PETER HELLER

Kutya csillagkép

Mont Blanc válogatás

Írta: Peter Heller
A mű eredeti címe: The Dog Stars
Fordította: Bozai Ágota

Szerkesztő: Nemcsók Adrienn, Vajna Gyöngyi

Nyelvi korrektor: Vajna Gyöngyi
Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila

© Peter Heller 2012

© Bozai Ágota 2013
© Maxim Könyvkiadó Kft. 2013

A kiadvány a The Robbins Office, Inc. engedélyével készült.

Borítóterv: Kelly Blair

ISSN: 2064-2288
ISBN: 978-963-261-279-9 (puhatáblás), kiadói kód: MX-842 ISBN:
978-963-261-278-2 (keménytáblás), kiadói kód: MX-843 ISBN:
978-963-261-280-5 (ePub)
ISBN: 978-963-261-281-2 (mobi)

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Szeged
 ELSŐ KÖNYV
I
Állandó készenlétben tartom a Bestiát; mindig van 1oo-as, ala-
csony ólomtartalmú üzemanyag készleten, előrelátó vagyok, felké-
szülök az esetleges támadásokra. Elég fiatal vagyok, elég öreg va-
gyok. Szinte mindennél jobban szerettem pisztrángra horgászni.

Nevem: Hig. Csak így. Hig. Ha két név kell, akkor Big Hig.

Ha éjjel álmomból sírva ébredek, nem mondom, hogy ez valaha

megtörtént, de ha megtörténne, az azért lenne, mert eltűntek a
pisztrángok. Egy sem maradt. A pataki pisztráng, a szivárványos
pisztráng, a sebes pisztráng, az orgyilkos pisztráng, az arany
pisztráng. Mind eltűnt.

Nincs már tigris, babuin majom, vadászleopárd. Nincs cinege,

fregattmadár, (szürke) pelikán, (szürke) bálna, galléros gerle. Szo-
morú. De. Nem sírtam, amíg az utolsó pisztráng fel nem úszott a
folyón, talán hűvösebb vizet keresve.

Melissa, a feleségem régi hippi volt. Azért nem olyan régi. Jól
nézett ki. Ebben a történetben ő lehetett volna Éva, de én nem
vagyok Ádám. Én inkább olyan vagyok, mint Káin. Nekik nem volt
testvérük. De nekem igen.

Olvastad a Bibliát? Úgy értem, leültél valaha, hogy rendesen

végigolvasd, mintha könyv lenne? Nézz bele Jeremiás siralmaiba!
Ott vagyunk, nagyon is olyan időket élünk. Elég siralmasakat.
Nagyon is kiontjuk, mint vizet, a mi lelkünket.

Azt mondják, a végén előbb melegebb lesz, aztán hidegebb.

Sokkal hidegebb. Még várakozó időszak van. Ez az öreg föld
meglepetéseket okoz; egyik nagy meglepetés jön a másik után,
azóta, hogy elvált a Holdtól, aki körbe-körbe járja, mint lelőtt
ludat a párja.

Ludak sincsenek már. Csak nagyon kevés. Tavaly októberben

egyszer alkonyat után hallottam a megszokott gágogást; öten
voltak a hegygerincen túli véráztatta kékségen. Összesen öt.
Áprilisban már egy sem lesz.

Kézzel pumpálom a 1oo-as, alacsony ólomtartalmú

üzemanyagot a reptéri tartályból, és itt van az üzemanyag-szállító
tartálykocsim is. Több üzemanyagom van, mint amennyit a Bestia
az én életemben elégetni képes, ha csak a környékben repkedek,
és ezt tervezem, ezt kell tennem. Kis gép, egy 1956-os Cessna 182,
igazi szépség. Krémszínű és kék a test festése. Azt hiszem, én
halok meg előbb; még mielőtt a Bestia hajtóműve utolsót pöffen.
Megvenném a farmot. Nyolcvan hektár áradmányos föld, széna és
kukorica egy olyan vidéken, ahol még hűvös folyó ered a
patakokkal és völgyekkel szabdalt lila helyekből.
De előbb repülök. Menettérti viszonylat. Oda-vissza.

*
Van egy szomszédom. Egy. Csak mi vagyunk a kis vidéki
reptéren, a hegyektől néhány mérföldnyire. Gyakorlatilag
gyakorlótér, ahol épült néhány ház olyanoknak, akik nem tudtak a
kisgépeik nélkül aludni, ahogy a golfozók is golfpályák mellett
laknak. A szomszéd rozoga teher járgányának forgalmijában a
Bangley név szerepel. A kocsi már üzemképtelen. Bruce Bangley.
Így hívják az embert. A kesztyűtartóból bányásztam elő a
forgalmit, mert guminyomásmérőt kerestem, amit a Bestiánál
akartam használni. A cím: Wheat Ridge. De nem hívom se
Bangley-nek, se Bruce-nak. Mi értelme lenne? Hiszen csak ketten
vagyunk. Legalább nyolcmérföldes körben csak ketten. Nyolc
mérföld nyílt préri, egészen a hegyek lábáig, az első
borókaerdőkig. Szóval egyszerűen átkiáltok neki. Nem kell a nevét
mondanom, tudja, hogy csak neki szólhatok. A boróka fölött
tölgyes sarjerdő van, afölött ledöntött fekete fák. Illetve barnák.
Mint eltaposott, kiszáradt bogarak. Sok fa holtában is áll, inog,
mint ezernyi csontváz, sóhajtozik, mint ezer kísértet, de nem
mind. Vannak zöldellő erdők is, és én ezeket szeretem a legjobban.
Ezeket keresem a síkságon. Hajrá, hajrá, nőj erdő! Ez a
csatakiáltásunk. Kiordítom az ablakon, ha felettük repülök el. A
zöld terület évről évre nő. Az élet elég szívós, ha adunk neki egy
kis biztatást. Megesküdnék, hogy hallottak engem. Visszainteget-
nek, mintha zöld tollas szárnyaik lennének, mozgatják előre-hátra
oldaluk mentén az ágaikat. Kimonós nőkre emlékeztetnek. Apró
lépések vagy semmi mozgás, a kar alig lendül.

Amikor csak tudok, felgyalogolok oda. A zöldebb erdőkbe. Fura

ezt mondani: nem mintha bármit is ki kéne húznom a
naptáromban miatta, átcsoportosítani, ilyesmi. Lélegezni megyek
oda. Veszélyes; olyan adrenalin-fröccs, ami nélkül azért
meglennék. Láttam jávor-antilop nyomokat. Nem olyan régieket.
Lehet, hogy jávorantilop még van. Bangley szerint ennek semmi
esélye. Lehet, de mégis. Igaz, hogy soha egyet sem láttam. Őzeket
igen. Magammal viszem a 308-ast, lelövök egy őzsutát és
hazahúzom a kajakban, aminek lefűrészeltem a tetejét, vagyis
csúszka. Az én zöld csúszkám. Csak őzek maradtak és nyulak és
patkányok. És fedélrozsnok. Azt hiszem, ez elég.

Mielőtt felmegyek oda, kétszer elrepülök felette. Egyszer

nappal, egyszer éjszaka, és távcsővel nézek lefelé. A távcsővel
viszonylag jól be lehet látni a fák közé, ha nem túl sűrű az erdő. Az
embereknek lüktető zöld árnyékuk van, ha alszanak is. Jobb,
mintha nem nézném meg előre. Aztán teszek egy fordulót: délnek
indulok, keletre fordulok, és észak felől jövök vissza. Harminc
mérföld; gyalogosan legalább egy nap. Az egész nyílt terep, sík
vidék, zsálya és fű és nyúlkóró meg a régi farmok. A barna
földkörök olyanok, mintha mankónyomok vezetnének a prérire.
Sövénykerítés és erdősávok; a fák fele derékban törött, ledöntötte
őket a szél; néhány példány még zöldell elapadt vizek helyén,
patakok mentén. Elmondom Bangley-nek, hogy mit láttam.

Két óra alatt teszem meg a nyolcmérföldes utat, az üres

csúszkát magam mögött húzva, aztán fedezékbe vonulok. De
tudok odabent mozogni. Bár az őzzel hosszú lesz az út. Teljesen
nyílt vidéken. Bangley fedez félútról. Még megvannak az
adóvevőink és még tudjuk tölteni őket. Japán gyártmány, jó márka.
Bangley-nek van egy .408-as CheyTac orvlövész puskája, azzal
felállt egy lőállásba. Optikai távolságmérős fegyver. Ilyen az én
szerencsém. Fegyverbuzi. Igazi fegyverbuzi. Azt mondja, egy
mérföldtől le tud szedni egy embert. Tényleg. Nem is egyszer
láttam. Tavaly nyáron lelőtt egy lányt, aki a nyílt mezőn kergetett
engem. Fiatal lány volt, amolyan madárijesztő. Hallottam a lövést,
megálltam, letettem a csúszkát, visszamentem. A lány egy sziklán
hevert, a dereka helyén lyuk, valósággal kettészelte a lövedék.
Mellkasa fel-le mozgott, lihegett, feje oldalra csuklott, egyik fényes
fekete szemével felnézett rám; nem félelem volt benne, csak
kérdés; úgy égett benne, mintha azt mondaná, sok mindent látott,
de ezt nem tudja elhinni. Így. Mintha azt kérdezné, mi a büdös
fenéért kellett ezt?

Én is ezt kérdeztem Bangley-től; hogy mi a büdös fenéért kellett

ezt csinálni.

Azért, mert utolért volna.

Na és? Fegyver volt nálam, neki meg csak egy kis kése. Mintha
azzal akarta volna megvédeni magát tőlem. Talán csak élelmet
akart.

Lehet. De az is lehet, hogy éjjel elvágta volna a torkodat.

 Csak bámultam rá. Túl messzire ment gondolatban, elképzelt
minket éjnek évadján, a lányt meg engem. Hogy együtt. Jézus! Az
egyetlen szomszédom. Mit mondhatok Bangley-nek? Többször
megmentette a bőrömet. Az a dolga, hogy megmentse a bőrömet.
Nekem van repülőm, én vagyok a szem, neki puskája van, ő az
izom. Tudja, hogy tudom, hogy tudja: ő nem tud repülőgépet ve-
zetni, nekem meg nincs gusztusom az öléshez. Ha másképp volna,
valamelyikünk már nem élne. Vagy egyikünk se.

Itt van nekem még Jasper is, Daisy kölyke, aki miatt a
legkevésbé aggódom.
Szóval, amikor elegünk van a nyulakból és a tóból fogott napha-
lakból, lövök egy őzet. Többnyire csak fel akarok oda menni.
Olyan érzés, mintha templomba mennék; szent és hűvös. A halott
erdő hajladozik és susog, a zöld erdőben sóhajok cikáznak. Az
őzvackok pézsmaillata. A patakok, amiknél mindig imádkozom,
hogy pisztrángot lássak. Akár csak egyetlen fiatal példányt. Vagy
egy nagy túlélőt, aminek zöld árnyéka a kövek zöld árnyékai
között időzik.

Nyolc mérföld nyílt terep a hegyek lábáig, az első fákig. Ez a mi

kerítésünk. A biztonsági zónánk. Ez az én dolgom.

Bangley így nyugati irányba tudja koncentrálni a tűzerejét. Így

mondja Bangley. Mert minden más irányban síkság van, harminc
mérföld, több mint egy napi járóföld, de nyugat felé, az első fákig
csak néhány óra. A családok tízmérföldnyire, délre élnek, de ők
nem számítanak. Így hívom őket. Vagy harminc mennonita; vala-
mi vérbetegségük van, ami az influenza után támadta meg őket.
Olyan, mint a pestis, csak lassan öl. Azt hiszem, az AIDS-hez ha-
sonlít, talán annál fertőzőbb. A gyerekek már így születtek; mind
betegek és gyengék, és minden évben meghalnak néhányan.
 Szóval van a területünknek határa. Kerítés. De el is rejtőzhet va-
laki. A régi tanyaházakban. A csalitosban. Valamelyik csermely
mentén, a füzek között. Vannak nagyobb vízfolyások is, meredek
partú patakok. Egyszer azt kérdezte, honnan tudom. Honnan tu-
dom, hogy nincs senki a területünkön belül, azon a tágas, kihalt
vidéken, hogy nem les ránk, nem várja, az alkalmat, hogy megtá-
madhasson minket. De az a helyzet, hogy túl sokat látom. Nem
úgy ismerem, mint a tenyeremet, az túl egyszerű lenne, hanem
inkább úgy, mint egy könyvet, amit olyan sokszor olvastam és ol-
vastam újra, hogy már meg sem tudom számolni, hányszor, talán
úgy, mint egyes öregek a Bibliát. Észrevenném. Egy mondat nincs
a helyén. Furcsa betűköz van. Vagy két szóköz ott, ahol csak egy-
nek kéne lennie. Ismerem.

Arra gondolok, hogy tudom: ha meghalok - illetve nem ha -,

szóval egy ilyen úton fogok meghalni, amikor a hegyekhez
megyek. Teli csúszkával jövök visszafelé a nyílt terepen. Nyílvessző
fúródik a hátamba.

Bangley már régen adott nekem egy golyóálló mellényt a

készletéből. Mindenféle hülye holmija van. Azt mondta, hogy ez a
mellény minden kézifegyver lövedékét képes felfogni, a nyílvesszőt
is megállítja, de ha puskával lőnek rám, az necces, ahhoz szerencse
is kell. Elgondolkodtam ezen. A családokon kívül csak mi vagyunk
túlélők legalább százmérföldes körzetben. Csak mi ketten.
Szerencsésnek kéne tartanom magamat. Azért viselem a mellényt,
mert meleg, de nyáron többnyire nem veszem fel. Amikor rajtam
van, úgy érzem, mintha várnék valamit. Hogy állnék-e pályaudvari
peronon és várnék-e vonatot, ha már hónapok óta nem járt arra
szerelvény? Lehet. Néha ilyen érzésem van erről az egészről.

*
Kezdetben volt a Félelem. Akkor már nem annyira az influenza
miatt, akkor már jártam, beszéltem. Beszélhetsz ép testről... meg
ép lélekről is, aztán megtudod. Két teljes hétig tartott a láz, három
napig 40 fokos testhőmérsékleten főtt az agyam. Agyvelőgyulladás
vagy valami ilyesmi. Meleg helyzet volt. Egykor annyira magamé-
nak érzett, egymással jól összeférő gondolataim összezavarodtak,
bizonytalan voltam, hangulatom nyomott; úgy éreztem magamat,
mint azok a szerencsétlen norvég pónik érezhették magukat, ami-
ket az a bizonyos orosz professzor áttelepíttetett Szibéria sarkvi-
déki területeire; ezt olvastam valahol. A jégkorszakot próbálta
rekonstruálni, amikor sok volt a fű, a növény és kevés az ember.
Ha tudta volna, mi jön, más hobbit választott volna magának. A
pónik fele elpusztult; szerintem a skandináv erdők iránti hon-
vágyból, a többi a kutatóállomás környékén lógott, gabonával etet-
ték őket és így is elpusztultak. Néha ilyen gondolataim vannak. Ha
feszült vagyok. Amikor valami aggaszt és nem hagy nyugodni.
Egész jó gondolataim szoktak lenni, úgy értem, rendesen tudok
gondolkodni, de sokszor olyan sehova sem illőnek, szomorúnak
érzem a gondolataimat és azon tűnődöm, hogy talán tízezer mér-
földre járnak innen, egy olyan helyen, ahol millió négyzetmérföld-
nyi lucfenyőerdő van, Norvégiában. Néha nem bízom saját gondo-
lataimban, attól félek, hogy egyszer legyűr a pánik és menekülőre
fogom. Talán nem az agyammal van baj, talán ez a normális itt,
ahol vagyunk.

Nem akarok zavarodott lenni vagy ilyesmi: kilenc éve. Kilenc év

telt el azóta, hogy az influenza szinte mindenkit megölt, aztán a
vérbetegség a megmaradtak között aratott. Az életben maradottak
többsége nem jó ember, ezért élünk itt a síkságon, ezért járőrözök
nap, mint nap.

A támadásaik miatt felvettem azt a szokást, hogy a földön

alszom. Úgy tűnt, a túlélők kiszúrták maguknak ezt a helyet a
térképen. Patak mellett van, kipipál. Tehát víz is van, kipipál.
Biztosan van üzemanyag is, kipipál. Mivel repülőtér volt; kipipál.
Aki egy kicsit is olvasott, szóval nem sík buta, tudhatja azt is, hogy
ez így a fenntartható áramellátás modellje; kipipál. Minden előre
gyártott elemekből összerakott ház és a repteret üzemeltető cég
nagyrészt szélenergiát használt. Kipipál. Ha a reptériek tudták
volna, mi jön, nem úgy csináltak volna mindent, hogy ilyen
bonyolult legyen.

A betolakodók többnyire éjszaka érkeztek. Egyesével vagy

csoportosan, fegyverrel, vadászpuskával, késekkel felszerelkezve
jöttek a maradékra, ahogy molylepke a lángba.

A házban, ahol nem alszom, négy hatvan wattos panelem van,

szóval nem probléma, hogy egy LED lámpa egész éjjel világít.

Nem voltam a házban. Takarók alatt aludtam a szabad ég alatt,

a földsánc mögött, úgy százméternyire. A repülőtér régi, teljesen
nyitott. Jasper halkan morgott. Ausztrál juhász, nagyon jó a
szaglása. Felébredek. Rácsipogok Bangley-re rádión. Azt hiszem,
neki ez amolyan sport volt. Ő így eresztette ki a gőzt, ahogy én a
hegyekbe járással.

Magas földsánc volt, eredetileg csak egy nagy földhányás, de mi

megmagasítottuk. Elég magas lett ahhoz, hogy el tudtunk járni
mögötte. Bangley felbotorkál hozzám, lekuporodik közvetlenül
mellém a tetőnél, távcsővel figyel; érzem ziháló leheletét. Neki is
van távcsöve; ami azt illeti, négy van neki, az egyiket adta nekem.
Azt mondta, ahogy mi használjuk őket, a diódák tíz évet, akár
húszat is kibírnak. És akkor mi történik? Tavaly ünnepeltem a
negyvenedik születésnapomat. Jasper kapott egy májat (őzmáj), én
megettem egy őszibarack-konzervet. Meghívtam Melissát is, és
jött, ahogy szokott: suttogás, borzongás.

Tíz év múlva az adalék elöregszik, az üzemanyag nem lesz elég

friss. Tíz év múlva nekem már vége lesz ennek az egésznek. Talán.
 Az időnek nagyjából felében, ha világít a hold vagy csillagfény
van és hó, Bangley-nek nincs szüksége távcsőre, csak a piros
pontra; a piros pontot egyszerűen a mozgó alakokra irányozza, és
a mozdulatlanokra, a guggolókra, a sugdolózókra, az ütött-kopott
szemetes konténer melletti árnyékokra, és egy torzóra teszi a piros
pontot. Bumm. Nem siet, rászánja az időt, megtervezi a sorrendet.
Bumm, bumm, bumm. Nem sokkal előtte légzése nehézkesebb,
reszelősebb lesz. Mintha megbaszni készülne valakit; szerintem
azt csinálja.

A legnagyobb csoport hét főből állt. Hallottam, hogy Bangley le-

hasalt mellém, halkan számolt. A büdös francba, mormolta, aztán
úgy vihogott, mint ahogy akkor szokott, ha valaminek nagyon nem
örül. Úgy értem a szokásosnál sokkal határozottabban nem örül.

Hig, súgta, ebben neked is segítened kell.

Van egy AR-15-ös félautomata fegyverem, elég jól tudok bánni

vele; adott hozzá egy éjjellátót. Én csak...

Megtettem.

Hárman élték túl az első sorozatot aztán megvolt az első rendes

tűzpárbajunk. De nekik nem voltak éjjellátóik, és nem ismerték a
terepet, ezért nem tartott sokáig.
Így kezdődött a kint alvás. Nem akartam csapdába kerülni a
házban. Mint a kincshalmon alvó sárkány. Én nem. Én inkább
távolabb húzódok.

A második nyár után fokozatosan apadt a hívatlan látogatók

száma; mintha elzárnánk egy csapot, csöpp, csöpp. Évszakonként
egy ember jött talán, aztán egy se. Majdnem egy évig senki, aztán
egy csapat desperado. Négyen voltak. Ők majdnem kicsináltak
minket. Akkor kezdtem rendszeresen járőröző repüléseket tenni a
vidék fölött.

Már nem kell a földön aludnom. Megvan már a rendszerünk,

bevált, megbízunk benne. A Félelem olyan, mint valami rosszullét
emléke. Az ember nem emlékszik, mennyire rossz volt, arra sem,
hogy inkább meg akart halni, csak ne kelljen úgy élnie. De én
mégis. Mégis a földön alszom. Télen olyan vastag takaróréteg alatt,
hogy tíz kiló is lehet a súlya. Szeretem. Nem vagyok bezárva. Még
mindig a földhányás mögött alszom, még mindig égve hagyom azt
a lámpát a verandán, Jasper most is a lábamnál alszik
összegömbölyödve, még mindig nyöszörög álmában, még remeg,
de szerintem már alig hall és őrzőállatként már teljesen hasznave-
hetetlen, amit soha nem fogunk Bangley-vel tudatni. Az a helyzet,
hogy Bangley olyan, amilyen. Mindenen felkapja a vizet. Lehet,
hogy sajnálná tőle a húst, vagy ilyesmi. Ki tudja? Ő mindent csak
aszerint értékel, hogy van-e valami haszna.

Egyszer volt egy könyvem a csillagokról. Nincs már meg. A

memóriám működik, de nem jegyeztem meg a csillagképeket.
Szóval kitaláltam párat. Medve és Kecske például, ezeket láttam az
égen, de talán nem éppen azokat, amik hivatalosan azok.
Elneveztem pár konstellációt a valaha élt állatokról, amiket
ismertem. És Melissáról is; ott áll egész alakban, mintha
mosolyogna, és fölém magasodik és lenéz rám téli éjszakákon.
Szóval lenéz rám és a szemöldökömön megül a dér és deres lesz a
szakállam is. Egyet a kis Angyalról neveztem el.

Melissa meg én Denverben éltünk, tóparton. Csak hét percre a

belvárostól, a nagy könyvesbolttól, az éttermektől, a moziktól.
Nagyon szerettünk ott lakni. Láttuk a füvet, a vizet, a hegyeket a
kis ház nagy ablakából. A vadludakat. Volt egy helyi vadlúdcsapat
és voltak kanadai ludak is, amik ősszel és tavasszal jöttek nagy ék
alakú sorban, keveredtek a helyiekkel, talán párosodtak is, aztán
tovább mentek. Rekedtes gágogással reppentek fel újra. Meg tud-
tam állapítani, melyikek az átutazók és melyikek a helyi vadlibák.
Legalábbis úgy gondoltam.

Októberben és novemberben a vacsora előtti esti sétánkon egy-

másnak mutogattuk őket, hogy melyik állandó lakos és melyik
vándorló. Szerintem Melissa sosem találta el. Ezt meg is mondtam
neki, és nagyon dühös lett. Olyan okos volt, de nem ismerte a
libákat úgy, mint én. Sosem gondoltam magamat nagyon okosnak,
de mindig a zsigereimben éreztem a dolgokat.

Amikor megkaptuk a kölyök Jaspert, megnyugtattak: a kutya a

vadlibákat kergeti, de a helyieket nem. Legalábbis ez volt az én
elméletem.

Nem született gyerekünk. Melissának nem lehetett. Elmentünk

orvoshoz. Megpróbált kezeléseket eladni nekünk, amikből inkább
nem kértünk. Jól elvoltunk egymással. Aztán megtörtént, mint va-
lami csoda. Csak úgy. Teherbe esett. Megszoktuk a
másállapottalanságot, és nem igazán tudtam, hogy képes lennék-e
valaha nála jobban szeretni bárkit is. Néztem, ahogy aludt, és arra
gondoltam: mindennél jobban szeretlek, Melissa.

Akkoriban néha, ha elmentem Jasperrel horgászni, fel a Sulphur

folyóhoz, elértem azt az állapotot, ahonnan nincs tovább. Úgy
éreztem, hogy a szívem menten kifakad. A kifakadás persze más,
mint a megszakadás. Úgy éreztem, csordultig telt szépséggel, egy
csepp sem fér már belé. De nem csak azzal, nem csak szépséggel.
Volt valami olyan érzés is benne, hogy beleillek a világba. A sima
kövek alkotta kanyarulatba, az összehajló sziklák közé. A
lucfenyők illatába. A tó fekete vizében köröket leíró kis
pisztránghoz. És nem kell semmiért hálát adnom. Csak lenni. Csak
horgászni. Csak felgyalogolni a patak mentén, rám sötétedik,
fázom, minden egy. Ez mind valahogy én vagyok.

Melissa is része ugyanennek a körnek. De más, mert mindenki-

nek más lélek jutott. Mintha kehellyé formált két tenyeremben
tudnám tartani, mintha óvatosan, nagyon óvatosan a tenyeremen
hordoznám; erre a földre képtelen vagyok így vigyázni, de rá igen,
és talán egész végig Melissa volt, aki megtartott engem.

A St. Vincent kórház a tó másik oldalán volt. Ott landoltak a

narancsszínű helikopterek. A végén azt fontolgattuk, hogy nyu-
gatra repülünk, de túl késő volt, és ott volt a kórház és elmentünk
a kórházba. Az egyik épületbe, amit elfoglaltak. A holtaknak.
Hullákkal rakták tele.

Most jött Bangley. Olajat cserélek éppen. Kopoghatna a hangár

acéllemez burkolatán, de nem, ő azt szereti, ha a szívbajt hozza
rám. Úgy jelenik meg mellettem, mint valami kísértet.

Na, mit bohóckodunk?

Jesszus, ha szívrohamot kapok, ki fog légi járőrözni neked?

Találhatnánk valakit, nem? Feladhatnánk egy hirdetést az

újságban.

Vigyora feszes; szeme sosem mosolyog.

Mindegy, lefogadom, hogy meg tudnám reptetni ezt a balfaszt.

Időnként megemlíti ezt. Olyan, mintha figyelmeztetés lenne.

Mire is? Ha egyedül akarna élni ezen a szeles helyen, megtehetné.
Már régen megtehette volna. Jasper felébredt, ott ül poros
takaróján és morog. Jasper ki nem állhatja Bangley-t, kivéve, ha
vészhelyzet van, ha betolakodó jön; ilyenkor befogja a száját, mert
csapatjátékos. Egyszer, nem sokkal azután, hogy Bangley
megjelent, Jasper megharapta a kezét, mire Bangley előhúzott egy
jókora pisztolyt és célzott. Ráordítottam. Azelőtt se, azóta se. Azt
mondtam: Ha lelövöd, mind meghalunk.

Bangley pislogott, vigyorgott. Hogy érted, hogy mind megha-

lunk?

Úgy, hogy a levegőből járőrözök, másképpen nem tudjuk

biztosítani a területünk határait.

Ez hatott. Semmi más nem hatott volna. Szinte láttam, ahogy a

szavak bemennek a fülén, a szűk járatokon át agytekervényei közé
jutnak. Terület. Határok. Másképpen nem. Biztosítani. Pislogott.
Állkapcsa jobbra-balra mozdult. Bűzlött. Olyan szaga volt, mint az
állott vérnek, ha őzet belezünk.

A kutyának köszönhetem, hogy életben vagyok. Mit gondolsz,

hogyan élek itt egyedül?

Így köttetett meg az alku. Nem is egyezkedtünk. Nem volt más

szó, csak ez a pár. Én repültem. Ő meg ölt. Jasper morgott. Békén
hagytuk egymást.

Ott tartottam, hogy éppen olajat cseréltem a Bestiában és

Bangley csak úgy megjelent mellettem, mint valami kísértet.

Miért jársz a druidákhoz? - kérdi.

Nem druidák, hanem mennoniták.

Mordul egyet.
 Leteszem az olajszűrő villáskulcsát. Szerszámos dobozra. Kézbe
veszem a szigetelt dróthajlító fogót.

Bangley ott áll. Előbb érzem a szagát, mint látom. Bedugom a

drótot a szűrő aljának peremébe, a fogóval meghajlítom.
Biztonsági drót. Minden eshetőségre számítva a helyén tartja az
olajszűrőt. Minden az előírásoknak megfelelően van. A repülési
hatóság nem találna benne kivetnivalót. Nem szeretném, ha az
olajszűrő berezegne, kilazulna, leesne, a levegőben kidőlne belőle
az összes olaj és a motor széthullna. Volt már ilyen. Azt mondják,
a repülési hatóság minden szabálya megtörtént balesetekből
született. Szóval lehet, hogy a 0,032-es drót egy pilótának állít
emléket. Lehet, hogy a családjának is.

Bangley szálkával pucolja a fogát; engem néz. A szerszámos do-

boz tetején géprongy hever, egy régi póló négyszögletű darabja.
Mintája kifakult, csak elmosódott rózsaszín karikatúra-nőket lá-
tok: nagymellű, kis mellű, mindenféle formájú mellek, alattuk
felirat: „dinnye", „barack", „korsó", „szilva", „mazsola", a tetején
nagy „Cabo" felirat. Elolvasom az összes gyümölcs nevét, aztán
fogom a rongyot és mindent még egyszer áttörölök vele.
Fájdalom-nyilallás. Ennyi. Összehajt. Karikatúra. Hogy ennyire be
van idegződve ez a dolog belénk. Két kis ív vagy kör és emlékeket
kavar fel, és emlékszünk arra is, hogy milyen volt a hőmérséklet, és
valami megváltozik, zsigereinkben összerándul valami, ágyékunk
moccan. Szerintem ez elég érdekes. Majdnem elszorul a torkom;
egy pillanatig mozdulatlanul állok, lélegzem.

Melissáé kantalupdinnye alakú volt.

Cabo a kilencszáz mérföldes félsziget végén van. Valószínűleg

sok hal van arrafelé. Vajon vannak hozzám hasonló túlélők a
városi reptéren, akik ugyanígy olajat cserélnek egy régi Maule
gépben és minden nap felderítő repüléseket végeznek, és ők is Ski
Colorado pólót használnak géprongynak? Düledező mólóról
horgásznak, aminek deszkái még mindig karbolsavtól bűzlenek?

Vajon milyen lehet síelni?

A Colorado pólókon miért nem voltak soha csöcsök? Ezt a

kérdést teszem fel Bangley-nek.

Az öreg B-nek nincs valami jó humorérzéke.

A hangár északi végéhez megyek, leveszek a raklapról egy 50-es

viszkozitású Arrowshell olajat. Leteszem egy sámlira. A napfény
egyre hátrébb húzódik a betonon a nyitott ajtó felé. Bangley
oldalán ott lóg a mordály. Éjjel-nappal. Egyszer lement a tóhoz
törpeharcsát fogni, oda, ahol a patak beleömlik, és egyszer csak
egy medve termetű szakállas idegen ugrott ki egy olajfűz mögül és
rátámadt. Ezt mondja Bangley. Keresztüllőtte a kusza fejét. Haza-
hozta az egyik lábát; három rongyos nadrág volt rajta, a lábfején
kötés. Ennyi maradt belőle. A hangár előtt dobta le.

Azt mondta, a kutyának hozta. Dühös volt. Mert nem végeztem

jól a munkámat. Neki. Nem tudtam szavatolni a terület sérthetet-
lenségét.

Miért jársz a mormonokhoz? - kérdi újra. Kötekedik velem. Áll,

mint a cövek és nagyon komisz tud lenni, ha rossz kedve van.

Kiemelem a motorolajos kartondoboz egyik lehajlított fülét. A

ragasztó erős; letépem, és beletépek a másik oldalába is; négy
dobozzal kell beleöntenem. Fekete sugár. A magas, tégla alakú
dobozok oldalán egy viaszos csíkban áttetsző a felület, hogy a
szintet le lehessen olvasni róla. A frakknadrág jut eszembe erről a
csíkról. Egy csík paszomány. Tizenkét kicsi vőfély.
 Honnan tudod?

Bangley-ben fokozatosan megy fel a pumpa, ahogy a vulkán

gyomrában gyűlik a magma, nő a nyomás. Orrában a véna belilul.
Úgy értem, alapjáraton is bolond, így meg egyre őrültebb. Olyan,
mint az ecuadori vulkánok, amik akkor is kitöréssel fenyegetek,
amikor a csúcsuk úgy néz ki, mintha felhők gyűlnének köré, mint
más, normális hegyeknél látni.

Megegyeztünk, mondja. A szeizmológusok mittoménhol baljós

remegést láthatnának a műszereken. Bangley homlokán, rögtön a
Ducks Unlimited sapkájának simlédere alatt kidagad egy ér, lük-
tetni kezd.

Nem. Te egyeztél meg. Magaddal.

Tilos. Megértetted? Tilos. Nem teheted.

Mi vagy te? A bázisparancsnok?

Sosem lenne szabad így beszélnem Bangley-vel. Akkor is

tudom, amikor kimondom. Csak elegem van a modorából,
halálosan elegem van belőle. Mást sem tud, csak baszakodni.

Leteszem a tölcsért, a félbe vágott olajos flakont, vissza a többi

olajos dobozra. Szembenézek vele.

Nézd, Bangley, nyugodj már meg. Kérsz egy kólát?

Kéthavonta egyszer Commerce Cityben az egyik sugárúton lan-

dolok és ellátmányt pakolok az olajos ládákba. Egyszer ellenőrző
repülés közben találtam egy Coke-szállító kamiont. Mindig hozok
négy rekesz italt. Kettőt neki, kettőt magamnak. Meg egy láda
Sprite-ot a családoknak, amiről nem szólok neki. A dobozosok túl
sokszor fagytak meg, kipukkadtak egytől egyig, de a műanyag fla-
konok bírják a gyűrődést. Bangley mindig sokkal hamarabb meg-
issza a két láda kólát.

Mindkettőnket kicsinálsz. Megegyeztünk.

Odaadom neki a kólát. Tessék. És nyugi. Nem tesz jót a szíved-

nek.

Érelmeszesedése volt. Van. Egyszer azt mondta: olyan vagyok,

mint egy időzített bomba. Nekem mondja?

Kinyitottam a palackot, szóval nincs más választása. Reccsen a

kupak, szisszen a szénsav, és Bangley úgy összerezzen, mintha
fájna neki, hogyha egy kólát megiszik, annyival kevesebb lesz a
világban.

Tessék.

Hig, te kicsinálsz minket. Iszik, nem tudja megállni, hogy ne

igyon. Látom, ahogy az ital lemegy a torkán, dongamellére csorog
le.

Elvonja a szájától a palackot, mielőtt az egészet kiinná. Tudod,

hogy elég egy köhögés, mondja. Ezt mondták már a végén. Nem
csak vérrel terjed.

Testnedvekkel. Nem baszok meg egyetlen mennonitát sem.

A köhögéssel is testnedv terjed. A szemedbe megy. Vagy a

szádba, ha nyitva van, ha éppen beszélsz.

Nem hiszem, hogy ezt valaha is bizonyították volna.

 Mi a szart számít, hogy bizonyították-e? Idáig kihúztad, most
meg ettől a vérbajtól akarsz megdögleni?

Idáig. Csak gondolom, nem mondom. Idáig. Ide jutottam.

Bangley és Jasper és a csökkentett zsírtartalmú diéta. Hát itt
tartunk.

Nem dönthetsz helyettem, Hig.

Mélyeket lélegzem.

Akármit csinálunk, kockázatos. Időnként szükségük van a segít-

ségemre.

Minek? Mi a fasznak? Mijük van nekik? Két, három, négy évük?

A legszerencsésebbeknek? Szinte havonta hal meg valaki közülük.
Tudom abból, ahogy búslakodsz miattuk. Minek? Kelések lesznek
rajtuk, aztán kiütések és kibaszottul köhögnek és elviszi őket a
láz?

Emberek. Nap, mint nap megküzdenek az életben maradásért.

Lehet, hogy egy páran túlélik. Azt mondják, vannak még túlélők.

Bangley még mindig előre hajol, a homlokán még mindig lüktet

az ér, szája alatt, a szakállán friss kólacsepp csillog.

Nem jelentenek fenyegetést ránk, Bruce.

Keresztneve hallatán tágra nyílik a szeme. Sosem mondta meg

nekem, mindig csak, Bangley-nek szólíttatta magát, de mint
mondtam, ritkán mondom ki a nevét.

A családok tizenöt méternél nem jönnek közelebb hozzám.

Betanítottam őket. Soha, egyetlen egyszer sem mutatták jelét az
agressziónak. Semmi mást nem tapasztaltam tőlük, csak hálát;
zavarba ejtő hálát, például amikor megjavítok nekik egy szivattyút
vagy megtanítom őket, hogyan kell halcsapdát felállítani a
patakban. Az igazság az, hogy legalább annyira magamért, mint
értük teszem: ez mintha felolvasztana bennem valamit. Valamit,
ami szinte teljesen befagyott.

Bangley összeszorítja az állkapcsát, szinte vicsorogva néz rám.

Az utolsó mondatot nem érti. Mintha japánul mondtam volna; a
bekezdés végén enyhe meghajlás. Mintha A: el se hinné, hogy azt
mondtam, amit mondtam és B: egyetlen szótagot sem értene
belőle. A lelkizős szövegek, minden, amiben valami érzelem van,
teljesen hidegen hagyja.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szerinte csak az van-e, amit

látunk, vagy valami más is. Ritka fajta kólát iszogattunk a házam
tornácán (mert a házba sosem megyek be), az alatt a villanyégő
alatt, amit égve szoktam hagyni éjszakára, ami a támadóknak
olyan, mint bogaraknak a lénypapír. Este volt, az októberi nap már
a hegyek felé járt. Mintha egy idős házaspár folytatna könnyed,
esti beszélgetést. Két kopott festésű fonott szék; nyikorognak,
ahogy mocorgunk bennük. Az ő székének olyan ritmusa volt,
mintha emlékezne rá, milyen volt hintaszékben ülni. Emlékezetem
szerint ez volt az egyetlen alkalom, amikor mondott nekem
valamit a korábbi életéről. Oklahomában nőtt fel. Ezt mondta.

Nem olyan, amilyennek gondolod, tette hozzá. Hosszú történet.

Ennyi. Egy kicsit titokzatos. Igazából nem gondoltam semmire.

Sosem fejtette ki bővebben. Mégis, olyan volt, mintha lépéseket
tennénk, nagy lépéseket egymás felé.

Mondtam neki, hogy házakat építettem.

 Milyen házakat?

Rönkvázasakat. Vályogházakat. Furcsa építményeket. Írtam egy

könyvet is.

Házépítésről?

Nem. Egy kis könyvet. Versek. Senki nem olvasta.

Szar? Kimérten kortyolt a Coke-ból, és engem figyelt, ahogy

visszabillentette a palackot, és akkor is engem figyelt, amikor
visszatette a combjára, mintha átértékelné a rólam alkotott
véleményét, de kifürkészhetetlen volt az arca, nem látszott rajta,
hogy ez jó vagy rossz. A kontextust igazította. Nem mintha tudta
volna, mi az a kontextus.

Időnként újságoknak is írtam. Többnyire horgászatról,

ilyesmiről.

Olyan megkönnyebbülés suhan át az arcán, mintha egy felhő

árnyékát tolná odébb. Majdnem felnevettem. Szinte látni lehetett,
hogyan forog az agya: hú, terephobbikról, nomád életről,
ilyesmiről. Hig nem homokos. Hála az égnek!

Kamasz koromban író akartam lenni. Nagy író. Nyaranta

építkezéseken és farmokon dolgoztam, ilyesmi. Csak úgy. Íróként
megélni elég nehéz. Ami azt illeti, talán nem is volt elég jó a
stílusom. Megnősültem, vettem egy házat. Az egyik dologból jött a
másik.

Hosszú történet, mondtam.

Bangley két kézzel fogta a kóláját az ölében. Előre görnyedt,

mintha emlékek jutnának az eszébe. Hirtelen zárkózott lett,
mintha a lelke biztonságosabb távolságba húzódott volna vissza.
Hogy figyeljen. Távolabbról. Még mindig hintázott a nem-hinta
széken.

Sokáig nem szóltunk egymáshoz. Aztán a nap az egyik magas

hegycsúcshoz ért, lassan megtört, kezdett szétfolyni, mint valami
vérfoltos tojássárgája. Szél támadt, abban a pillanatban megreme-
gett a kiszáradt somkóró. Hideg lett.

Azt kérdeztem tőle, hogy szerinte csak az van-e, amit látunk,

vagy van valami a napról napra való túlélésen, küszködésen túl.
Járőrözés, repülőgép-szerelés, öt zöldséget termesztünk, nyúl-
csapdákat állítunk. Mintha várnánk valamire. Mire?

Székének nyikorgása abbamaradt. Mozdulatlanná merevedett,

mint a vadász, ami állat szagát érzi a szélben. A közelben. Mintha
felriadt volna.

Mondd ezt még egyszer.

Van-e valami ezen túl. Hogy napról napra.

Összeszorította a száját, fekete szeme szürke árnyalatúvá fakult

a halványodó fényben. Mintha túlfeszítettem volna a húrt.

Mennem kell, mondta. Felállt. Flanelingének felső zsebébe dug-

ta az ujját, kihalászta a kupakot, rácsavarta a palackra. Lement a
lépcsőn, kezében a Coke; csizmája reccsent a törött lépcsőn.

Ez a második évben lehetett. Szóval itt a hangárban már ponto-

san tudom, hogy nála nem nyerő, ha kimondom, ami a szívemet
nyomja, ilyesmi. Bangley mellett az idő nagy részében azt mérle-
gelem, hogy mit szabad mondanom neki és mit nem.
 Felbontok egy újabb liter olajat, és beleöntöm a félbe vágott
műanyag palackból eszkábált tölcsérbe. Az olaj bugyborékolva fo-
lyik az előző doboz tartalma után. Hagyom, hogy az utolsó csepp
is kiürüljön belőle. Szembenézek vele.

Ki tudja, lehet, hogy egy nap majd nekünk lesz szükségünk

rájuk. Nem tudhatjuk.

Ugyan! Megvetően köhint. Olyan sosem lesz, Hig. hacsak nem

temetni.

Beskatulyázta őket. Azt kívánta, hogy mind haljanak meg.

Te akarsz utolsónak maradni? Örülnél, mi? Az egyetlen túlélő,

az utolsó nyavalyás ember a földön.

Ha úgy alakul. Jobb, mint a másik lehetőség. Mindenesetre itt

vagy nekem te. Azzal megemelte a palackot, mellette engem
nézett.

Úgy értette, a másik lehetőség az, hogy mindenki meghal. Azt

hiszem. Nem mondtam ki: egy nap beszállok a Bestiába, elrepülök
nyugatra és megyek, csak megyek.

Nem fogod.

Mi van?

Amire gondoltál. Nincs más biztonságos hely. Talán valahol

máshol a bolygón. Ez itt a mi területünk; van víz, áram, élelem,
tűzerő. Elég közel vannak a hegyek, ha idelent megritkulna a
vadállomány. Itt nincsenek belső viszályok, nincs politika, mert
csak ketten vagyunk, te meg én. Nem vagyunk betegek. Nem úgy
vagyunk, mint a mormonok, mint mindenki más odakint, akik
már nem élnek. Ha egyszerűen így élünk, akkor életben
maradunk.

Vigyorog.

A vidéki srácok megmaradnak. Ez a kedvenc mondása.

Az egyetlen emberre bámulok, aki a barátom ezen a földön. Azt

hiszem, a barátom.

Ne menj oda, ne ölj meg minket, mondja, azzal elmegy.

*
De én akkor is megyek, ha kérik. A légi felderítő őrjárat
útvonala előbb nyugat felé, a hegyekig vezet, onnan pedig délre. A
folyó vonalát jelző fák sorát követem. Az erőmű kéményeinél, a
víztározónál visszakanyarogok északnyugatra. A mennoniták a
pataknál élnek, egy régi pulykafarm épületében. Nyolc fémház két
sorban, negyvenöt fokos szöget zárnak be egymással, mintha
párhuzamosan parkoló autók állnának szemben. Évszázados
magas fák vannak az erdősávban, ami középen ligetté szélesedik; a
fák közül egy nagy téglaépület bitumenlapokkal fedett teteje
látszik ki. A patakot két tó táplálja. Az egyikben uszadékot, üres
kenut látok. A pajtáktól délre napelemek vannak és két
szélmalom, meg egy kézzel hajtható vízátemelő. Ez volt a fő ok,
hogy ide jöttek.

Az udvarban, a tisztáson magas zászlórúd áll; a zászló régen

eltűnt róla, talán babatakarónak tépték le. Ha segítségre van
szükségük, felhúznak egy régi, szakadt piros kezeslábast. Ez jelzés
és szélzsák egyben. Erős szélben az ujjai, szárai úgy
megduzzadnak, mintha fejetlen ember lebegne a levegőben.
 Az egyenes földúton landolok, ami a nyugatra vezető régi
országútra merőleges. Látom, hogy a jelzés a rúdon lobog. A
kocsiút elején két oszlop közé fémlapot erősítettek; vörös
koponyát festettek rá, alatta két keresztbe tett lábszárcsont.
Felirata: VESZÉLY! VÉRBETEGEK VAGYUNK. A kocsiúton megáll
a víz, az úttestet gyökerek szabdalják. Lapáttal jönnek ki az útra,
feltöltik a gödröket. Karbantartásban nem igazán jók, általában
nagyon gyengék, de ha mást nem is, a leszállópályát rendben
tartják. Szinte mindig erős oldalszél van, mondjuk 330 irányból.
Megdöntőm a Bestiát, hogy szinte oldalvást éri a pályát, a bal
szárnya alacsonyabban van, az orra erősen lejt dél felé, aztán az
utolsó pillanatban egyenesbe hozom. A gyerekek az udvarban
ugrálnak. Kétszáz lépésről is látom, hogy nevetnek. Csak ilyenkor
látom őket nevetni.
*
Jasper régebben be tudott ugrani a pilótafülkébe, de már nem
képes rá. A negyedik évben veszekedtünk. Kivettem az első
utasülést, hogy legyen hely az árunak és letettem a padlóra egy
flanel hálózsákot. Mintás anyaga van: egy férfi fácánra vadászik, a
kutyája három lábon áll, a gazda előre mutat. Sokszor ismétlődik
ez a minta. Nem tudom, miért nem jutott ez eszembe előbb. De a
kutya nem hasonlít Jasperre. Ölben tettem fel a gépre. A kutyás
vadász mintájú hálózsákra fektettem.

Ez vagy te meg én egy másik életben, mondom neki.

Jasper szeret repülni. Ha nem szeretne, sem hagynám ott

Bangley-vel.

Amikor kiszereltem az ülést, nagyon szomorú volt. Nem tud fe-

lülni, kinézni. Tudja, hogy nem szabad a vezérlő pedálok közelébe
mennie. Egyszer nekicsúszott a pedálzatnak, és majdnem
meghaltunk miatta. Azután eszkábáltam egy tenyérnyi széles
fakerítést, aztán kiszedtem, mert Jasper megnézte és kiugrott a
gépből, mintha nem volna hajlandó úgy repülni velem, mintha azt
mondaná, ne hülyéskedjek vele. Megsértettem. Az egésszel, úgy
ahogy van. Régebben zavart a motor zaja és a propeller berregése;
mindig rajtam van a fejhallgató, bár nincs rádióadás, nem
beszélhetek senkivel, de legalább tompítja a zajt; Jasper miatt
viszont aggódtam; azzal is próbálkoztam, hogy fülvédőt csináljak
neki, amolyan bukósisakot, de nem tűrte meg magán. Lehet, hogy
leginkább ettől van, hogy mostanra szinte alig hall.

Amikor bepakolom az olajat, stb. a holmi tetejére terítem a

takaróját, hogy kinézhessen.

Látod, mondtam neki, legalább az út felét élvezheted. Azt

hiszem, ez jobb, mint amit az emberek többsége várhat.

De láttam rajta, hogy még mindig idétlen dolognak tartja. Fele-

annyira sem izgatott, nem örül úgy, mint régen. Ezért most, ha
nem veszek fel holmit, csak repülök, vagyis útjaim többségén,
visszaszerelem az ülést. Csak néhány perc. Nem mintha nem lenne
rá időnk. Amikor először ült be így, felegyenesedett és rám nézett,
mintha azt mondaná: Mi tartott ilyen sokáig? Aztán nagyon
komolyan előre nézett, homlokát ráncolta, mint egy másodpilóta.
A hangulata láthatóan javult.

Öregszik. Nem számolom az éveket. Nem szorzom meg héttel.

Mindenféle feladatra tenyésztenek kutyát, még arra is, hogy

búvár-merüléssel fogjanak halat; miért nem tenyésztenek olyan
kutyát is, ami hosszabb ideig él, annyi ideig, mint az ember?

*
Furcsa: a GPS még működik. A műholdak, amiket a hadsereg
küldött föld körüli pályára, még küldik a jeleket, hogy megtudjam,
hol vagyok, a kis jel még mindig figyelmeztetőn villog, ha azt méri,
hogy túl közel vagyok a talajhoz.

Mindig túl alacsonyan repülök. Ez is abból adódik, hogy

mindennek vége lett: már nem aggódom amiatt, hogy leáll a
motorom. A Garmin navigációs készüléken van egy különleges
gomb. Az van ráírva, hogy Nearest. A legközelebbi. Valaki
használta az eszét. Ha megnyomom ezt a gombot, a készülék
kijelzi, merre és milyen messze van a legközelebbi reptér. Felugró
ablakban mutatja a legközelebbi repülőterek listáját,
azonosítójukat, távolságukat, tájolásukat, az irányítótorony
kommunikációs frekvenciáját. Amikor még aggódtam ilyen-olyan
dolgok miatt, pilótaként a Nearest gomb volt a legjobb barátom.
Ha nehéz időjárási viszonyok közé kerültem vagy fogyóban volt az
üzemanyag, csak megnyomtam ezt a gombot és előjött a lista, és
ha legörgettem és megjelöltem egyet, egyszerűen rákattintottam a
Go To utasításra és megadta a vektort. Húzd vissza a nyilat az ív
közepére. A legügyesebb szerkezet.

Még mindig hasznos, de kilenc év után sok kifutópálya már

nem használható, vagy tudni kell, hogy pontosan hol van az a
térdig érő kátyú és ki kell kerülni. Meglepő, hogy milyen kis idő
elég volt hozzá. Hogy milyen hamar belepi a föld, benövi a fű. Még
azelőtt volt egy tévéműsor: Élet az emberek után. Láttam minden
egyes adást. Felvettem. Teljesen függő lettem. Lenyűgözött. Maga
az ötlet: milyen lenne New York City ezer év múlva: árapályos
folyótorkolat. Mocsár. Folyó. Erdő. Hegyek. Tetszett. Nem tudnám
megmondani, miért. Teljesen rabul ejtett.

Ilyen hamar. Mert elképesztő, mennyire gyorsan korrodálnak az

acélgerendák, ha ki vannak téve a víznek, a levegőnek, milyen
gyorsan szétnyomják a betont, aszfaltot a gyökerek. Minden szét-
esik. A kifutópályák is tönkremennek: kilenc év nem tűnik hosszú
időnek, de a leszállópályák betonjának karbantartás nélkül ez na-
gyon is sok; és rettentő hosszú egy embernek, akinek az egészből
elege van. Írhatnék listát, hogy mitől sokalltam be. Lényeg, hogy
kilenc év így kibaszottul hosszú idő:
Együtt élni Bangley hülyeségeivel.
Emlékezni az ad hoc influenza osztályra és.
Hogy utána nagyon hiányzott a feleségem.
Horgászásra gondolni és nem menni.
Egyebek.

De. Egyik este Bennettől délre tropára ment az egyik hengerem.

A város fölött repültem, amit jól ismerek, nem túl alacsonyan,
hogy jól lássak, és akkor. Tap tap tap remegés, mint állat. Legjobb
lesz, ha leszállok és megjavítom, lehet, hogy csak valami tömítés
baszódott el. Nem kellett a Garmin navigációja, mert tudtam, hogy
Buckley, a légierő bázisa nyugatra, úgy tizenkét mérföldre van.
Megfordultam és süllyedni kezdtem; az aranyló nap éppen a
szemembe sütött; a motor hangosabban kattogott, egy kicsit
pánikoltam, probléma volt az iránymeghatározás, mert gyakorlati-
lag elvakított a nap, így a kifutópálya bal feléhez igazodtam és úgy
százlábnyira letettem a gépet; BANG, és ha nem a bal kerékkel, ha-
nem az orrfutóművel puffantam volna bele, akkor a Bestia és én is
üszkösre égtünk volna. Jasper is. Hátramentem és megnéztem. A
kátyú gyakorlatilag derékig ért; majdnem négyszögletes volt; úgy
nézett ki, mintha prérikutyák ásták volna ki kis markolókkal. A
francba! A hátam. A zökkenés. Leültem, lábam a gödörbe lógott és
Jasper is leült és nekem dőlt, ahogy szokott, és rám nézett nagyon
csillogó szemmel, nagyon udvariasan, őszinte aggodalommal. Ar-
ról, ahogy ült eszembe jutott az a japán étterem, ahová Melissa vitt
el egyszer, ahol székek helyett gyékényfonaton és párnákon kellett
ülnünk. A nap vagy fél mérföldre előre vetítette árnyékunkat a
kifutón. A landolástól elrepedt az egyik merevítő; akkor tanultam
meg hegeszteni és azt is, hogy hegeszteni napenergiával is lehet.
 Ott ültem, lábamat a lyukba lógattam és megráztam magamat a
saját vállamnál fogva és azt mondtam magamnak: Mi bajod van?
Ez neked játék?

Beletelt egy kis időbe, míg erre válaszolni tudtam.

Túl akarod élni a mai napot?

Igen.

Akarod megérni a holnapot? És esetleg a holnaputánt?

Igen.

Akkor módszeresen állj neki. Időd van. Az biztos, hogy időd

van. Így hát alaposan felmértem a helyzetet. Fogtam a navigációs
térképet és százmérföldes körzetben végigrepültem minden egyes
szükségfelszállóhelyet. Elrepültem Centennialba, elrepültem
Colorado Springsbe, a légierő akadémiájára, elrepültem Kirbybe,
előtte Nebraskába, elrepültem Cheyenne-be. Elrepültem a
kifutópályák fölött úgy tizenöt méter magasan és jegyzeteltem.
Meglepő, hogy hány kifutópályán otthagyhattam volna a fogamat.
Crantonban majdnem ez történt, amikor nagyon alacsonyan re-
pültem a terep felett, a kifutópálya mellett és valami idegengyűlölő
lyukat ütött a géptörzsön. Tudom, mert közvetlenül mellettem, az
oldalablakon süvített ki a golyó. Ebből tudtam, hogy Crantonban
vannak szomszédaink.
Szóval a Nearest gomb még működik a GPS-en, de a jelzett
repterek felét már egyáltalán nem tudom használni. Jobb inkább
mezőn landolni. A Nearest gomb valaha a legközelebbi biztos
légikikötőt jelentette, de most a legközelebbi lehetséges halálos
csapdát. Csupa jó hír.

*
 A rádiót még mindig figyelem. A régi szokások nehezen múlnak
el. Minden repülőtérnek van egy frekvenciája, így a levegőben levő
gépek akkor is tudnak egymással beszélni, ha nincs irányítótorony.
Fontos tudni, hogy hol vannak a többiek, ha éppen felszállni
készülünk vagy belépünk az adott területre. Legalábbis régen így
volt. Minden évben voltak ütközések. A repülőterek között nincs
kijelölt kommunikációs csatorna, de van egy sürgősségi hullámsáv,
a 121.5. Ha repülőtérhez közeledek, rákapcsolok a régi, megadott
hullámhosszra. Ötmérföldes távolságban hívást kezdeményezek.
Beleszólok párszor.

Loveland traffic Cessna Six Three Three Three Alpha five to the
south at six thousand en route Greeley. Megismétlem. Valaki? Én
vagyok az egyetlen kibaszott repülő idefent és ez valószínűleg az
idők végezetéig így is marad. Lehet, hogy egy másik bolygón, egy
másik világban majd megint feltalálják a Cessnát. Ah!

Nevetek. Fütyülök. Ez elég morbid. Jasper enyhe,

kutya-rosszallással pillant oldalvást rám.

Van egy verseskötetem William Staffordtól. Csak ezért mentem

vissza: a verseskönyv-gyűjteményemért. Éjszaka landolni, úgy,
hogy nincs áram, nincsenek fények, a régi King Sooper's parkoló-
jában, egy pálya, könnyű ezer láb távolság alacsony autók között,
amik fölött elsiklik a gép szárnya és nincsenek villanyoszlopok.
Onnan kicsivel több, mint egy mérföld a ház. Nyugat és dél felé
tüzek égnek, némelyek felől puskalövésszerű hangokat hallani. A
repülőben várok, lábam között az AR-15-ös; várok, hogy kiderül-
jön, maradt-e itt valaki, aki árthatna Bestiának az alatt a félóra
alatt, amíg távol leszek.

Fogtam a pisztolyt és kocogtam a tó mellett, ahogy már

annyiszor reggelente és esténként. Kocogni szoktam. Nem néztem
a kandallópárkányon álló képekre, se a lépcső mellettiekre; nem
néztem oda; megpakoltam egy régi hátizsákot és egy sporttáskát
könyvekkel; csak verseskötetekkel. Végigsimítottam a We Die
Alone kötetet; Egyedül halunk meg; írta Jan Baalsrud; ez volt az
első könyv, amit Melissa nekem adott, aminek csak a címe
hátborzongatóan előrejelző: a főhős igazi norvég kommandós még
az utolsó igazi, jó ügyért folyó háborúban. Elsíel két teljes német
hadosztály mellett és túléli az egészet, és garbónyakú
horgászpulóverben pózol, középkorú férfi az emlékiratai hátsó
borítóján. Mindig is irigyeltem ezt a pasit; háborús hős a
termékeny Norvégiában, akinek biztosan van egy kis faháza a
fjordoknál és ezer barátja és sok forralt almabora vagy jóféle
akvavit, vagy amit a partikon inni szoktak, és most csak
kedvtelésből síel. Ha valaki, akkor ez az ember el tudja képzelni,
milyen a földi pokol. Látta az árnyékát. Végigsimítottam a kötetet.
Nem olvastam el a fülszöveget, visszacsúsztattam a polcra. Kész.
Eldöntöttem, hogy soha többé nem sírok. Semmiért.

Amikor visszaértem a parkolóba, a külső sorok felől

közelítettem és láttam, hogy két alak hajol be a gép nyitott ajtóin.
Az egyikük éppen be akart mászni. Átkoztam magamat és
kibiztosítottam a fegyvert. Nagyon erősen vert a szívem, és csak
ott álltam, és rájuk üvöltöttem, hogy húzzanak a faszba, aztán
amikor fegyvert rántottak, vadászpuska volt náluk, szóval akkor
lelőttem őket. Húsz yardról. Ők voltak az elsők. Versekért. A
fegyvereiket Bangley-nek adtam, de nem voltam hajlandó
válaszolni a kérdésre, hogy honnan szereztem.

A Stafford könyv címe: Igaz-lehetne történetek. Az egyik vers

címe:
„Farm a nagy síkságon". Így kezdődik:
Elnémul a telefonvonal;
Mindenütt ráülnek a madarak.
Farm a nagy síkságon
 rándulás a vonal egyik végén.
Minden évben felhívom ezt a farmot
Csöngetem, hallgatok, csak csend

Felhívja az apját. Felhívja az anyját. Évekkel korábban

meghaltak; már csak búgó hang van a vonalban, de akkor is
felhívja őket.

Amikor a reptérről senki nem válaszol, és már majdnem

túlrepülök, átkapcsolok a vészfrekvenciára és a szabvány szöveget
kezdem mondani:

Mayday, mayday, vészhelyzet, Cessna hat tripla három alfa

szörnyen magányos idefent.

Hét éve senki nem válaszolt. Leveszem a kezemet a

botkormányról, fülemhez nyomom a fülhallgatót. Felállt a szőr a
karmon, mint zivatarban, ha dörög, villámlik.

Doppler késéssel szólt a statikus zajon túlról.

Tripla három alfa... és elhalkult a sercegésben.

Tripla három alfa... Rengeteg statikus zaj... Grand Ju... A

francba, mintha mágneses vihar lenne.

Grand Junction...

Vártam. Fejemet ráztam. A halántékomat nyomta a fülhallgató.

Rátapadtam a mikrofon gombjára.

Grand Junction? Grand Junction? Tripla három alfa Longmont

fölött. A büdös francba, Longmont fölött vagyok! Nem értettem.
Ismétlem: nem értettem!
 Átstartoltam. Tettem egy kört, magasabban. Felmentem
egészen tizenötezer láb magasságba, és addig köröztem, míg nem
szédültem a légszomjtól. Aztán lementem tizenháromra és vagy
két óráig köröztem, amíg az üzemanyag-szintjelző nem jelezte,
hogy tizenöt percem maradt a levegőben. Akkor megdöntöttem a
gépet és keletre fordultam.
Akárki volt is az, csak pilóta vagy légiirányító lehetett.

Se előtte, se utána nem szólt bele senki a rádióba.

*
A hangárban főzök magamnak. Úgy egy hónappal azután, hogy
Bangley megjelent, befogtam, hogy segítsen a kifutópálya keleti
oldalán álló egyik flancos nagy ház konyhájából átcipelni egy
Vigilant tűzhelyet. Talán az kelti bennem azt az érzést, hogy ez az
egész nem tart így örökké, hogy az alapvetően szerelőgarázs
funkciójú épületben evésnek olyan ideiglenes jellege van. Ez is
közrejátszik abban, hogy nem lakom házban, hogy a szabad ég
alatt alszom, mert így hivatkozhatok arra, azt a látszatot kelthe-
tem, hogy valahol máshol van házam, és azt lakja valaki, akihez
visszamehetek. De ki áltat kit? Melissa nem jön vissza, és nem
jönnek vissza a pisztrángok, az elefántok, a pelikánok sem. A ter-
mészet talán megint kitalál valami hideg vízben élő, foltos testű,
fenséges ragadozó halat, de valószínűtlen, hogy az elefántnak adna
még egy esélyt.

Tavaly nyáron mégis láttam egy estifecskét. Évek óta az elsőt. A

langy alkonyban bogarakra repült; szárnycsíkjai villantak a fél-
homályban. Felismertem lágy, élénk csipogását.

Szóval a hangárban főzök és ott eszek. Próbáltam a házamban,

a konyhaasztalnál enni, ahogy Bangley. Néhány napig
próbálkoztam vele, de nem ment.
 Annyi tűzifánk van, amennyit egész életünkben nem tudunk
felhasználni; a kifutópálya menti házakban van felhalmozva. Egy
kalapács és egy feszítővas kell csak, hogy néhány óra alatt egy
hétre elég fát szedjek össze. Nem is szólva a bútorokról.

Volt néhány szisszenés és visszahőkölés, míg hozzászoktam a

gondolathoz, hogy szétverjem az ácsmunkát, a gerendázatot, a
cseresznye- és dió- és juharparkettát és tűzifának használjam. De.
Az érték relatív a szükséglethez képest. Mégis előbb az ócska
házakat szedem szét. Nem tudom, sor kerül-e valaha a négy-öt
igazán szépen megépített kastélyszerű házra, amikbe egzotikus
keményfát építettek be; ha igen, ha megteszem, addigra talán azok
is rozogák lesznek. Talán csak onnan tudom, hogy nemes fa ég a
tűzhelyemben, hogy frissítően más illata lesz. Ki nem mondott
egyezményként a kifutópályától nyugatra fekvő olcsóbb házakban
kezdtünk fát gyűjteni. Ő észak felé haladt, én dél felé. Így nem kell
olyan sokat talicskáznom a fát a hangárhoz.

Bangley gyakran bóklászik felém és csatlakozik hozzám. Ő nem

tud főzni, én igen. Képtelen vagyok ránevelni az embert, hogy ko-
pogjon, vagy ha már nem kopog, legalább ne úgy lopakodjon hoz-
zám, mint valami kísértet; eléggé felidegel, hogy sosem tudom,
mennyi ideje figyelt már, amikor észreveszem.
Ma este korán vacsorázom.

A kibaszott Bangley miatt majdnem leforráztam magamat.

Úgy főzöl, mintha élveznéd. Mi van?

Úgy mozogsz a serpenyővel, a késsel, mintha konyhában lennél.

Mintha valami főzőműsorban főznél.
 Ha Bangley különösen jól szórakozik, az orrcimpái úgy mozog-
nak, mint valami kopoltyú.

Egy pillanatig csak bámulom.

Éhes vagy?

Mint valami főzőműsorban, ahol kis köténykét kötnek maguk

elé. Mintha egy istenverte vacsorát megfőzni valami tánc lenne.
Trallala, trallala.

Egy lábos friss újkrumplit teszek a kályhára. Az elején szarvas-

faggyút használtam zsiradéknak, de nagyon hamar megavasodott.

Mint látod, rajtam nincs kötény, és nem táncolok.

A házak éléskamráiban szinte egy csepp olaj sincs. Az utolsó

hónapokban már biztosan olajat ittak, a kalóriabevitel miatt.
Aztán a Piper Lane egyik Bauhaus házának alagsorában találtam
két ötgallonos hordó olívaolajat. Egy rakás új tégla mögött volt
elrejtve.

De énekeltél. Áthatón néz, mereven vigyorog. Ettől még

gonoszabbnak tűnik.

A platni forró; kanadaifenyő ég a tűztérben, kétszer négyes ha-

sábok, a legjobb tűzifa, ha az ember erős tüzet akar. Az olaj frö-
csög és belerakom a felszelt krumplit, hogy a darabok többsége a
serpenyő aljához érjen. Piszkavassal lenyúlok, megigazgatom a
krómozott szellőzőnyílást, ami a huzatot szabályozza, hogy lassú
tűzön süssön a tűzhely. Arra gondolok: ha más fából lennék
faragva, ha úgy gondolnám, hogy meg tudom védeni ezt a helyet
egymagam, lelőném Bangley-t ott, ahol van és túl lennék rajta.
Vajon tényleg megtenném? Lehet. Aztán minden nap hiányozna a
pampogása. Talán nagy űrt éreznék, ha nem lenne. Tényleg
olyanok lettünk, mintha házaspár lennénk.

Nem hiszem, hogy énekeltem volna, jegyzem meg egy idő után.

De énekeltél, Hig. Énekeltél. De nem Johnny Cash-t. Vigyorog.

Mintha Bangley Könyvében a magában-énekel lenne az egyetlen
elfogadott zenei kategória.

Hát, akkor mi a franc volt?

Vállat von. Fasz tudja. Valami poppicsa izé. A rádióból rémlik

valami.

Rémlik valami. Ott áll diadalmas vigyorral, egyhetes szakállal.

Káromkodok. Felnevetek. Ezt teszi velem Bangley: addig bosszant,
míg elfog a röhögés. Felspannolja az idegeimet, eléri a
nevetségességi határt, aztán kiég egy biztosíték vagy ilyesmi és
elfog a röhögés. Mindkettőnk szerencséjére, azt hiszem.

Ülj le, Bangley. Húzz ki magadnak egy sámlit. A mai menü:

törpeharcsa, bazsalikomos pitypangsaláta, újkrumpli a'la... nem
csőben sütve.

Na, látod? - mondja. - Pont olyan, mint azokban a

főzőműsorokban. Kutya legyek, ha nem hibbantál meg egy kicsit.

Ránézek. Még jobban elfog a röhögés.

Néha zenét hallgatok. Vannak MP3-as file-jaim, CD-k,

bakelitlemezek, minden. A hangárt rákötöttem a légiirányító
központ energiaellátó telepére, ami közvetlenül a szélturbináról
veszi az áramot, szóval a villany nem gond. Csak megfelelő
hangulat kell. Vigyáznom kell, különben a zene visszajuttat arra a
helyre, ahol nem akarok már lenni. Nem lehet olyasmi, amit
valaha együtt hallgattunk: imádtuk, ha egy ősöreg
énekes-zeneszerző megszólalt, mint szellem a palackból, vidéki
utakra való zenéket hallgattunk, Whiskeytownt és Topley-t és
Sineadot. Imádtuk a Dixie Chicks-t, őket ki ne szerette volna? A
Rhythm Aces csodálatos volt. Az Open Road, a Sweet Sunny South
a Reel Time Travelers, az egyszerű, finom country zene, régi ban-
dák, még azelőtt előttről. Akkor szívszaggatónak találtuk. Próbáld
lejátszani ugyanezt szép kora tavaszi reggelen nyitott
hangárajtónál, amikor egyetlen rozsdafarkú forog körbe a
melegedő aszfalton:

And I remember your honeysuckle scent I still adore

I can't believe that you don't want me anymore...1

Vagy próbáld hallgatni Brad Lee Folk édesbús, rekedtes hegyi

tenorját, ahogy a Hard Times-t énekli:

Head hung down and homeless, lost out in the rain...2

Sosem gondoltam volna, hogy negyvenéves koromra öregember

leszek.
Bluest tudok hallgatni. Melissa sosem szerette a bluest.
Vigasztalódhatok a Lighming and Cotton, a BB és Clapton és
Stevie Ray felvételeivel. Üvöltethetem Son Seals-t, ahogy a Dear
Son-t énekli, amíg a patak mellett a prérifarkasokban felébred az
együttérzés és égrepesztő tutulásba kezdenek, sajátosan
átértelmezve a szájharmonika-szólót. Átható üvöltés, vonyítás. Ha
a dolgok lényegét nézzük, ez az igazi blues.

1
Emlékszem lonc illatodra, mit szívem még kedvel
El sem hiszem, hogy nem akarsz már engem...
2
Fejem leszegve, otthontalan vagyok, tévelygek, eső ver odakint...
 Éjszakánként Jasperrel alszom a földhányás mögött. Kora tavasz
van; késő éjjel vagy nagyon korán az Orion csillagkép háttal áll a
hegyek csipkés oromzatának; az égi vadász nem kiált; néma, né-
mán próbálja lelőni a bikát, mielőtt az eltaposná. Néha nagyon bé-
kés. De nem ma éjjel. Ma éjjel az életéért küzd.

Jasper nincs pórázon, a bal combomon alszik, de a gondolataim

szorosan le vannak kötve. Nem engedem szabadjára őket. A zöld
házat súrolják, a hangárt, a lehetőséghez dörzsölődnek, hogy tava-
szi vadászat lehet tavaszi medvebocsokra, amikor a medvék olyan
éhesek, hogy nem törődnek a veszéllyel.

Halkan horkol, egy kicsit horkan, amikor belélegzi a levegőt és

talán nyöszörgésnek lehet leírni a hangot, amit kilégzéskor ad. Az-
tán hiába határoztam el, hogy nem gondolok rá, eszembe jut az a
hívás Grand Junction-ból. Úgy dübörög be gondolataimba, mint
motorvonat a hófúvásban, felsejlik a sávszélességben, aztán
visszasüpped a statikus sercegésbe; hosszú, gyászos doppler-csend
marad utána. Nagy távolságból szólt. Elveszett. Triple Three
Alpha... Grand Junk... Grand Junction... A hang idősebb, kedves,
aggódó, mintha egy nagypapa kiáltana fel meredek lépcső tetejére.

Hány éve? Kettő vagy három. Emlékszem, nyár volt. Emlékszem

a nyári tüzek füstjére, hogy a Bestiát felvittem a füstbe és aznap
este olyan volt a naplemente, mintha vérfürdő lenne nyugaton.
Hogy köröztem, egyre tágabb körökben és folyamatosan
próbáltam újra hívni. Csak nyomkodtam a hívógombot, valósággal
rátapadtam. Lehet, hogy valami különleges atmoszférikus hatás
volt; nem értem, hogyan juthatott a hang olyan messzire, amikor
az erősítők már évek óta nem működtek. Nagyon határozott hang
volt, hallatszott rajta, hogy érti a dolgát. Idősebb férfi. Emlékszem.
Az átjött a hanggal, hogy idősebb férfi. Szintén pilóta; biztos
voltam benne, hogy szintén pilóta.
 Egy tank üzemanyaggal Gunnisonig tudok repülni, a másik
irányban talán Deltáig. Talán, ha a szél mindkét irányban kedvező.
Ami ritkán fordul elő. Gondoltam rá. Gondolkoztam rajta.
Sokszor. Junction kevesebb, mint félórával odébb van. Aztán. És
mi van akkor? Egy másik pilóta egy másik reptéren, ami talán
sokkal kevésbé biztonságos. De.

Valahogy van ott áram. Akik ott vannak... vagy ő egyedül...

túléltek hét évet. Talán most is élnek. Vagy él.

Jasper mocorog, kiegyenesíti a lábát, izmai megfeszülnek,

álmában nyújtózkodik, hozzám feszül, felébred. Prüszköl. Aztán
megint lehajtja a fejét.
Felemelem fejemet a párnáról
Zúzmarát látok, a holdat.
Lehajtom fejemet, hazagondolok.

Li Po leghíresebb verse.

De akkor is: jóval a vége előtt a feneketlen vágyódás. Szinte

senki nincsen otthon.

Visszafekszem a szivaccsal kitömött tornazsákra, amit párnának

használok. Nem piszkolódik be olyan hamar, nem emlékeztet a
régi ágyamra. Kisimítom hajamból a gyapjúsapka hajtókáját. Az ég
kristálytiszta; az erdőtüzek csak június közepén kezdődnek, a
Tejút mélységes mély csillagfolyam. Úgy értem, mélyebb, mint
amit látunk. Jasper nyösszen. Szinte teljesen mozdulatlan a levegő.
Az alig érezhető légmozgás a jobb fülemet hűti; lassú északi szellő.

Jobban otthon érezném magamat, ha találkoznék egy Grand

Junction-i pilótával? Ha ott délre Denver élettel nyüzsgő város
lenne? Ha Melissa aludna Jasper másik oldalán, ahogy együtt
feküdni szoktunk? Kivel érezném magamat meghittebben?
Magammal?

Még mindig a pilóta hangjára gondolok. Arra, hogy milyen

megnyugtató volt, mennyire értette a dolgát, mennyire akart
segíteni. Kapcsolatba lépni. Azt hiszem, oda kellett volna
mennem. Spórolni az üzemanyaggal, elfojtani a szelepet, lassan
repülni, talán tizennyolccal vagy ilyesmi, csak benézek és elhúzok.
Hogy lássam. Hogy mit, azt nem tudom. Mégsem közelítettem.
Nem mentem. Elismerem: féltem. Attól féltem, hogy holtan
találom, ahogy korábban is halottakat, halottakat és csak
halottakat találtam. Senki mást. És hogy kifogy az üzemanyagom
és nem érek vissza Seven Victor Two-ig sem, vagyis Paoniáig; az
egy szükségfelszállóhely a keskeny fennsíkon; egy lapos tetejű
hegyen van, olyan, akkora, mint egy repülőgép-hordozó fedélzete.
Attól féltem, hogy kifogy az üzemanyagom a kopár síkságon
Deltától keletre. Hogy a Grand Mesa árnyékában zuhanok le.

Régebben olvastam, hogy megtalálták Amelia Earhartot.

Gondolom, egyértelmű volt a bizonyíték. Azon a szigeten, amit
1940-ben átkutattak és kipipálták, hogy nincs ott. Felbontott
kagylók voltak mellette, egy bicska, amit szétszedett, hogy talán
hajítódárdát csináljon belőle; fa nyélre szerelhette a pengét.
Találtak tűzrakó helyet. Régi, málló holmikat. Plexiüveg
repülőgép-ablakot. Egy női cipőt. Csontokat. Csontszilánkokat. A
DNS-t ellenőrizték, összevetették egy élő Earhart unokahúg
DNS-ével. Persze, az ő szigete volt; ő és a navigátor ott rekedtek, ki
tudja meddig éltek, míg megadták magukat a minek is? A
korallzátony a levegőből: elliptikus oázis, középen lagúna.
Apálykor kilátszik a külső szirt; olyan, mint egy parkoló. A
Lockheed Electra ötvenöt mérföld/óra sebességnél tud felszállni,
és hétszáz láb kifutó kell a felszálláshoz, nem több. Partra hordták
szerény készleteiket, talán sérülten. Lehet, hogy nem apály volt,
amikor odaértek, lehet, hogy a futóművet leszakította a víz. Lehet,
hogy vér is keveredett a sós vízbe. Ha az ember a Csendes-óceán
fölött fogy ki az üzemanyagból, mindent hálásan fogad. Hogy
egyáltalán elértek arra az apró szigetre. Hogy kagylókon éltek,
esővizet ittak.

Kagyló. Esővíz.

És egymás társasága, nincs más, csak ők ketten.

Éhezés. Lassan ég az idő, mint nedves fa a tűzön. Csonttá sová-

nyodnak, két lábon járó csontváz lesz belőlük, aztán meghal az
egyik, aztán a másik. Vagy talán jobb, ha az arra vetődő szigeti
népek támadják meg őket.

Vajon mi hiányzott nekik a legjobban? A nyüzsgő, arctalan

agora, a hírnév, a partik, a vakuk villanása? A szeretők, a vidámság,
a pezsgő? A hírességből maródó magány, az, hogy egy elegáns
szálloda széles asztalánál egy szál lámpa mellett térképek fölé
hajol? Szobapincérrel hozat ételt, italt, kávét hajnal előtt? Egy
barát a társasága? Vagy kettő? A választás: mind vagy egyáltalán
ne? Néhány vagy egy se? Most, ne most, talán később?

Nekem már nincs egy se. Mármint választásom. És mégis. Nem

akarom, hogy elfogyjon az üzemanyagom, nem akarok lezuhanni a
magas pusztai fűben a Gunnison-völgy nyugati felén és meghalni,
a háromszáz mérföldes gyaloglásban Jasperrel hazafelé. Otthon.
Bármilyen szerény is, de otthon. Nincs semmi vesztenivalóm. A
semmi most valahogy mégis valami.
Jasper felmordult. Elábrándoztam, elaludtam. Mély, gonosz,
komor morgás.

Lélegzetvisszafojtva figyelek. Lassan felülök. Igen, a kutyám alig

hall, de a szimata jó.
 Talán prérifarkasok. Vagy szürke farkasok. A hegyi farkasok az
utóbbi két évben girhes falkákban szivárogtak le a hegyekből. Az
egyre gyarapodó populáción egyre nagyobb a nyomás. Mert
régebben is elég sokan voltak, és most megint.

Jasper felmordult az éjszakában és én betakarózva felültem; szí-

vem hevesen vert. Maradj, súgtam a kutyának és óvatosan a föld-
hányás peremére kúsztam.

Jasper tudja. Pontosan tudja, mikor vagyunk nagy szarban.

Felült, abbahagyta a morgást, és őszinte aggodalommal nézett

rám, és a vadászok feszült, fegyelmezett nyugalmával, ha élvezik a
vadászatot. Nagyon izgatott volt. Én is. Már régen nem történt
ilyen, talán fél éve; kissé esetlennek éreztem magamat, mint aki
kijött a gyakorlatból. Néhány éve ilyen helyzetben már rég a
földhányás tetején lettem volna, jobb kezemben távcső, bal kezem
az adóvevő gombján. Most azonban előbb elő kellett halásznom a
fegyvert a nyirkos, nedves takarók alól, a kempingfelszerelés
közül. Mellette a távcső régi gyapjúszövet szütyőben. Az a jó, hogy
még mindig gondoltam rá, hogy magamhoz vettem ezt a holmit
lefekvés előtt. Még nem felejtettem el. Homlokomhoz emelem a
távcsövet, lassan átvetem a fejemen a szíját és lassan, halkan
kibiztosítom a fegyvert. Óvatosabban megyek felfelé a
földhányáson.

Jasper mozdulatlanul ül. Küzd az ösztönével, hogy a szag után

menjen a sötétben. Vagy hang után; olyan frekvenciájú hang után,
ami áthatolt majdnem süketségén. Lassan másztam felfelé a
földhányás meredek falán. Imádkoztam, hogy prérifarkasok
legyenek, sőt, akár szürkefarkasok. Nem voltam gyilkolós hangu-
latban egyáltalán. Se úgy, hogy én öljek, se úgy, hogy Bangley-t
riasszam a feladatra.
 Majdnem a tetőre érve a fegyver csövét a földre csúsztattam, la-
posan, hogy ki ne villanjon; a hideg talajhoz lapultam és felmo-
corogtam magamat addig, amíg szemem egy vonalba került a
peremmel és a túloldalra láttam.

A tornácon égve hagyott lámpa fényében láttam meg őket. Egy

kettő háromnégyöt... egykéhánégyöt libasorban... Öt kifejlett férfi;
egy alacsonyabb, talán fiatalabb.

A francba!

Az első nyáron nagy erőlködéssel felemeltük és felfordítottuk a

szemetes konténert, úgy száz lépéssel délre vittük a háztól.
Oldalra fordítottuk, nyitott teteje feketén tátongott. A patakpart
mély, meredek. Körbe a patak folyt; a reptér patkó alakú területen
fekszik. Tökéletes sáncárok. Az egyetlen járható gázló a mederből
ehhez a házhoz vezetett, az egyetlen megvilágított házhoz. Így
aztán természetesen a szemetes konténernél gyülekeztek, a háztól
délre, és látni lehetett őket a lámpa fényében; fedezékben voltak a
háztól, ahol - mivel nem profi katonák - veszélyt sejtettek, de
egyben jutalmat képzeltek.

Halak hordóban. Milyen szerencsétlen metaforát találjak ki

azokra a szerencsétlenekre, akik hamarosan halottak lesznek?

Ölök szarvast, őzet. Gond nélkül ölök őzet és szarvast.

Megnyúzom, kibelezem, eszem a húsát.

Szívem úgy kalapál, mintha ki akarna szakadni mellkasomból,

bordáim börtönéből. Lenyúlok nadrágszíjamhoz, megmarkolom a
rádiót, háromszor megnyomom az adásgombot. Aztán még há-
romszor és még háromszor. Aztán számolni kezdtem. Nem jutok
el kétszázig, és látni fogom Bangley-t, ahogy botorkál felfelé, kezé-
ben két puska: egy M4-es rohamfegyver és egy AR-1o-es, 0.308-as.
Magamban számolni kezdtem, a puskát felemeltem, csövét az
egyik homokzsákra támasztottam, a puskatus végét jobb vállgöd-
römbe illesztettem és felsóhajtottam. Kilencven láb a távolság.
Pontosan lemértük.

Egyharmincegy egyharminckettő

Guggolnak, beszélgetnek egymással, suttogva, nem hallom, mit

mondanak. Könnyű szellő fúj, tarkómat hűti, tőlem nyugat felé fúj.
Viszi a hangot. Nagyon lassan teljesen automatára kapcsolom a
fegyvert; kattan egyet, túl hangosnak érzem a hangot.

Egyszázhetvenkilenc egyszáznyolcvan

Nemcsak hogy nem profi katonák. Egy rakáson guggolnak,

ebből a távolságból egy célpont, mind beleférnek a messzelátóba, a
célkereszt környékén csoportosulnak. Földművesek, biztosítási
ügynökök, szerelők. Talán. Szerencsétlen rakás. De. Kissé
elmozdítottam a fegyver távcsövét, csak jobb vállam egy apró
mozdulatával egy kis nyomást fejtettem ki rá és végigpásztáztam
őket és láttam, hogy fegyver volt náluk. Mindegyiknél. Ahogy
végigpásztáztam őket, a kereső a szívverésemtől megremegett,
megremegett a kép. Ebben a fázisban már gyilkosok. Úgy értem, a
mi közös-bűnös történetünknek ebben a fázisában. Ki a
megmondhatója, hogy hányat és milyen kegyetlenül? Ebben a
fázisban már csoportos fegyveres támadásra készültek. Azt
latolgatták, milyen család-maradéknak sikerült túlélnie abban a
házban. És.

Megdöbbentett a dolog kegyetlensége: ahogy a házhoz

viszonyultak, az elképzelt családhoz, ahogy én viszonyultam
hozzájuk, hogy bármelyikünk lehetett volna ebben a helyzetben.
Baszd meg, Hig, ez meg se forduljon a fejedben! Mind meghalunk
miattad, szokta mondani Bangley.
 Kettőszázöt, kettőszázhat. Bangley sehol. Mi a fasz van? Ilyen
még sosem történt. Kétszázra mindig itt volt. Eddig.

Elhúztam a szememet a nézőkétől, balra fordítottam a fejemet.

Nem láttam árnyékot. Nem láttam alakot. Bangley nem jött. A bü-
dös francba! Vissza a nézőke felé. Kezem a ravaszon, a célkereszt
remeg. Reszketni kezdek.

Beszélgetnek. Remegő bal kezemmel megpöcköltem a karman-

tyút, amivel le lehet oldani a távcsövet a puskáról és levettem a
sínről. Félretettem, hogy ne legyen útban az irányzéknak. Nagyobb
szögben láttam.

Gyerekként is az ölés rész volt az, amit a legkevésbé szerettem.

Imádtam Pete bácsival vadászni. A szavak és a tettek kiművelt em-
bere volt, Ernest Hemingway és Jack London módján, de ő tánc-
tanárként kereste a kenyerét. Óceánjáró hajókon. Louise nénivel
már vagy húsz éve abból éltek; csakhogy Louise néni meghalt és az
én túláradó, beszédes nagybátyám hirtelen csendes lett és komoly.
De még jó volt vele lenni. Egyikben sem volt jó, mármint a szavak
és a tettek terén sem, én azonban sokáig bálványoztam; a szüksé-
gesnél tovább és tizenkét éves koromban elmentem vele életem
első jávorantilop-vadászatára.

Jól csináltam. Úgy értem, hamar fel tudtam mérni a terepet és

az élőhelyeket; majdnem olyan jól, mintha a Szarvas néppel
nőttem volna fel; nesztelen voltam és óvatos, figyeltem a
szélirányra és az ágak reccsenésének neszeire, a víz csobogására,
és ügyesen tudtam cserkészni; hasznomat vette a táborban; hajnali
ötkor majdnem kiugrottam a hálózsákomból a hideg, november
közepi hegyi éjszakába. Imádtam az egészet és úgy tűnt, gond
nélkül be tudtam fogni a célkeresztbe a sutát, de amikor lőttem,
megbotlott egy kőomlásban és átbucskázott a nyakán, és ahogy a
szeme rám villant és használhatatlan lábai szétbicsaklottak a
kövön, aztán rémületemben újra lőttem, a fején találtam el és az
élet kiszállt a szeméből és a lábából és amikor nyúztam a vére a
fagyott földre csorgott és csöcséből csorgott a még meleg tej is és a
két folyadék rózsaszínné keveredett a talajon...

Az nem tetszett. Utána évekig minden ősszel elmentünk

vadászni és nagyon szerettem a vadászatban mindent, azt is, hogy
volt őzhús a hűtőnkben, de magát az ölést nem szerettem. Bogarat
sem szeretek megölni.

Kettőszázhuszonhárom kettőszázhuszonnégy

Bangley sehol. Egyszer próbáltam tárgyalni. Olyan közel még

sosem voltam a halálhoz.

A régi szabályoknak annyi, Hig. Eltűntek, mint a harkályok. Mint

a gleccserek meg a kormány. Most új világ van. Új világ, új
szabályok. Soha, soha ne tárgyalj senkivel!

Előszeretettel mondta ezt, mielőtt golyót eresztett valakibe.

Öt az elég népes csoport. Ekkora csapat már évek óta nem jött.
Egy rakáson guggoltak; a szemetes konténerhez legközelebb
guggolónak távcsöves puskája volt; ő hátrafordult, a többiekhez
beszélt; jobb kezével jelzett, megérintette félrecsapott sapkáját; a
mellette guggolónak valamiféle gépfegyvere volt, talán AK; a másik
három: két vadászpuska, egy amolyan mezőőr-mordály; mind jól
láttam kilencven láb távolságból távcsővel. Balról a harmadik, az
egyik vadászpuskás alacsony ember fején nagy cowboy kalap volt.
Egy kupacban voltak és biccentettek egymásnak, mozdulni
készültek. Remegett a kezem. Sosem lesznek ilyen jó célpont.
 Úgy terveztem, hogy jobbról balra sorjázom meg őket. Teljes
automatán. Egy sorozat. A célkeresztet az utolsó ember testének
közepére irányoztam és úgy akartam végigpásztázni a társaságot.

Jobb mutatóujjamat a hideg ravaszra tettem, mély levegőt

vettem, mély, élő, nagy levegőt, amit majd lassan fújok ki, ahogy
tanították.

Meghasadt. Az éjszaka. Nem én. Látásom perifériáján, jobbra,

láng csapott fel; egy teherautó kocsivázát láttam, gyors lövések
egymás után, szemem előtt az embercsoport káoszban rebbent
szét, a vörös folt úgy repült rajtuk, mint valami halálos bogár,
árnyékuk felfelé, ki a nyílt mezőre vetődött, elnyelte a zöldellő
föld.

Nem én.

Nem húztam meg a ravaszt.

Üvöltés, sikítás; az egyik nyög, a másik nyüszít és vinnyog és

láttam, ahogy Bangley kilép a teherautó mögül, 45-ösével
nyugodtan kilép a nyílt terepre és három lövés, és akik addig
jajgattak, hirtelen elhallgatnak.

Könnyű szellő, hideg. A vér lüktet a fülemben, kimossa a sírás

hangjait. Csend.

Bangley összeszedi a szétdobált fegyvereket, mind az ötöt a

vállára vette. Megkerülte a földhányást, letette a puskákat;
hallottam, ahogy összeütődnek a földön; halkan szólt Jaspernek,
aztán felmászott hozzám. Én még mindig dermedten ültem; azt
mondanám, hogy az ujjam a ravaszra fagyott, de inkább csak a
hitetlenkedés dermesztett le.
 Mi a fasz?

Szép. Ezt mondta. Szép volt. Nem gondoltam, hogy még

benned van.

Úgy értette, hogy megtenném. Hogy az ujjam megmozdul a

ravaszon. Mielőtt átvenné tőlem.

Mi a fasz van, Bangley? Nem gondoltad, hogy képes lennék rá?

Csend. Tudja, hogy tudom, mi.

Sosem voltam képes rá. De megtettem. Mi a faszt gondoltál ma-

gadban? Mi lett volna, ha összetévesztettelek volna velük? Ha kö-
zülük valónak néztelek volna?

Ilyen sosem történik. Látsz engem. Ugyan, nem tévesztesz össze

senkivel.

Kinyitom a számat, aztán becsukom. Azt mondtam:

nembaszod-dehogynemmindenlehetséges. Mi lett volna, ha előbb
szétválnak. Úgy értem, csak szétfutnak. Előbb.

Csend. Tudtam, hogy tudta, és ezt akarta megelőzni.

Hát, honnan a francból tudtad, hogy meghúzom a ravaszt és te

miért nem? Hagytad, hogy én csináljam?

Csend. Tudta, hogy már tudom, hogy engem jobban figyelt,

mint őket. Az istenverte ujjamat figyelte a ravaszon, miközben fél
szemmel a férfiakat nézte, amibe kibaszottul belehalhattunk vol-
na. Végig benne voltak az irányzékában. Talán csak akkor lőtte le
őket, amikor látta, hogy nagy levegőt veszek. Lelki szemeimmel
látom, hogy úgy húzza meg a ravaszt, hogy engem figyel, nem is az
első férfit, akinek éjjellátója van; engem figyel, hogy riadtan és
meglepetten hátrahőkölök, aztán lazán, de nagy hatékonysággal a
fegyverére hajol és leszedi a többieket. Nem sorozatot lő ki rájuk.
Bangley nem hisz a teljes automata üzemmódban. Talán két
lövedéket ereszt mindegyik riadt guggolóba. T-TAP. Ilyen gyorsan.
Lehet, hogy kinevetett, amiért olyan zavartan néztem, ahogy ő
learatja azokat a lelkeket.

Gyere ide, Hig, mutatok neked valamit.

Felmegy a földhányás tetejére, onnan lefelé indul, Jasper még

odalent van, ezen az oldalon. Remeg. Nem a félelemtől. Látom a
csillagfényben. Ül, aggódva figyeli minden mozdulatomat, vissza-
fogja magát; valakik a dolgukat végzik, azt teszik, ami a dolguk és
úgy, ahogy azt kell.

Gyere! Halkan füttyentek neki. Felugrik, nem úgy, ahogy régen,

mégis elég gyorsan; feljön a földhányás tetejére és elindul lefelé.
Bangley már odalent van a szétterpeszkedve fekvő alakoknál.

Jasper egyiktől a másikhoz megy, nem áll meg, mindegyiket

végigszagolja és halkan morog.

Ezt nézd meg, Hig. Ezt nem lett volna szabad csinálniuk. Soha.

Nem hangzik gondterheltnek.

Bangley keze mozdult, bekapcsolta a sapkájára rögzített LED

fejlámpát. A sapka fordítva van rajta. Az alacsony, cowboy kalapos
emberre világít, a kalap most egy kicsit távolabb, az árokban
hever. Fiú. Kilencéves lehet. Nagyjából annyi, amennyi... Melissa
héthónapos terhes volt amikor... Kilenc éve. A fiú sovány, haja
kócos, gubancos. Sastoll van beletűzve. Arca sápadt, mocskos. Ő
már ebben nőtt fel. Kilenc éve ez van. A világ kirakósának
darabjait próbálta összerakni, és ez a komor kép kerekedett belőle,
aminek Bangley tréfája vetett véget.

Felmordul. Gyerekek kezébe fegyvert adni! Hátra kellett volna

hagyniuk.

Hol?

Bangley vállat von, felnéz, a fény a szemembe világít, elvakít.

Összerezzenek az éles fehér fénytől, de nem fordulok el.

Akkor holnap lőtted volna le, amikor éhségében előbotorkál a

folyótól; lelőtted volna, mint a többieket, de fényes nappal és nem
harminc yardról, hanem háromszázról.

Nem látok mást, csak a fényt, de tudom, hogy Bangley vigyorog,

kegyetlenül.

Hig, te ennyi idő alatt sem tanultál semmit. Te a múltban élsz.

Nem is tudom, hogy értékelni tudod. A büdös fenébe!

Elsétál. Úgy érti, hogy megérdemlem-e. Hogy éljek.

Én is elmegyek onnan, hagyom, hogy Jasper csinálja, amit akar.

Majd holnap eltemetjük őket.

Az én dolgom: lehántom az izmokat a karokról, mellekről,

alfelekről, lábikrákról. Vékony szeletekre vágom, sós vízbe ázta-
tom és megszárítom, hogy Jaspernek legyen mit ennie, amikor más
zsákmány nincs. Emlékszel, hogy járt az a rugby csapat, aminek a
repülőgépe az Andokban lezuhant? A hullák hullák voltak, már
halottak. Ők is ezt csinálták, hogy életben maradjanak. Én sem
vagyok más. Én a kutyáért csinálom. Én őzhúst eszek, halat,
nyulat. A Jaspernek szárított húst légmentesen záródó zacskókban
tartom. Biztosra veszem, hogy ezt szereti a legjobban; a só miatt.
Holnap is ezt fogom csinálni. Csak a fiúval nem. Nem
gyengédebben, nem részvéttel, de egyben temetem el a sastollával
együtt.

Ide jutottunk: újra teremtjük a tabuinkat elfelejtjük az eredeti

okokat, de eszünkbe jutnak a tilalmak. Megkerülöm a földhányást,
visszamegyek a vackomhoz. Vissza kéne feküdnöm a takarók közé
és aludni; a földhányás a fejemnél, mint valami hatalmas sírkő.
Hogy holnap kipihenten repüljek. Egész éjjel nem alszom. Lete-
szem a fegyvert, becsúsztatom a takaró alá és sétálok tovább.

II
Azért kezdtem el repülést tanulni, mert úgy éreztem, olyasmit
csinálok, amire születtem, amire egész addigi életemben
készültem. Sok repülős van így ezzel és azt hiszem, van valami
fatetői vagy hegytetői gén; inkább a géneknek van szerepük ebben,
mint valami szabadságérzetnek vagy a szárnyaló lélek
metaforáinak, ilyesmi. Ahogy odalent feloldódik a föld. Ahogy a
tájból csak csatornák látszanak, a terjedő víz artériái és hajszálerei:
a felgyűrődött, ráncos hegyoldalak, a mélyedések: vízmosás, patak,
völgy, szakadék; az alacsony helyek határozzák meg a
hegygerinceket és a hegyhátakat és előhegységeket, ahogy az arc
karakterét is a ráncok adják; a kanyonmélyek, a völgyek, a
legalacsonyabb lankák, a kanyargó folyók és a kiszáradt
folyóvölgyek, ahol víz csörgedezett a hegyeken és mintha ezek
tartanák a hegyeket és a magasföldek hullámzó vidékét, nem
fordítva. Ahogy települések terülnek el a terepen és egyesülnek a
folyóknál és minden folyótorkolatoknál besűrűsödnek. Arra
gondoltam: ettől a Látványtól meg kéne lepődnünk, de nem
lepődünk meg. Láttuk már és ugyanolyan könnyen megmagyaráz-
zuk, ahogy a patakparton sétálunk és tudjuk, hogyan tegyük egyik
lábunkat a másik elé.

Az első repülőórákon a legjobban a rendet szerettem; azt az

érzést, hogy mindennek megvan a maga helye és minden a helyén
van. A farmok a maguk négyzetes formáival, a főbb égtájak felé
tájolt utak, az erdősávok, amiknek árnyéka reggel messze vetül
nyugat felé, a kerek szalmabálák, a mezőn elszórtan bóklászó
marhák és lovak, véletlenszerűségükben olyan tökéletes
mintázatot alkotnak, mint az égen a csillagok és odalent is vannak
vörös óriásaik, az udvarokban álló teherautók, az átlós sorokban
parkoló kamionok, a lakókocsi-parkok, az egyforma dőlésszögű
tetők, a rombusz alakú baseball pályák, az ovális gokart-pályák, sőt
a roncstelepek is, ahol rendezetlen sorokban állnak a rozsdás
autók és halomban a hulladék fém, olyan ellenállhatatlanul
gyönyörűen, ahogy a nyárfaerdők húzódnak a folyók mentén,
hosszú árnyékokat vetve. Az erőmű kéményéből szálló fehér füstöt
kelet felé vitte a reggeli szél; olyan fehér volt, mint a mosott
gyapot. Ez akkor volt. Idefentről nem lehetett látni a nyomort, a
szenvedést, a küszködést, csak mintázatokat és tökéletességet. A
tájképfestészet halhatatlan mozdulatlanságát. Ezek a fák sosem
lehetnek csupaszok... Az autópályán haladó megkülönböztető
jelzésű autó fényei is olyan megnyugtató ritmust adtak, mintha
tücsök ciripelne.

És amíg odafent voltam, amíg sólyom távlatból láttam a lenti vi-

lágot, valahogy felszabadultam a nehézkes, visszahúzó részletek
alól: nem gyötrődöm, nem merevebbek az ízületeim, magányos
sem vagyok, nem vagyok rosszul attól, hogy öltem, és a tudattól,
hogy ölnöm kell megint. Repülök minden felett, és lenézek. Sem-
mi nem érinthet meg ott.

Senkinek nem mondhatom el ezt, mégis nagyon fontosnak

tűnik, hogy ezt helyre tegyem. A valóságot. És azt, hogy milyen
elmenekülni belőle. Hogy néha még most is szinte kibírhatatlanul
gyönyörűnek találom.

És azon is elgondolkodom, milyen lehet Bangley és a hozzá ha-

sonlók lelki világa. Jól elvan a magányával; mint a harangpalástban
visszhangzó hang. Ezt szereti. Ezt védelmezi halálig. Azért él, hogy
ezt az állapotát védje, ahogy a vándorsólyom is azért él, hogy
röptükben öljön meg más madarakat. Nem akar beszélni arról,
hogy mit csinál egymással benne a halál és a szépség.

Amikor megérkezett, az első héten felvittem repülni. Meg

akarta nézni a területet, a stratégiailag leggyengébb pontokat.
Bepréseltem az utasülésbe, fejhallgatót adtam neki, hogy tudjon
beszélni velem. Egyre szélesebb köröket tettem kifelé és úgy
vittem a gépet egyre feljebb, mint a felszálló sólyom. Tiszta reggel
volt, a hegyi patakok még árnyékban; egy csapat sirály szállt el
alattunk, köztünk és a föld között. Tízmérföldnyire, ezer láb
magasban azt mondta.

A druidák. Szállj lejjebb.

Sosem hallottam még a szót.

Útközben találkoztam velük, mondta. Vérbajosak. Az udvaron

át üvöltötték. Lelőttem kettőt, mert túl közel jöttek. Bárcsak lenne
most nálam gyújtóbomba!

Rápillantottam. Döbbenten. Sosem hallottam ezt a történetet,

de persze honnan tudhatták volna, hogy nálam kötött ki, a társam
lett.

Néhány szurtos gyerek szaladt ki az egyik pulykaólból és

ugrálva integettek. Bangley csapott vállát felém fordította a szűk
utasülésben és rám nézett.
 Ismernek téged?

Aha. Szoktam nekik segíteni. Nem druidák, hanem

mennoniták.

Éreztem tekintetét az arcom oldalán, aztán nem éreztem. Az

úton nem szólt többet hozzám, akkor sem, amikor a hegyek felett
repültünk el és látta, hogy a sziklagerincekről friss havat fúj a szél.

III
Szóval nem értem, honnan ez az inger, hogy elmondjam.

Hogy valahogyan megelevenítsem a legmélyebb szépség halálos

mozdulatlanságát. Meséléssel leheljek belé életet, ilyesmi.

Azt hiszem, azért, mert ez olyan kontrasztban van Bangley

felfogásával, hogy megöljön mindent, ami mozog.

*
Az egyoldalú tűzharc éjszakáján, amikor nem húztam meg a
ravaszt. A nyugati hangárok felé mentem és csak mentem tovább.
Jaspernek jó orra van és tudtam, hogy ha veszélyt érezne és
aggódna, utánam jönne. Nem akartam elszólítani a társaságtól és
Bangley-t is elég jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, megvolt az
éjszakai gyilkolás-adagja, nem fogja bántani a kutyámat. Nem volt
nálam sem távcső, sem puska. Bangley mindig hord magánál
fegyvert; szinte biztosra veszem, hogy pisztollyal az oldalán alszik.
Sosem láttam alvás közben, de belegondoltam, hány éjszaka
láthatott minket aludni a földhányás alján. Sok olyan dolga van,
amivel a frászt hozza rám, de ez a legrosszabb; ez az érzés, hogy
folyamatosan megfigyelés alatt tart minket. Megtanultam együtt
élni vele, ahogy a kanadai Cree indiánoknak is szúnyogfelhők
között kell élni. Kellett. Éltek. De velem van a nyugtalanító
félelem: mi van akkor, ha úgy ítéli meg, eléggé megritkultak már a
támadások ahhoz, hogy egyedül is meg tudja védeni a területet,
vagy túl nagy kockázatnak tartja, hogy látogatom a családokat és
mindkettőnket megöl, engem és Jaspert is, simán, a tornácáról,
ötven lépés távolságból. Szóval ebben az értelemben idióta vagyok,
hogy a szabadban alszom. De ha Bangley meg akart volna ölni,
számtalan lehetősége lett volna rá bármikor, így az elejéről úgy
határoztam, hogy a napi döntéseimet úgy hozom meg, hogy nem
számolok Mr. Halállal.

Szóval így, amikor elhaladtam a hangárok mellett nyugati

irányba, el a tornácon világító lámpától, a csillagfényes síkság nem
teljes sötétségébe, arra gondoltam, hogy ez a fordulat, az öt ember
látogatása legalábbis egy időre biztosítja a túlélésemet. Jasper és
én egy időre még nélkülözhetetlenek vagyunk, bár Bangley iktatta
ki a csoportot, ő végezte a dolog gyilkolás részét, szó szerint fél
szemmel figyelve a golyót.

Megkerültem a régi üzemanyagtartályt, ami nappal zöld, most

feketének látszott a tömege a magas hangafűben; lábam gondolko-
dás nélkül megtalálta a hegyekbe vezető kitaposott ösvényt. Az én
ösvényemet. Amit Jasper és én tapostunk ki kilenc éven át és amin
Bangley ment a tornyához. Az Erie repülőtérnek nem volt irányí-
tótornya, légi irányítás nélküli repülőtér volt, ami azt jelenti, hogy
a pilóták egymással kommunikáltak és egyeztették a mozgásukat a
rég bevált protokoll szerint; de Bangley meg én építettünk
magunknak saját tornyot, négymérföldnyire a síkságon, félúton a
hegyek felé, ez a torony pedig az ölés célját szolgálta. Két hónapig
tartott a megépítése. A faanyagot a Piper Lane egy ronda,
kockamodern faépületéből fáradságos munkával bontottuk ki; az a
ház hetvenes évekbeli általános iskolára emlékeztetett. A
furgonján hurcoltuk a fát oda, ahol a torony most áll; akkor még
működött a furgonja és utána kötöttük az utánfutóját, amivel
megjelent a területen, ami tele volt fegyverekkel és mindenféle
gyilkos szerszámmal, taposóaknákkal és konzervekkel és
lőszerekkel. Kivittünk egy generátort is az egyik északi hangárból,
amiben nem volt villany, hogy legyen áram a motoros fűrészekhez
és a fúrókhoz. Bangley nem egy született ácsmester; ez volt az
egyetlen alkalom, amikor láttam, hogy valami örömfélével végez
fizikai munkát; az a cél lebegett a szeme előtt, hogy tiszta, hosszú
lővonala lesz a 408-asának. Alig várta, hogy a legfelső platóra
állhasson és beszerelhesse a fegyvertámaszt és a lövegtalpat, amit
hosszú órákig tervezett az íróasztalánál. Külön állandó állványt
kapott a távcsöve és a lézeres távolságmérője. Sem a fegyver, sem a
távcső, sem a távolságmérő nem került le többet a toronyból. A
szélzsákot azonban otthagyta, ahol volt, külön oszlopon, mert így
nem zavarja meg a tetőn megtörő szél. A ballisztikai táblázatait
egy fecskefark-illesztésű komódban hagyta, amit én csináltam
neki.

Kedvenc távolsága ezernégyszáz yard volt. Elég közel ahhoz,

hogy az ő képességeivel nagy valószínűséggel garantálja a halálos
lövést, de elég messze ahhoz, hogy még dagadjon a büszkeségtől.
Ez azt jelenti, hogy volt egy hely az ösvényen, ahol az évek során
sok ember retinájára vetült az utolsó kép ebben a szomorú földi
világban. Szó szerint véráztatta hely volt. A talaj itt, ahol az ösvény
déli oldalán a magas zsálya, az északin a dús magyalbokor között a
föld fekete volt a kiömlött vér rezes ásványi anyagaitól; olyan folt
alakult ki ott, mint kocsi alatt olajcserénél. Azon az éjszakán
sokkal kevesebb, mint egy óra alatt megtettem azt a négy
mérföldet és mentem még négyszáz yardot. Nem érzékeltem a
távolságot és nem érzékeltem az időt sem. Az én naptáram szerint
április 21-e volt, ami legjobb tudomásom szerint nem
napéjegyenlőség és nem is napforduló, de számomra jelentőséggel
bír, mint minden hónap huszonegyedik napja. Melissa
születésnapja volt. Nem szerette a partikat, ezért sosem
rendeztünk ilyesmit. Meghitten, kettesben vacsoráltunk, általában
sushit, amit a táplálkozás nevetségesen dekadens formájának
tartott, mégis úgy évente kétszer imádta. A vége felé a kedvenceit,
a tonhalasat, az édesfarkú halasat és a lazacosat már nem lehetett
kapni, a többi pedig többnyire olyan drága volt, hogy egy idő után
már nem jártunk sushizni sem.

Mindig könyvet vettem a születésnapjára. Régi keménytáblás

könyvet az antikváriumnak ugyanarról a polcáról, ahol Hardy Boys
és Nancy Drew és dohos, összefirkált Hobbit-könyveket lehetett
venni; a borítók, az előzéklapok tépettek voltak vagy hiányoztak.
De a címlap illusztrációjának egyes motívumai bele voltak nyomva
a keménytábla szövet borításába; ágaskodó ló vagy öreg szilfa, és
ha az ember becsukta a szemét és az ujjait végighúzta a szemcsés
felületen, érezhette a szilaj musztáng, a terebélyes fa körvonalait.

A kedvencem a tavi élőlények egy illusztrált kalauza volt,

aminek minden oldalán egy nagyon kis gyerek ceruzával írt
jegyzeteit láttuk:

Szeretem a vidrát.

Egy pézsmapatkánynál:

Szeretem a pézsmapatkányt.
 Hód:

Szeretem a hódot.

A sötétben elmentem a torony mellett. A bozótoson keresztül

tisztán kanyargó ösvény hol eltakarta, hol visszaadta a Tejút
látványát. Túlmentem a célterületen, át a fekete folton, ami nem a
zsálya árnyéka volt. Nem borzongtam meg, nemigen éreztem
semmit. A szelet éreztem. Nyugati szél volt, a hegyekből jött és
hó-hidegnek kellett volna lennie, de langy volt, földszagú és az
alacsonyabb lankákon növő cédrusok és a magasabban álló
lucfenyők illatát hozta. Mintha jégből kiemelkedő szikla lenne.
Zuzmó és moha. Azt hiszem, az volt. Tavasz-szag.

Április közepén még túl korai az igazi olvadást várni, de a régi

évszakváltó jelek már csak nosztalgiának tekinthetők. Ezen a télen
volt hó a hegyekben, de két egymást követő évben a hegycsúcsok
szárazak maradtak, alig volt hó. Ez jobban megrémített, mint a
támadások vagy a betegség.

Az, hogy a pisztrángok eltűntek, rossz. Ha a patak is eltűnik, ha

azt is elvesztjük, az egészen más dolog.

Még mindig horgásztam a hegyekben. A pisztrángok eltűntek,

mert a patakvíz túl meleg lett, de fogtam óriás algaevőt és pontyot,
amik ugyanúgy szűrték a tó fenekén az üledéket, mint addig, és
legyőztem undoromat, amikor algaevőt fogtam; utáltam azt a
nyálkás ellenállást, amit küzdelemnek egyáltalán nem lehet
nevezni és a duzzadt száját és a pikkelyeit. Valahogy
kényszeredetten hozzászoktam a húsa ízéhez, a szálkákhoz. Most,
hogy pisztrángok már nem voltak, a pontyok átvették a helyüket
és a felszínhez egyre közelebb úszkáltak, így néha szárított léggyel
is horgásztam. Sosem vittem halat Bangley-nek, mert nem értette
volna. Nem értette volna, miért töltök ott annyi órát. Nem értette
volna, miért vállalom a veszélyt, hogy órákig ott maradok a patak
partján, ami állatok és emberek útvonalába esik.

Mégis megtettem. Bangley kikapcsolódásnak nevezte; megve-

téssel ejtette ki a szót, mint mindent, ami nem volt összefüggés-
ben közvetlen túlélésünkkel, a gyilkolással vagy a gyilkolásra való
előkészülettel, ami ugyanaz. Az ég szerelmére, Hig, hát üdülünk itt,
vagy mi a franc? Szentséges baszakodás! Az őzvadászat más dolog.
A sikeres vadászattal nyert minőségi fehérje értéke meghaladta a
kockázatot. Nem számította azt a tényt, hogy menni akartam,
hogy szükségem volt arra, hogy feljussak oda, kimozduljak a
területről, belélegezzem azt a levegőt. Ha történetesen utálom, ő
annál jobban szerette volna. Ugyanez volt a helyzet a repüléssel.
Tudta, hogy a repülés nekem valahogy az életet jelenti és mégis,
két kezén se tudta volna megszámolni, vélhetőleg hányszor
mentette meg az életünket a légi felderítéssel szerzett információ.

Nem a főnököm, azt csinálok, amit akarok, de gondoskodott

róla, hogy a rosszallása keményen érjen, és egy idő után könnyebb
volt az ilyesmit nem kötni az orrára. Szóval nap mint nap úgy
kellett taktikáznom, hogy a kedélymutatója mindig a zöld
tartományban maradjon.

Horgásztam. Hátizsákomat letettem egy még zöld fa törzséhez.

A kajak csúszott. A puskám. Feltűztem a csalit, elgyalogoltam a
kiszáradt, az erős szélben letört, keresztbe dőlt fák mellett,
továbbmentem a zöldbe. Mindig még élő vagy éledező erdőrészen
horgásztam. Letettem a csomagomat; belélegeztem a folyóvíz, a
hideg kő, az erdeifenyő, a lucfenyő illatát, ahogy a kis illatosított
zacskókat szagolgattam gyerekkoromban, amiket anyám a zoknis
fiókba tett. Mélyeket lélegeztem, és hálát mondtam valaminek,
ami nem éppen Isten volt, valaminek, ami még jelen volt,
mozdulatlanul. Szinte el tudtam képzelni, hogy akkor is itt volt,
amikor fiatalok voltunk, amikor még sok minden élt.

A patakot hallgattam és a szelet, és néztem, ahogy a nehéz, sö-

tét bokrokat mozgatja. Lent egy pocsolya vizét zöld virágpor-réteg
fedte. A folyómederben kilátszó fagyökerek a víz felett kígyóztak
át, közeikben pókháló ült meg, mozgott a szélben ritmusra
feszítőfonalain.

Elővettem a flanelbe csomagolt négyrészes horgászbotot, össze-

illesztettem a rudakat, bepasszítottam a pöcköket a vezetősínbe,
megszorítottam a fényes fémhurkokat, hogy jól álljanak. Sage
bojlis bot volt, kicsi, négyes méretű darab, ami középiskolás ko-
rom óta megvolt. Apámtól kaptam a tizenhatodik születésnapom-
ra, nem sokkal azután, hogy hozzáköltöztem. A következő évben
hasnyálmirigy rákban halt meg, még azelőtt, hogy megmutathatta
volna, hogyan kell használni, de magamtól és Pete bácsitól meg-
tanultam.

Elővettem az Orvis orsót, amit apámtól kaptam a bottal együtt;

ezt tisztán és olajozottan tartottam mindig, akkor is, amikor éle-
tem semmilyen más része nem működött olajozottan. Egyáltalán.
Az orsó talpát becsúsztattam az alumínium tokozatba a parafa
nyél tetején és megszorítottam a csavart. A csavar az egész rúd
átmérőjét befogta és az orsótekerő gombra mély rombuszminták
voltak préselve, hogy könnyebb legyen hüvelyk- és mutatóujjal ke-
zelni. Könnyen forgott, szorosan zárt.

Mindezek a mozdulatok, a sorrend, a csend, a patak

csörgedezése, zúgása, a szél, ahogy a magas fák leveleit súrolja. Ez
volt. Aztán meglendítettem a rudat. Már vagy több százszor, talán
több ezerszer. Olyan rituálé volt ez, amihez nem kellett
gondolkodás. Mint a zokni felhúzás. Csak ez a rituálé olyasmivel
hozott kapcsolatba engem, ami nagyon tisztának tűnt. A horgászat
egész életemben a legjobbat hozta ki belőlem. Figyelmet,
gondosságot, kockázatvállalási hajlandóságot, szerelmet.
Türelmet. Mindent feljavított. Az után kezdtem horgászni, hogy
apa meghalt, és próbáltam úgy csinálni, ahogy szerintem ő csinálta
volna. Így belegondolva ez talán egy kicsit hátborzongató. Ember,
hiszen sosem láttam apámat horgászbottal a kezében és őt
akartam utánozni, mindezt nagy fiúi buzgósággal, pedig apámnak
sosem volt lehetősége, hogy igazi apám legyen.

Amikor elvesztettem a középiskolai barátnőmet, amikor elha-

gyott, horgászni mentem. Amikor elkeseredettségemben és csa-
lódottságomban abbahagytam az írást. Akkor is horgászni men-
tem. Akkor is horgásztam, amikor Melissával megismerkedtem, és
alig mertem remélni, hogy találtam valakit, akit úgy szerethetek,
ahogy addig semmi, senki mást. Horgásztam, horgásztam és
horgásztam. Akkor is horgásztam, amikor a pisztrángokat elvitte a
betegség. És amikor az influenza végül megtámadta Melissát, és
Elks Hallba vitték, mert a jótékonysági szervezet házát szük-
ségkórházzá alakították és tele voltak a termek a haldoklók
összehajtható tábori ágyaival, alig ötszáz yardnyira a házunktól;
horgásztam.

Nem engedték meg, hogy eltemessem. A többiekkel együtt

hamvasztották el. Horgásztam. Az egyre nagyobb káoszban,
amikor mind nehezebb és nehezebb lett ellátmányhoz jutni, egyre
nagyobb lett a sor üzemanyagért és zavargások törtek ki, horgász-
tam. Akkorra már olyan voltam, mint az algaevő halak; hulladékot
kerestem magamnak, hogy megéljek, és követtem a patak vonula-
tát, a kanyarokat, a hangulatokat, amiket olyan jól ismertem, mint
halott feleségem testét.

A repülőtéren töltött évek folyamán mindig magammal vittem a

horgászbotomat a hegyekbe. Letettem a pakkot és összeszereltem
a botot és mélyeket lélegeztem és Jasper vette a jelet és lefeküdt a
parton, olyan helyen, ahonnan jól látott mindent. Felvettem a
könnyű gumicsizmát, aminek csúszásgátló gumi volt a talpán, és
lefelé lépdeltem a sima köveken, amik a levegőn még porosak és
szürkék voltak és beléptem a vízbe. Amint ezek a folyami kövek
nedvességet kaptak, amint ellepte őket a víz, színekkel élénkültek
fel: zöldek, rozsdabarnák, kékek. Én is. Én is így éreztem magamat.
Amint a hideg a lábamat érte, amint sípcsontomhoz nyomódott a
víz.

Már nem használok gumicsizmát. Szeretem, ahogy a hideg

folyóvíz a lábam mellett siklik.

Erre gondoltam, erre emlékeztem, ahogy a hegyek felé vezető

úton haladtam, és arra, hogy már több mint egy éve nem
horgásztam, tavaly nyáron egyáltalán, és azon tűnődtem, vajon
miért, és azt kívántam, bárcsak velem lenne most a horgászbotom
és Jasper, csak egynapi élelem; fegyver nélkül vagyok, és a franc
essen Bangley-be, nem fogom azt színlelni, hogy vadászni megyek.
De nem így volt. Nem így lett. Egyáltalán. Annyi ideig
gyalogoltam, amíg az Orion csillagkép eltűnt a hegyek mögött,
másfél órát talán, aztán megálltam. Ziháltam, körülnéztem és csak
ekkor vettem észre, hogy nagyon közel vagyok a hegyekhez, az
első fákhoz. És teljesen egyedül vagyok. Kizökkentem
révületemből és majdnem kiáltottam Jaspernek, de rájöttem, csak
ekkor, hogy nincs velem. Jeges félelem rántotta görcsbe
zsigereimet; megfordultam, egészen a reptérig futottam.

IV
Gyorsan melegedett az idő. A tavasz ellenállás nélkül engedett
utat a melegnek. A hangárbeli táblára felfirkált naptár szerint két
héttel korábban, mint az előző évben. Úgy ítéltem meg, hogy már
nem fenyegetnek éjszakai fagyok, így felszántottam a kertet és
zsinórral kijelöltem az ágyásokat és vetettem, palántáztam a
kellemes napmelegben, ami tarkómat melegítette és Jasper szőre
jó langyos lett a kezem alatt.

Ugyanazokat a növényeket vetettem, ültettem, mint minden

évben: karós babot, krumplit, kukoricát. Volt spenótom is, amit
palántavédő üvegszekrény alatt neveltem paradicsomnövényekkel
együtt.

Az utolsó napokban, amikor úgy döntöttem, hogy minél előbb

meg kell lépnem a városból, ezeket vettem ki a saját kertemből, a
hátsó udvarban felállított hidegágyból. Egy vödör vetőmagot és
egy vödör vetőburgonyát. Ez már a tizedik vetés. Hamarosan
magokat kell cserélnem a családokkal, hogy erősek legyenek a
növények. Nem is tudom, miért nem csináltam eddig. Néhány évig
az egyik lakóház télikertjét használtam a magok csíráztatására,
hajtatására, de elpusztultak a kemény fagyban, ha a hideg legyőzte
a téglapadlóban tárolt meleget. Nem akartam kályhát beállítani és
fűteni. Aztán megépítettem a hidegágyat a spenótnak; amolyan
palántavédő üvegszekrény, hogy egész évben ehessünk spenótot és
tavasszal paradicsomot is ültettem bele. Általában elég jó volt. A
krumplit a szokásosnál később vetettem el, hogy későn érjen be, és
egész télen kitartson. Annyi termett, hogy mivel csak ketten
voltunk rá, Bangley meg én, többet tettem el, mint amennyit
felhasználtunk. Az üvegeket és a krumpli halmokat hűvös helyen,
a házam alagsorában tároltuk. Ezen a házon égett a villany
éjjelente. Bangley-nek sosem árultam el, de nyaranta friss
zöldséget, év közben paradicsomot juttattam a családoknak,
akiknek volt kertjük, de a betegség miatt nemigen tudták művelni.

Ezen az április végi délutánon lassan dolgoztam; élveztem a nap

melegét, hagytam, hogy a hő bevegye magát a téltől dermedt
csontjaimba. Egész idő alatt beszéltem Jasperhez.
 Kupacot kell húznunk, szóltam, és kézbe vettem az ásót. Két
szépen felkupacolt sor krumpli kell.

Jasper a homlokát ráncolta és egyetértett; örült, hogy napmeleg

földhalmon fekhet és nézheti, mit csinálok.

Hé, hol vannak a régi babkarók? Hova tettük őket?

Jasper erre a fülét hegyezte, szája kinyílt, ő így mosolygott. Nem

tudta. Halvány fogalma sem volt.

Bárcsak ilyen egyszerű lenne az élet, gondoltam, ahogy már

sokszor előtte. Bárcsak olyan egyszerű lenne, mint a kutya élete.

Előkészítettem a talajt a krumplinak, belenyomtam a gumókat,

mindegyiket csírakezdeménnyel felfelé. Megtaláltam a hasított
léceket, amiket babkarónak használtunk, zsinórmérték szerint
leszúrtam őket, aztán madzagot húztam ki közéjük, hogy azon
kapaszkodjanak fel az indák több mint hat láb magasra. Alig van
látvány a világon, ami nagyobb elégedettséggel töltene el, mint a
futóbab fal, ahogy a levelek az embernél magasabban remegnek.

Nem siettem. Amit nem ültetünk el ma, azt majd holnap. Talán
elég meleg lesz a kukoricavetéshez is. Az árnyékaink délben
északra vetültek, hosszabban elnyúltak a barázdák között, ahogy a
tavaszi nap északnyugat felé húzódott. Dallamtalanul dúdolgattam
munka közben. Melissa mindig csipkelődött velem, hogy olyan
tudattalan majdnem-dallamot ismételgetek nap nap után, ahogy
dolgozom. Mindig ugyanaz a nem-zene. Megnyugtat. Kis barázdát
húztam a babnak, beleszórtam a magokat, gondosan betakargat-
tam földdel. Az ásástól földes lett az alsó karom, apró porszemcsék
tapadtak meg a szőrök között és arcomon, amikor a kezem fejével
megtöröltem. A folyó felduzzasztott tavából szifoncsövön
vezettem át a vizet a kert elején levő árokba, amit ásónyéllel négy
helyen megszakítottam, hogy a víz a barázdák közé follyon. A fel-
ásott földben az ezüst patakocskák hamarosan megfeketedtek, és
elszívta őket az alacsony nap. Mindkét oldalon sötét foltos maradt
a föld. Éjfélre az egész ültetvény nedves lesz.

Elfáradtam. Holnap majd elültetem a többit, a paradicsomot és

a kukoricát. Aztán holnapután, ha jó lesz az idő, Jasper meg én
fogjuk a szánt és a horgászbotot is és felmegyünk a hegyekbe egy
tavaszi őzbakért.

A szarvasok, őzek a síkságon is bóklásztak, de valahogy volt

annyi eszük, hogy távol tartsák magukat a repülőtértől és nemigen
volt szerencsém abban, hogy a nyílt prérin üldözzem őket. Én
hegyi vadász vagyok és amúgy is fel akartam menni, mielőtt
túlságosan megáradnak a patakok.

Bangley néha felment a háza emeletére egy homokzsákkal, azt

kirakta az ablakba és támasztéknak használva lőtt mindenre,
amire tudott. Nagy távolságból megölt két szürke farkast, de aztán
azok is elmaradtak. Téli gyakorlóruhájának gallérjára varrta a
farkasprémet és úgy viselte, mint valami trófeát.

Ott álltam az új kertben és néztem, ahogy a nap a hegyeket

érinti és fénye vörösre festette a felbolygatott földet és a vízereket
és azt mondhatom, hogy megmoccant bennem valami, ami a
boldogságra emlékeztetett.

Soha nem neveztem volna néven. Akkor nem. Mert féltem. De

most megneveztem.

Gyere, Jasp.
 Benyomom az ásót a laza földbe holnapra és elfordulok a
hangártól és meghallom a halk kopogást, ahogy Jasper megrázza
magát és ügetve elindul utánam.

Még néhány nap, mondom. Talán három.

Két nagy önzáró nejlonzacskó szárított húst dugok hátizsákom

mélyére Jasper készletéből. Már régen nem fogott el a rosszullét.
Pete bácsi azt mondta, Az ember hozzá tud szokni, hogy átlépje
a küszöbön heverő döglött kecskét. És egy halott embert?

Miért három? - kérdi Bangley.

Begyömöszöltem a tolldzsekimet, a pufi barnát, amit húszas

éveim végén rendeltem a Cabelas'-tól és azóta is minden erdei
utamon velem volt. Ráraktam a saját szárított húsomat, az őzhúst,
és azt az összehajtott sátorlapot, amit menedéknek szoktam
használni, meg egy motring ejtőernyőzsinórt.

Miért egy pár, három? Rengeteg a hó, Hig. Az őzek biztosan ala-
csonyan vannak.

Nem tudtam mit kitalálni, ezért azt mondtam: Amikor legutóbb

fent jártam, novemberben, jávorantilop-nyomokat láttam, Eskü-
szöm. Tudom, hogy hülyeségnek tartod, de láttam. Egy nagy üsző
nyomait. Jobban körül akarok nézni. Édes Jézus, ha egy
jávorantilopot tudnánk szerezni!

Nem nézek rá. Csend.

Olyanok voltunk, mint egy házaspár; képtelenek voltunk igazat

mondani egymásnak a legfontosabb dolgokban. Melissának soha
semmiben nem hazudtam, csak abban, hogy meg vagyok győződve
arról, hogy meggyógyul az influenzából. Tudta, hogy hazudok, de
nem hányta a szememre. Amúgy is túl beteg volt ahhoz, hogy azon
aggódjon, túléli-e. Vérhas-szerű rosszullétei voltak és hasmenése
és a tüdeje vizenyős lett, mintha tüdőgyulladása lenne és ez
rémisztő volt. A végén csak azt akarta, hogy vége legyen már.
Párna, súgta nekem. Üveges volt a szeme és nem tudott fókuszálni
és a haja tocsogott az izzadtságban, és a keze szörnyen könnyű
volt, szinte összeaszott kezet tartottam a kezemben. És hideg volt
a bőre. Párna. Sírtam. Minden erőmmel igyekeztem nem sírni,
nem könnyezni, amikor azt láttam, hogy a világom, minden, amit
fontosnak tartottam benne, egyszerűen eltűnt a kezem közül.
Most már tudom, hogy akkor szinte pánikban voltam, úgy
igazítottam meg az egyetlen párnát a feje mögött a priccsen; nem
tudtam, hogyan akarja megigazgattatni, így felráztam kicsit,
magasabbra került a feje.

Ne, pihegte. Alig szuszogott. Úgy karmolta kezem fejét, mintha

karma lett volna, mintha meg akarná fogni, de nem tudja.

Használd.

Csak bámultam rá.

Hig. Két, három lélegzet kimarad, képtelen elég oxigénhez

jutni. Kérlek.

Szeme üveges, még mindig kékesszürke. Mindig úgy gondoltam

rá, hogy ez a tiszta tenger színe felhős napon; és a szeme egyre sö-
tétebb kék és szürke lett és küszködött, hogy engem nézzen, csak
engem.

Kérlek.
 Kérlek.

Végignéztem a tábori ágyakkal zsúfolt folyosón, orvost

kerestem vagy ápolót, abban a kétségbeesett reményben, hogy
valaki tud segíteni, de szinte mindegyikük beteg volt, vagy hányni
készült és köhögött; olyan volt a hely, mintha a pokol egyik bugyra
lenne. Nem találtam senkit. Bűz volt, a köhögés zaja, betegség.

Kezével kezemet kaparta, tekintetét nem vette le rólam.

Gyengéden a feje alá nyúltam, tarkóját tartottam, aztán a fejét

visszaengedtem a foltos lepedőre és előre húztam a párnát és azt
mondtam: Szeretlek. Isten világegyetemében mindennél jobban
szeretlek. És a szemembe nézett és egy szót sem szólt és letakar-
tam vele az arcát és használtam. Megtettem. A feleségemmel.

Kétszer megvonaglott, küzdött, kissé belém markolt, aztán

mozdulatlan lett. A folyosón nem szűnt meg a lárma, a nyögések, a
köhögés. Nem szűnt meg.

Szerettem.

Ezzel élek együtt.

Felemelem fejemet a párnáról
Zúzmarát látok, a holdat.
Lehajtom fejemet, hazagondolok.

Bangley szól: Mi bajod, Hig? Úgy nézel ki, mint aki ki van
borulva.

Megrázom magamat. Ahogy Jasper.

Semmi.
 Lehet, hogy egy kis vakáció kéne neked, Hig. Pihenés, ilyesmi.
Túl keményen dolgoztál a kertben. Szerintem a kertművelést nem
a férfiaknak találták ki. Mind a két kezed szét van baszva.

Úgy értette a vakációt, hogy feküdjek a függőágyban, amit a ház

árnyékába akasztottam. Két díszfa közé; egy norvég lucfenyő és
egy rezgő nyár közé, amit mindig is kicsit elkallódottnak találtam
itt; úgy remegnek a levelei, mintha a hazája, az erdő után
vágyakozna.

Felsóhajtottam. Igen, lehet, hogy igazad van. De figyelj, fel aka-

rok menni oda. Ha vannak jávorantilopok, Jézus. Akkor úgy élhet-
nénk, mint a királyok.

Úgy élünk, mint a királyok, Hig. Kár, hogy a világ végét kellett
megérni ehhez.

Felnevetett. Mély, reszelős hangon nevetett, mintha köhögne.

Kellemetlen hang volt.

A világ végét kellett megérni ahhoz, hogy egy napig úgy éljünk,
mint a királyok. Igaz, Hig? Mi vagyunk sorsunk kovácsai! Huh!

Aztán tényleg köhögött. Rövid, görcsös roham. Amikor sikerült

abbahagynia, azt mondta: Hát menj fel oda. Horgássz egy kicsit.
Pihenj. Ereszd ki a gőzt! Hozzál nekünk egy kibaszott
jávorantilopot. De egy őzet is, Hig. Olyasmit, amit megehetünk.

Egyenesen rám vigyorgott, szeme csillogott, mint

folyómederben a kavics.

Három napnál ne maradj tovább. Komolyan mondom. Minden

nappal, amit innen távol töltesz, a biztonságunkat csökkented.
 Oldalra billentettem a fejemet, ránéztem. Ez volt a legelső
alkalom, amikor elismerte, hogy hasznos vagyok.

Nem alszom valami jól, mondta. Az igazat megvallva.

Még egyszer köhögött és a hangárajtóra köpött. Hát, sok

szerencsét, mondta, azzal elsétált.

Nem aludt jól, míg távol voltam. Mint egy feleség. A kibaszott
Bangley. Ha erre gondoltam, azt kívántam, bárcsak tényleg ne len-
ne.
*

Másnap hajnalban, még sötétben indulunk. Hideg, csillagos ég

alatt meg tudom tenni azt a nyolc mérföldet; körülbelül akkor
érek a fákhoz, amikor már szürkül, világosodik. Három napra
csomagoltam, bár arra gondoltam, hogy ha tényleg sikerül
jávorantilopot szerezni, akkor tovább tart. Bangley kénytelen lesz
belenyugodni. A hátizsákot hozzáköthettem volna a csúszkához és
a kettőt együtt húzhattam volna, de én azt szeretem, ha a csúszka
könnyű, szinte súlytalan mögöttem odafelé. Ismertem a patakokat
és sokat keresztezünk, ezért csak kevés vizet pakoltam.

Elhatároztam, hogy még egy ellenőrző repülést teszek. Egyrészt

megnézem, merre bóklászik a zsákmány, és Bangley-nek bizton-
sági jelentést teszek, három irányról. Szép volt a délután, csak
enyhe szellő fújt a hegyek felől; a napon meleg, de a hangár
árnyékában szinte téliesen hideg. Tűz égett a tűzhelyen, teavíz
melegedett. Nyári virágokból és illatos levelekből főztem teát; én
szárítottam: szamóca, vadmálna, menta, aztán leültem a Valdez
kanapéra, amit az egyik villa nappalijából vonszoltam ki. Az Exxon
cégnek arról a tartályhajójáról kapta a nevét, ami zátonyra futott
Alaszka partjainál és a tengerbe ömlött belőle az olaj.
 Osztott dupla kanapé volt, amin egykor a férj és a feleség ült, de
most Jasper és én; mind a két oldalán állítható lábtartó; huzata a
legfinomabb borjúbőr. Nagyon puha volt. Jasper kanapé-oldalára
egy családi örökségből maradt skót kockás gyapjútakarót tettem;
kék-sárga foltokkal volt javítva és kartonanyaggal is, aminek fol-
tozott mintáin idill ismétlődött: négyzetekből és háromszögekből
álló rönkkunyhók, minden darab más, csak a kéményből gomoly-
gó füst ugyanolyan, szóval a házfalak cseppmintásak voltak vagy
pöttyösek vagy színes csíkosak, szóval úgy néznek ki, mintha vi-
dám falut alkotnának, amelynek házai egyenletesen vannak eloszt-
va, geometrikus mezőkön és virágos réteken és szieszta ideje van,
amikor mindenki odabent van és élvezi a tűz melegét. Ahogy mi is.
Megnyugtató volt ránézni a kényelmes kanapéra és megnyugtató
volt a süppedő kárpiton ülni, a takarékra vett kályha meleg
hullámaiban, teát szürcsölgetve.

Szinte el tudtam képzelni, hogy így volt régen is, hogy Jasper és
én valahol máshol voltunk, hosszan időztünk valahol, és egyszer
visszamegyünk, hogy minden ugyanúgy lesz, mint volt, hogy nem
volt katasztrófa, nem egy katasztrófa következményeit éljük. Hogy
nem vesztettünk el mindent, csak az életünket. Ugyanúgy, mint
tegnap, amikor a kertben álltam. Néha olyan érzésem van, hogy ez
így jó. Csak ez. Ez az egyszerű szépség még elviselhető, és ha
pillanatról pillanatra élek, a kerttől a kályháig, a repülés egyszerű
műveletéig, akkor békém lehet.

Olyan volt, mintha valami kettősségben élnék és a kettősség a

kéklő, zöldellő élet élénk igenlése a halál szürke árnyalatai fölött,
és átkapcsolhatnék egyikről a másikra, kilépnék az egyikből, be a
másiba és vissza, olyan könnyen, ahogy odakint a hangár hideg ár-
nyékába húzódhatok és kiléphetek a napra. Vagy ha nem is tudok
lépni, az árnyék úgy suhan el felettem, mint egy felhő árnyéka,
amitől libabőrös lesz a karom, aztán elmúlik, eltűnik.
 Az élet és a halál egymásban élnek. Ez jutott eszembe. Ez a
felismerés. Mindannyiunkban ott van a halál; várja a melegebb
éjszakákat, a szervezet meggyengülését, egy bogarat, ahogy a
megfeketedett, kiszáradt fák is a halálra várnak a hegyekben. És az
élet a halálban van; erős és szívós, mint az influenzajárvány. Így
kell lennie.

Az emlék készített ki. Nagyon igyekeztem, hogy ne emlékezzek,

és folyton emlékek jutottak az eszembe.

Spencer volt a neve. Ezt a nevet akartuk adni neki. Sophie, ha

lány. Nagyon angol. A második trimeszterben eldöntöttük, hogy
tudni akarjuk. Melissa családja skót. Hétéves korában jöttek át
Melrose-ból, beiratkozott a West Denver általános iskolába és
kiállították az osztály elé és olyan szavakat ismételtettek vele,
hogy aritmetika, és a kölykök vihogtak és a tanárok nagyon
odavoltak a cukiságtól. Azt mondja, két hónap alatt teljesen
elvesztette a skót akcentusát. Olyan könnyen alkalmazkodott,
ahogy csak egy hétéves gyerek tud.

Az apja neve.

Nem volt beteg, egyszer sem, egész idő alatt. Reggeli

hányingere sem volt. Sosem kívánta az avokádót, se a fagylaltot.

Vadászni egyáltalán nem szeretett, de horgászni igen. Velem

jött horgászni, ha tehette. Bizonyos vonatkozásban jobb volt
nálam. Nem tudott olyam messzire és olyan pontosan dobni, de
talán minden élő embernél jobban tudott pisztrángul
gondolkodni. Ott állt a patakparton, csak állt, nézett nyugodtan,
lélegzett, nézte, ahogy a bogarak berepülnek a napfénypászmákba
és kirepülnek belőlük.
 A nagy horgászok, a horgászőrültek olyasmit csináltak, hogy
gumilabdával kinyomták az első kifogott hal gyomortartalmát és
megvizsgálták, hogy éppen mire harapnak. Mintha az, hogy
kifogják, szákba teszik, a forró levegőbe tartják, nem lenne elég
traumatikus a halnak. Aztán visszadobják a halat, de vajon az
túléli az ilyen operációt? Ők azt mondták, igen, de én nem hittem.
Melissa soha nem csinált ilyent. Ő összerakta a botot, kifeszítette,
kihúzta a zsinórt a felső gyűrűből, zizegett az orsó, aztán karcsú
ujjait végigcsúsztatta a zsinóron, a horogkötésen, aztán hátratolta
Yankees sapkájának napellenzőjét és megszólított:

Hig, mit tegyek rá?

Néztem a napfényben csillogó vizet, a nyüzsgő felszínt, a sziklá-

kat; a lárvákat figyeltem.

Tizennyolcas Copper John-t az aljára, egy nagy Rio Grand

King-et a tetejére.

Ajkát lebiggyesztette, úgy nézett rám, mintha be akarnám

csapni. Aztán egy gyöngyfejű nehezéket és egy jávorantilop-szőr
műlegyet tett fel. A kicsit és a nagyot éppen fordítva. Vagy lila
gyapjas műlegyet, aminek kúpos réz feje van, és úgy néz ki, mint
egy úszó fürge cselle, azt utánozza; teljesen más stratégia.

Miért kérdezel engem? kérdeztem. Szóval miért kérdezel, ha

utána éppen az ellenkezőjét csinálod?

Élénk, hirtelen mosollyal nézett rám; ez a mosoly is a legkedvel-

tebb élményeim között volt ezen a világon.

Nem tiszteletlenségből csinálom, Hig. Csak tájékozódom.

Mondhatni kalibrálom a gondolkodásomat a legjobb horgászon,
akit csak ismerek.
 Most hízelegsz. Jesszus. Horgássz inkább.

Általában többet fogott, mint én. Kivéve a nagy folyókon, a

Gunnisonon, a Greenen, a Snake-en, ahol a hosszú dobásnak
előnye volt. Amikor utoljára mentünk horgászni együtt, szörnyen
veszekedtünk.

Megittam a teát. Eszembe jutott, hogy Jaspernek jobb paplanjai

vannak, mint bármelyik kutyának a történelemben. Van Valdez
kanapés, rönkkunyhó mintás takarója, a repülő-vadászó kutyata-
karója, a kinti alvó takarója, amin Dr. Seuss figurák vannak. Az
oldalán feküdt, a farka volt felém, hosszú lábai lelógtak a kárpitról
és horkolt.

Lehetséges olyan nagyon szeretni, hogy az élet kibírhatatlan?

Nem viszonzatlan szerelmet értek szerelem alatt, hanem azt,
amikor az ember szerelmes. Benne van, és nagyon kétségbeesetten
szeret. Mert tudja, hogy vége lesz, mert mindennek van. Vége.

Az elején ittam. Az első évben minden élelem elfogyott, a lovak

is, de az ital még ott állt a szekrényekben és a polcokon az
alagsorokban. Bangley meg én arra használtuk a tömény szeszt,
hogy a sebeinket fertőtlenítsük. Bangley soha nem ivott, egy
kortyot sem, mert ez valahogy benne volt a becsületkódexében.
Nem vagyok biztos abban, hogy katonának, vagy akár harcosnak
képzelte magát, de Túlélő volt, nagybetűs Túlélő. Azt hiszem
minden mást, ami fiatalságának zabolátlan idejében volt,
gyakorlásnak tekintett valami elementálisabb, valami tisztább
dologra. Egész életében a Véget várta. Ha korábban ivott is, már
nem. Egy kortyot sem. Semmit nem tett, ami nem a túlélést
szolgálta. Talán ha olyan okból halna meg, amit ő nem tart
Természetes Haláloknak, és ha lenne egy pillanatnyi ideje visszate-
kinteni, mielőtt beáll a sötétség, kevésbé lenne csalódott attól,
hogy az élete véget ér, mint attól, hogy elvesztette a játékot. Mert
nem figyelt a részletekre. Mert túljárt az eszén a halál, vagy ami
ennél is rosszabb: valami új tömeges pusztulás ütött be.

Néha arra gondolok, hogy csak azért tart maga körül, hogy
legyen tanúja, milyen hősiesen nyer meg minden napot. Arra
gondolok, hogy azzal a múlt éjjeli akcióval csak tudatni akarta
velem, hogy ő az erő. Hogy ő kegyeskedik gondoskodni
túlélésünkről nap mint nap. Ezt ne feledd, Hig.

Egyszer hallottam egy hajótöréses viccet. Nagyon régen

hallottam, amikor egy bizonyos Trippa Sands nevű modell
poszterjét rajzszögezték ki kamasz fiúk a szobájuk falára. A
címlaplányok címlaplánya, a szexiség mintaképe. Vakáción van
egy nagy hajóval, ami a karibi térségben zátonyra fut és elsüllyed.
Lakatlan szigetre sodródnak az én Jed barátommal. Rajtuk kívül
nem maradt életben senki. Kisodródnak a partra, a hullámok
tajtékkal nyaldossák őket, a ruha cafatokban lóg rajtuk, szinte
teljesen meztelenek. Egymás szemébe néznek, lassanként leesik a
tantusz, hogy milyen egyedi helyzetben vannak, kettesben a
lakatlan szigeten és úgy csapja őket fejbe a szerelem, mint valami
lehulló kókuszdió. Eszüket veszi a szerelem. Szerencsére a
szigeten bőven van alacsonyan lógó, elérhető gyümölcs, friss
édesvíz, kagylók és halak, utóbbiak egyenesen fonott kosárkáikba
ugrálnak, így nagyon könnyű a létfenntartás, rengeteg
szabadidejük van, nyugodtan bámulhatnak egymás szemébe
például és olyan vad szeretkezéseket csapnak, amilyent, képzelem,
csak közvetlenül a világ vége előtt csinálna az ember. Eltelik egy
hét, és Jed megszólal:

Tripp?

Ó. Hmmm. Igen, én édes illatos macsómicsodám!

 Szeretnék egy szívességet kérni!
Vedd úgy, hogy teljesítettem is, én erős fúrógépecském. Bármit.
Érted bármit.

Viselnéd pár napig a cowboy kalapomat?

Ó, persze. Miért ne?

Másnap megint szól. Trippa?

Igen, gyönyörű kéjlécem!

Szeretnék egy szívességet kérni.

Bármit, kicsi mangómagocskám.

Megtennéd, hogy ezzel a darab faszénnel bajuszt rajzolnál

magadnak?

Hmm. Hát, érted, nagy kandúrom, bármit.

Másnap egy egész árapály-cikluson keresztül dugnak, döngetik

egymást. Aztán leülnek egy teknősbéka-páncél padra, nézik, ahogy
zivatar söpör végig az azúr vízen; Trippa bajusszal, kalapban. Ek-
kor Jed újra megszólal.

Mézecském!

Igen, kicsi cukorsüvegem!

Szólíthatnálak Joe-nak?

Hát, persze, te virgonc kalapácsfejű cápa.

 Ekkor Jed elkapja és megrázza a vállánál fogva.

Joe! Joe! Trippa Sandsot dugom!

Még mindig megnevettet ez a vicc. Önkéntelenül is magamra és

Bangley-re gondolok, a kettőnk viszonya jut eszembe, ami elég
mulatságos. Hogy azt akarja, én legyek Joe, hogy megmutassa va-
lakinek, hogyan kell túlélni. A kibaszott életbe, nagyon ott vagyok
ebben a túlélés izében, ugye, Hig? Soha nem beszélt a
gyerekkoráról azon kívül, hogy nem olyan volt, amilyennek
gondolom, de úgy képzelem, hogy az anyjának, ha az anyja
nevelte, elég nehéz lehetett a kedvére tenni.

Valahogy így gondolom. Jasper testhelyzetet változtatott, most

a feje lóg le a Valdez kanapéról, de még mindig horkol. Rövid bun-
dáját simogatom.

Menjünk repülni.

Késő délután van, ez a második kedvenc napszakom, a hajnal

után. Tankolok. A szivattyú saját napeleméről működik. Régebben
akkumulátort és egyenáram átalakítót használtam, de az ak-
kumulátor elromlott, így direkt az átalakítóval kötöttem össze, így
csak akkor tudok tankolni, ha süt a nap, most pedig süt. Szükség
esetére van egy kézi pumpám, de azt elég nehéz pumpálni. Létrá-
ról tankolok, mindegyik szárnyon van egy-egy üzemanyagtartály,
csavaros kupakkal záródik; és elég nagy macera a földről pumpál-
ni, úgy, hogy többször is ellenőrizni kell az üzemanyag-szintet,
amit csak úgy lehet megtenni, ha felmászok és a töltőlukon át
lenézek egyenesen a tankba. Meg tudom becsülni, mennyi van
benne, elég jól el szoktam találni, de sokkal könnyebb odafent
állni és meghúzni a töltőpisztoly szárát és hallani a megnyugtató
elektromos berregést és azt, ahogy a számok gördülnek a mutatón;
olyan, amilyen régebben a tankolás volt, benzinkútnál, autóval.
Volt. Még mindig elég sok üzemanyag van a világban, csak az a
gond, hogy az autók üzemanyaga egy-két év után állott lett,
használhatatlan. A 1oo-as oktánszámú alacsony ólomtartalmú,
amit én használok, úgy tíz évig stabil. Szóval számíthatok arra,
hogy valamikor mostanában romlik el. Adhatok hozzá PRI-t és úgy
talán még tíz évig jó. Azután kerozint kell keresnem, a nagy
repülőgépek üzemanyagát, ami gyakorlatilag örökké tart. Tudom,
hol találok legközelebb. Azt is tudom, hogy én vagyok az egyetlen
élő ember, aki tudja, vagy legalábbis azt tudja, hogy hogyan lehet
kiszedni. De valahányszor leszállok a Rocky Mountain reptéren,
olyan sebezhetőnek érzem magamat, ahogy más leszállóhelyeken
sosem. Túl nagy. Nagy régi jetport, rengeteg épület, hangár, raktár
és az üzemanyag-kutak és az acél tankpisztoly-csatlakozóidomok
a szabadban.

Amikor muszáj, én és Bangley összeülünk tanácskozni. Lehet,

hogy tábort kell bontanunk. Nem tudom elképzelni. Vagy velem
kell jönnie minden alkalommal, hogy fedezzen, valahányszor tan-
kolok, ami talán buli lenne neki, de legalább fél órára itt kell hagy-
nia a területet.

Jasper felül az ülésben, elgurulunk a még mindig ott álló

néhány magánrepülőgép előtt. Mindegyiknek lapos vagy rohadt a
kereke, soknak betört az üvege a jégesőtől. Némelyiknek elszakadt
a biztonsági kötele és elszabadult a szélben és a kisrepülők
egymásnak ütköztek, a rámpán, sőt, tovább gurultak. Tavaly
tavasszal nagy vihar volt és egy Super Cub elszabadult és egy villa
emeletének nagy üvegablakában kötött ki, a kifutó végén, a Piper
Lane-en, ami elég találó volt. A zöld utcanév-tábla olyan volt,
mintha a gép előre gyártott sírköve lenne.
 Miért nem Super Cub vagy Husky gépeken repülök? Vagy
valami szűk tandemmel (egy ülés elöl, egy hátul), valami
mozgékonyabb géppel, aminek rövid pálya elég a felszálláshoz és a
leszálláshoz is, ami akár egy teniszpályán is landolni tud? Miért az
én nyolcvan éves öreg, négyüléses Cessnámmal repülök?

Azért, mert az ülések egymás mellett vannak. Így Jasper lehet a

másodpilótám. Ez az igazi ok. A repülés alatt végig beszélek hozzá,
és ezt nagyon szórakoztatónak találom, ahogy azt is, hogy ő egész
idő alatt úgy tesz, mintha figyelne rám.

A sorok között gurulunk. Vannak gyönyörű régi gépek. A színes

csíkok, a kékek, aranyak, vörösek halványodnak. A számok is. Az
egyikkel többször repültem; egy kis házi gyártású géppel, aminek
lehúzható buborék pilótafülkéje van; most orral lefelé áll a
betonon, mint egy szárnyaszegett madár; a törzsön az amerikai
légierő csillaga alig látható folt, kifakította a nap. Egy régi barátom
építette ezt a gépet, Mike Gagler. Alaszkai bozótpilóta volt, akiből
nagy légitársaságok pilótája lett, de hobbiból ő is épített gépeket.
Elvből nem csinált semmit ugyanúgy, mint mások. Korán meghalt
a családjával egy sárga házban, amit a hangár nyitott ajtajából lá-
tok. Nem volt hajlandó kórházba menni, azt mondta, a kórházak
csak azért vannak, hogy a kormány egy helyre gyűjtse a halottakat.
Ő halt meg utolsónak, az akaraterő tartotta életben, hogy a
haldokló felesége és gyerekei mellett legyen valaki. A reptér
markolójával ástam nekik sírt, azzal temettem el őket, amíg
működött.

Az elején repültem vele, Mike RV-8-asával és csak pocsékoltam

az üzemanyagot. Jaspert lent kellett hagynom, ott ült aggódón,
egyedül a kútnál, szomorúan és én egyenesen a nap felé vettem az
irányt és addig húztam magam felé a botkormányt, amíg az ég
alám gördült és a horizont a fejem fölé került, mint a bukósisak
szemellenzője. Nagy, lassú, gyomorforgató hátrahurkok és gyors
palástorsók. Azért csináltam, mert nem tudtam, mi mást csináljak.

Aztán tízlábnyira húztam el a kifutó fölött és láttam, hogy

Jasper ott ül a hátsó lábán, mintha odaragadt volna és követ a
tekintetével és a nagy sebesség ellenére is pontosan láttam, hogy
aggódik értem és mély bánat marcangolja, hogy én is
elhagyhatom, mint minden más. Ezért felhagytam ezekkel a
repülésekkel.

A reptér közepén a szélzsák észak felé áll, lazán leng, azért délre
fordulunk a gurulóútra, aztán gázt adok, egyre gyorsabban guru-
lunk és felszállunk. Mivel mindenki meghalt, nem kell a kijelölt
kifutót használnom, nem kell egyeztetnem senkivel.

Már semmi sincs kijelölve. Ha Bangley nem lenne, a nevemet is

elfelejtettem volna már.

*
Úgy döntök, hogy a nagy körre megyünk és megállunk
Coke-ért. Elkanyarodok Nederland fölé egy kis felderítő repülésre,
megnézzük a vízválasztó csúcsait, csinálok egy spirális
ereszkedést, ellenőrzöm az utakat és a nyomokat, amíg jók a
fényviszonyok, meg kell győződni arról, hogy Bangley nem kap
látogatókat, legalább egy napig nem közelít senki a három közül
egyik irányból se, aztán landolok a kólabeszerző helyemen és
szerzek néhány rekesznyi italt. Csak nyolc perc az út északkeleti
irányba, Greeley felé. Engesztelő ajándék. Felpuffadt üdítős
dobozok és műanyag palackok. A fejlámpámmal egy stósz Dr.
Pepper üdítőt láttam a kamion mélyén. Talán ez a legjobb
alkalom, hogy meglepjem vele, mintha karácsony lenne, pedig
tavasz. Bangley pont olyan, mint a Dr. Pepper arc. A Sptire család
tagja. Időben kell landolni, hetek óta nem voltam ott. Ahogy balra
fordulunk, északra, a lemenő nap fénye úgy ömlik át az üvegen,
mintha olvadt anyag lenne.

Egyenesen lenézek, a reptértől északra levő ingatlanfejlesztés;

olyan, mint sok nyalóka egymás mellett: a szárak bekötőutak, a fej
mindig zsákutca, és ha behunyom a szememet, hogy ne lássam
azokat, amik már leégtek, teljesen normális késő tavaszi estét tu-
dok magam elé képzelni.

Egyre megyek nyugatnak, felfelé, aztán nyolcszáz láb magasság-

ban egyenesbe hozom a gépet és elkezdem a felderítőmunkát.

Semmi. Egész úton semmi. Az utak üresek. Hála az égnek.

Többnyire üresek. Ha látnék valakit bóklászni, az mindent
tönkrebaszna, akkor egyelőre nem mehetnénk vadászni. Akkor
hirtelen leereszkednék, kikapcsolnám a motort, lejátszanám a
felvételt. Négy zeném van CD-n, az erősítőre és a hangszórókra
van kötve: a címük:
Fordulj vissza Északra, vagy meghalsz
Fordulj vissza Délre, vagy meghalsz
Fordulj vissza Keletre, vagy meghalsz
Fordulj vissza Nyugatra, vagy meghalsz

A szöveget könnyű megjegyezni: ugyanaz, mint a cím, újra meg

újra. Aztán egy intő szó: Tudjuk, hogy itt vagy. Kutyakaja lesz
belőled, mint sokakból előtted.

Bangley mondta, hogy ezt tegyem hozzá.

Bammeg, ezt nem, mondtam neki. Ez szükségtelen és undorító

is.
Bangley csak bámult rám, félig megformálódott vigyorral.
 Pedig igaz, igaz? Ugye, Hig?

Mintha pofon vágott volna.

Tedd hozzá, mondta. Ez nem cserkésztábor, ezek nem első

bálozók.

Többnyire hatásos. Elég idegen van, elegen vannak a túlélők ah-

hoz, hogy a látogatók ne tudhassák biztosan, hogy nincs-e egy
mongol horda a repülőtéren, ami csak arra vár, hogy őket szét-
marcangolhassa. Gondolom, mi vagyunk a bősz, barbár mongolok.
Két főből álló horda. Nem. Hárman vagyunk. És biztosan
mérlegelnek: ezeknek légierejük van, hangosító berendezésük,
hangfelvételeket tudnak csinálni... mijük lehet még? Én meg arra
gondolok, hogy nekünk ott van Bangley. Fogalmatok sincs, hogy
ez mit jelent. Jobb lenne, ha kibaszottul visszafordulnátok.

Ha ennél is hathatósabb meggyőzésre van szükségük, elég jól

megtanultam kilőni az ablakon bal fordulóban Bangley
fegyverével, az Uzi géppisztollyal. Igyekszem senkit nem eltalálni,
de néha nem sikerül.
Tizennégyszer lőttek rám. Három golyó átment a géptörzsön.
Az emberek többsége nem tudja, hogyan kell lelőni egy
repülőgépet. Sosem szórnak meg elég ólommal.

Most nincs senki. A 7-es autópálya tiszta, a 287-es autóút is.

Nyugati irányunk. A napfény elárasztja a Boulder Canyont, a
három vasaló formájú szikla csúcsát súrolja. Régebben ez volt a
kedvenc kirándulóhelyem, ha egynapos túrára vágytam. Az ösvény
a sziklák lábánál. Még akkor, amikor. Északon a Mount Evans
havát vérvörösre festi a fény. Rosszul mértem fel az időt, már nincs
idő a hegyeket felderíteni, ha italt akarok hozni. Ami azt illeti,
nincs is szükség arra, hogy a hegyeket megnézzem. Azért repülök
a hegyek fölé, mert szép a látvány, az előhegység odafentről, de
tudjuk, hol tanyáznak az őzek. Ha a jávorantilopok nyomát
akarjuk keresni, azt a földön látjuk. Megdöntöm a gépet, kelet felé
fordulok, egyenesen a St. Vrain erőmű felé veszem az irányt,
Greeley-től délnyugatra. A pótkocsis kamion becsuklott, félig lelóg
az útról; fele egy farm hosszú bekötőútjára lóg. Öt mérföldről
látom. Piszkos pirosfehér oldalairól úgy vetül vissza a fény, mintha
hirdetőtábla lenne. Azt hiszem, az ivóvízért térítették el és az
üdítőital-szállítmányért. Amikor először megláttam a kamiont,
talán nem is jutott volna eszembe leszállni, ha nem veszem észre
az öt holttestet, amik elszórtan hevertek a kocsi körül. Egy a
sofőrülésből lógott ki. A tűzharc egyértelmű nyomainak látványa
arra késztetett, hogy visszaforduljak, körözzek felette.

Tudom, már nem olyan gyors a felfogásom, a reakcióim, mint

régen. Néha elszalad velem a ló, máskor meg tompa az agyam. De
a holttestek valósággal magukért beszéltek és a kamion valósággal
virított. Gondolkozz, Hig. Tűzharc egy kólás kamionért.

Ez a havi rendszeres Coke-szállítmányok eredője.

Akkor először a kamiontól keletre levő tó felett ügyesen, félhold

alakban megfordultam az északi part fölött, szélirányba fordultam
és leszálltam a sárga, szaggatott felezővonalon. Kimásztam a
gépből és visszafordultam Jasperért, aki az ülésemen kuporgott
izgatottan. Kiemeltem a gépből, letettem a földre. A halottakat a
füves árokba húztam a csizmájuknál fogva, hogy Jasper... Elég ha-
mar rájöttem, hogy úgy könnyebb, mintha a kezüknél fogva pró-
bálnám meg vonszolni őket.

A pótkocsi ajtaja be volt zárva, egyszerű réz U-lakattal. A

farmházhoz gyalogoltam, át a sáros udvaron és a traktorfészerben
megtaláltam az erővágót.
 Csak hónapokkal később jutott eszembe, hogy elhozhattam vol-
na ide Bangley-t és ő a teherkocsit elvezethette volna egészen a
repülőtérig. Akkor már rendszeres szórakozásunk volt, hogy egy-
szerre néhány rekesz italt vételeztem magunknak. Akkorra már
arra is rájöttem, hogy ez a szállítmány kitart életünk végéig. Ezen
kívül nem sok örülnivalónk van.

Az is csak sokkal később jutott eszembe, hogy ha évekig áll az

ital dobozban, a fagy és az olvadás teljesen tönkreteheti. Mindegy.
Most már jól bevált ez a rendszer.

Akkor, amikor először szálltam le a kamionnál, három rekeszt

raktam fel a Bestiába, majd becsuktam, bezártam az ajtót. Már
beindítottam a gépet, aztán újra kiszálltam és egy vörös férfiingből
kihasított csíkot kötöttem egy mérföldkőre szélzsáknak. A 4,1
mérföldet jelezte. Emlékszem. Azon a mérföldkövön három 22-es
ütötte lyuk volt egy féltenyérnyi felületen. Megjárja. Talán a
farmer fia gyakorolt prérikutyákra lőni.

Ma megint északi. A szél. Kevesebb, mint egy óra alatt

száznyolcvan fokot fordult, ami teljesen tipikus ebben az
évszakban. Az évnek ebben a szakában láttam már olyant is
Reie-ben, hogy a szél a kifutópálya két végén ellentétes irányban
fújt, ami elég érdekes landolásokat tud produkálni.

Az út keleti oldalán telefonpóznák sorakoznak. Nem számít,

mert elég messze vannak. A kis fényvisszaverős útjelzőoszlopok és
a mérföldkövek könnyen elférnek a szárny alatt. Az első
repülőoktatóm azt mondta, hogy kényszerleszállás esetén a műút
szinte mindig elég széles, ha az ember pontosan a közepén landol;
szinte mindig elég messze vannak az oszlopok és jelzőtáblák. A
jónak látszó széles földutak azonban szinte mindig kockázatosak.
Ha nem látsz meg egy táblát, póznát, ilyesmi, az könnyen
elkaphatja a szárnyat és felborulsz.
 Mégis balra fordulok, hogy még egyszer, szél irányban
közelítsek, nagyon magasan, és a fékszárnyakat teljesen kiengedve
lebegek lefelé, a bal sáv közepére, ahol kinéztem magamnak egy
pontot az úton, a magas nyárfák közelében, aztán a horizonthoz
viszonyítom ezt a pontot, és az út egyre feljebb jön, felém közelít,
ereszkedek, aztán lassan, finoman meghúzom a botkormányt,
vissza, vissza, vissza, magam felé, és kiöblösödik az út és egy
tompa huppanás, aztán az átesésre figyelmeztető sípszó hallatszik,
persze, mert lecsökkent a sebesség. Annyi év után még mindig
izgalom fog el egy jó landolástól. Sokszor csináltam már, ebből az
irányból és annyira ismerem már a terepet, hogy a féket sem kell
nagyon nyomnom, csak az orrot kell irányítanom és a gép az úton
a kamionig gurul.

Egy finom fékezés; Jasper az ülésben ül a vastag takarón a

másodpilóta helyén; egy kicsit előre moccan, megigazgatja mellső
lábát. Meghúzom a piros kart, leállítom a motort. Mélyülő
berregés, a propeller forgólapátjai egyenként is láthatóvá válnak,
lelassulnak, aztán csend.

A szél lökdösi a szélvédőt, a gép rázkódik. Szelesebb az idő,

mint gondoltam. Egyenesen viharos. Lelapul a rövid fű a mezőn,
akadálytalanul fúj közte, mintha tarvágás lenne. Az árokban lila
őszirózsák bólogatnak. Nyitva az oldalablak, kikönyökölök. Ned-
ves föld illatát érzem, a rothadás és frissesség szaga. Szédülök az
emlékektől; olyan élénken jelennek meg, ahogy csak a szagok tud-
ják felidézni. Még van benne régi trágyaszag az ólak mögötti mo-
csokból. Az évnek ebben a szakában minden instabil.

Jasperhez fordulok.

Üdvözöljük Old Coke City-ben. Ezúttal is menetrend szerint ér-

keztünk, a landolás tökéletes. Reméljük, hogy mihamarabb újra
üdvözölhetjük a Mongrel Air valamelyik járatán. Kérem, marad-
janak a helyükön, csak akkor álljanak fel, amikor a gép teljesen
megállt. Óvatosan nyissák ki a kézipoggyásztartót.

Jasper egyetlen rosszalló pillantást vet rám, aztán csak néz,

ahogy addig, előre, ki a szélvédőn, homlokát ráncolva, mint egy jó
másodpilóta. Munka közben nem értékeli a viccet. Tudja, hogy a
kamionhoz fogunk menni, ezért a húszyardnyira álló járművet
nézi.

Aztán felmordul. Rövid morgás. Halk méltatlankodás, amitől

felső fogain megemelkedik a laza bőr, foga fehérje kilátszik.

Oké, most már teljesen megálltunk. Nincs kézipoggyásztartó.

Ne akadj ki minden apróságon! Jesszus!

Morgása mélyebb, de folyamatos. Nyakán feláll a szőr, bőre

megfeszül. Tekintete a Coke kamion hátuljára szegeződik. Az én
szőröm is feláll a hátamon, a tarkómon. Követem tekintete irányát.
A kamion hátsó oldalán a fehér festett zárnyelv elválik a kifakult
vörös ajtótól. A két ajtó között fekete árnyéksáv. A jobb oldali
ajtószárny félig nyitva van. Csak résnyire. A szag északról dél felé
terjed az úton. Felénk.

Egy pillanatra sem veszem le tekintetemet a kamionról, az AR

fegyver felé nyúlok. Függőlegesen van felfüggesztve, a csőtorkolat
felfelé áll a támasztékon Jasper ülésének bal oldalán. Mellette a
géppisztoly. Hüvelykujjammal megnyomom a krómozott tartó
gombját, kiemelem a fegyvert. Bangley volt szíves ezt a megoldást
beszerelni.

Oké, Jasper fiú. Szép volt.

Suttogok, pedig semmi okom.

 Na jó, gyere!

Semmi értelme azt mondani neki, hogy maradjon a gépben.

Semmiképpen nem maradna. Ilyen körülmények között nem. És
nem akarom, hogy kiugorjon. Kinyitom az ajtómat. Két lépés,
leugrom a földre, fél fordulat, egyik hónom alá veszem, jobb felől,
aztán leengedem a betonra; karmai szilárd talajt keresnek.

Oké. Keresd!

Tudja. Volt már ilyenben része. Túl sokszor.

Hatvanlábnyira vagyunk, talán ötvenöt. Töltött fegyverrel

repülök, mert a levegőben túl nehéz tölteni. Kihúzom az
összecsukható támasztékot, amit Bangley csinált nekem.
Hüvelykujjal kibiztosítom a fegyvert. Megnyomom a kapcsolót.
Teljes automatáról félautomatára. A szél egy percig lágyan fúj,
melegen suhan arcunkba; kissé nyugatra tart, összetett illatokat
sodor: föld, virág és talán só. Tengeri só. Milyen messze van a
tenger? Legalább kilencszáz mérföld. Hallgatok. Csak a szél
hangját hallom, ahogy megakad bal fülem csigájában. Jasper
morgása nem halkult. Lépek egyet. Várok. Megint lépek. Vörös
vércse repül jobbról balra, nem túl magasan, megadja magát a
szélnek, könnyeden repül. Megint lépek egyet. Megtesszük a tá-
volság felét és megállok. Leguggolok, fél térdre ereszkedek. A
lehető legjobban lapulok, amennyire hason fekvés nélkül lapulni
lehet. A hasalás a legjobb pozíció, de abból nehéz gyorsan
elmozdulni, így, ha kilőnek a raktérből, szinte biztosan magasan
lőnek.
Magam is meglepődök, milyen nyers vakkantás a hangom.

Halott vagy.
 Szél.

Halott vagy. Ha megpróbálsz kilőni, totál biztosan halott vagy.

Jasper morog. A nap melegen süti bal szemöldökömet és arco-

mat.

Hal hordóban. Én mondom! Ha harcolni próbálsz, ez az utolsó

perced ezen a földön. Fegyvert kidobni, kijönni! KIJÖNNI! Kezeket
fel, hogy lássam. Ha azt teszed, amit mondtam, nem bántalak.
Szavamat adom.

Szél. Nap. Madár. Eszembe jut: Komolyan gondolom? Hogy

nem bántom. Még én sem vagyok biztos benne. Akármi is történik
itt, én úgy tervezem, hogy életben maradok.

Három, kettő, egy... OKÉ! MOST MEGHALSZ!

Látom a vas irányzékokat. Tudom, hogy hátul az utolsó

rekeszek a tetőig vannak pakolva. A konténer harmada már
hiányzik. Talán elég tág a szög, hogy ne a palackokat és dobozokat
lőjem. Két lövés magasan... Nem. Várjunk. Acél koppan,
kaparászás. Feszítővasat tartó kéz kígyózik ki a résen.

Feszítővas, kéz, alsó kar.

Eldobni! Eldobni! Eldobni!

A feszítővas leesik. Hangos bongással ér az aszfaltra.

KIJÖNNI! Kezeket fel, hogy lássam!

Nagy kéz. Mocskos, vállra csüngő haj. Ahogy a résen kibújik,

olyan, mintha egy bűnöző próbálna bábszínházat csinálni. Az alsó
karok kék síruhába vannak csomagolva; túl rövid a karjához
képest, több számmal kisebb; koszos, de új darab. Az ajtó
szélesebbre tárul. Bunkó fej, széles szőke lobonc, terepszínű
karimás sapka. Bozontos szakáll. Nagy testű férfi lép le a platóról,
nem akaródzik neki hátat fordítani.

Még ketten kerülnek elő.

Rekedt kiáltás, a hang mintha fél tonna kavicson hatolna át.

Pislog, elvakítja a nap.

Működő repülő. Hol lehet működő repülőt szerezni? A francba!

Pofa be! Mindegy. Kezeket fel!

Baseballütő, kezek, zsíros ausztrál cuccban egy másik behemót

lép le. Hosszú haja vastag varkocsba fonva, szakálla dús, idegesen
néz, gyorsan kapkodja tekintetét: az arcom, a fegyver, a kutya, az
árok. Támadni akar. Jasper egy fokkal halkabban morog.

Nincs is abban golyó. A világon sehol sincs már lőszer. Hallod

ezt, Curtis? Vissza. Nyugatra. Egy lépés, kettő.

A kapitány azt hiszi, lelő minket. Szem cikázik: puskát az

árokba.

Már megtette volna. Biztosan megtette volna. Ez csak dumál.

Nekem az jut eszembe: eddig csak ő beszélt, s többiek meg sem

szólaltak.

Gyere ki, Curtis. Semmi gáz. Egy pasi térdel innen

harminclábnyira. Fegyvere van, de lőszere nincs.
 A legközelebb álló most háromlábnyira van a résnyire nyitott
ajtótól. Mindkét szemem nyitva, úgy célzok. Mindig is így csi-
náltam. Megvan az előnye. Látom az ajtót. Érzem, hogy az este
megfeszül, mint a felajzott húr. Mintha koordinátáimat kiáltaná az
aknavetőt kezelőnek. Forróság. A tiszta düh forrósága kúszik a
nyakamba; tiszta, mint a fehér gáz. Ujjam a ravasz sima, hideg
ívén.

Ajtó lendül. Kinyílik. Árnyék. A széle visszahúzódik, mint

valami függöny, utána fény, villámlás, mozdulatban levő embert
világít meg, íjat lendít, húzza az irányzékot lefelé. Lövök. Kétszer.
Az íjat mintha keresztüllőttem volna, dühödt reccsenés, vákuum
magasan, szélesen, a férfi hátralendül, az íj zörög, a kólás rekeszek
első sora felborul, folyadék ömlik. Csend. Egy Dr. Pepper doboz
kigurul, leesik az útra.

Azok ketten az aszfalton félig guggolnak; megdermedtek,

kezükkel reflexesen takarják el a fejüket. Berezelt Egy és Berezelt
Kettő.

A Dr. Pepper doboz Lófarkas lábához gurul. A platóról keskeny

vér-ér csöpög a flaszterra, ahol a doboz leesett.

Nézzétek meg, mit csináltatok! Üvöltök. Kibaszott geci

faszfejek. Tönkretettetek. Vagy húsz rekesz ital odavan.

Mellkasom, lélegzetem vibrál az adrenalintól meg a dühtől.

A haverotokat is megöltem. Kibaszott jó próbálkozás volt.

A férfiak dermedten, mozdulatlanul állnak, kezük fedezékében,

lekuporodva. Az utolsó szánalmas gesztus a halál előtt. Arra gon-
dolnak, hogy most meghalnak. Irányzékban van az egyik, ujjam a
ravaszon. Levegőt veszek. Mélyet. Meg fogom ölni őket.
 Ezek a kibaszottak meg akartak ölni engem. Coke-ért. Azért.
Nem egészen mindennapi Coke-ért. Huszonnégy van egy
rekeszben, egyszer egy hónapban rájárok. Ha egy hétig nincs,
akkor kiagyalok valamit, hogy a következő úton hozhassak.
Magamnak és. És azért, hogy igazoljam Bangley-nek, hogy hasznos
vagyok. Nézzünk szembe a ténnyel. És azért is, hogy amikor a
családoknál landolok a Sprite-tal, az olyan, mintha Isten lennék.

Az egyik nyöszörög. A szőke. Nem strapálja magát

könyörgéssel.

Meg kell ölnöm őket. Ha itt hagyom őket, kiürítik a kamiont, az

összes Coke-ot elrejtik az árkokban, sarjerdőkben, nem tudok
többé havonta eljönni ellátmányért. Ilyen csekélységek miatt.
Csekélység, de emiatt érdemes várni a holnapot. Ráadásul meg
akartak ölni.

Dreds térdel, nagy kezével eltakarja a szemét, mint egy

bújócskázó, kukucskáló gyerek és sír. Lófarok az alkarja és felkarja
közé szorítja a fejét, nyers rémülettel néz engem, nyöszörög,
remeg, felkészül a lövésre.

Felállni!

Lőj már! Legyen már vége! Dreds sikít.

Felállni! Nem öllek meg.

Mintha folyékony nitrogén lenne a mondat. Egy pillanatnyi
teljes lefagyás.

Most megfogjátok a haverotokat, behúzzátok az árokba és egy

szót sem szóltok, egy büdös szót sem, amíg a kutyám vacsorázik.
 Képek ütköznek, viaskodnak rémülettől tompa agyukban. A
saját életük, a megkönnyebbülést még nem tudták felfogni, nem
hiszik el, és a zabáló kutya képe. Ez mind kavarog bennük,
egymást keresztező áramlatok, mint a kifutópálya két végén
egymás felé néző szélzsákok, szembefújó szél. Mindketten
remegni kezdenek. Erősen.

Komolyan mondom. Nem lőlek le benneteket. Mint mondtad,

már megtettem volna. Biztosan megtettem volna.

Leteszik a kezüket, engem néznek. Megölni őket Coke-ért. Nem

luxusért. Ahogy régebben gyémántért, olajért öltünk. Nem. Ma
már nem így van.

Behúzzátok a haverotokat az árokba, és leraktok húsz rekeszt.

Tizenöt Coke, öt Sprite, ja, és plusz két Dr. Pepper rekeszt a repülő
hátuljába, aztán beszállok és elrepülök. A többi a tiétek. Mert nem
akadályozhatom meg, hogy vegyetek belőle. Miután már elrepül-
tem. Hacsak meg nem öllek benneteket. De nem öllek meg. Túl
sokat öltem már. Gyerünk!

Vörös vércse repül a mező felett. A rövid füvet szél fújja, a nap
majdnem a Vízválasztónál jár. A vércse sötétedés után is itt fog
körözni, keresi a zsákmányt. Köröz és lecsap, köröz és lecsap. Úgy
néz ki a feje, mintha bukósisak lenne rajta, fáradhatatlanul rója a
levegőt. Egerekre, pockokra vadászik.

Hányingerem van, legszívesebben az útra hánynék, de nem

fogok. Rosszul vagyok attól, hogy védjem, amit védenem kéne.

Berakták a rekeszeket. Társukat az árokba vonszolták, füttyen-

tettem, hátat fordítottam. Egyszerre négy rekeszt vittek, gyorsan
ment. Mondtam nekik, hogy előre rakják, aztán húzzanak el. Ami-
kor Lófarok előre hajolt, bőrszíj bukott ki a nyakából, rajta
zsugorított bőrdarabok. Az ember is, a bőr is pokolian bűzlött.

Így is úgy is halott vagy, mordult Lófarok, ahogy elment

mellettem a rakománnyal.

Mit mondtál?

Semmit. Tuszkolja befelé a rekeszeket az ugróajtón.

Mi a faszt mondtál?

Megfordult, elhaladt mellettem. Megállítottam az AR csövével.

Mit mondtál a halálról?

Bordái közé nyomtam a csövet. Keményen. Felszisszent.

Az A-rabok. Megölhetsz minket, de az A-rabok téged ölnek

meg.

Hogy érted, hogy az A-rabok?

Hallottuk. Pueblóban. Amatőr rádió. Az A-rabok. Itt vannak.

Vagy jönnek. Mindenkit megölnek.
Kiköpött. A csizmámtól pár ujjnyira ért földet a köpet.
Mi az? Mutasd.

Mi micsoda?

Az. A nyakadban.
 Egyenesen állt, nyelt egyet. A szeme aranyló zöld volt a teljesen
kerek nap utolsó sugaraiban. Gúnyolódott velem.

Pinák. Szárított pinák.

Meghúztam a ravaszt. Szétlőttem. Gondolkodás nélkül. Ott

hagytam hanyatt fekve az úton, bele kiontva. A másik, Dreds
eldobta a rekeszeket és futásnak eredt. Dél felé. Délnek, két zöld
mező között. Vörösre festett felhőpad alatt egy bohócfigura ponttá
tűnik el.

Igyekszem jól cselekedni. A körülmények közbeszólnak. Mit

csináljak húsz rekesz Coke-kal? Adjam Bangley-nek?

V
Amikor elmondtam Bangley-nek, hogyan történt a találkozás, a
Coke kamionnál, mellényzsebéből elővett egy doboz sznüssz, új
dobozt, hüvelykujjának éles körmével feltépte a fedő nejlonját és
felnyitotta. A munkapadtól is éreztem a szagát; erős, sós, dohos
illat, mint egy ásónyi frissen kifordított tufa. Magához vett belőle
egy csipetet, két lépést hátrált és a kitüsszentett, kiköpött a hangár
ajtaján; ez a neveltetése javára legyen írva.

Kösz.

A pokolba, Hig, hiszen tudom, hogy ez a konyhád és a nappalid.

Hátradőlt, a magas székre támaszkodott, amit neki tettem oda,

az ajtó mellé. Hogy dumálhasson és forduljon kifelé, ha köpni
akar. Neki támaszkodott, félig állva, lábai kinyújtva, keze karba
fonva, igazából sosem ült le.

Szóval adtál nekik esélyt, hogy élhetnek.

Elfordult, köpött.

Kis cserkész voltál.

Engem nézett. Arra gondoltam, hogy merev tekintete, ha

moccan, csikorgó hangot ad, mint az egymáson súrlódó kavics.

Képes voltál kockáztatni egy fontos koffeinforrást. Nem is

beszélve a szénsav-forrásról. Nem sok alkalmunk van arra, hogy
szénsavval telítsük magunkat, Hig. Nem valami pezsgő az életünk.

Önkéntelenül is mosolyogtam rajta. Megfordult, köpött.

Képes lettél volna saját életedet is kockára tenni. Kétszer. Nem,

háromszor. Nem is háromszor, hanem négyszer. Már nem is
tudom számolni.

Karba font egyik kezét kiemelte a takarásból, rápillantott, ajka

mozgott, számolni próbált. Háromnapos szakálla volt, drótszerű
szürke borosta. Feladta.

Nézzük csak: az első hiba az volt, hogy nem lőttél messziről a

kamionra, hogy kipucold a hátulját. Azt mondtad, hogy
kétharmadig van tele. Jó. Attól még elég sok hely van. Jó az esélye,
hogy a harcosok az ajtó közelében vannak, egy rakáson. Rengeteg
lőszered volt. Kinyírtad volna őket. Az íjas faszinak nem lett volna
szabad esélyt adni, hogy megfeszítse az íját.

Fejét ingatta. Nem tetszett neki, ami történt.

 Másodszor: Amikor az a pacák visszakiáltott a haverjának, aki
az ajtó mögött volt és gyakorlatilag megadta neki a koordinátáidat.
Akkor célba vett, Hig. Megadta az íjásznak a szöget és a
távolságot. Csak arra tudok gondolni, hogy már tudták, hogy úgyis
halottak és arra gondoltak, hogy adnak egy esélyt ennek a merész
húzásnak. Úgy értem, tudták, hogy bárki más jelenik meg ott erről
a féltekéről, már rég halottak lennének. De te hozzád volt
szerencséjük, Hig. Ezzel nem számoltak. Hig, aki biztosan a
mennyországba akar jutni.

Köp.

Szóval kikiabálják, hogy hogyan lehet lelőni ezt a balfaszt és te

azt mondod, hogy a célkeresztben tartottad őket. Ekkor lett volna
itt az ideje, hogy beléjük eressz egy-két golyót. Legalább hármat.
Előbb a kinti embert kellett volna megölni, nagyon gyorsan, azt,
amelyik a legközelebb volt a platóhoz, aki befordulhatott volna a
kamion mögé, aztán a benti embert, aztán azt, amelyik
nyilvánvalóan a raktér hátuljában volt és nyilvánvalóan meg akart
ölni téged. Bang bang bang.

Köp.

De nem. A jó öreg Hig nem olyan. Sosincs úgy, hogy

meglepetést ne okozna nekem. Te megvárod, míg az ajtó hopp,
kinyílik, meglátod a faszit, akinek már fel van húzva az íj a
kezében, és azt is megvárod, hogy ellőjön egy nyílvesszőt, ki tudja,
hátha csak fácánra vadászik vagy valami ilyesmire és nem a te
seggedet akarja szétlőni.

Nem így...

Lőtt vagy nem?

 Nincs értelme vitatkozni. A munkapadnak dőltem, én is karba
fontam a kezemet. Zavarban voltam, szégyelltem magamat. Ezt
elmondhatom.

Oké, szóval kilőtted az íjászt. Az első helyes cselekedet egész

nap. De hány rekesz ment tönkre: Ha oldalról támadtunk volna,
ahogy jó taktikus tenné... hát... Na, mindegy. Kipurcant. Veszély
semlegesítve. A másik kettő nagy balfasz, és ott állnak
megmeredve, ahelyett, hogy kihasználnák a lehetőséget, hogy
megtámadjanak vagy elmeneküljenek.

Fejét ingatja.

Adnak Hignek még egy arany lehetőséget. Nem mintha

észrevetted volna. Tökéletes célpontként remegnek előtted.
Gyakorlatilag könyörögnek neked, hogy végezd már ki őket.

Köp. Kezét kibontja a karfonatból, megemeli izzadtságfoltos,

terepszínű sapkáját a karimájánál fogva és gyérülő haján át meg-
vakarja viszkető fejbőrét. Visszateszi a sapkát. Egyenesen rám vi-
gyorog.

De nem. Mi megint halálos veszélybe sodorjuk magunkat. Sőt,

egy egész kamionnyi üdítőt adunk nekik fáradozásaik jutalmaként.
Jut eszembe, Hig, soha nem említetted nekem, hogy a kóla egy
nyerges vontatóban van, amit bármikor áthozhattunk volna ide.
Valami raktárt képzeltem vagy ilyesmit. Nem is gondoltam arra,
hogy rákérdezzek.

Elfordul, köp. Félig elfordulva marad, a rámpára és a kifutóra

néz, szemébe süt a nap.

Visszafordul.
 Hát, kiáltottál. Megtaláltad. Bámultál rám.

Hol tartottunk? Ó, persze. Úgy értem, mivel ők minden tőlük

telhetőt megtettek, hogy megöljenek minket, ez a legjobb, amit
tehetünk. Adjuk oda nekik az összes kólát. Vigaszdíj. Gondolom.
Szóval odaadjuk nekik az összeset, de nem csak azt, hanem előbb
adunk nekik még egy esélyt, hogy megöljenek minket. Megenged-
jük nekik, hogy megpakolják a gépet a mi kis vigaszdíjunkkal, és
ha már így benne vagyunk, közel engedjük magunkhoz őket,
annyira közel, hogy hozzájuk érhetünk a puska csövével, úgy, hogy
tudjuk, ők nagyok és gyorsak és tökéletes lehetőséget adunk nekik
egy másik támadásra. Te egyedül vagy, ők ketten, a helyzetet nem
uralod, egyáltalán nem, bepakol, kipakol, a két ember folyamato-
san mozog, folyamatosan változik a szög, a lővonal, semmi korlá-
tozó intézkedés, még csak egymáshoz sincsenek kötve, ilyesmi.
Mint valami kaláka, ugye, Hig fiú? Na, ez történt.

Köp.

Hát, lehet, hogy ez volt a legjobb húzásod egész nap. Mert

lehet, hogy nem valami kibaszott bölcs dolog volt, amit csináltál,
de szerencsés vagy, Hig. Mondhatom, piszokul szerencsés. Mert
akkor felderítési információt adtak neked. Teljesen váratlanul.
Csak úgy, baszottul spontánul. Kényszeríteni sem kellett őket érte.
Hig amúgy is képtelen lett volna erre. Szóval kapunk egy infót az
A-rabokról.

Ekkor már tényleg káromkodott. Magában, illetve halkan. Most

már nem fordult kifelé, a hangár padlójára köpött.

Kapunk egy infót az A-rabokról, és te mit csinálsz? Kinyírod a

faszfejet. EKKOR persze kinyírod. Végre rájössz, hogy nem egy kis
cserkész, mint te, és hidegvérrel lepuffantod. Az első hírszerzési
információt arról, hogy igazán komoly látogatóink lehetnek, úgy
értem, olyan látogató, aki izmosabb, combosabb ellenfélnek szá-
mít, és egy lehetséges kibaszott megszállás hírét kapjuk, és te rö-
vid úton véget vetsz a beszélgetésnek. Mert rájössz, ó, minő meg-
lepetés, hogy az a fasz erőszaktevő és gyilkos, mint minden más
túlélő, aki ebben a kibaszott országban él és mozog. A picsába!
Micsoda döbbenet! Szűz lányok, sírjatok!

Tényleg forrt benne a düh. Nyaka, arca vörös volt. Homlokán

lüktetett egy ér. Én is éreztem a hőséget arcomon. Igaza van. Erre
gondoltam. Ha egyszer elkapnak és megölnek azért lesz, mert túl-
ságosan lágyszívű vagyok. Igaz? Na és érdemes másként élni? Úgy,
ahogy Bangley? Hát, ami azt illeti, a segédje vagyok. De akkor is.
Alsós a Bangley-féle iskolában. Azzal, hogy itt élek. És nem vagyok
valami jó tanuló. Még.

Szép munka, mondta. Boldog vadászatot!

Felállt, kihúzta magát, elsétált.

Hát, ez nem ment olyan jól. Megálltam a kamionnál, hogy

Bangley-nek kedvezzek. Rá gondoltam. Ajaj. Nem vitt el Coke-ot.
Egyetlen egyet sem. Akkor sem fog vinni belőle, míg távol leszünk.
Ismerem. Lehet, hogy távcsővel figyeli, ahogy alszunk, de sosem
nyúlna semmihez, ami a hangárban van. Ez is része az ő etikai
kódexének. És a Coke már amúgy is be van szennyezve.
Balfaszsággal. Mert nagy ára volt, hogy itt lehet. Mert bár túléltem
az incidenst, annak így is ára van. Ha más nem, statisztikai ára.
Bangley szerint csak X számú balhéba keveredhetünk, mielőtt
beüt a mennykő, szóval a kamionnál történt balfaszkodás még egy
strigulát jelent nekem, ami, akárhogy lesz is, most már az ő rovása
is. Ettől van a legjobban kiakadva. Nem akar valami hülye miatt
veszíteni.
 Kifújtam a levegőt. Arcom lelappadt. Gondolat: a hegy jót fog
tenni. Jó lesz felmenni oda. Friss levegőt szívni. Gondolat: Furcsa.
A családokon kívül nincs még egy ember száz négyzetmérföldes
körzetben és nekem mégis friss levegő kell.

VI
Most gyorsan haladunk a sötétben. Én és Jasper; a csúszka hátul
súrlódik. Hideg van. Jó és hideg. A magasban csillagok luggatják a
sötétet, nincs hold, úgy megyünk a Tejút alatt, mintha mély folyón
kelnénk át. Sosem érünk a túlsó partra. Soha.

Még mindig fáj a Bangley-vel volt veszekedés. Most csak a

leheletünk látszik. Téli tunyaság. Magamra szedtem egy kis hájat.
Érzem a lábamban. Jó érzés mozogni, gyorsan mozogni.

A csúszkát húzom, zsinóron, jobb kézzel, aztán váltok. A

pakkunk a csúszkában van, a fegyver is. Bangley-nek hála ezúttal
egy kompakt puska van nálam, a műanyag Glocknak szinte semmi
súlya nincs. Úgy érzem, hogy több túlélő is van a közelünkben;
egyre nő a forgalom; nem tudom, honnan jött ez az érzés.

Jobb oldalról elhagyjuk a tornyot. Borzongás nélkül túljutunk a

sötét folton is. A gondolatok a lépések gyors ritmusára jönnek. Az
ember hozzászokik az öléshez, ahogy hozzá tud szokni ahhoz is,
hogy kecske hever a küszöbön. Pete bácsi. Az italos palackja, a
cigarillói, a történetei. Az, hogy yachton élt Louise-zal. Halász-
hajón éltek Alaszkában. Mintha valahogy a hajón éléstől jobb,
szebb, érdekesebb lenne az élet. Azt mondta: sosem szerettem a
whiskey-t. Azért iszom, mert sok történet van benne.
 A döglött kecskék egyre szaporodnak. Az ember a döglött
kecskét kihúzhatja a mezőre, de az emléket csak a napra lehet
kivinni és várni, hogy talán kiszikkad belőlünk. Megszárad, aszott
és szagtalan valami lesz belőle.

Gyalogolunk. Még fél óra, míg elérjük az első lankákat, az első

fákat. Súlytalan az éj: nincs súlya a sötétnek, amiben benne rejlik a
hirtelen eltűnés, ahogy a szarvas megugrik. A reggeli fény egy
gondolat, ami csak úgy megjelenik. Mozdulatlanság és csend, a
csillagok a magasban, nincs szél.

A síkvidéki törzsekre gondolok: azokra, akik itt éltek, akik

átvonultak itt. Az ute, az arapaho, a csejenn indiánokra. A
kamancsok eljöttek ilyen messzire, a sziúk is; itt vadásztak,
portyáztak, a kiowák, néha az apacsok is. Kisfiú koromban
olvastam a háborúikról, hogy egymást támadták és arra
gondoltam, miért háborúzik bárki is egy ilyen nagy országban.
Miért van az, hogy a táj mindig terület lett, amit meg kell osztani.
Hát, Bangley meg én csak ketten vagyunk, de néha a mi
túlélő-bázisunk is szűknek bizonyul. Nem azért, mert nincs elég
élelmünk, nyersanyagunk, paplanunk, ilyesmi. Ideológiai dolog.
Az ideológia szakítja szét a nemzeteket. Illetve szakította. Múlt
idő. Most milyen nemzetről lehetne beszélni? Aki még életben
van, még harcol, marakodik a maradékon. Talán bandába állnak,
mint én meg Bangley.

Mégis megosztottak vagyunk, repedések vannak az egységen.

Elvi okokból. Az ő elve: bűnös, amíg... amíg semmi. Előbb lő, aztán
kérdez. Bűnös, aztán halott. Mi ellenében? Az én elvem: A látogató
hadd éljen még egy percet, hátha bizonyítják, hogy emberek? Mert
mindig bizonyítják. Amit Bangley az elején mondott: Soha, soha
ne tárgyalj. Az ember a saját halálával tárgyal.
 Én kontra ő. Ha a végsőkig követed Bangley hitét, annak a vége
magány. Mindenki magáért, mindenki csak magával törődjön, még
a halállal való megküzdésben is, és eljutunk a teljes egyedülléthez.
Te és az univerzum. A hideg csillagok. Mint azok, amik most
halványodnak, halkan, ahogy gyalogolunk. Higgy az emberi
kapcsolatok lehetőségében és valami egészen mást kapsz. Vihar-
vert kezeslábast, zászlórúdon. Segítséget kérsz és kapsz. Mosolyt a
sáros udvaron át, integetést. Így a hajnal nem olyan magányos.

Filozófusok vagyunk, mi, Jasper?

Örül, hogy mozoghat. Hogy együtt vagyunk. Tudja, hova me-

gyünk.
*
Követjük a patak medrét felfelé. Az ösvényt, amin sokkal
előttünk az arapaho és az imént említett csejenne indiánok jártak.
Őz és jávorantilop és vadjuhok. Az ezekre vadászó prérifarkasok.
Pumák. Farkasok. Megint farkasok. Talán hegyi bölény is.
Időnként grizzly is, de azok általában nem mennek az ösvények
közelébe, még a vadcsapások felé se.

Nyárfaerdőbe érünk, aztán kijutunk belőle, és megint; a nyárfák

között mélyebb a sötétség. Fűzbozót. Följebb a füves lankák vilá-
gosabbak, rövid szikla kanyon visszhangozza az aláhulló víz hang-
ját. Aztán ponderosafenyő-erdő; előbb érezzük az illatát, mint lát-
nánk; az illat a folyás irányába terjed: édeskés vaníliaillatú, mintha
édességboltban járnánk. Ezek még élnek. A csúszka súrlódik a
kiálló gyökereken, sziklákon. Rég kiszáradt szarvasürülék. Meg-
állok, elengedem a zsinórt, megölelek egy nagy fát; ott állok édes
zsályában, ami halványabb, mint az éjszaka, illatos, jellegzetesen
aromás foltok. Ölelem a vastag, érdes kérget, orrom egy gyantás
mélyedésben, olyan vaníliaillatot szívok be, amilyent a kis barna
üvegcsékben sosem érezhettem; a fa átható illata olyan, mint a
tejkaramella. Volt idő, amikor ilyen illatú boltokba tértünk be.
Egyenruhás iskolások küszködtek a kemény jégkrémet kanalazni.
Akkoriban kegyetlenül keménynek tűnt. Miért tartják olyan
hidegen? Vékony lányok hátrasimították a hajukat és minden
tölcsérhez úgy közeledtek, mintha nehéz küzdelem lenne. A
rumos mazsola volt a kedvencem. Melissa a pisztáciát szerette.
Vagy bármit, amiben tejkaramella volt. De imádtam a tejkaramella
fagyit tejszínhabbal, gyümölccsel. Ott, a fa tövében összefut a
számban a nyál. Most talán ölni is képes volnék is érte, és nem
csak képletesen.

Jasper türelmes. Leül, aztán lefekszik. Régebben, évekkel ezelőtt

előre szaladt volna és portyázott volna szabadon, széles nyomon,
az ösvényen át, vissza, megint át, ment volna az orra után, vad-
szagot fogott volna, vissza sem lehetett volna hívni, de most örül,
hogy pihenhet. Én is. Nem sietünk. Rengeteg betárolt kaja van a
repülőtéren és Bangley néhány napig jól elvan nélkülem, bár re-
mélem, nem túl jól. Mindig megvan bennem ez a félelem, amikor
elmegyünk a hegyekbe, hogy hozzászokik és jobban tetszik neki ez
az állapot. Egyedül. Bár elég okos és elég jó taktikai érzéke van
ahhoz, hogy tudja, így hosszú távon csökkennek az esélyei. Ráadá-
sul nem egy földműves típus, Jasper már sokszor átélt ilyesmit, és
túl udvarias ahhoz, hogy látsszon rajta a feszélyezettség. A
faölelés, a motyogás. Ma éjjel - még mindig éjjel van, bár már alig -
egy szót sem szólok, mert ma éjjel egy kicsit figyelem magamat és
mindig is megvetettem az érzelgősködést, mert ez talán ismerős
gyengeség. De a fa illatát édesebbnek érzem mindennél, amit va-
laha ebben a világban éreztem, és múlt-szaga van.

Régen az alma volt a legédesebb dolog. Észak-Amerikában.

Olyan ritka élvezet volt, hogy a diák, aki a tanár kedvében akart
járni, almát hagyott a tanár asztalán. Méz és alma. Melasz.
Juharcukor az északi erdőkben. Karácsonykor piros-fehér
botnyalóka. Mindenféle édességek gondolata cikázik a fejemben.
Ősszel a járőrözésből hazafelé leszállunk egy kertnél, ami
Longmonttól északra van. Több hektár alma, olyan fajták,
amiknek a nevét sem tudom. A fák többsége kipusztult a
vízhiánytól; azok, amik a még működő csapadék-elvezető
csatornák mellett állnak, elgöcsörtösödtek, új hajtások jelentek
meg rajtuk, visszavadultak, az almák satnyák, madarak csipkedtek
beléjük, hernyók támadták meg, de édesek voltak. Édesebbek,
mint régen. Mindenre jellemző, hogy ami maradt, az
koncentráltabban megmutatkozik a teljes és veszélyes sza-
badságban.

Mélyeket lélegzek, körbeölelem a fát, tenyerem a durva kéregre

simul, ami valahogy melegebb, mint a levegő; ujjaim a kéreg
réteges kordbársonyát tapintják, majdnem olyan ismerős érzéssel,
ahogy egy nő testének domborulatait érinteném.

Ezek a kis mik? Elégedettségek. Jutalom. És az illat mindig

maga az illat, ami az emléket is hozza, és nem tudom, miért.
A patak mentén haladunk tovább, a szemcsés szürkeség
beszivárog a csontvázszerű fák közt, a bogarak megölik a
ponderosafenyőket és a csavarttűjű fenyőket; az ágakon nincsenek
tűlevelek, üres kézzel mentek a halálba.

Még mindig nem szeretem ezt a helyet. A halott erdőt. Ami

nagy foltokban már húsz éve kezdett kihalni. Meredeken megyünk
felfelé. A patakmederbe lépünk, a kövek tojás-kerekek. Pihenünk,
iszunk, aztán megint elindulunk felfelé. Fent a lucfenyők és
erdeifenyők még illatosak, sűrű a sötétség közöttük.

Jasper. Gyere már! Lemaradsz, öregfiú. Nem vagy jól?

Végighúzom ujjaimat dús, rövid szőrén, göröngyös gerince

mentén egészen nyaka laza bőréig és gyömöszkölöm.
Gyömöszkölöm a kutyát. Azt nagyon szereti. Elfordítja a fejét,
vakarózik. Legközelebb hoznom kell aszpirint. Rengeteg
aszpirinünk van. Bangley azt mondja, rendszeresen kéne
szednünk, hogy ne kapjunk Alzheimer-kórt.

Azért, hogy ne felejtsük el, mi a szarért vagyunk itt! - kiáltja.

Gondolom, ő így fejezi ki magát, ha vidámság-közeli állapotban
van.

Szóval, hogy te ne felejts el. Úgy tűnik, ez fontosabb neked,

mint nekem, Hig. Hogy bizonyos kibaszott dolgokat ne felejts el.
Egyél aszpirint!

Bangley a maga módján figyelmes, jó megfigyelő; képes a karak-

tert megítélni.

Pihenünk. Sziklapadra ülök a kis tó fölött, Jasper a lábamra fek-

szik. Akkor csinál ilyent, amikor nincs jól. Már reggel van, a szür-
keségbe színek fonódnak. Alig. Pihenünk, amíg a napfény egyene-
sen átszűrődik a fákon, és megesküdnék, hogy a fény hangot kelt,
mintha laza bendzsó húrok pendülnének. A patak felel, morajlik,
fecseg.

Tavaly ősszel láttunk jávorantilop-nyomokat. Egy állat nyomait;

a sötét lucfenyők közül jött, a hordalékba nyomódott a patak nyári
árterületén, aztán elenyészett a finomhomokos kavicságy kövei
között. Egy állat. Nagy jávorantilop-tehén. Kísértet. Elvileg az
utolsó szálig kipusztultak.

Sikoltás. Jégmadár. Van úgy, hogy egy jégmadár szegődik

mellénk. Felfelé száll a patak mentén, előttünk. Íves repüléséről a
jégtől nehéz telefondrótok jutnak eszembe; ugyanaz a szög újra
meg újra. A patak feletti száraz ágra ül, rikolt, aztán felreppen
megint. Mintha azt mondaná, hogy tartsunk ki. Mérföldeken át így
megy. Talán magányos, talán csak társaságot akar. Néha
búvármadár bukdácsol a vízparti köveken. Évente egyszer, ha
látunk halászsast.

Szeretjük a madarakat, ugye, Jasp?

Egy pillanatra kinyitja a szemét, de fejét nem emeli fel a

lábamról. Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudom: ha mondok még
valamit, felemeli a fejét, rám néz, hogy ellenőrizze tényleg nincs-e
valami, ami igazán aggaszthatná őt, hogy talán olyasmit várok el
tőle, hogy megfontoljon valamit és addig le sem veszi rólam a
szemét, amíg ki nem találja, mi az, vagy ha egyáltalán van-e valami
megfontolnivaló, ezért inkább nem szólok egy szót sem. Hagyom
pihenni.

Felszedelőzködünk, elindulunk. Meredeken haladunk felfelé,

kanyargós úton a hegyek első sáncai közt.

Délben kelünk át a régi országút vonalán. Nem lépünk a tört

kövekre; inkább a nagy, rozsdás vízátvezetőn megyünk át. A cső
száraz, mert az árvíz eltérítette az időszakos vízfolyásokat, a
patakmederbe terelődtek. Tompa, kongó hangokat keltünk
odabent. Jónásra gondolok, milyen lehetett neki a cethal
gyomrában. Régebben kiabáltam és énekeltem odabent, hogy
többszörösen gerjedő visszhangomat halljam, de már nem
csinálom.

Jasper nem szerette.

Átmegyünk az út alatt, megint a patakmedret követjük.

Megvárom Jaspert. Mintha merev lenne a csípője, légzése felületes,
zihál. Az első hosszabb menetelés az idén, talán nincs formában,
ahogy én sem, rajtam van a téli háj.
 Két farkas. Két nyom a finom sárba és kifelé a gyors víz szélén.
Jasper felfigyel rá. Egy pillanatig. Feláll a szőr a nyakán, de gyorsan
elveszti érdeklődését. Mintha csak az foglalkoztatná, mintha teljes
figyelmét lekötné, hogy tartsa velem a lépést.

*
Két óra tájban úgy határozok, hogy mindkettőnkre ráfér a pihe-
nés. Nem sietünk. Még mindig néhány mérföldre vagyunk attól a
helytől, ahol a nyomokat láttam, de ez nem jelent semmit.

Bárhol lehet idefent, ugye, Jasper?

Kihúzom a horgászbot tokját a szánból, hogy tudja, hivatalosan

is szolgálaton kívül helyezheti magát.

Sekély a víz a kis sziklaperem, a zúgó fölött. Kidőlt fa akasztja

meg a vizet. Még nem egészen kanyon, de a nagy sötét fák még
élnek, a kékfenyők és a Nordmann-fenyők, a douglászfenyők közel
hajolnak egymáshoz, ágaikon fátyolmoha feszül, leng, mozog a
szélben. Arra gondolok, vajon milyen öreg lehet a moha. Tapintása
száraz, könnyű, szinte szétomlik, de a fákon szánalmas zászlósza-
lagként lobog.

Összeszerelem a horgászbotot, befűzöm a zsinórt, és Jasper ott

fekszik a kövön, engem figyel. Ez az egyetlen napsütötte hely a
sziklán és kutyám néz engem egy melegebb fényfoltban, saját ár-
nyéka a gömbölyű kavicsokra vetül, a kerek kövekre simul, mint a
sekély víz. A tavalyi molyhos ökörfarkkóró molyhai még a bothoz
tapadnak, mint súlytalan gyertyák. Ebben a napfényben apró szú-
nyogok raját is látom; ködszerű jelenség.
 Levetem a csizmámat, nadrágomat, felhúzom a könnyű, tapadó
talpú tornacipőt, amit évekig használtam. Ha elvásik a gumi, van
tartalék. Amikor utoljára repültem a városba, a parkolóba, az
üzletből öt pár ilyent hoztam el a méretemben. Nem ilyen
könnyűek, de viselhetők. Egy pár talán három évig tart, vagyis
addig, ameddig... El sem tudom képzelni. A képek nem állnak
össze a fejemben. Megszorozni az éveket és elosztani az
életvággyal elég fals könyvelési mód. Figyeljük ezt a kis patakot.
Friss, szőrös legyet tűzünk fel, bevetjük, hátha szerencsénk lesz.
Lesz ez a dobás meg még egy, és ha szerencsénk van, egészen
szürkületig ezt csinálhatjuk.

És vacsora. Kiáltani akarok Jaspernek, de alszik és ismeri a szót

és túlságosan felizgatná magát, ezért nem kiáltok, amíg nem akad
hal a horogra. Az elsőt mindig ő kapja.

Órákig horgásztam. Bedobtam és megint bedobtam a csalit,

tegzeslégylárvát. Felsétáltam a patak kanyarulatáig, a sekély
vízben horgásztam, ami ezüstszínűre változott és a nap már a
folyásiránytól felfelé süt. Az áramlat ezüstszínű volt, benne fekete
erek, mintha higany és olaj keveredett volna. Aztán elmozdult a
nap, a hegygerinc mögé került és hideg árnyékba kerültünk, és a
vízben csak a tiszta ég tükröződött és a sekélyebb részeken újra
láttam a meder köveit. Zöld kövek és kék víz, ahol ráncot vetett és
fodrozódott. Jasper valahogy álmában is érzi, ha néhány lépésnél
jobban eltávolodom tőle; felállt, utánam jött, úgy ötven méterrel
feljebb kövek közti homokágyra feküdt. A horgon hagytam a
legyet és egy kis szőrös műcsalit is tettem rá, és egy gyöngyfejű
rovarutánzatot és néhány percen belül négy nagy pontyot fogtam.
Hagytam, hogy a legalsó légy mélyen a kiöblösödött részbe ússzon,
a felső tegzeslégylárva könnyen sodródott, aztán megállt, egy kis
moccanás, csak alig, még csak rándulásnak sem lehetett tekinteni,
de ebből tudtam, hogy nagy ponty kapta be a lárvát odalent és
akkor megrántottam a botot. Nem küzdöttek olyan hevesen, mint
a pisztrángok, inkább olyan konok ellenállást fejtettek ki, mint
amikor egy engedetlen öszvér patája a földbe vájódik, annyira nem
akar mozdulni. Nem indultak el árral szemben, nem vették be
magukat uszadékfa ágai közé, egyszerűen nem voltak hajlandók
mozdulni, ami egyáltalán nem volt élvezet, persze szinte
semmiben nem volt már élvezet, és kezdtem csodálni, milyen
sztoikus nyugalommal viselkednek az adott helyzetben. Flegma
nemet mondtak arra, hogy a világegyetem ott és akkor felfalja
őket.

Mint mi.

Így aztán amikor két kezem közé vettem egy kövér haltestet és
kőhöz csaptam a fejét, azt mondtam: Köszönöm, haver, most már
tudom, milyen érzés, ha az ember nem kész rá.

Füttyentettem. Lehet, hogy Jasper szinte teljesen süket, de a

füttyben valami megbizserget valamit a fejében, mélyebbre hatol,
mint a hallás és felállt, és kissé remegő lábakon megtámaszkodva
megrázta magát és vidáman felkocogott hozzám és nekiadtam az
első halat, aminek a súlya lehetett vagy hét font. Kifiléztem, a két
szelet szürke húst, a fejet és a farkat; a csontokat visszadobtam a
patakba. A következőt kettévágtam és megtisztítottam és a
gyomra tele volt muslicákkal, szúnyogokkal és néhány nagy
édesvízi rák.

Késő van már. Egész délután a vízben gázoltam, hideg volt az

áramlás, megéreztem, ahogy a térdemhez és combomhoz loccsant
a víz, de a lábam már régen elgémberedett ettől a zsibbadt
melegségtől. Kezdtem fázni. Fogtam még egy halat, az ötödiket,
megpucoltam, a fejénél, a kopoltyú alá s-kapcsot szúrtam, zsinórra
fűztem és a többi közé tettem, a csúszkára fektettem. Csupasz
lábamat dörzsölgettem, hogy visszatérjen belé a vérkeringés. A
nap már lement, a patak csillogott a korai félhomályban. Mit
éreztem? Boldogságot. Semmi másra nem gondoltunk, csak a
patakra, a vacsorára és arra, hogy tábort verünk feljebb a víz
mellett egy homokos sávon, ahova szerettem járni. Visszabújtam a
nadrágomba, leültem egy kőre és felhúztam a csizmámat is. Jasper
felélénkült, miután megette a halat, tátott szájjal nézett engem, így
mosolygott, mert tudta, hogy nem megyünk messze és lesz még
egy-két hal, azok már sültek, sózottak.

Jól van, menjünk!

Megkerültünk egy füzest és égerest, aminek levelei még nem

bontakoztak ki; megtaláltuk az ösvényt, zöldellő, élő,
méltóságteljes erdeifenyők között vezetett; nagyon öreg korukra
törzsük szinte sütőtöksárga lesz; megtaláltuk a tűzrakó helyet a
homokban, néhány sziklás yardnyira a víztől és megtaláltuk a
lapos, egyenes alvóhelyet is az egyik nagy, öreg fa alatt.

A tábor háta mögötti sűrűbb erdőből kihúztam néhány leesett

ágat, apró darabokra törtem őket, száraz fátyolmohával benőtt
ágra helyeztem. Sietve raktam tüzet. Hogy felmelegedhessünk.
Száraz volt a fa, gyantás; ropogott, pattogott; otthonos hang volt a
patak szaggatott, suttogó csobogása és a magas ágak közötti
szélsusogás. A sötétség már az erdőben volt, úgy töltötte ki a kis
kanyont, ahogy a tengernél a dagály jön; a tűz lángjai mélyítették a
sötétet, de fenn az ég még élénk volt, árnyalatnyi kék, és láttam
két csillagot.
Jasper is boldog volt. A tűzhöz közel kuporodott, széllel
szemben, hogy ne érje a füst; fejét a mancsára hajtotta és engem
figyelt, ahogy megsütöm magunknak a halat egy könnyű, hosszú
nyelű kempingserpenyőben, amit talán száz éve gyártottak. A
nyele vékony bádoghüvelybe volt burkolva, hogy elossza a hőt; az
anyagába préselt márkajel szerint Simpson and Sons Ranchware
gyártmány. Száz évvel ezelőtt, amikor a farmerek felhajtották a
hegyekbe saját gulyáikat, csordáikat, kondáikat nyári legelőre, az
Erdészeti Szolgálattól bérelt területekre, napokig táboroztak egy
helyen, aztán ősszel egy füttyre összegyűjtötték, lehajtották az
állatokat téli szállásra. Azok a kemény lovasok ugyanígy
kuporogtak, ugyanilyen tűz mellett. Sosem képzelték volna ezt.
Amit mi sem tudunk. Itt sütjük a halat magunknak a serpenyőben,
szinte kilóg belőle a pontyhús és fröcsög a rejtegetett olíva olaj.
Fröcsög, serceg, ágak roppannak, a lángok lebbennek a változó
szélben; ugyanez a szél az alsó folyásnál hideget hoz a magasabban
fekvő lejtőkről és régmúlt hullámverés kísérteteként suhan a
faágak között.

Jasper úgy ül, mint a szfinx, nagyon figyel. Engem. Ez az ő pilla-

nata. Megsózom a legnagyobb halat, lapos kőre teszem, a farkánál
fogva kihúzom belőle a gerincet bordástól, szálkástól.

Provecho.

Talpon van, farkát csóválja, ma először, és halk, elégedett

morgással felfalja vacsoráját.

A táborunknál őrt álló nagy fától feszes zsinórt húzok ki egy fia-
tal égerfáig, és ráterítem a sátorlapot, csak hogy a nyirkosság ne
érjen.
Magamnak is sütök egy halat, aztán letérdelek a víz melletti
kőre és iszom és vizet paskolok arcomra. A kövek közötti sima
sötétségben, ahol alig mozdul a víz, molnárpoloskák siklanak, és
maroknyi csillag csillan.

A fa alatt ágyazok meg, lefekszem. Aztán felkelek megint, kiol-

dozom a sátorlap két sarkát, visszahajtom a fatörzsre. Egy kicsit
harmatosak leszünk, de nem bánom; reggel mindent megszá-
ríthatunk a tűz mellett. Ma látni akarom az eget. Visszafekszem és
Jasper mereven, szinte sántítva jön oda hozzám; hosszú volt a mai
gyaloglás. Arcomat nyalogatja, olyan hosszan, hogy felnevetek és
elfordulok tőle. Aztán mellém kucorodik, ahogy szokott,
huppanva, szusszanva. Hallgatjuk az éjszaka neszeit. Fent a szél,
lent a víz. Kezemet a fejem alá teszem, és nézem a Göncölszekér
haladtát. Tisztának érzem magamat. Tisztának és jónak.

Reggel mereven ébredek. A hálózsák és Jasper deres. Gyapjú

sapkám is. Talán nem a legjobb ötlet fedél nélkül aludni.

Biztosan fázol, öreg fiú. gyere. Ráhajtom a takaróját, betakarga-

tom. Teste elnehezült, nem mozdul. Egyre merevebb lesz, a reggel
nehezebb.

Gyere, pajtás, így jobb lesz. Melegít, míg tüzet nem rakok.
Gyere!

Nem is moccan. Meghúzom a takarót, ráterítem, megsimítom a

fülét. Kezem megáll. A füle fagyott. Tovább csúsztatom a kezemet,
az orra is fagyos; szemét dörzsölöm.

Jasper, jól vagy? Dörzsölöm és dörzsölöm. Dörzsölöm és

bundáját rángatom.

Hé, hé!

Meghúzom a nyakán a bőrt. Hé, kelj fel!

Feltápászkodok, felülök, hozzá gördülök, mellkasom a hátát

melegíti, betakarom.

Hé, semmi baj, aludj kicsit!

 Aludj.

Magamhoz húzom, közelebb; merev, össze van gömbölyödve.

Lehelem. Észrevehettem volna. Mennyire nehezen gyalogolt. A
könnyek, amiknek tegnap nyoma sem volt, most elárasztanak.
Átszakad a gát, elönt.

Most mit csináljak? Perceken belül tüzet rakok.

Jasper. Kicsi testvérem. Szívem.

Tüzet rakok. Faágakat rakok mohára és meggyújtom.

Megsütöm az utolsó két halat. Megeszek egyet. Én...

*
Együtt mentünk.
Most te leszel az ösvény.
Járni, járni, járni fogok
Rajtad.

Aznap nem mozdulok. Csak rakom a tüzet. A takarójában ha-

gyom, bebugyolálva, csak az orra látszik ki. Ezt a látványt nem
akarom elfelejteni.

Most már ő az egyetlen. Az egyetlen, amit látok. Ami. Holnap

majd. Nem tudom.
 MÁSODIK KÖNYV
I

Nem. Egész nap nem csinálok semmit. Nem rakok tüzet. Nem
sütöm meg a halat. Egy ágra akasztom, zsinegen. Hadd találja meg
medve vagy puma. Nem érdekel. Felkelek vizelni, iszom egy kicsit
a patakból; a fagyos éjszakától hűvösebb lett a vize. Alacsonyabb a
vízszint, a köveken támaszkodó kidőlt fa jobban kilátszik. Szóval.
Visszavonulás. Szívem is dermedten összehúzódott, mint a patak.

Visszamegyek a hálózsákhoz, lefekszem Jasper mellé. Elszundí-

tok. Átlendítem rajta a lábamat, hogy érezzem a testét. Most más.
Kemény, mint a fa, mégis ő az. Magamba iszom a délutánt. Hideg
van. A nap közvetlenül a patak fölött süt, kettőnkre, talán három-
négy óra telt el. Már érzem a hal szagát. Szóval.

Visszahajtva hagyom a sátorlapot és várom az éjjelt. Hogy volt

ez a dal? If I die before I wake, feed Jake, he's been a good dog...3
Talán jobb. De akkor az ő szíve hasadt volna meg. így jobb. Így,
hogy a sötétség ömlik vissza a kanyonba, fekete lepelbe burkol
minket. Mégis. Sosincs megoldás. Nincs. Semmi nincs eldöntve,
semmi nincs befejezve. A Göncöl visszajön. Csak egy fordulat. A
kerék fordul egyet és mi már mások vagyunk, sosem vagyunk
ugyanazok. Soha. A csillagok sem. Még ők is, ők is elpusztulnak,
összeomlanak, egyesülnek, szétrobbannak. Behunyom szememet.
Az van odabent. Ami odabent van, mozog, úszik a fájdalomban,
mint az örökké úszó vak hal. Az marad, ami él. Megújul, megújul a
szeretet és a fájdalom. A szeretet a folyómeder, fájdalom tölti ki.
Nap mint nap könnyek árja.

3
Ha nem ébredek fel, ha álmomban ér a halál, etesd meg Jake-et, jó kutya
volt...
 Az éjszaka folyamán valamikor, amikor az Ikrek a kanyon fölött
állnak, a csúszkára gondolok; benne a fegyver. Arra, hogy mit
csináljak vele. Térdemen érzem Jasper súlyát; alája csúsztattam a
lábamat és arra gondolok: Nem, ő ezzel nem értene egyet. Azt
mondaná: Mi van? Nem mondana semmit. Soha nem hagyta el az
őrhelyét, így adna nekem erőt. Mi sosem hagyjuk el az
őrhelyünket, ugye? Mi ilyenek vagyunk.

Valamikor az Ikrek alatt alszom el.

Ez a harmadik nap. Hajnalban megmozdulok, érzem Jaspert a

takaróban és tudom. És elfelejtem, hogy... és aztán emlékszem és
mégis azt várom, hogy megmozdul. Azt várom, tényleg várom,
hogy feltámad. Mert feltámadhatna. Mindennel dacoltunk, ugye?
Ezzel miért ne tudnánk?

Aztán már zokogok. Zokogok és csak zokogok. Aztán felállok és

viszem úgy, ahogy van, a takaróba bugyolálva a fák alá és ásni kez-
dek. Bottal. Lapos kővel. Tíz körömmel.

Majdnem egész délelőtt ások, addig, amíg elég mély nem lesz a
gödör ahhoz, hogy egy medve ne akarja kiásni. Jó hely. Ez volt az
egyik kedvenc táborhelyünk ezen a világon. Évről évre kijártunk
ide. Ha a lelke még lát. Láthatja az évszakról évszakra változó
patakot. Belefektetem a takaróba bugyolálva és azt mondom:

Viszlát, pajtás. Te vagy Jasper. A szívem. Sosem leszünk

egymástól távol, se itt, se ott.

Aztán visszakaparom a földet a gödörbe.

A nap többi részét azzal töltöm, hogy köveket gyűjtök.

Gömbölyű kavicsokat, tojás alakú görgetegeket, nehéz sziklákat. A
patakban simult, gömbölyödött köveket. Mellig érő halmot építek.
Nem tudom, mit tegyek a tetejére. Levetem régi
gyapjúpulóveremet. Legalább annyira az ő szaga van rajta, mint az
enyém. Felrakom a halomra és újabb köveket teszek rá. Hogy
porladjon, málljon szét ott, mint valami imazászló; az ő szaga és az
én szagom mosódjon el az évszakokban. Mintha be tudnám
takarni.

Aztán bepakolok a csúszkába és elindulok a patak mentén

felfelé.

Ma hússzor álltam meg és fordultam vissza, mintha őt hívnám.

Hé, tartsd a lépést, pajtás! Hússzor fordítottam vissza a vállamat a
hegy felé. Fejemet lehajtva lépkedtem tovább, csak az ösvényre
figyeltem.
Egyszer megálltam, a nap felé fordultam, behunytam a
szememet, hagytam, hogy a fény kiégesse a könnyeimet. Aztán
még jobban hátrahajtottam a fejemet; mint a teli torokból üvöltő
prérifarkas.

Jobbra a patak szirtzátonyt nyaldos. Csukott szemhéjamon is

behatol a napfény, ömlik lefelé, mint a nehézvíz.

Ha már nincs is semmi, ez van: eláraszt, elemészt.

Nem az van, hogy nem maradt semmi. Olyan, hogy nincs

semmi, nincs. Minden megvan, ami volt, mínusz egy kutya.
Mínusz egy feleség. Mínusz a zaj, a hang, a zsivaj.
 Beszéddel, beszélgetéssel gondolkodunk, és ha beszélgetünk,
távol tarthatunk bizonyos dolgokat. Szóval. Nekem nem sikerült,
ugye? Neked sem sikerült. Azért csináltad végig, mert azt hitted,
ez a dolgod. Bolond voltam? Azok voltunk mind a ketten? Szeretet
az, ha az érvelés egyik oldalára állunk és amellett kitartunk halálig.
Egyik oldalon landolunk két lábbal. Vagy néggyel, ugye, pajtás?

Mi bolondok, elindultunk az ösvényen felfelé. Előbb két bolond,

aztán csak egy.

Van olyan fájdalom, amiből az ember nem gondolkodhatja ki

magát. Amit nem lehet kibeszélni magunkból. Nem mintha lett
volna valaki, akivel beszélgetni tudtam volna. Menni lehet.
Egyik láb a másik után. Belégzés, kilégzés. Inni a patakból. Pi-
sálni. Szárított őzhúst enni. Otthagyni azt a másik szárított húst a
nyomorult prérifarkasoknak. És. A veszteséget nem lehet meg-
emészteni. A veszteség benne van az arcod, melled sejtjeiben, a
szemed mögött, a gyomrod csikordulásában. Izom, ín, csont. Ez
vagy. Ennyi vagy.

Amikor gyalogolsz, hajtod magadat előre. Amikor elhagyod a

csúszkát és leülsz egy kidőlt fa törzsére, és elképzeled, hogy mö-
götted van, összegömbölyödve abban az egyetlen fénypászmában
és talán a lábadra fekszik. Nem érzed magad valami jól. Aztán ott
ül veled, a Fájdalom átöleli a válladat. Az a legjobb barátod.
Állhatatos. Kitartó. Éjjel nem bírod hallgatni saját légzésedet, mert
egyedül vagy, nincs veled senki és a nagy mozdulatlanság alatt
alapzajként ott van az a vízesés-moraj, hogy minden van és
minden szétszakíttatott. Aztán. A Fájdalom ott fekszik melletted,
egészen közel. Nem zavar semmi hanggal, a légzés hangjától is
megkímél.
 *
Átkozott nehéz, ugye, Jasper? Költőinek lenni, a francba,
amikor az a prózai valóság, hogy hiányzol. Igazán, nagyon,
kibaszottul hiányzol.

Három napig gyalogoltam. Alig ettem, alig aludtam. Csak azért

feküdtem a hálózsákomba, mert úgy szoktam. A megszokás. Nem
volt kedvem tüzet rakni, tűz mellett ülni, nem volt kedvem aludni
és nem-aludni sem. Nem tudtam, mi mást csinálhatnék. Időnként
letérdeltem a kövekre és ittam a patakból. Nyugatnak mentem, az-
tán északra, egyenesen az Indián-csúcsok felé. Amikor tényleg va-
dászok, otthagyom a csúszkát és a csomagot az alaptáborban vagy
valami jellegzetes helyen és csendben megyek tovább. Egy kisebb
pakkot viszek magammal, benne a tollkabát, és egy kis palack,
hogy felmehessek a hegygerincekre, vagy egy teljes napig ülhessek
valami kaptatón, távol a víztől. Gyufa, hurokcsapda, vízhatlan
kabát. Most nem így volt. Vonszoltam magam után a csúszkát,
súrlódott, karistolt a nyomomban, nagy lármát csaptam és nem
láttam vadat, csak szürke mókusokat, kékharkályokat, varjakat, ri-
adt vörös mókusokat; fák tetejére menekültek makogva, károgva
és szétkürtölték az egész vidéken: Itt jön Hig. Hig a puskájával. De
nem gondolja komolyan; itt csörtet azzal a különös szerkezettel,
nem néz ki valami jól. Hol van a kutyája? Egy mókus az egyik
faágon állt megriadva, farka a hátához simult, élénk volt és
remegett, olyan idegesítően fülsértő volt a hangja, mint a havasi
kürt. Ennyi erővel fütyörészhetnék is. Aki bújt, aki nem, jövök! A
varjak is megbotránkoznak; fejük fordul, minket néznek, engem,
csillogó szemmel, tátott csőrrel, nyakukat nyújtogatják és rekedtes
hangjukon dühös kiáltásokat hallatnak. Én inspirálom őket erre.
Ez egyenesen botrányos. A botrány netovábbja. A vadász
gondatlan. Csörtet felfelé az ösvényen. Hanyag, vigyázatlan, han-
gos, eszement, pancser. Felborítja a Rendet. A dolgok láncolatát. A
vadászókét és a levadászottakét. Ez tiszteletlenség. Valami baja
van. BÁÁÁTORRSÁÁÁG

A gyász egy elem. Megvan a maga ciklusa, mint a szénciklus, a

nitrogénciklus. Felezési ideje nem állapítható meg, soha nem
tűnik el, soha. Mindenbe behatol, ki-be jár.
A harmadik éjjelen havazni kezdett. Késő tavaszi hó, de nem
nehéz, nem vizes hó. A hőmérséklet olyan gyorsan leesett, ahogy
egy fürge felhő áthalad az égen; hideg lett, olyan hideg, mint a
télvíz idején, és a szél is elállt. Egy kis medence szélén voltunk, az
erdőhatár fölött, és a medence alján nyomokban régi hó volt és egy
kis tó, amiről nem sokkal korábban olvadt el a hó. Mi. Én. Lehet
együtt folytatni. Mondjon, aki amit csak akar, én így éreztem.
Mögöttem sétált, oldalra húzott, ugyanaz volt, de nem látható.
Nem mint. A tó ékkőként ágyazódott a nyers tundrába, a durva
kőfelületek közé; vize zöld volt, olyan megcáfolhatatlanul zöld,
mint féldrágakövek zöldje, de a szél gyűrte felületét. Aztán már
nem. A vízfelület mozdulatlanná merevedett, üveges lett, egy
pillanat alatt kipolírozta magát, a vízben a sötét felhők
tükröződtek, amik összetorlódtak az égen és úgy ömlöttek a
sziklaperemekre, mintha olvadt anyagból lennének és hirtelen
nagyon hideg lett és a hópelyhek elérték a felszínt. Nem gyűrűző,
néma, eltűnő. Elengedtem a csúszka kötelét. Ötvenyardnyira
voltam a víztől. A hóesés sűrűsödött. Fehér géz sötétítette a
levegőt, gyorsította az alkonyat beálltát, ahogy a tűz fényétől is
mélyebbnek látszik az éj sötétje. Ott álltam dermedten,
mozgásképtelenül. Túl hideg volt ahhoz, hogy ne kelljen kesztyű,
de az én kezem csupasz volt. A hópelyhek megtapadtak szempil-
lámon. Kabátom ujjára hulltak. Nagy hópelyhek. Virágok és csil-
lagok. Egymáshoz tapadtak, megtartották formájukat, tökéletes
csillag és virág formák, különálló geometriai formákként, mint a
gyerekek kivágós papírhópelyhei.
 Nevetnivaló. Hogy egy virág ilyen kicsi lehet, ilyen tünékeny,
hogy egy hópehely ennyire nagy, ennyire állékony. A valószínűtlen
egyszerűség. Felhördültem. Miért nincs szavunk a sírás és nevetés
közötti állapotra?
Aztán hirtelen nagy éhséget éreztem. Elemeltem tekintetemet
bal kabátujjamról, körülnéztem a hágón. Felettem eltűnt a
sziklaperem és a hegycsúcs. Mi a faszt keresel itt? Hig, mi a fasz
jutott eszedbe? Miért vagy ilyen magasan, ilyen késői órán. Nem
kéne itt lenned. Rád esteledett az erdőhatár felett. Ebben az
évszakban nagyon heves viharok tudnak lenni; a viharok is
vándorolnak, mint minden más. A hideg. A védtelenség. Ősi
félelem ébredt bennem. Az, hogy rám esteledik, elkap a vihar,
hogy egyedül vagyok nyílt terepen. Ez kibaszottul meglepett,
nagyon berezeltem.

Le kell jutnom, lejjebb kell jutnom.

Úgy értem, a pánik ismerős volt, úgy, ahogy a félelem vagy a

másnaposság okozta rosszullét is ismerős, de olyan régen nem
éreztem, hogy azt hittem, teljesen eltűnt már. Mintha az élet és a
haldoklás közé rekedve semmi értelme nem lenne a pánikolásnak.
Nem így volt. Úgy értem, nem tűnt el. Egyáltalán nem volt idegen.
A pánik közel volt és ismerős volt, saját szaga volt és megvoltak a
saját módszerei, hogy összenyomja a tér széleit. Felkaptam a
csúszka kötelét. Visszanéztem, saját nyomomat kerestem a meg-
kérgesedett maradék hóban. A sötétben, ami a hópelyhekkel egyre
sötétedett. Túl késő, hogy elmozduljak. A büdös francba!

Jasper jelenléte, viselkedése mindig megnyugtatott. Ő nem

izgatta magát fel különösebben semmin, legfeljebb farkasnyomon,
így én sem.

Nyugalom volt. Ha nem fúj a szél, akkor nincs veszély. A

sátorlapot sziklához illesztve féltetőt képezhetek, bebújok a
hálózsákba és alszom. Holnap reggel, ha a hó nem túl mély,
elindulhatok lefelé és gond nélkül menedéket találok a fák között.
Fél nap után pedig már a patakban horgászhatok. Néhány óra
útnyira lejjebb.

Megettem az összes szárított őzhúst. Mély kiéhezettséget, maró

éhséget érzek. Ha nem dobtam volna ki a másik húst, Jasperét, azt
is megettem volna. Ki ítélne meg? Mit számít, hogy ő vagy én,
egyek vagyunk. De napokkal korábban kiürítettem a zacskókat az
ösvényen.

Hát jó. Volt víz. Volt a másik oldalon egy nagyobb szikla, a tó
felé lejtő részen. Rántottam egyet a csúszkán, tettem egy lépést és
megálltam.

Árnyékot láttam a gerincen. Minden olyan közel volt: a tó, a

lejtő, mögötte a göröngyös görgetegtalaj kapaszkodott ki a
hóviharból, egyenesen a felhők alkotta alacsony fedőhöz. Ott, a
hegygerinc borotvaéles meredélyén, éppen ott, ahol a felhőbe tűnt,
nagy sötét alak állt. Kezem fejével ledörzsöltem a jeget
szempillámról, és amikor megint a hegygerincre néztem, az alak
már eltűnt.

Féltetőt húztam fel a szikla mellett a kék sátorlapból, kidobtam

alóla a kisebb köveket, hogy egyenes helyem legyen, kényelmesen
összekucorodhassak, aztán betakaróztam és elaludtam.
Álomtalanul aludtam, nem volt velem az átható gyász; aludtam, és
arra ébredtem, hogy majdnem abszolút sötét van és hallottam a hó
hullását, a halk kopogást a műanyag sátorlapon és visszaaludtam.
Aztán megint felébredtem, és arra gondoltam, hogy a sötét alak,
amit láttam elég nagy volt ahhoz, hogy jávorantilop legyen. És
arra, hogy nem láttam nyomokat és vajon jó dolog, vagy rossz
dolog, hogy olyasmit vélek látni, ami nincs ott, ahol látom.
 *

Tíz napja voltam távol, amikor jelt adtam Bangley-nek az adó-

vevőn. Korán reggel. Nem azért aggódtam, hogy nyílt terepen né-
hány mérföldnyi úton fedezzen, vagy hogy golyót kapok magamba
vagy követ valaki a fák közül, de ez volt a rituálénk. Ez egyben időt
adott neki, hogy alkalmazkodjon hozzám, barátkozzon a gondo-
lattal, hogy újra az ő világába lépek, legyen néhány órája, ami alatt
eszébe jut, hogyan kell emberként viselkedni. Talán. És persze ha a
toronyból nézi a területet, amit minden órában megtesz, meg-
mentheti a seggemet attól, hogy baráti tűz áldozatául essek. Nem
nagyon érdekelt, mi lesz velem, de ezt valahogy nem voltam
hajlandó elfogadni. Úgy értem, a gondolatát: hogy azért haljak
meg, mert Bangley téved. Vagy talán nem is tévedés volt. Talán
félig tévedés, el nem ismert féltévedés, mint szegény öreg Francis
Macomber halála. Ennyi volt. Nem akartam úgy járni, mint ő
ebben a Rövid Boldog Életben. Ezért távozásom óta először
bekapcsoltam a készüléket és kétszer megnyomtam a mikrofon
gombot.

Két őz volt a csúszkán. Kisebb dámvadtehenek, de kettő, talán

elég arra, hogy igazolja a távol töltött időt, vagy mégsem. Faszt se
érdekel. Mondhat, amit akar. Ez már nem az ő rodeója, de nem is
igazán az enyém; ha belegondolok, napról napra kevesebbet tudok
róla. Kibaszottul semmit sem tudok róla.

Egy perc, talán kevesebb, aztán a statikus elektromosság

sercegése és:

Nahát, nahát, a tékozló Hig visszatér. Azt hittem, elpatkoltál

odakint nekem. Tényleg.

Hello, Bruce.
 Fontolgató hallgatás, elég hosszú. Erre mindig megakad. Olyan
biztosan kiváltódik ez a reflex, mintha valami gombot nyomnék
meg. Legutóbb talán az anyja szólította így. Amikor dühös volt rá.

Valami gond van?

Ezúttal nincs irónia a hangjában. Ez meglep. Bangley hangja

szinte aggódónak tűnt. Bár ezt elég nehéz megállapítani adóvevőn
át.

Mondhatni.

Oké. Örülök, hogy egy darabban visszajöttél.

Csend.

Ugye... egy darabban vagy?

Magam elé vettem a rádiót és ránéztem. Bangley egészen úgy

hangzott, mintha tényleg emberség lakozna benne. Biztosan az át-
viteli viszonyok, a statikus sercegés, a rádióhullámok terjedésében
lehet valami, valami napfolttevékenység okozta torzítás. Azt
értette ez alatt, hogy szükségem van-e segítségre, hogy
visszajussak.

Aham. Egy darabban. Kar, láb oké.

Rendben. Adj kilencven percet.

10-4.

Hig.

Mi az?
 Kibaszott hosszú eltávot csináltál magadnak.

Ó, a régi Bangley.

Benyomtam a mikrofon gombját

Kilencven perc. Vettem.

Már világos volt. Ponderosafenyőkkel benőtt hegyoldal alatt

kushadtam, füzes, nyírfás ligetben, az első hegyvonulat lábánál,
ahol a patak délnek fordul, a mi ösvényünk pedig egyenesen kelet
felé vezet tovább. Nyílt terepen. Ha rendben mentek volna a
dolgaim, órákkal hajnal előtt elindulok, és nem kellett volna
Bangley-t olyan helyzetbe hoznom, hogy világosban menjen a
toronyhoz. A CheyTac .408 volt nála, ami könnyű
orvlövész-fegyver, mármint olyan könnyű, amilyen könnyű egy
ilyen fegyver lehet. Öröme és büszkesége; menet közben, mármint
nem lehasalva is lehet használni, ha arra van szükség és így is
tüdőn lehet lőni a célszemélyt egy mérföld távolságból.

Kilencven percet vártam, képembe sütött a nap, ami az igazat

megvallva nem a legjobb stratégia volt, mármint félig vakon menni
előre, és jó érzés volt, hogy Bangley ott van fenn a toronyban és
neki hátulról süt a nap, tökéletes fényben ellát az első fákig.
Háromszor jelentkezett probléma. Az első probléma egy lány volt,
késsel felszerelkezve, ami nem is volt probléma. Arra gondoltam,
hogy már csak valami váratlan esemény hiányozna, illetve
egyáltalán nem hiányzik, és hogy milyen meleg van így hajnalban,
zsenge füvek és korai virágok friss illata száll; aztán elindultam.
Több mint egy órát gyalogoltam, nehéz volt a teher; a két őzet
kibelezve, felnegyedelve raktam a csúszkára, és több mint a fele
utat megtettem a toronyig, erősen küszködve a magamra vett
hámmal, keményen húztam, amikor a mellkasomra rögzített rádió
életre kelt.
 Hig társaságod van. Sürgős. Rendkívüli riadó.

Oké. Mi az?

Ledobtam a hámot és hirtelen megfordultam. Az ösvényen

hátrafelé semmi. Magas zsálya, súrlófüvek, hanga, gammafű, már
térdig érő. Sárga és fehér réti rózsák nyílnak, kövér méhek
legelnek, az ösvény kihalt és üres mögöttem. Szívem erősen
kalapál.

Hig, követnek. Negyedmérföldnyire. Vetted? Negyedmérföldnyire,

talán egy kicsit távolabb.

Oké. Oké. Értettem.

Mondd, hogy „vettem". Ismételd az infót. Az ég szerelmére,

hiszen pilóta vagy.

Jesszus, Bangley!

Nyugtatni próbállak, bazmeg. Koncentrálj a részletekre.

Egyszerre csak egy dologra figyelj!

Istennek szent anyja! Ki tolta a világra ezt a fickót?

Csend.

Vettem, basszus. Negyed mérföld. Figyelek.

Jó. Oké. Most fordulj vissza. Most. Fordulj vissza! Nézz rám! Fogj
egy vizes palackot. Nyújtózkodj. Csinálj úgy, mintha pihenőt
tartanál. MOST!
 Oké. Vettem.

Nem hallhatnak minket, Hig. Felőlük fuj feléd a szél. Viselkedj

természetesen. Nyújtózkodj. Igyál. Úgy nyúlj a mikrofon
gombjához, mintha a melledet vakarnád. Teljesen egyedül vagy ott
kint, Hig. Legalábbis ők úgy tudják. Magányos préda.

Kibaszott jó.

Hol a haverod?

A haverom? Ó, Jasper. Hosszú történet.

Rövid csend. Szinte hallom, ahogy kattog az agya, átkalibrálja a

stratégiát.

Kilenc. Érted? Kilences. Kilencen vannak.

Kilencen? A büdös francba!

Hig, tudják, hogy van fegyvered. A húst akarják tőled és a

fegyveredet. Nincsenek fegyvereik. Legalábbis lőfegyverük nincs.
Nem láttam fegyvert náluk. Ha lenne fegyverük, már halott lennél.
Vetted?

Aha. Kibaszottul vettem. Kilenc?

Hig, figyelj! Macsetéik vannak. Macsetének vagy kardnak látszik.

Kard? Kibaszott kardokkal jönnek?

Hig, nyugodj le! Hajlandók némi veszteséget elszenvedni. Ahogy

én látom. Igazából a fegyveredet akarják.
 Ó, a kibaszott Bangley. Ezt két mérföldről mérte fel. Ott áll a
toronyban és a távcsövével figyeli a terepet.

Remek.

Szóval hajlandók veszteségeket vállalni. Mindegyik azt reméli,

hogy nem ő lesz a veszteség. Őzhúst akarnak enni és a puskát
akarják. Vetted?

Igen.

Ismételd, Hig. Figyelj, hogy figyelj.

Szívem vadul vert. Majdnem hangosan felnevettem. Ott állok, a

nap a hátam mögött, és visszanézek az ösvényre, oda, ahonnan
jöttem, és meglátom a látogatók csenevész, szó szerint csenevész
csoportját úgy négyszáz yardnyira.

Ismételd!

Vettem.

Jó. Nyugalom, lélegezz lassan, egyenletesen!

Bangley, mondd meg, mit akarsz, mi a faszt csináljak? Mit

csináljak?!

Lélegezz egyenletesen. Azt akarom, hogy lélegezz normálisan.

Ezek követnek téged. Hig. Egész nap követtek. Ahogy jónak látják.
Nem sietnek. Lassan mozogsz, egyre közelebb mennek hozzád.
Aztán megtámadnak. Már csináltak ilyent, Úgy mozognak, mint
akik nem az első támadásukra készülnek. Vetted?
 Oké. Neked van előnyöd. Előnyben vagy, Hig. Most te vagy
előnyösebb helyzetben.

Tényleg?

Kibaszottul ja. Igen, Hig. Figyelj rám!

Akkor, ott aggodalmat éreztem a hangjában, ami egyáltalán

nem nyugtatort meg. Kilenc az rohadtul nagy szám, ha támadókra
vonatkozik, akiknek történetesen én vagyok a célszemély.

Figyelj rám! Egy kicsit odébb, keletre, talán nyolcvanyardnyira az

ösvény egy bevágáson vezet át. Sekély, de a célnak megfelel.
Nyújtózkodj, és vedd fel a kötelet, mintha tényleg nagyon fáradt
lennél és menj előre addig a vízmosásig.

Bangley tényleg kibaszott fáradt vagyok.

Jól van, Hig. Attól nyugodtabb leszel. Nincs espresso Hignek,

legalábbis most nincs. Ne remegjen a kezed. Azt akarjuk, hogy
szilárdan, biztos kézzel csináld, amit csinálsz. Most indulj el! Az
ösvény északi oldalán nagy, sűrű zsályabokor vagy valami ilyesmi
van, rögtön a vízmosás alján. Bokorcsoport. Tökéletes. Húzd a
csúszkát a mögé a bokor mögé és dugd el. Vágj ágakat, ha kell. Két
állatot hozol, ha jól látom. Igaz?

Jól látod, Bruce. Hihetetlen vagy.

Szünet, míg felfogta. Nem vagyok biztos benne, hogy gúnyos

volt a hangom vagy nem, de ez nem számít.

Örülök, hogy kezd derengeni neked, Hig. Végre rájöttél. A

csúszka, a hús, az lesz a te fedezéked. Arra az esetre, ha tévednék,
és valahogy mégis lenne lőfegyverük. Íjat vagy ilyesmit nem látok
náluk. Elég nyomorultak. Gyenge felszereltség.

Imádta ezt mondani. Nyomorultak. Gyenge felszereltség.

Persze, a büdös francba, éppen ezért él és mozog. Mert ő nem
gyengén van felszerelkezve. Ezt meg kell hagyni. Javára írandó.
Bangley.

Elrejted a csúszkát és valahol mögötte lekushadsz. Értetted?

Igen. Csend. Bangley?

Mi az, Hig?

A táramban öt golyó van, egy a csőben.

Csend. Hallottam, ahogy a szél rezgeti a hangafüveket. Hirtelen

mintha nagyon nagy lett volna a csend.

Hogyan szedjek le kilenc embert, ha megtámadnak? Hat

golyóval? Rádiózaj. Nem emlékszem, mikor voltak legutóbb
boldog, hogy ilyesmit hallottam. A segítő beavatkozás hangja, a
nyugalom hangja tűzharcban, a taktika mesterének hangja.
Bangley.

Oké, figyelj Hig. Lélegezz egyenletesen és figyelj! Nyújtózkodj

megint. Fogalmad sincs, nem is sejted, hogy azok a kibaszott
kilencek mögötted vannak. Nem ártana, ha énekelnél.

Énekelni?

Igen, énekelj! Vagy fütyöréssz. Semmi nem oszlatja el az ellenség

gyanúját jobban, mintha a célszemély fütyörészik. Figyelj rám, Hig!
Amikor átérnek a vízmosás szélén, várj. Tervezd meg a lövéseidet.
Jobbról balra mozdulj. Úgy könnyebb dolgod lesz. Érted?

Igen.

Ismételd!

Jobbról balra. Vettem.

Oké. Még ha nem is a legjobb formádban vagy ma reggel,

kiiktatsz kettőt, talán hármat. Legalább. Ráadásul te fedezékből
lősz. Az első néhány lövés totálisan kibaszott meglepetésként fog
hatni rájuk, nekem elhiheted. Totális döbbenet. Azt hiszik, már
megvagy. Azt hiszik, valami nyomorult szegény szarvasvadász
vagy, és gyanútlanul vánszorogsz hazafelé. Nem tudják, hogy
beléptek a mi kibaszott területünkre.

Bátorított, lelkesített, azért beszélt így. A dolog működött. Ó, ez

az istenverte Bangley!

Hig?

Aham.

Figyelsz te rám?

Aham. Most mi a faszt csinálnak?

Ne törődj velük. Egy egész napjuk van, hogy elkapjanak. Ne

feledd. Amíg állsz, amíg pihensz, nem mozdulnak. Oké, Hig, szóval
az első menetre leszedsz kettőt vagy hármat. Lehet, hogy négyet is,
ha piszok szerencsés napod van. A többiek ekkor fedezéket keresnek
és próbálnak rájönni, merre vagy. Nem volt idejük meghatározni,
hol vagy. Legyen kéznél a lőszer. Ne vedd mind a kezedbe, mert
elejtheted. Állítsd egymás mellé őket egykettőháromnégyöt. Tizet
egymás mellé. Jobb, ha tizenkettőt, ha éppen nagylelkű kedved van.
Tíz.

Tíz.

Jó. Oldaltöltésű a tárad. Sosem értettem, milyen buzi

nosztalgiából hurcolod azt a .308-ast. Mi is pontosan? Egy Savage
99?

Pontosan tudta, mi a típusa.

Egy kibaszott Savage 99. A büdös életbe, Hig. Ennek nagyon

örülök. Most ez tényleg jól jött.

Tényleg?

Baszottul ja. Oldaltöltésű. Az sokkal gyorsabb, mintha át kéne

fordítani. Csak lökd bele a töltényeket. Egyenként, nem kell sietni.
Ha van időd, csináld lassan és csendben, töltsd bele a hatodikat is.
Csendben, mert nem akarod, hogy rájöjjenek, hol vagy, ha addig
nem jöttek rá. És akkor még nem jönnek rá. Érted?

Mély levegőt vettem. Kimerültem. Hirtelen nagyon, nagyon bol-

dog voltam, hogy Bangley a társam, a segítőm. Sosem voltam még
ennyire boldog.

Igen. Vettem.

Jól van, Hig pajtás. Maradt öt vagy hét ember. Fedezékben vagy,
védett helyen, és ha úgy gondolják, érdemes feláldozniuk a
fedezéküket és rád támadni, miután társaik haltak meg, akkor
veszélyesebbek, mint gondoltam. De valószínűleg nem így lesz. Ám
meglehet, hogy elég dühösek lesznek. A düh, az számít. A
totál-basszaki megölted-a-dilinyós-fogyatékos-ikerbratyómat
faktor. Ebben az esetben tényleg meleg helyzet állhat elő. Buzi
meleg.

Ezt már nem tudtam megállni röhögés nélkül. Felnyerítettem

ott, nappal szemben, a hegyek felől fújó szélben, ami a fosztogatók
szagát hozta, eau de marauder, és halott kutyám szagát és felnevet-
tem.

Most sírsz vagy nevetsz?

Igazán aggódónak tűnt.

Nevetek. Csak nevetek. Jasper meghalt. Álmában.

Sajnálom, Hig. Tényleg nagyon sajnálom. Most szedd össze

magadat! Hig!

Oké, oké! Csak a totál-basszaki megölted-a-dilinyós

fogyatékos-ikerbratyómat faktor. Figyelek rád, Bangley.

A feladatra figyelj, Hig. Koncentrálj a feladatra. Tehát maradt

négy-hét ember. Ha mégis támadnak, szedj le még néhányat, és
készen is vagyunk. A többi fejvesztve visszavonul. Ha okosabbak,
mint amit ki lehet nézni belőlük, előbb szétszóródnak.
Megpróbálnak bekeríteni. Az már komolyabb gond, de én innen jó
szögben látok rájuk. Emlékszel, amikor húsz láb magasra akartad
építeni a tornyot? Meg akartál állni húsz lábnál? És én azt
mondtam, hogy harmincra építjük és két hétig duzzogtál?
Emlékszel? És a tornácra? A dupla ácsolatú, megerősített
tornácomra? Hát ezért volt. Látom őket. Mindegyiket. Most
lapulnak, de ha mozdulnak, akár guggolva is, látom őket. Szóval
maradj úgy, ahogy vagy. Ha szétrajzanak, csak töltsd újra a tárat és
én innen mondom, hogy hol vannak. Irányt, távolságot. Megadom a
koordinátákat. Olyan lesz, mint az agyaggalamb-lövészet... Hig?
Vetted?

Vettem. Agyaggalamb. A tűszikla a tizenkét óra.

Okos fú. Ami azt illeti, higgadtnak látszol, Higg. Eszembe jutott
valami, öreg fiú. Nálad van a tartalék fegyver? A Glock.

Igen.

Ez már beszéd. Mindent úgy csinálunk, ahogy mondtam. Ha

valami rosszul sül el, ha valamelyik túl közel ér hozzád, csak
puffantsd le, nyírd ki. Győződj meg róla, hogy kifingott. Várd meg,
míg olyan pozícióba kerülsz, hogy nem lát és fingasd ki. OK?

Vettem.

Most tedd el a vizes palackodat, kezdj el fütyörészni, fogd a

hámot és indulj el!

Ezt tettem. Fütyörésztem. A homlokomra vettem a hámot, így a

vállam felszabadult és elindultam. Elég lassan. Hirtelen mély,
csontig hatoló fáradtságot éreztem; olyan fáradságot, hogy hasonló
kimerültségre nem is emlékeztem. Legszívesebben lefeküdtem
volna a meleg, korai napra, hadd vigyék el a húst, vegyék el a fegy-
vert, az életemet. Túl lennék az egészen. Ám ezzel a késztetéssel
vetekedett a vágy, hogy együttműködjek Bangley-vel. Úgy értem,
éreztem, hogy nagyon izgatott ettől a feladattól; nagy kihívás; és
az én kibaszott társam tényleg bízik bennem. Hogy meg tudom
csinálni. Agyament dolognak tűnhet, de részben miatta akartam
ezt megcsinálni. Mert hiszem, hogy egy csapat általában erősebb,
mint az egyének összessége. Előre hajoltam és nekifeszültem a
hámnak, húztam, mint egy öszvér és a csúszka csúszott a sima
ösvényen, amin, ha már lendületbe jöttem, könnyű volt haladni.
Elértem a sekély vízmosás szélét és egyik kezemben fogtam a
hámot és hátraléptem és az orr fogantyújánál megfogtam a
félbevágott kajakot és átemeltem a földperemen. Kézzel vezetve
csúsztattam lefelé az enyhe lankán. Az alján, míg rakományom
csúszott, teljes erőmmel nekifeszültem és átfutottam. Homokos
volt a talaj, az alján nyílt terep. Haladtam, ahogy vitt a lábam.
Amint nem látnak, amint elvesztenek szem elől, közelebb jönnek,
csoportosulnak mögöttem, futva keresnek. Elrejtettem a csúszkát
a sűrű zsályásban, a túlparton és az ösvényhez képest oldalt
fordítottam. Ugyanazzal a mozdulattal nyúltam a nagy
vadászkésért és vastag ágakat kezdtem vágni. Alig egy perc telt
bele, már rendesen álcázva volt a szállítmány. Zöld kajak volt,
erdőzöld, és egyszerre kibaszottul örültem, hogy voltam olyan
előrelátó és majdnem terepszínű kajakot választottam élénk
fuksziaszín helyett.

Ötven yard, Hig. Ötvenyardnyira a vízmosástól.

Kiszabadítottam a puskát a csúszkáról, meg az egy doboz

lőszert, és lefeküdtem; a puskacsőnek az egyik őz lapos, kemény
hátsó fertályát választottam támasztékul. Mindig nyúzás nélkül
négyeltem fel az állatokat, később szedtem le róluk a bőrt, ami így
már nehezebb volt, de szállításkor sokkal jobban megvédte a húst.
Örültem, hogy így csináltam. A rövid szőr nagyon jó, szilárd alapot
adott a .308-as csövének.

Harminc yard. Harminc, Hig.

Ekkor már suttogott, közel voltak.

Lelassítanak. Libasorban a jól járható ösvényen. Fogalmuk sincs,

Hig. Érted? Előnyöd van, Hig. Csak maradj nyugton, várd meg, hogy
a nagy részük leérjen a vízmosás aljára és szedd le őket balról
jobbra, elölről hátra. Aztán tárazz be. Lőj megint. Jó lesz. Most be
kell fognom. Jó szórakozást!

Kikapcsolt. Bangley. Micsoda idétlen dolog azt mondani, hogy

jó szórakozást. De az én kibaszott társam komolyan gondolta. Ez
valamilyen hatással volt az agyamra. Erőt nyertem, ilyesmi. A
puskát az őzfertályon egyensúlyoztam, kivettem a Glock pisztolyt
az övtokból, betáraztam, jobb felől az őzbőrre tettem.
Karnyújtásnyira. Kiráztam a piros műanyag tölténytartókat a
dobozból, egyenként szedtem ki a töltényeket és csúccsal felfelé a
bőrre raktam őket, hogy úgy tudjam berakni a tárba, hogy ne
kelljen irányt váltani. A kezem egy kicsit remegett. Csak egy kicsit.
Jó szórakozást! Ez nagyjából mindent megváltoztatott. Abszolút
semmi vesztenivalód nincsen, Hig! Ezt mondtam magamnak. Hát
szórakozz! Szívem hevesen vert, szinte boldog izgalommal jutott
eszembe, ahogy a középiskolában fociztunk. Kapus voltam, az
utolsó menedék, a csapat bizalmának abszolút letéteményese és
most is így éreztem magamat. A francba, ennyi erővel
megbújhatnék egy szikla alatt. De ha már belefogtam, csak
cselekedtem, nem gondolkodtam, és az öröm átnyomult a
félelmen. Majdnem így éreztem magamat. A nincs mit veszteni
fíling nagyon közel van a szamuráj Már halott vagy felfogáshoz.
Ezt mondtam magamnak.

Tizenhárom réz hüvelyt pakoltam ki egy sorba. A szerencsés 13.

Meghúztam a kart, benyomtam egy lövedéket a csőbe, aztán betol-
tam az elsőt a tárba. Tizenkettő maradt, fényes rézszínű katonák.
Két teljes tár. Mély lélegzet, minden rendben. Nyugodtan
támaszkodok az őz combcsontjára. Érzem a bőr és az izom alatt.
Mellkasomba nyomódik. Jobb kezem mutatóujja a ravaszon,
mindkét szemem nyitva, úgy nézem azt a földterületet, ahol az
ösvényről a vízmosásba értem, ami olyan, mintha ki lenne
polírozva, ahol a csúszkát végighúztam rajta, évek hosszú során át.
Százötven láb távolság lehet. És.
 Az első félig guggolva ért le; nem gyorsan, nem is lassan,
lement, fürkészett, lelassított, csodálkozott. De csak jött tovább.
Nagyon sovány férfi, teljesen ősz szakállú. Meztelen karját
börtöntetoválások díszítették; csillagok, keresztek. Kezében kard.
Ócska lovassági kard. Nem látta az ellenfelet, de számított rá, hogy
bármelyik pillanatban megláthatja, ösztönösen felegyenesedett,
lesétált a vízmosás mélyére és a csúszka nyomát figyelte a
homokban. A mögötte jövő majdnem fellökte; túl gyorsan
igyekezett lefelé, már támadni akart; nagy testű, vörös szakállú
ember volt, szintén karddal. Minden, amire addig gondoltam,
érvényét vesztette. Gyilkosok. Ezek gyilkosok. Akarom őket.
Szentséges szentszarság, Hig, még sok dolgod van. Úgy hallottam
Bangley szavait, mintha telepátiával jutott volna el hozzám. Nem
tudom, lehet, hogy tényleg összeszaladt a nyál a számban.
Sajnálom azt az embert, aki ezeknek esik áldozatul. A harmadik
hosszú hajú volt; derékig érő, drótszerű, mocskos haja volt, arca
simára borotválva, fekete bőr motoros mellényben; fején
szegecsekkel kivert baseball sapka. Illetve csavarokkal. Hosszú,
úgy félujjnyi csavarok, a csavarszárak kihegyezve, a csavarfejek
lelapítva. Vörös és Csavaros elhúztak az első ember mellett,
meglehetősen vérszomjasán ügettek le a nyílt terepen, a folyóme-
derben és alig tizenöt emberhossznyira voltak, amikor megálltak
és alaposabban körülnéztek. Ezek megvannak. Közben három má-
sik jött le, nekem csak elmosódott, eleven tömeg. Leszedem őket.
Elölről hátrafelé, jobbról balra előbb a Sovány elsőt, aztán Vöröset,
aztán a Csavarosat. Oké. Befogom a vezetőt a célkeresztbe, meg-
húzom a ravaszt. Ismerős huppanás, a puska megugrik a bőrön,
egy kicsit felemelem és jobbra mozdítom; rengetegszer csináltam
már, ha két vagy három őzet akartam lőni egyszerre; egyenesen a
testtömeg középpontjára célzok, a puskacső vége most egy
tenyér-szélességnyire van az alátámasztási ponttól; célba veszem
Vöröset és lövök. BANG! Nem gondolkodok, csak lövök. Alig jut el
a tudatomig, hogy az első kettő elesett. Az utolsó, Csavaros éppen
leguggolna, hogy menedékbe húzódjon, és BANG a találat a vállát
vagy az oldalát éri; megpördül, elesik, fetreng, aztán feláll, felfelé
mozdul, vissza, a peremen a homályos tömeg éppen szétválni ké-
szül, a legnagyobb testre célzok, két ember egymás mögött, aztán
meghúzom, egyik széttárt kézzel hanyatt dől. Lövés. Négy! Furcsa
érzés fog el, nem öröm, nem diadal, de valami olyasmi. Csapatban
voltam, csapat vagyunk, négyet szedtünk le...

Hig, vissza! Fuss!

A rádió most hangos, hangja sürgető, szinte őrülten sürgető.

Fuss hozzám, haver! Most! A Glock! tedd zsebre a Glockot!

Markold fel a lőszert, kézbe a fegyvert és FUSS! Hozzám!

Jesszus! Engedelmeskedtem. Volt valami a parancsban, az uta-

sítások sorrendjében, ami nagyon világosnak, logikusnak tűnt,
áldassék az én haverom, eszembe sem jutott vonakodni, felkaptam
a Glock pisztolyt, a jobb zsebembe dugtam, felmarkoltam egy
halom lőszert, a puskát és futottam. Hátranéztem. Ahogy hátra-
néztem, a maradék öt ember a parton teljes erőből futni kezdett;
szétfutottak. Gyorsak voltak. Izmosak és gyorsak; nem
akadályozta, nem hátráltatta őket semmi, csak a fegyver a
kezükben. Ezt a képet láttam: öt nagy testű férfi fut szét, támadón
jönnek felém. A homok lassítja őket, de harminc másodpercen
belül utolérnek. Csak egy, csak egy öl meg engem. Futottam.
Puska, lőszer a kezemben, futottam. Amilyen gyorsan csak
tudtam. Még egy pillantás hátrafelé, már a meder alján vannak,
nyílt terepen és közelednek...

WHROAAWMP

Aztán földeső. Föld a számban, szememben.

WROOOOAMP
 Kézzel, karral takartam a fejemet,
jesszusistenannyavagymiafranc.

WHPAWWWWWWWOMK

Megremegett a föld, földrepeszek szálltak fel, göröngyeső hullt,

homokpermet, kavicszivatar, nyers faforgácsok koppantak és

Csend. Fülcsengés, csennnng, csennng. Nedvesség. Orr vérzik.

A csengő csendből a rádió reccsen. Hig? Hig? Élsz? Hig!

Az a sok darab. Kéz kúszik vissza a földön. Mi? A fejhez. Ép. A

fej ép. Fül cseng. Oldalra gördülés. Ingujj az orrhoz, vérzik, nem
rossz. Köpés. Szem. Tiszta szem, tompa ujjak, légzés. Nincs
sérülés.

Hig! Az istenbe! Életben vagy! Nyugodj meg, nyugodj már meg!

Semmid nem tört el? Egy darabban vagy? Próbálj meg felállni.
Lassan. Hig!

Oké, feltérdelek. Így maradok egy kicsit, tán egy hétig.

Négykézláb. Az orromból vér csöpög a földre, látom, ez jó, ez
teljesen jó jel. Négykézláb állok. Lélegzek. Oké, jól vagyok.

Hig, eltűntek, Látod, ott van az egyik, illetve a darabjai úgy

száz-lábnyira. Lehet, hogy több áldozat is van. A többi nincs a
radaron. Eltűntek, Hig. Hallod? Ha össze tudod szedni magad,
keresd meg a fegyveredet.

Hig, nincsen semmi bajod. Talán egy kis légnyomás, ennyi. Nálad
van még a Glock? Hig? Nézd meg a zsebedben! Mondd, hogy nálad
van még a Glock. Csak míg abszolút biztosak nem leszünk benne,
hogy a terület tiszta.

Négykézláb. Visszagördülök ülésbe. Pislogok a naptól. Hozzám

beszél. Bangley hozzám beszél. A rádió. Mellemhez nyúlok, kezem
lassú és merev, mintha lassított filmet néznék, megnyomom a
mikrofon gombját, nincs bennem erő.

I... i...

Hig jól vagy. Jól van, öreg hal!

I... Itt van a Glock.

Ó, ember! Az jó. Jól van, öregem. Szép volt, Hig. Csak maradj egy
kicsit úgy, ahogy vagy. Lélegezz.

Csend.

Bangley

Mi az, Hig?

Folyton azt mondod, hogy lélegezzek.

Nevetés jön a hangszóróból. Megkönnyebbült nevetés. Mint a

hűs szellő.

Kibaszottul jobb, mintha nem lélegeznél, ugye, Hig?

Újabb nevetéshullám.

Jól csináltad, Hig. Kibaszott jól. Elsőre négyet leszedtél. Négyet!

Sokkal, sokkal többet, mint amennyire szerencseileg kalibrálva
vagy, ember. Olyan bizonytalan, remegő volt a hangod, hogy csak
kettőt néztem ki belőled.
Röhögés.

Kösz.

Csend.

Mi a fasz volt ez? Bangley. Mit csináltál?

Aknavetőgránát. .81-es. Brit gyártmány. Valamikor be kellett

vetnem a rohadtak ellen. Emlékszel a kiugró erkélyszerűségre, amit
a toronyra építtettem veled? Ezért, Hig. Megmentette a bőrödet.
Meglepetésnek tartogattam, amolyan születésnapi ajándéknak.

Sercegés.

Meglepett, ugye, Hig? Még van egy csomó. Akkorra tartogatom,

amikor a szar tényleg a ventillátorba jut.

Ott ültem a földön a napon, míg az orrom vére be nem alvadt és

próbáltam megemészteni ezt az aknavetőgránát dolgot. Az a ki-
baszott Bangley. Végig ott volt a toronyban eldugva egy aknaverő-
gránát. Szentséges ég!

Sercegés.

Amikor megláttam, milyen szép társaságod van, lementem és

elővettem ezt a kibaszott izét a bokorból, ahol el volt rejtve. Úgy
nézett ki a helyzetből, most tényleg nagyobb segítségre volt
szükséged, Hig.

Csend.
 De tényleg nagyon jól csináltad, Hig. Az aknavető nélkül is
sikerült volna. Ahogy lőttél!

Meglátta a puskámat egy labodaparéj-bokor alatt, tizenöt

lábnyira. Oldalra hajtottam a fejemet, úgy, mint korábban:
behunytam a szememet, a nap elárasztotta retinámat csukott
szemhéjam alatt is; a fülcsengés lassan alábbhagyott, elmúlt, mint
a vándor szél. Nevettem. És sírtam. Sírtam és nevettem, nem
tudom milyen sokáig, mint egy őrült.

*
Aznap délután felszálltam a géppel. Nem úgy, ahogy addig
szoktam, de felszálltam. Hogy a másik négyet keressem, hogy
lássam, terveznek-e valamit a családok ellen vagy ellenünk, de
semmi nyomukat nem találtam. Elmenekültek a hegyekbe. Ez volt
a legjobb. Repülni. Évek óta először Jasper nélkül. De a
fácánvadászatos takaróját ott hagytam az ülésen, hogy szerencsét
hozzon, azt hiszem, és még mindig óvatosan vettem a fordulókat,
a zuhanórepüléseket finomabban, hogy ne bukjon előre, ahogy
megszoktam vele repülni. A nagy kört repültem, aztán az első
hegyek fölött visszakanyarodtam és lenéztem a vérontásra; a
három kráter sebeket ejtett a bozótosban; a hullák ott voltak, ahol
akkor hagytuk őket, amikor Bangley kijött elém, hogy segítsen
behúzni a csúszkát. Alig tudtam vonszolni. Nem mintha nem lett
volna erő a lábamban. Halántékom lüktetett, homlokom tompán
fájt, egyszerűen nem tudtam elég hosszan koncentrálni, hogy öt
lépést tegyek egymás után. Annyi kitartásom sem volt.
Émelyegtem is. Bangley türelmes volt és miután megosztotta
velem a hám terhét, azt mondta:

Hig, pihenj egy kicsit. Majd én húzom egy kicsit. Hosszú napod
volt.

Azt akarod mondani, hogy lélegezzek?

 Kortyolt egyet a műanyag palack vízből, amit magával hozott és
új nagyrabecsüléssel nézett rám. Arcán sznüssz szemcse volt, úgy
nézett ki, mint valami anyajegy. Éppen ott volt, ahol Marilyn
Monroe anyajegye.

Hig?

Mondd.

Csak akkor lélegezz, ha akarsz. Tudod, amikor ilyesmit mon-

dasz, megkönnyebbülök. Nagy megrázkódtatás ért, Hig, ez tel-
jesen világos. Igazán, őszintén sajnálom. De. Jobb, mint hullának
lenni. Nem olyan rossz a helyzet, amilyen rossz lehetne. A két
szemed ugyanolyan irányba néz és Hig nem vesztette el a
humorérzékét.

A homlokára vette a hámot, nekiveselkedett és megindult.

Most a repülőből mindent láttam: azt, ahogy a csúszka letért a

homokos ösvényről és a bokrot, ahova elrejtettem, egy darab vörös
műanyagot a földön, egy kis lőszertartót, ami a dobozban volt, azt
a helyet, ahova eljuthattam, amikor az első gránát becsapódott alig
nyolcvanlábnyira tőlem. A négy hullát, ahol lelőttem őket; hármat
a homokos meder alján, egyet följebb. Ahogy elrepültem felettük,
madarak reppentek fel róluk: keselyű, varjú, szarka. Az, amelyiket
az aknagránát tépte szét, könnyen lehettem volna én is. Egyik
karja, fél feje eltűnt. Az én fejem még fájt, amikor alacsonyan
elrepültem felette, kihánytam az ablakon. Nemigen volt mit
kihánynom, csak az őzhúsos babsalátát, amit Bangley ütött össze
nekem a hangárban, de a hányadék így is a géptörzset érte és
holnap le kell sikálnom róla. Szóval én is lehettem volna az a hulla.
Az aknavető nem precíziós fegyver. Bangley azt mondta, hogy
kimérte öt lövés röppályáját az ösvény mentén, és elég biztos volt
a dolgában, de akkor is. Lényeg, hogy nagy hazárdjáték volt a
dolog és látta, hogy eléggé megviselt a dolog.

Kezem fejével megtöröltem a számat, aztán délnek majd

keletnek repültem és végignéztem a családokhoz vezető utakat, de
nem találtam semmit. Aztán amikor kelet felől visszatértem,
tucatnyi családtagot láttam az udvaron és a kezeslábas ott lógott a
póznán, ezért leszálltam. Végiggurultam az úton és leállítottam a
motort. Merev tagokkal szálltam ki a gépből.
Aaron magas, szikár ember; szakálla horgas, mint a fából
faragott merítőkanál nyele. Legyengítette a vérbetegség, ahogy a
kolónia tagjainak integetett, keze nagynak tűnt keskeny csuklóján.
Karját hosszú ujjú, foltos flaneling takarta.

Integettem és elindultam feléjük és mind, anyák, apák,

gyerekek elindultak felém csenevész csoportban, aztán megálltak
és szembenéztünk egymással a sáros udvaron át. Tizenöt láb. A ki
nem mondott, megmásíthatatlan távolság, mint valami
westernfilmben, ahol a hegyi ember valami mezőn találkozik a
bátor helybéliekkel. Vagy ahogy egy telepes néz szembe a
földrabló marhapásztorokkal és felbérelt fegyvereseivel: a lovak
mindig majdnem egyenes vonalban, szorosan zárt alakzatban
állnak meg, mintha szakadék szélén állnának. Mindig megvan ez a
kölcsönösen tiszteletben tartott demilitarizált zóna, amin át
szavakat lehet átdobni, amit talán lövedékek, nyilak és halál követ.
Így hívtuk. DMZ. Eleinte furcsa volt, de már nem az. Ebben az
esetben minden előzetes tárgyalás és tudományos, egészségügyi
bizonyíték nélkül megállapodtunk, hogy ekkora távolságból a
betegség nem képes fertőzni. Talán öt láb távolságból sem, talán
érintéssel sem, de mindenki, legfőképpen én jobbnak tartottam,
hogy ez a távolság megmaradjon. Ha muszáj volt tárgyakat átadni,
a zóna közepére tettük, és ezzel el volt intézve a dolog.

Aaron azt mondta: Nem veszed ki Jaspert?

 Pislogtam rá, már visszafordultam a gép felé. aztán csak álltam
ott. Egy másodpercig lélegezni sem tudtam.
Mind engem néztek. Úgy éreztem, mintha nyomás lenne
rajtam. Lehajtottam a fejemet, néztem, ahogy egy csepp sós víz a
földre hull. Letöröltem.

Hig, jól vagy?

Aaron előre hajolt, vékony háta, pulykanyaka, szakálla mozdult.

Az elveszettek földje. Most emlegesse valaki, hogy már halottak
vagyunk. Felegyenesedtem.

Meghalt, Aaron. A hegyen. Álmában. Öreg volt.

Szinte láttam, hogy a döbbenet hulláma végigsöpör a

csoporton. Az utolsó halál itt egy gyerek volt, Ben, nyolc-kilenc
éves kisfiú, aki mindenkinél jobban örült nekem, nagyon izgatott
volt, amikor leszálltam a repülőgéppel és letettem Jaspert a földre.
Sokszor elfeledkezett a szabályokról és vidáman sikongatva rohant
át a zónán, és karját nyújtotta a kutya felé, aki felállt és csóválta a
farkát, és Ben, mint valami görög urna figurái, sosem ért oda
hozzá, sosem érte el a célját, valami hosszú karú szülő vagy
nagynéni mindig elkapta és enyhe korholással visszatérítette.

Sajnálom, Hig. Mind nagyon sajnáljuk.

Őszinteség volt benne, méltóságteljesség. És az, hogy ők mit

vesztettek és. Nem számított. Az enyém volt, az én családom.
Letöröltem a második könnyet és azt mondtam, hogy nem lesz
következő. Előttük nem.

Köszönöm.
 Egy kislány lépett elő. Matilda. Egy marék vad nárcisz volt a
kezében. A zóna közepéig jött, letette a virágot és rám mosolygott.

Nemrégen szedtem, mondta. Neked.

Csak így, ajándékba?

Bólintott, felnézett rám. Mosolygott, kedvesen. Bőre csillogott,

szeme körül sötét karikák.

Köszönöm, mondtam. Köszönöm. Aztán megtörtem. Csak

álltam ott előttük és sírtam, csillapíthatatlanul zokogtam,
remegtem és könnyeimen át mosolyogtam a kislányra. Mosolya
lehervadt és riadtan nézett és visszalépett, anyja szoknyájához bújt
és rosszul éreztem magamat, de képtelen voltam türtőztetni
magamat. Jasper miatt volt, nem csak... Mindenért. Ez a pokol? Így
szeretni, így gyászolni, tizenöt lábról, áthatolhatatlan távolságból?

Elvettem a virágot, de nem léptem vissza a zónámba. Alig több

mint kartávolságnyira voltak, ketten.

Köszönöm, mondtam mindenkinek. Jasper nagyon szeretett ide

jönni.

Ez igaz volt. Azt hiszem, a gyerekek illata vidította fel.

Nagyon szépek a virágok. Megszagoltam őket. Mmmmm.

Nahát!

Vigyorogtam. A kislány újra mosolygott az asszony szoknyája

mögül.

Te húztad fel a zászlót?

 Aaron bólintott. Legutóbb egy héttel az utolsó Sprite
szállítmány után volt felhúzva. Elromlott a napelemes vízszivattyú,
amivel a patakból emeltek ki vizet öntözni. Csak egy biztosíték
égett ki, de nekik nem volt, nekem meg igen, és másnap reggel
vittem nekik. Egy magas nő lépett elő a háttérből. Elképesztő
volt... a fél arca. A betegség még nem vette el az életerejét.
Szörnyű égési sebeket viselt, talán gázrobbanás nyomát. Amikor
hozzám beszél, elfordította az égett arcfelét, és oldalról nézett
rám, mintha a levegőbe beszélne. Reba. Így hívtak régebben egy
country énekest. Ez a Reba is tudott énekelni. Hallottam. Egy
repedt műanyag savanyúságos vödröt tartott elém, és elvettem.
Kezünk összeért; először; és a vödör tele volt korai zsenge
salátával.

Nagyon jó a termés, mondta Aaron. Mintha azt mondtad volna,

hogy valami okból te nem termelsz salátát. Arra gondoltunk. El-
hallgatott. Mosolyogtam. Leguggoltam, kinyújtottam a kezemet a
kislány felé, aki a virágot adta.

Szabad, mondta az anyja.

A kislány kinyújtotta földes-maszatos kezét és megfogtam,

gyengéden megszorítottam és mosolyogtam. Mogyoróbarna
szemébe néztem, kissé véreres volt a szeme, mert
immunrendszere háborút vívott a szervezetében. Egy hosszú
pillanatig tartottam kezemben a kezét, fogtam, mintha
mentőkötél lenne, mintha fuldokolnék.

*
A bab már csírázott, a kis zöld kunkorok kibújtak a felpuhított
földből. A víz csörgedezett az öntöző-barázdákban. Mondtam
Bangley-nek, hogy megint elmegyek. A műhelyében voltunk, amit
egy luxusvilla nappalijában alakított ki, a hangáromtól északra.
Kinéztem a nagy, hőszigetelt üvegű ablakon nyugatra, a kifutón
túlra, a hegyekbe. Fegyverkovács műhely volt. Teljesen egyértelmű
volt, milyen tevékenységet folytatott ott. Bangley nem is
szabadkozott, amiatt, hogy semmit nem tud a motorokról,
hajtóművekről, a fáról, az asztalosságról, famunkákról, általában a
mezőgazdaságról, a kertészkedésről, a főzésről, különösen a
nyelvekről, a történelemről, a matematikáról az egyszerű
műveleteken túl, a divatról, a bőrdíszművességről, a tízlapos
römiról, a varrásról vagy a retorikáról - az illemszabályokról, a
tiszteletteljes retorikai vitáról.

Köpjed végre, Hig, ezt szerette mondogatni végső érvként.

Köpd csak ki, ne úgy kelljen kihúznom belőled. Csak ketten
vagyunk, haha, nincs itt senki más. Nem tudsz másnak imponálni.

A fegyverekhez azonban értett; tudta, hogyan kell átalakítani,

fejleszteni mindenféle fegyvert és tudott újat készíteni a
semmiből; csőből és régi lapos anyagból. A konténer-utánfutóban,
amivel megjelent a repülőtéren, volt ipari fúrógép, hegesztő,
generátor, csiszológép és szalagfűrész. Amikor rámutattam, hogy
ezekkel a lehetőségekkel - hegesztés, forrasztás, csiszolás -
mindenféle fémmunkát lehet végezni, harsányan felröhögött.

Arra nincs szükség, csak ennyit mondott.

Hozott magával még vagy ötven posztert; csajokkal, akik ma-

ximum bikinit viseltek és mindegyiknek a kezében valamilyen
fegyver volt, és a kis kézifegyverek nagy gyártóinak nevei voltak
rájuk nyomtatva; a Colt, a Sig, a Winchester. Ezeket a posztereket
a diófa burkolatú falra aggatták, ahol addig bekeretezett képek
lógtak; némelyiket az ablakra ragasztotta. A plakátnők
félautomata fegyvereket tartottak láthatatlan célra maguk előtt
fügefalevélként, és volt, amelyik egyáltalán nem tartotta fontosnak
eltakarni teljes meztelenségét és ezzel fájdalmat okoztak nekem,
úgy értem a ruhátlan nők látványa rosszul esett, ami azt illeti,
elszorult tőlük a torkom, ezért mondhatni a lehető legritkábban
látogattam ebbe a műhelybe. Csak. Amikor mégis odamentem, az
udvarból szólongattam Bangley-t, és vártam, hogy visszakiáltson
és behívjon; ezzel is nevelni próbáltam, hátha ő is ezt teszi majd,
és nem hozza rám a frászt a hangárban tett váratlan, mondhatni
rajtaütésszerű látogatásaival, de tudtam, hogy ez az igyekezetem
hasztalan.

Rengeteg őzhúsunk van, Hig, mondta, azzal felegyenesedett a

satu mellől, amibe éppen egy nagy csövet fogott be.

A múltkori csetepaté után bejelentette, hogy gránátvetőt épít.

Ami azt illeti, volt már aknavetője, egy M203-as, de azt mondta,
annak a hatótávolsága nem megfelelő ahhoz, hogy megvédhesse a
bőrömet, (mint mondta: a seggemet), ezért átalakítja. Azt mondta,
így pontosabb lesz.

Az nem lehet, hogy Hig megint ilyen megrázó élményt éljen át,
attól kibaszottul lökött lesz.

Szóval felegyenesedett a satu mellől és rám sandított, miközben

én igyekeztem nem nézni a gyilkos hajlamú meztelen nőire. Bi-
zarr: a bőrkanapé mellett, amit valami okból megtartott, bekerete-
zett kép állt; az egykor itt élt család képe; valami sívakáción voltak,
három szőke kölyök védősisakban, síruhában, mögöttük a szülők,
sílécekkel, mindenki szélesen mosolyog, fogaik olyan fehérek,
mint mögöttük a havas hegyek. Az egyik hegytetőn vannak; Vail
vagy valami más hely. Sosem kérdeztem róla. Ösztönösen arra
gondoltam, hogy nem olyan egyszerű a dolog, hogy a családi
fészek melegére emlékezteti, ami egykor átjárta ezt a helyet,
hanem valami olyasmiről lehet szó, hogy Bangley valami
eredményjelzőt lát a fotóban, például: Látjátok, kibaszott juppik,
mindenetek megvolt itt és ki van most a flancos nappalitokban
egészségesen, mint a makk, és ki csinál jobb fegyvereket itt, hogy
megtarthassa magának ezt a helyet, amire ti nem vagytok
képesek...?

Csak találgatás.

Úgy gondolod, hogy újabb horgászós vakációra lenne

szükséged? A legutóbbi nem volt elég izgalmas?

Fejemet ingattam. Repülök.

Repülsz?

Grand Junctionba. Nemrégiben fogtam onnan valami

rádióadást. A toronyból.

Keze, amit olyan nagynak és durvának láttam, mintha valami

állat mancsa lett volna, elengedte a csövet, leeresztette a reszelőt.
Rám nézett a lelógó puskatartó mellett, amit ő építtetett velem
még az elején; soha semmit nem csinált úgy, hogy nem volt a keze
ügyében egy egész fegyverarzenál.

Nemrégiben?

Három éve.

Szélesen elvigyorodott. Megdörzsölte borostás képét és a

helyiség másik végéből is hallottam a szőrszálak súrlódását.

Három éve.

Félig elfordult, az ablakon nézett kifelé, nyugatra, Junction irá-

nyába, mintha a téridőben próbálná megtalálni az összefüggést a
távolság és az évszakok múlása között. Egy pillanatra, ahogy még
soha, öregedő férfinak láttam. Visszafordult felém.
 A fenébe, Hig. Nem lehettél arról híres, hogy mindig
visszahívod, akik keresnek, mi?

Vigyorogtam rá.

Hig?

Mi az?

Elkapott a férfiválság? Az élet dele, ilyesmi?

Mögötte, balra, egy fapanelen a nagy ablak mellett egy híres

cseh modell rövid csövű, meglehetősen álnok kinézetű fegyvert
tartott, Uzi szerű szerkezetet. A bal lábára helyezte a súlyát, a jobb
csípője előre állt és a kép szerkezete, a beállítás, minden egyenes a
zöld szemről a szeméremdombjára vezette a tekintetet, ami
szemérmesen előre meredt és a nagyon gyér szőr háromszöge nem
rejtette el a rövid vonalat, az ígéret földjéhez vezető ösvényt.
Teljesen kicsinált. Légzésem rögtön akadozni kezdett. Ekkor
eszembe jutott, hogy Bangley ízig-vérig stratéga. Minden
szituációból azonnal kiolvasta a lényeget és megtalálta a rugót,
ami kimozdítja a szerkezetet, rögtön felfedezte a gyenge pontokat.
Tényleg a középkorúak férfiválsága tört volna rám?

Nem igazán hiszek benne, mondtam. Az egész kibaszott

életünk egyetlen válság.

Így gondolod?

Nem.

Előbb a jávorantilop, most az irányítótorony. Háromszáz

mérföld. Mi a hatótávolságod?
 Az üzemanyagra gondolt. Arra a pontra, ahonnan nem lesz
elég, hogy visszaérjek.

Kettőhatvan.

Lehet, hogy árnyékokat kergetsz, Hig. Azt akarod, hogy

mindketten meghaljunk?

A család nappalijának közepén álltam. Volt egy nagyképernyős

tévéjük, hifijük, egy kis asztalon lejátszó, több mint tízezer
zenével, rengeteg country pop. Bangley mindent eltávolított,
posztereket rakott fel és lyukrácsos furnérlemezt a
szerszámoknak. Középen az asztalon játékkonzol volt.
Bekapcsoltuk a szerkezetet: a World at War VII játékot játszották.
Azt hittem, Bangley-nek tetszik. Elfordult, amikor bekapcsoltam
és láthatóan megnyugodott, amikor kikapcsoltam.

Tudom, mondtam.

Rám nézett. Tekintete kőkemény, vigyora merev.

Tudom, hogy kockázatos. Akárki küldte az üzenetet, akárki

forgalmazott rádión, volt árama. Légiirányító toronyban volt, tehát
erős rádiói vannak. Talán tud valamit.

Tud valamit?

Valami hírt.

Hírt.

Az arabokról vagy ilyesmi.

 Bangley nem mozdult. Aztán fogta a reszelőt és a csövet
csiszitelte, a szerszámot mancsába fogva, fejét lehajtva.

Hig egy cápa, mondta. Folyton mozognia kell, különben

meghal. Azt kell csinálnia, amit csinálnia kell.

Ezen gondolkoztam egész éjszaka, amikor ott aludtam a

földpadka mellett egyedül; Jasper súlya fájó hiány a lábamon. És
néztem, ahogy az utolsó téli csillagképek eltűnnek a nyugati
horizont alatt, így adott nekem engedélyt. Amire nem volt
szükségem. Mégis.

Tiszta, nyugodt reggel, kora május, az üzemanyagtöltő mellett a

szélzsák még lógott, a hegyek fölött az ég gyűrűző tálnyi víztiszta
kékség. A nálunk lakó vörösfarkú sólyom repül, kihasználja az első
felszálló meleg légáramlatot az alig melegedő kifutópálya fölött.
Könnyű körökben repül. Párjának fészke a halastó partján álló
egyik nyárfán van és tegnap hallottam a fiókák rikoltó csipogását.
Azt hiszem, hárman vannak. Ott állt a fészeknél, széles szárnyait
kitárta, és gyilkos pillantással nézett rám. Ne közelíts a páromhoz.
Nem is gondolnék rá, mondtam hangosan.

Bekapcsolom az üzemanyag-szivattyút, megtöltök két

hatgallonos marmonkannát és berakom az ülésem mögé. Nincs
hetvenöt font a súly. Tele tankolok, ötvenöt gallon hasznosítható.
Az extra üzemanyag alig egy óra plusz repülési időt ad, ami nem
elég, ha felderítő repüléseket végzek közben; arra nem elég, hogy
visszajussak, de nem viszek több üzemanyagot, mert azt akarom,
hogy ha szükséges, rövid úton fel tudjak szállni és le tudjak szállni.
A túlélőfelszerelés harminc font, benne tíz napra való szárított
hús, aszalt paradicsom, kukorica, két üveg olívaolaj, Öt gallon víz,
amire valószínűleg nem lesz szükségem, mert Grand function,
mármint a nagy találkozás onnan kapta a nevét, hogy két nagy
folyó folyik itt össze. De sivatagi város és nem tudom, mi fog
történni, milyen nehéz lesz a folyóhoz jutni. Mindig vigyél
magaddal vizet.
Jasper vadászjelenetes takaróját az utasülésen tartom. Rögzítem
az AR-t és a géppisztolyt a vízszintes tartóba az ülése előtt.

Mi a terv, Hig. Odarepülsz.

És aztán? Kapcsolatba lépni a bennszülöttekkel.

És aztán? Megosztani egymással a híreket.

Neked nincsenek híreid.

Van, ami van.

És aztán? Hazarepülni?

Jó kérdés.

Utántölteni a tankot. Sok szerencsét!

Én beszélgetek magammal. Bangley valahol a látóteremben van.

Felmászok a lépcsőn, kinyitom a Bestia tanksapkáját, bedugom a
töltőpisztolyt. Elég a napfény ahhoz, hogy működjön a napelemes
szivattyú; élvezem a régi analóg szerkezet számainak pergését az
üveg alatt. Könnyű, meleg szellő fújja bal arcomat, sólyom rikolt. A
hang vége érdes, mint a szárnya széle. Az utazás régi, ismerős
izgalmát érzem, hogy új vidéket fedezhetek fel. Hirtelen
optimizmus önt el, nem tudom, miért. Bangley-nek igaza van.
Kicsi az esélye, hogy hasznos információhoz juthatok, nagy viszont
az esélye annak, hogy a toronyban az a férfi már csontváz. Na de
mi számít hasznos hírnek? Ezt a kérdést tettem fel magamnak
azóta a hét óta. Mi számít egyáltalán hírnek? Mi az újdonság?
Eszünk, alszunk, biztosítjuk a területünket, megvédjük magunkat,
felmegyek a hegyekbe, néha megtudjuk, mi van a patakokkal, a
fákkal. A Bestiától a szél hírét kapjuk. Mi van még?

Meg kellett mutatnom Bangley-nek, hogyan öntözze a kertet.

Még nem csinált ilyent. Megmutattam, hogyan kell vezetni a vizet
a főcsatornából a különböző ágakba, hogyan kell az
öntözőbarázdákat tisztítani, meg kellett mutatnom neki, mi
micsoda, mi a növény és mi a gaz. Nem volt elragadtatva, sőt,
határozottan bosszúsnak tűnt. Káromkodott, hogy ő a világ semmi
kincséért nem tudná ezt csinálni, ő nem földműves, hogy csak
akkor ásna földet, ha sírt kell ásnia.

Felállt a hátamon a szőr, amikor ezt mondta. Elég régóta

ismerem, de még mindig meglepett.

Az apám farmer volt, mondta.

Oklahomában?

Bámult rám; az ásó egészen jól állt a kezében.

Oké, szóval csináltál már ilyent.

Csak bámult. Szája lefittyedt. Az ásó földfoltos pengéjét

bámulta, félig benyomódott egy öntözőcsatorna lassan folyó
vizébe.

Ez a te bulid, mondta végül. Én a te helyedben folyókából

csináltam volna az öntözőrendszert; egy egész halommal van ott
az udvarban, az északi részen.

Most én bámultam.
 Te értesz a földműveléshez, mondtam.

Semmi. Lefelé nézett, aztán nyugatnak, a napba. Kósza szél

borzolta a sapkája alól kilógó haját. A patakból elvezetett hideg
öntözővíz fodrozódott, bugyborékolt. A csatorna széleiről leesett
rögökön torlódott fel, lágy halmokban folyt át felettük, apró ör-
vények keletkeztek mögöttük. A széleken oszlottak el. Ha elég
hosszú ideig bámultam, gondolatban fel tudtam nagyítani a csa-
tornákat, gondolatban tökéletes pisztrángos patakot láttam min-
den gyors folyású vízben. Mindig mezítláb végeztem az öntözési
munkát és a lábam már elgémberedett a hidegtől. Nagyon szeret-
tem ezt az érzést, ahogy leültem Jasper dombjára, ahonnan nézni
szokott, miközben dolgoztam; vártam, hogy kiálljon a lábamból a
zsibbadás. Egy darab rongy volt a szőnyeg a sarkam alatt. Kiráztam
a földet a zoknimból, mielőtt visszahúztam.

Csak bámultam rá.

Szóval erről van szó. Bangley előző életében szerepe volt. Az

ásónak. Úgy látszik, piszokul a részed lett. Mintha azzal születtél
volna.

Felém fordította a fejét, rám nézett és megint felállt a szőr a

hátamon. Hideg, jeges tekintete volt; mint a jobb lábamon átfolyó
víz.

Az egy ásó, mondta.

Bólintottam.

Tudom.

Egymásra néztünk. Mi a fasz, hiszen reggel elmegyek.

 Nemigen szeretted az apádat, ugye?

Tétovázott, aztán lassan ingatta a fejét. Utáltad azt a faszt.

Bangley állkapcsa jobbra-balra mozdult.

Te csináltál mindent. Jesszus. Farmer. Ott tanultál mindent.

Hegeszteni, kovácsmunkát, lovat patkolni, karámot építeni, pajtát.
Könnyen meglehet, hogy nálam is jobb ács vagy. Ó, a kibaszott
életbe!

Karba fontam a kezemet az ásó nyele fölött és a hegyeket

néztem. Enyhe szellő fújt. Fehér farkú héja szállt a patakon túli
zsályás felé; vitorlázva repült, csak néha mozdította a szárnyát,
egyenletesen siklott; nyúlra vadászott. Két sólyom, nem a nálunk
fészkelő vörösfarkúak, hanem kisebbek, talán Cooper-sólymok
köröztek felettünk. Sok énekes madár már korábban eltűnt, de úgy
tűnik, ebben a világban a ragadozók egész jól elvannak. A héják,
sólymok világa ez.

Mennyi ideig? Meddig dolgoztál mellette a farmon? Meddig

utáltad?

Ott álltunk. A víz terjedt a csatornákban, egyikből a másikba

folyt, egymást keresztező erecskék csörgedeztek. Egyetlen szóval
sem mondatott ki, mégis szinte teljes bizonyossággal tudtam, hogy
Bangley ölte meg az öregét.

Ha visszajössz, mondta aztán, akkor javítunk egy kicsit a rend-

szeren. Ha akarod. Sokkal könnyebb is lehet az öntözés. Mindig
azt gondoltam, hogy Hig élvezi a kinti munkát, hogy túrhatja a
földet.
 Óvatos válasz.

Megvakarta arcát járomcsontján, jobb szeme alatt. Bizarr egy

helyzet volt. Ránéztem, ahogy az ember a házastársára nézne,
amikor megtudja, hogy benne van a tanúvédelmi programban.
Verőember volt vagy ilyesmi. Vagy szenátor.

Kibaszott A.

Kibaszott A.

Nem tudom, hogy dühös legyek rá vagy hisztériázzak.

Rám mosolygott. Nem direkt vigyorral, hanem olyan igazi

félmosollyal, amitől az ember rögtön zavarba jön.

Személyes döntés volt, mondta.

Mi?

Személyes döntés. Az a legnehezebb. Amikor ilyen szarságokról

kell gondolkodni.

Kibaszott őrült vagy. Egy kibaszott őrült farmer.

Ő is keresztbe font karjára támaszkodott, aztán megint szélesen

vigyorgott, de nem volt benne mosoly, és tudtam, hogy ennek a
beszélgetésnek vége van, és hogy ezt talán soha nem is kéne
folytatni.

Most becsuktam a szárnyon a tanksapkát. Az alumíniumlétrát

az orrt megkerülve a másik szárnyhoz vittem, végighúztam a
betonon a bal szárnyhoz, felmásztam, a nehéz slagot és a
töltőpisztolyt a vállamra vettem. Klikk, klikk, klikk, pörögtek a
számok, az üzemanyag folyt, áramlott, ahogy elérte a töltőnyílás
szélét. Tizenhét egész három gallon. Ez még így is azt jelentette,
hogy van elég ingyen üzemanyagom. Egy ideig. A nap kétujjnyira
járt a keleti hegyektől; kinyújtott karral kétujjnyi az fél órát jelent,
vagyis majdnem hat óra. Tizenháromnullanulla Zulu. Egységes
koordinált világidő. Greenwichi középidő. Valahol Angliában. Ott
lakik az Óra. Az idővel mért világegyetem központja. Lakott.
Szerintem már senki nem tartja számon az időt.

Amikor Pete bácsi meghalt, valószínűleg májzsugorban, amit

súlyosbított a rák is és tudta, hogy már csak néhány hónapja van
hátra, valami olyat tett, amit egyáltalán nem tartottam
jellemzőnek rá: elvonult egy kunyhóba és azzal töltötte a napjait,
hogy a diafelvételeit rendezgette. Hatalmas gyűjteménye volt
színes diapozitívokból. A fotográfiával nőtt fel és kizárólag diára
dolgozott, mert azt mondta, az élesebb képet ad. A sárga
papírdobozokat és a kék-fehér műanyagokat egy láb magas
stószokba rakta; annyi volt, hogy majdnem az egész konyhaasztalt
elfoglalta. Gyakran voltak erős fájdalmai. Nappal egy kis ablakon
kapott fényt, este az állólámpánál egyenként felnyitotta a
dobozokat, mindegyik keretezett kockát átlátszó tartóba helyezte.
Tűfilccel jelölte meg őket. A diakeretre ráírta a fólia számát és a
dia számát, a lapra ugyanezt írta, plusz a felvétel dátumát és
maximum háromszavas leírást: Horgászat, Keys. A három gyűrűs
diamappa mellett, amiben egyenként úgy ötévnyi termés volt,
attól függően, hogy a fotós alkotásban mennyire volt termékeny,
volt egy másik mappája is, vonalas, papír, kódszámos jegyzetekkel.
Ebben hosszabb leírások voltak egyes képekről, amik felidézték az
emlékeit. Egyszer meglátogattam ebben az időszakában.
Miközben ő katalogizált, én fát hasogattam neki a hosszú télre;
pedig mindketten tudtuk, hogy a telet már nem éri meg. Három öl
sárga nyírfa; az ő erdejéből kivágva. Lankás hegyoldalon állt az
erdeje. A fát felhasogattam, az első verandán és a ház mellett
halmoztam fel. Az egész helyzet - az, hogy én odakint dolgozom,
miközben ő odabent ül - zavarta. Először azt hittem,
megbolondult. Úgy értem, kiülhetett volna a tornácra, és még
egyszer, utoljára nézhette volna, ahogy a vermonti tavasz zsongó,
zöld és tikkasztóan forró nyárrá változik. Nézhette volna az
ökörszemeket és a pacsirtákat és a baglyokat a líraian giccses
látványt, ahogy párzanak és fészkelnek és leszállnak és felreppen-
nek. Megcsíphették volna bögölyök, púpos szúnyogok és
moszkitók az utolsó szép estéken. Miért nem járta a vidéket a
Dartmouth rockerén? Miért nem pengette elnyűtt gitárját?

De egy este, amikor a régi priccsemen feküdtem, nyitott

ablaknál, és hallgattam a bagoly rikoltozását, ami női sikítás
hangját utánozva akart megrémíteni engem, de csak boldoggá tett
- a felfoghatatlan szépség és a fenyegető nagy veszély keserédes
rikoltása volt -, és akkor megértettem: a nyilvánvaló revelációt,
hogy újraéli az életét. A francba! Képről képre. Összegyűjtötte az
emlékeit; az egész olyan volt, mintha falat építene az elmúlás ellen
és a kis diafilmes dobozok lennének a téglák.

Ott fenn a létrán azon a langy reggelen, amikor azt hallgattam,

hogy az utolsó csepp üzemanyag is gurgulázva ömlik a szárnyon
nyíló tankba, és a nap állása alapján határoztam meg az időt, vala-
hogy eszembe jutott Pete bácsi és az albumai. Magam előtt láttam,
ahogy a gyanta- és kávé- és fafüst-szagú, félhomályos kunyhóban
az asztal fölé hajol. Mintha örökkön fújó szélbe hajolna. Olyan
dolgokat idézett fel, amiknek már semmi jelentősége nincsen,
hacsak az nem, hogy védőbástyát építsen magának a feledés ellen.
A totális veszteség sötétje ellen.

Hát, nem fogom számolni az órákat. A repülő tele van tankolva,

jó az idő és felszállok, nyugatra indulok és meglátom, milyen
messzire jutok. Éppen a tanksapkát csavartam rá, amikor
meghallottam, hogy Bangley közeledik a rámpán. Kosár volt a
karján.
 Elvigyorodtam. Olyan volt, mint valami régi vasutas nóta. Pete
szokta énekelni. Johnny's mother came to him with a basket on her
arm / She said my darling son / Be careful how you run / Many a
man has lost his life just trying to make lost time...4

Nem piskóta, mondta.

Vigyorogtam. Rácsuktam a tansapka-fedelet és lemásztam.

Átadta a kosarat, aztán fogta a létrát, feltolta a zárpecket,
összecsukta és visszavitte a kút mellé. A kosárban hat gránát volt.

Nem tudom, miért nem jutott ez előbb az eszembe, mondta. A

gránátvetőn dolgoztam, amikor beugrott az ötlet.

Úgy feküdtek ott, mint fészekben a tojások. A Halál tojásai.

Valami mesében olvastam egyszer, de már nem emlékszem.

Hány adagod van az AR-be?

Négy. A nagyok.

Bólintott.

Nálad van a kézi pumpa?

Olyan átfejtőt értett ez alatt, aminek hosszú csöve van és

földalatti tartályból vagy bármilyen tartályból üzemanyagot tudok
átpumpálni vele. Az extra üzemanyagon felül a harminc láb hosszú
slag volt a legnehezebb rakományom. Bólintottam.

4
Johnny anyja odafutott, karján fűzkosár / Édes fiam, rám hallhass / Ó,
vigyázz, túl ne hajtsd / Sok férfiú pusztult bele, hogy a késést hozza be.
 Mit csinálsz, ha elfogy az üzemanyagod?

Landolok.

Bólintott. A Bestiára pillantott, aztán a hegyekre. Keze a

zsebében. Nyugat felé nézett, a könnyű szélbe és azt mondta:

Jó társam voltál, Hig. Néha egy kicsit lökött.

Ó, a francba! Mellem összeszorult, mintha... Hát.

Mintha családtag lennél.

Ott álltam, lábam az aszfaltba gyökerezett.

Tudom, hogy nem vagyok könnyű eset. Csak a feleségemet meg

a fiamat éreztem magamhoz ilyen közel. Meg téged. Nagy Hig.

Azt hiszem, a szám tárva maradt. Pislogtam rá.

Hosszú történet, mondta. És megint úgy mosolygott.

Legyél nagyon figyelmes, Hig. Mindig figyelj. Ne érzékenyedj el

a múlton, ne hagyd, hogy a SÍRÁS elvakítson. Vigyázz a kurafikkal.
Igyekezz visszajönni.

Csak bámultam.

Irtom a gazokat.

Azzal elsétált.

Néztem utána. Kibaszottul igen.

 Kibaszott ja.

Kézzel visszatekerem a nehéz slagot a hengerre, bemászok a

Bestiába és magamra zárom az ajtót. Elfordítom a főkapcsolót,
gyújtást adok rá, indítok.

Kevés hang van a világon, ami olyan izgalmas, mint az életre

kelő Continental motor hangja. A propeller első néhány vonakodó
fordulata. Aztán a motorzaj egyenletesebb lesz, már nem üvölt, a
propellerlapátok eltűnnek a forgásban.

Elég gyorsan, hogy eltűnjünk.

Végiggurulok a rámpán, a romos, széteső repülők előtt,

egyenesen ráfordulok a gurulóútra, aztán a kifutópályára és a
közepén felemelem a gépet. Láttam, ahogy Bangley bemegy annak
a háznak az ajtaján, amit műhelynek használ. Nem nézett fel.

A Bestia éhes. Úgy hasítja a levegőt, mint valami izgatott ló.

Oldalra nézek: a jobb ülés üres, csak Bangley kosara van rajta és a
vadászjelenetes takaró, amin fácánok rebbennek fel végig. A
takaró az ajtóhoz gyűrődött. Jasper még fél süketen és tehetetlenül
is jobb másodpilóta volt, mint az emberek többsége. Mint bárki. És
ide jutottunk: az élet lényege egy vacak takarón összefoglalva. A
lövés sosem ér célba, a madár sosem esik le, de az a vadász nem is
téveszt célt. És nem veszít el semmit. Az ő kutyája sosem hal meg.
A legnagyobb hiány, amit kutya okozott.
 ...Ne érzékenyedj el a múlton, ne hagyd, hogy a SÍRÁS
elvakítson...

Repülök tovább. Egyenesen a Vízválasztó fölé. Odalent égett

színű nagy kövek; a Vasalósziklák a hegyek nagy tömege előtt
sírköveknek tűnnek. A világ legszebb városa sem tudott
fennmaradni. Ezt jól jegyezd meg. Az El Dora síparadicsom
ösvényei, pályái hegekként maradtak a terepen; a felvonók
vezetékei vannak alattunk, látom, hogy az üres kabinok
himbálóznak a szélben. Néhány emelő légroham rázza meg a
gépet, a Bestia ezt eléggé nehezményezi. Átvitorlázunk egy
hónyergen. Elég közel vagyunk ahhoz, hogy lássuk a nyeregben
egy nagy állat magányos nyomát. Nem lehetséges, de. Túl magasan
van. Mindannyian túl magasra repültünk.

Winter Park és a Fraser Valley látszik már a másik oldalon,

ahogy átérünk. Rengeteg sípálya zöldül a halott erdők
rozsdaszínében. Itt szoktunk síelni. Legutóbb Melissa és én
elváltunk egy lesiklásban, elváltunk egymástól, és én egy testes
emberrel mentem vissza a hegyre a felvonóval, aki azt mondta,
valami egyházi csoporttal van itt; Nebraska államból jöttek. Nem
is egyház. Hitcsoport.

Mi szóról szóra követjük a Bibliát. Szóról szóra az ember nem

tévedhet. Fejét ingatta, szép mosolya volt. Hülye lennék, ha
kételkednék benne.

Folyómederbeli kövekre kell gondolni, ahogy egyikről a másikra

ugrik az ember. Egyik kő a másik után. Nincs min gondolkodni.
Szóról szóra. Csak kövesd őket, ember. Lépőkövek; elvezetnek
egyenesen Istenhez. Ott ültem mellette a felvonóban. A sílécünk
alatt hatvan láb levegő és arra gondoltam, hogy Talán van valami
más fordítása is a „szelíd" szónak. Talán nem jól értelmezik. Lehet,
hogy nem a szelídek öröklik a földet, hanem az együgyűek. És nem
öröklik a világot, mert már az övék.

Azt mondtam neki, hogy mindig megakadtam a nemzette

szónál. Azt is mondtam, hogy nemrégiben olvastam a Siralmakat,
és olyan Mad Max jellegűnek találtam. Úgy értem, hogy az
asszonyok felfalják csecsemőiket, mindenki meghal, ilyesmi.

Nem nevetett.

Azt mondta: Én igyekszem a Biblia Jobb Oldalán lenni. A Bal ol-

dalt a zsidók írták. Gondolom, van néhány dolog, amire figyelni
kell, de én a maga helyében Jánossal kezdeném.

Most arra gondolok, hogy mindannyiunknak több figyelmet

kellett volna fordítanunk a Bal Oldalra. A Rossz Oldalra, ami az
Oldal, Ahol a Szar Tényleg Nagyon, De Nagyon Szar Lesz.

Lejjebb ereszkedek, Tabernash után a Fraser folyó mentén

repülök. A völgy nagy részében tűz pusztított, minden leégett,
kivéve a tűzoltóállomás és a diszkont italbolt, ami most
egymagában áll egy mező szélén, amin vadjuhok legelnek. Ahogy
elrepülök felettük, megriadnak, pánik tör ki közöttük, egyszerre
rohannak a megfeketedett erdő felé; és látok négy farkast, ott
állnak a fűben és a farkasok úgy fordítják vissza a vadjuhokat, mint
a juhászkutyák. Elrepülök felettük.

Ismerem ezt a vidéket, mint a tenyeremet. Itt lakott Doktor

Ammons, látom, hogy a pajtája még áll, Granbyn innen, száz-
holdas mezőn. A háznak annyi, de a pajta áll. A fia, Swift a legjobb
barátom volt az egyetemen, olyanok voltak nekem, mintha a
második családom lettek volna. Gyakran horgásztunk hárman a
Fraser folyóban. Látom a rönk karámokat, a manézst, ahol Becky
idomította a lovakat és talán a régi könyveim közül is megtalálnék
néhányat a rönkfából épített kis házban, ahol aludni szoktam. Ma
nem akarok emlékeket. Tovább repülök.

Átrepülök a Gore Canyon lövegirányzékán. Olyan szűk, hogy

úgy érzem, mintha a szárnyak a sziklafalat súrolnák. Mintha. Itt is
horgásztam; a folyó olyan nagy lejtésű, a zúgók olyan hangosak,
úgy visszhangzik a hang a sziklákon, hogy vigyázni kell, ha az
ember a vasúti síneken megy. Gyakran hátra kell nézni. Sok
horgász nem hallotta meg időben, hogy jön a vonat. A víz fölött a
levegő nehéz, párás; a Bestia imádja.

És én? Régebben szerettem így repülni. A kanyonban

kanyarogni, ötvenlábnyira a víz fölött.

Most nem érzek semmit. Úgy érzem magamat, ahogyan a lába-

mat éreztem tíz perc után az olvadt hólében. Dermedten és
örülök, hogy élek. Örülök, hogy dermedt vagyok.

Az élők és halottak között talán csak az a különbség, hogy az

élők gyakran akarnak dermedtek, érzéketlenek lenni, míg a
halottak soha, ha egyáltalán akarnak valamit.

Napfény. A kanyon másik végén. A folyó fekete vízzé

csendesedik, a sziklák hegyoldalakká szelídülnek, az erdőkben
nem tombolt tűz. Kacsákat látok a tavak felszínén. Szürke gémek
reppennek fel a nádból, hatalmas, sarkos szárnyaikat lendítik a
repülőgép zajára. Füstszín.

Mit akarsz? Hig, Mit?

Füstszínű akarok lenni.

És aztán?
 Aztán. Aztán.

Erősen hátrahúzom a botkormányt, meredeken felemelkedek a

State Bridge pillérei előtt. Száraz legelők, antilop- és őzcsordák
legelésznek. Az Eagle folyó síkján látom az egykor flancos Eagle
repteret. Megnyomom a rádió gombját. Engedélyt kérek, hogy át-
haladjak a légtéren. Megszokás. Triple Three Alpha three to the
east at thousand request transition your airspace en route...

Hova is megyek? Junctionba, talán. Egy mozdulat, délre

fordulok, az Uncompahgre fennsíkra, ahol vadászni szoktam. Csak
úgy.

en route...

Legszívesebben azt mondanám, hogy en route Valami

Kibaszottul Teljesen Másfelé. Átrepülök.

II

A gép hirtelen megdől, rázkódás, megint. Balra billenek, a bal

szárny hirtelen alábukik és felemelkedik. Szorosan fogom a bot-
kormányt, korrigálok és figyelem a magasságmérőt. Imádom ezt.
Kezemben a botkormány enged, a gép kiegyenesedik, a
magasságmérő tűje az óramutató járásával megegyezően, felfelé
halad. Felfelé vivő légáramlat. Kisebb a nyomás az ülésen, mintha
valami nagy kéz emelne fel. Késő délelőtti meleg áramlat; a még
sötét erdők magukba szívják a napfényt, belőlük száll fel ez a me-
leg levegő. A kéretlen emelés gyors, szédítő, kissé riasztó.

Ezerötszáz láb magasságot nyerek semmi munkával.

Carbondale-nél átrepülök a Roaring Fork folyó fölött. A város nem
égett le, folyók és zöld farmok veszik körül. Pislogok. Mintha
marhákat látnék legelni. Igazi, régimódi marhacsorda.
Vörös-feketék. A fenébe! Rideg csorda. Megmaradtak a
legelőjükön, valahogy nem ették meg őket a farkasok. Lejjebb
ereszkednék, hogy megnézzem őket, de nem akarok veszteni a
magasságból, se a sebességből; spórolok az üzemanyaggal, hogy ne
kelljen felküzdeni magamat újra.

Farm. Marhacsorda. A tavaszi folyó folyik mellettük. Levelesedő

nyárfák és gömbfüzek árnyékában tanyaház. Töredezett út kanya-
rog a közelben. Hunyorgok és elképzelem, hogy valaki van az ud-
varban. Valaki, aki éppen lehajol, és egy traktorra szerel szórófejet.
Valaki, aki arra gondol, hogy Az átkozott hátam, még mindig
merev. A nyitott konyhaajtóból kávé illata árad. Más valaki mosott
ruhát terít az udvar egy napfényes részén. Szemükben a gond
litániája csillog, de fogalmuk sincs, milyen áldott, szerencsés életet
élnek. Hunyorgok és visszazökkentem a világot. A normális életbe.
De.

Most a hiány a norma, a nincs a normális.

A Huntsman's Ridge. Látom a hegygerincről kiinduló hosszú

sziklaomlást, ahol síelni szoktunk. Végtelennek hívtuk. Akkor
végtelennek tűnt. De most tökéletes: a szemcsés,
olvadó-visszafagyó tavaszi hó tömött és stabil. Zéró lavinaveszély.

A rezgő nyár erdő fele még leveles, még él. Balra Raggeds
csipkés vonulatai. Bólintok, tovább repülök.

A vidék itt meglágyul. Mérföldeken át csupa nyárfaerdő.

Megkocogtatom az üzemanyagjelzőt.

Huszonkilenc egész három tized gallon. Nem elég ahhoz, hogy

hazajussak. Ilyen egyszerű.
 Olyan egyszerű, hogy túlmentünk egy bizonyos határon.

Elgondolkodtam: Ilyen meghalni? Ennyire magányosan? A

szeretet bizonyos tartalékát őrizni és elhunyni?

Majdnem ide költöztünk. Paonia. Egyesek tévesen Peony-nak

írják. Melissa belefáradt a tanításba, elege volt az igazgatóból és a
körzeti tanfelügyeletből és nagyon szeretett volna már valami
mást kipróbálni. A bio-farmerkedést talán. Az építkezés sokkal
lassabb volt az államnak ezen a részén, de talán össze tudtam
volna hozni azt a furcsa házat átalakítással, szekrényekkel. Amikor
először láttam, vonatszerelvényhez hasonlítottam. Most is úgy néz
ki, mint egy vonat egymás után kötött kocsijai. Lejjebb
ereszkedem Bestiával.

Leállítom a motort, vitorlázórepülésben siklok a Grand Mesa

déli lejtői felett, a puha nyárfák csúcsa néhány lábnyira van a
hasunk alatt. Még zöldellnek, a halvány fatörzsek még mindig
csodálatosak; alattuk a páfrány ugyanolyan vastag szőnyeg,
biztosan őzek is vannak benne. Elsuhanok egy sziklaszirt felett. És
a völgy kinyílik: zöld folyó, mögötte dupla hegy, közöttük
hegynyereg. Kertek; a folyó két oldalán cserjés, fák. Szőlőskertek
is. Magas nyárfák jelzik a nyugatra tartó folyó vonalát. Nyugaton,
ahol a folyó kiér a völgyből a száraz sivatagi pusztába, látom a
vasúti síneket, a lapos tetejű táblahegyeket és a fennsík tömegét; a
reggeli ködpárában lila színt kapott. És a várost. Inkább falu. A
folyó és a hegy közé szorult, fehér, P alakú kő jelzi.
 Gyakran vásároltam itt élelmet, lőszert, kutyaeledelt. Hét percet
vártam, míg a szénszállító vonat átgördült az átjárón. Egyszer ki-
számoltam, mikor induljak, mert sajnáltam a fényes nappal el-
vesztegetett időt. Jasper ülésére nézek.

Szeretted itt, ugye, öreg fiú? Lesétálni a folyóhoz és bedobni a

horgászbotot az áramlatba. Nem szeretted a botot. És úszni sem
szerettél. De ettől függetlenül imádtál itt lenni. Mind ilyenek le-
hetnénk, nem?

A folyó mentén haladok, célba veszem a magas, száraz

fennsíkot. Gyomrom összeszorul.

Nem tudok így élni. Élni sem tudok; nem igazán. Ez nem élet.
Mit csináltam eddig? Kilenc év színlelés. Mintha élnék.

Az út, amerre elindultunk, zöld hídon vezet át. A kanyon neve

Domínguez. Nyolcszáz lábnyira vagyok a föld fölött. Nézd azt a
hidat. Nézd a kanyon falához simuló kertet; a földutat. Kövesd.

Ritkás erdő, pinyolafenyők, szinte feketék, mégis élnek. Sivatagi

fák, amik nem nőnek magasra, de törzsük idővel megvastagszik
göcsörtösen. Satnyák és makacsok. Bangley jut eszembe róluk.
Semmi áron nem hajlandók meghalni. Némelyik azóta itt van,
hogy az úgynevezett spanyol pap erre járt az istenével.

Repülővel sosem jártam erre. Mindig teherautóval jöttünk. Az

utat benőtték a növények. Egy benőtt ösvény ágazik el a kisebb
folyó mellől, hegygerincen vezet át. Jobbra fordulok, követem ezt
az ösvényt; egy másik vízérhez vezet. Itt szoktam vadászni. De. A
patak mentén balra vörös szikla villan, a kanyon felső fala mu-
tatkozott meg egy pillanatra. Mindig csodáltam, hogy egy ilyen kis
patak ilyen jelentős nyomot tud hagyni, hogy egy ilyen nagy
területet rejtenek ezek a hasadékok. Visszafordulok, hogy jobban
megnézzem.

Ahogy közeledek, a sziklaperem alatt magas sziklafal vörösét lá-

tom; mélyvörös; fekete és okker nyomokat hagyott rajta a víz.
Kiszögellések szakítják meg a felületét. Halvány bemélyedés,
ahonnan egy nagy tömb vált le. A szikla legalább kétszáz láb
magas.

Dobozkanyon. Egyetlen kijárat. Ó, a francba! Szerencse, hogy a

zárt vége felől repültem bele. A nyárfák harsány zöld teteje,
néhány tüskés ponderosafenyő. És. Kis kört teszek. Hogyhogy ezt
nem láttam soha? Úgy, hogy az úton mentem, ha azt útnak lehet
nevezni.

A kihasított, repesztett kis kanyon életteli zöld térséggé

szélesedik. Patak kanyarog át rajta. Bal partján mező. És. Olyan
döbbenettel és kíváncsisággal tölt el a látvány, hogy lejjebb
sodródok, és majdnem nekirepülök a kanyon falának.

Kis kőkunyhó áll a sziklafal mellett. Kéményéből füst gomolyog.

A patakon kőhíd ível át a mezőre. Az öntözött füvön marhák legel-
nek. Fél tucat állat.

Marhák.

És.

Művelt kert, nagyobb, mint a miénk. Öntözőárkon kapja a

vizet, amit a patak egy patkó alakú kanyarulatából vezetnek a
földre. És. A kertben lehajolt emberalak.
 És.

Nő.

Hosszú fekete haj, hátul összefogva. Felegyenesedik. Kezét a

szeméhez kapja napellenzőnek, hogy lássa a repülőgépet.

Nő rövidnadrágban, derekánál csomóba kötött férfiing.

Mezítláb? Mezítláb. Magas, sovány. Egyenesen áll, magas, a kezét
homlokához tartva engem néz. Ajka nagy, kerek kör. Kiabál? Igen.

Most egy alak jön elő a házból, ha azt háznak lehet nevezni, egy
férfi, puskával. Öreg ember. Öreg férfi puskával, égnek emelt pus-
kával, égnek emelt távcsöves puskával. Jesszus!

Nem hallom a lövést, de. Madársörét koppan, feltépi az

alumíniumot, szokatlan levegő-szisszenés. Jesszus! Aztán egy
pukkanás, égő, csípő érzés, arcom teljes bal fele ég. Két kézzel
fogom a botkormányt. Egyenesen visszarántom a gépet, magasra,
és jobbra fordulok, vissza a sziklaperem fölé és már nem látom
őket. Üvegszilánkok hullnak a galléromba. Hé, hé! Az ablakom
betört. A bal oldali ablak. A temperált üveg mozaikdarabjai
helyenként még az ablakkeretben lógnak.

Vér áztatja az ingemet. Levegő.

Egy pillanat alatt kiderült, miért jöttem.

Nem azért, amire gondolsz: arra gondolsz, hogy Nőért jöttem,

de nem. Azért, hogy újra tudjak örülni annak, hogy élek.
 Abban a pillanatban rájössz, hogy semmi életfontosságú szer-
ved nem sérült, a Bestia is működőképes, hogy felfelé repülsz,
biztos kézzel vezeted a gépet és a motor egyenletesen berreg, az
irányító szerkezetekben nem esett kár. Akkor remegő ujjaiddal
megérinted az arcodat, finoman emeled tested mellett és kitapo-
gatod, hogy csak négy üvegszilánk fúródott a bőrödbe. Csak kar-
colás. Basszus. És a pilótafülke tetejét megszórta, horpadásokat
ütöttek a sörétek, csak a bélésfalon, egyik sem jutott el a fémig. De
meleg helyzet volt. Az a kibaszott ember odalentről majdnem
leszedett. Ha nem lendültem volna fel a kanyon falán túlra, talán
az összes sörét a fejemben lenne. A francba! És abban a pillanat-
ban felnevettem.

Első örömteli gondolatom az volt, hogy leereszkedek az

AR-15-össel és közelről vagdalt húst csinálok az öregből. Jó érzés
volt. Legalább éreztem valamit, kizökkentett az apátiából. Hig, az
a kurafi szívességet tett neked. Felrázta a nyavalyás seggedet. Csak
azt tette, amit te is megtettél volna, hogy védd a birtokodat, az
otthonodat, a nődet.

Nő.

A felesége? Öreg fasz. Ki tudja, milyen viszonyokat teremtett ez

a világ? Az első ösztön az volt, hogy menjek vissza, öljem meg azt
a faszt és vegyem el a nőjét. És. Miért nem?

Hát, akárhogy is, Hig, akár jó ember vagy, akár rossz, de lehetsz
elég jó ember is egy elbaszódott világban, előbb úgyis landolnod
kell. Tedd le a gépet egy lankás, sziklás vidéken, amin egyetlen út
megy át, ami már nem út.

Megdöntöttem a gépet, visszavittem a sziklaperemen túlra, a

kanyontól távolabb és az orral a zsályamezőbe céloztam, amin át
besüllyedt keréknyomokkal kitaposott út haladt egyenesen délnek.
 A nő. Duplán nő. Hosszú idő után először láttam életerős, ma-
gas nőt, akit valószínűleg nem támadott meg a vérbaj és nem
Bangley műhelyében meredt poszter-testtartásba és nem mögöt-
tem fekszik az ösvényen holtan, túl fiatalon, konyhakéssel a kezé-
ben. Olyan megdöbbentő első-látvány volt ez, ami miatt az ember
sok mindenről hajlamos megfeledkezni. A landolás megfelelő
előkészítéséről is.

A francba, Hig! Szedd össze magad!

Átstartoltam. Tettem egy kört, alacsonyan. Az út nagyon vájatos

volt. Annyira, hogy a jobb futómű teljesen elveszne a mélyedés-
ben. Klassz ötlet, Hig. Készülj fel a hosszú gyaloglásra.

Nem arról van szó. Csak. Úgy értem, ezer lábról elvette az
eszemet a punci. Nevetve jöttem rá, hogy nem arról van szó;
lehetett volna férfi vagy vén banya is. Arról volt szó, hogy
megváltozott a kapcsolatom az emberekhez; bármely nemű
emberhez: hogy semmi nem kötelez, hogy megöljem őket. Vagy
hogy hagyjam, Bangley ölje meg őket. Úgy értem, hogy ez az ő
házuk, nem az enyém. Én jöttem hozzájuk.
Csodálatos, hogy ha az embernek nem muszáj megölnie valakit,
mennyire felszabadítja általában a kapcsolatot. Annak ellenére,
hogy az Öreg engem próbált megölni. Hát. Fátylat a múltra.
Visszagyalogolhatok oda és lelőhetem vagy nem lövöm le, ahogy
akarom, és ez felszabadító érzés. Vagy ők lőnek le engem. Lehet,
hogy egy egész szakasz fegyveres vár a házban vagy valahol máshol
elrejtőzve. Két kört tettem alacsonyan és gondosan feltérképeztem
a rossz utat, hol kezdődik, hol ér véget az árok megjegyeztem a
bokrokat, a kátyúkat. Vajon hallják a gép zaját egymérföldnyire, a
kanyonban? Lehet. Meglehet, hogy most éppen tizenkettes
aknavetőgránátokat raknak ki az ablakpárkány sziklaperemére;
lehet, hogy a nő kibontja a haját, kigombolja az ingét és bosszú-
szomjas szirénként bájaival igyekszik elcsábítani.

Hig!

Koncentrálj, Hig! Mondd, hogy vettem. Vettem.

Koncentrálj a részletekre! Maradj életben.

Vettem. Baszottul vettem.

Kihagyhattam volna az úton landolást és a zsályásban tehettem

volna le a gépet, de nem voltak füves landolásra alkalmas gumik a
futóművön, és ha egyetlen kő is van a mezőn, kitörhet valamelyik
kerekem. Jobb az ismert veszély, stb. Alaposan megnéztem a
terepet, hogy lássam a keréknyom mindkét oldalát, mert egyik
kerekemet a középső kiemelkedésen kell vezetnem, a másikkal
pedig a növényzet szélén kell gurulni. Aztán elhatároztam, hogy
ennél jobban kell figyelnem. Centire pontosnak kell lenni. Jobb
tudni, merről fúj a szél.

Megint átstartoltam, felmentem háromszáz lábra és Jasper taka-

rójával megtöröltem az arcomat. Aztán lenyúltam az ülés mellett
egy kis fa dobozhoz, amit ott tartottam és fogammal kihúztam egy
kis füstbomba biztosítószegét és kidobtam az ablakon. A vastag
narancsszínű füst kiáramlott és követte a leeső test nyomát.

Az úttól húszlábnyira ért földet, lassan, határozottan

észak-északkeletnek mutatott.

A francba, ez jó ötlet volt. A jó erős késő délelőtti keresztszél

tönkretehette volna a tervemet. Van még valami, amiről
megfeledkeztem?
 Bangley csak azért volt még életben, mert soha semmiről nem
feledkezett meg. Lehet, hogy túl sok mindenre emlékezett,
rengeteg felesleges dologra, de ez nem érdekelte. Mi mást
csinálhatott egész nap? Ekkor eszembe jutott, hogy talán csak
azért vagyok még életben, mert Bangley soha semmiről nem
feledkezik meg. Bangley. Férj és apa. Farmer. A francba!

Ó, tudom. Hig, elfeledkezel arról, hogy ha mély kerékvájatos

úton, gyakorlatilag ösvényen akarsz landolni köves zsályamező
közepén, amin nem látsz át... szóval akkor azt nem veszed
számításba, hogy az nagyon betehet neked. Vagy a Bestiának, ami
ugyanaz.

Oké, lélegezz, vegyél mély levegőt. Még egyszer, utoljára tettem

egy kört, aztán félig nyomtam a fékezőszámyakat, aztán lefelé tol-
tam a gép orrát, az oldalkormánnyal manővereztem, csúsztattam a
légcsavart és oldalvást lebegtem a mező felé.

*
A kényszerleszállás rendesen felébreszti az embert. Ha addig
nem ébredt fel egészen. Leállítottam a gépet, a motor üresben járt
és csak egy pillanattal a földetérés előtt hoztam egyenesbe a gépet,
a bal szárny alacsonyan, a szélbe hasít, a futómű hangosan ért le.
Küszködtem a széllökésekkel. Igyekeztem az orrot az árok bal ol-
dala fölött tartani, nem beleszaladni. Aztán a jobb futómű, a jobb
hátsó kerék leért a domború nyomra a régi keréknyomok között és
a gép balra rántott. Küzdöttem, hogy az a kerék ne csússzon bele a
kerékvágásba. Sikerülhetett, mert nem éreztem, hogy bármi
eltörne, csak hangos hasadásokat, puffanásokat és nyikorgást
hallottam, ahogy a vastagabb zsályanövények a gépnek ütköztek
és a lehető legtovább igyekeztem nem letenni az orrfutóművet, és
amikor leért, nagyon szerencsés, tiszta futás volt, a talajba lapuló
kövek és lerágott fű között, hála a vadjuhoknak vagy más állatnak
és a Bestia rázkódott és zötykölődött és nem sokkal a
pinyolafenyők előtt álltam meg teljesen.

Huh. Lélegezz. Első gondolat: a munkám, a festés. A gyönyörű

Bestia testét vastag karmolások csúfítják. A második gondolat: ez
nagyon meleg volt. Ez kibaszott béna helyzet volt. Ha nem
dobtam volna ki a füstbombát, most roncs lenne a gép. Mielőtt
leállítottam a motort, ránéztem a digitális
üzemanyagszint-mérőre. Alig több mint tizenkét gallon maradt.
Kevesebb, mint egy órára elég. És a két marmonkannában is
kevesebb, mint egy órára való van. Közel sem elég arra, hogy
hazamenjek vele. A francba! De. Ha ugyanolyan szerencsével fel
tudok szállni, ahogy leszálltam, eljuthatok Junctionba.

*
Mielőtt leszúrtam volna a három cölöpöt és a felszállás irányába
állítva rögzítettem volna, mielőtt zsebre tettem volna Bangley két
Haláltojását és az AR-t a vállamra vetettem volna, és elsétáltam
volna a Bestia mellől, megtettem az első nem-balfasz dolgot azon
a reggelen. Fogtam a két marmonkannát és a futóművön
felkapaszkodva felmásztam a szárnyra és betankoltam a maradék
üzemanyagot; egyiket az egyik, másikat a másik tankba. Most már
benne van. Jobb betankolni az előtt, hogy fel kell kötni a
fehérneműt. És kivettem az indítókulcsot. Farmernadrágom jobb
zsebébe tettem és azt mondtam:

Híg. A kulcs a farmered jobb zsebében van.

Sosem tudhatod, mennyire kell sietned később.

 III
Hát, a nő nem meztelenül várt rám a pataknál, nem is szépen
felöltözve a ház előtt, énekelve. Sehol sem volt. Legjobb lett volna
valamilyen árbochoz kötni magamat. Eltűnt a kéményből a
kanyon fölött gomolygó füst is.

A hely hirtelen teljesen kihaltnak tűnt. Az udvaron felborult

vödör, mellette piszkos főzőkanál. Ott voltak a marhák, néhány
birka, fejüket a folyó felé fordítva, lehajtva legelésztek. Soványak,
csontjaik látszanak, szinte éheznek. A sziklafalon magasan nagy
madár ül, rikolt. Vándorsólyom. A sziklaperemet fehér
guanószalag jelzi. Felreppen, köröz, visszaül. Sajnálom a kacsákat,
amik leszállnak ebbe a katlanba. Csirkék nincsenek. Ez feltűnt. A
sólyom miatt? Nem, a vén hülyének van puskája. Hanem azért,
mert ahhoz egy vagy két kakas is kéne, hogy fennmaradjon az
állomány; a kakas viszont valószínűleg túl hangos lenne, minden
reggel kukorékolna, ami nem jó, ha az ember rejtve akar maradni,
ha nem akarja, hogy az egész átkozott vidék megtudja, hogy ott
van. Okos.

A távcsövet a kanyon felsőbb szakasza felé fordítottam, ahol a

patak húsz láb magas vízeséssel zubog át a sziklafalon. A völgy
tetejét teljesen elzárja ez a szikla. Két oldala meredek. Nagyon jó
hely.
A vízesés mellett kiszáradt fenyő támaszkodott a sziklafalnak,
ágai alkalmi létraként szolgáltak. Oké. Ha arra menekültek, talán
csak azért nem húzták fel és rejtették el azt a létrát, mert túl nehéz
volt vagy nem volt idejük.

A sziklaperemnél hasaltam, két kő között, egyenesen lefelé néz-

tem. Az én sziklám úgy száz láb magas volt, talán kevesebb. Szűk
volt a helyem és a hátamra kellett csúsztatnom a Glock pisztolyt
tokostól, hogy ne nyomja az oldalamat.

Gondolkozz úgy, mint Bangley. Ezt kell tenned. Bangley hangja;

hallom.

Az Isten verjen meg, Hig. Öreg ember és egy vézna lány, egy
kupacban. Akkor is nagyobb tűzerőd van, ha az övét tízzel
megszorzod.

Igen, de mi van akkor, ha többen vannak? Vagy ha nem csak

egy sörétes puskája van?

Látod valami jelét, hogy így lenne? Székek az udvaron? Száradó

ruha, ágynemű, régi cipők?

Huh.

Jó, hogy erre gondolsz, Hig, ezt meg kell hagyni. Jó. Bántja a
csőrödet, hogy szorult helyzetben vagy. Hig egy öreg kutya, de
kicsinyenként tanul ezt-azt. De nézd már meg, milyen hírszerzési
információk tárulnak a szemed elé. Nem mondom, hogy nem bújik
még három fegyveres fickó a fák között. Jó erre is számítani. De a
szerint kell cselekedni, amit hiszel. Ráadásul van puskád, van nálad
gránát. Van nálad gránát, ugye?

Igen. Kettő.

Hig?

Mi az?

Mit keresel ott?

 Csend.

Úgy értem, mit akarsz? Mi a faszt akarsz?

Csend.

Nem csinálhatsz tervet, ha nincs küldetésed. Nem lehet

küldetésed, ha nem tudod, mi a faszt akarsz. Első számú szabály.
Legyen küldetésed, legyen kiszállási stratégiád.

Úgy tudtam, az első számú szabály az, hogy sose tárgyalj. Ha

tárgyalsz, Hig, a saját életedre alkuszol...

Valóban ez az első számú szabály. De mi a faszt számít? Előbb

egy nagyobb problémát kell megoldanod. Ami a következő: Mi a
faszt remélsz elérni, Hig?

A kanyon elsötétedett, megborzongtam. Felhő, dagadt

kumulusz vetett árnyékot a szurdokra. A hosszú tél utolsó hidegét
vitte el. Az árnyéknak ponderosafenyő illata volt. Áthaladt és
dzsekim ujján át a napfény elsimította a libabőrt. Kényelmes volt,
jól éreztem magamat így a sziklák között. Lóbögöly dongását
hallottam a közelben, de nem zavart. Abban a pillanatban
éreztem, hogy ha a fejemet napsütötte karomra hajtanám, rögtön
el tudnék aludni. Orrom néhány ujjnyira volt a földtől. Figyeltem,
ahogy egy hangya mászott fel egy kis lila szikcsillag virágon. Jó
szag volt. Kovás föld és mesquitofa szaga.

Hig!

Hmmm? Mi van?

Az Isten izéljen meg, koncentrálj! Ereszd el a farkadat! Minden

perc, amit azzal töltesz, hogy ott döglesz, és nem tudod, mi a faszt
akarsz csinálni, célpontként kínál. Sebezhető vagy. És a repülőgép
is. Akárki volt is odalent, talán éppen felfelé tart, hogy a nyomorult
seggedet figyelje. Azt tervezd, Hig, hogy hogyan semlegesítsd ezt a
veszélyt. Most azonnal! Mit csinálnánk, és mit csinálnánk nagyon
gyorsan? Tápászkodj már fel, ne legyél annyira sebezhető, annyira
látható!

Huh.

A francba. Erre nem is gondoltam. Nagyot szusszantam,

majdnem fütyültem. Mi van veled? Teljesen kijöttél a
gyakorlatból? Teljesen elvesztetted a fonalat?

Miért, megvolt valaha a fonal?

Hig!

Mi az?

Tudod, miért fogott el hirtelen az álmosság? Miért van az, hogy

legszívesebben kinyújtóznál és napnyugtáig szunyókálnál?

Miért?

Azért, mert halvány fingod sincs, hogy mit csinálj! Nem úgy
értem, hogy nem tudnád, mit csinálj, ha lenne célod. Láttalak, Hig.
Amikor van célod, mint például hogy megszabadulj kilenc lóbaszó
martalóctól és ellásd a bajukat, átkozottul jó tudsz lenni. Hig
akcióban. De fogalmad sincs, hogy mit keresel itt. Úgy viselkedsz,
mint egy elveszett kutya. Egy pillantás egy magas lányra, akit talán
nem kapott el a betegség és máris elment az eszed.

Nem arról van szó.

 De miért kockáztattad a repülőt? Láttam azt a kis manővert.
Elég húzós volt, baszod. Mindent kockáztatsz, hogy közelebbről
megnézz egy puncit? Mi van akkor, ha ez a punci utálja a pasikat.
Gondoltál erre?

Ezzel azt akarod mondani, hogy az is elég rossz, ha mindent

kockáztatok valamiért, ami Ismerős.

Aztán eszembe jutott: valami perverz okból valószínűbb, hogy

valami ismeretlenért kockáztatunk mindent.

Mondtam neked, Hig. Ha taktikai helyzetben filozofálsz, pirítós

lesz belőled.

Pirítós.

Ez jól hangzik. Két aranybarna szelet pirítós vajjal és dzsemmel.

Kilenc éve nem ettem vajat, kilenc éve nem ittam tejet.
Lefogadom, hogy azok a tehenek minden nap adnak édes, meleg
tejet. Egy-kettő. A távcsövet lefelé irányítottam, hogy duzzadó
tőgyet lássak és akkor megláttam őket. Piszok szerencse. Bolond
szerencse. Annak az öreg faszinak biztosan van legalább két
puskája; egy vadászfegyver és egy sörétes, mert a távcső csillanását
láttam meg. Egy röpke pillanatra. Annyi időre, hogy el tudjam
helyezni a gyékényesben a patak partján, a mező felől, a háztól
távol. Nagy homokkőtömb állt ott, akkora, mint egy autó és a faszi
annál rejtőzött. Pontosan ott, ahol én is lapultam volna.
Alapvetően ugyanaz a stratégia, mint amit mi használtunk a
reptéren: a ház a csalétek, a nagy vonzerő. Ott ült, ahonnan neki
vagy nekik jó rálátás esik a patak és a kis kőház közötti területre.
Az egész lőtávolon belül van. Szinte minden útjukba kerülő
veszélyt el tudnak hárítani a duplacsövűből leadott lövéssel. A
hosszabb lövésekre meg ott van a vadászpuska. Vagy későbbre.
Mind a ketten ott vannak. Amint megláttam a férfit, láttam a
fegyvere csövét; sötétebb, egyenesebb volt, mint a gyékénylevelek
és láttam, hogy a lány fekete hajtömege mozdul. Nála volt a másik
puska. A sörétes. És a pasi nem az udvart nézte, hanem felnézett,
egyenesen rám. A francba!

A lövés homokkő-szilánkokat repített jobb arcomba. Visszahő-

költem. A második lövés a fejem fölött hasította a levegőt. A büdös
francba!

Pislogtam. Szemembe homokkő-por szállt. Most már az arcom

jobb fele is égett. Kezemet halántékomhoz kaptam. Most nem volt
vér. Az a kibaszott vén trotty! Kétszer. A vén kurafi a frászt hozza
rám. Célba vett. Ha nem lettem volna elég óvatos, a következő lö-
vés telibe talált volna.

Szinte hallottam Bangley röhögését. Mintha ő is ott lett volna,

háromlábnyira. Az éterből röhögött, mintha nem teljesen jóságos
szellem lenne.

Megcsipkedett, mi, Hig? Ez ám a slamasztika. te csak barátkozni

akarsz, és most lehet, hogy le kell lőnöd valakit. Hosszú, hangos
röhögés.

Van benne valami igazság, Bangley, az én taktikai szuperegóm.

Az öreg kurafi odalent faszán tud lőni. Profi módon, mint Bangley.
Majdnem levadászott egy sörétes puskával, mintha a Bestia csak
egy nagy, kék szárnyú csörgőréce lenne. Elég ügyes.

Miért szédülök ennyire? A slamasztika, amibe kerültem,

valahogy nagyon boldoggá tett. Úgy értem, nem is slamasztika.
Elsétálhatok. De. Magam előtt láttam egy képet: fehér rongy
valami bot végére kötve és kidugva a mögül a szikla mögül. Leng,
mint valami hollywoodi klisé. Soha senki nem próbálta ezt velünk
a reptéren, mert A) mindig éjszaka jöttek, B) mi, többnyire
Bangley, lelőttük őket, mielőtt rájöttek volna, mi történik. És ha
valaki mégis megpróbálta volna? Soha ne alkudozz, ne tárgyalj.
Bangley maximális taktikai előnyt szerzett volna, odakiáltott volna
nekik: Oké, gyertek elő nyugodtan! Aztán nyugodtan szétlőtte
volna a fejüket. A jó öreg Bangley.

Aha, ehhez nagy hit és bizalom kell, de akkor is lutri a dolog,

ráadásul nem volt nálam semmi fehér.

Egy kicsit másztam négykézláb, aztán felálltam és

kinyújtóztam. Felfrissültem, szinte mintha szundítottam volna egy
kicsit. Aztán visszaügettem a Bestiához. A hátsó ülésen egy köteg
fénymásolópapírt tartottam, meg néhány zsírkrétát. Volt nálam
néhány tenyér méretű kő és gumigyűrű is. Azért, hogy ha üzenetet
kell ledobnom a családoknak, megtehessem. De néhányszor a
vidéken bóklászóknak dobtam le üzenetet, akik valamelyik út
mellett, a reptérhez túl közel sátoroztak, és valami okból nem
értettek a Fordulj vissza északra, vagy meghalsz, stb. üzeneteimet.
Nem dinamit rudat kaptak a nyakukba. Ezek a kőre csomagolt
üzenetek, amiket a Bestiából ledobtam, nagyon rövidek, tömörek,
velősek és szemléletesek voltak, és szinte mindig hatásosak. Az
írás hatalma. Mindig nagyon büszke voltam magamra, amikor
leírtam négy sort és annak a négy sornak olyan hatása volt, hogy a
szárazföldi kalózok összecsomagoltak és visszaiszkoltak az útra.
Fogtam vagy fél tucat lapot, egy fekete zsírkrétát, magamhoz
vettem Jasper takaróját és visszaügettem a ligeten át.

Vigyorogtam. Éreztem, hogy a vigyor húzódik sajgó képemen.

Lekushadtam a kanyon szélén és az egyik papírlapra függőlegesen,
a lehető legnagyobb méretben felírtam: ÉN
 A fogalmazás öröme. Eszembe jutott, hogy Dylan Thomas néha
leírt egy szót egy versből, aztán lement a kocsmába és
seggrészegre ünnepelte magát. Egyetlen szóért. Mert megtörte a
csend űrjét.

Hát, nézzük, hogy megy ez, mielőtt újabb papírlapokat

pazarolnék el. Odamásztam a sziklaperemhez, amely számomra
kedvező módon igazi ajak formájú volt, éles, aztán vízszintesbe
simuló vonal, de nem kiugró homokkő felület. Söréttel megszórt
drága fejemet jól hátrahúzva kinyúltam, lelógattam a takarót a
szikláról és lengettem, kibontva, mint valami zászlót. Vigyáztam
persze, hogy a vadász és a reppenő fácán jól álljon, ne fejjel lefelé,
és az ujjaim ne látsszanak ki a szikla mögül.

Évek óta nem éreztem magamat ilyen jól, kivéve talán, amikor
horgásztam, és azt hiszem, ez nagyon hasonlított a horgászathoz,
csakhogy most a horog végén emberek voltak. Megfog, elenged.

Amint a takaró a levegőbe ért, újabb lövés dördült. A lövedék a

kezem, fejem fölött húzott el.

A western filmekben és a háborús sztorikban mindig hallani a

golyó hangját. És mi a helyzet valójában? Hát az, hogy tényleg van
hangjuk. Olyan phhhht, mint amikor az ember kinyit egy doboz
mérgezett üdítőitalt. A Halál italának pukkanása. Mintha vákuu-
mot húzna maga után, búvárkacsa sebességével. Utána, szinte vele
egy időben egy kis zsongó hang jön, zenei felkiáltójel.

Oké, lőj a takarómra, ha akarsz. Van tűm és cérnám.

Aztán csend. Gúnyos csend. Legalábbis olybá tűnt.

A horgász gyakran megérzi a horogra akadt hal szellemét. Kap-

csolat alakul ki. Úgy értem, rögtön lehet tudni, hogy milyen: vad,
riadt, tapasztalt, fiatal és buta, agyafúrt, bepánikolt, nyugodt, ma-
gabiztos, pajkos. Ezt abból lehetett megállapítani, hogy milyen
gyorsan és milyen erővel húzza a zsinórt. Gyakran eszembe jutott,
hogy az emberek között ugyanilyen a csend.

Kibontottam a takarót és a lövés szinte ugyanabban a

pillanatban eldördült. Aztán csend. Zavart, tanácstalan csend.
Vigyorogtam.
Tudtam, hogy Vén Trotty távcsővel nézi a takarót.
Tanulmányozza az ismétlődő mintát, és gondolkodik. Mi a fasz?
Tudtam, hogy abból a távolságból távcsővel egészen jól látja a
vadászjelenetet. A földön kotorásztam, két nehezebb követ
kerestem, a takaró sarkára tettem és lógva hagytam.

Hadd nézegessék, talán megbeszélik, mi lehet az. Aztán fogtam

a papírt, egy körülbelül négy láb hosszú botra rögzítettem és áttol-
tam a sziklaperemen. ÉN. BANG! Zizzenés. Nem talált. Ha! Nem a
papírt akarta eltalálni, hanem a fejemet, és el is találta volna, ha
egy hangyafasznyit közelebb vagyok.

Csend. Függőlegesen lógattam le a papírt, hogy el tudja olvasni.

El tudta. Tényleg kibaszott közel voltak. Szóval ha igazán gonosz
akartam volna lenni, egyszerűen lelöktem volna egy nagyobb kö-
vet a sziklafalról. Vagy leköptem volna.

Visszahúztam a botot. Ha kuncogtam, akkor ez kilenc éve

először fordult elő. Kuncogni. Micsoda szó! Nem az Idők
Végezetéhez méltó szó. A fogammal tépkedtem le a rajzkrétáról a
borítópapírt és a második ív géppapírra megint függőlegesen
írtam: NEM

Miért nem üvöltöttem le? Könnyebb lett volna. Hát azért, mert
az oda-vissza kiabálás nagyon gyors és elhamarkodott tud lenni.
Rájöttem. Melissával egy boltban ismerkedtem meg és túlságosan
félénk voltam ahhoz, hogy megszólítsam, ezért így, írott üzenettel
édesgettem magamhoz. Működik. Egy rossz hangsúly, és annyi. Ez
így sokkal jobb. Plusz a patak csobogott mellettünk. És fújt a szél.
Plusz a világ semmi kincséért nem dugtam volna ki a számat azon
a sziklaperemen.
Rátűztem a NEM szót a botra, kilógattam. Most nem volt lövés.
Csend. Az a kurafi most próbálja összeolvasni. ÉN NEM. Eddig elég
egzisztencialista szöveg. A francba, abbahagyhattam volna ott,
hadd rágódjanak rajta egy kicsit. Fogtam a zsírkrétát, a következő
papírra azt írtam: VAGYOK. Behúztam a botot, rátűztem, kidug-
tam. Hadd fújja a szél.

Hatalmas filozófiai jelentősége és következményei voltak az

utolsó előtti állításról az utolsóra való átlépésnek, illetve fordítva.
Úgy értem, Hamletnek erről fogalma sem volt. Lenni / nem lenni.
Vagyok / Nem vagyok. A kibontakozó dialektika. Dang.

Aztán a HOLMI szót írtam a papírra és kidugtam. Zizegés. Be-

húztam.

Meghegyeztem a zsírkrétát a sziklán, megfordítottam a papírt

és a lehető legnagyobb betűkkel felvéstem: FÁCÁN.

Megint kidugtam. A botot egy másik kővel nyomtattam le,

aztán lefeküdtem, arccal a nap felé, kezemet szerencsétlen,
sebesült fejem alatt összefűzve és hagytam, hogy elárasszon a
meleg, a napfény hatni kezdjen a vágásokon.

Nem mennek sehová. Ahogy én sem.

*
Ha ez valami western lenne, most a sapkámat dugnám a botra.
Mert sapka volt rajtam. Verejtékfoltos, kirojtosodott szélű baseball
sapka, Cherry Hills Golf Club feliratos. Egy éjszakai látogatóról
szedtem le és talán azért szerettem, mert a vigasz üzenetét
hordozta: a Mindennek Vége azt jelenti, hogy talán tényleg örökre
vége a világegyetem minden tüneményei közül a golfnak.

Semmi bajom nem volt a golffal.

Ami azt illeti, lehet, hogy élnek skótok Skóciában, akik valahogy
túlélték a járványt és most valami hangafüves pusztán bóklászva
játsszák ezt a régi játékot; nincs öntözés, csak a köd és az eső ned-
vesíti a földet; nincsenek fűnyírók, csak vadbirka csordák. Nem
látják a fairway-t, a ködbe ütnek. Szép gondolat.

Lehet, hogy Vén Trotty utálja a golfot. Nem hiszem, hogy el

tudná olvasni az ilyen apró betűt, de ha mondjuk tízes távcsöve
lenne, akkor nem kizárt. Mindenesetre feltűzöm a botra, kidugom
a peremen. Semmi. Az öreg fasz nem vette be. Vár, míg szemet,
fület lát. Hmmm. És most? Egyszerűen felállhatnék, a
sziklaperemhez mehetnék és lekiálthatnék. Hé! Békével jöttem!
Barátsággal! És. Ha ők is Bruce Bangley Első Alapelve szerint
működnek, akkor halott ember vagyok. Furcsamód hosszú idő óta
először éreztem úgy, hogy nem vagyok kész a halálra. Még nem.
Úgy értem, nem csak úgy céltalanul, az élés kedvéért akartam
életben maradni. Okom volt.

Oké. Ötletem volt.

Visszamentem a Bestiához, hoztam egy újabb adag papírt.

Rengeteg időm volt. Nagyon úgy nézett ki, hogy egyikünk sem
megy sehová. Hacsak nem ugranak meg a fenyőfa-létra felé, amit
nyilván nem tesznek, mert akkor olyan könnyen leszedhettem
volna őket, mint a német tisztek abban a szörnyű Hemingway
karcolatban, amit egyenesen imádtam. Nagyon magas volt.
Próbáltak átjutni rajta, de mi negyven yardról leszedtük őket.
Lerohanták, és tisztek jöttek, hogy megmondják, mit kell csinálni.
Tökéletes akadály volt. Úgy értem, ha ezért vagyok itt. Hogy ezt
tegyem.

Lapultam a napfényes sziklámnál, na jó, mögötte és újabb

szavakat írtam. Egymás után tűztem őket a botra és dugtam ki a
nyiladékon. Mély csend; a zsinór másik végén a hal gondolkodik.

MISZLIKBE ROBBANTHATNÁLAK BENNETEKET, DE NEM

TESZEM - BÉKE

Szerencse, hogy volt vagy fél köteg papírom.

Aztán a zsebemből elővettem egy Haláltojást, kihúztam a

biztosító szeget, ami eléggé be volt szorulva, és átdobtam a
peremen.

A patak mellé dobtam, jó messzire, a mező elejére céloztam, jó

messzire a tehenektől és a vén kurafitól meg a lányától.

A robbanás robaja felettébb kielégítő volt. Köszönöm, Bangley.

Előre a kezem ügyébe készítettem a papírt, és miközben ők még
remegve leltározták, megvan-e minden végtagjuk, egyenként ki-
dugdostam a szavakat.

LÁTJÁK? A KÖVETKEZŐ ESETLEG FÁJNI FOG.

Hosszú csend.

NEHOGY ELFOGYJON A PAPÍROM!

Csend.

FELÁLLNI!
 Beismerem, nagyon élveztem a helyzetet. Éveknek tűnő hosszú
idő után először éreztem, hogy tiszta a fejem. Nem éreztem úgy,
hogy gondolataim olyanok, mint azok a hosszú szőrű norvég
lovak, amik odakint bóklásznak és nem értik, mit keresnek itt.
Nem éreztem úgy, hogy legszívesebben elmennék a folyón át a fák
közé.

A biztonság okáért megint kidugtam a sapkát. Semmi. Lehet,

hogy mégis képesek vagyunk szót érteni egymással. A
sziklaperemhez másztam és kilestem. Mind a ketten a
gyékényesben álltak, fegyverük oldalra kitartva. A férfi magas volt,
jó erőben, nem is olyan öreg, talán a hatvanas évei elején járhatott;
vacak őzbőr cowboy kalap volt rajta. A nő magasabb volt, és
ránézésre szépnek mondanám. Sovány, de arca markáns,
járomcsontja magas, szemöldöke sötét; hosszú haját copfba fonta.
Nem tudnám megmondani miért, de háromszáz láb távolságból
egészen szépnek tűnt. Hátranyúltam az AR-ért, annak távcsövével
néztem őket. Ha egy ember képes szikrázni, akkor a férfi
szikrázott: szája dühödt vonalba merevedett, szürke szemében
düh csillogott. Arcán a mély ráncok arról árulkodtak, hogy ki volt
téve az elemeknek. A nő szeme olyan tágra nyílt, hogy tágabb már
nem is lehetett. A színe... ibolyakék? A kék és fekete között valami.
Arca kipirult, skarlátvörösen izzott; eléggé félt, de valami más is
volt tekintetében: kissé mulattatta valami. Mint aki nem tudja
összefogni a száját. Jól látom? Úgy harmincöt évesnek látszott.

Létezik szerelem első távcső-látásra? A francba. Elhúztam a sze-

memet a távcsőtől és puszta szemmel néztem őket. Hát, a teste
arányos, csípője széles, termete sudár. Talán egy kicsit sovány.
Visszaemeltem szememhez a puska távcsövét és lejjebb
pásztáztam. Elismerem. A lába csupa karcolás és fel van dagadva,
és talán túl sovány, de hosszú, bokája karcsú.

Lélegezz, Hig. Mondd, hogy vettem. Vettem.

 Feltérdeltem, még mindig célra tartva. Mindkét szemem nyitva
volt. Lekiáltottam.

Hello!

A férfi pislogott. Az ő arcára vittem a távcsövet, és mindketten

úgy néztek ki, mintha meg lennének bolondulva, vagy valami
rossz álomban lennének.

Hello!

A nőt néztem. Mosolygott. Tényleg mosolygott. Finom, alig

látható mosoly volt, de tízes nagyítással láttam. Hogyan csináljuk?
Kiáltás.

Csend.

Öreg! Nyugodjon meg! Ha ölni, erőszakolni és fosztogatni akar-

nék, maga már halott lenne!

Szünet, míg megemészti ezt az információt.

Megbocsátok magának! Kiáltottam.

Úgy értem, hogy több mint kétszer meg akart ölni. És majdnem
tönkrevágta a repülőt. Tudom, nem személy szerint velem van
baja. Ugyanezt tettem volna én is.

Kiáltásomat tompította a szél. De láttam, hogy hallanak. Úgy

értem, valami kezdett derengeni. Amikor felemeltem a fejemet és
végignéztem a kanyonon, azt is láttam, hogy az összes tehén és né-
hány birka riadtan gyűlt egy kupacba egy ágkerítés mellett a völgy
végében.
 Bocsánat, hogy megijesztettem a teheneiket!

Ott álltak, kezüket oldalra kinyújtva. Végighúztam rajtuk a

távcsövet. A férfi az arca belső oldalát harapdálta, mintha próbálná
kitalálni, mi a franc van. A nő... Benne nem voltam biztos.
Mármint, hogy mit érez. Láttam, hogy jár valami a fejében és úgy
éreztem, mintha valami nem kellemetlen dolog sejlik fel neki.
Csak a fantáziám. Tudtam, pontosan tudtam, hogy valahogy
összezavarodtam, de azt is, hogy felnőtt életemben ritkán láttam
ennyire tisztán. Oké, megtarthatják a fegyvereiket. Lejövök.

Oké?

Oké?

A férfi bólintott. Végre. Leengedte a kezét, megint teste

közelében volt a fegyver, és úgy állt ott, mint parancsnok a saját
világában. Meg kell hagyni: volt valami a fura fasziban, valami
méltóságteljesség és büszkeség. Kibaszottul jól lőtt, ez teljesen
lejött. Olyan érzésem volt, hogy amit ez a dühös kurafi csinált, azt
nagyon magabiztosan csinálta. Távolról, a magasból szemlélve
alakult ki róla ez a benyomásom.

Ha úgy dönt, hogy megöl, később nagyon bánni fogja! Nekem

elhiheti, hogy a nap legjobb részétől fosztja meg magát!

A nő mosolygott. Ó, ember! Kész voltam. Az jutott eszembe:

talán, talán ez a pasi az apja. Micsoda bolond!

A purgatóriumban tényleg nincs semmi más. Leeresztettem a

puskát. Gyorsan hátraléptem és visszamentem a Bestiához.
 Csak a szerencse és a tiszteletadás miatt még egy gránátot
tettem a zsebembe, hogy kettő legyen, és békeajándékként
magamhoz vettem egy kis szárított őzhúst, aztán a vállamra
vettem az AR-t és átvágtam a zsályamezőn. A kanyon felső része
felé vettem az irányt, át a pinyolafenyők erdősávján, aztán a
szurdok már nem volt olyan meredek és a patakhoz vezető
vadnyomra bukkantam.

IV
Bolondóraként vert a szívem, de nem az erőfeszítéstől zúdult
meg a pulzusom. A terep nehéz volt, igen, a patakhoz vezető út
tele volt nagy kövekkel. Némelyikre rátenyereltem,
megtámaszkodtam rajtuk, ahogy átugrottam vagy megkerültem
őket; megcsúsztam a laza földön az őznyomot követve. A
ponderosafenyők lehullott tüskés levelei közé őzbogyók
keveredtek, a napfény összemosta a szagokat, és ez a szagelegy
furcsamód nagyon közel volt ahhoz a pézsmaszaghoz, amit a
fenyők közt a közelben levő, élő állaton éreztem. Szóval a
vadászösztön ébredt fel bennem. De nem. Azért kalapált a szívem,
mert úgy éreztem magamat, mint aki az első randevújára készül.

Igen. Hig első igazi randevúja - olyan ideges voltam, hogy

katasztrófa volt. Moziba mentünk, az Avatart néztük 3D-ben.
Folyton ki kellett mentenem magamat, kimentem pisilni.
Valahányszor visszatértem a helyemre, új adag pattogatott
kukoricát vagy édességet vittem. A lány biztosan azt gondolta,
hogy cukorbeteg vagyok, bulimiás vagy ilyesmi. A végén nem
csókoltam meg, és nem is próbáltam, és ettől ő nagyon zaklatott
volt, és zavarában elpirult, ilyesmi, és idiótának tartott, és alig
várta, hogy megszabaduljon tőlem vagy - ez csak hónapokkal
később jutott eszembe - talán ő is ugyanolyan ideges volt, mint én,
és talán tetszettem neki, de nem tudta, hogyan tudassa, és úgy
érezte, elutasítottam, amikor olyan hirtelen otthagytam. Ekkor
jöttem rá, hogy valaki kívánhatja az én tetszésemet, hogy lehetnek
olyanok, akik félnek tőlem. A világ vége előtt ez nagyon mély,
nagyon nagy hatású felismerés volt. Most már eléggé kész ténynek
vettem: mindenki fél tőlem.

Ami elég furcsa módja a randira indulásnak. Szegény Hig, sze-

gény Frankenstein.

Ő nem. Ő mosolyog. Mosolyog.

Elbűvöltem őket, vagy nem? Kivarázsoltam őket a Gyilkolás

Üzemmódból. Alsónemű nem maradt szárazon. Valami ilyesmi.
Vagy mégsem?

Hirtelen megálltam. Lesandítottam a patakra, beléptem egy

fenyő árnyékába. Vagy mégsem.

Ravasz megoldás volt az a takarólengetés. Vén Trotty nagyra

értékelte a saját idejét és a figyelmét. Miközben én a napon
hevertem és jól éreztem magamat, és hagytam, hogy
gondolkozzanak a dolgokon. Ő kénytelen volt a nedves
gyékényben kushadni, forrongott a nyomorult, és félt, féltette az
életét, a lányát, és csak arra tudott gondolni, hogy megölöm azt a
nagyképű kurafit. Az első adandó alkalommal. Azt hiszi, hogy
olyan átkozottul okos; kíváncsi vagyok, milyen okos lesz, amikor
végignézetem vele, hogy a tökei roston sülnek.

Valami ilyesmi.

De azért mentem csak tovább. A szőr viszont felállt a hátamon.

 Amikor a patakhoz értem, elindultam folyásirányban, és a
parton találtam egy könnyű ösvényt. Magas volt a fű, apró fehér
szikcsillagok virítottak, olyanok, mint a százszorszép; indiai
ecsetvirág. Erdei szamóca.

Lila oroszlánszáj, erdei szamóca. Hatalmas ponderosafenyők, a

nedves, hideg kő szaga és vaníliaillat. Fehér lepkék köröztek egy-
más körül egy kavicsos úton. Párzás volt. Az első randis dolog: az
már történelem. Szívem még mindig gyorsabban vert, de nem
azért. Láttam a lepkéket eltűnni; három, aztán kettő ki-be repked-
tek a napfénypászmába és arra gondoltam: Hig, lehet, hogy a pár-
zás nincs benne a pakliban ebben a körben. Lehet, hogy soha.

Amikor odaérsz a mező szélén ahhoz a sziklához, ami mellett a

vízesés van, amikor a lábadat arra a fenyőfára teszed, ami létraként
szolgál és háttal fordulsz a Vén Trotty felé, élvezettel mordul fel és
simán lepuffant. Kész. Azt hiszed, ez valami jó játék, faszfej?
Nem-vagy-holmi-fácán. Igaz: halott-ember-vagy. Írd fel ezt a kis
papírjaidra! Bang. Nem hagytál minket békén. Bang. Ne rángatózz
már! Bang!

Bangley: Világosan-megmondtam-neked-Hig: soha-de-soha-ne...

a-franc-ba- hiszen-pontosan-tudod-szal-nyugodjál-békében!

Hmph. Akármilyen slamasztikában voltam korábban, még min-

dig benne vagyok. Így éreztem, ahogy lefelé mentem a folyó men-
tén. Még egy dolog: a férfi és a nő is két perc alatt felmászhattak a
létrafán a patak felsőbb folyásához és most engem leshetnek a
füzesben bármelyik fa mögül és kényelmesen, bármelyik pillanat-
ban lesből leszedhetnek. Megdermedtem.

Nem akartam meghalni. Még nem.

 Lehet, hogy most is engem figyel a távcsövével. Megint
libabőrös lettem, ezúttal nem a hidegtől.

Végigpásztáztam a patak menti területet. A víz mellett bodzafa,

olyan a színe, mint a zöldcitromé. Lejjebb néhány nyárfa.
Szélrebbenésre a levelei fonákja villant, világosabb felület
mutatkozott, mint a napfénybe tartott tenyér. Megálltam. Ott
lapulhatnak a vastag, göcsörtös törzsek mögött.

Állj, Hig, állj! Gondold át az emberi kapcsolatok ostobaságát!

Hallgass egy fára!

Amikor horgásztál, azt kerested, nem? Kapcsolatot. Gondolj

bele, milyen árat fizet a hal! A hal nem akar veled kapcsolatot; ha
egy pisztráng ki tudná tátani akkorára a száját, hogy bekapjon,
megölne téged. A Vén Trotty ilyen hal. Ő le tud nyelni téged.

Ajaj.

Hátraléptem, testemet egy fához lapítottam. A patak úgy

harminclábnyira volt alattam, a víz tiszta volt és elég sekély ahhoz,
hogy átmenjek rajta. Így az évszak elején még elég alacsony volt
hozzá a vízszint, a legmélyebb helyen talán combig ér.
Végignéztem a szemközti parton; lejtő volt, meredek, friss fű és
virágos gyomok, hátrébb ponderosafenyőktől körülvett tisztás. A
gerinc teteje felé málló peremkőzet tört át; mint porladó mellvéd.
Tökéletes búvóhely. Nekik. Úgy értem tökéletes hely, hogy itt
legyen a végjáték. Odafentről az embernek fogalma sem lehet,
hogy a patak ilyen mezőbe szélesedik. Nem. Csak azért jön le ide
az ember, mert a patak folyását követi. Nem ez volt a legkönnyebb
út; a fenti úton, azon, amin landoltam, gyorsabban eljuthattam
volna északra majd keletre. Olyan helyekre, ahol minden
különösebb erőfeszítés nélkül át lehet kelni a folyón. A fenti
talajszintről nem lehetett látni a lyukat, a kanyont, azt csak akkor
láthatja meg az ember, amikor már odalent van, közvetlenül a
patak partján. És fogadni mernék arra, hogy a folyásirányból felfelé
számos vízesés és szikla van. Tökéletes. Igazi rejtekhely. A régi,
törvényen kívüli haramiák imádták volna.

Hogyan vitték oda a teheneket? Csak a falétrán lehet feljutni.

Legalábbis ez jutott eszembe.

Miért volt az, hogy amikor a legkritikusabb helyzetben voltam,

a legnagyobb veszélynek kitéve, az eszem furcsaságokon járt?
Bangley ezt egyáltalán nem nézte volna jó szemmel. Bangley azt
mondta volna: Lapulj meg! Az a leshely elmélet, az jó. Bújj meg és
gondolkozz!

Azt tettem. Tíz lépést hátráltam az ösvényen, egy vastag törzsű

borókafenyő mögé húzódtam, ami úgy nőtt ki a földből, mint egy
kusza bokor. Mögé osontam, benyomultam az ágak közé, ahol le
tudtam ülni, és átláttam rajtuk, végig a lejtőn. Merev ágak súrlód-
tak fájó arcomnak. Bódító volt az illat. Mintha illatosító zacskóba
kerültem volna. Miért viselkedett így ez a nő? Poros kék boróka-
bogyók záporoztak a földre. Gondolj arra, hogy ebből csinálják a
gint! Tényleg?

És most? Biztonságban vagyok. Mit nyertetek?

Ott guggoltam a szúrós ágak tömegében. Mint egy fagyökerek

közt élő erdei manó. Szúrós tűlevelek és ágak közül szemlélem a
világot. Esővizet iszom, dalfoszlányokon, emlékmorzsákon élek.

Leteszem a puskát a földre, átfogom térdemet, a vastagabb

ágakhoz dőlök.

Kimerültem. Teljesen kivagyok. A gép előkészítése a repülésre

nagyon sok erőt kivett belőlem. Maga a repülés, mint egy másik
élet. A repülőtéren élést mintha csak álmodtam volna. Ja, a
repülőtér csak álom volt, akkor Jasper álom az álomban. Benne és
még benne. Álom. Ó, hogyan finomítjuk veszteségeinket
halványabb kísértetekké!

Megvárom, míg besötétedik. Ennyi. Sötétben legyalogolhatok a

folyó mentén. Figyelhetem őket. Biztonságban lemászhatok a lét-
rán. Ez az egyik előnye annak, hogy olyan sok éjszakát töltöttem
horgászással, olyan megszállottan, hogy sötétedés után is folytat-
tam: tudom, hogyan kell óvatosan, de biztonságosan menni.

A pisztráng a legsötétebb éjjelben a legkisebb legyet is megta-

lálja a víz felszínén. Az ég mindig fényes, legalábbis a pisztráng
annak látja, és az ég előterében sziluettként mutatkozik a lény
alakja. Imádtam a sötétben horgászni. Gyakran csak a hangokat
hallgattam a csendes víz mellett, a halk buggyanást, az apró, alig
észrevehető csobbanást, aztán a lefelé húzó erőt. Imádtam.

Sötétség. Semmi. A melegedő fenyőtűk erős illata. Aludni. Oké.

Csak néhány perc. Aludni.

Fel!

Mi van?

Fel! Hátrálva kifelé! Ha fegyverhez nyúlsz, halott vagy!

Kemény és éles dolog a tarkón. Bot. Aha. Bot. Hosszú rúd. A

másik végén fegyveres férfi. A francba! A büdös francba! Ezt meg-
csináltad, Hig!

Kezeket a földre! Kihátrálni! Mássz!

 Mászni. Lassan. Lelapulni. Feküdj! Kezeket a tarkó mögé! Most!

Térd a háton. Keményen. A kéz durván benyomul dzsekim alá,

megszabadít a tokos Glocktól. A kéz végighúzódik a hátamon, az-
tán fel, le a lábakon, tapasztalt mozdulatokkal, gyorsan.

Átfordulni!

Ugyanezt elölről. Gyors motozás. Elveszi a gránátokat. Saját

kabátjába csúsztatja.

Fiatalabb. Vagy nem. Soványabb. Haja ősz. Kemény, mint a

cipőbőr. Ráncos. Mély ráncok az arcán lefelé. Grimaszráncok.
Szeme külső sarkaitól is ráncok futnak szét. Szürke szeme
szikrázik. Hozzászokott az éles napfényhez. Nem kispályás.
Minden mozdulata biztos és gyors.
Nem is tudom miért: ilyen közelből kevésbé féltem tőle.
Egyáltalán nem pánikoltam. Ami talán meglehetősen hülye dolog
volt az adott helyzetben. Vén Trotty egyáltalán nem félt tőlem.
Ezzel valahogy én is így voltam.

Megint át. Gördülj át!

Erősen a hátamba térdelt, éles, tűszúrásszerű fájdalmat éreztem

arcom bal oldalán. Szemem sarkából néztem. Bal válláról lerázta
az összetekert kötelet. Egy kézzel rázta ki, szorosan összeközözte a
kezemet. Egy kézzel.

Biztosan farmer, mondtam. A sapkájáról látom.

Pofa be!

Vettem. Jó dolog egyoldalú beszélgetéseket folytatni.

 Ezt nem mondtam. Nem mondtam semmit.

Keményen térdelt gerinccsigolyáimon. Fájt, ahogy felrántotta,

meghúzta a csomót.

Tovább kellett volna menned. Itt senki nem háborgat minket.

Látom, zavarok.

Fogd be!

Térde a bordáimat őrli. Aztán hátralépett, öt lépést oldalt,

letekerte a kötelet, lenyúlt, kivette az AR-t a fa ágai alól és a vállára
lendítette.

Most állj fel!

Esélyt sem adott nekem. Keményen megrántotta a kötelet és

talpra rántott; majdnem kitépte a vállamat.

Indulj!

Lépdeltem. És.

Megkönnyebbülés volt azt tenni, amit valaki mond. Valaki, aki

pontosan tudja, hogy mit csinál. Csak parancsot követni. Ahogy a
hegyről botorkáltam lefelé, eszembe jutott, hogy ha meg akart
volna ölni, már halott lennék. Ugyanebben a helyzetben voltak ők,
amikor én fent voltam a sziklán, ők meg lent. Viszonozta. Most
viszonozta. Tökéletesen viszonzó viszony. A francba!

Közelebb voltam, mint gondoltam. A ház talán kétszáz

yardnyira állt a húsz láb magas vízeséstől. Láttam a létrájuk
tetejét, kikandikált a víz fölött. Hallottam, ahogy a zuhatag a lenti
tóba toccsan. Vízpermetet spriccelt szét, a vízpermet pedig a
napfényben remegő szivárványsziporkákkal fénylett.

Ebből a szögből a vízpárán át a kis zárt kanyon valóságos

édenkertnek tűnt. Zöldellő, öntözött föld, távol a haláltól. Hogyan
jutok le azon? Megkötözött kezemnél fogva ereszt le, amitől
kificamodik a vállam? Vagy csak átlök a sziklaperemen, remélve,
hogy a tó csak néhány láb mély? Kitöröm a bokámat vagy a
lábamat, és megnyomorodok, ami külön szerencse?

Átható füttyöt hallottam, összerezzentem a hangra. Hirtelen

megfordultam. Lehetett volna vándorsólyom is, de ez a hang
közvetlenül a fülem mellett szólt. A nő lépett ki a kőkunyhóból.
Távcsöves puska volt nála. Merész húzás. A puskán kívül kis
takarót tartott a kezében. Leült egy rönkasztalhoz, összegöngyölte
a kis takarót, homokzsák formát göngyölt belőle, rátette a puska
csövét, felnézett és aztán jobb ötlete támadt; felemelte a fegyvert,
támasztékot húzott le, két kis láb, a cső első részén és megint
befogott a távcsővel. Így jobb szögben látott. Engem. Nyilvánvaló
volt, hogy nem először csinálja.

Nagyon jól tud lőni. Én tanítottam. Egy rossz mozdulat és

meghalsz.

Előre lépett és egyetlen rántással kioldotta egyik csuklómat a

csomóból; a bal csuklómon rajta maradt a kötél.

Mássz le!

Egy kézzel? Tériszonyom van.

Ez igaz volt. A repülés egészen más.

 Seggbe rúgott. Na, ne hantázz! Egészen fürgén lendítette
csizmás lábát. Az fájt. A rohadék! Ez eléggé rosszul érintett. Mi
van akkor, ha a lökéstől leesek? Amióta felébresztett, ez volt az
első alkalom, hogy tényleg kedvem lett volna megütni.

Két kézzel kapaszkodj!

Leguggoltam, ledugtam a lábamat, két kézzel fogtam meg a fát

és átlendítettem testemet a peremen.

*
A nevem Hig.
A patkány évében születtem.
Nincs sorozatszámom, de a pilótaengedélyem száma 135-271.
Vízöntő vagyok.
Anyám szeretett engem. Tényleg szeretett. Az apám. Nem volt ve-
lünk, de. Szóval volt egy nagybátyám, aki megtanított horgászni.
Az egyetem után harminc verset írtam, ebből huszonhármat a fe-
leségemhez.
A kutyámat Jaspernek hívták. Nincsenek gyerekeim. A feleségem
várandós volt.
Kedvenc könyveim: a Shane és az Infinite Jest.
Tudok főzni. Ahhoz képest, hogy férfi vagyok, elég jól. Szakmám:
építési fővállalkozó. Nem szeretem. Utáltam. Középiskolai
angoltanárnak kéne lennem vagy ilyesmi. Kisállat-gondozó. Nem
támadott meg a betegség, amennyire tudom, egészséges vagyok.
Havonta kétszer látogatást teszek vérbeteg családoknál. Kedvenc
versemet Li Shang-Yin írta a kilencedik században. Korábban talán
nem ez volt a kedvenc versem, de most ez az. Mindig is különösen
érzékeny voltam a veszteségre. Azt hiszem. Nálunk most
rekordtermés ígérkezik.
Kaphatnék egy kis vizet?

*
 Egy oszlophoz kötözött az udvarban. Nappal szemben. Sámlira
ültetett, kezemet hátra kötözve. Szorosan. Ott álltak és néztek en-
gem. Hunyorogtam, próbáltam kivenni valahogy az alakjukat az
ellenfényben. Eszembe jutott valami.

A dzsekim jobb zsebe.

A férfi közelebb lépett hozzám, benyúlt a zsebembe, körbekuta-

tott, előhúzott két friss doboz Copenhagen hosszú szálú vágott
sznüsszt. Kilenc-tíz éves, lejárt a szavatossága, de mégis, ajándékot
hoztam nekik. Mellém lépett, hogy lássam, ahogy lehajol; fejét
lehajtva oldalról, közelről nézett. Aztán kinyitotta az egyik
bádogdobozt; hozzáértő hüvelykujj-mozdulat; meggyűrte a papírt
a bádog fedél körül, negyed fordulatot csavart rajta és felemelte.
Beledugta az orrát, szagolta. Én is éreztem. Só és föld szaga volt. A
sznüssz száraz volt, tudtam, Bangley mondta; de ez a férfi két ujjal
belecsippentett, kis mennyiséget a felső ajka alá tett. Felső ajak
típusú ember. Köpött.

Három pont.

Összesen? Két doboz. Szerintem hat pont az igazságos.

Átadta a dobozokat a nőnek és csodálkozva láttam, hogy vesz

belőle. A férfi másik sámlit húzott mellém és leült.

Húsz perc múlva a nap már nem fog a szemedbe sütni.

A nő előttem állt, mereven, mint a cövek, még mindig

ellenfényben. Magas volt. Nem láttam az arcát. De magamon
éreztem tekintetét. A hölgy tud beszélni?
 Hoppá. Mínusz három pont. Megint nulla. Úgy látszik, ezen a
szinten szeretsz lenni. Ezt kapom.

Szeretek könnyű teherrel utazni.

Az öreg alig láthatóan bólintott.

Az jó. A sznüssz. Már régen nem volt benne részem. Faszt érde-
kel, hogyan szeretsz utazni. Felőlem akár ebédlőbútort is
hozhattál volna. Nézz körül. Hasznát vennénk.

Ha bármit mondok, levon a pontszámomból? Úgy értem, ha

kérdés nélkül megszólalok? Igaz?

Bólintott. Mínusz egy.

Gondolom, akkor elvesztem a törzsutas pontjaimat.

Mínusz kettő. Ha mínusz tízig eljutunk, kinyírlak. Nincs

kegyelem. Itt helyben. Ha őt még egyszer szóba hozod, az mínusz
öt pont. Most már tudod. Egy hazugság tíz pont, halott vagy. Ha a
gatyádba szarsz, halott vagy. Viszont lehugyálhatod magadat,
ahogy tetszik.

Hirtelen nem is éreztem magamat olyan jól. Hallottam a vízesés

lüktetését; mintha törzsi dobot vertek volna; hallottam, hogy egy
birka béget és pontosan úgy éreztem magamat. Panaszos,
meglehetősen traumatizált egyedként. Mit tudok?

Megmondtam.

Hogy mi tudok? Bassza meg! A francba magával meg a

pontjaival. Békével jöttem és maga kétszer is meg akart ölni. Azért
jöttem ide, mert keresek valamit, nem tudom mit. Nem tudom
mit. Érti? De nem halált. Elég halált láttunk a reptéren. Elég halált.

Szorosan megkötözve ültem a sámlin, ránéztem és éreztem,

hogy könnyek csorognak az arcomon, a sós könny égeti a sebeket
arcom bal oldalán.

Egy hete elvesztettem a kutyámat. Jaspert. Nincs szükségem

magukra, és a kibaszott holmijukra. Semmim sincs. Gyerünk,
vonjon le húsz kibaszott pontot, lőjön le, ha attól boldog. Csak
tessék!

Éreztem könnyeim sós ízét.

Engedd el, apa, szólt a nő. Elég. Engedd el!

Fátyolos volt a hangja. Ránéztem, pislogva, egyenesen a napba.

Éreztem, hogy a férfi ügyes keze eloldja a kötelet.

Elléptem mellőlük, a patak partjához, a nyárfaerdőbe mentem

és vizeltem. Nem érdekelt. Nem voltam szégyellős. Zokogásom
hangját elnyomta a patak zúgása, csobogása. A mély árnyékban
hűvös volt. Olyan erősen zokogtam, hogy rázkódott a testem.
Lehet, hogy figyelnek; nem, egészen biztosan figyelnek; a kibaszott
faszi meg a nő. Hagytam, hogy elálljon, aztán mélyeket
lélegeztem. Letérdeltem, megmostam az arcomat; a vágásokban
már megalvadt a vér, a sebek varasodtak. Ittam. Mi a fasznak sírok
annyit. Nem érdekelt, nem igazán, csak valahogy sírhatnékom
volt. Kilenc évig alig egy csepp könny, aztán Jasper, aztán ez.

A világ hirtelen kinyílik, egy szűk dobozkanyonra nyílik,

amiben van négy birka és megnyomorít a bánat. Két pásztor, talán
nem normálisak, és megnyomorít a bánat. Megkönnyebbülés,
hogy emberi társaság van, nincs Bangley, nincs vérbetegség és
megnyomorít a bánat. Megnyomorít a bánat. Szomorkodunk.
Hogy a semmi közepe volt, a halál fasza, az isten háta mögötti
hely, és most még az sem. És most még az sem vagyok, aki voltam.
Régebben pontosan meg tudtam határozni, ki vagyok: özvegy; a
túlélésért küzdök. Valaminek az őrizője vagyok, nem a lángé, talán
csak Jasperé. Most ezt nem mondhatom el magamról. Nem
tudom, mi vagyok. Így csak bánkódok.

A fa árnyékában álltam, a folyóvíz hideg sodrása mellett és

hagytam, hogy a hang, a könnyű szél áthatoljon rajtam. Kagyló
voltam. Üres kagylóhéj. Ha a füledhez teszel, hallod az óceán
távoli moraját; kísértet-hang. Csak semmi vagyok. A legkisebb
áramlat, a legenyhébb dagály is odébb tol, görget. Partra vetődök.
Itt vagyok, ezen a parton, szárazon, kifakultan; a szél kicserzi,
lemarja a bőrömet, lemállasztja rólam az utolsó vékony réteget is,
és olyan gyenge, olyan vékony leszek, mint az átütőpapír. Aztán
homokszemekké oszlok. Így éreztem magamat. Mondanám, hogy
megkönnyebbülés volt végre semminek lenni, abszolút semminek,
de túlságosan kiüresedett voltam ahhoz, hogy megkönnyebbülést
érezzék, túl üres ahhoz, hogy magamra vegyem.

Tényleg szart sem érdekelt, mit csinál velem az a vén fasz. Ha

az embernek semmi vesztenivalója nincs, akkor olyan üres, olyan
könnyű, hogy a homokot a lába alól kifújja a szél, olyan
anyagtalan, hogy felfelé viszi a légáramlat és a csillagok porának
homokviharába elegyedik. Oda jutunk mindannyian. A többi csak
nyűvődés, kopás; várjuk azt a szelet.
Ez nyilván nem megfelelő kiindulópont a tárgyaláshoz. Nincs
cserealapom. Nem is gondoltam arra, hogy megkíméltem az életét
és a lánya életét és ezért tartozik nekem legalább valamivel. Mivel?
Egyetlen dologgal. Húsz kibaszott ponttal.
 Visszasétáltam hozzájuk.

Elmegyek. Hátráljanak addig a kibaszott fáig. Elég egyértelmű,

hogy magukban szeretnek lenni.

A nőre néztem.

Kaphatnék egy szippantást? Sosem volt szokásom, de most

valahogy jó illatát érzem. Köszönöm.

Nagy csipettel vettem a sznüsszből. A nikotin első szippantásra

megtette a hatását; egy pillanatra elszédültem.

A fenébe. El is felejtettem.

Köptem.

Ha hátba lőnek, míg felfelé megyek, mint mondtam, nem

biztos, hogy nem tesznek szívességet nekem.

Csak bámultak rám. A nőnek sötét folt volt a torkán, mintha

horzsolás lett volna. Szükségem van a Glockra, a puskámra. A
gránátokat megtarthatják. Amolyan házavató ajándék.
A férfi tétovázott; felvette a puskát az asztalról, átadta nekem, a
nyelével nyújtva. Felcsatoltam. Aztán felemelte a pisztolyt, maga
elé tartva megnézte, aztán átadta nekem.

Köszönöm. Köszönöm, hogy seggbe rúgott.

Lendületből lekevertem neki egyet.

Amit már régóta akartam; masszív, rövid jobbos, ami a bal

arcára csattant. Rendesen ledöntötte a lábáról, seggre esett.
Levertem a sapkáját. Totális meglepetés. Négykézláb igyekezett
feltápászkodni és rám pislogott és csak akkor vettem észre, hogy
az egyik kezében pisztoly volt. Mintha varázslat történt volna.
Nehéz, 45-ös tiszti pisztoly.

Nem kellett volna seggbe rúgnia. És nem kellett volna

ítéletvégrehajtót játszania. Mentem volna, ahova mondja.

Kihez beszélek?
Megfordultam és elindultam a nyílt terepen a folyó mentén
felfelé; hátam teljesen védtelen volt, bármelyik pillanatban
belefúródhatott volna a lövedék, bármelyik pillanatban
összeeshettem volna. Számítottam rá. Kész voltam rá.

*
Hé! Hé, te!

Mi az?

Hig, igaz? Azt mondtad.

Hig.

Hig. Kérsz ebédet?

Megálltam. A nő úgy egy ujjnyival magasabb volt nálam.

Napfénypászma választotta el sötét haját, húzódott végig jobb
szemöldökén. Vékony, éles fénycsík. Torkán horzsolás.

Ebédet? Az emberek szoktak még ebédelni?

Mi igen.
 Visszapillantottam a házra. Az öreg visszarakta a pisztolyt a
nadrágszíján, hátul lógó tokba, megigazította a sapkáját, minket
nézett.

Tényleg az apád?

Igen. Apai ágon.

Nem szabadkozott miatta. A legkisebb árulás sem történt. Ezt

nagyra értékeltem. Apai ágon. Milyen mulatságos ezt mondani.
Mosolygott.

Ő talán nem akar velem ebédelni.

Őt nem hívtam.

Rövidnadrágja zsebébe hurkolta hüvelykujjait, és karját kinyúj-

totta. Észrevettem. Hogy a mozdulattól megemelkedett a melle,
hogy a dereka kiemelkedett az övpántból.

De hívom, ha megígéritek, fiúk, hogy nem verekedtek össze és

nem lőtök egymásra. Fiúk. Vidéki lány. Az volt. Néztem, csak néz-
tem. Igazán nem tudtam, hogy akarok-e velük ebédelni, vagy nem.
Valahogy hozzászoktam a gondolathoz, hogy a levegőben élek
vagy robbanok fel. Az valahogy olyan megnyugtató gondolat volt.

Hig? Igen? Megint Bangley hangja, testetlenül. El tudtam kép-

zelni nyers, rekedtes nevetését, ha tudná, hogy olyan, mintha a
szuperegóm lenne vagy ilyesmi. Amitől nem tudtam szabadulni;
fülemben csengett, mint egy rossz sláger. A lány ebédre hív. Fur-
dalja a lelkiismeret, hogy majdnem a gatyádba hugyáltál. Ha! Legyél
udvarias. Oké.

Oké, mondtam.
 Cimarron. Felém nyújtotta a kezét.

De mindenki csak úgy szólít...

Elhallgatott, körülnézett a kanyonban, mosolygott.

... hogy Cima.

*

Húsos rakott krumpli juhász módra, jó sok vajjal. Rendesen

megsózva. Darált marhahússal. Azt hittem, meghalok. Az öregnek
igaza volt, a nap átbukott a kanyon peremén és árnyékban, a rönk-
asztalnál ettünk. Elég közel a patakhoz; kellemes vízharmat
hűtött. Az apró vízcseppek a széllel keveredtek, és a szélnek is
olyan hangja volt, mintha víz csobogna, ahogy a nyárfák között
suhant. Vaj. Kis tócsákban olvadt a tört krumpli fölött. Ki gondolta
volna, hogy egy ilyen hagyományos és ellenállhatatlan dolog képes
teljesen megbabonázni egy férfit. Cimarron mindig újra szedett
nekem, ha kiürült a tányérom én meg ettem folyamatosan. A
patakban nemesacélkancsóban tej hűlt. Kétszer ittam belőle. A
francba! Hig, felmásztál volna arra a nyavalyás létrafára és
elrepültél volna, sosem lett volna részed ebben a lakomában,
amihez hasonló finomat életedben nem ettél. Annyira elbűvölt az
étel, hogy észre sem vettem volna, ha az öreg ferde szemmel vagy
rossz szemmel vagy mit-tudom-én-milyen szemmel néz rám,
szóval olyannal, amivel azt szokták nézni, aki nem sokkal
korábban pofon vágott és most szünet nélkül tömi magába az
élelmiszerkészleteinket.

Hideg tejet kapni. Repetát a kék zománcozott tányérba. Egy

nőtől. Nézni, ahogy a szabadtéri tűztől az asztalhoz sétál a
tányérommal. Nem a hangár mellett, hanem egy nagy, öreg fa
hűvös árnyékában ülni és enni. Hallani, ahogy a birkabégetés
áthatol a levelek hangos zizegésén. Nézni, ahogy egy idősebb férfi
ül velem szemben csendben, ő is eszik, nem tudni ellenség vagy
barát, de nem is számít. Vendégnek lenni. Kenyeret törni.

A gyönyörűségtől majdnem kettérepedtem, mint egy sülő

töltött paradicsom. Mintha a szívem megduzzadt volna és a bőröm
egyre vékonyodott volna az érzés hevétől. A társaságtól.
Bangley és én gyakran ettünk együtt, de ez valahogy más volt.
Nem tudnám megmondani, miért, de más: olyan, mintha saját
állatkertünkben lett volna etetési idő. Ez más volt. Szabadon
elmehettem innen. Szabadságukban állt, hogy ne hívjanak meg. A
kiváltság érzése.

Nem beszéltünk sokat. Én csak dörmögtem, nyöszörögtem.

Tányérom fölé hajoltam. Sokára néztem fel, csak akkor vettem
észre, hogy Cima mosolyog. Az arca túlságosan lesoványodott.
Nagy szeme radar-tányérra emlékeztetett, ami mindent észlel,
képtelen nem észlelni. Mintha a jelküszöb nagyon alacsony lenne
és csak a fájdalmat érzékelné. Újabb horzsolásnyom a karján, a
másikon, nem azon, amivel a tányért tette elém. Egyszer, amikor
felpillantottam, éppen a nyakát dörzsölte és felszisszent a
fájdalomtól. Láthatóan örömét lelte a látványban, hogy milyen
kiéhezetten faltam az ételt.

Látom, nem sokat jársz el otthonról, jegyezte meg az öreg.

Abbahagytam a rágást.

Nem, nem igazán. A környéken, ahol élek, elég drágák az étter-

mek.

Hol laksz?

Denverben. Innen északra.

 Most ők bámultak rám. Éhesek, mint én. Csak másképp.

A deszkára fektettem a villámat, nagyot kortyoltam a hideg

tejből, és megtöröltem a szám a dzsekim ujjával.

Nagyon súlyos volt a helyzet, mondtam. Kilencvenkilenc egész

nem tudom hány tized százalék. A halálozás. Szinte mindenki
meghalt.

A családod? kérdezte Cima.

Bólintottam.

Mindenki. Az infrastruktúra leromlott aztán összeomlott. A vég

előtt. Szóval nagyon rossz volt.

A bögre tejért nyúltam és ittam, mintha az ital hűtene.

Őrület volt. Mindenki egy remény-foszlányba fogódzkodott:

abba, hogy éppen ők lesznek azok, akik a betegségre immunisak.
Mert ilyesmiről is hallottunk; hogy egyes családok titokzatos
módon ellenállóak a betegségnek. Genetika.

Bámultak, csak bámultak rám. A férfi zsebkést nyitott, a fogát

kezdte piszkálni.

Amikor a feleségem meghalt, elindultam arra a vidéki reptérre,

ahol a repülőgépemet tartottam. Ott rejtőztem el.

Védted, mondta a férfi, arcomat pásztázva.

Bólintottam.

Segítséggel.
 Olvasta rólam, hogy mennyire vagyok képes poklot teremteni,
halált osztani, bosszút állni.

Védtük. Én és Bangley. Aki egy nap megjelent egy teherautónyi

fegyverrel.

Bangley? Felmordult. Tudhatott valamit róla.

Az asztalra könyökölt, kinyújtotta hosszú lábát és a fogát

piszkálta.

Kitanított, ugye? Valóságos kiképzést adott. Kijelölte a terület

határát, ugye? Nem jelentett gondot neki megölni bárkit, aki
belépett a területre. Fiatalt, öreget, férfit, nőt. De neked igen.

Aztán túltetted magadat rajta.

Apa.

Kilencvenkilenc egész valamennyi. Mennyi maradt? Nulla egész

valamennyi. Hétszázból egy? Háromszázból? Megtapasztaltuk, mit
jelent ez. Nem igazán szokott jó kisülni belőle, igaz? Igaz, Higs?

Hig.

Big Hig.

Csak bámultam rá.

Nem szép, ami maradt, igaz?

Bámultam. Szemében hideg-rideg tudás és szívmelengető

pajkosság elegyedett egyenlő arányban.
 Kiköpött egy ételmorzsát a nyelvéről. Vadász vagy. Szarvas,
jávorantilop. Régebben.

Bólintottam. Honnan...?

Legyintett.

Ahogy a puskát fogod. Ahogy a patak mentén mozogsz. A

jeleket keresed. Nem tudsz kibújni a bőrödből.

A szám tátva maradt. Láttam magamat, ahogy a

napfénypászmás tűlevélágyon lépdelek, állati ürülék nyomokat
keresek. Figyelt engem. Bármikor lelőhetett volna, amikor csak
akar.

De sosem voltál katona.

Csak bámultam rá.

Mert nem szeretsz ölni. Senkit. Semmit. Fogadok, hogy még

jávorantilop-bikát sem ölnél szívesen, ha maradt volna akár egy is.
Pisztrángot sem. Ha lenne még. Kár.

Horgászni is szeretsz.

Ki a fasz ez az ember? Honnan...?

Láttam, ahogy a patakot nézted. Pontosan ott álltál, ahol én

álltam volna, ha nem akarom, hogy a halak megriadjanak a vízben.

Csak bámultam.

De az öléshez hozzá lehet szokni. Ugye, Hig?

 Nem.

Szerinted.

Előre hajolt, egymás szemébe néztünk. Szürke szemét rám sze-

gezte, tekintete izzott, mintha lámpát kapcsolt volna be.

Javaslom, hogy rázd le magadról a képmutatást, mint a

szarcsimbókot. Vetkőzd le, mint kígyó a régi bőrét. Úgy
könnyebben, lazábban mozogsz. Elfordult, köpött. Ennél az
asztalnál senki sem ártatlan. Az a szarság a fácánnal? Ugyan! Ha
elég közel lettél volna, elvágtam volna a torkodat. Gondolkodás
nélkül. Örülök, hogy nem voltál közel. Az tényleg kibaszott szar
dolog lett volna.

Az egész helyzet; a beszéd, a kép, úgy megremegtette

zsigereimet, mintha hirtelen hidegre fordult volna az idő, mintha
éjszaka betört volna a hideg szél. Ki a fasz ez az ember?
Elmetszhette volna a torkomat a borókafenyő alatt, álmomban.

Felállt, nyújtózkodott. Úgy saccoltam, a hatvanas éveiben jár,

de magas volt és erős, és mintha csupa inakkal lett volna feszítve a
teste. Könnyeden mozgott a bőrében. Egész életét munkába ha-
jolva töltötte, olyan munkával, amit szeretett. Biztosan farmer, de
valamiféle katona is. Ezt tippeltem. Kedvem támadt „Amerikából
jöttem, mesterségem címerét" játszani vele, de ezt elég idétlennek
tartottam. Úgy értem, nem akartam ujjat húzni ezzel a fazonnal,
semmiféle összezördülésre nem volt szükségem. Az imént vendé-
gelt meg életem legjobb ételével. Illetve a nő.

Köszönöm az ebédet, mondta. Megérintette a nő vállát. Hogy

van a torkod?

A nő mosolygott. Jobban.
 A férfi bólintott egyszer. A kunyhó külső faláról leemelt egy
lombfűrészt és elindult a patak mentén lefelé. Kinyitott egy kaput
a sövénykerítésben és átment rajta. Újabb adag tejet töltöttem a
kancsóból. Az ötödik lehetett.

Nem szoktál hozzá. Beteg leszel tőle. Az a minimum, hogy

súlyos hasmenést kapsz.

Doktor is vagy, nem csak séf?

Ühüm.

A csésze megállt az ajkamnál. Letettem.

Milyen doktor?

Belgyógyász. Közegészségügy.

Ajka megfeszült, mosoly formája volt, de a szeme nem mosoly-

gott. Még ironikusan sem.

Az igazat megvallva járványtannal foglalkoztam.

Úgy tűnik, errefelé mindenki nagyon készséges, ami az igazság

megvallását illeti. A teljes igazat és csakis az igazat.

Hol?

New York City.

Ó!

A francba!
 Mi történt a torkoddal?

A férfi ugyan elég agresszív, de ilyen agresszívnek azért nem

tűnt. Éppen ellenkezőleg, kivéve, ha a birkáit éri támadás.

Nem az történt. Szóval a véredényeket ért károsodás

következménye. Az izmaim is eléggé fájnak. A fibromyalgia egy
fajtája. Tudja, én is elkaptam az influenzát. Alig éltem túl. A
hosszan tartó lázas állapot egyik hatása volt az a szisztémás
gyulladás, ami ezt az állapotot okozta. De volt valami
ellenálló-képességem; úgy gondoljuk, hogy apámtól örököltem.

A biológiai ellenálló képesség vagy a makacsság.

Az is. Sajnálom, hogy megijesztettük. Megijesztett minket.

Most sem védte a férfit; nem érezte szükségét. Egyértelműen az

ő oldalán állt, ahogy annak lennie kell. Így kell lennie?

Beszélgettünk róla. Mint látod, apám kerüli a verekedést.

Töltött magának egy csésze tejet, az asztalra hajolt. A szél

játszott göndör hajfürtjeivel, a kósza szálak halántékán,
szemöldökén játszottak.

Majdnem végrehajtottuk a tervünket. Apám úgy gondolta, el

kell határoznunk, mit teszünk, ha egy napon lerohannak minket.
Amikor tényleg bekövetkezik. Vagy ha kicseleznek minket, vagy
túlerővel állunk szemben. Amikor megjelentél a gránátokkal, azt
hittük, eljött ez az idő.

A francba!
 Eszembe jutott, hogy talán nem is mosolyt láttam az arcán. A
távcsővel. Talán akkor vág ilyen arcot az ember, amikor tudja már,
hogy mindennek vége. Vége, vége.

Az egyik tehén elbődült, azon a mély, egyre magasodó hajlított

hangon, ahogy a tehenek bőgni tudnak. Mintha kérdezne valamit.
A nyárfák levelei a magasban rezegtek, susogtak.

Szóval van valami paktum köztetek.

Bólintott.

Lelő téged.

A tehén megint felbőgött, ezúttal rövidebben, mintha saját

kérdését válaszolná meg. Egyszerű vidéki élet. Kérdés, válasz.

Mennyire volt közel?

Elég közel volt. Elővette a .45-öst. Miután eldobtad a gránátot.

De aztán azt mondta: Játsszuk ezt egy lépéssel tovább. Azt
mondta, kockázatos lesz: ő, mármint te lelőhetsz engem, amint
előlépünk, ez benne van a pakliban. De azt mondta, van egy
sejtése.

Sejtése?

Azt mondta, gyenge vagy. Azt mondta, játsszuk végig.

Ez fájt. Éreztem, hogy elvörösödök, émelygés fogott el. Vagy

csak a laktóz dolgozott a szervezetemben.

Hát, látom, egy cseppet sem vagytok diplomatikusak.

 Úgy látszik, ez a világ már túl van minden diplomácián.

Lehet. Bangley ugyanígy érez. A partnerem.

Így is odaadta nekem a .45-öst. A biztonság okáért. Arra az eset-

re, ha lerántanád a sziklaperemről és megpróbálnál elrabolni en-
gem.

Jézus!

Ilyen a világ. Ilyen volt a világ, amit elhagytunk.

Bólintottam.

Azt mondta: El tudsz bánni vele. Ha megöl engem, öld meg, ha

a közeledbe kerül. De ha többen vannak. Akkor.

Önkéntelenül megérintette a torkát. Bólintottam. Valószínűleg

el tudott volna bánni velem, ha arra került volna a sor. Ne vedd a
szívedre, Hig. Ez afféle bók. Száz yardról is olvasott rólad.

Akkor miért nem ölt meg? Ott a pataknál. Inkább meghívtatok

ebédre.

Szemem tágra nyílt.

Csak nem hizlalni akartok? Úgy értem, ugye nem vadásztok

emberhúsra, nem vagytok emberevő cápa típus vagy ilyesmi?

Ekkor már őszintén, szélesen elmosolyodott. Nevetett. Hátrave-

tette a fejét, megmutatja a nagy zúzódást és hangosan, fátyolos
hangon nevet.
 Aú. Tenyerét légcsövének bordás szerkezetére kapja. Ez egy
kicsit fáj. Nem nagyon. Emberevő cápa. Nem. Hajaj!

Még egy bögre tejet töltött magának, lassan ivott. Nem. Kiitta
az utolsó kortyot. Nem. Szükségünk van rád.

Hirtelen tényleg émelyegni kezdtem. Furcsa és mulatságos ta-

lán, de az első kép, ami beugrott valamiféle kényszertenyésztési
kísérlet volt. Nem igazán tudom, miért okozna ez rosszullétet,
mert nagyon csinosnak találtam, azt mondanám, hogy szinte
szépnek. Bár zúzódások voltak rajta és nagyon törékenynek tűnt.
De a kép az volt, hogy valamiféle kőoltárszerűségen fekszik, én
éppen dugom, az apja meg ott áll mellettünk, puskát tartva a fe-
jünkhöz.

Nem kérdeztem. Volt fogalmam arról, hogyan osztják meg egy-

mással a dolgokat. Tudtam, hogy akár akarom, akár nem, hama-
rosan úgyis megmondják. Megint a kimerültség. Teljesen erőt vett
rajtam. Mintha mustárgáz lenne. Mi bajom van? Mintha kilenc év
ébrenlét hirtelen követelte volna rajtam a pihenést. Legszíveseb-
ben keresztbe tettem volna a kezemet az asztal kemény fáján és
ráhajtottam volna a fejemet, hogy aludjak. Rögtön.

Nincs ellenedre, ha szunyókálok egy kicsit? Nem hiszem, hogy

ébren tudok maradni.

Valószínűleg a tej miatt. Felállt, távolabbra mutatott, a fák közé,

a víz mellé. Ott van valamiféle függőágy. Legyél a vendégem.

Legyek a vendége. Vendég. Jóban, rosszban. Megköszöntem

neki az ételt és lefeküdtem a patak mellett a függőágynak
felakasztott plédbe; a kabátommal takaróztam és elaludtam.
 Házról álmodtam. Mezőn állt. Az én házam is lehetett volna,
úgy értem, visszatértem egy olyan helyre, amit én építettem, azzal,
hogy menedékem lesz, otthonom lesz, hogy otthont ad
mindennek, amit szeretek, és ahogy a házhoz közeledtem az
úttalan mezőn át, láttam, hogy a ház mellett toldaléképület áll,
nekem jobbra, és ez a toldalék nagyobb volt, mint maga a ház, és
számomra furcsa szögei voltak, legalábbis az én ízlésem szerint
fura volt, zavaró manzárdablakai voltak, túl magasan a tetőn, ott
voltak kiugró részek, ahol nem lett volna szabad lenniük, és
elszoruló szívvel, egyre nagyobb szomorúsággal jöttem rá, hogy
olyan ember lakik a házamban, akit általában gyűlölök, mert
valahogy, önkényes módon beköltözött; nem tudom, hogyan, és
valami szörnyű alku során, amire már alig emlékszem,
elkótyavetyélte, és megállhatok, és ott maradhatok, de csak azért,
hogy megerősítsem: ez olyan, mint egy rémálom: vagy tovább
mehetek és valahogy elvesztek mindent, amit szerettem, a
gyötrődéssel határos mértékig szerettem, és ott álltam a mezőn és
képtelen voltam dönteni, hogy bemenjek a házba, vagy menjek
tovább, és zokogva ébredtem.

Az egyáltalán nem jutott eszembe, hogy betörjek és

visszafoglaljam a házamat.

Minden választási lehetőséget, amit nem láthatunk. Minden pil-

lanatot.

Ott feküdtem a függőágyban és ebben a szürreális világban

érdekes módon nem volt zokogás, nem lett nedves a gallérom a
könnyektől, csak a nyárfalevelek rezegtek, susogtak felettem, a
patak folyt. Itt egyik rémálomból a másikba lehetne ébredni és a
másikból harmadikba és így tovább, nem enni, nem pisálni és
szomjan halni.
 Amikor kinyitottam a szememet, a nő a kertben dolgozott.
Láttam a patak menti fák között; talán gyomlált. A férfi a
sövénykapun haladt át, két fenyőoszlop volt nála, nyilván régen
kiszáradt, mert könnyedén vitte. A fákról könnyű pihe szállt, a
nyárfa magjának puha ejtőernyői. Ejtőernyős viszonylatban nem
ereszkedtek valami jól. Behunytam a szememet, hallottam a fűrész
ritmikus nyikorgását; mint érces, reszelős, nehéz állati légzés.
Később meghallottam, hogy a tőkén fát hasít. Szemhéjamra
nyárfapihe szállt.

Vártam még egy kicsit, aztán felkeltem, megmostam az arcomat

a patakban, odasétáltam, ahol a nő gyomlált; már a szikla
árnyékbába került az a földdarab. Nekiálltam ujjal ásni, húzni.
Rám nézett, mosolygott.
Nekünk is van kertünk, mondtam. Bólintott.
Csend. Szótlanul dolgoztunk. Nagyon jó volt. Megnyugtató.

Másnap reggeli után megint gyomláltunk. A nap már magasan

járt, az árnyékot a falhoz nyomta.

Vannak gyerekeid? - kérdeztem.

Lábikrájára ült, csuklója fonákjával hátrasimította a haját.

Akartunk gyerekeket. Arra vártunk, hogy véglegesítsék az

egyetemi oktatói állásában. Zenész volt.

Bólintottam. Folytasd.
 Akkor fejezte be a disszertációját, akkor tette le a szóbeli
vizsgáit, amikor az első esetek megjelentek Newarkban. Lift
nélküli bérházban éltünk, a Cranberry Street-en, a Brooklyn
Heights negyedben; a folyó túloldalán volt Seaport, a pénzügyi
negyed. Az ablakunkból láttuk a világot. Olyan kilátásunk volt,
amilyent minden filmben mutatnak: város sziluettje, hidak.
Mindig nagy volt rajtunk a nyomás, örökké fáradtak és idegesek
voltunk. De emlékszem, hogy ez az időszak olyan boldog élet volt,
amit az ember csak kívánhat. A szalonnás-tojásos bagel, amit
reggelente vettem, és ami miatt mindig bűntudatot éreztem;
három lépést kellett lemenni egy keskeny vasúti kocsiba, ami
gyakorlatilag élelmiszerüzlet volt a Montague Street-en, és mindig
sor volt előtte, mindenki munkába sietett, türelmetlen volt, kávét
vett kék-fehér görög műanyagpohárba, amibe előbb a cukrot és a
tejet öntötte bele. Ennyi. Felhívott mobilon, amíg a peronon vára-
koztam. Az összetartozás apró jelei: Mit szeretnél, mit vigyek
haza? Indiai ételt? Tésztát? Ilyesmi. Kis étkezésekből álló élet.
Hogy legyen mire emlékezni. Két ember várja az előtte álló nagy
jövőt, ami szerintem az volt, hogy gyerekeink lesznek, úgy vártuk
már, mintha vonatra várnánk. A legboldogabb várakozás. Lehet,
hogy akkor nem tűnt olyan boldognak, de most így látom. A
Hunteren tanított, adjunktus volt. Bagóért dolgozott; imádta a
diákjait, utálta a tanszéket. Várta, hogy megkapja a tudományos
fokozatát. Várakozás. Az idő az ő hüvelyében. Kipattan,
szétszóródik.
*
Így beszélt hozzám. Szinte csak én hallgattam. A férfi dolgozott.
Szó nélkül ment el mellettem. Sosem ajánlottam fel, hogy segítek
neki. Volt valami taszító a tartásában, megjelenésében. Fel-
másztam a Bestiába és elővettem a hálózsákomat. Tiszta, hűvös
éjszakáink voltak, az ég csupa csillag, a csillagfolyamot a kanyon
két fala szegélyezte, mintha sötét folyó partja lenne; sötét, de
fényben fürdő. A nagy nyárfák levelei közül láttam ezt. A
függőágyban aludtam, felettem susogó sátor a lomb. A levelek
mozgatták a csillagokat, adtak hangot nekik. Az első éjszakán a
függőágy nyomta a hátamat, de aztán már nem. A harmadik
napon felmásztam a falétrán a puskámmal és nagy őzbakkal
tértem vissza. Végigvonszoltam a folyó mentén, kötélen engedtem
le a vízesés sziklaperemén és aznap éjjel megettük a szívét és a
máját.

Másnap ugyanezt tettem, és nem bajlódtunk azzal, hogy

fellógassuk a fertályokat, a férfi meg én, hanem nagy deszkán
mindet felvágtuk szárított húsnak. Gyorsan, könnyedén
dolgoztunk, szavak nélkül. Volt sójuk. Egy húszgallonos hordó sót
hoztak magukkal. Sós vízzel teli vödrökbe áztattuk a
hússzeleteket. Minden mesterfogást ismert, de erről nem tettem
említést neki.

Mulatságos, hogyan élhet le az ember egy egész életet

várakozásban úgy, hogy nem is tudja.

Miközben ezt mondta, éppen egy öl zöldet emelt ki a

borsóágyásból. Az asztalnál ültünk a nagy fák árnyékában.
Vártuk, hogy elkezdődjön a nagy, az igazi élet. Csak későn
jöttünk rá, hogy már késő. Most már tudom, hogy mindennél
jobban szerettem őt ezen a földön. Jobban, mint Istent az én
vallásom liturgiái szerint. Zsenge borsót fejtett, haja az arcába
hullt, keze feje lila volt a vértől. Ujjbegyei finoman mozogtak,
mintha fájna a mozdulat. Egy különösen erős héjú borsóhüvelybe
a hüvelykujja a mutatóujj elágazásáig merült.

Úgy halt meg, hogy engem keresett; kétségbeesetten nézett

körül a kórteremben, a nevemet kiáltotta. Zavart volt a tudata.
Nagyon korán, még mielőtt a média felkapta volna és a csapból is
ez folyt, egy barátom, Joel, az orvos, aki a kórháznak azt az
osztályát vezette, felhívott. Még mielőtt tudtuk volna, hogy mi ez.
Anyám haldoklott és túl késő volt hazarepülni New Yorkba, túl
késő és azt a döntést hoztam, hogy vele és apával maradok. Joel
azt mondta, majd ő elhamvasztja Tomast és megtartja a hamvakat.
Nagyon hálás voltam neki. Nyilvánvaló volt, hogy anyám nem
marad életben. Egy-két hét múlva hazarepültem volna, és autóba
ültem volna, hogy felvigyem a hamvait a hegyekbe, a John's
patakhoz, a Keene-völgy környékére, mert ott töltöttünk szinte
minden hétvégét, amit csak tudtunk. A közegészségügyi osztályon
dolgoztam, a város alkalmazásában, szóval, tudod, a hétvégéim
szabadok voltak, ami a belgyógyász szakmában ritka dolog. Szinte
sosem voltam ügyeletben, csak közegészségügyi vészhelyzetben,
ami elég ritka volt. Fehérre meszelt deszkaházban laktunk a
faluban, a verandáról, ahol aludni lehetett, Noonmark látványa
tárult elénk. Ez egy kis hegy az Adirondack hegységben; úgy néz
ki, mint egy hegy paródiája: nagyon meredek csúcsos, mint a
Matterhorn, de kicsi. A kis hegy, ami sokra képes. Gyakran
másztuk meg jó alvás után szombatonként. Vidáman felkocogtunk
a búvóköves ösvényen a satnya fenyők közül kilátszó sziklás
tetőre. És a hosszú estén felültünk egysebességes biciklijeinkre,
végigkerekeztünk a kikövezett úton a sziklakatlanig, ahol volt egy
kis csordogáló vízesés, alatta tó; a víz mindig jéghideg volt és
levetkőztünk, beugrottunk. Ez volt a mi rituálénk, míg vártuk,
hogy igazán megkezdődjön az életünk, és azt hiszem, hogy az
igazi boldogság csak átmeneti állapotban fordulhat elő. Nem
tudom, miért. Talán azért, mert olyan bizonytalanok vagyunk,
olyan tétovák és várakozók? Mintha annyi helyre, annyi térre
lenne szükség, hogy kibontakozzunk. A semmit nem tudunk tulaj-
donképpen, a remény, a fájó átmenet érzésére: ez nem a valóság,
nem igazán, ezért hagyjuk is inkább, hadd bontakozzon ki
magától. Az ilyen idők valósággal elrepülnek. Most, visszatekintve
így tűnik. Olyan, mint azok a kellemesen kifárasztó biciklizések,
langyos estéken vidéki út padkáján. Egy hídig. Egy kis, kígyózó
gyökerekkel áttört ösvényen, masszív juharfák között. Ahol gyalog
lábaltunk felfelé a folyón egy mélyebb szakaszig, ahol úszhattunk.
Egy ilyen hétvégén úgy összeszurkált a mérges szömörce, hogy két
napig nem tudtam bemenni dolgozni. Innen úgy tűnik, hogy az
volt a legboldogabb idő, ami ezen a földön két embernek valaha
megadatott. Valaha. Ezen a földön. Amíg azt vártuk, hogy
meglegyen a tudományos fokozata, hogy nekem gyerekem legyen,
hogy elkezdjük az igazi életmunkát.

Felnézett. Tudod, bolondok vagyunk.

Ó, basszus! Ha van valami, amit tudok, ezt kibaszottul tudom.

*
Fáj? Borsót fejteni.

Fejét ingatta, haja átlebbent a tálon, nem nézett fel alóla.

Fáj, ugye?

Mi a fájdalom? Egy kicsit sajog. Inkább olyan, mint amikor az

ember bőre kiszárad és felreped.

Utána alaposabban megnéztem a kezét. Gyakorlott kézzel tolta

ki a borsószemeket a hüvelyből, fel-le mozogtak ujjai, gyakran a
harmadik-negyedikig terjedt a fájdalom, gyorsan dolgozott, panasz
nélkül.

Ne, mondta. Ne nézz!

Egyszer futólag említette, hogy nem számít hosszú életre, talán

ötven-ötvenkét éves koráig él. Tudta abból, amilyen kárt okozott a
láz a szerveiben. Elismerte, hogy furcsamód itt boldogabb, mint
valaha. A veszteséggel együtt is. Boldogabb élő-lény, bármit is je-
lent ez. Jobb, mint a várakozás.

Már nem számoltam. A napokat. Talán öt nap volt, talán kilenc.

Az idő úgy kinyúlik, mint a ziháló, lüktető zenét adó tangóhar-
monika.

Az idő száraz, melegszik. Nap nap után. A patak nem annyira,

ott egy kicsit kevésbé hat a hőhullám, nem annyira perzselő. A
vízesés eltűnt, fehér sugara egyre keskenyebb lett, ahogy a
kőperemen lefolyt. A patak szeszélyes. Kevésbé dús folyású.
Valamikor az éjszaka közepén felébredtem, ott feküdtem a
függőágyban, kidugtam a lábamat a hálózsákból a hidegbe és
csupasz talpammal megtámaszkodtam a kemény földön és
előre-hátra lendítettem magamat. És néztem, ahogy a csillagok
úsznak a levélháló mentén. Mint az orral hálóba akadt halak.

Azok vagyunk, ezt csináljuk: tapogatózunk a háló mentén,

nyomulunk, nyomulunk, a háló pedig nem is létezik. A háló
csomói csak olyan erősek, amilyennek hisszük. Vagy féljük.

Aha. Ismerd be: halvány fogalmad sincs arról, hogy mit csinálsz.
Soha nem is volt fogalmad. A világ összes valóságbeli és képzelet-
beli hálójával együtt. Körbe úszkálunk villanó, zavart rajokban, az
előttünk úszó hal farkát követjük. Nagyjából ez van. Azt
majszolgatjuk, ami az utunkba kerül, amilyen áramlatba kerülünk.

Életünk szerelme is olyan, mintha a szerencsén múlna, mintha

bármelyik pillanatban eltűnhetne az uszonyos tömegben. Az én
feleségem el is tűnt.

Mit csinálsz?
 Nem tudom.

Hintázol. Előre-hátra. Elcsendesedsz. Megfeszülsz. Feloldódsz.

Hátra lendülsz. A csillagok, a levelek, a patak hangja is előre-hátra
lüktet. Mint csónak. Mint függőágy. Mint a gyerekringatás. Mint
az anyaméh rezdülései. Előre-hátra. Hinta, hinta. Hideg áramlat,
kő, trágya, virág illatát érzem. Alszom.

Elég egyszerűen megfogalmazta. Hajnalban jött oda a

függőágyhoz, gőzölgő zománcozott bögrével a kezében. Régen
kifogyott a tea és kávé, most pirított fenyőmagból és erdei
növényekből főzött italt ittak; keserű volt és füstös ízű, de nem
rossz. A lefűrészelt rönkön ült, amit kis asztalnak használtam. Fél
biccentéssel mutatott rá, engedélyt kérve; elvette a Glockot, a
holmimra tette és leült. Átadta a csészét. Felültem,
lovagló-ülésben a lógó takarón. Beindítottam agyam gépezetét,
befogadtam a képek áramát. Megint a házamról álmodtam, most
nem egy mezőn, hanem a mi régi házunkról, abban az utcában, a
várostól nyugatra, két háztömbnyire a tótól. De nem a mi
házunknak tűnt; alacsony téglabunker volt olyan kéményekkel,
amikről tudtam, hogy krematórium kéményei és megint ott álltam
előtte zavartan, azon gondolkodtam, hol fogok aludni, mit adok
Jaspernek enni.

Azt hiszem a patakon túlról hallottam meg a lépteit. Lágy

fényre ébredtem az álom kuszaságából, de olyan világra ébredni,
ami csupa kuszaság, annyi, mint levegőből levegőre eszmélni.

Mit tud egy hal a vízről? Azt hiszem, elég sokat.

 Kizártam az álmot, kézbe vettem a bögrét. Nem úgy nézett ki,
mint aki aludni is szokott. Úgy értem, a vonásai sosem lágyultak
meg. Ha dühös volt, még élesebbek lettek, de alapból éles volt.

Néhány hét múlva, ha nem esik az eső, márpedig nem fog esni,
ideje lesz indulni, mondta a férfi.

Mondtam, hogy bármikor elmegyek. Csak szóljanak, hogy

induljak.

Fejét ingatta.

Igazán nagyon élveztem a vendégszeretetüket, mondtam komo-

lyan. Azt hiszem, kezdek hízni.

Nem mosolygott.

Nem te. Mi. Hárman. Elrepülünk innen.

Pislogtam. Ölembe engedtem a bögrét.

Van valami fogalmuk arról, hogy milyen odakint a világ? Van?

Miért akarnál innen elmenni? Ebből a kis Édenkertből? Ahol te és
a családot megmaradt egyetlen tagja békében élhettek?

Ezt gondoltam. De azt mondtam: Miért?

A szárazság.

A csobogó patakra, a zöld mezőre néztem.

Tavaly nyáron a patak majdnem teljesen kiszáradt. A

patakágyba kellett leásnunk ivóvízért is. Az állataink fele
elpusztult. Évről évre egyre rosszabb. Egyre melegebb van. Ahogy
előre megmondták.

Saját bögréjéből kortyolt.

Tudtuk, hogy el kell mennünk innen. Talán már idén tavasszal.

Nem tudtuk, hova menjünk. És az ember fél víz nélkül nekivágni
az útnak. Ha itt is szárazság van, mi lehet a fennsíkon túl?
Ingje felső zsebébe nyúlt, elővette a Copenhagent. Kivett egy
csipetet, aztán átadta nekem a dobozt.

Aztán jöttél te a repülővel. És azt hitted, meg akartalak ölni.

Hát, erre kell egy adag. Kivettem egy csipetet, visszaadtam a

dobozt. Az ismerős érzés, ahogy a felső ajkam alá tettem, az enyhe
bizsergés.

Velem akarnak jönni?

Nem akarás kérdése, Higs.

Hig, mint Big Hig, mondtam. A vén kurafi.

Rám nézett, arca megvonaglott.

Vissza akartok jönni velem, az Erie repülőtérre? És velünk élné-

tek? Velem és Bangley-vel? Kint a síkságon?

Előre hajolt a tönkön, köpött. Én itt akarok maradni. Békében

élném le a hátralévő éveimet a lányommal. Ezt hozta a sors. Ezt az
egész átkozott epizódot.

Megrázta a fejét, mintha azt akarná, hogy kitisztuljon. Ezt az

életet, amit akkor ismertem meg, amikor visszajöttem.
Leszereltem, aztán visszajöttem a farmra. Tudtam, hogy sokkal
másabb lesz. Mondjuk, hogy ezt hozta a sors.

Fújt egyet, két arca kidagadt. Keze remegett, amikor a bögrét az

ajkához emelte. Keze fejét szeme sarkához érintette.

A nagyapám farmja volt. Már akkor itt legeltette a marhákat

nyáron, amikor még nem kellett attól az istenverte BLM-től
bérelni.

Úgy tűnt nekem, hogy a legelőjének pusztulása

összehasonlíthatatlanul jobban fájt neki, mint az emberi faj
pusztulása. Sokkal jobban kedveltem abban a pillanatban.

Miért nem ásott kutat?

Elkomorult. Azt hiszed, nem próbáltam? Ez alatt az átkozott

kanyon alatt végig tömör kő van. Négy láb mély a talaj. Még
rendes sírt sem tudok ásni.

Percekig ültünk ott így; ezalatt a hajnal durva szemcsés

szürkeségébe lágyabb, élénkebb fény vegyült, mint amikor a
nedves kavicson tiszta víz folyik át. Lehet, hogy a vidék haldoklik.
Tudtam, hogy a Vízválasztó hegységben évről évre kisebb a
hósapka, hamarabb indul meg az olvadás, a patakok vízhozama
kisebb, ősszel alig csordogálnak. De a kanyonban ekkor
meghallottam az ökörszem dalát; hat, hét, nyolc gyors hang olyan
skálán, amit ember sosem használt. Egyik hang-futam a másik
után. Hallottam a réti pipis hangját a mező másik végéből, és
láttam a szinte minden reggel megjelenő jégmadár zu-
hanórepülését. Egyre gyorsabban haladt a patak mentén. A
nagyobb folyók, mint a Gunnison nem száradtak ki. Még nem.
 Arca merev volt, elnézett mellettem. Akárki is, bármit is tett,
szerette a földjét, a lányát; olyan elemi, olyan természetes módon
szerette, ahogy a felhők járnak, süt a nap, esik az eső.
A közvetlenül adódó probléma az volt, hogy vajon fel tudok-e
szállni a zsályamezőről a plusz súllyal. Ezt egyáltalán nem lehet
biztosra venni. Lehet, hogy nem tudom elvinni kettőjüket; lehet,
hogy egyiküket sem.

Nincs elég üzemanyagom, hogy visszajussak, mondtam.

Megrezzent. Szeme visszarebbent rám és élesen villant.

Ne akarj átverni, Higs.

Hig. Mint a Big, ha nem tudná.

Csak akkor jutott eszembe, talán jobb lenne, ha egy kicsit

jobban kéne taktikáznom. Ha nem tudom őket kivinni innen,
lehet, hogy lelő. A francba! Kezdtem úgy érezni magamat, mint
akit kihasználnak. Csak azért kedvelnek, mert van légierőm. Mint
régebben az Egyesült Államok. Előbb Bangley, aztán ez. Mi lenne,
ha nem lenne repülőm? Mi lenne, ha csak Big Hig lennék, csak
bolyongnék ebben a meghasadt világban, azt ajánlanám, amit adni
tudok: némi kedvességet, némi együttérzést, némi műszaki tudást,
de nem lenne repülőm? Kit akarsz átverni? Bang.

Kérdezd meg a fickókat a kólás kamionnál.

Mi van?

Bocs. Olyan sokáig voltam egyedül, hogy néha nem tudom,

mikor beszélek magamban.

A csobogó patak felé fordultam és kiköptem.

 Nem verlek át. Átrepültem azon a ponton, ahonnan nem jutok
vissza a repteremre. Ez a pont valahol Colbrannál volt.

Megint az arcomat pásztázta. Nehéz volt leolvasni az érzelmeit,

de szeme úgy mozgott az arcomon, mint amikor a kőműves felmér
egy nagyon régi falat. Leplezetlen mérlegelés volt a tekintetében,
amitől ideges lettem.

Higs, kirepítesz minket innen. Elviszel minket egy városba, egy

erődített helyre, baszottul nem érdekel, hova, és én majd szerzek
üzemanyagot.
Megborzongtam. Biztosra vettem, hogy szerez is. A gépkocsi
üzemanyag már nem jó.

Mi van?

Három év a szavatossága. Utána akkor sem jó, ha ólmot adunk

hozzá. Tönkremegy. Nem elég stabil. A százas alacsony
ólomtartalmú sokkal stabilabb. Még jó, de nagyjából kilenc év alatt
tönkremegy az is. Ha van még üzemanyag tankban, az már régen
tönkrement.

Szívta a nyálát. Egyszer sem köpött, gondolom lenyelte.

Erie-nél nem aggódtam. Tudtam egy kis raktárról az ipari zó-

nában, ahol rengeteg PRI volt, ami „visszaállítja az üzemanyag
minőségét; mintha a finomítóból jött volna ki", legalábbis minden
szakirodalom azt írja. Mint a varázslat. Még legalább tíz évig tart
úgy az anyag. De. Errefelé ki tudja. Lehet, hogy az üzemanyag sem
működik. Többnyire a tartályok állapotától függ.

Nehéz volt ránézni. Már nem éreztem magamat úgy, mint egy
kőfal. Inkább nyúlnak éreztem magamat. Akit nyílt terepen kaptak
el.
 Miért jöttél ide, kérdezte egyszerűen.

Nem válaszoltam. Nem védekezésből, nem azért mert

tartózkodó voltam vagy ilyesmi; egyszerűen nem tudtam. Nem
igazán.

Beültél a repülőgépedbe és túlmentél a nincs-visszaút ponton.

Egy olyan világban, ahol talán nincs is biztonságos üzemanyag.
Elhagytad a biztos menedéket, egy jól működő partnerkapcsolatot.
Eljöttél egy olyan vidékre, ami egyáltalán nem biztonságot, ahol
bárkivel találkozol, valószínűleg megpróbál megölni. Ha nem
közvetlen rosszindulatból, akkor a betegséggel. Mi a faszt
gondoltál? Hig.

Meghalt a kutyám.

Elmondtam neki, mit hallottam abban a rádióüzenetben, amit

három évvel korábban fogtam. Beszéltem neki arról, hogy
vadásztam és halásztam, és hogy meghalt Jasper, és hogy
megöltem a fiút, és másokat, és elegem volt a veszteségekből.

Nem volt más ötletem, mondtam.

Mindent tudott. Tudta, hogy egy Cessna 182, a Bestia évjárata

általában ötvenöt hasznos gallon üzemanyagot tud felvenni.
Tudta, hogy a fogyasztás nagyjából tizenhárom gallon óránként.
Tudta a hozzávetőleges távolságokat. Mindent kitalált. Kitalálta,
hogy igazam volt a kritikus ponttal kapcsolatban. Rájött, hogy
biztosan van nálam néhány plusz marmonkanna üzemanyag. Amit
kitalált, de tévesen, az az volt, hogy tudom, mi a fenét csinálok.

*
 Elmegyünk Junctionba. Kiderítjük, amit ki akartál deríteni. A
tornyot, a repteret. Aztán szerzünk üzemanyagot. Aztán
visszarepülünk Bangley-hez. És ha ez nem tetszik neki, majd
meggyőzzük.

Nem tudom, hogy két emberrel fel tudok-e szállni. Arról a

mezőről.

Persze, hogy fel tudsz. Ha le kell vágnunk a lábadat és az

ülésnek kell támasztanunk, a pedálokat tudom kezelni.

Láttam, hogy ádázul vigyorog, de azt is, hogy az aggodalom

átrebben tekintetén.

Semmi értelme leölni az állatokat és még több szárított húst

csinálni. Még volt vagy húszfontnyi őzhúsunk és több súlyt nem
bírt el a gép. Lehet, hogy ennyit sem. Cima azt mondta, hogy az
állatok tudnak gondoskodni magukról, és ha Isten is úgy akarja,
lesz elég eső, hogy életben maradjanak.
El akart hozni két birkát; egy hímet és egy nőstényt.

Húsz fontnál nem nyomnak többet egyenként.

Próbáltam megmagyarázni, hogy egy kis repülő nem olyan,

mint egy teherautó, hanem inkább, mint egy motoros sárkány.
Mondtam neki, hogy Dave Harnertől tanultam Montanában, és
hogy Dave az első néhány napban mit üvöltött nekem, amikor
megpróbáltam leszállni a 172-essel a Flathead Lake környéki
reptereken. Amikor rárepültem, hogy landoljak, és a gép
megbillent és úgy imbolygott, mint egy beteg kacsa, azt üvöltötte:
Jézus, Hig! Hát motorozni tudsz? Igen! Furgont tudsz vezetni? Igen!
Gondoltam! De ez nem az. Ez egy madár! Kis, óvatos manőverek!
Apró mozdulatok! Jesszus! Ez botrányos volt.

Cima nevetett.

Harner, az oktatóm rönkvontatón dolgozott. Nagy farönköket

vontattak, amikor még voltak nagy fák északnyugaton. Fel-le
rohangált a meredek hegyeken negyvenfontos láncfűrésszel, két
karhossznyi emelőrúddal és mindenkinél több fát vágott ki az
egész vidéken. Mintha Paul Bunyan megtestesülése lett volna.

Emlékszel rá? Paul Bunyanra?

Persze.

Csak kíváncsi voltam. A születésnapjára, a harmincadikra a

barátai demo repülésórát adtak Dave-nek a helyi reptéren.
Kalispell volt a reptér neve. Azt mondták azt szeretnék, ha Dave a
saját szemével látná, mit irtott ki, milyen tarvágásokat csinált a
vidéken. Megható, ha belegondolunk. Szóval beszállt a gépbe egy
Billy nevű sráccal, egy még tejfeles szájú bozótpilótával, átvette a
kormányt a guruló-úton és rögtön megérezte a finomságokat; a
keze engedelmeskedett a botkormánynak. Apró mozdulatokkal
irányított - nem mint én, aki az első utamon majdnem
nekimentem egy boltnak - és a felszállásnál már az ő gépe volt és
felreppentek Kalispellből. Pontosan azt csinálta, amit Billy
mondott neki; minden részletében követte az utasításokat és
hihetetlenül, félelmetesen nyugodt volt. Azt mondta, ez semmi
ahhoz képest, milyen félelmetes érzés negyvenöt fokos lejtőkön
rohangálni le-fel egy félelmetes, sivító fűrésszel úgy, hogy több
ezer tonna fa zuhan az ember körül. Azt mondta, a repülés nyu-
godt dolog. Egyszerűen rejtélyes módon, szinte istenien nyugodt.
Persze ezt nem egészen ezekkel a szavakkal mondta. Szó szerint
azt mondta Hig, olyan volt, mint berepülni egy fényképbe, olyan
igazán gyönyörűbe, a vidék képébe, amit szeretsz; minden csendes
és mozdulatlan, olyan, amilyennek a világot látni akarja az ember.
Arról a különös, konkrét és elvont mindenen felülemelkedésről
beszélt, amit repüléskor érzünk. Mintha a világ olyan tökéletes
lenne, mint egy játékvonat készlet és semmi rossz nem érinthetne
meg.

Értem.

Ez történt. Ott azonnal beleszeretett. Szinte én is ugyanígy

voltam ezzel, csak ő természetes tehetség volt, én meg nem.

Voltál valaha természetes? Bármiben?

Arra gondoltam: A veszteségben. Abban, hogy veszítek, mint

állat. Úgy látszik, ez az én életküldetésem. Persze, hogy nem
mondtam ki ezt így, ki vagyok én, hogy ezt mondjam?

A horgászatban, azt hiszem. A pisztrángok csak úgy rám

vetették magukat. És te?

Fejét ingatta.

Egy ideig a Bestiában voltam. Felmásztam a létrán,

felgyalogoltam a patak mentén, ki a kanyonból. A nyár váratlanul
ért. Árnyékból árnyékba lábaltam a napon. Már nem volt kellemes
a meleg. A délelőtt közepére perzselő lett a hőség. A víz szintje
napról napra csökkent. A patak kimutatta bordáit. Farönkök, ágak
és törmelék akadt fenn a köveken, a sziklák jobban kiálltak. Ez
eléggé megrémített. A patak korán és gyorsan apadt. Ki fog
száradni. Még a melegebb vizet tűrő halak is kihalnak. A ponty. A
törpeharcsa. A folyami rák is. A békák.
 Száraz tűlevelek reccsentek, ropogtak bakancsom alatt. Az
árnyéktalan részeken visszaverődött a napfény, így az sem adott
menedéket a szemnek, ha lefelé néztem. Két hét, és a virágok
eltűntek. Ilyen gyors lefolyású tavaszt még nem láttam.

A régi évszakok szerint az aszály megtörik, jön a monszun,

aztán a havazás, és visszatér az élet. Az, hogy miként történt ez,
rejtély. Nekem az. A pataki pisztráng, a szivárványos pisztráng, a
sebes pisztráng, az orgyilkos pisztráng, az arany pisztráng
régebben él itt, mint mi; a leopárdbéka, a szalamandra valahogy
visszajött a következő évben. Honnan? Talán madarak begyéből,
nem tudom. Most már nem fognak. Talán.
Kapaszkodtam felfelé a hegyi ösvényen árnyék-szigetcsoport
között haladtam, a ponderosafenyők vetette homályban. Éreztem
a felhevült ágak illatát, a nedves föld kiszáradását. Bögöly nyári
zsongása siettette lépteimet. A hegytetőn sűrűn álltak cédrusok.
Törzsük vastag, göcsörtös, a napfény felé tekereg; nagy, vigasztaló
ronda dajkakarokként gömbölyű köveket ölelnek körül; lassan
nőnek ugyan, de soha senki nem vágta ezeket. Néhány magonc
talán még Cortesre és embereire nézett enyhe megvetéssel. Átvág-
tam a nyílt mezőn, megpaskoltam Bestia orrát.

Hiányoztál.

Végignéztem a kis kifutóterületen. Rövid. A végén a pinyolás és

a borókás nem magas, a legmagasabb példány húsz láb magas, de
kicsit hátrébb már negyven láb magas. Kivághatjuk.

Tél közepén a hőmérséklet sokkal kedvezőbb lenne. A hideg

levegő sűrűbb, a meleg levegő döbbenetes mértékben csökkenti a
teljesítményt. Sötétben indulunk, illetve kora hajnalban, amikor
elég biztonsággal látok, de közel a leghűvösebb az idő.
 Hát, erről van szó. Bedugtam a fejemet. Mindig ugyanazt a
szagot érzem, Jasper szagát, és egy másik szagot, ami talán az
1950-es évek szaga. Az ülésem mögüli nejlon tartóból elővettem az
eredeti, 1956-os gépkönyvet. Kibaszott vékony iromány, alig
félujjnyi vastag, nyolcvannyolc oldal, a borítóján a repülőgép
illusztrációja. Hátulján a teljesítmény-táblázatok. Csodálatos az
ilyen; konkrét és felbecsülhetetlen értékű információ. Mérési
eredmények. Ugyanezzel a típussal tesztpilóták végeztek
felszállásokat. Ilyen, olyan és amolyan tengerszint feletti
magasságból. Ilyen, olyan és amolyan hőmérsékleti viszonyok
között. Fehérgalléros, vastag fekete keretes szemüveges
technikusok jegyezték fel az adatokat és akkurátusan, nem
sietősen grafikonokon jelölték be pontonként a szép, egyszerű
íveket. Aztán kaptárszerű bérházakba mentek haza feleségükhöz,
és metszett öblös üvegpohárból gyöngyöző, hűtött Seagram's
Seven whiskyt ittak. A tesztpilóták második világháborús veterán
vadászpilóták voltak, akik gyújtóbombákkal szórták meg Japánt és
ausztriai kis repülőtereket bombáztak, aztán hazatérve
kertvárosokban telepedtek le, mintha valami James Dickey
regényből léptek volna ki, és Wichitában, a gyár központjában
beültek egy kis Cessna pilótafülkéjébe; a repülőgép ismerősen
remegett, mint minden propelleres gép, és az egykori
repülőalezredes olyan volt, mint a lovas, aki bármely ló nyergébe
felül, és ugyanolyan ismerős érzés fogta el őket, és szabadnak
érezték magukat a világ nyűgei alól.

A vékony kézikönyv végén voltak ezek a táblázatok és

grafikonok. Felszállási és gurulóút-távolság adatok. Lapoztam.
Óvatosan. Mindig is nagy gonddal forgattam a gépkönyvet;
felbecsülhetetlen értékű régi darab. Eljutottam a felszállási
adatokig. Végighúztam az ujjamat a reptér tengerszint feletti
magassága adatsoron egészen a hétezer ötszáz láb távolságig,
aztán a Fahrenheit fokban megadott hőmérsékleten. Önsúllyal a
felszállási távolság úgy, hogy harminckét fogban kell elrepülni egy
ötven láb magas akadály felett, ellenszélmentes időben,
kilencszázötven láb. Ugye megmondtam. Ne is kérdezd. A
melegedő levegő sűrűsége egyre kisebb. Aztán olyasmit tettem,
amit nem szoktam, amit még soha nem tettem; elővettem a hiteles
súly- és teherelosztás táblázatot, amit a térdemnél levő egyik
rekeszfal zsebében tartottam. Minden repülőgéphez van ilyen, az
adott gépegyedre. Súly és forgatónyomaték. Elővettem egy tiszta ív
másolópapírt, kidolgoztam a problémát. Az öreg Popsot
száznyolcvan fontnak számolva előre tettem, Cimát hátra,
százhússzal, plusz egy pakk ellátmány, húsz font. Öt gallon víz, az
negyven. Nulla birka. Nem volt már tele marmonkanna, mert már
betöltöttem a tankba. Beleszámítottam a súlyba az üzemanyagot, a
fegyvereket, a két puskát, a sörétest, a pisztolyokat, négy gránátot.
Pont. Fél gallon olaj.

Ceruzacsonkot húzogattam a papíron, kiszámoltam, mennyi az

annyi. Aztán a papírt az ülésre tettem, nyitva hagytam az ajtót;
nem volt szél. Lépésekkel mértem végig a kifutópályának szánt
mezőt.

*
Egynyolcvan, egynyolcvanegy, egynyolcvankettő. Számoltam a
lépést. Erről az jutott eszembe, ahogy a másodperceket
számoltam, ahogy Bangley-re vártam a sánc mögött, ha tűzharc
volt kialakulóban. A keréknyom mellett mentem. Lábszárközépig
ért a fű. Északon pulykakeselyűt láttam körözni. És amikor
kétszázig értem a számolásban, és megláttam, mennyi maradt a
tisztásból előttem, már tudtam. Nem elég hosszú. Legfeljebb
hatszáznegyven láb. Nem lehetséges.

Legfeljebb annyi. Már tudtam, de azért kétszer ellenőriztem.

Ugyanabból a rekeszzsebből kivettem egy vastag festékkeverő
fapálcát. Szabályos közönként jelek voltak bevágva rajta: 5, 10, 15,
egészen 30-ig. Felmásztam a gépre, a szárny tetején lecsavartam a
tanksapkát, beledugtam a mérőpálcát. Aztán kihúztam és el-
fordultam a totális napfényből és a gyorsan eltűnő, átható szagú
nedvességet néztem. A másik oldalon is elvégeztem ugyanezt a
műveletet.

A fehér köpenyes hapsik. A vadászpilóta pilótaruhában.

Felesége otthon a tömblakásban. A pilóta dudorászik, a Cessna
botkormányán a Rock Around the Clock ritmusára dobol az ujjával.
1955. Minden most fog kirobbanni: az új, lüktető zene, a Hula
Hoop, a windszörfös lányok, Elvis, és ez most ebből a nagy
távolságból valami őrült jóvátételnek tűnik. Miért is? A Nagy
Félelem. Lesben állt. Az emberiség történetében, talán Noé
bárkája óta először vizionálták konkrétan a Világ Végezetét. Hogy
valami óriási félreértés végigsöpörhet a piros telefonok vonalán,
valami remegő ujj megnyom egy piros gombot és mindennek vége
lesz. Mindennek. Nagyon gyorsan. És a felfúvódó, gomba alakú
porban, tűzben következnek a legszörnyűbb halálok. Mit tehetett
ez a tudat az emberi pszichével? A hirtelen mozgásba hozott
vibrálás hangjánál mélyebbet nem hallott még senki. Ehhez
fogható erős szél sem fújt még; olyan ereje van, hogy a legnagyobb
dallamcsengőt szólaltatja meg; a hegyszorosok rozsdás bronz
függőit. Hallgasd: mély, félelmetesen lassú hang. A zsigerekbe
hatol, a neuronok közötti térbe, abszolút halált hörög. Te mit
csinálnál? Riszáld a csípőd, találd fel a rock' n roll-t.

A fiúk, akik a Cessna tesztközpontban ezeket a számokat, távol-

ságokat összehozták, kiszámolták, kipróbálták a legkisebb balese-
tek ellen is biztosították a gépet, miközben végig, álmaikban is ott
volt a félelem, hogy jön a Nagy Lökés. Ilyen kor volt? Nem tudom.
Túldramatizálom. De azok alapján, ami történt, hogyan lehet túl-
dramatizálni. A túlzás az túlzás. Semmit nem lehet már eltúlozni,
egyre gyűlik a kietlen pusztulás. Senki nem hinné el.
 A tesztpilóták tökéletes körülmények között dolgoztak, sima
beton kifutón. A puha föld a teljesítményt bizonyos mértékig
csökkentette, és a zsályamezőn futó göröngyös út is egy másik
történet. Feltölthetjük a lyukakat, a lehető legjobban
elsimíthatjuk, de...

Elővettem a lopócsövet és tizenkét gallon üzemanyagot

visszafejtettem kannákba. Nem kell ennyi, hogy Junctionba
eljussunk és így hetvenkét font súlyt nyerünk. Aztán az jutott
eszembe, hogy nem kéne túl szűkre venni, és visszamásztam a
szárnyra és visszatöltöttem körülbelül két gallont. Egy teli kannát
a fűben hagytam, a másik tartalmát kiöntöttem, aztán az üres
kannát visszaraktam a Bestiába. Aztán horgászni mentem. Az ülés
mögüli tartóból kivettem a bot tokját és a könnyű nejlon
hátizsákot, benne a műlegyes dobozzal, a damilokkal és
elindultam vissza, a kanyonba.

*
A számításaim azt mutatták, hogy a legnagyobb esélye akkor
van annak, hogy fel tudok szállni, hogy el tudok suhanni a fák
fölött, ha ott hagyjuk az öreget.

El tudtam képzelni, hogyan veszi ez ki magát. El tudom képzel-

ni a beszélgetést. Szinte hallottam, ahogy nagy késének pengéje
elővillan a műanyag hüvelyből, és hogy csak pislogok, ahogy a
penge éle a torkomnak nyomódik. Ne baszakodj velem, Higs!
Megmondtam, hogy ne akarj átverni!

Öt pontyot fogtam egymás után. Fácánfarok csalit húztam végig

fenekezővel és egyiket a másik után rántottam ki a vízből, a
vándorsólyom a sziklafal fölött siklott, aztán zuhanórepülésbe
ment át, és a patak fölött suhant. Azt hiszem, engem figyelt.
Kíváncsi volt. A vándorsólyom eszik halat? Mindegyik ponty
sovány volt, hosszú és csenevész; mély szomorúság töltött el,
amikor rájöttem, hogy a halak is éheznek. A vízhőmérséklet
változásai rájuk is hatással vannak, illetve a táplálékukra.
Különleges gonddal vettem le őket a horogról, olyan gonddal,
amivel a pisztrángokat szoktam kezelni, és óvatosan tartottam
őket, miközben tölcsérré formált tenyeremet verdesték
uszonyaikkal az ár ellen, míg kopoltyúik telítődtek, és a farkuk
erősebben vert és elúsztak. Feladtam. Nem volt kedvem horgászni
többé.

Nincs már pisztráng, a jávorantilopok, a tigrisek, az elefántok a

nagy vesztesek. Ha éjjel álmomból sírva riadok fel, és nem mon-
dom, hogy sírva szoktam felriadni, de ha mégis, akkor azért, mert
a pontyok is eltűntek.

Elképzeltem a beszélgetést. El tudom vinni a lányát, húsz font

szárított húst, de magát nem.

De. És ekkor bevillant a gondolat. Hig, olyanod volt, amit

kinyilatkoztatásnak szoktak nevezni. Amikor az ember felfedez
valamit, valami olyan intellektuális kapcsolatot, ami aranyat ér.
Heuréka.

Leviszem magammal a súly- és teherelosztás táblázatokat,

papírt, ceruzát, a leszakadt borítójú, féltett gépkönyvet, benne a
kétségbevonhatatlan adatsorokat és úgy nézzük át a számokat,
mintha először számolnám át, hadd vonja le mindenki magának a
következtetést.

Cima az asztalnál, az árnyékban ebédelt. Egy kancsó hideg tej,

sózott hús, madársaláta, zöldhagyma. Leültem. Pops figyelt
engem. Tekintetével követett; nézett, miközben rágta az ételt.
Cima evett. Ma könnyebben mozgott. A zúzódások mintha
gyógyultak volna, jobb volt a hangulata. Lassan evett, mélyeket
lélegzett, mintha a patakot szagolná, minden új virág illatát
beszívná.

Meg tudod csinálni, tette fel a kérdést Pops végül. Letette a

bögréjét, inge ujjával megtörölte a száját és várt.

Nem.

Cima letette a villát. A csomag a lábamnál volt. Elhúztam a

zipzárt, meglazítottam a zsinórt, kivettem a gépkönyvet, a papírt,
sapkám hajtókájából kivettem a ceruzacsonkot.

Súly és tömegeloszlás, mondta. Bólintottam. Felszállási

távolság, mondta.

Aha.

Nem bolond ember. Csak a képletet vázoltam fel, a

súlyadatokat üresen hagytam. A lap alján a jobb sarokban
felvezettem néhány súlyértéket: egy gallon üzemanyag = 6 font.
Egy gallon víz = 8 font. Jelenleg a tankban: 14 gallon.

Odacsúsztattam neki. Ettem.

Okos volt. Akármit csinált korábban a farmon, a hadseregben,

nem vesztegette az idejét. Átvette a ceruzát és munkához látott.
Nem kérdezte, hogy helyes-e ez meg az. Így kell csinálni? Nem
mondta, hogy már elég régen nem csinálta... semmi ilyesmi. Nem
szerepel a szokásai között, hogy igazolja, amit csinál és
mentegetőzzön. Egyszer sem mondta, hogy Higs, ellenőriznéd a
számításokat? Nem, az a kurafi egyszerűen csak rápillantott a
problémára és szorozni kezdett, kitöltötte az egyenlet üres helyeit.
Láttam, hogy a papír jobb oldalán listát készít az ellátmányról;
mindegyikhez hozzárendeli a becsült súlyt. Három különböző
módon dolgozta ki a megoldást és minden alkalommal kihúzott
két-három tételt. Láttam, hogy három gallonra csökkenti a víz
mennyiségét. Kihúzza az acél marmonkannát.

Ajaj.

Felnézett.

A marmonkanna. A szifon slag. Tíz font. Azokra mindenképpen

szükségünk van. Mi van akkor, ha gyalogolnunk kell
üzemanyagért? Bólintott, visszavette a listára.

Aztán az üzemanyagot számítgatta. A tankokban lévő

mennyiséget 14-ről 10-re szállította le.

Nem. Megint beleszóltam. A ceruza megállt, szemöldöke

rebbent.

Az üzemanyag marad.

Grand Junction ide legalább harmincöt mérföld. Az ellenszél

egy mérföld húsz. Nulla egész háromtized óra az út, a fogyasztás
tizenhárom gallon óránként. Tíz bőven elég.

Felejtse el. Ha át kell startolnunk, ha tennünk kell egy-két kört,

ha gurulnunk kell, ha lőnek ránk, ha utat kell találnunk, ahol
leszállhatunk.

Bólintott. Újra nekiállt számolni. Aztán letette a ceruzát, háta

mögött összekulcsolta a kezét. Bámult. Engem. Mintha gyűlöletet
láttam volna a tekintetében. Bár Popsnál nehezen lehet tudni.
 Te már kiszámoltad, ugye?

Bólintottam.

Én maradok, ő megy.

Bólintottam.

Már tudtad.

Bólintottam. Bámult. Fény villant vonásain. Úgy nézett ki,

mintha megmozdult volna, bár szerintem teljesen mozdulatlan
maradt. Azt mondanám, hogy a lepkeszárny sussanását is meg
lehetett volna hallani, olyan csend volt, de. Ott volt a patak. Pops.
Nézett, csak nézett, aztán bólintott.

Oké, mondta.

Csak így. El volt intézve. Meg kell hagyni, ettől szerettem meg
igazán a mogorva öreg halat. Bevette a gyógyszerét, nem
nyafogott.

Rámosolyogtam, talán először.

Ezért kell tizennégy gallon, mondtam. Ez az egyik ok.

Úgy nézett, mint aki csodálkozik; arca megrándult, nyelvével

felső ajka alá nyúlt; tudtam, hogy ott tartja a sznüsszt.

Azért kell tizennégy gallon, mert landolnunk kell és felszállni

megint. Magát az autópályán vesszük fel. Nem lesz gond. Elég ren-
des egyenes szakasz van a híd után. Annál jobb kifutópálya nem is
kell. Gond nélkül megoldható.
 Nem hagyta, hogy vonásai meglágyuljanak. Semmi ilyesmi.
Csak pillantása fagyos telében mintha megláttam volna az olvadás
közeledtét, hogy újraértékeli, hányadán állunk.

Egy nappal korábban elindulhat és hajnalban felvesszük.

Oké, mondta megint, és ennyi volt.

HARMADIK KÖNYV
I
Nem igazán kellett sietni. Ha Junctionban ragadunk, rengeteg
víz van a nagy folyókban. Várunk néhány hetet, feltápláljuk
magunkat, megvárjuk, míg teljesen nyár lesz, élvezzük, amíg lehet.
Hadd apadjon le a folyó. Elhatároztam, hogy élvezni akarom az
életet a kanyonban. Úgy gondoltam rá, mint valami vakációra. Az
első; mióta is?

Amióta kitaláltam ezt a váratlan tervet, a tanyán egy kicsit

könnyedebb lett az élet. Ez őszintén meglepett, mármint hogy
meglepődött az ötleten, hogy őt később, máshol vesszük fel. Olyan
okos, olyan jó taktikus. Ebben olyan, mint Bangley; mindig három
lépéssel a baj előtt jár, és hideg fejjel előre gondolkodik.

Aztán leesett, hogy ez a lehetőség neki is rögtön eszébe jutott.

És ettől még jobban tiszteltem. Tudta.

Teljesen nyilvánvaló volt neki is, hogy nélküle fel tudunk szállni
és őt később felvehetjük, de egyetlen szót sem szólt. Rájöttem,
hogy két okból nem szólt. Az egyik ok: olyan fickó volt, aki a soha
ne vegyél el semmit, amit önként nem ajánlanak fel elvhez tartotta
magát. A másik ok: tusakodott magával, hogy menjen-e vagy
maradjon. Lénye egy része, talán a nagyobb része maradni akart;
látni, ahogy apad a patak, átsegíteni az állatokat a másvilágra, a
farmmal együtt meghalni és beleporladni ebbe a kavicsos földbe.

Az ő korában, az ő értékeivel ez a lehetőség több módon is

sokkal vonzóbb volt, mint a másik. Az, hogy elutazzon ismeretlen
földre, egy új világba, mert minden tekintetben Új Világ volt.
Ráadásul ez az új világ a síkságot jelentette, nem a hegyeket; új
életet kellett teremteni, új veszélyekhez alkalmazkodni, új
szabályokhoz; nem élhet tovább a saját szabályai szerint. Húzós
perspektíva. És ha ő mondta volna meg Cimának, hogy ezt
szeretné, azzal nagyon megsértette volna; Cima sosem hagyná,
hogy ezt tegye. Hisztériás roham törne rá, olyan erős, amilyen erős
rohamot csak olyan nő tud kapni, aki olyasmit élt át, amit ő.
Sosem bocsátaná meg az apjának.

Így a féltve őrzött gépkönyv, a felszállási távolságok

táblázataival, a megcáfolhatatlan görbe, amin túl sehol nincs új
élet, csak egy imbolygó repülőgép, ami küszködik, hogy
felemelkedjen és átrepüljön a kis fákon és behúzza a futóművet,
aztán száll egyre feljebb, a nagy kocsikerék... ez az ő
szabadulójegye. Eltérni a tervtől. Talán azért nem látszott
különösebben megdöbbentnek. Ezért dolgozta ki Cima előtt a
súly- és tömegeloszlás számításokat.

Ha így belegondolok, majdnem sajnálom, hogy ezt a

lehetőséget említettem. Ha itt akar meghalni, megteheti; nagyfiú
már. De.

A függőágyban ringatóztam. Felidéztem minden verset, amire

akár csak félig is emlékeztem. Felmentem horgászni, aztán le. Et-
tem. Felvittem az ásót a fennsíkra és feltöltöttem minden lyukat a
felszállópályán, lecsaptam a gazt. Segítettem Cimának learatni a
kert termését, a korai zöldséget.
 Jó kert volt. A föld kövér, sokkal jobb termő, mint a mienk a
reptéren. Tele volt földi gilisztákkal és fekete volt a sokévi
trágyázástól. A családok csirketrágyát adtak, de az nem volt elég,
nem lett ilyen. Kora reggel a nagyobb fák árnyékában a föld hideg
volt és nedves, harmat lepte a zsenge növényeket. Az illat. Az
árnyék visszahúzódott és szerettem alsónadrágra vetkőzni és úgy
dolgozni, hogy a nedves földön volt a lábam térdig, de a hátamat
teljes erővel sütötte a nap. A földkérges kosár mellettünk, a sorok
között.
Miért mentél vissza a keleti partra, kérdeztem.
Kaptam egy ösztöndíjat a Dartmouth egyetemre.

A nagybátyám oda járt. Egyedüli gyerek voltál?

Fejét ingatta.

Volt egy ikertestvérem. Fiú. Tizenöt éves korában meghalt.

Motorbaleset.

Ó jaj, ember!

Jó jegyeim voltak. Jó eredményeket értem el a vizsgákon.

Állatorvos akartam lenni, a Colorado Egyetemre készültem; azt
terveztem, hogy utána hazajövök és nyitok egy nagy állatorvosi
rendelőt. Egész életemben ezt akartam csinálni. A gimiben volt
egy továbbtanulási konzulensünk, Mr. Sykes. Nagyon jó
eredményei voltak, sok diákot bejuttatott jó egyetemekre, de olyan
szorosan kézben tartotta, hogy ki hova menjen, hogy a diákok a
Szopató gúnynevet adták neki. Elsős koromban egy nap egyszer
csak kopogtattak a tanterem üvegajtaján; bejött Szopató és átadott
nekem egy összehajtott cetlit. Az állt rajta: Az irodámba 12.45-kor.
Ebédidőben. Emlékszem, egy T. S. Eliot versről beszéltünk. The
Love Song of J. Alfred Prufrock. Ismered?
 Szerettem azt a verset, amíg nem tanultunk róla a
középiskolában. Tudtad, hogy van egy rejtett jelentése?

Tényleg?

Igen. A szex, a művészet és a tudomány mind osztályfegyver.

Hú, ez nagyon meredek. Fura dolog ilyesmit tanítani

olyanoknak, akik éppen a tudomány művelésére készülnek.

Nem tudósnak készültünk. Arra szántak minket, hogy a

StorageTek vagy a UPS alkalmazottai legyünk. Vagy a Coors-nak
dolgozzunk.

Az üzenet. Sykes. Ott tartottam.

Ó! A szívem hevesen vert. A Dartmouth egyetem minden évben

egy ösztöndíjat adott egy Delta High-i gyereknek. Egy ember állta
a tandíjat, aki ott végzett, ő építette a farostlemez gyárat. Azt
hiszem, lelkiismeret-furdalása volt a rengeteg formaldehid füst
miatt, ami nagyon büdös volt télen, amikor megfordult a szél.
Minden ősszel egy gyerek kapott üzenetet Sykes-tól, hogy
ebédidőben menjen be hozzá. Ő tartotta kézben ezt az ösztöndíj-
dolgot, ő választotta ki a kölyköt. Nem hiszem, hogy ez legális
volt, de így működött. Az ő kis hűbéri joga. Hagyta, hogy a
családok, a város a seggét nyalja egész évben. Az óra hátralévő
részében senki nem tudott már figyelni, mind engem figyeltek. A
fejem vöröslött a lehetőségektől; a jövő jelenetei cikáztak
gondolataimban, amiről korábban semmi képem nem volt.
Összetorlódtak ezek a képek: borostyánnal benőtt téglafalak,
jóképű felsőévesek skót kockás pulóverben, amit levesznek, ha
beülnek a csónakba evezni. Tudod, fogalmam sem volt, hogy
milyen. Az én napjaim azzal teltek, hogy hajnalban szénát szórtam
az állatoknak, iskola után tájfutó edzésekre jártam, aztán haza,
újabb nehéz munkák vártak; többnyire zabot és gyógyszert kellett
adnom a lovaknak, kiganyéznom a bokszokat és megcsinálni a
házi feladatot.

Éreztem, hogy céklavörös az arcom. Minél jobban próbáltam a

versre koncentrálni, annál jobban éreztem, hogy néznek, és ami-
kor lopva felpillantottam, azt láttam, hogy tényleg néznek. Már
éreztem az irigységet. Olyan volt, mint a szél. A nap végére nem
tudtam, hogy ez az egész áldás vagy átok. Mindenesetre bemen-
tem Skyes-hoz. Nem volt étvágyam semmihez, amit a menzán
kapni lehetett, ezért bementem a lányvécébe, leültem és igye-
keztem levegőt kapni. Azt mondta: Cima, azt hiszem, jó esélyed
van, hogy megkapd a Ritter-ösztöndíjat. Teljesen kopasz volt. Az
jutott eszembe, hogy tojásfeje van. Emlékszem, apró izzadtság-
gyöngyöket láttam a koponyája rózsaszín kupoláján, mintha vil-
lamosszékben ült volna. Illinois államból jött, ha jól emlékszem
Chicago mellől. Azt mondta, arról fogod írni a személyes esszédet,
hogy hogyan éltek a farmon, és hogy elvesztetted Bót.

Döbbenten ültem. Mintha hallucináltam volna az utóbbi kérést.

Nem kérés volt. Meg tudná ismételni, kértem. Keze az íróasztalon
pihent, gondosan háromszöget formált hüvelyk- és mutatóujjaiból,
ajkát csücsörítette, mintha valami szabadkőműves ablakot nyitna
sorsomra. Azt mondta: Arról fogsz írni, milyen fiatal lányként a
farmon élni és arról, hogy elvesztetted az ikerbátyádat, aki a lelki
társad volt.

Csak bámultam rá. Hallottam, hogy ő tartja kézben az egész pá-

lyázati folyamatot. De senki nem mondott nekem ilyent korábban.
Úgy értem, soha senki nem lábalt bele nagy kövér lábával, klaff,
klaff, a legbensőségesebb vidékemre. Számomra Bo olyan volt,
mint egy titkos kert. Egy hely, ahová csak én mehetek. Bánat és
nagy erő forrása. Rám mosolygott. Nagyon kis szája volt és csak az
egyik csücske indult meg felfelé. Emlékszem. A zűrzavarra. Az élet
csak akkor nyílt igazán szélesre, aztán hirtelen a rettenet: azt kéri,
azért, hogy oda mehessek, adjam el a lelkemet. Valami ilyesmi.
Borzalmas. Tudom, hogy nagyon elpirultam és mintha nem
tudtam volna szóhoz jutni. Továbbra is csak mosolygott rám. Azt
mondta: most nem kell senkinek megköszönnöd, igen, nagyon
jelentős dolog ez. Deus ex machina. Ezt mondta. Mintha Isten
lenne. Szavamra. Azt hitte, eláraszt a hála, pedig rettentő dühös
voltam. Úgy éreztem, mintha megerőszakoltak volna. Annyira dü-
hös, hogy legszívesebben letéptem és összetörtem volna a tojásfe-
jét. De csak hebegtem és kihátráltam.

És írtál Bóról?

Igen. Arról írtam, hogy a pályaválasztási tanácsadóm határozott

követelésére kell halott ikerbátyámról írnom. Hosszú esszét írtam,
a kötelező terjedelem kétszeresét egy bizonyos taktikáról, ami a
ranch kultúra része, és hogy ez szerintem miért alakult ki, miért
fontos és hogy az a tény is a köztünk levő különbséget illusztrálja,
hogy a keleti part legnagyobb kaliberű egyetemei felvételi
bizottságainak tetszését miért nyerheti el egy farmer lány, aki a
halott ikerbátyjáról ír. Mert teljesen különbözők a keleti parti elit
és a nyugati, föld alapon gondolkodó emberek. Mi nem vágyunk
senki szimpátiájára. Nagyon dühös voltam. Azt hiszem, sosem
voltam még annyira dühös. Úgy küldtem el a kérelmet, hogy nem
engedtem, hogy Sykes átnézze, ami szigorúan szabályellenes volt.
Még senki nem csinált ilyent. Próbálta visszavonatni a
jelentkezésemet, annyira bosszúálló kis kibaszott alak volt, de
elkésett. Azt hiszem, nagyon odavoltak a farmer lány
karakánságommal. Bejutottam, persze. Az előfelvételi sorozatban,
teljes ösztöndíjjal. Az egyetem nyomást gyakorolt a középiskolára
és Sykes-t lemondásra kényszerítették. Tudod, még mindig az
zavar, hogy tudtam, hogy meglesz. Hogy felvesznek. Úgy értem,
sikerült megpendítenem a megfelelő érzelmi húrokat, ugye?
Szóval nagyon dühös voltam, de valahol mélyen, legbelül tudtam,
hogy a pályázatom erősebb lesz tőle. Gyakran imádkoztam emiatt.
Úgy értem, bocsánatot kértem Bótól, hogy őt használtam fel arra,
hogy bejuthassak az egyetemre.

Leráztam a földet egy köteg fehérrépáról és a kosárba tettem.

Nem használtad fel Bót. Pontosan azt írtad, amit éreztél.

Igen, de gyakran gondolok arra, hogy a leghitelesebb lépés az

lett volna, ha hagyom a fenébe a Dartmouth Egyetemet, mert ilyen
elvárásaik vannak, ilyen az értékrendjük és inkább a Northern
State-re kellett volna mennem. Az egy mezőgazdasági iskola. Úgy
értem, az volt.

Mennyi idős voltál? Tizenhét? Szárnypróbálgatás. Izmozás.

Heves természeted volt, mint az apádnak. Az igazságra
legérzékenyebb emberi lények a világon a tizenhét éves lányok. És
nem az egyetem miatt. Hanem Mr. Szopató.

Tudod, hogyan értem. Hiszen végső soron igaza volt. A témavá-

lasztásban. Hogy attól teljesen odalesznek. Nem is tudom. Néha
eszembe jut; középkorú férfi, egyedülálló; megalázták, kirúgták az
egyetlen munkából, amiben igazán jó volt. Vajon mit csinált a
hátralévő életében; milyen volt, amikor beütött az influenza? Ma-
gányos volt, egyedül, rémült. Furcsa, milyen dolgok képesek ébren
tartani éjszaka, mindazok után, ami történt.

Ámen, mondtam.

Csend. Egy marok réti perjét húztam ki. Kezem fekete a rá

tapadt sártól, mint a medvetalp. Cima túlságosan is tapintatos volt
ahhoz, hogy megkérdezze tőlem. Még mindig farmer lány.

Akarod tudni, mi nem hagy engem aludni éjszaka?

 A napon guggolt; kihúzta magát, kisimította a hajat az arcából.
Hosszú, egyenes az orra, szemei messze ülők. Hosszú, karcsú
nyak, most véraláfutásos.

Nem tudtam azt mondani: a végén párnát nyomtam a

feleségem arcába. Hogy éreztem, ahogy küszködik, az utolsó
másodpercekben próbálja elhárítani a halált, amit ő maga kért.
Reflex, igaz? Hogy szorosan fogtam és ráhajoltam és betartottam
az ígéretemet, amit nem sokkal korábban tettem neki. Ez volt a
helyes döntés. Ugye?
Vagy azt mondhattam volna el, amikor éjnek évadján
megöltünk egy fiatal fiút? Hogy nem csináltunk belőle kutyakaját?
Hogy megöltünk egy fiatal lányt fényes nappal, aki konyhakéssel
rohant utánam és valószínűleg segíteni akart. Vagy hogy
legkedvesebb emlékem talán az, hogy egyedül horgászom
pisztrángra a patakban és Jasper fekszik a parton. Hogy ennek
nagy része álom, vagy az lehetne. Hogy már nem is tudom, mi a
különbség álom és emlék között. Álomból álomba ébredek, és nem
tudom, miért csinálom tovább. Gyanítom, csak a kíváncsiság tart
életben. És nem vagyok már biztos abban, hogy az elég.

Párnával fojtottam meg a feleségemet. A végén, amikor kérte.

Mintha egy kutyát ölnék meg. És más dolgok. Rosszabbak.

Cima még a kezében tartotta a leveles fehérrépa csomót.

Megmarkolta a leveleket. Bólintott. Tekintete lágy volt,
rezzenéstelen.

Bárcsak ott lehettem volna, hogy megtegyem ezt Tomasnak.

Bárcsak megtehettem volna. Miért nem maradtam a férjemmel?
Anyámnak volt férje, neki nem lett volna annyira szüksége rám,
mint Tomasnak. Akkor még nem kapta el. Egy kicsit köhögött, de
nem volt biztos benne. Nem volt láza. Sokan köhögtek, csak né-
hány esetet erősítettem meg. De tudhattam volna. Ez volt a mun-
kám, láttam az első jelentéseket.

Egyenes háttal guggolt és némán sírt. A kosárba tettem a fehér-

répát és nekiálltam gyomlálni. Leráztam a talajt a gyökerekről és
visszatettem a gilisztákat a földre.

*
A legmélyebb pont a vízesés alatt volt. Még alacsony vízállásnál
is négy-öt láb mély és hideg. Nehéz volt elképzelni, hogy az ki-
szárad, de ez biztosan bekövetkezik, ha nincs elég hó, ha nyáron
nem esik elég eső. Amikor nagyon melegre fordult az idő, minden
nap fürödtem itt. Késő délután jártam fürdeni, amikor a napfény
még leért a szurdok aljába, tetszett a kontraszt: a meleg és a hideg.
Ágra akasztottam az ingemet, mint valami viharvert zászlót, hogy
tudják, ott vagyok és a kitaposott ösvényen nyomultam a kis tóba.
A vízesés permete a part sima köveire fröcskölt. A vízben tíz fokkal
hidegebb lehetett. Hálás voltam, olyan hálás, mint egész nap; ki-
gomboltam a nadrágomat, kifűztem a cipőmet, levetkőztem. Néha
csak ültem a párában; a külső kövek voltak a legmelegebbek; lába-
mat lóbáltam, lábszárközépig a vízben: hűvös hullám a mellemen,
a nap a hátamba süt; a kontrasztok. És néztem, ahogy a
szivárványsáv elmozdul a víz permetcseppjei közt.

Meg akartam kérdezni tőle: mit tudtál az influenzáról, a

közelgő járványról? Tudtál róla? Tényleg mindenkit olyan nagy
meglepetésként ért? Miért volt olyan gyors lefolyású? Mi volt ez a
vérbetegség, ami közvetlenül az influenza után terjedt el, és az
influenzát túlélők közül miért kapták el annyian? Meg akartam
kérdezni tőle ezt már azóta, hogy elmondta, orvos, és olyan orvos.
De megelőzött a történettel, hogy a férje úgy halt meg a
kórházban, hogy ő nem volt mellette és nem akartam feltépni a
régi sebeket, stb., de most elhatároztam, hogy végre
megkérdezem, ő hozta fel a témát. De aztán sírva fakadt.
Valószínűleg én is sírtam volna, de az a helyzet, hogy én már
kisírtam magamat. Kicsavartak, mint egy emberi rongyot.

Ott ültem meztelenül a köveken, lábamat a vízbe lógattam;

éreztem a vízesés felől áradó nedves levegőt; semmit nem
hallottam, csak a víz locsogását és fülem mögött égetett a nap.
Semmire nem gondoltam. Hálás voltam ezért. Kedvenc
napszakom. Ekkor elmondhattam: békém van. Ott a halódó patak
partján.

Annak a napnak a délutánján, amelynek délelőttjén fehér répát

szedtünk, felgyalogoltam a vízeséshez és levetettem magamról az
izzadt, koszos pólót és arra gondoltam, ki kéne mosnom. Ami azt
jelentette, hogy csak bemártottam párszor a vízbe, a kövekhez
csapkodtam és kicsavartam. Arra gondoltam, hogy ezért is hálás-
nak kéne lenned, Hig: nem állnak halomban a szennyes munka-
ruhák, amiket ki kell mosni, össze kell hajtogatni és begyömöszöl-
ni a szekrény túl kicsi fachjaiba. Melissával soha nem volt elég
helyünk a holminknak. Azt gondolhatnád, hogy egy asztalosnak
gondja van a saját dolgaira, de nem. Csak a póló, a nadrág, egy pár
zokni. Egy pamut atlétatrikó. Foltozott és újra foltozott kedvenc
gyapjú pulóverem. Azt hitted, csak néhány napra hagyod el Erie
területét.

Fogtam a pólót, kiterítettem a fűzfára és akkor megláttam, hogy

ő áll a ködpárás vízben, meztelenül, velem szembefordulva, és
valamit figyel a fal magasán. Vékony volt, mint a fűzfaág.
Kilátszottak a bordái. Combja hosszú, csípője íve szép,
vénuszdombja kiálló, a kis sötét szőr nem rejtette el teljesen. Keble
nem nagy, de nem kicsi. Feszes alma. Hogyan értem? Tömött, telt.
Kulcscsont, szép váll. Erős kar; karcsú, de erős. Jobb felső combján
zúzódás. Azt hiszem, a lélegzetem is elállt. Nem is tudom.
Tökéletes volt. Tompa, zsibbadt gondolatom: Hogy a pokolba
dugtad ezt mond el előlem? Túl bő férfiing alá? A szemem nyilván
kijött a gyakorlatból. Erre gondoltam. Mindezt a másodperc tört
része alatt. Mert reflexből elfordultam, a sziklafalat néztem és
megláttam, hogy a vándorsólyom leszáll a fészkébe. Madarat vitt a
csőrében, átkozottul nagy madarat.

Szerinted hogyan fogja felosztani? kérdezte a vízen túlról.

Mit? Mintha nem a valóságban volnék. Visszanéztem rá, és

láttam, hogy félig elfordult; láttam a derekát, a vesetáji
bemélyedést, újabb szép ívet, a fenekét. Az ívet, ami teljesen
kicsinál engem. Holtember ív. Pislogtam. Arra gondoltam, hogy
semmi, nem is valós, csak olyan istenverte nőalak, amilyeneket
Bangley poszterein láttam. Csak milliószor szebb. Nem mondtam,
hogy bocsánat, hogy így rád törtem meg ilyesmi. Azt mondtam,
hogy cafatokra tépi. Szóval nem mondtam, hanem üvöltöttem a
vízen át, aztán megfordultam és elmenekültem.

Nagy Hig. Nagyon profi a géppel, nagyon kemény a

látogatókkal, de most csak hebegni képes.

Nem sokkal később megtalált az árnyékban. Most te jössz,

mondta mosolyogva.

A függőágy mellett haladt el, fejét lehajtva, haját csavarta ki. Ott
feküdtem, belső elválasztású mirigyeim mintha egyszerre kaptak
volna sokkot - egyszerre próbáltam felidézni és kiirtani
emlékezetemből a részleteket, amiket nem sokkal korábban
láttam. Megint megriadtam látványától és biztosra vettem, hogy
olvasni tud a gondolataimban. Visszavigyorogtam rá, félszegen,
mint valami tizenhat éves.

Te mikor mutatod meg nekem a tiédet? ezt kérdezte.

 Megrezzenhettem, elpirulhattam. Szélesen mosolygott és
őszintén, és egy pillanatra a középiskolás futót láttam benne, a
rancher lányt, aki szerette megnyerni a ranch vágtát.

Ellenőriztem a Bestiát, utántöltöttem az olajat, a hátsó ülés

előtt tartott biciklipumpával felpumpáltam a kerekeket. Gyakran
szunyókáltam egy kicsit. Az öreg ház álmok megszűntek. Új álmok
jöttek. Nagymacskákról álmodtam; tigrisekről, pumákról, ahogy
hajnalban leúsznak a folyón; rezzenéstelen szemük mindent lát.
Az álomban páratlan kecsesség volt, és erő és értelem. Azokban az
álmokban szemtől szembe álltam a vadállatokkal, nagyon közel, és
a szemükbe néztem, és valami átjött, de hogy mi, azt sosem
tudtam megnevezni. Ám amikor felébredtem, úgy éreztem, erős és
félelmetes, és talán szép valami hat át. Szerencsésnek éreztem
magamat.

Volt egy álmom, ott feküdtem a függőágyban egy szinte teljesen

szélcsendes délutánon, amit Melissa és én íjászattal töltöttünk, ő
sosem csinálta, én igen. Ha lett volna időm két munka között
korábban kimenni és hosszú vadászszezont csinálni magamnak,
vettem volna nyílvesszőjelölőt. Az álomban nem a nagymacskákra
vadásztunk, hanem azokra a ritka kőszáli kecskékre, amik sötét
ösvényre tértek valahol a Himalája előhegységeiben és amikor cél-
ba vett egy bakot, nagyon közelről, rákiáltottam: NE! és az állat
megugrott és elfutott és Melissa felém fordult és arcán düh és áru-
lás látszott. Arra ébredtem, hogy a függőágy zsinórjait szorítom és
beletelt egy percbe, míg rájöttem, hol vagyok, hogy az egész csak
álom volt és szédülés-közeli érzésem volt, ahogy gondolkodtam
ezen. Ez egy álom és egy kicsit megkönnyebbültem, hogy ebben
voltam és nem a másikban.
 Cima zúzódásai elhalványodtak és eltűntek és újak keletkeztek
a helyükön. Szinte szünet nélkül beszélgettünk. De nagyon jól
éreztem magamat a csendekben is, amik sosem voltak csendek,
mindig volt valami zaj, madarak; ökörszemek, pacsirták.
Estifecskék szárnyvégei villantak alkonyatkor. Később
denevérhangok, levélsusogás, az apadó patak csobogása.
Mindenféle pásztori idill, ami az adott körülmények között egy
kicsit furcsa. Jól éreztem magamat, amikor mellette dolgoztam a
kertben, vagy zöldséget tisztítottunk az árnyékban, az asztalnál.
Mondok valamit neked: egyszer minden véget ér, és már nem vagy
szabad. Minél kellemesebb ez a pihenés, annál inkább nem volt
hajlandó megadni magát a bennem lakó gyanakvó állat. Egyre
többet álmodtam Jasperről, Melissáról. Egyre szomorúbb lettem.
Hátborzongató, mi? Egyszer borsó pergetés közben a kezünk
összeért az edény fölött és az ujjaimon tartotta az ujját. Csak egy
pillanatra. Felnéztem és tekintete nem rezzent, őszinte volt,
csersav-fekete üvegtó, szélcsendes, komoly, tartózkodó, várakozó.
Gyönyörű. Várta, hogy felhőt tükrözzön vissza, eső verje. Elállt a
lélegzetem.

Azoknak a szemeknek a nyitottságát, egyszerű létezőségét

bátornak és rémületesnek találtam. El kellett volna borzadnom.
Befelé mosolygott és folytatta a borsófejtést. Ha jól sejtem, a
belgyógyászok mindenféle tünetet látnak, és nem igazán tudnak
meglepődni semmin.

Elég őzhúsunk volt, így nem kellett ürüt vagy marhát ennünk,
ezért nem ettünk. Pops szerint néhány állat magában is megél itt,
ha később esik, ha ez a tél is olyan enyhe lesz, mint az előző. Azt
mondta, hogy ha a dolgok jobbra fordulnak, visszajöhetünk ide.
Pops nem olyan ember volt, aki áltatja magát, persze minden em-
bernek van képzeletbeli menedéke.
 Még egy hét, kettő. Valami belső drótok kezdtek meglazulni.
Addig az ember nem is tudja, mennyire feszes. Pops az erdőben
volt, fát vágni. Tüzet raktam Cimának a vacsorához a kinti tűzrakó
helyen; ültünk a rönkökön és csak néztük, ahogy égni kezd. A láng
a szél ritmusára ingott, suttogott. A napnak ebben a szakában a
szél a folyó folyásával ellentétes volt, ahogy mindenhol ezen a
vidéken, de a kanyon alakjában volt valami, ami eltérítette, így
mindenfelől fújt, vagyis a tűz mellett nem volt egyetlen védett hely
sem a füst elől. Már kétszer átültünk. Könnyezett a szemem a
füsttől.

A füst megríkat, aztán gyászolunk, mondtam. Mint a

hagymavágás. Attól mindig szomorú vagyok.

Mosolygott.

Sosem voltam New York-ban. Neked tetszett?

Imádtam. Egyszerűen imádtam. Tudod, vannak, akik azt

mondják, szeretnék, ha két életük lenne, hogy az egyikben
cowboy, a másikban színész lehessen belőlük. Vagy valami más.
Én azért akartam két életet, hogy az egyikben a Heights-on - a
Brooklyn Heights-on lakhassak, a másiban mondjuk East
Village-ben. Nem tudtam betelni vele. Yankees meccsekre akartam
járni - Yanks, nem Mets és az Off Off Broadway-re és költői
estekre és eltévedni a Met-ben. Megint. Elmentem minden művész
retrospektív kiállítására, ami csak volt. Rosszullétig zabálhattam a
Sabrettet.

A Sabrett?

Hot dog. Savanyú káposztával, grillezett hagymával, mustárral,

szósszal. Voltak esték, amikor végigsétáltam a Court Street-en egé-
szen a Carroll Gardens-ig meg vissza. Megismertem minden utcai
árust minden összehajtható asztal mögött álló embert, akik sálakat
árultak és gyerekkönyveket és hamisított órákat. Gomolygó tömeg.
Arra gondoltam, hogy ha gyerekünk lesz, itt vesszük majd az első
könyveit. Két dollár per darab! Talán kamionokról lopták, ugye?

Lehet.

A világ, amikor még volt tömeg. Olyan furcsának tűnik. A régi

szép idők. Azt mondtam: És a vég? Láttad? Tapasztaltad?

Fejét ingatta. Lehajolt, ágvéget tolt a tűzbe, és a bő ingen

beláttam; láttam a mellét, ami most is teltebb volt, mint lennie
kéne, nagyon barna a naptól, fent barna, lejjebb tejfehér. Egész
nap velem volt a melle. Az hiszem, valami felébredt bennem.
Valószínűleg mindig is ébren volt. Hig, te meg ködben éltél.

A Létezés Köde, mondtam.

Tessék?

Bocsánat. Néha magamban beszélek.

Észrevettem.

Tényleg?

Bólintott. És én?

Nem hallottam még.

Csend.

Nem láttam az összeomlást, a tömeghalált. De éreztem, hogy

jön. Mint amikor leesik a légnyomás. Olyan, ami rosszabb, mint a
rossz idő. Átéltünk ilyent néhányszor gyerekkoromben a farmon.
Olyan légnyomás-változást, amit az ember a pulzusában, a
tüdejében érez. Az ég elsötétül, furcsa, zöldes árnyalatú feketeség.
Az állatok nyugtalanok, jobban, mint máskor, amikor vihar
készülődik. Úgy éreztem. Azt hiszem, ebből tudnom kellett volna.

Kellett volna. Ezt magamnak. Olyan sok volt már ebből. Házat
tudnék építeni a kellett-volnákból, üzemanyag lehetne, kerti
trágya.

Tudod, hogyan kezdődött? Új-Delhi?

Fejét ingatta.

Ez volt az újságokban. Egy antibiotikum-rezisztens baktérium

mutációja; amit már két évtizede figyeltek. A vízkészletekben,
satöbbi. A madárinfluenzával kombinálva. Afrikaiasított gyilkos
madárinfluenzának neveztük. Mint a gyilkos méhek. Az első
eseteket Új-Delhire fogták. De valószínűleg nem ott volt a járvány
gócpontja. Hallottunk olyan szóbeszédet, hogy Livermore-ban.

Ahol a fegyverlaboratórium van?

Bólintott. Azt pletykálták, hogy egyszerű szállítás volt. Egy

katonai gépen egy futár, nála a minta angliai barátainknak. A gép
állítólag Bramptonban lezuhant. Soha senki nem fogja megtudni.
Körülnézett a kanyonban és hagyta, hogy a szavak abszurd
valóságát elvigye a szél, a füst.

Már teljesen felébredtem. Mélyet lélegzett és láttam... Hig!

Láttam a mellbimbóit az ing vékony anyagán át. Istenem, Hig!
Közel egy évtizede nem hallottál semmi hírt, igazi hírt. Ettől lettél
kanos!
 Az influenza kórokozójának genetikai módosítása régi művelet.

Igen, mondtam.

Nézz a szemembe, ha köszönsz nekem.

Megráztam magamat. A füstön át vigyorgott rám.

Calmate, katona, ezt mondta.

Sosem tanultam meg spanyolul, mormoltam.

Nem tudom, hány órakor vacsoráztunk, de valamikor késő este,

amikor az ég olyan foszforeszkáló kék volt, mintha csak egyetlen
csillag lenne és az esti fecskék a patak felett cikázva utolsó lako-
májukra repültek. Mexikóban vagy arrafelé telelnek, és úgy tűnik,
teljesen jól vannak. Szárnyuk fürge, olyan akrobatikusan repülnek,
mint a többi fecske. Fehér szárnycsíkjaik villannak a hirtelen
irányváltozásra. Rövid csipogások. Röpke pillantás. Az öröm, hogy
figyelhetem a madarakat táplálkozásuk egyetlen óráján.

Azt hiszem azért ettek akkor, mert ilyenkor előjöttek a bogarak.

Nem volt olyan hideg, mint később, amikor már teljesen besöté-
tedett és a halvány csillagok összegomolyodtak és érezni lehetett a
sziklafalból sugárzó napfény melegét.

Levittem azt a pár edényt a patakhoz és homokkal

elmosogattam. Többnyire a szabadban főztek, a folyóból hozott
kövekből kirakott tűzrakó helyen. Azokon az éjszakákon apa és
lánya ott ültek két tuskón és úgy nézték a szélfútta zsarátnokot,
ahogy tévét néznének. A nedves edényeket letettem az asztalra,
befeküdtem a függőágyba és azt akartam kideríteni, mennyi ideig
bírom ki, hogy ne gondoljak semmire. Ha jól emlékszem, a
rekordom hat Mississippi volt.

Egyik éjjel meztelenül aludtam el, mielőtt bebújhattam volna a

hálózsákomba és a sötétben arra ébredtem, hogy a takaró súlya
nehezedik rám.

Nem féltem, teljesen rendben valónak tűnt. Fel akartam ülni, de

egy kéz visszanyomott. Cssss, mondta Cima. Kijöttem pisilni és
úgy gondoltam, így megfázol.

Visszafeküdtem.

Köszönöm.

Fölém hajolt, a haja súrolta az arcomat, éreztem leheletét, aztán

felemelte a takarót, elnyújtózkodott mellettem, csípője mocorgott,
bordái a függőágy szélén, szorosan mellettem és a nyakamba
súgta:

Jó.

Ennyi. Aztán elaludt.

A férfiing volt rajta. Semmi más. A combomon éreztem a

dombját. Mons pubis, igaz? Csípőcsontjának bölcsőjét. Ott
feküdtem, szívem kalapált. Gondolatban végigpásztáztam a testét
a lábujjától, ahol az enyémhez ért, csontos, kissé hideg, fel a
combján át a térdhajlatáig, a térdkalácsáig, ahol az én
térdhajlatomba ért - lehet fogalmad róla. Az agyam magától
kalandozott, követte a térképet, minden érdekes helyen időzött,
minden látványos helyen. Szívem vadul vert, farkam moccant,
nyújtózott, megkeményedett, megnyúlt és utána szinte fájt.
Lüktetett. És az agyam tovább kalandozott. Végig a teste hosszán,
minden kapcsolódási ponton. Aztán eljöhetett az a pont, amikor
kimerültem; kifogyott az üzemanyag vagy ilyesmi; elaludtam.

Másnap reggel éreztem, hogy egy másik élőlény súlya szorult

személyes terembe, hogy más lélegzést hallok. Ilyen egyszerűen.
Jasperrel volt ilyen. Persze a két dolog össze sem hasonlítható.

*
Másnap reggelinél, hideg sült és krumpli, a kertben, a
vacsoraasztalnál a tüzet táplálja és ugyanolyan, mint volt. Ugyanaz
a nyugodt, mindent megfigyelő szem, mint a napfényt magába
szívó sötét tó. A csoda. A nők ilyenek. Pops nem ilyen és én sem.
Pops nem hülye; talán hasonló fejleményre számít a legelső naptól
fogva. Bármi legyen is az a fejlemény. Lehet, hogy semmi. Végül is
az utolsó túlélők között vagyunk a földön, legalábbis közel s távol
rajtunk kívül senki sincsen. Mint a lakatlan sziget viccek. Az a
kalapos vicc például. Az lenne a nagyon furcsa, ha nem történne
meg, igaz, Hig?

Nem igazán. Nem olyan érzés. Kibaszott bizarr. Illetve nem is

bizarr. Felkavaró. Jelentős. Hát, valószínűleg semmi. Talán az
égvilágon semmit nem jelent, úgy értem, csak egy kísérlet, hogy
lássam, milyen érzés annyi év után. Alváskísérlet.

Pops tekintete a másodperc tört részével tovább időzött rajtam.

Ennyi. Apró, de feltűnő jel. Nem tudok a szemébe nézni. Elkapom
tekintetemet. Tudom, hogy Pops kemény férfi, ahol, és amikor
keménynek kell lennie, de azon túl a saját dolgával törődik, és
ugyanezt várja el.

A barátnőm akar lenni? Micsoda ostoba, idióta gondolat.

Valami istenverte középiskolában vagyunk? A Parton vagy, ember.
Az utolsó férfi és nő mekkora területen? Legalább három
megyényin. Hazafias kötelességed felvállalni ezt a gondolatot.

Tényleg?

Nem.

Akkor?

Vállvonás.

Csinálj, amit akarsz.

Mit akarok?

Két ember akarok lenni egyszerre. Az egyik elmenekül.

Másnap éjjel nagyon későn jött. Rájöttem, hogy álmatlanul

vártam szinte egész éjszaka. Csak azon tűnődtem, mit csinálnék,
mit csinálna. Felemelte a hálózsákot, amin nem húztam be a
zipzárt és bebújt mellém, a fülemhez szorította a száját és azt
súgta: Hiányzom. Aztán elaludtam. Parancs volt és kérdés.

Eléggé össze voltunk szorulva. A karom hajlatán aludt, ami

elzsibbadt, bizsergett. Combja a combomon volt, melle az
oldalamnál, lehelete a bőrömön. Füst és édes illata volt,
jellegzetes, mint a zsálya. Megint erős, lüktető merevedésem lett.
Feküdtem. Megint te? Már rendszeresen? Talán szívesen látlak;
feltéve, ha jól viselkedsz. Ott feküdtem és próbáltam felismerni a
csillagképeket a leveleken át; haját szagoltam, hallgattam
egyenletes szuszogását. Az éjszaka közepén megtalált, megtalálta.
Lecsúsztatta a kezét a hasamon és simogatott. Könnyeden. Egy
nyögés se, egy csók se, mintha mind a ketten aludnánk. Nem
aludtunk. A testem olyan volt, mint egy légi bázis a filmekben,
amikor megszólal a riadó. Mindenki mindenhonnan a harci gépek
felé rohan. Minden sejtem felébredt, figyelmük meglepett farkam
felé irányult. Nagyon, nagyon jó érzés volt. Keze lelassult, megállt,
kétszer megrándult. Aludt. Én még mindig azon a szörnyű
peremen egyensúlyoztam. Ott feküdtem valami lebegő, kínzó
gyönyörben.

*
Pops meg én ásóval, machetével felmentünk a mezőre, a leendő
kifutópályát egyengettük. Csendben dolgoztunk, köveket mozgat-
tunk, egyengettünk, földet döngöltünk, bozótot vágtunk. Ha volt
valami feszélyezettség közöttünk, az bennem volt. A pálya köze-
pén vágtunk ki egy mesquite cserjét. Pops az ásóval emelte, én
kötéllel húztam a karcsú törzset. Átlendültem a törzs másik olda-
lára, hogy jobb szögből tudjam húzni, és húztam, és egy makacs
gyökérág engedett és föld fröccsent Pops arcába. Felegyenesedett.
Nem látott. Lassan megtisztogatta magát, köpött. Két kézzel
tartotta az ásót, mint valami lándzsát.

Hig, idiótán viselkedsz, a szokásosnál is idiótábban.

Nem Higs. Még földet pislogott ki a szeméből, csuklójával

törölte.

Az áldásomat akarod vagy ilyesmi? Mint valami szirupos

filmben?

Jobban megdöbbentett, mintha megütött volna. Úgy

szorítottam a kötél végét, mintha nem lennék biztos benne, hogy
miért fogom, mintha valami olyan állat farka lenne, hogy nem
tudnám, akarok-e közelebbi kapcsolatba kerülni vele.
 Ahogy most állunk ebben a játszmában, fontosabb dolgom is
van ennél. Amúgy sosem voltam olyan apa. Soha egy srácnak sem
mondtam, hogy tízre hozd haza.

Lenéztem a kötelet tartó kezemre, az arcát feketítő földre és

felnevettem. Jesszus. Nevettem. Minél jobban nevettem, annál
mulatságosabb lett az egész. A büdös francba, nem tudom, talán
az előző éjjel felgyülemlett fezsültség szabadult fel. Szóval hogy
nem jött ki belőle. Retrográd ejakuláció. Régen így neveztük. Vagy
csak a lakatlan szigetes karikatúra dolog vagy a védelmező apa
dolog vagy az, hogy senki nem úgy viselkedett, ahogy normálisan
viselkednie kellett volna. Ennyi? Valószínűleg nem. Talán valami
megkönnyebbülés, hogy Pops még nem ölt meg. Vagy hogy ott áll,
csupa föld az arca és nem ölt még meg. Vagy hogy régen, nagyon
régen nem nevettem igazán jót.

Június közepe után lehetett. Már nem tudtam számon tartani a

napokat. Ami talán nem is rossz. Úgy értem, nem volt újság, sem-
mi eszköz, amivel meg tudtam volna mondani, milyen hónap há-
nyadika van. Ha az ember elveszíti az időszámítás fonalát, soha
többé nem találja meg.

Megettük az összes őzhúst, kivéve a szárítottat, amit az útra

tartogattunk. Levágtunk egy birkát; két napig ürühúst ettünk.
Ürühúst és az utolsó újkrumplit és zöldséget, salátát, mangoldot,
borsót. Forróak voltak a napok, a patak lassan csörgedezett, az
éjszakák melegek. Nem sokkal sötétedés után jött hozzám, miután
elhelyezkedtem a zsákommal a fejem alatt, egy szál ingben a háló-
zsákban. Hosszú férfiing volt rajta, keze az arcomat érintette, vé-
gigsimított, meghúzott egy szakálltincsemet, amitől felnevettem.
A kanyon felett a holdnegyed vöröslő
világítótorony-fénypászmaként lebegett és tisztán láttam őt. Pléd
volt nála. Leterítette a függőágy mellett a földre, lefeküdt rá,
hanyatt, egyik karja a feje alatt. A holdat nézte, én meg őt.
Kidugtam az egyik lábamat a hálózsákból, a gyapjúplédhez ért az
ujjam, és ellöktem magamat, hintáztam.

A nehezen megszerezhető vagyok játékot játszod? - kérdezte

halkan.

Nem.

Hintáztam. Kigombolta az ingét. Szétnyílt. Szabad kezével

keresztbe nyúlt maga előtt, lehúzta melléről az egyik felét és még
az eget bámulva ujját a következő gomb alá csúsztatta és az inget
oldalra húzta. Kinyílt. Mellkasa emelkedett, süllyedt a légzés
ritmusára. Teljes testét láttam. A sötétben finom fénnyel
sugárzott, mint az éjjel megtörő hullámok. Hasa finom síkja. A...
mindene.

Jézus! Hig, ne fordulj el, ne csukd be a szemedet. Lélegezz, em-

ber! Nézned kell, te seggfej. Nem illetlenség. Ha nem nézed,
megsérted. Mit gondolsz, ki a fasznak szól ez? Neked szól. Nem
csak véletlenül járt erre.

Ez kavargott zavaros fejemben. Azt mondogattam magamnak,

hogy viselkedjek rendesen, viselkedjek úgy, mint egy felnőtt. Jól
nézzek meg minden részletet, szívjam magamba. Tiszta
szerencsében részeltet. Legyél hálás.

A vöröslő holdfény árnyék nélkül festette meg testét. Lábujjam

a plédbe vájódott, a hintázás megállt. Mozdulatlanul néztem.
Mondhatni feszült, várakozó áhítattal. Mintha egy pompás őzet
figyelnék, ahogy kilép a nyárfák közül: amit látsz, Hig, az nem
lehet valóságos, túl gyönyörű, hogy igaz legyen. Egy izmod se
rezzenjen, különben eltűnik.
 Nem tűnt el. Felém fordította a fejét. Köhécseltem.
Torokköszörülés.

Éppen erre jártál, szóltam idétlenül. Magas volt a hangom,

mintha mutáló kamasz lennék, aki képtelen uralkodni hangszínén.

Szeme rebbent: talán. Felkönyökölt, lerázta karján az ing ujját.

Aztán átfordult, hasra feküdt, feje a keresztbe font karján. Más
szögből mutatta magát. A világnak vége lehet, de nem vagy kö-
zömbös, nem vagy immunis erre, nem, ó, nem.

Ha akarod, csak nézz. Talán már régen nem. Nem sietek.

Édes tomporát a levegőbe emelte.

Hmmm, jó, ha ezen a részen inkább gyorsan túljutunk.

Hmmm.

Felemeltem a seggemet a függőágyból, lehámoztam magamról

az inget, ledobtam mellé. Nem tudom, miért, de a repülésre gon-
doltam. Hogy van az ellenőrzőlista, aminek minden tételét ki kell
pipálni, mielőtt beindítjuk a motort, mielőtt elindulunk a
gurulóúton, mielőtt felszállunk. Hogy ha az ember minden nap
repül, akkor a mozdulatok kigyakoroltak, egyik jön a másik után,
alig nézünk a listára; de ha egy ideje nem repültünk, mindent át
kell gondolni, minden tételt külön ellenőrizni kell, hogy ne legyen
baleset.

Elfelejtettem, hol kell kezdeni. Úgy érzem magam, mint...

Egy tizenöt éves ezt nem mondaná.

 Igen. Inkább úgy éreztem magamat, mint egy pilóta. Egy régen
nem repült pilóta, aki lassan halad az ellenőrzőlistákkal. Hogy ne
zuhanjunk le.

Érintsd meg a hátamat, ezt mondta.

Megtettem. Könnyeden mozdítottam rajta ujjaimat. Bőre

megfeszült és kisimult alattuk. A búzamező fölött fúvó szél jutott
eszembe. Nyöszörgött.

Fáj?

Nem. Istenem, nem. Összefont karjába mondta. Ilyen könnyed-

nek kell lennie, de nagyon jó érzés.

Kezem átsiklott feneke halmán, a combjára csusszant,

fonákjára, belsejére.

Hmmm, nyöszörgött. Talán jobb, ha az ember elfelejti.

Ringatózva az oldalára fordult, ujjai a hajamba találtak,

szakállamba, belegabalyodtak, arcomat arcához húzták. Amikor
szája megtalálta a számat, szétestem. Nem robbantam, mint
valami bomba vagy ilyesmi, de darabjaimra hulltam. Egyenként.
Darabjaim ellebegtek, mintha pályára álltak volna körülöttem.
Mintha hasadó galaxis lennék. Rendkívül lassított mozgású
megsemmisülés. Mindenek középpontja a szája volt, a haja. Ő. És
körülötte álltam újra össze. Gondolkodás nélkül. Rágördültem és
felszisszent a fájdalomtól.

Várj...

Ó. A francba. Lekászálódtam.
 Semmi gond, semmi gond. Így. Nem vagyok annyira törékeny.
Hanyatt fektetett. Megcsókolt. Csókolt és csókolt, haja betakart.
Csókolta a szememet, az orromat, a számat. A szájával, aztán
mellét leeresztette az arcomra és úgy csókolt, mellbimbóival
cirógatott, szemével, orrával, nyelvével. És aztán. Meglepetés. A
döbbenet. Rám ereszkedett. Az első érintés. Nedves. Mint a szája.
Ellenállás. A hő. Nagyon, nagyon lassan, aztán csusszanás,
megadás.

Ó, istenem, ne mozdulj! Az a sok darab! Mozdult. Az, hogy

mozdult, összerántotta a darabokat. Ahogy ezer hal egyszerre
mozdul a hömpölygő tengerárral. Előre-hátra. Ahogy a csillagok a
levelek között. Belsejét értem. Benne voltam, a legközepén,
valahol az egyetlen mozdulatlanságban voltam, ahol minden
összeér. Ott.

Aztán elengedtem. A megfeszülésből hová is? A semmibe. Már

nem akartam irányítani. Zuhanás. Talán kiáltottam, de nem tu-
dom. A tökéletes boldogság, a zuhanás tiszta vesztesége.

Ő mozgott, és én kirobbantam. Akármi, akármilyen

konstelláció lett, széthasította a fény és szétszóródott a sötétbe, a
baszásba, ott lehetett egész végig. Remegve feküdt rajtam, a súlya
és darabjaink lágy, könyörtelen hamuesőként záporoztak ránk.

*
Ó, súgta, ajka a fülemben moccant.

Ahmmm, ó.

Lezuhantunk, mi?

Aham. Jól.
 Hogyan töltődsz fel. Ott fekszel. Olyan, mint a boldogság, pont
mint a víz, valami tiszta, valami áttetsző ömlik beléd. Annyira jó,
hogy nem is jegyzed meg, hogy milyen jó; csak átáramlik rajtad,
fényes folyam, mintha mindig is ott lett volna benned.

Olyan mozdulatlanul fekszünk, amilyen moccanatlanul feküdni

tudunk; szív ver szíven, egyszerre verő ritmus, ami szétpattant,
külön vert, ellentétes ütemben, aztán megint együtt, talán
mindkettőnket elbűvölt zenéje és az érzés. Aztán felállt, ránk
húzta a gyapjútakarót és mellém bújt és elaludtunk. Nem úgy volt,
mint a zavarodottság előző éjszakáin. Mély, megkönnyebbült
álom. Igazi megnyugvás, egyszerű kimerülés.

Hajnal előtt, talán hogy Pops ne érezze kényelmetlenül magát,

felkelt mellőlem, begombolta az ingét és visszament a mezőre és
ott aludt a vastag ponderosafenyőtű ágyon, ahol meleg éjszakákon
aludni szokott. Kint, a csillagok alatt, azt mondta, ahol mindent
lát. De szerintem az állatok szuszogásának megnyugtató hangja
miatt volt, ahogy a füvet tépték, legelték mindig ketten-hárman
körülötte éjjelente. És Pops horkol, ezt mondta. Pops a hajnal első
fényénél lejött a patakhoz, ahogy mindig; a csobogáson át
hallottam a fogmosás kopott sörtés csiszitelését, krákogást, köpést,
köhögést.

Cima... Hallottam, ahogy jó reggelt kíván neki, kinyitottam a

szememet, megláttam az ingben, de most volt rajta nadrág is, amit
nyilván az ágya mellett tart. A gyönyörteljes elégedettség, hogy így
látom most, kint a világban, új szemmel. Hogy ismerem, ahogy
ismerem. Behunytam a szememet, hogy visszaaludjak. Soha nem
engedte, hogy én rakjak reggel tüzet. Az én dolgom, mondtam
mindig. Az én rituálém. Ne avatkozz a szokásaimba! Így élünk itt.
Ne görcsölj! Aludj! Aludtam. Mire felkeltem, mindig kész volt a
bögrényi keserű tea. Azt hiszem, legalább annyira jól esett a
rituálé, mint a fanyar íz.

Aznap reggel lassan keltem fel, kinyújtózkodtam, leltárt

csináltam: Hig, megvan mind a két karod? Ellenőrizd! A lábaid?
Ellenőrizd! Tényleg nem robbantál darabokra? Nem. Megvan a
szíved? Ilyen kérdés korábban meg sem fordult a fejedben. Utána
sem. Igen. Egy kicsit összerázódott, egy kicsit telítettebb.
Könnyebb és nehezebb egyszerre, ezt kapd ki.

A tűznél voltak. Sülő hús illatát éreztem. Vizet locsoltam

arcomra, mellemre, vízbe mártottam a fejemet, megtörölköztem
az inggel, a tűzhöz mentem.

Reggel.

Pops bólintott. Cima guggolt, egy darab fát dugott a lángok

közé, a napkelte szele körbefújta füsttel. Összerezzent, arca
grimaszba rándult, gyorsan másfelé nyújtotta a nyakát, rátette a
fát a tűzre.

Jó reggelt, mondtam.

Vagy túl nagy füstben volt, hogy halljon, vagy nem tudott
válaszolni. A grimasz. Felállt, kilépett a füstből, behajlított ujjait
könnyes szeméhez vonta.

Jó reggelt, mondtam.

Cima letörölte a könnyeit, bosszús szemével pislogott rám.

Láttam, hogy szusszan. Egy szót sem szólt. Felemelte a gőzölgő
teáskannát a tuskóról, töltött, a kezembe adta a bögrét, de nem
nézett rám.
 Leég a hús, mondta. Az apjának, nekem vagy senkinek. A
zavar-ban-lét határán.

Majd én kiveszem, mondtam. A hosszú nyelű húsvilláért

nyúltam, de alsó karjával odébb tolta a kezemet, felkapta a villát,
megfordította a hússzeleteket a grillrácson.

Maradj csak, mondta.

Zsigereim megdermedtek. Popsra pillantottam, aki udvariasan

oldalra fordult ültő helyében, kifejezéstelen arccal nézett. A
kanyon túlsó falának tetejét tanulmányozta, italát szürcsölte.

Megint:

Maradj csak. Egy perc, és kész.

Hosszan felsóhajtottam, én is elfordultam, Pops példáját

követve a kanyon távolabbi falát néztem. Megvannak a karjaid?
Hig? Hig? Igen. A lábaid? Igen. Itt állj meg. Legyél hálás érte.

Sírhattam volna. Ott álltam a gomolygó füstben, azt

használhattam volna álcázásnak. Így van ez.

Néma reggeli, néma rágás, nyelés után levittem az edényeket a

patakhoz, ahogy mindig: három tányért, három bögrét, három
bicskát, a hosszú nyelű villát. Hadd égjen le a grillrácsról a zsír.
Ujjaimmal dörzsöltem el a finom homokot a zománcozott
tányérokon, lekapartam róluk a zsírt. A feladatra figyelj, Hig,
koncentrálj a feladatra. A víz. Melegnek tűnt. Melegebbnek. Ez
átkozottul szomorú. Szomorú. A villafogakat a kavicságyba
nyomtam, ujjaimmal töröltem meg. A kibaszott életbe.
Sóhajtottam. Amikor végeztem, a deszka asztalra tettem száradni
őket. Pops ment el mellettem. Puskát vitt a vállán, és az ásót.
 Megyek, felderítem egy kicsit a sztrádát. A nagy napon nem
akarok úgy kimenni oda, hogy felrepedezett, hasznavehetetlen
utat találjunk.

Ennek volt értelme. Nem volt elég üzemanyagunk ahhoz, hogy

körözzünk, míg feltölti az esetleges kátyúkat.

Egy lépést tett, aztán visszanézett rám.

Mindenki nagyon sok mindenen ment keresztül, mondta.

Szerettem ekkor.

Először éreztem úgy, mintha valahogy egy családba tartoznánk.

Már amilyen családot a romokból létre lehet hozni.

Nyilván.

Bólintott, azzal elindult a kanyonban a csalitoson át.

Cima a tűz körüli tömött földet söpörte ágseprűvel. Minden

reggel megtette ezt, hogy elseperje a morzsákat és a hangyákat,
egereket távol tartsa a konyhától.

Akkor is sepert, amikor elindultam feléje. Nem állt meg a

mozdulat. A seprű előtti földdarabot nézte.

Akarod, hogy szedjek zöldséget ebédre, mondtam.

Zsigereim görcsbe rándultak. Ő csak söpört tovább.

Ha akarod, dünnyögte. Söpört.

 Cima?

Söpört. Karistoltak az ágak. Elkaptam a karját. Megmerevedett.

Aú!

Elengedtem, mintha izzó vas lenne. Nézett, csak nézett.

Ez sebet fog hagyni, mondta. Semmit nem változott a hangja.

Cima. Jesszus. Nagyon sajnálom.

Ott álltam, földbe gyökerezett a lábam. Elemi pánik. Nem is lát-

tam világosan. Minden igyekezetem ellenére zihálni kezdtem, és
éreztem, hogy könnyek csorognak le az államon. Teljesen lebé-
nultam. Csak nézett. Arca maszk. Mint halotti maszk; de szemei
élők vagy éledeznek. Sötét szeme mozdulatlan, mint a pénzérme,
aztán valahogy fény gyűlik benne, ahogy a szemben szokott, ha az
ember megért valamit és a tekintet meglágyul. Ott állt remegve,
arcomat nézte, aztán láttam, hogy könnyek csillannak a szemében
és megint az ő szeme volt, sötét tengerszem. Úgy álltunk, mint két
fa. Ingadoztunk. A tűz maradék füstje pöfögött, lengedezett.

Tegnap éjjel, mondta. Miután elaludtunk. Tomasról álmodtam.

Róla, csak róla.

Ajka megremegett, a maszk széttöredezett.

Engem hívott. Haldoklott a kórházi ágyán és engem hívott; úgy

szűkölt, mint egy állat, ami tudja, hogy a vágóhídra viszik. Mint
egy állat, Hig! És ott álltam a fal mellett és vonakodtam segíteni
neki. A férjemnek. A legjobb barátomnak.

Erősen zokogott; alig kapott levegőt.

 Szerelmem befagyott. Mint a téli tó. Órákig álmodhattam ezt. A
végén nem bírtam tovább és felkaptam a nyúzókésemet és oda-
mentem hozzá és elvágtam a torkát. Ó, Istenem!

Összeroskadt. Előre léptem, elkaptam. Két fára gondoltam,

majdnem egészen ki vannak tépve gyökerestől, és egymásnak
hajolnak.

Nem tudom, hogy tudom-e ezt csinálni, mondta. Azt hittem,

igen.

*
Pops azzal jött vissza, hogy a sztráda burkolata teljesen jó és
egyenes vagy ezer láb hosszan. Elég jó, nincsenek rajta nagy ká-
tyúk. Az egyik mérföldkőhöz szalagot kötött szélzsák gyanánt.
Cima elég kedves volt, de inkább visszahúzódó. Többször kijött a
függőágyamhoz, de nem minden éjjel és nem is minden második
éjjel. Napokig nem szeretkeztünk. Öt napig. Nem tudom letagad-
ni, hogy számoltam. És amikor szeretkeztünk, amikor szeretkezni
akartunk... úgy értem, hogy ott feküdtünk meztelenül a pléden és
egymást öleltük, nem csókolóztunk, nem beszéltünk, csak az
orrunk fedezte fel a fülünket, nyakunkat, és a kezünk felderítő
utakat tett sokáig ismeretlen területekre, amiket a veszteség tett
vadonatújjá... amikor úgy tűnt, ideje elhálni vagy legalábbis vala-
hogy megünnepelni ezt az új sebezhetőséget, magamra húztam és
nem volt nedves és nem volt könnyű belé hatolni és éreztem, hogy
fáj neki és valami okból Tomasra gondoltam... a vérző álom
Tomasra... és pánik tört rám és odalett az erekcióm.
A fene essen az álomvilágba! Tomas kísértete kísértett benne és
tönkretette azt, ami néhány napja még olyan eufórikus érzés volt,
mint bármi más.
 Vigasztalón duplán megszorította a farkamat, amitől még
rosszabbul éreztem magamat. Mélyen sóhajtottam - lásd:
Csalódottság - és az oldalamra fordultam. Gyengéden átölelt. A
pléden feküdtünk, egymást ölelve, elhálatlan, kielégületlen
bénultságban. Magányosabbnak éreztem magamat, mint mielőtt
leszálltam a kanyonban. Szívünk egymás mellett, egy ritmusban
vert, de lelkünk nem volt összhangban. Csak fél szívvel öleltem,
nem tudtam szenvedéllyel csókolni, hitelesen beszélni vele.
Mintha az, hogy nem tudtam elhálni szerelmemet vele,
megfosztott volna szeretői jogosultságomtól. Mintha elvette volna
szeretési jogosítványomat, sőt, érzelem-kifejezési jogomat is.
Szörnyű volt.

Eszembe jutott, ahogy ott feküdtem és próbáltam katalogizálni

ezt az új félelmet - az elkülönültségtől való félelmet, amikor olyan
közel voltunk egymáshoz - szóval az jutott eszembe, hogy a
kritikus pillanatban, az igazság, a behatolás pillanatában az álom
emléke adódhatott át belé. Úgy értem, szóval hogy persze szavak
nélkül kommunikálunk. Arra gondoltam, hogy a halott alvadt
véres képe ugyanabban a pillanatban vagy nem sokkal korábban
csúszott át beléje. Ami azt jelenti, hogy egyikünk sem kész. Oké,
Hig, gondoltam. Magyarázd, ahogy akarod. Ha attól jobban érzed
magad, akkor találj ki mentségül, amit akarsz, de nem írhatod át.
Szopás. Nem tudsz javítani rajta. Nem tudok, képtelen vagyok
mozdulni. Alig kapok levegőt.

Hig.

Súgta a szót, fülemben forgó szellő.

Mi az?

Kielégítenél orálisan?
 Francia akcentussal, nazális r-rel mondta, és tudtam, hogy a
régi klasszikus Ponyvaregényre utalt.

Nevettem, hangtalanul, nem vidáman.

Tényleg? Ugye nem is akarod?

És bólintott. Feje mellkasomhoz simult.

Oké. Nagy kilégzés. Hív a kötelesség.

Megtettem. Lecsókoltam a melle közé, a kis köldökébe,

medencéje sekély völgyébe, befelé ívelő hasának alsóbb síkságára,
a tömött göndör foltba, kisajkára, a sima duzzanatra; beszívtam
szagát és munkához láttam. Mintha munka lenne. Mi hat? Mi a
legjobb?

Egy kis ideig így volt. Aztán csípőjét a plédről elemelte és

vonaglott ajkam, nyelvem alatt és sóhajtozott. Aztán nyöszörgött,
és biztattam, és bátorítottam fogammal, ajkammal, nyelvemmel.
És erősebben és szabadjára engedtem mindent. Úgy reptettem,
mint valami papírsárkányt, így éreztem, szárnyalt az a rombusz-
alak és teljesen elfelejtkeztem nyomorult, süket dumáló magam-
ról, és az a szárnyaló valami nagyon, nagyon magasan volt és még
erősebben szoptam, dörzsöltem, és a vér újra megpezsdült és lük-
tetve elment. Teste ívbe feszült és az orgazmus hullámai cikáztak
benne és benne voltam és ő vonaglott alattam és a hátamat kar-
molta. Rájöttem, hogy fájhat neki a súlyom. Gyorsan legördültem
róla, a levegőbe spricceltem és ott feküdtünk és lihegtünk gondo-
lattalanul, és majdnem megint boldogok voltunk. Szinte eltűntek
fenntartásaink.

Ezt kapd ki.

 Aztán három éjszaka semmi, mert annyira felsebezte. De a
táborban sokkal jobb volt a hangulat. És éreztem, hogy nő a
lendület a felszálláshoz.

II
Pops még hajnalban elindult. Minden ceremónia és
elérzékenyülés nélkül. Körülnézett a kanyonban, megszemlélte az
utolsó pár tehenet, borjút, a birkákat, bárányokat. Sietősen
könnyű pakkot szedett össze, fogta a puskáját és szó nélkül
elindult lefelé a patak mentén, át az ágfonat-kerítésen.

Elhagyta az egyetlen életformát, amit valaha megadott

magának. Saját családjának életét, apja és anyja, nagyapja életét.
Ez volt a vérében. Becsukta maga mögött a kaput és kilépett a
kanyonba.

Mindent újra mérlegeltem. Szó szerint. Kofamérleget csináltam

egy literes palackból, egy ötgallonos vödörből, egy botból és ma-
dzagból. Egy alacsonyan lógó ágra akasztottam a patak mentén. Öt
gallon az negyven font, annak a fele húsz, a literes palack körül-
belül kettő. Megmértem az AR-15-ös puskát. Cima csomagját, az
enyémet, a slagot, a kézi szivattyút.

Mennyit nyom egy bárány?

A kis vegyes nyáj állatai fejüket leszegve mozogtak a magas

fűben. Három birka a fejét ingatta, megrázták a fülüket és
folytatták a legelést. Az egyik tejes bárány az orrával oldalba bökte
az anyját; szopni akart. Az életük megváltozik. Ha akár egy is túléli
a telet közülük, az valóságos csoda.

Nemtom, talán húsz?

 Nézzük. Van hím és nőstény?

Mosolygott. Kos és jerke? Van.

Mint Noé bárkája. Tessék.

Az egyik kis állatot egy ingből eszkábált hevederbe kötöttük, és

megmértük, mennyi a súlya a vödörhöz képest. Füle leleffedt, a
mérleg alá lendült, lábai szét, fekete patái fényesek, pofáján elemi
félelem. Körülbelül tizenhét. Oké, el tudjuk vinni őket. Apád nél-
kül lehet, hogy rendben lesz.

Lehet?

Elég szűkös a kifutóhely. Lesimítottuk a kifutópályát, kivágtuk a

magas fákat a végén. A könyv szerint még száz láb hely kéne. De a
tesztpilóták sosem ültek a Bestiában.

Kurta bólintás. Cima végignézett a mezőn, a kanyonon. Ha

festő lennék... olyan szép nő. Talán nem őt festeném le, csak őt,
hanem a pillanatot. A zöld sötéten tükröződött ibolyakék
szemében és arra gondoltam, hogy ha holnap reggel lezuhanunk
és meghalunk, hát jó, ezért érdemes volt élni.

*
Még egyszer, utoljára tüzet raktunk a sötétben, néztük, ahogy a
lángok egyre feljebb kúsznak és megvilágítják a sziklafalat. Őzhúst
ettünk és krumplit, zöldséget, és teát ittunk hozzá. Aztán lelocsol-
tuk, sziszegve aludt ki, füst szállt felfelé. Hallottuk a tehenek halk
neszeit, a levelek susogását.

Pops tegnap délután a bárányokon kívül mindent bepakolt.

Cima a mezőn aludt az állataival; hallgatta legelésüket. A két
bárányt madzagpórázon vezettük a patak mellett felfelé, felvittük
őket a falétrán a csörgedező vízesés mellett. Bégettek, kapálóztak.
Két anyajuh válaszolt nekik, fájdalmas hangjuk a mező végéig
kísért. Világunk szomorúsága ellep mindent, mint a víz. Letettük a
bárányokat, nem mozdultak; újraértékelték az életet ebben a
magasságban. Aztán botladozva elindultak utánunk.

Madzagon bárányt vezetni nem olyan, mintha kutyát vezetnénk

pórázon. Folyamatos párbeszéd, vitatkozás. Veszekedés, engedés,
hirtelen kapitulációk, makacsság a józan ész ellenében.
Ellenszegültek, mi húztuk őket. Előre szökelltek, nem vicc,
rohantunk utánuk. Ezt nem lehet megállni röhögés nélkül. Ez volt
a legtökéletesebb figyelemelvonás az érzelmekről, amik
óhatatlanul ránk törtek, hogy elhagyjuk ezt a helyet és mindazt,
amit ez a hely jelentett. A végén felkaptam a bárányomat és ölben
vittem.

A Bestiához érve Cima gyakorlott mozdulatokkal összekötözte a

két bárány lábait és beraktuk őket a csomagok mellé. Beszálltunk,
magunkra húztuk a biztonsági övet, derekunknál becsatoltuk az
acél kapcsokat. Átadtam a mappát az ellenőrzőlistával.

Te leszel a másodpilóta. Jó régen nem volt másodpilótám.

Beindítottam a motort, kihúztam a merev csapot a műszerfalon,

hallgattam, ahogy üzemanyagspricc tölti meg a karburátort, aztán
visszadugtam a szívatót. Aztán megint. A főkapcsoló. A giroszkóp
gyorsuló fordulata. Elfordítottam a indítókulcsot, fél hüvelyket
mozdítottam az üzemanyagszelep állásán, a fék fölé helyeztem a
lábamat és megnyomtam az indítót.

Két köhintés, a propeller kettőt fordult, aztán még több gázt

adtam és a Bestia köhögött és felbőgött és megborzongott. Ahogy
mi mind: én, Cima, a bárányok. Érzelmes dolog, ha egy kis gép
életre kel. Olyan, mintha egy egész nagy előadóterem közönsége
állna fel éljenezni. Nagyszerű, és kissé félelmetes érzés.
Visszavettem a szelep áteresztő-teljesítményéből, halkabb lett a
gép, nem annyira harsány, nem rázkódás, inkább remegés. Hadd
melegedjen be egy kicsit a motor; néztem, ahogy az
olajnyomás-mutató a zöld zónába ér.

Oké, kiáltottam. Menjünk végig a Felszállás előtt

ellenőrzőlistán.

Kiabálnom kellett. Már nem volt nálam plusz fejhallgató. Mi

értelme lett volna? Jaspernek nem kellett.

Üzemanyagcsap nyitva, üzemanyag szivattyú felszálló

fokozatban.

Rendben!

Futómű kint, ellenőrző lámpái világítanak és „zöld".

Rendben!

Magasságmérő kalibrálása.

Rendben!

Trimmek alaphelyzetben.

Rendben!

Ívelőlap felszállási fokozat.

Rendben!
 Keverék elöl, dús.

Rendben!

Hűtőzsaluk nyitva.

Rendben!

Fordulatszám 1700-ra. Irányszög kalibrálása.

Rendben!

Karburátor előfűtés.

Rendben!

Üzemanyag-levegő szint beállítva.

Rendben!

Minden lendületből ment, ahogy a motor felmelegedett;

minden henger mutatói működtek, a számok felfelé pörögtek, az
olajnyomás csökkent - közben a motor bőgött, a gép rázkódott,
minden a felszállás kritikus pillanata felé tendált. Imádtam ezt. A
levegőbe emelkedés iránti várakozás legalább annyira vonzott,
mint maga a repülés; ezért szálltam gépbe újra és újra, amikor csak
tehettem.

A kinti hőmérsékletet jelző műszer ötvenkét Fahrenheit fokot

mutatott. Jó. Kellemesen hűvös. Sűrűbb a levegő. Kiengedtem a
féket és a Bestia gurulni kezdett. Átlökdöstem a zsályáson az
újonnan megtisztított kifutópálya felé, fékkel állítottam irányba,
kelet felé fordítottam és beállítottam a megtisztított körbe. Az orra
nyugatnak állt. Mögöttünk állt a nap, a bokrok hosszú árnyékait
vetítette előre. A magas, száraz fennsíkon a napfelkelte illatos és
hűvös. Előttünk, a mezőn túl a cédruserdők, a határunk, a magas
korlát.

Cima hüvelykujját feltartva jelzett nekem. Még egyszer

ellenőriztem a trimlapot, gázt adtam, az olajnyomás-mutatóra
néztem, a Bestia felbőgött, én felkiáltottam: Nagy az Isten! Aztán
kiengedtem a féket.

Nem tudom, miért kiáltottam azt. Történhetett volna úgy, hogy

ez az utolsó dolog, amit az életben mondok. Nem dzsihádra
gondoltam vagy ilyesmi, hanem arra, hogy Hig, azok a fehér
köpenyes Cessnás srácok ezt sosem próbálták ki. Sosem képzelték
volna, hogy nyolcvan évvel később a gépük birkák bárkája lesz,
Noé módra. A gép gurult, az elején renyhén, nem akart
engedelmeskedni, túl lassan ment, és átvillant az agyamon a
gondolat Nem fog sikerülni!

Aztán a Bestia megugrott, meglódult a kifutón, belehúzott,

aztán jöttek a fák a végén, sötét lett, talán félúton feléjük éreztem,
hogy el akar rugaszkodni a földtől, jött az elemelkedési pillanat, de
én keményen lenyomtam az orrát, a gép el akart emelkedni, fel-
szökkenni, de lenyomtam mindhárom lábát, vissza a földre, mert
csak ott szerezhet még nagyobb lendületet. Így majdnem kifutot-
tunk a kifutóról, amikor hallottam, hogy Cima sikít, az első fák
megjelentek előttünk, ekkor megrántottan a botkormányt, illetve
nem rántottam, hanem engedtem, hogy felém nyomódjon és a
Bestia elrugaszkodott, az orr felfelé lendült, a gép megremegett,
egyenesen az ég felé vette az irányt, egyetlen ima: Add, hogy ne
állj le bazmeg, az átesés figyelmeztető sípszója szól, a műszer tűje
hatvannál áll, a sípolás, a bárányok bégetnek, a bizarr gondolatok,
amikor ilyen kétes helyzetben van az ember: a bárányok
ugyanolyan kibaszott műszerek. Ugyanolyan műszerek, mint az
átesés-jelző. Mint az anyjuknak, olyan a hangjuk.

Cimával nem ez a helyzet. Ő csak sikított. Egyszer. Megint előre

toltam a botkormányt, egyenesbe hoztam a gép orrát, sebességért
imádkoztam, sebességért, és a Bestia hamarosan belendült,
felgyorsult, mint egy fecske, ami hirtelen meglendül, miután
felfelé szárnyalt egy bogár után és hatvanöttel mentünk egyene-
sen, azért lenéztem a fákra. Jó ha két lábnyira sikerült elmenni
fölöttük.

Nem valami szabályos felszállás. Nincs benne a nagyon, de na-

gyon rövid felszállópályáról való felszállások kézikönyvében sem.
Valahogy így nézhetett ki a mezőről való elemelkedésünk vektora:

Hát, örülhettem, hogy élek. Elengedtem magamat, én is

felüvöltöttem. A borókafenyők suhantak el alattunk. A Bestia
ötven lábbal a fák fölött vette a következő hegygerincet; mintha
magától ment volna, mint valami varázsszőnyeg. A hegy másik
oldala mentén megindult lefelé. Út a következő álomba, rálépünk.
Cima olyan ragyogó mosollyal nézett, mint a kisgyerek, aki túlélte
az óriás hullámvasutazást a vidámparkban. Átnyúlt hozzám, a
karomba csípett.

Látod, élünk. Szép munka volt!

 Ébren vagyunk.

Nagyon furcsa dolgokat mondasz.

A bárányok is átvették ezt a hangulatot. Már nem bégettek

panaszosan; felemelték a fejüket a poggyászról és követték a
társalgást; leffegő fülű, jámbor személyzet. Amennyire ők tudták,
mindez a birkaélet természetes ciklusának következő szakasza
volt.

Átrepültünk a nagy folyó felett és Pops ott ült a hátizsákján,

mint a stopposok, a kihalt autópálya egy árnyéktalan szakaszán.
Volt valami a tartásában, elszántság, önfejűség egyszerre; látszott a
hosszú árnyékában, abban, ahogy a térde között tartotta a
fegyvert, mint bűnbánó zarándok a vándorbotját. Az is volt:
elszánta magát a feladatra, új életet akart. Ha eljutunk oda. A
rögtönzött szalag lengedezett a mérföldkövön, alig jelzett szelet;
nyugodt nyári reggel volt. Bal fordulót tettem, leszálltam, a fékre
léptem és pontosan ott álltam meg teljesen, ahol ült.

Bemászott a lánya mögé. Noé bárkája, mondta, a bárányokra

pillantva. Ennyi volt. Cima behúzta az ajtót, bezárta, és
felszálltunk, elindultunk Grand Junction felé.

*
Valami nincs rendben. Nem mondom, hogy valami határozott
gond van, mert elég meghatározhatatlan módon jelentkezett az
érzés. Tíz mérföldre voltunk, kelet felől közelítettünk, amikor az
első bejelentkezést tettem. Elhagytuk a Grand Mesa túlsó szikláit;
a lapos tetejű hegy úgy nézett ki, mintha egykor valami félsziget
lett volna, vagy ilyesmi egy sekély tengerben, amiben
plezioszauruszok dagonyáztak. Hatvan mérföld hosszú kibúvás az
ég alatt. Lila sziklák szegélyezték, nyárfaerdők nőttek rajta.
Nyáron derékig ért a páfrány, sötét tavak voltak rajta és
hódtanyák. Melissával itt kempingeztünk a legjobbakat; egyszer
egy hétig sátoroztunk egy tó partján, ahol mérföldes távolságban
nem voltak utak és a pisztrángok szinte a serpenyőnkbe ugrottak.

Elrepültünk mellette, a sziklaperem alatt, alacsonyan szálltunk,

hogy üzemanyagot spóroljunk; a langyos szél ömlött be az üres
ablakkereten, ahol Pops kilőtte az üvegemet, és megláttuk Grand
Junction városát, ott terült el a két folyó torkolatánál, elterpesz-
kedett a pusztaság hegyein. Hatalmas, masszív kőváros, északon
egészen Book Cliffs-ig húzódott. Autópályák, utcák, lakóparkok,
zsákutcák, a bevásárlóközpontok dobozépületeinek lapos tetői, a
hatalmas parkolók. A Colorado folyó körül az ipari negyed, a vas-
útvonalak, a raktárak falanxa. A várost átszőtték a nyárfaerdők. A
város utcáit szegélyező egykori régi fák közül, amiknek élete a
rendszeres öntözéstől függött, sok kiszáradt, de soknak elég mély-
re nyúltak már a gyökerei és a főutak mellett elszórtan álltak:
sötét, méregzöld, méregzöld, sötét, sötét, mint valami Morze-jel
sor.

A városi parkok útjait még baldachinnal árnyalták a nyárfák, a

legöregebbek, legnagyobbak küzdöttek a szárazsággal, félig elhal-
tak, egyik oldalon még levélbe öltöztek. És a tűz. A város egyetlen
része sem maradt érintetlen a tűztől. Nem az influenza, hanem a
tűz miatt söpört végig a halál a városon. Úgy látszott, minden autó
megperzselődött. Ahogy ott álltak a mellékutcákban sorban, a
bevásárlóközpontok parkolóiban, az autópályákon a káosz
összevisszaságában, olyan rendezetlenségben, mintha valami óriás
dobta volna őket szét, akár a marokkó játék pálcikáit. Egész
városnegyedek égtek porig. Másokat mintha csak olvadáspontig
hevítettek volna és ott hagyták volna kihűlni, ahogy a cukrász
vékony karamellréteget olvaszt a créme brűlée-re. Az
elzsarátnokosodott fa émelyítően édes illata csapta meg orromat,
és nem igazán tudtam, hogy tényleg éreztük az ezerlábnyira
alattunk fekvő város szagát vagy csak a látvány idézte fel. És ha
voltak csontváz-fák, voltak emberi csontvázak is. Láttam őket.
Nem igazi csontvázakat, amikről eltűnt a kötőszövet is, hanem a
halottak csontjait; sokfelé halomba gyűjtötték az emberi csontokat
ragadozó vagy dögevő állatok. Olyan nagy halmokba, hogy föntről
is láttuk őket.
Cima hányt. Az elpusztult város látványától. Gyorsan kinyitotta
az oldalablakot, kidugta a fejét a résen és beterítette a hátsó ab-
lakot. Ez volt a város, ahol a nagybevásárlásokat szokták intézni; a
Costco-ba jártak, itt vettek autó-alkatrészeket és mindent, ami a
gazdálkodáshoz kellett. Ide jöttek hétvégenként moziba, amikor a
deltai mozi műsorát nem találták érdekesnek. A két város közel
egyforma távolságra volt a farmtól. Nem látta, ahogy elpusztult, ő
és Pops akkor mentek el, amikor kezdett nagyon romlani a
helyzet. Amikor még voltak hírek a tévében, amikor a hírolvasók
napról napra fáradtabban jelentek meg a stúdióban, aztán riadtan
és fáradtan, aztán rettegve, hogy kollégáik egymás után kerültek
kórházba és rögtönzött influenza-osztályokra vagy egyszerűen
nem mentek be többet dolgozni, nem hallottak róluk, betegnek
vagy halottnak vették, leírták őket, és az utolsó tévések már nem
mentek haza, bent laktak a stúdiókban, a helyszíni tudósítók
egyedül dolgoztak, állványra tették a kamerát, bekapcsolták, aztán
megkerülték és eléje álltak, és a beszámolók egyre vadabbak
lettek. Aztán hirtelen semmi, csak nagy lett a felfordulás. Erre
emlékszem. Mert a végén nem tudtak mást tenni: közvetíteni,
bátran, ahogy a zenekar játszik a süllyedő hajó fedélzetén, vagy
hazamenni és meghalni.

Valamikor ekkor határozta el Pops és Cima, hogy elhagyják a

farmot és megpakolták az állatszállítót és utána kötöttek egy
pótkocsit és éjszaka hajtottak ki az autópályára. Egy tucat
szarvasmarha, ugyanennyi birka, két hátasló, két ausztrál
juhászkutya és ami az élethez kell. És Popsnak a tizenöt mérföldes
távolságon három elbarikádozott útakadályon kellett átharcolnia
magukat, megküzdeni az útonállókkal, hogy elérjék a patakhoz
vezető utat és a cédruserdős hegyekben is le kellett lőnie három
őrült faszkalapot, amire számított is, és nem jelentett gondot neki,
hogy halálosztásra kell használnia a fegyvereit. De azok a
faszkalapok lelőtték az egyik lovat és két birkát a trélerben, így
másnap nehezebb volt úgy tenni, mintha csak nyári legelőre
vinnék az állataikat, ahogy minden évben, május elején. Pops
lóháton ment, Cima vezette a kamiont, ami után egy kisebb
pótkocsi volt kötve a szükséges holmival, úgy tették meg a
kanyonig vezető tizenkét mérföldes utat. Cima szívesebben ment
volna lóháton, sosem érezte jól magát a volán mögött, de Pops
jobban értette a terepen járás dolgait és jobban tudta terelni az
állatokat lóhátról és a kutyák is ahhoz szoktak, hogy nyeregből
irányítja őket.

Másnap reggel visszamentek a folyó mentén és Pops a patakon

átvezető egyetlen gázlót dinamittal robbantotta fel és járművel
átjárhatatlanná tette az utat, legfeljebb gyalog vagy lóháton
lehetett átjutni, azt is csak alacsony vízszintnél.

A lehető legjobban eltüntették a nyomaikat két mérföld

hosszan, mielőtt letértek a földes útról a patak mentén
visszamentek a kanyonhoz. Ez egész nap eltartott. Aztán hála az
égnek két nap múlva nagy eső esett.

Mindezt az elmúlt három hétben mondta el nekem Cima. Így

megértettem, milyen döbbenet volt neki Grand Junction látványa.
Egy dolog elveszteni az egész világot, ahogy az ember ismerte, más
dolog azonban látni, sőt, talán szagolni a régi szomszédokat
csontvázként, gyilkos mezőkön.

Az ablakon hányt ki, a hátsó ablak lett hányadékos, de a gép

belseje így is bűzlött. A kezébe adtam a palack vizet, amit mindig a
két ülés között tartottam, és hátrapillantottam Popsra, hogy őt za-
varja-e a szag vagy a látvány. Hajókon, repülőkön előfordul, hogy
az utasok eleve émelyegnek, aztán amikor valamelyikük hány, az
valóságos láncreakciót vált ki. De Pops úgy ült ott, mint valami
Buddha; egyik bárányt az ölébe vette, erős kezét lánya vállára tet-
te, arca kifejezéstelen, kemény; az ablakhoz hajolt, mindent látni
akart.

Ezt hagytátok magatok mögött, gondoltam. Ez igazolja, hogy jól

döntöttetek, amikor aznap éjjel elhagytátok a várost. Van, hogy az
embernek igaza van, nem jelenti azt, hogy dicséret jár: hányszor
gondoltam én is arra az elmúlt években, mint keserű gyümölcsre,
hogy bár igazam van, nem bírom nézni.

De nem a leégett, elpusztult város, a zöldellő fák foltjai volt az,

ami valahogy idegenszerű volt, vagy nem helyénvalónak. Alig
hatmérföldnyire voltunk. Kilencszáz láb magasságban és a reptér
felé tartottunk, a torony felé, ahonnan három éve a jelet kaptam,
egy üzenet elejét. Beállítottam a frekvenciát - még mindig benne
volt a GPS-emben - és újra bejelentkeztem.

Grand Junction torony, Cessna hat három három három alfa hat
délkelet ötezernyolcszáz érkező landolásra.

Megint elmondtam. Aztán csoda: légköri zavar jele, sercegés.

Hangos zajszemét. Izgatottan kapcsoltam adásra és megint
hívtam. Cessna hat tripla három alfa...

Nem volt kristálytiszta, de válasz volt. Válasz! Női hang. Talán

kissé idősebb nő, reszelős, rekedtes hang. Kissé vidám, kedves.

Cessna hat tripla három alfa, szél kettő négy nulla ötön, egyenes
belépés, tiszta kijutó, kettő kilences pálya.
 Minden szabályos, minden tökéletes, ahogy a nagy könyvben
meg van írva, mint azelőtt. Rezzenéstelen arccal mondta. Mintha
teljesen szokványos nap lenne a régi reptéren. Nem tudom igazán
leírni, mit jelentett a normális rádióforgalmazás hangja a han-
gulatomnak. Mintha ez a látszatkeltés, hogy a reptéri működés a
rendes kerékvágásban megy tovább egyben azt jelentené, hogy én
cserébe úgy érezhetem, hogy él Melissa és a kutyám, hogy a fele-
ségem a hetedik hónapban van és még Front Range-ben lakunk és
éppen leszállni készülök, miután három órát repültem, csak annyit
voltam távol tőlük, hogy nem telt el kilenc év, ami után igazi
visszatérés nincs, nem lehet.

Nem is ez volt a furcsa. Hanem az irányfény. Szinte minden asz-

faltos reptérnek van irányfénye; zöld-fehér forgó lámpa. És már tíz
mérföldről megláttam és akkor nem gondoltam semmit róla.
Aztán hat mérföldről. Megláttam, hogy villant, pulzált, mint va-
lami élőlény szívverés, és a disszonancia - a kiégett, halott város,
az ismert világ végén, meg ez az élő, lüktető fény, a légiirányító,
ahogy teljesen hétköznapi utasításokat ad - végül felkeltette a fi-
gyelmemet és felállt a szőr a hátamon. Nem tudom megmondani
miért, csak úgy éreztem, ez minimum furcsa: hogy van áramuk.
Vagy: miért ne lenne? Erie-ben nekünk is volt. Egyre több reptér
szerzett kiegészítő energiát napelemekből és szélkerekekkel. Vagy
hogy a jelzőfénynek nem kéne világos nappal tiszta időben
világítania, amikor irányítás nélkül, látás után is lehetne repülni.
Nem tudom mi, de valami nagyon kiakasztott.
Leszállópályára álltam. Húsz fokkal balra fordultam, egyenesbe
hoztam a gépet a landoláshoz, és ott volt előttünk a kelet-nyugati
pálya, amit nagy utasszállítóknak terveztek; mint valami látomás.
Sima. Fentről is látszott. Nem voltak rajta repedések, kátyúk,
dudorok, mint minden más reptéren a hegyek keleti oldalán.
Valaki karbantartja a pályát. Legalábbis úgy tűnt egy mérföldről,
leszállóban. Visszavettem a sebességből, a fékszárnyakat húsz
fokra állítottam, és hagytam, hogy ötszáz lábról lebegjen lefelé, és
a Bestia mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna, hogy
megint újra a régi protokoll. Esküszöm, lelke van vagy tudata, vagy
valami ilyesmi.

És ahogy lassan leszálltunk, és a kifutópálya egyre szélesebb lett

és hosszabb és megemelkedett, hogy találkozhasson a futóművel
végre, láttuk a hangárok sorát; némelyik beszakadt, másoknak a
tetejét vitte le a szél. Balra láttuk az irányítótornyot, a konzolokkal
megtámasztott, zöldre színezett üvegű, golyóálló ablakokat.
Láttuk a repülőgéproncsokat, a kifutópálya mindkét oldalán
néhányat, a végén egy nagy utasszállítót. Ahogy minden reptéren;
a lekötött gépeket kikezdte az idő, némelyik elszabadult, ide-oda
gurult, de. Ekkor jöttem rá. Eszembe jutott, mintha golyó
csapódott volna belém.

Harminclábnyira lehettünk a talajtól. Visszavettem a

teljesítményt, teljesen kiengedtem a fékezőszárnyakat, mindent
megtettem, amit leszállás előtt meg kell tenni és már majdnem
mozdítottam a kormányt, hogy finoman letegyem a gépet. Ekkor
rájöttem.

Az irányfény, a torony: a géproncsok a pálya mellett úgy meg

voltak perzselődve, mint az autók. Nem mondhatnám, hogy
gondoltam valamire, semmi ésszerű, semmi artikulált dolog nem
jutott az eszembe, mert nem volt rá idő. Csak a kép döbbenete
volt: a kiégett és sérült gépek. Más volt, mint Erie kifutópályája
mellett. Más volt, mint Denverben, mint Centennialban, ahol a
régi gépek elszabadultak a pányváról, és a szél gurította őket a
reptéren. Ezek roncsok. Még járt a motorjuk, amikor tropára
mentek. Valóban mozdítottam a botkormányt, de nem leszálltunk,
hanem visszarántottam, gázt adtam és visszanyomtam a
fékszárnyakat; a motor elkapta a lendületet, felbőgött, tenyérrel
csaptam az üzemanyaglevegő gombra, a karburátor nagy fröccsöt
kapott, és a gép megugrott, az ég felé vette az irányt. Talán a fél
órával korábbi, mezőről való felszállásunknál is meredekebben
lendültünk az ég felé. A bárányok bégettek.

Kinéztem az alacsony oldalablakon, a domború plexiüvegen és

abban a pillanatban fellendült a kábel. Feszesen. Úgy tízlábnyira
kerülhette el a futóművemet. Úgy ugrott elő, mint valami csapda.

Az is volt.

A kibaszott életbe.

Hig, kibaszott egy alak vagy. Ez szép volt, faszfej. Bangley

hangja. És int, hüvelykujja felfelé, hogy tényleg szép volt. Ritka
dolog ez tőle. És abban a pillanatban ránéztem az
üzemanyag-jelzőre és láttam, hogy vagy két gallon maradt csak.
Legfeljebb tíz perc. A kibaszott életbe!

Balra fordultam, hogy körülnézzek és felkészültem, hogy lentről

lőni fognak ránk.

A francba! Pops volt az. Feszes sodrony. Letette az öléből a

bárányt, kézbe vette a fegyvert; a hangárokat, a roncsokat figyelte.
A kábel a kifutó körülbelül egyharmadánál, a betontól úgy
tízlábnyira volt; feszes, két T-vasból hegesztett rugós konzol
tartotta. A vaskarok lefelé néztek, mint gonosz gémek csőre. A
kábelt feketére festették, a pálya aszfaltjával megegyező volt a
színe, de tisztán láttam az árnyékát és a veszedelmes
drótsodronyt. Nem lőttek. Hátrafordultam.

Pops?

Ez volt. Az ő nagy trükkjük.

Akarod? - szóltam vissza.

 Elkapni őket? Ja. Baszottul jó lenne.

Cima?

Zavartnak tűnt, még mindig rosszul volt, képtelen volt felmérni

a jelentőségét, hogy mi történt. Bólintott.

Nincs sok választásunk, kiáltottam. Nincs üzemanyagunk.

Igazítottam a harántdőlés szögén, nekiindultam, hogy még egyszer
leszállok, ezúttal ellenőrző lista nélkül, nem is gondoltam
semmire, csak arra, hogy: az a kibaszott rohadt állat, te kibaszott
állat. Most elkaplak. És az árulás érzése, mintha gyomron csaptak
volna. Annyi évig gondoltam erre a rádiójelre. A reményre, amit ez
a hívás keltett bennem. Ettől teljesen bevadultam. Minden
automatikusan történt. Szűk fordulót tettem, aztán meredeken
ereszkedtem lefelé és száz lábbal a kábel után tettem le a gépet.
Pops előre hajolt, hozzám szólt:

Gurulj túl. Oda. Parkolj le a mögött az épület mögött. A

toronytól második nyugat felé.

Gyorsan gurítottam. A rádió megreccsent. Szép landolás,

mondta a hang, de ezúttal nem olyan volt, mint Holle anyó
hangja. Rekedt, kemény. Aztán röhögés. Mintha betonon vonszolt
fém csikorogna, hangos, kitartott röhögés. Gratulálok. Te vagy az
első.

Nem szóltam vissza. Balra fordultam, a széles gurulóútra, és fe-

dezéket találtam ott, ahol Pops mondta, és leállítottam a motort. A
Big River Flight School Cessna Service Center hűvös árnyékában
voltunk, elég közel a falhoz, hogy ne lássuk a torony tetejét és
akárkik is ők, nem szórhattak meg. Kiszálltam, előre nyomtam az
ülést, hogy Pops is kikászálódhasson. A fal aljánál tücsök ciripelt
hangosan. Cima csak ült. Nem kapcsolta ki a biztonsági övét. Sok-
kot kapott. Átmentem a gép másik oldalára, kinyitottam az ajtaját.
Hosszú keze az olajnyomás mérőhöz nyomódott, alkarján új
véraláfutás terjedt. Megfordult. Fátyolos tekintettel nézett.

Nem csak az elvetemültség. A csapda. Az is. A város.

Bólintottam. Ő és Pop elég korán kivonultak a civilizációból;

még mielőtt teljesen lángba borult volna. Eleget láttak ahhoz,
hogy elmeneküljenek, de nem a teljes pusztulást. Nem látták, amit
én nap mint nap láttam a levegőből. Amit Bangley és én éjszakáink
közepén is tudtunk. A kiégett várost, és mindent, ami azzal jár.

Akarsz itt maradni inkább?

Bólintott.

Jó.

Visszamentem a gép másik oldalára, átnyúltam az ülésen,

kikapcsoltam az Uzi-t a tartóból, a kezébe adtam.

Ha jön valaki, aki nem hasonlít rám vagy apádra, lődd le. Meg
van töltve, ki van biztosítva.

Tétovázott, bólintott, átvette a fegyvert.

Kiszedtem a fegyvert. És a kézi adóvevőt. Bekapcsoltam,

ráálltam a frekvenciára. 118,1. A torony. Néha jó ötlet az ellenséggel
beszélni. Általában nem. Bangley tanította ezt nekem. A hallgatás
értékét. És a nyomasztóan nagyobb tűzerő értékét. Hátranyúltam
az egyik birka alá, kihúztam a zsákot, amiben a gránátok voltak,
bólintottam Popsnak, rendben, és elindultunk az épület déli sarka
körül. Ő elöl, én utána. Szorosan a falhoz lapult, hogy a toronyból
még ne lehessen látni minket. Mielőtt kiléptünk volna a sarok
mögül, és áthaladtunk volna a nyitott rámpán, ahol egykor
kisgépek parkoltak, és teljesen megláthatott volna, akárki is volt
odafent, megálltunk. Körülbelül ötven yard a következő épület,
földszintes téglaház, a földi kiszolgáló egységek irodái, mellette,
mögötte hangár. Láttuk a hátulját: sötét ablakok, nagy részük még
ép, a hátuljában fém ajtó.

Hig, az öreg nőnek odafönt olyan hangja volt, mint a

nagyanyámnak.

És?

Jól behúzunk a pofájukba, akárkik is. Kérdés nélkül. Rám

pillantott.

Bólintottam.

Azok a faszszopók hamis látszattal idecsaltak. Láttad azt a

rengeteg roncsot? Szerinted hány gépet csináltak ki így?

Sokat. Több tucatnyit. Ez a legnagyobb kifutó Los Angeles felé

Denver és Phoenix között.

A téglafalnak támaszkodott.

Miért? kérdezte.

Hogy miért csinálják?

Azt látom, hogy nem az üzemanyagért. A roncsok fele kiégett.

És nem a kibaszott húsért. Feltéve, ha nem a szénné égettet
szeretik.
 Lehetnek túlélők. Lehet, hogy voltak, akik nem sérültek meg
olyan súlyosan. És van, hogy nem ég ki a gép. Vagy nem ég ki
egészen. Néha ki sem gyullad. Lehet rajta hasznos holmi, élelem,
fegyver. Bárányok. Ugyan!

Oké, akkor mit csináltak a szerencsétlen túlélőkkel?

Csend. Kilépett a sarok mögül, eldördült a lövés. Téglapor hullt

a képembe. Azt hittem, eltalálták. Hanyatt dőlt. Vakon elkaptam,
magamhoz öleltem.

A kibaszott életbe! Ez meleg volt, Hig. Kösz.

Nem esett baja. Zihált. Megtöröltem a szememet.

Ezt csinálják, Hig. Egyenként szedik le őket. Kikászálódnak a

roncsból, fogalmuk sincs, mi történt a kifutón és bang. Vagy fel-
használják őket, amire fel akarják használni őket. Oké, most na-
gyon begorombultam.

Kigombolta foltos flanel ingét, körbenézett mögöttünk a földön,

felvett egy jó karnyi hosszú rozsdás betonvasat. Fellógatta rá az
ingét.

Dugd ezt ki a sarkon, amikor szólok. Így fent. Ha bejutunk a

szomszéd épületbe, akkor nyertünk. Ne mozdulj innen, amíg nem
szólok. Hátrahúzta a reteszt, megnézte, csőre van-e töltve a
fegyver, aztán leguggolt. Három, kettő, egy, most!

Kidugtam az inget. Lövés dördült, Pops meglódult és eltűnt.

A hátsó ajtó felé sprintelt, mint egy középcsatár hazai térfélen;

cselezett, cikcakkban futott, és két újabb lövés csattant a betonon
előtte és mögötte. Sikerült elérnie az épülethez úgy, hogy nem
láthatták sem fentről, sem bentről. Az ajtóig már lépésben ment.
Megfordult, feltartott hüvelykujjával jelzett, hogy rendben, aztán
felrántotta az ajtót és eltűnt az épületben. A kibaszott életbe,
Pops! Remélem, tudok úgy futni, mint te, amikor annyi leszek,
mint... mi van?... remélem, most tudok olyan gyorsan futni, mint
te. Sosem tudtam így futni. A francba! Visszahúztam az inget. A
felénél rendes lyuk volt, három hajtáson át. Jó lövés. Ez fájt.
Vártam. Egy perc, két perc, számolni kezdtem, mint Bangley-nél.
Kétszáznál nem tudtam, mi van. Kétszázhuszonháromnál: egy
lövés. Úgy bongott a reptéren át, mint a harangszó. Egyetlen lövés.
Visszhangzott, aztán elhalt. Pop 308-asa volt. Megismertem a
hangot. Fél perccel később résnyire kinyílt az épület ajtaja és Pops
intett magához. Rohantam. Felemelte a kezét, a levegőbe paskolt.
Csak nyugodtan. Ráérsz.

Mi a franc? Mi történt?

Egy hülye, az van. Azok az ablakok odafent a toronyban vastag,

golyóálló üvegből vannak. Már 9/11 óta. De valahol csak ki kell
lőniük. Lőréseik vannak. Mint egy régi erődben. Amint bent
voltam, tudtam már, hogy annyi időm van célozni, amennyit csak
akarok.

Csak bámultam rá.

A lőrésen át lőtted ki a faszit? Belelőttél a távcsövébe?

Fejét ingatta. Nem. Kiderült, hogy két lőnyílásuk van; egy

magasabb, úgy mellmagasságban a hosszabb lövéseknek, és egy
lejjebb, hogy a torony alját fedezzék. A faszi a felsőn bámult kifelé,
én meg az alsóba lőttem. Akarod berobbantani az ajtót, hogy
meglátogasd?

A francba, Pops!
 Lelőtt mindenkit, aki megközelítette őket. Egy tenyérnyi lyukon
át.

Ó, yeah. Átsétáltunk. A torony aljánál az ajtó zöldre festett

masszív fém. Pops zsíros övtáskát húzott elő, kivet belőle két
dinamit rudat és szigetelőszalaggal összekötötte őket.

Ezeket régóta tartogatom. Jó alkalomnak tűnik.

A nehéz fém ajtóhoz rögzítette őket, a zsanér felől, a föld

közelében, meggyújtotta a gyújtózsinórt és hátraugrott. A
biztonság okáért fedezékbe húzódtunk. A dinamit felrobbant. Kis
betondarabok záporoztak az ablakokra. Kavicsos úton haladó
kamion jutott eszembe a hangról. Visszakocogtunk a helyszínre.
Az ajtó féloldalvást lógott a felső zsanéron, szomorú
metronómként lengett jobbra-balra a szálló füstben. Pops az
ajtóban állt, mint tétova hírnök.

Add oda a puskádat. Nem gond?

Odaadtam. Ő nekem adta az övét.

Ez jobb lesz arra, amit csinálni fogunk.

Reflex: ellenőrizte, hogy csőre van-e töltve, aztán átment

kommandós üzemmódba. Nem mintha addig nem abban lett
volna. Alig vártam, hogy ő meg Bangley találkozzanak. Erre
gondoltam, sőt, el is képzeltem a bemutatkozás jelenetét, és
nagyon szórakoztatott; közben haladtunk előre, Pops felment az
első lépcsőfordulóig, ott vállra vette a puskát, úgy lépkedett felfelé,
a magasba nézve, mindkét szeme nyitva. A lépcsőfokok acéllapra
öntött betonból voltak és rohanó lépteink alatt tompa dong, dong
hangot adtak. Öt szint volt. Minden szinten azt mondta, hogy
maradjak kint és fedezzem, közben ő bement az ajtón. A fülemhez
hajolt, zihálva súgta:

Tetszeni fog az itteni dekoráció.

El tudtam képzelni. A legfelső szint ajtaja, a légiirányító terem

ajtaja be volt zárva. Persze. Szétlőtte a zárat, berúgta az ajtót. A
szag.

Vágni lehetett. Öklendeztem, köptem. Macskák mindenütt.

Megriadtak a lövéstől; a radar kezelőegységén rohantak át, a
kontroll paneleken, hátukat felpúposítva, fújtak az elsötétült
fekete képernyők előtt. Tarka és fekete macskák, kék szemű
sziámik.

A levegő macskahúgytól bűzlött és a színezett üvegeken

beáradó zöldes fényben fürdött; olyan volt, mint valami akvárium.
A terem nyugati oldalán, ahonnan mi érkeztünk, ahol tudtam, a
lövész az oldalára esett a konzolos ablak alatt, egy férfi zokogott
fuldokolva. A padlóra ömlött beleit fogta. Vér szivárgott a hátából,
tócsába gyűlt, onnan hullámos vonalban, mint valami patak
csorgott tova. Öregember volt, öregebb, mint Pops. Szakálla
teljesen fehér, őszes haja nyíratlan, kócos, filcesedett, vérben ázott
a festett acél padlón. Ő volt, aki először hívott, az ő hangját
hallottam a rádión évekkel ezelőtt. Csak ő lehetett. Nadrágtartót
viselt. A sapkája a nyitott terem közepére repült. Rajta sárga
betűkkel felirat: Peoria Jet Center "A repülősök szolgálatában." A
rosszullét mellett libabőrös lettem. A repülősök nyugatra jöttek,
biztos menedéket kerestek az influenza elől és fennakadtak ennek
a kurafinak a kábelén. Talán. A fegyvere a sapkától néhány
lábnyira hevert. Hosszú csövű AR-1o-es. A macskák hosszan,
panaszosan nyávogtak, mint az állatorvos előszobájában. Az öreg
levegő után kapkodott, hörgött, zokogott. Az egyik bátrabb
macska már a vörös patakot nyalogatta.
 Samuel! Rideg kiáltás. Sammy drágám, Sammy, az én drága
Sammym!

Megugrottam. A sarokban - nem volt sarok, csupa sarok volt a

helyiség, hatszögletű -, a keleti oldalon egy öregasszony ült; a haja,
nem viccelek, kontyba tűzve. Holle anyó. Távcső mellett állt, a
háromlábú állványnál és nem viccelek, kék búzavirág mintás
kartonruha volt rajta. Szemén kerek lencséjű, drótkeretes
szemüveg. Lehetett volna az iskolai könyvtáros, a rajongva szerető
nagymama, a palacsintaszirup reklámarca a flakonon. Abban a
pillanatban a radarképernyőhöz hátrált, és megdermedt a
mozdulatban, az ugrásban, félúton a lövész felé, aki a férje
lehetett, keze a levegőbe markolt mellkasa előtt, száját sikolyra
tátotta. Pops lelőtte. A homloka közepén találta el. Húsz macska
ugrált a toronyban, a púpos hátú rémület különböző pózaiba
dermedtek aztán. A visszhangos teremben felére esett a zajszint.
Már csak a macskák és az öregember volt.

Pops odalépett hozzá, leguggolt.

Végezz velem kérte fuldokolva a nagypapa. Szeme fennakadt.

Homályos volt, mint a buggyantott tojás. Lőj le! Könyörgött.

Hogyan feszíted meg a kábelt? - kérdezte Pops.

Mi a...? Vért köpött.

A kábelt. Hogyan feszíted meg?

Ekka...

Exkavátor?
 Nagypapa igenlőn okádott.

Üzemanyag? Hol az üzemanyag. Van százas alacsony

ólomtartalmú?

Lőj ke...

Hol van?

Kele...nk...

A keleti tankban?

I...

Pops egy köteg kulcsot vett le az öreg nadrágszíjáról. Ez az a

kulcs?

Eeeee

Ez az?

Iiiii

Menj a pokolba!

Pops lelőtte. Tátott szájjal álltam.

Kinéztem az ablakon egyszer, mielőtt elmenekültem a macskák,

a bűz elől. A Jet Center tetejét napelemek borították. Mint Erie
repterén. Így szivattyúzzák a vizet, az üzemanyagot, így van áram
a rádióba, az irányfénybe. A keleti tank közvetlenül odalent van,
alig százyardnyira. Innen könnyű a lővonal, így védték. A túlélők?
A roncsokból kikászálódók? Távolról leszedhették őket, vagy
Holle anyó odament a védett ablakhoz, mint valami színész és
aggódó nagymamaként integetett, sürgetőn hívogatta őket. Elég
könnyű. A francba!

Mielőtt elhagytuk a tornyot, Pops behívott a második emeleti

lakásba. Azt mondtam, nem akarom látni. Azt mondta, Ezt
biztosan látni akarod. A macskák egy része már elindult lefelé a
lépcsőn. Beléptem Pops után.

Voltál már nyugdíjas ember lakókocsijában? Olyanban, amit a

házuk árából vettek? Milyen makulátlan és tiszta, és az ágy
foltvarrásos takaróval van leterítve, talán napraforgómintás és
teljesen simára van simítva, és esetleg plüssmackó ül a párnán?
Metszett ólomkristály vázában selyemrózsa a bútorlap asztalon. Ez
olyan volt. Egyetlen kis hálószoba, ablak nélkül, makulátlan plüss
faltól falig szőnyeg, macska egy sem. Ámde. A szobában, ami a
nappali lett volna, ahol a tévének kellett volna lennie, az egyik
falon szabályos négyzethálós fúrt furnérlemez, mint valami
szerszámoskamrában, és a lyukakba kampók voltak ütve, és vagy
száz ilyen kampón sapkák voltak, többnyire baseball sapkák,
különböző légitársaságok, repülőgép-szervizek, légiforgalmi
szakcégek logóival - hengerfej, propeller, géptest cégek - az ország
különböző részeiből. A többi falon polcok. A polcokon különböző
tárgyak: szemüvegek - napszemüvegek, olvasószemüvegek,
bifokális szemüvegek, minden - és ügyetlenül kitömött mindenféle
madár. Voltak dudoros, fakó madarak, váz nélkül, csak úgy valami
tömőanyaggal kitömött madarak, a szemeket hozzáértés nélkül
összevarrták; baglyok, barázdabillegetők, szarkák, verebek, kacsák.
És madárhatározók: egy régi Petersen, Golden, National Geo,
Sibley's. Mintha ott lett volna a teljes szakirodalom, amit a múlt
században kiadtak.

A hobbik még mindig elég erősek, jegyezte meg Pops. Micsoda

megkönnyebbülés!

Kibaszottul igaz.

Majdnem úgy tankoltunk, mint a régi szép időkben. Csak le-

emeltük a töltőpisztolyt és hallottuk az elektromos pumpát és
néztük a számokat, hogy hány gallon megy bele. Volt nálam egy
tiszta műanyag kémcső, abba töltöttem előbb, megnéztem,
nincs-e benne víz vagy szennyeződés. Találtunk hat ötgallonos
marmonkannát, azokat is megtöltöttük. Beindítottam a motort. A
gép finoman járt, az üzemanyag tehát jó. Felszálltunk. Pop szólalt
meg: A földön! Két óránál! Arra billentettem a gépet. Három
bölény legelt a kifutópálya végén, a bőrük még foltos és csapzott a
téltől.

A bölények visszaszerzik eredeti területeiket; a farkasok és a

vadjuhok is. A pisztrángok eltűntek, a jávorantilopok is. De láttam
halászsast a Jasper's pataknál és fehérfejű réti sast is. Rengeteg
egér van a világon, rengeteg sas. Rengeteg holló. Télen a fák tele
vannak velük. Kinek kell karácsonyfadísz? Mérföldeken át halott
az erdő, de a lucfenyők, erdeifenyők és a rezgő nyárfák felélednek.

Átrepültünk fölöttük. A szél fújt be az ablak helyén.

Kremmlingnél, a Gore Range alatti hegyekben hatalmas tűz volt.
Friss égés. Biztosan villámcsapás. A szélén tüzet fogtak,
szétrobbantak. Őzet láttunk lefutni a hegyről.
 Nézzétek! szólalt meg Cima.

Az őz mögött grizzly medve futott. Anyamedve. Erősen

támaszkodott rövid első lábaira, fékezett, két riadt bocsát próbálta
terelgetni lejjebb, egyre lejjebb.

A folyóban, a kanyon fölötti lapos részen szarvasok úsztak.

*
Egy festmény jutott eszembe, amit Denverben, a
természettudományi múzeumban láttam. Különböző
dinoszauruszok egy csoportja, emlékszem triceratopsok is voltak
köztük, menekültek nyílt mezőn tűz elől. A háttérben vulkán tört
ki. Vajon tudtak olyan gyorsan futni, mint a grizzly anyamedve
vagy az őz?

A Winter Parkban a sífelvonó ülései libegtek. Az újonnan nőtt

fák majdnem a felértek az aljukig. Volt annyi üzemanyagunk, hogy
elérjünk Erie repterére, de éppen csak annyi. Le akartam szállni
valahol, hogy legalább egy plusz gallont betöltsek. A biztonság
okáért. Miért is? Csak. A biztonság okáért. Tettem egy kört, a
síparadicsom mellett kerestem egy tiszta autópálya-szakaszt.
Leszálltam, a városszéli házakig gurultam. Kinyújtóztam,
betöltöttem az üzemanyagot. Ott álltam a szárny mellett a
merevítőn, Pops adogatta fel a kannákat. A város széle hetven
yardnyira. Fogadóközpont, egy Sinclair benzinkút, egy ízléstelen
sötét rönkfaház alpesi stílusban: Helga's German Food and Spirits.
Csodálatos módon nem égett le a város.

Cima az úton állt, keze farmernadrágja zsebében, és bámult.

Mintha még mindig sokkban lenne. A kanyonon túli világ. Az üres,
kiégett világ. Itt az érintetlen épületek a legfélelmetesebbek.
Nekem. Mert majdnem normálisnak tűntek. Mert visszhangoztak.
Azt csinálják, amit a megkondított harang jóval azután, hogy
elhalkult a hang.

Be akarok menni, mondta Cima. A német étteremre mutatott,

mint valami turista.

Oda?

Igen.

Minél gyorsabban tankolunk és szállunk fel, annál nagyobb

biztonságban vagyunk. Üres, de akkor is. Sosem lehet tudni.

Be akarok menni.

Vállat vontam. Pops el volt foglalva a saját elrévedésével. A Gore

hegyvonulatot nézte, az égő Never Summers környékét, mintha
megbabonázták volna. Az ember sok mindent képes megszokni,
de ezt nem. Ilyen hirtelen. Fütyültem neki, hogy pár perc és
visszajövünk, azzal felkaptam az AR-t és felmentünk a felfagyott,
göcsörtös aszfaltúton. Fűcsomók és zsálya, kis nyárfák nőttek ki a
repedéseken. Apró gyíkok osontak. Egyenesen a napra mentünk;
ott ragyogott a Nagy Vízválasztó hegység hava fölött. Odafent még
van hó.

Szeretted a német ételeket?

Úgy éreztem magamat, mintha randevún lennék, ami elég

bizarr volt. A kanyon nem csak ettől a süvítő ürességtől volt
elzárva.

Nagyon utáltam.
 Hm.

Keze mozdult, megragadta a kezemet. Nem megyek sehova,

Hig, mondta. Hova mennék?

Sok helyre, gondoltam, de nem mondtam semmit. Például a

hegy másik oldalára. Vagy nagyon, nagyon be. Sok olyan helyre,
ahová más soha nem mehet utánad.

Inkább befogtam a számat. Az ajtó nyitva volt, nem is volt ajtó.

Talán elégették a kandallóban a bútorokkal. Az ablakok
bedeszkázva. Valaki a végső ostromra készült, próbálta megvédeni
egy élet munkáját. A reménynek ezek a jelei olyan furcsának, sőt
perverznek hatottak. Beléptünk.

Nem égették el a bútorokat: minden asztal, a nehéz faszékek,

minden ott volt a félhomályban magától értetődően, közömbösen.
Középen tűzhely, kerek, kőszegélyű; minden ostoba tervező
képzelete szerint ilyennek kell lennie egy alpesi háznak. A
konyhában talán fondue készletek is vannak. Elöl, ahol az eső meg
a hó beesett, a fa foltos, vetemedett volt, de hátrébb csak száraz
por volt, egérnyomok és egérszar. Hátul masszív tölgyfa bár,
magas fa székek, ép, de homályos tükör. Úgy tükrözi a fényt az
ajtóból, mint patak mentén olvadt tócsa éjjel. Tétovázott, aztán
beljebb lépett, megállt a bárpult előtt, belenézett a nagy tükörbe.
Néhány lépésnyire megállt, keze elállt az oldalától és egy gyerek
jutott róla eszembe, táncelőadáson, aki elfelejtette a következő
lépést. Kiment a fejéből. Vagy egy farmer lánya egy új bárban, aki
lejött a hegyekből, minden élmény új, elárasztják a képek, a
hangok, a társaság és nem tudja, mit rendeljen, hogyan kérje.
Magára nézett abban a tükörben és sírva fakadt.
 Ki az a nyúzott, nagy testű, szakállas ember, aki öleli. Te vagy
az, Hig? Olyan szakadtnak, csapzottnak, elnyűttnek látszol, mint
azok a téltől megviselt bölények. Hiányzik egy fogad. Úgy nézel ki,
mint egy hajléktalan hoki játékos.

Nem is tudtam. Egy kicsit ideges voltam megtenni az út utolsó

szakaszát. A nagy hegyen át. A reptéren azt mondták, az nagy
dolog. Nekem nem. Nekem sosem volt az. Tudom, hogy magas,
hogy kontinentális vízválasztó meg ilyesmi, szinte mindig havas,
minden körülmények között nagy szívás, ha itt az ember elveszíti
az egyik motort, elég hosszú az út lefelé az első tisztásokig, rég
halott fenyők között. A másik oldalon Winter Park vagy
Nederland. Mindig kétezer láb távolságot tartottam ezektől a
hegyektől; olyan magasan repültem, hogy időnként légszomjam
volt, és mindig rendben volt. De. Most más a helyzet. Most tényleg
nagy dolog. Hogyan lehetséges? A hágót céloztam be, ahol a régi
Jeep út kanyargott a sziklák és hófoltok között; néztem, ahogy a
hegygerinc mögött a sík vidék felemelkedik, ahogy mindig, amikor
az ember átjut a hegyen, olyan érzés. Néztem, ahogy kibontakozik,
mint a nagy lobogó, amit az Olimpiákon szoktak kibontani.
Elláttam az utolsó előhegyek mögé: a régi Erie, a kifutópálya
hamarosan láthatóvá lesz a rádiótorony mögött, ami már nem ad
jelet; a pálya betonja az otthon ismerős szőnyegeként tárult elém.
Egyszerűen csak ideges voltam viszontlátni Bangley-t. Legjobb
becslésem szerint alig több, mint hat hetet töltöttem távol.

Már az előhegyeken ereszkedtünk le és automatikusan vezet-

tem Bestiát Erie felé. Az autópálya másik oldalánál húzódó,
hirdetőtáblaként kiálló meredek töltés felé vettem az irányt; még
tizenöt mérföld volt a nyugati belépőpontig, ahonnan egyenesen
középre szállhatok le. Amikor megláttam, hirtelen tizennyolc éves
korom nyara jutott eszembe: amikor hazatértem anyám kis házába
Hotchkissbe. Váratlanul. Alkonyatkor gyalogoltam a hepehupás
úton. A hazatérés izgalma, a félelem, hogy nem olyan lesz, mint
vártam. Szívem vadul kalapált. Most is ezt éreztem; a motor berre-
gésével próbáltam versenyezni, az alacsonyabb fordulatszámmal
és remegéssel, ahogy leszálláshoz visszafogtam a képet.

Nyolc mérföld préri. Át az utolsó fák fölött, az utolsó élő

fenyőkön, ki a síkságra, mint eltévedt őrszem; a területünk határa,
biztonságunk szegélye; aztán megláttam a tornyot, amit együtt
építettünk. Bangley mesterlövész állását, a kiugrót, ahonnan az
aknavetőt elsütötte... aztán már a hely fölött voltam és nem
figyeltem jobban, nem láttam a csontokat, a temetetlenül hagyott
testeket, amiket már szétszedtek a farkasok, prérifarkasok vagy
más állatok. Láthattam, volna, ha figyelek, egy-egy fehérlő
koponyát vagy bordaíveket. Hirtelen sürgető érzés fogott el...
Miért is? Siettem Bangley-hez, mert ekkorra rájöttem, hogy ő lett a
családom. Mert úgy mentem haza hozzá, mint húsz éve az
anyámhoz. Hazatértem. Nem a feleségemhez, nem a
gyerekemhez, nem az anyámhoz, hanem a reszelős hangú
Bangley-hez. Aki büszke rá, hogy az idő túlnyomó részében
makacs faszfej. És valami félelem fogott el, valami rettenetes érzés.
Mi van, ha rohadt dühös rám?

Érzések küzdöttek bennem. Aztán éreztem, hogy a félelem

nyer. Amikor leereszkedtem hatezer lábra és átrepültem a csillogó
folyó fölött, amiben ugyan kevés volt a víz, alacsony a vízállás, de
még folyt, és a déli végéről közelítettem meg a kifutópályát, láttam
a házak elszenesedett romjait, az alapokat, az egyik hangárt
szétnyílva, mintha tornádó lett volna és kiégve.

III
Bangley háza, százyardnyira északra, ahol a fegyverkovács
műhelyt üzemeltette, amiben a szinteltolásos nappali és a szőke
család síelős fotói voltak... még állt, de az ablakok kilőve és az
emeleti hálószoba körül perzselésnyomok voltak és szilánkosra
tört minden és mellette a tetőn tátongó lyuk. Ó, a kibaszott életbe,
ó, basszus, basszus, basszus!

Pops egyenesen ült, nagyon figyelt a csomagok között. Hátrapil-

lantottam; tudta, hogy semmi sincs rendben, és Cima megszorí-
totta a combomat és képtelen volt elszakadni az ablaktól, arcát az
üvegnek nyomta, mint egy gyerek a tengeri akváriumban.

Landolás előtt tettem még egy kört, megnéztem a kertet.

Megvolt még, háborítatlanul. A víz még folyt a csatornákon a
parcella elején, és a barázdák felében is.

De. Kétszáz láb magasból is láttam a gyomokat. Benőtték az

öntözetlen részeket, tovább kúsztak és a barázdákra telepedtek.

Visszaemeltem a gépet, tettem egy kört magasabban. Bal

fordulatot tettem, aztán leszálltam és hosszan gurultam egyenesen
Bangley házához. Leállási ellenőrzőlista. Alig állt le a Bestia,
rögtön kicsaptam a beragadó ajtót, a házhoz rohantam.

A bejárati ajtó nyitva volt, kissé lengedezett a könnyű szélben.

Bangley! Bangley! Hé! Hé, odabent! BANGLEY!

Meglepett saját kiáltásom ereje. Úgy hangzott, mintha egy

idegen kiáltana.

Lebotorkáltam a műhelybe. A hegyek felé néző nagy ablak

sértetlen volt, de a kandalló fölött a falban átlósan golyósorozat
nyomai látszottak. A kis asztalon sértetlenül állt a síelő család
fotója. Bangley szerszámai ott voltak, ahol hagyta, két satuba fogva
egyik kedvenc puskája, a Sig Sauer .308-as csöve és tölténytára.
 Jézus!

Pops mögöttem.

A haverod, mondta. Már az első beszélgetésünkkor tudtam,

hogy vadbarom lehet, különben hogyan lehetett volna, hogy egy
olyan fickó, mint te...

Elhallgatott.

Ezt sosem képzeltem volna.

Bangley!

Kétségbeesés. Először éreztem, hogy levakarhatatlan bűzként

elborít a kétségbeesés. Félelmetes. Az ember sosem tudja, hogyan
érez valaki iránt, amíg az illető házát nem látja feltörve.

Összerezzentem. Pops keze a vállamon.

Idebent kapták el. Éppen dolgozott. Nappal volt. Sosem

gondolta volna, hogy nappal támadás éri. Elölről jöttek be, és
túlélte az első lövészeket, és elzavarta őket. Visszavonulásra
kényszerítette őket, aztán felment, mert onnan jobban láthat, jobb
szögből és onnan harcolt velük. Valószínűleg csak néhányuknak
volt puskája.

Rohantam fel a lépcsőn. Elszorult a szívem. Mit fogok látni? So-

sem voltam ott, soha. A folyosó falán a szőke család fényképei. Sí-
elnek, vitorláznak, bambusz bungalóban vannak, pálmafák között,
virágokkal teli mezőn. Nagyon gyorsan láttam mindezt, rohantam
végig a vastag szőnyegen, egyszer megálltam, hogy irányt keressek
a ház első része felé, ahol a hálószoba lehet. Ez a szoba itt. Benyo-
mom a résnyire nyitott ajtót.

Gyerekszoba, a fiúé. Az ágy fölött bikinis Linu Linu poszter, az

ágytakaró mintáján cowboyok rodeóznak. A falakon üvegfedelű
dobozokban pillangók vannak gombostűkre tűzve és egy elektro-
mos gitár a sarokban és sílécek. Szörfdeszka; a rézsútos mennye-
zetre rövid deszkát rögzítettek, rajta kígyó az almafán, a meztelen
Éva áll félig elfordulva, mellét alig takarja dús, hosszú haja: SIN
SURFBOARDS. Egy dedikált NASCAR poszter. A 13-as kocsi.

Vadászíjból kilőtt két igazi nyílvessző fúródott a poszterbe;

papírját golyónyomok szaggatták.

Az ágy mellett a padlón két doboz Copenhagen sznüssz és egy

Folgers kávésdoboz köpőcsésze. Éjjellátó távcső és két Glock pisz-
toly lóg tartóján a fogason. Jesszus. Ez volt a fiú szobája és Bangley
szobája is. Itt lakott. Kibaszott telitalálat. Pont úgy őrizte meg,
mintha valami múzeumban lenne. Eszembe jutott Bangley apja,
akit utált és arra gondoltam: fogadni mernék, hogy otthon nem
volt ilyen szobája. Magát gyógyította, vagy valami jóvátételi
ösztönt követett, vagy valami ennél is bizarrabb dolog játszódott le
benne, ki tudja, hogy itt élt ebben a múzeumban, ebben a
játékszobában. Két lábnyira lyuk. Robbanásnak nincs nyoma,
szóval hogyan került oda? Ó! Majdnem átléptem a hasonló méretű
lyukat a padlóban. Kérdések cikáztak a fejemben és a NASCAR
poszter körüli sok belövésnyom jutott eszembe. És megégett az
ablak. Az ablakpárkányon és az ablak mellett homokzsákok voltak,
de Bangley-nek semmi nyoma, ami ezen a ponton jó hír.

A szoba közepén álltam, levegő után kapkodva. Az üvegtelen

ablakhoz mentem, lenéztem táborunkra, a repülőterünkre, és
önkéntelenül kitört belőlem a kényszeredett nevetés, mint a
böfögés.
 Mindent látott: átlátott a kifutópályán túli alacsony földpadkán
túlra, ahol Jasperrel aludtam, látta a szemetes konténert, amit
elvonszoltunk a házamtól, a házamat, ami a csalétek volt a
betolakodóknak, látta a ház verandáját, és bejárati ajtaját, a
rozsdás fém palánkokat, a reptéri épület két oldalát, a hangárom
ajtaját. Kevés hely volt, amit innen nem látott, és persze éppen
ezért választotta ezt a házat. Nem tudom miért, ez sosem jutott
eszembe. Ahogy az sem, hogy amikor éjszakánként jeleztem neki a
betolakodót, az egész jelenetet láthatta innen. Láthatta, hányan
lapulnak a szemetes konténer mögött, mi van náluk, hányan
lehetnek még a háttérben, mindent tudott, még mielőtt átjött
volna hozzánk, a padka mögé a sötétben, talán már el is tervezte,
melyiket öli meg először és hogyan. Valahogy mindig
megnyugtatott, hogy olyan nyugodtnak tűnt. A kibaszott életbe!
És a homokzsákok. Talán innen is leszedhette volna őket
mesterlövész-fegyverrel. A kibaszott Bangley! Milyen messze van?
Háromszáz yard talán. Könnyű. Neki. És ahogy ott álltam,
éreztem, hogy egyre nő bennem az undor és a csodálat és azt kell
mondanom, hogy... micsoda? Szeretet, talán, amit ez iránt a
bizonyos kibaszott ember iránt kezdtem érezni.

Volt valami, amiben jó volt, nagyon jó, a többit meg

hajthatatlan komiszsággal oldotta. Azt hiszem, egyetlen stratégiája
volt. És engem védett. Szünet nélkül, tétovázás nélkül. És még?
Nagylelkűen. Úgy értem, hogy mindenen túl és mindenekfelett.
Sosem adta tudtomra, mennyire kézben tartja az egész műveletet.
Így amikor elmentem, pontosan tudta, mennyivel nőtt meg a
veszély, a fenyegetettség. Lehet, hogy pontos és halálos fokig
kalibrálni tudta, ugyanúgy, ahogy a toronyból irányzott lövéseinek
széleltérítését és röppályáját is kalibrálni tudta; hátborzongató
pontossággal tudta, milyen veszélyben fog itt élni nélkülem és
Jasper nélkül, aztán nélkülem, hogy nem lesz riasztórendszere.
Úgy értem, olyan szimbiózisban éltünk, hogy mértékét nem is
fogtam fel. És ettől valahogy sokkal meghatóbbnak éreztem a
viszonylag rövid ellenkezést, amikor bejelentettem, hogy egy időre
elmegyek. A kosárnyi gránát. Amikor azt mondta, hogy olyan
voltam neki, mintha a családja lennék, hogy vigyázzak magamra,
nem miatta, hanem magam miatt.

És a többi távollét. A horgászás és a vadászatok, amikről tudta,

hogy nem annyira a hús, mint a pihenés miatt megyek, olyan,
mintha testi szükséglet lenne, megértette, hogy kell a
kikapcsolódás és ez neki halálos veszélyt jelentett. Soha, egyszer
sem ellenezte.

Ez volt az ő szobája. Eléggé megható. Eléggé különös.

Megfordultam. Pops állt az ajtóban; szürke szeme a gyerek

tárgyait nézte, aztán a fegyvereket.

Ez Bangley dióhéjban, mondtam.

Hmm.

Pops az ablakba tett homokzsákokat szemlélte. Nem halt meg

itt.

A megperzselt nyíláshoz lépett, ami egykor a hálószoba ablaka

volt. Lefele nézett, aztán egyenesen előre.

Itt megsebesült, jelentette ki a cafatos függönyt érintve.

Tudta, hogy nem maradhat itt, mert innen kifüstölik. Tudta,

hogy el kell mennie innen, bármennyire is sebesült volt. Helyet
kellett változtatnia és támadnia kellett. Jó katona volt.

Volt?
 Pops vállat vont.

Ott álltunk. Dermedten.

Aztán meghallottuk a dupla lövést és a sikítást.

Aztán rohantunk végig a folyosón, le a lépcsőn, a szétvert alsó

szintre, ki a fájdalmas napfényre.

A Bestia alig néhány yardnyira állt a rámpán, ami az északi há-

zakhoz vezetett. Cima guggolt mellette, a szárny alatt; igyekezett
akkorára összehúzni magát, mint a kerék.

Pops hirtelen megállt, beleütköztem, majdnem feldöntöttem.

Várj!

Kezét szeme elé vette napellenzőnek és figyelt. Cima a repülő

mellett guggolva irányba mutatott. A hangárom felé. Zárva volt.
Legalábbis az a része, ami érintetlen maradt. Cima nem sérült
meg, a lövések zaja ijesztette meg.

Aztán Pops megmozdult.

Ő az, mondta.

Megelőztem, három lépéssel eléje vágtam. Az ember sosem tud-

ja, hogyan érzett a másik ember iránt, míg az meg nem hal és fel
nem támad. Belöktem a hangár ajtaját, a személybejáratot, a
felemelkedő nagy ajtóba vágott nyíló kisebbet; olyan erősen csap-
tam rá, hogy elestem. A saját holmimat találtam magam alatt.
Nyomultam előre a tágas padlón, amit a házakból idecipelt min-
denféle perzsaszőnyeggel borítottam be, nagy igyekezetemben
meghúztam a hátamat, basszus, és megerőltettem a térdemet, aúú,
aztán kiegyenesedtem és ott álltam, mint akinek földbe gyö-
kerezett a lába és hunyorogtam, hogy a szemem hozzászokjon a
sötétséghez.

A tetőn volt két áttetsző panel, amiket azért tettek be, hogy
spóroljanak a világítással és természetes napfényt engedjenek a
hangárba akkor is, amikor az ajtók be vannak csukva. Megláttam a
kanapénkat, a Valdezt, Jasper foteljét, a munkapadot, a sámlit,
hátul a pultot, ahol főzni szoktam, és a vörös linóleummal borított
asztalt, ahol gyakran ettünk gourmet kajákat. Semmi mást nem
láttam. De hallottam. Könnyű kaparászás, mintha egér lenne a
falban. Fémes hang.

Volt egy szerszámos szekrényem. Görgős fiókok, masszív vörös

acél, hat láb széles. Gyönyörű darab. Majdnem egy egész
délelőttbe telt, míg Bangley meg én átgurítottuk ide a
szervizhangárból; nehéz volt áttolni a felfagyás okozta
hepehupákon, repedéseken; a nagyon rossz helyeken rétegelt
lemez lapon toltuk át. Díszhelye volt az északi fal mellett. Bangley
nemes egyszerűséggel Vörös térnek nevezte. Kell egy racsnis kulcs,
negyedes. Meg tudnád mozdítani a seggedet és hoznál nekem
egyet a Vörös térről? Kérlek. Ilyeneket mondott. A kaparászás a
szerszámos szekrényből jött, a szekrény pedig nem a helyén volt,
nem egészen a fal mellett. Bangley acélorrú munkabakancsa lógott
ki mögüle. Mellette, a fal mellett a gránátvetője, amin dolgozott.

Csupa alvadt vér volt. Úgy nézett ki, mintha valaki egy vödör
vérrel öntötte volna le az alsó testét. Szeme feldagadt, majdnem
csukva volt. Kezén fekvő arcfelén fehér kéreg; rászáradt nyál vagy
hányadék. Bal lába bizarr szögben állt. Kedvenc puskáján, az
M-esen feküdt, véres bal keze a ravaszvédő kengyelen.
 Cserepes szájából rekedt hang tört elő. Két szó, a lehető leghal-
kabb, érdes suttogás.

Bammeg Hig.

Ennyi. És keze mozdult, merev volt, mint egy karom és

megérintette a szakállamat.

Nem lehetett tudni. Két hétig. Tovább. Ha meghal, akkor a ki-

száradás, a vérveszteség lett volna a halál oka. Nem halt meg.
Kemény vén fasz. Tudtuk. Cima nem akarta elmozdítani onnan. A
kanapéra tettük. Helyre tette a lábát, rögzítőkötéssel merevítette.
Golyó roncsolta a combját. Megtisztított és összevarrt egy lyukat a
bal oldalán; a golyó eltört egy bordát és kis híján a gyomrot érte. A
hangárban délután meleg volt, de mivel a nyugati falon lyuk lett,
elviselhető volt a hőmérséklet. Négy napig tartott, mire újra
megismerte az arcomat. Pár pillanatig. A kettő között kómaszerű
állapotban volt. Pulykalocsoló pipettával töltött a szájába vizet és
Sprite-ot. A hatodik napon, amikor Cima etette, a beteg kinyitotta
a szemét és csak bámult.

Mrs. Hig, szólalt meg.

Cima azt mondta, ekkor kitört belőle a nevetés. Nem tudta

megállni. Volt valami Bangley nézésében: egy félholt ember
arckifejezése. Cima azt mondta, ez afféle kihívás volt neki, arra
késztette, hogy tagadja, és volt ebben valami öntudatosság, valami
humor.

Magának doktor Hig, mondta. És Cima azt mondta, hogy

Bangley egy hosszú, jelentős pillanatig a szemébe nézett, állta a
tekintetét, bólintott, aztán visszaaludt.
 *

Pops napról napra nyugodtabb lett. Felvittem a Bestiával,

végigrepültünk az ellenőrzőkört. Megmutattam neki a terep
jellegzetes pontjait, mint valami idegenvezető. Találtam neki egy
fejhallgatót, és menet közben magyaráztam. A torony, a folyó, a
távolságok, amiket amúgy is látott. A folyó, magas part, ami a mi
sáncárkunk; az egyetlen gázlót, a fennsíkot. A harminc mérföldes
sugarú védőtávolságunkat. A családokat.

Amikor elrepültünk felettük, kiszaladtak a kertből, a házakból,

a pajtákból és integettek; rongyos, lagymatag üdvözlés. A gyerekek
ugrándoztak. Megszámoltam őket: hét. Eggyel kevesebb. Nem tu-
dom, melyik hiányzik. Tettem egy kört fölöttük, integettem, felfelé
tartottam hüvelykujjamat. Visszajövök.

Cima azt mondta, hogy Bangley egy rendes kórházban intenzív

osztályon lenne, folyamatos felügyelet kell neki, valakinek
24/7-ben figyelni kell. Felváltva vigyáztuk. Volt benne valami. Az
alatt az egy hét alatt, amióta ott voltunk, Cima mintha kivirágzott
volna; mintha a kanyonban az a valami hibernálva lett volna és
most napfényre kerülne és nekem nagyon tetszett. Nehéz
megfogalmazni, mi is pontosan.

Az orvos szerepben kétségtelenül volt tapasztalata; olyan

természetessé vált hozzáértés, amiben nem kellett gondolkodnia;
a hasznosság nehezen megszerzett érzetéhez való visszatalálástól
még nagyobbnak láttam. Nem tudom; magasabbnak, szélesebb-
nek, vagy egyszerűen arról volt szó, hogy a bolygónak nagyobb a
gravitációja, mint volt. Ez is hozzá tartozott. Nézz egy embert, aki
arra a területre lép, amihez igazán ért, és meglátod; nagyobb lesz
önmagánál. Szeretem ezt. De volt benne valami más is. Mintha a
megérkezés erre a félig feldúlt reptérre, a síkságra, ami teljesen
más volt, mint minden addigi hely, ahol élt - New Yorkhoz képest
biztosan, és gyerekkora hegyeihez, fennsíkjaihoz sem hasonlított -
szóval mintha erre a megérkezésre régóta készült volna. Nagyon
régóta, úgy, hogy nem is tudott róla. Talán. Nem tudom. Én így
éreztem. Mintha lénye egy része megnyugodott volna, mintha le-
vetett volna magáról valami régi bőrt. Lényének valami hüvelyét,
ami akadály volt, és amiről ő maga sem tudott. És amikor ez levált
róla, megnyílt és kivirágzott. Giccses, mi? Nem igazán. Inkább
varázslatos. Úgy értem figyelni, ahogy egy ember felenged és
kivirágzik.

Nem tudom, mit engedett el.

Szerettem nézni, ahogy ott ül a sámlin, aminek levágtam a

lábából, hogy jó legyen neki a magasság, néztem, ahogy Bangley
fölé hajol és halkan beszél hozzá; nem úgy, mint orvos a
pácienséhez, nem úgy, mint jámbor lelkész a hívéhez, hanem
tisztelettel, humorral, mintha barátok lennének. Szerettem nézni,
ahogy ellenőrzi a sínt, átkötözi a sebet, mozdulatai biztosabbak
voltak, mint amikor a kertet művelte velem - ez a különbség a
fogcsikorgatva végzett feladat és a büszkeség magabiztossága
között; ezt teszi, ha az ember nehezen megszerzett tudását
gyakorolhatja. Szerettem nézni, ahogy sötét fürtjeit kisimítja az
arcából, madzaggal köti hátra vagy hosszú karját kitárva kisétál a
nyári nap hevébe, a rámpához, ahol a bárányok legelnek a
gömbfűz árnyékában a kerítésen belül, amit Pops eszkábált nekik
össze. Szerettem nézni, ahogy levetkőzik és bemerítkezik a folyón
tágult tóba és feláll, ahogy azon az első estén felállt a vízesés alatt
és int, hogy menjek be én is. Egyszerűen ő volt a legszebb lény,
akit Big Hig valaha látott.

A szabad ég alatt aludtuk, a földön, ahol mindig is aludtam.

Jasperrel. De fűzfából fontunk magunknak paravánt és szétnyitot-
tunk két flanel hálózsákot és leterítettünk vele egy dupla matracot,
amit a házamból húztunk ki, a tornácosból, és úgy aludtam, ahogy
még soha, és azóta sem. Gyakran aludtunk ölelkezve, egymásba
gabalyodva, amire addig soha senkivel nem voltam képes. Az
éjszaka közepén felébredtem, ahogy addig, és felkönyököltem,
néztem a csillagokat, számoltam a csillagképeket, néhányat
kitaláltam, de most már úgy, hogy Cima könyöke nyomta az
arcomat - gyengéden odébb toltam -, a haja a számban volt,
combja a combomon és olyan érzésem volt, hogy
megmenekültünk és áldottak vagyunk.

Mégis voltak éjszakák, amikor szomorú voltam. Legalább

annyira szomorú voltam jelen boldogságunk múlandósága, mint a
múltbeli összes veszteség miatt. Valami szakadék szélén élünk
most; ha egyáltalán éltünk valaha szélesen elterülő, biztonságos
síkságon. Ki tudja, milyen támadás, milyen betegség. Ez a
kettősség megint. Mint a repülés: a mozdulatlanság és a sebesség,
a nyugalom és a veszély. Ahogy a Bestia mohón falja a távolságot
és mégis úgy tűnik, alig mozdul, a létnek ez az érzése festményen.

Úgy szeretkeztünk, mintha az egész dolog valahogy új lenne.

Talán mert óvatosan, lassan kellett csinálnunk. Cima néha rám
mozdul és nagyon finoman magába vesz és belém ül és aztán
olyan mozdulatlanul fekszünk, hogy a csillagok elmozdulnak
mögötte, és végtelenül kis mozdulatokkal mozdulunk, és az egész
valahogy olyan, mint egy beszélgetés, és boldogsággal tölt el, olyan
feltörő örömmel, hogy megközelítően sem tudom kifejezni.

Pops elfoglalt egy házat Bangley házának közelében;

beköltözött az emeleti szobába, ahonnan a reptérre látni; nagy
taktikus; ők ketten valahogy hasonlítanak egymásra, mint két
tojás. Az egyik ablakba homokzsákokat pakolt, és egyik reggel
bemutatkozott Bangley-nek és tisztelettel megkérdezte,
kölcsönveheti-e az egyik puskáját, a Sig Sauert. Bangley ekkor már
elég jól volt, a tizedik vagy tizenegyedik napon lehetett; annyira jól
volt, hogy felüljön a heverőn, és ránézzen Popsra; összeöltött
ajakkal beszélt.

Még egy vén fazon, szólt Bangley rekedtesen. Ez volt az első

dolog, amit mondott.

Pops egy félmosolyt eresztett meg, de az a félmosoly végigment

és arra gondoltam, ez így nagyon rendben van, nagyon, a két
ember majdnem egyforma. Bangley keze be volt kötve, Pops a
felső karját érintette meg. A gesztus megható volt és tiszteletteljes.

Jó kis támadást vertél vissza.

Bangley merőn nézte, csak nézte, átható, kaleidoszkóp-szerű te-

kintettel. Nem szólt.

Tízen vagy tizenketten voltak, ugye? Talán háromnak volt

lőfegyvere.

Tizennégy, reccsent Bangley. Tizennégy és négy.

Pops bólintott.

Mi ment át a tetőn?

Szikladarab. Vagy valami ilyesmi. Volt egy átkozott könnyű

ágyújuk.

Összeszedték a halottaikat.

Bangley valami vállvonás-féle mozdulatot tett.

Azt hiszem, jegyezte meg reszelős hangon. Aztán csend volt, az-
tán megszólalt. Egyszer összeverődtek.
 Torka elszorult. Köhécselt.

Azt hittem, meghalok. A házban. Gránátvetővel lőttem közéjük.

Idefelé jövet még kettőt leszedtem. Ennyi elég volt. Nekik.

Bangley nézte az embert, aki talán új barátja lesz.

Kikkel voltál? kérdezte végül.

Tengerészgyalogság különleges egység, felelte Pops.

Afganisztánban. Máshol is.

Bangley bólintott, halvány mozdulattal.

Úgy voltak öltözve, mint a kibaszott mongolok. Köztük hat nő.

Tudták, hogyan...

Elhallgatott, szeme fordult, emléket idézett.

Testén enyhe remegés futott át.

Pops várt. Ki tudja.

Arra gondoltam, szólalt meg végül, Szóval hogy az északkeleti

házba költöztem be és arra gondoltam, kölcsönvehetném-e azt a
Siget egy kis időre. Amíg kórházban vagy.

Bangley-nek eltartott egy ideig, míg újra figyelni tudott. Amikor

sikerült, kurtán bólintott. Az a lányod? Ez volt a válasza.

*
Elvittem, a családokhoz. Ki akart szállni, amint Pops-szal
landoltam. Magával vitte az orvosi táskáját. Az úton landoltunk és
jöttek mindenhonnan; egyesek futva, mások alig tudtak járni;
felsorakoztak a karantén-vonalnál, mint valami szedett-vedett
hadsereg. Kiszálltunk és láttam, ahogy arckifejezésük megváltozik
Cima közeledtének láttán. A sötét karikás szemek meglepetten
tágultak ki, szájak maradtak tátva, a kicsik kíváncsiak, mégis mint
a megriadt őzek; nyakukat nyújtották. Ha mozgatni tudták volna a
fülüket, akkor mozgatták volna; visszanéztek anyjukra, izgatottan.

Cima átlépett a demarkációs vonalon és egy emberként léptek

hátra; szinte ijedten; és utat nyitottak előtte. Cima pedig felemelte
erős, véraláfutásos balkezét.

Semmi baj. Orvos vagyok.

Mintha ez bármit megmagyarázott volna. Mosolygott. Rájött,

milyen abszurd és archaikus kijelentés volt.

Üdv, a nevem Cima.

Talán a véraláfutások miatt, talán a törékeny gyengeség halvány

érzete miatt, hogy túlélte a szörnyű betegséget. Néztem az
arcukat. Páran integettek, bólintottak nekem, mosolyogtak, de.
Csodálkozva, kíváncsian nézték Cimát, olyan kíváncsisággal, hogy
majdnem legyőzték félelmüket; és ez a kíváncsiság a szívesen
látással volt határos. Egy olyan embert fogadtak, aki talán hasonlít
hozzájuk, de nem tudták biztosan, miben. És más is, mint ők;
eléggé más ahhoz, hogy erős csodálkozást ébresszen. Persze.
Hiszen mennoniták. Az ehhez hasonló csodálatos látogatás benne
van a kultúrájukban. Az égből leszálló angyalnak éreztem
magamat. Ott álltam az udvarban és életemben először nem
tudtam, mit csináljak a nagy kezemmel, úgy álltam ott, mint egy
rakás szerencsétlenség és meglepett, feszengő, vakkantásszerű
nevetés tört ki belőlem.
 És. Orvos. De.

Cima... szóltam.

Félig visszafordult.

Ők...

Ők. Persze, hogy tudott a fertőzőségről. Percekkel korábban be-

széltünk róla.

Felemelte a bal kezét; a gesztus azt jelenti: minden rendben és

egy kicsit elbocsátás is és megint nevetnem kellett. Hogy
változnak az idők! Betöltötték az üres helyet előtte, körbeállták, és
már tudtam, hogy elcsábította vagy megnyerte őket, hogy szeretik
és én szeretem őt, ahogy az első pillanattól fogva tudtam.

A gyerekek kinyújtották a kezüket, a szoknyájába kapaszkodtak,

egy kislány, azt hiszem, Lilynek hívják, úgy tartotta a kezét, ahogy
medvebocs öleli a fát.

Szia! Hallottam, hogy Cima köszön neki. Szia! Nagyon szép

vagy. Hogy hívnak? És téged, jaj, de szép kisfiú!

A csoda, hogy megérinti őket egy idegen. Már nem érinthetetle-

nek.

Aggódtam, de. Szinte bármit megért csak az, hogy nézhettem

ezt a jelenetet.

A régi tanyaházba ment, orvosi táskáját az egyik szobában tette

le, amit talán nappalinak lehetne nevezni és mindegyiküket meg-
vizsgálta. Gumikesztyűt húzott. Láttam a kezén, ahogy kinyitotta a
konyha ajtaját és beszólította a következőt. Kedvesen. A
táskájában jó néhány darab lehetett. Csúnya vágásokat varrt össze,
sebeket kötözött be, kiszólt egy-egy vödör meleg vízért. Tanácsot
adott egy fiatal nőnek, aki hat-hét hónapos terhes lehetett. És
tudtam, hogy vigasztal is; hallottam egy öregembert, akinek a
sírása kihallatszott a konyhába. Cima azt mondta, közéjük
mehetek, vegyülhetek velük, tévedés, hogy érintéssel fertőznének.
Mint a hepatitis C, mondta. Mint a HIV volt. Testnedvekkel terjed.
Vérrel. Különben...

Ez a tévedés mentette meg az életüket. A nagy jelek a kerítésen,

a mezők szélén. A VÉRBETEGSÉG. A rémület, amit ez a szó kel-
tett. Az igazság, amit minden távcsöves láthatott: a sovány alakok
hajlottan jártak, mintha erős szél ellen mennének; a fáradt moz-
dulatok, a beesett szemek. Távol tartotta őket. Az összes támadót;
megmenti az életüket és megöli őket.

Jó fejhallgatóink voltak, mégsem beszélgettünk a hazaúton.

Aznap éjjel a földsánc mellett feküdtünk, szorosan összebújva.

Mindketten háton, mindketten a hegyek széléről leszakadó fényes
felhőzátonyokat néztük. A félhold áztatta fénnyel és hővillám re-
megtette őket belülről. Néztem, ahogy felettünk szállnak és remél-
tem, hogy nagy vihar jön, amitől kénytelenek leszünk bemenekül-
ni a hangárba és Bangley szobatársai leszünk egy időre. A földnek
jót tenne egy kis eső. És akkor Cima megszólalt.

A végén voltak kísérleti eredmények. Néhány meggyőző

beszámoló.

A vérbetegségről?

Mm hm.

Vártam.
 Arra jutottak, hogy az autoimmun betegséget az váltja ki, hogy
a test valami okból már nem képes önállóan D-vitamint előállítani.
Igazán különös folyamat. Mint az AIDS és a T-sejtek. Úgy értem,
ha van ismert analógia.

Elhallgatott, a felhőket nézte.

Szeretem, amikor így beszélsz.

Könyökkel fülön bökött.

Nincs bizonyíték az ellenkezőjére. Odáig nem jutottak el. Az

egész olyan új.

Hogy a D-vitamin lassítja a folyamatot?

Igen.

Hallgatott, a felhőket néztük. Szétszakadtak, nem vastagodtak.

Felettünk nem. Az eső, ha esett egyáltalán, a hegyekben maradt.

Hé, mormogtam. Akarod hallani a kedvenc versemet? A

kilencedik században írták. Kínában.

Azt gondoltam, hogy orvosi dolgok járnak a fejében, de aztán

éreztem, hogy megrezzen mellettem. Nem olyan
rosszálom-rezzenéssel, mint néha Jasper, hanem úgy, hogy
belezuhan abba, ami van, hagyja, hogy a dolgok megtörténjenek.

Akkor vagy akkortájt. Bangley a támadásig strigulázta a naptárt

a hangárom falán, amit meglehetősen megfontolt lépésnek tartot-
tam. De. Szóval már tudjuk, hogy július 19-én történt. Azt azonban
nem tudta megmondani, hány nap telt el azóta, mióta fekszik a
Vörös tér mögött.

Július 4-én vagy akörül a kertben dolgoztam. Krumplibogarakat

öltem egyenként. Cima a családoknál volt. Reggel vittem el oda és
azt mondta, vacsorára menjek érte; egész nap ott akart lenni. D-vi-
tamint adott infúzióban, de tudtam, hogy a gyerekek miatt van.
Nem tudott elszakadni tőlük.

A kertben dolgoztam, ő távol volt. Bangley és Pops sakkozott.

Mert sakkozni szoktak. A házam verandáján ültek, a nyikorgó
székeken és sakkoztak, mintha valami vidéki bolt előtt lennének
valami Norman Rockwell-féle apokalipszisparódiában. Bangley
botja a tornác peremén. Jobban tudott sakkozni, de gondolatai
időnként elkalandoztak, és ilyenkor Pops meg tudta verni.

Szóval éppen krumplibogarakat irtottam az ujjaim között, és

akkor olyan hangot hallottam, amit olyan gyakran hallottam már,
hogy nem is kaptam fel a fejemet rá. De. Az régen volt. Ezért most
felkaptam a fejemet, nyakamat nyújtottam, hunyorogtam a
napfényben és megláttam: két kondenzcsík. Párhuzamosak, de
egyik lemaradva. És a távolodó hajtóművek doppleresen mélyülő
moraja.

Nem álmodom, nem.

Évek óta nem futottam olyan gyorsan. A Bestiához rohantam,

felnyomtam a főkapcsolót, bekapcsoltam a rádiót. Volt Narco
rádióm, aminek automata frekvenciakeresője volt. Csend. Semmi.
Statikus zaj. Pörögtek a számok a frekvenciakeresőn. Aztán
megálltak, mint a rulettkerék. Törés, szünet a szürkeségben. Egy
hang, szavak. Mielőtt megnyomtam a mikrofon gombját,
belehallgattam, de nem értettem. Arabul beszéltek. Arabul
beszélhettek. Beszélgetés, nevetés. Nyugat felé tartottak
harmincezer láb magasan. Talán Kaliforniába. Odafentről mi, a
repterünk észrevehetetlen a tájban, a pusztuló épített
környezetben. Hívtam őket, folyamatosan hívtam. Két jet,
747-esek, Erie, két 747-es Erie. Boeing 747-esek, akik most hagyták
el Denvert, itt Erie reptér. Többször, sokszor elismételtem. Egészen
addig hívtam őket, míg berekedtem és a fehér kondenzcsíkok is
eloszlottak, mint délibáb a sivatagban. Csodálkozva néztem
utánuk. Jó hír-e vagy rossz?

Pontosan egy héttel később jött két másik gép. Körülbelül

ugyanabban az időben. És a következő héten is. A negyediken
semmi. Mind a négyen a tornácon ültünk azon a délutáni órán,
mintha tűzijátékra vagy valami nagyméltóságú személyre várnánk.
Semmi.

Lehet, hogy immunisak, mondta Cima. Van olyan, hogy egy

népcsoport immunis egy betegségre. Vagy részben immunis. Az
arabok törzsi közösségekben élnek. Lehet, hogy egy egész törzs
immunis.

Szeptemberben még két gép repült át. Sosem válaszoltak a hívá-

saimra.

Október van, még kinn alszunk. Lehet, hogy egész télen. Ahogy
én és Jasper egykor. Takarókat húzunk magunkra. Fagyos éjsza-
kákon gyapjúsapkát húztunk, csak az orrunk látszott ki. Fej fejhez
vagy fenék fenékhez. Sorra megnevezzük a téli csillagképeket, és
amikor kifogyunk az ismertekből - Orion, Bika, Fiastyúk, Nagy
Göncöl - újakat neveztünk el. Én többnyire állatokról, ő ételekről;
Kelt Palacsinta Sziruppal, Puhahéjú Rák Roston. Én elneveztem
egy alakzatot egy Halimádó Csapzott Kutyáról.

*
Álmodom még arról, hogy Jasper él. Amíg élek.

*
Kedvenc versemet Li Shang-Yin írta:

Mikor leszek otthon?

Mikor leszek otthon? Nem tudom.

A hegyekben, esős éjjelen,
Árad az őszi tó.
Egyszer majd újra együtt leszünk itt.
Ülünk gyertyafénynél a nyugati ablaknál.
És elmondom neked, hogyan emlékeztem rád
Ma éjjel a viharos hegyen.