G. K.

CHESTERTON:

ERETNEKEK

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT AZ APOSTOLI SZENTSZÉK

KÖNYVKIADÓJA BUDAPEST, 1991.

1
 A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ MŰ:
G. K. CHESTERTON: HERETICS
1905. LONDON, THE BODLEY HEAD

FORDÍTOTTA:
LUKÁCSI HUBA

LEKTORÁLTA:
SZILASSY ZOLTÁN

© TRANSLATION LUKÁCSI HUBA ISBN 963 360 576 8 SZENT

ISTVÁN TÁRSULAT 1053 BUDAPEST, KOSSUTH L. U. 1. FELELŐS
KIADÓ: DR. ÁKOS GÉZA MŰSZAKI VEZETŐ: NÉVERY TIBOR
FELELŐS SZERKESZTŐ: FARKAS OLIVÉR A KÖTETET TERVEZTE:
KERESZTES MÁRIA SZEDTE A SZENT ISTVÁN TÁRSULAT
GARAMOND BETŰTÍPUSBÓL 10/12 PONTOS FOKOZATBÓL
KÉSZÜLT: 12, 5 A/5 ÍV TERJEDELEMBEN (691-0361-1)
A NYOMÁS ÉS KÖTÉS A CENTUM KFT. (91-136) FELELŐS
VEZETŐ: ÚJVÁROSI LAJOS, NYOMDAVEZETŐ

2
 TARTALOM
I. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK AZ ORTODOXIA FONTOSSÁGÁRÓL ................................ 4

II. A NEGATÍV SZELLEMRŐL ................................................................................................................. 8

III. RUDYARD KIPLINGRŐL ÉS A VILÁG KICSINYÍTÉSÉRŐL ...............................................12

IV. MR. BERNARD SHAW .........................................................................................................................17

V. MR. H. G. WELLS ÉS AZ ÓRIÁSOK .................................................................................................22

VI. A KARÁCSONY ÉS AZ ESZTÉTÁK ...............................................................................................30

VII. OMÁR ÉS A MEGSZENTELT BOR ...............................................................................................33

VII. A BULVÁRSAJTÓ SZELÍDSÉGE....................................................................................................37

IX. MR. GEORGE MOORE HANGULATAI........................................................................................42

X. A SZANDÁLOKRÓL ÉS AZ EGYSZERŰSÉGRŐL .....................................................................44

XI. A TUDOMÁNY ÉS A VADAK ..........................................................................................................47

XII. A POGÁNYSÁG ÉS MR. LOWES DICKINSON ........................................................................51

XIII. KELTÁK ÉS KELTOFILEK 57

XIV. BIZONYOS MODERN ÍRÓKRÓL ÉS A CSALÁD INTÉZMÉNYÉRŐL ..........................60

XV. A MONDÉN VILÁG ÉS REGÉNYIRODALMA.........................................................................65

XVI. MR. McCABE-RŐL ÉS EGY ISTENI FRIVOLITÁSRÓL ........................................................71

XVII. WHISTLER SZELLEMESSÉGE ...................................................................................................77

XVIII. TÉVESZME A FIATAL NEMZETEKRŐL ..............................................................................81

XIX. A NYOMORNEGYEDEK REGÉNYÍRÓIRÓL ÉS A NYOMORNEGYEDEKRŐL .....87

XX. BEFEJEZŐ MEGJEGYZÉSEK AZ ORTODOXIA FONTOSSÁGÁRÓL ...........................93

UTÓSZÓ ....................................................................................................................................................... 100

3
 I. BEVEZETŐ MEGJEGYZÉSEK
AZ ORTODOXIA FONTOSSÁGÁRÓL

SEMMI sem árulkodik furcsábban a modern társadalom egyik iszonyú és alattomos

kórságáról, mint az „ortodoxia” szó manapság divatos és szokatlan értelmezése. Hajdanán az
eretnek azzal büszkélkedett, hogy nem eretnek. A világ hatalmasságai, rendőrségei és bíróságai
voltak azok, akik eretnekek voltak. Ő azonban ortodox volt. Nem büszkélkedett azzal, hogy
fellázadt ellenük, merthogy ők lázadtak fel ellene. A hadseregek, a maguk könyörtelen
biztonságával, a jeges arcú királyok, az Állam a maga méltányos s a Jog a maga ésszerűnek ítélt
paragrafusaival – ők voltak az elkóborolt birkák. Az ember büszke volt arra, hogy ortodox,
büszke volt arra, hogy igaza van. Mikor egyedül állt az üvöltő rengetegben, több volt puszta
embernél – egyház volt (az univerzum középpontja), s köréje tűzettek ki a csillagok. Megannyi
elfeledett pokol kínpadjára vonhatták, de el nem ismerte sohasem, hogy eretnek volna. Egypár
modern kifejezésnek köszönhető, hogy most kérkedik vele. Magabiztos nevetéssel így szól:
„remélem, nagyon eretnek vagyok”, aztán körülnéz, és várja a tapsot. A szó, „eretnekség” nem
csupán azt jelenti, hogy már nem gondolkodom tévesen; gyakorlatilag azt jelenti, hogy világosfejű
és bátor vagyok. A szó, „ortodoxia” nem csupán azt jelenti, hogy nincs többé igazam;
gyakorlatilag azt jelenti, hogy tévedek. Mindez valamit jelent, pontosabban: egyetlen valamit. Azt
jelenti, hogy az emberek nem sokat törődnek azzal, vajon filozófiai szempontból igazuk van-e.
Hiszen nyilvánvaló, hogy az embernek őrültnek kéne nyilvánítania magát, mielőtt magát
eretneknek nyilvánítja. A piros nyakkendőt viselő bohémnek a maga ortodoxiájával kéne
dicsekednie. A bombamerénylőnek meg, aki éppen pokolgépet készül elhelyezni, legalább annyit
kellene magáról éreznie – legyen bármi egyéb is ezenkívül –, hogy ortodox.
Általánosságban szólva, bolondság egy filozófustól, ha a Smithfield Market-en megéget egy
másik filozófust, mert nem értenek egyet az univerzumra vonatkozó nézeteikben. Ilyesféle
gyakorta megesett a középkor legutolsó, hanyatló korszakában, és célját illetően tökéletesen
kudarcot vallott. Van azonban valami, ami mérhetetlenül abszurdabb és haszontalanabb, mint az,
hogy egy embert a filozófiája miatt megégetünk. Ez pedig nem más, mint annak hangoztatása,
hogy az illető filozófiája nem számít. Ezt mondogatják világszerte a huszadik században, a nagy
forradalmi korszak hanyatlásának idején. Az általános teóriákat mindenütt lefitymálják; az Emberi
Jogok doktrínáját az Ember Bűnbeesésének doktrínájával együtt szélnek eresztették. Ma már
maga az ateizmus is túlságosan teologikus a szemünkben. Magában a forradalomban is túl sok a
rendszerezettség; magában a szabadságban is túl sok a megszorítás. Nem kérünk az
általánosságokból! Mr. Bemard Shaw tökéletes epigrammájában fejezte ki ezt a nézetet: „Az
aranyszabály az, hogy nincs semmiféle aranyszabály.” Egyre szívesebben hajlunk arra, hogy
részleteket vitassunk meg a képzőművészetben, a politikában, az irodalomban. Ha valaki
véleményt mond a villamosokról, az számít; ha Botticelliről mond véleményt, az is. De hogy mi a
véleménye a dolgok egészéről, az nem. Vizsgálhat millió tárgyat, átkutathat bármit, csak egyetlen
furcsa tárgyat tilos megtalálnia: az univerzumot, mert ha megtalálja, akkor már vallása lesz, és
akkor neki vége! Minden számít – kivéve a Mindent.
A kozmikus filozófia tárgyával kapcsolatos nemtörődömségre aligha szükséges példákat
felhoznom. Aligha szükségesek a példák, hogy megmutassam: bizonyos gyakorlati dolgok
befolyásolását illetően bármit gondolunk is, arra nem gondolunk, vajon számít-e, hogy valaki
pesszimista vagy optimista, karteziánus vagy hegeliánus, materialista vagy spiritualista. Azért hadd
említsek találomra egy példát. Ártalmatlan teázgatás közben gyakran hallhatjuk, hogy valaki ezt
mondja: „Nem érdemes élni.” Az effélét úgy szoktuk venni, mint valami időjárásra vonatkozó
megállapítást, teszem azt: szép idő van; senkinek sem jut eszébe, hogy a kifejezés komolyabb

4
hatással lehetne emberünkre vagy a világra. És mégis, ha valóban hinnénk egy ilyen kifejezésben,
feje tetejére állna a világ. A gyilkosok kitüntetést kapnának, amiért embereket mentettek meg az
élettől; a tűzoltókat feljelentenék, amiért megakadályozták, hogy emberek meghaljanak; mérgeket
használnánk orvosságok helyett; akkor hívnánk ki az orvost, ha valaki egészséges; és orgyilkosok
hordájaként pusztítanánk el, hogy írmagja se maradjon, a Királyi Emberbaráti Társaságot. De
azért mégsem számítgatjuk, vajon a társaság pesszimistája megerősíteni vagy felbomlasztani fogja-
e a társadalmat, mert hát meg vagyunk győződve arról, hogy a teóriák nem számítanak.
Azoknak, akik megalapozták szabadságunkat, nem ez volt az elképzelése. Mikor a hajdani
liberálisok megszabadítottak valamennyi eretneket a szájpecektől, az volt az elképzelésük, hogy ily
módon vallási és filozófiai felfedezésekre jutnak. Azt gondolták: a kozmikus igazság annyira
fontos valami, hogy mindenkinek külön-külön szükséges tanúskodnia. A modern felfogás szerint
a kozmikus igazság annyira jelentéktelen, hogy bárki bármit mondhat – nem számít. Az előbbiek
úgy szabadították fel a kíváncsiságot, mint ahogy az ember szabadon enged egy nemesvérű
vadászkutyát; az utóbbiak úgy szabadítják fel a kíváncsiságot, mint mikor valaki visszadob a
tengerbe egy halat, merthogy nem találja ehetőnek. Sosem vitatkoztak olyan keveset az ember
természetéről, mint manapság, amikor – először a világon – bárki vitatkozhat róla. A régi
korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus
azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla. A jó ízlésnek, mely a legutolsónak megmaradt és
leghitványabb babona, sikerült bennünket elnémítania, amikor minden egyéb csődöt mondott.
Hatvan évvel ezelőtt rossz ízlésűnek számított, ha valaki beismerte, hogy elkötelezett ateista.
Aztán jöttek a Bradlaughis-ták, az utolsó vallásos emberek, akik nem törődtek Istennel, de a
dolgon ők sem változtattak. Ma is rossz ízlésűnek számít, ha valaki beismeri, hogy elkötelezett
ateista. Lelki gyötrelmeik egyetlen eredményt hoztak: manapság az is rossz ízlésűnek számít, aki
bevallottan keresztény. Az emancipáció csak azt hozta, hogy a szentet a hallgatásnak ugyanabba a
tornyába zárták, mint a szektaalapítót. Aztán elbeszélgetünk Lord Anglesey-ről meg az időjárásról
– s ezt nevezzük mindennemű hitvallás tökéletes szabadságának!
Mindazonáltal akad még néhány ember – és én is közéjük tartozom –, akik úgy vélik, hogy
egy emberrel kapcsolatban mégiscsak az a leggyakorlatibb és legfontosabb dolog, hogy mit
gondol a világegyetemről. Úgy véljük, a háziasszonynak tudnia kell, albérlője mennyit keres, ám
ennél is fontosabb, hogy ismerje filozófiáját. Úgy gondoljuk, az ütközetre készülő tábornoknak
tudnia kell az ellenség létszámát, ám ennél is fontosabb, hogy ismerje az ellenség filozófiáját. Ügy
gondoljuk, a kérdés nem az: vajon a kozmosz teóriája befolyásolja-e a dolgokat, hanem az, hogy
végeredményben befolyásolja-e őket bármi egyéb. A tizenötödik században megvallatták és
megkínozták azokat, akik valamiféle erkölcstelen magatartást prédikáltak; a tizenkilencedik
században fetisizáltuk Oscar Wilde-ot és hízelegtünk neki, amiért erkölcstelen elgondolást
prédikált, majd börtönbe dugtuk és összetörtük a szívét, amiért meg is valósította azt. Lehet róla
vitatkozni, hogy a két módszer közül melyik volt kegyetlenebb, az viszont nem lehet kérdés, hogy
melyik nevetségesebb. Az inkvizíció kora legalább nem követte el a gyalázatot, hogy olyan
társadalmat hozott létre, amely bálvánnyá emelt volna valakit, amiért bizonyos dolgokat prédikált,
s ugyanezt az embert csukta volna börtönbe, amiért végre is hajtotta azokat.
A filozófiát és a vallást, tehát a végső dolgokra irányuló nézeteinket, korunkban nagyjából
egy időben űzték el két területről. Hajdanán általános eszmények uralkodtak az irodalomban.
Elűzte őket a „művészet a művészetért” lármás hangoztatása. Általános eszmények uralkodtak a
politikában. Elűzte őket a „hatékonyság” lármás követelése, mely durván fordítva nem egyéb,
mint „politika a politikáért”. Az utóbbi húsz évben fokozatosan enyésznek könyveinkből a rend
és a szabadság eszményei; az elmésség és ékesszólás ambíciói kivesztek parlamentjeinkből. Az
irodalom szándékoltan egyre kevésbé politikus, a politika pedig egyre kevésbé irodalmi. A dolgok
viszonyaira vonatkozó általános nézeteket így aztán mindkettőből kiseprűzték, s most kénytelenek
vagyunk megkérdezni: „Mit nyertünk és veszítettünk e kiseprűzés által? Jobb lett-e az irodalom,
jobb lett-e a politika attól, hogy elbocsátották a moralistát és a filozófust?”

5
 Amikor egy nemzet körül elbizonytalanodnak és egyre hatástalanabbá válnak a dolgok – a
hatékonyságot kezdi emlegetni. Így van ez akkor is, ha valaki testileg megrokkan, és – életében
először – elkezd az egészségről beszélni. Az életerős szervezetek nem folyamataikról beszélnek,
hanem céljaikról. Az ember fizikai teljesítőképességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy
jókedvűen arról beszél, hogy el akar utazni a világ végére. Egy nép gyakorlati eredményességét
pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy szüntelenül arról beszél, hogy a világ végét akarja
látni, az ítélet Napját, az Új Jeruzsálemet. A kicsattanó testi egészségnek nincs meggyőzőbb
bizonyítéka, mint hogy az ember távoli és fantasztikus ideálok után rohan; csecsemőkorunk
életbőségében történik meg, hogy a Holdért sírunk. Az életerős korok életerős emberei közül
senki sem tudta volna felfogni, mi értelme lehet annak, hogy a munkát hatékonyan kell végezni.
Hildebrand1 erre csak azt mondta volna, hogy nem a hatékonyságért dolgozik, hanem a Katolikus
Egyházért. Danton azt mondotta volna, hogy nem a hatékonyságért dolgozik, hanem a
szabadságért, egyenlőségért és testvériségért. Ha az efféle emberek ideálja csak annyi volt is, hogy
lerugdossanak valakit a lépcsőn, férfiként a célra gondoltak s nem az életfolyamatra, mint a
szélütöttek. Nem mondogatták: „Ha hatékonyan felemelem a jobb lábam, s a comb és a lábikra
izmait annak rendje és módja szerint megfeszítem, azt tapasztalhatják, hogy akkor én...” Egészen
más lebegett szemük előtt. Olyannyira eltöltötte őket a lépcső alján elnyúló ember gyönyörteljes
látványa, hogy az extázisnak eme pillanatában a folytatás egy villanás alatt bekövetkezett. Az
általánosítás és eszményalkotás szokása semmi esetre sem jelentett világi gyengeséget. A nagy
teóriák korszaka egyúttal a nagy eredmények korszaka volt. A szentimentalizmus és a szép szavak
korszakában, a tizennyolcadik században, az emberek valóban robusztusak és eredményesek
voltak. A szentimentalisták legyőzték Napóleont. A cinikusok viszont nem tudták elcsípni De
Wet-et. Száz évvel ezelőtt a jó és rossz ügyében szónokok forgatták a kardot. A mi dolgainkat
ellenben erős és hallgatag emberek reménytelenül összekuszálták. A nagy szavak és nagy víziók
eme megtagadása éppoly silány emberfajtát nemzett a politikában, mint amilyen törpéket a
művészetben. Modern politikusaink Caesar kolosszális erkölcsi szabadosságát és a Felsőbbrendű
Ember eszményét hangoztatják, s azt, hogy ők túlságosan gyakorlatiasak ahhoz, hogy tiszták, s
túlságosan patrióták ahhoz, hogysem erkölcsösek lehetnének; ám az eredmény csak annyi, hogy
középszerű valaki lesz a pénzügyminiszter. Legújabb művészetfilozófusaink ugyanezt az erkölcsi
szabadosságot és szabadságot követelik, hogy nagy buzgón elpusztíthassák a mennyet és a földet;
ám az eredmény csak annyi, hogy egy középszerű költőcskéből lesz Koszorús Költő. Nem
állítom, hogy nincsenek náluknál erősebb emberek; de állíthatja-e valaki, hogy bárki is erősebb
lenne a hajdanvolt idők azon embereinél, akiket filozófiájuk vezetett, és akiket a vallás átitatott.
Hogy a szolgaság jobb lenne, mint a szabadság – nos, ez vitatható. De hogy az ő szolgaságuk
többre jutott, mint a mi szabadságunk, azt bizony bárki is aligha tagadhatná.
A művészet immoralitásának elmélete a szigorúan artisztikus osztályokban vert gyökeret.
Olyan műveket hozhatnak létre, aminőkre éppen kedvük támad. Megírhatnak egy olyan Elveszett
paradicsomot, amelyben a Sátán legyőzi Istent. Megírhatnak egy olyan Isteni színjátékot, amelyben a
mennyország a pokol padlata alá kerül. De hát végül is mire jutottak? Univerzalitásuk valami
szebbet és nagyszerűbbet hozott volna létre, mint a tüzes „gibellin” katolikus, vagy a szigorú és
puritán iskolamester? Tudjuk, hogy néhány versikét írtak csupán. Milton nemcsak jámborságában
múlja őket felül, hanem önnön tiszteletlenségükben is. Verskönyvecskéikben az isteni kihívás
nem nagyobb, mint a Sátáné. És a pogányság nagyszerűségét sem érzik úgy, mint ama tüzes
keresztény érezte, aki bemutatja nekünk Faranatát, amint magasra emeli fejét, mert méltóságán
alulinak tartja a poklot. Az ok nyilvánvaló. Az istenkáromlás: művészi hatás, mely a filozófiai
meggyőződéstől függ. Az istenkáromlás a hit függvénye, és vele együtt enyészik el. Ha bárki
kétségbe vonná ezt, csak üljön le nyugodtan, és kezdje csak elszántan káromolni Thor-istent.2 Az
a gyanúm, hogy alkonyatra meglehetősen kimerült állapotban fogja őt találni a család.

1 Hildebrand: VII. (Szent) Gergely pápa (1023–85).

2 Thor: a skandináv mitológiában az erő és a hatalom megszemélyesítője.

6
 Az általános teóriák elutasítása nem bizonyult sikeresnek sem a politikában, sem az
irodalomban. Lehetséges, hogy időről időre délibábos és félrevezető ideálok zavarták meg az
emberek fejét. Az viszont nem lehet kétséges, hogy a gyakorlatban egyetlen ideál sem oly
délibábos és félrevezető, mint a gyakorlatiasságé. Semmi sem szalasztott el több alkalmat a
gyakorlat terén, mint Lord Rosebery mindenhez alkalmazkodó opportunizmusa. Való igaz, hogy
eleven szimbóluma ő korunknak – teoretikusan véve gyakorlati ember, de a valóságban
gyakorlatiatlanabb, mint bármelyik teoretikus. Nincs a világegyetemben nagyobb oktalanság, mint
a világi bölcsességnek ez az imádása. Az az ember, aki állandóan arra gondol, hogy melyik fajta
erősebb a másiknál, s hogy ez vagy amaz az ok ígér-e nagyobb sikert – sohasem fog hinni
semmiben sem annyi ideig, hogy azt sikerre is vigye. A megalkuvó politikus ahhoz az emberhez
hasonló, aki abba akarja hagyni a biliárdozást vagy a golfot, mert egy játszmában megverték.
Semmi sem hátráltatja úgy a szándékok megvalósulását, mint az, hogy borzasztó jelentőséget
tulajdonítunk a villámgyors győzelemnek.
Miután felfedeztem, hogy az opportunizmus kudarcba fullad, elhatároztam, hogy
alaposabban megvizsgálom: miért is kell szükségszerűen kudarcba fulladnia. Rájöttem, hogy
sokkal okosabb mindent az elején kezdeni, azaz megvitatni a teóriákat. Beláttam, hogy azok az
emberek, akik a Homousion1 ortodoxiájának kérdésében egymást gyilkolták, százszor
értelmesebbek voltak, mint azok, akik a nevelési törvényen marakodnak. A keresztény
dogmatikusok ugyanis a szentség uralmát próbálták megalapozni, s azzal kezdték, hogy próbálták
meghatározni: mi az, ami valóban szent. Modern pedagógusaink ellenben vallásszabadságot
igyekeznek létrehozni, anélkül, hogy megkísérelnék megállapítani: mi a vallás, és mi a szabadság.
Mielőtt a hajdani papok rákényszerítettek az emberiségre valamilyen megállapítást, legalább vettek
maguknak némi fáradságot, hogy a dolgot megvilágítsák. A modern anglikán és non-konformista
tömegeknek jutott a feladat, hogy olyan doktrínát üldözzenek, melyet még csak nem is definiáltak.
Ezért aztán, és még sok más okból, jómagam arra a meggyőződésre jutottam, hogy vissza
kell térnem az alapokhoz. Könyvemnek pontosan ez az alapeszméje. Legjelesebb kortársaimmal
kívánok foglalkozni, nem személyükkel és nem is irodalmi szempontból, hanem annak
vonatkozásában, amit tanítanak. Nem különösebben foglalkozom Mr. Rudyard Kiplinggel, a
lendületes művésszel és életeleven személyiséggel; vele ezúttal mint Eretnekkel foglalkozom, azaz
mint olyasvalakivel, akinek nézetei orcátlanul különböznek az enyéimtől. Nem foglalkozom Mr.
Bemard Shaw-val, aki egyike a legragyogóbb szellemeknek és a legbecsületesebb embereknek
napjainkban; vele (ezúttal is) mint Eretnekkel foglalkozom, azaz mint olyasvalakivel, akinek
filozófiája tökéletesen szilárd, tökéletesen koherens és tökéletesen téves. A 13. század hitelvi
módszereihez térek vissza, és annak reménye lelkesít, hogy valamit én is megcselekszem.
Képzeljük el, hogy valami okból, teszem azt egy lámpaoszlop miatt, nagy felbolydulás
támad az utcán. Befolyásos emberek le akarják azt dönteni. Előkerül egy szürke csuhás szerzetes
is, aki nem más, mint a Középkor szelleme, és egy skolasztikus filozófus száraz modorában
elkezd magyarázni: „Mindenekelőtt is, testvéreim, vegyük fontolóra, hogy miben áll a Világosság
értéke! Mert ha a Világosság jó önmagában”... S ekkor, némiképp menthetően, a szerzetest leütik.
Az emberek mind a lámpaoszlophoz rohannak, tíz perc alatt ledöntik, és hol ide, hol oda
szaladgálva gratulálnak egymásnak a középkor szellemét félresöprő tetthez. Ám ahogy múlik az
idő, kiderül, hogy nem is olyan egyszerű a dolog. Voltak, akik azért döntötték le a lámpaoszlopot,
mert villanyvilágítást akartak; másoknak a vasra volt szükségük; voltak, akik a sötétséget akarták,
mert gonoszak voltak tetteik. Egyesek azt gondolták, hogy a gázlámpa nem világít eléggé, mások
meg azt, hogy túlságosan is világít; voltak, akik azért cselekedtek, mert össze akartak zúzni
valamit. És az éjszakában dúl a háború, és senki sem tudja, hogy kit csépel. Így azután –
fokozatosan és elkerülhetetlenül – ma, holnap vagy holnapután, visszatér a meggyőződés, hogy a
szerzetesnek végeredményben igaza volt, mert attól függ minden, hogy miben áll a Világosság

1 Homousion (görög): egylényegű, vagyis Jézus egylényegű az Atyával. Az ariánusok szerint csak hasonló
lényegű (homoiusion).

7
filozófiája. Csakhogy: amit megvitathattunk volna a gázlámpa alatt, azt most a sötétségben kell
megvitatnunk.

II. A NEGATÍV SZELLEMRŐL

SOKAT beszélnek, és nem éppen igaztalanul, a szerzetesek morbiditásáról és túlfűtött
izgatottságáról, mely gyakori kísérője a szerzetesek és apácák látomásainak. Ámde ne feledjük,
hogy ez a látomásos vallásosság, bizonyos értelemben, szükségszerűen egészségesebb, mint a mi
modern erkölcsiségünk. Egészségesebb pedig azért, mert az erkölcsi ideált elérni akaró
reménytelen küzdelem közepette (amit Stevenson az ő szokásos és meglepő találékonyságával „az
erény elvesztett csatájának” nevez) képes a sikerről és a diadalról elmélkedni. A modern
erkölcsiség azonban csakis a törvényszegést követő borzalmakra tud rámutatni abszolút
meggyőződéssel; egyetlen bizonyossága: a betegség bizonyossága. Csakis a tökéletlenségre tud
rámutatni. Nincs számára tökéletesség, amire rámutathatna. A Krisztusról vagy Buddháról
meditáló szerzetes azonban a tökéletes egészség képzetét hordozza lelkében, tiszta színeket,
valami tiszta dallamot. Lehetséges, hogy erről az eszményi egészségről és boldogságról a kelleténél
többet elmélkedik; lehetséges, hogy addig elmélkedik, míg végül figyelmen kívül hagy és kizár
lényegbevágó dolgokat; talán addig elmélkedik, hogy végül álmodozóvá lesz, és egy kicsit
meghibban; de még ekkor is az egészség és a boldogság az, amiről elmélkedik. Meglehet az is,
hogy beleőrül; ám a józanság szeretetébe őrül bele. A modern erkölcsbúvár azonban, még ha
épelméjű marad is, csak azért marad az, mert őrülten fél a megőrüléstől.
A remete, aki alávetettségének kitörő extázisában végiggörgeti magát a sziklákon,
alapvetően egészségesebb, mint számos selyemkalapot viselő józan úriember, aki a Cheapside-on
szokott korzózni. Az ilyenek legtöbbje csak aképpen jó, amennyire némi hervatag elképzelése van
a rosszról. A vallási fantaszta javára ezúttal nem hozhatok föl többet, mint azt a legfőbb előnyét,
hogy jóllehet a maga személyét elgyengíti és megnyomorítja, gondolatait még ekkor is a gigantikus
erőre és boldogságra összpontosítja – olyan erőre, amely korlátlan, olyan boldogságra, amely nem
ér véget soha. Kétségtelen, hogy az erkölcs istenek és látomások által történő befolyásolása ellen
számos és nem is ésszerűtlen kifogást lehet felhozni, függetlenül attól, hogy a szerzetesi cella vagy
az utca emberéről van szó. Ám a misztikus erkölcsnek mindig is lesz egy bizonyos előnye: mindig
több benne a derű. Egy fiatalember elkerülheti a kicsapongást azáltal, hogy állandóan a betegségre
gondol. Elkerülheti azáltal is, hogy állandóan Szűz Máriára gondol. Vitatható, hogy a két módszer
közül melyik az ésszerűbb, sőt melyik hatékonyabb. Az viszont vitathatatlan, hogy melyik
egészségesebb.
Jól emlékszem a tehetséges és őszinte szekularista, Mr. G. W. Foote pamfletjére, melynek
egyik kijelentése egymástól élesen elkülönítve szimbolizálja ezt a két módszert. A pamflet címe
Sör és Biblia; két oly nemes dolgot foglal magában, melyeket még inkább megnemesít a kötőszó
használata. Mr. Foote ugyan, a maga könyörtelenül puritán modorában, gúnyolódó szándékkal
helyezte oda, én azonban, megvallom, helyénvalónak és egyszerűen elbájolónak ítélem. A könyv
ugyan nincs a kezem ügyében, de jól emlékszem, hogy Mr. Foote megvetően elutasít minden
olyan kísérletet, mely az iszákosság problémáját valamilyen egyházi szolgáltatás vagy közbenjárás
révén igyekeznék megoldani, s azt állítja, hogy a mértékletességet mindenféle imádságnál és
ájtatoskodásnál hatékonyabban elősegíti, ha megmutatjuk valakinek egy iszákos ember máját. E
képszerűségben, úgy tűnik nekem, tökéletesen megtestesül a modern etika gyógyíthatatlan
morbiditása. Templomában pislákolnak a gyertyák, a tömeg térdepel, majd felszáll a magasztos
örömének. Ámde az, ami az oltárra helyeztetett, s mely előtt a tömeg térdepel, már nem ama
tökéletes hús, nem a tökéletes ember teste és szubsztanciája; hús az is, csakhogy romlott. Nem

8
egyéb az, mint az iszákos ember mája, amely megrontatott értünk az Új Szövetségben, s mi
magunkhoz vesszük az ő emlékezetére.
Mármost, sok épelméjű ember valójában azért fogadja ellenkezéssel a 19. század realista
irodalmát, mert a modern etikából borzasztóan hiányzik valami: hiányoznak a tisztaság és a
szellemi diadal eleven képei. Ha az átlagember azt állítja, hogy Ibsen vagy Maupassant esetében a
téma vagy a közönséges nyelv borzasztotta el – akkor nem mond igazat. A hétköznapi ember
hétköznapi társalgása a modern civilizáció során véges-végig, s a társadalom valamennyi
rétegében és zugában, annyira közönséges, hogy Zolának még csak álmában sem jutott volna
eszébe, hogy az megtűrhetné a nyomdafestéket. Meg aztán: az ilyen stílus nem is valamiféle új
szokás. Ellenkezőleg, a viktoriánus prüdéria és agyonhallgatás az, ami még most is újnak számít,
pedig ma már haldoklik. Az a tradíció, hogy az ásót ásónak nevezzük, nagyon is korán kialakult
irodalmunkban, és késő korokig öröklődött. Az igazság az, hogy a becsületes átlagembert, bármily
bizonytalanul is tudott számot adni érzéseiről, nem a modernek szókimondása undorította el, sőt
nem is bosszantotta. Amitől viszolygott, s méltán, az nem a színtiszta realizmus jelenléte volt,
hanem a színtiszta idealizmus hiánya. Az erős és őszintén vallásos érzés sohasem tiltakozott a
realizmus ellen; ellenkezőleg, maga a vallás volt valami realisztikus és brutális dolog, amely
mindent nevén nevezett. Ebben áll a különbség a nonkonformizmus újabb jelensége és a 17.
század nagy puritanizmusa között. A puritánok esetében éppen az a lényeg, hogy fittyet hánytak
az illendőségnek. A modern nonkonformista újságok azzal tűnnek ki, hogy gondosan kerülik
azokat a főneveket és mellékneveket, amelyekkel a nonkonformizmus alapítói hajdanán úgy
tűntek ki, hogy királyokra és királynőkre zúdították azokat. A vallástól többek között azt várták az
emberek, hogy nyíltan beszéljen a bűnről, ám főként azt várták tőle, hogy nyíltan beszéljen a
jóról. Ami miatt – s úgy gondolom, méltán – neheztelnek az Ibsen által tipikusan képviselt, nagy
modern irodalomra, az nem egyéb, mint az: hogy míg a rossz dolgokat érzékelő szem
hátborzongató éleslátásra tökéletesedik, a jó dolgokat érzékelő szem minden pillanattal egyre
homályosabbá válik, s végül csaknem megvakítja a kételkedés. Ha összevetjük, teszem azt, az
Isteni Színjátéknak és Ibsen Kísértetekjének erkölcsiségét, megláthatjuk, hová jutott a modern etika.
Gondolom, a Pokol szerzőjét senki sem vádolja a korai viktoriánus idők prüdériájával vagy
podsnap-i optimizmussal. Dante azonban három erkölcsi szférát ír le – a Mennyországot, a
Tisztítótüzet és a Poklot; a tökéletesség, a tökéletesítés és az elbukás vízióját. Ibsennek egyetlen
világa van – a Pokol. Gyakorta mondogatják, s ez teljességgel igaz, hogy nincs az az emberfia, aki,
ha elolvas egy olyan színdarabot, mint a Kísértetek, ne érezné szükségességét az erkölcsi
önmérsékletnek. Nos, ez igaz, s ugyanezt kell elmondanunk a pokol tüzének grandiózus és
materiális leírásával kapcsolatban. Egészen bizonyos, hogy a Zolához hasonló realisták bizonyos
értelemben bátorítják az erkölcsiséget – bátorítják abban az értelemben, ahogy bátorítja az
akasztott ember, s abban az értelemben, ahogy bátorítja az ördög. Igen ám, de ők csupán azokra
hatnak, piciny kisebbségről van szó, akik bármely erkölcsöt csak addig fogadnak el, amíg számon
nem kérjük tőlük a bátorság erényét. A legtöbb egészséges ember elutasítja ezeket az erkölcsi
veszélyeket, miként elutasítják a bombákat és mikrobákat. A modern realisták csakugyan
terroristák, olyanok, mint a bombamerénylők; s abban a szándékukban, hogy izgalmat keltsenek,
éppúgy kudarcot vallanak. A realisták és bomba-merénylők jó szándékú emberek, akik –
nyilvánvalóan és tökéletesen reménytelenül – azzal vannak elfoglalva, hogy a tudomány révén
bátorítsák az erkölcsöket.
Nem kívánnám, ha most, csak egy pillanatra is, azoknak a bizonytalan gondolkodású
embereknek véleményével hozna zavarba az olvasó, akik azt képzelik, hogy Ibsen azok közül
való, akiket ők pesszimistának tartanak. Ibsen darabjaiban sok jó és boldog ember található,
számos olyan ember, akik bölcsen cselekszenek, és így a dolgok megannyiszor jóra fordulnak. Én
azonban nem erre gondolok. Arra gondolok, hogy Ibsen következetesen – és leplezetlenül –,
bizonytalan és változó, sőt kételkedő magatartást tanúsít annak vonatkozásában, hogy mi az
életben a valódi bölcsesség és erény, s ez a bizonytalanság szembeszökő ellentétben áll azzal a
határozottsággal, ahogy a szerző lecsap mindazon dolgokra, melyekben a bajok kútforrását véli

9
felismerni, mint amilyen a konvenciókhoz való ragaszkodás, a kétszínűség vagy a tudatlanság.
Tudjuk, hogy a Kísértetek hőse őrült, s tudjuk, hogy miért. Tudjuk azt is, hogy Dr. Stockman
épelméjű, de azt nem, hogy mért. Ibsen nem tudatja velünk, hogy mi hozza létre az erényt, mi
okozza a boldogságot, abban az értelemben, ahogyan viszont tudatja velünk, hogy mi okozza
korunk szexuális tragédiáit. A hazugság rombol A társadalom támaszai-ban; ám éppúgy rombol a
Vadkacsában. Az ibsenizmusnak nincsenek sarkalatos erényei. Ibsennél nincsen eszményi ember.
S mindez nem csupán elismertetik, hanem egyenesen felmagasztaltatik Mr. Bemard Shaw-nak Az
ibsenizmus lényege c. munkájában, mely az Ibsenről írott dicshimnuszok közül a legértékesebb és
legalaposabb, Mr. Shaw így foglalja össze Ibsen tanítását: „Az aranyszabály abban áll, hogy nincs
semmiféle aranyszabály.” Az ő szemében a maradandó és pozitív eszménynek s az erény
változatlan zsinórmértékének hiánya a nagy ibseni erény. Nem kívánom részletesen megvitatni,
igaz-e ez vagy sem. Mindössze szeretném határozottan leszögezni, hogy e hiány – függetlenül
attól, hogy jó-e avagy rossz – olyan emberi tudattal szembesít bennünket, mely telis-tele van a
rossz képzeteivel, ám a jó képzetei nem lelhetők fel benne. Mostantól fogva a világosságnak
valamiféle sötétséggé kell lennie számunkra, amelyről nem tudunk beszélni többé. A mi
szemünkben, miként Milton Pandemoniumában,1 a sötétség az, ami látható. A vallás szerint az
emberiség hajdanán bűnbe esett, és büntetése következtében jónak és rossznak tudója lett. Most
aztán bűnbe estünk másodszor is, és nem ismerünk mást, csakis a rosszat.
Északi civilizációnk csendben összeomlott, és a kiábrándultság néma szakadékába zuhant.
Minden megelőző korszak azon fáradozott, azért feszíttetett keresztre, hogy rájöjjön: milyen is
valójában az igazi élet, milyen is valójában a jó ember. A modern világnak egy pontosan
körülhatárolható része kétségbevonhatatlanul arra a következtetésre jutott, hogy e kérdésre
nincsen válasz, s a legtöbb, amit tehetünk, csupán annyi, hogy elhelyezzünk néhány útjelző táblát
a legnyilvánvalóbb veszélyek vidékein, figyelmeztetve az embereket, teszem azt arra, hogy ne
igyák magukat halálra, vagy ne hagyják figyelmen kívül felebarátaik puszta létezését. Ibsen az, aki
elsőként tért vissza az eredménytelen hajtóvadászatról, hogy hírül hozza nekünk a kudarcot.
Valamennyi modern kifejezés és ideál csupán arra szolgáló fortély, hogy megkerüljük a
kérdést: mi a jó. Imádunk a „szabadságról” beszélni; ámde ahogy mi beszélünk róla, az nem
egyéb alkalmazott fortélynál, mely arra szolgál, hogy ne kelljen megvitatnunk: mi a jó. Imádunk a
„haladásról” beszélni, de az egész csak ugyanoly fortélya annak, hogy ne kelljen megvitatnunk: mi
a jó. Imádunk „nevelésről” beszélni, de ez ugyancsak fortély, hogy megkerüljük a kérdést: mi a jó.
A modern ember így szól: „Hagyjuk a csudába ezeket a mesterkélt szabályokat, jöjjön a
szabadság!” Ami logikailag ezt jelenti: „Ne határozzuk meg, mi a jó; tekintsük jónak azt a tényt,
hogy nem határozzuk meg!” Majd így szól: „Pokolba a ti ósdi erkölcsi formuláitokkal; én a
haladás híve vagyok!” Ami logikailag azt jelenti: „Ne állapítsuk meg, mi a jó, inkább lássuk,
mennyit tudunk megkaparintani belőle.” Azután így szól: „Nem a vallásban s nem is az
erkölcsben van, barátaim, az emberfaj reménye, hanem a nevelésben.” Ami világosan
megfogalmazva ezt jelenti: „Nem tudjuk meghatározni, mi a jó, de legalább adjuk át
gyermekeinknek.”
Mr. H. G. Wells, e rendkívül éleslátású férfiú, egyik újabb munkájában kimutatta, hogy
ugyanez történt gazdasági kérdésekben. A régi közgazdászok, mondja, általánosításokat végeztek,
és (Mr. Wells szerint) legtöbbször tévedtek. Az új közgazdászok azonban, folytatja, úgy látszik,
teljesen elveszítették az általánosítás képességét. Tehetetlenségüket azzal palástolják, hogy
speciális esetekben, úgymond, „szakértőnek” tüntetik fel magukat, ami „elegendő egy fodrász
vagy egy felkapott orvos esetében, de filozófushoz vagy tudóshoz méltatlan”. Bár Mr. Wells üdítő
racionalizmussal figyelmeztet erre, el kell mondanunk, hogy ő maga ugyanezt a súlyos modern
hibát követi el. Kitűnő könyvének, a Születő emberiségnek oldalain elutasítja a művészetnek,
vallásnak, absztrakt erkölcsnek és minden egyébnek ideáljait, mondván, hogy az embert
leglényegesebb szerepében: az apai-anyai szerepben kívánja szemlélni. Az életet mint „születések
sorozatát” fogja megvitatni. Nem azt kérdezi majd, hogy mi hoz létre igazi apákat s anyákat.
1 Pandemonium: a pokol fővárosa Milton Az elveszett paradicsom c. drámai költeményében.

10
Mindezt oly elmésen fejtegeti, hogy az olvasó csak percek múlva döbben rá, hogy az akaratlan
kibúvásnak egy újabb példájával találkozott. Mi értelme volna embert nemzeni, míg meg nem
állapítottuk, hogy mi értelme van embernek lenni? Hisz különben csupán annyi történik, hogy
átörökítünk rá egy kérdést, melyet mi magunk nem mertünk megoldani. Mintha valakitől azt
kérdeznék: „Mire jó a kalapács?”, s ő ezt válaszolja: „hogy kalapácsokat csináljunk”. S mikor azt
kérdezik: „És az új kalapácsok, azok mire jók?”, a válasz így hangzik: „Hogy újabb kalapácsokat
csináljunk!” Miként az ilyen ember szüntelenül kitér az ácsmesterség végső értelmére vonatkozó
kérdés elől, úgy sikerül az említett kifejezések által kitérnie Mr. Wellsnek, s vele együtt
mindnyájunknak, a kérdés elől, hogy miben áll az emberi élet végső értéke.
Amit a haladásról általában el szoktunk mondani, az valóban rendkívüli! A „haladás”,
ahogyan azt manapság kinyilatkoztatjuk, egyszerűen nyelvtani középfoknak felel meg, amelyhez
nem állapítottuk meg a felsőfokot. A vallás, hazafiasság, szépség vagy állatias gyönyör ideáljai
helyett felkínáljuk a haladás alternatív ideálját – vagyis mindazzal szemben, amit jól ismerünk,
többet kínálunk fel abból, amiről senki se tud semmit. A haladásnak, ha helyesen értelmezzük,
igencsak méltóságteljes és legitim jelentése van. Ha viszont a pontosan megállapított erkölcsi
ideálok ellentéteként használjuk, egyszerűen nevetségessé válik. A haladás eszménye nem áll
szemben az etikai és vallási célszerűség eszményével; az igazság ennek éppen a fordítottja. Senki
sem használhatja a „haladás” szót, hacsak nincs pontosan meghatározott hitvallása,
megmásíthatatlan erkölcsi törvénykönyve. Senki sem lehet haladó, ha nincsenek doktrínái; sőt azt
is mondhatnám, senki sem lehet haladó, ha nem csalhatatlan – vagy legalábbis nem hisz
valamiféle csalhatatlanságban. Mert maga a „haladás” szó irányt jelöl; s mihelyt egy kicsit is
kételkedni kezdek az irányt illetően, kételkedni kezdek magában a haladásban. Nem volt még
korszak, mióta világ a világ, mely kevesebb joggal használhatta volna a „haladás” szót, mint mi.
Lehetséges, hogy a katolikus 12. s a filozofikus 18. században egyszer jó, máskor rossz irányba
indultak az emberek, s többé-kevésbé eltérő véleményük volt arról: milyen messze vagy pontosan
merre menjenek, de hogy valamilyen irányt kell követniük, abban teljesen egyetértettek, s éppen
ezért a haladás megtapasztalásának őszinte érzésében volt részük. Köztünk azonban épp az irányt
illetően nincs egyetértés. Több vagy kevesebb törvény legyen-e a csodás jövőben, több szabadság-
e vagy kevesebb; központosított lesz-e végül a tulajdon vagy szétosztatik; vajon a szexuális
szenvedély valami majdnem szűzies intellektualizmusban vagy az állatiasság teljes szabadságában
jut-e tökéletességre; szeressünk-e mindenkit, miként Tolsztoj ajánlotta, vagy ne kíméljünk senkit,
mint Nietzsche hirdette – ezek azok a kérdések, melyekről a legtöbbet vitatkozunk. Nemcsak
arról van szó, hogy éppen e „haladó” korszak-e az, amely a legkevésbé sem határozta meg, hogy
mi a haladás. Ezenfelül az is igaz, hogy e korban pontosan azok a „leghaladóbbak”, akik
legkevésbé sem igyekeznek meghatározni: mit is kéne haladáson érteniük. A közönséges emberek
tömegei sosem bajlódtak a haladás gondolatával, s tán éppen ezért lehetne a dolgot rájuk bízni.
Mert az egyedek, akik a haladást hangoztatják, alighanem szétfutnak majd a négy égtáj felé, ha a
pisztolylövés elindítja a versenyfutást! Ezért nem azt állítom, hogy a „haladás” szó értelmetlen,
hanem azt, hogy csak akkor értelmetlen, ha előzőleg nem határoztunk meg valamilyen erkölcsi
doktrínát, s hogy csakis azokra az embercsoportokra alkalmazható, akik ezt a doktrínát
általánosan elfogadják. A haladás nem jogtalanul használt szó, de logikailag nyilvánvaló, hogy
nekünk nincs jogunk hozzá. Szent szó ez, mellyel csakis a szilárd hitű emberek és csakis a hívő
századok tudtak helyesen élni.

11
 III. RUDYARD KIPLINGRŐL
ÉS A VILÁG KICSINYÍTÉSÉRŐL

NINCS a világon érdektelen dolog, csak közönyös emberek vannak. Semmire sincs égetőbb
szükség, mint megvédeni azokat, akiket a világ unalmasnak talál. Amikor Byron az emberiséget
unalmas és unatkozó emberekre osztotta fel, nem vette észre, hogy a magasabb rendű értékekkel
az unalmas, az alacsonyabb rendű értékekkel pedig az unatkozó emberek rendelkeznek, akik közé
magát is számította. Az unalmas ember, a maga szikrázó lelkesedésével, fennkölt boldogságával
költőinek bizonyul. Az unatkozó ember viszont prózainak.
Kétségtelen, hogy fárasztónak találnánk, ha meg kéne számolnunk minden fűszálat vagy
minden falevelet, ám ennek nem bátorságunk és életörömünk volna az oka, hanem a bátorság és
az életöröm hiánya. Az unalmas ember bátran és boldogan merülne el a számolásban, s a
fűszálakat oly tündöklőnek találná, mint egy hadsereg kivont kardjait. Az unalmas ember erősebb,
és vidámabb nálunknál; félisten ő – sőt isten. Mert csakis az isteneket nem fárasztja ki az
ismétlődés; szemükben az alkonyat mindig új, és az utolsó rózsa éppoly piros, mint az első.
A mindenben benne rejlő költészetnek ez az érzete szilárd és abszolút, s nem a szavakkal
való puszta játék vagy valaminő rábeszélés hozza létre. Ez nem pusztán igaz, de ellenőrizhető is.
Az emberek szeretik ezt tagadni, és olyan dolgokkal hozakodnak elő, melyek szerintük nem
lehetnek a költészet tárgyai. Emlékszem, valamikor régen, egy rátermett segédszerkesztő egy
könyvvel a kezében odajött hozzám – lehet, hogy „Mr. Smith” volt a könyv címe, de az is lehet,
hogy „A Smith család”, vagy valami ehhez hasonló – szóval odajött és így szólt: „Ez aztán aligha
fogja táplálni az ön megveszekedett miszticizmusát!” Örömmel mondhatom, hogy sikerült őt
tévedéséből kijózanítanom; bár a győzelem túlságosan is nyilvánvaló és könnyű volt. A név
legtöbbször költőietlen, bár maga a tény költői. A Smith (Kovács) név azonban annyira költői,
hogy fáradságos és hősies küzdelem árán lehet csak kiérdemelni. Mert e név azon mesterség neve,
amelyet tiszteltek még a királyok is, és e mesterség méltán követelte, hogy a „fegyvert s vitézt”
övező dicsőség fele őt illesse: ama ujjongó ünneplésé, amely felzeng az eposzokban. A
kovácsműhely és a dal szelleme oly közel állnak egymáshoz, hogy milliónyi költeményben
olvadtak össze, és minden kovács: isteni kovács.
Még a falusi gyerekek is megérzik, hogy a kovácsműhely valami sejtelmes módon költői,
mint ahogy nem költői egy fűszerüzlet, vagy a foltozóvarga műhelye. Megérzik ezt, midőn a
táncoló szikrákban és fülsiketítő kalapácsütésekben gyönyörködnek az alkotó erőszak eme
barlangjában. A Természet brutális nyugalma, az ember szenvedélyes agyafúrtsága, a
legkeményebb földi érc, a legmakacsabb földi elem: a leigázhatatlan vas, akit egyetlen ellenfele
képes csak leigázni, a kerék, az ekevas, a kard és a gőzkalapács, a sorakozó fegyverek s a fegyverek
minden legendája – mindezek ráírattak, noha röviden, de tisztán olvashatóan, Mr. Smith
névkártyájára. Regényíróink mégis „Aymler Valence”-nek (ami semmit sem jelent) vagy „Vernon
Raymond”-nak (ami ugyancsak semmit sem jelent) nevezik hőseiket, holott lehetőségük volna
arra, hogy a megszentelt Smith nevet adományozzák nekik – azt a nevet, mely kemény, mint a vas
és fénylő, mint a tűz. Természetes dolog lenne, ha egy bizonyos felsőbbségérzet, egy bizonyos
fejtartás és büszke mosoly különböztetné meg mindazokat, akik a Smith nevet birtokolják. Lehet,
hogy ez így is van, én legalábbis remélem. Bárki lehet parvenü, csak a Smith-nevet viselők nem.
Ez a nemzetség lendült csatába a történelem legsötétebb hajnalán; diadalának emléknyomait őrzi
minden kéz; neve ott van mindenütt; régibb a nemzeteknél, és jelvénye: Thor isten kalapácsa.
Ámde, amint megjegyeztem, nem ez a szokásos eset. Eléggé gyakori, hogy a közönséges
dolgok költőiek; de nem olyan gyakoriak ahhoz, hogy a közönséges nevek is költőiek volnának.
Legtöbbször a név jelenti az akadályt. Sokan hangoztatják, hogy állításunk, mely szerint minden

12
dolog költői, egyszerűen irodalmi őszintétlenség és játék a szavakkal. Ám az igazság épp az
ellenkező. Irodalmias és szójátékon alapuló elképzelésnek ugyanis pontosan azt tekinthetjük, hogy
egyáltalán léteznek dolgok, melyek nem költőiek. A „vasúti jelzőtorony” mint megnevezés:
költőieden. De a vasúti jelzőtorony mint jelenség, nem az, hiszen olyan helyről van szó, ahol
virrasztásuk gyötrelmei közepette vérvörös és tengerzöld tüzeket gyújtanak az emberek, hogy
megmentsenek másokat a haláltól. Íme, magának a dolognak egyszerű és hiteles leírása: a
prózaiság azzal jelenik meg, amivel nevet adok neki. A „postaláda” szó nem költői. De maga a
postaláda költői; olyas dolog, melyre barátok és szerelmesek bízzák üzeneteiket, mélységes
tudatában annak, hogy így cselekedvén szentekké válnak, akiket idegen kéz nem illethet többé,
mert (bár ha szent érintéssel! ) egymást sem érinthetik. Ez a piros ládácska egyike az utolsó
templomoknak. Levelet feladni és megházasodni: azon megmaradt kevés dolgok közé tartoznak,
melyek tele vannak romantikával; mert ahhoz, hogy valami teljességgel romantikus legyen,
visszavonhatatlannak kell lennie. A postaládát prózainak tekintjük, mert nem találunk rá rímet.
Azt hisszük, hogy a postaláda költőietlen, mert nem találkoztunk még vele költeményben. Ám
maguk a tények a költészet oldalán állnak. A vasúti jelzőtornyot csupán nevezik vasúti
jelzőtoronynak, valójában élet és halál háza. A postaládát csak nevezik postaládának, valójában az
emberi szavak szentélye. Ha valaki a „Smith” nevet prózainak tartja, ez nem azért van, mert az
illető gyakorlatias és okos, hanem azért, mert túlságosan is befolyásolják az irodalmi rafinériák. A
névből csak úgy kiált a költészet! Ha valaki másképp gondolja, az csak azért van, mert tetőtől
talpig át van itatva verbális reminiszcenciákkal, és eszébe jut mindaz, amit a Punchban és a Comic
Cutsban bizonyos Mr. Smithről olvasott, aki részeges papucsférj. Pedig a dolgok költészetként
adattak nekünk. És csak hosszadalmas és bonyolult irodalmi folyamatok által tettük őket
prózaivá.
Mármost Rudyard Kiplingről elsőként azt a dicséretes dolgot kell elmondanunk, hogy részt
vállalt a költészet elveszített tartományainak visszaszerzésében. Nem ijesztette őt el a kegyetlen és
materialista korszellem, mely a szavakba csimpaszkodik; a dolgok romantikus és képzeletbeli
burkán áthatolva, eljutott azok lényegéig. Felfedezte a gőz és az argó jelentőségét és filozófiáját.
Lehetséges, ha úgy tetszik nekünk, hogy a gőz csupán szennyes mellékterméke a tudománynak.
Lehetséges, ha úgy tetszik nekünk, hogy az argó csupán szennyes mellékterméke a nyelvnek. Ő
mindenesetre azon kevesek közé tartozik, akik felismerték eme dolgok isteni eredetét, és tudták,
hogy ahol füst van, ott tűznek is kell lennie; más szóval: ahol a legrútabb dolgok vannak, ott
lelhetők fel a legtisztábbak is. S mindenekelőtt: Mr. Kiplingnek van valami mondanivalója,
határozott világszemlélete, s ez mindenkor azt jelenti, hogy az illető nem ismer félelmet, és
mindennel szembenéz. Egy pillanatra képet alkotunk a világról, s birtokba vesszük azt.
Rudyard Kipling valóban az ő mondanivalójára koncentrál, s vele is – mint mindenkivel – a
mondanivaló miatt érdemes foglalkoznunk. Gyakran írt rossz verset is, mint Wordsworth.
Gyakran mondott ostobaságokat, mint Platón. Gyakran engedett utat pusztán politikai
hisztériának, mint Gladstone. Ám – ésszerű alapon – senki nem vonhatja kétségbe, hogy
eltökélten és őszintén mondani akart valamit, s egyetlen komoly kérdésünk csupán az, hogy mi is
ez a mondanivaló. Ezt feltehetőleg akkor tudjuk megragadni, ha azzal kezdjük, amely eszméhez
nemcsak ő maga, de ellenségeinek tábora is leginkább ragaszkodott – a militarizmushoz. Ámbár
ha valakinek az érdemeit kutatjuk, ostobaság az ellenségeihez, s még nagyobb ostobaság magához
az illetőhöz fordulnunk.
Nos, Mr. Kipling bizonyára téved, amikor a militarizmusért rajong, ám ellenfelei,
általánosságban szólva, éppúgy tévednek. A militarizmus nem azért rossz, mert bizonyos
emberekből erőszakos, dölyfös és mértéktelenül harcias figurákat csinál. A militarizmus azért
rossz, mert az emberek többségét gyámoltalanná, félénkké és mértéktelenül béketűrővé teszi. A
hivatásos katona annál több hatalomhoz jut, mennél inkább megfogyatkozik a közösségben a
mindennapi bátorság. Így történhetett, hogy a testőrgárda Rómában egyre fontosabb szerephez
jutott, amint Róma egyre fényűzőbb lett, és egyre inkább elpuhult. A katonaember annak
arányában jut egyre nagyobb polgári hatalomhoz, ahogy a polgár egyre jobban elveszíti katonai

13
erényeit. S miként így volt ez az ókori Rómában, így van ez korunk Európájában is. Egyetlen
korban sem voltak gyávábbak az emberek, mint most. Minden kor és minden eposz fegyverekről
és férfiakról énekelt; mi azonban két dolgot végeztünk el egy időben: megrontottuk a férfit, és
fantasztikus tökéletességre fejlesztettük a fegyvereket. A militarizmus valamikor Róma
dekadenciáját bizonyította. Ma pedig Poroszországét.
Mr. Kipling akaratlanul is bebizonyította ezt, mégpedig fényesen. Ha ugyanis munkásságát
komolyan szemügyre vesszük, kiderül, hogy abban a katonai mesterség távolról sem a
legfontosabb és legvonzóbb. A katonákról nem írt olyan jól, mint a vasutasokról, a hídépítőkről
vagy akár az újságírókról. Az igazság az, hogy Mr. Kiplinget nem a bátorság, hanem a fegyelem
eszménye lelkesíti a militarizmusért. A középkorban, amikor a királyok nem rendelkeztek állandó,
bevethető hadsereggel, de mindenkinek volt íja és kardja, az emberek sokkal bátrabbak voltak.
Mr. Kiplinget azonban nem az állandó hadsereg bátorságának varázslata ragadja el, ami egyébként
nem is érdekli őt, hanem a fegyelemé, s végeredményben ez az ő első számú tárgya. A modern
hadsereg nem a bátorság csodája; mivel az összes többi ember gyáva, nincs is rá lehetősége. Az
viszont igaz, hogy a szervezettség csodája, és pontosan ebben áll a kiplingi ideál. Kipling témája
nem a háborúval szükségképpen együtt járó vitézség, hanem a kölcsönös függőség és
hatékonyság, amellyel a mérnökök, tengerészek, öszvérek vagy mozdonyok esetében szintúgy
találkozunk. Ezért van az, hogy a legragyogóbb oldalakat mérnökökről, tengerészekről,
öszvérekről vagy gőzmozdonyokról írja. Mr. Kipling igazi költészete, az „igazi románc”, a
munkamegosztásból és a mesterségekhez szükséges fegyelemből fakad: ezt ismertette meg
velünk. A béke művészetéről pontosabban énekel, mint a háború művészetéről. Tanítása éltető és
értéket adó. Voltaképpen minden militáris, mert minden az engedelmesség függvénye. Nem
létezik tökéletes epikuroszi sarok; senki sehol sem bújhat ki a felelősség alól. Mindenfelé izzadság
és alávetettség árán készítik nekünk az emberek az utat. Valami isteni felelőtlenség rohamában
belevethetjük magunkat egy függőágyba. Ám örülünk annak, hogy a hálót készítő mester nem
valami isteni felelőtlenség rohamában csinálta meg a függőágyat. A móka kedvéért
fölpattanhatunk egy hintalóra. Ám örülünk annak, hogy az asztalosmester nem felejtette el a
móka kedvéért odaenyvezni a lovacska lábait. Kipling nem akkor múlja felül önmagát, midőn azt
tanítja, hogy a szúró fegyverét tisztító katonát csodálnunk kell, mert az annyira militáris, hanem
akkor, midőn azt hirdeti, hogy a cipókat sütő pék vagy a felöltőket varró szabó éppoly militáris,
mint akárki.
Mr. Kipling a kötelesség eme gazdag látomásának szentelte magát, s éppen ezért
kozmopolita. Példáit történetesen a Brit Birodalomból veszi, de vehetné akármely másik
birodalomból, vagy egy másik, magas fokon civilizált országból is. Amit a brit hadseregben
csodál, azt még nyilvánvalóbban megtalálná a német hadseregben; amit kívánatosnak tart a brit
rendőrségben, teljes virulásában találná meg a francia rendőrségnél. A fegyelem eszménye nem az
egész élet, de az egész világon elterjedt. Ennek imádata egyre markánsabbá teszi Mr. Kiplingben a
világi bölcsesség egyfajta ismertető jegyét, a vándorember tapasztalatát, s legjobb munkáiban épp
ez az őszinte báj a legmegragadóbbak egyike.
Lelkének nagy hiányát hozzávetőlegesen a hazafiasság hiányának nevezhetnénk, más szóval:
hiányzik belőle a képesség, hogy valamilyen ügynek vagy közösségnek véglegesen és tragikusan
elkötelezze magát; hiszen minden véglegesség tragikus. Csodálja Angliát, de nem szereti. Mert a
dolgokat észokokból szoktuk csodálni, de esztelenül szoktuk szeretni. Azért csodálja Angliát,
mert erős, és nem azért, mert angol. Nincs ebben a megjegyzésben semmi durvaság, hiszen –
hogy igazságot szolgáltassunk néki – megszokott és szemléletes szókimondásával ezt maga is
elismeri. Egyik érdekes költeményében ezt mondja:

„Ha Anglia olyan volna, mit a látszat mutat”,

vagyis ha gyenge volna és tehetetlen; s ha Anglia nem olyan volna, mint amilyen (azaz amilyennek
ő hiszi), vagyis nem volna erős és életrevaló:

14
 „Mily gyorsan hagynánk faképnél őt. Ám erős!”

Elismeri, hogy rajongása bizonyos kritika eredménye, s ez elegendő, hogy e rajongás más
kategóriába kerüljön, mint a búrok patriotizmusa, akiket nyomon követett Dél-Afrikában. Mikor
a valóban hazafias népekről beszélt, mint amilyenek az írek, nemigen válogatta meg szavait, hogy
csípős ingerültségének kifejezést adjon. A lelki alkat, melyet valóban szépen és nemesen ír le: a
kozmopolita lelki alkata, aki sokféle népet és várost látott.

„Hogy csodáljam és lássam,

Mily széles a világ.”

Tökéletes mestere ama könnyed melankóliának, mellyel az ember visszatekint a múltra, midőn
annyi városnak polgára volt; mestere a könnyed melankóliának, mellyel felidézi azon asszonyokat,
akiket szeretett. Ő a nemzetek szívtiprója. Ámbár, ha valaki sokat megtudott is flörtölései során
az asszonyokról, lehet, hogy semmit sem tud az első szerelemről; bejárhatunk annyi földet, mint
Odüsszeusz, és mégsem tudunk semmit a hazaszeretetről.
Mr. Rudyard Kipling egyik ünnepelt epigrammájában azt kérdezi: mit tudhatnak Angliáról
azok, akik csak Angliát ismerik. Lényegbevágóbb és okosabb kérdést teszünk fel, ha ezt
kérdezzük: „Mit tudhatnak Angliáról azok, akik csak a világot ismerik?” –, mert a világ nem
foglalja magába Angliát nagyobb mértékben, mint amennyire magába foglalja az Egyházat.
Mihelyt komolyabban kezdünk törődni valamivel, a világ – azaz mellékes érdeklődésünk
valamennyi tárgya – ellenségünkké válik. A keresztények megmutatták ezt, amikor arról beszéltek,
hogy énünket meg kell őrizni „a világ szennyétől”; de a szerelmesek is ugyanígy beszélnek erről,
amikor azt mondják, hogy mintegy „eltűnt előlük a világ”. Asztronómiai nyelven szólva, tudom,
hogy Anglia a világban helyezkedik el; hasonlóképpen azt is megengedem, hogy az Egyház részét
alkotta a világnak, sőt a szerelmesek is ama földgolyó lakói. A keresztények és a szerelmesek
azonban megsejtettek egy bizonyos igazságot; azt, hogy mihelyt valakit megszeretünk, a világ
ellenfelünkké válik. Nos, Mr. Kipling bizonyára ismeri a világot. A világ embere ő, minden
korlátozottságával mindazoknak, akiket e bolygó börtönébe zártak. Ismeri Angliát, mint ahogy
egy intelligens úriember ismeri Velencét. Számtalanszor volt már Angliában, és ott hosszan
elidőzött. De nem tartozik sem hozzá, sem akármilyen más helyhez, s ezt az bizonyítja, hogy
Angliát „helynek” tekinti. Mihelyt egy bizonyos helyen gyökeret eresztünk, a hely elenyészik. S
miként a fákat, úgy éltet bennünket a világegyetem összes ereje.
A világjáró kisebb világban él, mint a paraszt. Ő mindenkor egy bizonyos helyszín levegőjét
lélegzi be. London is egy hely, és össze lehet hasonlítani Chicagóval; Chicago is egy hely, és össze
lehet hasonlítani Timbuktuval. Timbuktu azonban nem hely, hiszen ott legalábbis olyan emberek
élnek, akik Timbuktut világegyetemnek tekintik, és nem egy bizonyos helyszín levegőjét lélegzik
be, hanem a világét. A luxushajó utasa megismeri az összes emberfajtát, és azokon a dolgokon
jártatja eszét, melyek az embereket megosztják – az ételeken, ruhákon, illemszabályokon, a
karikákon, melyeket az afrikaiak az orrukban, az európaiak meg a fülükben viselnek, a kékre
kifestett ókori és a vörösre kifestett modern „britonokon”. A káposztaföldön dolgozó paraszt
semmit se látott, ám azokra a dolgokra gondol, melyek az embereket zsigerileg egyesítik – az
éhségre, a csecsemőkre, az asszonyok szépségére s az égből várható ígéretre vagy veszedelemre.
Mr. Kipling, minden erényével együtt is, világjáró; nincsen türelme ahhoz, hogy bárminek is
részévé váljon. Ily nagy és őszinte embert nem vádolhatunk merő és cinikus kozmopolitizmussal;
bár kozmopolitizmusa: az ő gyengesége. E gyengeségét pompásan kifejezi egyik legkitűnőbb
költeménye, „A Tramp Royal sextinája”, amelyben egy férfi kijelenti: bármilyen borzalmat el
tudna viselni, csak azt nem, hogy mindvégig egyetlen helyen éljen. Csakhogy, alighanem van
valami veszély ebben. Mennél élettelenebb, aszottabb és koszosabb egy dolog, annál többet van
úton; ilyen a por, a bogáncspihe és a dominiumi főbiztos Dél-Afrikában. A termékeny dolgok egy

15
kicsit nehezebbek. Gondoljunk a gyümölccsel teli fákra, melyek gyökeret eresztettek a Nílus
bőséges iszapjában. Forrófejű ifjúságunk meddő éveiben egyikünk sem ismerte el szívesen a
közmondás igazát, mely szerint: guruló kövön nem terem moha. Inkább ezt kérdeztük: „Kinek is
kellene a moha, hacsak nem a szenilis vénasszonyoknak?” Aztán egyszerre csak kezdjük sejteni,
hogy a közmondás igaz. Mert a guruló kő ugyan szikláról sziklára pattan, de a guruló kő halott. A
moha csendes, mert a moha él.
Az igazság az, hogy a felfedezés és a gyarapítás megkisebbíti a világot. A távíró és a gőzhajó
megkisebbíti. A teleszkóp szintén. Csak a mikroszkóp növeli meg! Hamarosan a teleszkopisták és
mikroszkopisták háborúja fogja kettéhasítani a világot. Az előbbiek a terjedelmes dolgokat
tanulmányozzák, és kicsiny világban élnek; az utóbbiak a kicsiny dolgokat tanulmányozzák, és
terjedelmes világban élnek. Kétségtelenül, van abban valami lelkesítő, hogy az ember végigszáguld
egy motorkerékpárral a földön, s közben úgy találja, hogy Arábia örvénylő homoktenger, Kína
pedig felvillanó rizsföldek sora. Arábia azonban nem csupán örvénylő homoktenger, és Kína sem
csupán a rizsföldek sora. Ősi civilizációk ezek, különös erényeikkel, melyeket mélyre temettek,
mint a kincseket. Ha meg akarjuk érteni őket, nem szabad turistaként vagy nyomozóként
közeledni hozzájuk, hanem a gyermekek lojalitásával és a költők hatalmas türelmével.
Meghódítani e helyeket annyit tesz, mint elveszíteni őket. Az az ember, aki ott áll
konyhakertjében, melynek kapuján túl már Tündérország kezdődik: a nagy eszmék embere.
Szelleme távolságokat teremt, míg a motorbiciklis korlátoltság lerombolja azokat. A modernek a
földet golyóbisnak tekintik, valami olyasnak, amit körül lehet járni. Úgy gondolkodnak, mint egy
tanító néni. Ez mutatkozik meg a páratlan tévedésben is, mely Cecil Rhodes-ot illetően
szüntelenül felbukkan. Ellenfelei azt mondják: lehet, hogy nagy és fennkölt eszméi voltak, de
rossz ember volt. Barátai meg azt állítják: lehet, hogy rossz ember volt, de nagy és fennkölt
eszméi voltak. Az igazság az, hogy alapvetően nem volt rossz ember; derűs egyéniségű ember
volt, tele jóakarattal és egyedülállóan szűkkörű nézetekkel. Nincs abban semmi nagyvonalúság, ha
pirosra mázolunk be egy térképet. Ártatlan játék az, mely gyermekeknek való. Kontinensekben
gondolkodni éppoly könnyű, mint járdakövekben. A nehézség akkor kezdődik, amikor lényegüket
próbáljuk megérteni. Rhodes próféciái a búr ellenállásról csodálatosan megvilágítják: mennyi
gyümölcsöt teremnek a „nagy eszmék”, mikor nem az a feladat, hogy földrészekben
gondolkodjunk, hanem hogy megértsünk néhány kétlábú embert. Bolygónkra a kozmopolitizmus
roppant illúziója borul, birodalmaival, Reuter ügynökségével, de alatta az ember valódi élete megy
tovább, egy bizonyos fa foglalkoztatja és egy bizonyos templom, egy bizonyos aratás jár a fejében
s egy bizonyos bordal, s mindez fölfoghatatlan s érinthetetlen. És nagyszerű
lokálpatriotizmusából szemlélődve (alighanem kíváncsi mosollyal) figyeli: miként száguld
diadalútján a motorkerékpár-civilizáció, maga mögött hagyva az időt, felfalva a teret, mindent
látva, és nem látva semmit, miként dübörög tovább, hogy hatalmába kerítse végül a naprendszert,
csak azért, hogy rájöjjön: a nappal és a csillagokkal már találkozott egy londoni külvárosban.

16
 IV. MR. BERNARD SHAW
A BOLDOG régi időkben, mielőtt a modern morbiditások eluralkodtak volna, midőn a
zseniális jó öreg Ibsen még egészséges életörömmel árasztotta el a világot, és az elfeledett Emile
Zola vidámsággal és tiszta érzésekkel ajándékozta meg otthonainkat – azt gondolták, hogy
előnytelen dolog, ha valakit félreértenek. Kétségbe vonható, hogy mindig előnytelen-e, sőt
előnytelen-e általában. A félreértett embernek mindig megvan az az előnye ellenségeivel szemben,
hogy gyenge pontjairól, haditervéről halvány fogalmuk sincs. Hálóval mennek a madárra s nyíllal a
halra. Az esetnek számos kitűnő példáját hozhatjuk fel napjainkból, például Mr. Chamberlainét.
Ellenfelei elől szüntelenül kisiklik, és legyőzi őket, mert valódi erényei és fogyatékosságai nem
azok, melyeket ellenségei vagy akár barátai neki tulajdonítanak. Barátai a tettek fáradhatatlan
emberének festik le őt, ellenségei kegyetlen üzletembernek, pedig a valóságban sem egyik, sem
másik, hanem csodálatra méltó romantikus szónok és romantikus színész. Van egy bizonyos, a
melodrámák lényegével egybehangzó képessége: még akkor is színlelni tudja, hogy falnak
szorították, amikor hatalmas tömegek állnak mellette. Mert a tömegek annyira lovagiasak, hogy
hőseiktől megkövetelik a balszerencse némi tettetését – a képmutatásnak ezzel a fajtájával adózik
az erő a gyengeségnek. Mr. Chamberlain badarságokat hord össze, de igen mutatósan beszél
városáról, amely sohasem hagyta cserben őt. Gomblyukában lángoló és fantasztikus virágot hord,
mint egy dekadens fűzfapoéta. Nyersesége, makacssága, hivatkozásai a józan észre – mindez
természetesen nem egyéb szónoki trükknél. Éppoly tiszteletreméltóan színlel a hallgatóság előtt,
mint Marcus Antonius:

„Én szónok, milyen Brutus, nem vagyok.

Hanem, miként ismertek, egyszerű...”1

Ebben áll a különbség a szónok és valamilyen más művész (mint amilyen a költő vagy a szobrász)
között. A szobrász célja, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy valóban szobrász; a szónok
viszont arról akar meggyőzni bennünket, hogy valójában nem szónok. Mihelyt tévedésből nem
tekintjük gyakorlatias embernek Mr. Chamberlaint, máris megnyerte a játszmát. Csak meg kell
írnia valami értekezést a birodalomról, és az emberek máris azt hangoztatják, hogy lám, az ilyen
egyszerű és őszinte emberek fontos ügyekben micsoda nagy dolgokat mondanak! Csak bele kell
vetnie magát valami, másodrangú költőkre jellemző zavaros elképzelésbe, és az emberek máris azt
hangoztatják, hogy lám, végül is az üzletemberekből pattannak ki mindig a legnagyobb
gondolatok. Minden ötlete szappanbuborék; semmihez sem tud úgy hozzányúlni, hogy össze ne
zavarja. Alakjai körül a kelták pátosza lebeg, miként a gael-ek körül Matthew Arnold sorában:
„harcba szállt, de elbukott szüntelen”. Javaslatok és kudarcok hegye ő, de hegy mindenképpen.
És egy hegy: mindig romantikus.
Modern világunknak van egy alakja, akit ugyan minden tekintetben Mr. Chamberlain
antitézisének nevezhetnénk, mégis, akárcsak Mr. Chamberlain, eleven emlékműve a
félreértettségből származó előnynek. Akik Mr. Bemard Shaw-val nem értenek egyet, s attól tartok,
azok is, akik (ha vannak ilyenek egyáltalán) vele egyetértenek, úgy mutatják be őt, mint valami
bukfencező bohócot és káprázatos fregoli artistát. Azt mondják, hogy nem lehet őt komolyan
venni, hogy megvédelmez és megtámad akármit, szóval mindent megtesz, hogy meghökkentsen
és mulattasson. Mindez nem csupán tévedés, hanem kiáltó ellentéte az igazságnak; mintha azt az
ordító szamárságot állítanók, hogy Dickensből hiányzott Jane Austen szilaj férfiassága. Mr.
Bemard Shaw minden ereje és diadala abból a tényből származik, hogy mélységesen következetes

1 Shakespeare: Julius Caesar, III. felv. 2. szín.

17
ember. Tehetsége éppen nem abból áll, hogy tudna fejen állni vagy átugrani holmi karikákon,
hanem abból, hogy éjjel-nappal védelmezi saját erődjét. Mindazt, ami égen és földön megesik,
gyorsan és precízen kielemzi a maga Shaw-tesztjével. Mércéje sohasem változik. A gyengeelméjű
revolucionisták s a gyengeelméjű konzervatívok éppen azt gyűlölik benne valójában (s attól is
félnek legjobban), hogy mérlege, úgy ahogy van, mindig igazságosan mér, és törvényét, legyen bár
olyan amilyen, mindenre egyformán alkalmazza. Meg lehet támadni alapelveit, miként én is
teszem; arra azonban nem tudnék példát fölhozni, hogy valaha is támadható lett volna ezeknek az
alapelveknek alkalmazása. Ha Mr. Shaw-nak nem tetszik a törvénytelenség, a szocialisták
törvénytelenségét éppúgy helyteleníti, mint az individualistákét. Ha nem tetszik néki a hazafias
túlfűtöttség, a búrokét s az írekét éppúgy helyteleníti, mint az angolokét. Ha nem tetszenek néki a
házasság fogadalmai és megkötöttségei, még inkább helyteleníti a sokkal súlyosabb
megkötöttségeket s az ezerszer őrültebb fogadalmakat a törvénytelen szerelemben. Ha kineveti a
papok tekintélyét, még hangosabban nevet a tudomány embereinek fontoskodásán. Ha kineveti a
hit felelőtlenségét, józan következetességgel ítéli el a művészet ugyanazon mértékű felelőtlenségét.
A bohémek között nagy tetszést aratott az a mondása, miszerint a nők egyenrangúak a férfiakkal;
viszont magára bőszítette őket, midőn megkockáztatott egy másik állítást, hogy tudniillik a férfiak
egyenrangúak a nőkkel. Mr. Shaw csaknem gépiesen igazságos; van benne valami egy gép
borzasztó tökéletességéből. Az ember, aki igazán vad és féktelen, az ember, aki valóban
fantasztikus és kiszámíthatatlan, az nem Mr. Shaw, hanem a mindenkori kabinetminiszter. Sir
Michael Hicks-Beach az, aki karikákon szokott átugratni. Sir Henry Fowler az, aki fejen szokott
állni. Az efféle megbízható és tiszteletre méltó államférfi valóban egyik pozícióból a másikba
szökken; kész megvédeni mindent, vagy éppen nem akar megvédeni semmit: egyszóval ő az, akit
csakugyan nem kell komolyan venni. Tökéletesen tudom, hogy Mr. Bemard Shaw mit fog
mondani harminc év múlva; azt fogja mondani, amit mindig is mondott. Ha harminc év múlva
találkozom Mr. Shaw tiszteletet parancsoló alakjával, akinek ezüst szakálla a földet söpri, és azt
mondom néki: „Az ember, természetesen, soha se támadhat a szavak fegyverével egy hölgyre” – a
pátriárka fölemeli akkoron agg kezét, s a földre sújt engem. Tudjuk jól tehát, mit fog mondani Mr.
Shaw harminc év múlva. No de képes-e valaki úgy olvasni a csillagoknak s mindenféle
orákulumoknak sötét titkaiban, hogy meg tudná jósolni: mit fog mondani harminc év múlva Mr.
Asquith?
Valójában borzasztó nagy tévedés feltételezni, hogy a határozott meggyőződésnek hiánya
szellemi szabadságot és fürgeséget biztosít. Aki hisz valamiben, az tettrekész és ötletdús, mert
minden fegyvere nála van. Tesztjét bármelyik pillanatban alkalmazhatja. Ha valaki olyasféle
emberrel kerül összeütközésbe, mint amilyen Mr. Bemard Shaw, alighanem úgy találja, hogy
ellenfelének tíz feje van. Hasonlóképp: ha valakinek ki kell állnia egy ragyogó bajvívóval,
alighanem úgy találja, hogy az egyetlen kard tíz karddá változott az ellenfél kezében. Ám ez
valójában nem azért van, mert az ellenfél tíz karddal játszik, hanem azért, mert egyetlen kardját
határozott célra szögezi. Sőt, a határozott hitvallással rendelkező ember mindig bizarrnak tűnik,
mert ő maga nem változik együtt a világgal; helyet fogott egy álló csillagon, és a föld úgy zúg el
alatta, mint egy optikai játék. Jámbor, fekete felöltős úriemberek milliói józannak és értelmesnek
nevezik magukat, pusztán azért, mert mindig megfertőzi őket valami divatos őrültség, mert egyik
őrültségből a másikba hajszolja őket a világ forgataga.
Vannak, akik azzal vádolják Mr. Shaw-t – s jó néhány nála együgyűbb embert –, hogy be
akarja bizonyítani, hogy a fekete: fehér. Azt azonban sohasem kérdezik meg, vajon mindig helyes-
e az érvényben lévő színnyelv. A közönséges és ésszerű mindennapi nyelv a feketét olykor
fehérnek nevezi, miként fehérnek nevezi a sárgát, s ugyancsak fehérnek a zöldet és a
vörösesbarnát. Ama bizonyos borfajtát „fehérbor"-nak nevezzük, pedig lehet, hogy olyan sárga,
mint a citromhéj. Egy bizonyos szőlőt „fehér szőlő”-nek nevezünk, pedig az nyilvánvalóan
halványzöld. Az európai embernek pedig, akinek arca amolyan halvány rózsaszínű, a „fehér
ember” rettentő címet adományoztuk – pedig ez olyan vérfagyasztó figurát idéz elénk, melyhez
hasonlót Poe kísértetei között sem találunk.

18
 Mármost, kétségtelenül igaz, hogy ha valaki egy üveg sárga bort vagy zöldessárga szőlőt
kérne a pincértől egy étteremben, a pincér őrültnek gondolná. Éppígy az is kétségtelen, hogy ha
egy kormánytisztviselő a Burmában lévő európaiakról azt jelentené, hogy „csupán kétezer halvány
rózsaszínű ember tartózkodik az országban”, azzal vádolnák, hogy vicceket gyárt, és kirúgnák
állásából. Nyilvánvalóan mindkettő pórul járna, ha szigorúan az igazat mondaná. A túlságosan
igazmondó ember az étteremben s a túlságosan is igazat mondó ember Burmában nem más, mint
Mr. Bemard Shaw. Excentrikusnak és groteszknek tűnik fel, mert nem fogadja el a közhitet, hogy
a fehér: sárga. Minden éleselméjűségét és szellemi biztonságát arra az elcsépelt, ám elfelejtett
tényre alapozza, hogy az igazság – különösebb, mint a fikció. Az igazság persze szükségszerűen
különösebb, mint a fikció, mert a fikciót azért alkotjuk, hogy kedvezzünk magunknak.
Így azután az ésszerű elismerés Mr. Bemard Shaw-ban sok üdítő és nagyszerű dolgot talál.
Ragaszkodik ahhoz, hogy olyannak lássa a dolgokat, mint amilyenek; s néhány dolgot, melyeket
modern civilizációnk egyáltalán észre sem vesz, csakugyan olyannak lát, amilyenek a valóságban.
Mr. Shaw realizmusából azonban hiányzik valami, s ami hiányzik, igen jelentős.
Mr. Shaw ismerős és méltányolt filozófiája kitűnően megíratott Az ibsenizmus lényege című
munkájában. Röviden arról szól, hogy a konzervatív ideálok rosszak, mégpedig nem azért, mert
konzervatívok, hanem azért, mert ideálok. Mindenféle ideál csak arra volt jó, hogy az embert, az
egyedi esetek igazságos megítélésében megakadályozza; minden erkölcsi általánosítás elnyomta az
egyént; az aranyszabály az, hogy nincsen aranyszabály! Ellenvetésül egyszerűen azt mondhatjuk,
hogy ez az elképzelés látszólag felszabadította az embereket, de valójában visszatartja őket attól az
egyetlen dologtól, amit meg akarnak tenni. Mi értelme volna egy közösségnek azt mondanunk,
hogy megilleti minden szabadság, csak az a szabadság nem, hogy törvényeket alkosson? Hiszen a
törvényalkotás szabadsága teszi az embert szabaddá. Mi értelme volna valakinek (mondjuk egy
filozófusnak) arról beszélnünk, hogy minden szabadság megilleti, csak az általánosítás szabadsága
nem. Hiszen az általánosítás teszi az embert emberré. Egyszóval, amikor Mr. Shaw megtiltja az
embereknek, hogy szigorú erkölcsi ideálokkal rendelkezzenek, akkor úgy tesz, mint az az illető,
aki megtiltja nekik, hogy gyermekeik legyenek. A mondást, mely szerint „az aranyszabály az, hogy
nincs aranyszabály”, úgy is megválaszolhatjuk, hogy visszájára fordítjuk az állítást. A
következőképp: az, hogy nincs aranyszabály: maga az aranyszabály, sőt rosszabb is, mint holmi
aranyszabály. Vasszabály ez, mely az embert gúzsba köti, mihelyt moccanni szeretne.
Ám az utóbbi időben Mr. Shaw a Felsőbbrendű Ember vallásának gyors kifejlesztésével
keltett szenzációt. O, aki minden látszat szerint az elfeledett múlt vallásain gúnyolódott, új istent
fedezett fel az elképzelhetetlen jövőben. O, aki mindenért az ideálokat tette felelőssé, megalkotta
a lehető legképtelenebbet, az új lény ideáját. Az igazság mindazonáltal az, hogy akik alaposan
ismerik Mr. Shaw szellemét, és kellőképpen csodálják is azt, bizonyára régóta sejtik, hogy a
dolognak be kellett következnie.
Mert az igazság az, hogy Mr. Shaw sohasem olyannak látja a dolgokat, mint amilyenek
valójában. Ha úgy látná, térdre esett volna előttük. Mindig is volt egy titkos ideálja, mely
elhervasztotta e világnak minden jelenségét. Az emberiséget szüntelenül és alattomban
összehasonlítgatta valamivel, ami nem emberi: egy marsbéli Szörnnyel, a Sztoikusok Bölcs
Emberével, a fábiánusok Gazdasági Emberével, Julius Caesarral, Siegfrieddel, a Felsőbbrendű
Emberrel. E belső és könyörtelen mértéknek birtoklása lehet jó is, rossz is, lehet nagyszerű vagy
nagyon szerencsétlen valami, de az biztos, hogy nem olyannak ítéli meg a dolgokat, mint
amilyenek. Nem a dolgok valóságos megítélését jelenti, ha előbb egy százkezű Briaereusra1
gondolunk, s aztán minden embert bénának nevezünk, merthogy csak két keze van. Nem a
dolgok valóságos megítélését jelenti az sem, ha előbb a százszemű Argus látomását képzeljük
magunk elé, s aztán minden kétszemű embert kicsúfolunk, mintha csak egy szeme volna. És nem
olyannak látjuk a dolgokat, amilyenek, ha elképzelünk egy végtelen lelki tisztaságú félistent, aki a
közeli jövőben vagy megjelenik, vagy nem, s aztán minden embert idiótának tartunk. Bizonyos
mértékben szüntelenül ezt cselekszi Mr. Shaw. Ha valóban olyannak látjuk az embereket, mint
1 Briaereus: a görög Briareósz megfelelője, százkezű óriás; Gaia és Uránosz gyermeke.

19
amilyenek, nem bírálni, hanem csodálni fogjuk őket, éspedig méltán. Mert a szörnyeteg, kinek
titokzatos szeme és csodás hüvelykujja van, kinek koponyájában különös álmok születnek, aki
furcsa gyengédséget érez egy hely vagy egy gyermek iránt – igazán csodálatos valami, s bizony
inunkba szállhat tőle a bátorság! Csupán az összehasonlítás tökéletesen mesterkélt és öntelt
szokása teszi lehetővé, hogy nyugodtnak érezzük magunkat az ő jelenlétében. A felsőbbrendűség
érzésétől hűvösek és gyakorlatiasak leszünk; a puszta tények előtt térdre rogyunk, mintha vallásos
félelem szállna meg minket. Mert puszta tény, hogy tudatos életünk minden pillanata: csoda. És
puszta tény, hogy az utcán minden arc a tündérmesék hihetetlen váratlanságával bukkan elénk.
Ami megakadályozza az embert abban, hogy ezt fölfogja, az nem valamiféle tisztánlátás vagy
tapasztalat, hanem egyszerűen a dolgok szőrszálhasogató és finnyás összevetésének szokása. Mr.
Shaw, aki a gyakorlatiasság tekintetében talán a leghumánusabb ember közöttünk, ebben az
értelemben: embertelen. Bizonyos fokig új mesterének, Nietzschének alapvető intellektuális
gyengesége is megfertőzte, vagyis az a fura gondolat, hogy mennél nagyobb és erősebb volt az
ember, annál inkább megvetett minden rajta kívül esőt. Pedig mennél nagyobb és erősebb egy
ember, annál hajlamosabb arra, hogy arcra boruljon egy parti csiga előtt. Az, hogy Mr. Shaw a
birodalmak és civilizációk panorámája előtt fölszegi fejét, és arcára megvető mosoly ül –
önmagában még nem győz meg bennünket arról, hogy olyannak látja a dolgokat, amilyenek.
Jómagamat akkor győzné meg hatásosan, ha azon érném, hogy vallásos megdöbbenéssel bámulja
saját lábait. „Mi ez a két gyönyörű és szorgos lény, mormogná maga elé, akiket mindenütt ott
találok, és szolgálnak engem, és nem tudom, miért? Miféle tündér-keresztanya parancsolta nekik,
hogy tündérhonból kisétáljanak, amikor megszülettem? Miféle túlvilági istent, miféle barbár lábak
istenét kell tűzzel és borral kiengesztelnem, hogy tőlem el ne fussanak?”
Az igazság az, hogy minden őszinte méltányolás az alázat, sőt majdhogynem a sötétség
bizonyos misztériumán nyugszik. Az ember, aki azt mondta: „Boldog, aki nem vár semmit, mert
nem fog majd csalódni”, a dicséretet nagyon pontatlanul, sőt tévesen fogalmazta meg. Mert az
igazság így szól: „Boldog, ki nem vár semmit, mert káprázatos meglepetésben leszen majd része.”
Aki semmit se vár, pirosabb rózsákat lát, mint a mindennapi ember, és zöldebb füvet és
csodásabb Napot. Boldog, aki semmit se vár, mert ő fogja birtokolni a hegyeket és a városokat;
boldogok a szelídek, mert ők öröklik majd a földet. Amíg nem fogtuk fel, hogy a dolgok nem is
létezhetnének, nem fogjuk fel, hogy léteznek. Amíg nem látjuk meg a sötét hátteret, nem tudjuk
csodálni a világosságot mint egyedülálló és teremtett dolgot. Mihelyt megpillantottuk ama
sötétséget, minden világosságból villám lesz – váratlan, vakító és isteni! Mindaddig, amíg nem
képzeljük el a nemlétet, alábecsüljük Isten győzelmét, és nem ismerjük fel az Ő ősi háborújának
diadaljelvényeit. Az igazság millió tréfáinak egyike, hogy semmit sem tudunk, amíg nem ismerjük
a semmit.
Mr. Shaw nagyságának, s ezt kellő megfontolás alapján mondom, egyetlen fogyatékossága
van, ami miatt ellent kell mondanunk azon igényének, hogy őt nagy embernek tartsuk, s ez abban
áll, hogy nem könnyű a kedvére tenni. Csaknem egyedülálló kivételét testesíti meg annak az
általános és lényegbevágó maximának, miszerint a nagy szellemek örömüket lelik a kis dolgokban.
A legujjongóbb valaminek, az alázatnak e hiányából következik a sajátságos ragaszkodás a
Felsőbbrendű Emberhez. Miután hosszú éveken keresztül alaposan elverte a port az emberek
sokaságán, amiért képtelenek a haladásra, Mr. Shaw jellegzetes módon felfedezte, mennyire
kétségbe vonható, hogy bármelyik létező kétlábú emberi lény képes lenne a haladásra egyáltalán.
Tegyük fel, hogy az emberek többsége, akiknek könnyű a kedvére tenni, végül is kétségbe vonná
az emberiségnek s a haladásnak összekapcsolhatóságát. Ebben az esetben nyilván úgy
döntenének, hogy faképnél hagyják a haladást, és megmaradnak az emberiségnél. Mr. Shaw
azonban, akinek nem könnyű kedvére tenni, inkább úgy dönt, hogy minden korlátozottságával
egyetemben félredobja az emberiséget, s beléveti magát az önmagáért való haladás kellős
közepébe. Ha az ember, amilyennek mi ismerjük, képtelen a haladás filozófiájára, Mr. Shaw nem
egy újfajta filozófiát kíván, hanem egy újfajta embert. Az eset olyan, mint a dajkáé, aki éveken át
valami keserű ételt próbált ki egy gyereken, s miután rájön, hogy az nem volt megfelelő, nem az

20
ételt dobja félre s nem valami ehető után néz, hanem a gyereket dobja ki az ablakon, és új
gyereket kér helyette. Mr. Shaw nem tudja megérteni, hogy az, ami szemünkben értékes és
szeretetre méltó, nem más, mint az ember – a jó öreg sörivó, credókat teremtő, küzdő és elbukó,
érzéki és tiszteletre méltó ember. Mindazon dolgok, melyek erre a lényre alapoztattak,
halhatatlanok; ám mindazok a dolgok, melyek a Felsőbbrendű Emberre alapoztattak, meghalnak,
mint a haldokló civilizáció, mely egyedül adott nekik életet. Midőn Krisztus egy jelképes
pillanatban megalapította az Ő társadalmát, szegletkőül nem a ragyogó elméjű Pált vagy a
misztikus Jánost választotta, hanem egy köntörfalazót, egy sznobot, egy gyávát, egyszóval: egy
embert. És erre a sziklára építette az Ő Egyházát, és a poklok kapui nem vesznek erőt rajta.
Birodalmak és királyságok buktak el annak az eredendő és állandó gyengeségnek következtében,
hogy erős emberek erős emberekre alapították őket. Ám egyetlen dolgot, a történelmi Keresztény
Egyházat egy gyenge emberre alapították, s épp ezért elpusztíthatatlan. Mert nincs olyan lánc,
mely erősebb lenne, mint a leggyengébb láncszeme.

21
 V. MR. H. G. WELLS
ÉS AZ ÓRIÁSOK

EGY KÉPMUTATÓT már csak azért is jól kell ismernünk, hogy megtudhassuk, mi
az, amiben őszinte. Figyelnünk kell az embernek ama sötétebb és valódibb rétegére, ahol nem
gyarlóságai lakoznak, melyeket nem szokott fitogtatni, hanem erényei, melyeket fitogtatni
képtelen. Mennél közelebb kerülünk e szenvedélyes és mélyre tekintő jóindulat által az emberi
történelem kérdéseihez, annál kisebb helyet hagyunk bárminemű puszta színlelésnek. A
képmutatók nem fognak bennünket elámítani, mert nemcsak szenteknek, de képmutatóknak sem
fogjuk tartani őket. Vizsgálódásunk egyre több olyan eseményt tár elénk, melyekben a képmutatás
kérdése teljesen lényegtelen; ezekben az eseményekben az embereket annyira őszintének találjuk,
hogy abszurdnak tűnnek, oly abszurdnak, hogy már őszintétlennek látszanak.
A képmutatást illető igazságtalan vádaknak van egy kiáltó példája. A régi korok vallásos
emberei ellen következetlenségük és kétszínűségük bizonyítékaként azt szokták felhozni, hogy a
csaknem csúszómászó alázatosságot összekapcsolták a földi sikerekért vívott makacs
küzdelmekkel, és jelentős diadalokat is arattak. Az emberek szemfényvesztésnek tartják, ha valaki
nyomorult bűnösnek s éppoly konokul Franciaország királyának nevezi magát. Ám az igazság az,
hogy egy keresztény alázata és telhetetlensége esetében a tudatos következetlenség mértéke nem
nagyobb, mint egy szerelmes alázata és telhetetlensége esetében. Az igazság az, hogy az emberek
pontosan azokért a dolgokért küzdenek a legherkulesibb módon, melyekre érdemtelennek tartják
magukat. Nincs az a szerelmes, aki ne állítaná – midőn idegei pattanásig feszülnek –, hogy
szeretné beteljesíteni vágyát. És nincs az a szerelmes, aki szintúgy ne állítaná, hogy nem kellene
beteljesíteni azt. A kereszténység gyakorlati sikerének egész titka a keresztény alázaton nyugszik,
bármily tökéletlenül is gyakorolják ezt az alázatot. Mert az érdem és fizetség teljes elutasításával,
hihetetlen utazások távlata nyílik meg a lélek előtt. Ha egy épeszű embert megkérdezünk,
érdemel-e valamit egyáltalán, lelke azonnal és ösztönszerűen összezsugorodik. Kétségbe vonja
még azt is, hogy egy talpalatnyi földet megérdemel. Ám ha megkérdeznénk tőle, mit tudna
meghódítani – hát meghódítaná akár a csillagokat! Így születik a Románc, mely tisztán keresztény
produktum. Az ember nem érdemli a kalandokat; pénzért nem tud sárkányt és griffmadarat
szerezni. A középkori Európa, amely az alázatosságot bizonygatta, elnyerte a Románcot; a
civilizáció pedig, amely elnyerte a Románcot, megszerezte a lakható földgolyót. Hogy a pogány és
sztoikus érzés mennyire különbözik ettől, az csodálatosan kifejeződik egy híres költeményben.
Addison a következőket mondatja a nagy Sztoikussal:

„Halandó nem ura önnön sikerének;

Ám cselekedjünk, Sempronius, s majd kiérdemeljük.”

A románc és a kereszténység szelleme azonban, a szellem, mely ott él minden

szerelmesben, az európai kalandszellem, mely végigvágtatott a világon: pontosan ellenkező
természetű. Halandó nem ura önnön sikerének. Ám cselekedünk, Sempronius, és meg fogjuk
szerezni azt!
E vidám alázatosság, önmagunknak ez az alábecsülése és egyszersmind készenlétünk a
diadalok végtelen sorára: oly egyszerű titok, hogy mindenki baljóslatú és rejtélyes valaminek
gondolja. Az alázatosság annyira gyakorlati erény, hogy az emberek bűnnek tartják. Az alázatosság
annyira sikeres, hogy összetévesztik a büszkeséggel. Annál is inkább, mert általában együtt jár a
pompa bizonyos egyszerű szeretetével, mely a hiúságig fokozódik. Az alázatosság mindenkor

22
szívesebben öltözik skarlátba és aranyba; a büszkeség abba, ami nem engedi, hogy a skarlát és az
arany túlságosan hasson reá, vagy tetsszen neki. Egyszóval: ennek az erénynek kudarcát sikere
okozza; túlságosan sikeres befektetés ahhoz, semhogy hihetnénk benne mint erényben. Az
alázatosság nem pusztán túl jó a világnak, hanem túlságosan praktikus is. Szinte azt mondhatnám:
túlságosan világias e világ számára.
Napjainkban legtöbbször az ún. tudósi alázat példáját szokták felhozni. Kétségtelenül
éppoly kitűnő példa, mint amennyire modern. Az emberek kiváltképp nehezen tudják elhinni,
hogy egy olyasvalaki, aki hegyeket tüntet el a föld színéről, és fölosztja a tengereket, aki
templomokat dönt le, és a csillagért nyújtja ki kezét, valójában szolid öregúr, s annyit kér csupán:
engedtessék meg neki, hogy régi jó ártatlan hobbijának hódolhasson, és mehessen a maga ártatlan
orra után. Amikor egy ember kettéhasít egy homokszemet, és ennek következményeként feje
tetejére áll a világegyetem, nehéz megérteni, hogy annak a valakinek szemében, aki ezt
megcselekedte, a homokszem kettéhasítása az elsőrendű dolog, és a kozmosz felbillentése
igencsak harmadrendű. Nehéz behatolni egy olyan ember érzéseibe, aki az új eget és új földet egy
melléktermék fényében szemléli. Kétségtelen azonban, hogy a napjainkra lezárulónak tetsző nagy
tudományos korszak kiválóságai e csaknem titokzatos ártatlanságnak köszönhették óriási
hatalmukat és diadalaikat. Amikor kártyavárként hozták le a mennyet a földre, mentségül nem azt
hozták fel, hogy elvek alapján cselekedtek; támadhatatlan mentségük az volt, hogy az egész csak
véletlenül történt. Valahányszor megkörnyékezte őket akár egy fikarcnyi büszkeség, jó okot
szolgáltattak a támadásra; de amíg tökéletesen alázatosak voltak, tökéletes győzelmeket arattak.
Huxley-t meg lehetett piszkálni valamivel, Darwint azonban nem. Meggyőző volt, éspedig azért,
mert öntudatlanul cselekedett, szinte azt is mondhatnánk: mert lassan járt az esze. E gyermeki és
prózai lélek kiveszőben van a tudomány világából. A tudósok – ama találó kifejezéssel élve –
kezdik nagyon tartani magukat, kezdenek alázatukkal büszkélkedni. Mint a többi ember, kezdenek
esztétákká válni, nagy I-vel írják az igazságot, magukról azt képzelve és hangoztatva, hogy elődeik
hitvallásait és felfedezéseit szétrombolták. Miként a modern angolok, egyre olvadékonyabbak
saját ridegségükkel szemben. Kezdenek tudatában lenni saját erejüknek – vagyis egyre gyengébbek
lesznek.
Ám a szigorúan modern évtizedekben felbukkant egy tántoríthatatlan ember, aki a régi
tudományos világ tiszta és személyes egyszerűségét hozza világunkba. Van nekünk egy zseniális
emberünk, aki művész, de azelőtt tudós volt, aki e hatalmas tudósi alázat révén fölötte áll
mindenkinek. Mr. H. G. Wellsre gondolok. S miként a föntebb említett esetekben, az ő esetében
is akad egy mindenek előtt való nehézség: borzasztóan nehéz meggyőzni az átlagembert arról,
hogy ilyesfajta erény tulajdonítható egy ilyesfajta embernek. Mr. Wells erőszakos látomásokkal
kezdte irodalmi munkásságát: bolygónk haláltusájának látomásaival. Lehetséges lenne, hogy aki
erőszakos látomásokkal indul: alázatos? Folytatta azzal, hogy egyre vadabb történeteket költött,
vadállattá formálva az embert, és úgy lőtte le az angyalokat, mintha éppen csak madarak volnának.
Lehetséges lenne, hogy aki angyalokat lő le, és vadállattá formálja az embert: alázatos? Azóta még
ezeknél az istenkáromló látomásoknál is bátrabb valamit költött: megjósolta az emberiség
politikai jövőjét, megjósolta pedig agresszív szakmai hozzáértéssel s a részletek harsány
biztonságával. Lehetséges lenne, hogy az emberiség jövőjének prófétája: alázatos? Az olyan
dolgokkal kapcsolatosan, mint amilyenek a büszkeség és az alázat, a gondolkodás jelen
állapotában valóban nehéz megválaszolni a kérdést: hogyan lehet alázatos, aki ilyen nagy és ilyen
bátor dolgokat tesz. Mert az egyedüli válasz az, amit értekezésem kezdetén említettem: az alázatos
ember viszi végbe a nagy dolgokat, az alázatos ember viszi végbe a bátor dolgokat. S az alázatos
ember az, aki látja mindazt, ami megengedtetett neki, éspedig három okból. Először is: másoknál
jobban megerőlteti szemét, hogy lássa ezeket. Másodszor: jobban megrendül és jobban fellelkesül,
amikor találkozik velük. Harmadszor: szürkébb és önteltebb köznapi énjéből nézelődve
pontosabban, őszintébben és kevesebb hamisítással jegyzi fel őket. A kaland azok számára a
legromantikusabb, akiknek a legváratlanabb. A kalandok: kalandosabbak a nem kalandvágyó
ember szemében.

23
 Mármost, mint annyi más életerős és életeleven dolgot, Mr. H. G. Wells e lefegyverző
szellemi alázatát is nehéz példákkal illusztrálni, de ha példát kellene felhoznom, nem okozna
éppen nehézséget, hogy melyikkel kezdjem. Mr. H. G. Wells-szel kapcsolatban az a
legérdekesebb, hogy megannyi ragyogó tehetségű kortársa közül ő az egyetlen, aki nem állt meg a
növekedésben. Éjszakánként hallhatnók, ahogy növekedik a sötétben. Ennek a növekedésnek
legkézenfekvőbb megnyilvánulása: a vélemények fokozatos változása, ámbár nem pusztán a
vélemények változásáról van itt szó. Nem azt láthatjuk, hogy szüntelenül egyik helyzetből a
másikba szökken, miként Mr. George Moore teszi, hanem azt, hogy folyamatosan halad előre egy
pontosan meghatározható úton, s egy pontosan meghatározható irányban. Ám annak, hogy nem
ingatagságból és hiúságból cselekszik így, legfőbb bizonyítéka az a tény, hogy mindent egybevetve
a meglepő véleményektől az egyre banálisabb vélemények felé halad. Bizonyos értelemben a
konvenciókat elutasító véleményektől a konvenciókhoz ragaszkodó vélemények felé. E tény
kétségtelenné teszi Mr. Wells becsületességét, és bizonyítja, hogy nem pozőr. Mr. Wells valamikor
úgy tartotta: a társadalom felső és alsó osztályai a jövőben annyira el fognak különülni egymástól,
hogy fel fogják falni egymást. Bizonyára nincs az a paradoxonokat hajhászó szédelgő, aki, miután
érveket talált egy ilyen meglepő nézethez, ne valami még meglepőbb nézet kedvéért hagyná
faképnél azt. Mr. Wells annak az ártatlan hitnek kedvéért hagyta faképnél, mely szerint végül
mindkét osztály alá fog rendelődni egyfajta tudósi középosztálynak, a mérnökök osztályának, vagy
fel fog abba szívódni. A szenzációt keltő teóriát ugyanolyan becsületes komolysággal és
egyszerűséggel dobta félre, mint amilyennel elfogadta. Valamikor azt gondolta, hogy igaz; ma úgy
gondolja, nem igaz. Eljutott a legrettenetesebb következtetésre, amire irodalmár ember eljuthat
egyáltalán, arra a következtetésre, hogy a közönséges nézet a helyes. A legvégső és legféktelenebb
bátorságról van itt szó, mely képes kiállni tízezer ember elé egy torony tetején és elmondani nekik,
hogy kétszer kettő négy.
Mr. H. G. Wells jelenleg a konzervativizmus eleven és szívderítő kifejlődését éli meg
magában. Egyre inkább rájön, hogy a konvenciók, bár némák, de élnek. Alázatát és józanságát
többek között kitűnően példázza az is, hogyan változott meg nézete a tudomány és a házasság
kérdésében. Ha jól tudom, valamikor azon a véleményen volt, amit egyes szociológusok még ma
is állítanak, hogy tudniillik az emberi lényeket kutyák és lovak módjára sikeresen lehet párosítani
és tenyészteni. Ma már nem tartja ezt a nézetét. Sőt nemcsak hogy nem tartja ezt a nézetet, hanem
A születő emberiségben oly megsemmisítően és annyi humorral írt róla, hogy ezek után nehéz
elképzelnem: e nézetet bárki is tartja még egyáltalán. Fő ellenvetése kétségtelenül abban áll, hogy a
dolog fizikailag lehetetlen; ám ez nagyon is súlytalan ellenvetésnek tűnik, s a többihez képest
csaknem mellőzhető. A tudományra alapozott házassággal szemben az egyetlen, valóban
figyelmet érdemlő ellenvetés egyszerűen abban áll, hogy ilyesféle dolgot csak minden képzeletet
meghaladó rabszolgákra és gyávákra lehet ráerőltetni. Nem tudom, kinek van igaza: Mr. Wellsnek-
e (aki tagadja), vagy a tudós házasságszerzőknek, akik váltig azt állítják, hogy az orvosi ellenőrzés
erősebb és egészségesebb embereket fog majd produkálni. Tudni csak azt tudom, hogy ha a
dolog sikerül, az erős és egészséges emberek legelső tette az lesz, hogy félresöprik az orvosi
ellenőrzést.
Minden ilyesfajta orvosi szóbeszéd azért téves, mert összekapcsolja az egészség gondolatát
az aggályoskodás gondolatával. Mi köze volna az egészségnek az aggályoskodáshoz? Az
egészségnek ahhoz van köze, hogy oda se figyelünk rá. Sajátságos és abnormális esetekben
szükséges, hogy odafigyeljünk. Amikor egészségünk különösen megromlik, bizonyára
szükségszerűen óvatosnak kell lennünk, éspedig azért, hogy újból egészségesek lehessünk. De
még ekkor is csak azért akarunk újból egészségesek lenni, hogy óvatlanok lehessünk. Ha orvosok
vagyunk, kivételesen beteg emberekhez beszélünk, és meg kell nekik mondani, hogy vigyázzanak.
Ám ha szociológusok vagyunk, az egészséges emberekhez szólunk: az emberiséghez. És az
emberiségnek meg kell mondanunk, hogy ő maga legyen csak teljesen vigyázatlan. Mert az
egészséges embernek valamennyi alapvető tevékenységét határozottan örömmel és az öröm
kedvéért kell végeznie; tevékenységét határozottan nem végezheti elővigyázatossággal és az

24
elővigyázatosság kedvéért. Az embernek azért kell ennie, mert van jó étvágya, hogy csillapítsa azt,
nem pedig azért, mert van teste, amit fenn kell tartania. Az embernek nem azért kell mozognia,
mert túlságosan kövér, hanem azért, mert szereti a vívótőrt, a lovakat és a hegyeket – szereti őket
önmagukért. És egy embernek azért kell megházasodnia, mert szerelmes lett, s határozottan nem
azért, mert az emberiségnek szaporodnia kell. Az étel valóban regenerálja az ember szöveteit,
amíg nem gondol a szöveteire. A mozgás valóban edzetté teszi, amíg valami másra gondol. És a
házasság valóban megadja egy nemesvérű generáció lehetőségét, ha saját természetes és
termékeny izgalmában gyökerezik. Az egészség első törvénye az, hogy szükségleteinket nem
szabad szükségleteknek tekintenünk; élvezetekként kell tekinteni őket. Legyünk hát
elővigyázatosak a kis dolgokkal kapcsolatban, mint aminő egy horzsolás vagy egy enyhébb
betegség vagy bármi egyéb, ami törődést igényel. Ám a józan ész nevében engedtessék meg
nekünk az elővigyázatlanság a fontos dolgokat illetően, mint amilyen a házasság, különben
magának az életnek forrása apad ki bennünk.
Mr. Wells, mindenesetre, még nem szabadult meg egészen a korlátozott tudományos
szemléletmódtól, hogy észrevegye: van néhány dolog, aminek valójában nem kell tudományos
természetűnek lennie. Egy kissé befolyásolja még őt a nagy tudományos téveszme. Arra a
beidegződésre gondolok, amikor nem az emberi lélekkel kezdik, mely az első dolog, amiről
megtudunk valamit, hanem olyas dolgokkal, mint mondjuk a protoplazma, amely igencsak az
utolsó. Ragyogó szellemi apparátusának egyetlen fogyatékossága abban áll, hogy nem veszi
kellőképpen figyelembe, hogy úgy mondjam, az ember nyersanyagát. Legújabb Utópiájában
például azt állítja, hogy eme Utópia egyik legfőbb gondolata az eredendő bűn hitének elutasítása
lesz. Ha az emberi lélekkel kezdte volna – vagyis ön-magával –, rájött volna, hogy az eredendő
bűn csaknem az első dolog, amiben hinni kell. Röviden szólva, az önzés és énszeretet szüntelen
lehetősége ama puszta tényből származik, hogy én-nel rendelkezünk, s nem a nevelés vagy az
embertelen bánásmód véletlenjeiből. Minden utópiák gyengéje ez: feltételezik, hogy az emberrel
kapcsolatos legnagyobb nehézség legyőzhető, s aztán részletesen beszámolnak arról, hogyan lehet
a kisebb nehézségeket legyőzni. Először feltételezik, hogy senki se akar majd többet, mint
amennyi jár neki, s aztán ártatlanul elmagyarázzák, hogy a járandóságokat motorkerékpáron vagy
léghajón fogják-e szállítani. Mr. Wells emberi pszichológia iránt tanúsított közönyét még
nyilvánvalóbban példázza az ő kozmopolitizmusa, nevezetesen az, hogy Utópiájában mindenféle
nemzeti határ eltöröltetik. A maga ártatlan modorában azt állítja, hogy az Utópiának
világállamnak kell lennie, különben az emberek hadat viselnének ellene. Úgy látszik, eszébe sem
jut, hogy ha az Utópia világállam lenne, legtöbbünknek épp ezért kéne hadat viselni ellene,
éspedig a világ végezetéig! Ha ugyanis elismerjük, hogy változatoknak kell létezniük a
művészetben vagy az emberi véleményekben, mi értelme volna azt gondolni, hogy ne létezzenek
változatok a kormányzásban? A tény nagyon egyszerű. Hacsak nem akarjuk szándékosan
megakadályozni, hogy valamely dolog jó legyen, nem tudjuk megakadályozni, hogy érdemessé
legyen a küzdelemre. Lehetetlenség megakadályozni a civilizációk lehetséges konfliktusát, mert
lehetetlenség megakadályozni egy lehetséges konfliktust az eszmények között. Ha modern
világunkban megszűnnének a nemzetek közötti harcok, megmaradna a harc az Utópiák között.
Mert az ember legmagasabb rendű törekvése nem csupán az egységre irányul; legmagasabb rendű
törekvésünk éppúgy irányul a különbözésre. Az embereket gyakran rá lehet venni arra, hogy az
egységért harcoljanak; viszont sohasem lehet megakadályozni őket abban, hogy éppúgy
harcoljanak a különbözésért. A legmagasabb rendű törekvés e változatossága adja meg a nagy
európai civilizáció tüzes hazafiasságának és tüzes nacionalizmusának értelmét. S mellesleg szólva,
ebben áll a Szentháromság doktrínájának értelme is.
Úgy gondolom azonban, hogy Mr. Wells filozófiájának tévedése mélyebben rejlik, és e
tévedést igen szórakoztatóan fejti ki az új Utópia bevezetőjében. Filozófiája, bizonyos
értelemben, magának a filozófiának tagadásáig jut el. Legalábbis fenntartja, hogy nincsenek biztos
és megbízható ideák, amelyekre végső szellemi megelégedettséggel rábízhatnánk magunkat.
Mindenesetre sokkal világosabb és szórakoztatóbb lesz a dolog, ha magát Mr. Wellst idézem.

25
 Íme: „Semmi sem maradandó, semmi sem biztos és bizonyos (kivéve a szőrszálhasogató
ember értelmét)... Még a létezés sem! – nincs létezés, csupán individuumok állandó születése a
világegyetemben, és Platón hátat fordított az igazságnak, amikor elavult specifikus ideái felé
fordította figyelmét.” Aztán megismétli: „Abban, amit ismerünk, nincs semmi időt álló. A
gyengébb fényektől az erősebb fények felé fordulunk; minden erősebb fény áthatol mostanáig
átlátszatlan elméleti alapjainkon, és újabb és más jellegű átlátszatlanságokat fed fel alattuk.”
Mármost, igen nagy tisztelettel mondom, hogy amikor Mr. Wells ehhez hasonló dolgokat állít, egy
nyilvánvaló szellemi természetű megkülönböztetés elkerüli a figyelmét. Egyszerűen nem lehet igaz,
hogy abban, amit ismerünk, nincs semmi időt álló. Ha ugyanis így volna, a dolgokat nem kellene
megismernünk, és nem is beszélhetnénk ismeretről. Lehetséges, hogy szellemi állapotunk más,
mint a pár ezer évvel előttünk élőké, de teljesen más nem lehet, hisz különben nem lehetnénk
tudatában annak, hogy bármiben is különbözünk. Mr. Wells bizonyára tudja, hogy az igazság
forrásánál egy mindenek előtt való és egyszerű paradoxonra bukkanunk. Bizonyára tudja, hogy
két dolog különbözőségének ténye magában rejti a két dolog hasonlóságát. A nyúl és a
teknősbéka különbözhet egymástól a gyorsaság minőségét illetően, de egyezniük kell magának a
mozgásnak természetében. A leggyorsabb nyúl nem lehet gyorsabb, mint egy egyenlőszárú
háromszög vagy a rózsaszínűség fogalma. Mikor azt mondjuk: a nyúl gyorsabban mozog, egyúttal
azt is állítjuk, hogy a teknősbéka mozog. S mikor egy dologról azt állítjuk, hogy mozog, egyúttal
azt is állítjuk – anélkül, hogy újabb szavakra lenne szükségünk –, hogy léteznek dolgok, amelyek
nem mozognak. Sőt, ha csupán annyit mondunk, hogy a dolgok változnak, egyúttal azt is
mondjuk, hogy létezik valami, ami nem változik.
Ámde Mr. Wells tévedésére a legjobb példa éppen az, amit ő maga választ. Tökéletesen
igaz, hogy homályos fényt látunk, mely valami sötétebbhez viszonyítva: fény, és egy erősebb
fényhez képest: sötétség. Ám magának a fénynek természete ugyanaz marad, másként nem
nevezhetnénk erősebb fénynek, vagy nem ismerhetnénk fel annak. Ha magának a fénynek
természete nem rögzült volna értelmünkben, egy sötétebb árnyékot éppoly valószínűséggel
nevezhetnénk erősebb fénynek, mint megfordítva. Ha magának a fénynek természete akárcsak
egy pillanatra is elbizonytalanodna, ha csak egy hajszálnyit is kétségessé válnék, s ha
fényfogalmunkba akár a leghalványabb színfogalom, mondjuk a kék színé, belopakodna – azon
nyomban nem lehetnénk többé biztosak afelől, hogy az elénk kerülő újabb fény vajon erősebb-e
vagy gyengébb? Röviden: a folyamat lehet változó, mint a felhőjárás, ám az iránynak biztosnak
kell lennie, oly nyilvánvalónak, mint egy országút. Az észak és a dél abban az értelemben relatív,
hogy Bournemouth-tól északra, a Spitzbergáktól pedig délre vagyok. De ha az Északi-sark
helyzetét illetően akárcsak egy szemernyit is kétségben volnánk, akkor kétségessé válna az is, hogy
a Spitzbergáktól délre vagyok-e egyáltalán. Lehet, hogy a fény abszolút ideája elérhetetlen.
Lehetséges, hogy nem tudunk előállítani tiszta fényt. Lehet az is, hogy nem tudjuk elérni az
Északi-sarkot. Ám az Északi-sark elérhetetlenségéből nem következik, hogy nem lehet az Északi-
sarkot definiálni. S éppen azért tudjuk Brighton és Worthing használható térképét elkészíteni,
mert az Északi-sark nem definiálhatatlan.
Más szóval, Platón arccal az igazság felé fordult, de hátat fordított Mr. H. G. Wellsnek,
midőn elavult specifikus ideái felé fordította figyelmét. És pontosan ebben mutatkozott meg az ő
bölcsessége. Nem igaz, hogy minden változik. Mindaz, ami változik: kézzelfogható és anyagi
természetű. Van valami, ami nem változik, s ez nem egyéb, mint az absztrakt minőség, a
láthatatlan idea. Mr. Wells helyesen állapítja meg, hogy amit egy bizonyos összefüggésben
sötétségnek észlelünk, azt egy másik összefüggésben fénynek észlelhetjük. Csakhogy: létezik
valami, ami mindkét esetre nézve érvényes, s ez nem más, mint a fény puszta ideája, melyet
egyáltalán nem észlelünk. Megeshet, hogy Mr. Wells az idők végtelenségén át egyre csak
növekszik, míg feje magasabbra ér, mint a legtávolabbi csillag. El tudom képzelni, milyen kitűnő
regényt írna ebből. Ebben az esetben a fákat először nagynak látná, majd kicsinek; a felhőket
pedig először maga fölött látná, majd maga alatt. Ám e csillagfényes magányosságban mindvégig

26
vele maradna a magasság ideája; a félelmetes űrben társként és vigasztalásul maradna vele az a
határozott fogalom, hogy növekszik, s teszem azt, nem hízik.
Itt jut eszembe, hogy Mr. H. G. Wells csakugyan írt egy elbűvölő románcot a
famagasságnyira növekvő emberekről, s úgy tűnik nekem, hogy ismét e ködös relativizmusnak
esett áldozatul. Az istenek eledele, miként Mr. Bemard Shaw színműve, lényegében tanulmány a
Felsőbbrendű Emberről. Azt hiszem, még a félig-meddig pantomimszerű allegória fátyla sem
óvhatja meg elképzelését a már említett intellektuális támadástól. Aligha lehet elvárni tőlünk, hogy
tiszteletben tartsunk egy hatalmas lényt, ha az nem felel meg egyetlen mércénknek sem. Hacsak
meg nem haladja a nagysággal kapcsolatos mércénket, még nagynak sem nevezhetjük őt. Mindazt,
ami a Felsőbbrendű Ember ideáját illetően érdekes, jól összefoglalta Nietzsche, amikor ezt
mondta: „Az ember olyasmi, amit felül kell múlni.” Ámde maga a „felülmúl” szó magába foglalja
egyrészt a mindannyiunk számára egyaránt létező közös mércét, másrészt azt a valamit, ami
felülmúl bennünket. Ha a Felsőbbrendű Ember sokkalta emberibb, mint az emberek, akkor
természetesen előbb-utóbb isteníteni fogják őt, még akkor is, ha előbb megölik. De ha csak
egyszerűen erősebb náluk, akkor alighanem közömbösek lesznek iránta, mint bármely egyéb,
láthatóan céltalan szörnyeteg iránt. Már csak azért is alá kell vetnie magát vizsgálatunknak, hogy
megfélemlítsen bennünket. A puszta erő és méret is: zsinórmérték; ám egyedül az erő és méret
alapján soha senkit sem fognak az emberek felettük valónak gondolni. Az óriások, miként a bölcs,
régi tündérmese tartja: férgek. S a felsőbbrendű emberek, ha nem jó emberek, szintén azok.
Az Istenek eledele óriásölő Jankó meséje, melyet az óriás szemszögéből mond el a szerző.
Ehhez hasonló, azt hiszem, még nem történt az irodalomban. Azt viszont aligha kétlem, hogy a
történet pszichológiai tartalma valóban létezik. Nem sok kétségem van afelől, hogy az óriás, akit
Jankó megölt, csakugyan Felsőbbrendű Embernek képzelte magát. Eléggé valószínű, hogy Jankót
együgyű falusi fickónak tartotta, aki meg akarja hiúsítani az életerő nagy nekilendülését. Ha
történetesen két feje volt (ami nem is ment oly ritkaságszámba), nyilván azt az alapvető maximát
bizonygatta, mely szerint a két fej jobb, mint az egy. Nyilván hosszadalmasan taglalta az ilyesfajta
felszereltség kifinomult modernségét, mely egy óriást, lám, képessé tesz arra, hogy egy tárgyat két
szemszögből lásson, vagy villámsebesen helyesbítse önmagát. Ám Jankó a maradandó emberi
mércék bajnoka volt, bajnoka annak az elvnek, miszerint egy ember egy fej, egy ember egy
lelkiismeret – egyetlen fej, egyetlen szív és egyetlen szempár. Jankót hidegen hagyta a kérdés, hogy
az óriás vajon különösképp gigantikus óriás-e. Mindaz, mit tudni akart, annyi volt csupán, hogy az
óriás jó-e, vagyis olyan óriás, akiből valami jó származik nekünk. Milyenek az óriás vallási nézetei,
milyen nézeteket vall a politikáról s az állampolgárok kötelességeiről? Szereti-e a gyermekeket?
Vagy csupán sötét és baljóslatú értelemben szereti őket? Az érzelmi józanságot jól ismert
kifejezéssel érzékeltetve: vajon helyén van-e a szíve? És Jankónak, olykor, fel kellett őt a kardjával
aprítani, hogy a kérdésre meglelje a választ.
Óriásölő Jankó ősrégi és kifogástalan története egyszerűen magába foglalja az ember egész
történetét; s ha megértenénk, nem lenne szükségünk bibliákra vagy históriás mesékre. Ám a
modern világ, úgy tűnik, kiváltképp nem tudja fölfogni. A modern világ, miként Mr. Wells, az
óriások oldalán áll, vagyis a legbiztonságosabb s éppen ezért a legsilányabb és legprózaibb helyen.
Midőn a modern világ a maga cézárocskáit dicséri, az erőről és a bátorságról beszél, de úgy
látszik, képtelen fölfedezni a paradoxont, mely e két eszmény összekapcsolásában rejlik. Az erős
ember ugyanis képtelen bátor lenni. Bátorságra csak gyenge ember képes, ám a gyakorlat újra meg
újra azt bizonyítja, hogy csak a bátrakról lehet elhinni – a kétkedés ideje után –, hogy erősek. Az
elkerülhetetlen Jankó ellen készülődve, egy óriásnak valójában egyetlen módja van arra, hogy
eddze magát, éspedig az, hogy nálánál tízszer nagyobb óriásokkal küzd meg szüntelenül. Vagyis
azáltal edzi magát, hogy megszűnik óriás lenni, és Jankó lesz belőle. Így azután a kicsikkel és
legyőzöttekkel szemben érzett rokonszenv, amely miatt a liberálisokat és nacionalistákat gyakorta
megdorgálják, távolról sem haszontalan szentimentalizmus, miként azt Mr. Wells és barátai
képzelik. Mert pontosan ebben áll a gyakorlati bátorság első törvénye. A leggyengébb táborhoz
tartozni egyenlő azzal, hogy a legszigorúbb iskolát fogom majd kijárni. El se tudok képzelni

27
olyasmit, ami több jót tenne az emberiségnek, mint épp a Felsőbbrendű Ember fajtájának
eljövetele, azoké az embereké, akiknek kicsi sárkányokkal kell harcolniuk. Ha a Felsőbbrendű
Ember jobb, mint mi vagyunk, akkor természetesen nem kell ellene harcolnunk; ám ebben az
esetben miért nem Szentnek nevezzük őt? Ha viszont egyszerűen csak erősebb nálunknál (hogy
testileg, szellemileg vagy erkölcsileg-e, az az én szememben nem oszt és nem szoroz) – akkor
számolnia kellene velünk, márcsak amiatt az erő miatt is, amellyel rendelkezünk. Ha nálánál
gyengébbek vagyunk, ez még nem ok arra, hogy önmagunknál gyengébbek legyünk. Ha nem
vagyunk elég magasak, és az óriásnak még a térdéig sem érünk, ez még nem ok arra, hogy saját
térdünkre esve még kisebbek legyünk. Ám a modern hősimádatnak, az Erős Ember, a Caesar, a
Felsőbbrendű Ember ünneplésének éppen ez a veleje. Ahhoz, hogy ő valami embernél több
lehessen, nekünk kell valami embernél kevesebbé válnunk.
Kétségtelen, hogy van ennél régibb és jobb fajta hősimádat. Ám a hajdani hős, miként
Akhilleusz, olyan lény volt, aki emberibb tudott lenni, mint maga az emberiség. Nietzsche
Felsőbbrendű Embere hideg és barátságtalan. Akhilleusz oly bolondul szereti barátját, hogy egész
hadseregeket mészárol le gyászában. Mr. Shaw Caesarja sivár büszkeségében ezt mondja: „Aki
sose remélt, sosem tud kétségbe esni.” Mire a hajdanvolt idők Emberistene, rémisztő hegyének
ormáról így válaszol: „Volt-e már bánat nagyobb, mint az én bánatom?” Nem az a nagy ember,
aki annyira erős, hogy kevesebbet érez, mint a többi ember. Nagy ember az, aki annyira erős,
hogy többet érez. S mikor Nietzsche azt mondja: „Új parancsolatot adok nektek: legyetek
kemények!”, valójában ezt mondja: „Új parancsolatot adok nektek: legyetek halottak!” Az élet
definíciója: az érzékenység.
Egy pillanatra visszatérek óriásölő Jankóhoz. Nem azért időztem el az óriásoknál, mintha
kiemelkedő helyet foglalnának el Mr. Wells szellemében. Tudom, hogy kozmoszában a
Felsőbbrendű Ember nem játszik akkora szerepet, mint Mr. Bemard Shaw-éban. Amiért e
tárgynál elidőztem, annak éppen ellenkező az oka. Azért időztem el, mert úgy vélem, hogy ez az
erkölcstelen és hősimádó eretnekség éppen csak megérintette őt, s tán meg lehetne gátolni még,
hogy megrontsa korunk egyik legkitűnőbb gondolkodóját. Az új Utópiában Mr. Wells több helyütt
csodálattal hivatkozik Mr. W. E. Henley-re. Ez az okos és boldogtalan ember valamiféle ködös
erőszak bűvöletében élt, és szüntelenül a régi idők barbár meséi és balladái, a nyers és primitív
irodalmak után kutatott, hogy bennük meglelhesse az erő dicséretét és a zsarnokság igazolását.
Csakhogy meglelni nem lelhette, mert azok éppen másutt vannak. A primitív irodalom óriásölő
Jankó meséjében mutatkozik meg. Az életeleven régi irodalom minden ízében a gyengék
dicséretét zengi. A barbár régi mesék oly szelídek a kisebbségekkel szemben, mint akármelyik
politikai idealista. A barbár ősi balladák éppoly szentimentálisak az esélytelenekkel szemben, mint
az Őslakosokat Védelmező Társaság. Midőn az emberek kemények és bárdolatlanok voltak,
midőn súlyos ütések és szigorú törvények közepette éltek, és tudták, mi is a küzdelem igazában:
csak kétféle dalt költöttek. Az egyik azon örvendezett, hogy a gyönge legyőzte az erőset, a másik
azt panaszolta, hogy az erős – egyszer és valamiképp – legyőzte a gyöngét. Ez a status quo-val
történő szembenállás, a szüntelen erőfeszítés, hogy felborítsuk a meglévő egyensúlyt, ez a
hatalmasokhoz intézett idő előtti kihívás alkotja ama pszichológiai kalandnak egész természetét és
belső titkát, melynek a neve: ember. Ereje abban rejlik, hogy megleckézteti az erőt. A reménytelen
remény nemcsak valóságos remény, hanem az emberiség egyetlen valóságos reménye.
Greenwood legnyersebb balladáiban az emberek akkor csodáltatnak leginkább, amidőn nemcsak
a királlyal szállnak szembe, hanem – s ez még fontosabb – magával a hőssel is. Abban a
pillanatban, hogy Robin Hood egyfajta Felsőbbrendű Emberré válik, a lovagi krónikás tüstént
elbeszéli, hogy Robint elagyabugyálja egy szegény üstfoldozó, amiért hősünk el akarta őt magától
taszítani. És a lovagi krónikás azt is elmondja nekünk, hogy Robin Hood ámulva és csodálattal
fogadta a verést. E nemeslelkűség nem a modern humanitariánizmus terméke; nem olyasmi hozta
létre, amelynek bárminemű köze is lehetne a békéhez. E nemeslelkűség egyszerűen nem más,
mint a háború egyik azóta elveszített művészete. A henley-isták életerős és harcos Angliáért

28
kiáltanak, s az erős és harcoló angolok kegyetlen, régi történeteihez térnek vissza. S amit a
kegyetlen, régi irodalom lapjain írva találnak, az bizony nem egyéb, mint „Majuba kormányzata”.

29
 VI. A KARÁCSONY
ÉS AZ ESZTÉTÁK

A VILÁG gömbölyű; annyira gömbölyű, hogy az optimizmus és a pesszimizmus iskolái

kezdettől fogva vitatják: vajon a feje tetején vagy a talpán áll-e. A nehézség nem is annyira ama
puszta tényből adódik, hogy a jó és a rossz nagyjából egyenlő arányban keveredik, hanem főként
abból a tényből, hogy az emberek véleménye mindig is eltérő volt annak megítélésében, hogy mi a
jó és mi a rossz. Ebből adódik a nehézség, mely szüntelenül gyötri a „nem felekezeti vallásokat”.
Azt állítják, hogy tanításuk magában foglalja mindazt, ami szép a különféle hitvallásokban, sokak
számára azonban úgy tűnik, hogy azt szedegették össze, ami bennük a legbárgyúbb. Ha minden
színt egybekeverünk: tökéletes fehéret kapunk. Ám ha az emberi paletta festékeit keverjük össze,
abból csak sárszerű zagyvalék jön ki: valami olyan dolog, mint amilyen a legtöbb új vallás. Az
ilyenfajta keverék sokkal rosszabb, mint bármelyik hitvallás önmagában, beleértve a thugizmust is.
A tévedés abból ered, hogy bármelyik adott vallás esetében nehéz kinyomozni: mi is benne
valójában a jó és a rossz. Különösen szánalmas helyzetbe kerülnek azok, akik egy vallást vizsgálva
szerencsétlenül azt gondolják, hogy amit benne az emberek mind ez ideig jónak tartottak, az
rossz, amit meg rossznak tartottak, az jó.
Tragikus dolog csodálni, méghozzá becsületesen csodálni egy olyan embercsoportot, mely
egy fényképnegatívon látható. Nem könnyű gratulálni a fehéreknek, amiért feketék, s a feketéknek
azért, mert fehérek. Ilyesmi gyakorta megesik velünk az emberi vallásokkal kapcsolatban.
Vegyünk példának két dolgot, melyek a tizenkilencedik század vallási energiáját tanúsítják. Vegyük
példának az Üdvhadsereget és Auguste Comte filozófiáját.
A tanult emberek általában ilyesféle szavakkal ítélik el az Üdvhad-sereget: „Nem kétlem,
hogy ezek az emberek sok jót tesznek, de közönséges és profán stílusban teszik, céljaik kitűnőek,
de módszereik rosszak.” Az én szememben, sajnos, ennek pontosan az ellenkezője igaz. Nem
tudom, hogy az Üdvhadsereg céljai kitűnőek-e, de abban teljesen biztos vagyok, hogy módszerei
bámulatra méltók. Ezek a módszerek ugyanis olyanok, mint amilyenek valamennyi intenzív és
életerős vallás módszerei, vagyis népszerűek, harciasak, nyilvánosak és feltűnést keltők. Nincs
bennük több tiszteletadás, mint a római katolikusok módszereiben, mert a tiszteletadás, a szó
kifinomult és szomorú értelmében, olyasvalami, ami csak a hitetlenek számára lehetséges. Az
alkonyat szépségét meg lehet találni Euripidésznél, Renannál, Matthew Arnoldnál, ám azon
emberek esetében, akik nem hisznek abban, hogy ilyesfajta szépség léteznék, csak kacagást lelünk
és háborút. Az ember képtelen tisztelettel adózni egy olyan igazságnak, mely kemény, mint a
márvány, tisztelettel adózni csak egy szép hazugságnak tud. S bár az Üdvhadsereg silány
környezetben és rekedten szólal meg, hangja a vidám és dühös vallásoké: forró, mint Dionüszosz
orgiái s vad, mint a keresztény vízköpő sárkányok, és nem lehet összetéveszteni semmiféle
filozófiával. Huxley professzor, egyik tudós kifejezésével élve, „corybantesi”1 kereszténységnek
nevezte az Üdvhadsereget. Huxley az utolsó és legnemesebb példánya volt azoknak a
sztoikusoknak, akik sohasem értették meg a Keresztet. Ha megértette volna, tudnia kellett volna,
hogy sohasem létezett, és nem is fog sosem létezni olyan kereszténység, amely ne lenne
corybantesi.
Itt jön aztán a különbség a célok és a módszerek dolgában, hogy tudniillik egy olyasfajta
valaminek, mint teszem azt az Üdvhadsereg, nagyon nehéz megítélni céljait, ellenben nagyon
könnyű megítélni rítusait és atmoszféráját. Valószínűleg csak egy szociológus tudja megítélni,
hogy Booth tábornok lakásépítési terve jó-e. Azt viszont minden egészséges ember tudja, hogy

1 Corybantesi: Cybele, frígiai istennő papjai (corybantes) különös táncokat mutattak be szertartásaik során.

30
cintányérokat összeverni jó dolog. Egy oldalnyi statisztika, egy lakóház terve, vagyis mindaz, ami
racionális, mindenkor nehézséget okoz a laikus elme számára. Ámde azt, ami irracionális,
mindenki megérti. Ezért nagyon elterjedt, míg a tudomány későn tűnt fel, és nem is terjedt el
egyáltalán. A történelem egyöntetűen bizonyítja, hogy egyedül a miszticizmus az, amely akkor is
megáll, ha az emberek történetesen megértik. A józan észt ezoterikus titokként kell megőrizni a
kultúra sötét templomában. Ebből következik, hogy bár az Üdvhadsereg filantrópiája és
őszintesége tudós emberek vitáinak ésszerű tárgyául szolgálhat, ugyanakkor nem vonhatjuk
kétségbe rezesbandáinak őszinteségét, mert a rezesbanda tisztán spirituális dolog, s csupán arra
törekszik, hogy a belső életet megmozgassa. A filantrópia azt tűzi ki célul, hogy az ember jót
cselekedjék, a vallás pedig azt, hogy az ember, ha csak egy pillanatra is, jó legyen, ha csak addig is,
míg két cintányér egybecsattan.
Ugyanez az antitézis fedezhető fel egy másik modern vallással kapcsolatban; Comte
vallására gondolok, melyet általában pozitívizmusként avagy az emberiség imádataként tartunk
számon. Az olyasfajta ember, mint Mr. Frederic Harrison, e ragyogó és nemeslelkű filozófus, aki
változatlanul kiáll – márcsak puszta személyisége által is – e hitvallás mellett, elmondaná, hogy
ajánlja nékünk Comte filozófiáját, de semmiképp sem ajánlja Comte fantazmagóriáit: a főpapokat
és ritusokat, az új kalendáriumot, az új ünnepeket és az új szentek napjait. Nem helyesli, hogy az
emberiség papjaiként reverendát öltsünk vagy tüzijátékot rendezzünk Milton születése napján. A
rendíthetetlen angol comte-ista szemében mindez, miként ő maga megvallja, egy kissé abszurdnak
tűnik. Pedig számomra ez a comte-izmus egyetlen értelmes része. Filozófiaként azonban nem
kielégítő. Nyilvánvalóan képtelenség imádni az emberiséget, mint ahogy képtelenség imádni a
Savile Klubot. Mindkettő kitűnő intézmény, amelybe történetesen beletartozunk. Ám világosan
látjuk, hogy nem a Savile Klub alkotta a csillagokat, és nem belőle áll a világmindenség.
Alighanem esztelen dolog megtámadni a Szentháromság dogmáját, mint valami zűrzavaros
miszticizmust, s aztán arra kérni az embereket, hogy imádjanak egy lényt, aki kilencvenmillió
személy egy Istenben, s közben ügyeljenek arra, hogy se a személyeket ne zavarják össze, sem
pedig a szubsztanciát meg ne osszák.
Ám jóllehet Comte bölcsessége nem kielégítő, Comte oktalansága: bölcsesség. A porlepte
modernség korában, amikor a szépséget valamiféle barbár dolognak s a csúfságot valami ésszerű
dolognak tartották, egyedül ő ismerte fel, hogy az embernek mindenkor szüksége van a szent
hókuszpókuszokra. Megértette, hogy a barbárok mindent birtokolnak, ami hasznos, de mindaz,
ami igazán emberi: haszontalan. Felfedezte napjaink csaknem világszerte elterjedt teóriájának
tévedését, mely szerint a rítusok és formák mesterséges, mellékes és áporodott dolgok. Pedig a
rítus valójában ősibb, mint a gondolat: sokkal egyszerűbb és sokkal féktelenebb a gondolatnál. A
dolgok gyökeréig hatoló érzelem az emberekben nem csupán azt az érzést kelti, hogy vannak
bizonyos helyénvaló dolgok, melyeket ki kell mondani; egyúttal azt az érzést is felkelti bennük,
hogy vannak bizonyos helyénvaló dolgok, melyeket meg kell cselekedni. Barátságos dolog a tánc,
a templomépítés és a hangoskodás. Kevésbé barátságos, ha zöld szegfűt tűzünk a gomblyukba,
vagy elevenen megégetünk egy másik filozófust. A vallási tánc azonban mindenütt a vallási
himnusz előtt járt, és az ember, mielőtt beszélni tudott volna, már szertartásokat végzett. Ha a
comte-izmus elterjedt volna, megtérítette volna a világot, csakhogy éppen nem a comte-ista
filozófia, hanem a comte-ista kalendárium által. Az angol Pozitivisták megtörték önnön vallásuk
erejét, mert elutasítják azt, amit mesterük gyöngéjének tartanak. Egy ember, akinek hite van, nem
csak arra kész, hogy vértanú legyen, kész arra is, hogy magából bolondot csináljon. Képtelenség
azt állítanunk, hogy az ember kész küzdeni és meghalni meggyőződéséért, ha még arra sem kész,
hogy koszorút viseljen érettük a fején. Jómagam, corpus vile,1 egészen biztosan tudom, hogy nincs
az a meggondolás, amely miatt Comte műveit végigolvasnám. Ám el tudom képzelni, méghozzá a
legnagyobb lelkesedéssel, amint örömtüzet gyújtok a Darwin Napon.
E ragyogó erőfeszítés hiábavalónak bizonyult, s minden ilyesfajta dolog kudarcot vallott.
Nem rendezték meg a racionalizmus fesztiválját, füstbe ment a racionalizmus extázisa. Az
1 Corpus vile (latin): silány test

31
emberek még manapság is az Isten halálát gyászolva öltenek feketét. Amikor a múlt században a
kereszténységet kegyetlenül megbombázták, semmi másért nem támadtak reá oly
következetességgel és látványossággal, mint éppen amiatt, hogy állítólag ellensége az emberi
örömnek. Shelley és Swinburne hadai újra meg újra végigmasíroztak a földön, de semmit sem
változtattak rajta. Nem tűztek ki egyetlen új trófeát vagy felségjelet, hogy a világ örvendezzen és
köréje gyülekezzék. Nem adtak egyetlen nevet, egyetlen új alkalmat sem a vigalomra. Mr.
Swinburne nem akasztja ki harisnyáit Victor Hugo születésnapjának előestéjén! Mr. William
Archer sem gyújt öröménekre a kapuk előtt a hóban, hogy elzengené nekünk Ibsen
gyermekkorát. Racionális és siralmas éveink körforgásában egyetlen ünnep maradt meg ama ősi
vigasságok közül, melyek hajdanán elárasztották a világot. Egyedül a Karácsony maradt meg,
hogy emlékeztessen bennünket azokra az időkre, lett légyenek pogány vagy keresztény korok,
midőn a többség megcselekedte a költészetet a kevesek helyett, akik csak megírták azt. Téli
erdeinkben egyetlen fa ragyog: a krisztustövis.
A tárgyunkban rejlő különös igazságot kifejezi maga a „holiday” szó is, mely „szent napot”
jelent. Ha a bankok bizonyos napokon zárva tartanak, feltehetően olyan napokról van szó,
melyeket a bankárok szentnek tartanak. A „half-holiday” pedig, gondolom olyan napot jelent,
amikor az iskolásfiúk csak részlegesen szentek. Első pillantásra nehéz felfogni, hogy az olyas
emberi dolgok, mint amilyen a szabadidő és a bolondozás, vallási eredetűek. Racionális
szempontból nézve értelmetlen, miért ne fakadhatnánk dalra, miért ne ajándékozhatnánk meg
egymást bárminek a tiszteletére – teszem azt Michelangelo születése napján vagy azon a napon,
amikor átadják a közönségnek a Euston Állomást. Csakhát nem megy a dolog! A tény az, hogy az
emberek csak valami spirituális jelenség okán tudnak telhetetlenül beleszédülni az anyagba.
Vessük csak el a Niceai Hitvallást, s más efféle dolgokat, és máris valami különösképpen rosszat
teszünk a kolbászárusokkal! Feledjük el a szentek különös szépségét, s ami megmarad, az nem
egyéb, mint Wandsworth százszor különösebb csúfsága! Felejtsük el a természetfölöttit, s nem
marad más, mint a természetellenes!
Most pedig nagyon szomorú dolgot kell megemlítenem. A modern világban létezik egy
csodálatra méltó embercsoport, amely valóban szót emel az antiqua pulchritudo1 érdekében, melyről
Augustinus beszélt. Azokra az emberekre gondolok, akik vágyakoznak a világ gyermekkorának ősi
ünnepei és formaságai iránt. William Morris és követői kimutatták, mennyivel fényesebb volt a
sötét középkor, mint Manchester kora. Mr. W. B. Yeats történelem előtti táncokra illegeti lábait,
ám az elfeledett kórusokba senki sem tud bekapcsolódni, mert a dallamot egyedül Mr. Yeats
hallja. Mr. George Moore összegyűjtögeti az ír pogány kultúra minden töredékét, melyet a
Katolikus Egyház feledékenysége meghagyott, vagy még valószínűbben: bölcsessége megőrzött.
Megszámlálhatatlan szemüveges és zöld ruhás úriember akad mostanság, aki a májusfa és az
olimpiai játékok visszatértéért eseng. Ám ezekkel az emberekkel kapcsolatban újra meg újra
feltámad valami zavarba ejtő kétség, mely azt sugallja, hogy mindez csak azért van, mert nem
tartják meg a Karácsonyt. Fájdalmas dolog ilyen megvilágításban látni az emberi természetet, de
valamiképp lehetségesnek látszik, hogy Mr. George Moore nem kiáltozik és nem hadonászik a
kanalával, amikor a pudingot meggyújtják. Sőt az is lehetséges, hogy Mr. W. B. Yeats sohasem
szokott bonbonokat pukkantani. Ha pedig így áll a dolog, mi értelme is volna ünnepi tradíciókról
szőtt összes álmaiknak? Íme egy szilárd és ősi ünnepi tradíció, mely még napjainkban is lármás
ipart űz az utcákon, s lám, ők közönségesnek tartják. Ha pedig így van, biztosak lehetnek afelől,
hogy az olyanfajta emberek, akik a májusfák idejében közönségesnek tartották volna a májusfát, a
canterbury-i zarándoklatok idejében közönségesnek tartották volna a canterbury-i zarándoklatot,
az olimpiai játékok idejében közönségesnek tartották volna az olimpiai játékokat. Nem is lehet
semmiféle ésszerű kétségünk afelől, hogy közönségesek voltak. Ne áltassuk magunkat! Ha
közönségességen faragatlan beszédet, duhajkodást, tereferét, durva tréfákat és ivászatot értünk,
mindenütt volt közönségesség, ahol volt az örömre ok, s ahol hittek az istenekben. Mert ahol
hitre találunk, ott megtaláljuk a hangos jókedvet is, s ahol jókedv van, ott felbukkannak bizonyos
1 Antiqua pulchritudo (latin): antik szépség

32
veszélyek is. S miként a hitvallás és a mitológia harsány és eleven életet teremt, a harsány és eleven
élet szintúgy teremt hitvallást és mitológiát. Ha az angolokat egy napon visszatérítjük majd az ősi
angol földre, újból vallásos néppé lesznek, sőt ha minden jól megy, babonás nép lesz belőlük. A
hit magasabb és alacsonyabb rendű formáinak a modern életben tapasztalható hiánya nagyrészt
annak következménye, hogy az emberek megváltak a fáktól és felhőktől, egyszóval: a
természettől. Ha nincsenek többé fehérrépa szellemeink, annak főként az az oka, hogy nincsen
már fehérrépánk.

VII. OMÁR
ÉS A MEGSZENTELT BOR

ÚJ erkölcsi felfogás bukkant fel közöttünk, némi erőszakossággal, az iszákosság kérdésében, s a

rajongók táborában éppúgy megtaláljuk a férfiút, akit úgy kell éjfél után a helyiségből kidobni,
mint a hölgyet, aki baltával aprítja szét Amerikában a kocsmapultokat. Ezekből a vitákból
csaknem mindig az érezhető, hogy rendkívüli bölcsességnek és józanságnak számít, ha azt állítjuk,
hogy bort, miegymást csakis orvosságként kellene fogyasztanunk. Megkockáztatom, hogy e
fölfogásnak rendkívüli szenvedéllyel ellene mondjak! A borivásnak ugyanis egyetlen valóban
veszélyes és erkölcstelen módja abban áll, ha a bort orvosságként isszuk, s egyáltalán ezért iszunk.
Ha valaki azért iszik bort, hogy gyönyörhöz jusson, akkor valami kivételes dologhoz igyekszik
hozzájutni, valami olyasmihez, amit nem vár el a nap mind a huszonnégy órájától, s hacsak nem
hibbant egy kicsit – nem is próbálja beszerezni a nap mind a huszonnégy órájában. Ám ha valaki
azért iszik, hogy újból egészséges legyen, akkor valami természetes dologhoz próbál hozzájutni;
valami olyasmihez, ami nélkül nem szabad meglennie, s amelynek híján nehezen tudna békességre
jutni önmagával. Nem lehet megbűvölni azt az embert, aki már megtapasztalta önnön
mámorának extázisát. Sokkal kápráztatóbb, ha egy pillanatra megvillan bennünk
mindennapságunknak extázisa. Ha léteznék valamiféle kenőcs, s egy erős embernek adván azt
mondanók néki: „ha ezzel bekenekedik, nyugodtan leugorhat az Emlékoszlopról”, emberünk
kétségtelenül leugorna, de nem ugrándozna egész nap a belváros örömére. Ha viszont egy vak
embernek adnók, mondván: „ettől a kenőcstől látni fog”, bizony jókora kísértésnek tennénk ki őt.
Nehezen tudná megállni, hogy ne dörzsölje be szemeit valahányszor meghallja egy nemes paripa
patáinak dobogását vagy a madarak énekét napkeltekor. Könnyű megtagadni énünk ünnepnapját,
nehéz megtagadni énünk normalitását. Ebből adódik a tény, melyet minden orvos jól ismer, hogy
tudniillik veszélyes dolog a betegeknek alkoholt adni, még akkor is, ha szükségük van rá.
Mondanom sem kell, nem arra gondolok, hogy serkentés céljából alkoholt adni a betegeknek, az
szükségképpen igazolhatatlan. Azt azonban igenis gondolom, hogy megfelelően akkor használjuk,
ha mulatságból az egészségeseknek adunk belőle, és ez százszor jobban összefér az egészséggel.
A dologban rejlő egészséges szabály, mint minden egészséges szabály – paradoxonként
tűnik szemünk elé. Igyál boldogságodban, de sose igyál azért, mert nyomorúságban vagy! Sose
igyál, ha elveszett lennél az ital nélkül, különben olyanná válsz, mint a hamuszín arcú ginvedelő a
külvárosban! Akkor igyál, ha boldog lennél nélküle is, mert akkor olyan leszel, mint Itália nevető
parasztjai! Sose igyál, ha szükséged van rá, mert ez racionális ivás, mely út a halálba és út a
pokolba! Akkor igyál amikor nincs rá szükséged, mert ez már irracionális ivás s a világ ősi
egészsége!
Több mint harminc éve, hogy egy nagy keleti ember dicsősége és árnyéka vetül
irodalmunkra. Fitzgerald „Omár Khajjám”-fordítása halhatatlan szatírába sűrítette korunk
minden sötét és elsodró hedonizmusát. Hogy e mű irodalmi vonatkozásban mennyire kitűnő, azt
egyszerűen banális dolog lenne szóvá tennem; kevés mű akad a világ könyvei között, mely ily

33
mesterien társítja az epigrammák csípősségét és a dalok ködös szomorúságát. Filozófiai, etikai és
vallási hatásáról azonban, mely csaknem olyan jelentékeny, mint irodalmi értéke, szeretnék egypár
szót ejteni, és e szavak, bevallom, a meg nem alkuvó harciasság jegyében íródnak. Sok mindent
föl lehet hozni a Rubáiyát szellemisége és rendkívüli hatása ellen. Ám egy bizonyos vádpont
hatalmasan tornyosul a többi fölé – valódi gyalázat a műnek, valódi szerencsétlenség nekünk! E
rettentő vád pedig azt állítja, hogy e hatalmas költemény csapást mért a társas hajlamra és az
életörömre. Valaki „szomorú és elégedett vén perzsá”-nak nevezte Omárt. Nos hát, szomorúnak
szomorú, de elégedettnek nem elégedett, a szó semmiféle értelmében. Nagyobb ellensége az
örömnek, mint a puritánok.
Tűnődő és méltóságteljes keleti személyiség heverész a rózsafa alatt, egyik kezében
boroskancsó, a másikban költeményeinek papírtekercse. Bizonyára furcsának tűnik, ha azt
mondom, hogy gondolatainknak – mihelyt e figurát komolyan szemügyre vesszük – vissza kéne
röppenniük a nyomorúságos ágyhoz, melynek oldalánál az orvos a konyakot kiméri. Még
furcsább, ha azt mondom, hogy vissza kéne menniük az öreg csavargóhoz, aki Houndsditch-ben
a gintől reszket. Ám hatalmas filozófiai egység fűzi össze e három dogot, egyetlen gonosz
kötelékben. Omár Khajjám borozgatása nem azért helytelen, mert borozgatás. Helytelen azért,
éspedig nagyon az, mert gyógyítani akar. Olyas ember ivászata, aki azért vedel, mert nem boldog.
Az ő bora az a bor, mely kirekeszti a világegyetemet, nem pedig feltárja. Nem költői ivás, mely
örömteli és ösztönös; racionális ivászat ez, mely annyira prózai, mint egy részvényesség, annyira
ízetlen, mint egy adag orvosi székfű. És csillagtávolságban szólal meg fölötte, jóllehet nem a
stílus, hanem az érzés tekintetében, valamely ősi angol bordal, mely csupa lángolás:

„Ide a kupát, ti cimborák,

Folyjon az almanedű!”

Mert e dalt boldog emberek vették ajkaikra, hogy kifejezzék az igazán érdemes dolgok értékét: a
barátságot, a meghitt beszélgetést, a szegényemberek rövid és boldog tétlenségét. Az omári
erkölcsiség ellen támadó vádaskodások persze éppoly hamisak és gyermekesek, mint az efféle
vádaskodások általában. Valamely kritikus munkájában azt az elképzelhetetlen ostobaságot
olvastam, hogy Omár ateista volt és materialista. Keleti ember számára azonban mindkettő
lehetetlen, mert a keleti ember túlságosan is érti a metafizikát. A filozofikus keresztény valódi
ellenvetése Omár vallásával szemben természetesen nem az, hogy Omár nem ad teret az
Istennek, hanem hogy túlságosan is nagy teret ad. Éppen rettentő teizmusa az, amely semmit sem
tud elképzelni az istenségen kívül, s végül is tagadja az emberi személyiség körvonalait és az
emberi akaratot.

„Igenek s nemek labdája, kétségtelen, a labda,

Ha megüti a Játékos és vagy ide gurul vagy oda,
Tudja ezt jól, ki elgáncsol a pályán,
Nem bukik el az Ő tudományán.”

Egy keresztény gondolkodó, mint amilyen Augustinus és Dante volt, szembeszegülne e

felfogással, amiért mellőzi a szabad akaratot, mely a lélek vitézsége és méltósága. A legmagasabb
rendű keresztény gondolkodás távolról sem azért száll szembe e szkepticizmussal, mert a
szkepticizmus tagadja Isten létezését; azért száll szembe vele, mert tagadja az ember létezését.
A pesszimista gyönyörkergetőnek e kultuszában a Rubáiyát az első helyen áll korunkban, de
nem áll egyedül. Napjaink számos ragyogó elméje a pillanatnyi örömöknek ugyanerre a
kényszeredett hajszolására ösztökél bennünket. Walter Pater azt mondotta, hogy valamennyien
halálos ítélet alatt állunk, és semmi mást nem tehetünk, mint azt, hogy élvezzük a rendkívüli
pillanatokat – egyszerűen a pillanat kedvéért. Ugyanezt a leckét tanítja Oscar Wilde hatásos és

34
sivár filozófiája. Nem egyéb ez, mint a carpe diem1 vallása, csakhogy a carpe diem nem a boldog
emberek vallása, hanem a nagyon boldogtalanoké. A nagy öröm ugyanis nem rózsabimbókat
szakajt, amíg erre lehetősége adatik, hanem szemeit ama halhatatlan rózsára függeszti, melyet
Dante látott. A nagy örömben benne van a halhatatlanság érzete; az ifjúság pedig valójában azért
oly tündökletes, mert érzi, hogy létezik körötte tér, amelyben kinyújtózkodhat. Minden nagy
komikai irodalomban, a Tristram Shandy-ben, a Pickwick-ben, a térnek és romolhatatlanságnak eme
érzete rejlik; úgy érezzük, hogy a szereplők halált nem ismerő emberek egy végtelen mesében.
Persze igaz, hogy az átható boldogság rendszerint bizonyos múló pillanatokban érkezik el
hozzánk, de az nem igaz, hogy e pillanatokat múlóként kell felfognunk, és egyszerűen a pillanat
kedvéért kell élvezni őket. Ha így teszünk, racionalizáljuk a boldogságot, és ezáltal el is pusztítjuk.
Tegyük fel, hogy valaki megtapasztalja a gyönyörnek egy valóban csodálatos pillanatát. Nem
egyszerűen valami kellemes érzésre gondolok, hanem olyasmire, ami erőszakos, sőt csaknem
fájdalmas boldogsággal tölti el őt. Az ember például átélheti az extázis pillanatát az első
szerelemben vagy a győzelem pillanatát a csatamezőn. A szerelmes élvezi a pillanatot, de éppen
hogy nem a pillanat kedvéért. A nő kedvéért élvezi, vagy a maga kedvéért. A harcos is élvezi a
pillanatot, de nem a pillanat, hanem a zászló kedvéért. Lehetséges, hogy az ügy, melyet a zászló
hirdet, ostobaság és elsöpri az idő; lehetséges, hogy a szerelem csak amolyan diákszerelem, és
nem tart tovább egy hétnél. Ám a hazafi öröknek tekinti a zászlót, a szerelmes pedig olyasminek
tekinti az ő szerelmét, amely nem érhet véget soha. Ezek a pillanatok örökkévalósággal telítődnek
és örömteliek, mert nem egyszerűen pillanatoknak tűnnek csupán. Pater módjára, tekintsük csak
egyszer is pillanatoknak őket, s máris oly jéghideggé válnak, mint maga Pater és az ő stílusa. Az
ember nem képes halandó dolgokat szeretni. Csupán halhatatlan dolgokat képes megszeretni egy
pillanatra!
Pater tévedése megmutatkozik leghíresebb metaforájában. Arra kér bennünket, hogy
hidegen lángoljunk, mint egy drágakő. A tűz azonban sohasem hideg, sohasem lobog úgy, mint
egy drágakő – a tűzbe nem lehet belenyúlni, a lángokat nem lehet rendezgetni. Hasonlóképp: az
emberi érzések sohasem hidegek, sohasem drágakőszerűek; a lángokat sosem lehet veszély nélkül
megérinteni vagy akárcsak megvizsgálni. Szenvedélyeink csak úgy válhatnak hideggé és
drágakőszerűvé, ha oly hideggé lesznek, mint egy drágakő. Semmi sem mért akkora csapást a
természetes emberi szeretetre és ujjongásra, mint az esztéták által meghirdetett carpe diem. Egészen
másféle szellem szükségeltetik ahhoz, hogy bármely gyönyört igazán átérezzünk: valami félénkség,
valami nem determinált remény, valami kamaszos várakozás. A szenvedélyeknek tisztaság és
egyszerűség a feltétele – igen, még gonosz szenvedélyeinknek is. Mert még a vétek is: szüzességet
kíván.
Ne foglalkozzunk azzal, hogy Omár (vagy Fitzgerald) szelleme milyen hatást tesz a
másvilágra. Az viszont bizonyos, hogy e szellem súlyosan és bénítóan nehezül a földi világra. A
puritánok, mint mondottam, százszor örömtelibbek, mint ő. A Thoreau-t vagy Tolsztojt követő
új aszkéták százszor elevenebbek nálánál, mert bár az ivászatról és hasonló élvezetekről való
lemondás meddő tilalomként sújt le ránk, megszámlálhatatlan természetes örömöt hagy meg az
ember számára, s főként meghagyja az embernek azon képességét, hogy boldog legyen. Thoreau
kávé nélkül is élvezni tudta a napfelkeltét. S bár Tolsztoj nem rajong a házasságért, legalább
eléggé egészséges ahhoz, hogy csodálja a sarat. A természetnek még a legtermészetesebb
élvezetek nélkül is lehet örülni. Ahhoz, hogy egy bokornak örülni tudjunk, nem szükséges a bor.
De se a természetnek, se a bokornak vagy akármi egyébnek nem tudunk örülni, ha helytelenül
viszonyulunk a boldogsághoz, s Omar (vagy Fitzgerald) helytelenül viszonyult hozzá. Ő maga s
mindazok, akikre hatással volt, nem látják, hogy ha igazán vidámak akarunk lenni, hinnünk kell
abban, hogy a dolgok természetében van valami örök vidámság. A jótékonysági bál egy pas-de-
quatre-jének2 sem tudunk örülni igazán, hacsak nem hiszünk abban, hogy a csillagok is ugyanerre a
dallamra lejtenek. Senki sem lehet valóban jókedvű, csakis a komoly ember. „A bor – mondja a

1 Carpe diem: ragadd meg (élvezd) a napot! (Horatius: Leuconoéhoz c. verséből.)

2 Pas-de-quatre (francia): négyes tánclépés.

35
Szentírás – megvidámítja az ember szívét”, ám csak azét az emberét, akinek van szíve. A magas
jókedv csak a magas lélek számára lehetséges. Végtére is az ember nem örvendezhet másban,
csupán a dolgok természetében. Az ember végtére is: csak a vallásban örvendezhet.
Hajdanán, a világ történetében, az emberek hitték, hogy templomaik dalára táncolnak a
csillagok; s bizony úgy táncoltak, ahogyan ember azóta se táncol. Ehhez az ősi eudémonizmushoz
a Rubáiyát bölcsességének éppúgy nincs semmi köze, mint ahogy semmi köze nincs a keresztény
változatossághoz. Éppúgy nem dionüszoszi, mint amennyire nem szent. Dionüszosz és egyháza
éppúgy komoly joie-de-vivre-re1 alapíttatott, mint Walt Whitmané. Dionüszosz nem orvossággá
tette a bort, hanem szentséggé. Jézus Krisztus is szentséggé tette azt, és nem orvossággá. Omár
viszont nem szentséget, hanem orvosságot csinál belőle. Azért lakomázik, mert az élet nem
örömteli; azért dáridózik, mert nem boldog. „Igyatok, mondja, mert nem tudjátok, honnan
jöttetek és miért! Igyatok, mert nem tudjátok, mikor mentek el innét és hová! Igyatok, mert a
csillagok kegyetlenek, és a világ üres, akár a búgócsiga! Igyatok, mert semmi sem érdemes a
bizalomra, semmi sem érdemes, hogy harcoljunk érte! Igyatok, mert minden dolog hitvány
egyformasággá és gonosz békévé silányul!” Így áll előttünk Omár, s kínálja nékünk a
borosserleget. A Kereszténység főoltára előtt pedig ott áll egy másik alak, aki ugyancsak borral teli
serleget tart a kezében. „Igyatok, mondja, mert az egész világ épp oly piros, mint ez a bor; a
szeretet bíbora, Isten haragjának bíbora fénylik benne! Igyatok, mert fújják már a csatába hívó
trombitákat, és ez a búcsúpohár! Igyatok, mert ez az én vérem, mely értetek kiontatik! Igyatok,
mert én tudom, hogy honnan jöttetek és miért! Igyatok, mert én tudom, hogy mikor mentek el
innét és hová!”

1 Joie-de-vivre (francia): életöröm.

36
 VII. A BULVÁRSAJTÓ
SZELÍDSÉGE

INNEN-ONNAN gyakorta tiltakoznak manapság ama újfajta újságírás hatása ellen,

amely Sir Alfred Harmsworth és Mr. Pearson nevéhez kapcsolódik. Ámbár csaknem mindenki
azért támadja, amiért túlontúl szenzációhajhász, túlontúl erőszakos, közönséges és megdöbbentő.
Nem holmi affektált ellenkezés szól belőlem, hanem maga az egyszerű személyes benyomás,
amikor azt mondom: ez az újságírás pontosan abban hibádzik, hogy nem elég feltűnést keltő, nem
elég erőszakos. Igazi vétke nem abban áll, hogy megdöbbentő, hanem abban, hogy
elviselhetetlenül szelíd. Célja csak annyi, hogy megmaradjon a várt és közhelyszerű dolgok
szintjén; lehet lapos, a lényeg az, hogy egyöntetű legyen. Soha, még véletlenül sem lelhető fel
benne ama plebejusi szókimondás, mely egy közönséges taxisofőrnek is sajátja. Van egy bizonyos
illemszabály, mely azt követeli, hogy a dolgoknak anélkül kell mulatságosaknak lenniük, hogysem
vulgárisak lennének, ám ez az illemszabály egyúttal azt is követeli, hogy ha a dolgok vulgárisak,
anélkül kell azoknak lenniük, hogysem mulatságosak lennének. Ennek az újságírásnak nem
egyszerűen az a vétke, hogy elmulasztja felnagyítani az életet, hanem az, hogy kifejezetten
alábecsüli, és így is kell tennie, mert azoknak az embereknek lanyha és erőtlen reakciójára számít,
akiket kimerített a modern élet brutalitása. Az ilyen sajtó egyáltalán nem sárga,1 legfeljebb
sárgásszürke. Sir Alfred Harmsworth-nak nem szabad szellemdúsabb közléssel fordulnia a
kimerült hivatalnokhoz, mint amilyen szellemdús közléssel képes a kimerült hivatalnok fordulni
Sir Alfred Harmsworth-höz. Senkit sem szabad lelepleznie (senkit, akinek hatalma van), senkit
sem szabad megértenie, sőt nem is szabad senkinek se tetszenie – túlságosan. A ködös elképzelés,
hogy bulvársajtónk mindennek ellenére feltűnést keltő, csupán olyan külsődleges sajátosságokból
adódik, mint amilyen a vastag betű vagy a harsány címsor. Való igaz, hogy ezek a szerkesztők
mindent, amit csak lehet, nagy és vastag betűkkel nyomtatnak. Ám nem azért teszik ezt, hogy
valami megdöbbentsen, hanem azért, hogy lecsillapítson. Olyan embereknek, akik tökéletes
kimerültségben és félrészegen ülnek egy gyéren kivilágított vasúti kocsiban, nagyon is
kényelmükre van, ha a dolgokat ennyire leegyszerűsítve és ennyire bombasztikusan tálalják.
Olvasóikkal foglalkozva, a szerkesztők pontosan ugyanazért használják ezt a gigantikus ábécét,
amiért a szülők és nevelőnők is hasonlóképpen gigantikus ábécét használnak, amikor a gyerekeket
olvasni tanítják. A gyermekszoba hatóságok nem azért használnak lópatkó nagyságú „A” betűt,
hogy a gyereket fölzaklassák; ellenkezőleg: azért élnek vele, hogy a gyerek meg-nyugodjék, s hogy
simábbá és nyilvánvalóbbá tegyék a dolgokat. Hasonló fajtából való Sir Alfred Harmsworth és
Mr. Pearson jellegtelen és jámbor elemi iskolája. Érzelmeik: az ábécés-könyvek érzelmei, vagyis
olyan érzelmek, amelyeket a nebuló már ismer. Legádázabb plakátjaik sem többek kiszakított
irkalapoknál!
A valóban feltűnést keltő újságírásnak, mint amilyen Franciaországban, Írországban és
Amerikában létezik, nálunk nyoma se lelhető. Ha Írországban egy újságíró szenzációt akar kelteni,
hát előáll egy szenzációval, amelyről érdemes beszélni. Leleplez egy vezető ír politikust, vagy
gyalázatos és nyilvánvaló összeesküvéssel vádolja meg az egész rendőrséget. Ha egy francia
újságíró frisson-t akar, lesz frisson!2 Fölfedezi, teszem azt, hogy a köztársaság elnöke meggyilkolta
három feleségét. Bulvársajtónk újságírói éppoly gátlástalanok a kitalálásban, mint az előbbiek;
erkölcsi fölfogásuk is, már ami a pontos tényszerűséget illeti, nagyjából ugyanaz. Szellemi
képességeikből adódik azonban, hogy vihartalan, sőt megnyugtató dolgokat tudnak csak kitalálni.
A pekingi diplomáciai küldöttek meggyilkolásának verziója merő koholmány, érdekes azonban
1 A bulvársajtó angol elnevezése: yellow press (sárga sajtó).
2 Frisson (francia): borzongás.

37
nem volt, csupán azok számára, akiknek személyes okuk volt a félelemre vagy a bánatra. A kínai
helyzet bátor és ösztönző megítéléséhez semmilyen köze se volt. Arról a ködös elképzelésről
árulkodott csupán, hogy semmi sem hatást keltő, csak a temérdek vér. A valódi feltűnést keltés,
amelyet jómagam történetesen kedvelek, vagy morális, vagy pedig immorális. Ámde még abban az
esetben is, amikor a legimmorálisabb: morális bátorságot igényel. Mert a világon az egyik
legveszélyesebb dolog: ha valakit igazán meg akarunk lepni. Ha ugyanis egy érző embert
felzaklatunk, semmi esetre sem valószínűtlen, hogy zaklatottságában éppen nekünk ugrik. E
mozgalom vezetőinek azonban nincsen sem morális, sem pedig immorális bátorsága; s egész
módszerük abban áll, hogy irdatlan gesztusok kíséretében azt mondogatják, amit alkalomadtán
más is elmond, s aztán szépen elfelejt. Amidőn nekigyürkőznek, hogy valamit megtámadjanak,
sohasem jutnak el arra a pontra, hogy olyasmit támadjanak meg, ami hatalmas és valódi, s az
ütközésbe beleremegne. Nem támadják meg a hadsereget, miként az megtámadtatik
Franciaországban, a bírákat, miként azok megtámadtatnak Írországban, vagy magát a
demokráciát, miként ez Angliában is megtörtént, száz évvel ezelőtt. Olyas dolgot támadnak meg
csupán, mint amilyen a hadügyminisztérium – olyasmit, amit mindenki támad, de senki se
bajlódik azzal, hogy megvédje, olyasvalamit tehát, ami szakállas vicc a negyedosztályú humoros
sajtóban. Miként az ember azzal árulja el, hogy gyenge hangja van, hogy kiabálásra erőlteti, éppígy
leplezik le szellemük reménytelenül érdektelen természetét az újságírók, amikor csakugyan
megpróbálnak érdekesek lenni. Miközben a világ tele van hatalmas és kétértelmű intézményekkel,
és arcukba bámul a civilizáció egész romlottsága, bátorságukat és szellemi elevenségüket abban
látják, hogy meg kell támadniuk a hadügyminisztériumot. Ilyen alapon kampányba kezdhetnének
az időjárás ellen, vagy titkos társaságot alapíthatnának azért, hogy vicceket gyártsanak az
anyósokról. Nem csupán a hozzám hasonló amatőr szenzációvadászok nézőpontja engedi meg,
hogy – Cowper Alexander Selkirk-jének szavával élve – elmondhassuk: „szelídségük
megbotránkoztat”. Az egész modern civilizáció sóvárog az őszintén feltűnést keltő újságírás után.
Erre jött rá az igen tehetséges és becsületes újságíró, Mr. Blatchford, aki kampányba kezdett a
kereszténység ellen, s úgy gondolom, több oldalról figyelmeztették, hogy ezzel tönkre is fogja
tenni a lapját, ám ő, tiszteletre méltó intellektuális felelősségtudatától vezérelve, nem tágított.
Mindenesetre fölfedezte, hogy miközben kétségtelenül megbotránkoztatta olvasóit, hatalmasan
fölfuttatta a lapot. Megvásárolták először is mindazok, akik vele egyetértettek és a lapot olvasni
akarták; másodszor pedig megvásárolták mindazok, akik nem osztották véleményét és leveleket
akartak írni neki. Ezek a levelek kötetnyire rúgtak (boldogan mondom, hogy e kötetet magam is
duzzasztottam), és nagylelkűen rendre meg is jelentették őket a lapban. Így azután, csakúgy
mellékesen (akár a gőzgépet) fölfedezték a nagy újságírói maximát – hogy tudniillik, ha egy
szerkesztő csak annyit tesz, hogy eléggé fölmérgesíti az olvasókat, újságjának felényi számát ők
maguk megírják – ingyen!
Egyesek úgy vélik, hogy az efféle lapok aligha alkothatják komoly meggondolás tárgyát; ez a
vélekedés azonban tarthatatlan politikai és etikai szempontból. A harmsworth-i szellem
szelídségének és bátortalanságának eme kérdésében egy sokkal jelentősebb kérdés körvonalai
tükröződnek, mely rokon az előbbivel.
A harmsworth-iánus újságíró a siker és az erőszak imádatával kezdi, és merő
gyámoltalansággal és középszerűséggel végzi. Ebben aztán nincs egyedül, és nem is azért jutott
erre a sorsra, mert személy szerint ostoba. Minden ember, aki az erőszak imádatával kezdi, lett
légyen akármilyen bátor, szükségszerűen a merő gyámoltalansággal fogja végezni. Minden ember,
aki a siker imádatával kezdi, lett légyen akármilyen bölcs, szükségszerűen a merő
középszerűséggel fogja bevégezni. E furcsa és paradoxikus sors nem az egyénből adódik, hanem a
filozófiából, a nézőpontból. Nem az ember oktalansága idézi elő szükségszerűen a bukást, ami
előidézi azt, az épp a bölcsessége. A lehetséges imádatok közül egyedül a siker imádatára áll az,
hogy követői rabszolgaságra és gyávaságra ítéltetnek. Az ember hőssé válhat Mrs. Gallup
szignóinak vagy az emberi áldozatnak kedvéért, de nem a siker kedvéért. Ugyanis nyilvánvaló,
hogy az ember választhatja a bukást, mert szereti Mrs. Gallup-ot vagy az emberi áldozatot, de

38
nem választhatja azért, mert szereti a sikert. Mikor a diadal próbája abban áll, hogy az embernek
mindent próbára kell tennie, sohasem eléggé sorstűrő ahhoz, hogy egyáltalán diadalmaskodjék.
Amíg a dolgok valóban reményteljesek, a remény csak merő áltatás és közhely. Amikor minden
reménytelenné lett, csakis akkor kezd a remény erővé változni egyáltalán. Mint valamennyi
keresztény erény, ez is éppoly ésszerűtlen és nélkülözhetetlen.
A dolgok természetében rejlő eme végzetes paradoxon következménye, hogy mindezek a
modern kalandorok végül is egyfajta unalomba és beletörődésbe süllyednek. Kívánták az erőt, és
számukra az erő kívánása egyet jelentett az erő csodálatával; az erő csodálata pedig egyet jelentett
a status quo csodálatával. Úgy gondolták, hogy annak, aki erős akar lenni, az erőseket kell tisztelnie.
Nem vették észre a nyilvánvaló igazságot, hogy annak, aki erős akar lenni, meg kell vetnie az
erőseket. Minden kívántak lenni, maguk mögött tudva a kozmosz minden erejét, birtokolni az
energiát, amely mozgatja a csillagokat. Ám nem vették észre a két hatalmas tényt – először is azt,
hogy a mindenné levés kísérletében az első és legnehezebb lépést az jelenti, hogy valamik legyünk;
másodsorban pedig nem jöttek rá, hogy mihelyt az ember lesz is valamivé, mindennel
szembeszáll. Az alsóbbrendű állatok, mondják a tudomány emberei, vak önzéssel küzdötték fel
maguk. Ha ez igaz, akkor az az egyetlen valódi erkölcsi következtetés vonható le belőle, hogy a mi
önzésünknek, ha győzni akar, szintúgy vaknak kell lennie. A mamut nem kezdett el félre billent
fejjel azon tűnődni, vajon nem korszerűtlen-e már valamelyest a mamutfaj. A mamutok legalább
annyira korszerűek voltak, amilyennek ama individuális mamut csinálta őket. A hatalmas
jávorszarvas pedig nem szólalt meg ekkép: „A hasadt paták ma nagyon divatosak.” Saját hasznára
tisztogatta fegyvereit. A gondolkodó állatban azonban felmerült egy rettentőbb veszély: kudarcot
vall, ha fel fogja ismerni önnön kudarcát. Midőn a modern szociológusok azt beszélik, hogy az
énnek szükségszerűen hozzá kell magát igazítania a korszellemhez, elfelejtik, hogy a korszellem a
legjobb esetben emberekből áll, akik semmihez sem fogják magukat hozzáigazítani. Legrosszabb
esetben pedig olyan sok millió halálra rémült kreatúrából áll, akik hozzá akarják igazítani magukat
valamihez, ami nem is létezik. A modern Anglia helyzete egyre inkább ehhez hasonló. Mindenki a
közvéleményről beszél, és közvéleményen azt érti, hogy a közvéleményből ki kell vonnia saját
véleményét. Saját közreműködését mindenki negatívnak tekinti azon téves benyomás alapján,
hogy a másik ember közreműködése pozitív. Képzeletével mindenki behódol a közhangulatnak,
amely maga a behódolás. És e szívtelen és semmitmondó egység fölött ott terjeszkedik az új,
fárasztó és közhelyektől hemzsegő újságírás, amely képtelen az invencióra, képtelen az
elszántságra, mert csakis a szolgalelkűségre képes, amely annál is inkább megvetendő, mert még
csak nem is az erőseknek hódol. Ám mindazoknak, akik az erővel és a hódítással kezdik, így kell
végezniök.
Az „Új Újságírás” legfőbb tulajdonsága az, hogy rossz újságírás. Összehasonlíthatatlanul a
legformátlanabb, legslendriánabb és legszíntelenebb munka, amit napjainkban végeznek.
A minap egy olyan mondatra akadtam, amelyet arany- és gyémántbetűkkel kéne leírni. Nem
egyéb az, mint tökéletes mottója a Birodalom új filozófiájának. A Pearson’s Magazine-ban leltem
(miként az olvasó ezt buzgón már ki is találta), miközben eltársalogtam (szemtől szemben) Mr. C.
Arthur Pearsonnal, akinek első és elrejtett keresztneve, attól tartok, Chilperic. Az amerikai
elnökválasztásról szóló cikkben szerepelt. Íme a mondat, amelyet mindenkinek gondosan el
kellene olvasnia, és addig forgatnia a szájában, míg csak meg nem ízlelte annak minden zamatát.
„Az amerikai munkásemberekből álló hallgatósággal egy csipetnyi egészséges józan ész
gyakorta többre jut, mint megannyi dagályos érvelés. Egy szónok, aki nézeteinek kifejtése közben
szögeket verdesett egy deszkába, szavazatok százait szerezte meg magának a legutóbbi
elnökválasztáson.”
Nincs szándékomban magyarázatokkal bepiszkítani e tökéletességet: Mercur szavai barbárul
hangoznának Apollón dalai után. Ámde azért gondoljunk csak egy picinykét ama különös és
kifürkészhetetlen elmére: a férfiúéra, aki mindezt leírta, a szerkesztőére, aki jóváhagyta, az
emberekére, akiket mindez befolyásolt – az amerikai munkásember elméjére, akire a dolog
felőlem akár igaz is lehet! Gondoljuk csak meg, mit érthetnek ők „józan ész”-en! Milyen pompás

39
dolog tudomásul venni, hogy önök és én, ha egyszer netán beneveztetünk az elnökválasztásba,
szavazatok ezreit szerezhetjük meg, ha efféle dolgokat produkálunk! Mert úgy gondolom, hogy a
„józan ész” kinyilvánításában a szög és a deszka nem perdöntő, egyszóval lehetnek variációk.
Bizonyára ezt is olvashatnánk:
„Egy csipetnyi józan ész nagyobb hatást tesz az amerikai munkás-emberekre, mint a
dagályos érvelés. Egy szónok, aki nézeteinek kifejtése közben gombokat szakított le esőkabátjáról,
szavazatok ezreit szerezte meg magának.” Vagy: „Az egészséges józan ész többet mond magáért
Amerikában, mint a dagályos érvelés. Budge szenátor, aki minden egyes velős mondása után a
magasba hajigálta hamis fogsorát, elnyerte az amerikai munkásemberek lelkes jóváhagyását.” Vagy
íme: „Egy earlswoodi gentleman egészséges józan eszét bizonyítja, hogy beszéde közben
szalmaszálakat dugdosott a hajába, s ezzel biztosította Mr. Roosevelt győzelmét.”
Számtalan pontja van ennek a cikknek, amelyen szeretnék elidőzni. Ámde, amit ki akarok
mutatni az az, hogy e mondat milyen tökéletesen fölfedi, mit is értenek „józan ész”-en a mi
chamberlain-istáink, fontoskodóink, tülekedőink, birodalomépítőink, a mi erős és hallgatag
embereink. Azt értik rajta, hogy fülsiketítő zajjal, nagy dérrel-dúrral értelmetlen vasdarabokat kell
beverdesnünk egy haszontalan fadarabba.
Egy ember kilép az amerikai fórumra, szögekkel és deszkával kezében úgy viselkedik, akár
egy vásári szemfényvesztő; nos hát, nem vádolom őt, sőt még csodálnám is. Lehetséges, hogy
magával ragadó és illedelmes stratéga. Lehet, hogy kitűnő romantikus színész, mint Burke, aki a
padlóra veti tőrét. Sőt, az is lehet (legalábbis felőlem), hogy fennkölt misztikus, akit lelke mélyéig
ösztönöz az isteni Ácsmesterség ősi jelentése, s egy ceremónia formájában példabeszédet mond el
az embereknek. Amit meg szeretnék világítani nem egyéb, mint a szellemi zavarodottságnak eme
káosza, amelyben ezt a vad ritualizmust „egészséges józan ész”-nek lehet nevezni. S épp a
szellemi zavarodottság káosza az, és csakis az, melyben az új Imperializmus mozgolódik, s
melynek köszönheti egész létezését. Mr. Chamberlain minden dicsősége és nagysága a
következőn nyugszik: ha egy ember fején találja a megfelelő szöget, senki sem törődik azzal, hogy
hová akarja beverni, vagy hogy mi sül ki belőle. A kalapács zaja érdekli őket, s nem az, hogy miket
szorít össze szótlanul a szög. Az afrikai háború előtt és idején Mr. Chamberlain állandóan
szögeket verdesett be, harsogó elszántsággal. De amikor megkérdezzük: „miket tartanak össze
ezek a szögek, miben áll az ön ácsmestersége, hol vannak az ön elégedett outlanderei, hol van az
ön szabad Dél-Afrikája, hová lett az ön brit presztízse, mit műveltek a szögek?” – nos, akkor
miféle választ kapunk?... A „mit műveltek a szögek” kérdésünkre választ nyerendő, bizony vissza
kell térnünk (elérzékenyült sóhaj kíséretében) a mi Pearsonunkhoz: „A szónok, aki szögeket
verdesett be egy deszkalapba, több ezer szavazatot kapott.”
Mármost, a következő passzus a maga egészében csodálatosan jellemző az új újságírásra,
melyet Mr. Pearson képvisel, az újságírásra, mely nemrég vásárolta meg a Standard-et. Ím, egyetlen
példa a száz közül: Pearson cikke bemutatja nekünk a deszkalappal és szögekkel felszerelkezett
hasonlíthatatlan férfiút, aki, miközben beüt egy jelképes szöget, így kiált: „Egyes számú hazugság!
Póznára vele! Póznára vele!” Az egész kiadóban nyilván egyetlen szerkesztő vagy kifutófiú sem
volt képes kimutatni, hogy a hazugságokat (az angolban) a „pultra szögezzük ki” és nem a
póznára. A kiadóban senki sem tudta, hogy a Pearson’s Magazine képtelenséget állít. És ebben rejlik
a Standard eladásának valódi és lényegi tragédiája. Mert nem egyszerűen arról van szó, hogy az
újságírás győzött az irodalom felett. Arról van szó, hogy a rossz újságírás legyőzte a jó újságírást.
Nem arról van szó, hogy egy cikket, amelyet értékesnek és szépnek ítélünk, kiszorít egy
másfajta cikk, melyet közönségesnek és szennyesnek tartunk. Arról van szó, hogy ugyanabból a
fajtából előnyben részesítenek egy rosszabb minőségűt. Ha valaki kedveli a népszerű újságírást
(mint ahogy én kedvelem), belátja, hogy a Pearson’s Magazine szegényes és gyenge népszerű
újságírás. Olyan biztonsággal megállapítja ezt, mint ahogy meg tudja állapítani, hogy az elébe
rakott vaj: avas. Olyan pontosan tudja, hogy szegényes újságírással van dolga, mint ahogy tudja,
hogy a Strand, Sherlock Holmes dicső napjaiban, remek népszerű újságírást képviselt. Ennek az
irdatlan banalitásnak eleven emlékműve: Mr. Pearson! Mindabban, amit mond és tesz, van valami

40
végtelen gyengeelméjűség. Nagy lármát csap a hazai vállalkozások mellett, s külföldieket alkalmaz,
hogy lapját kinyomtassa. Mikor aztán ezt a szembeszökő tényt a szemébe vágják, normális ember
módjára nem mondja azt, hogy a dolog csak tévedésből történt. Ehelyett inkább kiollózza a
cikket, akár egy hároméves gyerek. Ravaszkodása infantilis. S miként a hároméves gyerek, nem
vágja ki egészen. Kétlem, hogy emberi lejegyzés valaha is próbált volna-e ilyen mélységesen
primitív módon csalni. Ez hát az a fajta intelligencia, mely mostanság elfoglalta a hajdani jó öreg,
tiszteletre méltó és józan tory újságírás helyét. Ha csakugyan a jenki sajtó tropikus bujaságának
diadalát jelentené, akkor vulgáris lenne, de mindenképpen tropikus. Csakhogy nem az!
Kiszolgáltatnak bennünket a tüskebokornak, és a legsilányabb bokorból tüzelnek Libanon
cédrusaira.
A kérdés már csak az, meddig tűri az irodalom, hogy az újságíróknak ez a rendje képviselje
a közvéleményt. Kétségbe vonható, hogy a vámreform becsületes és komoly hívei egy pillanatig is
állították volna, hogy az ország többsége támogatja a vámreformot, ellentétben a nagy
napilapokkal, melyekben, a pénz révén, nevetséges túlsúlyba került a dolog. Egyetlen
közbevetésünk az csupán, hogy a tényleges közvéleményt illetően a sajtó nem egyéb merő
plutokrata oligarchiánál. Kétségtelen persze, hogy ilyen-amolyan oknál fogva a közönség ezeknek
az embereknek a portékáit megvásárolja. Azt azonban semmi okunk feltételezni, hogy a
nagyközönség csodálja politikájukat, csodálja Mr. Crosse ínyenc filozófiáját vagy Mr. Blackwell
sötét és komor hitvallását. Ha ezek az urak üzletemberek csupán, egy szót se szólunk, legfeljebb
annyit, hogy a Battersea Park Roadon számos olyan akad, mint ők, és sokan százszor kiválóbbak
náluknál. Ha viszont bármilyen kísérletet tesznek arra, hogy politikusokká legyenek, mindössze
arra figyelmeztetjük őket, hogy egyelőre még csak nem is jó újságírók.

41
 IX. MR. GEORGE MOORE
HANGULATAI

MR. GEORGE MOORE azzal kezdte irodalmi karrierjét, hogy megírta személyes
vallomásait1, ami nem is lett volna baj, ha nem ezt csinálná egész életében. Minden ízében
energikus személyiség, és mestere egyfajta múlékony szónoki meggyőződésnek, mely izgalomba
hoz és tetszést arat. Mr. Moore valamiféle ideiglenes őszinteség állandó állapotában leledzik.
Addig csodálta a legcsodálatraméltóbb modern excentrikusokat, míg azoknak elegük nem lett a
dologból. Maradéktalanul el kell ismernünk, hogy minden írása valódi szellemi erőt tanúsít. A
beszámoló, melyben elmondja, miért szakított a katolikus egyházzal, alighanem a
legcsodálatosabb tiszteletadás a katolikusoknak, s az utóbbi időben nem is írtak ehhez hasonlót.
Mert a dolog úgy áll, hogy a fogyatékosság, melynek előadása kiválóan tükrözi Mr. Moore briliáns
képességeit, egyúttal éppen az a fogyatékosság, melyet a katolikus egyház a legeredményesebben
tud leküzdeni. Mr. Moore gyűlöli a katolicizmust, mert a katolicizmus darabokra zúzza a
tükörpalotát, melyben Mr. Moore él. Nem is annyira attól berzenkedik, hogy a csodák és
szentségek szellemi létezésében kéne hinnie, hanem attól – de attól aztán nagyon! –, hogy más
emberek tényleges létezésében higgyen. Akárcsak mestere, Páter és valamennyi esztéta, azért
hadakozik a világgal, amiért az nem valami álom, melyet kedve szerint formálhat az álmodó. Nem
a másvilág létezésének dogmája zavarja őt, hanem a dogma, hogy létezik evilág.
Az igazság az, hogy a keresztény hagyomány (amely még napjainkban is az egyetlen
koherens etika Európában) két-három paradoxonon és misztériumon nyugszik, melyeket éppoly
könnyű kikezdeni érvelés által, mint amilyen könnyű őket igazolni az életben. Itt? van például a
hit és remény paradoxona: mennél reménytelenebb a helyzet, annál erősebbnek kell lennie a
reménynek az emberben. Stevenson megértette ezt, s következésképp Mr. Moore nem érti
Stevensont. Egy másik paradoxon a könyörületességgel és lovagiassággal kapcsolatos: mennél
gyengébb valami, annál jobban kell tisztelnünk, mennél védtelenebb, annál inkább csábít
bennünket egyfajta védelemre. Thackeray megértette ezt, ezért aztán Mr. Moore nem érti
Thackeray-t. Mármost, a keresztény hagyomány egyik nagyon gyakorlatias és hatékony
misztériuma az a tanítás, mely szerint a büszkeség: bűn, s mint mondottam, a Római Katolikus
Egyház minden tőle telhetőt megtett, hogy e tanítást fölmutassa. A büszkeség: jellemhiba.
Elhervasztja a kacagást, a csodálkozás képességét, elsorvasztja a lovagiasságot és az energiát. A
keresztény hagyomány megérti ezt, s épp ezért Mr. Moore nem érti a keresztény hagyományt.
Mert az igazság még annál is különösebb, mint ahogyan megjelenik a büszkeség bűnének
formális tanításában. Nemcsak azt kell igaznak tartanunk, hogy az alázatosság bölcsebb és
elevenebb valami, mint a büszkeség. A hiúság társas természetű – majdnem egyfajta testvériség; a
büszkeség magányos és barbár. Arra áhítozik, hogy végtelen sokaság ünnepelje. A büszkeség
passzív, és arra áhítozik, hogy egyetlen személy ünnepelje, de ez már megadatott neki. A hiúság
humoros, s még azt is élvezi, ha rajta viccelődnek; a büszkeség unalmas, s még csak mosolyogni
se tud. Ugyanez a különbség Stevenson és Mr. George Moore között, aki, miként tudósít
bennünket, „Stevensont félresöpörte”! Nem tudom, hová söpörte, de akárhová is, úgy gondolom,
Stevenson jól érzi magát, mert megvolt a bölcsessége ahhoz, hogy hiú legyen, nem pedig büszke.
Stevensonnak széllelbélelt hiúsága volt, Mr. Moore-nak viszont porlékony az egoizmusa. Ebből
adódik, hogy hiúságával Stevenson éppúgy képes volt elszórakoztatni önmagát, mint bennünket,
ellenben a Mr. Moore abszurditásából adódó áldásos hatások rejtve maradnak önnön szemei elől.

1 G. Moore Egy fiatalember vallomásai c. könyvére utal.

42
 Ha e fennkölt ostobaságot összehasonlítjuk azzal a boldog ostobasággal, ahogyan
Stevenson egekig magasztalja saját könyveit, és lehordja saját kritikusait, nem nehéz
megsejtenünk, miért van az, hogy Stevenson legalább talált magának egy bizonyos végső
filozófiát, amely szerint élni lehet, míg Mr. Moore szüntelenül a világot járja, és újabbat keres.
Stevenson rájött, hogy az élet titka a kacagásban és az alázatban rejlik. Az „én”: medúza, melyet a
hiúság szüntelenül más emberek, más életek tükrében szemlél. A büszkeség önmagáért
tanulmányozza azt, és kővé dermed.
Szükséges elidőznünk Mr. Moore e fogyatékosságán, mert az irodalmi alkotásnak olyan
gyengeségéről van szó, amely nincs minden erő híján. Mr. Moore egoizmusa ugyanis nem pusztán
erkölcsi gyengeség, hanem egyúttal állandó és hatásos esztétikai gyengeség is. Jobban érdekelne
bennünket Mr. Moore, ha őt magát nem érdekelné annyira önmaga. Úgy érezzük magunkat,
mintha egy valóban nagyszerű festményeket bemutató kiállításon vezetnének bennünket végig,
ámde – valami haszontalan és disszonáns konvenció következtében – minden képen ugyanazt a
figurát, ugyanabban a testtartásban mutatja be nekünk a művész. „A Grand Canal és a távolban
Mr. Moore”, „Mister Moore sűrű ködben”, „Mr. Moore tűzfénynél”, „Mr. Moore romjai
holdfényben” és ehhez hasonlók, véget nem érő sorozatban. Ő erre kétségtelenül azt válaszolná,
hogy egy ilyesfajta műben önnönmagát kívánta feltárni. Erre viszont mi azt mondhatjuk, hogy
ilyesfajta mű által nem sikerülhet néki a dolog. A büszkeség vétke ellen felhozható számtalan
ellenvetés egyike pontosan abban áll, hogy a túlhajtott öntudatosság lerombolja az önfeltárást. Az
ember, aki túl sokat gondolkodik önmagáról, megpróbál nagyon sok minden lenni, megpróbál
minden helyzetben színpadias hatást kelteni, megkísérli, hogy önmagát a kultúra valóságos
lexikonává tegye, és ezáltal önnön valóságos személyiségét veszíti el ebben a hamis
univerzalizmusban. Az önmagunkra gondolás oda vezet, hogy az ember megpróbál ő maga lenni
a világegyetem; ha pedig mi magunk próbálunk lenni a világegyetem, a végeredmény az, hogy
megszűnünk lenni bármi is. Ha viszont az ember eléggé józan ahhoz, hogy csak a világegyetemről
gondolkodjék, akkor a saját egyéni módján fog róla gondolkodni. Szűz titokként őrzi meg az
Istent, olyannak látja a füvet, amilyennek senki más nem látja, s olyannak látja a napot,
amilyennek nem látták soha még. E tény nagyon gyakorlatias formában nyilatkozik meg Mr.
Moore írásában, a Vallomások-ban. Olvasása közben nem érezzük egy világosan körvonalazott
személyiség jelenlétét, mint Thackeray vagy Matthew Arnold esetében. Egypár igen okos és
jobbára egymásnak ellentmondó véleménnyel találkozunk, amit bármelyik okos ember
mondhatott volna, de most arra szólítanak föl bennünket, hogy ámuldozzunk, merthogy Mr.
Moore jelentette ki őket. Ő az egyetlen szál, mely összeköti a katolicizmust a miszticizmussal –
összeköti ő, vagy tán inkább a neve.1 Teljességgel feloldódik még azokban a nézetekben is,
melyekben nem hisz többé, és elvárja, hogy mi is úgy tegyünk. Még oda is beerőszakolja a
nagybetűs „ÉN”-t, ahová nem kéne beerőszakolnia – még oda is, ahol az meggyengíti az egyszerű
kijelentés erejét. Ahol egy másik halandó azt mondaná: „Szép idő van”, Mr. Moore ezt mondja:
„Kedélyállapotom úgy ítéli, hogy szép idő van.” Ahol pedig egy másik halandó azt mondaná:
„Miltonnak nyilvánvalóan kitűnő stílusa van”, Mr. Moore ezt mondja: „Stilisztaként Milton
mindig hatással volt rám.” Ennek az önmagára összpontosított szellemnek végzete abban áll,
hogy teljességgel hatástalan. Mr. Moore számtalan feltűnő keresztes hadjáratba kezdett, de
valamennyitől eloldalgott, mielőtt tanítványai csatába indultak volna. Még akkor is, midőn az
igazság oldalán áll, oly állhatatlan, mint a hazugság gyermekei. Nem leli nyugtát még akkor sem,
amikor már megtalálta az igazságot. Birtokában van egy bizonyos ír tulajdonságnak, amelynek
egyetlen ír se volt sohase híján: a csípősségnek, s ez kétségtelenül nagy erény, különösen
korunkban. De nincs meg benne a meggyőződés állhatatossága, amely velejárója az olyan harcos
szellemeknek, mint amilyen Bemard Shaw. Önelemzésének és egoizmusának elsöprő
fogyatékossága sem tudja megakadályozni, hogy harcoljon, de meg is akadályozza őt mindenkor
abban, hogy diadalmaskodjék.

1 A „moor” angol szó jelentése: mocsár, ingovány.

43
 X. A SZANDÁLOKRÓL
ÉS AZ EGYSZERŰSÉGRŐL

A MODERN angol ember nagy szerencsétlensége távolról sem abban áll, hogy kérkedőbb
másoknál (hiszen nem az); a baj ott van, hogy olyan dolgokkal kérkedik, aminőkkel senki sem
kérkedhet anélkül, hogy azokat el ne veszítené. Egy francia nyugodtan büszke lehet arra, hogy
bátor és logikus, s meg is marad logikusnak és bátornak. Egy német nyugodtan büszke lehet arra,
hogy megfontolt és alapos, s meg is marad alaposnak és megfontoltnak. Egy angol azonban nem
büszkélkedhet azzal, hogy egyszerű és közvetlen, mert ha megteszi, nem marad többé sem
közvetlen, sem pedig egyszerű. E különös erények esetében arról van szó, hogy ismerni őket
annyi, mint el is pusztítani valamennyit. Az ember tudatában lehet annak, hogy heroikus vagy
isteni, ám az angolszász költők bizonygatásainak ellenére sem lehet tudatában annak, hogy
tudattalan.
Mármost, nem gondolom, hogy becsületesen bárki is tagadhatná, hogy e lehetetlenség
bizonyos mértékben velejárója egy sajátos osztálynak, vagy legalábbis az angolszász szellemi
iskolának. Az egyszerű életet hirdető iskolára gondolok, melyet általában Tolsztoj nevéhez
szoktunk kapcsolni. Amennyiben igaz az, hogy ha valaki szüntelenül a saját erejéről beszél, egyre
gyengébbé válik, akkor még inkább igaz az, hogy ha valaki szüntelenül a maga egyszerűségéről
beszél, egyre kevesebb lesz benne az egyszerűség. Bármilyen formában hirdettetik is az egyszerű
élet, a vegetarianizmustól kezdve a duhoborok tiszteletre méltó állhatatosságáig, modern
hitvallóival szemben, úgy gondolom, fel kell hozni egy jelentős kifogást. Ez pedig abban áll, hogy
e modern hitvallók egyszerűvé akarnak bennünket tenni a lényegtelen és bonyolulttá a lényeges
dolgokban. Egy-szerűvé akarnak tenni bennünket olyan dolgokban, melyek igenis számítanak: a
filozófiában, a lojalitásban, a szellemi elfogadásban s a szellemi elutasításban. Nem sokat számít,
hogy az ember sülten eszi-e a paradicsomot vagy nyersen, az viszont nagyon is számít, ha aszott
lélekkel fogyaszt nyers paradicsomot. Az egyszerűségnek egyetlen fajtája van, melyet érdemes
megőriznünk: a szív egyszerűségét – az egyszerűséget, mely elfogad és örül. Ésszerű alapon
vitatható, hogy miféle módszer képes ezt megőrizni; az viszont kétségtelen, hogy az egyszerűség
módszere lerombolja. Több egyszerűség van abban az emberben, aki ösztönétől indíttatva kaviárt
eszik, mint abban, aki kukoricapelyhet eszik – elvből!
Ezeknek az embereknek legfőbb tévedése abban a kifejezésben lelhető fel, melyhez a
leginkább ragaszkodnak: „egyszerű életmód, fennkölt gondolkodás”. Ezeket az embereket
azonban nem az egyszerű életmód és a fennkölt gondolkodás tudná tökéletesebbé tenni, s nem is
erre van szükségük. Ellenkezőleg! A fényűző életmód és az egyszerű gondolkodás tenné őket
tökéletesebbé. Egy kis fényűzés (felelősségem tudatában mondom, hogy egy kis fényűzés)
megismertetné velük az emberi ünnepek jelentését és erejét, ama lakomáét, mely a világ kezdete
óta tart. Megismertetné velük a történelmi tényt, hogy a mesterséges, ha bármi egyáltalán, ősibb,
mint a természetes. Megtanítaná nekik, hogy a bujdosó pohár éppoly ősi, mint bárminemű éhség.
Megtanítaná nekik, hogy a ritualizmus ősibb, mint bárminemű vallás. Egy csipetnyi egyszerű
gondolkodás beláttatná velük, milyen bárdolatlan és fantáziaszülte egész etikájuk, beláttatná,
mennyire agyoncivilizált, mennyire bonyolult lehet egy tolsztojánus esze járása, aki csakugyan
bűnnek tartja, ha az ember szereti hazáját, erkölcstelenségnek tartja, ha az ember odacsap.
Egyszerű öltözékben, ím, egy férfiú közeledik felénk, lábán szandál, kezében nyers
paradicsomot szorongat és így szól: „A családhoz és a hazához kötődő érzelmek egyként
akadályozzák az emberi szeretet kibontakozását.” Ám az egyszerűen gondolkodó ember, nem
minden csodálkozás nélkül, mindössze ennyit fog válaszolni: „Alighanem rengeteg vesződésébe
került, amíg idáig jutott!” A fényűző életmód el fogja utasítani a paradicsomot. Az egyszerű

44
gondolkodás pedig éppoly határozottsággal fogja elutasítani az eszmét, mely szerint a háború
mindenkor bűn. A fényűző élet meg fog győzni bennünket arról, hogy semmi sem materialistább
annál, mint amikor valaki megvet egy gyönyört, amiért az tisztán anyagi természetű. Az egyszerű
gondolkodás pedig arról fog meggyőzni bennünket, hogy nincs annál materialistább, mint amikor
rettegésünket főként anyagi sérelmekre korlátozzuk.
Csakis a szív egyszerűsége számít. Mert ha egyszer eltűnt, nem hozza vissza semmiféle
fehérrépa vagy daróc, csupán a könny és a rettegés és a tüzek, melyek nem oltatnak ki soha. Ha
pedig megmarad, nem sokat számít, ha vele együtt megmarad egypár korai viktoriánus karszék.
Javasoljunk bonyolult entrée-t1 egy egyszerű öregúrnak; ne javasoljunk egyszerű entrée-t egy
bonyolult öregúrnak! Mindaddig, amíg az emberi társadalom szellemi bensőmet békén hagyja,
viszonylagos behódolással megengedem neki, hogy zabolátlan akaratát érvényesítse fizikai
bensőmben. Alávetem magam a szivarozásnak. Szelíden magamhoz ölelek egy üveg burgundit.
Megalázkodom egy csinos kis fogat előtt. Talán csak így tudom megőrizni a szellem szűzességét,
mely csudálkozva és félelemmel telve tud örülni. Nem állítom, hogy megőrizni csakis ezen
módszerek által lehet. Hajlok a gondolatra, hogy vannak más módszerek is. Nem tudok azonban
mit kezdeni az olyanfajta egyszerűséggel, amelyben nincs benne se a félelem, se a meglepetés, se
az öröm. Nem tudok mit kezdeni egy olyan gyermek ördögi látványával, aki túlságosan egyszerű
ahhoz, hogy szeresse a játékokat.
Ebben a dologban, s megannyi más esetben, valóban a gyermek a legjobb kalauz. S a
gyermek semmiben sem oly indokoltan gyermeki, semmiben sem mutatja meg pontosabban az
egyszerűség egészséges állapotát, mint abban a tényben, hogy mindent egyszerű örömmel lát, még
a bonyolult dolgokat is. A hamis természetesség folyton azt ismételgeti, hogy különbséget kell
tennünk a természetes és a mesterkélt között. A magasabb rendű természetesség mellőzi ezt a
különbségtevést. A gyermek számára a fa és lámpaoszlop éppoly természetes, mint amilyen
mesterséges; vagy pontosabban szólva: egyik sem természetes, hanem természetfölötti. Mert
mindkettő pompás és váratlan. A virág, mellyel Isten megkoronázza az egyiket, s a láng, mellyel
Sam, a lámpagyújtogató megkoronázza a másikat, éppúgy aranyból van, mint a tündérmesékben.
A legvadabb mező közepén a rusztikus gyermek, tíz közül kilenc, gőzmozdonyosdit játszik. S a
gőzmozdonyokkal szemben támasztott egyetlen szellemi és filozófiai ellenvetésünk nem abban
áll, hogy az emberek fizetnek értük vagy dolgoznak velük, még abban sem, hogy rondának
csinálják meg őket, sőt abban sem, hogy a gőzmozdonyok embereket pusztítanak; kifogásunk az,
hogy az emberek nem játszanak velük. A baj ott van, hogy az óramű gyermeki költészete
elenyészik. Nem az a baj, hogy a gőzmozdonyokat túlságosan is csodálják, hanem az, hogy nem
csodálják eléggé. Nem abban van a vétek, hogy a mozdonyok gépiesek, hanem abban, hogy
gépiesek az emberek.
Fő következtetésünk pedig e dologban, miként valamennyi kérdésben, mellyel e könyv
foglalkozik, az alábbi: szilárd nézőpontra, filozófiára vagy vallásra van szükségünk, s nem arra,
hogy valamilyen szokás vagy társadalmi gyakorlat megváltozzék. Azon dolgok, melyekre
legközelebbi gyakorlati céljaink érdekében a legnagyobb szükségünk van: mind absztrakciók.
Szükségünk van az emberi sors, az emberi társadalom helyes szemléletére; s ha mohón és
dühösen a belőlük fakadó lelkesedés lázában élnénk, akkor élnénk – ipso facto – egyszerű életet a
szó valódi és szellemi értelmében.2 A vágy és a veszély mindenkit egyszerűvé alakít. S
mindazoknak, akik akadékoskodó ékesszólással Jaegerről, Plazmáról, a bőr pórusairól és a
gyomorfalról beszélnek nekünk, ím, csakis azokat a szavakat kell odavetnünk, melyek a
pipogyákra és hasimádókra vettetnek: „Ne aggodalmaskodjatok afelől, hogy mit egyetek, mit
igyatok, vagy mibe öltözzetek! Mert mindezeket a pogányok keresik. Keressétek először az Isten
országát s az Ő igazát, és ezek mind megadatnak néktek!” E meglepő szavak nem csupán
különlegesen alkalmas gyakorlati politikát képviselnek, hanem felülmúlhatatlanul alkalmas
higiéniát. Egyetlen módon biztosíthatjuk, hogy ama folyamatok, az egészség, az erő, a báj és

1 Entrée (francia): előétel, a darab szereplőjének első megjelenése a színpadon.

2 Ipso facto (latin): magából a tényből következően.

45
szépség folyamatai normálisak maradjanak, egyetlen módon bizonyosodhatunk meg afelől, hogy
nincs vélük semmi baj: akkor, ha valami másra gondolunk. Ha egy ember a hetedik
mennyországba akarja felküszködni magát, nemigen fog aggodalmaskodni bőrének pórusain. Ha
kocsiját a csillagokba vezető útra készíti fel, e folyamat a legkielégítőbb hatással lesz a
gyomorfalára. Mert az, amit „aggodalmaskodás”-nak nevezünk, s melyre a legkifejezőbb modern
szó a „racionalizálás” – az egyszerű és sürgető dolgok vonatkozásában, természeténél fogva,
alkalmazhatatlan. Az embernek távoli dolgok miatt kell aggodalmasnak lennie, azokat kell
racionálisan fontolgatnia – olyan dolgokat, melyek csak teoretikus szempontból számítanak,
példának okáért azt, hogy mikor halad el a Venus a Nap előtt. Ám csakis önnön kockázatára lehet
racionális olyan gyakorlati valamivel szemben, mint amilyen az egészség.

46
 XI. A TUDOMÁNY ÉS A VADAK
A FOLKLÓRNAK s a vele rokon tárgyak kutatásának abban rejlik szüntelen hátránya,
hogy a tudomány embere, a dolgok természetéből adódóan, ritkán képes egyszersmind a világ
embere lenni. A természetet tanulmányozza, s aligha az emberi természetet. S még ha le is győzte
ezt a nehézséget, és bizonyos értelemben az emberi természetet kutatja, ez csupán halvány
kezdete a fájdalmas folyamatnak, mely az emberihez vezet. A primitív fajok és vallások
tanulmányozása ugyanis egy bizonyos és rendkívül jelentős tekintetben mindenféle, vagy
majdnem mindenféle tudományos kutatástól különbözik. Az ember csak akkor képes megérteni
az asztronómiát, ha maga is asztronómus; csupán akkor képes megérteni a rovartant, ha maga is
rovarkutató (vagy netán rovar); az antropológia java részét azonban képes felfogni pusztán azáltal,
hogy maga is ember. Ő maga az állat, amelyet tanulmányoz. Innen adódik a tény, mely
valamennyi etnológiai és folklorisztikai írásból szembetűnik, hogy ti. ugyanaz a merev és
elfogulatlan szellem, mely az asztronómiai és botanikai kutatások esetében sikert eredményez,
balsikerhez vezet a mitológia és az emberi eredet kutatásában. Szükségszerűen meg kell szűnnünk
embernek lenni, hogy igazságot szolgáltassunk egy mikrobának; szükségszerűen meg kell
szűnnünk embernek lenni, hogy igazságot szolgáltassunk az embernek. Ugyanazon elfojtása a
rokonszenvnek, ugyanazon félresöprése az intuíciónak és találgatásnak, mely az embert
természetfölöttien okossá teszi, midőn egy pók gyomrát vizsgálja, természetfölöttien ostobává
teszi őt, midőn az emberi szívvel foglalkozik. Emberietlenné teszi magát azért, hogy megértse az
embert. Sok tudós henceg azzal, hogy ő bezzeg figyelmen kívül hagyja a másvilágot; ám ebben az
esetben nem az a fogyatékosságuk, hogy figyelmen kívül hagyják a másvilágot, hanem az, hogy
figyelmen kívül hagyják az evilágot. Mert az antropológusokat érdeklő titkokat nem könyvekből
vagy úti élményekből lehet kiolvasni, hanem az emberek közönséges társadalmi érintkezéséből. A
titkot, hogy egy primitív törzs miért imádja a majmokat vagy a holdat, nem azáltal lehet
megfejteni, hogy felkeressük őket és jegyzetfüzetbe írjuk válaszaikat, bár egy okos ember
megkísérelheti ezt. A rejtvény megoldása Angliában van, Londonban, sőt: a kutató önnön
szívében. Ha az ember rájött, miért hordanak fekete kalapot a Bond Streeten, azon nyomban arra
is rájön, hogy miért hordanak vörös tollakat Timbuktuban. Egy törzsi tánc rejtélyét nem
útleírások alapján lehet megfejteni, hanem egy jótékonysági bál ismeretében. Ha valaki meg akarja
fejteni a vallások eredetét, nem a Sandwich szigetekre kell járnia, hanem templomba. Ha meg
akarja fejteni az emberi társadalom eredetét, ha meg akarja tudni – filozófiai nyelven szólva –,
hogy mi is a társadalom igazában, nem a British Múzeumba kell elmennie, hanem a társadalomba.
A ceremóniák valódi természetének teljes félreértése ad tápot a primitív népekről és
korokról alkotott félresikerült és emberiességtől megfosztott nézeteknek. Mivel a tudomány
embere nem érti meg, hogy a ceremónia olyas dolog, amit nem észokokból végeznek, kénytelen
észokot találni minden fajta ceremóniára, éspedig – amint sejthető – borzasztóan abszurd okot,
mely azért abszurd, mert nem a barbár ember egyszerű lelkében gyökerezik, hanem a professzor
ravasz bonyolultságokkal teli lelkében. A tudós ember például ezt mondja: „A mumbojumbói
bennszülöttek azt hiszik, hogy a halott tud enni, és a túlvilágra való utaztában élelemre van
szüksége. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a bennszülöttek élelmet helyeznek a sírba, s ha egy család
nem tartja be a rítust, magára vonja a papok és a törzs haragját.” Bárki számára, aki járatos az
emberi dolgokban, az ilyesfajta beszéd egyszerűen zagyvaság. Hiszen olyan ez, mintha valaki ezt
mondaná: „A huszadik században az angolok abban a hiedelemben éltek, hogy a halott szagolni
tud. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a sírra liliomot, ibolyát és egyéb virágot helyeztek. A tett
elmulasztása nyilvánvalóan bizonyos papi és törzsi erőszakot vont maga után, miként ezt
számtalan idős hölgy feljegyzése is bizonyítja, akik felháborodtak, ha koszorúik nem jutottak el a
temetésre időben.” Persze lehetséges, hogy a vadak azért látják el élelemmel a halottat, mert úgy

47
gondolják, hogy a halott tud enni; vagy azért raknak mellé fegyvereket, mert úgy gondolják, hogy
a halott tud harcolni. Bár jómagam nem hiszem, hogy ilyesféle járna az eszükben. Úgy vélem,
ugyanazon okból látják el a halottat élelemmel és fegyverekkel, amilyen okból mi a sírra virágot
teszünk; mert a dolgot természetesnek és nyilvánvalónak ítéljük. Az persze igaz, hogy nem értjük,
miféle érzelem késztet bennünket arra, hogy nyilvánvalónak és természetesnek ítéljük; ám ez csak
azért van, mert – miként valamennyi fontos emberi érzelem – ez is gyökerében irracionális.
Pontosan azért nem értjük a primitív embert, ami miatt a primitív ember nem érti önmagát. A
primitív ember pedig pontosan azért nem érti önmagát, amiért mi sem értjük önmagunkat.
Nyilvánvaló igazság, hogy mihelyt valami áthalad az emberi lelken, egyszer s mindenkorra
használhatatlanná válik a tudomány céljai számára. Gyógyíthatatlanul misztikus és határtalan
valami lesz belőle: a halandó működésbe hozza a halhatatlant. Még az is, amit testi vágynak
nevezünk, voltaképpen spirituális, mert emberi. A tudomány elemezni képes egy
sertésbordaszeletet, meg tudja állapítani, mennyi benne a protein vagy a foszfor, az ember
bordaszeletre irányuló vágyát azonban nem képes elemezni, nem tudja megállapítani, mennyi
benne az éhség, a szokás vagy az ideges képzelődés, mennyi benne a szépség nyughatatlan
keresése. Az ember sertésborda utáni vágya, szó szerint, éppoly misztikus és éteri, mint vágya a
mennyország után. Épp ezért minden kísérlet, mely az emberi dolgok, a történelem, a folklór és a
társadalom tudományos megismerését tűzi ki célul, természeténél fogva nem csupán reménytelen,
de ostoba is. A közgazdaságtan éppúgy nem lehet biztos afelől, hogy az emberek pénz utáni vágya
kizárólag pénz utáni vágy-e, miként a hagiológia sem lehet biztos afelől, hogy a szentek vágya
Isten után: kizárólag Isten utáni vágy. A kutatás alapjaiban rejlő eme bizonytalanság teljes és végső
csapást mér mindarra, ami egy bizonyos tudomány természetéből adódik. Az ember kevés számú
és egyszerű eszközzel is meg tud konstruálni egy bizonyos tudományt, de nincs az az emberfia,
aki tudományt volna képes konstruálni megbízhatatlan eszközökkel. Egy maréknyi kavics
segítségével ki lehet dolgozni az egész matematikát, viszont lehetetlenség kidolgozni egy maréknyi
agyag segítségével, amely szüntelenül újabb részekre bomlik, és új kombinációkká egyesül. Az
eget és a földet meg lehet mérni egyetlen nádszállal, olyan nádszállal azonban soha, amely
növekszik.
A folklórkutatás egyik rettentő ostobaságának példájaként álljon itt az a tan, mely szerint a
történetek vándorolnak, és – állítólag – közös forrásból erednek. A tudomány mitológusai szépen
kivagdossák ezeket a történeteket eredeti környezetükből, és fabuláik múzeumában összetűzdelik
azokat hasonló történetekkel. A törekvés buzgó, az iparkodás magával ragadó, s az egész a világ
egyik legvaskosabb téveszméjén alapul. Az a tény, hogy egy történetet itt is, ott is s különböző
időpontokban egyaránt elmeséltek, nem bizonyítja, hogy a dolog valójában nem történt meg; nem
sugallja, nem valószínűsíti azt sem, hogy nem történt meg soha. Ha számos halász hamisan azt
bizonygatja, hogy két láb hosszú csukát fogott, azért még nem kell kétségbevonnunk, hogy valaha
csakugyan fogtak ekkora csukát. Ha számos újságíró kijelenti, hogy egy bizonyos frank–germán
háború a pénz miatt tört ki, azért még nem kell elvetnünk a gyászos kérdést, hogy hátha
csakugyan vívtak valaha efféle háborút. A megannyi frank–germán háború, amely nem történt
meg az elmúlt pár évszázad során, a tudományos elméket nyilván megfosztja majd attól a
hiedelemtől, hogy a legendás háború 1870-ben1 megtörtént, pedig hát csakugyan megtörtént. Ez
azonban csak akkor fog bekövetkezni, ha ugyan lesznek még akkoron folkloristák, amennyiben
természetük változatlan marad; s a folklórnak ugyanazt a szolgálatot teszik, mint manapság,
nagyobb szolgálatot, mintsem ők maguk hiszik. Mert az igazság az, hogy ezek az emberek valami
isteni dolgot művelnek: nem csupán tanulmányozzák a legendákat, hanem teremtik is őket.
A széltében mesélt valótlan történeteknek két fajtáját különböztetik meg a tudósok. Az első
osztályba azok a történetek tartoznak, melyeket azért mesélnek széltében, mert páratlanok és
ötletesek. Az égvilágon semmi okunk kétségbe vonni, hogy kaland formájában tényleg megestek
valakivel, miként azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy ötletként valakinek a fejében felbukkantak,
hiszen tudjuk: csakugyan felbukkantak. Persze nem valószínű, hogy sokakkal megtörténtek.
1 A porosz–francia háború.

48
Tudósaink mítoszainak második csoportjába olyan történetek tartoznak, melyeket azon egyszerű
okból mesélgetnek mindenütt, mert hogy mindenütt meg szoktak történni. Az első csoportra,
többek között, Tell Vilmos történetének példáját említhetnénk, amelyet kizárólag azon az alapon
sorolnak a legendák közé, mivel más népek meséi között is fellelhető. Mármost, nyilván azért
mesélgették széltében-hosszában, függetlenül attól, hogy valóban megesett-e vagy csak kitalálták,
mert olyasvalami, amit „jó sztori"-nak nevezünk: tehát páratlan, izgalmas, és van benne tetőpont.
Ámde azt föltételeznünk, hogy ilyesfajta különös esemény soha nem eshetett meg az íjászat
történetében, vagy azt állítanunk, hogy egy bizonyos személlyel, akiről a történet szól, nem esett
meg: tökéletes arcátlanság! Rálövöldözni egy céltáblára, melyet egy számunkra becses és szeretett
személyre akasztottunk, kétségbevonhatatlanul olyan ötlet, amely könnyedén eszébe juthat egy
találékony költőnek. De bármelyik hencegő íjásznak. Az is lehet, hogy fantasztikus hóbortként
bukkan fel valamely mesemondó fejében. Vagy éppúgy lehet valamely zsarnok fantasztikus
hóbortja. Feltehető, hogy először a való életben bukkan fel, s csak később a legendákban. Vagy
talán épp a legendákban bukkan föl először, s csak később a valóságban. Ha a világ kezdete óta
sohasem lőttek le almát egy fiúcska fejéről, lehet, hogy már holnap reggel megteszi valaki, s tán
olyasvalaki, aki sohasem hallott Tell Vilmosról.
Az ilyen típusú mesék nagyszerűen párhuzamba állíthatók a szellemes visszavágással vagy
képtelenséggel végződő közönséges anekdotákkal. Tudjuk, hogy a „Je ne vois pas la necessitè”-
hez1 hasonló replikákat egyaránt tulajdonítják Talleyrand-nak, Voltaire-nek, Henry Quatre-nak,2
egy ismeretlen bírónak, és így tovább. E változatosság azonban semmiképp sem valószínűsíti,
hogy a mondás nem hangzott el soha. Felettébb valószínű, hogy egy ismeretlen valaki szájából
csakugyan elhangzott. Felettébb valószínű, hogy csakugyan Talleyrand mondta. Mindenesetre
éppoly könnyedén hihető, hogy e szellemesség társalgás közben pattant ki valaki fejéből, miként
könnyen hihető az is, hogy memoárjai írása közben jutott eszébe valakinek. Kitalálhatta bárki az
említettek közül. Ámbár szükséges megjegyeznünk: nem valószínű, hogy mindannyiuknak eszébe
jutott. S ez az a pont, hol az úgynevezett „mítoszok” első csoportja különbözik a másodiktól,
melyet korábban említettem. Vannak ugyanis olyan események, amelyek négy-öt hős kapcsán is
felbukkannak, teszem azt Sigurd,3 Hercules, Rusztem, Cid és mások költészetében. E mítoszok
sajátossága pedig a következő: nemcsak azt képzelhetjük erősen valószínűnek, hogy a dolog egy
bizonyos hőssel valóban megtörtént; nagyon valószínű az is, hogy valóban megtörtént
mindnyájukkal. Ott van például a történet, melyben egy nagy ember erejét elveszi vagy megrontja
egy asszony gyengesége. A Tell Vilmos történetéhez hasonló anekdota, mint mondottam, azért
népszerű, mert egyedi. E második típusú történet azonban, Sámson és Delila, Arthur és
Guinevere története, azért népszerű, mert nem egyedi. Népszerű, mint egy jó regény, mely
elmondja nekünk az igazságot az emberekről. Ha Sámson és Hercules romlása egy asszony által
ugyanazon legendaforrásból ered, elégedetten állapíthatjuk meg, hogy a dolog Nelson és Parnell
esetében is egyszerű, hiszen nem több puszta fabulánál, hogy mindkettejük romlását asszony
okozta. S bizony jómagam cseppet se kétlem, hogy pár száz esztendő múlva a folklór professzorai
el fogják utasítani a csacskaságot, hogy Elizabeth Barrett megszökött volna Robert Browninggal,
és nézetüket azzal a megdönthetetlen és kétségbevonhatatlan ténnyel fogják bizonygatni,
miszerint a korszak egész irodalma telis-tele van hasonló szöktetésekkel.
A primitív hiedelmek modern búvárainak legszánalmasabb téveszméje azzal a fogalommal
kapcsolatos, amit ők antropomorfizmusnak neveznek. Azt hiszik, a primitív ember azért
tulajdonított emberszerű jelenségeket valamely istennek, hogy e jelenségeket megmagyarázza,
hiszen értelme, a maga konok korlátoltságában, nem volt képes túljutni önnön létezésének
tehetetlenségén. A mennydörgést emberi hangnak, a villámlást emberi szemnek tekintették, hogy
e magyarázat által ésszerűbbé és kellemesebbé tegyék Őket. Minden ilyen filozófiára könnyen
megtaláljuk a gyógyírt, ha végigsétálunk éjszaka egy mellékutcán. S ha megtesszük, máris úgy

1 Je ne vois pas la necessitè (francia): nem látom szükségét.

2 Henry Quatre: IV. Henrik francia király.
3 Sigurd: Sigfried.

49
találjuk, hogy az emberek valami félig emberit képzeltek a dolgok mögé, éspedig nem azért, mert
e gondolat természetes volt számukra, hanem azért, mert természetfölötti volt; nem azért
gondolkodtak így, mert ezáltal a dolgokat érthetőbbé tehették, hanem azért, mert ezáltal százszor
érthetetlenebbé és rejtélyesebbé lettek a dolgok. Az éjszakai mellékutcán sétáló ember ugyanis
fölfedezi azt a szembeszökő tényt, hogy amíg a természet nem lép ki saját medréből, egyáltalán
nincs fölöttünk hatalma. Amíg egy fa megmarad fának, idomtalan szörnyeteg csupán, akinek száz
karja és ezer nyelve, de csak egyetlen lába van. Legyen akármilyen, de amíg megmarad fának, nem
tud megrémiszteni minket. Idegenné, különössé csak akkor kezd válni, amikor kísértetiesen
olyasféle, mint mi magunk. Mikor valóban emberhez hasonló, belereszketnek térdeink. S midőn
az egész világegyetem emberhez hasonlít – arcra borulunk.

50
 XII. A POGÁNYSÁG
ÉS MR. LOWES DICKINSON

AZ ÚJ POGÁNYSÁGOT (más szóval neopaganizmust), amelyet Swinburne oly

ékesszólóan, Walter Pater pedig oly eleganciával hirdetett, nem szükséges részletesen
ismertetnem, hiszen elég, ha arra gondolunk, milyen páratlan nyomokat hagyott az angol
nyelvben. Az Új Pogányság többé már nem új, és nem is hasonlított soha, a legparányibb
mértékben sem a Pogányságra. Az ősi civilizációval kapcsolatos nézetei, melyek gyökeret vertek a
köztudatban, bizony elég furcsák. A „pogány” szó a regényekben és a szórakoztató irodalomban
olyasvalakire utal, akinek nincs vallása, holott a pogány rendszerint olyas ember volt, aki legalább
féltucat vallásban hitt. E felfogás szerint a pogányok szüntelenül virágokkal koszorúzták magukat,
és ki nem fogytak a táncból, holott, ha létezett egyáltalán két dolog, amelyben a legkiválóbb
pogány civilizációk őszintén hittek, az nem volt egyéb, mint a meglehetősen zord fenségesség s a
még zordabb felelősségtudat. A pogányokat úgy festik le nekünk, mint akiknek mindenekelőtt a
korhelykedés járt az eszükben, és nem voltak törvényeik, holott mindenekelőtt racionális lények
voltak és tisztességesek. Engedetlenségükért magasztalják őket, pedig egyetlen óriási erényük volt
– a polgári engedelmesség. Szégyenérzet nélküli boldogságukért irigylik és csodálják őket, pedig
egyetlen óriási bűnük volt – a kétségbeesés. Mr. Lowes Dickinson, aki napjainkban rendszeresen,
s a legprovokatívabb hangon ír az efféle dolgokról, túlságosan egészséges ember ahhoz, hogysem
beléesne abba a régi tévedésbe, mely szerint a pogányok színtiszta anarchiában éltek. Ha meg
akarjuk cáfolni a vélekedést, hogy a görögök lelkesedése kizárólag az étvágyra és az énkultuszra
összpontosult, nem szükséges alapos filozófiai tudásra szert tennünk, csak ismernünk kell egy
kissé a görög nyelvet. Mr. Lowes Dickinson járatos a filozófiában, és jól tud görögül. Tévedése,
ha téved egyáltalán, nem abból ered, hogy közönséges hedonista. Viszont úgy gondolom, hogy a
kereszténység és a pogányság közötti, erkölcsi ideálokban megmutatkozó ellentét – melyet oly
tehetségesen bizonygat az Independent Reviewban olvasható „Meddig vesztegeltek?” c. írásában –
valami sokkalta mélyebb tévedést rejt magában. Szerinte a pogányság ideálja valóban nem az
érzékiség, szabadság és szeszély őrült szenvedélye volt, hanem olyan ideál, mely a teljes és
önmagával elégedett emberiesség képét hordozta magában. Szerinte a kereszténység ideálja az
aszketizmus ideálja volt. Mikor azt állítom, hogy véleményem szerint ez az elgondolás filozófiai és
történelmi szempontból helytelen, nem valaminő önmagam által ideálisnak képzelt
kereszténységről beszélek, sőt nem is valamiféle primitív kereszténységről, melyet bemocskoltak a
későbbi események. A modern keresztény idealistákkal ellentétben nem azokra a dolgokra
alapítom nézetemet, melyeket valaha Krisztus mondott. S megannyi keresztény idealistával
ellentétben, arra sem támaszkodom, amit Krisztus elfelejtett kimondani. Minden bűnével
egyetemben, a történelmi kereszténységet veszem alapul – mint ahogy más esetben alapul venném
a jakobinizmust, mormonizmust vagy bármely más kevert és nem mindenben ínyünkre való
emberi produktumot –, s azt állítom, hogy lényegét nem az aszketizmusban lehet föltalálni. Azt
állítom, hogy nem az aszketizmus révén vált ki a pogányságból. Azt állítom, hogy nem az
aszketizmus révén különbözik a modern világtól. Azt állítom, hogy Oszlopos Simeon nem az
aszketizmusból merítette inspirációját. És állítom azt, hogy a legfőbb keresztény impulzus, még az
aszkéták esetében sem írható le aszketizmusként.
Nos, hadd világosítsam meg, mire gondolok! A kereszténység és a pogányság viszonyában
létezik egy szembeszökő tény, mely annyira egyszerű, hogy sokan meg fogják mosolyogni, annyira
fontos, hogy a modern professzorok el is feledkeznek róla. A kereszténység és a pogányság
vonatkozásában az alapvető tény abban áll, hogy az egyiket követte a másik. Mr. Lowes
Dickinson úgy beszél róluk, mintha párhuzamos eszmények volnának – sőt úgy beszél, mintha a

51
pogányság lenne az újabb a kettő közül s a megfelelőbb egy új kor számára. Mr. Dickinson azt
szuggerálja, hogy az emberiség szemében a pogány ideál a végső jó, ám ha így áll a dolog, legalább
annyit mégiscsak meg kell kérdeznünk – nagyobb kíváncsisággal, mint amekkorát Mr. Dickinson
engedélyez nekünk –, vajon miért esett meg az, hogy az ember megtalálta ugyan a világon
fellelhető legfőbb jót, s aztán mégis eldobta magától! E különös és rejtélyes kérdésre próbálok a
továbbiakban válaszolni.
Egyetlen dolog létezik a modern világban, mely szemtől szemben áll a pogánysággal;
egyetlenegy dolog létezik a modern világban, amely ebben az értelemben mindent tud a
pogányságról – és ez a Kereszténység. A szóban forgó hedonista neopaganizmus gyenge pontja
valójában éppen ebből a tényből adódik. Mindaz a szépség, ami Európa ősi himnuszaiból és
táncaiból eredeti mivoltában reánk maradt, minden, ami hamisítatlanul eljutott hozzánk Phoebus
és Pán ünnepeiből – a Keresztény Egyház ünnepeiben található meg. Ha valaki egy olyan lánc
végét óhajtja kezében tartani, melynek másik vége a pogány misztériumokba nyúlik vissza,
legjobban teszi, ha kezébe vesz egy virágfüzért Húsvétkor vagy egy kolbászfüzért Karácsonykor.
A modern világban minden keresztény eredetű, még az is, ami anti-kereszténynek látszik.
Keresztény eredetű a francia forradalom. Keresztény eredetű az újság. Keresztény eredetűek az
anarchisták. Keresztény eredetű a természettudomány. És keresztény eredetű a kereszténység
elleni támadás. Egyetlen dolog van, egyetlenegy csupán, mely a napjainkban létező jelenségek
közül bármely értelemben és kifejezetten pogánynak mondható: a Kereszténység!
A pogányság és a kereszténység közötti különbség tökéletesen összefoglalódik abban a
különbségben, mely a pogány, azaz természetes erények és ama három keresztény erény között áll
fenn, melyeket a Római Egyház kegyelmi erényeknek nevez. A pogány, azaz racionális erények
olyas dolgok, mint például az igazságosság vagy a mértékletesség – ezeket a Keresztény Egyház
adoptálta. A három misztikus erény, melyet a Kereszténység nem adoptált, hanem feltalált: a hit, a
remény és a szeretet. Mármost, a keresztény retorika hatalmas és nevetséges áradatát zúdíthatnánk
e három szó köré, én azonban, velük kapcsolatban, mindössze két nyilvánvaló tényre
szorítkozom. Az egyik nyilvánvaló tény (éles ellentétben a táncot lejtő pogány káprázatával)
abban áll, hogy a pogány erények, mint amilyenek az igazság és a mértékletesség – szomorú
erények, ellenben a hit, remény és szeretet misztikus erényei: vidám és ujjongó erények. A másik
nyilvánvaló tény pedig, mely az előzőnél is nyilvánvalóbb, abban áll, hogy a pogány erények
ésszerű erények, míg a hit, remény és szeretet keresztény erényei leglényegükből következően oly
ésszerűtlenek, amennyire csak lehetséges.
Mivel az „ésszerűtlen” szót könnyű félreérteni, pontosabban fogalmazunk, ha azt állítjuk,
hogy a keresztény és misztikus erények mindegyike, természetéből fakadóan, paradoxont rejt
magában, ám a jellegzetesen pogány, vagyis ésszerű erényekre ugyanez nem mondható. Az
igazságosság azt jelenti, hogy rájövünk, hogy egy bizonyos dolog egy bizonyos embert megillet, és
ezt a dolgot oda is adjuk neki. A mértékletesség azt jelenti, hogy egy bizonyos élvezet esetében
megtaláljuk a határokat, és meg is maradunk e határokon belül. A szeretet azonban azt jelenti,
hogy megbocsátjuk a megbocsáthatatlant, különben a szeretet nem erény többé. A remény azt
jelenti, hogy remélünk akkor is, amikor a dolgok reménytelenre fordultak, különben a remény
nem erény többé. A hit pedig azt jelenti, hogy hisszük a hihetetlent, különben hitünk nem erény
többé.
Valamelyest szórakoztató dolog nyomon követni e három paradoxon útját: milyen
különböző sorsokat szabott is meg nékik a modern lélek divatszeszélye. A szeretet divatos erény
korunkban: Dickens gigantikus tűzfénye ragyogtatta a világ elé. A remény ugyancsak divatos
erény napjainkban; Stevenson váratlanul felzengő ezüst trombitái vonták a figyelmünket reá. A hit
azonban divatjamúlt, s mindenfelől azt a vádat szokásos ráhajigálni, hogy paradoxon. Mindenki
gúnyosan ismételgeti a híres és gyermeteg definíciót, miszerint a hit „annak képessége, hogy
elhiggyük azt, amiről tudjuk, hogy nem igaz”. Pedig nincs paradoxikusabb valami kerek e világon,
mint a remény és a szeretet. A szeretet ugyanis annak képessége, hogy megvédjük azt, amiről
tudjuk, hogy védhetetlen. A remény pedig annak képessége, hogy vidámak legyünk olyan

52
körülmények közepette, melyekről tudjuk, hogy kétségbeejtők. Való igaz, hogy létezik olyasfajta
remény, mely a ragyogó távlathoz és a reggelhez kapcsolódik, ám ez nem a remény virtusa. A
remény virtusa csupán a földrengés és a napfogyatkozás óráiban létezhet. Való igaz, hogy létezik
olyas dolog, amit pontatlanul szeretetnek hívnak: azokat a szegényeket illeti meg, akik kiérdemlik.
Ám a szeretet, mely azokat illeti meg, akik érdemesek rá, egyáltalán nem szeretet, hanem csak
igazságosság. Az érdemteleneknek van reá szüksége, s az ideál vagy nem létezik egyáltalán, vagy
teljességgel csak értük létezik. Épp a reménytelen pillanat az, midőn gyakorlati célokból
szükségünk van egy reményteli emberre; és az erény vagy egyáltalán nem létezik, vagy kizárólag e
reménytelen pillanatban kezd létezni. A remény pontosan abban a pillanatban kezd hasznossá
lenni, amikor nincsen többé észoka.
Mármost, az ősi pogány világ nyílegyenesen haladt előre, míg rá nem jött, hogy
nyílegyenesen előre haladni: borzasztó tévedés. A pogányság nemesen, gyönyörűen ésszerű volt,
és halálfélelmében fölfedezte a múlhatatlan és felbecsülhetetlen igazságot, az örökséget minden
korok számára, hogy az ésszerűséggel nem lehet sokra jutni. A pogány kor valóban Éden és
aranykor volt abban a lényegi értelemben, hogy nem lehet visszanyerni többé. Éspedig nem lehet
visszanyerni abban az értelemben, hogy bár jóllehet vidámabbak vagyunk a pogányoknál, és
nagyobb mértékben van igazunk, mint a pogányoknak, senki közülünk – akár energiáinak teljes
felszabadítása révén – sem tudna akkora józanságra jutni, mint a pogányok. Az intellektus e
mezítelen ártatlanságát egyetlen kereszténység utáni ember sem képes visszaszerezni, éspedig
azon lényegi oknál fogva nem, mert minden kereszténység utáni ember tudja, hogy ez tévútra
vinné. A pogány nézőpont képtelen egyértelműségére hadd mondjak egy példát, a legelsőt, ami
eszembe jut. A modern világban Tennyson Ulysses-e adózott a legnagyobb tisztelettel a
kereszténységnek. A költő a gyógyíthatatlan bolyongásvágy gondolatát olvassa bele Ulysses
történetébe. Pedig a valódi Ulysses egyáltalában nem óhajt bolyongani. Legfőbb vágya az, hogy
hazajusson. Hősies és legyőzhetetlen tulajdonságait azáltal mutatja meg, hogy szembeszáll a
csapásokkal, melyek akadályozzák. Ennyi az egész. Szó sincs itt arról, hogy a kalandot magáért a
kaland kedvéért keresné, mert ez már keresztény produktum. Szó sincs arról, hogy Pénelopét
önmagáért Pénelopéért szeretné, mert ez ugyancsak keresztény produktum. A régi világban
minden egyértelmű volt és nyilvánvaló. A jó ember: jó ember volt, a rossz ember: rossz ember.
Épp ezért nem ismerték a szeretetet, mert a szeretet tisztelettudó agnoszticizmussal tekint a lélek
bonyolultságára. Épp ezért nem ismerhettek egy sajátos művészetet: a regényt. Mert a regény: a
szeretet misztikus alkotása. Az ő szemükben egy megnyerő táj kellemes volt, a sivár táj
kellemetlen. Ebből ered, hogy nem volt fogalmuk a románcról, mert a románc lényegét az adja
meg, hogy valamit azért találunk elragadónak, mert veszélyes. És ez keresztény elgondolás.
Egyszóval: nem tudjuk rekonstruálni, sőt elképzelni sem, a szép és bámulatba ejtő pogány világot.
Olyan világ volt az, melyben a közönséges józan ész valóban közönséges volt.
Remélem, elég világos, mit gondolok általánosságban az említett három erényről. Mindenik
paradoxikus, mindenik gyakorlati, s mindenik éppen azért paradoxikus, mert gyakorlati. A végső
szükség kényszerítő ereje, a dolgok valóságának rettentő tudása volt az, mely az embereket arra
ösztönözte, hogy megalkossák ezeket a rejtélyeket és meghaljanak értük. Bármi légyen is az
ellentmondás értelme, tény, hogy a csatában hasznosítható remény csak olyan lehet, amely
megtagadja az aritmetikát. Bármi légyen is az ellentmondás értelme, tény, hogy az elgyengült lélek
csak olyan szeretetet kíván, az emelkedett lélek csak olyan szeretetet érez, mely a skarlátvörös
bűnöknek is megbocsát. Bármi légyen is a hit értelme, mindenkor azt kell jelentenie, hogy
bizonyosak vagyunk valamiről, amit nem tudunk igazolni. Így például: a hit által van tudomásunk
arról, hogy mások léteznek.
Van azonban egy másik keresztény virtus, mely sokkal nyilvánvalóbban és sokkal
történetibb módon kapcsolódik a kereszténységhez, s még világosabban illusztrálja a paradoxon
és a gyakorlati szükségesség közötti összefüggést. E virtusnak mint történeti jelképnek
hatékonyságát nemigen lehet kétségbe vonni, s Mr. Lowes Dickinson bizonyára nem is vonja
kétségbe. Keresztény bajnokok ezrei dicsekednek e virtussal, s ugyane virtus szolgál céltábla

53
gyanánt a kereszténységen gúnyolódó ellenfeleknek. Lényegében ez az erény nyújt alapot Mr.
Lowes Dickinson számára a kereszténység és a pogányság közötti különbségtételhez. Magától
értetődő, hogy az alázat erényére gondolok. Természetesen kész vagyok elismerni, hogy az
európai kereszténység fő áramába jó adag hamis (azaz túlzottan szigorú) aszketizmus került át a
keleti gondolkodásból. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a kereszténységet vizsgálva: egy
egész kontinensről van szó, s egy körülbelül ezer esztendőt felölelő időszakról. Ám e virtus
kapcsán még inkább fenntartom azt a nézetemet, melyet az imént a három másik virtussal
kapcsolatban említettem. A keresztény civilizáció ugyanazon sürgető okból fedezte fel az alázat
erényét, mint amilyen sürgető okból fölfedezte a hitet és a szeretetet. Mert a keresztény civilizáció
előtt ez a választás állt: vagy fölfedezi, vagy elpusztul.
A pogányság hatalmas pszichológiai felfedezését, mely a pogányságot kereszténységgé
alakította át, talán eléggé megvilágítja, ha azt mondom, hogy a pogány ember, a maga csodálnivaló
érzékiségével, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a saját bőrében jól érezze magát. Civilizációjának
vége felé azonban rájött, hogy ha az ember önmagát élvezi, nem élvezheti többé mindazt, ami
énjén kívül esik. Mr. Lowes Dickinson nagyszerűen és világosan kifejtette – s épp ezért
szükségtelen minden további bizonygatás –, mennyire felszínesen gondolkodnak azok, akik azt
képzelik, hogy a pogány ember kizárólag materiális értelemben élvezte önmagát. Természetesen
élvezte önmagát az anyagi élvezeten túli intellektuális értelemben, s azonfölül erkölcsi és szellemi
értelemben egyaránt. Csakhogy: mindenképpen önmaga volt az, amiben örömét lelte, és ez –
fölületesen szemlélve – nagyon természetes dolog. Mármost, a pszichológiai fölfedezés
egyszerűen abban állt, hogy míg korábban azt képzelték, hogy a lehető legteljesebb örömöt akkor
éri el az ember, ha énjét a végtelenségig kitágítja, az igazság az, hogy a lehető legteljesebb örömöt
akkor éri el, ha énjét a nullára redukálja.
Az alázat újítja meg örökkön-örökké a földet és a csillagokat. Nem a kötelesség, hanem az
alázatosság az, mely megóvja a csillagokat attól, hogy helytelen pályára tévedjenek, megóvja őket a
megbocsáthatatlan, lustálkodó rezignációtól; az alázatosságnak köszönhető, hogy a legősibb égi
szférák frissek és rendíthetetlenek maradnak számunkra. Mindnyájunkat megvert ama történelem
előtti átok, s oly könnyen belefáradunk a csodákba. Ha életünkben először látnánk a Napot, a
legfélelmesebb és leggyönyörűbb meteorok egyike volna a szemünkben. Most pedig, hogy
századszor látjuk, Wordsworth förtelmes és istenkáromló kifejezésével élve, azt mondjuk rá, hogy
„közönséges napvilág”. Hajlunk arra, hogy növeljük igényeinket. Hajlunk arra, hogy akár egy
féltucatnyi Napot követeljünk, igényt tartunk egy kékre, igényt tartunk egy zöldre. Az alázatosság
visszavisz bennünket ama eredendő sötétségbe, ahol minden fény villámlás: megdöbbentő és
pillanatnyi. Amíg meg nem értjük ezt az eredendő sötétséget, melyben nincsen látvány és semmi
várakozás, addig nem tudjuk szívből jövő és gyermeki ujjongással magasztalni a dolgok ragyogó
szenzációját. A „pesszimizmus” és „optimizmus” szavaknak, mint a legtöbb modern kifejezésnek,
semmi értelme. De ha bármily ködös értelemben jelentenek valamit egyáltalán, akkor
elmondhatjuk, hogy e hatalmas tényben rejlő pesszimizmus jelenti az optimizmus alapját. Az
ember, aki elpusztítja önmagát, megalkotja az univerzumot. Az alázatos ember szemében, és
csakis az ő szemében, a Nap: valóban Nap; az alázatos ember szemében, és csakis az ő szemében,
a tenger: valóban tenger. Midőn az utcán arcokat pillant meg, nemcsak arra eszmél rá, hogy ezek
az emberek élő emberek, drámai örömmel ébred rá arra is, hogy nem halottak.
Az alázatról mint pszichológiai szükségességről nem kívánok beszélni, mivelhogy széles
körben elismerik, és a dolog önmagában is sokkal nyilvánvalóbb. Ám éppoly világos, hogy az
alázatra mindenkor azért is szükség van, mert feltétele az erőkifejtésnek és az önvizsgálatnak. A
soviniszta politika egyik téveszméje szerint egy nemzet attól lesz erősebb, ha más nemzeteket
lenéz. Ezzel szemben tény, hogy a legerősebb nemzetek épp azok, például a porosz vagy a japán,
melyek silány alapokról indultak ugyan, de annyira azért nem büszkék, hogy oda ne üljenek
szépen az idegen lába elé, és meg ne tanuljanak tőle mindent. Csaknem valamennyi szembetűnő
és közvetlen győzelem a plagizátorok győzelme. Ez ugyan, való igaz, mindössze silány
mellékterméke az alázatnak, de mindenképpen az alázat mellékterméke, s épp ezért: sikeres.

54
Poroszország belső berendezkedését nem járta át a keresztény alázat, s ezért volt belső
berendezkedése olyan siralmas. Ugyanakkor volt benne elegendő keresztény alázat ahhoz, hogy
szolgai módon másolja Franciaországot (még Nagy Frigyes sem vonakodott ettől a maga
költészetében), s ebből adódott, hogy annak, akiben megvolt az alázat ahhoz, hogy másoljon,
megadatott végül a dicsőség, hogy hódítson. A japánok esete még nyilvánvalóbb. Egyetlen
keresztényi, egyetlen gyönyörű tulajdonsággal rendelkeznek csupán: megalázkodnak azért, hogy
fölmagasztaltassanak. Az alázatnak mindeme aspektusával, mely az erőkifejtésre és egy fölénk
magasodó minőségért való küzdelmünkre vonatkozik, nem foglalkozom tovább, mert ezt
csaknem valamennyi idealista szerző kellőképp hangsúlyozta.
Az alázattal kapcsolatban viszont érdemes hangsúlyozni, mennyire nem vág egybe az erős
emberről alkotott modern elképzelés az erős emberek tényleges följegyzéseivel. Carlyle nem értett
egyet azzal a fölfogással, miszerint senki sem lehet hőse a maga inasának. Minden rokonszenvünk
az övé, ha ezen egyszerűen és kizárólag csak annyit értett, hogy e közmondás lekicsinyli a
hősimádatot. A hősimádat nemes és emberi impulzus; a hős lehet tökéletlen, ám a hős imádata
aligha. Talán igaz, hogy senki sem lehet hőse a maga inasának. Ámde bárki lehet inasává a maga
hősének. Valójában azonban e közmondás éppúgy szem elől téveszti a lényeget, mint Carlyle
gáncsoskodása. A végső pszichológiai igazság nem abban rejlik, hogy senki sem lehet hőse a maga
inasának. A végső pszichológiai igazság, a keresztény fölfedezés, abban áll, hogy senki sem lehet
hőse önmagának. Carlyle szerint Cromwell erős ember volt. Ám Cromwell gyengének tartotta
önmagát.
Carlyle arisztokráciát igénylő nézetének gyenge pontja világosan megmutatkozik az ő
legünnepeltebb kifejezésében. Szerinte az emberek többsége: bolond. A kereszténység, szilárdabb
és tiszteletre méltóbb realizmussal azt állítja, hogy minden ember az. E doktrínát olykor az
eredendő bűn doktrínájának nevezik. Éppúgy nevezhetnők az emberi egyenlőség doktrínájának.
Lényegénél fogva azonban egyszerűen azt jelenti, hogy az emberre leselkedő elsődleges és
mélyreható erkölcsi veszélyek elérhetnek minden embert. Mindenki válhat bűnözővé, ha kísértés
éri; minden ember hőssé lehet, ha ösztönzést nyer. És e doktrína végül is elsöpri Carlyle patetikus
hitét (és mindenki másét! ) a „bölcs kevesek”-ben. Mert nincsenek bölcs kevesek. Minden létező
arisztokrácia, minden lényeges vonatkozásban, úgy viselkedik, akár egy parányi tömeg. Minden
oligarchia utcai embercsoporthoz hasonlít – azaz mulatságos látvány, de nem tévedhetetlen. A
történelem során egyetlen oligarchia sem bizonyult oly tehetetlennek, mint a büszkeségtől dagadó
oligarchiák – teszem azt a lengyel vagy a velencei. Az ellenségeit villámgyorsan szétzúzó
hadseregek pedig vallásos hadseregek voltak – például a muzulmán vagy a puritán hadsereg. A
vallásos hadsereg, természetéből fakadóan, olyan alakulatként határozható meg, amelyben
mindenkit arra oktatnak, hogy ne fölmagasztalja, hanem megalázza önmagát. Számos mai angol
úgy beszél magáról, mintha a rendíthetetlen puritán apák leszármazottja volna. Az igazság az,
hogy megfutnának egy tehén elől. Ha megkérdeznénk egy puritán ősatyát, mondjuk Bunyant,
vajon rendíthetetlen volt-e, könnyek között azt válaszolná, hogy gyenge volt, mint egy nádszál. És
épp ezért lett volna képes elviselni megannyi kínzatást. S miközben az alázat erénye eléggé
gyakorlatias ahhoz, hogy csatákat nyerjen, mindenkor eléggé paradoxikus ahhoz, hogy a pedáns
elméket zavarba hozza. E tekintetben egy tőről fakad a szeretet erényével. Minden nagylelkű
ember elismeri, hogy a szeretetnek egyetlen bűnt kell megbocsátania: a megbocsáthatatlant. S
minden nagylelkű ember éppúgy elismeri, hogy a büszkeségnek egyetlen fajtája van, amely
tökéletesen kárhozatos: annak az embernek büszkesége, akinek van mire büszkének lenni. Nem
túlzás, ha azt mondjuk: az a büszkeség nem rontja meg a jellemet, mely abban büszkélkedik, ami
nem sugároz érdemet a személyre. Épp ezért nincs abban veszedelem, ha valaki a hazájára
büszke, s viszonylag kevés veszedelem rejlik abban, ha távoli őseivel büszkélkedik. Nagyobb
veszélyt rejt számára, ha a pénzére büszke, mert ez esetben valamivel több oka van arra, hogy
büszke legyen. Még nagyobb veszélyt rejt, ha azzal büszkélkedik, ami nemesebb a pénznél – ha
eszével büszkélkedik! És mindenek között a legveszélyesebb, ha amiatt becsüli önmagát, ami a
világon a legbecsesebb: a jóság miatt. Az ember, aki arra büszke, ami számára valóban tiszteletre

55
méltó, nem más, mint farizeus, s maga Krisztus sem tartózkodott attól, hogy e farizeusra
lesújtson.
Mr. Lowes Dickinsonnal s a pogány eszmény felújítóival szemben támasztott ellenvetésem
mármost a következő. Vádolom őket azért, mert figyelmen kívül hagyják az embernek az erkölcsi
világban tett kétségbevonhatatlan fölfedezéseit – fölfedezéseket, melyek oly
kétségbevonhatatlanok, mint mondjuk a vérkeringés fölfedezése. Nem térhetünk vissza az
értelem és a józanság ideáljához. Mert az emberiség fölfedezte, hogy az értelem nem vezet
józanságra. Nem tudom, miféle szellemi baleset következtében társítják a modern szerzők oly
konokul a haladás eszméjét a független gondolkodás eszméjével. A haladás ugyanis nyilvánvaló
antitézise a független gondolkodásnak. A független, vagyis individuális gondolkodás jegyében
minden halandó a végéről indul, és minden valószínűség szerint nem jut előbbre, mint ameddig
az apja jutott. Ám, ha csakugyan létezik valamiféle haladás, annak mindenekelőtt is azt kell
jelentenie, hogy gondosan tanulmányozzuk és föltételezzük a múlt egészét. Egyetlen valóságos
értelemben vádolom Mr. Lowes Dickinsont és reakciós iskoláját. Ha kedvére való, ám hagyja csak
figyelmen kívül e hatalmas történelmi misztériumokat – a szeretet, a lovagiasság és a hit
misztériumát. Ha kedvére való, csak hagyja nyugodtan figyelmen kívül az ekét és a nyomdagépet.
Ám ha felélesztjük és követjük az önkiteljesítés szimpla és racionális pogány ideálját – ott
végezzük, ahol a pogányság végezte. Nem arra gondolok, hogy rombolással végezzük. Úgy
gondolom, hogy a Kereszténységhez jutunk.

56
 XIII. KELTÁK ÉS KELTOFILEK
A TUDOMÁNYNAK a modern világban sokféle haszna van; legfőbb haszna
mindenesetre abban áll, hogy hosszú szavakról gondoskodik a gazdagok botlásait elleplezendő. A
„kleptománia” szó az egyik vulgáris példája annak, hogy mire is gondolok. Egyenértékű a furcsa
teóriával, mellyel lépten-nyomon előhozakodnak, valahányszor egy vagyonos és illusztris
személyiség csávába kerül. E nézet szerint a leleplezés nagyobb büntetés a gazdagnak, mint a
szegénynek. Ennek természetesen épp a fordítottja igaz. A leleplezés nagyobb büntetés a
szegénynek, mint a gazdagnak. Mennél gazdagabb valaki, annál könnyebben sikerül neki
meglógnia. Mennél gazdagabb valaki, annál könnyebben lehet népszerű és köztiszteletben álló a
Kannibál Szigeteken. Viszont mennél szegényebb valaki, annál valószínűbb, hogy egész múltjával
kell tanúskodnia, ha hajlékot akar szerezni akár egyetlen éjszakára. A becsület luxus az
arisztokratáknak, ám nélkülözhetetlenül szükséges a szállodai portások számára. Ez persze
mellékes dolog, de példázza azon általános nézetemet, hogy tudniillik mennyi találékonyságot
pazarolnak a modern világban arra, hogy védelmet eszeljenek ki a hatalmasok védhetetlen
viselkedésére. Mint föntebb már említettem, az ilyesfajta védelem rendszerint abban nyilvánul
meg, hogy a természettudományra hivatkozik. A gazdagok és ostobák védelmére siető
tudományos vagy áltudományos teóriák közül egyik sem oly egyedülálló, mint az egyedülállóan
kiagyalt fajelmélet.
Midőn egy gazdag nemzet, mint amilyen az angol, fölfedezi a kétségbevonhatatlan tényt,
hogy képes bolondot csinálni egy szegényebb nemzet kormányából, mint amilyen az íré – a
meglepődéstől sújtottan megáll egy pillanatra, s aztán keltákról és teutonokról kezd szónokolni.
Ha jól értem, e teória szerint az írek kelták, az angolok pedig teutonok. Nem kísértem lázas
figyelemmel a néprajzi vitát, de az általam legutóbb olvasott tudományos következtetés
summázata arra hajlik, hogy az angolok jobbára kelták, az írek meg jobbára teutonok. Viszont
nem akad eleven ember a földgolyón – mégha éppen csak pislákol benne a valódi tudományos
érzék –, akinek valaha is eszébe ötlene, hogy a „kelta” vagy „teuton” terminust bármilyen pozitív
vagy hasznos értelemben az írekre vagy az angolokra alkalmazza.
Az ilyesfajta dolgot meg kell hagyni azoknak, akik az angolszász fajról beszélnek s a
kifejezést kiterjesztik Amerikára. Hogy az angolok és szászok véréből (bárkik voltak is) mennyi
maradt a mi britekből, rómaiakból, németekből, dánokból, norvégokból és picardokból
összekeveredett állományunkban – olyan kérdés, mely csak a megszállott archeológust érdekli. S
hogy e felhígult vérből mennyi maradhat meg Amerika üvöltő örvényében, melybe szüntelenül
belezuhog a svédek, zsidók, németek, írek és olaszok vízesése – olyan kérdés, mely nem
érdekelhet mást, csakis a különcöt. Az angol vezető osztály bölcsebben tette volna, ha más
istenséghez folyamodik. Mert a többi istenség, jóllehet gyönge és ellenséges, legalább azzal
dicsekedhet, hogy állandó. A tudomány viszont azzal dicsekszik, hogy örök áramlásban van; azzal
dicsekszik, hogy oly állhatatlan, mint a víz.
Anglia és az angol vezető osztály a fajelmélet abszurd istenségéhez nem is folyamodott
mindaddig, amíg – egy pillanatra – olybá nem tűnt, hogy nincsen más isten, akihez
folyamodhatnék. Az angol történelem minden igazán nagyszerű alakja arcába ásított vagy nevetett
volna annak az illetőnek, aki az angolszászokról kezdett volna előtte prédikálni. Mégcsak nem is
gondolok rá szívesen, mit mondottak volna, ha azt tapasztalják, hogy valaki felcseréli a nemzet
eszményét a faj eszményével. Igazán nem szívesen lettem volna Nelson egyik tisztjének helyében,
aki a trafalgári csata előestéjén fölfedezte, hogy francia vér csörgedezik az ereiben. Igazán nem
szívesen lettem volna ama norfolki vagy suffolki úriember helyében, akinek meg kellett volna
világítania Blake admirális előtt, milyen bizonyítható származástani kötelékek által kapcsoltatik
visszavonhatatlanul a hollandokhoz. A dolog lényege nagyon egyszerű. A nemzet mint olyan:

57
létezik, és az égvilágon semmi köze a fajhoz. A nemzet olyasmi, mint egy templom vagy egy titkos
társaság; az emberi lélek és az emberi akarat terméke – szellemi produktum. A modern világban
pedig vannak emberek, akik inkább bármit elgondolnak, bármit megcselekednek, mintsem
elismerjék, hogy létezne bármi is, ami a szellem alkotása.
A modern világgal szembeállítva, a nemzet tisztán szellemi alkotás. Volt úgy, hogy a
függetlenség kebelén született, mint Skócia. Volt úgy, hogy a függőség és alávetettség kebelén,
mint Írország. Olykor valami kiterjedt dolog, mely sok-sok apró részből állt össze egésszé, mint
Olaszország. Olykor kicsiny dolog, és valami nagyobból szakadt ki, mint Lengyelország. Ám
tartalma minden egyes esetben tisztán szellemi, vagy ha úgy tetszik, tisztán lélektani. A nemzet: az
a pillanat, midőn öt ember egy hatodik emberré válik. Bizonyára mindenki tudja ezt, – akinek
valaha is vissza kellett szorítania valamiféle inváziót. Mr. Timothy Healy, aki a legmélyebb
intellektus a jelenlegi alsóházban, a nemzet lényegét tökéletesen megfogalmazta, midőn
egyszerűen olyasvalaminek nevezte, amiért az emberek meg tudnak halni. Találó szavaival ekként
válaszolt vissza Lord Hugh Cecilnek: „Senki sem fog meghalni, még ön sem, nemes lord, a
greenwichi délkörért.” És ez nem más, mint hódoló tiszteletadás a nemzet pszichológiai
természete előtt. Hiábavalóság megkérdeznünk, miért nem tartozik Greenwich egy bizonyos
szellemi egységhez, miként hajdanán Athén és Spárta tartozott. Olyan ez, mintha azt kérdenők,
miért egy bizonyos asszonyba szeretünk bele, és nem egy másikba.
A külső körülményektől, fajtól vagy bárminemű fizikai jelenségtől független szellemi
koherenciának legfigyelemreméltóbb példája: Írország. Róma meghódította a nemzeteket,
Írország azonban a fajokat hódította meg. A normannok odamentek, és írek lettek belőlük;
odamentek a skótok, odamentek a spanyolok, és valamennyien írekké lettek; odamentek
Cromwell zordon katonái, de ír lett belőlük is. Írország, amely még politikailag sem létezett,
erősebbé vált, mint mindazok a fajok, melyek tudományosan léteztek. A legtisztább germán vér, a
legtisztább normann vér és a szenvedélyes skót hazafi legtisztább vére sem bizonyult oly
csábítónak, mint egy nemzet, melynek még zászlaja sincs. Az el nem ismert, az elnyomott
Írország könnyedén magába olvasztotta a fajokat, hisz az efféle csekélységek könnyedén
beolvaszthatók. Könnyedén megszabadult a természettudománytól, mert könnyű megszabadulni
az efféle babonáktól. Gyengeségében a nemzet erősebb volt, mint a néprajz a maga erejében. Öt
diadalmas fajt olvasztott be és győzött le – egy legyőzött nemzet.
Mivel ebben mutatkozik meg Írország valódi és különös dicsősége, lehetetlen
türelmetlenség nélkül végighallgatni, amikor modern szimpatizánsai makacsul – és hozzá mily
gyakran – keltákról és kelticizmusról kezdenek beszélni. Végtére is, kik voltak a kelták? Ne
válaszoljon erre senki! És kicsodák az írek? E kérdéssel szemben senki sem lehet közömbös, nem
színlelheti, hogy mitse tud! Mr. W. B. Yeats, korunk ír géniusza, csodálatra méltó éleselméjűséget
tanúsít, midőn végül is félredobja a kelta fajra alapozó érvelést. Ámde ő sem kerülheti el teljesen –
követői pedig még kevésbé – az általános ellenvetést, mely magára a keltákkal való érvelésre
vonatkozik. Ebben az érvelésben az a célzatosság, hogy a íreket és a keltákat a modern világ
különös és elszigetelt fajaiként akarja bemutatni, melyek elmerülnek a homályos legendákban és a
meddő álmodozásban. Ez az érvelés arra törekszik, hogy az íreket különcökként tárja szemünk
elé, mert azok tündéreket látnak. Arra törekszik, hogy az íreket rejtélyesnek és barbárnak láttassa,
amiért ősi dalokat énekelnek és különös táncaik vannak. Ez azonban tökéletes tévhit, valójában az
ellenkezője igaz. Az angolok azok, akik különcök, mert nem látják a tündéreket. Kensington lakói
azok, akik rejtélyesek és barbárok, mert nem énekelnek ősi dalokat, és nincsenek különös táncaik.
Ebben a vonatkozásban az ír nép egy cseppet sem különc, egy cseppet sem kelta, a szó elterjedt
és népszerű értelmében. Ebben a vonatkozásban az ír nép egyszerűen közönséges és józan
nemzet, mint annyi más; éli a közönséges és józan nemzetek életét, azon nemzetekét, akiket még
nem járt át a füst, akiket nem igáztak még le az uzsorások, s akiket nem rontott meg a gazdagság
és a tudomány. Nincs abban semmi keltaság, hogy egy népnek legendái vannak. Mert ez
egyszerűen emberi dolog. A németeknek, akik (úgy gondolom) teutonok, sokszáz legendájuk van
mindenfelé, ahol történetesen úgy adódik, hogy a németek emberiek. Nincs abban semmi

58
keltaság, ha egy nép szereti a költészetet; az angolok alighanem jobban szerették a költészetet, míg
rájuk nem vetődött a gyárkémény és a cilinder árnyéka. Nem Írország az, amely őrült és
misztikus; Manchester az, amely őrült és misztikus és valószínűtlen, s amely vad kivétel az emberi
dolgok körében. Írországnak semmi szüksége arra, hogy eljátssza a fajok tudományának együgyű
játékát; Írországnak nem kell színlelnie, hogy rejtélyes látnokok népe. Látomások dolgában
Írország több, mint közönséges nemzet. Írország: a nemzetek modellje.

59
 XIV. BIZONYOS MODERN ÍRÓKRÓL
ÉS A CSALÁD INTÉZMÉNYÉRŐL

AZ EMBER méltán gondolhatja, hogy a család alapvető emberi intézmény. Bárki

elismerheti, hogy legkisebb sejtje és centrális egysége minden eddigi társadalomnak, kivéve a
spártaihoz hasonló társadalmakat, melyek a „hatékonyság”-ért lelkesedtek, s épp ezért
elpusztultak, és nem is hagytak semmiféle nyomot maguk után. Bármilyen hatalmas forradalmat
hozott is a Kereszténység, ezt az ősi és barbár szentséget nem változtatta meg, csak egyszerűen
megfordította. Nem tagadta meg az apa, anya, gyermek hármasságot, csak egyszerűen visszafelé
olvasta, eképpen: gyermek, anya, apa. Ezt azután nem családnak nevezte, hanem Szent Családnak,
mert számos dolog megszentelhető azáltal, ha feje tetejéről a talpára fordítjuk. Dekadens korunk
egynéhány bölcse azonban komoly támadást intéz a család ellen. Támadói, úgy gondolom,
tévednek. Védelmezői pedig rosszul védelmezik. A család védelmére általában azt szokták
fölhozni, hogy az élet zaklatottsága és bizonytalansága közepette a család jelenti a békét, a
nyugalmat, az egységet. Lehetséges azonban egy másfajta, s az én szememben hitelesebb védelem,
mely abban áll, hogy a család nem jelenti a békét, a nyugalmat és az egységet.
Nem divatos manapság a kis közösségek előnyeiről beszélni. Azt mondogatják nekünk,
hogy nagy birodalmakért és nagy eszmékért kell lelkesednünk. A kis államnak, városnak vagy
falunak van azonban egy bizonyos előnye, melyet csak az nem vesz észre, aki szándékos vakságra
kárhoztatta önmagát. Az ember, aki kis közösségben él, nagyobb világot tudhat maga körül.
Sokkal tisztábban látja, mily vadul különböznek egymástól az emberek, mennyire hajthatatlanul
járják a maguk útját. Az ok nyilvánvaló. Egy nagy közösségben mi magunk választhatjuk meg
társainkat. Egy kis közösségben viszont társaink eleve adottak. Ebből adódik, hogy a csoportok
minden extenzív és magasan fejlett civilizációban olyas valaminek alapján jönnek létre, amit
rokonszenvnek nevezünk, és e csoportok százszor inkább elrekesztik előlünk a világot, mint egy
kolostor. A klán nem szűkíti be a világot; ami valóban beszűkíti: az a klikk. A klán tagjai együtt
élnek, mert egyforma lebernyeget viselnek, vagy egyazon szent tehéntől származnak; ám
lelkükben, a dolgok isteni szerencséje folytán, mindenkor több szín ragyog, mint bármiféle
lebernyegen. A klikk tagjai viszont azért élnek együtt, mert lelkük egyforma; korlátoltságuk a
szellemi koherencia elégtelenségéből és az önelégültségből származik: olyan fajta korlátoltság,
mely a poklokat lakja. A nagy társadalom azért jön létre, hogy klikkeket alkosson. A nagy
társadalom: táptalaj a korlátoltság számára. Gépezet, mely azzal a céllal működik, hogy a
magányos és mimóza egyént megóvja a keserű és üdvös emberi kompromisszumoktól. Azért jön
létre, hogy a szó szoros értelmében megakadályozza, hogy az ember keresztény ismeretekhez
jusson.
Ugyanilyen modern változásnak lehetünk tanúi annak a valaminek a területén, amit klubnak
nevezünk. Amikor London még kisebb volt, és részeit jobban áthatotta a lokálpatriotizmus, a
klub olyan volt, mint amilyen még manapság is a falvakban, szóval épp az ellentéte volt annak,
mint amilyen mostanság a nagyvárosokban. Régen a klubot azért becsülték, mert olyan hely volt,
ahol az ember kiélhette társas hajlamát. Most viszont azért becsülik, mert olyan helyet biztosít,
ahol az ember kedvére elzárkózhat a társaságtól. Mennél kiterjedtebbé és kifinomultabbá lesz
civilizációnk, annál fokozottabb mértékben szűnik meg a klub olyan helynek lenni, ahol az ember
zajos vitába bocsátkozhat, hisz ehelyett a klub egyre inkább olyan hellyé válik, ahol (milyen
fantasztikus!) nyugodtan elfogyaszthat egy bordaszeletet. Manapság a klub célja az, hogy
kényelmet biztosítson az ember számára. Igen ám, de ha az embernek kényelmet biztosítunk,
akkor éppen hogy nem a társas életnek nevezett valamit bátorítjuk, hanem annak ellenkezőjét. A
társas lét, mint minden jó dolog, tele van kényelmetlenséggel, veszélyekkel és lemondással. A klub

60
a legalantasabb kombinációt kezdi életre hozni: a gyönyörben duskáló remetét, vagyis azt az
embert, aki Lucullus telhetetlenségét Oszlopos Szent Simeon magányosságával kombinálja.
Ha egy reggelen arra ébrednénk, hogy a hóesés miatt nem mozdulhatunk ki utcánkból, egy
villanás alatt sokkal tágasabb világban találnánk magunkat, mint amilyet valaha is ismertünk. A
tipikus modern ember minden erőfeszítése arra irányul, hogy elmeneküljön az utcából, amelyben
lakik. Először is fölfedezi a modern higiéniát, és Margate-be költözik. Aztán fölfedezi a modern
imperializmust, és elmegy Timbuktuba. Bejárja a föld fantasztikus vidékeit. Úgy tesz, mintha
tigrisekre lövöldözne. Úgy tesz, mintha tevén lovagolna. S a dolog lényege még mindig az, hogy
az utcából menekül, ahol megszületett, és e menekülés indokául mindenkor kész előhozni a maga
magyarázatát. Azt mondja, hogy utcájából azért menekül, mert az unalmas. Hazudik. Valójában
azért menekül el az utcájából, mert az nagyonis izgalmas. Izgalmas, mert sokat követel; sokat
pedig azért követel, mert élő és nem halott. Nyugodtan meglátogathatja Velencét, mert a
velenceiek az ő szemében: csupán velenceiek, azok viszont, akik saját utcájában élnek: emberek.
Nyugodtan megbámulhatja a kínaiakat, mert az ő szemében a kínaiak csak megbámulandó passzív
dolgok; ám ha átbámul a szomszéd kerítésén, és megpillant egy idős hölgyet, az nyomban aktívvá
válik. Egyszóval: kényszert érez, hogy elmeneküljön egy társadalomból, amely túlságosan is
ösztönző, s amely vele egyenrangú emberekből tevődik össze – szabad és csökönyös
személyiségekből, akik tudatosan különbözni akarnak tőle. A brixtoni utca túlságosan is ragyogó
és ellenállhatatlan. Emberünknek tigrisek, keselyűk, tevék és krokodilok között kell lecsillapítania,
megnyugtatnia önmagát. Ezek a kreatúrák valóban nagyon különböznek tőle. Ám formájukat,
színüket vagy szokásaikat nem fogják egy mindent eldöntő szellemi viadalban összemérni az
övéivel. Nem keresik az alkalmat, hogy lerombolják az ő elveit, és helyette a magukéit
bizonygassák. A külvárosi utca furcsa szörnyetegei azok, akik ezt csakugyan megteszik. A teve
nem fog csúfondárosan mosolyogni, ha észreveszi, hogy Mr. Robinsonnak nincsen púpja. Az
ötös szám alatt lakó művelt úriember viszont igenis kárörvendően vigyorog azon, hogy Mr.
Robinson házán nincs gipszburkolat. A keselyű nem gurul a nevetéstől, ha látja, hogy az ember
nem tud repülni. De a 9-es szám alatt lakó őrnagy igenis dőlni fog a nevetéstől, ha megtudja, hogy
a szomszéd nem dohányzik. Szomszédainknak általában azt szoktuk felpanaszolni, hogy – miként
a szólás járja – nem a maguk háza előtt söpörnek. Valójában persze nem azt gondoljuk, hogy a
maguk háza előtt nem söpörnek. Ha ugyanis szomszédaink nem söpörnének a maguk háza előtt,
akkor rövid úton fölmondanánk nekik, és máris nem lennének a szomszédaink. Amikor azt
mondjuk, hogy nem a maguk háza előtt söpörnek, igazában valami mélyebb természetű kifogás
jár az eszünkben. Nem azért nem kedveljük őket, mert nincs bennük elegendő erő és energia,
hogy magukkal törődjenek. Azért nem kedveljük őket, mert akkora erő és energia szorult beléjük,
hogy képesek még velünk is törődni. Egyszóval: nem szűk horizontjuk rémiszt el bennünket,
hanem felséges törekvésük, hogy horizontjukat kiszélesítsék. Minden átlagos emberitől való
idegenkedés lényege ebben rejlik. Nem az emberek erélytelenségétől idegenkedünk (miként
színleljük azt), hanem éppen az erejüktől. A mizantrópok úgy tesznek, mintha az embereket
gyengeségük miatt vetnék meg. Ám az igazság az, hogy energiájuk miatt gyűlölik őket.
A közönséges emberek brutális elevenségétől és brutális sokféleségétől való irtózás,
természetesen, ésszerű és megbocsátható mindaddig, amíg nem jut el a felsőbbrendűség valaminő
bebeszélt érzetéig. Midőn azonban arisztokráciának, esztétizmusnak vagy a burzsoáziával
szembeni felsőbbrendűségnek nevezi magát, ki kell mutatnunk a benne rejlő gyengeséget. A
finnyásság a legmegbocsáthatóbb bűn, de a legmegbocsáthatatlanabb erény. Nietzsche, aki
legjelesebb képviselője ennek a kérkedő és makacs finnyásságnak, valahol leírja – tisztán irodalmi
szempontból tekintve nagyszerűen – micsoda megvetés és undor fogja el a közönséges emberek
láttán, akiknek közönséges az arca, közönséges a hangja és közönséges a lelke. Ez a magatartás,
mint mondottam, majdnem gyönyörű, ha pátoszát tekintem. Nietzsche arisztokratizmusában
benne van mindaz a szentség, mely a gyengék sajátja. Midőn megérezteti velünk, mennyire nem
tudja elviselni maga körül a megszámlálhatatlan arcot, az örökös lármát, a tömeg mindenüvé
behatoló jelenlétét, bárki rokonszenvet érezhet iránta, aki volt már valaha tengeribeteg egy

61
gőzhajón vagy halálosan kimerült egy zsúfolt omnibuszon. Mindenki gyűlölte már az emberiséget,
mikor az kevéssé mutatkozott emberinek. Mindenki szemében volt már az emberiség világot
eltakaró köd, mindenki érezte már orrlyukaiban fojtogató szagát. Ám amidőn Nietzsche, akinek
nincs humora, sem pedig képzelőereje, azt kéri tőlünk: higgyük el, hogy az ő arisztokratizmusa az
izmok erején és az akarat erején alapul – akkor meg kell mondanunk az igazat. Nietzsche
arisztokratizmusa: a gyenge idegek arisztokratizmusa.
Mi választjuk meg barátainkat, mi választjuk meg ellenségeinket, ám Isten választja ki
nekünk a legközelebbi szomszédot. Ezért jön elénk a természet rémisztő vértezetében; különös,
mint a csillagok, kiszámíthatatlan és közönyös, mint az eső. Ő az Ember, minden állatok közül a
legborzalmasabb. Mélységes bölcsesség mutatkozott meg abban, hogy a legősibb vallások és a
legrégibb szentirási nyelv nem az emberiség iránti kötelességünkről beszéltek, hanem arról, hogy
milyen kötelességeink vannak szomszédainkkal szemben. Az emberiség iránti kötelesség gyakran
öltheti egy olyan tevékenység formáját, melyet mi magunk választunk, és még gyönyört is okoz
nekünk. A kötelesség lehet hobbi is, sőt akár kicsapongás. Lehet, hogy azért dolgozunk az East
End-en, mert kiváltképp alkalmasak vagyunk rá, hogy az East End-en dolgozzunk, vagy azt
gondoljuk, hogy alkalmasak vagyunk; lehetséges, hogy azért harcolunk a nemzetközi béke ügyéért,
mert szeretjük a harcot. Lehetséges, hogy a legcsodálatosabb mártíromság vagy a
legvisszataszítóbb tapasztalat: egyfajta választás és ízlés eredménye. Talán olyannak alkottak
bennünket, hogy különösen vonzódunk az őrülethez, vagy kiváltképp érdekel bennünket a lepra.
Lehet, hogy a négereket azért szeretjük, mert feketék, vagy a német szocialistákat azért, mert
pedánsok. Ám szomszédunkat azért kell szeretnünk, mert itt van – s ez százszor riasztóbb ok egy
százszor komolyabb tevékenység számára. Az emberiség mintapéldánya ő, aki ez idő szerint
nekünk adatott. Éppen azért, mert bárki lehetne – ő a mindenki. Szimbólum, mert véletlen.
Kétségtelen, hogy szűkebb környezetükből az emberek olyan helyekre menekülnek,
amelyek sivárak. Ez azonban eléggé természetes; ugyanis nem a haláltól, hanem az élettől
menekülnek. Ez az elv körkörösen érvényes az egész emberi társadalomra. Teljesen ésszerű, hogy
az emberi típusok sokféleségét kutatjuk, egészen addig a pontig, míg valóban újabb és újabb
típusokat keresünk s nem magát az emberi sokféleséget. Ha egy brit diplomata kiváncsi a japán
tábornokokra, tökéletesen helyénvaló, hogy keresi azok társaságát. De ha csak arra kiváncsi, hogy
milyenek lehetnek azok az emberek, akik mások, mint ő, akkor jobb lett volna, ha otthon marad,
és elbeszélget vallási kérdésekről a szobalánnyal. Teljesen ésszerű dolog, ha egy vidéki zseni azért
jön Londonba, hogy meghódítsa, feltéve, hogy valóban Londont akarja meghódítani. Ám ha az áll
szándékában, hogy meghódítson valamit, ami lényegét tekintve és jelképszerűen ellenséges és
ugyanakkor erős, akkor sokkal jobban tette volna, ha otthon marad a fenekén, és összecivakodik a
plébánossal. A külvárosi utca emberének teljesen igaza van, ha Ramsgate-be megy, magának
Ramsgate-nek kedvéért, bár ezt még elképzelni is nehéz. Ám ha, úgymond, „egy kis változatosság
kedvéért” megy oda, akkor regényesebb, sőt melodramatikusabb változásban lett volna része, ha
átugrott volna a kerítésen a szomszéd kertjébe. A következmények, bizonyos értelemben,
százszor üdvösebbek lettek volna, mint a higiénia, melyet Ramsgate nyújthat.
Mármost, miként ez az elv érvényes a birodalomra, a birodalmon belüli nemzetre, a
nemzeten belüli városra s a városon belüli utcára, szintúgy érvényes az utcán belüli otthonra. A
család intézménye pontosan ugyanazon okból ajánlatos, mint a nemzet és a város intézménye. Jó
az embernek családban élni, éspedig ugyanazon okból, mint ahogy jó dolog ostromlottnak lennie
egy városban. Jó az embernek családban élni, mégpedig ugyanabban az értelemben, mint ahogy
gyönyörűséges és pompás dolog a hótorlaszok miatt megrekedni az utcán. Mindez rádöbbenti az
embert, hogy az élet nem valami külső dolog, hanem belső. Mindenekelőtt pedig megerősíti a
tényt, hogy az élet, ha igazán serkentő és elbűvölő, akkor olyasvalami, ami – természetéből
következően – velünk dacolva létezik. A modern szerzők, akik több-kevesebb nyíltsággal azt
mondogatják nekünk, hogy a család rossz intézmény, egyszersmind szertekiáltják – csípősen,
keserűen és patetikusan –, hogy a család nem mindig kellemes dolog. A család természetesen jó
intézmény, s pontosan azért, mert nem kellemes. Épp azért üdvös, mert megannyi divergenciának

62
és változatnak ad helyet. A szentimentalisták szavával élve, egy kicsiny királysághoz hasonló; s
mint a legtöbb kicsiny királyság, rendszerint olyan állapotban van, ami már az anarchiára
emlékeztet. Mivel George bátyánkat nem érdeklik a mi vallással kapcsolatos nehézségeink, mert
neki a Trocadero Éttermen jár az esze, pontosan ebből adódik, hogy a családban van valami a
nemzetközösség áldásos természetéből. Mivel Henry nagybácsi nem helyesli Sarah nővérünk
színésznői ambícióit, pontosan ebből adódik, hogy a család olyan, mint az emberiség. A család
ellen okkal vagy ok nélkül fellázadó férfiak és nők egyszerűen fellázadnak – okkal vagy ok nélkül
– az emberiség ellen. Elizabeth néni szeszélyes, mint az emberiség. Papa ingerlékeny, mint az
emberiség. Öcsénk csintalan, mint az emberiség. Nagypapa ostoba, mint a világ, olyan vén, mint
maga a világ.
Azok, akik mindenből ki akarnak lépni (akár igazuk van akár nincs), egy nyilvánvalóan
szűkebb világba akarnak belépni. Elriasztja és megrettenti őket a család sokfélesége és nagysága.
Sarah olyan világot óhajt, amelyben szüntelenül műkedvelő színielőadásokat tartanak; George
világegyetemnek akarja gondolni a Trocaderót. Egy percig sem állítom, hogy e szűkebb világba
való menekülés nem lehet helyénvaló az egyén számára, s ugyanez a véleményem arról is, ha
valaki kolostorba vonul. Azt azonban állítom: minden olyas dolog rossz és mesterkélt, ami azzal a
különös illúzióval kápráztatja el az embereket, hogy a sajátjukénál tágasabb és gazdagabb világba
lépnek. Ha az ember meg akarja tudni, vajon képes-e szembenézni a hétköznapi emberiséggel,
legjobban teszi, ha aláereszkedik egy találomra kiválasztott házkéményben, és megpróbál
boldogulni – amennyire csak lehetséges – az odabent lakó emberekkel. Pontosan ezt cselekedtük
azon a napon, amidőn megszülettünk.
Íme, a család fenséges és különös románca. Romantikus, mert kockázatos. Romantikus,
mert valóban mindaz, aminek ellenségei titulálják. Romantikus, mert önkényes. Romantikus, mert
van. Míg az ember egy racionálisan kiválasztott csoporthoz tartozik, addig furcsa és szektás
atmoszféra veszi körül. Csak amidőn irracionálisan választ, akkor vannak körülötte emberek.
Életében ekkor kezd kibontakozni a kaland. A kaland ugyanis, természeténél fogva, olyasvalami,
ami elérkezik hozzánk. Olyasvalami, ami választ bennünket, és nem mi választjuk őt. A szerelmet
páratlan kalandnak, páratlan romantikus véletlennek tartják. Amennyiben létezik benne valami a
rajtunk kívüli világból, az állítás nagyon is igaz. A szerelem megragad, átformál és meggyötör
bennünket. Elviselhetetlen szépségével összetöri szívünket, mint ahogy összetöri a muzsika
elviselhetetlen szépsége. Ám ha valami érdekünk fűződik hozzá, ha bizonyos értelemben
készülünk a szerelemre, és bizonyos értelemben akarattal bele is vetjük magunkat, ha bizonyos
mértékig választunk, sőt bizonyos mértékig mérlegelünk is – akkor a szerelem nem igazán
romantikus, és nincs benne semmi a kaland természetéből. Ezzel a mértékkel mérve nem a
szerelem a legpáratlanabb kaland. A legpáratlanabb kaland az, hogy megszülettünk. Váratlanul
belesétáltunk egy gyönyörű és megdöbbentő csapdába. Ott azután olyasmit látunk, amiről nem is
álmodtunk azelőtt. Apánk és anyánk lesben áll, és úgy vetik ránk magukat, mint a bokor mögül
kirohanó banditák. Nagybácsink csodás meglepetés. Nagynénink, az ismert gyönyörű szólással
élve, olyan, mint a derült égből lecsapó villám. Midőn, születésünk által, a családba érkezünk,
belépünk a világba, mely kiszámíthatatlan, melynek megvannak a maga különös törvényei;
belépünk egy világba, amely meglenne nélkülünk is, belépünk egy világba, amelyet nem mi
alkottunk. Más szavakkal, midőn belépünk a családba – tündérmesébe érkezünk.
Úgy kell ragaszkodnunk a családhoz, mintha egy fantasztikus mese tündértájához
ragaszkodnánk. A románc a legmélyebb dolog az életben; a románc mélyebb, mint a valóság.
Mert még ha be is bizonyosodnék, hogy a valóság csalóka, akkor sem bizonyulna lényegtelennek
és hatástalannak. Még ha a tények hamisak is, azért nagyon különösek. S az életnek ez a
furcsasága, az elénk bukkanó dolgokban rejlő eme váratlan, sőt perverz sajátosság kiolthatatlanul
érdekes marad. Lehet, hogy az általunk irányítható körülmények megszelídülnek vagy sötét
holnapot ígérnek; ám „a körülmények, amelyek nem tőlünk függenek” megőrzik isteni lényegüket
mindazok számára, akik – mint Mr. Micawber – képesek azokat segítségül hívni, és általuk
megújulni. Az emberek nem értik, miért van az, hogy a legnépszerűbb irodalmi forma a regény,

63
miért van az, hogy többen olvasnak regényt, mint tudományos vagy metafizikai írást. Az ok
nagyon egyszerű: ugyanis pusztán arról van szó, hogy a regény igazabb, mint a többi. Az élet néha
törvényszerűen olyannak mutatkozik, mint egy tudományos munka. Néha olyannak mutatkozik –
még nagyobb törvényszerűséggel –, mint egy metafizikai levezetés. Ámde mindenkor olyan, mint
egy regény. Megeshetik, hogy életünk már nem ujjongó dal többé; sőt megeshetik, hogy már nem
is gyönyörű sirám. Lehet, hogy életünk nem valami fölfogható igazság, s nem is valami
fölismerhető tévedés. Ám életünk mindennek ellenére és akkor is: történet. Minden alkonyat
lángoló betűkkel írja az égre: „folytatása következik”. Ha van bennünk elegendő értelem, el
tudunk végezni egy egzakt és filozófiai dedukciót, s bizonyosak is lehetünk afelől, hogy helyesen
végezzük el. Megfelelő agybeli képesség birtokában bármilyen tudományos felfedezéshez
eljuthatunk, s bizonyosak is lehetünk afelől, hogy dolgunkat tökéletesen végeztük el. Ám nincs az
a gigantikus értelem, amelynek birtokában úgy tudnánk befejezni akár a legegyszerűbb és
legostobább történetet, hogy bizonyosak lehetnénk afelől, hogy jól fejeztük be. Ez pedig azért
van, mert egy történet mögött nem pusztán az értelem áll, amely részben mechanikus, hanem az
akarat, amely lényegénél fogva isteni. A regényíró, ha éppen kedve szottyan rá, akasztófára is
juttathatja hősét az utolsó előtti fejezetben. Megteheti ugyanazon isteni szeszélyből, mely által ő
maga, a szerző is akasztófára kerülhet, s aztán le a pokolba, ha kedve tartja. Mármost ugyanez a
civilizáció – Európa lovagi civilizációja –, mely a 13. században a szabad akaratot bizonygatta, a
18. században létrehozta azt a valamit, amit „regény”-nek nevezünk. Midőn Aquinói Tamás az
ember szellemi szabadságát bizonygatta, egyszersmind megalkotta a kölcsönkönyvtárak
valamennyi ponyvaregényét.
Ám ahhoz, hogy az élet kalandregénnyé vagy románccá válhassék számunkra, szükséges,
hogy nagyobbik fele beleegyezésünktől függetlenül adassék. Ha az életet rendszernek akarjuk
látni, lehet, hogy kényelmetlenség sül ki belőle, ám hogy az életet drámának lássuk – az
elengedhetetlen. Kétségtelenül gyakran megesik, hogy a drámát valaki más írta, akit nem
kedvelünk valami túlságosan. Az viszont még kevésbé lenne kedvünkre való, ha a szerző
óránként kiállna a függöny elé, és ránk hárítaná a vesződséges feladatot, hogy eszeljük ki a
következő felvonást. Életünkben sok minden tőlünk függ: eléggé sok minden ahhoz, hogy hősévé
lehessünk egy regénynek. De ha minden tőlünk függne, akkor annyira hősök lennénk, hogy többé
nem létezhetne semmiféle regény. A gazdagok élete egyszerűen azért oly egyhangú és
eseménytelen, mert ők maguk választják meg az eseményeket. Unatkoznak, mert mindenhatók.
Nem élnek meg kalandokat, mert a kalandokat ők maguk csinálják. Az élet attól marad meg
romantikusnak, attól marad tele vad lehetőségekkel, hogy léteznek e hatalmas és szemmel látható
korlátok, melyek valamennyiünket arra késztetnek, hogy szembenézzünk a dolgokkal, melyeket
nem szeretünk és nem várunk. A dölyfös modern elmék hiába fecsegnek mindenféle kedvezőtlen
környezetről. Mert aki egy románc szereplője, az persze hogy kedvezőtlen környezetben él.
Világra születni annyi, mint kedvezőtlen környezetbe születni, azaz beleszületni egy románcba. Az
élet poézisét és változatosságát biztosító eme hatalmas korlátok s keretek közül a család a
legnyilvánvalóbb és a legfontosabb. A modern elmék azonban nem értik, mivel úgy képzelik,
hogy a románc olyan körülmények közepette tud kivirágozni, amit ők szabadságnak neveznek.
Azt gondolják, meglepő és romantikus dolog, ha egyetlen intésünkre lehull a Nap az égről. Ám a
Nappal kapcsolatban épp az a meglepő és romantikus, hogy nem hull le az égről. Minden alakban,
minden formában egy olyan világ után kutatnak, amelyben nincsenek korlátok – vagyis olyan világ
után, ahol nincsenek körvonalak, azaz olyan világ után, ahol nincsenek formák. Semmi sem olyan
hitvány, mint a határtalanság. Azt mondják, hogy oly erősek akarnak leni, mint a világegyetem, de
valójában azt akarják, hogy a világegyetem olyan gyönge legyen, mint ők maguk.

64
 XV. A MONDÉN VILÁG
ÉS REGÉNYIRODALMA

BIZONYOS értelemben úgy áll a dolog, hogy érdemesebb rossz irodalmat olvasni, mint jó
irodalmat. A jó irodalom egyetlen ember lelkét mutatja meg nekünk, a rossz irodalom viszont
sokakét. Egy jó regény a regényhősről mondja el nekünk az igazat, egy rossz regény azonban
magáról a szerzőről, sőt ennél is tovább megy: elmondja az igazat a regény olvasóiról. Eléggé
különös, hogy annál inkább feltárja az igazat, mennél cinikusabbak és erkölcstelenebbek
összekotyvasztójának indítékai. Mennél tisztességtelenebb egy könyv mint könyv, annál
tisztességesebb mint közösségi dokumentum. Az őszinte regény egyetlen ember együgyűségét
tárja elénk, míg az őszintétlen regény az egész emberiségét. Egy bizonyos ember pedáns
döntéseit, definiálható kiigazításait pergamentekercsek, törvénykönyvek és szent iratok
tartalmazzák, ám az emberiség alapvető hipotéziseit és elpusztíthatatlan képességeit a ponyvákban
és az olcsó regényekben kell keresnünk. Így azután eléggé általános, hogy napjainkban az igazán
kulturált ember a jó irodalomból semmit sem tanul, legfeljebb eljut odáig, hogy méltányolni képes
a jó irodalmat. Ám a rossz irodalomból megtanulhatja, miként kell birodalmakat kormányozni, s
áttekinteni az emberiség térképét.
Mármost a dolog úgy áll, hogy a gyenge irodalom erősnek, az erős irodalom gyengének
bizonyulhat, s erre igencsak érdekes példát lehet fölhozni. Arról az irodalomról van szó, melyet a
hozzávetőleges meghatározás kedvéért arisztokrata irodalomnak, vagy ha úgy tetszik, a
sznobizmus irodalmának nevezhetnénk. Ha olyan könyvekre vagyunk kiváncsiak, melyek valóban
hatásosan, érthetően, következetesen és őszintén írnak az arisztokráciáról, akkor nem a modern
filozófiai konzervativokat kell olvasnunk, még csak nem is Nietzschét, hanem a Bow Bells
kisregényeket. Bevallom, hogy Nietzschét illetően jóval több bennem a kétely. Nietzschében és a
Bow Bells kisregényekben persze fellelhető az alapvetően közös sajátosság, hiszen egyik is, másik is
a szálfatermetű, kackiás bajszú férfiút s a herkulesi testi erőt imádja, méghozzá meglehetősen
feminin és hiszterikus módon. Ám a Kisregények még ebben a vonatkozásban is megtartják
filozófiai fensőbbségüket, mert az erős embernek olyan erényeket tulajdonítanak, amelyekkel az
valóban rendelkezik; például megvan benne a lustaság, a kedvesség és a meggondolatlan
bőkezűség erénye, s irtózik attól, hogy a gyengét bántalmazza. Nietzsche erős embere azonban
megveti a gyengeséget, márpedig ez csakis a nyomorékokra jellemző. Mindenesetre nem a nagy
német filozófus másodlagos érdemeiről kívánok ehelyütt beszélni, hanem a Bow Bells kisregények
elsődleges érdemeiről. Úgy tűnik nekem, hogy a népszerű szentimentális regényecskékben
megrajzolt arisztokrata-kép mint permanens politikai és filozófiai útmutatás nagyon is kielégítő.
Lehet, hogy bizonyos részletek tekintetében pontatlan; például nem azzal a titulussal illet egy
baronetet, amint az szokás, vagy tévesen adja meg ama hegyszakadék szélességét, melyet a
baronetnek elegánsan kell átugornia; ám az arisztokrácia fő eszményeit és szándékait úgy
ábrázolja, amint azok megmutatkoznak a hétköznapokban. Az arisztokrácia legfőbb álma a
pompa és a hősiesség, s bár a Family Herald Supplement olykor eltorzítja vagy eltúlozza ezeket a
dolgokat, legalább nem kurtítja meg őket. Sohasem követi el azt a hibát, hogy túlságosan kicsire
venné a szakadék szélességét, vagy szükségtelenül felnagyítaná a baronet titulusát. E jó öreg
egészséges és megbízható sznobirodalomnak napjainkban fölébe nőtt egy más fajtájú sznob-
irodalom, amely nagyobb igényű, s az én szememben százszor kevesebb. Egyébként (ha ez számít
egyáltalán) irodalomnak sokkalta jobb irodalom. Mérhetetlenül silányabb viszont filozófiai,
erkölcsi és politikai tekintetben, mérhetetlenül hiteltelenebb az a kép, melyet az arisztokráciáról és
az emberiségről ad. Azokból a könyvekből, melyekről most szólni kivánok, megtudhatjuk: mit tud
kezdeni egy okos ember az arisztokrácia ideájával. A Family Herald Supplementhez hasonló

65
irodalomból viszont azt tudhatjuk meg, mire jut az arisztokrácia ideája egy olyan emberrel, aki
nem okos. S ha ezt megtudtuk: megismertük az angol történelmet.
Eme új arisztokratikus regény bizonyára fölkeltette mindazok figyelmét, akik az elmúlt
tizenöt évben a legjobb regényeket olvasgatták. A mondén világot épp ez az őszinte, állítólagos
irodalom képviseli a leghitelesebben, éspedig nemcsak hőseinek sikkes öltözéke, hanem szellemes
mondásai által. A rossz baronet, a jó baronet s a romantikus és félreértett, azaz rossznak vélt,
baronet figurájához ez az iskola odaállított egy olyan alakot, akiről korábban még csak nem is
álmodtunk – megalkotta a szórakoztató baronet figuráját. Az arisztokrata nem pusztán annyival
különb, hogy magasabb, erősebb és csinosabb, mint más közönséges halandó; ő különb azáltal is,
hogy szellemesebb. Ő a sudár férfiú, aki rövid epigrammákat mond. Számos kitűnő, s méltán
annak tartott, modern regényíró felelős azért, hogy táplálta a sznobizmus e leghitványabb fajtáját
– az intellektuális sznobizmust. A Dodo kiváló szerzője felelős azért, hogy bizonyos értelemben a
divatot mint divatot megalkotta. A Zöld szegfűben Mr. Hickens megerősítette azt a különös
elképzelést, miszerint az ifjú nemesek szépen beszélnek; bár az ő esetében mentségül szolgál,
hogy a dolgoknak van némi önéletrajzi alapja. Mrs. Cragie vétkesebb nála, bár (vagy éppen ezért)
az arisztokratikus magatartást némi erkölcsi, sőt vallási nyíltsággal társította. Ha meg akarjuk
menteni egy ember életét, még ha regényben is, illetlenség megemlíteni róla, hogy úriember. Nem
mentesíthetünk a vád alól egy nagyobb tehetségű férfiút sem, aki a legmagasabbrendű emberi
ösztönnek, a romantikus ösztönnek van birtokában – Mr. Anthony Hope-ra gondolok. Egy
vágtázó és képtelen melodrámában, mint amilyen a Zenda foglya, a királyok vére kiváló fantasztikus
témára és cselekményre ad lehetőséget. Ám a királyok vére nem olyas dolog, amit komolyan lehet
venni. Midőn például Mr. Hope annyi komolysággal és oly rokonszenvesen tanulmányozza
Tristram of Belt-nek nevezett hősét, aki egész lázas gyermekkorán át semmi másra nem gondolt,
csak egy ócska régi birtokra, úgy érezzük, mintha még magát Mr. Hope-ot is elragadná az
oligarchia e szélsőséges ideája. Közönséges halandó számára borzasztóan nehéz ekkora
érdeklődést tanusítani egy fiatalember iránt, akinek minden szándéka abban áll, hogy
visszaszerezze a blenti házat egy olyan életkorban, amikor mindenki más a csillagokra vágyik.
Mr. Hope azonban igen ártatlan eset. Nem csupán a regényességre van benne hajlam,
hanem egyfajta finom iróniára is, mely arra figyelmeztet bennünket, hogy mindezt az eleganciát
azért nem szabad túlságosan komolyan venni. Józanságát mindenekelőtt az tanúsítja, hogy
arisztokratáit nem ruházza fel a rögtönzött és talpraesett válaszok hihetetlen képességeivel. A
gazdagok szellemességét bizonygató konok szokás: a legutolsó, a legsilányabb szolgalelkűség.
Mint említettem, mérhetetlenül megvetendőbb, mint ama regényecskék sznobizmusa, melyek az
apollóni mosolyú vagy a nekivadult elefánton lovagló arisztokrata képét festik elénk. Ezek a
képek a szépség és bátorság eltúlzásából is származhatnak, ám a szépség és a bátorság az
arisztokraták ösztönös ideálja, beleértve az ostoba arisztokratákat is.
A regényecskék arisztokratája nem úgy születik, hogy a szerző alaposan és lelkiismeretesen
tanulmányozza az arisztokraták hétköznapi szokásait. Hősünk fontosabb valami, mint a realitás.
Gyakorlati ideál! A regénybeli úriember nem a való élet úriemberének másolata. Ellenkezőleg: a
való élet úriembere másolja le a regénybeli úriembert. Nem különösen jóképű, inkább jobb képű
akárkinél; lehet, hogy sohasem lovagolt nekivadult elefánton, de a lehető legmesszebbre száguld a
pónilovon, oly arckifejezéssel, mintha elefánt hátán száguldana. S ami a legfőbb: a felső osztály
nemcsak olthatatlan vágyat érez a szépség és bátorság eme kvalitásai iránt, hanem nagymértékben
birtokolja is azokat. Ebből adódik, hogy a hét láb magas márkikat felvonultató népszerű irodalom
nem silány és nem talpnyaló. Sznobisztikus ugyan, de nem szolgalelkű. Túlzása rajongó és őszinte
csodálaton alapul; őszinte csodálata pedig olyasmin nyugszik, ami – legalábbis bizonyos
mértékben – tapasztalható. Az angol alsóbb osztályok egy cseppet sem félnek az angol felsőbb
osztályoktól – egyébként hogyan is félhetne tőlük bárki is?! Egyszerűen imádják őket, korlátlanul
és érzelmesen. Az arisztokrácia ereje távolról sem magában az arisztokráciában rejlik, hanem a
külvárosokban. Nem a Lordok Házából ered, nem a közszolgálatból, a kormányhivatalokból, s
még csak nem is az angol föld aránytalanul hatalmas monopóliumából. Erejét egy bizonyos

66
szellemiség adja. Abból a tényből ered, hogy ha egy kubikos meg akar dicsérni valakit, rögvest azt
mondja, hogy lám, az illető szakasztott úgy viselkedett, mint egy úriember. Demokratikus
szempontból nézve akár azt is mondhatná, hogy lám, az illető szakasztott úgy viselkedett, mint
egy vicomte. A modern angol nemzetközösség oligarchikus természete, számos oligarchiával
ellentétben, nem a gazdagoknak a szegényekkel szembeni kegyetlenségén nyugszik. Még csak nem
is a gazdagoknak a szegényekkel szembeni szívélyességén. Ama rendíthetetlen és kiapadhatatlan
szívélyességen nyugszik, melyet a szegények tanúsítanak a gazdagok iránt.
A rossz irodalom sznobizmusa nem szolgalelkű, a jó irodalomé azonban igen. Az ódivatú
filléres románc, amelyben a hercegnők csillognak a gyémántoktól, nem szolgalelkű, viszont az új
románc, melyben ugyanezek a hercegnők epigrammáktól csillognak, nagyon is az. Ha ugyanis a
felsőbb osztályoknak ilyen magas fokú intellektust, ilyen magas fokú társalgási és vitatkozó
képességet tulajdonítunk, akkor valami olyasmit tulajdonítunk nekik, ami nem az ő sajátságos
erényük, de még csak nem is sajátságos céljuk. Disraeli szavával élve (aki, zseni lévén, nem pedig
úriember, valószínűleg elsősorban felelős azért, hogy a dzsentri előtti, ilyesfajta hizelgés lábra
kapott), a hizelgés legfőbb funkcióját teljesítjük azáltal, hogy olyan tulajdonságaik miatt hizelgünk
az embereknek, melyekkel azok nem is rendelkeznek. Lehet, hogy dicséretünk túlzó és esztelen,
ám mindaddig, amíg valami észrevehetően létező dolgot dicsérünk, nyoma sincs benne
hizelgésnek. Még ha azt mondja is valaki, hogy egy bizonyos zsiráf feje a csillagokat verdesi, vagy
egy bizonyos bálna kitölti a Keleti-tengert, extatikus állapotban ugyan, de azért mégis az ő
kedvenc állatáról beszél. Mikor azonban gratulálni kezd a zsiráfnak a tollaiért s a bálnának a
kecses lábaiért, nyomban társadalmi jelenséggel szembesülünk, melynek hizelgés a neve. London
középső és alsó rétegei őszintén csodálhatják az arisztokrácia egészségét és eleganciáját, bár a
dolog nem éppen veszélytelen. Csodálhatják egyszerűen azért, mert az arisztokraták végtére is
egészségesebbek és elegánsabbak a szegényeknél. De nem csodálhatják őszintén az arisztokraták
szellemességét, egyszerűen azért, mert az arisztokraták nemhogy szellemesebbek lennének a
szegényeknél, hanem messze mögöttük kullognak. A diplomaták vacsora közben elejtett elmés
mondásait csak az arisztokrata regényekben hallhatjuk, de nem a valóságban. Elmés
megjegyzéseket két omnibusz kalauz szájából hallhatunk, akik elcsevegnek a holborni bérházban.
A szellemdús főnemest, akinek találó rögtönzéseitől csakúgy hemzsegnek Mrs. Craigie és Miss
Fowler könyvei, a társalgás művészetében tönkre verné a legelső cipőtisztító, akivel
szerencsétlenségére összeakad. A szegények egyszerűen érzelmesek, méghozzá nagyon is
megbocsáthatóan érzelmesek, amidőn fürge ujjaiért és készpénzéért dicsérik az úriembert. Ámde
megrögzött szolgalelkek és talpnyalók, ha azért dicsérik őt, mert, úgymond, jól fel van vágva a
nyelve. Ok ugyanis százszor jobban meg tudnak felelni akárkinek.
E regények oligarchikus érzésvilágának mindenesetre van egy finomabb aspektusa, melyet
nehéz, de annál érdemesebb megérteni. A modern úriember, különösen a modern angol úriember
olyan fontossá vált, annyira a középpontba került ezekben a könyvekben, s rajtuk keresztül az
egész jelenlegi irodalomban és gondolkodásmódban, hogy bizonyos tulajdonságai – függetlenül
attól, hogy régiek-e vagy újabb keletűek, lényegesek-e vagy mellékesek – megváltoztatták a mi
angol vígjátékunk természetét. Nevezetesen: a sztoikus ideál, melyet abszurd módon angol
ideálnak tartanak, megmerevített és befagyasztott bennünket. A sztoicizmus nem angol ideál,
hanem bizonyos mértékben arisztokratikus ideál, vagy csupán az arisztokrácia ideálja az
elöregedés és a hanyatlás idején. Az úriember sztoikus, mert egyfajta vadember, s mert elemi erejű
félelem tölti el, hogy valami idegen netán meg fogja szólítani. Ezért van az, hogy egy
harmadosztályú vasúti kocsi: közösség, míg egy elsőosztályú vasúti kocsiban zordon remeték
foglalnak helyet. Mivel a dolog eléggé bonyolult, hadd próbáljam meg egy kicsit
körülményesebben kifejezni.
Sokféleképpen ki lehet fejezni ama bizonyos élettelenséget, mely az utóbbi nyolc-tíz évben
divatba jött szellemeskedő és epigrammatikus regényekre s az olyan valódi, bár változó
ötletességgel megírt könyvekre jellemző, mint amilyen a Dodo, az Isabel Carnaby, sőt az Érzelem és
Morál, de azt hiszem, többségünk úgy ítéli, hogy a dolog egyre megy. Ez az újfajta frivolság

67
szegényes, mert a ki nem mondott öröm érzése nem lelhető föl benne. A társalgási csatát vívó
férfiak és nők valószínűleg nemcsak a másikat gyűlölik, hanem magukat is. Bármelyikükkel
bármikor megeshet, hogy fizetésképtelenné válik, vagy kihirdetik rá a halálos ítéletet. Nem azért
tréfálkoznak, mert boldogok, hanem azért, mert nem azok. Hiszen a szív ürességéből beszél a
száj. Még színtiszta badarságuk is megfontolt, vagyis olyan badarság, amellyel igencsak
takarékoskodnak, vagy hogy Mr. W. S. Gilbert nagyszerű kifejezését idézzük a Patience-ből:
amolyan „mesterkélt badarság”. Ha könnyelműségre ragadtatják magukat, szívük még akkor sem
könnyű. Mindazok, akik csak valamennyire is megismerték a modernek racionalizmusát, tudják,
hogy az ő Józanságuk igencsak szomorú dolog. Ámbár nekik még az oktalanságuk is szomorú.
E tehetetlenség okait nem is oly nehéz kimutatni. A legfőbb ok természetesen a
szentimentalizmustól való kicsinyes félelemben rejlik, mely a modern világ rettegései közül a
leghitványabb – s hitványságában túltesz még azon a rettegésen is, mely létrehozza a higiéniát. A
robosztus és harsány humor mindenütt olyan emberektől származik, akik nem egyszerűen
érzelmesek tudnak lenni, hanem nagyon is értelmetlenül érzelmesek. Senkiből sem fakadt oly
robusztus és harsány humor, mint az érzelmes Steele-ből, az érzelmes Sterne-ből és az érzelmes
Dickensből. Ok, akik asszony módjára tudtak sírni, férfiként tudtak kacagni. Való igaz, hogy
Micawber humora jó irodalom, Little Nell pátosza ellenben rossz irodalom. Ám a férfiú, akinek
volt bátorsága rosszul írni az egyik esetben, azonos azzal a férfiúval, akinek volt bátorsága jól írni
a másikban. Ugyanaz az öntudatlanság, ugyanaz a vad ártatlanság, a cselekvésnek ugyanazon
gigászi skálája, mely a Komédia Napóleonjának meghozta a maga Jénáját, egyszersmind meghozta
a maga Moszkváját. S ezáltal különösképpen megmutatkozik, milyen tehetetlenül és betegesen
korlátozottak a mi modern okosaink. Rettentő és heroikus, majdhogynem patetikus
erőfeszítéseket tesznek, de nem tudnak igazán rosszul írni. Egy-egy pillanatban már-már azt
gondoljuk, hogy elérték a hatást, ám reményünk menten a nullára zsugorodik, midőn apró
kudarcaikat összevetjük Byron és Shakespeare irdatlan ostobaságaival.
Ha szívből akarunk nevetni, szükséges, hogy elérzékenyüljön a szívünk. Nem tudom, miért
gondolják minduntalan, hogy csak a nyomorúság fölött érzett szánalom indíthatja meg a szíveket.
A szív elérzékenyülhet az örömtől, a diadaltól, elérzékenyülhet az élvezettől. A mi vígjátékíróink
azonban egytől egyig mind tragikusak. Az utóbb divatba jött szerzők lelkük legmélyéig annyira
pesszimisták, hogy még csak elképzelni sem tudják, hogy a szívnek bármiféle köze lehet az
örömhöz. Valahányszor a szívről beszélnek, az érzelmi élet gyötrelmeire és csalódásaira
gondolnak. Midőn valakiről azt mondják, hogy helyén van a szíve, nyilván arra gondolnak, hogy
az ülepében van. Modern etikai társulataink tudják, hogy mi a testvériség, de nem tudják, hogy
milyen a testvériesség, ha igazi. Hasonlóképp: a mi modern olvasóink tudják, hogy mi teszi a
társalgást társalgássá, de azt nem tudják, mit értett Dr. Johnson igazi társalgáson. Ahhoz, hogy
Dr. Johnsonhoz hasonlóan jól eltársalogjunk, múlhatatlanul szükséges, hogy Dr. Johnsonhoz
hasonlóan jó emberek legyünk – szívünkben baráti érzülettel, tisztelettel és mélységes figyelemmel
mások iránt. Mindenekfelett pedig az szükséges, hogy nyíltan és szemérmetlenül emberiek
legyünk, s hogy kendőzetlenül megvalljuk Ádám minden eredendő botlását és félelmét. Johnson
tiszta fejűen mókás ember volt, azért nem esett nehezére, hogy komolyan beszéljen a vallásról.
Bátor ember volt, az egyik legbátrabb, aki valaha élt, s épp ezért mert vallomást tenni iszonyú
halálfélelméről.
Az az elképzelés, mely szerint az érzelmek elfojtása valamiféle angol jelenség, egyike
azoknak az elképzeléseknek, melyekről az angoloknak fogalmuk sem volt, amíg Angliát el nem
kezdték kormányozni a skótok, az amerikaiak és a zsidók. Legnemesebb formáját egy bizonyos
általánosítás képviseli, mely Wellington hercegtől származik – aki ír volt. Legsilányabb formája
pedig része annak az együgyű teutonizmusnak, mely éppoly keveset tud Angliáról, mint az
antropológiáról, de azért szüntelenül a vikingekről fecseg. Az igazság történetesen az, hogy a
vikingek egy cseppet sem fojtották el érzelmeiket. Éppúgy ríttak, mint a csecsemők, éppúgy
összecsókolóztak, mint a lányok; egyszóval: e tekintetben éppúgy cselekedtek, mint Akhilleusz,
mint valamennyi igazi hős: az istenek gyermekei. S bár az angol nemzetnek nincs több köze a

68
vikingekhez, mint a francia nemzetnek vagy az ír nemzetnek, könnyek és csókok dolgában az
angolok biztosan a vikingek gyermekei. Nemcsak arról van szó, hogy valamennyi jellegzetesen
angol íróember – mint amilyen Shakespeare, Dickens, Richardson és Thackeray –
szentimentalista volt. Szintúgy igaz, hogy a tettek jellegzetesen angol férfiúi is egytől egyig
szentimentálisak voltak, sőt ha lehetséges, még az előzőknél is érzelmesebb szentimentalisták. A
nagy Erzsébet-korban, midőn véglegessé kovácsolódott az angol nemzet, a nagy tizennyolcadik
században, midőn megépül a Brit Birodalom, nos, hol találjuk e korszakokban ama jelképes és
sztoikus angol embert, aki sötét darócot ölt és elfojtja érzéseit? Ilyenek lettek volna az Erzsébet-
kor kóbor lovagjai és kalózai? Akadt közöttük egyáltalán ilyen? Vajon Grenville elrejtette érzéseit,
midőn fogaival borospoharakat roppantott össze, s a szilánkokat addig harapdálta, míg vére
csordult? Vajon Essex magába fojtotta izgalmát, amidőn kalapját a tengerbe dobta? Vajon
értelmes dolognak találta Raleigh, hogy a spanyol ágyúkra – miként Stevenson mondja – csupán
vérig sértő trombitaszóval felelt? Életében és halálában elmulasztott-e Sidney akár egyetlen
alkalmat is, hogy színpadias megjegyzést tegyen? Elmondhatjuk-e, hogy legalább a puritánok
sztoikusok voltak? Az angol puritánok sok mindent elfojtottak, de még ők is túlságosan angolok
voltak, semhogy érzelmeiket elfojtsák. Carlyle zsenialitásának fortélyos művelete kellett ahhoz,
hogy két olyannyira kibékíthetetlen dolgot tudjon egyidejüleg csodálni, mint amilyen a csend és
Oliver Cromwell. Az erős és hallgatag embernek Cromwell pontosan az ellentéte volt. Cromwell
ugyanis folyton beszélt, ha éppen nem sírt. A Túláradó kegyelem szerzőjét,1 gondolom, senki sem
vádolja azzal, hogy szégyenlette volna érzéseit. Miltont persze valóban föltűntethetnénk
sztoikusnak; bizonyos értelemben éppúgy sztoikus volt, mint amennyire szenteskedő és
poligámista s még jó néhány kellemetlen és pogány miegymás. Ám ha e gigantikus és magányos
alakról, akit valóban kivételnek lehet számítani, tovább siklik tekintetünk, máris úgy találjuk, hogy
az angol emocionalizmus hagyománya folytatódik, éspedig töretlenül. Bármi volt is Etheridge,
Dorset, Sedley és Buckingham szenvedélyeinek erkölcsi szépsége, bizony nem lehet őket azzal
vádolni, hogy e szenvedélyeket kényeskedően elrejtették volna. II. Károly nagyon népszerű volt
az angolok körében, mert – miként valamennyi vígkedélyű angol király – fitogtatta szenvedélyeit.
Hollandiai Vilmos ellenben nagyon népszerűtlen volt az angolok körében, mert nem lévén angol,
elrejtette érzelmeit. A modern teóriák eszményi angolja volt ő csakugyan, éspedig pontosan azon
okból, amiért minden igazi angol úgy undorodott tőle, akár a leprától. A 18. század nagy
Angliájának felemelkedése idején e nyílt és érzelmes hangnem még érintetlenül él tovább az
irodalomban, politikában, képzőművészetben és hadi mesterségben. A nagy Fieldingnek s a nagy
Richardsonnak alighanem egyetlen közös tulajdonsága volt, mégpedig az, hogy egyikük sem
leplezte érzéseit. Swift valóban száraz volt és logikus, mert Swift ír volt. Ha pedig, miként
mondottam, szemügyre vesszük a 18. század katonáit, kormányférfiait, patriótáit és
birodalomépítőit, úgy találjuk, hogy – ha ugyan lehetséges – romantikusabbak voltak, mint a
románcok szerzői, költőiebbek voltak, mint maguk a költők. Chatham, aki a világ előtt
megmutatta minden erejét, az alsóház előtt megmutatta minden gyengeségét. Wolfe kivont
karddal járkált a szobában, Caesarnak s Hannibálnak nevezte önmagát, és költészettel az ajkán
ment a halálba. Clive-ot ugyanabból a fából faragták, mint Cromwellt és Bunyant, sőt, ha már
arról van szó, inkább Johnsonnal hozható rokonságba – vagyis erős lelkű és józan eszű ember
volt, akiben mindenkor ott csörgedezett egy bizonyos fajta hisztéria és melankólia forrása. Miként
Johnson, annál inkább egészséges volt, mennél inkább morbid volt. A kor Angliájának
admirálisait és kalandjait felidéző mesék mind tele vannak szájhősködéssel, szentimentalizmussal,
elbűvölő kényeskedéssel. Ám aligha szükséges a gyökerében romantikus angol embert illusztráló
példákat szaporítanunk, midőn egyetlen példa toronymagasan emelkedik a többi fölé. Mr.
Rudyard Kipling öntelten azt állítja az angolokról, hogy „nem borulunk egymás nyakába, ha
találkozunk”. Való igaz, hogy Anglia újabbkori elgyengülésének következtében ez az ősi és
egyetemes szokás elenyészett. Sidney az égvilágon semmi kivetnivalót nem talált volna abban,
hogy megcsókolja Spensert. Azt viszont készséggel elismerem, hogy ha Anglia izmosodó
1 John Bunyan (1628–1688) alkotása.

69
férfiasságának és növekvő katonai erejének bármi csekély mértékű bizonyításáról lenne szó, Mr.
Brodrick nem csókolná meg Mr. Arnold-Fostert. Mindazonáltal, az érzéseit elleplező angol ember
nem tagadta meg azt a képességét, hogy a napóleoni háború nagy tengeri hősében fölfedezzen egy
bizonyos angol tulajdonságot. Nelson legendáját nem lehet szétfoszlatni! Ama dicső nap alkonyi
egében lángoló betűkkel áll felírva örök időkre a nagy angol érzés: „Csókolj meg, Hardy!”
Az önelfojtásnak ez az ideálja lehet akármi, de az biztos, hogy nem angol. Feltehető, hogy
van benne valami keleties, van benne valami a porosz természetből, de lényegében, úgy
gondolom, nem faji vagy nemzeti tulajdonságból ered. Bizonyos értelemben, mint mondottam,
arisztokratikus; nem egy néptől származik, hanem egy osztálytól. Bár azt hiszem, még az
arisztokrácia sem lehetett ennyire sztoikus, midőn ereje teljében volt. Nem tudom, hogy a
szenvedélytelenségnek ez az ideálja eredendően úri hagyomány-e vagy csupán a modern úriember
találmánya (akit leginkább dekadens úriembernek nevezhetnénk), de az bizonyos, hogy van némi
köze az említett társasági regényhez. Ha az arisztokratát olyas embernek állítjuk be, aki elfojtja
érzéseit, innen már csak egy lépés, hogy olyasvalakinek ábrázoljuk, akinek nincsenek elfojtanivaló
érzelmei. Így azután a modern oligarchikus az oligarchia számára a gyémánt keménységéből
éppúgy erényt csinál, mint annak ragyogásából. Olyan, mint a szíve hölgyét megszólító 17. századi
szonettköltő: majdhogynem dicséretnek tartja, ha valakire azt mondja, hogy „hideg”, egyfajta
bóknak tekinti, ha valakire azt mondja – „szívtelen”. Persze egy olyannyira szívélyes és gyermeki
népségnek, mint amilyen az angol dzsentri, lehetetlen pozitív kegyetlenséget tulajdonítani, és épp
ezért e regényekben bizonyos negatív kegyetlenséggel felruházva állnak elénk. Nem
mutatkozhatnak kegyetlennek a tettekben, ám kegyetlennek mutatkozhatnak a szavakban. Ez
pedig egyetlen dogot jelent. Azt jelenti, hogy Anglia eleven és éltető eszményét a tömegek
körében kell keresni; ott, ahol Dickens megtalálta – Dickens, kinek erényei közé tartozik, hogy
humorista volt, szentimentalista volt, szegényember és angol, ám legnagyobb erénye, hogy az
egész emberiséget annak tropikus bujaságában tudta látni, s még csak észre sem vette az
arisztokráciát; Dickens, akinek legnagyobb erénye volt, hogy nem tudott leírni egy úriembert.

70
 XVI. MR. McCABE-RŐL
ÉS EGY ISTENI FRIVOLITÁSRÓL

EGYSZER egy kritikus, látszólag indokolt felháborodással, a következő állítást szegezte

nekem: „Ha már egyszer vicceket kell csinálnia, legalább ne komoly dolgokon viccelődjék!” Mire
én természetes egyszerűséggel és csodálkozással ezt válaszoltam: „Mi egyeben lehetne viccelődni
igazán, mint épp a komoly dolgokon?” Teljességgel haszontalan, hogy profán tréfálkozásról
beszéljünk. Mindennemű tréfálkozás természetéből adódóan profán, abban az értelemben, hogy a
tréfa nem egyéb, mint hirtelen felismerése annak, hogy valami, ami önmagát ünnepélyesnek
gondolja, végtére nem is olyan ünnepélyes. Ha a vicc nem a vallást, vagy az erkölcsöket veszi
célba, akkor célba veszi a rendőrbírókat, a tudós professzorokat vagy az egyetemistákat, akik
Viktória királynőnek öltöznek. Az emberek nem azért viccelődnek többet a rendőrbírón, mint a
pápán, mert a rendőrbíró felületesebb valami, hanem ellenkezőleg: éppen azért, mert a rendőrbíró
komolyabb tárgy a szemükben, mint a pápa. Róma püspökének nincs illetékessége az angolok
eme birodalmában, míg a rendőrbíró egy szemvillantás alatt nekünk szegezheti méltóságát. Az
emberek vicceket gyártanak a tudomány öreg professzorairól, sokkal többet, mint amennyit a
püspökökről csinálnak, éspedig nem azért, mert a tudomány természeténél fogva
méltóságteljesebb és zordabb, mint a vallás. Nem én csinálok viccet a borzasztóan fontos
dolgokból, sőt nem is az újságírók vagy tréfacsinálók egy bizonyos osztálya, hanem az egész
emberi faj. Ha létezik egyáltalán valami, amit akár a legcsekélyebb élettapasztalat alapján is bárki
elismerhet, akkor az nem egyéb, mint azon tapasztalat, hogy az emberek mindig komolyan,
megfontoltan és a lehető legnagyobb alapossággal beszélnek azokról a dolgokról, melyek
fontosak. Az emberek órákig elbeszélgetnek golfról, dohányzásról, esőkabátokról vagy
pártpolitikáról, mégpedig egy bíborosi kollégium méltóságával. Ám a világ minden komoly és
rettentő dolga: egyúttal a legrégibb vicc a világon – az ember megnősül, az embert felakasztják.
Mindenesetre van egy úriember, Mr. McCabe, aki e dologba olyasmivel fordult hozzám,
amit majdhogynem személyes kérésnek tekinthetnék, s mivel történetesen olyan férfiúról van szó,
akinek nagyon becsülöm őszinteségét és intellektusát, kérése mellett nem megyek el anélkül, hogy
némiképp meg ne kísérelnék az ügyben megelégedésére szolgálni kritikusomnak. A kereszténység és
a racionalizmus próbája című könyvének utolsó esszéjében Mr. McCabe jelentékeny teret ad azon
ellenvetésének, mely nem tézisemre, hanem módszeremre irányul, s barátsággal és tisztelettel arra
kér, hogy e módszert változtassam meg. Fölöttébb kedvet érzek, hogy az ügyben Mr. McCabe
iránti merő tiszteletből megvédjem magam, ámde még inkább azért, mert tisztelem a merő
igazságot, amely – úgy gondolom, veszélybe került az ő tévedése által, nem éppen ebben a
kérdésben, hanem másokban. Hogy a dologban ne essék méltánytalanság, a továbbiakban magát
Mr. McCabe-t idézem.
„Mielőtt azonban Mr. Chestertont néhány részletkérdésben követném, tennék egy általános
észrevételt az ő módszerére. Végső szándékában éppoly komoly, mint a sajátoméban jómagam, és
ezért tisztelem őt. Tudja, miként én is tudom, hogy az emberiség az utak elválásának ünnepélyes
pillanatait éli. A boldogság leküzdhetetlen vágyától hajtva valami ismeretlen cél felé nyomul,
korszakokon át. Ma tétovázik, s bizony eléggé könnyelmű, de minden komoly gondolkodó tudja,
milyen jelentős lehet a döntés. Nyilvánvaló, hogy a vallás ösvényét elhagyja és a szekularizmus
ösvényére lép. Vajon az új ösvényen haladva az érzékiség ingoványába veszejti magát, s csupán
azért kell zihálva végigvergődnie a társadalmi és gazdasági anarchia esztendein, hogy rájöjjön: utat
tévesztett, és vissza kell térnie a valláshoz? Vagy úgy találja, hogy végül maga mögött hagyta a
ködöt és az ingoványt, s az oly sokáig homályba vesző hegy lejtőjén immár fölfele tart, s

71
egyenesen célba veszi a régóta keresett Utópiát? Ez korunk drámája, amelyet minden férfinek és
minden nőnek meg kellene értenie.
Mr. Chesterton megérti. Sőt, méltányolja, hogy mi is megértjük. Benne nyoma sincs számos
kollégájának silány középszerűségéből és különös együgyűségéből, akik mint képrombolókat és
erkölcsi anarchistákat akarnak bennünket elnémítani. Elismeri, hogy zsold nélkül vívunk egy
háborút annak jegyében, amit Igazságnak és Haladásnak tartunk. Ezt teszi ő is. De hát miért
kellene azon nyomban lemondanunk a viták lebonyolításának komoly módszereiről mindannak
nevében, ami ésszerű, s azok után, hogy megegyeztünk, hogy az ügy így is, úgy is nagy
fontosságú? Midőn korunk vitális szükséglete arra ösztönzi a férfiakat és nőket, hogy alkalmilag
szedegessék össze gondolataikat, s legyenek férfiak és nők, sőt arra emlékezteti őket, hogy
valóban istenek, akik az emberiség Párkáit ringatják térdeiken – miért kellene azt gondolnunk,
hogy a szavak e kaleidoszkopikus játéka időszerűtlen? Az Alhambra balettjeinek, a Kristálypalota
tűzijátékának és Mr. Chesterton Daily News-ba írt cikkeinek egyaránt megvan a helye az életben.
Azt azonban föl nem foghatom, hogy juthat egy komoly társadalombúvárnak az eszébe, hogy
generációnk gondolattalanságát erőltetett paradoxonokkal gyógyítsa, miként nem értem azt sem,
miből gondolja, hogy irodalmi bűvészmutatványokkal meg lehet világítani a társadalom
problémáit, s hogy fontos kérdéseket metafora-rakéták és pontatlan „tények” záporával meg lehet
oldani, s végtére is azáltal, hogy az ítéletet helyettesítjük a képzelettel.”
A fentebbi részletet különös örömmel idézem, mivel Mr. McCabe valószínűleg nem tudja,
hogy a filozófiai magatartás nyíltságát és felelősségét illetően milyen mértékben adok hitelt néki és
iskolájának. Egészen bizonyos vagyok abban, hogy minden szót értenek, amit kimondanak. Én is
értek minden szót, amit kimondok. Viszont miért van az, hogy Mr. McCabe-t valamiféle
titokzatos tétovaság fogja el, midőn el kéne ismernie, hogy minden kimondott szavamat
megértem; miért van az, hogy szellemi felelősségtudatomról nincs meggyőződve olyan
mértékben, amilyen mértékben én vagyok meggyőződve az ő szellemi felelősségtudatáról? Ha a
kérdést megpróbáljuk közvetlenül és helyesen megválaszolni, úgy gondolom, a lehető legrövidebb
úton fogunk eljutni a dolog gyökeréhez.
Mr. McCabe azt gondolja, hogy nem vagyok komoly, csak amolyan viccelődő, mivel Mr,
McCabe úgy gondolja, hogy a vicces ellentéte a komolynak. A vicces azonban csakis a
vicctelennek ellentéte, és semmi másnak. Hogy valaki groteszk és nevettető frazeológiával fejezi ki
magát, vagy éppen fennkölt és visszafogott frazeológiával, az nem erkölcsi állapot és motívum
kérdése, hanem a nyelvi ösztöné és az önkifejezésé. Hogy valaki azt választja-e, hogy hosszú
mondatokban vagy rövid viccekben fogja majd elmondani az igazságot, analóg azzal a kérdéssel,
hogy az igazságot franciául vagy németül akarja-e elmondani. Hogy valaki groteszkül vagy
komolyan prédikálja-e a maga evangéliumát, mindössze annyit jelent, mintha azt kérdeznők, hogy
prózában prédikál-e avagy versben. A kérdés, hogy Swift vajon vicces volt-e a maga iróniájában,
egy egészen más természetű kérdést vet föl arra vonatkozóan, hogy vajon Swift komoly volt-e a
maga pesszimizmusában. Bizonyára még Mr. McCabe sem állítaná, hogy mennél viccesebb a
Gulliver a módszerében, annál őszintétlenebb tárgyában. Az igazság az, miként már említettem,
hogy ebben az értelemben a humor és a komolyság minősége az égvilágon semmit sem tud
kezdeni egymással, és éppoly lehetetlenség összehasonlítani őket, mint a fekete színt a
háromszöggel. Mr. Bemard Shaw humoros és őszinte. Mr. George Robey humoros és nem
őszinte. Mr. McCabe őszinte és nem humoros. Az átlagos kabinetminiszter pedig nem őszinte és
nem is humoros.
Egyszóval: Mr. McCabe egy alapvető tévedés áldozata, e tévedést gyakorta lelem föl
klerikálisoknál. Számos egyházi ember újra meg újra rám pirít, mondván, hogy viccet csinálok a
vallásból, és majdnem mindig ama nagyon okos parancsolatot idézik, amely így szól: „Az Úrnak, a
te Istenednek nevét hiába ne vedd!” Természetesen rámutattam, hogy semmiféle elképzelhető
értelemben nem vettem a nevet hiába. Ha az ember szájára vesz valamit, és viccet csinál belőle,
nem jelenti azt, hogy hiába tette. Ellenkezőleg: annyit jelent, hogy veszi és használja azt, valami
rendkívülien jó dolog érdekében. Hiába használni valamit, annyit jelent, mint haszon nélkül

72
használni. Egy tréfa azonban rendkívül hasznos lehet; magában foglalhatja egy szituáció teljes
földi értelmét, hogy ne is említsem annak teljes mennyei értelmét. Mindazok, akik a Bibliában
föllelik ama parancsolatot, egyszersmind föllelhetnek akárhány tréfát. Ugyanabban a könyvben,
mely attól óv, hogy Isten nevét ne vegyük hiába, maga Isten az, aki komolytalanságok özönét
zúdítja Jóbra. Ugyanazon könyv, mely azt mondja, hogy Isten nevét nem szabad hiába vennünk,
könnyedén és vidáman beszél arról, hogy az Isten nevetett, az Isten kacsintott. Nyilvánvalóan
nem e könyv lapjain kell keresnünk a hiteles példákat, melyek megmutatnák, mit kell értenünk a
név hiábavaló használatán. S azt se nagyon nehéz fölfedezni, hogy valójában merre kell
keresgélnünk. Azok a személyek (s ezt tapintatosan igyekeztem nekik megmagyarázni), akik
csakugyan hiába veszik az Úr nevét: maguk az egyházi emberek. Ami alapvetően és igazán frivol,
az nem a könnyelmű ünnepélyesség. Ha Mr. McCabe valóban meg akarja tudni, hogy a
valóságnak és megbízhatóságnak miféle garanciáját nyújtja a komoly beszédnek nevezett jelenség
puszta ténye, töltsön el egy boldog vasárnapot azzal, hogy végighallgat egy tucatnyi prédikációt.
Vagy tán még jobban teszi, ha bekukkant az Alsóházba vagy a Lordok Házába. Alighanem még
Mr. McCabe is elismerné, hogy ezek az emberek ünnepélyesek – ünnepélyesebbek, mint amilyen
én vagyok. S alighanem még Mr. McCabe is elismerné, azt hiszem, hogy ezek az emberek frivolok
– frivolabbak, mint jómagam. Mi értelme, hogy Mr. McCabe oly elszánt ékesszólással hadakozik a
veszély ellen, mely a fantasztikus és paradoxikus írók oldaláról fenyeget? Mi értelme, hogy oly
ádáz elszántsággal óhajtja a komoly és bőbeszédű írókat? Elvégre nincs olyan sok fantasztikus és
paradoxikus író. Akikből irdatlanul sokan szaladgálnak, azok a komoly és bőbeszédű írók, s épp a
komoly és bőbeszédű írók erőfeszítéseinek köszönhető, hogy mindaz, amit Mr. McCabe gyűlöl (s
amit történetesen én is gyűlölök), háborítatlanul virul tovább. Hogyan is eshetett, hogy egy
annyira intelligens ember, mint aminő Mr. McCabe, úgy véli: a paradoxon és a tréfálkozás elzárja
az utat? Az ünnepélyesség az, ami elzárja az utat – a modern erőfeszítések minden területén. Az ő
saját kedvenc „jelentőségteljessége” s az ő saját kedvenc „ítélete” zárják el az utat mindenfelé.
Mindenki, aki járult már küldöttség élén egy miniszter elé, tudja ezt. Mindenki, aki írt már valaha
cikket a Times-ba, ugyancsak tudja. A szegények száját befogni akaró gazdagok mind egy szálig a
dolgok „jelentőségteljességéről” beszélnek. A kabinetminiszterek, akik nem tudnak megoldást,
mind egy szálig ajánlgatják nekünk a „komoly módszereket”. Az imént azt mondottam, hogy az
őszinteségnek semmi köze az ünnepélyességhez, ámde megvallom, nem vagyok egészen biztos
afelől, hogy igazam volt a modern világ tekintetében. A modern világban ugyanis az
ünnepélyesség közvetlen ellensége az őszinteségnek. Mert a modern világban az őszinteség
majdnem mindig az egyik oldalon van, az ünnepélyesség pedig majdnem mindig a másikon. Az
őszinteség viharos és boldog támadására az egyetlen lehetséges válasz az ünnepélyesség
nyomorúságos válasza. Képzelje csak el Mr. McCabe, s vele mindazok, akik azt hiszik, hogy az
őszinteség érdekében komolynak kell lennünk, amint Mr. Bemard Shaw egy szociális küldöttség
élén Mr. Austin Chamberlain elé járul valamelyik kormányhivatalban! Melyik oldalon lenne az
ünnepélyesség? És melyik oldalon az őszinteség?
Tulajdonképpen örömmel tapasztalom, hogy Mr. McCabe az ő frivolitást elítélő
rendszerében egy kalap alá vesz engem Mr. Shaw-val. Ha jól emlékszem, egyszer kijelentette,
hogy mindig szerette volna, ha Mr. Shaw kitűzi írásaira a „komoly”-nak vagy „komikus”-nak
minősítő címkét. Fogalmam sincs, melyek lennének Mr. Shaw írásai közül azok, melyeket
komolynak kéne minősíteni, viszont semmi kétség sem lehet afelől, hogy Mr. McCabe írását
komikusnak kell minősítenünk. Szóban forgó passzusában többek között kijelenti: Mr. Shaw arról
híres, hogy szántszándékkal csupa olyasmit mond, amit hallgatói nem várnak tőle. Hogy milyen
gyenge lábakon áll ez a kijelentés, azzal most felesleges bíbelődnöm, hiszen foglalkoztam már vele
a Mr. Bemard Shaw-ra vonatkozó megjegyzéseimben. Elegendő tehát, ha itt csupán a következőt
mondom: annak, hogy az egyik ember a másikra odafigyeljen, egyetlen elképzelhető oka
lehetséges, éspedig az, hogy az egyik ember buzgó hittel és konok figyelemmel fordul a másik
emberhez, és azt várja tőle, hogy olyasmit mondjon, amit nem vár tőle. Lehet, hogy ez
paradoxon, de ez csupán azért van, mert minden paradoxon: igaz. Lehet, hogy nem racionális, de

73
ez csupán azért van, mert a racionalizmus: hamis. Egy azonban biztos: valahányszor elmegyünk
meghallgatni valami tanítót avagy prófétát, lehetséges, hogy elmésséget várunk tőle, de az is lehet,
hogy nem; lehetséges, hogy ékesszólást várunk tőle, de az is lehet, hogy nem; viszont igenis azt
várjuk tőle, amit nem várunk. Lehet, hogy nem az igazságot várjuk, sőt nem is a bölcsességet, de
igenis várjuk a váratlant. Ha nem a váratlant várnánk, miért mennénk egyáltalán oda? Ha a vártat
várjuk, miért nem ülünk otthon, s miért nem várjuk önmagunktól? Ha Mr. McCabe egyszerűen
annyit állít Mr. Shaw-ról, hogy szüntelenül doktrínájának váratlan alkalmazásával lepi meg
hallgatóit, akkor igazat állít, s ezzel nem állít többet, csupán azt, hogy Mr. Shaw eredeti ember. Ha
viszont arra gondol, hogy Mr. Shaw mindig más doktrínát hirdet és prédikál, de sohase ugyanazt,
vagyis a magáét – nos, akkor Mr. McCabe olyasmit állít, ami nem igaz. Nem az én dolgom, hogy
Mr. Shaw-t megvédjem; mint korábban kiderült, végtére is nem értek egyet vele. Viszont nincs
ellenemre, hogy érdekében nyíltan kihívjam szokványos ellenfeleit, mint amilyen Mr. McCabe.
Rajta, említsen nekem Mr. McCabe, vagy akárki fia, egyetlen példát, mely bizonyítaná, hogy Mr.
Shaw a szellemesség vagy az újdonság kedvéért jelentett volna ki valamit, s azt nem doktrínájának
valamely másik megfogalmazásából vezette volna le. Örömmel mondhatom, hogy türelmes
búvára vagyok Mr. Shaw kijelentéseinek, Mr. McCabe-t pedig arra kérem, hogy ha nem hiszi,
hogy bármit is megértek, higgye el, hogy megértem, mit jelent ez a kihívás.
Mindezt persze csak zárójelben mondtam. Közvetlenül Mr. McCabe-nek azon kérése érint,
hogy ne legyek olyan frivol. Hadd térjek vissza a szöveghez, mely a kérést tartalmazza.
Természetesen számos dolog van benne, amiről részletesen is szólhatnék. Mindenesetre
kezdhetem azzal, hogy Mr. McCabe tévedésben van, midőn feltételezni, hogy a vallás eltűnéséből
azt a veszélyt érzem ki, hogy meg fog növekedni az érzékiség. Ellenkezőleg: inkább az érzékiség
apadását kellene várnom, mert érzem, hogy miként apad az élet. Nem gondolom, hogy a modern
nyugati materializmus anarchiába torkollik. Kétlem, hogy elegendő egyéni bátorságra és szellemre
volna szükségünk akár ahhoz is, hogy szabadok legyünk. Divatjamúlt tévedés feltételezni, hogy
azért nem értünk egyet a szkepticizmussal, mert eltávolítja az életből a fegyelmet. A
szkepticizmussal azért nem értünk egyet, mert eltávolítja a motiváló erőt. A materializmus nem
olyas dolog, ami lerombolja a merő korlátozást. Maga a materializmus a nagy korlátozás. A Mr.
McCabe-iskola politikai szabadságot javasol, de megtagadja a szellemi szabadságot. Más szóval:
eltörli azokat a törvényeket, amelyeket át lehet hágni, és olyan törvényekkel helyettesíti, amelyeket
nem lehet. És ez az igazi rabszolgaság.
Az igazság az, hogy a tudományos civilizációnak, amelyben Mr. McCabe hisz, van egy igen
sajátságos hibája; fokozatosan lerombolja a közönséges embereknek azon demokráciáját és
hatalmát, amelyben Mr. McCabe is hisz. A tudomány specializálódást jelent, a specializálódás
pedig oligarchiát. Ha egyszer bevezetjük azt a szokást, hogy bizonyos embereket bizonyos fizikai
vagy asztronómiai eredmények produkálásával bízunk meg, ezzel egyszersmind nyitva hagytuk az
ajtót azon éppoly természetes követelés előtt, hogy bizonyos embereket bízzunk meg azzal, hogy
bizonyos dolgokat vigyenek véghez a kormányzásban és az emberek korlátozásában. Ha
ésszerűnek találjuk, hogy egyetlen bogár legyen egy ember kutatásának tárgya, s emberünk legyen
ama egyetlen bogár egyedüli kutatója, ebből arra az ártatlan következtetésre jutunk, hogy a
politika legyen egy ember egyedüli kutatási tárgya, s emberünk legyen a politika egyedüli kutatója.
Miként e könyvben másutt már kimutattam, a szakértő arisztokratikusabb, mint az arisztokrata,
mert az arisztokrata csupán olyan ember, aki jól él, míg a szakértő olyan ember, aki valamit
jobban tud. Ha szemügyre vesszük tudományos civilizációnk fejlődését, láthatjuk, hogy
mindenfelé egyre nagyobb szerepet kapnak a szakértők a populáris funkciók terén. Valamikor az
emberek kórusban együtt énekeltek az asztal körül, most pedig egyetlen ember énekel, azon
abszurd oknál fogva, hogy jobban tud énekelni. Ha a tudományos civilizáció tovább
terebélyesedik (ami fölöttébb valószínűtlen), egyetlen ember fog majd nevetni, mivelhogy jobban
tud nevetni, mint a többiek.
Nem tudom, rövidebben kifejezhetném-e a dolgot, mint azáltal, hogy idézem Mr. McCabe
egyetlen mondatát, amely így hangzik: „Az Alhambra balettjeinek, a Kristálypalota tűzijátékának

74
és Mr. Chesterton Daily Newsba írt cikkeinek egyaránt megvan a helye az életben.” Kívánom,
hogy cikkeim oly előkelő helyet foglaljanak el, mint az említett másik kettő közül bármelyik.
Ámde kérdezzük csak meg magunkat (a szeretet szellemében, miként Mr. Chadman mondaná),
micsodák az Alhambra balettjei. Az Alhambra balettjei intézmények, melyekben egy csapat
sajátosan kiválasztott, rózsaszínbe öltözött személy véghezvisz egy bizonyos, táncként ismert
műveletet. Mármost, minden olyan nemzetközösségben, amelyben a vallásnak jutott a főszerep –
a középkor keresztény nemzeteinek közösségében és számos barbár társadalomban – a táncolás
szokása közönséges szokás volt, és nem korlátozódott szükségszerűen egy professzionális
osztályra. Az emberek tudtak táncolni, anélkül, hogy táncosok lettek volna; tudtak táncolni,
anélkül, hogy specialisták lettek volna; tudtak táncolni, anélkül, hogy rózsaszínbe öltöztek volna.
Mármost annak arányában, ahogy Mr. McCabe tudományos civilizációja előrehalad – vagyis
annak arányában, ahogy a vallásos civilizáció (vagy a valódi civilizáció) hanyatlik – az egyre
„képzettebb” és egyre rózsaszínűbb emberek azok, akik táncolnak, s egyre nő azoknak az
embereknek a száma, akik nem. Amire gondolok, azt valószínűleg Mr. McCabe számára is jól
példázza, hogy a társadalomban fokozatosan hitelét veszti az ősi, európai valcer, vagyis a
partnerekkel való tánc, s helyébe ama borzasztó és lealázó, keleti interludium kerül, amelyet
szólórevüként ismerünk. És ebben áll a dekadencia egész lényege: lesöpörni a színről öt embert,
akik valamit a maguk kedvére csinálnak, s helyükbe tenni egyetlen személyt, aki pénzért csinálja.
Ebből persze a következő adódik. Midőn Mr. McCabe kijelenti, hogy az Alhambra balettjének s
az én cikkeimnek „megvan a helyük az életben”, fel kéne hívnunk a figyelmét arra, hogy minden
tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy olyan világot létesítsen, amelyben a táncnak –
mondjuk ki nyíltan – nem lesz helye többé az életben. Valóban oly világot igyekszik kreálni, ahol
nem lesz élet, melyben a táncnak helye lehetne. A puszta tény, hogy Mr. McCabe szerint a tánc az
Alhambra egynéhány felfogadott hölgyének a dolga, egyszersmind illusztrációja annak az elvnek,
melynek alapján Mr. McCabe úgy vélheti, hogy a vallás néhány felfogadott férfiú dolga, aki fehér
nyakravalót visel. Mindkét dolog olyasmi, amit nem részünkre kell csinálni, hanem nekünk
magunknak. Ha Mr. McCabe valóban vallásos volna, akkor boldog lenne. Ha valóban boldog
lenne, akkor táncolna.
A dolog lényege, röviden, a következő. A modern élet legfőbb pontja nem abban áll, hogy
az Alhambra balettnek megvan a helye az életben. A legfőbb pont, a modern élet legfőbb
tragédiája abban áll, hogy Mr. McCabe-nek nincs meg a saját helye az Alhambra balettben.
Mindannak az örömnek, amit a kecses pózok váltogatása, a zenéhez simuló végtagok hullámzása,
a redőzet örvénylése s az egy lábon való állás nyújt – jog szerint hozzá kéne tartoznia Mr.
McCabe-hez és hozzám; egyszóval a hétköznapi, az egészséges polgárhoz. Valószínű, hogy nem
adnánk hozzájárulásunkat egy ilyesfajta evolúcióhoz. Ennek azonban nincs más oka, mint az,
hogy nyomorúságos modernek és racionalisták vagyunk. Nem egyszerűen arról van szó, hogy
jobban szeretjük magunkat, mint a kötelességet. Tulajdonképpen arról van szó, hogy jobban
szeretjük önmagunkat, mint az örömet.
Így azután, midőn Mr. McCabe azt mondja, hogy az alhambrai táncoknak (s az én
cikkeimnek) helyet ad az életben, teljes joggal kell rámutatnunk néki arra, hogy filozófiájának és
kedvenc civilizációjának természete által nagyon is nem megfelelő helyet ad. Ugyanis (ha szabad
folytatnom a hízelgő párhuzamot), Mr. McCabe különös és abszurd dolgoknak tekinti az
Alhambrát s az én cikkeimet, olyas dolgoknak, melyeket bizonyos specialisták produkálnak
(feltehetőleg pénzért), hogy őt szórakoztassák. Ám ha valaha ő maga is érezte volna már tagjaiban
a tánc ősi, magasztos, elementáris emberi ösztönét, rá kellett volna jönnie, hogy a tánc távolról
sem frivol valami, hanem mélységesen komoly. Rá kellett volna jönnie, hogy mélyről jövő, szűzies
és illendő kifejezése az érzelmek egy bizonyos osztályának. És hasonlóképp: ha valaha is
késztetést érezett volna arra, amit ő paradoxonnak nevez, rá kellett volna jönnie, hogy a
paradoxon sem frivol valami, hanem mélységesen komoly. Felfedezte volna, hogy a paradoxon
egyszerűen nem más, mint dacos öröm, mely a hit tartozéka. Jómagam úgy gondolom, hogy
minden olyan civilizáció, amely nélkülözte a viharzó tánc egyetemes szokását, teljesen emberi

75
szempontból tekintve, tökéletlen civilizáció volt. És minden olyan lélek, mely mindenféle
formában nélkülözi a viharzó gondolkodást, teljesen emberi szempontból tekintve, tökéletlen
lélek. Hiába állítja Mr. McCabe, hogy a balett az ő részét alkotja. Neki magának kellene részt
vennie egy balettben, különben csak részember. Hiába állítja, hogy „nincs ellenére, ha a vitába
humort viszünk”. Neki magának kellene humort vinnie minden vitába, mert ha az ember csak
részben humorista, akkor csak részben ember. Az egészet röviden így tudnám összefoglalni: ha
Mr. McCabe megkérdezi tőlem, miért viszek frivolitást az emberi természetről folytatott vitába,
azt válaszolom, hogy azért, mert a frivolság része az emberi természetnek. Ha megkérdezi tőlem,
miért viszek bele filozófiai problémákba olyas dolgokat, melyeket ő paradoxonoknak nevez, azt
válaszolom, hogy azért, mert minden filozófiai problémában benne van, hogy paradoxikussá
váljék. Ha nem ért egyet azzal, hogy az élettel oly tobzódva bánok, azt felelem, hogy az élet maga
is tobzódás. Azt felelem, hogy az univerzum, legalábbis ahogyan én látom, sokkalta inkább
hasonlít a Kristálypalota tűzijátékához, mint Mr. McCabe filozófiájához. A kozmoszban valami
lármás és titkos ünnepet ülnek – ünnepet, amely Guy Fawkes napjának1 előkészületeihez hasonló.
Az örökkévalóság valaminek az előestéje. Sohasem tudok a csillagokra úgy fölnézni, hogy ne
érezném: valamennyien egy iskolásfiú rakétájából pattantak ki, és megállíttattak örök esésükben.

1 Angol ünnep (nov. 5.); 1605-ben Guy Fawkes összeesküvést szervezett a király, I. Jakab meggyilkolására.

76
 XVII. WHISTLER
SZELLEMESSÉGE

MR. ARTHUR Symonsnak, a tehetséges és fogékony írónak nemrég megjelent

esszékötetében van egy olyan írás, amely – úgy gondolom – a Londoni Éjszakák apológiája. Itt
azután a szerző kijelenti, hogy az erkölcsöt teljességgel alá kell rendelni a kritikában a
művészetnek, s azzal a meglehetősen egyedülálló érvvel hozakodik elő, miszerint a művészet, a
szépség imádása minden korszakban ugyanaz, míg az erkölcs minden időszakban és minden
tekintetben más és más. Nyilvánvalóan azzal a kihívással fordul kritikusaihoz és az olvasókhoz,
hogy rajta, említsenek akár egyetlen állandó tulajdonságot vagy minőséget az etikában. Ez persze
nem egyéb, mint igen különös példája annak az erkölcsiséggel szemben táplált szélsőséges
előítéletnek, mely számos ultramodern esztétát éppoly morbiddá és fanatikussá avat, mint
bármelyik keleti remetét. A modern intellektualizmus úton-útfélen azt szokta mondogatni, hogy
egy korszak erkölcsisége teljesen különbözik egy másik korszakétól. S mint a modern
intellektualizmus legtöbb szólamának, ennek sincs semmi veleje. Ha ugyanis két erkölcsiség
teljesen különböző, milyen alapon nevezhetjük mindkettőt erkölcsiségnek? Olyan ez, mintha ezt
mondanánk: „A különböző vidékeken élő tevék mind totálisan különböznek egymástól;
egyeseknek hat lába van, másoknak egyáltalán nincsen, bizonyos tevéket pikkelyek borítanak,
másokat tollak, egyeseknek szarva van, másoknak meg szárnya, némelyik zöld, némelyik
háromszög alakú. Nincs bennük semmi közös.” A józan eszű közönséges halandó ezt válaszolná:
„Akkor hát milyen alapon nevezi valamennyit tevének? Mit ért ön teve alatt? Miből tudja, hogy
teve az, ha meglát egyet?” Az erkölcsnek természetesen van állandó szubsztanciája, mint ahogy
van állandó szubsztanciája a művészetnek, s ezzel nem állítottunk mást, csupán azt, hogy az
erkölcs: erkölcs, a művészet pedig: művészet. Vitathatatlan, hogy egy ideális művészetkritikus
minden irányzat burka alatt fölfedezné az örök szépséget, miként egy ideális moralista minden
erkölcsi kód burka alatt képes volna fölfedezni az örök etikát. Gyakorlatilag viszont arról van szó,
hogy a legkiválóbb angol nagyságok között is akadnak, akik a Brahmin csillagtündöklésű
áhítatában nem látnak egyebet erkölcstelenségnél és bálványimádásnál. S gyakorlatilag szintúgy
igaz, hogy azok a művészek, akiknél nagyobbat nem hordott még hátán a föld, a reneszánsz
óriásai a gótika éteri energiájában nem láttak egyebet puszta barbárságnál.
Ez az erkölcsiséggel szemben táplált elfogultság olyasvalami, amivel valósággal hivalkodnak
a modern esztéták. Ám valójában nem az erkölcsiséggel szemben táplált elfogultságról van itt szó,
hanem olyan elfogultságról, mely mások erkölcsisége ellen irányul. Ez rendszerint azon a
határozott erkölcsi nézeten alapul, mely egyfajta megnyerő, emberies és pogány életmódot
részesít előnyben. A modern esztéta, aki el szeretné velünk hitetni, hogy a magatartásnál többre
becsüli a szépséget, Mallarmét olvassa, és abszintot iszogat valamelyik korcsmában. Ez azonban
nem csupán az ő legkedveltebb szépsége, hanem egyúttal legkedveltebb magatartása. Ha valóban
el akarná velünk hitetni, hogy kizárólag a szépség érdekli, akkor csupán iskolai
szeretetvendégségekbe kéne eljárogatnia Wesley-ben, hogy megfesse a wesley-i gyermekek
hajában fénylő alkonyatot. Olvasni meg nem kéne mást, csak a régi vágású presbiteriánus
hittudósok ékesen szóló prédikációit. Ez esetben a mindennemű erkölcsi rokonszenv hiánya
bizonyítaná, hogy érdeklődése tisztán verbális és képszerűségnek szóló. Minden elolvasott vagy
megírott könyvben saját moralitásának vagy immoralitásának szoknyájába kapaszkodik. A l’art
pour l’art bajnoka elítéli Ruskint, amiért moralizál. Ha valóban a l’art pour l’art bajnoka volna,
szüntelenül és kizárólag Ruskin stílusa mellett kellene hadakoznia. A művészet és a moralitás
közötti különbségtétel doktrínájának sikere nagyrészt annak köszönhető, hogy nagy képviselőinek
tudatában és munkáiban reménytelenül összekuszálódott a művészet és a moralitás. Ennek a

77
szerencsés ellentmondásnak volt legfőbb inkarnációja Whistler. Rajta kívül senki sem prédikálta
oly kitűnően a művészet személytelenségét, rajta kívül senki sem prédikálta a művészet
személytelenségét ennyire személyesen. Nézete szerint a képeknek semmiféle köze nem volt a
jellem problémáihoz; vakbuzgó csodálóinak szemében viszont az ő jelleme sokkal érdekesebb
volt mint a képei. Azzal kérkedett, hogy mint művész fölötte áll a jónak és a rossznak. Sikerét
ellenben az hozta meg, hogy szakadatlanul arról beszélt: benne magában mi a jó s mi a rossz.
Talentuma sokféle volt, erénye azonban – valljuk meg – nem sok, kivéve hűséges barátaival
szemben tanúsított kedvességét, melyet számos életrajzírója bizonygat, ám e tulajdonság
alighanem minden normális emberre jellemző, a kalózokra csakúgy, mint a zsebtolvajokra.
Kimagasló további erényei két nagyszerű virtusra korlátozódnak: a bátorságra és a jó művek
elvont szeretetére. Ennek ellenére azt gondolom, hogy e két virtusa többet hozott néki összes
talentumánál. Egy emberben kell lennie valamennyinek a moralitásból, még akkor is, ha az
immoralitásról prédikál. James Mcneill Whistler emlékére című könyvében Walter Raleigh professzor,
igen helyesen, azt bizonygatja, hogy Whistler bonyolult és kissé zavaros karakterében véges-végig
nyomon követhető a szigorúan festészeti kérdésekben tanúsított rögeszmés becsületesség.
„Bármely munkáját inkább elpusztította, mintsem egyetlen hevenyészett és kifejezés nélküli
ecsetvonást hagyott volna a kompozícióban. Inkább századszor újra nekikezdett, mintsem
toldozgatott volna azért, hogy művét jobbnak láttassa, mint amilyen.”
Mivel Raleigh professzornak egyfajta gyászbeszédet kellett elmondania Whistler fölött, az
Emlékkiállítás megnyitóján, senki sem fogja őt amiatt vádolni, hogy főként az érdemekre, a
nyilvánvaló kvalitásokra szorítkozott. Nekünk természetesen más műfaj után kell néznünk, ha
kellőképpen meg akarjuk ismerni Whistler gyengeségeit. Ezeket azonban semmiképp sem szabad
figyelmen kívül hagyni. Az igazság tulajdonképpen az, hogy nem is annyira Whistler
gyengeségeinek kérdéséről van szó, hanem Whistler lényegi és alapvető gyengeségéről. Egyike
volt azoknak az embereknek, akik a maguk érzelmi jövedelméből élnek, akik mindig elegánsak, és
szüntelenül borzongatja őket a hiúság. Ebből adódik, hogy nem volt erőfölöslege; ebből adódik,
hogy nem volt benne kedvesség, nem volt benne zsenialitás, mert a zsenialitást szinte úgy is
meghatározhatnánk, hogy az nem más, mint erőfelesleg. Híján volt az istenekre jellemző
gondatlanságnak: soha sem tudott elfeledkezni önmagáról – saját kifejezését idézve – egész élete
rendezgetésből állt. „Élet-művészetre” adta magát – s ez bizony nyomorúságos egy trükk.
Egyszóval: nagy művész volt, de szembetűnően nem nagy ember. Ezzel kapcsolatban
mélységesen nem értek egyet Raleigh professzor azon nézetével, mely fölszínes irodalmi
szempontból tekintve az ő egyik leghatásosabb állítása. Whistler kacagását összeveti egy másik
ember kacagásával, aki éppoly nagy volt embernek, mint amilyen nagy volt művésznek.
„Magatartása a közönséggel szemben pontosan olyan volt, mint Robert Browningé, aki éppúgy
megszenvedte a mellőztetés és meg nem értés hosszú korszakát, s így ír róla a Gyűrű és a könyv
ama soraiban:

Nos, brit közönség, kik engem nem szerettek,

Kacagjatok (Isten áldása rátok!) a komor
Kérdésen, csak kacagjatok! Én előbb kacagtam.”

„Mr. Whistler mindig elsőnek kacagott” teszi hozzá Raleigh professzor. Az igazság, úgy
gondolom az, hogy Whistler sohasem kacagott. Nem volt benne a kacagás a természetében, mert
nem volt benne meggondolatlanság, önfeladás és alázat. Föl nem foghatom, hogy aki elolvassa
Az ellenségszerzés nemes művészetét, miből gondolná, hogy ebben az okosságban benne rejlik a
kacagás. Whistler okossága gyötrelem volt a számára. Valamiféle verbális öröm cikornyáiba
gyömöszöli önmagát, tele dühöngő óvatossággal, s a nyílt rosszindulat teljes komolysága
ösztökéli. Megsérti önmagát, hogy megsértse ellenfelét. Browning tudott kacagni, mert Browning
nem volt aggodalmas; Browning nem volt aggodalmas, mert nagy ember volt. S midőn Browning
zárójelben azt mondja a könyveit nem szerető egyszerű és józan embereknek, hogy „Isten áldása

78
rátok!”, cseppet sem gúnyolódik. Egyszerűen kacagott – más szóval, pontosan azt gondolta, amit
kimondott.
A szatíraíróknak – akik egyúttal nagy emberek is voltak – három típusát lehet
megkülönböztetni; pontosabban három típusát lehet megkülönböztetni azoknak az embereknek,
akik nevetni tudnak anélkül, hogy lelküket elveszejtenék. Az első típus az az ember, aki
mindenekelőtt élvezi önmagát, másodsorban pedig élvezi ellenségeit. Ebben az értelemben szereti
ellenségeit, s a kereszténység egyfajta eltúlzása következtében annál jobban szereti azokat, mennél
inkább ellenségeivé lesznek. Haragjának bizonygatásában bizonyos lebírhatatlan és agresszív
boldogságérzet nyilvánul meg: átka annyira emberi, hogy az már áldás. Ennek a szatírának
hatalmas példája Rabelais. Ő képviseli a szatíra első típusát, azt a szatírát, amely bőbeszédű, nyers
és illetlen, de nem rosszindulatú. Whistler szatírája nem ilyen. Egyetlen hadakozásában sem volt
boldog, amit az bizonyít, hogy sohasem mondott ki abszolút értelmetlenséget. Az emberi
nagyságot megőrző szatíraírói géniusznak van aztán egy második típusa. Ez a típus azokban a
szatíraírókban testesül meg, akiknek elszabadulnak szenvedélyeik, éspedig azáltal, hogy
tűrhetetlennek érzik a világban a rosszat. Annak érzete őrjíti meg, hogy az emberek megőrültek;
nyelve engedetlen tagjává leszen testének, és az egész emberiség ellen tesz tanúbizonyságot. Ilyen
ember volt Swift, akiben a saeva indignatio1 nem volt más, mint keserűség másokkal szemben,
éspedig azért, mert keserű volt önmagával szemben. Whistler a szatíraíróknak nem ebből a
fajtájából való. Nem azért nevetett, mert boldog volt, miként Rabelais. De nem is azért nevetett,
mert boldogtalan volt, mint Swift.
A nagy szatíra harmadik típusának esetében arról van szó, hogy a szatíraíró képes fölébe
emelkedni áldozatának a felsőbbrendűség azon egyetlen komoly értelmében, hogy szánja a bűnöst
és tiszteli az embert, miközben mindkettőt szatirizálja. Ilyesfajta teljesítmény található például
Pope Atticusában, vagyis abban a költeményben, ahol a szatíraíró úgy érzi, hogy olyan
gyengeségeket szatirizál, melyek sajátságos velejárói az irodalmi géniusznak. Következésképpen
örömét leli abban, hogy mielőtt megmutatná ellenfelének gyengéit, megmutatja annak erejét.
Alighanem ez képviseli a szatíra legmagasabbrendű és legtiszteletreméltóbb formáját. Whistler
szatírája nem ilyen. Nem tölti el hatalmas bánat amiatt, hogy rosszat tettek az emberi természettel,
mert az ő szemében neki magának tettek rosszat.
Nem volt nagy személyiség, mert túlságosan sokat tartott önmagáról. De a dolog még ennél
is rosszabb. Olykor még csak nagy művész sem volt, mert túlságosan sokat tartott a művészetről.
Ha az embernek van valami vitális ismerete a pszichológiából, a legmélyebb gyanakvással kell
fogadnia bárkit is, aki művésznek nyilatkoztatja ki magát, és sokat beszél a művészetről. A
művészet helyénvaló és emberi dolog, éppúgy, mint a járás vagy az imádkozás, ám abban a
pillanatban, hogy kezdenek róla túlságosan fennkölten beszélni, bizonyosak lehetünk afelől, hogy
a dolog megzápult.
A művészi temperamentum betegség, mely az amatőröket sújtja. Betegség, mely azokat az
embereket támadja meg, akikben nincs elegendő kifejezőkészség, hogy valamit kimondjanak, és
megszabaduljanak lényükben a művészet elemétől. Minden épeszű ember számára egészséges, ha
kimondja a benne rejlő művészetet; minden épeszű ember számára lényegbevágó, hogy
megszabaduljon a benne rejlő művészettől – mindenáron. A hatalmas és egészséges vitalitású
művészek a bennük rejlő művészettől könnyedén megszabadulnak, éppoly könnyedén, mint
ahogy lélegeznek vagy verítékeznek. A kevésbé erőteljes művészek esetében azonban a dologból
kényszer lesz, és fájdalomhoz vezet, amelynek művészi temperamentum a neve. A nagyon nagy
művészek képesek arra, hogy közönséges emberek maradjanak, mint Shakespeare vagy Browning.
A művészi temperamentum számos valódi tragédiához vezet, a hiúság, az erőszak vagy a félelem
tragédiájához. A művészi temperamentum legnagyobb tragédiája azonban abban áll, hogy nem
tud produkálni semmiféle művészetet.
Whistler tudott művészetet produkálni, és ennyiben nagy ember volt. Ám nem tudott
elfeledkezni a művészetről, s ennyiben csupán olyas ember volt, aki művészi temperamentummal
1 Saeva indignatio (latin): kegyetlen méltatlankodás.

79
rendelkezett. Az igazán nagy művész mellett mindennél ékesebben bizonyít az a tény, hogy meg
tud válni a művészet tárgyától, és – ha úgy jön az ideje – a poklok fenekére tudja kívánni a
művészetet. Hasonlóképp: szívesebben bízunk meg egy olyan ügyvédben, aki nem
tulajdonátruházó okiratok szerkesztéséről beszél fehér asztalnál. Bármilyen üzleti üggyel
foglalkozzék is valaki, valójában azt várjuk tőle, hogy egy közönséges ember minden energiája
vitessék bele a szóban forgó ügybe. Nem azt várjuk tehát, hogy a szóban forgó ügy minden
energiája vitessék bele egy közönséges emberbe. Legkevésbé sem óhajtjuk, hogy bírósági
keresetünk energiája ömöljék át ügyvédünk mindennapi életébe: abba, ahogy gyermekeivel játszik,
kerékpározik, vagy a hajnalcsillagról meditál. Azt viszont igenis óhajtjuk, hogy gyermekeivel való
játszadozásai, kerékpárútjai s a hajnalcsillag fölötti meditációi adjanak át valamennyit energiáikból
a mi bírósági keresetünknek. Igenis óhajtjuk, hogy ha kerékpárútjaitól erősebb lett a tüdeje, s a
hajnalcsillag fölötti meditációk szép és elragadó metaforákat juttattak eszébe, akkor mindez az erő
és szépség álljon rendelkezésünkre ama törvényszéki vitában. Egyszóval: örülünk annak, hogy
közönséges ember, mert pontosan ez segíti őt abban, hogy kivételes jogász legyen.
Whistler sohasem szűnt meg művésznek lenni. Mint azt Mr. Max Beerbohm egyik
rendkívül okos és őszinte kritikájában kimutatta, Whistler valójában Whistlert tartotta legnagyobb
művének. A fehér hajtincs, a monokli, az emlékezetes kalap – mindez sokkalta drágább volt a
szemében bármiféle nocturne-nél vagy elrendezésnél, amit valaha is félredobott. Félre tudta lökni
a nocturne-öket, ám valamiféle rejtélyes oknál fogva nem tudott lemondani a kalapról. Sohasem
tudta ledobni magáról az aránytalanul fölhalmozódott esztétizmust, mely az amatőrök terhe.
Mondanom sem kell, hogy ez ad valódi magyarázatot arra a kérdésre, mely annyi dilettáns
kritikust zavarba hoz: mivel indokolható a történelem számos géniuszának rendkívüli
mindennapisága. Viselkedésük annyira közönséges volt, hogy le sem jegyezték, ebből pedig az
következett, hogy annyira közönséges volt, hogy rejtélyesnek látszott. Ezért mondják az emberek
azt, hogy Shakespeare-t Bacon írta. A modern művészi temperamentum képtelen megérteni,
miért van az, hogy valaki, aki olyan verseket tud írni, mint amilyeneket Shakespeare tudott, ádáz
buzgalommal képes belevetni magát mindenféle üzleti tranzakcióba, mint ahogy Shakespeare
vetette bele magát egy warwickshire-i kisvárosban. A magyarázat elég egyszerű. Arról van szó,
hogy Shakespeare valódi költői impulzussal rendelkezett, valódi költészetet írt, s megszabadulván
az impulzustól, folytatta üzleti dolgait. Művész volta nem akadályozta meg őt abban, hogy
közönséges ember legyen, miként az sem, hogy éjszaka aludni tért, és ha vacsorához ült, evett.
Saját nézőpontjáról minden nagy tanító és vezető elismeri, hogy esetleges és emberi, s e
nézőpontból készségesen fordul bárki halandóhoz. Ha valaki embertársainál csakugyan
felsőbbrendű, az első dolog, amiben hisz: az emberi egyenlőség. Ezt tapasztalhatjuk meg ama
különös és ártatlan ésszerűségben, mellyel Krisztus szólítja meg a köréje verődött zavaros
tömeget. „Ha valakinek közületek száz juha van és elveszít egyet, nem hagyja ott a
kilencvenkilencet a pusztában, hogy az elveszett után menjen?...” S másutt: „Ki ad közületek
fiának követ, ha kenyeret kér? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót?” Erről az egyszerűségről, erről
a majdnem prózai bajtársiasságról lehet megismerni minden igazán nagy lelket.
Azok a dolgok, amelyeket illetően az emberek egyetértenek, az igazán nagy lelkek számára
oly mérhetetlenül fontosabbak azoknál, melyekről eltérően gondolkodnak, hogy ez utóbbiak,
minden gyakorlati cél ellenére, eltűnnek. Túlságosan sokat őriznek ama ősi kacagásból, mely
elviseli még azt is, hogy két olyan ember kalapjának különbségéről folyik a vita, akiket asszony
szült, vagy két olyan ember szubtilisen eltérő kulturájáról, akiknek meg kell majd halniuk egy
napon. Az elsőrendű nagy ember másokkal egyenlő, mint Shakespeare. A másodrendű nagy
ember fölébük terpeszkedik, akárcsak Whistler.

80
 XVIII. TÉVESZME
A FIATAL NEMZETEKRŐL

HA VALAKIRŐL kijelentjük, hogy idealista, ezzel csupán annyit mondunk, hogy az

illető: ember. Mindazonáltal valamiféle érvényes különbséget lehet tenni egy bizonyos típusú
idealista és egy másik között. Az egyik lehetséges különbségtétel például abban áll, ha kijelentjük,
hogy az emberiség tudatos és nem tudatos idealistákra osztható. Hasonlóképp: az emberiséget
tudatos és nem tudatos ritualistákra is föl lehet osztani. A dolog furcsasága mármost abban rejlik
– és ez sok más esetre jellemző –, hogy épp a tudatos ritualizmus az, amely viszonylag egyszerű,
ellenben a nem tudatos szertartás az, amely valóban súlyos és bonyolult. Az emberek által
„ritualistának” nevezett szertartás az, amely viszonylag puritán és a lényegre tör. Egyszerű
dolgokat foglal magában, mint teszem azt a kenyér, a bor, a tűz és az emberek arcraborulása. A
valóban bonyolult, tarkabarka, kimódolt és szükségszerűen formális szertartások viszont
pontosan azok, melyeket az emberek anélkül végeznek, hogy tudnának róluk. Nem egyszerű
dolgokat foglalnak magukban, mint amilyen a bor vagy a tűz, hanem valóban speciális, helyi,
kivételes és őszinte dolgokat, mint amilyen a lábtörlő, az ajtókopogtató, a villamoscsengő, a
selyemkalap, a fehér nyakkendő, a csillogó névkártya és a konfetti. Az igazság az, hogy a modern
ember aligha képes visszatalálni a nagyon ősi és egyszerű dolgokhoz, hacsak részt nem vesz
valamilyen vallási ceremónián. A modern ember képtelen megszabadulni a szertartásosságtól,
hacsak nem lép egy ritualista templomba. Ezeknek az ősi és misztikus formaságoknak esetében
legalább elmondhatjuk, hogy a szertartás nem puszta szertartás, és az alkalmazott szimbólumok a
legtöbb esetben olyan szimbólumok, amelyek alapvetően az emberi költészet tartozékai. A
keresztény ritusok legádázabb ellenzőinek is el kell ismeriök, hogy ha a Katolicizmus nem vezette
volna be a kenyeret és a bort, valaki más valószínűleg megtette volna. Akiben van némi ösztön a
költészet iránt, el fogja ismerni, hogy a közönséges emberi ösztön számára a kenyér olyasmit
szimbolizál, amit másként nem egykönnyen lehetne szimbolizálni, s ugyanezt mondhatjuk el a
borról. Az estére felkötött fehér nyakkendő azonban rituális és csakis az! Senki sem hitetné el
magával, hogy az estére felkötött fehér nyakkendő elsődleges és költői valami. Senki sem
hangoztatná, hogy az este ideáját a közönséges emberi ösztön – bármely korban s bármely
országban – egy fehér nyakkendővel próbálná szimbolizálni. A közönséges emberi ösztön, én úgy
képzelem, inkább az alkonyat színeiben tündöklő selyemsállal szimbolizálná az estét, s ha már
nyakkendővel, hát nem fehérrel, hanem sötétsárgával, karmazsinvörössel, bíborral, olajbarnával
vagy óarannyal. Mr. J. A. Kensit például azt hiszi magáról, hogy nem ritualista. Ám Mr. J. A.
Kensit mindennapi élete, miként bármely közönséges modern emberé, tulajdonképpen nem
egyéb misztikus ceremóniák és sületlenségek szakadatlan áradatánál. A nyilvánvaló százból
egyetlen példát említenék. Úgy gondolom, Mr. Kensit meg szokta emelni a kalapját a hölgyek
előtt. Mármost, elvont értelemben, lehet-e fenköltebb és abszurdabb módon szimbolizálni a
másik nem jelenlétét, mint azáltal, hogy az ember leveszi öltözékének egy darabját, és elkezdi
lobogtatni a levegőben? Ismétlem, hogy ez távolról sem természetes és primitív szimbólum, mint
aminő a tűz vagy az étel. Akkor már az ember akár az esőkabátját is levehetné egy hölgy előtt, s
ha civilizációjának társadalmi ritusa azt követelné tőle, hogy esőkabátját egy hölgy előtt levegye,
minden lovagias és okos férfiú le is venné. Egyszóval: Mr. Kensit s mindazok, akik vele
egyetértenek, azt gondolhatják, éspedig teljesen őszintén, hogy az emberek túlságosan sok
tömjént és ceremóniát szánnak imádatukra a másvilág iránt. Az viszont meg nem fordul senki
fejében, hogy túlságosan sok tömjént és ceremóniát szán az evilág imádatára.
Így hát minden ember ritualista, csak az egyik tudatosan az, a másik meg öntudatlanul. A
tudatos ritualisták általában megelégszenek egypár nagyon egyszerű és elemi jellel; az öntudatlan

81
ritualisták az emberi élet semmiféle egyszerű jelével nem érik be, mert esztelenül ritualisták. Az
első típust azért nevezik ritualistának, mert egyetlen rítust talál ki, illetve tart emlékezetében; a
másik típust pedig azért nevezik antiritualistának, mert ezernyinek engedelmeskedik, illetve
ezernyiről feledkezik meg. Elkerülhetetlen terjedelmességgel írtam a tudatos és öntudatlan
ritualisták közötti különbségekről. Némileg hasonló különbséget tehetünk a tudatos és öntudatlan
idealista típusa között. Ostobaság a cinikusokat és a materialistákat kárhoztatnunk – nincsenek
cinikusok, nincsenek materialisták! Minden ember idealista, csak hát gyakorta megesik, hogy
rosszak az ideáljaink. Minden ember gyógyíthatatlanul szentimentális, de érzelmeink gyakorta
hamis érzelmek. Midőn például egy gátlástalan üzletemberről beszélünk, és kijelentjük róla, hogy
mindent, de mindent megtenne a pénzért, teljességgel pontatlan kifejezéssel élünk, s az illetőt
túlságosan is megrágalmazzuk. Ugyanis nem tenne meg mindent a pénzért! Bizonyos dolgokat
megtenne; például eladná pénzért a lelkét, és – miként Mirabeau humorosan megjegyezte –
egészen bölcsen tenné, ha „a ganéjt is pénzért adná”. Rabigába döntené pénzért az egész
emberiséget, de ez esetben arról van szó, hogy az emberiség és a lélek nem olyas dolgok,
melyekben hisz, vagyis nem az ő ideáljai. Viszont igenis megvannak a maga homályos és kényes
ideáljai, és ezeket az ideálokat nem gyalázná meg semmi pénzért. Nem inna pénzért levesestálból.
Frakkjának szárnyait nem hordaná elől. Semmi pénzért nem terjesztené el magáról, hogy az agya
meglágyult. Az élet gyakorlatában az ideálokat illetően pontosan ugyanazt tapasztalhatjuk, mint a
szertartások tekintetében. Azt tapasztaljuk, hogy míg egyrészt a fanatizmus valódi veszélye
fenyeget azon emberek részéről, akik nem evilági ideálokban hisznek, másrészt a fanatizmus
állandó és azonnali veszélye fenyeget azok részéről, akiknek evilági ideáljaik vannak.
Mindazoknak, akik azt mondják, hogy az ideál veszélyes valami, s becsapja és megmérgezi
az embert, tökéletesen igazuk van. A leginkább mérgező ideál azonban az az ideál, amelyik a
legkevésbé ideális. A legkevésbé mérgező ideál pedig az, amelyik nagyon is ideális, mert hirtelen
kijózanít bennünket, mint a magasságok, mélységek és nagy távolságok teszik. Tegyük fel, hogy
borzasztóan helytelen dolog összetéveszteni egy felhőt egy hegyfokkal. Igen ám, de pontosan azt
a felhőt lehet a legkönnyebben összetéveszteni egy hegyfokkal, amelyik a legközelebb van a
földhöz. Hasonlóképp feltehetjük, hogy veszélyes dolog összetéveszteni egy ideált valami
praktikummal. Ebben a tekintetben azonban rá kell mutatnunk arra, hogy a legveszedelmesebb
ideál mindenek közül az, amelyik egy kissé praktikusnak látszik. A magas ideált nehéz elérni,
következésképp majdnem lehetetlen meggyőzni magunkat arról, hogy már el is értük. Egy
alacsony ideált azonban könnyű elérni, következésképp még akkor is könnyen meg tudjuk győzni
magunkat arról, hogy elértük, mikor ennek érdekében még semmit sem csináltunk. Találomra
mondok egy példát. Igencsak magasrendű ambíciónak számítható, ha egy ember arkangyallá kíván
lenni. Aki ilyesfajta ideált kerget, valószínűleg aszketizmusba, sőt őrültségekbe veti magát, de nem
gondolnám, hogy káprázatokba. Nem hiszi azt, hogy máris arkangyal lett belőle, s nem rohangál
karjaival csapdosva abban a hitben, mintha azok szárnyak volnának. Ám tegyük fel azt, hogy egy
épelméjű ember alacsony ideált kerget; tegyük fel, hogy úriemberré óhajt lenni! Aki ismeri a
világot, tudja, hogy az illető kilenc héten belül meggyőzné magát arról, hogy máris úriember, és
ebben nyilvánvalóan még nem is merülne ki a dolog, mert jönne még az eredmény: nagyon
valóságos, nagyon gyakorlati zűrzavar és elemi csapások a társadalomban. Nem a vad ideálok
pusztítják a gyakorlati világot, hanem a szelíd ideálok.
Mindezt talán kellőképpen illusztrálja egy párhuzam, melyet mai politikai életünkből veszek.
Az emberek szamárságokat beszélnek, midőn azt hangoztatják, hogy a Gladstone-féle régi
liberálisok csakis az ideálokkal törődtek. Más dolgokkal is törődtek azok, többek között a
szavazatokkal! S midőn azt mondják, hogy a Chamberlain, vagy – egy másik értelemben – a Lord
Rosebery-féle modern politikusok csakis a szavazatokkal és az anyagi érdekekkel törődnek,
megint csak szamárságot beszélnek, mert ezek a politikusok is éppúgy törődnek az ideálokkal,
mint minden ember. A valódi különbség a következő. A régi politikus szemében az ideál ideál
volt és semmi egyéb. Az új politikus megálmodott álma azonban nem csupán egy jó álom, hanem
valóság. A régi politikus így beszélt volna: „Jó lenne, ha egy Köztársasági Föderáció uralná a

82
világot.” A modern politikus ellenben nem azt mondja, hogy „jó lenne, ha a Brit Imperializmus
uralná a világot”, hanem azt, hogy: „nagyszerű dolog, hogy létezik a Brit Imperializmus, amely
uralja a világot”. Holott ebből semmi sem igaz. A régi liberális így szólna: „Kellene egy jó ír
kormányzat Írországban." A közönséges modern unionista ellenben nem mondja azt, hogy
„kellene egy jó angol kormány Írországban”. Ehelyett így szól: „Jó angol kormány van
Írországban.” Holott ez abszurditás. Egyszóval: a modern politikusok, úgy látszik, azt gondolják,
hogy az embernek elegendő gyakorlatias nyilatkozatokat hangoztatnia bizonyos gyakorlati
dolgokkal kapcsolatban, és máris gyakorlatiassá válik. Úgy tűnik, hogy a káprázat nem sok vizet
zavar, amíg materialisztikus káprázat. Legtöbbünk ösztönösen úgy érzi, hogy a gyakorlatban
ennek éppen az ellenkezője igaz. Bizonyára szívesebben osztanám meg otthonomat egy olyan
úriemberrel, aki azt hiszi magáról, hogy ő az Isten, mint egy olyannal, aki magát tücsöknek
képzeli. Ha valakit szakadatlanul a gyakorlat képzetei és a gyakorlat problémái kísértenek, ha
valaki mindig mindenre úgy gondol, mint valami időszerű, sürgető és a teljessé válás folyamatában
leledző dologra – mindez nem azt bizonyítja az emberről, hogy gyakorlatias; ezek a dolgok
valójában a legkézenfekvőbb jelei annak, hogy az illető: bolond. Hogy modern államférfiúink
materialisták, semmi esetre sem mond ellent annak, hogy ők is betegek. Ha valaki a vizionálás
állapotában angyalokat lát, meglehet, szupernaturalista lesz belőle. De ha a delirium tremens
állapotában csak kígyókat lát, nem lesz belőle naturalista.
Ha végül megvizsgáljuk modern gyakorlati politikusaink legfőbb és leggyakrabban
hangoztatott ideáit, kiderül, hogy e legfőbb ideák jobbára káprázatok. E tényt számos példa
bizonyítja. Megvizsgálhatjuk, teszem azt, azoknak a különös fogalmaknak osztályát, melyet az
„unió” szó tartalmaz, s mindama dicshimnuszt, mellyel azt elárasztották. Az unió persze
önmagában épp annyira nem jó, mint amennyire nem jó önmagában az elkülönülés. Pártot
alapítani az unió vagy az elkülönülés céljából éppoly abszurd, mint pártot alapítani annak
érdekében, hogy a lépcsőn fölfelé vagy lefelé járjunk. A kérdés nem az, hogy a lépcsőn fölfelé
megyünk-e vagy lefelé, hanem az, hogy hová megyünk és miért megyünk oda. Az unió erő; az
unió gyengeség is. Helyénvaló két lovat befogni egy szekér elé, de nem helyénvaló két egykerekű
kocsiból egy négykerekűt csinálni. Tíz nemzetből egyetlen birodalmat csinálni, éppoly ésszerű
lehet, mint tíz shillinget átváltani egy fél sovereign-re. Ám úgy is adódhat, hogy éppoly
esztelenség, mint tíz terriert átváltoztatni egy szelindekké. A kérdés sohasem az unió meglétének
vagy hiányának kérdése, hanem az, hogy létezik-e vagy sem az identitás. Bizonyos történelmi és
erkölcsi okokból egyesíthetünk két nemzetet azzal a céllal, hogy egymáson segítsenek. Így például
Anglia és Skócia csevegve bókol egymásnak a történelemben, ám energiáik elkülönülnek és
párhuzamosan futnak, s épp ezért nem ütköznek össze. Skócia megmarad műveltnek és
kálvinistának, Anglia megmarad műveletlennek és boldognak. Bizonyos egyéb erkölcsi és politikai
okok következtében viszont lehetséges úgy is egyesíteni két nemzetet, hogy egymásnak csak
útjában vannak; pályáik összeütköznek, nem futnak párhuzamosan. Angliát és Írországot
példának okáért úgy egyesítették, hogy az írek olykor uralkodni tudtak Anglián, de sohasem
tudtak uralkodni Írországon. Az oktatási törvények, beleértve a legutóbbi Oktatási Törvényt,
ezúttal is éppoly kitűnően tanuskodnak, mint Skócia esetében. Az írek elsöprő többsége egy
szigorúan körvonalazott katolicizmusban hisz, az angolok elsöprő többsége pedig egy ködös
protestantizmusban. Az Unióparlement ír pártja elég nagy ahhoz, hogy az angol oktatást
meggátolja abban, hogy bizonytalanul protestáns legyen, s eléggé kicsi, hogy az ír oktatást
meggátolja abban, hogy határozottan katolikus legyen. Olyan állapottal van itt dolgunk, melynek
folytatását egyetlen épeszű ember sem kívánná, ha nem babonázta volna meg egyetlen puszta szó,
az „unió”, szentimentalizmusa.
Mindenesetre nem az uniót kívánom előhozni annak példájaként, hogy a modern gyakorlati
politikusok valamennyi hipotézisében fellelhető a begyökeresedett ostobaság és a
szemfényvesztés. Egy másik és sokkal általánosabb illuzióról óhajtok beszélni, mely átitatja az
összes párt praktikusainak elméjét és beszédét. Ez pedig nem más, mint egy gyermeteg tévedés,
mely egyetlen hamis metaforán alapul. Arra az általános modern szóbeszédre gondolok, amely

83
fiatal és új nemzeteket emleget – az ifjú Amerikát, az új Új-Zélandot. Az egész csupán
bűvészkedés a szavakkal. Amerika nem fiatal, Új-Zéland pedig nem új. Igencsak meg kéne
vitatnunk a kérdést: vajon nem sokkal öregebb-e mindkettő, mint Anglia vagy Írország.
Amerikával és a gyarmatokkal kapcsolatban természetesen használhatjuk a fiatalság
metaforáját, ha szigorúan és kizárólag abban az értelemben használjuk, hogy nem régen születtek.
Ám ha abban az értelemben használjuk (miként használjuk is!), hogy kifejezzük az életerőt,
elevenséget, kiforratlanságot, tapasztalatlanságot és reményt, az előttük álló hosszú életet vagy az
ifjúság bármely romantikus attributumát – akkor napnál világosabb, hogy rászedett bennünket egy
banális szókép. Világosabban láthatunk a dologban, ha ezt a szóképet – a független nemzet
intézményével párhuzamosan – más intézményekre is alkalmazzuk. Ha egy „Tej és Szódavíz
Szövetség” nevű klubot (mondjuk) tegnap alapítottak, s nem vonom kétségbe, hogy így történt,
akkor természetesen a „Tej és Szódavíz Szövetség” fiatal klub, abban az értelemben, hogy tegnap
alapították, de csakis ebben az értelemben. Lehetséges, hogy a sír szélén álló úriemberek alkotják.
Lehetséges, hogy maga a klub is a sír szélén áll. Nevezhetjük fiatal klubnak annak a ténynek a
fényében, hogy tegnap alapították. Nagyon régi klubnak is nevezhetjük, éspedig annak a ténynek a
fényében, hogy már valószínűleg holnap csődöt mond. Mindez ugyanis nyilvánvaló, ha így fogjuk
fel a dolgot. Ha bárki fia magáévá tenné a fiatal közösség illuzióját a bankokkal vagy a
hentesüzletekkel kapcsolatban, rögvest szeretetotthonba küldenék. Pedig annak a modern
politikai elképzelésnek sincs több alapja, mely azt állítja, hogy Amerikában és a gyarmatokban
azért van annyi életerő, mert fiatalok. A tény, hogy Amerikát jóval később alapították Angliánál, a
legcsekélyebb fokon sem teszi valószínűvé, hogy Amerika nem pusztul el jóval előbb, mint
Anglia.
A tény, hogy Anglia már gyarmatai előtt is létezett, egy cseppet sem teszi kevésbé
valószínűvé, hogy túl fogja élni gyarmatait. Ha végigtekintünk a világ tényleges történelmén, azt
találjuk, hogy a nagy európai nemzetek majdnem törvényszerűen túlélték gyarmataik vitalitását.
Amikor végigtekintünk a világ tényleges történelmén, azt találjuk, hogy ha létezik egyáltalán
valami, ami öregen születik és fiatalon hal meg – az nem más, mint a gyarmat. A görög gyarmatok
jóval a görög civilizáció előtt széthullottak. A spanyol gyarmatok jóval előbb hullanak szét, mint a
spanyol nemzet. Ezért, úgy tűnik, semmiféle okunk nincsen annak lehetőségében, sőt
valószínűségében kételkedni, hogy a gyarmati civilizáció, mely Angliának köszönheti eredetét,
sokkal rövidebb életű és sokkal kevésbé életerős lesz, mint magának Angliának civilizációja. Az
angol nemzet tovább járja az európai nemzetek útját, midőn az angolszász faj minden szeszélyek
sorsára jut. Izgató kérdésünk természetesen abban áll, hogy a pusztán kronologikus fiatalság
vitatható trivialitásával szemben van-e Amerikában és a gyarmatokban erkölcsi és intellektuális
fiatalság, van-e ennek valamiféle tényleges bizonysága. Akár tudatosan, akár öntudatlanul, de
érezzük, hogy ilyesfajta bizonyság nincsen a birtokunkban; s épp ezért, akár tudatosan, akár
öntudatlanul, de próbáljuk ezt a bizonyságot összetákolni. E jámbor és ártatlan koholmány egyik
kitűnő példája lelhető fel Mr. Rudyard Kipling egyik utóbbi költeményében. Az angolokról és a
dél-afrikai háborúról szólva Mr. Kipling azt állítja, hogy „csúsztunk-másztunk az ifjú nemzetek
előtt, hadakozni tudó férfiakért”. E mondatot néhányan sértőnek tartották. A dologról most csak
annyit, hogy nyilvánvalóan nem igaz. A gyarmatok igen hasznavehető önkéntes csapatokat
szállítottak, de nem ezek voltak a legjobb csapatok, és nem is ezek vitték végbe a legsikeresebb
hőstetteket. Angol oldalról a legtöbbet, miként ez várható is volt, a legjobb angol ezredek
cselekedték. A hadakozni tudó férfiak nem a lelkes cheapside-i hivatalnokok voltak, de nem is a
melbourne-i gabonakereskedők. A hadakozni tudó férfiak azok voltak, akiket megtanítottak
„hadakozni” egy nagy európai hatalom állandó hadseregének fegyelmében. A gyarmatok persze
éppoly bátrak és kisportoltak, mint akármelyik hétköznapi fehér ember. Kötelességüket
dicséretesen teljesítették. Itt csupán arra kívánok rámutatni, hogy az új nemzetekkel kapcsolatos
teória érdekében szükségszerűen fenn kell tartanunk, hogy a gyarmati erők hasznosabbak és
hősiesebbek voltak, mint Colenso ágyúsai vagy az Ötödik hadoszlop. Márpedig erre nincsen, és
nem is volt soha, egy szemernyi bizonyíték.

84
 Hasonlóképpen azt is megkísérlik, még kisebb sikerrel, hogy valaminő friss és életeleven
jelenségnek tüntessék fel a gyarmatok irodalmát. A birodalmi magazinok nagy dérrel-dúrral
hozakodtak elő újra meg újra valami queenslandi vagy kanadai lángelmével, akik, úgymond, az
ausztráliai őserdők vagy a préri illatát éreztetik meg velünk. Az igazság az, hogy akit az irodalom
mint irodalom egy kicsit is érdekel (s megvallom, engem az irodalom mint irodalom csak kevéssé
érdekel), az készséggel elismeri, hogy ezeknek a lángelméknek a történetei nem az elsőrangú
minőségtől illatoznak, hanem a nyomdafestéktől. A birodalmi képzelet hatalmas erőfeszítése által
a nagylelkű angol nép ezekbe a művekbe beleolvassa az erőt és az újdonságot. Ám az erő és az
újdonság nem az új írókban van, hanem az angolok ősi szivében. Ha valaki részrehajlás nélkül
tanulmányozza őket, rá fog jönni, hogy a gyarmatok elsőrangú írói nemcsak hogy semmi
sajátságosan újat nem hoznak atmoszférájukban és hangnemükben, nemcsak hogy nem
teremtenek újfajta jó irodalmat, hanem még újfajta rossz irodalmat sem produkálnak, semmiféle
tekintetben. Az új országok elsőrangú írói majdnem pontosan olyanok, mint a régi országok
másodrangú írói. Persze nagyon is érzik a pusztaság és az ausztrál őserdők misztériumát, hisz
minden egyszerű és becsületes ember érzi azt Melbourne-ben, Margate-ban vagy éppen South St.
Pancras-ban. Ám amidőn a legőszintébben és legsikeresebben írnak, nem az őserdő misztériuma
szolgál háttér gyanánt, hanem – közvetve vagy közvetlenül – a mi romantikus városi civilizációnk.
Ami szelíd terrorral valóban megindítja lelkeiket, az nem a pusztaság misztériuma, hanem a
fiákeré.
Akad persze egynéhány kivétel. A valóban figyelemre méltó kivétel Olive Schreiner, ő
azonban olyan kivétel, aki erősíti a szabályt. Olive Schreiner szenvedélyes, briliáns és realisztikus
regényírónő, ámde pontosan azért, mert egyáltalán nem angol. A Tenier-ek és Maarten Maarten-
ek országával tart törzsi rokonságot, vagyis a realisták országával. Irodalmi rokonsága a kontinens
pesszimista regényirodalma: azoké az íróké, akiknek még a szánalma is kegyetlen. Olive Schreiner
azon angol gyarmati írók közé tartozik, aki nem konvencionális, éspedig annál az egyszerű oknál
fogva, hogy Dél-Afrika az egyetlen angol gyarmat, amely nem angol, és valószínűleg nem is lesz
soha. Természetesen akad egypár kisebb rangú kivétel is. Különösen jól emlékszem néhány
ausztrál mesére Mr. McIllwaintől: ezek valóban tehetséges írások és igen hatásosak, s gondolom,
éppen ezért nem ajánlgatják a közönségnek trombitaszó kíséretében. Általános véleményemet
azonban, ha valóban megértette, nem fogja vitatni az irodalomszerető olvasó. Nem igaz az, hogy
a gyarmati civilizáció akárcsak bárminemű jelét is mutatná annak, hogy olyan irodalmat nyújt
nekünk, amely megdöbbenti és megújítja majd a sajátunkat. Lehet, hogy kellemes nekünk ez az
illuzió, de ez más lapra tartozik. Nem vitatom, hogy a gyarmatok új érzést adtak Angliának,
csupán annyit mondok, hogy nem adtak a világnak egyetlen egy új könyvet.
Nem óhajtom, hogy az angol gyarmatokról szólva félreértsenek. Nem állítom a
gyarmatokról vagy Amerikáról, hogy nincs előttük jövő, vagy hogy nem lesznek majdan nagy
nemzetek. Egyszerűen tagadom a rájuk vonatkozó és elfogadott modern frázist. Tagadom, hogy
jövőre „rendeltettek”. Tagadom, hogy arra „rendeltettek” volna, hogy nagy nemzetekké váljanak.
Tagadom (természetesen), hogy bármely emberi dolog bármire is „rendeltetett”. A nemzetekre
alkalmazott képtelen fizikai metaforák, mint amilyen a fiatalság és az öregség, az élet és a halál,
mind csupán áltudományos kísérletek, s csak arra jók, hogy elrejtsék az emberek elől magányos
lelkük rettentő szabadságát.
Amerika esetében valóban lényegbevágó, hogy erre a kihatásra figyelmeztessük, mégpedig
azonnal. Amerika természetesen, mint minden más emberi dolog, szellemi értelemben éppúgy
választhatja az életet, mint a halált. Ám a jelen pillanatban Amerikának nem azt kell nagyon
komolyan fontolgatnia, hogy milyen kicsiny távolság választja el tőle a születést és a kezdetet,
hanem azt, hogy milyen közel lehet hozzá a vég. Az csupán verbális kérdés, hogy az amerikai
civilizáció fiatal-e, ellenben nagyon is praktikus és sürgető az a kérdés, hogy vajon nem haldoklik-
e. Miután egy percnyi megfontolást követően elkerülhetetlenül félre kellett dobnunk az „ifjúság”
szóban kifejeződő, fantáziaszülte fizikai metaforát, miféle komoly bizonyságunk volna arra, hogy
Amerika életerős és nem elaggott? Népessége nagy, mint Kínáé, pénze temérdek, mint a legyőzött

85
Carthagóé és a haldokló Velencéé. Tele van nyüzsgéssel és ingerlékenységgel, mint az elbukó
Athén és mint a görög városok a hanyatlás idején. Szereti az új dolgokat; ám az öregek mindig
szeretik az új dolgokat. A fiatalok krónikákat olvasnak, az öregek azonban újságokat. Imádja az
erőt és a jó könyveket; imádja a gigantikus és barbár szépséget asszonyaiban; ám így cselekedett
Róma is, midőn a gótok ott álltak a kapuk előtt. Mindeme dolgok tökéletesen összeférnek a
mélységes életuntsággal és a hanyatlással. Három alapvető forma, illetve szimbólum fejezi ki, hogy
egy nemzet boldognak és erősnek tudhatja magát – nagyság a kormányzásban, nagyság a
hadviselésben, nagyság a művészetben. A kormányzáson túl, mely csakugyan a nemzet formáját
és testét alkotja, minden állampolgár számára az a legfontosabb, hogy milyen művészi
magatartással viszonyul az ünnephez, s milyen erkölcsi magatartással viszonyul a küzdelemhez,
ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy miként fogadja az életet, és miként fogadja a halált.
Ha Amerikát ezeknek az örök kritériumoknak alapján ítéljük meg, nemigen mondhatnánk,
hogy különösebben frissnek és érintetlennek mutatkoznék. Olyan nemzetként áll előttünk,
amelyben benne van a modern Anglia, vagy bármely nyugati hatalom, minden gyengesége és
fáradtsága. Politikája, miként Angliáé, elképesztő opportunizmusba és őszintétlenségbe torkollott.
A háborúk s a háborúkkal szemben tanúsított nemzeti magatartás dolgában még inkább Angliára
üt, a hasonlóság még szomorúbb. Könyörtelen pontossággal szólva azt mondhatnánk, hogy egy
erős nép életének három korszaka van. Először kis hatalom, és kis hatalmak ellen harcol.
Másodjára nagy hatalom, és kis hatalmak ellen harcol, de úgy tesz, mintha nagyhatalmak
volnának, hogy ősi szenvedélyének és hiúságának hamujából tűzet élesszen. A következő lépés
pedig az, hogy maga is kis hatalommá válik. A hanyatlásnak ezt a tünetét Anglia nagyon csúnyán
kimutatta a Transvaallal vívott háborúban, Amerika azonban még ennél is csúnyábban a
Spanyolországgal vívott háborúban. Sehol sem mutatkozott meg ennyire élesen és elképesztően a
kemény vonal felelőtlen választása és a gyenge ellenfél körültekintő kiválasztása közötti ironikus
kontraszt. Késő római és bizánci elemeihez Amerika hozzáadta a caracallai diadal elemét; a diadalt
senki fölött.
Ám amidőn a nemzeti lét utolsó próbájához, a művészethez és irodalomhoz érkezünk, a
dolog szinte elborzasztó. Az angol gyarmatok nem produkáltak nagy művészeket, és e tény talán
azt bizonyítja, hogy még tele vannak néma lehetőségekkel és fel nem használt erővel. Amerika
azonban produkált nagy művészeket, és e tény, vitán felül, azt bizonyítja, hogy tele van kényes
haszontalanságokkal s mindazzal, ami a végét járja. Bármilyenek is az amerikai zsenik, de nem
hasonlók ama ifjú istenekhez, akik megalkotnak egy új világot. Whistler művészete talán bátor és
barbár művészet, boldog és fékezhetetlen? Mr. Henry James egy iskolásfiú szellemével fertőz meg
talán bennünket? Nem! A gyarmatok még nem szólaltak meg, és biztonságban vannak. Lehet,
hogy némaságuk a meg nem születettek némasága. Ám Amerikából szelíd és riasztó kiáltás
hallatszik – oly félreismerhetetlen, mint egy haldokló kiáltása.

86
 XIX. A NYOMORNEGYEDEK
REGÉNYÍRÓIRÓL ÉS A
NYOMORNEGYEDEKRŐL

FURCSA nézeteket dédelgetnek korunkban az emberi testvériség doktrínájának valódi

természetéről. A doktrína igazi lényege valami olyasmi, amit minden modern
humanitarianizmusunk mellett sem tudunk világosan felfogni, még kevésbé hűségesen gyakorolni.
Nincs például semmi különösebb antidemokratizmus abban, ha valaki lerugdossa főkomornyikját
a lépcsőn. Az ütés vagy a rúgás, bizonyos értelemben, az egyenlőség megvallásának is tekinthető:
testközelben találkozunk a főkomornyikkal, szinte odanyújtjuk néki a párbaj privilégiumát. Bár
egy kissé ésszerűtlen, nincs abban semmi antidemokratizmus, hogy a főkomornyiktól sokat
várunk, miközben eltölt bennünket valami mámoros meglepetés, látván, hogy emberünk nem
felel meg isteni termetének. Ami valóban antidemokratikus és testvériségellenes, az nem abban
áll, hogy a főkomornyiktól mit várunk: istenibb legyen-e vagy kevésbé isteni. Igazán
antidemokratikusnak az tekinthető, ha kijelenthetjük, miként számos modern humanitárius ki is
jelenti, hogy: „természetesen segítenünk kell a társadalom alsóbb rétegeit”. Mindent megfontolva,
indokolatlan túlzás nélkül jelenthetjük ki, hogy valóban antidemokratikusnak és
testvériségellenesnek ama általános gyakorlatot tekinthetjük, hogy nem rugdossuk le a
főkomornyikot a lépcsőn.
Sokak szemében csak azért tűnik úgy, hogy ebből az állításból hiányzik a komolyság, mert a
modern világ egy hatalmas rétege nem rokonszenvez a komoly demokratikus érzelemmel. A
demokrácia nem filantrópia, de még csak nem is altruizmus vagy társadalmi reform. A
demokrácia nem a hétköznapi ember iránt érzett szánalmon alapul; a demokrácia a hétköznapi
ember tiszteletén, vagy ha úgy tetszik, a tőle való félelmen nyugszik. Nem azért óvja az embert,
mert az nyomorult, hanem azért, mert oly fenséges. A hétköznapi embernek nem is annyira az
nem tetszik, hogy rabszolga, hanem az, hogy nem király, mert mindenkori álma az első római
köztársaság, mely a királyok nemzete volt.
Az igazi köztársaság mellett a legdemokratikusabb dolog az öröklődő despotizmus. Olyan
despotizmusra gondolok, melyben semmiféle jele nincs annak az ostobaságnak, hogy az
intellektus vagy a rátermettség tesz valakit alkalmassá a posztra. A racionális despotizmus, vagyis a
szelektív despotizmus, mindig is átok az emberiségnek, mert a közönséges embert ebben az
esetben félreérti és rosszul kormányozza valami beképzelt fickó, akiben nem él iránta semmiféle
felebaráti tisztelet. Az irracionális despotizmus ellenben mindenkor demokratikus, mert a
közönséges ember az, akit trónra emelnek. A rabszolgaság legrosszabb formája az úgynevezett
cezarizmus, amidőn egy bátor és kiváló embert kiválasztanak a despotaságra, mivelhogy az illető
alkalmas. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az emberek nem azért választanak ki valakit, mert az
képviseli őket, hanem azért, mert nem képviseli. Megbízunk a III. Györgyhöz vagy IV.
Vilmoshoz hasonló emberekben, mert mi magunk is közönséges emberek vagyunk és megértjük
őket. Megbízunk a közönséges emberekben, mert magunkban is megbízunk. A nagy emberekben
viszont csakis azért bízunk meg, mert nem bízunk önmagunkban. Ezért van az, hogy a nagy
emberek imádata mindig a gyengeség és gyávaság időszakában bukkan elő, s a nagy embereknek
nyoma sincs mindaddig, míg el nem jön az idő, amikor az összes többi ember: kicsi.
Az öröklődő despotizmus lényegében és érzésében: demokratikus, mert az emberiségből
találomra választ. Ha nem is deklarálja, hogy mindenki uralkodhat, deklarálja a másodfokon
legdemokratikusabb dolgot, deklarálja azt, hogy bárki uralkodhat. Az öröklődő arisztokrácia
sokkal rosszabb és veszélyesebb dolog, mert az arisztokrácia létszáma és sokfélesége olykor

87
lehetővé teszi számára, hogy az értelem arisztokráciájának tüntesse fel magát. Néhány tagja
feltehetően értelmes, így azután intellektuális arisztokráciát alkotnak a társadalmi arisztokrácián
belül. Értelmük virtusa által kormányozzák az arisztokráciát, és arisztokrata voltuk által
kormányozzák az országot. Eképpen egyfajta kettős hazugság kreáltatik. Milliónyi Isten képmását,
akik – feleségeik és családjaik szerencséjére – nem úriemberek, és nem is okosak, olyasvalaki fogja
képviselni őket, mint például Mr. Balfour vagy Mr. Wyndham, akik túlságosan is úriemberek
ahhoz, hogysem egyszerűen okosnak, és túlságosan is okosak ahhoz, hogysem egyszerűen
úriembereknek nevezhetnénk őket. Időről időre megtörténhet azonban, hogy az öröklődő
arisztokrácia is felmutat némi demokratikus értéket, mely az öröklődő despotizmus sajátja.
Mulatságos még elgondolni is, mennyi konzervatív leleményességet pazaroltak el a Lordok
Házának védelmében mindazok, akik kétségbeesetten igyekeztek bebizonyítani, hogy a Lordok
Háza okos emberekből áll. A Lordok Házának egyetlen hathatós védelme lehetséges, bár a
főrendi méltóság csodálói furamód ijedeznek attól, hogy éljenek vele. Lényege pedig abban áll,
hogy (ereje teljében) a Lordok Háza buta emberekből tevődik össze. Az egyébként védhetetlen
testület elfogadható védelméül szolgálna, ha kifejtenék, hogy az Alsóház okos embereit, akik
hatalmukat okosságuknak köszönhetik, végtére is a Lordok Háza átlagembereinek kéne
ellenőrizniük, vagyis azoknak, akik a hatalmat a véletlennek köszönhetik. Egy ilyesfajta állításra
természetesen sok mindent lehetne válaszolni, például azt, hogy a Lordok Háza nagyobbrészt
nem a lordok Háza többé, hanem a kereskedőké, bankároké, s mivel az átlagnemesek zöme nem
szavaz, átadja a teret a beképzelt hólyagoknak, specialistáknak és a hobbijaikba belegárgyult
öreguraknak. Bizonyos esetekben azonban a Lordok Háza, szellemi értelemben, mégiscsak
képvisel valamit, éspedig minden hátránya ellenére. Midőn a főnemesek mind egy szálig
összegyűltek, hogy Mr. Gladstone második Home Rule Billje ellen szavazzanak,1 tökéletesen igazuk
volt mindazoknak, akik azt mondották, hogy a főnemesek az angol népet képviselik. Ezek a drága
jó öregurak, akik történetesen főnemeseknek születtek, abban a pillanatban és abban a kérdésben
szakasztott másai voltak azoknak a drága jó öreguraknak, akik történetesen szegénynek vagy
középosztálybeli gentlemannek születtek. A főnemesek ama tömege csakugyan képviselte az
angol népet, vagyis becsületes volt, tudatlan, egy kissé izgatott, majdnem osztatlan, és
nyilvánvalóan tévedett. A racionális demokrácia persze hívebben kifejezi a közakaratot, mint a
bizonytalan, örökletességen alapuló módszer. Amíg bárminemű demokráciában élünk, legyen az
racionális demokrácia! Ha azonban bárminemű oligarchiával kell együtt élnünk, legyen az
irracionális oligarchia, akkor legalább emberek fognak bennünket kormányozni!
Amire azonban a demokrácia megfelelő működésének valóban szükség van, az nem
pusztán a demokratikus rendszer, vagy akár a demokratikus filozófia, hanem a demokratikus
érzés. A demokratikus érzést, mint a legtöbb elementáris és nélkülözhetetlen dolgot, minden
korban nehéz leírni. Különösen nehéz azonban leírni a mi felvilágosult korunkban, éspedig
egyszerűen azért, mert különösen nehéz föllelni. A demokratikus érzés egy bizonyos ösztönös
magatartás, mely úgy érzi, hogy azok a dolgok, melyekben az emberek megegyeznek,
mérhetetlenül fontosak. Mindazon dolgok pedig, amelyekben különböznek (ide számít például a
puszta értelem), majdnem lényegtelenek. Ehhez az érzéshez mindennapi életünkből az a
szolgálatkészség áll a legközelebb, melyet a közönséges emberi szerencsétlenség vagy halál láttán
kell tanúsítanunk. Egy megdöbbentő felfedezést követően például a következőt kellene
mondanunk: „Egy halott van a dívány alatt.” Nem hinnének nekünk, ha ezt mondanánk: „Egy
rendkívülien finom modorú halott van a dívány alatt.” Vagy ezt kell mondanunk: „Egy asszony
beleesett a vízbe”, nem pedig azt, hogy: „Beleesett a vízbe egy nagy műveltségű asszony.” Senki
sem mondaná a következőt: „Egy nagy gondolkodó földi maradványai vannak az ön hátsó
kertjében.” És ezt sem mondanánk: „Hacsak föl nem rohan és vissza nem tartja, egy kitűnő zenei
hallással rendelkező ember le fog ugrani arról a szikláról.” Ám ez az érzés – mely
mindannyiunkban bennünk él az olyas dolgokkal kapcsolatban, mint aminő az élet és a halál –

1 Home Rule Bill: törvényjavaslat 1886-ban, amely biztosította volna a Brit Birodalmon belül Írország
függetlenségét.

88
néhány embernek veleszületett érzése, mely minden közönséges dolog iránt s minden közönséges
időben képes bennük föltámadni. Veleszületett érzése volt Assisi Szent Ferencnek. Veleszületett
érzése volt Walt Whitman-nek. Talán nem várhatjuk el, hogy ilyen fantasztikus és gyönyörű fokon
járjon át egy egész nemzetközösséget vagy egy egész civilizációt. Ám az egyik nemzetközösségben
bizonyára több van belőle, mint a másikban, az egyik civilizációt valószínűleg jobban áthatja, mint
egy másikat. Alighanem egyetlen közösség sem birtokolt belőle annyit, mint az első ferencesek. S
alighanem egyetlen közösség sem birtokolt belőle olyan keveset, mint a miénk.
Ha jól megvizsgáljuk, korunk minden jelenségében föllelhetjük ezt a gyökerében
antidemokratikus vonást. El kéne ismernünk, hogy a vallás és az erkölcs terén, elvi szinten, a
művelt osztályok bűnei éppoly súlyosak, ha nem súlyosabbak, mint a szegények és tudatlanok
bűnei. A középkor etikája és a mi etikánk közötti hatalmas különbség viszont a gyakorlat szintjén
abban áll, hogy a modern etika a tudatlanok bűneire összpontosítja figyelmét, és gyakorlatilag
tagadja, hogy a művelt osztályok bűnei egyáltalán bűnök volnának. Folyvást a mértéktelen ivászat
bűnéről prédikálunk, mert teljesen nyilvánvaló, hogy a szegények többet isznak, mint a gazdagok.
Azt azonban folyvást tagadjuk, hogy létezik olyan vétek is, mint, mondjuk, a büszkeség vétke,
mert teljesen nyilvánvaló, hogy a gazdagok fentebb hordják az orrukat, mint a szegények.
Mindenkor készek vagyunk szentté vagy prófétává avatni azt a művelt férfiút, aki elvonul
kunyhójába, hogy atyai jó tanácsokkal lássa el a műveletleneket. Ám a szentekről és prófétákról a
középkor teljesen másfajta felfogást vallott. A középkori szent műveletlen ember volt, aki besétált
a ragyogó palotákba, hogy atyai jó tanácsokat adjon a művelteknek. A régi zsarnokokban volt
annyi arcátlanság, hogy kirabolják a szegényeket, annyi azonban nem volt, hogy prédikáljanak is
nekik. Az úriember volt az, aki a nyomornegyedek lakóit sanyargatta, ám a nyomornegyedek lakói
voltak azok, akik az úriembert megdorgálták. S miként antidemokratikusak vagyunk a hit és az
erkölcs terén, éppoly antidemokratikusak vagyunk – magatartásunk gyökeréből adódóan –
gyakorlati politikánk tónusában. Hogy mennyire nem vagyunk demokratikus állam, arra elegendő
bizonyíték, hogy szakadatlanul azt kérdezzük: mit csináljunk a szegényekkel. Ha demokraták
volnánk, arra lennénk kíváncsiak, mit csinálnak majd a szegények velünk. Vezető osztályunk
állandóan ezt mondogatja magának: „Milyen törvényeket hozzunk?” Egy tisztán demokratikus
államban szüntelenül ezt mondogatnák: „Miféle törvényeknek engedelmeskedjünk?” Tisztán
demokratikus állam, meglehet, sohase volt. De még a feudális korok is demokratikusak voltak
abban a gyakorlati értelemben, hogy minden feudális potentát tudta, hogy minden valószínűség
szerint bármely általa alkotott törvény vissza fog rá ütni. Levagdoshatják tollait, mert megsértett
valamely fényűzést korlátozó törvényt. Levághatják a fejét felségárulás miatt. A modern törvények
azonban majdnem mindig olyan törvények, melyeket nem a kormányzás, hanem a kormányzó
osztály érdekében hoznak. Vannak kocsmákat engedélyező, de nincsenek fényűzést korlátozó
törvényeink. Pontosabban: vannak törvényeink a szegények, de nincsenek törvényeink a
gazdagok ünnepei és vendégszeretete ellen. Vannak törvényeink az istenkáromlás, vagyis egy
bizonyos fajta durva és sértő beszédmód ellen, amelyre minden valószínűség szerint csak egy
faragatlan és sötét fickó tud rászokni. Nincsenek azonban törvényeink az eretnekség, vagyis az
emberiség intellektuális megmérgezése ellen, amelyben minden valószínűség szerint csakis egy
tehetős és prominens valaki lehet sikeres. Az arisztokrácia nem azért rossz, mert szükségszerűen
oda vezet, hogy kellemetlen dolgokat ró ki az emberekre, és szomorú dolgokat kell elviselniük; az
arisztokrácia azért rossz, mert mindent egyetlen osztály kezébe ad, amely csak olyasmit tud kiróni,
amit ő maga nem tud elviselni. Függetlenül attól, hogy – szándékuk szerint – jó vagy rossz
dolgokat rónak-e az emberekre, mindenképpen frivollá válnak. A modern Angliát kormányzó
osztály ellen a legkevésbé sem az a vád, hogy önző lenne; ha úgy tetszik, nevezhetjük az angol
oligarchiát fantasztikus mértékben önzetlennek. Vádunk egyszerűen az, hogy valahányszor
törvényt alkot az emberek számára, kifelejti önmagát.
Antidemokratikusak vagyunk vallásunkban, s ezt bizonyítják erőfeszítéseink, hogy a
szegényeket „felemeljük”. Antidemokratikusak vagyunk kormányzásunkban, s ezt bizonyítja
jámbor kísérletünk, hogy jól kormányozzuk őket. Ám mindenekfelett antidemokratikusak

89
vagyunk irodalmunkban, s ezt bizonyítják a szegényekről szóló regények és komoly tanulmányok,
melyeket a kiadók hónapról hónapra csakúgy öntenek magukból. És mennél „modernebb” a
könyv, annál biztosabb, hogy nincs benne demokratikus érzés.
A szegényember olyasvalaki, akinek nincs sok pénze. Lehet, hogy ez szimpla és felesleges
meghatározás, ám a modern tények és fikciók tömege ellenében nagyon is szükségszerűnek
látszik, hiszen legtöbb realistánk és szociológusunk úgy beszél a szegényemberről, mintha az
polip vagy alligátor volna. A szegénység pszichológiáját éppúgy szükségtelen tanulmányoznunk,
mint a rossz kedv, a hiúság vagy az állati lélek pszichológiáját. Nem abból kell kiolvasnunk a
megsértett ember érzelmeit, hogy megsértették, hanem egyszerűen abból, hogy ember.
Hasonlóképp: nem abból kell kiolvasnunk a szegényember érzelmeit, hogy szegény, hanem abból,
hogy ember. A szegénységet leíró szerzőkkel szemben épp ezért az az első számú ellenvetésem,
hogy tárgyukat tanulmányozták. Egy demokrata ugyanis – elképzelte volna.
Megannyi súlyos kifogás hangzik el mostanában a nyomornegyedek vallási, politikai vagy
szociális célzatú látogatása ellen, ám a legundorítóbb valamennyi közül a művészet
nyomornegyedjárása. A vallási tanítóról legalább föltehetjük, hogy a vándorárus azért érdekli,
mert az is ember; a politikust, valami ködös és természetellenes értelemben, azért érdekli a
vándorárus, mert az is állampolgár; egyedül a nyomorult író az, akit pusztán azért érdekel a
vándorárus, mert az vándorárus. Mindazonáltal, amíg csupán impressziók, azaz híranyag után
kutat, foglalatoskodása becsületes dolog, noha unalmas. Ha azonban úgy próbálja feltüntetni a
dolgot, hogy lám, megmutatja nekünk a vándorárus összes lelki bugyrait, ködös vétkeit, kényes
erényeit, akkor közbe kell vetnünk, hogy szándéka esztelen, emlékeztetnünk kell őt arra, hogy
újságíró és semmi más. Pszichológiai tekintélye jóval kisebb, mint a bolond misszionáriusé. Ő
ugyanis a szó betű szerinti és levezethető értelmében napilapíró, a misszionárius azonban
eternalista. A misszionárius legalább azt a látszatot kelti, mintha tudna az emberi sorsról egy
változatot, melynek nem árt az idő; az újságíró csak azt a látszatot tudja kelteni, mintha minden
napra tudna egy újabb verziót. A misszionárius azért jön, hogy elmondja a szegényembernek,
hogy ugyanolyan helyzetben van, mint a többi ember. Az újságíró pedig azért jön, hogy elmondja
a többieknek, mennyire különbözik mindenki mástól a szegényember.
Ha a nyomornegyedekről szóló modern regények – mint amilyenek Mr. Arthur Morrison
regényei, nem is beszélve Mr. Sommerset Maugham rendkívül hatásos regényeiről – a
szenzációkeltésre törekednek, csak annyit mondhatok, hogy e cél nemes és ésszerű, melyet ezek
az írások el is érnek. A szenzáció, a képzeletre lecsapó meglepetés, a hideg vízzel való
érintkezéshez hasonlóan, mindig jó dolog és felvillanyoz. Nem vitás, hogy az emberek mindig is
keresni fogják ezt a szenzációt, többek között abban a formában, hogy tanulmányozzák a távoli
vagy idegen népek különös bolondjait. A tizenkettedik században úgy jutottak ehhez a
szenzációhoz, hogy az afrikai kutyafejű emberekről olvastak. A huszadik században úgy jutottak
hozzá, hogy elolvasták az afrikai disznófejű búrokról szóló beszámolókat. El kell ismernünk, hogy
a huszadik század emberei voltak a hiszékenyebbek. A tizenkettedik század embereiről ugyanis
nem jegyezték le, hogy véres keresztes hadjáratot indítottak volna pusztán azért, hogy az afrikaiak
egyedülálló fejformáját megváltoztassák. Az ellenben lehetséges, méghozzá törvényes keretek
között, hogy miután e szörnyetegek kivesztek a populáris mitológiából, szükségszerűen fel kell
bukkannia a regényirodalomban a rettentő és bozontos külvárosi figurának, éspedig kizárólag
azért, hogy ébren tartsa bennünk a félelemmel teli és gyerekes kíváncsiságot a külső furcsaságok
iránt. Ámde a középkor (melyben sokkal több volt a józan ész, mint amennyit divatos róla
elismerni) a természetes történelmet lényegében egyfajta tréfának tekintette, mert számára a lélek
volt a fontos. Ebből adódik, hogy miközben megírták a kutyafejű emberek természetes
történelmét, nem nyilatkoztatták ki, hogy a kutyafejűekről pszichológiájuk is volna. Nem
állították, hogy tükrözik a kutyafejű ember lelkét, hogy osztoznak leggyengédebb titkaiban, s hogy
követik őt legéteribb ábrándjaiban. Nem írtak regényeket e félig-kutya kreatúrákról, nekik
tulajdonítva minden ősi morbiditást és mind a legfrissebb divathóbortot. Megengedhető, hogy
embereket szörnyekként mutassunk be, ha meg akarjuk hökkenteni az olvasót. A meghökkentés

90
mindenkor keresztényi cselekedet. Az viszont megengedhetetlen, ha úgy mutatunk be embereket,
hogy azok önmagukat tekintik szörnyetegnek és önmagukat hökkentik meg. Összefoglalva: a
nyomornegyedregények tökéletesen védhetők mint esztétikai fikciók, szellemi tényként azonban
védhetetlenek.
Aktualitásuk útjában egyetlen óriási akadály áll. Akik írják és olvassák, a közép vagy felső
osztályokból valók, legalábbis azokból, melyeket pontatlanul művelt osztályoknak neveznek. Épp
ezért a puszta tény, hogy az életre egy pallérozott ember szemüvegén keresztül látunk, már
bizonyítja, hogy nem azt kapjuk, amilyennek egy pallérozatlan ember megéli azt. A gazdagok
történeteket írnak a szegényekről, és úgy mutatják be őket, mint akik durván, nehézkesen és rossz
artikulációval beszélnek. Ha azonban a szegények írnának regényeket rólunk, akkor úgy
mutatnának be bennünket, mint akik elképesztően rikácsolnak és affektálnak, olyanformán, ahogy
csak egy hercegnőt hallhatunk beszélni valamely háromfelvonásos bohózatban. A
nyomornegyedek írója az összes hatást azzal éri el, hogy bizonyos részletek ismeretlenek az
olvasó előtt; csakhogy ezek a részletek, az esemény természetéből következően, nem lehetnek
ismeretlenek önmagukban. Nem lehetnek ismeretlenek annak a léleknek számára, melyről a
szerző kijelenti, hogy éppen ez az, amit tanulmányoz. A nyomornegyedek regényírója úgy ér el
hatást, hogy ugyanazzal a szürke köddel vonja be a piszkosszürke gyárat és a piszkosszürke
kocsmát. Ám annak az embernek a szemében, akit állítólag tanulmányoz, ugyanolyan
különbségnek kell lennie a gyár és a kocsma között, mint amennyire egy középosztálybeli ember
szemében különbség van a hivatalában eltöltött késő este és egy Paganinál elköltött vacsora
között. A nyomornegyedek regényírója megelégszik azzal, hogy megmutatja: saját osztályának
szemében a bányacsákány épp olyan koszos, mint egy ónedény. Ám az az ember, akit állítólag
tanulmányoz, tudja, hogy különbség van a kettő között, pontosan úgy, ahogy a hivatalnok is tudja,
miben különbözik egymástól egy főkönyv és egy bibliofil kiadás. Az élet árny- és fényjátéka
kikerülhetetlenül elenyész; mert számunkra a világos foltok és az árnyékok összemosódtak
halványszürkévé. Ám a fényfoltok és az árnyak a szegényember életében éppúgy nem mosódtak
össze halványszürkévé, mint bármely más életben. Az a fajta ember, aki ki tudná fejezni, milyen
örömöket éreznek a szegények, egyúttal olyan ember lenne, aki tudna is osztozni azokban.
Egyszóval: ezek a könyvek nem a szegénység pszichológiáját nyújtják. Azt írják meg, hogy milyen
a gazdagság és a kultúra pszichológiája, midőn kapcsolatba kerül a szegénységgel. Nem a
nyomornegyedek állapotáról adnak képet. Képet csak arról adnak, milyen sötét és ijesztő
állapotban leledzenek a nyomornegyedek látogatói.
Megszámlálhatatlan példával bizonyíthatnánk ezeknek a realista íróknak részvétlenségét és a
néptől való idegenségét. Ám a legegyszerűbb és legnyilvánvalóbb példa, melyet befejezésként
fölhozhatunk, maga az a tény, hogy ezek az írók realisták. A szegényeknek sok más vétke van, de
legalább sohasem realisták. A szegények megrögzött melodramatikusok és szentimentalisták; a
szegények hisznek a magas rendű erkölcsi közhelyekben és az iskolásfüzetek maximáiban, s
valószínűleg ebben rejlik végső értelme ama nagy mondásnak: „Boldogok a szegények.”
Boldogok a szegények, mert szüntelenül olyanná alakítják, vagy próbálják alakítani az életet, mint
amilyenek az Adelphiben előadott színdarabok. Néhány ártatlan pedagógus és filantróp (hiszen a
filantrópok is lehetnek ártatlanok! ) mélységes meglepetését fejezte ki afölött, hogy a tömegek a
filléres rémtörténeteket jobban kedvelik a tudományos értekezéseknél, a melodrámákat jobban
kedvelik a problémadaraboknál. Az ok nagyon is egyszerű. A realista történet alighanem sokkal
artisztikusabb, mint a melodrámai történet. Ha az ügyes kidolgozásra, a finom arányokra, a
művészi atmoszféra egységére áhítozunk, a realista történet tökéletes előnyben van a
melodrámával szemben. Mindabban, ami könnyed, csillogó és ornamentális, a realista történet
tökéletes előnyben van a melodrámával szemben. Ám a melodrámának a realista történettel
szemben van egy, legalább egy, vitathatatlan előnye. A melodráma jobban hasonlít az élethez.
Jobban hasonlít az emberhez, főként pedig a szegényemberhez. Nagyon banális és nagyon
művészietlen, amikor egy szegényember az Adelphi-színházban ezt mondja: „Gondolja, hogy a
saját gyermekemet is eladnám?” És mondogatják minden adandó alkalommal; mormolásuk,

91
csivitelésük végigvonul az egész utcán. Nagyon gyatra és nagyon gyenge drámai művészet az (ha
az egyáltalán), amikor a munkásember odaáll a főnök elé, és ezt mondja: „Én is ember vagyok.”
De hát a munkásember csakugyan el szokta mondogatni, hogy ő is ember, elmondja napjában
kétszer, háromszor is. Persze unalmas dolog lehet a rivalda mögött ágáló szegények melodrámáját
végighallgatni; ám ez csak azért van, mert állandóan hallhatjuk őket odakint az utcán. Egyszóval:
ha a melodráma unalmas, csak azért unalmas, mert túlontúl pontos. Hasonló probléma
jelentkezik az iskolásfiúkról szóló történetekben. Mr. Kipling Stalky és Társa sokkal
szórakoztatóbb (ha már a szórakoztatásról van szó), mint Dean Farrar Eric, avagy lépésről lépésre
című, legújabb könyve. Az Eric azonban mérhetetlenül közelebb áll a valódi iskolai élethez. Mert
a valódi iskolai élet, a valódi gyermekkor telis-tele van olyas dolgokkal, mint Eric:
nagyképűsködéssel, éretlen vallásossággal, csacska bűnökkel, erőtlen és állandó kísérletekkel a
hősiességre – egyszóval melodrámával! És ha szegényeket segítendő erőfeszítéseinknek szilárd
alapot akarunk vetni, nem szabad őket kívülről nézni! Melodramatikusokká kell válnunk, belülről
kell nézni őket. A regényíró pedig, miközben jegyzetfüzete után kotorász, ne azt kiáltsa világgá:
„Szakértő vagyok!” Nem! Utánozza csak az Adelphi darab munkásemberét! Csapjon a mellére és
kiáltsa: „Én is ember vagyok!”

92
 XX. BEFEJEZŐ MEGJEGYZÉSEK
AZ ORTODOXIA FONTOSSÁGÁRÓL

VAJON fejlődik-e az emberi szellem? Olyan kérdés ez, melyet túlságosan is kevéssé
tárgyaltunk meg, mert nincs annál veszélyesebb, mint ha társadalomfilozófiánkat bármiféle olyan
teóriára alapozzuk, amely vitatható, de eddig még nem vitattuk meg. Ha azonban a vita kedvéért
feltételezzük, hogy a múltban létezett, vagy a jövőben létezni fog valami olyas dolog, ami
magának az emberi szellemnek gyarapodása vagy tökéletesedése, még mindig megmarad egy
nagyon súlyos kifogás e tökéletesedés modern verziójával szemben. A haladás modern
gondolatának fogyatékossága abban áll, hogy szüntelenül olyasmire irányul, mint teszem azt, a
kötelékek elszaggatása, a határok eltörlése, a dogmák elvetése. Pedig, ha szellemi gyarapodás
létezik egyáltalán, annak bizonyára azt kéne jelentenie, hogy egyre határozottabb meggyőződések,
egyre határozottabb dogmák felé haladunk. Az emberi agy olyan gépezet, mely arra szolgál, hogy
általa következtetésekre jussunk – ha nem jutunk következtetésekre, a gép berozsdált. Ha
valakiről azt mondják, túlságosan is okos ahhoz, hogy higgyen, olyasmivel szembesítenek
bennünket, ami majdnem önellentmondás. Olyan ez, mintha egy szögről azt hallanók, túlságosan
jó ahhoz, hogy egy szőnyeget odaerősítsen, vagy egy reteszről azt mondanák, túlságosan erős,
hogy egy ajtót zárva tartson. Carlyle módjára aligha határozhatjuk meg az embert olyan állatként,
amely szerszámokat készít. A hangya, a hód és sok más állat készít szerszámokat abban az
értelemben, hogy apparátust hoznak létre. Az ember olyan állatként határozható meg, aki
dogmákat alkot. Miközben egy hatalmas filozófiai vagy vallási rendszeren belül dogmát dogmára,
következtetést következtetésre halmoz, egyre emberibbé válik ama egyetlen helyes értelemben,
melyet ez a szó kifejezni képes. Midőn kifinomult szkepticizmussal dobja félre egyik doktrínát a
másik után, midőn elutasítja, hogy önmagát valami rendszerhez kösse, midőn azt mondja, hogy
kinőtt a definíciókból, midőn azt állítja, hogy nem hisz többé a véglegességben, s midőn saját
képzeletének ködében Istenként ül a trónon és semmiféle hitvallást nem fogad el, de mindegyiken
elmélkedik – épp e folyamat által süllyed vissza fokozatosan a kóbor állatok bizonytalanságába, a
fű magatudatlan létébe. A fáknak nincsenek dogmáik. A fehérrépák végtelenül türelmesek.
Mármost, ismétlem, ha van szellemi fejlődés, annak egy meghatározott életfilozófia
rendszerén belül kell végbemennie. Ennek az életfilozófiának pedig igaznak kell lennie, a többi
filozófiának meg hamisnak. Ez az igazság örvendetesen és rendkívüli módon érvényes
mindazokra a tehetséges modern írókra, vagy majdnem mindegyikre, akiket könyvemben röviden
tanulmányoztam; elgondolásuk konstruktív és dogmatikus, melyet komolyan vesznek, arra kérve
bennünket, hogy vegyük mi is komolyan. Mr. Rudyard Kiplingben nyoma sincs a merőben
kétkedő haladó szelleműségnek. Mr. Bemard Shaw-ban nyoma sincs a türelemnek. Mr. Lowes
Dickinson komolyabb, mint bármiféle kereszténység. Mr. H. G. Wellsnek még az
opportunizmusa is dogmatikusabb, mint akárki másé. Valaki azt a panaszt tette, ha jól emlékszem,
Matthew Arnold ellen, hogy „olyan dogmatikussá kezd lenni, mint Carlyle”. Ő pedig így válaszolt:
„Lehet, hogy így van, de nem vesz figyelembe egy nyilvánvaló különbséget. Én dogmatikus
vagyok és igazam van, Carlyle is dogmatikus, de ő téved.” Nem szabad, hogy a megjegyzés éles
humora elfedje előlünk a benne rejlő rendíthetetlen komolyságot és józan észt; senkinek sem
volna szabad írnia, vagy akárcsak beszélnie, ha nem hiszi azt, hogy igaza van, és a másik ember
téved. Hasonlóképpen szólva: azt tartom, hogy dogmatikus vagyok és igazam van, Bemard Shaw
is dogmatikus, de ő téved. Most azonban elsősorban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy az
általam tárgyalt írók közül a legfontosabbak igen okosan és igen bátran dogmatikusokként,
gondolatrendszerek alapítóiként kínálják magukat. Lehet, hogy Mr. Shaw-ban számomra az a tény
a legérdekesebb, hogy Mr. Shaw téved. Ám szintúgy igaz, hogy Mr. Shaw számára önmagából az

93
a tény a legérdekesebb, hogy Mr. Shaw-nak igaza van. Lehetséges, hogy önmagán kívül Mr. Shaw
senkit sem tudhat maga mellett. De nem is önmaga az, amire gondja van, hanem a hatalmas és
egyetemes egyház, melynek ő az egyetlen tagja.
Az említett két tipikus zseni, akiknek neve e könyv élére került, nagyon szimbolikus, már
csak azért is, mert igazolják, hogy a legvadabb dogmatikusokból lesznek a legjobb művészek. A
fin de siècle atmoszférájában1 boldog-boldogtalan azt kiáltozta, hogy a művészet szabaduljon meg
végre mindennemű indítéktól, mindennemű erkölcsi hitvallástól. A művészetnek csupán
remekmívű alkotásokat kell létrehoznia, s főként azokban az időkben követeltek brilliáns
színdarabokat, brilliáns novellákat. S midőn végre megkapták, egynéhány moralistától kapták meg
azokat. A legjobb novellákat olyasvalaki írta, aki azon igyekezett, hogy az imperializmust
prédikálja. A legjobb színdarabokat olyan ember írta, aki buzgón prédikálta a szocializmust.
Minden művész minden művészete jelentéktelennek és unalmasnak tetszett, kivéve azt a
művészetet, mely egy propaganda mellékterméke volt.
Az ok valójában nagyon egyszerű. Az ember nem lehet eléggé bölcs ahhoz, hogy nagy
művész legyen, ha nem eléggé bölcs ahhoz, hogy filozófus akarjon lenni. Az embernek nincs
energiája, hogy jó művészetet hozzon létre, ha nincs benne energia a vágyhoz, hogy túllépjen
rajta. A kis művész megelégszik a művészettel; a nagy művész semmivel sem elégszik meg, csak a
mindennel. Így azután azt tapasztaljuk, hogy amidőn Kiplinghez és G. B. S.-hez hasonló igazi
küzdők lépnek be arénánkba, legyenek jók avagy rosszak, nem csupán meglepő és lebilincselő
művészetet hoznak magukkal, hanem meglepő és lebilincselő dogmákat is. Sőt fontosabbak
számukra – s azt kívánják, számunkra is legyenek fontosabbak – meglepő és lebilincselő dogmáik,
mint meglepő és lebilincselő művészetük. Mr. Shaw jó drámaíró, de mindennél jobban óhajtozik
arra, hogy jó politikus legyen. Isteni szeszélyből és a természet adományaként Mr. Rudyard
Kipling eredeti költő, de mindennél jobban áhítozik arra, hogy hagyományos költő legyen. Arra
óhajtozik, hogy hazájának költője legyen, csont az ő csontjából, hús az ő húsából, megértve
eredetét, ünnepelve végzetét. Koszorús költő óhajt lenni, és ez fölöttébb ésszerű, tiszteletre méltó
és hazafias óhajtás. Eredetiséget kapván az istenektől – ami nem egyéb, mint eltérés a többi
embertől – felségesen egyet akar érteni velük. Ám a legfeltűnőbb példa valamennyi közül, úgy
gondolom, feltűnőbb az előző kettőnél is, Mr. H. G. Wells. A tiszta művészet esztelen
hajszolásával indult pályáján. Azzal kezdte, hogy új eget és új földet alkotott, ugyanazzal a
felelőtlen ösztönösséggel, ahogyan egy új nyakkendőt vagy egy gomblyukba tűzendő virágot
szoktunk vásárolni. Csillagokkal és gondolatrendszerekkel kezdett el játszadozni, hogy tiszavirág-
életű anekdotákat gyártson –, megölte a világegyetemet egy tréfa kedvéért. Azóta egyre
komolyabbá, s miként ez elkerülhetetlen, egyre paposabbá válik. Fölületesen szemlélgette az
istenek alkonyatát, de komolyan veszi a londoni omnibuszt. Könnyelműnek bizonyult az
Időgépben, mert ott csupán a mindenekre váró végzettel foglalkozott, ám figyelmesnek, sőt
óvatosnak bizonyul a Születő emberiségben, mert ott a holnaputánnal foglalkozik. A világ végével
kezdte, és ez könnyű dolog. Most eljutott a világ kezdetéhez, és ez nehéz dolog. Ám a
végeredmény ugyanaz itt is, mint a többi esetben. A bátor, a realista, a meg nem alkuvó
művészekről, íme, kiderül, hogy „valamilyen céllal” írnak. Ha elképzeljük, hogy egy hűvös és
cinikus művészetkritikus, abból a fajtából, akiket teljesen rabul ejtett a meggyőződés, hogy a
művészek akkor a legnagyobbak, amikor a legtisztábban művésziek, ha tehát elképzeljük, hogy
egy kritikus – aki vagy valami humánus esztétizmust hirdet nagy szakértelemmel, mint Mr. Max
Beerbohm, vagy valami kegyetlent, mint Mr. W. E. Henley – végigtekint az 1895-ös esztendő
teljes szépirodalmán, mert fölszólították, hogy válassza ki a három legerőteljesebb, legígéretesebb
és legeredetibb művészt és művészi alkotást, gondolom, egészen biztosan azt mondaná, hogy
művészi bátorságának, művészi kifinomultságának és művészi újdonságának érdeme alapján az
alábbiakat illeti elsőség: A három katonát Mr. Rudyard Kiplingtől, A fegyverek és az embert Mr.
Bemard Shaw-tól és az Időgépet, amelynek szerzője Wells. Mindezek az emberek megrögzött
didaktáknak bizonyulnak. Ha tetszik, azt is mondhatnánk, hogy ha doktrínákat akarunk, a nagy
1 Fin de siècle (francia): századvég.

94
művészekhez kell fordulnunk. Ám a dolog pszichológiai természetéből nyilvánvaló, hogy nem
ezzel az állítással mondottuk ki az igazságot. Mert az igazságot a következő állítás tartalmazza: ha
életerős és bátor művészetet akarunk, a doktrínérekhez kell fordulni.
Ezért könyvem végéhez érve legelőször is arra kérem az olyan embereket, akikről
beszéltem, hogy ne vegyék sértésnek, ha művésznek tartják őket. Senkinek sincs joga, hogy
csupán Mr. Bemard Shaw művészetében gyönyörködjék – nyugodtan gyönyörködhet országának
francia inváziójában.1 Mr. Shaw azért ír, hogy meggyőzzön és azért is, hogy felingereljen
bennünket. Senki sem tarthatja magát Kipling hívének anélkül, hogy politikus, sőt imperialista
politikus ne lenne. Ha valaki első a szemünkben, amiatt kell annak lennie, ami első az ő
szemében. Ha valaki meg akar győzni bennünket, meggyőződései által kell meggyőznie. Ha
politikai szenvedélyből gyűlölünk egy Kipling verset, ugyanazért gyűlöljük, amiért Kipling szereti.
Ha nézetei miatt nem kedveljük őt, a lehető legésszerűbb okból nem kedveljük. Nem vétünk az
illendőség ellen, ha lehurrogunk egy prédikátort a Hyde Parkban, ám udvariatlanság lenne
megtapsolnunk őt, mint egy cirkuszi medvét. A művész pedig cirkuszi medve még ahhoz az
egyszerű emberhez képest is, aki úgy tudja, hogy van mit mondania.
A modern íróknak és gondolkodóknak van egy csoportja, akiket nem lehet e kérdésben
figyelmen kívül hagyni, igaz, nem tudok itt helyet adni egy hosszú beszámolónak, amely, az igazat
megvallva, főként sértésekből állna. Azokra gondolok, akik mindezeket a háborúságokat kibékítik
„az igazság aspektusai” által, mondván, hogy Kipling művészete az igazság egy bizonyos
aspektusát képviseli, William Watson művészete pedig egy másikat; Mr. Bemard Shaw művészete
szintén egy bizonyos aspektust képvisel, Mr. Cunninghame Graham művészete pedig egy
másikat, s ugyanezt mondhatjuk el Mr. H. G. Wells vagy (mondjuk) Mr. Coventry Patmore
esetében. Ezzel kapcsolatban csak annyit mondok, hogy ez számomra olyasfajta kibúvónak tűnik,
amelyben még annyi sütnivaló sincs, hogy ügyesen tudna elrejtőzni a szavakban. Ha az igazság
aspektusáról beszélünk, nyilván makacsul meg akarjuk tudni, hogy mi az igazság, pontosan úgy,
mint amikor egy kutya hátsó lábáról beszélünk, és makacsul meg akarjuk tudni, hogy mi a kutya.
Sajnálatos, de a filozófus, aki az igazság aspektusairól beszél, általában azt is meg szokta kérdezni,
hogy: „Mi az igazság?” Gyakran még az igazság létét is tagadja, vagy kijelenti, hogy az emberi
értelem számára fölfoghatatlan. Ámde akkor hogyan képes felismerni aspektusait? Nem szívesen
lennék annak az építőművésznek a helyében, aki egy vázlatot bök az építő orra elé, mondván: „Ez
itt a Tengerparti Villa délre néző oldala. A Tengerparti Villa természetesen nem létezik.” Ilyen
körülmények között még ahhoz a magyarázkodáshoz se volna kedvem, hogy a Tengerparti Villa
azért még létezhet, csak hát az emberi értelem nem tudja fölfogni. És nem szívesen játszanám a
kontár és esztelen metafizikus szerepét, aki kijelentette, hogy mindenütt látja az igazság
aspektusait, de az igazság nincs sehol. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy vannak igazságai
Kiplingnek, Shaw-nak és Wells-nek. De hogy milyen mértékben vagyunk képesek fölfogni, az
szigorúan attól függ, mennyire határozott elképzelés él bennünk arról, hogy mi az igazság.
Nevetséges dolog föltételezni, hogy mennél szkeptikusabbak vagyunk, annál inkább fölfedezzük a
jót mindenben. Világos, hogy mennél bizonyosabbak vagyunk arról, hogy mi a jó, annál inkább
föl fogjuk fedezni mindenben.
Azt mondom, hogy vagy értsünk egyet ezekkel az emberekkel, vagy ne. Azt mondom, hogy
legalább az absztrakt hit dolgában egyetérthetnénk. Tudom azonban, hogy a modern világ
számtalan divatos és ködös kifogást emel az absztrakt hit ellen, és úgy érzem, egy lépéssel sem
jutunk tovább, amíg néhányat meg nem vizsgálunk. Az első számú kifogást könnyű
megfogalmazni.
A napjainkban tapasztalható általános elbizonytalanodás a szélsőséges meggyőződések
hasznát illetően abból az elgondolásból ered, hogy a jelenséget, amit bigottságnak nevezünk, a
szélsőséges meggyőződések hozták létre, elsősorban azok, amelyek kozmikus kérdésekre
irányulnak. Ám elegendő egy csipetnyi közvetlen tapasztalat, hogy e nézetet megcáfoljuk. A
valóságban ugyanis azok a legbigottabbak, akiknek nincs semmiféle meggyőződésük. A
1 Utalás a százéves háborúra (1339–1453).

95
szocializmussal egyet nem értő manchesteri iskola közgazdászai a szocializmust komolyan veszik.
A Bond Street-i fiatalembernek fogalma sincs a szocializmusról – különösen akkor, ha egyetért
vele –, s mégis, ő az, aki meg van győződve arról, hogy ezek a szocialista pasasok
szappanbuborékokat fújdogálnak. Aki eléggé érti a kálvinista filozófiát, hogy egyet tudjon érteni
vele, annak értenie kell a katolikus filozófiát is, hogy ne tudjon egyetérteni vele. A tétova modern
embernek fogalma sincs arról, hogy mi a jó, s mégis, ő az, aki meg van győződve arról, hogy
Dante téved. A komoly opponensnek még akkor is tudnia kell, hogy a Latin Egyház nagy
szenteket mutatott fel, amikor kimutatja annak gyalázatosságait a történelemben. A korlátolt
tőzsdeügynök nem ismeri a történelmet, és nem hisz semmilyen vallásban, mégis ő az, aki
tökéletesen meg van győződve arról, hogy minden pap csirkefogó. Az Üdvhadsereg tagja a
Marble Archnál valószínűleg bigott, de azért annyira mégsem, hogy a közönséges emberi
vérrokonság tudatában ne irigyelné a templomi parádé piperkőcét. A templomi parádé piperkőce
ellenben annyira bigott, hogy egy cseppet sem irígyli az Üdvhadsereg tagját. A bigottságot
nagyjából úgy lehetne meghatározni, hogy az nem egyéb, mint azoknak az embereknek a haragja,
akiknek nincs véleményük: ellenállás a határozott eszmékkel szemben annak a tétova tömegnek
részéről, amelynek eszméi elképesztően bizonytalanok. A bigottságot a közönyösök visszataszító
őrjöngésének is nevezhetnénk. A közönyösök őrjöngése valóban rettenetes dolog: a korláttalan
üldöztetésnek nyit kaput. Ilyen mértékben sohasem azok üldöztek, akiknek gondja volt valamire,
és azok nem is voltak elég sokan. A közönyösek voltak azok, akik tűzzel és elnyomással
pusztították a világot. A közönyösök kezei gyújtották meg a máglyát, a közönyösök kezei
állították munkába a kínpadot. A szenvedélyes bizonyosság fájdalma is vezetett olykor
üldözésekhez, ám ezeket nem a bigottság hozta létre, hanem a fanatizmus, amely egészen más
dolog, és némiképp még csodálni is lehet. A bigottság mindenkor azoknak teljhatalma, akik
közönyösen sajtolják ki mindazokat, akik vérrel és verítékkel fáradoznak valamiért.
Mindenesetre vannak, akik a dogma hátrányainak keresésében egy kissé mélyebbre ásnak.
Sokan azt hiszik, hogy a szilárd filozófiai meggyőződés (tapasztalatuk szerint) ugyan nem felelős a
bigottságnak nevezett tunya és alapvetően haszontalan állapotért, de igenis felelős mindazért a
túltelítődésért, túlzásért és erkölcsi türelmetlenségért, amit fanatizmusnak nevezhetünk. Egyszóval
azt mondják, hogy az eszmék veszélyes dolgok! A Mr. Balfourhoz vagy Mr. John Morleyhoz
hasonló politikusok ellen például gyakran felhozzák, hogy az eszmék bősége veszélyes. Az
igazságot ebben az esetben sem nehéz kimondani. Az eszmék veszélyesek, de legkevésbé
veszélyesek az eszmékkel már rendelkező ember számára. Mivel az eszméket jól ismeri, úgy
mozog közöttük, mint az oroszlánszelídítő. Az eszmék veszélyesek, ám elsősorban annak
számára, akinek nincsenek eszméi. A legelső eszme éppúgy a fejébe száll, mint a bor az
antialkoholistának. Saját pártom és korom radikális idealistáinak körében, azt hiszem, általános a
tévedés, hogy a bankárok és üzletemberek, közönségesek és materialisták lévén, veszélyesek a
birodalom számára. Ám a bankárok és üzletemberek tulajdonképpen azért veszélyesek a
birodalom számára, mert bármilyen érzelem, bármilyen eszmény fel tudja lelkesíteni őket, amibe
éppen belebotlanak. Miként a fiú, akinek kevés nő volt még az életében, túlságosan könnyen
hajlik arra, hogy egy nőt a nőnek tekintsen, éppúgy a gyakorlati ember is, nem lévén hozzászokva
a dolgokhoz, hajlamos azt hinni, hogy ha valami eszményinek bizonyul, akkor az már maga az
eszmény. Sokan nem titkolták például, hogy Cecil Rhodesnak azért lettek követőivé, mert
látomása volt. Ilyen alapon azért is követhették volna, mert volt orra. Akinek nincsenek
valamilyen álmai a tökéletességről, épp olyan szörnyeteg, mint egy orr nélküli ember. Az ilyesfajta
figuráról az emberek szinte lázasan suttogják: „Lám, ismeri a saját lelkét”, s ez pontosan olyan,
mintha ugyancsak lázasan ezt suttognák. „Lám, ki szokta fújni a saját orrát!” Az emberi természet
egyszerűen nem tud meglenni valamilyen remény vagy cél nélkül, állapítja meg bölcsen az
Ószövetség, amelyben egyetlen látomást sem pusztítanak el az emberek. S mivel az embernek
szüksége van eszményekre, pontosan ezért fenyegeti lépten-nyomon a fanatizmus veszélye az
eszmények nélküli embert. Semmi sem hagy bennünket annyira védtelenül egy tébolyult látomás
hirtelen és ellenállhatatlan rohamával szemben, mint az üzleti szokások kultusza. Mindnyájan

96
ismerjük az akadékoskodó üzletembert, aki azt hiszi, hogy a föld lapos, hogy Mr. Kruger egy
hatalmas katonai despotizmus vezére volt, hogy az ember növényevő, vagy hogy Bacon írta
Shakespeare-t. A vallás és a filozófiai vélekedés valóban éppoly veszélyes, mint a tűz, és senki sem
tudja elvenni tőlük a veszélynek ezt a szépségét. Veszélyektől pedig csak egyetlen módon tudjuk
magunkat valóban megőrizni: ha átjár bennünket a filozófia, átitat bennünket a vallás.
Rövidre fogva: elutasítjuk a bigottság és a fanatizmus ellentétes irányból érkező veszélyeit.
A bigottságot, amely túl nagy bizonytalanság, és a fanatizmust, amely túlságosan nagy fokú
telítettség. Azt állítjuk, hogy a bigott ember orvossága a hit; azt állítjuk, hogy az idealista
orvosságai az eszmék. Megismerni a létezésre irányuló legjobb teóriákat, kiválasztani közülük a
legjobbat (vagyis azt, amelyik mély meggyőződésünk szerint a legjobb) – úgy látszik, ez ad nekünk
módot arra, hogy ne váljon belőlünk se bigott, se fanatikus, ez teszi lehetővé, hogy szilárdabbak
legyünk a bigottoknál és rettentőbbek a fanatikusoknál: emberek legyünk, akiknek van határozott
véleményük. E határozott véleménynek azonban az emberi gondolkodás alapvető kérdéseinél kell
kezdődnie, és e kérdéseket nem szabad haszontalanságok gyanánt elutasítani, mint ahogy ezen a
címen elutasítják napjainkban például a vallást. Még ha rejtélyesnek gondoljuk is a vallást, akkor
sem gondolhatjuk haszontalannak. Ha nekünk magunknak nincs is véleményünk a végső
kérdésekről, azért éreznünk kell, hogy ha egy emberben létezik ilyen vélemény, akkor az minden
benne létezőnél fontosabb számára. Mihelyt a dolog nem megismerhetetlen többé,
nélkülözhetetlenné válik.
Napjainkban, mint tudjuk, tartja magát az az elképzelés, miszerint van valami korlátoltság,
haszontalanság sőt hitványság abban, ha megtámadjuk valakinek a vallását, vagy vallási
szempontból vitatkozunk a politikai és az erkölcsi kérdésekről. Ahhoz sem férhet azonban kétség,
hogy a korlátoltságnak ez a vádja szinte nevetségesen korlátolt. Vegyünk egy példát a többé-
kevésbé időszerű eseményekből! Mindnyájan tudjuk, mennyire nem ment ritkaságszámba, hogy a
bigottság és szellemi sötétség eleven madárijesztőjének kiáltották ki azt az illetőt, aki nem bízott a
japánokban, vagy a japánok felemelkedésén siránkozott azon az alapon, hogy a japánok
pogányok. Senki sem tartja ósdi és fanatikus dolognak, ha egy népben azért nem bízunk meg,
mert különbözik tőlünk a gyakorlat és a politikai gépezet tekintetében. Senki sem tartaná
bigottságnak, ha valaki kijelentené a következőt: „Bizalmatlan vagyok a befolyásukkal szemben,
mert protekcionisták.” Senki sem találná korlátoltnak azt a kijelentést, hogy valakikben azért nem
bízunk meg, mert szocialisták, vagy a manchesteri iskola individualistái, vagy netán a militarizmus
és konspiráció megszállottjai. A Parlamenttel kapcsolatos véleménykülönbség számít, de hogy
milyen véleménykülönbség áll fenn az eredendő bűnnel kapcsolatban – az egyáltalán nem! Az
adóügyi kérdésekkel kapcsolatos véleménykülönbség számít, de az emberi létezéssel kapcsolatos
véleménykülönbség nem számít semmit. Jogunk van bizalmatlannak lenni azzal az emberrel
szemben, aki egy másfajta törvényhatóság keretei között él, de nincs jogunk bizalmatlannak lenni
azzal az emberrel szemben, aki egy más fajta kozmoszban lakik. Az ilyen felvilágosultság minden
bizonnyal az elképzelhető legsötétebb! Egyik korábban használt kifejezésemhez visszatérve, azt is
mondhatnánk, hogy minden fontos, kivéve a mindent. A vallás pontosan az a valami, amit nem
lehet kihagyni, mert mindent magában foglal. A szórakozott ember nem tudja jól telepakolni
Gladstone-bőröndjét, ha a bőröndöt kihagyja. Akár tetszik, akár nem, a létezésről van egy
általános felfogásunk, amely átgyúr, pontosabban szólva, létrehoz és magában foglal mindent,
amit mondunk vagy teszünk, akár tetszik a dolog, akár nem. Ha a Kozmoszt álomnak tekintjük,
álomnak fogjuk tekinteni a Szent Pál székesegyházat is. Ha minden rossz, akkor azt kell hinnünk
(ha ugyan lehetséges), hogy a sör is rossz; ha minden jó, akkor kénytelenek vagyunk arra az
igencsak fantasztikus következtetésre jutni, hogy a tudományos filantrópia: jó. Szükséges, hogy
még az átlag-embernek is legyen valami metafizikai rendszere, éspedig sziklaszilárd! A legvégső
lehetőség pedig abban áll, hogy oly szilárdul és oly régóta hiszünk benne, hogy létéről meg is
feledkeztünk.
Ez a helyzet nagyon is lehetséges: tulajdonképpen az egész modern világ ebben a
helyzetben van. A modern világ tele van olyan emberekkel, akik olyan erősen hisznek a

97
dogmákban, hogy már nem is tudják róluk, hogy dogmák. Sőt azt is mondhatnánk, hogy a
modern világ mint testület bizonyos dogmákban annyira hisz, hogy már nem is tudja, hogy azok
dogmák. Bizonyos haladónak számító körökben például „dogmatikusnak” tartják azt a
föltételezést, hogy az ember egy másik világban jut el a tökéletességre. Azt viszont nem tartják
„dogmatikusnak”, ha föltételezzük az ember evilági tökélyre jutását, bár a haladás eszméje éppoly
bizonyíthatatlan, mint a halhatatlanságé, és racionális szempontból éppoly valószínűtlen. A
haladás eszméje történetesen dogmáink egyike lett, a dogma pedig olyas dolgot jelent, amit nem
tekintünk dogmatikusnak. Íme egy másik példa: nem látunk semmi „dogmatikusat” a
természettudomány ama lelkesítő – de legalábbis meglepő – teóriájában, mely szerint tényeket kell
gyűjtenünk a tények kedvéért, még akkor is, ha annyit érnek, mint a tavalyi hó. Ez bizony
hatalmas és lebilincselő elképzelés, amelynek hasznossága esetleg, ha úgy tetszik, be fogja
bizonyítani önmagát, de ez a hasznosság elvileg éppoly vitatható, mint a jóshelyek vagy szentélyek
látogatásának hasznossága, amelyről ugyancsak azt mondják, hogy majd be fogja bizonyítani
önmagát. Mivel nem olyan civilizációban élünk, amely erősen hisz az orákulumokban és a szent
helyekben, tisztára őrültségnek tartjuk azoknak az embereknek az ambícióját, akik megölték
magukat azért, hogy megtalálják Krisztus sírját. Mivel azonban olyan civilizációban élünk, amely
nagyon is hisz a „tények a tények kedvéért” eme dogmájában, egy csipetnyi őrültséget sem
találunk azoknak az embereknek az ambíciójában, akik megölték magukat, azért, hogy megtalálják
az Északi-sarkot. Nem arról az elképzelhető és távolabbi haszonról beszélek, amely a keresztes
hadjáratokról és a sarkkutatásról elmondható. Arra gondolok csupán, mennyi felületességet és
esztétikai bizarrságot találunk az elképzelésben, hogy az emberek fogják magukat és haddal
vonulnak át egy egész kontinensen csak azért, hogy meghódítsák a helyet, ahol egy ember
meghalt. Viszont semmi felületességet és esztétikai bizarrságot nem látunk azokban az
emberekben, akik képesek voltak halált szenvedni csak azért, hogy megtaláljanak egy helyet, ahol
senki sem él, és csak azért érdekes, mert állítólag ezen a helyen találkozik néhány vonal, amelyek
nem is léteznek.
Kerekedjünk hát fel egy hosszú útra, s kezdjünk el rettentően kutatni! Ássunk és keressünk
legalább mindaddig, amíg föl nem fedezzük saját véleményünket! A dogmák, melyekben hiszünk,
sokkal fantasztikusabbak és talán sokkal szebbek is, mint gondoljuk. Attól félek, hogy ezekben az
esszékben újra meg újra a racionalistákról és a racionalizmusról beszéltem, méghozzá gyalázó
értelemben. Eltelve ama kedvességgel, melynek minden dolgot, így egy könyvet is, le kell zárnia,
kérem a racionalistákat, bocsássanak meg nekem, bocsássanak meg még azért is, hogy őket
racionalistának nevezem. Nincsenek racionalisták! Mindnyájan tündérmesékben hiszünk, és
azokban élünk. Vannak, akik – ékes irodalmi fordulattal szólva – ama napba öltözött asszony
létezésében hisznek. Vannak, akik rusztikusabb és incselkedőbb ösztönükre hallgatva, miként Mr.
McCabe, egyszerűen magában a hitetlen napban hisznek. Vannak, akik Isten létezésének
bizonyíthatatlan dogmájában hisznek, mások az éppoly bizonyíthatatlan dogmában, hogy a
legközelebbi szomszédunk létezik.
Az igazságok dogmává lesznek, mihelyt elkezdjük őket vitatni. Így minden ember, aki
valamely kétségnek ad hangot, definiál egy vallást. Korunk szkepticizmusa nem pusztítja el a hitet,
sőt inkább létrehozza; megadja körvonalait, egyszerű és kihívó formáját. Mi, akik liberálisok
vagyunk, a liberalizmust valamikor közhelynek tartottuk. Most pedig, miután megvitattuk, oly
tüzesen hiszünk benne, mint egy vallásban. Mi, akik hiszünk a hazafiságban, valamikor ésszerű
dolognak tartottuk a hazafiságot, és ennél többet nem is tartottunk róla. Most már tudjuk, hogy
ésszerűtlen, és tudjuk, hogy igaz. Nekünk, akik keresztények vagyunk, fogalmunk sem volt a
Kereszténység misztériumában rejlő hatalmas filozófiai józanságról mindaddig, amíg a
keresztényellenesek meg nem világították számunkra. A szellemi rombolás öles léptekkel halad
tovább. Minden megtagadtatik. Mindenből hitvallás lesz. Ésszerűnek találjuk, hogy tagadjuk az
utcaköveket, vallási dogma fogja majd őket bizonyítani. Racionális tétel a szemünkben, hogy
mindnyájan álmodunk; misztikus józansággal fogjuk majd kimondani, hogy mindnyájan ébren
vagyunk. Máglyákon teszünk tanúságot arról, hogy kétszer kettő négy. Kardot rántunk, hogy

98
bebizonyítsuk: nyáron zöld a lomb. És nemcsak az emberi élet hihetetlen erényeit és józanságait
kell majd megvédenünk, hanem valami még hihetetlenebbet: e hatalmas és valószínűtlen
világegyetemet, mely az arcunkba bámul. Úgy harcolunk majdan a látható csodákért, mintha
láthatatlanok lennének. A fűre és az égboltra különös bátorsággal nézünk. Azok közé fogunk
majd tartozni, akik láttak, és mégis hittek.

VÉGE

99
 UTÓSZÓ
I. NÉHÁNY TUDNIVALÓ A SZERZŐRŐL

Az olvasó bizonyára nem veszi zokon, ha azzal kezdem, hogy Gilbert Keith Chesterton (1874–1936)
csaknem teljesen ismeretlen az 1945 óta felnőtt nemzedékek körében. Jómagam is túl voltam már
a harmincon, amikor az első mű kezembe került, nem valamelyik hazai könyvesboltban, hanem
odaát, a csatorna másik oldalán, a Canterbury székesegyház előterében felállított könyves-
standnál. Akkor sem a szerző neve ragadott meg, hanem a személy neve, akiről a könyvecske
szól: Assisi Szent Ferenc, bár róla csak annyit tudtam, hogy rendkívüli ember volt, egyike a
középkor első, olasz nyelven író költőinek. Assisi Ferencet, a szentet, éppúgy nem ismertem, mint
Chestertont, az írót, esszéistát és költőt. Nemzedékem előtt mindkettőt mélyen elhallgatták. Pedig
illett volna tudnunk róla egyet s mást, legelőször is azt, hogy ír származású polgári család sarjaként
látta meg a napvilágot Londonban, 1874. május 29-én, hogy sokat és sokfélét írt: regényt,
novellát, verset, esszét és mérhetetlenül sok újságcikket, egyszóval zsurnaliszta volt abból a
fajtából, aki nemcsak a mindennapok tényeit látja, hanem (Rilke szavával élve) a mögöttük rejlő
valóságot is, mert vizsgálódásait egységes szemlélet és hatalmas műveltséganyag támogatja.
Tudnunk illett volna, hogy a XX. század első felének angol irodalmában nemcsak a szikár és
villámló eszű Bemard Shaw forgatta kardként a tollat, hanem a nagy ellenfél, a cseppet sem szikár,
de kifejezetten kövér Chesterton is, aki épp oly villámló eszű volt, mint Shaw, és „ellenfelét” saját
„fegyverével”, a kételkedéssel és a paradoxonnal tudta „sarokba szorítani”, tudhattuk volna, hogy
a századelő angol szellemi horizontján nemcsak neopozitivizmus létezett, hanem – Chesterton és
Hilaire Belloc jóvoltából (1870–1953) – Szent Tamási alapokon nyugvó neokatolicizmus is, hogy
első regénye (Nottinghill-i Napóleon) 1904-ben jelent meg, s a divatos kozmopolitizmussal szemben
a világban való otthonra találást hirdeti, 1905-ben publikált Eretnekek c. esszégyűjteménye pedig
már sejteti a későbbi nagy összefoglalás, a legnagyobb hatású és feltehetően legismertebb
Chesterton mű, az Igazságot! (Orthodoxy, 1908) körvonalait. Apáink-nagyapáink jól ismerték ezt a
nemcsak nagyon okos, hanem költői fogantatású esszé-füzért, 1920-ban jelent meg első ízben
magyarul Hévey Gyula fordításában. És természetesen tudhattuk volna azt is, hogy könyvet írt
Assisi Szent Ferencről és Aquinói Szent Tamásról, mert úgy látta, hogy a modern gondolkodás
végzetes egyoldalúságban szenved: ismeri a reformációt, de nem ismeri, mit is kellett
megreformálni, vagyis a modern liberalizmus egyszerűen nem ismeri a történelmet. Tudhattuk
volna, hogy Chesterton mély válsággal küzdött ifjúi éveiben, húszéves korában gyógyíthatatlanul
üresnek és céltalannak látta a világot. Pesszimizmusából a megtalált Isten emelte ki, pontosabban:
a megtalált Jézus Krisztus. Az „Eretnekek” megírásának idején már hívő keresztény, aki közelebb
érzi magához a katolicizmust, mint az anglikán egyházat. Az áttérés azonban még hosszú ideig
várat magára. Fokozatosan érlelődik benne az a meggyőződése, hogy a „katolikussá válás nem a
gondolkodás abbahagyását jelenti, hanem azt, hogy megtanuljunk gondolkodni” (A katolikus
egyház és a megtérés). 1922-ben, negyvenhat évesen: katolizált. Áttérésében nagy szerepet
játszhatott angol-katolikus felesége, Frances Blogg és pályatársa, a római katolikus Belloc.
Tudhattuk volna, hogy Chesterton nagy hatással volt Babits Mihályra és Szerb Antalra, ez
utóbbinak egyik legkedvesebb huszadik századi írója volt, lelkesen és nagyszerű érzékkel
fordította őt Hevesi Sándor (Hagyományok és hazugságok 1920), legismertebb regényét (Az
ember, aki csütörtök volt) már 1908-ban kiadták Zsoldos Béla fordításában, s a nagysikerű Pater
Brown sorozat első darabja, Pater Brown ártatlansága, már 1911-ben megjelent, fordítója Schöpflin
Aladár.
S végül tudhattuk volna, hogy amikor 1936. július 14-én váratlanul és szenvedés nélkül
elhunyt, nemcsak egy kitűnő íróval, hanem egy nagy gondolkodóval lett kevesebb a világ.

100
 II. HUSZADIK SZÁZADI ERETNEKEK

A harmincegy esztendős, írói eszközeiben már kiforrott Chesterton pontosan tudta, hogy
kötetének már puszta címében is van valami villámcsapásszerű váratlanság. Az „eretnek” szó az
olvasók jelentékeny részében a katolikus egyház dogmatizmusát és az inkvizíciót idézi fel, s
egyúttal a rokonszenvet az üldözött eretnekek iránt, akik, lám, egy szabadabb és felvilágosultabb
gondolkodást képviseltek a makacs és korlátolt Egyházzal szemben. Az olvasó szemében ez a szó
annyira lejáratta önmagát, annyira negatív értelmű, hogy tisztességes (és felvilágosult!) ember akár
sültbolondnak is nevezheti ellenfelét, csak éppen eretneknek nem. Chesterton azonban fütyül a
konvencióra, és eretneknek nevezvén nagyhírű kortársait (Nietzschét, Bemard Shaw-t, Kiplinget,
Wellst, George Moore-t, sőt a prófétaként tisztelt, aggastyán Lev Tolsztojt is) – a „felvilágosult”
modern gondolkodást azon a ponton támadja meg, amelyre a legbüszkébb: bebizonyítja, hogy
mérhetetlenül szűkkörű és életidegen. „Legjelesebb kortársaimmal kívánok foglalkozni, nem
személyükkel és nem is irodalmi szempontból, hanem annak vonatkozásában, amit tanítanak.
Nem foglalkozom Mr. Rudyard Kiplinggel, a lendületes művésszel és életeleven személyiséggel,
vele ezúttal mint Eretnekkel foglalkozom, azaz mint olyasvalakivel, akinek nézetei orcátlanul
különböznek az enyéimtől. Nem foglalkozom Mr. Bernard Shaw-val, aki a legragyogóbb szellem
és a legbecsületesebb ember napjainkban: vele ezúttal mint Eretnekkel foglalkozom, azaz mint
olyasvalakivel, akinek filozófiája tökéletesen szilárd, tökéletesen koherens és tökéletesen téves.”
Chesterton számára kiderül, hogy a modern gondolkodás doktrínái vagy eretnekségek (tehát
részigazságok) vagy pedig idolok, üres metaforák. A modern filozófus az észre és a tapasztalatra
hivatkozik, ám gyakorlati eredménye éppen az, hogy megcsúfolja az észt és a tapasztalatot
egyaránt. A modern filozófus szkepticizmust hirdet, ami nem baj, érvel a szerző, a baj az, hogy
nem eléggé szkeptikus, nem meri felülvizsgálni a józan ész fényében saját doktrínáit. Ha
felülvizsgálja, el fog jutni ahhoz az ősi, keresztény ortodoxiához, amely – a modern elméletekkel
ellentétben – nem gúzsba köt, hanem felszabadít.
Bármiről gondolkodjék is a modern eretnek: a pogányságról, a nemzetről, az irodalmi
realizmusról, a mértékletes életről, a politikai demokráciáról vagy a családról, kevesebbet tételez
fel az emberről, mint amennyi az emberben benne van: az ujjongó életigenlés és gyermeki ámulat
helyét a pesszimizmus gyógyíthatatlan melankóliája foglalja el, s mintha egy antikrisztusi mondat
lebegne süllyedő civilizációnk fölött: Látá Isten, hogy nem jó, amit teremtett.
A legnagyobb modern eretnekség Chesterton szemében: a pozitivizmus, amely alapjaiban
rendíti meg az emberi gondolkodást. Mivé torzíthatja önmagát az ember, ha a dolgok lényegére és
egészére nem szabad többé rákérdeznie? Milyen csudabogárként fog téblábolni az Univerzumban,
ha mindent megvizsgálhat, csak az Univerzumot nem? Chesterton az általános eszményeket kéri
számon, de éppen az eleven élet és gyakorlat érdekében. „A filozófiát és a vallást – írja e könyv
bevezető fejezetében – tehát a végső dolgokra irányuló nézeteinket, korunkban nagyjából egy
időben űzték el két területről. Hajdanán általános eszmények uralkodtak az irodalomban. Elűzte
őket a »hatékonyság« lármás követelése, mely durván fordítva nem egyéb, mint »politika a
politikáért«. Az utóbbi húsz évben fokozatosan enyésznek könyveinkből a rend és a szabadság
eszményei, az elmésség és ékesszólás ambíciói kivesztek parlamentjeinkből. Az irodalom
szándékoltan egyre kevésbé politikus, a politika egyre kevésbé irodalmi. A dolgok viszonyaira
vonatkozó általános nézeteket így aztán mindkettőből kiseprűzték, s most kénytelenek vagyunk
megkérdezni: »Mit nyertünk és veszítettünk e kiseprűzés által? Jobb lett-e az irodalom, jobb lett-e
a politika attól, hogy elbocsátották a moralistát és a filozófust?«” Miként az idézetből kiderül: a
filozófiai gondolkodást védő Chesterton egyúttal a vallást is védi, mert mindkettő az Egészre
kérdez, az Egészre irányul.
Századunk másik nagy eretneksége: a nietzsche-izmus: az Übermensch és az erő kultusza. A
„felsőbbrendű ember” teóriája, amelyet Bemard Shaw is oly lelkesen hangoztat, nem egyéb puszta
metaforánál: Nietzsche és Shaw azért állítják fel a „felsőbbrendű ember” utópiáját, mert
képtelenek elfogadni a valóságos embert. A dolog itt is célt téveszt és visszaüt: a Superman ideája

101
nem felszabadítja az emberi alkotóerőt, hanem megbénítja. Óhatatlanul eszünkbe jut a
dosztojevszkiji gondolat: mi történik akkor, ha nem az Istenember, hanem az „önmegvalósítás”
téveszméjébe beleszédült Emberisten mellett dönt a világ. A „felsőbbrendű ember” építeni akar,
de rombolni fog. „Mr. Shaw nem tudja megérteni, hogy az, ami a mi szemünkben értékes és
szeretetre méltó – érvel Chesterton – az nem más, mint az ember – a jó öreg sörivó, credókat
teremtő, küzdő és elbukó, érzéki és tiszteletre méltó ember. Mindazon dolgok, melyek erre a
lényre alapoztattak, halhatatlanok; ám mindazok a dolgok, melyek a Felsőbbrendű Emberre
alapoztattak, meghalnak, mint a haldokló civilizáció, mely egyedül adott nekik életet.”
Különös borzongás foghatja el az olvasót, ha belegondol, hogy valaki, aki nem a
felsőbbrendű ember tanában hitt, hanem az Istenember Jézus Krisztusban, már akkor, 1905-ben
megsejti az emberiség huszadik századi pokoljárását.
A fentebb vázolt két téveszméből, a materializmuson alapuló pozitivizmusból és az ember
megistenítésének kultuszából szükségszerűen következik megannyi „kisebb” eretnekség, például
az, amelyik annyi galibát okozott és okoz XX. századi történelmünkben: a nemzetről alkotott
hamis felfogás. Chesterton szerint a fajelmélet színtiszta badarság. „A nemzet mint olyan: létezik
(olvashatjuk a Kelták és keltofilek c. fejezetben), és az égvilágon semmi köze a fajhoz. Egy
nemzet olyasvalami, mint egy templom vagy egy titkos társaság; az emberi lélek és az emberi
akarat terméke – szellemi produktum. A modern világban pedig vannak emberek, akik inkább
bármit elgondolnak, bármit megcselekednek, mintsem elismerjék, hogy létezne bármi is, ami a
szellem alkotása... Róma meghódította a nemzeteket, Írország azonban a fajokat hódította meg.”
Mindeddig Chesterton bölcseletének néhány fontosabb alapgondolatára igyekeztem felhívni
az olvasó figyelmét. Chesterton gondolkodása (s ezt bizonyára azok is elismerik, akik nem osztják
filozófiáját) a modern élet minden jelenségére, legyen az akár a bulvársajtó, vagy a naturalista
irodalom, ugyanazzal a szemlélettel tekint, mondjuk ki végre: a katolikus ortodoxia szemléletével.
Esszéit olvasgatva (főként későbbi műveit: Igazságot!, Assisi Szent Ferenc, Aquinói Szent Tamás)
előbb-utóbb kettős benyomás alakul ki az emberben: gondolkodásának vitathatatlan
következetessége és mélysége (mert mindenkor az Egészre kérdez) gyermeki hittel párosul. A
ráció és a hit éppúgy összhangban van nála, mint Szent Tamásnál, sőt hozzátehetjük: a ráció és a
hit viszonyában Chesterton hitének van primátusa. Lehet, hogy nehéz megszeretni őt, de azt
hiszem, nem tévedek, ha megkockáztatom, hogy ha valaki megszerette, nemcsak a félelmetes
apparátussal rendelkező apologétát látja benne, hanem a szellem világában hancúrozó óriás
csecsemőt, aki nagyon tud örülni egy-egy ötletének, az „ellenfél” feltételezett vereségén is el-
elkuncog („tudjátok, kik vagytok ti? – eretnekek!”), ám a dörgedelmes retorika mélyén megszólal
valami mélyebb, csendesebb és bensőségesebb szólam: az élet elfogadásának, az ember és az Isten
szeretetének tiszta szólama, amely megnyitja az elmét és a szívet. Ha Chestertonhoz irodalmi
szempontból közelítünk, azonnal kiderül, hogy két nyelvet beszél: az okfejtés analitikus nyelvét és
az intuíció költői nyelvét. Sokszor fárasztó okoskodásaitól, számtalan kitérőitől eloldódva olyan
magasságokba lendül, ahol már nincsenek definíciók, csak csodálkozás, szeretet, kacagás és öröm.
Bizonyára számos olvasó akadt már, akit fölényes vitatkozó modorával Chesterton felbőszített,
ám alighanem az is bizonyos, hogy az írásaiból sugárzó költészetért bocsájtott meg neki. A VII.
fejezet végén Omár Khajjám, majd Jézus Krisztus szellemét idézi a szerző. „Igyatok (szól
Omar)... mert nem tudjátok, honnan jöttetek és miért! Igyatok, mert nem tudjátok, mikor mentek
el innét és hová! Igyatok, mert a csillagok kegyetlenek, és a világ üres, akár egy búgócsiga! Igyatok,
mert semmi sem érdemes a bizalomra, semmi sem érdemes, hogy harcoljunk érte! Igyatok, mert
minden dolog hitvány egyformasággá és gonosz békévé silányul! »Így áll előttünk Omár s kínálja
nékünk a boros serleget. A Kereszténység főoltára előtt pedig ott áll egy másik alak, aki ugyancsak
borral teli serleget tart a kezében. «Igyatok, mondja, mert az egész világ épp oly piros, mint ez a
bor; a szeretet bíbora, Isten haragjának bíbora fénylik benne! Igyatok, mert fújják már a csatába
hívó trombitákat, és ez a búcsúpohár! Igyatok, mert ez az én vérem, mely értetek kiontatik!
Igyatok, mert én tudom, hogy honnan jöttetek és miért! Igyatok, mert én tudom, hogy mikor
mentek el innét és hová!”

102
„Képzeljük el, hogy valami okból, teszem azt, egy lámpaoszlop miatt, nagy felbolydulás támad az
utcán. Befolyásos emberek le akarják azt dönteni. Előkerül egy szürke csuhás szerzetes is, aki nem
más, mint a Középkor szelleme, és egy skolasztikus filozófus száraz modorában elkezd
magyarázni: »Mindenekelőtt is, testvéreim, vegyük fontolóra, hogy miben áll a Világosság értéke!
Mert ha a Világosság jó önma-gában...« S ekkor, némiképp menthető okokból, a szerzetest leütik.
Az emberek mind a lámpaoszlophoz rohannak, tíz perc alatt ledöntik, és hol ide, hol oda
szaladgálva gratulálnak egymásnak a középkor szel-lemét félresöprő tetthez. Ám ahogy múlik az
idő, ki-derül, hogy nem is olyan egyszerű a dolog. Voltak, akik azért döntötték le a lámpaoszlopot,
mert vil-lanyvilágítást akartak; másoknak a vasra volt szük-ségük; voltak, akik a sötétséget akarták,
mert gono-szak voltak tetteik. Egyesek azt gondolták, hogy a gázlámpa nem világít eléggé, mások
meg azt, hogy túlságosan is világít; voltak, akik azért cselekedtek, mert össze akarták zúzni a
helyhatóság gépezetét, mások meg azért, mert össze akartak zúzni valamit. És az éjszakában dúl a
háború, és senki sem tudja, hogy kit csépel. Így azután – fokozatosan és elkerül-hetetlenül – ma,
holnap vagy holnapután, visszatér a meggyőződés, hogy a szerzetesnek végeredményben igaza
volt, mert attól függ minden, hogy miben áll a Világosság filozófiája. Csakhogy: amit megvitathat-
tunk volna a gázlámpa alatt, azt most a sötétségben kell megvitatnunk.”

103