A véletlen törvényszerőségei (ld.

másik doc) Maya bevezetés

Az olyan filmek, mint a Mátrix elültették az emberek fülébe azt az elképzelést, hogy talán egy
virtuális világban élünk. A Mátrixban az emberek azt gondolják, hogy egy modern városban
élnek, holott valójában egy edényben úszkál a testük, és egy központi számítóképhez van
kapcsolva vezetékekkel, ami által elmerülnek az illúzió világában. Habár a történet teljesen
kitalált, tartalmazhatja az igazság magját. A hadseregben rutinszerően tesznek katonákat
szimulátorral megrendezett harcokba, hogy tanuljanak belıle. Az utóbbi néhány évtizetben a
számítógépek kapacitása igen intenzíven növekedett (Moore törvénye szerint), és már
könnyebben el tudunk képzelni olyan számítógépeket, amelyek összetettsége messze
meghaladja az emberi agy és érzékelı rendszer összetettségét. Vajon lehetséges lenne, hogy
már eleve egy virtuális világban élünk? Ha ez a helyzet, akkor mi az „igazi” valóság? Testek
vagyunk egy edényben, vagy valami egészen más az igazság?

A Máyá könyvben a virtuális valóság elvet hasonlatként használom arra, hogy megértsük a
helyzetünket, mint tudatos lények. A hasonlat megfelelı keretet nyújt ahhoz, hogy számos
kérdést megvizsgáljunk a tudat természetével kapcsolatban.

Azzal kezdem, hogy felteszem a jó öreg kérdést: vajon a gépek képesek lehetnek-e
gondolkodni. Ugyanezt a kérdést tette fel a számítógépek hıskorában az angol Alan Turing,
miután meghatározta egy univerzális számítógép modern elvét. Turing szerint gyakorlatilag
bármilyen fajta emberi viselkedést meg lehet határozni szabályokkal. Például az írásom,
ahogy ezeket a mondatokat leírom, a nyelvtan szabályait követi, a tartalom pedig a logika
szabályai szerint alakul, szintén szabályokkal meghatározott módon. Turing szerint az ilyen
szokások létrehozhatók egy számítógéppel, és így végsı fokon nincs felismerhetı különbség
egy ember mentális tevékenysége és az azt szimuláló, jól beprogramozott számítógép között.
Azaz, a számítógépek elvben képesek gondolkodni.

Az elképzelést támogatja a modern fizika. A fizikusok szerint a természetben minden

egyenletekkel meghatározható törvényeket követ. (Még a véletlenszerő események is
kezelhetık valószínőségek számszerő adataival.) Mindennek az agyra is érvényesnek kell
lennie, ami úgy tőnik, minden emberi mentális tevékenység forrása. Ezért a gondolkodás a
fizika törvényeit követi. Miután egy számítógép elvben mindent ki tud számolni, ami a
természeti törvények hatására következik be, a számítógépek képesek gondolkodni.

Az érvelés meggyızınek tőnik, ám maradnak kérdések vele szemben. Habár a természet

valóban a fizikai törvényeket követi, kevesen gondolják, hogy a törvényeket leíró
számításokkal meg lehetne ismételni a természetet. E számítások csak a természet
szimulálását alkotják. Így a kérdés, vajon Turing feltevése, a gondolkodó számítógép valóban
gondolkodik, vagy csak a gondolkodás mechanikáját szimulálja? Leibnitztıl kezdve John
Searle-ig a filozófusok azt tartják, hogy a tudatosság lényege nem érinthetı meg semmilyen
mechanikusan szimulált gondolkodással, bármilyen precíz program hajtsa is végre azt. A
tudatosság úgy tőnik olyan misztikus eleme a természetnek, amely által annak a tudatában
vagyunk, hogy gondolkodunk. Enélkül a gondolatok talán szabályok mentén gördülnek, A
gondolkodás észlelése nem történne meg.

Ám mások, mint Daniel Dennett rámutatnak arra, hogy mivel bármirıl is legyünk tudatosak,
az szabályokon alapul, nincs okunk valamiféle misztikus elem bevezetésére, amelyet nem
látunk vagy nem tudunk meghatározni.

1
Rene Descartes azt feltételezte, hogy éles határ húzható a fizika törvényeit követı anyag és
egy hipotetikus gondolkozó dolog között, ami ön-tudattal és szabad akarattal rendelkezik. A
határozott különbség miatt feltételeznünk kell valamiféle kölcsönös kapcsolatot a nem-fizikai
elme és az anyag között. Az anyagból álló érzékek impulzusai benyomást gyakorolnak az
elmére, és a mentális akarat benyomást gyakorol az anyagra. Ám a fizika törvényei semmit
nem mondanak errıl az elme-test kölcsönhatásról, és számos filozófus ezért kizárja, hogy
Descartes elmélete a valóságot mutatná be.

Ezen a ponton lép a képbe a virtuális valóság elve. A virtuális valóság számítógép által
létrehozott világ, amelyet egy ember akaratlagosan érzékelhet és befolyásolhat. Mivel a
vizuális érzékelés a legfontosabb szerepet játssza az emberiség életében, a virtuális valóság
valósághő számítógépes grafikák kifejlesztésével került gyakorlati formába, aminek a
kezdetét a katonai repülıgép szimulátorok jelentették.

A számítógép grafika olyan szimulátorokkal jön létre, amelyek a fizika törvényeit utánozzák.
Képzeljünk el mondjuk egy üvegbıl kiöntött víz animált jelenségét. Ahhoz, hogy valósághő
legyen a történet, a folyadékokra vonatkozó egyenletek megoldásai segítségével kell a víz
viselkedését szimulálni. Így igencsak valósághő effektusok hozhatók létre, és egyértelmő,
hogy a számítógép grafika az egyre jobb fizikai szimulátorok irányába halad.

Ám a szimulátoroknak nem kell tökéletesnek lennie ahhoz, hogy meggyızıek legyenek. A

gyakorlatban lehet úgy beprogramozni egy számítógépet, hogy egy ember cselekedetét
szimulálja, és ne sértse meg durván a fizikai törvényeket. A mai számítógépes játékok elég
nyersen teszik ezt, de ahogy a gépek egyre erısebbek lesznek, fokozatosan növekszik az
interaktív játékok valósághősége. A számítógéppel szimulált világban Descartes elképzelése
megvalósíthatónak tőnik. Olyan effekteket lehet tudatosan irányítani, amelyek valósághőnek
tőnnek, és nincs határa annak, hogy mennyire valósághő legyen az esemény.

Egy virtuális világba úgy lehet belépni, hogy kell egy kapcsoló egység (interface) a
felhasználó és a számítógép által generált világ között. Ideális esetben az ember minden
adatot a számítógépbıl kell, hogy kapjon, és akaratlagos tetteinek kell irányítania a a
számítógép által megrajzolt virtuális testet.

Ezen a ponton válnak a dolgok zavarossá. A tudósok megkövetelik, hogy a tudatosság az

agyban létezzen. Egy élı agy, ha kapcsolatba kerül egy erıs számítógéppel, a gép által
létrehozott virtuális világban tudatos tapasztalatra tehet szert. Elérkeztünk a Mátrixban a
medencében úszó testekhez. Egyfajta fordított karteziánus dualizmus létezik az anyag és a
virtuális anyag között. A vezetékekkel ellátott agyakban az anyag egy virtuális valóságot
tapasztal, amit egy számítógép által létrehozott virtuális anyag hoz létre.

De mi van akkor, ha már eleve egy virtuális világban élünk? Ebben az esetben ezt az
illuzórikus világot „valami más” hozta létre, és talán a mi tudatosságunk is valami más
világról származik. Nem tudjuk, ez a más micsoda, de elnevezhetjük egyszerően „Eredeti
Világnak”. Olyan elméletet fogok kifejteni, amelyben a világ egy a a mi tudatosságunkat is
tartalmazó Eredeti Világ által létrehozott illúzió. A számítógép által teremtett virtuális valóság
olyan hasonlatot biztosít, ami segít elgondolkozni ezen az elméleten.

Elıször is meg kell kérdeznünk, hogy milyen messzire mehet el valaki egy olyan virtuális
valóság megalkotásában, mely irányítható, és követi a fizika törvényeit is. A választ úgy

2
kapjuk meg, hogy átnézzük az ezzel kapcsolatos modern fizika témakörét a 2., 3., és negyedik
fejezetben.

A második fejezetben beszélek arról, hogy a fizika determinizmusa kizárja a szabad akaratot.
Történelmileg ez e felismerést hozta létre a deista elvet, miszerint Isten egy órásmester, aki
megépítette az egyetemes órát, elindította azt, majd magára hagyta. Ám kiderül, hogy a
determinisztikus káosz modern elmélete lehetıvé teszi mind a fizikai determinizmus, mint a
szabad akarat egyidejő jelenlétét. Egy kaotikus rendszer mozgása a kívánt irányban tartható,
ha a mérhetıség határa alatti apró beavatkozások történnek.

A természetben meglehetısen megszokottak a kaotikus jelenségek. Például az idıjárás és az

élılények agya ilyen. Az irányított káosz által megvalósuló kontrol lehetséges egy olyan
virtuális világban, ahol a jelenségek követik a fizika determinisztikus törvényeit. Ha már
eleve egy virtuális világban élünk, akkor lehetséges, hogy a szabad akarat szerepet játszik a
világunkban még olyan területeken is, ahol látszólag a fizikai ok-okozat tőnik szabálynak.

Ám e rendszernek vannak hátulütıi. Elıször is a termodinamika II. törvénye úgy tőnik azt
mondja ki, hogy egy fizikai rendszerben növekednie kell a rendetlenségnek. Ez látszólag
ellentmond annak az elvnek, hogy a káoszt irányítani lehet rend bevezetésével. Sıt, ha a
második törvény elméleti alapjait nézzük, azt találjuk, hogy a természet végsı részleteit annak
„durván ırölt” tulajdonságával szándékosan homályossá teszi. Valójában a fizikusok olyan
apró véletlen változásokat követelnek meg, amely rendetlenséget eredményez. A megoldás,
hogy az egész rendszer a második törvény által megkövetelt módon véletlenszerő
változásokat él át, míg a szükséges rend is bevezetésre kerül tervezett változások által.

Az idı is problémát okoz. Egy ember által alkotott virtuális világban az emberek agya saját
biológiai idıt követ, és a szimulált világnak ezt a mértékadó „reális idı”-t kell követnie. Ám
az nem világos, hogy a tudatosságnak miért kell korlátozottnak lennie egy bizonyos
mértékadó idı által, és hogy megkövetelhetjük-e ezt az idıt az Eredeti Valóságunban, amit
nem a tudatosság határoz meg, hanem olyan relatív körülmények, amelyekben a tudatosság
megnyilvánul. Ez természetesen a misztikus tradíciók nézıpontja is.

Érdekes módon rá vagyunk kényszerülve egy olyan feltételezésre, mint Einstein relativitás
elmélete. Például a relativitás elmélet iker-paradoxonjában az ikrek egyike visszatérve egy
olyan őrutazásból, amelyben a fénysebességet megközelítette utazás közben, kiderül, hogy
rövidebb idıt élt át, mint az otthon maradt testvére. Egy ember által alkotott virtuális
valóságban, ahol csak két személy létezik ez a jelenség nem szimulálható, csak akkor, ha a
tudat idıtıl független. Ilyen, és más, az idıvel kapcsolatos témákat érintek a 3. fejezetben.

Jelenleg a kvantum mechanika az összes szubatomi, atomi és molekuláris szintő jelenség

magyarázatául szolgáló alapvetı elmélet, amivel a 4. fejezetben foglalkozom. A kezdete óta a
kvantum mechanika úgy tőnt, mint aminek van valami köze a tudatos megfigyeléshez, és az
egyik alapító atyja, Werner Heisenberrg inkább a tudat elméletének, mint az anyag
elméletének titulálta. İ idealista szempontból az észlelést és a tudást tekintette a valóság
alapjának.

Azt gondolhatnánk, hogy ez megjósolja az olyan modelleket, amelyekben az anyag

kölcsönhatásba lép a tudatossággal. Ám szerencsétlen módon az irányadó koppenhágai
formulák által megfogalmazott kvantum mechanika meglehetısen nehézzé teszi a
tudatosságot, mint az anyagi világ aktív befolyásoló tényezıjét használni. Ám a kvantum

3
mechanika úgynevezett „sok világ” elmélete lehetıvé teszi számunkra, hogy a
determinisztikus káosz elınyeit kihasználva úgy lehessen irányítani az eseményeket, ahogy
azt a klasszikus fizika esetében tettük. Egy szimulációban szintén elkerülhetjük, hogy a sok
világ elmélet végtelen számú széthasadó „világát elkerüljük, ha csak a szükséges világ-
csoportokkal számolunk. A David Bohm által javasolt kvantum mechanika „kvantum
potenciál” verziójának is ez a tulajdonsága.

Természetesen a kvantum mechanikai rendszerek mindenféle szimulálásával kapcsolatban

felmerül az a tény, hogy még a legerısebb számítógépek sem képesek manapság pontosan
szimulálni még akár egyetlen vízben úszó protein molekula viselkedését sem. Ám a virtuális
valóság modellt kizárólag gondolati kísérletek számára használjuk. Az 5. fejezetben felidézek
néhány kísérletet, amelyben a fizikusok olyan számítógépeket képzeltek el, melyek képesek
pontosan szimulálni a teljes világegyetemet. Ha az elképzelésük helyes, akkor az a feltevés,
hogy eleve egy virtuális világban élünk, talán szintén helytálló.

Látunk-e bármilyen bizonyítékát annak, hogy a tudatosság hatással lehet a természeti

jelenségekre? A bizonyítékok sorában az úgynevezett gyenge paranormális jelenségek állnak
elöl. Ezek között van a kvantum-mechanikai alapon álló véletlen számgenerátorok tudatos
befolyásolása, amelyrıl Helmut Schmidt és Robert Jahn, valamint kollégái számoltak be a
Princeton University-rıl. Ezenkívül léteznek olyan beszámolók, melyekben emberek képesek
távoli eseményeket tudatosan is megfigyelni – mely képességet Californiában az SRI-n
figyeltek meg, valamint Jahn és csapata is tanulmányozott. Nem meglepı módon a távolba
látás képessége felkeltette a CIA érdeklıdését is.

A véletlen számgenerátorokkal végzett kísérletek azt jelzik, hogy az ember kicsi, de mérhetı
mértékben látszólag képes befolyásolni bonyolult gépeket, amelyek lelke szubatomi vagy
atomi jelenségek véletlenszerő lefolyása. Az ilyen kísérletek többet mutatnak annál, mint
egyszerően azt, hogy a tudat képes befolyásolni az anyagot. Azt mutatják ki, hogy valahogyan
bonyolult folyamatok követhetik egy tudatos személy (ember) akaratát, még akkor is, ha az
illetı nincs tisztában a folyamatok mibenlétérıl. Ennek egyféle magyarázata, hogy
feltételezzük: a világ kvantum mechanikailag sok utat követ, és a tudatosság valahogy ki tud
választani egy olyan utat, amely bekövetkezik, miután az elválás emberileg észlelhetıvé vált.
A virtuális modellt használhatjuk arra, hogy elmagyarázzuk, mindez hogyan is lehetséges.

A távolba látás kísérletek bizonyos értelemben nehezebben magyarázhatók, mint a véletlen

számokkal történı kísérletek. A probléma, hogy az emberek látszólag képesek olyan távoli
eseményeket is látni, amelyek még nem is történtek meg. Ez egy olyan példája a széles
körben hirdetett jövılátás jelenségének, amely magában foglalja a változó jövı elızetes
felfogását. Úgy tőnik, mindez megsérti a fizika alapvetı elveit, ám egy szimulált világban –
ahogy azt megmutatom –, nem lehet anélkül szisztematikusan irányítani a dolgokat, hogy ne
számolnánk ki a lehetséges jövıket.

Íme az indoklás, miért is igaz mindez. Egy egyszerő virtuális valóság modellben létezik egy
igencsak közvetlen kapcsolat a tudatos résztvevı és a virtuális test között. Például, egy
résztvevı, aki adat kesztyőt visel, irányíthat közvetlenül egy virtuális kezet. Ám, hogy egy
olyan szimulációt irányítson tudatosan, amely szigorúan követi a fizika törvényeit, szükség
van extra számításokra is, és ezek között a lehetséges jövık kivetítése is benne van. Ez
lehetıvé teszi a jövı megjósolását, ha egyszerően csak azt feltételezzük, hogy az emberek
néha képesek észlelni az ilyen kivetítések némelyikét.

4
A 7. fejezetben beszélek a látomásokról és hallucinációkról. Ezek a jelenségek is
megkövetelik, hogy a tudatos résztvevı és a virtuális test között további szoftver létezzen.
Habár egy hallucináció semmi többnek nem látszik, mint az agy érzékelı folyamatának
megtörése, a dolog nem ilyen egyszerő. A csoportos hallucinációkról és különösen élı
halucinációkról szóló beszámolók azt sugallják, hogy az elképzelés folyamata a fizikai agyon
kívül történik. Ilyesmi virtuális valóság modellben lehetséges.

Az az elv, hogy az elképzelés folyamata talán az agyon kívül történik, a halál közeli
élményekkel is alátámasztásra kerül (HKÉ). Ezek során olyan beszámolók születnek, amelyek
szerint az illetı igazolható eseményeket lát olyan idıszakban, amikor az agy (és különösen az
agy vizuális egységei) biztosan nem mőködtek. A kezdeti kutatásokat lefolytató
szívspecialista Michael Sabom kimutatta, hogy szívrohamot szenvedett betegek gyakran
képesek voltak részletesen leírni az újraélesztésük látható részleteit. Sok más tanulmány
hasonló jelenségre hívja fel a figyelmet. Kenneth Ring pszichológus kutatása azt mutatta ki,
hogy születésüktıl vak emberek részletes látvánnyal egybekötött tapasztalatról számoltak be
HKÉ események alatt. A 8. fejezetben beszélek ezekrıl, és kimutatom, hogy ez a bizonyíték
hozzájárul a 7. fejezetekben leírt esetek tanulságaihoz, miszerint az agyon kívül történhet
érzékelés. Sıt, még tovább megy, hiszen a HKÉ-k látszólag olyan idıszakból is tartalmaznak
tudatos gondolatok és emlékek megırzését, amikor az agy alapvetıen ki volt kapcsolva.

A reinkarnáció bizonyítékai szintén azt sugallják, hogy az emlékezés megtörténhet a fizikai

agytól függetlenül. Ian Stevenson kutatásai arra utalnak, hogy gyerekek néha látszólag
spontán módon visszaemlékeznek elızı életeikre. Sok esetben a kutató számára lehetıvé vált,
hogy azonosítsa azt a családot, ahová „elızı személyiségében” tartozott az illetı, és
bizonyítékot kapni arra, hogy a gyerek errıl a családról nem kaphatott információt a szokásos
módokon.

Stevenson azt állítja, hogy a gyerekek elmúlt életeikrıl szóló beszámolói gyakran mutatnak
olyan érdeklıdést, képességet, illetve fóbiákat, amelyek az elızı személyiséggel
kapcsolatosak. Megnyilvánulhatnak olyan születési jegyek, amelyek kapcsolatosak az elızı
életben elszenvedett (gyakran végzetes) sérülésekkel. Ez utóbbi jelenség különösen érdekes,
mert azt sugallja, hogy az elme képes benyomást gyakorolni a fizikai testre. Stevenson
számos példát mutat arra, hogy egy életen belül a mentális képzelet igen részletes és speciális
módon képes befolyásolni a testet. Egy esetben például egy ember élénk, mély ,mintázatot
hagyó kötél lenyomatot nyilvánított meg a karján, amikor újra átélt egy évekkel korábban
lezajlott eseményt. Ha az elme, legalább részben független a testtıl, az elme ilyen befolyása a
testre magyarázatot ad arra, ahogy az egyik életben kialakult mentális képek egy másik életbe
is átkerülhetnek.

Eddig a pontig olyan paranormális jelenségekrıl beszéltem, amelyek anélkül szimulálhatóak

meggyızıen egy virtuális valóságban, hogy a fizika törvényei komoly mértékben
megsérülnének. Az ilyen jelenségekhez rendkívül részletes extra-fizikai számításokra van
szükség, beleértve az észlelést is, de nem szükséges, hogy különleges események (csodák)
történjenek. A mentális kép hatása az agyra vagy a testre megmagyarázható az élı sejtekre
ható apró, de szisztematikus befolyással. A 9. fejezetben viszont olyan paranormális
jelenségekrıl szóló beszámolókkal foglalkozom, amelyek látszólag erısen megsértik a fizikai
törvényeket. Ezek között vannak olyanok, amikor tárgyak látszólag eltőnnek egy helyen, és
megjelennek egy másikon.

5
Érvelhet úgy valaki, hogy az ilyen eseményeket nem szabadna figyelembe venni, mert tudjuk,
hogy lehetetlenek. Ám egy másik szempont lehet, hogy ezek a jelenségek léteznek, tehát a
fizika törvényei nem teljesek. Mivel a fizika törvényeit mindig újra kell vizsgálni, ez utóbbi
megközelítést választom. Kényelmes lenne, ám ugyanakkor a véleményem szerint
tisztességtelen, ha nem szembesülnék ezekkel a jelenségekkel.

A 9. fejezetben tárgyalt majd mindegyik jelenség elmagyarázható úgy, hogy feltételezzük az

ismert téren kívül egy párhuzamosan létezı folytonosságot. Az anyag áthelyezhetı az egyik
folytonosságból a másikba, és a fizikai kölcsönhatások néhány kevéssé megértett formája
irányíthatja ezt az átváltást. Egy virtuális valóság modellben van lehetıségünk ilyen
jelenségeket is figyelembe venni, hiszen bármennyi folytonosságot feltételezhetünk. A fı
kérdés a transzfer mechanizmus részleteinek a kidolgozása.

A 10. fejezetben a gyógyítás jelenségét tárgyalom meg. A gyógyítás szokatlan formái között
majd az összes korábban tárgyalt paranormális jelenség teret kap. Ezek között olyan
különleges gyógyulások is vannak, amikor hirtelen, minden ismert ok nélkül például vakok
újra látni kezdtek. Az esetek talán feltételezik szervek vagy szövetek szerkezeti változását,
amihez szükséges lehet a 9. fejezetben tárgyalt transzformációk valamelyike.

Az összes szokatlan gyógyuláshoz szükség van valakire, vagy valamire, ami értelmes módon
alkalmaz információkat. A ráksejtek szelektív elpusztításához például szükség van arra az
ismeretre, hogy miként lehet felismerni egy rákos sejtet. Egy olyan gyógyulás, amely során a
test saját védı mechanizmusai játszanak szerepet, azt a tudást követeli meg, ahogy az ilyen
rendszereket mozgósítani lehet. A különbség a szokásos és különleges gyógyulás között, hogy
a késıbbi olyan esetekben történik meg, amikor a test elégtelen információval rendelkezik
saját forrásairól, illetve azok alkalmazási módszereirıl. Egy virtuális valóságban a számítások
és a virtuális világon kívüli információforrások felhasználhatók a virtuális test ilyen szokatlan
megjavításának folyamatának irányításában.

Talán jelentıséggel bír, hogy a szokatlan gyógyulások beszámolóiban gyakran van szó egy
ragyogó lényrıl, aki egyfajta szeretetet és bölcsességet sugároz magából. Az ilyen lényekrıl
szóló beszámolók hasonlítanak a HKÉ élmények során tapasztalt lényekkel. A virtuális
valóság hasonlat szempontjából az ilyen lények talán tudatos élılények, akik másfajta
virtuális testtel rendelkeznek, és talán egy másik virtuális térben élnek. Feltételezhetjük, hogy
(mint rendszergazdák) egyfajta adminisztratív szerepet játszanak a virtuális világ ügyeinek
irányítása által.

Egy univerzális virtuális valóság rendszer létezése esetében (amelyre, mint Eredeti Valóság
utalok) természetes a kérdés: hogyan jött létre. Egy ember által alkotott virtuális valóságban
emberek kezdik el a teremtés folyamatát. Emberek gyártják a számítógépet, írják meg a
programokat, és tervezik meg a kapcsoló egységeket, majd valamelyikük felhasználóként
tapasztalatokat szerez a virtuális térben. Ezzel ellentétben a modern tudományos nézıpont
szerint minden értelmes irányítás nélkül fejlıdött ki a fizika törvényei által irányított
szubatomi részecskék kölcsönhatásai nyomán.

Természetesen a dolog nem ilyen egyszerő. Csillagászok felfedezték, hogy a világegyetem

számos módon úgy van elıre meghatározva, hogy abban az élet lehetıvé váljon. Ám ahelyett,
hogy valamiféle értelmes okot feltételeznének, mely az élet számára részrehajló módon
cselekedett, néhány tudós azt képviseli, hogy létezik egy elsıdleges, értelemmel nem
rendelkezı világegyetem teremtı mechanizmus, amely rendkívül sok világegyetemet teremt

6
meg a tulajdonságok véletlenszerő variációival. Az összes létrejött világegyetem közül
néhány feltétlenül alkalmas kellett, hogy legyen az élet általunk ismert formájára, és mi épp
egy ilyen világegyetemben élünk. Feltehetjük a kérdést, hogy melyik hipotézis tőnik
valószínőbbnek, ez, vagy egy értelmes tervezıvel számoló elmélet.

Mivel a virtuális valóság modell egy tudatos eredetet feltételez, ez bizonyosan erısíti az
értelmes tervezıvel számoló elméleteket. Ám ennek ellenére számolnunk kell a kozmikus és
biológiai evolúciós modellekkel is. A legegyszerőbb módja ennek, ha az evolúciós
folyamathoz értelmes irányítást teszünk hozzá. Ez a lépés különösen helyénvaló lehet
bizonyos lépéseknél, mint (1) az univerzum megszületésekor, (2) az élet eredeténél, és (3) a
fejlett értelem megjelenésekor. Ezen túlmenıen a virtuális valóság modellben már eredetileg
is feltételezett iteratív számítások felhasználhatók ahhoz, hogy a véletlen világegyetem
létrehozásának megkövetelt eseményei gazdaságos és irányított módon elérhetıek legyenek.
Errıl van szó a 11. fejezetben.

A 12. fejezetben a tudat természetérıl érdeklıdöm, ami az egész tárgyalás során a háttérben
maradt. Azt már feltételeztem, hogy a tudat idıtlen, mivel képes számos olyan szimulációval
is megbirkózni, amelyek a saját helyi idejüket használják, és képes olyan személyiséggel
rendelkezı tudatos lényeket megnyilvánítani, akik a virtuális világok dramatis personae-vé
képesek válni.

Ahhoz, hogy további betekintést nyerjünk a tudat természetébe, olyan hagyományos

kultúrákhoz fordulok, amelyek a témában tapasztalati adatokkal rendelkeznek. Fıképp két
kultúra kerül elıtérbe, a buddhizmus és a hinduizmus vaisnava tradíciója.

Ezekben, és más kultúrákban általában elfogadják, hogy a tudat paradoxona az egység és

részekre osztottság egyidejő létezése. Az Egy tudat minden forrása és fenntartója, míg a sok
tudat az egyéni élılényekben megnyilvánuló tudatosság. Egy értelemben, miután minden más
magyarázatot kapott, maradék a tudat. Ennek pedig paradoxont kell képviselnie, mivel
másként logikai úton is elmagyarázható lenne. Más értelemben az Egy tudatosság mindent
magába foglal, mind az elmagyarázható, mind a nem elmagyarázató jelenségeket.

Az indiai hagyományban a szanszkrit máyá kifejezés utal a virtuális világokat létrehozó

rendkívüli szimulátor létére. A könyvem tekinthetı e kifejezés bevezetı magyarázatának,
mint a virtuális világ tudományos elméletének kifejtése. Az elmélet szerint a fizika törvényei
– amelyek eleve képletekkel vannak megfogalmazva – egy univerzális számítási rendszer
keretei között léteznek, tudatos irányítás alatt állnak, és a tudatossághoz, mint alapelvhez
kapcsolódnak. Mindez olyan keretet alkot, amelyben a tudatosság és a fizikai valóság közötti
kapcsolat szisztematikusan kifejthetıvé válik.

7
1. fejezet: Számítógép, elme és tudatosság

Ha egy ember egy gép, és megvan a huzalozási rajza, akkor létrehozhatsz róla egy másolatot.
- Marvin Minsky -

Gondolkodhat-e egy gép? Lehet-e tudatos, érezhet-e ugyanúgy, mint egy ember? Más oldalról
nézve, vajon az ember teljes egészében egy gépezet? Vajon az agy mechanizmusa hozza létre
a tudatot, és a igen, akkor egy számítógép az agyat részleteiben szimulálva létrehozhat-e
tudatosságot?

Ezeket a kérdéseket nem ma tették fel elıször. A középkori India fantasztikus irodalmában
megjelennek az értelmes robotok, köztük katonák, sıt, egy teljes város is, minden lakosával
együtt (Raghavan, 1956).

Az utóbbi évtizedekben a digitális számítógépek forradalma sokakat vett rá, hogy az

értelmesen gondolkodó gépekrıl spekuláljon, valamint azokról a kérdésekrıl, amelyek
felmerülnek, ha valóban megépítenénk egy ilyen gépet. Az 1940-es években a második
világháború megnyerése érdekében nagy erıfeszítéseket tettek az Egyesült Államokban –
John von Neumann vezetésével –, hogy kifejlesszék az Eniac nevő számítógépet. Ez a gép
18,000 vákumcsıvel végezte a számításait, és egy hadseregnek kellett folyamatosan
dolgoznia, hogy idıben kicserélje a kiégett alkatrészeket. Angliában Alan Turing ekkorra már
fontos elméleti tanulmányokat publikált, mielıtt elkezdett dolgozni azon a titkos feladaton,
hogy feltörjék a németek Enigma kódrendszerét, és a szövetséges erık hozzáférjenek a német
katonai kommunikációhoz.

A korai digitális számítógépeket nagy elıszeretettel hívták „óriási elektronikus agyak”-nak,

habár a képességük elsısorban abban rejlett, hogy rendkívüli mennyiségő ismételt számítások
segítségével kódokat törjenek fel, a tüzérség számára célra vezetést biztosítsanak, és a
termonukleáris robbanást szimulálják velük. Ám 1950-ben Turing felvetette a mechanikus
gondolkodás témáját egy filozófiai folyóiratban publikált cikkében (Mind; Turing, 1950).

Ebben Turing egy beszélı gépet képzelt el, amely az emberhez hasonlóan válaszokat ad, és
nem lehet megkülönböztetni a kettıt. Azt mondta, hogy nincs értelme azt kérdezni, vajon a
számítógép tud-e gondolkodni, mivel azok a szavak, hogy „gépezet” vagy „gondolkodni”
nincsenek megfelelıen definiálva a normál beszédben. Viszont azt állította, hogy az ember
beszédének szokásainak pontos lemásolását úgy kellene elfogadnunk, mint a gondolkodási
képesség tesztjét. Ezt a módszert „Turing teszt” néven ismerjük azóta is.

Turing azt jósolta meg, hogy a huszadik század végére már szó eshet olyan beszélı gépekrıl,
amelyek nem kerülnek már zavarba, vagy ön-ellentmondásba (Turing, 1950). İ úgy számolt,
hogy talán 2000-re az ember már kevesebb, mint 70%-os eséllyel tudja majd
megkülönböztetni az embert a számítógéptıl, miután 5 percen át kérdéseket tett fel. Utólag
már túl könnyő megcáfolni ezt a feltételezését.

Habár Turing érvelése teljes mértékben elméleti jellegő volt, sok kutatót inspirált arra, hogy
megpróbáljanak számítógépekkel beszédet szimulálni. Ezek a kísérletek aztán elvezettek a
mesterséges intelligencia (MI) kutatásokhoz. Ezen a téren a kezdetben figyelemre méltó
sikereket értek el, amit aztán nagy lelkesen publikáltak a tudósok.

8
Az MI kutatók meglehetısen könnyen írtak egyszerő logikai érvelést magában foglaló
programot írni (Kurzweil, 1999, 271-76. oldalak). 1964-ben például Daniel Borborw írt egy
Student nevő programot, amely algebrai problémákat old meg. 1970-ben készült el Terry
Winograd megírta a SHRDLU-t, amely program válaszolni tudott egyszerő angol
utasításokra.

Készültek sikeres játékprogramok is, mint a sakk és hasonlók. 1959-ben Arthur Samuel írt
már olyan programot, amellyel elég jó játékost is le lehetett gyızni, de csak 1997-re sikerült
megírni a Deep Blue nevő számítógépet, amely legyızte az akkori világbajnokot, Gary
Kasparovot.

Ezek a sikerek sok bátor jóslathoz vezettek, miszerint az embereket hamarosan értelmes
gépek fogják helyettesíteni, ám hamarosan kiderült, hogy a számítógépek információ
feldolgozó képessége nem elég ehhez. A legtöbb feladvány megoldása jól ismert logikai
technikákon alapul, amelyek nem igényelnek túl sok információt. Ám nem ez a helyzet az
érzékeléssel. Pusztán egy almát megkülönböztetni egy cseresznyétıl annyi információ
tárolását és feldolgozását igényli, ami messze meghaladja a létezı számítógépek kapacitását.
Az emberi intelligencia absztrakt gondolkodásra, vágyakra, érzelmekre és korábban rögzített
érzékelések adataira támaszkodik.

Maradt tehát a remény, hogy a jövıben hamarosan megtörténik az áttörés. Az elmúlt 70 évben
a számítógépek kapacitása minden húsz évben ezerszeresére nıtt. Ha továbbra is marad ez az
ütem, akkor a huszonegyedik század elejére már elegendı lesz a gépek kapacitása, hogy
minden téren helyettesítsék az embereket – jósolta meg Kurzweil 1999-ben.

Algoritmusok és Turing gépezetek

Érdemes néhány alapvetı elméleti kérdést megfontolnunk a gondolkodó gépekkel

kapcsolatban. Kezdjük az algoritmusokkal, majd folytassuk az egyetemes számítógép
szimulátorok kérdésével.

Egy algoritmus olyan szisztematikus módszer, amely logikai szabályok és tárolt információ
alapján kezel szimbólumokat. Példa erre az ismerıs öszeadási szabály, mely során a tizes
számrendszerben bármekkora számokat is mechanikusan tudunk kezelni. E szabályok az
arabok közvetítésével érkeztek meg Európába, az eredetük az ısi India volt. Az asztrológusok
például a Surya-siddhanta alapján úgy tudták megjósolni a napfogyatkozások idıpontjait,
hogy követték a nap és a hold mozgását, valamint néhány sorozat számítással jutottak el a
teljes napfogyatkozás idı és hely koordinátáihoz, s mindez anélkül adott meglehetısen pontos
eredményeket, hogy nem terhelte meg túlságosan egy ember számolási kapacitását. E
praktikus szabályok ismeretében a helyi asztrológusok Indiában még manapság is úgy
jósolják meg az eseményeket, hogy csak néhány kagylót használnak a fejszámoláshoz.

Az egyik legizgalmasabb felfedezése a modern tudománynak, hogy fizikai események

képviselhetık számok és algoritmusok által. Píthagoras görög filozófus követıi megértették,
hogy a zenei hangok egymáshoz való viszonya számokkal meghatározható, és ebbıl arra
következtettek, hogy minden a számokon alapszik a világon. A modern fizika felfedezései és
elméletei alapján – mint például a kvantum mechanika – azt feltételezhetjük, hogy az anyagot
felépítı atomok helyzetét is meghatározhatjuk sok tizedes jegynyi pontossággal. Mindez
megerısítette a tudomány embereit abban a feltételezésben, hogy elvben minden jelenség
teljes mértékben képviselhetı a természet törvényeit meghatározó algoritmusok által.

9
Annak ellenére, hogy ez a megközelítés igen nagy mértékben elismerést nyert, azt tudnunk
kell, hogy csak nagyon leegyszerősített állapotokra alkalmazható a gyakorlatban. Általános
helyzetben – mint mondjuk egy sejtben lezajló események szimulálására – a számításokhoz
szükséges mőveletek elvégzéséhez nem áll a rendelkezésünkre elég erıs számítógép.

Néhányan azt feltételezik, hogy a fizikában alkalmazott algoritmusok minden helyzetben

pontos eredményt adnának, ha képesek lennénk utána számolni, de ez a hit azon
következtetésen alapszik, hogy néhány esetben valóban elegendı pontossággal sikerült az
eseményeket számításokkal is követni. Ám a következtetések hibásak is lehetnek, így újabb
felismerések szükségessé tehetik a revíziójukat.

Turing egyik lefgıbb feltételezése, hogy az emberi elme mőködése leírható néhány jól
megválasztott algoritmus segítségével. Ez az elképzelés azon az elven alapszik, hogy az elme
az agy mőködésének eredménye, és az agy teljes mértékben a fizika törvényeinek
engedelmeskedik. Csak ki kell tudnunk számítani, hogy az agyat felépítı atomok mikor, mit
csinálnak, és ebbıl mindent megjósolhatunk az elmével kapcsolatban. Ezt az elképzelést az
algoritmikus materializmus filozófiájának hívhatjuk.

Ha az elv igaz, akkor reményeink szerint találhatunk olyan egyszerő algoritmust, amely már a
gyakorlatban is alkalmazható. Így az agy biofizikájának tanulmányozásával eljuthatunk a
viselkedés meghatározásáig, vagy fordítva. A legtöbb alapvetı MI kutatás ez utóbbi
szisztémát alkalmazza.

----------------------------------------------------------------------------
10. oldal szürke keretben:
Turing gépezet

Lényegében véve egy Turing gépezet nagyon egyszerő. Véges számú belsı állapottal
rendelkezik, van egy tároló szalagja, egy eszköz, ami leolvassa vagy átírja a tárolót, és egy
változásokat elıíró szabály. A memória szalag egy sorozat tároló egységbıl áll, mindegyik
értéke lehet 1-es vagy 0. Feltételezzük, hogy végtelen számú egység áll a rendelkezésünkre
bármely irányban. Az olvasó egység mindig egy tárolót olvas ki, és képes elmozdulni eggyel
jobbra vagy balra, illetve helyben maradhat. Az állapotok között van egy kezdeti és egy végsı
állapot.

A változásokat elıíró szabály határozza meg a gép mőködését. Például, utasíthat arra, hogy ha
a gép A állapotban van, és az olvasó egység 0-át érzékel, akkor menjen B-be, és írja át a
tárolót 1-re, majd mozduljon eggyel balra. A szabály véges számú utasításból áll, hasonlóak
ehhez. A gép a kezdeti állapotból indul el, együtt az 1-esek és 0-ák egy bizonyos rögzített
mintájával a szalagon, ami a bejövı információt képviseli. Egyesével elvégzi az utasításokat
egészen addig, míg a végsı állapotba nem ér, amikor megáll. (Elméletileg esetleg soha nem
éri el ezt az állapotot, és örökké mozgásban marad.) Ha a gép egyszer megállt, a szalagon a 0-
ák és 1-ek mintázata képviseli a kimenı adatokat.

Egy modern digitális számítógép nagyon hasonló egy Turing gépezethez. A memória szalag
itt a számítógép RAM-ja (random acces memory), illetve CD, vagy más adatrögzítı egység.
A Turing gépezet állapotai a számítógép CPU (central processing unit) egységének különbözı
állapotainak felel meg, és a változtatási szabályok a CPU-t mőködtetı operációs rendszer.

10
Ahogy a Turing gépezetben is történik, a számítógép programjait és adatait a memóriában
tárolják.

Ha a Turing gépezet változásokat létrehozó szabályait megfelelıen határozzák meg, akkor a

gépezet egyetemesnek nevezhetı. Ez azt jelenti, hogy bármilyen algoritmust végre lehet
hajtani rajta. Ehhez az algoritmust 0-ák és 1-esek sorozatává kell átkódolni – amit algoritmus
programnak hívnak – és ezt tárolják a gép szalagján. Ha az algoritmus elvárt bemenı adatait
is tárolják a szalagon, akkor az egyetemes Turing gépezet (UTM) az algoritmus programnak
megfelelıen az algoritmust alkalmazza a bejövı adatokra. Valójában ugyanezt végzi el egy
digitális számítógép is. Egy UTM egyszerően egy modern digitális számítógép absztrakt
változata.
------------------------------------------------------------------------------------

Turing feltételezései

Alonzo Church, Stephen Kleene és Alan Turing a 30-as, 40-es években fontos
következtetésekre jutottak, miszerint az összes lehetséges algoritmust le lehet futtatni egy
teoretikus számítógépen, amit egyetemes Turing gépezetnek neveztek el. Ezt az állítást
Church-Turing tételnek hívják. Erre a következtetésre úgy jutottak, hogy különbözı általános
eljárást alakítottak ki algoritmusok létrehozására, és kimutatták, hogy ezek mind egyenlıvé
tehetık egymással. A mai napig senki sem tudott olyan számítási módszert felmutatni, amit ne
lehetett volna az egyik ilyen szabályrendszerre redukálni.

A Church-Turing tétel azt is magában foglalja, hogy ha egy természeti jelenség leírható egy
algoritmussal, akkor szimulálható egy UTM-el. Eg UTM pedig nem más, mint egy modern
digitális számítógép absztrakt változata. Gyakorlatilag tehát a Church-Turing tétel azt jelenti,
hogy elvben bármilyen jelenség, amely leírható egy algoritmussal, egy megfelelıen erıs
számítógéppel is szimulálható a mőködése.

Mivel egy UTM bármilyen algoritmust le tud futtatni, egy másik UTM-et is képes szimulálni.
Ebben az esetben az ilyen program egy virtuális gépezetnek felel meg, hiszen a fizikailag
létezı gépezet számára lehetıvé válik, hogy teljesen azonosan viselkedjen egy másikkal. A
virtuális gépezetek gyakorlati alkalmazása a számítógép iparban jelentıs, mivel lehetıvé
teszi, hogy egy számítógépen lefuttassanak egy olyan programot is, amelyet egy másik gépre
terveztek meg. Természetesen, ha egy emberi lény egy olyan gépezet, amelyet egy algoritmus
határoz meg, akkor elképzelhetı, hogy egy számítógépben futtassanak egy virtuális emberi
elmét is.

Egy teoretikus Turing gépezethez végtelen kapacitású memória tartozna abban az értelemben,
hogy ha szükség lenne még több 0 vagy 1 leírására, arra mindig lenne hely rajta. Sajnos egy
valós digitális számítógépben mindig korlátozott a memória kapacitás, illetve úgy tőnik, soha
nem elég a hely benne.

A számítógépek másik korlátozott természete, hogy habár nagyon gyorsan képesek

mőveleteket elvégezni, de túlságosan sok idıbe telik a programok futtatása. Mindez
fokozottabban igaz az összetett természeti jelenségeket szimuláló programokra. A
természetben elképzelhetetlen mennyiségben léteznek együttmőködı egységek, amelyek
párhuzamosan dolgoznak és kommunikálnak egymással. A párhuzamos mőködésre példa a
Daniel Hillis által tervezett számítógép hálózat, amelyben már az 1980-as éveken 64.000
processzor volt képes egyidıben mőködni, és változatos módon kommunikálni egymással.

11
Ilyen számítógép elvben megépíthetı – talán azáltal, hogy az önreprodukáló sejtek
molekuláris kapcsolatrendszerét leutánozzák. Ha sikerül, egy ilyen gépnek már elég memória
kapacitása lesz, hogy valóban modellezni lehessen vele az agy funkcióit. A kérdés, hogy
vajon az agy, ha szabatosan modellezhetı lesz egy ilyen számítógépen futtatott program
segítségével, akkor az ilyen program képes lesz-e tudatos személyiség jegyek létrehozására.

Szimuláció és tapasztalatok

John Searle (U o California Berkeley) kétféle mesterséges intelligencia kategóriát határozott

meg: gyenge MI, mely szerint az emberi elme szimulálható számítógépekkel, és erıs MI,
amely szerint számítógépek teljes mértékben duplikálhatnak egy emberi elmét (Searle, 1981).

Egy jelenség szimulálása azt jelenti, hogy egy algoritmus segítségével létrehozzuk a jelenség
szimbolikus meghatározását. A tudomány és a mérnöki szak rendszeresen alkalmazza ezt a
módszert. Ha például meg akarjuk tudni, hogy egy híd hogy fog viselkedni nagy szélben, a
híd szimulált mását vizsgáljuk meg, kibírja-e a széllökéseket. Ha a szimuláció elég pontos,
akkor megbízhatóan meg tudjuk jósolni a valóságot.

Általában nem gondoljuk, hogy a szimulált híd valóban azonos lenne egy kı-cement híddal.
Bármilyen precízen is készüljön el a szimuláció, az eredmény csak az eredeti szimbolikus
leírása marad. De az erıs AI támogatói szerint az emberi elme pontos szimulációja valóban
maga az elme lesz. Ha ugyanúgy gondolkodik, érez, értelmez és következtet, mint az eredeti,
akkor azonosnak kell tekinteni azzal. Howard Patte filozófus megfogalmazásában a
szimuláció az emberi elme megvalósításává válik. (Patte, 1989)

Az ilyen következtetés alapja a filozófiai materializmus. Eszerint valójában csak az anyag

létezik, az elme pedig nem más, mint szimbolikus minták sorozata. Ezeket a szimbólumokat
anyagi eszközökkel lehet képviselni, de lényegtelen, hogyan. Az „1” számjegy például
képviselhetı egy vezetéken haladó árammal, egy idegimpulzussal, vagy egy papíron leírt
mintával. Az elme lényege a szimbolikus formák mintázatában rejlik, nem abban az
anyagban, ami megjeleníti ezeket. Így, ha egy elme-mintázatot át lehet vinni egy
számítógépre, akkor az a számítógép az eredeti lényegét lesz képes megvalósítani.

Az idea magában foglalja, hogy megtörténhet a reinkarnáció egy érdekes formája. Hans
Moravec robot kutató a downloading (letöltés) kifejezést alkalmazza erre. Ha egy készülék
átvilágítja az agyat, és minden egyes neuron csoport viselkedésérıl alkot egy szimulációt,
akkor ez alapján össze lehet kötni a csoportok szimulációit, és elkészülhet az illetı elméjének
teljes és pontos szimulációja. Ha mindezt egy erıs számítógépen lefuttatják, az illetı
megjelenik benne. „Ha az öreg testtıl megválik az utolsó lépés” – mondja Moravec, „akkor
már nem akarod újra felébreszteni, hiszen sikeresen lemásoltad.” A test olyan rusnya valami.
(Fjermedal, 1986, 5. oldal)

Moravec logikáját támogatta Marvin Minsky is, aki a MI egyik alapító atyja. Amikor
megkérdezték, hogy szeretné-e, ha letöltenék, azt válaszolta: „Miért ne? Nem lennék többé
beteg, és a többi ilyesmi. Úgy gondolom, az embereknek egy idı után elegük van a
testükbıl.” (Fjermedal, 1986. 7) Danny Hillis, Minsky tanítványa is egyetértett ezzel: „Ha
választhatnék, hogy letöltsenek egy számítógépbe, ami ugyan egy szobában rostokol, de
képes tovább gondolkozni, de nem halnék meg, akkor biztosan a gondolkodást
választanám…” (Fjermedal, 1986. 8).

12
De vajon tudatában lenne-e a letöltött Danny Hillis, hogy mirıl gondolkodik? Sokféle
logikával lehet érvelni amellett, hogy nem, hacsak valami plussz érzékelési lehetıség nem
adódik hozzá, ami egy ilyen tudatosságot létrehoz. A tizenhetedik században Leibniz érvelt
így a monádok elméletében:

Tegyük fel, hogy lenne egy gépezet, amelyik gondolatokat, érzéseket és észlelést hozna létre.
Ekkor, ha elég nagy a gép, be lehetne lépni fizikálisan is a belsı világába. Ám odabent csak
alkatrészek mőködését láthatjuk, magára a tudatosság jelenségének létrejöttére sehol sem
találnánk magyarázatot. A felfogás képessége nem az összetettségbıl, vagy a gépezetbıl
származik, hanem attól különálló jelenség (Leibniz, 1714)-

Napjainkban John Searle érvelt hasonló módon (Searle, 1981). A gondolati modelljében egy
számítógép programja képes válaszolni a kínai nyelven feltett kérdésekre. A program azokra a
kérdésekre válaszol, amelyek hibátlan kínai nyelven lettek feltéve, és képes kiállni a Turing
tesztet. Searle azt feltételezte, hogy a programot egy olyan ember mőködteti, aki egy
szobában ül, és kódolt formában kapja meg a kérdéseket. Ha az ember nem tud kínaiul, akkor
csak az angolul megírt program utasításai alapján jegyez le jeleket egy papírra.

Searle azt akarja a példával illusztrálni, hogy a „számítógép” ugyan ebben az esetben valóban
tudatos, de nincs tisztában a kínai nyelven feltett kérdések és válaszok értelmével. Ám egy
normál esetben egy kínai ember tudatosan adja meg a válaszokat. Tehát, pusztán abból, hogy
egy számítógép lefuttat egy algoritmust, azt nem tudjuk megmondani, hogy bármiféle
tudatosság létezne benne arról, hogy az algoritmus valójában mit jelent.

Tegyük fel, hogy a számítógép tudóst, George Amsteint sikeresen letöltötték egy egyetemes
Turing gépbe, ami egy igen nagy füves területen zajló táblajátékra van beállítva. Az UTM
belsı állapotait megszámozott kıkorongok képviselik, amelyek a mezın hevernek, és az
aktuális állapotot azzal jelölik meg, hogy valamelyik korongra rátesznek egy követ. A
memória „szalag” négyzetek hosszú sora, amelyen ’1’-et jelent, ha van rajta egy kı, és ’0’-t,
ha nincs (a kı mellette van). Az olvasófejet egy nagymérető kı képviseli, amelyet az éppen
kiolvasásra kerülı négyzet mellé helyeznek. Az UTM-et egy birkapásztor mőködteti, aki a
birkáit legelteti. és idınként a szabályokban meghatározottak alapján elmozdít néhány követ.
Amstein lényegét a memória négyzetekben elhelyezkedı kövek mintázata képviseli. (ld. 2.
rajz)

Ez az UTM igen lassan mőködik, tehát elképzelhetjük, hogy az UTM mőködtetésének

hagyományát apáról fiúra öröklik a pásztorok. Sok száz generáció után, míg társadalmak
virágoznak és hanyatlanak, a kitartó pásztorok tovább mozgatják a letöltött Amstein
gondolatait szimuláló számítógépet. A kérdés: vajon az egész elrendezés létrehozza-e
Amstein elméjének esszenciáját? Azt feltételezhetjük, hogy lassan ugyan, de szimulálja
agyának mőködését. De jelen van-e évszázadokra kiterjesztve maga a tudós? Ha nem, akkor
mitıl jön létre a tudatosság? Egy sokkal gyorsabb számítógép, ami ugyanazt a programot
futtatja le, vajon létrehozza-e pusztán azáltal ezt a tudatosságot, hogy sokkal gyorsabban
mőködik?

Searle azt állítja, hogy egy elmét valami lényegi elem bevonásával lehet csak teremteni
(Searle, 1981, 368-69). Az agy fizikai mőködése elvégzi a dolgát, de egy szilicium chip nem
feltétlenül képes tudatosságot generálni, függetlenül attól, hogy milyen szigorúan utánozza az
az elme algoritmikus mintázatát. De vajon az agy protoplazmája mért alkalmasabb egy elmét

13
felépíteni, mint egy chip, vagy az az ember, aki a kínai szobában üldögélve dolgozik? Nincs
mire alapoznunk, ha egy anyagot egy másik elébe helyezünk, hogy tudatosságot hozzunk ki
belıle (hacsak nem nyúlunk egy különálló, speciális tényezıhöz, mint ahogy Leibnitz tette).

A tudatosság illúziója

Daniel Dennett azt mondaná erre, hogy ez az egész vita félrement az illúzió miatt. Sokan
képzelik azt, hogy a tudatosság valahogy különbözik az összes többi gondolatuktól, érzésüktıl
és érzékelési folyamataiktól, melyeket az elme összegez. A tudatosság a tudatos felfogással
megvilágosíthatja ezeket a dolgokat, és az igazán tudatos, aki ezt teszi, de mindez történhet
tudat alatt is (gyakran ez a helyzet). Ám Dennett szerint mindez csak illúzió. Szó szerint nincs
semmi olyasmi az elménkben, amit logikus módon le ne írhatnánk fizikai funkciókkal – olyan
funkciókkal, amelyek a részleteikben is szimulálhatók egy számítógéppel. Nincs egy
tudatosságnak nevezett hozzáadott tulajdonság, ami valahogy saját magát hozzákapcsolja
ezekhez a történésekhez, és külön is meg kellene határozni a lényegét. Dennett szavaival élve:

Ami a saját tudatosságommal kapcsolatban nagy benyomást tesz rám, hogy igen közelrıl
ismerem, hogy néhány jellegzetessége tetszik nekem, míg mások elkeserítenek, látom, amikor
szétszórt vagyok, és látom, ha összeszedett, a megnevezhetetlen elsüllyedı rossz elıérzeteim
és jókedvő nemtörıdömségem az érzékelésem bizonyos részleteirıl, a szorongásaim és
tévedéseim, a képességem, ahogy fantáziálgatni tudok, …és így tovább. Mindezek „pusztán”
a „funkciók beteljesülései”, vagy a különbözı összetett helyzetek megnyilvánulásai bizonyos
funkciók elvégzéséhez. …Vedd el mindezt, és semmi sem marad egy bizarr meggyızıdésen
túl (néhány emberben), hogy létezik valamiféle „minıségi tartalom” szavakkal ki nem
fejezhetı maradéka, megfosztva minden erıtıl, hogy hasson ránk, hogy élvezetet adjon, hogy
bosszantson, hogy bármire emlékeztessen (Dennett, 1996, 5).

Mindezzel az a probléma, hogy ha bármit is képesek vagyunk teljesen szavakkal is leírni, az

az, amirıl tudatosak vagyunk, és nem maga a tudatos felfogás fogalma. De ha a tudatos
felfogás teljesen nem határozható meg szavakkal, akkor egyáltalán létezik-e belıle valami?
Nyitott emberek általában azt mondják: „Természetesen, létezı valami: Tudatos vagyok arról,
hogy folyamatosan észnél vagyok.” De mások erre így válaszolhatnak: „Ha nem tudod
meghatározni, akkor mi ez a dolog? Nem a logikus értekezés területén belül létezik.”

Ironikus, hogy épp a tudatosság lényegi tulajdonsága az, ami miatt számos modern filozófus
kizártnak tartja a különálló létezését – a meditatív tanulmányok kezdıpontja, amelyek az ént
azáltal próbálják megtapasztalni, hogy elválasztják mindattól, ami „nem az”. Például Ken
Wilber kontemplatív filozófus az énnel kapcsolatban az alábbi módon mutatja be a
hagyományos befelé forduló módszert:

Mindaz, ami a tudatos észlelésed tárgyát képezi, nem a megfigyelhetı Én. Amit önmagadról
tudsz, valójában nem a tényleges Én. Ezek nem a Látók, hanem pusztán olyan dolgok,
amelyek láthatóak. …Ha tehát önmagadat úgy határozod meg, hogy ezeket felsorolod, végsı
soron téves identitásod listáját készíted el, hazugságok sorozatát, ami végsı soron nem te
vagy. …Az igazán belsı Én tanúként látja a külsı világot, és tanúja az összes belsı
gondolatot is. Ez a Látó látja az egót, és látja a testet, valamint a természet világát is. Mindez
a Látó „elıtt” lezajló parádé. Ám maga a Látó nem látható. Ha bármit is látsz, az csak még
több tárgy. Épp ezek nem azonosak az Én-nel, a Tanú-val. (Wilber, 1996, 221)

14
Természetesen az ilyen intés lényege, hogy az Én-re közvetve mutasson rá, a kizárás
módszerével. De vajon marad-e egyáltalán „valami”, ha mindent kizártunk? Vagy csupán a
„semmi” marad, ahogy Dennett állítja? Ez utóbbi állítás szépen egybevág az algoritmikus
materializmussal. Ám ennek ellenére a szőnni nem akaró érzés, hogy a tudatosság valamivel
több a semminél, csak nem távozik tılünk.

Virtuális Valóság 18. oldaltól

Mielıtt látnál egy madarat, és beszélnél róla, a madárnak el kellett indítania egy akció-reakció
sorozat –a madárról visszaverıdött a fény, a fotonok beérkeztek a retinára, stb. – ami végül a
nyelved és hangszálaid fizikai mozgását eredményezte. Hasonlóan ehhez, ha a tudatosságról
beszélünk, mint valóban létezı dologról (nem fizikai „dolog”), akkor ez a valami szintén
fizikai hatást kelt. Ez az elv arculcsapás a karteziánusi dualizmus számára – Rene Descartes
17. századi filozófus elképzelése, miszerint az elme olyan nem-anyagi dologból van, ami
kapcsolatba lép az aggyal.

Descartes azt feltételezte, hogy az elme és az agy közötti kölcsönhatás a fejünk központjában,
a tobozmirigyben zajlik. Amikor az elme elhatároz egy cselekedetet, változás jön létre a
tobozmirigyben, ami aktiválja a test idegeit és izmait. A probléma mindezzel, hogy az ismert
fizikai törvények nem engedik meg, hogy ilyesmi törtéjen, sem a tobozmirigyben, sem
máshol. A fizikai egyenletek nem tartalmaznak olyan tagokat, amelyek egy nem fizikai elme
anyagra kifejtett hatását megengednék, ezért egy elme-test kölcsönhatás megsérti a fizika
törvényeit. Daniel Dennett szerint mindez „a dualizmus fatális és elkerülhetetlen hibájának
széles körben ismert helyzete” (Dennett, 1991, 35).

Azon puristák számára, akik az ismert fizikai törvényeket abszolút értelemben fogadják el,
bizony fenyegetı helyzet. Ám csodálatos módon a mindennapi életben a számítógépek olyan
kvázi-elme-test dualizmust formáltak meg, ami jelzésként szolgálhat a valóság megértéséhez.
Ezt a formulát ’virtuális valóság’-ként említik (VR)

A virtuális valóság fogalma megfordítja a hagyományos mesterséges értelem (MI) kutatási

módszerét. Ahelyett, hogy egy számítógéppel szimulált elmét illesztene be a való világban, a
VR egy valódi elmét kapcsol össze a számítógéppel szimulált világgal. Ehhez egyértelmően
szükség van valamiféle interface-re, amely által a valódi elme hatással van a szimulált
világban zajló eseményekre, és észleli is az ott történteket.

Egy olyan VR, mely pontosan szimulálja a való világot, a fizikai törvényeket figyelembe véve
kell, hogy mőködjön. Ugyanakkor a cibernauta és a VR közötti interaktív kapcsolat magában
foglalja e szabályok egyfajta megszegését, ami a dékárti dualizmusból fakadó következmény.
Ezért a virtuális valóságok olyan teret biztosítanak, ahol megkérdezhetjük, hogyan képes egy
fizikailag reális testet irányítani egy elme.

VR történelem

A virtuális valóság talán 1966-ban kezdıdhetett el, amikor Ivan Sutherland egy olyan
körkörös vizuális vetítési rendszert fejlesztett ki (HMD), amivel egy ember egy számítógép
által generált világot láthatott maga elıtt (Rheingold, 1991, 105). Egy TV képernyın a
felhasználó egy tájat látott, és amikor megmozdította a fejét, a számítógép az egész képet
újraalkotta annak megfelelıen, hogy a való világ illúziója keletkezhessen benne. Az elsı
HMDt „Damoklész kardjá”-nak hívták, mert olyan nehéz volt, hogy a mennyezetre kellett

15
rögzíteni, és az egész berendezés fenyegetıen ingott a felhasználó feje felett. Az elsı virtuális
tárgy egy lebegı csı volt.

1984-ben berepülı pilóták használtak HMD-s rendszert (fejre szerelt képernyı) repülés-
szimulátorként oktatási céllal. A „Darth Vader nevő egymillió dolláros sisak (VCASS) jó
példa erre (McGreevy, 1989, 7). Thomas Furness, aki kifejlesztette a VCASS rendszert, egy
olyan pilóta fülke létrehozását tervezte meg, amelyben a pilóták valódi gépekben
használnának ilyen sisakot. A pilóta ezen keresztül egy virtuális képet látna, amely egy
számítógép által vezetett harci repülıgép minden információját és ellenırzési rendszerét a
rendelkezésére bocsájtaná.

Egy ilyen alkalmazás során a pilótának képesnek kell lennie mőködtetni egy repülıgép
virtuális irányító rendszert. Talán a legismertebb ilyen eszköz a Data Glove (adat-kesztyő),
amit Jaron Lanier, az úttörı VR csapat, a VPL Kutató központ tagja fejlesztett ki. Ez az
eszköz egy rugalmas kesztyő, amibe az ujjak mozgását érzékelı jelfogókat építettek be, és
ezeket a jeleket elküldték egy számítógépbe mindazzal a mágneses érzékelıkkel vett
adatokkal, amelyek a kéz térbeli helyzetét rögzítették (Rheingold, 1991, 145-46). A
számítógép az adatokból egy virtuális kezet hozott létre, ami pontosan leutánozta egy valós
kéz minden mozdulatát. A kesztyőt a HMD-vel kombinálva a felhasználó elmerülhetett egy
virtuális tér látványában, ahol egy virtuális kézzel manipulálhatta a virtuális tárgyakat. Ezzel
az elrendezéssel a pilóta fantom gombokat nyomogathat, amelyek szükség szerint
megjelentek a virtuális mőszerfalon.

A jelenleg létezı VV rendszerek általában azért nem nyújtanak valósághő képet, mert túl
lassú számítógépek állnak mögöttük, és így lehetetlen valós idıben szimulálni az alapvetı
fizikai törvényeket. Az 1980-as VPL demot úgy hívták: „Valóság két ember számára”. Ebben
két ember virtuális testben megpróbál kezet fogni. Sajnos a kísérlet során a kezeik általában
áthatoltak egymáson, mert a számítógép nem tudott olyan gyorsan számolni, hogy reagáljon a
felületek érintkezésére.

Ahhoz, hogy a virtuális világban egy virtuális kéz valósághően reagáljon a felületét érı
nyomásra, meg kell torpannia, ha egy virtuális objektummal találkozik. Ehhez a felszíni
nyomást valós idıben kell tudni kiszámolni. Az embernek tapasztalnia kell ezt az ellenállást,
amit a kesztyőbe épített szervo-mechanizmussal lehet létrehozni. A kesztyő belsı felébe
épített mikrovibrátorok létrehozhatják a tapintás érzetét.

A valósághő képet adó VV rendszereknél ezt a fizikai törvények adta lehetıségek

biztosították. Ilyen volt a repülıgép szimulátor, amelyben a virtuális repülıgépek
engedelmeskedtek a newtoni törvényeknek. Ugyanez igaz a számítógépes grafikára, ahol a
kutatók megértették, hogy a valósághő képek kulcsa alapvetıen az alkalmazott fizikában
rejlik.

A következı lépés az Adat Kesztyő után egy teljes testet befedı Adat Ruha, amelynél
érzékelık továbbítják a testrészek térbeli helyzetét. (Rheingold, 1991. 170. oldal) A ruha
lehetıvé teszi a viselıjének, hogy teljes virtuális testet irányítson. Sajnos mind az Adat
Kesztyőnek, mind az Adat Ruhának szigorú korlátai vannak. Mivel igénylik, hogy valóban
ember viselje ıket és mozogjon bennük a virtuális test mozgatása érdekében, nem engedik,
hogy a virtuális világba teljes mértékben belemerüljön a használója.

16
Különösen igaz ez azokban az esetekben, ha a virtuális test formája nem ugyanolyan, mint az
ember testformája, aki viseli a ruhát. Képzeljük el, hogyan lehetne egy Adat Ruhában egy
virtuális polip mozgását irányítani.

Még akkor is komoly problémák vannak, ha a használó testének megkettızése a cél. Például
képzeljük el, hogy a virtuális test egy medencében merül le. Egy antigravitációs gépezet
nélkül az Adat Ruha csak akkor tudja átadni a súly elveszítésének érzését, ha a testét a
merülésnek megfelelı módon mozgatják. A probléma megoldása, hogy a virtuális testnek
olyan érzékekkel kell rendelkezni, amelyek közvetlenül csatlakoznak a használó érzékeihez.

Az agy egy kádban

Ahhoz, hogy valakit valóban egy virtuális világba juttassunk, egy teljes csatlakoztató
egységre lenne szükség az akaratot képviselı elme és a VV számítógép között. A
legegyszerőbb ilyen berendezés felhasználja az illetı végtagjait és érzékszerveit, ami a
megszokott klaviatúrától és képernyıtıl egészen az Adat Kesztyőig és HMD-ig. A következı
szint az illetı érzékelı és mozgató idegrendszerének közvetlen felhasználását jelentené.

Ha tovább megyünk, Daniel Dennett példájával élve elképzelhetjük, ahogy az illetı agyát
kioperálják, és egy tartályba helyezve komplett rendszerrel tartják életben, miközben
miniatürizált elektródákkal kapcsolódnak hozzá (Dennett, 1981, 218). Az elképzelést
felhasználta a Mátrix tudományos fantasztikus film, ahol teljes-test medencét használtak.
Követve Dennett gondolatkísérletét, feltételezzük, hogy a kiemelt agy egy kifinomultan
megtervezett virtuális valóság rendszerrel van összekapcsolva. Természetesen ehhez
feltételeznünk kell a megfelelı technológia létezését, ami azért még a jövı zenéje.

Elvben lehetséges, hogy egy ember idegrendszerét összekapcsoljuk egy számítógéppel.

Manapság korlátozott körben történnek már ilyen kísérletek, és minden bizonnyal elérkezik
majd az idı, hogy az agyhoz közvetlenül kapcsolt berendezést használnak, hogy kihasználják
az embereket vagy elvegyék a szabad akaratukat. Ám egy VV-ben való teljes elmerüléshez
szükség van egy olyan berendezésre, amely minden egyes neuron mőködését képes érzékelni,
és stimulálni milliós nagyságrendben.

A megoldás egyolyan technika lehet, amivel nem hatolunk be a sejtekbe. Ilyen letöltı
rendszert képzelt el Hans Moravec (Fjermedal, 1986. 4.). Esetleg történhet behatoló
módszerrel is. Már egyetlen neuronba is be lehet vezetni mikroelektródát. Sok millió neuron
kezeléséhez alkalmas lenne a nanotechnológia, amit elıször Richard Feynman fizikus javasolt
(1959).

Feynman szerint „még rengeteg lehetıség van kihasználatlanul”, hogy mikromérető robotokat
építsünk. Ehhez olyan stratégiát javasolt, mely szerint gépek építenének egyre kisebb gépeket,
elérve akár az atomnyi méretet. Ilyen módon egyetlen sejtbe egy egész gyárat bele lehetne
építeni.

Nem feltétlenül egy lépcsıben történne, mint az autók összeszerelése egy futószalagon. John
von Neumann (1949) megmutatta, ahogy önreprodukáló Turing gépek létrehozhatóak néhány
egyszerő alkatrészbıl. Ha úgy tervezik a mikromérető gyárat, hogy ezek saját magukat le
tudnák gyártani, akkor lehetıvé válna, hogy rendkívül nagy számban gyárthatnánk mini
gépecskéket. Nagyobb gépek sok millió csaknem azonos egységekbıl épülhetnek önmagukat

17
összeépítı folyamatok által. Elvben ilyen technológiára van lehetıség, hiszen az élı sejtek
példát mutatnak erre.

Ilyen gépezetek sok millió neuronnal külön-külön is kapcsolódni tudnának, és adatokat

közvetíthetnek oda-vissza a neuronok és a számítógép között. Természetesen a számítógép
igen erıs, párhuzamos processzorokkal dolgozó rendszer kell legyen. Sok millió mikro-
processzor hálózatából állhatna, amelyek nanotechnológiával kapcsolódhatnának össze.

Jelenlegi tudásunk szerint az idegimpulzusok az ember érzékelı és motoros rendszerének

legkisebb adat-egységét képezik. Ezért az egyéni neuronok szintjén mőködı érzékelı
kapcsoló egység képes kell legyen olyan virtuális érzet létrehozására, amely
megkülönböztethetetlen a megszokott érzékeléstıl. Ehhez csupán olyan gyors számítógépre
van szükség, ami reál-idejő adatsorozatokat képes kiszámolni az érzékelı idegsejtek számára.

Alvy Ray Smith számítógép-guru szerint a valóság 80 millió poligon per másodperc
sebességen fut. (Rheingold, 1991. 168.) Egy poligon itt egy apró színes geometriai egység,
amelyet számítógép által létrehozott képeknél használnak. Smith kalkulációja becslés arra,
hogy mennyi számításra van szükség teljesen valósághő virtuális tapasztalat alkotásához, amit
a többi érzékelés számára még meg kell sokszorozni. A VPL rendszer korai VV
demonstrációi számára használt számítógép mintegy kétezer poligon per másodperc rajzot
volt képes létrehozni.

Egy igen nagyfelbontású VV felhasználói a háromdimenziós szimulált világot valóságosnak

fogják érzékelni. A VV rendszernek úgy kell mőködnie, hogy a virtuális környezet zárt
legyen. Ez azt jelenti, hogy a virtuális környezet bármelyik virtuális érzékelıje csak olyan
információt kaphat, ami ebbıl a környezetbıl származik. Más szavakkal, a virtuális
érzékekkel nem lehet túllátni a virtuális környezeten.

A zártság nem jelenti, hogy a normál fizikai szervekkel ne lehessen információt kapni az
eredeti világról, de a VV által teremtett illúzió teljességéhez ezt a lehetıséget a lehetı
legkisebbre kell korlátozni. Ha a közönséges világról származó érzékelés teljesen ki van
zárva, akkor a VV-t „teljes elmerülésre alkalmas”-nak mondhatjuk.

Virtuális agyak

Képzeljük el, hogy egy madár-, egy rovar-, vagy valamilyen speciálisan tervezett testben
mozgunk a virtuális környezetben. Az emberi agy számára talán nehézséget okozna egy ilyen
test irányítása, ezért talán szükség lenne virtuális agy legyártására is a felhasználó számára. A
virtuális agyat a fizikai agyhoz kellene csatolni. A fizikai oldalról lenne egy kapcsoló egység
a felhasználó idegrendszerének sok millió neuronja és a VV számítógép között. A
számítógépben futnia kell egy programnak, ami oda-vissza küld adatokat a kapcsoló egység
és a virtuális agy által használt adatbank között.

Maga a virtuális agy egyszerő programot igényel. Viszont felosztható egy virtuális három-
dimenziós rendszer és egy forma nélküli rendszerre. Az elızı – ami érzékeny egy virtuális
agy pusztulásra – a „fizikai” agya a virtuális testnek. Az utóbbi tartalmazza a valódi fizikai
agy kapcsoló egységét, és talán olyan tulajdonságokért is felelıs lehet, amit egy virtuális
„nem fizikai” elme végezne el.

18
A VV-bıl az érzékelés adatai számos csatornán keresztül léphetnek be a személy (valódi)
agyába, így is megfelelıen értelmezhetıek. Mőszemekkel végzett kísérletek azt mutatták,
hogy akkor is normál módon felfoghatóak a virtuális adatok, ha azok szokatlan csatornán át
jutnak be az agyba. Az 1970-es évek elején Paul Bach-y-Rita kifejlesztett egy mőszemet,
amihez egy vak ember szemüveg-keretébe épített alacsony felbontású kamerát használt
(Dennett, 1994. 339). A kamera jelei egy 20x20-as parányi pixel-vibrátoron a látott objektum
durva képét hozták létre, amit az illetı hasára vagy hátára rögzítettek. A vibrátor képét
oszcillográfon megjelenítve zavaros, de felismerhetı képet lehetett látni. Kiderült, hogy pár
órás gyakorlás után az eszközt használó vakok megtanulták a jeleket leolvasni, és felismerni
az embereket az arcuk alapján.

Daniel Dennett szerint: „Egy rövid tanulási idıszak után az illetı figyelme elvált a bırön
érzett rezgésektıl, a pixel-vibrátor úgymond átlátszóvá vált, és a személy figyelme átállt a
fejére rögzített kamera nézıpontjára. (Dennett, 1994. 341) A has vagy hát bırének tapintás-
érzékelése elérve az agyat valahogyan a látás tudatos tapasztalatát hozta létre. Ez azt jelzi,
hogy egy VV rendszerbıl származó részletes vizuális információ még akkor is normál látás
érzetét kelti a felhasználóban, ha az adatok nem a látóidegeken keresztül jut be az illetı
agyába.

Azok a vakok, akik részt vettek Bach-y-Rita kutatásában, nem születéstıl fogva voltak vakok.
Vannak esetek, amikor veleszületett vak személyek felnıtt korban operációval nyerik vissza a
látás képességét (Tipler, 1994. 243) Amikor az illetı elsı alkalommal nyitja ki a
meggyógyított szemét, semmi mást nem lát, mint jelentés nélküli, zavaró színeket. Aztán évek
során fokozatosan tanulja meg felismerni az ismerıs tárgyakat.

Ez azt sugallja, hogy amikor elsı alkalommal kap virtuális érzékekbıl adatokat a felhasználó,
azt valószínőleg nehezen tudja majd kiértékelni, de talán idıvel hozzá tud majd szokni. Úgy
tőnik, hogy a vizuális információ befogadásának képessége kötıdik a korai szakaszban
történı látáshoz, ami kifejleszti a megfelelı agy-struktúrákat. Ha nincsenek ilyen
tapasztalatok, ezek a rendszerek nem fejlıdnek ki, de gyakorlással még felnıtt korban is
kifejleszthetık (lásd még 7. fejezetet).

A megfigyelések valószínőleg alkalmazhatóak a többi megszokott érzékelésre is, mint

amilyen a hallás. De vajon milyen mértékben képes alkalmazkodni egy személy új típusú
adatokhoz? Képzeljük el mondjuk, hogy a tárgyakról teljes, háromdimenziós adathalmaz
érkezik egy személy érzékelı idegeihez, illetve agyához. Vajon képes lehet-e az illetı
megtanulni ezeket az adatokat úgy értékelni, mint egy sok-irányból történı látás? Vajon a
tapasztalat absztrakt szinten történik, vagy a normál látáshoz hasonló közvetlen érzékelés
szintjén?

Ugyanezek a kérdések vethetık fel egy radar vagy más katonai berendezés által generált
„érzékelési” adatok kapcsán. Vajon egy pilóta, aki ilyen adatáradatba merül, megtanulhat-e
„eggyé válni” a gépekkel, és azok érzékelıin keresztül tapasztalni közvetlen élményt?

Absztrakt virtuális valóság

Az AA gondolati kísérlet felhasználható modellként arra, hogy beszéljünk az elme és agy

közötti kapcsolat mibenlétérıl. A segítségével választ kaphatunk néhány híres dékárti dualista
modellel kapcsolatos kérdésre.

19
Descartes azt feltételezte, hogy az elme gondolkodó része (amit res cogitans-nak hívott)
teljesen különbözik az anyagi részektıl (amit res extensa-nak hívott). Ám hogyan lehetséges
két, a természetében teljesen más dolog számára, hogy kölcsönhatásba lépjenek? Descartes
azt is állította, hogy a res cogitans nem rendelkezik térbeli kiterjedéssel, de ebben az esetben
hogyan kapcsolódhat egy olyan testhez (agyhoz), amelyik térben helyezkedik el?

A tárgyalt VV modellekben ezek a kérdések egyszerően megválaszolhatók. A modellben az

elme a személy fizikai agyára reagál, míg a test a VV számítógép által létrehozott virtuális
rendszerhez kapcsolódik. Az elme és a test ezért teljesen más természető, de egy kapcsoló
egység és megfelelı szoftver segítségével kölcsönhatásba tud kerülni. Az agy nem a VV
számítógép által létrehozott virtuális térben van, ám ennek ellenére képes kölcsönhatásba
kerülni egy olyan virtuális testtel, ami ebben a térben helyezkedik el.

Ebben az esetben az egész rendszert fizikai valóság övezi. Az elme, vagy a res cogitans a
fizikai agy, amit naívan a tudat székhelyének láthatunk, és így fizikailag ugyanolyan a
természete, mint a VV számítógépnek, amely a res extensa-t egy virtuális 3D térben futtat le.
A res extensa tehát más természető, mint a res cogitans. Ez utóbbi, mivel fizikailag is létezik,
„inkább valós”, mint az elızı. Ám a teljes elmerülés révén az elızı valóságosabbnak tőnik,
mint az utóbbi.

Ezen a ponton feltehetjük a kérdést: mi van, ha az általunk ismert fizikai valóság virtuális?
Tegyük fel, hogy a tudatosságunk valami olyasmi része, amit Eredeti Valóság-ként
nevezhetünk a jobb kifejezés híjján – amely világ szimulációként futtatja az ismert fizikai
világunk képét. Az egyszerőség kedvéért a lehetı legalapvetıbb szükségleteket sorolom csak
fel az EV-vel kapcsolatban. Szükséges, hogy képes legyen egy univerzális Turing gép szintjén
manipulálni szimbólumokat. Képesnek kell lennie fenntartani a tudatosságot – remélhetıleg
mindenféle undorító, a Mátrixban alkalmazott medencék és kapcsolatot létrehozó
berendezések nélkül. Az alapvetı tulajdonságain túl akkor fogok további részleteket közölni
az EV leírásáról, amikor szükség lesz rá.

Jelenleg a tudatot ismeretlen elemként kezelem. Így azt feltételezem, hogy az Eredeti Valóság
magában foglalja azt (és talán együtt is létezik vele). Azt is feltételezem, hogy az EV olyan
összetett rendszereket is tartalmaz, amelyek lehetıvé teszik a képletekkel meghatározott fizika
képviseletét. A rendszerrıl és a tudatossággal való kapcsolatáról fokozatosan fogok egyre
többet elmondani, ám maga a tudat lényegének meghatározása nem itt történik majd.

Daniel Dennett néhány nyomós érvet hozott fel azt jelezve, hogy a tudományban általában
alkalmazott „kifejtés” természete mindig redukcionista:

Csak olyan elmélet képes egyáltalán elmagyarázni a tudatos eseményeket, amely nem
tudatos események kifejezéseit használja. Ha azt modellezi valaki, ahogy a fájdalom
az agy aktivitása, még mindig használ egy dobozt, amelyre a „fájdalom” feliratot írták,
így igazából el sem kezdte elmagyarázni a fájdalom valóságát, és ha a tudatosságról
kialakított modell egészen addig szépen halad, míg egy mágikus pillanatban ki nem
kell jelentened, „ekkor egy csoda történik”, akkor még el sem kezdted elmagyarázni a
tudatosság mibenlétét. (Dennett, 1991. 454-55)

Elfogadva Dennett igazát, ezen a ponton nem fogom elkezdeni a tudatosságot

megmagyarázni. Ám azt megpróbálom tisztázni, ahogy a „fájdalom” feliratú doboz
kapcsolódik más dobozokhoz, beleértve a „neuronok” feliratút, vagy akár az „kapcsoló

20
egység szoftver” feliratú dobozokat. Azt gyanítom, hogy a természet néhány tulajdonságát
meg lehet magyarázni redukcionista módon, míg másokat – beleértve a tudatosságot – nem.
Egy ember által gyártott virtuális valóságban a virtuális világ leredukálható az információ
bináris bitsorozataira, míg a való világ, mely fenntartja ezt a virtuális valóságot, talán nem
ilyen könnyen elmagyarázható. Az Eredeti Valóság modell egyik megközelítési módja az,
ahogy a fizika bebizonyította, hogy a természet igen nagy mértékben megérthetı képletek
segítségével. Így próbáljuk meghatározni a valóság azon részét, amely matematikai
módszerrel elemezhetı „virtuális világ”-ként. Tegyük fel, hogy egy olyan nagyobb Eredeti
Valósággal van dolgunk, amelybe bele van ágyazva, és amely által fenn van tartva ez a
„virtuális világ”, és amely logikával nem érthetı meg teljes mértékben. A feltevésem, hogy a
tudatosság az egyik leegyszerősíthetetlen arculata ennek a nagyobb valóságnak.

A könyvben az ember által alkotott virtuális valóság modellt konkrét hasonlatként fogom
felhasználni arra, hogy megmutassam, elméletileg mit lehet elvárni egy absztrakt Eredeti
Valóság modelltıl. Különbözı természető bizonyítékokat fogok megvizsgálni, amelyek azzal
kapcsolatosak, amit az EV-nak feltétlenül teljesítenie kell, ha a megfigyelhetı világunkkal
összeegyeztethetı. Ha egy ember által gyártott VV elvben meg tud ilyet valósítani, akkor
következtethetünk arra, hogy az EV modell is képes lehet rá. Ilyen módszerrel fogok érvelni
amellett, hogy az EV modell képes olyan hasznos keretet alkotni, amelyben megérthetjük a
valóságot és a tudatosság ebben betöltött szerepét.

21
2. fejezet. Az óramő világegyetem káoszban

A newtoni világkép

Newton Principiája elıször adott reményt arra, hogy az isteni determinisztikus világ helyett
egy a természeti törvények által meghatározott, és matematikailag kiszámítható világban
élünk.
Newton munkája látszólag igazolta azt a valóságképet, mely egyre szélesebb körben elterjedt
Európában a középkor után, miszerint a világegyetem egy óramő pontosságával járó gépezet.
Ebben a modellben Isten két módon avatkozhat be az anyag viselkedésébe. (1) Megalapozza a
világot a törvények megfogalmazásával, majd útjára bocsájtja azt, és nem nyúl hozzá többé;
(2) Idırıl-idıre változtat az óraszerkezet beállításain. Az elsıben Isten transzcendentális
(anyagon túli), vagy kiemelkedı (az anyagot átható) helyzetben van. Az óramő-szerő
törvények, melyek a természeti erıket meghatározzák Istent az órás mester szerepére
kényszerítik – ez az elképzelés korábban lehetetlen lett volna.
Newton úgy gondolta, hogy a Naprendszert isteni teremtés hozta létre, és szükség van a (2)
típusú beavatkozásra annak finom, folyamatos mőködéséhez. Ám Newton teista érveit
kortársai nem igazán akarták elfogadni. Newton riválisa, Leibnitz például elınyben
részesítette az óramester Isten képét, aki, miután megalkotta és beindította a világmérető
gépezetet, többé már nem kell, hogy hozzányúljon annak mőködéséhez.
Idıvel ezt a spekulatív teológiai érvet Laplace és Lagrange matematikai módszerekkel is
megvizsgálta. Newton szerint a bolygók kölcsönhatásai óhatatlanul megzavarják periodikus
mozgásukat, ami miatt idıvel korrigálni kell a pályájukat. A két matematikus kimutatta, hogy
a newtoni bolygórendszer idealizált modelljében ez a perturbáció korlátok között marad, és
ciklusosan változik (Modern számítógépes kalkulációk alapján manapság megkérdıjelezik ezt
az állítást, és feltételezik, hogy a Naprendszer kaotikus, és hosszútávon megjósolhatatlan a
viselkedése.)
Idıvel az isteni teremtés elképzelését egyre inkább valószínőtlennek tartották. Míg Newton
még isteni beavatkozást tartott szükségesnek, Laplace már lehetségesnek tartotta, hogy a
természet önállóan alakította ki a ciklusos mozgást, amikor a csillagködbıl kikondenzálódtak
a bolygók. Habár a modellt matematikailag nem dolgozták ki teljes részletességgel,
fennmaradt, és tovább csökkentette az isteni kéz beavatkozási területét a világegyetem
mőködésébe.
A teológiai változásokkal párhuzamosan új természettudományos világképek alakultak ki az
elme-test problémával kapcsolatban. Nem véletlen, hogy Descartes modellje az elme és agy
kapcsolatáról épp akkor született meg, amikor a valóság mechanisztikus modellje egyre
inkább elfogadottá vált. Ahogy a fizikai törvények egyre mechanikusabb, óraszerő mőködésre
utaltak, mind nehezebbé vált azt elképzelni, hogy egy nem-fizikai dolog képes lehet befolyást
gyakorolni az anyagra. Ám, ha valami nem gyakorol befolyást az anyagra, akkor
gyakorlatilag „felkerül” a tiszta transzcendens irreleváns helyzetébe, ami praktikus
szempontból a nemlétezéssel egyenlı.

Káosz és determinizmus

A probléma viszont nem annyira az óra hasonlattal, hanem a fizika törvényeivel kapcsolatos.
Ennek megértéséhez röviden vizsgáljuk meg, ahogy a határozatlanság belép a klasszikus
fizika feltételezett mechanikus világképébe.
A fizika klasszikus törvényei olyan számításokon alapulnak, amelyek leírják egy fizikai
rendszer idıben bekövetkezett változásait. A rendszer állapotát bizonyos számok
(paraméterek) csoportjai határozzák meg. Egy egyszerő inga helyzetéhez elegendı megadni

22
az ingasúly helyzetét és momentumát. A legtöbb gyakorlati helyzetre elegendı ilyen egyszerő
modellt használni, amelyek csupán néhány paraméteren alapulnak.
Ám egy precíz newtoni meghatározás az összes molekula sok millió paraméterének ismeretét
követeli meg. (Az Avokádó állandó, a molekulák száma egy gram-molekula súlyú anyagban
23 nulla után egy 6-ossal kezdıdik.) Szigorúan véve a molekulákat a kvantum mechanika
segítségével kellene meghatározni, amit máshol tárgyalok. Ám akár a kvantum elméletet, akár
a klasszikus newtoni fizikát használjuk, az világos, hogy nem létezik olyan számítógép, amely
képes lenne megjósolni, mit fog sok milliárdnyi molekula tenni. A fizikusoknak abban van
hite, hogy a molekulák követik az egyenletek alapján kiszámítható utat, és ilyen szempontból
a fizika is a teológia egyik ágát alkotja.
Ha egy fizikai rendszer egy bizonyos pillanatban egy adott helyzetben van, a fizika klasszikus
törvényei rendelkeznek olyan számítási módszerekkel, amelyek alapján meg lehet tudni, egy
rendkívül kis idıvel késıbb milyen változások jönnek létre. Szakaszról-szakaszra haladva
tovább (a differenciál számítás módszerét használva) kiszámítható a rendszer változása
idıben. Elvben, ha egy bizonyos pillanatban ismerjük a rendszer állapotát, akkor pontosan
kiszámolhatjuk, hogy bármikor a jövıben milyen helyzetet vesz fel. Ezt hívják
determinizmusnak.
Laplace összefoglalása szerint (1799), „ha rendelkeznénk egy olyan Intelligenciával, amely
egy bizonyos pillanatban az egész világegyetem minden létezı dolgáról tudná a pozícióját,
akkor ez az Inteligencia meg tudná határozni a múlt és a jövı bármely pillanatában azok
helyzetét, mozgását és a kölcsönhatásaikat is”. (Hahn, 1967, 17. oldal) Laplace itt
egyértelmően teológiailag gondolkodik, de állíthatjuk azt is, hogy ez a fajta gondolkodásmód
valójában a fizika tudományát segíti fejlıdni azáltal, hogy a fizikusok számára lehetıvé teszi
az univerzum logikus megértését, mint teljes egész. Ha a virtuális valóság teóriára
alkalmazzuk ugyanezt a gondolatmenetet, talán azt is hasznos módszernek tartjuk majd a
tudatosság természetben betöltött szerepének megértésére.
Laplace hipotetikus Intelligens lénye a jelenbıl kiindulva tudja meghatározni a jövıt. Ám ma
már tudjuk, hogy számos klasszikus fizikai rendszer változása csak azzal arányos
idıintervallumban jósolható meg, amely megfelel azon helyiértékek számával, amilyen
pontosan ismerjük a paramétereket. Ha végtelen tizedes jegyig ismerjük a paramétereket,
akkor elvben a rendszer teljes jövıjét ismerhetjük. Ám ha néhány paramétert – vagy akár csak
egyet – csak néhány tizedes jegyig ismerünk pontosan, akkor a jóslatunk már rövid idı alatt
teljesen kudarcot vall. Ezt a korlátozottságot a tudományban „determinisztikus káosz”
kifejezéssel illették.
A káosz alatt általában irányíthatatlanságot értünk, de valójában ez félreértés. Egy „kaotikus”
rendszer érzékeny a külsı kontrollra, míg egy nem kaotikus rendszert sokkal nehezebb
irányítás alatt tartani. Nézzünk erre egy példát. Hasonlítsunk össze egy klasszikus ingás órát
és egy sivatagban vezetett autót. Ha nagyjából ismerjük az óra kezdeti paramétereit, és azt,
hogy milyen mértékben siet vagy késik, akkor könnyen megjósolható a jövıbeli viselkedése
(egy mértéket képviselı órához hasonlítva). De képzeljük el, hogy egy autó halad a
sivatagban, a gázpedál lekötve, vezetı nélkül. Ahhoz, hogy a kocsi mozgását megjósolhassuk,
nagyon precíz információra lenne szükségünk a sivatag minden egyes buckájáról, amelyek
eltérítik a kerekeket egyik vagy másik irányba.
Egy vezetı a volánnál az autót apró kis változtatásokkal irányítani tudja, míg ha az óra által
kijelzett idın akarunk változtatni, akkor mindig kézzel kell átállítania a mutatókat a kívánt
helyzetbe. Az óra-jellegő rendszer irányítása drasztikus beavatkozást igényel, ha változtatni
akarunk a helyzetén, míg egy autó-szerő rendszert igen kis beavatkozással is irányítani lehet.
Így a káosz lehetıvé teszi a külsı irányítást, míg, enélkül véletlenszerő lesz a viselkedése.
Eleinte a világegyetem mechanisztikus elképzelését óra-szerő modell alapján dolgozták ki,
míg számos klasszikus fizikai rendszer inkább hasonlítható a sivatagban haladó autóhoz, mint

23
egy órához. Ennek miértjét megérthetjük, ha tanulmányozuk a „Pék Transzformáció”-nak
hívott modellt. Az elnevezés onnan származik, ahogy a pékek tésztát gyúrnak. A modell
légyegében azt mutatja be, hogy milyen fontos dolog történnek az élet ennél sokkal
összetettebb rendszereiben. A Pék Transzformáció (Baker Transformation) részleteit külön is
bemutatom, most csak a fı következtetéseket mutatom meg a következı két bekezdésben.

Irányítás erısítéses módszerrel

A Pék Transzformáció lényege, hogy egy pont (x,y) elmozdulását idıben olyan érték
határozza meg, ami a pont koordinátáinak számszerő értékébıl kiolvasható. (Részletek külön
tanulmányban. A rajzon látható pontsereg esetében olyan utasítást adunk, hogy a pontok
késıbb egy meghatározott idıpillanatban spontán módon rajzoljanak ki egy „boldog arcot” (a
hetedik képkocka). Ehhez hasonlóan írható olyan utasítás, hogy a pontok írják ki Shakespeare
drámáinak szövegét.
A modell fizikai törvényei egyszerő, meghatározott cselekedetek sorozataként adhatók meg,
ami három lépésbıl áll: összenyomás, vágás és áthelyezés. A modell e törvények megszegése
nélkül is lehetıvé teszi, hogy egy értelmes üzenetet rajzolódjon ki automatikusan. Ehhez csak
az kell, hogy az üzenet kódolva bekerüljön a pontok igen pontosan meghatározott bináris
értékeibe.
Ezen a ponton meg kell fontolnunk valamit, amit talán a számok rejtett metafizikájának
hívhatunk. A fizikában az olyan kísérleti úton megkapott értékek, mint az elektron tömege,
általában legalább 7 vagy 8 tizedesjegyig ki vannak írva. Ám a további tizedesjegyeket nem
tartják fontosnak kiírni, mégpedig a mérés során elkerülhetetlen mérési pontatlanság miatt. A
matematikai valós számok rendszere viszont feltételezi, hogy ezek a számok végtelen sok
tizedesjeggyel (vagy bináris jegye, ha bináris rendszerben történt a leírás) vannak
meghatározva. A fizika törvényei ilyen számok nyelvén vannak kifejezve. Vajon egy
elektronnak valóban olyan tömege van-e, amelyet végtelen számú, vagy mondjuk legalább
egymilliárd tizedes jegy határoz meg? Mivel kimérhetetlen, egy ilyen hosszú tizedesjegy már
a metafizika, és nem a reális fizika területéhez tartozik.
Valaki kitalálhatja, hogy a végtelen tizedesjegy statikus metafizikai x jegyét dinamikus
metafizikai x jeggyel helyettesíti, és a már nem mérhetı tartományba esı jegyeket
folyamatosan felülírhatja. Ekkor a Pék Transzformáció alkalmazásával a pontokat ez a külsı
beavatkozás irányíthatóvá teszi, ugyanakkor a pontok mozgásában nem lesz kimutatható
eltérés a modell fizikai törvényeitıl. Sıt, még azt is mondhatjuk, hogy semmiféle eltérés
nincs, mivel az olyan eltérésnek, amely nem mérhetı, nincs valós helye a fizikában.
Az ilyen hipotetikus megfigyelı beilleszthetı egy ember által alkotott virtuális valóságba,
mely könnyen megvalósítható egy asztali számítógép segítségével. A VR modell „virtuális
világa” egy négyzetet alkotó pontokból áll. A természeti törvényeket a Pék Transzformáció
ismételt lépései alkotják, ezek mozdítják el a helyükrıl a pontokat. A rendszergazda látja a
pontokból kirajzolódó mintázatot a képernyın, és gombnyomásra megváltoztathatja a pontok
koordinátáit a tizedesjegyek ezernél távolabbi helyein. Az illetı így anélkül képes arcokat
vagy betőket megjeleníteni a négyzetben, hogy mérhetıen megsértené a rendszer törvényeit.
Hangsúlyoznom kell, hogy mint minden virtuális valóság rendszernek, ennek is van egy olyan
illesztı egysége, amellyel a tudatos lény kapcsolatba kerül a virtuális világgal. Az ember
részérıl ez az illesztı egység a képernyıt és a billentyőzetet jelenti, amelyek lehetıvé teszik,
hogy kapcsolatba lehessen kerülni a számítógéppel. A virtuális világ részérıl az illesztı
egységet az a szoftvert jelenti, amely az x és y koordináták értékeinek megújítását végzi. Az
illesztı egység nem a virtuális világ részét képezi, hanem hidat formál a virtuális világ és a
tudatos beavatkozó között.

24
Természetesen a Pék Transzformáció igencsak idealizált és leegyszerősített módszer. Ám
hasonló viselkedést mutat a fizika számos reális modellje. A Pék Transzformáció kulcs
tulajdonsága, hogy az idı múlásával exponenciális mértékben felnagyítja a parányi
különbségeket. Vegyünk két nagyon közeli pontot a négyzet alakú tésztában. Tegyük fel,
hogy ezek x koordinátája csupán 2-1,000 egységgel tér el egymástól, ami mérhetetlenül kis
távolság. Ez a távolság minden egyes beavatkozás során megkétszerezıdik, egészen addig,
míg a pontok egy vágással el nem lesznek választva egymástól, mintegy 1000 lépésbıl 1
alkalommal. Ezt jelenti az exponenciális nagyítás. (A mi egyszerő VR-ünkben a „mérést”
korlátozzák a képernyı pixeljei, és az 1000 bináris helyi érték a frissítés számára megöli a
rendszert.)
Számos fizikai rendszerben a kaotikus változás egy szélsıértékkel kapcsolatos. A fizikában
szélsıérték az az állapot, mely felé idıben a rendszer tart. Például, egy olyan tárgy sebessége,
amire súrlódási erı hat, a nullához közelít, ahogy telik az idı, tehát a nulla sebesség a
rendszer szélsıértéke.
Általában a szélsıérték komplikált függvény is lehet. Ahogy a rendszer közelíti ezt az
állapotot, exponenciálisan távolodhatnak a megelızı állapotok, ami miatt totálisan eltérı
viselkedést mutatnak.
A természetben az exponenciális erısítés és a szélsıértékhez tartás meglehetısen általános. A
fejezet elsı példája Edward Lorenz 1963-ban megfogalmazott klasszikus példája volt az
atmoszféra kaotikus jelenségével kapcsolatban. Ennek eredménye volt, hogy felfedeztek egy
szélsıértéket az atmoszféra mozgását leíró paraméterek számára. A meteorológiai
jelenségeket ezért megjósolhatatlannak tartjuk, és ennek megfelelıen elvben irányíthatónak,
ha létezik egy erre képesített rejtett, tudatos beavatkozó.
A káosz felismerhetı a biológiában is. Az ember szívének ritmikus dobbanásainak sorozata
szintén kaotikusan eltérınek tőnik egy szabályos ritmusképlet körül. (Goldberger, 1990)
Ennek eredménye, hogy a szívdobbanás megjósolhatatlan módon változik. Érdekes, hogy
amikor a szív szabályos ritmusban kezd verni, az a szívinfartktus elıjele. Úgy tőnik, hogy a
szabálytalan mintát követı szívritmus lehetıvé teszi a szívizmok számára a pihenıt, míg a
szorosan kiszámítható ritmus kimerítı a számukra.
A káosz az idegrendszernek is általános tulajdonsága. Egészséges emberek EEG-jének
tanulmányozása alapján (Free University of Brussels) kimutatta a káosz jelenségét. Az
University of Tubingen in West Germany hasonló bizonyítékot talált arra, hogy az
idegrendszer által kontrolált hormon kiválasztás is mutat kaotikus elemeket. (Goldberger,
1990) Kínában is kimutatták az emberi EEG-ben a jellegzetesen kaotikus mintákat. Ráadásul
ugyanitt elemezték a neurológia hálózat elméleti modelljeit, mely a klasszikus kaotikus
viselkedés jeleit mutatta. Az agy glial sejtejei, amelyek nagy számban veszik körbe a
neuronokat, ám a szerepüket illetıen még mindig homály fedi. Xu és Li azt feltételezte, hogy
a kaotikus neurológiai kölcsönhatások információ forrásként szolgálnak. Azt javasolták, hogy
ez talán elvezet „az emberi tudat és elme neruológiai modulációs hipotéziséhez”, ami felelıs
lehet az emberi agy kreatív tulajdonságáért. (Xu és Li, 1986)
Walter Freeman, az University of California at Berkeley tagja széles körő kutatásokat végzett
a nyulak agyának szaglógumójával kapcsolatban. Az eredmény szerint a kaotikus dinamika
lényegi szerepet játszott abban, hogy a nyúl felismerje az ismerıs illatokat, és hogy
megtanuljon felismerni újakat. A tudós általában is megfogalmazta hipotézisét, miszerint: „A
káosz az idegrendszer aktivitásának alapvetı formája mindenféle vég nélküli folyamat és
funkció esetében, mint a hang irányított forrása, mint annak a módszere, ahogy biztosítva van
a korábban tanult érzékszervi mintákhoz a hozzáférés, és mint annak a módszere, ahogy új
érzékszervi mintákat lehet tanulni (Skarda and Freeman, 1987).

25
Vissza a virtuális agyhoz

Természetesen Freeman nem arra gondolt, hogy a káosz lehet az agy tevékenységében az
információ bemenet kapuja. Ám ez minden bizonnyal lehetséges, ha adott egy, a külsı
szubmikroszkopikus irányítás alkalmazására képes beavatkozó tevékenység. Ha visszatérünk
a virtuális agy elképzeléshez, akkor látjuk, hogy a determinisztikus káosz használható arra,
hogy kívülrıl információt juttassunk be a virtuális világba anélkül, hogy bármilyen módon
megsértenénk a fizika törvényeit. Egy komplett, valósághő rendszer esetében ez nem megy
olyan könnyen, mint a Pék Transzformáció esetében. Ám egy valóban kaotikus rendszer
irányítása elvben lehetséges.
Például a Naval SUrface Warfare Center kutatói Marylandban kimutatták, hogy egy vibráló
mágneses szalag kaotikus mozgása irányíthatóvá válik azáltal, hogy parányi perturbációt
adnak a rendszer paramétereihez (Ditto, 1990). Ezeket a zavar-jeleket számítógéppel
számolták ki úgy, hogy a szalag kövessen egy nem stabil pályát, ami a kaotikus szélsıértékbe
lett beágyazva.
A kísérlet során két különbözı pályát jelöltek ki. Az apró zavar-jeleket megfelelı módon
kiválasztva a rendszert rá tudták venni, hogy hol az egyik, hol a másik pályát kövesse. A
jelenség rendkívül jelentıs, mint egy apró jeleket használó átváltó (kapcsoló) technika
nagymérető rendszerek esetében. Természetesen a szalag irányításához használt jelek mérhetı
szintet értek el. Ám egy virtuális valóság rendszer mérhetetlenül apró jeleket is képes
felhasználni, amelyeknek ugyanilyen hatása lenne. Az exponenciális instabilitás
determinisztikus káosszal együtt biztosítani képes a szükséges erısítési folyamatot. A
rendszer dinamikájának teljes információja az, ami elérhetı a VR számítógép részére, és
használható a szükséges kontrol-jelek kiszámításához.
Végül beszélni szeretnék arról az ütközésrıl, mely a közel gömb alakú objektumok közötti
mozgás esetében determinisztikus káoszt eredményez. Az ilyen molekuláris mozgásoknak
minden esetben kaotikus hatást kell eredményeznie. A Brown mozgás jelensége azt mutatja,
hogy ezt a hatást fel lehet erısíteni makroszkopikus szintre, ahol nagymérető fizikai
rendszereket is irányítani lehet velük.

A statisztika és a thermodinamika

Eddig azt láttuk, hogy létrehozható ember által alkotott virtuális valóság úgy, hogy az nem
sérti meg mérhetıen a fizika törvényeit. Ebbıl az következne, hogy akár a mi világunk is
lehetne egy virtuális valóság. Ám a modern fizikának vannak olyan ismeretei, amelyek
látszólag kizárják ezt a hipotézist. Az egyik ilyet a termodinamika második törvényének
nevezik, és most azt fogjuk megnézni, mit is jelent ez a törvény.
Vegyünk egy kaotikus rendszert, amely kiírja Shakespeare összes mővét egy képernyıre. Ha
a színdarabok egy bizonyos idıpillanatban bele lettek kódolva a rendszer állapotának
meghatározásába, akkor ez a jelenség nem mond ellent a fizika klasszikus törvényeinek. Ám
minden bizonnyal egyáltalán nem várt esemény. Véletlenszerő viselkedés elvárható a
rendszertıl, de egy ilyen rendkívül ritka esemény magyarázatához hozzá kell adni a fizika
törvényeihez a véletlen események törvényszerőségeit is.
Valójában a fizikában az idı egyirányú mozgásának meghatározása ilyen folyamatosan
megtett feltételezés. A mozgás klasszikus egyenletei idıben visszafordíthatóak. Azaz egy
fizikai rendszer eseményrészlete lejátszódhat visszafelé is, mint a moziban a visszajátszás, így
is kielégíti a fizika törvényeit. Ám a természetben ennek ellenére látunk idıben
visszafordíthatatlan folyamatokat, mint például egy tojás megrepedése, vagy egy üvegtábla
eltörése. Miért nem látunk soha ilyen eseményeket visszafelé megtörténni, egy repedt tojást
egybeforrni, egy törött üveget összeállni egésszé?

26
Az elvárható választ a fizika thermodinamika, vagy statisztikai mechanika ága adja meg.
Ahelyett, hogy egy fizikai rendszer egyetlen állapotát tekintenénk, a statisztikai mechanika
sok állapot együttesének viselkedését írja le. Minden ilyen együtteshez hozzárendelhetı egy
érték, amit entrópiának hívnak, és a jelentése az együttesben a rendezetlenség mértéke. A
híres thermodinamikai második törvény azt mondja ki, hogy egy elszigetelt fizikai rendszeren
belül az entrópia növekedni fog.
Miután a világegyetem a meghatározása alapján zárt rendszer, ez azt jelenti, hogy az egész
világegyetemen belül a rendezetlenségnek folyamatosan csökkennie kell. A tizenkilencedik
században Clausius a thermodinamika megalapítója kijelentette, hogy: „Az univerzum
entrópiája a maximumig növekszik (Prigogine, 1980. p 78). Ez az elv vezet a „hıhalál”
elmélethez, mely szerint az egész univerzum afelé halad, hogy minden energia forrását
kihasználva kimerüljön, elcsendesedjen és végsı stádiumában tulajdonságok nélküli
egyenletes hımérsékletté váljon. Stephen Hawking fizikus mostanában ezt mondta erre a
jövıben feltételezett állapotról: „Akkorra a csillagok felélik az összes energiáikat, a protonok
és neutronok valószínőleg hasadás során fénnyé és energiává válnak. Az univerzum egy
majdnem teljes rendezetlen állapotba kerül. (Hawking, 1988, 155. oldal)
De hogyan lehet idıben visszafordítható fizikai törvényekkel levezetni a
visszafordíthatatlanul növekvı rendezetlenség folyamatát? Ahhoz, hogy ezt megértsük,
menjünk vissza a Pék Transzformációhoz. A fizika törvényeihez hasonlóan ez is reverzibilis
transzformáció. Egyszerően ketté kell vágni vízszintesen a négyzetet, a két részt egymás
mellé kell rakni, majd össze kell nyomni ıket úgy, hogy megint négyzetet alkossanak.
Korábban egyetlen pont mozgását vizsgáltuk meg a Pék Transzformáció ismételt
alkalmazásának hatására. Most nézzük meg azt, mi történik, ha a pontot egy nagyon kis
körben elhelyezkedı pontokkal helyettesítjük. A transzformáció többszöri megismétlése ezt a
kört addig nyújtja, míg egy vízszintes szakasz nem válik belıle. Amint a szakasz eléri a jobb
és bal oldalon a négyzet határát, a következı lépésben egy második vonal lesz belıle az elsı
felett. Aztán 4, 8, 16 és további vonalak alakulnak ki, majd hamarosan az egész négyzetet
igen közel futó vonalak alkotják. Ha a vékony vonalakat összemossuk, akkor az egész
négyzetet betakarjuk velük.
A blúrozás a kulcsa a második termodinamikai törvény megértésének. Ezt a lépést „durva
ırlés”-nek hívják, és a hatására a transzformáció irreverzibilissé válik. Ha nem blúrozzuk
össze a vékony vonalakat, akkor a Pék Transzformációt visszafelé alkalmazva visszajutunk az
eredeti körhöz. Ám, ha az áthelyezett pontok blúrozott változatát nézzük, akkor azt látjuk,
hogy azok egyre inkább kiterjednek, és betöltik az egész négyzetet. A blúrozott változat nem
változtatható vissza az eredeti körré a transzformáció reverz irányban való végrehajtásával.
Az entrópia elképzelhetı úgy, mint annak a mértéke, hogy mennyire blúroztuk össze a
szétterjedı pontokat. Amikor a pontok az eredeti kis körben helyezkednek el, meghatározott
helyen vannak, és az entrópiájuk alacsony. Ám ahogy kiterjednek, elveszítik
meghatározottságukat, így növekszik az entrópia. Amikor a csoport beteríti a teljes négyzetet,
annyira meghatározatlanná válik a helyzete, amennyire csak lehetséges, így az entrópia a
maximum értéket veszi fel. Az entrópia tehát a meghatározottság hiánya.
Erre azt lehet mondani, hogy az egész meghatározás szubjektív. Ha egy csoport pontot
veszünk, elképzelhetı, hogy az érzékeink, illetve a mérırendszerünk kapacitásának korlátai
miatt homályos képet kapunk róla. Ám a pontok valódi sorozata nem homályos, sıt, olyan
meghatározott, mint régen volt. Valóban, ez az ellenvetés igaz. A termodinamika második
törvénye valójában azt mondja, hogy a rendetlenség a mérési kapacitásunk szintjéig
növekszik. Ám a mérhetetlenül kicsi, reverzibilis birodalom, és a törvények mind állandóak
maradnak.

27
A termodinamikával kapcsolatos bevezetı után ugorjunk vissza Shakespeare játékához. Ha
pontok helyett nagyon kicsi karikákat használunk, akkor lehet, hogy a rendszer nem képes
kibetőzni hosszú szövegeket. Mielıtt hosszú betősorozatokat alkotna, a kicsi karikák az egész
négyzeten elterjednének. Mindegy, hogy a látásunk homályos vagy éles, a rendszer semmit
sem fog Shakespeare mőveirıl mondani.

A parányi karikák használata a pontok helyett azt a feltételezést képviseli, hogy a természettel
kapcsolatban létezik egy határozatlansági elv. Ez pedig kapcsolódik a véletlenszerőség
elvéhez. A körök egy valószínőség eloszlást képviselnek. Ez azt jelenti, hogy lehet, hogy van
valahol egy meghatározott pont, de mi nem tudjuk pontosan, hogy hol van, és így azt
mondjuk, hogy egy körön belül valamelyik pont az. Sıt, nem csak az nem meghatározható,
hogy hol van a pont, hanem maga a természet meghatározatlan. Ha mi magunkban lenne csak
meghatározhatatlanság, attól még a természet talán kiírhatná Shakespeare mőveit. Ám ha a
természetben létezik a határozatlanság, akkor ez rendkívül valószínőtlenül következik csak
be. Tegyük fel, hogy x és x koordináták bináris értéke bármekkora lehet egy kicsi négyzetben
(ami egyenértékő egy karikával). Ez Shakespeare mőveinek megjelenését a szakaszokban
tiszta véletlenné teszi.

Látjuk tehát, hogy a határozatlanság feltételezése a statisztikai mechanikában zárta ki a rejtett

beavatkozót, aminek a létezésérıl elgondolkodtunk. Ha létezik a természetben egy
örökletesen benne lévı határozatlanság, akkor nem tudunk megkövetelni egy olyan dinamikus
rendszert, amely folyamatosan információt injektál a természetbe a mérési határ alatti szinten.

Ám az is lehet, hogy létezik egy ilyen rendszer, és a természet nem szenved az örökletes
határozatlanságban. Ebben az esetben a sub-mikroszkopikus információ minták felnagyításán
alapuló elme-agy kölcsönhatás lehetségessé válik. Egy ilyen rendszer még azt is
eredményezheti, hogy a világegyetembe folyamatosan rend lesz bejutattva, ami megelızi az
elıre sejtett hıhalált. Talán ez a rendszer a felelıs a világegyetemben jelenleg tapasztalható
rendkívüli mértékő rendért is. És ismét, ha véletlenszerőség és rendezett információ
párhuzamosan bejuttatásra kerül, akkor bizonyos helyzetekben növekedhet, máskor pedig
csökkenhet a rend mértéke.

Az agyban eleve bent lévı nagy mennyiségő információ hátterében, amelyet a neuronok
mőködése tárol és birtokol a bejuttatott információ rejtve marad. Ahhoz, hogy határozottan
kimutassuk: valóban információ lett bejuttatva, talán szükség van az agyhoz kapcsolódó
információ teljes megértésére, és annak kimutatására, hogy mindez nem elégséges, hacsak
nem feltételezünk még valami extra információ forrást. Ám az agy rendkívüli komplexitása
rendkívül nehézzé teszi ezt. Hasonlóan ehhez, azt bizonyítani, hogy nincs külsı forrásból
információ bejuttatva, szintén rendkívül nehéz feladat.

28
3. fejezet:Az idı misztériuma

A virtuális valóság elképzelésében az idı igencsak szokatlan szerepet játszik. Egy ember által
alkotott VR-ben az illetı agyának mőködése határozza meg az idı múlását. Ez lesz a „valós
idı”, és a VR számítógépnek ehhez kell igazodnia (fel kell gyorsulnia vagy le kell hozzá
lassulni). Ám az idı ilyen korlátozása úgy tőnik mesterséges és szükségtelen. Beszéltünk már
arról, hogy egy embert „le lehet tölteni” egy számítógépben, és ott a régi tudatának
megfelelıen „létezhet tovább”. Tegyük fel, hogy ezt az állítást elfogadjuk. Vajon, ha ugyanez
a személy egy gyorsabb számítógépbe lesz áttöltve, és a tudata lényegében ugyanaz marad,
akkor emiatt a körülötte lévı világ látszólag lelassul?

Vajon nem ilyesmi történik mindennapjaink során, ha az agyunkat úgy tudjuk felgyorsítani
vagy lelassítani, hogy az nem zavarja meg a mőködését? Ilyesmit sugallanak azok a
tapasztalataink, amelyeket intenzív események során szerzünk, amikor „az idı csak úgy
repül”.

Talán lehetséges, hogy a tudatunkat nem köti meg az idı, és a szubjektív idıérzékelésünk az
agyunkban lezajló folyamatoktól függ. Ám, mielıtt ezt az elképzelést megvizsgálnánk,
próbáljuk megérteni, mi is az idı. Ehhez ismét forduljunk a modern fizika különös világához.

47. oldal:
Az idı a fizikában

Amikor Einstein barátja, Michele Besso eltávozott az élık sorából, Einstein írt az özvegyének
és gyermekének egy vigasztaló levelet, aminek a tartalma körülbelül ez: Michele egy kicsivel
megelızött, hogy elhagyta ezt a különös világot. Igazából ez nem fontos. Számunkra, akik
meggyızıdött fizikusok vagyunk, a múlt, jelen és jövı közötti különbség csupán tartósan
fennálló illúzió. Einstein állítása saját relativitás elméletén alapul, amelyben a tér és idı
határai nem olyan egyértelmőek, és amiben az idı múlása fizikailag nem túl jelentıs dolog.
Az elmélet rendkívüli hatást gyakorol a fizikusokra, és még nagyobbat a tudatosság és szabad
akarat természetével kapcsolatos elképzelésekre.

Lássuk, miért is. Hogyan is bánt a klasszikus fizika az idıvel? Egyszerően kifejezve a tér
eseményeinek idıbeli ábrázolását megtehetjük egy kétdimenziós ábra segítségével. Általában
az idıt egydimenziósként véve az függıleges tengelyen ábrázoljuk a változását, és a „jelent”
t=1 jelzéssel rögzítjük. Ekkor az x tengely felett minden a „jövıt”, alatta minden a „múltat”
képviseli. Ahogy az idı halad, az x tengely is egyre emelkedik a múlt felıl a jövı felé.

Jövı I
I
Jelen t=1 I
----------------------------------- I-----------------
I
Múlt I
t I
----------------------------------- I-----------------
0I x-->

29
Ábrázolhatjuk az események folyamatos bekövetkezését egydimenziós világban (amit külön
boxban magyarázunk meg), ami ennek az ábrának a dinamikus változata.

-----------------------------------------------------------------------------------------
A fizika törvényei egy dimenzióban

A hatodik rajz üres képéhez adjunk némi mozgást, amihez szükség van néhány „fizikai”
törvényre. Az egyszerőség kedvéért ezeket a törvényeket egy-dimenziós sejt-automata
szempontjából alkalmazom (Stephen Wolfram 2001). Képzeljük el, hogy az egy-dimenziós
tér (az x tengely) olyan részecskéket tartalmaz, amelyek világos vagy sötét szürkék lehetnek.
Képzeljük el, hogy a részecskék vagy egyhelyben állnak, vagy a fény sebességével mozognak
jobbra vagy balra. Amikor két dimenziós tér-idı diagramban ábrázoljuk mindezt, a részecske
egy egyenes vonalat rajzol ki. Ez a vonal az álló részecske esetében függılegesen, illetve jobb
vagy bal irányban rézsőn halad a fény sebességével jobbra vagy balra haladó részecskék
esetében. Ezt ábrázolja a 7. rajz.

Másodperceket használok idı-egységként, és 186,000 mérföldet hosszmérték egységként. Ez

biztosíítja, hogy a fény sebességével haladó részecske (186,000 mérföld / másodperc) egy
egység per másodpercet tesz meg a tér-idı diagramon. Ahhoz, hogy t idıben megtaláljuk egy
részecske helyzetét meg kell határoznunk azt a pontot, ahol a „jelent” képviselı vízszintes
vonal keresztezi a részecske mozgását képviselı vonalat. Ez a keresztezéspont úgy mozdul
tovább, ahogy a jelen vonala felfelé a múltból a jövı felé halad.

A részecskéket úgy rendeztem el, hogy kettesével vagy hármasával kapcsolódó csoportokba
verıdjenek. Ha két részecske összeütközik, akkor egyszerően keresztül haladnak egymáson.
Ha három részecske találkozik, akkor a következı egyszerő szabály alapján változtatják meg
az árnyalatukat (a világos szürke L, a sötét szürke D betővel jelezve):

LLL, DLD, DDL vagy DDD –bıl
LLL lesz

LLD, LDL, LDD vagy DLL –bıl
DDD lesz

A rajz alján „mind világos szürke” állapotot látunk, amelyben LLL mindenhol LLL-t
eredményez. Ezt az egysíkúságot egy „teremtés jelenséggel” megtöröm, és LLL-bıl DDD-t
csinálok egy ponton. A részecskék árnyalatának komplex mintázata ettıl a ponttól kezdve
indul, ahogy újra és újra alkalmazzuk az egyszer szabályt az idı múlása mentén.
-----------------------------------------------------------------------------------------

A példában gyaníthatóan túl egyszerő mintákat ábrázolunk ahhoz, hogy a tudatosság

állapotait képviseljék, de el lehet képzelni összetettebb példát is – amelyben valóban
képviselve lesznek az agy állapotai –, ahol elvárható a tudatosság megjelenése. Az ilyen
minták John Conway híres Élet játékával képviselhetıek, amelyben egy egyszerő,
kétdimenziós sejt-automata egy univerzális Turing gépezetként viselkedhet.

A dinamikus ábrán a „jelen”-t egy vízszintes vonal jelenti, a vonal mentén ábrázolt további
mintázatok jelenthetik a tudat állapotát a jelenben. Ám a múltban és a jövıben nincs tudat, és
a tudat tartalmai változnak, ahogy az idı felfelé halad a t tengely mentén. A klasszikus ábrán
csak a jelen létezik, és lehet tárgya a tudatos éberségnek.

Tegyük fel most, hogy az egydimenziós világ virtuális, és a tudatosság úgy van
„beleinjektálva”, hogy egy érzékeléssel ellátott fizikai agy van hozzákapcsolva. Ebben az

30
esetben az agyban a biológiai idı haladásának illeszkednie kell a virtuális modell idejéhez. A
virtuális világban az idı ugyanaz, mint az agyban, és szinkronizálva kell legyenek azáltal,
hogy a virtuális jelenségek sorozatát generáló számítógépben finoman ráhangoljuk az idıt az
agy idejére. Egy szempontból tehát egyedül az idı nem virtuális a virtuális világban.

A relativitáselmélet

Ez a helyzet a klasszikus világképben, ám Einstein elmélete alapján meglehetısen

megváltozik minden. Az elmélet kezdıpontját Galilei fogalmazta meg. Képzeljük el, hogy
néhányan egy ablaktalan helységben tartózkodnak, amely egy hatalmas hajóval együtt egy
tökéletesen sima vízen úszik egyenletes sebességgel. Galilei szerint függetlenül attól, hogy
milyen gyorsan halad a hajó, a tárgyak fizikai viselkedése ugyanolyan marad a helységben.
Ha ketten labdáznak, semmilyen hatást nem észlelnek a hajó mozgásával kapcsolatban. Így
számukra lehetetlen megállapítani, hogy milyen gyorsan haladnak, hacsak nem látnak ki a
terembıl egy ablakon keresztül.

Einstein a relativitás elvét úgy magyarázta, hogy fizikailag mindennek ugyanúgy kell
megtörténnie, függetlenül attól, hogy állunk vagy egyenletes sebességgel mozgunk. A
klasszikus fizika területén ez igaz, ám Eintstein egy új csavarással állt elı. Azt is kijelentette,
hogy a fény állandó sebességgel halad, függetlenül minden fizikai hatástól. Ez azt jelenti,
hogy ha egy fénysugár mentén akármilyen gyorsan is haladunk, az mindig ugyanolyan
sebességgel halad el mellettünk. A hanggal nem ugyanez a helyzet, mert az függ az ıt vezetı
fizikai közegben, például levegıben történı vibrációtól. Ha követjük a hanghullámokat,
képesek lehetünk elérni ıket, mert az ıket hordozó levegıhöz képest relatív sebességgel
mozgunk. Ám hogy lehetséges, hogy akármilyen gyorsak is legyünk, a fénysugarat nem
tudjuk utolérni?

Kiderült, hogy ehhez Eintsteinnek meg kellett törnie az egyidejőség elvét. Tegyük fel, hogy
két esemény különbözı helyen, de egy idıben történik. Ha állandó sebességgel kezdünk el
mozogni, azt várnánk el, hogy a két esemény továbbra is egy idıben történik. Ám Einstein
elmélete szerint ez nem így van. A 8. ábrán láthatjuk, mi történik a 7. ábrán látható
történetekkel, ha a megfigyelı jobb irányba mozog nagy sebességgel. A feltételezésünk
szerint a részecskék balra vagy jobbra a fény sebességével mozognak. A 8. ábrán Einstein
elméletének megfelelıen a részecskék a korábbihoz hasonlóan viselkednek, de az álló
részecskék most balra mozdulnak el (mivel mi jobbra mozgunk).

A sejt-automata által létrehozott mintázat szabálya ugyanaz marad, ám a 7. ábra „jelen”-t

képviselı egyenesével különös dolog történik. Most bizonyos szögben lefelé mutat. A 7.
ábrán azonos idıben történı események most különbözı módon szétválnak. A jelent alkotó
esemény függ attól, hogy milyen gyorsan halad a megfigyelı, és Einstein érvelése szerint
ezért nem fizikailag valóság a jelenidı. Ez azt jelenti, hogy az idı múlásának teljes klasszikus
képe összeomlik. Ahogy Einstein mondta Besso özvegyének, az idı illuzórikussá változott.

Relatív tudatosság

Ha ez így van, akkor ki vagy mi tapasztalja az illúziót? Einstein szemlélete alapján a fizikai
események teljes sorozata idıtlenül, egy négydimenziós tér-idı világban létezik (Mivel a 7. és
8. ábárn a tér egydimenziós, itt a tér-idı kétdimenzióssá változott.) Az élet a maga
teljességében csorbítatlanul létezik minden apró részletével együtt. Mivel a tudatosság egy
bizonyos pillanatban egy bizonyos helyzet, egyszerően egy adott élettartam hosszáig minden

31
egyes pillanatban jelen van. Miután egy bizonyos pillanatban a tudatosság magában foglalja a
korábbi események emlékezetét, az idı haladása illúzió, annak ellenére is, hogy valójában
minden idıtlen.

A tudat materialista elmélete szerint, amit korábban tárgyaltunk, a tudatosság pillanatnyi

tapasztalatának létrehozásához nem kell más, mint egy bizonyos anyagi mintázat. Ha tehát
egy ilyen mintázat létezik a tér-idıben, a pillanat tudatosságának idıtlen, rögzített léte van.
Az idı felfogása a 7. ábrából átváltva a 8. ábrába teljesen átváltozott, de a részecskék közötti
kölcsönös egymásra hatások ugyanazok maradnak. Ezek a mintázatok idıtlenül léteznek, és
ennek megfelelıen egy megfigyelı tapasztalata egy bizonyos pillanatban ugyanígy örökké
létezik.

Nem olyan régen ezt az elképzelést részletesen kifejtette egy angol elméleti fizikus Julian
Barbour. Szerinte minden egyes pillanat az univerzum egy örökké létezı, statikus
elrendezésére utal:

Nincs mozgás az univerzum egyik statikus elrendezésébıl a következıbe. Az

univerzum némely konfigurációja csak parányi tudatosság-darabkákat – embereket –
tartalmaz annak az emlékével, amit úk múltnak neveznek, és ami a Jelenné lett. A
mozgás illúziója abból adódik, hogy sok-sok egészen kis különbséggel rendelkezı
lényünk – amelyek egyike sem mozog – egy idıben népesíti be az univerzumokat az
anyag parányi módon különbözı elrendezéseivel együtt (Folger, 2000).

Ez egy furcsa elmélet, bár talán valami hasznos szemléletet kinyerhetünk belıle. A virtuális
valóság modellben lefektettem egy kapcsolatot a tudat és a virtuális világ között. A VV
modell durva, fizikai formájában a tudatot a fizikai agy biológiai ideje korlátozza. Ám egy
még absztraktabb Eredeti Valóság modellben nincs miért berakni ezt a korlátozást, vagy
egyáltalán azt feltételezni, hogy a tudatosság örökletesen korlátozott az idı által. Így az idı
haladásának szubjektív benyomása talán a virtuális agy, test és környezet miatt jön létre.
Hiszen végül is valóban van olyan tapasztalatunk, hogy különbözı körülmények között az idı
másként halad.

Egy valóban realisztikus VV-t alkotni szükség van valamiféle idıtlen tudatosság lefektetésére.
Például, gondoljuk át a relativisztikus iker paradoxont. Az ikrek egyik fele otthon marad, míg
a másik fénysebességhez közeli őrutazásra megy. A relativitás elmélete szerint amikor az
őrhajó visszatér, a fedélzetén tartózkodó iker rövidebb idıt élt át (attól függıen, hogy milyen
gyorsan haladt, és milyen távolságot tett meg az őrhajó), mint az otthon maradt testvére. Ha
ezek a virtuális ikrek a két agy biológiai idejéhez vannak kötve, ami (a biológiai idı) nem
utazik, akkor az egész nem mőködik. De mőködhet, ha a virtuális ikrek tudata egy idıtlen
forrásból származik.

Jó néhány kérdés felmerül, ha egy relativisztikus VV modellt akarunk létrehozni. Elıször is,
ha egy személy tudatos léte egy sorozat „most”-ok mintázatából áll, amelyek idıtlenül
léteznek, akkor mi köti ezeket össze egy „egyéniség”-gé? A virtuális világ mintázatai
meghatározzák-e az egyéni tudatos lényeket, vagy a virtuális világtól távol maradó
tudatosságban van egy struktúra erre? Az agyra alapuló VV-kben különbözı tudatú egyének
különbözı agyakhoz tartoznak, amelyek „transzcendentálisak” a virtuális világhoz képest. A
tudatosság egyéni különbségei is logikus következmények az Eredeti Valóság modellben.

32
Ez természetesen egy újabb kérdést vet fel: hogyan kapcsolódik a virtuális idı a tudatos
lények tapasztalatához – függetlenül a virtuális világtól? Az Eredeti Valóság modell alapjául
szolgáló feltételezés, hogy a tudatosságot hozzá lehet kapcsolni bizonyos tér-idı
helyzetekhez, és lesz egy sorrendje a tudatos tapasztalatnak, ami hozzátartozik a virtuális
testben és agyban felhalmozódó emlékezet rendjéhez. Elvben ez lehetséges, és ezt a helyzetet
késıbb, a reinkarnáció témakörénél még majd átgondoljuk.

Egy másik kérdés a tudat olyan hatalmával kapcsolatos, hogy befolyásolni képes a virtuális
világot. Egy relativisztikus modellben a fizikai befolyás nem történhet gyorsabban, mint a
fénysebesség. Ezt láthatjuk a 7. és 8. rajzon, ahol a „létrejövı esemény-láncolat” V-alakú
mintázat formájában jelenik meg, ami a fény sebességével terjed, de nem gyorsabban. A
lehetséges befolyásolás így terjedı régióját „fénykúp”-nak hívják, mert kúp formát vesz fel,
ha a kétdimenziós teret ábrázolunk (a háromból), és nem egyet. A tudatos személyek által
gyakorolt befolyás a virtuális világra a fénykúpon belül történhet csak meg.

Általában a számítógép szimulációt lépésrıl-lépésre hoznak létre. Még egy „idıtlen” Eredeti
Valóság modellben is le kell rögzítenünk a számítások valamilyen rendjét, amikor létrehozzuk
a virtuális világot. Ez a rend talán sok olyan számítást foglal magába, amelyek nem
közvetlenül járulnak hozzá a virtuális világhoz (és talán egyáltalán nem kapcsolódó célok
miatt történnek). Ennek ellenére azok a számítások, amelyek a törvényekkel szabályozott
virtuális eseményeket határozzák meg, olyan módon kell, hogy bekövetkezzenek, amely
konzisztens a fizika törvényeivel, és a relativitás elméletével. Sıt, az „idıtlenség” azt kell,
hogy jelentse, hogy nincs szigorúan bevezetve egy mértékadó idı, hanem a lehetı legtöbb
átmenetileg, gördülékenyen meghatározott forma kap lehetıséget a létezésre. (????)

Ebbıl kiderül, hogy nincs ellentmondás az ilyen követelmények és aközött, hogy a tudatos
élılényeknek képeseknek kell lenniük befolyásolni a virtuális világot. A szimuláció haladhat
egy íves idıfronton, mint amilyet a 9. ábrán látunk. Ebben az esetben az idıfront alatti
számítások már megtörténtek, és a „múltban” vannak, míg a fölötte lévı számítások még
éppen történnek, és a „jövıben” vannak. Ez az idıfront bármilyen alakú lehet, amíg biztosítva
van, hogy semmilyen fénysugár nem keresztezi, és jut be a „múlt”-ként jelzett területre. Mivel
az idıfront bármilyen alakot felvehet, ezzel a megkötéssel semmiféle abszolút értelemben
nem képvisel idıt. Ám a tudatos élılények kölcsönös tevékenysége a virtuális világban nem
lesz befolyásolva az idıfrontok alakja által. Így a virtuális idı meghatározásának
önkényessége nem okoz zavart, ami a tudatos élılények tapasztalatait illeti.

Összefoglalva, Az Eredeti Valóság modell feltételezi, hogy a tudatos lények egy virtuális
fizikai világgal úgy lépnek kölcsönhatásba, hogy túllépnek a virtuális fizikai idın. Ahogy a
virtuális idı egy íves fronton halad, az események a tudatos akarat állapotaival megváltoznak,
és ezek a módosulások kihasználhatják a kaotikus rendszerek exponenciális nagyításának
jelenségét. A virtuális fizikai idıt sokféleképp lehet úgy meghatározni, hogy az konzisztens
legyen a fizika relativisztikus törvényeivel. (Ezeket a változatokat képviselik a különbözı ívő
frontok.) Ám a virtuális testekkel kölcsönhatásba lépı tudatos lények tapasztalata
szempontjából minden lehetséges meghatározás ugyanolyan eredményt hoz. Így jön létre az
ilyen lények számára az idı múlásának illúziója. Ez az illúzió független attól, hogy a
tudatosságon belül milyen átmeneti rendezettségi formák léteznek.

33
4. fejezet. A meghökkentı kvantum jelenség

Niels Bohr agyamosott egy egész generáció fizikust, hogy azt higgye, a problémát már ötven
évvel ezelıtt megoldották. – Murray Gell-Mann –.

Egy radioaktív uránium atom csendben ül az ásványi kristályszerkezet atomjai által megkötött
helyen már vagy egy millió éve. Aztán hirtelen, egy megjósolhatatlan pillanatban egy alfa
részecske vágódik ki az atommagból teljesen váratlan irányban. Átrepül a Geiger számláló
gázzal kitöltött közegén, és atomok elektronjait leszakítva egy ioncsíkot húz. További
elektronok, amelyek az ösvény mentén egy elektromos feszültség hatására elkezdenek egy
irányba áramlani. A keletkezett áramot felerısíti egy áramkör, és egy hangszóróban
felhangzik egy klikk. A „klikk” egy olyan nyomáshullám, mely sok millió együtt mozgó
levegı molekulát képvisel, és minden irányban terjedı hangot hoz létre. Amikor a
nyomáshullám eléri egy ember fülének dobhártyáját megmozdítja, ami egy felfoghatatlanul
összetett elektrokémiai jelenséget hoz létre a kapcsolt hallóidegekben és az agyban.
Létrejönnek olyan hanghullámok, amelyek között van a „Hallottam egy klikket” kijelentés, és
egy bizonyos ponton a klikk a hang egy szubjektív tapasztalatának tudatos észlelését hozza
maga után.

A kvantum mechanika szerint a szubatomi jelenségek determinisztikus és tisztán véletlenbıl

álló keverékbıl állnak. Az uránium atom bomlása tisztán véletlen annak a valószínőségnek a
mentén, amelyet az elmélet elég pontosan meghatároz. Az eredményként létrejövı jelenség,
amely a megfigyelı agyában bekövetkezı idegi aktivitásban kulminál, szintén véletlen és
determinált események kombinációja. A tiszta véletlen belépésével a kvantum mechanika
eltér a klasszikus fizikától, ahol a véletlent úgy használták, mint egy szerencsejátékos
esélyének meghatározása egy olyan nem teljesen ismert eseménnyel kapcsolatban, ami
valójában determinisztikus pontossággal zajlik le.

Felületesen nézve a kvantum mechanika a világot mint egy hatalmas Monte Carlo játékot
modellezi, ám ennél sokkal többet jelent. A kvantum mechanika uralkodó koppenhágai
magyarázatában, amelyet Niels Bohr fogalmazott meg, a véletlen elemek akkor kerülnek be a
fizika világába, amikor egy megfigyelés történik. A példában addig a pontig minden
determinisztikusan zajlik, beleértve az uránium atommagjának eseményeit is. Így helytelen
azt gondolni, hogy az atommagban bármi is véletlenül történik. A véletlenszerőség akkor
következik be, amikor egy megfigyelés történt.

Mi alkot egy megfigyelést? Mi a helyzet, ha egy embert magnóval helyettesítünk, ami rögzíti
a klikket? Vajon akkor történik-e a megfigyelés, amikor a klikket felveszik, vagy késıbb,
amikor valaki lejátssza a kazettát? A kvantum mechanika olyan módon van strukturálva, hogy
vitázni lehet ezen a témán, és azt lehet állítani, hogy az elmélet a tudatnak szerepet ad fizikai
folyamatok során.

58. oldaltól:
A materializmustól az idealizmus felé

A kvantummechanika szerint a szubatomi jelenségek determinisztikus és tisztán véletlenszerő

események keverékébıl állnak. Egy uránium atom hasadása idıben egy bizonyos
valószínőség alapján történik meg, amit az elmélet pontosan ki tud számolni. Az ezt követı
jelenség-sorozat, miután egy megfigyelı agyában a neuronok aktivizálódnak, szintén
véletlenszerő és determinisztikus események keverékébıl állnak. A tiszta véletlen behívása

34
miatt a kvantum mechanika különbözik a klasszikus fizikától, amelyben a véletlent úgy
használták, mint egy szerencsejátékos esélyét arra, hogy egy valójában determinisztikus
eseményrıl kifejezze a bizonytalan tudását.
Felszínesen a kvantum mechanika úgy modellezi a világot, mint egy hatalmas Monte Carlo
játékkaszinót, ám valójában ennél többet állít. A kvantum mechanika általában elterjedt
koppenhágai értelmezése alapján – mely kidolgozója Niels Bohr volt – a fizikai térbe
beiktatott véletlenszerő elemek a megfigyelés pillanatában kerülnek be. Addig minden
determinisztikusan halad, beleértve az uránium atomokban bekövetkezı változásokat is. Így
helytelen azt mondani, hogy az atommagban véletlenül történt bármi is. Nem, a véletlen a
megfigyelés pillanatában történt.
Mibıl is áll egy megfigyelés? Mi a helyzet, ha egy kutató helyett egy magnetofon szalagon
kerül rögzítésre a hasadás okozta klikk? Akkor történik-e a megfigyelés, amikor a klikket
felveszik a szalagra, vagy késıbb, amikor valaki lejátssza a szalagot? A kvantum mechanika
sajátos felépítése miatt ez a kérdés vitára ad okot, és szólhatnak érvek amellett, hogy az
elmélet a fizikai folyamatokban helyet ad a tudatosságnak.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, szükségünk van mélyebb betekintésre Erwin Schrödinger
munkásságába, aki a kvantum mechanika egyik alapító atyja volt. Schrödinger a kvantum
mechanikát a természet tisztán fizikai modelljeként akarta felépíteni, és ezért azzal a Louis de
Broglie féle megfigyeléssel indított, miszerint az elektronok hullámszerően viselkednek.
Schrödinger azt feltételezte, hogy ezek a hullámok az anyagáramlást és átalakulásokat
képviselik egy többdimenziós tér-konfigurációban. Az absztrakt meghatározás szerint egy
konfiguráció annak a teljes leírása, hogy egy bizonyos pillanatban az anyag hogyan oszlik el a
térben. A konfiguráció meghatározza a rendszer minden atomjának a részletét, együtt az
elektronokkal és az atommagokkal. Ezenkívül meghatározza még az atomok elhelyezkedését
is makroszkopikus méretben, beleértve a belılük felépülı tárgyakat, és emberi testeket is.
Ahogy egy tó felszínén a hullámok folyton mozdulnak és változtatják a formájukat, a
kvantum hullámok is folyamatosan mozdulnak tovább a konfiguráció absztrakt terében. Az
egész egy differenciál egyenlet alapján meghatározott módon változik, amit Schrödinger
egyenletnek hívnak a kidolgozója után. Ebben az elképzelésben a kvantum mechanikaa
klasszikus hullám mozgás absztrakt verziója akart lenni.
Ahogy a fodrok a vízen, a kvantum hullámok is hajlanak a szétterjedésre, és Schrödinger
megdöbbenve realizálta, hogy ennek igen nyugtalanító következménye lett az elméletével
kapcsolatban. Egy híres gondolati kísérlettel mutatta be a problémát, amit általában
„Schrödinger macskája paradoxon”-ként ismernek. A kísérletben egy dobozban elhelyeznek
egy élı macskát, és egy olyan berendezést, amely akkor öli meg a macskát, ha egy rádioaktív
atom széthasad. Schrödinger kimutatta, hogy az esemény kvantum hullám konfigurációja két
párhuzamos tér-konfigurációvá terjed ki, az egyik egy élı, a másik egy döglött macskát
képviselve.
A kvantum hullámokat valószínőségek alapján interpretálják. Az a konfiguráció, ami az egyik
bekövetkezı lehetıségét képviseli, rendelkezik valamiféle valószínőséggel, és kizárja a másik
konfigurációt. Ebben az esetben az élve maradó macska térkonfigurációjának is, és a döglött
macska térkonfigurációnak is bizonyos valószínősége van. Ez persze nem meglepı. Ám a
csapda ott van, hogy ezt a valószínőség-interpretációt csak azután lehet alkalmazni, ha a
dobozt kinyitották, és megfigyelték a macskát (feltételezve természetesen, hogy maga a
macska nem tekinthetı megfigyelınek). A megfigyelés elıtt eldönthetetlen a macska állapota.
Más szavakkal, nem helyes azt mondani, hogy a nem megfigyelt macska bizonyosan él vagy
bizonyosan döglött, hanem egyszerően nem tudjuk, melyik eset igaz. Sıt, technikai
kifejezéssel élve az élı állapot és a döglött állapot lineáris módon egymást átfedı helyzetben
van. Mindkettı egy idıben jelen van a természetben.

35
Az bizonyosan igaz, hogy a macska vagy egyértelmően él, vagy egyértelmően döglött, amikor
meglátjuk. A kvantum mechanikai megértés szerint a természet „maga dönt” arról, hogy a
megfigyelı milyen állapotban fogja látni a macskát. Ha a természet döntött, a kvantum hullám
váratlanul átvált az egymásra fedett élı vagy döglött állapotból egy meghatározott állapotba
(vagy él, vagy döglött a macska). Ezt a valós, természetes eseményt, ami a változást kiváltja,
a kvantum mechanikai valószínőségeknek megfelelı véletlen hozza létre. A fizikusok erre
úgy utalnak, mint „a hullám funkció összeomlása”, vagy más néven, „kvantum ugrás”.
Maga Schrödinger igencsak elégedetlen volt a kvantum ugrás jelenségével. Nem sokkal az
után, hogy híres egyenletét megfogalmazta, meglátogatta Niels Bohrt, a kvantum mechanika
másik híres atyját. Bohr erısen amellett volt, hogy az elméletben a hirtelen, véletlenszerő
ugrásoknak alapvetı szerepe van, de Schrödinger vitatta ezt. „Ha tudtam volna, hogy nem
tudjuk kizárni ezt a átkozott kvantum ugrást, akkor soha nem keveredtem volna bele ebbe az
egészbe.” (Gribben, 1984, 117. oldal) Ám a fizikusok általában Bohr irányát követik, és
nézıpontja mint a kvantum mechanika Koppenhágai értelmezése vált ismertté.
Bohr egyik kollégája, Werner Heisenberg szintén mélyen belefolyt a kvantum mechanika és a
koppenhágai interpretáció megalkotásába. A kvantum ugrásokkal kapcsolatos szemlélete
feltár egy alapvetı kétértelmőséget, ami a kvantum mechanika egész irodalmát átíveli.
Heisenberg azt mondta, hogy
végül ahhoz a hithez jutottunk el, hogy a természet törvényei, amelyeket kvantum
elméletben matematikailag megfogalmaztunk, már nem magukkal az anyagi
részecskékkel foglalkoznak, hanem azzal a tudással, amivel rendelkezünk ezekrıl a
részecskékrıl… Az objektív realitás felfogás a részecskékkel kapcsolatban különös
módon párolgott el, nem egy új, homályos, vagy még meg nem értett valóság
felfogásának formájában, hanem a matematika olyan áttetszı tisztaságába, amely már
nem az elemi részecskék viselkedését képviseli, hanem az ilyen részecskékrıl szerzett
tudásunkat. (Stapp, 1993, 219. oldal)

Azt lehet tehát mondani, hogy a klasszikus fizika egyenletei szintén leírják a tudásunkat a
fizikai jelenségekkel kapcsolatban. Akkor hát mi olyan speciális abban, amit Heisenberg a
kvantum mechanikával kapcsolatban itt ki akar jelenteni? Az, hogy a klasszikus fizika ígéri,
hogy a természetet teljes mértékben materiális tényezık terminusában fejezi ki. A kvantum
mechanikában ezek a tényezık eltőnnek, és a matematikai formulák úgy tőnik inkább a
tudással kapcsolatosak, mint a fizikai „tényezıkkel”. Ebbıl következhet egy idealisztikus
szemléletmód, melyben a természet benne foglaltatik a megfigyelık elméjébe.
Heisenberg a kvantum hullámok összeomlását azonosítja a megfigyelı elméjében keletkezı
tudás megszerzésével. Ahogy ı megfogalmazza:
A valószínőségi esély nem folytonos változása, a beiktatás [az elmébe] cselekedetével
történik meg, mert a beiktatás pillanatában bekövetkezı bekövetkezett nem folytonos
változás a tudásunkban okozza a nem folytonos változást a valószínőségi esélyben.
(Stapp, 1993, 220. oldal)

A kvantum hullám összeomlása (avagy a valószínőségi esélyé) a megfelelıje a tudásunkban

bekövetkezett változásnak: Ha többet megtudunk, természetesen megváltozik a valószínőségi
becslésünk. A kvantum mechanika alapítói kitartottak amellett: az elmélet abban az
értelemben teljes, hogy nem hagy ki semmilyen rejtett lehetıséget vagy rejtett adatot, ami
talán a természet mibenlétére további fényt vetett volna. Ha a kezdet kezdetén tehát teljes
volt, akkor ebbıl következik, hogy amikor többet megismerünk a természetrıl, akkor maga a
természet változik meg. Nem csupán több és több információt nyerünk valamirıl, ami már
eleve jelen van.

36
Ám Heisenberg azt is hangsúlyozta, hogy ami egy atomban bekövetkezı eseménynél történik,
az a megfigyelés fizikai és nem a pszichikai részét érinti”. (Stapp, 1993, 220. oldal) Ez az
alapvetı kétértelmőség: Vajon a kvantum mechanika az elme vagy az anyag elmélete? Ha egy
atom kvantum hullámait nézzük, akkor úgy tőnik, az elızı, mert azt a klasszikus fizikában
otthonos potenciális energiák rajzolják meg.
A híres matematikus, John von Neumann a kvantum teóriát elme-anyag dualista szempontból
tekintette, és a kvantum hullámok összeomlását egy kifejezetten nem fizikai, tudatos egóval
kötötte össze. A kvantum elmélet megalapozásának úttörı munkáját tartalmazó könyvében
Neumann a kvantum mechanikában két természetes változást okozó folyamatot határozott
meg: egy folyamatos és determinisztikus változás, amely a Schrödinger egyenletet követi, és a
kvantum hullámok váratlan, determinisztikus összeomlását. Von Neumann amellett érvelt,
hogy az összeomlást egészen addig késleltetni lehet, amíg a kvantum eseményekrıl
beszámoló érzékelés adatai el nem érik az emberi megfigyelı „absztrakt egó”-ját. (von
Neumann, 1955, 419-21. oldalak) Ezen a ponton a tudatos megfigyelés a hullám természetet
elkerülhetetlenül összeomlasztja.
Von Neumann modellje hallgatólagosan dualisztikus, a folyamatosan áramló anyaggal és az
elme által erre rárakott hirtelen változásokkal. Egy ilyen modellben szükség lenne kifejteni
annak a mikéntjét, ahogy az absztrakt egó kvantum összeomlást okoz. Von Neumann nem
válaszol erre a kérdésre, de pár évvel ezelıtt Roger Penrose matematikus és fizikus egy
javaslattal állt elı, miszerint a tudatosság és a kvantum folyamatok közötti kapcsolat
leírásához egy újfajta fizikára lenne szükség. Penrose von Neumann folyamatosan és nem
folyamatosan zajló két esemény-láncolatára U és R betőkkel hivatkozott. Ezzel a
terminológiával azt mondta, hogy:

Azon spekulálok, hogy a tudatos gondolkodás tette nagyon szorosan kapcsolódik az

olyan alternatívák feloldásával, amelyek korábban egymást átfedı lehetıség-
sorozatként léteztek. Mindezt egy ma még nem kidolgozott fizika lehetne képes
megoldani, amely az U és R közötti határmezsgyét kezeli, és amelyrıl úgy vélem,
hogy a kvantum gravitáció még meg nem fogalmazott elméletén függ (Penrose, 1989,
438. oldal).

Sok évvel korábban a Nobel díjas Eugene Wigner sugallta, hogy a hullám funkciók
összeomlása egy még ismeretlen fizikai törvényen függ, és ez a törvény magában tartalmazza
a tudatosság cselekedetét is (Wigner, 1962, 1964, 1970). Fontos észrevennünk, hogy Wigner a
tudatosságot elsırendő valóságként tekintette, míg az anyagi dolgok létezését másodrendőnek,
amelyek függenek a tudatosságon. Ez pedig erısen emlékeztet az idealista filozófiára.
Hasonló elképzelést adott közre Rudolf Peierls, az ismert fizikus, aki Borh koppenhágai
értelmezését igyekezett megvédeni. Peierls azt mondta, hogy a tudatos elme nem
helyettesíthetı egy élettelen géppel, amikor a kvantum mechanika jelenségeinek megfigyelı
szerepérıl van szó. Heisenberget követve azt jelentette ki, hogy a kvantum hullám fizikai
rendszerrıl szerzett tudásunkat képviseli, és a hullám összeomlása egy új tudás megszerzését
jelenti. (Davies, 1986, 73. oldal) Mivel ez a szemléletmód a természetet szorosan
hozzákapcsolja a természetrıl szerzett tudásunkhoz, ismét idealista jellegő.
Freeman Dyson a Princeton Institute for Advanced Study tagja a kvantum mechanikán
alapuló természetben az elme szerepérıl egy költıi leírással szolgált:

A szubatomi fizika törvényeit a megfigyelıtıl függetlenül még csak formulákba sem

lehet önteni. A „véletlen” másként nem határozható meg, mint a megfigyelı jövıvel
kapcsolatos tudatlanságának mértéke. A törvények minden egyes molekula
meghatározásában helyet hagynak az elme számára… Úgy gondolom, a tudatosságunk

37
 nem csupán egy passzív másodlagos tüneti jelenség, amelyet az agyunk kémiai
eseményei hoznak létre, hanem egy olyan aktív ügynök, amely a molekulák együttesét
két kvantum állapot közötti döntésre kényszeríti. Más szavakkal, az elme eleve benne
foglaltatik minden egyes elektronban, és az emberi tudatosság folyamatai csak
fokokban különböznek, de nem olyan kvantum állapotok közötti választás
folyamtaiként, amelyeket „véletlennek” nevezünk, amikor elektronok hozzák azokat
létre (Dyson, 1979, 249. oldal)

Fontos megjegyeznünk hogy Dyson a véletlent úgy határozza meg, mint a megfigyelı
tudatlanságának, illetve a tudás relatív hiányának a mértéke. Ez az a kulcs lépés, mely az
idealizmus felé vezet, amely során a kvantum mechanika elképzelése egy komplett elméletté
válik. Dyson esetében panteisztikus formát ölt a gondolat, amelyben az elme a természetben
mindenhol megtalálható, és a fizikai történések tudatos irányítás alatt állnak.

63. oldaltól: A véletlen és az értelem

Ám Dyson a véletlent nem csupán a tudatlanság mértékeként határozta meg. Úgy is kezelte,
mint egy tudatos cselekedet eredménye. Ha a tudatosság az emberi szinten szándék és tervek
alapján fejti ki tevékenységét, akkor vajon igaz-e ez az elektronokra is? És ha az elektronok
véletlenszerően végeznek kvantumugrásokat (máskülönben pedig determinisztikusan
viselkednek), akkor következik-e ebbıl, hogy a tudatos emberi választás vagy véletlenszerő,
vagy fizikailag meghatározott? Egyértelmően szükségünk van tisztázni a tudatosság és a
véletlen közötti kapcsolatot.
A kvantum mechanika számos tanulmányozója azt gondolta, hogy a kvantum mechanika
véletlenszerősége talán olyasmi, aminek köze van a szabad akarathoz. Lehetséges lenne, hogy
a megfigyelı tudatában lezajló események kihasználhatják a véletlenszerőséget, és
akaratlagosan befolyásolják az események menetét? Ahhoz, hogy ez lehetséges legyen, a
tudatos megfigyelınek éppen úgy képesnek kell lennie az esélyek megváltoztatására, mint
ahogy egy szerencsejátékos igyekszik ezt megtenni Monte Carloban.
Henry Stapp az egyik olyan fizikus, aki szerint a kvantum mechanika véletlenszerősége talán
más, mint amit általában a véletlenrıl gondolunk. Stapp számára azt az elképzelést, hogy a
kvantum választások valahonnan a semmibıl bukkannak fel véletlenszerően, annak kell
tekintenünk, hogy a jelen idıben elismerjük a tudatlanságunkat, és nem egy kielégítı utolsó
szó kell legyen (Stapp, 1993, 216. oldal). Stapp keresi annak a lehetıségét, ami minden
tudományos adattal egybevág, de valahol a „tiszta véletlen” és a „tiszta determinisztikusság”
között helyezkedik el. A következtetése, hogy „Úgy gondolom, van esély egy ilyen
lehetıségre, de ahhoz, hogy a logikai lehetıségbıl egy nem találgatáson alapuló megalapozott
elmélet jöjjön létre, a tudomány által megismert tényezık határát tovább kell tágítanunk.
(Stapp, 1993, 217)

Míg Stapp elsısorban az egyéni tudatra gondolt, William Pollard és Donald Mackey a
véletlent a fizika világára gyakorolt isteni irányítás lehetıségének tartotta. Pollard
elképzelését szépen összegezte a fizikus-pap John Polinghorne: „Vajon nincs-e Isten
hatalmában, hogy az indokolatlanul bekövetkezı kvantum események okozójaként
cselekedjen (mindig okosan figyelembe véve a statisztikai feltételeket, amelyek
megbízhatóságát tükrözik), ami esélyt adhat a számára, hogy egy tudományosan szabályozott
világban beavatkozó szerepet töltsön be?” (Polkinghorne, 1986, 71. oldal) Sajnálatos módon
Polkinghorne ezt az elképzelést azzal vetette el, hogy „Houdini-szerő bővészkedésre” van
szükség, ha a random szakaszokba kontrol jeleket akarunk beleszıni (Polkinghorne, 1986, 72.
oldal).

38
64. oldaltól:
A véletlen törvényszerőségei

A legegyszerőbb megközelítés a véletlen megértéséhez, ha kérdéseket teszünk fel egy

véletlenszerően feldobott pénzérme-sorozat eredményével kapcsolatban, miután megfigyeljük
a „fejek” és „írások” számát, illetve elhelyezkedését.

Tegyük fel, hogy a fej vagy az írás esélye 50-50%, továbbá, hogy a dobások egymástól
függetlenül történnek. Valami ilyesmit várunk el, ha a dobásokat egy kvantum-mechanikai
folyamat, mint például az atomok radioaktivitása hozza létre.

Ha 10.000 dobás történt, akkor ennek kb. 50%-a várhatóan fej lett. A kb. kifejezést gondosan
meg kell vizsgálnunk. A statisztikusok használnak egy sztenderd eltérés nevő értéket – ami
ebben az esetben 50 –,és ha az eredmény 2-3-szor jobban eltér, mint ez az érték, akkor a
pénzfeldobást úgy ítélik meg, hogy nem várt eredményt hozott (azaz nem tekinthetı tisztán
véletlennek a folyamat).

Így, 10.000 dobásból 5.047 fej rendben van, de 5.386 már erısen eltér, 6.023 pedig még
inkább. (Ugyanakkor, ha pontosan 5.000 fejet kapunk, akkor is gyanúsnak tartjuk az
eseményt.)

Ám a dolog ennél összetettebb. Ha két egymás utáni dobás eredményét vizsgáljuk, akkor
elvárható lenne, hogy minden lehetséges kombináció – fej-fej, fej-írás, írás-fej, írás-írás –
egyformán 25%-ban lesz megtalálható. Ezekhez az értékekhez is létezik egy-egy sztenderd
eltérés érték. Ugyanígy megítélhetjük hármas, négyes, és más csoportos dobás eredményeit.

A véletlen törvénye (nagy számok törvénye) szerint mindegyiküknek ki kell elégítenie az

elvárást (az eltérés nem lehet nagyobb, az elıre meghatározottnál). De vajon megtörténhet-e
ilyen eredmény, és ugyanakkor jelentéssel bíró információt is tartalmazhat a fej-írás
szakaszok sorozata? A válasz: igen, de ebben az esetben könnyen megtörténhet, hogy az
eredményt nem tudjuk megkülönböztetni a véletlenszerő események eredményétıl.

Hogyan lehet ilyet elkészíteni? Manapság számos tömörítı program azt csinálja, hogy vesz
egy szöveg-szakaszt, és azt rövidebb formába kódolja, hogy kisebb helyen tárolható legyen.
Kiderült, hogy ha egy szöveget összetömörítenek, az azt képviselı bit szakasz nagyon
hasonlít a véletlenszerő 0 és 1 szakaszokra (Shannon 1948). Ha egy szöveget a lehetséges
maximális tömörítésnek vettették alá, akkor az ezt képviselı digitális sorozat az elıbb említett
összes kritériumot beteljesíti, amit véletlen sorozatoktól elvárunk. Ennek ellenére a szakasz
értelmes üzenetet tartalmaz kódolt formában.

Vajon egy ilyen szakasz véletlenszerő vagy nem? Ha azt mondjuk, igen, akkor garanciát
vállalunk arra, hogy egy az ilyen szakaszok értelmes üzenetek is lehetnek, amelyeket késıbb
dekódolva felhasználhatunk az eredeti funkciójában. Ez a megállapítás igaz azokra a véletlen
szakaszokra is, amelyeket kvantum-mechanikai események alapján kaptunk.

Ha viszont azt mondjuk, hogy nem, akkor ezzel elismerjük: egyszerően nem lehetünk
biztosak egy-egy szakasszal kapcsolatban, hogy az valóban véletlen folyamat eredményeként
jött létre. Egy szakasz tőnhet véletlennek, ám kiderülhet róla, hogy dekódolható, és egy
értelmes üzenet olvasható ki belıle. Mivel gyakorlatilag lehetetlen minden dekóder módszert

39
alkalmazni, a véletlenszerőség egy olyan ideává válik, amelyet a gyakorlatban nem lehet
ellenırizni. Ha azt mondjuk, hogy ebben az értelemben egy kvantum-mechanikai esemény
véletlenszerő, akkor egy ellenırizhetetlen feltételezést alkottunk.

A gyakorlatban a „véletlenszerő” intuitíve azt jelenti, értelmes beavatkozástól mentes. Ha egy

értelmes üzenetet valamilyen módon látszólag véletlenszerő szakasszá alakítunk át, akkor
ezzel megsértjük a véletlen ilyen meghatározását, ami mivel nem formális szabállyal, hanem
intuitív elvárással van dolgunk, informális módon változtatja meg a tudomány határait. Ha
viszont az összes kódolt értelmes üzenetet kizárjuk a felismerhetı események körébıl, akkor
egy olyan véletlen meghatározást kapunk eredményül, amely ellenırzizhetetlen és nincs
gyakorlati értéke.

Mivel a véletlenszerőséget általában viszonylag egyszerő tesztekkel állapítják meg, bárki azt
állíthatja: a kvantum-mechanika de facto elfogadja a véletlenszerőség egy olyan formáját,
amely egy VR modellben történı manipulálás elfogadását kell, hogy jelentse. Egy ilyen
modellben a tudatos választási lehetıségek olyan módon okozzák a hullám-tulajdonság
összeomlását, ami (megközelítıen) tiszteletben tartja a hullám-tulajdonság lehetıségének
fenntartását. Ám számunkra, akik egy ilyen modellt részletekbe menıen akarunk
meghatározni, nem feltétlenül szükséges ezt elfogadnunk, mivel késıbb ki fog derülni, hogy a
véletlent teljes egészében eliminálni lehet a kvantum-mechanikából.

Sok világ

Az egyik egyszerő, de meglehetısen durva váltás a következı: A kvantum hullámok

egyáltalán nem zuhannak össze. Ez a Schrödinger egyenlet alapján teljes mértékben
determinisztikus elméletet eredményez.

Ebben a megközelítésben a megfigyelı a részét képezi a fizikai rendszernek. John von

Neumann kimutatta, hogy ha egy ilyen megfigyelı a Schrödinger által egyidejőleg egymásra
helyezett élı vagy halott macskát meglátja, a kvantum hullám átalakul, és képviselni fog egy
megfigyelı-által látott-élı-macskát, amire rá van helyezve egy megfigyelı-által-látott-halott-
macska. Ahogy a macskákról az információ tovább terjed, a kvantum hullám folytatólagosan
kettéválik,és mindegyik egy belsıleg konzisztens állapotot képvisel.

Általában kimutatható, hogy ha egy kvantumhullámnak megengedjük a Schrödinger

egyenletnem megfelelı átalakulást, akkor ismételten el fog ágazni és különbözı
makroszkopikus alternatívákat fog képviselni. Minden ágban az események egymáshoz
konzisztensen illeszkednek, és miután két ág elvált, többé soha nem egyesülnek. Ez az
úgynevezett sok-világ magyarázathoz vezet, amelyben a teljes világegyetemrıl azt
feltételezzük, hogy egy kvantum hullám. A bullámok folyamatosan kettéágaznak, és sok-sok
másolatot produkálnak, amelyek minden lehetséges kvantum alternatívát képviselnek, közte
Schrödinger élı és halott macskáját is.

A sok-világ magyarázatot elıször Hugh Everett (1957) terjesztette elı, és egy ideig támogatta
John Wheeler fizikus a Princeton University-rıl. Ám sok fizikus vehemensen elvetette az
elméletet, és végül maga WHeeler is elvette, mondván: „túl sok metafizikai terhet” hordoz
magában. (Davies és Brown, 1986. 60. oldal) A rendkívül nagyszámú párhuzamosan létezı
világegyetem elfogadása egyszerően túl nagy ár volt azért, amit a hullámfunkcó
összeomlásának problémájáért fizetni kellett.

40
Ám mostanában egyre több a kozmológiával foglalkozó elismert fizikus dönt úgy, hogy
mégsem túl nagy ez az ár. A Nobel-díjas Steven Weinberg például megjegyezte, hogy: „Hugh
Everett és mások kvantum mechanikájának reális megközelítésében egyetlen hullámfüggvény
leírja az összes jelenséget, beleértve a tapasztalatot és a megfigyelıt is, a hullámfunkció
evolúcióját az alapvetı törvények írják elı.” (Weinberg, 1992, 232. oldal) Késıbb azt
nyilatkozta, hogy személy szerint ı elınyben részesíti ezt a megközelítést (Weinberg, 1992,
251. oldal).

Az L. David Raub politika-tudós által rendezett szavazáson 72 vezetı kvantum kozmológust

és kvantum-mezı elméleti szakembert kérdezett meg, mit gondolnak a sok-világ
magyarázatról. Az eredmény: 58% szerint helyes, 13% mondta, hogy talán igaz, és 11%-nak
nem volt véleménye. A sok világ elképzelés támogatói között volt Richard Feynman, Stephen
Hawking és Murray Gell-Mann (Tipler, 1994, 170. oldal)

Murray Gell-Mann, aki a kvark-hipotézis kutatása miatt vált híressé, komoly erıfeszítéseket
tett a sok-világ magyarázat fejlesztésére. İ és James Hartle fizikus olyan megközelítési
módszert fejlesztett ki, amelyben a világegyetem totális hullám-funkciója az események
alternatív történeteire bomlik szét úgy, hogy a statisztikai mechanikában alkalmazott durva
ırölés technikával analóg módszert vezettek be. (Gell-Mann és Hartle, 1990) Amikor
megfelelıen definiálják ezt a durva-ırlési módszert, a világegyetem „elkülönült” történetei
fellazulnak, vagy kvantum mechanikailag elkülönültté válnak. Ezek után minden egyes
történethez hozzárendelhetı egy-egy egy valószínőség, ami tekinthetı annak, ahogy az adott
történet fizikailag mennyire reális.

Ebben a rendszerben a történetek, amelyek tartalmaznak fizikailag lehetetlen eseményeket

nulla értékő valószínőséggel rendelkeznek, és így eliminálhatók a további számításokból.
Azok a történetek, amelyek fizikailag lehetségesek, igen nagy számban vannak, és ezek mind
rendkívül kicsi, de nem nulla valószínőséggel rendelkeznek.

Tekintsünk egy olyan történetet, amely során egy kvantum mechanikailag elvégzett
pénzfeldobás történik, hasonló ahhoz, amilyenrıl korábban már volt szó. Hívjuk a fejeket H-
nak, az írásokat T-nek, és nézzünk 10 dobásból álló sorozatokat. A szakaszoknak mind
egyenlı a valószínősége, pontosabban 1 az 1,024-bıl (ennyi lehetséges szakasz létezik 10
dobás alapján). Például a HTHTHTHTHT minta ugyanannyira valószínő, mint a
HHHTHTHTTTH.

Ha egyformán reálisak azok a történetek, amelyek egyenlı valószínőséggel rendelkeznek,

akkor léteznie kell olyannak is, amelyikben mind a 10 dobás HTHTHTHTHTHTHTHTHT,
illetve olyan, amelyikben a sorozat HHTHTHTTTH

41
6. fejezet: Az ortodoxia határmezsgyéjén 93. oldaltól

Nem értünk mindent, de ahhoz eleget értünk, hogy tudjuk, a világunkon nincs helye a
telekinézisnek vagy az asztrológiának. – Steven Weinberg

Az ortodox világkép határmezsgyéjén

Vázlat

A PK jelenség (pszichokinézis)
A vizsgálat tárgya: Mentális befolyás véletlennek tekintett esemény-sorozat eredményére
Példák: PEAR lab, Princeton, alapította Robert Jahn. Duke University, parapshichology lab.
alapította J. B. Rhine. Brenda Dunne and Roger Nelson kísérletek REGs (random event
generators). Helmut Schmidt REGs radioaktívitásra alapozva. Radin and Nelson
Ellenırzés: Statisztika, meta-analízis, „file drawer” jelenség figyelembevétele, „poor
experimental design figyelembe vétele. Csalás lehetıségének figyelembe vétele.

Távolba látás jelenség (RV)

Vizsgálat tárgya: Egy médium erıs koncentrációval megpróbálja ugyanazt „látni”, mint amit
egy beavatott személy egy ismeretlen, távoli helyen tapasztal. (Egyidejő, ill. közel azonos
idıben,
Példák: PEAR lab. Russel Targ (Stanford Research Institute), Puthoff and Targ. Kitt Peak
példa (jó minıségő eredmény egy rádió teleszkópról). CIA kísérlet szigorúan titkos bázisok
„feltérképezésérıl”. Burbank, California – Price and Ingo Swann..
Ellenırzés: Rendkívül részletes kérdésekre válaszok, pontrendszer.

Jövıbe látás
Az RV jelenség nem mindig „egyidejő”, néha „elıidejő”! (Dunne 1985. 17. oldal) (334
esetben 10-12 órával, 10-20 esetben 1-2 nappal korábban.
Charles Honorton and Diane Ferrari – meta-analízissel 62 különbözı felnıtt beszámoló
mintegy 50,000 esetébıl. (kockadobás, REGs).

Modellezés

1. Elektromágneses kisugárzás befolyásolja az eredményt, melynek forrása a médium teste.

Mikor lehet igaz? Ha nagy változások nem következnek be. Ha a kis változásokat valamilyen
mechanizmus felerısíti.
Kérdés: Hogyan befolyásolhat eseményeket az agy anélkül, hogy részletes info-t tudna róluk,
rendkívül komplex és részletes számítást igénylı módon?
2. A kvantum mechanika részleges megoldást kínál: a kvantum-hullám összeomlását
befolyásolja a személy tudata. Ahogy az agy szinapszisaiban az irányított összeomlás
lehetıvé teszi a szabad akarat megnyilvánulását (a test tudatos irányítását), ha más ember
elméjében történik ez, létrejön a telepátia, ha más ember testében, létrejön a pszí-gyógyítás,
ha egy fizikai testben, akkor a pszichokinézis. (Mattuck and Walker, 1979, 129. oldal)
3. Virtuális Valóság modell esetében a tudatosság kapcsolódhat a tapasztalható világgal.
A VV modellben a kvantum hullám jelenségek a VV óriás számítógépe által elıre vetített
lehetséges változatok „útjai”. Minden számításból áll, kivéve a tudatos lény kapcsolódását a
rendszerhez. A VV algoritmus a befolyásoló személy vágyának intenzitását méri, és ezzel
arányosan változtatja a véletlenszerő esemény eredményét.

42
A VV modell választ ad a „gyenge befolyás” miértjére. A kísérletek gyakran rendkívül
unalmasak, így a médium akarata „elalszik”, míg a mindennapi életben egyszeri jelenségek
esetében sokkal erısebb lehet a motíváció, és az esemény is sokkal színesebb. (Lásd Carl
Jung esete a szkarabeóval)

A múlt befolyásolása
Látszólag megfordul az idı iránya.
Helmut Schmidt PK kísérletei. Rögzítette egy REG eredményét, majd megkérte a
médiumokat, hogy próbálják befolyásolni azt. Szignifikáns PK-t tapasztalt.
Olivier Costa de Beauregard fizikus modellje (visszafordítható fizikai törvények alapján)
Példa: hullámjelenség „a semmibıl”. Pfleegor and Mandel lézer kísérlete (egyetlen foton is
interferencia jelenséget produkált). Bruce Partridge csillagász mérése rádió hullámokkal
kapcs.

Kvantum nonlocality (kvantum-távolhatás)

Einstein, Podolsky és Rosen kísérlete 1935-ben. Két részecske ütközik, majd szétválik.
Mindkettı meghatározatlan egy ideig. Aztán, amikor az egyiket megmérik, a másiké is
meghatározottá válik. A két részecske úgy viselkedik, mintha „egy” lenne, holott nagy
távolságra vannak egymástól. Alain Aspect és Grangier 1986. bizonyították, hogy a jelenség
létezik.

Figyelmeztetések a jövıbıl

Louisa Rhine és J. B. Rhine parapsychológusok győjteménye valós világi eseményekbıl.

120. oldalig.

-----------------------------------
A Princeton University mérnöki karának pincéjében található egy alig észrevehetı ajtó egy
felirattal: PEAR, mely egy fával burkolt iroda komplexumhoz vezet, tele számítógépekkel és
izgalmas kacatokkal. Egy kényelmes pamlag szemben egy falra szerelt hatalmas dobozzal,
mely plasztikkal van fedve. A látogató a dobozban sok ezer mőanyag golyót lát fakkokban
elosztva, a golyókból álló oszlopok haranggörbét rajzolnak ki.
A dobozt véletlen mechanikai zuhatagnak hívják, az eredetijét Francis Galton alkotta meg
1984-ben, hogy a statisztika törvényeit demonstrálja vele. A plasztik golyók a doboz tetején,
egy kis nyíláson át jutnak be, majd ahogy lefelé esnek, mindig beleütköznek a sorokban
elrendezett mőanyag szögekbe, és végül a tizenkilenc győjtıdoboz egyikébe pottyannak
legalul. Ha egyetlen golyót engedünk útjára, úgy tőnik, hogy többé-kevésbé a véletlenen
múlik, a szögek melyik oldalán folytatja útját, miután ütközött velük. Ám ha sokszor ütközik,
a folyamatos balra vagy jobbra térés ritkább, mint az irányváltások, ezért több golyó kerül a
központi győjtı fakkokba, mint a szélekre.

Miután mind a 9000 golyó bejárta útját, az ismerıs haranggörbét rajzolják ki. Még, ha egy-
egy golyó látszólag véletlenül mozog, a végsı eloszlás majdnem mindig közel van az
elméletileg meghatározott Gauss görbéhez (melyet a 19. századi matematikus, Karl Gauss
határozott meg elıször). Az eredmény illusztrál egy statisztikai szabályt, amit nagy számok
törvényének neveznek, és mely szerint sok független, véletlen esemény összege mindig egy
Gauss görbét rajzol ki.

Mellékes hatások

43
A berendezés valójában nem a nagy számok törvényét hivatott demonstrálni. A PEAR
mozaikszó eredete a Princeton Engineering Anomalies Research név (Princeton Technikai
Anomáliák Kutatása). A labort Robert Jahn alapította meg – aki késıbb a Princeton School of
Engineering and Applied Science dékánja lett – abból a célból, hogy azokat a mentális
jelenségeket kutassa, amelyek túllépnek az ortodox tudomány határain.

Az ilyen vizsgálódások a parapszichológia területéhez tartoznak, amelyet modern formájában

J. B. Rhine biológus alapított meg a Duke Universitin 1930 körül. Rhine egy
Parapszichológiai Laboratóriumot alapított az egyetemen, majd tanítványaival együtt nagy
erıkkel törekedtek a parapszichológiát az elfogadott tudomány szintjére emelni.

Törekvésük holtvágányra jutott, az akadémiai tudományos körök annak ellenére is

állhatatosan elvetették a paranormál jelenségek vizsgálatát, hogy számos ismert tudós
ismételten támogatta az ilyen vélekedéseket. A helyzetet nagyon jól mutatja, hogy a
Princetonon, ahol a világ legkifinomultabb parapszichológiai programját valósították meg,
éveken át a technikai anomáliák kutatása megszépítı név alatt dolgozott.

A véletlen mechanikai zuhatagot arra használták, hogy minden fizikai beavatkozás nélkül az
emberi elme képességét vizsgálják a fizikai eseményekre, Ezt a feltételezett képességet
pszichokinézisnek nevezik a görög elme és mozgás szóösszetétel alapján. A kifejezést a
szakirodalomban elég gyakran PK mozaikszóval jelzik, máskor pedig telekinézisnek hívják,
ami a mozdítás és távolból szavakból tevıdik össze – ez az a felfogás, ami miatt Newton
bajba került, amikor a gravitációt ilyen erınek tartotta.

Jahn és kollégái, Brenda Dunne és Roger Nelson sokféle kísérletet tervezett meg, amivel
vizsgálták, hogy képesek-e emberek mentális erıvel befolyásolni az un. véletlen generátorok
mőködését (REG). Ezek mikro-elektromos zajok alapján készítenek véletlen számokat
(Dunne, 1985). A kísérleti személyek figyeltek egy képernyıt, ahol véletlen számsorozatok
tőntek fel, és megpróbálták gondolatilag befolyásolni a jelenséget (és így az elvártnál nagyobb
vagy kisebb számot behozni a képbe. Jahn úgy véli, hogy az emberi akarat képes
statisztikailag szignifikáns hatást gyakorolni a REG-re, holott az emberek nem férhettek
hozzá fizikailag a berendezéshez.

A véletlen mechanikus zuhatagot hasonló elv alapján mőködtették (Nelson, 1988). Az

operátornak nevezett személy leült a pamlagra, és figyelte, ahogy a golyók keresztül mennek
a zuhatagon, és lent beleesnek a tartályokba. Az operátorok három protokol közül egyet
választhattak: Akarattal jobbra vagy balra téríthették el a golyókat, vagy törekedhettek, hogy
egyenest rajzoljanak ki a golyók. Minden próba után megszámolták, hogy minden egyes
tartóba hány golyó esett bele, és számítógép segítségével táblázatokba foglalták az eredményt.
Nagyszámú kísérlet eredményébıl az jött ki, hogy az operátorok ugyan rendkívül kis
mértékben, de úgy tőnik, hogy képesek voltak szignifikánsan befolyásolni a golyók mozgását.
A berendezés nem pontosan szimetrikus, ezért a középérték egy kicsivel magasabb az elméleti
10-nél. A jobbra térítı szándék eredményének középértéke 10.023 volt, ugyanennyi balra
térítı szándék esetében 10,017. Ha egyetlen golyó egy egységgel mozdul jobbra, akkor a
középértékben ez mintegy 51 értéknyi változást jelent – ami elég kicsi, ha azt vesszük, hogy
összesen 9,000 golyót engedtek leesni.

Az érték kicsi, de még mindig igen valószínőtlen, hogy véletlen eredménye. Ha sok golyót
futtatunk le, a középértéktıl való eltérésnek a nullához kell közelítenie. Ha az eltérés

44
fennmarad ugyanabban az irányban, bármennyi futást is eszközöljenek, akkor ennek a
valószínősége egyre kisebb lesz. Az elemzés szerint az eredmény valószínősége 1 az 10,000-
hez, hogy 1130 futás után ekkora legyen a középátlag.

Mindig feltételezhetjük, hogy olyan esemény, melynek 1 a 10,000-hez az esélye „tisztán

véletlenül” is bekövetkezhet, de a statisztikai elemzések szerint az ilyen alacsony
valószínőséget általában valamilyen egyéb okra vezetik vissza. Ebben az esetben az egyedüli
különbség két futtatás között az operátor akaratlagos szuggeszciója. Lehetséges volna, hogy a
középértékben bekövetkezett módosulást emberi akarat hozta létre? Lehetett-e az eltérés az
oka valamilyen emberi törekvésnek? Vagy valamilyen ismeretlen, harmadik tényezı
okozhatta mindkettıt?

A téma igencsak ellentmondásos történelemmel rendelkezik. Az 1930-as években J. B. Rhine

tanulmányozta, hogy kockadobást próbáltak mentálisan befolyásolni. A kísérlet az elsı
alkalom volt, amikor véletlen folyamatot használtak PK jelenség megmérésére (Rhine 1977.
33. oldal). Késıbb Helmut Schmidt radioaktív atombomlásra alapozott véletlen
számgenerátort használt, mert ezt a jelenséget tiszta kvantummechanikai véletlennek tartják
(Schmidt, 1970a, b). A PEAR laborban végzett kutatáson kívül számos egyéb tapasztalat is
született a REG-re alapozott véletlen mikro-elektron zaj felhasználásával.

Az összes kísérletnél nagyjából hasonló eredmény született. Gyakran találták, hogy a véletlen
folyamat kis mértékben megváltozott az emberi akarat hatására. Számos próba statisztika
elemzése azt jelzi, hogy valami nem várt dolog történik, míg sok kísérletben nem regisztráltak
szignifikáns eredményt. A legjobb esetben egy bizonytalan jel tőnik felderengeni egy
meggyızı zaj hátterében.

Néhányak számára ez azt mondja, hogy egyáltalán nincsenek jelek. Ám ennek az

ellenkezıjére vannak erıs bizonyítékok. Az 1980-as évek végén Roger Nelson összefogott
Dean Radinnal a Princeton Pszichológiai Osztályának tagjával, és 152 vizsgálati eredményt
elemzett, amelyben 68 különbözı kísérletezı próbált mikro-PK vagyis tudatos emberi
befolyást a mikroelektronikus rendszerre (Radin and Nelson, 1989.). A beszámolók 597
kísérletrıl és 235 kontrol kísérletrıl szóltak.

Radin és Nelson elvégzett egy úgynevezett meta-analízist is, melyben sok kísérlet eredményét
kombinálták. Ennek eredménye azt mutatta, hogy a kontrol esetek jól egyeztek a véletlenektıl
elvárható eredményekkel, míg a beavatkozási kísérletek igen szignifikáns korrelációt mutattak
a szándék és a megfigyelt hatás között.

A PK egyik kritikusa szerint tendencia van arra, hogy a pozitív eredményeket hamar
publikálják, míg a parányi vagy semmi eltérést pedig könnyen elhallgatják. Ez a hiba a pozitív
eredményeket olyan fényben tünteti fel, mintha statisztikailag jelentısek lennének, holott
valójában csak a véletlenek szórásából adódnak, ami nagy számú kísérletnél óhatatlanul
fellép.
Radin és Nelson ezt a „lefolyó” effektust azáltal vizsgálta, hogy kiszámolta, 54,000 semleges
eredményre lett volna szükség a megfigyelt pozitív PK esetek szignifikanciáját lecsökkentse a
véletlen szintjére. Kétséges, hogy ennyi nem publikált eredmény lett volna, így úgy tőnik,
hogy a pozitív mikro-PK eredmény nem lehet puszta véletlen mőve.

Lehetséges lenne, hogy a hiányos kísérleti tervezés okozza ıket? Radin és Nelson ezt a
lehetıséget úgy vizsgálta meg, hogy felállított 16 különbözı kritériumot a jól tervezett

45
minısítés megállapításának feltételéül és ezeket alkalmazta a kollektív kísérleti
eredményekre. Ha a pozitív PK eredmény a hiányos kísérleti terv miatt született volna, akkor,
ahogy a tervezés színvonala növekszik, úgy azt kellene látnunk, hogy a PK eredménynek
csökkennie kellene. Ám Radin és Nelson nem látott szignifikáns kapcsolatot a kísérlet
minısége és a PK hatás publikált nagysága között. Így elfogadták, hogy a PK hatás „egy
ismeretlen módszertani jelenség”. Bármi is legyen, nem tőnik olyannak, amit befolyásolnak a
kísérleti tervezés ismert jellemzıi.

Az eseményt megelızı figyelmeztetések (Maya 119-121. old)

Sok történet szól az eseményeket megelızı figyelmeztetésekrıl, ami alátámasztja azt az

elképzelést, hogy a jövı megváltoztatható bizonyos lépések sorozatával. Ezek a történetek
valódi életbıl vett eseményeket is tartalmaznak, amirıl általában az a vélemény, hogy
kevésbé rendelkeznek bizonyító erıvel, mint az ellenırzött kísérletek. Ennek ellenére a
paranormális jelenséggel kapcsolatban ezek a tanúbizonyságok hasznos betekintést nyújtanak,
amire a már összegyőjtött kísérleti adatok nem adnának lehetıséget.

Louisa Rhine, J. B. Rhine felesége és a parapszichológia terén maga is meghatározó

személyiség nagy számban győjtött össze beszámolókat spontán paranormál tapasztalatokról.
Egy esetben egy fiatalasszony Washingtonban éjszaka ijesztı álmot látott: az a csillár,
amelyik a kisbabája ágya fölött lógott, lezuhant, és megölte a babát (Rhine, 1961. p. 199). Az
álomban ı és a férje is jelen voltak a gyerekszobában, és látták a balesetet. A kredencen álló
óra pont 4:35-öt mutatott, és az asszony hallotta, ahogy esıcseppek verik az ablakot, és kint
erıs szél fúj.
Az álomtól felriadva az asszony szaladt a gyerekszobába, ahol látta, hogy az idıjárás nyugodt,
tiszta, teliholdas éjszaka van. Ekkor egy kicsit bolondnak érezte magát, de azért felvette a
gyereket, és magával vitte az ágyába. Két órával késıbb a fiatal pár arra ébredt, hogy
hatalmas csörömpölés történt. Szaladtak a gyerekszobába, ahol azt látták, hogy a csillár
tényleg rázuhant a bölcsıre. Az óra épp 4:35-öt mutatott, és kint valóban fújt a szél, az esı
pedig verdeste az ablaktáblát.
Ebben az esetben az álom minden részletében megvalósult, kivéve egyet – a gyerek nem halt
meg. Ez utóbbit látszólag az eredményezte, hogy az asszony az álom hatására cselekedett.
Érvelhet valaki úgy, hogy az asszony tudat alatt aggódott a csillár miatt, és aggodalma
nyilvánult meg egy álomban egy megfelelı pillanatban. Ám ez a magyarázat nem segít
megérteni az olyan részletes észlelést, mint az óra állása és a hirtelen vihar. Az eset példa arra,
hogy részben megváltozhat egy lehetséges jövıkép annak visszahatására, hogy valaki felfogta
a jövı egy részletét.
Rhine másik esetében egy New York-i asszony álmodott egy repülıgép szerencsétlenségrıl:
„Világosan láttam, ahogy egy gép lezuhan a tó partjára, és a robbanás miatt lángra lobban a
harmadik kunyhó. Egyetlen embert láttam, aki megégett. Két rég esedékes levelet is meg
akartam írni aznap reggel, de azon vettem észre magamat, hogy a levélpartneremnek az
esetrıl írok, és arról, hogy a repülı a csatorna felett fog repülni, és nem tud majd felemelkedni
idıben.” (Rhine, 1961, p. 204)
Aznap az asszony nagyon aggódva folyamatosan figyelte a repülıket. Késı délután úgy
érezte, hogy az álmában látott halálra ítélt repülı halad el a feje felett. Kiderült, hogy ez a gép
valóban lezuhant utána. Az égı gép a csatorna felett repült, a pilóta bent égett, és egy kis
kunyhó részben a lángok martaléka lett. Ha az egész történet igaz, akkor az eset egy olyan
balesetet képvisel, ahol a dolgot elıre lehetett látni, de nem lehetett megakadályozni.
Nem szükséges mondanom, hogy az ilyen történeteket mindig el lehet utasítani azzal, hogy
hazugság vagy káprázat okozta ıket. Feltételezhetjük, hogy az asszony valahol olvasott a

46
repülıgép szerencsétlenségrıl, aztán elképzelte, hogy igen részletesen álmodott róla. Talán
hajlamos volt a fantáziálgatásra, vagy krónikus hazudozó volt. Ám az ilyen típusú
beszámolók igen gyakoriak, és nagyon sokféle embertıl származnak, köztük számos esetben
olyanok mondják el a tapasztalataikat, akik ıszinte, megbízható emberek a társadalomban.
A megtörtént események azt mutatják, ahogy a paranormális jelenségek a való életben
lezajlanak, ami feltétlenül szükséges, ha meg akarjuk érteni, miért következnek be, és milyen
szerepet játszanak a dolgok általános menetében. Ezért a késıbbiekben gyakran fogom
használni ıket a kísérletekkel alátámasztott tanulmányok mellett.

47
7. fejezet: Víziók, hallucinációk és látogatók (Maya 121- oldal)

Vázlat:
Víziók (Más dimenziókról szerzett tapasztalat)
Példa Alvin Goldstein kísérleti pszichológus tapasztalata

Mentális képzelıdés modellje

Francis Crick könyve a tudatos látásról (Crick 1994).
„Az agy a kép egyfajta magyarázatokkal ellátott képviseletének tekinthetı.”
Nem szolgál magyarázattal a tudatos felfogásról.
„Úgy tőnik, nem létezik egy önálló cortiális terület, amely aktívan összekapcsolódna a
vizuális figyelmünk általános tartalmával. (Crick, 1994, 204. oldal)

Vaklátás modellje
Nem tudatos látás „érzés”-ként jelenik meg.

Dualista modell: Popper and Eccles, 1977) Az agytól független elme kölcsönhatások.
Denneth modellje az agy által produkált hallucinációkról („gyenge hallucinációk” – Denneth
csak a durva, zavaros képeket magyarázza meg).
A 3D animációs modellek „valósághősége” a való világból vett mintázatok segítségével
fokozódik.
Erıs hallucinációk (Denneth szerint lehetetlen)
Az erıs hallucinációkhoz szükséges számítások és az agy kapacitásának összehasonlítása
(Moravec, 1989.)

Tükör-víziók
Igen élı, változatos, részletekben gazdag víziók (Goldstein 1976)
Raymond Moody tükörszobája Alabamában. (Moody 1993)
Moody szerint a kísérletei bizonyítják a halál utáni életet.
Modell: Az agy generált erıs hallucinációt.
Mellékes jelenségek: hullámzó füst, geometriai ábrák, színminták elızik meg a jelenséget.

Szellemek, kísértetek
A beszámolók részletei fontosak. Ismeretlen személy felismerése, valós tárgyak „kitakarása”,
fény leárnyékolása. Gauld, Morton Schatzmann (1980).
Peter Fenwick TV képernyıs kontroll kísérlete médiummal.
Stephen Kossyln, Harvard University. PET kísérlet a látóideg aktivitásával kapcsolatban.
(Bower 1995.)
Hindu pap beszámolója a hajnali látogatókról.

Többek által látott kísértetek

Gauld győjteménye (1982).
Braude (1991), H. Hasted esete 1892-bıl, kivizsgálta Mrs. Sidgwick Society for Psychical
Research.
Gurney, Myers and Podmore 1886.
Élı személy megjelenése más helyen (Braude győjteményében).

Modell: VV-ben csak számítás kérdése. A tudatos megfigyelı nem része a VV rendszernek,
csak kapcsolódik hozzá (virtuális játékok).

48
---------------------
„Az erıs benyomást keltı hallucinációk egyszerően lehetetlenek!”
- Daniel C. Dennett –

„Az asszony az elhunyt nagymamám volt. Bárhol felismerném ıt.”

- Raymond Moody, M. D. –

Alvin Goldstein kísérleti pszichológus egyszer elmondta saját tapasztalatát a Journal of

Abnormal Psycholpgy folyóiratban arról, ahogy gerincmőtétre várva feküdt egy kórházban, és
hallucinációt tapasztalt. Az ágya lábával szemben volt a kórterem bejárata. A legtöbbször
félig nyitva hagyták, így az ajtó lakkozott felülete a szemébe tükrözte a folyosón égı lámpa
fényét. Goldstein így írja le esetét.

Az elsı nap, amikor befeküdtem, igen éles alakokat láttam, ahogy az ajtó fényes felületén
tükrözıdnek. Mivel korábban nem figyeltem fel ilyen jelenségre, feltételezem, hogy talán a
fényviszonyok változtak meg a teremben, így ez a tükrözıdés láthatóvá vált a számomra. Egy
hosszú, sötét folyosót láttam, ami az ajtó bal oldaláig tartott, ami egy kastély belsejére
emlékeztetett, illetve egy öreg házra sötét, faborítással és mennyezet burkolattal. A folyosón
egyesével és csoportosan emberek és gyerekek jelentek meg, ahogy a szobám felé közeledtek,
vagy befordultak a hallban, de egyikük sem érkezett el addig a pontig, hogy láthatóvá vált
volna a nyitott ajtóban.
Akik megálltak, úgy tőnt, hogy egy sorban várakoznak, ami pár méternyire az ajtótól
kezdıdött. Akkor azt feltételeztem, hogy talán egy, a szomszédban fekvı beteget látogatják
meg. Az elképzelést logikus történetté fejlesztettem magamban: A szomszédom a halálán van,
és a rokonai és barátai utolsó alkalommal jönnek meglátogatni ıt. Ami az elıszobában történt,
nem volt feltőnı, csak mintha keresztül mentek volna. Viszont azok a személyek, akik
megjelentek, jellegzetesek voltak, élınek tőntek, és változatos színő ruhákban jöttek, másként
néztek ki a magasságuk, a koruk, egyéniségük és viselkedésük szempontjából. Az egész
annyira élı és jól szervezettnek tőnt, hogy a járkálás teljesen valószínőnek tőnt. Ma
visszatekintve az egészre (pár héttel késıbb) már azt mondom, gyanúsnak kellett volna lennie
a figurák természete, mert valódi, élı látogatók egyetlen egyszer sem jelentek meg a
tükrözıdı felületen, mielıtt beléptek volna a szobámba. Ennek a jelentısége nem tőnt fel
egészen a mőtét utáni néhány napig, amikor észrevettem, hogy az ajtó felületén semmiféle
tükrözıdés nem történik egész nap. (Goldstein, 1976, 423-24)

Mibıl is áll Goldstein tapasztalata? A vízióira hallucinációként utal, illetve téves

érzékelésként olyasmirıl, ami nem volt ott. Az általánosan elfogadottak szerint a
hallucinációk mentális betegség okozta elme-problémákkal kapcsolatosak, illetve
gyógyszerek vagy más betegség hatására jönnek létre, ha az elme zavarttá válik. Goldstein
egy fájdalmas állapotban várt az operációra, így a helyzete talán kiváltotta a hallucinációját.

A társadalom a hallucinációkat általában szégyenletes eseménynek tartja, amire félelemmel,

gúnnyal vagy még rosszabb módon reagálnak az emberek. Ebben az esetben Goldstein
megrémült, amikor rájött, hogy mi történik vele. Errıl azt mondta, hogy „A tapasztalat okozta
sokk – különösen, mert pszichológusként eleget tudtam arról, hogy aggódni kezdjek, amiért a
valóságot ilyen módon fogom fel – ami bármiféle tudományos szellemet kiírtott belılem”
(Goldstein, 1976, 424)

49
Sajnálatos, hogy ez történt, mert valójában nem tudjuk, mik is azok a hallucinációk. Sıt, még
a közönséges érzékszervi tapasztalatot sem értjük igazán.

Az világos, hogy amikor felfogunk valamit, nem közvetlenül kerülünk a dolgokkal

kapcsolatba. A tapasztalataink valójában mentális képek, amelyek az érzékszerveink által
szolgáltatott adatokra épülnek. Ezek – remélhetıleg – eltérés nélkül képviselik azokat a
dolgokat, amelyeket érzékelünk. Az érzékelést az érzékek által szolgáltatott információ hozza
létre, de a hallucinációk és álmok esetében úgy tőnik, hogy a belsı mentális állapotok a
döntıek. De mi is az a mentális kép, és hogyan lehet látni?

A mentális kép misztériuma

A neuropszichológia új felfedezései alátámasztják azt az elképzelést, hogy az agy sok

speciális központot tartalmaz, amelyek begyőjtik az érzékelés adatait. Minden egyes érzékhez
egy saját feldolgozó terület kapcsolódik az agyban, és ha egy bizonyos érzékszervet
vizsgálunk meg, azt találjuk, hogy a beérkezı információ feldolgozása eltérı idegi
alközpontokhoz köthetı.

Francis Crick kiadott egy népszerő könyvet a látással kapcsolatos tudományos kutatásokról
(Crick, 1994). Ha nem vesszük figyelembe a tiszta spekuláláson alapuló feltételezéseit, Crick
munkásságából kiderül, hogy az agy valami olyasmit szolgáltat, ami a szem retináján
megjelenı kép egyfajta magyarázatokkal ellátott képviseletének tekinthetı.

Hogy kifejtsem, mit is értek a magyarázatokkal ellátott képviselet alatt, röviden felvázolom,
amit a kutatók megértettek az agy látással kapcsolatos rendszerébıl. Fıképp majmokon
végzett kísérletek szolgáltatták az alapot mindehhez, amikor a koponyájukat felnyitották, és
elektródákat helyeztek el az agyukban. Viszont mindez kapcsolódik olyan tanulmányokkal,
amikor emberek látását, illetve az agy bizonyos sérülését vizsgálták.

A látásrendszer legalsó szintjén a fényérzékeny csapokban és pálcikákban jönnek létre jelek.

Némelyik ezek közül olyan „központi” mintázatra reagál, amikor egy fénypont körül sötét sáv
van, mások ennek épp a fordítottjára. Ezeket hívják középpont-körüli idegeknek.

Az idegimpulzusok átkerülnek a retináról az agy középpontjába, a laterális geniculate testre,

ahonnan tovább kerülnek a V1 látásközpontba, a cerebral cortex hátsó felébe. Ezen a területen
Néhány neuron „központi” jellegő, de a legtöbb úgy tőnik a fény vékony sávjára reagál,vagy a
látásmezı megvilágított mezsgyéire. Vannak „egyszerő” sejtek, amelyek rögzített irányra
vagy sávra reagálnak, és vannak „komplex” sejtek, amelyek egy bizonyos irányú vonalra
vagy mezsgyére reagálnak bárhol a sejtek érzékelı felületén.

Néhány összetett sejt még részletesebb hatásra reagál, olyan pontok mintázatára, amelyek
ugyanabba az irányba haladnak. A V1 terület neuronjait befolyásolják a „helyi kapcsolatok”
is, amelyeket az érzékelı mezıhöz közeli neuronok viselkedése hoz létre. Crick megjegyzése,
hogy „Elgondolkoztató az a tapasztalat, hogy majd 30 évnyi kutatás után még mindig nem
tudjuk biztosan, hogy akár az egyszerő sejtek, akár az összetettek hogyan vannak annak
érdekében egy hálózatba kapcsolva, hogy a megfigyelt viselkedés legyen az eredmény.
(Crick, 1994, 143. oldal)

A következı, V2-nek hívott látómezıben hasonlóan viselkednek a neuronok, de

kifinomultabb a reakciójuk. A legtöbb mindkét szembıl érkezı jelekre reagál, és ezek

50
érzékelı mezeje nagyobb, mint a neuronoknak a V1 területen. Néhányan viszonylagos
kontúrokra reagálnak – olyan ívelt mezıkre, amelyek valójában nem léteznek, de a látható
kép tulajdonságainak sajátosságai által ezt sugallják. (Bizonyos mértékben minden mezı
szubjektív ebben az értelemben.)

Az MT látómezı (middle temporal, azaz középsı átmeneti mezı) olyan neuronokat tartalmaz,
amelyek bizonyos formák mozgásáról adnak információt. Ehhez szükség van arra, hogy a
formát létrehozó különbözı mezsgyék mozgásával kapcsolatos kombináció történjen. Ezek a
neuronok alig reagálnak a színekre, habár néhányuk reagál az azonos színerejő, különbözı
színek által jelült mozgó mezsgyékre. Így egy mezsgye láthatatlan lenne egy olyan személy
számára, aki színvak.

A V4 látásmezı neuronjai érzéketlenek a mozgásra, de komplex válaszokat adnak a színek

hatására. Ezen belül összehasonlítják egy kis terület egy adott hullámhosszú fényét más
hullámhosszúságú fénnyel a körülötte fekvı területrıl.

Az alacsonyabb szintő látásmezık, a neuronok felfogó mezeje terében a retina képének durva
térképe mentén helyezkednek el. Ez az úgynevezett retinopic térkép a periférikus
látómezıhöz képest nagymértékben eltorzult, és sokkal nagyobb területet szolgál ki a retina
központi területén, ahol a legélesebb a látás. A legmagasabb szintő területek a térképen még
inkább eltorzult helyzetet vesznek fel, míg a neuronok fogékony mezején talán az egész
látófélgömböt befedik. (a félgömbök a két reninális kép jobb és bal féltekéjébıl állnak. A
laterális geniculate testben mindkét szem retinájának jobb felének neuron-jelei átkerülnek a
cerebral cortex bal felére, és a bal félteke jelei átkerülnek a celebral cortex bal felébe.)

A legmagasabb területen néhány neuron olyan tulajdonságokra reagál, amelyek egy szembıl
látott arcra utalnak. Azaz csak akkor jeleznek, ha a látásmezıben megjelenik egy arc, ami igaz
a térbeli részek véletlenszerő elrendezésére is. Más neuronok egy profilból látható arcra vagy
más összetett formára reagálnak.

Amikor egy képet felfogunk, azonnal tudomást szerzünk az agy folyamatai által nyújtott
összes információról. Például, ha valakinek az arcát látjuk, felismerünk sávokat, kontúrokat és
színeket is, még akkor is, hogy ha ezek a retinán megjelenı valódi arckép absztrakciói.
Háromdimenziós formákat is érzékelünk a két retina képének agy által elvégzett
összehasonlító elemzésének alapján. Felismerünk olyan formákat, mint az orr, száj és szemek,
és felismerjük, hogy egy arcot látunk. Végül azt is felismerjük, hogy egy ismert ember arcát
látjuk, és hogy mi a neve az illetınek. Mindezt együtt értem a magyarázatokkal ellátott
képviselet alatt: Az agy a látott arcról leírást ad, amiben hierarchikusan szervezett
tulajdonságok sorakoznak a legegyszerőbbtıl (mint vonalak és színek) a legbonyolultabbig
(mint arcok és térbeli kifejezıdések).

Hajlamosak vagyunk mindezt garantáltnak venni, pedig amint megsérül valami az agyban,
azonnal kitőnik e folyamatok fontossága. Van például egy bizonyos prosopagnosiá-nak
nevezett betegség, amikor az illetı nem képes felismerni az arcokat még akkor sem, ha
máskülönben normálisan lát. Ilyenkor a beteg azt meg tudja mondani, hogy arcot lát, de azt
már nem, hogy kiét. Másféle agysérülések hatására elveszhet az olyan ismert dolgok
felismerésének képessége, mint az arcok, asztalok és autók, holott az illetı le tudja rajzolni
ezeket, és értelmesen tud válaszolni a velük kapcsolatos kérdésekre is (Crick, 1994, 167.
oldal)

51
A megszokott optikai tévedések is illusztrálják bizonyos szempontból a magyarázatokkal
ellátott képviseletet. Például, ha egy ideig egy vízesést bámul valaki, majd a mozdulatlan
sziklákra néz, akkor azok látszólag felfelé mozognak, pedig nyilvánvalóan mozdulatlanok. Ez
azt sugallja, hogy a mozgással kapcsolatos információ kapcsolódik egy kép minden
részletéhez. Elképzelhetı, hogy amikor a látómezı egy része lefelé haladó mozgást detektál,
és fáradt lesz a víz hosszan tartó megfigyelésétıl, ennek eredményeként jön létre a
mozdulatlan részek látszólagos felfelé mozgásáról adott információ.

Egy asszony olyan agyproblémával rendelkezett, mely nyilvánvalóan megzavarta az agy

abbéli képességét, hogy a tárgyak mozgásával kapcsolatos információt átadja. Amikor át akart
menni az úttesten, és látott a távolban egy autót, az hirtelen egész közel jelent meg anélkül,
hogy a folyamatos mozgást észlelte volna. Egy pohárba öntött teát ı úgy látott, mint egy
szilárd ívő folyadék, és nem vette észre, amikor a tea már kifolyt a csészébıl (Crick, 1994,
166. oldal). Ez a jelenség azt sugallja, hogy amikor valami mozgó dolgot látunk, információt
kapunk errıl, és nem közvetlenül fogjuk fel a vizuális kép mozgás okozta változásait. Azt is
jelenti, hogy az agy specializálódott területei hozzák létre ezt az információt.

Amit így látunk, nem más, mint magyarázatokkal ellátott képviselete a szemünk retináján
megjelenı képnek. De hogy látjuk valójában ezt az értelmezést? Crick megjegyzi, hogy „Úgy
tőnik, nem létezik egy önálló cortiális terület, amely aktívan összekapcsolódna a vizuális
figyelmünk általános tartalmával. (Crick, 1994, 204. oldal)

Vaklátás

Jelentısége van annak, hogy a látás megtörténhet a szubjektív figyelemtıl függetlenül is. Dr.
Larry Weiskrantz D. B. betegének a látását vizsgálta, aki a bal látómezejére vak lett (mindkét
szemére), miután a jobb elsıdleges látókéregben operációt hajtottak végre nála. Habár D. B.
nem tudatosult arról, hogy bármit is látott volna a bal látásmezején, tökéletes válaszokat adott
fényekrıl és tárgyakról, amelyek ezen a területen megjelentek. Amikor megkérdezték tıle,
hogyan képes erre, azt mondta, hogy csak találgat, valójában nem látja ezeket
(Ramachandran, 1998, 75-76. oldalak).

Weiskrantz más betegeknél is dokumentálta ezt a jelenséget, amit „vaklátásnak” nevezett el.
Azt a magyarázatot adta rá, hogy D. B. a látókéreg sérülése miatt képtelen volt az
agyfolyamatok útján látni, viszont a „régi” látási mód segítségével igen, amikor a szembıl
közvetlenül az agytörzs felsıbbrendő colliculusába került az információ, és onnan jutott át a
látókéregbe. Ez a „primitív” út a magasabbrendő központok figyelmeztetı jelzésére szolgál,
ha valami közeledik, hogy a szemek reflexszerően a dolog felé tudjanak nézni.

Feltőnı, hogy ezen az úton vizuális adatok érkeznek anélkül, hogy a tudatos látásban ezt
észlelnénk. Az adatok a tudatból látszólag találgatásokként jelennek meg, vagy legjobb
esetben, mint nem-vízuális „érzések” (Ramachandran, 1998, 76. oldal). Ebbıl világosan
következik, hogy az agyban az idegfolyamatok nem feltétlenül tudatos módon történnek. A
kérdés marad, hogy milyen speciális folyamat hozza létre a tudatosságot.

A megelevenedı Descart-i színház

Vajon a különbözı agyban lezajló érzékelési elemzések hol kapcsolódnak össze egy egységes
tudatos tapasztalattá? Daniel Dennett filozófus azt válaszolná, hogy „Sehol”. İ amellett áll ki,
hogy az agyban csak egymásra kölcsönösen ható komplex hálózat-folyamatok léteznek,

52
amelyek végül mérhetı szokásokat hoznak létre. Sehol nincs az agyban egy „Descart-i
Színház”, ahol minden folyamat együtt tudatosságot hozna létre (Dennett, 1991). Csak
információ folyamatok vannak, és mindez természetes módon esik szét modulokra, amelyek a
teljes elemzés különbözı részleteit kezelik.

De mi van azzal a ténnyel, hogy egyesített érzékelésrıl van tapasztalatunk? A Nobel díjas
neuropszichológus John Eccles egészen addig ment el, hogy szerinte a speciális
agyfolyamatok által létrejött adatok nem az agyban, hanem egy az aggyal együttmőködı,
független elmében integrálódnak össze (Popper és Eccles, 1977).

Természetesen a virtuális valóság modell szintén ezt állítja, és azt sugallja, hogy az
érzékszervi felfogást is lehetıvé tevı információ folyamatok talán egy univerzális számítógép
programjai által futnak le, melyek nem képezik a virtuális agy részét. A látás akkor jön létre,
amikor ez az integrált információ a tudatos megfigyelı számára átadásra kerül. Ám ez a
megfigyelı nem a virtuális agyban, vagy a virtuális három-dimenziós térben helyezkedik el.
Az agy idegi folyamatai valóban tudattalanul zajlanak, és e folyamatoknak csak bizonyos
kimeneti adatai jutnak el a tudatos megfigyelıhöz.

Ezzel az elmélettel a tarsolyunkban térjünk vissza a hallucinációk témájához. Dennett azt

állítja, hogy az agy egy olyan folyamat által produkál hallucinációkat, amikor véletlenszerő
kérdések hangzanak el. A folyamatot egy játékos összejövetel eseményeivel illusztrálja.
Ebben a játékban valakit becsapnak, mert azzal a feladattal küldik ki a szobából, hogy valaki
elmondja az álmát, és neki úgy kell kitalálni azt, hogy a kérdéseire a bentlévık igen/nem
válaszokat adnak addig, míg elég információt nem kapott, hogy felismerje az álom
elbeszélıjét.

Ám a csapat trükkösen úgy dönt, hogy senki sem mondja el az álmát, hanem azt a szabályt
alkalmazzák a válaszolásban, hogy ha a kérdés utolsó betője az abc elsı felébe esik igent,
máskülönben nemet mondanak. Ehhez még azt a szabályt veszik hozzá, hogy ha egy válasz
ellentmondana az elızınek, akkor ezt el kell kerülni, és meg kell változtatni. A trükk
félrevezeti a becsapott személyt, és ı a saját kérdéseibıl és az utolsó betők véletlenszerő
megjelenésébıl fog létrehozni egy álom-történetet. Érdekes megjegyezni, hogy John Wheeler
majdnem ugyanazt a hasonlatot alkalmazta elképzelése illusztrálásául azzal kapcsolatban,
ahogy a megfigyelés a képzelet által a quantum-valóságot hozza elı (Wheeler, 1988, 9. oldal).

A következı formában mőködhet Dennett sémája. Az agy megzavarodott folyamatai

eredményeképpen véletlenszerően létrejönnek mezsgyék, színek, mozgásra utaló adatok, arc-
profilok, és így tovább. Ezek a véletlenszerő „válaszok”. Ahogy az ilyen válaszok az agy
moduljai között oda-vissza adódnak, az összefüggıség érdekében folyamatosan
átszerkesztésre kerülnek, míg végül kialakul egy összefüggı mintázat. Ez a hallucináció.

Habár egy ilyen folyamat talán megmagyarázhat láz vagy kábítószer okozta homályos,
zavaros hallucinációkat, nem tőnik ésszerőnek az idınként felbukkanó igen magasan
szervezett hallucinációk létrehozására. Ez olyan lenne, mintha valaki úgy akarna egy rövid
történetet megírni, hogy véletlen mondatokat hoz létre, és közben folyamatosan editálja ıket
az összefüggıség érdekében.

Ahelyett, hogy a véletlenül választott jellemzıkbıl indulnánk ki visszafelé, úgy tőnik

könnyebb úgy hallucinációt alkotni, hogy elıször egy durva képet hozunk létre, majd az agy
felismerı rendszerét vesszük igénybe. Ám ebben az esetben a kérdés: hol jön létre a durva

53
kép? Az agy látófolyamatait alkotó idegsejtek a különbözı szintő felismerésben vesznek
részt, mást nem tudnak megoldani.

A moziiparban igen nagy szükség van valóságosnak kinézı mozgó képekre emberekrıl és
más élılényekrıl. A számítógép grafikai munkálatai során az a tapasztalat alakult ki, hogy
ilyen mozgó figurák megalkotásának egyedül praktikus módja, ha fizikailag valóságosnak
nézı modellbıl indulnak ki. Ahhoz, hogy egy valóságosnak kinézı ráncos ruhát
megrajzoljanak, az animátorok győrött és hajtogatott ruhák fizikai modelljeire alapozott
szoftvereket használnak. Valósághő feszülı izmokat úgy lehet rajzolni, hogy a mozgásban
lévı izom biofizikai modelljeit veszik igénybe.

A fejezetben késıbb sok olyan hallucinációról fogok beszélni, amelyek valósághő 3D

animációknak tőnnek. Lehet, hogy az ilyen képzelıdések létrehozásához az agynak is
szüksége van a megfelelı 3D animációs szoftverre.

A hallucinációs képtelenség

Dennett azt mondaná, hogy olyan kapacitás miatt aggódom, ami nem létezik. Továbbra is
fenntartja, hogy az agy egyszerően nem tud erıs hallucinációt gyártani, amit ı „látszólag a
való világon létezı szilárd, fennmaradó három-dimenziós tárgyaként” határoz meg. Ez valami
olyasmi lenne, mint „egy szellem, ami visszabeszél neked, és megengedi, hogy megérintsd, és
ami a szilárdság érzetét kelti benned” (Dennett, 1991, 7. oldal)

Van-e az agynak olyan számítási kapacitása, amely erıs hallucinációt képes gyártani? Hans
Moravec 1987-ben úgy számolt, hogy egy emberi agy mintegy 1000-szer gyorsabban képes
adatokat futtatni, mint a leggyorsabb szuperszámítógép (Moravec, 1989, 191. oldal). Erre a
számításra alapozva úgy kalkulált, hogy egy olyan számítógép, amelyik 10 trillió számítást
végez egy másodperc alatt, képes megfelelıen szimulálni az emberi agyat. Hasonló számhoz
jutunk azon az alapon, hogy mintegy 100 milliárd idegsejt van az agyban. Egy tipikus izgalmi
állapotba hozott idegsejt mintegy 100 hertzen tud dolgozni. Az összes idegsejt tehát (100
milliárd x 100) 10 trillió jelet hoz ki.

Feltételezhetıen az agy információ folyamatainak csak kis területe foglalkozhat hallucináció

gyártással. Már kizártuk az agy látást létrehozó folyamatainak nagy részét. Ezen túlmenıen az
agy nagy területei olyan folyamatokban kell, hogy részt vegyen, mint a végtagok
mozgatásának irányítása. Még ha az érzékelı, beszélı és emlékezı területek felelıssé is
tehetıek olyan adatok gyártásáért, amikbıl hallucinációk lesznek, ezeknek az adatoknak
elkülönülten kell maradniuk a normál tapasztalatokat létrehozó adatok folyamatos áramától,
amelyeket pedig ugyanezek a területek kezelik. Ezek az adatok aztán úgy kell, hogy irányítva
legyenek, mintha külsı forrásból érkeztek volna az agyba.

Egy olyan hallucináció, ami az agy kapacitásának 1%-át használja, úgy 10 szuperszámítógép
segítségével lenne megrajzolható, ha Moravec becslését vesszük figyelembe. Ennyi lenne
elegendı, hogy egy erıs, valós-idejő látvány jöjjön létre. De vajon dolgozhat-e az agy egy
része 3D-s animációban? Az agy úgy tőnik, olyan specializált modulokra van felosztva,
amelyek egyéni feladatokat töltenek be. Nyilvánvalóan ritkák a valósághő hallucinációk, tehát
egy animációs modulnak feltételezhetıen valami más napi funkciót is el kell látnia, mint
pusztán a hallucinációk gyártása. Ma még nem világos, hogy mi is lehetne ez.

54
Hogy további betekintést nyerjünk abba, ahogy az agynak egy hallucinációt meg kellene
alkotnia, hasznos betekinteni bizonyos tapasztalat által győjtött bizonyítékokba, hogy milyen
erısek lehetnek a hallucinációk.

Tükör víziók

Goldstein megjegyezte, hogy az általa látott kép „kitartóan fennmaradt, élı volt, és igen
változatos színekben és más részletekben jelent meg, mint a személyek ruházata, magassága
kora és viselkedése” (Goldstein, 1976, 423. oldal). Ez azt sugallja, hogy megfontolandó
mennyiségő számításra lenne szükség, hogy valós idıben létrejöjjön egy ilyen kép. Ám, mivel
nincsenek részletes leírások Goldstein tapasztalatáról, ennél többet nehéz lenne mondani.

Sokkal több részletrıl számol be Raymond Moody pszichológus a hallucinációkkal

kapcsolatos kísérleteibıl, amelyeket egy tükör intenzív bámulásával hoztak létre. A
hagyományok szerint víziókat lehet elıhozni, ha valaki tükrözıdı felületekre mered, például
tükör, kristály gömb és vízzel teli edények segítségével. Miután Moody elolvasott egy régi
könyvet, ami a témával foglalkozott, elhatározta, hogy saját maga is utána jár a dolgoknak.

Alabamában egy öreg, a tulajdonában lévı átalakított malom egyik szobájába nagymérető
tükröt rakott be. Sok olyan embert hívott meg, hogy próbáljanak a tükörre meredve találkozni
eltávozott ismerıseikkel. Ezek az emberek mind érett, érzelmileg szilárd, egészséges polgárok
voltak. Olyanokat is kiszőrt a csapatból, akik elkötelezettek voltak okkult ideológiák iránt.
Megpróbált békés hangulatot létrehozni az öreg malomban, hogy támogassa a víziók
létrehozásához szükséges megváltozott tudatállapot kialakulását.

Moody azt mondja, hogy nem várt eredményt kapott. Annak ellenére, hogy igen
megalapozott, logikus embereket választott ki alanyul, úgy találta, hogy többen is teljesen
valósághő víziókról számoltak be. Ekkor úgy határozott, hogy saját maga is megpróbál víziós
tapasztalatra szert tenni. „Meg voltam róla gyızıdve” – mondta, „hogy ha látok is valamit, az
más lesz, Ha majd megjelenik valami elıttem, úgy gondoltam, nem fog becsapni, hogy azt
higgyem, valóságos” (Moody, 1993, 18. oldal).

Moody azt mondja, hogy eltávozott anyai nagyanyját szerette volna viszontlátni. A tervek
szerint haladva elkezdett meditálni rajta. Sok órán keresztül nézegetett öreg fényképeket és
meditált emlékeken, majd belépett a „vizió szobába”, ahol majd egy órát töltött el egy nagy
tükörre meredve, ami úgy volt elhelyezve, hogy „három dimenziós tisztánlátás” benyomását
keltse. Órákon keresztül nem történt semmi.

Késıbb, amikor egyedül ült már a szobájában, hogy ellazítsa magát a tükör-ülés után, besétált
hozzá egy különös asszony. Csak majd egy perc zavar után kezdte felfogni, hogy eltávozott
apai nagymamája (nem az anyai) az. Elég részletesen fogom idézni a találkozót az asszonnyal,
hogy átadhatók legyenek a személlyel kapcsolatos élı és részletes jellemvonások.

Ekkor közvetlenül a szemébe néztem megdöbbenve azon, amit látok. Egyfajta szeretettel teli
módon tudatta velem, ki is ı valójában, és azon a becenevemen szólított meg, amit csak ı
használt, amikor gyerek voltam…

Azért nem ismertem fel ıt elıször, mert sokkal fiatalabbnak nézett ki, mint amikor eltávozott,
sıt, még annál is, ahogy akkor nézett ki, amikor megszülettem. Nem emlékszem, hogy láttam
volna róla fényképet a ebbıl az életkorából, de valójában nem is volt ez fontos, mert nem

55
teljesen a fizikai megjelenése alapján ismertem fel ıt. Inkább azt mondhatom, az
eltéveszthetetlen jelenléte és számos olyan felelevenített emlék alapján tudtam, hogy ki ı.
Röviden, az asszony az elhunyt nagymamám volt. Bárhol felismerném ıt…

Beszélgettünk a régi idıkrıl, a gyerekkorom néhány speciális eseményérıl. Egész végig

emlékeztetett olyan eseményekre, amelyeket elfelejtettem. Nagyon személyes dolgot is
elmondott a családom helyzetérıl, ami nagy meglepetést okozott, de visszatekintve igen
pontosan beleillett a képbe…

Tisztán hallottam a hangját, az egyedüli másság volt egy kis elektromos hangzás, amitıl
érthetıbbnek és hangosabbnak tőnt, mint ahogy a halála idején beszélt… Habár a legtöbbet
szavakon keresztül tárgyaltunk meg, idırıl idıre felfigyeltem arra, hogy mit is gondol, és róla
is ezt mondhatom el.

Semmi jel nem mutatta, hogy szellem vagy áttetszı lenne az egész találkozásunk során.
Teljesen és minden tekintetben valóságosnak tőnt. Nem különbözött senkitıl, kivéve, hogy
egyfajta fény vette körül, mintha valahogyan elkülönült volna a környezetétıl (Moody, 1993.
19-21. oldalak).

Mindez kielégíti az erıs hallucináció fogalmát. Ám Moddy számára egyáltalán nem

hallucinációként jelent meg. Ahogy kijelentette, a tapasztalat teljesen egybevágott a
közönséges ébrenlét valóságával, és ahogy Moody mondta: „Ha ezt a tapasztalatot
hallucinációnak kell vennem, akkor az életem többi részére is ezt kellene, hogy mondjam”
(Moody, 1993, 22. oldal). Moody a tapasztalatot a halál utáni élet bizonyítékaként tekintette.

Egy reakció lehet Moody beszámolójára, hogy lehetetlenként elvessük – még akár
hallucinációnak is. Dennett kijelentette, hogy: „Különösen szkeptikusak vagyunk – és annak
is kel lennünk – az igen erıteljes hallucinációk beszámolóival kapcsolatban, mert nem
hiszünk szellemekben, és csak valódi szellemek okozhatnak erıteljes hallucinációt” (Denneth,
1991, 7. oldal). Érdekes, Moody és Dennett úgy tőnik megegyeznek abban, hogy csak egy
valódi szellem okozhat ilyen fajta látomást. Ám nem gondolom, hogy elégedett kell legyünk
az olyan érvelési logikával, amelyik miatt az ilyen látomások létezését el kellene vetnünk.
Moddy sok példát ad erıteljes látomásokra, beleértve a saját módszerét, és a sámánizmus és a
vallásos meditációk történelme azt diktálja, hogy az ilyen látomások idıtlen idık óta számos
civilizáció általánosan elfogadott jelenségei voltak.

A vita kedvéért tegyük fel, hogy Moody tapasztalatát az agya hozta létre. Könnyen
elképzelhetjük, hogy a tapasztalat alapanyaga a tudat alattijából származik – ami az elképzelés
szerint az agya mentális rendszerének részét képezi. De ugyanez az agy hogyan használta fel
ezt az alapanyagot, hogy egy olyan beszélgetést hozzon létre, ami folyamatosan jött létre, és
látszólag két tudatos személy vett benne részt?

Moddy és nagymamája elkülönült maradt, holott látszólag volt közöttük valamiféle közvetlen
kapcsolat. Így azt kell feltételeznünk, hogy Moddy agya egy rendkívül realisztikus,
háromdimenziós képet rajzolt a nagymamájáról, és mindez természetes módon
beleintegrálódott a környezetbe, és a nagymama személyisége így került Moody személyisége
elé. Moody számára egyedül a nagymamájának hangját átszövı „elektromos zaj” tőnt
szokatlannak, valamint az ıt körülvevı „tér” kiemelkedése.

56
Mindez azt sugalja, hogy Moody agya párhuzamosan két személyiséget futtatott, az adatok
kezelését elkülönítette, és olyan animációval szolgált, ami jó néhány szuper számítógék
kapacitását igényelné, ha valós idejő képet akarunk kapni. És mindeközben Moody úgy
érezte, hogy „a legnormálisabb és legkielégítıbb kapcsolata” zajlik, ami bármikor megtörtént
a nagymamájával (Moody, 1993, 20. oldal).

Természetesen igaz, hogy Moody nem érintette meg a nagymamáját. Tény, hogy az asszony
feltette a kezét, és hátralépett, amikor Moody jelezte, hogy szerette volna átölelni ıt.
Feltételezhetjük, hogy az agyának egy ügyes húzása volt ez, ne kelljen egyidıben tapintást,
látást és hallást is szimulálnia.

Ám Moody kísérleti alanyai többször is beszámoltak olyan élı tapasztalatról, amikor

megérintették eltávozott rokonuk elıttük megjelenı testét. Például egy asszony eltávozott
nagypapáját látta a tükörben:

Annyira boldog voltam, hogy sírni kezdtem, amikor megpillantottam ıt. A könnyeimen át
még mindig láttam a tükörben. Aztán úgy tőnt, közelebb jött, és valójában ki kellett lépnie a
tükörbıl, mert amire a következı pillanatban emlékszem, hogy átölelt és úgy tartott a
karjaiban. Olyan volt, mintha azt jelezné: „Oké, ne sírj” (Moody, 1993, 75. oldal)

Vitatni lehet, hogy a tapasztalat maga nem volt olyan élı, amennyire az emberek átélték.
Talán csak egy olyan illúziót éltek át, hogy erıteljes hallucináicójuk van. Vagy a tapasztalatok
hamis emlékképeibıl állítottak össze valami olyat, ami valójában nem történt meg. De újra
elmondhatjuk erre, hogy a kísérleti alanyok valóban igen valósághő és részletes képeket
láttak. Amiért erre következtethetünk, hogy néhányan azt mondták, elıször egy kezdetleges
képet láttak, ami késıbb vált valósághővé. Például egyikük azt mondta, hogy az anyja arca
fokozatosan alakult ki, „mint amikor a tévében egy számítógéppel alkotott képet látunk”
(Moody, 1993, 79. oldal). Ha néhány képrıl azt mondták, hogy tökéletlen, akkor talán a
valóban realisztikusként jelzett dolgok tényleg azok voltak.

Érdekes módon Moody számos alanya beszámolt arról, hogy mielıtt megkezdıdött volna a
valósághő tükör-látomásuk, elıször füstöt vagy ködöt láttak megjelenni a tükörben, ami
színes minták vagy geometriai ábrák megjelenése követett. Ez emlékeztet a Disney által
elmondott Hófehérke történetre a mágikus tükörrel. Úgy tőnik, hogy rendszerint valamiféle
hang is megjelent, mielıtt a hallucinációs kép „bejött volna”. Ám néhány esetben nem volt
ilyen fázis. Moddy nagymamája esetében az asszony egyszerően csak besétált a szobába.

Kísértetek

A kísértet történeteket általában nem tartják tudományos bizonyítékoknak, bár képviselnek

egyfajta rendszeres tudatos tapasztalatot, és ezért komolyan kell venni ıket bármilyen a
felfogással kapcsolatos tudományos kutatás esetében. Máskülönben hajlamosak leszünk olyan
jellegzetességeket kiszerkeszteni, ami elméletileg szégyenkezésre adna okot, míg
megtartanánk olyanokat, amelyek könnyebben összeegyeztethetıek az illetı elméletével.
Álljon itt egy ilyen tipikus történet:

Egy haditengerész tiszt, H. fıhadnagy és felesége számára egy új lakást jelöltek ki, amit egy
másik családdal G-ékkel osztottak meg. Négy esetben a hadnagy világosan látott egy embert,
egyszer majd tizenöt percig (korábban nem ismerte ıt), aki mintha beszélni akart volna, de
eloszlott a vékony levegıben, amikor közelebb léptek hozzá. Egy esetben az alak eltakarta a

57
lámpa fényét, máskor két kutya ugatott figyelmeztetıen, mielıtt megjelent volna. Késıbb
kiderült, hogy a szellem igencsak emlékeztet Mrs. G elhunyt apjára, aki soha nem járt a
házban. H hadnagy húsz másik közül választotta ki az elhunyt fényképét (Gauld, 1983. 234.
oldal).

Itt van egy szégyenre okot adó feltételezés, hogy miután látta a jelenséget, H hadnagy képes
volt egy olyan embert felismerni, akivel soha nem találkozott azelıtt. Ilyen tapasztalatokat
néha valós hallucinációknak nevezik, mert igazolható információkat tartalmaznak olyasmirıl,
amirıl az alany feltételezhetıen nem volt tudatos a tapasztalat elıtt. Nagy számban létezik
olyan irodalom, ami ilyen eseteket dolgoz fel.

Ennél az esetnél, ha elég jó bizonyossággal ki lehetne mutatni, hogy H hadnagy korábban

soha nem látta Mrs. G elhunyt apjának fényképét, akkor zavarba ejtı lenne a képessége,
ahogy ki tudta választani az illetıt. Egy magyarázat lehet, hogy egyszerően az apa szellemét
látta, és ezért tudta felismerni ıt. Másik magyarázat lehet, hogy Mrs. G-tıl telepatikus úton
tudta meg, hogy néz ki az apja, és ezt a paranormális ismeretet „öltöztette fel” egy sorozat
hallucinációval.

Mindkét magyarázat ellentmond a fizikai világ jelenlegi tudományos modelljeinek. Ezért

számos tudós amellett érvelne, hogy a történet kacsa, vagy valamiféle finom szintő módon
befolyásolták H hadnagyot, ezért tudta a megfelelı fényképet kiválasztani. Lehet, hogy
néhány esetben jogosak az ilyen elítélı magyarázatok, de kétkedve kell fogadnunk azt, hogy
minden ehhez hasonló történetre alkalmazhatók lennének.

H hadnagy történetének érdekes részlete, hogy a jelenség eltakarta a lámpa fényét. Ez

egybevág a Moody által elmondottakkal, miszerint szilárdnak tőnı jelenségek szintén
eltakarták a fényt, ami mögülük jött.

Megkérdezhetjük, hogy az agy aktivitása megerısítené-e az ilyen kitakarást.

Végeztek már ilyen méréseket. Morton Schatzman egy Ruth nevő asszony esetét írja le, aki
„Sem elmebeteg nem volt, sem szervi bajban nem szenvedett”, és aki azt mondta, hogy
gyakran lát olyan alakokat, akik valójában nem voltak ott (Schatzman, 1980). Ezek az alakok
szilárdnak tőntek, és eltakarták azokat a dolgokat, amik a hátuk mögött voltak. A hölgy azt
mondta, hogy akaratával befolyással bírt rájuk, és bizonyos fokig mentálisan irányítani tudta a
viselkedésüket.

A pszichiáter és idegkutató Peter Fenwick úgy döntött, hogy kivizsgálja ezeket az állításokat.
Megkérte Ruth-ot, hogy nézzen egy TV képernyıt, amin sakktábla szerő fehér és fekete
négyzetek váltogatták egymást, és másodpercenként átváltozott a fehér feketére és viszont.
Általában, ha valaki egy ilyen vibráló mintát néz, a ritmikus elektromos minta által keltett
hatás megmérhetı a nyakszirti kéregben egy elektroenkefalográffal. Schatzman ezt jegyezte
le:

Amikor Ruth a váltakozó kockás mintát nézte a tévé képernyın, és nem hallucionált, a
megszokott hatás jött létre, úgy 18 mikrovoltos nagyságban. Amikor a nyolcéves lányának
alakját vizualizálta, ahogy az ölében ül, és a feje eltakarja Ruth elıl a képernyıt, a
mérımőszer nullát mutatott. Amikor egy másik esetben Ruth arról számolt be, hogy a lánya
feje nem teljesen takarja el a képernyıt, a mért reakció nyolc mikrovolt volt csupán
(Schatzman, 1980).

58
Ha ezek az eredmények valósak, akkor azt jelzik, hogy a váltakozó sakktábla által keltett
retinális jelek normál folyamatát megakadályozza a hallucionált alakokat képviselı idegek
aktivitása. Vajon azért történik ez, mert az agy elsıdleges látóterületei valójában egy képet
hoznak létre, ami egy hallucinációt tartalmaz, ami eltakarja a sakktáblát?

Stephen Kossyln, a Harvard University pszichológusa legújabb kutatásaival úgy tőnik igazolja
ezt a hipotézist. Kossyln csapata pozitron kibocsájtásos tomográfiát (PET) használt, hogy 12
olyan embernél vizsgálja a véráramlást az agyban, akiket megkértek, hogy vizualizáljanak egy
emlékeikben ırzött alakot. A kutatók azt találták, hogy az elsıdleges látókéreg jellegzetes
módon reagált kicsi, közepes és nagy vizuális képekre. Larry Squire idegkutató véleménye
szerint „Mindez szépen mutatja, ahogy a látókéreg ugyanúgy lesz aktivizálva mentális képek
által, mintha valódi látás történne” (Bower, 1995, 372)

De hogyan vetül be egy elképzelt alak az elsıdleges kéregbe? Crick kimutatja, hogy számos
visszacsatolás létezik az agy magasabb és alacsonyabb szintő központjai között. Így
feltételezhetı, hogy a magasabb rendő központok hozták létre az elképzelt alakokat, és
hozzáadták ezt a retinától jövı adatokhoz.

Ha az összes hozzáférhetı adatot figyelembe vesszük, akkor láthatjuk, hogy a hozzáadás

folyamatának igencsak kifinomultnak kell lennie. Néhány esetben a látomás hirtelen jelenik
meg vagy tőnik el, vagy látszólag keresztül megy falakon. Máskor viszont úgy tőnik, mintha
normál fizikai testként mőködnének. Ruth azt mondta, hogy a hallucinációi néha árnyékot
vetnek. Moody kitart amellett, hogy eltávozott nagymamája úgy sétált be a szobába, mint egy
átlagember, és Goldstein emberei a folyosón a fényes ajtón tükrözıdı alakokként jelentek
meg.

A kísértet történetek ellen szól az, hogy általában ruhában látták az alakokat, és nem igazán
várjuk el a kísértetektıl, hogy ruhát viseljenek. Természetesen, ha a látomások az agy
érzékelı rendszerére vetített mozgó figurák, akkor nem tekinthetı misztikusnak, hogy ruhát
viseljenek. Egy animált figura nyugodtan viselhet olyan ruhát, mint ahogy emberinek tőnı
szilárd testet is. A kérdés, hogy valóban az agy hozza-e létre az ilyen animációkat?

A következı tanuságtétel egy hindu templom papja mondta el, ami azt mutatja, ahogy néhány
víziós tapasztalat egyértelmően magában foglal egy külsı forrásból eredı fejlett kép importját
az érzékelı rendszerbe:

Másnap történt velem a legkülönösebb dolog. A múrtikat kellett volna felébresztenem 3:55-
kor. Úgy 3:50 felé járhatott az idı, amikor kinyitottam a templom elsı ajtaját, ahonnan
beláttam a konyhába. Tudom, hogy elızı este a templom mindhárom ajtaját gondosan
bezártam, így meglepve láttam, hogy három tizenéves tanulólányt láttam a konyha hátsó
felében száriban, kabát nélkül, miközben beszélgettek és valamit csináltak. A lámpa nem égett
a konyhában, de a lányok egy fehér fénykörben mozogtak. Azt gondoltam: „Talán valaki
bejött tegnap éjjel, és nyitva hagyta a konyha ajtaját.” Aztán amikor bementem a konyhába,
nem volt ott senki. Amikor odaértem, ahol láttam ıket, kopogtak az ajtón. Ugyanazok a
lányok álltak kint, várták, hogy bejöhessenek. Odamentem az ajtóhoz, és be volt zárva
belülrıl. Kinyitottam, mire meglökték, és elmentek mellettem, beszélgettek, és levették a
kabátjukat. Felkapcsolták a lámpát, és épp úgy álltak ott, ahogy pár perccel korábban láttam
ıket” (Névtelen személyes beszélgetés)

59
Ebben az esetben a lányok mozgó, beszélgetı alakja nem keletkezhetett a tanú agyában. Sıt,
úgy tőnik pár percre a jövıbe kerültek át teljesen kiformálódva. Nagyon nehéz az esetet
megmagyarázni, hacsak nem feltételezzük, hogy a pap agya valahogy összekapcsolódott a
közeli jövı egy részletesen ábrázolt elıképéhez – ami egy virtuális valóság rendszerben
lehetséges volna. Megjegyzésre méltó a fénykör, amiben a lányok álltak, mert a lámpa nem
volt felkapcsolva a vízió idején. Amit a pap „látott”, annak a lámpának a fénye volt, amit
valójában csak pár perccel késıbb kapcsoltak fel.

Együttes megjelenések

Ahhoz, hogy a hallucinációk vagy képzeletbeli alakok szép szabályos formában jelenjenek
meg a való világban, úgy tőnik összetett 3D modellezésre van szükség. Itt egy újabb eset, ami
azt sugallja, hogy ez a modellezés nem mindig a magasabb szintő agyközpontokban történik
meg:

Mrs. P., egy fiatal asszony, akinek korábban volt már hallucinációja – egy ellenırizhetetlen
fajta – fekszik az ágyban, és várja, hogy megetesse a csecsemıjét. A lámpa ég mellette.
Hirtelen meglát egy magas férfit, aki a haditengerészet uniformisát viseli, ahogy odaáll az ágy
lábához. Az asszony felébreszti a férjét, aki szintén látja az alakot. Az alak szemrehányó
szavakat mond a férjének, aki erre kiugrik az ágyból. Az alak elindul, közben átmenetileg
eltakarja a lámpa fényét, majd átmegy a falon, és eltőnik. Mr. P. azt mondja az asszonynak,
hogy az apja jelent meg, aki tizennégy éve halott. Késıbb az asszony megtudta, hogy a férjét
ez a látomás akadályozta meg, hogy elfogadjon egy pénzügyi tanácsot, ami tönkretette volna
ıket (Gauld, 1982, 234-235. oldalak).

Itt az egyenruhát viselı alak úgy takarja el a lámpa fényét, mint valami szilárd test, de
látszólag a falon keresztül távozik. Természetesen az eset kulcsa, hogy az alakot ketten is
látták. Kiderül, hogy számos olyan beszámoló létezik, amikor két vagy több ember vallotta,
hogy ugyanazt a víziót látta. Az ilyen esetekben nehéz megbizonyosodni arról, hogy a tanuk
valóban ugyanazt a háromdimenziós formát látták különbözı helyzetbıl nézve. Ám sok
esetben a tanuk által adott leírás egybevág ezzel az elmélettel.

Ezt az esetet lehet azzal magyarázni, hogy feltételezzük: a tanúk mentális betegség áldozatai,
ami miatt egymást befolyásolták, így jött létre egy közös hallucináció hamis emlékképe. Ilyen
mentális betegség valóban létezik, úgy hívják, hogy folie a deux, tipikusan olyan embereket
érint, akik házasok és érzelmileg nagyon közel állnak egymáshoz. Ám a közös látomásokról
gyakran olyanok számolnak be, akik nem szenvednek mentális zavaroktól.

Az is magyarázat lehet, hogy a tanúk tudat alatti telepatikus módon hoztak létre közös
hallucinációs tapasztalatot. Sajnos ennek az elméletnek az a hátránya, hogy a legtöbbször
nagyon nehéz meggyızı magyarázatot találni arra, vajon egyáltalán miért kellene létrejönnie
telepatikus kommunikációnak. Ebben az esetben Mr. P. láthatóan aggódott egy pénzügyi
kérdés miatt. Talán feltételezhetjük, hogy tudatalattijában megjelent eltávozott apjának a
képe, hogy tanácsot adjon az ügyben. Valahogy Mrs. P. telepatikusan megkapta ezt a képet, és
miközben a férje még aludt, látta ezt a mentális képet. Amikor felébresztette a férjét, ı
ugyanott vizualizálta az apja képét, ahol a felesége is látta. Egyértelmő, hogy ez a magyarázat
elég esetlen, és több problémát hoz magával, mint amennyit megold.

60
A most közvetkezı esetben nem alkalmazhatjuk könnyen sem a folie a deux, sem a
telepatikus elméletet. Ebben szerepel H. Hasted tiszteletes agya az Essex-i (Anglia) Pisea
Rectory tagja, akirıl úgy hírlett, hogy hajlamos vízióként megjelenni másoknak.

1892. március 16-án 11:30-kor Hasted két szolgája, Eliza Smallbone és Jane Watts az utcán
álltak a Rectory elıtt, és beszélgettek a patkányfogó N.-el, aki azért jött, hogy egy kutyáról
beszélgessen Hasteddel. A szolgák megjegyezték az idıpontot, mert megnézték az órát,
amikor mondták N-nek, hogy a gazdájuk 12:15-re érkezik majd meg ebédre. Mrs. Watts,
ahogy látta N-t elhajtani a két kutyával a kocsijában felkiáltott, „Itt jön a gazda!” Eliza is látta
ıt, ahogy a kutyájával sétált. Figyelték, ahogy N. megközelíti Hastedet, és várták, mikor
találkoznak, de ahelyett, hogy megálltak volna beszélgetni, N. továbbhajtott (Braude, 1991,
184. oldal).

Mrs. Sidgwick a Society for Psychical Research (SPR) tagja egy hónappal késıbb kivizsgálta
az esetet. Azt találta, hogy Hasted Mr. Williamsnál vendégeskedett, amikor a szolgái látták ıt,
amit megerısített Mrs. Williams és Mrs. Shield is, akik vele voltak. Mrs. Sidgwick szerint a
szolgák jó tanunak tekinthetık.

A tizenkilencedik század végén sok ilyen esetet kivizsgált az SPR, és számos jeles tudós
figyelmét is felhívta, hogy tudományos bizonyítékot találjanak a halál utáni életre. 1984-ben
Henry Sidgwick, az SPR egyik alapító tagja szerkesztett egy Census of Hallucinations
kötetet, amelyben 410 önkéntes mintegy 17,000 emberrel végzett riportja jelenik meg a
megtapasztalt jelenésekkel kapcsolatban (Moody, 1993, 1. oldal). Közülük több, mint 2000
egyetértıen válaszolt. A nyilvánvaló álomképek és részegség okozta esetek kiszőrése után
1684 eset maradt, amikor emberek jelenésekrıl beszámoltak.

F.W.H. Myers lélekkutató így kommentálta az esetet:

Ha néhány ember együtt volt, amikor a kísértet megjelent, …azt találták, hogy háromból
közel két esetben mindenki, vagy majdnem mindenki úgy látta a jelenséget, mint objektív
valóságot”. (Gurney, Myers és Podmore, 1886, 2. kötet, 278. oldal).

Úgy tőnik, hogy sok csoportosan látott kísértetes történetben az árny valóban jelen lévınek
látszik, és a fény visszaverıdik róla.

A látomások egyik jellegzetes kategóriáját élı személyek megjelenése alkotja. Ezekben az

esetekben a tanuk egy élı személyt látnak, aki akkor nincs jelen fizikailag. Ezek az esetek arra
utalnak, hogy naív lenne a halott személyek megjelenését a halálon túli élet közvetlen
bizonyítékának tekinteni. Ugyanakkor a több tanú jelenlétében megtörténı, és olyan esetek,
amelyekben a tapasztalat paranormális módon kerül átadásra azt sugallja, hogy néhány
jelenség több, mint pusztán az agyban az az idegrendszer hibás mőködése.

Messze a legtöbb esetet magába foglaló kategória a válságos helyzetekben bekövetkezı

jelenségek, amikor az ismeret paranormális módon került átadásra. Ilyenkor egy olyan
személy jelenik meg, akirıl késıbb kiderül, hogy meghalt vagy nagyon súlyos balesetet
szenvedett durván abban az idıben, amikor a jelenség bekövetkezett. Íme egy példa erre a
Census of Hallucinations kötetbıl:

1888. áprilisában Miss. Hervey Tasmániában élt, amikor az unokahuga Dublinban dolgozott
nıvérként. A két hölgy közeli barátságot tartott fent, de már nem látta egymást azóta, hogy

61
Miss Hervey 1887-ben elköltözött Tasmániába. Az unokahug megjelenése árpilis 21-én,
délután 6 és 7 között történt, ahogy a lépcsın jött lefelé szürke ruhában. A jelenség annyira
élı volt, hogy Mrs Hervey futott H. asszonyhoz, akinek a házában épp tartózkodott akkor.
…Ekkor Miss Hervey még nem tudta, hogy unokanıvére tífuszban hunyt el csak öt nap alatt.
A halál 1888. árpilis 22-én délután 4:30-kor következett be, 32 órával az után, hogy a
jelenséget látták. A halálesetrıl nem érkezett hír június elıtt (Braude, 1991. 175. oldal).

Nem meglepı, hogy az ilyen eseteket elhunyt személyek szelleminek látogatásaként fogják
fel általában, de felhívom a figyelmet arra, hogy az eset 32 órával az elıtt történt, hogy az
illetı meghalt volna. A krízishelyzetek során bekövetkezı események nagy részében valóban
van kapcsolat a jelenségek és az esemény idıpontja között, de az idızítés nem precíz. Ezért a
legkevesebb, hogy azt feltételezzük: az esemény magában foglal valamiféle paranormális
információ továbbítást is.

Jelenségek elméleti szinten

Ha két vagy több tanú is lát egy komplex tárgyat, akkor legalább egyiküknek a tárgyról olyan
információt kellett kapnia, ami nem a saját agyából származott. Ha a látomás olyan külsı
eseménnyel kapcsolatos, amirıl nem tudott az illetı, akkor ebbıl az következik hogy a
látónak a vízióhoz kapcsolódó információkat külsı forrásból kellett megkapnia.

A valóság tisztán fizikai felfogásában nehéz olyan természeti erıt megjelölni, aminek hatására
ilyesmi bekövetkezhet. Ám egy virtuális valóság modellben könnyen megmagyarázható. Ha
az egész világ, benne az összes agy és test kiszámított, virtuális tényezı, akkor csak az a
kérdés maradt, hogy a felállított fizikai törvények megsértése nélkül miképp kerülnek be a
virtuális agyakba az információk. Korábban errıl a kérdésrıl már részletesen volt szó.
Összefoglalva, az agyba bekerülı extra információ megsérti ugyan a fizikai világra érvényes
statisztikai törvényeket, de nem a dinamikus szabályokat. Vagy pedig a virtuális valóság
modellben minden fizikai törvény csak a modellben rögzített konvenció, és egy megfelelıen
felhatalmazott személy esetenként áthághatja ezeket a konvenciókat, illetve a fizikai
törvények csak korlátozott körben érvényesek.
A fenti jelenségek egy virtuális valóság elméletben elıször el kell, hogy készüljön a jelenség
teljes 3D információja. Amikor ez a teljes információ-csomag bekerül egy agyba, ott elindul a
szokásos folyamat az agy moduljaiban (látás-, hallás-, szaglás-, ízlelés-, és tapintás-
központok), mintha a szokásos módon érzékelte volna a dolgot. A VV számítógépe elvégzi a
szükséges számításokat, hogy létrehozza a jelenséget, így nem kell mindezt egy ismeretlen
agyközponthoz kapcsolnunk. A több tanú esetében sincs nehézség, hiszen ugyanazokat az
adatokat kaphatták meg az agyukba párhuzamosan. Ez az elmélet figyelembe veszi mind a
jelenség létezésével kapcsolatos adatokat, és amit Fenwick és Kossyln a vizualizált figurák és
az agy látásközpontjának aktivitásával kapcsolatban tapasztalt.

A VV modellben a tudatos látó nem része a virtuális rendszernek! A felfogó és a virtuális agy,
és test, valamint a világ közötti érzékelés-kapcsolat miatt további számításokra van szükség,
amelyek nem részei a virtuális világnak. Ezért a VV modell azt feltételezi, hogy a virtuális
agyban megtörténı folyamatokkal párhuzamosan zajlanak le ezek is. Itt csak azt feltételezem,
hogy ezek az extra érzékelési adatok egyszerően hozzáadódnak az agy által felfogott
tapasztalatokhoz, de nem képezik részét a virtuális világnak, hanem azokat külön számítások
hozták létre.

62
Mindez egybevág azzal az elképzeléssel, hogy a virtuális világon belül a tapasztalatszerzés
érdekében a virtuális agy és test úgy mőködik, mint egy jármő. A jelenségek, a normál
tárgyakhoz hasonlóan a virtuális agy és test korlátozásainak lesznek alávetve, beleértve az
agyban történı sérülések hatásait is, miközben olyan finom szintő adatfolyamatokat is
bevonnak, amelyek nem képezik a részét az agy folyamatainak.

Természetesen azt is feltételezhetjük, hogy a 3D alakok magába a 3D világba lettek

behelyezve. Néhány megfigyelt esetben emiatt történhetett, hogy eltakarják a háttérfényt.
Ehhez ugyanolyan számítási kapacitásra van szükség, mint abban, amikor a látomásokat a
tanúk virtuális agyába teszik bele. Ám, valószínőleg ilyenkor több olyan elrendezésre van
szükség, ami a fizikai világ energiáit is érinti, például, hogy a (virtuális) fényt másként kell
lekezelni, irányítani. Ennek ellenére a késıbbi fejezeteken látni fogjuk, hogy vannak olyan
esetek, amelyek még különösebb fizikai jelenségeket produkálnak.

142. oldalig

63
8. fejezet: 143. oldal:
Élet a testen túl

Vázlat: A HKÉ élmények részhalmazt alkotnak az ún. TKÉ körében.

Két kategóriába oszthatók be:
1. A megfigyelı a megszokott környezetét testen kívüli helyzetbıl látja.
2. A megfigyelı transzcendentális világokról szerez tapasztalatot.

Az elsı kategóriába tartozó esetek gyakran szokatlan típusú látás-élménnyel kötıdnek össze!
Sabom kutatásai. (Mindenhol jelen lenni egyidıben)
HKÉ tapasztalatok kontroll csoporttal egybevetve. (Sabom 1982)
(Stevenson and Greyson 1979)
Kimberly Clark szociális munkás tapasztalata (Talbot, 1991.)

Tudatos kilépés a testbıl

(Mishlove 1975)
Az anekdóták sokkal élénkebbek, mint a labor kísérletek (Nils Jacobson beszámolója Gaud
1983-ban)
Vakok HKÉ látásával kapcsolatos kísérletek (Ring and Cooper 1997). (Irwin, 1987)
A tapasztalat nem „tisztán vizuális”, hanem különleges tudatos érzékelés, mintha sok irányból
egy idıben látná a teret (valódi 3D érzékelés).
Modellek:
Egyetemes tudatból info-t kap az egyén.

Az agy-elme kapcsolat megszakítása

A VV modellben a kiszámított érzékelési adatok mellett párhuzamosan történhet érzékelés
közvetlenül is (kiterjesztett elme modell), ha átmenetileg megszakad az elme-agy kapcsolat.
Az agy, mint korlátozó tényezı a tudatos észlelés során. (Dr. Richard Restak győjteményes
kötete 1994) Példa: Ravel betegsége a kapcsolatot zárta el fokozatosan, nem a képességet a
zeneszerzésre.

Transzcendentális világok
(Ring and Cooper 1997)
Rendkívüli képességek megszerzése, teljes tudás tapasztalata.
Nagyon hasonló világokról szóló beszámolók.
Rossz tapasztalatok (Sharp, 1995), pokoli körülmények.
Kulturális hatástól független tapasztalatok.
Üzenetközvetítık (Rinpoche 1993)
Fizikai jelek a testen a tapasztalatok után (Stevenson 1977.)

Két további fı forrás: (1) elızı életek emlékezete, (2) médiumok beszámolói elhunyt
személyek szellemeinek üzeneteirıl.
Garry Schwartz (2002) kísérlet-sorozata szellemlátókkal. Rendkívül figyelmesen igyekezett
kizárni azt a lehetıséget, hogy a médium a megszokott forrásokból info-t nyerjen.
Turing teszttel ki lehet deríteni, hogy a szellem „személy”-e vagy információs csomag.
A legnagyobb benyomást keltı jelenségek: új szokások, képességek hirtelen megjelenése.
Ismeretlen nyelveken beszéd (Stevenson and Pasricha, 1980)

VV modell magyarázata a jelenségekre.

64
Újraszületés
Ian Stevenson győjteménye gyerekek beszámolóiról reinkarnációs esetekrıl.
A testi jelek igazolják a beszámolókat. A múlt élet körülményei néha feltárhatóak.
Kulturális elnyomás hatása. Mentális képek hatása a testre. (Stevenson 1997).
A halált okozó sérülés „mérete” arányos a testtel!
A reinkarnáció „népesség” problémája, és modellek a megoldásra.

VV modell a tudatos lények „bekapcsolódására” a megszületı testekbe. (Máyá 11. fejezet)

Köztes lét
Találkozó „vezetıkkel”, regressziós hipnózisban történı beszámolók (nem folyamatos
memória, nem ellenırizhetı). (Brian Weiss, 1988)
A lélek fokozatos felemelkedése. (Michael Newton, 2000., 2002)

------------------

Mostanában nagy érdeklıdést keltettek azok a szokatlan tapasztalatokról szóló beszámolók,

amelyeket élet és halál között lebegı emberek adtak. Habár a halál közeli élmények
különbözı formában évszázadok óta léteznek, a modern orvosi technológia nyilvánvalóan
növelte azok számát, akik be tudtak számolni ilyen eseményekrıl. Mindebbıl kiderült, hogy
az ilyen emberek tapasztalatai bizonyítani látszanak, hogy események az agytól függetlenül
jelentek meg emberek elméjében és rögzültek a memóriájukban. Az esetek meglehetısen
ellentmondásosak, ennek ellenére ígéretesek is abból a szempontból, hogy általuk talán sokkal
többet megtudunk az elme és a fizikai test kapcsolatának természetérıl.

A halál közeli élmények (HKÉ) egy alcsoportját a testen kívüli létezés (TKÉ) tapasztalatai
alkotják, amikor valaki úgy látta magát, mintha a testét kívülrıl látná. Ugyanakkor a
tapasztalatok azok közé sorolhatók, amelyek az általában elfogadott érzékelési módszerek
határain túl vannak. A HKÉ és TKÉ események durván két nagy kategóriára oszthatók fel. Az
elsı, amikor a testen kívüli helyzetbıl látja valaki a saját környezetét (beleértve a testét), a
második pedig, amikor transzcendentális világokról szerez élményeket. Az elsı kategóriával
fogom kezdeni, mivel ezek esetenként olyan bizonyítékokat is szolgáltatnak, amelyek
alátámasztják az érzékelés szokatlan lehetıségeit.

Orvosi krízis alatt történı szem nélküli látás

A következı riportot 1977-ben jegyezte le Dr. Michael Sabom szívspecialista egy betege.
Sabom a floridai egyetem szívkatéteres szolgálatánál dolgozott ez idıben. A beteg 52 éves
éjjeliır volt, aki súlyos szívrohamot élt át 1973-ban, és azóta egyre erısebb mellkasi
fájdalmakat tapasztalt. Egy alkalommal a következıket mondta el Dr. Sabomnak, miután
újabb szívrohamot élt át:

Nem tudtam tovább elviselni a fájdalmat… Aztán összeestem. Ekkor minden elsötétült.
…Egy kicsit késıbb… Ott ültemvalahol, és lefelé néztem, és eddig még nem is vettem észre,
hogy a padló fekete-fehér kockákból áll. Ez az elsı emlékképem. …Láttam magamat, félig
összegörnyedve, mint a magzat. Két vagy három ember felemelt, és egy saroglyára rakott,
nem saroglyára, hanem egy gurulós kocsira. …Összeszíjazták a lábamat, és elkezdtek tolni.
Amikor elıször felraktak az asztalra, [az orvos] megütött, és azt akarom mondani, igazán
kiverte belılem a lelket. Az öklével egészen hátulról lecsapott a mellkasom kellıs közepére.
Aztán nyomkodni kezdte a mellkasomat. …Elıvett egy mőanyag csövet, mint amilyennel az

65
olajat töltik kannába, és berakta a számba. …Ekkor észrevettem egy másik asztalszerő dolgot,
amin egy csomó minden volt. Késıbb megtudtam, hogy egy olyan gép, amivel megütnek.
…A jobb fülemet láttam, és az arcomnak ezt a felét, mert elfordítottak. …Hallottam, ahogy
beszélnek. …Ez [a szívritmus monitor] olyan volt, mint az oszílloszkóp. Újra és újra ugyanazt
a jelet adta ki. …Belém szúrtak egy tőt – olyat, mint amilyet az azték indián rituálékon
használnak, amikor a szőz szívét kiveszik. Két kézzel nyomták belém – gondolom ez elég
szokatlan. …Aztán fogták ezeket a kerek tányérokat, fogóval. Az egyiket ide tették – azt
hiszem ez nagyobb volt, mint a másik – és a másikat meg ide [megmutatja a mellkasán a
megfelelı pontot]. …Megütöttek vele, de nem reagáltam. …Azt gondoltam, túl nagy
feszültséget kaptam. Ember, a testem fél métert felugrott. …Úgy tőnt, mintha lehetıséget
kaptam volna választani, visszalépek a testembe, vagy elmegyek és meghalok, ha még nem
voltam igazán halott…. Tudtam, teljes biztonságban vagyok, akár halott a testem, akár nem.
…Még egyszer megütöttek. …Egyszerően visszamentem a testembe” (Sabom, 1982, 25-26.
oldalak)

A beteg kórlapja a kezelésrıl azt mondja, hogy komoly mellkasi fájdalmai miatt bevitték a
kórházba kivizsgálásra este 7:43-kor. Sérvre gyanakodtak, kapott rá gyógyszert és
hazaküldték. Amikor kifelé tartott a szobából, szívrohamot kapott.

Este 9:35-kor nem volt pulzusa és légzése, ahogy a vizsgáló szoba padlóján feküdt.
Kardiopulmonáris újraélesztést kezdtek meg külsı szívmasszázzsal együtt. Intravénásan
és/vagy közvetlenül a szívbe kapott gyógyszert, amit nem írtak le pontosan. Két alkalommal
400 watt/mp-es elektromos ütést kapott (elektrosokk a mellkasra, hogy stabilizálják a
szívritmust) 9:37 és 9:39-kor, ami után a beteg visszanyerte a tudatát, és elszállították az
intenzív osztályra. A végsı diagnózis – akut koszorúér infarktus (szívroham), szívmegállással.
(Sabom, 1982, 27. oldal)

A történet legfeltőnıbb jellemzıje, hogy a beteg az újraélesztést egészen pontosan az orvosi

riporttal megegyezıen mondta el. Viszont, az események legnagyobb részében a szíve állt, és
az agya nem kapott oxigént. Ilyen helyzetben hogyan tudta tárolni az agya a történtteket? Elsı
megközelítésben a beszámoló arra utal, hogy az agytól függetlenül történhetett az érzékelés és
a memóriában rögzítés.

Megerısítı bizonyítékok

Egyrészt lehet, hogy a történet csupán kitaláció, amit a beteg tudatosan vagy tudat alatt hozott
össze. Ennek ellenırzésére Sabom 32 olyan beteget kérdezett meg, akik halálközeli élményrıl
számoltak be, és azt mondták, hogy látták az újraélesztésük egy részét (Sabom, 1982, 83.
oldal). A beszámolóikat összehasonlította 25 olyan betegével, akik hasonló orvosi
ismeretekkel rendelkeztek, de nem számoltak be HKÉ-rıl. A kontrol csoportot úgy
jellemezte, hogy „tapasztalt szívbetegek, akik szívbetegsége tudott már legalább öt éve”
(Sabom, 1982, 84). Mindegyiküket kezelték szívkoszorú problémával, és laikusként
meglehetısen sokat tudtak a szívbetegségekkel kapcsolatos orvosi kezelésekrıl és
kifejezésekrıl.

Sabom a HKÉ-rıl beszámoló betegeket megkérte, hogy a szívrohammal kezdve mondják el,
mi történt velük, míg a 25 kontrol betegtıl azt kérte, részletesen mondják el, mi történik egy
kardiopulmináris újraélesztés során. Azt találta, hogy a 25-bıl 23 tényleg megpróbálta, és
közülük 20 komoly hibát követett el a leírásban, holott meglehetısen biztosak voltak arról,
hogy helyesen írják le a dolgokat. Három valóban pontosan mondott el mindent, de

66
korlátozott mértékben, ketten közülük konkrétan is tanúja volt egy másik személy kórházi
újraélesztésének (Sabom, 1982, 86).

A HKÉ-rıl beszámoló 32 beteg közül 26 általános leírást adott az újraélesztés folyamatáról,

amiben nem volt igazolható adat, és nagyobb hiba. A maradék hat beteg olyan eseményekrıl
számolt be, amelyek minden tekintetben valósághőek voltak, és speciális részletekben is
egyeztek az orvosi feljegyzésekkel. Az 52 éves éjjeliır esete ezek közül való. Ha
összehasonlítjuk az orvosi leírást az általa elmondottakkal, a következı egyezéseket látjuk:

Külsı szívmasszázs azonnal elkezdve Nyomogatni kezdték a mellkasomat

Intravénás és/vagy szívbe adott orvosság Belém szúrtak egy tőt
Két 400 watt/sec elektrosokk …ami után Megütöttek vele, de nem reagáltam. …
az ember visszanyerte a tudatát aztán megint. …Visszatértem a testembe.

Sablon rámutat, hogy az újraélesztés alkalmával néhány dolgot nem mindig alkalmaznak.
Ezért nem lehet azt mondani, hogy ez a beteg egyszerően elmondta az általános újraélesztési
folyamatot, és színes személyes jelzıkkel díszítette fel. Például a hat eset közül egy másikban
azonnal elektrosokkot alkalmaztak a szívleállás után, de külsı szívmasszázs vagy orvosság
beadása nélkül. Ebben az esetben pontosan az történt, amit a beteg testen kívüli helyzetbıl
elmondott a tapasztalatairól.

Sabom érvelése szerint nem valószínő, hogy orvosok vagy nıvérek részleteket mondanának el
a beteg újraélesztésérıl, mint mesterséges lélegeztetés vagy szívbe adott gyógyszer injekciók
alkalmazása. Ezért nehéz elképzelni, hogy a hat TKÉ tapasztalatot átélt ember hogyan volt
képes ennyi részletet is pontosan elmondani, ha nem látta közvetlenül az eseményeket.

Egy válasz lehet, hogy a szívroham áldozata félig öntudatlan állapotba került, és képes maradt
közvetlenül is látni a saját újraélesztését. Tudott dolog, hogy az altatott betegek a mőtét alatt
néha emlékeznek olyan megjegyzésekre, amit az orvos tett az operáció alatt. Talán valami
hasonló történik a TKÉ események során.

Ám Sabom kihangsúlyozta, hogy a HKÉ-es esetekben elmondott részletek természete

kizárólag látványban nyilvánul meg. Az ilyen esetek egy részét a beteg nem láthatta
közvetlenül, még ha a szeme nyitva is lett volna, és normálisan mőködött a látása. Például az
egyik beteg azt mondta, hogy látta a feleségét, az idısebb fiát és idısebb lányát, amikor HKÉ-
e volt (Sabom 1982, 111). Kiderült, hogy a családtagjai váratlan idıben érkeztek, éppen a
szívroham utáni pillanatokban. A felesége megjegyezte, hogy a férje nem láthatta ıt, mert épp
csak a feje búbját pillantotta meg távolról, amikor elgurították az intenzív osztályra. Korábbi
látogatásakor a felesége másokkal jött, így a férjének nem volt mibıl kitalálnia, hogy pont
ezek a személyek jöttek hozzá.

Egy másik esetben egy beteg, amikor nyitott mellkasú szívoperáción esett át, részletes
vízuális beszámolót mondott el az esetrıl, ami majdnem teljesen megegyezett a sebész orvosi
beszámolójával (Sabom, 1982, 64-69). A betegek közül sokak megfigyelése a látottakat írta
le, és ezeket nem lehetett kitalálni az orvosok vagy nıvérek szavai alapján. A beteg feje le
volt takarva az operáció alatt, és soha nem láthatta az operációról írt jelentést.

Ian Stevenson és Bruce Greyson egy cikkében olyan magyarázatot ajánlott, miszerint a HKÉ
alatti hiteles információk félig öntudatlanul hallott beszélgetésekbıl is származhatnak. De
késıbb megjegyezték, hogy néhány HKÉ-rıl beszámoló személy „azt állította, inkább

67
emlékezett olyan beszélgetésekre, amelyek a szomszéd szobában történtek, illetve olyan
eseményekre, amelyek az érzékelhetı körzeten túl voltak”. (Stevenson and Greyson, 1979,
267)

Kimberly Clark, egy kórházi szociális munkás Seattle-ben Washington beszámolt egy igen
feltőnı példáról ezzel kapcsolatban. Clark nem sokkal azután, hogy a szíve megállt, és
újraélesztették, meglátogatott egy beteget, Mariát, aki HKÉ-rıl számolt be. Maria elıször a
mennyezet magasságából nézett le az orvosokra és nıvérekre, akik az újraélesztését végezték.
Aztán késıbb arra emlékezett, hogy testen kívüli állapotban elindult a kórház épületében, és
látott a harmadik emeleti párkányon egy öreg teniszcipıt. Maria kérésére Clarc keresni kezdte
a cipıt, hogy kiderüljön, az asszony tapasztalata valósághő volt-e. Különbözı harmadik
emeleti ablakokat felkeresett, és végül talált egyet, amirıl kiderült, hogy pontosan illik Maria
leírására. Clark azt mondta, hogy Maria csak akkor láthatta a cipıt, ha az épület külsı fala
mentén lebegett, épp a cipıhöz nagyon közel” (Talbot, 1991, 232). Korábban Clark
szkeptikusan kezelte a testen kívüli beszámolókat, de ez az eset arra bírta, hogy
megváltoztassa a véleményét.

Testen kívüli élmények és jelenések

Habár úgy tőnik, a halálközeli és a testen kívüli élményt átélık érzékszervi kapcsolatban
lehetnek a környezetükkel, általában nem kapcsolódik az esetük semmiféle olyan
képességgel, hogy belenyúljanak vagy változtassák azt. Így néha arról számolnak be, hogy
megpróbáltak dolgokat megmozdítani és frusztráltakká váltak, amiért erre nem voltak
képesek. Olyasmirıl is olvashatunk beszámolót, hogy megpróbálták mások figyelmét
felkelteni. Ám léteznek olyan beszámolók is, amelyekben valaki úgy vélte, hogy testen kívüli
állapotba került, és valaki más elıtt, mint jelenség mutatkozott.

Parapszichológusok végeztek olyan kísérleteket, amelyekben médiumok megpróbáltak testen-

kívüli-állapotba kerülni, és távolról befolyásolni eseményeket (Mishlove, 1975, 133-37),
valamint léteznek anekdotikus történetek is ilyen próbálkozásokról. Ahogy gyakran történik,
az anekdóták gyakran tőnnek élıbbnek és félreérthetetlenebbnek, mint a laboratóriumban
lezajlott, megtervezett kísérletek beszámolói. (Természetesen azok számára, akik nem vettek
részt benne, a laborkísérletek is anekdóták.) Nils Jacobson svéd elmegyógyász jó példát adott
erre. Két ismerıs Jacob és Eva elhatározta, hogy megpróbálnak testen-kívüli találkozót
létrehozni, és az eredményrıl így számoltak be:

Jacob: …Egy nappal a döntésünk után a lányomat vittem autóval a munkahelyére; délután 6
órakor. Hirtelen emlékeztem az Évával kötött egyességünkre. Ekkor asztrálisan az otthonába
vittem magamat, ahol láttam, hogy a pamlagon ül és olvas valamit. A nevén szólítva
felhívtam magamra a figyelmet, és mutattam, hogy az autómban ülök. Felnézett, és meglátott.
Ezután elmentem, vissza az autómba, amit egész idı alatt tovább vezettem minden
különösebb extra figyelem nélkül…

Éva: Egyedül ültem a szobámban a kanapén. …Hirtelen megláttam Jacobot velem szemben
ülni egy autóban – az autónak úgy a felét láttam, mintha én is benne ülnék mellette. İ ült a
kormánynál; Csak a teste felsı részét láttam. Láttam az órát is az autóban. Pár perccel hat
elıtt járt az idı. Az autó nem felénk jött, hanem más irányba mozgott… (Gauld, 1983, 228).

Ebben az esetben Jacob világosan nem egy félbevágott asztrál autóval vezetett Éva
szobájában. Ám az elméjében talán átküldte azt az információt, hogy épp egy autót vezet.

68
Mivel folyamatosan vezetett, tudatalattija egy része biztosan figyelte az utat, habár a tudatos
figyelme valahol másfelé járt. Természetesen ez nem meglepı, hiszen vezetés közben sokan
merülnek el gondolataikban, és csak késıbb veszik észre, hogy külön figyelem nélkül is
eljutottak egy megszokott környezetbe. Egy szempontból ezt vehetjük annak a
bizonyítékaként, hogy információ minták áramlásához nem szükséges a tudatosság még olyan
esetekben sem (mint egy autó vezetése), amikor ez megtörténhetne.

Amit Jacob látott Éváról, aki a szobájában ült, valahol a távollátás és a testen kívüli látogatás
között van. Az ı szempontjából nem világos, hogy valóban átélt-e egy ilyen utazást, ahogy az
a testen kívülre kerülteknél jellemzı. Éva tapasztalata Jacobról egy élı személy látomásként
való megjelenésének tekinthetı – vagy talán egy körbefogó látomásként, hiszen ı is úgy
érezte, hogy a kocsiban ül.

Halál közeli élmény vak emberek esetében

Elsı megközelítésre számos TKÉ és HKÉ esetében egy bizonyos helyzetbıl történı vizuális
tapasztalat történik. Úgy tőnik, mintha az alany valamiféle a térben lebegı nem-fizikai
szempáron keresztül látná a világot. Ám közelebbrıl megvizsgálva a halál-közeli eseteket az
derül ki, hogy valójában valamiféle körkörös érzékelés történne, ami sokkal inkább
figyelemre méltó, mint a közönséges látás. A vak emberek halál-közeli élményeinek
tanulmányozásából ez a megértés tőnik elı.

Kenneth Ring pszichológus és tanítványa, Sharon Cooper azt kutatták, hogy vajon vak
emberek, akik halál-közeli élményrıl számolnak be, képesek-e látni ilyen állapotban.
Különösen izgalmas ez a kérdés azoknál, akik születésüktıl fogva vakok, mivel általában az
ilyen embereknek nincs elképzelése arról, hogy milyen az a látás, és álmaikban sincsenek
vizuális élményeik.

Ring és Cooper vizsgálatában 14 születésétıl fogva vak ember vett részt, köztük ketten
születésénél fogva, 11 pedig koraszülöttként az inkubátorban, oxigénhiányos állapot miatt vált
vakká. Hat olyan embert is megvizsgáltak, akik súlyos látássérültek voltak, és 11-et, akik öt-
hat éves koruk után veszítették el a látásukat. (Az ilyen emberekrıl azt mondják, hogy
járulékos vakok.) A vizsgálatban résztvevık mindegyike halál közeli élményrıl számolt be,
némelyikük testen kívüli élményrıl is beszámolt, ami nem ilyen esettel párosult.

Azt találták, hogy a vakok is képesek látni testen kívüli állapotban, és a halál közeli élményük
tartalma nem tőnik korlátozottnak, akár születésüktıl fogva, akár késıbb váltak vakká, vagy
csak súlyos látássérülés miatt szenvednek. Az összes résztvevı közül 25-en (80%) mondták,
hogy halál közeli vagy testen kívüli állapotban képesek voltak látni, 14 közül 9-en (64%)
olyanok mondták ezt, akik születésüktıl fogva vakok voltak. Ring és Cooper így foglalja
össze az eredményeket:

Bıséges bizonyítékot kaptunk arra, hogy mind HKÉ-k, mind TKÉ-k alatt a vakoknál is
túlsúlyban van a látás képessége, és a benyomásaik tartalmaznak mind evilági, mind túlvilági
elemeket is, valamint a születésüktıl fogva vakok beszámolói gyakran világosak, részletesek,
gazdagon illusztráltak képekkel. (Ring és Cooper, 1997, 119)

Az egyik alany Brad Burrows volt, egy 33 éves, születésétıl fogva vak ember. Elmondása
szerint 8 éves korában élt át halál közeli élményt, amikor a Boston Center for Blind Children

69
központban tanult. Egyszer tüdıgyulladást kapott, és igen nehezen lélegzett. Aztán megállt a
szíve, és Kardiopulmonális újraélesztéssel hozták vissza az életbe.

Brad arra emlékszik, hogy nem tudott tovább levegıt venni, majd úgy érezte, hogy
felemelkedik az ágyról egészen a plafonig. Onnan látta a látszólag élettelen testét az ágyon.
Látta a többi vak szobatársát is, ahogy elhagyják a szobát segítséget keresve. (A szobatársai
késıbb igazolták ezt a tényt.) Aztán Brad azt tapasztalta, hogy gyorsan emelkedik tovább,
keresztül a menyezeteken egészen a tetıig. Ekkor világosan látott mindent.

Úgy becsüli, hogy valamikor reggel 6:30 és 7:00 között történhetett a dolog. Észlelte, hogy az
ég felhıs és sötét. Egy nappal korábban hóvihar volt, és Brad mindenhol havat látott, kivéve
az utcát, ahonnan géppel eltolták, de az is latyakos volt még. Igen részletes leírást tudott adni
a hóról, és látta a hófalakat is, amelyeket a hóekék csináltak. Látta még az autókat az utcán
haladni, majd végül felismerte azt a játszóteret, ahová az iskolából kijártak, rajta azt a kis
dombot, amire fel szokott mászni (Ring és Cooper, 1977, 113).

Ezután Brad egy tipikus alagút jelenségen ment át, és egy gyönyörő világra jutott, mindenhol
fénnyel és mennyei muzsikával. Keresztül sétált néhány mezın, magas fák között,
amelyeknek hatalmas leveleik voltak, majd bement egy ragyogóan fényes kıépületbe, ahol
egy ismeretlen emberrel találkozott, akibıl áradt felé a szeretet. Az ember megérintette ıt, és
ezután visszafelé történt meg minden, egészen addig, hogy az ágyán találta magát levegıért
kapkodva.

Az összes képzelgése szokatlan volt, mivel Brad születésétıl fogva vak. Egy ilyen embertıl
nem várnánk el, hogy azonnal látni kezd, még ha valahogy vissza is kapja a látását. A vakok
testen kívüli élményeivel kapcsolatban így számol be errıl Irwin egy beszélgetés során:

Amikor a mőtéttel meggyógyított emberek látni kezdenek, eltelik egy kis idı, amíg
megtanulják a látott tárgyakat felismerni, ezért ugyanezt várnánk el, amikor születésétıl fogva
vak ember testen kívüli élménye során, ha ez a tapasztalat az idegrendszer látóközpontjával
van kapcsolatban. (Irwin, 1987, 54)

Így, ha Brad valóban látta azt, amirıl beszámolt, akkor ennek az idegrendszerétıl függetlenül
kellett megtörténnie.

A HKÉ-k viszonylag ritkák, fıleg vak emberek esetében. Az ilyen ritka események
tanulmányozása során gyakran nehéz hitelesíteni egy alany tanúságtételét, hiszen nehéz találni
tanúkat erre. Ám az egyik esetben fellelhetı volt egy független tanú is. Egy hölgy volt ı, aki
egy szövettani vizsgálat során elkövetett mőtéti hiba miatt lett vak. Úgy ébredt fel a mőtétbıl,
hogy kiabálni kezdett, amiért vak lett, és egy kerekes asztalon tolták egy kórházi folyosón,
hogy segítséget kapjon a problémájára. Amikor az asztal nekicsapódott egy lift ajtónak, TKÉ-
en ment át, amely során látott két embert, akik ıt nézték, a fia apját és a szerelmét. A
szerelmese világosan emlékezett arra, hogy ott volt a folyosón, és látta az asszonyt, ahogy a
lifthez gurítják. Az asszony akkor orvosilag vak kellett, hogy legyen (Ring és Cooper, 1997,
122-23).

A HKÉ-ek szkeptikus megítélése lehet, hogy a tapasztalatok csupán az érzékszervi mintákon

és értelmes találgatásokon alapuló gazdagon kiszínezett rekonstrukciók. De vajon miért
tanúskodnak vak emberek HKÉ-ek során vízuális képességrıl, ami oly nagyon különbözik a
normál tapasztalatiktól? Hiszen a képzelet folyamatosan mőködik, és vak embereknek mindig

70
lenne lehetısége elképzelni a környezetüket azon az alapon, amit hallanak vagy kitapintanak.
Például egy Vicki Umipeg nevő lány, aki inkubátorban szenvedett oxigénhiányos állapot
miatt lett vak. İ arról számolt be, hogy soha nem volt semmit sem látni, akár ébren, akár
álmaiban (Ring és Cooper, 1997, 109). Ám amikor HKÉ-t élt át élénk és részletes vizuális
képeket látott, köztük a saját testének és környezetének látványát, valamint fényes mennyei
világokat, ahol találkozott a barátaival és rokonaival.

Habár vak emberek arról számolnak be, hogy ilyen helyzetekben képesek látni, ha
közelebbrıl megvizsgáljuk a beszámolóikat kiderül, hogy nem a megszokott értelemben vett
látásról van szó. Ring és Cooper szerint a vakok HKÉ során történı „látása” valójában sokkal
jelentısebb tapasztalat, egyfajta közvetlen felfogása a dolgoknak, ami talán magában foglalja
az érzékelést is (látást és tapintást), miközben túllép ezek korlátain. A vakok is azért mondják
mindezt „látásnak” mert egy látás-központú kultúrában élünk, és a szavaink ezt tükrözik. A
megállapításuk alkalmazható a látó emberek HKÉ élményeire is.

Vak alanyok nem mindig számolnak be tisztán vizuális tapasztalatokról. Egy személy így
beszélt errıl:

Nem vizuális volt. Nehéz elmagyarázni, mert nem vizuális volt. Mintha egyfajta érintés lett
volna, kivéve, hogy lehetetlen volt onnan megérinteni valamit. De nem volt vizuális, mert
nekem már egyáltalán nincs vizuális érzékelésem (Ring és Cooper, 1997, 134).

Brad Burrows is hasonlókat mondott:

Minden itt elmondott dologgal tisztában voltam. Ám azt, hogy valóban a szemeimen át láttam
volna ezeket, azt nem mondhatnám. … Úgy értem, emlékeznie kell arra, hogy születésemtıl
fogva vak vagyok, és nincs arról elképzelésem, hogy a tapasztaltak vizuálisak voltak-e.
…Valami olyasmi volt, mint a tapintás érzete, mintha szó szerint érezni tudtam volna az
elmém ujjaival. De nem emlékszem, hogy valóban megérintettem volna a havat. … Az
egyedüli dolog, amit valóban elmondhatok, hogy éber állapotban tapasztaltam mindent, és
hogy minderrıl valahogy olyan módon tudok, amit nem igazán értek (Ring és Cooper, 1997,
34. oldal)

A HKÉ beszámolók figyelmes tanulmányozása azt jelzi, hogy az alanyok körkörös látással
rendelkeztek, amit nem korlátozott sem az elhelyezkedésük, sem a fizikai szemek látómezeje.
Ezt fejezi ki egy állapotos asszony beszámolója, akit tüdıgyulladás miatt vizsgáltak meg egy
kórházban:

Egy ágy felett lebegtem az egyik vizsgálószobában a kórházban. Lenéztem az ágyra, és

tudtam, hogy a takarókba burkolt test én vagyok, de igazán nem érintett meg a dolog. A szoba
sokkal érdekesebb volt, mint a testem. És micsoda tökéletes képek. Képes voltam mindent
látni. Valóban úgy értem, hogy mindent! Láttam a plafonon a lámpát, és az ágy alsó felét is.
Láttam a mennyezeti burkolatot és a padlólapokat is. Háromszáz hatvan fokos körkörös
látással. És nem csak általában. A részleteket is! Láttam az ágy mögött álló nıvér minden
egyes hajszálát, és pattanását. Akkor pontosan tudtam, hány hajszálat látok. De én
változtattam a fókuszt. A nı csillogó fehér neylont viselt. Minden egyes csillám és fény
ragyogó részletességgel látszott, és ismét, pontosan tudtam, hány csillámból áll (Ring és
Cooper, 1997, 139).

71
Ez a látvány szó szerint 3D-nek, semmint 2D-nek tekinthetı. A legkevesebb, hogy intenzív
hallucinációnak tekintjük, amit valamilyen ismeretlen érzékelési információ hozott létre.
Felmerül, hogy vajon a normálisnak tekintett látás tekinthetı a látvány korlátozottabb
formájának annak a ténynek az okán, hogy a fizikai szemek csak a tér egy bizonyos kedvezı
irányából képesek látni. Ezt sugallja a következı meditációs tapasztalat, amelyet egy optikus
(nem Ring kísérlete során) mond el, 20/200-as nem kijavított látóképességgel.

Minden nap meditáltam. … Az egyik ilyen mély meditatív állapotban igen mély és meglepı
tapasztalatom volt. Habár a szemeimet csukva tartottam, hirtelen képes lettem mindent látni –
az egész szobát, és benne magamat is –, és nem tudom megmondani, hogy honnan láttam az
egészet!. Nem a szemeimen át, vagy egy bizonyos pontból. Úgy tőnt, hogy mindenhonnan
látok. A testem minden egyes sejtje, és a körülöttem lévı részecskék is mind szemnek tőntek.
Egyidıben képes voltam elölrıl, fentrıl, alulról, és hátulról is látni… Úgy tőnt, hogy a
megfigyelt dolgok nem különböztek a megfigyelı helyzettıl. Egyszerően éberségnek
mondhatom (Ring és Cooper, 1997, 139).

Ring és Cooper azt állítja, hogy ilyen fajta víziót nem lehet a fizikai agy és érzékek számlájára
írni. İk ehelyett azt javasolják, hogy a testen kívüli állapot egy olyan helyzet, amikor a
tudatos Elme megszabadul a fizikai agy korlátozásától, és képes a saját kapacitásának
megfelelıen felfogni a dolgokat. Ez az Elme a létezés alapvetı talaja, ami nem helyhez kötött,
nem felosztott, és ami képes az agytól függetlenül is funkcionálni (Ring és Cooper, 1997,
144).

Habár az Elme ilyen felruházott képességei a megfelelı irányba mozdítják a testen kívüli
élmények különleges természetének magyarázatát, sajnálatos módon egy kissé túl messzire
mennek. Ha az Elme teljesen egységes lenne, akkor mindannyian képesek lennénk ugyanazt
tapasztalni. Ha ezzel egyidıben alapvetı és nem helyhez kötött lenne, akkor a látásunk
teljesen korlátlan lenne, és egy agy nem lenne képes korlátozni azt. A mindent látó
képességgel bolygók és galaxisok is ugyanúgy láthatókká válnának, ahogy a kórházi
szobákkal és harisnyákkal megtörténik.

Ha két korlátozást bevezetünk Ring és Cooper elméletével kapcsolatban, akkor elkerülhetjük

a látó kapacitásának túlzó megállapítását. Ezek a következık:
(1) az univerzális tudatosság valahogy átitatta az egyéni tudatos egységeket, és
(2) ezek az egységek az érzékelés és cselekvés által egy korlátozott fizikai területhez vannak
kötve.

Az elme-agy kapcsolat elszakítása

Egy virtuális valóság elmélet keretei között könnyen ajánlható magyarázat mindarra, ami egy
HKÉ esemény során történik. Egy virtuális valóság rendszerben az érzékelés normál útja a
megfigyelı-résztvevı virtuális érzékeivel kezdıdik, és innen a virtuális agyba jut. Ám itt nem
áll meg a folyamat, az érzékszervi adatok továbbkerülnek a virtuális valóság rendszer olyan
részeibe is, amelyek az agytól függetlenül dolgoznak. Más olyan adatok is bekerülnek a
rendszerbe, amelyek nem a virtuális érzékektıl származnak, valamint a már elraktározott
adatok is visszacsatolódhatnak a virtuális agyba. A „kiterjesztett elme” kifejezést fogom
használni a virtuális valóság rendszer azon egységére, amely egy bizonyos egyén számára ezt
a hozzáadott folyamatot lefuttatja.

72
Egy HKÉ esetében az elme-agy kapcsolat átmenetileg megszakad, és a kiterjesztett elme a
virtuális környezetbıl közvetlenül, vagy a virtuális rendszer más forrásaiból származó
adatokra alapozva hoz létre képeket és más érzékelést. A HKÉ bizonyítékok arra utalnak,
hogy ezek a képek kevésbé korlátozottak, élénkebbek és részletekben gazdagabbak, mint az
agy folyamataira alapozott képek. Talán még igen részletesen kidolgozott 3D modelleket
(mélységbeli minták magyarázottan) is tartalmaznak, amelyek az agy és a látószervek által
felkínált homályos, egyoldalú képek éles ellentétei.

Ez azt sugallja, hogy amikor az agy dolgozik, a kiterjesztett elme rajta keresztül kap
információt, és ezért az agy korlátozottsága befolyásolja. Olyan az egész, mint amikor sötét
szemüveget veszünk fel, ami korlátozza a színlátásunkat.

Más jelzések is arra utalnak, hogy az agy az egyén tudatossága szempontjából korlátozó
tényezıként jelenik meg. Vegyük például Maurice Ravel esetét, ahogy Dr. Richard Restak
orvos elmesélte. Ravel késı ötvenes éveiben egy olyan egyre rosszabbodó idegbetegségben
szenvedett, ami fokozatosan megfosztotta ıt a komponáló képességtıl. Már ott tartott, hogy
képtelen volt írni, játszani vagy elénekelni valamit, illetve kottát olvasni. Ám még mindig
képes volt zenét alkotni „a fejében”. Justine Sergent pszichológus szerint „Ravel zenei
írástudatlanná vált, de nem azért, mert elvesztette a tudását a zenérıl vagy a technikáról,
hanem mert képtelenné vált ezt a tudást integrált módon használni, hogy a zenei élményeit
egyik modalitásból egy másikba áthelyezze. (Restak, 1994, 162)

Restak szerint Ravel rendellenessége feltárja, hogy az agy moduláris szerkezete teszi lehetıvé
a zene komponálását. Ravel azért vesztette el a képességét a zene kifejezésére, mert néhány
modul tönkrement, miközben belsı képessége sértetlen maradt a zeneszerzéssel kapcsolatban.
Ám Ravel nehézsége esetleg a mentális funkciók mélyebb megértésére hívja fel a figyelmet.
Az is lehet, hogy Ravel zeneszerzıi képessége a kiterjesztett elme funkciója volt, de az a
képessége, hogy a zenét a testen keresztül a külvilág felé kifejezze, függött az agy
szerkezetén. Így, amikor bizonyos agystruktúrák tönkrementek, már nem volt képes mentális
kreativitásának termékét fizikailag is kifejezni. Úgy is láthatjuk mindezt, hogy az agy
moduláris szerkezete talán az agyon túl is kiterjed a „kiterjesztett elmé”-re is.

Látogatás transzcendentális világokba

Sok, HKÉ-t átélt személy számol be transzcendentális világokról, ahol „egyetemes tudást”
kapnak, amire késıbb képtelenek teljes mértékben emlékezni, vagy szavakban kifejezni.
Ahogy egy férfi kifejezte, „megtapasztalod, hogy hirtelen hozzáférsz az abszolút, totális
tudáshoz” (Ring, 1985, 58). Ez a szavakkal nem kifejezhetı tapasztalat jellemzıje azoknak a
misztikus tapasztalatoknak is, amelyek nem társulnak a fizikai halálhoz közeli esettel.

Például Vicki Umipeg a HKÉ élményének transzcendentális részében egy vakító fénnyel
elárasztott helyre került, amely tele volt szeretettel. A lány úgy mondta, hogy „Mindenki
fénybıl volt, én is. És mindenhol szeretet volt. Olyan volt, mintha a főszálakból, a
madarakból, a fákból is szeretet áradt volna” (Ring és Cooper, 1997, 111). Ebben az
állapotban a lány úgy érezte, feltöltıdik vallásos természető tudással, de ezzel egyidıben
tudományos és matematikai ismeretekkel is. Hangsúlyozta, hogy ez utóbbi egyáltalán nem
vágott egybe az addig megszerzett tudásával:

Én semmit sem tudok a matekból és a természettudományokból… Ám hirtelen intuitíve

megértettem a különbözı számítási módszereket, és mindazt, ahogy a bolygók keletkeztek. És

73
én mindezekrıl semmit sem tudok. … Úgy éreztem, nincs semmi, amirıl ne tudnék (Ring és
Cooper, 1997, 111)

Számos olyan esetben, amikor emberek ilyen tapasztalatokat éltek át, új érdeklıdési kört
fejlesztenek ki, és magasabb szintő intuitív megértésre tesznek szert. Ám az valóban ritka,
hogy valóban olyan komoly tudásról tennének tanúbizonyságot, amit bizonyíthatóan nem
közönséges érzékszervi csatornákon keresztül kaptak meg. Talán ezek az emberek olyan
szintő éberséget éltek át, amit képtelenek a fizikai agyukon keresztül kifejezni épp úgy, ahogy
Ravel is képtelen volt zenéjét átadni, miután az agya sérülést szenvedett. Ha így áll a helyzet,
akkor a spirituális tapasztalat talán bizonyos fokig az elme és az agy tréningje annak
érdekében, hogy az egyénben jelen lévı magasabb szintő tudatosságot kifejezhesse, amit az
agy korlátozott mivolta nem enged megnyilvánítani.

A HKÉ transzcendentális fázisai tipikus részleteket tartalmaznak. Egy adott szituációban nem
feltétlenül jelenik meg mindegyik, de esetrıl-esetre tendencia mutatkozik a hasonló
megnyilvánulásokra. Többek között gyönyörő, mennyei környezet, az élet történetének
visszapörgetése, találkozó eltávozott barátokkal és rokonokkal, találkozó „fénylényekkel”,
visszairányítás a testbe, intenzív sajnálkozás, hogy nem maradhat az illetı a paradicsomban.

A szeretet és megbocsájtás témaköre is állandó része ezeknek a jelenségeknek. Az egyik

hölgy így számolt be errıl:

Számomra a Fény nem kíván szavakat. Ha valaki Buddhának, Jézusnak vagy Istennek akarja
hívni, azt mondanám rá, „igen”, de számomra a szeretet maga volt. Tudtam, hogy mindent és
mindenért megbocsájtottak. Szerettek és tudtam, hogy ez soha, soha nem fog megváltozni. A
boldogság szegényes szó az átéltek kifejezésére (Sharp, 1995, 163).

A HKÉ-ek sokféle variációja ismert. Kimberly Clark szerint a szeretet, megbocsájtás és tudás
tapasztalata nem mindig jár együtt a fény élményével. Sok ilyen pozitív tapasztalat zajlik le
sötétségben (Sharp, 1995, 170).

Léteznek negatív halál közeli élmények is. Ezeket kevésbé szokták elmondani, talán, mert
félelem szövi át ıket. Például:

Steve katonai rendırként szolgált Vietnámban, amikor egy kézigránát majdnem megölte. A
kórházban megállt a szíve, és Steve mindjárt ezután azt látta, hogy kétoldalról egy-egy
személy kíséri ıt a Pokol kapuja felé. A falak nagy fekete sziklákból voltak, amelyek vörös
fényben fürödtek; az általános benyomása az volt, hogy a hely inkább elnyeli a fényt, mint
kiadná. Valahonnan Steve egy zengı hangot hallott: „Ez még nem teljesítette be, amit neki
szántam”, és ekkor újra a testében találta magát (Sharp, 1995, 167-68).

Ellenérv lehet, hogy számos HKÉ részlet az emberek kulturális hátterébıl ered. A kulturális
különbségek valóban felismerhetıek, ha valaki Indiában és Tibetben győjt HKÉ
beszámolókat. Ám a kulturális különbségek jelenléte nem feltétlenül azt jelzi, hogy a kultúra
meghatározza a tapasztalat tartalmát. Az is lehet, hogy a különbözı kultúrák eltérı elıítéletek
formájában befolyásolják a beszámolókat, vagy akár a HKÉ esetek maguk is mások lehetnek
a világ különbözı területein. Például Tibetben vannak olyan emberek, akiket delok-nak
hívnak, akik visszatértek a halálból. Sogyal Rinpiche szavaival:

74
A delok-ok a hagyomány szerint olyan emberek, akik valamilyen betegség miatt látszólag
„meghaltak”, és tapasztalatot szereztek a bardóról. Meglátogatták a pokoli régiókat, ahol tanúi
lehettek a halottak megmérettetésének, és a pokoli szenvedéseknek, illetve néha elmehettek
paradicsomokba és buddhák lakhelyeire. Elkísérhette ıket egy istenség, aki védte ıket és
elmagyarázta, mi történik. Úgy egy hét múlva a delok-ot visszaküldik a testébe a Halál
Urának üzenetével, hogy az élıket rávegye: az életet lelki és áldásos módon gyakorolják
(Rinpoche, 1993, 330).

Mindez felidézi a nyugati halál közeli élményeket, de nagyobb hangsúllyal a pokoli érákra.
Ugyanilyen hangsúly látható néhány Indiában győjtött HKÉ esetében. Például az 1940-es
évek végén egy Durga Jatav nevő ember heteken át tífuszban szenvedett. Egy ponton a teste
teljesen lehőlt egy pár órára, és a családja azt hitte, hogy meghalt. Ám aztán feléledt, és
elmondta nekik, hogy tíz ember vitte ıt el egy másik világba. Amikor meg akart szökni tılük,
a térde magasságában levágták a lábait, hogy ne tehesse meg ismét. Aztán egy olyan helyre
vitték, ahol negyven-ötven ember ült. Ezek belenéztek a „papírjaiba”, és kijelentették, hogy
nem a megfelelı embert hozták el, és utasították a fogvatartóit, hogy vigyék ıt vissza. Amikor
rámutatott a lábaira, hogy azokat levágták, jó néhány pár lábat mutattak meg neki, amelyek
között felismerte a sajátját. Ezeket valahogy visszaillesztették a helyükre, és figyelmeztették,
hogy ne „nyújtsa” ki a lábát, amíg azok meg nem gyógyulnak.

Az újraéledése után a nıvére és a szomszédok is észrevették, hogy a térdei elülsı részein a

bırén mély ránc vagy hasadás van, egy olyan jel, ami nem volt ott azelıtt. Még 1979-ben is
látható volt a nyom, de amikor 1981-ben megröntgenezték, nem látszott semmi
rendellenesség a bır alatt. A jelrıl készült fénykép publikálva lett (Stevenson, 1977, 78).

Durga Jatav története része tizenhat indiai HKÉ élménynek, amelyeket Satwant Pasricha és
Ian Stevenson győjtött össze (1986). A kutatók azt figyelték meg, hogy ezekben az esetekben
az üzenetközvetítık rendszeresen eljönnek, hogy a tanúkat magukkal vigyék, míg a nyugati
HKÉ-k esetében a tanú általában csak azután találkoznak más lényekkel, hogy egy másik
világra vitték ıket. Pasricha és Stevenson megjegyezte, hogy az indiai alanyok természetes
módon azonosítják az üzenetközvetítıket a Yamadutákkal, a hindu hagyományban Yamarája,
a halál urának szolgáival. Yamarája a tibeti delok történetekben is megjelenik, sıt, hasonlónak
tőnnek az események Steve történetéhez, akit egy zengı hang küldött vissza a pokolból.

Természetesen a másféle világokra való utazást nem lehet összemérni evilági adatokkal.
Ezeket megítélhetjük álmoknak, de mind tartalmuk, mind jellemformáló erejük
megkülönbözteti ıket a naponta megtörténı álmoktól. Az ember megkérdezheti, hogy vajon
létezhetnek-e ilyen világok. A virtuális valóság hipotézis szempontjából mindez könnyen
megeshet. Ha egy számítógép képes egy világot szimulálni, akkor amennyiben rendelkezik
megfelelı kapacitással, ugyanúgy létrehozhat másikat is. Egy virtuális valóságban számos
párhuzamosan létezı világ jelen lehet, lehetnek egyéni tulajdonságaik, törvényeik és uralkodó
környezetük.

A transzcendentális HKÉ-k egyik erıs elfogadhatósága, hogy a tudat képes magasabb

tudatossági szinten is mőködni, mint a mindennapi földi létezés. Azok, akik ilyen
tapasztalatokról tettek tanúbizonyságot, rendkívüli tudásról, bölcsességrıl és szeretetrıl
beszéltek, amely együtt járt a közönséges beszédnél sokkal hatékonyabb telepatikus
kommunikációval. A virtuális valóság modellben a tapasztalat függ a virtuális világról
nyújtott érzékszervi adatokon, , mind a tudat képességén, amilyen mértékben képes azokat

75
felfogni. Így aztán kíváncsian kereshetjük arra a kérdésre is a választ, hogy valójában
mekkora lehet a tudatosság potenciális képessége.

Túlélve a halált

Ha a tudatos élet folytatódhat az után is, hogy az agy átmenetileg nincs bekapcsolva,
természetes a kérdés, hogy mi történik, ha a test valóban meghal. Erre a választ nem tárhatja
fel HKÉ, hiszen ahhoz szükséges lenne túlélıre, aki elmondja a történetet. Ám valójában
léteznek olyan esetek, amikor egy HKÉ alanya rendkívül közel volt a halálhoz. Például
Michael Sabom beszámol egy esetrıl, amikor egy nıt különleges agymőtétnek vetették alá
(Sabom, 1998). Az elıkészületek során az egész testét lefagyasztották (hypothermia), majd
átmenetileg kivonták a vért belıle. Ian Stevenson megjegyzése szerint „a hölgy épp olyan
halott volt, mint bárki lehetett volna, csupán mások ’tényleg meghaltak’” (Stevenson, 2000).
A hölgy késıbb mégis képes volt beszámolni az operáció részleteirıl, beleértve olyan
eseményeket is, amelyekrıl rendkívül valószínőtlen, hogy normál módon tudomást
szerezhetett.

A HKÉ eseményeken kívül két fı forrásból lehet empirikus bizonyítékokat kapni arra, hogy
egy élı személy valamilyen aspektusa túlélhette a fizikai halált.
(1) élı emberek által elmondott elızı élettel kapcsolatos emlékek,
(2) megidézett szellemek elmondása.
A feltételezett szellemeken keresztül adott tanúságtételeket általában látomásokon, vagy
szellemidézı médiumokon keresztül lehet kapni. Ez utóbbi esetben egy médium látszólag
kommunikálni kezd az eltávozott szellemmel egy „személy” nevében, aki rendszerint egy
eltávozott baráttal vagy rokonnal szeretne kapcsolatba kerülni.

Gary Schwartz pszichológus (2002) számos kísérletet vezetett le médiumok által megidézett
szellemekkel kapcsolatban, amely során szisztematikusan igyekezett kizárni, hogy a médium
hagyományos forrásokat használjon fel felkészülésként az eltávozott személy megismerése
érdekében. A tudós arról számolt be, hogy a médiumok számos esetben nagyon sok szabatos,
részletes információval szolgáltak az eltávozottról még akkor is, ha nem volt hangban vagy
vizuálisan kapcsolatuk a felkérı személlyel, vagy nem ismerték az illetıt. Schwartz fenntartja
az állítását, hogy az adatok megfelelı osztályozásával ki lehet zárni annak a lehetıségét, hogy
a pozitív eredményeket a felkérı személy szelektív memóriája (emlékszik a jó, és
elfelejtkezik a rossz eseményekrıl), homályos információk (amelyek minden esetre
ráhúzhatók), és szerencsés találgatások alkossák. Ha garantáljuk a kutatók integritását, úgy
tőnik, hogy az eredményeket csak a halottal való kommunikációval, vagy valamiféle
paranormális információ átadással lehet megmagyarázni.

Az utóbbi lehetıséget gyakran hívják „szuper-pszi” vagy „szuper-esp” hipotézisnek. Swartz

elismeri, hogy az adatok nem feltétlenül zárják ki az ilyen jellegő magyarázatok lehetıségét,
de megemlíti, hogy a médiumon keresztül történı „szellemekkel való beszélgetés” természete
személyes jellegő, és nem hasonlít paranormális adatbázisra, vagy kommunikációs csatornára.
Ugyanezeket az érveket lehet alkalmazni bizonyos látomásokra. Például Raymond Moodyra
nagy benyomást tett eltávozott nagymamájának a látomása, mert félreérthetetlenül érezte a
hölgy jelenlétét (lásd az elızı fejezetet). Talán létrehozható egyfajta Tuding teszt a
látomásokra és szellemidézésekre: Ha ezek meggyızıen személyként viselkednek, akkor
valóban azok is.

76
Az olyan esetek a legmeggyızıbb látomások vagy irányított kommunikációk a
leghatásosabbak, amikor olyan szokásokra, képességekre adnak bizonyítékot, amilyennel a
tanú vagy médium nem rendelkezik. Például tegyük fel, hogy Madame A elkezd egy olyan
nyelven beszélni, amit soha nem tanult. Ha csupán letöltötte a nyelvtant és szókészletet
valamilyen normál vagy paranormális forrásból, még mindig lehetetlen lenne

77
9. fejezet: Különös energiák
177. oldal: Magasabb dimenziók

Azok az esetek, amikor a tér egyik helyérıl átkerülnek tárgyak egy másikra egy 19. századi
német fizikus szerint magyarázhatóak úgy, hogy ezek átmenetileg a tér egy újabb
dimenziójába kerültek át. Egy pontot 3D térben általában három koordinátával lehet megadni
(x, y, z). A vita kedvéért tegyük fel, hogy hozzáadunk egy negyedik koordinátát is, w-t, majd
kijelentjük, hogy csak azok a pontok kerülhetnek egymással kölcsönhatásba (adhatnak át
nyomatékot), amelyek w koordinátája közel azonos. Tegyük fel továbbá, hogy egy tárgyat
alkotó pontok w koordinátái finoman eltolódnak, míg az x,y,z koordinátái azonosak
maradnak. Ez a tárgy ekkor megszünteti a kapcsolatát azokkal, amelyek w koordinátája nem
viselkedik hasonlóan, ám ugyanolyan formájuk marad 3D-ben. Ekkor ezt a tárgyat egy új
helyre lehet vinni a 3D térben, majd a w koordinátájának helyreállításával az egész olyan lesz,
mintha az eredeti helyérıl eltőnt, majd újra megjelent volna egy másik helyen. Ha azt is
feltételezzük, hogy a w finom változásával fokozatosan történt a kapcsolat megszőnése, akkor
olyan modellt alkottunk, amelyben a tárgyak átkerülnek a tér egyik pontjáról a másikra.

Zöller számos érdekes ellenırzési módszert ajánlott annak érdekében, hogy elméletét igazolni
lehessen, és pozitív eredményrıl számolt be, köztük olyan esetekrıl, amikor körkörösen
sértetlen kötélre csomót kötöttek (Zöllner, 1976, 41-42). Igen szerencsétlen módon Zöllner
egy hírhedt médium, Henry Slade segítségével végezte el ezeket, akinek rossz híre miatt az
eredményeket sokan megkérdıjelezték.

Ennek ellenére léteznek még hasonló esetekrıl beszámolók. Például Berthold Schwarz
elmegyógyász és kutató számos olyan kísérletrıl számolt be mostanában, amely során egy
hibátlan győrőt sikerült összekapcsolni többféle tárggyal. Egy sorozat kísérletben egy 32-éves
harcmővész tanár, Joe A. Nuzum vett részt, aki elég nagy elismerést kapott paranormális
fizikai jelenségek létrehozásával kapcsolatban.

Schwarz a következı esetrıl számol be, amit 1992-ben késı éjjel rendezett meg floridai Vero
Beach-i rendelıjében. Nuzum volt jelen, akit Schwarz figyelt meg, és három kamerával vette
az eseményeket. Amíg Nuzum transz-szerő állapotban volt, spontán módon meghajolt egy
bronz kulcs, és egy Ford autókulcs összeapcsolódott a Nuzum kisujján lévı győrőbe.
Ugyanekkor a kulcs szárának egy része letört (Schwarz, 1994, 97. oldal).

Nuzum kijelentette: „Ez megöl engem”, és tisztítószer segítségével lehúzta az ujjáról az

összekapcsolódott győrőt és kulcsot. Schwarz beszámol arról, hogy fogta az
összekapcsolódótt győrőt és kulcsot, hogy megmutassa a feleségének, majd másnap reggel
letette ıket az irodájában egy fiókos szekrény tetejére. Ugyanaznap este megdöbbenve látta,
hogy a győrő szétkapcsolódott. Schwarz elmondása szerint a győrő és a kulcs nyílása (mely
topológiailag szintén egy győrő) sértetlen volt. Végül tehát egy olyan esetünk van, amikor az
anyag keresztül hatol egy másik anyagon – amire jó lehetıség van dimenzió váltással
magyarázatot adni. Sajnálatos módon az összekapcsolódott tárgyak formájában a bizonyíték
nem áll a rendelkezésre, hogy további vizsgálatokat végezzenek rajtuk.

Schwartz beszámol még arról, hogy két különbözı színő gumiszalag is összekapcsolódott
ugyancsak ezen a próbán, amelyek továbbra is együtt maradtak. Ezeket szemmel, és
röntgensugarakkal is megvizsgálta Dr. Ruggieri a Cleveland Alapítványtól, és nem talált
semmilyen bizonyítékát vágásnak vagy összeragasztásnak. (Schwarz, 1994, 98). A kérdés

78
tehát: Van-e bármilyen módszer gumikarikák elszakítására, hogy utána sértetlennek
látszódjon figyelmes vizsgálódás alatt is?

Egy másik alkalommal Nuzum felesége felvette videóra, ahogy egy réz dió és egy arany
testvériség győrő, amit Berthold Schwartz adott, összekapcsolódott. A transzban lévı Nuzum
ezeket a tárgyakat közben az ujjai között tartotta. Ray, egy nyugalmazott rendırfınök aki
jelen volt tanúként, megjegyezte: „Megvizsgáltam ıket, a szilárd diót és győrőt… ezek
semmiféleképpen nem kapcsolódhattak volna össze, mégis megtörtént+ (Schwarz, 1994, 98).
A tárgyak késıbb szétkapcsolódtak, de szilárdak és sértetlenek maradtak. (Ez emlékeztet az
olyan csodás eseményekre arany megnyilvánulásáról, ami késıbb hamuvá válik.)

Az eseményeket lefotózták és videóra is felvették, de a bizonyítékokat mindig vitatták, hogy

nem történt-e manipulálás. Schwarz beszámolójának értéke a saját tisztességén függ, illetve
azon a képességén, hogy a kísérletben résztvevı Joe Nuzum-féle emberek ıszinteségét
hogyan tudja bizonyítani. Ahogy mindig történik, elfogadhatjuk valóságosnak, vagy
valamilyen fel nem derített trükknek is az eseményeket.

179. oldal: Vissza a fizikához

A tárgyak térbeli mozgatásához nem elég csupán egy újabb dimenziót hozzáadni a
megszokott 3D képhez. Ha létezne egy ilyen koordináta, akkor minden tárgy folyamatosan
hajlamos lenne átlépni egy másik dimenzióba. Ennek ellenére a fizikusok olyan elméleteket is
komolyan megvizsgálnak, amelyekben többlet dimenziókat adnak a térhez, és javaslattal
élnek a fenti probléma kiküszöbölésére is. A jelenlegi állás szerint ezek az elméletek még nem
tudják megmagyarázni a Zöllner által feltételezett dimenzió ugrást, de azért megvizsgáljuk
ıket egy kicsit közelebbrıl is, mivel olyan váratlan irányokat mutatnak, ami a fizika
változását jelentheti.

A történet a híres Kaluza-Klein elmélettel kezdıdik. 1919. áprilisában Albert Einstein levelet
kapott Theodor Kaluzától, aki a németországi Konigsberg Egyetem renitens matematikusa
volt (Kaku, 1994, 99-100). Kaluza azon az alapon mutatott be egy egyesített gravitáció-
elektromágneses mezı elméletet, hogy az Eintsein által kidolgozott általános relativitás
elmélet négy dimenziójához egy ötödiket adott hozzá. Így Kaluza elméletében a tér négy, míg
az idı egy dimenzióból állt.

Amikor Kaluza átírta Einstein mezı-egyenleteit öt dimenziós térbe, Einstein eredeti

problémája Maxwell elektromágneses egyenletével együtt kiesett. Elmélete a gravitációt, mint
a négydimenziós tér-idı láncolata írta le, míg Kaluza elméletében a fény vált öt-dimenziós
tér-idı láncolattá. Egy elegáns lépéssel így Kaluza egyesítette a gravitációt az
elektromágnesességgel. Az egyetlen probléma maradt, hogy a kísérletek során három, és nem
négy dimenzióról van tapasztalatunk.

Kaluza megoldása erre az a feltevés volt, hogy az extra tér-dimenzió olyan apró körökbe van
feltekeredve, hogy nem lehet érzékelni. 1926-ban Oscar Klein kvantummechanikai
módszerrel kiszámolta, hogy a körök mérete 10-23 centiméter kell legyen. Ez a híres Planck
hossz, amely 10 x kisebb, mint egy elektron (Kaku, 1994, 106).

Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni mindezt, próbaképpen tegyük fel, hogy létezik egy
egydimenziós térben egy egydimenziós élılény. Ha egy második dimenziót hozzáadunk a

79
világához, és azt kis körré feltekerjük, akkor ez a világ egy hosszú, vékony csıvé változik. Ha
a csı sugara elég kicsi, akkor megkülönböztethetetlen az egy-dimenziós vonaltól.

Mostanában a Kaluza-Klein elméletet az úgynevezett szuperhúr elméletekké fejlesztették

több, (talán hat) extra dimenzióval, mind feltekerve apró, zárt terekké (Greene, 1999). Az
extra dimenziók megengedik a fizikai erık egységes kezelését, a feltekerés pedig
magyarázatot ad arra, hogy miért nem látjuk ıket. Az elméletek támogatói azt remélik, hogy
egy végsı „egység-elméletet” lehet majd létrehozni belılük (TOE). A remény ma még talán
túl korai, különösen, ha azt vesszük, hogy számos rendellenes jelenségrıl van tudomásunk a
tudattal kapcsolatban.

Sajnálatos módon az új feltekert dimenziós elméletek nem segítenek megmagyarázni az

átviteleket és a győrők összekapcsolódását, mivel a teret három-dimenziós formában kell
tartaniuk. Ám talán léteznek más módszerek, hogy kibékítsük az alapvetıen többdimenziós
tereket a három dimenziós megszokott tapasztalatainkkal. Ronald Bryan fizikus például azt
ajánlotta megfontolásra, hogy a fizikai erık egységesítése érdekében talán végtelen extra
dimenzióra van szükség. Úgy gondolkozott, hogy „Ami a kvarkokat, leptonokat (és minket)
távol tart a magasabb dimenziókba való finom átlépéstıl, talán egy helyi „kút” a térben, amit
a mezı egyenleg részecskéi hoztak létre (Bryan, 2000).

80