P. HENRI BOULAD S. J.

MINDEN KEGYELEM
Az ember és az idő misztériuma

TARTALOM

Egy idő, két idő, több idő 7

A jelen mélysége 29
Az örökkévalóság az idő szívében 53
Az idő bölcsessége 87
Az örökké tartó múlt 113
Megváltás az időtől 138
Minden kegyelem! 175
 EGY IDŐ, KÉT IDŐ, TÖBB IDŐ...

Azt mondják, 30 éves vagyok. De ha egy perc alatt három percet éltem volna, akkor ma nem kilencven éves lennék?
(Charles Baudelaire)

Ha az időfogalom pontos definiálására kérném Önöket, habozás nélkül hozzáfognának; csakhogy nagyon hamar kénytelenek lennének
megállapítani, hogy ha jó és átfogó feleletet akarunk, bizony komolyan neki kell látni a gondolkozásnak. Hiszen az idő különös sajátossága, hogy azt
gondoljuk, értjük a lényegét, maradunk is ebben a hiedelemben, míg fel nem kérnek, hogy adjunk világos meghatározást. Ekkor azután
meglehetősen zavarba jövünk.
Az IDŐ-vel nagyjából az a helyzet, mint a LÉTTEL, vagy a TÉRREL, ezekkel a maguktól értetődő valóságokkal, amelyek annyira közel vannak
hozzánk, hogy felismerésükkel nehézségeink vannak és nem tudjuk, mit is jelentenek tulajdonképpen. SZERETEK, ÉLEK, VAGYOK – mit
jelentenek? Mi a „létezés”? Mi a tér, amelyen belül létezem? Mi az idő, amelyben kibontakozom? Mit jelent ez egyáltalában? Mit jelent az idő
voltaképpen? Kérdezzenek meg egy halat, hogy mi a „víz”, azt feleli: „Én nem ismerem a vizet, nem tudom, miről beszélsz. ” De hát miért nem
ismeri?Azért, mert benne él, benne mozog, bele van merülve az elembe.
Hogy felismerjük az idő mivoltát, az időn kívül kell lennünk; a víz mivoltának felismeréséhez a vízen kívül kell lenni. Bizonyos távolságvételre van
szükség, ha valaminek utána akarunk nézni, ha jól akarjuk ismerni, érteni. Ha teljesen belemerülünk, beleépülünk egy valóságba, nincs lehetőségünk
a megismerésére.Atisztánlátáshoz távlat kell.
Csak amikor elhagytam Egyiptomot, kezdtem lassan felfedezni, és egyet-mást megérteni. Hazám rész belőlem, én meg belőle; sohasem alkothattam
volna képet róla, ha nem élek sok évig Egyiptomtól távol. Egy valóság idegen marad, míg az ember benne él. A gyermek sem tud semmit
gyermekségéről. Csak amikor kinőtt belőle, kezdi értelmezni és felfogni.
Ha én előadásaimban a szerelemről és szexualitásról beszélek, természetesen többször mondják nekem: „Mit tudsz te erről? Hogy szólhatsz te olyan
témáról, amelyet mint pap, kikapcsoltál az életedből?” Ilyenkor azt mondom: ,,Jó, de éppen mivel köztem és e között a valóság között megvan a
távolság, talán jobb helyzetben vagyok, hogy beszéljek róla, mert messzebbről, élesebben látom és esetleg ezt vagy azt az oldalát jobban észreveszem,
mintha el lennék merülve benne. ”
Ha mindez igaz, amit az imént kifejtettem, akkor felmerül a kérdés: Hogy beszélhetünk valaha is az időről, amikor mi emberek teljesen bele vagyunk
ágyazva, és az idő folyásának alá vagyunk vetve. Csakhogy olyan bizonyosak vagyunk mi afelől, hogy az idő tökéletesen elnyel bennünket? Én ezt
felelem: A növény és az állat valóban mindenestül be van kötődve az időbe, az ásvány még inkább, az ember azonban lénye egy részével az időn
kívül áll, idő feletti, különben sohasem tapasztalhatna meg lényegéről valami közelebbit, még csak a kérdés felvetéséig sem jutna el.
Az ember olyan lény, aki az időben és ugyanakkor az idő felett áll: a távolságot, a megszakítottságot a két valóság közötttudatnak nevezzük.
Az ember azért tudatos lény, mert képes önmagáról gondolkozni, önmagát maga elé idézni és személyként látni. Bensejében széles tér létezik és ez
olyan evolúciós lépés eredménye, amelyet 3-4 millió évvel ezelőtt tett meg: a reflexió. Ez a tér a gondolkodás és elmélkedés birodalma az emberben.
A „reflexió” szónak sok jelentése van. Utal egy mélységünkben található tükörre, amelyben megszemlélhetjük, elfogadhatjuk, „átgondolhatjuk”
magunkat, odaállhatunk önmagunk elé és „eltöprenghetünk” magunkon. Ha testemmel hozzátapadnék a tükör lapjához, nem lenne visszaverődés.
Csak bizonyos távolságban alakulhat ki kép rólam, és ez az előfeltétele a tudatnak, amelyet magamról nyerhetek. Öntudatra ébredek. Idézni
szeretném itt korunk egyik francia filozófusát:
„Az ember olyan állat, amely tud emlékezni és előrenézni. Mivel emlékezik, az is teljesen természetes, hogy töpreng, elgondolkozik és megbánást
érez. És mivel előrelát, szükségképpen szorongásai is vannak, de remél is.
Ezeken túl az ember tervező értelemmel is rendelkezik, mert van emlékezete. Mivel tudata számára a múlt mindig visszatér a jelenbe,
következésképpen a jövővel is számol és ezáltal időfogalma van.
Ha az ember tudatosan csak a jelenben élne, akkor azt össze nem függő időegységek abszurd sorozatának élné meg, miközben sem a személyes,
benső egység érzésére, sem az összefüggő, aktív és teremtő gondolkodás előfeltételére nem találna rá.”
(Henri Simon)

Az emlékezet tehát, amivel az ember rendelkezik, ismertetőjele annak a távolságnak, amelyet bensejében hordoz „önmaga és önmaga” között. Ha
elmúlt dolgokról beszélek, ezzel távolságot teremtek a jelenhez viszonyítva, amelyben élek.Amúltban tehát nem kötődtem a pillanathoz, és soha sem
fogok kötődni. Továbbá maga a szó is ennek a távolságnak a kifejezője: magunkat kifejezni annyi, mint leválasztani magunkat arról, ami van, kivenni
magunkat önmagunkból, hogy „előre” vetíthessük.
Az ember olyan lény, aki folyamatosan emlékezik. Egyik legmélyebb és legédesebb örömünk éppen az, hogy életre keltjük magunkban a szép
órákat, átadjuk magunkat a múlt utáni vágyakozásnak, és közben mindent még egyszer átgondolunk, és egészen bizonyos, hogy egyet-mást meg is
bánunk.Az állat nem bán meg semmit és nem idézi föl emlékeit, mert nincs meg benne a távolság „önmaga és önmaga” között.
A visszatekintő ember egyúttal egy jövőképpel is rendelkezik, ami az állat számára ismeretlen. A rovar nem bölcs előrelátásból cselekszik, amikor
télire felhalmozza készleteit, hanem csak automatikusan és teljesen ösztönei által vezérelve. Az ember azonban látja a jövőt és ezért – amint Henri
Simon állítja – tart tőle és remél. Az ember az egyetlen lény, aki ismeri a legmélyebb félelemérzéseket és nagyon átfogó értelemben az igazi
szorongást, egy minden oldalról zárt keretben, mert megosztott lesz részint múltjába, ami már nincs és jövőjébe, ami még nincs, de reménykedik
benne. Ez a feszültségállapot hozza benne azt a nyugtalanságot és szorongást, ami az állatvilágban ismeretlen. A jelenkor embere minden előtte élt
generációnál intenzívebben rendelkezik egy nagyon tiszta, kialakult történelemtudattal. Még sohasem kutatták át ennyire a történelmet, sohasem
helyezték azt számára ennyire plasztikusan a jelenbe, mint épp napjainkban. Másrészt sohasem beszéltek még ennyit a jövőről, sohasem próbálták
ilyen mértékben előre meghatározni, mint manapság. Hogyan csodálkozhatunk tehát azon, hogy a jelenkori ember a félelem embere? Szellemét a
legzaklatóbb nyugtalanság hatja át.
Az idő nem csupán egyforma pillanatok lefutása bennem, hanem egy bennem lévő és általam hordozott tartósság – és ez annak a távolságnak
köszönhető, amelyet saját életemmel szemben fölveszek.Az ember az egyetlen élőlény, amely tud arról, hogy megszületett és hogy egyszer meg fog
halni. Ennélfogva az ember, az állattal ellentétben tudja, hogy mulandóként kezdte, és hogy létezése „csak idő kérdése”, tehát bizonyosan véget ér.
Kétségkívül itt van „működésben” minden feltörő életfélelem forrása. Születésünk eseményéről nincs tudatosan észlelt emlékezetünk, még ha a
pszichoanalitikusok állítják is, hogy ez a trauma belevésődik tudatalattinkba. Azonban ez esetben emlékezetről van szó. Mindazonáltal mint ember,
tudom, hogy valamikor nem voltam, most vagyok és egyszer nem leszek többé. Tudok létezésem végességéről. Ennyiben jelenti a halál az ember
számára a legmélyebb és végső létkérdést. Történelmét és életét tekintve az ember megjelenése transzcendencia ára, világunk egészen más
realitására valló jel.Atranszcendencia számomra meggyőző bizonyítéknak tűnik arra, hogy az időntúliban ott van az időn túli ember is, az ember idő
felett áll. Ebből következtetünk arra, hogy az ember nem tud teljesen meghalni, hogy él benne valami, ami elkerüli az időt és hogy az ember ezen
legfontosabb részét – önmagát – az idő áramlása nem tudja hatalmába keríteni. Az ember azt tapasztalja, amit az utazó él át a peronon, mikor a
vonatot – életét – kigördülni látja. Ő maga, legbenseje ott marad mint életének, személyes történelmének megfigyelője és nézője.Azon tény alapján,
hogy rálát saját „lejátszódó” életére, és annak folyását követni tudja, azt állíthatnánk, hogy bizonyos módon kívül áll saját életén, és ezzel túl saját
halálán. Az, hogy tudok halálomról, már transzcendenciám jele, hiszen a halál nem önmagam egyik részét érinti, hanem csak a másikat, a külsőt. A
lényeges, ami valójában vagyok, érintetlen és elérhetetlen marad; ez már most odaát van.

„Létezik bennünk egy belső időtartam, amelyben egy időtlen jelen folyamán összegyűjtjük a futó pillanatokat, amelyeknek egyébként az lenne a
sorsuk, hogy visszavonhatatlanul elmerüljenek az idő áradatában. Az időfolyam mindent elmosna, ha nem lenne valami, ami fölényben van vele
szemben és megakadályozza, hogy a jelenségek lassan elússzanak és feloldódjanak. Ha egészen elmúlnánk, nem tudnánk, hogy egy napon
mennünk kell, mint ahogy a Föld forgását sem vesszük észre, amely magával visz minket mozgásában.”
(Maurice Zundel)

Igen, a földmozgást nem érezzük, de miért nem? Mert nyilvánvalóan teljes mértékben részesei vagyunk a forgó mozgásnak, kényszerűen kell
követnünk azt.Ahhoz, hogy átélhessük a Föld mozgását, nagyon magasan kell lennünk felette. Hasonlóképpen, életünk múlását és az idő folyását is
azért érezzük, mert valójában felettük állunk. Pontosan tudjuk, hogy az Élet folyója a halál felé visz minket, és mégis legyőzzük sorsunkat, mert felette
állunk az életnek és a halálnak.
így bizonyos szembenállás alakul ki a kétfajta idő között: az egyik az az idő, amelyik elmúlik, amely számomra örökre elsiet, amely
megöregedésemet, esendőségemet és végül is halálomat jelenti; a másik pedig az egészen intim belső idő, amelyik spirituális idő. Ez tudatom ideje,
amely lassan alakul és képződik mindabból, ami leépül és leválik, és a csúcsra tör, hogy ott érje el teljességét. Eszerint két idő van: egy idő, amely
elmúlik, az ,,életutam” ideje, és egy másik idő, amely mindig megmarad számomra és ami én magam vagyok.
Ha a halál – bizonyos szempontból – megsemmisülést és tragédiát jelent, akkor másrészről kialakítja az ember tökéletesedését és bevégzettségét, az
ember megvalósítására, igazi önmegvalósítására szolgál.

„A fizikai halál egy belső élet robbanása alapján áll be, amely elérte teljes érettségét és teljes mértékben megszabadult az időtől, hogy immár
túlléphesse saját határait.”
(Maurice Zundel)

Zundel atya továbbá összehasonlítja az előadást vagy beszédet ezek mondanivalójával; az előbbiek az időben véget érnek, de az utóbbi megmarad.
Kis ideje, hogy olvassák könyvemet, írásom Önök előtt pereg, de írásomból kiragadták az értelmet, amely Önök számára folytonos jelenné lehet,
mert semmiképpen sincs alávetve írásom időbeliségének. Egyszer az ember is olyan lesz, mint értelme, mondanivalója annak a könyvnek, amely
élete egész fejlődéstörténete volt, s amely feltartóztathatatlanul elmúlik, ő maga viszont megmarad.
Egy hangverseny alatt is, az elsőtől az utolsó hangig boldog befogadók és csodálok vagyunk ott, és a végén felsóhajtunk: „De kár, hogy vége van!”
Valójában azonban a lényeg nem múlt el, mert az egész csodálatos hangversenyt lényünk mélye, ez az időn kívüli zóna, mint valami edény, magába
fogadta.
Zundel szerint az idő csak az időn kívül nyeri el értelmét. Azáltal, hogy mi emberek uralkodunk az idő felett, amelybe azonban létünk egy részével
belemerülünk, bizonyítjuk alapvető transzcendenciánkat az idő folyása és minden más dolog felett, amelyek körülvesznek bennünket. Nem vagyunk
bezárva az időbe, minthogy a tér sem tart körülzárva minket. Legnemesebb részünkkel, a legfontosabbal, mindennek fölébe emelkedünk, és mint
ahogyan már említettem, az emberi emlékezet arra utal, hogy nem fogunk elmúlni a múló pillanattal. Ez a túlélés, akármilyen bizonytalannak és
kényesnek tűnik is első látásra, egyáltalán nem lehetne elképzelhető, ha nem járna együtt „maradandó emlékezéseinkkel”, amelyeket mindnyájan
megtapasztalunk. Ezeket „halhatatlan emlékeinknek” is nevezzük. Mélyedjünk bele még jobban a két időfogalomba: a külső vagy objektív időbe és
a belső, személyes, szubjektív időbe.
Az objektív idő lineáris és mérhető időtartam, mérhetjük órával, naptárral. Öt óra van, hat óra, tizenegy óra. Minden elkövetkező óra éppen olyan, mint
az éppen elmúlt és mint minden elmúlt óra, ez is 60 percből áll és ezen percek mindegyike 60 másodpercből. Ugyan ez elmondható a naptárról is:
hétfő, kedd, csütörtök, minden napnak ugyanannyi az időtartama, pontosan 24 óra. Hónapok követnek hónapokat, és évek éveket. Spontán erre az
időre gondolunk, amikor beszélünk róla, mindig ez az óra és naptár „külső ideje” mérhető pillanatok sorozata, amelyek időbeli szempontból nézve
teljesen egyformák. Korunk tudósai mégis bebizonyítják, hogy ezen mérhető idő esetében, amely számunkra teljesen objektívnek tűnik, alapjában
véve egy nagyon relatív fogalomról van szó, éspedig tisztán tudományos alapon!
Az idő mérésére földgolyónk forgását vettük alapul. A Föld forog maga körül és egyidejűleg kering a Nap körül. Ezen tényből kiindulva alkottuk
meg a napot, az órát, a percet, másodpercet. De egy napon azt kellett megállapítanunk, hogy a Föld mozgása lassul, forgási sebessége tizenhárom
évenként tíz másodperccel csökken. Jelen napjaink tehát hosszabbak, mint korábban. Örülhetünk, életünk meghosszabbodik. Ha marad ez a
tendencia, az elkövetkező generációk számára tényleg érezhetően hosszabbak lesznek a napok, és hosszú távon ez Földünk éghajlatára is hatással
lesz.
Elismerjük tehát, hogy ez az időmérték, az idő ezen természetes alapegysége nem állandó. Jó lelkiismerettel ma már nem lehet az órákat ezen
szeszélyes forgástempó alapján beállítani, nem bízhatunk többé jó öreg Földünkben ... Tudósainknak ezért egy másik állandót kellett kitalálniuk, és ezt
kaptuk kézhez az atomórákban, amelyek egy ezred másodperc pontossággal működnek. A kvarcórákban még meghökkentőbb a pontosság:
lehetséges eltérésük csupán egy billiomod másodperc évente. Az ilyen órák idejét egy atom rezgése alapján mérik, pontosabban a hidrogén, a
rubídium és mindenekelőtt a cézium rezgése alapján. Ebből kiindulva a „Mértékek és súlyok” 1967 októberében, Párizsban tartott 3. általános
konferenciája a másodpercet a következőképpen definiálta: „La seconde, c’est la durée de 9.192.631.770 périodes de l’émission entre les deux
niveaux hyperfins de l’état fondamental de 1ATOMÉ DE CAESIUM 133.” Tehát:
1
atomiális idő = ----- = TAI
9.192.631.770

TAI jelentése: Temps Atomique International. Feltételezem, hogy Önök a számítást minden további nélkül megértették... Tudósaink szerint így két
különböző idő létezik:
I. a TAI — LE TEMPSATOMIQUE INTERNATIONAL, az atomidő. Ez fejezi ki a legmesszemenőbb pontossággal az idő egyenletes
folyamatát.
II. a TU LE TEMPS UNIVERSELaz egyetemes idő. Ez a földgolyó forgási sebességén alapuló idő.

A TAI és a TU között nincs semmilyen elméleti összefüggés. A köztük levő különbség előre nem látható módon változik, és csak előzetes
asztronómiai megfigyelések alapján ismerhető fel. Úgy döntöttek, hogy 1968. január 1-jén a TU és a TAI közötti különbség nullával legyen egyenlő.
De ettől az órától kezdve a TU és a TAI saját életüket élik. A Föld forgása közben lassult, a TU-elv emiatt lényegesen távolodik a TAI elvétől. Ma
1981-ben a TU-óra késése már több mint 10 másodperc, és a két időadat közötti eltérés továbbra is növekszik Önök esetleg most azt mondják
nekem, hogy az egész nem túl érdekes, nem érinti különösebben életüket. Én mégis azt gondolom, hogy nem árt odafigyelni annak az időnek a
relativitására, amelyben egész életünk zajlik Továbbá: miután megállapítottuk, hogy objektív időnk relatív módon viselkedik a Föld forgásához és az
atomi rezgésekhez viszonyítva, hozzá kell tennünk, hogy ez az idő a térhez és a gyorsasághoz viszonyítva is relatíve múlik. Ezzel eljutottunk
Einsteinhez, aki hosszú évek elmélkedései és nagyon bonyolult számítások alapján jutott erre a felismerésre. Végül elérkezett addig, hogy pontosan
megmagyarázhatta az idő és sebesség szoros kapcsolatát, ami az einsteini relativitáselmélet neve alatt vált híressé.
Ám a tudósok általában csak saját megfigyeléseiket fogadják el, ezért egy kísérlet révén próbálták meg feltárni az idő és a sebesség tisztán elméletileg
kifejtett kapcsolatát. 1971. október 5-én, egy keddi napon, két amerikai szállt fel egy-egy Boeing 747-es fedélzetére és megkezdték a legérdekesebb
repülést, amelyet tudományos kutatás céljából valaha is végeztek. Céljuk az volt, hogy Einstein relativitáselméletét a gyakorlatban is bebizonyítsák.
Mindegyikük vitt magával egy 30 kg súlyú és 60 ezer dollár értékű csillagászati órát, amely 1 milliárd másodpercnyi pontossággal működött. Einstein
elmélete szerint, ha a Földet az óramutató járásával ellentétes irányban körberepüljük, egy másik repülőgéppel pedig az ellenkező irányban tesszük
meg ugyanezt, akkor az útra elvitt órák kezdetben még ugyanazt az időt mutatják, ám a Föld néhányszori megkerülése után már időeltolódást
észlelünk és ugyanakkor egy harmadik, a Földön levő ellenőrző órához viszonyítva is eltérést mutatnak az órák. Az az óra, amely az óramutató
járásával egyező irányban repülte körül a Földet, késni fog, míg a másik, amely ellentétes irányban repült, majd siet. Ezáltal jól megértjük a földforgás
lényegét, mert az egyik óra a Föld forgásirányával szemben haladt, a másik pedig követte annak mozgását. De hogyan alakult pontosan a kísérlet
eredménye?Az órák, amelyek végigcsinálták a repüléseket, a laboratóriumban levő ellenőrző órához viszonyítva 300 milliárd másodperc időeltérést
mutattak, és a sebesség, amellyel repültek, messze a fény sebessége alatt maradt. Ez az új tapasztalat megerősítette azt az elméletet, hogy az idő
gyorsabban múlik a Földön, mint a világűrben. Azoknak az űrhajósoknak, akik földi szemmel nézve hosszú, bolygók közti utazásról térnek vissza,
logikus módon, fiatalabbaknak kell lenniük, mint családjuk, amelyet a Földön hagytak. Egy családapa így fiatalabb lehet saját gyermekénél, vagy
unokáinál.
Még jobban érthető példa a macskaalom-kísérlet: 4 fiatal cicából hármat meghagynak eredeti fejlődésűeknek a Földön, a negyediket beültetik egy
rakétába, amely a világűrbe repíti, hogy ott megközelítőleg a fénysebességgel utazzék. Földi idő szerint egy év múlva a kis cica többé-kevésbé
változatlanul tér vissza, ám testvérei a Földön felnőtt macskákká lettek.
Az utóbbi kísérletet nem élő állatokon hajtották végre, hanem más tárgyakkal és igaznak bizonyult. Manapság a tudósok nagy része hisz ebben a
tényben, és leendő űrhajósaink élettartama egészen másképp alakul majd, mint a mostani körülmények között. Ha én ma beülnék egy űrhajóba és az
elkövetkező 20-30 évben bejárnám vele a világűrt, akkor ezek, nyilvánvaló, hogy az utolsó éveim, amik még hátravannak számomra. De a
világegyetem azon része, amelyet ebben az időszakban meglátogathatnék, külső méretéhez viszonyítva szinte nevetségesen kicsiny – a Sarkcsillag
40 fényévnyire van tőlünk és galaxisunk határai kb. 10000 fényévnyire.Azonban a tudósok bátorítanak minket és megmagyarázzák, hogy az űrben
viszont tovább fogunk élni.Az a 30 év, amelyekre én mint utolsó éveimre gondolok, a világűrben 60, 100 vagy 1000 földi életévet jelentene. Ezzel azt
akarják tudomásomra hozni, hogy életem időtartama relatív ahhoz a sebességhez képest, amellyel űrhajóm a világűrben közlekedne.
Feltételezem, hogy hallottak már a híres „langevini vonatról”. A langevini utazó beszáll egy csillagászati adatokkal rendelkező vonatba, az „Einstein-
vasútba”. Ez 5 millió km hosszú. Egyenes pályán halad és másodpercenként 240 ezer km a sebessége. Ezen az egyenes vasúti pályán két pályaudvar
helyezkedik el, egymástól 840 millió km távolságra. Az Einstein-vasútnak egy órára van szüksége ezen táv megtételére, mégis az utasnak azt kell
észlelnie megérkezésekor, hogy késik az órája a pályaudvar órájához viszonyítva. Valójában azonban csak annyit késik, amennyit a pályaudvari óra
siet, ami azonban a pályaudvaron tartózkodó szemlélőnek 1 óra volt, az az utas számára a száguldó Einstein-vasútban egy óra, mínusz x volt. Ez
döbbenetes megállapítás és kihívás józan paraszti eszünknek, de pontos számítással bebizonyítható.Az a felismerés, hogy még az idő fizikai fogalma
is relatív, valóban megdöbbentő.
És most szeretném bemutatni az idő ezen relativitását személyes életünk területén belül. A Biblia olyan emberekről számol be, akik 900 évesek
voltak; rendben van, mégsem kívánok Önöknek is ilyen hosszú élettartamot. Inkább életünk értelmére kérdezzünk, nem pedig annak kiterjedésére!
Mit jelent egy 100 vagy 900 év hosszú, vagy egy rövid, 20 év élet?Az emberi test biológiai ritmusa és az óra járása semmiképpen sem egyezik, ezért
is más egy 8 éves gyermek időfogalma, mint egy 80 éves emberé. A gyermek számára, akinek egész szervezete még fejlődésben van, egy óra
nagyon hosszú idő, mert ez alatt az idő alatt töméntelen sokat él meg és dolgoz fel magában, miközben a legkülönfélébb reakciók és érzelmek széles
skáláját futja be. Még emlékszem első iskolás éveimre és egyes tanítási órák örökkévalóságára. Milyen gyötrő volt az unalom, amely alatt hiába
hipnotizáltam órámat, úgy tűnt, hogy áll az idő. Miért? Gondolom azért, mert gyermeki szervezetem és annak biológiai ritmusa tízszer olyan gyorsan
szaladt, mint akármelyik óra vagy iskolai esemény. Egy idős ember ritmusa az óra ütéséhez viszonyítva tizedére lelassultnak tűnik, és az órák
elszaladnak anélkül, hogy hagynának számára valamit. Ezért már csak kis jelentőségű számára az idő.
Ugyanezt a jelenséget tapasztaljuk a hibernálásnál. Feltehetőleg látták az ,,Űr-Odisszea” című filmet. Hatalmas jégtömböket látunk, amelyek közepén
emberi testeket fedezünk fel, jégbe fagyasztott emberekét. Ezeket a „jégalvókat” egy világűrbeli utazásra viszik, hogy sok év elteltével majd ismét
kiolvasszák őket a Földön. Akkor majd kiderül, hogy ezek az emberek alig öregedtek, mivel a hibernálás következménye a biológiai ritmus
lelassítása. Ugyanis a testnek csak minimális energiamennyiségre van szüksége ahhoz, hogy ilyen állapotban tovább éljen. Most egy másik példa,
melyet mindenki naponta tapasztal: ha reggelizem, ebédre megint éhes leszek, mert elhasználódott az aktív reggeli órák energiamennyisége. Ám este-
reggel csak keveset eszem, pedig 12 óráig semmilyen energiához nem jutottam, mert alvás közben a biológiai ritmus jelentősen lelassult. így a
hibernálás alapjában véve az alvás elvéből következik. Hibernáláskor a testhőmérséklet olyan alacsony szintre kerül, hogy a lélegzés a percenkénti 80-
ról 5 percenkéntire, sőt csupán 24 óránként 1 lélegzésre süllyed. Ezen körülmények között az ember minden energiafelvétel nélkül is különösen
sokáig él. Ezt már régóta tudjuk néhány állat gyakorlatából és téli álomnak nevezzük. A mormota csoportosan levonul a föld alá, üregét száraz fűvel
kipárnázza, belegömbölyödik bundájába, hogy a meleget tartsa. És azután kilenc hónapig alszik, élelem- és folyadékfelvétel nélkül; az ember
számára elvben ugyanez lehetséges.
Amerikában – mert mi az, ami nincs Amerikában? – manapság már üzletté vált a hibernáláson keresztüli élet meghosszabbítás. Egypár millió
dollárért az ügyfél számára évtizedekig, vagy akár évszázadokra is garantálják a befagyasztást. Én ma – 1983-ban 52 éves vagyok és nagyon szívesen
látnám, mi fog történni 2083-ban ezen a Földön. Tehát elmegyekAmerikába, és felveszem a kapcsolatot egy ilyen társasággal, hogy fagyasszanak be
100 évre. Fizetek, és beültetnek egy vizestartályba, amelyet azután 100 éven át egy különleges mélyhűtőházban őriznek. 2083-ban felébresztenek,
azaz „felolvasztanak”. Életkorom kb. 53 év lesz, mert 100 év befagyasztott állapotban csak 1 évet jelent. Folytatom az életemet és megérem a 21.
század végét. Mindaz, amit itt most elmesélek, tudománytalannak tűnik, nincsenek is pontos adataim a részleteket illetően, de úgy látszik, hogy
manapság tényleg léteznek befagyasztott emberek, akik a újraébresztésükre várnak és ily módon szeretnék elkerülni a megöregedést.

24 órás biológiai ritmusom a szervezetembe van írva, és ugyanez vonatkozik a növényekre és az állatokra is. Végeztek olyan kutatási kísérleteket,
amelyekben azt várták, hogy egy sötét barlangban élve más lesz az életritmus, mint a mi 24 órás életritmusunk. Ezek a barlangkutatók teljes
éjszakában éltek, még órájuk sem volt. Több hétig nem tudták, nappal van-e vagy éjszaka, és mégis a teljesen normális emberi 24 órás – alvás,
ébrenlét és élelemfelvételi – ritmusban éltek. Ez a ritmus határozza meg szervezetünket és nem tanácsos azt megzavarni. így a repülő foglalkozást
végző emberek a kontinensek közti közlekedésben a hosszú távú repülőjáratokkal nem minden veszély nélkül élnek ,,az idő ellen”.
És mi hogyan élünk? Nem éppen a nappal és éjszaka mesterséges átfunkcionálása egyik oka a benső egyensúly korunkban tapasztalt elvesztésének?
A világos nappalt homályos irodahelyiségekben töltjük és éjjel neonfényben fürdünk. Reggel 4 órakor fekszünk le, és 11 óráig alszunk. Felcseréljük
az időt, és sem a biológiai ritmust, sem a nappal-éjjel váltást nem vesszük figyelembe. Ez hosszú távon nem maradhat következmények nélkül. Nem
arról van szó, hogy a tyúkokkal menjünk aludni, de talán kicsit több tiszteletet kellene tanúsítanunk életünk természetes szabályozása iránt.
Egy további példa az idő relativitására, amelyet lehet hogy Önök közül egyesek már ismernek, mégis szeretnék megemlíteni: az a benyomásunk,
hogy a Krisztus születése óta eltelt 2000 év nagyon hosszú idő, de ha a krisztusi időszakot a világegyetem teljes történelmének keretein belül
helyezzük el, szinte semmi. Ennek szemléltetésére a világegyetem fennállásának 13 milliárd évét egy naptári évnek vették. Ebben a kitalált
időegységben az élet októberben jelent meg a Földön. 9 hónapig csak anyag és ásványok voltak, és október elején fakadt ki az első életcsíra.
December 22-én jelentek meg a gerincesek és kialakult az idegrendszer. December 29-én du. 4-kor jöttek az emlősök és 31-én este 9 óra 20 perckor
összehasonlítva a világegyetem egész fejlődéstörténetével az utolsó 2-3 órában, – az ember!... Még aznap este 23.59-kor, és 55 másodperckor jelent
meg Jézus Krisztus. Eszerint az a 2000 év Krisztus megjelenése és a mai nap között, csak 5 másodpercnek felel meg. így azt is megértjük, mit jelent
az, hogy Krisztussal megkezdődött „az idők vége”.
Mindaz, amit eddig felvonultattunk, nagymértékben viszonylagossá teszi időfogalmunkat. És nem éppen a Biblia beszél nekünk arról, hogy „ezer
esztendő az Úr előtt olyan, akárcsak egyetlen nap”? Péter apostol második levelében (3,8) találjuk ezt a megfogalmazást, amit már a Zsoltárok
Könyve (90,4) is leír Mózes imájaként.
Még valami változtathat a megszokott időképen: és ez a kábítószer, amely fogyasztóját különleges állapotba, egy idő nélküli világba helyezi. Erről
nagyon érdekes önéletrajzi feljegyzésekben számol be egy fiatal lány, aki drog hatása alatt szerezte ezeket a tapasztalatokat és „Akékkáposzta” címen
leírta. Idézek egy bekezdést:

„Emlékszem, hogy olvastam róla, hogy az ezeréves emberi történelem Isten számára csak egy pillanatot jelent, és azt mondom most, hogy
megértettem ezen szavak titkát. Szemben álltam saját időmmel és egyszerre éltem meg ezer emberi lény életét egy óra időtartamon belül.”

Hasonlót vetettem fel halálról szóló előadásaimban is.Az ember életében az utolsó pillanat egy totális pillanat, az a pillanat, amelyben minden megélt
és átélt dolog még egyszer felvillan, és egy pontban összesűrűsödik. Ebben a pontban tömörül a személyes tapasztalatok összessége; és ezen átfogó
szemlélet fényében történik meg az, amit Boros László az „utolsó választásnak” nevez.Az ember végső fontos döntése ez, amelytől örök élete függ.
Az idő értékét az intenzitáshoz való viszonya határozza meg, amellyel éltünk. Mit jelent egy 30 éves élet? Egy 60 éves? Egy 40 éves? Ez még
semmit sem mond az élet értékéről vagy annak igazi tartalmáról! Az idő viszonylagos gyorsasággal fut a megélt élet intenzitása és a kitapasztalt
életminőség szerint. Talán vannak olyan 90 éves emberek, akik ténylegesen csak életük 3 évét élték igazán. Életidejük szétfolyt, éveik olyan üresek és
semmitmondók voltak, hogy végül is csak néhány évből állt. Vannak emberek, akik alapjában véve egyáltalában nem éltek, csak álltak az idő
folyásában és az vitte őket, semmi több. Mire való akkor egy élet, amely 9 évtizedre terjed?
Az élet biológiai meghosszabbítása korunk egyik nagy kérdése.Atudomány és a gyógyszerészet mindent megtesz, hogy a maximumot biztosítsa az
embernek. Kit foglalkoztat azonban ugyanilyen komolysággal az élettartalom kérdése? Mit érnek a meghosszabbított évek, ha azok is ugyanolyan
tartalmatlanul múlnak el, mind az addigiak?Az arab nyelvben ismerünk egy köszöntést:
„Allah yétawwél omrak!”
Isten hosszabbítsa meg életedet!
Az én véleményem ehhez: Életmeghosszabbítást nem kívánok Önöknek, ha ez csupán az időtartam kiterjesztése lenne. Ellenben kívánom a
legnagyobb mértékű életgazdagodást és benső beteljesülést. Kevesebb, intenzíven megélt év több lehet, mint 100 év haszontalanul eltékozolt idő,
amely semmit sem ér. Nem a tartam adja az élet jelentőségét, hanem csakis a tartalom. Ezért, Kedves Barátaim, nem is érdekel engem az Önök
személyes életkora, hiszen ismerek öreg embereket, akik 20 évesként ragyognak, és fiatal 20 éveseket, akik 80 évesként hatnak!... Egyedül a szív
határozza meg a kort.
Itt szeretnék néhány gondolatot elmondani, melyeket 1962-ben írtam le Libanonban:

„Nem az idő hiányzik nekünk manapság, hanem a szív. ”Kérem, minél ritkábban mondják, hogy nincs idejük, mert általában a legtöbbet végző
emberek azok, akik spontán módon még másoknak is rendelkezésére állnak. Ezzel szemben az, aki a legtöbb szabadidővel rendelkezik, egészen
biztosan vonakodik segíteni felebarátjának. Itt nem az időben van hiány, hanem a szívben.

„Az igazi idő nem az óra és a naptár ideje, hanem a tudaté. ”

Vannak élmények, amelyek annyira erősek és mélyek voltak, hogy elegendők egész életre és egész életen át hatnak. Ha különféle emberek töltenek
ugyanazon a helyen néhány hetet vagy hónapot, a későbbi visszaemlékezésekben egyesek számára ez éveknek tűnhet, mások számára csupán
néhány órának. Létezik olyan üres idő, amely ténylegesen szétfolyik, és olyan telített idő, amely halhatatlanná teszi magát. Ajelen pillanat intenzív és
tudatos megélésének képessége kihat időbeli terjedelmére, amely akár a végtelenbe is nyúlhat.

,,Emberi tapasztalat szerint az idő koncentrációja összefüggésben van a meghatottság, a megélt érzés és az érdeklődés intenzitásával.”

Egy bizonyos tartalom iránti érdeklődésünk meghatározó erejű a személyesen megélt időtartamra.

„Elveszett idő az, aminek elmúlását észrevettük.”

 „Az ember nem a szökés útján menekül meg az időtől, hanem az alapos odafigyelés révén.”

Hány ember próbálja meg úgy elkerülni az unatkozást, hogy szórakozásokkal akarja agyonütni az időt. Mások ezt értékes tőke és potenciális
gazdagság bűnös eltékozlásának nevezik. Ráadásul még rossz eszközt is használnak, mert a kiút, amit keresnek, zsákutca. Csak az alkotó munka, a
szenvedélyesen lebilincselő cselekvés oldja meg a problémát. Ha minden figyelmemmel egy olyan feladatra koncentrálok, amely elbűvöl, akkor
lépem túl az időt, vagy függesztem azt fel. Ugyanez vonatkozik a szerelemre is:
,,Aszerelem hatályon kívül helyez minden időt.”

A szerelmes számára elcsitul minden idő, és megszűnik létezni. Ugyan ki nem gondol itt arra a párra, akik részére a nap első sugara olyan hosszú
éjszaka befejezése, melyet ők boldog ölelésben pillanatként virrasztottak át?... Érvényes ez minden álmodozásra és a játékra is: a játszó gyermek
elveszti érzékét az idő iránt. De nemcsak a gyermek, hanem a koncentráló kártyajátékos vagy sakkozó is az időn kívül játszik. És melyikünk nem
felejtkezett még el az időről egy jó könyv mellett?

„Csak egy igazi idő van, a szerelem ideje.”

A szavak, amelyekkel a meghatottság, a megélt érzés vagy az érdeklődés intenzitásáról szóltunk, alapjában egy dolgot fejeznek ki: a szeretet tényét
létünkön belül. Az idő legfontosabb feladata kétségkívül a mi szeretetben való kivirulásunk és kibontakozásunk, és hogy átadjuk magunkat a
szeretetnek. Erre a fényességes változásra, erre az átalakulásra vagyunk meghíva, és talán ez életünk legmélyebb értelme.
Most szeretném ezt az elmélkedést egy rövid reflexióval befejezni. Vonatkozik ez az időfogalom gyors változására, amely manapság mindenhol
érezhető, és amelynek megvannak a bennünket érintő pszichológiai és lelki hatásai.
Napjainkban az idő bizonyos koncentrációja zajlik, és egyúttal az időtartam összehúzódása is. Manapság egy év annyit ér, mint korábban 1000.
Nemrég olvastam, hogy az utóbbi 10 évben a tudomány több felfedezést tett, mint az ember földi létezésének több millió éve alatt. Az evolúció
egyfajta felgyorsulásának vagyunk tanúi. Terhelt, ha ugyan nem túlterhelt a haladás motorja.
AZ IDŐ MÚLÁSAmértani haladvány módjára gyorsul:
— 3 milliárd évvel ezelőtt a szerves élet
— 4 millió évvel ezelőtt az ember
— 2000 évvel ezelőtt Jézus Krisztus.
AHALADÁS MENETE hasonlóképpen folyik le:
— 3 millió évvel ezelőtt az ókőkorszak,
— 10 ezer évvel ezelőtt az első civilizáció,
— 200 évvel ezelőtt ipari korszak kezdete,
— 50 évvel ezelőtt az atomkor kezdete.
Az élet fokozódó változásainak gyorsasága a közeljövőben egy kritikus ponthoz juthat, amelynél megváltozik az irány. Talán ez hozza meg
számunkra a nézőpontot a dolgok új meglátásához. És az idő felgyorsulása együtt jár egy másik jelenséggel, mégpedig a tér sűrűsödésével, és ez
valami egészen új. Ezzel olyan folyamat játszódik le bolygónkon, amelynek révén az idő és a tér egyre inkább veszít realitásából. Mikor Szadat
elnököt lelőtték, pillanatok alatt megtudta az egész világ. Tüstént összegyűltek az államfők Kairóba a gyászünnepélyre.
Franciaországban az új TGV-vonat (nagy sebességű vonat) két óra alatt teszi meg a Párizs-Lyon közti távolságot. Az Európa és Amerika közti
repülési idő állandóan csökken és űrhajóval ma (1983) másfél óra alatt körbe lehet repülni a Földet.Az idő sűrűsödése tehát szoros összefüggésben áll
a tér tömörülésével, és úgy tűnik, az idő és a tér szolidárisán viselkednek egymással. Nyilván teljesen elkerülhetetlen, hogy ezek a jelenségek
egészükben véve belső feszültségeket ne váltsanak ki, mert ez az állapot mind az egyetemes, mind az egyéni emberi tudatra hatást gyakorol azáltal,
hogy növekvő belső válságot hoz létre.
Ebbe a világfeszültségbe van a szó szoros értelmében belerántva a mai ember, testével és minden érzékével; testestül és tudatostul ő is részt vesz ebben
az állandóan növekvő gyorsulásban. Ha korunk emberének bizonytalanságáról és félelméről beszéltünk, akkor ezek nagyrészt nyilván egyetemes
jelenség következményei, amelyek szükségszerűen lecsapódnak az ember szívében.Ahhoz, hogy képesek legyünk egy ilyen feszültséget elviselni és
vele együtt élni, a ma embere kihívást kap egy igazi belső fordulatra, egy radikális lényegi átalakulásra. Enélkül a „sursum corda” nélkül, a magasba
való felegyenesedés nélkül, az ember azt kockáztatja, hogy elveszíti lelkét és ezzel emberségét.
Visszatérve a kiindulási ponthoz, szeretném még egyszer szívből hangsúlyozni, hogy számunkra ma legsürgősebb, megtanulni lelkünk megmentése
művészetét.Amai kapkodó világ és szó szerinti pokoli örvény láttán, amely magával akar ragadni minket, az embernek minden eddiginél jobban kell
akarnia visszalépni, hogy egy bizonyos távolságból szemlélhesse a dolgokat, nehogy ez a vad forgatag magával ragadja és szétmorzsolja. Ne üljünk
be gyanútlanul korunk túláradó eseményeinek ebbe a körhintájába, hanem találjuk meg helyünket annak középpontjában! Innen középről nézve
megélhetjük a periférián zajló világ mozgását anélkül, hogy magunk is sodrásába kerülnénk.Ahelyett, hogy a világgal együtt hajszolnánk magunkat,
ma minden eddiginél jobban szükség van szívünknek a mély békére, szellemünknek a világos éberségre, tekintetünknek a zavartalan tisztaságra és
lelkűnknek a hegyi tó nyugalmára...
Annak érdekében, hogy a haladó világ növekvő feszültsége meg ne öljön minket, sürgősen szükségessé vált újra megtalálni
 BELSŐ BÉKÉNKET, ami lehetővé teszi számunkra, hogy ezt a mozgást magunk kormányozzuk, ne pedig rabszolgái vagy
áldozata legyünk. Ez semmiképpen sem jelent elmenekülést az időből vagy a világtól, nem, ez alapvető feltétele annak hogy az igazságtól
vezéreltetve cselekedjünk és a mélységből éljünk,
a szellemtől átitatva!
Most jobban mint valaha, szükség van a megbékélt szívre. Szüksége van lelkűnknek a meditációra, elmélkedésre, csendre...

„Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja. ”
(Mt 16,26)
A JELEN MÉLYSÉGE
Enyém a pillanat
Ha megragadtam,
Enyém az, aki alkot évet
S örökkévalóságot ad
(Andreas Gryphius)

Jelen

Mit értünk jelen alatt? Nem csupán az elmúlt és az eljövendő egyszerű érintkezési pontjáról van szó, a nulla pontról, amelyben a két idővonal
találkozik? Csakhogy mi lenne egy ilyen pont? Hiszen matematikailag nézve semmi; nincs felülete, nincsenek méretei, nincs léte, tehát semmi. Mit
jelentsen egy pont, amelyben két egyenes vonal metszi egymást? Csupán matematikai absztrakció, fogalom, amelynek nincs reális léte. Ha létezne,
akkor vonal, felület vagy térfogat lenne. De a pont egyik sem.

Ha tehát a jelen nem más, mint pont, akkor a jelennek sincs léte. A múlt tér vissza újra, és a jövő tovább halad a messzeségbe – vagy fordítva –, az
egyik idő elfoglalja a másik helyét és jelen nem létezik.Amikor azt mondom: ,,most”, akkor az a ,,,most” abban a pillanatban, amelyben kimondom,
már elmúlt és a múlthoz tartozik.
És ha megpróbálom megragadni a várva várt pillanatot, amely hamarosan jön, akkor az már a „megragadás” pillanatában ismét mögöttem van. A
jelen keresése vég nélkülinek tűnik, egy teljesen változékony, rögtön szétfolyó valaminek a keresése, valamié, ami szüntelenül elmenekül előlünk. A
múlt már nincs többé, a jövő még nincs, de mi a jelen? Vajon a jövő maga, amely még nincs, és ami már itt van, hogy múlttá váljék, tehát olyan
valami, ami már nincs? Minden elúszik belső szemünk elől, és nem marad más, csak az üresség...
,,Ajövőre vonatkozó tervek és az emlékek közepette az ember a jelen dilemmájában található, mert azt birtokolja a legkevésbé.”
(George Duhamel)

Így jutottunk el a jelen igen csüggesztő fogalmához, amely emlékeztet azon ember tapasztalatára, aki a lemenő nap ellenfényében akarja megfogni
saját árnyékát.
Ámde vizsgáljuk meg alaposabban a dolgokat! Valóban csak ez a minden tartósság és jelentőség nélküli múlékony pillanat volna a jelen? Egy pont,
amit senki sem bír megragadni, mert az a természete, hogy azonnal és visszavonhatatlanul eltűnjék? Eddigi definíciónkat nézve, miszerint a jelennek
nincs léte, nincs időtartama és nem realitás, én most az ellenkezőjét szeretném állítani:

Egyedül csak a jelen létezik.

Nincs más valóság, csak ez!
Ajelen az egyedüli realitás, ez is elévülhetetlen.

Azért elévülhetetlen, mert minden benne találkozik, és benne keresztezi egymást. Ebben az értelemben megszűnik múlandó lenni, jelentőség nélkül
tovatűnni, mert az időt tömöríti magában: az elmúlt és az eljövendő benne oldódik fel és változik át.Ajövő nyíllövése távolról sem valami bizonytalan
holnapot akar megcélozni, hanem ebbe a MOST-ba vágódik be, amelyben minden történik és amelyből minden létrejön.
A jelen az a valóság, amely egyesíti magában a múltat és a jövőt, és mindkettőnek értelmet és értéket kölcsönöz. Miután a jelen koncentrálja az időt,
bizonyos értelemben az időfolyamon túl található és az örökkévalóság birodalmához tartozik.
Ám sokunk számára nagy a kísértés, hogy elmeneküljünk a jelen elől, és élvezettel helyezzük magunkat a régi szép időkbe.Amúlt olyan vigasztaló
tud lenni, annyira felemelő!Amegélt dolgok álmaiban ringunk, és annyira összekötve érezzük magunkat múltunkkal, mint azzal a házzal, amelyben
sokáig laktunk. Honvágy vonz a múltba, menekülünk a nap valóságából. Pedig éppen ez a napi valóság a jelenem, semmi más nem létezik, egyedül
ez.
Az ember azon a napon kezd el öregedni, amelyen lehunyt szemmel a múltjába temetkezik.Afiatalságra ennek az ellenkezője jellemző.Afiatal lélek
nagy ugrásokkal akar elérni egy utópisztikus jövőt; valami fantasztikus, bizsergető és csodálatos dolog csillog ott a horizonton, úgy hívják ,,holnap”.
„Holnap ez leszek és ezt fogom tenni, holnap fog ez megtörténni!” Sokan ahelyett, hogy vállalnák a máért folytatott küzdelmet, csak képzeletükben
élik meg a holnap és holnapután színes álmait...

„Amúlttal szemben tanúsított legnagyobb hűség abban rejlik, hogy mindent átadunk a jelennek.”

(Albert Camus)
A múlt az az alkotó erő, amely azzá alakított és tett engem, ami ma vagyok, és most hevesen tol a jelen felé, hogy tovább vigyen, előrelendítsen,
alkotni, alakítani és formálni magamat... Mindazzal, ami eddig voltam, amit megéltem és átéltem, arra kapok indítást, hogy ebben a számomra most
kínált jelenben teljesítsek valami egeszen újat, valami mást.Amúlt ereje még létezik és most azt a feladatot kapja, hogy megvalósítsa a jelenemet.
Mindebből az következik, hogy a jelent a maga teljesség eben kell megélnünk. Nagyszerű ez a „teljesség” szó. Kifejezi azt a hívogató létsűrűséget,
amelybe mélyen behatoltunk, hogy teljesen betöltsön és kielégítsen.
Meg kellene tanulnunk úgy belemerülni a jelenbe, ahogyan egy búvár merül a tengerbe: teljesen! Testtel és lélekkel kell ebbe a mostba és ittbe
mélyednünk és mindent átadnunk a jelennek, ahogyan Camus is mondja. Azt kell mondanom magamnak: életem minden pillanata
összehasonlíthatatlan és megismételhetetlen; ez az életmozzanat itt és most egyedülálló, és egy abszolút, megismételhetetlen üzenet hordozója.
Számomra az a legfontosabb, hogy ezt az üzenetet megragadjam. Ez nem tegnapomat vagy tegnapelőttömet érinti, nem is holnapomat vagy
holnaputánomat, hanem a most-ot és az itt-et életemben. A jelen pillanat tisztán, érezhetően egy teljesen új hírt hoz számomra, eredetit és meglepőt,
amely nagymértékben fog gazdagítani. Ebben az értelemben beszélek a jelen teljességéről és mélységéről.A„most” nyilatkoztatja ki számomra ezt a
teljességet, feléje kell fordulnom és megnyílnom.
A pillanat varázsát, amely megérint, kegyelemként vehetem át, amelyet, mint gyümölcsöt, mindkét kezemmel megragadok és szó szerint
bekebelezek: kóstolom, ízlelem, élvezem. Ez játszódik le az összpontosított figyelem aktusában: figyelem, szemben a múlékony pillanattal.Amilyen
mértékben képes vagyok erre, úgy rajzolódik bele a leghétköznapibb esemény is mély, lényegi zónámba, és ott egzisztenciális tapasztalattá válik.
Én valójában csak azokra az eseményekre emlékszem, amelyeket egyszer teljes lélekkel éltem át: egy határozott nap, határozott óra, határozott hely,
határozott személy. Megéltem valamit, ami „elragadott”, ahogy mondják, és ami ezáltal felejthetetlenné vált számomra. Ezentúl ez az élmény
támpontot, életmintát jelent nekem. Miért? Mert köztem és a megélt valóság között hatás és ellenhatás jött létre; mert ezt az objektíve talán nagyon is
szerény eseményt én lelkileg mélyen éltem át, és „kóstoltam” végig, a jelen mélységében...
Kérdezzük meg magunktól, hogy lényünkkel valóban mindig jelen vagyunk életünk számára? Reálisan részt veszünk-e életünk eseményeiben?
Vagy inkább sokszor a valóság mellett élünk párhuzamosan a dolgokkal és jelenségekkel? Nem váltunk-e idegenné a világ iránt? Egyre
szórakozottabb nézőivé úgy, hogy a valóság már nem tud elérni hozzánk? Itt szeretnék Önöknek valamit javasolni, amit a vallásos nyelv
önvizsgálatnak nevez. Látom, amint vártam is, hogy néhányan Önök közül homlokukat ráncolják, mert ez a kellemetlen szó az általa megkövetelt
bűntudat kényszerképzetét váltja ki Önökben. Ám az önvizsgálat nem ezt jelenti! Mielőtt lelkiismeretesen felgöngyölítenénk azon hibákat és
ostobaságokat, amelyeket a nap folyamán elkövettünk, ennél a vizsgálatnál mindenekelőtt a kegyelem pillanataira emlékezünk vissza, amelyekben
részesültünk. A maga teljességében még egyszer megélem azt, ami meghatott és így fontos tapasztalat számomra, ami valamilyen módon biztosan
megváltoztatott. Csakis ezek a tudatos élmények hoznak számomra növekedést az adott pillanatban, vagy most, amikor visszaidézem őket.
Legbensőbb lényem azon belső válasz mértékében fejlődik, amelyet az igazi esemény hatás és visszahatás alapján váltott ki belőlem.
Az önvizsgálat az a gyakorlat, amellyel felfigyelek ezekre a fontos, engem gyarapító élettapasztalatokra. Ezek a jelen olyan pillanatai, amelyekből
kiveszem mindazt, ami segít fölismernem a kegyelem pillanatait. Egy ilyen, olykor az eksztázisig menő gyengéd kegyelmi fuvallat belső
meghatottságban nyilvánul meg, amely teljesen decentralizál és eltávolít magamtól, hogy belekapcsolódjam egy elbűvölő valóságba, amely elnyel és
telít magával. Ezen belső meghatottság alatt teljesen megnyílók a lélek számára és hagyom, hogy elragadjon.
Felismerni életemben a kegyelmi pillanatokat, amelyek a Lélek érintései voltak, ebből áll az önvizsgálat; de ezzel együtt azokat a pillanatokat is fel kell
idéznie, melyekben zárkózott és megkövült voltam, elidegenedett és szétszórt, mikor érzéketlenül elmentem a valóság és az emberek mellett anélkül,
hogy belsőleg elérni akartam volna őket.
Amikor nem voltam fogékony a lélekkel szemben, nem voltam jelen, nem voltam elérhető sugallatai és kegyelmi hatása számára. Jelen lenni, ez
tudatosan végrehajtott cselekvést jelent; jelenlevővé teszem magam a valóság és embertársaim számára, ténylegesen ott vagyok, és ebben a
nyitottságban az ember egyúttal a kegyelem számára is megnyílik.
Akegyelmet az ember a jelenben tapasztalja meg.
Ebben a látószögben nagyot nő az önvizsgálat jelentősége, és learatja a napi termést.Az ember áhítattal begyűjti a telítődés, a kegyelem értékes perceit,
amelyekben része volt; még egyszer tudatosan meg akarja élni azokat a HÁLAADÁS hangulatában.
Ám akinek az idő csupán matematikai kalkuláció marad, az egy tévedés áldozata lesz. Figyelmen kívül hagyja, hogy minden pillanat más és így nem
összeadható, amikor azt mondom: „Egy óra, két óra, három óra, négy óra”, akkor monoton szavaimban az az értelem rejlik, hogy a négy óra azonos,
pedig egyáltalán nem így van! Minden egyes óra nagyon határozottan különbözik az összes többitől. Ami egy adott órát mozgat, érdekessé tesz, az
igencsak szétrobbantja az idő 60 perces fogalmát, teljesen más sűrűségű és egészen eltérő terjedelmű, mert olyasmit ad, amit másik három óra nem
adott volna. Ez a mozgatóerő más órákhoz viszonyítva nem mérhető, mert nincs benne idő.
Az idő matematikai mértéke teljesen relatív. Korábban már részletesen szóltunk erről és ma látjuk, mennyire érinti egymást a két téma. És ami fizikai
szinten igaz, az igaz a pszichikai és spirituális szinten is!Az idő a megélt pillanat minőségéhez és intenzitásához képest relatíve múlik.
„Soha többé nem fogjuk lelkünket annyira a magunkénak nevezni, mint ma este.”
(Comptesse de Noailles)
Nagyszerű mondás!Afrancia költőnő szerint megismételhetetlen az az este, amelyet valakivel megosztott. Mindketten olyan mélységben élték meg,
hogy összehasonlíthatatlannak tekintik már mindkettőjük életében. És bizonyosra veszem, hogy mindannyiunknak volt már ilyen személyes
tapasztalata az életben egy határozott napon, határozott helyen. Ha a dolgoknak erre a szemléletére eljutunk, felfedezzük a csodát; a jelenné válás
percében minden meglepően új lesz számunkra, szűzies és egyszeri. Jelenlétünkben semmi sem tűnik elöregedettnek! Aki megőrizte szíve
fiatalságát, annak mindig minden újonnan születik.

„Az érintetlen-új, a hervadhatatlan-szép! Ma!”

(Stéphane Mallarmé)

M a ! . . . Ez az a realitás, amely ebben a pillanatban szinte a semmiből születik harmatos frissen, mint a teremtés első reggelén.
A gyermek a szüntelen bámulatnak ebben a csodavilágában él! A gyermek csak a jelent éli meg. Mikor azután felnövünk, elveszítjük ezt a
boldogságot és idegesen tekintünk előre vagy visszafelé – és csak ezt tesszük. A gyermek az órának csak ezt a pillanatát éli meg. Ha játszik, akkor
„izzásban van”, mert teljesen átadja magát. Ha mesélnek neki, akkor ezt külön antennákkal fogja, issza a szavakat, a hangsúlyt, és elfelejti maga körül
a világot. Éjjel a gyermek – ahogyan mondani szoktuk – „boldog álomban pihen”. Áldott, drága alvó gyermekek! Mi meg ébren fekszünk,
tépelődve emésztődünk, és kérdést kérdés után vetünk föl a múltból és a jövőből...
Küzdenünk kell megszokásaink ellen! Ezekhez tartozik a „szürke hétköznapok” szóhasználat is. Ugyanaz a sztereotip cselekvés, amelyet naponta
elvárnak tőlem, újjá és érdekessé válhat azáltal, amit hozzáteszek. Önök erre most azt mondják, hogy szürke marad azért minden, ami szürke, és hogy
a mindennap megváltoztatlanul rossz dolog. De gondoljanak csak arra, hogy az ember formálja a mindennapot, Önök maguk! Önök tegnap óta
más, új személyekké váltak, és azok az emberek, akikkel a mai napot megélik, már semmiképpen sem ugyanazok, mint tegnap!Akinek sikerül ezt a
naponta újat megérteni, elfogadni és megélni, annak majd a szürke hétköznap is sok színben világít.
Mindez lelki hozzáállás kérdése. Fiatalosan friss szív kell hozzá, amely nem ismer kort. Visszanyerheted a pozitív gondolkodást, a rácsodálkozó
érdeklődést, a lelkesedést, hogy saját létedet is ilyen izgalomban élhesd meg. Minden nap „Különleges Világnap”.
Akedvetlenség a mindennapok elviselhetetlensége miatt mindenekelőtt családi és munkahelyi környezetünket veszi célba.
„Látni sem bírom”! – sóhajt fel a feleség lelke mélyéből. Mondja ezt azért, mert azt képzeli, hogy ő már teljesen fölmérte férjét és velejéig ismeri: évek
során szárazra kifacsarta, mint egy citromot. A valóságban azonban sohasem juthatsz te, feleség a férjeddel ilyen száraz végre, sőt kollégáiddal,
ismerőseiddel sem, mert minden egyes ember tele van határtalan lényegi mélységgel és vég nélküli meglepetésekkel. Egyedül rajtad múlik, hogy
benne mindig új oldalt lapozz fel, újabb és újabb fátylát lebbentsd fel, máskülönben mindig úgy tűnik, mintha ugyanaz lenne, holott csak bizonyos
határok között ismered még őt. Inkább magunk vagyunk „mindig ugyanazok”, és ezért sürgető, hogy másokat új szemmel nézzünk.
Én ezt egyszer teljesen tudatosan megtettem! Egy nap egészen új rálátással közeledtem egy olyan emberhez, akit tökéletesen ismerni véltem. Most,
évek után más szemmel néztem rá, türelmetlen, érdeklődő szemmel, mintha először találkoznánk. És lám, valami egészen újat, egészen mást
fedeztem fel benne, ami nyilván sohasem tűnt volna fel számomra, ha nem közelítettem volna hozzá új módon. És ráadásul valami rendkívül fontos
és lényeges tárult föl most előttem: az egész embert újnak láttam!
Amit itt elmondtam, ugyanúgy vonatkozik önmagunkkal való találkozásunkra is. Úgy gondolom, ismerem magam, pedig csalódom... Talán éppen
a leglényegesebb vonások kerülték el tekintetemet. Némelyikünk talán teher lesz ezért magának, unalom és fáradtság árad szét lelkében, kedvetlenség
szakad rá, akárcsak Illés prófétára, aki a pusztai magányban odaroskadt a borókabokor alá:

„Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelke met!”

(lKir 19,4.)

De Isten új erőt adott neki, úgyhogy „negyven nap és negyven éjjel vándorolt egészen Isten hegyéig, a Hórebig”. Sokszor azt hiszi az ember, hogy
teljesen végére ért erőinek, és füle nem hallgat a belső hangra, amely figyelmezteti: „Kutass saját, nem is sejtett erőid után, amelyek ott szunnyadnak
bensőd mélyén! Hozd fel őket, vesd be őket most mindjárt!”
Erre az új látásmódra van szükség mind magunk, mind embertársaink felé. És hogyan nézzük hazánkat, Kedves Barátaim? Tekintetünk gyakran
kíméletlenül pesszimista, mert reménytelenül csalódott. Már kevesen hisznek felemelkedésében, vagy akár csak egy ennél jobb kormányzatban is.A
múlt negatív tapasztalatai miatt gyakran kérlelhetetlenül negatívan szemléljük a valóságot. Dolgokat és személyeket eleve megcímkézünk az „irattári
anyag alapján”, és nem kapnak nálunk új esélyt. És éppen ezért fontos feltárni a kapukat és új jövevényre várni, hadd lépjen be.
Azok a nagy nevelők, nagy szellemi vezetők, akik tehermentesítik az embert múltjától, belehelyezik a jelenbe és hagyják, hogy onnan kiindulva
felismerhessen egy új jövőbeli távlatot. Ezek a lelki vezetők szilárdan hisznek abban, hogy az életet teljesen újra lehet kezdeni és bizakodásukat
másoknak is át tudják adni: „Most, még ma elkezded, egészen újonnan! Hiszed, akarod?” Ha az illető beleegyezik, akkor végbemegy benne egy
átalakulás, megtörténik benne az újjászületés, a feltámadás. Megtérésről beszélek, konverzióról. Mindkét szóban benne rejlik egy ,,180°-os fordulat”,
amely után az az ember már nem hátratekint, hanem előre. Új ember lett, ebben a pillanatban.
A pszichoanalízis gyakran bekeríti az embert, behelyezi szorosan a gyermekkor, a nevelés, az öröklött tulajdonságok, az ösztönök és a tudatalatti
korlátai közé, és a múlt terhe ólomsúllyal ül rá a jelenre, és az ember mindezek foglyának érzi magát.
Itt lép közbe a hit, minden pszichoanalízisnél erőteljesebben, közvetlenebbül és igazabb módon: „Szabad vagy múltad minden terhétől, szabad
minden eleve meghatározottságtól! Most kezdesz el újból létezni!” A feltámadás meghirdetése ez! Nem a végső idők meghatározhatatlan távolában
levő feltámadásról beszélünk itt, történelmünk végén, hanem feltámadásról a mában, a mostban. És ez az evangélium nagy és csodálatos
ÖRÖMHÍRE, ÖRÖMÜZENETE, Kedves Barátaim! Lehet az embernek újjászületnie, és kell is újjászületnie!

„Vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak...”
(Mt 11,5)

„Abban az órában sokakat gyógyított meg betegségből, nyavalyákból és gonosz lelkektől, és sok vaknak adta vissza szeme világát.”
(Lk 7,21-22)

„Kelj föl, fogd az ágyadat és járj!”

(Mk 2,9)
,,E szavak után hangos szóval kiáltott: Lázár, jöjj ki!Ahalott kijött. Lába és keze pólyával volt körültekerve...”
(Jn 11,43-44)

Ez Jézus Krisztus szabadító szava, amelyet mindannyiunkhoz intéz, és amelyet a holtfáradtaknak, és nekünk a múltjuk állítólagos áldozatainak
mindig újra kell ismételnünk. A kegyelem ajánlat itt és most, hogy életünket újrakezdhessük. Amikor Szent Ágoston megtalálta életében Istent,
felkiáltott:

,,Ó, micsoda szépség!

Örök és mégis mindig új!”

Ami Istenünk mindennap új Isten, aki segít az embereknek, hogy naponta megújuljanak, rugalmasságot és új fiatalságot ajándékoz nekik:

„Odajárulok Istenem oltárához, aki ma teljesen megújítja ifjúságomat. ”

(Arégi latin miséből)

Egy másik gondolat, amelyet szeretnék ma jobban elmélyíteni, a kontempláció vagy szemlélődés, mivel ez igen szoros kapcsolatban van a jelennel.
Akontempláció képessége segít, hogy tudatosan belemerüljünk a jelenbe és a világot meg a dolgokat megajándékozzuk egy elfogulatlan pillantással,
amely olyan szabad és önzetlen, hogy fáradság nélkül elérheti a valóság szívét.
Aszemlélődés és a cselekvés között az a különbség, hogy a cselekvést köti és vezérli a cél; a cselekvés eredményét és értékét előre mérlegeljük, tehát
gondolkodásunk pragmatikus, hasznossági, amint erre intelligenciánkban megvan az alap. De mennyire eltúlozzuk! Emberi kapcsolataink közül
mennyi a tisztán érdekkapcsolat! „Értékes kapcsolatokat” gyűjtünk saját előnyünk érdekében. „Egyszer még hasznomra lehet!” – hangzik
magunkban titkon... Ezzel szemben a szemlélődés, a jóság lágy tekintetét ráemeli a tárgyra, gyengéden érinti azt, és nem keresi a dolog hasznát. Az
ilyen rátekintés lehetővé teszi a szemlélődő számára a jelenségek szentélyébe való bejutást.Akontempláció elmerülés: elmerülés a másikban minden
hátsó szándék nélkül, mint valami szívélyes köszöntés. Elfogadni a másikat, és szeretni önmagáért! De ritkák ezek a telített emberségű, minden
hasznossági szempont nélküli kapcsolatok! „Csak Te magad érdekelsz és örvendeztetsz meg engem, semmi más nincs a szándékomban!”
Akontemplációnak nem kell okvetlenül Istenre vonatkoznia, inkább a számunkra megragadható realitás mélyébe való elmerülés ez. Ilyen szem előtt
föllebbennek a fátylak, a valóság a maga mezítelenségében mutatkozik meg és feltárja igazságát. Csak az ilyen tiszta és szerény tekintetnek lesz része
ebben a kinyilatkoztatásban, csak ez nyer bebocsátást a szent termekbe. Ehhez a szemlélődő lelki magatartáshoz nem kell okvetlenül szerzetesi
rendház vagy a természet csendje; munkás hétköznapjainkban is ki kellene alakítanunk az ilyen nézni tudást, hogy láthassuk a valóság szívét, a világ
lelkét ...Akkor megéljük a jelen mélységét, megéljük egész gazdagságában.
Próbáljuk visszaidézni, volt-e lehetőség számunkra még, mint gyermekeknek és fiataloknak az iskola épületén belül igazi élettapasztalatokra; voltak-e
órák, amelyekben megérezhettük a jelen mélységét. Mert:

„Csak a személyes tapasztalat alakítja és határozza meg a gyermek fejlődését.”

Anagy amerikai neveléstudós és filozófus, John Dewey mondta ezt, és ezzel diákkorában szerzett, rendkívül jelentős saját tapasztalataira utalt. Sajnos,
a mi iskoláinkban még csak az olyan dolgok kívülről való megtanulásának virtuóz mesterségénél tartunk, amiket előttünk mások gondoltak el és
tapasztaltak meg és próbáltak ki személyesen. És Dewey szerint ennek az értéke nulla, mélyebb hatása nincs. A kiképzés végén ott állunk a dolgok
előtt, amelyeknek sohasem értünk el a szívéig. Ezért él a gyermek az iskolán kívül sokkal boldogabban, és gyűjti ott a sokkal értékesebb
tapasztalatokat. A hagyományos iskolákban – mondja Dewey – a gyermekeket a jövőbeni tapasztalatokra készítik elő ahelyett, hogy az aktuális
tananyagot tennék eleven élménnyé. Ez utóbbi a kiemelkedő fontosságú. De mi a jelent feláldozzuk a jövőnek, és közben mindkettőt elvétjük, és
mindez elvesztegetett idő.
,,Mi csak a jelen pillanatot éljük és nem a többit. Igazi jövőnket úgy készítjük elő, hogy a pillanatból a maximumot nyerjük ki. A pillanat
tapasztalatának gazdag megélése, ez az egyedüli lényeges jövőalakítás.”
(John Dewey)

Személyes tapasztalatomból hozzáfűzhetem: aki előadást készül tartani, ne írásban, elméletileg készüljön rá, hanem ehelyett élje meg az anyagot, a
témát! Mégpedig élje meg olyan intenzíven, hogy a szó legigazibb értelmében tulajdona legyen! Akkor az előadás órái olyanok lesznek, mint a
felbuzgó forrás, mert felszínre kerülnek az előzőleg megélt tapasztalatok. Ezért mondja nekünk az Úr:

,,Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnapi nap majd gondoskodik magáról.”
(MT 6,34)
Az eljövendők legjobb biztosítéka, ha a jelen állagát, iránta való tudatos odaadással személyes tapasztalattá tesszük. Talán ismerik Nikosz
Kazantzakisz ,,Zorbász, a görög” című könyvét. Gyakran idézek belőle, mert én az öreg Zorbászt a világirodalom nagy alakjai közé sorolom. Ő
mondja, hogy abbahagyta már kutatni a tegnapot és kérdezni, hogy mi lesz holnap; neki csak arra van gondja, ami most, ebben a percben történik. Ha
alszik, parancsot ad magának, hogy jól aludjon; ha dolgozik, parancsot ad, hogy jól dolgozzék, és amikor asszonyt ölel, a parancs az, hogy jól ölelje:
„Akkor, Zorbász, öleld jól, felejts el minden mást ezen a világon, mert most nincs más, csak te meg Ő!...”

Egy férfi sem tette még olyan boldoggá a mi Bubulinánkat, mint én, aki beszélek hozzád, az öreg, lerongyolódott Zorbász.Azt kérdezed, miért? Mert
minden férfi a világon az ölelés pillanatában a hajójára, Krétára, királyára, szolgálati rangjára, vagy a feleségére gondol.
Én meg elfelejtek mindent, de mindent, és az asszony ezt pontosan megértette! Jegyezd meg magadnak: egy asszony részére nincs ennél nagyobb
öröm.”

Az öreg Zorbász szavai értelmében kérdezzük meg mindnyájan, hogyan éljük meg a pillanatot! Fektessük be a munka és cselekvés minden
formájába – hozzá hasonlóan – egész vonzalmunkat, teljes érdeklődésünket és tehetségünket.
És most néhány fontos gondolat az ,,idő és cselekvés” témájához Martin Heidegger német filozófustól, mert ő is hangsúlyozza a jelen egyedülálló
értékét, mint amelyben a cselekvés elhelyezkedik. Heidegger számára a jelen ,,prezencia”, vagyis ittlét a világban.

,,Az ember a világban levő lény, de nem úgy, mint egy kabát a szekrényben. ”
(Martin Heidegger)
Az ember cselekvő lény; környező világában úgy helyezkedik el, mint aki szakadatlanul cselekszik és befogad, hatást fejt ki és rá is hatnak. Maga a
tudomány tanítja, hogy minden evilági valóság, még a legmateriálisabb is, a gravitáció törvénye alapján hatásban és ellenhatásban van a világegyetem
többi részével. Ennek a darab krétának a kezemben nyilván semmi dolga az asztallal, valójában mégis sok köze van hozzá. Minden dolog
rokonságban vagy sógorságban van egymással, és aktív cserefolyamat zajlik köztük, akárcsak személyileg Önök és az Eiffel-torony, vagy a
Kheopsz-piramis és a kezemben levő kréta között. Nagyon titokzatos kapcsolatban van a rész az egésszel, amit mi világegyetemnek mondunk. Ezen
kréta és a legtávolabbi csillag között is reális hatás-ellenhatás viszony van, mert „lenni” annyi, mint „cselekvőnek lenni”; minden létező aktív.
Legerőteljesebb mértékben érvényes ez az emberre, aki sohasem passzív. Heidegger azt mondja, hogy az ember nemcsak része ennek a világnak,
hanem mindenekelőtt benne van. A világban lenni pedig azt jelenti az ember számára, hogy magatartást válasszon és vegyen föl, felelősséggel
érezzen saját létéért és mindazért a lehetőségért, amelyet kapott és amely mellett döntött. Eszerint a jövő „magához térést” jelent, „magamhoz térek”.
A jövő valamennyi lehetőségem vázlata, amelyeket múltamból magammal hozva meg akarok valósítani. Tervezésem elején előveszem múltamat
és a jövőbe vetítem mint „energianyalábot”. A tervem az, amit már magamban hordok, ami tulajdonképpen vagyok, aminek azonban egyszer
megvalósulva kell előlépnie.Akkor „magamhoz tértem”, „önmagámmá váltam”.
Így a jelen szigorúan értelmezve azonos a születésemmel: az a pillanat, amelyben megszülöm magamat; a mozzanat, amelyben a terv formát ölt és
megérik. Ezért végül is nem számít sem a múlt, sem a jövő, hanem csak önmagámnak ez a kis csírája, itt bennem, amely az én élettervem, és amely
az egymást követő cselekvések során a jelenből lassan kibontakozik és kifejlődik. Múlt,
jelen, jövő – ez a három időtartam – tehát nem más, mint lényegi mélységem kibontakozása és döntő élettervem megvalósítása.
Heidegger azt állítja, hogy az idő nem más, mint „egy vázlat kibontakozása a térben” – tehát egy terv megvalósítása. Az idő, mint feladat!... Ezek a
gondolatok egybevágnak az általam nagyon kedvelt ószövetségi PRÉDIKÁTOR KÖNYVÉBŐLvett részlettel az időről:

„Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt.

Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének.
Ideje az ölelésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek.
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak.
Ideje a kő eldobálásának és ideje a kő összeszedésének; ideje az ölelkezésnek és ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Ideje a keresésnek és ideje az elveszítésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje az eltépésnek és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje a szeretetnek és ideje a gyűlöletnek; ideje a háborúnak és ideje a békének.”
(Prédikátor 3,1-8)

Mivel mindennek megvan az ideje, ezért hatolj be most, teljes lelkeddel, saját jelenedbe, amelyet megélsz, és abba, amit éppen most cselekszel! Tedd
ezt mindenre kiterjedően, teljes értelemben, őszintén és egészen!
Eddig vezettek minket Heidegger gondolatai. Egy másik gondolata a jelen és a vele szemben tanúsított jelenlét közötti viszonnyal foglalkozik.
Semmi sincs önmagáért, hanem minden valamiért van itt, egy másikért, egy jelenlétért, egy ittlétért, ebben a jelen időben. A jelen csak az én benne
levő jelenlétem és az Önök benne levő jelenléte révén áll össze. Ez a Heidegger-féle időszemlélet kifejezetten személyhez kötött. Nincs idő jelenlét
nélkül, és a személy az, aki létrehozza ezt az időbeni jelent azon képessége által, hogy meg tud mutatkozni a valóságban, azaz jelenlevővé tudja tenni
magát. És most szeretnék a jelenlét három fajtájáról szólni:
1. jelenlét önmagunkkal szemben
2. jelenlét a világgal szemben
3. jelenlét az embertársainkkal szemben

Az önmagunkkal szembeni jelenlét, amiről már részletesen elmélkedtünk, a múltba vagy jövőbe való menekülés elutasítása, hogy helyette belépjünk
a jelen pillanatba, magunkra ébredjünk, összeszedjük magunkat, gondolatainkat. De milyen nehéz a modern ember számára a jelenlétnek ezt az
aktusát így megélni! Korunkra jellemzővé vált a szorongás, sőt a félelem az önmagunkkal való szembesüléstől; az ember menekül saját maga elől.
Panaszkodik a lármás korra, mégis mit tesz, amikor a csend vagy egyedüllét kegyelmi pillanatát kapja ajándékba? Odarohan a rádióhoz, videóhoz,
televízióhoz vagy telefonhoz, hogy kitöltse ezt az egyedüllétet hanggal és képpel. Szenved a kor stressz hatása alatt, mégis este is ezt választja a tévé
előtt, még koncentráltabban és hangosabban! Menekül saját jelenléte elől, amely a csendben válna érezhetővé; fél egyedül maradni saját énjével, és
szemtől szembe nézni önképével. Hát még milyen nehéz számára manapság, hogy imának és meditációnak szentelje magát! Ismerek fiatalokat egy
olyan meditációs csoportból, amely pár éve ezen fáradozik. Megpróbálnak naponta 30 percet imádkozni, de beszámolnak nekem róla, hogy milyen
nehéz ez, mennyire nehéz! Mégis tapasztalatból azt ajánlják másoknak, hogy a csendet ne értelmezzék át ürességgé, amit azután mindenáron ki kell
tölteni. Tedd le a könyvet és kapcsold ki a zenét! Merülj el önmagadban! Csak ezzel a feltétellel tárul eléd a lényeg, és látod meg azt a forrást,
amelyben eredetedre találsz. Aki képes az imában erre az önmagával szembeni jelenlétre, mindenben, amit később tesz vagy mond, olyan erőre
bukkan, ami, amely gyakorlatilag határtalan. Beszéde fénnyé és tűzzé válhat, és egész tevékenységének átütő hatása lesz. Miért? Mert benne volt a
lényével, koncentrálta lényét gondolkodásába, lélegzésébe, beszédébe, cselekedetébe és létébe, és ez az összpontosított lényegi erő energiákat szabadít
fel úgy, hogy beszéde és cselekvése ámulatot kelt...
Aszent éppen az az ember, aki megtalálta lénye egységét, és aki ebből a gyújtópontból sugárzik ki és hat. Tekintete behatol a másikba és megrendíti őt;
szava egész egyszerűen hegyeket mozgat, megváltoztatja a társadalmat, és segít világunk megújításában. De többségünk éppen ellenkező módon él,
mert előnyben részesíti a szórakozást, esetleg a „vidám időlopást”, ahogy Pascal mondaná. Ennek a következménye, hogy igazi lényünk csak öt-tíz
százalékban vesz részt cselekvésünkben és beszédünkben. És ráadásul még azt várjuk, hogy ez a felületesség majd jó eredményeket hoz, számítunk a
sikerre...
Azok, akik megsejtik ezt a torzulást, olyan ázsiai gyakorlatokhoz folyamodnak, mint a jóga vagy az ezzel rokon módszerek, amelyeknek az a célja,
hogy a szétforgácsolódott lelket ismét visszatérítsék és odakapcsolják a testhez, hogy ott koncentrálódjék. Ha az Önök lelke – ahogyan mondják –
elkóborol, ha bizonyos tervek, gondok vagy emlékek magukkal viszik és elidegenítik Önöket, akkor újra testük tudatára ébrednek, részletesen,
módszeresen. Akkor fognak tudomást venni önmagukról érzékeik útján, lelkűk lassan megnyugszik és harmonikusan kibékül a testtel. Tudatosan
élik meg jelenüket és önmagukat. Milyen egyszerűek ezek a módszerek és mennyire hatékonyak! Próbálják ki!Akínálat sokféle. Én személyesen a
Vittoz-féle érdekes módszerre gondolok, amely ezen a testérzékelhetőségen alapul; terápiaszerűen is használják a kor akut félelme ellen.
A „magánkívül van” kifejezés hasonlót jelent: elidegenedve érezzük magunkat önmagunktól. Ahhoz, hogy az idegenből hazatérjünk, erősen kell
tartanunk a gyeplőt magunk felett, azaz közvetlenül a testünkön. A modern ember könnyen elveszti magát, nem teljes ura többé sem testének, sem
lelkének, gyakran már azt sem tudja, melyik oldalára feküdjék, magától elidegenedett lénnyé vált! „Teljesen ki vagyok merülve, azt sem tudom,
mihez fogjak!” Nem, mert mindennek megvan a maga ideje, ahogyan azt a Bibliában hallottuk, a csendnek és az elmerülésnek is – ez a mi erőink
tartaléka.
Első tehát: jelen lenni önmagunkkal szemben. Ez a saját, megélt jelenlét.Amásodik jelenlét: jelenlét a világgal szemben, jelenlétem a világban. Nem
lenne elég, ha csak saját testünkkel vennénk fel tudatosan a kapcsolatot, ahogyan ezt az említett módszerek tanítják; ugyanilyen fontos a környezettel
való kapcsolat is, amit ki kell építenünk és állandóan fejlesztenünk kell. Egyre figyelmesebben kell ügyelnünk azon dolgok és lények részleteire,
amelyek körülvesznek bennünket, még a jelentéktelenségekre is, mert semmi sincs jelentőség nélkül. Mindent meg kell néznünk és magunkba
fogadnunk! Ezáltal jelenem egyre gazdagabb és értékesebb lesz: érintem a lét realitását.
Az idő és az alkalom ehhez éjjel-nappal rendelkezésünkbe áll. Hányszor várakoznak Önök másokkal együtt valahol, valamire! Használják ki a
lehetőséget és szemléljék ezeket az idegeneket, akik Önökkel együtt várnak! Érdeklődjenek minden jelentéktelen dolog iránt is, mint ami része az
egésznek! Legyen most minden nagyon fontos Önöknek! Hamarosan érezni fogják, hogy közben mennyire elcsendesednek; annyira, hogy még a
fát is észreveszik, amely méltóságteljesen terebélyesedik Önök mellett és szinte kéri, hogy őt is vegyük be szemlélődésünkbe és csodáljuk meg. Igen,
majd megértik a hangját és érezni fogják, milyen mély béke költözik lelkűkbe, mert közben ott vannak a jelen mélységében, hogy magukba fogadják
a valóságot.
Aki eljátsza a jelen óráját és kábítja önmagát, az csak a valóság mellett él és sohasem lel békére. Ezzel szemben, aki tudatosan a jelen mélységéből
kiindulva működik, annak erői koncentrálódnak és a legjobban fognak felhasználódni; teljes energiapotenciálja maximális kiaknázásra kerül.Aki így
cselekszik, bölcsen cselekszik, mert ez a konkrét valósággal szembeni figyelmesség – még ha a legmindennaposabb valóságról van is csak szó –
nem mindennapos, rendkívüli felfedezésekhez vezet el minket. Próbálják ki, és sokat fognak nyerni vele! Csodálkozva fogják megállapítani, hogy az
Önöket körülvevő dolgok és lények sokkal érdekesebbek és szebbek, mint azt addig hitték.
Aművész ezt a tapasztalatot szerzi meg. Ez az élete. Szemlélődő tekintete jelentéktelen dolgokon pihen meg, ért hozzá, hogy olyan szépséget tárjon fel
bennük, amely a mi figyelmünket elkerüli. A művész megrendítő módon fedezi föl ezt számunkra. Ismerik az öreg fonott széket, Van Gogh egyik
képét? Ebből a ferde lábú, érdektelen tárgyból, amelyet egyikünk sem merne a vendégnek felajánlani, Van Gogh egy mesterművet alkotott, amely
ma milliókat ér. Hogyan lehetséges egy ilyen csoda? Úgy, hogy a művész szeme és szíve szeretettel vette szemügyre ezt a tárgyat; a szemlélődés
aktusában, a jelenben egészen elmerülve a tárgy átalakult.
Ám azt nem tudom, mennyire van szükségünk arra, hogy költséges múzeumlátogató túrákra vállalkozzunk, hogy a távoli országokban
műalkotásokat csodáljunk meg. Valóban csak ott találhatók ilyen mesterművek? Mindennapjaid világa bőséggel kínálja őket, minden oldalról
körülvesznek. Vajon egy kis kagylóhéj, amely itt az alexandriai strandon sodródik a kezembe, nem lehet-e megkapóbb a vatikáni múzeum minden
kincsénél? ... Lépj ki reggel az erkélyedre vagy a kertbe és köszönts ott egy kis növényt, nézd szeretettel, mint nyújtózkodik növekedése közben és
hogyan reszketnek fiatal levelei a hűvös fuvallatra! Egy ilyen szépség vajon nem lehet-e megindítóbb, mint a Louvre legnagyobb festményei? Ma
egy kövön ültem és élveztem a kismacskák hihetetlen bolondozását az anyjukkal. Mi mindent nem vittek végbe az életöröm túláradó kedvében! Egy
kövérke szőrcsomó vad mozgástempóban, amit az emberi szem alig tud követni – és micsoda titokzatos anyai tekintet uralta ezt a látványt! Úgy
éreztem, hogy ez a színjáték részemre felér minden Fellini- és Rosselini filmmel együttvéve. Mit keresünk tulajdonképpen esti tévéfilmjeinkben? Én
magam vagyok a művész!Aművész Te vagy! Föltéve, hogy tudunk igazán látni.Amisztikus az, aki így tudja szemlélni az életet.
Hadd fűzöm még hozzá, hogy az igazán nagy fényképészek a témaválasztásukban bizonyosan nem a nagyszerű tájak vagy híres építmények kliséjét
keresik. Nem, a fotóművész maga is alkotó; Van Goghként egy víztócsából, egy fatönkből, egy régi cipőből mesterművet teremt. Hogyan lehetséges
ez? Úgy, hogy szemét az egészen szokványosra nyitja rá! így fér hozzá lelkületével az igazihoz és valóságoshoz, és a szokványosban megleli a
rendkívülit. Mi viszont nagyon sokszor azt hisszük, hogy a szépségnek valami keresettnek, szándékoltnak, mesterkéltnek, díszítettnek kell lennie, és
hogy elbűvölő táj csak svájci táj lehet.
Beszéltünk a magunkkal szembeni és a világgal szembeni jelenlétről, és most térjünk át a másokkal szembeni jelenlétre! Ez az embertársainkkal
szembeni jelenlét mindenekelőtt a nyitott szellem jelenléte. Ezt semmi esetre sem szabad összetévesztenünk a sürgős és hasznos lélekjelenléttel, azon
intellektuális képességünkkel, amelyet kritikus pillanatban kell mozgósítanunk. Ezen a gyakorlati szemponton túl egy másfajta, mégpedig alapvető
lélekjelenlét szükséges azon ember irányában, akivel találkozom. Lelkem az ő részére van itt, van jelen, befogadásra készen és ezáltal cselekvésre
képesen. Ehhez nem kell más, mint csak a meggyőződés, hogy ez a másik igazán érdemes érdeklődésemre és hozzáfordulásomra, hogy lényem
számára megnyíljék, rendelkezésére álljak, jelen legyek számára. Ő igen, vannak emberek, akik készek erre az intenzív és spontán lélekjelenlétre, és
akiknek partnere elfogadva és megértve érzi magát: a tekintet, a gesztus szavakat és egész párbeszédet előlegez. Vannak emberek, akik minden éppen
átélt dologgal rezonálnak; megélik az idegen drámát vagy a másik kis örömét, mert valódi az érdeklődésük. Ezzel szemben akikben nincs érdeklődés,
nem emelik fel a fejüket, ha Önök közelednek feléjük; tüntetőleg tovább lapozgatnak irataikban vagy kényelmesen kinyitják újságjukat...
Az egymást meg nem érteni akaráson alapuló tragikus félreértések és feszültségek oka annak a képességnek a hiánya, hogy egymás számára teljesen
jelen legyünk és egymásban elmélyedjünk. Csak testünk áll szemben egymással térbelileg, a szív nem vesz részt, a lélek távol van. Úgy vagyunk ott,
mint egy görögdinnye a kirakatban, vagy Heidegger intő szavaival, mint kabát a szekrényben.Ajelenlevés nem fizikai aktus, hanem lelki, amelyben
teljes emberi mivoltommal részt kellene vennem.Amásikkal szembeni tényleges jelenlét megköveteli, hogy lelkemet megnyissam számára, időmet
neki szenteljem, valamint jó szándékomat is. A lélekjelenléte egyben a szív jelenléte is, tehát egész lényemé. Ez a fajta beállítottság világosan
megmutatkozik a külső magatartásban, és azonnal észreveszi a másik ember, tehát lehetővé válik a valódi kommunikáció, a hatás és viszonthatás
minden akadály nélkül működhet. Pozitív jelenlétem pozitív módon segíthet és változtathat a másikon. Ezt hívjuk azután igazi találkozásnak. Egy
találkozás nem a testek közelléte, hanem a lelkek ozmózisa, két szellem jelenléte, két szív egyesülése. Mindez csak a jelen mélységében sikerülhet,
mint ahol a történések helye van.
Így tehát egyedül a jelen számít, mert csak ez az igazi, csak ez a létező, ez a történés helye – cselekvési színtér. A világ folyását és sorsát a jelen
pillanatban rejlő Itt és Ma és Most határozzák meg. Tehát amit Önök vagy én ma mondunk, merészelünk vagy elmulasztunk, megváltoztatja a
dolgok folyását.Az Itt és a Most alkotják meg az eljövendőt. Higgyenek ebben, akkor időben megélt jelenük olyan telítettséget és intenzitást érhet el,
és annyi erőt és gazdagságot vehet fel, hogy elcsodálkoznak. Gondolják meg, hogy tudatosan megélt ittlétük minden pillanata hatással van a
világtörténelemre! Nem csupán országaink elnökei jelentősek erre a történelemre, még csak a relativitás elméletének felfedezése sem, hanem minden
személyes választási aktusomnak, amelyet életem valamelyik pillanatában teszek, megvan a kihatása arra az irányra, amelyet a világ vesz. Jelenlétem
ebben a világban, választásom és cselekvésem révén valami nagyon jelentőségteljes, komoly és következményekkel járó dolog! Nemcsak
nyomjelzők vagyunk, hanem váltóállítók is!
Aki ezt egyszer alaposan átgondolta és jól megérti, annak megváltozik az életszemlélete és szenvedélyes kalanddá válhat az élete.
Mondjuk csak magunknak: nekem ezt az életet a valóság iránti áhítattal, egész mélységében és intenzitásában tökéletes zengésre kell késztetnem
azáltal, hogy minden pillanatból saját kezemmel igazi jelent alakítok! A jelen mélységében tudatosan végbeviszem jelenlétem aktusát és elérem a
realitás szívét.
Aki ért hozzá, hogy így éljen, az részt vesz Földünk átalakulási folyamatában.ÖRÖKKÉVALÓSÁG AZ IDŐ
SZÍVÉBEN

,,Jézus így szólt hozzájuk:

Atyám szüntelenül munkálkodik, ezért én is munkálkodom. ”
(Jn 5,17-18)

„Örökkévalóság” – manapság ez a fogalom messzemenően kegyvesztetté vált. Legszívesebben megkerülik, nem hallják meg, vagy teljesen
letagadják. Sőt azt hisszük, hogy az örökkévaló kategória éles ellentétben áll az időbelivel; a ma embere úgy véli, hogy az örökkévaló egyfajta
menekülési teret testesít meg, túl azon a történelmileg és fizikailag megnyilvánuló világon, amelybe beleszületettnek tudjuk magunkat. Az
örökkévalóság csak egy másutt valót jelenthet, ahova azáltal menekülnek egyesek, hogy ópiumként fogyasztják. Tehát ez menekülés olyan
meghatározhatatlan terekbe, amelyek bizonyosan nem léteznek, legalábbis számunkra egész bizonyosan elérhetetlenek maradnak.
Ha ilyen elgondolásból indulunk ki, akkor helytálló ez a rosszkedv. Ez a koncepció az örökkévalót az absztrakt időnélküliség egy rendjével teszi
egyenlővé, egy olyan valamivel, ami valahol és valahogyan csak az ég felhői mögött bújhat meg és talán ott bontakozik ki. De az időbeli és az
örökkévaló között nem lehetséges semmiféle híd vagy megegyezés. Az időbeli és az örökkévaló inkább két párhuzamos vonal, amelyek sohasem
találkoznak. És az örökkévaló eléréséért az embernek teljesen el kellene hagynia az időbelit, el kellene hagynia ezt a Földet, hogy belemerülhessen az
Ég mélységeibe.
Az örökkévalóság-fogalom kellemetlen ízének másik oka abban a feltevésben rejlik, hogy az örökkévaló egy monoton időtartam, és kezdete nagyon
elmosódva a múlt homályába vész.Az örökkévaló, mint már a világ teremtése előtt meglevő állandósult állapot, egyben jövőbeni kilátásunk is,
amely azonban ugyanannyira elmosódottnak tűnik és ,,mindörökkön-örökké” tart, ahogyan azt a mise liturgiájában meghatározták.Az
örökkévalóság ezek szerint nem több, mint – kétségkívül nagyon unalmas – elmúlhatatlanná tétele valaminek, ami sohasem szűnik meg időben
létezni...
Ráadásul egy ilyen koncepció a jelenségek teljesen felesleges ismétlésének a képzetéhez vezet, és ez lehangoló. Azt képzeljük, hogy Isten önmaga
szüntelen ismétlése révén elégül ki, egy örökké változatlan cselekvésben, kissé úgy, ahogy Parmenidész is (Kr. e. 540) tanította: határtalan, ám
változást kizáró permanencia; semmi létesülés, semmi mozgás, csupán egy megváltoztathatatlanul kitartó létezés, egy állandósult állapot, tiszta
egyformaság önmagával. Az örökkévalóságra gondolás ilyen elképzelést ébreszt egyesekben és közben néhányan úgy látják Istent, mint aki vég
nélkül, szinte tükörben szemléli és csodálja önmagát, nagysága, tökéletessége, mindenható ereje öröktől örökké ugyanaz. És látják ezt a büszke Istent
körülvéve szentjeivel, akiknek imádatát boldogan élvezi...
Kedves Barátaim, azt szeretném, ha ma este alaposan meg tudnánk szabadulni ettől a téves elképzeléstől, mert tudatalattijában bizony mindannyiunk
magával cipeli ezt kora ifjúságából. Váltsuk fel tehát az örökkévaló valódi fogalmával, amelyben az örökkévaló definíciója:
MAI JELENÜNK TELJESSÉGE Afejezet témája itt kapcsolódik az előzőhöz, ,,Ajelen mélységé”-hez, és arra szeretném kérni Önöket,
hogy háttér gyanánt tartsák azt szem előtt.
Amikor Isten a Jelenések Könyvében a maga kilétéről vall Jánosnak, így szól:

„Én vagyok azALFAés az OMEGA, a Kezdet és a Vég,

az Úr, aki van, aki volt és aki eljövendő: a Mindenható. ”
(Jel 1,8)

„Én vagyok az Első és a Végső, és az Élő.”

(Jel 1,17-18)

Az ÉLŐ... ez a lényeges!Az örökkévalóság, ami ebben a felsorolásban kifejeződik, az utolsó szóban mindent összefog magában: „Az Élő”. Isten az
Élő, és ilyennek mutatkozik már az Ószövetség emberének is. Minket azonban, az Újszövetség keresztényeit az élő Isten gondolata szükségszerűen
és logikus módon elvezet a Szentháromság Istenéhez, a hármas-egy Istenhez. Isten csak akkor lehet élő, ha hármas. Miért?
Az evangélium kinyilatkoztatja nekünk, hogy Isten nem önelégülten pihen magában, mint aki örökké ugyanaz, hanem ő erőteljes benső mozgás:
Isten a maga egyetlen valóságában csupa dinamikus csere és dialógus. Az Atya és a Fiú dialógusában, az Atyának a Szentlélek által a Fiú iránti
odaadásában élő az Isten. Nem lenne élő, ha nem adódna számára ez a folytonos kilépés, kibontakozás és ez a maradéktalan megnyilatkozás és
kivirágzás a másik énben – a Fiúban. Ez a Másik viszont az isteni szív bensejében él, ott, ahol oszthatatlan az Egy. (H. Boulad első könyve, az Ecclesia
kiadásában megjelent „Aszív okossága”, 1989 a Szentháromságtéma részletes kibontásával kezdődik!)
Isten maga egy életfolyam előtörése, mert Ő eredet és forrás. Mielőtt Isten teremtő művéről és lénye többi megnyilatkozásáról beszélnénk, el kell
fogadnunk, hogy Isten FORRÁS ÖNMAGÁBAN, saját lénye forrása. De a Szentháromság-misztérium megközelítése nélkül nem tudjuk felfogni,
hogyan is lenne Isten forrása. Ha Forrás, hát miből és mire? Ha Forrás, hát honnan és hová? Ha Forrás, hát miért?...
Még kevésbé értenénk meg, hogy Ő szerető személy: ISTEN SZERETET! De ki szeret és kit?
Isten forrás, mert szerető személy és mert Szentháromság!
Ennek a Szentháromság-titokban rejlő, örök önmagában való istenszületésnek az alapja az isteni altruizmusban van, vagyis a tiszta önzetlenségben,
amely egyet jelent végtelen szeretetképességével. Ha Isten nem szeretet lenne, méghozzá végtelen szeretet, akkor nem lenne örök. Nem lenne ez a
tökéletes önátadásból álló beolvadás a másikba. És nem lenne Forrás.
A ,,forrás” szó nagyon gazdag és nagyon mély értelmű. A nagy egyházatyák gyakran használták, amikor Istenről beszéltek. Egy forrás csillogó,
frissítő, valami örök új! Egy forrás nem merül ki, nem öregedik meg. Amikor azt mondjuk, hogy Isten forrás, ezzel azt mondjuk, hogy Isten fiatal!
Ezen fiatalság titka abban áll, hogy folyton áradóan ad, miközben mint a forrás, állandóan megújul.
Nem, az Ő lénye nem végtelen önismétlés örökké tartó egyhangúságban, hanem éppen az ellenkezője: folytonos megújulás és ezáltal örök ifjúság.
Ezen folytonos isteni tavasznak a titka a szívében tevékenykedő, a Három Személy közötti állandó szeretet-áramlás. A határtalan önajándékozás és
önárasztás ezen eksztázisában találunk rá a pezsgő és kimeríthetetlen életforrás feltörésére.
Erről a kortárs francia költőnek, Charles Peguy-nek van egy nagyszerű szövege:

,,És maga Isten, fiatalon és egyben örökkévalóan, látta, hogy a virág éppen kinyílt... ”

Ilyenféle hosszú verssorok idézik Istent a teremtés művének szemléletébe merülve, amint az éppen kikerül kezéből; csodálkozásra és ámulatra
készteti Őt, amint szinte visszaverődő fényben ismeri fel saját fiatalságát, saját lénye örök új voltát.
Isten fiatal és örökkévaló.Azért fiatal, mert örök, és azért örök, mert fiatal... De mivel évmilliók súlya nyugszik vállán, sokan öreg Atyaistenné nevezik
ki Őt. Sokkal jobb lenne számunkra, ha gyermekként vagy pirkadatként képzelnénk el Istent! Mi vagyunk öregek, nem Isten! Isten FIATALSÁG,
mert lényének megfelelően állandóan megfiatalítja magát.
És van korunknak egy másik francia költője, aki egy karácsonyestén tért meg Krisztushoz, és vallotta meg Őt: Paul Claudel.Ahogy a jászolba nézett,
hirtelen teljes mélységében és szélességében felfogta Isten örök gyermeki titkát. Ebben a betlehemi újszülöttben megrendülve ismerte föl és élte meg
Claudel az isteni lény tökéletes kifejeződését; ezt követően egész élete átalakult. KARÁCSONY! Karácsony az a pillanat, amelyben az örök isteni
fiatalság, ez az örök isteni gyermek világunkba lépett, hogy örökké jelen maradjon benne.

AZ ÜDVÖZÍTŐ ELJÖVETELE ÓTABETÖLTIAZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGAZ IDŐ SZÍVÉT

ELTÖLTIATÖRTÉNELEM SZÍVÉT,
ÉS ELTÖLTIAZ EMBER SZÍVÉT...

Jézus Krisztusban kötött az Istenség új és örök szövetséget az emberiséggel. Figyeljük csak meg, hogy köti össze Jézus maga ezt a két fogalmat: ,,ÚJ
ÉS ÖRÖK SZÖVETSÉG”.
Egyeseknek úgy tűnik, mintha Isten csak meglátogatott volna bennünket karácsonykor... Megtestesülése, szenvedése és feltámadása után ismét
visszatért az égi mezőkre. így a megtestesülése nem lenne több, mint egy isteni felvonásköz az emberi történelem drámájában, karácsonnyal
kezdődően és a mennybemenéssel végződően. Isten csupán azért óhajtott 33 évig köztünk maradni, hogy a végén azt mondhassa: Isten veletek!
Nem! Isten nem rövid időre látogatott el a földre, és bár eltűnt Krisztus a szemünk elől, de úgy, hogy az emberiséget nem hagyta el. Mielőtt „felment a
mennybe”, biztosított bennünket:
„íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”
(Mt 28,20)

Ez világos utalás volt arra, hogy megtestesülése végérvényes és idők felett álló aktus volt, azaz minden történelmet átfogó és minden időt túllépő aktus,
elhelyezve a lét középpontjában.AHiszekegyben azt mondjuk, az Úr „leszállón a mennyből”, vagyis eljött; és azt is mondjuk: „de újra eljön”; egyik
múlt, a másik jövő. Inkább azt kellene mondanunk:AZ ÚR ITT VAN! Ez az Ő folytonos jövetelének a megélését jelentené, újonnan, most, mindig,
minden jelen pillanatban, mert Isten valóban itt van és velünk van. Ő az Úr, AKI VAN, AKI VOLT, ÉS AKI ELJÖVENDŐ..., ahogyan azt a
Jelenések Könyvében olvassuk.
IDŐTLEN IDŐ...Afrancia nyelvű misében az Eucharisztia ünneplésekor, pontosabban az átváltoztatás alatt ezt a csodálatos dalt énekeljük:

KRISZTUS ITTVAN!
Krisztus eljött.
Krisztus megszületett.
Krisztus szenvedett.
Krisztus meghalt.
Krisztus feltámadt.
Krisztus él.
Krisztus újra eljön.
Krisztus itt van!

Igen, Ő itt van, itt velünk! Első és második érkezése között – korának tanúi előtt – az emberi érzékek számára is „megfoghatóvá” tette magát! Ám ezt
minden kor minden emberére kiterjesztjük: mert ezen múlt és ezen jövő között itt van Krisztus mindennapi érkezése mindannyiunk szívébe. Létezik.
Érezhető ittléte helyileg, az „itt és most”-ban, mint „napi esemény”. Bár a történelemben mint rejtett jelenlét, eltakart marad, mégis Ő az, aki a
történelmet céljához vezeti.
Ismerünk és szeretünk egy másik nagyon szép miseéneket is:

„Te vagy itt életünk szívében

És Te adod nekünk az életet!...”

Ez, Kedves Barátaim, az örökkévalóság jelenléte az idő szívében, az örökkévalóság jelenléte Jézus Krisztus által, amennyiben Ő ÉRTELMET
KÖLCSÖNÖZ az időnek és a történelemnek, értelmet, amely ezeket teljesen betölti és megújítja, mert Isten nem tud belépni az emberiség
történetébe anélkül, hogy azt át ne változtatná és meg ne újítaná.Akarácsony misztériumával, egyetlenegy megvalósított és befejezett alkalommal, a
történelem felemelkedik az örökkévalóság tartományába, ahonnan most már végcéljához törekszik.
„AZ IDŐ TELJESSÉGÉNEK” nevezzük a Messiás ezen eljövetelét – micsoda szép kifejezés ez! De a teljesség nem csak egy órára esedékes
időpontot jelent; sokkal többet akar mondani. Azt akarja jelezni, hogy Jézus Krisztusban megvalósul az egész teljesség „behozása” és „egyesítése”.
Pál apostol ezt a tényállást többször megvilágítja – éspedig nyomatékkai – a kolosszeieknek írt levelében:

„Úgy tetszett (azAtyának), hogy benne lakjék az egész teljesség.”

(Kol 1,19)

„Benne lakik testileg az Istenség egész teljessége.”

(Kol 2,9)
A „názáreti Jézus” történelmi eseményében bizonyos értelemben összezsugorodik az idő, mindent magába gyűjt, teljesen, átfogóan. Jézus Krisztus
„felveszi magába” az egész történelmet. Más szavakkal: a történelem, amely mögötte és előtte húzódik el, mindenestül bensőjében létezik, jelen van
Benne, Benne él. És csakis ezért tudta megváltani.Amikor Jézusról azt mondjuk, hogy Ő azALFAés az OMEGA, akkor őszintén be kell vallanunk,
hogy 33 évig tartó földi élete olyan titok számunkra, amely meghaladja értelmünket.Az egész emberi történelem, az idő, a maga teljességében, mind
egyidejű Jézus Krisztussal, különben nem lenne Ő azALFAés az OMEGA. Mindez ott volt e mögött a szerény emberi jelenség mögött, aki 33 évre
láthatóvá, hallhatóvá és megfoghatóvá tette magát. Nemcsak az a Palesztinából származó férfi volt Ő, aki időszámításunk előtt 4-ben született
Augusztus császár alatt, és 29-ben, Tibériusz császár és Poncius Pilátus alatt halt meg, tehát történelmi és időbeli lény, mint Te vagy én, hanem Ő
ugyanakkor azALFAés OMEGAvolt és most is az. Krisztus valósága végtelenül túllépi történelmi élete szűk határait. Olyan emberek, mint János és
Pál, ezt a húsból és vérből való lényt, akit Názáreti Jézusnak neveztek, olyan valakinek ismerték meg, aki minden kortörténetet önmagában egyesített
és transzcendált – felismerték Őt, mint az EMBERISÉG FEJÉT.
Következésképpen ez a kozmikus méretű Krisztusmisztérium, az ELSŐ és UTOLSÓ, ez az ÉLŐ és ÖRÖK, a mi kis emberi misztériumunkat is
megvilágítja és értelmet ad létezésünknek. Hogy ezt tisztán lássuk, újra vissza kell emlékeznünk az idő jelentésére:
Az idő a teremtmény helye, azaz minden olyan élőlény helye, aki „létezik”. Az idő távolságot testesít meg „mi” köztünk; időszakaszt, amelyben
fejlődünk és beteljesülünk. Az időben állunk, mert teremtett lények vagyunk; és mivel teremtve vagyunk, földi létezésünknek kezdete és vége van.
„Jelentéktelen magocska” gyanánt indulunk és „szerteágazó faként” fejeződünk be, amely mindazt a lehetőséget kimerítette és megvalósította, amely
a magban rejlett. Kezdetünk és végünk, születésünk és halálunk között erőteljes és többrétegű növekedés játszódik le, egyidejűleg több szinten. Ezen
vibráló növekedésnek köszönhetően leszünk mi. Megvalósítunk valamit, ami lehetőségeinkben rejlett, és az idő teszi lehetővé ezt az utat, a lehetőtől a
ténylegesig. Ezért alkotó az idő.
Az idő alkotó, mert az én időm, amelyben életem kibontakozik és létezésem elmélyül, nem egyszerű időtartam, amelyben állok és fennmaradok,
hanem építő idő, amely dolgozik valamin, épít, sző, teremt! Minden élőlény és különösen az ember ideje olyan idő, amely ÚJAT hoz elő; ilyen
minden pillanata! Az idő alkotó! Természetesen kérdezhetjük, hogy Isten miért nem mindjárt a végállapotban teremtett meg minket, miért
„magtermésnek” és nem „fának”, már a kezdetben, mint csodálatos emberi lényt ragyogó tökéletességében?... Mennyi bosszúságot, vesződséget és
könnyet takaríthattunk volna meg magunknak! Miért ezek a rendkívül bonyolult kitérők vesződségükkel és zsákutcáikkal?
Ám, ha Isten tüstént a végállapotban teremtett volna bennünket, akkor nem emberek lennénk, hanem dolgok, tárgyak; változatlanul és mereven
állnánk a létezésben. Csakhogy az ember Isten akaratából olyan lény, akinek önmagát kell alakítania, aki maga dönt, maga választ; egyedüli lény, aki
szabadon választ! Gondoljunk itt Sartre elemzésére a szabadságfogalomról:

„Az ember olyan lény, aki maga választja önmagát. ”

(Sartre)

És az a keret, amelyben az ember ezt a választást hozza, az „idő”. Ebben az értelemben nevezzük az időt alkotónak, mert az ember ennek köszönheti
létesülésének és önmaga alakításának lehetőségét.
Ez a távolság a „mi és mi” között nem Istenben létezik, Isten VAN, Ő NEM LESZ. Ezen az alapon mondjuk Róla, hogy ŐAZ ÖRÖK ISTEN. Ha
Isten alá lenne rendelve egy létesülési folyamatnak, akkor időben határolt lény lenne, olyan teremtmény, mint mi, időtartamba szorulva, mint mi.
Hegel alá akarta vetni Istent ennek a létesülésnek és ezzel a történelmet az isteni önmegvalósítás helyévé tette. Hegelnek az ,,Abszolút Szellem”-e –
ahogyan ő nevezi – csak történések milliárdjainak folyamatában valósul meg, amit mi történelemnek hívunk. Ez az állítás megengedhetetlen, mert
AZ ISTEN ISTEN minden idő és időtlenség óta, Ő azALFAés az OMEGAöröktől örökké. Isten nincs alárendelve semmilyen „fejlődésnek” ...
Amikor ez az Isten, a kezdet nélküli Befejezett, megteremtette a világot, ezzel személyesen elköteleződött iránta, hogy a világ létrejöttét egyáltalában
biztosítsa, és ez magyarázza a kevesebből a többe való növekedés csodálatos jelenségét, amelyet mi világgyarapodásnak és evolúciónak nevezünk.
Hogyan lehetséges, hogy a teremtmények világában ilyen minőségemelkedést figyelhessünk meg? Hogyan tud a minőségileg csekélyebből valami
magasabb értékű létrejönni? Hogyan nőhet ki egy méltóságteljes, hatalmas fa, tele terméssel egy kicsiny, kőkemény és keserű gyümölcsmagból?
Hogyan lesz egy mikroszkopikus méretű valamiből gyermek és később, ebből a gyámoltalan újszülöttből nagy, tekintélyes és intelligens ember?
Szigorúan logikus, matematikai és fizikai számítások szerint ez agyrém, teljes képtelenség!Akevesebből nem jöhet elő több, ez elképzelhetetlen!Az
evolúcióban mégis ezzel a rejtéllyel találjuk szemben magunkat, mert már nem utópia, hanem tény. Az evolúció a tiszta anyagból, az atomokból és
molekulákból kiindulva, a primitív növényi anyagok első életcsíráin át a fejlett emlősökig és végül a lélekkel megáldott emberig vezet. Valami
hihetetlen dolog történik és történik újból és újból. Ez a kibontakozó fejlődés, ez az értéknövekedés együtt, logikailag nem magyarázható meg.
Senkinek, de senkinek!
Mert a kevesebb nem lehet forrása vagy eredete a többnek, ahogyan mi ezt megfigyeléseink révén mindenütt megállapítjuk. Természetesen mi ezt
régóta magától értetődőnek fogadjuk el és senki sem kérdez rá többé a hogyanra és a miértre, valamint a titkos forrásra. Mi már megszoktuk ezt a
roppant nagy csodát, számunkra „normális” jelenséggé vált. Hisszük, amit látunk, kérdések nélkül: növények csíráznak és virágzanak, állatok
fejlődnek, emberek születnek és nőnek fel, és változtatják meg a világot – mindent magával visz egy magas fokú dinamikus fejlődési folyamat... De
hogyan lehetséges az evolúció? Az evolúció úgy lehetséges, hogy a rohanó idő szívében világít az örök világosság: JELEN VAN AZ
ÖRÖKKÉVALÓSÁG, IGAZI JELENLÉTTEL!

TEREMTÉS – LÉTESÜLÉS
A klasszikus filozófia arra szoktatott minket, hogy a világot statikus nagyságként szemléljük, amely létét a történelmen keresztül önmaga tartja fenn.
Ebből az elgondolásból kiindulva született meg a skolasztikus teológiában az alábbi két fogalom: „teremtés” és a „lét fenntartása”. A világot Isten
egyszer megalkotta és azóta hagyja, hogy az létében megmaradjon. Ő gondoskodik fenntartásáról és megmaradásáról.
Hátránya egy ilyen világképnek, hogy elsiklik a tény felett, miszerint a megteremtett lét alá van rendelve a létesülésnek, tehát fejlődésnek. A világ
NEM VAN, hanem LESZ.
A modern tudománynak nagy érdeme, hogy alaposan szembehelyezkedett ezzel az elképzeléssel. Nem! A világ nem jelenlegi állapotában lett
megalkotva, ahogyan azt őseink hitték, hanem hosszú és előrehaladó folyamat eredménye. Ez a folyamat nemcsak a létezés tiszta átformálását és
metamorfózisát hozza magával, hanem nagyon világosan tényleges fejlődést is mutat.
Az atom és a sejt között, akárcsak a sejt és a lélekkel rendelkező ember között, nemcsak a lét megváltozását és érdekes átalakulását figyeljük meg,
hanem mindenekelőtt egy átalakulást a KEVESEBBŐLa TÖBBE. Ez az átalakulás nem mennyiségi előrelépés, hanem MINŐSÉGI.
Miért lenne azonban a minőségi fejlődésnek kisebb okra szüksége, mint a mennyiséginek? Miért várunk nagyobb teremtő erőt egy
anyagrészecskének a semmiből (ex nihilo) való megteremtéséhez, mint az élőnek az anyagból (ex matéria) vagy a szellemi léleknek az élő húsból
(ex vivo) való megteremtéséhez?
Nekem az a véleményem, hogy a semmi és az első anyagi lét közti óriási távolság relatíve csekély, ha ezt az anyag és a lélek közti végtelen
távolsághoz viszonyítom. Nézetem szerint a minőségi növekedés ténye ugyanúgy a teremtés gondolatát vonja magával, mint az „anyaggyártás” a
semmiből. A nagy iszlám teológus, ALI ELASCHARI (935-ben halt meg Bagdadban) nem tévedett alábbi javaslatával: aki vizsgálat alá szeretné
vonni a teremtő Isten létezését, annak csak szemlélnie kellene az élet minőségi növekedését!...
Egyedül a jelenségek gyakorisága miatt habozunk az alacsonyabból a magasabba, a kevesebből a többe vezető utat ugyanúgy
megmagyarázhatatlannak tekinteni, mint a semmiből a létezésbe vezető utat.
Környezetünkben és saját személyünket illetően annyira megszoktuk ezt a „természetes folyamatot”, hogy normálisnak tekintjük. Ha azonban
megpróbálnánk magunkban megújítani a csodálkozás képességét, filozófusokká és bölcsekké válnánk! És hamar elfogadnánk, hogy az egész
„természetes evolúcióban” megvan a kevesebből a többre való minőségi felemelkedés, és hogy erre a jelenségre magyarázatot kell találni!Aki csak a
„természet” kártyájára tesz, az nem nyer semmit, egyáltalában nem magyarázott meg vele semmit, csak félretolta a problémát.
Vajon nem találjuk-e meg az egyedül kielégítő választ, amikor azt mondjuk: minden történésnek egy és ugyanazon indítóoka van?
Akozmikus lét kezdetén létrehozott ősanyag tartalmazza az egész evolúció szubsztrátumát, de egyben a sokoldalú növekedés azon belső minőségét
is, amelynek őt céljához kell vezetnie.Az indítóok e mozgás kiindulási pontjától kezdve a célig egy és ugyanaz, mind mennyiségi kiszélesedésében,
mind belső kibontakozásában és érlelődésében.
A megteremtett lét célja tehát nemcsak a megmaradás és a mennyiségi értelemben vett gyarapodás – egy ilyen nézet túl egyszerű lenne a teremtés
grandiózus vállalkozásához képest, és nem is lenne elegendő – Isten nemcsak megtartja a teremtett lényeket, hanem hagyja is őket VALÓSULNI. Ez
a valósulás egyszerre teremtés is, megtartás is; a kettő azonos.
Ateremtés mindennap szemünk láttára történik; mindennap megéljük, és még messze van attól, hogy befejezett legyen!
A teremtés, az evolúció, a megtestesülés, a történelem, az eszkatológia lényegében egy és ugyanaz a történés. Minden egy és ugyanazon mozgást
követ, és mindenekelőtt: egy és ugyanaz az ősoka.
Az együttes ősok ISTEN, aki világunk kezdetén előhívott a semmiből egy durva, formátlan és belsőleg üreg anyagot, LELKÉVEL
megtermékenyítette, hogy az egy felfelé vivő úton lassan előrehaladjon és kettős metamorfózis után teljes megkoronáztatáshoz jusson el – a
kiviruláshoz Isten Országában.
(Henri Boulad, 1963)

Az idő és a történelem egy önmaguknál magasabb elvvel rendelkeznek, amely lehetővé teszi ezt a kevesebből a többre való fejlődés-növekedést.
Tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy én is csak fejlődjem, növekedjem és lelkileg törekedjem, ha csupán saját énem van bennem. Akkor mindig
ugyanaz maradnék, még ha tudnék is létezni, hiszen ez a létezés egyszerű megmaradás ugyanolyan állapotban. Ha azonban az élő nem stagnál,
hanem növekszik és fejlődik, akkor mindez bizonyítja, hogy bensejében egy olyan tényezővel rendelkezik, amely nem saját maga, ami több nála,
valami más! Ez úgy dolgozik bennünk, mint egy darab élesztő, vagy mint egy motor, egy fáradhatatlan hajtómű, amely minket előrehajt és fölfelé.
Isten örökkévalósága az idő szívében – ez az idő teremtő elve, ez a titka, rejtett belső életereje! Ez teszi lehetővé, hogy kreatív legyen, újat hozzon létre;
ez szolgáltatja a világ-test növekedését és belső fejlődését, ami evolúciós folyamatban megy végbe. Az idő valójában csak egy tőle különböző
máshoz viszonyítva létezik. És értékét csak a belsejében élő és ható örökkévaló révén kapja meg. Nem beszélünk-e sokszor a ,,drága időről”, amelyet
ki akarunk használni? Tehát az örökkévalóság nemhogy elértéktelenítené az időt, inkább megadja annak igazi értékét – mégpedig az örökkévalóság
megértésének alapján: MEGÉRTENIAZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGOT, MINTAZ IDŐ BELSŐ TITKÁT!
Ha azonban az idő elválik az örökkévalótól, amely őt belülről élteti, akkor megfordul mozgási iránya. Akkor az idő már nem progresszív, hanem
regresszív módon működik; többé már nem alkotó, hanem rombolóvá válik. Hiszen az idő nem rendelkezik automatikus alkotóerővel, azt csupán az
örökkévalóságon keresztül kapja meg, amely lakja és élteti. Ha a kettőt önkényesen elválasztjuk, akkor hamarosan a regresszió és halál idejét kapjuk –
vagy a bűn idejét.
Ezért ne higgyük, hogy az örökkévalóság az idő bensejében végzetszerű törvény, amely az időt a haladás felé hajtja és felemelkedésre kötelezi. Ez
vonatkozhat a Föld növény- és állatvilágára, de az ember megjelenésével egy teljesen új elemet figyelhetünk meg a világtörténelemben, mégpedig a
szabad választás szellemi elvét ezen belső ösztönzés mellett vagy ellen; a szó mélyebb értelmében vett igazi növekedés mellett vagy ellen: a tudatos
önlegyőzés ez, hogy TÖBBÉ váljék, TÖBB legyen.
A választás ideje vagy pillanata az elfogadás vagy elutasítás ideje és pillanata. Ha az elutasítást választjuk, akkor visszalépést állapíthatunk meg:
visszaesést az alacsonyabba, zuhanást egészen a halálba – és ezt bűnnek nevezzük. A bűn ideje nem ismer semmiféle alkotást. Semmiféle felfelé
törekvés nincs benne, hanem „décréation” – hogy Simoné Weil kifejezésével éljek –, ellentéte a teremtésnek, megsemmisítés, lerontás, hanyatlás,
felbomlás.
Ismerős az elaprózódás is, mindenki tapasztalja, hogy SEMMIT sem tesz, ha elaprózza idejét; panaszoljuk, megszenvedjük, ha az idő kifolyik a
kezünkből.
Viszont a kegyelem ideje akkor jön el, amikor az ember tudatosan kinyílik az örökkévalóság felé, amely a bensőnkből verseng értünk. Vele az idő
fölemelkedik egy másik, egy magasabb létezési dimenzióba, „önmagunkon túlra”, és részese lesz ISTEN ÖRÖKKÉVALÓSÁGÁNAK.
„És maga az örökkévalóság az időbeliben áll.
És maga az idő időtlen idő. ”
(Charles Péguy)

Az időnek és az örökkévalóságnak ez az egybeolvadása történelmileg a MEGTESTESÜLÉSBEN ment végbe. Isten emberré válásának
köszönhetően ugyanaz az élő isteni forrás a mi forrásunkká is vált. Táplálkozzunk belőle, frissüljünk fel tőle és hagyjuk, hogy életereje teljesen
eltöltsön minket! János evangélista két helyen idézi az alábbi JÉZUSI SZAVAKAT, amelyek ezt a mély igazságot hivatottak kinyilvánítani
számunkra:

„Jézus így szólt hozzá: Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, nem szomjazik soha
többé.Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökő forrás lesz benne, amelynek vize az örök életbe folyik tovább.”
(Jn 4,13-15)

„Az utolsó napon, az ünnep nagy napján, ott állt Jézus és kiáltotta:Aki szomjazik, jöjjön hozzám és_ igyék!Aki hisz bennem, annak szívéből, az írás
szava szerint, élő vizek folyamai fakadnak. Ezt a Lélekről értette, amelyben a benne hívőknek kellett részesülniök. ”
(Jn 7,37-39)

AHIT jelenti az IGENT erre az életitalra, beleegyezést és elfogadást együtt! Mert hiszem, hogy Isten a forrás életem és minden élet közepén! Hiszem,
hogy létemet Ő munkálja. Ez az Ő működése annyi, mint Ő MAGAa lét szívében. Milyen hatalmas hittitok!

ISTEN MŰKÖDIKATÖRTÉNELEM SZÍVÉBEN.

ISTEN MŰKÖDIKAZ IDŐ SZÍVÉBEN.
ISTEN MŰKÖDIKAZ EMBER SZÍVÉBEN.
Amegtestesülésnek köszönhetően szabad bizakodnunk ebben.Amegtestesülés tovább hat és úgy hat, mint egy állandó robbanó erő, mely életünket
korlátlan területekre terjeszti ki és létünknek végtelen értéket kölcsönöz. Mióta az örökkévalóság betölti az időt, az isteni jelenlét betölti minden
pillanatunkat; ez a kapcsolat ad az időnek tömörséget, tartalmat, súlyt és jelentőséget. Önmagától ezt nem birtokolhatná.
Ezek után, Kedves Barátaim, már SEMMI sem jelentéktelen életünkben, bármi legyen is az. Ez a hitigazság megvilágítja és hordozza azt, amiről úgy
vélekednénk, hogy nem fontos, csekélység, vagy egészen szokásszerű. Sajnos, cselekvésünket és tevékenységünket önkényesen felosztottuk
tiszteletre méltó és hatékony, valamint szürke és banális csoportokra. Sok szükséges napi kötelességet kicsinylően leértékelünk közönségesre.
Mesterségesen megalkottunk egy értékhierarchiát anélkül, hogy tisztában lennénk vele, hogy ami egy cselekvést valójában minősít, az nem önmaga,
hanem az, ami ÉRTELMÉT adja, hogy milyen SZELLEMBEN történik.Annak, aki az örökkévalóból merít, semmi sem lehet banális, mert végső
soron és igazában csak a lelki tényező számít.
Sokszor tapasztalom, hogy felháborodott szerzetesnő jön hozzám panaszkodni, mivel a kolostorkonyhába vagy a nagy iskola óvodájába rendelték
dolgozni. Pedig neki megvan az adottsága a főnővérségre is, vagy legalább a felső osztálybeli tanítónőségre. Úgy érzi, semmibe veszik, félreismerik,
megalázzák; úgy érzi, elsorvad ezen a poszton; mélyen meg van sértődve, kesereg, szégyenkezik... MILYEN KÉPTELENSÉG, Kedves Nővérem!
Figyeljünk MÁRIÁRA! Mit csinált annál „jobbat”, mint hogy a legnagyobb szerénységgel és csendben ellátta a házi és konyhai teendőket?
Véghezvitt valami különös teljesítményt? Tett csodákat, mint sok más szent? Semmit!... És mégis a legmagasabb fokon áll az emberi történelemben,
mégis eszménykép, csillag, királynő lett az emberi nem számára!...
Az Evangélium újra meg újra kinyilvánítja számunkra, hogy valójában az a legmagasabb, aki a legmélyebben áll, és az utolsókból elsők lesznek és az
elsőkből utolsók! Ha ezt megértenénk és igazán elfogadnánk – ó, mennyi felesleges bonyodalom tűnne el! Nem az a lényeges, amit pillanatnyilag
cselekszem, hanem tartásom a döntő, amellyel cselekszem! Csak rajta keresztül nyeri el a tett a jelentőségét, így tud továbblépni egy magasabb
fénybe, hogy megdicsőüljön.A,,legjelentéktelenebb” cselekvést felvihetem az isteni dimenziókba...
Az időbeli és örökkévaló ezen összeolvadását tekintve van még egy másik gondolat, éspedig életünk minden egyes mozzanatának
EGYEDÜLÁLLÓ VOLTA, ami nem mindig tudatos bennünk. Joggal sajnáljuk a futó pillanatot, a visszahozhatatlant, a múlandóságot
életünkben ... Minden pillanat kitérő árnyékként menekül tőlünk, és nem tudjuk megragadni! Ne búslakodjunk emiatt, mert másrészről az idő
szökése adja meg annak komolyságát VÁLASZTÁSUNK révén. Múlandósága és az időpillanat egyedülálló volta adják meg itt és most végbevitt
cselekvésemnek az örökkévalóság értékét és létezésemnek a tartalmat.Amikor ,,Ajelen mélysége” című előző fejezetben de Noailles költőnő alábbi
szép szavait idéztem Önöknek: ,,Sosem fogjuk lelkünket annyira a magunkénak nevezni, mint ma este,” akkor ezzel nem egy szentimentális
nosztalgiát akartam dicsőíteni, hanem tanúsítani akartam, hogy életünk minden pillanata egyedülálló és összehasonlíthatatlan. Komoly és szent a
MOST és az a hely, ahol valamit kockára teszek és döntök, miközben egész lényem mozgósítva van és ezzel örökkévalóság-értéket kap. Az idő
megismételhetetlensége az a drága lehetőség számunkra, hogy a futó pillanatot tudatosabban éljük és komolyabban vegyük!

,,Az idő megismételhetetlensége a létezés keresztény távlatában mást jelent, mint az órák sorát, amelyek valamennyiünket megsebeznek és amelyek
közül a legutolsó majd megöl minket.
Az idő illanása inkább arra int, hogy jól felmérjük létünk komolyságát, mert ezt csak egyszer kapjuk, és minden nap, minden óra számít. Értékük
olyan nagy, hogy minden nap és minden óra folytonos válasz örök hivatásunkra.”
(Fernand Guimet)

Erőteljes figyelmeztető szó ez! Ha meggondolom, hogy ma 58 éves vagyok, akkor megkérdezem magamtól: valójában mit tettél eddigi életedben?
És mit fogsz a még megmaradt években befektetni, mikor minden nap és minden óra és minden időtöredék egy üzenet hordozója? Ilyenkor valami
sürget, hogy minden pillanatot töltsék ki alkotással!... Nem, ne sajnáljuk az idő elfolyását, hanem vegyük fel azt magunkba teljesen, hogy egyetlen
részecskéjét se veszítsük és pazaroljuk el figyelmetlenül!
Itt Egyiptomban őrjítő az általános időpocsékolás!Az egyiptomiak többségénél megállapíthatjuk, hogy nincs időérzékük, teljesen hiányzik belőlük az
idő értékének tudata. Milyen értéke is lehetne az időnek azoknál a 30, 40 és 50 éves férfiaknál, akik minden reggel több órát ülnek trick-trackozva
(tábla- és kockajáték) egy utcai kávézóban vagy élvezettel szívják vízipipájukat? Hát még a teljes életerővel rendelkező fiatalabbak! Kérdezzék meg
fiatal egyiptomiak millióit, hogy a júniustól októberig tartó hosszú nyári hónapokban mit is kezdenek szabadidejükkel! Négy hónapot rendszeresen
háncsszőnyegen töltenek a strandon és esténként diszkóba járnak, hogy AGYONÜSSÉK az időt... Négy hónapot öntudatlan semmittevésben
elvesztegetnek! Meg lehet ezt érteni? Kincs az idő, melyet azért kaptunk, hogy hasznosítsuk; az idő nyereséget hozó tőke, gyümölcsöző talentum!...
Hogyan élik meg az emberek idejüket? Itt egy kettős koncepcióról szeretnék beszélni, a CIKLIKUS és a LINEÁRIS időről. A ciklikus idő alatt
végtelen ismétlődések ritmikus mozgását értjük, miközben semmi új sem történik, mert minden saját maga körül forog és minden már egyszer
megtörtént. Ezt az érzést nagyon jól kifejezi az ószövetségi Prédikátor Könyve.Aprédikátor szerző egy kissé megkeseredett, reményvesztett, kétkedő
ember:

,,Én a prédikátor, Izrael királya voltam Jeruzsálemben. Föltettem magamban, hogy bölcsességemben mindent megvizsgálok és kikutatok, ami az ég
alatt történik. Ilyen hálátlan feladatot!... Hiábavalóság, hiábavalóság, minden hiábavalóság! Mi haszna az embernek minden fáradozásból?...Az egyik
nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad.
Anap fölkel és a nap lenyugszik; a helyére siet és ott újra fölkel.Aszél dél felé fúj, északra fordul, körbejár, megfordul, visszatér...Ami volt, az lesz újra,
és ami történt, az történik megint; semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: »Lám, ez új” az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek
előttünk voltak.”
(Préd 1.)

Tehát semmi új nincs a nap alatt, Kedves Barátaim! ... Ez egy érdekes beszélgetésre emlékeztet, amit egy egyszerű egyiptomival folytattam a
Kheopsz-piramis csúcsának lapos kis tetején, ahová az ő vezetésével másztunk föl. Ott álltunk fent a szélben és Kairó meg a zöld Nílus-meder
csodálatos madártávlata láttán egyszer csak azt kezdte nekem bizonygatni, hogy nincs új a nap alatt. Az ókori egyiptomiak 5000 évvel ezelőtt már
minden felfedezhetőt felfedeztek.Ami korunk csak beképzeli magának, hogy újat talált fel, repülőket, rakétákat, atombombákat és a többit. Szerinte a
fáraók már ezeket mind régen megépítették és használták! Nem találtunk mi fel semmi többet, mint ami eddig is már ismert volt, csak éppen a
nyomuk veszett. Úgy beszél, mint az öreg prédikátor, gondoltam.
Ám nemcsak ő; hiszen sok olyan áltudományos könyvnek és folyóiratnak is nagy a keletje manapság, amelyek ugyanezt állítják és bizonygatják.Azt
magyarázzák nekünk, hogy egyszer már minden itt volt, és hogy ez a nagyszerű civilizáció egy borzasztó kataklizmában elpusztult. Ezután újból
elkezdte az emberiség a kalandját egy második evolúciós indulásban, és minden mai felfedezés csupán újrafelfedezés, mert alapjában véve
minden ,,régi”.Ami azonban ugyanilyen régi, az éppen ez a ciklikus időkoncepció! Vegyünk csak egy szövegrészletet a görög ókorból:

„Szókratész, Pláton és minden egyén újból azokkal a barátokkal és társakkal fog élni. Ugyanazokra a tapasztalatokra fognak hivatkozni és ugyanarra
a cselekvésre utalni. Minden várost, minden falut, minden területet úgy fognak helyreállítani, mint ahogyan egykor álltak. És ez a helyreállítás
nemcsak egyszer fog megtörténni, hanem végtelenül ismétlődik majd az örökkévalóság jegyében. Az istenek nincsenek alávetve ennek az időközi
megsemmisülésnek. Ők megfigyelték egy időperiódus lefolyását és azóta tudják, minek kell bekövetkeznie az eljövendő periódusokban. Mert
sohasem adódik ténylegesen új, minden ami eljön, már megvolt – és ez a legkisebb részecskéig igaz.”
(Nemesius, Kr. u. 400)

Amint halljuk, ezen a komor nyelven beszélnek a héber korban éppúgy, mint a görög korban, egészen az új korig.
,,Ó, Zarathustra, mondták erre az állatok, olyanoknak, akik úgy gondolkoznak, mint mi, minden dolog magától táncol: jön, kezét nyújtja és nevet és
elmenekül és visszajön: örökké forog a létezés kereke. Minden meghal, minden újra felvirágzik, a létezés éve örökké tart: minden eltörik, mindent
ismét összeillesztenek: örökké épül a létezés egyazon háza. Minden elválik, minden ismét köszönti egymást; örökké hű marad magához a létezés
gyűrűje.”
(Nietzsche)

Nyilván ezért foglalkoznak az emberek olyan intenzíven az asztrológiai kérdésekkel! Azt kérdezik maguktól: Vajon nincs-e a sorsunk mégis előre
meghatározva? A csillagok nem hazudnak – bizonygatják nekik nem tudnák-e felfedni jövőnket a csillagok, amelyek tanúi voltak mindannak, ami
ezen a Földön és őseink léte alatt lejátszódott? Ezért vannak azután emberek, akiknek az újság asztrológiai rovatába vetett pillantás éppen olyan
szükséglet, mint reggeli kávéjuk... Mintha legalábbis napom lefolyása rögzített program lenne, amit nekem a végzet határozataként, mint szerepet le
kellene játszanom ... Nem, én bizonyosan nem a csillagokból próbálom megtudni, hogyan viselkedjem ezen a napon; bizony az én napom –
reakcióimnak megfelelően – saját eredményemet tartja szemem elé! A nap az én napom, és nem a Mars vagy a Jupiter napja. Küzdők a
csillagvarázslat fatalizmusa ellen, amelynek korunkban olyan sokan áldozatul esnek. Számomra ez csupán a saját felelősség előli menekülést fejezi ki;
félelem ez a szabadságtól, a szabad, személyi választástól!
A ciklikus időképnek mint a jelenségek örök visszatérésének gyökerei falun vannak, azaz a földművesek és növénytermesztők társadalmában. A
paraszt életmódja beágyazódik a természet hűséges ritmusába, egész életében az örök visszatérést tapasztalja. Naplemente, napfelkelte, az évszakok,
új élet keletkezik a halál után és ezt az életet új halál követi. Évezredek óta augusztusban árad a Nílus és októberben apad.Aföldhöz kötött ember ezért
örökös körforgásnak érzi az időt, amelyben semmi ténylegesen új nem történik és nem történhet. ,,És csak saját körforgásához tér vissza a szél” —
panaszolja a prédikátor.
Avárosi ember, az iparosodott ember legyőzte azt a fatalisztikus elképzelést a természet erői feletti tudásával és akarata szerinti jövőalakításával, amely
szünet nélkül munkára serkenti.Aciklikus idő utat engedett egy másik emberi tapasztalatnak, a lineáris idő tapasztalatának.Amodern kor kezdete óta
irányt vesz fel az idő, orientálódik és fejlődik, egy célra tör, valamit meg akar valósítani – VALAMI ÚJAT!Az idő történelemmé válik.
Példa: Próbáljuk meg egyszer beleélni magunkat az egyiptomi paraszt mély megrázkódtatásába, amelyet a nagy asszuáni duzzasztógát építése váltott
ki benne. Évezredek óta hozzászokott a Nílus pontos nyári áradásához, és egész létezését évezredek óra eszerint igazítja. És most, egy Nasszer nevű
ember hirtelen döntése alapján az öreg Nílus nem árad többé... A mezőgazdasági terület teljes átalakulása mellett hirtelen elektromos világítás árad a
nílusi falvakba és – mint mindenhol másutt a világon – felcseréli a napot és az éjszakát.Az egyiptomi paraszt egyszerű észjárása olyan forradalmat élt
át, amely belsőleg összezavarta, mivel megdöntötte szilárd világképét. Most felismerte, hogy ő az, aki a világot formálja, hogy ő az, aki meghatározza
a világosságot és a Nílust megárasztja vagy apasztja – ami által bizonyos mértékben az időjárást is szabályozza. Többé már nincs befogva a természet
determinizmusába, nem az ember van alárendelve az örök körforgásnak és az időnek, hanem ő rendeli maga alá az időt! Az ember szabad lesz,
rendelkezik magával és uralkodik a történelem felett!
Ám hol találjuk Istent? Az ilyen világlátásban lebukik trónjáról, mert már nem ő parancsol a természetnek. Az ateizmus nem véletlenül jelent meg a
színen, amikor megkezdődött az iparosodás kora. A modern ember megalkotta magának saját isteneit és saját idejét, emberi időt az egykor
természetes és isteni idő helyett. Ez a megsokasodott munka és a növekvő termelés ideje, a szünet nélkül működő gyárak és a rotációs motorok ideje.
Aválasztás ideje ez, a szabadságé!
És még egy felfedezés az ember részéről: TIME IS MONEY, az idő pénz! Erre azonban az említett egyiptomi kávéház vendégei nyilvánvalóan
nem jöttek még rá; ők még mindig egy másik óra, a régi idő szerint élnek, amelyben semmi fontos nem történik és amely így semmit sem
jövedelmez számukra, főként nem pénzt...
Különbséget tettünk tehát a ciklikus és a lineáris idő között, de egyikük sem fejezi ki az idő objektív igazságát. Lényege sem nem ciklikus, sem nem
lineáris, hanem az idő SPIRÁLIST képez. Igen, létezik egy állandó újrakezdés, de ezzel egy időben egy felemelkedés is, amely haladást jelent, és amit
egy IDŐSPIRÁLIS formájában képzelhetünk el.
Az újrakezdés nem egyszerű visszatérés a kiindulási ponthoz, hanem a forgás által magasabb fejlődési szintre való fölemelkedés, növekedés megy
végbe! Kétségtelenül, a nap, amely ma fölkelt, ugyanaz, mint tegnap és holnap és holnapután, de a közbenső idő némely dolgot megváltoztatott ezen
a féltekén! Az országok és emberek már nem ugyanazok, történelmük valamit lépett előre. A vitathatatlan visszatérés és újrakezdés végső soron
haladást jelent, mivel az időspirális emelkedő mozgást végez. Követ egy nagy tervet, szem előtt tart valamit, cél felé törekszik, amit mi
ESZKATOLÓGIÁNAK nevezünk.
Az eszkatológia gondolata – úgy tűnik – zsidókeresztény eredetű, mert a Bibliában a történelemnek kezdete és vége van, az ALFA és OMEGA
között játszódik le. Az ontológiából eszkatológia lesz. A keresztény világnézetnek evolúciós időkoncepciója van, amelyben az idő ható és alkotó
nagyság.Atörténelem egy célt követ és minden múlandó dolog értelmet kap.
egyedülálló és megismételhetetlen esemény a MEGTESTESÜLES,
egyedülálló és megismételhetetlen esemény a KERESZT,
egyedülálló és megismételhetetlen esemény KRISZTUS ÉLETE,
egyedülálló és megismételhetetlen esemény MINDEN EMBER ÉLETE.

Ebben az összefüggésben szeretnék idézni Pál apostolnak a zsidókhoz írt leveléből, amely még jobban megvilágítja ezt a kijelentést:

,,Nincs szükség rá, hogy többször föláldozza magát, mint ahogyan a főpap minden évben belép a Szentek Szentjébe az idegen vérrel, különben a
világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie.

Ő azonban most, az idők végén, egyszersmindenkorra megjelent, hogy önmagát föláldozva eltörölje a bűnt.

Amint el van határozva, hogy az ember egyszer haljon meg és utána az ítélet következik, úgy Krisztus is egyszer áldozta föl magát, hogy elvegye
soknak bűnét. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem hogy üdvözítse azokat, akik rá várnak.”
(Zsid 9,15-18)

Mikor tehát mi az idő megismételhetetlenségéről beszélünk, akkor egyúttal az egyedülállóságáról is szó van, és ebben a második fogalomban rejlik a
pozitívum. Ugyanez vonatkozik a MEGTESTESÜLÉSRE és ugyanez vonatkozik saját létezésünkre! Az eszkatológia gondolata révén
emelkedünk mi, emberek az idő lejtője fölé, legyőzzük az idő elmúlásával szembeni tehetetlenségérzést és a kedvetlenséget az ezen veszteség miatt
fellépő „elszegényedés” miatt.
Az entrópia-elmélet szerint a világban állandó energia veszteség van, az energia pótolhatatlanul veszendőbe megy. Minden napsugár, amelynek mi
örülünk, egyben veszteséget is jelent, mert a Nap szétsugározza magát, kihűl, energiája soha többé nem újul meg. Folyamatosan veszítünk el egy
meghatározott mennyiségű energiát, és egy szép napon bolygónk kihűl; a tudomány átfogó földhalált jósol. Ez az előrejelzés ráül az emberi lélekre,
negatív, nihilista érzéseket kelt, és „megszokottá vált pesszimizmust” szül, előmozdítja a kétséget és kétségbeesést a lét értelme felől.
Ámde itt jelentkezik és szólásra emelkedik a HIT, és azt akarja, hogy meghallgassák.Ahit tudomásunkra hozza, hogy a világ és az ember ezen halála
átmenet egy másik tartományba vagy állapotba – és hogy egy „függöny” mögött már történik valami, készül valami új. A hívő ember „tud” erről,
ezért beszélünk HITTUDOMÁNYROL, amely széles körű és az eszkatológiát is magában foglalja.
Teilhard de Chardin, hogy közelebbről megmagyarázza ezt a tényt, egy kettős energia működését tanítja: a TANGENCIÁLIS vagy anyagszerű
energiát (villany körte, Nap) és a RADIÁLIS vagy lelki energiát (szellem, lélek).Atangenciális vagy anyagszerű energia visszahozhatatlanul eltűnik,
de a radiális vagy lelki energia felemelkedik, gyarapodik és nő a másik, az anyagszerű energia veszteségéhez viszonyítva. íme, a szellem és lélek
felemelkedése világunkban! Tehát csere van a két energiaforma között, de a szeretet javára, a tudatnövekedés javára, a tudatkibontakozás javára! így
Teilhard de Chardin, aki világunk látszólagos hanyatlása mögött felismeri és megéli az igazi fölemelkedést – a radiális növekedést! A történelmen
titokzatosan és intenzíven dolgozik az örökkévalóság, és egy új születést készít elő,
EGYÚJ VILÁGOT... EGYÚJ REGGELT!

Nem más ez, mint a húsvét értelme. A húsvét ÖRÖK REGGEL! Krisztus feltámadása diadalünnep a halál és széthullás felett, és az ember
történelmét bevezette az örökkévaló és végleges világba. Krisztusban egyszer s mindenkorra megtörtént és befejeződött emberiségünk átemelése a
MÁSIK PARTRA, AZ ÖRÖK ÉLETRE, ahol majd a gonosz feletti győzelmet ünnepeljük. Egyedül Krisztus bírt bennünket odavinni, mert Ő az
ALFAés az OMEGA, az Ő szívében összpontosul az emberiség történelme.
Az a tény, hogy Krisztus EMBER, EMBER FIA, a TÖKÉLETES EMBER, a TELJES EMBER, azt eredményezi, hogy minden, ami benne
megtörtént, bennünk is megtörtént. Halljuk erről Pál apostolt:

„Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, akkor keressétek azt, ami odafönn van... ne a földieket. Hiszen meghaltatok és életetek Krisztussal az Istenben
van elrejtve.”
(Kol 3,1-4)

Milyen mélység rejlik Pál szavaiban! A keresztény bizakodás azon a meggyőződésen alapszik, hogy az emberiség végleges megváltása már a
nagypénteki kereszt és húsvét reggeli üres sír között megtörtént; a maga egészében Krisztus valósította meg. Benne és általa menekülünk meg
halálunk végérvényességétől.
Túl ezen a múlandó világon, amelyben most élünk, létezik már egy új, egy másik világ, amely el nem múló. De ez a „túloldali” valójában már
belülről jelen van, már jelenlét, ezen az oldalon, ahol a régit az új túlnőtte és transzcendálta.Az örökkévalóságnak Jézus Krisztussal való beletorkollása
az időbe, melynek csúcspontja a húsvéti feltámadási misztérium, megadja mostani jelenünknek egész tartalmát és fényét.
„Jelenünk immár nem vándorlás többé az elmúlt és az eljövendő idő között...ALélekhez való hűségben Istennel való találkozásunk és megtérésünk
helye ez a jelen, ahol a húsvéti misztérium kegyelme révén állandó lehetőség nyílik ebből a világból azAtya világába való átjárásra.”
(Femand Guimet)

A végső idő a mi történelmünkben már jelenné lett. Az emberiség végleges győzelme Krisztusban már nyert ügy, az eszkatalógia már „jelenlét”.
Krisztus világosan és egyszerűen válaszolt a farizeusoknak, amikor azok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el Isten Országa:

„.. .már elérkezett hozzátok Isten Országa.”

(Mt 12,28)

„Isten Országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézd, itt van, vagy amott. Isten Országa köztetek van.”
(Lk 17,21-22)

A világ feltámadása!

Krisztus tudta, hogy magában hordozza az egész emberi történelmet!

Krisztus tudta, hogy megjelenése a Földön, Isten földön való végleges megjelenése!
Krisztus tudta, hogy az ő feltámadása egyúttal a világ feltámadása is!

Befejezésként, Kedves Barátaim, egy utolsó gondolatot szeretnék kifejteni: az örökkévalóság jelene az idő szívében, a megtestesülés és Krisztus
feltámadása révén, alapja az ember és történelme folytonos megújulásának.
Isten „betörése” a világ magvába és ottmaradása valami teljesen előreláthatatlan és számunkra megmagyarázhatatlan dolgot jelent, amely kivonja
magát a legintelligensebb tudományos előrejelzések alól is – a modern tudományt is, beleértve a futurológiát.Az én előrejelzésem így hangzik:
MINDIG lesz a világon valami TÖBB, mint maga a világ.
MINDIG lesz a történelemben valami TÖBB, mint maga a történelem.
MINDIG lesz az emberben valami TÖBB, mint maga az ember.
Ki tudta volna megjósolni XXIII. János pápát vagy a II. Vatikáni Zsinatot évszázadunk második felére? Ez nem várt esemény volt, amely mélyreható
változásokat eredményezett. Ki jósolta meg annak idején Einsteint, akinek elméletei megingatták a tudományt? Ki mer manapság politikai
előrejelzésekbe bocsátkozni? Vagy orvosiakba? Mi lesz az emberi szellem „nagy”, mai hipotéziseket és legmagasabb fokú spekulációkat félresöprő
felfedezése? Milyen arculata lesz a 21. század emberiségének? Csak ravaszkodó emberek és bolondok akarják mindezt tudni – és az ördög; mert
jósolják már 2000-re a katasztrófák egész sötéten villogó csokrát, méghozzá vallási dekorációval, mert a világ maga romlottságában megérdemli,
hogy mihamarabb elpusztuljon. De mit tudunk mi erről? Az ilyen „tudás” nem tudása annak, hogy Isten képes cserepekből építeni és a régiből újat
alkotni!Aszenteket, prófétákat és lángelméket mindig új gondolatokra indítja; pontosan olyan időbe születnek ők bele, amelyben a legkevésbé várja
őket a világ, és az isteni Szellem ezekben a kritikus időkben a legnagyobb felfedezésekre inspirálja őket. Hallgassuk csak újra, mit köt lelkünkre
Krisztus:

„Ne aggódjatok tehát a holnap miatt!...”

(Mt 6,34)
Ezeket a szavakat nemcsak egyes egyénekhez intézte, hanem az összemberiséghez. Természetes, hogy gondoskodnunk kell jövőnkről, de csak
tisztes mértékben! Elsődleges, hogy meglegyen bennünk a bizalom.
Az, aki évmilliárdok óta hordozza a világegyetem történelmét, céljához is tudja azt vinni. A múlt kezese a jövőnek. Minduntalan figyelmeztet az
Evangélium, hogy legyen bizalmunk:

„Avilágban szorongattatást szenvedtek, de bízzatok, én legyőztem a világot.”

(Jn 16,33)
BIZALOM! Mert azzal, aki ezt mondja, már megnyertük a csatát és kivívtuk a győzelmet. Ha a hívő keresztényt optimista világnézet élteti és bízik
az emberiség sorsában, akkor nyilván nem jámborul naiv életleegyszerűsítés alapján teszi ezt, vagy mert egyoldalúan szemléli vagy akarja szemlélni a
dolgokat, nem is passzív, kiváró magatartás alapján, hanem a mély hitbizonyosság alapján,

Jézus Krisztusban az isteni felbonthatatlanul egybeolvadt emberi világunkkal.

Atörténelem szívében lakó ezen isteni hatóerőnek köszönhetően egy nap maga győzi majd le önmagát.

Ez a hitbeni bizonyosság a hordozója a keresztény ember abszolút bizakodásának:

„Példabeszédet is mondott nekik: Hasonlít a Mennyek Országa a mustármaghoz, amelyet fog az ember és szántóföldjébe vet. Ez kisebb ugyan
minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél és fává nő, annyira, hogy az ég madarai rászállnak és ágai közt fészkelnek.
Még egy példabeszédet mondott nekik: Hasonlít a Mennyek Országa a kovászhoz, amelyet fog az asszony és három véka lisztbe vegyít úgy, hogy
az egész megkovászosodik. ”
(Mt 13,31-34)

Ez a kovász és ez a mustármag Ő MAGA, KRISZTUS KÖZÖTTÜNK, VELÜNK, BENNÜNK! Ez a földbe rejtett szent csíra Nagypéntek óta
itt van, hogy nőjön és kiszélesedjék az eljövendő Ország ragyogó teljességéig, amelybe magával visz bennünket:

„Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok.”

(Jn 12,32)

„Krisztus megjelent, Krisztus eljön, Krisztus itt van!” Most van itt, most! Elevenen ható jelenlét történelmünk bensejében, ahol valami készül. Éz a mi
hitünk és a mi bizalmunk.
Tavaly általános húsvéti lelkigyakorlatot tartottam Alexandriában az alábbi témával: „Emberi remény vagy keresztény bizalom?” Azt próbáltam
megvilágítani, hogy az emberi remény valami rövid életű és egyoldalú dolog, zsonglőrködik a számunkra ismert valóságokkal, amelyek gyakran
kicsúsznak a kezünkből. Kit nem ér csalódás?!... Ezzel szemben a keresztény bizalom olyan valóságokon alapul, amelyek még nem léteznek, de már
készülnek; reményünk ebben bizonyos. A bizalom nem remél, hanem tudja, érzi az eljövendő közeledtét. Hitbeli bizonyosság ez, hogy a dolgok
előkészületben vannak és bizonyosan megmutatkoznak. A keresztény bizalom hitaktus a jövő felé; „fogadunk” ARRA, aki a világot alkotta, aki a
napokat és galaxisokat a világűr végtelen tereibe szórta, és aki képes volt arra, hogy ebből a csillagmasszából Ábrahám gyermekeit támassza.
Ezen az alapon gondolom, hogy Isten olykor mosolyoghat a mi emberi előrejelzéseinken és szilárd elvárásainkon, mert hiszen egyedül Ő hordozza a
létet és Ő, az ÖRÖKALKOTÓ nem hagy föl a teremtés továbbteremtésével.
„Jézus megmagyarázta nekik:Atyám mostanáig munkálkodik, és én is munkálkodom.”
(Jn 5,17-18)

A keresztény hit, Kedves Barátaim, valami roppant nagy dolog: alapelve a bizalomnak, alapelve a dinamizmusnak; képes mindent megváltoztatni,
hegyeket mozdítani, kiemelni sarkaiból a világot, teljesen újjá alkotni azt és átértékelni!

HISZEK AZ EMBERBEN, MERT HISZEK JÉZUS KRISZTUSBAN, HISZEK JÉZUS KRISZTUSBAN, MERT HISZEK AZ
EMBERBEN!

Hogyan fog azonban ez a várt újjáalakulás megtörténni, milyen lesz majd ez az ígéretes jövő? Én ezt nem tudom. Ne készítsünk várostérképet a
Mennyei Jeruzsálemről, Kedves Barátaim, mert egyszer úgyis megkapjuk. Ne! Ne igyekezzünk az eljövendő Istenországot elképzelni és leírni! A
Jelenések Könyve próbálkozott ezzel, de szükségképpen megmaradt gazdag szimbolikába zárva. Nem kellene az embernek túlságosan azon
fáradni, hogy beletekintsen Isten kártyáiba és magyarázatot akarjon adni minden szimbólumra. Ne húzzuk el a függönyt, mert a mi szemünk úgysem
ismerne föl semmit és a mi szavunk úgysem tudná azt leírni! Inkább csak várjuk ezt az Istenországot, és kívánkozzunk utána lelkünk legmélyebb
erőivel anélkül, hogy látványát magunk elé képzelnénk. Még Marx Károly is kitért előle, hogy a jövőről leírást adjon, holott ő a jövendőnek erről a
jobb világáról álmodott, és a maga módján meg is akarta valósítani. Ugyan ki lenne képes ma a világ és az emberi nem végállapotát, az egyetemes
evolúció célját elképzelni? Ki tud valamit is az „ígéret Földjéről?”
„Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. ”
(Izaiás 64,3-at idézi Pál az lKor, 2-9-ben)

Mivel a Lélek ÖRÖK ÚJ, azért a történelem is új mindig, mert a Lélek benne munkálkodik. Ez a működő és alkotó Lélek világunkban A
KEGYELEM, a szellemi valóság „állványzata”, Isten részéről világunk minden pillanatában a „többlet”! Az isteni Szellem fény körében élni, ez
jelenti a kegyelem állapotát, vagyis hogy fiatalos lélekkel gyermeki szellemben élünk. így veszünk részt ISTEN ÖRÖK FIATALSÁGÁBAN. A
gyermek mindent elhisz, mindent remél, a lehetetlenről is álmodik.Agyermek mesevilágban él boldogan! Ez a világ a gyermek számára elérhetetlen
és nem teljesülhet, de hiszi, hogy mindez tényleg IGAZ – és minden oka megvan rá!...

„Odahívott egy gyermeket, közéjük állította és így szólt: Bizony mondom nektek: ha meg nem változtok és olyanok nem lesztek, mint a gyermek,
nem mentek be a Mennyek Országába.
Aki tehát kicsinnyé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a Mennyek Országában.”
(Mt 18,2-5)AZ IDŐ BÖLCSESSÉGE

,,Keverd a cselekvést semmittevéssel és nem bolondulsz meg!” (Orosz közmondás)

Saint-Exupéry kis hercegének egy élményével szeretném kezdeni: a kis herceg elhagyta bolygóját, hogy meglátogasson néhány másikat a
világegyetemben. Az első bolygón egy hatalomvágyó uralkodó lakik, a másodikon egy hiú ember. Járt a harmadik bolygón is; ott egy mélabús
iszákos élt, aki azért iszik, mind mondja, hogy elfelejtse szégyenét. ,,A felnőttek kétségkívül igen különösek – jegyzi meg magának mindig a kis
herceg – és világűri utazásának negyedik bolygójára érkezik:

,,Anegyedik bolygó az üzletemberé volt. Ennek annyi dolga volt, hogy még csak föl se nézett, amikor a kis herceg megérkezett.
- Jó napot! – mondta a kis herceg. – Uraságodnak kialudt a cigarettája.
- Három meg kettő, az öt. Öt meg hét, az tizenkettő. Tizenkettő meg három, az tizenöt.
Jó napot! Tizenöt meg hét, az huszonkettő. Huszonkettő meg hat, az huszonnyolc. Nem érek rá újra rágyújtani. Huszonhat meg öt, az harmincegy.
Hopp! Tehát összesen ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy...
- Ötszázmillió micsoda?
- Mi az? Még mindig itt vagy? Ötszázmillió izé... már nem is tudom... Annyi dolgom van! Én komoly ember vagyok, én
nem fecsérlem léhaságokra az időmet! Kettő meg öt, az hét...
- Ötszázmillió micsoda? – ismételte a kis herceg, mert ha egyszer egy kérdést föltett, nem tágított tőle többé.
Az üzletember fölkapta a fejét.
- Ötvennégy éve lakom ezen a bolygón, de eddig még csak háromszor zavartak. Először huszonkét éve egy cserebogár; isten tudja,
honnét pottyant ide. Iszonyatos zajt csapott, úgyhogy négy hibát is ejtettem a számadásomban. Másodszor tizenegy esztendeje köszvényrohamot
kaptam. Keveset mozgok, nincs időm lófrálni; én komoly ember vagyok. Harmadszor pedig: most! Szóval azt mondtam, hogy ötszázegymillió ...
- Micsoda?
Az üzletember látta: semmi reménye rá, hogy békén hagyják.
- Olyan kis apróság, amit az égen látni olykor.
- Légy?
- Dehogy! Olyan kis csillogó.
- Méhek?
- Dehogy! Azok az aranyos kis izék, amin a semmittevők ábrándozni szoktak. Én azonban komoly ember vagyok! Nekem nincs időm
semmiféle ábrándozásra.
- Ahá! Csillagok!
- Az, az. Csillagok.
- És mit csinálsz azzal az ötszázmillió csillaggal?
- Ötszázegymillió-hatszázhuszonkétezer-hétszázharmincegy. Komoly ember vagyok, szeretem a pontosságot.
- Mit csinálsz ezekkel a csillagokkal?
- Hogy mit csinálok velük?
- Igen.
- Semmit. Birtoklom őket.
- Birtoklód a csillagokat?
- Igen.
- Találkoztam egy királlyal, aki...
- Akirályok nem birtokolnak.Akirályok „uralkodnak” valamin. Ez más.
- És mire jó neked, hogy birtoklód a csillagokat?
- Arra, hogy gazdag legyek.
- És mire jó a gazdagságod?
- Más csillagokat is megvenni, ha történetesen talál valaki.
„Ez körülbelül olyasformán okoskodik, mint a részegesem” – gondolta a kis herceg.
(Saint-Exupéry)

Az üzletember nagy komolysággal számolja vagyonát. A kis herceg számára idegen ez a fajta komolyság, mert neki van ideje, hogy elvesztegesse,
elajándékozza; sok ideje jut gondolkodásra és álmodozásra és arra, hogy szemlélődjék a csillagokon, amelyek száma csak ezt az embert érdekli. Ez
eszembe juttat egy másik történetet, amelyet valamilyen formában bizonyára sokan ismerhetnek Önök közül:

Egy sikeres üzletember úton az irodája felé megpillant egy sivatagi beduint, aki kényelmesen elhelyezkedett egy pálmafa árnyékában.
Ott üldögél a fa törzsének dőlve és álmodozik.
Az üzletembert bosszantja ez a látvány. Megáll és előadást tart a lusta fickónak a munka hasznosságáról, a pénz értékéről, a szorgalom jutalmáról. De
a beduin mindig csak ennyit kérdez:
„És mire jó ez?”

Az üzletember végül is élénk színekkel vázol neki egy nagy gyárat egy sereg munkással, amelyet felépíthetne magának, ha szorgalmas lenne.
„És mire jó ez?” – kérdezi ismét a beduin. „Akkor olyan sokat fogsz keresni, hogy a bankban is lesz felesleges pénzed!”
„És mire jó ez?”
„Ha ezt eléred, már többé nem kell semmit sem csinálnod és sokat pihenhetsz.”
„De hát éppen ezt csinálom most!” – mondja a beduin...

Sajnos, sokan vannak közöttünk, akik az idegzeti és lelki kikapcsolódás drága pillanatát mindig halogatják, végül teljesen feladják és elfelejtik, mert
idő erre eleve nem áll rendelkezésre. Valójában soha senki sem fog munkája végére érni, egyetlen hivatásban sem állíthatja valaki, hogy
maradéktalanul elvégezte a munkáját. Aki ezt az időpontot ki akarja várni, hogy azután majd „élni” kezdjen, az sohasem fog élni kezdeni! A bölcs
ember tudja, hogy az élethez neki magának kell időt biztosítania, mert senki más nem fogja azt odaadni neki. És itt érkeztem el a jelen fejezet címéhez,
az idő bölcsességéhez ...
Ez a másnak tanácsokat osztogató üzletember kétségkívül intelligens, okos valaki, de van, amit szemben a békés beduinnal, még nem értett meg:
hogy magunknak kell időt szánni rá, hogy élhessünk; ez még nem világosodott meg előtte, és így azt sem tudja, hogy az idő elragadhat minket és
megszállottjaivá válhatunk. SZÁNJUNK IDŐT MAGUNKNAKAZ ÉLETRE!
„Megemlékezzél arról, hogy a hetedik napot megszenteld!
Egészen bizonyos, hogy itt nem a miselátogatásról van szó elsősorban, mert az Ószövetségben még nem volt mise. Az ünnepnap a munka
abbahagyását jelenti és pihenést, nemcsak számodra, hanem szolgád, szolgálód, ökröd és szamarad számára is – nekik is időt kell ajándékoznod!
Engedd, hogy ők is élhessenek! Hagyd őket élni!Akkor fogod Isten gondolata és parancsa szerint megünnepelni a hetedik napot.
„Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot, mert azon egész teremtő munkája után megpihent.”
(Tér 2,3)

Ha Isten tízparancsolata egyikét a pihenés művészetének szenteli, akkor ez nyilván elmélkedésre ösztönöz minket. Eközben szoros kapcsolatot
fedezünk fel a pihenés, a belső elmélyedés meg az imádság között. Tulajdonképpen minden békés kikapcsolódás már imádság, és a pihenni nem
tudás oka gyakran az imádkozni nem tudásban rejlik. SZAKÍTSUNK IDŐTAZ ÉLETHEZ – ezt kellene újra megtanulnia a 20. század túlhajszolt
és ingerült emberének. És ez az útjelző tovább vezet minket, mert a szeretetnek is idő kell, sok idő, és szánnunk is kell rá időt!
Ismét a KIS HERCEG-et lapozgatom, és rátalálok a rókával folytatott híres beszélgetésére:

,,– Légy szíves, szelídíts meg! – mondta a róka.

- Kész örömest – mondta a kis herceg, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít – mondta a róka. – Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek.
Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél.
De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? – kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá – felelte a róka.
- Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd
csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz... ”
(Saint-Exupéry)

Abarátság és a szeretet időt kíván; kell rá idő! Hányszor szűnik meg egy szerelem, mert nem szentelték rá a megkívánt időt, és hányszor hervad el a
barátság ugyanebből az okból! És egy család élete is akkor egészséges, ha időt szánnak egymásra. Élesszük fel a „régi szép időket”: legalább egyszer
naponta találkozott a család az ünnepélyesen megterített asztalnál, amelyen friss virágok, szép poharak és égő gyertyák álltak. Már valamivel az
étkezés előtt összejöttek egy kis csevegésre és később a desszert után átmentek a szomszéd szobába, hogy kávézás közben kölcsönösen időt
szenteljenek a másiknak, meghallgassák egymást, kicseréljék mondanivalójukat és boldogok legyenek egymással. Manapság ehelyett minden
utcasarkon ott az önkiszolgáló étterem. Vagy hazaérve mindenki éppen akkor eszik, anélkül hogy a másikat megvárná, és gyorsan behúzódik a
szobájába, hogy ne zavarják.Acsaládi étkezés és annak egész értelme és célja elhalt. Boldog az a néhány háztartás, ahol még győzik, hogy a családot
a közös asztal körül rendszeresen összegyűjtsék és egymást meghallgassák! Manapság is mindenütt hirdetik a családi élet értékét, de ezt nem említik
meg az effajta nyilatkozatokban.
Egy művészet újratanulásáról van szó, az igazi együttlét és együttélés művészetéről. Az időelem nélkülözhetetlen ehhez, nélkülözhetetlen egy jó
család felépítéséhez és összetartozásához, ezért az embereknek erre időt kell szánniuk. Sőt még bizonyos „kényszerítés” is megbújhat emögött;
legalább a családi étkezést erőszakoljuk ki. Számoljuk ezt a kényszert nyugodtan azok közé a kényszerek közé, amelyek szükségesek egy jó családi
élet sikeréhez.
Tudjuk, hogy egyes férfiakat teljesen fölemészt a munkájuk. Ha egy ilyen mégis házasodni szeretne, akkor az első megfontolandó dolog az
időáldozat legyen, amelyet a házasélet oltárára helyez, hogy ne a legfontosabb dologban csalja meg az asszonyt és a gyermekeket. Itt különösen a
felnövő gyerekek igényeire gondolok, akik úgy szeretnek aktívan részt venni a családi életben! Ott akarnak lenni mindenütt, mindent át akarnak élni
és együtt csinálni; ez az ő egész gyermekboldogságuk. Ezen állapíthatjuk meg a gyermekek harmonikus fejlődését, vagy az ellenkezőt. Sajnálkozva
állhatunk a problémás fiatalok előtt, akiknek annyira hiányzott éppen ez a boldogság.
IDŐ KELL A SZERETETHEZ: ide tartoznak a családi kirándulások, vándorlások, túrák, kis tanulmányutak is. Bizony időáldozat, de olyan,
amelyen áldás van, mert csodálatos módon egyesíti a családtagokat. Az ilyen idő mint családi élmény, egy életen át felejthetetlen marad. Ne
beszéljünk a drága, elveszett időről, mert életünknek más értékmérője is van, mint a számok szerinti produktivitás és rentabilitás. Legmagasabb
életérték mindig a szeretet marad és ezt egymás között kell kibontakoztatnunk! Értékeket hozunk így létre, melyek nem mérhetők és az
áldozathozatal pillanatában teljesen kiszámíthatatlanok. Az egyik oldal vesztesége a másik oldalon nyereséget hoz, amely a veszteség összegét
végtelen mértékben meghaladhatja! Állandóan föl kell áldoznunk valamit! A baráti kapcsolatnak, a szerelmi köteléknek, a házaséletnek, a családi
boldogságnak – mindnek megvan a maga ára, mindnek!
Akad, aki tágíthatja drága idejét, szorosabbra foghatja és koncentráltabban próbálja kihasználni. Ez azonban illúzió marad, mert a megrövidített idő
sovány ajándék. Mert egy sietős együttlét során nem jön létre igazi találkozás és belőle nem következik kölcsönös megértés. A polivitaplex tabletták
korában élünk, hogy megtakarítsuk a gyümölcstisztítás fáradságát és idejét, és vannak emberek, akik boldogok lennének, ha felfedeznék a
kapszulanyeléses étkezést, hogy ne kelljen naponta háromszor időt vesztegetni az asztalnál. Tehát Isten veletek zamatos arab ürüpecsenyék, rafinált
ázsiai rizsételek, ízletes, többfogásos európai menük! Isten veletek! Nem, én remélem, hogy a férj mindig örül majd a tűzhely illatának, a szeretteivel
és kedves barátaival elköltött lakomának. Emberi életünk nem hagyja magát időben összemarkolni, ha arról van szó, hogy kielégüljünk. És még
hány képet hozhatnék föl mindennapi életünkből!... Ezért inkább ki-ki magára gondoljon és kérdezze meg, hogy elég időt hagy-e a szeretetnek, vagy
talán önelégülten azt hiszi, hogy ő már teljesítette kötelességeit?
Itt a szerzetesekhez is szólok: Kedves Nővér, Kedves Testvér! Használd ki a sokágú tevékenységed közötti kikapcsolódás perceit arra, hogy
elbeszélgess rendtársaiddal, nevess velük és figyelj oda rájuk! Ez fontosabb, mint a képes újság legutóbbi száma. FŐKÉNTAZ ODAFIGYELÉS!
Ne csak közös barátainkkal örvendjünk egymásnak, akár a szerzetesi, akár a világi életben, vagy különösen a családban, hanem főleg akkor kell
nagyon odafigyelni, amikor nézeteltérések és félreértések izzásának csillapításáról van szó. Meghallgatva, odafigyelve értjük meg a másikat, míg a ki
nem mondott dolgok alapjaiban mérgezhetik meg közösségi életünket.
És a felnövekvő gyermekek! Szülők, szánjatok rájuk időt, amikor felajzott szívvel beviharzanak a lakásba és tajtékzó örömüket akarják veletek
megosztani, vagy egy erős élményen akarnak túladni. Kérlek titeket, sose némítsátok el őket azzal a szörnyű ürüggyel: ,,MOST NINCS IDŐM!”,
hanem hagyjatok abba mindent, mert ezekben a ritka pillanatokban semmilyen munka sem lehet fontosabb, mint hogy most meghallgassátok őket,
készséget tanúsítsatok irántuk, beleélést, együttérzést! Különben később majd bűnbánóan kell emlékeznetek azokra a visszahozhatatlan pillanatokra
és elmulasztott lehetőségekre, melyekben fiatokkal vagy lányotokkal fontos kapcsolatot teremthettetek volna.
Ha engem, mint papot valaki megkérdez: „Atya, lenne számomra egy kis ideje?” – azt felelem: „Magától értetődik, hogy van!” Nem mintha szabad
lennék és időm volna, hanem mert szabaddá kell tennem magam. Mivel sohasem jutok munkám végére, ezért időt kell szakítanom. És ha azután
érzem, hogy valami fontos dologról van szó, megpróbálom nem tudomásul venni a múló időt és teljes mértékben jelen lenni. Ha rólam lenne szó
hasonló helyzetben és az a másik az óráját nézegetné, én egy szót sem bírnék kinyögni. Némelyik emberi probléma két-három órás beszélgetésbe
kerül, nem mindegyiket lehet 10 perc alatt elintézni.
Apszichoanalitikus gyakorlatban a BESZÉDTERÁPIÁT alkalmazzák, és azt értik ezen, hogy a kimondott szó gyógyítóan hat. Meghallgatás révén
gyakorolt gyógyítóművészet ez, amely széttört kapcsolatok romjaiból nő ki, mivel az emberek felhagytak azzal, hogy időt szánjanak magukra és
meghallgassák egymást. így manapság olyan esetekkel találkozunk, amelyek csak három-öt év múlva gyógyulhatnak, és minden foglalkozás két-
három óráig eltart. Tudjuk, mennyire döntő szerepet játszik az időtényező, mert a főproblémát beárnyékolják vagy teljesen eltakarják más gondok és
nehézségek, amelyekről előbb a segítséget kereső órákon át óhajt beszámolni. Szüksége van erre az időre, hogy lassan, tapogatózva eljusson a
tudatosan vagy tudatlanul rejtegetett problémájához, és akkor végre a szavakkal együtt folynak a felszabadulás könnyei. Számomra világos, hogy
odaadó időm nélkül mindez meghiúsult volna! Nem éppen egyszerű ez az odafigyelés, sőt igen nehéz és személyemre nézve az aszkézis egy
formájának tekintem – azzal a tudattal., hogy a mélyben lehet segíteni.Az igazi meghallgatásnak mélységes hatása van.
Időt szánni az odafigyelésre, időt szánni a szeretetnek és életnek, időt szánni önmagunk növekedésének és fejlesztésének, időt szánni a nevelés terén,
mert ember csak az időben épül fel és az idővel nem köthetünk alkut. Minden nevelés, minden belső növekedés megkíván egy bizonyos mértékű
időt, ezt mindannyian tudjuk. Ám némely nagyravágyó szülő nem tudja, hogy gyermeke korai beiskoláztatásával vagy kierőszakolt osztályugrással
gyermekének nemhogy nem ad semmit, hanem még valami fontosat el is vesz tőle. Hozzá még ezek a gyermekek később nagyfokú agresszivitást
fejleszthetnek ki magukban, mert osztályukhoz képest fiatalabbak lévén, szenvednek maguktól, de szenvednek hiányérzettől a többiekkel szemben
is. Ha egy okos és beleérző tanár egyszer „megbuktatná” ezeket a gyerekeket és osztályismétlésre utalná, ez értékes segítség lenne a gyermek
számára, hogy végre teljes önbizalmat kapjon. „Tíz vagy húsz év elteltével nem mindig a leggyorsabbak a legjobbak” – mondja Desquerat, francia
jezsuita szociológus. Egy mesterségesen meggyorsított fejlődés senkinek sem jó.
Gondolok itt a nép egyszerű embereire, akik már 14 vagy 15 évesen kis felnőttek, mert nem jutott számukra lehetőség a hosszabb érésre és iskolai
képzésre. Egyiptomban egyes gyermekek már 10-12 évesen „SABI”-ként (betanított munkás) indulnak és keresik meg első mindennapi
piasztereiket. 15 éves korukban felnőttnek számítanak és ráadásul még gyermeki vállukra családméretű felelősséget is tesznek. Amikor beszélgetek
velük, úgy érzem, mintha 25 évesek állnának előttem. Komoly szemek néznek rám, és beszédükben sok a választékos, kifinomult elem, mintha
magasabb szociális rétegből származnának, de mennyire érezni, hogy valami fontos hiányzik belőlük... Vannak túl gyorsan „konstruált” személyek,
emberek, gyermekkor és ifjúvá érés nélkül, pedig ezek igen fontos szakaszok az emberi kibontakozás útján. Ezek a fiatalok nem maguk nőttek AZ
IDŐBEN, hanem „improvizáltak”, döntő fontosságú összegek hiányoznak életük számláján, amelyek sajnos, kiegyenlítetlenek maradnak.
Mennyivel jobb ezzel szemben a sok évig tartó nevelés, amely megakadályozza ezt a korai érést, mert a valódi érettség csak jóval később következik
be!Az egyszerű népcsoportoknál 18 évesen válnak éretté, nálunk 25 évesen. De ki beszélne itt 7 elveszett évről?
Amikor én annak idején felismertem szerzetesi hivatásomat, érdeklődtem a jezsuita rend és annak képzési ideje iránt. De amikor azt hallottam, hogy
14 évig tart, le voltam sújtva. Végre – végre hátam mögött tudtam az alexandriai Szent Márk-kollégiumot és fellélegezve túl voltam minden iskolai
dolgon – és most további 14 ilyen év?! A jezsuiták biztosan bolondok, gondoltam. Csak később értettem meg, hogy ez a rend nagyon is tudatosan
áldozza fel a papok gyors bevetését a későbbi idő mélyreható teljesítőképessége érdekében.
Én legszívesebben azonnal indultam volna, nekem sietős volt! Lassan be kellett látnom és elfogadnom ezt a „késést”, és végül is nagy bölcsességet
találtam a szigorú és komoly tanulmányok véget nem érő éveiben, amelyekben az ember az IDŐ-tényező révén mélységi teret nyer. Mit is írnak a
beduinok a sátor falára?

„Türelem az öröm kulcsa.” vagy: Édes a türelem.”

Hallgassanak meg ebben az összefüggésben egy részt a ZORBÁSZ, a görög című könyvből:

„Eszembe jutott egy reggel, amikor egy fenyőfán pici lepke bábját vettem észre abban a pillanatban, amikor felpattant a burok, és a lepkévé vált
hernyó készült napvilágra törni. Vártam, vártam, de késett, s mivel siettem, ráhajoltam és elkezdtem leheletemmel melegíteni. Türelmetlenül
melegítettem, és a csoda kezdett kibontakozni előttem, gyors és természetellenes ütemben, kinyílt az egész burok, és kibújt a lepke. Ám sohase
felejtem el undoromat: szárnyai ráncosak maradtak, az összehúzódott testecske remegett, s küszködött, hogy kitárja a szárnyát, de nem tudta, s én
igyekeztem, hogy segítsek neki a leheletemmel. Hiába, hiányzott neki a türelmes érés és a napfényen való lassú kibomlás, most már késő volt.
Leheletem idő előtti kibomlásra kényszerítette a lepkét, ráncosán, koraszülöttként jött napvilágra. Éretlenül bújt ki, reménytelenül mozdult meg, és
nemsokára meghalt a tenyeremben.Azt hiszem, e lepke pelyhes teteme a legnagyobb teher az életemben, lelkiismeretem legsúlyosabb terhe. És íme,
ma értettem meg mélyen: halálos bűn siettetni az ősi törvényeket, bizalommal kell követnünk a halhatatlan ritmust. Összekuporodtam egy sziklán,
hogy nyugodtan megemésszem ezt a szilveszteri gondolatot. Ó, ha tudnám – gondoltam magamban – ezt az új évet szabályozni, hisztérikus
türelmetlenség nélkül! Milyen jó is lenne, ha ez a kis lepke, amelyet sietségemmel megöltem, mindig előttem repülne, és mutatná az utat!«”
(Nikosz Kazantzakisz)

,,Arügyet nem az ujjainkkal nyitjuk.”

(Paul Claudel)

Milyen találó ez a hasonlat is! Gondoljunk ezekre a költői szavakra, Kedves Barátaim, amikor sietünk és siettetjük gyermekeink nevelését. Tiszteljük
az élő növekedés ritmusát és várjuk meg az érést az IDŐBEN! Nem szabad a gyermek lelkét egy túl erős érintéssel felnyitni, mert kibontakozik az
magától, mihelyt a klíma erre kész. Miért félszeg egy gyermek a felnőttek körében? Mert a felnőttek légköre nem azt a gyermekklímát testesíti meg,
amely a kis lény fejlődésének kedvezne. És minél erősebben parancsolunk rá a gyermekre, hogy ne legyen félszeg, annál jobban visszahúzódik
magába.Arügyet nem az ujjainkkal nyitjuk! Végtelenül sok melegséget, bizalmat és időt kíván egy gyermek, hogy kiviruljon, mint egy virág. Virág a
gyermek is!
Jelenleg területi elöljáró vagyok az egyiptomi rendtársak között és még néhány évig viselnem kell ezt a felelősséget. Itt is tapasztaltam ezt. A
hivatalátvételnél „új gondolatokat” kívántak tőlem, és én ezt szó szerint vettem. Új posztomat rengeteg új tervvel és elgondolással kezdtem és
vágtában akartam az egyiptomi jezsuita rendtartományt belülről megújítani. Ám milyen hamar rá kellett jönnöm, hogy rendtársaimban nem az én
temperamentumom van és egész más ritmusban élnek, mint én. Azt mondtam magamnak: bölcsen cselekszik, aki ezt figyelembe veszi, mert az
időtényezőt a maga jelentőségében nem szabad elhanyagolni.
Az időben történik a növekedés, mert az idő alkotó jellegű. Az a művész, aki nem hordozta szíve alatt hónapokig a művét, és az nem keringett ott
ereiben, nem dobbant együtt szívével, létrehoz ugyan valamit, de nem igazán művészi alkotást. Miért? Mert nem ment át benne az a mű az időbeni
érlelődés tapasztalatán. Talán magyarázat van itt némelyik kortárs művészetre, amely bármennyit vitatkozzanak is róla, vagy fizessenek érte, mégis
értéktelen.

„Vaskos könyvet írt, mert nem volt ideje kis könyv megírására.”
(Pascal)

Ez is igaz, a szoros határidőre készülő könyv, amely mind terjedelmesebb lesz, mert előzőleg hiányzott az érésidő; anyagszaporítás, mint megoldási
kísérlet. Ma egy szerző a legmodernebb technológiát használja, hogy rekordidőn belül piacra dobjon egy könyvet. Hol marad a szükséges beérési
folyamat? Elképzelem LAFONTAINE erőlködését híres meséinek javítása közben. Én láttam ezeket a javításokat! Hihetetlen, mennyit küszködött
egy-egy szóval az egyszerű, józan szövegben, amely mögött aprólékos munka, végtelen türelem, fájdalmas aszkézis állt.
Évszázadokon vagy évezredeken át vehetjük szemügyre és megállapíthatjuk, hogy a növekedéshez és éréshez szükséges időtényező jelentősége
változatlan. Itt Isha Schwaller de Lubicz HER-BAK című könyvére gondolok, amely a fáraók korában játszódik itt Egyiptomban. Her-Nak, a 13
éves inas megkérdezi egyszer mesterét, az öreg fazekast:
,,– Mi a mestermű?
- Amestermű az emberi lélekben születik, a szívben alakul ki és a testben ölt formát, miközben az egész ember testestől-lelkestől részt vesz
ebben.
Az ember úgy hordja magában és érleli, mint fa a gyümölcsét. Csak ezután, igen, csak ezután szabad ujjaink közé venni.
- Akkor egy mestermű megalkotása nagyon soká tart!
- Nemzedékek sora készíti elő.Azután jön egy ember mint örökös és láthatóvá teszi számunkra.
- És mit kell tenni, hogy ez az ember mi legyünk?
- Hallgatnod kell az öregek és a természet szavára. Elmélkedj és hallgass!”

A gyümölcs a fán, a kovász, a mestermű, a születendő gyermek az anyatestben, végül az érlelődő ember a maga hosszú életútján, ez mind csak
nagyon-nagyon lassan halad igazi önmaga születése felé.
Rilke mondta egyszer, hogy az embernek egyetlen vers megírásához sok várost kell látnia, igen sok embert megismerni, állatokat és növényeket kell
jól megérteni annyira, hogy magunk érezzük a madarak röptét és tudjuk, hogyan nyílnak ki reggel a gyengéd virágkelyhek.Avers legyen a teljes élet
zsákmánya! Ha mindazt, amit az ember magában összehordott, tíz sorba besűrítjük, akkor lesz ez a tíz sor jó. Rilke talán túloz egy kicsit, hihetőleg
szántszándékkal, de legalábbis követelménynek tartja a nagyon alapos világmegfigyelést és a csendes meditációt. Testünkbe kell beengednünk a
külső világot, hogy megkóstoljuk, lépjen be a szívünkbe, hogy ott – és nem máshol – szemlélődve nézzük. Csak ekkor születhet meg ez a világ
másodszor is, mint ragyogó csillag – a költői szavakban. A valódi költemény a világ és az ember házassága, a természet és az emberi szív
egybekelése. Csak ebből a szerelmi házasságból tud alkotni az igazi költő.
Minden alkotás gyökere az időben van, és ott, az időben található meg minden dolog lelke. Honnan van az, hogy egy szerző egyik vagy másik
művében magunkra találunk? „Szívemből beszél!” – súgjuk megdöbbenve – „ez én vagyok!” Itt mutatkozik meg a titok: az igazi költő mélyen
megragadja a világot és maga is mélyen aláereszkedik saját lelkébe, egészen az alapokig, ahol már eléri azt az övezetet, amelyben mindannyian
egymásra találunk és egyek vagyunk. Ebből a gyújtópontból kiindulva alkotja és formálja meg művét, amelyben az emberiség láthatatlanul
közösségben él egymással, így a mű a mi alkotásunk lesz, amelyben magunkra ismerünk.
AMEGISMERÉS IDEJE.
Atanulás még nem jelent megismerést. Paul Claudel a „connaitre” (tudni, ismerni, megismerni) francia szóból, azt fölbontva, mély értelmet olvas ki:
„con-naitre”, azaz „együtt megszületni. Tehát a francia szóelemzés szerint valakit megismerni annyi, mint vele megszületni, vele együtt újra kezdeni,
mert minden megismerés belemerül az időbe.
Atermészet iskolája bőven nyújt erre példákat, mert minden változás lassú folyamat: lassan lesz éjszaka, lassan telik vagy fogy a hold, és nemigen van
olyan növény, amelynek növekedését puszta szemmel követni tudnánk: napokig kell várnunk, hogy egy növekedést felismerhessünk. Minden titkon
végbemenő mozgásban van; titkon, mondom, mert szán rá időt. Ó, mennyire megváltozott tegnap óta a hatalmas fa, tegnapról mára, tehát az időben!
Ez nagyon lassú, de mélyreható történés.Az ember magasabb értelemben vett növekedése is valódi növekedés, amely észrevétlenül zajlik le, titkosan
és csendesen; vonatkozik ez főként a szellemi felismerésre, mely mint a fáé, csak időben tud gyarapodni. Pillanatnyi találkozás nem elég; csak
hosszabb együttlét után nyílik meg előttünk a lélek, egy fa lelke, vagy egy emberé.
Az Alexandriában tartott Szentháromságról szóló előadásom után megkérdeztek, hogy mennyi ideig készültem erre az előadásra; azt feleltem:
harminc évig! És ez így igaz. Az aktív élet sok ezer eleméből állt össze az a kétórás sűrítmény, nem pedig szorgalmas napok vagy órák íróasztal
melletti szellemi munkájának eredményeként; semmi esetre sem! És ez minden előadásomra érvényes. Mialatt beszélek, életemből tépdesett virágok
csokrát kötöm egybe. Elméletileg egy előadást nem szabadna előkészíteni; akkor inkább mondjuk le, mert ha a szó nem spontán buzog elő az ember
lénye mélységéből, akkor színtelen lesz, és nem sokra értékelik a hallgatók. Van megtanult és van megélt igazság. Nagy köztük a különbség!
Sajnos, a legtöbb iskolában a megtanult igazságokat adják tovább, semmi többet; ezért halnak el ezek olyan gyorsan a tanulókban. Keverék anyagok
ezek, nem asszimilálódnak és ezért emészthetetlenek; zagyvalék, melyet a tanuló, mihelyt tud, kiköp. Azt mondanám, hogy szerencsére, mert az
egész csak mint idegen test terheli meg őt. Kell, hogy minden tudás eredménye egy megismerési folyamat legyen, amely saját szívünkön megy át és
húsunkká, vérünkké válva önmagunk részét alkotja. Rázzuk le minden olyan tudás terhét, amely csak futólag érintett bennünket, mert nem hoz az
nekünk semmi jót!
Itt rejlik a különbség a valódi műveltség meg a tanult tudás között. A műveltség egy lény határtalan növekedését jelenti, amely ismeret-folyamaton,
szerves asszimilációban és eleven integrációban alakul ki, amelyet az ember mélyen átmunkált és közben megszeretett. A tanultság ezzel szemben
csak gyakran teljesen különböző és ráadásul feldolgozatlan anyagmennyiségek összehalmozása egy bizarr csomagban, amely nem ér többet, mint
egy lexikon.
Ne csodálkozzunk tehát, hogyha gyermekeink nem futnak lelkesen az iskolába, hanem inkább lógnak az órákról, és gyakran csak nagy
ellenszenvvel csinálják a leckét. Én ezen nem lepődöm meg, mert az iskola sok szempontból inkább nagy kollektíva, mely előbb vezet emberi
gátlásossághoz, mint az ifjú lények kibontakozásához. Az eredmény egész életre szóló intellektuális terméketlenség, sőt lelki elsatnyulás. Az
egyiptomi köznyelv egyszerűen a „kívülről tanulás” (zakara) szót használja a tanulásra, és ez nagyon találó.Akövetkezmény: meg nem értett anyag
„elraktározása”.
Új világot fedeztem fel, amikor beléptem a jezsuita rendbe és ott megkezdődött a kiképzésem! Milyen szívesen hagytam ott az iskolát és
mondhatatlan öröm ébredt bennem, amikor olvasás közben felismertem a mélyebb összefüggéseket! Éreztem, mint gyökereznek meg lassan
bennem az új igazságok, hogyan ágaznak tovább, fejlődnek és erősödnek. Bensőmben valami mozdult és hirtelen megéreztem, hogy növekszem, és
ez lelkesített! Ez MÁR KÉPZÉS, gondoltam.Az ilyesmit érezni kell! Elvégre én növekvő fa vagyok, nem pedig megrakott teherautó; ez az új tudás
és felismerés gyöngyöző forrássá válik; nem is lehet másképp...

„Csak az születhet meg a szívben, ami behatolt a fülbe.”

(Hans Urs von Balthasar)

És kiegészítem:
„Csak az ismételhető meg a nyelvvel, ami megszületett a szívben!”

Ki az, aki igazán időt szán az alapos megfigyelésre, a mélyreható elmélkedésre, az álmodozásra és megfontolásra?Afelelet erre a kérdésre egy híres
költeményből:

„Csak akkor válsz emberré, fiam!”

(Rudyard Kipling)
Saint-Exupéry is egyetért ezzel. Tanácsolja is, hogy szakítsunk megfelelő időt pl. egy fa megértésére: bizonyos időn át látogassuk meg naponta,
üljünk le ugyanoda és figyeljük ugyanazt az ágat. Nemcsak véletlenszerűen, csak egy szép nyári napon, csak néhány pillanatra; ez egyáltalán nem
elég! Hanem ismételtem, hosszabb időn át, merüljünk el egyetlen ág szemléletében...Akkor lassan az egész fa kinyilatkoztatja magát, mint ahogyan a
költő ígéri.
És azt mondom:

Ugyanez érvényes szemlélődésre, a másik ember belső megismerésére és megélésére is.

Senkit sem lehet megismerni első nekifutásra, mert az illetőnek időre van szüksége, hogy megnyíljék és lelkét kitapinthassuk. Szerető, türelemben
gazdag kivárásra van szükség, amíg bepillanthatunk egy másik ember misztériumába és igazi létalapjába.
A FÁTÓL az EMBERIG és az EMBERTŐL ISTENIG! Az eddig mondottak ugyanúgy vonatkoznak Isten megismerésére is. Nagyon sok idő
kell ahhoz, hogy Istenre találjunk és ez az idő az ima ideje. A sietős istenkeresőnek nem nyilatkoztathatja ki magát a LEGFŐBB LÉNY, de aki időt
akar szánni rá, az teljes befogadást nyerhet az isteni titokba.
Emlékezzünk csak a Teremtés Könyve egyik részletére, Jákob létrájáról:

„És Jákob eljutott egy bizonyos helyre és ott maradt éjszakára, mert a nap már leszállt. Fogott onnan egy követ, feje alá tette támasznak és lefeküdt
azon a helyen aludni.
Álma volt:
íme, egy létra volt a földön, hegye az eget érte.
S lám, Isten angyalai le- és feljártak rajta.Akkor az Úr elébe állt és így szólt:Az Úr vagyok, atyádnakAbrahámnak és Izsáknak Istene... Nézd, én veled
vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy... nem hagylak el, amíg véghez nem viszem, amit ígértem neked. Jákob fölébredt álmából és így szólt:
Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam. Megborzongott és elszégyellte magát.”
(Tér 28.11, köv.)

Mi kellett ahhoz, hogy Isten megjelenhessen az ember előtt? Megállni, pihenni, semmit sem tenni, aludni és álmodni! Miért gondoljuk manapság,
hogy Isten nincs már jelen közöttünk? Hányan érdeklődnek utána és szeretnék, ha kinyilatkoztatná magát nekik, mint azoknak az embereknek
valamikor... Némelyik sietős ember talán a szupermarketban szeretné megvásárolni Istent, ott, ahol minden más kapható. Ezeknek bizonyára a
computer-ima ellen sem lenne kifogásuk, mert ez fáradságot és időt takarítana meg és manapság a kapcsolókhoz és nyomógombokhoz vagyunk
szokva... Mikor lesz végre imaautomata automatikus meghallgatással? „Uram, fogd rövidre! Három szó nekem elég!!” – akárcsak az a fiatalember,
aki így szól szíve választottjához „Gyere, dönts azonnal! Szeretsz vagy nem szeretsz!” Jelen világunk időmegtakarítást szeretne még a legintimebb
életszférában is: szerelemben, imában. De éppen ezeknek a területeknek kell idő, sok megfelelő idő, a legmegfelelőbb idő!
Mindkettő, mind a szerelmi élmény, mind az ima élménye szabad az ember számára, ingyen kapható, mint életünk minden alapvető értéke: zene,
költészet... a levegő, amelyet belélegzünk. És folyamatosan éppen ezek azok a dolgok, amelyek bensőleg építenek és táplálnak minket; egyedül ezek
növesztenek igazi emberré. Bár felismernénk, hogy időt kell szánnunk ezeknek az értékeknek, az imának, a szerelemnek, a szemlélődésnek, az
álmodozásnak, nehogy megkérgesedjünk, belsőleg merevvé váljunk és már csak mechanikusan imádkozzunk, hamisan szeressünk.
Forrásunk csakis akkor frissíthet fel és táplálhat, ha tudatosan rátalálunk. így munkánk, életünk produktívabb lesz, idegeink oldottabbak, embertársi
kapcsolataink szívélyesebbek, mosolyunk igazibb és kisugárzott szeretetünk felmelegíti környezetünket. Hogyan lesz ez lehetséges? Úgy, hogy ez az
ember reggelente fél órát ISTENNÉL tölt, Istennel van, aki az ember forrása. Ehhez idő kell, sőt bizonyos idő az előkészületre is, hogy lassan
ráhangolódjunk és valóban bejussunk az ima súlypontjába,AZ EMBER ÉSAZ ISTEN találkozási pontjába.
Ha valami zavaros folyadékkal telt poharat tartanak a kezükben és szeretnék, hogy letisztuljon, kinek jutna eszébe, hogy folyton rázza? Inkább
leállítjuk és nyugton hagyjuk, legyen idő, hogy a folyadékban levő szilárd anyagok leülepedhessenek.Az emberek viszont rázzák a világegyetemet és
azt hiszik, hogy közben rátalálnak Istenre.
Hányan kérdezték már tőlem:

„Bizonyítsa be nekem Istent! Mutassa meg, hol található az életemben, hol?”

És nem felelhetek mást, mint csak ezt:

„Türelem! Emberi tapasztalat az Isten, nem pedig tárgy, még csak nem is a szemlélődés tárgya.
Maradj egészen csendben és meglátod, hogy kinyilatkoztatja magát neked, ha sok időt szentelsz rá!
Nem kívülről jön el hozzád, hanem belülről, saját lényedből jön föl, és csakis ezen a belső úton látod majd közeledését, megéled, megismered Őt.
Amit kívülről akarsz elérni, az nem Isten, hanem csak egy-egy szó róla, istenfogalom, kép, bálvány... A valódi Isten olyan valóság, amely szíved
közepéből virágzik ki, lényed mélységéből. Felismerheted! Csakis ez az Isten tölthet be téged!”
Sajnos, ez mind nem megmagyarázható, nem átültethető, hanem csakis saját tapasztalat alapján ragadható meg. Szánj erre időt! ISTEN
TAPASZTALAT, mindennap új tapasztalat, mert Isten nekünk embereknek nem egyszer s mindenkorra nyújtja magát; mi nem bírjuk Őt befogadni.

„Naponta újra kell hívnom az eltűnt Istenséget.”

(Friedrich Hölderlin)

Ez egyben ismertetőjel is, mert ha Isten nem jelentene számunkra mindennap valami egészen újat, akkor az, amit mi Istennek hívnánk, egész
bizonyosan nem Ő lenne.Az igazi Isten az a realitás, aki mindig újonnan ébred fel bennünk.

„Az ember semmit sem tud teljesen elérni.”

(LouisAragon)
SEMMIT!... Az igazi imát és valódi szeretetet mindig kapcsolatba hozhatjuk Istennel, mert ezek is szünet nélkül újra kezdik életüket, és sohasem
jutunk a végükre, soha!
Hallgassunk meg egy angol orvost is, aki hivatásának gyakorlása mellett görög-ortodox szerzeteséletet él:
Az ima követelménye a lelki béke és a csönd, különben nem időzhetünk Isten jelenlétében.
Ez a béke túllép bármiféle időn. Itt nem a mi objektíve mérhető időnkre gondolok, hanem a körülöttünk folyó idő múlásának szubjektív megélésére
és arra a bizonyosságra, hogy mi magunk idő nélküliek vagyunk.
Akiránduló tud gyors léptekkel futni anélkül, hogy sietne. Neki az út a fontos, maga a könnyed futás, ami egyáltalában nem célhoz kötött.
(Antoine Bloom)

Tanuljuk meg úgy élni napjainkat, mint a kiránduló! Azt mondják majd, hogy ez teljesen lehetetlen, és én megkérdezem önöket, hogy egyáltalában
próbálták már? Én magam gyakorlom, és mondhatom, hogy LEHETSÉGES! Ha nagyon gyorsan mozgok is, belülről azAntoine Bloom által leírt
és javasolt kiránduló ritmus szerint élek. Különbség van a fürge mozgás és az ideges rohanás között és napjaink ideges sietsége sok feszültség és
pánikszerű félelem oka. Az az egyéni tempó, melyben valaki munkáját végzi, teljesen mentes lehet ettől, és végbemehet az valódi belső
nyugalommal. És ha ellenvetik, hogy határidős a munkájuk, szorít az idő, akkor ez egy okkal több, hogy dolgukat megfontoltan és belső
összeszedettséggel végezzék. Tudjuk tapasztalatból mindnyájan, hogy a nagy sietségben már sok minden félresikerült vagy teljesen elromlott.
Minden intő jel, hogy létezésünknek szüksége van bizonyos ritmusra, a nyári szabadságát töltő ember belső nyugalmának ritmusára, és ez az idő
bölcsessége, Kedves Barátaim.Az időnek van valami nagy bölcsessége, de mivel ezt mi még nem fedeztük fel, feszültséggel terhelt lények vagyunk
és gyakran állunk szorongásos állapot hatása alatt. Korunk az ideges zavarok, a depressziók és neurózisok kora, a rosszkedv és az agressziók kora;
pedig milyen egyszerű lenne másképpen és jobban élni! Jobb közérzet, eredményesebb munka, jobb embertársi kapcsolatok! A kiránduló ritmusú
hétköznap, játék és öröm hétköznapja lehet, ha annyira kikapcsolódunk, mint játék közben és örömben. Ez az én tapasztalatom, Kedves Barátaim,
mert az én munkám örömömre van.
Ülj le és mondd magadnak, hogy te most teljes nyugalmat akarsz! Mondd magadnak: Én itt vagyok Isten jelenlétében, itt vagyok önmagam
jelenlétében, itt vagyok mindannak jelenlétében, ami engem ebben a térben körülvesz.
(Antoine Bloom)

Azért idézem Önöknek ezt a mondatot, mert magam is gyakoroltam nemrégiben és ajánlani szeretném Önöknek. Kairóban töltött egész napom már
hajnaltól zsúfolt volt, minimális időm maradt az imára, és amikor íróasztalomhoz léptem, úgy éreztem, hogy megfojtanak a rám váró napi feladatok.
És hozzá még a délutáni utazásAlexandriába, erre az előadásra! De ahelyett, hogy elüvöltöttem volna magam, mint egy oroszlán, az első 15 percben
egyáltalában nem csináltam semmit! Kivettem negyedóra szabadságot semmittevésre, egyedül Istennel, egyedül önmagámmal, negyedórát
álmodozásra és szeretetre. Igaz, hogy ezzel 15 percet elveszítettem, de most nem is bírom elmondani Önöknek, hogy mi mindent nyertem én
ezekben az „elveszett percekben”! Ezután elkezdtem dolgozni, lassan, tudatosan gyorsítva a tempót. A hosszú munkanapot véleményem szerint
kielégítően és optimális bevetéssel bírtam.
Próbálják meg! Próbálják meg, hogy a legnagyobb feszültség és a határidő gyilkos szorításának pillanatában 15 perc szabadidőt engedélyezzenek
maguknak! Tudom, hogy néhányan Önök közül ezt elvetik, mint óriási képtelenséget, sőt ostobaságot, mégis azt mondom: nem ostobaság, hanem
bölcsesség! AZ IDŐ BÖLCSESSÉGE! Töltsenek 15 percet a nyitott ablaknál és fedezzék fel egy egyszerű lepke röptét, majd kövessék egy kis
felhő finom elváltozásait a szemben levő ház fölött! Lélegezzék be mélyen szemlélődésük tárgyát, és már 5 perc múlva megállapíthatják, milyen
nyugodt az élet és milyen szép a világ! Munkájuk ezután sikeres lesz, jobban tudják majd teljesíteni a határidőt! Munkánkat nem állíthatjuk meg,
akárcsak a Föld forgását sem, és nem is lenne rá logikus okunk. Megállítani csak magunkat tudjuk, saját akaratunk szabad elhatározásából. Csak
éppen hiányzik ez az akarat.
Antoine Bloom figyelmeztet bennünket, hogy ez a szükséges és jótékony idő, amelybe békésen belemerülünk,Istené. Ezért vigyázni kell:

Az imának egyetlen igazi akadálya a külvilágra nyitott ajtó, melyen keresztül a zűrzavar behatol. Hát hagyják csak ezt kívül, és csukják be előle az
ajtót!

És az apostolokra utal, akik az alvó Jézussal voltak a csónakban:

„Ekkor hatalmas vihar támadt, a hullámok becsaptak a bárkába...” (MÁRK) „Egyszerre csak heves vihar támadt a tavon, úgy hogy a hullámok
elborították a bárkát.” (MÁTÉ) „Hirtelen heves vihar csapott le a tóra, a hullámok már-már elborították őket.” (LUKÁCS) Jézus hátul feküdt a
csónakban és egy párnán aludt, de a vihar bevonult az apostolok szívébe is, pánikba estek és felébresztették: „Mester, Mester, elveszünk! Nem törődöl
azzal, hogy elveszünk! Uram, segíts!” (MÁRK, LUKÁCS, MÁTÉ)
„Erre Jézus fölkelt, parancsolt a szélnek és rászólt a vízre: Csöndesedj! Némulj el! Mire a szél elállt és nagy csönd lett.
Azután hozzájuk fordult: Mit féltek annyira? Még mindig nem hisztek?”
(Márk 4,39-40)

„Hol a hitetek?”
Aki pánikba esik, annak nincs hite.Afélénk embernél hiány van hitben és bizalomban. Egy sorscsapás legsúlyosabb pillanatában első, hogy képesek
legyünk a teljes lazításra, vegyünk mély lélegzetet és tudatosan biztosítsunk nyugalmat magunknak. A jó főnökök nem intelligensebbek, mint más,
még csak nem is feltétlenül tehetségesebbek, de értenek hozzá, hogy a nehéz helyzetekben hideg fejjel és erős idegekkel rendelkezzenek, ezért nem
„veszítik el a fejüket” és nem hagyják, hogy „kiboruljanak” – ahogy mondani szokás. A legveszettebb pillanatokban sem veszítik el tartásukat,
megőrzik mosolyukat, nyugalmukat, szilárdságukat, mert csak így találhatók jó megoldások és csitulnak el a hullámok, mint ahogyan Jézus tette,
felállva a billegő bárkában...
Napjaink stresszállapota mindennap könyörtelenül fenyegeti az emberi lelket, ez a mai életritmus gyümölcse. Elképzelek ehhez egy „világkereket”,
amely szüntelenül forog. Ha a kerék külső szélén vagyok, akkor kényszerülök annak minden mozgását vele együtt csinálni és végigpörget az egész
világon. De ha a kerék közepén vagyok, akkor minden forog körülöttem, de én magam pihenek. Az imádságban találom meg ezt a helyet a
központban: az én központom ez, az én tengelyem! A világ köröz körülöttem, és én látom, hogy az emberek hogyan hagyják magukat vaktában
sodortatni, míg én magam mély lelki békében élek... Életem továbbra is kavargó marad, ezen nem változtathatok, de a középpontból jobban
rendezhetem el.
Sajnos, a mai emberek középpont nélkül, irány nélkül, fej nélkül léteznek.Aperemen élnek, nem a középpontban, holott életünk egész titka az, hogy
megtaláljuk középpontunkat, és ott lehorgonyozzunk – mégpedig örökre.Az ima célja nem az, hogy fél órát ajándékozzunk az Úrnak, hanem hogy
elmerüljünk magunkban, saját lényünk centrumában horgonyozzunk le.
Ez a célja és feladata a félórás reggeli imának, hogy azután egész nap ebben a középpontban maradjak, vihar állón. Béke árad ki napomra, mert
magamat ide tudatosan belehelyeztem, és így tartós imaállapotban maradok.
Amit én ebben a fejezetben ki akartam emelni reflexióimmal a szeretet idejéről, a meghallgatás idejéről, az ima idejéről, az élet idejéről, az bizonyos
létformát érint, egy adott életstílust, amelynek segítségével olyan lelki magatartáshoz juthatunk el, amely önmagában már ima. Ha egyszer elérték ezt
az állapotot, akkor minden, amit tesznek, valami igen sajátságos fényben fog fürdeni. Életük a határidők szorítása ellenére, melytől mindannyian
szenvedünk, játékká és költészetté válhat, életük liturgia lehet. Nagyon szeretem a „liturgia” szót, mert egy liturgia során minden nyugalomban és
méltósággal megy végbe.
Ha értek hozzá, hogy liturgiát csináljak hétköznapjaimból, akkor ezt én csodálatos ünnep szintjére emelem.Akár dolgozom, akár eszem, vagy iszom,
akár megbeszélnivalóm van – és minden egyéb dolog napról napra –, ritmust és belső békét adok a cselekménynek, tudva, hogy a LÉT SZÍVÉBEN
vagyok, ott, ahol egészen csend van.
Onnan tud majd lényem kisugározni valamit mások részére:
BÉKÉT.
AZ ÖRÖKKÉ TARTÓ MÚLT

A múlt nem halott, el sem múlt. (William Faulkner)

EMLÉKEZNI... milyen titokzatos folyamat! Hogyan is jár el egy ember, aki visszaemlékezik és mi történik vele? Vajon az
elmúlt órák vagy napok ténylegesen és teljesen elszálltak, vagy olyan dimenziókba tartoznak, amelyek elérhetetlenül és
visszahozhatatlanul elvesznek az idő sötét mélységeiben? Vagy talán valamilyen formában mégis megragadhatók még
számunkra, és van bennük élet? Ha valaki múltjával foglalkozik, ez azt jelenti, hogy ,,régi” emlékeken csüng, a „régi időkön”
mereng; az elmúlt réginek tűnik. Valóban így van ez? Lejárt a múltam, mint egy óra, melyet senki sem tud már nekem
visszaállítani? Fernand Guimet francia teológus (1909-1973) nemmel felel a kérdésre „Lét és örökkévalóság” (Existence et
Éternité) című rendkívül sokat nyújtó könyvében:

„Nem, a múlt nem enyészik el azzal az eseménnyel, amely őt létrehozta... Az emlékezet működik és azon dolgozik, hogy
kiváljon az időből, igénybe vegye azt, és így maga semmiféle időrendnek sincs alárendelve...
Hogy a múltat az emlékezet által újra kiragadhatjuk, ez azt tanúsítja, hogy a múltban volt egy másfajta dimenzió, mint a pusztán
időbelié... Azáltal, hogy a múltat tetszés szerinti gyakorisággal megjeleníthetjük, annak örökkévalóvá kell válnia, és ezért van
meg minden emlékünkben az örök élet kezdete.
(Fernand Guimet)

Az emlékezés révén a múlt újból a jelen szívébe kerül, jelen lesz a Mában, az ember újra belehelyezi magát ebbe a tudatos órába.
Hogy magunkat valamibe „beleéljük”, ez az ember művészete, aki egy elmúlt eseményt ismét teljesen jelenlevővé tud tenni.
Felhozza azt a múltból, megeleveníti és belehelyezi abba az órába, melyben él és lélegzik. Guimet beszél egy másik dimenziójói,
hogy van valami több a puszta időbeniség terénél. Ő itt életünk azon pillanatainak általános egymásba fűződésére gondol,
amelyeket senki sem tud megtartani, amelyek kifolynak kezünkből. Úgy véli, hogy emlékezésünk nem csupán az az erős
igyekezet, hogy egykori dolgokat visszahívjunk, hanem hogy ez a szellemi folyamat az örökkévalóság fényében játszódik le. A
múlt örökkévalóvá tétele benne rejlik megjelenítésében.
Végső soron csak az emlékezet van abban a helyzetben, hogy megragadhatóvá tegye számunkra egy történés értelmét és
mélységét, mert szükségünk van bizonyos nézőpontra és bizonyos távolságvételre, hogy kibetűzzük a nekünk szóló üzenetet.
Bizonyára ismerik Önök a terjedelmes vitákat János evangéliumáról. Némelyek véleménye szerint ez – a másik három
evangéliumhoz viszonyítva – nem feltétlenül történeti. A pontos beszámolók hiányával érvelnek és bármily kifogástalan is, amit
külön-külön egy-egy szöveg mond, mégis inkább hajlik az átélt események értelmezésére. Szerintük ez az evangélium nem
történeti életrajz jellegű, hanem a Krisztus-jelenség nagyon személyes jánosi interpretációja.
Hozzá kell tennem, hogy ez kisebb mértékben a többi három evangéliumra is találó. Nem, az evangéliumok nem egyszerű
elbeszélések Jézus életéből, hanem annak értelmezése, mégpedig az időbeli távolságból kiindulva, mely a Jézus-esemény és a
leírás pillanata között megvolt. Éppen itt és éppen ezért akarják az egésznek a történeti beszámoló jellegét elvitatni, hiszen
ezek ,,csak” emlékezések egy régen elmúlt időre... Ki tud itt válaszolni? Hát az emlékezés elárulása lenne a valamikori
történésnek? Nem éppen ellenkezőleg inkább igyekezet a helyreállítására, most már annak teljes mértékében és valóságában?
Vegyünk elő emlékeink kincstárából egy élményt! Én pl. papi hivatásom pillanatára gondolok: 16 éves voltam, 1947. május 8-a
volt, délután 3 óra. Éppen egy könyvet olvastam, és először vetődött fel bennem a kérdés: „Henri, miért nem akarnál pap
lenni?”... Ez a belső szólítás nem tartott tovább egy óránál, és a következő napon alig tudtam volna közelebbit mondani róla, de
egy hónap múlva már jóval többet, és egy évre rá sokkal többet. Ha Önök ma – 36 év múltán – kérdeznének erről, már egy
könyvet tudnék írni róla! Annak a délutánnak ez az időbeli szempontból csekély kis eseménye nyilván nem volt mellékes dolog
ifjú életemben; az az óra nem akármilyen óra volt, mint ezer más, hanem nagyon mélyen gyökerezett egy határozott múlt
talajában, és gyorsan nőtt megfelelő méretűvé egy nagyon határozott jövő felé. Az üzenet teljes jelentését, amelyet az az óra
tartalmazott és amelyet mint reális és különleges értelmet életünk minden eseménye tartalmaz, csak sokkal később nyerte el, hála
annak az időbeli távolságnak, amelyhez vele szemben jutottam.
Igazi történelmet csak nagyon nagy időbeli távolságból lehet írni. Egy történeti esemény jelentőségére csak akkor jövünk rá,
mikor viszonyítani tudjuk mindahhoz, ami azt követi. Csak azon a napon világosodik meg az esemény és kezd beszélni
hozzánk, amelyen ilyen perspektívában szemléljük a dolgokat, és ekkor felismerjük, hogyan illeszkedett bele minta gyanánt a lét
szövetébe.
Szent János utolsónak írta meg evangéliumát. Máté, Márk és Lukács is bizonyos időbeli távolságból szövegezték meg
beszámolóikat, de ez alkalmasint nem volt elég nagy. János csak három nemzedékkel később írta le véglegesen az átélteket! És
mivel evangéliuma maga mögött hagyta és túlnőtte a palesztin és zsidó világot, mivel lassan behatolhatott a Földközi-tenger
egész medencéjébe, és ott fokozatosan mozgásba hozta és kifejlesztette a teológiai reflexiókat, azért jelenhetett meg benne a
Jézus-misztérium teljesen új fényben és hozhatott új világosságot az embereknek. Ezáltal sokkal hatékonyabban és mélyebben
érthetővé vált, mintha már nem sokkal a keresztre feszítés után feljegyezték és közzétették volna. így János evangéliuma
tulajdonképpen sokkal történetibb a másik háromnál, mivel három generáció értelmezésének középpontjában áll.
Az emlékezések kinyilatkoztatják egy történés igazságát. És mi más a Biblia, mint a folytonos isteni jelenlétre emlékezés
története? Isten nem teológiában, dogmában, vagy Hiszekegyben nyilatkoztatja ki magát, hanem a történelem során. A
történelem kinyilatkoztatás. Ha egy izraeli gyermek tudni kívánta, ki Jahve, akkor feleletként nem nyomtak a kezébe
katekizmustekercset, hanem részletesen meséltek neki a Bibliából, vagyis az Istennek az emberek által megélt történetéből.
Egyetlen embert sem ismerünk igazából, ha nem ismerjük a történetét. Semmit sem tudunk Istenről, ha nem ismerjük az isteni
történelmet.
Ha én előadásaim közben a teremben levő arcokat szemlélem, akkor azok csak színfoltok a szemem előtt. Mit is tudok én arról
az egyéni történetről, amely e mögött az emberi arc mögött rejtőzik, vagy arról a sorsról, amely vele a szó legigazibb értelmében
„lejátszódott”. Az emberek azért tudnak oly keveset egymásról, mert nem ismerik a másik történetét. Ám azok az emberek,
akiket személyesen régóta ismerek, számomra növekvő tartalmat kapnak, „többek” és „gazdagabbak” lesznek, mert mélyült
bennem megismerésük. A futólagos külső benyomás áttetsző lesz, a felületes kirakatkép mögött megjelenik a megélt múlt
gazdagsága. Ugyanazok az arcok most az emlékek gazdagságát tükrözik, amelyek megelevenítik őket számomra és fokozatosan
felfedik a belső embert.
Nincs valódi megismerés az emlékezés tere nélkül. Egy lényről vagy dologról csak azt ragadom meg, amire később emlékezni
fogok és akkor, amikor emlékezem. Csak az emlékezet adja meg egy lénynek vagy történésnek a megfelelő állagát.
Amikor Izrael történelmében Istentől a nevét kérdezték, Ő ezt elhárította, mert Isten nem akar egy szóvá merevedni, hiszen nincs
olyan szó, amely teljesen kifejezné Őt. Isten az Élő, ezért csak az életben nyilatkozik meg. Hatoljanak csak be az élet
történelmébe, az emberiség történelmébe, Isten népe történelmébe és mindenütt megtalálják Isten jelenlétét! Isten a
történelemben mutatkozik meg és bontakozik ki. Isten megismerése nem azt jelenti, hogy nevével rendelkezünk, hanem hogy
emlékezünk a nevezetes isteni cselekedetekre és mélyen tudatosítjuk azokat bensőnkben. Egyik zsoltáríró, a NAGY
HÁLAÉNEK szerzője, példát ad ebben: a francia misében a 136. zsoltárból énekeljük:

Adjatok hálát az Úrnak mert jó, mert irgalma örökkévaló!

Ez a zsoltár szép versekben méltatja az „isteni alkotásokat” a teremtéstől kezdve egészen az emberiség történelmébe való
tényleges beavatkozásokig. Minden isteni cselekedetet hálásan emleget, és himnuszban énekel meg.
Láthatjuk, hogy Isten szívesen fedi fel arcát, és tárja fel lényegét, hogy az számunkra hozzáférhető legyen és rágondolva képesek
is leszünk felismerésére. MÁRIA a maga módján ugyanezt tette a Magnificat hálahimnuszban, amely tömörebb és pontosabban
nevükön nevezve meg a dolgokat, visszhangozza a 136. zsoltárt. Mária Magnificatja is emlékdal Isten dicsőségére.^ (Lk
1,46-55): „Magasztalja lelkem az Urat, mivel Ő . . . ” – igen, mivel Ő . . . Mária megénekli, hogy Isten megtartotta ígéreteit és
cselekedett. Ugyanígy a KERESZTÉNY HISZEKEGY is világot átfogó ünnepi megemlékezés a teremtésről, Krisztusról, a
megtestesülésről és a megváltásról, a feltámadásról, a Szentlélekről és az Egyházról. A keresztény hitet fejezzük itt ki, a
történelem utólagos felidézése útján, és jelenvalóvá tesszük szavainkkal.
A Biblia olvasójában minduntalan felmerül a kérdés: ki ez a titokzatos Isten, aki elrejti nevét az emberek elől, nem ad
magyarázatot tetteire, felelet nélkül hagyja az embereknek azt a vágyát, hogy Őt megismerjék? Emiatt kérdezzük: Hogyan
mutatkozik meg Isten a történelemben? Miféle lény működik itt, miféle magatartás válik újra és újra láthatóvá? Sőt a Biblia-
olvasó ember saját életében is^ szeretné látni Isten működését, próbálja megtalálni Őt az elmélkedés óráiban, és az
Evangéliumhoz fordul válaszért. Nincs azonban még egy másik út is? Éppen saját élettörténetünk olvasása és meditálása? Ha ezt
tesszük, más módon ugyan, de ugyanolyan érthetően jutunk el az isteni titokhoz! Nemrég olvastam valahol:
Legjobb bibliafordítás az ember.
Mindez azt akarja mondani, hogy nekünk tulajdonképpen két Bibliánk van: egyik egy nép történelme, benne a biztos isteni
vezetésen tükröződik az egész emberiség útja; másik pedig az én személyes történelmem, amelyre kora gyermekségemig
visszaemlékszem. Azt hisszük, hogy az isteni kinyilatkoztatást az első Bibliában találjuk meg, és ez így helyénvaló; de emellett
van egy magánbibliám is, amelyben az énhozzám intézett isteni kinyilatkoztatással találkozom és Isten szavát hallom. Ez a
Biblia is lényeges számomra és a maga módján végtelenül gazdag; összefoglalom benne saját történelmem, hogy rátaláljak Isten
nyomára, mint ahogyan a másik Bibliában is az után kutatok.
Minden imák legszebbike számomra életem újraolvasása. Manapság gyakran használjuk az ,,újraolvasni” szót; beszélünk egy
esemény újraolvasásáról, és kutatjuk a rejtett okokat mögötte. Én újraolvasom saját életemet! És mi lesz a mondanivalója?
Tapasztalják meg ezt Önök maguk! Vegyék kézbe létüket, mint ahogyan az ember egy könyvet kézbe vesz, és kezdjenek
minden lapot figyelmesen elolvasni. Közben keressék ennek vagy annak az eseménynek, személyes élménynek az értelmét, és
menjenek vissza olyan messzire, ameddig emlékezetük elér, egészen gyermekkorukig:
PRÓBÁLJÁK MEGFEJTENI ÉLETÜK ÜZENETÉT. AMELY BIZONYOSAN BENNE VAN LÉTEZÉSÜKBEN.
Még ma is látom magam Alexandriában 4 éves gyermekként egy óvodában; megélem magam mint gyanútlan csöppség, ott,
azon a napon, azokban a percekben ... Éppen kis kartonokat kellett hajtogatnunk doboznak, mikor hirtelen meghallottam –
életemben először – a muzulmán siratóasszonyok iszonyatos kiáltozását, akik halottól jövet, házunk előtt haladtak el. Valaki
felkapott, és egy székre emelt, hogy jobban láthassam őket a nyitott ablakon át. És én láttam ezeket a fekete kendőkbe
burkolódzó félelmetes alakokat, akik nekem úgy tűntek, mint valami szörnyű veszedelem hírnökei. Máig elevenen maradt
bennem ez a szörnyű gyermekkori élmény. Előttem van a telek játszóudvara is, benne én és különösképpen az a csúf lyuk,
amelynek mélységébe egy nálam valamivel nagyobb fiú taszított engem fejjel lefelé. Simon M. még ma is emlékszem a nevére.
A fejem a sötét akna belső falán kiálló hegyes vasdarab mellett zuhant, és még ma is azt tartom, hogy ez a zuhanás kétszeresen is
az életembe kerülhetett volna. URAM, TE JELEN VOLTÁL; URAM, TE MÁSKÉPPEN AKARTAD.
Mindegyikünk vissza tud idézni ilyen élményeket 50 év múltával is, mindenki tapasztal ilyesmit! Az előbb elmondott két esetnél
kevésbé drámaibbakat is tudnék élethűen ábrázolni, sejtelmes diákemlékeket, de az ilyen esetek csak az illetőnek érdekesek,
mert magát látja bennük cselekvő személyként. Milyen elevenek, milyen tapinthatók az ilyen órák! Mert az elmélyült emlékezés
révén az, amit köznapinak gondolunk, itt és most nyeri el rendkívüli dimenzióját. így, az ima áhítatával élem át újra múltamat,
miközben lelki megtapasztalást szerzek Isten jelenlétéről. Felismerem és érzem:
AZ ÚR ITT VAN, AZ ÚR MINDIG JELEN VAN EGY-EGY ÉLET TUDATI MÉLYSÉGÉBEN ÉS LÉTALAPJAIBAN.

A múltat ma, 52 éves fejjel én egészen másképpen és új módon élem át és megértem, hogy mai életem onnan buzog elő az
egykori gyermek világából, aki én voltam; onnan táplálkozik egészen a jelen óráig. Mindez együtt bensőséges imává alakul
életemben, mert én nemcsak szórakozásból tapogatom le múltamat, vagy a múlt iránti nosztalgikus hangulatban az után, ami
elmúlt, nem; rájövök, hogy visszaemlékezéseim többek puszta emlékeknél, és múltam többet jelent, mint valami, ami elmúlt.
Ezért végtelen sokat tudnék mesélni hivatásom órájáról, mert ez az egészen sajátos emlék számomra ma az odatúlra nyitott ablak
lett. Talán az a délután volt életgörbém tetőző pontja.
Aki a lelki szomjúság szakaszában van, táplálékul kinyithatja Bibliáját, hogy újra megtapintsa Isten kezét az emberiség
történelmének játékában. De ugyanígy el kellene olvasnia a saját evangéliumát, tulajdon élettörténetét, hogy benne felismerje és
tisztelettel megcsodálja Isten finom működését, munkáját saját személyén! Mert nagyon intim módon minden ember megéli
saját személyes történelmét Istennel, Teremtőjével.

Két módja van annak, hogy múltunkat bensőleg újra átvilágítsuk: egy evilági mód, amely az életet egymásba kapcsolódó
események láncolatának fogja fel, amelyek így szükségképpen lapos egydimenzióban jelennek meg, és létezik egy másik, szent
mód, amely képes jól megkülönböztetve és mélybelátón felismerni az elrejtett, de töretlenül hű isteni működést az emberi
létezésben. Csak ez a szent tekintet világítja meg életképünk hátterének mélységét is, kinyilvánítva számunkra annak vallásos
dimenzióját, és ezáltal az örökkévalóságba való átnyúlását. így nyer értelmet élettörténetem, és így lesz különlegesen érzékelhető.
A múltam így kézzelfoghatóan közel jön, ismét aktuális lesz, és végül is folytonos múlttá válik.
Amit itt az élet „lefolyásáról” mondok, amelyben semmi sem „folyik el”, az vonatkozik a nap lefolyására is. Megkérdezem
magam, hogy mire tanított ez a nap, hogyan reagáltam, mennyire értettem meg helyesen mindent és mit hozott mindenestül?
Ám sokan vannak közöttünk, akik azzal mentegetőznek, hogy nincs idejük magukba térni – azaz emlékezni. Csak ritkán
szemlélődnek nyugalomban és összeszedetten megélt életük felett, vagy megélt napjukról, mikor az véget ér. Egyáltalában nem
erőltetik meg magukat, hogy az életükbe szövődő dolgokat egymással összefüggésbe hozzák és okaikat megkérdezzék.
Hiányoznék talán ezekből az emberekből minden mélység, hogy ők létezésüket csak „pillanatfelvételek” szakadatlan
sorozataként élik meg? Hogy taníthatja akkor őket az életük valamire? Hogyan jussanak a felszínről a dolog belül található
értelméhez, hogy azt felismerjék? Hogyan találják meg Istent mint cselekvő személyt megtett életútjuk nyomain? Ezzel szemben
esténként nagyon gondosan végig kell mérlegelni a megélt napot, annak súlypontjait, és mélyen bele kell kémlelni, hogy
észrevegyük az isteni kegyelmet, amely különleges pillanatokban megérintette szívünket.
Kedves Barátaim, soha nincs „üres nap”, mert az ember életében nincs nap Isten kegyelme nélkül. Ott volt ez a személyes
találkozásokban, vagy hatott egy olvasott szó útján, oka volt bizonyos belátásoknak és felismeréseknek, és ott élt minden
dologban, ami lelkileg megérintett. Abban a pillanatban, amikor ezek a dolgok megtörténnek, az ember nem sorolja be őket
rögtön ilyen módon, néha nem is érti őket, nem tudja megfejteni értelmüket. Ezért annyira fontos az „újraolvasás”, ha meg
akarunk tanulni tudatosan élni és dolgokat megérteni. Most bizonyos időbeli távolságból tudjuk csak felismerni az átélt órák
összefüggését, a különlegességüket, értelmüket, és hogy mit jelentenek számunkra.
Mert mindannyian vonatkoztathatjuk magunkra azt, amit a bevezetőben Szent Jánosról mondtam. Minden megélt nap üzenet
hordozója! Nem szóbeli üzeneté; az ember nem tudja szavakba foglalni. Üzenet ez, amelyet a szívünk fog fel és amelyet
szívünkben őrzünk. Ez volt Mária életének a lényege.

Akkor hazatért velük Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Édesanyja szívébe véste ezeket a dolgokat.
(Lk 2,51-52)

Képesnek lenni arra, hogy napunkat éppen úgy, mint egész létünket mindig újra szívünkbe fogadjuk! EMLÉKEZNI annyi, mint
egy elmúlt történést úgy szívünkbe sűríteni, hogy újonnan életre keltsük. A nyelv is azt tanítja, hogy az emlékezet a szív
tevékenysége: a latin „recordare”, „emlékezni” szó a „cor”, „szív” szót tartalmazza. És még a modern technológiai nyelvben is
angolul a magnetofonkészülékre a „recorder” kifejezést találták ki: egy szalag, amely szívből emlékezik!... A nyelv egész
filozófiát tartalmaz; mély a nyelvi alap, messzire nyúlnak gyökerei. Ezek szerint az emlékezés bizonyosan nem elvont agyi
tevékenység, hanem a szív dolga, és szeretném hangsúlyozni, hogy csakis a szív képes teljes emlékezésre! Bár megértenék ezt a
hagyományos iskolák, tanítók és diákok, mert a kívülről tanulás rossz szokása még világszerte megvan. Az angolban tévesen
nevezik ezt „by heart”-nak és a franciában „pár coeur”-nek. Tévedés! Itt a szív egyáltalán nem vesz részt; itt csak a gondolkozás
puszta mechanizmusa működik, a nyelvet tévesen értelmezték és tévesen használják!
A szív az a szerv, amely emlékezik. Valójában csak azt tartom meg, ami áthaladt szívem közepén. Jelentéktelen, hogy az időt
tekintve milyen régen történt; amiben viszont a szív nem vett részt, még ha csak nemrég történt is, hamar elfelejtődik, és végső
soron értéktelen lesz számunkra. Csak akkor lesz húsom és vérem, ha szívemet is eléri, ha egybenő velem, ha belső énem
részévé válik, tehát létem részévé, mely belőlem bontakozik ki.
Így tekintve napi számadásom mély elmélkedéssé válik, amelyben a napközben nyert Isten-tapasztalatomat élem át újra. Mária
mindent megőrzött szívében, és így tudott fokozatosan közel kerülni a krisztusi misztérium igazságának mélységéhez. Évtizedes
elmélkedések után adta tovább ezt a titkot Jánosnak, akit fiának kellett tekintenie. Az a jézusi titok, amely Mária szíve mélyén
áthaladt, áthaladt most János fogékony szívén is. Ez az oka a negyedik Evangélium ilyen mérvű és szépségű ragyogásának! Két
egészen különleges szíven hatolt át Jézus: édesanyja szívén és – amint számunkra megírták – annak a szívén, akit szeretett...
Ha egy szent Istenről akar írni, előbb nagyon gondosan átkutatja saját életét. Szent Ágoston mesterműve nem a kedvelt
prédikációk gyűjteménye, még csak nem is a 22 kötetes „Isten Városáról” szóló mű, hanem a „Vallomások”, amelyben a hitért
való küzdelme során önmagát nyomozza. Ez ma az ő leghíresebb könyve, mesterműve. Saját életének története ez, amint Istenre
talált; és múltja az, amely itt összefoglalva Istenhez szóló ima lesz: párbeszéd, Urával folytatott szeretetdialógus.

Emlékszel, Uram, fiatalkorom bűneire és kedvteléseire, melyek engem végső soron kielégítetlenül hagytak? Emlékszel, hogy
lenéztem az anyai tanácsot és tévelygésben éltem? Emlékszel arra a napra, melyen végre megéreztem kezedet, amely tartott és
vezetett? Emlékszel? ...
Saját létezésem tudatos újravállalása Isten fényében egy ilyen párbeszéd segítségével történik, felismerve jelenlétét; annak
jelenléte ez, aki fogantatásom legelső pillanatától egészen a jelen óráig vezet engem, az örökké hű kísérőtárs jelenléte.
Későbbről, a 16. századból származnak Peter Faber (Pierre Favre) emlékezései, a jezsuita rend egyik társalapítójáé, aki mikor
Istenről kívánt szólni, saját élete fölötti elmélkedését vetette papírra. Múltjában akart olvasni és Isten nyomát megrajzolni. Időben
még közelebb van hozzánk, szinte korunkra esik Lisieux-i Szent Teréz „Egy lélek története”* című híres könyve. Itt is
emlékezéstörténetről van szó!
Barátaim, aki lelki szárazságban szenved, az teológiai és lelki értekezések helyett vegye kezébe inkább egy szent ilyen
szenvedélyes életírását. Ott bőven talál lényeges táplálékot, mert ott igazán az ÉLŐ ISTENRŐL beszélnek. A teológiai
értekezésekben inkább halott Istennel találkozunk! És ha gyermekekkel akarnak foglalkozni, akkor meséljenek nekik nagyon
eleven történeteket, adják tovább nekik saját Isten-tapasztalataikat, mert azok révén sokkal jobban megértik Önöket, mint a
fogalmak kifejtése által.
Mindenekelőtt úgy őrizzék saját személyes emlékeiket, mint szent vagyont. A mai „használd – dobd el!” – társadalom
emberének nehézségei támadnak ezzel; gyökértelen és talajvesztett élete folyamán ez többször cserél lakó- és munkahelyet,
várost, sőt országot is. Vonatkozik ez Nyugatra és Keletre egyaránt. A modern világ nyüzsgésének ebben a forgatagában egyre
inkább fontossá válik, hogy egy helyen vagy egy dologban szilárdan legyökerezzünk. Korábban az volt a magától értetődő, ha
egy életen át a szülőházat lakták, látogatták, és nemzedékeken át egy vidék gyermekei voltak. Még áll a mi régi házunk
Alexandria Ibrahim nevű városrészében; ott töltöttem gyermekkoromat. Természetes, hogy megállók egy kicsit, ha arrafelé visz
utam. A kerítés omladozik, a vasrács rozsdás, de minden ablaknak, minden lépcsőfoknak és a bejárat jobb és bal oldalán levő két
oszlopnak szava van hozzám! Ó, a kis kertecske!... Ezekben sűrűsödik össze az én gyermekkorom! Mindegyikünknek
vállalkoznia kellene néha erre a forrásokhoz vezető zarándoklásra, erre a visszatérésre a gyermekkor színhelyéhez, ha fizikailag
nem is, legalább fényképek, levelek és emléktárgyak révén! Eleresztjük fülünk mellett az ítélkezést, hogy ez „szentimentális
érzelgősség” ; nem törődünk vele, még ha engedünk is érzéseinknek. Maga ez a cselekedet a fontos, mert az egykori élménynek
ma más teret adunk; mélyebb lett a tartalma.

Nem halt meg a múlt, amíg szívünkben hordjuk! Vallja egy francia dal, megénekelve a múlt halhatatlanságát emlékezésünk
révén, amelyet szívünkben ébren tartunk. Az emlékezés védi az eleven történés kincsét és azt, hogy az jelenlévő maradjon. Ez a
lelki cselekedet szent cselekmény, mert az ember maga a múltja. A múltam vagyok. Jelen lényem a múltamból fejlődött és
formálódott. Évgyűrűket őrző fa vagyok, minden év nagyon is határozott nyomot hagyott bennem, ami bevésődött törzsemen
belül. Piramis vagyok, amelynek gazdag szintjei egymásra épülnek: gyermekkorom, iskolás éveim, családom és barátaim,
szellemi képzésem és utazásaim. Minden lényeges dolog kikristályosodik és elhelyezkedik a kis lény körül, aki én vagyok;
belém hatol és belülről épít fel. Lényem a múltam, én vagyok a ma, a múltam örök jelen és csak emiatt lehet elmúlhatatlan.
Még a legapróbb esemény is határozott módon és kitörölhetetlenül formált minket, és része lett létünknek. Azok leszünk, amik
voltunk, amit lelkileg megtapasztaltunk és átéltünk. Minden majd egy napon feltámad és ünnepli az életet az örökkévalóságban.
1944-ben (H. Boulad ekkor 13 éves! Ford.) nagyjából a következőket mondtam édesanyámnak:
Ezek az utazási élmények, amelyekben most részünk lehetett a csodálatos Libanonban, mindezek az élmények elévülhetetlenek
és ami múlt, az örök. Amit ott családban, együtt átéltünk, most Istenben van, és emiatt a most befejeződött utazás számunkra
örökké tartó marad.

Az örökkévalóság elnyerése nekem azt jelenti, hogy átlépem a halál kapuját, és a másik oldalon tömörítetten újra megtalálom
életemet. Ott mindannyian megéljük az ÖRÖKKÉ TARTÓ MÚLT teljességét. Ott majd minden élményünk kiterítve áll
előttünk, mint a többdimenziós képek, amelyekbe belépünk, hogy aktuális valóságként reálisan megéljük azokat. A múlt
tökéletesen újraéled és kinyilvánítja számunkra, hogy semmi sem veszett el, semmi sem süllyedt feledésbe vagy esett szét a
semmibe, hanem mindent összegyűjtöttek és drága áron megőriztek Isten roppant archívumában. És csak ekkor leszünk képesek
életünket teljesen megérteni! Ha Isten örökkévaló, és mi is Vele együtt örökkévalóvá válunk, akkor az elsősorban földi
létezésünk Istenben való teljes újra megtalálása révén történik. Hogyan is hiányozhatna ott akár egyetlen esemény is?...
Ez a látás az én biztonságom, amelyben élek. Minden emberi kapcsolatunk, minden barátsággal nyert tanúság és a szeretetnek
minden mozdulása nem csupán felejthetetlen emlékezeti élmény, hanem kimeríthetetlen és örök érték. Ezért a ma embere
számára az egyik legfontosabb üzenet a biztonság üzenete:

Minden, amit valaha megéltél, olyan komoly jelentőségű, hogy Isten ezeket az értékeket magánál őrzi számodra örökre. És egy
napon majd így szól hozzád:
Nézd!... Élj át mindent újra! Életed nem folyt el, és múltad nem felejtődött el. Velem fogod azt újra átélni és teljesen a tiéd lesz.
Te ennek az új világnak örök fényében sokszorosan felerősítve tudod majd átélni az elmúlt dolgokat, és én ÚJ SZEMET adok
neked, amely minden értelmet felismer, egész életed értelmét.
Mindezekre a csodás dolgokra önök azt mondják majd nekem: „Álmodozás”. És erre szeretném önöknek azt felelni: Nem!
Életük nyoma nem szállhat el, és nem is fog elszállni! Ha egy közönséges kő évmilliárdokig létben maradhat, elhiszik akkor,
hogy valami végtelenül gazdagabb és nemesebb – az ember – már egypár év múlva nyomtalanul szétbomlik? Nem! Ez a
szellemi valóság, az „ember”, magában Istenben nyer fennmaradást, majd benne és belőle él, mert ő volt, van és lesz! Az ember
örökké tartó lény.
Ha életünket ezzel a látással próbáljuk meg élni, semmi sem tűnik többé mulandónak. Ám itt felvetődik a kérdés: milyen
szinten,milyen fokon élünk mi tulajdonképpen? Éldegélhet az ember lapos kényelemben, semmivel sem törődve, egy kúp alsó
lapján, vagy kompromisszumra készen annak félmagasságában, vagy koncentrálódva a csúcsán. De csak ott, a kúp csúcsában
gyűlik össze minden, és nyer állandóságot, mert ott van az én „önmagam”, lényem magva, amely elévülhetetlen, és amely
örökkévalóságomat jelenti.

Múltunkban olyan bőségben van az életerő és gazdag tapasztalat, hogy teljesen értelmetlen lenne csupán a múló pillanatot
élvezni anélkül, hogy tudatosan gazdagabbá tennénk mindazzal, amit már megéltünk. Más szóval: a pillanatot megélhetem
teljesen külső felületén, azaz csupán a kúp alapszintjén, viszont a teljes kúptartalmat is befektethetem a magam aktív és jelenlegi
cselekvésembe és egzisztenciámba; elmúlt éveim súlyát itt és most bevihetem a kúp csúcsába.

A szó, melyet kimondok, a tett, melyre vállalkozom, jelenthetik múltam tömörítését és összefoglalását. Ebben a pillanatban az
„élet” az egész lény totális aktusa, és ezáltal egészen rendkívüli erővé válik. Ebben a pontban koncentrálódik ekkor életem, és
egy napon innen emelik majd fel és teszik örökkévalóvá – mint örökké tartó múltat, mint örökre maradandót. Ám a félreértések
elkerülése végett szeretném még hozzáfűzni:
Az örökkévalóság fogalmán semmi esetre sem földi végállapotunk rögzítését értjük, amitől egyesek tartanak! ... Tehát nem
létezésünk fáradt végét, amelybe egy hosszú út után kiégve beletorkollunk. Ki érezne örömet, ha tudná, hogy aggastyánként fog
örökkévalóvá válni? Nem! Az örökkévalóság valami egészen más! Amikor Mária Szent Bernadettnek Lourdes-ban megjelent,
egy 15 éves lány ragyogó látványát mutatta. A történelmi hagyomány szerint Mária Efezusban 85 éves koráig élt.
Így Lourdes számunkra jel is, hogy az ember legjobb földi alakjában válik örökkévalóvá, és élete többi részét ez a megjelenése
olvasztja magába; ez fogja őt belülről átvilágítani és kiteljesíteni.
Milyen arcunk lesz odaát? Ez a mindig újra felvetődő kérdés! Milyen benyomást teszünk majd odaát?... Senki se aggódjék
emiatt! Arcunk az életünk csúcspontjának legszebb és legboldogabb arca lesz, és nem a testi széthullás állapotát fogja tükrözni. A
feltámadó test belőlünk a legszebbet fogja kinyilvánítani, létezésünk virága kel majd igazi életre, feslik, bontakozik ki teljesen, és
jut érett szépségre. Ezt az új arcot talán nem ismerik fel a többiek nyomban, de ez lesz a mi igazi arcunk, mert Istennél az
igazságban élünk. Örökkévalóságunk arca a legmagasabb értelemben vett ifjúság arca lesz, igazi ifjúságunké, azaz legmélyebb
létezésünk kifejezője.
Aki már ma ilyen látással él és lélegzik, az erőforrás lesz másoknak. Én nem testem ereje vagyok, hanem lényem és megélt
életem ereje. Aki múltját a jelen pillanatba integrálja és koncentrálja, az nemcsak a pillanatnyilag látható emberi lény, hanem több
annál: megtestesíti múltja teljes belső ösztönzését. Létezik az a művészet, hogy a szintézis állapotában, a teljesség állapotában
tudjunk élni.
Ám ha ezzel szemben csak azt látom, ami ma vagyok, akkor nem vagyok több, mint parányi pikkely lényem felszínén. De ha
teljes súllyal és teljes hajtóerővel abból élek, ami voltam, akkor egészen másként szabom ki életemet, életem más méreteket
nyer. Aki jól emlékezik, az eddigi élmény tapasztalatának tartalma alapján minden pillanatban egy másik dimenziót ad
létezésének. Tehát jelenünk értelmét az hozza felszínre, hogy ehhez vagy ahhoz a múltban intenzíven megélt, megtapasztalt
eseményhez viszonyítjuk.
Példa: egyszer misém alatt a kairói Szent József-templomban egy kis gyermeket láttam, aki mamája mellett a pádon csúszkált,
tornázott és számtalan alkalommal leesett volna, ha édesanyja lélekjelenléte ugyancsak számtalan alkalommal nem mentette
volna meg ettől az utolsó pillanatban, ha szerető anyai karok nem tudták volna természetesen és biztosan a dolgukat. Kedves
Barátaim, számomra ez a mise csodálatos szemlélődés lett az isteni szeretetről. Magamat láttam abban a gyermekben. Autóm
kormányánál a magam gyakran vakmerő munka- és életstílusában nemritkán komoly kockázatok között élek, mindazonáltal azt
érzem, hogy erősen „tartanak”, mint ezt a gyermeket. Egy mise közben lezajlott, látszólag banális élmény folytonos jelenné vált
számomra, eleven vonatkozássá, mert intenzív módon felvettem magamba és szívemmel nyomon követtem! Ezentúl már
minden ilyen jellegű új tapasztalat katalizátorát képezi. Egyszerű pillantás egy édesanyára és gyermekére, találkozik bennem a
kairói mise élményével, hogy nyomban megfelelő mélységet és tágasságot és egy egészen más – magasabb értelmet adjon neki.
Emlékek táplálják jelenünket nedvükkel és tüzükkel, és felbecsülhetetlen értékekkel töltik fel azt. Ezért tapasztalati
gazdagságunkat nem kellene „muzeális értéknek” tekinteni és kihasználatlanul hagyni, hanem engedjük tudatosan, hogy állandó
lakóink legyenek és igénybe vegyenek bennünket. Ezt értem én az EMLÉKEZÉS szellemi aktivitása alatt.
Idős emberek ismerik és gyakorolják ezt. Ők bölcs EMLÉKEZÉSBEN élnek. Mondják, hogy emlékeikből élnek. Részükre ez
nagyon komoly és megindító cselekvés, ezek a nap legértékesebb és legfontosabb órái. Az idős ember emlékszik más emberekre
és emlékszik magára, hogy hogyan érzett és reagált régen, hogyan látta és élte meg a dolgokat. Az emlékezés nagy bölcsességet
rejt, és a korosodó ember számára ismételten erős ösztönzéseket ad az élethez; lényeges dolog ez, táplálék az idős embernek és
semmiképpen sem értelmetlen ábrándozás csupán, hiszen gyökerei léte szívéig vezetnek.
Állítottam, hogy az ember azonos múltjával és ez a múlt messzire terjed, mert érinti mind az egyénit, mind az egyetemest. A
tudósok szerint múltam nemcsak az én személyemé, hanem egész Földünké, időben messzire visszanyúlik az emberiség
vonalán és nagy mélységekig hatol. Az én múltam az ásványok egész világa, a növények világa, az állati és az emberi világ.
Amikor tudományos nyelven azt állítják, hogy az egyedfejlődés rekapitulálja a törzsfejlődést, akkor azt akarják mondani, hogy
az egyes egyed fejlődése megismétli a fajok teljes törzsfejlődését. A kis embrió az anyatestben 9 hónap során végigfutja az
evolúció minden fejlődéstörténeti szakaszát, és ha vegyelemezzük testünket, megtaláljuk benne a természetben előforduló mind
a 92 elemet. Mikrokozmosz az ember, testünk a világegyetem egy kis koncentrátuma.
Ha érintkezem a Földdel, akkor saját magammal veszek föl kapcsolatot, mert ösztönszerűen múltamat érintem. Itt is
EMLÉKEZÉS van. Nem ok nélkül érzi magát az ember olyan erősen a földhöz vonzva, mert hiszen rokonsági köteléket érez,
valódi belső viszony irányítja ezt a vágyat. A Föld fia vagyok, anyám a Föld, ahonnan származom, ő a múltam. Múltam így a kis
növényke is az útszélen, a virág, a fa, a nagy erdő. Rajtuk keresztül jöttem én és minden ember.

Ugyanezt érezzük az állatok közelében. Az állat iránti szeretet társadalmi jelentkezése nem magyarázható egyszerűen
szentimentalitással, hanem ez többé-kevésbé öntudatlan felismerése a természetek közötti tényleges rokonságnak. Ugyanabból
az anyagból vagyunk, testvérek vagyunk, EGYEK vagyunk! A teremtett világ egy családot alkot, mert egy a múltunk! Mivel
foglalkozik korunk genetikája? Mi az örökletesség?... Éppen ez a bevésődése a tőlünk időben messze levő tapasztalatoknak.
Lamarck elmélete a megszerzett faji tulajdonságok továbbadásáról ugyanez. Minden tapasztalat, amelyet a virág, a fűszálak,
legkülönbözőbb állatfajaink és az első emberek a múltban szereztek, bizonyos sejtkamrákban megőrződött, hogy évmilliókon át
továbbadódjék és azt eredményezze, amik ma mi vagyunk: e hosszú földtörténelemnek eredményét. Az evolúció
kitörölhetetlenül belénk rajzolódott, magunkban hordjuk. Az átöröklés raktározódó emlékezetet jelent, ez a fajok ÖRÖK
EMLÉKEZÉSE az egész kozmikus fejlődés során, a kezdetektől egészen hozzád és hozzám...

A nevelés rokon ezzel, mert a gyermek számára az emberi múlt összes tudásának újra elsajátítását jelenti néhány év időtartama
alatt. Mindent, amit Adám és Einstein között megéltek és kigondoltak, az antik népek minden kutató- és felismerő munkáját, a
görögök filozófiáját és Aquinói Szent Tamás vagy Hegel gondolkodását, minden tudományt és minden költészeti kincset
odanyújtanak a mai tanulónak, hogy bánjék velük lénye, élete javára. Ez a letűnt emberiség ajándéka, a generációk
emlékezetének ajándéka, egy folytonos ajándék – most ennek a fiatalnak: ,,Vedd!”
De mit lehet tenni, hogy közben ez a gyermek szívből és szívesen emlékezzék és emlékeit meg is tartsa? Nagy művészet a
történelem jó közvetítése. Sajnálatos módon túl gyakran lecsökkentik ezt a művészetet sokféle tarka és felületes tudásra és
könnyed adatközlésre. Ez a tények összefoglaló áttekintése. Bizony ez nem történelem és nem is emlékezés! A történelem
közvetítésének EGY történelemre, a valódi és élő események összefüggő történelmére kell vonatkoznia! Mennyivel gyorsabban
és könnyebben érik el ezért a mesék a gyermek szívét, mert a mese valódi értelemben vett történelem, bölcsen feltálalva. Csak
kevés történelemtanár tanít oly mesteri tudással, mint a nagy mesemondók, összefüggő történet által, amely feltámasztja az egész
múltat, hogy beledobog a tanulók szíve.
Így öröklünk meg az evolúción át, vagyis a megszerzett tudás biológiai továbbadása révén, valamint a nevelésen keresztül egy
olyan ősrégi kincset, amely lassan sajátunkká válik, tulajdonunk lesz! EMLÉKEZNI azt jelenti, hogy ebből a világraszóló
gazdagságból saját tulajdon lesz.
Nem akkor művelt egy ember, ha sok tudást bír kiteregetni, hanem csak akkor, ha belegyökerezve él ebben a tudásban. Kultúra
alatt sokan az összehordott anyagok egymásra halmozását értik, aminél sokkal hatékonyabban vehetnénk igénybe egy
elektronikus számítógépet. Az a képzett és művelt ember, aki ért hozzá, hogy együtt éljen az előtte élt összes nemzedékkel, az
egész egykori emberiséggel, mert családi kötelékben érzi magát velük, és otthonosan mozog bölcsességükben. A mából
kiindulva nyúlnak gyökerei a tegnapba és tegnapelőttbe, és egyidejűleg vagy jelen mindenütt. A kultúra célja, hogy létrehozza
bennem az univerzális embert és elvigyen engem minden helyre, helyezzen bele minden időbe, hogy az összes korok emberévé
váljak.
Ha mindez sikerül nekem, akkor ezt szívem emlékezetének köszönhetem. Csak ez a „funkció” teszi lehetővé számunkra, hogy
egymással szeretetben összeforrjunk. Közös múltunkban találkozunk és alkotunk egységet. Ez a nemzeti léttel kezdődik. A
nemzet nem csupán földrajzi ügy, hanem több annál! Közös múlt és közös történelem, annak minden belső tapasztalatával
együtt. És Alexandria, a mi városunk?...
Alexandria! Milyen különös gondolkodásmód és ennek hány arculata! Egészen más, mint Kairó vagy Asszuán, egészen más,
mint a többi keleti országban, vagy Franciaországban, amelynek nyelvét beszéljük itt. Alexandriának megvan a maga sajátos
fénye, kultúrája, civilizációja, külön stílusa, lelke, amely az „alexandriai” történelemből él és csakis abból! Létezik itt EGY közös
múlt és EGY történelem, amely létrehozza ezt a családias szellemet és megértést.
Befejezésül: szerettem volna bemutatni, hogy mindez nem elméleti meggondolás, hipotézis vagy netán álom, hanem
létfontosságú dolog, és ezért ilyen terjedelmű. Néhány évvel ezelőtt a halálról tartott előadásaimban („A nagy metamorfózis –
Születés a halálban”, Alexandria, 1975. 8 előadás) a következő kérdést vetettem föl:
Hol van az emberiség múltja?
Hol élnek azok, akik előttünk jártak?
Úgy Mondják: a mennyországban vagy a pokolban, vagy a kettő közötti birodalomban.
Hogyan kell ezt érteni?
Merre keressük őket?
Hol találhatók halottaink?

Így válaszoltam erre a kérdésre:

Csak egy hely van az emberiség számára, csak az ITT, a MA és a MOST emberisége létezik.

Gyermekkoromban nagyanyám halála után azt mondták nekem, hogy ő az égben van, mire én egy hosszú létrát szerettem volna,
hogy meglátogathassam őt – azon a,,másik helyen”! De később éreztem, hogy nincs szükségem hosszú létrára, hogy eljussak
egy távoli birodalomba, mert a halottak nem hagynak el minket, itt vannak velünk: bennem vannak, benned, mindannyiunkban!
Most vannak itt, ebben a pillanatban, mert nincs „másvilág”, csak a „mi világunk”, és nincs magasabb égi hely, se alacsonyabb
pokol ezen a világon kívül. Csak egy létezés van,
a mai emberiség,
amely magában hordozza a letűnt korok emberiségét, mint egy édesanya a gyermekét a testében. Mi vagyunk az összefoglalása
az egykori összemberiségnek, mi vagyunk az élő és mindig jelen levő világemlékezet. Mostani létezésünk a hordozója ennek a
százezer éves gyümölcsnek, amely a Földből lassan kialakult és megszületett, íme egy részlet egyik esszémből:

A HALAL MINT BEILLESZKEDES,

MINT VISSZATÉRÉS A FÖLDHÖZ

A halál az a pillanat, amelyben mindegyikünk a nagy életfolyamba ömlik vissza, melyből előjött. Ez a reintegrálódás nem
feloldódás a névtelenben, hanem felfokozódás a személyesbe; nem visszatérés az ősenergiához, hanem túllépés önmagunkon a
szeretetben; nem visszaesés az időtlenbe, hanem belépés az örökkévalóságba; nem felemésztődés, hanem felemelkedés; nem
elsüllyedés a tudattalanba, hanem eksztázis a tudatfelettiben; nem felbomlás, hanem megvalósulás.
Ekkor kezdenek működni a halottak. Csatlakoznak az élőkhöz, és kiegészítik életüket. A halottak nem vonulnak vissza a
világegyetem egy földön kívüli országába, hogy ott éljenek egymással, hanem éppen a haláluk aktusa révén találják magukat
ismét az életfolyamba visszahelyezve, melyből születtek.
A halottak megélik most jelenlétük felerősödését. Haláluk nem elviszi őket tőlünk, hanem intim közelünkbe hozza, és ez a
közelség sokkal végérvényesebb, mint azelőtt valaha is lehetett. Lelki erejükben erjesztővé válnak nekünk élőknek. A halottak
jelenléte révén az emberi közösség lépésről lépésre felemelkedik és egy napon rátalál kiteljesedésére. A halottak hajtómotorjai a
fejlődésnek és minden előhaladásnak. Rajtuk keresztül egyengeti útját az evolúció, lassan az időn át végcélja felé. A „másvilág”
ezen a világon belül van, itt van a túlvilág! A korábbi emberiség a halál nagy reintegrációja révén, a halottak visszahelyezése
révén hozzáadódik a mai emberiséghez. A jelenlegi emberiség nem más, mint az eddig élt emberiség összessége. Magunkban
hordozzuk az egykori emberek élő, ám rejtett jelenét. Mindegyikünket hordozza ősei teljes sora.
Nem szimbolikus, képletes nyelvről van itt szó, hanem egy tényleges, ontologikus tényről. Minden halott valóban él és tovább él
bennem.
(Henri Boulad, 1967)

Halottaim a szívemben élnek, a testemben és véremben élnek, velem élik életemet. Magamban összefoglalom őket, én vagyok
az „utolsó szavuk”, énáltalam beszélnek, általam működnek, bennem aktívak, mint örökké tartó múlt, amely aktuális jelen –
mindannyiunkban, mindegyikünkben.
Így a mai emberiségben és bennünk egyfajta belső kazánnyomás létezik; valamennyi nemzedék ereje ez, telve várakozással,
hogy ugyan mit csinálunk belőlük mi, és hogyan alakítjuk ki a Földet, amelyből ők is vétettek és amelyet ismernek. Bizalommal
súgják: „Vegyétek át a stafétabotot, vegyétek át az örökséget, vegyétek át a megbízást!” Egy olyan világért vagyunk felelősek,
amelyet mások bíztak ránk. Vajon ennek megfelelően cselekszünk-e?
Csak egy emberiség létezik, csak egy ember, aki a történelem évezredein át fennmarad. Ez az ember én vagyok, ez az ember mi
vagyunk. Az összes előttünk járók belső hívása iránti éberségünk, belső fogékonyságunk és tanulékonyságunk mértékében
terem majd gyümölcsöket ez a minden elmúlt dologra való emlékezés – nemcsak nekem vagy neked, hanem a teljes emberi
fajnak. Amikor az emberiség haladását észleljük, akkor az okára is figyeljünk föl: a jó emlékezés ez!
Amit az öröklésről mondtam, amely nem más, mint a múlt tapasztalatainak összefoglalása a sejtmagok kromoszómáiban, a sejt-
emlékezet mechanizmusa révén, mindezt elmondom az emberre vonatkoztatva is, annak lelki és ontológiai dimenziójában.
Testünk, szellemünk és lelkünk, tudatunk és tudatalattink révén megéljük az előttünk élt nemzedékek ellenállhatatlan nyomását,
akik joggal eredményt várnak tőlünk, az új emberiséget.
Az új emberiségnek egy napon rajtunk keresztül kell megjelennie. Akkor fog megszületni, mikor „betelik az idő”, mikor az
ember elérte teljes érettségét, nagyságát és alakját. Ezen időponthoz érkezve, a beteljesedés „helyén”,

AZ OMEGAPONTON,

az egész történelmi múlt örökké tartó jelenvalóvá válik – amit mi az ,,örökkévalóság” fogalmával jelzünk. A mennyország a
visszaemlékezés örök pillanata mindarra, amik voltunk, és ahogyan azt megéltük Teremtőnk jelenlétében,

ISTEN JELENLÉTÉBEN.
 MEGVÁLTÁS AZ IDŐTŐL
Én többet érek, mint az életem.
(Egy fiatalember a kivégzés előtt)
Kapcsolódva az időről szóló előadás-sorozat témájához, az ,,Örökké tartó múlt” egyik előadásához kapcsolódva az egyik
hallgató odajött hozzám, eléggé fölzaklatva és gondterhesen:

Atyám, Ön azt állítja, hogy a múlt elévülhetetlen! Ez rám nézve rossz kilátást nyújt! Életem tévedések láncolata és állandó
tragédia; eszemben sincs azt kívánni, hogy odaát megint ezzel találkozzam; ezt szenvedjem örökké.

Ki ne tudná őt megérteni! Igaza van, mert hiszen ő nem számítja magát azok közé, akik már ma szívesen örülnének örökké tartó
múltjuknak; nem egyedülálló az esete. Sokaknak közöttük kemény keresztutat kell bejárni és titkon kérik Istent:

Tégy valamit, hogy végre eloszoljék ez a lidérces álom! Kérlek, add, hogy a nagy felejtés után újra kezdhessek Nálad!
Irgalom! Tégy valamit, hogy kitörlődjék belőlem a múlt!

Ezzel a problémával foglalkozik e fejezet, melynek a „Megváltás az időtől” címet adtam, és nevezhetnénk a „Kitörölt múlt”
címmel is. Tehát mégis múlandóság?

Az örökké tartó múlt alatt semmiképpen sem érthetünk valamiféle sorsvisszaidézést, amely fojtogat és ólomsúllyal nehezedik
ránk. Mégis egyesek előtt nyilván úgy jelenik meg, mint az örök végzet, amely őket ahhoz köti, amit már nem tudnak
megváltoztatni; ahhoz a múlthoz, ami nem sikerült az életükben, vagy nagyon is hiányzott abból. A szenvedés őrli őket és azt
kérdezik: hát tehetetlenek vagyunk, hogy kiszabaduljunk ebből a szorítóból és kitörjünk a sötétségből, hogy szabadabb és
világosabb ég alá jussunk, ahol újra vállalhatnánk életünket és szembenézhetnénk vele, hogy sok mindent beváltsunk,
kipótoljunk és mentsük, ami elveszett? Hát nincs valami varázsige az elveszett idő megkeresésére, hogy Marcel Proust
kifejezésével éljünk, hiszen műve, amelynek ezt a címet adta, úgy tűnik, időben visszahozta egész életét. De mit jelent az időtől
való megváltás? Mit jelent a jóvátétel? Mi az, hogy megváltás a múlttól?
Nietzsche őrült dühvel és kétségbeeséssel szemléli a múlt elfolyását az elérhetetlenbe, mert javításra képtelenül marad csak
tétlen, dühös néző! Nietzsche, aki egész filozófiai művét az emberi akaraterő megingathatatlan sziklájára alapozta, a
felsőbbrendű ember akaraterejére, aki le tudja győzni végzetét, ez a Nietzsche leteszi a fegyvert a múlt fala előtt, mint ami
számára leküzdhetetlen akadály:

Az elmúltat kiváltani és minden VOLT-ot átalakítani ÍGY AKARTAM-má, – ez jelentené számomra a megváltást!
(Nietzsche)

Az „Imigyen szólt Zarathustrá”-ból származó alábbi sorok sugallták nekem e fejezet címét. Keressük csak meg állításának
értelmét és igazságtartalmát! Először haladjunk együtt Nietzschével, mint a letűnt idő tehetetlen tanúi, akiknek akarata megtörik
a múlt előtt, érezve, hogy csődöt mond:
VOLT: tehát az akarat fogcsikorgatása és a legmagányosabb bánat. Tehetetlen azzal szemben, ami megtörtént; mint aki dühös
szemlélője mindannak, ami elmúlt. Az akarat nem akarhat visszajönni, nem képes megtörni az időt, az idő sóvárgását – ez az
akarat legárvább bánata... Hogy az idő nem folyik vissza, ez az ő fojtott haragja; AMI VOLT – így hívják azt a követ, amelyet
nem képes elgördíteni. így görget más köveket fojtott dühből és rosszkedvből, és azon áll bosszút, aki nem haragos és
rosszkedvű, mint ő.
Tehát az akarat, a szabadító lett a bajkeltő; és bosszút áll mindenen, ami szenvedni tud, mert hát ő nem térhet vissza a múltba. Ez,
csakis ez a bosszú az igazi: az akarat ingerültsége az idő ellen és azzal szemben, ami VOLT.
Lehetséges megváltás, ha létezik örök jog? Ó, elgördíthetetlen kő ez a VOLT! Akkor örökké kell létezniük a büntetéseknek is!
Így prédikált az őrültség. Tettet megsemmisíteni nem lehet: hogyan is lehetne a büntetéssel meg nem történtté tenni! Ez, ez az
örökké tartó a „létezés” büntetésén, hogy a létezésnek is örökre, újból tettnek és bűnnek kell lennie!
(Nietzsche)

Szörnyű gondolatok ezek Nietzschénél! Hogy egy tettet nem lehet megsemmisíteni, és hogy minden örökké tart, mint ahogyan
Paul Bourget egy regényének címe is állítja: „Tetteink követnek minket”. Önkínzó kényszerképzet rejlik az ilyen
kijelentésekben; mély félelemérzés, teljes kiúttalanság. A cselekvés hatásának elháríthatatlansága megkövesedve telepszik rá a
jelenre és jövőre, mivel az egyszer végbevitt cselekedet követ és mindig követni fog minket. Nietzsche szerint még a méltó
büntetés sem tudja kioltani a tettet, és ezt ő átoknak érzi:
Töredék, talány minden VOLT; kegyetlen eset – amíg az alkotó akarat azt nem mondja: DE HISZEN ÉN EZT ÍGY
AKARTAM! Amíg az alkotó akarat azt nem mondja: IGENIS ÍGY AKAROM! ÍGY FOGOM AKARNI!
(Nietzsche)

Nietzsche itt igazán szembeszökő módon próbálja eltávolítani az útból a múlt sorsszerűségét azzal, hogy filozófusi pózban
kijelenti: „Igen, alapjában véve ezt már így is akartam, így kívántam. Csődöt mondtam ugyan, de végül is éppen így akartam.
Nem vagyok abban a helyzetben, hogy töröljem a múltat, tehát másképpen intézem el és azt mondom magamnak, hogy éppen
így kívántam a dolgot és a jövőben is így kívánom. ”
Hát ez az a kettős öncsalás, amit néha a filozófusi gondolkozás eredményez. A sztoikus magatartás nem megoldás, mert az
akarat továbbra is megtörik az idő falán, főként a múlt falán, anélkül, hogy valaha is legyőzné azt. És itt érkezünk el oda, hogy
fölfigyeljünk a bűntudat jelentkezésére. Utalok a kortárs francia filozófus, Jean Lacroix (1900-1984) figyelemre méltó könyvére
a bűntudatról, amelyben világosan megkülönbözteti a két eltérő magatartást, a bűntudatot és a bűnbánatot, sőt szembesíti is
ezeket.
Beismerem, hogy igazságtalanságot követtem el, és most sajnálom rosszaságomat. Ez a sajnálkozás mint önvád, két formát
ölthet: a bűntudat formáját, amelyet rossz lelkiismeretnek is mondunk, és a megbánás formáját. A legtöbb ember számára
egybeesnek ezek a fogalmak és azonosítják őket. Ha azt mondom, hogy „rossz a lelkiismeretem”, vagy azt, hogy „bánom, amit
tettem”, olyan, mintha ugyanazt fejezném ki, pedig az emberi szív két ellentétes érzéséről van itt szó. Hiszen a rossz lelkiismeret
hajszoló nyugtalansága egy teljesen haszontalan és hiábavaló sajnálkozást testesít meg, mert csak annyit mond, hogy leghőbb
vágyunk, bárcsak ne történt volna meg a hiba. Közben gyötör a tudat, hogy már lehetetlen ezt az adott órát kijavítva
megismételni; a megtörténtet nem lehet meg nem történtté tenni. Az ember azért csak emészti magát a meddő panaszkodás
ördögi körében, de hiába.
A német népnyelv erre velősen azt mondja: „Ami elkésett, az elkésett!” És tudjuk a franciából: „Les regrets tardifs sont des
regrets superflus!” (Magyarul így mondanánk: „Késő bánat ebgondolat!” Ford.) Ezt mi pontosan tudjuk, mégis kínoz a
lelkiismeret, kusza félelemérzések jelentkezhetnek, mert a helyzetet tönkretettnek tekintjük. Következik rá önmagunk elítélése a
reménytelen bűnösség tárgyában, mert a bűntudat magvában ott él az elkövetett bűn visszautasítása és lelkiismeretbeni elítélése.
Figyelik néha azokat a spontán gesztusokat, amikor hirtelen rádöbbennek egy tévedésükre, vagy tanúi mások ilyen
ráébredéseinek? Tenyerünkkel a homlokunkra csapunk, öklünk az asztalra üt, van, aki lábával dobbant, más a haját tépi vagy
mellét veri. Különös reagálások! Mi az értelmük?... Az, hogy ezzel akarjuk büntetni magunkat, fenyíteni, magunkon akarunk
bosszút állni. Tudják Önök, hogy a mell verés pusztai atyáink korából származik? A vezeklés igényének kielégítésére követ
ragadtak, és hevesen a mellükre csaptak vele. Ilyen értelemben ma is tovább él ez a gesztus a misében: ujjunkkal finoman
megérintjük mellünket, amikor – sajnos, többé-kevésbé gépiesen – elmondjuk a bűnbánati imát:

Gyónom... hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással; én vétkem, én vétkem, én igen
nagy vétkem.

Önmagunk büntetésének nagyon szerénnyé vált jelei még mindig ugyanezt a vezeklési igényt fejezik ki. Az ember hisz benne,
hogy fájdalom és büntetés révén vezekelhet bűneiért, és itt vág közbe Nietzsche.
Konokul és kétségbeesetten mutatja be azt az embert, aki beteges félelmek és értelmetlen önvádak között gyötrődik. Ő tudja,
mennyire hiábavaló az egész: elkésett, késő! Ez a viselkedés már közel áll a mazochizmushoz, amelynek több dimenziója van,
de egy ezek közül a lelkileg fájdalmas bűntudat, amit valaki állandóan táplál is. így beteges formákat vehet föl a bűntudat,
egészen az erkölcsi fájdalom élvezetéig, amit az illető egész nyomorúsága szüntelen újraátérzése révén gondosan fenntart. Ez a
mazochista gyakorlat. Aki így szenved, az közben elhiteti magával, hogy ez feltétlenül jó és már magában megváltó erejű, holott
ez csak olyan mértékben jó és szabadító, amilyen mértékben értelmet kap és hit, bizalom, szeretet hordozza.
A lelkiismereti kínokkal küzdő ember elkeseredett lénynek tűnik előttünk, ám ez az elkeseredés álcázott: azt a benyomást akarja
kelteni bennünk, hogy Istennek kedves ez a lelkiismereti kín. Nem ismerős-e gyermekkorunkból ez a fájdalmat hangsúlyozó
lelkület, amellyel meg akartak győzni bennünket: ,,Minél többet szenvedsz, annál nagyobb Isten öröme.” És éppen innen ered
Siegmund Freud híressé vált szava a „szadista Atyáról” – Isten, aki gyönyörködik az emberi szenvedésben! Mert valóban
neurotikus állapotba juthatunk el így, a bűn gondolatától való tényleges megszállottságig, ami a tett kényszerű ismétléseiben
nyilvánul meg, mikor valaki kényszerűen gondolataiban ismétli meg tettét, mintha belső árnyékszellemek szorítanák, amelyek
nem hagyják őt többé nyugton. Ismeretes az aggályosság is, ugyanennek a bűnmegszállottságnak egy másik típusa. Az
aggálynak nagyon gonosz kinövései lehetnek, és ha alaposan vizsgáljuk, a depresszió és neurózis legtragikusabb eseteire
bukkanunk. Itt ajánlatos az óvatosság, mert felismerjük a személyes lelkiismeret-vizsgálat egyik veszélyét. Sajnos, sokak
számára ez a tévesen megélt múlthoz való teljesen értelmetlen, de állhatatos visszatérésben rejlik; egyfajta szellemi kérődzés, egy
elhibázott dolog állhatatos újra átélése, ami végül a teljes elkedvetlenedés forrása lehet, mikor az illető egész lénye megáll és
leblokkol. Az ember egy napon úgy érzi, hogy lelkiismerete megragadta és fojtogatja, és a tragikus vég a legmélyebb
depressziókon át egészen az öngyilkosságig vezethet.
Gondoljunk csak Júdás öngyilkosságára: vétke egész lényét megragadta, megkötözte és bebörtönözte árulása elmúlt órájába; a
jövőt már képtelen volt látni; múltja vált számára jövővé, mert semmi mást nem vett már figyelembe, csak bűnét. Ismerjük
Dávid bűnbánati zsoltára sorait:

Gonoszságomat én beismerem,
Előttem van bűnöm szüntelen.
(51. zsoltár 5. vers)

Így juthat el egy ember élete a belső leálláshoz, mert nemcsak múltját, hanem jövőjét is végzetnek éli meg, annyira ráhurkolódik
a múlt. Mert mi más az „élet”, ha nem állandó újraébredés, belső megfiatalodás, új kivirágzás az örök feltámadás erejében? Ám
egy bűntől és félelemtől szétmorzsolt ember nem képes erre; szárnyai letörtek és azt hiszi, hogy ő maga áll az igazi élet útjában,
kívülre állította önmagát. Belső száműzetésbe vonulva, bűne áldozatának látja magát, odakötözve ahhoz, ami volt – mint ahogy
Nietzsche panaszolja –, a megváltoztathatatlan múltból megmerevedett időt csinált, amely számára örökkévalóvá válik.
Foglalkozzunk most tudatosan az elmúlt időknek azzal a keresztény lelkiségével, amely a fájdalmat dicsőítette! Nietzsche
segíthetne nekünk abban, hogy megértsük Sartre elemzéseit a kutató istentekintetről, amely kínzóan szegeződik az emberre.
Sartre számára a tekintet ilyen rászegeződés egy tárgyra vagy személyre. Valakire nézni szerinte annyi, mint rábámulni,
rámeredni, megváltoztathatatlan képként rögzíteni és megtartani, sőt az illetőt is megdermeszteni: Lótot csinálni belőle,
sóbálványt. A bűntudattal terhelt ember így látja magát rögzítettnek először saját benső tekintetével, de hozzá még az emberek
rászegeződő szeme, végül Isten szigorú szeme által. Önmagát figyelve az ember azt hiszi, hogy mások is ugyanúgy látják őt;
belső tekintetük így ítélethez vezethet, a fellebbezést nem tűrő végső ítélethez... Eszünkbe juthat itt Victor Hugó ,,A lelkiismeret”
című költeménye:
Midőn állatbőrben, viharverten és sápadt
arccal
Káin menekült gyermekeivel Jahvé elől...

A szöveg elmondja: miután Káin megölte testvérét és bűntudat gyötörte, megpróbált elmenekülni a könyörtelenül rátapadó isteni
tekintet elől. Rémült futásban űzte őt ez a hegyekbe, a messzi sztyeppékre és mély erdőkbe, de mindenütt látta Isten szemét,
amint kísérte őt. Megpróbált kitérni az üldöző elől és elbújni sátra rejtekében, de a szem mindenütt ott volt. Végül már, hogy
szabaduljon a borzalmas látomástól, elevenen akart eltemetkezni. Hozzá is fogott. A föld befedte tagjait, egyiket a másik után,
egészen a hajáig, de a föld sötét és vak éjszakájában is a szem vele volt a sírban és Káint nézte.

(Victor Hugó)
Ma megborzongunk egy ilyen Isten-kép, egy ilyen Isten-értelmezés láttán. Isten mint rendőrfelügyelő, mint inkvizítor, akinek
kémlelő tekintete lépésről lépésre követ minket és akinek figyelmét semmi sem kerüli el. Egyes templomokban ez az Isten-szem
feltűnő domborítással néz le a mennyezetről: tágra nyílt szem, amely mindent lát, mindent! Csodálkozunk rajta, hogy egy ilyen
Isten-képnek csaknem szükségszerűen bizonyos ateizmust kellett életre hívnia? Hallgassuk csak Sartre-ot, amint személyes
tapasztalatait írja le kora ifjúságából:
Isten lát engem. Tekintete olyan borzasztónak hat, annyira érezhető belül a fejemben, kezeimben! Élő céltábla vagyok.
De mély felháborodásom megmentett engem:
Ez ellen a visszataszító tapintatlanság ellen annyira szitkozódtam és káromkodtam, mint nagyapám; átkot mondtam erre és ez a
tekintet engem soha többé nem fog elérni!
(Sartre)

Sartre ateizmusa tulajdonképpen radikális visszautasítása ennek az istentekintetnek, amely véleménye szerint az embereket intim
szféráikban sérti, megerőszakolja és megszentségteleníti, és egyben elveszi tőlük a szabadságot. Ebből következtetünk: Isten lát
engem, hogy lehetek akkor szabad? Továbbá olyan ez az átható és mindenütt jelen lévő tekintet, mint titkos összesítése minden
lény minden olyan pillantásának, amely be mer tömi az egyén legbensejébe! Sartre részére ez az átható, figyelő és leselkedő
személy – Istenként – leszerepelt. A modern pszichoanalízis ismeri a magát megfigyeltnek érző ember kellemetlen közérzetét.
Isten látja azt is, ami kis szobám rejtekében történik és ami még keservesebb, azt is látja, ami szívemben éppen mozdul, sőt látja,
mielőtt mozdulna. Ezt az emberrel szembeni sajátos értelemben vett indiszkréciót nem fogadják el, mert ez múltjához köti az
embert és egyúttal testéhez, ami ugyanazt jelenti. Végül is mi az ember teste? Hiszen valójában ez még nem mi vagyunk, hanem
csak az egyik nézőpont rólunk, ami csak az egyik oldalt mutatja. A test sokkal inkább múltunk, mint jövőnk; sokkal inkább
ösztönszerű, állati természetünk, mint emberi valónk. Ez az, amivel részünk van az állati és anyagi világban, és ezek a világok
nem mutatnak lehetőséget a hirtelen megváltozásra, bármennyire rafináltan kendőzzük is őket; a dolgok és a lények megtartják
lényegi arcukat. így a minket múltunkhoz láncoló tekintet halálos ítélet lehet részünkre.
A keresztapaság itt Nietzschéhez vezet, ő van ott az istentekintet kielemzésének kezdetén. Egyik művében ír egy fiatal lányról,
aki az édesanyjával a fürdőszobában van. Amikor anyja valamivel kapcsolatban azt mondja: „Isten szeme mindent lát!”, a lánya
fölháborodva kiált fel: „De hát ez illetlenség! Milyen jogon figyel engem a kádban?” MILYEN JOGON?... Másutt meg
Nietzsche Júdás példájával huzakodik elő, akire Jézus kétszer nézett behatóan: az utolsó vacsorán és árulásakor. Az utolsó
vacsorán Júdásnak nyújtja a falatot és mint aki mindenről tud, rátekintve így szólt: „Tedd meg hamar, amit tenni akarsz!” (Jn
13,27) Aztán, amikor az áruló a Getsemáne-kertben Jézushoz lép, hogy kiadja őt elfogóinak, Jézus ismét ránézett és így szólt:
„Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” (Lk 22,48-49) Nietzsche számára Jézusnak ez a tekintete volt Júdás indítóoka az
árulásra. Azt állítja, hogy ezt az elviselhetetlen tekintetet kellett kioltani Jézus halálával... Lapozzunk csak Nietzsche
Zarathustrájában:

Útjai során Zarathustra halódó kígyók sivár „rettenetvölgyébe” érkezik és ott találkozik „valami kifejezhetetlennel – a
legvisszataszítóbb emberrel, JÚDÁSSAL”. Ez feltárja előtte gaztettének valódi okát: Zarathustra, Zarathustra! Fejtsd meg
talányomat! Mondd, mivel lehet egy tanún bosszút állni?...
De hát KELLETT, hogy meghaljon: olyan szemekkel nézett, amelyek MINDENT láttak. Látta az ember benső mélyeit és okait;
minden rejtett szégyenét és undokságát. Könyörülete nem ismert szégyenlősséget: bemászott legpiszkosabb zugaimba is. Meg
kellett halnia ennek a legkíváncsibbnak, túlbizalmaskodónak, túlegyüttérzőnek!
Mindig ENGEM látott: egy ilyen tanún akartam bosszút állni – életem árán is.
Az Istennek, aki mindent látott, AZ EMBERT is, meg kellett halnia! Az ember NEM VISELI EL, hogy éljen egy ilyen tanú.
(Nietzsche)

Júdás így két gyilkosságot követ el, amelyek elválaszthatatlanok: gyilkosságot Jézuson, hogy elpusztítsa ezt az elviselhetetlen
tekintetet; és gyilkosságot önmagán, felakasztva magát. Mindkét gyilkosság egy, és ebben a kettős gyilkosságban van a
bizonyítéka annak, amit az előbb állítottam: a bűntudat önmagunk elítélésével jár; elítéléssel – amint gondoljuk – mások részéről,
és ítélettel Isten által. Júdás nem tudott kitérni a leválaszthatatlanul rajta nyugvó jézusi tekintet elől; nem tudta kijátszani, mert
úgy érezte, hogy halálán túl is tovább üldözte volna, tehát neki teljesen ki kellett oltania ezt a tekintetet, hogy ő maga szabad
legyen, mégpedig minden időkre. Mert ,,a szem vele volt a sírban és nézte Káint”... Isten létezik. Szeme az ember bensejében ég
és mindent lát. Ahhoz, hogy az ember élhessen, Istennek meg kell halnia!
Az ilyen értelmezések megráznak minket, mert feltárják a félreértés igazi tragédiáját. Forduljunk most kicsit derűsebb
perspektívák felé és beszéljünk a bűnbánatról! MI A BŰNBANAT? Ez is elismerése a személyes bűnnek, de egyben túljutás
rajta és győzelem felette.

A bűntudat hátrafordul, a múltat szemléli, visszafelé viszi az embert.

A bűnbánat előretekint, előreviszi az embert és jövőjére vonatkozik.

Tehát ég és föld különbség van a kettő között! A megváltás és helyreállítás, valami meghatározott teljesítés révén, szorosan a
bűnbánathoz tartozik. Nincs itt semmiféle örök fogva maradás a múltban, mert ajándékba kaptuk a leküzdés lehetőségét. Ez a
csodálatos ÖRÖMHÍR, Kedves Barátaim! Vagyis végső fokon semmi sincs elveszve igazán, és semmi helye sincs a
kétségbeesésnek!
Mindent újra lehet kezdeni és alapjaiból újjáalakítani!
Mindent el lehet törölni, vagy megtisztítani.
Minden feltámadhat megújultan!

Ez hihetetlennek, hallatlannak tűnik, DE az emberekhez intézett ÖRÖMHÍR így szól:

Nincs halál!
Semmiféle formában sincs! A halál, mintha végleges vereség és a legsúlyosabb szerencsétlenség lenne az ember számára, ez a
nézet téves, nincs mögötte a valóság, ennek nincs léte, mert elérkezett hozzánk A VILÁGRASZÓLÓ ÚJ ÜZENET az ember
megváltásáról, az időtől való szabadulásról. Jövőnk híre ez, amely feltárul előttünk és napvilágos fényövezetté szélesedik.
Üzenet ez az ember szabadságáról mindenfajta időtől, vagyis hogy nem marad kioldhatatlanul összebogozva hibásan élt
múltjával. Üzenet ez
az ember kiszabadításáról a bűntudatos múltból.

De hogy néz ki ez a gyakorlatban? Hogyan lehet igazolni a mondottakat? Bele lehet nyúlni a múltba és ott egy vetést
megsemmisíteni, egy történést meg nem történtté tenni?
A felelet IGEN és NEM. Tényszerűen természetesen nem, mert ami megtörtént, az megtörtént, de mint tudatos emberi tettet,
magában véve ki lehet oltani és ezen a szellemi szinten játszódik le a megváltás. A kézzelfogható tény fizikai vagy pszichológiai
következménye egy végbevitt cselekvésnek. Ezt a tényt többé már nem lehet visszacsinálni, marad megváltoztathatatlan realitás,
ez tagadhatatlan. De az a cselekvési mód, amely ehhez a tetthez vezetett, és amely most annak teljes értelmét és erkölcsi-lelki
jelentését adja, tehát a mély belső motiváció, ez MINDENKOR, egészen a halálunkig megváltoztatható és újra beállítható.
Olyan mértékben lehetséges ez, amennyire belső tartásom ebben az ügyben változik és én őszintén, a legvégsőkig dolgozom a
magam tökéletes lelki átalakulásán.
Megmagyarázom közelebbről: aktív életünk cselekvések sorozatára bomlik; egyik tett követi a másikat, de föléjük rendelve ott
van az énem, amely ezeket a történéseket döntései révén irányítja. Ez az én, aki lényem piramisának csúcsát képezi,
transzcendálja egymást követő cselekvéseimet, túllépi életem folyását és az idő múlását. Miért?

Mert az ember bizonyos szempontból az idő felett áll, és már az örökkévalósághoz tartozik; ezért képes múltja újrafelvételére is.

Nem a létező ténynek, a cselekedet következményének megváltoztatása gyanánt, hanem az akarata szerint lezajlott cselekedet
lelki átdolgozása és újjáalakítása formájában, a maga belső hangja segítségével, lelkiismerete révén. Ha tényszerűen valami
megváltoztathatatlanról és időben reálisan lezajlott dologról van is szó, ez még nem a cselekvés gyökerét érintő aktus! Ez a
gyökér tovább él és bensőnkben aktív marad, és éppen ezért vissza lehet rá térni, át lehet alakítani, egészen újjá lehet formálni!
Pontosan ezt értjük a megbánás fogalmán, mint ami a terméketlen lelkiismeret-furdalással összehasonlítva nem meddő, hanem
gyümölcsöző. Alkotóan munkálkodik az illető jövőjén, nem pedig önpusztítón foglalkozik a múltjával. Ezt gondoltam, amikor a
bevezetőben ezt mondtam, hogy a BŰNTUDAT és a BŰNBÁNAT fogalmai egymással szemben állnak és nem esnek egybe,
amint mi könnyen gondoljuk. Bűnbánásom kutatja cselekedetem titkos szándékát és mikor ezt most megbánom, elutasítom
ennek a szándéknak a megvalósítását is. A megbánási folyamatban énem ismét visszatér a tett eredetéhez, hogy nemet mondjon
annak lefolyására; így elutasítom elkövetett vétkemet, távol kerülök cselekedetemtől.
Tehát a jövőtől függ a múlt egész értelme. Mivel az ember az időn túl áll, és egyáltalán nem kényszerül rá, hogy múltjának örök
foglya maradjon, ezért alapvetően nem az a döntő, hogy megtapasztaljuk, mi volt tulajdonképpen a múltunk és mit hozott
számunkra, hanem azt kell megkérdeznünk magunktól, hogy mi a tervünk vele és ténylegesen mit fogunk vele tenni.
Példa: Ha Önök – az én életkörülményeimet véve – vonaton Kairóból Alexandria külvárosaihoz érkeznek, akkor Musztafa
Pasánál elhaladnak a „Cherkat El Nahas” Művek óriási területe mellett, ahol roppant mennyiségű ócskavas, bádog és autóroncs
halmozódott fel és rozsdásodik. Csúnya látvány! Ez a cég összegyűjti Alexandria letűnt napjainak minden csúnya és öreg
holmiját, hogy azután izzó hőfokon be- és átolvassza, mégpedig igen alkotó céllal. Ugyanezt a folyamatot figyelhetjük meg az
ember belső világában. Mi is képesek vagyunk elmúlt életünknek erre a teljes átolvasztására. Ez a gyár munkája során biztosan
nem tűnődik el régi kacatjainak múltján, és nem siránkozik e tárgyak egykori szépségének és használhatóságának elvesztén,
hanem kizárólag jövőjük érdekli őt. Mi legyen az újonnan nyert anyaggal? Újat és hasznosat akar belőle alkotni! Lehet, hogy az
ember nosztalgiával vagy kedvetlenül szemlél eltört, elnyűtt tárgyakat, amelyek otthon körülveszik őt, mint ahogyan egyesek
életük és téves döntéseik eredményeit nézik, amelyek valamit széttörtek életükben. De éppen mivel ember az ember, mindezt
tudatosan átlépheti, mindennek fölébe emelkedhet, mindezt átdolgozhatja, hogy egy új, soha nem létezett műbe ömlessze. Azt
kell magának mondania: MIVEL EMBER VAGYOK ÉS AZ IDŐ FELETT ÁLLOK, MINDIG ÚJRA ALKOTHATOM
MAGAM.
Így hangzik az Evangélium üzenete mindnyájunkhoz! Ez a mi örömünk és biztonságunk, mert ez jelenti megváltásunkat az
időtől. Nincs „vak sors”, és a történelem nem önműködő kerekes hajtómű, hanem mi hajtjuk, és beleavatkozhatunk. Közben
csődjeink feletti BÁNATUNK megszabadít minket a múlt determinizmusától. Itt a „determinizmus” szóba beleteszek minden
fizikai törvény szerint működő rejtett erőt, tehát azon jelenségek kényszerűségét vagy fatalitását, amelyek egymást követően
vezetnek saját végükhöz, amely már indulástól bennük gyökerezett. Ilyen a nehézségi erő determinizmusa, testi pusztulásunk
determinizmusa stb.
Az ember azonban le tudja győzni determinizmusát, ha őszintén és elég mélyen magába tér, és lénye magváig hatol, oda, ahol
igazi személyét megtalálja. A lelkiismerete felől meg tudja kérdőjelezni az elkövetett tettet, helyesbíteni tudja azt, sőt nemet
mondhat rá és újra végbeviheti. Max Scheler német filozófus (1874-1928) tudta, hol vannak a gyökerek, és mindenekelőtt tudta,
hogy azok elpusztíthatók:

Ragadjuk meg felismert bűnünket gyökerénél, hogy kiirtsuk személyünk legbensejéből, és biztosítsuk magunknak a teljes
szabadságot ahhoz, hogy a jót tegyük!

Múltunk értelme megbánásunk révén teljesen átalakul, ez a lényeg. A megbánás nem a múltnak egyszerű kijavítása, hanem
annak teljes átformálása. Tragikus lenne, ha az időtől való szabadítás és az ember megváltása csak a javítás szintjén jönne létre.
Nem, nekem többre van szükségem, sokkal többre; én tökéletes átalakulásra szorulok, és ez lényem újrateremtése. Tehát
radikális átalakítás és nem ideiglenes foltozgatás, ami ismét könnyen kiszakadna.
MINDIG HINNI KELL ÉLETEM ÚJRAKEZDÉSÉBEN! HINNI, HOGY ÚJRA GYERMEKI SZÍVET ALAKÍTHATOK
KI MAGAMNAK!

Ne felejtsük a gyárról szóló példa szimbolikus jelentését, amely egy ócskavastömegből a szó legigazibb értelmében vadonatúj és
értelmes tárgyakat hoz létre. BŰN ÉS MEGBÁNÁS. A felismert bűn után az egyes emberek számára lehetséges egy megbánási
aktus, amely lelkileg nagyon megmozgatja, megrázza az embert és teljesen áthatja. Ha elég mélyen szálltunk magunkba, és ott
megérintett bennünket egész nyomorúságunk, ha beálltunk saját bűnösségünk centrumába és ott személyes felelősségünk
szemébe néztünk, akkor a valódi megbánást újjászületés követi.
Önök azt kérdezik maguktól, milyen szerepet játszik ebben a történésben a gyónás. Sajnos, sok szempontból semmilyen
szerepet sem! Semmit sem hat, mert nem érezhető a belső megújulás egyetlen jele sem. De vajon miért nem? Mert SZÓ-beliek,
és nem SZÍV-beliek a gyónások; hiányzik belőlük a megbánás! A papi feloldozás nem automatikus szolgáltatás, ez le tud siklani
a külső emberen. Nem ez dolgozik az ember újjáteremtésén, hanem a gyónó ember titkos lelkiismerete hozza azt létre. Az „egy
kis megbánás” szintén értelmetlen. Csak a megbánás érzésének bizonyos mélységéből indul el az újjászületés.
Ezer évvel Krisztus előtt Dávid egész lényéből kiáltott és kisírta bűnét magából. Megtépte ruháit – amint olvassuk – és szíve
bűnbánati zsoltárra nyílt, olyan tágan, hogy költeménye halhatatlan lett: az 51. zsoltár!

Könyörülj rajtam, Istenem, irgalmad szerint,

Nagy gyöngédségedben mosdass ki bűneimből Teljesen tisztogass meg engem,
Szabadíts meg a gonosztól!
Mert elismerem, hogy rosszat tettem,
Vétkeim tudata mindig kísér.
Ellened vétettem egyedül,
Ami rossz előtted, azt cselekedtem.

Moss fehérebbre, mint a hó, tölts el vidámsággal és örömmel!

Fáradt tagjaimat ujjongás járja át!

Teremts belém tiszta szívet, Istenem,

Adj lelket újat, egyenest!

Üdvösségeddel vidámíts fel újra,

Add, hogy lelkem készséges legyen!
Akkor utadra tanítok eltévedteket És megtérnek a tékozló fiak.

Hadd áldjam ujjongva igaz voltodat, Istenem!

Az én áldozatom a töredelmes lélek.
Te a megtört, vergődő szívet fölemeled.

Az isteni kegyelem, Kedves Barátaim, titokzatos arányban áll annak a szakadéknak a mélységével, amelyet az igazi megbánás
váj ki bennünk. Gyakran hiányzik belőlünk bűneinknek éppen ez a tiszta felfogása, hiányzik a dávidi bűntudat. De ezt nem érjük
el sem komor kétségbeeséssel, sem félmegbánással, hanem egyedül csak az igazi megbánás folyamában, amely „szívünk
szívében” zajlik le, és lényünk centrumából kiindulva működik. Itt, ebben az igazi bánat-aktusban rejlik a halhatatlan fiatalság
titka!
Mi többnyire a középső övezeteket hozzuk mozgásba. Vétkezünk egy kicsit, aztán megbánjuk egy kicsit. Bűnünket csak félig
nézzük, ez nekünk elég; és Istenhez is csak félig fordulunk, nekünk ez is elég. Féldolgokat művelünk és közben csak
félérzéseink vannak, úgyhogy mindenestül szánalomra méltó középszerűségben rekedünk meg. Félszívvel azonban sem holtak,
sem élők nem vagyunk; se melegek, se hidegek, hanem langyosak. Langyos lények vagyunk! És így megbánásunk is langyos,
hacsak nem csupán formalitás – vagy ami még rosszabb – önigazolás!
Művészi módon gyakoroljuk a mentegetődzést és az önigazolást, és gyorsan találunk magunknak enyhítő körülményeket. Vagy
ügyesen maszkírozzuk bűnös magatartásunkat, és érzelgősen elfogadhatóra csinosítjuk, vagy szomorú önsajnálkozásnak adjuk
át magunkat és titkon réges-rég megadtuk önmagunk számára a feloldozást, és úgy látjuk ismét magunkat, mint aki
patyolatfehér. A vonakodás, hogy teljesen magunkra vállaljuk az erkölcsi felelősséget, oda vezet, hogy már nincs alternatíva és
marad az értelmetlen bűntudat, vagy a keserű kétségbeesés. Ekkor a bűnnek számunkra már csak a rossz lelkiismeret, vagy az
aggályosság arculata marad, amely ráadásul még látásunkat is eltorzítja. Már beszéltünk erről. Amikor hagyjuk magunkat
elvakítani az emberi bűnösség téves szemlélete által, akkor elutasítjuk a valódi megbánást – az nem érint bennünket...
Miközben ezekről beszélek Önöknek, szívemből szeretném a bűn másik arcát föltárni, a teljesen becsületes bánatét, amely nem
fél kikutatni a boldogtalanság gyökereit és nevükön nevezni a dolgokat. Ezzel azt akarom mondani, hogy az embernek meg kell
tanulnia saját szívébe tekinteni, mert ott áll vétkével szemtől szembe; ott ismeri fel hibáját, amelyet elkövetett és ott fogadja el
kudarcát. Ha teljesen magára vállalja, akkor egyszersmind elszakad tőle. Néhány napja valaki azt mondta nekem gyónásával
kapcsolatban, hogy nem véletlenül követte el „azt”, nem kisiklás volt, nem, hanem teljesen tudatosan és elhatározottan
cselekedett így, teljes összhangban akaratával. De most kinyíltak szemei, most már felismeri tettének teljes horderejét és szívből
vádolja magát. Most lelke mélyéből megbán mindent... Lehajtottam a fejemet és arra gondoltam: „Milyen csodálatos! ” Az
elkövetett bűn hirtelen feltörő tiszta tudata – ez az igazi megbánás, mert ez vezet bennünket a dolgok velejéig és lényünk
felbuzgó forrásalapjához, amely ebben az esetben kész megújítani minket. Ezen a ponton megy végbe az újjáteremtés.
Az az ember legfőbb méltósága és nagysága, hogy felelősséget érez minden tettéért és mulasztásáért, és az egészséges ember
tudatában van, hogy kész teljes mértékben megalkuvás nélkül vállalni minden felelősséget. Ha viszont próbáljuk leplezni vagy
takargatni vétkünket azzal, hogy változatos érveket aggatunk rá, tehát leleményesen gyakoroljuk magunkat az önigazolásban,
akkor ezzel tanúsítjuk felelősségünk elutasítását és veszítünk méltóságunkból. Akkor ez a vonakodás a bűnbeismerésnek és
megbánásnak éppen az ellenkezőjét eredményezi: lemondást önmagunk legyőzéséről és ezáltal a személyes növekedés
korlátozását, ill. elvesztését. A megbánás ugyanis, ha elég mélyen szállunk le bensőnkbe, új nekilendülést idéz elő, mint a
gumilabdánál látjuk, amely földet érve újból felpattan. De mivel az ember vonakodik földet érni, azaz tudatosan leszállni saját
mélypontjára, ezért nem ugróképes; földet érés nélkül nincs magasba szökés!

A valódi bűntudat hiány és befejezetlenség felismerése, és egyidejűleg erőfeszítés a mozdulásra, amely által még mindig célba
vehetjük tökéletességünket.
(Jean Lacroix)

Tehát „hiány felismerése”! Hogyan tudnánk küzdeni egy hiba ellen, ha semmit sem tudunk róla? A lelkiismeret-vizsgálat,
amelyről részletesen szóltunk, éppen ez a felismerésre készség egy hiánnyal szemben, amelyet ellensúlyozhatunk és ezzel
megszüntethetünk, ha nem akarunk zátonyra futni a középszerűségben. Aki vonakodik beismerni bűneit, az megmarad a
langyosság betegállapotában.
Hogyan is volt az lehetséges, hogy a Jézus mellett felfeszített lator egész rosszul leélt életét néhány szóval törölhette annyira,
hogy nyomban a paradicsomot ígérték neki? Ő rendreutasította a másikat, aki gúnyolta a köztük függő, haldokló Jézust:

„Nem félsz az Istentől, holott te magad is ugyanazt a büntetést szenveded? Mi ugyan joggal, mert mi tetteink méltó büntetését
szenvedjük, de ez semmi rosszat nem tett.” – Ezután kérte: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor királyságodban megjelensz!”
– És Jézus így szólt: „Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban. ”
(Lk 23,40-43)

Egy férfi tiszta bűntudatának szűkös szavai, amelyek kifejezték a mélyreható, igazi bűnbánat hiteles aktusát, amely mind elmúlt,
mind örök életét teljesen megváltoztatta. Egy egész élet letörlése és megújítása néhány pillanat alatt! – AZ IDŐTŐL VALÓ
MEGVÁLTÁS... Krisztus ezen spontán odaajándékozott megbocsátása előtt sokan fejcsóválva állnak, és volt már, aki
felháborodva mondta nekem, hogy ezt igazságtalannak találja... De olvassunk a jelből: Krisztus ezzel azt mondja nekünk: ha
ennek a férfinak nincs is hatalma önmagában, hogy meg nem történtté tegye valamennyi bűntettét, mégis lehetségessé vált ez
neki komoly belátása segítségével, mert hiszen büntetését ő maga is jogosnak tartja, mint ahogyan mondja is, és ezzel a benne
levő régi emberrel való szakításával új önmagát választja. Két kezébe veszi múltját, és most új dimenziókba helyezi: átadja
magát Krisztusnak. Ez a megtérés: akaratát bevetve új önmagát választani! Ez a biztató remény, ez a jövő. MINDENT újra lehet
vállalni és újrakezdeni, mindent; mert a megtérés valójában visszatérés a kiindulási ponthoz. Az ember tudatosan a lét közepébe
helyezi magát és odalép a dolgok forrásához, visszatér a legelső reggelhez, amikor a világosság utat tört magának és felszökkent
a sötétségből. Ott gyökerezik a „megtérés” – a convertere = megfordulni szó értelme; fordulat ez azzal a céllal, hogy múltunkat
újra vállaljuk, megújultan felvegyük.
Egy fiatalember, akit halálra ítéltek, az alábbi meglepő kijelentést tette kivégzés előtt:
Én többet érek, mint az életem!

Ez a zátonyra futott fiatalember, nyilvánvalóan súlyos bűnszámlája ellenére is érezte, tudta, hogy nem az az ő valódi élete, amit
benne elítéltek, nem, nem az ő igazi énje ez! A büntetőjog alapján természetesen bűnös volt, belül mégis felszínre tört a világos
meggyőződés, hogy mindez nem ő, „valójában én nem ez vagyok”. Melyikünknek nem volt már ilyen tapasztalata, pontosan
ilyen:

Hogyan tudtam én ezt valaha is megtenni?

Megmagyarázhatatlan ez magamnak is.
Hiszen ez nem is én vagyok!

A valódi megbánás beismerés. Nem arról van szó, hogy igaztalanságunkat lerázzuk, ne vegyük tudomásul, hanem hogy olyan
álláspontot vegyünk fel, amely önmagunknál magasabban van. Többet érek, mint a múltam, és ezért van bátorságom hinni a
megváltásban. A megtérés visszatérés saját eredetinkhez, az emberi személyhez, annak indulási pontján. Bizonyosan nem úgy
tagadom meg bűnömet, hogy elhárítok minden felelősséget, ami vele jár, hanem olyan értelemben, mint az a teljesen megtört
fiatalember, aki énjét magasabbra becsülte, mint cselekedetét, és ezzel eltávolodott a benne levő régi embertől: én más vagyok,
én több vagyok. Egyrészt így akartam ugyan, de másrészt egész biztosan nem így.
Akárcsak a Rómaiakhoz írt Szent Pál-i levél 8. fejezetét olvasnánk!
Kész volnék ugyan akarni a jót, de arra, hogy ugyanúgy meg is tegyem, nem vagyok képes.
Mert nem a jót teszem, amit szeretnék, hanem a rosszat teszem, amit nem akarok. Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor
már nem is én cselekszem, hanem a bennem lakó bűn. Így hát erre a törvényre találok: bár a jót szeretném tenni, a rossz van
hozzám közel. A belső ember szerint örömömet találom Isten törvényében, de más törvényt tapasztalok tagjaimban: ez küzd
értelmem törvénye ellen és a bűn törvényének rabjává tesz, amely tagjaimban van. Én szerencsétlen ember! Ki szabadít meg a
testtől, amely ilyen halált hord magában?
(Róm 7,18-24)

Ám erős meggyőződésem, hogy a jelen szenvedések nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd kinyilvánul rajtunk.
(Róm 8,18-19)

Bűntudat és bűnbánat – két külön dolog! A bűnbánat megtérés – a megtérés pedig a törvény legyőzése. A bűntudat még a
törvény szintjén van, míg a megbánás már a kegyelem szintjén. A törvény megállapítja, hogy törvénytelen dolgot tettél, és most
bevallod azt és elfogadod a kiszabott ítéletet. Törvénysértés – ítélet – büntetés végrehajtás. A bűnbánatra azonban valami egészen
más érvényes, mégpedig a tiszta erkölcsi igazság és a morális felelősség törvénye. A mélyen belül fájó erkölcsi bűnre az azt
megbánó emberben hatékony lehet a kegyelem, amely éppen ezt a megtérést ösztönzi és az újjászületést ajándékozza. Ám amíg
leragadunk a külső törvénynél, amíg az Egyház tízparancsolatára korlátozódunk, vagy megrekedünk egy bizonyos moralizáló
erkölcsben – (óva intő erkölcsi prédikációk!) –, addig a kínzó bűntudat is ébren marad bennünk. Sajnos még mindig sokan élnek
ebben a börtönben.

Még egyszer Szent Pál! Rómaiakhoz írt levelének 5-8. fejezetére utalok, amelyet a törvényről és a kegyelem értékéről írt; de a
Galatákhoz írt levelére is. Hatalmas szavak ezek!
Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, még hatalmasabb lett a kegyelem...
(Róm 5,20)
Ti már nem vagytok a törvény alatt, hanem a kegyelemben éltek.
(Róm 6,14)

Egy ember sem válik igazzá a törvény tettei alapján.

(Gál 2,16)

Pál felismeri és tanítja, hogy mi az Újszövetségben már nem állunk a törvény alatt, hanem a kegyelem már hazahozott
bennünket. A törvény a félelemben átélt bűnt jelenti, terméketlen önvádon alapuló ítélkezést önmagunk felett; a múltunkra
vonatkozik, amelyhez odaláncolva érezzük magunkat. A kegyelem azonban megszabadít, bizalmat, feltámadást és elindulást
jelent a jövőbe, hiszen együtt jár vele a bűn elengedése, a megbocsátás.

Mikor Jézustól megkérdezték: „Te vagy-e, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk?”
Ő így felelt: „Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak,
halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdetik az evangéliumot. Boldog, aki nem botránkozik meg bennem.”
Itt van mindnyájunknak a jó hír, hogy Benne, KRISZTUSBAN megy végbe az újjáteremtés, tökéletes újraöntése mindannak,
ami volt. Gyógyításai és feltámasztásai az emberi test területén nem mások, mint jelei egy egészen más gyógyításnak és
feltámasztásnak a legmélyebb emberi lét területén, ahol a bűnök erjednek és kínoznak, és a kegyelem békít és gyógyít. Ez volt a
KRISZTUSI ÜZENET az egyéni bűnbocsátás tekintetében is:

Bátorság, fiam, meg vannak bocsátva bűneid!

(Mk 2,5)
és rögtön ezt követően a bénának az a fizikai gyógyulása, mikor Krisztus rendreutasította a felháborodott írástudókat, akik
istenkáromlásként bírálták el az ember által történt bűnbocsátást.

Miért gondoltok rosszat szívetekben? Mi könnyebb, ha azt mondom: bocsánatot nyertek bűneid; vagy ezt: kelj föl és járj? De
tudjátok meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására. Ezzel a bénához fordult: „Kelj föl, fogd az
ágyadat és menj haza!”
(Mt 9,4-7)
Jézus megbocsátása pontosan ez az „újra helyreállítás”, olyan aktus, amely az embert „újjáteremti” – KELJ FÖL ÉS JÁRJ,
mondja, miután lénye legmélyét megújította. A mi egymás közti emberi BOCSÁNATUNK is meg tud minket bensőleg
változtatni. Azt mondjuk egymásnak:

Fátylat rá! Elmúlt, felejtsük el! Bízom benned! Kezdjük újra!

Mindegyikünk talpra tud segíteni egy megalázott és kedvét vesztett embert; meg tudjuk váltani felebarátunkat. Sohasem szabad
a másikról lemondanunk, soha! A semmirekellő diákról sem, a bonyolulttá vált barátról sem, a hibákkal tele kollégáról sem, az
idegesítő házastársról sem, soha! Mindig újra kísértésbe esünk, hogy elítéljük és örökre megbélyegezzük felebarátunkat; és még
tudtára is adjuk, hogy többé nem bízunk benne! Egy olyan fiatal, aki hibája után ilyent tapasztal, hogy elítéltem, elveszettnek érzi
magát, múltja ketrecébe zárva. Ugyan ki fogja őt megszabadítani?
Házastársak között ugyanígy. Könnyű egymás szemére vetnünk a hibákat és odatartani a sebeket, hogy a másikat szüntelenül
kényszerítsük részletes emlékezésre. Ő inkább arra hajlamos, hogy visszavágjon, mintsem hogy magába szálljon és a másik
kedvéért megváltozzék. A bűn és vádaskodás ördögi körében kitör a vég nélküli háború. De próbáljuk meg a másikat
nagyobbnak látni, mint pillanatnyilag tűnhet, és próbáljuk ezt éreztetni vele! Világosan értésére adni, hogy mindezek ellenére mi
hiszünk benne, és hogy a múltat végképp eltemettük. MEGBOCSÁTÁS. Itt vannak az eltörlés, a megváltás és az új remény
konkrét lehetőségei.
Példa: Egyszer volt diákjaim között egy nagyon agresszív gyermekbénulásos fogyatékos. Társaival szemben élessé és
keménnyé tették őt komplexusai, irigyelte őket játékban és sportban. Minduntalan megpróbálta őket bántani, és érezte, hogy
ilyenkor ő a legboldogtalanabb, mert minden oldalról gyűlöletet vont magára. Amikor egy napon a végletekig kiélezte a
helyzetet, elővettem négyszemközt és tudomására hoztam, hogy rendületlenül bízom benne. Tudom, hogy alapjában véve JÓ
vagy, kedves fickó vagy, és mindazt a gonoszkodást, amit művelsz, végső soron magad ellen teszed, akaratlanul, akaratod
ellenére. Tudom, hogy sokkal jobb vagy, mint amilyennek mutatod magad...” Szívettépően kisírta magát karjaimban ez a fiú,
mert határtalanul megrázkódtatta a tény, hogy megértették és elfogadták, éspedig MINDENNEK ELLENÉRE. Szavaimban ott
volt a megbocsátás mindenre és ez indította őt meg ennyire. Ettől a naptól kezdve gyors haladást tett és egészen új arcot mutatott
felénk; új bensőséges ember lett, aki barátságos és békés, sőt szeretetre méltó a többiek iránt, úgyhogy „múltját” elfelejtették.
Nekem ebben nem volt több részem, mint hogy megmutattam neki az ő MÁSIK ARCÁT, ünnepélyesen biztosítottam, hogy
valóban van ilyen másik arca, és ez napfényre is került.
Keresztény megbocsátás, amit mindannyiunknak gyakorolnunk kell! Új lapot kezdeni, üreset, fehéret! A keresztény megbocsátás
azt jelenti, hogy a másiknak új esélyt adunk, alapjaiban bátorítjuk és képessé tesszük őt teljesen új kezdésre.

NE ÍTÉLJETEK!
(Mt 7,1)

Sohase ítéljetek, senkit ne ítéljetek el, mert hiszen nincs teljes betekintéstek rejtett értékeibe! Lehet, hogy gyémántok bújnak meg
ott... Mi ítélünk abból, amit látunk vagy a másik ember múltjából hallunk. De ismerjük-e őt belső értékei alapján, van-e
tudomásunk jövője korlátlan lehetőségeiről? Minden ember jövője sokat ígérő a lehetőségei révén, és összes lehetőségeit számba
véve mindent ígérő. Ismertem embereket, akik szörnyű elkeseredésükben azt akarták nekem bebizonyítani, hogy ők most már
„el vannak intézve”, életük „el van puskázva”, hogy „mindennek vége”, „nem lehet tenni semmit”, „nem lehet remélni
semmit”... És ezek az emberek mégis találtak módot az újrakezdésre, megfordultak, megváltoztak – az én elvárásaim,
reményem, biztatásom alapján; azon az alapon, hogy volt türelmem és hittem újrakezdésükben. Aki így tesz, az biztonságot
ajándékoz és megváltja embertársait. Egymásért vagyunk mi, nem csupán önmagunkért! És pozitív bizalmunkkal „fel tudjuk
támasztani” azokat, akik segítséget keresve fordulnak hozzánk. Ekkor aztán az embertársi kapcsolat terén megtörténik a
feltámadás csodája. Kedves Barátaim, a megváltás lehetséges!
Megváltás az időtől, megváltás a múlttól, megváltás a bűntől.

Ámde újra ismételem: ahhoz, hogy ténylegesen elérjük másoknál az igazi megbocsátás fokát, a saját mélységesen személyes
bűnbeismerésünkkel kell kezdenünk, és alázattal elfogadnunk, hogy nekünk magunknak is megbocsátásra van szükségünk.
Csak az ilyen szerény magatartás képesít rá, hogy a másiknak megbocsássunk. Aki megbocsát, az fölismerte, hogy ő maga is
vétkes. Hát a mi fő imánkban, a Miatyánkban, nem önmagunknak kérjük első helyen:

bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek?

Így a kezdetnél saját bűnöm világos beismerése áll, és csak akkor kezdődhet kölcsönös megbocsátásunk révén közted és köztem
az újrakibékülés.

EGY ÚJ SZENTSÉG:
Elképzelek egy új szentséget, a jövő szentségét, és ez a házastársi gyónás. Ez lenne a házasság lényege, a veleje, hiszen a szeretet
abból áll, hogy a másiknak mindig újra megadjuk az újrakezdés lehetőségét. A szeretet teremtés és folytonos újjáalkotás!
(Jean Lacroix)

Ezért mondta a dán Kierkegaard is 150 évvel ezelőtt, hogy a bűn lényegi magjában ott a felejtés. Kierkegaard Istene, akárcsak az
Ó- és Újszövetség Istene, szerető Isten, aki éppen ezért felejteni tud.

Nincs igazi szeretet felejtés nélkül.

Természetesen itt nem az emberek idegesség vagy életkor miatti feledékenységére gondolok, arra sem,
hogy az idő fátylat borít a dolgokra, hanem teljesen szándékos, megbocsátó feledésre. Sok mindent hurcolunk magunkkal,
súlyosan tapadnak ránk a fiatalság éveiből vagy a házasság első éveiből származó dolgok. A másik bűneiről vezetett napló,
amelyben egy pillantás mindent újra életre hív. Dobd el, égesd el! Felejts el mindent! A másik már réges-rég nem az az egykori
ember, és sokkal jobb annál, mint amilyennek gondolod őt. Segíts neki, nyiss számára új távlatokat, felejtsd el a régit, lapozz
végre tovább – és szemed láttára egy új valaki fog feltámadni. Gyakorold a felejtést, ez az egyik legkimagaslóbb erény! Nincs
igazi szeretet felejtés nélkül, ami megbocsátást jelent.
Éljük meg Jézus tekintetét, amint a bűnösre néz: nem kémlelő pillantás ez, amelyet Nietzsche és Sartre oly szenvedélyesen
gyűlöltek, semmiképpen sem elítélő és kárhoztató tekintet. Soha! Nem! A másikat hordozó, reményteli tekintet ez, teljesen a
jövőre irányul, eltemeti a múltat és az elkövetett tetteket. Ez hivatott rá, hogy megvilágítsa a sötétséget, visszahozza az erőt és
önbizalmat. Ezzel a szemmel tekint Jézus a szamariai asszonyra a kútnál, aki éppen azt mondta neki, hogy nincs férje.
Nyugodtan felel neki:

Öt férjed volt, s akid most van, az sem férjed.

(Jn 4,18)

Mindentudó szemekkel nézett rá, mégsem azt érezte az asszony, hogy elítéli őt, ezért vallja meg, hogy prófétának tartja. Azután
Mária Magdolna, a bűnös nő, a parázna, aki mindenkié volt, letérdel Jézus lábaihoz, aki szíve közepébe lát... És ez megint nem
ítélkező vagy megsemmisítő pillantás, hanem könnykioldó. Mária Magdolna bánatban ég ott a földön; sír és zokog és átalakul a
szíve. És gondoljunk végül a halálfélelemtől reszkető házasságtörő asszonyra, akihez Jézus ezeket az egyszerű szavakat intézi:
Senki sem ítélt el téged?... Én sem ítéllek el.
(Jn 8,10-11)

Öntelten és dühösen csoportosultak körülötte vádlói: „Vétkezett! Rajtakaptuk!” – De Jézus váratlan kihívással fordul
álszentségük ellen:

Aki bűn nélkül van közületek, az vesse rá az első követ!

Ennek hallatára azok egymás után eltávoztak, kezdve az idősebbeken, úgy hogy Jézus egyedül maradt az előtte álló asszonnyal.
(Jn 8,7-10)
Mi valamennyien, mi vagyunk mások bűneinek képmutató vádlói, Kedves Barátaim, éjszakai vaksággal verve saját bűneink
iránt! Művelt társadalmunkban jól nevelt emberek játsszák a gonosz rágalom és hamis vádaskodás véget nem érő játékát,
mérgezetten és epésen hullanak egymásra az ítéletek... De hogy lehet, hogy épp te teregeted ki oly buzgón mások szennyesét, és
saját kezedre nem figyelsz? Nem vagy tudatában a rothadásnak, amely bensődben pusztít?...
Szemléljük még tovább JÉZUS TEKINTETÉT! Milyen pillantás esett Júdásra és milyen Péterre, tagadása után? Mindkét
esetben ugyanaz a tekintet: ugyanaz volt ez, amellyel a szamariai asszonyra nézett, amellyel a teljesen összetört Mária Magdolna
találkozott, és az üldözött házasságtörő asszony, akit meg akartak kövezni. Péter, Júdással ellentétben, olyan mélységben értette
meg a szeretetnek ezt a pillantását, hogy az ő lelke is kinyílt rá és a megbánás könnyáradatát ontotta. Jézus pillantása, mely
minket, embereket érint, a szabadítás pillantása, a bűneltörlő megváltás pillantása, a bizalomé és feltámadásé. És eközben Paul
Baudiquay híres versére gondolok:

Csak azok a szemek a szeretet szemei, melyek reményteljes várakozással pillantanak ránk.

Aki bizakodva néz egy másik ember szemébe, szeretetet nyilvánít ki. Csak a szeretet pillantása választja el a fényt a sötétségtől, a
magasabbat az alacsonyabbtól, az ÚJ EMBERT a régi embertől, aki a jelenségek mögött rejtőzik és átalakulásra vágyik. A
szeretetnek ez a pillantása teremtő erejű és megváltóan hat, benne van az IDŐTŐL VALÓ MEGVÁLTÁS.
Megváltóan hat, igen, de csak olyan mértékben, amennyiben bűneinket nem csupán „emberileg” kezeljük, hanem készségesen,
alázatosan és bizalommal ráhagyjuk annak a pillantására, aki tőlük megszabadíthat minket. Harmadszor idézem már Dávid
bűnbánati zsoltára szavait: „Előttem van bűnöm szüntelen”... ami a rosszabb esetben veszélyes bűnmegszállottsággá nőhet ki, de
másrészről a szenvedőt előreröpítheti afelé, aki a bűntől megváltja őt.
Ezért fűzte hozzá a hívő Dávid:

Teellened vétettem egyedül.

Tudva, hogy a bűnt Isten előtt követjük el, nem bonyolódunk meddő küzdelembe önmagunkkal, hanem bűnével az ember Isten
elé járul azzal a meggyőződéssel, hogy onnan jön a gyógyítás. Semmi sincs eljátszva és elveszítve, semmit sem kell elsiratni
vagy panaszolni, hanem mindent meg lehet menteni, mert minden kegyelem.
A kegyelem képes mindent megváltani és beváltani. A vakok látnak, a bénák járnak, a süketek hallanak, a leprások
megtisztulnak, a halottak feltámadnak. Ezeken a jeleken keresztül mindnyájunkhoz szól a Teremtő:

A testben tudok gyógyítani, alkotni, átalakítani és újjáalkotni. Tudok a lélekben gyógyítani és egy emberi lényt újjáalkotni. Rád is
vonatkozik ez, embergyermekem! Számodra is érvényesek ezek a jelek!
Kedves Barátaim, Isten országa számára minden jel között a legerősebb és legkisugárzóbb szimbolikus tartalma a feltámadásnak
van. A feltámadással új szív jött létre, új lélek, új lény. A FELTÁMADÁS nem azt jelenti, hogy egy napon reinkarnálódunk, tehát
egy új, de ismét halandó testet nyerünk. Tragikus lenne, ha ugyanazt a fajta életet és halált kellene számtalanszor a születések és
újjászületések örök visszatérésében megélni és elszenvedni. Uram, merem remélni, hogy a valóság, amely vár, nem ez!
Gyógyászati csodákat sem kívánok, amelyek időben jelentősen meghosszabbodott életet ígérnek a közeljövőben. Köszönöm.
De Uram, én merek mást várni és remélni; sokkal többet: AZ ÖRÖK ÉLETET, az életet a létezés értelmében: ÖRÖK
LÉTEZÉST, amely szakadatlan születést és örök virágzást jelent – egy új és pusztulást nem ismerő testben megélve és
megtapasztalva. Ez a feltámadási test a mi keresztény bizakodásunk. Isten egész valónkat át fogja önteni egy új és ragyogó
testbe! Olyan csoda ez, amiről sejtelmünk sincs!... Ezt az új világot, amelyet mi várunk, himnuszként énekelte meg korunk egy
francia költője, – Charles Péguy –, Éva című hatalmas verseposzában. Az emberiség üdvtörténetéről szóló, majd 2000 strófán át,
látomásban ábrázolja egy másik, új világ létrejöttét a régi örökség anyagából, majd a halottak feltámadását.
Igen, ebben az új világban ott lesz a múltunk átformálva, beleolvasztva ennek a jövőnek a szeretetizzásában, mely sohasem
halványulhat el, sohasem aludhat ki, mert az ÖRÖK LÉTÜNKET jelenti, most már halál nélkül.
Gondviselésszerűnek tűnt előttem, Kedves Barátaim, amikor ezt a fejezetet fogalmaztam, a napi miseliturgia szövege pontosan
egybeesett elmélkedésünk tartalmával. Szent János Jelenéseinek Könyvéből világszerte felolvasták a szószékekről vagy oltárok
előtt ezeket a szavakat, mint nekünk szóló jelet és mint ennek az előadásnak következtetését:

Akkor új eget láttam új föld felett. Az első ég és az első föld elmúlt...

(Jel 21,1-2)
Nem, gondolatban nem fogunk emlékezni a régi világra és földileg boldog, de hibákban bővelkedő életünkre; ezen a szinten az
nem tér vissza és nem a régi szemünkkel fogjuk szemlélni! A mi jövőnk az isteni dimenzióknak egy sokkal mélyebb zónájában
fekszik... Nem nézni, hanem ujjongó szívvel és sugárzó örömmel ízlelni fogjuk ott újra megtalált életünk átalakítását és teljessé
tételét az isteni kéz által.
Kedves Barátaim: időnként felhalmozódnak egy pap számára a kétségbeesett emberek imába tartozó dolgai. Összefoglalóan
írtam valamennyinek egy IMÁT, hogy ez legyen a kicsengése a bűntudatról és a megváltásról szóló meditációnknak:

A VILÁGEGYETEM MESTERÉHEZ

URAM, szuverén módon legyőzted a semmit,

amikor életre hívtad a Mindenséget.
ADD, HOGY HIGGYEK
hatalmadban, a végtelenben,
mely naponta munkálkodik egy új országon!
URAM, lelked ott járt a teremtés ősvizei felett,
hogy megtermékenyítse őket.
ADD, HOGY HIGGYEK
lelked életadó erejében,
amely itt van szívemben és a világ szívében!
Uram, Te uralkodsz a sötétségen,
és parancsszavadra felragyogtattad ősfényedet.
ADD, HOGY HIGGYEM,
hogy szavad felhozza a napot
éjszakám mélységéből!
URAM minden éjszakán áttör fényed ragyogása
a maga teljességében és tiszta világosságában.
TÉPJ SZÉT BENNEM MINDEN
FÁTYLAT!
És add, hogy nappal legyen,
a Te nappalod bennem!
URAM, Te akartad és létrehoztad a csírázó életet,
képessé tetted, hogy elfoglalja az anyagi földet,
ADD, HOGY HIGGYEM ezt a csodát,
mert győz ez halálon és felbomláson!,
erdei és gyümölcshozó fákat növesztesz,
bimbókat nyitsz ki és virágokat pompáztatsz.
ADD, HOGY HIGGYEM
ezt az örökifjú titkot
sosem fáradó erejében, mely Te magad
vagy!
Uram, Te rendet teremtettél az őskáoszban, amikor kezed
szépségben és harmóniában megalkotta a kozmoszt.
ADD, HOGY HIGGYEM,
tévedéseinket Te tisztázni tudod
és rútságainkat a kegyelem remekévé alakíthatod!
URAM, az idők kezdetén fölénk hajoltál!
és lelked átitatott minket szeretettel!
ADD, HOGY HIGGYEM,
Te nem szűnsz meg bűnöm fölé hajolni
és Benned örökre újjászülethetek.
Uram, saját képedre alkottál engem
és hasonlatosságodra.
ALKOSD MEGINT ÚJJÁ ARCOMAT,
 melyet elvesztettem;
a Te arcodra hadd hasonlítsak!
URAM, Te fiadnak mondtál engem,
egyetlenednek.
ADD, HOGY SZÍVBŐL HIGGYEK
ebben az apai örökségben,
és belevessem magam anyai karjaidba,
URAM, próbára tetted Ábrahámot, de el nem
hagytad,
amikor azon az éjszakán túljutott.
ADD, HOGY SOHASE KÉTELKEDJEM
jelenlétedben
és álljam a próbát hitben, győztesen.
URAM, népedet kiragadtad a rabszolgaságból
és megszabadítottad a kényszertől és szolgaságtól
ADD, HOGY ÉN IS SZABAD LEGYEK
mindentől, ami leláncol, nyűgöz és
megköt.
URAM, népednek szilárd utat építettél
a tengermélységeken át.
NYISS SZAMOMRA IS, gondjaim tengerében
utat az üdvösséghez.
URAM, Te népeddel mentél sivatagokban és magányos helyeken
ADD, HOGY MINDIG ÉREZZEM KÖZELSÉGEDET,
amikor nincs semmi támasz, semmi segítség.
URAM, népednek országot készítesz,
amely tej jel-mézzel folyó
ADD, HOGY HIGGYEK
a szelídség és szeretet országában,
ebben az ígéretedben utunk végén.
URAM, látókká tettél vakokat,
és hallókká süketeket
NYISD VILÁGOSSÁGODRA AZ ÉN
SZEMEM IS
és fülemet igazságodra.
URAM, betegeket gyógyítottál meg,
és leprások megtisztultak,
GYÓGYÍTS ÉS TISZTÍTS MEG engem is
gyengeségeimtől, szenvedéseimtől és hibáimtól.
URAM, Te megbocsátottál a házasságtörő
asszonynak
és barátságodba fogadtad a bűnös nőt.
VÉGY ENGEM IS MEGÉRTŐ
SZÍVEDBE
és szereteted hatalmával ments meg
engem.
URAM, a tékozló fiú felé kitártad karodat,
és a szívedre ölelted őt.
FOGADJ EL ENGEM IS nyomorúságomban,
és kudarcaim fájdalma indítson szánalomra ...
URAM, Te útját álltad a viharnak
a felkorbácsolt vizek felett és lecsillapítottad
SIMÍTSD EL aggódó szívem HULLÁMAIT,
és add meg neki a Te békédet.
URAM, Te biztos léptekkel jártál a vízen
dacolva az elemekkel
EMELJ KI ENGEM A GONOSZ HATALMÁBÓL
és ments ki örvényéből.
URAM, Te Pétert képessé tetted,
hogy utánozzon Téged a vízen
ADD, HOGY ÉN IS GYŐZZEK
veszélyeket rejtő KÉTSÉGEIMEN
és bénító aggályomon.
URAM, Te szembeszálltál a kísértéssel
megerősödve böjtben, felvértezve imában
ADD, HOGY ÉN IS KIÁLLJAM A PRÓBÁT,
és közben még mélyebben gyökerezzem
beléd.
URAM, Te kiűzted a gonosz lelkeket
és kimentetted az embereket karmaikból.
VÉDJ MEG ENGEM IS a negatív hatástól
ne idegenedjem el önmagámtól.
URAM, Te megláncoltad és letaszítottad
ennek a világnak fejedelmét.
ADD, HOGY ÉREZHETŐEN HASSON
BENNEM ERŐD
és távolíts el az ő hatalmi körétől.
URAM, Te azt mondottad:
„íme újjáalkotok mindent... ezek a szavak
hitelesek és igazak” (Jel 21,5)
ALKOSS BENNEM MÉG MA ÚJ SZÍVET
és tölts el engem új lélekkel,
URAM, írva van:
„Nézd, ez Isten hajléka az emberek
között.
Ő velük fog lakni... Letöröl szemükről
minden könnyet.
Halál nem lesz többé, sem gyász, sem jajgatás,
sem
fájdalom. Ami eddig volt, elmúlt.”
(Jel 21,3-4)
ADD, HOGY MEGERŐSÖDJEK BENNEM
EZ A ROPPANT REMÉNY
amikor a szenvedés meg akar fojtani és a
halál átölel.
URAM, Te azt mondtad:
„Aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog.”
ADD, HOGY FORRÓN HIGGYEK ÉLETEDBEN
(Jn11,25-26)
végső győzelmedben
és diadalodban minden gonosz felett.
URAM, Te azt mondtad:
„Én vagyok a föltámadás és az élet!”
(Jn 11,23)
ADD, HOGY MÁR MOST MINDENNAP
FELTÁMADJAK BENNED,
és belőled éljek, teljesen Belőled.
MINDEN KEGYELEM!
,,Ne félj a gonosztól, mert jót hozhat! ’ ’
(Arab mondás)

MINDEN KEGYELEM. A kozmikus létezés őskezdete óta minden kegyelem, hiszen a teremtés ingyenes ajándék. A teremtés
kegyelem, a legeslegelső kegyelem: isteni adomány.

,,Egy ember által lépett be azonban a világba a bűn és a bűn által a halál”
(Róm 5,12)

A gonosz megmutatkozott térben és időben, a történelembe lépett, és részt vett benne. A teremtés kegyelmi adománya
bemocskolódott. A gonosz növekedett, terebélyesedett, elburjánzott és minden emberi bűnök legnagyobbikában tetőzött,
amit ,,kereszt”-nek, vagy „Golgotának” nevezünk.

„De amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”

(Róm 5,2-21)

A keresztnek és az ezen a kereszten megfeszítettnek köszönhetően megtörtént az egyetemes megváltás, bukott világunk talpra
állítása. A teremtés ingyen ajándékát követte a megváltás ingyenes ajándéka. Azóta egy megszámlálhatatlan új emberi faj halad
egy másik teremtés-cél felé,

„egy új föld fölé boruló új ég felé.”

(Jel 21,1-ből)

Ez az új emberiség Jézus halálának és feltámadásának napjaiban vette kezdetét. Születési órája egy ígéret teljesítése volt,
amelyről már Izajásnál is olvastunk, akinek Isten megígérte:

„Én valami újat viszek végbe.”

(íz 43,19)

A golgotái megváltás ez az új teremtés, amely főleg az ember újjáteremtését jelenti. Éz a kegyelem hatása alatt történik. így attól
kezdve, hogy világosság lett, egészen a történelem teljes átalakulásáig és beteljesedéséig, az egész teremtés be van vonva az
isteni kegyelem áradásába. Felismerjük Isten ingyen ajándékát, központjában a forrással, amely mindkét irányban kiárad:
visszafelé az eredethez és előre a teremtés új célja irányában. Ez a kegyelmi forrás a Golgota dombján fakadt, mint ahogyan a
kiégett sivatagban fakadt a sziklából Mózes botjának forrásütésére.
Igen érdekes beleolvasnunk a teremtés elbeszélésbe. Isten az ég, a föld és a fény megteremtésével kezdi, majd „magot érlelő
növényeket és fákat” hozott létre, és „világító testeket” helyezett az égre. Milyen csodálatos freskó!
Aztán „élőlények sokaságának” kellett nyüzsögni a tengerben, majd megteremtette a „szárnyasokat, mezei vadakat és
háziállatokat, végül utolsónak az embert, akinek új korszakot kellett nyitnia. Ő valami egészen más...
Az Újszövetség viszont ennek az emberi nemzetségnek legutolsó tagjával kezdődik, aki szintén új korszakot nyit meg: általa, az
új Adám által kezd lassan kialakulni Isten népe, hogy útját vegye az össztörténelmi fejlődés célja, „az új ég” felé, az „új föld
felett”. Az a benyomásunk, hogy itt valami mindegyre szűkül és önmagába koncentrálódik, hogy ennek a hatalmas
időtörténetnek a közepén gyújtópontba gyűljön, és onnan újból kibontakozzék egy 144 ezres embertömeggé tágulva, ami
szimbolikus szám, és „roppant nagyot” jelent. A gyújtópont, amelyen át a történelem halad: JÉZUS KRISZTUS. Amikor majd
megjelenik az új föld felett az új ég, felismerjük ennek a Jézus Krisztus megváltó halálával kezdetét vett, nagyszerű
üdvtörténetnek az értelmét, célját és végét.
Az időtörténet ezen mozgásának szívében találjuk meg ennek a halálnak a titkát, de tudjuk, hogy a titok egyben misztérium a
feltámadásnak is. A kettő azonos, mert a halálban való feltámadást és a halál legyőzésére való feltámadást jelentik. ,,A halál
megsemmisült a halál által”, éneklik a hívők a bizánci liturgiában húsvétkor, „a halál eltiporta a halált és szabaddá tette az utat
azok számára, akik a sírokban nyugszanak. ” Ez az erőteljes ösztönzés, az egészen újfajta életnek ez a fényes felbukkanása,
amely a kereszthalál titokmélységéből született, ez a mi keresztény misztériumunk paradoxona és látszólag leküzdhetetlen
ellentmondása. A HALÁL ÉLETET JELENT ÉS AZ ÉLET HALÁLT.
Mélyen ennek a halálnak a bensejében található egy termőterület, melyben meggyökerezett és kihajtott az ember üdve. És most
ebből a csodálatos talajból nő ki teljes erővel az ÖRÖK ÉLET. A halálból csírázik ki, lesz tevékeny, törekszik kibontakozásra és
virágzik ki mindnyájunk számára! A Golgota, egy megfeszített férfi, egy megnyitott oldal, amelyből kegyelmi forrás fakadt,
átitatta és meggyógyította a világot! A kegyelem, a megváltó halál gyümölcse.
Mi a kegyelem?... A kegyelem maga az Isteni Élet! A kegyelem életet jelent, de sokkal többet, mint az a megszokott élet,
amelyet mi ismerünk. Ádám élete ez a megszokott élet és tudjuk, bizonyosan halálhoz vezet. Az ő élete odavisz, mint ahogy az
egész első teremtés is áldozatul esik a halálnak. De már létezik egy második teremtés, amelyet megváltástörténetnek nevezünk
és ez túl a halálon egy másik célhoz vezet: be az ÖRÖK ÉLETBE. Azért az örök életbe, mert forrása már az új Ádámban van, a
megistenült emberben, aki magában hordja az életforrást. így a kegyelem misztériuma határtalan fényt, reményt és mély
biztonságot jelent, mert az örök élet nem más, mint az Istenben való élet.

Nézzük közelebbről a kegyelem fogalmát, és próbáljuk alkalmazni hétköznapjainkra. Több nyelven csaknem ugyanazt a szót
találjuk, ugyanazzal a jelentéssel: gratia, gratis, gratuit stb. és mindig az ingyenes adományt, ajándékot értik alatta. A mi
kereskedelmi és üzleti világunk emberi közösségében semmi sincs ingyen, mindennek megvan a pontos ára, melyet meg kell
fizetni. De mi egyben Isten gyermekeinek emberi közösségét is alkotjuk, amelyben ingyen kapunk mindent! Istennél és Istennel
mi „egy családban” élünk. Hát létezik olyan család, amelyen belül fizetést követelnek, mielőtt valaki asztalhoz ül? Nem!
Vehetünk fizetés nélkül, teljes természetességgel, hiszen otthon minden ingyen van!
Isten kínálása ugyanilyen természetű, hiszen viszonyulásunk a kínáláshoz az istengyermekség alapján áll, a „családban”, a
világközösségi élet jegyében. Itt minden ingyen van! Sajnos, korunk embere elveszítette az ingyenes isteni juttatás iránti érzékét,
mert teljesen uralkodik rajta a kínosan pontos kalkuláció és a korrekt könyvvitel világának kereskedelmi gondolkozása. Már
eltorzult benne az Istennel való élet, a lelki élet képe, akárcsak egymás közti emberi kapcsolatainknál. Milyen ritka az olyan
kapcsolat, amely annyira szabad és annyira valódi, hogy mindkét fél számára minden ingyenes ...
Egy európai országban éltem meg, hogy egy fiatal lány meglátogatta édesanyját és nála ebédelt. Mielőtt elment volna, kifizette
anyjának az ebédet. Ám nem kell ilyen szélsőséges esetet kiragadnunk, elég ha tudjuk, hogy létezési módunk elvszerűen,
számításokon alapul. Életünk nagy kereskedés: én ennyit adok neked, te ennyit adsz nekem. Én értékes ajándékot adtam, neked
ezt megfelelően viszonoznod kellett volna. Mivel máig sem tetted, többé ne várj tőlem semmit... Így hangzanak a valójában
képtelen, mégis oly gyakori beszélgetések a számító szív titkos csendjében. Pedig az az ajándék, amely nem teljesen szabad
odafordulás a másik felé, megszűnik ajándék lenni! Két ember között a jó kapcsolat elveszíti jó jellegét, mert gyakran odafajul,
hogy az ajándéktárgyak vásárlási értékét becsülik fel és hasonlítják össze, és jaj annak, aki a másik vételára által kiadott pénznél
kevesebbért vásárolt, vagy ajándékozott valamit!
Azzal, hogy számítgatunk, mély árnyékokat engedünk rávetődni emberi kapcsolatainkra, melyek gátolják azok növekedését.
Halkan, de kivehetően csúnya feszültségek válnak érezhetővé, eluralkodik a kölcsönös ajándékozási kényszer; az igazi ajándék
feletti tiszta öröm fényes tere alig található már meg. Tudom, miről beszélek, mert én magam is ehhez a polgári társadalomhoz
tartozom, amelyben kölcsönösen ajándékokkal gyakorolunk nyomást egymásra. Engem hébe-hóba csak azok az igazi és
ingyenes ajándékok örvendeztetnek meg, amelyekről tudom, hogy nem csomagoltak mellé rejtett számítást, és epedve várom
egy más világ eljöttét, a kölcsönösen ingyenes ajándékok világát.
Az ingyenes ajándékozáshoz számítok minden szolgálatot és egymás közti segítségnyújtást is, amelyet spontán módon adunk,
anélkül, hogy viszonzást várnánk. Ez elkezdődik már az iskolában, ahol derék tanerők évről évre gyötrik magukat a problémás
gyerekekkel anélkül, hogy valaha valakitől valamit is visszakapnának. Vegyük ezt mint legjobb példát, és dolgozzunk
mindannyian a csupasz adásnak ezzel a magatartásával. így fiai leszünk annak, aki „fölkelti napját jókra és gonoszokra, erőt ad
igazaknak és bűnösöknek”. (Mt 5,45-46).
Ő, akire így gondolunk, az a Valaki, aki bizonyosan nem tart igényt ellenszolgáltatásokra. Mindig is elleneztem Isten ún.
spirituális kifizetését ima litániákkal.
Nem, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Isten fizetséget kívánna, sem a kegyelmi ajándék után, sem az előtt, hogy ezzel
könyörögjünk ki tőle... Mindig szomorú lett a szívem, mikor láttam, hogy emberek próbáltak Istennel üzletet kötni... Nagy
kegyelmekért kilenced, vagy háromnapos áhítatgyakorlat! A Menny kisebb szívességeiért kevesebb is elég volt: egy rózsafüzér,
vagy talán csak egy tized. Mintha legalábbis létezne egy mennyei tarifa, melyet mi emberek szabhatnánk meg! Ugyan ki
becsülhetné föl akár csak egyetlen kegyelem értékét is?!...
Ezzel visszaesnénk az egykori búcsúcédulák üzleti világába. Volt egy kedves öreg nénikém, aki napjait rózsafüzérével kezén, a
templom padjában töltötte. Buzgó áhítattal ki akarta szabadítani ezt vagy azt a lelket a tisztítótűzből és fizette a díjat folytonosan,
számtalan ima és fohász formájában. Ilyen volt az ő vallásos gondolkozása. Ő ezt a legjobb szándékkal tette, ezért nem is
akarom itt kritizálni. De mindez templomainkban olyan különös hajtásokat termel, hogy szinte égnek áll az ember haja és
teljesen értem a protestánsokat, akik annak idején a legélesebben felléptek a búcsúcédulák rendszere ellen, főleg mivel az
mindnyájunk szerencsétlenségére még zsíros üzletté is torzult. Nem, Istennek igazán nincs arra szüksége, hogy kifizessük, és
nem is akarja ezt! Hogyan is lehetne Isten megvehető? MINDEN KEGYELEM!...
Cselekedetekkel is meg akarjuk szerezni az isteni kegyet. Azon fáradozunk, hogy megvásároljuk és meg is tartsuk azt
magunknak. Ez a merkantilista gondolkodás nagyon elterjedt és behatol modern lelki közösségeinkbe is. Bizonyára jó
szándékkal és teljes nagylelkűséggel kínálunk Istennek növekvő buzgósággal egyre több munkát és megígérjük, hogy ájtatos
szolgálatokban feláldozzuk magunkat Őérte. A 8 órás munkanapból 12 órás lesz, majd 14 órás és fel akarjuk növelni 16 órásra.
„Kevesebbet alszom majd és többet dolgozom, kevesebbet eszem és többet imádkozom. Uram, hát igazán elégedett lehetsz
velem!” Nem, testvéreim és nővéreim, hallgassuk csak figyelmesen Jézus szavát, amikor a két különböző természetű nővérnél
volt vendégségben:

Márta, Márta! Felzaklatod magad és sokféle gondot csinálsz magadnak. Kevés kell, vagy csak egy! Mária a jobbik részét
választotta, amit, nem vesznek el tőle soha.
(Lk 10,41-42)

Eljön az idő, mikor Isten szól a túlbuzgónak, ha munkája hajszolt és agyonüti belső békéjét: ,,Elég! Hagyd abba! Szakítsd félbe!
Kapcsolódj ki és találj nyugalmat nálam! Mosolyogj, hagyj magadnak békét egy kis időre, és érezd, hogy szeretlek! Szeretlek!
Érzed? Szeretlek! Elfogadod?” Az igazi keresztény magatartás elsősorban nem az, hogy szeretünk, hanem sokkal inkább, hogy
tudunk Isten szeretetéről és elfogadjuk. Erről még részletesebben fogok szólni. Adni mindig sokkal egyszerűbb, mint kapni... Ezt
mi félreértjük. Hitbuzgalmunkban konokul beleássuk magunkat munkánkba, holott annak abbahagyása és az Isten iránti
odaadás is hitünk kifejezése, mert bizalomról tesz tanúságot és ez már IMA! Az ilyen pillanatban abbahagyjuk az adást, hogy
elfogadóvá váljunk, azaz egész lelkünkkel Istenre nézzünk, és szavát hallgassuk, ahogyan ezt Márta nővére, Mária tette.
Az embernek nem szabad magát géppé lefokozni, hanem kell, hogy befogadásra nyitott lélek legyen! Isten nem akarja, hogy
munkánkban tönkretegyük magunkat: semmi esetre sem akarja ezt! Nem a munkára teremtette az embert, hogy a munka
megölje, hanem az elkerülhetetlen tevékenység mellett is legyünk képesek egészen megnyugodni, mosolyogva imádkozni és
elcsendesülni. Jele ez a legmélyebb lelki feloldódásnak. Ekkor lényünk az isteni Lényre hangolódik. De mennyi itt a félreértés!
Imák sorával hajszoljuk magunkat, mert csak 15 percünk van, és a végén csalódottá tesszük Istent, mert nem hagytuk szóhoz
jutni, megszólalni sem! Az ima nem monológ, hanem párbeszéd, szerető beszélgetés. Üljünk le elé, és csak elfogadjunk. Akkor
majd az Úr meglep, elcsodálkoztat és megrendít, mert kezedet bőségesen teletölti. .. Olyan kincseket kapsz, amelyekről nem is
álmodtál! Előbb azonban imában szerzünk radikális tapasztalatot a szegénységről!
Itt különbséget teszünk a hit és az istenszeretet tárgyában. Megszokásig halljuk, hogy szeretetünk legfelül van az értékskálán,
mert Pál ezt írja SZERETETHIMNUSZÁBAN:

,,Most megmarad a hit, remény, szeretet,

Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.
Törekedjetek a szeretetre!
(lKor 13,13-14)

Ebből a páli szövegből azt vontuk le, hogy a felebaráti szeretet a mi legnemesebb rezdülésünk és tettünk. Igen, tehát
megpróbálom. Erősen igyekszem, hogy Istent és az embereket annyira szeressem, ahogyan csak bírom; ámde tudom, hogy van
egy másik magatartás is, amely abból áll, hogy hagyjuk magunkat szeretni. Talán ez a magatartás a nagyobb és lényegesebb.
János így ír első levelében:

,,A szeretet ebben mutatkozik meg: Nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul
bűneinkért. ”
(Jn 4,10-11)
A szeretetnél még mélyebb a hit: a szeretetbe vetett hit! Természetesen nemes és dicséretre méltó dolog részünkről Istent
szeretni, és bizonyos, hogy törekednünk kell erre, de több, jobb, nagyobb azt tudni, hogy Isten a legmélységesebb módon szeret
minket. Mert ugyan mi az én emberi szeretetkapacitásom az isteni szív felmérhetetlen kisugárzó erejével szemben?... Csupán
tompa fényű sugár, hiszen csak egy korlátolt emberi szívből árad, bármennyire is szeret ez a szív... És hányszor langyos vagy
kiszáradt, merev, vagy hideg! Ilyenkor nem fizikai tornagyakorlatokat kell végezni a szeretet érzéseinek felébresztésére, hogy
istenszeretetre melegedjen fel a szív... Nem! Állítsuk be egész lényünket a szeretet befogadására és hagyjuk magunkat
fölmelegíteni!
Így a radikális szegénység megtapasztalása, melyről beszéltem, átváltozik a bőség megtapasztalásává; a kezdeti üresség
előfeltétele a későbbi bőségnek. Minél szegényebbé tesszük magunkat, annál gazdagabban bocsát el bennünket az ima! A
teljesen nincstelen ember tudja megtapasztalni az isteni ajándék túláradó bőségét, mikor a kegyelem átjárja őt. A nagyon szerény,
egyszerű imádkozó ember éli meg ezt, mert egész természetes alázattal előre tudja, hogy Isten „legyőzi” őt szeretetével, sőt már
le is győzte! Elfogadja, hogy Isten szeretete végtelenül nagyobb az ő kis emberi szereteténél, amelyre valaha is képes... Nem,
nem akarja ezt felülfizetni és nem is ígér ellenszolgáltatásokat az isteni kegyelemért. .. Semmit sem ígér meg, sem előtte, sem
utána, mert tudja, hogy csak meztelenül és szegényen szabad Isten elé lépnie mindig! Hallgassuk meg Izaiás szavait az üdvösség
ajándékairól:

„Rajta, ti szomjazók, gyertek a vizekre mind, és ha nincs is pénzetek, siessetek ide!

Vegyetek ingyen gabonát és egyetek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet!”
(Iz 55,1)

„Ez a forrás ingyenes! Ingyenes a ti felüdítésetekre, – mondja nekünk a Mennyei Atya – és ha örömet akartok szerezni nekem,
akkor vegyétek! Fogjátok! Igyatok! Nektek semmibe sem kerül! Ez az én legnagyobb örömem, hogy adhatok nektek!” ... Azt
hiszem, ezt jól föl kell ismernünk! Véleményem szerint ez az igazi keresztény magatartás, ez a hitelesen vallásos élet, mert Istent,
mint a SZERETET forrását és eredetét ismerjük fel.
Elfogadom, hogy ez a magatartás a mindennapi gyakorlatban jókora merészséget igényel, hogy ne mondjam, vakmerőséget!
Mégis: Ne mérlegeljük Isten lehetőségeit egy kegyelmi adományra, hanem számítsunk rá első pillanattól szilárdan! Legyen
bátorságod egészen rendkívüli kívánságokat megengedni magadnak, és kérni ezeket a legnagyobb kegyelmeket! Bízzál benne,
hogy meghallgatásra találsz! Ne félj a kegyelem nagyságrendjétől, hanem merj MINDENT kikönyörögni magadnak! Igen,
szabad lehetetlen kívánságokkal előállni és számolhatsz teljesülésükkel! Menj oda Istenhez legmélyebb vágyaiddal és
legsürgetőbb kéréseiddel, számíts legvalószínűtlenebb kérésed elfogadására, hiszen mindegyik valószínű. Ne csüggedj és ne
aggódj, az ígéret így szól:

,,Bármit kértek bizalommal imádságotokban, megkapjátok. ”

(Mt 21,22)

„Mondom ezért nektek, bármit kértek imádságban, higgyétek, hogy megkapjátok és úgy is lesz.”
(Mk 11,24-25)
Ez az én magatartásom Isten előtt, Kedves Barátaim! Nincs időm átgondolni és pontosan felsorolni, hogy mi mindent ígérek
neki: nem is akarom, mert úgysem lesz időm, hogy ezeket az ígéreteket majd megtartsam. Tehát kezeim üresek maradnak...
Hányszor kértem már Istent, hogy gyorsan oldja meg egy problémámat, mert nekem a legjobb igyekezettel sem akart sikerülni,
és meg is kaptam a spontán megoldást anélkül, hogy azt ünnepélyes kérésbe vagy körülményes hálálkodásba kellett volna
öltöztetnem...
Példa: Nemrég ismét Szudánban jártam, és egy autóra volt sürgősen szükségem missziónk számára, melyet 1980-ban
Egyiptomból indítottunk el. Pénzem nem volt a vételre, mert az egész misszió forró szudáni kövekre hulló egyiptomi
adománycseppekből él.
Egy röpima! Uram, szükségem van egy autóra, amilyen gyorsan csak lehet! Kérlek, nézz utána, hogy sikerüljön! Másnap
sugallatra elmentem Khartumba egy dúsgazdag szíriai-libanoni iparmágnáshoz, aki egy szappanfőző, egy olajfinomító és még
sok más vállalkozás tulajdonosa. Előadtam kérésemet ennek az idegen embernek, beszéltem a fiatal egyiptomi önkéntesekből
álló csoportunkról, akik azon vannak, hogy erősítsék a szegény szudáni keresztényeket és hogy az ország déli részén még 4
millió animista é l .
Elmeséltem neki, hogy az afrikai kontinensnek ebben a legnagyobb országában csak 50 pap van: hogy a loméi egyházmegyét,
amely akkora, mint Franciaország és Olaszország együttvéve, egyetlen püspök és 35 pap gondozza; hogy meglátogattam egy
papot, akinek egyedül 46 templomot és 7 iskolát kell ellátnia, de méghozzá belebonyolódott egy kibogozhatatlan
problémaláncolatba... 4 év múlva már késő lehet minden a szudáni keresztények számára!...
A férfi csendben végighallgatott, mellette egy másik bólogatott. Aztán kérdezték, hogy mikor, hogyan és milyen pénznemben
akarnám kifizetni az autót és mint ahogy feltételezik, vajon erősen csökkentett áron kívánom-e megvenni. „Nem – mondtam én
olyasvalakit keresek, aki ajándékba ad nekem egy autót. ” A két férfi teljesen elképedt, majd átgondolták és megtanácskozták a
dolgot.
Pár nap múlva megkaptam a kulcsot és egy alig használt Datsun 1980-as tulajdonosa lettem.
És ismét boldogan gondoltam rá: Való igaz, hogy a legszerénytelenebb kéréseket is előadhatjuk Istennek! Mennyire örülök,
hogy nem kerékpárt kértem!...

Kedves Barátaim, meg vagyok győződve róla, hogy Isten nagy ügyek előterjesztését akarja, nem ócskaságokét, azt is félénk
szívvel. Ő azt akarja, hogy az ember a nagy dolgokat tartsa szem előtt. A Teremtő bőkezű, maga a személyes nagyvonalúság; és
Ő TISZTA SZERETET – és ATYA! Szerezzük meg neki azt az örömet, hogy bizalmat tanúsítunk iránta.
Napi munkáim során Kairóban és papi szolgálatomban problémák tornyosulnak elém, egyik megoldhatatlanabb, mint a másik...
Ehhez jönnek még az egyes segítséget kérők gondjai és bajai! Mert az ember először legjobb barátjához fordul, azután az
orvoshoz, azután a pszichiáterhez, végül – a még mindig megoldatlan problémával – egy paphoz. Hogyan igazítsa el egy
szegény pap az ilyen magánjellegű dolgokat, mikor számtalan van belőlük? Hogyan? Hát egyet mindig meg fogok tenni:
határtalan bizalommal és hittel, kegyelmét kérve, átadom ezeket a problémákat az Úrnak. Aztán elbocsátom a szegény illetőt, aki
segítséget keresett nálam: „Menj békével, problémád meg fog oldódni.” Igen, mert én ezt hiszem! Nos; statisztikát ugyan nem
vezetek, de úgy látom, hogy az Úr kegyes hozzám. Előbb-utóbb visszajön az illető, vagy túláradó hálálkodással felhív: holott
nekem a legkisebb közöm sincs mindehhez! ¡Semmi mást nem tettem, mint hittem, hogy a segítséget kereső ember megkapja a
kegyelmet. MINDEN KEGYELEM!
Isten szereti, ha üres a kezünk és remélve mindent elvár a szívünk. Szereti, ha bátran lendülünk, merészen törünk a magasba,
mindent kérünk. Megörvendezteti Őt a hitünk, amely mer valamit. Majd lassan mi is felismerjük, hogy a kegyelem nem folyó,
nem is áramlás, hanem mélységében és szélességében határtalan óceán... HA ISMERED ISTEN AJÁNDÉKÁT Isten végtelen
kegyelemadományát, a végtelent! Ha tudnád, meddig kész elmenni Isten az adásban, kész Önmagát adni, ha megnyílsz előtte!
Ha Isten szabadságát megismered A „Dicsőség Urának” ezt a nagyvonalúságát. Ha őszintén hiszünk kegyelmében, képesek
vagyunk létünk legdöntőbb kérdéseit egész egyszerű módon megoldani.
A hit: cselekvés. Ismételgessük csak magunkban:
HISZEK A KEGYELEMBEN HISZEK A KEGYELEMBEN HISZEK A KEGYELEMBEN...

mert én Isten gyermeke vagyok és mindent ingyen kapok! Földi apám házában minden szabad rendelkezésemre áll, de Mennyei
Atyám házában még inkább: részt kaptam Isten gazdagságából, részem van Isten teljességében! Elképzelhetetlen ez számunkra,
de szabad ebből kiindulnunk, higgyünk ezért benne! „Gyertek, vegyetek pénz nélkül bort és tejet!”... Menjünk oda ehhez a
forráshoz!
Miután próbáltam felelni a kérdésre, hogy mi a kegyelem, most visszatérek a kegyelem megváltó munkájára, üdvözítő hatására,
a történelmi térben és időben, mert mindezt egyszerre öleli és hatja át.

Ha nagyon mélyre nézünk, akkor felismerjük: MINDEN KEGYELEM – MÉG A GONOSZ,

A HALÁL ÉS A BŰN IS!

Már említettük, hogy az emberi történelemben minden bűn csúcsa: Üdvözítőnk keresztre feszítése. Ennél elmarasztalandóbbat
sohasem követett el ember. Csaknem ezt mondhatnánk áteredő bűnnek. Vannak teológusok, akik nem helyezik vissza az áteredő
bűnt időben az emberi történelem kezdetére, mint az első Ádám bűnét, hanem későbbre, a második Ádám idejére teszik: az
áteredő bűn visszautasítása lenne az isteni világosságnak, amely eljött sötétségünk megvilágítására, de félreismerték és
elutasították.

,,A világosság a világba jött, de az emberek inkább a sötétséget szerették, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.
Mindaz, aki gonoszat művel, gyűlöli a világosságot. ”
(Jn 3,19-20)

De hagyjuk most ezt! Nem kívánunk erről teológiai vitát. Egy dolog világossá vált: a felmérhetetlenül legsúlyosabb gonosztett
lett a forrása minden üdvösségnek és áldásnak! A lándzsadöfés, amely a keresztre feszített Emberfiát és Istenfiát már halála után
sebezte meg, itt nyitotta meg a kegyelem szökőárját, amely azóta szétárad a világban és elér mindenhová. Az örök ÉLET forrása
lett ez mindenkinek. Ettől a fájdalmas órától kezdve a KERESZT, vagyis ennek a világnak legsötétebb és legrémítőbb dolga, a
kegyelem eszközévé lett, megváltásunkra és megszentelésünkre! A gonoszság és halál szimbólumából az élet feletti örök élet
szimbóluma lett! A kimagasló plusz jel (+), amelyet a matematikában is használunk. Milyen különös dialektika: jó és gonosz,
gyógyítás és sebzés, kegyelem és bűn!
Ha ezek szerint a legnagyobb szerencsétlenségből a legnagyobb szerencse, és a halálos gonoszból a leggazdagabb áldás áradhat,
akkor emeljük föl szívünket mindnyájan és nyissuk meg fenntartás nélkül a bizalomnak, hogy legyünk rendíthetetlen optimisták,
Kedves Barátaim! Megismétlem a világ legnagyobb hírét, az igazi örömhírt: MINDEN KEGYELEM, MÉG A HALÁL, A
GONOSZ, A BŰN IS, mert Jézus halála üdvözítő halál volt, amely széttörte a gonosz láncait! Minden kegyelmek legnagyobb
kegyelme révén felszabadult MINDEN, jóvátéve, eltörölve, megmentve mindent, de mindent! Ezzel a halállal jött a fordulat, ÚJ
IDŐ virradt fel.
A kereszt megcserélte az értékeket a világ számára, és feje tetejére állította a történelmet: ott, ahol a gonosz összpontosult, és érte
el hatalma csúcspontját, napként ragyogott fel a jó az éjszaka felett. „Amikor elhatalmasodott a bűn, még hatalmasabb lett a
kegyelem”, amint ezt Szent Pál megfogalmazta és érthetővé próbálta tenni a rómaiaknak. Magukban véve nem kellett volna
addig jutni a dolgoknak, hogy Krisztust emberi kezek kínozzák halálra, de nem volt más kiút. Ennek kellett megtörténnie, hogy a
legnagyobb jó szülessen meg a legnagyobb rosszból. Miközben az ÚJ TEREMTÉS lényegében még csodálatosabb és még
meglepőbb lett, mint az első. Az új ember Jézus Krisztusban újjáteremtve, a maga igazi nagyságában felülmúlja a régi embert,
mert visszakerült a kegyelem állapotába. Szépsége a történelmi folyamat szakadékai felett lassan válik nyilvánvalóvá.
A régi latin miseliturgia ezt a tényállást szóról szóra megjelenítette. Az offertóriumban az ember csodálatos megteremtéséről és
még csodálatosabb újjáteremtéséről volt szó. Az isteni kegyelem kezd itt munkálkodni, mint új életfolyam, nagy hatásfokkal az
emberben.
Isten a maga határtalan szeretetében nemcsak megbocsát, hanem át is formálja az embert, mégpedig jobbá, mint volt! Isten
üdvözítő akarata képes a rosszból jót előhozni. Hát ez az a kimondhatatlan nagy dolog, amelytől ha megpróbáljuk beleélni
magunkat, eláll a lélegzetünk. .. Olyan valaki, mint Saint-Exupéry, mély felismerésében radikálisan fogalmazta meg ezt:

„Az a meggyőződés a nagy vigasz számomra, hogy nincs semmi megsiratni való és semmi sem elvetni való.”
(Saint-Exupéry)

A hangsúly itt a „semmi” szón van. Mi sehogyan sem tudjuk megérteni, hogy bármi rosszból, különösképpen a bűnből, jó lépjen
elő. Ám éppen ez a hit kihívása, Kedves Barátaim! A hívő ember meggyőződése, hogy a lehetetlen mégis lehetséges, mert Isten
erősebb a mi világunk minden fogyatékosságánál és minden ördöngösségnél.
Idézek itt néhány szép szöveget Nietzsche Zarathustrájából. Ezekkel Nietzsche a maga módján ugyanezt fejezi ki. Ő egy olyan
„habzó fűszeres keverőedényről” beszél, „amelyben minden dolog jól össze van vegyítve, távoli és közeli, tűz és szellem,
gyönyör és fájdalom, a legrosszabb és legkedvesebb”. És beszél a „megváltó sóról”, amely ennek az edénynek egész tartalmát
egységbe köti össze:

„mert van egy olyan só, mely összeköti a jót és rosszat és a leggonoszabb dolog is méltó a fűszerezésre és túlhabzásra. ”
(Nietzsche)

Más helyeken: „Ó, kedves testvéreim, bölcs dolog, hogy sok mocsok van a világon!”, vagy: „A bölcsesség azt akarja, hogy sok
olyan dolog legyen a világon, amelyek bűzlenek. ” Azután ilyen gondolatokat ír le:

„Éppen utálatom teremtett nekem szárnyakat, és forrás-megsejtő erőket?...

Az értékek átalakulása átalakulás az alkotójuknál
Mindég megsemmisítik, aki teremteni kénytelen
Tehát a legnagyobb rossz odatartozik a legnagyobb jóhoz,
Ez azonban alkotó.
A gonosz az emberek legjobb ereje.
Az ember kénytelen jobbá és gonoszabbá válni.
A gonosz kell a felsőbbrendű ember legjobbjához.”
Kemény paradoxon, mégis fantasztikus remény forrása létünknek! Nietzsche mindennek ellenére maradt ateista, de felismert
bizonyos keresztény igazságokat, amelyeket sok keresztény még nem értett meg. Egy másik hasonlatát a földrengés hatásából
veszi, mikor itt-ott kutakat temet be, de más helyeken meg bővizű forrásokat nyit, és mélyebb értelemben: szükségesek a
rengések, hogy a misztériumok belső erőit világosságra hozzák. A régi kataklizmájából új források törnek fel.
A keresztény optimizmus húsvéti optimizmusa, amely viharon és jégesőn keresztül jutva túléli a halált! Optimizmus túl az
éjszakán és ködön, gonoszon, halálon is túl, túl az időn olyan optimizmus, amelynek jobb neve BIZALOM.
Nagyjaink fölfedezték ezt. Már hallottunk Saint-Exupéryt és Nietzschét. Íme most e nagyszerű német protestáns teológus,
Dietrich Bonhoeffer följegyzése, akit a berlini börtönökben eltöltött kétévi fogság után, néhány héttel a háború befejezése előtt,
1945 áprilisában végeztek ki:

„A történelmet csináló férfiak feje fölött a történelem irányítója a gonoszból minduntalan jót fakaszt. Én hiszek abban, hogy Isten
mindenből, még a leggonoszabb dologból is jót tud és akar eredeztetni.”
(Dietrich Bonhoeffer)

Nagyon tisztán lát és fogalmaz! A ROSSZ JÓ LESZ!... De hát ez a folytatólagos teremtés a szakadatlan újjáteremtés, a
jobbáváltoztatás révén. Nem, Isten nemcsak a semmiből hívta elő a létet, hanem szakadatlanul dolgozik is rajta, dolgozik ezen a
világon, annak minden ostobaságával és gyengeségével, valamint legmélyebb bűneivel együtt. Igen, az ember bűnéből
kiindulva! Ez Isten megváltó munkája és Krisztus megváltó üzenete!
És a mi kerülő- és tévutaink! Mindegyikünk megéli egyszer a maga kudarcát. Nincs élettörténet a hajótörés tapasztalata nélkül.
Akkor lehet, hogy bukásodat katasztrófának mondod, talán fel is adod a harcot, vagy úgy fogod fel, mint áldást és indulást a
lényeges dolgok felé. Kimondott szavak, amelyeket jobb lett volna nem kimondani, cselekedetek, amelyeket inkább nem kellett
volna megtenni – mindaz, amit sajnálunk és ami számunkra terhet, nyugtalanságot, aggodalmat és keserűséget jelent, mindezt
egészen új módon tehetjük Isten elé és nyereség lehet. Akkor a katasztrófák többé nem katasztrófák, a hibák már nem hibák,
amíg hiszem, hogy a Teremtő képes mindent megváltoztatni – még a gonoszt és hamisat is jóvá és igazivá tenni...
Úgy képzelem, hogy a teremtő Istennek végtelenül könnyebb a létet a semmiből felragyog tat ni és egy tökéletes világot
előállítani, mint a mi Őellene és a teremtés ellen elkövetett gaztetteinket kivédeni, átirányítani és újjáalkotni ... Isten alkot és
alakít, gyújt és épít, de az ember eltépi, szétszórja, kiforgatja és elrontja... Akkor Isten újra kézbe veszi az elrontottat és
újraformálja, ezerféleképpen újjáteremti. Bármennyire sérti és lealacsonyítja is az ember a teremtést, önmagát is pusztulással
fenyegetve, Isten kezéből nem esik ki, és Isten kezében nem marad ebben az állapotban.
Kérem, ne higgyük, hogy a megváltás egyszeri történelmi aktus volt kétezer évvel ezelőtt a világnak abban a zugában, ott
Palesztinában. Beszéljünk inkább megváltástörténetről, mert ez folytatódik az időben! A megváltás folytonos isteni cselekedet a
mi jelenünkben.
Keresztségünk, kora életünknek ez a rövid pillanata szintén nem jelent egyszer s mindenkorra való kimentést a gonosz
csapdáiból. Nem! Isten szüntelenül keresztel minket, mikor átalakít, újra ránk talál és megáld minket, úgy, hogy mindig
újjászületve kerülünk ki teremtő kezéből. Megváltás ez, túl a mi időmérésünkön, nem pedig az időben és térben rögzített
esemény, vagyis nem tisztán történelmi aktus. A megváltás a világ újraöntése és ezzel mindenekelőtt az ember átformálása: Isten
részéről folyamatos újjáteremtés! Isten fog és megmerít a keresztelőmedencében: hagyja, hogy elborítson bennünket a
megújulás kegyelmi fürdője! A kegyelem a jelen minden pillanatában hatékony. Ne mondjuk, hogy kegyelmet kaptunk, hanem
szokjuk meg és mondjuk azt, hogy kapunk kegyelmet – most –, mert az itt dolgozik lényünk mélységi rétegeiben.
Az isteni alkímia jelét, amely az ember tehetetlenségéből és szennyéből jót teremt, akárcsak a középkori alkimisták
fémátalakítással a „legközönségesebb” elemekből előállították az aranyat, ezt a jelet mindenütt megtaláljuk a természetben és
egészen közel hozzánk, saját kertünkben is: rózsák árasztják illatukat és ékeskednek a családi háztartás hulladéka felett, mikor az
már elrothadt és komposztálódva jó földdé alakult át. Isteni alkímia ez, semmi más! Barátaim, kutassunk ezek után a jelek után
és csodáljuk meg tisztelettel a természet világában végbemenő oly rendkívüli metamorfózisokat. Legyenek ezek utalások a
megváltásra, mert a megváltás a jelen világ METAMORFÓZISA, átalakulása a jelen világnak.
MINDEN KEGYELEM: kegyelem az egyháztörténelem folyamata, kegyelem mártírjaink halála. Ha az Egyház él, virágzik,
állandóan tovább alakul és fejlődik, akkor ez bizonyosan nem a tehetséges teológusok intellektuális képessége alapján történik,
mint ezt egyesek feltételezik – ezek csak hozzájárulnak ehhez. Pénzügyi lehetőségek alapján sem, mert az ilyen siker nem
megvásárolható. Nem, növekedése titkát gyengeségeinek és a halálnak a jelenségében találjuk meg: a mártírhaláléban, a
folytonos mártírhalálban, a múltban és jelenben, végig az időn és történelmen át.
300 év keresztényüldözés egyháztörténetünk kezdetén! Ez bizony hosszú időszak, tele tragédiákkal. Első hívő keresztényeink az
Üdvözítőhöz hasonlóan kereszteken és akasztófákon függtek, kigúnyolták őket mezítelenül a cirkuszokban, vagy odavetették
őket a vadállatoknak, nyilvánosan megkorbácsolták őket, megkínozták őket a börtönökben, kerékbe törték piactereken,
felnégyelték vagy halálra vonszolták őket, forró olajba lökték, vagy elevenen elégették őket. Újból és újból láthatjuk a halál és
élet misztériumát: a halálnak ez a szörnyű mezeje az élet termékeny szántóföldje lett, amelyen az igazi Egyház felnőtt és
megerősödött. Napjainkig az áldozat mezejére nyúlnak gyökerei, a mártírok vérébe, ahonnan első életerejét merítette, hogy
szilárd, biztos és erős tudjon lenni. Ezért lett szent szokás a világ minden oltárának belsejében vértanú ereklyét elhelyezni, mert
Krisztus szentségével, az Eucharisztiával a legszorosabban egybekapcsolódik az ember szentsége, Krisztus áldozatával az ember
áldozata! Az Egyház életforrása örökre a 300 éves keresztényüldözés, keresztényszenvedés és keresztény halál.
Rendalapítónk, Szent Ignác, ezen az alapon aggódott komolyan, amikor kiküldött misszionáriusai semmiféle üldöztetést nem
szenvedtek, hanem örömmel jelentették neki, hogy jól megy a soruk, X császár uralkodása alatt Y országban, vagy Z márkiné
különleges pártfogásával.
Nem, ők ott tényleg semmit sem nélkülöztek. Pompás villákat bocsátottak rendelkezésükre, melyekben a király is megfordult!
Nem sokatmondó ez? És bőven voltak pénzügyi eszközök a misszió felépítésére. Mindez nagyon kellemetlen hír volt Szent
Ignác fülének, mert érezte, hogy itt valami nincs rendjén. Ám ha csüggedten jelentették neki, hogy jezsuitáit elfogták és
megkínozták, akkor megnyugodott.
Nagyszerű! – kiáltott fel ilyenkor –, így biztos vagyok benne, hogy megalkuvás nélkül, felhígítás és hamisítás nélkül hirdetik az
Evangéliumot, nem pedig valami mást. Bizonyíték az az akadály, amelybe ütközik és mindig is ütközni fog! Így Szent Ignác. Az
üldözés mindig annak a jele, hogy Isten országa valóban ISTEN ORSZÁGA. Ellentmondás és üldöztetés nélkül megvan a
veszély, hogy csak valami jobbfajta evilági országot hirdetnek. Immár 2000 éve tapasztalja ezt a keresztény hithirdetés.
Amikor fiatal embereimet Szudánba küldöm, ezt mondom nekik búcsúzóul: „Én most nem MINDEN JÓT kívánok nektek,
ahogyan mondani szokás, hanem MINDEN NEHÉZSÉGET! Igazi trópusi szomjúságot, olykor éhséget és alapos kimerülést,
keserves cipeléseket rossz utakon, a repülőjáratok idegesítő kiesését, a szudániak közönyét szavatok iránt, elutasítást,
ellenszegülést, akadályokat a misszió számára...” És ezek a kívánságok Szudánban minden további nélkül teljesülnek is.
Meg kell ezt nekik mondanom, mert legtöbbjük virággal a füle mögött, vallásos énekekkel az ajkán indul neki kalandos kedvvel,
lelkesen és győzelmében biztosan. Ám a gabonaszemnek előbb meg kell őrlődnie malomkövek között, hogy lelki táplálékot és
erősítést vihessenek a szudániaknak. Ha nem kerülnek ott őrlő malomkövek közé, akkor nem is adhatnak többet, mint csupán a
maguk emberi vállalását és lelkesedését, emberi szavaikat. Csakhogy erre mindenki képes, mindenki tud önkéntesen jót
cselekedni, igyekezete legjavát nyújtani és a tényleges felebaráti szeretetet a legvégsőkig gyakorolni – főleg ebben az
idealisztikus korában, fiatalon. Ám ISTEN ORSZÁGÁHOZ egészen különleges munka kell, és az Úr ennek megfelelően
megtisztítja ezeket a lelkeket, akiket kiküld. Három éve testileg és lelkileg tapasztalja szudáni missziónk, hogyan ízlelted meg
velük Isten a szenvedés kegyelmét! Ránk köszöntének ott a hihetetlen módon akadályozók. Remélhetően ezek az akadályok
mindig elkísérnek bennünket. Én ezt kívánnám és imádságban kérem is, mert csak ilyen áldással indul be egy misszió, így lesz
tartalma és súlya, tartóssága és sikere. Ezek a szenvedés pozitív kihatásai az időben. A ma szenvedése a holnap öröme!
Így csak egy küzdő Egyház lehet életerős és termékeny a világban és azonnal elfonnyad, mihelyt valahol tökéletes jólétben
letelepszik, mihelyt ünneplik, elismerésben és tiszteletben van része, mihelyt hízelegnek az Egyház embereinek és azok
előjogokat élveznek. Annak idején a Nagy Konstantin-i korszak az idő színpadán reflektorfénybe állította az Egyházat és
valamennyi gondját eltisztította útjából. Egyik új templom a másik után nyílt – és mi történt? Amikor az Egyház Konstantin alatt
virágkorát élte, elkezdődött a hanyatlás.
Nincs rosszabb az Egyház számára, mint a szilárd berendezkedés. Nincs rombolóbb egy lelki közösség számára, mint „jól
ellátva lenni”. Nincs rosszabb, mint a szükséges pénzeszközök könnyű elérése, nincs rosszabb, mint amikor elégülten azt
mondhatjuk: „Kitűnően megy minden.” A szerzetesrendek hanyatlása mindig akkor kezdődött el, amikor nagy birtokokkal és
pompásan működő kolostorokkal rendelkeztek és nagy világi tekintélyük volt. Akkor elakadt az élet az erekben és
megkezdődött a hanyatlás. Küzdelem és könnyek nélkül nincs Egyház! Tövises keresztutat kell járnia, akadályok kellenek,
szenvedés a motorja! Szenvedés nélkül nincs Egyház: szegénység nélkül nincs Evangélium!
Ide számítom az eretnekségeket és szakadásokat is, valamint az egyháztörténelem minden egyéb tévedését. Ezek is időn túl ható
kegyelmek, vagyis a jövő Egyházának „sikerén” dolgoznak, anélkül, hogy azt tudnák, vagy akarnák. Mert az eretnekségek
minden időben az Egyház progresszív belső növekedését segítik elő és egyesek állítják, hogy az Egyház csupán az ő durva
vágásaik révén jutott előre: ők voltak ösztönzői a jobbra. A francia nyelvben erre az ösztökére a „la gaffe” szót használják,
amelynek két jelentése van: „melléfogás, hiba”, vagy az a „hosszú bot”, amellyel a folyami hajós a parttól ellöki magát és
közben sok piszkot kavar fel a vízben... Azt hiszem, Istent nem nyugtalanítja, ha az Egyház mindmáig ilyen ,,gaffe”-okat csinál.
Legalábbis amíg tanul belőlük és kész itt is, ott is új irányt venni. Engem még a pápák és püspökök hibái sem nyugtalanítanak, és
ilyenek tagadhatatlanul adódnak minden korszakban. Papok is követnek el sok hibát, de éppen ezzel együtt növekszik az
Egyház!
MINDEN KEGYELEM .
A Második Vatikáni Zsinat, amely katolikus Egyházunk feltámadásának színhelye, nem lett volna sem elképzelhető, sem
végrehajtható a protestáns reformáció, a francia és a marxista forradalom, valamint a terjedő ateizmus nélkül. Ezeknek a
robbanásoknak előbb be kellett következniük. így végső soron minden kortörténeti jelenségre érvényes: MINDEN
KEGYELEM! Nyújtson ez a megsejtés vigaszt és váljék teljes felismeréssé! Akkor nem lenne több panaszunk, mert minden,
amit mi GONOSZNAK nevezünk, részt vesz Isten jövőbeli új népének kialakításában.
Egyik legszörnyűbb rossz a háború. Sírva nyög alatta a föld. Sohasem lett volna szabad kitalálnia ezt az embernek. Ám paradox
módon mégis arra tanít minket a történelem, hogy éppen ez adott lökést azoknak a nagy változásoknak, amelyek nekünk,
embereknek a szörnyű veszteségek mellett minden téren igazi haladást is hoztak. A haladást nagyon mély értelemben véve: mint
előrevivő belső növekedést. A háború némely esetben a maga rossz kísérőjelenségeivel úgy tud hatni, mint erjesztési folyamat,
amely az emberiséget belülről hajtja, úgyhogy az nem félénk léptekkel jut közelebb céljához, hanem időt nyerő nagy ugrásokkal.
Az a véleményem, hogy az emberiség egészként nézve, a II. világháború 6 évéből többet tanult, mint az előbbi 600 év során.
Vajon nem vagyunk-e valamennyien tanúi egy nemzetközi felfedezésekből és találmányokból álló fantasztikus tűzijátéknak
égboltunkon? S hol gyújtották meg ezt a tűzijátékot? Nem a gonoszság csúcsán, a nagy háborúban és a rá következő teljes
összeomlás ínségében? Az idő prése alatt az emberi szellemnek gonosz eszközök ezreit kellett kitalálnia és műszaki
tudományossággal kifejlesztenie, hogy azután ez a felajzott, kiélesedett és megedzett szellem hamarosan gyárthassa a jó
eszközeit, amelyek ma minden embert szolgálhatnak. Ezt látom én egyetemlegesen a népek konfrontációiban, amelyek minden
iszonyat és emberi tragédia ellenére is „találkozások” voltak és amelyek a konfliktusok lecsendesedése után átfordultak
tisztességes és kölcsönös igyekezetté és igazi emberi érintkezésekké.
Ma erre a legjobb példát az európai nemzetek adják. A II. világháború vége óta lassan indulva, de előrehaladva, hangsúlyozott
udvariassággal és barátsággal érintkeznek egymással. Ázsiát is bevonják, mint testvért, kezet nyújtanak neki az országhatárok és
tengerek felett. Nem lehet nem észrevenni a világtávlatú közeledést. A II. világháború szívfájdalma és romjai felett
Világközösséggé növünk össze! HÁBORÚVAL FELEJTETNI EL A HÁBORÚT! És ebben az összefüggésben gondoljunk
csak az Amerikai Egyesült Államok fehér és fekete polgárai közötti teljesen megváltozott viszonyra, és hogy ezt az ÚJAT mi
mindennek kellett megelőznie! Az emberek nyilván csak ily módon tudják megtanulni az igazi közeledést egymáshoz, hogy
együttesen teremtsenek meg és tartsanak fenn egy testvéri világot.
A béke fogalmának sok oldala van, amelyeket nem mindig ismerünk fel a maguk összességében. Sajnos, sajnos az emberek
igazi javát tekintve kábítószerként is hathat, végeredményben negatív következményekkel. A mély béke elálmosítja őket...
Elkábítója lehet egy civilizációnak és haladásának. Az arany béke és általános béke idején annyira el tudnak törpülni az emberi
lelkek, hogy pl. 15 éve élvén együtt egy ház ugyanazon emeletén, nincs más mondanivalójuk egymás felé, mint „szájuk szűk
rekeszéből” egy alig hallható köszönés. Ezzel szemben börtönökből, büntetőtáborokból, politikai fogságból származó
beszámolókban, a gonosz minden borzalmán túl, olyan emberekről hallunk, akik éppen távol a gondtalan békétől, máról
holnapra testvérekké váltak, és testvérek is maradtak egész életükben, egybeforrva a közös keserű szenvedés élményében.
Mindenütt, ahol az embereknek szélsőséges helyzetekben együtt kell kitartaniuk, nem távolodnak el egymástól, hanem
egybeforr a lelkűk – míg az „ideális időkben” inkább elveszítik egymást, eltávolodnak egymástól.
A szegénység elszenvedésének is volt kegyelmi oldala, amelyet nem lehet tőle elvitatni. A legtöbb embernek van már ilyen
tapasztalata, ha érintkezett szegényekkel, vagy egy ideig szegény országban élt. A szegénység szolidaritása olyan fény ebben a
sötétségben, amelyet a gazdagság nem ismer, még csak nem is sejt. Milyen közel kerülnek egymáshoz emberileg a szegények!
Milyen átlátszó lesz a szívük és érzelmük egymás iránt! Átmenetileg a háború is szegénységet hoz létre.
Mélyre ás továbbá lelki téren felébred a betemetett vallási élet és újra megmozdul. De egyáltalán nem, mint olcsó vigaszkeresés
valami sokkal mélyebb dolog megy itt végbe! Az emberek égető gondjaikban és aggodalmukban, a közös szenvedésélményben
nemcsak fizikailag húzódnak közelebb egymáshoz és gyakorolnak spontán szolidaritást, hanem ezen túlmenően egy még
mélyebb dimenzióban Isten népévé kapcsolódnak össze. Mennyi megtérés történt a háború utolsó szakaszában! Mivel
magyarázható ez? Az ilyen időkben mindenütt lehullanak a maszkok és az ember megleli a tükörben igazi arcát. Így máról
holnapra őszinte lesz önmagával és az Istennel szemben. Mindenfajta szenvedésben véget ér a méltatlan komédiázás. Bármily
fájdalmas, hogy el kell viselni a háború kihatásait, bizonyos az is, hogy közben színre lép AZ EMBER IGAZISÁGA. Az egyén
megtisztul, átlátszóvá válik ebben az égési folyamatban. MINDEN KEGYELEM...
Vannak ma libanoniak, akik megerősítik ezt nekem. Nagyjából a következőt mondják: A mi polgárháborúnk tiszta őrület, de
másrészt ez a „klímaváltozás” jót tesz Libanonnak! Már ott tartottunk, hogy elveszítjük magunkat, a szórakozás aláásott minden
értéket és fölfalt bennünket. Túl sok pénz volt ebben az országban. Vajon nem foghatjuk fel mindazt, ami történt és még most is
történik áldásként? Ma Bejrút izzó romjai között egy újra megtalált emberi mélységre és a lét új értelmére lelünk.
Én hiszek ezeknek a hiteles libanoni beszámolóknak! Nekem teljesen igaznak tűnnek! Ott tükröződnek azokban a lelki
mozgalmakban, amelyek mint friss csírák bújnak elő nagy szárban a szenvedő földtől. Főként a tudatosan Istent megváltó ottani
fiatalok száma nagyobb most, mint valaha és növekszik egyre. Rátaláltak egy sokkal valóságosabb valóság értelmére, melynek
most már elkötelezik magukat. MINDEN KEGYELEM: végső soron semmit sem lehet zárójelbe tenni a történelem
folyamából. Még egy háborút sem, ami egyenesen a gonoszat jelenti, és a halált sem! Mert a megváltás egy keresztre feszítéssel
kezdődött. Ez bele van jegyezve az ÖRÖMHÍR szívébe.
Nézzünk most magunkba: egészen személyes területünkön, sóhajtozva és vállvonogatva beszélünk hibáinkról és gyengéinkről.
Hányszor mondták nekünk, hogy hirdessünk harcot ellenük és életre-halálra irtsuk ki őket! Ez a nemes szándék nem
kifogásolható, csak éppen hogy megvalósíthatatlan utópia marad. Ha én Libanonban eltöltött noviciátusom idejére gondolok!
Módszeresen, hétről hétre, hónapról hónapra kellett levetkőznünk hibáinkat. Levetkőzni egyiket a másik után, mint valami
ruhadarabot, csak úgy egyszerűen! Az egész lelki életet úgy felfogni, mint háborút saját hibáink ellen, a tökéletességet pedig,
mint ennek a háborúnak célját! Csakhogy a hibátlan ember nem is ember! A hibátlan emberek lennének a legunalmasabb
teremtmények a nap alatt! És úgy látszik, hogy Isten nagy bölcsen ezt meg azt a hibánkat meghagyja, hogy érdekesek
maradjunk egymásnak.
Szerencsére mindannyiunknak megvannak a magunk „hátrányai” és ezek közül néhányat a sírba is elviszünk. Hála Istennek,
egész életünkre megtartjuk ezeket, mert eredeti személyiségünk arculatához hozzátartoznak. Részt vesznek ezek életünkben,
megvan a maguk szerepe. Hibáink éppen erényeink fonákját alkotják, jó tulajdonságaink” ellentétpárját. Úgy is mondhatjuk,
hogy megvannak hibáink jó tulajdonságai vagy jó tulajdonságaink hibái.
Így például egy viszonylag ideges ember tele lehet jó ötletekkel, nagy energiával és jókora dinamizmussal fáradozhat is az
ötletek megvalósításán. Ezzel szemben egy szerfölött nyugodt ember, akinek felrójuk tétlenségét, maga lehet a személyes jóság,
tele szeretetteljes figyelmességgel, felebarátai minden ügye-bajában: olyan ember, aki meg tudja hallgatni a másikat és aki iránt
bizalom ébred bennünk. De akkor hogyan ítéljünk az „idegességről” és a „tétlenségről”? Jó tulajdonságok-e ezek vagy rosszak?
Előnyök-e vagy hátrányok? Mindenekelőtt hogyan viselkedjünk mi ezekkel szemben? Folyton csak egyféleképpen:
ELFOGADNI, elfogadni az illetőt olyannak, amilyen!
És fogadd el te is magadat, apró-cseprő gyengéiddel és az utadban álló nagyobbakkal együtt, meg hibáiddal együtt, amelyektől
nem tudsz szabadulni. Viseld el magad humorral! A humorérzék jó út önmagunk elfogadásához. Mulass hiányosságaidon és
korlátaidon, és ne félj semmitől, mert hibáid nem nagyobbak nálad! Így azután a többiek is veled mosolyognak és szeretni
fognak hibáiddal együtt. Sajnos, úgy látszik, nehéz mesterség önmagunk elfogadása...

KEZDD AZZAL, HOGY MAGADAT ELFOGADOD, ÍGY MÁSOK IS ELFOGADNAK! KEZDD AZZAL, HOGY
MAGADAT SZERETED, ÉS MÁSOK IS SZERETNI FOGNAK!

Először is hagyd az ábrándozást arról, hogy van egy hibátlan és kifogástalan lény, és az te vagy, illetve szeretnél te lenni ez.
Vonatkozik ez főként a papi hivatásokra, de illuzórikus marad. Meg kell tanulnom magamat hibáimmal és korlátaimon belül
kibontakoztatnom, és éppen ezek révén, mert fontos eszközök lehetnek szolgálatomra. Hogyan húzzak hasznot tévedéseimből,
fogyatkozásaimból és korlátaimból? Ezt is meg kell tanulnom! Michelangelo egy olyan márványdarabot használt fel híres
Dávid-szobrához, amely eleinte elégtelennek tűnt számára, mert túl kicsi volt. De ahelyett, hogy várt volna, vagy
hosszadalmasan keresgélt volna egy másik tömb után, elkezdte a munkát. Így „Dávidja” ezen korláton belül jött létre. A
géniuszhoz kapcsolódott a körülményeknek ez a nehézsége, mely arra kényszerítette a művészt, hogy mesterművet alkosson.
Ma már az a felfogásunk, hogy nem lenne „Dávid”, ha a körülmények a művész számára abban az órában egyszerűbbek lettek
volna. A zseniális alkotás mindig egyfajta kényszerből, egyfajta szorításból pattan ki. Itt az akadályok legyőzésénél tör előre a
szellem, és alkot nagyot. Az élet tövistörvénye ez! Akadályokon keresztül és korlátokon át tör utat, és közben rendkívüli dolgok
válnak lehetségessé.
Tudták Önök, hogy a nagy Mózes és a nagy Jeremiás szánalmasan gyenge szónokok voltak?

MÓZES: De Uram, engedj meg, én nem vagyok a szó embere...

A szám akadozó, a nyelvem lassú...
AZ ÚR: Menj csak, majd én segítlek a beszédben,
Megtanítlak, hogy mit kell mondanod.
MÓZES: Bocsáss meg, Uram, intézd el más valakivel.
(Kiv. 4,10-13)

J JEREMIÁS: Jaj, Uramisten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok!
AZ ÚR: Ne félj tőlük, mert én veled vagyok... Nézd, nyelvedre adom szavaimat...
Azt hirdesd majd nekik, amit meghagyok.

Ezer kifogásunk van Isten előtt, és ezért hívott meg az Úr annak idején tizenkét gyenge és tudatlan embert, hogy nekünk példát
és bátorítást nyújtson. Legalább tíz az apostolok közül nagyon egyszerű és tudatlan ember volt.
SZEGÉNYSÉGÜK ÉS GYENGESÉGÜK alapján hívta meg őket az Úr, Kedves Barátaim! A világtörténelem legjelentősebb
eseményeit mindig doktori fokozatok nélküli emberek vezették. Neked se legyenek soha gátlásaid szellemi háttered miatt ahhoz,
hogy aktivizáld magad és a közösség érdekében megtedd a magadét. Döntő a bizalom, és hogy munkához láss. Azzal a kevéssel,
amid már van, csodákat tehetsz és megváltoztathatod a föld képét. HIDD EL!
Mindenekelőtt fogadd el „tegnapi személyedet”, vállald teljesen múltadat, neveltetéseddel, társadalmi környezeteddel együtt,
amelybe beleszülettél, egészségeddel és külső megjelenéseddel. Mindezt, beleértve a hiányosságokat és hátrányokat! Ne
ábrándozz arról, hogy más légy! Ismerek olyanokat, akik azzal rontják életüket, hogy másokat sóvárogva irigyelnek sok
mindenfélében. És egyszer azután megkeserednek vagy eltörpülnek az utánzásban. Ó, bár rájönnének, hogy ők is elegendő „jó
anyaggal” rendelkeznek ahhoz, hogy egy csodálatos emberi lényt teremtsenek elő, akinek még meglepő sikerei lehetnek az
életben! Ám a korszellem előírja bizonyos emberek imádatát, akik szemre fényben és dicsőségben élnek, de jobban megnézve
halálosan unalmasak. Viszont létezik az az ismeretlen, jelentéktelen, fel nem tűnő ember is, aki viszont belső lényével szinte
lenyűgöz bennünket... MINDEN EMBERNEK adott Isten sok pozitív tulajdonságot, amelyek szeretetre méltóvá tehetik,
amikor előlép. És éppen ezzel a „jobbik résszel” kell munkálkodnunk!
Személyes beszélgetésekben mégis sokszor mást nem hallok, mint a „ha” szócskát. HA több energiám lenne... HA több időm
lenne... HA több pénzem lenne... HA diplomám lenne... HA Amerikában specializálódhatnék ... HA lennének kapcsolataim... Ez
a„ha” szócska az ember maradék energiáit is leállítja, és semmibe sem tud belekezdeni. Hányan vannak, akiket mi,,nagyok”-nak
nevezünk és akik sem magas képzettségűek, sem makkegészségesek, sem gazdagok nem voltak, hogy terveiket gyorsan és
zökkenőmentesen megvalósíthassák. Ó, milyen kevés állt egyes nagy emberek rendelkezésére, mennyire üres volt a kezük,
milyen törékeny volt a testük vagy milyen kínlódó! De gyengeségükben lelkileg mozgósították és kézbe vették azt a keveset,
amit mindenki magában hord, és közben rendíthetetlenül hittek céljukban.
A hitben rejlik a csodatevés egész titka, Kedves Barátaim. Azok a nem hívők közöttünk, akik tudásukba és képzettségükbe
burkolózva állnak előttünk, akikről tudjuk, hogy személyes létükben nem tudnak felvergődni. Hiányzik belőlük az érzék az élet
legtermészetesebb és legfontosabb dolgaihoz, így gyakran éppen az annyira nélkülözhetetlen embertársi kapcsolathoz. Otthon
bekeretezett diplomák lógnak a falon, mint sokat ígérő jövő az üveg alatt, ráadásul ragyogó egészségnek örvendenek és
némelyiküknek még az anyagiakkal sincs gondja, mindennek ellenére mégsem bukkan elő belőlük semmi, de semmi! Nem
kívánnak semmit, nem akarnak semmit, nem mernek semmit. Vagy éppen várakoznak. Várnak még jobb lehetőségekre és még
jobb feltételeket kívánnak? Várnak és követelnek, ennyi az egész „cselekvésük”. Ám az igazi cselekvés éppen a hitük lenne, az
elindulás a hitben. És milyen gyorsan öregszik a vonakodó ember a maga örökös önigazolásaiban! Tervezés nélkül milyen
gyorsan meghal a belső ember!

„Ahhoz, hogy belekezdjünk egy vállalkozásba, nem szabad várni, míg megérik valami!”
(Emmanuel Mounier)

Kezdd el még ma azzal a kevéssel, ami megadatott neked, és higgy benne, akkor majd eltölt a kegyelem, és közben majd
megtörténnek a csodák!
Egyszer ötezer ember követte Jézust a pusztaságba, „mint pásztor nélküli juhok”, közöttük sok beteg ember, „akiket szíve
könyörületében meggyógyított”. Estefelé a tizenkét apostol aggódott, hogy távol a várostól hogyan lakassák jól ezt a hatalmas
tömeget. Mikor Jézushoz vezették a fiút, akinél öt árpakenyér és két hal volt, Ő így szólt: „Telepítsétek le az embereket.” Azután
a fiú kosarába nyúlt, fogta a kenyereket, halkan imádkozva megtörte és kiosztotta. Utána a két halat is. A tömegétkeztetés végén
az apostoloknak körbe kellett járni és összegyűjteni a maradékot, hogy semmi se vesszen kárba, és ők tizenkét tele kosárral jöttek
vissza. Ezekről a Jézussal töltött órákról mind a négy evangélista szinte egybehangzóan számol be! Máté 14., Márk a 6., Lukács
a 9. és János a 6. fejezetében.
MINDEN KEGYELEM! Ahányszor csak tudunk, gondoljunk a kenyérszaporításának erre a csodájára. Nyújtsuk oda az Úrnak
a mi kévésünkét és kérjük, hogy áldja meg! Talán én is tudok ezreket jóllakatni öt kenyeremmel és két halammal, mert akkor
nem én teszem, hanem AZ, aki az én kevesemet megáldotta.
A kegyelem mindig termékenyítően hat. Átalakítja a mi természetes adottságainkat természetfelettivé, „csodássá”. HA
ISMERNÉD ISTEN AJÁNDÉKÁT! Ezek Krisztus szavai! Ha ismernéd a kegyelem hatalmát! Ha el tudnád fogadni
szegényvoltodat! Ha elegendő hited lenne! Hited Isten erejében, amely éppen a gyengeségben teljesedik ki, mint ahogyan ezt
Szent Pál végrendeletként hagyta nekünk. Hogy panaszkodott Pál teste tövisére, mely annyit kellemetlenkedett neki! Epedve
kérte Istent, hogy szabadítsa meg tőle. Hogy az milyen jellegű volt, ezt csak találgatjuk, Pál kis termetű lévén, külsejére nézve
nem tett valami feltűnő benyomást. Ő maga panaszolja ezt leveleiben. Nyugodtan mondhatta volna, hogy éppen ő nem való
apostolnak. Uram, az ég szerelmére, válassz Magadnak valami tekintélyes benyomást keltő, megtermett férfit, hogy vigye ezt a
világraszóló hírt! Én nem vagyok képes arra, amit kívánsz tőlem! És hozzá még ez a tövis a testemben, amely annyira kínoz! –
Valami krónikus betegség, lelki gyengeség, valamilyenfajta kísértés? Mindenesetre úgy tűnik, hogy Isten szükségesnek tartotta
ezt a tüskét, mert Pál mindig ugyanazt a választ kapta:

„Elég neked az én kegyelmem, az erő e gyöngeségedben teljesedik ki.”

(2Kor 12,9)

Feltehetőleg e nélkül a tüskekín nélkül, amelyet az Úr sarkantyúként adott Pálnak a futáshoz, nem lett volna belőle „szent” Pál.
Éreznünk kell gyengeségünket és ismernünk kell Istennel szembeni korlátainkat, mert ez élesíti hallásunkat, finom érzésűvé és
alázatossá tesz. SZEGÉNYNEK LENNI ISTEN ELŐTT, de annak tudatában, hogy minden kegyelem! Egy gyenge egészség
néha éppen feltétele lehet egy lelki felébredésnek és kivirulásnak, a teljes tudatosulásnak. Éppen elég példa van erre. Számtalan
dolog van, amit egy robusztus természet nem tud felfogni, annyira nehezére esik! De milyen erő rejlik a szenvedés titkában! Az
ókor óta napjainkig köztünk élnek ezek a nagy szenvedők. Pascal, az emberiség történetének egyik legmélyebb és
legsokoldalúbb gondolkodója, gyenge egészségű volt és könnyen esett súlyos betegségbe, de hátrahagyta számunkra
gondolatait, a „Pensées”-t, amelyeket az emberi szellem legszebb gyöngyei közé számítunk. Gyomorgörcsök és szörnyű
vesebántalmak közepette kerültek napvilágra ezek a gyöngyök. És Pascal 39 évesen meghalt. Így ami hiány, vagy veszteség az
egyik területen, nyereséggé válik a másik, magasabb szinten. MINDEN KEGYELEM! Egy ember egészségi állapota sohasem
határozza meg szellemi produktivitását.
Gondoljunk a betegeskedő Blondelre, vagy Bergsonra, a zsidó Nobel-díjasra! Vagy Pouget-re, a vak lazarista szerzetesre, akinek
tanácsait Franciaország értelmiségi fiataljai úgy keresték. Vagy a muzulmán Taha Husseinre, az arab világ egyik legjelentősebb
tudósára és írójára. Sohasem lett volna belőle ez a híres Taha Hussein, ha nem veszti el a szeme világát már 7 évesen. Megrázó
érzelmi mélységű, finomságú és tömörségű műve ebben a szenvedéssel teli életben gyökerezik. Szemei csukva voltak a
napfényre, de megnyíltak egy másik fénynek, és láttak olyan dolgokat, amelyeket mi nem élünk meg. 40 könyvet írt, és azok
legszebbike, az ,,A1-Aljam”, megjelent oroszul, dánul, indonéz nyelven, kínaiul. 1973-ban halt meg.
Maradjunk Egyiptomban, de tekintsünk vissza a fáraók idejére, a Kr. e. 1350-es évig! Nem sokan vannak, akik közelebbről
ismerik Ekhnatont, ezt a szociális fáraót, ezt a vallási zsenit és földünkön a monoteizmus megalapítóját. Mózes az ő
befolyásának engedett, Bibliánk sok zsoltára Ekhnaton ihletésére nyúlik vissza. Ez a nagy ember testileg nyomorék volt: teljesen
összeomlott egészséggel élt, gondolkodott, verseket költött és dolgozott. 30 éves korában halt meg. Nem, különösen a zseninek
és általában a szellemnek nincs szüksége „megfelelő” egészségre vagy külön kiváltságokra előfeltétel gyanánt. Bár sohasem
szolgálna gyenge állapotunk mentségül arra, hogy ölbe tett kézzel üljünk! Inkább emeljük fel kezünket, és ajánljuk fel Istennek
dolgozni akarásunkat, akkor Ő starthoz vezet bennünket és célba visz.
Milyen egyszerű lélek volt az ars-i plébános, a későbbi Vianney szent János! Izzó vágya ellenére, hogy pap legyen, szinte
képtelen volt elméleti összefüggéseket felfogni, de sziklaszilárd hit vezette. A szemináriumi tanárok rábeszélése ellenére, hogy
mondjon le erről az álmáról, ő mégis megpróbálta! Akkor kegyelemből hagyták, hogy levizsgázzon, kegyelemből pappá
szentelték és kegyelemből megengedték neki, hogy gyóntasson. És ez az ars-i plébános évszázadának legismertebb és
legkedveltebb gyóntatója lett, sőt, talán minden évszázadé! ... Egyszerű prédikációira ezrével özönlöttek az emberek egész
Európából, főleg az intelligencia világa, köztük tudósok és filozófusok. Nem mondhatta volna ez az ember: „Papság? Ez a
legszebb álmom! De sajnos, nincs meg a hozzá való képességem!” Nem, ő valami mást mondott magának. Talán ezt:
„Az a kevés, amim van, majd megtermi gyümölcsét, ha a KEGYELEM megérinti – és én ezt kérni fogom.”

Öt árpakenyerét és két halacskáját odanyújtotta az Úrnak és kérte, hogy áldja meg ezeket az ajándékokat. És az Isten áldása
minden várakozáson felül, ezerszeresen és százezerszeresen hullott erre a szegényes kis ajándékra. A kegyelem csodája! A nagy
dolgok talán éppen a gyengeségben teljesednek ki, ahogyan Pál írja a legegyszerűbb eszközökkel, a szegénység útján.
Vajon nem adomány-e az is, hogy másokat megértsünk? A megértéssel „adunk” valamit. És igen gyakran éppen azok tudják
embertársaikat megérteni, akiknek előbb inni kellett a szenvedések keserű epéjéből. Ha érezni akarod más szenvedését és
segíteni akarsz, akkor magadnak is tudnod kell, mi a szenvedés. Ha a lét bizonyos, egészen mély valóságait fel akarod fogni,
akkor ehhez a szenvedések valamelyik útját járva, porózussá kell válnod. Mikor Isten kénytelen valakit felrázni, hogy bizonyos
dolgokra megtanítsa őt, akkor, mint arabul mondják, nagyon sokszor elöljáróban vrussibá”-val áldja meg, ami szerencsétlenséget
jelent. Így a jezsuita rend indulási pontján is egy szétzúzott lábú férfit találunk, név szerint Loyolai Ignácot. Ha életének bizonyos
határozott órájában nem adatott volna ez a fájó láb, annak minden kellemetlenségével és tartós következményeivel, akkor ma, a
közel 27 000 jezsuita helyett egy sem lenne.
VÉGSŐ SORON MINDEN NYERESÉG! Kutassa át mindegyikünk saját személyes életét, nem tud-e egy kinyílt rózsaszálat
felfedezni valami cseréphalmazon. Ha az egyik szinten elveszítünk valamit, a másikon nyerünk érte valamit. Valóban előfordult
már, hogy kértem az Urat, taposson alaposan egy bizonyos ember lábára, hogy felriadjon tartós álmából. Az illető zárkózott volt,
magába mélyedt és önzésébe burkolva aludt. Tompultan képtelen volt arra, hogy környezetében megérezze és megértse a
legfontosabbat és ennek megfelelően viselkedjék.
Mit tudhatunk mi valójában egy szerencsétlenség szerkezetéről? Lényegéről, értelméről, a benne rejlő üzenetről és
gyümölcseiről? Mit? És mit tudunk valójában a szerencséről? Hogy végső soron mi nekünk a „rossz” és mi a ,,jó”? Egyedül
Isten tudja ezt.

„Ne félj a rossztól, mert jót hozhat.”

(Arab mondás)

Ezzel az arab bölcsességgel összefüggésben elmondok egy példabeszéd jellegű legendát Kínából:

Egy bölcs parasztnak volt egy fia, egy lova és egy szomszédja.
Egy reggel ellovagolt a fiú a városba a piacra, de a hegyek között a ló ledobta és elkóborolt, így a fiú egyedül jött vissza.
„Milyen szerencsétlenség!” – mondta a szomszéd.
„Ki tudja?” – felelt a paraszt.
A következő reggel elindult a fiú, hogy megkeresse az elveszett lovat. Megtalálta és még egy pompás vad csődört is hazahozott
vele. Büszke volt ügyességére, hogy befogta.
„Milyen szerencse!” – mondta a szomszéd.
„Ki tudja!” – felelt a paraszt.
Másnap reggel elkezdte a fiú betörni a csődört, és az kirúgott és eltörte a fiú karját.
„Milyen szerencsétlenség!” – mondta a szomszéd.
„Ki tudja!” – felelt a paraszt.
Másnap reggel a király toborzói jöttek a faluba, hogy a fiatalembereket összegyűjtsék a háborúra. Ideiglenes alkalmatlansága
miatt a fiú elkerülte a hadi szolgálatot.
„Micsoda szerencse!” – mondta a szomszéd.
„Ki tudja!” – felelt a paraszt.
Másnap...

Másnap...
(Kínai legenda)

Szerencse vagy balszerencse, mit tudjuk mi? Fogadjuk hittel, amit Isten szánt nekünk. Ez a kifejezés, hogy MINDEN
KEGYELEM, Szent Páltól származik és Szent Ágoston hozzáteszi: „ETIAN PECCATA”, azaz „még a bűn is”. Valóban, a bűn,
ez az elsődleges rossz forrásává lehet a jónak, éspedig a legnagyobb jónak: mi hisszük és értjük ezt, ha a KERESZTRE nézünk.
Nem találunk-e még a történelem szentjei között is előzőleg bűnös személyeket? Ilyen átalakulást csak a KEGYELEM tud
létrehozni. Szent Ágoston, akit éppen idéztem, ezt a mondatot nem elméletként vagy teologizálva írta traktátusai közé, valami
tisztán intellektuális fogalomból kiindulva, hanem saját megélt szenvedései tapasztalatából. Híres „Vallomásai”-ban élete 30
évéről számol be, melyeket saját megítélése szerint a bűn állapotában töltötte. És a mi rendalapítónk is megtéréséig bolond
élvhajhász volt, akárcsak a későbbi nagy távolkeleti misszionárius, Xavéri Szent Ferenc. Hát Charles de Foucauld feslett
életvitele Párizsban, minden kicsapongásával?! És a többiek?! Talán sokan közülük nem juthattak volna el a szentség állapotába,
ha nem kísérleteztek volna életükben a bűnnel és nem ízlelték volna meg a rá következő nyomorúságot. Nekem úgy tűnik, hogy
a bűn feltép valamit az ember szívében, megnyit egy részt, amelyen át a KEGYELEM bebocsátást nyer. Ekkor élik meg az
illetők gyökeres lelki átalakulásukat, megtérésüket. Hogy a testben és lélekben elszenvedett bűnélmény háttere nélkül valaha is
képesek lettek volna-e azt a mély ISTENISMERETET, ugyanazt az ISTENKÖZELSÉGET és SZERETETET felfedezni, ezt
senki sem tudja megmondani, még ők magunk sem. Ha tényleg meg vagyunk győződve róla, hogy a bűn – aminél rosszabb
nem érhet bennünket – Istenhez vivő út lehet, akkor nem kell többé aggódnunk, mert MINDEN KEGYELEM, MINDEN
NYERESÉG!
Ám milyen gyakran vagyunk farizeusok, ahogyan ez a Szentírásban is áll! Emlegetjük, hogy nincs bűnünk. És körülzár
bennünket az önelégültség páncélja és elsötétít a kegyelem fénye elől. Semmire sincs szükségünk, gondoljuk! A benső
lényegünk körüli csonthéj elzár bennünket embertársaink elől és annyira áthatolhatatlan, hogy még a kegyelem sem tudna
átfényleni rajta. Önteltségünkbe visszavonulva már nem is vágyakozunk megváltásra, mert különben kitárulkoznánk előtte.
Hogyan tud minket elérni a kegyelem? Szabad akaratunkat nem fogja megtörni. így feltehetően épp a bűn ejti rajtunk az üdvös
sebet. Az Úr azért engedi ezt, hogy a résen át hozzáférhessen szívünkhöz. Előzőleg túl simák és túl rendesek voltunk, olyannyira,
hogy tetszettünk magunknak! Mint a farizeusok.
Kedves Barátaim, ha Istenhez akarunk térni, tegyük ezt mielőbb! Ne váljunk arra a napra, amikor makulátlanok leszünk és
méltók erre a találkozásra – mert a farizeusokkal ellentétben – vannak erkölcsileg görnyedtek is közöttünk, akiknek megtört az
önbizalma és zavaros az Istenhez, az Atyához való kapcsolata. Nem, ne várjunk! Egyesek azt mondják nekem, hogy nem
kezdenek el addig imádkozni, míg meg nem szabadultak hibáiktól és gyengéiktől. És én akkor megjósolom nekik, hogy egész
életük rámegy erre a várakozásra. Isten egészen más, mint ők gondolják. Őt nem szmokingban kell meglátogatni! Menj,
ahogyan vagy, menj most, menj nyomban! És ha elestél, akkor kelj föl és menj csak azért is hozzá! Kelj útra, mint az
Evangéliumban a tékozló fiú, aki hazafelé indult és úgy gondolkozott, hogy mit is mondjon majd apjának:

„Atyám, vétkeztem, az ég ellen és teellened!

Arra már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz, fogadj be csak béreseid közé.”
(Lk 15,18-20)

Nem, nem! Fiaként fogad majd az Úr, fogad mindig és minden helyzetben, ahogyan éppen vagy ebben az órában. Az isteni
szeretet, amelyet megtapasztalunk, nem ismer mélyebb viszonyt és magasabb minőséget, mint gyermekségünket. Én Isten
gyermeke vagyok. Üres kézzel állok előtte, és néha mint tékozló fiú, mocskosán és rongyosan, lesoványodva és tele bűntudattal.
De túl ezen a szennyen, legbensőmben, a mélységben, Isten fia maradok. Nincs ennél magasabb tulajdonságunk, ez a
legmagasabbrendű, amit emberként kaphatunk, és ezt a kegyelem adta nekünk. Az Atya szeretete, a tiszta kegyelem.
Ezt a bensőséges viszonyt mi rendesen az apáéhoz hasonlítjuk a családban, mikor gyermeke rossz lelkiismerettel simul hozzá.
Maga az apaviszony ténye elég ahhoz, hogy a gyermeket elfogadják, szeressék, hogy a kritikus órákban megértésre találjon,
vagy ha kell, apai bocsánatra. A szerető apa nemcsak egyik szemét csukja be, hanem olykor mind a kettőt. Megéltük talán ezt
mindannyian.
A tékozló fiú elpazarolta apja pénzét és jószágát és visszaélt bizalmával. De az apát most nem érdekelte a hűtlenség
körülményének és okainak megvitatása, nem! Elemi erejű szeretetében rohant fia elé, mikor jönni látta:

„Atyja már messziről meglátta őt és megesett rajta a szíve. Eléje rohant, nyakába esett és összevissza csókolta. Megparancsolta a
szolgáknak:

„Vegyétek elő gyorsan a legdrágább köntöst és adjátok rá; húzzatok gyűrűt az ujjára, sarut a lábára. Vezessétek elő a hizlalt borjút
és vágjátok le. Együnk és vigadjunk!”

Semmi kétség, apja nagy szeretettel volt iránta, mert végtelen sok fájdalmat, gondot és szenvedést okozott neki. Így van ez
mindig! Ha nevelő vagy, ha saját gyermekeid vannak, mindig az „enfantterrible” van szívedhez a legközelebb. Azáltal, hogy
lenyomja szívedet, föl is emeli. A másik fiú az Evangéliumban, hűsége és engedelmessége alapján úgy gondolta, hogy jogai
vannak. Ez a fiú sohasem fogja megérteni, ami itt történt, amit tékozló testvére megélt. Túl tiszta, túl elégedett és túlságosan hű
volt ahhoz, hogy megérthesse az apai szeretet abszolút és szabad odafordulását, amelyet a hazatérő most élvezett. Neki nem
lehetett meg ez a kegyelmi élménye.
Maradjunk csendben, Kedves Barátaim, és gondolkozzunk el ezen a példabeszéden, mert érzésem szerint az egész Evangélium
legmélyebb példázata ez. A mi történetünk van itt! Mégis, elég sokan köztünk azt hiszik, hogy az Istennel való találkozás előtt
gondosan föl kell készíteni magukat, nagymosakodást kell csapni és mindenekelőtt a gyónásban tisztálkodni, mielőtt részt
vesznek a szentmisén és áldoznak. Úgy vélik, csak akkor öleli meg őket az Atya, ha már tiszták. Micsoda tévedés!
Képzeljük csak el, hogy a hazatérő fiú, a kimért távolságot tartó apai köszöntéssel azt hallja, hogy mielőtt találkoznának, adja
magyarázatát tettének pontos magyarázatát, de előbb alaposan tisztálkodjon meg, és öltözzék fel rendesen. Nem, egyszerűen
nem igaz, hogy nem szabadna tisztálkodás nélkül az Úr elé lépnünk, erről sehol sincs szó, sehol! Sőt; nemcsak hogy jöhetünk
úgy, ahogy vagyunk, és Isten azonnal fogad bennünket, hanem Ő szívére ölel minket, spontán módon nyakunkba borul és átölel,
csókol, mint a példabeszédben hallottuk. EKKOR leszünk tiszták. ÁLTALA, mert nem az ember tisztítja meg magát, mielőtt
Isten elé lép, hanem Isten tisztítja meg az embert, amikor odatér hozzá.
Az isteni szeretet maga az abszolút szeretet. Nem akkor van részünk benne, ha alkalmassá tesszük rá magunkat, hanem Ő vesz
célba minket, átsugároz és megtisztít. Nemcsak megtisztít, hanem megnemesít, átalakít. Ezért szeretném megismételni: kerüljék
azokat, akik még ma is azt mondják Önöknek és be akarják sulykolni, hogy áldozás előtt mindig gyónni kell. Tudok róla, hogy
ez még egyes templomokban és bizonyos papok részéről szigorú követelmény. Minden embernek vannak gyengéi és elköveti
ezt vagy azt a hibát – mindannyian így vagyunk! Én is gyónok időnkint, de nem hagyom elvenni azt a szabadságomat, hogy én
válasszam meg gyónásom gyakoriságát. Korábban kínzott bennünket a gyónási kényszer. Ez már a múlté! Nem, én azzal a
szándékkal megyek az Atyához, hogy Ő alakítson át, mert az isteni szeretet mindent megelőz.
,,Uram, nem vagyok méltó... ” mondjuk minden áldozás előtt. Nem, én magam sohasem lennék méltó az Oltáriszentséget
fogadni, MAGÁT ISTENT, életem egyetlen napján sem! Ha várnék, amíg méltó leszek a TISZTA ÉS VÉGTELEN ISTENI
SZERETETRE, akkor az életem végéig kellene várnom és még azon túl, az idők végéig...
A kopt misében ezért ezt mondják a hívők áldozás előtt:

,,Nékünk adatik a bűnök bocsánatára!”

NÉKÜNK ADATIK Krisztus teste, mert MINDEN KEGYELEM. A katolikus pap választhat. Vagy ezt mondja:

,,Aki eszi ezt a kenyeret, örökké élni fog”, vagy ezt:

„BOLDOGOK, AKIKET MEGHÍV LAKOMÁJÁRA A BÁRÁNY”
Az áldozó ember boldog lesz, boldog az isteni kegyelem hatására. Ezt az igét „Isten igazi igéjeként” János kapta kinyilatkoztatás
gyanánt (Jel 19,9). A Krisztussal való érintkezés az Oltáriszentségben, tisztítóan, átalakítóan, nemesítően hat, és az embert
kiszabadítja önmagából. Nem, nem azért megyünk mi Hozzá, mert tiszták vagyunk, hanem mert tiszták akarunk lenni és méltók
Hozzá. Ő a mi megmentőnk! JÉZUS neve a héber YASUH (JESUA)-ból ered, és azt jelenti: „JAHVE SEGÍT”. „ISTEN
MEGSZABADÍT” (Mt 1,21 és a 130. zsoltár). Jézus neve azért „szabadító”, mert valóban szabadít: természetében van,
lényében, személyében, személyiségében, hogy Ő az, aki minket megment. Nem egy ködös, kozmikus teremtő Szellemhez
járulunk, hanem a világnak önmagát kinyilatkoztató és emberszerető Urához, aki Jézus Krisztusban tárta fel magát és
nyilatkozott meg személy szerint. Ő megmutatta magát nekünk, mint szelídség, jószívűség, irgalmasság és szerető megbocsátás.
Ő az az Isten, aki megmenti az embereket.

„Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket.”
(Mt 9,12-13b)
Ez a kegyelem kinyilatkoztatása, a megváltásé és megszentelésé. De sajnos, mi még valamennyien túlságosan benne vagyunk a
filozófiai és elméleti elgondolásokban és az Ószövetségben. Ráadásul a magatartásunk farizeusi, mert többé-kevésbé
bűntelennek véljük magunkat, mint akik rendben vagyunk Istennel. Nem, Kedves Barátaim, a valóságban mi mint emberi
lények, sohasem lennénk rendben Istennel, hanem fizetésképtelen adósai maradnánk.
ÁMDE MINDEN KEGYELEM! Emlékezzünk csak a példabeszédre a nagyon eladósodott szolgáról: tízezer talentummal
jegyezték az adósságlistán a királynál. Soha, de soha nem tudta volna ezt az adósságot kiegyenlíteni, az összeg kifizethetetlen
volt számára. Így kétségbeesetten vetette magát ura lábához és megértésért könyörgött:
Az Úr tele szánalommal ez iránt a szolga iránt, elengedte minden tartozását és őt is szabadon engedte.
(Vö. Mt 18,27-28)

Ezt a fontos példabeszédet Jézus az alábbi szavakkal kezdi:

Hasonlít a Mennyek Országa egy királyhoz, aki számot akart vetni szolgáival.
(Mt 18,23-24)

Ez az evangélium, Kedves Barátaim! És ha ezt nem érezzük meg másképp, akkor nyúljunk ezekhez a kristálytiszta és erős
példabeszédekhez, mert hisz az Úr nekünk találta ki őket az üdvösség hírének megértetéséhez és megragadásához. Szóról szóra
megtaláljuk bennük, hogy mi a kegyelem. Ha van bátorságunk, hogy nemcsak üres, de ráadásul bűntől mocskos kézzel
találkozzunk Istennel, mögöttünk hozva hosszú múltunkat, megterhelten mindenfajta hibával, középszerűséggel,
jellemgyengeséggel, akkor jó úton vagyunk. HINNI KELL.
Itt elsősorban Lutherre gondolok. Luther a mély, nagyon mély intuíció embere volt. Bizonyos módon igaza volt, amikor
szembehelyezkedett a katolikusokkal, annyira hangsúlyozva a megigazulás tökéletesen ingyenes ajándékát, a keresztény
teológiának azt a fogalmát, amely az ember, bűn által megsemmisített istenkapcsolatának helyreállítására vonatkozik. A
protestáns tan azóta ezt a megbocsátást Isten tiszta ajándékának nevezi, amelyet csak a hitben kap meg az ember. A keresztény
ember minden saját érdeme nélkül, csupán Isten kegyelme révén igazul meg. Tehát Luther szerint is: MINDEN KEGYELEM!
Az ember maga, saját részére, nem tudja kimunkálni az Istenhez való visszakapcsolódását – vallják a protestánsok –, ez csakis az
isteni megbocsátás alapján történik, amit kegyelemként nyer el hitében az ember:
,,Sola fide, sola gratia” – „Egyedül hitből, egyedül kegyelemből.”
(Luther)

Ugyanezt találjuk Pálnál is. Római levele több nagyszerű fejezetében nyomatékosan ír a kegyelem értékéről. Itt találjuk a
legcsodálatosabb megigazulástant. Pál az isteni kegyelem hirdetője:

„Kegyelme jóvoltából azonban ingyen történik megigazulásunk, Jézus Krisztus megváltása által.”
(Róm 3,24-25)

A galatáknak is ilyen értelemben ír Pál. A HIT és a KEGYELEM által igazul meg az ember, és nem saját tettei révén. Az ún. jó
cselekedetek azután, mint gyümölcs folynak a hitből, a megigazulás következményeként, mint az isteni megbocsátás és
megtisztítás kihatása, nem pedig annak előfeltétele! Ez a teológiai szemlélet, amely Luther nézete is volt, nagyon mély és nagyon
lényeges. Azt tanácsolom Önöknek, hogy vegyék kézbe írásait, és figyelmesen olvassák át némelyiket. Luther sokat adott a
katolikus Egyháznak. Főleg a II. Vatikáni Zsinat óta azon vagyunk, hogy tanítását egész mélységében kiértékeljük. Ezzel,
Kedves Barátaim, nem arra akarok Önöknek kedvet csinálni, hogy váljanak protestánsokká, hanem csak tanácsolom, hogy
tegyék hozzáférhetővé önmaguk számára azokat az értékeket, amelyeket Luther annak idején felszínre hozott és megnyitott.
És ha már a protestánsokról beszélünk, egy másik német teológusra és filozófusra is gondolok, Paul Tillichre. Ő 1933-ban
Amerikába emigrált, és a Harvard Egyetemen volt tanár. Idézem itt Önöknek egyik pompás szövegét a kegyelemről:

„Nem bírjuk megváltoztatni életünket, ha nem fogadjuk el, hogy a kegyelem változtatja meg.
A kegyelem akkor is jelentkezik, ha értelmetlen és üres életünk sötét völgyében haladunk.
A kegyelem is megtalál bennünket, amikor úgy érezzük, hogy megsértettünk egy másik életet: egy olyan életet, amelyet
szerettünk, vagy amelytől elidegenedtünk. Akkor is elér bennünket, amikor elviselhetetlenné válik szívünkben az undor saját
létünk, saját közönyünk, gyengeségünk, gyűlölködéseink és életünk céltudatosságának hiánya miatt. Akkor talál ránk, amikor
évről évre kimarad életünk tökéletesedése, melyre vágyakozunk; amikor uralkodnak bennünk a régi erők, amikor a kétségbeesés
lerombol minden örömet és minden kedvet. Olykor, egy ilyen pillanatban, fényhullám tör sötétségünkbe és mintha egy hang ezt
mondaná: „Azért mégis elfogadlak”! Mikor ez történik velünk, akkor a kegyelmet tapasztaljuk meg.
Egy ilyen élmény után nem leszünk jobbak, mint azelőtt és hitünk sem nagyobb, mint előbb, de minden megváltozik. Ebben a
pillanatban a kegyelem legyőzi a bűnt, és a kibékülés áthidalja az elidegenedés szakadékát. Ez az élmény semmit sem követel;
nincs szüksége sem vallásos, sem intellektuális előfeltételekre, csak elfogadásra van szüksége.”
(Paul Tillich)
Ez a ragyogó szöveg nagyságával és szépségével világít nekem, és a keresztény tanítás legbensőbb mélységeit tárja föl.
ELFOGADNAK ENGEM? AHOGY VAGYOK, nyomorúságomban és ürességemben, ínségemben és félelmeimben,
valamennyi hibámmal együtt. IGEN, TE ELFOGADOTT VAGY! Azt hiszem, hogy amit itt ilyen egyszerűen megfogalmaztak,
az a leglényegesebb kegyelmi tapasztalat, amit ittlétünkben tehetünk, és ez az üzenete megszabadítás forrásául szolgálhat az
embereknek. Ugyanezt az üzenetet szeretném átadni Önöknek én is.
Mindannyian Krisztus testvérei vagyunk, mindannyian az Isten gyermekei vagyunk, és ezért elfogadottak vagyunk. A
kegyelemnek ez a kinyilatkoztatása megrendít.
De egyet vegyünk figyelembe: ez a megigazulás Isten részéről nem csupán a bűnös vagy gyönge ember kegyes elfogadását
jelenti, úgy, hogy bár szeretettel fogad és „kegyesen” fordul hozzá, de lényegében meghagyja bűnös vagy gyenge állapotában.
Végtelenül többről van itt szó: VÁLTOZÁSRÓL. És sajnos, itt van a különbség egyrészt a katolikus és ortodox keresztény
felfogás, másrészt a protestáns oldal között. Protestáns testvéreink abban hisznek, hogy az embert „besugározza” vagy
beburkolja a kegyelem, hogy köntös kerül a bűnösre bűnei elfedésére. Ám ez azt jelentené, hogy bűnei továbbra is
megmaradnak a köntös alatt, és az ember az isteni kegyelem hatása és az atyai elfogadás ellenére továbbra is csak bűnös! A
katolikus és ortodox keresztények számára a kegyelem hatékonyságába vetett bizalom még tovább nyúlik: nem azt hiszik, hogy
vétküket csupán eltakarják és lelküket beragyogja Isten fénye, hanem szilárdan meg vannak győződve róla, hogy Krisztus
kegyelme által újjáteremtődtek.

Engem rehabilitáltak, vagyis visszaállították jogi helyzetemet. Engem visszahelyeztek a kezdeti szentség állapotába. Én új
lényként támadtam fel.
A kegyelmi hatás állandó dinamikus folyamatában történik meg az a csoda, amely az embert megigazulttá teszi. A katolikus és
ortodox keresztények hisznek a bűnök igazi elvételében, számukra ez a megváltás lényege, az üdvösség üzenetének átfogó
értelme. A kegyelem megváltoztat, átteremt, megújít, alapjában úgy jelenek meg, mint istengyermek. Sérülten, legyengülve és
eltorzultan helyeztek be minket Jézus Szívének olvasztókemencéjébe, és azt ragyogó aranyként hagytuk el:
IGAZÁN MEG VAGYUNK VALTVA!

„Teremts belém tiszta szívet, Istenem s élessz bennem új kedvet, derült lelkületet. Add vissza nekem üdvösséged örömét!”
(51. zsoltárból)

A megváltás tehát ilyen újjáteremtés, ilyen radikális lényegváltás, magvában való változás! Isten saját kezűleg másodszorra is
megteremt, mivel a kegyelem az embert egészen énje gyökeréig átalakítja. Nemcsak betakar minden rosszat, beborítva a régi
embert, hanem így is szól

„Íme, újjáalkotok mindent!”

(Jel 21,5)

És ez az új és ténylegesen megváltó ebben a világnak szóló üzenetben, amiért is azt „örömhírnek” mondjuk, amit minden
embernek hirdetnünk kell. Éspedig nem félénken és határozatlanul vagy mellékesen, hanem szenvedélyesen és egyenesen
kimondva.
A Golgota keresztjébe beleolvasztva és átömlesztve ott van az egész világ. Ezért szól a híradás Nagypéntekről, hogy háromórás
sötétség borult az egész földre, hogy a föld rengett, és a sziklák meghasadtak (Mt 27). Ilyen jeleket különben csak a Jelenések
Könyvében olvasunk, ezek a régi világ pusztulásának jelei. Itt megszakad, itt meghal valami: Jézus halálánál bensőleg az egész
világegyetem összetört és vele halt. Ez a régi teremtés halálának órája és egyben születési órája az új teremtésnek, amely egy
napon ragyogóan lép elő és jelenik meg mindannyiunk számára! A történelem végén lesz ez, amikor egy új ég ível egy új föld
felett, ahogyan azt János az időn túli szent látomásban megélhette, és számunkra a Jelenések Könyvében, az Apokalipszisben
írásba foglalta. Le kellett írnia, mert szüntelen ezt hallotta: „írd! írd! Ezek a szavak igazak és hitelesek!” De Péter apostol
második levelében is olvashatjuk:

„Akkor az egek tűzben pusztulnak el és az elemek hőségben olvadnak szét. Mi azonban, amint az ígéret szól, új égre és új földre
várunk, amely az igazságosság otthona.”
(2Pt 3,12-13)

Megigazulás – mert MINDEN KEGYELEM! MINDEN NYERESÉG! Kedves Barátaim, azzal a kívánsággal szeretném
mindannyiunk számára ezt az előadást lezárni, hogy ez a fényt és harmóniát ígérő új élet végre győzze le szívünk és lelkünk
békétlenségét, és teremtsen olyan békét, amely maga mögött hagy minden másfajta békét, minden gondot, minden fáradalmat és
gyötrelmet, minden kérdést és számonkérést, bölcselkedésünk minden fajtáját, minden bizonygatást és minden
bizonyítatlanságot, minden reflexiót és minden kétséget.
Lelki békére gondolunk itt, egy tiszta, benső mennyboltra. Erre utalt Krisztus, amikor áldás közben így szólt: „Béke veletek!”
Ragyogjon ez a krisztusi béke belőlünk, mint FÉNYES NAPOKBÓL, és áradjon szét általunk ebben a világban. MINDEN
KEGYELEM ÉS MINDEN NYERESÉG – ha mélyen a szívünkben életben tartjuk ezt a meggyőződést, akkor többé nincs
okunk semmiféle aggodalomra, mert a krisztusi halál átalakító ereje a békének ezt a csodáját munkálja bennünk.
„Békességet hagyok rátok, az én békém adom nektek. Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja! Ne nyugtalankodjék hát a
szívetek és ne is szorongjon!”
(Jn 14,27-28)

Az a béke, amit a világ ad, emberi logikán és emberi ítélőképességen alapul, emberi indítékokon, értékeken és lehetőségeken.
Azért párolog el olyan gyorsan és hagyja el lelkünket. A krisztusi béke azonban egészen más rendbe tartozik, minden emberi
evidencián és biztonságon túli. Ez a béke minden lehetőségen túl létezik, de tehetetlenségünkön is túl, mert a VAK HIT és a
mély bizonyosság azon hordozóján nyugszik, hogy Isten van és mindig lesz, hogy Ő bölcsebb a legbölcsebb embernél, erősebb
a legmélyebb bűnnél, és szeretetében legyőzi a rosszat:

„Bízzatok, én legyőztem a világot.”

(Jn 16,33)

Ez a béke, amelynek el kell töltenie minket, nem azon alapszik, amit teszek vagy elmulasztok megtenni, nem is azon, ami
vagyok, hanem csupán Őrajta, az Ő kegyelmi lényén és szeretetén. Így nincs olyan evilági hatalom, amely ezt a lelki békét
fenyegethetné vagy elpusztíthatná. A krisztusi kinyilatkoztatás mélyén ott találjuk ezt az üzenetet:
AZ EMBERI TÖRTÉNELEM A MEGVÁLTÁS TÖRTÉNETE – a kegyelem története, melyben minden megváltást
nyert, átalakul, újjáalakul, mert „amikor elhatalmasodott a bűn, még hatalmasabb lett a kegyelem”, ahogyan ezt Pál a
rómaiaknak hirdette (Róm 5,20). Azóta elfogadhatjuk, hogy MINDEN KEGYELEM – végső konzekvenciájában a bűn is.
Felmerül bennünk a kérdés: nem alakulhattak volna a dolgok másképpen? Eláraszthatott volna minket ilyen túlmenő mértékben
az isteni szeretet, ha nem lettünk volna túlzó mértékben tele bűnökkel? Úgy tűnik, hogy ez egyfajta időhöz kötött, történelmi
szükségszerűséget ad a bűn létezésének. Talán erre gondolt Krisztus, amikor ezt mondta: „Szükséges, hogy legyenek
botrányok.” Talán ez a végső értelme annak, amit az eredő bűnnek mondunk?
Mert sohasem szabad elfelejtenünk, hogy a bűn is – és talán éppen a bűn – magával hozza Isten megnyilvánulását az emberrel
szemben. Nem is tudjuk megtapasztalni és megérteni, hogy mi a bűn igazában, ha nem Isten fényénél nézzük. Csak a
megváltáson át és csak visszatekintve tanuljuk megérteni. Isten embermegváltása egyben az emberi bűnök feltárása és
megsemmisítése. Megismétlem: Isten embermegváltása egyben az emberi bűnök feltárása és megsemmisítése – KRISZTUS
ÁLTAL. Az ember nem tudná hordozni bűne terhét, ha az nem válna számára nyilvánvalóvá a Krisztus-misztériumban.
Hiábavaló az ember számára bűne felismerése, ha nem tapasztalja meg tudatosan ugyanolyan mértékben és ugyanakkor
Krisztus kegyelmét és szeretetét, amely megszabadítja őt.

Te Három-egy, – a szeretet parttalan tengere! Megszabadít már minket ez a cél:

Az idő keskeny csermelye torkolathoz siet.
(Maria Cordis)

Kedves Barátaim, ezen megfontolások kicsengéseként, meditáljunk néhány percig együtt, hogy a KEGYELEM IGAZSÁGÁT
magunkba fogadhassuk:

Uram, add meg nekem, hogy minél teljesebben fölismerjem kegyelmed működését és hatásait ebben a világban, akkor
kegyelmed bennem is működni kezd majd mint a béke forrása!
Segítsd megértenem, hogy Te engem minden hibám és gyengeségem, minden hiányosságom és korlátozottságom ellenére is
meghívsz életem legnagyobb kalandjára: a kalandra Veled! Még vonakodom beleegyezni ajánlatodba: nem merek kezet adni rá.
De érzem ösztönzésedet, amely megmozdítja szívemet, és hallom magamban halk hívásodat. Igen, Te bátorítasz engem ezekben
a napokban, hogy új kezdetet találjak életemben, és elkötelezzem magam ezért a világért. Tudod, hogy milyen szűkösek
eszközeim, milyen kevés a hozományom, semmi különös nincs bennem. De ezzel a kevéssel is mindenre képes leszek, mert Te
majd kipótolod. Így adom át neked öt kenyeremet és két halamat, odaadom gyengéimet és egész kevesemet. Vedd ezt Uram, és
alakítsd táplálékká sokaknak, talán ezreknek i s .
Add, hogy ez a derűs hit ott legyen minden tettem és gondolatom mögött, tévedéseimen és hibáimon túlmenően, melyeket majd
bizonyosan elkövetek. Állíts fel, ha elestem, és erősíts meg, ha gyengülök; add, hogy bízva az új kezdetet megtaláljam.
Mindenekelőtt szilárdítsd meg jobban és jobban kegyelmedbe vetett hitemet. Add, hogy erőt merítsek ebből a forrásból, amely a
Golgota szikladombján fakadt és mérhetetlen kegyelmi tengerré szélesedett, írd mélyen szívembe, hogy bizonyosan elfogadtál.
Létem és cselekvésem fölé rendelve éreztesd velem mindig szeretetedet. Segíts megtalálnom békédet, ezt a Te idők feletti, isteni
békédet, amely felülmúl mindenfajta más békét.
Békét hagytál ránk. Bárcsak felfoghatnánk! Töltse meg lelkemet ez a béke és vezessen a kegyelem kinyilatkoztatás végső
mondanivalójának felismerésére:
Minden jelenség mögött ott működik az isteni szeretet!