Az első lovag

Írta:
Elizabeth Chadwick
William Nicholson
forgatókönyve alapján
Fordította: Béresi Csilla
ISBN 963 8370 10 6
1. fejezet
Jócskán benne járt már a reggelben, mikor Lancelot megállította
lovát a hegygerincen, s az érett széna rőtarany táblám végigtekintve
megpillantotta az alant a völgyben megbúvó falut. Jupiter, a csődör
élt az alkalommal, és legelni kezdett, a zabla fémesen felcsilingelt,
amint a ló a dús fűbe harapott.
A nap melege Lancelot bőrét cirógatta, a levegő fűszeres volt a
nyár mezőillatától, s egy pillanatra Lancelot tekintete a távolba
révedt, ajka körül mosoly játszott. Aztán másra gondolt. Kihúzta
magát, és jobbja megérintette kardja markolatát. A legelésző ló
felkapta a fejét, és visszahőkölt.
– Hő-he! – morogta Lancelot gyöngéden. Elvette kezét a
fegyverről, hogy megveregesse hátaslova szaténfekete nyakát. –
Hő-he, fiú!
Ajkát most keményen összeszorította. Hiába, hogy oly sok éve
történt, az idők távolában, nem tudta távol tartani magától a múlt
kísérteteit; nem tágítottak tőle.
Ujja közé fogta és szorosra vette a gyeplőt, majd belevágta sarkát
Jupiter véknyába. Mit törődik ő a nyár ámításaival. Mindig eljön a tél,
ezt saját keserű tapasztalatából tudta.
A faluban nyüzsgött a nép, mert vásárnap volt, s Lancelotnak át
kellett furakodnia az ökrösszekerek, nyitott társzekerek,
libapásztorlánykák és juhászok, gazdaasszonyok és parasztok
között. Férfiak alkudoztak egy akol pettyes bárány fölött. Egy
legényke rózsaszín emsét terelgetett nagy keservesen maga előtt
ösztökével, amelyik majd akkora volt, mint ő, az állat nehéz csöcsei
az alommal teleszórt földet súrolták. Egy asszonyszemély
felajánlotta Lancelotnak, hogy megjósolja a szerencséjét, amit ő
keserű kacajjal utasított vissza. Egy másik némber még kétesebb
kegyeit ajánlgatta, ám ő ezeket is elhárította, majd végül a
kovácsműhely előtt leszállt a lováról.
A patkolókovács legénye abbahagyta a fújtató pumpálását a tűz
alatt, és odajött, hogy elvegye a csődör kantárszárát.
 – Négy új patkót – mondta Lancelot. – Hosszú út áll mögöttünk is,
előttünk is.
A legény bólintott. A kovács felpillantott a tűz mellől, ahol egy kard
pengéjét hevítette a parázson. – Merre tartasz, idegen?
Lancelot elmosolyodott, és az ajtófélfának támaszkodott.
– Amerre az út visz, barátom. – Pillantása követte egy
fiatalasszony csípejének ringását, amint az elment mellette egy
kosár ezüstlazaccal.
– Úgy egy óra, és kész – mondta a kovács.
– Rendben – felelte Lancelot kimérten, és elindult szemügyre
venni a vásárnapi tömeg jövésmenését. Van itt élet, minden
valószínűséggel most feltöltheti szánalmasan megcsappant
erszényét. Ha kifizeti a négy patkót, alig marad majd cipóra meg egy
falas sajtra.
Egy legényke bukkant elő a tömegből, s közeledett a
kovácsműhely felé. Lancelot sanda pillantásokat vetett az övén
csüngő duzzadt bőrzacskóra.
– Elkészült már a kardom, Weland?
– Igenis, Thomas úrfi, ott van, ni.
A kovács egy árbocmerevítő-féle szerkezetre mutatott hajója
végében, amelyre különböző tárgyakat aggattak – többnyire ásókat
meg kapákat a parasztoknak; de akadt ott néhány lándzsa, kard és
tőr is azok számára, akik szerették, ha fegyver védi a házuk táját.
A legényke néhány lépéssel az állvány mellett termett, s kezét a
kard markolatára fektette, amelyet rendelt. Lancelot elnézően
mulatott rajta, mint suhintott a levegőbe, hogy felmérje a fegyver
súlyát, s tett néhány cirkalmas, de felesleges mozdulatot. A férfiak
drága játékszer gyanánt vásárolták a kardokat. A baj csak az volt,
hogy legtöbbjük nem tudta, hogyan kell bánni velük.
– Pompás kard – mondta Lancelot, s ellépett az ajtófélfától. Kezét
kinyújtva megkérdezte:
– Szabad?
A legényke meglepődött kissé, de aztán vállat vont, és odaadta a
kardot.
Lancelot a markolat köré kulcsolta az ujjait, és maga is
vagdalkozni kezdett. A kard jó munka volt, de nem olyan jó, mint a
sajátja. Hétköznapi fegyver egy hétköznapi férfi számára, Lancelot
azonban nem ilyen ember volt.
– Tudod forgatni? – kérdezte, visszaadván a fegyvert
tulajdonosának. – Megérdemled ezt a kardot?
A legényke elvörösödött.
– Legyőzöm a bátyáimat, mind jóval idősebbek nálam... igaz,
Weland?
– Úgy biz a', Thomas úrfi – dörmögte a kovács, aki nem vette le a
szemét a munkájáról.
– Folyton gyakorlok. Kétszer is bajnok lettem a faluban.
– Á, bajnok – bólintott Lancelot, mintha a hallottak mély
benyomást gyakoroltak volna rá. Majd felvetette a fejét, és mérlegelő
tekintetet vetett Thomasra.
– Összemérnéd velem az erődet az új kardoddal? Ha vesztesz,
megkapom a tallérokat az erszényedből.
– Hogy veled?
A legényke végigmustrálta Lancelotot. Szép szál, magabiztos,
könnyed férfi állt előtte. Derekán pompás kard ült a hüvelyében,
azonban leendő ellenfele nem látszott túlzottan izmosnak, s az
öltözéke is viseltes volt.
– Gondolod, hogy képes vagy rá?
– Legalább annyira, amennyire te – mondta Thomas hevesen. –
Mit adsz, ha te veszítesz?
Lancelot elnevette magát.
– Az én erszényemben nem sok örömed telne!
Thomas hátrapillantott a pompás csődörre, amelyet az inas a
kovácsműhelyen kívül kötött ki..
– Add akkor a lovadat – mondta. Lancelot, még mindig nevetve,
ráállt az alkura.
A két férfi megállt egymással szemben a kovácsműhely előtt:
Thomas kezében villogó kardja, melyen még egy karcolás sem
esett, s Lancelot is előhúzta a magáét gyapjúbélésű hüvelyéből.
Éppúgy csillogott-villogott, mint az új penge, csak annál halálosabb
csapásokat tartogatott, mivel szorító ujjak patinája rakódott az
elegáns markolatra.
Weland abbahagyta a munkát, és izmos karját keresztbefonta a
mellén, úgy figyelt. Miközben Lancelot és Thomas egymást
méregetve, éberen körözött a kovácsműhely előtt a porban, egész
tömeg sereglett körébük a vásári népből és kalmárokból, akik biztató
kiáltásokkal buzdították a bajvívókat.
– Rajta, Thomas, mutasd meg neki! Lássuk, milyen legény vagy!
Penge csendült a pengének, fémesen. Lancelot könnyűszerrel
hárította el Thomas vágásait. Egy táncos hajlékonyságával támadott,
forgott, s mindaddig Sarokba szorította a fiatal parasztlegényt, amíg
elég nagy tömeg nem gyűlt köréjük, további lehetséges áldozatokkal.
Mindig megéri látszólag lovagiasan bánni az ellenféllel, így lesz még
fényesebb a végső győzelem.
Védj, védj, fordulj, vágj és védj.
– Tudod, hogyan kell megnyerni egy párviadalt? – kérdezte
Lancelot.
– Hogyan? – Thomas már erősen zihált, arca tiszta verejték volt.
Lancelot nem látszott felhevültnek.
– Ha csak nálad van kard, pajtás.
Lancelot felhagyott a védekezéssel, és támadásba lendült.
Csuklócsavarintás, gyors pöccintés, és Thomas fegyvere a levegőbe
repült. Lancelot kardjának hegye Thomas torkát böködte.
– Látod – mondta Lancelot szelíden –, ilyen egyszerű.
Azután visszahelyezte kardját a hüvelyébe, és a bámészkodók
felé fordult.
– Segítsétek föl! – kiáltotta. – Jól harcolt!
A tömeg lelkes tapsában összekeveredett az együttérzés a
vesztes és a bámulat a győztes iránt. Thomas égő arccal
tápászkodott fel, s visszaszerezve kardját, ha a büszkeségét nem is,
barátai közé vegyült a sokaságban. Lancelot megcsörgette Thomas
aranytól duzzadó erszényét, és tekintetét végigjártatta a figyelő
arcokon.
– A győztesé mind, barátaim! Pompás, súlyos erszény ez itt a
kezemben!
A levegőbe hajította, majd elkapta, és vigyorogva ráhunyorított égy
takaros, fiatal fehérnépre a tömegben. Az pirulva viszonozta a
mosolyát, azután lesütötte a szemét.
Lancelot tekintete tovább pásztázott, fürkészett, válogatott. A
bámészkodók között volt egy óriás, kétszer olyan izmos, mint a
kovács, s súlyos kard csüngött az oldalán.
 – Egyszer egy évszázadban születik olyan bajvívó, aki oly erős,
gyors, rettenhetetlen, hogy egyetlen férfi sem érhet hozzá! –
jelentette ki merészen Lancelot hallgatósága előtt. Mikor látta, hogy
szavai kellő visszhangra találtak, hozzátette: – De amíg rá vártok,
velem is gyakorlatozhattok!
Levette köpönyegét és a páncél fölött viselt ingét, s
összehajtogatva a küzdőtér szélére nyalábolta őket.
A magas legény zordonan méregette Lancelotot. Az utóbbi szinte
látta, mint mozdulnak meg a nehézkes fogaskerekek az atyafi
agyában. Az esélyeit mérlegelte, és jónak ítélte azokat. Fiatal nő állt
az óriás oldalán, szeme ragyogott a büszkeségtől. Megérintette a
férfi karját, és lábujjhegyre állt, hogy a fülébe súgjon valamit. Mások
is bökdösték a tömegben, nógatva, lépjen elő, és álljon ki az idegen
ellen. Lancelot elmosolyodott, és karjával széles ívet írt le a
levegőben.
– Olyan biztos, mint ahogy a nap felkel holnap, hogy van valahol
egy férfi, aki jobb nálam. Egyszer majd összeakadok vele, és
mesésen gazdaggá teszem. Lehet, hogy itt, lehet, hogy ma... Lehet,
hogy te vagy az! – és mutatóujjával egyenesen kiszemelt áldozata
felé bökött.
Nem lehetett ellenállni ekkora kihívásnak. A férfiak a porondra
taszigálták földijüket. A fiatal nő sugárzott a büszkeségtől.
– Ilyen az én Markom – közölte a gyülekezetben álló
asszonyokkal. – Tíz férfival is elbír, úgy biz a'.
Lancelot összeszorította az ajkát, amint saját személyét körülölelte
és csenevésszé satnyította a medveként fölébe tornyosuló
parasztlegény. Lassan föl-alá jártatta szemét ellenfelén.
– Á – mondta, mintha fontolgatna valamit, és kezével ernyőt
formálva a szeme fölé, az ég felé hunyorított. – Magasan jár már a
nap, túl meleg van a bajvíváshoz – köntörfalazott. – Talán hagyjuk
máskorra.
– Gyáva! – kiáltotta az óriás egyik barátja. Te nevezed magad
bajvívónak? Begyulladtál, mi?
Szavait újabb füttyögés, hurrogás követte. Az óriás parasztlegény
egy mukk nélkül Lancelot elé tartott egy ezüsttallért. Ebből könnyen
megpatkoltathatja a lovát, és megveheti a kenyerét meg a sajtját.
 – Á – mondta Lancelot újra, és olyan arcot vágott, mintha nem
tudná eldönteni, elvegye-e a tallért, vagy térjen-e ki egy ilyen
kolosszus elől. Aztán, mint aki döntésre jutott, elvette az ezüstpénzt,
az erszényébe süllyesztette, ezt pedig összegöngyölt köpönyege és
inge tetejébe dobta.
– Mennyire jó? – fordult az óriás hangoskodó barátaihoz a
tömegben. – Mert istenuccse, bivalyerősnek látszik.
Csak hát, többet ésszel, mint erővel.
– Mutasd meg neki, Mark! – kiáltotta egy lenszőke suhanc. –
Mutasd meg neki, hogy harap a Böske!
Mark elvigyorodott, és kihúzta hüvelyéből súlyos kardját. Mindkét
kezével megragadta a markolatot, majd, magasba lendítve a
fegyvert, megfordult, és iszonytató erejű csapást mért egy közeli
póznára. A penge úgy hasított végig a fán, akárha vaj lett volna.
Mark vasizmai meg sem rezdültek a csapás lendülete nyomán.
– Á – mondta Lancelot harmadízben, és megdörzsölte az állát. –
Ez már döfi, barátom.
– Térj ki a Böske útjából, idegen! – kiáltotta Mark lenhajú barátja. –
Egy csók, és halál fia vagy!
Lancelot a kardot méregette. Esze ágában sem volt csókközelbe
kerülni "Böské"-vel.
Mark kihúzta fegyverét a kettéhasított póznából, és megveregette
a kékesen csillogó pengét.
– Édes Böském – mondta gyengéden.
– Az anyósáról nevezte el! – rikkantotta egy tréfamester a
tömegből. A megjegyzést felcsattanó nevetés jutalmazta.
– Jól van – mondta Lancelot, és a tarkóját dörzsölgetve úgy tett,
mintha ideges volna. – No, nem kell a Böskét megdolgoztatni. Nem
kell megölnöd, hogy győzz.
A fiatal óriás bólintott. Szemét a tömeg felé villantotta, és az imént
az oldalán álló ifjú nőt kereste a tekintetével.
– Rajta, Mark! – unszolta az sugárzó arccal. Tudom, hogy te
győzöl... csak meg ne sebezd.
Egy csókot dobott feléje, amit a bámészkodók nagyra értékeltek.
Lancelot maga is kivonta a kardját, és megragadta a kínálkozó
alkalmat.
– Eszerint Marknak hívnak?
 – Ez a nevem – vetette oda az ellenfele.
– Én pedig Lancelot vagyok. Készen állsz?
Mark csuklójával megtörölte a száját.
– Készen vagyok – dörmögte.
– Akkor most fogj meg.
Mark előrelépett, és saját kardja hegyével mérte fel Lancelot
pengéjének erejét. Lancelot elmosolyodott, és engedett neki,
könyöke könnyedén, hajlékonyan mozgott. Oly borzasztó üvöltéssel,
ami szégyenteljes menekülésre késztette volna a falu bikáját, Mark
támadott, s csapást csapás után mért Lancelotra. De a fiatal óriás
minden egyes suhintása csupán a levegőbe hasított, pedig úgy
tetszett, mintha Lancelot alig mozdult volna el eredeti helyzetéből.
Mark zavarodottan, zihálva megállt, hogy kifújja magát.
– Biztos vagy benne, hogy jól fogod a kardodat? – érdeklődött
Lancelot könnyed, mondhatni csevegő hangon. Látta, hogy a legény
csalódott és ingerült, s ez – így számolt – újabb hibák elkövetésére
készteti majd.
– Te csak ne aggódj miattam – meredt rá Mark, és ismét
támadásba lendült. Böske megint a levegőbe harapott, miközben
Lancelot egy táncos hajlékony kecsességével perdült ide-oda.
– Adhatok egy jó tanácsot? – kérdezte ártatlanul.
– Mit?
Lancelot elmosolyodott. Hangja barátságosan csengett.
– Ne ejtsd el a kardodat, mint a barátod.
Mark arca elsötétült a haragtól, s magasba emelte Böskét, hogy
olyan hatalmas csapással sújtson ellenfelére, mint amilyennel
kettészelte a póznát.
– Én... nem... ejtem... el... a... – kezdte volna mondani, foga között
szűrve a szót, ám ezt a mondatot sohasem fejezte be. Lancelot
pengéje előresiklott, s fürgébben, mintsem a szem követhette volna,
kiütötte Böskét ellenfele markából. Az pörögve, hegyével a másik
felé mutatva, akár egy tökéletes bűvészmutatványban, szelte át a
levegőt. Lancelot balja előrelendült, s – még a levegőben –
markolatánál fogva elkapta az értékes kardot.
– Hogy is mondtad? – kérdezte.
A tömeg nevetésben tört ki, s taps gyűrűzött tova a porond körül.
Lancelot közönségére vigyorgott, külön mosolyt tartogatva a vonzó
fiatal fehérszemély számára, akin az imént megakadt a szeme.
Cikornyásan meghajolt.
Mark száját tárva állt Lancelottal szemben, egyszerre minden
haragja elpárolgott megrökönyödésében.
– Hogy csináltad? – kérdezte.
Lancelot elfordult a tömegtől, és odanyújtotta Böskét a még mindig
ziháló, elképedt suhancnak. Nem válaszolt, miközben arckifejezése
kesernyéssé, s valamelyest tartózkodóvá vált. Mindig ezt kérdezték
tőle. Ez volt az a kérdés, amely mindig a lelke mélyen rejtező sebig
hatolt.
Mark a cimboráihoz szökkent, karját könyörögve tárta szét.
– Mit csinált? Trükk volt?
– Nem trükk, barátom – mondta Lancelot csöndesen. – Én így
küzdök. – És visszatette hüvelyébe a kardját.
– De tudni akarom, hogy csinálod. Én is meg tudnám csinálni?
Lancelot megrázta a fejét.
– Nem hinném.
– Mondd el, hogyan kell, és megtanulom!
Lancelot felsóhajtott. A magasból rámeredő arc mohó volt és
könyörgő, nyílt és ártatlan. Milyen régen virultak ugyanezen erények
önnön lelkében...
– Tanulmányoznod kell az ellenfeled mozgását, hogy rájöjj, mire
készül, még mielőtt bármit is tesz.
– Ez nekem is megy – bólintott Mark magabiztosan.
– Fel kell tudnod ismerni azt az egyetlen pillanatot minden
párviadalban, amin a győzelem vagy a vereség múlik. Tudnod kell,
hogyan várd ki.
– Ez is sikerül, ha megmutatod, hogyan!
Lancelot hangja hirtelen kifejezéstelenné vált.
– És nem szabad törődnöd azzal barátom, életben maradsz-e
vagy meghalsz. Gondolod, hogy ez is sikerül?
Mark elhallgatott. A mohóság eltűnt az arcáról, és megrázta a
fejét.
– Nem – mondta Lancelot, és kezét Mark izmos alkarjára helyezte.
– Éld a magad életét, én is élem a magamét.
Lancelot elkötötte Jupitert a kovácsműhely elől, erszényéből egy
tallért vett elő, és kifizette a négy új patkót, majd az út túloldalán álló
fogadó felé vette útját, hogy megpihenjen. Hátul talált egy istállót.
Elég volt egy szó és egy elbűvölő mosoly, amit a kövérkés
fogadósné felé villantott, és engedélyt kapott, hogy használhassa.
Leszerszámozta Jupitert, gyorsan, de alaposan lecsutakolta a lovát,
és magára hagyta egy jászol szénával meg egy vödör vízzel.
A három almafához címzett fogadó, miként arról a rikító színekkel
festett, lengő facégér tanúskodott, hemzsegett az éhes és szomjas
vásári néptől. Az izzadt fogadósné, férjura és a felszolgálók nem
győzték hordani a sört, az almabort meg az édes méhsört vendégeik
elé; utóbbit saját mézükből főzték az istálló mögött. Fatányérokon
körbehordozott forró kenyerek és csillogó pecsenyék illata lengett
Lancelot körül, hogy belekordult a gyomra. Kardforgatás közben,
bármilyen könnyű munkának tűnik is, megéhezik az ember.
Talált magának egy üres asztalt egy árnyékos sarokban a szoba
végében, és letelepedett a kecskelábú asztal mellé a lócára.
Hatalmas, ám barátságos szelindek oldalgott hozzá farkát csóválva,
s a tenyerébe fúrta nedves, fekete orrát. Lancelot megsimogatta a
kutyát, visszaemlékezve, hogy egyszer, a régi, a másik életében neki
is voltak kopói. A kedvence egy jókora farkaskutya volt, amelyért
családja sokkalta kevésbé lelkesedett, mint jómaga, mivel hullt a
szőre, s az a rossz szokása volt, hogy irdatlan mennyiségű nyálat
csorgatott mindenre és mindenkire. Hát igen: a családja...
Egyszer csak a szelindek felnyüszített. Az asztalon megcsörrentek
az üres edények, amint a szolgálólány összeszedte őket.
– Mit parancsol, uram?
Lancelot felpillantott. Az a fiatal fehérnép állt előtte, akire
rámosolygott a tömegben. Szőke hajfonatát hátul fejkendő fogta
össze, nyaka csupaszon maradt, és ruhájának zsinórral összefűzött
nyakkivágása érdekes dekoltázs kezdeteit engedte láttatni. A férfi
megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul a lány jelenlétét: már-már
kezdett beleveszni a múlt szomorú emlékem való merengésbe, de
most újra visszatérhetett a jelenbe.
– Mit ajánl?
A lány felvetette a fejét, és apró gödröcskék jelentek meg az
arcán.
– A kenyeret éppen most hozták a péktől. Az úrnőm azt mondja,
nincs több pecsenyénk, van viszont almaboros csirkeragunk, ha az
úrnak megfelel.
– Megfelel – erősítette meg Lancelot, és szeme felcsillant.
A lány lesütött pillái mögül sandított rá, és elmosolyodott.
– Akkor remélem, jó uraságod étvágya. Egy perc, és jövök.
Ezzel eltűnt egy hátsó helyiségben, a kutya a sarkában. Lancelot
körbepillantott a vendégseregen. Jobbára parasztok vagy kalmárok
voltak, tagbaszakadt, veres arcú férfiak, a gömbölyded, rózsás
almákra emlékeztettek, ami oly bőven termett ezen a tájon.
Asszonyaik ugyancsak kerekdedek és pirospozsgásak, némelyik
fekete hajú, mások meg olyan szőkék, mint a szolgálólány.
A pórnéptől éppoly idegenül, mint jómaga, két ösztövér, mord arcú
férfi ült az ajtó közelében, s onnan kémlelt ki a jövés-menésre. Sötét
gyapjúinget viseltek páncéljuk fölött, s mindkettő széles kardot
hordott fekete bőrhüvelyben. Hajukat annyira lenyírták, hogy úgy
tetszett, nemrégiben kopasztották meg őket a bolhák áldozataként.
Alighogy Lancelot feléjük pillantott, fizettek és kiimbolyogtak,
szegekkel kivert kardkötőiket markolva. Több paraszt is utánuk
bámult, és csöndben mormogtak egymás között. Nem csak Lancelot
képzelte úgy, hogy a légkör érezhetően megenyhült az idegenek
távozása után.
A lány fatállal tért vissza, amelyben ínycsiklandóan gőzölgött a hús
és a zöldségfélék. Lancelot elé helyezte egy kerek, ropogós cipó és
egy korsó almabor kíséretében.
– Kik voltak? – bökött Lancelot a távozók felé a fejével.
A lány megvetően elfintorodott.
– A határon túlról valók. Malagant hercegnek, Gore urának az
emberei.
– Kinek?
Lancelot szarukanalat döfött a csirkeraguba, ráfújt, és jókora
falatot lapátolt a szájába. Mennyei íze volt. Nem volt ugyan a gyomra
rabja; az ételt egyszerűen fűtőanyagnak tekintette. Legtöbbször
onnan szakította vagy csórta, ahol találta, most azonban éhes volt,
és bárki főzte is ezt a finomságot, boszorkányos keze volt.
A lány meglepetten nézett rá.
– Nem hallott uraságod Malagant hercegéről, Gore uráról?
– Miért, hallanom kellett volna?
 – Szerencséje van. A katonái mindig bajt kavarnak a falvakban.
Amióta Lord Leodegrance meghalt tavaly, még többet engednek
meg maguknak. Malagant magának szeretné tudni a hajlékainkat és
a földjeinket.
Lancelot vállat vont. Kiskirályok, gondolta; ilyen a világ sora, nem
az ő dolga, azonkívül, hogy résen kell lennie az úton. Letört egy
darabot a kenyérből, és a raguba mártogatta. A fiatal fehérszemély
figyelte, amint eszik, és mivel az úr szemlátomást nem kívánta
folytatni a társalgást, eltűnt, hogy más vendégeket is kiszolgáljon.
Hamarosan mégis visszatért, ahogy a vasat rántja magához a
mágneses kő.
– Ízlik a ragu?
– Látja, a tálam magáért beszél.
Az utolsó csöppeket is felitatta a kenyér maradékával, majd
hátradőlt a székén.
– A fogadónk specialitása. Van még, ha úgy kívánja.
Lancelot megrázta a fejét.
– A lovam eltöri a gerincét, ha egy morzsával is többet eszem.
A lány szeme elkerekedett rémületében.
– Már megy is az úr?
Lancelot nem felelt.
– Legalább éjszakára maradjon. Van szobánk.
Lancelot egy pillanatra kísértésbe esett, hogy így tegyen, ám ez
csupán futó érzés volt. Ha egy éjszakára is lehorgonyoz valahol,
csak tovább növeli a terheit. Utazz könnyedén, utazz szabadon,
utazz gyorsan.
– Nem tehetem.
Újabb tallért vett ki az erszényből, és kifizette a vacsorát. A lány
mosolygott, hogy elvegye a férfi szavai élét, ám ez még halálosabbá
tette őket.
– Mi a neved?
– Oriele.
Lancelot megcsókolta a lány orcáját.
– Hát akkor, Isten áldjon, Oriele – mondta gyöngéden, és elindult
az ajtó felé.
Kintről sikoltásokat hallott, és egy ütés nedves csattanását. Még
idejében lépett ki, hogy tanúja legyen, amint az egyik fekete ruhás
idegen végigvágódik a földön. Fölötte Mark állt, arca égett a
haragtól.
– Elcsennéd a kardomat, mi? – mennydörögte. – Tolvajok vagytok,
útonállók, egytől egyig. Kotródj innen... kotródj vissza a saját
hazádba!
Malagant embere, feltápászkodott, a rekeszizmát szorongatta, és
sípolva lélegzett. Ekkor a másik katona, aki kívül esett Mark
látókörén, a kardjáért nyúlt, és előre lopódzott.
Lancelotnak igazán nem hiányzott egy kiadós csetepaté, de nem
nézhette ölbe tett kézzel, amint Markot hátbadöfik. Ostorként pattant
előre, megragadta a támadót, megmarkolta a csuklóját, és egész
testével a földre rántotta. Újabb csavarintás, szorítás, és a katona
hörögni kezdett. Kilenchüvelykes acéltőr villant Lancelot kezében,
fűrészrovátkás markolattal.
– Kétlem, hogy az itt-tartózkodás jót tenne az egészségednek –
tanácsolta áldozatának közönyösen. – Úgyhogy a legjobb az lesz,
ha mihamarabb eltűnsz a barátoddal együtt. – Baljába helyezte át a
tőrt, míg jobbjával kihúzta a kardját.
Kificamodott csuklóját masszírozva az útonálló feltápászkodott.
– Ezt még megkeserülitek – mondta. Malagant herceg tudni fogja,
hogy bánjon a hozzád hasonló jöttmentekkel.
Honfitársa csatlakozott hozzá. Még mindig a gyomrát szorongatta,
és kábán nézett maga elé.
– Én csak tolvajokat látok! – köpött ki Mark. Lancelot csupasz
fegyvereinek látványa felbátorította, s maga is előhúzta Böskét a
hüvelyéből.
– El akartad lopni. Talán kedvedre volna, ha ő csókolna meg
először? – és kardját magasba lengetve előrelépett.
A Gore-beliek meghátráltak a veszély elől, de útközben még
néhány szitokra és fenyegetésre futotta a bátorságukból. Amint
kimasíroztak a faluból, Mark visszatette a hüvelyébe Böskét, és
kezet nyújtott Lancelotnak.
– Neked köszönhetem az életemet. Lancelot megrázta a hatalmas
mancsot.
– Semmit sem köszönhetsz nekem – felelte vállat vonva. –
Örömest mártogattam meg ezt a senkiházit a porban. – Elengedte
az óriás kezét, és az istálló felé indult.
 – Már megy is az úr? – Mark ugyanazokat a szavakat használta,
mint Oriele, és olyan csalódottnak látszott, mint egy gyermek. –
Aida... az asszonyom... Aida és én megtiszteltetésnek éreznénk, ha
a vendégünk lenne ma éjszakára. Ez a legkevesebb, amit
megtehetünk az úrért.
– Köszönöm, megtisztelő a meghívás, örömmel el is fogadnám, de
nem tehetem. Ideje útra kelnem.
Mark követte Lancelotot az istállóba, és figyelte, mint
szerszámozza fel paripáját.
– Hát akkor Isten áldja az urat, s védelmezze az útján, bárhova
megy is.
Ez a jókívánság keserű mosolyt csalt Lancelot arcára.
– Sose legyen vége – mondta, és a nyeregbe pattant.
Kilovagolt a faluból, de nem nézett vissza. Tudta, ha így tenne,
megpillantaná a kísérteteit, amint türelmes, gyászos tekintettel
néznek utána.
2. fejezet
Remek idő volt a kaszáláshoz, és a falu apraja-nagyja részt vett a
széna betakarításában. Kaszák villantak a földeken, s a férfiak
vasvillákkal hányták a frissen levágott asztagokat a szekerekre.
Asszonyaik és lányaik kosarakban hordták az élelmet a földekre. Az
étek kiadós volt, ahogy a nehéz munka megkívánta –
húspástétomok, sajt, kenyér és alma. Leöblíteni csordultig töltött
bőrkulacsokból öblíthették le, amelyek tartalmát gyönge sört és
almabort – a falu kútjában hűtötték jéghidegre. A szénagyűjtés
mindig kiszárítja a torkokat.
Mark megállt egy pillanatra, és szétnézett a nagy, félig emelt
közös kazal tetejéről. Tekintetével követte, amint a következő szekér
zötyögve a falu csűrje felé vette útját a földekről, majd alkarjával
megtörölte verejtékben ázó homlokát. Orrát betöltötte a vágott fű
poros, édes illata. Ezzel a takarmánnyal húzza majd ki a telet a
jószág. Jó év volt, az időjárás is nekik kedvezett, úgyhogy nagy
nyereségnek nézhetnek elébe, s akár néhány fényűző portékát is
beszerezhetnek Leonesse fővárosában, ahol úrnőjük, Lady
Guinevere lakozott.
Mark lepillantott a csűr padlójára, ahol asszonya színes szőttesen
teregette szét az élelmet, és elmosolyodott. Aida imádott Leonesse-
be látogatni. Mint minden fehérnép, ő is szenvedélyesen dézsmálta
a kalmárok kiterített portékáit, és semmit sem élvezett jobban egy
kiadós alkudozásnál. Talán beviszi a városba, még a tél beállta előtt.
Lady Guinevere közel egy éve uralkodott Leonesse-ben. Alig múlt
húszesztendős, nagyjából egykorú volt Markkal, de a bölcsőtől
kezdve uralkodáshoz szoktatták, ezért bölcs, bár néha akaratos fejet
hordozott zsenge vállán. A nép ugyanúgy rajongott érte, mint
apjáért, Leodegrance királyért. Anyja, a királyasszony, fiatalon
elhunyt, és már senki sem emlékezett rá igazán. Akik mégis, azt
állították, hogy Guinevere örökölte édesanyja finom arcvonásait és
kecses járását. Marknak nem állt rendelkezésére ilyen zsinórmérték
véleménye megalapozásához, mégis úgy gondolta, hogy Guinevere
nemcsak bájos és büszke fajta, de közvetlen is, és ugyanolyan
hajthatatlan, mint atyjaura. Mark most elkomorodott. Ilyennek is
muszáj lennie, ha folytatódnak a határvillongások.
Mark elvette a vasvillányi szénát, amit az alant álló férfi nyújtott át
neki, és elrendezte a boglyán, kirázta és lenyomkodta. Munka
közben eltűnődött, vajon a bajvívó vándor, Lancelot ellátogat-e Lady
Guinevere fővárosába, hogy ott a polgárok rovására megtöltse az
erszényét. Az elmúlt héten gyakran gondolt az idegennel, és minél
többet töprengett, annál kevésbé tudta, hányadán áll Lancelottal.
Elképzelhetetlen, hogy egy férfi ne féljen a haláltól. Az élet gazdagon
hímzett kárpitját nem lehet így elnyűni. Mi adhatja Lancelotnak ezt a
halálmegvető bátorságot? Talán egyszer nagyon is megijedt a
haláltól?
Mark gondolatainak fonalát itt hirtelen elvágta a csűr melletti
őrtoronyban megkondított vészharang zaja. Gyorsan megfordult a
boglyán, és a csűr nyitott ajtóin át a réteken túl húzódó lankára
szegezte a tekintetét.
Lovasok özönlöttek a házak felé, egy teljes csapat feketébe
öltözött katona, éles szablyákkal és íjpuskával felfegyverkezve.
Tudta, hogy csakis Malagant herceg emberei lehetnek – marcona
martalócok, akiknek sötét lelkében szikrányi irgalom sem lakozik. A
legutóbbi vasárnapi közjáték után nem is számíthattak másra. Nyelt
egyet, mert hirtelen kiszáradt a torka. Ha azok az íjpuskák nem is
hordanak messze, a vas nyílvesszők mégis halál követei. Akit
eltalálnak, nem kel fel többé.
Mark izgatottan lekiáltott a csűr melletti szénásszekereknél
álldigáló asszonyoknak és gyerekeknek.
– Rajtunk ütöttek! Befelé, gyorsan!
A félelemtől sikoltozó asszonyok felkapták gyermekeiket, és
csapot-papot odahagyva futottak a nagy épület oltalmába. Mark
leszánkázott a boglya tetejéről, kezében még mindig a vasvilláját
markolászta. Aida rémült tekintetet vetett urára, visszahajigálta az
elemózsiát meg a szőttest a kosárba, és felcihelődött.
– Csukjátok be az ajtókat! – bömbölte Mark.
A csűrben lévő férfiak kezdték behúzni a nagy ajtókat, s nagy
sietve nehéz tölgyfa gerendákkal reteszelték el azokat. Sötétség
borult rájuk. Egyedül a csűr falát alkotó megvetemedett deszkák
közein, meg a tető szellőzőnyílásán át szűrődött be némi fény. Az
emberek egymás mellé kuporodtak odabent, és rettegve fülelték a
paták közelgő robaját. Más falvakból már érkeztek hozzájuk
rémhírek fosztogatásokról, de eddig a pillanatig biztonságban
érezték világukat. Most, hogy harci mének vágtájától remegett a föld,
s hallották a jószág rémült bőgését a karámokban, a birkák
bégetését, ráébredtek, mennyire védtelenek. Bárányok maguk is a
farkasok kitátott torka előtt.
– Talán továbbmennek – suttogta az egyik férfi reménykedve, és
megtapogatta derekán az apró konyhakést.
– Lehet, hogy csak átlovagolnak.
– Ó, igen, Edwin, persze, hogy csak átlovagolnak – mondta Mark
komoran. – És semmi mást nem hagynak maguk után a
csontjainkon kívül. Láttad, mi történt a vásárnapon.
Bárcsak magával hozta volna a Böskét. Nem volt más fegyverük,
csupán konyhakések és földművesszerszámok, de mi hasznukat is
vennék kardokkal és íjpuskákkal szemben? Felsírt egy gyerek, és az
anyja sietve csitítgatta. Mark tekintetét a sötétbe fúrta, úgy kutatott
menedék után, majd megállapodott a padlón.
Nagy léptekkel körberótta a helyiséget, majd egy helyütt, ahol a
deszkák rövidebbek voltak, lekuporodott, s elkezdte felszaggatni
őket. Nem telt bele egy perc, és keskeny rést nyitott a gerendák
között. Októberben ropogós piros almával töltik majd meg ezt a
helyet, amely oly bőségesen terem Leonesse-ben, most azonban,
istennek hála, üres volt.
– Nincs veszteni való időnk! – intett sürgetően a többieknek. –
Legalább a gyerekek és az asszonyok elférnek itt. Még ha baráti
szándékkal jönnek is, amit nem hiszek, azért nem árt, ha elbújunk
előlük, amíg nem vagyunk biztosak a dolgunkban. Gyertek,
siessetek, add ide a kislegényt!
Egy asszony nyújtotta oda kisfiát Marknak, ő pedig leeresztette a
pincébe, azután lesegítette az asszonyt is a fia után. A többi nő és
gyerek követte, válluk fölött ijedten pillantgattak vissza, amint a
martalócok fenyegető lármája mind közelebbről és közelebbről
hallatszott. Aida a férjébe kapaszkodott, mikor az leengedte.
– Ó, Mark, légy óvatos! – A szeme megtelt rémülettel, ahogy az
ura arcát fürkészte.
 Mark mosolyogni próbált.
– Ne ijedezz, asszony, minden rendbe jön mondta nem túl nagy
meggyőződéssel. – Húzzátok le a fejeteket. Rátok eresztem a
deszkákat.
– Te is húzd be a magadét, te nagy bika! – kiáltotta az asszonya,
és vadul szájon csókolta az urát, mielőtt engedett volna a szorításán,
és a többiekhez csatlakozott volna.
Mark leeresztette a deszkákat a pince fölött, és rájuk taposott.
Keze ökölbe szorult, mintha minden dühe és félelme a markába
összpontosult volna, s öles léptekkel végigróva a csűr egyik széles
oldalát, a megvetemedett lécek közötti egyik nyílásra szögezte a
tekintetét.
A faluban páni rémület, zűrzavar és vérontás volt az úr. Az
íjpuskák rövid nyilai sorra terítették le a menekülőket. Megvadult
állatok futottak világgá, házak lángoltak. A lángok az őrtorony alját
nyaldosták. A harangozó is elnémult – vasnyíl járta át a szívét.
– Ne, ó, jaj, ne! – nyögött föl Mark. Szíve úgy kalimpált, mintha ki
akarna ugrani a helyéből, teste a rémület hideg verejtékében fürdött.
Ez nem lehet igaz, az egész csak rossz álom, talán túl sok bort ivott
tegnap este a kocsmában.
A csapat kapitánya megállította a lovát, és körbekémlelt a falun,
élet nyomai után kutatva. Hideg szemű volt, kegyetlen szájú, s a
pofacsontja, akár egy hulláé. Tetőtől talpig fekete bőr öltözék
borította testét, s mintha még a levegő is fenyegetőn reszketett volna
körülötte, de az is lehetséges, hogy az égő épületek melege keltette
ezt a hatást. Éber karvalyszeme, melynek figyelmét semmi nem
kerülhette el, megállapodott a nagy csűrön, és Mark fejbőre
lúdbőrzött a rettegéstől, mikor a martalóc egyenesen a deszkák közti
résre szögezte a tekintetét. Hiába tudta Mark, hogy nem vehette
észre, mégis hátrahőkölt.
A kapitány egy fejrándítással utasította egyik emberét, hogy
szedje a lábát, és kutassa át a nagy csűrt. A katona bezörgetett az
ajtókon, szablyája markolatával verte őket, hasztalan. Odabent a
parasztok megmarkolták vasvilláikat és gereblyéiket, és egymásra
néztek, pupillájuk hatalmasra tágult a félelemtől.
A katona parancsnokához fordult, és széttárta a kezeit.
– Zárva vannak az ajtók, Lord Ralf.
 A kapitány megfordította a lovát, és alaposabban szemügyre vette
a csűrt. Vékony ajka kéjes mosolyra görbült.
– Gyújtsátok fel – parancsolta. – Égessétek földig.
A, csűrben a férfiak rémülten hallgatták e szavakat. Még mielőtt
moccanhattak volna, lángoló fáklya repült át az ajtók fölött, ahol
széles rés volt az eresz alatt. Átívelt a homályba borult helyiségen, s
magasan, a nagy boglyában ért földet, amit a frissen vágott szénából
raktak. Füstcsík kanyargott felfelé. A tűz finom csöppekben és
erecskékben harapózott tova a fészkéből.
A férfiak, akiket először megbénított a rémület, most hirtelen
ráébredtek, mire valók a végtagjaik, és a boglyához rohantak.
Csúszva-mászva próbálták elérni a fáklyát, és eloltani a tüzet. Ám a
boglya meredek volt, nehéz volt a lábukat megvetniük rajta, amikorra
pedig sikerült, már késő volt Az erecskéből előbb patak, majd
lángfolyó lett, végül pedig morajló vörös óceánná nyílt ki.
Mark rémülten, döbbenten meredt az égő boglyára, az egész éves
szénatermésükre, aztán megint csak átkukucskált a résen. Mostanra
az egész falu lángban állt, minden hajlék, műhely és pajta. És Mark
még mindig nem ébredt fel rémálmából. A füst a tüdejét
csiklandozta, el kellett fojtania feltörő köhögését. A szeme is szúrni
kezdett. A füst tovasodródó szürke fátylán át látta, hogy új
lovascsapat érkezett vágtában az előző erősítésére. Középütt egy
férfi lovagolt magas, fekete csődörön. Öltözéke egyszerű volt,
semmiben sem különbözött Ralf kapitányétól vagy a többi
közkatonáétól. Ám fennhéjázó pillantása s a feltétlen hódolat, ami
körülvette, arról tanúskodott, hogy ő itt a legnagyobb úr.
– Malagant! – dörmögte magában Mark, s szeme összeszűkült a
gyűlölettől a szomszédos hercegség urának látványára, aki oly sok
nyomorúság okozója volt az eddig békés Leonesse-ben. Malagant a
gyilkos, fekete tekintetével és a még feketébb szívével. Saját
hercegsége, Gore kietlen volt és sivár, terméketlen pusztaság,
mindössze juhok legeltetésére alkalmas. Régóta fájt a foga
Leonesse termékeny völgyeire, és amit nem kapott meg szép
szóval, elvette erőszakkal vagy lerombolta.
A tűz tovaterjedt a boglyáról a csűr más részeire, mellékfolyókra
szakadt, forró, sárga lángok játékos ujjai nyújtóztak itt is, ott is. A
levegőben vastagon állt a füst, és Mark ismét köhögni kezdett.
Otthagyta a rést, megragadta a vizesvödröt a szénásszekéren, s az
almáspincét fedő deszkákhoz sietett. Ezeket alaposan meglocsolta,
egyenletesen csorgatva a vizet a fára. Gondolni sem mert rá, hogy
netán hiábavaló erőfeszítése, hogy talán soha nem kerülnek ki innen
élve. Hinnie kellett, és csupán önmagában hihetett.
– Minden rendbe jön, Aida – suttogta a füsttől rekedtté vált
hangon. – Csak tarts ki.
Halk koppantás jelezte, hogy odalent meghallották, amit mondott.
Amikor abbahagyta a fa locsolását, rémülten látta, hogy társai páni
félelmükben leszedni készülnek az ajtókat elreteszelő nagy
gerendákat.
– Bolondok! – bömbölte. – Ne nyissátok ki az ajtót! Várjátok meg,
amíg elmennek.
Hangja elcsuklott az utolsó szónál, eldobta a vödröt, és futni
kezdett a többiek felé.
– Addigra mind felfordulunk, Mark! – kiáltotta az egyik férfi a vállán
át, miközben egy gerendával küszködött. A gerenda másik végén
Edwin, ugyancsak falubeli, egyetértőn bólintott.
– Ha elfutunk, legalább esélyünk van a menekülésre!
Mark megrázta a fejét.
– Ne tegyétek! – fogta könyörgőre a dolgot, de későn érkezett. A
gerendák lehullottak. Az ajtók felpattantak a belső hőség nyomására,
s pokolbeli jelenet tárult a parasztok szeme elé. A faluban falak,
tetők emelkedtek lángokból. A füstfelhőkbe burkolózott martalócok
serege némán várakozott, mint az aratók, akik ki kívánják hajtani a
kártevőket a gabonából. A két férfi, aki lebocsátotta a
keresztgerendákat, most futni kezdett az életéért. Egy harmadik
falubeli, aki kevésbé volt merész, elbújt a szénásszekér mögött;
annak vasabroncsos kerekei mögül nézte a kinti pusztítást. Mark a
faállvány mögé rejtőzött, ami a nagy szénaboglyát fogta össze, s egy
távoli sarokba kucorodott, ahonnan őt nem láthatták, de maga jól
látott. Szíve vadul kalapált, és egész teste verejtékben úszott.
Azt a kettőt, aki az életét kockáztatta a szabadulásért, most
üldözőbe vették Malagant emberei. Kurjongatva, vadászkiáltásokat
hallatva vágtattak a menekülők után, s hogy beérték őket, lelőtték az
íjpuskák halálos nyílvesszőivel. Edwin úgy sivított, mint egy
csapdába esett nyúl, azután összerázkódott, és nem moccant többé.
 Mark behunyta a szemét, és nagyot nyelt. Nincs remény, gondolta.
Amikor újra kinyitotta, Malagant látta maga előtt, aki megállította
izzadó ménjét a csűr előtt, és felbámult a lángzuhatagra, ami
nemrégiben még a szénaboglya volt. Mark megpróbálta hátrébb
préselni magát, de egy kemény pózna ütközött a hátának, úgyhogy
nem juthatott tovább. A széna már lángban állt a közvetlen
közelében. A füst a torkát fojtogatta, és elnyomott egy köhögést.
Megpróbált a kezén át lélegezni, hogy megszűrje a levegőt, de
kevés sikerrel. Körötte a levegő úgy perzselt, akár a pokolban.
Hamarosan ő is elpatkol, vagy a tűz vagy egy nyílvessző végez vele.
Felötlött benne, hogy talán az utóbbi a könnyebb halálnem, ám
elszántsága most is visszatartotta. Nem, egykönnyen nem adja
magát Malagant martalócainak kezére.
Csűrbe szorult sorstársa másként vélekedett, és kitörve a szekér
mögül, Malagant herceg lábai elé vetette magát.
– Kérlek – hörögte. – Az isten szerelmére kérlek, könyörülj rajtam,
nagyúr!
Malagant lassan elővonta saját íj puskáját az övéből. Vékony ajkát
mosolyra húzta, ám fekete szemében nyoma sem volt szánalomnak.
– Isten szereti a győzteseket – vicsorgott, és lelőtte a lábába
kapaszkodó férfit, akinek testén keresztülhatolt a nyílvessző.
Malagant rezzenéstelen arccal figyelte a haldoklót, majd fő
elintézendője után látott.
Emberei időközben egybeterelték azokat, akiket életben találtak a
faluban, távol az égő hajlékoktól és portáktól. Síró asszonyokat,
ijedt, pityergő gyerekeket, haragos, de néma férfiakat, akik
ugyanolyan rémültek voltak, mint fiaik és lányaik, mert tudták, Lord
Malagant nem ismer kegyelmet.
Malagant megvetően nézett le rájuk toporgó harci ménjének
nyergéből. Azután megszólalt; hangja fülsértő volt és éles, akár egy
holló rikoltása, a harcmező és a feldúlt országok madaráé.
– Múlt éjszaka e falu lakói átkeltek a határon, és megölték három
emberemet. Megtorlásul leromboltam hajlékaitokat. A határvidék épp
elég régen él törvény nélkül. Mostantól megtanuljátok, hogy én
vagyok a törvény!
A levegőbe öklözött, megfeszülő ujjpercei csontfehéren villantak.
Emberei azonnal válaszoltak a jeladásra, a magasba lendítették
kardjukat, és egyetlen, vérfagyasztó harci kiáltással éljenezték meg
Malagantot.
Malagant megfordította lovát, és elvágtatott a feldúlt faluból a határ
felé, csapata fekete zászlóként kígyózott a nyomában. Ezúttal a
paták robaját elnyomta a lángok dübörgése.
Mark levegő után kapkodva, fuldokolva mászott elő rejtekhelyéről,
és az almaraktárhoz rohant. Lázasan szaggatta a deszkákat, egyiket
a másik után.
– Aida! – kiáltotta, mintha csak imát mondana. – Aida, Aida!... –
hangja elakadt, és zokogásba fúlt. Megrémült a gondolatra, hogy
azok ott lent talán megfulladtak.
Egy gyermek öklendezése ütötte meg a fülét. Azután meghallotta,
hogy Aida zokogva a nevét ismételgeti... A következő pillanatban
már kihúzta a pincéből a feleségét, és a karjába szorította. Egy
pillanatra hevesen magához ölelte, de csupán egy pillanatra, mert a
csűr már mindenütt égett körülöttük; haladéktalanul menekülniük
kellett tehát.
– Mark, mi történt? – kérdezte Aida, amint kisegítették a többi nőt
és gyereket az almaraktárból, majd rájuk szóltak, hogy fussanak
valami biztonságos helyre. Az egyik fiatalasszony jajveszékelve
hullott térdre a szekér szomszédságában heverő test mellé. A nő
rémisztően sikoltozott és lázasan rúgkapált, miközben társai
kivonszolták a csűrből a szabad levegő biztonságába.
– Malagant járt itt – mondta Mark a foga között szűrve a szót,
miközben kifelé igyekezett Aidával. – Azt mondta, megtorlásul tette,
mert betörtünk a birodalmába, de Leonesse-ben senki sem
vetemedne erre. Mindez csak ürügy, hogy bekebelezze a földjeinket.
Lady Guinevere atyjaurának uralkodása óta fáj rájuk a foga.
Elhallgatott, hogy kiköhögje magát, aztán kiköpött. Úgy érezte,
megtelt a tüdeje égő pernyével, szemét marta a füst. Apró szikrák
hólyagosították fel a karját, és megpörkölődött barna foltokat égettek
a ruhájába, de legalább életben tudta magát. Átkarolta asszonyát, s
a füstölgő, égő romokra meredt, a romokra, amit valaha otthonuknak
hívtak...
Aida még mindig kezében tartotta az elemózsiás kosarat. Mark
elvette tőle az élelem felét, és begöngyölte a batyuba kötött
szőttesbe, almaboros fiaskót fogott a hónalja alá, s hunyorgott,
amikor az egyik égési sebéhez ért.
Aida rábámult.
– Mit csinálsz?
– Elmegyek Leonesse városába. Tudatni kell Guinevere
királyasszonnyal, mi történt.
Magához vonta Aidát, és vadul megcsókolta az asszonyt.
– Amilyen hamar csak lehet, visszatérek, ígérem.
Aida az ajkába harapott, és bólintott.
Mark vetett még egy búcsúpillantást lángok közt haldokló falujára,
majd sarkon fordult, és megindult a Leonesse felé vezető úton.
A délután arányló békéjében Lancelot erdős hegygerincen lovagolt
át, amely egy völgyre nézett. Patak kanyargott itt, meg az országút
keskeny fehér szalagja. Jupiter álmosan poroszkált, feje lekókadt, a
kantár lazán nyugodott fekete nyakán, s maga Lancelot is csaknem
elszundikált a nyeregben. Pillangók illantak ide s tova a
napfénypettyes fák között, madarak rikkantottak megvetően az
utasra és lovára.
Lancelot hirtelen kiáltást vélt hallani a távolból. Talán csak egy
póling volt, mégis kiegyenesedett nyergében. Jupiter is meghallotta
a kiáltást, mert felvetette a fejét, és fülét hegyezve oldalt fordult.
Alant a völgyben egy csapat lovas vonta be feketével az országút
fehér fonalát. Reményen vágtattak az északra elterülő sűrűbb
erdőségek felé. Lancelot figyelte őket, és felismerte fekete
páncélzatukat. Jobb lesz nem összeakaszkodni velük, gondolta.
Nem félt ugyan a bajtól, de nem is kereste azt. Ha az országút
végében Gore földje várja, akkor ideje más útra térni.
Amikor a hegygerinc végére ért, megállt egy pillanatra, hogy
gondolkozzék, majd délnyugatnak fordította Jupitert.
3. fejezet
Kétnapos megfeszített gyaloglás után, miközben az egyik éjszakát
a csillagos ég alatt, a másikat pedig egy vendégszerető faluban
töltötte, akinek lakói befogadták, Mark megérkezett Leonesse-be.
Délben rövid pihenőt tartott egy füves dombocskán, egy kőből épült
csodaszép szélmalom mellett. Tarisznyájában fél cipó lapult, két főtt
tojás és annak az almabornak a maradéka, amivel vendéglátói
töltötték meg a fiaskóját. Termékeny völgy terült el a szeme előtt,
mezőit a buja nyárközép aranyzöld kárpitja borította. Sovány
tehenek legelésztek a réteken. A szénagyűjtők most külhonban
jártak vasvilláikkal és létrás szekereikkel. Marknak hirtelen nem
akaródzott lenyelnie a falat kenyeret: eszébe jutottak a közelmúlt
pokoli emlékei. Lelki szemei előtt megjelent Malagant, amint
nyomorult földijére szegezi az íjpuskát, és lő – aztán a házmagas
lángok, a vér, a pusztítás, az öldöklés képei.
Kényszerítette magát, hogy tovább rágjon és nyeljen, tudva, hiába
látja Leonesse tornyait, még jókora távolságot kell megtennie.
Tekintete követte a León folyó kanyargó ezüst szalagját, egészen a
cölöpökkel megerősített városfalakig. A városba szűk fahídon
keresztül lehetett bejutni, ez kötötte össze a földekkel. Mark hallott
róla, tervezik a híd kiszélesítését, hogy az áruszállító szekerek
könnyebben férjenek át rajta, egyelőre azonban semmi jelét nem
látta az építkezésnek.
A cölöpkerítésen túl egyszerű viskók csoportosultak. Leonesse –
noha nem volt olyan hatalmas fellegvár, mint Camelot, annak a
nyugatra fekvő királyságnak a fővárosa, amelyben Arthur, a Nagy
Király uralkodott – a lakosság igényeinek mindenesetre megfelelt. A
városlakók földművesekből, egyszerű és becsületes vidéki népből
kerültek ki. A terebélyes tölgyfatörzsekből Készült kapuk tárva-nyitva
álltak, és Mark szíve összeszorult a félelemtől, érezte sietnie kell.
Nem tudják, mennyire ki vannak szolgáltatva Malagant kényére-
kedvére? Ha a hadúr előbukkanna most katonáival a semmiből, és
lecsapna rájuk, elfoglalhatná az ország fővárosát. Oly könnyedén
taszíthatná le Lady Guinevere-t a trónjáról, ahogy az íjpuskáján
szokta volt meghúzni a ravaszt.
Mark a háta mögé hajította üres vizesflaskáját, az ujjasába
gyömködte a szőttesből göngyölt batyuját, és útnak eredt.
Figyelmeztetni kell a királyasszonyt, édes istenem, Guinevere-nek
tudnia kell, mily nagy szörnyűség történt.
Leonesse városában a lakosság java része éppen a veremlabda
szenvedélyének hódolt. Ami annyit jelentett, hogy lelkes, lármás
szurkolótábor biztatta a két tucat játékost. Ezt a játékot időtlen idők
óta játszották, és több, a nyolcvanas éveit taposó aggastyán is akadt
a tömegben, akik fel tudták idézni saját dicsőségüket a főtéren
kialakított pályán.
Alacsony, mintegy két láb magas és öt láb átmérőjű vermeket
ástak a tér mindkét végében. A játék célja az volt, hogy az ellenfelek
védőgyűrűjén át a verembe rúgják a szalmával kitömött,
disznóhólyagból készült labdát. A csapatok – amelyek tagjait egy
derékra kötött piros illetve fekete szalag különböztetett meg
egymástól – egy tucat férfi vagy női játékosból álltak. A
játékszabályok előírták, hogy a játékot végig hátratett kézzel kell
játszani, s csak lábbal szabad a labdához érni. Bárkit, aki a pillanat
hevében a kezét használta, szigorúan rendreutasítottak a tömegből.
A játék kemény volt, ha nem is életveszélyes. A játékosok
minduntalan egymásnak ütköztek, aminek következtében nem
egyszer hanyatt vágódtak, komoly sebeket szenvedve el. Mindez
azonban csak fokozta a nézőközönség élvezetét.
A sáros, rugdosó csizmák és a lökdösődő, könyöklő testek
kavargásában egy fiatal nő forgolódott, olyan könnyedén, amiként
egy hegyes tű húz fonalat egy kelmén keresztül. Arca sugárzó volt
és vad, amint tökéletesen átadta magát a játéknak. Fogsora fehéren
villant, ha nevetett, és zöldbe játszó mogyorószeme vidámságtól
szikrázott.
– Jaj, ne nyúljon hozzá, az az enyém! – sikkantotta egyik fekete
szalagos ellenfelére, és ügyesen cselezve játékostársához
továbbította a labdát.
– Hé, Ned!
A labda keresztülvitorlázott a levegőn, kikötött egy csizma orrán,
és továbbperdült a fekete szalagosok kapuja felé.
 – Előre, rajta, előre, vörösök! – üvöltötte valaki.
– Vigyázz, Richárd! – sikoltotta a lány, és fel-le ugrált kínjában,
szemében a küzdelem fénye villogott. Míg a férfiak zöme otromba
csizmát viselt, maga kecses skarlát topánkába bújtatta a lábát.
– Ezt jól elbaltáztad, tökfilkó! – nyögött fel a vörös csapat másik
tagja mérgében, mikor egy fekete szalagos megkaparintotta a
disznóhólyagot, s az ellenfél kapujába lőtte. A tömeg lelkes
üdvrivalgásban tört ki, sokan öklükkel a levegőbe csaptak, még
többen énekeltek. Az éljenzéstől felvillanyozva a fiatal nő ismét
belevetette magát a küzdelem sűrűjébe. Feltette magában, hogy újra
megszerzi a labdát, és egyenesen a feketék vermébe rúgja, mert ott
a helye, nem máshol. Eltekintve attól, hogy az egyik legsoványabb
játékos volt a pályán, meglepően jól játszott, mert gyors volt és
félelmet nem ismerő. Feltűzött haja kibomlott, és melegbarna
fürtökben röpködött az arca körül, egyik kipirult orcájára pedig
sárcsík maszatolódott.
– Nem! – kiáltotta –, nem kapod meg tőlem, csak ha lesz annyi
merszed, hogy... uff!
Itt azonban belefojtották a szuszt, mivel a szóban forgó férfinek
valóban volt mersze, és sikerrel el is orozta a labdát.
– Jaj, te nagy bika, Jude! – lihegte a lány, és dobbantott a lábával.
– Rajta, vörösök, rajta! Ne hagyjátok, hogy megússza szárazon!
És elszántan újból belevetette magát a küzdelembe.
A játék szüntelen változó függönyén át a lány két Vénre lett
figyelmes, akik a palota irányából közeledtek. Nagyon jól tudta, hogy
őt keresik, és méregbe gurult. Nem tudnák legalább a mérkőzés
végéig békén hagyni?
A Vének átfurakodtak a tömegen, és hevesen integetni kezdtek a
lánynak. Pedig éppen feléje tartott a labda. Elfintorodott, kezével
jelezte a Vének felé, hogy "egy perc és jövök", remélve, hogy ezzel
sikerül leráznia őket, majd visszapenderült a küzdelembe. Lába
fürgén villant, már övé is volt a labda.
– Ide, vörösök, ide! – sikoltotta izgalmában. Jem, hol az ördögben
vagy? Hadd... passzoljam... uff!
Az ellenfél egyik játékosa szerelte, miközben ő a levegőbe repült.
Puffanva ért földet, szerzett is néhány horzsolást.
 – Vadember! – kiáltotta, és feltápászkodott, majd lesöpörte a sarat
a ruhájáról. Mialatt elesett és újra lábra állt, a Vének átküzdötték
magukat az ő térfelére, ugyanolyan eltökélten, amilyen eltökélten
úrnőjük játszott a pályán, s most komor arccal megálltak előtte.
– Lady Guinevere... – kezdte a Vének elöljárója.
Lengő ezüsthaja volt, és hosszú, aranyszínű köntöst viselt, magas,
kerek nyakkal.
– Igen, tudom, Reginald – felelte a lány türelmetlenül. – Tüstént
jövök, csak várjatok egy kicsit.
A Vén összeszorította az ajkát.
– Sajnálom, úrnőm, de nem hinném, hogy ez várhat.. – Az
aggastyán a kezét tördelte. – Újabb támadásról kaptunk hírt, úrnőm,
újabb határ menti falut égettek porig.
A türelmetlenség egyszeriben leolvadt Guinevere arcáról, és
aggódó figyelem költözött a helyébe. Leoldotta derekáról a vörös
szalagot, és odaadta az egyik női nézőnek.
– Állj be helyettem, Ann – parancsolt rá, miközben nem vette le
szemét a Vénekről.
– Igenis, Lady Guinevere. – A fiatal nő derekára kötötte a szalagot,
és kifutott a pályára.
Most Guinevere szolgája, Jacob szaladt oda a királynőhöz,
vászontörülközővel a kezében. Az elvette tőle a törülközőt, majd
elindult a palota felé a Vének társaságában.
– Annyira félek, úrnőm – mondta a második Vén, aki kissé
kapkodva szedte a levegőt. – Most kaptuk a hírt. Olyan valaki hozta,
aki túlélte a támadást.
– Gondoskodtak a kényelméről?
Reginald megrándította a vállát.
– Felajánlottuk, hogy megpihenhet és felfrissülhet, de nem
fogadott el mást, csak egy pohár vizet. Szemlátomást nagyon
ideges. Látni akarja kegyelmedet, úrnőm, azt mondja, minden más
várhat. Az almáskertbe küldtem, és mondtam neki, hogy elmegyünk
kegyelmedért. Oswald azt mondta, addig szóval tartja.
Guinevere biccentett.
– Jól tettétek – mondta. – Egy veremlabdás mérkőzés semmit sem
számít a népem boldogságához képest.
 Guinevere nem vesztegette az időt, hogy átváltsa besározott
öltözékét vagy megfésülködjön, ment egyenesen a paraszt és
Oswald látására. Az utóbbi apja kipróbált barátja és legfőbb
tanácsadója volt, és maga is ugyanilyen viszonyban állt vele. Mélyen
szerette az öreget, és gyakorta folyamodott bölcs tanácsaihoz. Ő
volt az a nagyapa, akit soha nem volt módja megismerni, ő nyújtott
támaszt az apja hirtelen halálát követő nehéz napokban.
Mikor Guinevere belépett az almáskertbe, Oswaldot
beszélgetésbe merülve találta a legmegtermettebb férfival, akit
valaha is látott. A férfi a határvidéki; parasztok durva öltözékét
viselte. Kék inge és zöld térdnadrágja megperzselődött, izmos
alsókarját és becsületes orcáját vörös égésnyomok pettyezték. Már
abból, ahogy állt, is sejtem lehetett, milyen megviselt és zaklatott.
Amint a király asszony feléjük tartott az almáskerten át, a férfiak
félbeszakították beszélgetésüket, és térdet hajtottak előtte.
Guinevere ijedten rázta a fejét, és miután intett Oswaldnak, hogy
kelljen fel, előresietett, s a maga kezébe fogta a paraszt két kérges
kezét.
– Nem, nem, elég már, kelj fel – korholta szelíden. – Tudom, mi
járatban vagy nálunk, és mennyire megtört, fáradt lehetsz.
Kárpótollak, amivel csak tudlak. – A por ülte, kék szemekbe nézett. –
No, hogy hívnak?
– Marknak, úrnőm... – A férfi nagy mancsa megszorította a
királynő apró kezét, s zömök teste úgy rázkódott bánatában, akár
egy kidőlni készülő fa. – Az otthonunk oda, és a szénánk is.
Malagant mindent felégetett. Azt... azt mondja, áthágjuk a törvényt
azzal, hogy átkelünk a határon, és rajtaütünk a birtokain, de hát
miért akarnánk mi Gore-ba menni? Terméketlen, gonosz föld az.;
nincs ott más, csak birkák. Amúgy is parasztok vagyunk, nem
harcosok. – Hangja itt elcsuklott a fájdalomtól.
– Tudom, tudom – hagyta helyben Guinevere. – Hazugság,
szemenszedett hazugság. Meg akarja félemlíteni, le akarja igázni
Leonesse-t, és ezek a rajtaütések a határ menti falvakban ezt a célt
szolgálják.
A fiatal óriás kiegyenesedett, mintha karót nyelt volna.
– Nem szabad behódolnia néki; úrnőm! Még ha nem vagyunk is
hivatásos harcosok, harcolunk mind egy szálig, az utolsó
leheletünkig. Inkább meghalunk, mint hogy Malagant lássuk
Leonesse uraként!
Guinevere szeme villámokat szórt.
– Ne aggódj, Mark, nem fogok behódolni. Egy napon még
megérjük, hogy Malagant beleesik saját kelepcéjébe.
Elvette kezét a férfiéból, és a szolgájához fordult, aki tapintatosan,
ám szolgálatkészen állt féloldali, úgy várta úrnője parancsát. Igazán
takarosan volt öltözve: kék inget és meghökkentő skarlátvörös
kámzsát viselt széles körgallérral. Jacobban volt valami ficsúrszerű,
mindig a legújabb divatot hajszolta. A szíve azonban a helyén volt,
és szívvel-lélekkel csüngött fiatal úrnőjén.
– Jacob – mondta –, vezesd ezt a jóembert az evőcsarnokba, lásd
el étellel, itallal, és helyezd el éjszakára.
– Parancsára, úrnőm.
Miközben Jacob meghajolt, kámzsája vörös fejrésze úgy hullott a
nyakába, akár egy pulyka bőrlebernyege. Mark megbűvölten
bámulta. Guinevere megérintette az óriás karját, amire a férfi újra a
királynőre emelte fáradt tekintetét.
– Ma este, ha kipihented magad, együtt imádkozunk majd a
faludért és Leonesse-ért. Most menj Jacobbal, ő fog gondoskodni
rólad.
Mar meghajolt, és kezet csókolt.
– Köszönöm, úrnőm. Isten tartson meg jó egészségben.
– Téged is – morogta Guinevere, amint Jacob elvezette a
parasztot a nagy evőcsarnok irányába.
– Ez a harmadik határ menti falu, amit Malagant felégetett egy hét
leforgása alatt – dünnyögte Reginald, izgatottan simogatva őszülő
szakállát.
Guinevere felsóhajtott. Lágy szellő játszadozott az almáskertben.
A királynő a fákra nézett, Leonesse jelképére, és arra gondolt,
milyen könnyen lecsupaszítja majd őket a tél fagyos lehelete.
– Mit akar? – kérdezte, és a szeme villámokat szórt. – Lerombolni
akár az egész világot, és uralkodni egy temető felett?
– Azt akarja, hogy írjuk alá a szerződését, Lady Guinevere –
szólalt meg most bátortalanul a második Vén, a királynőt lesve, mert
tudta, hogy érez úrnője ez iránt a papíros iránt.
Guinevere megvetően lebiggyesztette az ajkát.
 – Azt hiszi, hogy amiért apámuram halott, senki nem szegülhet
szembe vele!
A Vén szomorúan megrázta a fejét.
– Úrnőm, még ha élne is atyjaura, kétlem, hogy... – itt elhallgatott,
mert, noha szívesen kimondta volna az igazságot, nem akarta
megsérteni a királynőt.
Társa, jóllehet belőle sem hiányzott az együttérzés, jóval
gyakorlatiasabb, szókimondóbb természet volt.
– Ha nem teljesítjük Malagant herceg kérését, van annyi ereje,
hogy elvegye, amit kér, úrnőm. Bármennyire fájdalmas is, de
védtelenek vagyunk.
Guinevere összerázkódott, ahogy a gondterhelt szürke szempárba
tekintett. Tudta, hogy a Vénnek igaza van; Leonesse népe jobbára
békés parasztokból áll. Mit tudnak ők a hadviselésről? Apja esetleg
csatasorba tudta volna őket állítani, de talán így is csak a halálba
küldte volna őket.
– Nem hódolok be neki – ismételte konokul, és az agg Oswaldhoz
fordult, aki az egész beszélgetés alatt az egyik almafa mellett
álldogált.
– No, Oswald – mondta cseppnyi türelmetlenséggel a hangjában
–, amilyen bölcs vagy, eddig egy szót sem szóltál.
Oswald szelíden megrázta a fejét.
– Tudod, hogyan gondolkozom, gyermekem.
Ha hangja reszketeg volt is, a tekintete szilárd.
Guinevere egy rövid pillantást vetett rá, majd lesütötte a szemét.
– Igen, tudom.
A rangidős Vén mindent megtett, hogy megértesse vele a tényt:
nemcsak Leonesse szolgálja őt, de cserébe neki is szolgálnia kell
Leonesse-t. Imádott atyjaura is így kormányozta az országát,
szívvel-lélekkel és erős kézzel. Kétségbeesetten kívánta, bárcsak
most itt lenne a király, de nem volt, nem lehetett itt, így most minden
felelősség az ő, Oswald vállán nyugodott.
– Bocsáss meg, úrnőm – mondta Reginald, feszengve –, de
Malagant hercegnek muszáj választ adnunk. Ha várakoztatjuk,
esetleg újabb falut éget fel.
Guinevere összeszedte magát. Álla megfeszült.
 – Meglesz – felelte. – Még ma döntök ebben az ügyben. Most
pedig hagyjatok magamra mindketten. – És kinyújtotta formás, fehér
kezét. – Oswald, te maradj.
A két férfi meghajolt, és némi megkönnyebbüléssel távozott.
Guinevere visszafojtott izgalommal járt fel-alá a kertben, azután
megfordult, és a türelmesen várakozó öreg szemébe nézett.
– Minden olyan gyorsan jött. Reméltem, hogy több gondolkozási
időt kapok.
Oswald nyolcvan nyár és ugyanennyi kemény tél sokat látott
szemeivel méregette királynőjét.
– Mennyi idő alatt ismered meg ennen szívedet?
– Ó, én tudom, mit akarok. – Guinevere szomorúan elmosolyodott.
– Leonesse-ben akarok férjhez menni, itt akarok élni és meghalni.
De hát nem kaphatok meg mindent, igaz?
Oswald összeráncolta homlokát, s a szakállát simogatta.
– Bocsáss meg, gyermekem, de egy házassági ajánlat Arthur,
Camelot ura részéről nagy megtiszteltetés számodra és Leonesse
számára... – itt habozva elhallgatott.
Guinevere rápillantott. Tudta, miért némult el az öreg. A
házasságok gyakran köttettek politikai vagy leszármazási okokból,
de Guinevere apja mindig remélte, hogy lánya szerelemből mehet
férjhez.
Ha fiatal volt is, sok szóba jövő agglegényt látott, úgy Leonesse-
ből, mint külhonból, közéjük tartozott Arthur, Camelot ura is. Most
rágondolt, szép sötét szemére, a kifejező szemöldökre, a zengő
hangra és a ravaszkás mosolyra. Eddig még egyetlen férfiember
sem gyújtott szikrát a lelkében, talán ennek az egynek a kivételével.
Hogy az apja lehetne, nem nagyon zavarta. Hozzászokott, hogy
napra nap idősebb férfiakkal érintkezzék, valójában még jobban is
kedvelte türelmüket és érettségüket a vele korabeliek
meggondolatlanságával és szélességével szemben.
– Valóban nagy megtiszteltetés – mormogta Oswaldnak. – És
tudom, hogy igazad van. Több szó ne is essék erről, legyen hát.
– Elfogadod Arthur király ajánlatát?
Guinevere bólintott, továbbra is mosolyogva.
– Igen, Oswald, nőül megyek Arthurhoz, Camelot urához.
 Az aggastyán arca most felderült, láthatóan nagy kő esett le a
szívéről, feszes tartásán is engedett. Kezébe fogta a lány kezét, és
megszorította.
– Drága gyermekem. Büszkén tartottalak a karjaimban születésed
óráján. Most még büszkébben leszek vendég a lakodalmadon.
Guinevere bizonytalanul az alsó ajkát harapdálta.
– Szegény Arthur. Minden hozományom egy veszélyben forgó
ország. Azt azonban megígérem, hogy szerető hitvese leszek,
Oswald.
– Légy is az, gyermekem.
– Soha nem volnék képes szerelem nélkül nőül menni valakihez –
mondta Guinevere keményen. – De Arthurnak olyan gyöngéd a
tekintete... Még soha nem hallottam, hogy a hangját felemelte volna.
Nem láttam hozzá fogható férfiút, Oswald. Hogy szerethetnék bárki
fiát nála jobban?
Ismét szél zörgette meg az almafák ágait, és egy elsárgult levél
lejtett a lány lába elé, az ősz előhírnökeként.
4. fejezet
Olyan volt átlovagolni a nyárközépi erdőn, mintha hatalmas,
világítóan zöld székesegyházban járna az ember. A lombkorona
gótikus íveket, legyezőboltozatokat alkotott az ez évi zsenge sarj
erdő mérműves ablakaival. Hulló levelek parádéja köszöntötte a
vándorló Lancelotot. Az országút Leonesse-en vezetett át. A
delelőre járó nap melege csak még áthatóbbá és varázslatosabbá
tette az erdő illatát; mindez olyan mámorító volt, akár a tömjén.
Pillangók szárnya villant a fák közt, s fel-felhangzott a gerlicék
fátyolosan, álmosan zengő éneke.
Lancelot könnyedén ült a nyeregben, hosszúra fogott
kengyelvassal, hátát kényelmesen a nyeregkápának támasztva.
Csodaszép idő volt, és semmi sem siettette. Keze lazán nyugodott a
kantárszáron, és a csődör, Jupiter kihasználva, hogy ura lusta az
irányításhoz, letért az ösvényről egy út menti tavacska felé, amelyet
tisztavizű forrás táplált.
Lancelot hirtelen megrázkódott, és felébredt szunyókálásából.
Jupiter szomjúsága eszébe juttatta, hogy maga is szomjas. Látta,
hogy keresve sem találhatna jobb helyet kulacsa megtöltéséhez.
Közben néhány percet adhat hátaslovának, hogy a forrás körüli dús
fűből legelésszen. Leszállt tehát a nyeregből, és előbb engedte,
hogy Jupiter megigya a maga részét, majd minekutána Jupiter
legelni kezdett, lekuporodott a tavacska mellé, és kezéből csészét
formálva maga is ivott a hideg, kristálytiszta vízből.
Ám csak pár kortyra jutott idejéből, mert a hirtelen felhangzó
csörömpölés arra figyelmeztette, hogy tekintélyes nagyságú
lovascsapat közeledik az országúton. A lószerszámok és fegyverek
csörgése, paták robaja, kerekek nyikorgása felháborodott
tiltakozásra késztette a madarakat. Remegett a föld. Lancelot egész
testében megfeszült, s iménti lustaságát most hirtelen éberség
váltotta fel.
Két lovag tűnt fel, nagyszerű paripáik fürgén poroszkáltak;
mögöttük még kettő haladt, akik sárga selyemzászlókat tartottak
lándzsáikra tűzve. Könnyű páncélt viseltek mindannyian, olyat,
amelyet hosszabb utazáshoz hord az ember, nem pedig csatába
vagy lovagi tornába menet. A négy lovag egyike sem viselt sisakot.
Köpönyegük, díszes öltözékük elárulta, hogy gazdagok és rangosak,
gőgjüket meg, hogy pillantásra sem méltatták a forrás mellett
álldogáló porlepte utazót. Pedig bármelyiküket legyőzném, ha kiállna
ellenem, gondolta Lancelot felpaprikázva.
Az idegenek hirtelen megjelenése, ragyogó ruházatuk, a paták
dobogása felizgatta Jupitert, és a ló rémült horkantással szökkent fel
az erdős domboldalon. A lovagok még most sem fordultak meg, és
nem néztek feléjük; mintha Lancelot és hátaslova láthatatlan lett
volna. Lancelotnak kedve szottyant, hogy üldözőbe vegye a lovaikat,
és addig ugrándozzék előttük az úton, amíg maguk is meg nem
ugranak, de visszafogta magát. Sok katona kísérte a csapatot, egy
szál magában nem veheti fel a harcot ellenük. A lovagok mögött két
hintó zötyögött, mindegyik elé négy keménykötésű almásderes volt
fogva, cicomás, csillogó-villogó lószerszámmal; befont sörényükben
apró ezüstharangok csilingeltek. Amint az első hintó tovagördült,
Lancelot látta, hogy három nő ül benne. Ruházatáról ítélve kettejük
szolgálólány lehetett, ám a harmadik bájos, ifjú teremtés magas
rangú volt, arcvonásai oly tiszták és világosak, akár a kristályvizű
patak, amelyből Lancelot ivott az imént. Szemét illemtudóan
lesütötte, s mivel nem nézett ki a hintóból, nem vette észre Lancelot
merész pillantását, mikor elhaladt mellette.
A második hintő mögött királyi testőrgárda masírozott, négyszer
négyes sorokban. Nem akadt senki az egész felvonulásból, aki
Lancelotra hederített volna vagy akár csak tudomást vett volna a
jelenlétéről. Ő keserű tekintettel figyelte, amint a menet eltűnt az
erdőben. Ereiben legalább olyan nemes vér csörgedezik, mint az
övékében – de a vándorévek alatt megtanulta, hogy nem a vér dönt
a nemesség felől. Az idegenek nyomán felvert por kezdett leülepedni
az út mentén. Lancelot eltűnődött, ki is lehet az ifjú hölgy, és vajon
merre tart. Időtlen idők óta először ébredt fel a kíváncsisága efféle
részletek iránt. Talán utánuk ered, és megnézi, hova vezet az út.
Halkan füttyentett, s csípőre tett kézzel fürkészte a domboldalt,
amerre Jupiter eliramodott. Nem telt bele egy perc, és a ló
előporoszkált a fák közül, füleit idegesen felcsapva. Lancelot felvette
a földről a kötőféket, amit Jupiter maga után húzott, és szelíd szóval,
simogatással csitítgatta az állatot. Az gyöngéden hozzádörgölőzött,
mire a férfi elővillantotta ritkán látott, szomorú mosolyát.
Most halk kiáltás hallatszott az előttük sorakozó fák irányából, és
Lancelot felnézett, miközben egész lénye mintha megkövült volna.
Talán csak egy madár kiáltott, amelyet megzavart a lovasok lármája,
Lancelot azonban érezte: nem erről van szó. Most hallotta először
ezt a kiáltást, pedig egész reggel az erdőben lovagolt.
Legszívesebben a csapatot követte volna az erdőbe, de az
erdőben farkasok járnak, néha éppenséggel a kétlábú fajtából...
Lancelot nyeregbe pattant, és meglazította kardját a hüvelyében,
majd rövid töprengés után, az ösvényről letérve, mégis az erdő zöld
homályába kormányozta Jupitert.
A fák ágai összezárultak mögötte, s csak a tó mellett letaposott fű
jelezte, hogy nemrégiben járt itt valaki.
Guinevere annyira elmerült gondolataiban, hogy nem vette észre a
tóparton álló jóvágású férfit, még magát a tavacskát sem. Az erdő
zöld homálya és a fák egyhangúsága arra késztette, hogy
visszavonuljon önmagába. Útban volt Arthur, Camelot ura felé,
akinek rövidesen örök hűséget fogad majd. Hamarosan királyné lesz
új feladatokkal és terhekkel. Félelemmel vegyes izgalommal nézett a
jövő elébe.
Semmit sem kívánt jobban, mint hogy kezét nyújthassa Arthurnak.
A király ugyancsak terhet vesz a vállára eme friggyel, nem
utolsósorban az ellenség fenyegette Leonesse-ét. Guinevere vakon
meredt ki a hintó ablakán, elgondolkozó arckifejezéssel. Úgy
tetszett, ennek az utazásnak soha nem lesz vége; és a királynő
túlságosan eleven természet volt ahhoz, hogy ne feszengjen a
hintóba zárva. Szívesebben lovagolt volna a férfiakkal, de Sir Kay és
Sir Agravaine azt mondták, hogy Malagant herceg jelenlegi
hangulatában ez túl veszélyes volna. Sir Tor pedig, aki mindig
makacsul ragaszkodott az illendőséghez, úgy vélte, egy rangjabéli
ara semmiképpen nem lovagolhat együtt a katonákkal. Guinevere-t
nemigen izgatta Sir Tor kijelentése, Kay aggodalmában viszont
osztozott, ezért mit volt mit tenni, a komornáival, Elise-zel és
Petronellával a hintóban maradt.
 Hirtelen rémült kiáltás hallatszott a hintó előtt. Guinevere
felrezzent révületéből, és kihajolt a hintó ablakán, úgy kémlelt körül.
– Mi volt ez, Sir Kay? – kiáltotta.
Camelot rangidős lovagja kihúzta a kardját. Lova hátrahőkölt és
izgatottan forgolódott, a szemét forgatta, hogy kilátszott a
szemfehérje. Nyitott szájából tajték fröcskölt elő. Az utat hatalmas,
kidöntött tölgyfa torlaszolta el. De nem az erdő életének természetes
mellékterméke volt ez; a fát szemlátomást szándékosan vágták ki,
hogy elzárja az utat.
– Lehet, hogy csapda, úrnőm – mondta Kay ijedten hadarva. –
Dugd be a fejed, és maradj a helyeden!
A lovagokhoz és a királyi testőrgárdához fordult.
– Védjetek a hintót, és le ne vegyétek a szemeteket a fákról!
A lovagok és testőrök védőgyűrűt vontak a két hintő körül, és
szembenéztek a közelben nőtt bükkfák szálas törzseivel. A
fogathajtók komoran kihúzták fegyvereiket. A rémült lovak nyihogva
toporzékoltak, a férfiak szitkozódva próbálták visszafogni őket.
A hintóban Elise rémülten nyöszörgött, kezét a szájára szorította.
– Jaj, úrnőm, mi lesz velünk? Úgy félek!
– Elhallgass! – rivallt rá Guinevere keményen. – Ne légy ilyen liba!
De nemigen bízott abban, hogy Elise engedelmeskedik neki.
Habár a királynő szívből szerette mindkét komornáját, lágy, gyöngéd
természetükben semmi sem volt az asszonyuk lelkében élő acélos
elszántságból.
– A fákat nézd! – dörögte Kay, új javai mutatva az irányt.
Feketébe öltözött férfiak szökkentek a fák között, fedezékként
használva őket, hogy így jussanak közelebb Guinevere kíséretéhez.
A királynő védelmezői megfeszültek, és fegyvert ragadtak. A
katonák idegességükben az ajkukat harapdálták, és keresztet
vetettek. Az egyik férfi egy lépést tett előre.
– Igazodj, katona! – vicsorgott rá Sir Agravaine.
– Igenis, uram.
A férfi elvörösödött, és visszalépett.
– Itt jönnek. Tartsatok ki, ne engedjétek őket a hintókhoz!
Ekkor a martalócok, összevissza vagy húszan, kitörtek a fák
mögül, rikoltozva, hogy megijesszék a lovakat, miközben félelmetes
kardjaikkal a levegőt szabdalták. Egyszerű, sötét öltözékük éles
ellentétben állt a lovagok fényes mezével, mikor a két tábor
összecsapott, s pengék villantak.
Ezúttal azonban a martalócoknak nem ijedt parasztokkal, hanem
hivatásos katonákkal, lovagokkal volt dolguk. Ha nem is viseltek
teljes hadi páncélzatot, fegyvereik azért voltak, s lovaik is
hozzászoktak a hadviseléshez. Több támadót kemény paták gyilkos
rúgása taszított fel.
– Tartsátok a sort! – üvöltötte Kay, mikor a védelem gyengülni
látszott az egyik ponton. Tartsátok a sort!
Guinevere ugyané pillanatban kémlelt ki a hintó ablakán. Az egyik
ellenfél célba vette íjpuskájával, és rálőtte a nyilát. De alig nyúlt a
ravaszhoz, Agravaine kardja oltotta ki az életét, úgyhogy a nyíl a
hintó tölgyfa keretébe fúródott, nem pedig Guinevere szívébe.
– Húzd le a fejed! – dörögte a lovag a lánynak, mielőtt arrébb
viharzott volna, hogy új ellenfél után nézzen.
A hintóban a komornak visítoztak és lekushadtak, s kezüket
fülükre tapasztották. Guinevere ott maradt, ahol ült az elébb. Szíve
hevesen dobogott, ijedten rezzent össze a közelében becsapódó
nyílvesszőtől is. Mégis tudni akarta, mi történik körülötte, és esze
ágában sem volt olyan nyúlszívűnek mutatkozni, mint a komornál, de
az Agravaine-től az imént kapott utasítást sem állt szándékában
követni.
A védőgyűrű szilárdan tartotta magát, s a támadók egyre kevésbé
állták a sarat. Guinevere nézte a vériszamos pengék villanását, a
lándzsák suhintását, a lovak verejtéktől elsötétülő oldalának
csillogását. Tekintetét támadói fekete mezére, rövid íjpuskáira,
szablyáira szegezte. Bizton tudta, hogy ezek az útonállók
ugyanazok, mint akik határ menti falvait feldúlták. Megérdemlik, amit
most kapnak.
Nem sokkal ezután a martalócok ráébredtek, hogy igen nagy
vérveszteséget szenvedtek, és belátták, hogy célpontjuk nem olyan
könnyen megközelíthető, mint első pillanatra látszott, ezért
visszavonultak a fák fedezékébe. Agravaine azonban nem szívesen
engedte el őket ilyen könnyen. Vére harci tűzben égett, ha kardot
forgató keze hideg is maradt.
Feledve korábbi parancsát, maga tört ki a sorból.
 – Utánam! – mennydörögte. – Tanítsuk móresre a csűrhet!
Utánam!
Megsarkantyúzta lovát, és bosszúért lihegve a martalócok után
vetette magát. Két lovag követte példáját, s üldözőbe vette a
menekülőket, egyiket a másik után vágva le nyergéből.
A megfogyatkozott védőgyűrű szorosabbra zárult a két hintó körül.
Guinevere kimerülten rázta a fejét. Forrófejű bolondok, gondolta.
Ekkor az út másik oldalán, a fák mögé rejtezve, Malagant
kapitánya, Ralf húsz lóháton várakozó emberéhez fordult nyergében,
és kesztyűs öklének egyetlen legyintésével jelt adott:
– Induljatok!
A támadó csapat leözönlött a hintókhoz, és Guinevere kíséretének
maradékára vetették magukat. Ádáz, eszelős küzdelem következett.
Az egyik férfi levette oldaláról kürtjét, hogy a többieket hívja, ám még
mielőtt a hangszer száját ajkához emelhette volna, nyílvessző
fúródott a mellébe. A fegyverek csattanása, csengése hol innen, hol
onnan hangzott a hintók közvetlen közelében, keményen és
elkeseredetten. Guinevere komornái az Úrhoz fohászkodtak, hogy
mentse meg az életüket. Segíts magadon, Isten is megsegít,
gondolta a királynő.
Most két martalóc szökkent át saját lováról a női hintó
vezérménjeire. Guinevere sikoltva figyelmeztette a többieket, de egy
lélek sem hallotta kiáltását... A fogathajtót lelőtte Malagant egyik
íjásza. A két támadó megfordította a vezérméneket, és útnak
indították őket, fel a dombon, a fák közé. Itt ostorral eszelős vágtára
ösztökélték a lovakat egy szűk ösvényen, amelyen a hintó csak nagy
nehezen fért el. Ágak súrolták a hintó tetejét és oldalát; néha egy-
egy fatörzsnek is nekiütközött, miközben a bent ülő nők úgy
pattogtak ide-oda, mint borsószemek egy vas serpenyőben.
Elise szünet nélkül sikított, hisztérikusan a rémülettől. Petronella
megőrizte kimértségét, de szeme a rémülettől kerekre tágult és
megtelt félelemmel. Guinevere is félt ugyan, de ez nem tette
gyámoltalanná, inkább ellenkező hatással volt rá. Tudta, hogy nem
számíthatnak könyörületre, ezért egyetlen esélyük arra, hogy
életben maradjanak, ha elmenekülnek.
Leküzdötte magát az ülésről, és összeszedve a bátorságát,
kinézett az ablakon, hogy lássa, mi van előttük. Szinte azon
nyomban vissza is kellett húznia a fejét, mert csaknem lefejezte egy
elsikló fatörzs. Ahhoz azonban eleget látott, hogy észrevegye, a
soron következő fák között van egy rés. Mindez kevés reménnyel
kecsegtetett, de ez volt az egyetlen esélye, és ő két kézzel kapott
utána. Kinyitotta a hintó ajtaját.
A komornája sikolyai még hangosabbá váltak, amikor az ajtófélfa
beakadt egy óriás bükkfa ágaiba, s sarokvasa csengve görgött a
vadul száguldó hintó után az ösvényen. Guinevere megragadta
Elise-t a karjánál fogva, és hiába sírt, tiltakozott amaz, a nyíláshoz
parancsolta őt.
– Gurulj, ha földet érsz – utasította, majd hozzátette: – Aztán pedig
nyakadba szeded a lábad. No, rajta, tedd, ahogy mondtam!
Elise-nek nemigen volt más választása, mert ha Guinevere
törékeny alkatú volt is, azért nagy erő lakozott benne. A királynő
megtaszította Elise-t, és a komorna kirepült a hintóból. Sikoltott,
amint földre huppant, mégis sikerült összegömbölyödnie, úgyhogy
sikeresen feltápászkodott, és szaladni kezdett, hogy elbújjon.
Guinevere most megfordult, hogy Petronellával foglalkozzon.
– Mentsd magad – mondta a komornájának. – Engem akarnak,
Arthur aráját.
– Nem, úrnőm. Jaj, nem, nem tudom megtenni! – Petronella
felzokogott, a fejét rázta, és megpróbált félrehúzódni. – Nem, inkább
fenségeddel maradok!
– Azt hiszed, itt maradok, és kivárom, hogy megöljenek?
Guinevere utolsó szavait szakadó fa zaja nyelte el, mert a hintó
tetején utazó martalóc gyilkos fejszével tépte fel a díszes
mennyezetet. Petronella visított, szeme kiguvadt a rettegéstől.
Guinevere most megint meglátott egy rést a fák között, és tudva,
hogy nincs veszteni való idejük, kilökte a lányt az útra, majd
nekikészült, hogy kövesse. Csakhogy nem volt elég gyors. A fák
legyőzték, újra köré zárultak, akár a börtönrácsok. Guinevere látta,
ha kiugrik, nekiverődik a fatörzseknek, és minden csontja eltörik.
Visszahúzta hát a fejét, és az ajtónyílásba kapaszkodott, a megfelelő
alkalomra várva.
Egyszerre Guinevere-t elragadta az űzött vad rémülete, amint
körbetekintve meglátta, hogy egy nagy csizma kalimpál alá a
felszaggatott tető nyílásán, aztán egy másik. Szíve majd kiugrott a
mellkasából, ujjpercei elfehéredtek, olyan hevesen kapaszkodott a
hintó oldalába. Egyetlen hézag sem mutatkozott az elsuhanó fák
sorában, a legparányibb sem, ahol szerencsét próbálhatott volna. Ha
lehet, a börtönrácsok most még közelebb nőttek egymáshoz, s
ahogy a hintó elrepült mellettük, egyetlen megszakítatlan fallá
olvadtak össze.
A martalóc mostanára átpréselte testét a nyíláson. Guinevere
összeszedte a bátorságát, magában elmondott egy imát, és az ablak
pereméhez szökkent. Ujjai olyan erővel szorították az ablakkeretet,
amilyen nagy az akaratereje volt. Lepillantott a földre, ami oly
sebesen suhant a csikorgó kerekek alatt, hogy inkább folyóhoz
hasonlított. Ha kiugrik, őt magát is szétzúzzák a kerekek.
Megrázkódott, mikor a férfi leugrott a hintó belsejébe. Guinevere az
üres ajtónyílásban is hallotta a szitkozódását, léptei zaját. Egy
pillanat, és meglátja. Guinevere nem kételkedett benne, hogy
amennyiben a keze ügyében van egy íjpuska, nem habozik majd
nyílvesszőt küldeni a szívébe.
Gondolkozás nélkül, mert ha habozik, soha nem lett volna mersze
levennie egyik kezét a párkányról, megmarkolta a martalócot, vállon
ragadta, kibillentve azt egyensúlyából. A férfi megingott, majd ordítva
kiesett a hintóból. A lány hallotta, mint puffan teste egy fatörzsnek,
és tudta, hogy maga is erre a sorsra jutott volna.
Egy röpke másodperc elég volt, hogy maga is visszanyerje
egyensúlyát, azután újra azt a csalóka rést kutatta a fák közt, amely
lehetővé tenné, hogy kiugorjon, és elbújjon a sűrű erdőben. Fel is
tűnt egy, egyetlen elmosódó, tovasuhanó pillanatra. Guinevere az
ajkába harapott, és kivetette magát. Puhán ért földet, mert a fű
nedves volt, és felfogta az esés lendületét. A lány megúszta néhány
horzsolással, gyorsan felállt hát, és leporolta magát. Ruháját
megfogta a fű, haja szétzilálódott, keze megfájdult, mikor a kocsi
oldalába kapaszkodott. Egész testében remegett, szája kiszáradt;
végtére azonban kutya baja sem esett.
Ám ekkor paták dübörgése és vad kiáltások ütötték meg a fülét, s
a fák közén át meglátta, amint három martalóc vágtat feléje.
Nekiiramodott: gyorsan és jól futott – a veremlabdán csiszolta
ügyességét –, sokkalta fürgébb volt, mint a legtöbb korabeli ifjú
hölgy. Ahhoz azonban mégsem volt elég gyors, hogy
megmenekülhessen üldözői elől, akik lovon, a terepet jobban belátva
bizonyára hamarosan beérték volna.
Ha a lába nem is fürgébb náluk, az esze talán igen. Guinevere
lebukott két fa közé, és kúszva néhány alacsonyan növő cserje
fedezékébe húzódott. Szíve a torkában dobogott; megpróbálta
lecsendesíteni ziháló lélegzetét, miközben oly mozdulatlanul hevert,
akár egy őzborjú. Imádkozott, ahogyan addig még soha annakelőtte.
A lovasok elcsörtettek a búvóhelye mellett. Érezte, hogy remeg a
föld a paták robajától. Hátát szúrta a gyom, és elképzelte a tompa
lökést, amikor egy nyíl a testébe fúródik. Felemelte a fejét, és
átkémlelt a levelek meg az ostorként visszacsapódó ágak
függönyén. Bármilyen halálra rémült volt is, tudta, még mindig jobb
látni és tudni, mint ha Vakon lemészárolják az embert. A lovasok
most visszafordultak, a terepet vizslatták, akár a préda nyomában
járó farkasok. Guinevere újra lebukott, és olyan kicsire húzta össze
magát, amennyire csak tudta. Meg fogják találni, igen, megtalálják.
– Elbújt valahol – dörmögte az egyik lovas.
– Nem lehet messze – morogta a másik, és leszállt a lováról. –
Gyere, kihajtjuk rókaasszonyságot a bokorból.
Két újabb martalóc szállt le a lováról, s kardjukkal vagdalkozva
kezdték átfésülni az aljnövényzetet. Övükön az íjpuska felhúzva
várta, hogy használatba vegyék. A harmadik férfi, aki a nyeregben
maradt, visszatette kardját a hüvelyébe, elővette a maga íjpuskáját,
és új nyílvesszőt helyezett a húrra.
Guinevere hallotta, amint a nyílvessző a helyére kattant, és tudta,
hogy ezt neki szánták. Ha meghal, kihal a családja, és Malagant
herceg törvényessé teheti trónigényét. Malagant emberei most
egyenesen a királynő felé tartottak. Egy perc, és kihajtják
rejtekhelyéről, akkor pedig mindennek vége.
Mielőtt odaértek volna, Guinevere talpra ugrott, és előreszökkent
fedezékéből. A rettegés szárnyakat adott neki, háta mögött azonban
meghallotta a férfiak lábdobogását, és örömkiáltásaikat, amint
ráakadtak a vad nyomára. A ragadozó vérszomja űzte okét a gyors
préda nyomában. A nyeregben ülő férfi ott maradt, ahol volt, szinte
közömbösnek látszott, amint körültekintően megcélozta áldozatát.
Amint a martalóc meghúzta a ravaszt, Guinevere-t valaki durván
derékon kapta, és a földre rántotta. A nyílvessző a lány feje felett
csapódott egy fatörzsbe, kérget és fát szaggatva az ő húsa helyett.
Az ismeretlen arca közel került az övéhez, s végtagjaik is
összegabalyodtak, mint az ölelkező szerelmeseké. A férfi finom
vonású volt, a bőre is finom, mézbarna szemeit pedig sűrű fekete
pillák árnyékolták.
– Ne mozduljon – suttogta parancsolóan.
Guinevere, aki már épp sikoltani készült, és kiszabadítani magát,
most elhallgatott, ha harcra készen, mereven is tartotta magát a férfi
karjában. Hallani lehetett, amint a martalócok átcsörtetnek az
aljnövényzeten, akár két vadkan. A férfi most újólag csendre intette a
lányt, majd felállt, és kivont karddal elállta az ösvényt a közeledő
katonák előtt.
Azok megtorpantak, és csodálkozva meredtek rá.
– Ki vagy? – kérdezte az egyik.
– Kit érdekel? – kacagott fel gúnyosan a másik, és lövésre emelte
a felhúzott íjat. Lancelot kardja megvillant, és az íj puska kiröppent a
katona kezéből, átívelt a levegőn, majd földet ért az
aljnövényzetben, ahol Guinevere hevert. A haramia arca elsötétült a
haragtól.
– Halál fia vagy! – acsargott, és a társa felé biccentett. A két férfi
egyszerre rontott Lancelotra. Ő játszva védte ki az első támadását,
és öklével a martalóc arcába sújtott. Ugyanezzel a mozdulattal
elkapta a másik férfi karját, és kiütötte fegyverét kezéből. Az első
katona, aki még nem tért magához a döbbenettől, hogy képen
törölték, megpróbálta Lancelotot megütni, de az ütés célt tévesztett.
Míg ő támadott, társa tőrt húzott elő az övéből, és ellenfelére vetette
magát. És ez lett a veszte. Még ha kard van nála, az is kevés lett
volna Lancelot ellen, így viszont végképp semmi esélye sem volt:
egy pillanat később már halott volt. A martalóc összerázkódott,
tekintete megüvegesedett és a semmibe révedt. Hogy Lancelot
ellenfelébe merítette kardját, megérezte a vér melegét és
nedvességét az ujjain. Áldozata aláhullt a kardpengéről, vérrel
szennyezve be annak fényes élét. Lancelot vicsorogva fordult a
társa felé, aki eliszkolt, mentette a bőrét, ahogy, tudta.
Lancelot szemében kihunyt a harc lángja, ha a parazsa továbbra
is forró maradt. Moccanatlan állt ott, lehiggadva, úgy fülelt.
 Guinevere, akit egyszerre megijesztett és meghökkentett, hogy
férfiak úgy hulljanak a csatában, akár a legyek, felállt, és mély
lélegzetet vett, mert szólni akart. Anélkül, hogy megfordult volna,
Lancelot feltartotta az egyik kezét, hogy elhallgattassa.
– Mi az? – suttogta a lány.
Lancelot megrázta a fejét, és körülnézett.
– Hárman voltak – morogta. – Nekem csak kettővel volt dolgom.
Hová lett a lovas?
– Nem tudom, nem vettem észre, amikor...
Guinevere-nek azonban torkán akadt a szó, mert egy kéz
kulcsolódott a légcsövére. Elkerekedett szemmel meredt Lancelotra
iszonyatos félelmében.
– Még levegőt se végy – súgta támadója a fülébe. A lány érette
háta mögött a tagbaszakadt testet, orrát megcsapta pállott lehelete,
és látta, mint emelkedik fel a férfi egyik keze, Lancelotra irányozva
az íjpuskát. Guinevere nyelni próbált, és lopva a ravasz után nyúlt,
amelyet elrejtettek szoknyája redői. Ha hozzáférhetne, mielőtt túl
késő nem lesz.
– Dobd el a kardot! – vicsorgott a martalóc Lancelotra.
Lancelot vállat vont, könnyedén elmosolyodott, s oly könnyűszerrel
hagyta, hogy a kard kicsusszanjon a kezéből, ahogyan a tékozló
szórja a pénzt.
– Rendben van – mondta közönyösen –, de ha végeztél, ugye,
megkaphatom?
Guinevere csak nézte, nem tudva, hogy értse e szavakat. Vajon
színlel csupán, vagy csak azért mentette meg az életét, hogy azután
magáévá tegye? E pillanatban önérdeken kívül semmit sem látott a
férfi arcán.
– A nőre fájt a foga? – firtatta a martalóc gyanakvón.
– De még hogy – felelte Lancelot, és sóvárín nézett Guinevere-re.
Szemében most valóban őszinte vágy ült. A lány fagyosan nézett
vissza rá, ám arcát furcsa tűz gyújtotta lángra, amelynek az oka
titokzatosabb volt, semhogy akár maga is megértse.
– Hát látott már ehhez fogható szépséget életében? – kérdezte
Lancelot fátyolos hangon.
A martalóc pillantása Guinevere-re villant, de anélkül, hogy
megfordította volna, nem láthatta a lány arcát.
 – Ehhez nem értek – motyogta.
– Ne mondd nekem, hogy nem akarod kedved tölteni vele! –
csipkelődött Lancelot. – Milyen finom a bőre, édes az ajka. – Hangja
elvette szavai élét, amelyek cirógatásnak hatottak. – Fiatal, erős test,
és ápolt is.
Guinevere szeme összeszűkült. Fogvatartója nagyot nyelt, és
szorosabban magához vonta. A lány megérezte a verejték
nedvességét az őt szorongató kézen.
– Megtiltotta a parancsnok – hörögte a haramia.
– Úgy? – Lancelot széttárta a kezét. – De hát ki tudja meg? Nem
tart az soká...
A martalóc sietve körbekémlelt, nem tartózkodik-e a közelben
valamelyik társa. De senkit sem látott, csend honolt az erdőben.
Lancelot az állát dörzsölgette, mintha valamit fontolgatna.
– Mondok én neked valamit, komám. Én majd lefogom neked a
nőt, aztán te nekem. Soha nem tudja meg senki, esküszöm.
Továbbra is kéjvágyó pillantásokat vetett Guinevere-re, de a
tekintetében több volt bujaságnál, amint végigsiklott a lány testén.
Guinevere látta, amint Lancelot a szoknyája egybenyalábolt fodraira
mered. A férfi szinte észrevétlenül bólintott.
– Nem akarok semmibe se belekeveredni mondta Malagant
embere, még mindig habozva, de gyorsan és kapkodva szedte a
levegőt, szemében a bujaság lángja gyűlt..
– Hah, ez igazán nem akadály. Nézz csak rá! Látod, hogy odavan
érte. Nincs itt semmi baj vágott vissza Lancelot durván. – Ezek a
magas rangú nők semmi mást nem kívánnak annyira, mint egy igazi
férfit.
És ismét rápillantott Guinevere combjaira. A lány az íjpuskát
igazgatta, cselekvésre készen. A martalóc érezte, amint
megvonaglik.
– Mit csinál? – kérdezte elakadó lélegzettel.
Lancelot kéj sóvár mosollyal kinyújtotta a kezét, és lassan, a
nyakánál gombolgatni kezdte Guinevere ruháját. Ujjai minden egyes
mozdulatnál megpihentek a lány bőrén.
– Nézd meg magad – mondta vontatottan. – Fordítsd magad felé,
nézz a szemébe. Nézd meg, mit tartogat számodra.
 A martalóc mostanra hallhatóan lihegett. Engedett szorításából
Guinevere torkán, de csak annyira, hogy maga felé fordítsa.
Rámeredt a lányra, szeme majd kiesett, úgy falta a hamvas bőr,
tiszta arcvonások, kecses, apró test látványát. Tekintete rátévedt a
lány keblére.
– Jaj, milyen gyönyörű! – mondta motyogva. – No lássuk hát, mit
tartogatsz a számomra?
Megnyalta az ajkát, és lehajolt, hogy megízlelje a lányét. Ekkor a
meghúzott ravasz tompa nesze hallatszott. A férfi hátraszökkent,
arcára kiült a meglepetés, mielőtt a halál ürességébe dermedt volna,
majd a lány lábához roskadt. Guinevere földbe gyökerezve állt ott,
az íjpuska a combjához préselődött, továbbra is felhúzva, tüzelésre
készen. A lány a halott martalócra meredt, és sehogyan sem akart
hinni a szemének.
– Megöltem – suttogta, leginkább önmagának.
– Azt tette, amit tennie kellett – mondta Lancelot rövid
biccentéssel. – Különben kedvét töltötte volna kegyelmeden, aztán
pedig meggyilkolja. Vannak üldözők és üldözöttek. Vagy az egyik
lesz az emberből, vagy a másik.
Tekintetéből eltűnt a tolakodás. Megfordult, és halkan füttyentett.
Pompás fekete paripa érkezett poroszkálva a fák közül, s, örömteli
nyihogással üdvözölve gazdáját, megállt mellette. Lancelot
megragadta a nyeregkápát, és egyetlen ruganyos mozdulattal a
nyeregben termett. Mivel nem szívesen látott volna újabb kóbor
martalócokat, netán az eliszkolt társukkal érkező erősítést, kezét
nyújtotta a bájos ifjú hölgynek, akit az imént mentett meg.
– Menjünk – mondta.
Guinevere felnézett rá, azt méregetve, megbízhat-e benne. Volt
valami veszélyes ebben a férfiban, akihez hasonlóval még életében
nem találkozott. Mint egy héja, gondolta, vagy egy ketrecbe zárt
párduc, amit egy vándorcirkuszban látott Leonesse-ben. A tekintete
csapdába esett és éhes. Az ajkát rágta, majd kételyeit legyőzve
elfogadta a kinyújtott kezet. A férfinak kemény és meleg volt a
szorítása, amint maga mögé penderítette a magas nyeregben,
megnézte, jól ül-e, aztán könnyű vágtára fogta a lovát.
Egy idő múltán ügetésre fogta a csődört, így lovagoltak keresztül
az erdőn. Nem volt más társaságuk, mint a madárdal. Akár kiránduló
szerelmesek is lehettek volna, akiknek nincs más dolga, mint hogy
jól érezzék magukat.
– A nevét sem tudom – szólalt meg Guinevere, hogy megtörje a
csöndet.
Átkarolta ismeretlen megmentője derekát, hogy biztonsággal ülje
meg a lovat. Érezte a férfi inas erejét, bőrének tapintását a tenyerén,
ő, aki még soha nem volt fizikailag ily közel egyetlen férfihoz sem.
Megzavarta, milyen kellemes érzéseket ébreszt benne ez a
közelség.
– A nevemet?
Egy pillanatra a lány azt hitte, hogy a másik nem felel, de végül
megszólalt:
– Lancelotnak hívnak.
És mivel semmi újabb felvilágosítással nem szolgált, újra
csöndesen poroszkáltak tovább, miközben a lány további társalgásra
várt, ami sehogyan sem akart elindulni. Bárki légyen is, gondolta
Guinevere, a nevén kívül mást láthatóan nem hajlandó elárulni.
– Miért kockáztatta értem az életét?
– Nem kockáztattam.
– Megölhették volna – vetette ellen a lány.
– Nem olyan könnyű engem megölni.
A férfi a körülöttük lévő fákat kémlelte, nem leselkedik-e
valahonnan veszély, és a lány érezte, mennyire közömbös, ha nem
éppen ellenséges a puhatolózásával szemben.
– És azt tudja-e, én ki vagyok? – kérdezte.
– Kicsoda kegyelmed?
A férfi hangja szenvtelennek tetszett, mintha csak egy fárasztó
gyereknek volna kénytelen teljesíteni a kívánságait. Ez a viselkedés
rátartibbá tette Guinevere-t, mint amilyen valójában volt.
– Guinevere vagyok, Leonesse úrnője.
A férfi erre sem szólt semmit, továbbra is a fákat méregette.
Guinevere-t kezdte elfutni a méreg ekkora faragatlanság láttán. Nem
szokott hozzá az ilyen lovagiatlan viselkedéshez.
– Nos?
– Nos micsoda?
– Nem büszke arra, hogy egy úrihölgynek mentette meg az életét?
A férfi vállat vont.
 – Ugyanolyan büszke lennék, ha tehenészlány volna.
– Egy tehenészlány nem tudná úgy megjutalmazni, ahogy én –
felelte Guinevere állát felszegve.
A férfi megállította a lovát, és megfordult a nyeregben, hogy
szembenézzen vele. Végigjártatta rajta a tekintetét, amely a pillanat
törtrészéig megpihent a még mindig begombolatlan gombokon.
– Ha olyan csinos volna, mint kegyelmed – mondta halkan –,
ennél nagyobb jutalmat nem kívánhatnék magamnak.
Guinevere-nek elakadt a lélegzete, és pofon teremtette Lancelotot.
– Ezt miért kaptam? – firtatta az, mintha nem tudná.
– Kegyelmed... szemtelenkedett velem!
Túl későn vette észre a férfi szemének sötét izzását, amint fölébe
hajolt. Azután már semmit nem látott, mikor ajka az ajkára tapadt.
Szikra gyúlt a vérében, továbbharapózott az ereiben, ami azonban
rögvest ki is hunyt, mikor a másik kitépte magát a csókból, és
elhúzódott.
– No, most valóban szemtelen voltam mondta.
Guinevere-t felbőszítette ez a férfi, de még inkább megrémült
önnön viselkedésén, hogy ilyen sokat megengedett neki. Tudta,
hogy nem ura a helyzetnek, és úgy érezte, nincs is reménye rá, hogy
az lehessen. Forrt benne a méreg. Leszállt a lóról, és a biztonságos
távolból támadt a férfira.
– Hogy merészeli! – kiáltozta. – Hogy mer így bánni velem?
– Kegyelmed nem tehenészlány – válaszolt amaz tréfálkozva. –
Ha az volna, akkor valóban ez is más volna.
Guinevere e szavakra szaladni kezdett az ösvényen. Lancelot
megsarkantyúzta a lovát, hogy lépést tartson a lánnyal. És továbbra
is szótlanul ment mellette.
A lány még mindig érezte ajkán a férfi ízét.
– Én vagyok a hibás – mondta dühösen. – Vegyük úgy, hogy ez
minden, amit tud, másfelől viszont jó szolgálatot tett nekem ma
kegyelmed. Talán meg tudom bocsátani a dolgot.
Lancelot felvonta a szemöldökét erre a megjegyzésre, majd a
helyzetet fontolgatva lebiggyesztette az ajkát. Ha így akarja lerázni,
korábban kellett volna felkelnie. Merésznek, gyönyörűnek és
büszkének látta a lányt, olyan kihívásnak, amelynek lehetetlen
ellenállni. S mivel a fehérnép sem igen szokott neki ellenállni, majd
tesz róla, hogy többet kérjen, mint a megbocsátás kéretlen
jótéteményét.
Guinevere egy útelágazásnál tanácstalanul megállt, és
összeráncolta a homlokát.
– Na most merre?
Lancelot az ég felé tekintett a fák zöld koronáján át.
– Azt hiszem, balra. Még soha életemben nem jártam ebben az
erdőben.
– Akkor miért gondolja kegyelmed, hogy baka kell mennünk, és
nem jobbra?
Lancelot felfelé mutatott.
– Nem látja kegyelmed a dögevő madarakat? A szekerek által
elgázolt apró állatkákat keresik. Békákat, sünöket. A hollók úgy
követik az utakat, ahogyan a sirályok a hajó nyomát.
Azt már nem tette hozzá, hogy a csatamezőket sem vetik meg,
ahol lecsaphatnak a holttetemekre.
– Már nem járunk messze.
Guinevere a köröző madarakra bámult, és hideg futkározott a
hátán.
– Akkor balra – mondta, és nekivágott a balra vezető ösvénynek.
Lancelot leszállt a nyeregből, és utánabaktatott, Jupiter mellette
poroszkált.
– És mi is volna a kegyelmed jutalma? – faggatózott Lancelot
kitartóan.
Guinevere álla megfeszült, és meggyorsította lépteit.
– Az embereim kifizetik, amikor megtalálom a kíséretemet.
– Nem pénzt akarok.
A lány hátranézett, szemében kimerültség tükröződött.
– Hát soha nem hagyja abba? Tudnia kellene, hogy a
lakodalmamra tartok.
– Ha oda tart, akkor még nem férjezett – összegezte Lancelot a
helyzetet. – Ha pedig még nem férjezett, akkor szabad.
Csak tovább mélyült érdeklődése a lány iránt, ahogy az arcán
átsuhanó érzelmeket figyelte. Az a csók a szívéig hatolt, akármilyen
hidegen bánik is most vele. Ez csak megacélozta Lancelot
eltökéltségét:
– Nekem te kellesz.
 Guinevere rátámadt, mogyorószeme szikrázott a haragtól.
– Engem így nem kaphat meg uraságod.
Lancelot elmosolyodott, és az ő szemében is harci fények gyúltak.
– Miért ne? Ha én akarlak téged, te pedig engem...
A hatás kedvéért befejezetlenül hagyta a mondatot.
Guinevere elfintorodott és felvetette a fejét.
– Lehet, hogy a kegyelmed gyerekes önteltsége leveszi lábukról a
szolgálólányokat meg a... tehenészlányokat – vágott vissza
talpraesetten –, rám azonban semmi hatással sincs azontúl, hogy
önhitt hólyagnak gondolom kegyelmedet.
Lancelot továbbra is mosolygott. Olyan volt ez, mint amikor
pénzért párbaj ózott a piactereken, csak most méltó ellenfélre akadt.
– Tudom, mikor akar engem egy nő – mondta. – Látom a szemén.
– De nem az enyémen – hárította el Guinevere a támadást
megvetően.
– Nézz a szemembe, úgy mondd – mondta Lancelot kihívóan. –
Szemtől szembe, penge a pengének.
A lány csak ment tovább, mintha meg sem hallotta volna, fejét
lehajtotta, majdnem úgy, mint egy apáca.
– Félsz, ugye? – ingerkedett Lancelot.
Közelgett a pillanat, a pillanat, amelyen a győzelem vagy a
vereség múlik egy küzdelemben.
– Nincs semmi rejtegetnivalóm.
Guinevere továbbra is lehajtotta a fejét.
– Akkor nézz rám – parancsolta Lancelot.
Guinevere, aki úgy érezte, sarokba szorították, megállt,
megfordult, és tekintete találkozott a férfi pillantásával. Lancelot a
szemébe nézett. A nyári erdő minden színe ott volt ebben a
szemben – zöld és aranybarna –, akár két hétre is szívesen elmerült
volna a nézésében. Mintegy védekezésképpen a lány lesütötte
pilláit. Orcáira ráborult e pillák árnyéka, és Lancelot arra gondolt,
vándorlásai során még nem találkozott ilyen gyönyörű
fehérszeméllyel, sem ekkora kihívással.
Lehajolt a lányhoz, és újra megcsókolta. Annak ruganyos, karcsú
teste azonban egészen mozdulatlan maradt, ajka hideg volt, és nem
viszonozta a férfi csókját, még csak fel sem melegedett tőle. Ha
Lancelot azt remélte, hogy ezzel lefegyverzi, s máris jutalmát kérheti,
akkor csalódnia kellett. Könnyű sóhajtással elengedte a lányt, és
látta, hogy az ismét rászegezi a tekintetét, és e tekintet szilárd
maradt. Bármit érzett is, uralkodott az érzelmein, s immár szembe
tudott nézni a férfival, csupán orcái enyhe pírja árulta el.
– Ha szikrányi becsület is van kegyelmedben – mondta
megvetően –, megígéri, hogy soha többé nem tesz ilyet.
Lancelot vállat vont. Ez idáig nemigen boldogult. Talán itt az ideje
harcmodort változtatni.
– Nem sokat tudok a becsületről – felelte –, egyet azonban
megígérhetek, úrnőm. Nem csókollak meg addig, amíg te magad
nem kérsz erre.
– Hah! Tőlem ugyan nem hallasz ilyet!
Lancelot meghúzta a gyeplőt az ujja között.
– Mikor mész férjhez?
– A nyár utolsó napján.
A férfi bólintott, és Jupiterhez fordult, s mielőtt a nyeregbe pattant
volna, megcirógatta az állat orrát.
– Akkor még a nyár vége előtt megkérsz majd, hogy újra
megcsókoljalak – mondta, és fordított a lován.
Guinevere tartózkodása egyszeriben elolvadt, és felháborodás
költözött a helyébe.
– Előbb szemtelenkedik velem kegyelmed, aztán meg magamra
hagy. Látom, igazat szólt, hogy semmit sem tud a becsületről!
Lancelot kurtán a fák felé bökött.
– Ott az országút, úrnőm. És, gondolom, ott várja vitéz kísérete is,
akik közül egyiknek sem sikerült, minden "becsülete" ellenére,
megvédeni a kegyed életét.
Guinevere arra nézett, ahová Lancelot mutatott. Látta, hogy
kíséretének lovagjai szétszéledtek az erdőben, s mindenütt őt
keresik. Petronella és Elisa a lovagok mögött ültek a nyeregben.
Időről időre őt szólongatták éles, ijedt hangon.
– Istennek hála! – kiáltotta Guinevere, és szoknyáját felfogva
szaladni kezdett feléjük. Lancelot utánanézett, és furcsa érzés
szorította össze a szívét. Moccanatlanul ült Jupiteren, s minden
akaraterejére szüksége volt, hogy ne sarkantyúzza meg a lovát és
vágtasson utána. Keze ökölbe szorult a kantáron, szemhéja
megfeszült, mintegy a fájdalom kivédésére.
 Aztán a lány megállt és visszanézett, s az arcára kiülő zavarból
Lancelot rájött, hogy valóban sikerült sebet ejtenie rajta.
Két lovag most meglátta úrnőjét, és megkönnyebbült kiáltásokkal
siettek feléje.
– Még a nyár vége előtt – ismételte meg Lancelot, és szalutált.
Guinevere orcája még pirosabbra gyűlt, és hátat fordítva neki, futni
kezdett az emberei oltalmába.
5. fejezet
A napnyugta narancsszín és arany lobogót lengetett az égen,
mikor Guinevere kísérete és a megjavított hintő elérte Leonesse és
Camelot határát. Két éjszaka telt el az erdei támadás óta, s ez alatt
az idő alatt Guinevere-nek sikerült visszanyernie lelki békéje jó
részét. Végül is élt és szabad volt, Malagant pedig vesztett.
Guinevere senkinek nem beszélt arról a férfiról, akinek ezt
köszönhette, így is épp eléggé felkavarták a történtek, hiba lett volna
szavakkal még jobban életre kelteni. Az az ember megmentette az
életét és biztonságba helyezte. Szemtelen és pimasz volt vele; úgy
kezelte, mint holmi konyhalányt. Testi jelenlétének emléke
megzavarta, s most nyugtalanul fészkelődött a hintóban, majd
kikémlelt az ablakon, az elsuhanó tájra függesztve a tekintetét. Nem,
soha többé nem gondol Lancelottal, a Vándorral.
Az országút kanyargó folyó partján haladt tovább, vizét vert bronz
színűre festette a napnyugta. A túlparton Guinevere mozgó
fénypontokat vett észre, olyanok voltak, mint valami óriási
szentjánosbogarak. Míg nézte őket, libegő fáklyasorokra szakadtak,
amelyeket két sor lovas hordozott. Guinevere kihajolt a hintóból,
hogy jobban megszemlélje a látványt, szemében ott ragyogott a
napnyugta és a fáklyák fénye. A lovasok sora hosszú menetet
világított meg, amely széles tölgyfahíd felé vonult az úton, ez volt
Camelot városának bejárata. Hogy közelebb értek, Guinevere látta,
a menetet a királyi testőrgárda alkotja, s teljes vértezetet viselő
lovagok követik, kékbe és ezüstbe, a csillagos égbolt színeibe
öltözve.
A királynő mellett öreg tanácsadója, Oswald bóbiskolt a hintóban –
túl hosszú és fáradságos út volt ez egy ilyen javakorabeli aggastyán
számára, most azonban tökéletesen felébredt, mikor Guinevere
odafordult hozzá, és bütykös, száraz kézfejére fektette a kezét.
– Vár az új országod, gyermekem – mondta szomorú, de elégedett
mosollyal. – Eljutottál idáig egy darabban, és rövidesen nőül mész
egy erős, szerető férfihoz. Nem is kívánok mást, mint nagy-nagy
boldogságot, és tudom, így is fog történni.
Guinevere átkarolta Oswaldot, és magához szorította.
– Ha otthon bármi történne... – kezdte volna mondani, és a hangja
megremegett.
– Hírt adok róla – nyugtatta Oswald. – Sose félj, úrnőm.
– Küldd el Jacobot. Mindenről azonnal tudni akarok, jó és rossz
hírekről egyaránt, ígérd meg ezt nekem, Oswald, ígérd meg!
– Megígérem, úrnőm.
Guinevere kitépte magát az ölelésből, letörölt egy legördülő
könnycseppet, és összeszedte magát.
– Míg élek, szeretni fogom Leonesse-t. És amilyen gyakran csak
tehetem, visszatérek hozzátok.
– Tudom, tudom – csitítgatta Oswald.
A fáklyavivők megálltak a híd túloldalán. E fényfasor a folyótól
egészen a város bejáratáig húzódott az alacsony dombhajlaton. A
gerincen, az út mentén két magas gránitkereszt állt, a fáklyák arany
fénye és fekete árnyékai véstek spirális cirádákat a kövekre.
Guinevere hintója a híd felé gördült, majd megállt, a lovak
zablájukat harapdálták s lószerszámaikat csörgették. Camelot királyi
testőrgárdájának négy tagja leszállt lováról, és átvitte fáklyáját a
hídon, hogy megvilágítsa az utat Guinevere számára. Saját
kíséretének lovagjai is leszálltak a nyeregből, s feszes vigyázzban
várakoztak a hintő mindkét oldalán.
Jacob leugrott a kocsis mellől a bakról, és kinyitotta a hintó ajtaját.
Guinevere még utoljára rámosolygott Oswaldra, összeszedte
szoknyája redőit és a bátorságát, ezután kilépett. Camelot
fáklyavivői és saját négy lovagja oldalán, rézkürtök zengő hangjától
kísérve tette meg első lépéseit a hídon. Az ég mostanra csaknem
elsötétült, ami erősebbé tette a fáklyafényt. Guinevere orrát
megcsapta a fáklyák gyantaillata, érezte maga körül a meleg
reszkető zászlócskáit. Magasra tartott fővel, királyi méltósággal
lépett a Leonesse-t Camelottól elválasztó hídra, új hazája földjére.
A királyi testőrök oszlopa feléje menetelt a fáklyavivők sorfala
között. Tökéletesen fegyelmezetten megálltak, megfordultak, és
maguk is sorfalat alkottak, mondhatni egy emberként, egyszer sem
vétve el a lépést.
 Eztán következtek Camelot lovagjai és főméltóságai, ünnepi
kékbársony köpönyegükben, drágakövek villantak a gallérokon és a
fejékeken. Ők is sorfalba rendeződtek, a harmadikba, amely attól a
ponttól, ahol Guinevere állt, egészen a kőkeresztekig húzódott.
A kürtök rivalgását halk dobpergés követte, amely fojtott
mennydörgésként ült el. Az azt követő csendből, az egybesereglett
udvari nép sorfala között magas, tekintélyt parancsoló férfi közelgett,
minden mozdulata méltóságot sugárzott. Zegzugos mintával díszített
mélykék selyempalástját díszes csat fogta össze. Ezüst haját
takarosan hátrafésülte, és rövidre nyírt szakáll vette körül feszes
állat. Érett arcán hiúságnak vagy gőgnek nyoma sem volt, tekintete
áthatóan tiszta volt. Ez a férfi békében élt önmagával, ismerte saját
értékét, amelyet sem túl alacsonyra, sem túl magasra nem helyezett.
Megállt Guinevere előtt, és néhány pillanatig némán nézte.
Halvány mosoly jelent meg a komor ajkon, gyúlt ki a szép
szempárban, amitől az egész arc hirtelen megfiatalodott.
Guinevere úgy vélte, Arthurnak nincs szüksége sem dobpergésre,
sem kürtök rivalgására, hogy ezek jelezzék érkezését. Mélyen és
tisztelettudóan meghajolt a királyi fenség előtt, amelyet legalább
annyira köszönhetett a természetnek, mint a születésének.
Arthur nyomban lehajolt, és magához emelte.
– Dicsérjük Istent, hogy biztonságban vagy. Végigmérte a lányt, s
mosolya halványabbra vált. – Mostantól senkitől és semmitől nem
eshet bántódásod.
– Nagyuram figyelmessége kitüntetés számomra – mormolta
Guinevere az etikett szavait. Kissé bágyadtnak érezte magát. Mintha
meleg, bolyhos paplanba burkolózott volna egy fárasztó utazás után.
Magába itta Arthur erejét.
Arthur kezet csókolt neki.
– Érkezésed olyan öröm forrása számomra, amelyet remélni sem
mertem.
Fátyolos hangja félelmet és várakozást lopott Guinevere szívébe.
– Nagy jó uram ne gondoljon ennyi jót rólam, mert attól félek,
megcsalatkozik.
Arthur kesernyésen elmosolyodott.
– Te is félsz ettől? Akkor olyannak fogadlak el, amilyen vagy, ha
megengeded.
 Guinevere viszonozta a mosolyát. A férfi kezet csókolt a
királynőnek, e gesztus egyszerre volt szemérmes és incselkedő.
Öröm szikrázott fel Arthur szemében, mielőtt kísérőihez fordult
volna.
Előlépett egy testőr, és haptákba vágta magát.
– Leonesse bizonyára tudni kívánja, baj nélkül megérkeztél-e.
John elvisz bármilyen üzenetet, amit csak küldeni szeretnél.
Arthur intett az ifjúnak.
– Nagy jó uram még azelőtt teljesíti kívánságaimat, mielőtt
kimondtam volna azokat mondta Guinevere, továbbra is
mosolyogva.
– Nincs szükséged pennára vagy pergamenre?
Guinevere megrázta a fejét.
– Nem, nincs szükségem, nagyuram. – A testőrhöz fordult. –
Mondd meg a népemnek, hogy baj nélkül megérkeztem új hazámba.
– Nagyot nyelt, hogy eszébe jutott szeretett városa, Leonesse. – És
azt is mondd meg nekik, hogy örömkönnyeket láttál a szememben.
– Igenis, úrnőm.
Az ifjú meghajolt, és elindult, hogy ló után nézzen. Oswald is
megviszi a hírt Leonesse-be a maga idejében, ám Arthur testőre
gyorsabban ér oda.
– Már így is királynő vagy – mondta Arthur lágyan, látva, milyen
méltóságteljesen viselkedik a lány, hogy fegyelmezi magát a rá
nehezedő érzelmi nyomás ellenére.
Elég volt egy gyors kézmozdulat, és a király kísérete kétsoros
menetbe rendeződött, miközben Arthur királysága jelképéhez, a
magas kőkeresztekhez vezette Guinevere-t.
Sir Agravaine ott ment Arthur oldalán, s most a király feléje
fordította fejét, hogy megnézze magának a lovagot. Gyógyuló
forradást látott az orcáján, s a kezén is kisebb kardvágást.
– Hallottuk a felderítő lovastól, hogy megtámadtak az úton ;
mondta csöndesen, hogy ne zavarja Guinevere-t.
Agravaine elfintorodott.
– Igenis, fenség.
– Malagant keze van a dologban?
– Ebben biztos vagyok. A támadás túl gondosan eltervezett volt
ahhoz, hogy közönséges erdei haramiák műve legyen. Előbb
gyalogosokkal terelték el a figyelmünket, és amíg őket üldöztük, ránk
eresztették a lovasaikat.
Arthur felmordult.
– A hadjárataink után fel kellett volna ismerned a kelepcét.
Agravaine feszengett.
– Tudom, fenség. Olyan könnyű fogásnak látszott...
A nagy kőkeresztekhez értek a hegygerincen. Arthur kis
kézmozdulattal ejtette el a témát.
– Malagantról majd később, beszélünk a kerekasztalnál –
mormogta. – Legalább Guinevere-nek nem esett bántódása, mi meg
tudjuk, hogy védjük meg magunkat.
Agravaine meghajolt, és visszalépett a sorba, úgyhogy Guinevere
és Arthur egyedül léptek a kőkeresztek elé. Arthur megfogta a lány
kezét, s szemébe visszatért a mosoly.
– Gyere – mondta –, hadd mutatom meg az új otthonodat. – Így
vezette az utolsó néhány lépésen a lányt a hegy csúcsára.
– Kisfiú voltam, amikor először jártam itt, először léptem erre az
útra, s letekintve megálmodtam, milyen lesz a városom... Camelot.
Végignézett a völgyön, s mint mindig, most is megdobbant a szíve
a csillogó falak és tornyocskák láttán, azután lepillantott
jövendőbelijére, kíváncsian, mit lát az arcán.
Guinevere csak állt és ámult ilyen mesébe illő szépség láttán.
Nagy tó ezüst tükre verte vissza a hold sugarait. A víz túlpartján
Camelot városának tornyai izzottak ezer és ezer fáklya fényében. A
tóban tükröződő város mintha lebegett volna a levegőben, akárha
Tündérországból röpítették volna ide. Holdfény és lángok. Ezüst és
arany.
Guinevere csak nézte mindezt, mogyorószeme tágra nyílt a
csodálkozástól. Megborzongott.
– Olyan csodaszép, hogy szinte megijeszt suttogta, és felnézett
Arthurra. Úgy tetszett, ő is mintha része lenne ennek a varázslatnak
fenséges ezüst hajával és szakállával, ragyogó kék
selyempalástjával.
– Igen – mondta a király, gyöngédséggel a szemében. – Magam is
ilyesfélét érzek, mégis, miért mondtad ezt?
Guinevere megrázta a fejét.
 – Úgy nőttem fel, hogy ne higgyek a cifraságokban. A szépség
nem tart soká, mondta mindig apámuram.
– Igen, de én emlékszem, hogyan nézett rád.
Guinevere jövendő hitvesére pillantott, s kérdés ült a szemében.
– Emlékszem, megkérdezett, vajon minden apa ilyen gyönyörűnek
gondolja a lányát – merengett Arthur.
– Soha nem mondta nekem.
Guinevere egyedüli gyermeke volt apjának, aki gyöngéden
szerette a lányát, mégsem majomszeretettél vagy hogy hiúságot
ültessen el a lelkében. Mindig is büszkébb volt arra, milyen ügyes a
lánykája a veremlabdában, vagy milyen nyalkán ül meg egy tüzes
paripát, mint hogy a rangjabéli ifjú hölgyekhez hasonlóan cicomázza
magát.
– Azt hiszem, a szépség annak a szemében kél, aki nézi – szólt
csendesen, s még egyszer a káprázatos lebegő délibábra nézett,
amely új otthona lesz, félig-meddig azt várva, mikor tűnik el a
látomás.
– Néha mindenkinek ott a szemében, aki nézi – mondotta Arthur,
és tovább vezette aráját.
Lent a völgyben a tó sötét üvegként csillogott a holdfényben,
Camelot fényeinek tükörképe ott táncolt a víz felszínén. A rézkürtök
rivalgása közepette a királyi menet átvonult a fellegvárba vezető
hosszú töltésen. Az út olyan közel épült a vízhez, hogy az áthaladó
hintók, lovak és emberek mintha átlebegtek volna a tavon, a
varázslat részeként.
A város szívében megkondultak a székesegyház harangjai Arthur
és Guinevere üdvözlésére, hangjuk oly tiszta és ezüstös volt, mint
maga az éjszaka.
Pazarul felszerszámozott fehér paripát hoztak Guinevere elébe,
hogy ezen vonuljon be Camelotba. Halványan világító ruhájában
maga is részévé vált a délibábnak, amint a pompás kékbe és
ezüstbe öltözött testőrgárda kíséretében végiglovagolt Arthurral a
töltésen.
Guinevere apró csónakokat látott ringani a töltés mindkét oldalán,
mindőjüket éljenző városi polgárok töltötték meg, akik fáklyákat és
szarulámpásokat tartottak. A lakosság szemlátomást kitett magáért,
hogy méltóan köszöntse leendő királynéját. A városfalak is
roskadoztak az éljenző tömegtől. Nagy volt a lökdösődés, taszigálás,
mert mindenki közelebb akart furakodni Arthur bájos arájához.
Maga az ara alaposan megilletődött Camelot népének kitörő
lelkesedésétől. Egy dolog, ha Arthur olyannak fogadja el, amilyen, és
más dolog ezeknek az embereknek a szemében. És más volt
végigtekinteni a hegytetőről egy meseországon, mint benne élni. De
hát szigorú iskolában edzették, és tudta, mit várnak el tőle. Arthur
figyelte, magán érezte tekintete súlyát, vágyát, hogy megtudja,
boldog lesz-e az oldalán. Rámosolygott. Igen, boldog leszek,
gondolta. Hiszen olyan megértő, nyájas és bölcs. Hogy ne lennék
boldog ilyen hitves oldalán?
Mikor áthaladtak a nagy kapuk alatt, sziromeső hullott alá a
falakról és a balkonokról, s öntözte meg őket illatával. Habkönnyű
arany zászló bomlott ki, hirdetve, a királyné Camelot városába lépett.
6. fejezet
Lancelot egy út menti kunyhóban költötte el a reggelijét. A
gazdaasszony egy tallérért meleg, a téglakemencétől illatozó cipót
és ragadós lépet adott neki, utóbbit a kis gyümölcsösében álló
szalmakaptárakból. Miközben Lancelot a fák alatt egy asztalnál
falatozott, Jupiter a tápláló nyári füvön legelészett mellette.
Lancelot élvezte a pillanat örömét. A gazdaasszony
mellételepedett orsójával és egy köteg nyersgyapjúval, s
megpróbálta beszélgetésre bírni. Lancelot udvariasan válaszolgatott
a kérdéseire, de csak a legszükségesebb közlésekre vállalkozott, és
miután megköszönte a reggelit, füttyentett Jupiternek, lóra szállt és
ellovagolt.
Az erdő ma békésnek mutatkozott, napsütés és madárdal honolt
itt, minden nyugodt volt. Lancelot ráérősen lovagolt előre, halkan,
gondtalanul fütyörészett a foga között. Volt még pénz az
erszényében, a gazdaasszonytól is kapott búcsúzóul fél cipót és házi
sajtot. Elég lesz mára.
Az erdő megritkult, majd véget ért, s dús réteknek adta át a helyét.
Jól táplált tehenek legelésztek itt, meg juhnyájak, nagyobbak és
húsosabbak, mint az a pettyes fajta a határ menti faluból, ahol
bajvívni megállt. Az országút most kiszélesedett, szemlátomást
gyakran jártak rajta. A közepén húzódó tömött gyepsáv büszkén
hordozta a kerekek nyomát. Lancelot hamarosan beért egy kordélyt,
amelyet veres arcú, lenszőke paraszt húzott. A kordély tele volt
káposztával, amelynek a tetejében egy csecsemőt szoptató asszony
ült. Lancelot viszonozta a köszöntésüket, de úgy döntött, nem
lovagol velük, ezért ügetésre ösztökélte Jupitert, amíg maga mögött
nem hagyta a családot.
További utazókkal is találkozott, egyesek gyalog, mások
szekereken, vagy, mint jómaga, lóháton iparkodtak céljuk felé.
Nagyobb városnak kell lennie a közelben, gondolta, talán
közigazgatási központnak vagy vásárhelynek. Folyó kanyargott az út
mentén, hajók, kereskedőbárkák jártak rajta, ami jólétre és bőségre
utalt. Elbiggyesztette az ajkát. Habár az erszénye még korántsem
fogyatkozott meg, semmiképpen sem ártana felhajtani valami jó
vásárt. Vehetne zabot Jupiternek, vásárolhatna egy új zablát, mivel a
meglévő már nagyon elhasználódott.
Előtte az úton mintha kiáltott volna valaki. Lancelot megfeszült,
pedig nem kellett újabb támadástól tartania egy ilyen napfényes
reggelen, ahol közel és távol nincs egyetlen fa sem, amely mögé el
lehetne rejtezni. Szorosabbra fogta a gyeplőt, Jupiter irányítására
készen, ám a fekete csődör felrántotta a fejét, és felhorkant.
Paták dobogása robaj lőtt végig az úton, s egy fehér kanca
viharzott elő kemény vágtában: kötőféke elszakadt, fülét
hátracsapta. Elfarolt Lancelot és Jupiter mellett, majd elvágtatott a
szekérúton. A csődör felágaskodott, megfordult, nyakát
meggörbítette, s farkát a magasba csapta. Nem kellett biztatni arra,
hogy üldözőbe vegye a kancát.
A kanca úgy repült előttük, mintha egyenesen a pokolból termett
volna elő, halványan, mint egy kísértet, biztosan rakta a lábát, s
boszorkányos tűz lakozott a patáiban. Jupiter vágtatott utána.
Lassan gyorsult csak be, de amint belemelegedett, ugyanolyan
könnyedén vette a távolságot, mint a kanca. Az már jó ideje
futhatott, oldala verejtékben úszott. A csődör azonban még bírta,
beérték hát. Lancelot a kötőfék után kapott, s szorosan a kanca
mellé húzódott Jupiterrel, kényszerítve, hogy megnyugodjon.
– Hőhe-hő, szépségem – kiáltotta Lancelot, amint hátrahajolt a
nyeregben. Tajték fröcskölt a kanca zablájáról Jupiter nedves fekete
szőrére. A csődör és Lancelot biztos keze hatására ügetésre
lassította futását, majd teljesen megállt, oldala úgy zihált, mint egy
fújtató. Lancelot lecsusszant nyergéből, és csitítgatni kezdte, a
cimpáira lehelt, lágyan beszélt hozzá, cirógatta. Az állat
megnyugodott az érintésétől. Nem forgatta már a szemét, és fülét
sem csapta föl. Szőre megrándult és megreszketett, ahol a férfi
hozzáért. Lancelot gyönyörűnek találta. Keleti vér, tehetős ember
hátaslova – már ha betörték egyáltalán.
Hangot hallott, körülnézett. Egy lovas vágtatott feléjük – ifjú ember
komoly, aggódó arcvonásokkal és göndör fekete hajjal. Megállította
a lovát Lancelot előtt.
 – Köszönöm – lihegte. – Sok fáradságot takarított meg nekem.
Isten tudja, meddig üldözhettem volna! – Egy vérbeli lovas ruganyos
könnyedségével pattant le a lováról. – Egy gerlice ijesztette meg, és
úgy világgá szaladt, mintha a Sátán maga volna a sarkában!
Lancelot elmosolyodott, és megcirógatta a kanca bársonypuha
orrát.
– Pompás egy állat.
Hangjában sokkalta több rajongás és gyöngédség érződött, mint
amennyit az embereknek szentelt.
Az ifjú ember bólintott, és hátralökte haját a homlokából.
– Királynő alá való – majd kesernyésen hozzátette: – Ha nem
volna olyan vad.
Elvette Lancelot kezéből a kötőféket, és megcirógatta a kanca
selymes, ezüstszín szőrét. Azután okos, kék szemével Lancelotra
nézett.
– Látom, ismeri a lovakat kegyelmed. Abból tudom, ahogyan bánt
vele kegyelmed.
– Konyítok hozzájuk valamelyest – mondta Lancelot vállrándítva.
Az ifjú ember kézét nyújtott.
– Peter vagyok, a király főistállómestere.
Lancelot kardmarkolattól érdes tenyerével keményen megrázta a
másik kezét.
– Lancelotnak hívnak. Melyik királyról beszél kegyelmed?
Az ifjú ember szeme tágra nyílt, amint megérezte Lancelot
szorítását. Értette, mit jelent a kérges tenyér. Ezekre a szavakra
azonban még nagyobbra tágult.
– Hogy melyik királyról? – emelte fel a hangját hitetlenkedve. –
Természetesen Arthur királyról, Camelot uráról! Ezt a szépséget itt
az arájának szánja.
– Az arájának?
Míg a lovat méregette, Lancelot arra a fiatal nőre gondolt, akit
megmentett az erdőben az ellenség markából. Jól összeillenek a
lóval, gondolta, különben meg a lány azt mondta, hogy a lakodalma
felé tart.
– Lady Guinevere, Leonesse úrnője – világosította föl Peter,
megerősítve a másik gyanúját. Fájdalom mart Lancelot szívébe,
gyors és éles, akár a csontozókés hasítása. Eddig felvértezettnek
hitte magát a világ minden nyomorúságával szemben, ám Guinevere
úrnő áthatolt ezen a vérten, a ragyogó, kemény felszínen. El innen,
óvta elméje okosabbik fele; el innen, és a seb begyógyul. Csakhogy
Lancelot még életében nem hátrált meg egyetlen veszélytől vagy
kihívástól sem.
– Camelotba tartasz? – érdeklődött az istállómester, amint újra
lovára szállt, és keményen megmarkolta a fehér kanca kötőfékét.
Lancelot egy pillanatig habozott, azután vállat vont.
– Miért ne? – mondta, és Jupiter hátára pattant.
A két férfi a folyóparti szekérúton haladt tovább, majd megmásztak
a domboldalt a nagy kőkeresztekig, amelyek Camelot határát
jelezték.
Peter oldalt pillantott csendes útitársára.
– Ennyi év után királyunk mégis nősülésre gondol. Sokan
megesküdtek volna, hogy az életben nem hajtja igába a fejét, de én
jobban tudtam. Csupáncsak az igazira várt, mint valamennyien.
Nyakam rá, hogy ma is rendeznek valamilyen ünnepséget.
– Az igazira várt – ismételte Lancelot, és összehúzta a szemét. –
És mi van, ha az igazi elmegy az ember mellett?
– Hogy mondta kegyelmed? Lancelot megrázta a fejét.
– Ne törődj vele, ostobaság – motyogta.
A hegygerincen megállította lovát, és lebámult az alant elterülő
városra. Fényes nappal a tó és a tornyocskák kék színben
játszottak, mindegyik a másikat tükrözte, no meg az eget. A falak
ezüsttel átszőtt arany fényben csillogtak. Olyan volt ez a látvány,
akárha egy szerzetes miniatúrával díszített kéziratos könyvéből
tépték volna ki, egyszerre eleven és finom, és mély áhítattól átjárt.
Lancelot keblében megint csak rég alvó érzések moccantak meg
kellemetlenül, azzal fenyegetvén, hogy felébrednek.
A városból mulatozás, ünnepség lármája hallatszott; úgy lebegett
a levegőben, mint a vásári szalagok. Meg kell hagyni, vígan fogadják
a leendő királynét.
Az istállómester, aki sietősen indult le a dombon, körülnézett, hová
tűnt Lancelot, s látta, hogy még mindig mozdulatlanul áll a gerincen.
– Jöjjön kegyelmed! – sürgette. – A mulatság már elkezdődött,
csak nem akarja kihagyni?
 Lancelot habozott egy pillanatig: egy bajnok, aki több mint tizenöt
év után először vesztette el a talajt a lába alól. Azután haragudva
magára és a helyzetre, amibe keveredett, megsarkantyúzta Jupitert,
és Peter után indult a hegyen a csillogó város felé.
Camelot polgárai lelkesen ünnepelték szeretett királyuk arájának
érkezését. A királyi palota bejárata előtt zsúfolásig megtelt
emberekkel a város főtere, akik legjobb ruhájukat viselték. Kivált a
híres Camelot-kékből varrták őket: ezt a kelmét a városi
mesteremberek festették. A festőanyag ősi és titkos recept szerint a
tavon növő vízi növényekből s a kőkeresztek körül termő
gyógynövényekből készült. Az így kapott szín ragyogó volt anélkül,
hogy rikító lett volna, és úgy foszforeszkált, ahogyan a mélykék
éjszakai égen sziporkáznak a csillagok.
Gyerekek rohangáltak izgatottan a sokaságban, hosszú, színes,
sárkányfaroknak nevezett selyemszalagokat húzva maguk után, és
azon versengtek, ki tudja a legszebb alakzatot kanyarintani. Lancelot
elhelyezte Jupitert egy béristállóban, és gyalog ment tovább a
lökdösődő, jókedvű sokaságban. A főtér szélére kecskelábú
asztalokat raktak ki, amelyek válogatott finomságoktól roskadoztak –
volt ott gyümölcs, húspástétom, söröskancsók. A pékek forró cipókat
lapátoltak elő a téglakemencékből. A levegőt betöltötte a friss kenyér
illata, ami elkeveredett a nyílt tűzhelyekről szállongó ínycsiklandó
szagokkal, ahol egész disznókat sütöttek aranyszínűre és
ropogósra.
Lancelot megnézte magának a tornyocskákat és kapuboltozatokat,
a polgárházak festett üveg ablakait, a lobogó kék-arany csíkos
zászlókat, amelyekre arannyal hímezték rá a város címerét, a
kőkeresztet. A főtér egyik oldalán állt a palota; hatalmas, szegekkel
kivert kapuit két, a király egyenruháját viselő, alabárdos katona őrizte
feszes vigyázzban. A tér másik oldalán volt a székesegyház,
kapubélletét csodaszép faragványok ékesítették. Lancelot még soha
nem látott ilyen gyönyörűséges várost. Annyi évi cinizmus és
gyanakvás után először fordult elő vele, hogy rajongjon azért, amit
lát.
Egyetlen figyelmeztető kiáltás harsant, amelyet a tömeg moraja
követett. Lancelotot e hangok a tér közepén csoportosuló tömeghez
vonzották. Látta, hogy deszkákkal borított palló köré sereglettek,
amely oly keskeny volt, hogy csak egy ember tudott rajta
végigmenni, s néhány láb magasan volt a fold felett. A tér egész
hosszában végigfutott, észak-déli irányban. Két oldalán cölöpsor
húzódott, mindegyiken függőleges, forgó nyél, a nyeleken pedig
bőrlabdák és disznóhólyagok csüngtek különböző hosszúságú
láncokon, volt, amelyiket szalmával tömték ki, másokat kővel raktak
tele vagy szegekkel vertek ki. A disznóhólyagokon túl a palló enyhén
megemelkedett, s e második, magasabb szakasza rovátkolt, kétélű
csatabárdok, buzogányok és különféle szúró-vágó szerszámok
halálos gyűjteményének adott helyet.
Lancelot kíváncsisága még tovább fokozódott, és közelebb
húzódott, hogy jobban lásson. Észrevette, hogy a forgó oszlopokat
fogaskerekek rendszere forgatja. Az egész szörnyűség északi
végében, egy állványzatban volt az a súly, amely a fogaskerekeket
hajtotta. Három erős férfi erőfeszítésére volt szükség, hogy egy
óriási csörlődob segítségével felhúzzák a súlyt az állványzat tetejére.
Vakmerő ifjú polgárok álltak sorba, hogy szembeszálljanak a
gépezettel. Valamennyien vastagon kipárnáztak magukat, hogy meg
ne sérüljenek a különböző szerkentyűktől. Ezzel ugyan nem sokra
mennek, hogy megmeneküljenek az alvég baltáitól és pengéitől,
gondolta Lancelot. A kiáltást, amely odavonzotta az imént, az egyik
vállalkozó szellemű ifjú hallatta, aki belerepült a palló körül vastagon
leterített szalmába. És már indult is a következő, várva, hogy a súly
elérje az állványzat tetejét.
A palló mellett, a tömegtől némi távolságra, dobosok sorfala állt
tűzött kék köntösben. Az egész ceremóniát egy potrohos férfiú
irányította, kinek hangja mennydörgésként szállt a tömeg felett.
– Vesszőfutás után meglátod a királyt! – kiáltozta széles
taglejtések közepette. – Vesszőfutás után meglátod a királyt. Rajta,
rajta, ki következik?
Az ezt követő dobpergésben Lancelot keresztbefonta a karját, és
noha maradt ott, ahol volt, szemében érdeklődés csillant.
– És azokkal mi lesz, akiknek nem sikerül? kérdezte a tömegben
mellette álló kereskedőt:
A férfi kuncogott, hogy beleremegett a tokája.
– Azokon a bőrlabdákon túl még senki se jutott – mondta. – A
fegyverek csak dísznek vannak, ártalmatlanok. A legtovább a
halárus legény jutott két éve, azokig a labdákig a'. De kifutott az
időből... a súly elérte az állvány tetejét.
Lancelot elmosolyodott.
– Csakugyan? – mondta, és magára hagyva a bőbeszédű
cimborát, még közelebb húzódott a "vesszőfutáshoz".
Az izgalmat fokozó dobpergés kíséretében előlépett az újabb
versenyző, egy csupa izom legényke, akinek a karja olyan vastag
volt, mint egy köteg sonka. Mikor a súly leszállt, az oszlopok
megperdültek, amitől a bőrlabdák is különböző sebességgel forogni
kezdtek. Egyesek lassú, lusta fenyegetéssel vitorláztak körbe-körbe,
mások viszont úgy zúgtak, akár a lódarazsak.
Az ifjú versenyző sebesen haladt végig a veszedelmes pályán, s
eleinte sikeresen kerülte ki a repülő labdákat. Az egyik kisebb
disznóhólyag ugyan oldalba billentette, de nem elég keményen
ahhoz, hogy a szalmába repüljön. A tömeg ugrált, a levegőbe
öklözött, úgy biztatta.
– Hajrá, Simon, hajrá! Mindent bele! Vigyázz!
Az összpontosítás fintorával az arcán az ifjú versenyző a második
sorozat labdához és disznóhólyaghoz ért. Úgy festett, mint aki
ezeken is sikeresen átjut, hanem ekkor egy alacsonyan csüngő lánc
félresöpörte a bokáit, egy magas labda pedig a véknyát találta el.
Kiáltás szakadt fel a torkából, hogy minden szusz kifogyott belőle,
amint lependerült a pallóról, és földet ért a szalmában. Ebben a
pillanatban az egyik dobos összeütött egy pár cintányért, és a tömeg
nevető éljenzésbe kezdett.
Még mielőtt az áldozat feltápászkodott volna, már a következő
fiatalember szökkent a startvonalhoz, és induló pózba helyezkedett.
Fél szemmel az állványt leste, a másikkal a versenypályát.
Mostanára Lancelot a tömeg legelejére került. Figyelmesen
tanulmányozta a verseny menetét, magába itta a sebesség és
helyváltoztatás minden részletét, gondolatban együtt csavarodott,
ugrott és fordult a versenyzőkkel, hogy elkerülje az ütéseket és
kelepcéket.
A palotakapuk előtti emelvényen kürtösök sorfala emelt
tekervényes arany hangszert az ajkához, s a harsonaszó tisztán
szállt fel a tér zsivaja fölött. Az erőpróbára vállalkozó legényt is
megzavarta a váratlan hang. Rossz pillanatban nézett fel, és már
penderült is ki a pályáról.
A sokaság hatalmas éljenzésben tört ki, de ez nem a vesszőfutás
legújabb áldozatának szólt. Minden szem az emelvényre
szegeződött, s a tömegen suttogva futott végig a hír: "a király és
arája". Lancelot feltekintett, lélegzete szaporábbra vált a
várakozástól. A verseny a tér ellenkező oldalán zajlott, mint ahol az
emelvény állt, úgyhogy Lancelot elől elzárták a kilátást. A férfit ugyan
még látta – aki nyilván a páratlan és utolérhetetlen Arthur király
lehetett –, de az oldalán álló fiatal nőt nem.
Az apja lehetne, gondolta Lancelot. Iparkodott megvetést érezni,
de sehogyan sem sikerült neki. A férfi magas volt, szálas, szikár. Ha
haja és szakálla ezüstben is játszott, volt benne valami vonzerő,
amin nem fogtak az évek – az ördög tudja, mi.
A trombitások kettős sorfala szétvált, és Arthur előrelépett az
emelvény szélére, oldalán szépséges ifjú hölgy. Lancelot most
átlátott a téren, és elakadt a lélegzete. Az erdőben is gyönyörűnek
találta ugyan Lady Guinevere-t, ám most, annak a férfinak az
oldalán, akihez nőül menni szándékozott, lélegzetelállító volt. Ezüst
palástja kiemelte alakját, haja az erdő barnáinak csodálatos
keveréke volt, arca sugárzott. Ez a báj azonban több volt a szép
külsőnél. Lancelot sok takaros fehérnépet ismert, de egyik sem
gyakorolt rá mély benyomást, arcuk egyetlen arccá olvadt össze. Azt
viszont tudta, belekerül egy időbe, amíg elfeledi Guinevere,
Leonesse úrnőjének arcát vagy ajka érintését a sajátján egy határ
menti erdőben.
A lány mosolygott, szeme az ujjongó tömeget pásztázta. Lancelot
azt kívánta, bár nézne rá, de a lány tekintete átsiklott rajta.
A súly, amely a "vesszőfutást" hajtotta, ismét leérkezett, s az elébb
még forgó láncok most nem mozdultak. A csörlődobnál munkálkodók
nekiláttak, hogy ismét felhúzzák a súlyt az állványzat tetejére.
Lancelot tekintete rövid ideig követte az emelkedő ólomgolyót, majd
visszatért Guinevere-re, mivel képtelen volt másfele nézni. A királyi
pár alacsony támlájú székeken helyezkedett el az emelvény szélén.
Minden jel arra mutatott, hogy maradni készülnek, és figyelni
kívánják a verseny fejleményeit. Arthur közel hajolt Guinevere-hez,
mutogatott és magyarázott, miközben a lány figyelmesen bólogatott.
 A játékmester felmászott a gépezethez, hogy beindítsa a súly
leereszkedését, de mielőtt kinyitotta volna a zárópecket,
elmennydörögte felhívását a tömegnek.
– Vesszőfutás után meglátod bájos királynénkat! – Majd az
emelvény felé fordult, és pajzán fény gyúlt a szemében. – Adnál a
győztesnek egy csókot, úrnőm? Ne aggódj, eddig még senki sem
győzött.
Guinevere elbűvölten nevetett, és Arthurhoz fordult. Az,
ugyancsak mosolygó szemmel, dünnyögött valamit, mire a királynő
egyetértően biccentett a játékmester felé.
– Hogy is van tehát, cimborák? – süvöltötte a játékmester egyre
inkább belemelegedve. – Vesszőfutás után csókot kapsz Lady
Guinevere-től, aki hamarosan a mi bájos királynénk lesz!
Lancelot összeszűkülő szemmel méregette hol Guinevere-t, hol a
versenypályát, noha a lelke mélyén nagyon jól tudta, melyik a
veszedelmesebb a kettő közül. Ugyanakkor abban sem kételkedett,
hogy mindkettő legyőzhető. Most újabb versenyző lépett porondra,
és beöltöztették a védőöltözetbe. A játékmester kinyitotta a súlyt
rögzítő pecket. A láncok és labdák pörögni kezdtek, rajtuk túl pedig
az acélingák és csatabárdok hasították a levegőt.
Lancelot döntött, és a tömegen átfurakodva felszaladt a lépcsőn a
startvonalhoz. Hagyta, hadd hápogjon a versenyzőjelölt
felháborodásában.
– Hé, várj sorodra, cimbora! – kiáltozta a játékmester. Aztán
szeme elkerekedett rémületében. – Nem úgy, te féleszű! Előbb be
kell öltöznöd, különben minden csontod összetöröd!
És hevesen integetett Lancelotnak, hogy jöjjön vissza.
Lancelot rá sem hederített. A védőöltözet csak felbillenti az ember
egyensúlyát, és lomhává teszi. A verseny egy macska ügyességét
követeli meg, nem egy ökör cammogását. Lekuporodott hát a
startvonalnál, és alaposan megnézte magának a bőrlabdákat és
hólyagokat, minden részletet jól az emlékezetébe vésett.
– Le onnan! Megőrültél? Belehalsz!
A tömegben minden szem a versenypályára szegeződött. A király
páré is.
– A kőkeresztekre, ez az ember sültbolond! – jelentette ki Sir Kay,
és akaratlanul is egy lépést tett előre, ezáltal elzárva a kilátást
Guinevere elől. – Nem tudja megcsinálni! Senki sem olyan bolond,
hogy erre vállalkozzék. Ostoba tréfa az egész.
De nem volt az, és Kay szája tátva maradt a csodálkozástól, mikor
a kéretlen versenyző elindult a pallón. Guinevere fészkelődött
székében, hogy lásson valamit. Kay most úgy mozdult, hogy tisztán
láthatta a férfit, aki elég bolond ahhoz, hogy védőöltözet nélkül
kipróbálja Camelot versenyét. Elakadt a lélegzete, és ujja a szék
alacsony karfájába markolt. Szerencsére Arthurt magát is túlontúl
lefoglalta Lancelot látványa, s így nem vette észre a változást. A
következő pillanatban Guinevere már visszanyerte önuralmát.
Lancelot tehát elindult a pallón, és lába is mindig időben mozdult,
a gép ellenpontjaként. Nem sietett, mert a sietség azt jelentette
volna, hogy a véletlenre bízza magát, és esetleg hibázik. Minden
mozdulatát ki kell számítania. Gondolkodj gyorsan, mozogj lassan!
A tömeg elnémult, s feszülten figyelt. Az első, hólyagokból álló
sorozat volt a legkönnyebb. Lancelot tökéletes időzítéssel fordult,
perdült, egy macska ügyességével kerülve el a bajt. Csakhogy a
pálya első szakasza gyerekjáték volt, amin a legtöbb játékos
átküzdötte magát, bármilyen ormótlanok voltak is a védőöltözékben.
Lancelot most szembenézett a könyörtelen középső szakasszal,
ahol minden korábbi versenyző a szalmában végezte. Megint
megállt, hogy felmérje és emlékezetébe vésse a részleteket. A négy
legnagyobb oszlop forgatta a legsúlyosabb golyókat és láncokat
egymást metsző körökben, amelyek mindkét irányból végigsöpörtek
a palló deszkáin, hogy az ember sehol sem vethette meg a lábát.
Egy ilyen labda egyetlen ütése csontot tör, ha a test védtelen.
Egyetlen módja volt csupán, hogy kikerülje a labdákat, és Lancelot
ezt választotta. Nekikészült, a kedvező pillanatot várva, majd oldalt
vetődött. Egy akrobata ügyességével megragadott egy vízszintes
tárcsát, amelyre két labdát függesztettek, és hagyta, hadd pörgesse
körbe-körbe, amíg át nem rugaszkodhat a következőre. Itt újra tett
néhány kört. Újabb szökkenés, és földet ért a következő szakasz
előtti pihenőn. Már csak a fegyverek maradtak közte és Guinevere
csókja között.
Az meg ott szorongott a székén, mogyorószeme kerekre tágult,
alsó ajkát beharapta. Lancelot nem nézett rá, habár minden ízében
magán érezte a lány figyelő tekintetét. A tömeg felmorajlott, hogy
túljutott az első pályaszakaszon. Most azonban, mikor Lancelot
életét készült kockáztatni, hogy kijátssza egy penge szeszélyes
forgását, ismét elcsendesedett. A dobosok lassú dobolásba kezdtek.
A dobszó leginkább ahhoz hasonlított, mint mikor kard csattog a
pajzson a csatában, ez jelentette Lancelot haláltáncának kezdetét.
Tánc volt ez a javából. A szövevényes tánclépéseket azonban oly
keccsel és pontosan hajtotta végre, hogy egyszerűnek tűntek.
Mintha csak maga is játszott volna ezzel a játékkal, ugratta vagy
fogócskára biztatta volna. Itt megállt, ott lehajolt, amott leguggolt,
máshol meg szökkent. Lancelot pontosan tudta, mit csinál.
A tömeg kezdett rájönni, hogy nem egy halálába rohanó
futóbolondot figyel, s ütemes tapsba kezdett a dobok ritmusára a
versenyző buzdítására. Volt esélye a győzelemre. Lancelot
igyekezett kedvükre tenni, a lárma arra ösztökélte, hogy elmenjen a
végsőkig. Megnövelte a pengékkel és ingákkal folytatott kacérkodás
sebességét, s válaszul a tömeg is mind gyorsabban tapsolt, a
dobpergés is gyorsabb volt, mint egy szapora szívverés.
Lancelot kinyújtotta a kezét, hogy rávegye az utolsó csatabárdot,
hasítsa ketté, és úgy tett, mintha elébe sietne sorsának. Az
emelvényen Guinevere elfojtott egy sikolyt, s Arthur is előrehajolt
székében. A csatabárd a levegőt súrolta Lancelot feje felett, hajszál
híja volt, hogy eltalálja. Túljutott hát, épen és egészben. A pálya
végén megállt, és megfordult.
A tömeg fütyült, toporzékolt, és hangosan éljenezte a győztest.
Arthur, Guinevere és a királyi testőrgárda lovagjai is mind felálltak,
hogy Lancelotot ünnepeljék. Az az emelvény felé fordította tekintetét,
s az ott álló nőt nézte. Most, hogy elkövetkezett a verseny negyedik,
befejező szakasza, hirtelen alig kapott levegőt, pedig a legnagyobb
megpróbáltatások közepette sem volt hasonló gondja.
– Csókot! – kiáltotta valaki az éljenzők közül –, csókot a
győztesnek!
A jelmondatot gyorsan felkapták.
– Csókot, csókot!
Arcok fordultak várakozón az emelvény felé.
Arthur kegyesen intett a győztesnek. Lancelot lelépett a pallóról,
és átvágott az éljenző néppel teli téren a királyi emelvény felé. A
király mosolygott, tetszés és kíváncsiság ült az arcán. Guinevere
arcvonásai üresek voltak, és mereven tartotta magát. Mintha nyársat
nyelt volna, gondolta Lancelot.
Térdet hajtott Arthur előtt, de szinte azonnal felemelték, és jobbját
barátilag megszorongatták. Arthur szorítása szilárd volt és kemény,
egy élete virágjában álló férfi rendíthetetlen magabiztosságát
sugározta.
– Páratlan! – jelentette ki Arthur. – Hihetetlen! Hogy hívják,
jóember?
– Lancelot, nagyuram.
– Lancelot.
Arthur lassan ízlelgette a nevét.
– Nem feledjük el egyhamar ezt a nevet.
Ezzel széles mosollyal elbocsátotta Lancelotot, és intett
Guinevere-nek.
– És íme, a jutalmad, egy csók a legszebb hölgytől, akit valaha is
hordozott hátán a föld.
Guinevere égő arccal állt Lancelot elé. Kezét ruhája ráncaiba
rejtette, s csókra tartotta az arcát.
Lancelot lenézett rá, tudva, milyen düh forrhat a beletörődő külső
alatt. Lehajolt a lányhoz.
– Kérj meg rá – morogta, túl halkan ahhoz, hogy bárki más
meghallja.
Guinevere felnézett rá. Zöld pöttyök bújtak meg a szeme mélyén,
és apró arany villanások. Ajka e pillanatban alig észrevehetően
elkeskenyedett.
– Soha – felelte.
A tömeg, várva, hogy Lancelot a csókját kérje, mind
türelmetlenebbül nézte hőse toporgását, majd ugyanúgy, ahogyan
megtapsolták a versenypályán, most is ütemesen kántálni kezdtek: –
Csókot! Csókot!
Guinevere szeme idegesen megrebbent.
– Hajolj lejjebb – parancsolta. Lancelot megtette.
– Kérj – ismételte, olyan közel az arcához, hogy elkeveredett a
lélegzetük. A férfit megcsapta a lány hajába tűzött jázmin illata, látta
gyors szívverését ruhája ezüstös selyme alatt. Elmondhatatlanul
kívánatos, és mégsem érhet hozzá.
– Soha – felelte a lány, és álla keményen megfeszült.
 A tömeg egyre hangosabban zúgta:
– Csókot! Csókot!
E szavak ketrecbe szorították az erejét összemérő Lancelotot és
Guinevere-t. Nem volt menekülés.
Lancelot kézen fogta Guinevere-t. A lány finom csontozata volt, de
erő volt a csontjaiban. A körmét rövidre vágta, az affektált manikűr
nélkül, ami annyira divatban volt a rangjabeli hölgyek körében.
– Nem merek megcsókolni ilyen bájos hölgyet. Csak egy szívem
van, és nem akarom elveszíteni.
Ezzel ajkához emelte a lány kezét, és lassú, udvari bók gyanánt
megcsókolta a kézfejét, hogy elrejtse a rajta esett csúfságot. Csupán
önmaga és Guinevere előtt nem tudta elrejteni. Gáláns beszéde
nevetést és egyetértő felkiáltásokat csalt ki az összes érintettből,
alacsony és magas rangúból egyaránt. Guinevere arcán azonban
nyoma sem volt mosolynak; tekintete is ádáz volt, akár egy ütést
elhárító kard hegye.
Arthur átkarolta Lancelot vállát.
– Gyere, Lancelot – mondta. – Beszédem van veled, mielőtt
továbbmennél utadon.
Lancelot elengedte Guinevere kezét, s miután még utoljára a
szemébe nézett, némi óvatossággal Arthur felé fordította a figyelmét.
Azon tűnődött, mennyit tudhat az ezüsthajú király az erdei kalandról.
Guinevere viselkedéséből arra következtetett, hogy a lány nem szólt
róla, és ez már önmagában véve is érdekes mozzanat volt.
Arthur az emelvény mögött súlyos, szegekkel kivert tölgyfaajtókon
vezette keresztül Lancelotot, míg egy olyan helyiségbe nem értek,
amelyben finom falikárpitok, díszesen faragott ládák, pohárszékek
és székek voltak. Lancelot csak nézte ezt a nagy gazdagságot. A
visszafogottság, ahogyan megnyilvánult, még többet árult el a
fenséges férfiról, aki most rászegezte a tekintetét.
– Mondd – kérdezte Arthur –, vettél már részt korábban is ebben a
versenyben?
Lancelot farkasszemet nézett a királlyal, és megrázta a fejét.
– Nem, soha.
Ha Arthur haja és szakálla ezüstszín volt is, mint éveihez illett,
szemöldöke még hollófekete volt, ami csak tovább fokozta tekintete
varázsát.
 – Akkor hogy csináltad?
Lancelot vállat vont. Megint ugyanaz a kérdés. Mindig utolérte,
akár egy paraszt álmélkodó hangján, akár Camelot királyának
ajkáról.
– Nem olyan nehéz a veszélyt észrevenni, ha felkészül rá ember.
– De másoknak nehéz volt. Te vagy az első győztes.
– Talán a félelem teszi, hogy meghátrálnak, amikor tovább kellene
lépniük – mondta Lancelot. – Gyakran a pengéhez közel a
legbiztonságosabb.
A fekete szemöldök most felszaladt a homlok ezüst pereme felé.
– És a legveszélyesebb is. Azt akarod mondani, hogy nem ereztél
félelmet?
Lancelot kisimította kócos haját az arcából, és megrázta a fejét.
– Nincs vesztenivalóm, mitől féljek akkor?
– Nincs otthonod? Nincs családod?
– Nincs.
– Mindenkinek van valami háttere, múltja – mondta Arthur.
Szemöldökét most enyhén összevonta.
– Nekem nincs.
Lancelot válasza csaknem dacosnak hatott, mintha rakoncátlan
suhanc volna, akit most kérdőre von egy felnőtt. Kényelmetlenül
érezte magát, szinte összezsugorodott Arthur fürkész tekintete alatt.
Király vagy sem, nincs joga, hogy olyat firtasson, amit valaki jobbnak
lát elrejteni a világ elől.
– Valami foglalkozásod csak van? – firtatta tovább Arthur
elgondolkodva.
Lancelot erre a kérdésre talán kardjának markolatát ragadta volna
meg a baljával, ha nem hagyja hátra a fegyverét a béristállóban,
Jupiterrel együtt.
– A kardomból élek – mondta. – Meg az eszemből.
– És fizetségért harcolsz? – Arthur a mutatóujjával a szakállát
kapirgálta.
– Igen, fizetségért harcolok – felelte Lancelot mereven. Kezdte
fárasztani a kihallgatás, és szeme az ajtó felé villant.
– A versenyért senki sem fizetett.
– Magam döntöttem így. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, és
meg is csináltam. A hegy arra való, hogy megmásszak.
 Arthur elgondolkodva méregette.
– No, Lancelot, te aztán fura egy szerzet vagy. Életemben nem
láttam még ekkora bátorságot, ügyességet, lelkierőt, bájt egy
emberben, és... – a szavakat keresgélte –, és igen, ilyen égbekiáltó
ostobaságot.
Most Lanceloton volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét. Arthur,
úgy tetszett, olyan férfi, aki nemcsak hogy megválogatja a szavait,
de ha úgy hozza a sora, kerek-perec kioszt másokat. Soha senki
nem hívta még Lancelotot ostobának. Érezte, mint növekszik
lelkében sértettség és a harag, pedig máskor lerázta a hasonló
szavakat, mint kutya a vizet. Arthur, akárcsak Guinevere, meglelte
páncélja leggyengébb pontját.
Távozni készült, ám Arthur megragadta a ruhaujjánál fogva, és
előrevezette, el az ajtótól és az ünneplő tömeg távoli kiáltozásától.
Lancelot ide-oda pillogott az aranyszín falak, a faragott oszlopok
meg a falikárpitok láttán, amelyek az imént megismerteknél is
mozgalmasabb vadász- és csatajeleneteket ábrázoltak. Arthur
közben beszélni kezdett.
– Itt, Camelotban minden életet értékesnek gondolunk – még az
idegenek életét is. A bátorságod elveszti értékét, ha semmiféle célt
nem szolgál. Meghalni könnyű. Élni, ehhez kell bátorság.
Lancelot lekicsinylő hümmögést hallatott, de védekezésből tette.
Nem akarta meghallgatni Arthurt, mert ez az idősebb férfi azokat a
félelmetes védőbástyákat fenyegette, amelyeket a tizenkilencedik
születésnapja óta eltelt sok-sok terméketlen év során emelt lelke
köré.
– Ha már meg kell halnod – mondta Arthur, aki nem vett tudomást
a hümmögésről, csupán a hangját emelte fel –, akkor halj meg
valami enmagadnál nagyobb szolgálatában. Hanem azt mondom,
még mindig jobb élve szolgálni.
– A magam útját járom – felelte Lancelot összeszorított szájjal.
– Nem, nem azt teszed, eltévelyedtél – mondta Arthur
kíméletlenül.
Lancelot, aki találva érezte magát, megpróbált legalább hűvös,
közömbös arcot mutatni.
– Látom, fenséged mindent tud arról, mire van szükségem –
mondta enyhén gunyoros bókkal.
 Arthur most megállt, és megfordult, hogy szembenézzen
Lancelottal.
– Ugyan – mondta a király. – Büszkeséget látok benned, amely
senkitől sem kér semmit, és nem hajol meg senki előtt. És látom a
haragot is, meg a magányosságot. Nehéz utat választottál önmagád
számára.
Lancelot nem válaszolt, akkor sem tudott volna, ha megkísérli,
mert Arthur úgy olvasott bensőjében, mint egy nyitott könyvben. Még
kába volt a megdöbbenéstől, de igyekezett ezt palástolni.
Anélkül, hogy lenézett volna, Arthur elővonta a kardját, és Lancelot
elé tartotta, úgy hogy a markolat mutatott a másik felé.
– Bajvívó vagy. Mit szólsz ehhez?
Lancelot gépiesen jobbjába fogta a király kardját, s noha az esze
másutt járt, teste oly régóta a fegyverforgatásra hangolódott, hogy
azonnal küzdőállásba helyezkedett. Hogy kardot fogott a kezébe,
méghozzá egy ilyen pompás kardot, visszaállította lelki egyensúlya
egy részét, mintha csak a test egyensúlya a leiekét is maga után
vonná. Arthur figyelő tekintete alatt jobb lábával előrelépett, és így,
vívóállásban próbálgatta a kardot, majd meg a ballal, a
hagyományosabb harci állásban, amihez a pajzsuk mögé húzódó
lovagok folyamodnak. Megvizsgálta a remekmívű markolatot és a
penge kékes, borotvaéles élét, amely könnyedén lenyisszantana egy
végtagot a csatában.
– Pompás kard – mondta, és Arthurt méregette. Arra gondolt, hogy
kimért léptei és ezüst haja ellenére feltehetően megharcolna még az
életéért, ha a pillanat úgy kívánná. De ezt a király ajkáról kívánta
hallani.
– Használta valaha fenséged?
Arthur fanyarul rápillantott.
– Ha muszáj. A kard nem megoldás, de segít, ha az ember
ellenségei tudják, van neki, és nem fél kézbe venni.
– Túl jó ez nekem. – Lancelot visszaadta a fegyvert Arthurnak. –
El szoktam veszteni a kardokat.
– Kétlem – mondta Arthur bölcsen. – Egy férfi, aki ennyire
kardközelben él, mint te, soha nem fogja elveszíteni a kardját.
Visszatette a fegyvert a hüvelyébe, majd továbbmenve kinyitotta a
szögekkel kivert, súlyos szárnyas ajtót az előcsarnok végén.
 – Lépj be – mondta Lancelotnak, és betessékelte.
Lancelot lassan belépett egy nagy kör alakú terembe, amelynek
falai ugyanabból a halvány aranyszínű cameloti kőből készültek,
mint a palota többi része. A fenséges román boltívek kettős sorát
elárasztotta a fény, és megvilágította a termet övező lépcsős
emelvényt. Középen, a fény forrásánál hatalmas kerek asztal állt,
tizenhárom egyenlő részre osztva, minden rész előtt egy szék.
– A kerekasztal – mondta Arthur. – Itt ülésezik Camelot Főtanácsa.
Nincs elöljáró és nincs alárendelt, mindenki egyenlő.
– A király személye sem kivétel? – pillantott Lancelot Arthurra.
– A király személye sem.
Lancelot odament az asztalhoz, és lassan körbejárta. Az egyes
lapok a halványszürke és a szénfekete árnyalataiban következtek
egymás után. Az asztal középpontjában apró kehely állt, lángok
csaptak ki a peremén, és enyhe tömjénillatot árasztott. Oldalán
ezüsttel bevont, mélyen a kehelybe vésett felirat futott körbe.
"Egymás szolgálatában válunk szabaddá", olvasta Lancelot
fennhangon.
Arthur árgus szemekkel figyelte.
– Jelent ez valamit is a számodra?
Lancelot Arthurra nézett, és hallgatott. Hogyan tudná a kérdést
megválaszolni másvalakinek, mikor önmagának se tudja.
– Ez Camelot szíve – mondta Arthur, még mielőtt a csönd túl
hosszúra nyúlt volna, és a helyiség nagyszerű falaira mutatott. –
Nem a kövek, a fa, a paloták, a tornyok. Égesd fel mindet, és
Camelot tovább él, mert ott él bennünk. Camelot hit, amit a
szívünkben őrzünk.
Fürkészve nézett Lancelotra, ahogy a bányász vizsgálgatja egy
közönséges szikla felszínét aranytelér után kutatva. Azután bólintott.
– Még nem állsz készen, igaz? No, nem baj. Szívesen látunk
Camelotban, ameddig csak akarod.
Lancelot megrázta a fejét.
– Köszönöm, nagyuram, de azt hiszem, hamarosan ismét útra
kelek. Fenséged városa pompás, de talán, akárcsak a kardja, túl jó
egy hozzám hasonló fickó számára.
Arthur lebiggyesztette az ajkát, és magában azt gondolta, Lancelot
eddig megismert tulajdonságainak lajstromába a makacsságot is
felveheti.
– És merre tartasz?
– Amerre a véletlen vezérel. Nincsenek terveim.
– Azt hiszed, a tetteid a véletlenen múlnak?
– Igen.
Arthur tanácstermének bejáratához lépett, és kimutatott az
előcsarnokra.
– Ennek a folyosónak a végén van két ajtó. Az egyik jobbra, a
másik balra nyílik. Hogy döntőd el, melyiken mész be?
Lancelot vállat vont.
– Jobbra vagy balra, mindegy. Minden a véletlen műve.
Jól tudta, hogy tompaagyúnak és akadékoskodónak mutatja
magát, de úgy érezte, Arthur sarokba szorította, ami ritka és zavaró
helyzet volt a számára.
Arthur szavait hosszú pillantással viszonozta.
– Akkor remélem, hogy a véletlen balra vezérel, ugyanis arra van
a kijárat.
Akkor jobbra a bejárat? Lancelot keserűen elmosolyodott, fejet
hajtott, és megfordult, hogy távozzék. Már a folyosón járt, mikor
Arthur nevén szólította. Megállt, és gyanakodva megfordult.
– Csak eszembe jutott valami – mondta Arthur. – Egy férfi, aki
semmitől sem fél, nem is szeret semmit. Ha pedig semmit sem
szeretsz, mi örömöd marad az életben? Rossz lehet neked.
Lancelot egy hosszú pillanatig szembenézett vele. Azután
sóhajtott egyet, majd megfordult, és a bal ajtót választotta, amely a
szabadságra nyílt.
7. fejezet
Miután a palotát elhagyta a túlságosan is éles elméjű és agyafúrt
királlyal való szellemi párbaj után, Lancelotot megbámulta, lépten-
nyomon megszólította, gratulált neki az utcai nép. Merész
győzelmének szemtanúi közül némelyek egyenesen azt szerették
volna, hogy ismételje meg a mutatványt, hadd csodálják meg újfent,
hadd tanulják ki, hogyan csinálta. Ha jókedvében találják, Lancelot
még rá is állt volna, most azonban magányra vágyott. Még a
gépezet látványát sem tudta elviselni.
A polgárok élelemmel traktálták, és hősként néztek rá. Lancelot
megnézte a palota kapui előtti emelvényt, de Guinevere széke üres
volt. Ekkor egyszerre megpillantotta őt, amint egy emeleti erkélyről
szemléli a teret. Arthur ott állt mellette, egymásba karoltak. Túl sok
volt ez egy napra, és Lancelot a sok jóakaratot félresöpörve az
istállók felé indult; a lova néma társaságára vágyott. Hanem kit talált
Jupiter állása mellett egy nyaláb almon ülve, ha nem a lelkes ifjú
istállómestert, Petert.
– Ha azért jöttél, hogy a dicsőségem visszfényében sütkérezzél,
rossz helyen jársz – förmedt rá Lancelot. – Nem vagyok beszédes
hangulatban.
Peter nyílt, nagylelkű arca megnyúlt, de jó természete volt, és
nehezen lehetett megsérteni.
– Azt hittem, ünnepelni kíván kegyelmed. Tudok egy jó kocsmát...
itt a közelben.
Lancelot megrázta a fejét. Az ital talán meghozná egy időre az
áhított feledést, de a kocsma népe valószínűleg másról sem
beszélne, mint a délutáni győzelméről, ő pedig mindenestől ki akarta
törölni emlékezetéből az egész közjátékot.
– Köszönöm a meghívást, de nem fogadhatom el. Szeretnék
egyedül maradni. Át... át szeretnék gondolni néhány dolgot.
Mosolyogni próbált. Peter bólintott.
– Értem. Ritka kincs az egyedüllét. Tudhattam volna. Az embernek
semmire sincs ideje. Tulajdonképpen a király küldött.
 – Á? – Lancelot kimértté vált, s azon tűnődött, mit akarhat Arthur.
Ha újabb magánbeszélgetésre invitálná, nem valószínű, hogy
engedelmeskedne a parancsnak.
– Az istállóudvaron beszélt velem. Mondtam neki, hogy a városba
jövet találkoztunk. Azt mondta, hogy tudja, milyen független
kegyelmed, és a maga útját járja, de bármikor szívesen látja a lovát
a palota istállójában... ha kegyelmedet már nem láthatja vendégül.
Lancelot nem felelt, és az állásba lépve megcirógatta Jupiter
csillogó fekete szőrét. A csődör halkan nyihogott, és szeretettel
hozzádörgölőzött.
Peter a férfit és a lovát méregette.
– Camelot istállói felülmúlhatatlanok, és ingyen itt tarthatod a
lovadat.
Lancelot elmosolyodott, de a jókedv fénye nem gyúlt ki a
szemében.
– Te is maradhatsz. Van ágy a lovászszálláson, ha a lovad
közelében akarsz maradni.
Lancelot nézte az ügybuzgó fiatalembert, a nyílt, nagylelkű
arcvonásokat. Tudta, hogy vissza kell utasítania az ajánlatot. Mert
nemcsak a lovához lenne közel, hanem Arthurhoz is az éles elméjű
észrevételeivel – és Guinevere-hez. Ó is éles elméjű, s nem kívánta,
hogy a lány megint megsebezze, ha megpróbálja lefegyverezni.
Mind e hátrányokkal szemben viszont Jupiternek pihenésre van
szüksége. Jó ideje járják megszakítás nélkül az utakat, és bármilyen
jő vérű fajta is a csődör, megvannak a maga korlátai. Ha most nincs
erre tekintettel, később megfizet érte, ha Jupiter lesántul valahol az
isten háta mögött. Első a lova, és Lancelot fejet hajtott ez előtt.
– Köszönöm – mondta. – Hálásan elfogadom a király ajánlatát.
Peter, az istállómester és Mador, egyik tanácsadója kíséretében
Arthur lassan sétált végig az állások ama sora mellett, amely
Camelot lenyűgöző istállójának egyik oldalát szegélyezték. Az
épületegyüttest négyszögletűre építették, amelynek három oldalfala
a lovak elhelyezésére szolgált, míg a negyedik mentén tartották a
lóápolás kellékeit és szállásolták el az istállófiúkat. Középütt fehér
kőkút állt, amelyet aranyszínű kavics vastag szőnyege övezett,
Camel folyamágyából kotorták. Arthur léptei hangosan kopogtak a
kövezeten, majd elhaltak, mikor a király megállt, hogy
megszemléljen egy formás, eperszínű kancát, amelyik elégedetten
álldigált az egyik állásban.
– Jó természetű deres, fenség – kockáztatta meg Peter, észrevéve
Arthur érdeklődését. Hölgy hátaslovának való.
– Talán.
Arthur bólintott, és folytatta szemleútját. Minden egyes állat előtt
megállt és alaposan szemügyre vette – egy derest, két pejt, egy
gesztenyeszín példányt és egy karcsú, fekete csődört. Arthur
felvonta a szemöldökét.
– Ez Lancelot lova – mondta Peter.
– Valóban?
Arthur kíváncsian nézett a lóra, s az is hasonlóan pillantott vissza
rá: fülét felcsapta, orrcimpája kitágult, úgy szimatolt a levegőbe.
Arthur megállt egy pillanatra, hogy megcirógassa az orrát, s azt
találta, hogy a ló sokkalta kezesebb, mint a gazdája.
Háta mögött Mador megköszörülte a torkát.
– Szabad a frigyéről szólnom fenségednek hozta szóba a témát. –
Természetesen a nép ujjong, hogy frigyre lép, és minden jót kíván
királyának...
– Köszönöm, Mador – felelte Arthur kegyesen, és továbbment a
következő állathoz. A fekete kidugta fejét a rekeszéből, és
érdeklődve nézett a férfiak után.
– A nép máris szívébe zárta szépségéért és fiatalságáért.
Lopva Arthurra pillantott, aki azonban nem felelt, mert figyelmét
egy gömbölyded szürke kanca kötötte le, amelynek sörénye és farka
fekete volt.
– Lassú – mondta Peter –, de szívós, mint egy öszvér.
Arthur szórakozottan bólintott. Mador makacsul folytatta az
oldalán.
– A többség gyöngéd szívét is nagyra tartja. Azt mondják, az életét
is odaadná a hazájáért.
Arthur a fogát szívta.
– Vagy a testét? – mondta közömbösen, és szembenézett
Madorral.
Tanácsadója meghökkentnek látszott.
– Hogy mondta fenséged?
– Úgy érted, azért jön hozzám, hogy megvédje népét Malaganttól?
 Mador a fejét rázta.
– Fenség, nem vetemednék erre az orcátlanságra. Abból, amit a
királynőről tudok, nagylelkűnek, jóságosnak ismertem meg. Valamit
azonban mégis kérdeznék fenségedtől.
– Mi légyen az?
Mador egy percig a kavicsot kotorászta a lábfejével, azután
Arthurra nézett.
– Alá szándékozik írni Lady Guinevere Malagant herceg
szerződését?
– Ezt nem tudom, Mador. Ha tudnám, megmondanám.
Mador bólintott.
– Mondta neki fenséged, hogy ha a szükség úgy hozza, Camelot
harcolni fog Leonesse-ért?
– Nem, nem mondtam.
Mador megkönnyebbülten felsóhajtott, s a király léptei tovább
kopogtak a következő álláshoz, ahol egy fehér kanca toporzékolt
tiltakozva, hogy, ilyen szűk helyre zárták.
– De mondani fogom – tette hozzá Arthur.
Felhő suhant át Mador homlokán, de Arthur nem vette észre, mert
minden figyelmét a ficánkoló fehér kanca felé fordította.
– Á – mondta elégedetten –, ez az. Peter, gratulálok, van szemed
a jó lóhoz.
Peter szemében nyugtalanság keveredett a büszkeséggel a
dicséret hallatán.
– Csodaszép állat, fenség, keleti vér, csak tüzes, mint az ördög.
Arthur figyelte, mint köröz a kanca a rekeszében, s rajongva nézte
a kecses hajlatokat, a pompás testfelépítést.
– Hát tüzesnek tüzes – hagyta helyben, de felcsillant a szeme,
amint az állat ugrándozását figyelte.
Mador ismét megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem óvakodnunk kellene minden kötelességvállalástól,
fenség.
Arthur lenyelte ingerültségét, amit Mador makacssága keltett
benne. Egyvalaki gondja az egész tanács gondja is, és tudta, nincs
joga félresöpörni a többiek véleményét.
– Mi lehetne nagyobb kötelességvállalás a házasságnál, Mador? –
Az ifjú istállómesterhez fordult. – Nyergeid föl, fiam, és vezesd ki a
díszudvarra.
Peter az alsó ajkát harapdálta.
– Számtalanszor próbált már levetni a hátáról, fenség –
figyelmeztette a királyt. – Nem lehet bírni vele.
Arthur bólintott, mintha meg se hallotta volna az intést.
– Sebaj, csak nyergeld föl.
– Igenis, fenség.
Peter gyakorlott mozdulatokkal és némi izgalommal kormányozta
ki a ficánkoló kancát a rekeszéből, és vezette a nyeregraktárhoz.
Arthur utánuk nézett, és az állát dörzsölgette.
– Egy dolog a házasság, fenség – mondta Mador, aki szintén a
legényt és védencét figyelte –, és egészen más dolog egy katonai
szövetség. A kettőnek semmi köze egymáshoz.
Arthur most felhagyott állának dörzsölésével, és megperdült, hogy
tanácsadójára nézzen. Ha Mador nem is úgy értette a szavait,
ahogyan a király értelmezte, mindazonáltal Arthurt megdöbbentette
e szavak igazsága.
– Igen, igazad van, meg is mondom neki, Mador. Köszönöm.
Mindig számíthatok a bölcsességedre.
A lovag kissé zavartan meghajolt, és távozott. Az istálló
bejáratánál újra meghajolt, mert szembetalálkozott a belépő
Guinevere-rel és szolgálólányaival. Guinevere bolyhos
lovaglóköntöst viselt, földig érő szoknyát, és a köntös fel volt hasítva
csípőben, ami megkönnyítette a mozgást. A köntös fölé rövid
vadászmellénykét húzott, és puha, sötétbarna haját bájos kontyba
szedte. Arthurnak elakadt a lélegzete üde szépsége láttán, és feléje
sietett. Hogy szeme sarkából megpillantotta Petert a felnyergelt
kancával, magához intette.
– Mutasd meg, hogy megy! – parancsolta, és Guinevere-hez
lépett.
Peter meghajolt, és felült a lóra. Ám alig ült a nyeregbe, a kanca
minden előzetes figyelmeztetés nélkül megugrott, és úgy ficánkolt,
mintha soha nem lett volna nyereg vagy lovas a hátán. Peter
nyalkán ült a nyeregben, azzal bizonyítva jó lovas mivoltát, hogy
legalább sikerült lóháton maradnia. Mivel nem tudta levetni, a kanca
kemény vágtában végigrobogott az udvaron, biztosan, szaporán
szedve a lábát. Arthur gyöngéden nézett le Guinevere elragadtatott
arcára.
– Neked vettem – mondta halkan.
Guinevere rávetette ragyogó tekintetét, az apró zöld pettyek
smaragdként szikráztak mogyorószemében.
– Igazán? – És szélesen elmosolyodott. Életemben nem láttam
még ilyen szép lovat.
Arthur, aki titokban örült a válasznak, úgy tett, mintha kételyei
volnának.
– Peter azt gondolja, nem hölgynek való hátasló.
Guinevere kacagva a fejét rázta.
– Magam is ilyen lovat választottam volna magamnak.
– Igen, tudom.
A lány félrebillentette a fejét.
– Honnan tudja fenséged?
– Még Leonesse-ből, nem emlékszel? Múlt tavasszal, mikor
apádurad még jó egészségnek örvendett, és együtt mentünk
vadászni. Akkor láttam, hogyan lovagolsz. Vakmerő voltál.
Az emlékkép betöltötte a lelkét. Guinevere egy pejkanca hátán,
kacagva a vad vágta örömétől, kibomló hajfonattal.
– Azt hiszem, apámuram inkább a nyugtalanság szót használta
volna – mondta hamiskásan.
– Igen, mindig is takarékoskodott a dicsérettel, de én tudom,
mindennél többre tartotta a lányát.
Guinevere elkomorodott.
– Fenségedet pedig a legkülönb férfinak. Azt hiszem, mindennél
jobban akarta a frigyünket.
– Nem ő az egyetlen – mondta Arthur szívből jövően, és a karám
közepébe vezette a szép Guinevere-t.
– Annyi a helyünk, mintha magunkban volnánk.
Arthur mosolyogva a szolgákra pillantott, akik a tér szélén
bóklásztak – látótéren, de nem hallótávolságon belül.
Guinevere ránézett.
– Valami titkát akarja megosztani velem, fenség?
Játékosság csengett a hangjában.
Arthurnak fegyelmezni kellett magát, hogy arcát kezébe fogva meg
ne csókolja puha fiatal ajkát. Még nem volt joga ehhez.
 – Nem titok, csak egy kérdés – mondta, és mély lélegzetet vett. –
Valóban nőül akarsz jönni hozzám?
A dévajkodásnak vége volt. Guinevere tágra nyílt, ijedt szemmel
nézett fel rá.
– Fenség, én...
Mielőtt még bármit szólhatott volna, Arthur folytatta, eltökélten,
hogy lesz, ami lesz, kimondja, ami a szívét nyomja.
– Nem kell azért nőül jönnöd hozzám, mert apádurad így akarta
vagy mert a martalócok hazádat szorongatják. Camelot
mindenképpen megvédi Leonesse-t, ha hozzám jössz, ha nem.
A lány elhallgatott. Arthur figyelte, mint futja el a pír az orcáját,
amint az ő arcát fürkészi, és megint fegyelmeznie kellett magát,
hogy a karjába ne szorítsa. Meg kell adnia neki a választás
szabadságát, nem nyesegetheti le a szárnyait. Guinevere szemében
könnyek ragyogtak.
– Nem tudja fenséged, mit jelent nekem ezt hallani. Az egész világ
azt hiszi, hogy... hogy érdekből lépek frigyre fenségeddel.
Arthurnak elszorult a szíve.
– Azt akarod hát, hogy felbontsam a mátkaságunkat?
A lány élénken rázta a fejét.
– Nem, fenség. Nőül akarok menni fenségedhez. Nem a
koronáért, a seregéért vagy fenséged arany városáért. Önmagáért.
Arthur nyelt egyet.
– És elég vagyok neked? – kérdezte.
– Ha szeret fenséged, akkor igen – felelte Guinevere
ünnepélyesen.
Egymásra néztek. Aztán Arthur megköszörülte a torkát, és a kezét
mutatta.
– Emlékszel erre?
Guinevere az Arthur kézfején keresztben futó forradásra pillantott.
Friss seb volt még, rózsaszín, ha eredeti haragosvörös árnyalata
meg is fakult.
– Persze, hogy emlékszem. – A lány gyöngéden végigsimított a
seb vonalán a mutatóujjával.
– Egy tüskebokorban sértette meg fenséged a vadászaton. Nem
gondoltam, hogy ekkora forradás marad utána.
– Egyszerű karcolás volt, mégis úgy vérzett, mint valami harci seb.
 – Emlékszem.
Arthur rázkódva nevetett. A lány érintése olyan volt, mint mikor
égő ágat hajítanak a száraz gyújtós közé.
– És te kezedbe vetted a kezemet, s a ruhád ujjával törölted le a
vért.
Guinevere elmosolyodott, és tovább simogatta a forradást.
– Még mindig pecsétes a vértől.
Arthur érzékei kigyúrtak. Forró hullám szaladt végig a gerincén.
– Mostanáig nem tudtam, milyen édes érzés, ha egy nő szereti az
embert. De akkor életemben először akartam...
Kurta nevetéssel félbeszakította magát. Itt áll egy ősz, koros férfi,
és úgy viselkedik, mint valami éretlen ifjonc. Alig hitte el magáról.
– Mit akart, fenség? – kérdezte Guinevere halkan.
– Ó, hát mindazt, amiről azt mondják a bölcsek, hogy nem tart
soká. Ami csalóka és illékony, mint a napsugár. De nem akarok
meghalni anélkül, hogy ne érezzem a melegét az arcomon.
Guinevere hallgatott, mert nem tudta, miként is válaszolhatna egy
ilyen heves, szívszaggató kijelentésre. Szerette Arthurt; az a fajta
férfi volt, akit mélyen, rajongva tisztelt – mint az apja vagy Oswald.
Senki mást nem választott volna hitveséül, mégis, érzései Arthur
iránt nem voltak többek gyengédségnél. Talán tényleg képtelen
viszonozni a szenvedélyt, amit a szemében látott.
– Menj nőül a királyhoz, Guinevere – kérlelte Arthur –, de szeresd
a férfit.
A lány lehajtotta a fejét, mert eltökélte magában, hogy nem
mutatja kételyeit, hisz ostobaságok.
– Én csak egyféleképpen tudok szeretni, fenség, akkor viszont
szívvel-lélekkel. – Felemelte a férfi kezét, és megcsókolta a
forradást. – Megcsókolom a sebet, ami elhozta a szerelmet
fenséged számára.
Mielőtt Arthur válaszolhatott volna, Peter léptetett oda hozzájuk. A
fehér kanca fújtatva ágaskodott. Az istállófiú némi nehézség árán
megállította, és lepattant a nyeregből.
A meghittség pillanata eltűnt, mint a napsugár, amit Arthur
emlegetett, de a melege ottmaradt.
– Fogjad – mondta a király a karját lendítve. – A tied.
– Vigyázzon, úrnőm, legyen óvatos – figyelmeztetett Peter.
 Guinevere épp hogy csak rámosolygott, s a kancához lépve
megragadta a kantárszárat, majd szelíden dünnyögni kezdett a
fülébe. A ló a fejét forgatta és belerúgott a levegőbe, azután
élvezettel engedett Guinevere babusgatásának.
Peter tátott szájjal nézte a jelenetet, és megvakarta göndör
kobakját.
– Isten óvja, úrnőm. No lám, hogy ért a lovakhoz – jelentette ki
rajongva.
Guinevere hátrapillantott rá a válla fölött, arca örömtől sugárzott.
– Van neve?
Peter a fejét rázta.
– Nincs, úrnőm.
– Akkor legyen a neve Holdfény, emlékeztetőül arra, hogyan
láttam meg először Camelotot.
Megfogta a kantárszárat, és a nyeregbe készülődött.
– Hadd hozzak egy női nyerget – mondta Peter gyorsan.
– Nem szükséges.
Guinevere úgy pattant a kanca hátára, akár egy mongol íjász,
ezzel adva az ifjú istállófiú tudtára, hogy nem mindennapi
képességei vannak a lovaglás terén. Lába belesimult a kengyelbe,
és könnyű vágtára buzdította a lovát. A kanca egyszer-kétszer ismét
félrefarolt, első patái a földet kaparták, de aztán megnyugodott
Guinevere értő keze alatt. A lány mindenről elfeledkezett, a
gyönyörű fehér kancát kivéve, amelyen ült, s minden idegszálával
belefeledkezett a lovaglás gyönyörűségébe.
Peter halkan füttyentett.
– Nem mindennapi szépség, fenség.
– Igen – bólintott Arthur.
Peter a szeme sarkából sandított a királyra.
– És a kanca is.
Arthur halkan felnevetett.
8. fejezet
Lancelot épp hogy befejezte Jupiter ápolását, mikor patadobogást
hallott az istállóudvarról, és egy istállófiú kiáltását. Búcsúzóul
rápaskolt Jupiter fekete farára, és indult, hogy megnézze, ki érkezik
ekkora ribillióval. Ám az elébe kerülő látomástól földbe gyökerezett a
lába. A lány egy hófehér kancán ült, barna haját hátrafújta a szél a
homlokából, s rakoncátlan fonatként omlott a csípejére. Ajka elnyílt,
arca kipirult a vágta örömétől. Úgy festett, mint aki most kelt fel
kedvese ágyából.
Lancelot az istálló árnyékában elrejtezve csak nézte, és most
megtapasztalhatta a vágy gyötrelmét. Tudta jól, maga mérte magára
ezt a gyötrelmet. Nem és nem kellett volna belemennie Jupiter
elszállásolásába; mostanra már úton lehetnének. S mégis, az út
szabadsága nem kárpótolta volna azért a mennyei látványért, amely
most elbájolta. Azt mondta ugyan Arthurnak, hogy minden a véletlen
műve, és hogy az út nem számít, de a lelke mélyén tudta, hogy nem
így van. Nem a véletlen vette rá arra, hogy maradjon.
Guinevere közönyös, mondhatni férfias könnyedséggel pattant le a
nyeregből, és az istállófiú elvette a kantárszárat. A kanca szinte
azon nyomban újra ficánkolni, forgolódni kezdett. A szemét forgatta,
és megpróbálta megrúgni Petert.
– Jól van – mondta Guinevere mosolyogva. Beviszem magam.
Szeretném, ha hozzámszokna.
Az istállófiú szemlátomást megkönnyebbülten meghajolt, és
távozott. Guinevere szorosan fogta kezében a gyeplőt, de közben
szabad kezével csitítgatta, veregette a kancát, s csak akkor vezette
egy üres állásba, mikor lecsendesedett. Lancelot követte Guinevere-
t. Nemcsak vad szépségét akarta csodálni, szeretett volna többet
megtudni róla. Nem minden rangjabéli ifjú hölgynek adatik meg,
hogy ilyen biztos, avatott kézzel bánjon a lovakkal, kivált az olyan
tüzes ördögfattyakkal, mint ez a kanca. Talán összeillenek, mint zsák
meg a foltja. Lancelot elvigyorodott erre a gondolatra, és az
ajtófélfának támaszkodva figyelte, hogyan látja el Guinevere a
hátaslovát. A lány levette a hevedert, azután a ló körül sürgölődött,
figyelően felcsapott füleibe sugdosott. A ló válaszul Guinevere
arcához dörgölőzött, és kéjesen horkantott. Lancelotra ez mély
hatást gyakorolt. Sokan értenek a lovakhoz, de csak kevesen tudnak
azonnal barátságba kerülni velük. Guinevere megint sugdosni
kezdett a kancának, és Lancelot azon kapta magát, azt kívánja,
bárcsak vele tenné ugyanezt.
– Mit mondtál neki?
Guinevere megperdült, s meglepetésében levegő után kapkodott.
Hogy meglátta Lancelotot, forró pír borította el az arcát, ami még
inkább kiemelte szeme zöld és arany pettyecskéit.
– Ez a kettőnk titkos nyelve – mondta, azután összeszedve magát
úgy tett, mintha csöppet sem zavarná Lancelot jelenléte. Folytatta a
kanca babusgatását, a fülébe sugdosott, amiért újabb dörgölőzés
volt a jutalma.
Lancelot most közelebb lépett a lóhoz.
– Óvatosan – figyelmeztette Guinevere. Nem szereti az
idegeneket.
– Én nem vagyok idegen – mondta Lancelot, és gyöngéd kézzel
simogatta a kancát. Aztán ő is odahajolt az állat füléhez, és halkan
súgott neki valamit. A ló válaszképpen mélyen belefúrta orrát a
tenyerébe, és hozzádörgölőzött.
– Látod?
A férfi Guinevere-re nézett, és mosolygott.
Guinevere ajka is mosolyra húzódott, akárhogy is próbált szigorú
arcot vágni. Tovább beszélt Holdfényhez, amire a kanca gyengéden
hozzásimult. Lancelot ugyanígy tett. A ló egyszerre választotta el és
egyesítette őket. Guinevere a férfi napszítta ujjait nézte az
ezüstfehér szőrön, és olyan volt, mintha az ő testét érintette volna.
Megborzongott. Lancelot pillantása lassú volt, forró parázs, és tudta,
muszáj távolságot tartania, különben megégeti magát. Lancelot
megint a kanca fülébe mormogott, és Holdfény újra dörgölőzni
kezdett hozzá, majd végignyalta zubbonya durva barna szövetét.
– Halljuk, hadd hallom, mit mondott neki kegyelmed?
Guinevere könnyed, évődő hangnemben beszélt, ezzel vértezte fel
magát a férfi ellen.
 Lancelot elmosolyodott, amitől szeme sarkában elmélyültek a
ráncok.
– Szólj hozzá először te, úrnőm... elvégre is a te tulajdonod.
Guinevere egy pillanatig habozott, aztán megadta magát. Ha
bármi enyhítheti a közöttük lévő feszültséget, akkor a kedves, vicces
fúvogatás, amit Holdfénynél használt, biztosan. Lancelot kérdő
mosolya nyílt vigyorrá szélesedett.
– No, most kegyelmed jön – parancsolt rá a férfira, s dobbantott a
lábával.
A férfi elbiggyesztette az ajkát, s hasonló hanggal válaszolt, csak
valamivel mélyebben, mint a lány, és nevetett hozzá. Guinevere vele
nevetett. Aztán félszegen, mert, nem is kicsit, félt tőle, elfordult, hogy
levegye a nyerget.
– Ne, kérlek, engedd, majd én.
Lancelot elvette tőle a nyerget, s a súlyát méregette, ami neki meg
se kottyant. Nem volt sem megtermett, sem dagadó izmokkal
megáldott, de inas ereje és macskaügyessége jobb szolgálatot tett
neki a nyers erőnél. Guinevere nekifogott, hogy levegye a zablát.
– Nem gondoltam, hogy ilyen hamar viszontlátom kegyelmedet, és
főleg hogy itt, Camelotban.
És a pillantás, amit feléje küldött, nem volt mindenestől
barátságos.
– Én sem gondoltam, hogy Camelot királyához mész nőül – vágott
vissza a férfi.
A lány összeszorította az ajkát. Istenem, miért nem fogadta el a
pénzjutalmat, és ment útjára? A helyében akárki más ezt tette volna.
De lassan kezdett rájönni, hogy Lancelot nem akárki.
– Úgy tűnik, nagy hatással van Arthurra kegyelmed.
– Csakugyan?
– Kegyelmed volt a tegnap esti lakoma fő témája. Érdeklődik
kegyelmed iránt.
– Meg akar menteni önmagamtól.
Lancelot megvakarta a kanca verejtéktől sós hátát a nyereg
helyén, és átható pillantást vetett a lányra.
– Nem tudj a, igaz?
Guinevere a lószerszámmal foglalatoskodott.
– Mit?
 A hangsúlya lekezelő volt, enyhén védekező.
– Hogy te meg én már találkoztunk. Mindabból, amint az imént
mondtál, nem az derül ki, hogy felvilágosítottad.
Guinevere elpirult erre a szúrásra.
– Ha azt kívánja kegyelmed, meséljem el neki, milyen nagy
szolgálatot tett nekem, megteszem.
Lancelot végigmérte a lányt, és elmosolyodott.
– Nem, legyen ez a mi titkunk.
Guinevere zavara ettől csak tovább növekedett, mert rájött, hogy
már maga a szolgálat emlegetése is kétértelmű, és többre utal, mint
megmentésére Malagant banditáitól.
– Nincs titkom a király előtt – bizonykodott.
– Persze hogy nincs.
Guinevere már kinyitotta a száját, hogy ledorongolja, de
visszafogta magát. Hisz a férfi épp erre vár. Játszik vele, mint
macska az egérrel, felpaprikázza, hogy sebezhetőbbé tegye. Ha így
van, nem sétál be a kelepcébe.
– Na és meddig szándékozik kegyelmed Camelotban időzni? –
kérdezte udvarias érdeklődést miméivé.
Ezúttal Lancelot tátotta el a száját, aztán ő is lenyelte a mondatot,
ami pedig már a nyelve helyén volt.
– Nincsenek terveim... miért kérded?
– Tudja kegyelmed, rendkívül hálás vagyok, hogy kisegített az
erdőben. De azt hiszem, jobban tenné, ha elmenne.
A férfi a kanca marja fölött méregette a lányt, tekintete szinte
tolakodó volt.
– Miért?
Guinevere újra forrónak érezte az arcát. Zavaros érzelmek
gomolyogtak benne.
– Azért, ahogyan rám néz – morogta. – És ezt kegyelmed is
nagyon jól tudja.
Lancelot félrebillentette a fejét.
– Miért, hogy nézek rád?
– Mintha... mintha minden lehetséges volna – mondta a lány elfúló
hangon.
– Mert minden lehetséges is – mondta Lancelot józan, érvelő
hangnemben.
 Tökéletes önbizalma elnémította Guinevere-t. Hogyan bír el ezzel
a férfival, hacsak nem vereti vasba vagy dobatja ki Camelotból, nem
űzi el az életéből? De hát hogyan is tehetné, amikor élete
kockáztatásával mentette meg a halál torkából?
– Nagyon keveset tud rólam – mondta, és ezúttal könyörgés ült a
tekintetében. – De azt hiszem... remélem... boldognak szeretne
tudni.
Különös kifejezés suhant át a férfi arcán, majdhogynem fájdalom,
gondolta a lány.
– Igen – mondta a férfi óvatosan. – Boldognak szeretném tudni.
– Azt mondja, minden lehetséges, de nem így van. Döntöttem, és
a döntésemet akár kőbe is véshetném. Nőül megyek Arthurhoz.
– És ez boldoggá teszi?
Guinevere sóhajtott, és magára hagyva Holdfényt, hadd egyen-
igyon, megindult az ajtó felé.
– Már hogy is ne lehetnék boldog, ha nőül megyek Arthurhoz? –
mondta eltökélten.
Lancelot nem válaszolt, de a lány a hátában érezte tekintetét,
annak a férfinek a tekintetét, aki most rámutatott oly eltemetettnek
vélt kételyeire, és ismét felszínre hozta őket.
9. fejezet
A nagy kőkeresztek közelében, amelyek Camelot és Leonesse
határát jelölték, egy juhász legeltette pettyes nyáját. Míg a magasan
az égen fodrozódó felhőkön merengett, kutyája nyüszíteni kezdett,
fülét hátracsapta, farkát behúzta.
A juhász ijedten pislantott a kereszteken túl kanyargó útra, amely
már nem tartozott Camelot fennhatósága alá. Lába alatt remegett a
föld. Távollátó szeme a látóhatárt fürkészte, és a nyári párában
lovasok sötét tömegét pillantotta meg, akik olyan sebesen
közeledtek, akár egy fekete viharfelhő. Nem Camelot királyi
testőrgárdájának tagjai voltak. Nem lehetnek Leonesse-beli csapatok
sem. Az az ország semmi ilyen vad és félelmetes dolgot nem
tartogatott.
A juhász lekuporodott egy szikla mögé, és magához Rittyentette a
kutyáját. A nyáj abbahagyta a legelészést, és ijedt bégetéssel
menekült az országúiról. A lovasok közeledtek, és a juhász látta
rejtekhelyéről, hogy fekete páncélt viselnek, Malagant rémuralmának
jelképét. Nem mintha Malagant valaha is megtámadta volna a Nagy
Király birtokait, ám a juhász épp elég rémtörténetet hallott ahhoz,
hogy ijedten összekucorodjon, miközben a lovascsapat a hegy
nyergébe ért a kőkeresztek szomszédságában. Legalább száz
marcona harcos, és mind állig felfegyverkezve.
Élükön maga Malagant herceg lovagolt, magas, vékony arcú férfi,
fekete haja és szeme jól illet öltözékéhez. Észrevette a meglapuló
juhászt meg a kutyáját, de ezúttal nem adott parancsot a gyilkolásra.
Camelot egyelőre ismeretlen világot, ismeretlen erőt jelentett a
számára, és csak azután készült megmérkőzni vele, hogy
bebizonyosodott, ő az erősebb.
Lelassította a lovát, és a katonái követték példáját. Azután megállt,
és kesztyűs kezét feltartva megállj parancsolt. Camelot úgy terült el
a lábai alatt, ahogyan a győzelmi lakoma vár egy kiéhezett férfira. Az
ezüst tavat nézte, a napban felragyogó halvány aranyszín
tornyocskákat és a csipkézett falakat, a kék palatetőket meg az
Arthur fennhatóságát és ittlakozását hirdető, lengedező zászlókat.
– Camelot – nyögte kéjesen. Amint embereivel a töltésre lépett, a
paták dobolása elkeveredett a székesegyház harangjainak
kongásával.
Camelot nagyszerű székesegyházának harangtornyában
szerzetesek húzták a csíkos kötelet, délre harangoztak a városban.
A hatalmas harangok súlyosan ingtak, és a harangnyelvek is
szorgosan lengtek sötét üregükben. A hegytetőn a juhász, aki még
mindig nem tért magához a Malagant lovasaival való találkozástól,
tisztán hallotta a harangszót, mintha csak a közelében szólna. A
főtéren a polgárok félbeszakították beszélgetésüket vagy
alkudozásukat, hogy megvárják, amíg elüti a delet.
A királyi palotában a délidő zsivaja egyszersmind a Főtanács
ülésének kezdetét jelentette. Két őr kinyitotta a kerekasztal terméhez
vezető ajtó szárnyait, és harsonaszó jelezte a tizenegy lovag
érkezését, akiket kijelölt helyük várt a nagy hírű asztalnál. A
székesegyház szerzetesei, akik írnokként és az egyház
képviselőiként vettek részt az üléseken, azokon a székeken foglaltak
helyet, amelyeket a körkörös teremben körbefutó emelvényen
helyeztek el. Az írnokok nagy viasztáblákkal és fa írószerszámokkal
szerelkeztek fel, hogy lekörmöljék, ha a testület jóváhagy valamilyen
rendeletet.
Minden lovag a kerekasztal számára kijelölt cikkelye előtt állt,
amelyre a kardját fektette, úgy, hogy a markolat mutatott maga felé.
Arthur lépett be utolsónak, karján Guinevere-rel, mögöttük a királynő
szolgálólányai haladtak. Arthur félrefordította a fejét, hogy súgjon
valamit Guinevere-nek. Az, miután biccentett felé és rámosolygott,
elvált tőle, s kecsesen a saját helyére ment az emelvényen, ahol egy
finoman megmunkált ezüstbevonatú trónszék várta.
Arthur megállt a maga széke előtt, és körülhordozta tekintetét az
asztalon a tizenegy lovag gyülekezetén – ha önmagát is
beleszámította, tizenketten voltak. A tizenharmadik hely üres volt,
egyetlen kard sem feküdt az asztal hozzá tartozó cikkelyén, egyetlen
férfi sem állt a díszesen faragott szék mögött. Malagant helye volt
ez, pontosabban volt valaha, amíg tavaly tavasszal össze nem
kapott a főtanáccsal, és a hígvelejű bolondokat átkozva ki nem
lépett. Helye a mai napig betöltetlen maradt, mert Arthur remélte,
hogy a seb összeforr. Most azonban, Malagant viselt dolgainak
ismeretében beletörődött, hogy erre nincsen mód. A helyet betöltik,
amint alkalmas férfit találnak.
Arthur utoljára kívánta Malagant számára fenntartani a helyét,
tulajdonképpen meg is hívta a főtanács mai ülésére, de úgy tetszett,
korábbi bajtársa és bizalmasa nem szándékozott eljönni. Nem
véletlen műve ez ismét, hanem választásé, gondolta Arthur
komoran. Lancelotnak nincs igaza.
A delet jelző harsona utolsó akkordjait már csak a visszhang
zengette tovább, és csönd borult a teremre. Arthur felemelte a
hangját, s elmondta a főtanács ülését megnyitó egyszerű, szokásos
imát.
– Adjon nekünk Isten bölcsességet, hogy észrevegyük a jót,
legyen akaratunk megcselekedni, s erőnk gyümölcsöztetni.
– Ámen – mondták a lovagok egy emberként.
Mindenki leült.
Arthur körbenézett az asztalnál elhelyezkedő férfiakon, akik
testőrei, társai, tanácsadói – és barátai voltak. Ennél nagyobb
szerencsét senki sem kívánhatott volna magának. E gondolatra
tekintete Guinevere-re siklott, és melegség járta át a szívét. Az egyik
pillanatban kezessé tesz egy félvad fehér kancát, a másikban oly
méltóságteljes és királyi, mint egy vérbeli királynő. És mindkét
szerepében elragadóan szép.
Guinevere mosolyogva viszonozta a pillantását. Arthur, maga is
mosollyal az ajkán a lovagokhoz fordult.
– Barátaim, mint tudjátok, hamarosan frigyre lépek, és...
Itt azonban muszáj volt szünetet tartania, mert a lovagok
ütemesen verték az asztalt az öklükkel: katonáéknál volt szokásban
a tetszésnyilvánításnak ez a módja.
– Épp ideje! – rikkantotta Sir Patrise. – Pedig már kezdtünk
lemondani róla, hogy valaha is rászánod magad!
Arthur, továbbra is mosolyogva, megvárta, amíg elül a lárma,
azután folytatta.
– Kivettük részünket a háborúskodásból, most csendesebb
napoknak nézünk elébe. Mindenekelőtt meg kell oldanunk egy
ügyet. Reméltem, hogy...
 Elhallgatott, mikor valamennyien meghallották a közelgő léptek
zaját, a sarkantyú pengősét, és az ajtóra meredt. Arthurt egyszerre
öntötte el a megkönnyebbülés és a rémület. Eljött hát Malagant.
Felkelt az asztaltól, és intett két szolgának, hogy nyissa ki a terem
ajtaját. Az ellenszenv szinte tapintható hulláma söpört végig az
asztal körül ülő férfiakon, amikor megpillantották Malagant herceget
a küszöbön, feketébe öltözött katonái kíséretében. Malagant maga
választékosnak, jóllehet kimértnek hatott fekete páncélzatában.
Egészen jóvágású férfi lett volna, ha ajkát nem görbíti le a megvetés,
fekete szemében nem villan meg a kapzsiság fénye. Arcvonásai
tiszták és erőteljesek voltak, fekete haját rövidre nyírta, hogy úgy
tapadt a koponyájához, akár az árnyék.
– Üdvözöljük vendégeinket – mondta Arthur jéghideg méltósággal.
– Malagant herceg az én meghívásomra jött körünkbe, ezért élvezi
oltalmamat.
Egy gyors pillantás Guinevere irányába elég volt, hogy lássa, a
lány megmerevedett ültében, és úgy szorítja a faragott karfákat,
hogy elfehérednek az ujjpercei. Ha szemmel lehetne ölni, akkor
Malagant azon minutában holtan roskadt volna össze, akár élvezte a
király oltalmát, akár nem.
Malagant cinikus mosollyal a terembe lépett, s intett
hadnagyainak, hogy maradjanak kint. Meghajolt Arthur előtt, majd az
emelvény felé fordult, és behízelgő mosoly-maszkjával az arcán fejet
hajtott Guinevere előtt.
– Gratulálhatok a királynak közelgő lakodalma alkalmából? –
kérdezte udvariasan.
Guinevere hamuszín arccal, gyűlölettől égő tekintettel nézett
vissza rá, sikerült azonban annyira megőriznie az önuralmát, hogy
hallgasson.
Malagant megperdült, és visszhangzó léptekkel keresztülsétált a
termen. Odalépett üres székéhez, amely mellett az asztalon nem
hevert kard.
– Látom, még nem foglalták el a helyemet – jegyezte meg. –
Hiába, aki egyszer lovag, mindig is az marad.
– Saját akaratodból hagytad el a tanácsot – felelte Arthur hidegen.
– Ha a helyed még üres, ez csak azért van, mert nagy gonddal
szándékozom kiválasztani az utódodat.
 Malagant megrándította a vállát.
– Kövesse mindőnk a maga útját, nagyuram. És az én utam
messzebb vezet, mint a tied.
– Hová vezet, Malagant? – kérdezte Arthur, és jóllehet megpróbált
közömbös maradni, hangján mégis érződött az ellenségesség.
Leonesse-be?
Malagantot szemlátomást hidegen hagyta Arthur kérdésének
hangsúlya.
– Leonesse a szomszédom, noha szívesebben mondanám
barátomnak. Békeszerződést ajánlottam Leonesse úrnőjének,
mindkettőnk számára kedvező feltételekkel. Várom a válaszát.
Az egyik pap felkelt a székéből a terem széléről, és díszes
pergament nyújtott át Arthurnak.
– A szerződés, fenség.
Arthur szó nélkül elvette, Guinevere azonban nem hallgathatott
tovább.
– Kegyelmed a falvak felégetését baráti gesztusnak tartja? – És
ajka úgy kunkorodott vissza fogsoráról, hogy az szinte vicsorgásnak
hatott.
Malagant lehajtotta a fejét, arcán fájdalmas kifejezés suhant át,
mintha nagy méltatlanság érte volna.
– Attól tartok, e pillanatban igen, úrnőm. Tisztelt atyjaura halála óta
eluralkodott a törvénytelenség a kegyed országában. Tolvajok és
gyilkosok fosztogatnak az utakon. Aki Leonesse-en utazik át, az ő
kezükbe teszi le az életét. Hangját most felemelte, hogy mindenki jól
hallotta a teremben. – A törvényszegés olyan ragály, amely
mindenkit megfertőz, akit elér. Igen, kiégettem, ahol csak rátaláltam,
és ezt igenis baráti gesztusnak nevezem.
– Leonesse-ben nincs törvényszegés! – vágott vissza Guinevere
magánkívül a felháborodástól. Kegyelmed hazudik, kegyelmed
terjeszti a kórt!
– Bocsássa meg tudatlanságomat, úrnőm, de nem támadták meg
kegyedet is az úton?
Malagant olyan mozdulattal tárta szét kezét a többi férfi felé,
mintha csak azt mondaná: Nézzétek ezt a hisztérikus némbert. Nem
uralkodásra méltó.
Guinevere a fogát csikorgatta.
 – Nagyon jól tudja kegyelmed, ki támadott meg!
– Valóban utánajártam a dolognak. Embereim elfogták a
banditákat, és igazságot szolgáltattam. A vasököl az egyetlen nyelv,
amelyen ezek az emberek értenek.
Szavai alátámasztására magasba emelte ökölbe szorított kezét.
– Igazság! – kiáltotta Guinevere, és rázkódó kacagásban tört ki. –
Enmagánál nagyobb törvényt nem ismer kegyelmed!
Malagant, mintha meg se hallotta volna, meghajolt a király előtt.
– Mindent, amit tudok, felülmúlhatatlan mesteremtől tanultam.
Arthur nem válaszolt erre a megjegyzésre, mert figyelmét a
kezében lévő szerződés kötötte le. Fekete szemöldökét összevonva
fennhangon olvasta:
– Hogy a fegyveres alakulatok szabadon járhassanak egész
Leonesse területén... csapataink segédkezhessenek a törvény
érvényesítésében egész Leonesse-ben... – Itt elhallgatott, és kérdőn
nézett Guinevere-re. – Alá akarod írni ezt?
A királynő álla megreszketett.
– Soha.
És forrt a haragtól.
Arthur eltolta magától a szerződést.
– Íme a válasz – mondta hidegen Malagantnak. – Guinevere
királynő nemet mondott.
– Egyszeriben nagyon bátor lett most, hogy nőül készül menni a
Nagy Királyhoz – felelte Malagant megvetően.
Összefonta a karját, és Arthur elé állt.
– Mondd meg hát, nagyuram, Leonesse eztán Camelot oltalmát
élvezi?
– Szüksége volna Leonesse-nek oltalomra? – vágott vissza Arthur.
Ha sikerült is nyugodt külsőt mutatnia, ugyanolyan düh fortyogott
benne, mint Guinevere-ben.
– Csillapodj – felelte Malagant –, azért vagyok itt, hogy
barátsággal rendezzük ezt az ügyet. Mindketten tudjuk, hogy
Leonesse egyedül nem tud megállni a lábán. Javaslom, hogy
felezzünk. A kisebb meghajol a nagyobb és hatalmasabb előtt, és
van-é hatalmasabb nemzet Camelotnál, az igazság földjénél, az
emberi nem reménységénél?
 Nem lehetett tudni gúnyt hordoz-e zengő hangja vagy sem. Kezét
nyújtotta Arthurnak, egy katona kardforgatástól kérges tenyerét.
– Csapj bele, és barátságban élünk tovább valamennyien.
Arthur nem fogadta el Malagant kezét, és megvető pillantást vetett
rá.
– Azt ajánlgatod nekem, ami nem a tiéd.
Malagant tovább mosolygott, ám arcára fagyott a mosoly, üresen,
melegség nélkül. Kezét nem vonta vissza, s a lovagok
gyülekezetéhez fordult az asztal körül.
– Ismertek. Több mint tizenöt évig voltam társatok. Tudjátok, hogy
állom a szavam. Ne tegyetek ellenségetekké. Nem akarom bántani
Camelotot.
– Felfalná kegyelmed a világot, ha tehetné – morogta a foga között
Guinevere.
Arthur rápillantott, mielőtt megfelelt volna Malagantnak,
csendesen, de sziklaszilárd meggyőződéssel.
– Ismered a törvényüket.
Áthajolt az asztal közepére, s körbefuttatta kezét a kehelybe vésett
betűkön. Majd lassan körbejárta az asztalt, amíg ismét szembe nem
került Malaganttal.
– Egymás szolgálatában válunk szabaddá. És most mondd meg
nekem, hol van írva ebben a szobában, "Camelot szomszédságában
él egy gyenge nép – túl erőtlen ahhoz, hogy megvédje magát –, de
miért is gondoljunk velük, hadd pusztuljanak?"
Arthur e szavaknál keményen Malagant fekete szemébe nézett,
aki azonban állta a tekintetét. A király hangja most érdessé vált a
haragtól, pedig igyekezett visszafogni ingerültségét.
– Én mondom neked, ha sorsára hagyjuk ezt a népet, vérük
küszöbünket mossa majd, s felégetett országuk füstje addig marja a
szemünket, míg magunk is könnyekre nem fakadunk.
Malagant közönyösen vállat vont, mintha Arthur szavai nem
jelentenének többet, mint esőcseppek a beviaszkolt harci pajzson.
– Másoknak más a törvényük, Arthur – válaszolta halkan –, vagy
talán Camelot törvénye úr a világ felett?
– Vannak törvények, amelyek rabságba döntik az embereket, és
vannak, amelyek szabaddá teszik őket. Vagy van érvényes jogunk,
igazságunk és erkölcsünk Isten minden teremtménye számára, vagy
nem vagyunk egyebek barbár fosztogatóknál, akiknek minden kincse
a pusztítás, és minden dicsősége üres magamutogatás.
Malagant a fejét rázta, s ajkát fenyegetőn legörbítette. A veszély
szinte tapintható volt a levegőben, és a lovagok megfeszültek
székükben, s a kardjukra pillantottak.
– Fennkölt szavaid véget vetnek országod békéjének, és
háborúba sodornak, Arthur.
Arthur nagyon eltökéltnek látszott; Malagant nem kapja meg
egykönnyen, amire szemet vetett.
– Van béke, ami a háború túlpartján vár minket. Ha kell, kész
vagyok harcba szállni.
Agravaine pattant fel a székéről, kék szeme lázasan csillogott.
– Én is!
– Én is! – rikkantotta Patrise az oldalán.
Nem telt bele néhány perc, és a kerek teremben összegyűlt egész
lovagsereglet talpra szökkent, s kiáltozva esküdött hűséget
Arthurnak, ezzel mintegy kesztyűt dobva Malagant arcába.
Guinevere ugyancsak felállt, szemében hála és büszkeség csillogott,
hogy kiálltak mellette és Leonesse népe mellett.
Malagant körbehordozta tekintetét a gyülekezeten, és keserűen
mosolygott.
– A Nagy Arthur – gúnyolódott –, és az ő nagy álma.
Imádkozzatok ma este, bátor barátaim. Egyetlen álom sem tart
örökké.
Ezt mondva megfordult, és kirobogott a teremből, hadnagyai utána
csörtettek.
10. fejezet
Miközben a fegyverraktár felé tartott a nagy kastélyban főbb
tanácsadói kíséretében, Arthur Agravaine-hez fordult:
– Hogy áll a hadsereg?
Agravaine, a hadseregparancsnok gondolkodás nélkül vágta rá:
– Két zászlóalj fegyverben, kettő tartalékban, fenség.
Patrise, aki mögöttük lépegetett, és a kesztyűjével csapkodott,
ráförmedt az őrség kapitányára:
– Kettőzzék meg az őrséget az összes kapuknál, de tüstént!
– Igenis, uram!
A kapitány elsietett, páncélja felcsillámlott a korai szürkületben.
Mador, Arthur legóvatosabb lovagja ismét különvéleményével állt
elő mind e háborús készülődés közepette.
– Fenség, nem hiszem, hogy Malagant háborút akar Camelottal.
– De még mennyire, hogy azt akar – mondott ellent Arthur
komoran. – És győzelmet remél. Agravaine, fegyverezd fel a
tartalékosokat. A kutyának, ha páncélosba harap, beletörik a foga.
– Igenis, nagyúr.
S harci fénnyel a szemében, amit minden összetűzés kigyújtott,
Agravaine egyik szárnysegédéhez fordult.
– Álljon minden zászlóalj teljes készültségben. Ellenőriztesd a
fegyvereket. Két órát kapsz rá.
Mador az ajkát harapdálta.
– Ütközőnek szánja Leonesse-t országod és az ő, úgy értem...
– Camelotot akarja – förmedt rá Arthur. Azóta akarja, hogy zöldfülű
ifjoncként udvaromba érkezett. Láttad, mit ér a hálája. És még ha
hinnék is benne, s valóban ütközőnek szánná Lady Guinevere
országát, akkor is, miért Leonesse népe fizesse meg ennek az árát?
Tudva, mikor jött el a bölcs visszavonulás ideje, Mador
visszalépett a lovagok sorába. Arthur ismét Agravaine-hez fordult.
– Milyen hamar várható támadás Malagant részéről?
– Ötnapi járóföldön belül nem tartózkodik hadsereg Camelotban,
fenség.
 Arthur bólintott.
– Küldj felderítő járőröket Leonesse-be, és azonnal jelentsetek
minden csapatmozgást.
– Igenis, fenség.
Agravaine megfordult, hogy továbbítsa a parancsot egyik
kapitányának.
Most Kay tűnt föl Arthur oldalán, csaknem szaladt mellette, hogy
lépést tartson vele.
– Fenség, mi légyen a lakodalommal? Halasszuk el, míg a válság
rendeződik?
Arthur csupán a pillanat törtrészéig habozott, azután megrázta a
fejét.
– Nem, Kay, tartsuk meg a lakodalmat. Nem szeretném, ha
Malagant akár ilyen csekély győzelmet aratna. De üljük meg
szerényen. Az ünnepségek várhatnak. – Arckifejezése keserűre vált.
– Nyugalmasabb napjaim várhatnak még kicsinyég, nem igaz?
Guinevere Arthurt várta, mikor az visszatért a kastély
fegyvertárának ellenőrzéséből. Sápadt volt, és enyhén feldagadt
szeme arról árulkodott, hogy sírdogálhatott magában, mostanra
azonban már visszanyerte az önuralmát. Arthur intett az
embereinek, hogy várjanak, és maga mellé vonta a lányt.
– Sajnálom, hogy nem lesz olyan fényes a lakodalmunk, mint ami
megillet – szabadkozott a király. – De később, ha az egésznek vége,
majd...
– Nem érdekel ez engem! – szakította félbe Guinevere, hangja
éppoly halk volt, mint a férfié, de tele szenvedéllyel. – Akár egy erdei
tisztáson is megülném a lakodalmam, ha kell, rongyokban, ha
tudnám, fenséged lesz a vőlegény! Inkább én kérek elnézést, hogy
ilyen helyzetbe hoztam fenségedet.
Arthur megrázta a fejét, és gyöngéden megérintette a lány égő
orcáját.
– Előbb-utóbb úgyis bekövetkezett volna. Nem kell bűntudatot
érezned, szerelmem. Itt csak egyetlen férfit kárhoztathatunk, és
Camelotban mindenki tudja, kiről van szó.
Átkarolta és megölelte a lányt. Kemény szorításában Guinevere
vékonyka alakja olyan törékenynek tetszett, akár az üveg. De Arthur
tudta, hogy a látszat csal, jövendőbelije ruganyos erejével
megzaboláz akár egy rakoncátlan keleti kancát is, s bátorsága és
szelleme is felér az övével.
– Minden jóra fordul – dünnyögte. – És nem vigaszképpen
mondom. A szívem is ezt súgja.
Guinevere kivonta magát öleléséből, és mosolyogni próbált, fejét
feltartotta, mert az oldalt várakozó lovagok is tanúi voltak a
beszélgetésnek.
– Nekem is – mondta.
Így, ahelyett, hogy fényes lakodalomra készülődött volna, Camelot
hadba vonult. Őrjáratok járták az országot, és a határ menti őrséget
is megkettőzték. A páncél- és íjkészítők, fegyverkovácsok látástól
vakulásig dolgoztak. Aki csak élt és mozgott Camelotban,
felfegyverkezett, ha mással nem, hát egy piszkafával, amire
szárnyas keresztrudat szereltek, hogy ezzel tépjék ki a pajzsokat az
ellenség kezéből. Kardokat tisztítottak és olajoztak, bárdokat
élesítettek kézi meghajtású köszörűköveken. Este, a tűz mellett az
apák és nagyapák fantasztikus történeteket meséltek a korábbi
háborúságokról. Élelmiszerkészleteket halmoztak fel, lovakat
rekviráltak a falvakban.
Lancelot mind e sürgés-forgást távolról szemlélte, készült
továbbállni. Jupiter három hete pihent, és szőre a sok ápolástól meg
a bőséges takarmánytól csillogóbb lett, mint a csiszolt fekete
borostyán. Időről időre Lancelot azt mondta magában: fogd a
motyód, csapd a nyeregtáskába, és aztán, lóra. De valami mégis itt
marasztalta. Korábban, ha elhatalmasodott rajta az utazás láza, nem
tudott neki ellenállni, most azonban egy ugyanakkora erő tartotta
fogva. Egy belső hang azt súgta, hogy talán ideje felhagyni a
vándorlással – a futással önmaga elől, és szembenézni a múlttal,
hogy megvethesse lábát a jövőben.
Utolsó istállóbeli találkozásuk óta nem közeledett Guinevere-hez,
ha tapintatosan, a távolból figyelte is, mint gyakorlatoztatja a lovát,
vagy vegyül el a nép közé. A nép imádta a lányt, éppoly könnyen
meghódította a szívüket, mint az övét. Lancelot Arthur oldalán is
gyakran látta. Felmérhette kapcsolatuk milyenségét, ami tartósnak
mutatkozott. Mindkettőben megvolt az, amit a másik keresett a
társában. Arthurnak olyan hitvesre volt szüksége, aki elég fiatal,
hogy gyermekekkel ajándékozza meg, mégis elég érett ahhoz, hogy
királynőként uralkodjon az oldalán. De azért is szüksége volt
Guinevere ifjúságára és szépségére, hogy felfrissítse szellemét, s
elgyönyörködjék benne. Guinevere-nek viszont szüksége volt a
biztonságra, amit egy idősebb férfi szerelme és gondoskodása
nyújthatott.
– De nagyon elgondolkozott kegyelmed – jegyezte meg Peter, az
istállómester, aki most érkezett a lovászszállásra, és letelepedett a
kecskelábú asztalhoz.
Lancelot mosolyogva rázta a fejét.
Az ifjú lovász az asztalon heverő cipóért és késért nyúlt, szelt
magának egy vastag karéj kenyeret, amelyet mézzel kent meg egy
cserépköcsögből.
– Malagantról ez idáig semmi hír. Talán meggondolta magát, talán
belátta, hogy nem tanácsos ujjat húzni a Nagy Királlyal.
– Úgy hallom, valaha Arthur lovagjainak sorába tartozott.
– Rég volt az – mondta Peter tele szájjal. – Kiváló katona volt,
meg kell hagyni, a legjobb bajvívó a királyságban. De jobban
szerette a maga útját járni. Azt akarta, az ő szava legyen a törvény,
és nem látta okát, miért hajoljon meg a kerekasztal döntései előtt.
– És kiközösítették maguk közül?
– Nem, nem. Saját jószántából távozott, még mielőtt erre sor került
volna, de a viszály rossz vért szült közte és a többiek között. A Nagy
Király megpróbált békét szerezni, de ha háborúskodni kell, harcolni
se fél.
– Tudom, megmutatta a kardját.
– Valóban? – Peter érdeklődve nézett Lancelotra. – Egész
Camelotban emlegetik. Legalább annyi történet kering a kardról,
mint Arthurról magáról. – Szájába tömte az utolsó falat kenyeret, és
letisztogatta a kezét. – Felajánlod neki a szolgálataidat?
Lancelot kardja markolatára helyezte a kezét. Tudta, mire gondol
az ifjú istállómester, ím, itt van Lancelot, az idegen, aki győzött a
versenyben, mestere a kardforgatásnak, egy pompás fekete csődör
gazdája. Elképzelhetetlen, hogy ne ajánlja fel a kardját Camelotnak
a veszély órájában.
– Nem kért meg rá – mondta, és felállt.
– És ha megkérne?
 Lancelot az ajtóhoz ment. Már a nyelve hegyén volt egy gunyoros
válasz, de hátában érezte Peter tekintetét, mintha forró lándzsa
fúródott volna a gerincébe.
– Nem is tudom – mondta, és kilépett a kora nyári szürkületbe.
Ügyet sem vetve az istállóudvar nyüzsgésére, amely tele volt jövő-
menő katonákkal és istállófiúkkal, Camelot bástyái felé indult, mert
egyedüllétre vágyott. Azért nehéz ennyi ember között élni, mondta
magában, mert szüntelen figyelmet követelnek maguknak, megtöltik
az ember elméjét, úgyhogy a végén képtelen lesz a saját
gondolataival foglalkozni. Jupiterrel az országúton szelleme
szabadon szárnyalhatott, elmerenghetett a tájon, s csupán
önfegyelme állított korlátokat. Itt, Camelotban túl sok a szabály, túl
sok az elvárás.
Az őrjárat katonáitól eltekintve a város bástyái néptelenek voltak,
amint leszállt a szürkület, és gyertyafények gyúltak a lenti házakban.
Tűzhelyek vékony, kék füstcsíkjai tekergőztek az ég felé, s a
mennybolton felreszkettek az első csillagok. Lancelot magába itta az
alkony nyugalmát, ami lehűtötte izgatottságát. Holnap, gondolta,
holnap itthagyom Camelotot, hadd legyen boldog Arthur és az
arája...
Távol, a tavon parányi lélekvesztő siklott a vízen. A csónak
orrában elhelyezett lámpa fényénél Lancelot látta, hogy az evezőnél
ülő férfi fura, skarlátszín kámzsát visel, hosszú körgallérral. Lancelot
nem kis csodálkozással szegezte tekintetét erre a ruhadarabra.
Viselője nyilván arra törekedett, hogy megismerje nevét a világ.
Azon tűnődött, vajon a férfi az éjszakai horgászás sportjának áldoz-
e, mert egyszer-egyszer abbahagyta az evezést, hogy kiengedjen
egy jókora darab kötelet vagy zsinórt. Ha horgászat volt a férfiú
szenvedélye, akkor ma este szerencsés fogás várható. Időről időre
Lancelot fodrozódni látta a vizet, talán nagy ponty járt arra.
Guinevere az asztalnál ült a szobájában, és éppen levelet írt
Oswaldnak a gyertya világánál, mikor komornája, Petronella
megzavarta foglalatosságában. A fiatal nő szürke szeme tágra nyílt
az aggodalomtól, és izgatottnak látszott. Guinevere az ajtónyílásban
megpillantotta az őröket, akiket Arthur rendelt ki az őrizetére, nehogy
Malagant bántani próbálja.
– Petronella, mi a baj?
 – Úrnőm, Jacob van itt – mondta a komorna ijedten.
Guinevere megriadva tette le a tollat.
– Jacob? Hol?
– Az északi vízikapunál látták. Az egyik őr Leonesse-be való, ő
ismerte fel Jacob kámzsáját.
Guinevere talpra szökkent, és egy székről felkapta a köpönyegét.
– Valami történt Leonesse-szel, érzem! – kiáltotta, amint vállára
vetette a köpönyeget, és bekapcsolta a csatját. – Imádkozz Istenhez,
nehogy elkéssünk!
Az ajtónál termett, feltépte, és a toronylépcsőhöz sietett,
nyomában a rémült őrökkel.
Camelot északi vízikapujához szaladt, amelyet hatalmas vas
kapurostély védett az ellenség behatolásától. Guinevere kísérete
lihegve követte úrnőjét a móló lépcsőin. A lépcsőt kétoldalt
kőpárkány szegélyezte, rajtuk rézserpenyőben tűz égett, fényt és
meleget adva. A kapurostély kétoldalán is voltak fáklyatartók, s a
fáklyák fénye reszkető aranymintákkal világította meg a víz sötét
tükrét. Az őrszemek tisztelegtek a királynőnek, és haptákba vágták
magukat. Guinevere azonban alig hederített rájuk, minden figyelme
a közeledő csónak és a benne ülő ismerős alak felé fordult, akinek
skarlát kámzsája világított a fáklyafényben.
– Jacob, Jacob, hogy kerülsz ide? Mi történt?
Olyan közel merészkedett a víz széléhez, amennyire csak tehette,
anélkül, hogy benedvesítse puha otthoni topánkáját, és a sötétbe
kémlelt.
Az evezős válaszát elnyelte kámzsája. Azzal foglalatoskodott,
hogy a lépcső lábánál lévő kikötőcölöphöz kormányozza a csónakot.
Guinevere, aki magánkívül volt a rémülettől, kinyújtotta a kezét, hogy
partra segítse.
– Kérlek, az ég szerelmére, felelj! Mi hír Leonesse-ből?
Az evezős felemelte a fejét, s a hátracsúszó kámzsa kemény
arcvonásokat fedett fel: egy haramia és csaló ábrázata volt ez, nem
a szeretett, hű Jacobé. Malagant embere megragadta a lány kezét, s
egyetlen gyors mozdulattal a csónakba rántotta. Guinevere úgy
puffant a csónak padlójára, akár egy hal. Rúgott, harapott, de
mindhiába. Elrablója egy csatákban edzett harcos kidolgozott
izomzatával rendelkezett, s kétszer olyan súlyos és erős volt, mint a
lány. Az segítségért kiáltott, miközben képtelen volt elhinni, hogy ez
megtörténhet Camelot szívében, ahol eddig biztonságban tudta
magát.
A csónak körül mindenütt vékony nádszálak kandikáltak ki a
vízből. Malagant emberei búvárpipaként használták az üreges nádat,
s most mindegyik mögül fekete ruhás úszó emelkedett elő. Az őrök
és a katonák vészkiáltásokat hallatva Guinevere segítségére siettek,
ám az íjpuskákkal és szablyákkal felfegyverzett úszók feltartóztatták
őket. Fegyvercsattogás, a sebesültek sikoltása verte fel az éjszaka
csöndjét. A fáklyák arányló tükörképe szilánkokra tört a tó tükrén.
Lancelot a bástyákról bámult alá a kavarodásba. Először
megbénult a megdöbbenéstől, majd visszanyerte lélekjelenlétét. A
bolondok, gondolta. Még megvédeni sem tudják a királynét, pedig
minden eszköz a rendelkezésükre áll. Látta Guinevere ruhájának
fehér lobogását, amint felvette a harcot támadójával, hallotta
kétségbeesett segélykiáltásait, csakhogy a segítség egyre
késlekedett. Az evezősnek minden erejére szüksége volt, hogy a
lányt lefogja. Legalább megnehezíti a menekülését, mivel a
tusakodás teljesen lefoglalta a férfit. De annak nem volt szüksége az
evezők forgatására. A kötél, amin Lancelot csodálkozott az elébb,
horgászzsinórnak vélve, most kitekergőzött a vízből, és
megfeszítette az orrban megkötött csomót. Vízcseppdrágaköveket
hullatva utat szántott a víz tükrén, a földnyelv és a túlpart között.
Szabad végénél erős igáslovakat fogtak munkába. Most közéjük
csaptak, hogy vágtára serkentsék őket. A csónak orra
megemelkedett, és fehér barázda szántotta fel a vizet. A ladik
gyorsan, egyre gyorsabban siklott, elszakadva a mólótól, ahol
tovább folyt a küzdelem. Nem volt senki, aki megakadályozhatta
volna Guinevere elrablását.
Lancelot felhúzta magát a bástya tetejére. Tenyerét felhorzsolta a
kő, de nem törődött vele. Feltornászta magát egy lőrés fölé, és
lebámult a hatvan láb mélységben fénylő, fekete vízbe. A csónak az
alatt a falrészlet előtt haladt el, amelyen állt. Felmérte, milyen
szögben kell ugrania, amiként a versenypályán is felmérte a
részleteket, majd kiugrott az oromzatról, és úgy bukott alá a tóba,
akár egy halászó sas. Halk csobbanással ütközött a vízfelszínnek, s
egy pillanatra alásüllyedt. Fekete hidegség vette, ölelte körül, hívta,
hogy maradjon, ám ő kristály cseppeket fröcskölve maga körül a
felszínre lökte magát. Kapkodva szedte a levegőt a hirtelen hidegtől.
Egy rövidke pillanatig a vizet taposta, amíg teste hozzászokott a
hőmérsékletváltozáshoz. A tavon fodrozódó fáklyafény megmutatta
neki, hogy jól számolt. Ott volt közvetlenül a csónak előtt, néhány
karcsapásra a megfeszülő kötéltől. A fáklyafény arról is
felvilágosította, hogy nincs vesztegetni való ideje.
Mély lélegzetet vett, és úszni kezdett, hogy elkapja a kötelet.
Megragadta a durva, nedves kendert, és keményen megmarkolta.
Olyan volt ez, mint amikor egy vad lovat ül meg az ember. Arca
alámerült, víz ment az orrába, és fuldokolva, köpködve, fröcskölve
került újra felszínre. A kötél a kezét égette; hiába kérgesedéit meg a
kardforgatásban a tenyere, érezte a hirtelen támadt sajgó hurkákat.
A fogát csikorgatta, de tovább csüngött a kötélen. Ha győzött a
versenyben, akkor győzni fog egy kötélen és csónakon is.
Egyik kezét a másik után rakva mászott előre a csónak felé,
miközben állnia kellett az égető fájdalmat, amit a nedvességtől
súlyos kender okozott. Átkozta magát, miért nincs kés az övében,
amellyel elvághatná a kötelet. Akkor minden könnyebb lenne. Az
elsuhanó víz a lábát súrolta, mégis a bukdácsoló lélekvesztő orrához
küzdötte magát. Kicsomózta a kötelet, megragadta a nedves, sötét
fát, és megpróbálta felhúzni magát.
Guinevere elrablóját teljesen lefoglalta, hogy lefogja zsákmányát.
A lány rúgott és harapott, és úgy visítozott, mint egy halaskofa. A
férfinek nagy önuralmába került, hogy ne folyamodjék az ökléhez.
Csupán a Malagant hercegtől rá váró büntetés tartotta vissza, hogy
kárt tegyen a lányban.
– Elhallgass, te átokfajzat! – lihegte, gyöngyöző homlokkal.
Lancelot felhúzta magát, víz patakzott alá hajáról és ruhájáról; úgy
festett, mint egy triton. A kámzsás ekkor felpillantott, miért billent
meg a csónak. Ha a kezére szüksége volt is Guinevere lefogásához,
a lábára nem. Elővillant egy láb, és szöges bakancs taposott
Lancelot kézfejére. Az elvesztette az egyensúlyát, és visszazuhant a
vízbe, de jobbja tovább markolta a csónak oldalát. A lányrabló ismét
rúgott, eltökélve, hogy megszabadul tőle. Ezúttal Lancelot egy
hajszállal gyorsabban tette odébb a kezét, de egyenlőtlen küzdelem
volt ez, amit minden bátorsága és találékonysága ellenére sem
nyerhetett meg.
A kámzsás bakancsa olyan erővel taposott az ujjara, hogy nem
tudta tovább tartani magát. Összezúzott keze nem
engedelmeskedett akaratának, és a csónak elsiklott tőle,
nyomdokvize úgy sodorta magával, mint parafa dugót a dagály. A
vizet taposta, mert keze zsibbadt volt az úszáshoz, s figyelte, mint
távolodik a csónak a part felé. Egy fehéren lobogó ruha adta tudtára,
hogy Guinevere tovább küzd elrablójával.
Lancelot fel is adhatta volna, visszaúszhatott volna Camelotba,
ahol hősként ünnepelnék, de veresége csak még elszántabbá tette,
hogy megmentse Guinevere-t a banditák markából. Ezúttal a puszta
kalandvágynál több hajtotta, Guinevere-ért teszi, amit tesz... és
önmagáért. Amint elindult a part irányába a csónak nyomában,
haragot és félelmet érzett. E réges-rég a lelke mélyére száműzött
érzelmek most a felszínre kerültek: a megvilágosodás apró
buborékai.
Nem követte a csónakot egészen a partig, hanem valamivel
távolabb vonszolta ki magát a fövényre. A szárazföld, ahol a
lélekvesztő partot ért, halált hordozott volna a számára, mert
fegyveres férfiak és lovak várakoztak a kámzsás és túsza
fogadására. Guinevere-t kilökték a csónakból, és Lancelot látta,
hogy megkötözték a csuklóját. Haragja nőttön-nőtt, s ez elfeledtette
vele az éjszakai tópart metsző hidegét. Elindult a parti fák
fedezékébe, és eltűnt az erdő boltozatos sötétjében.
Rémült kiáltások hallatszottak a vízen át, Camelot északi kapuja
felől. A támadó különítmény feladata végeztével abbahagyta a
küzdelmet, és átúszott a tavon a túlparton várakozó kipányvázott
lovak felé.
Guinevere-t feldobták egy nyeregbe. A feketébe öltözött katonák
gyűrűjében gondolni sem lehetett menekülésre.
– Szép munka volt – szólt oda Ralf a skarlátszín kámzsás férfinak.
– Jutalmat érdemeltek.
A férfi e szavakra fejet hajtott, és lehámozta magáról a kámzsát,
amely arca elrejtésére szolgált.
– Volt néhány meleg pillanatom, míg átkeltem a tavon – mondta. –
Valaki leugrott a bástyákról a vízbe, és megpróbált feltartóztatni.
Elrugdostam, de kitartó volt a disznó. Lehet, hogy errefelé van
valahol. Én a kegyelmed helyében szólnék a fiúknak, hogy tartsák
nyitva a szemüket.
Ralf szeme összeszűkült.
– Nincs szükségem tanácsokra – mondta hidegen, és elbocsátotta
a kámzsást. Mikor elment, meghagyta két emberének, hogy
maradjanak hátra és várják be az úszókat.
– Őrizzétek a lovakat – förmedt rájuk –, és tartsátok szemmel a
vizet. Az egyik nem a mi emberünk.
– Igenis, uram.
Ralf nyeregbe pattant, és csatlakozott a Guinevere körül támadt
csődülethez.
– Gyerünk – mondta, s szeme falánkan tapadt a karcsú fiatal nőre,
akinek sötét haja ziláltan omlott alá vászonruháján. – Vigyük királyi
vendégünket olyan udvarba, amely méltó a szépségéhez.
A lovak mozgásba lendültek, az éjszakai ég sötét szőrükön
tükröződött.
A két hátrahagyott katona lesétált a tóparthoz, és egyre közeledő
társaikat figyelték. Mögöttük a lovak békésen legelésztek, egyedül
harapdálásuk zaja és a lószerszám csörömpölése törte meg az
éjszaka csendjét.
Lancelot a fák rejtekéből figyelte Malagant embereit. Kezük
idegesen markolászta a kardmarkolatot, s hangjuk rekedt volt a
feszültségtől. Ami érthető is volt. A tavon túl Camelot úgy nyüzsgött,
akár egy felbolydult méhkas. Rövidesen lovasok vágtatnak majd át a
töltésen a rablók nyomában. Béka loccsant a tóba, s a katonák
fegyverük után kaptak. Lancelot szeme a legelésző lovakra villant. A
legközelebbi állat nagyjából akkora volt, mint Jupiter. Nagyon halkan
azt a nyihogó hangot hallatta, amellyel belopta magát Guinevere
kancájának szívébe. Az állat felemelte a fejét, és feléje csapta a
fülét. Lancelot lopva előrecsusszant búvóhelyéről, eloldotta a
pányvát, és a nyeregbe vetette magát. A ló megugrott, és egyszer
félre is rúgott, aztán engedelmeskedett a megránduló zablának, és
megfordult. Lancelot az oldalát rúgta, a ló nyakára csapta a
kantárszárat, és vágtába kezdett. A két katona hátrapenderült, s
kétségbeesett kiáltásokkal szaladtak lovaikhoz. Az a fekete csődör,
amelyet Lancelot elorzott, az egyik őr személyes tulajdonát képezte,
aki most magánkívül volt haragjában. Eloldozott egy másik lovat, és
a hátára pattant.
– Kitépem a szívét annak a gazfickónak, és odaszögezem
Camelot kapujára! – kiáltotta, és az idegen ló véknyába vágta
sarkantyúját.
Lancelot, aki gyorsabban vágtatott, mint ahogy sötétben, egy
ismeretlen ló hátán tanácsos lett volna, patadobogást hallott a háta
megett, meg a hüvelyükből kirántott kardok szisszenését. Az
ellenségei vagy utolérik, vagy sem, a ló viszont lesántul ebben a
sebes vágtában, ami halomba döntené reményeit, hogy megmenti
Guinevere-t. Azontúl mindig jobban szerette, ha ő az üldöző, mintha
őt üldözik. A nyergen talált egy bőrhüvelyt, amelyből kardmarkolat
állt ki. Lancelot bal kezébe fogta a kantárszárat, jobbjával pedig
lenyúlt, és előhúzta a fegyvert. A kard megjárta, kicsit ugyan durva
munka volt, a célnak azonban megfelelt.
Az üldözők közeledtek, lovaikat nógatták, hogy beérjék. Az első
lovas melléje került. Lancelot megfordult a nyeregben, és kivédte a
ráirányzott ütést. A térdével meg a combjával irányította a lovát, úgy,
hogy az vele mozgott, és besegített a küzdelembe.
Forogtak a fák körülötte, sötét árnyak a csillagfényes
félhomályban. Lancelot behúzta fejét egy elsuhanó csapás elől, ami
lemetszhette volna a fejét, ha egy kicsit is lassabb. Gyors volt és
könnyed, ellenfelei viszont bőrpáncélt viseltek, és ketten voltak egy
ellen. Úgy tetszett, a Lancelotnak nincs sok esélye a győzelemre, de
hát nem az az ember volt ő, aki harc közben esélyei mérlegelésére
fecsérelte volna az idejét.
Lova nem volt jobb az övéknél, ám a lovas jobb volt, és ugyanez
állt a kardjára. Sorra védte ki a támadásokat, aztán amint kiismerte a
másik kettőt, támadásba lendült. A férfi, aki pénzért játszott kardjával
a vásártereken, most nem játszott. A penge megvillant, és áthatolt
páncélon, húson. Az első katona kiadta lelkét, kardját félig
védekezésre emelte, így érte a halál. Társának csupán egyetlen
tiltakozó kiáltásra tellett, mielőtt összecsuklott nyergében, majd
tompa puffanással lezuhant a ló hátáról.
A lovas nélkül maradt lovak egy darabig lépést tartottak
Lancelottal, úgy suhanva a fák között, mint valami elszabadult
szellemek, a kengyelszíjak véknyukhoz csapódtak, fújtatva szedték
a levegőt. Azután gondoltak egyet, és magára hagyták Lancelotot.
Az saját, lihegő hátaslovát ugyancsak lassú ügetésre fogta, a véres
kardot a nyeregtakaróba törölte, hogy meg ne rozsdásodjék, és
visszahelyezte hüvelyébe. Most nincs más dolga, mint hogy kövesse
Malagant a zsiványtanyájára, és kiragadja Guinevere-t a karmai
közül.
11. fejezet
– Elvitték? – rivallt Arthur a halottfehér arcú Sir Torra. – Hova
vitték? Magyarázatot kérek, jóember!
Sir Tornak két társa nyújtott erkölcsi támogatást, ez azonban
cseppet sem könnyítette meg, hogy Arthurral közölje a rossz hírt.
– Egy csónak jött az északi kapuhoz, fenség. Lady Guinevere-t
csellel rávették, hogy menjen le a mólóhoz. Azt hitte szegény, hogy
egy hű szolgája hozott sürgős üzenetet Leonesse-ből. A hírnök itt
elfintorította az arcát. – Csakhogy a csónakban ülő férfi Malagant
kéme volt, aki elrabolta úrnőnket.
Arthur zihálva meredt a szerencsétlen fiatalemberre. Mellkasa úgy
süllyedt és emelkedett, mintha szét készülne robbanni.
– Képtelenség – suttogta rekedten, a kezeit tördelve. – Nem
vigyáztak rá? Hogyhogy nem volt biztonságban Camelot szívében?
– Minden túl gyorsan történt, fenség, és az egész gondos tervezés
jeleit mutatja.
Arthur gyilkos pillantást lövellt Torra. Tor lesütötte a szemét. Arthur
igyekezett türtőztetni magát; vádaskodással még nem szerzi vissza
kincsét, a helyzet gondos mérlegelésére volt szüksége.
– Akkor mi nem terveztünk elég gondosan – förmedt a hírvivőre. –
Patrise. Hozzátok ide Patrise-t. Szükségem van rá!
Egy szolga indult lélekszakadva Patrise keresésére.
Arthur úgy járt fel-alá a szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
Megállt egy boroskancsó mellett, rámeredt, mintha nem tudná, mire
szolgál, és mikor egy szolga odasietett, hogy töltsön egy pohárral,
elfordult, és visszatért a lovaghoz.
– Merre vitték?
– Az erdőbe, fenség. Lovak várták őket a túlparton.
Arthur a foga között szitkozódott, és kezeivel végigszántott rövidre
nyírt, ezüstös haján.
Megkocogtatták az ajtót, és Patrise lépett a király szobájába, melle
zihált, mert félvértben futott föl a kőlépcsőn az imént. Pattogó,
katonás léptekkel érkezett Agravaine és néhány más társa,
válogatott lovagok valamennyien. Patrise lépett Arthurhoz, és
meghajolt.
– Már küldtem ki felderítőket, fenség. A legjobb szimatú
szelindekeket választottam ki a falkából, és állítottam a nyomra.
Adjon a kezembe egy zászlóalj őrt fenséged. Adjon embereket, és
visszahozom Lady Guinevere-t.
– Nem, ezzel csak a kezükre játszanánk. Egy zászlóalj csupán
egy morzsa volna Malagant számára, amit felfal és lenyel a saját
földjén. Vigyen egy egész dandárt, Patrise.
– Igen, fenséges uram!
Patrise tisztelgett, és olyan hirtelenséggel, ahogy érkezett,
távozott. Arthur megkínzott tekintete találkozott Agravaine komor
pillantásával.
A lovag megköszörülte a torkát.
– Nem fogja bántani, fenség. Élve kell neki. Gyanítom, hogy
megkísérli a segítségével kialkudni azt, amire a foga fáj.
Arthur a hüvelykje ujjpercét rágcsálta dühösen.
– Épp ettől tartok.
Agravaine nyelt egyet, és elhallgatott, mert nem volt szó, amivel
csillapítani lehetett volna Arthur fájdalmát. A Nagy Király nagyon is
jól tudta, mi forog kockán.
– Az életemet adnám érte, Agravaine mondta Arthur halkan. – De
mi lesz, ha többet kér, mint amit adhatok?
Agravaine megint csak nem tudott mit válaszolni.
A falak mintha Arthur köré záródtak volna, s összesajtolták az
érzelmeit, a király úgy érezte, mindjárt felrobban. Nem tudta elviselni
a szánakozó és gondterhelt pillantásokat, amelyeket a szolgahad és
kísérete vetett rá; nem tudta elviselni a tehetetlenségre
kárhoztatottság terhét.
– Ha hírt kaptok valahonnan, küldjétek értem – mondta Agravaine-
nek. – De most engedjetek.
És az ajtó felé indult, mint az úszó, aki szétszakadó tüdővel
iparkodik fel a felszínre.
– Hova küldjünk? – kérdezte Agravaine, nem ok nélkül.
– Az istállóba vagy a kertbe, valahova, ahol nem nyüzsögnek
körülöttem – mondta Arthur, anélkül, hogy hátrapillantott volna, és
meggyorsította a lépteit.
 Hogy kijutott a palotaudvarra, pánikérzése némileg csökkent. Mély
lélegzetet vett, és felnézett a csillagokkal telehintett égboltozatra,
tudva, hogy valahol Guinevere ugyanezeket a csillagokat látja.
Persze, persze, Malagant nem bántja. Ám amíg a távoli, tűhegyű
fényeket figyelte, Arthur csak egyet tudott: azt, hogy félti Guinevere-
t. Valaha teljesnek érezte magát, egészséges, érett férfinak. Most
lelke darabokra hullott, s ezek a darabok olyan lazán illeszkedtek
egymáshoz, hogy elég lett volna egyetlen újabb csapás, és
szerterepülnek a szélrózsa minden irányába.
Az istállóudvar pillanatnyilag csöndes volt. A felderítő őrjáratok
már kilovagoltak, és az őrök lovait másik részlegbe helyezték a belső
épületegyüttesen belül. Arthur elhaladt a márványkút mellett, ahol
Guinevere-rel állt, és a kötelességről, szerelemről beszélgettek,
miközben az ifjú istállómester felnyergelt egy telivér fehér kancát.
Felidézte magában a lány ajkának érintését a kézfején, a szemében
ülő mosolyt, ragyogó, karcsú termetét. Hangosan felnyögött, és
tovább járkált a palotaudvaron, ám kínja vele tartott. Guinevere
kancája nyugtalanul izgett-mozgott rekeszében, mintha erezné, hogy
valami nincs rendjén. Mikor meglátta Arthurt, felvetette fejét, és
nyihogott. A férfi odament hozzá, és meleg szőrét cirógatta. Ez
megnyugtatta, még ha betöltötte is lelkét a gondolat, hogy Guinevere
talán soha többé nem ül lóra. A szomszédos jószágállásban lévő ló
is nyugtalankodott, és egy pillanat múltán Lancelot formás, fekete
csődöre dugta ki a fejét. Állkapcsa serényen őrölt egy szénaköteget,
s fülét Arthur felé csapta. A fehér kanca újra felnyihogott, amire a
fekete csődör hasonló nyihogással válaszolt.
– Hol a gazdád? – kérdezte Arthur a lovat, és megsimogatta
annak szénfekete orrát. – Ma este szükségünk van az olyan merész
és bátor férfiakra, mint ő.
Léptek csikordultak mögötte a kavicson. Arthur hátraperdült, Peter,
az istállómester állt előtte.
– Hát sehol se lehet nyugalmam? – fakadt ki.
Peter lesütötte a szemét, és egyik lábáról a másikra állt.
– Elnézésért esedezem, királyom. Jupiterhez jöttem, hogy
utánanézzek az ellátásának, mert Lancelot még nem tért vissza.
Mindig ellenőrzi a lovát, mielőtt nyugovóra térne. Később
visszajövök.
 Arthur felsóhajtott, és visszanyerte az önuralmát. A legénykének
legalább annyi joga van itt lenni, mint neki, talán több is.
– Nem – mondta, visszafogva a fiút. – Maradj csak és törődj a
lóval.
Az ifjú lovászinas meghajolt, és ment a fekete csődör
jószágállásához. Egy pillanat múlva habozva megszólalt:
– Valamennyiünket lesújtott, amit Lady Guinevere-ről hallottunk.
Adja Isten, hogy baj nélkül visszakerüljön.
Arthur kurtán biccentett, megköszönte az együttérzését, és készült
továbbmenni, de azután megállt, s a lovászra és a pompás fekete
lóra nézett.
– Tudod, hova ment Lancelot?
Peter vállat vont.
– Nem, fenség. Gyakran bóklászik egyedül.
Arthur fájdalmasan elmosolyodott. Egy ágrólszakadt vándor
könnyebben talál magányt a gondolatai számára Camelotban, mint a
Nagy Király.
Peter ismét szólni akart, de aztán felsóhajtott, megrázta a fejét, és
folytatta a ló ápolását.
– Mi baj? – kérdezte Arthur élesen.
– Lehet, hogy semmit sem jelent, fenség, de mikor Lady
Guinevere-t elfogták, az a hír járta, hogy egy férfi ugrott a vízbe a
bástyákról, és megpróbálta megállítani a csónakot. Azóta senki sem
látta vagy hallott róla – lehet, hogy nem is igaz az egész. Csak arra
gondoltam, hátha az a férfi Lancelot volt. – Peter Jupiter selymes
nyakát cirógatta. – Soha nem késik, mikor a lováról van szó.
Arthur szíve megdobbant.
– És ha így volna?
– Vízbe fúlhat az a férfi, aki győzött a versenyben? – kérdezte
Peter. – Ha nem tért vissza, akkor bizonyára Lady Guinevere
nyomában jár.
Arthur a fejét rázta.
– Nem alapozhatunk hiú reményeket vágyakra és rémhírekre.
Veszedelmes dolog ez.
– Ezért ódzkodtam a beszédtől, fenség.
Arthur megragadta az ifjú istállómester vállát.
 – Én viszont nem voltam rest, hogy faggassalak – mondta
keserűen. – Inkább a veszély, mint a kétségbeesés.
A csillagok hideg, fehér sziporkái és a holdsarló sápadt fénye
világították meg csupán az utat a Gore határán átkelő lovasok
számára, ezért fáklyákat gyújtottak, hogy tartani tudják a kemény
tempót, így lovagoltak keresztül a sötét erdőn zsákmányukkal. A
lány kezét vastag kötéllel megkötözték, kibomlott haja sápadt arca
körül lobogott, és Ralf úgy sejtette, félelem ül az arcán.
Jól sejtette, ha nem is ez az egyetlen érzelem kavargott Guinevere
kebelében. Volt ott helye haragnak és gyűlöletnek is. Ez tartotta
egyenesen a gerincét, feszesen az állát. Ez fogta vissza a könnyeit,
s töltötte el komor elszántsággal, hogy még a szemét sem fogja
lesütni Malagant előtt, ha elébe kerül.
Malagant katonái körülvették, ami lehetetlenné tette a menekülést.
Lovaik véknya az ő lovát súrolta. Az egyik martalóc kötőféken
vezette a hátaslovát. Valóban mindenestől ki volt szolgáltatva nekik.
Többórás lovaglás után hármas útelágazáshoz érkeztek.
Guinevere kezdett fáradni, és megörült a pillanatnyi pihenőnek. Háta
fájt a folytonos zötyögéstől, lábát feldörzsölte a nyereg, mert csak
könnyű otthoni ruháját viselte, csuklóját égette a húsába vágó kötél.
Ralf kurta parancsokat osztogatott, és a csapat háromfele oszlott.
– Hárman háromfelé megyünk – mondta a vezér hamis
udvariassággal Guinevere-nek. Hátha követnek bennünket.
A lány gőgös megvetéssel nézett rá. A férfi gúnyosan
elvigyorodott, és úgy belerúgott a lány lovába, hogy az
előreszökkent a választott ösvényen, s keményen a nyeregkápának
lökte lovasát. Guinevere elfojtott egy sikolyt, s ha néma maradt is,
beharapott ajka elég bizonyságul szolgált arra nézve, mennyire
megrémült.
Ha járnak a nyomában, gondolta, útmutatásra lesz szükségük.
Felemelte a kezét, mintha csak a kötelek szorításán kívánna lazítani,
és vászonruhája nyakvarrását babrálta. Az enyhén felfeslett,
miközben a csónakban tusakodott, s most továbbszakította, és
letépte a hímzés egy darabkáját. Hagyta, hadd szálljon el az ujjáról.
A ruhafoszlány tovalibegett az ösvény mentén, majd kikötött egy
bokron a hármas útelágazás közelében. Mivel Guinevere nem tudta,
hova hullt, tovább tépdeste a ruháját, s szétszórta a kihuzigált
szálakat, remélve, akad valaki, aki megfejti az üzenetet.
A hajnal közeledtével változott a táj arculata. Az erdő megritkult,
és szélfútta fennsíknak adta át a helyét, amelyet fekete sziklák
tarkítottak. Sivár vidék, ahol nincs helye békének, melegségnek.
Guinevere arra gondolt, nem csoda, hogy Malagant megkívánta
Leonesse és Camelot szelídebb és termékenyebb völgyeit, ha ez a
föld a tulajdona. Megborzongott a hajnali hűvösségben, és azt
kívánta, bárcsak vele volna a köpönyege, ám azt letépték róla, mikor
a csónakban küszködött.
Fogvatartói sziklás hegyfokhoz értek, és Guinevere zömök
erődítmény fekete körvonalait látta kirajzolódni a sápadt hajnali
szürkületben. A látvány rossz előérzettel töltötte el, ám fejét magasra
tartva nem árulta el félelmét. Körbepillantgatott, és iparkodott minél
több részletet az agyába vésni. Először a nagy fekete kastély
elhagyatottnak látszott, de amint közelebb értek, mozgolódás jelei
mutatkoztak. Acél villant, s a lány egy sziklamélyedésben kuporgó
sötét alakra lett figyelmes. Vele szemben állt a társa, pajzzsal és
alabárddal. A lány ezután újabb és újabb őröket fedezett fel,
összesen négyet. A kastély környéke tehát távolról sem elhagyatott,
nagyon is szigorúan őrzik, éspedig néma, álcázott férfiak. Ilyen lehet
a pokol kapujának bejárata, gondolta Guinevere, mikor a lovasok
megálltak. Ralf kapitány leemelte a lányt a lováról, arca éppoly zord
és komor volt, mint a vidék. Guinevere hátravetette a haját; a
mozdulat dacos volt, noha valójában összeszorult a szíve a
rémülettől.
Ralf is feszült volt; a lány érezte ezt markának vad szorításán,
amint a férfi a gyöngyöző vízfüggönyön át egy sziklába vájt hosszú,
sötét folyosóra vezette. A fekete falak nyirkosan csillogtak a
fröcskölő, fenyőgyantával táplált falifáklyák fényében. Beljebb, egyre
beljebb, akárha egy ősállat torkában járnának. Aztán a lány a szörny
gyomrába is belépett, mivel az alagút nagy, földalatti terembe nyílott,
amelyet a hegyoldal sötét palakövéből faragtak ki.
Ralf megállt, és továbbra is maga mellett tartotta Guinevere-t. A
megsokasodó fáklyák és a kovácsoltvas serpenyőkben lobogó tűz
fényében a lány körbenézett a csupasz, komor falakon. Camelottal
ellentétben itt semmi nem függött rajtuk, nem voltak faliszőnyegek,
hogy színesítsék a helyiséget, és távol tartsák a huzatot. A pállott
levegő dohos szagot árasztott, amelyet áthatott a fáklyák
gyantaillata. A földre szórt szalma jelentette a fekhelyet, a kevés
bútor is durva és csúnya volt, és pusztán hasznossági célokat
szolgált. Szóval ilyen Malagant lelke. Nagyobb veszélyben van, mint
képzelte. A csönd hosszúra nyúlt, de Ralf továbbra is szótlanul
meredt maga elé. Guinevere egyre idegesebb lett. A csuklóját
csavargatta, hogy lazítson a kötelek szorításán. Elnyomta sürgető
vágyát, hogy megszólaljon, csakhogy megtörje a helyiségre
nehezedő súlyos csendet.
A terem végének sötét árnyaiból most fekete árnyék vált ki, s öltött
emberi alakot. Acélon és fekete bőrön csillant a fáklyafény.
– Üdvözlégyen a palotámban, asszonyom – mondta Malagant
sima hangon, s a pillanatot kiélvező férfi ráérős mozdulatával lépett
elő a narancsszín fényben.
Guinevere jeges méltósággal figyelte. Nem engedi, hogy lássa,
mennyire fél.
Malagant, akinek szeme olyan fekete volt, mint a kő, amelyből
erődítménye épült, úgy méregette a lányt, mintha csak úrihölgynek
öltözött koldusasszony volna. Tekintete megállapodott a fehér
vászonruha tépett, foszladozó nyakán. Ujjai követték a tekintetét, és
Guinevere ijedten hőkölt vissza, mikor ezek az ujjak a bőréhez értek.
Észrevette, milyen finom a férfi keze – karcsú, hosszú ujjú, kecses
gyorsasággal mozgó –, és ez megzavarta. Félelme és viszolygása
megkétszereződött.
– Ez meg mi? – kérdezte Malagant. – Elszakadt a ruhája. Ralf!
Segéde az oldalán termett a kurta, válla fölött odavetett parancsra.
– Hercegem?
– Parancsot kaptál, hogy egyetlen ujjal nem érhettek az úrnőhöz.
Ralf szeme felvillant.
– Hercegem, én nem...
Egy kiadós ütés, amit Malagant visszakézből, ököllel mért rá,
padlóra küldte a kapitányt.
Ezt a közönyös kegyetlenséget Guinevere annyira
visszataszítónak találta, hogy friss gyűlölettel meredt Malagantra,
mikor az mosolyogva újra hozzáfordult.
 – Felfeslett a ruhája, asszonyom – mondta halkan. – Pedig már
csaknem Camelot királynéja.
Ismét a ruha nyakához nyúlt, ezúttal két kézzel. Egy pillanatra ujjai
közt morzsolgatta a vásznat, mintha az anyag tartózkodó finomságát
méregetné, majd hirtelen, vad mozdulattal hosszában kettéhasította
a ruhát. Guinevere akaratlanul is felsikoltott, de azután makacsul
összeszorította az ajkát, hogy további kiáltás ne árulja el.
Szemérmessége és Malagant falánk tekintete között már csupán
vékony, a legfinomabb pliszírozott lenvászonból készült, ujjatlan
ingválla állított határt, ez borult feszes, fiatal mellének hajlatára.
– Ralf! – parancsolta oda ismét Malagant az emberét, és
csettintett az új javai.
Ralf vérző, tört orral, kábán tápászkodott fel.
– Hercegem?
Malagant a Guinevere lábánál heverő, megszaggatott ruhára
mutatott.
– Te csináltad ezt?
– Igen, hercegem – felelte Ralf habozás nélkül.
Malagant mosolyogva fordult vissza Guinevere-hez.
– Arthur ezt nem érti. A férfiak nem testvériséget akarnak, hanem
parancsolni.
– Kegyelmed őrült – suttogta Guinevere, s arcát elöntötte az
iszonyat.
A mosoly nem hagyta el Malagant arcát.
– Arthur az őrült, nem én – mondta, és egyet tapsolt. Abban a
pillanatban katonák léptek elő mindenünnen, mintha csak a fáklyák
és serpenyők ragyogásán túl megbúvó árnyak szülték volna őket.
– Látja, így engedelmeskednek nekem mondta. – Arthur nem ilyen
erős.
Elnyújtva, élvezettel ejtette ki e szavakat, majd felemelte a
hangját, mert az egész gyülekezethez kívánt szólni.
– Azt hiszem, jelen körülmények között megszabadíthatjuk az
úrnőt kötelékeitől. – Előhúzott egy kést, egy éles vadásztőrt, fekete
bőr markolattal, és maga elé tartotta. – Persze csak ha akarja.
De egyetlen mozdulatot sem tett, hogy elvágja a kötelet Guinevere
csuklójánál, csak a lány szeme elé tartotta a pengét, értésére adva,
hogy neki kell itt valamit tennie. Guinevere a legszívesebben leköpte
volna, de mi lett volna ez, ha nem öngyilkosság. Megvetéssel
viszonozta a férfi méregető pillantását, s elébe lépve a penge fölé
tartotta összekötözött csuklóját. Egyetlen határozott, lefelé irányuló
rántás, és a penge elnyisszantotta a kötelet. Az a földre hullott, és
úgy hevert Guinevere lábánál, akár egy döglött kígyó. Majd a lány
odébb lépett, el a férfi szagától, keserű, fekete gerjedelmétől.
Malagant felvonta a szemöldökét, mert akarata ellenére hatással
volt rá a lány dacos méltósága. Más nők már rég a lábánál
makognának kegyelemért. Az alagút torkában tátongó sötétség felé
mutatott a serpenyőkön túl.
– Jöjjön – mondta. – Nem hagyhatom idekint álldogálni, amikor
még annyi a látnivaló.
Guinevere már épp eleget látott, de nem volt abban a helyzetben,
hogy választhasson. Malagant előretaszította, s a lány merev,
vonakodó léptekkel megindult. Az alagút lefele lejtett, a hegy gyomra
felé. Fala sima volt és fekete, mint a csiszolt fekete borostyán.
Malagant utasított két őrt, hogy fáklyákkal világítsanak, és további
két őrt parancsolt a lány háta mögé.
– Csupán elővigyázatból – mondta mézesmázosan Guinevere-
nek. – Kétlem, hogy bárhova is elmenekülhetne.
Hogy a lány nem volt hajlandó bekapni a horgot és megszólalni, ő
kezdett el a földalatti erődről beszélni, ami birodalma szívét alkotta.
– Gore vénei azt mondják, hogy valaha ez volt a világ legnagyobb
kastélya. És nézd meg most. Fű veri fel a termeket, ahol hajdanában
királyok lakomáztak, és parasztok hordják el kövenként a hatalmas
kőfalakat, hogy disznóólat építsenek. – Ajka megvető mosolyra
görbült. Ilyen a dicsőség.
Guinevere szeme kitágult, hogy feligya a fáklyák gyér fényét.
Mindenütt átható dohszag terjengett, és Guinevere azon
gondolkozott, hogyan bírják ki emberek itt az életet. Csak nem
örömmel teszik? Talán Malagant jól megfizeti a katonáit, ha
keményen bünteti is őket. Csakhogy az ehhez szükséges összeget
Leonesse és Camelot földjei termik meg. Oldalt pillantott
fogvatartójára.
– Mit szándékozik tenni velem kegyelmed?
Malagant vállat vont.
– Itt tartanám, amíg Arthur észre nem tér.
 A lány szeme felvillant.
– Nem veti oda Leonesse-t az életemért. Inkább meghalok. Arthur
jól tudja.
A mosoly továbbra sem hagyta el Malagant ajkát.
– Az önfeláldozás valóban nagyon könnyű feladat. Egy szeretett
lény feláldozása a valódi erőpróba. Meglátja, Arthur fel fogja fedezni
a kiegyezés előnyeit.
– Soha! – sikoltotta Guinevere. – Egy nagy király, mint ő, nem fog
behódolni a magafajta előtt.
Malagant felvonta a szemöldökét.
– De öreg ember is, aki második gyerekkorát éli.
– Tízszer olyan férfi, mint kegyelmed valaha is lesz!
A mosoly kihunyt Malagant arcán, de megőrizte önuralmát.
– Becsülöm bátorságát, asszonyom, ha ostobasága csalódást is
okoz.
Az alagút újabb földalatti teremre nyílt, ami jóval nagyobb volt,
mint az előcsarnok. Guinevere nem tudta pontosan felbecsülni a
méreteit, de a fáklyák fénye nem hullott sem falra, sem tetőre, s
noha tudta, hogy mélyen a föld alatt járnak, tágas, visszhangos teret
érzett maga körül. Minden idegszála megfeszült. Tudta, ha felsikolt,
a visszhang mindörökre itt kong e falak között. A víz kitartó
csöpögésén túl más is hallatszott a sötétben – valakinek a
fájdalmas, szenvedő, halk nyöszörgése. Guinevere-nek égnek állt a
haja, s nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy maga is fel ne
nyögjön félelmében.
Malagant egyik katonája átadta fáklyáját a társának, s a falba
foglalt hajtókarhoz sietett. A kar közelében nagy vassúly állt.
Tetejéhez súlyos gyűrű volt erősítve, s ehhez óriási láncot hurkoltak,
mely eltűnt fent a sötétben. Amint a katona feszülő izmokkal
megtekerte a hajtókáit, a súly emelkedni kezdett, s a lánc
csörömpölve lengett. Az előbbinél hangosabb csikorgás is
hallatszott, mintha valaki megkezdte volna lassú alászállását a tető
koromsötétjéből.
Malagant most harapófogóként szorította Guinevere karját, és
maga után húzta. A lány egy függőleges meredély peremén találta
magát, amitől elakadt a lélegzete. Abból, amit látott, úgy tűnt,
feneketlen mélység előtt áll. Az imént hallott nyöszörgés innen
hallatszott, s így közelebbről azt is hallotta, hogy a hang felzokog.
Forogni kezdett vele a világ, és beleájult Malagant karjába.
Malagant arcára visszatért a mosoly, szemébe az önbizalom és a
kéjes öröm.
– Ez az úgynevezett oubliette. Ami annyit tesz franciául, mint a
feledés helye.
Guinevere összerázkódott. Malagant elvette az egyik fáklyát a
katonától, és lehajította. Pörögve hullott alá, mind lejjebb és lejjebb
lobogott, amíg földet nem ért, vagy ötven láb mélységben. Nem aludt
ki a fénye, csak fröcsögött, és csak annál jobban világított, mivel a
megolvadt gyantabevonat végigszivárgott a nyél mentén. Fénye
iszonyatos látványt tárt Guinevere elé. A verem alján emberi tetemek
hevertek – némelyikük már csak fehér csontváz, míg másokon
rohadó húsfoszlányok. Patkányok osontak az emberi maradványok
között, vörös szemű, dagadtra hízott rémségek. E hullahegyen egy
félholt férfi csúszott-mászott. Sebekkel borított, csontsovány karjait
Guinevere és Malagant felé nyújtotta, úgy nyöszörgött. Az utóbbi
mindössze elmosolyodott, és Guinevere most már holtbiztos volt
benne, hogy egy őrült karmai közé került. Mi lesz, ha elveszíti a
türelmét, és őt is lehajítja? Egek, erre gondolni sem szabad,
különben maga is megbolondul. Elkapta hát a pillantását, és
felnézett, oda, ahol a nehéz súly beleolvadt a sötétbe, helyette
azonban most hosszú fahíd szállt alá. A fáklyafény porlepte
tölgyfadeszkákat világított meg, amelyeket kötelek és hatalmas
szegek tartottak együvé szilárdan. A híd tompa puffanással ért
földet, egyenesen előtte és Malagant előtt, szabad, rögzítetten vége
az oubliette fölé nyúlt.
Malagant újra elvett egy fáklyát egyik segédétől, és a hídra lökte
Guinevere-t.
– Erre parancsoljon, asszonyom – mondta egy udvaronc
simaságával, ami hátborzongatóbb volt, mint a nyers beszéd.
Guinevere a deszkákra lépett. A híd megingott, s a lánynak jól meg
kellett vetnie a lábát, hogy a mélybe ne zuhanjon.
– Csak óvatosan – hallotta Malagant hangját a háta mögött. –
Roppantul sajnálnám, ha leesne.
– Én nem mondanám ugyanezt kegyelmedről.
 Hallotta, amint a férfi horkantással nyugtázta a riposztot, majd
megint löktek egyet rajta. A palló túloldalán kerek kőteraszhoz ért,
amit a verem falából vájtak ki, mintegy tíz láb magasságban.
Guinevere a deszkákról hideg és stabilnak tetsző kőlapokra lépett,
ahol egy üres fallal találta szemben magát. Malaganthoz fordult, az
azonban ott maradt a híd túlsó végében, és nem mutatott
hajlandóságot, hogy maga is a teraszra lépjen. Ehelyett jelt adott a
hajtókáit kezelő férfinak, mire a híd felemelkedett és lassan
körbelendült.
– A lakosztálya, asszonyom – mondta Malagant, és szeme
felcsillant, ahogy mulatott saját humorán. – Sehol egy rács, kapu,
zár. Csak falak – levegőből.
A híd visszavitte a verem túlpartjára, az alagút bejáratához. Alatta
még egyszer felnyögött a haldokló fogoly, amint a lehajított fáklya
csöpögni kezdett, és kialudt.
– Nézze el nekem a zajt – vetette oda Malagant a válla fölött
gúnyos udvariassággal. Néhány nap, és nem hallja többé.
– Az ő társasága kevésbé zavar, mint kegyelmedé – vágott vissza
Guinevere, magasra emelt fővel, hogy ne árulja el rettegését.
Malagant továbbment, mintha meg sem hallotta volna a
megjegyzést, s a lány a következő pillanatban, ahogy a férfi léptei
elhaltak, és a fáklyafény is eltűnt, egyedül találta magát a csepergő
sötétben. Malagant haldokló áldozatának kétségbeesett kiáltásai
jelentették egyetlen társaságát.
12. fejezet
Lancelotot sem a fáklya, sem a megszokás nem vezérelte
Guinevere elrablóinak nyomában, segítette viszont vadászösztöne,
meg a több mint tizenöt esztendős vándortapasztalata. Ehhez járult
még, hogy a lovat, amelyet elkötött, is istállója kényelme felé
vezérelte a szimata. Lancelot beszélt hozzá lovaglás közben, és
figyelte, mint rezdül meg a ló füle válaszképpen. Nem volt ugyan
olyan tüzes és értelmes, mint Jupiter, de megbízható,
szeretetreméltó és szeretetre vágyó állatnak bizonyult.
Lancelot kemény vágta után – miközben fél füllel arra figyelt, nem
jönnek-e a nyomában, fél füllel pedig arra, nem hallja-e az előtte járó
lovasokat – az útelágazáshoz érkezett. Halkan szitkozódott.
– No most merre? – kérdezte a lovát.
Az a jobb oldali ösvényen indult volna, de Lancelot nem volt biztos
a dolgában. Talán ennek a hátaslónak nem ugyanott van az istállója,
mint ahová Guinevere-t viszik fogvatartói. Patanyomok vésődtek a
puha sárba mindhárom ösvényen, de semmi nem jelezte, melyik
merre vezet.
Lancelot összehúzta a szemét, hogy jobban lásson a sötétben.
Keleten már pirkadt, de beletelik jó pár órába, amíg világos lesz. A ló
körözött és ágaskodott, míg Lancelot habozott. A szeme sarkából
ekkor valami fehérre lett figyelmes, amely a bal oldali ösvényt
szegélyező magas füvön libegett. Virág, gondolta először, de aztán
úgy döntött, hogy egy virág mégiscsak másforma. Miközben
szorosra fogta a kantárszárat, leszállt a lóról, és a fura tárgyhoz
vezette. Egy letépett vászondarab volt, apró hímzésrészlettel a
szélén. Mindezt inkább Lancelot ujjai mondták meg, mint a szeme.
– Szép munka.
Győztesen, büszkén tisztelgett a távoli Guinevere előtt. Markába
zárta a kelmedarabot, és újult erővel visszaszökkent a nyeregbe.
A ló megint csak megbokrosodott, forgolódott, de azután Lancelot
megsarkantyúzta és könnyű vágtára biztatta a bal oldali ösvény
mentén. Úgy egy negyedmérföld után újabb kelmedarabot talált egy
alacsony bokorra akadva; egy faágon is további kelmeszálak
csüngtek és három szál hosszú haj. A nappal fénye nélkül is tudta,
hogy a hajszálak színe melegbarna, aranyos csillámokkal.
Ment tovább az erdőben, miközben az éjszaka lágy, nyári
hajnalnak adta át a helyét. A napkelte rózsaszínre gyújtott, és
zászlóként lobogtatott egy felhőt, ami esőre intett a nap folyamán. A
fák megritkulták, s a végén teljesen elfogytak. Lancelot megállította
fáradt lovát az utolsó ritkás facsoportnál, amely még elrejtette, és
kibámult a csipkés, durva gyomtól bodros hegyormokra. Előtte az út
sziklás partvonalon futott, majd felkanyarodott egy szirtre, ahonnan
kilátás nyílt a tengerre. A szirtet kastélyrom koronázta, amelyet
fekete, csipkézett sziklából faragtak. Olyan, akár egy kihúzásra váró
odvas fog, gondolta Lancelot.
Leszállt a nyeregből, és lazán egy alacsonyan nőtt ághoz
pányvázta a lovát. Az állat lehajtotta a fejét, hogy szemlét tartson a
patáinál lévő gyér fű fölött, Lancelot pedig gyalog ment tovább.
Egyre világosabb lett, ami megkönnyítette az útját, ám a kastély
olyan fekete maradt, mint egy körvonal. Nem volt jele, hogy bárki
őrizte volna a bejáratot, csupán a szél zörgött az éles sziklák körül,
csak a tenger moraj lőtt a parton, Lancelot mégis tudta, hogy figyelik,
és hogy fegyverek szegeződnek rá gyilkos szándékkal.
– Gyertek elő – kiáltotta, s karját széttárva körbemutatott. –
Fegyvertelen vagyok, társaim sincsenek.
Egy pillanatig semmi sem történt, de Lancelot tudta, nem tévedett.
Befelé mosolygott, mikor az első őr előlépett rejtekéből, s íjpuskáját
a betolakodó mellére irányozta. Mások is előkerültek, mind az első
szakasztott mása volt, rövidre nyírt hajával, bőrpáncéljával és
felajzott íjával. Lancelot nyugodtan nézte őket.
– Nohát – mondta Lancelot –, vigyetek Malagant herceg elé.
– Mi dolgod itt? – kérdezte az az őr, aki először lépett elő. Az
íjpuska megrándult kezében.
– Semmi közöd hozzá – felelte Lancelot. Malagant herceget illeti
és senki mást. Pórul jártok, ha nem visztek elébe.
Az őr szeme összeszűkült, ujja megfeszült a ravaszon. Lancelot
érzéketlenül méregette, és a férfi végül beadta a derekát.
– Erre – morogta, és fegyvere rándításával mutatta az irányt. A
bejárat fekete torkát elrejtő vízfüggönyhöz vezette Lancelotot.
 Malagant egy asztalnál ült egy serpenyő közelében, és hideg
báránysültből, kenyérből, valamint borból álló reggelijét költötte el
éppen, amikor Lancelotot az első terembe vezették.
Malagant abbahagyta a falatozást, és az ágrólszakadt idegent
nézte, akit őrei elébe tessékeltek. A férfi durva térdnadrágot és bőr
lábszárvédőt viselt, amelyek valaha jobb napokat láttak. Inge
festetlen darócvászonból készült, páncél fölött viselt inge hasonló
barna anyag. Maga a férfi kialvatlannak tűnt, mintha egy kicsapongó
éjszakát töltött volna valamelyik város bordélysorában.
– Ki vagy? – kérdezte Gore ura, olyan hangnemben, ami
közönyösségét volt hivatva hangsúlyozni, és folytatta az evést.
– A Nagy Király hírnöke – mondta Lancelot, miközben minden
részletet elméjébe vésve körbepillantott az előcsarnokon.
– Gyorsan utazol – dörmögte Malagant.
– Ha a szükség... és az ördög hajtja az embert.
A fekete szempár felcsillant. Malagant az őreihez fordult. –
Egyedül jött?
– Igen, hercegem. Át is kutattuk. Nincs nála fegyver.
Malagant most ismét Lancelotra nézett:
– És mi hírt hoztál? – kérdezte.
– Először tudnom kell, hogy Lady Guinevere-nek nem esett
bántódása.
– Nem esett bántódása. Megesküszöm rá.
Lancelotnak már nyelve hegyén volt, hogy inkább megbízna egy
kígyóban, mint benne, de lenyelte a megjegyzést.
– Saját szememmel kell látnom.
– Az esküm nem elég neked? – Malagant hangja enyhén
fenyegetővé vált, és Lancelot oldalán is felneszeltek az őrök.
Lancelot vállat vont.
– Közember vagyok, uram. Nem értek én a cifra beszédhez. Ha
nem tudok valamit megenni, meginni, hátára szállni, akkor mit se
jelent a számomra.
Malagant rámeredt.
– Velem eddig senki sem beszélt így – suttogta, s állkapcsa alatt
láthatóan lüktetett egy ér. Az egyik őrre bökött. – Vágd el a torkát.
Alig hagyták el e szavak Malagant ajkát, mikor a katona
megragadta Lancelot haját, és hátrahúzta a fejét. Hosszú vadásztőrt
húzott elő a derekára kötött hüvelyből, és Lancelot torkának
szegezte a borotvaéles pengét. Lancelot bőrén érezte a jeges
pengét – ennél biztonságosabb helyen nem is lehetne, mondta
egyszer Arthurnak –, és a félelem legcsekélyebb jele nélkül nézett
Malagant rideg, fekete szemébe.
Az őr csak arra várt, hogy Malagant megismételje a parancsát, de
ura hirtelen meggondolta magát.
– Nem, engedd csak el. Magától a nagy Arthurtól hozott üzenetet,
amit szívrepesve meghallgatok, mielőtt pokolba küldöm a testét.
Az őr elengedte Lancelotot. Kis lökéssel tudtára adta ugyan, hogy
jó lesz, ha vigyáz, majd visszatette kését az övébe.
Malagant intett Lancelotnak.
– Jer akkor, bolond, nézd meg a tulajdon két szemeddel.
A két őrre mutatott.
– Vigyétek a veremhez, azután hozzátok vissza. Addig békén
befejezem a reggelimet.
Levágott egy karéjt a cipóból, és folytatta az evést.
Az őrök kivezették Lancelotot, Malagant pedig magában
kuncogott. – Megenni, meginni, hátára szállni. – És a fejét rázta.
Lancelot, akinek csöppet sem volt ínyére a verem szó, elindult az
őrökkel. Az elöl haladó fáklyával világította meg az utat, míg társa
Lancelot után baktatott, kezében készenlétben a fölajzott nyíl. Az
alagút, ahol Lancelotot vezették, mély volt és sötét. Lépteik
kísértetiesen visszhangoztak, s a fáklya lángja nyirkos obszidián
falakon táncolt. Lancelot egyfolytában a terepet kémlelte. Észrevette,
hogy sötét alagúttorkolatok nyílnak a fő vajaiból, és látta, hogy a
fáklya visszfénye folyamatosan csepergő vízereken villan, amelyek a
sötétben kanyarogtak tovább. Jókora útvesztő, gondolta, a kérdés
csak az, a közepén jár-e vagy a kezdetén?
Mögötte az őr a nyakába szuszogott, és Lancelot szinte érezte a
férfi ujjának babrálását a felajzott íjpuska ravaszán. Az utat mutató
őr egy kanyar után hirtelen megállt, majd leeresztette fáklyáját, hogy
megmutassa Lancelotnak a lábuknál húzódó függőleges meredélyt.
Az lebámult a mélységbe.
– Lord Malagant oubliette-je – mondta a második őr, kárörömmel a
hangjában. – A bolondok megkapják tőle a magukét.
 – Én nem vagyok bolond – mondta Lancelot szórakozottan, mert
túlpillantott a verem tátogó torkán, és gondolatait az foglalta le, amit
a túloldalon látott. A lány ott állt, halvány nappali fény beszűrődő
pászmája világította meg, majdnem olyan volt, mint egy látomás.
Kibomlott haja csípejéig leomlott, és egyetlen ruhadarabja
pliszírozott vászon ingválla volt. A fénysugár és a fehér öltözék
kiemelte halotti sápadtságát, ami gyengédséggel és veszett dühvel
töltötte el Lancelotot. Ha Malagant itt lett volna a szakadék szélén,
megragadja és letaszítja a mélységbe. Guinevere megfordult a
közeledő hangokra, átnézett a vermen, s tekintete találkozott
Lancelot pillantásával. Szeme tágra nyílt, és a másodperc egy
törtrészéig Lancelot azt hitte, átkiált hozzá, amivel elárulta volna a
nevét, de Guinevere uralkodott magán. Megreszketett, majd karját
dörzsölgette, mintha fázna, azután védekezően keresztbe fonta a
mellén.
– Látod? – kérdezte a fáklyavivő.
– Igen – felelte Lancelot elkomorodva.
– Akkor megkaptad, amit akartál. Indulás vissza.
– Nem – mondta Lancelot. – Azt akartam látni, hogy nem esett-e
bántódása, és ezt innen nem tudom megállapítani. Úgy tűnik nekem,
mintha nem is volna minden teljesen rendben vele. Miért nincs rajta
más az alsószoknyáján kívül?
Az őrnek betelt a pohár.
– Visszajössz velünk – hörögte. – Lord Malagant minden elmond
majd, amire kíváncsi vagy.
– Nem.
A második őr felemelte és Lancelot torkának szegezte íjpuskáját.
– Hallottad, nem? Lódulj!
– Rajta – mondta Lancelot szelíden. – Lőj csak.
A férfi habozott. Szemét a társára szegezte, támaszt keresve.
– Van parancsod a megölésemre? – kérdezte Lancelot. –
Szerintem nincs. Pórul jársz, ha nyílvesszőt eresztesz a torkomba,
mielőtt elmondtam volna üzenetemet hercegednek.
Az első őr kardot rántott.
– Fogd le a karját, Jos. Visszavisszük, és majd meglátjuk, mint
mond Malagant.
 A második őr elvette kezét az íjpuska ravaszáról, és az övébe
lökte a fegyvert, hogy szabaddá tegye magát az esetleges
küzdelemre, Lancelot egy lecsapó kígyó sebességével mozgott.
Baljával az első őr kardot tartó karjába öklözött, magasan a
bicepsznél. A férfi ujjai maguktól kinyíltak, és a fegyver felrepült a
levegőbe. Lancelot jobbja várakozón a kardmarkolatra zárult. Szinte
ugyanezzel a mozdulattal lesújtott meglepett áldozatára. Az őr arcán
még ott volt a hitetlenkedés kifejezése, mikor összecsuklott ellenfele
lábai előtt. Egy nyílvessző süvített el Lancelot füle mellett,
visszapattant a háta mögötti iszamós falról, majd fémes csikorgással
tovaszánkázott a földön. A második őr eldobta az üres íjpuskát,
kardot rántott, és Lancelotra rontott. Lancelot félreszökkent, s
sikeresen kikerülte mind az elejtett fáklyát, mind a támadóját. A
katona ütése képtelenül szélesre sikeredett, amitől elvesztette az
egyensúlyát, és amint megtántorodott, Lancelot a hátában termett,
megragadta a könyökénél fogva, s egyetlen rántással a verembe
taszította. Zuhanás zaja és rémült kiáltás hallatszott, mélyen alant
egy tompa puffanás, azután csend.
Lancelot lihegve nézte meg, hogy a földön heverő őr valóban
meghalt-e. Nem szerette volna, ha egy kinyúló kéz elkapja a bokáját,
és a második őr után küldi. Majd felvette a fáklyát, és átnézett a
mélységen át Guinevere-re. Tekintete találkozott a lány tekintetével,
amely tele volt félelemmel, de bátorsággal és elszántsággal is.
– Menjen kegyelmed jobbra – utasította a férfit halk, sürgető
hangon. – A falban talál egy hajtókáit... fordítsa el.
Lancelot fürgén, könnyedén követte az utasításait. Tudta, hogy
nagyon kevés idejük van, hogy Malagant visszavárja az őrökkel a
nagyteremben, és igen rövid idő leforgása alatt másokat küld a
nyomába. Megtalálta a hajtókart a falban ott, ahol a lány mondta, és
nekiveselkedve tekerni kezdte.
Csörömpölés, nyikorgás lármája töltötte be a termet,
visszhangosan kongott a sötétben, s a hangrobbanás hullámai az
alagút hallgatózó nyílásába hatoltak. Ez aztán idecsődíti Malagant
embereit s valószínűleg őt magát is.
– Forgassa csak tovább kegyelmed! – sürgette a lány. – Más út
nem vezet ki erről a teraszról!
 Lancelot a foga között káromkodva gyorsabban tekerte a kart.
Feje felett a sötétben nehéz fapalló jelent meg, egy súlyos láncokról
alácsüngő lengő híd, akár a cameloti versenypálya rémálombéli
mása.
Mikor Guinevere kinyújtott karja elérte a híd végét, elkapta, hogy
lekormányozza a teraszra. Ám ekkor Malagant katonái törtek elő az
alagútból, és kardot rántottak. Az őrjárat volt, s a gyér fényben
belekerült egy percbe, míg felmérték a helyzetet. Lancelotnak épp
erre az egy percre volt szüksége.
– Tartsd! – üvöltötte Guinevere-nek.
Aztán amint az őrök feléje rontottak a szakadék peremén,
abbahagyta a tekerést, maga felé lendítette a hidat, és teljes erőből
taszított egyet rajta. Az körbependerült láncain, s fejmagasságban
szelve a levegőt az őröknek ütközött. Nem tudtak kitérni a súlyos
deszkák elöl, s sikoltva zuhantak alá a verembe. Ugyanakkor a híd
forgása a szakadéknak arra a peremére röpítette Guinevere-t, ahol
Lancelot állt a hajtókar mellett. A lány elengedte a hidat, és a férfi
mellé huppant.
– Jól vagy? – kérdezte Lancelot nyersen.
A kérdésben nem volt sem együttérzés, sem féltés; Lancelot azt
akarta tudni, képes-e a lány a gyors menekülésre. Guinevere nem
okozott csalódást: bólintott, és már futott is. Lancelot csak addig állt
meg, hogy felkapja a fenyőgyantás fáklyát, amely még mindig ott
fröcsögött a földön, és rohant a lány után.
Így szaladtak ki a verem terméből a nagy alagútba, amely a
nagyterembe vezette vissza őket.
– Nincs kiút – mondta Guinevere hadarva. Nem juthatunk túl az
előcsarnokon. Mindenütt ott vannak Malagant őrei.
– Ki beszél itt arról, hogy arra kell kijutnunk? – kérdezte Lancelot.
– Dehogynem van kiút. Látod ezeket az alagutakat?– S a fekete
falakból nyíló sötét torkolatokra mutatott. – Látod ezeket a vízereket?
Ha kijutunk, akkor ez a módja. – Kézen fogta a lányt, és abba a
terembe vezette, ahol a patak csordogált. – Mindössze annyit kell
tennünk, hogy kövessük.
– A vakszerencsére bízzuk magunkat – mondta Guinevere, s
félelemmel elegy csodálat remegtette meg a hangját.
 – A jó szerencsére – vetette ellen Lancelot, s az ő hangja is
remegett.
Követték hát a csermelyt, amíg csak tudták, a csillámló fekete
sziklafalak mentén. Mikor újabb elágazáshoz értek, Lancelot azt
választotta, amelynek falán víz csordogált. Itt már több volt belőle,
fehéren habzó patakocskákban áramlott és kavargott a lábuknál.
Mögöttük felhangzott Malagant embereinek kiáltása, amelyet
eltorzított a visszhang és maguk az alagutak, nehéz csizmáik alatt
rengett a föld, amint zsákmányuk után vetették magukat. Guinevere
akaratlanul is felzokogott félelmében.
– Minden jóra fordul – nyugtatgatta Lancelot, habár ebben
korántsem volt olyan biztos. Mindig kockáztatott a győzelemért, de
ezúttal nem voltak túl biztatóak az esélyeik.
A lábuknál szörcsögő, bugyogó víz alagutak útvesztőjén vezette
keresztül őket, némelyik olyan szűk volt, hogy egymás mögött kellett
haladniuk, mások elég szélesek ahhoz, hogy egymás mellett
fussanak; és ők futottak, amíg ki nem fogytak a szuszból. Az üldözés
lármája továbbra is ott csengett a fülükben, ami fogsággal
fenyegetett Guinevere, és halállal Lancelot számára.
Egy éles kanyar után vészterhes látvány tárult a szemük elé:
zsákutcába jutottak. Az alagút körkörös teremben végződött, amely
széles kürtőként magasodott a sötétbe. Lancelot feltartotta a fáklyát,
de csak fekete sziklafalakat látott; túl messze voltak egymástól és túl
síkosak voltak ahhoz, hogy megmászhassak őket. A fáklyafény
gyenge volt ahhoz, hogy megmutassa, mi várna rájuk ezen túl. A
terem közepén mély kút foglalt helyet a talaj síkjában, ebbe folyt a
patak, amelyet követtek.
Lancelot felbámult a kürtőbe, utat keresve, de nem talált.
Guinevere lenézett a kútba, és most izgatottan magához hívta.
– Nézzen a kútba kegyelmed! Lát fényt?
Lancelot mellélépett, és lekémlelt. A víz tükrében, nem is olyan
messze, a napvilág eltéveszthetetlen zöld fénye csillant, halványan,
mint egy finoman metszett pohár.
Üldözőik léptei és hangja egyre közeledett. Lancelot átpillantott a
vállán Guinevere-re.
– Meg tudod csinálni?
 A lány elszántnak tűnt, s ha félelem ült is a szemében, tűz is égett
benne.
– Igen – mondta. – Inkább meghalok, hogysem Malagant foglya
maradjak.
Lancelot bólintott, s a kútba hajítva a fáklyát, megtöltötte tüdejét
levegővel, utánaugrott és a víz alá rúgta magát. Guinevere mély
lélegzetet vett, összeszedte minden bátorságát, és követte.
A víz jeges örvénnyel zárult össze fejük felett, miközben ők a
napvilág áttetsző csillámlása felé igyekeztek. Átúsztak egy víz alatti
boltív alatt a zöld félhomályban, s a barlang nyílásához érkeztek,
ahol már világosabb volt. A vízen átszűrődő napsugarak a felszínre
vezérelték őket.
Ide azonban már nem tudtak kijutni, mivel erős vasrács zárta el a
kijáratot, éspedig a víz alatt. Lancelot és Guinevere kétségbeesetten
néztek össze. Még egy perc, és megfulladnak. Lancelot erőteljes
csapással megfordult, és a fényt odahagyva, visszafelé úszott a fal
mentén a zöld félhomályban. Fekete csillagok táncoltak a szeme
előtt, tüdeje megfeszült, muszáj volt levegőt vennie. Egy végső
rúgásnál többre nem telt az erejéből, ám ekkor az alagút hirtelen
kiszélesedett, hogy résnyi levegő került a víz és a boltíves tető köré.
A férfi a felszínre tört, és teli tüdővel, zihálva szívta magába a
levegőt. Guinevere mellette bukkant ki a vízből, fuldokolva és
köpködve, de csak kevés vizet nyelt, és egy perc múltán jobban is
lett. A vizet taposva néztek egymásra, míg helyre nem jött
megnyomorgatott tüdejük.
– Tovább tudsz jönni? – kérdezte, mikor visszanyerte a szavát.
Guinevere bólintott: – Amíg bírom szusszal mondta szikrányi
humorral.
Válasza, a tény, hogy még e szorongatott helyzetben is képes
tréfáim, oly gyöngédséggel töltötte el Lancelotot, hogy majd
beleszakadt a szíve. Eletében nem találkozott még ilyen nővel, és
valószínűleg nem is fog. Olyan közel volt hozzá a lány, és mégis
annyira távol.
– Kell lennie egy másik kiútnak – mondta, és ismét lemerült.
Végigúsztak az alagúton, légharangtól légharangig. Meg-megálltak
egy-egy rövid pihenőre, hogy ne merüljenek ki nagyon. Az alagút
most kiszélesedett, és gizgazos gerendák, kőpillérek között találták
magukat. Valaha nagy pincehelyiség állhatott itt, gondolta Lancelot,
hatalmas raktárterem a kastély alatt, talán a tengerről érkező
hajórakomány számára. Hátrapillantott a válla felett, és látta, milyen
elszántan úszik Guinevere a nyomában. Fehér ingvállában,
szétterülő hajával olyan volt, mint egy sellő. Ellopta a szívét, annyi
bizonyos, és oly könnyedén, hogy Lancelottal még mindig forgott a
világ.
Míg a gizgazos pillérek között úszott Lancelot után olyan
bizalommal, amelyet eddig senki emberfia iránt nem érzett,
Guinevere lába valamilyen tárgynak ütközött, és kis híján beszorult.
Vadul csapkodott maga körül, s hogy megnézte, mi volt az, lazán
összeállított páncélruhát látott a víz alatt. A fém végigremegett a
rúgás nyomán, mintha életre kelt volna. A sisakrostély felpattant,
mögüle egy koponya vigyorgott rá, szemürege vakon meredt a
világra. A halál itt az úr, látszott mondani. Malagant ígérete.
Rémülten, viszolyogva iparkodott Lancelot után, aki az életet
ígérte számára.
Útközben világossá vált, hogy földalatti folyóban úsznak.
Lancelotot ez felvillanyozta, mert tudta, hogy minden folyó a
tengerbe ömlik, úgyhogy ezzel a folyócskával is hamarosan oda
jutnak. Most újabb kanyarhoz értek, ahol azon nyomban fortyogó
áradatba kerültek. Az elkapta, s hányta-vetette őket, mind
gyorsabban és gyorsabban. Guinevere és Lancelot rájött, hogy egy
széles nyílás felé sodródnak a kastély falában, e felé zúdult
iszonyatos erővel a vízzuhatag.
Lancelotot ragadta el először az örvény, s hogy a falnak csapta,
fájdalom hasított a bordáiba. A víz ereje a víztölcsér felé szívta, ahol
a feledés várta. Minden erejét összeszedve nekifeszítette testét a
résnek, önmagából formálva gátat, hogy sem őt, sem Guinevere-t ne
szívja be a mögötte kavargó áradat. A lány úgy vágódott neki, mint
egy roncsdarab, ő pedig a kürtő falainak vetette a lábát, és
elkeseredetten tartotta magát.
A víz rájuk zúdult, fülükben dobolt, egymásnak szorítva testüket.
Guinevere félresiklott, és sikerült visszahúznia magát a nyílás
széléről. Lancelot is összeszedte az erejét, és mikor látta, hogy a
lány araszról araszra harcol meg az árral, maga is félresiklott, és
követte. Lassan, keservesen küzdöttek magukat vissza, nyugodtabb
vizekre. A hideg hullámok már nem dobálták, csak gyöngéden
ringatták őket.
Újabb széles, vízzel telt földalatti alagútban kerültek felszínre,
amelynek sziklapárkány futott az oldalában. A küzdelemtől elaléltan
kapaszkodtak a párkányba, amíg vissza nem nyerték a lélegzetüket.
Lancelot Guinevere-re pillantott. Nem volt annyi ereje, hogy
megszólaljon, de látta, hogy a lány tartja magát. Az viszonozta a
pillantását, mert maga sem volt képes beszélni, semmi más nem telt
tőle, mint hogy nagy kortyokban igya magába a levegőt.
Lancelot megnyugodva fordult el, hogy végignézzen a párkány
mentén. A végében boltíves folyosó nyílt, ahonnan világosság ömlött
az alagútba. Ha magához tér, kihúzza magát a vízből, és felméri a
terepet. Az iménti hányódásban, élethalálharcban, a levegőért
folytatott küzdelemben minden tájékozódó képességét elvesztette.
Bordája sajgott az ütés nyomán, és tudta, ha megszűnik majd a
hideg víz zsibbasztó hatása, tele lesz a teste vágással és
horzsolással. Guinevere-nek úgyszintén. Újra hozzá fordult, és szóra
nyitotta a száját, de még mielőtt megszólalt volna, mindketten
meghallották a közeledő léptek zaját és az izgatott kiáltásokat.
Malagant őreinek egy csapata futott feléjük a párkányon. A túlerő
akkora volt, hogy Lancelotnak semmi esélye nem volt a győzelemre,
akkor sem, ha friss és kipihent.
– Mondtam, hogy itt vannak! – rikkantotta az egyik őr a társának,
és Lancelotra lőtt. A nyílvessző a fejéhez közel süvített a vízbe, s
továbbiak követték halálos zuhatagban. Lancelot összenézett
Guinevere-rel. Ugyanaz a gondolat villant át az agyukon, amit a
másodperc törtrésze alatt tekintetükkel közöltek is egymással.
Bólintottak, mindketten, mély lélegzetet vettek, elengedték a
párkányt, és víz alá merültek.
Újabb nyílvesszők repültek a vízbe. Lancelot és Guinevere
azonban eltűnt, tovasodorta őket az ár, vissza a szortyogó
örvényhez a hegy oldalában. Ha halál vár rájuk, hát úgy legyen.
Lancelot ezúttal hagyta, hogy az áradat a sötét nyílásba szívja.
Lábbal előre került a forgatagba, mögötte Guinevere. Egy széles
kürtőben sodródtak egymás nyomában, amelynek sziklafalait az
évek során simára koptatta az örvény. Hajlatok és kisebb-nagyobb
zugok között haladtak előre az egyre vadabbul vágtató árral.
 Bukdácsoló utazásuk hirtelen véget ért, amint Lancelot lába a
vízesésen keresztbe fektetett vasrácsnak ütközött. A víz itt jutott ki a
szabad ég alá, mert túlnan már a nappali verőfény ragyogott rájuk.
Guinevere megint Lancelotnak csapódott. Súlya bezúzta a férfi
vállát; a fölöttük zubogó víz kockázatossá tette a levegővételt, lopott
kortyokban itták magukba a levegőt. Lancelot a rácsnak vetette a
lábát. Nem volt hová menniük. Vissza már nem juthattak az árral
szemben, s erejük is fogytán volt. A férfi teljes erejéből belerúgott a
rácsba, és érezte, hogy az enged egy kicsit. Újabb rúgás, mire az
egyik rozsdás tartórúd leszakadt.
– Tovább! – sikoltotta Guinevere a folyó zúgását túlkiabálva. –
Tovább!
Mindkét lábát felhúzta, és minden erejét beleadta a következő
rúgásba. A rács kiszakadt, és eltűnt a kavargó tajtékban. Lancelot és
Guinevere kirepült a szabaddá vált nyíláson. Egy pillanatig ott
függtek az óriási fehér vízesésben, amely szivárvány glóriájával
habzott elő a sziklák közül a reggeli napsütésben; az ezüst tajték
éles kontrasztot alkotott a kemény fekete sziklafallal. Azután a
tengerbe zuhantak, nyolcvan láb mélységbe.
Hideg sós víz csapott össze a fejük felett, és ők a szabadság
hírnökeként üdvözölték ezt. Még ha követnék is őket idáig Malagant
emberei viszontagságos útjuk során, ezt az utolsó keresztséget
semmiképpen nem élhetnék túl. Súlyos harci öltözékük rögvest a
mélybe húzná őket, s lehorgonyoznának a halál országában.
Guinevere és Lancelot fókaként tört a felszínre, egymásra
mosolyogtak, hogy megúszták élve, és szabadok, s a közeli part
irányába indultak.
13. fejezet
A ló töretlen kitartással haladt. Még ha keményen megdolgoztatták
is az előző éjjel, és több mint két napja nem látta istálló belsejét,
egykedvűen viselte Lancelot és Guinevere súlyát, és könnyű
vágtában bízvást győzött volna.
Guinevere Lancelotba kapaszkodott, karját a dereka köré fonta,
arcát víztől csöpögő köntöséhez szorította. Ember és ló
összehangolt mozgása megnyugtató volt. Minden biztos, erős lépés
távolabb vitte őket Gore-től, s közelebb Camelothoz. A lány
magában számolgatta mérföldeket, és imádkozott. Alig tudta
legyőzni a kísértést, hogy ne pillantson hátra, de ellenállt neki. Félt,
ha mégis visszanézne, már maga ez a cselekedett odaidézné az
üldöző Malagant képét...
A ritkás növényzet idővel fáknak adta át a helyét, ami valamelyest
csökkentette aggodalmát. Fatörzsek suhantak el, a fény mind
zöldebbre és zöldebbre vált, az ösvény összeszűkült, amint a
terebélyes bükkök, hársak, tölgyek között kanyargott. Lassan
szemerkélni kezdett az eső, végigsusogott az ágakon, bepermetezte
Guinevere arcát, körülvette finom pókhálójával.
Egyre mélyebbre hatoltak az erdőben, és Lancelot lassított az
iramon. Az esőben gőzölgött a ló véknya, és a férfi érezte az állat
remegését a nyereg alatt. Valamivel előrébb óriási tölgyet pillantott
meg az út mentén, vaskos, bütykös törzse ezer esztendő alatt
növekedett ilyen hatalmasra, ágai úgy terjedtek szét, mint egy
székesegyház boltívei. Lancelot megrántotta a nyerget, csettintett a
lónak, s az ösvényről a hívogató menedék felé vezette.
Guinevere egész testében megmerevedett.
– Menjünk tovább – mondta, rémülettel a hangjában. – Vissza
akarok jutni Camelotba.
Lancelot megrázta a fejét.
– Jót tenne egy kis pihenés.
– Nem akarok pihenni.
– Nem te viszel két embert a hátadon. A lány hallgatott.
 – Erre nem gondoltam – mondta egy pillanat tűnődés után, halkan.
Lancelot leszállt a lóról, és kinyújtotta a kezét, hogy lesegítse
Guinevere-t a nyeregből. A lány gondolkodás nélkül a karjába borult,
s a következő pillanatban, míg lekeveredett a lóról, rájött, hogy
szakadt ingvállán kívül semmi egyebet nem visel. A szó szoros
értelmében bőrig ázott, húsa nedvesen csillogott a pliszírozott
vászon alatt. Lancelot is átázott, de a lány érezte testének melegét
és a magáét is, akárha két egyesülni óhajtó fél volnának. Aztán
enyhült a férfi szorítása, a lány meg elhúzódott, s huzigálni kezdte
testére tapadó ingvállát.
Lancelotnak minden önuralmára szüksége volt, hogy elengedje.
Akadt szerelmi kalandja bőven az elmúlt évek során, azok a nők
rövid feledést ígértek a testükkel, de ez a mostani érzés más volt. Ez
tűz volt, és elég volt a kezét kinyújtania, hogy megégesse magát.
Vagy talán már tüzet is fogott, és úgyis késő. Igen, kívánta
Guinevere-t, fájó vágyakozással, de Malaganttal ellentétben, nem
tudott volna erőszakot tenni rajta.
Guinevere ráemelte a tekintetét. Lancelot látta a zöld pettyeket e
szemek középpontjában, e kicsiny aranypikkelyeket. És meglátta
saját vágya tükörképét is.
– Kérem. – A lány hangja megremegett, nyelt egyet, és szaporán
lélegzett. – Kérem, ne nézzen így rám kegyelmed.
– Mintha bármi lehetséges volna...? – kérdezte a férfi csipetnyi
keserűséggel.
Öklét szorosan az oldalához szorította, így tudta visszafogni
magát, hogy a karjába ne szorítsa Guinevere-t, s csókok ezrével ne
borítsa az ajkát. Kiszakította magát a varázslatból, elfordult, és leült
a fatörzsre, amely természetes ülőhelyül szolgált. Hátát nekidöntötte
a rovátkolt, bütykös törzsnek, és fejét hátravetve egy pillanatra
behunyta s szemét. Megmenekülésük után szárnyaló örömöt kellett
volna éreznie, de csupán rettenetes, ólmos fáradság nehezedett rá.
Guinevere még mindig állt, az az átkozott ingváll teste lágy
hajlataira tapadt. A férfi magán érezte a tekintetét, és megérezte
benne az űzött őzsuta óvatosságát. Talán igaza van. Lancelot egyre
kevéssé bízott meg magában...
Az eső most nekieredt, nem selymes pókháló volt többé, hanem
kitartó dobolás, mint a szívverés, amely a leveleken kopogott, a
földet sulykolta – megnyugtató ritmus, ha fedél van az ember feje
felett, hogy élvezni tudja. Lancelot hallotta az esőt, de Guinevere-t
nem. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány ugyanott áll, oly
halványan, akár egy leples antik szobor.
– Gyere közelebb, a fa alá. Felfogja az esőt.
A lány habozott, és feltekintett, hogy felmérje a felhőszakadást,
mintha csak azt remélné, nem több egyszerű zápornál. Azután
ajkába harapva fürgén közelebb ment, de továbbra is tisztes
távolságban maradt Lancelottól.
A férfi arrébb húzódott, helyet csinálva neki.
– Ülj le. Közel jártál a halálhoz. Bármelyik pillanatban elérhet a
sokk.
A lány továbbra is habozott, és Lancelot megértette, hogy nem
merészkedik ilyen veszedelmes közelségbe. A férfi sóhajtott, felállt,
és a helyére mutatott.
– Ülj le – mondta újra, és hozzátette: – Kérlek.
A lány kétkedve méregette, azután néma fejbólintással köszönte
meg Lancelot lovagiasságát. Felhúzta a térdét, és ruhája maradék
rongyaival betakarta a lábszárát. Megborzongott, finom karja
libabőrös lett, fogai egymásnak koccantak. Lancelot lenézett rá, és
átkozódott, miért nincs legalább egy borostömlő vagy egy tartalék
köpönyeg a nyeregben. Felpillantott a fa széles zöld leveleire, amely
alatt meghúzódtak. Onnan azonban némi ivóvíznél többet nem
remélhetett.
Guinevere szaggatottan felsóhajtott, és felnézett rá.
– Megint csak köszönetet kell mondanom kegyelmednek –
mondta. – Nem is igen tudom, hogy kezdjem...
Lancelot keserűen elmosolyodott.
– Régi szokás... ha háromszor mented meg valaki életét, a tied
lesz.
Guinevere a fejét rázta:
– Sosem hallottam róla.
– Kettőt már letudtunk.
– Azt mondta kegyelmed, "régi szokás", nem azt, hogy ma is dívik
– vágott vissza a lány, aztán a homlokát ráncolta. – Mit csinál
kegyelmed?
– Majd meglátod.
 Lancelot a levelekkel foglalatoskodott a fejük felett, egybefonta,
rendezgette őket.
– No, így talán jó is lesz. Igyál, szükséged van rá.
Guinevere ránézett, nem értette, miről van szó.
– Fordulj kicsit jobbra... igen, ez az. Még egy kicsit. Na most nyisd
ki a szád.
A lány így tett, a férfi pedig kicsavarta az általa fabrikált tölcsér
levelét, amire friss esővíz zuhogott alá Guinevere torkába. A lányt
váratlanul érte, fuldoklott és köpködött, így a víz nagyja el is veszett.
Guinevere-t nevetés rázta meg, csaknem hisztérikusan.
– Csináld újra – parancsolta Lancelotnak. – Nem készültem föl rá.
Lancelot maga is csaknem elnevette magát. Ismét megcsavarta a
levelet, s ezúttal Guinevere felfogta a vízesést a szájába. A férfi
figyelte torka hullámzását, az örömöt az arcán ilyen csekélyke
élvezetre.
– Újra! – kiáltotta a lány, akár egy gyermek. A vízköpő tartalma
levélről levélre csurgott, és kristály erecskeként hullott alá a lány
szájába. Az megint ivott, majd felfrissülve a férfira mosolygott.
– Hol tanulta kegyelmed? – kérdezte. Felállt, és lábujjhegyre
ágaskodva tanulmányozni kezdte a levéltölcsér működését, ami
egyszerre volt egyszerű és bonyolult, erős és finom.
– Életem java részét a szabadban töltöttem. Menet közben
megtanul néhány dolgot az ember.
Guinevere ránézett. Annyira önálló, öntudatos, magabiztos. Látta
már, milyen mestere a lovaknak és a kardnak, hogy megállja a
helyét minden megpróbáltatás ellenében. Látta, milyen fölényesen
győzött a cameloti versenyben, de ez a legutóbbi hőstette tűnt fel a
legnagyobbnak. A férfi kezét nézte, amely még a tölcsért tartotta.
Egy kézműves, talán éppen művész keze volt ez, nem egy harcosé.
– Nincs otthona kegyelmednek? – kérdezte egyszer csak a lány.
A férfi alsó ajka megfeszült, sötét szeme hirtelen óvatossá vált.
– Nem, nincs otthonom. – Széttárta a kezét. Élek az Isten szabad
ege alatt.
– És soha nem is volt? – faggatózott tovább a lány.
– Már jó ideje nincs.
– Nehéz lehet.
 – Miért volna az? – mondott ellent a férfi, ezúttal nyersen, haraggal
a hangjában. – A magam ura vagyok. Oda megyek, ahova akarok,
és nincs vesztenivalóm. – Lancelot egész testében megvonaglott. –
Minek hajlékot építeni, és megtölteni szeretettel, ha hadurak jönnek,
és felégetik?
Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja, a melle zihált, amint
megpróbálta megfékezni mindazt, ami odabent forrt. Attól a naptól
kezdve, hogy megtörtént, nem beszélt róla senkinek. Úgy lovagolt el
akkor, hogy vissza se nézett, ne lássa az emlékek szánalmas
tetemét, amelyet amúgy is ott vonszolt maga után, amerre csak járt.
– Szóval így történt – mondta Guinevere halkan.
– Rég volt. – A férfi torka megfeszült. – Rég, nagyon rég.
Guinevere bólintott, megértve valamit a férfi szeméből és a
testtartásából sugárzó szenvedésből.
– Minden reggel, mikor felébredek, attól félek, meghallom, hogy
felégették Leonesse-t.
– Isten óvjon egy ilyen naptól.
A férfi kibámult az eső függönyére, a nyári felhőszakadás lágy
szürkéire és zöldjeire. Ám a színek, amelyeket most lelki szemeivel
maga előtt látott, a tűz színei voltak.
Olyan kevés volt az idő. A fosztogatók partot értek, és még mielőtt
bárki, leginkább önmaga, feleszmélt volna, lerohanták a falut. Apja
volt a majorság ura, egy kis birodalom uralkodója, Lancelot pedig
újdonsült örököse azon a végzetes napon. Aszályos év volt
akkoriban, s nyár derekán jártak. Vásárnap volt, a falu tele emberrel.
Ő meg az apja szemlét tartott az állások felett a család nőtagjaival.
Anyja éppoly szenvedélyesen alkudozott, mint szokta, három nővére
a legényekre pillogott szemlesütve. Lancelot felesége, Elaine is ott
lépkedett az oldalán, a napfény úgy játszott szőke haján, mint egy
hullámzó árpatáblán, arcán a virágzó terhes nők sugárzása. Mivel a
lovak mindig is érdekelték, Lancelot kicsit elmaradt családjának
tagjaitól, hogy megnézzen magának egy jó kiállású csikót, amin
megakadt a szeme, így elsodródott tőlük. Ekkor csaptak le a
fosztogatók.
Apja a templom biztonságába terelte a nőket, s csak ezután jött rá,
hogy nem a biztonságba, hanem a halálba vezette a családját. A
fosztogatók pogányok voltak, Krisztusra csupán megvetéssel
tekintettek. Lancelot máig emlékezett, mint hevert a földön a lova
mellett, kábán és vérezve, egy fütykös csapása nyomán, amely a
koponyájára sújtott. Az elfojtott kiáltások, az éhes lángok moraja.
Most, hogy megrohanta ez az emlék, nem volt előle menekülés.
Szembe kellett néznie vele. Ismét felvillant előtte a templom festett
üveg ablaka, amely a gyermek Jézust ringató Szűzanyát ábrázolta.
Éterien, nem e világra valón. A vakító lángok testek körvonalait
rajzolták az üveg mélytüzű színeire, hogy a csapdába esett
parasztok az ólomberakást döngették, megpróbálva kitörni onnan,
ami halotti máglyájukká lett.
Lágy érintést érzett a karján, és hogy kihunytak emlékezete
lángjai, szeme találkozott Guinevere együttérző pillantásával.
– Hány éves volt kegyelmed? – kérdezte. A férfi elfintorodott.
– Tizenkilenc, új házas.
A lány arca megtelt részvéttel és fájdalommal.
– És a felesége...?
Guinevere nem tudta, hogyan fejezze be a kérdést. Talán
ostobaság is volt feltennie, mikor a válasz nyilvánvaló.
– A feleségem, gyermekem, akit a méhében hordott, a szüleim,
nővéreim, mindenki odalett. A templomba terelték őket... nem, nem
úgy van, még terelniük sem kellett. Mindenki azt hitte, hogy egy
keresztény szentély sérthetetlen – biztonságos. Csakhogy a
fosztogatók sosem hallottak erről.
Megreszketett, mert ismét maga előtt látta a festett üveg ablakot, a
vonagló testeket, s bent a vakító lángokat. Hirtelen egy nő ökle törte
be az üveget, és tapogatózott hiábavalón a levegőbe tépett, vérző
ujjaival. A fosztogatók nevetve mutogatták egymásnak. Ekkor nagy
tűzcsóva csapott ki a templomból, az ablak ezer darabra hasadt, és
a sikoltozás megszűnt. Csak a fejében nem szűnt meg azóta sem.
– Semmit sem tehettem, semmit. Nem voltam ott velük. Másutt
voltam, a fosztogatók úgy fejbe vertek, hogy elvesztettem az
eszméletemet – azt hitték, meghaltam, de mindent láttam.
És nagyot nyelt.
Guinevere mindkét kezét a magáéba fogta, mert tőle telhetően
szerette volna kimutatni együttérzését. Eleinte ellenszenvesnek
találta Lancelot nyersességét, udvariatlanságát; most azonban látta,
hogy ez csupán álarc, védőpajzs, amely mögött a valódi
személyiség megbújt, s hogy most ezt a pajzsot leengedték előtte.
– Isten óvjon valamennyiőnket egy ilyen naptól – mondta, és
hangja tele volt részvéttel.
– Engem nem óvott meg.
– De igen, igen.
Lancelot keserűen felhorkantott.
– Ugyan mire?
– Olyanná tette kegyelmedet, amilyen semmitől és senkitől nem
félő férfivé. És felhasználhatja ezt az ajándékot valami nemes célra.
A lány hangja szenvedélyesen meggyőzővé vált, megpróbálva
kirángatni a férfit a maga poklából.
– Akár meg is halhatott volna a többiekkel a templomban.
– Nem tudod, hányszor óhajtottam ezt.
Talán az életed minden napján, gondolta a lány, de megtartotta
magának ezt a megjegyzést.
– De nem halt meg kegyelmed – mondta hevesen. – Életben
maradt, és mi, akik életben maradunk, nagy felelőséggel tartozunk
mind a halottakkal, mind az élőkkel szemben. Vajon a kegyelmed
családja is így akarta volna?
A férfi szája megfeszült. A lány az arcába nézett, s az ott
tükröződő szenvedést látva azt kívánta, bárcsak elűzhetné azt
onnan. Közelebb lépett Lancelothoz, és megszorította a kezét, hogy
erőt adjon neki és vigasztalja.
– Nem vagyunk egyedül – tette hozzá Guinevere. – Egyikünk sem.
– Csakugyan?
A keserűség továbbra is ott ült a férfi arcán, és azon túl valami
mély, üres sóvárgás.
Guinevere megrázta a fejét.
– Vagy él bennünk a szeretet, vagy meghalunk.
A beszélgetés légköre kezdett megváltozni. A férfi ugyan
hallgatott, de a lány úgy érezte, hogy sikerült valami halvány
reményt elhintenie Lancelot lelkében, aki most azt latolgatja, utána
kapjon-e.
– Mindkettőnknek haza kell találnunk folytatta a lány, szemmel
tartva a másikat. – De valamennyiünkre meleg otthon vár valahol.
Egész szívemből hiszek ebben.
 Lancelot idáig visszafojtotta a lélegzetét, most azonban mélyet
sóhajtott.
– Mondd meg, mit tegyek, és én megteszem.
Könyörgő, kissé zavarodott kifejezés ült most a tekintetében, mint
egy világtalanéban, aki új helyre költözött, s most az ismeretlen
terepet próbálgatja felmérni.
– Nem tudom megmondani – mondta Guinevere gyöngéden. –
Kegyelmed élete a kegyelmedé.
– Akkor neked adom.
Guinevere-nek elakadt a szava. A férfi olyan egyszerűséggel
ejtette ki e szavakat, hogy tudta, komolyan gondolja őket, amiként
azt is, hogy lényének mélyebb része szólalt meg, mint ami néhány
hete úgy megijesztette az erdőben, mikor a férfi egy tehenészlány
csókját kívánta. Hosszú utat tettek meg mindketten azóta a pillanat
óta.
– Nem fogadhatom el – mondta. – Elfeledi kegyelmed... hogy
házasságra lépek.
– És ha szabad volnál, és azt tehetned, amit a szíved diktál, nőül
mennél Arthurhoz?
Visszatért a korábbi feszültség. A lány érezte a férfi pillantásának
tüzet, s azt a tüzet is, ami saját testében ébredt e pillantás nyomán.
Arthur nemes és jóságos, becsületes és bölcs, rendelkezik minden
erénnyel, ami egy jó uralkodó sajátja, és a lány nem kételkedett sem
közelgő frigyükben, sem iránta táplált érzelmeiben. De ez más volt.
Az akarat nem szabályozhatja a test ritmusát, sem a lélek
sóvárgását.
– Szabad vagyok – mondta védekezőn. Éppoly szabad, mint
kegyelmed.
De legszívesebben visszaszívta volna ezeket a szavakat. Mert
mennyire szabad Lancelot? Látta az arcán, hogy megbéklyózta a
múlt.
– Bizonyítsd be – mondta merészen a férfi.
Az eső lágyan sustorgott, eláztatta őket, függönyt vont közéjük és
az erdő közé. Ők azonban csak egymásra figyeltek, az átázott
testükben reszkető tűzre. Gondolatnyi tér választotta csak el őket.
Mint egy hajszál. Mint egy kés éle.
– Hogyan?
 Guinevere alig volt tudatában saját elsuttogott szavának. Teste
harcba szállt az akaratával, és övé lett az elsőbbség.
A férfi maga is suttogott, lélegzetük elkeveredett.
– Egyetlen pillanatra felejtsd el, ki vagy. Hagyd most a világot és
minden lakóját, és csak kettőnkre figyelj. És egyetlen pillanatra azt
tedd, amit tenni akarsz. Itt. Most. Velem.
És a világ valóban elsüllyedt Guinevere számára. Nem volt más,
csak csend, és Lancelot égő tekintete, amely kibűvölte az akaratot a
testéből... A lány reszketett, és felemelte az arcát.
– Kérlek – mondta, s a hangja már suttogás sem volt, csak a
lélegzet rezzenése.
Mit kér, hogy elvegye, vagy hogy elengedje? Lancelot nem tudta.
Habozott. A lány feléje fordított orcája láttán éles fájdalom hasított a
szívébe. Soha ilyen mohó éhséget nem érzett még annakelőtte, és
félt, hogy hamarosan elveszíti önuralmát. Hogyan várhatnák el egy
éhezőtől, hogy az ünnepi asztalhoz telepedve egyetlen harapás
nélkül távozzon?
Már odáig alázkodott, hogy kérjen, Guinevere azonban megérezte
habozását, és ez időt adott neki, hogy visszalépjen a szakadék
széléről.
– Nem, bocsáss meg, nem tudom megtenni mondta, és ellépett
tőle, ki az esőbe. Szemét behunyta, fejét hátravetette, s hagyta,
hogy az eső égő testét mossa. A vékony vászonöltözék
hozzátapadt, hogy előderengett a hús rózsaszíne, keble halma,
vékony lágyéka, hosszú combja.
Lancelot a göcsörtös öreg törzset markolta, míg saját csatáját
vívta. A tied lehetne, súgta egy belső hang. Tényleg azt hiszed, nem
engedne neked, ha most rávetnéd magad? De bármilyen szívesen
engedelmeskedett volna ennek a hangnak, visszafogta magát. Lehet
hogy engedne neki, lehet, hogy örömöt szereznének egymásnak,
ám ez az öröm úgyis elillanna. Ha egyszer bepiszkolódott a
becsület, többé már nem lehet tisztára mosni, így nézte hát a lány
bájosságát, vágyakozva, de mert a szerelem hatalmasabb, mint a
vágy, nem tette rá a kezét.
A lányon túl a fák között hirtelen mozgásra lett figyelmes; egy
elmosódott emberi alakra. Megfeszült, és a lova felé pillantott,
felmérve, milyen távolságra van a nyeregtoktól, ahonnan a kardját
előkaphatja. Mások is feltűntek a fák között, kámzsákba burkolózva,
amely az eső ellen védte őket. Észrevette a fegyverek csillanását a
köpönyegek alatt, feszültsége mégis engedett. Ezek nem Malagant
lovasai. Másik irányból jöttek, és az öltözetük is más volt. Néhány
pillanat múltán Camelot királyi testőrgárdájának tagjait ismerte fel az
idegenekben. Szerepe Guinevere megszöktetésében itt véget ért.
– Itt van! – kiáltotta a legközelebbi férfi, és sietve a királynő felé
tartott.
– Megtaláltam, itt van!
Guinevere keresztbe fonta mellén a karját, és szembenézett a
siető, diadalittas őrrel. Mielőtt az odaért volna hozzá, hátrapillantott
Lancelotra. A férfi szerelmet és vágyat, sajnálkozást és elszánást
látott az esőn át, és abban a pillanatban tudta, mit nyert és mit
veszített.
14. fejezet
– Köszönöm, Istenem! Köszönöm, Istenem! – kiáltotta Arthur. A
karjába kapta, és görcsösen magához szorította Guinevere-t. –
Megsérültél? És én megesküdtem, hogy megvédelek. Megsérültél?
– S az öröm és megkönnyebbülés rohamában csókokkal borította el
a lány orcáját.
– Nem, nem sérültem meg – nyugtatta meg az, és reszketett a
király vigaszt adó karjában. Sziklaszilárd, mégis melegen szerető és
együttérző. Nem, nem sérültél meg, mondta egy halk hang a lelke
mélyén – de megváltoztál. Semmi sem ugyanaz többé.
Camelot nagyszerű székesegyházába vitték. Itt könyörögött Arthur
térden állva Guinevere szabadulásáért. Odakint még mindig esett,
szürke selyemfüggönybe vonva a várost. Guinevere egy őr
köpönyegét viselte tépett, átázott ingválla fölött, mégis fázott. Az
átélt megpróbáltatások és izgalmak most ütköztek ki rajta, hogy
belevacogott a foga.
– Te reszketsz – jegyezte meg Arthur aggódva. – Mindjárt kapsz
száraz ruhát. – Nagyot nyelt, úgy folytatta. – A sötét éjszakai órákon
együtt akartam meghalni veled, de most, hogy biztonságban tudlak,
ismét van miért élnem.
Guinevere behunyta a szemét, és könnyeivel küszködve a férfinak
támaszkodott. Lancelot azt mondta, odaadná érte az életét. Most
Arthur ugyanazt mondja. Guinevere-t leigázta Arthur érzelmeinek
ereje, hogy ő is sebezhető. Meg akarta mondani neki, hogy senki
sem rendelkezhet mások életével, de túl fáradt volt a
magyarázkodáshoz, és túlontúl félt attól, hogy megbántaná egy
rossz szóval, így inkább hallgatott. Arthur ismét magához szorította,
aztán karja oltalmában megfordította a lányt, hogy a palotába
vezesse.
Tűz égett a kandallóban, s a tűzhöz közel állított dézsában forró
volt a fürdővíz és fűszeres gyógyfüvektől illatos. A gyógyító párlatok
csillapították a zúzódások fájdalmát, de a vágásokét és a horzsol
ásókét nem. Lancelotnak mindkettőből bőségesen kijutott. Egy
szolga járt föl-alá illedelmesen a helyiségben, s vette el
átnedvesedett ruhadarabjait, hogy rendbe hozza őket, majd
törülközőket rakott ki szárítani.
Lancelot ásított. A szeme elnehezedett, úgy érezte, egy hetet is
végig tudna aludni. Teste-lelke kimerült. Behunyt szemhéja mögött
Guinevere-t látta, amint ott áll az esőben, s a fehér ingváll teste
hajlataihoz tapad. Ám ha kinyitotta a szemét, mást látott, annak a
férfinak a gazdagságát és hatalmát, nagylelkűségét, aki a hitvese
lesz. Azt is tudta persze, hogy Arthur nagysága odáig azért nem
terjed, hogy átadja Guinevere-t egy másik férfinak. Figyelte Arthurt,
hogyan fogja karjába a lányt, látta, hogyan szántják végig nedves
csíkok a király orcáját, nem az esőtől, és tudta, mit kell tennie.
Befejezte fürdőzését, és kilépve a dézsából, még mielőtt
elszenderedett volna benne, fogta az egyik törülközőt, és ledörzsölte
magát. Belekerül egy időbe, míg újra nedvességre vágyom, gondolta
keserűen. A szolga egy tál ételt és egy flaska bort hozott, letette őket
a kandalló mellé, majd némán távozott. Lancelot felvett egy száraz
ágyékkötőt, és egy tiszta térdnadrágot a tűz mellől, ahol melegedtek.
Vajon kié lehet, tűnődött. Talán az itt lakó egyik lovagé, mert a
szövete finom és lágy volt, jóval előkelőbb, mint amelynek a
viseléséhez szokott, még ha földesúr fiaként valaha maga is
természetesnek vette a hasonló ruhadarabokat.
A tűzbe bámult, figyelte, mint falják föl a lángok egy fahasáb
maradékát, míg nem maradt más a nyomában, csak hamu. A meleg
meztelen bőrét bizsergette. Homályosan érezte háta mögött a szolga
jelenlétét, aki felvette a finoman hímzett inget a kandalló mellől, és
mögé állva rásegítette.
– Köszönöm – mondta, anélkül, hogy hátranézett volna. –
Elmehetsz. Biztosan van jobb dolgod, mint hogy rám várakozzál.
Pillanatnyi szünet következett, majd reszelős kuncogás.
– Te az életemet adtad vissza. A legkevesebb, amit tehetek, mint
hogy rád adjam az inged.
Lancelot megpördült, és látta, hogy a szolga helyét maga a Nagy
Király vette át, arca örömtől ragyogott.
Lancelot arckifejezése valamivel óvatosabb volt.
– Szükségtelen, fenség.
 Elvette az inget, áthúzta a fején, és közben rádöbbent, hogy
tulajdonképpen nem akar mást, mint elrejtezni mögé, amíg Arthur
elmegy.
– Mondd, mit kívánsz, és neked adom! – jelentette ki Arthur, s
kezét szélesre tárta, jelezve, hogy a világot kínálja Guinevere
megmentője számára.
Lancelot átdugta fejét az ing nyakán, és lerángatta a ruhadarabot
a testén. Kíváncsi volt, mit szólna Arthur, ha kimondja, mire vágyik
valójában.
– Nem akarok én semmit – mondta rövid szünet után. – Azt
tettem, amit a helyemben minden más férfi megtett volna.
– Az életedet kockázattad másvalakiért. Nincs ennél nagyobb
szeretet.
Ez rosszabb volt, mint Lancelot gondolta. Zavartan elfordult, mert
úgy érezte magát, mint aki a mocsokban hempergett nemrég.
– Ha tudná, királyom.
– Ó, de hát tudom – mondta Arthur fájdalmasan mosolyogva. –
Becsaptál, de rájöttem az igazságra.
– Tudja fenséged? – Lancelot szeme tágra nyílt. Nem értette
Arthurt, aki szemlátomást helyeselte a viselkedését. Itt valami
hibádzik.
– Azt mondtad nekem a verseny napján, hogy csak önmagádért
élsz – mondta Arthur, és szeme szikrázott a boldogságtól, hogy
ekkora kincset fedezett fel.
– Az igazság az, hogy semmit sem törődsz magaddal. Nézd meg
magad! Nem vagy gazdag, nincs hatalmad, nincs otthonod, nincs
célod. Csak a szenvedélyes lelked van, ami pihenő nélkül visz előre.
Isten a hozzád hasonlókon át avatkozik a világ dolgaiba, Lancelot,
mert a szíved nyílt és semmit sem őrizgetsz magadnak. Mindenestől
adod magad, és többet köszönhetünk neked, mint amit valaha is
vissza tudnánk fizetni.
Lancelot lesütötte a szemét, a ruháját babrálta, huzigálta,
rendezgette. O, akit soha nem érdekelt, mi van rajta és hogyan fest.
Nyilvánvaló, hogy Arthur semmi sem gyanít. A legjobbat látja
mindenkiben, és a legjobbat is várja. Lancelot zavara tovább nőtt.
– Ha jobban ismerne fenséged, nem mondaná ezt.
– Valóban?
 Arthur széttárta karját, és a meglepett Lancelotot meleg, nyíltszívű
ölelésébe zárta.
– Gyere, elfogadlak mindenestől, azt is ami jó, azt is ami rossz
benned. Nem tudom töredékeikben szeretni az embereket.
Lancelot mereven állta egy pillanatig Arthur rohamát, mégis
őszintén meghatotta a felajánlott bizalom és barátság. Oly régóta élt
egyedül, emelt falakat önmaga és a világ közé. Most e falak ostrom
alá kerültek, és ő nem állta tovább a rohamot.
– Csak semmi további tiltakozás – folytatta Arthur határozottan,
hogy elengedte Lancelotot. Mosolyogva nézett a nála fiatalabb, kába
férfira. – Látod, a magam módján mondok köszönetet neked. Egyél,
pihend ki magad. Holnap beszélünk.
Lancelot azt akarta mondani, hogy nem várt köszönetet, hogy a
legjobb az volna, ha Arthur békén hagyná, de e szavak csak nem
akartak a nyelvére jönni. Némán, mozdulatlanul várta tehát, amíg a
király elhagyja a helyiséget. Azután ismét megfordult, és a tűzbe
bámult.
– Én sem szeretek töredékekben – mondta a hasáboknak.
Az eső elállt az éjszaka, és arányló reggel köszöntött Camelotra.
Az ég tiszta volt, mintha kimosták volna, csupán kósza felhők úsztak
rajta, magasabban a cikázó fecskéknél, amelyek reptükben kapták el
a rovarokat. A kerek tanácsteremben napsugár sütött be rézsűt a
magas ablakokból, és bearanyozta a kőlépcsőt meg a nagyszerű
asztalt. Középpontjában ott égett a kehelyben az örök láng, s a
tizenegy lovag a helyén várakozott.
Arthur Guinevere-rel a karján lépett a terembe. A lány jól helyrejött
a megpróbáltatásokból, és ha szeme kissé karikás volt is, s a teste
tele volt horzsolással a földalatti folyóban való hánykolódás
emlékeként, fejét magasra tartotta, és mosoly ült az ajkán. Arthur
gyöngéd büszkeséggel nézte, eltelve királynői szépségével. Mikor
Guinevere ott akarta hagyni, hogy a kerekasztal fölött futó
emelvényen foglaljon helyet az írnokok és a papok között, a király
kézen fogva a maga székéhez vezette. Azután felemelte a hangját,
hogy lovagjaihoz szóljon.
– Azért hívattalak benneteket ma a kerek terembe, mert nagy
fontosságú ügyet akarok megvitatni veletek.
 Körbenézett a lovagokon, s külön-külön mindegyiken
megállapodott egy-egy pillanatra a tekintete.
– Egyvalakinek köszönhetjük Lady Guinevere életét.
Intett a szolgáknak, akik a nagy terem ajtaját tágra nyitották.
Lancelot enyhe elképedéssel lépett a terembe. A szolga, aki
tegnap este kiszolgálta, kora reggel felkeltette álmából, és közölte
vele, hogy a Nagy Király a nagyterembe kéreti. Alig volt ideje, hogy
magára kapja a ruháját, megfésülködjön, és megigya a bort, amit
odanyújtottak neki. Kissé bizonytalanul állt most a lábán, és azt
kívánta, bár lett volna egy perce bekapni egy falat kenyeret.
Zavarban volt ennyi ember, Arthur és Guinevere előtt. A Nagy
Király megölelte tegnap este, mikor maguk között voltak, és olyan
jutalmat ígért neki, amit csak kívánt. Most érkezett el a nyilvánosság
pillanata, amiről Lancelot szíves-örömest lemondott volna.
Arthur biztatóan rámosolygott, ami csak növelte Lancelot
feszengését. Érezte, hogy a lovagok gyülekezete legalább annyi
gyanakvással méregeti, mint jómaga őket.
– Amit ma fölajánlok ennek a férfiúnak mondta Arthur újra
tanácsosaihoz fordulva –, már az övé. Hiszek abban, hogy nem
céltalanul érkezett Camelotba, még ha ő maga nem is tud erről. –
Otthagyta Guinevere-t, és körbement az asztal túloldalára Malagant
székéhez. – Az egyik szék üresen áll.
Szavai után szinte tapinthatóvá vált a csend. A lovagok meglepett,
aggódó pillantásokat váltottak. Ebben az országban a legnagyobb
megtiszteltetésnek számított, ha valaki helyet foglalhatott a
kerekasztal körül, és azok, akiknek ez megadatott, féltékenyen
őrizték jogaikat. Lancelot idegen volt, ismeretlen, és talán kétes elem
is.
– Lovaggá üti fenséged? – kérdezte Kay, kitartóan kikerülve
Lancelot tekintetét.
Arthur nem vett tudomást tanácsadójáról, minden akaratereje
Lancelotra összpontosult.
– Nem kiváltságokkal, hanem nehéz szolgálattal teli életet ajánlok
neked – mondta.
– Semmit sem tudunk róla – dünnyögte Mador Kay fülébe –, habár
azt hallottam rebesgetni, hogy pénzért harcol. És milyen
nyughatatlan volt a versenypályán is.
 Arthur szeme a pusmogó lovagokra villant: – De ha akarod,
Lancelot, neked adom, teljes szívemből!
– Fenség, azt hiszem, ezt meg kellene vitatnunk... – kezdte Kay.
– Elég legyen! – mennydörögte Arthur, s szemében harag villant,
ami ismét elnémította a kerekasztal tagjait. Aztán megrándította a
vállát, mintha így akarná lerázni magáról az ingerültséget, majd
megint csak Lancelothoz fordult.
– Mit mondasz? Csatlakozol hozzánk?
Lancelot kővé meredten állt. Néhány napja gondolkodás nélkül
felelt volna, ugyan lehet, hogy akkor is tévedett volna. A dolgok
olyan gyorsan változtak, és továbbra is változóban vannak. Olyan
erőtlennek érezte magát, mint a földalatti folyó örvényében, Gore-
ban. Guinevere-re nézett, aki ugyanolyan némán állt, mint ő,
sápadtan, összeszorított szájjal. Lancelot szóra nyitotta a száját, de
Guinevere gyorsabb volt.
– Nagyuram, szólhatnék erről a dologról? – fordult Arthurhoz
akadozó lélegzettel, mintha most hirtelenében hozta volna meg
döntését.
Arthur beleegyezően intett.
– Természetesen szólhatsz, kedvesem, hiszen a legközelebbről
téged érint ez.
A lány a haja tövéig elpirult, és mikor beszélni kezdett, keze
idegesen babrált ruhája ráncával.
– Sokkal többet köszönhetek ennek az embernek, mint itt bárki
másnak. Minden megbecsülést megérdemel, amelyben
részeltethetitek, és még annál is többet. – Az ajkába harapott.
Mégsem tartozik Camelothoz vagy bárhova máshoz. A maga útját
járja, és ebben a magányban és szabadságban rejlik az ereje. Ha
megbecsülésünket akarjuk tudtára adni – amiként magam is teszem
teljes szívemből –, becsüljük meg akként, ami, és nem amivé mi
tennénk. Engedjük útjára, egyedül, szabadon... és a szeretetünkkel.
Minden szem Lancelot felé fordult. Guinevere egy pillanatra
lesütötte tekintetét, majd ő is ránézett. Lancelot viszonozta a
pillantását. Magány és szabadság: ezek a szavak már nem
hangzottak számára, mint korábban.
– Nos, Lancelot? – sürgette Arthur. Lancelot mély lélegzetet vett.
 – Lady Guinevere jól ért engem – ismerte be –, és néhány napja
magam is mindenben egyetértettem volna azzal, amit mondott. De itt
köztetek többre találtam a szabadságnál. – Szeme megállt
Guinevere-ren. – Nem tudom, milyen élet vár rám, csak hogy a
szívem szakadna meg, ha el kellene hagynom benneteket.
Guinevere félrenézett, még mindig égő arccal, alsó ajkát foga közé
szívta.
Arthur nem vette észre, mi játszódik le a lányban, mert minden
figyelmét Lancelotnak szentelte. Lelkesen megszólalt.
– Helyes. Tehát csatlakozol hozzánk?
Lancelot, szemét továbbra is Guinevere-re szegezve, biccentett.
– Igen.
Arthur örvendezve ölelte át a nála fiatalabb férfit.
– Akkor üdvözöllek körünkben. Új kezdet előtt állsz. A mai estét a
nagyoltár előtt töltőd a székesegyházban elmélkedéssel és imával.
Holnap napkeltekor újjászületsz, mint a kerekasztal lovagja.
Arthur szavai végigzengtek a termen, s tovább visszhangoztak
Lancelot szívében. Döntött, nem tudni, jól-e vagy rosszul, és nem is
puszta kíváncsiságában, de megfontoltan, eltökélten. Mégis úgy
érezte magát, mint az az ember, aki a csillagos eget látva kézbe
szeretett volna fogni egy csillagot. De bármilyen magasra
emelkedjék is, bármilyen messze érjen is a keze, vágyát soha nem
érheti el.
15. fejezet
Koromsötét volt az éjszaka. A hold megjelent, majd eltűnt az égen;
rongyos felhők úsztak el a csillagok előtt. A kandallók tüzet
lefojtották hajnalig, s az egyetlen fényt Camelot utcáin az őrök
lámpásai szolgáltatták, no meg az alkalmi járókelők, akik vagy túl
kései vagy túl korai dolguk után siettek.
Guinevere nem vitt magával fáklyát, és senki sem kísérte
nesztelen, fürge lépteit. A legsötétebb ruháját öltötte magára, egy
égszínkék selyemruhát, amelyre fekete, kámzsás köpönyeget vetett.
Az árnyékokhoz lapulva sietett tovább udvarokon és szűk
sikátorokon át, amíg Camelot nagy aranykatedrálisához nem ért. Az
épület ugyanolyan nagyszerű volt, mint a palota maga, sőt talán még
annál is tündöklőbb. A polgárok imája finoman megmunkált kövek
oszlopsorán át szárnyalt az ég felé, hit keveredett itt a hatalommal.
A lány a tölgyfa főbejáratot kikerülve egy szerény oldalajtón lépett
az épületbe, amit a papok használtak.
A székesegyházon belül a sötétség száz és száz arányló
méhviasz gyertya fényében reszketett, amelyek óriási kandeláberek
tüském ültek vagy kovácsoltvas csillárokon függtek. A
szentélymécsesek szelíden pislogtak a nagyoltár közelében, és
Guinevere könnyedén siklott végig a főhajóban. Meglátta az oltár
lábánál térdelő férfit, aki fejét imára hajtotta.
A bátorsága idáig tartott, most azonban kis híján cserbenhagyta.
Megbotlott, és már majdnem megfordult, hogy megfutamodjék. Nem
kellene itt lennie, már így is épp eleget kockáztatott. Arthurral
kötendő házassága előestéjén egy másik férfi után jár, méghozzá
olyan után, akinek másnapi lovaggá avatására kellene megtisztítania
a lelkét. Bolond, veszedelmes lépés volt ez. Guinevere ökölbe
szorította kezét a köpönyege alatt, és összeszedte minden
bátorságát. Történjen bármi, beszélnie kell vele.
A férfi mintha megérezte volna a jelenlétét, hirtelen felemelte a
fejét, és noha nem nézett hátra, a lány tudta, Lancelot megérezte az
idegen, zavaró hatást a tömjénillatú levegőben. Guinevere ment
tovább előre, ruhája lágyan susogott a kőkockákon. Megállt az oltár
és a térdeplő férfi előtt. A gyertyafény arany fényeket szőtt a férfi
hajába, s megcsillant szemében, amint a lányra emelte. Guinevere
szíve nagyot dobbant, és lába hirtelen elgyengült. Arthur oldalán
biztonságban, szeretve érezte magát. Lancelotra azonban csak rá
kellett néznie, és szinte elolvadt. Mély lélegzetet vett, és
összeszedte magát. Meghatározott célért kockáztatta, hogy
idejöjjön, és nem engedte e célt lerombolni egyetlen pillantás
erejétől.
– Miért? – kérdezte tőle, halk, reszkető hangon. Körbepillantott a
székesegyházban, de ők voltak az egyedüli látogatók. Ha lettek
volna is papok vagy templomszolgák a székesegyházban e korai
órán, akkor sem zavarták volna meg Lancelotot vigíliájában.
– Tudod, miért – felelte, maga is halk, kissé rekedt hangon.
Guinevere mozdult, hogy vállára tegye a kezét, de azután
visszahúzta, befejezetlenül hagyva a mozdulatot.
– Könyörögve kérem kegyelmedet, hagyja el Camelotot. Mondja
azt Arthurnak, hogy éjjel meggondolta magát. Amíg még nem késő.
Lancelot mélyet sóhajtott, felállt, és szemét szemébe mélyesztve
szembenézett a lánnyal.
– Nem tehetem. Ott akarok lenni, ahol te.
Guinevere szemét elöntötte a könny. A férfi szavai
elviselhetetlenek voltak számára, mert másra sem vágyott, mint
hogy e szavakat hallja a szájából, miközben tudva tudta, hogy amit
Lancelot akar, az lehetetlen. Előbb vagy utóbb megtörne egyikük.
– Ne, kérem – suttogta.
– Akkor mit mondjak? – kérdezte a férfi. Azt akarod, hogy
hazudjak?
Guinevere megrázta a fejét.
– Mondja azt kegyelmed, hogy a barátom, és vegyünk búcsút.
Nincs ennek semmi jövője.
Lancelot elnézett az oltár és a gyertyák lágy csillogása felé,
miközben a megfelelő szavakat keresgélte. Azután ismét ránézett a
lányra.
– Amióta csak Camelotba érkeztem, egyre azt mondogatom
magamnak, most menj el, menj, mielőtt nem késő. Az elrablásod
éjszakáján egyedül voltam a város bástyáin, és úgy döntöttem,
hajnalhasadáskor ellovagolok. Mostanra viszont már késő. – Keserű
kifejezés jelent meg az arcán, félig-meddig mosoly, félig-meddig
fintor. – Nem gondolok semmi másra rajtad kívül, nem kívánok az
életben mást rajtad kívül. Tizenöt, nem, tizenhat sivár éven át
vándoroltam. Te mondtad, hogy mindenki számára eljön a pillanat,
amikor hazaér.
Guinevere hallgatta saját szavait, és tudta, hogy rosszul ítélte meg
a helyzetet. Azt hitte, úrrá tud lenni ezen a helyzeten a
székesegyház kápolnájában, de lám, becsapta magát.
– Tudja kegyelmed, hogyan kell lennie mondta, félelemmel a
hangjában.
A férfi könyörtelen volt.
– Akkor mondd a szemembe, hogy nem szeretsz.
A lány elkapta pillantását a könyörtelen szempárról, amely átlátott
rajta.
– Nem... szeretem kegyelmedet – préselte ki magából a szavakat.
A szentek közönyös arccal hallgatták hazugságát a festett üveg
ablakokon. A gyertyák szelíden pislákoltak, a levegőt súlyosan
megülte a tömjénfüst.
– Nézz a szemembe, úgy mondd.
Guinevere-nek vadul kalapált a szíve. Itt, az Isten házának szent
csöndjében is úgy érezte magát, mint egy csata vagy egy vad orkán
kellős közepén. A légkör most, ha lehet még feszültebb volt, mint
mikor félmeztelenül állt az eső verte fák alatt a határvidéki erdőben.
Nyelt egyet, és szembenézett Lancelottal. Kétszer is megszólalt, de
mindkétszer elhallgatott. Egy szent helyen istenkáromlás a
hazugság, kivált ha saját szívének hazudik az ember. Lancelot
kinyúlt, és megfogta Guinevere kezét.
– A tested is azt mondja, hazudsz – mondta halkan. Közelebb
vonta magához a lány kezét, és megcsókolta a tenyerét. – Most,
ebben a pillanatban elhagyom Camelotot, ha velem jössz.
Guinevere kis híján igent mondott. Szíve sikoltva követelte, hogy
így feleljen. Vele lenni, miközben otthonuk egy ló háta és az
országút. Jaj, Istenem, gondolta, bárcsak tényleg tehenészlány
lehetnék. De nem az volt. Guinevere volt, Leonesse úrnője,
kötelességei voltak a hazájával szemben, és itt volt ez a csodálatos
király, Arthur. Ezért az igen mégsem hangzott el. Visszahúzta a
kezét, ám tenyerén még ott bizsergett Lancelot ajkának érintése.
– Ez az egyetlen esélyünk a boldogságra, nincs másik életünk –
mondta a férfi, még mindig a lányra függesztve tekintetét,
megpróbálva magával ragadni.
Guinevere állta a sarat. Ha érzelmei másfele húzták is, tudta, mi
az útja.
– Nem, nem így jön a boldogság. Azt kell tennem, amit helyesnek
ítélek. Azután vágyjon a boldogság, vagy sem, ahogyan Isten akarja.
– Isten?
A szó tovább visszhangzott a székesegyházban, és a gyertyák
meglibbentek. A férfi lenyelte mindazt, amit még mondani akart, s
csak nézett a lányra, szerelemmel, vággyal, könyörögve. Félve,
hogy megtörik egy ilyen pillantás súlya alatt, Guinevere megfordult,
és kisietett, csaknem szaladva.
Lancelot meghallotta a lány mögött bezáruló ajtó csapódását. Az
oltár fölött és azon túl sorakozó festett üveg ablakokra emelte a
tekintetét. Az ablakok ólomfoglalata porosan, elmosódottan csillogott
a gyertyafény homályában.
Lassan újra letérdelt, és fejét imára hajtotta, de mikor oda ért,
"Legyen meg a te akarod", torkán akadt a szó.
A székesegyház nagy keleti üvegablakán át áradt be a napfény, és
tündöklő színszilánkokkal töltötte meg a padlót meg a levegőt –
rubinnal, ametiszttel, kobalttal és topázzal. Az egyik ólomfoglalatban
Krisztus glóriától övezve ragyogott fel a hívők gyülekezete előtt, s
kezeit áldásra emelte. Egyesek úgy vélték, hogy az Isten
Bárányának arca a megszólalásig hasonlít Arthur ifjúkori
képmásához.
Kürt harsant, a visszatérő dallam végigvisszhangzott a
székesegyház boltívein és oszlopsorain, és úgy lebegett a nagy
favázas fedélszék felé, akár az imádság az ég felé. Amint csönd
ereszkedett a nyomába, Arthur előrelépett a festett üvegen betűző
napvilág reszkető visszfényében, és lenézett az előtte térdeplő férfi
lehajtott fejére. Kezében királysága kardját tartotta, s a napsugár
fodrozódása a pengén a szivárvány színeivel vonta be a kardot.
Arthur a kard lapjával könnyedén megérintette Lancelot mindkét
vállát, térdhajtás kíséretében, amely a lovagi cím adományozását
jelentette.
– Kelj fel, Sir Lancelot – jelentette ki.
Lancelot így tett, és arcába ragyogtak a Krisztus-ablak
kristályszínei. Arthur visszatette kardját hüvelyébe, és jobbját
felemelve keményen megrázta Lancelot kezét.
– Testvérem vagy életre-halálra.
Szavai méltóságteljesen, szenvedélyesen zengtek, hogy mindenki
hallja. Azután Arthur félrelépett, és Agravaine foglalta el a helyét, aki
megismételte a kézszorítást.
– Testvérem vagy életre-halálra.
Így vonultak sorba a Nagytanács lovagjai, egyik a másik után;
elmondták az eskü szavait, s befogadták Lancelotot maguk közé.
Még Kay és Mador is, akik pedig tiltakoztak Lancelot lovaggá ütése
ellen, őszintén, minden neheztelés nélkül ejtették ki az eskü szavait.
Mindez a Nagy Király akarata szerint történt, és nem kívántak
akadályt gördíteni ez elé, mégpedig éppen a menyegzője napján.
Legyen ez a nászajándéka.
Lancelot valami nagy látványosságra számított lovaggá ütése
alkalmából, de csalódnia kellett várakozásában. Jóllehet mindenki a
legpompásabb öltözékét és ékszereit viselte, maga a szertartás
lényegre törő és egyszerű volt. Hűségeskü mindhalálig. Jóban-
rosszban, a kard érintése által szentesítve. A kemény kézszorítások
megbizsergették a vérét, és noha megfogadta magában, hogy
távolságot tartva, egy óvatos megfigyelő szemével nézi az
eseményeket, mégis szíve legmélyéig megrendült. Szinte tudtán
kívül válaszolt valamennyiőjüknek.
– Testvéretek vagyok életre-halálra.
Lovaggá avatása volt a nap első szertartása. A második, a nap
fénypontja Arthur és Guinevere menyegzője lesz. Ezért telt meg
zsúfolásig a székesegyház, ezért villogtak ékkövek a pazar selyem
és bársony köntösökön. Lancelot, aki maga mértékletesen a királyi
testőrgárda kék és ezüst színeibe öltözött, helyet foglalt a tanács
többi lovagja között. Díszkíséretet alkottak a főhajó mentén,
miközben Arthur maga a pappal arájára várt az oltárnál.
Lancelot szobormereven állt ott, mintha a világon semmi sem
mozdíthatná ki nyugalmából, és valóban kőkeményre keményítette a
szívét. Másként nem tudta volna elviselni élete elkövetkező óráját.
 A székesegyház nyitott főbejáratához arany négyzetet rajzolt a
napsugár; itt lépett be Guinevere. Egy pillanatra megállt a
sugárkoszorúban, akár a magas festett üveg ablakok egyik
angyalfigurája, aranysárga, habosfehér látomás. A haján játszó
napsugár bronz, arany és vörös csillámokat ragyogtatott fel.
Egyetlen kürtharsanás jelezte beléptet, majd mély csend ülte meg a
templomot. Nádkosaras gyermek járt körbe lassan a főhajóban, s
illatos, halvány rózsaszirmokat hintett a kövezetre.
Guinevere nagyot sóhajtott, hogy nyugalomra intse magát, majd
lassan, méltóságteljes léptekkel az oltár felé indult. Lancelot érezte a
közeledtét; maga a levegő is mintha megreszketett volna.
Megfogadta, hogy mereven előrenéz majd, s nem ad jelt magáról,
ám elszántsága megingott a látvány, a lány alázuhogó hajrengetege
és a teste ruganyos idomaihoz simuló selyem esküvői ruha
bűvöletében. Ilyen közel és mégis milyen távol. Lelke minden
éhségével bámulta a csodát. A lány szeme rávillant, s ő még futóbb
pillantással viszonozta, majd Guinevere királyian vonult tovább
várakozó vőlegényéhez. Lancelot maga elé meredt: kifosztottnak
érezte magát.
Az Arthur szemében égő túlcsorduló öröm ideges mosolyt váltott ki
az oltár lépcsőjén álló Guinevere-ből. Még mindig nem volt biztos
abban, hogy helyesen cselekedett-e, de elméje nyugodt volt. Ez a
frigy apja, Leonesse, Arthur és Camelot érdekeit szolgálja. No és a
magáét is, saját boldogságát. Mi fájt akkor úgy, miközben
mosolygott? A pap intésére Arthur letérdelt mellette, s fejet hajtva
maga is mellétérdelt.
A menyegzői harangok még mindig vidáman csengtek-bongtak a
városban, minden egyes kondulás a Nagy Király és Lady Guinevere,
Leonesse úrnője egybekelését hirdette. A téren óriási vásár
közönsége hullámzott, bűvészek, tűz- és kardnyelők szórakoztatták
a népet. A versenypálya ponyváit eltávolították, és a város ifjai ismét
összemérték erejüket a pörgő labdákkal meg hólyagokkal, ha
Lancelot teljesítményét nem is tudta senki megismételni.
A palotában ezalatt Camelot lovagjai felesküdtek új királynéjuk
szolgálatára. Guinevere szinte eltörpült a díszesen faragott, emelt
trónszéken, Arthur oldalán, miközben a különböző méltóságok sorra
tették le hűbéresküjüket. Agravaine volt az első, kék szeme
ragyogott, amikor elébe térdelt.
– Megesküszöm, hogy szeretettel szolgálom Guinevere-t, igaz és
törvényes királynőmet, és megvédem a becsületét, mintha a sajátom
volna.
A szavak hasonló töltésűek voltak, mint Lancelot lovaggá
ütésének formulái, csak több volt bennük a lovagiasság és kevesebb
a nyers erő.
Guinevere szeme találkozott Agravaine tekintetével, és
ünnepélyesen mosolygott. A lovag felkelt, meghajolt, és átadta
helyét a soron következő Patrise-nak. Guinevere szeme Lancelotra
vándorolt, aki a sor végén várakozott, ő volt az utolsó lovag. Arca
kifejezéstelen volt, ilyennek látta a székesegyházban is a rövid,
szenvedő pillantása előtt. Miért nem érti, tűnődött a lány
elkeseredve. Miért nem lovagolt el tegnap éjjel? Így mindketten
addig tépázzák és gyilkolják a lelkűket, amíg csak foszlányaik
maradnak.
– ... igaz és törvényes királynőmet, és megvédem a becsületét,
mintha a sajátom volna.
Guinevere összeszedte magát, és Patrise-ra mosolygott. Jobb
keze a balján nyugodott, ott, ahol az arany jegygyűrű, egy brilliáns
kelta ötvösmunka csillogott az ujján, az örökkévalóság és
összetartozás jelképe. Valamennyi lovag elmondta a maga
fogadalmát, és helyet foglalt a kerekasztalnál, míg végül egyetlen
lovag maradt hátra, és egyetlen szék állt betöltetlen. Guinevere
megacélozta akaratát.
Lancelot előrelépett, és úgy térdepelt a lába elé, mint előző
éjszaka Isten oltárához. Ám ahelyett, hogy fejet hajtott volna előtte,
ahogyan a többiek tették, közvetlenül a szemébe nézett. Tekintete
átható volt, mint egy kard hegye, és egyenesen a lány szívébe
hatolt.
– Megesküszöm, hogy szeretettel szolgálom Guinevere-t, igaz és
törvényes királynőmet, és...
Ám ekkor valaki ököllel verni kezdte a külső ajtót. Minden szem a
zaj felé fordult, és Arthur intésére a szolgák odasiettek, hogy ajtót
nyissanak.
 A küszöbön álló alak láttán Guinevere felszökkent, arca falfehérre
sápadt.
– Jacob! – kiáltotta, és repült le a lépcsőn, az ajtóhoz. A szolgát
két katona támogatta, mert jártányi ereje sem volt. Arca vérzett,
sebek borították, és lélegzete szaggatottan zihált.
– Bocsáss meg, úrnőm – lihegte, de vér jött a szájából. – Rossz
hírt... hozok... Malagant... elfoglalta... Leonesse-t. – Vörös cseppek
fröccsentek alá az ingére, és feje lehanyatlott. – Mentsetek meg
minket... mert felégetnek.
– Jacob? – kiáltott Guinevere aggódva és rémülten.
Szolgája azonban nem felelt. A katonák óvatosan a földre
eresztették, egyikük pedig szánakozva a királynő felé fordult.
– Meghalt, királynő – mondta. – Azt hiszem, már csak az irántad
való hűség tartotta benne a lelket. A teste már régen befejezte.
Zokogás szakadt föl Guinevere torkán, de elnyomta. A könnyek
később jönnek, majd ha magára marad. Most erősnek kell lennie.
Arthurra nézett.
– Hallotta fenséged, mit mondott Leonesse-ről?
Arthur védelmezőn átölelte.
– Igen, hallottam. Nem késlekedhetünk. A tanács máris összeült, a
hadsereg fegyverben. Mielőtt leszáll az éj, úton lehetünk Leonesse-
be.
És az őrökhöz fordult.
– Vigyétek ezt az embert a kápolnába, és hozassatok papot.
Szeretném a lehető legnagyobb tisztelettel eltemetni.
– Igenis, fenség.
A katonák dolguk után láttak. Arthur parancsokat kezdett
osztogatni kapitányainak, köztük Lancelotnak is. Guinevere figyelte,
mint erősíti fel a férfi kardhüvelyét az övére, és eszébe jutottak a
szavai: "Isten óvjon egy ilyen naptól". De Isten nem óvta meg.
Lancelot ekkor felemelte a fejét foglalatosságából, és tekintetük
találkozott. A lányé tele volt gyötrelemmel, a férfié megértéssel.
16. fejezet
Három nap és három éjjel menetelt Camelot hadserege Leonesse
felé. Szép idő volt, az utak is jók. Malagant haderejének fosztogató
előőrsei sem zavarták meg őket. Láttak ugyan alkalmanként
felderítőket, ám ezek tisztes távolságban maradtak, mivel feladatuk
az volt, hogy jelentsék Arthur csapatmozgásait Malagantnak. Arthur
is kiküldte a maga felderítőit, de azok háborítatlannak mondták az
utat Az ellenség sehol sem mutatkozott, csupán egy-egy égő
parasztház vagy csűr utalt a jelenlétére.
A negyedik nap, szürkületkor mászták meg Camelot emberei az
utolsó hegygerincet, s néztek alá Leonesse termékeny völgyére. A
víz tükre visszaverte a naplementét a folyó kanyarulatában, és a
csöndes város felé vonta a tekintetet. Arthur megállította lovát a
hegyen, Guinevere az oldalán lovagolt Holdfényen. A lány letekintett
az ismerős tájra. Délre erdők, a város előtt rétek, északra hullámzó
lankák.
Mindössze néhány hónap telt el azóta, hogy ugyanezen a
hegytetőn állt, s szeretettel, szenvedélyes büszkeséggel nézett le a
városra és serény, elégedett polgáraira. Búzaszín kövek és vörös
cseréptetők, gyümölcsös kertek és napfény locsolta udvarok.
– Leonesse – suttogta sajgó szívvel.
Legalább Malagant nem égette fel eddig, ahogyan felégette azok
hajlékait, akik mélyebben, a vidék szívében éltek. De vajon miért
nem támadott, mi volt ez, ha nem csapda?
Arthur ugyancsak éberen fürkészte a távoli város falait, száját
összeszorította, s csak ez jelezte, micsoda indulatok fortyognak
bensőjében.
– A hidat nem őrzik – jegyezte meg. – És a kapuk is nyitva.
– Mit gondol fenséged, mire készül Malagant? Talán elmenekült a
jöttünkre?
Guinevere hangjában több volt a remény, mint a meggyőződés.
– Szerintem nem. Malagantnak is van büszkesége, mint
akármelyik férfinak u – mondta. Arthur elgondolkozva. – És ő volt, aki
először támadott. Ha visszavonult, az a saját céljait szolgálja, nem a
mi életünk megkönnyítését. – Hátra fordult, és Kayt kereste a
kíséretében. – Letáborozunk éjszakára.
Kay kilovagolt a sorok közül. A szemében félelem ült.
– Hol, fenség?
– Ott.
Arthur előremutatott egy nyílt, füves térségre, amely sötétzöld volt
a sűrűsödő homályban. Legelésző juhok kísérteties körvonalai
pettyezték a tájat, bégetésük megnyugtató, vidéki és hangulatot
árasztott, amely teljesen idegen volt a háború feszültségétől.
Kay egy tapasztalt katona nemtetszésével tanulmányozta a
terepet.
– Ott kevés a fedezék, fenség. Hogyan védjük meg magunkat,
ha...
Arthur semmit sem szólt. Elég volt egy tekintet, és Kay beadta a
derekét.
– Parancsára, fenség! – ezzel tisztelgett, és ellovagolt, hogy kiadja
a parancsot a táborveréshez.
Kay nem nyilvánított véleményt, ám merev arckifejezése és nyers
hangja magáért beszélt. A lovagok felverték a sátrakat, és tüzek
gyújtottak vacsorafőzéshez. A nagy tábor peremén katonák hosszú
szerkezeteket emeltek le a szekerekről, és húztak tovább kötelekkel,
magas őrtornyokat építve belőlük. Időközben előkészületeket tettek
a lehetséges összecsapásra.
Lancelot első válasza a táborverés parancsára hasonló volt
Kayéhez, de azután hamar félresöpörte aggodalmait. Arthur túl
tapasztalt tábornok ahhoz, hogy ilyen nyilvánvaló hibát vétsen,
hacsak nem valami céllal teszi. Az a hír járta róla, hogy első csatáját
mindössze tizennégy esztendősen nyerte meg a nagy tengerről
támadó betolakodók ellenében, és azóta egyszer sem szenvedett
vereséget.
Cselre ellencsel, gondolta Lancelot, miközben Jupitert ápolta.
Malagant elrejtőzött valahol, azt remélve, Arthur bevonul Leonesse-
be. Most Arthur megkísérli előcsalogatni a búvóhelyéről. Lancelot a
hátaslova körül sürgölődött, és ellenőrizte, nem szenved-e bármiben
hiányt. Az utolsó három nap nehéz volt embernek és lónak egyaránt.
Ha csatára kerül sor, elengedhetetlen valamennyi pihenő. A lovag
még utoljára rálegyintett Jupiter sima, fekete nyakára, s magára
hagyta zab- és szénaadagjával. A katonák közé ment, mert immár a
Főtanács tagja volt, és tudta, hogy jelenléte lelket önt a többiekbe.
Megállt a tűznél, és elfogadott egy tál zöldséges húslevest az
egyik katonától, aki fortyogó vas üstöt kavargatott fa merőkanállal. A
leves forró volt, és Lancelot élvezettel szürcsölgette, miközben
körbepillantgatott a körülötte zajló nyüzsgésre. A közelben két férfi
fente a kardját nagy, olajozott köszörűköveken, és hangos
tréfálkozással próbálták elűzni félelmeiket. Egy nyílkészítő lúdtollal
és csillagvirág gyökeréből készült enyvvel feltollazta a nyílvesszőket.
A fegyvereken elvégezték az utolsó javításokat és igazításokat.
Szerzetesek és világi munkások felcsereszközöket teregettek szét,
hordágyakat fabrikáltak, kötést téptek. A katonák idegesen nézték
ezt a sok hasznos munkálkodást, és keresztet vetettek, mikor el
kellett haladniuk a felcser állomáshelye mellett, az ég közbenjárását
kérve, ne találják magukat a műtőágyak egyikén.
Lancelot figyelte mindezt, úgy érezte, része e sok lótás-futásnak,
mégis kívülálló. Még mindig jöttment, idegen.
"Testvérem vagy." Mosoly suhant át az arcán, irónia és humor
keveréke. A húslevest befejezve visszaadta a tálat az üstöt
kavargató katonának, megköszönte a jóságát, és továbbment a
király sátora felé, amely a hegygerincen állt. Mellette kisebb sátrat
vertek fel, s belülről női hangok halk mormolása hallatszott.
Összeszorult a gyomra, amikor felismerte Guinevere sátrát, és akár
egy suta kamasz, azt várta, bújjon elő most, hogy a szemét
legeltethesse rajta. Egy pillanatig habozott, de más kapitányok és
hadsegédek is Arthur sátrába tartottak. Mivel nem akarta magára
vonni a figyelmet, csatlakozott hozzájuk, s megállva a küszöbön,
felemelte a sátorponyvát egy felderítő számára, aki most tért vissza
Leonesse-ből.
Arthur egy kecskelábú asztalnál ült, körötte tanácsa lovagjai.
Térképet terített maga elé, melynek sarkait kövek fogták le, és Arthur
a tőrével mutogatott.
A felderítő a király elé térdelt, azután felkelt, hogy megtegye
jelentését.
– A város üres, fenség.
 Arthur bólintott, mintha a fegyvernök szavai megerősítenék
feltevését. Forradásokkal teli katonakeze a tőrrel játszadozott.
– Bementél?
– Nem, fenség. De minden kapu nyitva áll. Odabent semmi
mozgás, sem katonák, sem polgárok. Hollót és kányát sem láttam
többet a szokásosnál. Nem bántották a lakosságot.
– Szép munka volt – bólintott Arthur a felderítőnek. – Menj, keríts
magadnak enni-innivalót, azután jelentkezz egy órán belül. További
megbízásom van a számodra. A többiek meg hegyezzék a fülüket.
Arthur terve egyszerű volt, Malagant saját haditervének
továbbfejlesztett változata.
– Tűz ellen tűzzel harcolunk – mondta kapitányainak.
E szavak kellemetlen emlékeket ébresztettek Lancelotban, aki
vissza is vonult az első adandó alkalommal, hogy felkészüljön a
közelgő csatára.
Körbejárta a tábort, ellenőrizve, helyén van-e a tábori őrség és az
őrök is az őrtornyokban. Parancsok hangzottak el a parancsnoki
sátorban, és a tábor alaposan, gyorsan teljesítette a parancsokat.
Lancelot visszatért az előretolt állásokból, és a serénykedő
csapatokon áthaladva a lovak vonala felé indult. A királyi testőrgárda
került útjába, és késztette megállásra. Camelot és Leonesse kék és
arany selyemből készült királyi zászlói lobogtak a parancsnok
lándzsájának hegyén.
– A királynő! – kiáltotta. – Adjatok utat!
Guinevere körbejárta a harcosokat, beszélgetett velük, igyekezett
bátorságot önteni beléjük. Hangja hallatán Lancelot szíve
fájdalmasan összeszorult. A királyné karcsú, egyenes alakját látni
több volt, mint amit el tudott viselni. A közelség egyszerre volt túl sok
és túl kevés.
Guinevere befejezte beszélgetését egy, a tűznél üldögélő
íjkészítővel, és indult tovább, mikor elkapta Lancelot pillantását a
fáklyafényes estében. Sem a teste, sem az arckifejezése nem árulta
el, hogy tudomást szerzett a férfi jelenlétéről, az mégis meglátta
saját vágyának tükörképét a királyné szemében, mielőtt Guinevere
lesütötte volna pilláit, és továbbment volna.
Szeretlek!, kiáltotta volna utána legszívesebben, ám a szavak
fogva maradtak elméje börtönében. Guinevere kedvéért ott is kellett
maradniuk.
A királynét megrázta, miért reszket meg még mindig a teste
Lancelot tekintetére. Azt remélte, hogy az Arthurral kötött
házassága, a szent eskü kimondása majd megváltoztatja érzéseit.
Bizonyos értelemben így is történt. Most a korábbinál is jobban óvta
Arthurt, büszkeségét, érzelmeit; tudta, mennyire sebezhető a férfi a
királyi külső alatt. Ugyanez csökkentette Lancelot iránti szerelmét is.
Ő is sebezhető volt persze, jobban megrugdosta az élet, mint
Arthurt, és nehezére esett újra meg újra megbántania azzal, hogy
egy másik férfihoz tartozik. Arthur teljesítette elméje elvárásait, de ha
szembe kellett néznie a keserű igazsággal, Lancelot volt az, akit
szeretőként kívánt magának. Ahogy Arthur ránézett, az meleg
biztonsággal töltötte el lelkét. Ahogy Lancelot nézte, az égette a
testét.
Megszaporázta lépteit, mintha ezzel maga mögött hagyhatná a
gondolatait, s visszatért a parancsnoki sátorba. Arthur a számtalan
tábortüzet nézte, amelyek, akár a csillagok, pislákoltak a nyílt
mezőn. Rét- és füstillatot hordozott az esti szellő. Guinevere megállt
a férje mellett, és hirtelen indulattól vezérelve egyik karjával hevesen
átölelte, biztonságába kapaszkodván. Jó és helyes volt ez így. Így
kellett lennie. Felejtsd el a másikat, gondolj csak Arthurra és
Leonesse-re!
Ölelésének hevessége meghatotta, egyúttal azonban mulattatta is
Arthurt. Megcsókolta Guinevere feje búbját, és karját a nő dereka
köré fonta. Mert egyelőre csak névleg voltak házasok.
Kierőszakolhatta volna nászéjszakáját sátrában, a csillagok alatt is,
de a sátorponyva túl vékony volt, ezért túl sok fül hallotta, túl sok
szem látta volna azt, amit magánélete fénypontjának szánt. Csak ő
és Guinevere, nem a király és a királyné, hanem a férfi és az
asszony. Karja megfeszült, amint kipillantott a táborozó katonákra.
Katonaösztönével tudta, zsigereiben érezte, hogy megnyerik ezt a
háborút.
– Mi az, nagyuram? – kérdezte Guinevere, és kissé megfordult,
hogy felnézzen a férjére.
Arthur megrázta a fejét. Ha zsigerei győzelmet jósoltak is neki, a
csontja jéghideg maradt, mintha csak kísértetek taposták volna a
lelkét.
 – Semmi – mormolta. – Egy öreg katona szomorúsága. –
Megszorította asszonya derekát, és megcsókolta a homlokát. – A
nyári éjszakák és a bájos ifjú asszonyok nem a legjobb
előkészületek egy férfinak a csatára.
– Nem akartam bánatot okozni.
– Malagant előbb vagy utóbb úgyis lecsapott volna, akkor is, ha
nem vagy nekem – mondta a király, s megvonta a vállát. – De
hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem halasztottam volna
szívesen későbbre ezt az egészet.
Guinevere nekitámaszkodott, magába itta férje erejét, lágy haja a
férfi szakállas arcára omlott.
– Magam is így gondolom – mormogta. Minden csöndes volt most,
a farkasok órájában. A hold lenyugodott, a legragyogóbb csillagok
már lebuktak a szemhatár mögé. Csupán a parázs izzott a
tűzrakásokon, amelyeknél Arthur hadserege melegedett az éjszaka,
s a tűzkosarak és szarulámpák sem pislákoltak már a világosan
derengő ponyvasátrakban. Szellő játszott dévaj ujjakkal a táborban,
a füvet zörgette, a petyhüdt lobogókat fodrozta, s felemelt egy
kifűzött sátorszárnyat. A táboron kívül legelésző juhok szorgosan
bégettek egymásnak. Az őrszem mozdulatlanul állt a magas
őrtoronyban.
Elaludt a posztján, gondolta Ralf megvetéssel. Camelot katonái
elhájasodtak Arthur úgynevezett békéjének éveiben. Öreg bolond.
Malagant kapitánya óvatosan megérintett egy gyógyuló forradást az
ajkán, majd parancsot adott várakozó hadsegédének. Az tisztelgett,
és továbbította a parancsot. Nem telt bele néhány pillanat, és a
juhok megindultak Arthur sátrai felé, fedezékükben fekete ruhás
katonák lopóztak előre kuporogva. És az előőrs nyomában további
egységek nyomultak előre a fűben lapulva, készenlétbe helyezett
fegyverrel. A juhnyáj futásnak eredt, hasított patájuk a lágy gyepen
dobogott. Ralf mögött lóhátas martalócok sorai várták a jeladást a
támadásra.
Ralf lova megpenderült, és felágaskodott.
– Rajta! – kiáltotta Ralf, és intett egy kürtösnek, hogy adja meg a
csatajelet. A kürtszó úgy zengett végig a néma táboron, akár az
apokalipszis harsonái. A juhnyáj fejvesztett menekülésbe kezdett, és
szétszóródott. A közébük húzódó katonák a táborra rontottak,
gyilkolásra készen.
Rövidesen lovascsapatok is érkeztek, vagdalkozva, lövöldözve. A
sátrakat feltépték, és a hálózsákokat darabjaira szabdalta a halálos
szablyák fűrészes pengéje. Hatalmas kavarodás támadt, a vakító
lángok fénye robogó testek sötétjére hullt.
Ralf meghúzta a gyeplőt és megállította a lovát, amelyik izgatottan
toporzékolt. Tekintete végigsiklott a terepen, és jeges rémület
szorította össze a szívét. Hol a haláltusa hörgése? Hol vannak a
tántorgó sebesültek? Arthur egyetlen katonája sem rántott fegyvert,
hogy visszavágjon. Az egyik égő őrtorony felé kormányozta a lovát,
és a lábánál elterülő őr tetemét nézte, akinek mellét nyílvessző fúrta
keresztül. Tűz nyaldosta a holttetemet, és míg Ralf vizsgálgatta, a
kámzsa hátracsúszott a fején. Az arc azonban nem volt más a
kámzsában, mint egy szalmaköteg, amelyet durva fapózna rögzített
a testhez.
Ralf egy pillanatig döbbenten meredt a látványra. Majd
megrántotta a gyeplőt, és ezt mennydörögte:
– Bolondok, nincsenek itt, nincsenek itt! Szalmabábokkal
harcoltok!
De nem ő egyedül hallatta ezt a vészkiáltást. A többi katona is
hamarosan rájött, hogy áldozataik összegöngyölt takarók és régi
rongyok, amelyeknek fa, gallyak és szalma adta meg az emberi
formáját.
A közelben lángcsóvák virágoztak ki a sötétben, fáklyák gyúltak,
egyik a másik után. Így gyulladt ki a ragyogás, akár egy lánc egymás
követő szemei, míg a lánc hatalmas körbe nem zárult.
– Bekapták a horgot – vigyorgott Lancelot Agravaine-re, amint
meggyújtotta fáklyáját a társáéról, és továbbadta a tűz ajándékát
Patrise-nak, aki a másik oldalán várakozott.
– Sokkal többet bekapnak, mielőtt végzünk velük – dörmögte
Agravaine, és sebhelyes marka ökölbe zárult csődöre kantárszárán.
– No ez lesz az utolsó vacsorájuk, annyi bizonyos. – Oldalvást
nézett Lancelotra. – Sok pletyka kering kegyelmedről, de mindegyik
arról kezeskedik, hogy mesterien bánik a karddal.
– És most az egyszer azt reméli kegyelmed, hogy a pletykák
igazak?
 Lancelot mosolygott. Agravaine viszonozta a mosolyt.
– Ami a kardforgatást illeti, igen – mondta.
Camelot lovagjai megkezdték előrenyomulásukat a tábor felé, ahol
Malagant csapatai kavarogtak. Először méltóságteljesen léptettek
lovaikon, akárha egy díszfelvonuláson vennének részt, páncélzatuk
vad, vörös fényekben izzott. Nyereg a nyereg, térd a térd mellett
léptettek előre, büszkén és méltóságteljesen. Testvérek életre-
halálra. Ugyanezzel a sima, méltóságteljes könnyedséggel Arthur
magasra emelte kardját, s a csillagok felé sújtott a pengével. Tüdeje
kitágult, és az éjszakát betöltötte a király zengő hangja.
– Támadás!
Harci kürt fújt riadót, a rezes akkordok kis híján megsüketítették
Lancelotot. Kieresztette a kantárszárat, és megsarkantyúzta a lovát.
Jupiter nekiiramodott, és felzárkózott Agravaine pejlova mellé. A föld
reszketett a paták mennydörgéstől. Gyorsabban, egyre gyorsabban
zúdult sor a sor után. Arthur gyalogosai, akik úgy emelkedtek fel a
fűből, mintha a földből nőttek volna ki, kivont karddal, magasra tartott
pajzzsal csatlakoztak a rohamhoz.
A lovagok ellenállhatatlan erővel csaptak le Malagant fejvesztett
seregére. Kardok csattantak a pajzsokon, más kardok kivédtek
csapásaikat, vagy bőrbe és húsba hasítottak. Most érkezett el a
halálsikolyok ideje, amelyekre Ralf annyira várt, csakhogy saját
emberei hallatták őket.
Egy íjpuskából kilőtt nyíl sziszegve Lancelot fülét súrolta. Egyetlen,
olajozott csapással levágta a férfit, aki a nyilat kilőtte. Jupiter egyszer
sem botlott meg alatta. Kétoldalt Agravaine és Patrise vágtattak
mellette, kardjukat suhogtatva. Úgy festettek, mint három arató a
földeken, megállíthatatlanok voltak. Vágj, döfj, suhints, védj! Vörös
tűzfény és a vér karmazsin keresztsége.
Ám mikor a lovagok rendet vágtak az ellenség sorai között, Ralf
segélycsapatai törtek elő a sötétből, s kaszabolták gyilkos dühvel
Arthur gyalogosait. Újult erővel lángolt föl a küzdelem, sebesültek
sikolyai hasítottak az éjszakába.
Arthur a csatától távolabb, egy kis magaslatról osztogatta
parancsait, hogy belássa a terepet, és oda irányítsa az embereit,
ahol szükségesnek mutatkozott. Nem kerülte el figyelmét, mint vág
le Agravaine, Patrise és Lancelot mindenkit, aki csak a kardjuk elé
kerül. Kiváló kardforgatónak ismerte két hűséges lovagját, Lancelot
azonban ugyanolyan jónak bizonyult, ha nem jobbnak. Nem volt
ugyan olyan erőteljes testfelépítésű, mint Agravaine és Patrise,
mégis ruganyos ereje, villámsebes fürgesége megtette a magáét.
Arthur vizsgálódását két lovas katona szakította félbe, akik feléje
vágtattak.
– Az íjászok a helyükön vannak, fenség tisztelgett az első.
Arthur kurtán biccentett.
– Várjanak, amíg jelt adok.
– Parancsára, fenség! – A katona megsarkantyúzta hátaslovát, és
elvágtatott.
– A balszárny meghátrál, fenség – jelentette a második hírvivő.
– Akkor vonuljanak vissza, és rendezzék soraikat. Keresd meg
Agravaine-t. Mondd meg neki, hogy támadjon.
– Parancsára, fenség!
Arthur most egy harmadik katonához fordult, aki ugyancsak
odalovagolt.
– Tartja magát a derékhad?
– Igenis, fenség.
– Helyes. A második zászlóalj vonuljon erősítésül a balszárnyra.
A katona tisztelgett, és elvágtatott. Arthur megújuló éberséggel
figyelte a csatát, miközben egyik kezét kardja markolatán nyugtatta.
Hosszú inasidőt töltött le a csatamezőn. Több mint negyvenévi
tapasztalat nehezedett a vállára. Nem kételkedett abban, hogy
ennek segítségével legyőzheti Malagant, Gore urát. Feljebb a
hegyoldalban Guinevere és kísérete várakozott, hogy amennyiben
bekövetkezne a lehetetlen, sietve elmenekülhessenek. A király
érezte, hogy hitvese lélekben ott van mellette, érezte szenvedését
és elszántságát, amint a két sereg összecsapott Leonesse-ért. Vajon
ő is ugyanúgy ott érzi-e maga mellett? Minden jóra fordul, nyugtatta
magát gondolatban. Malagant nem győzhet.
A völgy túloldalán, egy távoli domboldalon, Malagant ugyancsak
mozdulatlanul ült a hátaslován, s közönyös tekintettel követte a
csapatmozgásokat. Felemelte egyik karját, amire egy század
martalóc dübörgött le a dombról, s bocsátkozott a küzdelembe. Úgy
csapódtak a kavargó testeknek, ahogyan a hullám vágódik a
sziklának: ezer cseppre szétfröccsenve magasba tornyosul, majd
visszahull a sötétbe. A sikolyok tajtékként permeteztek az
éjszakában.
Arthur keze megmarkolta csődöre kantárszárát, s a sötét
aranyderes izgatottan hánykolódott. A balszárny makacsul tartotta
magát. A lovagok továbbra is lándzsaként nyomultak Malagant
csapatai közé; Agravaine, Lancelot és Patrise alkotta ennek a
lándzsának a hegyét...
Paták robajlottak. Újabb küldönc vágtatott Arthurhoz, és elfulladó
lélegzettel tisztelgett.
– Szétzilálódnak, fenség! – lihegte. – Az ellenséges csapatok
felbomlanak!
Arthur bólintott, ám szemében nem csillant még meg a diadal
fénye. Túl gyakran vesztik el a csatát akkor, amikor a tábornok már a
győzelemben reménykedik.
– Tartsátok a derékhadat! – parancsolta, és arckifejezése szigorú
volt, hangja ellentmondást nem tűrő.
– Ne üldözzétek őket. Tartsátok a sorokat. Az ifjú meghajolt, és
visszatért a csatamezőre.
– Az első zászlóaljat átcsoportosítottuk, fenség – jelentette egy
újabb szárnysegéd.
Egy kisebb vágásból vér csurgott alá az orcáján, és lova tajtékzott.
– Az első zászlóalj támadásba! Fújják meg a kürtöt – pattogott
Arthur parancsa. – Figyeljétek a balszárnyat!
– Parancsára, fenség!
Arthur vére énekelt. Lényének egy része a legszívesebben kardot
rántott, s lerontott volna a csatába lovagjai közé, hadd legyen része
még egyszer a testvérség öröméből. Tudva azonban, mi forog
kockán, uralkodott magán. Elméje oly tiszta volt és hideg, mint az
Avalon folyó vize.
A saját megfigyelési helyéről Malagant látta, hogy nem megy
minden úgy, ahogyan tervezte. Arthur hadiszerencséje tartósnak
bizonyult.
– Eljön még az időm – mondta magában.
Mindezt nem bizonygatásnak, hanem a sors akaratának vélte.
– Győzök, és enyém lesz a Nagy Királyság.
Ralf vágtatott oda hozzá a lángba borult sötétből, arcát vérpatak
szántotta, kardja csuklóig karmazsinvörös.
 Malagant felvonta a szemöldökét főkapitánya láttán.
– Nyertünk?
Ralf elfintorodott.
– Csaknem, hercegem.
Malagant megkockáztatott egy mosolyt.
– Ilyen rossz a helyzet?
Ralf megnyalta az ajkát, nem tudva, hogyan fogadja ura
akasztófahumorát.
Malagant levezette a lovát a hegyről, ahol újabb, óriási sereg várta
– a tartalékcsapatok. Vagy mindenestől Arthur ellen vezényli őket, és
egy végső, elsöprő támadásba veti minden reményét, vagy a
bölcsebb megoldást választja, és átmenetileg visszavonul. Az utóbbi
mellett döntött. Arthur most nagyon elemében van. Nagy a
valószínűsége, hogy ez az átkozott királyi testőrgárda őket is
lekaszabolná. Azonkívül azt sem tudta, hány katonája van Arthurnak
tartalékban.
Karját magasba emelte, és a távoli hegyek felé intett, megadva a
jelet a visszavonulásra. Az idő az ő oldalán áll.
Lent a völgyben Agravaine odahagyta a csata maradékát, és
Arthurhoz lovagolt. A kimerültségtől lihegve, győzelemtől sugárzón
hajtott fejet a király előtt.
– Megfutottak, fenség. Ne menjünk utánuk?
Arthur összepréselte az ajkát, és összehúzott szemmel nézte a
hegyet, amelyen Malagant parancsnoki állása volt. De nem égtek
már fáklyák a hegygerincen.
– Nem – mondta pillanatnyi gondolkodás után. – Hadd menjenek,
jól elláttuk a bajukat. A mi dolgunk most Leonesse.
A lovagok rendezték soraikat Arthur körül. A tizedesek és
hadsegédek újra maguk köré gyűjtötték a parancsnokságuk alá
tartozó katonákat, és felsorakoztatták őket, készen arra, hogy
Leonesse városába vonuljanak. Szerzetesek, felcserek és segédeik
sürgölődtek a csata sebesültjei körül, sebeket varrtak és kötöztek,
vagy adták fel az utolsó kenetet. Azok, akik járni vagy lovagolni
tudtak, a fősereggel indultak a város felé.
Felharsantak a harci kürtök. Lobogók lengtek az éjszakai égen.
Guinevere hajnalhasadáskor ért le vágtában a hegyoldalról fehér
kancáján, hogy csatlakozzon Arthurhoz.
 A királyné a lovagok csoportja felé léptetett, amelynek Arthur állt a
középpontjában. Megkönnyebbült sóhajjal fedezte fel Lancelotot is a
körükben, sértetlenül. Leonesse-ért való rettegésébe most újfajta
félelem keveredett, csaknem olyan erős, mint az előbbi: hogy
elvesztheti azt a két férfit, akik a legtöbbet jelentették számára.
A lovagok szétváltak, hogy átengedjék maguk között Guinevere-t,
ő pedig szórakozottan mondott köszönetet. Magát a várost nem
égették fel, de még beszéde van népével. Fehér kancája megbökte
Jupiter oldalát, mikor elhaladt mellette. Térd ért a térhez. Látta
Lancelot kezét a fekete kantárszáron, és eszébe jutott, hogyan
ragadta meg ez a kéz az övét a székesegyházban, szinte érezte
ajka érintését a tenyerén. Tekintetük egy futó pillanatra találkozott,
majd mindketten félrenéztek. A királyné csatlakozott a férjéhez, és
Leonesse felé fordította a gondolatait.
Agravaine sandán méregette Lancelotot, mert elméjébe rettentő
gyanú fészkelte be magát... De nem: még elgondolni is képtelenség,
hogy Lancelot futó udvariasságnál többel nézett volna a királynéra,
vagy hogy az válaszolt volna a pillantására, mikor szemmel
láthatóan minden gondja Arthur és Leonesse volt.
17. fejezet
Már pirkadt, amikor Camelot serege óvatosan áthaladt Leonesse
tágra nyitott kapuján. Lancelot, akinek idegei táncot jártak
fáradtságában, körbepillantgatott a sötét épületek között, meg végig
a főtérre vezető macskaköves utcán. A harci kürtök elhallgattak, s az
egyetlen zaj a patkók kopogása, csizmák csosszanása volt a
kövezeten.
– Szent Isten! – morogta Agravaine, és keresztet vetett. – Ez a
hely teljesen elhagyatott. – A szeme megvillant. – Hol vannak az
emberek?
Lancelot nem felelt. Jeges borzongás kúszott végig a gerincén,
egészen a haja tövéig. Olyan volt megint, mint a földalatti folyóban,
ahol hányta-vetette az ár, és képtelen volt saját sorsát irányítani.
Amerre csak nézett, ott látta nyomát Malagant kegyetlenségének. Az
ajtókat feltépték, s félig-meddig kifordították sarkukból. A bútorzatot
az utcára szórták, pedig egyszerű asztalok és székek voltak,
amelyeknek semmi értékük nem volt, azonkívül, amit tulajdonosuk
szemében jelentettek. Az üzleteket és műhelyeket kifosztották. A
polcok üresen tátongtak, tartalmukat vagy ellopták, vagy
értelmetlenül kiöntötték a padlóra. És a házak meg a szanaszét
heverő holmik között egyetlen városlakó nem volt látható, sem
eleven, sem holt. Arthurral és embereivel csupán a visszhang űzött
tréfát.
A menetoszlop a főtérre érkezett, és megállt. Guinevere
magánkívül bámult körbe, arca hamuszínre váltott.
– Hol a népem? – kérdezte, és a hangja elcsuklott. – Mit tettek
velük?
Lancelot a főteret vizsgálgatta, amelynek egyik oldalán a templom
állt, a másik oldalt a palota falai foglalták el. Egyszerre zsigerekig
ható rettegés kerítette hatalmába. A templom előtt gyermekjáték,
egy szalmabábu hevert a porban, megszaggatva, ahogy Malagant
lovainak patái végigtapostak rajta. Tekintete a báburól a templomra
villant, a festett üveg ablak szépségére, amint felragyogott a felkelő
napban. Az elevenen vibráló színek a szívébe martak. Szeme
könnybe lábadt. Egy másik templom jelent meg lelki szemei előtt, s
egy másik ablak; perzselő hőség, a fájdalom és rémület sikolyai...
– Nem!
A kiáltás úgy szakadt ki belőle, ahogyan valaha, hosszú évekkel
ezelőtt, eszelős rémülettel telten. Leszökkent megriadt lováról, a
templomhoz rohant, és a nagy, vasszegekkel kivert bejáratra vetette
magát. Óriási gerendát fektettek keresztbe az ajtón, amely
elreteszelte azt, akárcsak annak a másik templomnak az ajtaját.
– Nem! Nem!
Lancelot felzokogott, és az ajtót verte. Az emlék úgy rohanta meg,
hogy szinte beszívta a hajdani füstöt, hallotta a hajdanvolt
kiáltásokat. És jóllehet tudta, már nem lehet megmentenie senkit,
hogy késő, mégis tovább verte az ajtót, a gerendát kaparászta, amíg
tövig fel nem szaggatta a körmét, és ujjai vérbe nem borultak.
Arthur gyors intésére mások is Lancelot segítségére siettek, hogy
elmozdítsák a gerendát. A túloldalról most öklök dobolása és
segélykiáltások hallatszottak. E hangok őrjöngéssé fokozták
Lancelot küszködését. Nem érezte a kezébe hasító szilánkokat,
felhorzsolódott vállát és karját, amint emberi faltörő kossá változott.
Nem hallott mást, csak a segélykiáltásokat; nem látott mást, csak
egy tűztornyot. Még annak a pillanatnak sem volt tudatában, amikor
a gerenda engedett, és a nagy tölgyfaajtó kitárult. Mégpedig olyan
lendülettel, hogy Lancelot térdre bukott.
Egy gyerek futott ki az utcára, megállt, és tágra nyílt szemekkel
bámulta Camelot válogatott hadfiait. Nyomában az édesanyja, aki
féltőn szorította volna karjába, de most ő is megállt, és bámult.
Szeme megpihent a kék és aranyszín lobogókon, azután pedig
Guinevere-en.
– Jaj, úrnőm! – és sírt örömében, megkönnyebbülésében. –
Úrnőm, eljött értünk!
Az asszony Guinevere nyergéhez futott, és megcsókolta köntöse
szegélyét. A királynő, maga is a sírás határán, lehajolt, hogy
megszorítsa a nő kezét.
– Most már biztonságban vagytok. Malagant többé nem teszi ide
be a lábát!
 Leonesse bebörtönzött népe kiözönlött a templomból, és
örvendezve vetették magukat Arthur lovasainak nyakába. A
feszültséget örömujjongás váltotta fel. Arthur elmerült az ölelések,
csókok záporában, úgyhogy nagyobb veszélyben forgott az élete,
mint a Malaganttal folytatott csatában. Guinevere-t, aki egyszerre sírt
és nevetett, kézről kézre adták, míg végül Oswald karjában nem
találta magát.
Öreg tanácsadója gyöngéden magához ölelte, ő pedig
megcsókolta mindkét orcáját.
– Ó, Oswald, úgy örülök, hogy látlak!
– Hát még én... – felelte az kesernyésen, és amint elváltak
egymástól, összeölelkezett a mosolygó Arthurral.
– Biztonságban vagy, öreg barátom, adjunk érte hálát az istennek
– jelentette ki Arthur.
Oswald vállat vont.
– Ó, én olyan öreg vagyok, hogy senki sem érzi érdemesnek
megölni engem.
– Malagant igen – mondta Arthur sötéten, mielőtt fogadta volna a
többi városi polgár jókívánságait.
Lancelot a templom díszes kapubéllete előtt álldogált. Az iménti
erőfeszítéstől verítékben úszott, tagjai elgyengültek. Vérző kezét
elvette az arcáról, és hitetlenkedés meg elképedés keverékével
nézett körbe. Gyerekek futkároztak a téren, örömükben
szökdécselve, hogy olyan hosszú összezsúfoltság után végre
szabadon mozoghatnak. Az asszonyok sírtak és nevettek egyszerre,
a férfiak is. Camelot seregének egész előhadát elözönlötték az
ünneplő városlakók. A templom festett üveg ablaka nem sérült meg,
s nem baljós fények, csupán egy új nap fénye ragyogott rajta.
Lancelot lassan, érzelmeitől kábán feltápászkodott. Egy foltos
kötényt viselő asszony megragadta egyik kezét, és csókot nyomott
vértől vörös kézfejére.
– Az Isten áldja meg, nagy jó uram. Áldja meg az Isten – mondta
könnyekkel a szemében.
Lancelot a fáradtságtól bódultan, némán nézte. Valaki megrántotta
a lábát. Lenézett, egy kisfiú bámult fel rá hatalmas kék szemekkel.
Fitos orrának nyergét szeplők pettyezték. Nem lehetett több
hatévesnél.
 – Hazamehetek már? – kérdezte Lancelotot komolyan.
Lancelot nyelt egyet. Torka összeszorult, úgyhogy alig tudott
megszólalni.
– Igen – mondta rekedten. – Igen, már hazamehetsz.
Szemét előtörni készülő könnyek égették. Amint a kisfiú átfutott a
téren, a túloldali házak irányába, Lancelot félrefordult. Szívét oly
erővel rohanta meg a fájdalom, hogy az minden más érzést elsöpört.
Saját gyermeke meghalt az anyja méhében a lángok között. A lovag
képtelen volt elvegyülni az ünneplők tömegében, kétségbeesetten
vágyott az egyedüllétre.
Átverekedte magát a nevető, táncoló sokaságon, még az
ismerősöket is félrelökte, s meghúzódott egy sötét, nyitott
kapuboltozat oltalmában, a palota falában. Nem törődve, hova jut;
csak egyedül legyen, úgy botladozott át a kapun, akár egy
gyertyafénytől kábult pille, és belépett a palota kertjébe. Gyógyfüvek
balzsamos illatát lengette a szellő, amint támolyogva átgázolt rajtuk.
A felragyogó fényben a madarak reggeli kardala megtöltötte a
levegőt, és a gyepen harmat csillogott. Az ösvény egy almáskertben
ért véget. Avalon szent fái. Lancelot, mivel tovább nem vezetett út,
térdre ereszkedett a buja fűben, a göcsörtös fatörzsek között.
Gyönyörű, friss volt a reggel, de mielőtt üdvözölhette volna,
szabadon kellett bocsátania múltja szellemeit.
Világosodott az ég alja, hajnalodott. Lancelot a fűben hevert, s
magába szívta annak édes illatát. Ruhája átnedvesedett a harmattól,
de majd hamarosan megszárad. Jelenleg nem érdekelte ez a
kényelmetlenség. Sokkal fontosabb volt lelke megrendülése. Olyan
egyértelműséggel kellett most szembesülnie hosszú évekig elzárt
titkaival, hogy fájdalma szinte az elviselhetetlenségig fokozódott.
Tizenkilenc év a nagyvilágban, és csaknem ugyanennyi a pokol
tornácán.
Galambok búgtak és rezegtették szárnyukat a liget oldalában,
burukkolásuk csillapító volt és a nyár mámorától terhes. Hallgatta
őket, hagyta, hogy átjárja a béke. Lágy léptek közeledtek az
ösvényen, ruha suhant. Felnézett, és meglátta a feléje tartó
Guinevere-t. A hajnal fénye fogta körül alakját, amely úgy izzott, mint
a festett üveg ablakok egy figurája. Hajába sugárkoszorút szőtt a
nap, arca is sugárzott. A férfi csak nézte, mintha félálomban járna.
Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek, soha nem érzett ilyen mély,
erős szerelmet, és soha nem érezte ilyen tisztán, mit kell tennie... de
nem most.
Guinevere letérdelt mellé, és gyengéden megérintette a férfi arcát.
– Sírt kegyelmed – mondta.
– Mert megtaláltam magamat.
Kezébe fogta és sorra csókolta Guinevere ujjait. Egymásra néztek,
de nem szóltak. Érzéseik túl mélyek voltak ahhoz, hogy szavakba
foglalják őket. Drága, törékeny pillanat volt ez, amit meg kell tartam,
és kincsként őrizni.
Mintha távolból szólnának, a templom harangjai megkondultak a
téren, vidám kongásuk Leonesse felszabadulását ünnepelte. A
harangszó végigzengett a palotán, és a kertbe áramlott, elnyomva a
halkabb galambbúgást. Lancelot elvonta a kezét.
– Hallod – dünnyögte. – Hazahívnak. Guinevere a fejét rázta,
szemöldöke csöppet
felszaladt homlokán.
– Majd – mondta; ő ugyanúgy nem volt képes megtörni a pillanat
varázslatát, akár a lovag.
Soha nem tér vissza ez a pillanat, mégsem maradhatnak itt. Az
emberek hamarosan keresni kezdik királynőjüket, és akkor túl sok
kérdésre kellene megfelelniük.
– Nincs otthonom, csak ahol te vagy mondta most Lancelot, talán
félig-meddig önmagának. – És ez az egyetlen hely, ahol nem
maradhatok.
Újra elhallgattak, míg zengtek a harangok, és a reggel felragyogott
körülöttük. Guinevere sóhajtott. Tudta, hogy mennie kell. Lancelot
nem kelt fel vele együtt. Guinevere megértette, hogy vágyik még a
kert nyugalmára.
A férfi felnézett a lányra.
– A templom volt az – mondta. – Mikor mindenki kitódult, és a
téren táncolt, felszabadítottak.
– Igen, tudom.
A férfi mosolyogva nézte az első napsugarak rézsútos kévéjében
fürdőző galambokat.
– És ha tehetem, követem a szívem szavát.
 Lancelot nem nézett fel, és Guinevere megértette, hogy időt ad
neki a távozásra. Egy rövidke pillanatig habozott, majd bokája fölé
emelte harmattól nedves szoknyáját, és otthagyta a kert szentélyét a
palota biztonságáért.
Guinevere régi, ismerős szobája ablakában állt, amely azóta az
övé volt, hogy nővé érett. Megnyugtatta, hogy most körülvették
korábbi, nyugalmasabb élete tárgyai. Ám ez csupán látogatás volt, s
talán búcsú is. A gondtalan ifjú lányból királyné lett és feleség, aki
felfedezte a szerelem keserédes titkait.
Kinézett a nyitott ablakon a kora reggel ragyogásába. Kint népe
kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. A sebesülteket
behordták a csatamezőről, hogy megfelelő ellátásban részesüljenek
a városban. Arthur bizonyára ott van, beszélget a katonákkal, és
biztatja őket. Mindig másokat helyez maga elé; s megérdemli
mindazt a hűséget és támogatást, amit csak megadhat neki.
Guinevere elfordult az ablaktól, és látta, hogy komornája, Elise őt
várja. A fiatal nő szeme karikás volt a kialvatlanságtól, és alig állt a
lábán. Guinevere-nek azonnal bűntudata támadt.
– Feküdj le, Elise. Semmit sem kérek, és ha kell valami, elintézem.
– Úrnőm, nincs rendjén, hogy előtted vonuljak vissza – tiltakozott a
komorna.
Guinevere halványan elmosolyodott.
– Nem voltam mindig királynő, Elise. Tedd, amit mondtam, feküdj
le. Magam is visszavonulok, amint beszéltem a királlyal.
Elise kecsesen meghajolt.
– Ahogyan úrnőm parancsolja. Jó éjszakát, asszonyom... akarom
mondani, jó napot, asszonyom.
Guinevere mosolya valamivel melegebbé vált.
– Aludj jól, Elise.
Az ajtó halkan becsukódott a komorna mögött. Guinevere
továbbra is ablakban nézelődött, miközben megpróbált rendet
teremteni zavaros érzelmei és kusza gondolatai között. Maga is
kimerült volt, de idáig a győzelem mámora tartotta benne a lelket.
Elfojtott egy ásítást, és arra gondolt, lemegy, megkeresi Arthurt. De
mi lesz, ha Lancelotot találja helyette? Vajon még mindig a kertben
ácsorog, arcán könnyekkel? Szívét összeszorította a szerelem.
 Egy csoport polgár tartott hazafelé az ablaka alatt. Az egyikük
kalapot emelt előtte.
– Isten áldjon, úrnőm.
– Isten áldjon mindannyiunkat! – kiáltott le nekik Guinevere.
Hallotta, hogy nyílik az ajtó maga mögött, és azon gondolkodott,
talán a komornája tért vissza, a köpönyegét hozza, vagy a hajtűs
dobozát.
– Elise?
Az ajtó halkan becsukódott.
– Nem – mondta egy rekedtes férfihang.
Guinevere levegő után kapkodott, és megpördült, orcáját elöntötte
a pír. Mintha csak a rágondolás bűvölte volna ide. Ha a kert
veszélyes volt, a szobája még nagyobb kockázat. Tett néhány lépést
előre, azután megállt. Látta, hogy Lancelot úti ruhát öltött,
köpönyegét összefogta a mellén, vállára vizestömlőt vetett.
Guinevere nyelt egyet, és megpróbált ugyanolyan önuralommal
viselkedni, amire a férfi időközben szemlátomást szert tett.
– Mit keres itt kegyelmed?
Guinevere hangja megreszketett, és megint nyelt egyet.
Lancelot tekintete izzott, mintha ki szeretné vonni lelkét a testéből,
és a magáéba olvasztani.
– Gondolom, tudod – mondta. – Ideje továbbmennem. Búcsúzni
jöttem, hogy minden jót kívánjak neked, és...
Elakadt a hangja, ezzel felfedve, hogy mégsem olyan nyugodt,
mint amilyennek Guinevere feltételezte.
Eljött hát a pillanat, gondolta. Volt idő, amikor ő kérte, menjen el
tőle. Most meg, amikor a férfi végre rászánná magát erre, nem tudja
elviselni.
– Hosszú volt az éjszaka – mondta bizonytalanul. – Nem is aludt
kegyelmed. Talán várnia kellene holnapig.
A férfi megrázta a fejét, arca elszántságot tükrözött.
– Elég időm lesz az alvásra. Mire leszáll az éj, már messze járok.
Guinevere keze reszketett. Megmarkolta köntöse redőit, és
magasra tartotta a fejét.
– Hova tart kegyelmed?
– Nem tudom – vont vállat Lancelot. – Nyugatnak. Amerre az út
visz.
 – És errefelé jön vissza?
– Nem... nem hinném.
– Sohasem jön? – kérdezte Guinevere elfúló hangon.
Lancelot a földet nézte, és a kesztyűjét babrálta. Guinevere az
arcát fürkészte, a lesütött pillákat, kócos, barna haját, és az ajkába
harapott, hogy elfojtsa a fájdalom kiáltását. A férfi felemelte a fejét,
és ő saját gyötrődésének tükörképét látta a szemében.
– Soha. Tudom, mit kell tennem. Soha nem hittem eddig
semmiben, de most hiszek Camelotban. És a legjobban úgy
szolgálhatom, ha elhagyom. – Elcsuklott a hangja. – Mondd meg a
királynak, nem fogom elfelejtem, hogy a legjobbat látta meg bennem.
– És magamnak mit mondjak? – kérdezte Guinevere halkan.
Megpróbált uralkodni magán, hogy méltósággal és nagylelkűen
engedje útjára Lancelotot.
– Hogy volt egy férfi, aki túlságosan is szeretett ahhoz, hogy
megváltoztasson – mondta Lancelot szelíden, mérhetetlen
fájdalommal a hangjában.
Anélkül, hogy észrevette volna, Guinevere feléje lépett, olyan
közel, hogy megérinthették egymást.
– Én... én nem tudom elfeledni őt – mondta a nő. – Egyszer vele
húzódtunk egy fa alá az esőben. Szerettem akkor... és mindig is
szeretni fogom.
Lancelot megremegett, így, a közelében, szinte hallotta Guinevere
szívének lüktetését.
– Köszönj el tőlem – mondta a férfi nyersen –, és hagyj elmenni.
– Nem tudok – felelte Guinevere szaggatottan. – Cserbenhagynak
a szavak.
– Akkor add ide a kezed.
Guinevere elengedte a köntösét, és odanyújtotta a jobbját, nem a
balt, amelyen a jegygyűrűt viselte. Lancelot megfogta a kezét.
Megfordította, ajkaihoz emelte, és megcsókolta a tenyerét.
Guinevere új javai megcirógatta az arcát, érezte a borosták
érdességét, a bőr finomságát, a férfi melegét és erejét. Azután
Lancelot elengedte a kezét, kihúzta magát, és szertartásosan
meghajolt.
Guinevere reszketett. Ez a futó érintés nem elég, hogy kitartson
egy életre, amelyre el kell válniuk.
 – Lancelot – suttogta, s könnyek fátyolán át nézett fel a férfira. –
Lancelot, tartozom neked egy csókkal.
Lancelot habozott. Guinevere látta a vágy felvillanását a
szemében, az ajkán formálódó elutasítást, s saját ajka keserű
mosolyra húzódott.
– Én kérlek rá.
Lancelot ránézett, de szenvedélyét legyőzte a szent elhatározás,
hogy erőt vesz vágyain, és távozik.
– Nem, királynőm – mondta.
– Nem vagyok királynő, most, veled.
Arcát a férfi felé fordította, mint valamikor a tölgyfa alatt az
esőben, és elismételte a szavakat, amelyeket akkor hallott tőle.
– Egyetlen pillanatra felejtsd el, ki vagy... Hagyd most a világot és
minden lakóját, és csak kettőnkre figyelj.
A férfi úgy ejtette ki Guinevere nevét, mint egy kívánságot, és a
karjába vonta. Tekintetük egymásba fonódott, ami örökkévalóvá tette
a pillanatot, aztán Lancelot lehajolt, Guinevere pedig felágaskodott,
és ajkuk egybeforrt. A csók gyöngéden kezdődött, de túl sokáig
vártak és túl sokat éltek át ahhoz, hogy ennyi elég legyen számukra.
Guinevere ujjai Lancelot haját simogatták, a férfi pedig kezét a lány
derekára fonta, így csókolóztak a végtelenségig.
Miután Leonesse hadkészültségét és az időközben kiadott
intézkedéseket ellenőrizte, Arthurnak hirtelen eszébe jutott, hogy azt
ígérte, együtt reggelizik Guinevere-rel, miközben beszámol neki a
város állapotáról, és tudatja vele a dolgok állását. Ezért, Agravaine-
nel a sarkában, elindult megkeresni a királynét.
– Talán már elunta a rám való várakozást, és visszavonult –
mondta Arthur kesernyésen a palota felé tartva.
– Biztos vagyok benne, hogy megérti fenséged kötelezettségeit.
– Nagyon is, Agravaine – kuncogott Arthur. Átlát rajtam, akárha
üvegből volnék.
Nem panaszként mondta. A lovag elégedettséggel nyugtázta,
hogy ura boldog. Amióta Guinevere belépett az életébe, Arthurról
lehámlottak az évek, és ismét – mint valamikor nagyon régen –
fiatalos frissességet sugárzott. Jót tett neki a házasság. Azt majd a
jövő dönti el, jót tesz-e az ifjú királynénak is.
 Guinevere előszobájában mindkét komorna úgy aludt, mint a tej.
Arthur halkan mozgott, hogy ne ébressze fel őket, és a belső
helyiség ajtajához lopózott.
Ám ekkor hirtelen földbe gyökerezett a lába. A mögötte álló
Agravaine felszisszent. Az ágy közelében Guinevere letépte ajkát
Lancelotéról, és a betolakodókra meredt. Még mielőtt arckifejezése
rémült döbbenetre változhatott volna, Arthur meglátta a súlyos,
leeresztett szemhéjat, a csóktól duzzadt ajkat, egy másik férfi iránti
szerelem káprázatát. Rá soha, soha nem nézett így. Arthur szíve
megkövült, és úgy érezte, ezer darabra hasad. Késő, késő!
Egy örökkévalóságnak tetsző pillanatig senki sem szólalt meg.
Arthurnak valahogyan sikerült levegőt vennie, noha a legkisebb
mozdulat jeges fájdalommal hasított a mellkasába.
– Agravaine, az őrökért! – rendelkezett. Agravaine habozott,
szemlátomást gondterhelten feszengve.
– Fenség, én...
– Tedd, amit parancsoltam! – Arthur hangja vészjóslóan csengett.
– Igenis, fenség.
Arthur csak nézte kettejüket, akik még mindig néhány arasznyi
távolságra álltak egymástól. Azután megfordult, és távozott. Lassan
lépdelt; mint a harcos, aki halálos sebet kapott a csatában.
18. fejezet
Arthur egyedül állt a kerekasztal termében, palástját vállára
vetette, esőcseppek gyöngysora pettyezte a gazdag kelmét.
Gyertyák égtek a nagy asztal fölött függő körcsilláron, lángjuk meg-
megpislant a huzatban, mert hideg őszi szelek járták át a palota
épületét.
A sereg még az est leszállta előtt belovagolt a városba,
diadalittasan, ha nagy volt is a vérveszteség. Győztek, ám a király
most csak vesztesnek tudta érezni magát. Arthur lassan járta körbe
a nagy asztalt, s meg-megállt minden egyes lovag helye előtt.
Hallani vélte lovagjai hangját, látta a szánakozást és vádat a
szemükben.
– Elárult téged és Camelotot.
– Túl fiatal, túl gyönyörű volt hozzád.
– A törvény az törvény.
Arthur megrázkódott, és tagadóan megrázta a fejét.
– És mindent elveszítsek? – kérdezte a jeges levegőtől. – Így kell
lennie? Jaj, Istenem, nem tudom elviselni! – Levetette magát a
székébe, és tenyerébe temette az arcát. – Szerettem – nyögött fel. –
Szerettem.
Eső dobolt az ablakokon, több gyertya tövig égett, majd kialudt.
– Bocsásd meg, Istenem, ha túlságosan is szerettem!
Lelkét betöltötte Guinevere emléke, amint megy előre a katedrális
főhajójában a menyegzőn, miközben a festett üveg ablakok fénye
színes rombuszok ékköveit veti az útjába. Az a mosoly az arcán, az
a kecses járás! Nem volt oka a gyanakvásra. Guinevere a kezébe
fektette a kezét, és habozás nélkül rábízta magát. És ő viszonzásul
neki adta szerelmét és bizalmát.
E képet most egy másik váltotta fel, annak a lidérces néhány
percnek az emléke. Lancelot karjában látta Guinevere-t, szorosan a
férfihoz simult, úgy, hogy arasznyi távolság sem maradt kettejük
között. Lancelot keze a felesége derekán, a hajában, ajkuk csókban
találkozott.
 – Miért – suttogta Arthur ujjai rácsán át. – Miért?
A fejét rázta, artikulálatlan szavai a színtiszta harag és fájdalom
hörgése volt.
A kőfalak vastagok voltak, és a helyiség hideg. Lancelot ugyan
kapott egy kovácsoltvas serpenyőt, ám abban rég kialudt a tűz, és
nem fáradt azzal, hogy felélessze. Idestova egy hete volt Arthur
foglya, de mind ez idő alatt egyszer sem látta a királyt.. Magánzárka
volt a sorsa, amióta csak Arthur rajtakapta őket elátkozott
ölelkezésük során. A Camelotba való visszaúton szigorú őrizet alatt
tartották. Mord őrök vették körül, akik pedig testvéri hűséget
esküdtek neki, messze elkerülték. De hát ugyanakkor azt is
megfogadta, hogy Guinevere becsületét a sajátjának tekinti, és – az
ő szemükben csakúgy, mint Arthuréban – megszegte ezt az esküt.
Vajon Guinevere-t is bebörtönözték? Gyanította, hogy igen. Talán
nem olyan zord körülmények között tengődik, mint ő, de biztos, hogy
minden lépését számon tartják. Ó, szerelmem, gondolta, ennek
sosem lett volna szabad megtörténnie. Mégis Lancelot mindent
odaadott egy újabb csókért, vagy karcsú testének melegéért. Örökké
kellett volna tartania az ölelésüknek, nem egyetlen, lopott pillanatra,
aminek most megfizetik az árát. Fáradtan a falnak vetette a hátát, és
behunyta a szemét. Makacsul kerülte az álom. Túl gyakran küzdött
az álmatlanság rémével ahhoz, hogy reménye lehetett volna az
alvásra, de legalább, miközben hunyt szemhéja alatt Guinevere
képe lebegett, a szemét pihentette.
A kövezeten visszhangzó léptek zajára kinyitotta szemét, és az
ajtó irányába fordult.
Hallotta az őr csizmájának csikordulását, és az alabárd nyelének
koppanását a kőkockákon, amint vigyázzba vágta magát.
– Nyisd ki az ajtót – rendelkezett Arthur.
– Parancsára, fenség!
Fém csörrent, kulcs csikordult a zárban. Arthur elbocsátotta az őrt,
és a helyiségbe nyomult, becsukva maga mögött az ajtót.
Lancelot szíve vadul dobolni kezdett. Gyorsan felpattant a
vackáról. Arthur rettenetesen festett. Szeme véreres volt, és mélyen
ült üregében, sejtetve, hogy ő sem alhatott sokat, bőre petyhüdten,
fakón lötyögött az ösztövér csontokon.
– Nagyuram, én...
 – Hallgass – torkolta le a király fagyos gőggel.
Már az érzelmek teljes hiánya is elárulta, mennyit szenvedhetett. –
Nem kérek a hazugságaidból.
Lancelot álla megfeszült. Tudta, hogy egyszer szembe kell majd
néznie Arthurral. Most, hogy eljött a pillanat, kihúzta magát, és
mindenre készen, elszántan a király szemébe nézett.
Arthur előrelépett, és megállt közvetlenül Lancelot előtt.
– Azért jöttél Camelotba, hogy elárulj? – kérdezte.
– Nem, nagyuram, én...
– Vágytál rá... üldözted a szerelmeddel – vágott közbe Arthur, a
keserű dühtől felforrósodott hangon.
Lancelot azonban állta a sarat. Ez volt az egyedüli reménye.
– A királyné ártatlan, nagyuram.
– Ártatlan? – kacagott fel Arthur érdesen. – Láttam őt a karodban,
ajkát az ajkadon!
– Amit látott, nagyuram, volt minden, ami történt és valaha is
történhet közöttünk.
Lancelot kétségbeesetten a hajába túrt.
– Olyan nőbe szerettem bele, aki soha nem lehet az enyém. Ez
minden bűnöm, s egyben büntetésem is.
Pír futotta el Arthur orcáját, és egész testében reszketett a
haragtól.
– Orcátlan, te akarnád kimérni önnön büntetésedet? – vicsorgott. –
Bűnöd felségárulás, ezért pedig halál jár.
Lancelot nyelt egyet. Több mint húsz éve rejtőzött el tulajdon
érzelmei elől, s nem volt elég járatos az érzelmi ügyekben ahhoz,
hogy el tudja hárítani Arthur nyers, féltékeny tombolását.
– Soha nem akartalak, megbántani, nagyuram – mondta
ügyefogyottan.
– Hát akkor mit akartál? – Arthur fuldoklott dühében. – Megbíztam
benned. Szerettelek. Te pedig elárultál engem. Azt gondoltad, nem
bántasz meg ezzel? Vagy talán semmire sem gondoltál az
ágyékodon kívül?
Forró pír futotta el Lancelot arcát, és neki is harag ébredt a
szívében. Volt egy szemernyi igazság abban, amit Arthur mondott,
csak éppen másként. Mert becsületes is volt, meg nem is.
Megpróbált kimérten válaszolni.
 – Semmi mást nem akartam az élettől, csak hogy mellette legyek,
mégis egyedül akartam elhagyni Camelotot. A búcsúnk volt, aminek
nagyuram szemtanúja volt. Soha többé nem tértem volna vissza ide.
A szín kifutott Arthur arcából, amíg hamuszürkére nem vált.
– És legyek hálás a távozásodért? – kérdezte rekedten,
rászögezve a tekintetét. – Semmit sem hagytál nekem... semmit!
Lancelot nyomorultul érezte magát, szemben az előtte reszkető
öregemberrel. Ahányszor csak szóra nyitotta a száját, még jobban
megsértette Arthur büszkeségét.
– Nagyuram... – nyújtotta ki könyörgőn a kezét, esdekelve a király
előtt, gondolkodjék józanul, ám e kérése is süket fülekre talált.
– Ne többet! Nem hallgatlak tovább! – rivallt rá Arthur. –
Törvényeink szerint felségárulás lesz a büntetésed. Védd magad a
törvényszék előtt. Majd ők ítélkeznek feletted!
Ezzel sarkon fordult, és bevágta maga mögött az ajtót. A kulcs
nagy zajjal fordult meg a zárban, miközben Arthur léptei sietve
távolodtak. Lancelot ismét magára maradt.
Nyögve vetette magát a szűk ágyra. Hogy védje meg magát?
Hogyan is tehetné, mikor Arthur a törvény Camelotban? De hát
olyan rossz-e meghalni? Elfintorodott. Egy bolond öregember
féltékenységéért, egy bolond fiatalember lángolásáért, egyetlen
csókért, bizony nehéz.
Csakhogy Arthur több, mint ez a bosszúszomjas keserűség. Majd
elmúlik a haragja... Minden elmúlik egyszer.
Guinevere szobája csöndjében ült, és a fahasábokat nyaldosó
lángokat bámulta a kandallóban. Aranyfonállal átszőtt, szénszürke
selyemköntöst viselt, józan, királynéi öltözetét, amely emlékeztette a
világban elfoglalt helyére. Újra meg újra végigélte azt a pillanatot
Lancelottal, tudva, hogy ha visszaforgathatná az idő kerekét,
engedné elmenni anélkül az elátkozott csók nélkül. Semmi sem érte
meg ezt az elzártságot, vagy a fájdalmat, amit Arthur szemében
látott, mikor elfordult tőle. Hiszen csak egyetlen csók volt, Arthur
viszont többet birtokolt belőle, mint bármely férfi – mindene az övé
volt, a szívén kívül.
A kulcs fordulása a zárban félbeszakította tépelődését, és mikor
az ajtó felé fordult, remény, majd meg kétségbeesés suhant át az
arcán. Nem volt kiút szorongatottságából.
 Nyílt az ajtó. Megpillantotta a kint posztoló őröket, majd Agravaine
lépett a szobába. A lovag kék szemének megszokott lelkes lobogása
most kihunyt, s komor józanság maradt a helyében. Fejet hajtott a
királyné előtt.
– A király kéreti úrnőmet – mondta szertartásosan, és Guinevere
látta, milyen kényelmetlenül érzi magát. Agravaine egyike volt Arthur
legjobb harcosainak, de nem volt sem jó diplomata, sem mély
gondolkodó. Egy katona zsigeri ösztöneivel élte az életét, és most
szemlátomást idegen terepen mozgott.
– Végre.
Guinevere felállt. Talán Arthur már lecsillapodott annyira, hogy
beszéljen a fejével, és elsimítsa a viszályt.
– Elise – utasította a komornáját, és felvette kis kézitükrét, hogy
ellenőrizze a külsejét. A komorna úrnőjéhez sietett, és segítségére
volt a szépítkezésben, miközben Agravaine félrevonult, és komoran
meredt maga elé.
– Hiúnak gondol kegyelmed? – kérdezte oldalt pillantva Guinevere
a lovagot.
Agravaine elvörösödött.
– Nem, úrnőm. Tekintetük találkozott.
– Tudom, hogy vele volt kegyelmed, amikor... amikor meglátta,
hogy búcsút veszek Lancelottól, de bármit is gondol rólam, szeretem
Arthurt. Hiszen a hitvesem és a királyom. És mindent megteszek,
hogy méltó legyek a szerelmére.
Visszahelyezte a tükröt a ládikájába, és Agravaine mellé lépett.
Az megköszörülte a torkát, és az ajtóhoz vezette. Elise elsírta
magát, de Petronella menten vigasztalni kezdte. Guinevere-nek
magának is sírni volt kedve, ám megőrizte hidegvérét. Végül is
királynő vagyok, gondolta keserűen.
Mikor Arthur szobájához értek, Agravaine megállt odakint, és
öklével egyet koppantott az ajtón. Azután kinyitotta Guinevere
számára, de maga nem lépett be. Guinevere mély lélegzetet vett, és
belépett. Mögötte Agravaine behúzta az ajtót. A retesz kattant, és
Guinevere magára maradt Arthurral.
A király háttal állt neki, a szoba túloldalán, és mikor meghallotta az
ajtó csukódását, felemelte a fejét. Anélkül, hogy megfordult volna,
kezdett el beszélni, mintha nem tudná elviselni Guinevere látványát.
 – Tudnom kell az igazságot. Kérlek, ne hazudj nekem, még ha
megbántasz is vele.
Guinevere visszafojtotta a lélegzetét, és várt.
– Oda... – Arthur a szavakkal küszködött. – Tudnom kell...
Odaadtad magad neki?
Guinevere arca bíborpirosra vált. Felsóhajtott.
– Nem, nagyuram.
És visszaemlékezve annak a végső csóknak a viharára,
gondolatban hozzátette, csak Isten kegyelméből válaszolhat így.
– Szereted?
Guinevere az ajkába harapott. Az igazat, kérte a férje, még ha
meg is bántja vele.
– Igen – felelte, olyan halkan, hogy alig lehetett meghallani. De
Arthur meghallotta, és megfordult. Az arcára kiülő szenvedést látva
Guinevere szava elakadt a szánalomtól. Ösztönösen feléje nyúlt, ám
Arthur kikerülte, arca megvonaglott a, fájdalomtól.
– Hogyan vesztettelek el?
Könny ragyogott Guinevere szemében.
– Soha nem vesztett el, nagyuram.
– Láttam az arcod, amikor megcsókoltad.
Guinevere agya lázasan dolgozott, szavakat keresett, amelyek
csökkenhetik a lelkében növekvő feszültséget. Egy hét nem volt
elég, hogy csillapítsa férje haragját és fájdalmát, sőt – úgy látta – azt
inkább csak fokozta a hosszú töprengés.
– A szerelemnek sok arca van – mondta. – Ha fenségedre
másként nézek is, azért a szerelemem nem kisebb.
Arthur elfúlón felsóhajtott, mintha szíven ütötték volna. Pontosan
értette Guinevere szavait, amelyek valóra váltották titkos félelmeit.
Ha így belefeledkezhetett Lancelot csókjába, mi marad neki, a
felszarvazott férjnek? Az apa szerepe, akit Guinevere elvesztett?
Csakhogy ő nem tud úgy nézni rá, mint a lányára.
– Ha egy asszony két férfit szeret – mondta törődötten –,
választania kell közöttük.
Fenségedet választottam – mondta Guinevere keményen, és
egyenesen a szemébe nézett. – Mint mindig.
– Az akaratoddal választasz engem. A szíved őt választja.
 – Akkor a legjobbat kapja belőlem, fenség mondta Guinevere
szomorúan. – Az akaratom erősebb a szívemnél. Gondolja
fenséged, hogy olyan sokra tartom az érzelmeimet? Az érzelmek
élete egyetlen pillanat, és ez a pillanat tovatűnik. Az akaratom
viszont szilárdan vezérel utamon.
A férfi felesége arcát fürkészte, s abban meglátta azt a nyíltságot,
amivel először magéhoz vonzotta.
– Amiként az enyém is engem – ismerte be. És mégis, csak rád
kell néznem, és minden, amiben hittem, semmivé foszlik, nem
akarok mást, csak a szerelmed.
Guinevere egy lépéssel közelebb húzódott hozzá.
– Az így is fenségedé.
Arthur felvonta fekete szemöldökét. – Valóban?
– Nagy jó uram, én...
– Akkor nézz meg engem, és nézd meg őt! – vicsorgott Arthur.
Maga is tett egy lépést előre, most szemtől szembe álltak
egymással. Guinevere nem bújhatott el a férje elől, nem kertelhetett.
Egy pillanatra belenézett sötét szemébe, de túl heves, az igazságot
követelő volt ez a tekintet, és ő nem állta tovább. Leforrázottan
fordult félre, s tenyerébe temette az arcát.
– Hogy tehetted ezt velem? – kérdezte Arthur, rátámadva
megújuló fájdalmában.
– Megesküszöm fenségednek, hogy semmit sem tettem – mondta
Guinevere, de nem fordult meg.
– Nem – vicsorgott Arthur vadul –, ártatlan vagy. Nem tettél mást,
csak megcsókoltad. Nem tettél semmit, csak az éjszaka kellős
közepén, egyedül beengedted a hálókamrádba. Isten a tanúm, csak
maradj ilyen ártatlan, és beleőrülök!
Ez rosszabb volt, mint amit Guinevere valaha is elképzelt. Azt az
Arthurt, akiről úgy hitte, ismeri, a nyájas, jóságos embert, elnyelte
egy féltékeny, vérszomjas lény, akinek gyilkos dühe ellen nem volt
ellenszer. Meg akarta kérdezni tőle, mi a szándéka Lancelottal, de
haragját látva nem merte feltenni a kérdést.
– Mindent megteszek, amit csak fenséged parancsol – mondta
csüggedten.
Arthur mélyet sóhajtott, és a szobát kezdte róni, akár egy ketrecbe
zárt vadállat.
 – Nem tudom, mit mondhatnék neked. Nem tudom, mit gondoljak
vagy érezzék ezek után.
Megállt, és egy képre meredt a falon, ami gondtalan hölgyek és
urak mulatozását ábrázolta a folyóparton.
– Nem látom már az utat magam előtt.
Hosszú csönd következett, amíg a férfi visszanyerte önuralmát.
Ismét magára Borította királyi palástját, és keserű büszkeséggel
nézett szembe Guinevere-rel.
– Annyi mindenben volt részem az életben – mondta színtelen, fás
hangon. – Csak a bolondok álmodnak arról, amit nem kaphatnak
meg.
Guinevere lecsüggesztette a fejét, lelkét bűntudat gyötörte.
Álmában sem gondolt rá, hogy valaha is megbántja Arthurt.
Bárcsak... De nem gondolta tovább, keze ökölbe szorult. Bárcsak
játszhatna tovább ezt a meddő játékot.
– Bocsásson meg fenséged – suttogta, és könnyek patakzottak az
orcáján.
Arthurt nem hatotta meg a látvány.
– Mit kellene megbocsátanom? – kérdezte vállat vonva. – Volt
rólad egy álmom. Édes álom volt, míg tartott.
Guinevere visszafogta zokogását, ami a torkát fojtogatta.
– Agravaine, kísérd vissza a királynét a szobájába – parancsolta
keményen Arthur.
– Igenis, fenség.
Agravaine kifejezéstelen arccal meghajolt, és Guinevere mellé
lépett.
Hogy távoztak, Arthur elengedte magát, szemét összeszorította,
és keze ökölbe zárult.
19. fejezet
Gyűlést hívtak össze a nagyterembe, amelyen minden lovag
megjelenésére számítottak egyet kivéve, akit magányos rabságban
őriztek. Agravaine körbepillantott lovagtestvérein, és arcukon saját
gondját látta tükröződni, ha hangosan nem is mondta ki senki, mire
gondol. A becstelenség és hitszegés kísértetei még túl közel voltak
ahhoz, hogy megtehették volna. Arthur lehetetlenül viselkedett,
mióta rajtakapta Lancelotot és Guinevere-t egymás karjában.
Először nem volt hajlandó beszélni a dologról, majd, később, mikor
mégis megtette, semmilyen érv sem hatott rá. Agravaine nem tudta
ugyan megbocsátani Lancelot és Guinevere vétkét, de
megalapozatlanul elítélni sem akarta őket. Nem hitte, hogy
szándékosan játszották volna ki Arthurt, és azt is tudta, mindketten
megbánták, amit tettek. Lancelot éppen távozni akart. Agravaine
azon a véleményen volt, hogy Arthurnak hagynia kellene elmenni.
Ha elmenne, Guinevere haláláig hű maradna a királyhoz. Mert
minden másban értelmes, józan ifjú hölgynek mutatkozott. Agravaine
tudta, hogy sok lovagtársa gondolkodik hasonlóképpen. De Arthur
hajthatatlan volt.
Rövid kürtszó harsant, és feltárult a terem ajtaja, hogy beengedjék
a királyt. A lovagok egy emberként álltak fel, úgy köszöntötték.
Arthur a helyére sietett, komor, gondterhelt arckifejezéssel.
Agravaine-nak összeszorult a szíve.
Arthur tekintete végigvillámlott a lovagok során.
– Adjon nekünk Isten bölcsességet, hogy észrevegyük a jót,
legyen akaratunk megcselekedni, s erőnk gyümölcsöztetni – mondta
gépiesen:
– Ámen – mondták rá a lovagok, és amint Arthur helyet foglalt,
maguk is leültek.
Arthur az asztal központi kelyhében égő lángot nézte, majd
körbenézett a kerekasztalon. Szeme megpihent az üresen maradt
helyen. Először Malagant, azután Lancelot. Nem hiszi, hogy
egyhamar odaültet ezután valakit.
 – Döntésre jutottam – mondta. – Ezt az ügyet rendezni kell,
éspedig haladéktalanul, valamennyiünk jóléte érdekében. Tévedtem
Lancelotot illetően. Figyelmeztettetek, de nem hallgattam rátok. Ha
magánemberként megbocsátok is, királyként muszáj igazságot
tennem.
Agravaine hallgatta a király szavait, és azon tűnődött, felfogja-e
Arthur a szavak értelmét, melyeket hozzájuk intéz. Mert miről volt itt
szó? Fájdalom sújtotta férfi létére közügyet csinál olyasvalamiből,
amit csöndben kellene elintézni. Hacsak nem nyílt házasságtörés
esete forog fenn, a dolognak semmi köze a királyság jólétéhez és
biztonságához.
– Lancelot elismeri bűnösségét, fenség? kérdezte.
Arthur szeme összeszűkült. Keze megfeszült széke karfáján.
– Bármit hozhat fel mentségére, itt kell elmondania
törvényszékünk előtt.
Patrise döbbent pillantást váltott Agravaine-nel.
– A törvényszékünk előtt, fenség?
Arthur hidegen nézett Patrise-ra.
– Nyilvános törvénynapot tartunk holnap délben, a főtéren.
– A főtéren? – ismételte Kay rémült arckifejezéssel.
Valamennyi lovag Arthurra meredt, mintha elment volna a józan
esze. Agravaine az alsó ajkát harapdálta. Mind közül ő állt a
legközelebb Arthurhoz, és vele volt, mikor a vétkeseket rajtakapták;
de eddig a pillanatig nem jött rá, milyen halálosan sebzett Arthur.
– Nem volna jobb magánügyként kezelni a dolgot, fenség? –
próbálkozott. – Úgy tűnik, hogy...
– Te magánügynek tekinted Camelot becsületét? – mennydörögte
Arthur, s félig felemelkedett székében. Arca bíborvörös lett, mint a
vértolulásosoké. – Bújjak meg sötét sarkokban, mintha
szégyellnivalóm volna? Hadd lássa minden polgár, hogy a törvény
az úr Camelotban!
Iszonyú csönd nehezedett a teremre, mikor Arthur
visszaereszkedett székébe. A király eddig soha nem jött ki a
sodrából, soha nem ordítozott a lovagjaival.
– Kíván még valaki szólani? – a véreres szemek körbeszikráztak a
termen, beszédre serkentve a lovagokat.
 – Nem? Nos, akkor befejezettnek nyilvánítom a gyűlést. Holnap
délben ismét összeülünk.
A lovagok némán meghajoltak, és távoztak. Agravaine maradt,
nem tudván, szóra nyissa-e a száját vagy sem, de Arthur egy
kézmozdulattal leintette.
– Hadd ne kételkedjem a te hűségedben is dünnyögte.
Agravaine feladta, és kiment Kay meg Patrise után, behúzva maga
mögött a nagy ajtót. Hogy magára maradt, Arthur lehajtotta a fejét,
és sírt.
Ragyogó, tiszta hajnal köszöntött a világra, csípős őszi nap, mikor
öröm az erdei avarban gázolni vadat hajszolva, vagy a tóparton
andalogni a halászokat figyelve. Ám ez a szép nap nem a hasonló
időtöltéseknek volt a tanúja, hanem a nyilvános törvénynapé, amely
Lancelot és Guinevere ügyét tárgyalta.
A teret betöltötték a lépcsőzetes padsorok, és a lakosságot
kirendelték, hogy tanúskodjék. Hogy pontosan mit kell végignézniük,
nem tudták; csak pusmogták egymás között, találgatták az okokat,
és egybegyűlve várták a fejleményeket. A palota lépcsőm
faemelvényt ácsoltak, itt foglaltak helyet a főtanács lovagjai.
Középütt, trónusán komoran ült Arthur, a király és a bíró kettős
szerepében. Ma feltette királyi koronáját is, egy drágakövekkel
kirakott diadémot, amit ősei viseltek emberemlékezet óta.
Kissé féloldalt állt Lancelot, őröktől körülfogva: egyértelmű volt,
hogy fogoly, ha nem is volt láncra verve. Csöndes méltósággal
viselkedett, és mikor Arthur feléje pillantott, keményen állta a király
tekintetét. Vele szemben, ugyancsak szoros őrizet alatt, állt
Guinevere. Arca sápadt volt, de emelt fővel, szemrebbenés nélkül
készült szembenézni sorsával. Lancelot szívébe belemart a
szánalom, mikor meglátta.
Az emelvény előterében Mador előrelépett, kitekert egy
pergamentekercset, és zengő hangon olvasni kezdte a vádakat.
– Guinevere, Leonesse úrnője, Camelot királynéja, és Lancelot, a
főtanács lovagja, ezennel személyükben megidéztetnek, s a
következőkkel vádoltatnak: összejátszás, hűtlenség a birodalom
iránt, a király törvényes jogainak megsértése, házasságtörés. E
bűnök kimerítik a felségárulás cselekményét Camelot királya ellen,
minek a büntetése törvényeink értelmében: halál.
 A tömeg döbbenten hallgatta e szavakat, majd végighullámzottak
a padsorok, amint a szomszédok egymáshoz hajoltak; kiáltások
hallatszottak.
Mador Lancelot felé fordult, hangja dörögve szállt a hallgatóság
fölött.
– Sir Lancelot megfelelhet a vádakra.
– Amit mondanom kell, csak a királynak mondhatom el –
válaszolta Lancelot komolyan.
Mador kérdőn nézett Arthurra. Pillanatnyi gondolkodás után a
király nyersen bólintott.
– Hagyjuk beszélni.
Lancelot odalépett a királyhoz, és megállt a trónszék lábánál.
Kétoldalt a lovagok hátráltak néhány lépést, így teremtve meg,
amennyire lehetett, a négyszemközti beszélgetés feltételeit. Lancelot
meghajolt, majd mikor újra felemelte a fejét, keményen belenézett
Arthur hideg, haragos szemébe.
– Nagyuram egyszer azt mondotta nekem, ha meg kell halnod,
halj meg valami önmagadnál nagyobb szolgálatában. Ha életem
vagy halálom Camelot szolgálatába állíthatom, vegye el. Tegyen
velem fenséged, amit akar. Megadatott fenségednek a hatalom,
hogy nagy jót tegyen. Éljen vele belátással.
Az utolsó szavakat Arthur intézte hozzá a verseny után, s most,
egy más fajta vesszőfutáson, Lancelot ezekkel vágott vissza a
királynak.
Arthur megfeszült, kezéből kifutott a vér, ahogy a trónszék karfáját
markolászta. A király és lovagjának tekintete úgy villant össze,
mintha csak párbajoznának. Ám Arthur számára elmúlt az idő,
amikor még visszaléphetett volna.
– Van ezenkívül még mondandód a számomra? – kérdezte
keményen.
– Nem, nagyuram.
– Akkor haladjon tovább a per.
Arthur elfordult. Lancelot visszatért a helyére, és továbbra is csak
Arthurt nézte. A királynak úgy tetszett, a vádlottból vádló lett.
– Sir Lancelot megfelelhet a vádakra – kiáltotta Mador.
– Nincs mit mondanom.
 Bármilyen csöndesen szólt is, megvetés volt most Lancelot
hangsúlyában, és Arthur orcái kigyúltak. Kurtán intett Madornak,
hogy folytassa.
– Sir Lancelot ártatlan, tudom, hogy az – mondta Peter, az
istállómester izgatottan bátyjának, Thomasnak.
Thomas őrszem volt a királyi testőrgárdában, és ma szolgálatban
volt a töltésnél lévő őrháznál. A lakosság apraja-nagyja ott
szorongott a törvénynapon, hogy részt vegyen a királyné és a
kerekasztal új lovagjának perén. Peter azonban, aki nem bírta
gyomorral a látványt, egy pillantást vetve az eseményekre, kilovagolt
a falakhoz, hogy hozzon a bátyjának egy flaska bort meg egy cipó
kenyeret.
Most a lócára tette a lábát, s leválni készülő csizmatalpát
vizsgálgatva meghúzta a flaskát.
– Nem zörög a haraszt, ha nem fúj a szél – mondta Thomas.
– Ez esetben Arthurnak Camelot minden férfipolgárát le kellene
fogatnia – vágott vissza Peter. – Ne mondd nekem, hogy te nem
tartod csodaszépnek a királynét.
– Igen, de sose voltam olyan közel hozzá, hogy
megcsókolhassam. Azt mondják, a lovag ezt tette, talán még többet
is. Végtére is egész éjjel kint voltak az erdőn, ugyebár?
Peter visszafogta magát, hogy fel ne képelje a bátyját. Thomas túl
nagydarab, tagbaszakadt ember volt ahhoz, hogy büntetlenül meg
lehessen ütni.
– Lancelot éppen indulni készült. Tudom. Segítettem neki az
előkészületekben. Jupitert már fel is nyergeltük. Sosem hittem
bolondnak a királyunkat, de most istenuccse azt gondolom, hogy
elment az esze.
– Többet veszített az az eszénél – nyilatkoztatta ki Thomas,
beleharapva a cipóba, és erős, fehér fogával tépve a falatot. – Övön
aluli ütést kapott, márpedig ez a fertály jelent legtöbbet egy ilyen
javakorabeli férfiúnak, akinek gyönyörű fiatal hitvese van.
– Nem, nem igaz, tudom, hogy nem – förmedt Peter a bátyjára.
– Akkor miért nem mégy, és tanúskodsz mellette?
– Ki hinne nekem? Mind olyanok, mint te – mondta Peter
megvetően.
 Vitájuknak a töltésen erős vágtában érkező lovak patájának
dobogása vetett véget. Thomas lekapta csizmáját a lócáról, és talpra
szökkent, hogy felborította a székét. Csaknem elbotolva saját
lábában felkapta az alabárdját a sarokból, és kikémlelt a csúcsíves
ablakon. Peter az oldalánál termett, és lábujjhegyre ágaskodva
meglátott egy hintót, amely a töltésen át zötykölődött feléjük, egy
csapat lovas kíséretében. A lovasok Leonesse színeit viselték, és
szemlátomást nagyon siettek.
– Mi történt, mi baj? – kérdezte Peter.
– Honnan tudjam – csattant fel a bátyja, és faképnél hagyta, hogy
összekiabálja a parancsnoksága alá tartozó többi őrt. Peter egy
pillanatig habozott, azután felállította a széket, és letrappolt a
lépcsőn Thomas után. Imádkozzunk Istenhez, hogy ne Malagant
dúlja fel újra Lady Guinevere népét.
– Nyissátok ki a kaput! – mennydörögte a kíséret vezére
sürgetően. – Nyissátok ki a kaput, Leonesse-ből jövünk! Tanúkat
hoztunk a perre.
Thomas mostanra ért le az őrtorony legalsó ablakához, és kihajolt,
hogy lekiabáljon.
– A per már elkezdődött.
– Akkor siessetek, és nyissatok kaput, A királynő jó hírneve múlik
ezen a bizonyítékon!
– Jól van, jól! – dörmögte Thomas.
Lekecmergett a legutolsó lépcsőfokon, és előbújt, hogy
megvizsgálja a csapat vezérét meg a hintót a kapurostélyon
keresztül. Ahogy meg tudta ítélni, a hintó mélyén két leonesse-i Vén
ült. A vezér türelmetlenül toporgott, verítékező lova is toporzékolt és
a szemét forgatta.
– Nyissatok kaput! – kiáltotta Thomas a kapurostély felhúzásával
megbízott őrnek, és intett a kezével.
A vasrács emelkedni kezdett, és a lovasok a városba vágtattak,
nyomukban a hintóval.
– Ha siettek, még... – kezdte Thomas, de ennél tovább nem is
jutott. A vezér elővonta az íjpuskát, amelyet ez idáig köpönyege alatt
rejtegetett, és közvetlenül Thomas kitárt mellkasára célzott vele.
Thomas hangtalanul bukott a földre. Helyettesét is lelőtték, s az is a
porba csuklott. A hintó hátulja felpattant, súlyos fatörzs repült ki,
amelyet Malagant hat martalóca követett, fekete páncéljukat
Leonesse világos köpenye borította. A Vének, akiket vastag, ruhából
tépett kötéllel kötöztek üléseikhez, semmit sem tehettek.
Peter, aki az alsó ablakon átkémlelve mindent látott, a hajtókar
kezelőjére üvöltött, hogy engedje le a kapurostélyt. Az lázasan el is
kezdte tekerni a kart, de késő volt. Malagant emberei felállították a
tölgyfa törzset, és amint a kapurostély lefele ereszkedett, egyik rácsa
a fába fúródott, mire reszkető puffanással megállt az egész
szerkezet. Camelotot mostantól az égvilágon semmi sem védte.
Volt a helyiségben egy asztal, melyet hímzett vászonterítő borított,
és Peter ez alá mászott be, itt bújt meg, miközben foga
összekoccant félelmében és döbbenetében. Lépések csoszogtak fel
a lépcsőkön, majd az ajtó kivágódott.
– Senki sincs itt – dörmögte egy mély hang. Menjetek fel a
pártázathoz, és foglaljátok el.
– Parancsára, uram!
A léptek futva távolodtak. Peter nem mozdult. Látta, mi történt
Thomasszal, és tudta, ha észreveszik, ő is halál fia.
A támadás olyan váratlan volt, hogy a kapuőrök még csak
riasztani sem tudták a várost. Malagant előőrsei már
továbbvágtattak, hogy elfoglalják a városfalakat. Csekély
ellenállással találkoztak csak, mivel szinte minden őrt a térhez
rendeltek, hogy ott rendet tartson, és részt vegyen a törvénynapon.
Malagant serege ellenfél hiányában rettentő iramban vágtatott
végig a töltésen – az elit csapatok voltak ezek, ők égették fel
Leonesse határ menti falvait is. Az élen maga Malagant lovagolt,
lenyírt fekete haja túl rövid volt ahhoz, hogy lobogjon a szélben,
amely Camelot falain a zászlókat libegtette. Ezek a zászlók most
egyenként lekerültek helyükről, és Malagant kemény ajka vad
mosolyra húzódott. Az egyik férfi felemelkedése a másik bukása.
A téren a gyanútlan tömeg Madort hallgatta:
– Kívánja a Nagy Király, hogy a királynét kikérdezze a
törvényszék?
– A Nagy Király azt kívánja, hogy a törvényszék végezze a dolgát
– felelte Arthur szárazon.
Nagy csönd telepedett a hallgatóságra. Arthur kivételével mindenki
Guinevere-t nézte. A királynő sápadt orcája kigyulladt, mégis fejét
magasra tartotta, hadd lássa a nép, hogy nem fél.
A csöndet dobogó csizmák és a macskaköveken kopogó patkók
zaja törte meg. A polgárok forgolódni kezdtek a padokon, és a
nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, honnan ered ez a lárma. Az
emelvényen Agravaine felemelte a fejét, és döbbenettel vette észre
a háztetőkön meg a pártázaton mozgó alakokat. Fekete bőr és acél,
rövidre nyírt haj. Ezek nem Camelot, és nem is Leonesse katonái.
Agravaine megmarkolta a kardját.
Mador, lévén a formaságok híve, folytatta volna tovább a
ceremóniát.
– Tagadja kegyelmed a vádat? – kérdezte szigorúan Guinevere-t.
Ám az nem válaszolt, mert a tér fölött és körül gyülekező
katonákat követte a tekintetével. A törvénynap színtere egyszerre
csapdává alakult.
– Ki jár ott? – szólt oda Agravaine. Előrelépett, arca megnyúlt az
aggodalomtól.
Mador szólásra nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de néma
maradt, és maga is a tetőkre meredt. A patadobogás meg a nehéz
csizmák futó léptei most jóval közelebbről hallatszottak. Valami hiba
történt, valami végzetes hiba.
– Hol vannak az őrök? – rivallt rá Patrise Camelot közkatonáira,
akik elvegyültek a városi nép közé. Guinevere és Lancelot kísérői
szorosabbra vonták a védőgyűrűt foglyaik körül, mintha csak azok
főztek volna ki ezt az egészet, hogy megszökhessenek.
– Hé, ott a tetőn! – mennydörögte Agravaine. – Kik vagytok?
Válaszoljatok!
Mador eldobta a tekercset, és kardot rántott.
– Mi folyik ott? – kérdezte tehetetlenül. Megtámadtak bennünket?
Mi ez? Cselszövés a per megzavarására?
Patrise megrázta a fejét, és szemébe hitetlenkedés költözött.
– A városkapuk – mondta. – A városkapuk felől jönnek. Hogy
lehettünk ilyen vakok?
– Nem ért... – ám Patrise szavait tucatnyi harci kürt fülsüketítő
harsogása nyomta el. Arthur a földre vetette magát, és döbbenten
meredt maga elé. Megtámadták, itt, birodalma szívében. E
felismerésre megfagyott a vér ereiben. A szíve ugyan azt mondta,
hogy ez képtelenség, de a szeme nem hazudott.
 Lent, a tértől a városkapukig vezető főutcán felfegyverzett férfiak
tömege lovagolt, élükön Malaganttal, aki fekete lovon léptetett előre,
s szeme gúnyosan csillogott: sikerült kijátszani az ellenséget.
Camelot népe zavart döbbenettel figyelte a fekete, hadrendek
előrenyomulását. Senki sem tudta, mi történik. Hasztalan kerestek
volna támaszt saját lovagjaikban és katonáikban, mert azok éppoly
elképedtek voltak, mint a polgárok.
Malagant megvetően tekintett körbe a gyülekezeten. Kirántotta a
kardját, és magasra emelkedve a nyeregben, ágaskodásra késztette
a lovát. Magasba lendítette kivont kardját, és saját nevét süvöltötte.
– Malagant!
A kiáltás végigvisszhangzott a falakon és tetőkön; úgy körözött,
akár valami ragadozó madár. A visszhang elültével nem is
késlekedett a válasz. A háztetőkön és erkélyeken férfiak álltak föl
Malagant jeladására – fekete sziluettek a világos ég hátterében –, s
saját, vérfagyasztó harci kiáltásukkal feleltek vezérük rikoltására.
– Isten óvjon bennünket – motyogta Agravaine, és közelebb lépett
a királyhoz.
Lancelot a pártázaton nyüzsgő fekete seregre bámult. Előkerültek
az íjpuskák, és legtöbbjük Arthurra szegeződött. Ha az egyik nem is,
egy másik bizonyára eltalálja. Nem volt menekülés. Az íjászok
mögött egy külső gyűrű katonái égő fáklyákat hordoztak. Fényes
nappal volt; nem világítani akartak ők a fáklyákkal vagy melegedni a
lángjuknál. Egyértelmű volt, hogy Camelotot akarják felégetni.
Malagant felemelte a hangját. Keményebb és erősebb volt a
Madorénál, mintha átitatta volna mindazoknak a városoknak és
falvaknak a füstje, amelyeket feldúlt hatalmi tébolyában.
– Senki se mozduljon, vagy meghal a Nagy Arthur!
Szavait rémült csend fogadta. Arthur körbepillantott, nyugtázva a
feléje irányzott íjpuskákat és mögöttük a fáklyák gyűrűjét. Látta kiülni
a rettegést népe minden egyes tagjának arcára, és semmit sem
tehetett értük. Magatehetetlen volt, embereit sakkban tartotta az
íjpuskák halálos fenyegetése. Mindenkit iderendelt a térre, hogy
tanúi legyenek, mint áll bosszút azon a valakin, akit legjobban
szeretett a világon. És pontosan ez juttatta idáig. A bosszú emésztő
vágya nélkül nem homályosodik el így a látása, és Malagant soha
nem lép a töltésre.
 – Isten bocsásson meg nekem – morogta, túl halkan ahhoz, hogy
az önelégülten vigyorgó Malagant meghallja. Lancelot viszont
meghallotta, és vádlón ránézett.
Malagant körbepillantott a téren, majd mennydörögve megszólalt:
– Embereim ott vannak a városkapuknál és a térről kivezető
összes utcában! Minden tetőn katonáim állnak égő fáklyával a
kezükben! Csak a kezemet kell felemelnem, s arany városotok por
és hamu lesz. Mostantól én vagyok a törvény! – és öklét rázta az ég
felé.
Arthur lassan előrelépett.
– A népem fegyvertelen, én is az vagyok – mondta teljesen
összetörten. – Ha engem akartok, akkor tessék, itt vagyok.
– Nem! – kiáltotta Guinevere, utánakapva, de Arthur már ellépett
mellette, és ha meg is hallotta a kiáltását, semmi jelét nem adta
ennek.
Malagant hangosan, megvetően felkacagott, és a tömegre
mutatott.
– Halljátok? Halljátok a Nagy Arthur királyt, Camelot urát? Jól
nézzétek meg! Íme, egy férfiú, aki felébredt álmából. Az álomnak
vége! Ez itt a valóság!
Kardjával a feketébe öltözött lovasokra mutatott, akik fenyegetőn
sötétlettek a tér minden oldalán.
– Valóban elhiszitek, hogy Camelot a testvériség földje volt? –
gúnyolódott. – Elmondom én neked az igazságot, Arthur. Méghogy
testvériség! Mindig is az erős uralta a gyengét, így teremtette
Alkotónk a világot, még ha te másként mondod is.
Arthur most farkasszemet nézett a nagy fekete csataménjén
pöffeszkedő Malaganttal.
– Valamennyien gyengének és segítségre szorulónak születtünk –
mondta emelt hangon. Kezdte visszanyerni önuralmát, és félelem
nélkül állta a gunyoros fekete szemek pillantását. – És valamennyien
megöregszünk egyszer. Isten csak egy időre tesz minket erőssé,
hogy segíthessük egymást.
– Isten azért tesz erőssé, hogy a saját életemet élhessem, és ne
vessem alá magam semmiféle törvénynek, kivéve a sajátomat –
vágott vissza Malagant.
 Megpenderítette a lovát, és kardját találomra az egyik polgárra
szegezte a tömegben.
– Te ott! Arthur azt mondja, azért születtél, hogy másokat szolgálj!
A kard hegye most a következő férfira mutatott a sorban, majd
megint a következőre.
– Meg neked is, neked is. Szolgálj másokat, azt mondja. –
Előrehajolt a nyergében, szeme összeszűkült, s feketén ragyogott. –
Mondjátok meg nekem, mikor élhettek szabadon? Szabadon Arthur
zsarnoki álmától, szabadon Arthur zsarnoki törvényeitől? – Az
emelvény lovagjai felé intett. – Szabadon Arthur zsarnoki istenétől?
Arthur hallgatta Magalant szavait, és figyelte népe ijedelmét,
döbbenetét. Pillanatról pillanatra tisztábban látta, mi Malagant
szándéka. Jó ideje tudta, hogy Gore ura magáénak akarja
Camelotot. Gúnyos megjegyzéseit a féltékenység szülte. Amit
Malagant akar, azt elveszi. És amit elvenni nem tud, azt elpusztítja.
Hirtelen fájdalom hasított Arthur szívébe. Talán azért értette meg
mindig Malagantot olyan jól, mert érzéseik hasonlítottak. Arthur
tekintette Lancelotra vándorolt. Ez a férfi nem állhat tovább a
törvényszék előtt. Egy féltékeny uralkodó szeszélye, és nem az
ország törvénye vádolta felségárulással.
– Istenem – mormogta magában.
Valóban olyan vak volt, hogy Malagant megszállásának kellett
felnyitnia a szemét? És fintorogva, a nagy csataménjén feszítő
fekete lovasra nézett.
– Ennek így kell lennie?
Malagant elhallgatott, hogy fokozza a hatást. Most újra mély
lélegzetet vett, és ismét a tömeghez fordult.
– Nem kérek mást tőletek, mint engedelmességet.
Engedelmeskedtetek Arthurnak. Most nekem fogtok
engedelmeskedni!
Lependerült a lováról, és egy lovászinasnak vetette oda a
kantárszárat. A tömeg elnémult, mikor Malagant fellépdelt az
emelvény lépcsőin, és szembekerült Arthurral. Felsírt egy gyermek,
rémült édesanyja sietve csitítgatta.
Malagant és Arthur egymásra meredt. Nem féltek egymástól.
Malagant szeme mohó volt, Arthuré lemondó. Mögöttük, az
emelvényen a lovagok és őrök szobormereven álltak, lélegzetet is
alig vettek. Malagant tekintete röviden Lancelot, majd Guinevere felé
vágott, mintegy azt latolgatva, mit is fog tenni velük, ha eljön az
ideje. Majd újra Arthurra nézett, és fekete, fényes csizmájának
hegyével egy vonalat húzott a porba.
– A te időd lejárt, Arthur. Az akarom, hogy a néped térdepelni
lásson előttem, hadd tudják meg, ki mostantól az igazi uruk.
Kardjával a székesegyház tornya felé bökött, és jelt adott két ott
álló, feketébe öltözött emberének.
– A harang hármat kondul majd. A harmadik harangütésre
letérdelsz elém – vagy meghalsz.
Arthur közömbösen meredj; Malagantra. Nagyon jól tudta, az se
számítana, ha most letérdelne, Malagant mindenképpen megölné.
Egy fogoly vagy száműzött király mindig is potenciális lázadások
központja maradna, és míg ő, Arthur élne, Malagant nem
nevezhetné magát Camelot urának.
A nagy bronzharangok meglendültek kosarukban, és a
harangnyelvek kongása visszhangozva szállt a tér fölött. Arthur
végighordozta tekintetét népe sorain, s az emberek arcát kémlelte.
Ott az éltesebbek, amott az ifjú nők és férfiak, akik karon ülő
gyermekek voltak akkor, mikor ő Camelot trónjára lépett, és most
saját gyermekeiket szorongatják, rémülten lesve az eseményeket.
Malagant szabadságról beszélt, de ez a halál szabadsága volt.
A harangok másodszor is megkondultak, és Malagant a combjára
csapott kardja lapjával.
– Túl büszke vagy ahhoz, hogy elébem térdelj, Arthur? Azt hiszed,
holtan jobban szolgálhatod népedet?
Arthur vállat vont.
– Nem maradt bennem semmi büszkeség. Amit teszek, a
népemért és Camelotért teszem.
A harangok harmadszor kondultak meg, hosszan, tovacsengőn,
mintha az idő is kitágult volna, hogy néhány perccel
meghosszabbítsa Arthur életet. A királynak eszébe jutott a harangok
vidám csengése-bongása menyegzője napján, és, búcsúzóul,
végtelen szeretettel átpillantott a válla fölött Guinevere-re. A királynő
szemében könnyek csillogtak. Arthur rámosolygott, mostanra
minden haragja elpárolgott.
 – Szerettelek, és most is szeretlek – mondta, majd a népéhez
fordult és a férfihoz, aki rabszolgasorba taszítja majd őket.
– Bocsássátok meg nekem azért, amit tenni készülök. Ez utolsó
tettem királyotokként. Nem szabad félnetek. A szerencse forgandó.
Arthur vagyok, Camelot királya, és most azt parancsolom nektek... –
itt elhallgatott, és elindult lefelé a lépcsőn, tekintetét Malagant
diadalmas, kéjesen vigyorgó arcára szegezte,
Malagant egy lépést hátrált, hogy helyet csináljon Arthurnak a
meghajláshoz.
Arthur lebámult a porba húzott csíkra, majd hirtelen szélesre tárta
a karját, s hangja magasra szárnyalt a tér fölött.
– ... azt parancsolom nektek, hogy álljatok föl, és harcoljatok! Soha
ne adjátok meg magatokat! Harcoljatok úgy, ahogy még soha!
Malagant arcáról leolvadt a mosoly. Még tovább hátrált,
ugyanakkor az íjászok felé intett. Azok céloztak, és meghúzták a
ravaszt: kékesfekete nyílvesszők szelték át a levegőt.
A Nagy Király Malagant arcába mosolygott.
– Camelot tovább él! – kiáltotta.
Ám szava elfulladt a suhogó nyílvesszők kereszttüzében, és
összeroskadt. A nyílzápor a levegőbe röpítette, miközben karját
szélesre tárta a kereszt jelképeként.
– Nem! – sikoltotta Guinevere. – Kérlek, Istenem, ne engedd!
Kitépte magát őrei közül, Arthurhoz futott, és elsőként érve oda
hozzá, meglátta a sebeket, amelyeket a tűzben edzett hegyű
acélnyílvesszők ejtettek.
– Arthur, édes Istenem, ne halj meg! Felcsert, hamar egy felcsert!
Az emelvényen kardok villantak elő hüvelyükből, és elszabadult a
pokol. A polgárok felkeltek a padokról, de ahelyett, hogy megfutottak
vagy Malagant előtt meghajoltak volna, szembefordultak az
ellenséggel.
Malagant elképedten nézte Arthur vérző holtteste fölött a harcba
szálló tömeget.
– Ugyan miért küzdőtök? – kérdezte őszinte megdöbbenéssel. –
Megtarthatjátok a városotokat. Miért akartok mindent elveszíteni,
mikor semmi mást nem kell tennetek, mint meghajolni előttem?
A küzdelem egyre hevesebbé vált. Malagant arca
megkeményedett.
 – Átkozott Arthur – köpött a haldokló felé, és karját magasba
lendítve jelt adott a tetőkön várakozó embereinek.
– Égessétek fel a várost! – üvöltötte magánkívül. – Égessetek fel
mindent, hogy kő kövön ne maradjon!
Lovasai válaszul meglengették fáklyáikat, miközben olajos füst
fekete szalagjai tekergőztek az ég felé a narancsszín lángokból.
Majd a katonák nekiláttak, hogy fáklyát vessenek az épületekre.
Aszályos nyár volt, úgyhogy a házak hamar tüzet fogtak.
Lángnyelvek nyaldosták a falakat, kígyóztak a faerkélyek körül. A
tetők jelzőtüzekként mutatták Malagant hatalomvágyát.
A palotaőrök barikádot alkottak Arthur és Guinevere körül. A
királynő karjába vette hitvesét, arcán patakzottak a könnyek. Egy
komor arcú felcser megvizsgálta a sebeket, és a fejét rázta. Arthur
menthetetlen volt.
– Öljetek meg mindenkit! – süvöltötte Malagant eszelős dühvel.
Lova körözött, majd nekiiramodott, halálos patáival a levegőbe
hasítva. Malagant maga is a levegőt szabdalta, kardján a tűz fénye
tükröződött.
A főtanács lovagjai kardot rántottak, és együttes erővel, egymást
védve kezdték átvágni magukat az ádáz kézitusán Malagant felé,
hogy lemészárolják. Lancelot őrei csatlakoztak a küzdőkhöz, s
magára hagyták foglyukat az emelvényen. Egy martalóc vágtatott el
mellette, szablyája fütykösként suhintott a levegőbe, hogy sorra
hulltak az emberek gyilkos pengéje nyomán. Lancelot felismerte
Ralfot, Malagant fő hadsegédét. Első gondolata az volt, hogy
Guinevere-hez és Arthurhoz siet, de ott nem sokat tehetett. Először
a csatát kell megnyerni. Minden más későbbre marad. Ha pedig
vereséget szenvednek, úgyis minden mindegy.
Leszökkent hát az emelvényről, ahol azonnal meg is támadta egy
martalóc. Lancelot előrendült, és oly ügyesen csavarta ki támadója
kardot lóbáló karját, hogy a martalócot saját kezétől érte a halál. A
lovag baljával elkapta az aláhulló kardot. Most, hogy volt már
fegyvere, megállíthatatlan volt. Harci táncot járt a felfordulásban,
könnyedén lépett, lesújtott, gyilkolt, miközben minden figyelmét Ralf
támadó, kiabáló alakjára összpontosította.
Az megfordította a lovát. Alvadt vér csöpögött alá kardja pengéjén,
sötét páncélját is telefröcskölte a vér. Lancelot melléje szökkent, s
elzárta az útját. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Ralf meghátrált.
Meglepetése azonban nem tartott tovább a pillanat törtrészénél. Túl
tapasztalt katona volt ahhoz, hogy zavarba lehessen hozni a
csatában. Üvöltve támadt Lancelotra.
Ahogyan a versenypályán, Lancelot most is csak a kedvező
pillanatot várta. Hagyta, hadd sújtson le a kapitány, majd felfele
vágott a maga kardjával, amely beleakadt Ralf kardjának
fűrészfogaiba. Egy csavarintás a csuklón, egy rántás a felső karon
és vállon – és Ralf lezuhant lováról, majd tompa puffanással elterült
a földön. Lova felágaskodva kalapálta a levegőt. Lancelot
felszökkent az üres nyeregbe, és szorosra fogta a gyeplőt. Ralfra
többé nincsen gondja, Malagant kapitánya nem kel föl a porból.
Máris körülvette a feldühödött városi nép, s egyikük kicsavarta
szablyáját a kezéből.
Lancelot hátra se nézve vágtatott keresztül a csatán Malagant
felé. A lovagok, Agravaine irányítása alatt, már visszaszorították
Malagant hadnagyait a téren. Az ellenség sorai megbomlottak, és ez
elérhetővé tette a vezért. Lancelot előre rúgtatott a lovával, s
Malagant csataménjének védtelen véknya felé közeledett.
Malagant – valami hatodik érzéktől vezettetve – megfordult.
Megpillantotta Ralf lovát, és azután a nyeregben ülő férfit. Tekintetük
összevillant. Malagant szembefordította csődörét a Lancelotéval, és
magasra emelte a kardját. Egy pillanatra egyikőjük sem mozdult,
egymást méregették, számítgattak. Azután Malagant előredöfött,
lassan, széles mozdulatokkal. Mindez azonban csak gúny volt, egy
gyerek is kivédhette volna. Lancelot látta a megvetést a gesztusban,
látta, e mozdulat csupán arra szolgál, hogy kimozdítsa
egyensúlyából, és felbőszítse. De egyik sem sikerült. Hasonló
stílusban válaszolt, lassan, nehézkesen védve ki a támadást. Az ezt
követő színlelt visszavágásból azután, mint szokta, villámsebes
támadásba lendült. Acél sikoltott az acélon, miközben Malagant
kivédte azt az ütést, amely különben az ádámcsutkájától a köldökéig
kettéhasította volna. Lancelot először találkozott olyan ellenféllel, aki
fürgeségben felért hozzá, és ez egy pillanatra meg is akasztotta
támadását. Malagant pengéje lesújtott. Lancelot kivédte a csapást,
amely a karját súrolta. Mindkét férfi most igazán emberére talált,
nem lesz könnyű dolga egyiknek sem, ha le akarja győzni a másikat.
 Malagant körül gyalogosok védelmezték vezérüket, míg a lovagok
az ő csapásaiktól védték Lancelotot. A támadást ellentámadás
követte, kemény és gyors, könyörtelen. Mindkét férfi zihálva szedte a
levegőt, és már nem voltak szünetek egy-egy kardcsapás között.
Nemcsak fürgeségben, de kitartásban is egyenlők voltak.
Malagant hirtelen félrelendült, kitörve a lovag közelségéből. Az egy
pillanatig azt hitte, ellenfele megelégelte a párviadalt, és megfutott.
Ám ekkor, teljesen váratlanul, Malagant egy válogatott lovas csapata
oldalba támadta. Lancelotnak még volt annyi ideje, hogy
félrefaroljon, és így elkerülje a rá lesújtó halálos csapást... Lova
azonban megbotlott, és noha Lancelot nem sebesült meg, kiesett a
nyeregből. Arrébbgurulva érkezett a földre, így kerülve el a
súlyosabb sérüléseket. Malagant úgy rontott rá, mint aki csődöre
kapálózó patái alá akarja taposni. Lancelot lekuporodva várta, amíg
a másik a közelébe ér, és fürgén feléje vágott a kardjával. Malagant
ádázul vicsorogva fordult féke a nyeregben, hogy támadjon, de
vicsorgása vészkiáltássá torzult, amint megingott, mert a csapás
kettémetszette a hevederét.
A két férfi továbbra is egyenlő ellenfélként folytatta a küzdelmet.
Belekerültek a csata sűrűjébe, ahol nemcsak egymásra kellett
figyelniük, hanem mások támadásait is vissza kellett verniük. És
még mindig nem kerekedett egyik sem a másik fölébe. Lancelot
tüdeje zihált, kardot tartó keze iszonytatóan sajgott.
Átküzdötték magukat a téren, és az immáron elhagyatott emelvény
közelébe kerültek, oda, ahol korábban a pert folytatták. Hosszú
vércsík jelezte a helyet, ahol Arthur összeesett. Malagant
felszökkent a lépcsőn, és kiáltva hívta az embereit.
– Ide hozzám! Ide hozzám!
A válaszul felhangzó szaggatott üvöltés azonban jóval kevésbé
volt magabiztos, mint nemrég. Emberei egész egyszerűen kifogytak
a szuszból. Lancelot szeme előtt is vörös csillagok táncoltak, mikor
az emelvényen termett Malagant nyomában.
Az megvetéssel az arcán fordult szembe Lancelottal, és felemelte
a kardját. A pengék ismét gyilkos fürgeséggel villantak össze.
Lancelot szemét csípte a verejték, elhomályosítva látását. Pislogott,
hogy jobban lásson, s ebben a pillanatban csapott le Malagant.
Lancelot gyors reflexei ezúttal csődöt mondtak, és az ellenfél
kardjának hegye hosszú, de nem mély sebet ejtett az ágyékán.
Lancelotot mindez arra ösztökélte, hogy végső erejét megfeszítve,
még önmagát is felülmúlva küzdjön. A vér forrón ömlött az oldalán,
szúrón, égetőn. Malagant fekete szeme ujjongva csillant fel. Nem
tudta, hogy a halállal néz farkasszemet.
Lancelot megragadta a csuklóját, és egész lényét egyetlen gyors,
iszonyú erejű csapásba összpontosította. Malagant kardja
végigbukfencezett a levegőben, és mivel védtelenül állt ott, Lancelot
előredöfött: kardja mélyen Malagant mellkasába furódott.
– Isten szereti a győzteseket – ismételte Malagant szavait.
A kard átmetszett egy bordát, és megakadt a zsigerekben.
Lancelot, minden erejét összeszedve, megpróbálta kirántani onnan,
de ez sehogyan sem sikerült, ezért hagyta a szablyát, ahol volt, és
felkapta a földről Malagant fegyverét.
Malagant lebámult a testéből kiálló kardmarkolatra, amely
megreszketett a bugyogva áradó vér minden egyes lökésére, majd
Lancelot kérlelhetetlen szemébe nézett. Tagadás és hitetlenkedés
tükröződött a sajátjában. Küszködve próbálta kihúzni a fegyvert, de
ez meghaladta erejét. Rárogyott Arthur üres trónszékére, s
megüvegesedett tekintete már az örökkévalóságot fürkészte.
Mikor Malagant katonái látták, hogy uruk Arthur trónjára roskad,
inukba szaladt a bátorságuk, és futásnak eredtek. Hamarosan a holt
vezér hajdan bátor hadseregének egésze megadta magát Camelot
népének.
Csak az a kár, gondolta Lancelot, körbepillantva a vérfürdő
nyomain, hogy későn.
20. fejezet
Lancelot a palota folyosóin át a kerekasztal terme felé igyekezett.
A kinti lárma mind távolabbról hallatszott. Alig hallotta Agravaine
hangját, amint katonáit hívja. Egy pillanat, és megy ő is, hogy
segítsen a többi lovagnak, de előbb valamit még el kell intéznie.
Kitaszította a terem ajtaját, és felfedezte Guinevere-t, Arthurral a
karjában. A királynő újra meg újra orcájához szorította hitvese harci
forradásoktól szabdalt kezét, miközben arcát könnyek öntözték.
Lancelot habozott, nem tudta, továbbmenjen-e vagy visszavonuljon.
Az ajtó nyitásának zajára Guinevere elfordította a fejét, s meglátta
Lancelotot.
– Semmit sem tehetünk – mondta –, a sebeit nem lehet
összevarrni.
Lancelot látta, hogy vászontépéseket tekertek Arthur sebei köré,
ám ezeket már átitatta a vér. Mindenki ismerte és félte Gore
nyílvesszőinek halálos erejét. Csoda volt egyáltalán, hogy Arthur
még élt, és magánál volt. A király arca szürke volt haláltusájában, de
maradt még annyi akaratereje, hogy tekintetét az ajtóban álló férfira
szegezze.
– Nagyuram, jó híreket hozok. Malagant halott, csapatait levertük.
A tüzet most, ezekben a percekben is oltják.
És másik kezébe fogta Arthur kezét. Arthur alig észrevehetően
biccentett. Torka megfeszült, amint beszélni próbált.
– Nem is kételkedtem benne, hogy így lesz suttogta.
Egy pillanatig hallgatott, majd újra összeszedte az erejét.
– Lancelot...
– Nagyuram?
– Ott... van... még... a kardom... az oldalamon?
– Igen, nagyuram.
– A gondjaidra bízom.
Lancelot Guinevere-re nézett, azután vissza Arthurra. Nagy
megtiszteltetés volt ez, egyúttal azonban nagy felelősség is. De nem
tétovázhatott, mert Arthurnak meg voltak számlálva a percei.
Lancelot kiemelte hát a fegyvert hüvelyéből.
Arthur ajkán egy mosoly halvány árnyéka jelent meg, amint érezte,
hogy elveszik oldaláról a kardot.
– Utolsó és legigazabb lovagom.
Hangja nem volt már több elfúló lélegzetnél.
– Te vagy a jövő... Camelot... jövője.
Kimerültén hátrahanyatlott. Guinevere halkan felsikoltott.
Rettegve, hogy meghalt, a karjába vette és szorosan magához ölelte
Arthurt, ügyet sem vetve a köntösét beszennyező vérre. Az arcát,
szakállát, ajkát csókolgatta.
Arthur szemhéja megrezdült, és üvegesedő tekintete találkozott
Guinevere pillantásával. A szerelem és fájdalom könnyeit látta a
királynő szemében.
– Napsugaram – mondta, hirtelen felerősödött hangon. – Most
érzem... Szerelmem.
Utolsó szavai sóhajba fúltak, és feje lehanyatlott Guinevere
ölében. Az sírva borult fölébe.
Lancelot fölállt. A kardra pillantott a kezében, Camelot kardjára.
Egy haldokló királytól kapta, akihez foghatóan nagy királyt nem látott
még a világ. És mégis ez a király bízta rá uralkodói kardját. Lancelot
lassan, áhítatos tisztelettel helyezte vissza a kardot hüvelyébe.
Camelot népe felvonult. Százak és százak gyűltek össze a
tóparton, hogy végső búcsút vegyenek királyuktól. Az eget sápadt
felhők borították, egy fehér fénykör a nap helyét jelezte az égen, és
fagyos szellő borzolta a tó tükrét.
A parthoz kikötve fiatal nyírfaágakból ácsolt tutaj ringatózott. A
gyújtósnak szánt gallyakat felhasogatták és nyalábokba kötözték, s
száraz rekettyecsomó köré rendezték. A rekettyére ibolyakék
selyemből varrt szemfedőt helyeztek, Arthur, Camelot Nagy
Királyának végső nyughelyét. A királyi testőrgárda félkörben,
vigyázzban állt a parton kék és ezüst egyenruhájában. A tutaj
közelében ott csoportosultak a főtanács tagjai, Camelot voltaképpeni
kormánya. Az arcok szigorúak voltak, ám a szívek megteltek
szeretettel.
Guinevere fekete bársony mellénykében és sötétbíbor
selyemrokolyában komoran térdelt Arthur oldalán. Keze hitvese
összekulcsolt, jeges kezén nyugodott, mikor utoljára az arcába
nézett. Az arcon a halál derűje áradt szét, mintha soha nem felhőzte
volna gond a büszke homlokot.
Vele szemben Lancelot állt. A királyi kard viselőjeként ő terítette
Arthurra a másik bíbor szemfedőt, amely csak az arcát hagyta
szabadon.
– Itt az idő – mondta gyöngéden Guinevere.
A szertartást figyelő tömegre pillantott a parton, és bólintott. Arthur
fölé hajolt, megcsókolta hideg homlokát, majd felállt. Köntöse
szegélye benedvesedett, mégsem érezte a nedves kelme súlyát.
Lancelot kivonta a király kardját, és elvágta a bárka kötelét. Apró
fodrok reszkettek végig a vízen, és a lökés lendülete eltaszította a
parttól a bárkát. A rekettyeágak és a száraz gyújtós azonnal lángra
kapott, s a lángok az ég felé csaptak. A füst úgy sodródott tova, akár
a tömjéné, szikrák izzottak fel.
Lancelot magasra tartotta a királyi kardot, markolattal a víz tükre
felé. A lovagok egyenként követték a példáját. A nap kibukkant a
felhők közül, s a kardmarkolatokra vésett kereszteken megvillant a
napfény, utolsó tisztelgésül az elesett király előtt. Azok pedig, akik a
tópartról figyelték az égő bárkát, hallani vélték Arthur hangját a
szélben.
– Camelot tovább él.
Vége
 Tartalom
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet