Albában s a faliszkoknál ötödik volt;
hernicusok földjén Mars hava volt hatodik. 90
Alba után igazodnak időben Aricia földjén
s Telegonus meredek bástyafokán lakozók.
Curesben negyedik, tizedik zord aequiculok közt,
míg Laurentumban Mars hava volt ötödik.
Hős paelignus, az ősi sabinus atyák idejével
egy az időd, mert Mars nálatok is negyedik.
Hogy diadalt legalább sorrendben nyerne fölöttük,
Romulus - atyja nevét év elejére teszi.
S egykor az elseje is kevesebb volt, mint mainapság,
mert rövidebb volt két hóval az évi idő. -4 100
Még a legyőzőnek nem adott tudományt a legyőzött
Graecia, mely nagy a szó, gyenge a harc mezején.
Mert ki csatázni tudott, az volt Rómában a művész;
szónok volt, aki jól érti a lándzsavetést.
Tudta-e már Hyasok, vagy az atlasi Pleiasok útját
3
59-70. Róma alapításának és az azt megelőző eseményeknek rövid összefoglalása - elsősorban Livius
alapján.
4
71-100. Utalás arra, hogy a római év március hónappal kezdődött. Ennek okmagyarázata. Ovidius számba
veszi azokat a latin törzseket, melyeknél hónapot neveztek el Marstól. Falisci: Rómától északra élő törzs:
Hernici: szabin vagy oszk törzs Rómától délkeletre; Aricia és Alba Longa: Rómától délre lévő helységek;
Telegonus (Télegonosz) : Odysseus (Odüsszeusz) és Circe (Kirké) fia, a Rómához közeli Tusculum és
Praeneste alapítójának számított; Cures: szabin város Rómától délkeletre; Asquiculi: az Anio folyó mentén
élő, valószínűleg oszk törzs; Laurentum: latinok által lakott terület Róma környékén; Paelignus: Rómától
keletre lakó, szabinokkal keveredett itáliai törzs.

bárki is? és hogy az ég fordul a sarka körül?
S hogy két Medve közül Cynosurát nézi hajóján
sidoni nép, s a görög csak Helicére figyel?
És hogy amennyit a Nap tesz az évben az Állatöv útján,[49]
Hold paripáinak egy hónap az útra elég? 110
Senkise vette szemügyre az égen a csillagok útját,
mégis jól tudták: isteni lények azok.
Senkise nézte az ég vándor-jegyeit, de figyelte
harci jelét, amit elveszteni nagy hiba volt.
Széna a harci jelük, de a had tisztelte e szénát
úgy, amiként ma a sast tisztelet illeti meg.
Hosszú rúdra kötözve a széna egy összemarékkal,
és nevük ettől lett „összemarék-katonák".-
Ily tudománytalan és müveletlen korban a lustrum
tíz hónappal volt mostaninál rövidebb. 120
Egy év volt, ha a hold tízszer töltötte korongját,
s abban a korban e szám nagy becsületbe jutott:
Ujjunk száma is ez, mellyel számlálni szokásunk.
Asszony is ennyi időn hordja a drága tehert.
Tízig emelkedik úgy számlálás közben a szám is,
s új sorozatra kerül sor, ha tovább haladunk.
Romulus által a száz atya is tízes szakaszokra
oszlott. Lándzsást is tíz csapatot sorozott.
Ennyi az élharcos csapat, ennyi a dárdavető is,
s állami ló hátán ennyi lovas-csapat ül. 130
Ennyi csoportot adott Tities törzsének is egykor;
így alakult Ramnes, és Luceres is ilyen,
Így alkalmazták a szokásos számot az évre.
Férje után eddig gyászol a bús feleség.
S hogy kétségtelenül Marsnak hava kezdte az évet,
erre nehány adatot még figyelembe vehetsz:
azt a babért, amely egy évig van a főpapi házon,
most leszedik, s kapuján díszlik a friss koszorú.
Akkor Phoebus fája virít a „király" kapuján is,
és ugyanez van az ős curia háza előtt. 140
És hogy Vesta is új lombbal koszorúzva ragyogjon,
trójai tűzhelynek régi babérja lehull.
Még azt is mondják, hogy a titkos tűzhelyen új tűz
gyúlad, erőre kap, és lángja magasba szökik.
Ebben a hónapban tisztelték Anna Perennát:
ekkor ujult meg az év, azt bizonyítja ez is.
Tisztüket át ekkor vették tisztségviselőink,
míg a hitetlen pún nem fenyegette hazánk,
így ötödik hó lett Quintilis. Sorban utána, [50]
mint ez, a számokról vette a többi - nevét. – 150
Pompilius, kit olaj termő föld külde minékünk,

vette csak észre, hogy igy nincs meg egészen az év.
Mestere szárnoszi bölcs, ki tanítja, hogy újraszülethet
minden; vagy vezető Egeriája maga. –
Ám az időszámítás még zavaros marad így is,
míg maga Caesar nem rendezi ezt az ügyet.
Isten volt és nagy nemzetség atyja, de mégsem
hitte, hogy istennek túlkicsiny ily feladat.
Mert az igért eget ő ismerni kívánta előre,
és nem akart idegen lenni a menny küszöbén. 160
Pontos jelzéssel kijelölte a Napnak az útját,
hogy bizonyos napokon járja be csillag-övét.
Háromszáz nap lett ezután, meg hatvanöt - egy év,
s még hozzáadod egy napnak az egy ötödét.
Ennyi az esztendő. S még egy nap minden öt évben
hogyha olyankor az öt törtet is egybe veszik.5
„Hogyha az istenség titkos szava zendül a költő Március 1.
lelkében, valamint hirdeti kósza beszéd, Matronalia :
Gradivus, te, kinek szolgálata férfihoz illő: asszonyok ünnepe
mondd, hogy a nők mi okon tisztelik ünnepedet?" 170
Így szóltam, s így szólt Mavors, leemelve sisakját,
ámde a jobbjában tartva a könnyü gerelyt:
„Harckeverő istent ma először hívnak a béke
műveihez. Most új tábor előttem a cél.
És szívesen megyek én. Öröm ezt megtenni.
Csak azt ne
higgye Minerva, hogy ezt ő maga tudja csupán!
Hallgasd hát, latin év szorgalmas dalnoka, szómat,
és kebeledbe bevésd híven a válaszomat! –
Róma kicsiny volt még, ha idézed a régi időket -
ámde remény volt, hogy majdan e mostani lesz. 180 A rómaiak
Álltak a bástyafalak, mik majd szűknek bizonyulnak, és szabinok
mégis tágasnak hitte az akkori nép. kibékülése
Érdekel-é, a fiam fejedelmi lakása milyen volt?
Nézd ama nádból font, szalmatetős kalyibát!
Fekhelye szalma csupán, de üdítő rajta az álom.
S ily nyoszolyán hált bár, mégis az égbe jutott.
Akkor a rómaiak neve túlszállt már a határon,
és neki mégsem akadt sem feleség, sem após. [51]
5
101-166. A római naptár történetének összefoglalása. (Lásd az Utószót.) Az Ovidius előadásában
előforduló fogalmak: manipulus: 'egy marék széna', később a római hadsereg egyik szervezeti egységének
neve; a sas csak Marius hadseregreformja után lett a jelvény. lustrum: ötévnyi időszak;
Tities, Ramnes, Luceres: a római nép három tribusa. A Tities Titus Tatiusról, a Ramnes Romulusról nyerte
nevét, a Luceres tribus nevének eredete ismeretlen. A három tribus egyenként tíz curiára oszlott, s ez a
felosztás nagyon sokáig változatlan maradt. A tisztségviselők eredetileg márciusban léptek hivatalba, s
csak i. e. 153-tól kezdve január 1-én. A számoszi bölcs: Pythagoras (Püthagorasz); Numa Pompilius mint
Püthagorasz-tanítvány történelmi képtelenség, mert Numa kb. másfél évszázaddal korábban (i. e. 715-
672) uralkodott, mint Püthagorasz élt, akinek virágkora i. e. 530 körülre tehető.
Augustus propagandája szerint Caesar lelke halála után csillagok közé emelkedve istenné vált.

Mert a szegény kérőt gazdag szomszédja lenézte,
s azt sem igen hiszi el, hogy nemük atyja vagyok. 190
Hogy juhot őriztek s ólakban laktak, az is baj,
s hogy rosszul művelt és kicsi volt a határ.
Párzik az égi madár, a vadállat is elnyeri párját,
párzani kígyó is társra talál valahol.
Távoli nép fia is kaphat feleséget: azonban
nincsen lány, akinek kellene római férj.
Fáj nekem ez, s lelkem lehelem bele:
»Hagyd a könyörgést,
Romulusom! mire törsz, fegyvered adja meg azt!«
Consust ünnepié. - Mi esett Consusnak a napján,
mondja el ő maga majd, hogyha megénekeled! 200
Sérelem érte Curest, meg a többieket; dühösek mind.
Vő ellen fegyvert most fog először após.
S máris anyává lett csaknem valamennyi rabolt lány,
míg a rokonság közt hosszura nyúlt el a harc.
Iuno szentélyén gyűlt össze az asszonyi népség,
s köztük az én menyem így szőtte merészen a szót:
»Kiknek a sorsa közös, rablottak mind, velem együtt,
nem szabad itt minekünk tétlenül ülni tovább!
Két sereg áll. Választani kell, melyikért könyörögjünk!
Itten a férjünk küzd, ottan az édesapánk. 210
Kérdés: özvegyek óhajtunk-é lenni, vagy árvák?
Nektek azért kegyes és hősi tanácsot adok.«
Elhangzott a tanács. Engednek. Szertezilálják
fürtjeiket, s rajtuk gyászruha omlik alá.
Két csatarend, állott elszántan - halni vagy ölni,
és már-már hadi kürt hangja csatára rivallt:
Ekkor a rablott nők feltűnnek a férjek, atyák közt,
s karjaikon szerelem záloga, gyermekeik.
Szertezilált hajjal csatatér közepére rohannak
és a csupasz talajon térdre borulnak a nők. 220
Mint aki tudja, miről van szó, unokája gügyögve
mind a nagyapja felé tárja parányi kezét.
Mind soha nem látott nagyapát szólít, aki szólhat,
azt, aki még nem szól, anyja tanítja reá.
Szűnik a harc, a harag múlik, lehanyatlik a fegyver,
s végre a vő szívesen rázza apósa kezét.
Boldog lánya a karjai közt, unokája a pajzsán. [52]
Jobb hasznát veszik így ennek a jó nagyapák. –
Ettől fogva megűlik az oebali nők a Kalendaet,
mert ez az én napom; és nem kicsiny ily feladat. 230
Vagy, mert bátran a vont kardok sürüjébe rohantak,

és leszerelte a könny Marsnak a fegyvereit;6
vagy, mert tőlem lett anya boldogan Ilia egykor:
végzik a szertartást asszonyok ünnepemen. –
Jégtakarójával tova távozik ekkor a tél is,
és a lehullott hó olvad a nap melegén;
Fagytól elfonnyadt lombok megujulnak a fákon,
életerőben rügy duzzad az új venyigén:
bár rég lappangott - hogy a friss levegőre kitörjön -,
elrejtett útját megleli mostan a fű. 240
Most termékeny a föld, idején most párzik a nyáj is,
lombjai közt fészket most rak az égi madár.
Méltán tisztelik ezt az időt, mert dús, a latin nők:
harcuk a gyermekükért, gyermekükért a fohász. –
Vedd hozzá: ahol őrségen volt Róma királya,
annak a dombnak most Esquiliae a neve.
Római asszonyok ott e napon Iunónak emeltek
állami templomot - így mondja a szájhagyomány. –
Szóljak-e még s elméd terheljem okok tömegével?
Mit tudakolni akarsz, íme, szemedbe tűnik: 250
védi a nőket anyám, és népem imádja anyámat.
Illendő hozzánk így magyarázni e tényt."
Hozz koszorút! Ez az isten örül minden virulónak.
Gyönge virággal övezd tiszteletére fejed!
Szóljatok így: „Minekünk fényt, Fény-úrnője,
te adtál!"
Szóljatok így: „Születés megsegitője te légy!"
És aki állapotos, bontott hajjal könyörögjön,
hogy terhét szelíden bontsa ki istenanyánk.7
Most ki beszéli el azt, mért zengnek Mamuriusról Saliusok
s járnak a Saliusok Marsnak a pajzsaival?8 260 ünnepe
6
167-232. Matronalia: az asszonyok ünnepe. Az ünnep, melynek során a férjek megajándékozták
feleségüket, a rabszolgák úrnőjüket, s a nők vendégül látták rabszolganőiket, Iuno Lucina (A szülést segítő
Iuno) védnöksége alatt állt. Ovidius a szabin nők elrablásával, illetve az ezt követő kibéküléssel
magyarázza az ünnep eredetét. Magára a nőrablásra inkább csak céloz, a hangsúly ugyanis a kibékülés
körülményein van. A költői megformálás módjában az ősi római egyszerűség hangsúlyozása Propertius
hatását tükrözi, a történet cselekménye pedig Livius előadását követi (I. 13).
7
233-258. A Matronalia eredetére vonatkozó más, lehetséges magyarázatok felsorolása:
a/ a nők és általában a természet megújulása között nyilvánvaló az összefüggés;
b/ ezen a napon alapitották az Esquilinus-dombi Iuno-templomot:
c/ Iuno az anyja Mars istennek, aki Rómában különösen nagy tiszteletnek örvend. Ez utóbbi
magyarázatnak semmi köze a római valláshoz: a görög mitológián alapuló konstrukció.
8
259-260. A Salius papok tizenkét tagból álló testületének megalakítását a római hagyomány Numa
Pompilius királynak tulajdonította. A testület létrehozásának állítólagos indítóoka az égből aláhullott szent
pajzs volt, amelyhez az a jóslat fűződött, hogy Róma csak addig marad fönn, amíg ezt a pajzsot megőrzik.
Ezért Numa - az esetleges lopást elkerülendő - tizenegy olyan másolatot készíttetett a pajzsról, amelyek
mindegyike pontos megfelelője volt az eredetinek, - és az összesen tizenkét pajzs őrzésével a Saliusok
testületét bízta meg. A Salius papok minden év március 1-jén kezükben a pajzsokkal, rituális fegyvertáncot
járva vonultak végig Rómán. A tánc közben énekelt daluk szövegét Ovidius korában már a rómaiak sem

Nympha, ki áldoztál Diana taván s ligetében,
ó, Numa hitvese, jöjj! tetteid énekelem!
Erdők árnya alatt egy tó van Aricia völgyén.
Vallásos hittel tiszteli régen a nép.
Hippolytus pihen itt, paripái halálra tiporták,
éppen azért ló nem járhat az ő ligetén. [53]
Itt szalagok függnek, betakarva a hosszu kerítést;
s táblákon sok szó áldja Diana nevét.
Vágya ha teljesedett, odahagyja az asszony a várost;
égő fáklyát hoz s megkoszorúzza fejét. 270
Hőskaru, gyorslábú pap uralkodik ott a ligetben,
s ennek a sorsa olyan, mint az elődeié.
Halk csobogással alá kavicsos patak ömlik. Elégszer
- nem mértéktelenül - engem is inni hagyott.
Egeriánk itatott, akit úgy kedveltek a Múzsák,
és ki szerette Numát s néki tanácsot adott. –
Harc-szerető ez a nép nagyon is. Numa arra törekszik,
hogy szelídítse a hit, és nemesítse a jog.
Most már törvényt hoz, hogy korlátozza az önkényt,
és a nemes hagyomány tiszteletére tanít. 280
Enyhül a durva kedély; a jog ül diadalt,
nem a fegyver,
s szégyen - polgárral kezdeni csúnya viszályt.
Enged az önfejü is, s amikor meglátja az oltárt,
sószemet, árpadarát s bort vet a lángja közé. -9
És ime, istenek atyja vörös lánggal szeli át a
felleget, és égből ömlik a záporeső.
Még soha máskor ilyen sűrűn istennyila nem hullt.
Félt az egész sokaság, még Numa is remegett.
S szólal az istennő: „Te ne félj! Villáma szelídül
istenek atyjának, s enyhül az égi harag. 290
Engesztelned kell. Picus lesz mestered ebben
s Faunus. A római föld istene mindenikük.
Csakhogy erőszakkal kell majd elfognotok őket."
És kitanítja Numát, hogy hogyan ejtse rabul.
Árnyas Aventinus tölgyes ligetének a mélyén
bátran mondhatnád: „Istenek élnek e helyt!"
Gyep van a tér közepén, szikláit zöld moha lepte,
s közte szünettelenül kis patak árja csobog.
Inni talán maga járt oda Faunus s Picus, a társa.
igen értették. Ovidius előadásmódja itt meglehetősen nyakatekert: az Aricia ligetéről és a Juppiter
Eliciusról szóló kitérő valójában nem tartozik szorosan a tárgyhoz.
9
261-284. Aricia ligete, az egyik legjelentősebb latiumi kultuszhely egyszerre volt Dianának, a Diana által
forrássá változtatott Egeriának és a Hippoliitosszal azonosított Virbuls nevű „jó démonnak" a szent helye. A
liget főpapi tisztét (rex nemorensis) mindig olyan szökött rabszolga töltötte be - legalábbis a történetileg
megfogható időkben -, aki párviadalban megölte az elődjét. E papi tisztség eredete és mibenléte máig sincs
pontosan tisztázva.

Most Numa jő ide és vág juhot áldozatul. 300
Majd zamatos borral telt számos serleget állít
és barlangba vonul hű csapatával együtt.
Inni, szokása szerint, jő mindkét erdei isten,
szomjas mindkettő s borral üdíti magát.
Álmot idéz fel a bor. Numa feljön a hűvös üregből [54]
s ernyedt tagjaikat megköti jó szorosan.
Tűnik az álom utóbb, igyekeznek a szűk kötelékből
megszabadulni, de az még szorosabbra feszül.
S szól Numa: „Tudjátok, nincs bennem semmi
gonoszság.
Isteni lelketek ily tettre bocsánatot ád, 310
S megmagyarázza, hogyan kell engesztelni
a mennykőt."
Szarvát rázva felel Faunus e szóra: „Bizony,
nagy dolgot kívánsz. De nem is jogos erre tanítnunk.
Isteni lényünknek szabva hatalmi köre.
Országunk a mező, s mi vagyunk az urak
hegyek ormán.
Ámde tüzes nyilain Iuppiter egymaga úr,
és te nem is tudnád magad őt leidézni az égből,
csak ha reánk hallgatsz, fog sikerülni talán."
Ennyit mond Faunus s egyetért vele Picus. Azonban
szól mégis Picus: „Szedd le bilincseimet! 320
Iuppiter itt lesz majd, ha varázsszóval megidézzük.
Esküszöm erre! A bús Styx vize hallja szavam!"
Most leveszik kötelét. De hogy ők mit tettek azontúl,
mit mondtak, s mi varázs hozta le mennyek urát,
ember nem tudhatja. Olyanról zeng ez az ének
csak, mi szabad s mi kegyes dalnoki ajkra valő.10
Iuppiter, égből csalnak elő: hisz ezért nevezett el Iuppiter
Eliciusnak a nép s üli meg ünnepedet. Elicius
Tudjuk, Aventinus ligetén hogy zengtek az ormok,
s hogy süllyedt le a föld isteni súlyod alatt. 330
Megremegett a király is, a vér elhagyta az arcát,
és haja féltében borzasan égre meredt.
Végre magához tért s szólt: „Engesztelni taníts meg
mennyköved, isteneink atyja, királya ki vagy!
Hogyha nem illettem másként, mint tiszta kezekkel,
oltárod, s kegyesen kéri kegyelmed imám."
10
258-326. Faunus és Picus ősi itáliai jóstehetségű istenek, eredetileg talán erdődémonok; az utóbbi Mars
egyik szent állatának, a harkálynak a nevét viseli. Az etruszk eredetű istennő, Egeria nympha - a mondai
hagyománynak megfelelően - itt Numa feleségeként és tanácsadójaként jelenik meg. A jelenet
alapmotívuma, hogy a titkokat tudó istent vagy félistent csak erőszakkal - megkötözéssel - lehet titkainak
fölfedésére kényszeríteni, Homérosz óta visszatérő motívuma az antik irodalomnak. (Odüsszeia IV. 383.
skk.) Ovidius e jelenet kidolgozásakor Vergilius Georgicáját tarthatta szem előtt (IV. 387. skk.), ahol
Aristaeus kényszeríti hasonló módszerekkel jóslásra Proteust. L. még: Fasti I. 367. skk.

Helybehagyón bólint. A valót rejtély födi mégis,
s kétértelmü beszéd ejti zavarba a hőst:
„Vágd le fejét!" - szólt az. S Numa válaszol:
„Engedek" - úgymond -,
„ások a kertemben s vágom a hagyma fejét." [55] 340
Szól amaz: „Emberit!" - És Numa szólt:
„Hajszálakat!" - Akkor
ő elevent követel, s szól Numa: „Hal legyen az!"
Erre nevetve felelt: „Így - engesztelve a villám,
hős, akivel méltán szólnak az istenek is!
S én, amikor holnap feltűnik a cynthusi isten,
ily hatalomnak erős biztosítékot adok."
Szól és csattan az ég. Eltűnik az isten a légben
s mély áhítatban hagyja magára Numát. -11
Ez hazatér vígan s mindezt elmondja a népnek,
csakhogy a nép lassan s nagynehezen hiszi el. 350
„Majd hisztek ti nekem, ha siker koronázza beszédem
Holnap mindegyitek hallani fogja maga" –
mond a király -, „amikor feltűnik a cynthusi isten,
ily hatalomra hogy ad biztosítékot az ég."
Kételkedve oszolnak, ígérete távoli, vélik,
és hitük attól függ, mit hoz a holnap elő. –
Harmatozó dértől reggel még csillog a tájék,
s már a király küszöbén pontosan ott van a nép.
Az kivonul s közepütt jávor-trónjára telepszik.
Népe körülveszi és várja figyelve a szót. 360
Éppen felkel a Nap. Keleten már látni korongját.
S félő várakozás összeszorítja szivük.
Állt a király, betakarva fejét hószínü lepellel,
és felemelte kezét, mit nagyon ismer az ég,
„Iuppiter, itt az idő!" - szólt. - „Tedd meg, amit
megígértél,
adj bizonyosságot, hogy szavad elhihető!"
Még szava hangzik... a nap-tányér már fenn
van az égen..
s szörnyű dörgéssel csattan az égi sarok,
és a derült égen háromszor villan a villám.
Higgyétek énnekem: ez nagy csoda, ámde igaz! 370
Úgy látszott ekkor, mint hogyha kinyílna az égbolt...
Most a király meg a nép égre emelte szemét,
S ím, szellő szárnyán ringatva, leszáll a magasból
egy paizs ... Ujjongás hat fel a csillagokig...
Tulkot ad áldozatul, mely nem tűrt még soha jármot;
11
327-348. Iuppiter Elicius melléknevét Ovidius a latin elicio 'előcsal', 'megidéz' igéből vezeti le. luppiter és
Numa alkuja rendkívül érdekes abból a szempontból, hogy az emberáldozatot hogyan váltotta fel az újabb
kornak immár nem véres, hanem hagymából, emberi hajból és halból álló áldozata.

földről felveszi azt, mit neki isten adott, [56]
S ancilének hívja, mivel négy sarka lemetszve,
s bárhol nézi szemed, nincs szegeletje sehol. –
Érzi, hogy ettől függ birodalmunk fennmaradása,
éppen azért ravaszul tervet eszel ki a hős. 380
Több azonosművű pajzsot készíttet azonnal,
hogy zavar ejtse rabul, azt aki lopni akar.
Mamurius mester remekelte a pajzsokat. Ebben
páratlan művész, s tiszta a jelleme is.
Bőkezü volt Numa is: „Szabd meg munkádnak
a bérét!
Hogyha szavam hihető, megkapod azt, ami jár."
És alapít fegyvertánchoz Salius-papirendet,
s elkészül azalatt ünnepi énekük is.
S így szól Mamurius: „Jutalomnak elég a dicsőség,
hogyha daluk végén zengik az én nevemet!" 390
És az igért jutalom papok ajkán hangzik azóta:
zengi a régi művészt, Mamuriust is a dal. -12
Nászra ne lépjetek ünnepem, noha sürgetitek már;
hasznos lesz igazán egy kicsi várakozás.
Harcot idéz fel a fegyver: a harc nem jó a családban.
Akkor menj férjhez majd, mikor elteszik azt! –
Istenatyánk süveges papjának szent felesége,
míg ez az ünnep tart, nem szedi rendbe haját.13
Már tovaszáll csillagseregével a harmadik éj is, Március 4.
s két Hal-csillagkép egyike rejtve marad. 400
Mert kettő van ilyen: délen van az egyik, a másik
északon. És nevük is Déli-, meg Északi-Hal.
Tithonus feleségének sáfrányszinü arca Március 5.
harmatozik, s ötödik hajnala hozza a fényt.
És ámbár neve Arctophylax, vagy lusta Bootes,
most lemerül ez is, és senki se látja tovább.
Csakhogy a Vincellér nem tűnik el. Annak okát is
elmondom röviden, hogy neve honnan ered.
Nympha az anyja, szatír volt ifjú Ampelos atyja,
s Bacchus kedvese ő Ismarus erdeiben. 410
Őneki adta a szil-lomb közt kúszó venyigéjét;
s róla a szőlőtő elnevezése ma is.
Ám nem ügyel s lezuhan, mikor ért szőlőt szed a fáról;
12
349-392. A csodálatos pajzs nevét Ovidius részint a görög ankülosz ('kampó'), részint a latin angulus
('szöglet') szóval hozza kapcsolatba. Varro szerint: ancile ab ambecisu, vagyis a nyelvészkedő antikvárius
író az elnevezést a pajzs két oldalán látható bemetszéssel magyarázta. A pajzsokat készítő Mamurius
Veturius neve a Saliusok énekének mamuri veturi kifejezéséből származik, melynek jelentését nem
értették, így személynévnek tartották; a mamuriban egyébként valószínűleg Mars isten neve rejtőzik.
13
393-398. A felemelt kéz az imádkozás, adoráció jellegzetes póza.
A flamen Dialis felesége, a flaminica nem vághatott hajat, körmöt az ünnepek alatt, nehogy ártó erők
kerítsék hatalmukba. Ezzel függhet össze a házasságkötési tilalom is.

s csillagul, este után, Liber az égbe viszi.14 [57]
Phoebus a tengerből hatszor száll bérces Olympus Március 6.
orma fölé, szárnyas lóval, az égi uton. Augustus
Ilium oltárán tömjént gyújts hála jeléül, pontifex maximus.
hogyha fohásszal a szűz Vesta lakába belépsz! Vesta
Számtalan érdem után e napon nyert főpapi címet ünnepe
Caesar is, és főként ennek a dísznek örül. 420
Így az örök tűznél örök isteni szellem ügyel föl:
Caesar. A főhatalom záloga így van együtt.
Ős Trójánk védői, dicső zsákmánya a hősnek,
melynek a súlya alatt védve van ellenitől,
vérrokon isten előtt áll Aeneas ivadéka,
mint papotok. Védd meg, Vesta: atyádfia ő!
Szent kézzel gondoz titeket, tüzek! Ó, legyen áldott
s égjen örökre a láng! Éljen a láng s a vezér!15
Marsnak a Nonáján nem történt más: felavatták Március 7.
Veiovis oltárát két berek árnya alatt. 430 Veiovis templomának
Romulus, ott a magas sziklán bekeríti a berket felszentelése
s szó: „Menekülni ha kell, itt menedékre találsz!"
Mily kicsi kezdetből lett naggyá római népünk!
Mennyire nem kellett még irigyelni nevét!
És hogy az isteni név új volta zavarba ne ejtsen,
halld, ki ez istenség, és neve honnan eredt!
Iuppiter ő ifjan: szemlélheted ifjui arcát,
nézd azután a kezét: nincs neki mennyköve még!
Mennykövet akkor emelt legelőbb, hogy egére gigászok
törtek; nem sujtott annakelőtte nyila. 440
Ossa s az Ossa felett új tűzben a Pelion orma
s szikla-szilárd alapon már az Olympus is ég...
Kecske is áll vele ott. Mondják, hogy a krétai nymphák
őrizték, amikor Iuppiter itta tejét.
Szólok a névről még. Ha silány, "vegrande" a tönköly,
és a tanyák nyelvén ez pici "vesca" csupán.
Hogyha az értelem ez, nem mondhatnám-e bizonnyal:
Veiovisé ez a ház, gyermeki Iuppiteré?16
14
399-414. A beszélő nevet viselő Ampelos ('szőlőtő') és Bacchus szerelmének, valamint az ifjú szatír
csillagképpé válásának története az ókori irodalomból részletesebben nem ismeretes. A történetnek
azonban létezik hellenisztikus kori, képzőművészeti párhuzama - egy szoborcsoport -, így nem lehet
Ovidius saját leleménye.
15
415-428. Augustus i. e. 12. március 6-án vette fel a 1 legfőbb pap (pontifex maximus) címet, miután a
korábbi főpap, Lepidus meghalt. A Penates és a Vesta Trójának és az őket Trójából kimenő Aeneasnak
voltak védői, akiket - Ovidius beállítása szerint - most Aeneas késői utóda, Augustus oltalmaz. A befejező
könyörgésből az is kiderül, hogy e sorok írásakor Augustus még életben volt.
16
429-448. Veiovis pontos kilétét a vallástörténeti kutatásnak még nem sikerűit pontosan tisztáznia.
Ovidius a gyermek Iuppiter-Zeusszal azonosítja, akit Kréta szige- tén a nimfák neveltek egy barlangban -
ahová apjától, Saturnus-Kronosztól való féltében anyja, Rheia rejtette el -, és akit ott egy Amaltheia nevű
kecske tejével tápláltak. Az Augustus-kori írók a veiovis névnek általában- az Ovidiuséval megegyező -
'kicsiny', 'kifejletlen', 'nem teljesen kifejlett' jelentést tulajdonították. Valószínűleg idegen (etruszk?)

Nézz fel az égre! A kék égboltot a csillagok ezre A Pegasus-csillagkép
hinti be: Pegasus is fenn van a többi között. 450 feltűnése és mondája
Mondják, terhes volt a Meduza, mikor lefejezték,
s vert-csepegő szőrrel jött a világra e ló.
Fellegeken túl járt odafenn ez, a csillagok útján:
egy neki ég és föld, s szárny viszi lába helyett. [58]
Rágta habos szájjal dühösen még új zaboláját,
s aoni víz fakadott könnyű patája alatt.
Mostan az égben van, hova egykor a szárnyai vitték,
és tizenöt csillag fénylik alakja körül. -17
Eljön az éj, s meglátod a gnosusi lány Koronáját: Március 8.
Theseus bűne miatt isteni rangra jutott.- 460 A Korona-
Jó csere volt hűtlen férjét Bacchusra cserélni: csillagkép
hisz hálátlan hős kapta vezérfonalát! felkelése és meséje
Új férjének örült: „Sírjak, mint holmi parasztlány?
Csak haszon énnekem az, hogyha
magamra hagyott." –
Nagyhaju indusokon Liber diadalt aratott már.
Hozta Kelet kincsét és hazatérni kivánt;
Sok széparcú nőt hurcolt rabságba magával,
s köztük igen szeretett egy fejedelmi leányt.
Sírt is a hű feleség. Ott állt, partján az öbölnek,
s szertezilálva haját, ajka e szókra fakadt: 470
„Halljátok, habok, íme, megint ugyanazt a keservet!
Parti föveny, te megint idd fel a könnyeimet!
Jól tudom, azt mondtam „hálátlan s esküszegő vagy,
Theseus!" - Ő elment. S Bacchus is éppen olyan!
Újra kiáltom, hogy „sose higgyen férfinak asszony!''
Csak neve más; de megint van siralomra okom!
Bárcsak a sorsom, amint indult, ment volna tovább is!
Bár sose láthattam volna meg ezt a napot!
Mért mentettél meg, mikor itt, eme puszta fövényen
halni akartam? Ilyen fájdalom egyszer elég! 480
Ingatag, ingatagabb vagy, Bacchus, mint a borostyán
homlokodon! Siralom vagy te örökre nekem!
Színem elé merted szeretődet hozni s a benső
kapcsolatot köztünk szertezilálni vele?
Ó, van-e még hűség? Hol az eskü, a sokszoros eskü?
Én nyomorult, hányszor sírom el ezt a panaszt?
eredetű isten, aki az idők folyamán - görög mintára - alvilági isten vonásait vette fel. Itt említett templomát
- a fellegvár (arx) és a Capitolium között - i. e. 192-ben alapították; a korábbi, még Titus Tatius által emelt
templomának a helye ismeretlen. A „két liget közötti" kultuszhelyén egykor menedék volt, melynek
létrehozását még Romulusnak tulajdonították, s amelynek Ovidius korában már csak az emléke élt.
17
449-458. A Pegasus (Pégaszosz), a szárnyas ló, a mí- tosz szerint az egyik Gorgónak, Medusának
(Medusza) a véréből kelt életre, akit Perseus (Perszeusz) fejezett le. Ovidius a Pegasus csillaggá válásából
elhagyja Bellerop- hón történetét. - Az „aoni víz", amit a Pegasus patája fakasztott, a boiótiai Helikón
hegyén levő Hippukréné (Lóforrás) nevű forrásra történő utalás.

Bűnösnek mondtad Theseust és esküszegőnek,
s ezzel elítélted csúfosan önmagadat.
Senkise tudja meg ezt, s hallgatva emésszen a bánat!
Vélnék, ennyi csalást tán meg is érdemelek! 490
Főképpen Theseus sose tudja meg! Ő csak örülne,
hogy gazságában cinkosa benned akadt. [59]
Barna vagyok teneked? S ez az asszony
volna fehérebb?
Ellenségeimet verje e színnel az ég!
Ámde mit ér mindez, ha hibával is annyira tetszik!
Szennyezed önmagadat, hogyha ölelni fogod!
Bacchus, tartsd meg ígéretedet s idegen szerelemnek
tedd az enyémet elé! Hű feleség vagyok én!
Szép bika szarvaiért epedett az anyám; tiedért én!
Nékem fájdalom ez, néki gyalázata az. 500
Hogy szeretek, ne legyen vesztem! Nem volt
teneked sem,
hogy megvallottad nékem a lángjaidat.
Azt se csodáld, ha e tűzben elégek. Mert születésed
tűzben volt, tűzből vett ki az édesatyád.
Én vagyok az, kinek egykor a mennyországot ígérted,
Ó, jaj! mit kapok én mennynek az üdve helyett!"
Így szólt. És Liber végighallgatta keservét,
mert azalatt ott állt titkon a háta megett.
Általölelte. A csók felszárította a könnyet.
S szólt neki: „Majd meglásd, ketten az égbe 510
megyünk!
Mert valamint ágyunk közös, az lesz majd a nevünk is.
Majd te is átalakulsz, s Libera lesz a neved.
Légy örök emlékű te is és koronája Venusnak,
mit Vulcanus adott őneki, s ő teneked."
És szava teljesedik. Tűzzé lesz mind a kilenc gyöngy,,
és ma kilenc aranyos csillaga ég odafenn.18
Hatszor kél fel a nap s hatszor lemeríti korongját; Március 14.
reggeli bíborfényt hoz rohanó fogatán. A második Equirria-
Mars fűves mezején az Equirria ünnepe újul ünnep
ottan, ahol Tiberis zúg kanyarogva tova. 520
Hogyha azonban a Mars mezejére kizúdul az árvíz,
18
459-516. A Korona csillagkép történetének itt található feldolgozása stílusában a hellenisztikus
elégiaköltészet- nek - és Ovidius Hősnők levelei c. művének - a hangulatát idézi. A mítosz szerint Thészeusz
a Minótaurosz megölése után csak Ariadnénak, Pasziphaé lányának segítségével találhatott ki a
labirintusból (Ariadné fonala). Thészeusz hálából magával vitte Ariadnét, de azután Naxosz szigetén
felejtette, és nélküle hajózott tovább Athén felé. A kétségbeesett Ariadnéra itt talált rá Dionüszosz, aki
megszánta, feleségül vette, de azután indiai hadjárata miatt ő is magára hagyta. A drágakövekkel díszített
aranykoronát, amit Héphaisztosz remekelt, Ariadné Thetisz istennőtől kapta nászajándékba. - Az Ariadné-
Libera (Perszephoné) azonosításnak nincs vallástörténeti alapja; meglehetősen mesterkélt, „elégikus ízű"
fogás Ovidius részéről. A történet legismertebb költői feldolgozása Ovidius előtt: Catullus 64. c.

akkor a ló porban futhat a Caeliuson.19
Iduson ünnepelik víg ünnepen Anna Perennát, Március 15.
ó, jövevény Tiberis, csaknem a partjaidon. Anna Perenna
Jő a tömeg, mindenfele szétszóródik a zöldben, ünnepe
és kiki párjával, bort iszogatva, hever.
Többen a puszta mezőn, kevesen sátrakba vonulva,
s van, ki fa lombjaiból fon leveles kalibát.
Van, ki erős oszlop híján nádszálakat állít [60]
és levetett köpenyét arra teríti fölül. 530
Nap, meg a bor melegít. Kiki felhajt annyi pohárral,
mennyit csak kíván élete éveiül.
Lelsz, aki annyit iszik, hogy majd tán nestori kort ér;
s nőt, akinek nem sok lenne Sibylla kora.
Mit színházakban hallottak, hangzik a nóta
s élénk taglejtés jár a szavakkal együtt.
Eltolják a kupát, úgy járják egyszerü táncuk,
borzasan ugrándoz cifra ruhában a lány.
Nagy látványosság, amikor hazatántorog egy pár,
s boldognak mondják őket a szembejövők. 540
Láttam ilyen menetet minap - ezt elmondani méltó -:
részeg öregbanya egy részeg öregbe karolt. –
Hogy ki ez istennő, arról sok kósza beszéd van:
elhallgatni azért én egyiket se fogom.
Szánnivaló Dido szerelemnek a lángja miatt ég
és vesztére rakott máglya tüzébe omol.
Hamvait összeszedik. Sírján márványba bevésik
ezt a rövid verset végakaratja szerint:
„Aeneas csak okot, meg kardot adott a halálra.
Dido veszte csupán önkeze által esett." 550
Országát betörő numidáktól, nincs, aki védje,
és palotája a mór Jarba kezére kerül.
S szól ez a megbántott kérő: „Dido nyoszolyája
végre enyém, akit ő el soha nem fogadott!"
Szétfut a tíruszi nép. Cél nélkül szerte bolyongnak,
mint a csapongó raj, hogyha királya kivész. –
Búzakalászt már harmadszor csépelnek a szérűn,
már harmadszor dől öblös edénybe a must:
Annának menekülnie kell. Várát odahagyja,
áldozatát miután sírva lerótta előbb. 560
Illatszert és könnyet ivott fel a gyenge zsarátnok
s végül hajfürtjét kapta meg áldozatul.
„Ég veled!" - így zokogott, s háromszor a
hamvakat ajka
illeti. Nővérét érzi a hamvak alatt.
Kész a hajó, vannak hű társai, jó szelet is kap,
19
517-522. Lásd: Második ének 857. skk.

s mit nővére emelt, messze letűnik a vár. –
Puszta Cosyra után Melite gazdag szigetéhez
érnek. Hab veri ezt Libya partja felől. (61)
Arrafelé tart, s azt hiszi, megvan a régi szövetség,
mert fejedelme a dús Battus, a régi barát... 570
És mikor ez hallotta a két nővérnek a sorsát,
így szólt: „Bárha kicsiny, légyen e föld a tied!"
S ápolná a barátságot mindvégig, azonban
Pygmaliontól fél, mert az a hadban erős. –
Kétszer a Nap befutotta körét, jön a harmadik év is,
és a szegény menekült készül az útra megint.
Fegyveresen tör a bátyja reá. A barát szive csügged:
„Küzdeni nincsen erőnk! Mentsed az életedet!"
Ő menekül s a hajót rábízza a vízre, a szélre:
minden tengernél bátyja a szívtelenebb! – 580
Ott van a halban dús Crathis kavicsos patakánál
kis Camere tere; - így hívja az ottani nép.
Erre visz útja. S amennyire hord a parittya kilencszer,,
tőlük a szárazföld partja csak annyira már.
Most a vitorla lehull s lankadtan csapkod a légben...
Szólal a kormányos: „Most evezőket elő!"
S míg kötelekkel a vásznakat is rögzítni akarják,
görbe hajója fölött átcsap a déli vihar
s nyílt tengerre sodorja. Hiába csatázik a széllel,
már a hajósok elől messzire tűnik a föld. 590
Felcsap a hullám, felfordul fenekestül a tenger,
és a hajóba csak úgy dőlnek a szürke habok.
Már a tudáson a szél diadalt nyer: a jó vezető sem
tartja a kormányt és esdi az égi segélyt.
Hontalanul, viharos habokon sodródik a pún nő.
Arca elé köpenyét vonja, s a könnye omol.
Didót boldognak most mondja először a testvér,
s azt, akinek tetemét elfödi bárhol a föld.
Végül a szörnyü vihar laurentumi partra sodorja,
Mélybe merül a hajó, s ő maga megmenekül. – 600
Istenes Aeneas országát meg feleségét
nyerte Latinustól s népük is összevegyült.
Egyszer Achatesszel kettesben járt, saru nélkül,
távoli part mentén, mit hozományba kapott.
Nem tud hinni szemének, amint közelíteni Annát
látja: „Hogyan lehet az, hogy Latiumba került?" –
Töpreng Aeneas. - „Nézd! Anna!" - kiáltja Achates.
Meghallotta nevét s rájuk emelte szemét. [62]
Mit tegyen? és hova fusson? jaj, hogy bújjon a földbe?
Ím, a szegény Dido végzete! - ő közelít! 610
Látja remegni a lányt Cythereia hőse, miközben

szól neki, könnyei is hullnak Elissa miatt:
„Esküszöm, Anna, e földre - hiszen hallottad elégszer,
hogy, ha szerencse kisér, ezt nekem adja az ég!
Isteneim tanuim, volt társaim, itt lakozók most:
korholtak gyakran sok habozásaimért.
Hogy belehal, sose féltem. Ilyet gondolni se mertem.
Ó, jaj! bátrabb volt, hogysem az elhihető.
Ó, ne beszélj! hiszen én, amikor Hadesbe leszálltam,
ártatlan kebelén láttam a szörnyü sebet. 620
S bár akarattal jössz, vagy egy isten küld ide, hozzánk,
egyre megy: élvezd csak mind, amit adhat e föld!
Néked s nővérednek örökre adósa maradtam:
drága vagy így, magad is, s drága Elissa miatt."
Elhiszi mindezeket - hisz kívüle semmi
remény nincs -,
és elmondja, hogyan keltek a tengeren át.
S hogy házába belép vele, tíruszi drága ruhában,
így szól Aeneas, s hallgat a környezetük:
„Drága Lavinia, őt idehoznom szent kötelesség,
mert én mint menekült, ettem az ő kenyerét. 630
Tíruszi lány. Libyának a földjén volt a hazája.
Kérlek, testvérként zárd a szivedbe te is!"
Most mindent megígér s elrejti Lavinia képzelt
sérelmét. Dühösen leplezi indulatát.
Látja, milyen sok ajándékot visznek neki nyíltan;
s azt hiszi, még többet küld neki titkon a hős.
Még nem tudja, mit is tehet ellene. Győlöli szörnyen.
Ellene tör s bosszút áll, ha beléje hal is.
Éjszaka van, s a szegény lány azt álmodja, hogy ott áll
Dido csapzottan s véresen ágya előtt. 640
S szól: „Menekülj! ne habozz! menekülj el e
gyászpalotából!"
És panaszos kapuját erre becsapja a szél.
Felriad és kiugorva az ablakon által, a réten
elmenekül; félés önt kebelébe erőt. [63]
Űzi a vad remegés: egy szál oldott tunicában
fut, mint felriadott dámvad a farkas elől.
Úgy tartják, szarvas folyam-isten vette magához
s zajgó habjaiban rejti Numicius őt.
Közben a szídoni lányt odakünn, kiabálva, kutatják
s meglelik ott, a mezőn szerte a lába nyomát. 650
Útjuk a partra vezet. Még ott is látszik a lábnyom.
Tudja ügyét a folyó s habja lecsendesedik.
Anna szavát hallják: „A Numiciusé vagyok én már.
Víz örök árja takar, s Anna Perenna nevem!"
Erre az átkutatott réten lakomázni leülnek

s bő borozással a víg, nagy napot ünnepelik.20
Vélik a holdnak is őt: részekre felosztja az évet.
Azt hiszi más, Themis ő; s más, hogy az argosi lány.
Némelyek azt mondják, Atlas nymphája te volnál;
s hogy te vagy, Anna, kitől Iuppiter enni kapott.21 660
Más hagyomány is van, hallottam róla. Elétek
adhatom, és magam is gondolom, elhihető.
Egykor a nép, amelyet nem védtek még a tribúnok,
elmenekülve, a Szent Hegy tetejére vonult.
Ott, ami ennivaló vele van, lassan felemészti,
és, ami életet ád, elfogy a drága kenyér.
Városalatti Bovillaeből jött végre segítség.
Ottan egy Anna nevű dolgos anyóka lakott.
Ő, a szegény, könnyű kendőt köt szürke fejére
és remegő kézzel gyúrja a durva lepényt. 670
Minden hajnalban kimegy és szétosztja közöttük
még melegen. Hálás volt is iránta a nép.
Otthon, a béke kötése után tettét örök emlék
hirdeti: egymaga volt ő, ki segítni akart.22
20
523-656. Anna Perenna neve talán etruszk eredetű, akárcsak maga az istennő, aki ősi fokon a Földanya
egyik megjelenési formája lehetett, az örökösen megújuló élet egyik jelképe: ez magyarázza ünnepének
jellegét, a vidámságot és a borivást. Kultuszhelye Róma mellett, a Via Flaminia első mérföldkövénél, a
város határában levő ligetben volt. Ovidius korában Anna Perenna kiléte már homályba merült, s mint a
sokféle azonosításból kiderül, az i. e. 1. században a rómaiak sem igen tudtak mit kezdeni vele. Ovidius a
Perenna nevet a latin „perennis"-ből ('egész éven át tartó', 'örök') származtatja - nyilvánvalóan tévesen.
Ünnepének eredetére két mondát ad elő: az egyik lényegében véve görög, a másik egyértelműen római
színezetű. Az első történet a Vergilius Aeneisének IV. énekében olvasható Aeneas-Dido szerelmi epizód
cselekményének folytatása, át- meg átszőve a Vergiliuséra emlékeztető motívumokkal. Eszerint Iarbas, a
Didóba reménytelenül szerelmes mór király, Dido öngyilkossága után elfoglalta Karthagót. A város
elfoglalását követő harmadik évben Anna, Dido húga, Battushoz menekült - aki egyébként a hagyomány
szerint, Ovidiustól eltérően, nem Melité, hanem Küréné királya volt-, testvére azonban, Pygmalion, aki
korábban már Dido férjét, Sychaeust is megölte, nem engedte, hogy ott maradjon. A harmadik esztendőben
onnan is menekülni kényszerült, és tengeri vihar következtében ekkor vetődött Latium-ba, ahol Aeneas
uralkodott, miután feleségül vette Latimis királynak a lányát, Laviniát. Itt Lavinia féltékenysége miatt
került életveszélybe, s ezúttal a feleség várható ármánykodása elől futva, végül a Numicus folyó vette
magához: nimfává vált. Ekként lett Anna Perenna: Örök Anna a neve. -A történet eredete tisztázatlan.
Ovidius előttről ilyen feldolgozása nem ismeretes, de mint a Vergilius-reminiszcenciák mutatják, jelentős
hányada Ovidius saját leleménye. Ám mégsem teljes egészében az, mert Annát és Aeneast már korábban
Naevius is kapcsolatba hozta egymással (Aeneas eszerint nem Didóba., hanem valójában Annába volt
szerelmes).
Egyéb utalások: Nesztór homéroszi hős, a legöregebb görög király, aki részt vett Trója ostromában; a
Sibylla - itt a cumaei - Apollo közmondásosan öreg papnője; Cytkereia Venus-Aphroditével azonos, aki
születésekor, miután fölmerült a tenger habjaiból, Cythera (Küthéra) szigetén ért partot, és innen nyerte
egyik melléknevét. Venus fia: Aeneas.
21
657-660. A Holddal (Luna) való azonosítás oka az lehet, hogy Anna Perenna az év megújulásának jelképe
volt, tehát kapcsolatban állt a hónapokkal és az évszakokkal; Themis istennő - többek között - ugyancsak a
évszakoknak, a Héráknak az anyja; az argoszi lány: Inachus (Inakhosz) lánya, Jó, akit többek között a
szintén holdistennő Isisszel azonosítottak; a negyedik párhuzam értelmezése azonban sokkal
problematikusabb. A szöveghagyományban erre vonatkozóan két változat létezik: Atlantis és Azanis;
mindkettő azonosítására és magyarázatára több elmélet született már, de egyiknek az eredménye sem
meggyőző.

Mondjam-e, hogy pajzán dalokat mért
zengnek a lányok?
Mert bizony illetlen dal fakad ajkaikon.
Anna alig lett istennő, Mars látogatást tett
s ily szavakat váltott, félrevonulva, vele:
„Hónapom ez, s vele én kapcsoltam az ünneped össze.
S most, mit e szív óhajt, általad érhetem el. 680
Harc ura én a csaták úrnője után szerelemtől
lángolok, és ez a seb régen emészti szivem.
Járj a kezemre tehát: köztünk legyen egy a törekvés. [64]
Megfelel ily feladat, kedves anyóka, neked."
Kéri. De ő, ügyesen hitegetve, kijátssza az istent,
s balga reményt keltvén, húzza-halasztja ügyét.
Sürgeti egyre amaz. S felel ő: „Rendben van a dolgod.
Addig kértem, amíg végre megadta magát."
Elhiszi, mert szeret ő s készűl is a nászra. Besurran
Anna; menyasszonyként fátyol az arca előtt. 690
Mars tüzesen csókolni akarja, ... felismeri Annát,
s arca haragtól ég megcsalatása miatt.
Ámde a póruljárt szeretőn nevet Anna Perenna,
drága Venus sem örült semminek ennyire még. –
Innen az ős-tréfák s pajzán dalok innen erednek.
Hogy csele jól sikerült, Anna csak annak örült. -23
Szólni vezér-gyilkos kardokról most nem akartam, Caesar
ámde a tűz mellől hallom a Vesta szavát! apotheosisa
„Említsd csak bátran! Mint főpapom, ő
az enyém volt!
Orgyilkos kéznek fegyvere engemet ért! 700
Én kiragadtam a hőst, árnyképét hagyva kezük közt:
és kit a tőr ledöfött, az ködalakja csupán."
Ő maga mennybe jutott, oda, Iuppiter atriumába,
s temploma most is a nagy római fórumon áll.
Mind, ki e szörnytettel vétett a nagy istenek ellen,
és ki nem átallott sérteni ily papi főt,
mind meghalt méltán. Legyetek tanuk erre, Philippi,
s kiknek a csontjától messze fehérlik a föld...
Nagy dolog ily kegyelet, Caesarnak e kezdeti tette:
jogszerü bosszút állt atyja halála miatt.24 710
22
661-674. A köznép (plebs) kivonulása a Szent hegyre (Mons Sacer) i. e. 494-ben történt.
Eredményeként állították fel a néptribunusi hivatalt. Bovillae Róma melletti helység, ahol Anna Perenna
kultuszhelye volt.
23
675-696. A sikamlós történet Faunus pórul járásának előadására emlékeztet (Második ének 303-358). A
„csaták úrnője",aki után Mars hevül, Minerva (Athéné), akinek nemcsak a bölcsesség és a harc kedvelése,
hanem a szüzesség is attributuma. A pajzán dalok éneklésének szokása történetileg Anna Perenna
termékenységistennő voltával függ össze.
24
697-710. Az i. e. 44. március idusán - 15-én - meggyilkolt Julius Caesart halála után két évvel, i. e. 42-ben
iktatták hivatalosan az istenek sorába; templomát a Forum Romanumon i. e. 29-ben avatták fel. Ovidius itt

Másnap, amint Aurora üdíti a gyönge mezőket, Március 16.
félig-meddig már látszik a Scorpios is.25
Idus után két nap, s Bacchusnak az ünnepe itt van. Március 17.
Bacchus, a költőt védd! Ünneped énekelem! Liber
Nem zengem Semelét, ki lenézte az istenek atyját, ünnepe
míg villámmal nem jött ide, fegyveresen.
Sem, hogy anyád dolgát befejezte atyádnak a teste,
érett magzatként hogy te világra jöhess.
Thrákon s szkítán nyert győzelmekről se mesélek
s tömjénnel hódolt India népeiről. 720
S thébai édesanyád nyomorult zsákmánya, terólad;
s szörnyü Lycurgusról, kit dühe holtra sebez. [65]
Mondhatnám, hogy vált hallá tyrrhéni hajós-nép
hirtelen: ámde dalom tárgya ma nem lehet ez.26
Tárgya ma annyi csupán, hogy okát feltárja: kalácsot
enni - anyóka miért csalja az embereket? –
Áldozat oltáron születésed előtt sohasem volt,
Liber. S még csak fű lepte hideg köveit.
Ámde mikor Gangest s az egész Keletet leigáztad,
zsákmány zsengéjét nagy Jupiternek adod. 730
Zsákmányolt tömjént s cimetet legelőbb magad adtál
s pörkölt marha-zsigert nyert diadalmad után.
Libamen s libum Libertől nyerte nevét,
mert szent oltárra kerül egy darab - áldozatul.27
némileg eltér a hivatalos propaganda által hirdetett felfogástól, mely szerint Caesar lelke a csillagok közé
emelkedett: ennek az apotheózisnak ugyanis nincs asztrális vonatkozása. Caesar gyilkosai: Brutus és
Cassius a philippi csatában estek el i. e. 42-ben.
25
711-712. Ovidius téved a meghatározásban: A Skorpió tavasszal lenyugszik, s nem felkel, és lenyugvása
sem márciusra, hanem áprilisra esik.
26
713-724. Liber: ősi itáliai termékenységisten, női párja: Libera. A két név jelentése: 'szabad', vagy 'fiú',
illetve 'leány', s mint ilyenek eredetileg a Földanya gyermekei lehettek. Libernek, Liberának és Ceresnek az
Aventinuson volt közös temploma. Liber alakja már nagyon korán egybemosódott a görög Dionüszoszéval
(Bacchus), akivel eredendően is sok közös vonása volt. - Ovidius itt a legismertebb Dionüszosz-mítoszokat
eleveníti fel utalások formájában, Szemeiét, Dionüszosz anyját, a thébai királylányt Zeusz sújtotta halálra
villámával, mivel a lány azt kérte tőle, hogy egyszer teljes valójában jelenjen meg előtte. Szemeié halála
után Dionüszoszi megszületéséig Zeusz hordta ki a combjában. - A mítosz Dionüszosznak különféle népek
elleni hadjáratát ismeri: kíséretével harcolt a thrákok, a szírek, az egyiptomiak, a szkíthák, az indek stb.
ellen, és mindig győzött. „Thébai édesanyád nyomorult zsákmánya": Pentheusz, thébai király, akit anyja,
Agaué társnőivel' együtt - Dionüszosztól megőrjítve - erdei vadnak nézett, és széttépett, mivel meg akarta
akadályozni Dionüszosz tiszteletének meghonosítását Thébaiban.
Lycurgus (Lükurgosz) thrák király elkergette Dionüszoszi, aki a tengerben, Thetiss istennőnél keresett
menedéket. Dionüszosz ezért később őrülettel verte meg Lükurgoszt, aki kiirtotta családját.
Dionüszosz vándorlása közben egy alkalommal tyrrhén kalózok hajójára szállt, akik el akarták adni
rabszolgának. Dionüszosz parancsára azonban a fedélzetből szőlőtő nőtt ki, az evezők kígyókká váltak, ő
pedig oroszlán alakját öltötte magára. A kalózok megrémülve a tengerbe vetették magukat, ahol
Dionüszosz delfinné változtatta őket.
27
725-734. A libum és a libamen latinul: 'áldozat (i lepény)', 'áldozati kalács': Ovidius ezt - helytelenül - a
Liber névvel hozza etimológiai kapcsolatba. A cimet: fahéj, amit az áldozatoknál illatosító szerként
használtak. Hogy az isteneknek Dionüszosz mutatott be először áldozatot, az egész ókori irodalomban csak
itt, Ovidiusnál fordul elő. Az első áldozat-bemutató az általánosan elterjedt felfogás szerint Prométheusz
volt.

Édességnek örül Bacchus s mézes süteményt kap,
mert mondják, hogy a méz felfedezője is - ő.
Már a szatírokkal fövenyes Hebrust odahagyta,
- kedves a tréfa-beszéd, hogyha mesénkbe vegyül. –
Már Rhodopén s a kies pangaeusi ormok alá ér.
S társai dobjaitól zeng körülötte a táj. 740
És ime, szárnyasok új csapatát odacsalja a zengés:
merre a dob szava szól, mind oda rajzik a méh.
És a csapongó rajt Liber faodúba rekeszti,
s felfedezőjének drága jutalma a méz. –
Már az öreg kopasz és a szatírok is élvezik ízét,
s lépes mézre vadász mind az egész ligeten.
Egy zsongó méhrajt fedez ez fel a szilfa-odúban,
látja a lépet a vén s hallgat a többi előtt.
Sőt hanyagul, ahogy ült görbedt szamarának a hátán,
megköti azt üreges szílfa odúja alatt. 750
Majd hátára felállva a szíl ágába fogódzik,
és rejtett mézért nyúl az üregbe mohón.
Dongók ezrei törnek elő, s a kopasz fejebúbját
és pisze orra hegyét szúrja ezernyi fulánk.
Ő maga földre zuhan, s még jót rúg rajt a szamár is.
Társaiért kiabál s kér, könyörögve, segélyt.
Összeszaladnak azok s nevetik, hogy feldagad arca.
És sántít az öreg, mert megütötte magát.
Bacchus is egyre nevet s javasolja, tapassza be sárral.
Enged a szónak amaz s bémaszatolja magát. 760
Bacchus a méznek örül: és néki meleg süteményben
felfedezői jogon hószinü mézet adunk. -28 [66]
Nem titok az sem, a mézet mért is pergeti asszony;
asszonyokat hajszol thyrsusa vesszejivel. –
Kérded, mért vénasszony a nő? Ez a borszerető kor
megnehezült venyigék dús nedüjének örül. -29
S mért viselő repkényt?Bacchusnak kedves a repkény.
És hogy mért van ez így, mondom azonnal okát:
Mostoha anyja elől rejtették nysai nymphák,
mint csecsemőt, repkény lombtakarója alatt.30 770
Elmagyarázom még, ragyogó Bacchus, hogy az ifjú
28
735-762. Dionüszoszi a méz feltalálójaként bemutatni Ovidius egyedülálló leleménye, ami saját
életművén belül is ellentmondás, mert másutt a Saturnus uralma alatti aranykor egyik jellemző
vonásaként tartja számon a tölgyfákról csöpögő mézet (pl. Szerelmek III. 8, 39. j skk.). A szatírok és
Silenus (Szeilénosz) Dionüszosz kíséretének állandó tagjai; sőt az utóbbi - egyes mondaváltozatok szerint -
Dionüszosz nevelőapja volt.
29
763-766. A thyrsus (thürszosz) hosszú bot, melynek végén fenyőtoboz, a boton pedig szalagok, szőlő és
borostyánlevelek voltak. Dionüszosz és a kíséretéhez tartozó mainaszok állandó attributuma.
30
. 767-770. A csecsemő Dionüszoszi Zeusz utasítására Hermész Nüsza hegyén rejtette el mostohaanyja,
Héra haragja elől, és az ott lakó Makarisz, Nüsza, Erató, Bromié és Bakkhé nimfák őrizetére bízta, akik
egy barlangban nevelték, és mézzel táplálták. (Magyarázat a méz szerepére a Dionüszosz kultuszban.) A
Nüsza-hegyén találta fel Dionüszosz a bort.

mért ölt férfi-togát a te ünnepeden.
Vagy mert gyermeknek látszol s ifjúnak is egyben,
és korod ott van ezek közt a határvonalon.
Vagy hogy mert atya vagy, fiukat hát néked ajánlják
zálogul, oltalmad kérve, az édesatyák;
Vagy mert Liternek hívnak, szabad öltözetet csak
tőled kaphatnak, s lesz szabad életük is;
Vagy mert buzgóbban művelték földjük atyáink,
s még a senator is ott szánt-vet az ősi tagon, 780
consulaink eke-szarvánál veszik át a hatalmat,
s nem szégyen, ha kemény lesz a dologban a kéz;
és városba paraszt - játékot nézni - ha eljött,
isteni tisztelet az, nem hiu szórakozás:
ekkor nyert játékot a szőlő felfedezője,
- s fáklyás istennő ünnepel ővele most. –
Így, hogy több ember kísérje az ifju legénykét,
ekkor azért kell hát ölteni férfi-togát. -31
Isten-atyám, szarvas fejedet hajtsd erre szelíden,
és engedd szabadon szállni a szellememet !-32 790
Argeit most és az előbbi napon keresik fel,
úgy tudom, és ezt is megmagyarázom utóbb.
Már a lycaoni Medve felé lehanyatlik a Kánya Március 17.
csillaga. Feljöttét éjszaka látni lehet. A Kánya-
Tudni szeretned tan, ki emelte az égbe e kányát? - csillagzat
Saturnus menekült, Iuppiter űzte el őt. megjelenése
Az dühösen, szörnyű Titanokat ellene lázít.
Néki a végzettől járt ez a támogatás.
Volt egy rettenetes bika, Föld-anya szülte
csodás szörny,
sárkány-kígyóé teste derékon alul. 800
Rengeteg erdőben hármas kőfal s rohanó Styx [67]
zárta körül, három Parca parancsa szerint.
Jóslat volt: ki e szörny zsigerét hamvasztani fogja
lángokon, az, ha akar - győz örök isteneken.
S hogy Briareus leütötte acél-fejszével a szörnyet,
már-már lángoknak dobta, midőn madarak
csapnak rá, mert Iuppiter úgy rendelte. A kánya
felviszi azt hozzá s ő is az égbe kerül.33
31
771-788. A római ifjak a 15. életévükbe lépve cserélték fel a gyermekek által hordott keskeny
bíborszegélyű tógát (toga praetexta) az egyszínű férfitógára (toga virilis), ami a nagykorúvá válás egyik
jelképe volt. A nagykorúság egyben nagyobb önállóságot is jelentett, innen Ovidius a liber 'szabad' szóra
történő képzettársítása.
A „fáklyás istennő" Ceres (Démétér), aki éjszaka fáklyával a kezében kereste lányát, az Alvilág királya által
elrabolt Proserpinát (Perszephonét). Ovidius itt téved: a Liberalián semmiféle játék nem volt, utalása az
április 19-i Cerealiára illik, ami a klasszikus korban Ceres, Liber és Libera együttes ünnepe volt.
32
789-790. A szarv és a kígyók szintén Dionüszosz attributumai.

Közbe csak egy nap esik, s a Minerva nagy Március 19.
ünnepe itt van. A Nagy
Quinquatrus neve, mert öt napon ünnepelik. 810 Quinquatrus-
Ünnepe vértelenül kezdődik: a harc tilos ekkor. ünnep
És oka - hogy Pallas épp e napon született.
Harci porondon foly másnap s azután is az ünnep:
harcias istennő harci tusáknak örül.
Kérjétek Pallast, ti fiúk és gyönge leánykák;
azt, aki jól könyörög, sokra tanítja meg ő.
Hogyha Minerva kegyes hozzá, gyapjút gyaratolni
s rokkáról fonalat húzni tanulhat a lány.
Arra is ő oktat, fonalon hogy jár a vetélő
és hogy a borda miként sűríti a szövetet. 820
Tiszteld őt, ki az ócska ruhát tisztítani szoktad,
és te, ki üstödben festeni gyapjat akarsz!
Bár ügyesebb, mint volt Tychius, készítni a mester
jó sarukat nem tud, csak ha Minerva segít.
És ha a régi Epeusnál gyorsabb keze volna,
béna lesz egyszeriben, hogyha Minerva boszús.
Kik Phoebus tudományával gyógyítani tudtok,
osszátok vele meg bő jövedelmeteket!
És ti, kiket gyakran szoktak megcsalni, tanítók,
adjatok őneki, mert új tanulókat ad ő! 830
És te is, ó, vésnök, s te, ki színes képeket égetsz,
és ki ügyes kézzel kőnek is életet adsz!
Istennője ezer tudománynak, a dalnak is egyben:
hogyha megérdemelem, művemet áldja meg ő! –
Caelius orma ahol lejtősen a völgybe lehajlik,
s bár nem egész egyenes, már egyenesbe simul.
Látod, a Capta Minerva szerény, kicsi
temploma áll ott.
Épp születésnapján nyerte e szent adományt.
Kétes az elnevezés. Ha teremt, capitalis a lángész: [68]
és a nagy istennő szelleme is csupa láng. 840
Vagy, mivel azt mondják, nincs anyja, s az apja fejéből
fegyveresen szökkent volna Minerva elő?
Vagy, mert jött, amidőn a faliscusokat leigáztuk,
rabnőként? - nekem ezt mondja a régi irás.
Vagy, mert szent joga van büntetni halállal a szentély
fosztogatóját? - és ez capitalis eset.
Ámde, Minerva, akárhonnan van a név, te emeld fel
33
791-808. A Kánya (Miluus) csillagkép itt szereplő történetének nincs párhuzama az antik irodalomban,
sőt magát a csillagképet sem sikerült még eddig azonosítani. Ovidius a Zeusz és a Titánok közötti harccal
hozza kapcsolatba, amelyben Briareus (Aigaión), a százkarú óriás Zeusz segítőjeként jelenik meg. Más
mondaváltozatok szerint éppen fordítva: Briareus & Titánok oldalán, Zeusz ellen harcolt.

pajzsod mindenkor Róma vezéreiért! -34
Int az utolsó nap: szenteld fel a kürtöket és a Tubilu-
850 hős istennőnek hozd meg az áldozatod! -35 strium
Vesd ma a napra tekintetedet s elmondhatod akkor: Trombita-
„Phrixusi kos gyapját tegnap elérte ez is." szentelés
Bűnös mostoha megpörkölte a magvakat egykor, A Kos-
és mit hozni szokott, nem hoz a búza kalászt. csillagkép
Mennek Apollóhoz, hogy biztos jóslatot adjon: meséje
nem-termő földnek nyújthat-e égi segélyt?
Romlott volt a követ, valamint a mag.
Ennyi, amit mond:
„Haljon meg Helle s Phrixus, a bátyja, vele."
Visszariadt a király s nem akart engedni, de népe,
helyzete és Ino kényszeritette reá. 860
Helle és Phrixus, hajukat szalagokkal övezve,
állnak az oltárnál, sírva, hogy itt van a vég.
Látja fiát s lányát - aki ott lebeg, anyjuk, az égen,
s megdöbbent s kézzel verte csupasz kebelét:
sárkánytól született városra lezúg zivatarban,
és, amikor tovaszáll, elviszi gyermekeit.
Hogy meneküljenek, ad nekik egy ragyogó
aranyos kost,
s az viszi őket a víz végtelen árja felett,
Gyönge a lány, mondják: nem fogta erősen a szarvát,
s Helle-tengere így tőle szerezte nevét. 870
Majdnem együtt pusztult Phrixus, ki, segítni akarva
34
809-848. Minerva ősi itáliai istennő, aki etruszk közvetítéssel is csak viszonylag későn került Rómába:
mint az etruszk eredetű Iuppiter-Iuno-Minerva triász egyik tagja i. e. 509-től nyert tiszteletet a
Capitoliumon. Az i. e. 3. századtól kezdve alakja egyre inkább egybemosódott a görög Athénéével, s ily
módon a harc, a kézművesség, a tudomány és a művészet védőistennője lett. Tychius (Tükhiosz) Aiasz
pajzsának készítője, Epeus (Épeiosz) a trójai faló ácsa volt. Aesculapius (Aszklépiosz), az orvostudomány
feltalálója Phoebus (Apollón) és Korónisz fia volt; ugyanakkor Minerva Medica (Athéné Hügieia) az orvosok
védelmezőjének is számított. A tanítók, akiknek anyagi megbecsülése a jelek szerint az ókorban is a mai
szinten mozgott, Minerva ünnepén szedték be a tandíjat. Ovidius a Quinquatrus ünnep nevét azzal hozza
kapcsolatba, hogy öt napon át tartott. Magyarázata téves; Varróé a helyes, aki szerint azért ez a neve, mert
a március idusa utáni ötödik napon kezdődött (quinque latinul: 'öt'). A Caelius-hegy déli lejtőjén tisztelt
Capta Minerva istennő Capta melléknevének magyarázatára Ovidius négy lehetséges változatot ad elő. 1.
A capta jelző az ingenium capitáléra ('zseni') utal, mivel Minerva a bölcsesség istennője; 2. az istennő
születésére céloz, mert Minerva (Athéné) nem anyától született, hanem apjának, Iuppiternek (Zeusz) a
fejéből pattant ki teljes fegyverzetben, s latinul a caput (capitis) jelentése: 'fej'; 3. A capta latinul: 'elfogott',
'foglyul ejtett', Rómába kerülésének emlékét őrzi, mert idegenből hurcolták a városba; 4. a capta jelző a
poenas capitis pendere kifejezésből származik, mert az istennő nevében a templomrablók halálbüntetéssel
sújthatók. A magyarázatok közül a harmadik áll legközelebb az igazsághoz, mely szerint a Caelius-hegyen
tisztelt kultusz-szobor i. e. 241-ben, Falerii meghódításakor került eredeti helyéről Rómába, ám maga a
melléknév talán mégsem az istennő hadifogoly voltára, hanem a hadifoglyokkal való bánásmód
humanizálódására utal, akiket idővel nem öltek meg, hanem mesteremberekként alkalmaztak.
35
849-850. A Trombitaszentelés ünnepén a Salius papok is részt vettek fegyvertáncukkal, tehát ez az
ünnepnap nemcsak Minerváé, hanem Marsé is volt. Mars és Minerva kultikus kapcsolata történetileg Nerio
szabin istennő közbeiktatásával magyarázható, aki szoros kapcsolatban állt Marsszal, és idővel alakja
egybemosódott a Minerváéval.

estében Hellén, gyorsan utánakapott.
Mint ki közös balsorsban társát veszti, siratta,
nem tudván, hogy az ő férje a víz ura lett.
Partra jutott. De a kos csillaggá változik által,
és az aranygyapjú colchisi házba kerül.36 [69]
Hajnali csillagfényt háromszor gyújt fel a Hajnal, Március 26.
s ekkor egyenlővé válik a nappal az éj. Napéj-
Rétről a pásztor még négyszer hajtja be nyáját, egyenlőség
s friss harmat négyszer festi fehérre mezőnk. 880 Március 30.
Ekkor kell Ianust tisztelni s a jó Egyetértést Áldozatok
s Római Üdvvel együtt Paxnak a szent tüzeit.37
Hónapokat Hold kormányoz, s ő végzi be ezt is: Március 31.
így az Aventinus-halmon a Holdat imádd !38 [70] A Hold ünnepe
36
851-876. Görög csillaggá válási mítosz. Helle és Phrixus (Hellé és Phrixosz) a monda szerint Athamasznak,
a boiótiai Thébai királyának gyermekei voltak, akik Athamasz első feleségétől, Nephelétől (jelentése: Felhő)
születtek. Athamasz második felesége, Inó mostohagyermekeinek az életére tört, és megperzseltette a
vetőmagokat, hogy utána a két gyereket tehesse felelőssé a föld terméketlenségéért. A delphoii jósdához
küldött követ „éppoly romlott volt, akár a vetőmagok", mert hazudott az isten válaszának tolmácsolásakor,
midőn a gyermekek feláldozását követelte engesztelésül. A két gyereket anyjuk, Nephelé elragadta az
áldozati oltárról, és egy aranygyapjas kos hátára ültetve a tenger fölött kelet felé vitte őket, ám a lány,
Hellé, nem bírt elég erősen kapaszkodni, és a tengerbe esett, alámerülése után Poszeidón, a tenger istene
vette feleségül; a lány így lett a Hellészpontosz névadója. Phrixosz Kolkhiszban, a Fekete-tenger keleti
partján fekvő városban kötött ki. A kost a város királya, Aiétész feláldozta Zeusznak, de feláldozásakor
Nephelé a csillagok közé emelte, csak aranygyapja maradt Aiétész tulajdonában, aki azt Arész szent
ligetében helyezte el. Később ennek az aranygyapjúnak a megszerzése volt az argonauták vállalkozásának
a célja.
37
877-882. Augustus i. e. 10-ben a Campus Martiuson oltárt állított Paxnak (Béke), Concordiának
(Egyetértés) és Salusnak (Üdv).
38
883-884. Az Aventinuson levő Luna- (Hold-) templomot a hagyomány szerint még Servius Tullius
alapította.

Negyedik ének
ÁPRILIS
„Légy velem" - így szóltam -, „mindkét Szerelem kegyes anyja!"

És költője felé fordul az arca megint:
„Hát tőlem mit akarsz? Nagy dolgok dalnoka lettél!
Tán szíved mélyén érzed a régi sebet?"
„Ismered, istennő, e sebet" - szóltam. Nevetett ő,
és körülötte az ég képe mosolyra derült.
„Épen vagy betegen lobogód elhagytam-e gyáván ?
Mert célom te vagy és tárgyam örökre te vagy.
Ifjan, amíg illett, bűn nélkül járta a játék:
most nagy versenytér nyüt paripáim előtt. 10
Ünnepek értelmét, évkönyvek szent hagyományát
zengem az égi jegyek kelte, letünte nyomán.
Most a neked szentelt negyedik hó elseje itt van:
ó, Venus, ők tieid - hónapod, énekesed!"
Mirtusszal fejemet Venus érintette szelíden
s szólt: „Amit elkezdtél, művedet abba ne hagyd!"
Értem, s ünnepeink oka mind feltárul előttem:
míg szél fúj s szállhat, szálljon a könnyű hajó! -1
Hogyha a naptárból különösképp érdekel egy rész,
és ha nagyon leköt egy, Caesar, az április az. 20
Egy nagy képmással szállt rád örökűl ez a hónap,
és ki fiává tett, annak a büszke jogán.
Ezt így látta atyánk, amikor rendezte az évet,
Iliades, s az időt jelzi az őseivel.
1
1-18. Venus eredetileg jelentéktelen itáliai istennő, a kertek és a palánták védelmezője, tavaszistennő
volt, akit elsősorban Ardea városában tiszteltek. Ennek az eredeti alakjának az emlékét később három
mellékformája: a Venus Murcis, Cloacia és Libitina őrizte, akiket Rómában augusztus 19-én a Vinalia
rusticán (szüretkor) ünnepeltek. Venus tisztelete Rómában meglehetősen kései eredetű: i. e. 217-ben a
görög Aphroditével azonosítva került a nagy istenek sorába; átruházták rá Aphrodité jellemvonásait és
mítoszait, így eredeti lényege háttérbe szorult, s egyértelműen a szerelem istennőjévé vált. Első
templomát i. e. 215-ben avatták fel a Capitoliumon Venus Erucinának, azaz eryxi Aphroditének dedikálva.
Kultuszának i. e. 1. századi kiszélesedésében nagy szerepet játszott, hogy a Iulius nemzetség (gens Iulia),
melynek Iulius Ceasar - és örökbefogadása után Augustus is - tagja volt, Aeneason át Venusra vezette vissza
eredetét. Iulius Caesar i. e. 46-ban kultuszt alapított, és templomot emeltetett nemzetsége ősanyjának,
Venus Genetrixnek a tiszteletére a Forum Iuliumon, az Augustus által alapított Mars Ultor temploma
később egyben Venus tiszteletére is szolgált. Venus (Aphrodité) fia Amor (Erósz), akit az i. e. 5. századtól
kimutathatóan kettős alakban - Erósz (Szerelem) Anterósz (Viszontszerelem) - is elképzeltek: innen a
„mindkét Szerelem kegyes anyja" megszólítás. Az április hónapnév rokon Venus görög nevével, az
Aphroditével. A költő azon állítása, hogy mindig hű katonája volt Venusnak, célzás saját ifjúkori
költészetére; a "régi sebek": egykori szerelmek emlékei.

Hogyha az első hely zordon Mars része a sorban:
legközelebbről ő volt születése oka.
Ámde a másodikat Venusénak akarta az évben,
mert a családfáján ő van a sorban elől.2
Századokat kutatott át, honnan eredt a családja,
végül nem lelt mást, csak rokon-isteneket. 30
És tán nem tudná: Electra a Dardanus anyja,
Atlas-lány, és hogy Iuppiter ővele hált? [71]
Ennek Erichthonius, s az Erichthonius fia Tros volt.
Tros fia Assaracus, s Assaracus-fi - Capys.
Anchises ennek a fia, kit Venus érdemesített,
hogy közösen viselik majd a szülői nevet.
Gyermekük Aeneas, a kegyesség képe, ki tűzből
hozta ki jó atyját s hozta ki isteneit.
Egykor boldog Iulus név most bukkan előnkbe,
s véle a Iuliusok trójai ősei mind. 40
Postumus ettől lett; vadon erdőben született ő,
és Latiumban ezért lett neve Silvius is.
Atyja Latinusnak volt ez. Fia, Alba követte.
Alba, uralmad után trónodon Epytus ült.
Ő meg a Trójából ismert nevet adta Capysnak.
Ez fia; s általa lett, Calpetus, ő - nagyatyád.
És mikor atyja után uralomra jutott Tiberinus,
mondják, ott pusztult tuszk folyam árjaiban.
Látta fiát, Agrippát, még, s Remulust, unokáját. 50
Hírlik, hogy Remulust menny köve vágta agyon.
Most jön Aventinus; s őróla neveztek el aztán
egy hegyet és helyet is. Majd Proca lett a király.
Majd Numitor. Testvére a zsarnok Amulius ennek.
Tőle eredt Lausus, lánya meg Ilia volt.
Lausust meggyilkolja Amulius. Ilia Marsnak
megtetszik: Remus és Romulus így született.
Mindig mondta, hogy őse Venus, s Mars isten az atyja.
S hogy neki elhiggyék, megkövetelheti is.
Hogy késő unokái e tényt soha el ne felejtsék,
isteni őseinek szánta e hónapokat. -3 60
Ámde Venus-hava elnevezése görög bizonyára,
mert hisz a tajtéktól nyert nevet ő maga is.4
2
19-28. Az április hónap - a föntebb említett okok miatt - különösen szoros kapcsolatban áll Caesar
Germanicusszal, aki örökbefogadása révén lett a Iulius nemzetség tagja. Romulus apja Mars isten volt, de
anyja, Rhea Silvia - Ilia - Aeneas egyik késői leszármazottának tekinthető, így eszerint végső fokon Romulus
nemcsak Marstól, hanem Venustól is származott.
3
29-60. Romulus és Remus itt közölt családfája részben Homérosz Iliászán (XX. 213. skk.), részben
Vergilius Aeneisén (VIII. 134. skk.) alapul. A neveket lásd a Névmutatóban.
4
61-62. Venus görög megfelelőjének, Aphroditének a nevét egyesek a görög aphrosz 'tajték', 'hab' szóval
hozták kapcsolatba, mivel az istennő az egyik mítoszváltozat szerint a tenger habjaiból emelkedett ki
(Aphrodité Anadüomené), midőn megszületett.

És ne csodálkozz, hogy görögül nevezik meg e dolgot:
Nagy-Görögország volt egykor Italia is.
Igy jött Euander s, görögökkel rakva, hajói;
és Görögországból jött maga Hercules is.
Nyájat Aventinus fűvére terelt buzogányos
isteni vendégük s Albula-vízbül ivott.
És Ithace fejedelme! Tanúi a laestrygonok rá,
s Circe hegyfoka még ezt bizonyítja ma is. 70
Telegonus fala és nedves Tiburnak a vára [72]
állt már: argosi kéz rakta magasra falát.
Jött Atrida halála után sorsűzte Halaesus,
és a faliscus föld tőle szerezte nevét.
Vedd még Antenort, ama trójai béke-barátot,
s Oenidest. Ez volt, apuli Daunus, a vőd.
Aeneas Antenor után, hogy Trója leégett,
erre a tájra utóbb hozta be isteneit.
Együtt jött Solymus vele a fríg Ida hegyéről,
erről meg Sulmo várfala kapta nevét.5 80
Ó, hűvös Sulmo! Ez szült, Germanicus, engem.
És Scythiától, jaj, mennyire távoleső!
Én bizony ily távol ... De te, Múzsám, most
ne panaszkodj!
Ünnepi énekemet most ne zavarja ború! -6
Mit tesz a rosszakarat! Mernék elvenni Venustól
azt a dicsőséget, mit neki április ad!
Azt mondják, a tavasz mindent kinyit, elfut a zord tél,
Föld-anya szülni akar s újra kitárja ölét.
Április - úgy vélik - kinyitó, mert hát kikelet van, Himnusz
s drága Venus veti rá, mert az övé, a kezét. -7 90 Venusra
ö a legérdemesebb, hogy uralkodjék a világon.
Egy istenségnek sincs birodalma nagyobb.
Törvényt szab mennynek, földnek s anyjának:
a víznek:
mert szerelem tart fent általa mindeneket.
Elszámlálni bajos: de az istenek általa lettek,
5
63-80. Utalások azokra a mondákra, amelyek az egyes itáliai helységneveket és népeket Görögországból
eredeztették. Euander (Euandrosz) története: I. 471. skk.; Hercules (Héraklész) itáliai útja: II. 543. skk.
Ithace (Ithaké) fejedelme Odüsszeusz, aki bolyongásai során Italiába is eljutott; Telegonus (Télegonosz)
Odüsszeusznak és Kirkének a fia, Praeneste és Tusculum alapítója; Tibur várát az argoszi Amphiaraosz
unokái, Croas, Catillus és Tiburtus alapították; Halaesus (Halaiszosz) Agamemnón törvénytelen fia, Falerii
város alapítója s egyben a faliscus nép névadója volt; Anténór trójai hős, aki Trója eleste után a
szárazföldön át Italiába menekült, Pataviumot alapította; Oenides: Diomédész, Oineusz unokája, a trójai
háború után elhagyta Argoszt, Italiába ment, ahol végül az apuliai Daunus király lányát vette feleségül, és
megalapította Argyrippa városát; a Solymus név alkalmasint Ovidius találmánya, szülőföldjének, Sulmónak
általa kreált alapítója számára.
6
81-84. Tomiban, már Augustus halála után írott sorok.
7
85-90. Ovidius az április hónapnevet - nyelvtörténetileg helyesen - a latin aperire 'feltár', 'kinyit' jelentésű
igével hozza etimológiai kapcsolatba.

általa új a vetés, általa nőnek a fák.
Emberi durva kedélyeket egykoron ő egyesített,
arra tanítva, ki hogy járjon a párja után.
Hát a madársereget mi teremti, ha nem gyönyörűség?
Barmot is épp ez a vágy hajtja a párja felé. 100
Egy kos a másik kost szarvával vágja dühödten,
s kedvelt nőstényét ő sosem ökleli fel.
Hogyha üszőre akad, bika zordonsága is enyhül,
bár legelők s ligetek népe előtte remeg.
Ily hatalom védelmezi mind, ami tengerek árján
él, s halak ezreivel tölti a mély vizeket.
Állati külsőből alakított emberi formát:
ápoltság, ízlés, szép ruha - tőle ered.
Mondják, éji dalát szerető zengette először, [73]
hogyha szobájából este kizárta a lány. 110
Az volt jó szónok, ki szelíddé tette a kislányt.
És maga dolgában szólni akárki tudott.
Általa száz tudomány lendült fel: a tetszeni vágyás,
mit nem tudtak előbb, mind kitalálta utóbb.
Hát van-e még, ki e hóra jogát kétségbe merészli
vonni? Legyen távol tőlem e balga beszed! –
Hogyha hatalmas ez istennő és temploma is sok,
mért van e városban több joga, mint egyebütt?
Tróját védve, Venus Rómáért szállt viadalra,
sírva, hogy ellenség kardja sebezte kezét. 120
Két istennőn nyert diadalt egy trójai által.
Náluk e sérelmet fedje örök feledés!
Assaracus menye lett azután, hogy igy ő legyen anyja
egykor a nagy Caesar julusi őseinek. –
Így a tavasz Venusé. Nincs más, ami illene hozzá:
tündököl akkor a táj, s újra kienged a föld.
Föld felszíne reped, fűszál hegye gyorsan előtör,
szőlőtő duzzadt vesszeje újra kihajt.
És gyönyörű Venus is méltó gyönyörű idejéhez
s ott áll Mars mellett régi szokása szerint. 130
Inti tavasszal a görbe hajót, tengerre leszállhat:
téli vihartól már nincs oka félni tovább.8
Jöjjetek ezt a nagy istennőt tisztelni, latin nők, Április 1.
és ti szalagtalanok, kurta ruhát viselők! Venus
Márvány testéről oldjátok színarany ékét Verticordia
és az aranyláncot: szobra fürüdni kíván. és Fortuna
Majd, ha letörlitek őt, adjátok vissza a láncot! Virilis
Újra virágkoszorú, rózsa borítsa megint!
8
91-132. Ez a Venus-himnusz a Lucretius tankölteményének bevezetésében szereplő, hasonló tartalmú
magasztalásra emlékeztet, ahol Venus szintén egyetemes istennőként jelenik meg; Ovidius tudatosan
verseng Lucretiusszal az istennő dicséretében.

Meg kell fürdenetek, mirtuszkoszorúval övezve,
nektek is. Ennek okát mostan elétek adom... 140
Szárítgatta haját, mez nélkül állva a parton.
Ám a szatír-népség meglesi szemtelenül.
Észrevéve s mirtusz lombjával fedte be testét.
Az megvédte. Ezért rendeli nektek is így. -9
Tömjénnel mért kell tisztelni a Férfi-Szerencsét
ott, hol hőforrás gőziben ázik a föld?
Hogyha e hely befogadja, s a nő levetette ruháját,
látni, csupasz testén bármi hibája van is.
Férfi elől a hibát elrejti a Férfi-Szerencse, [74]
hogyha kevés tömjén és ima esdi kegyét. -10 150
És a darált mákot szívesen vedd hószinü tejben!
Sonkolytól mentes méz ízesítse meg ezt!
Mert ezt itta Venus, hogy férjhez ment, legelőször.
És amióta ivott, illeti asszonyi név. -11
Őt kérleljétek könyörögve! Ha ő veletek van,
van szépség, erkölcs, s megvan a jóhiretek.
Egykor Róma az erkölcstől eltántorodott, és

Cumae agg nőjét kérdik a hajdaniak.
Erre Venusnak rendel templomot. Az fel is épül.
Fordul a szíve: ezért nyerte el ezt a nevet. 160
Aeneadákra tekints kegyesen, szép isteni asszony!
Védd unokáidat és védd valamennyi menyed! –
Míg szólok, felemelt fullánkos farkkal a szörnyű
Scorpios is lemerül zöld vizek árja alá.12
Hogyha eloszlik az éj, kipirúl Aurora az égen, Április 2.
s harmattól vizesen sírnak a kismadarak. A Fiastyúk
Hogyha a fáklya tüzes csonkját eldobja a vándor, letűnése
és munkája után indul a földmüvelő:
Pleiasok atyjuknak terhén könnyíteni fognak.
Száma ezeknek hat, bár hetet emlegetünk. 170
Mert hatot ért a szerencse, hogy őket egy isten ölelte.
9
133-144. A Venus-szobor fürdetésének magyarázatára Ovidius egy frivol történetet ad elő, ami
valószínűleg saját leleménye. A kultusz-szobrok rituális fürdetése az ókorban általános szokás volt, s
nemcsak a Venus-kultuszban. Az utcanők (meretrix) az ókori Rómában nem viselhettek sem szalagot
(vitta), sem hosszú ruhát (stola), csupán rövid tógát: ez különböztette meg őket a tisztességes nőktől.
10
145-150. A Férfi-szerencse (Fortuna Virilis) megszemélyesített erő: a nőket segítő „szerencse"
férfiügyekben. Temploma a Forum Boariumon állt.
11
151-154. A tej, a mák, a méz: a Venusnak szóló ételáldozat állandó elemei; közülük a mák mint
termékenység-szimbólum a Démétér- (Ceres-)kultuszban is fontos szerepet játszott.
Sonkoly: méhészeti szakszó: a lépesméz kipergetése után visszamaradó lép.
12
155-164. Venus Verticordia ('szívet fordító') a görög Aphrodité Aposztrophia római megfelelője, aki a nők
szívét 'elfordítja' a házasságtörés vágyától. I. e. 114-ben a szüzességi fogadalmukat megszegő Vesta-szüzek
botránya után a rómaiak a Sibylla-könyvek utasítására a bűnösöket halálbüntetéssel sújtották, és
templomot emeltek Venus Verticordiának, hogy a hajadonok és az asszonyok szívét (cor) a tisztesség felé
fordítsa (converteretur).

Azt mondják, Sterope Marsnak a kedvese volt.
Alcyonét Neptunus ölelte, s a büszke Celaenót;
Maiát, Electrát s Taygetét Iupiter.
És végül Merope a halandó Sisyphusé lett,
Resteli is tettét s egymaga rejtve marad.
Vagy mert tán Electra se bírván Trója bukását
nézni, kezével azért fedte be szép szemeit.13
Hadd forduljon az ég háromszor örök kocsijával, Április 4.
Titan fogja be és fogja ki még lovait: 180 Megalesia
Fríg sípok hajlott üregén felharsan az ének,
s idai istenanyánk ünnepe elközelít.
Félig-férfi papok keze öblös rézdobokat ver,
élesen, érccel az érc összeverődve, csörög.
Hívei gyönge nyakán trónol maga. Társai véle
hangos üvöltéssel mennek a városon át.
Hívnak a játékok, polgárok, hangos a színház.
Pörlekedő piacon szűnjön a háboruság! –
Kérdeni kellene még, de az érc hangos szava rémít. [75]
Hajlított sípok szózata rettenetes. 190
„Úrnőm, kit kérdjek?" - Cybele a tudós unokákra
nézve, parancsot adott, erre feleljenek ők!
„Mondjátok, ha parancsot adott, heliconi leányok:
istenanyának mért kellemes ekkora zaj?"
Szómra felelt Erato, akié szintén ez a hónap,
mert hisz a szép szerelem ad nevet őneki is:
„Saturnusnak a sors megmondta előre: »Királyok
dísze, fiad veszi el tőled a büszke jogart.«
Ettől félt. S valahány kicsi gyermeke jött a világra,
atyja lenyelte legott, és hasa - börtöne lett. 200
Sírt Rhea, gyakran sírt, hogy bár anyaságra való volt
és noha többször szült, ő anya mégse lehet.
Megszületett Iupiter. S az a régi kor erre bizonyság!
Ily hagyomány hitelét rontani meg ne kisértsd!
Isteni atyja követ nyelt el pólyába csavarva.
Ezzel az édesapát félrevezette a sors.
És már érc-csörgés hangzik magas Ida hegyéről,
hogy biztonságban sírjon a gyermeki száj.
Bottal pajzsra csap ez, másik meg üres sisakokra:
Curesek teszik ezt, és corybasok is ezt. 210
Rejtve maradt. De ma is megjátsszák egykori sorsát:
csattog a cintányér, s döng dübörögve a dob.
Cintányér sisakot, rézdob pótolja a pajzsot,
s mint azelőtt, fríg dal hangzik a sípjaikon."14
13
165-178. A Pleiasok - a Fiastyúk csillagkép csillagai - Atlasznak és Pléionének a hét lánya, akik csillaggá
váltak, s mivel ezen a napon lenyugszanak, könnyítenek apjuknak, az égboltot a vállán tartó titánnak a
terhén. A lányok közül Maia a legjelentősebb, ő Hermész anyja lett.

Végzett, s én szóltam: „Mért hajtja sörényes oroszlán
fajzata büszke nyakát ennek igája alá?"
Végeztem, s ő szólt: „Mert általa enyhül a vadság,
azt hiszik. És fogatán is bizonyítja e tényt."
„Mondd, mért terheli ő a fejét tornyos koronával?
Várost védeni - tán tornyot először emelt?" 220
Bólintott. - „Mondd még: öncsonkításnak a vágya
honnan ered?" - S mindjárt mondja a Múzsa nekem:
„Fríg vadon árnyán élt egy szép fiu, Attis. Iránta
bástyás istennőnk szűz szerelemre gyuladt.
Rendeli, templomban mindig mellette maradjon.
Inti is: »Őrizd meg gyermeki tiszta szived!«
Erre a szóra megesküszik Attis: »Hogyha hazudnám,
hát ne legyen jussom több szerelemre soha!« [76]
És hazudott. Sagaris nymphával esett szerelembe.
Akkor az istennő szörnyü haragra hevül: 230
Mély sebet ejt fáján; a ledöntött fával a nympha
élete együtt vész, mert e fa - végzete volt.
Őrjöng ez; s azt gondolván, a tető leomol rá,
elrohan, elmenekül Dindymus orma felé.
És kiabál »El a korbáccsal!« - majd: »Dobd el a fáklyát!«
Azt hiszi, háta mögött vannak a bősz Furiák.
Majd éles kavicsot ragad és lemetéli szemérmét,
vértől ázott por szennyezi hosszu haját.
Felzokog; »Érdemlem! Vérrel kell érte fizetnem!
Vesszen a testemből mind, ami bűnbe sodort! 240
Vesszen el!« - újra kiált s ágyékát tépi dühödten.
Férfiu voltát már semmi se jelzi tovább.
Példaadó ez a düh: korcs papjai is lemetélik
hitvány tagjaikat, szertezilálva hajuk."15
14
179-214. A Megalesia a frígiai Cybele (Kübelé) istennőnek az ünnepe volt Rómában. Az ünnep elnevezése
Kübelé egyik jelzőjét őrzi, akit Nagy Anyaként (görögül: Métér Megalé, latinul: Magna Mater) vagy az
istenek anyjaként (görögül: métér theón, latinul: mater deum) is tiszteltek. Görögül a megalé jelentése
'nagy'. Kübelé egyetemes istennő volt: mindenek teremtője, az évszakok és a természet rendjének
szabályozója; kultuszhelyei hegycsúcsokra épültek, többek között volt egy a frígiai Ida-hegyen is. Kocsiját
oroszlánok és párducok húzták, s herélt papok kísérték fuvolaszó, dobpergés és cintányér-csattogtatás
közepette. Kübelé alakja korán összekapcsolódott a görög Rheáéval, s Ovidius a Kurészek és a Korübaszok
zenéjének magyarázataként ezért folyamodhatott a görög eredetű Saturnus-Rhea mítosz feldolgozásához.
Eszerint Saturnus (Kronosz), mivel ismerte azt a jóslatot, hogy feleségétől, Rheától születendő gyermeke
hatalmasabb lesz nála, és letaszítja a trónról, születésük után lenyelte a gyermekeit. Iuppitert (Zeusz)
azonban Rhea, miután megszülte, eldugta apja elől, egy barlangban neveltette a nymphákkal, s hogy
Saturnus ne hallhassa meg a csecsemő sírását, a Corybasok és a Curesek állandó zajt csapva járták táncukat
a barlang előtt.
15
215-244. A kis-ázsiai eredetű Cybele (Kübelé) a Nagy Anya egyik formája, amellett, hogy termékenység-
istennő, városvédőként is tisztelték. Az Attis-mítosz itt elbeszélt változata a Kübelé-papok, a herélt
gallusok (gallosz) öncsonkításának a magyarázatát adja. Attis (Attisz) a frígiai folyamistennek,
Szangariosznak a fia volt, akit Kübelé szűz szerelemmel szeretett, s aki maga is szüzességet fogadott az
istennőnek. Fogadalmát azonban megszegte, miután szerelmes lett Szagarisz nymphába. Kübelé bosszúból
a lányt megölte, Attiszt pedig őrültséggel verte meg, aki önkívületi állapotban kiherélte magát. A Kübelé-
papok ilyen jellegű szertartása egyébként Rómában nem a Megalesia ünnepén, hanem március 22-24-én

Ékes szóval imígy magyarázta az aoni Múzsa,
hogy mi az őrjöngés egykori szörnyü oka. –
"Jó vezetőm, mondd még, ez az istennő hogyan is jött
hozzánk! Vagy Rómánk mindig is otthona volt?"
"Dindymust s Cybelét, forrásaival kies Idét
s Iliumot régtől kedveli istenanyánk. 250
Így, mikor Aeneas idejött a trójaiakkal,
szent terhével együtt jönni akart maga is.
Visszamaradt a szokott tájon, mert isteni lényét
Róma javára a sors nem követelte ki még.
Majd, hogy öt évszázad tovaszállt, és Róma hatalma
mindeneket letiport és felemelte fejét,
Cumae jóslatain fürkészte a végzet igéit
papja s a könyvben imígy lelte beírva a szót:
»Nincsen anyád! Hallgass rám, Róma!
Keresd meg anyádat!
És ha megérkezik ő, tiszta kezekkel öleld!« 260
És az atyák a homályos igét eleinte nem értik,
hogy milyen édesanyát s merre keressenek ők!
Megkérdik Paeant. - »Hívjátok az istenek anyját!«
Mondja - »Ha őt keresed, megleled Ida hegyén!«
Ősz követek mentek frígek fejedelmi urához.
Attalus ezt az ügyet visszavetette előbb; [77]
ám csoda történik: föld rendül tompa morajjal,
s temploma mélyéről hangzik az isteni szó:
»Kérjenek, azt akarom magam is! Hát küldj el azonnal
Méltó Róma! Mehet bármelyik isten oda.« 270
Megrendülve kiált a király: »Menj hát s azután is
légy a miénk! Frígek voltak a rómaiak!«
Dől a fenyőerdő sok balta csapása alatt, mint
akkor dőlt, hogy a hős trójai elmenekült.
Sok száz kéz egyesül, s színesre befestve, az öblös,
tarka hajó máris vitte az istenanyát.
Neptunus vizein bizton halad által a Phrixus
húgának hosszú tengeri útja felé,
forgatagos Rhoeteum alatt, sigeumi partnál,
majd Tenedus mellett s Éetion vizein. 280
Lesbos is elmaradoz, de a Cyclasok árjai várják,,
merre Carystus iránt zajlik a tengeri hab;
Icarus öblein át, ahol elvesztette a szárnyát
Icarus, és az a víz tőle szerezte nevét.
Jobbról hagyja Pelops szigetét, míg Kréta baloldalt
elmarad, és a Venus szent szigetére kerül;
Innen Trinacriába, ahol vasat edzeni szoktak
zajlott. Attisz megőrülésének és véres cselekedetének történetét többen feldolgozták, így Catullus is 63.
carmenjében.

Brontes és Steropes, Acmonidesszel együtt,
Afrika habjai és Sardinia balra maradnak,
s száll egyenest a hajó ausoni partok iránt. 290
Ostia ott van máris, ahol Tiberinus a tengert
éri el, és szabadabb téren eloszlik a víz.
Köznép és lovagok, meg a büszke tanács velük együtt;
tuszk folyam árjainál várja az istenanyát.
Jönnek a matrónák, fiatal nők és a leányok,
s kik maguk is tisztán őrzik a tiszta tüzet.
Buzgó férfikarok fáradnak erős köteleknél,
és a hajó a folyón felfele mégse halad.
Mert biz a föld is száraz: aszály perzselte a rétet.
S csakhamar egy iszapos zátonyon űl a hajó. 300
Most erején felül is nekifekszik mind, aki ott van;
hangzik a buzdítás; húz, ahogyan tud, a kéz.
Mint a sziget tenger közepén, oly biztosan áll az:
döbbenet űli szivük, s áll tehetetlen a nép. -16
Claudia Quinta, az ős Clausus késői utóda,
köztük. Alakja hiven tükrözi büszke nemét. [78]
Ártatlan. De gonosz nyelvek rágalma kikezdte,
s híre-nevét hazugul szennyezi sanda gyanú:
Szép ruha, változatos hajdísz és talpraesett szó
oly szigorú korban vétek a vének előtt. 310
Büszke önérzete azt a hazug pletykát kinevette,
ám gyarlóságunk elhiszi könnyen a bűnt...
S íme, előlépett ama tisztes női csapatból,
és a folyóból vett tiszta vizet legelőbb,
háromszor hintette fejét s nyújtotta kezét az ég fele.
Nézi a nép s azt hiszi, háborodott.
Térdre borulva, rajongva tekint fel az istenalakra,
fürtje előre omol, s feltör az ajkon a szó:
»Ó, kegyes istennő, ó, áldott istenek-anyja!
Halld meg imám, de csak úgy, hogyha 320
megérdemlem!
Rossznak tartanak ők. Ha te ítélsz el, belenyugszom.
Isteni szódra halál mossa le rólam a bűnt!
Ámde ha tiszta vagyok, te magad légy arra bizonyság:
szentségednek szent kéz legyen útmutató!«
16
245-304. Kübelé kultusza i. e. 204-ben került Rómába, ahol a helyi Ops istennővel egybeolvadva Magna
Mater deum Idaea (Az istenek Ida-hegyi Nagy Anyja) néven tisztelték, és jelképét, a szent meteorkövet
ünnepélyes külsőségek között a palatinusi Victoria (Győzelem) templomban helyezték el, majd nem sokkal
ezután önálló kultuszhelyet is kapott. Ez volt az első keleti eredetű kultusz, amely meghonosodott
Rómában. A kultusz-tárgy átszállításának oka összefügg annak a felfogásnak az elterjedésével, hogy a
rómaiak kisázsiai - trójai - eredetűek. A kultusz orgiasztikus elemei Rómában kezdetben nem játszottak
jelentős szerepet, a császárkorban azonban egyre jobban tért hódítottak. Az átszállítás története Liviusnál
is olvasható (XXIX. 10.). Phrixus (Phrixosz) húga Helle (Hellé), aki mostohanyja elől menekülve a tenger
fölött repülő aranygyapjas kos hátáról a vízbe zuhant. Róla nevezték el a Hellészpontoszt.

Szólt s a hajókötelet két gyenge kezébe ragadta
(bámulatos! - de hisz így láttuk a színpadon is!):
s indul az istennő. Haladása tanú vezetője
mellett. Ujjongás harsan a csillagokig.
Hol Tiberis kanyarul, s hol balfele zúdul az árja,
most odajut: Tiberis-csarnoka volt ez a hely. 330
S megjön az est. Kikötik kötelét egy tölgyfacölöphöz,
s étel után álom fogja le tagjaikat...
Feljön a nap. Leveszik kötelét ama tölgyfacölöpről;
csakhogy előbb tömjént gyújtanak áldozatul.
Munkát s párosodási nem tűrt, hiba nélküli tulkot
vág, miután a hajót megkoszorúzta, a nép.
Hol Tiberisbe a csörgedező Almo beleömlik,
és elnyeli azt a nagyobb víz a nevével együtt,
Almo habjaiban megmossa a bíboros, ősz pap
isteni úrnőnket s véle a kegyszereket. 340
Társai ujjongnak, s őrjöngve sikolt fuvolájuk.
És bikabőr-dobukat döngeti gyönge kezük.
Claudia megy legelői. Ünnepli örömmel a népség:
ártatlanságát hirdeti égi tanú.
Az kocsiján trónolva vonul be a Porta Capenán, [79]
s újra meg újra virág hinti ökörfogatát.
Ott Nasica fogadja. Ma senkise tudja, kitől nyert
templomot - Augustus s régi Metellus előtt." -17
Most Erato hallgat, s vár, hogy kérdezzem a többit:
„Mondd, alamizsnát mért gyűjtöget istenanyánk?" 350
„Szentélyét adományból építette Metellus" -
szól Erato -, „hagyomány őrzi a régi szokást."
„Váltva miért járnak lakomákra? Beszélj nekem erről!
S vendégség idejét mért jelölik ki előbb?"
Szól: „Ha szerencsés volt - megváltoztatni lakását,
azt hiszik, üdvöt adó most is a váltakozás."
„És Megalesia mért a legelső ünnepi játék
nálunk?" - Kérdezném, s átveszi máris a szót:
„Isteneket szült ő: helyet enged mind a szülőnek.
Tisztelet elsőként illet egy édesanyát." 360
„Mért nevezik galloknak, akik magukat kiherélték?
Hisz Phrygiától még Gallia messzire van!"
17
305-348. Claudia Quinta története egy - Magna Mater templomában őrzött - ábrázoláson alapul. A
Claudius nemzetség a szabin Attus Clausustól származtatta magát; Ovidius harmadik feleségének is volt
köze ehhez a nemzetséghez: forrása tehát a nemzetségi hagyomány is lehetett. Magna Mater templomát i.
e. 191-ben avatták fel a Palatínuson, i. e. 111-ben tűzvész áldozata lett, s ekkor saját költségén Metellus
állíttatta helyre, majd miután újra leégett, Augustus hozatta rendbe i. sz. 3-ban. Claudia Quinta története
párhuzamul kínálkozhat Iuliáéhoz, akit apja, Augustus erkölcstelenség vádja miatt száműzött.
Mindamellett, Claudia ártatlanságát igazolták az istenek, és a nép ezt kitörő örömmel fogadta, Augustus
viszont a szenátorok könyörgése ellenére sem volt hajlandó megbocsátani lányának.
A delphoii jósda tanácsára a legderekabb római férfinak kellett a Nagy Anya szobrát fogadnia. Így esett a
választás az ifjú P. Cornelius Scipio Nasicára.

S szól: „Gallus nevü kis patak ömlik a zöld Cybelénél
s büszke Celaenaenál, s bajt okozó az a víz,
mert, aki issza, dühöng. Ha az ép ész drága tinéktek,
messzire fussatok el, mert aki issza, dühöng."
Szóltam: „Régi szokás - úrnőnk részére feladni
fűves gombócot. Tudhatom ennek okát?"
„Mondják, csak tejet és füvet ettek az emberek egykor-
szóval, amit maga a föld-anya nékik adott. 370
Áttört fűhöz ezért tesznek hát hószinü sajtot:
ősi az istenség, étke is ősi legyen!"18 Április 5.
Hogyha a csillagokat Pallantias űzi az égről A Nép Szerencséje
másnap, s hó-lovait Luna kifogja előbb: alapítása
aznap avatta fel egykor a nép a quirinusi halmon
Publica Fortunát. Így igaz, elhiheted!19
Harmadnap, mikor én is a játékokra figyeltem, Április 6.
egy öreg ül mellém - ezt soha nem feledem -, A thapsusi
és így szól: "E napon megalázta a kevély Juba hűtlen csata évfordulója
fegyvereit Caesar Afrika partjainál. 380
Caesar volt a vezér, és én a tribunusa voltam.
Ily szolgálattal van dicsekedni jogom.
Ezt a helyet nekem itt harc adta, neked meg a béke,
mert hisz a kétszer ötös testület elnöke vagy."20 [80]
Nem folytathattuk. Szétvert bennünket a zápor:
ingadozó Mérleg hozta reánk az esőt.
Még mielőtt a mutatványok végnapja lezárul, Április 9.
fegyveres Orion tenger ölére merül. Megalesia utolsó napja.
Az Orion eltűnése
Hogy győztes Rómára tekint le a másnapi Hajnal, Április 10.
s Napnak ad eltűnő csillagok ezre helyet: 390 A Megalesia
Isteneink részt vesznek a cirkuszi felvonulásban, vége
s széllábú paripák futnak a győzelemért.21
Most Cerealia jő. Ehhez nem kell magyarázó: Április 12.
18
349-372. A Megalesia ünnepnapjain szokásos cselekmények ovidiusi magyarázatai részben
megalapozottak, részben a költő saját leleményei. Az alamizsnagyűjtést Kübelé kis-ázsiai kolduló papjai
honosították meg Rómában; a templom Metellus által történt újjáépítésében esetleg szerepet játszhatott
adományok gyűjtése is. A kölcsönös vendéglátás az előkelők körében a köznépi, a Cerealia ünnepen dívó,
hasonló szokásnak a párja; a Gallus folyó vizének eksztatikus állapotot okozó hatásáról más ókori írók is
tudnak (Plinius); i. e. 194-től kezdve április 4. és 10. között rendszeresen tartottak cirkuszi és színházi
játékokat Rómában. Az itt említett áldozat a Démétér-kultuszból származik; Démétér-Ceres és a Magna
Mater kultusza nagyon sok közös vonást mutat.
19
373-376. Publica Fortuna: istenként tisztelt megszemélyesített fogalom, akinek kultuszát Praenestéből
vették át a rómaiak a hannibali háborúk idején, ugyanakkor, amikor Magna Materét is. Temploma a
Quirinalison állt; felszentelésének csak a napja - április 5. - ismeretes.
20
377-384. Az afrikai hadjáratot lezáró thapsusi csatában, i. e. 46-ban Iulius Caesar legyőzte Metellus
Scipiót és a vele szövetséges Iuba numida királyt. A decemviri stlitibus iudicandis: tíztagú lovagi testület,
mely örökösödési ügyekkel foglalkozott. Az egyetlen nyoma annak, hogy Ovidius valaha is némi részt
vállalt közügyek intézésében.
21
385-392. A Megalesia utolsó napján az istenszobrokat körmenetben felvonultatták a cirkuszban, ahol
játékokat is rendeztek.

érdeme éppúgy, mint lényege ismeretes. Ceres ünnepe
Régen, az őskorban, zöld fűből éltek a népek;
fáradozás nélkül ezt maga adta a föld.
Némelyek ott a mezőn burjánzó pázsitot ették,
más meg a lomboknak szedte le gyenge hegyét.
Később makk is lett. Jobb volt, s rákaptak a makkra,
rá az erős tölgyek nagyszerü kincseire. 400
Végre Ceres szoktatta az embert jobb eledelre,
s makkok után eledelt ízletesebbet adott.
Súlyos igát bika is kedvéért vet a nyakába.
Általa friss szántás várta a napsugarat.
Becsben a réz állott, nem volt ismert a chalyps érc.
Jobb lett volna, ha föld mélye takarja ma is!
És ha Ceres békének örül, csak béke vezérét
s állandó békét kérjen a földművelő!
Hozzatok árpadarát s ropogó sót tiszteletére,
és tömjén-szemeket gyujtsatok ősi tüzén! 410
Vagy tömjén híján kátrányos fáklya lobogjon!
Nem sok ez, ámde legyen tiszta az áldozatunk!
Jól nekigyűrkőzött szolgák, most félre a taglót!
Szánt az ökör! Hízót vágjatok áldozatul!
Most az igát viselő nyakat éle ne sújtsa a bárdnak!
Éljen az és a rögön húzza tovább az igát! -22
Arra van alkalom itt, hogy a lányrablásra kitérjek. Proserpina
Nem sok benne az új: halljad a régi regét! elrablása
Három szikla szögellik a vízbe Sicilia földjén.
Trinacris éppen azért kapta ez ősi nevét. 420
Kedves háza Ceresnek. Ezen sok városa épült. [81]
Közbül a bőtermő Henna vidéke virul.
Hát ide hívta az égi anyákat a hűs Arethusa,
s társaival elmegy hozzá a szőke Ceres.
Lánya, csupasz lábbal, lányok meghitt csapatában,
sétál, mint máskor, Henna virányai közt.
Árnyas völgynek ölében a szikláról zuhatag zúg,
s porzó cseppjeitől szüntelen ázik a föld.
Csillog a táj a dicső természet ezernyi színében,
s tarka virágaitól hímes a tarka mező. 430
Ő, mikor ezt meglátja, kiált: „Ide, lányok, ezekből
22
393-416. Ceres ősi római istenalak, eredetileg termékenység-istennő, egyben az Alvilág istennője, akiből
minden keletkezik, s akibe minden visszatér. Nagyon korán, az i. e. 5. században egybeolvadt a görög
Démétér istennővel, akinek ekkor hivatalosan is átkerült Rómába a kultusza, s így ráruházták a görög
istennő vonásait és a vele kapcsolatos mítoszokat is: Saturnus (Kronosz) és Ops (Rhea) lánya, Iuppiter
(Zeusz) nővére, Proserpina (Perszephoné) anyja lett belőle. Temploma az Aventinuson állt, i. e. 493-ban
avatták fel a Liberével és a Liberóéval együtt. A hagyomány szerint ő tanította meg a földművelésre az
embereket: ez volt a görög eleusziszi misztériumok központi gondolata, s a misztériumok alapításának
történetét valószínűleg Rómában is felelevenítették az április 12-től 19-ig tartó Cerealia ünnepen. A Ceres
név etimológiailag a latin crescere 'növekedni' igével függ össze.
Chalyps érc: vas, amelynek használatát a chalypsoktól származtatták.

kössünk bokrétát! Rengeteg itt a virág!"
Zsákmánynak kicsiny ez, de a lányszívnek
gyönyörűség.
Semmi a fáradság, oly nagy a lelkesedés.
Hajlított vessző-kosarát telerakja virággal
egyik, a másik - ölét, más meg a lenge ruhát.
Ez primulát szedeget, mialatt ibolyát szed a másik,
más a pipacsfejeket csípi le körmeivel.
Ennek a százszorszép szive vágya, amannak a jácint;
lóhere, borsika és kasszia vonzza emezt. 440
Névtelen is van elég, de a legtöbb mégis a rózsa;
őneki sáfrány kell s tisztafehér liliom.
Gyűjtögetés közben szanaszét szélednek a lányok,
és úrnője körül végre egyik se marad. –
Látja s előszáguld nagybátyja sötét fogatával
és viszi máris a lányt zord birodalma felé.
Egyre kiáltozik az: „Jaj, kedves anyám, hova visznek?"
És rémületében tépi magán a ruhát.
Disnek azonnal utat nyit a föld; paripáinak éjhez
edződött szeme nem bírja a nappali fényt. 450
Jönnek a lánytársak, megrakva ezernyi virággal,
s hívják: „Persephone, nézz ide! mind a tiéd!"
S hogy felelet nem jő, sírástól hangos a hegység,
és a csupasz keblet verdesi búsan a kéz. –
Jön már Henna felé, s jajszóra Ceres szive döbben:
„Jaj, hol vagy, lányom?" - kérdezi szüntelenül
és eszevesztve rohan tova. Így futhatnak a thrák nők
Bacchus rabjaiként, összezilálva hajuk.
Hogyha szopós borját elvonják, bőg a tehén is,
erdőn és ligeten futva kutatja fiát. [82] 460
Így fut az istennő jajgatva, kikelve magából,
s Henna mezői felől kezdi kutatni a lányt.
Lányos lábanyomát máris meglátja a völgyben,
hol benyomult könnyű talpa alatt a talaj.
És ez a nap lett volna talán kutatásai vége,
ám malacok túrták szét a talált nyomokat. –
S már odahagyja rohanva Leontinit s Amenanust.
Pázsitos Acisnak partja mögötte marad.
Messze marad Cyane, meg a bájos anapusi forrás
és a Gelas gázló-nélküli vad folyama. 470
Elmarad Ortygie Megarisszal, Pantagiesszel,
merre Symaethus a mély tenger ölére siet;
Cyclopsok kormos barlangja kohóival és a
föld, mit Sarlónak hívnak alakja miatt;
Himera és Didyme Acragasszal, Tauromenummal
s szent tehenek vidám életadója, Melas;

majd Camerina is el, Thapsos s a helorusi Tempe
és az Eryx, amelyen jár-kel a nyugati szél;
Végre Pelorias és Lilybaeum, majd a Pachynes,
földjének hármas szarva, is elmaradoz. 480
Bárhova lép, telesírja a tájat bús panaszával,
veszte után ahogy a fecske siratta Ityst.
"Persephone!" - hangzik. Majd újra meg
újra: „Leányom!"
Két neve váltakozón hívja szünettelenül.
Persephone nem hallja Cerest, a leány nem az anyját;
két neve semmibe vész, egyik a másik után.
Egyet kérdez csak, pásztort vagy földművelőt lát:
„Szóljatok! Egy lányt nem láttatok errefelé?"
Egy szín vonja be lassan a tárgyakat, éji homály föd
mindent. Már a kutyák hangja lecsendesedett. 490
Ott a nagy Aetna hever szörnyű Typhoeus arcán,
és kilehelt tűztől ég körülötte a föld.
Ottan lámpa helyett két fáklyát gyujt meg a lángnál:
fáklyát szentelnek tiszteletére ma is.
S barlang nyílik előtte komor, vízmosta üreggel.
Embernek nyoma sincs; még vadak is kerülik.
Most, hogy e helyre belép, kígyókat fog kocsijába,
s szárazon úgy halad át tengerek árja felett.
Átmegy a Syrtiseken s rajtad, zanclei Charybdis, [83]
át a hajózúzó Scylla kutyái előtt. 500
Adria tükrét látja s a kétkikötőjü Corinthust -
végül a Cecropidák réve fogadja be őt.
Itt a hideg sziklára leül mély búban. E kő a
Bú-köve - Cecropidák még ma is így nevezik.
Mozdúlatlanul ült a szabadban sok napon által,
tűrve a hold sugarát, tűrve a záporesőt.
Végzete van minden helynek. Mi cercsi Eleusin
most, az öreg Celeus birtoka volt az a föld.
Ez makkot gyűjtött, cserjékről rázta a szedret
s száraz fát keresett tűzhelye lángjaihoz. 510
Két kecskéjét meg kicsi lánya terelte a hegyről,
otthon a bölcsőben kis fia várt betegen.
S szólt a leányka: „Anyám!" - (megrebben
e szóra az isten) -,
„Mondd, mire vársz egyedül itt,
eme puszta helyen?"
Ott van az agg is már, s a teher noha húzza a vállát,
háza szegényes ugyan, kérleli, jönne velük.
Az nem akar. Kendős öregasszony leplezi lényét,
s mert az öreg buzgón kérleli, végre felel:
„Boldogan élj s atyaként! Nekem elvették a leányom!

Szép a te életed így, s mily szomorú az enyém!" 520
Szólt és egy ragyogó gyöngyszem gördült le ruháján,
mint könnycsepp (mert nem sírnak a mennybeliek).
Gyöngéd lelkü a lány, meg a vén: sírásra fakadnak,
s végre közöttük imígy szólal a tisztes öreg:
„Úgy legyen ő, ki miatt keseregsz, ép
s boldog, a lányod:
jőjj velem! és le ne nézd, bármi szegényes a ház!"
Válaszol az: „Menjünk! Tudtad, hogy ráveszel ezzel."
Felkel a szikláról és vele útnak ered.
Közben az agg elmondja, kicsiny fia mily beteg otthon.
Éjszaka gyötri a baj, s nem tud aludni szegény. 530
Háza felé közeledve, Ceres álmot felidéző,
enyhet adó mákot tép a paraszti mezőn.
Míg szedi, semmire sem gondol. S mikor ízleli ajka,
hosszú éhségét végre elűzi vele.
Estefelé járt már az idő, hogy felhagy a böjttel: [84]
csillagos esti időn esznek a papjai is. –
Most a szobába belép. Odabent gyász űli a házat:
nincs már semmi remény, hogy fiuk élve marad.
Akkor az édesanyát üdvözli, a jó Metanirát,
s megcsókolja kegyes szájjal a kisgyereket: 540
tűnik a sápadt szín, s látják, hogy a teste megéled:
isteni ajkairól jött az égi erő.
Felvidult a család, anya és atya és a leányuk;
mert hisz e háromból állt a családja csupán.
Majd vacsorára terítnek. Aludttej volt vacsorájuk,
annak utána gyümölcs s lépes, aranyszínű méz.
Ám jószivü Ceres nem evett s teneked, fiu, langyos
tejben mákot adott, álmot idézni reád.
Éjfél volt, s álom lágy csendje borult a lakásra,
s ölbe a kisgyereket vette az isteni nő. 550
Három igét susogott, háromszor megsimogatta.
Emberi nyelv sohasem mondhat oly isteni szót.
Majd meg a tűzhelynek parazsába takarja a gyermek
testét, mert tűzben tisztul az emberi bűn.
Felriad ekkor a jó anya s oktalanul s eszelősen
így kiabál: „Mit akarsz?" - és kiragadja fiát.
Szólal az istennő: „Bűnös vagy s mégse vagy, egyben!
Asszonyi aggodalom meghiusítja a jót.
Így ember marad ő, de először szánt-vet a földön,
s élhet a földmüvelés dús adományaival." 560
Szól s kisiet. Sárkányfogatát betakarja a felhő,
és szárnyas szekerén száll a magasba Ceres.
S már kiszögellő Suniumot s piraeusi biztos
révet látja, ahol jobbra bemélyül a part.

Átmegy a tengeren és szemléli a Cyclasokat mind,
Icariumra kerül s átkel ión vizeken.
Látja a hosszú Hellespontust s Ázsia földjét,
és a magasságban szerte bolyongva kutat.
Majd tömjénes arab, majd ind tájakra tekint le;
itt Libys, ott Meroe, ott meg a nagy sivatag; 570
Rhenushoz, Rhodanushoz jut nyugaton s a Padushoz,
és a te partodhoz, bővizü Thybris atyánk.
Merre tovább? Kibeszélni nehéz, hogy
merre bolyongott:
nincsen a földön hely, mit be ne járna Ceres. [85]
Tévelyeg és a fagyos sark csillaga tűnik eléje,
mind, ami nem merül el tenger ölére soha:
"Parrhasisok, csillag-lányok, kik ezerfele láttok,
mert sohasem szálltok, mély vizek árja alá,
Persephone hova lett? - mondjátok az édesanyának!" 580
Szól nekik és Helice megfelel arra legott:
„Bűntől mentes az éj. Kérdezd hát lányod a Naptól!
Mindent lát, ami csali nappal a földön esik."
Elmegy a Naphoz is ő, s az szól: „Fáradni hiába!
Harmadik országban Disnek a hitvese ő."
Hosszan sírt egyedül, majd szólt villámok urához,
s bánata jól látszott arca vonásain is:
„Hogyha eszedbe veszed, hogy Persephone a mi lányunk,
most neked is meg kell osztani gondjaimat.
Jártam a föld kerekét, s megtudtam, hogy mi gonosz tett
történt: egy rabló dús jutalomnak örül. 590
Csakhogy Persephone nem lesz tolvaj felesége!
Senki ilyen módon nem lesz a vőnk sohasem!
Rabsorsom súlyosabb lett volna talán, ha Gyges győz,
mint amikor te magad tartod az égi jogart?
Ám ne lakoljon azért! Bosszútlan tűröm a sértést,
hogyha javítja a bűnt és hazahozza a lányt."
Iuppiter őt nyugtatja, szerelmet hozva fel oknak:
„Ily vőért sohasem kéne pirulni nekünk.
Én se vagyok nemesebb. Országolok én a magasban,
víz ura Neptunus, Dis meg a holtak ura. 600
Hogyha azonban az érzületed nem változik így sem,
s megtörnéd a kötött hitvesi kapcsolatot,
megpróbálhatjuk, ha ugyan nem evett odalenn még.
Ám ha evett odalenn, Dis felesége marad."
Szárnyakat öltve rohan le a pálcás isten a mélybe.
Visszajön újra hamar s hozza bizonnyal a hírt:
„Persephone három maggal megtörte a böjtöt,
szívóshéjú pún almafa magjaival!"
Úgy zokogott a szegény anya most már,

mint mikor eltűnt
lánya. Soká s nehezen tért az eszére megint. 610
És szólt: „Akkor már én sem lakom itten az égben![86]
Hagyd, hogy az én lakom is Taenarum öble legyen!"
S így lett volna, ha Iuppiter akkor meg nem ígéri,
hogy hat hónapon át hadd legyen égben a lány.
Víg arcát s kedvét csak ez adta meg újra Ceresnek,
erre kalász-koszorút tett a fejére megint.
S bő aratás sarjadt az előbb még puszta mezőkön,
úgy hogy alig, csak alig fért el a csűrben a kincs.
Tisztafehér ruha illeti őt: Cerealia napján
ezt vegyetek! Most nincs gyásznak a színe sehol.23 620 Április 13.
Április Idusa Iuppiteré, akinek neve - Győztes, Iuppiter
mert neki győzelemért templomot ád ez a nap. - Victor. A Szabadság
És ki a népünkhöz legméltóbb, csarnokot ekkor Csarnoka
nyert a Szabadság is, hogyha való a beszéd.24
Másnap menned kell biztos kikötőkbe, hajós-nép: Április 14.
ólmosesővel zúg akkor a nyugati szél. Octavianus csatája
Hullt az eső, meg a jég, ám Caesar fegyvere győzött, Forum Gallorumnál
és Mutinában erős ellene földre terült.25 Antoniusszal
Harmadnap virrad most már Venus Idusa múltán. Április 15.
Főpapok, egy tehenet hozzatok áldozatul! 630 Fordicalia: Tellus
Forda talán, mert fert, és így fecunda is egyben, tehénáldozata
s gondolják, hogy e szó, fetus, is innen ered.
Most viselős a barom, de a föld is terhes a magtól:
és terhes földnek terhes az áldozata.26
Iuppiter oltárán esik egy, harminc tehenet kap
harminc curia - és bőven elárad a vér.
Majd, hogy a borjakat is kiemelte belőlük a szolga,
23
417-620. Proserpina (Perszephoné) elrablása, Ceres (Démétér) bolyongása és az eleusziszi misztériumok
megalapítása már a homéroszi Démétér-himnusznak is témája. A Démétér-mítosz ezen ősváltozatában is
vannak keleti elemek, Iszisz-Oszirisz mítoszával közös vonások. A történetet maga Ovidius is feldolgozta
korábban az Átváltozásokban (V. 385-661), méghozzá részletesebben, mint a Római naptárban. A
homéroszi Démétér-himnusz történetéhez képest Ovidius változata tárgyilag két jelentős eltérést mutat:
a/ Proserpinát (Perszephoné) Ovidius szerint a szicíliai Hennában, a homéroszi himnusz szerint a mitikus
Nüszában rabolta el az Alvilág királya;
b/ Triptolemus (Triptolemosz) Homérosznál egy eleusziszi előkelő, Ovidiusnál Celeus (Keleosz) fia. Az első
eltérés forrása a szicíliai hagyomány - Hennában Démétér egyik kultuszközpontja volt -, a másodiké
Kallimakhosz Démétér-himnusza. A mítosz jelképes jelentésű: Proserpina (Perszephoné) az ősszel elvetett,
„temetett", tavasszal pedig kikelő, tehát új életre támadó magot szimbolizálja; a lány föld alatt töltött élete
a tél, a föld felszínén töltött rész a nyár időszakának felel meg.
24
621-623. A Iuppiter Victor (Győzelmes Iuppiter) templomának felállítását Q. Fabius Rullianus fogadta meg
az i. e. 295-ben lezajlott sentinumi csata alkalmával. A templom helye ismeretlen, s éppígy ismeretlen a
Libertas (Szabadság) csarnokának helye is. Ez utóbbi alapításának időpontját sem tudjuk.
25
624-628. I. e. 40-ben Octavianus a Forum Gallorum mellett legyőzte L. Antoniust, és kíméletlen bosszút
állt a vele szövetséges Mutina városán.
26
629-634. A Fordicalia (borjazó tehenek feláldozása) ünnepnek a nevét Ovidius az alábbi latin szavakkal
hozza kapcsolatba: forda 'borjas tehén', fert 'hord', 'visel' (ezt tévesen), fecunda 'termékeny', 'terhes',
'vemhes', fetus 'terhes', főnevesülve: 'sarj', 'magzat'. A tehénáldozatot a föld termékenységéért mutatták be
Tellusnak, a Földanyának.

s füstős tűzhelyen ég mind, ami benne nemes,
borjakat is hamvaszt az idősb Vestalis a tűzön,
tisztúlást hamuval majd a Palilia hoz. -27 640
Még Numa volt a király, és rossz volt egykor a termés,
sok, sok imádság és munka hiába esett.
Hol szárazság volt, s mindig hideg északi szél fújt,
hol vizzel borított volt szakadatlan a föld.
Már a csírázásnál megcsalta Ceres is a gazdát,
s gyéren kelt ki a zab jól bevetett talajon.
Barma időnapelőtt fejletlen borjakat ellett,
s nem született bárány, csak ha az anyja kimúlt. –
Rengeteg erdő állt, tán még soha balta nem érte;
Mert, kit e hely befogad, Maenalus istene az. [87] 650
Éjszaka csendjén Pan szól ottan az álom ölében
nyugvóknak... S Numa hoz két juhot áldozatul:
egyet Faunusnak s a szelíd Álomnak is egyet,
majd azután taposott földre teríti a bőrt.
Forrás habjaiból kétszer szór hosszú hajára,
és a fejét kétszer terheli bükk-koszorú.
Most szerelem tilos és tilos asztalon ekkor a hús is,
és ujjon gyűrűt hordani szinte tilos.
A friss bőrre hever Numa egyszerű, durva ruhában,
és a fohász illőn száll fel az isten elé. 660
Csakhamar eljön az Éj - a fejét pipacsok koszorúzzák -,
és a sötét Álmot hozza magával az Éj.
Megjelenik Faunus, durván a juhbőrre tiporva,
s szózata jobboldalt hangzik a fekhely előtt:
„Két marhát áldozz, velük engeszteld ki a Földet!
Áldozzon kettőt egynek a veszte, király!"
Felriad álmából Numa. Fontolgatja a dolgot:
kétes az isteni szó, s útmutatása - homály.
Jön-megy az erdőben... S kedves felesége segíti
s szól: „Vemhes tehenet hozz neki áldozatul!" 670
Áldozatul vemhes tehenet vág: dől is az áldás,
megsokasúl a barom, s bő aratást hoz a föld.28
Azt kívánta Venus, gyorsabban múljon a napja, Április 16.
s ostora Phoebusnak jó paripáira sújt, Octavianus
hogy mielőbb császári nevén tisztelje a reggel Imperator
27
635-640. Az áldozat igen ősi és jellegzetesen termékenységáldozat, ami más hasonló ünnepeken is
visszatér (Feriae Sementivae, I. 672). Mind a harminc curia adott egy vemhes tehenet, amelyet föláldoztak,
a borjat kivágták belőlük, s mind a teheneket, mind a borjakat elhamvasztották, s ez utóbbiak hamvait a
Palilia/Parilia ünnepén tisztítószerként használták majd fel.
28
641-672. Az áldozat elrendelését a hagyomány Numa Pompilius királynak tulajdonította. Numa eljárása
úgynevezett incubatiós jóslatkérés, melynek lényege a „szent területen való alvás", s a jóslatot kérő
álmában kap utasítást attól az istentől, akihez segítségért fordult. Ez a jóslási mód görög eredetű, de a
római irodalomban is több párhuzama van: a legismertebb Latinus király incubatiójának története, amely
Ovidiusnak is mintául szolgált (Vergilius Aeneis VII. 81. skk.).

ifjú Augustust sok diadalmaiért.29
Idus után négyszer tűnik fel a hajnali csillag, Április 17.
és a Fiastyúk és Doris ölére hajol. A Fiastyúk eltűnése
Háromszor virrad, miután eltűnt a Fiastyúk, Április 19.
s már a sorompók közt állnak a jó paripák. – 680Cirkuszi játék
Mért van a gyors rókák hátára kötözve az égő
fáklya a cirkuszban? megmagyarázza dalom. –
Carseoliban a föld hideg: ott nem zöldül olajfa,
ám nagyon alkalmas búzavetésre a föld.
Erre megyek mindig paelignus földre, hazámba,
mely kicsi föld, de a víz öntözi szüntelenül.
Régi barátomnak szoktam megszállni lakában,
elfáradt lovait hogyha kifogta a Nap.
Többek közt erről is mondott régi meséket; [88]
még olyat is, melyből épül e mostani mű. 690
Egyszer a tájra mutatva beszélt: „Itt élt kicsi földjén
egy takarékos anyó s egyszerü férje vele.
Ez dolgozta kicsiny szántóját, hogyha ekére,
vagy ha kapára került s görbe kaszára a sor.
Oszlopokon nyugovó kis házát az kisöpörte,
majd meg a kotlónak rakta a tojást.
Most zöld mályvát szed s gombát gyűjt tiszta fehéret,
majd tüzet éleszt, és tűzhelye átmelegül.
Karját folytonosan foglalkoztatja az orsó:
így, ha közelget a tél, védeni tudja magát. 700
Volt neki kis fia is - még játékos korú gyermek,
mert kétszer hat volt évei száma csupán.
Ez rókát ejtett foglyul vízparti füzesben,
mert bizony az sok kárt tett a baromfi között.
Szalma közé, vagy szénacsomóba csavarta a foglyát
s meggyújtotta. De még égve is elszalad az.
Csakhogy amerre szaladt, tüze felgyújtotta a termést.
S szélben a pusztító tűz nagy erőre kapott.
Még ma is emlegetik, noha rég volt. S Carseoliban
róka, ha tőrbe esett, nem marad élve tovább." – 710
Fajzata tűzben bűnhődik Cerealia napján
elpusztult a vetés, vesszen el ő maga is!30
Másnap arany-fogatán rózsásan feljön a Memnon Április 20.
anyja, a feltárult Földre tekintve alá. A Nap a Kos
Mely Hellét levetette, a gyapjas Nyájvezetőtől jegyéből a Bika
elmegy a Nap tetemesb áldozat-álla elé. jegyébe lép
Hogy bika, vagy hogy üsző, nem könnyű
dönteni ebben,
29
673-676. Octavianus a mutinai csata másnapján vette fel először az imperator címet.
30
677-712. A rókahajsza leírása egyedül ezen a helyen található; értelme a robigo (gabonarozsda)
elhárítása volt, amit jelképesen így űztek ki a városból. A vörös szín a gabonarozsdát jelképezi.

mert feje látszik csak, teste takarva marad.
S lett légyen bika bár, vagy üsző, de szerelmi ajándék,
s Iuno rossz szemmel nézi az égi jegyet.31 720
Múlik az éj, felkél Aurora. Parilia szólít, Április 21.
s engedek én, ha ugyan kedvez a drága Pales. Parilia:
Drága Pales, kedvezz, ha a pásztori ünnepet áldom Pales ünnepe
és ha kegyes szívvel tiszteletedre megyek!
Bab szalmájából teneked s borjú hamujából
mindig telt kézzel hordtam az áldozatot.
Rendre, rakott tüzeken háromszor is általugortam,
s tiszteletedre üdén harmatozott a babér. [89]
Istennő, kedvezz munkámnak! Elindul a révből
csónakom, és vásznam már kifeszíti a szél. - 730
Menj, népem! Te a szűz oltárról hozz ide szent vért!
Vesta ad. Így tisztulsz Vesta kegyelme szerint.
Tisztúlást ló-vér és borjú hamvai hoznak.
Csépelt bab-szalmát végy oda harmadikul!
Este ha jő, s megetetsz, akkor tisztítsad a nyájat,
pásztor! Folyjon a víz! Seprü seperjen előbb!
És leveles gallyak díszítsék fel juhok aklát!
Hosszu virágfűzér fonja körűl a kaput!
És eleven kénből kékes füst szálljon az égnek!
S bárhogy béget a nyáj, lepje be őket a füst! 740
Égjen a büszke fenyő s a szabin fű; hím olajággal
szikrázzék a babér tűzhelyetek közepén!
Hozz köleses süteményt s kosarat, megtöltve kölessel!
Pásztori istennő ily eledelnek örül.
Hozd a tejes sajtárt, lakomát adj, oszd fel az ételt!
Langyos tejnek örül berketek őre, Pales.
És könyörögj: „Nyájával együtt őrizd meg a pásztort!
Ólaimat mindig messze kerülje a vész!
Hogyha a szent fa alatt ültem, szent földön etettem,
és ha talán sírról tépte a fűvet a juh, 750
és ha tilos ligeten jártam, s menekültek a nymphák
s kecskepatás isten földi tekintet elől,
árnyatadó ágat ha lemetszett késem az erdőn,
hogy beteg állatnak nyújtsam a friss levelet:
add a bocsánatodat! Nézd el, hogy jégzivatarban
erdei szenthelyeden lelt menedéket a nyáj!
Felzavarodva a tó? Nymphák, nézzétek el azt is,
hogyha patáik alatt tükre homályba borult!
Engeszteld, úrnőnk, a vizek védőit irántunk,
forrás-nymphákat s erdei isteneket! 760
31
713-720. Amikor a Nap a Bika jegyébe lép, a Bikának még csak a feje látszik, így nem lehet eldönteni,
„hogy bika, vagy hogy üsző". Iuno mindenképpen haragszik rá, mert ha üsző, akkor Iuppiter szerelmére, a
tehénné változtatott Ióra emlékezteti, ha bika, akkor Europa elrablására.

Látni ne hagyj minekünk nymphát, se fürödve Dianát,
vagy Faunust, mikor az délben a fűre hever!
Űzd el a kórt: ne legyen beteg ember,
vagy beteg állat,
és ne legyen nyavalyás fürge kutyák serege!
És ne legyen kevesebb nyájam, mikor este behajtom,
és mit a farkas okoz, meg ne sirassam a kárt!
Éhínség ne legyen! bőségben fű, fa viruljon! [90]
És vizem is legyen itt fürdeni, inni elég!
Jótejelő tőgyek legyenek! sok sajt, ami pénzt hoz!
Át a kosár fonatán folyjon a tiszta savó! 770
Hágjon a kos tüzesen! Kicsinyét jól ellje a birka!
Sok szép kis bárány töltse meg aklaimat!
Finom gyapja legyen! Szívesen dolgoznak a lányok
véle, ha durván nem sérti a gyönge kezet.
Add meg, amit kérek! Nagy lesz a kalács is, amellyel
áldozok ünnepeden, pásztorok őre, Pales."
Így könyörögj istennőnkhöz, fordulva keletnek,
négyszer, s friss vízzel mosd meg a két kezedet!
S mintha boros kancsót vennél, kapd kézbe a csuprot,
s idd a piros mustot hószinü tejjel együtt! 780
Aztán meggyújtott, szikrázó szalmarakáson
által gyors lábbal, fürge tagokkal ugorj! –
Ennyi a szertartás. Kérdés, hogy honnan eredhet.
Lankad az ének, olyan sok magyarázata van.
Tűz mindent tisztít; salakot választ ki a fémből.
Általa lenne tehát tiszta a pásztor, a nyáj ?
Vágy mert mindennek két ellentétes alapja,
tűz és víz egyaránt isteni származatú,
s egykor e két elemet kapcsolták össze atyáink,
hogy tisztítson a tűz, s hintse be tested a víz? 790
Mindkettő fontos, gondolják, mert ez az élet?
S ezt nyeri új feleség, s veszti a számkivetett?
Mind nehezen hihető. Vannak, kik Deucalionra
és Phaethonra viszik vissza a régi szokást.
Némelyek azt mondják, a kövekre kövekkel ütöttek
pásztorok, és kicsapott onnan a szikra legott.
S bárha előbb kialudt, felfogták szalmacsomóval.
Hát a Pales tüze most erre utalna talán?
Vagy, kinek útat a tűz mutatott - menekülni a vészből,
Istenes Aeneas hozta be ezt a szokást? 800
Végre talán igazabb ez az ok: hogy Róma megépült,
és befogadta az új templom az isteneket,
eltávozva, tüzet gyujtottak a régi lakásban,
és az üres kunyhó sebtibe lángba borult:
Róma, a lángokon át ugrált a barom s a parasztnép,

s most születésnapodon megvan e régi szokás. -32 [91]
Tárgyakat az alkalom ád: e napon született Róma alapítása
meg a Város,
Ősi Quirinus, jöjj! Tetteid énekelem!
Már Numitor testvére lakolt, s a pásztorok összes
népe az ikreknek volt vezetése alatt. 810
Gyüjteni kezdik a föld népét. Bástyákat akarnak
rakni. Csak annyi vitás, hogy ki emelje falát.
Romulus így szólott: „Nincs szükség semmi viszályri
Hisszük a jóslatokat, s jósol az égi madár."
Kedves a szó. Egyikét a Palatium orma fogadja,
másik Aventinus hegytetejére vonult.
Hat keselyűt látott Remus itt, kétszer hatot öccse.
Áll a kötésük: a vár birtoka Romulusé.
Alkalmas napon ez kijelölte ekével a bástyát.
Indul a munka: Pales ünnepe volt az a nap. 820
Ástak mély üreget, gabonát szórtak fenekére,
szomszéd telkekről hordva reája rögöt.
És amikor tele lett földdel, ráépül az oltár.
Kész van az új oltár, s rajta kigyullad a láng.33
Erre barázdát húz - a falat kijelölni, bikát és
tisztafehér tehenet fogva ekéje elé.
S így esdett a király: „Várost alapítani hívlak,
Iuppiter, és titeket, Mars atya, Vesta anyánk!
Isteneink, kiket illet imám, hallgassatok énrám!
Induljon munkám szent vezetéstek alatt! 830
És a világ uraként örökéletü légyen e város!
Légyen alatta Kelet s légyen alatta Nyugat!"
Így könyörög, s balról dörgéssel harsan az égbolt,
és villámmal küld Iuppiter égi jelet.
Mennyei jelnek örülnek a polgárok s alapoznak.
Nem sok időbe telik, s új fal emelkedik ott.
Intézője Celer, kit Romulus erre jelölt ki.
Ennyi csupán a parancs: „Most, Celer, erre vigyázz!
32
721-806. A Parilia eredete mindmáig tisztázatlan, valószínűleg még a város alapítása előtti időkből
származó, tisztító szertartásokból álló ünnepről van szó. Az ünnepnek a neve is két formában maradt fenn:
a Parilia mellett létezik egy Palilia forma is. Attól függően, hogy a kettő közül melyiket fogadjuk el
hitelesnek, az ünnep elnevezése vagy a pario 'szül' igével, vagy Pales pásztoristen nevével hozható
kapcsolatba; e két feltevés közül az első valószínűbb, s ez egyben azt is megmagyarázná, hogy miért ezen a
napon ünnepelték Róma „születésnapját". E rész vonatkozásában Ovidius forrása nem határozható meg;
az ima, mint Ovidiusnál általában, a hellenisztikus költészet elemeivel átszőtt oratio.
33
807-824. A város alapítását madárjóslat előzte meg. A hagyománynak, mely szerint Romulus a
Palatínuson, Remus pedig az Aventinuson foglalt helyet, annyi történeti alapja mindenesetre van, hogy a
régészeti feltárások a Palatínuson felszínre hozták az úgynevezett casa Romulit (Romulus kunyhóját),
amelynek maradványai az i. e. 8. századból, tehát a városalapítás korából valók. Az üreg, melyet a város
alapítása előtt ástak, és amelybe gabonát szórtak, a mundus: az ég félgömbjének folytatása a földben: így
jön létre az Alvilággal kapcsolatot teremtő egység. Az áldozat célja: az alvilági erők jóindulatának
elnyerése.

Senki se lépheti át e falat s ekevágta barázdát;
és ha akad, ki merész - általugorni -, megöld!" 840
Ezt nem tudta Remus, s alacsony bástyáira nézve,
gúnyosan így szól: „Hát védi a népet e fal?"
S általugorja. Celer rásújt a merészre kapával,
és az a durva rögön véresen összeomol.
Ezt a király amikor hallotta, legyőzte a feltört [92]
könnyeket és mélyen rejtve viselte sebét.
Nyíltan nem sírhat, példát kell adni szilárdan,
s szól: „Ellenség így lépheti át e falat!"
Ámde mikor temetik, nem tudja legyőzni a sírást,
eltitkolt kegyelet most kimutatja magát. 850
S csókkal búcsúzik végül: „Én ezt nem akartam,

mégis elért a halál! Kedvesem, áldjon az ég!"
Máglyán balzsammal keni meg testét. Ugyanúgy tesz
Faustulus és zokogó Acca, lebontva haját.
Sírtak a csak későbbi quirisek az ifjú halálán,
s végül a máglyarakás lángja magasra csapott...34
Város emelkedik ott. Hihető lett volna-e akkor,
hogy győztes lábbal majd a világra tipor?
Légy úr mindeneken! Nagy Caesar légyen a védőd!
S még sok ilyen nevü hős éljen e város ölén! 860
És a legyőzött föld valahányszor hódol előtted,
nép ne legyen, mely akár válladig érne, soha!35
Most Vinalia jő, miután a Parilia elmúlt. Április 23.
Ismét ünnepelünk; közbe csak egy nap esik. Vinalia: Borkós-
Most Venus oltárán áldozzatok, utcai lányok! tolás ünnepe
Így jövedelmeteket megszaporítja Venus.
Tömjénért nyertek szépséget, népszerüséget,
bájt, kedvességet, kellemetes szavakat.
Hozzatok úrnőnknek mirtuszt és jószagu zsázsát
s káka közé befonott rózsavirág-koszorút! – 870
Most illik templomba sietni a Domb-kapujához,
hol siculus dombtól temploma nyerte nevét.
Mert arethusai büszke Syracusaet leigázva,
téged is elfoglalt Claudius egykor, Eryx;
S hosszúéltü Sibylla szavára Venust ide hozta.
34
825-856. Az ekével rituális szertartások közepette kijelölt barázda a városhatár, a pomerium. A
pomerium olyan, mint egy bűvös kör. Átlépőjét azért kell halállal büntetni, mert ahol átlépte, azon a
ponton az ellenség számára sebezhetővé válik a város. Ovidius - a hagyományoshoz képest - átalakítja
Romulus és Remus történetét. A köztársaságkor-végi polgárháborúk idején közmondásos volt, hogy a
testvérharc ősi átokként nehezedik Rómára, hiszen a város alapítása is testvér-gyilkossággal kezdődött. A
történetet - Augustus politikai törekvéseinek megfelelően - Ovidius úgy módosítja, hogy a gyilkosságot
balszerencsés véletlenek tragikus egybeesése következményének tüntette fel, mind Romulust, mind
Remust, mind Celert fölmenti a bűn alól.
35
857-862. Vergilius Aeneisének ismert sorai (VI. 851-853) mellett a római imperializmus Augustus-
kori [ideológiájának legjellegzetesebb és legleplezetlenebb megfogalmazása.

S ő szívesen vele jött, mert fia városa ez. -36
Mért mondják Venus-ünnepnek Vinalia napját,
kérditek, és hogy mért Iuppiter ünnepe is?
Turnus is, Aeneas is kérte Amata leányát;
s Turnus a tuszkoktól várta a támogatást. 880
Harcban híres volt a szilaj Mezentius akkor -
nagy, ha lovon küzdött, s földre leszállva, nagyobb.
Turnus s népe akarták őt megnyerni ügyüknek,
s kérésükre a tuszk nép fejedelme felelt:
„Nékem sokba került a dicsőség. Nézz sebeimre, [93]
s erre a vértre, melyen vérem elégszer ömölt!
Hogyha segélyt kívánsz, valahogy viszonoznod is illik:
bortermésedből kérem a részemet én!
Nincs habozásra időd. Te csak adj! Majd
győzni fogunk mi!
Aeneasnak jólesne, ha meg nem adod!" 890
Rábólint a rutul. Mezentius ölti a fegyvert.
Aeneas ugyanúgy, s esdi az égi segélyt:
„Ellenségem a bort, ím, tyrrhen hősnek ajánlja,
Iuppiter! Én teneked szentelem ezt a nedűt!"
Most is a jobb ügy győz: az erős Mezentius eldől
és megháborodott szívvel a porba omol.
És hogy az ősz, taposott szőlőtől mocskosan, eljön,
Iuppiter ezt az igért bort nyeri áldozatul.
Így lett ez Vinalia napja. Magának akarja,
és hogy az ünnep övé, Iuppiter annak örül.37 900
Ennek a hónapnak most már csak hat nap a híja, Április 25.
és a tavasz közepén szárnyal a röpke idő. Robigo ünnepe
Már Athamas Helléjének kosa eltünik, és más
csillagok adnak esőt, s feljön a Szíriusz is. –
Egykoron én e napon Nomentumból hazajöttem,
s tisztaruhás tömeg állt szemben az út közepén.
Egy főpap lépett ős Robigo ligetébe,
hogy kutya- és juh-zsigert vessen a lángja közé.
36
863-876. A római naptárban három Vinalia-ünnep volt: április 23-án, augusztus 19-én és október
11-én. Ezen az elsőn az óborból áldoztak Venusnak és Iuppiternek. Az utcalányok is ekkor mutatták be
áldozatukat istennőjüknek, Venus Erycinának, akinek temploma a porta Collina (Domb-kapu) mellett állt.
Venus Erycina Rómába kerülését illetően Ovidius téved: első templomát a Capitoliumon - a Sibylla-könyvek
utasítására - még Q. Fabius Maximus alapította i. e. 217-ben. Syracusát viszont csak i. e. 212-ben foglalta el
M. Claudius Marcellus, a két esemény között tehát nincs meg sem a feltételezett időrendi, sem az okozati
összefüggés.
37
877-900. Turnus és Mezentius szövetségének és harcának részletes irodalmi feldolgozása Vergilius
Aeneisé-ben olvasható, ott azonban a boradomány motívuma hiányzik. Ovidius mondaátalakításának
értelme az, hogy Mezentius az istenekkel egyenlő tiszteletet követelt magának, és ezért halállal kellett
bűnhődnie, míg vele ellentétben a római nép őse „pius (kegyes) Aeneasként." jelenik meg. Iuppiter és Venus
közös ünneplése természetesen más okra vezethető vissza, valószínűleg arra, hogy Iuppiter egyben
időjárásisten, Venus pedig többek között a kertek védőistennője is volt. A történet beiktatása
meglehetősen öncélú költői játék.

Gyorsan eléje megyek, hogy a szertartást kitanuljam.
S ekkor a főpapod így ejti, Quirinus, a szót: 910
„Érdes Robigo, kérlek, kíméld gabonánkat!
Sima kalász magasan ringjon a szára hegyén!
Míglen a csillagos ég jóságosan érleli őket,
hagyd növekedni, amíg végre aratni lehet!
Mert a hatalmad nagy. Ha te bélyegedet gabonánkra
ráütöd, elvész az: sírhat a földmüvelő!
Sem zivatar, sem szél nem tud neki ártani annyit,
sem ha fehér színnel perzseli végig a fagy,
mint mikor átmelegíti a nap nedves gabonánkat,
istennő, s ránk tör rettenetes haragod. 920
Ó, könyörülj! Súlyos kezedet ne bocsásd a vetésre!
Ártásnak ne örülj! Ártani tudni - elég!
Hagyd el a gyönge vetést! Van durva vas itten:
öleld azt [94]
Másokat ölni szeret: vesszen el ő maga is!
Jobb, ha az öldöklő nyilakat, meg a kardot emészted.
Nincs rájuk szükség: béke uralkodik itt.
Most a paraszt szerszám csillogjon: a jó kapa, ásó,
görbe ekék! Szennyed lepje a fegyvereket!
És ha hüvelyből kardot akarna kihúzni az ember,
hadd vegye észre, minő rozsda kötötte meg azt. 930
Ámde Cerest te ne bántsd! Szívesen meghozza a gazda
távollétedben néked az áldozatot."
Míg szólt, durva daróc-kendőt tartott a kezében.
Volt tömjéntartó s egy kupa tiszta bor is.
Tömjént és bort önt oltárra a főpap előttem.
Birka-zsigert éget s rút kutya ronda belét,
s szól hozzám: „Kérded, mi ez újszerű áldozatállat?"
- Mert érdeklődtem. S szólt a pap:
„Értsd meg okát!
Mondják, Icarusé az az eb, mely csillag-alakban
perzseli földünket s érleli ezt a vetést. 940
Oltárunkon a földi eb - áldozat égi kutyáért.
Csak neve veszti el őt - veszni egyéb oka nincs."38
Trójai Assaracus bátyját odahagyja a Hajnal Április 20.
s fényben háromszor villan az égen elő. Floralia:
És jön az istennő, koszorúzva ezernyi virággal, a virágok ünnepe
38
901-942. Robigo a gabonarozsda megszemélyesítése; eredetileg ősi, ártó démon lehetett. A kutya-
áldozat azonban nem állhatott oksági kapcsolatban a Kutya- csillagképpel, mert ennek fölkelése csak jóval
aratás utánra, augusztusra esik.
A 939. sorban: "Icarusé ez az eb". A fordítás téves és félrevezető: az eredetiben nem Icarusról (Ikarosz),
Daedalus (Daidalosz) fiáról, hanem Ikarioszról, Athén királyáról van szó, akit miután a Dionüszosztól
ajándékba kapott bor miatt - mivel azt méregnek nézték - az attikai pásztorok megöltek, Dionüszosz a
csillagok közé emelt, a holttestére rátaláló Maira kutyájával és a halála miatt, bánatában öngyilkosságot
elkövető Érigoné nevű lányával együtt.

s mostan a színpadon is szol szabadabban az élc.
Flora nagy ünnepe még május hónapba is átmegy:
akkor adom csak elő, most komolyabb a dolog.
Vesta, tiéd ez a nap. Vestát rokonának a háza
rejti. Igaz szívvel rendelik így az atyák. 950
Phoebus az egyik részt, míg Vesta a másikat őrzi,
ő maga harmadikul lakja, mi közbe marad.
Élj, te vezéri babér, és álljon a tölgykoszorús ház,
mely maga három örök mennyei lénynek örül!39 [95]
39
943-954. A Palatínuson egymás mellett állt az i. e. 28-ban felavatott Apollo-templom, az i. e. 12-ben
épített új Vesta-szentély, valamint Augustus lakóháza. Mindkét templomot Augustus építtette, s a Vesta-
szentély felavatása valószínűleg április 28-ra esett. Ez szolgált ürügyül arra, hogy Ovidius a Negyedik
éneket Augustus dicsőítésével fejezze be.

Ötödik ének
MÁJUS
Kérdezitek, május hava honnan vette szerintem

ezt a nevet? De elég biztosan én se tudom.
Mint ha megáll az utas s tűnődik, merre kerüljön,
mert bármerre tekint, minden irányba van út:
nem tudom én se, hová forduljak. Sok magyarázat
van, s ez a nagy bőség megnehezíti ügyem.
Szóljatok, ó, Hippocrene s Aganippe partján,
fent a medúzai ló nyomdokain lakozók!
Ők se nagyon tudják. - Polyhymnia szólal először,
és míg szól, csendben hallgat a többi reá: 10
„Eltűnt már a chaos, s a világban három elem volt:
ezzel a mindenség külszine átalakult.
Súlyosan ült meg a föld s a vizet vonzotta magához;
könnyeden és szabadon szállt a magasba a lég.
Csillagokat s a napot vonzás nem húzta a mélybe,
és fent szálltatok, ó, Hold paripái, ti is.
Nem hódolt sem az Égnek a Föld, sem Csillag a Napnak:
tisztelet egyformán illeti mindeniket.
Saturnus, gyakran mert trónszékedre leülni
még közrendből is bármelyik isteni lény. 20
Díszhelyet egy jövevény-isten sem ad Oceanusnak,
Tethys legszélső helyre szorult maga is.
Mígnem a Méltóság, meg a bájos Tisztelet illőn
férj s feleség lettek hitvesi ágyuk ölén.
Tőlük a Felség lett, ki a mindenségre vigyáz fel,
és ki hatalmas volt már születésekor is.
Ez mindjárt odaült az Olympus legközepére,
sárarany és bíbor díszben az ég magasán.
Mellé ült le a Tisztesség meg a Félelem. És ő
ott ragyogott mindjárt istenek arculatán. 30
Lelkük az érdemeket méltánylani kezdte azonnal:
nincs önimádat már, s tiszteletet nyer a jobb. [96]
Hosszú éveken át fennállt ez a helyzet az égben,
mígnem az agg istent számkivetette a Sors.
Föld-anya félelmes, szörnyű fajt szült a világra,
hogy megtámadják Iuppiter égi lakát.
Kígyólábat adott, meg ezer kart anyjuk ezeknek
és szólt: »Szórjátok szét a nagy isteneket!«
Hegyre hegyet raknak, fel egészen a csillagos égig,
és hadat indítnak Iuppiter ellen azok. 40

Iuppiter őket az ég várából sújtja nyilával,
s roppant művük egész súlya fejükre szakad.
Isteni Felségét megvédte szilárdan a fegyver,
s annak azóta ma sem csorbul a tisztelete,
Iuppiter őre gyanánt ül Iuppiter oldala mellett,
s békés kormányzást Iuppiter általa nyer.
Majd, hogy a földre leszállt, tisztelték őt a királyok,
Romulus és Numa; majd sorban a többiek is.
Tiszteletet szerez ő az atyáknak is és az anyáknak,
társként elkísér lányokat, ifjakat is. 50
Általa tiszteletet nyer a bárd, a curulisi tisztség,
és koszorús fogatán ül diadalmeneten."
Végzi a szót Polyhymnia. És Clio helyeselte
s véle Thalia, a lant isteni mestere is. -1
Uranie szól most. Elhallgat menten a többi.
Minden zaj lecsitul, és csak az ő szava zeng:
„Nagy becsületben volt a fehér haj a régi időben,
s illően tisztelt volt öreg arcon a ránc.
Mars tanítása szerint bátran küzdöttek az ifjak
s hősiesen védték tűzhelyük isteneit. 60
És noha már az öreg gyengén forgatta a fegyvert,
országunk hasznát látta tanácsainak.
Csak hajlott kor előtt tárult fel a curia akkor,
és a senatus ezért nyerte az elnevezést.
Népet öreg kormányzott csak: megszabta a törvény
azt az időt, amikor tisztet elérni lehet.
Ifjak közt közepütt, s ha csak egy volt véle, a belső
oldalon engedték szívesen egykor a vént.
Illetlenséget ki merészelt volna beszélni
aggok előtt? Jogosan rótt meg ilyesmit a kor. 70
Romulus így tartotta helyesnek s hívta atyáknak
őket, akikre ezért bízta a város ügyét. [97]
Azt hiszem, éppen ezért mondják maiusnak a májust,
s így ez a jó öregek tiszteletére tanít.
1
1-54. A május (maius) hónapnév első lehetséges magyarázata az, hogy a hónap neve a latin maiestas
'felség' (tkp.: 'nagyobbság') szóból ered. Ez, akárcsak a megvilágítására szolgáló egész történet, Ovidius
saját leleménye. A megszemélyesített fogalmak istenekként való szerepeltetése Hésziodosz óta szokás
ugyan az antik irodalomban, de az Ovidiusnál előforduló fogalmak megszemélyesítéséből származó
istenek: Felség (Maiestas), Méltóság (Honor), Tisztelet (Reverentia), Tisztesség (Pudor), Félelem (Metus)
közül egyrészt csupán a Tisztességnek (Pudor) van görög megfelelője (Aidósz), másrészt Ovidius
Méltóságának (Honor) valójában semmi köze sincs a római vallásban kultikus tiszteletnek örvendő,
hasonnevű istenséghez.
A Iuppiter (Zeusz) ellen lázadó istenek-félistenek alakja és szerepe éppen úgy keveredik Ovidiusnál,
akárcsak a hellenisztikus irodalomban: így pl. az Osszát és a Péliont a hagyományos mítoszváltozat szerint
nem a Százkarúak (Hekatonkheiresz), hanem Alóeusz fiai, Ótosz és Ephialtész akarták egymásra helyezni,
hogy felhatoljanak az égbe. A gigászok harcának (gigantomakhia) legismertebb képzőművészeti
feldolgozása a pergamoni Zeusz-oltár frízén látható. Ráadásul Ovidius gondolatmenete egy ponton
megbicsaklik: a Maiestas-nak Saturnus elűzésekor is őrt kellett volna állnia, ha általában az igazságot védő
istenség.

Vagy Numitor szólt így: »Öregeknek jusson e hónap,
Romulus!« Ő szívesen vette nagyatyja szavát.
És bizonyítja az is, hogy helytálló magyarázat:
ifjakról a nevét így veszi június is."2
Szertezilált fürtjét akinek koszorúzza borostyán,
szólani kezd Múzsák elseje, Calliope: 80
„Titán-lány, Tethys lett Oceanus felesége,
férje a föld kerekét vízzel övezte körül.
Lányuk, Pleione lett égemelő Atlasnak
hitvese, lányai meg lettek a Pleiasok.
És testvérei közt, úgy hírlett, Maia a legszebb
arcra. S a felséges Iuppiter ővele hált.
Ciprusfát nevelő Cyllenén szülte meg azt, ki
szárnyas lábakkal járja az égi utat.
Tisztelik arcasok ezt, gyors Ladon s Maenalus orma:
föld, mely előbb megvolt, hogysem a Hold született. 90
Számkivetettként jött Latiumba nagy Arcadiából
Euander s a hajón hozta az isteneket.
Hol ma világ feje, Róma emelkedik, ott csupa fű, fa,
egy-két viskó volt, s marha körötte - kevés.
Itt értek partot; s jós-anyja: »Megálljatok!« - úgymond -,
»Nagy hatalomnak lesz székhelye egykor e rét.«
Nonacris hős harcosa enged az édesanyának,
s jósnak; vendégként áll idegen talajon,
s minden népet a szárnyaslábú Mercurius, meg
kétszarvú Faunus tiszteletére tanít. 100
Féligbak Faunus, ha Lupercusok állnak övezve
tiszteletedre, az út tisztul ütésük után.
Ámde anyádról el te nevezted a hónapot így, ki
lantot formáltál s tolvajok istene vagy.
Gyermeki tiszteleted jeleként hét húr van a lanton,
mert hát számra heten vannak a Pleiasok."
Végezi Calliope. Dicsérték társai őt is.
Egyformán három pártra szakadt a csapat.
Pierisek kegye hát legyen osztályrészem egyenlőn,
s egyformán zengjen tiszteletükre dalom!3 [98] 110
Iuppiteren kezdjük! Már első éjszaka feljön Május 1.
2
55-78. A május hónapnévnek a latin maior, maius 'nagyobb', 'idősebb' szóból történő levezetése elterjedt
felfogás volt az ókori antikvárius irodalomban (pl. Terentius Varro, Plutarkhosz), az Ovidiusnál található
indokolással együtt, hogy ti. ez az elnevezés a június hó nevével együtt még Romulustól származik:
eszerint a maius az „idősebbek", június az „ifjabbak" hava volt (iunior, iunius latinul: 'ifjabb'). A költő tehát
itt korának általánosan elfogadott álláspontját tolmácsolja.
3
79-110. A harmadik magyarázat szerint a hónap Maia görög istennőnek, Atlasz lányának, Hermész
(Mercurius) anyjának a nevét viseli. A tudomány mai álláspontja szerint a hónap neve valóban istennévből
származik, de nem a görög Maia istennő, hanem a növény- és az állatvilág növekedését elősegítő, itáliai
Maius isten nevéből. Maius női párja lehetett Maia, így a hónapnévnek a görög Maia istennő nevével való
egybekapcsolása csupán névazonosság következménye. A héthúrú lant felfedezését az általánosan
elterjedt hagyomány nem Hermésznek, hanem Terpandrosznak tulajdonította.

csillaga. Iuppiter őt szopta, mikor kicsi volt. A Kecske-csillag
Oleni Kecske esős csillagként fénylik az égen, feltűnése
mert a tejért, mit adott, égi lakása a bér.
Iuppiter Ida hegyén, Krétában Amalthea nympha
rejtekiben nőtt fel, s erdei lombok alatt.
Szép anyakecskéjét s gyönyörű két kecskegidáját
Dicte nyájai közt egy se haladta felül.
Háta fölé hajló két szarva magasba szökellett.
Tőgye is akkora, hogy mennyei dajka lehet. 120
Istent szoptat azért. De letört szép szarva a fák közt,
és a fején, csonkán, csak fele dísze maradt.
Asszonya felveszi azt és friss fűvel koszorúzva,
nyújtja, gyümölccsel együtt Iuppiter ajkaihoz.
S ez - hogy az ég ura lett és fenn ült atyja királyi
székén, s nem volt már senki se nála nagyobb,
csillagnak felvitte a dajkát és csodaszarvát,
s most úrnője nevét hordja a mennyben ez is. -4
Maia Kalendaeján épült oltára az őrző A Városi Larok
Laroknak, s állnak már kicsi szobraik is. 130 oltárának avatási
Oltáruk lángolt a szabinoktól, de elomlott ünnepe
később: sziklát is széttör a hosszu idő.
Annak a jelzőnek bizonyára a jó oka megvolt,
mert, ami Rómáé, biztosan őrzi szemük.
Minket is őriznek, de a vár bástyáit is őrzik.
Mindig helytállnak s nyújtanak égi segélyt.
Egy kutya lábuk előtt heverészett, kőbe faragva,
kérded, mért van az ott isteneinkkel együtt?
Mindkettő hűséges urához s őrzi a házat,
és a keresztutakat kedveli Lar is, eb is.5 140
Tolvajt hajszol a Lar, tolvajt a Diana kutyája;
őrködik éjjel a Lar, őrködik éjjel az eb.
Most meg az isteni ikrek két szobrát tudakoltam;
csakhogy esendővé tette a hosszu idő.
Lart, ezret, s geniust, fejedelmit, adott a Vezér a
városnak, s az utak hármat imádnak együtt.
4
111-128. Annak a felfogásnak az eredete, hogy Zeuszt, miután anyja, Gaia az apja, Kronosz elől elrejtette,
Kréta szigetén nymphák nevelték, még a kréta-mükénéi korra vezethető vissza. A ismertebb
mondaváltozat szerint azonban Amaltheia magának a kecskének, nem pedig egy nymphának a neve volt.
5
129-146. A Larok (Lares) talán etruszk eredetű védőistenek, akiket szerepkörük alapján csoportosítottak.
Az Oltalmazó Larokról (Lares praestites) közelebbit nem tudunk. A Családvédő Larok (Lares familiares) a
Penatóihoz (Penates) hasonlóan a házi tűzhely védelmezői voltak; a Keresztútőrző Larok (Lares
compitales) az útkereszteződések fölött örködtek. Közös oltáruk, amelyet május 1-jén szenteltek fel,
valószínűleg a Via Sacrán állt, de állításának pontos évszáma ismeretlen. A Lares praestites csoportot i.
e. 196-tól ábrázolták kutyával. A Lares compitales feledésbe merülő kultuszának felelevenítéséért
Augustus tett nagyon sokat. Ő saját Védőszellemének, Geniusának szobrával együtt Rómában az
útkereszteződésekben felállíttatta e Larok szobrait, és külön szervezetet hozott létre kultuszuk ápolására.
Az együttes tisztelet hatására azután Augustus Geniusának tisztelete a családi kultuszban is egyre több
szerepet kapott.

Ámde elég! Augustus hó tart számot e dalra.
Most kötelességem zengeni Diva Bonát.
Egy nagy terméskő hever ott. Neve innen a helynek:
hegyből vált le a kő, és neve Szikla ma is. [99] 150
Egykor ezen Remus állt, de hiába! Palatium ormán
testvérének adott jó jelet égi madár.
Templomot állítottak az ősök a hegy menedékén,
s rejtve van az mindig férfitekintet elől.
Claususok ősi nevét örökölte, ki ezt felavatta.
Férfi e tiszta leányt meg nem ölelte soha.
Livia újította meg ezt, hogy férje nyomában
járjon s mindenben hű követője legyen.6
Másnap, amint tovatűnnek a csillagok, és jön a Hajnal Május 2.
rózsás fáklyával reggeli gyors fogatán 160 A Fiastyúk
Argestes hűvös szele játszik a búzakalásszal, felkelése
s száll a kalábri hajók szárnya a tengeren át.
Ámde ha megjön az éj, mindent beborítva homállyal,
most a Hyasok egész nyája előnkbe tűnik.
Hét fényes csillag ragyog arculatán a Bikának,
és a nevük görögül záporesőre utal.
Azt hiszik, ők voltak Bacchus dajkái; mesélnek
Oceanus s Tethys lányunokái felől.
Válla hegyén Atlas az Olympust még nem emelte,
hogy fia megszületett, kellemes arcu Hyas. 170
Hét szép lánya előtt vén Oceanusnak a lánya,
Aethra, legelsőnek hozta világra Hyast.
Álla se pelyhesedett, már felhajszolta a szarvast,
nyúl is elég zsákmány volt, ha kezére került.
Ámde korával együtt nőtt bátorsága: bozontos
kannal, oroszlánnal szállt viadalra Hyas.
S egyszer , amint felverte zugában a kölykes oroszlánt,
karmai közt - vérző áldozat ő maga lett.
Anyja Hyast s testvérei mind keseregve siratták,
és ki az égboltot hordani fogja, Atlas. 180
Testvéreknek a gyásza nagyobb a szülői keservnél,
ég a jutalmuk ezért, és nevük adja - Hyas.7
6
147-158. Bona Dea (Jó Istennő) : a rómaiak több istennővel, de leggyakrabban Faunával, Faunus
feleségével - más változat szerint nővérével - azonosították. Eredetileg termékenység-istennő lehetett.
Ünnepét a nők zártkörűen, a Vesta-szüzek jelenlétében ünnepelték, s ezen az ünnepen a férfiak nem
vehettek részt. A Bona Dea Sub-saxana (A szikla alatti Jó Istennő) temploma egy szikla alatt állt az
Aventinuson, i. e. 272-ben, Tarentum bevétele után alapították. A templomot felszentelő Vesta-szűz neve
ingadozik a hagyományban: Claudia vagy Licinia volt.
7
159-182. A Fiastyúk-csillagkép felkelése Rómában valójában május közepére tehető. A hét csillagból álló
csillagkép nevének (Hyades) eredetére Ovidius három lehetséges magyarázatot ad: 1. mivel esőt hozó
csillagképek, nevük a görög hüein 'esni' igéből származik; 2. azonosak Dionüszosz hét dajkájával, az egykor
nympha Hüaszokkal. Ezek: Ambroszia, Eudóra, Phaiszülé, Korónisz, Polüxó, Phaió és Dioné, akik Dionüszoszi
a Nüsza hegyén nevelték, s akiket Dionüszosz változtatott hálából csillagokká; 3. Ókeanosz és Téthüsz

„Tégedet ünnepel itt játék és tréfa, virágok Flora
anyja! Jövel! Szereped kétfele osztja dalom. ünnepe
Áprilison kezded, májusban folytatod aztán:
annak a vége tiéd, ennek a kezdete az.
Mert a tiéd a határ, amely elválasztja e kettőt.
És a dicsőséged zengi az is, meg ez is.
Cirkuszi játék jő, pálmát követelnek a nézők:
cirkuszi versenyeken zengjen az énekem is!8 [100] 190
Emberi értelmünk téved. Hát zengj te magadról!
Nincs, aki értene - úgy megmagyarázni neved."
Szóltam. Az istennő nem késik a válaszadással,
s ajkairól a tavasz rózsalehellete száll:
"Flóra vagyok, Chloris voltam. Nem tudta latin száj
mindenben helyesen mondani a nevemet.
Chloris voltam, nympha a boldogság mezején, hol
boldogan élt egykor régen az emberi nem.
Hogy szép voltam-e? Hát lehet arról szólni szerényen?
Szépségemmel anyám isteni vőre talált. 200
Jött a tavasz, sétálok. Lát Zephyrus, kikerűlöm.
Üldöz az. Elfutok én. Végtire mégis elér.
Nőrabló Boreas példája kimenti a testvért,
mert az Erechtheustól vitt fejedelmi leányt.
Mégis elégtétel nekem az, hogy hitvese lettem;
s nincs már arra okom, hogy panaszoljam e nászt.
Élvezem én a tavaszt, hisz a legragyogóbb ez az évszak.
Lombosak ekkor a fák, pázsitos ekkor a rét.
Van nekem egy viruló kertem, hozománynak a része.
Langyos e kertben a lég, s friss patak önti vizét. 210
Ezt a csodás kertet férjem telerakta virággal.
S szólt nekem: »Istennő, légy a virágok ura!«
Tarka virágok sok színét számlálni akartam,
s nem sikerült: nincs szám, mely kifejezze, olyan.
Hogyha a zúzmara hull s eltűnik a fák leveléről,
s napsugarak melegén, újra kifeslik a lomb.
Jönnek a Horák is hímzett, szép, tarka ruhában,
és adományaimat könnyü kosárba szedik.
Csakhamar a Charisok jönnek s fonják koszorújuk,
s isteni főkre való rózsa-füzéreiket.9 220
lányunokái, Atlasz és Aithra lányai voltak, akik - mert őszintén megsiratták fivérüknek, Hüasznak a halálát
- arra érdemesültek, hogy a csillagok közé emelkedjenek.
8
183-190. Flora ősi itáliai istennő, aki sok rokon vonást mutat Tellusszal, Ceresszel és a görög Démétérrel;
eredetileg termékenység-istennő volt, később a tavaszi virágzás és általában a virágok istennőjévé vált.
Tisztelete a szabinoktól került Rómába, a hagyomány szerint elsőként a szabin származású Titus Tatius
király emelt számára oltárt Rómában. Ősi szentélye a Quirinalison állt. Kultuszának régi eredete mellett
tanúskodik, hogy saját papja, flamenje volt. Ünnepét, a Floraliát április 28. és május 3. között tartották,
amelyen - a Sibylla-könyvek utasítására i. e. 283-tól kezdve alkalomszerűen, i. e. 173-tól pedig
rendszeresen - ünnepi játékokat rendeztek.

Új magokat mindenfele én hintettem először,
mert egyszínű volt annakelőtte a föld.
Én sarjasztottam jácintot a spártai vérből:
jajszava, mint látod, szirmain írva ma is.
Téged is emlegetünk, te szegény Narcissus, a kertek
díszei közt: képed mást mutat - és ugyanaz!
Hát Crocus és Attis, Cinyras fia? Szóljak-e róluk,
kiknek a véréből általam éled a hír?10
S nem tudnád, hogy Mars maga is tőlünk nyeri létét? [101]
Iuppiter ezt maga sem tudja. Ne tudja soha! 230
Sírt Iuno, amikor nem anyától jött a világra
Pallas. A mellőzés kínja szívébe hatolt.
Férje miatt keseregve, elindult Oceanushoz
s fáradt vándorként állt meg a házam előtt.
Én, mikor őt látom, szólok:»Saturnia, mért jársz
erre felénk?« - S útját elmagyarázta nekem.
Szólt az okáról is. Vígasztalom én szeretettel,
és felel ő: » Szép szó erre a bajra kevés!
Iuppiter ím atya lett, feleségét semmibe véve:
lánya csak általa lett: atyja is, anyja is - ő. 240
Hát én nem lehetek férjem nélkül is anyává?
Szülhetek? és tudnék tiszta maradni azért?
Hát megpróbálok most mindent széles e földön;
járom a tengereket s Tartarus öbleit is.«
Folyt ajakárul a szó; de az arcomon ő habozást lát
s szól: »Mire gondoltál, nympha? Segíteni tudsz?«
9
191-220. Ovidius a Flora nevet a görög Khlórisz (Chloris) nympha nevéből származtatja, nyilván tévesen:
a Flora etimológiailag a latin flos, floris 'virág' szóval áll kapcsolatban. Flora és Zephyrus története görög
színezetű mítosz, bár közvetlen görög előzménye nem mutatható ki; lehetséges, hogy a történet Ovidius
saját leleménye, amelyhez a tavaszi virágzás és a tavasszal uralkodó délnyugati szél, a zephyrus
egybekapcsolása adhatta az indítékot. A párhuzamként említett Boreasz-mítoszt, mely szerint Boreasz
(Északi Szél) az Ilisszosz patak partján - más változat szerint a Theszmophoria ünnepén - elrabolta, majd a
feleségévé tette Óreithüiát, Erekhtheusz athéni király lányát, Ovidius maga is feldolgozta az
Átváltozásokban (VI. 677. skk).
10
221-228. Hogy a vér az élet princípiuma, az emberiség ősi elképzelései közé tartozik; ez az alapja
azoknak a mítoszoknak, amelyek az egyes növények eredetét is valamely mitikus személyiség
vércseppjeire vezetik vissza. A jácint Hüakinthosznak (Hyacinthus), a Spártához közeli Therapnéból
származó ifjúnak a véréből fakadt, akit Apollón sújtott véletlenül halálra egy diszkosszal. A jácint szirmain
az ókori görögök az AIAI (jaj-jaj) feliratot vélték olvasni. (L. Átváltozások X. 162. skk.) Narkisszosz
(Narcissus) Képhisszosz folyóisten fia volt, aki midőn egyszer a forrás víztükrében megpillantotta saját
képmását, szerelmes lett önmagába, és többé nem bírt elszakadni saját látványától. Felfogva a helyzet
képtelenségét, bánatában a forrás mellett öngyilkos lett; véréből hajtott ki a nárcisz. (L. Átváltozások III.
399. skk.)
Krokosz (Crocus) : ifjú, akit - hasonlóan, mint Apollón Hüakinthoszt - Hermész ölt meg elővigyázatlanságból;
vércsöppjeiből sáfrány fakadt. Ovidius az Átváltozásokban (IV. 283. skk.) más mondaváltozatot ad elő ezzel
kapcsolatban.
Attisz: Kübelé (Cybele) istennő szerelme, akit hűtlensége miatt az istennő őrülettel vert meg, amelynek
következtében az ifjú kiherélte magát; elfolyó véréből keletkezett a viola. Az elterjedtebb mondaváltozat
szerint Kübelé Attiszt fenyőfává változtatta. (Így is elbeszéli Ovidius. L. Átváltozások X. 104. skk.) Cinyras
(Kinürasz) fia: Adónisz, Aphrodité szerelme, akit egy vadkan sebzett halálra; vércseppjeiből támadt a
kökörcsin (anemoné). (L. Átváltozások X. 503. skk.)

Szólni akartam: »Igen!« - de a szó háromszor is elhalt.
Attól féltem, a nagy Iuppiter átka lesújt.
»Csak te segíts rajtam, neved én eltitkolom« -
úgymond,
s hívta bizonyságul Styx vize isteneit. 250
»Olenus erdeiből küldték nekem ezt a virágot -
szóltam -, ez egy, ha segít. Egy van a kertbe csupán.«
S szólt, aki hozta:»Ha van tehened s meddő, e virággal
csapj rá! Elleni fog!« S jós-szava teljesedett.
Függő bimbóját leszakítom azonnal e kézzel
s rácsapok. És anya lett, hogy megütöttem ölét.
Balra Propontistól Thracéig vitte a terhét,
s jött a beteljesülés: Mars, fia, ott született.
Ő se feledte, hogy éntőlem nyert létet. Azért szólt:
»Római váramban néked is ott a helyed! «11 260
Azt hiszed, országom csak a gyenge virágkoszorúkra
terjed? A rét maga is tiszteli szellememet.
Gazdag a szérű is, ha virágzik szépen a búza;
gazdagodik Bacchus, hogyha virágos a kert;
Hogyha virágos olajfát látsz, ragyog akkor az év is:
s csak, ha virág van a fán, érik a drága gyümölcs.
Hogyha lehull a virág, elpusztul a bab, meg a borsó
s lencse, melyet minekünk távoli Nílus adott. [102]
Gondosan elrejtőzve a mély pincékbe, virágzik
még a bor is: tetejét ellepi bőven a hab. 270
Mézet is én szerzek, mert gyűjteni hívom a méhet
lóhere és ibolyák tarka virágaihoz.
Én vagyok ott, amikor fiatalság évei jönnek,
s pezsdül az érben a vér, és kivirágzik a szív." -12
Némán hallgattam mindezt. Folytatta azonban:
„Kérdezz csak bátran, hogyha tanulni akarsz!"
S kérdezem: „Istennő, mondd, honnan
ez ünnepi játék?"
Még be alig fejezem, s hangzik a válasza már:
„Fényűzésre kevés lehetőség volt eleinte.
Gazdag volt, akinek földje, meg állata volt. 280
Innen a szó locuples (gazdag), s a pecunia (pénz) is.
Ámde szerezni vagyont mind a tilosbul akart.
11
229-260. A hagyományos felfogás szerint Mars (Arész) Iuppiter (Zeusz) és Iuno (Héra) fia volt; Ovidius
tehát itt lényegesen eltér a hagyománytól, ami valószínűleg önkényes módosítás, bár hasonló történet a
görög mitológiában is található, csak nem Arészról, hanem Héphaisztoszról (Hésziodosz Theogonia 927.
skk.). Iuno haragját az okozta, hogy férje, Iuppiter az ő közreműködése nélkül hozta világra a lányát,
Minervát (Athénét), aki teljes fegyverzetben pattant ki apjának, Iuppiternek a fejéből. Az Ovidiusnál
szereplő Olenus (Ólenosz) valószínűleg az azonos nevű akhaiai városnak felel meg, mert ott Aszklépiosznak
volt egy híres szentélye; ez magyarázhatja a csodálatos erejű, teherbe ejtő növény eredetét: Aszklépiosz
ugyanis a meddőség gyógyítójának is számított.
12
261-274. A Bacchus itt 'szőlő', 'bor' értelemben használatos. A lencsét a rómaiak Egyiptomból
importálták, így lehet a Nílus adománya.

És ki tehette, a köz-legelőre kicsapta a nyáját.
Tartós volt e szokás, ellene senki se szólt.
Népnek az érdekeit még akkor senki se védte,
és ki saját legelőn hajt ki, a címe: bolond!
Végül az aedilisek, két Publicius veszi kézbe
ezt az ügyet, melytől visszariadtak előbb.
Újra határoz a nép. Megbírságolja a vétkest!
Hírt-nevet ez szerzett nép ügye őreinek. 290
Bírságból nekem is jut részem a győztesek által,
s ünnepi játékot rendel a lelkesedés.
Útat is építnek, s ahol egykor a szirt meredek volt,
Publicius néven most menedékes az út."13
Véltem, játékot tartottak mindenik évben.
Azt mondotta: „Nem így volt." S magyarázta tovább:
„Tiszteletet szívesen fogadunk mi is:
- ünnepet, oltárt!
Népszerüségre bizony vágynak az égiek is!
Sokszor az isteneket bűnnel haragítja az ember,
s bűnért engesztel minket az áldozata. 300
Iuppiter is, láttam, mennykővel sújtani készült:
tömjénfüst száll fel, s ő lebocsátja kezét.
Ámde, ha semmibe vesz minket, bűnhődik a bűnös,
s minden mértéken túlcsap az égi harag.
Nézd csak Thestiadest, kit a távoli láng elemésztett!
Nem gyújtott Phoebe tiszteletére tüzet! [103]
Nézd csak Tantalidest! Ugyanaz lekötötte hajóját.
Lány - de boszúja lesújt kétszer a sérelemért.
Hippolytus, te szegény, tisztelnéd, végre Dionét!
Késő! Széttépnek megdühödött lovaid.14 310
13
275-294. Ovidius a locuples 'földben gazdag', 'tehetős' szót a latin locus 'hely' és a plenus 'teli', 'valamiben
bővelkedő' szavakból, a pecunia 'vagyon' szót pedig a pecus 'állat', 'barom' szóból származtatja -
mindkettőt helyesen. Az ellenséges városoktól elfoglalt földterületnek, a „közös legelők"-nek (ager
publicus) a használatát bizonyos meghatározott összegnek az államkincstárba való befizetéséhez kötötték.
Mivel ezt a rendelkezést a rómaiak gyakran kijátszották, Marcus és Lucius Publicius aedilisi minőségükben
i. e. 241-ben vagy i. e. 238-ban olyan törvényt hoztak, amelynek értelmében a rendelkezések megszegőit
külön pénzbírsággal sújtották. Az ebből befolyt pénzt azután közcélokra (útépítés, játékok rendezése)
használták fel.
14
295-320. Thestiades (Thesztiadész) : Meleagrosz, Thesztiosz unokája. Születésekor anyja, Althaia a
végzetistennőktől azt a jóslatot kapta, hogy fia addig él, amíg a tűzhelyen levő fahasáb el nem ég. Az anya
ekkor kiragadta a fahasábot a tűzből, és elrejtette. Később, miután Meleagrosz már felnőtt, apja
(Oineusz) egy ízben elmulasztott áldozatot bemutatni Artemisznek (Phoibé), mire az istennő egy vadkant
küldött bosszúból a vidékükre, amely pusztította a termést. A híres kalüdóni vadászaton Meleagrosz
elejtette a vadkant, de utána a zsákmányon való osztozkodáskor összekülönbözött anyai nagybátyjával, és
megölte. A hír hallatára anyja elégette az addig féltve őrzött fahasábot, s ezzel fia halálát okozta. Artemisz
megsértésének a bűnét valójában tehát nem Meleagrosz, hanem az apja követte el. (A fordítás pontatlan: a
latin eredetiben indokolásul csupán az áll, hogy „Phoebe oltára tüz nélkül maradt".)
Tantalides (Tantalidész): Agamemnón, Tantalosz (Tantalus) unokája. Alivei lányának, Iphigeneiának
születésekor nem volt hajlandó feláldozni Artemisznek azt, ami számára a legkedvesebb volt, lévén ez az
újszülött, az istennő később bosszút állt: a trójai hadjárat alkalmával az Auliszban gyülekező görög sereg
csak Iphigeneia feláldozása árán kaphatott a hajózáshoz alkalmas szelet.

Rettenetes sok a bűn, de utána a fájdalom is sok ...
Egyszer a római nép engem is elfeledett.
Mit tegyek én, hogy meglássák, mint fáj ez a sértés?
És mi elégtételt kapjak a bántalomért?
Tisztemet elfeledem, sértődött szívvel. A rétet
nem bánom s termő kertre ügyet se vetek.
Szárad a szép liliom, hervadnak a kék ibolyák is,
és a piros sáfrány szirma is összeaszik.
Gyakran szólt Zephyrus: »Mért pusztítod hozományod?«
Szólt - de hiába! - nekem nincs becse, bár az enyém. 320
Hogyha olajfa virult, viharok verték le virágát.
Telve virággal a rét: jég veri tönkre Cerest.
Biztat a szőlőtő: borulást hoz az égre az Auster,
s záporeső veri és tördeli zöld levelét.
Nem vagyok én tartós haragú. Ezt én nem akartam.
Ám megelőzni a bajt még az eszembe se jut.
Jött a tanácsűlés s nekem évi nagy ünnepet ígért,
hogy védelmem alatt lenne virágos az év.
Én kegyesen fogadom. Megígért játékomat aztán
Postumius s Laenas consulok ünnepelik." -15 330
Majdnem előhoztam, hogy mért zabolátlan a jókedv,
míg ez a játék tart, s mért szabadabb a beszéd.
Ámde eszembe jutott, hogy nem szigorú ez az isten,
és mit tőle nyerünk, mind örömünkre való.
Mert a boros fejeket díszíti virágkoszorúval,
és remek asztalait rózsavirág lepi el.
Hárskoszorú a fején, úgy táncol a részeg. A vendég
azt sem tudja, hogyan? táncra tanítja a bor.
Részegen énekel egy szép lánynak zord küszöbénél,
s illatozó fürtjén reng a virágkoszorú. 340
Semmi komoly dolgot koszorúsan nem tesz az ember.
Ám, ha virág a fején, nem szeret inni vizet.
Míg a vizedhez bor nem járult, ó, Achelous,
semmi öröm nem volt hordani rózsafüzért. [104]
Bacchus a rózsafüzért, a virágot kedveli Bacchus;
lásd, Ariadnénak csillaga erre tanít.
Vígjáték illik hozzá. Nem tartozik ő az
istennőkhöz, akik kedvelik azt, ami bús.
Ünnepeit mégis mért űlik az utcai lányok ?
Nem nagy fáradság megmagyarázni okát. 350
Hippolytus (Hippolütosz) megsértette Aphroditét (a szövegben Dióné, Aphrodité anyja, másutt alteregója
szerepel), mivel csak Artemisznek áldozott, a szerelem istennőjét mellőzte. Aphrodité bosszúból szerelmi
bonyodalomba keverte mostohaanyjával, Phaidrával. Noha az ifjú ártatlan volt, apja - aki helyt adott
felesége rágalmának - elérte, hogy Poszeidón lovai halálra zúzzák az ifjút a tengerpart szikláin. A görög
irodalomban mindhármuk sorsát többször feldolgozták.
15
311-330. Célzás lehet arra, hogy i. e. 238 és 173 között nem minden évben rendeztek tiszteletére
játékokat. Postumius és Laenas az i. e. 173. év consulaiként rendszeresítették Floralia ünnepi játékait.

Nem komor istennő. Nagy dolgot Flora nem ígér.
Annak örül, ha a nép űli meg ünnepeit.
Élj vele - erre tanít -, míg megvan az ifjui szépség!
Semmibe vedd a tövist, hogyha a rózsa lehullt! –
Ámde miért van ez istennő maga tarka ruhában,
hogyha Ceres napján köntöse színe fehér?
Tán hogy a búzakalász aratásra megérve fehér lesz?
és hogy ezernyi a szín Flora virágai közt?
Bólintott, és hullt a virág, amikor haja libbent,
mint ahogyan lakomán hullik a rózsaszirom. 360
Mért van a fáklya-világ? - ez volt még rejtve előttem,
míg kétségeimet végleg elűzte szava:
„Mert a mezőn pompáznak a bíborszínü virágok,
ünnepeimhez azért, azt hiszik, illik a fény.
Egyformán élénk színű a virág is, a láng is.
Ez meg az egyformán vonzza tekintetedet.
Vagy mert éji mulatsághoz van kötve ez ünnep.
Lám, ez a harmadik ok jó magyarázatot ad." —
„Kérdeni hogyha szabad valamit, kérdezni szeretnék" -
szólok, s ő szelíden válaszol erre: „Szabad". 370
„Másnak az ünnepein hálóba terelnek oroszlánt.
Néked a félénk őz és kicsi nyúl is elég?"
Válasza az, hogy a kert, meg a rét az övé, nem az erdő.
Vérengző fenevad nincsen az ő mezején.
Megmagyaráz mindent s eltűnik előlem a légben.
Istennő járt itt, illata jelzi csupán.
Hogy légyen Naso dala mindig telve virággal,
Hintsd a szivemre, dicső, hintsd adományaidat!16
Eljön a harmadik éj, s Chiron tűnik fel az égen, Május 3.
félig sárga csikó s csak fele emberi l 380 A Centaurus-
Haemoniában dél fele néz le a Pelion orma. csillag
Tölgy fedi oldalait, fenyves a hegy tetejét. [105] meséje
Philyrides hona ez. Vén sziklák közt van a barlang:
ott lakozott, mondják, egykor a tisztes öreg.
Azt mondják, az a kéz, mely Hectort küldte halálba,
széphangú lanton játszani tőle tanult.
Hősi tusái után Alcides jött oda hozzá
kényszerű harcainak csaknem a vége felé.
Trójának két végzete állt egyszerre előtte:
Itt Iupiter fia és ott a kis Aeacides. 390
Vendégül Philyre hős sarja fogadja az ifjút,
s útjának célját kérdezi. Mondja amaz.
Majd az oroszlánbőrt s buzogányt meglátva a vállán:
16
331-378. A Floralia ünnepe a jókedv, a mámor és általában a szabadosság jegyében zajlott; a mimus-
előadásokon a hetérák a közönség előtt meztelenre vetkőztek. Az ünnep obszcenitása Flora
termékenység-istennő voltával lehetett összefüggésben.

„Illenek egymáshoz" - szól - „ez a fegyver, e hős."
Míg azok így szóltak, nem tudta megállni Achilles,
borzas oroszlánbőrt hogy ne simítna keze.
S míg az öreg mérges nyilait forgatja, kihull egy
és bal lábafején, mély sebet ütve, megáll.
Feljajdul Chiron s a nyilat kiragadja a sebből;
sír maga Hercules és véle kis Aeacides. 400
Ő maga azt a füvet, mit lelt pagasaei hegyekben,
rakja - hiába! - reá, nem hoz az enyhületet.
Nincs tudomány az ölő méregre. A csontokon áthat
és az egész testet meglepi lázzal a kór.
Centaurus-vérrel vegyül össze a lernai sárkány
vére, s nincs rá mód rajta segíteni már.
Mint csak az atyja előtt, úgy állt könnyezve Achilles:
ennyire Peleusért sírni ha tudna csupán.
Elhidegült kezeit szerető kézzel simogatta;
és a tanításért megfizetett az a szív. 410
S többször is így esdett, mialatt csókolta-ölelte:
"Élj! élj! - meghalnod nem szabad, édesatyám!"
Jő a kilencedik éj, és téged, igazszivü Chiron,
mennybeli hét csillag fénykoszorúja ölel.17
Lantja követni akarta, de nem volt nyitva előtte Május 5.
már az az út, s két nap múlva követte csupán. A Lant felkelése
Félig a Scorpius is már-már feltűnik az égen, Május 6.
és Nonae napját jelzi a hajnali fény.18
Háromszor tűnik fel a szép esthajnali bolygó. Május 9.
Háromszor kel a Nap, győzve a csillagokon. 420 A lelkek ünnepe
Éjnek az ünnepe jő, ősrégi Lemuria-napja.
Hallgatag árnyak elé visszük az áldozatot. [106]
Egykor az év rövidebb volt, februa hója se volt még,
s kétarcú Ianus, hónapok elseje sem:
ámde a holtaknak nagy tisztességgel adózik
s ősei sírja felett áldoz a jámbor utód.
Május volt az a hó, melynek nevet adtak az ősök,
s mely valamennyire még őrzi a régi szokást.19
17
379-414. Chiron (Kheirón) a félig ló, félig ember alakú, bölcsességéről és jóságáról híres kentaur
Philürának és az őt ló alakjában magáévá tevő Kronosznak volt a fia, aki a thesszaliai Pélion hegyén egy
barlangban lakott. A hagyomány több félistennek, illetve istennek (Aszklépiosz, Apollón, Héraklész,
Dionüszosz stb.) nevelőjévé tette. Már Homérosz tudja róla, hogy Akhilleusznak is tanítómestere volt.
Halálával kapcsolatban több hagyomány létezik. Ovidius egyszerre szerepelteti Akhilleuszt és Héraklészt
— mindketten részesei a kentaur véletlen baleset okozta halálának. Ez a mítoszváltozat a Kentaur-
csillagkép okmagyarázata.
18
415-418. A Lyra- (Lant-) és a Scorpius-csillagkép felkelése valójában más napokra esik. Ovidius tévedése
feltehetőleg görög forrásával magyarázható.
19
419-428. A Lemuria ünnepe, mely három napon át (május 9., 11. és 13.) tartott, a Parentalia mellett a
legjelentősebb halotti ünnep volt; a kettő között az a lényeges különbség, hogy míg a Parentaliának az
ősök szellemével való jóindulatú kapcsolat ápolása volt a célja, addig a Lemuria a halotti szellemeket és
kísérteteket elhárító szertartások sorozatából állt. A Lemuria ünnepnév a görög lemurosz 'falánk' és a

Megjön az éjfél, és álmot hoz az éjszaka csendje,
már az eb elhallgat s hallgat a tarka madár; 430
az felkel, ki a régi szokást tisztelve, az istent
féli. De lábán nincs most, egyiken se, saru.
Hangosan ujjaival pattint, megtörve a csendet,
útján szellemalak hogy ne lebegjen elé.
És miután forrásvízzel megmosta kezét is,
megfordulva, sötét babszemeket szed elő.
S háta mögé dobván, így szól: »Én eldobom ezt mind,
s megveszem érte magam s érte egyéimet is!"
Mondja kilencszer s vissza se néz. Látatlan a lélek
ott jön a háta mögött s babjait összeszedi. 440
Ismét mossa kezét s ráz egy temeséi kolompot.
Közben az árnyalakot kéri: kerülje lakát!
Újra kilencszer szól: „Lelkek, távozzatok innen!"
Visszatekint s jónak véli az áldozatát.20
Honnan eredt a Lemuria név és honnan ez ünnep,
nem tudom. Isteni kéz légyen az útmutatóm!
Plias gyermeke, szólj te, kinek pálcája hatalmas!
Pluto országát látta gyakorta szemed.
Jött az imára varázsvesszővel az isten. Azért halld
mostan a névnek okát: ő maga mondta nekem. 450
Romulus annak utána, hogy elhantolta a testvért,
vesztire gyors Remusért rótta le áldozatát.
Gyászban Faustulus is, könnyét ontotta fölötte,
s Acca is ott zokogott, szertezilálva haját.
És hogy az este közelg, hazatérnek nagy-szomorúan.
Agyat sem vetnek, csak lehevernek azok.
Megjelen ágyuk előtt vérző árnyképe Remusnak,
s halk susogása nyomán hallani vélik e szót:
„Íme, előttetek áll hő vágyaitok felerésze!
Nézzétek, mi vagyok! Tudva, mi voltam előbb! 460
Még minap úgy tudtam, népem fejedelme lehetnék,
hogyha hatalmamnak kedvez az égi madár. [107]
Most üres árny vagyok én, felszállva a máglya tüzéből.
Nincsen a régi Remus! Már csak alakja maradt!
Hol van Mars? az atyám! Ha ti meg nem
csaltatok engem,
s megmentőnk, dajkánk Marsnak a farkasa volt!
Farkas megkímélt, egy polgár bősz keze ölt meg.
Nála szelídebbek még a vadállatok is!
lamia 'kísértet' szavakkal áll etimológiai kapcsolatban; jelentése 'holt lelkek', 'kísértetek'. Az azonban,
hogy a Lemuria időben megelőzte volna a Parentaliát, vagy Ovidiusnak, vagy a forrásul szolgáló szerzőnek
a találmánya. Olyasféle téves átvétel is lehet, mint a maius hónapnév a 'nagyobb', 'idősebb' jelentésű
maior-maiusból való származtatása. (Vö. az Ötödik énekhez írott 2. sz. jegyz.)
20
429-444. Az ujjak pattintgatása bajelhárító aktus; a halottnak szánt babszem helyettesítő áldozat; a
zajkeltés a holt lelkek, a kísértetek elrettentésére szolgáló mágikus cselekmény.

Durva Celer, gonosz életedet kard oltsa ki egykor,
s véresen, úgy, mint én, szállj le a sírba te is! 470
Testvérem szeretett engem, nem akarta halálom.
Szívből megsiratott. Mit tehetett egyebet?
Könnyeiért s jóságotokért kérjétek ez egyet
tőle, hogy ezt a napot hagyja meg ünnepemül!"
Karjaikat tárják - keblükre ölelni a szólót,
csakhogy az elsuhanó árny kezük elkerüli...
Eltűnt máris a kép s elvitte magával az álmot,
és fejedelmük előtt szólni - sietnek azok,
Romulus így e napot felavatja Remuria néven
és a halottaknak szenteli ünnepükül. 480
Hosszu idő folyamán lággyá alakult a kemény hang,
mely azelőtt az egész szónak a kezdete volt.
Holtak szellemeit hívják lemuroknak azóta.
Szónkban az értelem ez, régi alakja amaz. -21 ,
Régen a templomok ily napokon mind zárva maradtak,
mint Feraliakor látni bezárva ma is.
Férjhez ez ünnepeken nem megy sem a lány, sem az özvegy,
mert, aki férjhez megy, mind rövid életü lesz.
Éppen ezért mondják, ha becsűlöd a példabeszédet:
mind májusban megy férjhez a csúnya leány. 490
Hármas ez ünnepnap, s közel egymáshoz, de külön van
Közvetlen sose jő ünnep a másik után.22
Közben a thebai Orion eltűnik előled. Május 11
Hogy lett ez csillag, halld meg a dalban okát! Az Orion leszáll.
Iuppiter és testvére, ki úr széles vizek árján, Az Orion
útnak eredt egykor Mercuriusszal együtt. mondája
Estefelé járt már az idő. Az ekék hazatértek,
és pihenő bárány szopta az anyja tejét.
Akkor a vén Hyrieus éppen kis birtoka szélén
állt kicsi háza előtt s látta a vándorokat. [108] 500
És szólt: „Hosszu az út. Estig már nem sok időnk van.
Hogyha a vendég jön, nyitva előtte kapum."
Nyájas az arca, s a szállást újra meg újra kínálja.
Isteni voltukat el-elrejtve belépnek azok.
Bent az öreg házát füst rútította sötéten,
tűzhelyen is csak alig pislog a tegnapi tűz.
Térdre ereszkedik ő s fúvással szítja a lángot,
tűzrevalót hoz elő s felhasogatja a fát.
Két fazekat tesz fel. Zöldség és bab van azokban,
és a fedőjük alól csakhamar árad a gőz. 510
21
445-484. A Lemuria szó eredetének magyarázatához Ovidius Mercuriust (Hermészt) hívja segítségül, aki
az egyik Pleiasznak, Maidnak volt a fia. Varázsvesszejével a holt lelkeket kísérte a túlvilágra
(pszükhopomposz). A Lemuriának a Remuria szóból történő eredeztetése nyelvileg megalapozatlan. Maga
az ötlet Ovidiusé lehet, aki újra bele akarta szőni művébe a Város alapításának idézett epizódját.
22
485-492. A Lemuria a kísértetek napja, ezért kell óvakodni az említett cselekményektől.

Míg várják, remegő kézzel bort tölt a kupába
s tengeri istennek nyújtja először a bort.
„Iuppiter is csak igyék!" - szólt az, miután kiüríti –
„Tölts neki!" - Elsápadt erre a névre az agg.
Ámde magához tér s kis birtoka hű müvelőjét,
ökrét vágja le és megsüti tűzön a húst.
Bort hoz elő, de olyat, melyet ő szűrt ifjúkorában,
s most kamarájában rejti a füstös edény.
És most már alacsony fekvőhelyeikre hevernek.
Lentakaró fedi el rajta a fűvet, a sást. 520
S lám csak, csillog a bor, lakomától görnyed az asztal.
Serlege bükkfa-pohár, korsaja barna cserép.
S Iuppiter így szólott: „Most mondd, mire vágyik a szíved!
Megnyered azt." - Halkan szólal a kedves öreg:
„Ifjúságomban hű társam, jó feleségem
volt nekem. És hova lett, kérded? A sír fedi már.
Esküvel ígértem neki én, a ti szent nevetekre,
más feleségem nem lesz soha rajta kivűl.
Mondtam s megtartom. De a vágy zaklatja a szívem,
mely csak gyermeket és nem feleséget akar." 530
Rábólintott mind s az ökör bőrére reá állt...
Szégyen mondani, hogy mit cselekedtek azon.
Földdel hintették be a nedvtől átitatott bőrt,
s nem múlt el tíz hó, gyermeke megszületett.
Ezt Hyrieus Urionnak szólította, hogy így lett,
csakhogy idővel a szó kezdete átalakult.
Roppantul megnőtt a fiú s lett Delia társa.
Mindenkor vele járt s Delia őre maradt. [109]
Csakhogy a balga az isteneket haragítja szavával:
„Nincs vad e földön, amin győzni ne tudna karom!" 540
Tellus skorpiót támaszt. Ez a két iker-isten
anyja felé dühösen görbe fulánkot emel.
Orion elleneállt. Latona az égbe emelte
csillagként és szólt: „Ezt nyered érdemedért! "23
Ámde mi hajtja az Oriont, meg a csillagokat mind, Május 12.
hogy tovatűnjenek, és megrövidüljön az éj? A Bosszuló Mars
Mért jön az eddiginél gyorsabban a hajnal az égre, templomának
s lángsugarakkal a nap tengerek árjaiból? felavatása
Fegyverzajt hallok? Csakugyan, fegyver zaja hangzik.
Mars közelít, s hadi zaj csattog a lépte nyomán. 550
Ünnepet ülni bosszútálló Mars száll le az égből.
Augustus forumán látni akarja lakát.
23
493-544. Orion nevét Ovidius a görög ureó 'vizel', 'spermát lövell ki' szóból vezeti le. Az Orion csillagkép
egyébként a Pleiaszokkal és a Hüaszokkal együtt a görögök legkorábban ismert csillagképei közé tartozik.
A jelenet a maga megható voltában is komikus, de értelmezhető Ovidiusnak a vallással szembeni ironikus
magatartásaként is: az istenek ugyanis szívfájdalom nélkül fogadják el a szegény öreg egyetlen ökrét.

Temploma nagy, de az isten is az: fia városa végre
egy Marshoz méltó isteni házat emelt.
Temploma méltó már a gigasokon ült diadalhoz.
Innen elindulhat harcra a harcok ura,
hogyha akár Keleten gonosz ellen emelne kezet ránk,
vagy ha talán Nyugaton kell letiporni a gazt.
Hogyha e nagy műnek tetejére a harc ura ránéz,
győző isteneket látva az ormon, örül, 560
fegyvereket lát ajtóin sokféle alakban
s látja vitézeinek sok diadalmi jelét.
Látja nagy Aeneast, kedves terhével a vállán,
s julusi ősöknek látja nemes csapatát.
Látja nagy Iliadest - a vezér fegyverzete vállán -,
és a feliratokat látja a képek alatt.
Látja, hogy Augustus van a homlokzatra felírva,
és hogy e név által temploma még ragyogóbb.
Ifjan ajánlta fel ezt, amidőn szent harcra vonult ki.
Nagyságának nagy kezdete volt az a harc. 570
Égre emelte kezét - mellette derék katonái,

szemben a cinkosok - és ő maga így könyörög:
„Hogyha csatámra atyám hívott, Vestának a papja,
s két istenségért sújtani készül e kéz:
Állj ide, Mars! bűnös vérben forgasd meg a kardod,
szent segedelmeddel védd meg a jobbik ügyet.
Templomot építek, ha nyerek, s a neved Boszuló lesz." [110]
Szólt s vígan tért meg nyert diadalma után. –
Mars nem is egyszeresen szolgált rá erre a névre:24
parthustól jeleink visszaszerezte megint. 580
Puszta vidék, meg a ló, meg a nyíl jól védi e népet.
Nagy folyamok köritik, s megközelítni nehéz.
Dölyfét két Crassus gyászos kimulása növelte:
elpusztult a vezér, hadsereg és hadijel!
Parthus kézbe került hadi díszünk, római zászlónk,
ellenséges kéz hordta a római sast.
És örökös lett volna e szégyen, hogyha vitézül
Caesar fegyvere nem védi meg Ausoniát.
Régi gyalázatnak szégyenfoltját letörölte,
s jól ismert kézben vannak a drága jelek! 590
Mit használt teneked most hátrafelé nyilazásod?
24
545-579. Octavianus még i. e. 42-ben, Brutus és Cassius legyőzése után fogadalmat tett, hogy templomot
emel Mars Ultornak (a Bosszuló Marsnak). Fogadalmát valóra váltandó i. e. 20-ban a parthusokkal
szemben elért diplomáciai sikerei alkalmából a Capitolinuson egy körtemplomot építtetett Mars
tiszteletére, ahová a parthusoktól visszakapott római hadijelvényeket helyezte el.
Mars Ultor tulajdonképpeni templomának felépítésére csak a Forum Augusti elkészülte után került sor i. e.
2-ben; ennek a templomnak a felavatása ezek szerint május 12-én történt.

Mit használt a vidék, meg rohanó paripád?
Parthus, a sast s a legyőzött íjat is általadod most,
nincs a gyalázatnak nálad a záloga már!
Kétszeresen bosszut állt; szentélyt s nevet
így nyer az isten:
tiszteletet méltán tett fogadalma szerint.
Cirkuszban legyen, ó, polgárok, az ünnepi játék!
Mert nem színjáték illeti harcok urát!25
Látod a Pleiasokat, mindet, testvéri csoportban, Május 13.
hogyha csak egy éj van hátra az Idus előtt. 600 A Fiastyúk csillagzat
Biztosak útmutatóim: a nyárnak kezdete itt van, felkelése
mert elvégződött már a szelíd kikelet.
Egy nap az Idus előtt - s felemelkedik a Bika-csillag Május 14.
képe. E csillagról ismeretes rege van. A Bika-csillagzat
Iuppiter Europát bikaként hordozta a hátán mondája.
Szarvai is voltak - félrevezetni a lányt.
Ez jobbjával a szőrt, baljával fogta ruháját.
Féltiben újszerü báj ömlik el arculatán.
Leplét fújta a szél és játszott szőke hajával:
Iuppiter így szeretett, szídoni lányka, beléd! 610
Lányosan a vízből fel-felkapkodta a talpát:
félt, hogy a tajtékzó vízbe a lába leér.
Gyakran nagyravaszul hátát lemeríti az isten,
csak hogy a lány szorosan általölelje nyakát.
Végül szarvtalanúl állt ott, hogy a partot elérték,
Iuppiter: isten lett, bár bika volt az imént. [111]
Égbe jutott a bikád, te meg isten kedvese lettél,
szídoni lány, s a világ harmada hordja neved. –
Mások e csillagról azt vélik, a fároszi lány az, 620
ő, ki üszővé vált, most pedig isteni lény. -26
Káka-babát hajigál a cölöp-hídról a folyóba Argiv
mostan a papnő is - emberi áldozatúl. áldozat
Hatvanad éve után, mondják, mindenkit elöltek.
Csakhogy az ősökről hinni nem illik ilyet.
Hirdeti régi regénk: Saturnia volt ez a föld még,
s szólt végzetmondó Iuppiter ily szavakat:
25
580-598. A hadijelvények visszaszerzését az augustusi propaganda az esemény valóságos súlyánál
sokkal jelentősebbnek tüntette fel, hiszen nem harc árán jutottak haza. A jelvények még i. e. 53-ban a
carrhaei római vereség során kerültek a parthusok birtokába, s e szerencsétlen kimenetelű hadjáratban a
római vezér, Licinius Crassus és fia is elesett. A parthusoktól elszenvedett szégyenfoltok számát csak
szaporította Antonius i. e. 36-ban, illetve 33-ban Parthia ellen vezetett sikertelen hadjárata. Az azonban
aulikus túlzás Ovidius részéről, hogy Augustusnak Italiát kellett megmentenie a parthusoktól.
26
599-620. A Bika-csillagkép eredetéről Ovidius két mondát ad elő: a) Csillagképpé az a bika változott át,
amelynek alakjában Zeusz elrabolta Agénór föníciai király lányát, Európát, földrészünk névadóját; b) a
Bikacsillagkép azonos lóval, Zeusz szerelmével, akit Héra (Iuno) haragjában üszővé változtatott. Héra
üldözése elől Ió Egyiptomba menekült. Iót a hellenisztikus korban - éppen tehén alakja miatt - az
egyiptomi Íszisz istennővel azonosították; a pharoszi jelzőt azért kapta, mert Íszisz Pharosz szigetén mint a
tengeri hajózás védőistennője különösen nagy tiszteletnek örvendett.

„Áldozatul sarlós aggnak két emberi testet
adjatok, ezt dobván tuszk folyam árjaiba!"
Ily komor áldozatot végeztek leucasi módon
évenként, Tiryns hőse midőn odajött. 630
Ő azután csak szalma-babát hajigált a folyóba.
Tőle tanultuk az ily képletes áldozatot.
Más hagyomány, hogy az aggot azért dobták le a hídról,
hogy fiatal nyerjen csak szavazatra jogot.
Mondj igazat, Tiberis! Vénebb, mint Róma, a partod!
Megmagyarázhatod így, honnan ez ősi szokás!
Nádkoszorús Tiberis felemelte fejét a habokból,
s ily szavakat susogott szózatos árja nekem:
„Puszta mezőség volt ez a táj, várnak nyoma sem volt,
és mindkét parton szerte legelt a barom. 640
És engem, Tiberist, akit ismernek ma a népek
és akitől félnek, még csak a nyáj se becsült.
Arcasi Euander - neve sokszor cseng a füledbe -
mint jövevény, idejött, s szelte hajója vizem.
És jött Hercules is. Görögök voltak csapatában.
Úgy tudom, Albula volt még nevem akkoriban.
Pallas atyja a hőst befogadta szives szeretettel,
s végre lakolt a gonosz Cacus a vétkeiért.
Elmegy a győztes, a nyáj vele - dús erytheai zsákmány!
Ám nem akarnak a hős társai menni tovább. 650
Argosból jött nagy részük s nem tért oda vissza;
és bizakodva emelt új lakot itt a hegyen.
Szíveiket mégis gyakran zaklatta a honvágy,
és aki haldoklott, ily szavakat rebegett: [112]
»Dobjatok engem a vízbe, hogy így Tiberis vize testem
holtan is elvigye majd Inachus árjaihoz!«
Csakhogy e kívánság nem kedves a gyermeki szívnek,
és a halott jövevény római földbe kerül.
Teste helyett egy szalma-babát dobnak le a vízbe:
ússzon a tengeren át régi hazája felé!" 660
Végzi, s a könnyü habok kisidőre megállnak előtte,
míg kővel kirakott vízi lakába leszáll.27
Jőjj, Atlas unokája! dicső! - hegyes Arcadiában Május 15.
Iuppiterének akit Maia világra hozott! Mercurius
Harc és béke követje vagy ott fenn és odalenn is, templomának
szárnyas lábakkal jársz te az égi uton; felavatása
27
621-662. A szertartás magyarázatára mind az ókorban, mind a modern vallástörténetben és filológiában
többféle elmélet született, értelme és eredete azonban ennek ellenére sem teljesen világos. Bizonyos, hogy
helyettesítő áldozatról van szó: a folyó istenének emberáldozat helyett kákából készült, ember alakú bábut
adtak engesztelő áldozatul. Az eljárás eredetét Héraklészre vezették vissza. Más forrásokból tudjuk, hogy a
Vesta-szüzek a pons subliciusról, a Tiberis legrégibb cölöp-hídjáról huszonnégy - más adatok szerint
huszonhét, illetve harminc - kákabábut dobtak a folyó vizébe. Az áldozatok Argei elnevezésének oka
azonban ismeretlen, akárcsak az, hogy miként szerepelhettek éppen a Vesta-szüzek egy ilyen szertartáson.

ó, ki a lantnak örülsz s küzdők ragyogó csapatának;
és ki tanítottad szólni az embereket!
Néked a Cirkusznál szentélyt felavattak atyáink.
Iduson - és minekünk ünnep azóta e nap. 670
Mert aki árúját jó áron akarja eladni,
tömjént gyújt teneked, s üzlete úgy sikerül.
Porta Capena előtt van Mercuriusnak a kútja.
Mondják és hihető: isteni lény lakik ott.
Kalmár jő, s a ruhát felövezve, vederrel, a füstben
megtisztulva, merít áldozatára vizet.
Ebbe babért márt és azzal meghinti az árut,
mind, ami majd idegen gazda kezére kerül.
Harmatozó ággal végül meghinti haját is
s csalni szokott szájjal mondja el ezt az imát: 680
„Mosd el a múlt évnek minden gonosz esküszegését!
Mosd el a tegnapnak sok csalafinta szavát!
Hogyha hazug szóval tereád esküdve, reméltem,
hogy nem hallja dicső Iuppiter esküimet.
Vagy ha talán istent s istennőt, tudva, becsaptam,
hordják szét a szelek gyorsan az esküszegést!
Ámde valótlant szólni legyen szabad alkalomadtán!
És ha ilyet mondok, rá ne ügyeljen az ég!
Adj jó üzletet és engedd, hogy örüljek is annak!
És a vevőt ügyesen félrevezetni segíts!" 690
Így könyörög, s rá Mercurius mosolyog le az égből :
persze, lopott maga is barmokat Ortygián.28 [113]
Most nekem arról szólj - én jobbat kérek amannál, Május 20.
Hogy mikor érkezik el Phoebus az Ikrek elé! A Nap az Iker
S szólt: "Valahány munkát megharcolt csillagképbe
Hercules egykor, lép
aznap a hónak már annyi a híja csupán."
,,Mondd el e csillagnak születését" - kértem az istent.
S ő ékes szóval megmagyarázta nekem:
"Phoebét s nővérét elszökteti Tyndareusnak
két fia: jó lovas egy, másnak az ökle erős. 700
Lynceus és Idas dühösen fegyverre kap értük,
mert Leucippus a nászt nékik igérte előbb.
Azt javasolja Amor, hogy emez követeljen, amaz ne
adjon: a két félnél harci ok egy s ugyanaz.
Futva az Oebalidák kikerülték volna a harcot,
ámde gyalázatnak látszik a gyáva futás.
28
663-692. Mercurius etruszk eredetű istenség, aki a gens Mercuria (Mercurius nemzetség) istene volt;
később a görög Hermésszel azonosították, s így egyértelműen a kereskedelem védőistenévé vált. Nevének
azonban etimológiailag nincs köze a latin merces 'áru' szóhoz. I. e. 495-ben alapított temploma a Circus
Maximus és az Aventinus között állt. A kereskedő imája bármennyire komikusan hangzik is, Mercurius
(Hermész) esetében helyénvaló, mert mítosza szerint a még csecsemő korában, közvetlenül születése után
véghezvitt első „hőstette" Apollón marháinak ellopása volt. (L. a homéroszi Hermész-himnuszt.)

Volt egy jó csatahely - széles, fák nélküli tisztás -,
ott várták be tehát őket, Aphidna körül.
Átveri Castornak kebelét Lynceusnak a kardja.
Észre se vette sebét, s máris a földre omolt. 710
Bosszút állni közelg Pollux s átszúrja gerellyel
Lynceust ottan, ahol vállba megy által a nyak.
Idas rája rohan, de az ég tüze visszariasztja,
ám, mit a jobbja emelt, fegyvere célba talál.
Most a magas mennybolt, Pollux, feltárul előtted.
Ámde te így könyörögsz: »Halld meg a szómat, atyám!
Mit te nekem szántál, kettőnk közt oszd meg a mennyet!
Nékem több jutalom lesz fele, mint az egész.«
Váltogatás útján így menti meg őt a haláltól,
s csillaguk útmutató vészbe, viharba ma is.29 720
Ianusnál tudakold az Agonia napja mivoltát, Május 21. Agonia
mert hisz a naptárban második ünnepe ez!"30 Május 22.
Megjön az éjszaka újra, s az Erigone ebe felkél. A Szíriusz
Csillagképéről más helyen írtam előbb. 31 felkelése
Vulcanusnak a napja, a Trombita-ünnepe itt van. Május 23. Trombiták
Tisztul a harsona most mind, amit ő remekel.32 ünnepe
Hogyha a másnap négy betüjét rendjén magyarázod,
benne vagy áldozat áll, vagy fejedelmi futás.33 [114] Május 24.
Rólad is énekelek, Fortuna: kit imád ez a nagy nép, Május 26. Róma
mert felszentelték másnap a templomodat. 730 szerencséjének ünnepe
Most a Napot befogadja a sokvizű Amphitrite, Május 26.
s égen elődbe a rőt Sasnak a csőre kerül. A Bootes leszáll
Elviszi színed elől, ha közelg, Aurora Bootest, Május 27.
s annakutána Hyas csillaga tűnik elénk. [115]
34 A Hyasok felkelnek
29
693-720. A Dioszkuroszok csillaggá válásának története. A testvérpár közül az egyik, Pollux (Polüdeukész)
luppiter (Zeusz) fia volt, a másik, Castor (Kasztór) halandó apától, Tyndareus (Tündareósz) spártai királytól
származott. A monda szerint a két testvér elrabolta a messzénéi Leukipposz két lányát, Phoibét és Hilairát,
akik viszont ekkor már Aphareusz két fiának, Lünkeusznak és Idasznak a jegyesei voltak. A rablás miatt
kitört harcban Kasztór meghalt, de Polüdeukészt, aki szintén végzetes sebet kaphatott volna, az apja, Zeusz
az égbe emelte. Polüdeukész azonban halandó testvére iránti szeretetből kieszközölte apjánál, hogy
testvérével felváltva tartózkodhassanak az Alvilágban és az Égben. Kasztór és Polüdeukész egyrészt a
testvéri szeretet köz mondásos példái, másrészt mint csillagképek az ókon hajósok tájékozódásában
játszottak fontos szerepet.
30
721-722. Az első Agonia ünnep január 9-én volt. L. az Első ének 317. skk.
31
723-724. L. a Negyedik ének 939. sk.
32
725-726. A Tibulustrium ünnepére 1. a Harmadik ének 849. skk.
33
727-728. Az ünnep betűjelei: Q.R.C.F. Ez kétféleképpen értelmezhető: 1. Quando Rex Comitiavit, Fas:
„Amikor a király gyűlést tartott, nem tilos [áldozni]." 2. Quando Rex Comitio Fugerit: „Mikor a király a
comitiumról elmenekült."
34
729-734. Fortuna publica populi Rontani kultusza Praenestéből került át Rómába; templomát i. e. 204-
ben május 27-én szentelték fel Quirinalison.

Hatodik ének
JÚNIUS
Június elnevezésének magyarázata több van.

Vedd, amelyik tetszik! Mindet elébe adom!
Tényeket énekelek ma. De lesz, aki azt hiszi, költök,
s azt hiszi, ember nem látja az isteni lényt.
Isten van bennünk! Felgyúlunk, hogyha akarja.
Szent az az ész, melynek magva is ihletet ad.
Én vagyok az főként, aki láthatom istenek arcát,
mert látnok vagyok én, s szent, amit énekelek.
Ismerek egy ligetet. Sürü fái közé, a magányba
nem hat lárma. Csak egy kis patak árja csobog. 10
Itt elmélkedtem, hogy e hónapnak neve honnan
származik, és lelkem mélyen e gondba merült.
És ime, istennők jöttek, kiket egykor a nyájnál
nem látott a vetés ascrai dalnoka sem.
Még Priamus fia sem - bíró vizes Ida hegyének
völgyén. Vagy hogy igen! mert azok egyike volt.
Épp azok egyikr! - hitvese és nővére urának.
Ismerem: ott, ahol áll, Iuppiteré az a vár.
Borzalom üli szivem, sápadt szín festi meg arcom.
Ám aki félelmet kelt, el is űzi hamar. 20
Mert szól: "Ó, látnok, költője a római évnek,
versed akármi szerény, isteni dolgokat írsz.
Megnyered azt a jogot, hogy láthatod isteni lényünk,
mert vállalkoztál - zengeni ünnepeink.
Hogy pedig el ne feledd, s tévelygés tőrbe ne ejtsen:
Június énrólam nyerte ez elnevezést!
Iuppiteré vagyok én! - nővér s feleség! - ez a díszem!
Nem tudom én, melyikért több dicsekedni jogom!
Hogyha nemem nézed, legelőbb én tettem atyává,
s Saturnusnak a sors engem adott legelőbb. 30
Róma atyámról lett egykor Saturnusi-ország!
Égi hazájából erre a földre került.
Hogyha a nász érték; Mennydörgő hitvese - címem, [116]
s templomom ott van, ahol tarpei Iuppiteré.
Ágyasa megfelelő, hogy a májusnak nevet adjon?
Ily jutalomra viszont nem vagyok érdemes én?
Mért vagyok istennők közt első s égi királynő?
És a kezemben arany pálca hatalma mit ér?
Fényt adok újholdnak: Fény-istennő nevem érte.
S mégse viselje egész hónap az én nevemet? 40

Akkor kellene bánni, hogy Electrának a népét
s dardani ősi lakát nem veri már haragom!
Arra az egyik okom Ganymedes mennybejutása,
másik ok Ida hegyén Paris itélete volt.
Akkor ugyan bánnám Carthago cserbehagyását,
bár ott őrizték fegyverem és fogatom.
Bánnám, hogy Spartát, Argost, meg a drága Mycenaet
adtam Latiumért s adtam az ősi Samost!
Tűrtem, a vén Tatius s a faliszk, aki engem imádott,
hogy lealázza magát Róma hatalma alá. 50
Ám soha nem bánom: nekem annyira
kedves e nemzet.
Tiszteletem legyen itt Iuppiterével együtt!
Mars maga szóit: »Unokádnak várát néked ajánlom:
Ebben a városban lesz az uralmad erős!«
Teljesedett az a szó. Száz oltár ünnepel engem,
s éppen olyan súlyt ad tiszteletemnek e hó.
S nemcsak Róma imádja nevem. Hódolnak előttem
még azok is, kik amott laknak, a város alatt.
Nézd, milyen ünnepet ül ligetében Aricia nékem
és vele Lanuvium, meg laurentumi nép. 60
Ott ez a hó Iunonius. És nézd tiburi földem
és Praenestében nézd csak a szent falakat!
Romulus ott idegen s mégis junói a hónap.
S róma az én unokám városa lenne talán!"1
Így szólott Iuno. Felnézek. S íme előttem
Hercules asszonya áll, s ifjui arca ragyog.
S szól: „Ha az édesanyám engem száműzne egéből,
ellene nem mernék benne maradni tovább.
Most se vitázom azon, hogy e hó neve honnan eredhet,
mert szelídebb vagyok én, s kérni csupán a jogom. 70
Jobb szeretem kéréssel a jót diadalra segítni;
és te talán ügyemet pártfogolod magad is. [117]
1
1-64. A június hónapnév eredetének elsőül adott magyarázata szerint a hatodik hónap Iunóról nyerte a
nevét. Az istennő, akit már nagyon korán a görög Hérával azonosítottak, maga világosítja fel erről a költőt,
teleszőve beszédét egyrészt a görög Héra-mítoszokra, másrészt a római és Róma-környéki tiszteletére
utaló célzásokkal. Héra (Iuno) Kronosznak (Saturnus) legidősebb lánya, egyben testvérének, Zeusznak
(Iuppiter) a felesége volt. Spártát, Argoszt, Szamoszt, Mükénét már a homéroszi eposzok Héra
legjelentősebb kultuszközpontjaiként emlegetik, s ugyancsak annak számított, bár más vonatkozásban,
Karthago is. A trójai háborúban Héra a görögök oldalán állt, részint féltékenységből, amiért Zeusz
pohárnokává és egyben szeretőjévé tette a trójai királyfit, Ganümédészt, részint mert az ugyancsak trójai
királyfi, Parisz Athénét és őt mellőzve Aphroditének ítélte a legszebb istennőnek járó aranyalmát.
Rómában Iunót mint a szülő nőket segítő istennőt is tisztelték Iuno Lucina néven, s Lucina (Fényre Segítő)
mellékneve valóban a lux ('fény') szóval van kapcsolatban, ezen kívül az újhold napja (Kalendae) is neki
volt szentelve (Iuno Kalendaria). Mivel Mars (Arész) Iuno (Héra) fia volt, Róma alapítója, Romulus Iuno
unokájának számított. A faliscusok lakta Falerii, továbbá a latiumi Lanuvium és Ardea Iuno
kultuszközpontjai voltak; Praenestében. Fortuna primigenia templomában is állt Iuno-szobor; Titus Tatius,
a szabin eredetű király szintén épített Iuno-templomot Rómában. A latinok más források szerint is mensis
Iunoniusnak nevezték a hatodik hónapot. A június hónapnév eredetének valóban ez a helyes magyarázata.

Iuppiter és az anyám, egymás mellett, ahogy illik,
laknak arany-házban fent, Capitoliumon.
Ámde a dísz, mit e hó neve ad, csakis engemet illet:
egyetlen dísz, mely aggodalomra is ok!
Római, sajnálnád, hogy a Hercules asszonya nálad
és az utókor előtt ennyire érdemesült?
Férjem tetteiért is tartozik ezzel a földed:
zsákmányolt nyáját erre terelte a hős. 80
Tűz, mit az atyja adott, Cacust nem védte meg akkor,
és az Aventinus földje felitta a vért.
Nem megyek ennyire én. Hisz Romulus
egykor a népet
kétfele vette - csupán évei száma szerint.
Egy a tanácsházban szolgál, másik meg a hadban.
Egyik a harcról dönt, másik a harcra kiszáll.
Így rendelte s a megjelölést két hóra ruházta:
Június - »ifjui hó«, május - »a régieké«."2
Így szólt. S már a vitából pör lett volna közöttük,
s gyöngéd érzésen győznek az indulatok: 90
phoebusi lombkoszorúval jött Concordia ekkor,
ő, kit a béke-vezér isten létre hivott.
Hősi Quirinusról szólt ő és szólt Tatiusról,
két nép, két ország általa hogy frigyesült,
s össze miként kapcsolta a vőt, meg apóst
közös otthon:
„Júniusunknak ilyen kapcsolat adta nevét."
Három ok is van hát. Nézzétek el, isteni lények:
köztetek ezt az ügyet meg nem ítélhetem én.
Dönteni nem fogok úgy, mint egykor a trójai bíró: 100
ártani kettő - több, mint, ha segítene - egy !3
Elseje, Carna, tiéd! - Ajtósarok istene Carna: Június 1.
nyitja hatalma, ha zárt; s zárja, ha nyitva a zár. Carna napja
Hol veszi ezt az erőt, múltak köde leplezi hírét.
Ám, ha tanulni akarsz, felfedi néked e dal.
Ősi Helernus berke terül Tiberis folyamánál.
Főpapok abba ma is hordanak áldozatot.
Ott született Cranae: - így hívták egykor a nymphát-,
sok kérő gyakran kérte, hiába, kezét.
2
65-88. A második magyarázatot Hébé adja elő. Hébé Zeusz (Iuppiter) és Héra (Iuno) lánya, Héraklész
(Hercules) felesége, az ifjúság istennője volt; neve maga is beszélő név: Hébé görögül a. m. 'ifjúság', és
egyéniségéhez illően a júniust a iunior, iunius 'ifjabb' középfokú melléknévből származtatja. Ez az
értelmezés történetileg éppoly helytelen, mint a május hónapnévnek a maior, maius 'nagyobb', 'idősebb'-
ből való levezetése. (Vö. Ötödik ének 1. és 19. jegyz.) Cacus és Hercules párharcára 1. Első ének 543. skk.
3
89-100. Concordia (Egyetértés) istennő, akinek Augustus teremtette meg a kultuszát, a iunius szót a
iungere 'összekapcsolni' igéből magyarázza, felelevenítve a szabin nők elrablását követő viszály, majd
kibékülés emlékét. Ez a - természetesen helytelen - etimológia Ovidiuson kívül más ókori szerzőnél nem
olvasható.

Járta a réteket és vadakat hajszolt gerelyével; [118]
sodrott hálóval zárta a völgyeket el. 110
Tegze se volt, mégis Phoebusnak a húga lehetne.
Nem lett volna reá szégyen a büszke leány.
Hogyha szerelmes szót szólt hozzá bármelyik ifjú,
készen volt mindjárt arra a válasza is:
,,Erre világos van. Magamat szégyenlem előtted.
Ott a sötét barlang! Menj oda! Ott leszek én!"
Elhiszi és szalad az. De a lány sürü bokrokat érve
elbúvik, s azután nem leli senki nyomát.
Látja a lányt Ianus. Szerelem rabul ejti a lelkét. 120
És csali, lágy szavakat mond a keményszivünek.
Régi szokása szerint távol barlangba meneszti
ezt is, előbb vele megy s - elmarad útja felén.
Balga! Hiszen Ianus lát mindent háta mögött is.
Ellene mit se tehetsz: tudja a rejtekedet.
Mit se tehetsz, mondom, mert elkap a sziklaodúban,
s hő ölelések után szól, hogy a vágya betelt:
"Mert szeretőm voltál, ajtósarok asszonya légy te!
Vesztett lányságért ezt a jutalmat adom."
Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret,
hogy vele ajtóból messzire űzze a bajt. -4 130
Kapzsi madársereg él... nem, amely Phineus lakomáját
elragadozta; de csúf fajzata tőle ered:
nagy feje van, kiülő szeme, csőre rabolni kiváló,
körmei horgasak és szürke a tollazata.
Éjszaka száll, csecsemőt rabol el, ha hiányzik a dajka,
bölcsőből kiragadt testüket összeveri.
Kisgyerekek beleit szétmarcangolja a csőre,
s hosszú kortyokban szürcsöli torka a vért.
Úgy hívják: huhogó, és onnan vette nevét, mert
úgy huhog éjszaka, hogy hallani borzalom azt. 140
Légyen a Természet, vagy légyen az anyja varázslat,
melyre madáralakot marsusi vén banya ölt:
a Proca bölcsőjére repült. Alig ötnapos az még,
s zsákmányára csapott máris a ronda madár.
Szürcsöli nyelve mohón vérét a piciny csecsemőnek,
míg a szegény gyermek csak nyöszörögni ha tud.
Felriad és beszalad gyermeksírásra a dajka
s látja, a sebzett arc vérzik a karmok alatt. [119]
Mit tegyen? Arca olyan, mint késő ősszel a lombnak
4
101-130. Carna kilétét a vallástörténet mindeddig nem tisztázta. Ovidius a Carna nevet az 'ajtósarok'
(cardo) latin szóból származtatja, és a nymphát, valószínűleg ennek az általa kitalált történetnek az
alapján, Ianus szeretőjévé teszi. A Carna név eredetét valójában nem ismerjük.
A Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak baj elhárító erőt
tulajdonítottak.

színe, mely elsárgul, hogyha közelget a tél. 150
Cranéhoz siet és neki elpanaszolja, mi történt.
Ám felel az: „Kicsikéd megmenekül. Ne remegj!”
Bölcsőjéhez ment. Ott sírt már atyja meg anyja:
„Érte ne hulljon könny! Én leszek orvosa" - szólt.
Ajtófélre legyint háromszor egy áfonya-ággal,
és ugyanannyiszor ír véle küszöbre jelet.
Gyógyszer a víz is: azért vízzel meghinti az ajtót.
Kis malacot vágat s felveszi friss zsigerét:
„Éjszaka szárnyasa" - szól -, „kíméld meg a gyermeki szívet!
Most e kis áldozatunk essen a kis gyerekért! 160
Végy beleket belekért, kérlek, végy szívet a szívért!
Váltságként jobbért ennek a lelke legyen!"
Szólt és áldozatát szétvágva, szabadba kirakta,
és tilalom-szava szól: „Senki ne nézzen oda!"
Áfonya-gallyat tesz Ianusnak is arra a helyre,
hol besugárzik a fény egy kicsiny ablakon át.
Azt mondják, madarak többé nem sértik a bölcsőt,
és a kicsinyfiu is felveszi régi színét. -5
Kérdezed, első nap mért kell falatozni szalonnát,
és liszttel vegyesen felmelegítve, babot? 170
Ősi ez istennő: neki rég' kor étele ízlik,
nem sóvárg idegen s újszerű étek után.
Baj nélkűl úszkált a hal abban a korban. A kagylót
csontos házában nem fenyegette veszély.
Jónia tájainak madarát Latium sose látta,
s azt sem, amely törpék százait ölni - őrül.
Akkor a páva se volt kedves, csak a tollai révén.
Foglyul esett vadakat még nem adott a világ.
Disznó ért valamit, s ez volt csak az ünnepi étel.
Csak tönkölyt termett és babot akkor a föld. 180
S június elsőjén - mondják - ki vegyítve fogyasztja
mindkettőt, sohasem bántja a hascsikarás. -6
Intő Iunónak szentélye a várhegyen épült, Iuno Moneta
szinte Camillusnak szent fogadalma szerint. templomának
5
131-168. Procának, a jóformán csak névről ismert albai királynak történetében Carna (Carne) az előzőtől
teljesen eltérő szerepkörben, varázslóként jelenik meg, A madárszörnyek, amelyek rátámadnak a
csecsemőkre, olyan képzelet szülte lények, amelyek az újabb kori "boszorkány" fogalmához állnak a
legközelebb. Carna eljárása (háromszori ismétlése a cselekménynek, tisztító vízzel való meghintés)
hamisítatlan varázsszertartás. Az áfonyagallyak ilyen célra történő felhasználására máshonnan nincs adat;
a malacáldozat tipikus helyettesítő áldozat.
6
169-182. június 1-jét az ünnepi eledelül fogyasztott babfőzelék miatt Kalendae fabariaenek is hívták (faba
'bab'). Ez az étkezési szokás világít rá talán leghelyesebben Carna eredeti mivoltára: a bab ugyanis a
halotti kultuszban játszott fontos szerepet. A később nymphaként és varázslóként tisztelt istennő tehát ősi
fokon valószínűleg a halotti világgal kapcsolatos démon volt, az Alvilág kapujának „nyitója és zárója", ami
magyarázatot adhat arra is, hogy miért kerülhetett kapcsolatba Ianusszal. Bár a bab mellett a szalonna
(lardum) is az ünnepi étrend tartozéka volt, a carna névnek a latin caro, carnis 'hús' szóból történő
levezetése népetimológián alapuló kombináció.

Manlius itt lakozott, aki Iuppiter ősi lakától felavatása
itt, Capitolmmon, verte a gallokat el. [120]
Mért nem esett el a harc mezején, ti nagy istenek, akkor
mennybeli Iuppiter, ott küzdve a trónusodért!
Élt — csak azért, hogy zsarnokként vádolva, megöljék:
hosszu öregkor után már csak e címe maradt.7 190 Mars temp-
Marsnak a napja is ez, mert kívül a porta Capenán, lomának felavatása a
oszlopos-út mentén Marsnak a temploma áll. 8 Via Appián.
Szentély jut neked is, Tempestas, mert a hajóhad Tempestas
csaknem tönkrejutott Corsica partjainál.9 templomának
Emberi művek ezek. De ha kérded a csillagok útját, felavatása
mely most feljön, a nagy Iuppiteré az a Sas.
Már a Hvasokat és Bika szarvát hívja a másnap, A Sas felkelése Június 2.
es sok esőzéstől nedvesedik meg a told. 10 A Hyasok felkelése
Kétszer lesz reggel, s Phoebus kétszer jelenik meg, 200 június 3. Bellona
hajnali harmattól kétszer is ázik a rét. templomának
Tuszk harcban Bellona lakát e napon felavatták, felavatása
és, a latin földet védi örökre keze.
Appiusé ez a mű. Pyrrhusszal szóba sem állt ő:
mit szeme nem látott, látta a szelleme jól.
Templom előtt kicsi tér Circus kapujára tekint fel.
Van kicsiny oszlop is ott, ennek a híre nagyobb.
Háboru hírnökeként innen dobják ki a lándzsát,
zsarnoknak s idegen népnek üzenve hadat.11 Június 4.
Circusnak másik részét maga Hercules őrzi; A Hercules Magnus
tiszteletet rendelt néki Sibylla szava. 210 templom felavatása
7
183-190. A Moneta melléknevet a népetimológia a latin moneo 'int', 'figyelmeztet' szóval hozta
kapcsolatba, valószínűbb azonban, hogy a Moneta melléknév mögött etruszk istennő rejtőzik, akit Iunóval
azonosítottak Ró- mában. Templomát, mely a Capitolinusnak Arx nevű „szarván" állt, a gallokat legyőző L.
Furius Camillus építtette i. e. 345-334-ben. M. Manlius Capitolinus volt az, aki az i. e. 392. évi gall ostrom
idején Iuno szent ludainak gágogására felébredve riasztotta a capitoliumi őrséget, és megmentette a várat
az elfoglalástól. Később polgártársai azzal vádolták, hogy királyi hatalomra tör, és letaszították a Tarpeia
szikláról. A moneta későbbi azért vette fel a „pénzérme" jelentést, mert Iuno Moneta temploma alatt
működött a pénzverde.
8
191-192. A Porta Capena Róma azon kapuja volt, amelybe a Via Appia torkollott. Mars itt álló templomát i.
e. 398-ban, a gallok elleni háborúk idején építették.
9
193-194. Ugyancsak a Porta Capena közelében állt Tempestas (Vihar) temploma (dedicatiós felirata is
megmaradt), amelyet L. Cornelius Scipio építtetett hálából Corsica elfoglalásáért (i. e. 259).
10
195-198. A Sas-csillagkép felkelése valójában június 3-ra esik.
11
199-208. Bellona istennő a harc, a háború megszemélyesítése volt (bellum latinul 'háború').
Templomának felépítését, mely a Circus Flaminius mellett állt, Appius Claudius Caecus fogadta meg az
etruszkok elleni harcok idején i. e. 296-ban. Ugyanez az Appius Claudius, aki időközben megvakult,
akadályozta meg a senatusban tartott, később sokat emlegetett beszédével, hogy a rómaiak a hérakleiai
vereségük után (i. e. 280) békét kössenek Pürrhosszal (Pyrrhusszal), az épeiroszi (epirusi) királlyal.
Bellona temploma mellett állt az úgynevezett Columna bellica (háborús oszlop), mely a hadüzenetet kísérő
szertartásokban játszott fontos szerepet. A hadüzenet ősi módja ugyanis az volt, hogy a húsztagú fetialis
testület egyik tagja az ellenség határára ment, és az ellenség földjére átdobott egy lándzsát. (Ezzel függ
össze az agressio latin szó, mely tulajdonképpen 'oda - a határhoz - lépés'-t jelent.) Miután a birodalom
területe megnőtt, és a hadüzenet aktusát a gyakorlatban nehéz lett volna a hagyományos módon intézni,
ez a kő jelképezte a mindenkori ellenség határkövét: innen dobták ki a hadüzenetet jelentő lándzsát.

Nonaenál egy nappal előbb tettek fogadalmat;
s mint a felirata szól, Sulla avatta fel ezt.12
Nem tudtam, Sanctust, Fidiust vagy tégedet illet, Június 5.
Semo atyánk, Nonae. S Sanctus ad útmutatást: Semo Sanctus
„Bármelyikünknek adod, végül is enyém az ajándék. Dius Fidius
Mindez a név az enyém. Ezt igy akarta Cures." templomának
Néki tehát szentélyt a sabinumi ősök emeltek, felavatása
és a Quirinalis temploma őrzi nevét. - 13
Van nekem egy lányom. Hosszabb legyen

élte enyémnél!
Úgy leszek én boldog, hogyha nem éri baj őt. 220
Férjhezadása előtt, mikor arról dönteni kellett, [121]
hogy mely nap nem jó, s mely nap a megfelelő,
azt mondták akkor, hogy június Idusa múltán
jó a leánynak is és jó a legénynek a nap.
Ámde a hó első fele még nem kedvez a násznak,
mert ezt mondta a pap szent felesége nekem:
„Míg a szelíd Tiberis tengerbe sodorja a szennyet
szőke vizével a szent trójai Vesta elől,
nyírott fürtjeimet nem rendezi addig a fésű,
addig az olló sem nyírja a körmömet el, 230
sőt férjem sem ölel, noha Iuppiter isteni papja,
s bárha örök törvény összekötötte velem.
Hát te se sürgesd ezt! Akkor lesz boldog a lányod,
hogyha a tiszta helyen felcsap a vestai tűz."14
Harmadnapra, miként mondják, tovaűzi Lycaont Június 7.
Phoebe, s pásztora már nincsen a Medve mögött. Halászjátékok
Akkor a Mars-mezején elnéztem, hogy megy a játék. ünnepe
S mondták, gyors Tiberis, tiszteletedre van ez.
Annak az ünnepe ez, ki a hálót húzza a vízen
és ki csalételekkel vár a horogra halat.15 240
Isten az Ész maga is. Szentélyét látjuk az Észnek: Június 8.
félt a csalárd púntól az, ki emelte lakát. Az Ész
Pún, te megújítottad a harcot - a consul elestén, templomának
mórok harcaitól döbbenet ülte szivünk. felavatása
Szétfoszlott a remény. - A Tanács akkor fogadást tett.
És szabadítani jött arra azonnal az Ész.
12
209-212. A templom a Circus Flaminius mellett Hercules Magnus Custosnak (A nagy, oltalmazó
Herculesnek) volt szentelve. Az istenalakról is és a templomról is csupán annyit tudunk, ami itt olvasható.
13
213-218. A Semo Sanctus Dius Fidius istennév utolsó két tagja Iuppiterre mint esküt védő istenségre utal;
az első két tag nem értelmezhető, bár a Semo istennév más forrásokból is ismeretes. A Quirinalison álló
templomot a hagyomány szerint Titus Tatius alapította, ami az istennek és kultuszának szabin eredetére
utal.
14
219-234. Ovidius egyetlen lánya, akit a Tristiában (Keservek) is említ. Nem tudni, hogy az atya három
házassága közül melyikből született. A tanácsot adó nő a fiamen Dialis (luppiter papja) felesége.
15
235-240. A halászjátékokat a praetor urbanus rendezte, és az ünnep a Tiberis-folyó tiszteletére szólt. A
játékok jellegéről semmi közelebbit nem tudunk.

És a Tanács a nagy istennőnek tett fogadalmat
ekkor rótta le, hat nappal az Idus előtt.16
Vesta, segélj! a te tiszteletedre nyitom meg az ajkam, Június 9.
hogyha szabad nekem is látnom az áldozatod. 250 Vesta ünnepe
Lelkem imába merült. Éreztem az égi erőket,
s bíborosan ragyogott, rám mosolyogva, a föld.
Ám nem láttalak én. Távozz, költői hazugság!
Férfi-tekintet előtt rejtve vagy, isteni nő!
Mégis, amit rosszul tudtam, vagy amit sose tudtam,
az, noha senkise szólt, most kivilágosodott.
Róma midőn negyvenszer látta Parilia napját,
tűznek az őre gyanánt őt befogadta e lak.
Béke királyáé ez a mű, akinél soha szentebb,
isteni lelket nem szült a sabinumi föld. 260
Most csupa érc a fedél, amely egykor szalmatető volt [122]
s hajlós vesszőből volt fala fonva előbb.
Oly kicsi hely most Vesta anyánk szent
csarnoka, egykor
hosszuszakállu Numánk büszke királyi laka.
Azt mondják, hogy a templom alakja
előbb is ilyen volt.
S mért hogy alakja ilyen, meg tudom adni okát.17
Vesta s a Föld ugyanegy: örökös tűz lángol ezekben,
jelzi az istennőt temploma, tűzhelye is.
Gömbalakú ez a Föld, és nincsen támasza semmi,
s bár roppant tömegű, úszik a híg levegőn. 270
És csak a forgás az, mi e gömböt tartja az űrben,
és mi lehúzza felét, nincs szegeietje sehol.
S mert a világ közepén van a hely számára jelölve,
s tőle a távolság erre is, arra is egy:
hogyha kerek nem volna, egy oldalhoz közelítne,
és a világban nem lenne középen a súly.
Éggömb van, szirakúzai mű, zárt térbe helyezve,
és kicsinyítve azon rajta a végtelen ég.
16
241-248. A Mens, a megszemélyesített 'Ész', 'Értelem' templomát a Sibylla-könyvek tanácsára emelték a
Capitolinuson i. e. 217-ben, közvetlenül a punoktól elszenvedett trasimenusi vereség után, amikor Róma
válságos helyzetbe került. A csatában a consul, C. Flaminius is elesett.
17
249-266. Vesta az egyik legjelentősebb római istennő volt, akinek tisztelete Rómában igen korai időkbe
nyúlik vissza. Később a görög Hesztia istennővel rokon vonásokat vett fel, bár az a lényeges különbség
mindvégig megmaradt közöttük, hogy Hesztia a családi tűzhely védő istennője volt, Vesta viszont a
rómaiak „közös tüzéé". Vestát ritkán ábrázolták ember alakban, jelképe mindvégig az örökké égő tűz
maradt. Kultuszát és nőkből álló papi testületét a hagyomány szerint Numa Pompilius szervezte meg
uralkodásának harmadik évében. A kör alakú Vesta-szentély a Forum Romanumon áll ma is. Ovidius
állításával ellentétben Numa palotája sohasem volt Vesta temploma. Vesta papnőit Vesta-szüzeknek hívták
- egyszerre hatan voltak -, akiket a római történelem folyamán mindvégig kitüntető tisztelet övezett, de
akikkel szemben rendkívül szigorúak voltak a követelmények is: pl. ha egy Vesta-szüz megszegte
szüzességi fogadalmát, élve temették el; súlyos bűn volt az is, ha hagyták kialudni a tüzet, amelyet azután
csak a Nap sugaraiból volt szabad újra meggyújtani egy tükör segítségével.

Földünktől ugyanegy távolság fent is, alant is.
És csakis úgy lehet ez, hogy köralakja vagyon. 280
Temploma szinte ilyen: szeglet nincs rajta sehol sem,
s gömb-kupolája felül védi a zápor elől. -18
Kérded, mért szűzek szolgálnak ez isteni nőnek?
Én e dolognak most megmagyarázom okát.
Opsnak a lánya Ceres s Iuno; Saturnus az atyjuk;
és, amiként mondják, Vesta a harmadikuk.
Kettőjük feleség s anya lett, mint monda beszéli.
Harmadikuk minden férfinak ellene állt.
Hogyha tehát hajadon - hajadon szolgálatot óhajt,
s tiszta kezekre szabad bízni csak áldozatát! 290
S értsd meg: semmi egyéb maga Vesta, csupán
lobogó láng,
s lángból élő lény nem születik sohasem.
Hát jogosan hajadon: bele nem hull mag, se belőle.
Éppen azért lányok tiszteletének örül. -19
Jóideig balgán azt hittem, Vesta-szobor - van.
Most tudom én, hogy ilyen nincs kupolája alatt.
Abban a templomban nem rejlik más, csak örök tűz.
Vestát és a tüzet nem jeleníti szobor. -20 [123]
Vi stat - a Föld, s maga Vesta a Föld, innen
van a név is.
És a görög névnek lényege éppen ilyen. 300
Ámde nevet tűzhelynek a tűz maga és tüzelés ad,
s régen a házaknak tűzhelye pitvara volt.
Vestibulumnak ezért hívjuk, hiszen itten imádjuk
Vestát - és igazán ő van a házban elől. -21
Régen a tűzhely elé telepedtek hosszu padokra,
s hitték, hogy velük ott ülnek az istenek is.
Most is, az ősi Vacunának mikor ünnepe eljön,
népe Vacuna tüzét állja meg űlí körül.
Mostani korra maradt egy s más ama régi szokásból:
étkét Vestának tiszta edénybe testik. -22 310
18
267-282. A Vesta-szentély kör alakjának a Föld gömb alakjával történő magyarázata Ovidius
spekulációjának eredménye, amelyben Arisztotelésztől és a sztoikus természetfilozófiából vett elemek
keverednek egymással. Arkhimédész - még Cicero által is ismert - szphaira-modelljének beiktatása pedig
egyenesen értelemzavaró fogás a költő részéről.
19
283-294. L. a 17. jegyzetet.
20
295-298. L. a 249-266. sorokhoz fűzött magyarázatot.
21
299-304. "Vi stat"a. m. '(a maga) erejéből áll', a Hesztia istennevet a görög népetimológia a hasonló
jelentésű hesztanai igéből származtatta, s ugyanígy próbálja magyarázni Ovidius a Vesta szó eredetét is.
Eljárása téves. A Hesztia és a Veszta szó között nyelvtörténetileg sem bizonyítható megnyugtatóan az
etimológiai kapcsolat. Éppily helytelen a vestibulum 'bejárat' szónak is a Vesta névből történő levezetése: a
régi római házban ugyanis a házi tűzhely nem a vestibulumban, hanem az atriumnak nevezett helyiségben
állt.
22
305-310. A családdal együtt étkező istenek: Penates, Lares. Vacuna szabin eredetű istennőnek a szerepét
közelebbről nem ismerjük.

Lám, kenyerek lógnak koszorús szamaraknak a hátán,
s tarka virág lep most durva malomköveket.
Rég a kemencében tönkölyt pörkölt a parasztnép
- Fornax istennő így nyeri áldozatát -: a
kkoriban kenyeret tűzhely hamujába vetettek,
és meleg aljában szerte hevert a cserép.
Hát a kemencét és úrnőjét őrzi a pék is,
és a szamár is, amely hajtja malomköveit. -23
Hagyjam-e, mondjam-e szégyenedet, vörösaecu Vesta és
Priapus? Priapus
Mert ez a kis mese ad sok nevetésre okot! 320
Hát - Cybele, ki fejét tornyos koronával övezte,
egykor vendégül látta az isteneket.
Hívta a nymphákat s szatírok csapatát a mezőről
s jött Silenus, bár senkise hívta meg őt.
Hosszas is és tilos is kibeszélni, hogyan lakomáztak
isteneink, s hogy folyt hajnalig ottan a bor.
Gondtalanul kószáltak az erdős Ida lapályán,
majd pihenőre helyet leltek a pázsit ölén.
Játszik ez, alszik amaz, táncol, kart öltve, a másik,
s zöld pázsitra tapos hármas ütemben a láb. 330
Vesta hever maga is, békés álomba merülve,
ott, ahol ült, szelíden hantra nyugosztva fejét.
Csakhogy a kert buja őre az istennőkre vadászik,
s nymphák lépte nyomán erre meg arra lohol.
És Vestára akad. Nymphának hitte talán őt.
Vagy jól tudta, ki az, - bárha tagadja ma is. [124]
Ocsmány vágyában lábujjhegyen arra lopózik.
Óvatosan közelít, s szíve remegve dobog...
Vén Silenus meg csacsiját, hátas paripáját,
csörgedező víznél hagyta legelni odább. 340
Célját majdnem elérte a hellespontusi isten,
s hirtelen elbődült háta mögött a szamár.
Felriad erre az istennő. Sokan arra szaladnak.
Ám a gonosz szaporán elfut az öklök elől.
Lampsacus így szamarat vág, hogyha imádja Priapust,
és a szamár zsinegét vetjük a tűzre mi is.
Hálásan kenyeret raksz rá te is, isteni asszony:
munkaszünet van; üres s csendesen áll a malom. -24
Oltár mért van a Mennydörgő várában a pékek
Iuppiterének, amely bár kicsi, híre nagyobb? 350
Bősz gallok vívták Capitoliumunkat erősen,
23
311-318. Vesta-ünnep Rómában a pékek ünnepe is volt. A pékmesterség létezése Rómában i. e. 170-től
mutatható ki; addig otthon sütötték a kenyeret.
24
319-348. Ennek a frivol történetnek semmi köze sincs a római vallás Vestájához; az Első ének 440. skk.
soraiban olvasható Priapus-Lotis jelenet egyik variációja. Ez az epizód itt művészileg sem helyénvaló.

s tartós ostrom alatt elfogy az ennivaló.
Iuppiter a trónhoz rendel valamennyi nagy istent
s szól Marsnak: „Te beszélj!" - S kezdi
azonnal a szót:
„Mintha nem is tudnátok, mily nagy bajban a népem!
Szóval is el kell hát mondani bánatomat!
Ám te parancsolod. Én röviden feltárom a szégyent:
Alpesi ellen előtt Róma alázva hever!
luppiter, ennek igérted-e hát a világnak uralmát?
Ennek a városnak szántad a büszke jogart? 360
Már hódolt a vidék, s Etruria kardja kicsorbult.
Felragyogott a remény. S most - oda otthona is!
Láttuk, az ércveretes csarnokban haltak a vének
hímzett köntösben sok diadalmuk után.
Láttuk, mint vitték idegenbe a trójai Vesta
zálogait, vélvén: élnek az isteneik!
Hogyha reánéznek ma lakásaitokra, a várra
s látják, ostromzár sujtja a templomokat,
megtudják, hogy az égben nincs számukra segítség,
s nem használ tömjén, mit remegőn ad a kéz. 370
Harcolhatnának legalább! Fegyverrel a kézben,
hogyha nem is sikerül győzni, de halni - lehet!
Most már nincs kenyerük, s éhségtől holtra csigázva,
őket a barbárság nyomja el ott a hegyen." [125]
Majd Venus, és botosan s köpönyegben a
büszke Quirinus,
majd a latin népért Vesta emelte szavát.
S Iuppiter erre felel: „Mindnyájunk gondja e bástya!
S majd leigázva fizet Gallia mindezekért.
Vesta, hitesd velük el, hogy bőven van gabonájuk,
bárha nagy ott a hiány, s cserbe ne hagyd lakodat! 380
És ha van őrletlen mag, zúzza csak azt malom öble!
Gyúrja kenyérnek a kéz, süsse kemence heve!"
Szólt, s Saturnus lánya ügyelt a fivéri parancsra...
Telt az idő azalatt, éppen az éj fele volt,
és valamennyi vezér fáradtan aludt. De reájuk
szól Iupiter; szava szent és akaratja parancs:
„Fel! S amitől nem akarsz megválni,
dobáld le a kincset
elleneidre magas várfalad ormairól!"
Tűnik az álom. Az új rejtély magyarázata kétes,
hogy, nehezen bár - mit kell odaadni nekik? 390
Úgy vélik: kenyeret! S már hull a Ceres adománya,
s ércsisakon, hosszú pajzsokon egyre kopog.
Látja az ellenség: ezeken nem fog ki az éhség!

S Pistor néven nyer luppiter áldozatot. -25
Éppen az Új-úton, hol ez átmegy a Római-térbe,
jöttem vissza a nagy vestai ünnep után.
S íme, mezítláb jött le az úton egy asszony előttem.
Csendbe megálltam, olyan meglepetésszerü volt.
Látja a szomszédból egy anyóka. Leültet azonnal,
s míg feje, hangja remeg, mondja a régi regét: 400
„Itt, hol a tér terül el, régen vízjárta mocsár volt.
Gödrei megteltek vadvizek árjaival.
Curtiusé ez a tó. Száraz most rajta az oltár.
Hol víz volt azelőtt, mostan a földje szilárd!
Még Velabrumot is, hol a cirkuszi körmenet átmegy,
csak füzes és nádas lepte be, semmi egyéb.
Sokszor a város alatt vízen jön vissza a vendég,
részegen énekel és szid valamennyi hajóst.
Vízfordítónak nem hívták akkor az istent,
bár sok alakjához megfelelő neve volt. 410
Volt itt egy berek is, tele szittyóval, tele náddal -
láp, amelyen saruval járni dehogy lehetett. [126]
Felszikkadt a mocsár, partok közt ömlik a víz most,
száraz a föld, de ma is fennvan a régi szokás."
Így magyaráz. Köszönöm neki: „Ég veled,
édes anyókám! Éltedből ami még hátravan, áldva legyen! "26
Még van egyéb rege is. Gyermek voltam, mikor én ezt
hallottam; de azért nem hanyagolhatom el.
Dardanides Ilus várost nemrég alapított
- Ilus még dús volt Ázsia kincseivel -, 420
s íme, leszáll fegyverben az égi Minerva alakja,
mondják, s ott terem a trójai vár magasán.
Látni kívántam... s láttam a templomot és a vidéket.
Temploma még ott áll - Róma lakója maga.
Megkeresik Smintheust sűrű liget árnyai mélyén,
és igazat jósol most is az isteni száj:
„Hogyha vigyáztok az istennőre, vigyáztok a várra:
mert az erő vele megy, bárhova távozik ő."
Ilus a szobrot, a várba bezárva, figyelmesen őrzi,
s őrzi örökségét gyermeke, Laomedon. 430
Már Priamus nem ügyelt. De az istennő sem akarta,
annyira sértő volt Paris itélete rá.
Azt mondják, Diomedes vagy leleményes Ulixes,
vagy kegyes Aeneas vitte el azt a szobrot.
Bárhogyan is történt, Rómában Vesta vigyáz rá,
25
349-394. Iuppiter Pistor (A pékeket védő Iuppiter) oltáráról van szó, amely ezek szerint a Capitolinuson
állt és az i. e. 390. évi gall betörés után emelték. Iuppiternek ez a mellékneve, az oltár létezése és maga a
történet is csak innen ismeretes.
26
395-416. A történetnek semmi kapcsolata sincs a Vesta-ünneppel. Az előforduló nevekre l. a Névmutatót.

mert az örök tűznél nincsen előtte titok.27
Temploma lángba borult, ó, mennyire féltek atyáink,
hogy már-már a tető Vesta fejére szakad!
Akkor a szentséges tűz közt bűnös tüzek égtek,
s meg nem szentelt láng isteni lángba vegyült. 440
Szertezilált hajjal rémülten sírtak a szűzek.
Őket erőtlenné tette az aggodalom.
Akkor előrerohan közibük s kiabálja Metellus:
„Rajta! Segíteni kell! Sírni hiábavaló!
Sorsunk zálogait fogjátok szűz kezetekbe!
Most csak a kéz, nem a könny és ima mentheti meg!
Jaj nékem! Ti haboztok?" - A szót, úgy látja,
nem értik.
Félelem űli szivük, s térdre borulnak a nők.
Az tenyerébe vizet vesz s szól felemelve: „Bocsánat!
Bárha belépni tilos férfinak, én bemegyek. [127] 450
Hogyha pedig bűn ez, szálljon rám érte az átok!
Róma ha megmenekül, életem érte kevés!"
Szól s berohan. Helyeselte az istennő is a tettét,
papja segélyével hogy maga megmenekült. -28
Caesar uralma alatt hát égjetek, isteni lángok,
trójai tűzhelyen ég s égjen örökre a tűz!
Míg a vezérünk ő, díszét nem szennyezi papnő,
élve ezért a sötét sírba egyik se kerül.
Mert a parázna hal így, aki megsértette a Földet:
Vesta s a Föld ugyanaz, s elnyeli érte a Föld. -29 460
Ekkor tisztelték Brutust is Callaicusnak,
mert hiszpán rögökön ellene vére omolt.
És bizony olykor a víg napot is felhőzi a bánat,
s nem mindig tud egész szívvel örülni a nép:
Crassus az Ephrates partján zászlóit, övéit
veszti el, és odavész önmaga és fia is..
Vesta kiált: „Parthus, ne örülj! Add vissza a zászlót!
Már közelít Crassus megboszulója feléd!"30
27
417-436. A Páliadion (Palladium) egy égből Trójába alászállt Athéné-szobor volt, amelyhez az a jóslat
fűződött, hogy Trója mindaddig nem pusztul el, amíg a szobor a város fellegvárában áll. A trójai háború
idején Odüsszeusz (Ulixes) és Diomédész (Diomedes) kilopták Trójából, s ezáltal lehetővé vált Trója
feldúlása. Más - mindezeknek ellentmondó - hagyomány szerint Trója pusztulásakor Aeneas mentette ki az
égő város lángjaiból a szobrot, és menekítette Rómába, ahol a Vesta-szentélyben őrizték, és szintén a város
fennállásának szavatolójaként tisztelték.
28
437-454. A Vesta-szentély i. e. 241-ben leégett. A Palladiumot és a kegytárgyakat ekkor a hagyomány
szerint L. Caecilius Metellus, az első pun háború több győztes csatájának hadvezére mentette ki a
lángokból, aki i. e. 243-tól pontifex maximus, tehát a Vesta-kultusznak is felügyelője volt. Később tudni
vélték, hogy mert féríi létére betette lábát a Vesta-szentélybe, megvakult. Ovidius azonban nem követi ezt a
hagyományt (ami pedig a maga korában a szónokiskolai gyakorlatok kedvenc témája volt), aminek
egyébként a tények is ellentmondanak: Metellus ugyanis i. e. 224-ben diktátor lett, vakon aligha viselhette
volna ezt a tisztséget.
29
455-460. L. a 283-294. sorokhoz fűzött magyarázatot.

Ám ha füles csacsiról a virágkoszorút leszedik már Június 10.
s durva malomköveken őrlik a búzaszemet, 470 A Delfin felkelése
Székén űl a hajós és szól: „Meglátom a Delfint,
hogyha lenyugszik a nap s eljön a harmatos éj."31
Már keseregsz, fríg Tithonus, hogy az Június 11.
asszonyod elhágy, Matralia:
s napkelet árjaiból felkel a hajnali Fény: Anyák ünnepe
Menjetek, ó, jóságos anyák! A ti ünnepetek van.
Thebai istenanyát illet a sárga kalács.
Ott van a nagy Cirkusz s forgalmas tér a hidaknál;
egy bika szobráról nyerte nevét az a hely. –
Servius, azt mondják, e napon Matuta Anyának
pálcás kézzel szent templomot ottan emelt. 480
Hogy ki ez istennő, s miért tiltott, hogy küszöbére
rabnők lépjenek, és mért van előtte kalács,
ó, Bacchus, hajadon szőlő- s repkénykoszorúval,
hogyha rokon veled ő, megmagyarázni ne késs!
Iuppiter égi szerelmétől hamvadt Semele el,
s Ino gondja nevelt téged, a kisgyereket.
Bosszús volt Iuno, hogy az ágyas gyermeke felnő
Inénál, ámbár ez neki vérrokona.
Káprázat révén Athamasra vad őrületet küld. [128]
Gyenge Learchus, ezért fojt meg az édesatyád. 490
Földi maradványát keseregve temette el anyja,
s gyász-máglyája fölött hű kegyelettel adóz:
gyászosan összezilált hajjal berohant s, Melicertes,
téged a bölcsőből hirtelen ölbe kapott.
Egy szűk földszoroson két tengeröbölnek az árja
küszködik, és két víz habzik a szirtek alatt.
Erre szalad s a fiát őrülten ölelve magához,
sziklaoromrul a mély vízbe ledobja magát.
Baj nem esik. Panope és száz nővére fogadja,
s csendesen elviszik őt vízi hazájukon át. 500
Ekkor még nem Leucothea, a fiú se Palaemon -
s forgatagos Tiberis torkolatába kerül.
Nem tudom: ott a liget Semeléé vagy Stimuláé?
Auson bacchansnők laktak a fái között.
Kérdezi Ino, hogy minemű nép bírja e tájat.
S hallja, hogy Euander népe, az arcasok ők.
Auson maenasokat Saturnia rájuk uszítja
csalfa szavával, míg lénye titokba marad:
„Ó, te hiszékeny nép, kit könnyű félrevezetni!
30
461-468. D. Iunius Brutus i. e. 138-ban vívott sikeres ütközetet ezen a napon a hispaniai luzitánok és
callaicusok ellen, amiért triumphust tarthatott, és a Callaicus melléknevet kapta; ugyanezen a napon
szenvedett vereséget Licinius Crassus i. e. 53-ban Karrhai (Carrhae) városa mellett a parthusoktól.
31
469-472. A Delphin-csillagkép történetére 1. Második ének 79. skk.

Nem jön ilyen vendég jóakarattal ide! 510
Szertartásaidat fürkészi alattomos ésszel.
Ámde lakolni fog ő, gyermeke - biztosíték."
Még be se végzi a szót, lármájuk felhat az égig,
és lobogó hajjal jönnek a thyiasok.
Öklöt emelnek rá, kicsinyét kiragadni akarják,
s ő, ki nem ismeri itt, hívja az isteneket:
„Istenek és hősök, nyomorult anya esdi segélytek!"
S felhat Aventinus sziklafokáig a hang.
Ökreit éppen az oetai hős hajtotta a parthoz.
Hallja a szót, s maga is sebtiben arra rohan. 520
Hercules érkeztén, kik előbb gyilkolni akartak,
hátat fordítnak s szerteszaladnak a nők.
Látja, felismeri őt: „Szólj, Bacchus nénje, mi baj van?
Egy isten zaklat téged is, engemet is?"
Mond valamit. Nem mond mindent, mert
gyermeke hallja.
Szégyene most, hogy a düh bűnbe sodorta szegényt.
Ám suhanó szárnyon tovaröppen a hír
- hiszen oly gyors! -, [129]
és, Ino, a neved köztudomásra jut így.
Mondják, vendégként eljutsz Carmenta lakába,
hosszú éhséged végre is ő üzi el. 530
Mondják, gyors kézzel Tegee papnője tüzet rak;
ő maga lát neki és sebtibe kész a kalács.
S ő a kalácsnak örül most is, Matralia napján.
Több neki mindennél ily szives egyszerüség.
S szól: „Jósnő, a jövőt, ha szabad, most
tárd fel előttem!
Ennyi szívességed hadd koronázza e szó!"
Kis szünet... Érzi a jós, istenség szállt le az égből,
s phoebusi lelkesülés tölti egész kebelét.
Aztán már alig ismernél rá: arca magasztos,
és az alakja nagyobb, mint aminő az előbb. 540
„Szép a jövő, Ino. Már vége a bajnak. Örülhetsz!" -
szól. - „Ez a nép a tied, védjed örökre te is!
Tengerek istene lész, odalent fiad is veled él majd.
Csak nevetek lesz más tengerek árjaiban.
Leucotheát a görög, Matutát mond a mi népünk;
s mint kikötőknek urát, tiszteli gyermekedet.
Portunus minekünk, de Palaemont mond
a görög nyelv.
Menjetek, és légyen kedves előtted e föld!"
Bólint az s megígéri. A küzdelmek kora elmúlt.

Átalakult nevük, és mindenik isteni lény. -32 550
Kérded, lány neki mért nem szolgál? Gyűlöli őket.
Mért van ez? Elmondom, hogyha megengedi ő.
Egyik szolgálód férjedhez titkon el-eljárt,
Cadmus lánya! Bizony gyakran ölelte az őt.
És titkos szeretője besúgta a bősz Athamasnak,
hogy pörkölt gabonát kap temiattad a nép.
Hírleli most is a hír, bár ő letagadta a dolgot.
Szolgálólány nem léphet azóta eléd.
Gyermekeit szerető anya Inót mégse imádja:
nem lehetett boldog, mint anya, ő maga sem. 560
Más gyerekét bíznók rá inkább, mint a magunkét:
Bacchushoz jobb volt, mint maga gyermekihez. -33
Szólt teneked, Matruta, Rutilius: „Ó, hova indulsz,
consul? - Az én napomon marsusok ejtenek el!"
És szava teljesedett: a Tolenus habjai aznap, [130]
vértől bíborosan festve, omoltak alá.
Még alig egy év múlt, s ugyanaznap Didius este
elleneink erejét nagyra nevelte megint.-34
Hely, meg idő, meg az építő, Fortuna, tiéd is. Fortuna
Ámde, ki rejtőzik két toga leple alatt ? Virgo temp-
Servius ő, hiszen ismeretes; de bizonytalan az, hogy lomának alapítása
mért van rejtve. Bizony kétes az énnekem is.35
Titkos vonzalmát míg szégyenkezve bevallja,
hogy, noha istennő, földi szerelmet ohajt,
- mert a királyért őt szerelemnek lángja emészti,
s bár vaknak tartják, mégis iránta nem az, -
éj idején kicsiny ablakon át jár titkon a házba,
s most a Kis-ablaknak kis kapu bírja nevét.
S mert szégyelli magát, betakarja szerelmese arcát.
32
473-550. A Matralia (az Anyák Ünnepe) Mater Matuta istennő ünnepe volt. Matutát Italia-szerte
tisztelték, különösen a nők, mint termékenységet elősegítő és biztosító istennőt. Nevére két magyarázat
létezik: 1. „az anya, aki jót tett"; 2. „hajnali anya". Mítosza és kultusza alapján ítélve az előbbi a
valószínűbb.
A görög vallás és kultúra térhódításának erősödésével alakja - nem könnyen magyarázható okokból -
egybeolvadt a görög Ino-Leukotheáéval, aki a Iuno által megőrjített férje, Athamasz elől fiával,
Melikertésszel együtt a tenger habjaiba menekült, ahol Leukothea, illetve Palaimón nevén mindketten
tengeristenekké váltak. Italiában nevük megváltozott: Leukothea Mater Matuta, fia, Palaimón pedig
Portunus néven a kikötők és a hajósok védőistenévé vált. Mater Matuta és Portunus temploma a Fortuna-
templom mellett, a Forum Boariumon áll. A közelben volt az Ara Maxima, a Hercules-kultusz központja;
Hercules beiktatása tehát a történetbe valószínűleg ezzel magyarázható. A mítosz legrészletesebb
feldolgozását ez az Ovidius-hely nyújtja.
33
551-562. Hogy a szolgákat kizárják az ünnepből, és hogy először a testvér gyermekeiért imádkozzanak,
nem római, hanem görög szokás volt.
34
563-568. P. Rutilius Rufus i. e. 90-ben június 11-én esett el a szövetséges háborúban. Didiust illetően
Ovidius téved: i. e. 89-ben a marsusok ellen harcolva, ugyanezen a napon nem Didius, hanem C. Porcius
Cato esett el.
35
569-572. Fortuna (Szerencse) temploma a Forum Boariumon (Marhavásártér) a Mater Matuta temploma
mellett áll. Benne egykor két tógával letakart faszobrot őriztek. A szobor állítólag a templomot alapító
Servius Tulliust ábrázolta. Ovidius a szobor letakarásának okára három magyarázatot is ad.

Több toga leple ezért rejti királyi fejét.36 580
Vagy hihetőbb, hogy a nép búsult fejedelme halálán,
mert a szelíd öreget népe szerette nagyon.
S gyászolt szertelenül, de a szobra előtt különösképp,
s végre is el kellett rejteni színük elől?37
Terjengősebben kell szólnom a harmadik okról.
Ám belsőbb körben hajtom a gyors lovakat.
Összekelésük után - ez a bűnnek a bére! - szavával
így izgatta a vad Tullia férje-urát:
„Hogyha megölted a nénémet, s ha megöltem öcsédet,
s most szenteskednénk - összekerülni mit ért? 590
Élne a nőd inkább, és inkább férjem is élne,
hogyha nagyobb feladat visszariasztja szivünk!
Nézd, az apám feje és a királyság lett hozományom!
Férfi vagy? Akkor eredj! Vár az igért hozomány!
Bűn - fejedelmi dolog! Te király leszel:
öld meg apósod!
Még ha atyámé is, fesse kezünket a vér!"
Bujtogató szava hat. S noha nincs joga, férje a trónon
ül már. Döbbenten fegyver után kap a nép.
Hull a csapás, foly a vér. Öreg ember földre hanyatlik,
és az após jogarát bírja Superbus, a vő. 600
Esquiliae alján, ahol állt fejedelmi lakása,
Servius ott a rögön véresen összeomolt.
Arra halad kocsiján a leánya, a büszke, kegyetlen,
s hajtat az út közepén atyja lakása felé. [131]
Látja a holttestet s a kocsis, megrántva a gyeplőt,
könnyezik. Ekkor a nő vad szidalomra fakad:
„Hajts! vagy e gyászért még keserű bér
lesz a jutalmad!
Rajta! Az arcán át vágjon a gyáva kerék!"
Szent igaz, így történt! Az az utca a Bűnnek az Útja,
és örökös szégyen bélyege jelzi ma is. 610
Sőt mit az atyja emelt, fel merte keresni a szentélyt!
Bármi csodás, én úgy mondom, amint megesett,
Tullius, azt mondják, trónján ült kőbe faragva,
és felemelte kezét, hogy befedezze szemét.
És ez a szó hangzott: „Rejtsétek el arcom előle,
hogy gonosz orcáját már sose lássa szemem!"
Leple takarja ma is. Fortuna ragaszkodik ahhoz,
s ő maga szól hozzánk temploma belsejiből:
„Servius arcáról takaróját hogyha levonják,
itt a szeméremnek nincs maradása tovább!" 620
Asszonyok, azt a tilos leplet kéz fel ne emelje!
36
573-180. A Fenestella (Kis ablak) nevű kapu talán a Palatínuson volt.
37
581-584. Servius Tullius a római történelem különösen jó emlékű királyai közé tartozott.

Ünnepi hangon imát mondani - légyen elég!
És hadd fedje fejét az a római tóga örökre
a hetediknek a nagy Róma királyai közt! -38
Háza kigyult egykor, de a tűz kímélte a szobrot.
Mulciber őrködik így gyermeke képe fölött.
Tullius atyja tehát Vulcanus. Ocresia, anyja,
egy csodaszép lány volt, Corniculumba való.
És amikor Tanaquil kegyes áldozatot mutatott be,
ünnepi tűzre e lány önt italáldozatot. 630
S ím! hamu közt feltűnt egy férfi-szemérem alakja.
Vagy csak látszat volt? Mégis - igaz lehetett!
Arra a helyre - parancsra - felült a leány. De fogant is,
s mennyei magzatként Servius így született.
Atyja jelenti is ezt: tűz gyúl ki lobogva fejénél
általa, és a haján lángsüveg ontja a fényt. -39
Nagyszerü templomban helyez el, Concordia, téged Concordia
Livia és kedves férje-urának ajánl. temploma
Tudja meg ezt a jövő! Hol Livia csarnoka áll ma,
egy roppant nagy ház tömbje terült azelőtt. 640
Akkora volt az a ház, mint egy kis város. Olyan, hogy
sok várost nem zár akkora bástya körül.
Földdel egyenlő lett, noha nem volt zsarnoki híre. [132]
Csakhogy a példa gonosz, mert pazarolni tanít.
Caesar képes volt szétbontani ekkora művet,
s így, amit ő örökölt, általa tűnt el a kincs.
Hát ez a censori tiszt, ez a példa ragyog ma előttünk,
mert, mire bíránk int, azt teszi ő maga is.40
Nincsen okulni való másnap, nincs semmi bejegyzés. Június 13.
Mert Diadalmasnak templomot Idus adott. 650 A Diadalmas
Zengeni mostan a kis Quinquatrust kellene nékem. (Győzhetetlen)
Szándékomban légy, szőke Minerva, velem! Iuppiter és a kis
„Szerte a városban mért járnak trombitaszóval? Quinquatrus
Mért van az álarc és mért van a hosszu lepel?" - ünnepe
kérdem. - Lándzsáját lebocsátja Tritonia és szól
38
585-624. Servius Tullius két lányát, a két ellentétes természetű Tulliát, Tarquinius Priscus két fiához,
Luciushoz és Arrunshoz adta feleségül. Az egyik lány kegyetlen, a másik - apjához hasonlóan - szelíd
természetű volt. Ugyanilyen különbség volt Tarquinius Priscus két fia között is. Egybekelésük után a
kegyetlen Tullia megölte férjét, a szelíd Arrunsot, Lucius pedig megölte ifjú feleségét, a jóságos Tulliát,
majd ezt követően a gonosz természetű pár összeházasodott. A vő okozta Servius Tullius halálát. Miután
meggyilkoltatta apósát, Lucius Tarquinius Superbusként került a trónra, ő lett Róma utolsó királya.
Ovidius - a bevett szokástól eltérve - Titus Tatiust is a római királyok közé számítja, így Servius Tullius
nem a hatodik, hanem a hetedik római királyként szerepel nála.
39
625-636. Servius Tullius születésének mondája. Servius anyja, Ocresia fogolyként került a Corniculana
nevű latin kisvárosból Rómába. Mivel anyja rabszolganő volt, azért kapta a Servius nevet. (Servus latinul
'szolga'.)
40
637-648. Concordia (Egyetértés) : ez a fogalmat megszemélyesítő, régi római istenalak igen nagy
szerepet játszott az ellentétes társadalmi és politikai érdekeket kibékíteni akaró Augustus
propagandájában. Az itt említett szentélye a Livia-oszlopcsarnokkal együtt i. e. 7-ben épült, a fényűzéséről
és pazarló életmódjáról hírhedt Vedius Pollio házának a helyén.

(bárcsak elő tudnám adni okos szavait!):
„Értsd meg! nagy szerepet játszottak a síposok egykor,
és művészetüket nagyra becsülte a nép.
Templomban fuvolák szóltak, színházban ugyancsak;
harsogtak fuvolák bús temetéseken is. 660
Kedvelt volt s jövedelmet adott. De peregnek az évek,
s kedves munkájuk hirtelen abbamarad ...
Akkor egy aedilisünk elrendeli, hogy temetésen
csak tíz művésznek van szerepelni joga.
Önként számkivetik magukat s Tiburba vonulnak.
Abban a korban még Tibur a - számkivetés!
Színpadon, oltárnál nem zeng fuvoláknak a hangja,
és temetésen nem hangzik a gyász-zene már.
Élt Tiburban egy ember. Előbb rabszolga, de régen
felszabadult s vezető tisztre is érdemesült. 670
Kinn a tanyán lakomát ad ez és meghívja a művész
népséget: szivesen jönnek ilyenkor azok.
Éjszaka volt már, s bor nehezült szemeikre, eszükre,
s akkor hírnök ment, jól kitanítva, oda
s szólt: »A mulatságot most már mért nem fejezed be?
Az, ki szabaddá tett tégedet, itt jön urad!«
Tétova, ingadozó léptekkel igyekszik a vendég.
Csakhogy erős az ital, s megrogyik olykor a láb.
»Gyorsan!« - a gazda kiált, szekeret hoz a
késlekedőknek,
és tágas gyékény-kasba hevernek azok. 680
Bor, döcögős kocsi és az idő meghozza az álmot.
S hogy Tibur fele hajt, részegen azt hiszik ők. [133]
Esquiliae kapuján azután Rómába beérnek,
s reggel a tér közepén végre megáll a szekér.
Plautius álarcot kapcsoltat mindenikükre:
leplezi külsejüket s leplezi számukat is.
Másokat is besoroz, s hogy női tagokkal a számuk
megszaporítsa, nekik hosszu ruhákat adat:
így a kilétüket eltitkolja; ne sújtsa a törvény,
hogy hazatértek ezek, társa tilalma alatt. 690
Tetszik ez. Idusokon most új ruha illeti őket,
s újra, miként azelőtt, hangzik a tréfa, a dal." -41
Erre tanított ő. S szóltam: „Még tudni szeretném,
Quinquatrus neve mért illeti ezt a napot!"
„Sok leleményem közt ez a rend is az én leleményem -
szól - s e neven szerepel március ünnepe is.
41
649-692. A március 19-23. közötti nagy Quinquatrus-szal szemben a június 13-i kis Quinquatrus csupán
a zenészek ünnepe volt. A fuvolások számát Appius Claudius Caecusnak i. e. 311-ben aedilisi minőségben
hozott rendelete korlátozta tízre. A zenészeket Tiburból Rómába visszacsempésző Plautius aedilistársa
volt Appius Claudius Caecusnak. Az álarcos felvonulással egybekötött zenészünnep egyébként valójában
nem római, hanem valószínűleg etruszk eredetű.

Ritkásan lyukat én fúrtam puszpángba először,
és hosszú sípból csaltam a hangot elő.
Tetszett ez. De, hogy eltorzult, amikor belefújtam,
szűzi leányarcom, láttam a víz tükörén. 700
»El veled! Annyi becsed, fuvolám, nálam
sohasem lesz!«
- szóltam s eldobtam. Parti gyepágyra esett.
Megleli egy satyrus. Bámulja, nem érti a módját.
Majd, amikor belefúj, észleli, hangokat ad.
Ujjai hol levegőt zárnak, hol meg kibocsátnak;
ő meg a nymphák közt büszke művészetire.
Phoebusszal verseng. De legyőzi az és - felakasztja:
s nyúzott tagjairól rendre lefosztja a bőrt.
Felfedezője tehát én volnék ennek a sípnak;
és e művészet ezért tiszteli ünnepemet."42 710
Megjön a harmadik éj, s feltűnsz, dodonai csillag, Június 15.
akkor Agenornak büszke bikája fején. A Hyasok
Ó, Tiberis, mostan tovasodrod a Vesta szemetjét felkelése
Etruszk habjaidon tengerek árja felé.
Hogyha a szél nem csalna, hajós, most
bontsd ki vitorlád!
Holnap a vízi uton kedvez a nyúgati szél. Június 16-17.
Naplányoknak az atyja ha fényét vízbe meríti, Az Orion és Delfin
s csillagos égi derű árad a sarkokon el, [134] felkelése
Akkor erős karját Hyrieus fia nyújtja magasba...
S Delfin az ezt követő éjszaka tűnik elő.43 720
Épp ez a nap volt, mely csatasíkodon,
Algidum, egykor
látta, hogyan fut a volszk s futnak az aequusok is.
Onnan, Postumius Tubertus, hóparipákkal
jöttél, szonszédon nyert diadalmad után.
Most már csak kétszer hat nap van hátra a hóból. Június 19.
Egyet azonban tégy ehhez a számhoz előbb. A Nap a Rák
Ikrektől a Nap elmegy, a Rák pirosan ragyog aztán, jegyébe lép
s áldja Aventinus vára Minerva nevét. 44
Laomedon, a menyed felröppen az égre s az éjjelt Június 20.

elveri. Harmat után szárad előtte a rét. 730 Summanus
Szentélyt Summanusnak, akárki is, ekkor avattak, templomának alapítása
Pyrrhus, amíg tőled féltek a rómaiak. Az Ophiuchos
42
693-710. Azt a mítoszt, mely szerint Athéné (Minerva) volt a fuvola feltalálója, már Pindarosz is ismerte.
Apollón (Phoebus) és Marszüasz (Marsyas) versenye és Apollón kegyetlen eljárása Marszüasszal sokszor
feldolgozott témája volt az antik irodalomnak és képzőművészeknek.
43
711-720. A dódónai csillag: Thüóné, a Hüaszok egyike; „Agénór bikája" a Bika-csillagkép, ami annak a
bikának a csillagok közé emelt égi mása, amelyiknek alakjában Zeusz (Iuppiter) elrabolta Agénór türoszi
király lányát, Európát.
44
721-728. I. e. 431. június 17-én aratott győzelmet a volscusok és aequusok fölött az Algidus-hegyen A.
Postumius Tubertus.

Majd mikor ezt Galatea az atyja vizébe fogadja, felkelése
csendes békével megtelik újra a föld.
Felkel az ifjú, bár tűzzel sújtotta nagyatyja,
s kígyók gyűrűi közt nyújtja előre kezét.45
Ismeretes Theseus zord lelke s Phaedra szerelme:
könnyen hitt amaz, és átka megölte fiát.
Mert a halálba rohant a derék fiú troezeni útján:
tenger habjaiból egy bika szökken elő, 740
s félve megugrik a ló; nem fékezi már zabolája,
s félreragadja urát szirteken, ormokon át.
Az kocsiból kibukik, gyeplője kezére csavarva -
s Hippolytus testét tépi, szakítja a kő...
És lelkét kilehelte. Siratta Diana sokáig...
Orvosok istene szólt: „Nincs keseregni okod.
Gyógyítom sebeit s majd feltámasztom az ifjút.
Meghátrál a halál gyógytudományom előtt."
Gyógyfüveket szed elő elefántcsontos dobozából.
- Holt Glaucusnak adott életet egykor e fű, 750
mint amikor kilesett fűvet használt fel a látnok,
s kígyó kígyótól újra megélemedett. –
Mellire hármat ütött, háromszor mondta az ígét:
és ki a földre terült, máris emelte fejét.
Őt az Aricia-tó mellett, Dictynna, az erdőd
árnya borítja ma, és Virbius ott a neve. [135]
Ám Lachesis haragos: fonalát nem szőheti újra;
és haragos Pluto: csorbul az ő joga is.
Iuppiter a példát maga sem helyeselve, lesújtja
azt, aki többet adott, mint amit adni szabad. 760
Phoebus, a könnyed omolt. Ő isten!
Atyádra ne duzzogj!
Érted, amit másnak tilt, maga megteszi azt!46
Bár diadalra sietsz, Caesar, én mégse szeretném, Június 22.
45
729-736. Summanusról jóformán semmit sem tudunk; némely ókori szerzők szerint etruszk eredetű
istenség volt. Nevének etimológiája is ismeretlen; az ókoriak hol a summus 'legfelső', hol a sub mane
'hajnal' kifejezésből magyarázták a nevét. Valamiképpen a halotti kultusszal kellett kapcsolatban állnia, a
halottak birodalmához kellett tartoznia, mert fekete színű áldozatokat kaport. I. e. 278-ban emeltek neki
templomot a Circus Maximus mellett.
46
737-762. Az Ophiuchos (Ophiukhosz), latinul Anguitenens (Kígyótartó) csillagkép története. Az antik
csillagkép-magyarázó irodalomban Apollón és Korónisz nympha fiával, a gyógytudományáról híres
Aszklépiosszal (Aesculapius) azonosították Ophiukhoszt, aki amíg élt, képes volt halottakat is feltámasztani.
A feltámasztottak egyike Hippolütosz (Hippolytus) volt, akit a Róma melletti Aricia-ligetben Viburnus néven
tiszteltek. Hippolütosz az Euripidész által is feldolgozott monda szerint Thészeusz fia volt, akibe
beleszeretett a mostohaanyja, Phaidra, majd szerelmének bevallása és visszautasítása után szégyenében
öngyilkos lett, és búcsúlevelében Hippolütoszt vádolta meg férje előtt azzal, amit ő akart elkövetni.
Thészeusz megátkozta fiát, és átkát meghallgatva Poszeidón egy a tengerből küldött bikával megvadította a
Troizénba menekülni akaró Hippolütosz lovait, amelyek halálra gázolták az ifjút. Glaukoszt, Minósz fiát egy
Polüidósz nevű jós keltette életre. A varázserejű füvet a jós attól a kígyótól vette el, amelyik a fiú
sírkamrájában új életre keltette azt a másik kígyót, amelyiket éppen ő maga ütött agyon nem sokkal
azelőtt. (Ősi mitológiai toposz.)

hogy felemeld zászlód, hogyha a jósige rossz. A trasimenusi
Flaminius neked és Trasimenus partja tanú rá, csata
hogy jelet a kegyes ég szárnyasok által is ád. gyásznapja
Kérded, e könnyelmű vereségnek napja melyik volt?
Nyolc nappal van a hó vége előtt ez a nap.47
Szebb nap jő ez után. Masinissa legyőzte Syphaxot. Június 23.
Hasdrubal is meghalt: önkeze vágta sebét.48 770 Syphax és Hasdrubal
Száll az idő, s mi az évekkel csendben megöregszünk. veszte
Fut zabolátlanul egy nap a másik után. Június 24
Fors Fortunának szép ünnepe mily hamar itt van! Fors
Még hét nap virrad, s már oda június is! Fortuna
Vígan menjetek, ó, polgárok, Forsot imádni! temploma
Lenn, Tiberis partján ad lakomát a király.
Van, ki gyalog, van olyan, ki sebes ladikon jut odáig;
s onnan nem szégyen részegen érni haza.
Hozzátok, koszorús ladikok, ti az ifjak ebédjét!
Vígan a víz közepén jólesik inni a bort! 780
Népnek az ünnepe ez: népből jött az, ki behozta.
Mélyrül emelte fel ő azt a királyi jogart.
Szolgák ünnepe is, mert Tullius anyja is az volt.
Fors, ő épített templomokat teneked!49
Külváros szentélyéből hazatérve, a részeg Június 25-26
ily szót lök, mikor a csillagos égre tekint: Az Orion felkelése
„Rejtve maradt az öved most és tán holnap is így lesz,
Orion! De hiszen látni fogunk azután." Nyári nap-
És még mondhatná azt is, ha nem annyira ittas: forduló
Soltitiumnak lesz napja valóban e nap!50 790
Feljön a hajnali fény, és szentélyt kapnak a Larok Június 27.
ott, hol a kéz ügyesen fonja a sok koszorút. Lares publici,
Romulus által most épült szent háza Statornak. Iuppiter
fenn, a Palatinus-hegy menedéke előtt.51 [136] Stator
Június annyi napig tart már csak, amennyi a Parca, Június 29.
és az ujult templom nyitva Quirinus előtt.52 Quirnus temploma
Holnap július elseje lesz: hónap születése, Június 30.
Pierisek! Most hát végzem az énekemet! Hercules és
47
763-768. I. e. 217. június 22-én veszített csatát C.Flaminius Hanniballal szemben a Trasimenus-tó mellett.
48
769-770. I. e. 203. június 23-án Scipio és Masinissa csapatai Cirta mellett legyőzték a Hanniballal
szövetséges Syphax numida királyt. Néhány évvel korábban ugyanezen a napon lett öngyilkos Hannibal
testvére, Hasdrubal, miután csatát vesztett a Metaurus folyónál.
49
771-784. A Fors Fortuna (Vakszerencse) kultuszát és templomát Servius Tullius alapította. Az istenről
közelebbit nem tudunk; ünnepe a rabszolgáké és az alacsony sorba süllyedt szabadoké volt; népünnepély
formájában ülték meg. A templom a Tiberis partján áll.
50
785-790. A nyári napforduló - a mienktől eltérően - a római naptár szerint június 25-re esett.
51
791-794. Június 27. a Lares publici szentélyének alapítási napja. Ugyanezen a napon fogadta meg egykor
Romulus, hogy templomot emel Iuppiter Statornak (A megállító Iuppiternek) a Palatínus aljában, mivel a
szabinok elleni háborúban kérésére az isten megállította a már megfutamodott római hadsorokat. A
templomot Augustus restauráltatta.
52
795-796. A görög mitológiában három sorsistennő Moira (Parca) van: Lakheszisz, Klóthó és Atroposz.

Pierisek, titeket ki kötött ahhoz, kit az égbe, a Múzsák temploma
bár akaratlanul is, mostohaanyja emelt? 800
Szóltam, s szólt Clio: „Ime, nézd ama
büszke Phillippus
emlékét s a dicső Marcia tiszta nevét!
Marcia hordja nevét Ancusnak, az áldozatosnak,
s arca vonásaiban, mint nemes őse, olyan.
Együtt jár a nemes külsővel a lelki nemesség.
Mint a családja nemes, lelke is, arca is az.
S meg ne itélj csak azért, mert értékeljük a külsőt:
istennőknél is sokra becsüljük a bájt.
Annak a hitvese volt Caesar nagynénje is egykor.
Üdv neked, ó, szent ház dísze, nagyasszonya, üdv!" 810
Clio énekel így. Helyeselnek néki a Múzsák;
Hercules is bólint, s zeng a kezében a lant.53 [137]
53
797-812. Héraklészre (Herculesre) előbb haragudott mostohaanyja, Héra (Iuno), ám a hős
munkáival és szenvedésével kiérdemelte, hogy az égbe emelkedjék, Hercules kapcsolata a Múzsákkal görög
eredetű; Rómában az első olyan templomot, ahol Hercules a Múzsák vezetőjeként jelenik meg, i. e. 189-ben
építtette M. Fulvius Nobilior. A templom a Circus Flaminius mellett állt. A templomot L. Marcius Philippus
renováltatta, akinek felesége Augustus nagynénje, az ifjabb Atia volt, lánya, Marcia pedig Paullus Fabius
Maximushoz ment feleségül. Ovidius harmadik felesége szintén a Fabius nemzetséghez tartozott. Fabius
Maximus egyben Ovidius pártfogója is volt.

Jegyzetek
Első ének
1. 1-26. Ovidius - a korabeli római költészet hagyományaihoz híven - prooimionnal (előhanggal)

kezdi előadását, ami tartalmazza egyrészt a tárgy megjelölését, másrészt az ajánlást. A mű
címzettje Caesar Germanicus, az i. e. 9-ben Germaniában elesett Claudius Drusus fia, Augustus
második feleségének, Livia Drusillának az unokája. Germanicus i. e. 15. május 14-én született. I.
sz. 4-ben örökbe fogadta nagybátyja, Tiberius, akit viszont ugyanekkor Augustus adoptált. E
kettős örökbefogadás révén Germanicus Augustus unokája lett, miként Tiberius vér szerinti fia,
Drusus is.
Germanicus nemcsak a politikai életben tett szert hírnévre, hanem az irodalmat is aktívan
művelte, sőt az Aratea című költeményében - Ovidius Római naptárával rokon témával is
foglalkozott. Ez utóbbi magyarázza az ajánlás utolsó két sorát.
Clarus istene: Apollo. Klarosz a görög Apollón jóshelye volt Epheszosz közelében.
2. 27-62. Hazánk atyja: Romulus. Quirinus: Romulusszal azonosított ősi szabin isten.
Lásd az Utószónak a Római naptár című fejezetét.
3. 63-70. Ianus az átjárók, ajtók, kapuk, a ki- és a bejárat, majd átvitt értelemben mindenféle
kezdet (és vég) istene volt. Mítosza szerint még az ősi korban érkezett Latiumba és telepedett le
a Ianiculus dombon, és a vad őslakókat ő ismertette meg a civilizációval: így neki tulajdonították
a pénzérme és a hajó feltalálását is. Egyszerre előre és hátra tekintő, kettős arccal, kezében
bottal és kulccsal ábrázolták. A római állami és magánéletben mindvégig nagy szerepet játszott:
neki szentelték az újév napját, később minden hónap első napját, róla kapta nevét az év első
hónapja (Ianuarius) : az ő oltalma alatt állt minden fontosabb vállalkozás vagy esemény [139]
kezdete, pl. a hadba vonulás, a consul hivatba lépése, a vetés és az aratás megkezdése, a
kereskedelmi útra indulás stb.; az ő képe díszítette a legkisebb római pénzérmének, az asnak
egyik oldalát; őt szólították elsőként minden imában és áldozatbemutatáskor. Valóságos eredete
máig sincs pontosan tisztázva. Neve etimológiailag a "menés"-sel függ össze: eredetileg
valószínűleg a boltív megszemélyesítése volt, s így lett belőle a ki- és a bejárat, majd általában -
térben és időben egyaránt - minden kezdet istene: később ez utóbbi vonása tette lehetővé, hogy
teológiai spekulációk révén kozmikus istenséggé váljék.
4. 71-88. Január elseje Róma-szerte nagy ünnep volt: a consulok beiktatásának napja. Az
ünnepi menet a Capitoliumra vonult, ahol bemutatták a Rómáért való, szokásos évi áldozatot
Iuppiter Optimus Maximus (a Legjobb és Leghatalmasabb Iuppiter) oltárán. Ez a nap egyébként
csak i. e. 153-ban lett a consulok hivatalba lépésének napja; korábban az új consul március
elsején foglalta el hivatalát.
5. 89-114. A Ianus - Chaos azonosítást feltehetőleg Verriustól vette Ovidius: Verrius ugyanis a
Ianus nevet a latin hiare ,tátong', ,nyitva van' igéből vezette le, ami gögörögül khaineinnek
hangzik. Ovidius a verriusi etimológiára épített kozmológiáját alapvetően sztoikus szellemben
fogalmazta meg, de kimutatható rajta Empedoklész és Lucretius hatása is.
6. 115-126. Az „ég kapuőre" elképzelés nem lehet régi vonása Ianusnak, mert a kulcs használata
Rómában nem korábbi az i. e. 4. századnál. Ianus itt egyetemes istenként jelenik meg. Az „ég
kapuőre" motívum él tovább a kereszténységben a hasonló funkcióban elképzelt Szent Péter
alakjában.

7. 127-132. Ceresi kalács: lisztből készített áldozati kalács. Nyitó (Äatulcius) és Záró (Clusius)
eredetileg önálló istenségek, akiket később alárendeltek lanusnak.
8. 133-144. Ianus ősi lényegének helyes magyarázata, némi ironikus felhanggal: Ianus nem
vesztegeti idejét nyakának ide-oda forgatásával.
9. 145-164. A téli napforduló, december 25., a Nap [140] „újjászületése" és az ehhez kapcsolódó
általános megújulás gondolata többek között a karácsony-ünnep időpontjának rögzítésében (a
Nap újjászületésének napja lett Krisztus születésnapja) nyert megfogalmazást, és él napjainkig.
10. 165-188. Amilyen a kezdet, olyan a vég - tudat alatt máig is élő, lényegét tekintve mágikus
eredetű felfogás. Ezzel függ össze az újévi jókívánság, némely vidékeken az ajándékküldés
szokása az év első napján. A rómaiak hagyományos újévi ajándéka szárított füge, datolya és méz
volt - ezeket hívták strenaenek. A szokást - már jóval Ovidius előtt - Plautus is ismerte. A
kölcsönös ajándékozást Rómában március 1-jén, vagyis a hajdani „újévkor" - megismételték: ez
is a hagyomány ősi voltára vall.
11. 189-226. A pénzadomány szokása kultikus eredetű: főként forrás- és folyamisteneknek
mutattak be évente egyszer ilyen áldozatot. (A turisták még ma is aprópénzt dobálnak
forrásokba és kutakba.)
Romulus „kicsi kunyhója" a rómaiak szemében az ősi egyszerűség jelképe volt. Iuppiter Feretrius
szentélyében, melyet még állítólag Romulus alapított, aligha állhatott istenszobor, mert szobrot
első ízben a capitoliumi triász tagjainak szenteltek Rómában az i. e. 6. század második felében.
Ianus befejező szavaiban maga cáfol rá arra, amit beszédének elején fejtegetett, az ősi
egyszerűség egyértelműen áldásos voltára.
12. 227-240. Az as egyik oldalán Ianus képe, a másikon egy hajó volt; a Saturnus-történet a
hajóábrázolás okmagyarázata. Saturnus valószínűleg etruszk eredetű istenség; nevét az ókorban
a satio ('vetés'), illetve sator ('vető') szóval hozták kapcsolatba. Ősi, a földművelést védő isten,
erre utal jelképe, a sarló- Alakja nagyon korán egybeolvadt Kronoszéval, a görög aranykor
istenéével. A rómaiak, némi módosítással, átvették a Kronosz-mítoszt is: eszerint Kronosz-
Saturnus, miután Zeusz letaszította trónjáról, nyugatra menekült, Italiában, a földművelés
elsajátíttatásával aranykort teremtett. Ovidius, akárcsak korábban Vergilius, a Latium szót a
[141] latin latet 'rejtőzik' igéből eredezteti, mivel Saturnus ezen a földön 'rejtőzött', s ezért lett az
irodalomban Italia ismétlődő jelzője "saturnusi föld".
13. 241-254. A Ianiculus domb nevének Ianus nevéből való eredeztetése népetimológián alapul.
Az aranykori állapotokról mondottak az ókori irodalom közhelyei (L. Catullus 64. c, ill. Ovidius:
Átváltozások I.).
14. 255-276. A kettős boltívű Ianus-kapu a Forum Romanum és a Forum Iulium találkozásánál
állt. Oibalosz spártai király volt, és a szabinok spártai eredetűnek tartották magukat, ezért
nevezi a költő királyukat, Tatiust Oibalosz-származéknak. Az Oebalius tulajdonképpen spártait
jelentett. Tarpeia és a szabin betörés történetét részletesen leírta Livius (I.11. 6. skk.),és maga
Ovidius is feldolgozta az Átváltozásokban (XIV. 776. skk.). A szabinok ostroma idején egy római
lány, Tarpeia, miután ékszerekkel megvesztegették, elárulta a várba vezető utat; a lányt
büntetésből ledobták egy szikláról, melyet később róla neveztek el. A fellegvár egyik kapuját
azután Iuno nyitotta ki a szabinok előtt, és mert Venus sem tudott mit tenni Iuno ellenében, Ianus
állt a rómaiak oldalára „régi hatalmi körén alapuló cselével", vagyis megnyitotta a hőforrásokat,
amelyek azután vizükkel elzárták az ellenség útját.
15. 277-288. Germanicus a germánok fölötti győzelemért. i. sz. 17. május 26-án tartotta
diadalmenetét. Ezek a részek tehát az egész műnek a legkésőbb írott rétegéhez tartoznak.

16. 289-294. Phoebus (Phoibosz) és Coronis (Korónisz) gyermeke Aesculapius (Aszklépiosz) volt,
akinek a kultusza a Sibylla-könyvek parancsára i. e. 293-ban került át Epidauroszból Rómába. A
Tiberis szigetén álló templomát i. e. 291-ben emelték, s a templom másik részét Iuppiter
Veiovisnak szentelték. A történetet Ovidius az Átváltozásokban is feldolgozta (XV. 622. skk).
17. 295-314. A csillagászat és a csillagászok magasztalásával Ovidius a cinikus és az epikureista
filozófusok asztronómia-ellenes magatartását és agitációját utasítja el. A himnikus hangvételű
rész egyben Germanicus [142] burkolt magasztalása is, akinek Aratea c. műve szintén
csillagászati tárgyú tanköltemény.
18. 315-316. A Lant (Lyra) felkelése az esős évszak beálltát jelzi.
19. 317-336. Agonia-ünnep a római naptárban négy volt: január 9-én, március 17-én, május 21-
én és december 11-én. Ezek közül csak az elsőt tartották Ianus tiszteletére. Az azonos nevű
ünnepek egymással való összefüggése tisztázatlan; valószínűleg nem is volt közöttük szerves
kapcsolat.
Ovidius a következő származtatási lehetőségeket sorolja fel az Agonia szó magyarázatára:
1. a latin ago ige 'űz', 'hajt' jelentése; 2. a latin agnus 'bárány' szó; 3. a görög agónia 'félelem',
'rettegés' jelentése; 4. a görög agán 'játék', 'verseny' jelentésű szó; 5. a latin ago ige 'áldozatot
mutat be' jelentése. Az öt lehetőség közül feltehetően az utolsó a helyes: az agonia eredetileg
valószínűleg 'áldozat'-ot, 'áldozás'-t jelentett, s ez magyarázza az egymással szerves
kapcsolatban nem levő ünnepek azonos elnevezését. Az áldozat két fajtája közül - Ovidius szerint
- a victima a latin vinco 'győz' igével, a hostia pedig az ugyancsak latin hostis 'ellenség' főnévvel
áll jelentéstani kapcsolatban.
20. 337-348. Az, hogy az ősi korban állatáldozat nem létezett, és hogy az állatáldozat az állatok
büntetése valamilyen bűnük miatt, püthagoreus elképzelés. A tömjén és a mirrha, amelyekről - a
kor felfogását követve - Ovidius úgy véli, hogy újkeletűek, valójában már a villanovai kultúra (i. e.
9. sz.) sírleleteiben kimutathatók.
21. 348-362. A sertésáldozat az egyik legrégibb áldozati forma volt, különösen a
magánkultuszban; feláldozását már a görögök is a Démétér-(Ceres-) kultusszal hozták
összefüggésbe. A kecskeáldozatot Görögországban csak Dionüszosznak mutatták be (1. a
tragédia eredete), míg Rómában nem kizárólagosan csak Bacchusnak. Ovidius a kecskeáldozatot
a Déméter-(Ceres-) történet analógiájára magyarázza.
22. 363-380. Az Aristaeus-(Arisztaiosz-) történet és az isteneknek szóló marhaáldozat oksági
egybekapcsolását [143] Ovidius közvetlen mintaképétől, Vergiliustól (Georgica IV. 281. skk.)
vette át. Arisztaiosz a görög mitológiában Apollón és Küréné nimfa fia. Lehetséges, hogy
eredetileg az észak-afrikai Küréné helyi istene volt, aki később kulturhérósszá vált; mint ilyen a
méhészet feltalálójának számított.
23. 381-384. A juháldozat ősi szokás volt a rómaiaknál. Itt olvasható indokolása népetimológián
alapul: latinul caper (vagy capra) 'kecske'; a carpere jelentése 'letépni', 'lerágni'.
24. 385-386. A lóáldozat szokását a perzsáktól vették át a görögök. Noha októberben lovat
áldoztak Mars istennek, Ovidius ezt külön nem indokolja.
25. 387-390. Az Artemisz-Dianának bemutatott szarvasáldozatot Ovidius Iphigeneia auliszi
történetével magyarázza, melynek egyik változata szerint Artemisz szarvassal cserélte ki a
feláldozásra szánt lányt, és az áldozó-papok Iphigeneia helyett a szarvast ölték meg. A szarvas
Artemisz-Diana szent állata volt.
A kutyaáldozatra nem ismerünk más adatot.
26. 381-440. A szamár az ókoriak szemében közmondásosan buja állatnak számított, ez a
magyarázata annak, hogy kapcsolatba kerülhetett Priapusszal, a kertek ithyphallikus

védőistenével. A sikamlós történetet - a nymphát Vesta-szűzzel helyettesítve - Ovidius még
egyszer feldolgozza ebben a művében (VI. 319. skk.), ami bizonyítja, hogy az egészet erotikus,
költői játéknak szánja. Szamáráldozat egyébként valószínűleg nem is létezett Rómában.
27. 441-456. A madaraknak a rómaiak jósképességet (auguriumot) tulajdonítottak. A galamb a
szíriai Istár istennő egyik attributuma volt, majd Istár görög megfelelőjének, Aphroditének a
szent madara lett; a lúd Iuno szent állata volt, és az i. sz. 390. évi gall támadás idején Iuno libái
ébresztették fel gágogásukkal a capitoliumi őrséget; az Éj mint istenség a római kultuszban nem
létezett; a kakast részint a halottaknak szóló áldozatként mutatták be, részint jóslásra használták
(auspicia tripudii). [144]
28. 457-460. A tél közepe: január 10. Ezt jelzi a Delfin felkelte.
29. 461-464. A Carmentaliával egy napra, tehát január 11-re esett annak a templomnak a
felavatása is, amelyet az i. e. 3. században Lutatius Catulus emeltetett Iuturna nympha
tiszteletére. A templom a Mars-mezőn állt, ott, ahol az i. e. 19-ben Agrippa által építtetett
vízvezeték, az Aqua virgo (Lányka-patak) végződött. Agrippa vízvezetéke állítólag arról a
kislányról kapta a nevét, aki a vízvezetéket tápláló forrást megmutatta. Arcasi istennő: Carmenta
(Carmentis), aki fiával Arkadiából érkezett Itáliába. Kultusza igen ősi. L. köv. jegyzet. Turnus
testvére: Iuturna nympha.
30. 465-500. Carmenta vagy Carmentis kiléte máig tisztázatlan; valószínűleg nem eredeti római
istennő, bár tisztelete korán meghonosodott Rómában. Származásával kapcsolatban négyféle
hagyomány ismeretes: 1./ Forrásnimfa volt, Ladón folyóisten lánya (Vergilius); 2. / Látnoki
tehetségű nő volt, aki verses formában adott jóslatokat, s ezzel függ össze a neve is: carmen a. m.
'(jós)ige', 'jóslat', 'vers'; 3. / Istennő volt, a vajúdó nők védelmezője, ezért a nők különös
tisztelettel illeték; 4. / Hermésznek (Mercuriusnak) felesége, Euandrosznak (Euandernek) anyja
volt, aki a nép háborgatásától tartva fiával együtt elhagyta eredeti hazáját, Arkadiát, és
Faunusnál, Latium királyánál keresett menedéket. Euander révén a Fabius-nemzetség egyik
ősének számított. Ovidius egyeztetni próbálja a heterogén hagyomány különböző elemeit:
Carmenta menekülő is, jós is; neve - bár ő maga görög eredetű - a latin carmenből származik,
tehát 'jósige' egyben. Carmenta fiához intézett beszéde a szónokiskolákban oktatott vigasztaló
beszéd (consolatio) tipikus példája. A beszédben előforduló példázatok:
a/ Cadmus (Kadmosz) ; türoszi király, Agénór fia volt. Arész szent állatának, a kasztaliai forrást
őrző kígyónak a megöléséért nyolc évig kellett szolgálnia a hadistennél, majd vezeklésének
letelte után Athénétől megkapta Boiótiát, ahol felépítette Thébai fellegvárát. [145]
b/ Tydeus (Tüdeusz) ; Oineusz fia, aki önhibáján kívül gyilkosságba esett (hogy miként, arra hat
mítoszváltozat ismeretes), ezért a vérbosszú elől Adrasztoszhoz menekült, Argoszba.
c/ Pagasaei Iason; a görög mitológia Iaszónja, aki Pagaszai thesszaliai városból indította
vállalkozását az aranygyapjú megszerzésére - innen a mellékneve. Iaszón sorsa később
száműzetés lett: Iólkosz trónját akarván megszerezni, feleségével, a varázstudományú Médeiával
felbujtója és bűnrészese lett a trónbitorló király meggyilkolásának, amiért is a városi tanács
örökre elűzte. Élete hátralevő részében az ismétlődő tragédiák része volt az is, hogy az egykori
hős örök számkivetettségben élt.
31. 501-542. Carmenta jósszavai a megpillantott vidéken a majdan a világ urává növő Rómára
vonatkoznak. A rómaiak trójai eredetmondájának és Latium birtoklásáért vívott harcainak
legteljesebb és legismertebb feldolgozása Vergilius Aeneise, s az egész Carmenta-jóslat nem más,
mint az Aeneis lényegi mondanivalójának tömör foglalata. Az 533-536. sorok csak Augustus
halála után íródhattak.
Iulia Augusta; Livia, akit Augustus végrendeletében adoptált, s így kapta nevét.

32. 543-586. Cacus (görögül: Kakosz): ősi római isten, akinek eredetileg a Palatinuson volt a
kultuszhelye, ahonnan azonban az Euandrosz-(Euander-) kultusz hatására tisztelete idővel
áttevődött az Aventinusra. A mítosz ősváltozata e kultuszhelyváltás emlékét őrizheti: a Rossz
(Cacus, görögül Kakosz -'rossz') és a Jó (Euandrosz görögül 'jó ember') harcának formájában. A
későbbi mondaváltozatban a Cacusszal megküzdő hős Hercules lesz. Ekkorra Cacust már
Vulcanus tűzokádó fiának tartották, aki aventinusi barlangjába hurcolt az Euander (Euandrosz)
vendégbarátságát élvező Hercules (Héraklész) marháiból néhányat. (A kontamináció nyomát
őrzi az elemek szervületlensége: Cacus barlangja az Aventinus oldalában van, Héraklésztől
ugyanakkor Arkadiában, Tegeában lopja el marháit.) Az állat bőgése nyomra vezette a hőst, aki
kemény küzdelemben [146] legyőzte az óriást, majd Euanderrel örömünnepet ült, amelynek
során felavatta az Ara maximát, a Nagy Oltárt. Ezt az aitiologikus mondaváltozatot Ovidius
Vergilius és Propertius nyomán fogalmazta. Hercules kultuszát i. e. 312-ben Appius Claudius
Caecus censor tette meg hivatalos állami kultusszá. A legfontosabb kultuszhely a Forum
Boariumon (a Marha-vásártéren) felállított Ara maxima lett.
33. 587-616. I. e. 27. január 13-án Octavianus, lemondva a teljhatalomról, formálisan
visszaállitotta a köztársasági rendet, ennek fejében - a rengeteg más megtiszteltetés mellett - a
senatus megszavazta neki az emberrel kapcsolatban mindaddig még nem használt Augustus
(Felséges) címet. A párhuzamként felsorakoztatott személyek: Afrika; P. Cornelius Scipio,
Hannibal legyőzője (i. e. 202), és hasonnevű adoptált fia, Karthago lerombolója (i. e. 146);
mindketten az Africanus (Afrikai) melléknevet kapták; Isauria: P. Servilius Vatia az isaurusok
legyőzéséért az Isauricus melléknevet kapta (i. e. 74); „Kréta legyőzése": Q. Caecilius Metellus a
Kréta ellen elért hadi sikereiért a Creticus melléknevet kapta (i. e. 62.); "numidák tették naggyá:"
Q. Caecilius Metellus, a Iugurtha numida király elleni háború első hadvezére a Numidicus
melléknevet kapta (i. e. 106); Messana: szicíliai város, M. Valerius Maximus foglalta el i. e. 263-
ban, s ezért a Messala melléknevet kapta, Numantia: hispaniai város, Scipio Africanus Minor
hódította meg i. e. 133-ban, s ezért a Numantinus melléknevet kapta; Germania: Nero Claudius
Drusus, aki i. e. 9-ben a germánok elleni harcban esett el, halála után a Germanicus melléknevet
kapta; varjú (helyesen: holló): M. Valerius, aki egy gallusszal vívott párviadalt, és a monda
szerint egy hirtelen fölöttük megjelent holló segítette a győzelemhez: a Corvus melléknevet
kapta (i. e. 349); nyaklánc: T. Manlius egy gallusszal vívott párviadalt, a győzelme után a gall
harcos nyakperecét (torques) vette el győzelmi jelként, s ezért a Torquatus melléknevet kapta
(i. e. 361);. Magnus ('Nagy'): Pompeius Magnus, Iulius Caesar szövetsége-se, majd legnagyobb
ellenfele; Iulius Caesar a [147] pharszaloszi csatában (i. e. 48.) győzte le; Maximus
('Legnagyobb'): a Fabius nemzetség mellékneve volt i. e. 304. óta, amikor is Q. Fabius az
ellenséges városok fölött aratott több győzelméért kapta meg ezt a címet. Az Augustus szó
valóban az augeo 'növel', 'gyarapít' igével áll etimológiai kapcsolatban, vagyis augustus az, aki a
gyarapító, növelő isteni erő birtokában van. Ugyancsak az augeóval közös tőre vezethető vissza
az augurium 'madárjóslás' szó is.
34. 617-636. Ovidius a „kocsi" latin nevét, a carpentumot - alaptalanul - Euander anyjának,
Carmentónak a nevével hozza etimológiai kapcsolatba. A kocsihasználat jogát i. e. 214-ben
vonták meg a római nőktől, és i. e 195-ben adták nekik vissza. Porrima és Postverta alakját már
az Ovidius korabeli rómaiak sem értették; egyes magyarázatok szerint a szülő nők segítői, mások
szerint Carmenta kíséretéhez tartozó jósnők voltak. Ovidius szövege mindkét értelmezést
lehetővé teszi.
35. 637-650. Concordia (Egyetértés) templomának felépítésére i. e. 367-ben a patríciusok és a
plebeiusok egyik viszálya alkalmával az a Furius Camillus tett fogadalmat, aki i. e. 396-ban

elfoglalta Veii etruszk várost. A Capitolium alján álló templomot Tiberius kezdte el
restauráltatni i. sz. 8-ban, a munkálatok azonban három rom évig húzódtak, így az újjáalakított
templom felavatására csak i. sz. 10-ben kerülhetett sor. Közben Tiberius i. sz. 8-ban sikeres
hadjáratot vezetett Germania ellen, amiért i. sz. 9. január 1-én diadalmenetet tarthatott.
Concordiónak ezen kívül Livia, Augustus felesége, Tiberius anyja is emelt oltárt i. sz. 7-ben.
36. 651-704. A Vetés ünnepe ( Feriae sementivae) mozgó ünnep volt, amelynek napját évenként a
pontifex hirdette ki. Az áldozatokat Tellusnak és Ceresnek, a földművelést segítő istennőknek
mutatták be. A Békét (Pax) magasztaló rész (697-704) Vergilius (Georgica 1. 505-514) sorainak
ellenverse.
37. 705-708. A Dioszkuroszok templomát i. e. 485-ben, a Regillus-tó melletti csata megnyerése
után. A. Postumius emeltette a Forumon, a lacus Iuturnae (Iuturna [148] tava) mellett; Ovidius
korában pedig az „isteni testvérpár", Caisus és Lucius Caesar restauráltatta. 38. 709-724. A
megszemélyesített Béke oltárának (Ara Pacis) felállítására Augustus i. e. 13-ban tett fogadalmat,
a hispaniai és galliai hadjáratból való visszatérése után; az oltárt i. e. 9. január 30-án avatták fel.
Az Ara Pacis az Augustus kori római képzőművészet legjelentősebb alkotása.
Második ének
1. 1-18. Az Ovidius-filológia feltételezése szerint az egész műnek ez volt az eredeti, bevezető

ajánlása (az ún. Augustus-prooemium), és csak az Első ének átdolgozása után került a Második
ének elejére, valószínűleg a szöveg gondozójának jóvoltából.
2. 19-54. A február szó itt olvasható magyarázata minden valószínűség szerint helyes. A más
ókori szerzőknél fönnmaradt adatok alapján megállapítható, hogy februumnak neveztek
mindent, ami „engesztelt vagy megtisztított", a tisztítószereket februamentumnak; sőt a szónak
igei formája is létezett: februare a. m. 'kiengesztelni', 'megtisztítani'. Rómában valóban ebben az
időszakban zajlottak a különféle vallási tisztító szertartások. A görög példákat idéző fölsorolás
valójában az Augustus korában idealizált római múlt leplezetlen bírálata. A felsorolásban
szereplő személyek: Actorides nem más, mint Aktór unokája, Patroklosz, aki Amphidamasz fiát
ölte meg kockajáték közben, majd Péleuszhoz, Akhilleusz apjához menekült; Péleusz (és Telamón)
a testvérüket, Phókoszt ölték meg, s ezt követően Péleusz az iólkoszi Akasztosztól nyert
többszörös feloldozást;
Médeia gyermekeinek meggyilkolása után sárkányfogaton Athénba repült, ahol Aigeusz király
fogadta be; Amphiaraosz és Alkmaión aki megölte az anyját, majd az őt üldöző bosszúistennők, a
Furiák elől Akhelóosz folyamistenhez menekült, aki feloldozta; [149] Naupaktosz: város,
amelyen átfolyik az Akhelóosz. A terminus szó jelentése 'határ'.
3. 55-78. Iuno Sospita: 'Városvédő Iuno' szóban forgó templomát i. e. 197-ben alapították. A
templomok helyreállítója és oltalmazója: Augustus (1. az Utószót). Helernus: liget a Tiberis
partján; Iuppiter Tonans : 'Mennydörgő Iuppiter': Augustus emelt szentélyt számára a
Capitoliumon; Numa háza: az atrium Vestae a Forum Romanumon.
4. 79-118. Ovidius két mítoszváltozatot ad elő a Delphin csillaggá válására.
a/ 79-83. A Delphin csillagkép keletkezéstörténete közvetve Poszeidón és Amphitrité szerelmével
függ össze. Az őt üldöző tengeristen elől Amphitrité Atlasznál keresett menedéket, és ott rejtőzött
el; Poszeidón delfinje azonban fölfedezte rejtekhelyét, és jelentette urának, aki hálából csillaggá
változtatta az állatot.

b/ 84-118. Arión történetét, akinek dalnoki tehetségét Ovidius az Orpheuszétól kölcsönzött
színekkel ecseteli, legkorábban Hérodotosz történeti könyvéből (I. 23-24) ismerjük; Hérodotosz
nyomán hálás témája lett az irodalomnak és a képzőművészetnek egyaránt. Sorsát (az
erőszaknak kiszolgáltatott dalnokét) - Ovidius a saját sorsáéval érezhette rokonnak.
5. 119-144. Augustus újabb magasztalása olyan formában, hogy tetteit és hatalmát Ovidius a
városalapító Romuluséval veti egybe. Augustus i. e. 3-ban kapta meg a pater patriae 'a haza atyja'
kitüntető címet; a „törvény rendezi nászunk": célzás Augustus családvédő intézkedéseire; a
„bevetted a gazt": utalás arra, hogy Romulus - a népesség számának növelése végett -
menedékhelyet nyitott a törvény büntetése elől menekülőknek; Romulus dominus 'úr' volt, míg
Augustus csak a princeps (inter pares) 'első (az egyenlők között)' címet viseli; Romulust az apja,
Quirinus emelte az égbe; Augustus viszont az apját, Iulius Caesart iktatta az istenek sorába i. e.
43-ban.
6. 145-152. Az Aquariust, a Vízöntőt az ókoriak a trójai, Ida-hegyi Ganümédésszel, Zeusz kedvelt
pohárnokával azonosították. Feltűnése az égbolton az idő [150] enyhülését ígéri. Az
esthajnalcsillag, a Lucifer felbukkanása a tavasz beköszöntét jelzi.
7. 153-192. A Medve (Arctus) csillagkép eredetmondáját Ovidius már az Átváltozásokban is
feldolgozta (II. 401. ssk.) Callisto (Kallisztó) Lycaon (Lükaón) arkadiai király lánya volt; fia Arcas
(Arkasz), aki Iuppitertől (Zeusztól) származott, Arcadia (Arkadia) névadó hősének számított. Az
Arctophylax (Arktophülax) név jelentése: 'a medve őre'. A Maenalus (Mainalosz) hegy Arcadiában.
8. 193-194. Február idusán - 13-án - a Tiberius szigetén mutattak be áldozatot Faunusnak, ahol i.
e. 194 óta szentély is állt tiszteletére.
9. 195-242. A Fabius nemzetség Herculestől (Héraklész) származtatta magát. Hősi haláluk
feldolgozásában Ovidius mindössze a csata időpontját illetően tér el Liviustól, aki szintén
részletesen előadja a történetet (II. 48-50): Livius szerint az ütközet július 18-án zajlott le. Az
eltérés oka valószínűleg a Fabiusok családi hagyományaiban keresendő: Ovidius harmadik
felesége ugyanis szintén ehhez a nemzetséghez tartozott. A csatát a Cremera melletti Veit
városával a Fabiusok i. e. 477-ben vívták. A Fabius nemzetségből származott többek között
Fabius Maximus Cunctator, a második pun háború halogató taktikájáról nevezetes diktátora, aki
harcmodorával igyekezett felőrölni Hannibal erejét.
10. 243-266. A holló Apollón szent madara volt. Az előadott történet a Serleg, Kígyó és Holló
csillagkép okmagyarázó története, amely egyúttal Apollónak mint jósistennek ironikus
bemutatására szolgál. Ovidius forrása valószínűleg Nikandrosz volt.
11. 267-282. Az említett ünnep a Lupercalia; pásztorünnep volt, melynek lényege tisztító
szertartások és termékenységi rítusok sorából állt; egyébként mind Faunus istennek, mind a
Lupercaliának tisztázatlan az eredete. A bizonyára ősi Faunus istenség nevét az antik szerzők a
favere 'kedvezni valakinek' igéből származtatták; a népetimológia így hozta összefüggésbe
Euander ('jó férfi') alakjával. A modern filológusok többféle magyarázattal próbálkoztak.
Nézeteiket összegzi Gesztelyi [151] Tamás és Németh Béla az Auctores Latini XIX. kötetében,
ezek lényege:
Blumenthal a *dhau - 'gyilkolni' tővel összefüggésben 'gyilkos' vagy 'aki gyilkolt' a. m. farkas
magyarázatot adja.
Lehetséges, hogy volt egy önálló Lupercus / Luperca istenpáros, farkasistenek, akiknek szerepe
később elhomályosult, de a rokonjelleg miatt a Lupercus Faunus jelzője lett. A 'farkas(alakú)
gyilkos' jóindulatának megnyerését célozhatta a Lúpercalia ünnepe. Eredeti bajelhárító tartalma
lassan a pásztorok termékenység- és tisztítóünnepe lett, amelyet a Lupercusok tizenkét tagú

testülete irányításával ünnepeltek. A testületet Augustus szervezte újjá; az ünnep népszerűségét
csak az 5. században hozott pápai tilalomnak sikerült megtörnie.
12. 283-288. Terentius Varro is hasonló módon magyarázta a ruhátlanul futást: fut maga az isten
is, rémületet keltve, meztelen, s úgy könnyebb is futni. L. még a következő sorokat.
13. 289-302. Az ősi állapotok bemutatása emlékeztet Lucretius A természetről c. műve
motívumaira és fordulataira. Ovidius felfogása végső fokon szofista eredetű. A szofisták - az
aranykor-mítosszal ellentétben - az emberiség ősi állapotának a vadságot és a kultúra teljes
hiányát tartották.
14. 303-358. Tieyns (Tirünsz) hőse (a latin szövegben: Tirynthius) Hercules (Héraklész), akinek
Eurystheus (Eurüsztheusz) tirünszi király szolgálatában kellett a híres tizenkét munkáját
elvégezni. A maeoni nő, akinek Héraklész szolgája volt, Omphalé lüdiai (=maióniai) királynő.
Szórakozásai közé tartozott, hogy a hőst női ruhába öltöztette, cicomázta. Háromévi megalázó
szolgálat után Héraklész fiúutódot nemzett neki, mielőtt elhagyta. A fiú az új lüdiai dinasztia
alapítója lett. Az erotikus jelenet Priapus (1. 391-440 és IV. 319-346), valamint Mars (III. 675-
696) történetével rokonítható.
15. 359-38o. A Lupercusok két testületének (Fabii és Quinctilii) eredetmondája: a hagyomány
szerint az egyiket Remus, a másikat Romulus alapította. A szöveghagyomány a helyes alakkal
szemben Quintiliusokról beszél [152]
16. 381-422. A Lupercal helynév magyarázatát Ovidius az ikrek kitevésének történetével
kapcsolja össze, amit egyébként Livius is feldolgozott (1. 3-4), akinek műve itt a költő elsőrendű
forrása. Rhea Silvia Numitornak, Alba Longa királyának a lánya volt. Numitort a testvére, Amulius
elűzte a trónról, és lányát - hogy ne szülhessen gyermekeket - Vesta-szűznek kényszerítette. Mars
isten azonban Rhea Silviát álmában teherbe ejtette, s így fogant meg az ikerpár, Romulus és
Remus. A csecsemőket megszületésük után Amulius kitétette a megáradt Tiberisbe, a gyermekek
azonban szárazra vetődtek; először egy nőstényfarkas (lupa) táplálta, majd egy pásztor,
Faustulus és a felesége vette gondjaiba és nevelte fel őket. - A Rumina név valószínűleg egy ősi,
szoptató istennő remiékét őrzi (ruma a. m. 'emlő'); Albula a Tiberis régi neve, új nevét
Tiberinusról, Alba Longa egyik mondabeli királyáról kapta.
17. 423-424. Az arcadiai Lycaeus / Lükaiosz-hegy Pán isten mondabeli szülőhelye. A Lükaiosz és
a Lupercus egybekapcsolása téves etimologizálás eredménye annak alapján, hogy a görög lükosz
és a latin lupus szó egyaránt 'farkas'-t jelent.
18. 425-453. A Lupercalia rítusának részeként a nők testét kecskebőrszíjjal csapkodták, így
kívánták biztosítani megtermékenyülésüket.
Az Esquilinus-hegy lábánál Iuno Lucinának, a „A szülést segítő Iunó"-nak, a gyermeket
„napvilágra" segítő Iunónak. volt ősi kultuszhelye.
Lucina (Eileithüia) a szülő nőket segítő istennő, akinek alakja Iunóéval olvadt egybe. Neve nem a
lucus ('liget') szóval áll etimológiai kapcsolatban, hanem a luxszal ('fény'), mivel ő az újszülöttek
„fényre segítő"-je.
19. 454-474. A Hal csillagkép története Ktésziasz óta (i. e. 5. sz.) ismert a görög irodalomban, de
bizonyára keleti eredetű mítosz. Iuppiter (Zeusz) Typhon elleni harca viszont görög mondai elem.
20. 475-512. Quirinus a legrégibb római istentriász – Iuppiter-Mars-Quirinus - egyik tagja: szabin
eredetű isten, akinek neve vagy Cures szabib várossal, vagy talán a 'lándzsa' szabin elnevezéssel,
a curisszal áll [153] etimológiai kapcsolatban. Ovidius még a quiris ('polgár') szóval történő
rokonítást is elképzelhetőnek tartja. Kultuszközpontja a Quirinalis dombon volt; Quirinust idővel
Mars fiával, Romulusszal azonosították. Ennek okmagyarázó mondáját adja elő a költő. A Porta
Quirinalis (quirinalisi kapu) melletti szentélyét i. e. 293-ban építették újjá.

21. 513-532. A „bolondok napját", mivel mozgó ünnep volt, minden curia máskor ülte meg, s az
ünnepnap kihirdetése a curio maximusra tartozott. A fornax latinul 'kemence'; Fornicalia: „a
Kemence ünnepe".
22. 533-570. A Feralia a halottak napjainak, a Parentaliának utolsó napja volt. Az elnevezés
eredete tisztázatlan, annyi azonban bizonyos, hogy etimológiailag nincs köze a ferre 'vinni'
igéhez. Aeneas áldozatának említésénél Ovidius Vergilius Aeneisét tartotta szem előtt. Az
ünnepnap szerinti meghatározása bizonytalan; talán szövegromlás következtében Ovidiusnál
február 18. ugyan, de a következő napra eső Caristia ünnepet (1.25. jegyz.) február 22-re teszi.
23. 571-582. Tacita vagy Muta: 'Hallgatag', illetve 'Néma': a Laroknak, az Alvilág jó szellemeinek
az anyja. A babonás szertartás nagyon élethű: a három és a hét igen gyakran előforduló számok a
mágiában; maga az eljárás az úgynevezett analógiás mágia körébe tartozik: mint ahogyan az
anyó megsemmisítette az ellenség ólomfiguráját és a maena-halat, ugyanúgy kell elhallgatniuk,
megsemmisülniük ellenségeinek is.
24. 583-616. Ovidius ebben a részben legalább három külön mondai elemet ötvöz egybe: a/
Iuppiter szerelme Iuturna nympha iránt; b/ Ilia (Rhea Silvia) istennővé válása, akit a folyóba
vetése után Tiberinus feleségül vett; c/ a Larok eredete, akik eszerint Lara és Mercurius
gyermekei. Az etruszk eredetű Lara (etruszk Lasa) név etimológiáját Ovidius a görög lalein
'fecsegni', 'csevegni' igével hozza kapcsolatba. A Laroknak két nagy csoportjuk volt: a Lares
familiares (Családvédő Larok) és a Lares compitales (Keresztútvédő Larok). Augustus sokat tett
kultuszuk megújításáért. 25. 617-638. Caristia: a „jó rokonság" ünnepe, melyet a [154] halottak
napjainak folytatásaként ültek. Nem tartozott a hivatalos ünnepek közé, a nép kedvelte. A
mitológiai példák: a Tantalidák, Atreusz és Thüesztész, Iaszón felesége. Médeia, Prokné, Téreusz és
Philoméla valamennyien olyan mitológiai alakok, akik valamilyen szörnyű tettet követtek el
rokonaikkal szemben. (Lásd a Névmutatót.)
26. 639-684. Terminus: a 'határ(kő)' védőistene; soha nem antropomorfizálódott, jelképe
mindvégig a határkő maradt. Tisztelete a hagyomány szerint még Numa Pompilius
uralkodásával vette kezdetét. A Capitoliumon kő alakjában tisztelték, amelyet Tarquinius
Superbus is az eredeti helyén hagyott a capitoliumi Iuppiter-templom építése során; fölötte a
templom az ég felé nyitott maradt.
Thyrea (Thürea) városáért az argosziak és a spártaiak között folyt sokáig a harc, míg végül abban
egyeztek meg, hogy 300-300 harcos viadala döntsön közöttük ez ügyben. A harc végén két
argoszi és egyetlen spártai Othrüadész maradt életben, az utóbbi az ellenségtől zsákmányolt
fegyverekből győzelmi halmot emelt, és föláldozta rajta magát. (Hérodotosz I. 82.) A
magánáldozatokon kívül a VI. mérföldkőnél, Róma egykori határánál hivatalos áldozatot is
bemutattak Terminus tiszteletére.
27. 685-856. Regifugium: 'a király futásának ünnepe'. Az ünnep valódi eredete már a rómaiak
számára sem volt egészen világos, a köztársaság kori hagyomány mindenesetre Tarquinius
Superbus elüldözéséhez kötötte. A történet előadásában Ovidius kisebb módosításokkal Liviust
követi (I. 53. skk.)
A hagyomány szerint Tarquinius Superbusnak, az utolsó római királynak Sextus nevű fia
megbecstelenítette unokafivérének, Collatinusnak a feleségét, Lucretiát. Az emiatti felháborodás
vezetett a királyi család elűzéséhez. Az ovidiusi feldolgozásra nagy hatással volt a hellenisztikus
kori szerelmi elégia, az eszményi római matróna alakjának itteni megformálása pedig egyben
tagadása Ovidius korábbi, a Szerelem művészetében kifejtett elveinek (minden nő megkapható).
[155]

28. 857-864. Az Equirria (Equicurria) 'Lóverseny' ünnepét a hagyomány szerint még Romulus
alapította Mars tiszteletére, akinek egyik szent állata valóban a ló volt. Mars isten jelzőjének, a
Gradivusnak a jelentése bizonytalan: Ovidius a gradior 'lépked', megy' igével hozza kapcsolatba.
Harmadik ének
1. 1-10. Mars: ősi itáliai isten, eredetileg elsősorban az oscusok és a szabinok tisztelték. Az egyik
legrégibb ró- mai isten is, az úgynevezett capitoliumi triász (Iuppiter-Mars-Quirinus) egyik tagja.
Az i. e. 3. század végére alakja teljesen egybeolvadt a görög Arésszel, s egyértelműen hadistenné
vált, eredetileg azonban kettős szerepű istenség: a ránk maradt legrégibb római ima még mint a
termést és az állatszaporulatot biztosító istenhez fohászkodik hozzá, viszont a később
uralkodóvá váló vonása, a harc is ősi tulajdonságai közé tartozhatott, mert voltak helyek, ahol
lándzsa képében tisztelték. A március hónap névadója.
2. 11-58. Rhea Silvia: Numitor király lánya, akit nagybátyja, Amulius, miután Numitort
megfosztotta trónjától, Vesta-szűznek kényszerített. A mondát, mely szerint Rhea Silviát Mars
isten álmában a magáévá tette, s így fogant meg Romulus és Remus, gyakran feldolgozta a római
irodalom és képzőművészet: Róma alapítási mondája lett.
A szent tüzet, melyet a hagyomány szerint még Aeneas hozott magával Trójából, a Vesta szüzek
őrizték; a lehulló papi szalag a szüzesség elvesztésének jelképe; a tűz pislogása arra utal, hogy
Rhea Silvia a szüléssel tisztátlanná tette a szent helyet; a harkály és a farkas Mars szent állatai.
Az ikerpár későbbi nevelői Faustulus, a pásztor és felesége, Acca Larentia voltak. Ez utóbbiban a
vallástörténeti kutatás az ősi Földanya antropomorfizálódott alak- ját véli felismerni. Némely
magyarázatok szerint ő volt a csecsemőket tápláló Farkas (Lupa) is.[156]
3. 59-70. Róma alapításának és az azt megelőző eseményeknek rövid összefoglalása - elsősorban
Livius alapján.
4. 71-100. Utalás arra, hogy a római év március hónappal kezdődött. Ennek okmagyarázata.
Ovidius számba veszi azokat a latin törzseket, melyeknél hónapot neveztek el Marstól. Falisci:
Rómától északra élő törzs: Hernici: szabin vagy oszk törzs Rómától délkeletre; Aricia és Alba
Longa: Rómától délre lévő helységek; Telegonus (Télegonosz) : Odysseus (Odüsszeusz) és Circe
(Kirké) fia, a Rómához közeli Tusculum és Praeneste alapítójának számított; Cures: szabin város
Rómától délkeletre; Asquiculi: az Anio folyó mentén élő, valószínűleg oszk törzs; Laurentum:
latinok által lakott terület Róma környékén; Paelignus: Rómától keletre lakó, szabinokkal
keveredett itáliai törzs.
5. 101-166. A római naptár történetének összefoglalása. (Lásd az Utószót.) Az Ovidius
előadásában előforduló fogalmak: manipulus: 'egy marék széna', később a római hadsereg egyik
szervezeti egységének neve; a sas csak Marius hadseregreformja után lett a jelvény lustrum:
ötévnyi időszak;
Tities, Ramnes, Luceres: a római nép három tribusa. A Tities Titus Tatiusról, a Ramnes Romulusról
nyerte nevét, a Luceres tribus nevének eredete ismeretlen. A három tribus egyenként tíz curiára
oszlott, s ez a felosztás nagyon sokáig változatlan maradt. A tisztségviselők eredetileg
márciusban léptek hivatalba, s csak i. e. 153-tól kezdve január 1-én. A számoszi bölcs: Pythagoras
(Püthagorasz); Numa Pompilius mint Püthagorasz-tanítvány történelmi képtelenség, mert Numa
kb. másfél évszázaddal korábban (i. e. 715-672) uralkodott, mint Püthagorasz élt, akinek
virágkora i. e. 530 körülre tehető.
Augustus propagandája szerint Caesar lelke halála után csillagok közé emelkedve istenné vált.

6. 167-232. Matronalia: az asszonyok ünnepe. Az ünnep, melynek során a férjek
megajándékozták feleségüket, a rabszolgák úrnőjüket, s a nők vendégül látták rabszolganőiket,
Iuno Lucina (A szülést segítő Iuno) [157] védnöksége alatt állt. Ovidius a szabin nők elrablásával,
illetve az ezt követő kibéküléssel magyarázza az ünnep eredetét. Magára a nőrablásra inkább
csak céloz, a hangsúly ugyanis a kibékülés körülményein van. A költői megformálás módjában az
ősi római egyszerűség hangsúlyozása Propertius hatását tükrözi, a történet cselekménye pedig
Livius előadását követi (I. 13).
7. 233-258. A Matronalia eredetére vonatkozó más, lehetséges magyarázatok felsorolása:
a/ a nők és általában a természet megújulása között nyilvánvaló az összefüggés;
b/ ezen a napon alapitották az Esquilinus-dombi Iuno-templomot:
c/ Iuno az anyja Mars istennek, aki Rómában különösen nagy tiszteletnek örvend. Ez utóbbi
magyarázatnak semmi köze a római valláshoz: a görög mitológián alapuló konstrukció.
8. 259-260. A Salius papok tizenkét tagból álló testületének megalakítását a római hagyomány
Numa Pompilius királynak tulajdonította. A testület létrehozásának állítólagos indítóoka az
égből aláhullott szent pajzs volt, amelyhez az a jóslat fűződött, hogy Róma csak addig marad
fönn, amíg ezt a pajzsot megőrzik. Ezért Numa - az esetleges lopást elkerülendő - tizenegy olyan
másolatot készíttetett a pajzsról, amelyek mindegyike pontos megfelelője volt az eredetinek, - és
az összesen tizenkét pajzs őrzésével a Saliusok testületét bízta meg. A Salius papok minden év
március 1-jén kezükben a pajzsokkal, rituális fegyvertáncot járva vonultak végig Rómán. A tánc
közben énekelt daluk szövegét Ovidius korában már a rómaiak sem igen értették. Ovidius
előadásmódja itt meglehetősen nyakatekert: az Aricia ligetéről és a Juppiter Eliciusról szóló
kitérő valójában nem tartozik szorosan a tárgyhoz.
9. 261-284. Aricia ligete, az egyik legjelentősebb latiumi kultuszhely egyszerre volt Dianának, a
Diana által forrássá változtatott Egeriának és a Hippoliitosszal azonosított Virbuls nevű „jó
démonnak" a szent helye. A liget főpapi tisztét (rex nemorensis) mindig olyan szökött rabszolga
töltötte be - legalábbis a történetileg [158] megfogható időkben -, aki párviadalban megölte az
elődjét. E papi tisztség eredete és mibenléte máig sincs pontosan tisztázva.
10. 258-326. Faunus és Picus ősi itáliai jóstehetségű istenek, eredetileg talán erdődémonok; az
utóbbi Mars egyik szent állatának, a harkálynak a nevét viseli. Az etruszk eredetű istennő, Egeria
nympha - a mondai hagyománynak megfelelően - itt Numa feleségeként és tanácsadójaként
jelenik meg. A jelenet alapmotívuma, hogy a titkokat tudó istent vagy félistent csak erőszakkal -
megkötözéssel - lehet titkainak fölfedésére kényszeríteni, Homérosz óta visszatérő motívuma az
antik irodalomnak. (Odüsszeia IV. 383. skk.) Ovidius e jelenet kidolgozásakor Vergilius
Georgicáját tarthatta szem előtt (IV. 387. skk.), ahol Aristaeus kényszeríti hasonló módszerekkel
jóslásra Proteust. L. még: Fasti I. 367. skk.
11. 327-348. Iuppiter Elicius melléknevét Ovidius a latin elicio 'előcsal', 'megidéz' igéből vezeti le.
luppiter és Numa alkuja rendkívül érdekes abból a szempontból, hogy az emberáldozatot hogyan
váltotta fel az újabb kornak immár nem véres, hanem hagymából, emberi hajból és halból álló
áldozata.
12. 349-392. A csodálatos pajzs nevét Ovidius részint a görög ankülosz ('kampó'), részint a latin
angulus ('szöglet') szóval hozza kapcsolatba. Varro szerint: ancile ab ambecisu, vagyis a
nyelvészkedő antikvárius író az elnevezést a pajzs két oldalán látható bemetszéssel magyarázta.
A pajzsokat készítő Mamurius Veturius neve a Saliusok énekének mamuri veturi kifejezéséből
származik, melynek jelentését nem értették, így személynévnek tartották; a mamuriban
egyébként valószínűleg Mars isten neve rejtőzik.
13. 393-398. A felemelt kéz az imádkozás, adoráció jellegzetes póza.

A flamen Dialis felesége, a flaminica nem vághatott hajat, körmöt az ünnepek alatt, nehogy ártó
erők kerítsék hatalmukba. Ezzel függhet össze a házasságkötési tilalom is.
14. 399-414. A beszélő nevet viselő Ampelos ('szőlőtő') és [159] Bacchus szerelmének, valamint
az ifjú szatír csillagképpé válásának története az ókori irodalomból részletesebben nem
ismeretes. A történetnek azonban létezik hellenisztikus kori, képzőművészeti párhuzama - egy
szoborcsoport -, így nem lehet Ovidius saját leleménye.
15. 415-428. Augustus i. e. 12. március 6-án vette fel a 1 legfőbb pap (pontifex maximus) címet,
miután a korábbi főpap, Lepidus meghalt. A Penates és a Vesta Trójának és az őket Trójából
kimenő Aeneasnak voltak védői, akiket - Ovidius beállítása szerint - most Aeneas késői utóda,
Augustus oltalmaz. A befejező könyörgésből az is kiderül, hogy e sorok írásakor Augustus még
életben volt.
16. 429-448. Veiovis pontos kilétét a vallástörténeti kutatásnak még nem sikerűit pontosan
tisztáznia. Ovidius a gyermek Iuppiter-Zeusszal azonosítja, akit Kréta szige- tén a nimfák neveltek
egy barlangban - ahová apjától, Saturnus-Kronosztól való féltében anyja, Rheia rejtette el -, és akit
ott egy Amaltheia nevű kecske tejével tápláltak. Az Augustus-kori írók a veiovis névnek általában-
az Ovidiuséval megegyező - 'kicsiny', 'kifejletlen', 'nem teljesen kifejlett' jelentést tulajdonították.
Valószínűleg idegen (etruszk?) eredetű isten, aki az idők folyamán - görög mintára - alvilági isten
vonásait vette fel. Itt említett templomát - a fellegvár (arx) és a Capitolium között - i. e. 192-ben
alapították; a korábbi, még Titus Tatius által emelt templomának a helye ismeretlen. A „két liget
közötti" kultuszhelyén egykor menedék volt, melynek létrehozását még Romulusnak
tulajdonították, s amelynek Ovidius korában már csak az emléke élt.
17. 449-458. A Pegasus (Pégaszosz), a szárnyas ló, a mí- tosz szerint az egyik Gorgónak,
Medusának (Medusza) a véréből kelt életre, akit Perseus (Perszeusz) fejezett le. Ovidius a Pegasus
csillaggá válásából elhagyja Bellerop- hón történetét. - Az „aoni víz", amit a Pegasus patája
fakasztott, a boiótiai Helikón hegyén levő Hippukréné (Lóforrás) nevű forrásra történő utalás.
18. 459-516. A Korona csillagkép történetének itt található feldolgozása stílusában a
hellenisztikus elégiaköltészet- nek - és Ovidius Hősnők levelei c. művének - a hangulatát idézi. A
mítosz szerint Thészeusz a Minótaurosz [160] megölése után csak Ariadnénak, Pasziphaé
lányának segítségével találhatott ki a labirintusból (Ariadné fonala). Thészeusz hálából magával
vitte Ariadnét, de azután Naxosz szigetén felejtette, és nélküle hajózott tovább Athén felé. A
kétségbeesett Ariadnéra itt talált rá Dionüszosz, aki megszánta, feleségül vette, de azután indiai
hadjárata miatt ő is magára hagyta. A drágakövekkel díszített aranykoronát, amit Héphaisztosz
remekelt, Ariadné Thetisz istennőtől kapta nászajándékba. - Az Ariadné-Libera (Perszephoné)
azonosításnak nincs vallástörténeti alapja; meglehetősen mesterkélt, „elégikus ízű" fogás Ovidius
részéről. A történet legismertebb költői feldolgozása Ovidius előtt: Catullus 64. c.
19. 517-522. Lásd: Második ének 857. skk.
20. 523-656. Anna Perenna neve talán etruszk eredetű, akárcsak maga az istennő, aki ősi fokon a
Földanya egyik megjelenési formája lehetett, az örökösen megújuló élet egyik jelképe: ez
magyarázza ünnepének jellegét, a vidámságot és a borivást. Kultuszhelye Róma mellett, a Via
Flaminia első mérföldkövénél, a város határában levő ligetben volt. Ovidius korában Anna
Perenna kiléte már homályba merült, s mint a sokféle azonosításból kiderül, az i. e. 1. században
a rómaiak sem igen tudtak mit kezdeni vele. Ovidius a Perenna nevet a latin „perennis"-ből
('egész éven át tartó', 'örök') származtatja - nyilvánvalóan tévesen. Ünnepének eredetére két
mondát ad elő: az egyik lényegében véve görög, a másik egyértelműen római színezetű. Az első
történet a Vergilius Aeneisének IV. énekében olvasható Aeneas-Dido szerelmi epizód
cselekményének folytatása, át- meg átszőve a Vergiliuséra emlékeztető motívumokkal. Eszerint

Iarbas, a Didóba reménytelenül szerelmes mór király, Dido öngyilkossága után elfoglalta
Karthagót. A város elfoglalását követő harmadik évben Anna, Dido húga, Battushoz menekült -
aki egyébként a hagyomány szerint, Ovidiustól eltérően, nem Melité, hanem Küréné királya volt-,
testvére azonban, Pygmalion, aki korábban már Dido férjét, Sychaeust is megölte, nem engedte,
hogy ott maradjon. A harmadik esztendőben onnan is menekülni kényszerült, [161] és tengeri
vihar következtében ekkor vetődött Latium-ba, ahol Aeneas uralkodott, miután feleségül vette
Latimis királynak a lányát, Laviniát. Itt Lavinia féltékenysége miatt került életveszélybe, s ezúttal
a feleség várható ármánykodása elől futva, végül a Numicus folyó vette magához: nimfává vált.
Ekként lett Anna Perenna: Örök Anna a neve. -A történet eredete tisztázatlan. Ovidius előttről
ilyen feldolgozása nem ismeretes, de mint a Vergilius-reminiszcenciák mutatják, jelentős
hányada Ovidius saját leleménye. Ám mégsem teljes egészében az, mert Annát és Aeneast már
korábban Naevius is kapcsolatba hozta egymással (Aeneas eszerint nem Didóba., hanem
valójában Annába volt szerelmes).
Egyéb utalások: Nesztór homéroszi hős, a legöregebb görög király, aki részt vett Trója
ostromában; a Sibylla - itt a cumaei - Apollo közmondásosan öreg papnője; Cytkereia Venus-
Aphroditével azonos, aki születésekor, miután fölmerült a tenger habjaiból, Cythera (Küthéra)
szigetén ért partot, és innen nyerte egyik melléknevét. Venus fia: Aeneas.
21. 657-660. A Holddal (Luna) való azonosítás oka az lehet, hogy Anna Perenna az év
megújulásának jelképe volt, tehát kapcsolatban állt a hónapokkal és az évszakokkal; Themis
istennő - többek között - ugyancsak a évszakoknak, a Héráknak az anyja; az argoszi lány:
Inachus (Inakhosz) lánya, Jó, akit többek között a szintén holdistennő Isisszel azonosítottak; a
negyedik párhuzam értelmezése azonban sokkal problematikusabb. A szöveghagyományban
erre vonatkozóan két változat létezik: Atlantis és Azanis; mindkettő azonosítására és
magyarázatára több elmélet született már, de egyiknek az eredménye sem meggyőző.
22. 661-674. A köznép (plebs) kivonulása a Szent hegyre (Mons Sacer) i. e. 494-ben történt.
Eredményeként állították fel a néptribunusi hivatalt. Bovillae Róma melletti helység, ahol Anna
Perenna kultuszhelye volt.
23. 675-696. A sikamlós történet Faunus pórul járásának előadására emlékeztet (Második ének
303-358). A [162] „csaták úrnője",aki után Mars hevül, Minerva (Athéné), akinek nemcsak a
bölcsesség és a harc kedvelése, hanem a szüzesség is attributuma. A pajzán dalok éneklésének
szokása történetileg Anna Perenna termékenységistennő voltával függ össze.
24. 697-710. Az i. e. 44. március idusán - 15-én - meggyilkolt Julius Caesart halála után két évvel,
i. e. 42-ben iktatták hivatalosan az istenek sorába; templomát a Forum Romanumon i. e. 29-ben
avatták fel. Ovidius itt némileg eltér a hivatalos propaganda által hirdetett felfogástól, mely
szerint Caesar lelke a csillagok közé emelkedett: ennek az apotheózisnak ugyanis nincs asztrális
vonatkozása. Caesar gyilkosai: Brutus és Cassius a philippi csatában estek el i. e. 42-ben.
25. 711-712. Ovidius téved a meghatározásban: A Skorpió tavasszal lenyugszik, s nem felkel, és
lenyugvása sem márciusra, hanem áprilisra esik.
26. 713-724. Liber: ősi itáliai termékenységisten, női párja: Libera. A két név jelentése: 'szabad',
vagy 'fiú', illetve 'leány', s mint ilyenek eredetileg a Földanya gyermekei lehettek. Libernek,
Liberának és Ceresnek az Aventinuson volt közös temploma. Liber alakja már nagyon korán
egybemosódott a görög Dionüszoszéval (Bacchus), akivel eredendően is sok közös vonása volt. -
Ovidius itt a legismertebb Dionüszosz-mítoszokat eleveníti fel utalások formájában, Szemeiét,
Dionüszosz anyját, a thébai királylányt Zeusz sújtotta halálra villámával, mivel a lány azt kérte
tőle, hogy egyszer teljes valójában jelenjen meg előtte. Szemeié halála után Dionüszoszi
megszületéséig Zeusz hordta ki a combjában. - A mítosz Dionüszosznak különféle népek elleni

hadjáratát ismeri: kíséretével harcolt a thrákok, a szírek, az egyiptomiak, a szkíthák, az indek stb.
ellen, és mindig győzött. „Thébai édesanyád nyomorult zsákmánya": Pentheusz, thébai király,
akit anyja, Agaué társnőivel' együtt - Dionüszosztól megőrjítve - erdei vadnak nézett, és
széttépett, mivel meg akarta akadályozni Dionüszosz tiszteletének meghonosítását Thébaiban.
Lycurgus (Lükurgosz) thrák király elkergette Dionüszoszi, aki a tengerben, Thetiss istennőnél
keresett [163] menedéket. Dionüszosz ezért később őrülettel verte meg Lükurgoszt, aki kiirtotta
családját.
Dionüszosz vándorlása közben egy alkalommal tyrrhén kalózok hajójára szállt, akik el akarták
adni rabszolgának. Dionüszosz parancsára azonban a fedélzetből szőlőtő nőtt ki, az evezők
kígyókká váltak, ő pedig oroszlán alakját öltötte magára. A kalózok megrémülve a tengerbe
vetették magukat, ahol Dionüszosz delfinné változtatta őket.
27. 725-734. A libum és a libamen latinul: 'áldozat (i lepény)', 'áldozati kalács': Ovidius ezt -
helytelenül - a Liber névvel hozza etimológiai kapcsolatba. A cimet: fahéj, amit az áldozatoknál
illatosító szerként használtak. Hogy az isteneknek Dionüszosz mutatott be először áldozatot, az
egész ókori irodalomban csak itt, Ovidiusnál fordul elő. Az első áldozat-bemutató az általánosan
elterjedt felfogás szerint Prométheusz volt.
28. 735-762. Dionüszoszi a méz feltalálójaként bemutatni Ovidius egyedülálló leleménye, ami
saját életművén belül is ellentmondás, mert másutt a Saturnus uralma alatti aranykor egyik
jellemző vonásaként tartja számon a tölgyfákról csöpögő mézet (pl. Szerelmek III. 8, 39. j skk.).
A szatírok és Silenus (Szeilénosz) Dionüszosz kíséretének állandó tagjai; sőt az utóbbi - egyes
mondaváltozatok szerint - Dionüszosz nevelőapja volt.
29. 763-766. A thyrsus (thürszosz) hosszú bot, melynek végén fenyőtoboz, a boton pedig
szalagok, szőlő és borostyánlevelek voltak. Dionüszosz és a kíséretéhez tartozó mainaszok
állandó attributuma.
30. 767-770. A csecsemő Dionüszoszi Zeusz utasítására Hermész Nüsza hegyén rejtette el
mostohaanyja, Héra haragja elől, és az ott lakó Makarisz, Nüsza, Erató, Bromié és Bakkhé
nimfák őrizetére bízta, akik egy barlangban nevelték, és mézzel táplálták. (Magyarázat a méz
szerepére a Dionüszosz kultuszban.) A Nüsza-hegyén találta fel Dionüszosz a bort.
31. 771-788. A római ifjak a 15. életévükbe lépve cserélték fel a gyermekek által hordott keskeny
bíborszegélyű tógát (toga praetexta) az egyszínű férfitógára (toga virilis), ami a nagykorúvá
válás egyik jelképe volt. A [164] nagykorúság egyben nagyobb önállóságot is jelentett, innen
Ovidius a liber 'szabad' szóra történő képzettársítása.
A „fáklyás istennő" Ceres (Démétér), aki éjszaka fáklyával a kezében kereste lányát, az Alvilág
királya által elrabolt Proserpinát (Perszephonét). Ovidius itt téved: a Liberalián semmiféle játék
nem volt, utalása az április 19-i Cerealiára illik, ami a klasszikus korban Ceres, Liber és Libera
együttes ünnepe volt.
32. 789-790. A szarv és a kígyók szintén Dionüszosz attributumai.
33. 791-808. A Kánya (Miluus) csillagkép itt szereplő történetének nincs párhuzama az antik
irodalomban, sőt magát a csillagképet sem sikerült még eddig azonosítani. Ovidius a Zeusz és a
Titánok közötti harccal hozza kapcsolatba, amelyben Briareus (Aigaión), a százkarú óriás Zeusz
segítőjeként jelenik meg. Más mondaváltozatok szerint éppen fordítva: Briareus & Titánok
oldalán, Zeusz ellen harcolt.
34. 809-848. Minerva ősi itáliai istennő, aki etruszk közvetítéssel is csak viszonylag későn került
Rómába: mint az etruszk eredetű Iuppiter-Iuno-Minerva triász egyik tagja i. e. 509-től nyert
tiszteletet a Capitoliumon. Az i. e. 3. századtól kezdve alakja egyre inkább egybemosódott a
görög Athénéével, s ily módon a harc, a kézművesség, a tudomány és a művészet védőistennője

lett. Tychius (Tükhiosz) Aiasz pajzsának készítője, Epeus (Épeiosz) a trójai faló ácsa volt.
Aesculapius (Aszklépiosz), az orvostudomány feltalálója Phoebus (Apollón) és Korónisz fia volt;
ugyanakkor Minerva Medica (Athéné Hügieia) az orvosok védelmezőjének is számított. A tanítók,
akiknek anyagi megbecsülése a jelek szerint az ókorban is a mai szinten mozgott, Minerva
ünnepén szedték be a tandíjat. Ovidius a Quinquatrus ünnep nevét azzal hozza kapcsolatba, hogy
öt napon át tartott. Magyarázata téves; Varróé a helyes, aki szerint azért ez a neve, mert a
március idusa utáni ötödik napon kezdődött (quinque latinul: 'öt'). A Caelius-hegy déli lejtőjén
tisztelt Capta Minerva istennő Capta [165] melléknevének magyarázatára Ovidius négy
lehetséges változatot ad elő. 1. A capta jelző az ingenium capitáléra ('zseni') utal, mivel Minerva a
bölcsesség istennője; 2. az istennő születésére céloz, mert Minerva (Athéné) nem anyától
született, hanem apjának, Iuppiternek (Zeusz) a fejéből pattant ki teljes fegyverzetben, s latinul a
caput (capitis) jelentése: 'fej'; 3. A capta latinul: 'elfogott', 'foglyul ejtett', Rómába kerülésének
emlékét őrzi, mert idegenből hurcolták a városba; 4. a capta jelző a poenas capitis pendere
kifejezésből származik, mert az istennő nevében a templomrablók halálbüntetéssel sújthatók. A
magyarázatok közül a harmadik áll legközelebb az igazsághoz, mely szerint a Caelius-hegyen
tisztelt kultusz-szobor i. e. 241-ben, Falerii meghódításakor került eredeti helyéről Rómába, ám
maga a melléknév talán mégsem az istennő hadifogoly voltára, hanem a hadifoglyokkal való
bánásmód humanizálódására utal, akiket idővel nem öltek meg, hanem mesteremberekként
alkalmaztak.
35. 849-850. A Trombitaszentelés ünnepén a Salius papok is részt vettek fegyvertáncukkal, tehát
ez az ünnepnap nemcsak Minerváé, hanem Marsé is volt. Mars és Minerva kultikus kapcsolata
történetileg Nerio szabin istennő közbeiktatásával magyarázható, aki szoros kapcsolatban állt
Marsszal, és idővel alakja egybemosódott a Minerváéval.
36. 851-876. Görög csillaggá válási mítosz. Helle és Phrixus (Hellé és Phrixosz) a monda szerint
Athamasznak, a boiótiai Thébai királyának gyermekei voltak, akik Athamasz első feleségétől,
Nephelétől (jelentése: Felhő) születtek. Athamasz második felesége, Inó mostohagyermekeinek az
életére tört, és megperzseltette a vetőmagokat, hogy utána a két gyereket tehesse felelőssé a föld
terméketlenségéért. A delphoii jósdához küldött követ „éppoly romlott volt, akár a vetőmagok",
mert hazudott az isten válaszának tolmácsolásakor, midőn a gyermekek feláldozását követelte
engesztelésül. A két gyereket anyjuk, Nephelé elragadta az áldozati oltárról, és egy aranygyapjas
kos hátára ültetve a tenger fölött kelet felé vitte őket, ám a lány, Hellé, nem bírt elég [166] erősen
kapaszkodni, és a tengerbe esett, alámerülése után Poszeidón, a tenger istene vette feleségül; a
lány így lett a Hellészpontosz névadója. Phrixosz Kolkhiszban, a Fekete-tenger keleti partján fekvő
városban kötött ki. A kost a város királya, Aiétész feláldozta Zeusznak, de feláldozásakor Nephelé
a csillagok közé emelte, csak aranygyapja maradt Aiétész tulajdonában, aki azt Arész szent
ligetében helyezte el. Később ennek az aranygyapjúnak a megszerzése volt az argonauták
vállalkozásának a célja.
37. 877-882. Augustus i. e. 10-ben a Campus Martiuson oltárt állított Paxnak (Béke),
Concordiának (Egyetértés) és Salusnak (Üdv). 38. 883-884. Az Aventinuson levő Luna- (Hold-)
templomot a hagyomány szerint még Servius Tullius alapította.
Negyedik ének
1. 1-18. Venus eredetileg jelentéktelen itáliai istennő, a kertek és a palánták védelmezője,

tavaszistennő volt, akit elsősorban Ardea városában tiszteltek. Ennek az eredeti alakjának az
emlékét később három mellékformája: a Venus Murcis, Cloacia és Libitina őrizte, akiket Rómában

augusztus 19-én a Vinalia rusticán (szüretkor) ünnepeltek. Venus tisztelete Rómában
meglehetősen kései eredetű: i. e. 217-ben a görög Aphroditével azonosítva került a nagy istenek
sorába; átruházták rá Aphrodité jellemvonásait és mítoszait, így eredeti lényege háttérbe szorult,
s egyértelműen a szerelem istennőjévé vált. Első templomát i. e. 215-ben avatták fel a
Capitoliumon Venus Erucinának, azaz eryxi Aphroditének dedikálva. Kultuszának i. e. 1. századi
kiszélesedésében nagy szerepet játszott, hogy a Iulius nemzetség (gens Iulia), melynek Iulius
Ceasar - és örökbefogadása után Augustus is - tagja volt, Aeneason át Venusra vezette vissza
eredetét. Iulius Caesar i. e. 46-ban kultuszt alapított, és templomot emeltetett nemzetsége
ősanyjának, Venus Genetrixnek a tiszteletére a Forum Iuliumon, az [167] Augustus által alapított
Mars Ultor temploma később egyben Venus tiszteletére is szolgált. Venus (Aphrodité) fia Amor
(Erósz), akit az i. e. 5. századtól kimutathatóan kettős alakban - Erósz (Szerelem) Anterósz
(Viszontszerelem) - is elképzeltek: innen a „mindkét Szerelem kegyes anyja" megszólítás. Az
április hónapnév rokon Venus görög nevével, az Aphroditével. A költő azon állítása, hogy mindig
hű katonája volt Venusnak, célzás saját ifjúkori költészetére; a "régi sebek": egykori szerelmek
emlékei.
2. 19-28. Az április hónap - a föntebb említett okok miatt - különösen szoros kapcsolatban áll
Caesar Germanicusszal, aki örökbefogadása révén lett a Iulius nemzetség tagja. Romulus apja
Mars isten volt, de anyja, Rhea Silvia - Ilia - Aeneas egyik késői leszármazottának tekinthető, így
eszerint végső fokon Romulus nemcsak Marstól, hanem Venustól is származott.
3. 29-60. Romulus és Remus itt közölt családfája részben Homérosz Iliászán (XX. 213. skk.),
részben Vergilius Aeneisén (VIII. 134. skk.) alapul. A neveket lásd a Névmutatóban.
4. 61-62. Venus görög megfelelőjének, Aphroditének a nevét egyesek a görög aphrosz 'tajték',
'hab' szóval hozták kapcsolatba, mivel az istennő az egyik mítoszváltozat szerint a tenger
habjaiból emelkedett ki (Aphrodité Anadüomené), midőn megszületett.
5. 63-80. Utalások azokra a mondákra, amelyek az egyes itáliai helységneveket és népeket
Görögországból eredeztették. Euander (Euandrosz) története: I. 471. skk.; Hercules (Héraklész)
itáliai útja: II. 543. skk.
Ithace (Ithaké) fejedelme Odüsszeusz, aki bolyongásai során Italiába is eljutott; Telegonus
(Télegonosz) Odüsz-szeusznak és Kirkének a fia, Praeneste és Tusculum alapítója; Tibur várát az
argoszi Amphiaraosz unokái, Croas, Catillus és Tiburtus alapították; Halaesus (Halaiszosz)
Agamemnón törvénytelen fia, Falerii város alapítója s egyben a faliscus nép névadója volt;
Anténór trójai hős, aki Trója eleste után a szárazföldön át Italiába menekült, Pataviumot
alapította; Oenides: Diomédész, Oineusz unokája, a trójai háború után elhagyta [168] Argoszt,
Italiába ment, ahol végül az apuliai Daunus király lányát vette feleségül, és megalapította
Argyrippa városát; a Solymus név alkalmasint Ovidius találmánya, szülőföldjének, Sulmónak
általa kreált alapítója számára.
6. 81-84. Tomiban, már Augustus halála után írott sorok.
7. 85-90. Ovidius az április hónapnevet - nyelvtörténetileg helyesen - a latin aperire 'feltár',
'kinyit' jelentésű igével hozza etimológiai kapcsolatba.
8. 91-132. Ez a Venus-himnusz a Lucretius tankölteményének bevezetésében szereplő, hasonló
tartalmú magasztalásra emlékeztet, ahol Venus szintén egyetemes istennőként jelenik meg;
Ovidius tudatosan verseng Lucretiusszal az istennő dicséretében.
9. 133-144. A Venus-szobor fürdetésének magyarázatára Ovidius egy frivol történetet ad elő,
ami valószínűleg saját leleménye. A kultusz-szobrok rituális fürdetése az ókorban általános
szokás volt, s nemcsak a Venus-kultuszban. Az utcanők (meretrix) az ókori Rómában nem

viselhettek sem szalagot (vitta), sem hosszú ruhát (stola), csupán rövid tógát: ez különböztette
meg őket a tisztességes nőktől.
10. 145-150. A Férfi-szerencse (Fortuna Virilis) megszemélyesített erő: a nőket segítő „szerencse"
férfiügyekben. Temploma a Forum Boariumon állt.
11. 151-154. A tej, a mák, a méz: a Venusnak szóló ételáldozat állandó elemei; közülük a mák
mint termékenység-szimbólum a Démétér- (Ceres-)kultuszban is fontos szerepet játszott.
Sonkoly: méhészeti szakszó: a lépesméz kipergetése után visszamaradó lép.
12. 155-164. Venus Verticordia ('szívet fordító') a görög Aphrodité Aposztrophia római
megfelelője, aki a nők szívét 'elfordítja' a házasságtörés vágyától. I. e. 114-ben a szüzességi
fogadalmukat megszegő Vesta-szüzek botránya után a rómaiak a Sibylla-könyvek utasítására a
bűnösöket halálbüntetéssel sújtották, és templomot emeltek Venus Verticordiának, hogy a
hajadonok és az asszonyok szívét (cor) a tisztesség felé fordítsa (converteretur). [169]
13. 165-178. A Pleiasok - a Fiastyúk csillagkép csillagai - Atlasznak és Pléionének a hét lánya, akik
csillaggá váltak, s mivel ezen a napon lenyugszanak, könnyítenek apjuknak, az égboltot a vállán
tartó titánnak a terhén. A lányok közül Maia a legjelentősebb, ő Hermész anyja lett.
14. 179-214. A Megalesia a frígiai Cybele (Kübelé) istennőnek az ünnepe volt Rómában. Az ünnep
elnevezése Kübelé egyik jelzőjét őrzi, akit Nagy Anyaként (görögül: Métér Megalé, latinul: Magna
Mater) vagy az istenek anyjaként (görögül: métér theón, latinul: mater deum) is tiszteltek.
Görögül a megalé jelentése 'nagy'. Kübelé egyetemes istennő volt: mindenek teremtője, az
évszakok és a természet rendjének szabályozója; kultuszhelyei hegycsúcsokra épültek, többek
között volt egy a frígiai Ida-hegyen is. Kocsiját oroszlánok és párducok húzták, s herélt papok
kísérték fuvolaszó, dobpergés és cintányér-csattogtatás közepette. Kübelé alakja korán
összekapcsolódott a görög Rheáéval, s Ovidius a Kurészek és a Korübaszok zenéjének
magyarázataként ezért folyamodhatott a görög eredetű Saturnus-Rhea mítosz feldolgozásához.
Eszerint Saturnus (Kronosz), mivel ismerte azt a jóslatot, hogy feleségétől, Rheától születendő
gyermeke hatalmasabb lesz nála, és letaszítja a trónról, születésük után lenyelte a gyermekeit.
Iuppitert (Zeusz) azonban Rhea, miután megszülte, eldugta apja elől, egy barlangban neveltette a
nymphákkal, s hogy Saturnus ne hallhassa meg a csecsemő sírását, a Corybasok és a Curesek
állandó zajt csapva járták táncukat a barlang előtt.
15. 215-244. A kis-ázsiai eredetű Cybele (Kübelé) a Nagy Anya egyik formája, amellett, hogy
termékenység-istennő, városvédőként is tisztelték. Az Attis-mítosz itt elbeszélt változata a
Kübelé-papok, a herélt gallusok (gallosz) öncsonkításának a magyarázatát adja. Attis (Attisz) a
frígiai folyamistennek, Szangariosznak a fia volt, akit Kübelé szűz szerelemmel szeretett, s aki
maga is szüzességet fogadott az istennőnek. Fogadalmát azonban megszegte, miután szerelmes
lett Szagarisz nymphába. Kübelé bosszúból a lányt megölte, Attiszt pedig [170] őrültséggel verte
meg, aki önkívületi állapotban kiherélte magát. A Kübelé-papok ilyen jellegű szertartása
egyébként Rómában nem a Megalesia ünnepén, hanem március 22-24-én zajlott. Attisz
megőrülésének és véres cselekedetének történetét többen feldolgozták, így Catullus is 63.
carmenjében.
16. 245-304. Kübelé kultusza i. e. 204-ben került Rómába, ahol a helyi Ops istennővel
egybeolvadva Magna Mater deum Idaea (Az istenek Ida-hegyi Nagy Anyja) néven tisztelték, és
jelképét, a szent meteorkövet ünnepélyes külsőségek között a palatinusi Victoria (Győzelem)
templomban helyezték el, majd nem sokkal ezután önálló kultuszhelyet is kapott. Ez volt az első
keleti eredetű kultusz, amely meghonosodott Rómában. A kultusz-tárgy átszállításának oka
összefügg annak a felfogásnak az elterjedésével, hogy a rómaiak kisázsiai - trójai - eredetűek. A
kultusz orgiasztikus elemei Rómában kezdetben nem játszottak jelentős szerepet, a

császárkorban azonban egyre jobban tért hódítottak. Az átszállítás története Liviusnál is
olvasható (XXIX. 10.). Phrixus (Phrixosz) húga Helle (Hellé), aki mostohanyja elől menekülve a
tenger fölött repülő aranygyapjas kos hátáról a vízbe zuhant. Róla nevezték el a Hellészpontoszt.
17. 305-348. Claudia Quinta története egy - Magna Mater templomában őrzött - ábrázoláson
alapul. A Claudius nemzetség a szabin Attus Clausustól származtatta magát; Ovidius harmadik
feleségének is volt köze ehhez a nemzetséghez: forrása tehát a nemzetségi hagyomány is
lehetett. Magna Mater templomát i. e. 191-ben avatták fel a Palatínuson, i. e. 111-ben tűzvész
áldozata lett, s ekkor saját költségén Metellus állíttatta helyre, majd miután újra leégett,
Augustus hozatta rendbe i. sz. 3-ban. Claudia Quinta története párhuzamul kínálkozhat
Iuliáéhoz, akit apja, Augustus erkölcstelenség vádja miatt száműzött. Mindamellett, Claudia
ártatlanságát igazolták az istenek, és a nép ezt kitörő örömmel fogadta, Augustus viszont a
szenátorok könyörgése ellenére sem volt hajlandó megbocsátani lányának.
A delphoii jósda tanácsára a legderekabb római [171] férfinak kellett a Nagy Anya szobrát
fogadnia. Így esett a választás az ifjú P. Cornelius Scipio Nasicára.
18. 349-372. A Megalesia ünnepnapjain szokásos cselekmények ovidiusi magyarázatai részben
megalapozottak, részben a költő saját leleményei. Az alamizsnagyűjtést Kübelé kis-ázsiai kolduló
papjai honosították meg Rómában; a templom Metellus által történt újjáépítésében esetleg
szerepet játszhatott adományok gyűjtése is. A kölcsönös vendéglátás az előkelők körében a
köznépi, a Cerealia ünnepen dívó, hasonló szokásnak a párja; a Gallus folyó vizének eksztatikus
állapotot okozó hatásáról más ókori írók is tudnak (Plinius); i. e. 194-től kezdve április 4. és 10.
között rendszeresen tartottak cirkuszi és színházi játékokat Rómában. Az itt említett áldozat a
Démétér-kultuszból származik; Démétér-Ceres és a Magna Mater kultusza nagyon sok közös
vonást mutat.
19. 373-376. Publica Fortuna: istenként tisztelt megszemélyesített fogalom, akinek kultuszát
Praenestéből vették át a rómaiak a hannibali háborúk idején, ugyanakkor, amikor Magna Materét
is. Temploma a Quirinalison állt; felszentelésének csak a napja - április 5. - ismeretes.
20. 377-384. Az afrikai hadjáratot lezáró thapsusi csatában, i. e. 46-ban Iulius Caesar legyőzte
Metellus Scipiót és a vele szövetséges Iuba numida királyt. A decemviri stlitibus iudicandis:
tíztagú lovagi testület, mely örökösödési ügyekkel foglalkozott. Az egyetlen nyoma annak, hogy
Ovidius valaha is némi részt vállalt közügyek intézésében.
21. 385-392. A Megalesia utolsó napján az istenszobrokat körmenetben felvonultatták a
cirkuszban, ahol játékokat is rendeztek.
22. 393-416. Ceres ősi római istenalak, eredetileg termé- kenységistennő, egyben az Alvilág
istennője, akiből minden keletkezik, s akibe minden visszatér. Nagyon korán, az i. e. 5. században
egybeolvadt a görög Démétér istennővel, akinek ekkor hivatalosan is átkerült Rómába a kultusza,
s így ráruházták a görög istennő vonásait és a vele kapcsolatos mítoszokat is: Saturnus (Kronosz)
és Ops (Rhea) lánya, Iuppiter (Zeusz) nővére, [172] Proserpina (Perszephoné) anyja lett belőle.
Temploma az Aventinuson állt, i. e. 493-ban avatták fel a Liberével és a Liberóéval együtt. A
hagyomány szerint ő tanította meg a földművelésre az embereket: ez volt a görög eleusziszi
misztériumok központi gondolata, s a misztériumok alapításának történetét valószínűleg
Rómában is felelevenítették az április 12-től 19-ig tartó Cerealia ünnepen. A Ceres név
etimológiailag a latin crescere 'növekedni' igével függ össze.
Chalyps érc: vas, amelynek használatát a chalypsoktól származtatták.
23. 417-620. Proserpina (Perszephoné) elrablása, Ceres (Démétér) bolyongása és az eleusziszi
misztériumok megalapítása már a homéroszi Démétér-himnusznak is témája. A Démétér-mítosz
ezen ősváltozatában is vannak keleti elemek, Iszisz-Oszirisz mítoszával közös vonások. A

történetet maga Ovidius is feldolgozta korábban az Átváltozásokhsa (V. 385-661), méghozzá
részletesebben, mint a Római naptárban. A homéroszi Démétér-himnusz történetéhez képest
Ovidius változata tárgyilag két jelentős eltérést mutat:
a/ Proserpinát (Perszephoné) Ovidius szerint a szicíliai Hennában, a homéroszi himnusz szerint a
mitikus Nüszában rabolta el az Alvilág királya;
b/ Triptolemus (Triptolemosz) Homérosznál egy eleusziszi előkelő, Ovidiusnál Celeus (Keleosz)
fia. Az első eltérés forrása a szicíliai hagyomány -Hennában Démétér egyik kultuszközpontja volt
-, a másodiké Kallimakhosz Démétér-himnusza. A mítosz jelképes jelentésű: Proserpina
(Perszephoné) az ősszel elvetett, „temetett", tavasszal pedig kikelő, tehát új életre támadó magot
szimbolizálja; a lány föld alatt töltött élete a tél, a föld felszínén töltött rész a nyár időszakának
felel meg.
24. 621-623. A Iuppiter Victor (Győzelmes Iuppiter) templomának felállítását Q. Fabius Rullianus
fogadta meg az i. e. 295-ben lezajlott sentinumi csata alkalmával. A templom helye ismeretlen, s
éppígy ismeretlen a Libertas (Szabadság) csarnokának helye is. Ez utóbbi alapításának
időpontját sem tudjuk.
25. 624-628. I. e. 40-ben Octavianus a Forum Gallorum [173] mellett legyőzte L. Antoniust, és
kíméletlen bosszút állt a vele szövetséges Mutina városán.
26. 629-634. A Fordicalia (borjazó tehenek feláldozása) ünnepnek a nevét Ovidius az alábbi latin
szavakkal hozza kapcsolatba: forda 'borjas tehén', fert 'hord', 'visel' (ezt tévesen), fecunda
'termékeny', 'terhes', 'vemhes', fetus 'terhes', főnevesülve: 'sarj', 'magzat'. A tehénál-dozatot a
föld termékenységéért mutatták be Tellusnak, a Földanyának.
27. 635-640. Az áldozat igen ősi és jellegzetesen termékenységáldozat, ami más hasonló
ünnepeken is visszatér (Feriae Sementivae, I. 672). Mind a harminc curia adott egy vemhes
tehenet, amelyet föláldoztak, a borjat kivágták belőlük, s mind a teheneket, mind a borjakat
elhamvasztották, s ez utóbbiak hamvait a Palilia/Parilia ünnepén tisztítószerként használták
majd fel.
28. 641-672. Az áldozat elrendelését a hagyomány Numa Pompilius királynak tulajdonította.
Numa eljárása úgynevezett incubatiós jóslatkérés, melynek lényege a „szent területen való
alvás", s a jóslatot kérő álmában kap utasítást attól az istentől, akihez segítségért fordult. Ez a
jóslási mód görög eredetű, de a római irodalomban is több párhuzama van: a legismertebb
Latinus király incubatiójának története, amely Ovidiusnak is mintául szolgált (Vergilius Aeneis
VII. 81. skk.).
29. 673-676. Octavianus a mutinai csata másnapján vette fel először az imperator címet.
30. 677-712. A rókahajsza leírása egyedül ezen a helyen található; értelme a robigo
(gabonarozsda) elhárítása volt, amit jelképesen így űztek ki a városból. A vörös szín a
gabonarozsdát jelképezi.
31. 713-720. Amikor a Nap a Bika jegyébe lép, a Bikának még csak a feje látszik, így nem lehet
eldönteni, „hogy bika, vagy hogy üsző". Iuno mindenképpen haragszik rá, mert ha üsző, akkor
Iuppiter szerelmére, a tehénné változtatott Ióra emlékezteti, ha bika, akkor Europa
elrablására.
32. 721-806. A Parilia eredete mindmáig tisztázatlan, valószínűleg még a város alapítása előtti
időkből származó, tisztító szertartásokból álló ünnepről van szó. Az [174] ünnepnek a neve is
két formában maradt fenn: a Parilia mellett létezik egy Palilia forma is. Attól függően, hogy a
kettő közül melyiket fogadjuk el hitelesnek, az ünnep elnevezése vagy a pario 'szül' igével, vagy
Pales pásztoristen nevével hozható kapcsolatba; e két feltevés közül az első valószínűbb, s ez
egyben azt is megmagyarázná, hogy miért ezen a napon ünnepelték Róma „születésnapját". E

rész vonatkozásában Ovidius forrása nem határozható meg; az ima, mint Ovidiusnál általában, a
hellenisztikus költészet elemeivel átszőtt oratio.
33. 807-824. A város alapítását madárjóslat előzte meg. A hagyománynak, mely szerint Romulus
a Palatínuson, Remus pedig az Aventinuson foglalt helyet, annyi történeti alapja mindenesetre
van, hogy a régészeti feltárások a Palatínuson felszínre hozták az úgynevezett casa Romulit
(Romulus kunyhóját), amelynek maradványai az i. e. 8. századból, tehát a városalapítás korából
valók. Az üreg, melyet a város alapítása előtt ástak, és amelybe gabonát szórtak, a mundus: az ég
félgömbjének folytatása a földben: így jön létre az Alvilággal kapcsolatot teremtő egység. Az
áldozat célja: az alvilági erők jóindulatának elnyerése.
34. 825-856. Az ekével rituális szertartások közepette kijelölt barázda a városhatár, a pomerium.
A pomerium olyan, mint egy bűvös kör. Átlépőjét azért kell halállal büntetni, mert ahol átlépte,
azon a ponton az ellenség számára sebezhetővé válik a város. Ovidius - a hagyományoshoz
képest - átalakítja Romulus és Remus történetét. A köztársaságkor-végi polgárháborúk idején
közmondásos volt, hogy a testvérharc ősi átokként nehezedik Rómára, hiszen a város alapítása is
testvér-gyilkossággal kezdődött. A történetet - Augustus politikai törekvéseinek megfelelően -
Ovidius úgy módosítja, hogy a gyilkosságot balszerencsés véletlenek tragikus egybeesése
következményének tüntette fel, mind Romulust, mind Remust, mind Celert fölmenti a bűn alól.
35. 857-862. Vergilius Aeneisének ismert sorai (VI. 851-853) mellett a római imperializmus
Augustus-kori [175] ideológiájának legjellegzetesebb és legleplezetlenebb megfogalmazása.
36. 863-876. A római naptárban három Vinalia-ünnep volt: április 23-án, augusztus 19-én és
október 11-én. Ezen az elsőn az óborból áldoztak Venusnak és Iuppiternek. Az utcalányok is
ekkor mutatták be áldozatukat istennőjüknek, Venus Erycinának, akinek temploma a porta
Collina (Domb-kapu) mellett állt. Venus Erycina Rómába kerülését illetően Ovidius téved: első
templomát a Capitoliumon - a Sibylla-könyvek utasítására - még Q. Fabius Maximus alapította i.
e. 217-ben. Syracusát viszont csak i. e. 212-ben foglalta el M. Claudius Marcellus, a két esemény
között tehát nincs meg sem a feltételezett időrendi, sem az okozati összefüggés.
37. 877-900. Turnus és Mezentius szövetségének és harcának részletes irodalmi feldolgozása
Vergilius Aeneisé-ben olvasható, ott azonban a boradomány motívuma hiányzik. Ovidius
mondaátalakításának értelme az, hogy Mezentius az istenekkel egyenlő tiszteletet követelt
magának, és ezért halállal kellett bűnhődnie, míg vele ellentétben a római nép őse „pius (kegyes)
Aeneasként." jelenik meg. Iuppiter és Venus közös ünneplése természetesen más okra vezethető
vissza, valószínűleg arra, hogy Iuppiter egyben időjárásisten, Venus pedig többek között a kertek
védőistennője is volt. A történet beiktatása meglehetősen öncélú költői játék.
38. 901-942. Robigo a gabonarozsda megszemélyesítése; eredetileg ősi, ártó démon lehetett. A
kutya-áldozat azonban nem állhatott oksági kapcsolatban a Kutya- csillagképpel, mert ennek
fölkelése csak jóval aratás utánra, augusztusra esik.
A 939. sorban: "Icarusé ez az eb". A fordítás téves és félrevezető: az eredetiben nem Icarusról
(Ikarosz), Daedalus (Daidalosz) fiáról, hanem Ikarioszról, Athén királyáról van szó, akit miután a
Dionüszosztól ajándékba kapott bor miatt - mivel azt méregnek nézték - az attikai pásztorok
megöltek, Dionüszosz a csillagok közé emelt, a holttestére rátaláló Maira kutyájával és a halála
miatt, bánatában öngyilkosságot elkövető Érigoné nevű lányával együtt.[176]
39. 943-954. A Palatínuson egymás mellett állt az i. e. 28-ban felavatott Apollo-templom, az i. e.
12-ben épített új Vesta-szentély, valamint Augustus lakóháza. Mindkét templomot Augustus
építtette, s a Vesta-szentély felavatása valószínűleg április 28-ra esett. Ez szolgált ürügyül arra,
hogy Ovidius a Negyedik éneket Augustus dicsőítésével fejezze be.

Ötödik ének
1. 1-54. A május (maius) hónapnév első lehetséges magyarázata az, hogy a hónap neve a latin
maiestas 'felség' (tkp.: 'nagyobbság') szóból ered. Ez, akárcsak a megvilágítására szolgáló egész
történet, Ovidius saját leleménye. A megszemélyesített fogalmak istenekként való szerepeltetése
Hésziodosz óta szokás ugyan az antik irodalomban, de az Ovidiusnál előforduló fogalmak
megszemélyesítéséből származó istenek: Felség (Maiestas), Méltóság (Honor), Tisztelet
(Reverentia), Tisztesség (Pudor), Félelem (Metus) közül egyrészt csupán a Tisztességnek (Pudor)
van görög megfelelője (Aidósz), másrészt Ovidius Méltóságának (Honor) valójában semmi köze
sincs a római vallásban kultikus tiszteletnek örvendő, hasonnevű istenséghez.
A Iuppiter (Zeusz) ellen lázadó istenek-félistenek alakja és szerepe éppen úgy keveredik
Ovidiusnál, akárcsak a hellenisztikus irodalomban: így pl. az Osszát és a Péliont a hagyományos
mítoszváltozat szerint nem a Százkarúak (Hekatonkheiresz), hanem Alóeusz fiai, Ótosz és
Ephialtész akarták egymásra helyezni, hogy felhatoljanak az égbe. A gigászok harcának
(gigantomakhia) legismertebb képzőművészeti feldolgozása a pergamoni Zeusz-oltár frízén
látható. Ráadásul Ovidius gondolatmenete egy ponton megbicsaklik: a Maiestas-nak Saturnus
elűzésekor is őrt kellett volna állnia, ha általában az igazságot védő istenség.
2. 55-78. A május hónapnévnek a latin maior, maius 'nagyobb', 'idősebb' szóból történő
levezetése elterjedt felfogás volt az ókori antikvárius irodalomban (pl. [177] Terentius Varro,
Plutarkhosz), az Ovidiusnál található indokolással együtt, hogy ti. ez az elnevezés a június hó
nevével együtt még Romulustól származik: eszerint a maius az „idősebbek", június az „ifjabbak"
hava volt (iunior, iunius latinul: 'ifjabb'). A költő tehát itt korának általánosan elfogadott
álláspontját tolmácsolja.
3. 79-110. A harmadik magyarázat szerint a hónap Maia görög istennőnek, Atlasz lányának,
Hermész (Mercurius) anyjának a nevét viseli. A tudomány mai álláspontja szerint a hónap neve
valóban istennévből származik, de nem a görög Maia istennő, hanem a növény- és az állatvilág
növekedését elősegítő, itáliai Maius isten nevéből. Maius női párja lehetett Maia, így a
hónapnévnek a görög Maia istennő nevével való egybekapcsolása csupán névazonosság
következménye. A héthúrú lant felfedezését az általánosan elterjedt hagyomány nem
Hermésznek, hanem Terpandrosznak tulajdonította.
4. 111-128. Annak a felfogásnak az eredete, hogy Zeuszt, miután anyja, Gaia az apja, Kronosz elől
elrejtette, Kréta szigetén nymphák nevelték, még a kréta-mükénéi korra vezethető vissza. A
ismertebb mondaváltozat szerint azonban Amaltheia magának a kecskének, nem pedig egy
nymphának a neve volt.
5. 129-146. A Larok (Lares) talán etruszk eredetű védőistenek, akiket szerepkörük alapján
csoportosítottak. Az Oltalmazó Larokról (Lares praestites) közelebbit nem tudunk. A Családvédő
Larok (Lares familiares) a Penatóihoz (Penates) hasonlóan a házi tűzhely védelmezői voltak; a
Keresztútőrző Larok (Lares compitales) az útkereszteződések fölött örködtek. Közös oltáruk,
amelyet május 1-jén szenteltek fel, valószínűleg a Via Sacrán állt, de állításának pontos évszáma
ismeretlen. A Lares praestites csoportot i. e. 196-tól ábrázolták kutyával. A Lares compitales
feledésbe merülő kultuszának felelevenítéséért Augustus tett nagyon sokat. Ő saját
Védőszellemének, Geniusának szobrával együtt Rómában az útkereszteződésekben felállíttatta e
Larok szobrait, és külön szervezetet hozott létre kultuszuk ápolására. Az együttes tisztelet
hatására azután Augustus Geniusának tisztelete a családi kultuszban is egyre több szerepet
kapott. [178]

6. 147-158. Bona Dea (Jó Istennő) : a rómaiak több istennővel, de leggyakrabban Faunával,
Faunus feleségével -más változat szerint nővérével - azonosították. Eredetileg termékenység-
istennő lehetett. Ünnepét a nők zártkörűen, a Vesta-szüzek jelenlétében ünnepelték, s ezen az
ünnepen a férfiak nem vehettek részt. A Bona Dea Sub-saxana (A szikla alatti Jó Istennő)
temploma egy szikla alatt állt az Aventinuson, i. e. 272-ben, Tarentum bevétele után alapították.
A templomot felszentelő Vesta-szűz neve ingadozik a hagyományban: Claudia vagy Licinia volt.
7. 159-182. A Fiastyúk-csillagkép felkelése Rómában valójában május közepére tehető. A hét
csillagból álló csillagkép nevének (Hyades) eredetére Ovidius három lehetséges magyarázatot
ad: 1. mivel esőt hozó csillagképek, nevük a görög hüein 'esni' igéből származik; 2. azonosak
Dionüszosz hét dajkájával, az egykor nympha Hüaszokkal. Ezek: Ambroszia, Eudóra, Phaiszülé,
Korónisz, Polüxó, Phaió és Dioné, akik Dionüszoszi a Nüsza hegyén nevelték, s akiket Dionüszosz
változtatott hálából csillagokká; 3. Ókeanosz és Téthüsz lányunokái, Atlasz és Aithra lányai voltak,
akik - mert őszintén megsiratták fivérüknek, Hüasznak a halálát - arra érdemesültek, hogy a
csillagok közé emelkedjenek.
8. 183-190. Flora ősi itáliai istennő, aki sok rokon vonást mutat Tellusszal, Ceresszel és a görög
Démétérrel; eredetileg termékenység-istennő volt, később a tavaszi virágzás és általában a
virágok istennőjévé vált. Tisztelete a szabinoktól került Rómába, a hagyomány szerint elsőként a
szabin származású Titus Tatius király emelt számára oltárt Rómában. Ősi szentélye a
Quirinalison állt. Kultuszának régi eredete mellett tanúskodik, hogy saját papja, flamenje volt.
Ünnepét, a Floraliát április 28. és május 3. között tartották, amelyen - a Sibylla-könyvek
utasítására i. e. 283-tól kezdve alkalomszerűen, i. e. 173-tól pedig rendszeresen - ünnepi
játékokat rendeztek.
9. 191-220. Ovidius a Flora nevet a görög Khlórisz (Chloris) nympha nevéből származtatja,
nyilván tévesen: a Flora etimológiailag a latin flos, floris 'virág'[179] szóval áll kapcsolatban.
Flora és Zephyrus története görög színezetű mítosz, bár közvetlen görög előzménye nem
mutatható ki; lehetséges, hogy a történet Ovidius saját leleménye, amelyhez a tavaszi virágzás és
a tavasszal uralkodó délnyugati szél, a zephyrus egybekapcsolása adhatta az indítékot. A
párhuzamként említett Boreasz-mítoszt, mely szerint Boreasz (Északi Szél) az Ilisszosz patak
partján - más változat szerint a Theszmophoria ünnepén - elrabolta, majd a feleségévé tette
Óreithüiát, Erekhtheusz athéni király lányát, Ovidius maga is feldolgozta az Átváltozásokban (VI.
677. skk).
10. 221-228. Hogy a vér az élet princípiuma, az emberiség ősi elképzelései közé tartozik; ez az
alapja azoknak a mí- toszoknak, amelyek az egyes növények eredetét is valamely mitikus
személyiség vércseppjeire vezetik vissza. A jácint Hüakinthosznak (Hyacinthus), a Spártához
közeli Therapnéból származó ifjúnak a véréből fakadt, akit Apollón sújtott véletlenül halálra egy
diszkosszal. A jácint szirmain az ókori görögök az AIAI (jaj-jaj) feliratot vélték olvasni. (L.
Átváltozások X. 162. skk.) Narkisszosz (Narcissus) Képhisszosz folyóisten fia volt, aki midőn
egyszer a forrás víztükrében megpillantotta saját képmását, szerelmes lett önmagába, és többé
nem bírt elszakadni saját látványától. Felfogva a helyzet képtelenségét, bánatában a forrás
mellett öngyilkos lett; véréből hajtott ki a nárcisz. (L. Átváltozások III. 399. skk.)
Krokosz (Crocus) : ifjú, akit - hasonlóan, mint Apollón Hüakinthoszt - Hermész ölt meg
elővigyázatlanságból; vércsöppjeiből sáfrány fakadt. Ovidius az Átváltozásokban (IV. 283. skk.)
más mondaváltozatot ad elő ezzel kapcsolatban.
Attisz: Kübelé (Cybele) istennő szerelme, akit hűtlensége miatt az istennő őrülettel vert meg,
amelynek kö- vetkeztében az ifjú kiherélte magát; elfolyó véréből keletkezett a viola. Az
elterjedtebb mondaváltozat szerint Kübelé Attiszt fenyőfává változtatta. (Így is elbeszéli Ovidius.

L. Átváltozások X. 104. skk.) Cinyras (Kinürasz) fia: Adónisz, Aphrodité szerelme, [180] akit egy
vadkan sebzett halálra; vércseppjeiből támadt a kökörcsin (anemoné). (L. Átváltozások X. 503.
skk.)
11. 229-260. A hagyományos felfogás szerint Mars (Arész) Iuppiter (Zeusz) és Iuno (Héra) fia
volt; Ovidius tehát itt lényegesen eltér a hagyománytól, ami valószínűleg önkényes módosítás,
bár hasonló történet a görög mitológiában is található, csak nem Arészról, hanem
Héphaisztoszról (Hésziodosz Theogonia 927. skk.). Iuno haragját az okozta, hogy férje, luppiter az
ő közreműködése nélkül hozta világra a lányát, Minervát (Athénét), aki teljes fegyverzetben
pattant ki apjának, Iuppiternek a fejéből. Az Ovidiusnál szereplő Olenus (Ólenosz) valószínűleg az
azonos nevű akhaiai városnak felel meg, mert ott Aszklépiosznak volt egy híres szentélye; ez
magyarázhatja a csodálatos erejű, teherbe ejtő növény eredetét: Aszklépiosz ugyanis a meddőség
gyógyítójának is számított.
12. 261-274. A Bacchus itt 'szőlő', 'bor' értelemben használatos. A lencsét a rómaiak
Egyiptomból importálták, így lehet a Nílus adománya.
13. 275-294. Ovidius a locuples 'földben gazdag', 'tehetős' szót a latin locus 'hely' és a plenus 'teli',
'valamiben bővelkedő' szavakból, a pecunia 'vagyon' szót pedig a pecus 'állat', 'barom' szóból
származtatja - mindkettőt helyesen. Az ellenséges városoktól elfoglalt földterületnek, a „közös
legelők"-nek (ager publicus) a használatát bizonyos meghatározott összegnek az államkincstárba
való befizetéséhez kötötték. Mivel ezt a rendelkezést a rómaiak gyakran kijátszották, Marcus és
Lucius Publicius aedilisi minőségükben i. e. 241-ben vagy i. e. 238-ban olyan törvényt hoztak,
amelynek értelmében a rendelkezések megszegőit külön pénzbírsággal sújtották. Az ebből
befolyt pénzt azután közcélokra (útépítés, játékok rendezése) használták fel.
14. 295-320. Thestiades (Thesztiadész) : Meleagrosz, Thesztiosz unokája. Születésekor anyja,
Althaia a végzetistennőktől azt a jóslatot kapta, hogy fia addig él, amíg a tűzhelyen levő fahasáb
el nem ég. Az anya ekkor kiragadta a fahasábot a tűzből, és elrejtette. Később, miután Meleagrosz
már felnőtt, apja (Oineusz) egy ízben [181] elmulasztott áldozatot bemutatni Artemisznek
(Phoibé), mire az istennő egy vadkant küldött bosszúból a vidékükre, amely pusztította a
termést. A híres kalüdóni vadászaton Meleagrosz elejtette a vadkant, de utána a zsákmányon való
osztozkodáskor összekülönbözött anyai nagybátyjával, és megölte. A hír hallatára anyja elégette
az addig féltve őrzött fahasábot, s ezzel fia halálát okozta. Artemisz megsértésének a bűnét
valójában tehát nem Meleagrosz, hanem az apja követte el. (A fordítás pontatlan: a latin
eredetiben indokolásul csupán az áll, hogy „Phoebe oltára tüz nélkül maradt".)
Tantalides (Tantalidész): Agamemnón, Tantalosz (Tantalus) unokája. Alivei lányának,
Iphigeneiának születésekor nem volt hajlandó feláldozni Artemisznek azt, ami számára a
legkedvesebb volt, lévén ez az újszülött, az istennő később bosszút állt: a trójai hadjárat
alkalmával az Auliszban gyülekező görög sereg csak Iphigeneia feláldozása árán kaphatott a
hajózáshoz alkalmas szelet.
Hippolytus (Hippolütosz) megsértette Aphroditét (a szövegben Dióné, Aphrodité anyja, másutt
alteregója szerepel), mivel csak Artemisznek áldozott, a szerelem istennőjét mellőzte. Aphrodité
bosszúból szerelmi bonyodalomba keverte mostohaanyjával, Phaidrával. Noha az ifjú ártatlan
volt, apja - aki helyt adott felesége rágalmának - elérte, hogy Poszeidón lovai halálra zúzzák az
ifjút a tengerpart szikláin. A görög irodalomban mindhármuk sorsát többször feldolgozták.
15. 311-330. Célzás lehet arra, hogy i. e. 238 és 173 között nem minden évben rendeztek
tiszteletére játékokat. Postumius és Laenas az i. e. 173. év consulaiként rendszeresítették
Floralia ünnepi játékait.

16. 331-378. A Floralia ünnepe a jókedv, a mámor és általában a szabadosság jegyében zajlott; a
mimus-előadásokon a hetérák a közönség előtt meztelenre vetkőztek. Az ünnep obszcenitása
Flora termékenység-istennő voltával lehetett összefüggésben.
17. 379-414. Chiron (Kheirón) a félig ló, félig ember alakú, bölcsességéről és jóságáról híres
kentaur Philürának és [182] az őt ló alakjában magáévá tevő Kronosznak volt a fia, aki a
thesszaliai Pélion hegyén egy barlangban lakott. A hagyomány több félistennek, illetve istennek
(Aszklépiosz, Apollón, Héraklész, Dionüszosz stb.) nevelőjévé tette. Már Homérosz tudja róla, hogy
Akhilleusznak is tanítómestere volt. Halálával kapcsolatban több hagyomány létezik. Ovidius
egyszerre szerepelteti Akhilleuszt és Héraklészt — mindketten részesei a kentaur véletlen
baleset okozta halálának. Ez a mítoszváltozat a Kentaur-csillagkép okmagyarázata.
18. 415-418. A Lyra- (Lant-) és a Scorpius-csillagkép felkelése valójában más napokra esik.
Ovidius tévedése feltehetőleg görög forrásával magyarázható.
19. 419-428. A Lemuria ünnepe, mely három napon át (május 9., 11. és 13.) tartott, a Parentalia
mellett a legjelentősebb halotti ünnep volt; a kettő között az a lényeges különbség, hogy míg a
Parentaliának az ősök szellemével való jóindulatú kapcsolat ápolása volt a célja, addig a Lemuria
a halotti szellemeket és kísérteteket elhárító szertartások sorozatából állt. A Lemuria ünnepnév
a görög lemurosz 'falánk' és a lamia 'kísértet' szavakkal áll etimológiai kapcsolatban; jelentése
'holt lelkek', 'kísértetek'. Az azonban, hogy a Lemuria időben megelőzte volna a Parentaliát, vagy
Ovidiusnak, vagy a forrásul szolgáló szerzőnek a találmánya. Olyasféle téves átvétel is lehet, mint
a maius hónapnév a 'nagyobb', 'idősebb' jelentésű maior-maiusból való származtatása. (Vö. az
ÖTÖDIK ÉNEKhez írott 2. sz. jegyz.)
20. 429-444. Az ujjak pattintgatása bajelhárító aktus; a halottnak szánt babszem helyettesítő
áldozat; a zajkeltés a holt lelkek, a kísértetek elrettentésére szolgáló mágikus cselekmény.
21. 445-484. A Lemuria szó eredetének magyarázatához Ovidius Mercuriust (Hermészt) hívja
segítségül, aki az egyik Pleiasznak, Maidnak volt a fia. Varázsvesszejével a holt lelkeket kísérte a
túlvilágra (pszükhopomposz). A Lemuriának a Remuria szóból történő eredeztetése nyelvileg
megalapozatlan. Maga az ötlet Ovidiusé lehet, [183] aki újra bele akarta szőni művébe a Város
alapításának idézett epizódját.
22. 485-492. A Lemuria a kísértetek napja, ezért kell óvakodni az említett cselekményektől.
23. 493-544. Orion nevét Ovidius a görög ureó 'vizel', 'spermát lövell ki' szóból vezeti le. Az Orion
csillagkép egyébként a Pleiaszokkal és a Hüaszokkal együtt a görögök legkorábban ismert
csillagképei közé tartozik. A jelenet a maga megható voltában is komikus, de értelmezhető
Ovidiusnak a vallással szembeni ironikus magatartásaként is: az istenek ugyanis szívfájdalom
nélkül fogadják el a szegény öreg egyetlen ökrét.
24. 545-579. Octavianus még i. e. 42-ben, Brutus és Cassius legyőzése után fogadalmat tett, hogy
templomot emel Mars Ultornak (a Bosszuló Marsnak). Fogadalmát valóra váltandó i. e. 20-ban a
parthusokkal szemben elért diplomáciai sikerei alkalmából a Capitolinuson egy körtemplomot
építtetett Mars tiszteletére, ahová a parthusoktól visszakapott római hadijelvényeket helyezte el.
Mars Ultor tulajdonképpeni templomának felépítésére csak a Forum Augusti elkészülte után
került sor i. e. 2-ben; ennek a templomnak a felavatása ezek szerint május 12-én történt.
25. 580-598. A hadijelvények visszaszerzését az augustusi propaganda az esemény valóságos
súlyánál sokkal jelentősebbnek tüntette fel, hiszen nem harc árán jutottak haza. A jelvények még
i. e. 53-ban a carrhaei római vereség során kerültek a parthusok birtokába, s e szerencsétlen
kimenetelű hadjáratban a római vezér, Licinius Crassus és fia is elesett. A parthusoktól
elszenvedett szégyenfoltok számát csak szaporította Antonius i. e. 36-ban, illetve 33-ban

Parthia ellen vezetett sikertelen hadjárata. Az azonban aulikus túlzás Ovidius részéről, hogy
Augustusnak Italiát kellett megmentenie a parthusoktól.
26. 599-620. A Bika-csillagkép eredetéről Ovidius két mondát ad elő: a) Csillagképpé az a bika
változott át, amelynek alakjában Zeusz elrabolta Agénór föníciai király lányát, Európát,
földrészünk névadóját; b) a [184] Bikacsillagkép azonos lóval, Zeusz szerelmével, akit Héra
(Iuno) haragjában üszővé változtatott. Héra üldözése elől Ió Egyiptomba menekült. Iót a
hellenisztikus korban - éppen tehén alakja miatt - az egyiptomi Íszisz istennővel azonosították; a
pharoszi jelzőt azért kapta, mert Íszisz Pharosz szigetén mint a tengeri hajózás védőistennője
különösen nagy tiszteletnek örvendett.
27. 621-662. A szertartás magyarázatára mind az ókorban, mind a modern vallástörténetben és
filológiában többféle elmélet született, értelme és eredete azonban ennek ellenére sem teljesen
világos. Bizonyos, hogy helyettesítő áldozatról van szó: a folyó istenének emberáldozat helyett
kákából készült, ember alakú bábut adtak engesztelő áldozatul. Az eljárás eredetét Héraklészre
vezették vissza. Más forrásokból tudjuk, hogy a Vesta-szüzek a pons subliciusról, a Tiberis
legrégibb cölöp-hídjáról huszonnégy - más adatok szerint huszonhét, illetve harminc - kákabábut
dobtak a folyó vizébe. Az áldozatok Argei elnevezésének oka azonban ismeretlen, akárcsak az,
hogy miként szerepelhettek éppen a Vesta-szüzek egy ilyen szertartáson.
28. 663-692. Mercurius etruszk eredetű istenség, aki a gens Mercuria (Mercurius nemzetség)
istene volt; később a görög Hermésszel azonosították, s így egyértelműen a kereskedelem
védőistenévé vált. Nevének azonban etimológiailag nincs köze a latin merces 'áru' szóhoz. I. e.
495-ben alapított temploma a Circus Maximus és az Aventinus között állt. A kereskedő imája
bármennyire komikusan hangzik is, Mercurius (Hermész) esetében helyénvaló, mert mítosza
szerint a még csecsemő korában, közvetlenül születése után véghezvitt első „hőstette" Apollón
marháinak ellopása volt. (L. a homéroszi Hermész-himnuszt.)
29. 693-720. A Dioszkuroszok csillaggá válásának története. A testvérpár közül az egyik, Pollux
(Polüdeukész) luppiter (Zeusz) fia volt, a másik, Castor (Kasztór) halandó apától, Tyndareus
(Tündareósz) spártai királytól származott. A monda szerint a két testvér elrabolta a messzénéi
Leukipposz két lányát, Phoibét és Hilairát, akik viszont ekkor már Aphareusz két fiának, [185]
Lünkeusznak és Idasznak a jegyesei voltak. A rablás miatt kitört harcban Kasztór meghalt, de
Polüdeukészt, aki szintén végzetes sebet kaphatott volna, az apja, Zeusz az égbe emelte.
Polüdeukész azonban halandó testvére iránti szeretetből kieszközölte apjánál, hogy testvérével
felváltva tartózkodhassanak az Alvilágban és az Égben. Kasztór és Polüdeukész egyrészt a
testvéri szeretet köz mondásos példái, másrészt mint csillagképek az ókon hajósok
tájékozódásában játszottak fontos szerepet.
30. 721-722. Az első Agonia ünnep január 9-én volt. L. az Első ének 317. skk.
31. 723-724. L. a Negyedik ének 939. sk.
32. 725-726. A Tibulustrium ünnepére 1. a Harmadik ének 849. skk.
33. 727-728. Az ünnep betűjelei: Q.R.C.F. Ez kétféleképpen értelmezhető: 1. Quando Rex
Comitiavit, Fas: „Amikor a király gyűlést tartott, nem tilos [áldozni]." 2. Quando Rex Comitio
Fugerit: „Mikor a király a comitiumról elmenekült."
34. 729-734. Fortuna publica populi Rontani kultusza Praenestéből került át Rómába; templomát
i. e. 204-ben május 27-én szentelték fel Quirinalison.

Hatodik ének
1. 1-64. A június hónapnév eredetének elsőül adott magyarázata szerint a hatodik hónap Iunóról
nyerte a nevét. Az istennő, akit már nagyon korán a görög Hérával azonosítottak, maga
világosítja fel erről a költőt, teleszőve beszédét egyrészt a görög Héra-mítoszokra, másrészt a
római és Róma-környéki tiszteletére utaló célzásokkal. Héra (Iuno) Kronosznak (Saturnus)
legidősebb lánya, egyben testvérének, Zeusznak (Iuppiter) a felesége volt. Spártát, Argoszt,
Szamoszt, Mükénét már a homéroszi eposzok Héra legjelentősebb kultuszközpontjaiként
emlegetik, s ugyancsak annak számított, bár más vonatkozásban, Karthago is. A trójai
háborúban Héra a görögök oldalán állt, részint féltékenységből, amiért Zeusz pohárnokává és
egyben szeretőjévé [186] tette a trójai királyfit, Ganümédészt, részint mert az ugyancsak trójai
királyfi, Parisz Athénét és őt mellőzve Aphroditének ítélte a legszebb istennőnek járó aranyalmát.
Rómában Iunót mint a szülő nőket segítő istennőt is tisztelték Iuno Lucina néven, s Lucina
(Fényre Segítő) mellékneve valóban a lux ('fény') szóval van kapcsolatban, ezen kívül az újhold
napja (Kalendae) is neki volt szentelve (Iuno Kalendaria). Mivel Mars (Arész) Iuno (Héra) fia volt,
Róma alapítója, Romulus Iuno unokájának számított. A faliscusok lakta Falerii, továbbá a latiumi
Lanuvium és Ardea Iuno kultuszközpontjai voltak; Praenestében. Fortuna primigenia
templomában is állt Iuno-szobor; Titus Tatius, a szabin eredetű király szintén épített Iuno-
templomot Rómában. A latinok más források szerint is mensis Iunoniusnak nevezték a hatodik
hónapot. A június hónapnév eredetének valóban ez a helyes magyarázata.
2. 65-88. A második magyarázatot Hébé adja elő. Hébé Zeusz (Iuppiter) és Héra (Iuno) lánya,
Héraklész (Hercules) felesége, az ifjúság istennője volt; neve maga is beszélő név: Hébé görögül a.
m. 'ifjúság', és egyéniségéhez illően a júniust a iunior, iunius 'ifjabb' középfokú melléknévből
származtatja. Ez az értelmezés történetileg éppoly helytelen, mint a május hónapnévnek a maior,
maius 'nagyobb', 'idősebb'-ből való levezetése. (Vö. Ötödik ének 1. és 19. jegyz.) Cacus és Hercules
párharcára 1. Első ének 543. skk.
3. 89-100. Concordia (Egyetértés) istennő, akinek Augustus teremtette meg a kultuszát, a iunius
szót a iungere 'összekapcsolni' igéből magyarázza, felelevenítve a szabin nők elrablását követő
viszály, majd kibékülés emlékét. Ez a - természetesen helytelen - etimológia Ovidiuson kívül más
ókori szerzőnél nem olvasható.
4. 101-130. Carna kilétét a vallástörténet mindeddig nem tisztázta. Ovidius a Carna nevet az
'ajtósarok' (cardo) latin szóból származtatja, és a nymphát, valószínűleg ennek az általa kitalált
történetnek az alapján, Ianus szeretőjévé teszi. A Carna név eredetét valójában nem ismerjük.
[187]
A Ianustól ajándékba kapott fehér tövisnek mind a görögök, mind a rómaiak baj elhárító erőt
tulajdonítottak.
5. 131-168. Procának, a jóformán csak névről ismert albai királynak történetében Carna (Carne)
az előzőtől teljesen eltérő szerepkörben, varázslóként jelenik meg, A madárszörnyek, amelyek
rátámadnak a csecsemőkre, olyan képzelet szülte lények, amelyek az újabb kori "boszorkány"
fogalmához állnak a legközelebb. Carna eljárása (háromszori ismétlése a cselekménynek, tisztító
vízzel való meghintés) hamisítatlan varázsszertartás. Az áfonyagallyak ilyen célra történő
felhasználására máshonnan nincs adat; a malacáldozat tipikus helyettesítő áldozat.
6. 169-182. június 1-jét az ünnepi eledelül fogyasztott babfőzelék miatt Kalendae fabariaenek is
hívták (faba 'bab'). Ez az étkezési szokás világít rá talán leghelyesebben Carna eredeti mivoltára:
a bab ugyanis a halotti kultuszban játszott fontos szerepet. A később nymphaként és
varázslóként tisztelt istennő tehát ősi fokon valószínűleg a halotti világgal kapcsolatos démon

volt, az Alvilág kapujának „nyitója és zárója", ami magyarázatot adhat arra is, hogy miért
kerülhetett kapcsolatba Ianusszal. Bár a bab mellett a szalonna (lardum) is az ünnepi étrend
tartozéka volt, a carna névnek a latin caro, carnis 'hús' szóból történő levezetése népetimológián
alapuló kombináció.
7. 183-190. A Moneta melléknevet a népetimológia a latin moneo 'int', 'figyelmeztet' szóval hozta
kapcsolatba, valószínűbb azonban, hogy a Moneta melléknév mögött etruszk istennő rejtőzik,
akit Iunóval azonosítottak Ró- mában. Templomát, mely a Capitolinusnak Arx nevű „szarván" állt,
a gallokat legyőző L. Furius Camillus építtette i. e. 345-334-ben. M. Manlius Capitolinus volt az,
aki az i. e. 392. évi gall ostrom idején Iuno szent ludainak gágogására felébredve riasztotta a
capitoliumi őrséget, és megmentette a várat az elfoglalástól. Később polgártársai azzal vádolták,
hogy királyi hatalomra tör, és letaszították a Tarpeia szikláról. A moneta későbbi azért vette fel a
„pénzérme" jelentést, mert Iuno Moneta temploma alatt működött a pénzverde. [188]
8. 191-192. A Porta Capena Róma azon kapuja volt, amelybe a Via Appia torkollott. Mars itt álló
templomát i. e. 398-ban, a gallok elleni háborúk idején építették.
9. 193-194. Ugyancsak a Porta Capena közelében állt Tempestas (Vihar) temploma (dedicatiós
felirata is megmaradt), amelyet L. Cornelius Scipio építtetett hálából Corsica elfoglalásáért (i. e.
259).
10. 195-198. A Sas-csillagkép felkelése valójában június 3-ra esik.
11. 199-208. Bellona istennő a harc, a háború megszemélyesítése volt (bellum latinul 'háború').
Templomának felépítését, mely a Circus Flaminius mellett állt, Appius Claudius Caecus fogadta
meg az etruszkok elleni harcok idején i. e. 296-ban. Ugyanez az Appius Claudius, aki időközben
megvakult, akadályozta meg a senatusban tartott, később sokat emlegetett beszédével, hogy a
rómaiak a hérakleiai vereségük után (i. e. 280) békét kössenek Pürrhosszal (Pyrrhusszal), az
épeiroszi (epirusi) királlyal. Bellona temploma mellett állt az úgynevezett Columna bellica
(háborús oszlop), mely a hadüzenetet kísérő szertartásokban játszott fontos szerepet. A
hadüzenet ősi módja ugyanis az volt, hogy a húsztagú fetialis testület egyik tagja az ellenség
határára ment, és az ellenség földjére átdobott egy lándzsát. (Ezzel függ össze az agressio latin
szó, mely tulajdonképpen 'oda - a határhoz - lépés'-t jelent.) Miután a birodalom területe
megnőtt, és a hadüzenet aktusát a gyakorlatban nehéz lett volna a hagyományos módon intézni,
ez a kő jelképezte a mindenkori ellenség határkövét: innen dobták ki a hadüzenetet jelentő
lándzsát.
12. 209-212. A templom a Circus Flaminius mellett Hercules Magnus Custosnak (A nagy,
oltalmazó Hercules-nek) volt szentelve. Az istenalakról is és a templomról is csupán annyit
tudunk, ami itt olvasható.
13. 213-218. A Semo Sanctus Dius Fidius istennév utolsó két tagja Iuppiterre mint esküt védő
istenségre utal; az első két tag nem értelmezhető, bár a Semo istennév más forrásokból is
ismeretes. A Quirinalison álló templomot a [189] hagyomány szerint Titus Tatius alapította, ami
az istennek és kultuszának szabin eredetére utal.
14. 219-234. Ovidius egyetlen lánya, akit a Tristiában (Keservek) is említ. Nem tudni, hogy az
atya három házassága közül melyikből született. A tanácsot adó nő a fiamen Dialis (luppiter
papja) felesége.
15. 235-240. A halászjátékokat a praetor urbanus rendezte, és az ünnep a Tiberis-folyó
tiszteletére szólt. A játékok jellegéről semmi közelebbit nem tudunk.
16. 241-248. A Mens, a megszemélyesített 'Ész', 'Értelem' templomát a Sibylla-könyvek tanácsára
emelték a Capitolinuson i. e. 217-ben, közvetlenül a punoktól elszenvedett trasimenusi vereség
után, amikor Róma válságos helyzetbe került. A csatában a consul, C. Flaminius is elesett.

17. 249-266. Vesta az egyik legjelentősebb római istennő volt, akinek tisztelete Rómában igen
korai időkbe nyúlik vissza. Később a görög Hesztia istennővel rokon vonásokat vett fel, bár az a
lényeges különbség mindvégig megmaradt közöttük, hogy Hesztia a családi tűzhely védő
istennője volt, Vesta viszont a rómaiak „közös tiizéé". Vestát ritkán ábrázolták ember alakban,
jelképe mindvégig az örökké égő tűz maradt. Kultuszát és nőkből álló papi testületét a
hagyomány szerint Numa Pompilius szervezte meg uralkodásának harmadik évében. A kör alakú
Vesta-szentély a Forum Romanumon áll ma is. Ovidius állításával ellentétben Numa palotája
sohasem volt Vesta temploma. Vesta papnőit Vesta-szüzeknek hívták - egyszerre hatan voltak -,
akiket a római történelem folyamán mindvégig kitüntető tisztelet övezett, de akikkel szemben
rendkívül szigorúak voltak a követelmények is: pl. ha egy Vesta-szüz megszegte szüzességi
fogadalmát, élve temették el; súlyos bűn volt az is, ha hagyták kialudni a tüzet, amelyet azután
csak a Nap sugaraiból volt szabad újra meggyújtani egy tükör segítségével.
18. 267-282. A Vesta-szentély kör alakjának a Föld gömb alakjával történő magyarázata Ovidius
spekulációjának eredménye, amelyben Arisztotelésztől és a sztoikus természetfilozófiából vett
elemek keverednek egymással. [190] Arkhimédész - még Cicero által is ismert - szphaira-
modelljének beiktatása pedig egyenesen értelemzavaró fogás a költő részéről.
19. 283-294. L. a 17. jegyzetet.
20. 295-298. L. a 249-266. sorokhoz fűzött magyarázatot.
21. 299-304. "Vi stat"a. m. '(a maga) erejéből áll', a Hesztia istennevet a görög népetimológia a
hasonló jelentésű hesztanai igéből származtatta, s ugyanígy próbálja magyarázni Ovidius a Vesta
szó eredetét is. Eljárása téves. A Hesztia és a Veszta szó között nyelvtörténetileg sem
bizonyítható megnyugtatóan az etimológiai kapcsolat. Éppily helytelen a vestibulum 'bejárat'
szónak is a Vesta névből történő levezetése: a régi római házban ugyanis a házi tűzhely nem a
vestibulumban, hanem az atriumnak nevezett helyiségben állt.
22. 305-310. A családdal együtt étkező istenek: Penates, Lares. Vacuna szabin eredetű
istennőnek a szerepét közelebbről nem ismerjük.
23. 311-318. Vesta-ünnep Rómában a pékek ünnepe is volt. A pékmesterség létezése Rómában i.
e. 170-től mutatható ki; addig otthon sütötték a kenyeret.
24. 319-348. Ennek a frivol történetnek semmi köze sincs a római vallás Vestájához; az Első ének
440. skk. soraiban olvasható Priapus-Lotis jelenet egyik variációja. Ez az epizód itt művészileg
sem helyénvaló.
25. 349-394. Iuppiter Pistor (A pékeket védő Iuppiter) oltáráról van szó, amely ezek szerint a
Capitolinuson állt és az i. e. 390. évi gall betörés után emelték. Iuppiternek ez a mellékneve, az
oltár létezése és maga a történet is csak innen ismeretes.
26. 395-416. A történetnek semmi kapcsolata sincs a Vesta-ünneppel. Az előforduló nevekre 1. a
NÉVMUTATÓT.
27. 417-436. A Páliadion (Palladium) egy égből Trójába alászállt Athéné-szobor volt, amelyhez az
a jóslat fűződött, hogy Trója mindaddig nem pusztul el, amíg a szobor a város fellegvárában áll. A
trójai háború idején Odüsszeusz (Ulixes) és Diomédész (Diomedes) kilopták Trójából, s ezáltal
lehetővé vált Trója feldúlása. Más - mindezeknek ellentmondó - hagyomány szerint Trója
pusztulásakor Aeneas mentette ki az égő város [191] lángjaiból a szobrot, és menekítette
Rómába, ahol a Vesta-szentélyben őrizték, és szintén a város fennállásának szavatolójaként
tisztelték.
28. 437-454. A Vesta-szentély i. e. 241-ben leégett. A Palladiumot és a kegytárgyakat ekkor a
hagyomány szerint L. Caecilius Metellus, az első pun háború több győztes csatájának hadvezére
mentette ki a lángokból, aki i. e. 243-tól pontifex maximus, tehát a Vesta-kultusznak is felügyelője

volt. Később tudni vélték, hogy mert féríi létére betette lábát a Vesta-szentélybe, megvakult.
Ovidius azonban nem követi ezt a hagyományt (ami pedig a maga korában a szónokiskolai
gyakorlatok kedvenc témája volt), aminek egyébként a tények is ellentmondanak: Metellus
ugyanis i. e. 224-ben diktátor lett, vakon aligha viselhette volna ezt a tisztséget.
29. 455-460. L. a 283-294. sorokhoz fűzött magyarázatot.
30. 461-468. D. Iunius Brutus i. e. 138-ban vívott sikeres ütközetet ezen a napon a hispaniai
luzitánok és callaicusok ellen, amiért triumphust tarthatott, és a Callaicus melléknevet kapta;
ugyanezen a napon szenvedett vereséget Licinius Crassus i. e. 53-ban Karrhai (Carrhae) városa
mellett a parthusoktól.
31. 469-472. A Delphin-csillagkép történetére 1. Második ének 79. skk.
32. 473-550. A Matralia (az Anyák Ünnepe) Mater Matuta istennő ünnepe volt. Matutát Italia-
szerte tisztelték, különösen a nők, mint termékenységet elősegítő és biztosító istennőt. Nevére
két magyarázat létezik: 1. „az anya, aki jót tett"; 2. „hajnali anya". Mítosza és kultusza alapján
ítélve az előbbi a valószínűbb.
A görög vallás és kultúra térhódításának erősödésével alakja - nem könnyen magyarázható
okokból - egybeolvadt a görög Ino-Leukotheáéval, aki a Iuno által megőrjített férje, Athamasz elől
fiával, Melikertésszel együtt a tenger habjaiba menekült, ahol Leukothea, illetve Palaimón nevén
mindketten tengeristenekké váltak. Italiában nevük megváltozott: Leukothea Mater Matuta, fia,
Palaimón pedig Portunus néven a kikötők és a hajósok védőistenévé vált. Mater Matuta és
Portunus temploma a Fortuna-templom mellett, a Forum[192] Boariumon áll. A közelben volt az
Ara Maxima, a Hercules-kultusz központja; Hercules beiktatása tehát a történetbe valószínűleg
ezzel magyarázható. A mítosz legrészletesebb feldolgozását ez az Ovidius-hely nyújtja.
33. 551-562. Hogy a szolgákat kizárják az ünnepből, és hogy először a tesvér gyermekeiért
imádkozzanak, nem római, hanem görög szokás volt.
34. 563-568. P. Rutilius Rufus i. e. 90-ben június 11-én esett el a szövetséges háborúban. Didiust
illetően Ovidius téved: i. e. 89-ben a marsusok ellen harcolva, ugyanezen a napon nem Didius,
hanem C. Porcius Cato esett el.
35. 569-572. Fortuna (Szerencse) temploma a Forum Boariumon (Marhavásártér) a Mater
Matuta temploma mellett áll. Benne egykor két tógával letakart faszobrot őriztek. A szobor
állítólag a templomot alapító Servius Tulliust ábrázolta. Ovidius a szobor letakarásának okára
három magyarázatot is ad.
36. 573-180. A Fenestella (Kis ablak) nevű kapu talán a Palatínuson volt.
37. 581-584. Servius Tullius a római történelem különösen jó emlékű királyai közé tartozott.
38. 585-624. Servius Tullius két lányát, a két ellentétes természetű Tulliát, Tarquinius Priscus
két fiához, Luciushoz és Arrunshoz adta feleségül. Az egyik lány kegyetlen, a másik - apjához
hasonlóan - szelíd természetű volt. Ugyanilyen különbség volt Tarquinius Priscus két fia között
is. Egybekelésük után a kegyetlen Tullia megölte férjét, a szelíd Arrunsot, Lucius pedig megölte
ifjú feleségét, a jóságos Tulliát, majd ezt követően a gonosz természetű pár összeházasodott. A vő
okozta Servius Tullius halálát. Miután meggyilkoltatta apósát, Lucius Tarquinius Superbusként
került a trónra, ő lett Róma utolsó királya. Ovidius - a bevett szokástól eltérve - Titus Tatiust is a
római királyok közé számítja, így Servius Tullius nem a hatodik, hanem a hetedik római
királyként szerepel nála.
39. 625-636. Servius Tullius születésének mondája. Servius anyja, Ocresia fogolyként került a
Corniculana [193] nevű latin kisvárosból Rómába. Mivel anyja rabszolganő volt, azért kapta a
Servius nevet. (Servus latinul 'szolga'.)

40. 637-648. Concordia (Egyetértés) : ez a fogalmat megszemélyesítő, régi római istenalak igen
nagy szerepet játszott az ellentétes társadalmi és politikai érdekeket kibékíteni akaró Augustus
propagandájában. Az itt említett szentélye a Livia-oszlopcsarnokkal együtt i. e. 7-ben épült, a
fényűzéséről és pazarló életmódjáról hírhedt Vedius Pollio házának a helyén.
41. 649-692. A március 19-23. közötti nagy Quinquatrus-szal szemben a június 13-i kis
Quinquatrus csupán a zenészek ünnepe volt. A fuvolások számát Appius Claudius Caecusnak i. e.
311-ben aedilisi minőségben hozott rendelete korlátozta tízre. A zenészeket Tiburból Rómába
visszacsempésző Plautius aedilistársa volt Appius Claudius Caecusnak. Az álarcos felvonulással
egybekötött zenészünnep egyébként valójában nem ró-mai, hanem valószínűleg etruszk eredetű.
42. 693-710. Azt a mítoszt, mely szerint Athéné (Minerva) volt a fuvola feltalálója, már Pindarosz
is ismerte. Apollón (Phoebus) és Marszüasz (Marsyas) versenye és Apollón kegyetlen eljárása
Marszüasszal sokszor feldolgozott témája volt az antik irodalomnak és képzőművé- szernek.
43. 711-720. A dódónai csillag: Thüóné, a Hüaszok egyike; „Agénór bikája" a Bika-csillagkép, ami
annak a bikának a csillagok közé emelt égi mása, amelyiknek alakjában Zeusz (luppiter)
elrabolta Agénór türoszi király lányát, Európát.
44. 721-728. I. e. 431. június 17-én aratott győzelmet a volscusok és aequusok fölött az Algidus-
hegyen A. Postumius Tubertus.
45. 729-736. Summanusról jóformán semmit sem tudunk; némely ókori szerzők szerint etruszk
eredetű istenség volt. Nevének etimológiája is ismeretlen; az ókoriak hol a summus 'legfelső', hol
a sub mane 'hajnal' kifejezésből magyarázták a nevét. Valamiképpen a halotti kultusszal kellett
kapcsolatban állnia, a halottak birodalmához kellett tartoznia, mert fekete színű áldozatokat
[194] kaport. I. e. 278-ban emeltek neki templomot a Circus Maximus mellett.
46. 737-762. Az Ophiuchos (Ophiukhosz), latinul Anguitenens (Kígyótartó) csillagkép története. Az
antik csillagkép-magyarázó irodalomban Apollón és Korónisz nympha fiával, a
gyógytudományáról híres Aszklépiosszal (Aesculapius) azonosították Ophiukhoszt, aki amíg élt,
képes volt halottakat is feltámasztani. A feltámasztottak egyike Hippolütosz (Hippolytus) volt,
akit a Róma melletti Aricia-ligetben Viburnus néven tiszteltek. Hippolütosz az Euripidész által is
feldolgozott monda szerint Thészeusz fia volt, akibe beleszeretett a mostohaanyja, Phaidra, majd
szerelmének bevallása és visszautasítása után szégyenében öngyilkos lett, és búcsúlevelében
Hippolütoszt vádolta meg férje előtt azzal, amit ő akart elkövetni. Thészeusz megátkozta fiát, és
átkát meghallgatva Poszeidón egy a tengerből küldött bikával megvadította a Troizénba
menekülni akaró Hippolütosz lovait, amelyek halálra gázolták az ifjút. Glaukoszt, Minósz fiát egy
Polüidósz nevű jós keltette életre. A varázserejű füvet a jós attól a kígyótól vette el, amelyik a fiú
sírkamrájában új életre keltette azt a másik kígyót, amelyiket éppen ő maga ütött agyon nem
sokkal azelőtt. (Ősi mitológiai toposz.)
47. 763-768. I. e. 217. június 22-én veszített csatát C.Flaminius Hanniballal szemben a
Trasimenus-tó mellett.
48. 769-770. I. e. 203. június 23-án Scipio és Masinissa csapatai Cirta mellett legyőzték a
Hanniballal szövetséges Syphax numida királyt. Néhány évvel korábban ugyanezen a napon lett
öngyilkos Hannibal testvére, Hasdrubal, miután csatát vesztett a Metaurus folyónál.
49. 771-784. A Fors Fortuna (Vakszerencse) kultuszát és templomát Servius Tullius alapította. Az
istenről közelebbit nem tudunk; ünnepe a rabszolgáké és az alacsony sorba süllyedt szabadoké
volt; népünnepély formájában ülték meg. A templom a Tiberis partján áll.
50. 785-790. A nyári napforduló - a mienktől eltérően - a római naptár szerint június 25-re esett.
51. 791-794. Június 27. a Lares publici szentélyének alapítási napja. Ugyanezen a napon fogadta
meg egykor Romulus, hogy templomot emel Iuppiter Statornak (A [195] megállító Iuppiternek) a

Palatínus aljában, mivel a szabinok elleni háborúban kérésére az isten megállította a már
megfutamodott római hadsorokat. A templomot Augustus restauráltatta.
52. 795-796. A görög mitológiában három sorsistennő Moira (Parca) van: Lakheszisz, Klóthó és
Atroposz.
53. 797-812. Héraklészre (Herculesre) előbb haragudott mostohaanyja, Héra (Iuno), ám a
hős munkáival és szenvedésével kiérdemelte, hogy az égbe emelkedjék, Hercules kapcsolata a
Múzsákkal görög eredetű; Rómában az első olyan templomot, ahol Hercules a Múzsák
vezetőjeként jelenik meg, i. e. 189-ben építtette M. Fulvius Nobilior. A templom a Circus Flaminius
mellett állt. A templomot L. Marcius Philippus renováltatta, akinek felesége Augustus nagynénje,
az ifjabb Atia volt, lánya, Marcia pedig Paullus Fabius Maximushoz ment feleségül. Ovidius
harmadik felesége szintén a Fabius nemzetséghez tartozott. Fabius Maximus egyben Ovidius
pártfogója is volt. [196]

Név- és tárgymutató
A név- és tárgymutató a magyar fordítás sorszámait és névírását tünteti fel.
Acastus: Pelias thessaliai király fia. II, 39.

Acca: Faustulus, albai királyi pásztor felesége, Romulus nevelőanyja. IV, 854; V, 454.
Achates: Aeneas hű kísérője. III, 603, 607.
Achelous: folyamisten, Görögország legnagyobb folyójának megszemélyesítése. II, 43; V, 343.
Achilles: Peleus thessaliai király és Thetis istennő fia, a trójai háború legkiválóbb görög hőse. II,
119; V, 395, 407.
Acis: kis folyó Szicíliában (ma: Iaci). IV, 468.
Acmonides: egy küklopsz (egyszemű óriás) neve. IV, 288.
Acragas: város Szicíliában (lat. Agrigentum, ol. Agrigento). IV, 475.
Actium: hegyfok Nyugat-Görögországban. I, 711.
Actorides: Patroclus, Actor unokája. Achilles legjobb barátja. II, 39.
Adria: az Adriai-tenger. IV, 501.
Aeacides: Aeacus unokája, Achilles. V, 390, 400.
aedilis: római főtisztviselők, akik a város rendjére ügyeltek. VI, 663.
Aegeus: athéni király, Theseus atyja, az Égei-tenger mitikus névadója. II, 41.
Aeneadák: Aeneas utódai. I, 717; IV, 161.
Aeneas : trójai hős, Anchises és Venus istennő fia, a rómaiak legendás ősapja. I, 527; II, 544; III,
425, 549, 601, 607, 628; IV, 37, 77, 251, 800,879,890,892; V, 563; VI, 434.
Aeolus: a szelek istene. II, 455.
aequiculusok: (lat. Aequiculi), közép-itáliai nép. III, 93.
aequusok: (lat. Aequi), közép-itáliai nép. VI, 722.
Aethra: Oceanus leánya, Atlas felesége. V, 172.
Afrika: I, 593; IV, 289.
Agamemnon: ld. Tantalides.
Aganippe: forrás Közép-Görögországban. V, 7. [197]
Agenor: phoeniciai király, Cadmus és Europa atyja. VI, 712.
Agnalia: Ianus isten tiszteletére szentelt ünnep („bárány ünnep"), másként: Agonalia. I, 325.
Agonia: ld. Agnalia. I, 317, 323, 331; V, 721.
Agrippa: albai király. IV, 49.
Alba: Alba Longa, ősi közép-itáliai város. II, 500; III, 89, 91; IV, 43, 44.
Alba: albai király, Latinus fia. IV, 43.
Albula: a Tiberis folyó régi neve. II, 389; IV, 68; V, 646,
Alcides: Alceus unokája, Hercules. I, 575; II, 318, 355; v, 387.
Alcyone: a Pleias-csillagkép 7 csillagának egyike, Atlas és Pleione leánya. IV, 173.
Algidus: hegyvonulat Közép-Itáliában (ma: Monte Campatri). VI, 721.
Almo: a Tiberis egyik kis mellékvize (ma: Aquataccio); megszemélyesítve - folyóisten. II, 601; IV,
337, 339.
Álom: (lat. Somnus), megszemélyesítve - istenség. IV, 653, 662.

Amalthea: Iuppiter felnevelője. V, 115.
Amata: Latinus király felesége, Lavinia anyja. IV, 879.
Amenanus: kis folyó Szicíliában (ma: Indicello). IV, 467.
Amor: a szerelem istene. II, 463.
Ampelos: satyrus, a szőlő megszemélyesítője. III, 409.
Amphiareiades: az argosi Amphiaraus fia, Alcmaeon, ki anyját megölte. II, 43.
Amphitrite: tengeri istennő, Neptunus felesége. V, 731.
Amulius: albai király, Numitor trónbitorló öccse. III, 49, 67; IV, 53.
Anapus: kis folyó Szicíliában (ma: Anapo). IV, 469.
Anchises: trójai főember, Aeneas atyja. IV, 35.
ancile: kis kerek pajzs, mely a monda szerint az égből esett le. III, 377.
Ancus: Ancus Marcius, Róma negyedik királya. VI, 803.
Anna: 1. az év istennője, Anna Perenna. 2. Dido karthagói királynő nővére. 3. öregasszony
képében a Földanya itáliai megjelenési formája. III, 145, 523, 654, 690, 691, 693, 696. - III, 559,
605, 607, 613, 653, 660, 677. - III, 668. [198]
Antenor: trójai főember, aki a pusztulásból megmenekült, és Itáliában Pataviumot (ma: Padova)
alapította. IV, 75, 77. aoni: aoniai. Aonia Boeotia régi neve. I, 490; III, 456; IV, 245.
Aphidna: város Attikában. V, 708.
Apollo: Iuppiter és Latona fia, a költészet istene, napisten. II, 247; III, 855.
Appius: Appius Claudius Caecus, híres római államférfi, censor i. e. 312-ben, ismételten consul és
dictator. VI, 203.
apuit (Apulus): apuliai. Apulia tartomány Dél-Itáliában. IV, 76. arab: IV, 569.
Arcadia: tartomány Dél-Görögországban. I, 462, 478; II, 167, 271, 290; v, 89, 91, 663; VI, 506.
Arcas: Arcadia névadó hőse. I, 469.
arcasi: Arcastól származó. I, 469.
Arctophylax: "a Medve őre", a Bootes csillag: a Göncölszekér mögötti Ökörhajcsár. II, 154, 190;
III, 405.
Ardea: város Közép-Itáliában. II, 721, 727, 749.
Arethusa: forrás Ortygia szigetén, Syracusae mellett, megszemélyesítve - e forrás nymphája. IV,
423, 873.
Argei: képletes emberáldozat helye és tárgya a Tiberis régi hídján. III, 791.
Argestes: nyugat-északnyugati szél. V, 161.
Argos: város Dél-Görögországban. III, 658; IV, 72; V, 651; VI, 47.
Ariadne : Minos krétai király leánya, előbb Theseus, majd Bacchus felesége. V, 346.
Aricia: kis latin város, Rómától délre. III, 91, 263; VI, 59, 755.
Arion: görög költő a lesbosi Methymnából, i. e. 600 körül. II, 83, 91, 95.
Aristaeus: Apollo és Cyrene fia, a méhészet meghonosítója az emberek között. I, 363.
Ascra: kis város Közép-Görögországban, Hesiodus szülőföldje. VI, 14.
Assaracus: trójai fejedelem, Aeneas egyik őse. IV, 34, 123, 943. [199]
Athamas: orchomenusi király, Nephele férje, Phrixus és Helle, majd Melicertes és Learchus atyja.
IV, 903; VI, 489, 555.
Atlas: mesebeli óriás, aki az eget tartja a vállán; az Atlas-hegység megszemélyesítése. II, 490; III,
105, 659; IV, 32; V, 169, 180, 663.
Atrida: Atreus fia (Agamemnon és Menelaus). IV, 73.
atrium: a római ház díszterme, vagy csarnoka. III, 703.
Attalus: I. Attalus, Pergamum királya, i. e. 241-197. IV, 266.

Attis: fríg pásztor, Cybele papja. IV, 223, 277; V, 227.
augurium: (madár)jóslás. I, 611.
Augustus: Caius Iulius Caesar Octavianus Augustus, az első római császár, élt i. e. 63-tól i. sz. 14-
ig. I, 531, 590; IV, 348; V, 552, 567, vö. Caesar.
Aurora: a hajnal istennője. IV, 165; V, 733.
Ausonia: Itália régi neve. I, 542; IV, 290; V, 588; VI, 504, 507.
Aventinus: 1. albai király. IV, 51. - 2. Róma egyik halma (Mons Aventinus). I, 551; III, 295, 329,
883; IV, 67, 816; VI, 82, 518, 728.
Ázsia: (lat. Asia). IV, 567; VI, 420.
bacchánsnők: Bacchus tisztelői. VI, 504.

Bacchus: a bor istene, Iuppiter és Semele fia. I, 360, 393; II, 313; III, 410, 461, 474, 481, 497, 713,
714, 759, 761, 767, 771; IV, 458; V, 167, 264, 345; VI, 483, 523, 562.
Bak: (lat. Capricornus), csillagkép az állatövben. I, 651.
Battus: Melite (Malta) királya. III, 570.
Béke: (lat. Pax), istennő, megszemélyesítés. I, 287, 712, 719.
Bellona: a háború istennője, VI, 201.
Bika: (lat. Taurus), az állatöv egyik csillagképe. V, 165, 603; VI, 197.
Bootes: Ökörhajcsár; csillagzat a Göncölszekér mögött. III, 405; V, 733.
Boreas: az északi szél istene. V, 203.
Bovillae: kis város Róma mellett. III, 667.
Briareus: mesebeli százkarú óriás. III, 805. [200]
Brontes: küklopsz, egyszemű óriás, Vulcanus segédje. IV, 288.
Brutus: 1. Lucius Iunius Brutus, Róma első consula, i. e. 509-ben. II, 717, 837, 849. - 2. Decimus
Iunius Brutus Callaicus; consul i. e. 138-ban. VI, 461.
Bűn-útja: (lat. Vicus Sceleratus), Róma egyik utcája, ahol Tullia, Servius Tullius király leánya
kocsijával keresztülhajtott atyja holttestén. VI, 609.
Cacus: mesebeli tűzokádó szörny. I, 550, 551, 569; V, 648; VI, 81.
Cadmus: Agenor phoeniciai király fia, Europa bátyja, Thebae alapítója. I, 490; VI, 554.
Caelius: (lat. Mons Caelius), Róma egyik halma. III, 522, 835.
Caenina: kis város, Róma közelében. II, 135.
Caesar: 1. Caius Iulius Caesar, római államférfi és hadvezér; élt i. e. 100-tól 44-ig. I, 600; III, 156;
IV, 380,381. -2. Augustus császár, i. e. 63-tól i. u. 14-ig. I, 13, 282; II, 16, 134, 138, 141; III, 420,
422, 709; IV, 20, 124, 627, 859; V, 588; VI, 455, 645, 763, 809. - 3. Germanicus Iulius Caesar,
Drusus és Antonia Minor fia, Tiberius császár unokaöccse és fogadott fia, hadvezér és költő, i. e.
15-től i. sz. 19-ig. I, 3, 32.
Calabria: dél-itáliai tartomány. V, 162.
Calendae: minden hónap első napja. III, 229.
Callaicus: ld. Brutus. 2. VI, 461.
Calliope: az epikus költészet múzsája. V, 80, 107.
Callisto: az arcadiai Lycaon király leánya, Diana kísérője. II, 155.
Calpetus: albai király. IV, 46.
Camere: ismeretlen hely Dél-Itáliában. III, 582.
Camerina: város Szicília déli részén, a mai Camarana. IV, 477.
Camillus: Lucius Furius Camillus, consul i. e. 349-ben. VI, 184.

capitalis: „főbenjáró", „jeles", „fő". III, 839, 846.
Capitolium: Róma egyik halma (Mons Capitolinus). I, 203, 453; II, 69, 667; VI, 74, 186, 351. [201]
Capta Minerva: a fogoly Minerva, egy ősrégi Minerva-templom neve. III, 837.
Capys: 1. trójai fejedelem. Anchises atyja. IV, 34. - 2. Albai király. IV, 45.
Caristia: "a kedves rokonság ünnepe". II. 617.
Carmenta: arcadiai jósnő, aki fiával, Euanderrel együtt Itáliába költözött; halála után gyógyító
istennőként tisztelték. I, 499.
Carmentis: ld. Carmenta; a tiszteletére elnevezett kapu: Porta Carmentalis. II, 201.
Carna: a test épségének (caro „hús") védőszelleme, akit később egynek vettek Cardeával, az
ajtósarok (cardo) védőszellemével, a gonosz szellemek távoltartójával. VI, 101.
Carseoli: város Közép-Itáliában, Rómától keletre. IV, 683, 709.
Carthago: Karthago, város Észak-Afrikában; lakói a punok. VI, 45.
Carystus: város Euboea szigetének déli részén. IV, 282.
Castor: Pollux testvére. Az isteni testvérpár, a Dioscurusok egyike.
Cecropidák: Cecrops utódai, az athéniek. III, 81; IV, 502,
Celaenae: város Phrygiában. IV, 364.
Celaeno: Atlas és Pleione leánya, a Pleias (Fiastyúk) csillagkép egyik csillaga. IV, 173.
Celer: a Romulus-monda ovidiusi változata szerint Remus megölője. IV, 837, 838, 843; V, 469.
Celeus: király Eleusisban. IV, 508.
censor: római főtisztviselő; hatáskörébe tartozott a vagyonbecslés, a közerkölcsiségre való
felügyelet és a polgárság névjegyzékének összeállítása. IV, 647.
Centaurus: mesebeli lény, félig ember, félig ló; csillagkép is. V, 405.
Cerealia: Ceres istennő ünnepe. IV, 399, 619, 711.
Ceres: a gabonatermés istennője, a földművelés védője. I, 127, 343, 671, 673, 704; II, 520; IV, 401,
407, 421, 424, 455, 485, 562, 574, 615, 645, 931; V, 322, 356; VI, 285, 391.
Chaos: a világűrnek a teremtés előtti zűrzavaros állapota, I, 103; V, II. [202]
Charisok: a Gratiák görög neve, a báj istennői. V, 219.
Charybdis: veszedelmes örvény a messinai tengerszorosban, Itália és Szicília közt. IV, 499.
Chiron : bölcs kentaur, Achilles nevelője. V, 379, 399, 413.
Chloris: (a latin Flora görög formája), a virágok istennője. V, 195, 197.
Cinyras: cyprusi fejedelem. Adonis atyja. V, 227.
Circe: az Odysseia híres varázslónője, a Circeii-hegyfok mitikus névadója. IV, 70.
circus: versenytér; leghíresebb a Circus Maximus, melyet i. e. a 6. sz.-ban Tarquinius Priscus
király építtetett. II, 391; V, 669; VI, 205, 209, 405, 477.
Clarius deus: Clarus ioniai város jóshelyének istene, Apollo. I, 20.
Claudia Quinta: Vesta papnője az i. e. III. sz. vége felé. IV, 305, 343.
Claudius: Marcus Claudius Marcellus, római államférfi és hadvezér, consul i. e. 222-ben. IV. 874.
Clausus (Attus): a római Claudius-nemzetség szabin őse. IV, 305; V, 155.
Clio: a történetírás múzsája. V, 53; VI, 801, 811.
Colchis: ország a Fekete-tenger keleti partján, a Kaukázus vidékén; ma Grúzia (Georgia). III, 876.
Collatia: városka Rómától keletre. II, 733, 785.
Concordia: az egyetértés istennője, megszemélyesítés. I, 639; VI, 91, 637.
consul: a köztársasági Róma legfőbb tisztviselője. II, 851; III, 781; V, 330; VI, 243, 564.
Consus: ismeretlen eredetű, Neptunusszal is azonosított istenség. III, 199.
Corinthus: város Közép-Görögországban. IV, 501.
Corniculum: régi latin város Rómától keletre. VI, 628.

Coronis: thessaliai leány, Apollo isten kedvese, Aesculapius orvosisten anyja. I, 291.
Corsica; sziget a Földközi-tenger nyugati felében. VI, 194.
Corybasok: (lat. Corybantes), Cybele ősi papi testülete. IV, 210.
Cosyra: kis sziget a Földközi-tengerben, ma: Pantelleria. III, 567.
Crane: nympha, Ianus kedvese. VI, 107, 151. [203]
Crassus: Marcus Licinius Crassus gazdagságáról híres római államférfi és hadvezér, az első
triumvirátus tagja, fiával
együtt elesett a parthusokkal vívott harcokban (i. e. 115-53). V, 583; VI, 465, 468.
Crathis: kis folyó Dél-Itáliában. III, 581.
Cremera: a Tiberis kis mellékfolyója. II, 205.
Crocus: „sáfrány"; egy ifjú neve, akinek a monda szerint sáfránnyá változtak vércsöppjei. V, 227.
Cumae: város Dél-Itáliában. IV, 257.
Cures: szabin város Közép-Itáliában. II, 135, 480; III, 93, 201; VI, 216.
Curesek : Rhea papjai Krétában. IV, 210.
curia: a római patrícius-nemzetségek ősi beosztása; tanácsház, ahol a curiák, majd a senatus,
tanácskozásra gyűltek össze. II, 530, 531; III, 140; IV, 636; V, 63.
curio: a curiák feje. II, 528.
curis: a lándzsa szabin neve. II, 477.
Curtius-tava: (lat. Lacus Curtius), a Forum Romanumon egy régi kút, vagy földhasadék helye. VI,
403.
curulis: olyan római főhivatal jelzője, melynek viselője az elefántcsonttal kirakott hivatali szék
használatára volt feljogosítva. V, 51.
Cyane: forrás Szicíliában. IV. 469.
Cybele: (másként Rhea, lat. Ops, Magna Mater Deorum, „a nagy istenanya"), kis-ázsiai eredetű
istenség. IV, 191 , VI, 321. Hegy Kis-Ázsiában. IV, 249, 363.
Cyclasok: (lat. Cyclades), az Égei-tengerben kör alakban elterülő szigetek. IV, 281, 565.
Cyclops: egyszemű óriások, Vulcanus isten segítőtársai. IV, 473.
Cyllene: Arcadia északi határhegysége. II, 276; V, 87.
Cymae: város Dél-Itáliában. IV, 158.
Cynosura: a Kis-Göncölszekér egyik görög neve, jelentése „kutyafarka". III, 107.
Cynthia: Diana istennő mellékneve, „a cynthusi istennő": Cynthus, hegy Delos szigetén. II, 91,
159.
Cythereia: Cythere sziget istennője, Venus. III, 611.
Dardania: bizonytalan fekvésű város a Hellespontus vidékén. Sokszor azonosították Trójával. II,
680; VI, 42. [204]
dardanidák: Dardanus király utódai, vagy népe; trójaiak. I. 519.
Dardanides: Dardanus utóda, Ilus trójai király. VI, 419.
Dardanus: Iuppiter és Electra fia, a trójai uralkodóház ősapja. IV, 31.
Daunus: apuliai király, Diomedes apósa. IV, 76.
Delfin: (lat. Delphinus), csillagkép az északi égboltozaton. I, 457; II, 79, 118; VI, 471, 720.
Delia: "délosi istennő", Diana. V, 537, 538.
Déli Hal: csillagkép a déli égbolton, lat. Piscis Maior. III, 402.
Deucalion: Prometheus fia, aki feleségével együtt egyedül menekült meg a vízözönből. IV, 793.
Diadalmas (invictus, tkp. Legyőzhetetlen): luppiter mellékneve. VI 650.

Diana: az erdők és a Hold istennője, luppiter és Latona leánya. I, 386; II, 155, 163; III, 81, 261,
268; IV, 761; V, 141; VI, 745.
Dicte: hegy Kréta szigetén. V, 118.
Dictynna: ,,behálózó"(?), Dianának, mint a vadászat istennőjének mellékneve. VI, 755.
Didius: Titus Didius, consul i. e. 98-ban. VI, 567.
Dido: királynő, Karthago alapítója. III, 545, 550, 553, 597, 610, 640.
Didyme: kis sziget Szicíliától északra. IV, 475.
Dindymus: hegy Kis-Ázsiában, Cybele szenthelyével. IV, 235, 249.
Diomedes: a trójai háború egyik legnevesebb görög hőse. VI, 433.
Dione: Venus istennő anyja; költőknél sokszor maga Venus. V, 309.
Dis : Pluto, az Alvilág istene. IV, 449, 584, 600, 604.
Diva Bona: Bona Dea, eredetileg Faunának (Faunus női másának) mellékneve, később külön
istennő. V, 148.
Dodona: luppiter híres jóshelye Epirusban. VI, 711.
Domb-kapu: (lat. Porta Collina), Róma egyik kapuja. IV, 871.
Doris: tengeri istennő. IV, 678.
Drusus: 1. Drusus Claudius Nero Germanicus, Germanicus Iulius Caesar atyja, római hadvezér,
megh. i. e. 9-ben. [205] I, 597. - 2. Drusus Iulius Caesar, Tiberius császár és Vipsania fia, római
hadvezér (élt i. e. 13-tól i. sz. 23-ig). I, 12.
Eetion: a monda szerint a mysiai Thebae királya, Hector apósa. IV, 280.
Ég: (lat. Caelum), megszemélyesítés. V, 17.
Egeria : nympha, a monda szerint Numa király kedvese, vagy felesége és tanácsadója. III, 154,
275.
Egyetértés: (lat. Concordia), megszemélyesítés. III, 881.
Éj: (lat. Nox), megszemélyesítés. I, 455; IV, 662.
Electra: Atlas leánya, a trójai királyi család ősanyja. IV, 31, 177; VI, 41.
elégia: költői műfaj; alakja a hexameterből és pentameterből összetett distichon. II, 125.
Eleusinn Eleusis, város Közép-Görögországban, Athén közelében. IV, 507.
Elicius: (égi jeleket vagy villámot) „elővarázsló", Iuppiter mellékneve. III, 328.
Elissa: Dido, karthagói királynő másik neve. III, 612, 624.
Epeus: a trójai faló mondai építőmestere. III, 825.
Epytus: albai király. IV, 44.
Equirria: lóversennyel összekötött ünnep Mars isten tiszteletére. III, 519.
Erato: a szerelmi költészet múzsája. IV, 195, 349.
Erechtheus: Attika mesebeli királya. V, 204.
Erichthonius: a trójai királyi család őse. IV, 33.
Erigone: athéni leány, Bacchus kedvese, majd csillagzat; ebe - a Sirius csillag. V, 723.
Erythea: kis sziget a hispaniai partok előtt. I, 543; V, 649.
Eryx: hegy Szicília nyugati végén, Venus templomával. IV, 478, 874.
Esquiliae, Esquilius-hegy : Róma egyik halma. II, 435; III, 246; IV, 601, 683.
Ész: (lat. Mens), megszemélyesítés. VI, 241, 246.
Északi Hal: (lat. Piscis), csillagkép az égbolt északi felén. III, 402.
Etna: (lat. Aetna), tűzhányóhegy Szicíliában. I, 574; IV, 491. [206]
Etruria: tartomány Közép-Itáliában. VI, 361.
etruszkok: (lat. Etrusci), Etruria lakói. I, 641; II. 208; VI, 714.

Euander: arcadiai származású heros, Carmenta fia. I, 471, 479, 497, 58o; II, 279; IV, 65; V, 92,
643; VI, 506.
Euphrates: folyó Mezopotámiában. I, 341; II, 463; VI, 465.
Europa: phoeniciai hősnő, akiről földrészünket elnevezték. V, 605.
Fabiusok: (lat. Fabii), híres római nemzetség. I, 605; II, 195, 223, 235, 239, 375, 378.
faliscusok: (lat. Falisci), Falerii lakói. III, 89, 843; IV, 74; VI, 49.
fároszi: egyiptomi. Pharos kicsiny sziget Egyiptom partjaihoz közel, Alexandria előtt; i. e. 280-tól
híres világítótoronnyal. V, 619.
Faunus: a görög Pannal azonosított isten. II, 193, 268, 303, 306, 332, 361; III, 292, 299, 312, 319;
IV, 653, 663, 762; V, 100, 101.
Faustulus: királyi pásztor Albában, Romulus és Remus nevelőatyja. III, 56; IV, 854; V, 453.
februa: engesztelőszer, engesztelőáldozat. II, 19.
fecundus: „termékeny". IV, 631.
Félelem: (lat. Metus), megszemélyesítés. I, 251.
Felség: (lat. Maiestas), megszemélyesítés. V, 25, 43.
Ferália: halottak ünnepe. II, 569; V, 486.
Férfi-Szerencse: (lat. Fortuna Virilis), megszemélyesítés. IV, 145, 149.
fert: „hoz". IV, 631.
fetus: „magzat". IV, 632.
Fiastyúk: (lat. Hyades), csillagzat. IV, 678, 679.
Fidius: Semo Sancus (Sanctus) Dius Fidius, istenség, a hűség, az adott szó megszemélyesítése. VI,
213.
flamen: papi méltóság. II, 21.
Flaminius: Caius Flaminius consul, i. e. 217-ben. VI, 765.
Flora: a virágok istennője. IV, 947; V, 195, 351, 358. Vö. Chloris.
forda: „borjas tehén". IV, 631. Fornax: a kemencék védőszelleme. VI, 314. [207]
Fors: ld. Fortuna.
Fortuna: a szerencse istennője. Fors Fortuna: vakszerencse. V, 729; VI, 571, 617, 773, 775, 784.
Föld: (lat. Tellus, Terra), megszemélyesítés; IV, 665; V, 17; VI, 279, 459, 460.
főpap: (lat. pontifex maximus), a római vallás legfőbb papja. II, 21.
fríg: (lat. Phryges), kis-ázsiai nép. II, 56; IV, 79, 181, 214, 223, 265, 272; VI, 473.
Furiák: (lat. Furiae), a bosszúállás istennői. IV, 236.
Furius: Marcus Furius Camillus, római államférfi és hadvezér, i. e. az V-VI. században. I, 641.
Gabii: latin város, Rómától keletre, a mai Paulano. II, 690.

gaetulok: (lat. Gaetuli), az ókorban jelentékeny néptörzs Afrika északnyugati részén. II, 319.
Galatea: tengeri istennő. VI, 733.
Gallia: nagyjából a mai Franciaország területe egészen a Rajnáig, és Olaszország területe az
Alpok és az Appenninek között. IV, 362; VI, 378.
gallok: (lat. Galli), 1. Cybele megférfiatlanított papjai. IV, 361. - 2. Gallia lakói. VI, 186, 351.
Gallus: patak Phrygiában. IV, 363.
Ganges: nagy folyó Indiában. III, 729.
Ganymedes: trójai királyfi, Iuppiter kegyeltje, akit pohárnokul az égbe emelt. VI, 43.
Gelas: kis folyó Szicíliában. IV, 470.
genius: védőszellem. III, 58.

Germania: az ókori germán törzsek területe. I, 597, 645.
Germanicus: Germanicus Iulius Caesar (i. e. 15—i. sz. 19), Nero Claudius Drusus és Antonia
Minor fia, Tiberius unokaöccse, kiváló hadvezér és költő. I, 3, 285; IV, 81. Vö. Drusus.
gigászok: (lat. Gigantes), óriások, akik az olymposi isteneket meg akarták fosztani a világ
uralmától. III, 439; V, 555.
Glaucus: Minos krétai király fia. VI, 750.
Gnosus: Cnosus, Kréta-sziget őskori fővárosa, Ariadne hazája. III, 459.
Görögország: I, 90; IV, 66. [208]
görögök: V, 645.
Graecia: Görögország latin neve. III, 102.
Gradivus: Mars isten mellékneve. II, 861.
Gyges: egyike az óriásoknak, akik fellázadtak az istenek ellen. IV, 593.
Győzelem: (lat. Victoria), megszemélyesítés. I, 335. Győzhetetlen: tkp. Legyőzhetetlen, ld.
Diadalmas.
Haemonia: Thessalia régi neve. II, 40; V, 381.

Haemus: a Balkán-hegység régi neve. I, 389.
Hajnal: (lat. Aurora), istennő, megszemélyesítés. I, 461; II, 267; III, 404, 877; IV, 389, 943; V, 159.
Hal, Halak: csillagkép. II, 458; III, 400.
Halaesus: Agamemnon mycenaei király fattya vagy társa. Falerii névadója. IV, 73.
Hasdrubal: Hannibal öccse, karthagói hadvezér, az i. e. III. század végén. VI, 770.
Hebrus : Thracia fő folyója, mai neve Marica. III, 737.
Hecate: háromarcú istennőj szobrait a keresztutakon állították fel. I, 141.
Hector: Priamus király fia, a trójai háborúban a trójaiak főhőse. V, 385.
Helernus: hasonló nevű heros ligete Róma alatt, a Tiberis partján. II, 675 VI, 105.
Helice : a Nagy-Göncöl egyik görög neve. III, 108; IV, 580.
Helicon: hegy Közép-Görögországban. IV, 193.
Helle: a Hellespontus névadó hősnője, Phrixus testvére. III, 858, 861, 870, 872; IV, 715, 903.
Hellespontus: tengerszoros a Balkán-félsziget és Kis-Ázsia között; a mai Dardanellák. I, 440; IV,
567; VI, 341.
Helorus: kis folyó Szicíliában. IV, 477.
Henna: város Szicíliában. IV, 422, 426, 455, 462.
Hercules: a görög mondák legünnepeltebb hőse. I, 584; II, 237; IV, 66; V, 400, 645, 695; VI, 77,
209, 521, 812. Vö. Alcides.
hernicusok: (lat. Hernici), latin törzs Rómától délkeletre. III, 90.
Hesperia: Itália régi neve. I, 498.
Hesperus: az esthajnali csillag. II, 314.
Himera: város Szicíliában. IV, 475. [209]
Hippocrene: forrás a Helicon hegységben, a múzsák szent helye. V, 7. Vö. Aganippe.
Hippolytus: athéni királyfi, Theseus fia. III, 265; V, 309; VI, 744.
Hispania: Spanyolország ókori neve. VI, 462.
Hold: (lat. Luna), istennő, megszemélyesítés. I, 469; III, 883, 884; V, 16, 90.
Holló: (lat. Corvus), csillagkép. II, 244, 265.
Hórák: az évszakok megszemélyesítői. I, 125.
hostia: „áldozati állat". I, 336.
Hyas: mesebeli ifjú, Atlas fia. V, 170, 172, 176, 179, 182.

Hyasok: (lat. Hyades), a Bika csillagkép homlokát alkotó 7 csillag neve, a monda szerint Atlas és
Pleione leányai; magyarul Fiastyúk. III, 105; V, 164, 734; VI, 197.
Hymenaeus: a menyegző istene. II. 561.
Hyperion: Apollo, a Napisten. Ovidius azonosítja a perzsa Mithrasszal. I. 385.
Hypsipyle: Lemnos szigetének mesebeli királynője. III, 82.
Hyrieus: a mesés vadásznak, Orionnak atyja. V, 499, 535; VI. 719.
Ianiculus: (Mons Ianiculus, Ianiculum), Róma egyik halma, a Tiberis jobb partján. I, 246.
ianua: „ajtó". II, 51.
Ianus: ősi italiai istenség, a kezdet két arccal ábrázolt istene. I,43,63,65,89,95,127, 145,
166,171,183,287,318; II, 1, 49; III, 881; V, 424, 721; VI, 119, 123, 165.
Iarba: numidiai király. III, 552.
Iason: a mesés Argo hajó hőse, I, 491; II, 627.
Icarium: "Icarus tengere", az Égei-tengernek Icaria szigete körül levő része. IV, 566.
Icarus: Daedalus fia, a repülés első áldozata. IV, 283, 284, 939.
Ida: (Ide, ídai), 1. hegy Trója vidékén, Kis-Ázsiában. II, 145; IV, 79, 182, 249, 264; VI, 15, 44, 327. -
2. hegy Kréta szigetén. IV, 207; V, 115.
Idalion: város Cyprus szigetén Venus szentélyével. I, 452.
Idas: messénéi hős. V, 701, 713.
Idus: a hónap 13., illetve 15. napja. I, 55, 587, 617; II, 245, [210] 267; III, 523, 713; IV, 621, 629,
677; V, 600, 603, 670; VI, 223, 248, 650, 691.
Igazság: (lat. Iustitia), megszemélyesítés. I. 249.
Ikrek: (lat. Gemini), csillagkép az Állatövben. V, 694; VI, 727.
Ilia: másként Rea Silvia, albai királyleány, Romulus és Remus anyja. II, 598; III, 9, 233; IV, 54, 55.
Iliades: „Ilia fia", Romulus, Róma első királya. IV, 24; V, 565.
Ilium: Trója,ősi város Kis-Ázsiában. I, 528; III. 417; IV, 250.
Ilus: Trója alapítója. VI, 419 420, 429.
Inachis: Inachus leánya, Io, Iuppiter kedvese. I, 454.
Inachus: folyó Dél-Görögországban. V, 656.
indus: India lakója. III, 465; IV, 569.
India: Ázsia nagy félszigete. I, 341; III, 720.
Ino: Athamas thébai király neje. III, 860; VI, 486, 505, 528, 541, 559.
ión: görög törzs, főleg Kis-Ázsiában és Attikában. IV, 566.
Iónia: az iónok által lakott terület Kis-Ázsiában. VI, 175.
Isauria: tartomány Kis-Ázsia déli részén. I, 593.
Ismarus: hegy Thraciában. III, 410.
Italia: II, 441; IV, 64; vö. Ausonia, Hesperia.
Ithace: Ithaca, sziget az Ión-tengerben. IV, 69.
Itys: Tereus és Procne fia, kit férjére féltékeny anyja megölt. IV, 482.
Iuba: numidiai király (i. e. 50 körül). IV, 379.
Iulia Augusta: Livia császárné neve Augustus halála után. I, 536.
Iulius: 1. római nemzetség. IV, 40. - 2. Proculus Iulius, előkelő római, Romulus korában. II, 500.
Iulus: Aeneas fia, albai király. IV, 39.
iulusi: Iulustól származó. IV, 124; V, 564.
Iuno: a házasélet istennője, Iuppiter nővére és felesége. I, 55; II, 177, 191, 435, 605; III, 83, 205,
247; IV, 720; V, 231; VI, 63, 65, 183, 285, 487.

Iunonius: Iunius. VI, 61.
Iuppiter: az ég istene, a legfőbb isten. I, 56, 85, 126, 201, 293, 579, 587, 608, 612; II, 70,117,131,
162, 178, 180,247, 282, 289,461, 483,489, 586, 590, 607, 611, 667, 670; III, [211] 316, 321, 327,
365, 437, 444, 448, 660, 703, 730, 796, 807; IV, 32,174, 203, 597, 613, 621, 635, 828, 878, 894,
898, 900; V, 36, 40, 41, 45, 46, 86, III, 115, 124, 230, 239, 248, 301, 495, 513, 523, 605, 610, 616,
626, 664, 684; VI 27, 34, 52, 73, 188, 196, 231, 350, 353, 359, 377, 386, 394, 485. Ld. még
Veiovis.
Iuturna: nympha, Turnus nővére. I, 707; II, 585, 603, 606.
Kalendae: vö. Calendae.

Kánya: (lat. Miluus), csillagzat neve. III, 793.
Karthago: ld. Carthago.
Kecske: (lat. Capella), egy csillag neve. V, 113.
Kecske-mocsár: (lat. Capreae Palus), a római Mars-mező egyik helye. II, 491.
Kígyó: (lat. Anguis), csillagkép. II, 244, 265.
királyi pap: (lat. rex sacrorum), papi méltóság Rómában a köztársaság idején. I, 333; II, 21.
Kis-ablak: (lat. Fenestella, Porta Fenestellae), „kis ablak kapuja", szűk bejárat a Palatínuson. VI,
578.
Korona: (lat. Corona), csillagkép. III, 459.
Kos: (lat. Aries, költ. Phrixea ovis, lanigerum pecus, másként Nyájvezető), csillagkép az
állatövben. III, 852, 875; IV, 715.
Kréta: (lat. Creta), nagy sziget a Földközi-tengerben. I, 594; III, 81; IV, 285; V, 115.
Lachesis: a Végzet istennőinek, a Parcáknak egyike. VI, 757.

Ladon: folyó Arcadiában. II, 273; V, 89.
Laenas: Marcus Popillius Laenas, consul i. e. 173-ben. V, 330.
laestrygonok: (lat. Laestrygones), mesés nép Homerosnál, a rómaiak elképzelése szerint Latium
déli részén. IV, 69.
Lala: Lara: egy nympha neve. II, 600.
Lampsacus : város a HelIespontus mellett, Kis-Ázsiában. VI, 345.
Lant: (lat. Lyra), csillagkép. I, 316, 654; II, 76; V, 415.
Lanuvium: latin város Rómától délre. VI, 60.
Lányka-patak: (lat. Virginea Aqua), egy ma is működő vízvezeték neve. I, 464.
Laomedon: ősi trójai király, Priamus atyja. VI, 430, 729. [212]
Lar: (Lares), a ház és az állam védőszelleme(i). I, 136; II, 616, 634; V, 130,140, 141, 142, 145; VI,
791.
Lara: Lala, egy nympha neve. II, 599.
Larentalia: Larentia ünnepe, december 23-án. III, 57.
Larentia: Acca Larentia, Romulus és Remus nevelőanyja. III, 55.
latin: Latium népe és ennek nyelve. I, 1; II, 270; IV, 133; VI, 202, 376.
Latinus: a latinok királya, Aeneas apósa. II, 543; III, 602; IV, 43.
Latium: a latinok országa (Közép-Itáliában). I, 539; II, 589; III, 85, 606; IV, 42; V, 91; VI, 48, 175.
Laterna: Apollo és Diana anyja. V, 543.
Laurentum: ősrégi latin város Róma közelében. II, 231, 679; III, 94, 599; VI, 60.
Lausus: albai királyfi, Numitor fia. IV, 54, 55.
Lavinia: Latinus király leánya, Aeneas felesége. III, 629, 633.

Learchus: Athamas thébai királynak és Inónak fia. VI, 490.
Leda: Tyndareus spártai király felesége, Iuppiter kedvese; gyermekei Castor, Pollux, Helena és
Clytaemnestra. I, 706.
Lemures: „az elhunytak lelkei". V, 483.
Lemuria: az elhunytak lelkeinek engesztelő ünnepe. V, 421, 445.
Leontini: város Szicíliában, a mai Lentini. IV, 467.
Lerna: tó, folyó és város Argolisban, Dél-Görögországban. V, 405.
Lesbos: sziget az Égei-tengerben. II, 82; IV, 281.
Leucas: sziget az Ión-tengerben. V, 629.
Leucippus: messenei király. V, 702.
Leucothea: Ino, Cadmus leánya; halála után tengeri istennő. VI, 501, 545.
libamen: „áldozati ajándék". III, 733.
Liber: Bacchus, a szőlő és a bor istene. I, 403; III, 414, 465, 507, 728, 733, 743, 777.
Libera: Ariadne mint Bacchus (Liber) felesége. III, 512.
libum: „áldozati kalács". III, 733.
Libya: Észak-Afrika középső része. II, 209, III; 568, 631.
Libys: Libya. IV, 570. [213]
lictor: „poroszló", „hivatalszolga". II, 23.
Lilybaeum: hegyfok és város Szicíliában, most Marsala. IV, 479.
Livia: Livia Drusilla; Augustus császár második felesége, Tiberius és Drusus anyja. V, 157; VI,
638, 639.
Lotis: egy nympha neve. I, 416, 423.
Luceres: Róma 3 ősi tribusának egyike. III, 132.
Lucifer: a hajnalcsillag. II, 150.
Lucina: a szülés istennője, Iuno. II, 449, 451.
Lucretia: Spurius Lucretius Tricipitinus leánya, Lucius Tarquinius Collatinus felesége. II, 741,
795, 813.
Luna: a Hold istennője, megszemélyesítés: Dianával azonosították. IV, 374.
Lupercal: „Farkas-odú", hely a Palatium tövében, ahol a farkas Romulust és Remust táplálta; tsz.-
ban „Lupercus ünnepe". II, 381.
Lupercusok: Faunus kultuszának végrehajtói. II, 421, 423.
lustrum: ötévi időköz. III, 119.
Lyaeus: Bacchus mellékneve. I, 395.
Lycaon : Arcadia mesebeli királya. VI, 235.
lycaoni: Lycaontól származó; lycaoni Medve - a Göncölszekér, amellyé Lycaon leánya, Callisto,
átváltozott. III, 793. Lycaonis: Lycaon leánya, Callisto. II, 173.
Lycurgus: thrák király, Bacchus kultuszának ellensége. III. 722.
Lydia : kis-ázsiai tartomány. II, 356.
Lynceus: messenei hős. V, 701, 712.
Maenalus: hegység Arcadiában. I, 633; III, 84; V, 89.

Maeonia: Lydia régi neve. II, 310, 351.
Maeonides: Maeoniából való ember, Homeros. II, 120.
Magnus: Gnaeus Pompeius Magnus, római államférfi és hadvezér (i. e. 106-48). I, 603.
Maia: Atlas leánya, Mercurius isten anyja. IV, 174; V, 85, 129, 664.
maior, maius: „nagyobb"; - natu: „öregebb", „idősebb". V, 73.

Mamurius: Numa király fegyverkovácsa. III, 259, 383,389, 392. [214]
Manlius: Marcus Manlius Capitolinus, consul i. e. 392-ben, a Capitolium hires védelmezője a
gallok ellen (megh. 384-ben). VI, 185.
Marcia: Augustus bizalmasának, Paullus Fabius Maximusnak felesége, a császár rokona. VI, 802,
803.
Mars: a háború istene, Iuppiter és Iuno fia. I, 39, 199; II, 419, 858, 860; III, 1, 3, 21, 37, 59, 73, 79,
85, 88, 94, 96, 135,169,232,260,429, 519,677, 691; IV, 25, 55, 57,130, 172, 828; V, 59, 229, 258,
465, 466, 550, 551, 554, 575, 579; VI, 53, 191, 192, 354.
Mars-mező: (lat. Campus Martius), Róma legnagyobb tere, a Tiberis bal partján. I, 464; III, 521;
VI, 237.
marsusok: (lat. Marsi), közép-itáliai harcias törzs. VI, 142, 564.
Masinissa: Numidia királya, a rómaiak hű szövetségese (i. e. 238-149). VI, 769.
matrona: teljes jogú, férjes római asszony. IV, 295.
Matuta (Mater Matuta) : Ino Leucothea római neve, tengeri istennő. VI, 479, 545, 563. - Ünnepe a
Matralia.
Maximus: Quintus Fabius Maximus Cunctator, a „késlekedésével" győző híres római hadvezér
(megh. i. e. 203-ban). I, 606; II, 241.
Medea: colchisi királyleány, majd Iason felesége, varázslónő. II, 41.
Medusa: szép, de megdermesztő tekintetű szörnyalak. III, 451; V, 8.
Medve: (lat. Ursus), két csillagkép az Északi-sark közelében. II, 190; III, 107, 793; VI, 236.
Megalesia: ünnepi játékok Cybele istennő tiszteletére. IV, 357.
Megaris: város Szicíliában. IV, 471.
Melas: kis folyó Szicíliában. IV, 476.
Melicertes: Ino fia, később Palaemon, a latin Portunus, tengeri isten. VI, 493.
Melite: a mai Málta, sziget a Földközi-tengerben. III, 567.
Méltóság: (lat. Honor), megszemélyesítés. V, 23.
Memnon: Aurora fia, a trójaiak szövetségese. IV, 713.
mena: kis tengeri halfajta. II, 578.
Mercurius: Iuppiter és Maia fia, a kereskedők istene, az istenek hírnöke stb. II, 608; V, 99, 496,
673, 691. [215]
Mérleg: (lat. Libra), az állatöv egyik csillagképe. IV, 386.
Meroe: ország a Nílus forrásvidékén, IV, 570.
Merope: Atlas leánya, Sisyphus felesége; a Pleiasok csillagképének egyik csillaga. IV, 175.
Messana : város Szicíliában, a mai Messina. I, 595.
Metanira: Celeus eleusisi király felesége, Triptolemos anyja. IV, 539.
Metellus: római családnév a Caecilius nemzetség kötelékében. IV, 348, 351. - Lucius Caecilius
Metellus, pontifex maximus i. e. 241 körül VI. 443.
Mezentius: caerei király, Aeneas ellenfele. IV, 881, 891, 895.
Minerva: Iuppiter leánya, a tudományok istennője. III, 5, 176, 809, 817, 824, 826, 837, 842, 847;
VI, 421, 652, 728.
Minos: Kréta ősi királya. III, 81.
Moneta: Iuno istennő mellékneve. I, 638.
Mórok: (lat. Mauri), Afrika lakói. IV, 244.
Mulciber: Vulcanus isten mellékneve. VI, 626.
Mutina: város Észak-Itáliában, a mai Modena. IV, 628.

Múzsák: (lat. Musae), Iuppiter és Mnemosyne leányai, a tudományok és művészetek istennői. I,
659; II, 269, 359; III, 275, IV, 83, 245; V, 80; VI, 811. - Mellékneveik: Pierides, Camenae.
Mycenae: ősi város Argolisban, Dél-Görögországban. III, 83; VI, 47.
Nagy-Görögország: Itália görögök lakta déli része. IV, 64.

Nap: (lat. Sol), megszemélyesítés. Azonosították a görög Phoebus Apollóval. II, 73, 458, IV; 390,
581, 583, 688, 716, 919; V, 17, 420; VI, 727.
Narcissus: boeotiai ifjú, aki a hasonló nevű virággá változott. V, 225.
Nasica: Publius Cornelius Scipio Nasica, római államférfi, az i. e. 2. század elején. IV, 347.
Naso: Publius Ovidius Naso, a Fasti szerzője. V, 377.
Naupactus: város Közép-Görögországban, a mai Lepanto. II, 43.
nektár: (lat. nectar), az istenek itala. II, 146, 294.
Neptunus: a tenger istene. I, 525; IV, 173, 277, 600.
Nílus: Egyiptom nagy folyója. V, 268. [216]
Nomentum: városka Rómától északkeletre, a mai La Mentana. IV, 905.
Nonacris: ősrégi város Arcadiában. II, 275; V, 97.
Nonae: a római naptárban a hónap 5., ill. 7. napja. I, 57, 311, 315, 317; II, 121; III, 429, V, 418, VI,
211, 214.
Numa: Numa Pompilius, Róma második királya (i. e. 715-672). I, 43; II, 695 III, 262,276,277,288,
294,300,305, 309, 339, 341, 342, 348, 385; IV, 641, 652, 659, 667; V, 48; VI, 264.
Numantia: város Hispániában. I, 596.
Numicius: kis folyó Közép-Itáliában. III, 648.
numidák: (lat. Numidae), észak-afrikai nép. I, 595.
Numitor: albai király, Romulus nagyatyja. IV, 53, 809; V, 75.
Nyitó: (lat. Patulcius),Ianus mellékneve. I, 129.
nymphák: erdők, ligetek, mezők, halmok, istennői (tündérek), I, 405, 420, 427, 512; II, 156, 169,
307, 469, 589, 610; III, 26r, 409, 443, 659, 769; IV, 751, 757; V, 115, VI, 323, 334.
Nysa: bortermő vidékre lokalizált mitikus hely, ahol Bacchus nevelkedett. III, 769.
Oceanus: óceán, a világtenger megszemélyesítése. V, 21, 81, 168,171, 233.

Ocresia: Servius Tullius király anyja. VI, 627.
oebali: szabin - mert a szabinokat a spartai Oebalus királytól származtatták. III, 229.
Oebalidák: (lat. Oebalidae), Castor és Pollux mint Oebalus spártai király leszármazottai. I, 260; V,
705.
Oenides: Diomedes argosi hős, Oeneus unokája. IV, 76.
Oeta: hegylánc Thessaliában. Az „oetai hős": Hercules. VI, 519.
Olenus: város Görögországban. (A görög ólené a. m. „könyök"). V, 113, 251.
Olympos: Görögország legmagasabb hegye, az istenek lakóhelye. I, 307; III, 442; V, 27, 169.
Ops: a görög Rhea, Saturnus felesége, a termékenység istennője. VI, 285.
Orion: mesés vadász, halála után csillag. IV, 388; V, 493, 543, 545; VI, 788. [217]
Oroszlán: (lat. Leo), az állatöv egyik csillagképe. I, 656; II, 78.
Ortygie, Ortygia: 1. kis sziget Szicília keleti partja mellett. IV, 471. - 2. Delos, sziget az Égei-
tengerben. V. 692.
Ossa: hegy Thessaliában. I, 307; III, 441.
Ostia : kikötőváros a Tiberis torkolatánál. IV. 291.
Othryades: spártai hős, állítólag a VI. században i. e. II, 665.

Önkény: (lat. vis - erőszak), megszemélyesítés. I, 251.
Pachynos: hegyfok, Szicília déli csúcsán. IV, 479.

Padus: Itália legnagyobb folyója (a Po). IV, 571.
Paean: „gyógyító", Apolló isten mellékneve. IV, 263.
paelignusok : közép-itáliai nép. III, 95.
Pagasae: tengerparti város Thessaliában. I, 491; V, 401.
Palaemon: Melicertes, Ino fia, tengeri isten. VI, 501, 547.
Palatínus-hegy,Palatium : Róma egyik halma, Augustus palotájával. IV, 815; V, 151; VII, 794.
Pales: a nyájak és a pásztorok védő istennője. IV, 722,723, 746, 776, 798, 820.
Pallantias: Aurora, a Hajnal, Pallas gigas utóda. IV, 373.
Pallas: 1. Minerva istennő görög neve. III, 7, 81, 812, 815; V, 232. - 2. Euander fia, arcadiai
eredetű hős ifjú. I, 521; V, 647.
Pan: görög pásztor-isten, a latin Faunusszal azonosították. I, 397; II, 271, 277, 424; III, 84; IV,
651.
Pangaeus: hegység Macedóniában. III, 739.
Panope: tengeri nympha (Nereis). VI, 499.
Pantagies: kis folyó Szicíliában. IV, 471.
Parcák: a sors istennői. III, 802; VI, 795.
Parilia: Palilia, Pales istennő ünnepe. IV, 640, 721, 863; VI, 257.
Paris: Priamus trójai király fia. VI, 44, 432.
Parrhasia: arcadiai város és vidék. II, 276; IV, 577.
parthus: harcias lovas nép Elő-Ázsiában. V, 580, 585, 593; VI, 467.
Pax: „béke", istennő, megszemélyesítés. I,709; III, 882.
Pegasus: a Medusa véréből származott mesebeli szárnyas ló. III, 450.
Peleus: thessaliai király, Achilles atyja. II, 39; V, 408. [218]
Pelion: hegy Thessaliában. I, 308; III, 441; V, 381.
Pelops: Tantalus fia, a Peloponnesus névadó hőse. III, 83; IV, 285.
Pelorias: Szicília északkeleti csúcsa. IV, 479.
Pergamum: Trója fellegvára. I, 525.
Persephone : Proserpinának, az Alvilág istennőjének görög neve. IV, 452, 483, 485, 579, 587, 591,
607.
Phaedra: krétai királyleány, Theseus felesége. VI, 737.
Phaethon: a Napisten fia. IV, 794.
Philippi: város Macedóniában. III, 707.
Philippus: Lucius Marcius Philippus consul i. e. 56-ban. VI, 801.
Philyrides: Chiron kentaur, Philyra fia. V, 383, 391.
Ph ineus: thrák király. VI, 131.
Phocus: Peleus testvére. II, 40.
Phoebe: I. Diana mellékneve, holdistennő. V, 306; VI,236. - 2. Leucippus leánya, messenei
hősnő. V, 699.
Phoebus: Apollo, a Napisten. I, 164, 292, 652; II, 106, 261, 713; III, 139, 415, 827; IV, 674, 951; V,
694; VI, 91, III, 199, 538, 707, 761.
Pholoe: hegy Arcadiában. II, 273.
Phrixus: Athamas és Nephele fia, aki Ino elől aranygyapjas koson Colchisba menekült. III, 852,
858, 861, 871.

Phrygia: vidék Kis-Ázsia északnyugati részén. IV, 362.
Picus : latin jósisten, Latium első királya. III, 291,299,319, 320.
Pieria: Mecadónia tengerparti vidéke. IV, 222.
Pierisek: pieriai istennők, a Múzsák. V, 109; VI, 798, 799.
Piraeus: Athén kikötője. IV, 563.
Pistor : "Sütő", Iuppiter, mint a pékek védőistene. VI, 394.
Plautius: Caius Plautius censor, i. e. 311-ben. VI, 685.
Pleiasok: „Fiastyúk", csillagkép; csillagai a monda szerint Atlas leányai. III, 105; IV, 169; V, 84,
106, 599.
Pleione: Atlas felesége. V, 83.
Plias: Pleione leánya, Maia, Mercurius anyja. V. 447.
Pluto: az Alvilág istene. V, 448; VI, 758.
Pollux: Tyndareus és Leda fia, Castor testvére. V, 711, 715.
Polyhymnia: a karének múzsája. V, 9, 53.
Pompilius: Numa Pompilius, Róma második királya. III, 151. [219]
Porrima: Carmentának, mint a szülés istennőjének kísérője. I, 635.
Porta Capena : Róma egyik kapuja. IV, 345: V, 673; VI, 191.
Portunus: a görög Palaemon (Melicertes, Ino fia), a kikötők istene. VI, 547.
Postumus Silvius: albai király. IV, 41.
Postumius: Lucius Postumius Albinus consul, i. e. 173-ban. V, 330.
Postverta: Carmentának, mint a szülés istennőjének kísérője. I, 636.
Praeneste: város Rómától keletre, a mai Palestrina. VI, 62.
praetor: római főtisztviselő, a legfőbb bíró. I, 52, 207.
Priamus: Trója utolsó királya. VI, 15, 431.
Priapus: a kertek istene. I, 415, 435; VI, 319, 345.
Proca: albai király. IV, 52; VI, 143.
Procne: Tereus thrák király felesége. II, 629, 855.
Proculus : ld. Iulius.
Propontis: a Márvány-tenger. V, 257.
Proserpina: ld. Persephone.
Proteus: alakváltoztató tengeri isten. I, 367.
Publicius : Marcus és Lucius Publicius Malleolus, aedilisek i. e. 240 körül. V, 287. - Publicius
Clivus, lejtős feljáró a Palatiumra. V, 294.
pun: karthagói. III, 148, 595; VI, 242.
Pygmalion: tyrusi király, Dido bátyja. III, 574.
Pyrrhus: Epirus királya (i. e. 319-272). VI, 203, 732.
Quinquatrus: Minerva ötnapos ünnepe. III, 810; VI, 651, 694.

Quintilis: a július hónap régebbi neve. III, 149.
Quirinalis: Róma hét halmának egyike. VI, 218.
Quirinus: a holta után istennek nyilvánított Romulus. I, 37, 199; II, 475, 507; III, 41; IV, 808, 910;
VI, 93, 375, 796. quirinusi halom: Mons Quirinalis. IV, 375.
quiris, quirisek : (lat. Quiris, Quirites), a teljes jogú római polgár(ok) megszólítása. II, 479; IV, 855.
Rák: (lat. Cancer), az állatöv egyik csillagképe. I, 313; VI, 727.

Ramnes: a rómaiak 3 ősi tribusának egyike. III, 132. [220]

Rejtek: Latium nevének értelmezése. I, 238.
Remulus: albai király. IV, 49, 50.
Remuria : a Lemuria szó helytelen összekapcsolása Remus nevével. V, 479.
Remus: Romulus ikertestvére. II, 133,144, 370, 372, 485; III, 41, 70; IV, 56, 817, 841; V, 151, 452,
457, 464.
Rhea: Saturnus felesége, Iuppiter anyja. IV, 201.
Rhenus: Gallis és Germania határfolyója, a mai Rajna. I, 286, IV, 571.
Rhodanus: folyó Galliában, a mai Rhône. IV, 571.
Rhodope: hegység Tráciában. III, 739.
Rhoeteum: hegyfok a Hellespontus ázsiai partján. IV, 279.
Robigo: istennő, a gabonarozsda (üszög) megszemélyesítője. IV, 907, 911.
Róma: I,1,198,210, 243, 262, 644, II, 479, 684, 687, 735; III, 23, 203, 279, 245; IV, 119, 157, 248,
254, 255, 259, 270, 389, 801, 805; V, 93, 134, 260, 312, 585, 586, 635; VI, 21, 31, 50, 57, 64, 77,
257, 358, 424, 435, 452, 623, 624, 683.
Római-fórum, Római-tér: (lat. Forum Romanum), Róma központi tere. III, 704; VI, 395.
Róma Szerencséje : (lat.) Fortuna Publica, és ennek temploma. IV, 376.
Romulus: Róma alapítója és első királya, Mars fia, isteni nevén Quirinus. I, 29, 40; II, 133, 365,
369, 375, 386, 411, 431, 476, 478, 482, 492, 504; III, 67, 98,127,198, 431; IV, 56, 813, 818; V, 48,
71, 76, 451, 479; VI, 63, 83, 793.
Rumina-fája: (lat. Rumina ficus), az a fügefa, mely alatt a nőstényfarkas szoptatta Romulust és
Remust. Rumina, a szoptatás istennője. II, 412. Rutilius: Publius Rutilius Lupus, consul, i. e. 90-
ben. VI, 563.
rutulok: (lat. Rutuli), latin törzs Latiumban. IV, 883, 891.
Sabinus: szabin, ősrégi itáliai nép. III, 95. Vö. Oebalus, szabin.
Sagaris: Kis-ázsiai folyó, megszemélyesítője a hasonló nevű nympha. IV, 229. [221]
Salius-papirend: (lat. Salii), a Mars isten pajzsával táncoló papok. III, 260, 387.
Samos: sziget az Égei-tengerben. III, 153; VI, 48.
Sanctus: Semo Sanctus Dius Fidius, a hűség és az adott szó isteni megszemélyesítője. VI, 213,
214.
sapaeusok: (lat. Sapaei), thrák törzs a Balkán-félszigeten. I, 389.
Sardinia: nagy sziget a Földközi-tenger nyugati medencéjében. IV, 289.
Sarló: (gör. Zankle, lat. Falx), valószínűleg Messana (a mai Messina) város régi neve. IV, 474.
Sas: (lat. Aquila), csillagzat. VI. 196.
Saturnia: I. (-terra) Itália régi neve. I, 237; V, 625. - 2. Saturnus leánya, Iuno istennő. V. 235; VI,
507.
Saturnus: a vetések istene; a görög Kronosszal azonosítva, az istenek ősatyja, Iuppiter atyja. I,
193, 235, 266; III, 796; IV, 197; V, 19; VI, 30, 31, 285, 383.
satyrusok: (lat. Satyri), a szatírok, Bacchusnak szarvaikkal és kecskecsülkökkel ábrázolt kísérői. I,
397, 411; III, 745; VI, 323, 703.
Scorpius: Skorpió, csillagkép az állatövben. III, 712; IV, 164; V, 417.
Scylla: szirt a messinai tengerszorosban; személyesítve: borzalmas szörnyeteg, amely e szirten
tanyázik. IV, 500. Semele: thébai királyleány, Iuppiter kedvese, Bacchus anyja. III, 715; VI, 485,
503.
Semo: Sancus Dius Fidius, istenség, a hűség és adott szó megszemélyesítője. VI, 214. Vö.
Sanc(t)us.

senator: szenátor, a legfőbb államtanács tagja. I, 204; III, 780.
senatus: szenátus, a legfőbb római államtanács. V, 64.
Serleg: (lat. Crater), csillagzat. II, 244, 265.
Servius: Servius Tullius, Róma hatodik (Ovidius szerint hetedik) királya. VI, 479, 571, 602, 619,
634. Vö. Tullius.
Sextus: Sextus Tarquinius, Tarquinius Superbus király fia. II, 692.
Sibylla: jósnő: különösen Apollo cumai papnője. III, 534; IV, 875; VI, 210.
Sicilia: Szicília, sziget a Földközi-tengerben. IV. 419.
Siculus: szicíliai. IV, 872.
Sidon : phoeniciai város. III, 108. [222]
Sigeum: hegyfok a Hellespontus bejáratánál, az ázsiai parton. IV, 279.
Silenus: öreg szatír, Bacchus isten nevelője. I, 399, 413, 433; VI, 324, 339.
Silvia: Rea Silvia (Ilia), Romulus és Remus anyja. II, 383; III, 11, 42, 45, 62.
Silvius : Postumus Silvius, albai király. IV, 42.
Sisyphus: Corinthus mesés királya. IV, 275.
Smintheus: Apollo mellékneve. VI, 425.
Solymus: Aeneas trójai kísérője. Sulmo város névadó hőse. IV, 79.
Sors: Végzet, megszemélyesítés. V, 34.
Sospita: „Oltalmazó", Iuno istennő mellékneve. II, 55.
Sparta: hatalmas városállam Dél-Görögországban. III, 83; V, 223; VI, 47.
Stator: (futást) „megállító", Iuppiter mellékneve. VI, 793.
Sterope: a Pleiasok egyike, Atlas leánya. IV, 172.
Steropes: küklopsz. Vulcanus segédje. IV, 288.
Stimula: a szenvedélyeket felkorbácsoló istenség; a görög Semelével azonosították. IV, 503.
Stymphalus: tó Arcadiában. II, 273.
Styx: alvilági folyó. II, 536; III, 322, 801; V, 250.
Sulla: Lucius Cornelius Sulla Felix (i. e. 138-78), római államférfi és hadvezér. VI, 212.
Sulmo : város Rómától keletre, Ovidius szülővárosa. IV, 80, 81.
Summanus: az éjszakai villám istensége. VI, 731.
Sunium: Attika déli hegyfoka. IV, 563.
Superbus: Lucius Tarquinius Superbus („a gőgös"), Róma hetedik s utolsó királya (az i. e. a 6.
század második felében). II, 705; VI, 600.
Symaethus: folyó Szicíliában. IV, 472.
Syphax : numidiai király (az i. e. a 3. század végén). VI, 769.
Syracusae: Szicília legnagyobb városa az ókorban, a mai Siracusa. IV, 873; VI, 277.
Syrtis: két tengeröböl Észak-Afrika partjainál. IV, 499.
Szabadság: (lat. Libertas), megszemélyesítés. IV, 624. szabin,sabinumi: (ld. sabinus). I, 262, 273;
II, 433, 477; IV, 741; V, 131; VI, 217, 260. [223]
szatír: (ld. satyrus). III, 409, 737; IV, 142.
Szemérem: (lat. Pudor), megszemélyesítés. I, 251.
Szent-Hegy: (lat. Mons Sacer), halom az Anio folyó jobb partján. III, 664.
szidoni: Sidon phoeniciai városból származó. III, 649; V, 610, 618.
szikulok: (lat. Siculi), Szicília lakói. II, 93.
szir: (lat. Syrus, Palaestinus), elő-ázsiai nép. II, 464, 473.
Sziriusz: (lat. Sirius), a Kutya-csillagzat (canis, canicula) főcsillaga. IV, 904.

szkítha: (lat. Scytha, Scythicus), nép a Fekete-tenger északi vidékein. III, 719; földje: Scytbia.
IV, 82.
Tacita: a hallgatás istennője. II, 571.

Taenarum: hegység a Peloponnesusban. IV, 612.
Tanács: (lat. Senatus), ld. ott. - VI, 245, 247.
Tanaquil: római királynő, Tarquinius Priscus király felesége. VI, 629.
Tantalidák: (lat. Tantalidae), Tantalus utódai. II, 627.
Tantalides: Tantalus dédunokája, Agamemnon. V, 307.
Tarentum: a római Mars-mező egy része. I, 501.
tarpei: Tarpeiáról, az áruló római leányról elnevezett szikla, ill. vár. I, 79.
Tarquinius: 1. Tarquinius Superbus, a hetedik és utolsó római király (i. e. 6. század vége). II, 687,
694, 718, 843, 851. - 2. Sextus Tarquinius, Tarquinius Superbus fia. II, 725, 796, 825.
Tatius: Titus Tatius, a szabinok királya, később Rómában Romulus uralkodótársa. I, 260, 272; II,
135; VI, 49, 93. Ld. még Oebalidák.
Tauromenium: város Szicíliában. IV, 475.
Taygete: Atlas leánya, a Pleiasok egyike. IV, 274.
Tegee, Tegea : város Arcadiában. I, 545.
Telegonus: Ulixes és Circe fia, Tusculum és Praeneste alapítója. III, 92; IV, 71.
Tellus: a Föld, megszemélyesítés. I, 671; V, 541.
Temesa: érclelőhely Dél-Itáliában. V, 441.
Tempe: szépségéről híres folyó Thesszáliában, hozzá ha sonlítja Ovidius a Helorus folyó kies
völgyét Szicíliában. IV, 477. Később minden kis völgy, „átvágás". [224]
Tempestas: a Vihar, megszemélyesítés. VI, 193.
Tenedus: sziget az Égei-tenger északkeleti részén. IV, 280.
Tereus: thrák király, aki bankává változott. II, 629, 856.
Terminus: a határok istene. II, 50, 641, 656, 658, 669, 673, 681.
Terra: "a Föld". I, 673.
Tethys: Oceanus felesége. II, 191; V, 22, 81, 168.
Thalia: a vígjáték múzsája. V, 54.
Thapsus: város Szicíliában. IV, 477,
Thebae: város Közép-Görögországban. III, 721; VI, 476.
Themis: a jog istennője. III, 658. Ovidius Anna Perennával azonosítja. Vö. Anna 1. Theseus: Athén
királya. III, 460, 474, 487, 491; VI, 737.
Thestiades: Thestius unokája, Meleager, calydoni hős. V, 305.
Thrace: Thracia. V, 257.
Thrákok: nép a Balkán-félszigeten. III, 719; IV, 457.
Thybris: a Tiberis (ld. lejjebb) görög neve. I, 449; IV, 572.
Thyrea: határvidék Argos és Spárta között. II, 663.
thyrsus: Bacchusnak szőlőlombbal és repkénnyel körülfont pálcája. III, 764.
Tiberinus: albai király. II, 389; IV, 47.
Tiberis: Közép-Itália fő folyója. I, 242; II, 68, 389, 597; III, 520, 524; IV, 291, 330, 337; V, 635, 636,
641, 655; VI, 105, 227, 238, 502, 713, 776. Ld. Thybris.
Tibur: városka Rómától keletre, a mai Tivoli. IV, 71; VI, 61, 665, 666, 669, 682.
tirrén, tirréni: (lat. Tyrrhenus), etruszk. III, 723; IV, 893.
tiruszi: ld. Tyrus. Tiryns: ősrégi város Argolisban, Dél-Görögországban. I, 547; II, 305, 349; V, 630.

Tisztelet: (lat. Reverentia), megszemélyesítés. V, 23.
Tisztesség: (lat. Pudor), megszemélyesítés. V, 29.
Titan: a Napisten (lat. Sol). I, 617; IV, 180. - Titanok, az olympusi isteneket megelőző isten-
dinasztia tagjai. III, 797;V,181.
Tithonus: trójai királyfi, Aurora férje. I, 461; VI, 473.
Tities: a három ősi római tribus egyike. III, 131.
tizek: (lat. decemviri), római törvényhozó és kormányzó testület, i. e. 450- és 449-ben. II, 53.
[225]
Tmolus: szőlőtermő hegység Kis-Ázsiában. II, 313.
tóga: a rómaiak nemzeti ruhája. III, 772, 788; VI, 570, 580.
Tolenus: kis folyó Közép-Itáliában. VI, 565.
trák: ld. thrákok, Thrace.
Trasimenus: a rómaiak csatavesztéséről emlékezetes tó Etruriában, Rómától északra. VI,
765.
tribünök: (lat. tribuni), a köznép érdekeit védő római főtisztviselők címe. III, 663.
tribunus: katonai tiszti rang. IV, 381.
Trinacria: Szicília költői neve („háromszögű sziget"). IV, 287.
Tritonia: Tritoni tavánál született istennő, Minerva. VI, 655.
Trivia: Diana mellékneve, a keresztutaknál tisztelt Hold-istennő. I, 390.
Troezen: város Argolisban, Dél-Görögországban. VI, 739.
Trója: ősrégi város Kis-Ázsiában, a Hellespontus közelében, Róma őse. I, 523; III, 29, 142, 423; IV,
40, 45, 75, 77, 119, 121, 177, 251, 274, 943; V, 389; VI, 99, 228, 365, 422, 456.
Trombita-ünnep: (lat. Tubilustria), Vulcanus ünnepe, melyben a trombitákat megszentelték. V,
725.
Tros: Trója ősi királya és névadó hőse. IV, 33.
Tubertus Postumus: Aulus Postumius Tubertus, magister equitum i. e. 434-ben, dictator 431-ben.
VI, 723.
Tullia: római királyné, Servius Tullius leánya, Tarquinius Superbus felesége. VI, 588.
Tullius: Servius Tullius, Róma hatodik (Ovidius szerint hetedik) királya (i. e. 6. század). VI, 613,
627, 784. Vö, Servius.
Turnus: a rutulusok királya, Aeneas ellenfele. I, 463; IV, 879, 880, 883.
tuszk: etruszk nép, Rómától északra. I, 83; II, 212, 444. IV, 48, 294, 880, 884; V, 628; VI, 201.
Tychius: az Iliasban szereplő híres, mondai bőrműves, itt a sarukészítés feltalálója. III, 823.
Tydeus: calydoni hős, Diomedes atyja. I, 491.
Tyndareus: spártai király, Leda férje. V, 699.
Tyndaridák: ld. Castor és Pollux. Typhoeus: („Pöfögő"), az Aetna tűzhányó [226]
megszemélyesítője; a monda szerint az istenek ellen lázadó óriás, akit [uppiter az Aetna alá
temetett. I, 573; IV, 491.
Typhon: rosszindulatú egyiptomi istenség, kit a görögök I yphoeusszal azonosítottak. II, 462.
Új-út: (lat. Via Nova), Róma egyik utcája. VI, 395.

Ulixes: Ithaca királya, az Odysseia hőse. Ld. Odysseus. VI, 433, Vö. Ithaca ( IV, 69).
Urania, Uranie: a csillagászat múzsája. V, 55.
Urion: Orion célzatosan torzított neve. V, 535.
Vacuna: szabin eredetű istennő. VI, 307, 308.

Város: (lat. Urbs), Róma. V, 146. vegrande: „parányi", „nem nagy" tönkölyszemek. III, 446.
Veii: város Etruriában, nem messze Rómától. II, 196.
Veiovis: eredetileg alvilági isten; a gyermek Iuppiterrel azonosították. III, 430, 448.
Velabrum: Róma egyik része, a Palatium és Capitoiium között. VI, 405.
Venus: a szépség és a szerelem istennője, Aeneason keresztül a római nép míthikus ősanyja. I, 39;
II, 462, 468; III, 513, 694; IV, 14, 15,27,35,57, 85,90,119,125,129, 153, 159, 286, 629, 673, 865,
866, 875, 877; VI, 375.
vesca: „sovány" tönkölyszemek. III, 446.
Vesta: a családi tűzhely istennője. I, 528; II, 383: III, 45, 141, 418, 426, 698; IV, 732, 828, 949,
951; V, 573; VI, 234, 249, 263, 267, 286, 291, 295, 298, 299, 304, 310, 331, 335; 365, 376, 379,
396, 435, 438, 46o, 467, 713.
vestibulum: előtér, előcsarnok. VI, 303.
victima: áldozati állat, áldozat. I, 335.
Vinalia: szüreti ünnepség (ősszel), borkóstoló ünnep (tavasszal). IV, 863, 899.
Vincellér: (lat. Vindemitor), egy csillag neve. III, 407.
Virbius: itáliai hős (démon), kit a görög Hippolytusszal azonosítottak. VI, 756.
Vízfordító: Vertumnus, a változások istene. VI, 409.
Vízöntő : (lat. Aquarius: költ. iuvenis signa gerentis aquam), az Állatöv egyik csillagképe. I, 652;
II, 457.
volszk: (lat. volscus), néptörzs Közép-Itáliában. VI, 722.
Vulcanus: a tűz és a kovácsok istene, Iuppiter és Iuno fia. I, 554; III, 83, 514; V, 725. Vö. Mulciber.
[227]
Zankle: gör. szó - „sarló" (ld. ott), a szicíliai Messana város régi neve. IV, 499.
Záró: Ianus isten egyik mellékneve. I, 130.
Zephyrus: a nyugati szél megszemélyesítése. II, 148, 219; V, 201, 319. [228]

Utószó
Ovidius és a Római naptár
I.
Az i. sz. 8-ban az Elba szigetére érkező császári edictum, mely az éppen ott tartózkodó Ovidius
száműzetéséről rendelkezett, kétségkívül a kor legjelentősebb költői tehetségének pályáját törte
ketté mind egzisztenciális szempontból, mind alkotó tevékenység tekintetében. Ovidius ekkor
férfikorának közepén, életének ötvenegyedik esztendejében járt, s régen túl volt már addigi
tüneményes pályafutásának első nagy sikerein. Neve közel három évtizede ismerősen csengett
Rómában, rajongva szeretett városában, mely egészen idáig a csillogó társasági élet és az
elismerés színterét, az alkotásra, új szellemi erőpróbákra sarkalló közeget jelentette számára, s
amelyet most szinte egyik napról a másikra beláthatatlan ideig elhagyni kényszerült. Hírnevéhez
méltóan nem csekély költői múltra tekinthetett vissza. Szerelmi költészetét, mely öt, egymással
szorosan összefüggő műből áll - Szerelmek (Amores), Hősnők levelei (Heroides), Az arc ápolása
(De medicamine faciei), A szerelem művészete (Ars amatoria), A szerelem ellenszere (Remedia
amoris) - és amely a római szerelmi elégia betetőzését, az e műfaj kínálta variációs lehetőségek
legteljesebb kiaknázását jelentette, már nyolc évvel korábban lezárta, de befejezte ekkorra
másik nagy költői vállalkozását, a tizenöt könyv terjedelmű Átváltozásokat (Metamorphoses) is,
amellyel egészen más műfajban, az eposz területén akart a római elődeiét - köztük Vergiliusét -
meghaladó, újszerű művet alkotni. Grandiózus epikus költeményének kéziratát - mely
megítélése szerint ugyan még végső simításokra szorult volna - Rómában hagyva (ahová az
edictum kézhezvétele után rövid időre visszatért) indult száműzetésének színhelyére: nagy
múlttal a háta mögött, s nagy tervekkel a jövőt illetően. Félig kész állapotban vitte magával
harmadik, ismét egészen új típusú kísérletét, a Római naptárt (Fasti), arra számítva, hogy
hamarosan teljes erővel hozzáláthat a [229] folytatásához és befejezheti. Reményében azonban
csalatkoznia kellett: száműzetése nem kellemetlen átmeneti epizódnak, hanem csaknem egy
évtizednyi, haláláig tartó állapotnak bizonyult. A Fekete-tenger nyugati partján fekvő Tomiból
Rómába küldött levelei, melyek Keservek (Tristia) és Levelek a Pontus mellől (Epistulae ex Ponto)
címen verseskötetekké álltak össze, s amelyek jó részének alig titkolt célja az volt, hogy tisztázza
magát a vádak alól, és a princepset, majd utódát a számára keserű döntés visszavonására bírja,
eredménytelennek bizonyultak: a császári udvar mindvégig hajthatatlan maradt. Ovidius soha
többé nem láthatta viszont Rómát. Tomiban halt meg i. sz. 17-ben, éppen hatvanéves korában.
A Római naptár alakulását és sorsát döntően meghatározó száműzetésének közvetlen kiváltó

oka pontosan máig sem ismeretes. De mert az időpont kísértetiesen egybeesett Augustus
unokájának, Iuliának a száműzésével, akit botrányos magánélete miatt az öregedő princeps
ugyanebben az évben távolított el Rómából, és mivel Ovidius ellen az eljárás meglehetősen
diszkrét körülmények között, a senatusi vizsgálóbizottság és általában a nyilvánosság teljes
kizárásával folyt, okkal merült fel a gyanú, hogy Augustus két döntése között esetleg valami

összefüggés volt, azaz: Ovidius tudhatott valamit a császári családnak - egyébként nem első -
botrányáról, sőt valamilyen formában talán részese is volt annak. Tomiból küldött episztoláiban
maga is többször céloz ugyan az okra, csakhogy szántszándékkal homályosan és ködösítve.
Célzásaiból pusztán annyi derül ki egyértelműen, hogy bűne nem politikai természetű vétség,
nem valamiféle szervezkedésben vagy összeesküvésben való részvétel, hanem másvalami volt.
Hogy mi? „Dal és megtévelyedés" - carmen et error - ez a levelek ismételten visszatérő két
motívuma. A „megtévelyedés" mibenléte -mint már említettük - legföljebb csak sejthető. Ám
hogy mit takarhat a „dal", az Augustus politikai célkitűzéseinek és Ovidius korábbi költészetének
ismeretében már nagyobb pontossággal és biztonsággal meghatározható. [230]
II.
Iulius Caesar diktatúrájával (i. e. 48-44), de különösen az actiumi csatával (i. e. 31) minőségileg
új és tartós változás következett be a római állam történetében: a köztársasági államformát
véglegesen új államrend váltotta fel, melyet a történetírók - az ókor óta - principatus szóval
jelölnek. lulius Caesar történelmi jelentőségű felismerése az volt, hogy a világhatalommá nőtt
birodalmat nem lehet tovább a hagyományos keretek között és a hagyományos módszerekkel
kormányozni: az egymással versengő és véres harcokat vívó pártcsoportosulások uralma helyett
központi vezetésre, az évenként választott - sok esetben tehetségtelen - tisztviselők helyett
hozzáértő, mind a hadvezetésben, mind az államügyek intézésében járatos emberekből
szervezett, állandó bürokratikus apparátusra van szükség ahhoz, hogy Róma megszerzett
világhatalma tartós és szilárd lehessen. Örökbe fogadott unokaöccse, Octavianus - a későbbi
Augustus - részéről ez a felismerés egy újabb felismeréssel párosult: a római nobilitas
hagyományos rétegeinek ellenállása következtében a monarchikus államforma gyakorlati
megvalósítása elképzelhetetlen a régi, köztársaságkori intézményeknek - köztük a senatusnak és
a senatusi tisztségeknek - tiszteletben tartása és meghagyása nélkül; vagyis a központosított
kormányzatot úgy kell megteremteni, mintha minden változatlan maradt volna, a monarchiát
úgy kell létrehozni, mintha a régi köztársaság szerveződnék újjá a maga eredeti formájában.
Augustus politikai célkitűzésekezdettől fogva és mindvégig erre irányult, s szólamszerűen ezt
visszhangozzák az élete vége felé írt, feliratos formában ránk maradt önéletrajzának sorai is:
„Tizenkilenc éves koromban a magam elhatározásából és a magam költségén hadsereget
szerveztem, melynek segítségével a párturalomtól szorongatott államot (rem publicam a
dominatione factionis oppressam in libertatem vindicavi) felszabadítottam ... Ez után tekintély
dolgában mindenkit felülmúltam, hatalmam viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli
társaimnak."
(Monumentum Ancyranum I,1, ill. 34,3. Borzsák István ford.) [231]
Augustus reformprogramja azonban messze túlterjedt az intézmények keretein. A polgárháború

győztes befejezése után - melynek jelképes dátuma az i. e. 31-ben vívott actiumi ütközet, ahol
döntő csapást mért utolsó jelentős politikai ellenfelének, Antoniusnak és a vele szövetséges
egyiptomi királynőnek, Cleopatrának a hadaira - a politikai élet konszolidációjával
párhuzamosan nem kisebb célt tűzött a rómaiak elé, mint társadalmi méretű morális
megújhodást, az ősi római erények normáinak újbóli érvényre juttatását a köz- és a
magánéletben egyaránt. E szerint az eszmény szerint a római legyen jó polgár és jó katona: ami
annyit jelentett, hogy mint állampolgár, egyéni érdekeit feltétel nélkül rendelje alá a közösség -
vagyis az állam - érdekeinek; mint katona ne riadjon vissza a fáradalmaktól, és ha kell, ne

habozzék akár életét is feláldozni hazájáért; magánemberként dolgozzék serényen, éljen
mértéktartóan, puritán egyszerűségben, kerülje a fényűzést, a kicsapongást, gondoskodjék
családjáról, őrizze meg a házasélet tisztaságát; de mindenekelőtt félő tisztelettel ápolja azoknak
az isteneknek a kultuszát, akik hathatós és áldásos segítségének Róma nagyságát köszönheti, s
azt, hogy évszázadokon át tartó háborúk során térdre kényszerítve valamennyi ellenfelét
„győztes lábbal majd a világra tipor" (Római naptár IV, 858).
Augustus, miután hatalomra jutott, a maga céltudatos módján, a legkülönfélébb eszközökkel

igyekezett a gyakorlatba átültetni vallás- és erkölcsformáló elképzeléseit. Mindenekelőtt
személyes példaadásával. Már az actiumi ütközet után három évvel, i. e. 28-ban egymaga
nyolcvankét megrongálódott templom helyreállítását vállalta, és uralkodása során később is
készségesen karolta fel azoknak a templomoknak és szentélyeknek az ügyét, amelyek tűzvész,
villámcsapás vagy valamilyen más ok folytán károsodást szenvedtek. A római vallási életben
központi szerepet játszó Iuppiter Optimus Maximus temploma éppúgy neki köszönhette a
megújulását, mint Iuppiter Feretriusé, Quirinusé, Minerváé, Iuno Regináé, Iuppiter Libertasé, a
Laroké, a Penatesé, a Iuventusé, a Magna Materé - hogy csak azokat vegyük sorra, amelyekről
önéletrajzában maga is megemlékezett. Ám nemcsak a meglevőkről gondoskodott, hanem [232]
újakkal is gyarapította a várost (Apollo, Iuppiter Tonans, Divus Iulius, Mars Ultor temploma).
Példája számos követőre talált: uralkodása alatt közel félezer - valamiféle kultuszhoz kötődő -
épületet emeltek vagy újítottak fel Rómában.
E nagyszabású templomépítkezés azonban a vallási élet fellendítésének csak egyik tényezője

volt. A köztársaságkor vége felé, a polgárháborúk időszakában egyre lejjebb süllyedt papi
testületek tekintélyének és rangjának emeléséért is hasonlóképpen sokat tett Augustus. I. e. 29-
ben, amikor a senatus felhatalmazta arra, hogy beavatkozzék a papi collegiumok névsorának
összeállításába, visszatérve a régi hagyományokhoz, a jelentősebb papi tisztségeket újra a
senatus és a lovagrend tagjainak tartotta fenn, és ő maga is viselte jóformán valamennyit: volt
augur,, quindecemvir, septemvir, majd az előző főpapnak, Marcus Lepidusnak a halála után, i. e.
12-től élete végéig pontifex maximus. Nem utasította azonban vissza a kisebb jelentőségű papi
testületek - így az arvalisok és a fetialisok - tagságát sem, s ez -ismerve Augustus rendkívüli
tekintélyét - nagyban hozzájárult e testületek társadalmi súlyának növeléséhez. Újjáélesztett
elavult kultikus testületeket, amilyenek a Fratres Arvales és a sodales Titii voltak. I. e. 11-ben
ismét gondoskodott a 87 óta üres és sok terhes kötelezettséggel járó fiamen Dialis (Iuppiter
papja) tisztség betöltéséről; a Vesta-szüzeknek, akik közé egyre nehezebb volt jelentkezőket
találni, méltóságuk hangsúlyozására, külön, állandó helyet biztosított a színházban. A korabeli
adatokból arra következtethetünk, hogy általában sokat tett a különféle kultuszok anyagi és
erkölcsi támogatásáért. Felújított ősi, feledésbe merült rítusokat, így az augurium salutist
(speciális könyörgés Róma jólétéért), a Ianus-templom bezárását béke idején, a Lupercusok
ünnepi futását, a fetialisok testületének hadüzeneti szertartását; pontifex maximusként
átmásoltatta a római államéletben rendkívül fontos szerepet játszó Sibylla-könyveket, amelyeket
azután az általa épített, új Apollo-templomban helyezett el. Uralma alatt a vallás sok
vonatkozásban visszanyerte uralmát a római közéletben: i. e. 14-ben az aedilis-választás
eredményét megsemmisítették, mert az auspiciumok (előjelek) kedvezőtlenek voltak; [233] az
évenkénti nagy lovasfelvonulás (equirria) és más ünnepi játékok is egyre inkább vallásos
színezetet öltöttek.

Augustus vallásreformjában határozott politikai tendencia figyelhető meg. A pártfogásába vett és
különös kegyének örvendő kultuszok - az általa kezdeményezett uralkodó-kultusz kivételével -
egytől egyig a régi római vallás alkotóelemei voltak. Iuppiter Optimus Maxitnus temploma
úgyszólván együtt született a köztársasággal, s a római államvallás központja maradt; Ianus
templomát - a hagyomány szerint - első ízben még Numa király idejében zárták be, Iuppiter
Feretriusét állítólag még maga Romulus építtette; Quirinus a legrégibb római istenek egyike,
akinek alakját Róma alapításával hozták kapcsolatba; a Salius-papok rituális tánca az égből
hullott szent pajzzsal (ancile) ugyancsak ősi idők emlékét idézte, akárcsak a fetialisok hadüzeneti
ceremóniája, vagy az arvalisok szertartásai. A római vallás kereteibe szervesen nem illeszkedő
kultuszokat viszont - így az egyiptomi Ísziszét - kitiltotta a város belterületéről.
Az elavult kultuszok új életre támasztása nem a mai értelemben vett vallásreform volt - a római
vallásból egyébként is hiányzott a modern vallásosságra jellemző szubjektív, érzelmi mozzanat.
Ez a mozgalom inkább hazafias jelleget öltött, és serkentette a régi köztársaság emlékének
felelevenítését. A rómaiak szemében az atyák által tisztelt istenek kultuszának ápolása mindig is
hazafias cselekedetnek számított. "Meggyőződésem, hogy e vallási tényezőknek egyikét sem
szabad soha lebecsülni, és őszintén hiszem, hogy Romulus a madárjóslatok révén, Numa pedig a
szent cselekmények elrendezésével vetette meg városunk alapjait, amely az istenek tökéletes
kiengesztelése nélkül sohasem lett volna ilyen hatalmas" — mondatja Cicero Cottával, Az istenek
természetéről című dialógusának egyik szereplőjével (De natura deorum 3, 2. Havas László
fordítása).
Rádszállt atyáid vétke, lakolni fogsz

helyettük is, míg isteneid ledőlt
hajlékait s füstfogta régi
szobrait újra nem ékesíted.
Tudd meg, kisebb vagy, mint a nagy istenek,

s nagy lész, a dolgok kezdete s vége ez ... [234]
- kiáltotta oda Cicero szellemében a polgárháborúk viharaiból a princeps vezetésével épphogy

kilábaló nemzedékének az Augustus programját egyre inkább magáévá tevő Horatius. (Ódák 3,6,
1-6. Kálnoky László ford.)
A római vallási élet lehanyatlása a polgárháborúk közvetlen következménye volt. A majd két
évtizeden át tartó folytonos öldöklés, az egymást követő proskripciók során apák és fiúk,
testvérek, rokonok csaptak össze a csatatereken, rabszolgák váltak az uruk, fiúk az apjuk
feljelentőjévé; állandósultak a tömegmészárlások, és az időlegesen fölülkerekedők bosszúvágya
nem ismert kíméletet a legyőzöttekkel szemben. (Appianosz - korabeli forrásokon alapuló -
történeti munkája szinte rémregény.) Közben a szántóföldeket felverte a gaz, s nemcsak a
szentélyek és a templomok, hanem az utak és a vízvezetékek is pusztulásnak indultak, mivel
senki sem törődött velük. Az állandó létbizonytalanság és rettegés következtében
kilátástalanság, nihilizmus és kétségbeesés lett úrrá a római társadalmon. Valamennyi
hagyományos erkölcsi értékrend felbomlott, a családi élet szétzüllött, tömegjelenséggé és
általánossá vált a jövővel nem törődő mának élés, a feslettség és a pazarlás. Ismét csak
hitelesnek kell elfogadnunk Horatius körképét a korabeli római állapotokról:

Aljas bünökkel terhes a századunk:
megfertezé a házasok életét
A serdülő lány már buja táncokat

próbál, korán lesz képmutató s ravasz,
még szinte gyermek, ám titokban
fajtalan élvezetekre gondol.
Később ledér nő: férje borán keres

ifjabb szerelmest, rá sem ügyelve, hogy
ki az, kinek tiltott gyönyört nyújt
sebten a zárt szoba rejtekében. [235]
Felkel, ha hívják - férje előtt se fél,

hisz cinkos ő is, tűri gyalázatát —
s gazdag hajós, kalmár, akárki:
osztja kegyét, ha fizetnek érte.
(Ódák 3,6, 21-32. Kálnoky László ford.)
Másrészt az embereknek az volt az érzésük, hogy az istenek magára hagyták Rómát, s Romulus
és Remus testvérgyilkosságának végzetes átka ül és teljesedik be rajtuk (Horatius, Epódosok 7).
Ez utóbbi vonatkozásban a béke állandósulásának és a közrend megszilárdulásának hatására a

társadalom hangulata lassanként megváltozott: a békét teremtő princeps intézkedései nyomán a
jövőbe és az isteni gondviselésbe vetett hit és bizalom fokozatosan újra visszatért az emberekbe.
A nép szemében Augustus személye egyre inkább a Rómát védő istenek jóindulatának zálogává
vált. Már az i. e. 27-ben felajánlott „augustus" cím is - jelentését tekintve - viselőjének az isteni
szférával való rokonságára utal. (Az „augustus" szót megkülönböztető jelzőként a ,humanus"
"emberi"-vel szemben, az istenekre és a szentélyekre alkalmazták, értelme: 'megnövekedett',
'nagyobb, mint emberi'.) Ennek a címnek az adományozásában a hízelgésnél is fontosabb volt a
közhangulat; szemléletesen mutatják -többek között - az i. e. 22. esztendő eseményei. Ebben az.
évben Italia-szerte aszály, pestis, majd árvíz pusztított. A természeti csapásokat a nép oksági
kapcsolatba hozta azzal, hogy az előző évi, úgynevezett Murena-féle összeesküvés hatására
Augustus lemondott valamennyi közéleti tisztségéről. A tömegek zavargásokat keltve követelték
a senatustól, hogy Augustus ezután minden évben kapja meg a consulságot, sőt ruházzák fel
dictatori hatalommal, kérték: vállalja el a censorságot és a gabonaellátás felügyelőségét.
(Augustus csak az utóbbi kérésüket teljesítette.) Amikor tehát a kor költői Augustust istenekhez
illő jelzőkkel illetik, vagy netán istenként fohászkodnak hozzá, a kor szellemét figyelembe véve,
nem elsősorban ízléstelen hízelgésre kell gondolnunk: egyszerre tükrözi ez a korabeli rómaiak
többségének felfogását és a princeps első, óvatos [236] lépéseit a keleti típusú uralkodókultusz
sajátosan római változatának megteremtése felé.
Míg Augustusnak a római vallás restaurálására tett törekvései egybeestek a kor

hangulatváltozásának irányával, csak elképzeléseinek megfelelően kellett alakítania a
tulajdonképpen spontán megindult folyamatot, addig a magán és közerkölcs megtisztításához

rákényszerült a törvények segítségére is, és erkölcsformáló törvényeinek némelyike bizony a
társadalom felsőbb rétegei - különösen a lovagrend - körében meglehetősen népszerűtlen volt. I.
e. 18-ban - a Róma megtisztításáért rendezendő „századéves játékok"-at megelőző évben -
néptribunusként négy olyan törvényt fogadtatott el, amelyek közül egy - Ovidius szempontjából -
rendkívül fontossá vált. A Lex Iulia de adulteriis coercendis (Törvény a házasságtörés
büntetéséről) mindkét félre súlyos büntetést rótt ki: száműzték őket, és megosztották
vagyonuknak harmadától vagy felétől. A férfi házasságon kívüli viszonya, a stuprum - akár
nyilvántartott prostituálttal, akár mással - e törvény értelmében szintén tilos volt. A Lex Iulia de
maritandis ordinibus (Törvény a rendek házasodásáról) a házasodásra és a gyermeknemzésre
ösztönzött. Megtiltotta, hogy a senatorok és leszármazottaik házasságot kössenek színésznőkkel,
rabszolganőkkel, illetve ezek leányaival. A házasulatlanokat - mindkét nemet - azzal büntette,
hogy csak közvetlen rokontól fogadhattak el örökséget, ezzel szándékozván gátat vetni az egyre
inkább elharapódzó örökségvadászatnak, a gyermekes férfiakat és nőket viszont különféle
kiváltságokkal ruházta fel: pl. a férfiak előnyöket élveztek a hivatalra való pályázáskor. A
legnagyobb kiváltságot a legalább három gyermekkel rendelkezők kapták (ius trium liberorum).
Igyekezett megfékezni a törvény az elhamarkodott válásokat is: a válást csak hét tanú aláírásával
nyilvánította érvényesnek; korábban ehhez két tanú előtt tett szóbeli nyilatkozat is elegendő
volt. A Lex Iulia sumptuaria (A fényűzésről szóló törvény) megszabta az étkezésre, ruházatra,
terítékre, ékszerre és hasonlókra fordítható kiadások felső határát. A Lex Iulia de ambitu
(Törvény a megvesztegetésről) pedig pénzbírsággal, a hivatalra való pályázási jog időleges
felfüggesztésével, súlyosabb esetben száműzetéssel büntette a vesztegetőket. [237] Augustus
ezen kívül uralkodása alatt háromszor is újjáalakította a senatust, és a senatus tagjainak
megrostálásakor mindhárom alkalommal döntő súllyal esett a latba az egyes senatorok
magánélete.
Ha a felsőbb rétegek egyes tagjai nem is - hisz a törvények megismétlése gyenge hatásfokukra
utal -, maga Augustus a nyilvánosság előtt rendkívül szigorúan vette ezeket a törvényeket,
olyannyira, hogy megsértésük esetén saját családtagjaival szemben is könyörtelennek bizonyult:
a házasságtörés elleni törvény alapján száműzte leányát és unokáját, a két Iuliát, s a senatus
kérlelésére sem bocsátott meg nekik. (Amikor egy gyűlésen arra akarták rábírni, hogy fogadja
vissza őket, állítólag hasonló lányokat és feleségeket kívánt az őt kérlelőknek.)
Augustusnak az e törvények betartásában megnyilvánuló szigorúsága korántsem saját erkölcsi

habitusából fakadt, hiszen a házasságtörésről szóló törvény értelmében önmagát is száműznie
kellett volna pl. a Maecenas feleségével, Terentiával folytatott viszonya miatt. A morális
természetű vétkek törvénnyel való büntetését az államérdek diktálta. Az uralkodó körökben a
nemi erkölcs szabadossága, a divatszámba menő házasságtörés, az általánossá vált nőtlenség és
hajadonság, s ezek mellett az örökségvadászat, a gyermekáldást nyűgnek tekintő
gyermektelenség felbomlással fenyegette a római társadalom alapját, a családot, s Augustus
világosan látta, hogy egy szétzüllött, kellő számú utóddal nem rendelkező réteg hosszú távon
aligha lehet képes a Birodalom kormányzására. Másrészt gátat kellett vetni az értelmetlen és
határt nem ismerő költekezésnek, valamint a közélet tisztaságát beszennyező vesztegetésnek is.
A módszer, amellyel a válságból a kiutat kereste - akárcsak a vallás terén - a köztársasági
hagyományokhoz való visszatérés volt. Mindazokat az erkölcsi eszményeket ugyanis,
amelyeknek Augustus érvényt próbált szerezni, első ízben még a késő köztársaság kori írók
fogalmazták meg tételesen. Ezek a normatívák követelményként állítva a jelen elé - s már akkor

is a múltba visszavetítve - különféle változatokban állandóan visszatérő motívumai Cicero
műveinek, s a római társadalom fennmaradását és hatalmának [238] tartósságát szavatoló
kizárólagos tényezők a moralista történetfilozófiát valló Sallustius történeti munkáiban.
A vallásreformok és erkölcsvédő intézkedések tehát szerves részét képezték Augustus egész

köztársaság-ideológiájának, ezért a princeps ez utóbbiak érvényre juttatását is mindvégig
politikai kérdésként kezelte, s a politika terén kíméletlen volt. S ebben az ideológiában nem
szabad csupán a politikai ellenfelek leszerelését célzó taktikai fogást látnunk. Augustus előtt
egy olyan jövendő Róma képe lebegett, amely a pár évtizeddel korábbihoz képest
államberendezkedését tekintve minőségileg más - életképesebb - ugyan, de mégis megmarad
rómainak; egy olyan Rómáé, mely nem feledni, hanem ápolni akarja azt, ami a múltból átmenteni
való, mert célszerű és hasznos; amelynek a múlt támaszt és erőforrást kínál a jelen
nehézségeinek megoldásához. Jellemző momentumot őrzött meg Augustusnak erről a
szándékáról Suetonius róla írott életrajza: "A halhatatlan istenek után leginkább a hadvezérek
emlékét tisztelte, akik a római nép hatalmát a legalacsonyabb fokról a legmagasabbra emelték.
Ezért, megtartva a régi feliratokat, mindegyiknek helyreállíttatta a maga épületét, szobraikat
pedig a diadalmeneten viselt díszruhájukban, az isteneknek ajánlva elhelyezte forumának két
oszlopcsarnokában; ezután kiáltványban tette közhírré: azért gondolta ki est, hogy a polgárok őt
még életében, az eljövendő korok princepseit pedig később ezekkel a hadvezérekkel mérhessék
össze." (Augustus 31. Kis Ferencné ford.)
III.
Sallustius a Catilina-féle összeesküvésről írott művének bevezetésében még szükségesnek

tartotta síkraszállni amellett, hogy az írással (esetében a történetírással) való foglalkozás
egyenértékű a többi - római fogalmak szerint -"hasznos"-nak elfogadott tevékenységgel (Catilina
3,1). Két évtizeddel később ebben a vonatkozásban is alapvetően megváltozott a helyzet: nagyot
nőtt a költészet becsülete. Horatius jogos iróniával írja: [239]
... a szeszélyes nép kicserélte szivét s ma az írás

vágya hevíti csupán : ifjak komoly édesatyákkal
víg lakomán verset diktálnak lombkoszorúsan.
(Levelek 2,1, 108-110. Horváth István Károly ford.)
Ez a költészettel szembeni hangulatváltozás, mely egyben azt is jelentettej hogy a köztársaság

korához képest jelentékenyen kibővült az írók és a költők olvasóközönsége, korántsem a
véletlen vagy valamiféle szeszélyes pálfordulás következménye volt. Augustus, aki maga is
aktívan foglalkozott az irodalommal, az első államférfi az európai történelemben, aki felismerte
az irodalom társadalmi tudatformáló erejét, és tudatosan használta fel saját politikai céljai
szolgálatára a benne rejlő lehetőségeket. Az írókkal szemben a manipuláció módszerét
alkalmazta. „Kultúrmindenese", az azóta fogalommá vált Maecenas révén igyekezett maga köré
gyűjteni a korabeli írók legtehetségesebbjeit, s akik hajlandóknak mutatkoztak elképzeléseinek a
propagálására, azokat kegydíjakkal stb. jutalmazta és kitüntető barátságába fogadta. Ezenkívül
személyes megjelenésével is támogatta az irodalmi felolvasásokat, ahol a kor literátorai készülő
műveikből mutattak be részleteket a közönségnek. Költőknek az európai történelem folyamán
sem azelőtt, sem azután nem volt akkora tekintélyük, mint Augustus korában.

A kor költői közül a princeps kívánalmaira legérzékenyebben Vergilius reagált. Már a békét és az
alkotó munkát dicsőítő Georgicájában is, de legkivált az Aeneisben. Az Aeneis sokkal több, mint a
római nép őstörténetének, Italiába való megtelepedésének feldolgozása. A főhős, Aeneas,
népének vezére és főpapja, akinek minden lépését a népéért való aggódás vezérli, aki:
önszántából engedelmes szolgája az istenek akaratának, aki élete kockáztatásával menti ki az
égő Trójából az apját, s míg az él, vándorlásai során mindvégig annak útmutatását követi, sőt
kegyeletből leszáll hozzá még az Alvilágba is, aki egyéni boldogságát is feláldozza a gyermeke és
a reá bízott közösség jövőjéért, melynek érdekében minden veszélyt és fáradalmat vállalni kész,
mert boldogsága és öröme elválaszthatatlan népének örömétől és boldogságától, nemcsak és
nem annyira Augustus előképe, mint inkább az Augustus megálmodta [240] rómaiságnak az
irodalmi absztrakció síkján történt megfogalmazása. Vergilius barátja és költőtársa, Horatius -
főleg ún. római ódáiban - a lírai költészet eszközeivel ugyanazoknak az eszményeknek
hirdetésére vállalkozott, mint az Aeneis. Így Századéves Énekében (Carmen Saeculare) ő is
olyannak láttatja Rómát, amilyennek a princeps látni szerette volna:
Már a Hűség, Rend, Becsület s az ősi

Tisztesség a rég feledett Erénnyel
nem fél visszatérni s a drága Bőség
telt szarujával.
(Századéves Ének, 57-60. Kálnoky László ford.)
Vergilius és Horatius a világirodalom történetének abban a ritka pillanatában élt és alkotott,

amikor a költő azonosulni tudott a politika vezetőjének elképzelésével és szándékaival. Vergilius
és Horatius természetesen éppúgy tisztában volt vele, mint Augustus, hogy a „helyreállított"
köztársaságnak a nevén és külsőségein kívül semmi köze sincs a köztársasághoz, hogy minden
lényeges kül- és belpolitikai döntés gyakorlatilag egy embernek az akaratától függ; hogy a
senatusi ülések színjátékok, mint ahogy az a többi bizottságosdi is. De béke volt. És ez a két költő,
aki felnőtt fejjel élte át a polgárháborúk megpróbáltatásait - az egyiknek családja vált az
események áldozatává, a másik maga forgott életveszélyben Philippinél - tudta értékelni a Pax
Augustát, s az új rend megítélésében ez a szempont a szemükben minden mást háttérbe
szorított.
A Hirtius és Pansa consulsága alatt - i. e. 43-ban - született Ovidiusnak a polgárháborúkról még

csak gyermekkori emlékei sem voltak - a harcok utolsó nagy felvonása 31/30-ban már Italián
kívül zajlott -, legfeljebb elbeszélésekből ismerhette annak szörnyűségeit. A jómódú lovagifjúnak
annál élőbb valóság volt viszont az egyre inkább csinosodó és gazdagodó Róma aranyifjainak az
élete. Az a csaknem három évtizedes, másfél generációnyi különbség, mely Vergiliustól és
Horatiustól elválasztotta, alapvetően más élményekhez juttatta, s azok mássá formálták
gondolkodásmódját, következésképpen a principatushoz való viszonyát is. A békébe belenőtt -
természetes létforma volt számára -, így a politikának csak színjátékoldalát volt képes meglátni,
[241] ami nem nagy lelkesedéssel töltötte el. Alkatán és beállítottságán kívül valószínűleg ez volt
az oka annak, hogy a politikai élettől tüntetően távol tartotta magát: egyetlen jelentéktelen
hivatalt viselt, a vigintiviratust, azt sem sokáig.
Ilyen körülmények között szinte természetesnek kell tartanunk, hogy költői pályafutását az
aranykori irodalomnak azzal a műfajával kezdte, amelyet konvenciói eleve arra a sorsra ítéltek,

hogy a hivatalos kultúrpolitikának amolyan megtűrt műfaja legyen: a szerelmi elégiával. Az
elégikusok alapállása, miszerint az élet egyedüli értéke, értelme és célja a szerelem és a szeretett
nő szolgálata, hallgatólagosan a római morál újjáélesztésén fáradozó augustusi politika
tagadását jelentette. Ez azonban Ovidius esetében csak a kisebb probléma volt. Az
elégiaköltészetet művelte előtte Tibullus is - igaz, a princeps ugyancsak diszkrét távolságot
tartott vele szemben -; művelte Propertius is - ő a római elégiáival végül megfelelt a hivatalos
követelményeknek -, de egyikük sem ütött meg már-már nyíltan ellenzéki hangot. Egyikük sem
ragadtatta magát olyan kijelentésekre, hogy a diadalmenet - annyiak hőn óhajtott
megtiszteltetése, amelyeket még Augustus is oly kínos precizitással sorol fel életrajzában - mit
sem ér a költészethez - értsd: szerelmi költészethez - képest (Szerelmek I, 15, 32). A nequitiát, a
„semmirekellőséget" szemükre vetőknek egyik korábbi elégikus sem bizonygatta célzatos
hányavetiséggel, hogy a szerető szolgálata keménységben felér a katonai szolgálattal, sőt túl is
tesz rajta (Szerelmek I, 9). A hagyományos római tevékenységektől: a politikától,
katonáskodástól, földműveléstől, kereskedéstől való tudatos önelhatárolás egyik elégikusnál
sem fogalmazódott meg annyira tüntető határozottsággal, mint Ovidiusnál. S a Szerelmekben
ezeken felül is szép számmal akadtak olyan részletek, amelyek hümmögésre késztethették a
lojális olvasóközönséget. Az még csak elviselhető volt, hogy az elégiaköltők „úrnőjükkel"
véletlenül sem óhajtottak házastársi kapcsolatra lépni, de az már kevésbé, hogy valaki hosszasan
azt fejtegesse: nincs olyan nő a Városban - legyen szőke vagy barna, fehér vagy fekete, fiatal vagy
öreg stb. -, aki ne tetszene neki, és akivel szemben a szerelme ne volna „tettre kész" (II. 4). [242]
A házasságtörés ellen hozott törvény ismerői ugyancsak felkaphatták a fejüket olyan sorok
olvastán, hogy csak az a nő tisztességes, akit senki sem próbál elcsábítani (I, 8, 43); hogy a
szépség és a tisztesség egymást kizáró fogalmak (III, 4, 41-42); hogy nem erkölcsös ember,
hanem faragatlan tuskó az, aki nem nézi el felesége házasságtörését, s nem hajlandó jóbarátja
lenni felesége szeretőinek, sőt, az ilyen a Város hagyományai ellen is vét, hiszen a városalapító
ikerpár maga is törvénytelen kapcsolatból született (III, 4, 37-40). Nem tekinthette továbbá a
maga korában senki véletlennek - mi sem tekinthetjük annak - Aeneas alakjának azt az
átértékelését sem, mely a Hősnők leveleinek hetedik darabjában olvasható. Vergilius „kegyes
Aeneas"-ával, Augustus és a római nép magasztos ősatyjával szemben Ovidiusé kisszerű figura,
még nőcsábásznak is stílustalan, aki gátlástalanul használta ki, majd hagyta cserben azt a Didót,
aki jóhiszeműen kiszolgáltatta magát neki. Ez az Aeneas hálátlan (27), hűtlen (30), minden szava
hazugság (81) - (talán kései utódáé is az?) - alig hihető róla, hogy valóban kimentette Trójából az
apját és a Penates szobrait (78-80), s ha az utóbbiakat kimentette is, jobb, ha istentelen jobbjával
nem szennyezi be őket, mert ha majd ő lesz az, aki gondoskodik tiszteletükről, az istenek bánják,
hogy megszabadultak a tűzből (129-132). Kemény szavak.
De ha a Szerelmeknek és a Hősnők leveleinek egyes részletei még csak oldalvágások voltak az

augustusi politika felé, akkor A szerelem művészete már nyílt arculcsapása annak. Ez a szabad
szerelmet hirdető tanköltemény, melynek alaptétele, hogy „minden nő megkapható" (I, 269-
270), és amelyben Ovidius a költő-vates pozíciójából, a beavatott mindentudásával arról ad
részletes tanítást, hogyan kell megválasztani a csábítás alkalmas helyszínét, időpontját és
módszereit, harsány kigúnyolása Augustus erkölcsreformjainak, és olyasmit magasztal cinikus
frivolsággal, amit akkor már jó másfél évtizede törvény tiltott Rómában. Tökéletesen érthető
tehát az a felháborodás, mely az Augustushoz közel álló körök részéről a mű publikálását
fogadta. Ovidius túlfeszítette a húrt, és a politikának veszélyes területére merészkedett. Ha ezt

közben nem érzékelte volna is, rádöbbenthette volna Augustus lányának, Iuliának az esete, [243]
akit a házasságtörésről szóló törvény alapján a princeps i. e. 2-ben, tehát éppen A szerelem
művészete megjelenésének évében száműzött Rómából szeretőivel egyetemben - sőt, az utóbbiak
közül az egyiket, Iulius Antoniust nem száműzte, hanem kivégeztette - pontosan azért, mert azt
művelték a gyakorlatban, amire A szerelem művészete elméletben tanított.
Ovidius körül csapkodni kezdtek a princeps „villámai". A szerelem ellenszereiben eddigi erotikus
költészete miatt a „gyöngéd" - és nem is mindig gyöngéd - „szerelmek dalnoka" már védekezésre
kényszerült.
Megtámadták páran előző könyvem a múltkor,

s ugy vélték, Múzsám csúnya, parázna személy,-
jó - csak tessem, zengjék versem széles e földön
és az a pár kritikus marjon, ahogy csak akar
(A szerelem ellenszerei 361-364. Muraközy Gyula ford.)
válaszolta ellenfeleinek színlelt magabiztossággal. Ő maga is tudta azonban, hogy sovány vigasz
számára a vele egyívású és hasonló gondolkodású olvasóközönségének rajongó lelkesedése,
amely pályakezdése óta kísérte. Más idők jártak, hogysem ez önmagában elegendő lett volna. A
Szerelmek i. sz. 2. körülről származó második - a ránk maradt - kiadásának záró elégiájában
búcsút is mondott a „gyöngéd szerelmek anyjá"-nak (III, 15, 1-2), „komolyabb" költemények
megírását helyezte kilátásba, egyrészt talán azért, mert a szerelmi költészetben, amit addig
művelt, nem látott több lehetőséget, másrészt mert a komolyabb Múzsához való szegődés
nemcsak az epikus elődökkel való megmérkőzés lehetőségét ígérte számára, hanem annak a
kényszerűen felmerült egzisztenciális problémának a megoldását is, hogy elhárítsa feje felől az
egyre nyilvánvalóbban fenyegető száműzetés veszedelmét. Lázas sietséggel látott egyszerre két
mű munkálataihoz is, de az a pár év, amit még Rómában tölthetett, csak az egyiknek, az
Átváltozásoknak (Metamorphoses) a befejezéséhez bizonyult elegendőnek.
Ez a nagyszabású epikus vállalkozás, melyben egyszerre kelt versenyre az egész őt megelőző

görög és latin epikus költészettel - Homérosszal és Kallimakhosszal éppúgy, mint Lucretiusszal
és Vergiliusszal -, tárgyválasztását tekintve már közelebb állt a korabeli római politika urainak
[244] ízlésvilágához, akik mindenben a monumentálisra törekedtek. Nem kisebbre vállalkozott
ugyanis, mint annak meg-éneklésére: mi történt a világ őskezdete óta, milyen átváltozások sora
követte egymást az élettelen és az élő természet- ben, míg végül létrejött az a Róma, melynél
nagyobb
... előbb nem volt, most sincs, sose lesz a jövőben.
(Átváltozások XV, 445. Devecseri Gábor ford.)
A célkitűzés kifogástalan: a birodalmi szemlélet horizont- ját is áttörő egyetemesség-igény

Róma-centrikussággal ötvözve, elvben magában rejtette egy olyan mű megszületésének
lehetőségét, amely a princeps előtt valóban feledtethette volna a költő korábbi botlásait. De mi
valósult meg a szándékból? Vergilius Aeneise szerint Róma létrejötte a végzet és az istenek
megmásíthatatlan akaratának eredménye volt. A költő szemmel láthatóan hitt abban, hogy a
történelem eseményei eleve elrendelt cél felé haladnak, és hogy ez a cél az Augustus alatti
Rómával eljutott végső kiteljesedéséhez, melynek hivatása: uralkodni a népeken (regere imperio

populos) és civilizálni a földkerekséget (pacique imponere morem). S mert mindent a távoli, bár
nagyon is konkrét célra vonatkoztatott, az eposzi történés folyamatában valamennyi - akár égi,
akár földi szférából kiinduló - cselekedet sajátos értelmet nyert, a legjelenték-telenebbnek látszó
eseményeknek is meglett a súlya és komolysága, hiszen minden mozzanat az istenektől megígért
és szavatolt jövendő nagyság csíráját rejtette magában. Ezzel szemben az Átváltozásokban az
átalakulások szeszélyes összevisszaságban követik egymást, s hiába a lenyűgözően nagy
mitológiai apparátus káprázatos csillogása, a különböző műfajok és stílusjegyek egymást váltó,
tarka sokfélesége, a végtelenül cizellált, már-már mesterkélt hexameterek áradása, mindez nem
képes elleplezni a tétovaságot és a tartalmi ürességet, azt, hogy az öncélú költői játékon kívül a
költőnek semmiféle más szándéka nincs. Ez a világ ugyanakkor mindenféle nagyságnak és
emelkedettségnek híján van. Istenei a korabeli római félvilág olympusi jelmezt öltött tagjai,
akiknek legfőbb dolguk a szerelem és a pletykálkodás. Ami pedig Rómát illeti: az átváltozás-
sorozatnak nem végcélja, csupán csak utolsó fázisa. És kérdés, hogy valóban az utolsó-e? Ha
Ovidius „világtörténelmé"-nek egyáltalán van valami tanulsága, akkor az, hogy [245]
... az idő is változik ilykép,
látni emitt nem is egy népet nagy erőre kerülni,
ott lehanyatlani...
(Átváltozások XV, 420-422. Devecseri Gábor ford.)
mint ahogy lehanyatlott Troia, Sparta, Mycenae, Theba és Athen. S később - Helenus jóslatában -
is csak arról olvashatunk, hogy Róma nagyságban felül fogja múlni valamennyi elődét, de arról
nem, hogy nincs alávetve a kiszámíthatatlan és örökös változás kérlelhetetlen törvényének.
Az Átváltozások nem kerekedett tehát Róma világtörténelmi küldetését magasztaló művé, amit
hivatalos helyeken a költőtől elvártak volna, mert a jelek szerint Ovidiusnak erről a
küldetésről nem is volt egyéb mondanivalója. Ugyanakkor volt annyira jó költő, hogy nem
tudott erőszakot tenni magán.
Az eposz Róma szűkebb köreiben már i. sz. 8 előtt ismertté vált, bár nyilvános kiadása csak
később látott napvilágot. Ha a princeps - esetleg még a Iulia-bortány előtt - kéziratos formában
olvasta is, nem találhatott benne semmi olyat, ami arra késztethette volna, hogy megváltoztassa
a szerzőjéről alkotott korábbi véleményét, ha pedig csak a nyilvános kiadás után került a kezébe,
akkor sem láthatott okot arra, hogy visszavonja a költő száműzetéséről szóló rendelkezését,
mert ő meg volt annyira jószemű olvasó, hogy az aulikus magasztalások sem leplezhették el
előtte Ovidius egész eddigi költészetének az őáltala propagált eszményeket semmibe vevő, sok
helyütt egyenesen tagadó, alig rejtett ellenzékiségét. A csoda inkább az, hogy olyan sokáig várt
elvi ellenfelének eltávolításával.
IV.
Római év rendjét, latin ünnepek ősi alapját

zengem az égijelek kelte-lenyugta nyomán. -
így jelölte meg tárgyát Ovidius a Római naptár bevezető két sorában. Mintha érezte volna, hogy
az Átváltozások kevésnek fog bizonyulni „megtérésének" igazolásához. Az új mű esetében a
költői szándék már szó szerint a legtökéletesebb összhangban állt a princeps elképzeléseivel,
hiszen [246] „ódon könyvekből kiszedett vallási szokások" és az „ősi dicsőség napjai"-nak
felelevenítését ígérte, vagyis egyfajta szisztematikus költői összefoglalását azon ünnepek és

kultikus szertartások „okai"-nak, amelyek új életre keltésén Augustus idestova három évtizede
fáradozott.
A tárgy egyben megszabta azt a költői műfajt is, amelyben újabb költői próbára hívta ki a nagy
elődöket. Ez a hellénisztikus görög irodalomnak egy sokak által kedvelt műfaja, az úgynevezett
aitiologikus (okmagyarázó) költészet volt, amit a mindvégig mintaképnek számító Kallimakhosz
(i. e. 3. sz.) alapozott meg a különféle templomok és a hozzájuk fűződő kultikus ünnepek
eredetmondáját feldolgozó Okok (Aitia) című elégiagyűjteményével. De mert Ovidius az
„égijelek" - azaz csillagképek - létrejöttének mítoszait is belevette verses naptárába, az
aitiologikus költészet sajátos változatát, a - már az Átváltozásokban is hasznosított -
kataszteriszmosz (csillaggá-válás) irodalmat is számon kell tartanunk a mintaképek, művelőiket
pedig -élükön Eratoszthenésszel - a túlszárnyalásra szánt görög elődök között. Rajtuk kívül
megkülönböztetett figyelmet érdemel még a rhodoszi Szimiasz (i. e. 3. sz.), akinek a Hónapok
(Ménesz) című tankölteménye - töredékei alapján ítélve - hónapnevek magyarázatával
foglalkozott.
De az aitiologikus költészetnek ekkor már voltak római előzményei is. A Kallimakhosz
nyomdokain haladó Butasz - valószínűleg az ifjabb Cato egyik felszabadított rabszolgája -
görögül szerzett római tárgyú aitiologikus elégiákat: egy disztichonját a Lupercaliáról és egy
megjegyzését Bona Deáról Plutarkhosz művei fenn is tartották számunkra. Ám írt ilyeneket
Ovidius több idősebb kortársa, a szintén csak rendkívül töredékesen ismert Szimülosz és
Agathüllosz, az epikus költőként számon tartott Sabinus, valamint már előttük a náluk
összehasonlíthatatlanul jelentősebb Proper-tius is. Az utóbbi „római elégiáiban" az egyes
kultuszok és ünnepnapok, továbbá az egyes helyek elnevezésének magyarázatát tűzte ki célul
(IV. 1, 69). Ovidiusnak a csak töredékekből ismert elődeihez és kortársaihoz való viszonya nem
tisztázható a maga részleteiben, az viszont igen, hogy Propertius szent helyeket magyarázó -
tehát Kallimakhoszt szorosan követő - aitiologikus költészetével szemben ő a [247] római
naptárat választotta kiindulási alapul. A Római naptárban ilyenformán egyszerre kelt versenyre
Kallimakhosz-szal és görög követőivel, a kataszteriszmosz irodalom jelességeivel, s a már másfél
évtizede halott, de már ekkor a halhatatlanok közé emelt egykori baráttal és előddel,
Propertiusszal.
Tárgyválasztása Ovidiust szakmai kutatásra is kényszerítette, hiszen az Augustusiéi új életre

hívott kultuszok és szertartások egy részének eredeti mivolta és értelme már a korabeli rómaiak
számára sem volt mindig egészen világos. Ilyen jellegű forrásai közül természetszerűleg magát a
római naptárat illeti meg az elsőség. A római naptár kőbe vésett példányai, melyek eredetileg
egy-egy város forumán voltak elhelyezve, viszonylag szép számmal maradtak ránk - bár sokszor
erősen romlott állapotban -, így meglehetősen pontos fogalmat alkothatunk arról, hogy mi volt
az az alap, amelyre Ovidius munkája közben építhetett. E naptárak a napok jelölésén és
besorolásán kívül értelmező részükben az egyes napok ünnep mivoltának okadatolását is
tartalmazzák - magától értetődően, lapidáris tömörséggel. Ezek közül az emlékek közül Ovidius
szempontjából elsőrangú jelentőségű a Praenestei Naptártöredék (Fasti Praenestini), ami
értelmező részét tekintve a Római naptártai olyan nagyfokú egyezéseket mutat, hogy az alapjául
szolgáló példányt költőnk egyik közvetlen forrásaként kell számon tartanunk. Ezt az i. sz. 4-6.
között kőbe vésett naptárat a kor neves grammatikusa, Augustus unokáinak egyik nevelője, M.
Verrius Flaccus állította össze, ami azonban - mint más forrásokból tudjuk - csak kivonata volt a
római ünnepekről írt, terjedelmesebb munkájának. Másrészt tudjuk azt is, hogy Verrius e naptár

megszerkesztésekor M. Fulvius Nobiliornak, az i. e. 189. év consulának hasonló módszerekkel
készült naptárát tartotta szem előtt, amit i. e. 187-ben helyeztek el feliratos formában a római
Forum Boarium (Marhapiac) melletti Hercules Musarum templomában. Ovidius ezt a naptárat is
ismerhette, mint ahogy nagy valószínűséggel ismerte Verriusnak később könyv alakban
megjelent, részletesebb naptármagyarázatát is. Eleve feltételezhető továbbá, hogy használta az i.
e. első század nagy régiségkutatójának, a bámulatos szorgalmú [248] M. Terentius Varrónak A
vallás és az emberiség őstörténete (Antiquitates rerum divinarum et humanarum) és A latin
nyelvről (De lingua Latina), valamint a csak Plutarkhosz felhasználásából ismert Római okok
(Aitia Rhómaika; latinul a címe talán Causae Romanae volt) című könyveit, nemcsak azért, mert
etimológiái jórészt megegyeznek a Varróéival, hanem mert Varro írásainak ismeretét a kor
régiségekkel foglalkozó írói egyszerűen nem nélkülözhették. (Töredékesen ránk maradt művei
mindmáig becses forrásai a római történelem és vallástörténet kutatóinak.) Hasonló
megfontolásból feltételezhető, bár nem bizonyítható, hogy Ovidius a Varroval egykorú C.
Cincinus Az ünnepekről (De fastis) címet viselő magyarázat-gyűjteményét is használta.
Amikor a költő gyűjtőmunkájához hozzálátott, már megjelentek T. Liviusnak a régi római

történelmet tárgyaló könyvei, így semmi csodálnivaló sincs azon, hogy Ovidius verses
naptárának a Róma korai történetére vonatkozó mondai anyaga (Romulus és Remus születése,
Róma alapítása, a szabin nők elrablása stb.) jórészt ebből, a legfrissebbnek számító kútfőből való.
S ha az itt felsoroltakhoz hozzávesszük még C. Iulius Hyginust, a palatinusi könyvtár tudós
könyvtárosát, akihez Ovidiust baráti szálak fűzték, akkor körülbelül teljessé válik azoknak a
szerzőknek a köre, akiket a Római naptár forrásaiként név szerint megemlíthetünk. Hatással volt
azonban Ovidiusra a nemzetségi és a szájhagyomány is, s folklorisztikus természetű leírásai
pedig sok esetben érezhetően saját élményein, közvetlen benyomásain alapulnak.
Hogy a Római naptár megírásának terve mikor fogalmazódott meg Ovidiusban, egészen
pontosan megállapítani nem lehet. Több utalása arról tanúskodik, hogy valamikor i. sz. 1 körül
látott hozzá a kidolgozásához, és 4 körülre az első jelentős szakaszát le is zárta. Mindenképpen
az Átváltozásokkal egy időben dolgozott rajta, s ez egyben magyarázatot adhat az
Átváltozásokban és a Római naptárban előforduló kettős feldolgozások keletkezésére (pl. Átv. V.
358. sk. Római naptár IV. 417. sk. stb.). Bizonyos, hogy művét eredetileg tizenkét könyvre
tervezte, oly módon, hogy egy hónap ünnepeinek az ismertetésére egy könyvet szánt.
Félreérthetetlenül kiderül ez abból a – sokat [249] vitatott - verses levélből, amelyet Tomiból írt
Augustushoz (Keservek, II. 549. sk.), továbbá abból a körülményből, hogy a mű elkészült
részében három alkalommal is előre utal a nyolcadik, illetve a tizenkettedik könyvre (III. 199.
sk.; III. 57. sk., V. 147. sk.). Legalább ennyire bizonyos az is, hogy tervét csak félig tudta
megvalósítani; míg száműzetésének idejére az Átváltozások gyakorlatilag kiadásra kész
állapotban volt - a költő szándéka, hogy elégetteti (Keservek I, 7, 17. sk.), aligha lehetett több
Vergiliust utánozni akaró üres gesztusnál -, addig a Római naptárnak ekkorra mindössze a fele,
csak az első hat könyv készült el, az is sok vonatkozásban inkább csak vázlatosan.
Sok fejtörést okozott a kutatásnak, hogy mi lett a félig kész mű sorsa Ovidius száműzetése után:
foglalkozott-e vele, folytatta-e, s milyen mértékben dolgozta át Augustus halálát (i. sz. 14)
követően. Az első kérdésre bizonyos, hogy nemmel kell válaszolnunk. A folytatáshoz Tomiban
minden külső feltétel hiányzott: a nélkülözhetetlen kézikönyvek és egyéb segédeszközök, s nem
utolsó sorban Róma, az a környezet, mely a tipikusan urbánus költő Ovidiusnak legfőbb ihletője

és éltető eleme volt. Bonyolultabb ennél az átdolgozás problémája. Ovidius e művét eredetileg
Augustusnak ajánlotta, s nagy számban találhatók benne az Augustus dicsőítését szolgáló kitérők
és betétek, amelyek a császár halála után időszerűtlenné váltak (II. 15. sk. 60. sk. 127. sk. 637. sk.
III. 419. sk. 710; IV. 19. sk. 949. sk. V. 587; sk. VI. 636. skk.). Ám az ilyen részleteknek a száma
feltűnően kevés az I. könyvben: itt Augustus helyét Germanicus vagy Tiberius foglalja el, sőt az I.
533. sk. sorok határozottan feltételezik, hogy Augustus ekkor már nem volt az élők sorában. Ez
az első, illetve a többi öt könyv között mutatkozó markáns különbség, és más jelek is, arra
látszanak mutatni, hogy Ovidius a száműzetése idején mindössze egyszer, Augustus halálát
követően látott hozzá félkész könyvének komolyabb átdolgozásához, amikor utolszor felcsillant
előtte a hazatérés reménye, átdolgozásában azonban nem jutott túl az első könyvön. Ekkor
került az egész mű elejére a császári család népszerű tagjához, az irodalomkedvelő- és művelő
Germanicushoz szóló ajánlás (1-26), míg az eredeti bevezetés egy része a második könyv elejére
[250] tolódott át (3-18). Az első könyv ezen kívül is bővült az i. sz. 14 utáni eseményekre
vonatkozó résszel (I. 283. sk.; 637. sk.). Befejezettnek tehát csak az első könyv tekinthető, míg a
többi inkább csak fogalmazványnak, ami mentheti a szerkesztés következetlenségeit, és a
helyenként mutatkozó átfedéseket is (pl. I. 149-160 és III. 235-242.).
A Római naptárt modern kritikusai nagyon kevés kivételtől eltekintve - Ovidius leggyengébb
művének kiáltották ki, nem fukarkodva az elmarasztaló ítéletekkel. Az egyes szaktudományok
képviselői azt vetették költőnk szemére, hogy történetei mint vallástörténeti források
megbízhatatlanok, asztronómiai ismeretei rendkívül hiányosak, a műhöz esztétikai alapon
közeledők pedig azt, hogy a kidolgozás stílusa nincs összhangban a tárggyal, s néhány részlet
más vonatkozásban is a költői véna apadását mutatja.
Az utóbbi állítással, minthogy befejezetlen munkával van dolgunk, nem lehet érdemben
foglalkozni; eldönthetetlen, milyen lett volna a könyv, ha befejezi. Az asztronómiai tévedéseket
sem szabad túl szigorúan megítélnünk, hiszen a csillagászattal hivatalból foglalkozó ókori
asztrológusok többségének sem voltak sokkal pontosabb asztronómiai ismeretei. A legtúlzóbb és
a legigazságtalanabb talán a vallástörténészeknek a műtől minden értéket megtagadó
elmarasztalása, mert olyasmit kérnek számon Ovidiustól, aminek számonkérése képtelenség. A
régi római vallásnak ugyanis - szöges ellentétben a göröggel - nem volt mitológiája. A
halikarnasszoszi Dionüsziosz - Ovidiusnak görögül író kortársa (!) - Róma régi történetét
taglalva, Romulus legnagyobb tetteként azt értékelte, hogy „az istenekről hagyományozott
mítoszokat, melyekben istenkáromlás és az istenekkel szembeni rágalom is akad, hitványnak,
haszontalannak és rútnak tartotta, nemcsak az istenekhez, hanem az emberekhez is méltatlannak -
ezért ezeket mellőzte, s a polgárokat arra késztette, hogy az istenekről a leghelyesebb módon
gondolkodjanak, s ne tulajdonítsanak nekik semmi olyat, ami méltatlan gáncstalan
természetükhöz."(II. 18. Puskás Ildikó ford.)
Csakhogy titkos imaformulákat, az egyes papi kollégiumok szertartásszövegeit, pusztán

etimológiákat, de még teológiai spekulációkat versbe szedve sem lehetett volna [251] költői
alkotást létrehozni. Ovidiusnak a többségében elvont anyagot, amit római elődeinél talált,
alkalmassá kellett tennie költői feldolgozásra, s ezt úgy oldotta meg, hogy sajátos és egyedi,
görög és római elemek tarka keverékéből álló mitológiát teremtett. Sokszor változtatás nélkül
vett át már létező görög mítoszvariánsokat (Ceres története), máskor a görög mitológia
közhelyeit felhasználva formált mondává a római vallás tudós kutatóitól származó ötleteket

(Ianus és Saturnus esete), és volt, amikor az elődöktől készen kapott történeteket dolgozott át a
saját ízlése szerint (Cacus). S ez az eljárás művészileg annál inkább indokolható, mivel ez az
alkotói módszer csak költői tükörképe volt annak, ami a görög és az eredeti italiai istenek
kultikus egybeolvadása terén a római vallás gyakorlatában már az i. e. 4. század óta végbement.
Nem is beszélve arról, hogy a görög íróknál fellelhető mítoszok újbóli feldolgozását, s az egyes
motívumok vonatkozásában a költő-elődökhöz való alkalmazkodást a korabeli ízlés eleve elvárta
tőle. Mert a Római naptár végül is költemény, s nem vallástudományi kézikönyv.
Ugyanakkor az sem bizonyos, hogy egyes történetei, ha legmélyükre hatolunk, vallástörténetileg

minden alapot nélkülöznek; így például Anna Perenna egymással látszólag homlokegyenest
ellenkező két alakjának okát keresve, elképzelhető, hogy ugyanannak az „évet" megszemélyesítő
termékenységistennőnek két apsektusa - kora tavasz és késő ősz - volt az Ovidiusnál fellelhető
kettősség alapja. Az azonban, hogy mikor mi indította - indíthatta - el a költő fantáziáját, s a
különböző motiváló tényezőkből létrejött rétegek hogyan épültek egymásra a Római naptár
egyes fejezeteiben, konkrét részleteikben még tisztázásra várnak.
Az viszont igaz, hogy a mű elején tett komoly ígéretével ellentétben, az ily módon létrehozott
sajátos világnak az istenalakjai - az Átváltozásokéihoz hasonlóan - nagyon is emberszabásúra
sikerültek. A korabeli állami kultuszban komolyan vett, nagy tiszteletben álló istenek, így Ianus,
Mars, de maga Iuppiter is, a Római naptár egyes jeleneteiben hol szánni, hol mosolyogni valóan
esendő emberi lények, többnyire szerelmi kalandok hősei vagy kárvallottai, híján minden
fenségnek: aligha képesek arra, hogy az olvasóban félelmet, vagy tiszteletet ébresszenek. Pedig a
[252] mítoszok szabad kezelése, ami az összes korábbi görög költőre jellemző, önmagában még
nem zárja ki a „szent komolyság"-ot, mint ezt - többek között - Hésziodosz példája is tanúsítja.
Csakhogy Ovidiusból éppen ez a szent komolyságra való hajlam hiányzott. Nem tudta komolyan
venni sem Róma hivatását, sem a római vallást, de még a római múltat sem. Livius azt írta, hogy
Róma régi történetének búvárlása közben a lelke valahogyan neki magának is régivé vált (XLIII,
15). Ezzel szemben a Római naptár egyik mondata: „Áldjuk a régi időt, de jelennek a napjait éljük"
(I. 225), akár Ovidius egész költői magatartásának mottójául beillenék. Ennek a múlt iránti belső
érzéketlenségnek az eredményeként a Római naptárban minden elvesztette komolyságát, és
játékká vált, igaz, pazar költői játékká. A költő hiába ígért mást az elején, az olvasónak mindvégig
az marad a benyomása, hogy valójában csak egyetlen célja volt: megcsillogtatni sokoldalú költői
tehetségét; megmutatni, hányféle stílusban, hányféle hangszerelésben tud az elégikus
versmérték keretein belül alkotni; milyen sokféle fortélyát ismeri a rétorikának; milyen
sziporkázóan szellemesen tudja az egyes részek közötti átmeneteket megoldani. A sok erotikus
betét olvastán pedig meggyőződhet róla, hogy „a gyöngéd szerelmek dalnoka" nem tudta
megtagadni hajdani önmagát. Az erotikának ez, a műben tapasztalható, funkció nélküli
túlburjánzása, kétségkívül nem éppen illik a tárgyhoz, és zavaró.
Holott Ovidius talán mégsem ezt akarta. Szándéka (és érdekei) szerint ezzel a munkájával
Augustus vallásreformját akarta szolgálni, s mint a princepset és annak családját magasztaló
betétek megszaporodása mutatja, végre megtérni az udvarhű költők sorába - csakhogy képtelen
volt rá. Száműzetésében talán ő maga is rájött a választott tárgy és a saját egyénisége között
feszülő ellentmondásra, s a külső körülményeken kívül ez is szerepet játszhatott abban, hogy
felhagyott félkész könyve folytatásával.

Nem is annyira szerelmi költészete, mint inkább az Átváltozások és a Római naptár világít rá
arra, hogy mennyire tragikus életpálya volt Ovidiusé. (Az utóbbi két mű szerelmi költészetét is
némiképp más megvilágításba helyezi.) Briliáns költői tehetségnek született, ezen kívül [253]
mindent megtanult, amit akkoriban a költészetről megtanulni lehetett, ugyanakkor egy életen át
képtelen volt beilleszkedni a társadalomba, amelybe beleszületett, mert végtelenül hazugnak
találta annak eszményeit, törekvéseit és céljait. E meghasonlottságból viszont a maga számára
csak két kiutat látott: a szerelmet és a költészetet. Az előbbi életcélnak önmagában kevés, az
utóbbi, mivel hiányzott belőle minden súlyosabb gondolat és mondanivaló, a költészet
eszközeivel való zsonglőrjátékká vált, ami Ovidiusnak valójában nemcsak a száműzetése idején,
hanem egész életében arra volt jó, hogy "eltöltse és rászedje a napot". Augustus rossz jövő
hírnökét sejthette meg benne, amikor eltávolította Rómából: a dekadenciáét. És ebben igaza volt.
Mint ahogy helyesen tapintott rá a költő is a sírverséül maga szerkesztette epigrammában saját
tragédiájának okára:
Ille ego, qui quondam tenerorum lusor amorum,

ingenio perii, Naso poeta, meo.
Zsenge szerelmek dalnoka voltam, Naso, a költő,

és a tehetségem lett a bukásom oka.
BOLLÓK JÁNOS

Függelék
A római naptár
Tekintettel arra, hogy Ovidius művéhez a keretet a római naptár szolgáltatta, szót kell ejtenünk e
naptár történetéről, a korai császárkorra kialakult formájáról, a benne szereplő ünnepekről, az
egyes napok szakrális jelentőségéről.
Ovidius e művének írásakor a Caesar által megreformált naptárat tartotta szem előtt. A caesari
naptárreform előtti időből két római naptártípusról tud az ókori hagyomány: az első
megalkotását és bevezetését Romulusnak, a másodikét Numa Pompiliusnak tulajdonították.
Romulus naptára állítólag az Alba Longában használatos évfelosztás mintájára tíz hónapra
tagolta az évet. Ennek a tíz hónapból álló évnek az értelmezése azonban mind elméleti, mind
gyakorlati szempontból meglehetősen problematikus. Szinte bizonyos, hogy ez esetben a
hónapon nem a mai értelemben vagy a holdnaptár értelmében vett hónapot, hanem olyan - csak
megközelítőleg hasonló nagyságú - időszakokat kell értenünk, amelyek elsősorban a
mezőgazdasági munkákhoz igazodva osztották kisebb egységekre az évet. Alátámasztja ezt az a
más forrásokból ismert körülmény, hogy a régi latinok körében az egyes hónapok meglehetősen
eltérő számú napokból álltak: így Albában a március 36, a május 22, az augusztus 18, a
szeptember 16, Tusculumban a július 36, az október 32, Ariciában pedig ugyancsak az október
39 napból állt. Hasonló lehetett a helyzet az ősi Rómában is. Az az Ovidiusnál is felbukkanó
hagyomány tehát, hogy a romulusi év négy 31 és hat 30 napos hónapból állt, mindenképpen
anakronizmus: a hónapok hosszúságát illetően a Caesar reformja utáni állapotokat vetíti vissza
egy korábbi időszakba, és kontaminálja a Romulusnak tulajdonított évfelosztással.
Jóval pontosabban körvonalazható a Numa Pompiliusnak tulajdonított naptár rendszere: ez

tipikus holdnaptár volt.
Numa Pompilius az év hosszúságát 355 napban határozta [255] meg, s ez pontosan tizenkét
holdhónapnak - 354 nap - fele! meg. A tizenkét holdhónap tartamától való egynapos eltérés a
püthagoreus számmisztika hatásával magyarázható; az év napjainak megállapításakor
mindenáron kerülni igyekeztek a páros számot. A Numa-féle naptár az éveket négyéves
ciklusokra tagolta. E négyéves ciklus első és harmadik éve 355 napból állt, míg a második évben
februárban 23, s a negyedik évben pedig ugyancsak februárban 22 napot iktattak be a 29-31
napból álló tizenkét hónap közé. Ennek a beiktatott „szökőhónap"-nak a neve mensis intercalaris,
másképp Marcedonius volt, és mindig a február 23-i Terminalia ünnep után kezdődött. Ez a
négyéves ciklus tehát (355+378+355+377) összesen 1465 napból állt, ami körülbelül négy teljes
nappal volt hosszabb az 1461 napot kitevő négy napévnél, következésképpen ez a naptár
meglehetősen gyakran szorult kiigazításra, hiszen a csillagászati évhez képest évente durván egy
nap eltérést eredményezett, s ez a különbség harminc év alatt már egy hónapnyira nőtt, ami
mind az állami, mind a vallási életben komoly problémákhoz vezetett (pl. nyáron kellett volna
ünnepelni egy jellegzetesen tavaszi ünnepet). A naptár időnkénti kiigazítása, bizonyos számú

napok törlése a pontifex maximus feladatai közé tartozott, a pontifexek azonban meglehetősen
rendszertelenül tettek eleget ennek a kötelességüknek.
Ezen a zűrzavaros helyzeten változtatott Iulius Caesar naptárreformja. Caesar i. e. 46-ban

pontifex maximust minőségében összesen 77 napot törölt az évből (a 23 napos mensis
intercalarist, továbbá a 29-29 napból álló november és december hónapot), és a holdnaptár
helyett - Szószigenész alexandriai csillagász útmutatásait követve - egyiptomi mintára az
úgynevezett tiszta napévet vette alapul, s ezt osztotta tizenkét részre. Mivel a csillagászati napév
megközelítőleg 365 1/4 napból áll, Caesar reformja értelmében az évek 365 naposak lettek, és
négyévenként február 25. és 26. között egy úgynevezett „szökőnap"-ot iktattak be, így
küszöbölve ki a négyévenként mutatkozó, megközelítőleg egynapnyi eltérést. A szökőnap
beiktatása továbbra is a pontifex maximus feladata maradt, és ebből még Augustus pontifex
maximusságát megelőzően is támadtak zavarok Rómában. (Előde ugyanis elmulasztotta a
szökőnapok [256] beiktatását, ezért Augustusnak kellett korrigálnia a naptárt.) Ezután
Európában - XIII. Gergely pápa 1582. évi jelentéktelen módosításával - gyakorlatilag ez a naptár
volt és van érvényben mindmáig.
Ovidius Római naptára a Caesar által megreformált naptárra épül; alapjáról, a praenestei
naptártöredékről már volt szó. Mintegy húsz ehhez hasonló lelet áll rendelkezésünkre, köztük
olyan is, mely még a Caesar-reform előttről származik. Ezek eredetileg egy-egy város főterén,
vagy nevezetes épületében voltak felállítva.
Ezek a naptárak valamennyi hónap esetében négy nagy oszlopra tagolódnak; az oszlopok közül
az első háromnak a jelei fekete, a negyedik oszlop szövege pedig piros betűkkel íródott.
Az oszlopok közül az első az úgynevezett nundinum betűjeleket tartalmazza. A római év napjai

ugyanis ABCDEFG H betűkkel jelölve nyolcas egységekre tagozódtak - ennek, a mi hetünknek
megfelelő egységnek a neve nundinum -, s mivel a jelölés folyamatosan haladt, az újév napja az
ókorban is, akárcsak ma, mindig más-más napra esett. A nundinum utolsó napja, a dies
nundinusnak nevezett „vasárnap" munkaszüneti nap s egyben „vásárnap" volt: ezen a napon nem
tartottak népgyűlést, hogy ne zavarják a piaci és a kereskedelmi tevékenységet.
A második oszlopban a hónap napjai és a hónap hagyományos elnevezése olvasható, melyek a

Caesar-reform után is megmaradtak, holott a napévre való áttéréskor ezek tulajdonképpen
feleslegessé váltak. (Ez a „kettősség" egyébként a mi naptárunkra is jellemző.) A római naptár
ugyanis mindvégig megőrizte eredetének emlékét, hogy tudniillik eredetileg holdnaptár volt. A
hónap napjait, a Caesar-reform után is, három jellegzetes határnaphoz, a Kalendae-hez, nonaehoz
és az Idushoz viszonyítva adták meg, a visszafelé számlálás módszerével A Kalendae, a hónap
első napja eredetileg az újhold utáni első nap volt, amikor előbb a királyok, majd később a
pontifexek a curia épülete előtt levő hirdetőhelyről, a calabraról hírül adták a népnek, hogy az
első holdnegyed napjáig, a nonaeig öt vagy hét napot kell-e számítani (nonae quintanae, nonae
septimanae). Az első holdnegyed napját azért nevezték nonaenek, mert ettől [257] a naptól
kezdve - a két határnapot is beleszámítva - pontosan kilenc nap telt el a holdtöltéig, vagyis a
hónap Idusáig. Mivel a Caesar-reform szerint a holdhónapoktól eltérően az év hónapjai - február
kivételével - harminc, illetve harmincegy naposak voltak, a nonae és az Idus az egymást követő
hónapokban más-más napra esett: márciusban, májusban, júliusban és októberben az Idus a

hónap 15. napjára, míg a nonae a 7.-re, a többi hónapban az Idus a 13.-ra és a nonae az 5.-re.
Ugyancsak a második oszlopban voltak feltüntetve az állami ünnepek, rövidített néven. Állami
ünnep az év folyamán 45 volt, s ezek kettő - a február 24-én ünnepelt regifugium és a március
14-i Equirria -kivételével, akárcsak a Kalendae, a nonae és az Idus napjai - mindig páratlan számú
napra estek. A hivatalos ünnepeknek három típusát különböztették meg: a) állandó ünnepek
(feriae stativae), amelyek minden esztendőben az évnek ugyanarra a napjára voltak rögzítve; b)
mozgó ünnepek (feriae conceptivae) , melyeket meghatározott időszakon belül kellett
megtartani, de megtartásuk pontos napját évenként a pontifexek határozták meg (pl. Sementivae,
Fornicalia, vagyis a legrégebbi paraszti ünnepek); c) rendkívüli ünnepek (feriae imperativae),
amelyeket külön rendelkezésre, ám csak alkalmanként tartottak (pl. nyilvános könyörgés).
Ezenkívül - június kivételével - a hónap Idusa Iuppiternek, a hónap Kalendaeje Iunónak, illetve
Ianusnak a szent napja volt.
Szakrális szempontból a napra vonatkozó legfontosabb adatokat a harmadik oszlop bejegyzései

tartalmazzák. E vonatkozásban ugyanis léteztek munkanapok (dies fasti, jelük F), amelyeken
szabad volt mind a praetornak igazságot szolgáltatni, vagyis kimondhatta a "do, dico, addico"
formulát, mind pedig népgyűlést tartani. Mivel az év napjainak döntő többsége ilyen, „tilalom
alatt nem álló" napból állt, a római naptár és Ovidius műve is innen nyerte a Fasti nevet. Ezeknek
egyik változata volt a C-vel jelölt dies comitialis, a „gyűlésnap", amelyen lehetett népgyűlést
tartani, vagy ha nem volt gyűlés, igazságot szolgáltatni. A dies fasti ellentétei voltak az
úgynevezett dies nefasti, vagyis „tilalom alatt álló napok" - jelük N -, amelyeken sem igazságot
szolgáltatni, sem népgyűlést összehívni nem [258] volt szabad. E tilalmazottság oka többféle
lehetett: ezek a napok lehettek az isteneknek szentelt ünnepek (dies profesti), és lehettek
szerencsétlen napok (dies religiosi). A harmadik csoportot a félig az isteneknek, félig az
embereknek szentelt napok, az úgynevezett dies intercisi alkották (archaikus szóval endotercisi,
jelük EN), amelyeknek egy része - a reggel és az este - tilalmas, a nappal nem tilalmas napnak
számított. Ebbe a csoportba sorolhatjuk március és május 24-ét (jelölésük: Q. R. C. F. quando rex
comitiavit, fas) és június 15-ét (jelölése: Q. ST. D. F. quando stercus delatum, fas).
Ezeken kívül külön címszó alatt kell számon tartanunk az úgynevezett „baljós előjelű" napokat
(dies atri vagy vitiosi); ezek valójában mindhárom említett kategóriába tartozhattak, s ha nem
álltak is tilalom alatt, e napokon valami miatt nem volt ajánlatos semmilyen komolyabb
vállalkozásba belefogni. Ilyen nap volt például minden Kalendae, nonae és Idus másnapja.
A piros betűkkel írott negyedik oszlop az egyes ünnepek értelmezését tartalmazza; innen
származik a mi naptárunkban is a „piros betűs ünnepek" megjelölés. Ovidius műve valójában
ezeknek az ünnepeknek az értelmezéséből, magyarázatából áll. [259]

Szakirodalmi tájékoztató
Ovidius Fastijának számos tudományos igényű kommentárja közül a legfontosabbak és ma is

haszonnal forgathatók: H. Peter: P. Ovidi Nasonis Fastorum libri sex. Leipzig-Berlin 1907.; J. G.
Fraezer: Fastorum libri VI (with Translation and Commentary). London 1929.; F. Bömer: P.
Ovidius Naso. Die Fasten. 1-2. Heidelberg 1957-1958.; H. Le Bonniec: Ovidie. Les Fastes 1-2.
Bologna 1969-1970. Magyar vonatkozásban úttörő: Gesztelyi T.-Németh B.: Ovidius Fasti.
Budapest 1982.
Ovidius életére és pályafutására általában: F. Stoessl: Ovid. Dichter und Mensch. Berlin 1959.; W.
Kraus: Ovidius Naso. Wege der Forschung 92. Darmstadt 1968. 67-166. A Fastival kapcsolatos
részletkérdésekre: L. P. Wilkinson: Ovid Recalled. Cambridge 1955.; R. Syme: History in Ovid.
Oxford 1979.; W. Fauth: Römische Religion im Spiegel der „Fasti" des Ovids. Aufstieg und
Niedergang der römischen Welt II. 16, I. 104-186. (részletes bibliográfiával, Berlin-New York
1978).
Ovidius magyarországi recepciójára: Marót Károly: A kétezer éves Ovidius (előszó). Budapest
1957.; Borzsák István előszava Gaál László Fasti fordításához, Budapest 1954. 5-26.; Szilágyi
János György: Az átváltozások költője. Paradigmák. Budapest 1982. 31-60.

Képjegyzék
1. Tinia-Iuppiter. Róma, Nemzeti Múzeum.

2. Bikaáldozat. Firenze, Villa Medici.
3. Castor és Pollux. London, British Museum.
4. A keresztútvédő Larok. London, British Museum.
5. Iuno Sospita. Vatikáni Múzeum.
6. Vesta. Róma, Nemzeti Múzeum.
7. Fortuna Virilis és Vesta temploma. Róma, Forum Boarium.
8. Augustus. Róma, Nemzeti Múzeum.
9. Castor és Pollux temploma. Róma, Forum Romanum.
10. A Larok oltára. Róma, Városi Múzeum.
11. Körmenet. Róma, Ara pacis Augusti.*
12. Megszemélyesített elemek (részlet). Róma, Ara pacis Augusti.*
Tartalom
ELSŐ ÉNEK / 5
MÁSODIK ÉNEK / 24
HARMADIK ÉNEK / 47
NEGYEDIK ÉNEK / 71
ÖTÖDIK ÉNEK / 96
HATODIK ÉNEK / 116
JEGYZETEK (Bollók János) / 139
NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ (Gaál László) / 197
UTÓSZÓ (Bollók János) / 229
FÜGGELÉK / 255
SZAKIRODALMI TÁJÉKOZTATÓ (Bollók János) / 260
KÉPJEGYZÉK / 261
*
A kép a kiadványból hiányzott

1. Tinia-Iuppiter
2. Bikaáldozat

3. Castor és Pollux 4. A keresztútvédő
keresztútvédő Larok
5. Iuno Sospita

6. Vesta
8. Augustus

7. Fortuna Virilis és Vesta temploma

9. Castor és Pollux temploma

10. A Larok oltára

Ovidius Naso Romai Naptar PDF

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Ovidius Naso Romai Naptar PDF

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Publius Ovidius Naso

(A digitalizálás a Helikon kiadó 1986-os

Római év rendjét s latin ünnepek ősi alapját

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 2

Áldott új évet hirdet Ianus szava néked, Január 1.

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 3

Szent ez a nap: szavatok szent legyen ajkatokon!

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 4

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 5

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 6

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 7

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 8

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 9

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 10

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 11

ámde a kisbárány és bika vétke mi volt? -

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 12

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 13

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 14

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 15

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 16

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 17

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 18

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 19

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 20

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 21

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 22

Ianus a végihez ért. Gyarapul dalaimban az év most:

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 23

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 24

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 25

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 26

Eljön a harmadik éj, s mindjárt meglátod, az égen Február 12.

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 27

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 28

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 29

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 30

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 31

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 32

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 33

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 34

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 35

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 36

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 37

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 38

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 39

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 40

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 41

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 42

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 43

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 44

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 45

Harc ura, Mars, vesd el kisidőre a pajzsot, a dárdát!

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 46

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 47

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 48

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 49

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 50

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 51

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 52

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 53

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 54

Ovidius: Római naptár - Fasti Oldal: 55