Balassa Iván – Ortutay Gyula

Magyar néprajz
FEJEZETEK
Előszó
Bevezetés a magyar néprajzba
I. Társadalmi (szociális) kultúra
II. Anyagi kultúra
III. Szellemi műveltség
IV. A magyar népi műveltség múltja és jövője
V. Irodalom, mellékletek
Az ábrák forrásainak és egyéb adatainak jegyzéke
Fekete-fehér képek forrásjegyzéke
Színes képek forrásjegyzéke
Szak- és tárgymutató
Földrajzi mutató
A határon túli helységnevek mai formái

A {H-XXX.} jelek az eredeti nyomtatott kiadás oldalszámait jelzik.

Szaklektorok:
HOFER TAMÁS
KISBÁN ESZTER
RAJECZKY BENJÁMIN
VARGA MARIANN
VINCZE ISTVÁN
A szöveg közötti rajzokat
BÁNÓ ATTILA,
a térképeket és vázrajzokat
 KISS MARIANNE,
a védőborító- és kötéstervet
SZILASSY JÁNOS
készítette

A fényképeket készítették:
ANTAL DEZSŐ, BALOGH RUDOLF, BROCKÓ TAMÁS,
DIÓSZEGI VILMOS, ESCHER KÁROLY, FÉL EDIT, GUNDA
BÉLA, GÖNYEI SÁNDOR, GYERKÓ TIBOR, GYÖRFFY
ISTVÁN, HEVESY IVÁN, HOFER TAMÁS, KANKOVSZKY
MÁRTON, KALLÓS ZOLTÁN, KÁLMÁN KATA, KÁROLY
ATTILA, KOFFÁN KÁROLY, KÓNYA KÁLMÁN, KÓRIS
KÁLMÁN, KORNISS PÉTER, KOVÁCS ISTVÁN, KOVÁCS
TAMÁS, KRESZ ALBERT, LANTOS MIKLÓS, LESZIK OLGA,
LUBY MARGIT, MEGAY GÉZA, MINARIK GÁBOR, MÓSER
ISTVÁN, MANGA JÁNOS, MOLNÁR BALÁZS, NAGY LÁSZLÓ,
PALOTAY GERTRUD, REISMANN JÁNOS, SÁNDOR ZSUZSA,
SÁROSI BÁLINT, SUGÁR KATA, SZABÓ JENŐ, SZELÉNYI
KÁROLY, SZELÉNYI LÁSZLÓ, SZEPSI SZŰCS LEVENTE,
SZERENCSÉS JÁNOS, TÓTH MARGIT, VADAS ERNŐ, VAJKAI
AURÉL

Második kiadás
ISBN 963 13 0946 0
Felelős kiadó a Corvina Kiadó igazgatója
Felelős szerkesztő: Kerékgyártó István
Műszaki vezető: Murányi István
Műszaki szerkesztő: Domokos Imre
Készült 96 (A/5) ív terjedelemben, 1980-ban
Dürer Nyomda, Békéscsaba
CO 1824-h-808

© Balassa Iván és Ortutay Gyula jogutódai, 1979 Hungarológiai Alapkönyvtár

 TARTALOM Bevezetés a magyar néprajzba

Előszó
Minden tudomány igyekszik minél teljesebb áttekintést adni eredményeiről.
Hosszú évtizedeken érezte ennek szükségét a magyar néprajz is, mégis csak
1933–37 között jelent meg a négykötetes „A magyarság néprajza”, mely az
előttünk járó polgári tudós nemzedék tiszteletreméltó és számunkra is
alapot jelentő ismereteit foglalta össze. Ezt azonban napjainkig nem követte
újabb áttekintés, és egyáltalában nem látott napvilágot olyan néprajzi
kézikönyv, mely az érdeklődőket vagy más tudományágak képviselőit
eligazította volna a néprajz legfontosabb kérdéseiben.
A nagyszabású összefoglalások előmunkálatai megindultak, de ezek még
megjelenésük után sem pótolják a lehető részletességre törekvő, de mégis
kisebb terjedelmű összefoglalást. Munkánkban igyekszünk azokat a
történeti és társadalmi szempontokat érvényesíteni, melyek a magyar
néprajztudomány felszabadulás utáni korszakát napjainkhoz közeledve
egyre inkább jellemzik, így munkánkat nemcsak a magyar néprajz első
kézikönyveként, hanem első marxista igényű összefoglalásaként is
bocsátjuk olvasóink elé. Az egyes néprajzi területek teljesebb feltárásának
hiánya, a feldolgozások szempontjainak különbözősége megnehezítette
ugyan feladatunkat, de mégis azt reméljük, hogy az olvasó megfelelően
tájékozódhat a magyar néprajz nehezen áttekinthető eredményeiről, és
könyvünk segíteni fogja a nagyobb összefoglalások elkészítését is. Egyben
eleget teszünk annak az általános érdeklődésnek, mely napjainkban
nemcsak a rokon tudományok, de a nagyközönség részéről is a néprajz iránt
megnyilvánul.
A finnugor eredetű, de műveltségükben török elemeket ötvöző magyarok a
IX. század legvégén foglalták el hazájukat a Kárpát-medencében. A steppei
jellegű kultúrájukat Közép-Európa gazdasági és társadalmi viszonyai, a
kereszténység felvétele és számos szomszédos nép befolyásolta. Ezért
mondhatjuk azt, hogy Magyarország Európa kicsinyben, melynek népi
műveltsége keleti és nyugati hagyományokat egyesít különleges, csak rá
jellemző egységbe. Munkánkban ezt a kettősséget és ezt az egységet
igyekszünk lehetőleg minél több oldalról megvilágítani.
Minden könyv kisebb vagy nagyobb közösség számára készül. Minél
szélesebb az a kör, melynek valami újat kíván nyújtani, annál nehezebb a
szerző feladata, annál nagyobb a felelőssége. Ezt fokozottan érezzük, hiszen
most nekünk a tudósokat és az érdeklődő nagyközönséget arról kell
tudósítanunk, hogy mit is állapított meg tudományunk a magyar nép
hagyományos műveltségéről. Nehéz feladat, nemcsak azért, mert az élet
legfontosabb területeit kell kitapintani, hanem mert mindezt úgy kell
bemutatni, hogy eloszlassuk azokat a romantikus elképzeléseket, melyek
sokszor még ma is a magyar nép műveltségéhez tapadnak.
Más egy könyvvel kapcsolatban a tudomány művelője, és más az érdeklődő
olvasó igénye; a kettőt mégis össze lehet egyeztetni. Ezért törekszünk
általános összefoglalásra, és igyekszünk elkerülni a kisebb {H-6.} vagy
általunk jelentéktelenebbnek ítélt részletekben való elmerülést. A
tudósoknak kedvezünk akkor, amikor a könyv végén nagyobb,
fejezetenként csoportosított válogatott bibliográfiát mellékelünk, melynek
segítségével tovább kutathatnak az őket érdeklő részletekben.
Mindkettőjüknek szolgálunk a rajzok, térképek, fényképek olyan
mennyiségű közlésével, ami a mondandókat érthetőbbé és egyben
érdekesebbé teszi. Tudományunkban sok a vitatott kérdés, hiszen az egyre
nagyobb mennyiségben feltárt nyersanyag újabb és újabb problémákat vet
fel. Azért elsősorban a már eldöntött vagy általunk eldöntöttnek vélt viták
eredményeit summázzuk, hogy ezzel a legújabb, de már leszűrt
megállapításokat kapja az olvasó.
Könyvünk az egész magyar népi tudás vázlatos áttekintését kívánja
nyújtani, mely a társadalmi, anyagi és szellemi kultúra területére egyaránt
kiterjed. Ezt évszázadokon keresztül elsősorban a parasztság hordozta,
alakította, mely középkori kialakulásától kezdve, anyagi és szellemi téren
egyaránt, jórészt önellátásra kényszerült. Ezért az alábbiakban általában a
parasztság és egyes rétegei hagyományos műveltségét mutatjuk be, de
szólunk azokról a kézművesekről is, akik termékeikkel elsősorban a falvak
lakóit látták el. Az úri osztályok műveltségénél sokkal régibb és átfogóbb
ez a másik kultúra, melyet joggal nevezhetünk közösséginek, hiszen a nép
széles rétegei hagyományozódás útján örökítették az utókorra.
Ez a műveltség azonban ugyancsak alakult, formálódott, változott.
Megőrzött a magyar előkorból hozott reliktumokat, történeti, etnikai
jellegzetességeket, az anyagi kultúrában kevésbé, annál gyakrabban a
szellemi műveltségben. A gazdasági, társadalmi változások hol lassú
folyamatként, hol nehezen követhető gyors ütemben formálták a parasztság
életkörülményeit, melyhez akarva-akaratlan igazodni, hozzátörődni kellett,
így alakult, formálódott műveltsége látszólag önmagától, de valójában
külső tényezők kényszerítő hatására.
A magyar népi műveltség a gazdasági és társadalmi tényezők hatására
alakult, fejlődött ugyan, de e folyamatban sok más tényező is közrejátszott.
Ezek közül elegendő, ha csak néhányat említünk meg.
Az urak és parasztok osztálya még egy településen belül is egymás mellett
élt. A kastély, melyben a parasztok szolgáltak, példaként állott a szerény
kivitelű parasztházak számára. Ezek berendezését, legalábbis a XVIII.
századtól, sokszor ugyanaz az asztalos készítette, aki az uraság számára is
dolgozott. Az úri műveltség pedig minden korban igyekezett a főúri
udvarokhoz és az európai irányzatokhoz kapcsolódni, így ezen át Európa
nagy kulturális, művészeti áramlatai, sokszor évszázados késéssel, erősen
szűrve, de mégis eljutottak a magyar parasztokhoz.
A különböző korszakok egyházai is jelentős nyomot hagytak a parasztság
műveltségében. A falvak központjában álló templomok az európai nagy
stílusirányzatok jegyeit viselték, illetve annak provinciális változatai voltak.
Az egyházi ünnepek, a szentek napjai a szokásvilágra nyomták rá
bélyegüket. A prédikációkon keresztül európai hasonlatok, történetek
találták meg az utat a magyar népköltészetbe. A gregorián énekek hatását
szinte napjainkig ki tudjuk mutatni. A kálvinista zsoltárok XVI. századi
eredetű francia dallamainak befolyása ugyancsak feltételezhető.
{H-7.} A Kárpát-medencében különböző népek együttélésének
következményeként népi műveltségeik kölcsönösen hatottak egymásra.
Különösen kimutatható ez az érintkezési területeken, ahol a falvak jelentős
része vegyes összetételű. Egyes műveltségi elemek azonban sokszor a
határterülettől messze is megtalálhatók, sőt nem egy esetben a nyelvterület
jelentős részén jelentkeznek.
Mindezek kibogozásához, feltárásához úgy juthatunk el, ha a jelenből
kiinduló néprajz történeti irányban is figyelemmel kíséri a jelenségeket.
Ahol erre mód és lehetőség kínálkozik, ott visszafelé haladva meg kell
szólaltatnunk az írásos emlékeket, az ábrázolásokat, a tárgyakat, mert egy-
egy eszköz, munkamód, népköltészeti alkotás fejlődésének útját, egyszer-
egyszer eredetét is így tudjuk megállapítani. Számos olyan esetet ismerünk,
amikor végül is a régészet eredményeivel tudjuk összekapcsolni a néprajz
vizsgálódásait.
A parasztság már a középkorban sem egységes. A jobb módú és
szegényebb rétegei megkülönböztethetők a nincstelen szolgáktól, jól
elváltak a falusi kézművesektől. A különbség az utóbbi kétszáz évben egyre
erőteljesebben megmutatkozott, különösen gazdasági területen. A jómódú
vékony réteg, a szegényparasztok, agrárproletárok és a nagybirtokok
hányódó cselédei műveltsége között mind erősebb különbség keletkezett. A
magyar néprajztudomány fontos feladatának tekinti a népi műveltség
differenciálódásának nyomon kísérését, és ahol erre mód és lehetőség
kínálkozik, mi is utalunk rá.
A népi műveltség tehát önmagában sem egységes, de hordozói,
továbbfejlesztői képességeiket tekintve sem azonos fokon állanak. A
tehetséges mesélők, énekesek nemcsak variálnak, hanem a hagyomány
szellemében újat is alkotnak. Kiváló szövő és varró asszonyok a múltban is
olyan hírre tettek szert, mint azok a pásztorok, akikhez messze földről
eljártak egy-egy karikás ostorért vagy díszes faragásért. A többnyire
névtelenség homályában maradt újítók tették jobbá a földművelés
szerszámait, alakították munkamódjait. A kiemelkedő mesélőket, nótázókat
környezetük számon tartotta, éppen úgy, mint a lakodalmak nagyvőfélyeit,
akiknek egy személyben kiváló szervezőnek, verselőnek, táncosnak kellett
lenniök. A parasztság csak nagyon messziről nézve látszott egységes jellegű
tömegnek, hiszen rétegekre tagozódott, kiemelkedő egyéniségei
meghatározott körülmények között a paraszti műveltség egy-egy területén
olyat alkottak, ami az egészbe beépülhetett.
E bonyolult folyamat ábrázolása csak úgy lehetséges, ha külső szempontok
szerint, fejezetekre tagoljuk a népi kultúrát. Tesszük pedig ezt a
tudományszakunkban kialakult módszer szerint, mely az anyagi kultúrát a
szellemitől csupáncsak a kutatás megkönnyítése érdekében választja el.
Ezek elé illesztünk még egy fejezetet, melyben a szociális-társadalmi
kultúra néhány jelenségére mutatunk rá, vagyis az emberek egymás közötti
és a társadalomhoz való viszonyát elemezzük. A szétválasztás, a
rendszerezés csupán a könnyebb áttekintést szolgálja. Az életben, a múltban
és jelenben egyaránt, a jelenségek együtt vagy egymáshoz kapcsolódva
élnek. Ugyanaz az ember szántott, aki esetleg kiválóan mesélt vagy énekelt,
máskor mint funerátor a temetést rendezte, vagy éppen aratóbandát
szervezett. Ezt a szintézist már az olvasónak {H-8.} önmagában kell
elvégeznie, amiben a szerzők igyekeznek segítséget nyújtani.
Ezt szolgálja az is, hogy a bevezetőben ismertetjük a magyar
néprajztudomány vázlatos történetét, múlt és jelen irányait, mai
szervezetének, működésének néhány alapvető vonását. A magyar népi
műveltség a legszorosabban kapcsolódik az egész nép és nemzet
történelméhez. Ennek áttekintő, néprajzi szemléletű nyomon kísérése segíti
az olvasót abban, hogy az így nyert keretbe további ismereteit a megfelelő
helyre állíthassa. Ugyanilyen célból a magyar nyelvterületen egy rövid
körutazást teszünk, hogy megismertessük a magyar nép legjelentősebb
etnográfiai csoportjait, néprajzi tájait, melyek jelentős vagy kevésbé
jelentős vonásokban különböznek egymástól. Nevük a továbbiakban
többször is előkerül, így azokat már ismerősként üdvözölheti az olvasó.
Miután pedig főbb vonásaiban bemutattuk a magyar néprajzot, azt is
felvázoljuk, hogy a népi műveltség milyen elemei, egységei hogyan
illeszkednek be a most kialakuló szocialista kultúrába.

TARTALOM Bevezetés a magyar néprajzba

 A magyar néprajztudomány történetének
Előszó TARTALOM
és mai szervezetének áttekintése

{H-9.} Bevezetés a magyar néprajzba

FEJEZETEK
A magyar néprajztudomány történetének és mai szervezetének
áttekintése
A magyar nép etnogenezise és kultúrájának helye Európában
A magyar etnográfiai csoportok, néprajzi tájak, szigetek

A magyar néprajztudomány történetének

Előszó TARTALOM
és mai szervezetének áttekintése
 A magyar nép etnogenezise és kultúrájának
Bevezetés a magyar néprajzba TARTALOM
helye Európában

A magyar néprajztudomány történetének és mai

szervezetének áttekintése
Néprajzi jellegű feljegyzéseket, adatokat már középkori magyar krónikákban,
oklevelekben is találunk. A francia egyetemeken nevelkedett Anonymus (XII.
század) már megemlékezik a parasztok „hamis meséiről és a regösök
csacsogó énekeiről”, amit mint történetíró lenézett ugyan, de akarva-akaratlan
mégis felhasznált. A krónikák és a vallásos irodalom később is sok néprajzi
vonatkozást őrzött meg számunkra. A XI. századtól kezdve az oklevelekben a
földrajzi nevek többször utalnak ördögre, boszorkányra, a pogány áldozati
helyekre, de ezek esetlegesek. Egy-egy adatukat jól tudjuk használni, de
semmiképpen sem jelenthetik a magyar néprajztudomány kezdetét. Ezt Bél
Mátyás (1684–1749) nevéhez kapcsolhatjuk, aki 1735–42 között jelentette
meg „Notitia Hungariae novae Historico geographica” című munkáját,
melynek öt és fél kötetében már tudatosan törekszik a bemutatott tizenegy
megye népéletének pontos és hűséges leírására. A megfigyelt néprajzi
jelenségeket összeveti a magyarsággal együtt élő nemzetiségek megfelelőivel,
sokszor utal táji eltérésekre és etnográfiai csoportokra, így joggal tarthatjuk
Magyarországon őt a leíró és összehasonlító néprajztudomány előfutárának.
Az a tény, hogy munkáit latinul írta, és azoknak jelentős része kiadatlan
maradt, felhasználhatóságát és így hatását is jelentős mértékben csökkentette.
A XVIII. század második felének egyre sűrűsödő népismereti irodalmából
magasan kiemelkedik Tessedik Sámuel (1742–1820) szarvasi lutheránus
lelkész munkássága, különösen „A paraszt ember Magyarországban, mitsoda
és mi lehetne…” (Pécs, 1786) című könyve. Ő az első, aki rámutat a
parasztság szellemi műveltségének fontosságára, társadalmi rétegeire,
életmódja sajátosságaira. Gondosan leírja nehéz helyzetüket, gazdasági
elmaradottságukat, babonáikat, és ezek felszámolására igyekszik megoldást
keresni, amikor gazdasági iskolájában gyakorlati ismereteket oktatott a
parasztfiataloknak. Berzeviczy Gergely (1763–1822) ugyancsak sokat
foglalkozott a parasztkérdéssel, és ennek kapcsán felhívta a figyelmet annak
szellemi és gazdasági vonatkozásaira. Alapvető feladatnak tekinti a
jobbágyok elnyomorodásának mielőbbi felszámolását és műveltségének
emelését.
A XIX. század első harmadában történészek, nyelvészek egyre tudatosabban
fordultak a nemzeti hagyományok megismerése irányába. Megindult a nagy
terjedelmű, kora színvonalán álló folyóirat, a „Tudományos Gyűjtemény”
(1817–1841), melynek csaknem minden számában találunk néprajzi
tanulmányokat. Itt jelent meg 1822-ben Csaplovics János (1780–1847)
„Ethnographiai értekezés Magyarországról” című tanulmánya. Ebben a
Magyarországon lakó népek teljes ismertetését tűzte ki célul, melyek egymás
mellett élve bizonyos különbözőséget mégis megőriztek. Ő volt az első, aki
leírta: Magyarország Európa kicsinyben, vagyis csaknem valamennyi európai
néprajzi kérdés tanulmányozható nálunk. Egy nagyobb, német nyelvű
munkájában feltett szándékát jórészt megvalósította (Gemälde aus Ungern.
Pest 1829).
A népköltészet rendszeres gyűjtése és feldolgozása számos próbálkozás
{H-10.}

után 1841-től indult meg, amikor a Kisfaludy Társaság népdalok gyűjtésére

pályázatot hirdetett. Herder és a Grimm testvérek jeles magyar követője,
Erdélyi János (1814–1868) a „Népdalok és Mondák” három kötetét 1846–
1848 között bocsátja közre, melyet saját és levelező munkatársai hatalmas
anyagából válogatott össze. Ekkor már az erdélyi unitárius püspök, Kriza
János (1811–1875) „Vadrózsák” című kötetének kézirata is elkészült, de
kiadási nehézségek miatt csak 1863-ban láthatott napvilágot. 1872-ben
megindul A Magyar Népköltési Gyűjtemény köteteinek kiadása, melyből az
utolsó, tizennegyedik kötet 1924-ben jelent meg. A század utolsó negyedének
legeredményesebb folklórkutatója Kálmány Lajos (1852–1919), akinek hét
kötete és számtalan tanulmánya ma is nélkülözhetetlen forrás, különösen a
Dél-Alföld kutatói számára.
A hiedelmek, babonák feltárása, feljegyzése szórványosan már a XIX. század
első felében kimutatható, de Ipolyi Arnold (1823–1886) volt az, aki ezeket
tervszerűen gyűjtötte, és belőlük a magyar ősvallás elemeit igyekezett
rekonstruálni (Magyar mythologia. Pest, 1854). Bár módszere és eredményei
már jórészt elavultak, mégis kétségtelenül egy napjainkig ható néprajzi
kutatási irányzat elindítójává vált.
Az anyagi kultúra kutatása később és lassabban indult meg, mint a folklóré.
1872-ben ugyan a Magyar Nemzeti Múzeumon belül Néprajzi Osztály jött
létre, de ez két évtizedig csak tengődött. Igazában akkor kezdett fejlődni,
amikor 1896-ban a magyar honfoglalás évezredes fordulóján rendezett, az
ország egész területét képviselő 24 udvar építményéből, templomból,
községházából álló szabadtéri múzeum megnyílt. Az udvarokból 12 a
magyarokat, 12 a nemzetiségeket képviselte. Lebontása után a berendezési
tárgyak a Néprajzi Múzeum gyűjteményeit gyarapították.
Herman Ottó (1835–1914) 1887-ben jelentette meg az azóta is például
szolgáló hatalmas, kétkötetes munkáját, a „Magyar halászat könyvé”-t. Jankó
János (1868-1902) ezt fejleszti tovább „A magyar halászat eredete” (1900)
összehasonlító és az őstörténet felé kitekintő, németül is megjelent
könyvében.
A magyar néprajztudomány egyre növekvő tábora összefogó egyesületeként
1889-ben megalakult a Magyar Néprajzi Társaság, mely azóta is
tudományszakunk legegyetemesebb társadalmi szerve. Kiadásában jelenik
meg 1890-től megszakítás nélkül központi folyóirata, az Ethnographia. Ehhez
csatlakozott 1900-tól a Néprajzi Múzeum Értesítője, mely ugyan a két
világháború éveiben időlegesen szünetelt, de 1954-től mint évkönyv lát
napvilágot. Ez a két alapvető kiadvány az, melyben elvi tanulmányok,
terepgyűjtések eredményei egyaránt megjelennek. Már az Ethnographia I.
évfolyamában adta közre Katona Lajos (1862–1910) „Ethnographia,
ethnologia, folklore” tanulmányát, mely kora európai színvonalán állva szinte
kiindulópontja a magyar néprajztudomány elvi, elméleti kutatásainak.
Az első világháború, majd az azt követő nehézségek megakasztották és
visszavetették a magyar néprajztudomány fejlődését. Különösen gátolta a
kibontakozást az, hogy hosszú időn át nem rendelkezett egyetemi tanszékkel.
1929-ben végül is a szegedi egyetemen Solymossy {H-11.} Sándor (1864–1945)
kapott katedrát, majd 1934-ben Györffy Istvánt (1884–1939) nevezték ki a
budapesti egyetemen a néprajztudomány tanárának. Az előbbi helyen
elsősorban a folklórral, az utóbbin az anyagi kultúrával kapcsolatos
előadásokat tartottak.
A két háború közötti időszak legkiemelkedőbb eseménye, hogy egy jeles
szerzői kollektíva megalkotta a Magyarság Néprajza (1933–1937)
négykötetes összefoglalást, mely azóta is az egyedüli és a legteljesebb
áttekintést adja a magyar néprajzról, még akkor is, ha sok vonatkozásban
eljárt felette az idő. Az első két kötet az anyagi kultúrával, a másik kettő a
folklórral foglalkozik.
A néprajzhoz szorosan kapcsolódik a nagy múltú népzenei gyűjtés és
feldolgozás. A gyűjtés a XIX. század első feléig nyúlik vissza, de igazán
akkor lendült fel, amikor 1895-ben Vikár Béla (1859–1945) fonográffal
kezdte a dallamokat megörökíteni. Az ő nyomain indult el Bartók Béla
(1881–1945) és Kodály Zoltán (1882–1967), akiknek nevét nemcsak
gyűjtéseik, tudományos feldolgozásaik, hanem a népzenére épült
szerzeményeik, és nem utolsósorban a népzenének a nemzeti műveltségbe
való beépítése tette világhírűvé.
A második világháború előtt indította meg Ortutay Gyula (1910–1978) az új
irányú népmesekutatást, mely az eddigiek mellett különösen súlyt helyezett a
kiemelkedő mesélőegyéniségek alkotásmódjának bemutatására. Ugyancsak ő
indította meg az Új Magyar Népköltési Gyűjteményt 1940-ben, és e fontos
sorozatnak azóta már 17 kötete jelent meg.
A felszabadulás után hamar megtörtént a magyar néprajztudomány
újjászervezése. A munka az eddigi eredmények felmérésével, értékelésével és
a jövő feladatainak kitűzésével indult meg. Ezt a célt szolgálta A Magyar
Népkutatás Kézikönyve (1947–1948), mely egyes füzeteiben a néprajz egy-
egy területén végzett munkát mérte fel. Csak sajnálni lehet, hogy e kitűnő
kezdeményezés teljesen nem fejeződött be.
Az új korszak egyik legnagyobb eredményének kell tekintenünk, hogy a
budapesti egyetemen két, a debreceni és szegedi egyetemen egy-egy néprajzi
tanszék alakult, mert ez az utánpótlás kérdését megnyugtatóan megoldotta.
1950-től a Magyar Tudományos Akadémia irányításával megindult a
rendszeres és a néprajz minden területére kiterjedő gyűjtő- és feldolgozó
munka. Ennek eredményeit a külföld számára az orosz–német–angol–francia
nyelven 1950-től megjelenő Acta Ethnographica folyóirat közvetítette és
közvetíti napjainkban is.
A magyar néprajztudománynak a felszabadulás előtt mindössze 20–22
főfoglalkozású munkatársa működött. Ez a szám napjainkban eléri a 190-et. A
kutatók különböző helyeken dolgoznak, ezért szükséges munkájuk
összehangolása. Ezt a feladatot a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi
Főbizottsága látja el, melynek tagjai a legkiemelkedőbb kutatók, akik egyben
valamelyik néprajzi intézményt is képviselik.
Az intézmények közül közvetlenül a Magyar Tudományos Akadémiához
tartozik a Néprajzi Kutató Csoport. Tudományos munkatársainak száma
meghaladja a 30-at. Munkáját három osztályon végzi. A Szellemi Kultúra
Osztálya feladatában és a kutatók számában is a legjelentősebb. A jövőben is
elsősorban ebben az irányban kívánják az {H-12.} intézet munkáját fejlesztem.
Az Anyagi Kultúra Osztálya kisebb létszámú, de néhány fontos kutatási téma
(pl. Néprajzi Atlasz) gazdája. A Társadalmi Kultúra Osztálya alakult meg
legkésőbb, de erőteljesen fejlődik, hiszen kutatási területe a magyar
néprajztudományon belül a többiekhez viszonyítva kevésbé kidolgozott.

1. A Göcseji Falumúzeum
Zalaegerszeg
 2. A Göcseji Falumúzeum
Zalaegerszeg

A legrégibb és legnagyobb intézmény a Néprajzi Múzeum. Tárgyainak száma

megközelíti a 200 000-et. Az alábbi osztályain végzik a munkát: a Magyar
Osztály gyűjti, raktározza és feldolgozza a magyar néprajzi tárgyakat, továbbá
a magyarokkal együtt élő vagy szomszédos népek tárgyait. A Nemzetközi
Osztály minden olyan területről gyűjt, mely az előbbivel nem esik egybe.
Különösen jelentős finnugor, óceániai, afrikai kollekciója. Az Etnológiai
Adattárban kapnak helyet a tárgyakra vonatkozó feljegyzések, a terepen
végzett gyűjtések kéziratai, kiemelkedő néprajztudósok hagyatékai. A rajzok
és fényképek száma csak százezrekben mérhető. A néprajzra vonatkozó
tudománytörténeti dokumentumai legjelentősebbek Magyarországon. A
Népzenei Gyűjtemény {H-13.} a múlt század végétől kezdve őrzi a
fonográfhengereket, majd lemezeket, hangszalagokat és azok lejegyzéseit.
Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László (1892–1963) hatalmas
hangjegyanyaga felbecsülhetetlen érték, amit a népi hangszerek gyűjteménye
tesz teljessé. A Könyvtár nyilvános jellegű országos szakkönyvtár, melyben a
kötetek száma megközelíti a 80 000-et.
A vidéki múzeumok közül 27-nek haladja meg a néprajzi gyűjteménye az
5000 tárgyat, ezek közül ötben több mint 10 000-et találunk, három pedig
megközelíti, illetve túlhaladja a 20 000-et. Mindehhez kéziratos, fénykép- és
rajzdokumentáció is kapcsolódik. A vidéki múzeumok gyűjtő- és tudományos
feldolgozó munkáját főbb vonásaiban a budapesti Néprajzi Múzeum irányítja.
A vidéki múzeumokban közel hetven néprajzi végzettségű munkatárs
dolgozik.
A néprajzi jellegű múzeumok sorában külön kell szoknunk az ún. szabadtéri
múzeumokról, melyeket Magyarországon a nagy svéd példa nyomán sokszor
Skanzennek (1891) neveznek. A két háború között csak egy-egy ház
felállítására futotta az anyagi lehetőségekből. A felszabadulás után, a hatvanas
években érett meg a helyzet ilyen múzeumok építésére, 1966-tól a Balaton
partján, Tihanyban két telken egy halász- és egy zsellérházat eredeti helyükön
mutatnak be. 1967-ben nyitották meg a Göcseji Falumúzeumot, melyben
összesen 33 épület, köztük 7 lakóház képviseli Délnyugat-Magyarország népi
építészetét. 1973-ban nyílt meg Szombathelyt a Vasi Falumúzeum, melynek
25 építménye a nyugati határszélről hét teljes udvart utcaszerűen foglal
magába. Az ország keleti részében, Nyíregyházán a Sóstói Falumúzeum {H-14.}
néhány lakóháza és gazdasági épülete jelzi e vállalkozás elindulását.
Ezenkívül az ország különböző részein a helyszínen őriznek meg egy-egy
jellegzetes parasztházat, amit többnyire helyi múzeumnak rendeznek be.
Budapesttől északra, a Duna partján fekvő Szentendre határában épül a
központi Magyar Szabadtéri Múzeum, melynek első részlegét 1973 őszén már
megnyitották. A nagy vállalkozás méreteire jellemző, hogy a tervek szerint 53
lakóházat, 58 gazdasági épületet és 74 egyéb épületet hoznak be és állítanak
fel egy évtized alatt. Az épületeket már az egész országból kiválasztották.
Ezekben a hagyományos paraszti berendezésen kívül helyet kap 24 féle
mesterség, kisipar, összesen 33 teljes műhelyberendezéssel.
3. A Vasi Falumúzeum
Szombathely
 4. Szabadtéri Néprajzi Múzeum.
Szatmári tájegység
Szentendre

A néprajz egy-egy területének felmérése csak úgy lehetséges, ha az arra

{H-15.}

vonatkozó, lehetőségig teljes adatmennyiség birtokában vagyunk. Az ilyen

vállalkozások közül érdemes néhányat megemlíteni, mert jól mutatják a
magyar néprajztudomány kutatásainak főbb irányait.
A Néprajzi Történeti Archívum az 1526 előtti, kiadatlan és megjelent
oklevelek, kódexek, szójegyzékek néprajzi vonatkozású adatait tartalmazza.
Az adatok többsége az anyagi kultúrára vonatkozik, és segítségükkel eleven
kép rajzolható a középkori magyar település, lakás, bútorzat, táplálkozás,
viselet, közlekedés, kereskedelem kérdéseiről.
A Mezőgazdasági Munkaeszköztörténeti Archívum felöleli a régészeti,
történeti, néprajzi tárgyak leírásait, fényképeit, tartalmazza az ábrázolásokat,
és utal az eszközökkel végzett munkafolyamatokra. A feldolgozott
munkaeszközök száma megközelíti a százezret.
A Magyar Néprajzi Atlasz munkálatai 1959-ben kezdődtek el 240
magyarországi kutatóponton, ezenkívül Csehszlovákiában 24, Jugoszláviában
22 faluban végeztek gyűjtéseket. A térképek végső megszerkesztése folyik, és
az első próbatérképek rövidesen kikerülnek a nyomdából. Egy-egy táj, megye
néprajzi atlaszát a vidéki múzeumok gyűjtik és készítik elő kiadásra (Szolnok,
Baranya m.).
A magyar folklórkutatás legnagyobb közös vállalkozása a Magyar
{H-16.}
Népmese Katalógus. Munkatársai már összegyűjtötték az összes
nyomtatásban megjelent meséket, feldolgozták a legfontosabb kéziratos
gyűjteményeket, és további kutatásokat végeznek a terepen. A hatalmas anyag
azt mutatja, hogy eredményeit rövidesen közre lehet adni. Nemrégiben
indultak meg a Magyar Monda Katalógus munkálatai, de már jórészt
elvégezték a nyomtatásban megjelent mondák összegyűjtését, és
hozzákezdtek a kéziratos források feldolgozásához.
A Népdalszövegek Katalógusa csaknem teljesnek mondható, és kiterjed a
nyomtatott és kéziratos forrásokra egyaránt. A rendszerezett anyag olyan nagy
terjedelmű, hogy kiadására egyelőre nem lehet gondolni, csak kéziratban áll a
kutatás szolgálatára. A Magyar Népzene Tára gyűjteménye a régi és az
újabban feljegyzett dallamokat, szövegeket egyaránt magába foglalja.
Hatalmas kötetei magyar és idegen nyelven láttak napvilágot, és több kötet
kiadását most készítik elő.
5. Szabadtéri Néprajzi Múzeum.
Kispaládi és botpaládi porta
Szentendre
 6. Szabadtéri Néprajzi Múzeum.
Kispaládi lakóház
Szentendre

A magyar néprajz fontos és központi vállalkozásai közül csak néhányat

{H-17.}

említettünk meg, de vannak olyanok is, melyek csak részben vagy közvetve
érintik a magyar néprajztudományt. Ezek közül a legjelentősebb a Sámánhit
Archívum. Ez tartalmazza az eurázsiai sámánizmusra vonatkozó múzeumi
tárgyak fényképét, leírását, rajzát, továbbá kiadott és kéziratban levő
gyűjtéseket, feljegyzéseket, magnetofontekercseket, amelyeket Eurázsia
múzeumai, tudományos intézményei őriznek. Ezt egészítette ki az archívum
megalapítója, a nemrégiben elhunyt Diószegi Vilmos (1923–1972) a
Szovjetunióban végzett széles körű gyűjtéseivel.
A magyar néprajztudomány két olyan nagy vállalkozását kell még
megemlítenünk, mely közvetlenül vagy közvetve minden kutatót érint. Az
egyik a Néprajzi Lexikon, mely több vaskos kötetben adja közre a néprajzi
alapfogalmak meghatározását, a tárgyak, jelenségek leírását betűrendben,
gazdagon illusztrálva. A szócikkek már elkészültek, azok egységesítése és
szerkesztése után a Magyar Tudományos Akadémia az első köteteket kiadta.
A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Főbizottsága elhatározta,
{H-18.}
hogy a Magyar Néprajz új összefoglalását hat kötetben készíti elő és jelenteti
meg. Ebből az első kötet történeti áttekintést ad, a magyar etnogenezist
ismerteti, vizsgálja a magyar népi kultúra történeti rétegződését különböző
korszakokban. Majd két kötetben az anyagi, újabb kettőben a szellemi és egy
kötetben a társadalmi kultúrát ismerheti meg az olvasó. A nagy munka
előkészületei már megindultak.
A magyar néprajztudomány munkatársai tanulmányaikat nemcsak a már
említett folyóiratokban (Ethnographia, Néprajzi Értesítő, Acta Ethnographica)
adhatják közre, hanem különböző évkönyvekben is. így a Néprajzi Kutató
Csoport minden évben megjelenteti Népi Kultúra–Népi Társadalom (1966-
tól) címen elsősorban munkatársai cikkeit. A debreceni egyetem Néprajzi
Intézete adja ki a Műveltség és Hagyomány (1960-tól) évenként megjelenő
köteteit. Ezek több kisebb, de esetenként az egész könyvet betöltő egyetlen
tanulmányt tartalmaznak. A Néprajzi Közlemények elsőrendű feladata a
gyűjtött feljegyzésbeli nyersanyag közlése, de tartalmaz feldolgozásokat is,
melyek néha egész köteteket töltenek meg. A Magyar Néprajzi Társaság adja
ki évenként hat számban a Néprajzi Híreket, mely a néprajztudomány
legújabb eredményeiről tudósít. Minden évben az utolsó füzetben jelenik meg
az előző év lehetőleg teljes magyar néprajzi bibliográfiája.
 7. Palócház
Balassagyarmat, Palóc Múzeum
 8. Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Tihany

A fentieken kívül szép számmal találunk néprajzi tanulmányokat az országos

és vidéki múzeumok évkönyveiben is. Ezek száma évenként {H-19.} eléri a
húszat. Továbbá az egyes múzeumoknak kiadványsorozataiban, füzeteiben
stb. ugyancsak jelentős hely illeti meg a néprajzot.
A nagyobb terjedelmű, könyv formátumú munkákat a kiadóvállalatok
jelentetik meg. A legtöbb néprajzi könyvet az Akadémiai Kiadó adja ki
magyar, esetenként idegen nyelven. A magyar néprajztudomány
eredményeinek idegen nyelven történő megismertetésében és
népszerűsítésében a legjelentősebb szerepet a Corvina Kiadó vállalta magára.

A magyar nép etnogenezise és kultúrájának

Bevezetés a magyar néprajzba TARTALOM
helye Európában
A magyar néprajztudomány történetének és A magyar etnográfiai csoportok, néprajzi
TARTALOM
mai szervezetének áttekintése tájak, szigetek

A magyar nép etnogenezise és kultúrájának helye

Európában
A magyarok a finnugor nyelvcsalád legnagyobb lélekszámú csoportját
képezik, akiket számszerű nagyságban a finnek, a Szovjetunióban az észtek és
más kisebb-nagyobb népcsoportok követnek. A finnugor népek őshazáját a
nyelvészeti, régészeti, növény- és állatföldrajzi és egyéb tudományok
vallomása alapján a Volga–Káma vidékétől nyugatra határozták meg, ahol
hozzávetőleg i. e. a III. évezredig egymás közelében éltek. A régészet és a
nyelvtudomány megállapítása szerint halászó-vadászó népesség, már a
szétválás megindulása előtt is állattartással, sőt valami kezdetleges
földműveléssel foglalkozott. Az őshazában a későbbi magyarok a vogulok
(manysi) és osztjákok (hanti) közelében helyezkedtek el, akikkel együtt az
ugor ágat alkották, de mint a magyar nyelv szókészletéből kiderült, a permi
ággal is kapcsolatot tartottak. A finnugor és ugor korszak anyagi kultúrájából
alig-alig maradt ránk valami. Itt-ott a halászat, vadászat területén sejthetünk
egy-egy szerszámban vagy éppen eljárásmódban valami örökséget. Ebből a
korai műveltségi rétegből ennél több lappang a szellemi kultúrában. A sirató-
és regösénekekben, a gyermekjátékokban, a lélekhitben, a sámánizmusban
tűnnek fel a magyar etnikai történet korai szakaszáig visszavezethető elemek
(l. még 634–36. l.).
 1. ábra A finnugor népek kapcsolódása egymáshoz

Az ugorok (vogul, osztják, magyar) a finn-permi csoporttól (finnek, észtek,

zűrjének [komi], votjákok [udmurt], cseremiszek [mari], mordvinok, lappok
stb.) az i. e. III. évezred közepén lassan váltak el. A magyarok és a későbbi
obi-ugorok (vogulok, osztjákok) elkülönülése i. e. 1000–500 között
történhetett meg. E korra esik az ún. ananyinói kultúra, melyhez feltehetően
az előmagyarok is hozzátartoztak. Ekkor már földvárakat építettek, és
különösen csontból készült szerszámaik maradtak fenn nagy számban. Az
ősmagyarság a Volga–Káma vidékéről déli–délkeleti irányba tolódott el,
vagyis az erdők övezetéből kijutott a ligetes steppék világába.
Nemcsak a táj változott meg körülöttük, hanem újabb, nagyobbrészt török
népekkel kerültek kapcsolatba, így sajátították el az állattartás legfontosabb
ágait: a juh-, a szarvasmarha- és a lótartást. Legeltetés közben nomadizáltak.
Ugyancsak ez időben ismerkedtek meg az ekés földművelés alapelemeivel is,
ami már a részleges letelepülést is feltételezi. {H-21.} A török népekkel
kapcsolatuk olyan erős lehetett, hogy a bizánci kútfők kezdetben türknek
nevezik őket, más források ugyancsak török szóval onogur (tíz törzs) néven
emlékeznek meg róluk. A legtöbb európai nyelvben népünk elnevezése ebből
származik: [h]ungarus, Ungar, vengri stb. Míg a magyarság saját magát az
ugor eredetű magyer törzsnévből nevezi magyarnak.
A magyarok délre vonulásuk során egészen a Kaukázus előteréig jutottak,
ahol legalábbis a VIII. századtól a Kazár kaganátus tagjaivá váltak. Ez a
fejlett állattenyésztéssel, föld-, kert- és szőlőműveléssel rendelkező birodalom
már a korai feudális állam vonásait viselte, és ebben a magyarok is részt
vettek. A IX. században hét magyar törzs, melyhez egy kazár, a kabar
(lázadó) is csatlakozott, nyugatra vonult, és az Al-Dunáig terjedő hatalmas
területet foglalta el. Ekkor már a bizánci források is magyaroknak nevezik
őket, akik nemcsak nomád állattartással, hanem földműveléssel is
foglalkoznak, többé-kevésbé állandó szállásaik főleg a folyópartra települnek.
A különböző török népekkel történt érintkezés nyomait az állattartás,
különösen a nomád állattartás vonásaiban, a szántóföldi földművelésben, a
szőlőtermelésben lehet kimutatni. Az építkezésben, a ruházkodásban néhány
vonást éppen úgy fel lehet fedezni, mint ahogy a kender feldolgozásában egy-
egy eszköz is e népekre emlékeztet. A folklór területén sok elem szinte
napjainkig megmaradt, ha az más struktúrában jelentkezik is. így a rovásírás
elsajátítása, a sámánizmus kiteljesedése, aminek fontos vonásait a táltos
alakja őrizte meg. A pentaton, kvintváltó dallamok útja a törökség révén
Belső-Ázsiáig követhető, és ez a típus teszi népdalainknak mintegy tíz
százalékát. A lakodalom, temetés szokáskörében is találunk e korra utaló
hagyományokat.
A délorosz területen találkoztak a magyarok először különböző keleti szláv
törzsekkel, mint amilyen a polján, szeverján, akiktől a kazárok helyett az adót
behajtották. Háborúztak velük, és a foglyokat a fekete-tengeri kikötőben
bizánci kereskedőknek adták el. A kapcsolat nemcsak a háború, hanem a béke
nyomait is magán viseli. A korábbi halászati ismeretekhez újabbakat
szereztek, különösen a csoportban történő munka szerszámait, munkamódjait
ismerték meg. A földművelésben is tovább bővült tudásuk, minden
valószínűség szerint elsajátították tőlük a biztosabb járású taligásekét is.
Néhány hitvilági elem, mint a boszorkány, egyes vonásainak eredete is erre a
korra tehető.
A magyarok katonáskodó, nomadizáló csoportjai már 862-től kezdve a
Kárpát-medencébe is betörtek, és beavatkoztak az itt élő népek
viszálykodásaiba, majd egyik, majd másik oldalon. Ebben az időben a magyar
fejedelem mintegy 20 000 lovassal vonult hadba, e mögött megfelelő számú
ellátó réteget is fel kell tételeznünk, így a családok száma legalábbis 100 000-
re tehető, vagyis az összes lélekszám elérte, esetleg valamivel meg is
haladhatta a félmilliót.
A magyarok a bizánciakat segítve a bolgárokat leverték, majd ezek bosszúból
a kelet felől előnyomuló besenyőket zúdították a magyarokra, éppen olyan
időben, amikor azok hadereje messze kalandozott. A feldúlt telepek láttán
újabb támadástól tartva nem maradt más {H-22.} hátra, mint hogy 896-ban az
egész törzsszövetség benyomuljon a Kárpát-medencébe, és azt néhány év
leforgása alatt elfoglalja.
A Kárpát-medence a történelem folyamán sok népnek adott otthont. Ezek
közül némelyik kultúráját tovább örökítette az utódokra. Ilyenek voltak a
kelták (i. e. IV–I. század), akik a vasszerszámok általánosabb elterjesztőiként
ismertek, majd őket követték a rómaiak, akik Erdélyben (Dacia), de
különösen a Dunántúl (Pannónia) hagytak olyan műveltséget hátra, melynek
egyes elemeit a népvándorlás évszázadai sem tudták teljesen elseperni.
A viszonylag gyéren lakott Kárpát-medencében a magyarok sokféle népet
találtak. A középső nagy puszták és Erdély egy részét a bolgárok szállták
meg. Máshol szigetszerűen különböző szláv népek települtek: morvák, dunai
szlovének, fehér horvátok, szlovákok elődei és mások. Nagy Károly frank
uralmának emlékeként a nyugati végeken bajorok éltek. Egy szilárd
államalakulat állta csak útjukat: a nyugatról a Garamig terjedő Morva
Fejedelemség, de ezt is legyőzték. A meghódított népek a magyarokhoz
igazodtak, de ezek is simultak hozzájuk, és ezzel folytatódott, és napjainkig
tart a magyar-szláv kölcsönhatás.
A magyarok találkozása Európával több mint egy fél évszázadon keresztül a
háborút, a nyugati kalandozásokat, a zsákmányolást jelentette. Felhasználva a
feudális Nyugat széttagoltságát, állandó torzsalkodását, majd egyik, majd
másik uralkodóhoz csatlakozva harcoltak Itáliában, Németországban, de
eljutottak Svájcba, Franciaországba, sőt egy alkalommal Spanyolországba is.
Az ilyen hadjáratokat a magyar fejedelem nemcsak azért vette szívesen, mert
hozzájárult a haderő állandó gyakorlásához, de azért is, mert így a nyugati
támadásokat távol tarthatta. A könnyű magyar lovasság gyorsasága,
félelmetes nyilai, új harcmodora eleinte nemcsak győzelmet, de általános
félelmet váltott ki Európában. De az egyesült német seregek 955-ben
Augsburg mellett döntő csapást mértek rájuk. A magyarok kalandozásaik
során egy teljesen más és számukra új világba tekintettek be.
Mindez mégsem változtatta volna meg alapvetően eddigi félig letelepült, félig
nomád életmódjukat. Ez akkor következett be, amikor a bizánci kereszténység
térítő próbálkozása után I. István (997–1038) a római kereszténységet vette
fel, és erre késztette, alkalmanként kényszerítette az egész magyar népet.
Ezzel a lépéssel a magyarság elkerülte azt a felmorzsolódást, ami a
népvándorlás sok népének eltűnését jelentette a Kárpát-medencében.
Megőrizte nyelvét, önállóságát, de magával hozott kultúrájának, hitvilágának,
szokásainak nagy része elenyészett, átalakult, illetve más műveltségelemekkel
ötvöződött.
A kereszténység a magyarokhoz végső soron szláv szűrőn, szláv közvetítéssel
jutott el. Mindez rengeteg új szóval, fogalommal, tárggyal és jelenséggel
ismertette meg őket. Elég, ha ezek közül csak néhányat említünk meg:
keresztény, pap, barát, apát, apáca, szent, pokol, csoda, malaszt, vecsernyés
de a napok neveinek egy része is: szerda, csütörtök, péntek, szombat, a nagy
ünnepek közül karácsony. Az új feudális társadalmi renddel is elsősorban a
szlávok segítségével ismerkedtek: császár, király, ispán, tiszt, kenéz,
udvarnok, bajnok és egy sor más fogalommal.
{H-23.}A néprajz szempontjából azonban fontosabb az a hatás, mely a
mezőgazdaság területén érte a magyarokat. A föld megmunkálásának
rendszerében (parlag, ugar), de a megművelés és betakarítás módjában is
jelentős változások következtek be. Különösképpen a kerti zöldségtermelés
meghonosítását tulajdoníthatjuk az együtt élő szláv népeknek (bab, cékla,
mák, retek, ugorka). A szoros kapcsolatokból származó hatást kimutathatjuk
az ipar, a mesterségek, a család, a rokonság, a ház, a lakás, az élelmezés, a
ruházkodás és számos más területen is. Természetesen itt mindig
kölcsönhatásról beszélhetünk, ennek érzékeltetésére elég, ha megállapítjuk,
hogy a szlovák nyelvben a magyar eredetű szavak megközelítik az ezret,
melyekhez új fogalmak, ismeretek is kapcsolódtak.
 2. ábra Kelet-Európa a IX. században és a magyarok korábbi
szálláshelyei

A németekkel való érintkezés a nyugati végeken már a honfoglalás idejében

elkezdődött. Ez különösen I. István korában erősödött meg, aki bajor-osztrák
lovagokat, papokat, polgárokat telepített be. A XII–XIII. században már
sokkal nagyobb számban jöttek földművesek, mesteremberek, akiknek utódai
ma is élnek a Szepességben (Csehszlovákia) {H-24.} és Erdélyben (Románia).
Ez a hatás elsősorban a városi életet, a céheket, mesterségeket érintette, de
egy-egy új tárgy, fogalom a parasztsághoz is eljutott (tönköly, bükköny, csűr,
istálló, kaptár, major, puttony stb.), ami bizonyos belterjesebb gazdálkodás
irányába történő fejlődésre enged következtetni.
A magyarság hamar kapcsolatba került az olaszokkal is, de az előbbi kettőhöz
viszonyítva ezek hatása sokkal kisebb jelentőségű. A hajózás néhány műszava
(sajka, bárka, gálya), a kereskedelmi élet (piac) megszervezése hagyott
valamelyes nyomot elsősorban a városi műveltségben. A nálunk dolgozó
olasz mesterek építményei (templomok, várak, kastélyok) a nagy európai
stílusirányzatokat közvetítve áttételesen a paraszti építészetre is hatottak. A
XII–XIII. század fordulóján jelentős francia, vallon telepítés indult meg.
Papokon, szerzeteseken kívül parasztok is jöttek, akiknek nyomát például a
szőlőművelésben jól ki lehet mutatni.
A szláv, német, olasz, francia és egyéb nyugati hatás nemcsak az anyagi
kultúrában, hanem a folklórban is nyomon kísérhető. Az uralkodó
osztályoknál a nagy műveltségbeli változás előbb következett be, de
lassanként érzékelhetővé vált a parasztság körében is. Az új kultúra egyik
közvetítője az egyház, mely liturgiája, szentjei és a hozzájuk fűződő legendák,
az ünnepekhez kötődő szokások révén teljesen új szellemi műveltséggel
ismertette meg a magyarságot. A nyugati hősénekeket terjesztették a király és
a főurak udvarában az énekesek, míg az egykori pogány dalnokok a nép közé
szorultak, de a papok a régi hitvilág emlékeivel együtt ezeket is kegyetlenül
üldözték. E korban lassan megindul az epikus műfajok szétválása. A
hősénekek mellett mind nagyobb szerepet kapnak a legendák, a mondák, a
balladák. Ez utóbbiak egy korai rétege feltehetően a vallon-francia telepesek
révén jutott el a Kárpát-medencébe. A magyar parasztság szellemi
műveltsége, sok mindent megtartva az előző korokból, lassan megindult az
európai úton. Hogy ez az átalakulás nem ment minden zökkenő nélkül, azt a
pogány lázadások meg-megújuló kísérletei mutatják, de az egyre erősödő
gazdasági és az azt követő szellemi folyamatot nem lehetett megállítani.
Mindezt az is alátámasztotta, hogy a keleti politikai kapcsolatok, ha teljesen
nem is szakadtak meg, de jelentősen halványodtak. Az Árpád-házi királyok
(1301-ig) még tartották főleg rokoni alapokon nyugvó kapcsolataikat
Kijevvel, a keleti kereszténységet jelentő Bizánccal, de ez már korántsem volt
a nép nagy tömegét érintő gazdasági és kulturális hatás.
1241–42-ben a tatárok elpusztították az ország jelentős részét. Ebben az
időben jelentek meg a nomád kunok, majd a jászok az ország középső, sík,
külterjes állattartásra alkalmas területein. Ez a XIII. század második felében
újabb erősítést jelentett a régi pogány hagyományok számára, hiszen még
némely király (IV. vagy Kun László) is hódolt az ősi szokásoknak. Az
elkövetkező századokban azonban a különböző kiváltságokkal rendelkező
kunok és jászok belesimultak a fejlődés magasabb fokán álló magyarságba,
csupán néhány szót és tárgyat örökítve a magyar nyelvbe és műveltségbe
(buzogány, csődör, komondor, kobak, balta, csákány stb.).
A magyarok zömét kitevő dolgozó nép már a középkorban is számos,
{H-25.}
egymástól többé vagy kevésbé elkülönült rétegre tagozódott. A szolgák,
örökös vagy szabad jobbágyok, szabadosok, kézművesek helyzete és
életkörülményei korszakonként változtak. Természetben földjük után az
uraságnak kilencedet, az egyháznak tizedet fizettek, ezenkívül
munkaszolgáltatást is végeztek, esetenként pénzt, ajándékot adtak. Különösen
ez utóbbi járadékok mennyisége változott, aszerint hogy mire volt az úrnak
szüksége. Általában meg lehet állapítani, hogy a parasztság helyzete a
középkor vége felé egyre inkább romlott. Ennek következtében szaporodtak a
kisebb-nagyobb helyi parasztmegmozdulások, -felkelések.
Ezek közül a legnagyobb a Dózsa-féle parasztháború 1514-ben, melynek
kegyetlen leverése után a parasztság jogait alaposan megnyirbálták,
kimondták az örökös jobbágyságot, megfosztották őket költözködési joguktól,
felemelték az úrnak végzett munka mennyiségét, mely heti egy-két napot,
sokszor még ennél is többet vett igénybe. Mindez pedig akkor történt, amikor
a török birodalom közvetlen közelből fenyegette Magyarországot. 1526-ban a
Duna menti Mohács mellett a törökök megverték a magyar sereget, a király
(II. Lajos) is a csatamezőn esett el, és megkezdődött az ország három részre
darabolása. A középső és déli területeken a török volt az úr, az északi és
nyugati tájakat a Habsburg-ház szerezte meg, míg Erdélyben a török által is
elismert, többé-kevésbé önálló fejedelemség alakult ki.
Bár e korszak, mely egészen a XVII. század végéig tartott, egyike
Magyarország legnehezebb másfél évszázadának, a művelődés mégsem állt
meg. Eljutottak és kiteljesedtek nálunk Európa nagy művészi és szellemi
áramlatai: a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció, terjedt a
könyvnyomtatás, egyre több iskola létesült. A törökök által megszállt
területeken élt a magyar parasztság a legnehezebb helyzetben, adók,
sarcolások, rablások és falvak felégetése mindennapos volt. Mindennek
ellenére ebben a korban is tovább fejlődik a paraszti kultúra. Mind nagyobb
területet hódít meg a háromosztatú ház (szoba + konyha + szoba), ez időben
jelenik meg néhány új formájú és rendeltetésű bútordarab. A töröktől
megkímélt mezővárosokban fejlett ipar virágzott, sőt ott a töröktől tanult új
ruhadarabokat (kalpag, csizma, papucs, dolmány) is készítettek, új ételeket
(tarhonya) ismertek meg. Az oszmán-török eredetű kulturális javak nagy
része délszláv szűrőn jutott el a magyarokhoz.
Erdélyben a paraszti kultúrát az egymás mellett vagy egymás közelében élő
magyarok, románok és szászok kölcsönhatása alakította. Kissé általánosítva: a
magyarok a földművelést, a románok az állattartást, míg a szászok a
kézművesipar termékeit szolgáltatták a másik kettőnek. A reneszánsz stílus
sokoldalú kibontakozását, a török ipari termékek beáramlását és ezek hatását
a népi kultúrára jól nyomon lehet követni.
Az ország északi részében a lakosság megsűrűsödött, hiszen a déli
területekről elsősorban az urak, de részben a jobbágyok is nagy számban
menekültek erre a területre. A császári zsoldosok sokszor a törököket is
túlszárnyaló rablásaitól azonban itt sem menekültek. A művelődésben itt
erősebben érződött a német hatás.
A XVII. század végén, alig szűnt meg a török uralom, máris fegyvert
{H-26.}

fogott a magyarság, hogy megszabaduljon a gyűlölt Habsburg-elnyomástól. A

II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc (1703–1711) leverése után a
kifosztott, elnéptelenedett ország legtermékenyebb területeit a Habsburgok
azoknak az osztrák-német földesuraknak adták, akik e háborúban érdemeket
szereztek. Ekkor indult meg egy északról dél felé való vándorlás, melynek
eredményeként északi, korábban a török elől odamenekült magyar
népcsoportok rajzottak ki az Alföldre. Ugyanide telepedtek szlovákok is.
Számban ezeket is meghaladta a német betelepülés, elsősorban a Dunántúlra,
de az Alföld és a Felvidék egyes részeire is. így a XVIII. század végére a
magyarság száma alig érte el a teljes népesség 50 százalékát. Mindez újra
hatott a magyar paraszti műveltségre, de csak kisebb mértékben, mert a
többnyire szigetekben elhelyezkedő nemzetiségi telepek vagy a magyarságba
olvadtak, vagy annak műveltségéből jelentős elemeket vettek át.
Az előzőkhöz viszonyítva egy évszázad viszonylagos békéje a parasztság
megerősödését jelentette, még akkor is, ha terhei növekedtek. A természetbeni
szolgáltatásokon kívül évenként 52 fogatos vagy 102 gyalog napszámot
kellett a földesúrnak szolgálni, több napos hosszúfuvart teljesíteni. A
mezőgazdaság belső szerkezete is változott, a külterjes állattartás csökkent, a
földművelés jelentősége növekedett, új növények (kukorica, burgonya,
paprika, dohány) széles körben elterjedtek. A ház és berendezése tovább
fejlődött, a népviseletek egyes elemei, melyek napjainkig élnek, jórészt ekkor
jelentkeznek először. Ekkor formálódik az új stílusú magyar népdal,
kialakulnak legjellemzőbb táncaik. A korszak végére, melyet az 1848. évi
jobbágyfelszabadítás zár le, uralkodóvá válnak a magyar népi műveltség
olyan vonásai, melyeket a múzeumok gyűjteményei és a visszaemlékezések
segítségével már közvetlenül kutatni lehet.
A múlt század második felében a földdel rendelkező parasztság elkülönülése
mind észrevehetőbbé válik. Egyre növekvő szakadék figyelhető meg a 20–50
hektáros gazdag és az 1–5 hektáron kínlódó szegényparaszt között. Ez
utóbbiak közül sokan tönkrementek, és számuk egyre nagyobb mennyiségben
gyarapította a nincstelen agrárproletárokat, az úri nagybirtokon dolgozó
cselédek milliós tömegét. Külön rétegek alakulnak ki az agrárproletárok
táborában is: a summa-sok, a kubikosok, a dinnyések, a dohányosok. Ezek
műveltsége bizonyos, csak rájuk jellemző elemeket tartalmaz. Mindezek
ellenére ez a korszak a magyar népművészet kivirágzásának korszaka. A
viseletek, a szőttesek, hímzések kiszínesednek, amiben nagy szerepet játszik
az is, hogy az ipar új anyagot tud szolgáltatni. A legművészibb
fazekaskészítmények, festett bútorok ebből a korszakból származnak, mely
nagyjából az első háborúval lezárul. A parasztság rétegei közül
általánosságban a leggazdagabbak és a legszegényebbek hagyták el
legkorábban hagyományaikat. Az előbbiek, hogy az úri osztályhoz való
közeledésüket erősítsék, az utóbbiak anyagi kényszerűségből, illetve
életformájuk alapvető megváltozása következtében.
1920-tól kezdve, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával a
Magyarország területén élő nemzetiségek a békekötés értelmében saját {H-27.}
önálló államukba kerültek, és kialakultak Magyarország mai határai. Ezeken
belül 10,5 millió állampolgár él, és 96 százalék magyar anyanyelvű. A
nemzetiségek közül a németek, szlovákok, délszlávok, románok élnek
hazánkban nagyobb számban.
1945-től a magyar nép a háború ütötte súlyos sebeket igyekezett eltüntetni,
majd 1948–49-től a szocialista gazdasági élet, társadalom és műveltség
építésén dolgozik. A magyar parasztság szempontjából kiemelkedő az 1961.
év, amikor a nagyszámú korábbi példa nyomán elindulva a kollektív
gazdálkodás útjára lépett. Az azóta eltelt közel két évtized azt mutatja, hogy
ez a magyar parasztság szempontjából éppen olyan nagy jelentőségű
sorsforduló, mint amikor a halász-vadászból nomád pásztor lett, mint amikor
a Kárpát-medencében letelepülve alapvetően átformálódott életmódja és
műveltsége, mint amikor felszabadult a jobbágyterhek alól. Döntően
megváltozott a munka jellege, szervezete, beosztása, ennek
következményeként alapvető változás állt be pl. a családszervezetben. Az új
lakóházak mellől eltűnőben vannak az egyéni gazdasági épületek, hiszen
azokra egyre kevésbé van szükség. Az életforma megváltozásával, az iskolák
és tömegkommunikációs eszközök hatására új műveltség van kialakulóban,
melybe a régiből mindaz, ami megőrzésre érdemes, beleépül. A fentiekből
következik, hogy amit a továbbiakban a magyar népi kultúra
összefoglalásaként elmondunk, jórészben a múlté, amit a néprajz mint
történeti tudomány feltár, értékel és bemutat.
A Magyarországon belüli mintegy 10 millió magyaron kívül az ország
határain túl is nagy számban élnek magyar anyanyelvűek, így
Csehszlovákiában 406 116, Jugoszláviában 520 938, Romániában 1 811 983,
a Szovjetunióban 164 960 (1967–68-ból származó adatok) és Ausztriában
mintegy 50 000 fő. Ezenkívül az USA-ban közel egymillió, és mintegy
félmillióra tehető a világon máshol kisebb-nagyobb diaszpórában élő
magyarok száma. Az országhatárokon kívül, de történeti településükön élő
magyarok néprajzi kutatása nemcsak számuk miatt fontos, hanem azért is,
mert elszigetelt helyzetük következtében számos régi vonást jól megőriztek.
E rövid áttekintés csupán arra szolgál, hogy az olvasó megismerhesse a
magyar nép történetének nagy sorsfordulóit, műveltsége kialakulásának
évezredes folyamatát. A keletről hozott alapokra épült, Közép-Európában
kialakult és az egyetemes európai fejlődésbe bekapcsolódó magyar népi
műveltséget csak így lehet megérteni.

A magyar néprajztudomány történetének és A magyar etnográfiai csoportok, néprajzi

TARTALOM
mai szervezetének áttekintése tájak, szigetek
A magyar nép etnogenezise és
TARTALOM Dunántúl
kultúrájának helye Európában

A magyar etnográfiai csoportok, néprajzi tájak,

szigetek

FEJEZETEK
Dunántúl
Felföld
Alföld
Erdély

A magyarság népi műveltsége alapszerkezetében és fő vonásaiban

egységes, éppen úgy, mint ahogy a nyelvjárásokat sem választják el a meg
nem értésig fokozódó különbségek. Ennek ellenére számon tartunk olyan
kisebb-nagyobb csoportokat, tájakat, más etnikum által körülvett szigeteket,
melyek közelebbi és távolabbi szomszédaiktól többé-kevésbé különböznek.
Ez azonban sohasem a kultúra egészében, hanem csak egyes jelenségekben,
legfeljebb jelenségcsoportokban nyilvánul meg. Egy-egy etnográfiai
csoport olyan sziget a magyarság egészében, mely jellegzetes elemekkel
különül el szomszédaitól. A megkülönböztető elemek alakulnak, változnak,
mint ahogy a népi kultúra {H-28.} egésze sem valami megmerevedett egység,
mert folyton megújul, és elhagyja a számára valamilyen ok miatt
feleslegessé vált vonásokat.
Az etnográfiai csoportok létrejöttének gyökereit egészen a honfoglalás
koráig követhetjük. Hiszen a letelepült nyolc törzs között származásban,
műveltségben, foglalkozásban is különbségek adódhattak, ha ezeket a
későbbi korok többnyire egybe is mosták. A Kárpát-medence változatos
tájai, hegyei, síkságai, mocsaras-lápos vidékei életmódmeghatározó
tényezőként hatottak a helyi kultúrák kialakulására. A történeti tényezők a
különbségeket csak növelhették, így többek között az a tény, hogy egyes
csoportok, területek a feudalizmus korában kisebb-nagyobb, a többiektől
megkülönböztető kiváltságokat élveztek. Éppen így országrészenként a
gazdasági-társadalmi különbségek is elősegíthették az etnográfiai csoportok
kialakulását, melyekben esetenként az együvé tartozás érzését is
felfedezhetjük. A magyarság egyes csoportjai a románok, délszlávok,
szlovákok szomszédságában élve, átvettek tőlük műveltségükbe olyan
vonásokat, melyek elkülönülésüket hangsúlyozták. Mindezek kétségtelenné
teszik, hogy az etnográfiai csoportok, néprajzi tájak, szigetek hosszabb
vagy rövidebb történeti múltra visszatekintő képződmények.
Elkülönítésük csak főbb vonásokban történhet meg az alábbi szempontok
figyelembevételével. Az ottlakók nagyjából egyöntetűen jelölik meg
etnográfiai csoportjuk jellegzetes vonásait, melyek őket szomszédaiktól
megkülönböztetik, és ezek segítségével meg tudják húzni a határukat is. Ez
jól egybevethető azzal, amit a környező falvak vagy etnográfiai csoportok
képviselői mondanak el szomszédaikról. Ezek olyan vonásokkal egészülnek
ki, melyeket az illető csoport tagjai nem említenek valamilyen okból.
Különös tekintettel kell lennünk az összetartozás érzésére és annak
megjelenési formáira, ami esetleg endogámiában (összeházasodásban) vagy
másképpen is megnyilatkozhat.
Az egyes etnográfiai csoportok kultúrájának jellegzetes vonásait főleg a
feltárt és értékelt néprajzi anyag segítségével határozhatjuk meg, összevetve
környezetükkel, esetleg más népcsoportokkal, ahonnan e vonások egy része
származhat. Az elemek elterjedésének meghatározásában igen jó szolgálatot
tehetnek a néprajzi atlaszok és általában a jelenségek kartografikus
ábrázolásai.
Az etnográfiai csoportok esetében dominál a közös történeti alapú együvé
tartozás, mely gyakran földrajzi és igazgatási határokon át is terjed. A
néprajzi tájak esetében a földrajzi tényező szabja meg a határt, amikor egy
hegység, egy lápvidék, egy folyóvölgy, egy szőlőtermelő terület népessége
tartozik együvé. A nyelv- vagy etnográfiai sziget meghatározásában az a
nyelv a domináns, amelyik az illető csoportot minden oldalról körülveszi.
Bár a körülhatárolás más és más szempontú, de a csoport
megkülönböztetését mégis sajátos színezetű műveltsége adja. így ha egyik
esetben népcsoport elnevezéssel találkozunk, más esetben táj vagy vidék
megjelölésével élünk, ennek ellenére mindkét esetben az ott élő emberek
valamilyen jellegű összetartozására utalunk, mely a foglalkozástól a
viseleten át a szokásokig vagy a népköltészetig nagyon változatos formában
mutatkozhat meg.
{H-29.}Egy nép legfontosabb műveltségi összetartója a nyelv, melynek
jelentősége napjainkban még csak fokozódik. Az újabb kutatások azt
mutatják, hogy a tájnyelvet nem minden vonatkozásban használhatjuk az
etnográfiai csoportok meghatározására. A hangtani és általában a nyelvtani
jelenségek határai csak a legritkább esetben esnek egybe az etnográfiai
csoportok területével. Sokkal jobb lehetőséget kínálnak a szóföldrajzi
kutatások, sajnos azonban ezzel csak ritka esetben, teljes biztonsággal csak
akkor élhetünk, ha a Magyar Nyelvjárások Atlasza valamelyik lapja a
nekünk éppen megfelelő fogalom elnevezéseit vetíti térképre.
Ezek után csak nagy vonásokban vállalkozhatunk arra, hogy a magyar nép
legfontosabb etnográfiai csoportjait, néprajzi tájait, szigeteit bemutassuk.
Részben földrajzi, részben történeti megfontolásból a mai határokon
átnyúlva négy nagy vidékre oszthatjuk a Kárpát-medencének azt a részét,
ahol magyar anyanyelvű lakosság él. A Dunántúl a Duna és Dráva által
határolt négyszögletű terület, melynek nyugati szomszédságában,
Ausztriában is vannak kisebb magyar telepek. A Felföld az északi dombos-
hegyes vidéket foglalja magába, és átnyúlik Szlovákiába. Az Alföld a
Kárpát-medence középső sík területe, mely délen Jugoszláviában
folytatódik, míg Erdély (Románia) magyar etnikai csoportjai helyenként a
Keleti-Kárpátok gerincén is átcsapnak. Ezt a földrajzi felosztást könyvünk
további fejezeteiben is megtartjuk.

A magyar nép etnogenezise és

TARTALOM Dunántúl
kultúrájának helye Európában
A magyar etnográfiai csoportok, néprajzi
TARTALOM Felföld
tájak, szigetek

Dunántúl
A Dunántúl inkább dombos, mint hegyes vidékének közepén helyezkedik el a
legnagyobb magyarországi tó, a hetven kilométer hosszú Balaton. Leginkább
e tájon élnek a népi műveltségben kelta-római hagyományok, amit a
letelepülő magyarok éppen úgy felszívtak műveltségükbe, mint bizonyos
horvát-szlovén és a nyugati területeken német elemeket. Ez utóbbit
elősegítette az is, hogy természeti környezetét tekintve már inkább az
Alpokhoz kapcsolódik, és ennek vetülete gazdálkodásában, építkezésében
egyaránt kimutatható.
Göcsej az ország délnyugati szögletében jelentős területet foglal magába.
Dimbes-dombos, nehezen művelhető talajú táj, erre utal elnevezésének
jelentése is. Egykor a lakosság fő foglalkozása az állattartás és földművelés,
azon belül a hajdinatermelés, a szőlőművelés volt. A falvak egy része irtáson
települt, és egy-egy ilyen házcsoportot szeg-nek neveznek, ami a falvak
nevében is előfordul (pl. Kustánszeg). A családok régebben nem oszlottak
szét, hanem a nagycsalád jellegzetes formájában egy telken vagy egymás
közelében laktak. Előfordulhat, hogy a lakóház és a gazdasági épületek U
alakban övezték a kis méretű udvart, melyet elöl kerítéssel és kapuval zártak
le. Az ilyen kerített házak csak nemrégiben tűntek el. A regölés karácsonyi
ünnepkörhöz kapcsolódó, pogány kori elemeket őrző szokása napjainkig él. A
szomszédos Hetés 18 faluja Göcsejtől délnyugatra terül el, nagyjából a
fentiekhez hasonló földrajzi környezetben, ahhoz közel álló műveltséget
alakítottak ki.
Az Őrség alsó része a Zala és Kerka folyócskák völgyében meghúzódó 18
falut fogja össze. Lakói, mint az a nevükből kitetszik, a középkori határőrök
utódai. Erdők közé települtek, családonként egy-egy szert {H-30.} alakítva ki,
melyek kisebb falvakká növekedtek, de sok helyen napjainkig megtartották
jellegzetességüket. Egy-egy ilyen kis települést a család nevével Kovács-
szernek, Szabó-szernek neveznek. A múltban az Alpok körzetéhez tartozó
állattenyésztésük adta megélhetésük alapját, a gyenge talajon a kenyérmagvak
csak szerényen fizették vissza a munkát. Szántóföldek, gyümölcsösök,
legelők közötti elszórt települések különleges kedvességet kölcsönöznek e
tájnak. A Pinka völgyében, az ausztriai Burgenlandban, a Felsőőrség néhány
magyar faluja húzódik meg (Felső- és Alsóőr, Őrisziget, Jobbágyi), ez a
magyarság legnyugatibb települése, mely a határt védte a középkorban a
nyugatról jövő támadásokkal szemben. Nyelvében és szokásaiban sok
régiséget őrzött meg e csoport, de műveltségében erősen érvényesül a német
hatás.
A hanságiak mocsaras, lápos területen éltek, amint az nevükből is
kielemezhető. Halászat, vadászat, a nád és gyékény háziiparszerű
feldolgozása, tőzegkitermelés volt az állattartás mellett fő foglalkozásuk. A
múlt század második felében a mocsarak nagy részét lecsapolták, és azok
helyén virágzó földművelés alakult ki. A megmaradt mocsarak utolsó
területeit napjainkban tüntették el.
A rábaköziek a Rába és Rábca közti sík vidék falvait lakják. A vidék
jellegzetes központi mezővárosa Kapuvár, mely, mint nevéből is következik,
az itt húzódó védőrendszer kapuja lehetett. Híres vásárain sok állat és termény
cserélt gazdát. Építkezése, különleges fehér hímzései, néhány falu gazdag
népviselete különíti el a szomszédos vidékektől. A Rába jobb partján két
hegyvonulat húzódik, az egyik a Kemeneshát, és ettől északra a Sukoró
emelkedik ki. A kemenesaljiak és a sukoróaljiak egykori viselete, szokásai
különböztek a szomszédokéitól, és jellegzetességeiket ma is büszkén vallják.
A szigetköziek a Nagy-Duna és a Mosoni-Duna-ág által bezárt szigeten élnek.
A vízzel megöntözött legelőiken, rétjeiken sok jószágot tartottak, mely a
lakosság megélhetésének alapjául szolgált. Életükben a víz meghatározó
szerepet játszott, sokat pusztított, de az hozta a halat, termékenyítette a
réteket.
Itt most átlépünk a Dunán, és Szlovákiában találjuk az egyik legnagyobb
magyar etnikai csoportot, a csallóközieket. Régen Aranykertnek mondták e
tájat, mert a Duna fövényéből szorgos munkával aranyat mostak. A Duna
számtalan élő és holt ága szabdalta a falvak határait, halászoknak,
állattartóknak nyújtva megélhetési lehetőséget, de a gyakori áradások a
földművesek munkáját sokszor tönkretették. Régebben a lakosság egy része,
különösen Komáromban és ennek környékén, hajózással is foglalkozott. A
gabonával megrakott gályák egészen a Fekete-tengerig közlekedtek, a török
uralom idején még Isztambulba is eljutottak, Bécsbe pedig halat szállítottak.
A Csallóköztől északra-északkeletre Mátyusföldet találjuk, mely XIV. századi
nagy hatalmú földesuráról, Csák Mátéról kapta nevét. E vidék
folklórhagyományai napjainkig virágoznak, és különösen gyermekjátékai
ismertek. Még északabbra élnek a Zobor-vidék magyarjai, akik egyben a
magyarság legészakibb összefüggő településeit jelentik. Sok régiséget
őriznek, melyek közül a szokásokat, népdalokat és balladákat ismerjük
leginkább.
Most térjünk vissza ismét a Duna jobb partjára, ahol délre haladva a
{H-31.}
Bakony-hegység emelkedik ki, völgyeiben meghúzódó kis településekkel. A
falvak jó része az Árpád-kortól állandóan lakott. Életüket, főleg a múltban, az
erdő határozta meg. A bakonyi kanászokat már a XIII. századtól kezdve
emlegetik az oklevelek. Mint minden erdő között élő nép, mesterei a
famegmunkálásnak. Földműveléshez, háztartáshoz szükséges eszközöket oly
mennyiségben készítettek, hogy messze földre vásároztak azokkal. Az erdők
csökkenésével a földművelés az állattartást és a famunkát egyaránt háttérbe
szorította.
A Balaton-felvidék sűrűn települt falvai egészen a víz partjáig lenyúlnak. A
mediterrán hatású táj vulkáni talajú hegyoldalain nagyszerű bor terem, a
halászat pedig egykor a lakosság jelentős részének megélhetését biztosította.
A falvak kőépítkezése történeti stílusú tornácaival egy nagyobb területen
elterjedt.
 9. Falurészlet
Szigliget, Veszprém m.
 10. Boronapince
Csurgó – Nagymartoni szőlőhegy, Somogy m.

Átkelve a Balatonon Somogyorságba érkezünk, melynek Balaton felé eső

részét Külső-, a Dráva felé elterülőt pedig Belső-Somogynak {H-32.} mondják. A
lakosság életmódját korábban az állattartás határozta. meg. A makkoltatás, az
erdő haszna, a fa feldolgozása az erdők területének csökkenésével adott helyet
a földművelésnek. A Kaposvártól délre elterülő Zselicségben a kanászok
faragták a legszebb tárgyakat. A táj gazdag és változatos népviselete, fehér és
színes hímzései messze földön ismertek. A földműveléssel foglalkozó
parasztfalvak viszonylag hamar polgárosodtak.
Az ormánsági településeket Baranya megye délnyugati sarkában, a Dráva és
az Okor folyó között találjuk. Vizes, mocsaras terület volt egykor, amiből
csak itt-ott álltak ki földhátak. Erről nyerte a nevét is. A víz miatt házaikat
hatalmas talpfákra építették, a falakat sövényből fonták, és sárral tapasztották.
Halászattal, állattartással, majd egyre inkább földműveléssel foglalkoztak. Az
erdőben makkoltattak, a réteken pedig híres méneseik legeltek. A XVIII–XIX.
századi foglalkozásaik közül megemlíthető a hamuzsírfőzés, ami az erdők
kipusztításához vezetett. Jellegzetes viseletük a délszlávok felé utal. Sokáig
megmaradt az egykor általános fehér gyászszín. A jómódú parasztság
egykézéssel igyekezett a birtok elaprózódását meggátolni.
A Dráva-szögi magyar falvak jó részét már Jugoszláviában találjuk, éppen
úgy, mint a szlavóniai négy magyar falu: Kórógy, Szentlászló, {H-33.} Haraszti
és az Eszék környéki Rétfalu szigetszerűen helyezkedik el a délszláv
környezetben, és egymással, korábban Baranyával tartottak házasodási
kapcsolatot. A múltban halásztak, vadásztak és állattartásból éltek, a
földművelés az utóbbi évszázadban nyert teret. Archaikus viseletük,
szokásaik, nyelvük és népköltészetük különbözteti meg őket a tőlük északra
települt falvak lakóitól.
A Duna közelében, Tolna megyében elterülő Sárköz kiterjedését nehéz
meghatározni. Magvát öt község képezi (Öcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék,
Báta), de kultúrájának egyes elemei Baranyában, sőt Szlavóniában is
megtalálhatók. Néhány falu a Duna bal partján csatlakozik hozzá
(Érsekcsanád, Szeremle). A vízközi életet a múlt század árvízmentesítései
után a földművelés váltotta fel. Nagy múltú szőttesei, fekete alapon fehérrel
varrt hímzései, a múlt század második felében, a jómódban kivirágzott színes,
gazdag népviselete és folklórhagyományai hatását a szomszédos csoportokra
is ki lehet mutatni.
 11. Szőlőhegyi hajlék
Nagykutas, Zala m.

A számos kisebb-nagyobb dunántúli etnográfiai csoport, néprajzi táj közül

érdemes még Mezőföldet megemlíteni, mely a Velencei-tótól {H-34.} délre, a
Sárvíz, majd a Sió és a Duna között jórészt síkságon terül el, nagy falvai
polgárosodtak, míg az egykori nagybirtokokon élt cselédség különleges,
egyéni, folklórhagyományokban gazdag műveltséget alakított ki.

A magyar etnográfiai csoportok, néprajzi

TARTALOM Felföld
tájak, szigetek
Dunántúl TARTALOM Alföld

Felföld
A Felföld legnagyobb etnikai csoportja a palóc. Neve a különböző szláv
nyelvekben kunt jelent, ami esetleg származásukra is utalhat, de még
valószínűbb, hogy csak környezetük tartotta annak őket. Ma a kunsághoz való
kapcsolatuk hagyományokban élő nyomát kevéssé lehet felfedezni. A Garam
folyásától keletre egészen Borsod megye közepéig, helyenként azon túl is
terjednek telepeik. Északon a magyar nyelv-határig mind palócok élnek.
Délen határukat még nehezebb megszabni, mert helyenként a török kiűzése
után a szapora lakosság még a Dél-Alföldre is kirajzott.

3. ábra Magyar etnográfiai csoportok és néprajzi vidékek a Kárpát-

medencében
 12. Katolikus templom
Hollókő, Nógrád m.

Éppen mert rendkívül nagy területen húzódnak szét a palócok, számos

alcsoportot különböztetünk meg köztük. Általánosságban nyugati és keleti
palócokról szoktunk beszélni. A nyugatiak között a Hont és Nógrád megyeiek
különböznek egymástól. A Medvesalja néhány faluja éppen úgy elkülönül
környezetétől, mint a Galgamente települései, melynek gazdag hímzése,
népviselete, dalai és táncai messze földön ismertek. A keleti palócok kisebb-
nagyobb csoportjai egy-egy földrajzi egységhez kötődnek. Erdőhát a Sajó és a
Rima folyótól délre terül el, lakói, a barkók olyan közel állnak a palócokhoz,
hogy egyesek szerint azok egy részét képezik. A Hegyhát a Sajó, a Bán és a
Hangony {H-35.} patak által bezárt dombos terület, míg a Hornok a Tarna
folyócska völgyének egy részét jelenti.
A palócok egyes csoportjai között az eltérések ellenére sok az olyan közös
vonás, mely összefogja őket. Nyelvjárásuk néhány nagy területre kiterjedő
jellegzetességét sokan alapvető meghatározó jelként értékelik. A nagycsaládi
szervezet sokáig megmaradt náluk. Állattartásukban különösen nagy szerepet
játszott a juhászat, mely meglehetősen egységes, kapcsolatai Erdély és
Szlovákia felé utalnak. Sok közös vonás kapcsolja össze őket a házépítés, a
szőttesek, a viseletek és a népköltészet területén is. E csoport északi sávjában,
különösen a szokásokban és a hiedelmekben szlovák hatást tudunk kimutatni,
mint pl. a kiszehajtás.
A Cserehát a Bódva és a Hernád közötti falvakat foglalja össze. A Zempléni-
hegység déli és keleti lejtőit ülik meg Tokaj-Hegyalja falvai és mezővárosai.
Életüket a múltban és a jelenben egyaránt a nagy {H-36.} hírű szőlőtermelés
határozta meg. A borkereskedelem révén görög, szerb, orosz, lengyel,
szlovák, német kereskedők éltek itt, és ez műveltségükben, különösen a
szőlővel, borral, egyes kisiparokkal kapcsolatban máig érződik. Ettől északra
a hegyek közé zárva húzódik meg a Hegykőz 15 faluja. Az erdei munka, az
állattartás, gyümölcstermelés jellemezte nehéz életkörülményeiket.
A Felföld és az Alföld határán, de már sík területen laknak a matyók,
mindössze egy városkában és egy kisebb faluban (Mezőkövesd, Szentistván;
l. 37. kép). Vallásuk római katolikus, ami műveltségükben nagy szerepet
játszott (l. 38. kép). Nevük, amint azt büszkén vallják, a XV. századi nagy
magyar király, Mátyás nevének kicsinyítő képzős alakja. Földművelők és
állattartók voltak, de határuk többségét nagybirtokok foglalták el, ezért a múlt
század második felétől arra kényszerültek, hogy fél évre elszegődve
summásként keressék kenyerüket az ország különböző részeiben. A
nagycsaládok (l. 18. kép) közös, ún. hadas települése és annak szervezete a
legutóbbi időkig jól kimutatható. A múlt század második felétől rendkívül
színes, gazdag hímzést és népviseletet fejlesztettek ki. Anyagi kultúrájuk
inkább az Alföld felé utal, míg szellemi hagyományaik a palócokéhoz állanak
közelebb.

Dunántúl TARTALOM Alföld

Felföld TARTALOM Erdély

Alföld
Az Alföld számos etnikai csoportját még az előzőknél is nehezebb szerbé-
számba szedni, így kezdjük először azokkal, melyeket a múltba visszanyúló
kiváltságok tartottak egybe, és ezek döntően befolyásolták népi kultúrájuk
kialakulását.
A török eredetű kunok a tatárok elől menekülve a XIII. század közepén
jutottak el hozzánk, és jelentős kiváltságokkal az Alföld középső részén
találtak új hazát. Eleinte főleg pásztorkodással foglalkoztak, majd
letelepedtek, és néhány évszázad alatt beolvadtak a magyarságba.
Nagyobbrészt mezővárosokban éltek, ahol féltékenyen őrizték
kiváltságaikat a betelepülő parasztokkal és nemesekkel szemben. 1702-ben
a Habsburgok megfosztották őket előjogaiktól, melyeket a rájuk telepített
Német Lovagrendtől négy évtized múlva drága áron kellett
visszavásárolniok. A nagykunok a Tiszántúl középső részén éltek,
központjuk Karcag, míg a kiskunok a Duna-Tisza közén, és kapitányságuk
Kiskunfélegyházán székelt. Család- és közösségi szervezetük kiváltságaik
végleges megszűnéséig (1876) szinte érintetlenül megmaradt. Döntő
többségük református. Az alföldi viselet számos darabját szinte napjainkig
megőrizték. Népköltészetükben, zenéjükben, hitvilágukban más
csoportokénál több keleti vonás mutatható ki.
A jászok a Tisza jobb oldali mellékfolyója, a Zagyva környékén élnek,
északon a palócokkal érintkeznek. Indoeurópai, feltehetően alán eredetűek,
és a kunokkal egy időben érkezvén, hasonló kiváltságokat élveztek.
Azokkal együtt egy főkapitányságot alkottak, mely Jászberényben székelt.
A török kiűzése után a szapora jászok rajai délre vándoroltak, és a
Kiskunságot, Tiszántúlt, sőt Bácskát, Bánátot is benépesítették. Jobbára
római katolikusok. A földművelés hamarabb nyert náluk teret, mint a
kunoknál. Jellegzetes viseletük, gazdag hitviláguk különbözteti meg őket
szomszédaiktól. Az összetartozás érzése, akárcsak a kunoknál, ma is erős.
 13. Kun férfiak
Kunszentmiklós, Bács-Kiskun m.

A hajdú városok és falvak Tiszántúl középső részén, jórészt a mai

{H-37.}

Hajdú megyében találhatók. Nevüket pásztor, jószághajtó (hajt)

foglalkozásukról nyerték, később nagyobbrészt gyalogos zsoldos katonákká
lettek. Bocskai István (1557–1606) erdélyi fejedelem 1605-ben mintegy
tízezer hajdút telepített alföldi birtokaira, és úgynevezett hajdújogot
biztosított számukra (l. még 429. l.). E szerint katonáskodni tartoztak, de
mentesítette őket minden földesúri és állami adózás alól. A Kunságban és a
Hajdúságban maradt meg legtovább a külterjes állattartás (l. 45. kép), a
földművelés hosszú időn keresztül csak a helyi szükségletek kielégítését
szolgálta. Mindkét területen a XVII. századtól határbeli tanyák keletkeztek,
melyek előbb az állattartás, majd a földművelés központjaivá váltak. A
hajdúk zömükben reformátusok, kisebb részük görög, illetve római
katolikus.
 14. Falurészlet
Jászjákóhalma, Szolnok m.

Az alföldi kisebb-nagyobb mezővárosok és az ezeknél nagyobb szabad

királyi városok etnikai szigetként is felfoghatók, mert kiváltságaikat őrizve
befele fordultak, és önálló arculatot alakítottak ki. Erről főleg ott
beszélhetünk, ahol a város kormányzatát parasztság tartotta a kezében. A
Duna–Tisza közén ilyen a szorosan összetartozó „háromváros”: Cegléd,
Nagykörös és Kecskemét. Ezek jellegét a jómódú parasztság, az
árnyékukban élő cselédség és a kézművesek, kereskedők együttélése
határozta meg. E helyeken alakult ki legkorábban a belterjes gazdálkodás,
mely főleg zöldség-, gyümölcs- és szőlőművelésre koncentrálódott. A Dél-
Alföldön hasonló fontosságú a Tisza-parti Szeged, hatalmas tanyavilágával,
messze dél felé kirajzó csoportjaival. Vízen járó lakosai, halászai éppen úgy
külön réteget alkottak, mint {H-38.} jellegzetes kézművesei: késesek,
papucsosok, gombkötők stb., akik messze földre hordták áruikat. A magyar
paprikatermelés legrégibb központja, mely itt önálló foglalkozási ággá vált.
A Tisza mentén innen északra Hódmezővásárhely gazdag népi
díszítőművészetével válik ki környezetéből. A Tiszántúl Debrecen ilyen
városegység, melynek nagy múltú református iskolája a XVI. századtól
jelentős kulturális hatást gyakorolt környezetére. Az ún. „cívis” fogalom
kiterjedt a jómódú parasztgazdákra, nagyobb vagyonú kézművesekre és
kereskedőkre. Fontos kereskedelmi központ, mely Erdély, Pest és a Felföld
felé egyaránt közvetített. Jellegzetes készítményei: szűr, guba, bunda,
cserépedények, szíjgyártó munkák messze földön meghatározóvá váltak.
Az Alföld nagyszámú etnikai csoportjai közül Kalocsa környékének népét
kell megemlítenünk, mely a török kiűzése után jórészt az ország különböző
részeiből települt e tájra. A paprikatermelésnek éppen úgy mesterei, mint a
szegediek, bár ebben is sok egyéni vonást őriznek. Sokszínű hímzése,
falfestése, a Magyarországon legtarkább népviselete nemcsak
megkülönbözteti, hanem ismertté is teszi őket országszerte.
Jugoszláviában Bácska a Duna–Tisza közének alsó fele, míg a Maros–
Tisza–Duna által határolt síkság a Bánát, mely részben Romániához,
részben Jugoszláviához tartozik. A török alatt kipusztult magyarság csak a
XVIII. században települt újra e tájra, így szinte minden falu külön néprajzi
egység, melynek műveltségében felcsillannak a magukkal hozott elemek, és
ötvöződnek a más népektől átvettekkel, amint {H-39.} azt maguk egységgé
alakították. Hasonló terület történeti és néprajzi múltját tekintve Békés, ahol
a többségi magyarság románokkal, szlovákokkal és németekkel élt együtt.
Kialakult népi kultúrája, gazdag népművészete, bár egy-egy vonása
messzire utal, mégis jellegzetesen alföldivé vált.
A Tiszántúl legnagyobb mocsaras-lapos területét Sárrétnek nevezik. Ennek
két részét különböztették meg: az egyik a Nagysárrét Bihar megyében a
Berettyó folyó környékén, a másik a Kissárrét a Körösök mellékén, már
inkább Békés megyében. Az eredeti lakosság a török háborúk idején jórészt
kipusztult. Helyükre nagy számban telepedtek be hajdúk és kunok. A múlt
század közepéig, sőt helyenként a végéig jellegzetes vízi világ volt ez. A
lakosság fő foglalkozása halászat, vadászat, réti állattartás, nád és gyékény
feldolgozása. A lecsapolás után itt is a földművelés vált uralkodóvá.
Hitvilágában, mondáiban sok keletre utaló vonás szinte napjainkig
megőrződött.
A nyíriek és rétköziek életét a Tisza kiöntései és az egész éven át
megmaradó mocsarak alakították. Földművelés csak a kisebb-nagyobb
szigeteken volt lehetséges. A régóta termelt káposzta mellett itt hamar
meghonosodott a burgonya és a napraforgó. Rétköz 28 összetartozó
települése a Tiszánál nem ért véget, hanem a Bodrogközben folytatódott,
ahol a Bodrog–Latorca–Tisza szigetében csaknem ötven települést
nagyjából azonos műveltség tartott egybe. A nagy családi szervezet, gazdag
szőttesművészete, változatos hitvilága, meséi és mondái érdemelnek
különösképpen említést. A Tisza jobb partján Tokaj és Tiszadob között
húzódnak meg a Taktaköz települései, melyeknek egykori kultúrája az
előbbiekhez sokban hasonlít.
A Tiszahát, Szamoshát, az előbbi a Tiszától északra, az utóbbi a Szamos
jobb oldalának síkságát foglalja magába. Itt is a víz szabályozta egykor az
életet. A nagy kiterjedésű ártéri tölgyes, bükkös erdőkben hatalmas
sertésnyájak híztak. A fából szekereket, szerszámokat készítettek.
Szőtteseik, hímzéseik, egyszerű népviseletük, gazdag folklórhagyományaik
szinte napjainkig életben maradtak.

Felföld TARTALOM Erdély

Alföld TARTALOM I. Társadalmi (szociális) kultúra

Erdély
Erdély neve erdőn túli területre utal, a XII. századtól így emlegetik ezt a
vidéket, mert hatalmas erdők választották el az Alföldtől. Területe már csak
ezért is elkülönült, de meg a XVI. századtól történelme is másképpen alakult,
és 1848-ig Magyarország egyik önálló részévé vált. Nyugati tájait e korban
partiumnak nevezték, mely az erdélyi fejedelem fennhatósága alá tartozott
ugyan, de nem volt része Erdélynek. Itt szólunk néhány kisebb magyar
csoportról, melyek jellegüket tekintve inkább az Alföldhöz tartoznak, és
valamennyit a Román Szocialista Köztársaságban találjuk.
Az Érmellék tulajdonképpen még a Bihari-síkság része, és műveltsége is
alföldi jellegű, de ettől megkülönbözteti jeles szőlőművelése. Szilágyság
dombvidék Erdély nyugati felében, és így sok vonatkozásban az Alföld felé
kapcsolódott, de már dominálnak az erdélyi vonások. Néhány falu tartozik
csak össze, másokat szigetként veszi körül a románság (Désháza, Diósad,
Tövishát, Várvölgy, Szer stb.). Gazdag hagyományaik szinte faluról falura
változnak.
 15. Református templom
Magyarvalkó, egykori Kolozs m., Románia

A Fekete-Körös völgyében Belényestől nyugatra egy 13 faluból álló,

{H-40.}

részben magyar nyelvsziget már csak elzártsága miatt is nagy figyelmet

érdemel. Műveltségük sok vonatkozásban Kalotaszeg és Erdély belső része
felé utal. Viseletük inkább alföldi jellegű, ahova régebben csapatosan jártak
aratni, mire visszaértek, már itt, a hűvösebb vidéken is megérett a gabona.
Régebbi foglalkozásaik közül az erdei állattartás érdemel említést.
Kalotaszeg Kolozsvártól nyugatra, csaknem a Bihari-havasokig húzódik, a
Kalota, a Sebes-Körös és a Nádas-patak mentén. A falvak három csoportban
helyezkednek el. A felszegiek a Körös és a Kalota mentén élnek, és magukat a
legjellegzetesebb kalotaszegieknek tartják. A Szilágyság felé eső Almás-patak
völgyében Alszeg, a Nádas-patak Kolozsvár {H-41.} felé egyre keskenyedő
völgyében az ún. Nádas menti falvak húzódnak meg. Kalotaszeg mintegy 35–
40 faluból áll, központja a legnagyobb lélekszámú település, Bánffyhunyad.
Innen is sokan lejártak az Alföldre aratni. Hatalmas szénatermő rétjeik, hegyi
legelőik állattartásuk alapjául szolgáltak. Háziiparuk rendkívül fejlett,
különösen a kender feldolgozása. A gazdag kalotaszegi népviselet
környezetére is hatott (l. 199. kép), írásos hímzése, melynek indás mintáját a
vászonra rajzolják (írják) elő, messze földön ismert. Mint egykori erdős
vidéken, a fafaragásnak sok szép emlékét találjuk. Legjellemzőbbek kapuik, a
guzsalynyelek, a hímes jármok és a temetői fejfák.
A Mezőség Erdély középső, enyhén dombos területe. Itt elszórva sokfele
találkozunk magyar nyelvszigetekkel, melyek csaknem mindegyike a
másiktól elütő népi műveltséget alakított ki. Ilyen a Borsa völgye néhány
magyar faluja, Szék, melynek gazdag és ma is élő énekes tánckultúrája
általánosan ismert. De még magában Kolozsvárott a Hóstát, a Hidelve, az ide
csatlakozó Kolozsmonostor, Szamosfalva magyar lakosai is sok néprajzi
vonást őriztek meg. A szórványok között érdemes megemlíteni Szakadátot,
mely jellegzetes viseletével, építkezésével és szokásaival különül el
szomszédaitól.
Torockó és Torockószentgyörgy az egykori Torda megyében a középkortól
kezdve a vasbányászat és -feldolgozás egyik legjelentősebb erdélyi központja,
mely így messze földön hatott készítményeivel. Különleges viselete, hímzései
már a szomszédos községektől is megkülönböztették őket.
 16. Vasárnapi séta
Jobbágytelke, egykori Maros-Torda m., Románia

{H-42.}Erdély legnagyobb magyar etnikai csoportját a székelyek alkotják.

Nagyobb részük a Keleti-Kárpátokban él. Nevük és eredetük egyaránt vitatott.
A legújabb kutatások azt mutatják, hogy a XI–XII. században Magyarország
nyugati határszéléről vándorolva mint határőrök szállták meg mai hazájukat,
hogy a keleti határokat a kun és besenyő támadások elől megvédelmezzék. Ez
a katonai szervezet a későbbi századokban is megmutatkozott, és ez
meghatározta a székelység életkörülményeit, így oszlottak a legelőkelőbbekre
(primor), akiket a lófők (equites) követtek. Ezek saját lovukon és
felszerelésükkel szálltak harcba. A gyalogszékelyek (pixidarii) lóval nem
rendelkezve gyalog vonultak táborba. A székelyek között, bár voltak vagyoni
különbségek, de nagybirtokok itt kevésbé alakultak, mint az ország más
részében.
A székelységen belül az egykori katonai közigazgatás úgynevezett székeket
hozott létre. Udvarhelyszéket anyaszéknek nevezik a források, lakossága
nagyobbrészt református és unitárius. Csíkszék egészében katolikus, míg
Háromszék – mely Kézdi-, Orbai- és Sepsiszékből tevődik össze – lakossága
református és katolikus, Marosszék falvai több valláshoz tartoznak.
Aranyosszék szigetszerűen Székelyföldtől nyugatra helyezkedik el. Ezekhez a
székekhez később még kisebb területek csatlakoztak, így Háromszékhez a tíz
községből álló Miklósvárfiszék, Udvarhelyhez Bardócfiszék és
Keresztúrfiszék. A továbbiakban a székeken belül kisebb etnikai csoportok,
néprajzi tájak is adódnak, melyek sokszor keresztezik a székek határait, így
Erdövidék, mely Bardóc- és Miklósvárfiszék 17 faluját foglalja egybe,
Homoród- és Almásmente egy-egy folyócska völgyében települt falvak
összetartozását jelzi Udvarhelyszéken.
A székelyek népi műveltsége alapjaiban és fő vonásaiban éppen úgy azonos a
magyarok más etnográfiai csoportjaival, mint nyelvük, csupán történetük,
elzártságuk következtében számos régiséget őriztek meg, és földrajzi
környezetük befolyásolta kultúrájuk alakulását. Életmódjukat három szóval
lehet jellemezni: erdő, havasi pásztorkodás, földművelés. Az erdei
gyűjtögetés igen fejlett, a fa megmunkálásához a legtöbb székely ért. A
kölcsönös segítség, a kaláka igen elterjedt náluk, így szomszédok, rokonok és
barátok segítségével fából rótták házaikat, csűrjeiket. Monumentális
faragványaik közül kiemelkednek a székely kapuk (l. 21. ábra, 57. és I. kép)
és a temetők fejfái. A havasi állattartásban egykor a ló és a szarvasmarha
játszotta a fő szerepet, újabban elsősorban juhokat tartanak. Földművelésre a
Csíki-, a Gyergyói-, a Háromszéki-medence alkalmas, de néhol olyan
meredek hegyoldalakat szántanak, ahova még feljutni is nehéz feladat. A
faragásokon kívül nagy szerepet kapnak díszítőművészetükben a szőttesek,
varrottasok. Viseletük székenként különbözteti meg őket.
Szellemi kultúrájuk rendkívül gazdag. Népdalaik, különösen pedig
népballadáik a legrégibb rétegtől a legújabbig szebbnél szebb változatokat
őriztek. A népmesék, a mondák különböző fajtái a paraszti összejöveteleken
máig is kedveltek. Énekes és hangszeres népzenéjük éppen úgy nagy múltra
utal, mint táncaik.
 17. Falurészlet
Gyimesközéplok, Anralok-pataka, egykori Csík m., Románia

A székelyek történetük során sokszor arra kényszerültek, hogy kisebb-

nagyobb csoportjaik felkerekedve új hazát keressenek, így {H-43.} 1764-ben a
Habsburg császári katonaság által rendezett szörnyű vérengzés után sok ezer
székely a Kárpátokon kívülre menekült, és Bukovinában, nagyon nehéz
körülmények között telepedett le. A vissza-maradottak 1941-ben csaknem
valamennyien útnak indultak, és előbb Bácskában, majd később a mai Tolna
és Baranya megyében leltek új hazát, őket nevezzük bukovinai székelyeknek
(l. még 58. l.). Kultúrájuk jellegzetes vonásainak egy új környezetben történő
felolvadása, továbbfejlődésének vizsgálata rendkívül izgalmas feladat.
A Kárpátokon túl, Moldovában élő magyarokat csángónak nevezik, akik a
középkorban, többségükben Észak-Erdélyből vándoroltak ide. Teljesen román
környezetben nagyon sok régiséget őriztek meg, de műveltségükben és
nyelvükben egyaránt érződik a környező románság hatása. Népköltészetük,
népzenéjük, táncaik nemegyszer középkori formában maradtak ránk.
A székelyek a Kárpátoktól befele is bocsátottak ki rajokat, csoportokat, így
Brassó mellett, a Barcaságban találjuk az evangélikus vallású hétfalusi
csángókat, akik nemcsak kiváló földművelők, hanem egykor mint szekeresek
szállították a maguk és a brassói polgárok áruit Románia és Erdély útjain. A
gyimesi csángók a XVI–XVIII. században húzódtak a Gyimesi-szorosba, a
Moldovába vezető út környékére. Közigazgatásilag régebben nem tartoztak
Csíkszékhez (l. XV., XVI. kép).
*
Ezek után szólanunk kellene az Amerikában és Nyugat-Európában élő
{H-44.}

magyar csoportokról is. Ez azonban mai ismereteink szerint alig lehetséges. A

kitelepülök ugyanis más és más etnográfiai csoportból, néprajzi tájból
származtak, különböző osztályokat, rétegeket képviseltek, így néprajzi
sajátosságaik alapján nehéz róluk beszélni. De meg az ilyen irányú néprajzi és
nyelvjárási kutatások éppen hogy csak megindultak. Annyit azonban már
most is látunk, hogy a hagyományok erőteljesen élnek a táplálkozás területén,
továbbá tudatosan tartják ébren szellemi örökségüket: a népdalokat, a
táncokat. A szokások közül a keresztelés, lakodalom, temetés vonatkozásában
őrizték meg a legtöbbet.

Alföld TARTALOM I. Társadalmi (szociális) kultúra

Erdély TARTALOM A kis- és nagycsalád

{H-45.} I. Társadalmi (szociális) kultúra

FEJEZETEK
A kis- és nagycsalád
A had, nemzetség, rokonság
Műrokonság, szomszédság
Osztályok, rétegek a magyar faluban
Társas munkák és összejövetelek
A falu önigazgatási szervei
Az egyházak és a vallási élet
Búcsú, piac, vásár

A magyar néprajzi szakirodalom eléggé elhanyagolt területe a társadalmi

(szociális) kultúra kutatása. Ha összefoglaló munkákban találkozunk is
ilyen áttekintésekkel, akkor azok helyét valahol az anyagi és szellemi
kultúra között jelölik ki. Mi mégis előre vettük tárgyalását, szem előtt tartva,
hogy az anyagi és szellemi kultúrához egyaránt a legszorosabban
kapcsolódik, ezért az olvasónak már elöljáróban érdemes megismerkednie
olyan fogalmakkal, melyekkel a könyv lapjain lépten-nyomon találkozik. az
elhatárolás rendkívül nehéz, elért sokszor ide soroltunk olyan kérdéseket,
melyeket akár egyik, akár másik területen lehetett volna említeni. Tesszük
ezt egyrészt azért, mert az élet egység, melyben minden összefügg
mindennel, másrészt külön is szeretnénk hangsúlyozni a szociális kultúra
fontosságát.
A legkisebb társadalmi egységtől, a családtól elindulva a vér- és
műrokonságon keresztül bemutatjuk a szomszédság intézményét, a magyar
falvak és részben a mezővárosok lakosságának rétegeit, a falu szervezetét, a
kisebb-nagyobb tájak, vidékek kapcsolódási lehetőségeit. Szólunk továbbá
azokról az egész országot átölelő, sőt sokszor azon túl is nyúló, különösen a
múlt század második felétől megélénkülő munkásvándorlásokról, melyek
jelentős szerepet játszottak a távoli vidékek kulturális javainak
kicserélődésében.
Néhány vonással bemutatjuk a különböző egyházak történeti szerepét a
magyar falvakban. Megemlékezünk a búcsúkról és a vásárokról, melyek
nagyobb területeket, sokszor országrészeket átfogó összejövetelek voltak.
Ezek nemcsak a műveltségi javak terjedésének fontos tényezői, hanem
lehetőséget biztosítottak arra, hogy anyagi és szellemi téren egyaránt újabb
vonásokkal gazdagodjék a népi műveltség.

Erdély TARTALOM A kis- és nagycsalád

I. Társadalmi (szociális) kultúra TARTALOM A családszervezet történetéből

{H-46.} A kis- és nagycsalád

FEJEZETEK
A családszervezet történetéből
A család szervezete

A család a történelem egyes korszakaiban a társadalom olyan legkisebb

egysége, mely anyagi és szellemi alapokon nyugszik, és formája, tartalma
koronként változik. Terjedelmét tekintve a néprajzi terminussal jelölt
kiscsalád a szülőket és a gyermekeket foglalja magába mindaddig, amíg
azok családot alapítva a közösség gazdasági egységéből ki nem válnak. A
nagycsalád esetében három, esetleg négy generáció (nagyszülők, szülők,
gyerekek, unokák) él egy telken, sokszor egy lakóházban, közösen
gazdálkodva patriarchális rendszerben. A két családforma között számos
átmenet alakult ki, és a legújabb kutatások szerint a távoli történeti időkre
visszatekintve is mindkettő megtalálható a magyarságnál a gazdasági és
társadalmi körülményektől függően, sokszor egy településen belül is.

I. Társadalmi (szociális) kultúra TARTALOM A családszervezet történetéből

A kis- és nagycsalád TARTALOM A család szervezete

A családszervezet történetéből
A nyelvtudomány és a régészet, különösen az utóbbi évtizedekben, sok
részletet derített ki a legrégebbi korszak magyar családjáról, így a régészek
ásatásai nyomán megállapítható, hogy a különböző finnugor
társadalmakban az i. e. II. évezred folyamán a patriarchális forma egyre
inkább erősödött, sőt a korszak végén már uralkodóvá vált. Ennek
tulajdonítható, hogy a magyar hagyományokban a matriarchális elemek
csak töredékben és rendkívül ritkán fordulnak elő.
A családszervezet magyar terminológiája jórészben a finnugor korig nyúlik
vissza. Az ős eredeti jelentése még a XII. században is „apa”; atya, anya,
fiú, öcs, atyval: „mostohaatya”, fial: „mostohafiú” (mindkettő
elhomályosult összetétel, mely csak a történeti forrásokból mutatható ki),
árva, férfi, férj, feleség, meny, vő, ipa, napa, ángy; az ugor korból ehhez
még csatlakoznak a következők: apa, leány (elhomályosult összetétel), iafia
(ugyancsak elhomályosult összetétel; mai jelentése: távoli rokonság).
Mindehhez még nagyobb egységeket összefoglaló elnevezések is járulnak:
rokon (eredeti jelentése „közel”), had, szer, vér. E teljesnek nem mondható
áttekintésből is kitetszik, hogy a magyarok a finnugorokkal együtt olyan
családban éltek, mely már ekkor is patrilineáris lehetett, de mindenesetre a
terminológia azt mutatja, hogy a nagycsalád bizonyos változatával is
számolnunk lehet. A nemzetségekbe való tartozásukat is biztosra vehetjük.
A nagycsaládi szervezet és az apajogú vonások minden bizonnyal még csak
megerősödtek, amikor steppei néppé váltak, és szorosabb kapcsolatba
léptek különböző török népekkel.
A X. században, a honfoglalást közvetlenül követő korszakban az egyre
nagyobb számmal feltárt temetők sok mindent elárulnak a
családszervezetről is. A nagycsaládi temetkezés a gazdagok egy részénél
észlelhető, a rendszerint egy sorban elhelyezett 15-20 sírból álló
temetőkben. Ezek a vérségi kapocs szerint együvé tartozó szülőket,
gyermekeket és unokákat foglalják magukba. Ezt az egykori
vagyonközösséget a legidősebb férfi vezette, akit éppen ezért középre
temettek, {H-47.} és körülötte helyezkedtek el az apajogú nagycsalád tagjai,
rangjuknak, koruknak, nemüknek megfelelő sorrendben. Ugyanebben a
korban azonban a vagyonosoknál is megtaláljuk a mai értelemben vett
kiscsaládot is, amikor is a fiúgyermekek családot alapítva jussukat
megkapták, és az így nyert területre költözködtek. Ennek többféle előnyét is
látták. Először is a járvánnyal, rablással, természeti csapással könnyen
károsítható állatállományt nagyobb területen osztották el, és ezzel a
veszélyt csökkentették. Másodszor a család egy tagja különböző helyeken
mindenkor képviselte annak érdekeit. Az ilyen meg-osztozkodás még a
magyarság eredetmondájában is jelentős szerepet játszik. Ménmarót
elsőszülött fiai, Magyar és Hunor, a Csodaszarvasmondában .,apjuktól
megválva külön sátorba költöztek”, későbben továbbvonultak, hogy
távolabbi vidéken keressenek maguknak megfelelő szállást. Az öregedő
szülőkkel mindig a legfiatalabb fiú maradt, aki apja halála után annak
örökébe lépett. E szokás sok nyomát felfedezhetjük a népmesékben is, és
lényegében egészen a legújabb időkig a magyar családszervezet egyik
jellemző vonása maradt.
Az utóbbi évtizedekben egyre nagyobb számban tártak fel a honfoglalás
korából köznépi és szolgatemetőket. Ezekben a sírok apró csoportokban,
megszakadó sorokban, egymástól elkülönülve jelentkeznek. Köztük a
viszonylag kisszámú emlékanyag ellenére is jelentős vagyoni
különbségeket lehet megállapítani. A legújabb kutatás azt bizonyítja, hogy a
nagy családi forma a honfoglaló magyarság legjobb módú rétegének csak
egy részére terjedt ki, de a köznép többsége kis családi közösségekben
élhetett.
 18. Matyó család
Mezőkövesd

A középkori családszervezet kérdéseiről az írott források, ha nem is

{H-48.}

valami részletesen, de mégis sok mindent vallanak, így például I. László

törvényei a XI. század végén adózás szempontjából különbséget tesznek az
olyan felnőtt fiak között, akik apjuk házában és vele egy háztartásban élnek,
és olyanok között, akiknek saját hajlékuk van. Ez azonban nemcsak a
köznép esetében tapasztalható, hanem a birtokos nemesek között is, akik a
földterület összetartása érdekében nem osztozkodtak, míg más esetben
körükben is egy-egy nagycsalád kisebb családokra hullott szét.
A XVII. század parasztcsaládjainak összetételét a nyelvterület északkeleti
szögletében vizsgálva a kutatók arra az eredményre jutottak, hogy annak
formája a legszorosabb kapcsolatban állt a gazdaság nagyságával. Ha az
akkora nagyságú, hogy sok munkáskezet, felszerelést, állatállományt
igényel, akkor azt leggyümölcsözőbben a nagycsalád tudta ellátni. Abban
az esetben azonban, ha a birtok kicsiny, akkor azon semmiképpen sem
tudott volna egy nagycsalád együtt megélni, így ez esetben csak
kiscsaládokkal találkozunk. Ezek szerint azt mondhatjuk, hogy a
nagycsalád olyan szervezet, mely a gazdasági körülményekhez minden
korban igazodott, és bár formájában sok etnikus elemet tartalmaz, létét,
eltűnését, újramegjelenését elsősorban a birtok, az állatállomány
nagyságából következő szükségszerűség szabályozta.
A nagycsalád a XIX. századi jobbágybirtokokon sokfelé megmaradt, amit
az is elősegített, hogy a földesurak igyekeztek a parasztbirtok felaprózását
akadályozni. A XIX. század második felétől kezdve számuk egyre inkább
csökkent, de helyenként egészen századunk közepéig megmaradt, így
lehetőség nyílott arra, hogy formáit, jellegét a nyelvterület különböző
részein tanulmányozzák.

A kis- és nagycsalád TARTALOM A család szervezete

A családszervezet történetéből TARTALOM A had, nemzetség, rokonság

A család szervezete
A családot, a nagycsaládot úgy ismerhetjük meg leginkább, ha sorra
vesszük tagjainak jogait, kötelességeit, munkáját.
A család, a nagycsalád feje a gazda, aki a család tagjainak feltétlen és
megfellebbezhetetlen ura. A család tagjait kizárhatta a közösségből,
elkergethette őket, az örökséget megtagadhatta akármelyik tagtól.
Rendszerint a család legöregebb, legtapasztaltabb tagja volt a gazda, kit
halála után, amennyiben bővített nagycsaládban éltek, nem a gazda fia,
hanem a szeniorátus elve alapján rendszerint testvére követett. Az ilyen
öröklési mód analógiája nagy múltra tekint vissza, mert az Árpád-házi
királyok öröklésében a XI–XIII. században sok esetben ez érvényesült.
A gazda a család minden anyagi javával korlátlanul és minden beszámolási
kötelezettség nélkül rendelkezett, így öröklött és szerzett földjét egyaránt
áruba bocsáthatta, az árát elkölthette, elihatta, vagy akár el is
ajándékozhatta, a család tagjai ezért nem vonhatták felelősségre. Bár ez
csak ritka kivételképpen fordult elő, ezért csupán korlátlan hatalmának
érzékeltetésére említjük meg. A gazdák többsége mindig szerezni, újabb
földet vásárolni, vagy korábban a fel nem osztott parlagból felfogni
igyekezett, így a jobbágykorszakban erdőt irtott, mocsaras területet szárított
ki, legelőt tört fel az egész család, {H-49.} mely után nem kellett kilencedet,
tizedet fizetni. A múlt század közepétől kezdve a tönkrementek, elhaltak
földjeinek megszerzésével igyekezett a gazda birtokát növelni. Vásárláskor
felnőtt, családos fiait megkérdezte ugyan, de a tőlük nyert vélemény
eredetileg kialakított elhatározásán nem változtatott.
A földön, de még a házikertben termett mindenféle terménnyel is egyedül
rendelkezett. Elkülönítette azt, ami az éves táplálkozáshoz szükségesnek
látszott, attól, amit kéz alatt, a hetipiacon vagy éppen a vásáron értékesíteni
akart. A magtár kulcsát mindig magánál tartotta, oda csak jelenlétében
lehetett belépni. Hasonlóképpen a bort, pálinkát maga mérte ki, a
mennyiség változását szigorúan számon tartotta. A különböző forrásokból
befolyt pénzt jól zárható ládába, esetleg cserépedénybe rejtette, de
olyanokról is tudunk, akik állandóan nyakukban hordták.
A pénzből a nagycsalád alapvető kiadásait a gazda fedezte. Fizette a
különböző adókat, beszerezte, javíttatta a gazdasági szerszámokat, új
jószágot vásárolt. A család tagjai számára csak a nagyobb ruhadarabok
beszerzését biztosította, így a csizmát, szűrt, kabátot és a későbbiekben
cipőt a nagyvásárokon vették. De minden gazda arra igyekezett szorítani
háza népét, hogy kenderből, lenből, ahol lehetett, gyapjúból maguk
készítsék el ruházkodásuk legnagyobb részét. Ami ezen túl volt, azt
igyekezett a gazdasszony kiügyeskedni az eladott tejből, tojásból, csirkéből,
de a gazda ezt az összeget is sok helyen számon tartotta, vagy legalábbis
ellenőrizte.
A gazda jogot formált olyan bevételekre is, melyek nem közvetlenül saját
gazdaságából származtak, így a palócoknál még a jómódú nagycsaládok
egy-egy férfitagja is lement az Alföldre aratni. A részt visszahozta, és abból
a családnak egész éven át kalácsot sütöttek. A nagycsalád felesleges
munkaerejét másképpen is hasznosította a gazda, így télen, ahol erre
alkalom kínálkozott, erdőbe küldte fiait napszámra, esetleg fuvarozást
vállaltak. A mindezekből befolyt jövedelem felett a gazda rendelkezett,
legfeljebb valamit visszaadott belőle. Legényfiainak vasárnaponként kisebb
összeget juttatott.
Az egész gazdaság munkálatait a gazda irányította, bár abban maga –
különösen idősebb korában – a legtöbb esetben fizikailag nem vett részt.
Meghatározta, hogy fiai, vejei, leányai, menyei közül aznap ki milyen
munkát végezzen, megszabta annak mennyiségét. Maga rendszerint a ház
körüli teendőket, munkaeszközök, épületek javítását végezte olyan
ütemben, hogy az ne fárassza el. Csak időnként látogatott ki a földekre,
hogy a munkát ellenőrizze. A tényleges munkába többnyire betakarításkor
kapcsolódott be, és akkor ment el fuvarra, ha más a családból sürgősebb
munkát végzett.
A család alakítását is a kezében tartotta, így megszabta, többnyire a vagyoni
szempontok figyelembevételével, hogy fiai kit vegyenek feleségül, illetve
lányai kihez menjenek férjhez. A családon belül joga volt bárkit megszidni,
sőt akár meg is ütni, bár ezt felnőttek esetében csak az utolsó esetben tette
meg. A testi fenyítésben elsősorban a gyerekek részesültek. A gazda
hatalmával történő visszaéléseit a falu közössége megtárgyalta ugyan, de
akármilyen közvélemény alakult is ki, az ténylegesen nem befolyásolhatta
az apa döntését.
{H-50.}A gazda feladatának tekintette a fiúgyerekek munkába és más
ismeretekbe való bevezetését, a lánygyerekek nevelését az anya, a
gazdasszony végezte, ezzel az apa nem sokat törődött. A pár éves fiút már
rendszerint maga mellé ültette a szekérre, hadd szokja meg az utat, lovakat,
hatéves korban már libát, csirkét őrzött, először az udvaron, hogy a
ragadozók kárt ne tegyenek bennük, majd a falu alatti legelőkön. A
szükségnek megfelelően a tízéves gyerek már kapált, igaz, csak fél sort, a
többit a felnőttek végezték el helyette. Az apa a tizenöt éves fiút a kaszához
szoktatta, először takarmányt, majd füvet vágott; gabonaaratásra, ha a
szükség másként nem hozta, csak tizennyolc éves kora után fogták, de
addig megtanulta a marokszedést, helyenként a kévekötést, a keresztrakást.
A gazda mindig szívesen foglalkozott fiaival, de még inkább unokáival,
akiknek történeteket, meséket mondott, katonaélményeiről számolt be.
Nóták, balladák, mesék így inkább és gyakrabban a nagyszülőktől
származtak át az unokákra, mint a szülőktől a gyerekekre.
A rokonokkal, szomszédokkal történő tárgyalások esetében, éppen úgy,
mint a különböző falusi, állami és egyházi szervek előtt, a gazda képviselte
a családot. A templomban külön, a többi gazdával együtt, a családban
öröklődő hely illette meg. A vásárban az eladásra szánt terményt, állatot,
készítményt mindig maga értékesítette, vásárlásnál legfeljebb a család utána
következő legöregebb tagjától kért tanácsot.
A felsorolt néhány vonás mutatja a nagycsalád fejének minden
vonatkozásban megmutatkozó hatalmát, mely a szűkebb kiscsaládban is
hasonlóképpen érvényesült, azzal a különbséggel, hogy itt a családfőre
sokkal több munka hárult. A gazda éppen azért, mert a világban, emberek,
hivatalok körül többet forgolódott, szinte kivétel nélkül a család
legszélesebb ismeretekkel rendelkező tagja volt. Ismereteit általában a
családja számára igyekezett átadni. A legjelesebbekből kerültek ki a falu
paraszti vezetői, a lakodalmak, temetések irányítói, akik nagyobb
közösségek érdekeit is képviselték.
A család másik kiemelkedő, de teljességében a gazdától függő egyénisége a
gazdasszony. Ez általában a gazda felesége, csak néha fordult elő, hogy a
gazda halála után, amennyiben fia ebbe beleegyezett, továbbra is
megmaradt gazdasszonynak. Feladata – lányai és menyei segítségével –
elsősorban a házbeli és ház körüli munka ellátása. A mezei munkában
nemigen vett részt, legfeljebb csak a nagy betakarítások idején vitte ki az
ebédet a földeken dolgozóknak.
Legfontosabb feladata a főzés, továbbá a kenyér sütése és a tej
feldolgozása. Mindezt, amíg csak bírta, nem adta ki a kezéből, rendszerint a
legidősebb menyecske segítségét vette igénybe. Feladatához tartozott az
aprójószág nevelése, etetése, a tojáshaszon számontartása. A tejből és a
baromfiból adódó kisebb-nagyobb hasznot a család ruházkodására
használhatta, ebből segítette a lányát, ha kikerült a családból, ebből fedezte
unokái apró-cseprő kiadásait. Bevételei összegét titkolta, mert a gazda
mindezt a közösből történő elvonásnak minősítette.
 19. Öreg paraszt
Szany, Győr-Sopron m.

A gazdasszony vállán nyugodott a család ruházkodásának gondja is. Így a

kender, a len feldolgozása, a nyüvés befejezésétől kezdve a vászon
megszövéséig egyik legfontosabb feladatának számított. Az {H-51.} elkészült
vászonból a férfiak és nők alsó-, sok esetben felsőruháját is varrták, de az
eladósorba kerülő lányok kelengyéjét is neki kellett évről évre
összerakosgatnia. Azokon a vidékeken, ahol szinte napjainkig megmaradt a
gyapjú feldolgozása, a posztóból készült ruhadarabok megvarrása is a
gazdasszony munkáját szaporította. Természetszerűen a lakás rendben
tartása, a mosás ugyancsak őt terhelte, éppen úgy, mint a házikert rendben
tartása. A termények betakarítása, tárolása, tartósítása is nagy gondot
jelentett.
A gazdasszony egyben anya is volt, akinek a gyerekek nevelése egyik
legfontosabb feladatának számított. Míg kisebbek voltak, addig mindkét
nembeli gyerekek minden gondja-baja a vállán nyugodott, később a
lányokkal többet foglalkozott, bár a fiúk ruházása és annak tisztán tartása
továbbra is megmaradt számára. Az anya csupán segítségül vette lányait és
menyeit a háztartásban, mindig csak részletmunkát végeztetett velük, míg a
munka összefogását mindig fenntartotta a maga számára.
A házi munkát a gazdaságinak mindig alárendelték, és a gazda, által
{H-52.}

kijelölt feladatot kellett először elvégezni, ha az idő engedte, akkor

kerülhetett csak másra a sor. A gazdasszony volt az összekötő a gazda és a
család tagjai között. Neki mondtak el minden kívánságot, amit mindig
megfelelő időben és formában közvetített a gazdához.
A nőtlen legények és a nős férfiak adták a nagycsalád munkaerejének
legfontosabb részét. Ezek közül a gazda legidősebb fiának, a bővített
nagycsalád esetében az öccsének mint elkövetkező utódnak volt a munka
irányításában bizonyos hatásköre. De ez csak a gazda által kijelölt feladat
megszervezésére korlátozódott.
A legények és a férfiak egyik legfontosabb feladata a lábasjószág
gondozása. Az ökrök, lovak mellett mindig ők tevékenykedtek, látták el
azokat takarmánnyal, különösen az Alföldön a tehén fejese is sokáig a
férfiak feladata volt. A jószág befogását, hajtását és a velük végzett
mezőgazdasági munkát mindig a legények és emberek teljesítették, éppen
úgy, miként minden kaszával végzett munka: a cséplés, a nyomtatás, s
általában mindaz, ami nagyobb fizikai erőt igényelt, rájuk hárult.
A férfiak között különleges hely illette meg a vőt, vagyis azt a férfit, aki a
gazda lányát úgy vette el, hogy odaköltözött hozzá. A kapcsolat itt a
vagyoni állásnak megfelelően sokféle lehetett. Előfordult az, hogy a legény
a menyasszonyhoz hasonló jó vagyoni helyzetben élt. Ilyenkor inkább a
vagyon egyesítése miatt jött létre a házasság. Ez esetben az új férj helyzete
nagyjából megegyezett a gazda fiáéval, éppen úgy ruhakelengyével ment a
lányos házhoz, mint azt más esetben a menyasszony tette. Nehezebb volt az
állapota annak a vőnek, aki nem, vagy csak lényegtelen vagyont, főleg
jószágot vitt magával a házasságba. Ez többnyire a cseléd színvonalán élt,
semmibe nem szólhatott bele, jobbára még a szűkebb családjában is az
asszony parancsolt, hiszen a vagyonból az ő révén részesült. Megesett
azonban az is, hogy a gazda lányát a szolgához adták, vagy azért, mert az
teherbe ejtette, és más megoldás nem kínálkozott, vagy pedig, mert
szorgalmasnak ítélték, esetleg más valamilyen ok miatt (pl. testi hiba) nem
kérték a lányt. Az ilyen vőt még a cselédnél is kevesebbnek tartották, bár
sokszor megesett, hogy a gazda és utóda elhalálozása esetén maga is
gazdává válhatott.
Az is előfordult, hogy a vő már nem bírta tovább megalázó helyzetét, és
elköltözött. Ilyen esetben kérhette, hogy az eltöltött idő után legalább annyi
bért fizessenek ki neki, amennyit egy szolgának adni szoktak. Az is
előfordult, hogy a felesége meghalt, s amennyiben a gazda a vő munkájával
meg volt elégedve, azt nem nélkülözhette, akkor mindent elkövetett, hogy
továbbra is ott maradjon. Ilyen esetben, ha volt, akkor az elhalt feleség
húgát vette el, míg más esetben a rokonságból választott magának. Ritka
kivételként azt is megengedték neki, hogy idegen lányt vagy
özvegyasszonyt hozzon a házhoz. Ha azonban semmiféle megoldás nem
kínálkozott, akkor elmehetett. Ilyen esetben rendszerint a gyerekeket is
magával vitte, a munkájáért pedig általában másfélszeresét kapta annak,
amit ugyanennyi idő alatt mint szolga megkereshetett volna. Ez volt a
legfőbb indítóoka, hogy gyermekeivel, a jövendő munkaerővel együtt,
igyekeztek a családban megtartani.
 20. Kun gazda
Alföld

A családban, a nagycsaládban élő nők részben a gazda leszármazottai,

{H-53.}

részben a felnőtt gyermekek feleségei, a menyecskék. A lányok több joggal

rendelkeztek, nekik – lányainak – többet elnézett a gazdasszony, mint a
menyecskéknek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a gazdasági
munkákban a földeken ne kellett volna részt venniük. Otthon a kert,
különösképpen a ház előtti virágoskert rendben tartása tartozott a lány
feladatai közé, részt vett a kender feldolgozásában, de a háztartásba csak
ritkán kapcsolódott be. Legfontosabb feladatának tekintette a minél
hamarabb történő férjhez menést, annak ellenére, hogy a népi bölcsesség
úgy tartotta: „jobb egy lánynak, mint száz menyecskének”. A lányok, akik
közvetlenül a gazdasszony felügyelete alatt álltak, sokkal kevesebbet
dolgoztak, mint a menyecskék, és sokkal több szórakozásban vehettek részt.
Az idegen családból bekerült menyecske lényegében minden
vonatkozásban férje családjának tagja lett, abba teljes egészében
beleilleszkedett. A nyelvterület egyes részein férje bátyját nagyobbik
uramnak, {H-54.} az öccsét kisebbik uramnak nevezte. Amennyiben férje
meghalt, akkor sok esetben a család valamelyik férfi tagja vette el, mert a jó
dolgos munkaerőt nem szívesen eresztették ki a családból. A menyecskék
minden mezőgazdasági munkában részt vettek. Ennek köre idők folyamán
változott, így sarlóval az asszonyok arattak, míg a kaszával csak a férfiak.
Az utóbbi esetben a nők a marokszedés munkáját látták el. A ház körüli
munkára csak akkor kerülhetett sor, ha a gazda azt megengedte. Ilyenkor a
gazdasszony jelölte ki az elvégzendő feladatot a házban vagy a kertben,
esetleg piacra kellett vinni a tejet, tojást, csirkét. A gyerekekkel általában a
gazdasszony vagy a legidősebb menyecske foglalkozott, akinek a többihez
képest több jogköre volt, és parancsolhatott a fiatalabbaknak. A
menyecskének még a szoptatás ideje alatt is részt kellett vennie a mezei
munkában, legfeljebb délben hazament megszoptatni kicsinyét, és
visszatérőben az ebédet is magával hozta.
Válásra a múlt században még protestáns vidéken is csak ritka kivételként
került sor. Ilyenkor az asszony visszaköltözött szüleihez, és a kisebb
gyerekeit is magával vitte. A szegényebb rétegeknél a nagyobb gyerekek
közül a fiú az anyjával együtt ment, míg a leány az apjával maradt, mert a
kenyeret a férfiak keresték, míg az asszonyok-leányok a háztartást vezették,
és így a szétvált család továbbra is életképes maradt.
A nagy-, de sokszor a kiscsalád is egy-egy elárvult, férjhez nem ment vagy
meg nem házasodott rokont is tartott. Ezek minden munkában erejüknek
megfelelően részt vettek, de joguk nemigen akadt, és mindenkor éreztették
velük, hogy csak kegyelemből tartják őket. Az ilyen férfiak ugyan az
asztalhoz ülhettek, de hálóhelyükül többnyire az istállót jelölték ki.
Az olyan nagyobb birtokkal rendelkező parasztcsaládok, melyek saját
erejükkel nem tudták azt megművelni, cselédet, szolgát, szolgálót is
tartottak. Ezeket bizonyos mértékig szolgálatuk ideje alatt a család tagjának
tekintették. Ennek emlékét a család~cseléd „Familie, háznép” szláv
származású szó is őrzi, mely a XVI. századtól kezdve elkülönült egymástól
olyanformán, hogy a család „Familie”, a cseléd „Knecht” jelentéssel
állandósult. A cselédeket egy évre fogadták. A legkisebbek sokszor még a
tíz évet sem érték el, nem is kaptak mást, csak kosztot és esetleg egy-egy
levetett ruhadarabot. Ezek feladata elsősorban a különböző jószágok őrzése,
a ház körüli apró munkák elvégzése. A felnőtt cseléd a jószág körül és a
határban minden munkát végzett. Javadalma rendszerint kisebb volt a falusi
gazdáknál, mint a nagybirtokokon, így a legszegényebb rétegekből kerültek
ki, és számukra a szűkre szabott koszt is nagyon sokat számított.
Rendszerint 6–8 q gabona, egy pár csizma és valami kevés költőpénz adta
fizetése gerincét. Megnősülni nem nősülhettek, mert ezt felfogadáskor a
gazda rendszerint kikötötte. A szolgáló, a leánycseléd csak olyan nagyobb
gazdáknál fordult elő, ahol a gazdasszony a nagy háztartás vagy egészségi
állapota miatt segítségre szorult.
 21. Szegényparasztasszony
Boldog, Pest m.

A családi életet minden vonatkozásban szigorú patriarchális vonások

szabályozták. Megnyilatkozott ez az étkezés rendjében is. A fő helyen a
gazda, a családapa ült, és mellette foglaltak helyet kor szerint {H-55.} rendben
a fiai, ezeket a vők követték, és végül a szolgák következtek. Elsőnek
mindig a gazda nyúlt a tálba, és ennek megfelelően a legjobb részeket
szedte ki. Utána következtek meghatározott sorrendben a férfiak. A
nyelvterület egyes részein az asszonyok addig nem is foghattak étkezéshez,
míg azt a férfiak be nem fejezték. Ekkor adtak a gyerekeknek, és a
maradékból a maguk számára is merítettek. Rendszerint nem is az asztalnál
foglaltak helyet, hanem kisszéken, küszöbön ülve a térdükön fogyasztották
el ennivalójukat. A kenyér megszegése többnyire a családfő feladata, aki
katolikus vidékeken először keresztet rajzolt a kés hegyével annak aljára,
így a kenyér a nagycsalád valóságos szimbóluma, és amíg „egy kenyéren”
éltek, vagyis közösen gazdálkodtak, addig ez összetartó kapocsként
szolgált.
A hálóhelyek kérdésében vidékenként változó, de helyenként azonos rend
uralkodott, így az Alföldön a gazda és felesége egy ágyban, elöl az ablak
mellett aludt. A másik egy-két ágy a felnőtt fiúnak és feleségének jutott,
míg a gyerekek az ágy alól kihúzható ládaszerű hálóhelyen {H-56.} együtt
aludtak, esetleg az öregekkel együtt a kemence és a fal között kialakított
sutban kaptak helyet. A legényfiúk, a szolgák az istállóban töltötték az
éjszakát, mert így a jószágra jobban vigyázhattak, másrészt éjszakai
távolmaradásukat nem lehetett olyan könnyen ellenőrizni. Tavasztól őszig
sok helyen a gazda a tornácon aludt, ahol nemcsak a levegő volt frissebb,
hanem az udvart is jobban szemmel tarthatta. A Palócföldön az elsőházban
a férfiak aludtak, míg az asszonyok egy kis ablakú, fűthetetlen kamarában
húzódtak meg. E helyiség nagy részét a fekvőhelyek, az ágyak foglalták el,
melyeket az asszonyok, leányok személyes holmijainak elhelyezésére
szolgáló ládák szakítottak meg. Az ajtóval szemben állt a gazdasszony ágya
és ládája, míg körülötte rangsor szerint helyezkedtek el a többiek. Itt nőttek
fel a gyermekek, akiket bármilyen hideg téli időben is csak fürdéskor
vihettek be a fűtött helyiségbe. Mindegyik asszony ágya felett egy rúdon
csüngött ruhája és ünneplő csizmája.
 4. ábra Bélyegzővas.
Alföld. XIX. század vége

A családszervezet patriarchális vonásai különösen megmutatkoznak az

öröklés rendjében. Ennek is vidékenként változó formái alakultak ki az
utóbbi évszázadokban, elsősorban annak megfelelően, hogy állami
szorgalmazásra mennyire tudott a nőági örökösödés érvényt szerezni, illetve
ahol a nagycsalád felbomlása következtében a vagyon felosztása
megtörtént. A nagycsalád esetében ugyanis öröklésről nem beszélhetünk,
hiszen az öreg gazda halála után rendszerint a legidősebb fiú vagy esetleg
nagybátyja egészében vette át a teljes vagyont és ezzel együtt a munka
irányítását. A nagycsaládot feszítő, széthúzó erők többnyire a keménykezű
gazda halála után felbomlást okoztak, és akkor nagyjából hasonló
örökösödési kérdések vetődtek fel, mint a kiscsalád esetében.
A lányok a magyar parasztságnál az ingatlanból általában nem örököltek.
Kiházasításkor megkapták a tájanként változó mennyiségű és minőségű
alsó- és felsőruhát, korábban csak ládát, majd későbben ágyat, szekrényt
vagy egyéb bútorneműt. A jómódúak néha egy tehenet vagy borjút is adtak,
hogy annak hasznából a fiatalasszony legszükségesebb kiadásait fedezni
tudja. Néhol a falu alatti kenderföldekből juttattak egy darabot a
menyasszony számára. A múlt század második felétől már a lány is
részesedett, de többnyire csak pénzzel kártalanították. A lányoknak az
ingatlanból a fiúkkal teljesen azonos módon való öröklése csak
századunkban, akkor sem általánosan, kezdett elterjedni.
 5. ábra Jószágbélyegek.
Kecskemét. XIX. század

A fiúk sem részesedtek minden esetben egyforma arányban. A legnagyobb

fiú, ha házasságával kivált a családból, rendszerint megkapta a földből,
esetleg a jószágból az őt megillető részt. Ez többnyire kisebb, mint ami
egyenlő elosztás esetén jutott volna számára, mert a megmaradó vagyon
termelőképességét nem akarták érezhetően csorbítani. {H-57.} Az élet rendje
szerint a szülőkkel legtovább a legkisebb fiú maradt, és ennek megfelelően
a házat, a berendezését, továbbá a nénjei, bátyjai kielégítése után maradt
földet a gazdasági felszereléssel együtt ő örökölte. Ezért az öregeket
elesettségükben ápolta, temetésükről gondoskodott. Ilyenkor az idősebb
testvérek rendszerint csak valami emléket kaptak a ház berendezéséből. A
legfiatalabb fiúnak a szülői házra való jogát már a XVI. századtól kezdve a
magyar törvénykönyvek nemcsak elismerték, hanem kötelezővé is tették, de
egyes feljegyzések már a XII–XIII. századtól kezdve emlegetik. A
legfiatalabb fiúnak a különleges helyzetét a népmesék és más népköltészeti
alkotások is széles körben tükrözik. Az apa a vagyon örökléséből
kitagadhatta fiát, de ez csak ritkán esett meg. A XIX. századtól kezdve
gyakrabban előfordult, hogy egy-egy tehetséges gyermeket szülei
továbbtaníttattak tanítónak, papnak, ritkábban más foglalkozásra. Ebben az
esetben az örökségből nem, vagy csak csökkent mértékben részesedett, mert
a taníttatására fordított összeggel már kielégítettnek tekintették jussát.
A családhoz tartozó ingóságokat billyoggal, jellel látják el, hogy az
bármikor könnyen felismerhető legyen, és a tulajdonjogot ennek
segítségével bizonyíthassák (l. 247. l.). A legismertebb a jószágbillyog,
amit elsősorban lóra és szarvasmarhára sütöttek. A családon belül ez több
generáción át öröklődött, és rendszerint a gazda nevének kezdőbetűit
tartalmazta. Ha több azonos bélyeg akadt egy falun belül, akkor az egyiket
X-szel, csillaggal, esetleg más jellel különböztették meg. Az is előfordult,
hogy pontosabb megkülönböztetés érdekében még a település billyogát is
használták, a családéval együtt, ha a jószágot messze akarták elhajtani. Egy-
egy család billyogát általánosan ismerték a faluban, és éppen ezért a
gazdasági eszközökre is rásütötték, sőt arról is tudunk, hogy a fejfát is ezzel
jelölték meg, ezzel jelezvén, hogy az alatta nyugvó melyik családhoz
tartozott. A szőlőtermő vidékek a hordó megjelölésére is billyogzóvasat
használtak (l. még 390. l.).
A juhokat, sertéseket fülük kivágásával, csipkézésével jelölték meg, ami
nemzedékeken keresztül egy családon belül öröklődött. Máshol viszont a
juhok fülének bevágása korukra utalt. A fentiekhez képest már esetlegesebb
az aprójószág megjelölése. A libának, kacsának úszóhártyájába vágtak jelet,
míg a kiscsirkének valamelyik körmét vették le. Ha elkóborogtak, ezek
segítségével könnyen azonosították. Az asszonyok ruhájukba, testi
fehérneműjükbe jelet varrtak, hogy az a mosáskor el ne keveredjék. Ezek a
jelek azonban már nem a családot, hanem azon belül az egyes tagokat
jelölték.

A családszervezet történetéből TARTALOM A had, nemzetség, rokonság

A család szervezete TARTALOM Műrokonság, szomszédság

{H-58.} A had, nemzetség, rokonság

A kis- és nagycsalád azonos nevet viselő gazdasági egység, mely az esetek
többségében azonos telken, házban él. Ezzel szemben a nemzetség, a had
gazdaságilag nem tartozik együvé. A szorosabb vagy lazább kapcsolatot a
közös családi név, azonos apai őstől való származás pontos számontartása, a
településen belül a közös érdekek megvédése jelenti. A nemzetség és a had
között nagyon nehéz különbséget tenni, mert egyes esetekben csak
vidékenként megmutatkozó azonos jelentés szinonimái, míg máshol egymás
mellett élve közöttük bizonyos különbségek állapíthatók meg. Az előbbi
általában nagyobb, az utóbbi kisebb egységet foglal magába.
A nem, nemzet, nemzetség vidékenként, de nem egy esetben azonos területen
belül is, több kis- vagy nagycsaládot magában foglaló rokonsági intézmény
elnevezése. Jelenlétét a nemesek esetében egészen a honfoglalásig, míg a
jobbágyoknál elsősorban a XVI. századig tudjuk nyomon kísérni, amikor a
családi nevek egyre inkább állandóvá váltak. Ez azonban nem jelenti azt,
hogy sokkal korábban is ne ismerhették volna általánosan.
A nemzetséget régebben hetedízig tartották, ez a múlt században már
állandóan csökkent, míg az utóbbi időben csak harmadízig terjedt (vö. 582.
l.). A nemzetségbe az élőket és a holtakat egyaránt beszámították, általában a
dédszülőktől elkezdve egészen a harmadik-negyedik unokatestvérekig. A
nemzetség idős tagjai ezt mind számon tartották, és tudunk egy olyan
bukovinai székelyről, aki 273 név szerint megnevezett személyt sorolt fel,
akik nemzetségéhez tartoztak, illetve tartoznak. A magyar nemzetség
szigorúan exogám volt, vagyis a keretén belüli házasságot nem engedték meg.
Ez a tilalom a nemzetség határának szűkülésével együtt korlátozódott, és
később már csak a második unokatestvérekre terjedt ki. A feleség általában
nem tartozott bele férje nemzetségébe, hanem megtartotta a magáét. Ahhoz
való kapcsolata elsősorban abban nyilvánult meg, hogy a falu
szóhasználatában megtartotta leánykori nevét. Nemzetsége legfeljebb akkor
nyújtott számára védelmet, ha férje részéről valami rendkívül nagy
méltánytalanság érte. A nemzetségen belül a patriarchális szenioritás elve
erőteljesen érvényesült, vagyis a legidősebb, vagyonilag és erkölcsileg
legkiemelkedőbb tagok tartották azt össze. Mivel a nemzetségek szerepe a
paraszti társadalomban területenként, etnográfiai csoportonként különböző,
ezért általánosítás helyett inkább két archaikus formát mutatunk be a
nyelvterület keleti feléből.
A bukovinai székelyek a XVIII. században vándoroltak ki a Székelyföldről,
és 1945-ben foglalták el mai településüket a Dunántúl délkeleti szögletében
(l. még 43. l.). Itt a nemzetséget a XVIII. század közepétől kezdve számon
tartották, és ez csak az utóbbi évtizedekben kezdett elhomályosulni. A
nemzetségek között elsősorban a vagyoni helyzet alapján tekintélyi sorrendet
különböztettek meg. Mindegyik élén nemzetségfő állt, aki az egész
közösséget képviselte. Kiemelkedő szerepet {H-59.} játszott a lakodalmak,
temetések alkalmával, bemutatták neki az újszülöttet, az új asszonyt.
Disznóöléskor kóstolót küldtek számára. A fiatalokat képviselte a törvényben,
a vásárokon helyettük és számukra is vásárolt lovat, tehenet. Időnként
fontosabb kérdések megtárgyalására összehívta a nemzetség kiemelkedő
tagjait. Itt igazították el a nemzetségen belüli ellentéteket, torzsalkodásokat. A
nemzetségfő a község igazgatásába is bekapcsolódott, mert nagyobb egységet
képviselt. Közülük kerültek ki, mint legtekintélyesebb emberek, a bírák is.
 6. ábra Nemzetségek szerinti megoszlás egy faluban.
Rákosd, Hunyad megye. XX. század eleje.
1. Újabb betelepülők, 2. Bertalan, 3. Jakab, 4. Balázsi, 5. Dávid, 6.
Farkas, 7. Gergely, 8. Pető családok, 9. Felszeg, 10. Alszeg

A nemzetségtudat elsősorban egymás segítésében nyilvánult meg. A közösen

végzett munkára házépítéskor, nagy betakarítás idején került sor. Ha
valamelyik tagot elemi csapás ért, azt igyekeztek talpra állítani. A beteget
meglátogatták, az elhaltat közösen kísérték ki, és a lakodalomban együttesen
vettek részt. A nemzetségek különleges jelekkel is rendelkeztek, így a Csibi
családban a férfiak kalapjuk mellett pávatollat hordtak, amit csak
megöregedve adtak át a fiatalabb nemzedéknek. Még századunkban is élt a
vérbosszú, mely sok halálos áldozatot szedett. A nemzetség egy tagját ért
sérelmet a másik nemzetségen igyekeztek megtorolni, sok esetben olyan
tagon, akinek tulajdonképpen köze sem volt az egészhez.

7. ábra A temető a falu településének tükörképe.

Rákosd, Hunyad m. XX. század eleje.
1. Idegenek, 2. Bertalan, 3. Jakab, 4. Balázsi, 5. Dávid, 6. Farkas, 7.
Gergely. 8. Váradi–Pető családok, 9. Vendégek, 10. Papok, 11. Bikfalvi-
Farkas, 12. Másod-rendű famíliák
Az erdélyi Rákosdon a nemzetségek között ugyancsak vagyoni helyzet
szerint tettek különbséget, de számon tartották azt is, hogy az régi vagy pedig
újonnan betelepülőket foglal-e magába. Itt még a településben is kimutatható
az egyes nemzetségek elkülönülése. Az elsőbbek, az előkelőbbek a falu alsó
részén, a tágasabb, termékenyebb területen éltek, míg a később jövők, a
szegényebbek a Felszegen szakítottak maguknak helyet, melynek nemcsak
talaja volt gyengébb, hanem az erdő közelsége miatt a vadaktól, rablóktól is
több kárt szenvedett. A nemzetségek egymás között a templom körül elterülő
temetőt is felparcellázták, és itt is a falu települési rendje érvényesült.
Ugyancsak ennek megfelelő szigorú rendet tartottak a templomi ülésben is,
mert minden nemzetség csak a maga padját használhatta
a férfiak és nők oldalán egyaránt. Már a templomba történő bevonulás is
{H-60.}
ebben a rendben történt, míg az idegenek, vendégek a számukra kijelölt
helyet foglalhatták el. A fiatalasszony elhagyta saját nemzetsége padját, és
anyósával, sógornőivel ült egy helyre.
Míg a nemzetségfogalom az egész nyelvterületen ismert, addig a had
viszonylag kis területen, a palócoknál, a Jászságban, Kunságban,
Hajdúságban, a Bodrogközben és a Nyírségben található meg. Ugyancsak
apaági leszármazás alapján fogja össze a családokat, de mintha kisebb
egységnek látszódnék a nemzetségnél. Sok esetben a nagycsalád fogalmával
keveredett, sőt azonosult. Az újabb megfigyelések azt bizonyítják, hogy
időben is kisebb területet ölel fel, mert csak az élőket foglalja magába, míg a
holtakat nem számítják a hadba. A terjedelme az élők között is három,
legfeljebb négy generációra terjed, így a Bodrogközben az egyik faluba a
Tisza túlsó oldaláról betelepült vőként egy Hegedűs nevű ember, és felnövő
fiaival, unokáival együtt mintegy hat évtized alatt megalapítója lett a Hegedűs
hadnak. Vagyis a had ezen a területen olyan fogalom, mely az adottságoknak
megfelelően mindig újabb és újabb tartalommal telhet meg.
A had azonban kapcsolatban lehet a kunok, hajdúk bizonyos katonai
szervezetével is, mely lényegében egészen a múlt század közepéig
érvényesült. Erre utal e területeken az ún. hadas település, amikor az
egymással rokonságban álló családok a falu vagy mezőváros egy-egy helyét
szállták meg, és sok esetben 4–20 házban is azonos nevű, egy hadhoz tartozó
család élt önállóan gazdálkodva, de a munkában és bármilyen nehézségben
kölcsönösen segítve egymást. A Jászságban a had elnevezést használják
akkor, amikor az öregek benn laknak a településen, míg a fiatalok kinn a
tanyán gazdálkodnak, pedig ez esetben együtt gazdálkodó, de külön élő
nagycsaládról van szó.
Az előbbinél szélesebb körű a rokonság, mely nemcsak az apai, hanem az
anyaági leszármazottakat is magába foglalja, sőt helyenként a műrokonságot
is beleértik. Sohasem számolják ide azonban a már elhaltakat. A rokonság
jelentősége különösen az utóbbi évtizedekben nőtt meg, amikor a nemzetség
erőteljesen háttérbe szorult. Általában harmad- vagy másodízig számolják a
rokonságot, de a legtöbb esetben az első unokatestvérrel befejeződik. Eddig
hívják meg lakodalmakra, eddig illik elmenni a temetésekre, és a szükségnek
megfelelően eddig igyekeznek a családok egymáson segíteni.

A család szervezete TARTALOM Műrokonság, szomszédság

A had, nemzetség, rokonság TARTALOM Osztályok, rétegek a magyar faluban

{H-61.} Műrokonság, szomszédság

A műrokonság számos változata közül csupán néhányat említünk meg,
melyeket a kutatások elégtelensége miatt csak szórványosan ismerünk, és
elterjedtségükről megfelelő áttekintéssel nem rendelkezünk. Ilyen többek
között a tejtestvérség, amikor az anya valamilyen ok miatt nem tudta szoptatni
gyermekét, és valamelyik szomszéd, rokon vagy komaasszony látta el a
kisdedet. Ezt általában számon tartották, sőt egész életen át emlegették, egyes
vidékeken még házassági akadálynak is tartották. A tejtestvérek a legtöbb
esetben összetartottak, és éppen úgy segítették egymást, mintha édestestvérek
lettek volna.
A testvérré, rokonná fogadásban igen nagy szerepet játszott korábban egymás
vérének megízlelése, ezzel váltak a résztvevők összetartozóvá. Anonymus
krónikájában emlékezik meg arról, hogy a magyar vezérek a honfoglalás előtt
vérszerződést kötöttek (IX. sz. vége). A hét vezér régi szokás szerint vérét egy
edénybe csorgatta, és ezzel Álmos fejedelemre tett esküjüket szentesítették.
Ezt nem lehetett megszegni, és a vérszerződést valamennyien halálukig
megtartották. A magyar történelemben még a későbbiekben is többször
feljegyezték, hogy két férfi, esetleg kisebb-nagyobb csoportok ilyen
vérszerződéssel rokonná váltak, és egymás vagyonát úgy örökölték, mint a
valódi testvérek.
A vérrel történő testvérré fogadásnak emlékeit helyenként a parasztságnál is
megtaláljuk, így többek között a bukovinai székelyek körében. A gyermekek
együtt játszanak, de a barátok között mindig akad olyan, aki egész életen át
szeretné e kapcsolatot fenntartani. Közös akarattal elhatározzák, hogy
testvérekké fogadják egymást. Ez mindig csak azonos neműek és más
nemzetségből származók között jöhetett létre. A testvérré fogadás időpontja
Boldogasszony másnapja (augusztus 16.), amikor olyan helyre vonulnak,
hogy rajtuk kívül senki más ne legyen jelen. Megszúrják tűvel középső ujjuk
hegyét, és a kiserkenő vért kölcsönösen megízlelik. Ezzel testvérekké válnak,
ami a megszólításban is tükröződik. Minden nehézségben számíthatnak
egymásra, de ennek a kapcsolatnak nincsenek örökösödési következményei.
Lényegében műrokonság az örökbefogadás is, melyre rendszerint akkor
került sor, ha a gazda házassága magtalan, és a vagyon örökösödését akarják
biztosítani. Többnyire a rokonságból választottak ki egy fiút, és azt név
szerint is örökbe fogadták. Ez akkor is előfordul, ha a gyerek apja vagy
mindkét szülője elhal. Ilyen esetben valamelyik rokon család még akkor is
örökbe fogad gyereket vagy gyerekeket, ha saját maguk is rendelkeznek
utódokkal. Az örökbefogadottak éppen úgy részesültek a vagyonból, mint az
édes gyerekek.
A műrokonság legelterjedtebb formája a keresztszülőség, melynek általános
neve: koma (l. még 572. l.). Ezt a szót és minden bizonnyal a fogalmat is,
valamelyik szláv nyelvből kölcsönözte a magyarság, és a kereszténységgel
együtt terjedt el. Az egyház utasítása szerint ugyan csak egy komapár
lehetséges, de a paraszti gyakorlatban sokszor 4–30 koma is előfordul. Ezeket
a szülők régi legénycimboráik, leánypajtásaik {H-62.} közül választják, de
mindig házasokat. Régebben általánosságban nem a rokonságból kerültek ki,
ez csak az utóbbi fél évszázadban terjedt. A komák közül egy a főkomapár,
akiknek nevét az anyakönyvbe is bejegyezték. A főkomaasszony tartotta a
gyereket a keresztvíz alá.
A komákról a szülők már a gyermek megszületése előtt igyekeznek
gondoskodni. Mikor személy szerint megtörtént a kiválasztás, puhatolóznak,
hogy valamilyen ok miatt nem utasítják-e vissza a kérést. Ha kedvező választ
kapnak, akkor az apa a gyerek megszületése után ünnepélyesen elmegy, és
megtörténik a felkérés. A komáknak illik a felkérést viszonozni, ennek
elmulasztása még manapság is súlyos sértésnek számít.
A komaság rendkívül erős kapocs nemcsak a gyerek és a komapár között,
hanem a szülők is nem egy esetben jobban segítik egymást, mint a tényleges
rokonok. De a komák között is szoros kapcsolat szövődik, ami a komának
történő szólításban is megnyilvánul. A komaságot csak két esetben tiltották,
illetve ellenezték. Ha az asszony havibajos vagy viselős, akkor a gyereket
nem tarthatta a keresztvíz alá, ilyenkor valamelyik komaasszonyra hárult ez a
feladat, akinek ebben az esetben a gyerektől az édeskoma elnevezés járt ki.
Jegyespár nem lehetett koma, mert a hiedelem szerint ez kapcsolatuk
felbomlásához vezetett volna.
 8. ábra Keresztszülők száma a századforduló idején a Kárpát-
medencében.
1. Egy pár keresztszülő, minden gyermeknél azonos. 2. Egy pár
keresztszülő, minden gyermeknél más. 3. Több pár keresztszülő, minden
gyermeknél azonos. 4. Több pár keresztszülő, minden gyermeknél más. 5.
Mind a négy variáns megvan

A rokonsággal, műrokonsággal egyenértékű rendkívül erős kapcsolat a

{H-63.}

szomszédság, mely a közvetlen egymás mellett élésen alapszik. A szomszéd a

magyar nyelv legrégibb szláv jövevényszavaihoz tartozik, és valószínű, hogy
a falutelepülések kialakulásával, általános elterjedésével egy időben került át
a magyar nyelvbe. A települések egy részében a rokonság és a szomszédság
összekeveredik, hiszen, mint fentebb láttuk, a rokonok sok helyen egymás
mellett laktak. A szomszédság intézményének fontossága számtalan
közmondásból is kiviláglik: „Egy jó szomszéd többet ér száz rossz atyafinál”
– mondják Kiskunhalason.
A szomszédokat elhelyezkedésük szerint különböztetik meg. Első
szomszédnak nevezik azt, aki a település felőli oldalon helyezkedik el, míg az
ezzel ellentétes irányban a hátsó szomszéd házát találjuk, végül
tőszomszédnak mondják a telek lábjához kapcsolódó portát. Ennek
megfelelően történik a kerítés készítése, karbantartása is, olyanformán, hogy
mindenki a keleti oldalon tartozik azt felépíteni és karbantartani. Az
oszlopokat mindenki saját telkére ássa. A magas kerítéshez csak féltetős színt
lehet építeni, a trágyadombot pedig legalább öt méterre kell a mezsgyétől
elhelyezni.
A kerítés, a mezsgye rendkívül fontos határvonal. Ha erre ültetnek fát, akkor
annak termése mindkét tulajdonost illeti. Ha a fa ugyan beljebb gyökerezik,
de az ága átnyúlik a másik oldalra, akkor annak gyümölcsét a szomszéd
leszedheti, de jogában áll le is vágni. Sok esetben a mezsgyén helyezik el a
kutat, mert így felébe kerül kiásása, és mindkét szomszéd egyformán
használhatja. Az áttévedt baromfit, kutyát, macskát saját telkén a népi
jogszokás értelmében a telek tulajdonosa agyonütheti, de ez olyan hosszú
haraghoz vezethet, hogy erre csak ritkán kerül sor. A ház szomszéd telekre
néző hátsó falát a tulajdonosnak kell rendben tartani, de ez többnyire csak
tapasztásra terjed ki, meszelni csak a legritkább esetben szokták.
A szomszédok kapcsolata részben társadalmi, részben gazdasági jellegű. A
szomszédos családok a korosztályoknak megfelelően összejártak. A gyerekek
együtt játszottak, esetleg együtt őrizték a jószágot, az asszonyok napjában
többször is átszaladtak egymáshoz egy kis beszélgetésre, esetleg esténként
hosszabb időre, elsősorban fonásra. A férfiak összejövetelei, amit az Alföldön
tanyázásnak neveztek, rendszeresebbek voltak. Esténként az etetés-itatás után
az istállóban jöttek össze a szomszédok. Különösen fejlett formáját találjuk
meg ennek az úgynevezett ólaskertekben, ahol a férfiak összegyűltek, és
beszélgetéssel, meséléssel rövidítették meg a hosszú téli estéket, éjszakákat.
A gazdasági kapcsolatok rendszerint még sűrűbbek, hiszen alig telt el nap,
hogy valami háztartási szerszámot ne kértek volna egymástól kölcsön. Ha
elfogyott a só, a paprika, sütés előtt a kenyér, akkor szaladt az asszony vagy a
gyerek, hogy kérjen a szomszédtól. Az ilyen kölcsönt mindig pontosan, még
inkább tetézve kellett visszaszolgáltatni, ahogyan a közmondás is mondja:
„Kölcsön kenyér visszajár.” A kölcsönkért szerszámot, tányért, tálat mindig
gondosan megtisztítva küldték vissza. A kapcsolat másik formáját jelenti,
amikor a frissen sült süteményből, kenyérből éppen úgy küldtek a
szomszédnak, mint ahogy disznóöléskor a kóstolóból sem maradhatott ki.
Bármilyen munkában segíteni, még a közvetlen rokonokat is megelőzve,
{H-64.}

a szomszédot hívták. Házépítésben, kútásásban éppen úgy számítottak rá,

mint disznóöléskor a sertés lefogásában, nem hiányzott a családi ünnepekről,
rendszerint együtt mentek vásárba. Az is gyakran megesett, hogy a teljes
egyenlőség alapján a mezőgazdasági munkák végzésében segítették egymást.
A szomszédi kapcsolat gazdasági része tovább megmaradt, sőt egyes
vonatkozásokban még ma is megtalálható. A társadalmi kapcsolat azonban
egyre inkább háttérbe szorul. A rádió, de főleg a televízió rohamos és
napjainkban már csaknem teljes elterjedtsége következtében az esti
látogatások jórészt megszűntek, az istállói összejövetelek – még ott is, ahol a
háztáji gazdaságban tartanak jószágot – már nem találhatók meg. A falusi
lakosság befeléfordulása a városi minta irányába halad, és ennek megfelelően
a találkozás helye elsősorban a munkahely és nem a lakás.

A had, nemzetség, rokonság TARTALOM Osztályok, rétegek a magyar faluban

Műrokonság, szomszédság TARTALOM Nemesek és urak

{H-65.} Osztályok, rétegek a magyar faluban

FEJEZETEK
Nemesek és urak
A falusi értelmiség
A gazdagparasztok
A középparasztok
A szegényparasztok
Az agrárproletárok

A magyar falvak lakossága már a középkorban sem egységes, hiszen

vagyoni különbségek, foglalkozási eltérések alakították ki a különböző
jellegű és érdekű csoportokat, amihez még a vallási különbségek, a
korosztályok eltérései járultak. Mindez a gazdasági, társadalmi élet
területén éppen úgy lemérhető, mint ahogy a műveltség területén is
megmutatkozik. Az 1848. évi jobbágyfelszabadítás a feudális kötöttségek
egy részét megszüntette, és ettől kezdve a parasztságon belül még
jelentősebb vagyoni és szemléletbeli különbségek keletkeztek. A
gazdagparaszti rétegeket érdekei az uralkodó osztályhoz kapcsolták, míg a
nincstelen parasztság egyre inkább közelített az ipari proletariátushoz. Az
alábbiakban nagy vonásokban a vagyoni-foglalkozási csoportok
legfontosabbjaira mutatunk rá, elsősorban századunk fordulója idején,
helyenként és esetenként nyomon kísérve azt egészen 1945-ig.

Műrokonság, szomszédság TARTALOM Nemesek és urak

Osztályok, rétegek a magyar faluban TARTALOM A falusi értelmiség

Nemesek és urak
A nemesekről és urakról legalábbis néhány vonással azért kell
megemlékeznünk, hiszen alapvetően határozták meg a parasztság gazdasági
életét, mert a feudális kötöttségek, szálak egy része megmaradt a
jobbágyfelszabadítás után is. A középkortól kezdve már a nemesség is
erősen differenciálódott. A legalsóbb rétegei, az ún. köznemesek, akiket
vagyontalanságuk miatt gúnyosan „hétszilvafás nemesek”-nek is mondtak,
sok esetben csak házzal és kevéske földdel rendelkeztek, amit, akárcsak a
jobbágyok, maguk műveltek. Kiváltságaikhoz, melyek szerint nem fizettek
adót, részt vehettek a megyei politikai életben, körömszakadtáig
ragaszkodtak. Műveltségük, szokásaik rendkívül közel állottak, vagy a
legtöbb esetben megegyeztek a parasztságéval. Külsőleg posztóruhájuk,
kardjuk különböztette meg őket. A jobbágyokat lenézték, és nem
keveredtek velük. A nemesség középső rétegei, a birtokosok, önálló
uradalommal rendelkeztek, amit jórészt a jobbágyok robotmunkával
műveltek meg, akik ezenkívül terménybeli részesedéssel is tartoztak.
Kastélyaik külsőben és belsőben a főurakéit utánozták, mint ahogy
hagyományaikban is arrafelé igazodtak. A sokszor nem is magyar
származású főurak, főnemesek rendszerint nem laktak birtokaikon, hanem
Bécsben, Budán, Pozsonyban, esetleg messze nyugaton töltötték az év
nagyobb részét, és csak ritkán látogattak haza, ahol az uradalmat
jószágkormányzók, gazdatisztek vezették. Műveltségüknek, gyakran még
nyelvüknek sem volt sok köze a magyarsághoz.
A jobbágyfelszabadítás után a kisnemesek jó része a parasztságba olvadt,
illetve más részük tanulva éppen úgy tisztviselőként igyekezett
elhelyezkedni, mint az olyan nemesek, akik nem tudtak már birtokuk
jövedelméből megélni. A sok ezer, nemegyszer sok tízezer hektárra terjedő
főúri birtokok szinte érintetlenül megmaradtak 1945-ig, ezeket a cselédek
és falusi agrárproletárok milliós serege művelte meg.
A földesurak és a parasztok egymáshoz való viszonya elsősorban
gazdasági, és a kizsákmányoláson alapult a korszak és a helyi körülmények
{H-66.} színezésének megfelelően. E kapcsolat egy műveltségbeli oldalát is
meg kell említenünk. A kastély stílusa feltétlenül hatott a népi építészetre (l.
még 179. l.), sokszor már csak azért is, mert azonos mester emelte mind a
kettőt. A nagybirtok jobb munkaeszközeit, ha időbeli késéssel is, a
parasztság gazdagabb rétegei utánozni igyekeztek. Az öltözködés, a szövés
és hímzés bizonyos elemei az úri megfelelők megismerése révén kerültek el
a faluba, de még a költészeti anyag terjedésében is kimutatható a kapcsolat,
hiszen a szolgák, szolgálók könnyen közvetíthették azt. Hasonlóképpen
lemérhető az a hatás, amit az úri konyhamesterségnek tulajdoníthatunk.
Kétségtelen ez volt az egyik csatorna, melyen át bizonyos európai
műveltségi elemek eljutottak a magyar parasztsághoz.

Osztályok, rétegek a magyar faluban TARTALOM A falusi értelmiség

Nemesek és urak TARTALOM A gazdagparasztok

A falusi értelmiség
A falusi értelmiség jelentős része a parasztságból származott, illetve esetleg
több generáción keresztül oda vezethető vissza. Helyzetük különleges volt,
hiszen a legtöbb esetben származásukkal szemben az állam, a földesurak
parasztsággal ellentétes érdekeit kellett szolgálniok. Helyzetüket,
életmódjukat tekintve részben a földesurakat, részben a városi polgárságot
utánozták. Jelentőségük az általános műveltség elterjesztésében
korszakonként, helyenként, de sokszor egyénenként váltakozva nagyon
nagy jelentőségű.
A pap és a tanító többnyire a parasztságból került ki, és ez jelentette az első
lépcsőt a paraszti életből történő kiszabaduláshoz. A két foglalkozás
szorosan kapcsolódott egymáshoz, hiszen a múlt században csaknem
kizárólagosan, de még 1948-ig is döntő többségben az iskolákat valamelyik
egyház tartotta fenn. Nagyon fontos volt a pap, a tanító és a kántor
közvetítése az irodalom és a népi alkotások között. A kölcsönös csere
lebonyolításában volt ennek a rétegnek nagy szerepe. A papok,
különösképpen a protestánsok, a hazai teológiák elvégzése után külföldi
országokat is felkerestek, ahonnan nemcsak vallási, hanem nagyon sok
világi ismeretet is magukkal hoztak, így Hollandiában a XVII. században a
szélmalmot ismerték meg, és ennek alapján épültek az első hazai
példányok. A XVIII–XIX. században számos új ekeformával éppen a papok
ismertették meg a híveiket. Külön ki kell emelni Szarvas evangélikus
papját, Tessedik Sámuelt, aki nemcsak könyvben tárta fel az alföldi
parasztság nyomorult helyzetét, hanem gazdasági iskolát alapított, ahol a
parasztok gyermekei a korszerű földművelés alapelemeit elsajátíthatták.
Azok a magyarországi iskolák, melyek a tanítókat, papokat képezték, élénk
kapcsolatban állottak az európai műveltséggel, és éppen ez az a másik
csatorna, melyen át az a magyar parasztsághoz, nagy késéssel és
töredékesen, eljutott.
Természetszerűen az általános műveltséget nem minden réteg sajátíthatta el.
Elég, ha ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy 1881-ben az akkori
Magyarország hat éven felüli lakosságának több mint 50%-a analfabéta
volt. Ennek eloszlása különböző, mert a középső területen az arány sokkal
kisebb, míg a peremterületen ennél jóval nagyobb volt, és helyenként a
90%-ot is megközelítette.
A nótárius, a jegyző az államhatalom képviselője volt a faluban, akit ugyan
hivatalosan ott választottak, de a megye utasításait, határozatait {H-67.}
érvényesítette. Orvos régebben sokszor tíz faluban sem akadt egy, mert
inkább a mezővárosokban telepedtek le, így a falusi lakosság egészségügyi
vonatkozásban is saját ellátására kényszerült. Az állatorvosok száma csak a
századfordulótól emelkedett, de a paraszti állatgyógyítás gyakorlati
működésüket sokáig korlátozta. Az agrárértelmiség nem a falvakban,
hanem többnyire a birtokokon (pusztákon) élt.
A különböző falusi értelmiségi rétegek a parasztsággal csak hivatalosan
érintkeztek, társadalmi kapcsolatot egymás között ritkán tartottak.
Legfeljebb csak ünnepélyesebb alkalmakkor, így a parasztlakodalmakban
jelentek meg.

Nemesek és urak TARTALOM A gazdagparasztok

A falusi értelmiség TARTALOM A középparasztok

A gazdagparasztok
A magyar falu jellegzetes alakja a gazdagparaszt, vagy ahogyan helyenként
az Alföldön nevezik: basaparaszt. E réteg kialakulása már a jobbágykorban
megindult, hiszen egy-egy család még a feudális kötöttségek ellenére is
jelentősen tudta ingó és ingatlan vagyonát gyarapítani. Az Alföldön
különösen az állatállományt lehetett növelni, míg más területeken adással-
vevéssel szaporították azt. A jobbágyfelszabadítás után a tőkével
rendelkező gazdagparasztok számára a lehetőségek még csak szaporodtak.
Növekvő birtokukat már nemcsak napszámosokkal, hanem állandó
cselédekkel műveltették. Az esetek többségében alkalmazottaikat még a
nagybirtoknál is jobban kizsákmányolták, már csak azért is, mert a
birtokban állandóan benne lévén, nem tűrték, hogy valaki pihenjen,
álldogáljon, hanem állandó munkára serkentették cselédeiket.
A gazdagparasztok jelentős része a nagycsaládi formát megtartotta, hiszen
bőségesen adódott munkaalkalom a birtokon, de meg arra is szükség volt,
hogy valamelyik családtag együttdolgozva a cseléddel, annak munkáját
állandóan ellenőrizze. Házuk inkább csak nagyságában, de nem formájában
különbözött a falu hagyományos lakóépületeitől. Gazdasági épületeik a
szükségesnek megfelelően sokkal nagyobbak, tágasabbak, hogy a sok
terményt, állatállományt képesek legyenek befogadni. A parasztok közül
elsőként alkalmazták az új, jobb, de ugyanakkor drágább munkaeszközöket,
majd gépeket, mert ezzel a föld hozamát igyekeztek növelni.
Műveltségük, hagyományaik főbb vonásaiban megegyeztek a többi paraszti
rétegekkel. Ruházatuk is hasonló volt, legfeljebb az ünneplőt vásárolták
jobb, drágább minőségű anyagból. Ez a paraszti réteg állott a falusi
értelmiséghez legközelebb, így szívesen adták lányukat tanítóhoz, paphoz,
és igyekeztek életformájukat azokéhoz igazítani. Ezért náluk jelentek meg
elsőként az újféle bútorok, az asszonyok leghamarabb váltak meg a
népviselettől, az ételekben is szívesen alkalmazták az úri újdonságokat.
Nagy általánosságban ez a réteg az, mely a hagyományok egy részével
legkorábban szakított.
A gazdagparasztok közül kerültek ki a falu vezetői, az elöljáróság tagjai, a
bírák és más tisztségviselők. Ez részben azért is volt, mert ezek tudtak
leginkább időt szakítani a közügyek intézésére, másrészt szívesen
kapcsolódtak a falu hivatásos vezetőihez. Ezen az úton jól tudták képviselni
családjuk közvetlen érdekeit is.

A falusi értelmiség TARTALOM A középparasztok

A gazdagparasztok TARTALOM A szegényparasztok

{H-68.} A középparasztok
Földjük 5–15 hektár között váltakozott, ami olyan mennyiség, amennyit a
család munkaerejével meg lehet munkálni, így legfeljebb az aratásra,
melynek elvégzése sürgős feladat, alkalmaztak részeseket. A munkát csak
úgy győzték, ha az egész család látástól vakulásig állandóan dolgozott. De
ha két rossz termésű év következett egymás után, akkor már nehezen bírtak
az adósságból kilábalni.
Birtokuk felszerelése hagyományos szerszámokkal és módszerekkel
általában kisebb hozamot adott, mint a gazdagparasztoké. Új szerszámok
megvásárlására ritkán került pénzük, így körükben gyakran találkozunk a
közös munkaeszközzel, gépekkel, melyeket együtt vásároltak, és együtt
használtak. Szerencsés esetben néhányan a nagygazdák közé vergődtek fel,
de nagyon gyakran visszacsúsztak az alattuk levő rétegekbe.
A középparasztok ritkán alkalmaztak bérmunkást, és maguk sem vállaltak
ilyen munkát, így ez volt a parasztság leginkább befelé forduló rétege.
Ragaszkodott a hagyományokhoz a házberendezésben, étkezésben,
ruházkodásban egyaránt. Akárcsak a gazdagparasztok, ők is arra törekedtek,
hogy egy gyereküket taníttassák, és számukra az első fokot jelentette fiuk
tanítóvá, esetleg pappá válása.

A gazdagparasztok TARTALOM A szegényparasztok

A középparasztok TARTALOM Az agrárproletárok

A szegényparasztok
A szegényparasztok egy–öt hektár földnél alig rendelkeztek többel. Ez még
arra sem volt elegendő, hogy a kenyérnekvalót megteremje, vagy a disznó
hizlalásához szükséges kukoricát le lehessen róla takarítani, így a
szegényparaszt kénytelen volt napszámba menni, részesaratást és más
részes munkát vállalni, hogy családját nagyon nehezen, de el tudja tartani.
Mindebben a munkában kevéske földje még inkább akadályt jelentett, mert
az ott szükséges munkát is el kellett idejében végeznie.
Házaik az előbbiekéinél rendszerint szerényebbek, többnyire csak
kétosztatúak, berendezésük hagyományos, de ugyanakkor az olcsó gyári
jellegű bútort, eszközöket a leghamarabb megvették, mert a szükség erre
kényszerítette őket. A hagyományokat szívósan őrizték, különösen ami a
népköltészetet illeti, mert társas összejöveteleken, közös munkákon
viszonylag sokat voltak együtt, és itt a jó nótást, mesélőt mindig szívesen
látták, és megbecsülték. Ezzel magyarázható, hogy a legtöbb népköltészeti
emléket náluk és az agrárproletároknál jegyezték fel néprajzi gyűjtőink.
 22. Középparasztember
Jászalsószentgyörgy, Szolnok m.

A középparasztok TARTALOM Az agrárproletárok

A szegényparasztok TARTALOM A részes munkások

Az agrárproletárok

FEJEZETEK
A részes munkások
A summások
A kubikosok
Az uradalmi cselédek
Kisebb csoportok, foglalkozások
Az iparosok
A vállalkozók

A szegény parasztok és a nincstelen agrárproletárok rendkívül közel állottak

egymáshoz. A legtöbb esetben csak egy házacska, egy kis darab föld alkotta
a különbséget, ami egy hosszas betegség, rossz termés esetén könnyen
semmivé foszolhatott. Számuk rendkívül magas, és a két háború között is
megközelítette az összes lakosság egyharmadát. Egy részük igyekezett a
parasztság magasabb rétegeibe bejutni, de döntő többségük ezt sikertelen
vállalkozásnak ítélte, hiszen többszöri kísérlet sem hozta meg számukra a
kívánt eredményt, így életmódjukban, szervezkedésükben egyre inkább az
ipari munkássághoz közeledtek. Sanyarú körülményeik arra kényszerítették
őket, hogy ruházkodásban, {H-69.} bútorzatban és sok más vonatkozásban
elhagyják a hagyományos műveltséget, ugyanakkor a szellemi
hagyományokat nemcsak megőrizték, hanem még gazdagították is.
Embertelen sorsuk szervezkedésre ösztökélte őket, mely azonban az ipari
munkásság hasonló mozgalmával nem mindig találta meg a kapcsolatot. A
múlt század utolsó évtizedében gyakran összetűzésbe kerültek a hatósággal,
nemegyszer csendőrök, katonák verték le az urak földjének felosztására
irányuló mozgalmaikat. Helyzetük sok vidéken olyan mértékben romlott,
hogy az tömeges amerikai kivándorlást okozott. 1890–1914 között több
mint egymillió nincstelen földmunkás keresett jobb megélhetési lehetőséget
az USA-ban, és ezek nagy része soha nem is tért vissza.
Az alábbiakban az agrárproletárok néhány jellegzetes csoportját mutatjuk
be. Ezek egy része az egész nyelvterületen előfordult, míg mások csak
egyes vidékekre korlátozódtak. Jellemzőjük, hogy a foglalkozási rétegekkel
(dohányosok, dinnyések, hagymások, paprikások {H-70.} stb.) szemben nem
valami terményt, hanem csak saját munkaerejüket adták el. Még erre sem
volt lehetőség mindig helyben, hanem a legtöbb esetben messze földre
kellett elvándorolniuk.

A szegényparasztok TARTALOM A részes munkások

Az agrárproletárok TARTALOM A summások

A részes munkások
A mezőgazdasági munkákat a föld nélküli mezőgazdasági dolgozók már
évszázadok óta elsősorban a termés bizonyos részéért végezték el. E
munkamód igazában a jobbágyfelszabadítás után terebélyesedett ki, amikor a
tőkével nem rendelkező nagybirtok egyszerre elvesztette az ingyen jobbágyi
munkaerőt. Nem volt más választása, mint hogy részes munkásokat
alkalmazzon az aratásra, a kukorica megművelésére és betakarítására, majd
különböző ipari növények megmunkálására. Mindebből a kapcsolatok olyan
szövevénye keletkezett, mely a munkást mozgásában akadályozta, és minél
jobban igyekezett helyhez kötni.
A részesaratást (l. még 477–81. l.) a XVIII. században még hatod-heted
részéért végezték, míg ez a XIX–XX. század fordulójára tíz-tizennegyed
részre csökkent, amiből a kaszás és a marokszedője részesült. A múlt század
közepétől kezdve a nagybirtokokon a feltételeket írásban rögzítették. Az ilyen
aratószerződéseket már többnyire februárban az aratógazda kötötte meg az
uradalom tiszttartójával az aratók nevében. Ebben kikötötték a részesedés
arányát, továbbá azt, hogy miképpen kell a munkát elvégezni, és mennyi idő
alatt kell azt befejezni. Ha valaki megbetegedett, azt elengedték, legfeljebb
csak az elvégzett munkát fizették ki neki. Az ivóvízről a gazda gondoskodott,
de azt korsókba már a munkásoknak kellett önteniök és széthordaniok. Ha a
vihar a kereszteket szétszórta, akkor azokat annyiszor rakták össze, ahányszor
arra szükség mutatkozott.
Az étkezésnek többféle módja alakult ki. A nagybirtokokon általában ún.
konvenciót mértek, vagyis hetenként adtak változó mennyiségű kenyeret,
szalonnát, lisztet, főzeléket, esetleg zsírt, ecetet és mindig pálinkát, egyes
vidékeken bort. Az élelmiszerből az aratók szakácsnője készítette el az
ebédet, egyes esetekben a vacsorát. Máshol az a szokás terjedt el, hogy az
uradalom maga főzetett, de mivel ez sok csalásra adott lehetőséget, ezért a
munkások szívesebben vették a természetben kiszolgáltatott konvenciót. A
főtt étellel való ellátás inkább a gazdag- és középparasztok esetében maradt
meg sokáig, ahol az egy-két aratópár élelme rendszerint megegyezett a
gazdáéval.
Az aratás általában két-négy hétig tartott, és mivel korán, rendszerint virradat
előtt kezdték, ezért csak a falu közeléből mentek haza. A legtöbb esetben kinn
háltak, esetleg a közeli tanyában húzódtak meg. Az uradalmakban ilyenkorra
valamelyik istállót ürítették ki, és itt szalmán aludtak a részesaratók.
A szerződést többféleképpen kötötték, így voltak, akik csak magára az
aratásra szerződtek, ami a keresztbe rakással fejeződött be. Mások azt is
vállalták, hogy a behordásban, a szekér megrakásában, az asztag emelésében
is segédkeznek. Akadtak ugyanakkor olyanok is, akik a fenti munkálatok után
a nyomtatást, cséplést, majd a gépi cséplés munkáját is ellátták.

23. Zsellérasszony
Öszöd, Somogy m.

Az aratást meghatározott idő alatt kellett elvégezni, mert máskülönben a

{H-71.}
szem kipergett, és ez nagy veszteséget jelentett a gazdának. Az
aratómunkások, hogy a részesedésen emelni tudjanak, közvetlenül az aratás
megkezdése előtt vagy közben léptek sztrájkba jogaik érvényesítésére.
Ilyenkor csendőrök verték le a próbálkozást, a szervezőket elvitték,
bebörtönözték, míg a többiek a megfélemlítésre újra megkezdték a munkát. A
birtokosok a múlt század végétől tartottak az aratósztrájkoktól, és ezért a
munkásokat igyekeztek különbözőképpen lekötni. Ennek egyik módja volt a
részes kukoricaművelés.
Általában ezt csak az kapott, aki aratást is vállalt. Ennek nagysága a
körülményektől függően egy-két hektárt tett ki. Ezt az uradalom
megszántatta, bevettette, majd átadta a részesnek, aki háromszor megkapálta,
betakarította, és a szárat levágva kúpokba rakta. Ezért a munkáért korábban a
termés felét, majd harmadát, később negyedét kapta. Ha azonban az
aratósztrájkban részt vett, akkor elvették a kukoricaföldet tőle, és így a
következő télen nem tudott disznót hizlalni.

24. Részesaratás
Alföld
 A századfordulótól kezdve a különböző ipari növények, különösen a
{H-72.}

cukorrépa, nagyon elterjedtek a nagybirtokokon. Ennek napszámos munkáját

is igyekeztek minél olcsóbban megoldani. Ezért az arató és kukorica-
részesmunkásokkal úgy kötötték meg a szerződést, hogy egész éven keresztül,
amikor az uradalomnak éppen szüksége volt rájuk, tartoznak a szokásos
napszámért akármilyen munkát elvégezni. Ez azt jelentette, hogy a részes
munkás nem mehetett el sehova, esetleg jövedelmezőbb munkát vállalni, mert
az uradalom, amennyiben nem jelent meg azonnal, felbontotta az élet alapját
jelentő szerződését.
E szerződésben azonban nemcsak a fentieket kötötték ki, hanem azt is, hogy a
részes köteles néhány napon ingyen a munkaadó által kijelölt bármilyen
munkát elvégezni. Ez idő alatt nemcsak fizetést, napszámot, de még ennivalót
sem kapott. Az előbbiekben, de különösen ebben az úgynevezett
ledolgozásban, „ingyen munká”-ban, könnyen fel lehet ismerni a feudális
jobbágyszolgáltatások egyenes folytatását. A részesaratók általában egy-két
napot szolgáltak, és ezt többnyire a szálas gabona ingyen történő
behordásával tudták le. Sokkal magasabbra szabták a kukoricaföldek ingyen
munkáját. Az Alföldön ez katasztrális holdanként egy-három nap között
változott, de egyes dunántúli megyékben a hetet is elérte. A részt cséplés {H-73.}
után, közösen fogadott szekérrel szállították haza. és a fuvar árát arányosan
fizették meg, néhol sikerült ezt az uradalomra hárítani.
A részesaratók este, de még a déli szünetben is sokszor daloltak, különösen
gyakran kerültek elő az aratással kapcsolatos nóták. Szívesen hallgatták a
meséket, mondákat, igaz történeteket, katonaélményeket, és igen nagy
becsülete volt annak, aki ezekből minél többet tudott.
A részesaratók egy-egy gazda vezetésével sokszor évtizedekig együtt
dolgoztak, és nemcsak a munkában, hanem a mindennapi életben, a faluban, a
mulatságokban is összetartottak.

Az agrárproletárok TARTALOM A summások

A részes munkások TARTALOM A kubikosok

A summások

25. Az aratók ebédje

Alföld
 26. Aratóünnep
Boldog, Pest m.

A summások öt-hét hónapra mindenféle mezőgazdasági munka elvégzésére

szerződtek előre meghatározott bérért az uradalmakhoz (l. még 479–80. l.).
A munka kora tavasztól késő őszig tartott, és így a munkaadó
megtakarította a téli bér összegét, amikor nem tudott volna rendszeresen {H-
74.} munkát adni cselédeinek. Ez a réteg a múlt század utolsó negyedében
alakult ki, és lényegében a magyar nyelvterületen kisebb-nagyobb
mértékben sok helyen előfordult. Egyes vidékeken azonban a lakosság
döntő többségének megélhetését biztosította, így elsősorban a mezőkövesdi
matyók jártak a summás munkára. A falunak sokszor több mint fele messze
földön kereste kenyerét.
A mezőkövesdiek közül elsősorban a szegényparasztok, az agrárproletár
férfiak és nők vegyesen vállalkoztak erre a munkára. A gazdák gyermekei
csak akkor mentek el, ha a nagycsaládban sok felesleges munkaerő
mutatkozott. Az uradalom a summásgazdát vagy bandagazdát bízta meg a
csapat összeállításával, akinek lakásán gyűltek össze a dobszóra
jelentkezők. Mindenkinek munkakönyvet kellett váltania, és ha beállott,
akkor ennek jeleként ezt a gazdának átadta. A bandagazda a summások
minden ügyes-bajos dolgát intézte, a köztük levő súrlódásokat elsimította.
Az uradalom emberével csak ő tarthatta a kapcsolatot, a munka beosztását
vele közölték, neki adták át a természetbeni és pénzbeli járandóságot,
melynek szétosztását maga végezte. Mindezért a szervező munkáért
általában a meghatározott bér kétszeresét kapta.
A természetbeni juttatást hetenként mérték ki a summásoknak. Ebben
szerepelt több-kevesebb mennyiségű liszt, szalonna, főzelék (bab, borsó,
lencse), néha hús és mindenkor pálinka. Ehhez járult még valamelyes
készpénz, amit igyekeztek a téli hónapokra összegyűjteni. A
természetbeniek egy részét a gazdasszonynak adták át. Ez többnyire {H-75.} a
gazda felesége volt, aki naponta legalább egy alkalommal meleg ételről
gondoskodott, megsütötte a kenyeret. Ehhez a munkához a csapattól a
szükségnek megfelelő segítséget kapott.
A summások régebben szekérrel jutottak el a munkahelyükre, később
vonattal jártak, melynek költségét az uradalom megtérítette. Elhelyezésük
pajtában, barakkban vagy éppen istállóban történt, ahol a földön
szalmazsákon, többnyire azonban csak szalmán töltötték az éjszakát.
Munkaidejük napkeltétől napszálltáig tartott, de úgy, hogy mire a nap
felkelt, akkor már a munkahelyre kellett érniök, akármilyen messze is volt
az szálláshelyüktől. Reggel és délután fél-fél, délben egy óra étkezési
szünetet tarthattak. A hat napot teljesen végig kellett dolgozniok, ami a
nyári hónapokban meghaladta a napi 16 órát is.
A summásnak minden munkát el kellett végeznie, így a kukoricakapálást, a
répaegyelést, majd az aratást, amikor párokat alakítottak ki. Ez rendszerint
úgy történt, hogy a férfi feleségével vagy lányával aratott együtt. A
behordás és a cséplés éppen úgy munkájukhoz tartozott, mint a kukorica,
répa betakarítása. Amennyiben az eső miatt nem tudtak a földeken
dolgozni, akkor az istállóban, a gazdasági épületekben vagy azok
környékén, a magtárakban jelöltek ki munkát számukra.
Az egyedüli pihenőnap a vasárnap, amikor a tisztálkodást végezték, hiszen
hétköznap rendszerint csak ruhástul dőltek le a szalmára. Az asszonyok,
lányok mostak maguk és a férfiak számára. A legtöbb helyen az uraság
szerződésben kötötte ki, hogy templomba is tartoznak elmenni. De vasárnap
került sor az elromlott kézieszközök kijavítására, és ha még ezen túl is
maradt valamelyes idő, akkor beszélgettek, meséltek, daloltak, különösen a
délutáni és esti órákban.
A fiatalabbak ilyenkor útra keltek, és meglátogatták valamelyik szomszédos
summáscsapatot, ahol igyekeztek őket valamivel megkínálni. Gyakran
előkerült a citera, a harmonika, és zenéje mellett táncolni kezdtek. Ez a
vasárnap délutáni táncos összejövetel, az ún. cuháré annyira elterjedt, hogy
később Mezőkövesden is meghonosodott. Mások a szomszédos falvakba
mentek be új ismeretségeket kötni, a kocsmában iszogatni.

A részes munkások TARTALOM A kubikosok

A summások TARTALOM Az uradalmi cselédek

A kubikosok
A múlt század második felében indult meg a folyók nagyobb mérvű
szabályozása, a vasútvonalak általános kiépítése, ami nagy mennyiségű föld
megmozgatásával járt együtt. Ezt az Alföld déli feléből kikerülő,
termőfölddel nem vagy csak ritkán rendelkező kubikosok végezték (l. még
480–1. l.). Nevük arra utal, hogy a kiemelt föld köbölje után kapták
fizetésüket, ami, ellentétben a fentiekkel, általában pénzben történt.

9. ábra Kubikostalicska oldalnézetben.

Szentes (Csongrád m.) környéke. XX. század első fele
 27. Munkára váró kubikosok
Budapest, Teleki tér

A kubikosok ugyancsak bandában dolgoztak. Ennek vezetője a gazda,

akinek feladatai közé tartozott a csapat megszervezése. Ezért ha újságból
vagy szóbeli hírekből valamilyen nagyobb vállalkozásról hallott, akkor saját
vagy közös költségen odautazott, megtekintette a körülményeket, a kereseti
lehetőséget. Ha mindent megfelelőnek tartott, akkor megkezdte az emberek
összeszedését olyanformán, hogy először {H-76.} jóembereinek, rokonainak
biztosított helyet, akik közül az előmunkásokat és helyetteseit kiválasztotta.
A kubikosok bandagazdája a többiekkel együtt dolgozott, hordta a földet,
de ugyanakkor ellenőrizte a mérnökök számolását, hogy be ne csapják őket.
Az esetek többségében ezért a munkáért nem kapott és nem is fogadott el
többet. A maga és a társai igazáért mindig kiállt, és mindig azok érdekeit
képviselte a munkaadóval szemben. Mindez azt mutatja, hogy a jól
szervezett és egymással szolidáris munkacsoportjaik már közelebb álltak az
ipari, mint a mezőgazdasági munkásokhoz.
A kubikos legfontosabb szerszáma az ásó, a lapát és a talicska. Ezt mindig
magával vitte, és mint tulajdonát javította, a munkához igazította. A talicska
egykerekű, deszkából összerótt szerszám, melynek segítségével a kitermelt
földet hosszabb vagy rövidebb távolságra lehetett szállítani. Sík talajon
könnyebb és több munkát végezhettek, de erős emelkedőn a földdel
megrakott talicska kitolásához már segítség kellett. Ilyen esetben a kubikos
10–14 éves fiát fogta a talicska elébe. Ezeket a gyerekeket sokszor nagy
távolságban levő munkahelyekre is magukkal vitték. Ezért külön fizetést
nem kaptak, de teljesítményük apjuk keresetében jelentkezett. Ez volt az
egyik módja, hogy a gyermekek beletanultak a kubikosmunkába.
Helyenként kordésgazdák is akadtak, akik a kitermelt földet kétkerekű,
négyszögletű szekrényű, egy lóval vontatott taligával szállították a kijelölt
helyre. Ezek mellett a kordéskocsisok és lóhajtó gyerekek dolgoztak.
{H-77.}A kubikosok számára egy-egy nagyobb földmunka esetében
barakkokat vagy más ideiglenes szállást is emeltek, de a legtöbb esetben a
munka megkezdése előtt saját maguk építették kunyhójukat. Ehhez
lehetőleg szélvédett helyet választottak a készülő töltés alján, az erdő
szélében, és felhasználták mindazt a nyersanyagot, amit helyben találtak
(leveles ág, nád, gyékény, gyeptégla stb.). Ha hosszabb ideig maradtak,
akkor földbe mélyített kunyhót készítettek, mely a pásztorok, a határbeli
csőszök megfelelő építményeihez hasonlított. A kubikosok rendszerint
gyékényponyvát is vittek magukkal, mely az ásó nyelére terítve eső és nap
ellen egyaránt valamelyes védelmet nyújtott. Nyáron a tűzhelyet a kunyhón
kívül helyezték el, télen ennek is belül kellett helyet szorítani.
Az étkezésről mindenki maga gondoskodott, és az alapanyag nagyobb
részét hazulról hozta. Ennek legfontosabb eleme a kenyér, a szalonna és a
különböző száraztészta, továbbá a hagyma. A szalonna a napközi
élelmezést szolgálta, mert a kubikosok teljesítménybérben dolgoztak, és
ezért a pihenőidőt a legkisebbre korlátozták. Meleg ételre általában este
került sor, amikor mindenki a maga bográcsában főzte meg a tarhonya-
vagy lebbencslevest, jó hagymásan, és ha telt a készletből, akkor
szalonnásan.
 28. Kubikosok
Alföld

A vasárnap munkájukban szünetet jelentett. Ilyenkor, ha közelben

dolgoztak, hazamentek, hogy élelmüket, fehérneműjüket felfrissítsék, és a
családdal találkozhassanak, a ház körül valami munkát végezzenek. Ha erre
nem volt lehetőség, akkor tisztálkodással, mosással, {H-78.} varrással töltötték
a napot, mert a hivatásos kubikosok nehéz helyzetükben is mindig
igyekeztek ápolni magukat. Ha település közelében dolgoztak, akkor
bementek oda. Körülnéztek, a számukra hasznosítható dolgokat jól
megjegyezték, ezért az anyagi és szellemi kultúra elemeinek
elterjesztésében fontos szerepet játszottak.
A kubikosoknál ritkábban került sor mesélésre, inkább szerették a tréfákat,
elbeszéléseket, egyéni élményeket. A korabeli népdalokon kívül már jól
ismerték a mozgalmi dalokat, indulókat, maguk inkább ezeket és a
rigmusokat szaporították (l. 480–1. l.). Ezek közül ugyan nem sok került
feljegyzésre, de azért a Dél-Alföld kubikosfalvaiban még sok ilyenre
emlékeznek. Ezek nagyobb része a munka nehézségét, az elemekkel
folytatott harcot, a kevés pénzt, a családtól való távolságot és a nehéz,
kemény életet panaszolta, mint az alábbi esetben is:
Föld kiszívja az életünk.
Ásó töri a tenyerünk,
Lyukas ingünk, lyukas gatyánk,
Az isten se gondol miránk.

A summások TARTALOM Az uradalmi cselédek

A kubikosok TARTALOM Kisebb csoportok, foglalkozások

Az uradalmi cselédek
A gazdák cselédjeiről már fentebb szót ejtettünk (l. 54–5. l.), de ezeknél
sokkal nagyobb számban éltek a nagybirtokok majorjaiban a cselédek
különböző rétegei, teljes kiszolgáltatottságban és nagyon nehéz anyagi
körülmények között. Ezek szervezete a nyelvterület egészén nagyjából
hasonlóan alakult, hiszen a nagybirtok igazgatási módja is jórészt azonosan
fejlődött (l. még 478–9. l.).
Az intéző egy nagyobb birtokot igazgatott, míg a részleteket az ispánok
irányították. Ehhez tartoztak a gazdák, a botosispánok, akik közvetlenül
parancsoltak a cselédeknek, a napszámosoknak, a summásoknak. A
cselédek zömét az ökörrel dolgozó béresek és a lovakat hajtó kocsisok
tették. Ezek vezetője az elsőbéres, illetve elsőkocsis, aki közvetlenül
irányította a munkát, és ezért évenként két-három mázsával több
terményben részesült.
A cselédek alkalmazása mindig egy esztendőre szólt, ha megfelelt a
követelményeknek, akkor a következő évre is megmarasztották. Ha
azonban kifogások merültek fel ellene, ezek között legsúlyosabbnak ítélték
meg a visszafeleselést, akkor a következő évre nem maradhatott. Ilyenkor
néhány napot kapott, hogy a szomszédos uradalmakban megpróbáljon
elhelyezkedni. De ha híre ment, hogy szófogadatlan, vagyis jogai mellett
kiáll, akkor ott sem alkalmazták, így az év leteltével az uradalom erőszakkal
is kitette a lakásból, úgyhogy valamelyik faluban élő rokonánál kellett
meghúzódnia családjával együtt, míg valahol helyet nem kapott.
A cselédlakások formája a XIX. század elejétől kezdve az egész országban
nagyon hasonlít egymásra. A legkorábbiak esetében egy nagy közös
konyhára négy szoba nyílott, és mindegyikben két-két család osztozott. Ez
azt jelentette, hogy kis helyen sokszor ötvennél is több ember, gyerek élt
együtt. Későbben szobánként csak egy család lakott, sőt olyan is akadt,
amikor egy konyhára két szoba nyílott, de lényegében a közös konyha
intézménye egészen 1945-ig megmaradt. {H-79.} A lakással szemben
helyezkedett el a disznó-, a tyúkól, és ahol a tehéntartást megengedték, ott
az istálló. Sok helyen a cselédek félhektárnyi vagy ennél valamivel nagyobb
földterületet kaptak, melyen rendszerint krumplit és kukoricát ültettek, mert
ez tette lehetővé a baromfi és disznó tartását.
A cselédek évi kommenciójának mennyisége, tartalma időnként és
tájanként jelentősen különbözött, így inkább csak jelezni kívánjuk, hogy mi
mindenre is terjedt az ki. A legfontosabb része a 12–16 q gabona (búza és
rozs), melynek megfelelő hányadát legtöbbször negyedévenként mérték ki.
Ehhez járult meghatározott mennyiségű pénz, ami értékében mindig
lényegesen kevesebb volt, mint a gabona ára. Rendszerint kapott egy pár
csizmát, későbben bakancsot, bizonyos mennyiségű sót, továbbá a vidék
adottságainak megfelelő fűtőanyagot. Ehhez járult még régebben a
tehéntartás a gazdaság költségén, amit a két világháború között sok helyen
megszüntettek, bizonyos mennyiségű föld, esetleg kender- és
veteményeskert. Ezeket az asszony a gyerekek segítségével művelte meg.
A munka szigorú rendjét télen-nyáron egyaránt megszabták. Az ébresztő
tavasztól kezdve három-négy órakor munkára szólította a cselédeket. A
béres, a kocsis először ellátta a jószágot, majd rövid időre visszamehetett
reggelizni, és utána a fogatok együtt hajtottak ki a mezőre. Mindig pontosan
meghatározták az elvégzendő feladatot, amit délben ebédszünet szakított
meg, majd késő délutánig folyt tovább a munka. A hazatérés után a jószágot
meg kellett tisztítani, élelemmel, vízzel ellátni. Mindez azt jelentette, hogy
a cseléd úgy nyolc óra tájban vetődött haza, amikor az otthoni munkában
már alig tudott valamit segíteni.
 10. ábra Cselédlakások alaprajza.
Általános. XX. század eleje

Télen későbben hangzott fel az ébresztő cselédharang vagy kolomp, de

ekkor is gondoskodtak valamiféle munkáról. Ekkor fuvarozták {H-80.} a
terményt a vásárba, állomásra, régebben nagyobb távolságokra. Ilyenkor
javították ki a szekereket, a gazdasági szerszámokat, forgatták a búzát a
magtárban, morzsolták a kukoricát, vágták és szállították a fát az erdőről.
Mégis több idő maradt a beszélgetésre, amikor is az istállóban a férfiak
szívesen meséltek igaz történeteket, tündérmeséket egyaránt.
A vasárnap sem mentesítette teljesen a cselédet a munkától, hiszen ilyenkor
is el kellett látni reggel és este a jószágot. Napközben igyekezett segíteni a
földjárandóság megművelésében, betakarításában. De a legtöbb helyen az
uraság kikötötte a cselédei számára, a templomba járást, amit szigorúan
ellenőriztek. Mindezzel együtt a vasárnap mégis valamelyes könnyebbedést
jelentett. A fiatalok ilyenkor jöttek össze beszélgetésre, dalolásra, néha egy
kis táncra is. A tanyák, majorok rendszerint a faluktól távol terültek el,
úgyhogy sok kapcsolatuk nem is lehetett azokkal. De meg a cselédeket nem
szívesen fogadták be, mert lenézték őket, így egy jelentős részük egész
életét a falutól távol töltötte. Ennek következményeként az analfabéták
száma köztük lényegesen magasabb volt, mint a községekben, bár
helyenként az uradalom, különösen a XX. században, már iskolát létesített.
A cselédek hagyományos kultúrája jórészt megegyezett a környékével, mint
annak színtelenebb változata. A lakásberendezés ugyanolyan
bútordarabokból állt, de többnyire csak egyszínűre telt nekik. A
hagyományos elrendezési elvet a könyörtelen szűkösség bontotta meg. A
népviseletet legelőbb hagyták el, az étkezésük a falusinak szerényebb
változata. Rendszerint egymás között házasodtak, és a lakodalmat
igyekeztek a lehető legünnepélyesebben megülni. A hagyományokhoz
erősen ragaszkodtak, sok régi hiedelmet a legtovább megőriztek. Talán
ezzel magyarázható, hogy a XX. században a különböző vallási szekták
erősen hódítottak közöttük, ugyanakkor, amikor érdekeik megvédésére való
szervezkedésnek kiszolgáltatottságuk és szétszóródottságuk miatt csak
ritkán találjuk nyomát.
Az uradalmi cselédek között különleges hely illette meg a parádéskocsist,
aki az uraságot vagy az intézőt kocsin szállította. Az uradalom pásztorai is a
cselédekhez tartoztak ugyan, de magasabb fizetésük, nagyobb hatáskörük
miatt nemigen keveredtek amazokkal. Legnagyobb rang többnyire a
gulyásnak járt ki, aki sok esetben a többi pásztor munkáját ellenőrizte és
irányította. A vadász, erdész ugyancsak konvenciót kapott, de feladata
egészen elkülönítette az előbbiektől.
A múlt század utolsó negyedétől kezdve a magyar uradalmak is különböző
erőgépeket kezdtek alkalmazni, így a korábbi mesteremberek: kovács,
bognár stb. mellett megjelent a gépész, lakatos is. A mesterek valamennyi
cselédnél magasabb fizetést és konvenciót kaptak, a többiek „úr”-nak
szólították, önálló lakásukban senkivel sem közösködtek. Pénzért mások
számára is dolgoztak, és mindez a béresekhez, kocsisokhoz viszonyítva
anyagi jólétet biztosított számukra. A legtöbbjüknek már kevés köze volt a
hagyományos műveltséghez.

A kubikosok TARTALOM Kisebb csoportok, foglalkozások

Az uradalmi cselédek TARTALOM Az iparosok

{H-81.} Kisebb csoportok, foglalkozások

A fentebb említett rétegek, csoportok a magyar falvak és mezővárosok
lakosságának döntő többségét tették, de ezen túlmenően is érdemes még
néhány csoportot megemlíteni. A szegényparasztok, nincstelenek közül
kerültek ki a csőszök, kerülők, akiket hivatalosan mezőőröknek neveztek.
Ezeket a falu közössége fogadta, és díjazásukat rendszerint természetben
kapták (gabona, kukorica). Ősztől tavaszig, de különösen a betakarítás
idején, kinn laktak a határban, ideiglenes kunyhóikat leveles ágból,
kukoricaszárból, nádból készítették. Az Alföldön magas látófára,
kapaszkodtak, hogy a nagy növésű kukoricatáblák felett is messze
elláthassanak. A tolvajok vagy az elkóborolt jószág által okozott kárt –
amennyiben a tettest nem tudták megnevezni – meg kellett téríteniök. Az
uradalmak csőszei rendszerint a kiöregedett béresekből kerültek ki, akik
csökkentett konvencióért is készségesen vállalták ezt a nehéz és felelős
munkát.
Míg a méhészet, vadászat az utóbbi évszázadban csak kiegészítő
foglalkozásként szerepelt (l. még 220–6. l.), addig a halászok a magyar
falvakban egész éven át önálló foglalkozásként űzték azt. A földesúri
vizeken általában a jobb minőségű halak kétharmadát kellett
beszolgáltatniuk, míg a többivel maguk rendelkeztek. Szünetet csak aratás
idején tartottak, amikor részesaratóként igyekeztek a télire való gabonát
megkeresni. A halászat évszázadokon keresztül apáról fiúra öröklődött,
lehetőleg egymás között házasodtak, vagy a szegényparaszti rétegekből
kerestek párt maguknak, mert a gazdák lenézték őket, azt tartván egy alföldi
mondással:
Halász, vadász, madarász,
Mind éhenkórász!
Egyszerű, rendszerint kétsejtű házaik a települések szélein húzódtak meg,
ha módját ejthették, vízparton építkeztek, hogy minél közelebb legyenek
munkájukhoz. A sok száradó vagy javításra váró háló, az Alföldön a fára
futtatott kobaktök már messziről elárulta a ház lakójának foglalkozását.
A pásztorok (l. még 234–7. l.) családjai is vagy a faluban, vagy az urasági
majorokban éltek, míg a családfő és a felnőtt fiúk az év nagy részét kinn a
legelőn, a jószág mellett töltötték. A pásztorok a parasztokkal és a
cselédekkel ritkán keveredtek, de maguk között is megtartották az egyes
jószágfajták őrzői különállásukat. A pásztorok között, amikor már
számadóságig eljutottak, sok jómódú akadt, akik ügyes cserélésekkel,
vásárokkal, régebben lopott jószágnak a nyájba való befogadásával, jelentős
vagyonra tettek szert. A legmódosabbaknak mégis a juhászok számítottak,
akik a közösség vagy uradalom nyájában a sajátjukat is legeltették,
részesedtek a szaporulatból és a tejhaszonból egyaránt. Ezért gyakran
egészen önállósították magukat. De akármennyire vagyonosakká válhattak
is egyesek, a falu közösségi életében a legtöbb esetben nem vettek részt,
különállásukat hol akarva, hol akaratlanul megőrizték. A falu nyáját
mindennap kihajtó pásztorok között ritkán akadt csak olyan, aki egész
életére eljegyezte volna magát ezzel a foglalkozással, vagy éppen a
családon belül örökítette {H-82.} volna azt. Legtöbbször a
szegényparasztokból, agrárproletárok sorából kerültek ki, máskor
tönkrement emberek átmeneti lehetőségéül szolgált, olykor idősebbek,
munkából kiöregedettek vállalkoztak rá.
A vasútvonalak megépítése előtt, de sokszor még azután is, a megtermelt
javak szállításában döntő szerepük volt a fuvarosoknak (l. még 262. l.).
Ezek részben a kisebb földű gazdák, részben a szegényparasztok közül
kerültek ki. Az utóbbi esetben alapvető foglalkozásnak számított.
Rendszerint nagy nehézséggel vett a szegény ember két lovat, szekeret, és
azzal hosszabb-rövidebb távolságra szállítást vállalt. De jószágának élelmet,
földje nem lévén, csak részes munkával tudott keríteni, ezért kénytelen-
kelletlen az uradalomhoz fordult. Itt kaszálót kapott harmadáért-negyedéért,
a sarjút feléért, de kötelezte magát, hogy ennek fejében részben ingyen,
részben előre meghatározott napszámért a szálas gabona behordásában, a
szemes termény vasútállomásra történő szállításában, mindig az uradalom
által meghatározott időben rendelkezésre áll. Az ilyen fuvarosok nem, vagy
kevésbé váltak ki a szegényparasztságból, hiszen lovuk elhullása vagy más
szerencsétlenség mindjárt visszavethette őket a kétkezi munkások közé.
Akadtak azonban olyan fuvarosok is, akik országrészeket, esetleg
országokat összekötő utakon szállították jövet-menet az árukat. Ezeket
többnyire a kereskedők fogadták meg, akik messze fekvő nagyvásárokra
igyekeztek. Ezek kitűnően ismerték az utakat, a helyi körülményeket, a
szállást adó csárdákat, a veszedelmeket, így munkájukat jól megfizették.
Országrészenként egész falvakat tartottak számon, ahol a lakosság nagyobb
része fuvarozásból élt.

Az uradalmi cselédek TARTALOM Az iparosok

Kisebb csoportok, foglalkozások TARTALOM A vállalkozók

Az iparosok
Az alábbiakban néhány falusi iparágról említést teszünk (ács [130], kovács
[188], molnár [213], takács [295], gubacsapó [297], tímár [298], gombkötő
[310], szűrszabó [310], szűcs [317], csizmadia [318], bábos [354], asztalos
[369], fazekas [390] stb.) ugyan, de külön is kell szólanunk szervezetükről,
tekintve jelentőségüket, amit a magyar falvak, mezővárosok és általában a
magyar parasztság életében betöltötték.
Az egyes területeken az ipari tevékenység házi keretek között maradt (pl.
fonás-szövés, famegmunkálás – l. még 291., 354. l.), míg máshol
párhuzamosan önálló foglalkozásként is előfordul (pl. takács,
bőrmegmunkálás stb.), de szép számmal akadtak olyan ágak, melyeket a
magyar középkortól kezdve specialisták műveltek (fazekas, kovács, molnár
stb.). Természetszerűnek tekinthető a hivatásos iparosoknak az a törekvése,
hogy szakmájukat, a termelés színvonalát, anyagi érdeküket meg akarták
védeni azoktól, akik csak alkalomszerűen végeztek ilyen munkát, és kivonták
magukat minden ellenőrzés, minden szolgáltatás és adózás alól. Ezért
tömörültek a hivatásos mesterek céhekbe. Ezek szervezete az osztrák-bajor
elnevezéssel együtt nyugatról, elsősorban német nyelvterületről került
hozzánk (l. még 625. l.).

29. Fazekascégér
Nagyatád, Somogy m.
 30. Céhláda teteje.
1800 Miskolc

31. Szabócéh-behívótáblája.
1645 Fertőszentmiklós, Győr-Sopron m.
 32. Szabócéh-behívótábla hátoldala.
1645 Fertőszentmiklós, Győr-Sopron m.

Az első céheket a XIV–XV. századból említik, de ekkor még csak nagyobb

városokban fogta össze az azonos vagy rokon területen dolgozó {H-84.}
iparosokat. A céhek száma a törökök távozása után, különösen a XVIII.
századtól kezdve szaporodott meg, amikor már a falusi mesterek is
csatlakoztak valamelyik szomszédos város megfelelő céhéhez. 1872-ben
ugyan egy rendelkezés megszüntette őket, és helyettük más szervezeti formát
hozott létre, de a legtöbb helyen a régi megszokott formában tovább éltek a
századfordulóig.
Az egyes céhek jogait és kötelességeit a privilégium, a céhlevél szabályozta,
amit a szükségnek megfelelően időről időre kiegészítettek, megújítottak. Ezt a
legfontosabb okmányt és annak változatait éppen úgy a céhládában tartották,
mint a jegyzőkönyvet, a pecsétet, melyen a céh szerszámai jelképként
szerepeltek, továbbá a gyűlésre hívó táblát és természetesen az
adományokból, büntetésekből befolyt pénzt.
A céh tagjává való válás folyamatát szigorúan szabályozták, és az nemcsak
országosan egyezett meg, hanem évszázadok alatt sem sokat változott. Már
inasnak bejutni sem volt könnyű, mert a szülőkön kívül még két céhtagnak
kellett jótállnia a gyerekért. A szegődés általában három évre történt, de ezt
időnként és helyenként meghosszabbították. Az inas nem kapott semmiféle
fizetést, sőt rendszerint szülei fizettek érte vagy a céhnek, vagy egyenesen a
mesternek. Legfeljebb csak egy-egy ruhadarabot vetettek neki. Joga semmi
sem volt, annál több a kötelessége. Hiszen azon kívül, hogy a szakmát
elsajátította, még takarította a műhelyt, segédkezett a konyhán, a kertben,
hordta a vizet, szállította a készárut, hozta a nyersanyagot. A sok munkáért
nagyon szerény ellátást kapott és a testi fenyítés sem hiányzott a nevelés
eszközei közül. Ha már ismerte a mesterséget, akkor felszabadult, segéd lett,
és ebből az alkalomból a céh összes legényeit meghívta poharazásra, akik
maguk közé fogadták.
Ettől kezdve már az inasokkal nem barátkozhatott, hanem a mesterlegények
társaságába tartozott, akiknek atyamestere igyekezett megvédeni jogaikat a
munkaadóval szemben. A legény az ellátáson kívül hetenként rendszeres
fizetést kapott, de ezért kora reggeltől estig dolgozott, tartozott az okozott kárt
megtéríteni és mesterének {H-85.} beszámolt minden cselekedetéről. A legényt
arra kötelezték, hogy hosszabb-rövidebb időre vándoroljon, részben az
országban, részben azon kívül. A fennmaradt vándorkönyvek pontosan
mutatják, hogy a magyar legények sokszor eljutottak Nyugat-Európa kisebb-
nagyobb városaiba. Ez lehetővé tette az új technikák, anyagok megismerését,
az európai divat szemmel tartását, így a vándorlás a magyar népi ipar nagyon
fontos tényezője volt, de azon belül többek között a ruházkodási ipar
alakulására, a népviseletek formálódására hatott.
A legény, miután mesterénél és vándorlása ideje alatt a munka minden
fortélyát elsajátította, jelentkezhetett remekelésre. Ilyenkor valami
különlegesen szép, értékes darabot készített, amit a céh vezetői alaposan
megvizsgáltak, és ha megfelelőnek találták, készítőjét, a meghatározott taxa
lefizetése után, a mesterek közé fogadták. Ettől fogva már maga vállalhatott
munkát, szegődtethetett inasokat, és tarthatott segédeket, vagyis a céh teljes
jogú tagjává vált.
A céh vezetőjét, a céhmestert választották, az ő kezében futott össze minden
ügy. Védte az érdekeket, őrizte a pénzt, az iratokat, a gyűléseken, lakomákon
elnökölt, ellenőrizte a mesterek munkáját, megbüntette a céhszabályok
megsértőit, a hatóságokkal és a vásárlókkal szemben egyaránt az egész céhet
képviselte. Ebben helyettese, továbbá a céhjegyző segítette.
Időről időre gyűléseket tartottak, ezek a céhláda felnyitásával kezdődtek, míg
azt be nem csukták, addig az ülés nem fejeződött be (l. 165–7. kép). Itt
határoztak a pénzek felhasználásáról, a mesterek felvételéről, szolgáltatták az
igazságot, kiszabták a büntetéseket. A belső céhszokások, szabályok a tagok
sokirányú támogatását írták elő. így a beteg legény mellé nappalra és
éjszakára ápolót rendeltek, az elszegényedetteket, öregeket pénzzel
támogatták, testületileg vettek részt az elhalt tagok és hozzátartozóik
temetésén. Farsang idején a legtöbb céh bált is tartott, mely egyben a fiatalság
összeismerkedésére nyújtott lehetőséget.
A céhbe tömörült iparosok a város, a falu életében is jelentős szerepet
játszottak. A mesterek helyet kaptak a vezetők között, a rendkívüli adózásban,
közmunkában egységesen és együtt vettek részt. Kerített városok esetében
egy-egy bástya, falszakasz karbantartását, védelmét látták el. Hasonlóképpen
jelentős helyet töltöttek be az egyházi életben is. Zászlóikat többnyire a
templomban őrizték, együtt vettek részt a körmeneteken. A céh minden tagját
kötelezték a vasárnapi istentiszteleten való megjelenésre.

Kisebb csoportok, foglalkozások TARTALOM A vállalkozók

Az iparosok TARTALOM Társas munkák és összejövetelek

A vállalkozók
A különböző jellegű vállalkozók származásukat és műveltségüket tekintve
jórészt nem tartoztak a falu paraszti közösségébe, hanem máshonnan
telepedtek be. Társadalmilag az értelmiség után következtek ugyan, de
általában nem vettek részt a falu irányításában és közös megmozdulásaiban.
Mindenkivel igyekeztek jó kapcsolatot tartani, mert akár vettek, akár
eladtak, függtek a falu lakosságától, de sok esetben az is tőlük, hiszen
sokszor adtak előleget a terményre, kölcsönt a rászorulóknak.
A kupec elsősorban az állatokat szedte össze és továbbította a
{H-86.}

vásárokra, esetleg adta el a mészárosnak és hentesnek. Működését

rendszerint nem egy falura, hanem nagyobb vidékre terjesztette ki, egyben
figyelemmel kísérte az egyes területek közötti áringadozásokat. A
gabonakereskedő már sokkal inkább helyhez kötött, és nagyobb
mennyiségű termény elraktározására alkalmas építményekkel rendelkezett.
Már kora tavasztól a rászorulóknak jelentős kamatra gabonát, pénzt
kölcsönzött, és ezzel meghatározott áron lekötötte a termést. Általában
mindenféle gabonát vásárolt, és azt igyekezett tavaszig tartani, amikor is
akár helyben, akár a nagyobb kereskedőknek jelentős nyereséggel adhatta
tovább. Sokszor a malmot is megszerezte, vagy a molnár terjesztette ki
működését a gabonavásárlásra is, de mindkét esetben jelentősen tudta
növelni keresetét.
A boltos még a legkisebb faluból sem hiányzott. Arra törekedett, hogy
lehetőleg a település központjában szerezzen helyet magának, hogy
mindenfelől egyforma könnyen megközelíthető legyen az üzlete. A falusi
boltok többsége olyan vegyeskereskedés volt, ahol sót, fűszert, cukrot,
ecetet, petróleumot és általában olyan cikkeket lehetett vásárolni, amelyek
mindennap kellettek a parasztháztartásokban, de azokat maguk nem tudták
előállítani. Ruhaneműek, gazdasági eszközök stb. csak ritka kivételként
fordultak elő, mert ezeket nagyvásárokon szerezték be. Az üzletekben
nemcsak pénzzel, hanem természetbenivel, főleg tojással, liszttel stb.
lehetett fizetni. A boltos ezt a folyó árnál mindig alacsonyabban számította,
így kétszeresen nyerhetett rajta. Olyan helyeken, ahol a lakosság egy része
egyszerre kapott pénzt, terményt (pl. részesek, summások, cselédek stb.),
ott felírásra előlegezett, de ez után bizonyos kamatot számított.
A kocsmáros is fontos személyiség volt a magyar faluban, nem is hiányzott
sehonnan sem, sőt még a kisebbekben is több akadt belőle. Mindig a
főútvonal mellé építette házát, hogy a jövő-menő emberek útjába essék. A
kocsma rendszerint egy nagyobb ivóból állott, sarkában a lécekből
összeállított kármentővel, ahol az üvegek még verekedés esetén is
biztonságban maradtak. A falusi kocsmákban enni csak ritkán lehetett, mert
elsősorban ivásra rendezkedtek be. Bort és pálinkát árultak, ehhez a sör
csak későbben járult. A kocsmáros, akárcsak a boltos, adott hitelre is, amit
kamataival együtt hajtott be. A gazdalegények, sokszor apjukat meglopva,
zsákban vitték a búzát, ha nem volt elég pénzük az ital kifizetésére. A
kocsma a férfiak találkozási helye, ahova asszony csak abban az esetben
lépett be, ha férjét igyekezett hazatérésre bírni. A múlt század második
felétől kezdve csatlakoztak a kocsmákhoz kuglipályák, ahol a férfiak
vasárnap délutánonként gyűltek össze játékra és beszélgetésre.

Az iparosok TARTALOM Társas munkák és összejövetelek

A vállalkozók TARTALOM A falu önigazgatási szervei

{H-87.} Társas munkák és összejövetelek

A fentiekben láttunk néhány olyan munkaformát, melyet pénzért,
részesedésért végeztek az uradalmi vagy paraszti birtokokon (l. még 70–80.
l.). Megismertük a családon belüli munkaszervezetet és annak irányítását. A
falu életében ezenkívül a közösség érdekében végzett vagy az egymást segítő
és kölcsönösségen alapuló munka is nagy szerepet játszott. Ezek többségéhez
valamilyen mulatság és áldomás is kapcsolódott, ami sok esetben a munkát és
a szórakozást egyesítette, a részvételt pedig vonzóvá tette.
A falu, a közösség számára végzett munka tulajdonképpen valamennyi
résztvevő számára hasznos. Ezért többnyire saját kosztjukon végezték azt,
legfeljebb a befejezéskor a falu vezetői kínálták meg a résztvevőket egy kis
itallal. Az ilyen munkákban általában férfiak vettek részt, így Székelyföldön,
de máshol is, ha a farkasok nagyon elszaporodtak, és sok kárt tettek a
jószágban, akkor hajtóvadászatot indítottak ellenük, melyen a falu
férfilakossága botokkal, fejszével, lőfegyverrel felszerelkezve egész nap űzte
a vadat, amíg csak el nem ejtették, vagy a szomszéd határba nem kergették.
Hasonló közös munkának számított a legelők karbantartása. Kora tavasszal a
férfiak kivonultak a vakondtúrások elegyengetésére, a bokrok, száraz szúrós
gyomok kiirtására, a kutak, vályúk megjavítására, hegyvidéken a források
kitisztítására. Mindenki maga vitt ennivalót, csak az italt adta az elöljáróság
vagy a legelőtársulat. Hasonlóképpen történt a tavaszi időszakban a mezei
utak, a mezsgyék karbantartása is.
 33. Kaszálás
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

34. Reggeli kukoricatöréskor

Átány, Heves m.
Sok helyen a falu, az egyház is rendelkezett kisebb-nagyobb földterülettel,
ezeket közösen művelték meg, és a betakarítást is együtt {H-88.} végezték. A
hasznot pedig a közös kiadásokra fordították. Hasonló volt ehhez az is,
amikor a papnak, az elöljáróknak természetben juttatott földet a falu
közössége munkálta meg, de a betakarításról már a használónak kellett
gondoskodnia. Az ilyen tisztségviselőknek végzett munka esetében illett a
résztvevőket élelemmel és itallal megkínálni.
Ezeknél elterjedtségben, gazdasági és társadalmi jelentőségben sokkal
fontosabbak a kölcsönös segítségben végzett munkák. A segítség elnevezésen
kívül a keleti nyelvterületen kalákának, máshol móvának, kocetának is
nevezik az ilyen összejövetelt. Számos és a gazdasági élet szinte minden
területére kiterjedő formái közül csupán néhányat említünk meg.
A házépítő kaláka az ország minden területén általánosan elterjedt, és sok
helyen ma is gyakorolják. Az alapanyag összehordását fuvarral segítik, majd
mikor a gazda jelzi a munka megindulását, akkor elsőnek azok jelennek meg,
akik az alap ásására vállalkoztak. Mikor ezzel a munkával elkészültek,
áldomásra kerül a sor. Ezután a falak felhúzását, a tetőszerkezet felrakását
végzik, majd ezek befejezésekor a munkát végzők bokrétaünnepséget
tartanak, mely manapság még a városi építkezéseken is él. A gazda közben
szorgalmasan jegyzi a résztvevők nevét, mert tudja, hogy ugyanannyi napot
neki is vissza kell szolgálnia. A teljes befejezés után kerül sor a legnagyobb
áldomásra: a házszentelésre, melyre a segítők hivatalosak. Ennek étrendjén
legtöbbször paprikásnak, tokánynak elkészített sertéshús szerepel, {H-89.} mely
után jólesik a borozgatás. Ilyenkor nemcsak a nóta, hanem az áldáskérő
felköszöntések sem maradnak el.
A Székelyföldön a ház, illetve a csűr földjének megszilárdítására tartották a
csűrdöngölő kalákát, melyen inkább a fiatalság vett részt. Nótaszóra lassú,
ütemes taposással a helyiség minden részét végigjárták, és az elsimított talajt
igyekeztek minél szilárdabbá tenni. Ebből a mozgásból alakulhatott ki a
székelyek egyik ismert tánca, melynek neve megőrizte eredetét: csűrdöngölő.
A mezőgazdasági munkák közül sokfelé, így többek között Kalotaszegen a
széna gyűjtését, betakarítását végezték kölcsönös segítséggel, ilyenkor az
egész falu kivonult, és sorra vették a résztvevők kaszálóit. A férfiak vágták a
füvet, míg az asszonyok gyűjtötték, majd forgatták a szénát. A boglyák
összerakása, végül beszállítása ismét a férfiak kötelességei közé tartozott.
A földművelésben a trágyahordástól elkezdve sok munkát végeztek közösen.
A trágya kihordása szekérrel történt. Előbb az egyik, majd a másik udvarból
szállították ki, ahol egyaránt megvendégelték a résztvevőket. Hegyes
vidékeken háton cipelték fel a meredek oldalakra a trágyát, ahol ez a munka
az előzővel ellentétben inkább az asszonyok feladatai közé tartozott.

35. Kártyázó férfiak

Méra, egykori Kolozs m., Románia
 36. Tanyázás az istállóban
Átány, Heves m.

Az aratásnál csak a kisebb birtokokon segítettek egymásnak. Székelyföldön a

legutóbbi ideig szokásban volt az ún. aratókaláka. A gazda már előző
napokban megszólította a kiszemelteket, akik közösen vonultak ki a földekre.
Egész nap, de nem erőltetett munkával arattak, {H-90.} és ételről-italról a gazda
gondoskodott. Este a háznál meleg vacsora várta a résztvevőket, akik néhány
óráig együtt maradtak, táncoltak.
A nyomtatást, cséplést, a krumpli és a kukorica betakarítását (l. még 81., 82.,
203., 207. l.), a kender és len feldolgozásának (l. még 288. l.) csaknem
minden fázisát közös munkával is végezték, melyben a megvendégelés és a
mulatság mindenkor jelentős szerepet kapott. Sok esetben ez utóbbi jelentette
annak értelmét és fontosabb részét.
Így a Dunántúl nyugati részében a lányok szőlőőrzéséből a munka már
csaknem teljesen hiányzott. A szőlő érésének kezdetén a lányok a szőlőkbe
vonultak, és kiabálással, nótával riasztották a madarakat. A nóták között
gyakran párosítók is elhangzottak, amit a közelben hallgatózó legények
szívesen vettek, hiszen ebből kiderült, melyik lánynak kihez húz a szíve. A
Sárközben a lányok a vasárnapi istentisztelet után sorokban vonultak ki a
szőlőbe, melynek kapujáig a legények is elkísérhették őket. Ettől kezdve senki
sem léphette át egy hétig a szőlőskertek határát. Minden lány élelmezéséről a
kiválasztott legény {H-91.} gondoskodott. Ez alkonyattájt megrakta a kosarát a
következő napi ennivalóval. Ezt a kapunál vagy az ároknál átadta a
várakozónak, akitől rövid beszélgetés után el kellett válnia.
A segítséggel végzett munkának egy másik ágazata már nem az egyenlőségen
alapult, hanem az igaerőt, a jobb gépet biztosította a rászorulóknak. A
szegényparasztok többsége nem rendelkezett lóval vagy szarvasmarhával, így
földjét maga nem tudta megszántani. Ezt valamelyik gazda, esetleg fuvaros
végezte el, melyért négy-hat gyalognapszámot kellett katasztrális holdanként
szolgálni. Ugyanígy hordták be a terményeket, ami különösen nagy terhet rótt
a szegényparasztok tömegeire. Ilyen esetben már szórakozásról,
megkínálásról nem esett szó. Mikor az első kézzel hajtott tisztítórosták
kezdtek elterjedni, akkor ezeket vállalkozók vásárolták meg. Úgy
kölcsönözték őket, ha az illető meghatározott mennyiségű gabona
megtisztításáért egy vagy több napot kézi munkával szolgált.

A vállalkozók TARTALOM A falu önigazgatási szervei

Társas munkák és összejövetelek TARTALOM Az egyházak és a vallási élet

{H-92.} A falu önigazgatási szervei

A magyar falu belső szerkezetének kisebb részei után szóljunk annak egészét
érintő és lényegében mindenkire kiterjedő összefogásáról is. Ebbe
természetesen sok elem kívülről, felülről került be, de olyanokat is találunk,
amelyeket a település lakói maguk hoztak létre, illetve az országosan elterjedt
intézményeket helyi vonásokkal színezték.

11. ábra Falupecsétek.

1. Tápé, Csongrád m. 1641. 2. Kislőd, Veszprém m. 1841. 3.
Magyaralmás, Fejér m. 1788.
A falu vezetője, a bíró különböző korokban más és más jogkörrel, feladattal
rendelkezett. Amint neve is mutatja, eredeti jelentése „hatalommal bíró”, de
ebben az igazságszolgáltatás játszotta a legfontosabb szerepet. A magyar
falvak kialakulásával egy időben már a XI. századtól kezdve találkozunk a
tisztség elődjével. E korban a bíró feladata a falu rendjének fenntartása, az
adó beszedése, illetve ennek elősegítése, továbbá a kisebb bíráskodás. A
középkor végétől kezdve a helyi követelményeknek megfelelően
falutörvényekben rögzítették az egyes települések jogszokásait, melyek
megtartásáért a bíró kezeskedett.
A múlt században a bíróválasztás a falu egyik legnagyobb eseményének
számított, hiszen sok függött attól, hogy melyik család, nemzetség tagja szerzi
meg e fontos tisztséget. A dobos már kora reggel kidobolta a választás helyét,
a jelöltek nevét. A lelépő bíró bocsánatot kért azoktól, akiket hivatalába
lépésétől kezdve valamilyen módon megbántott, és egyben javaslatot tett
utódjára nézve. A bírót csak az elöljáróság, a tanács tagjai választották, vagy
közfelkiáltással, vagy név szerinti szavazással. Az új bírónak a régi átadta a
bírópálcát, a falu ládájának kulcsát és a falu pecsétjét. Ezután került sor a
kisebb tisztségviselők megválasztására. Végül ünnepélyesen hazakísérték az
új bírót, aki a tanács tagjait és a tehetősebb, hangadó gazdákat áldomásra
hívta. Néhol a választás emlékére háza elé fát ültettek, ekkor vitték át a
kalodát a régi bíró házától, ezzel jelképezvén, hogy az igazságszolgáltatás
most már az ő kezébe került.
A múlt század második felében országosan szabályozták a bíróválasztás
menetét és a bíró jogkörét. Háromévenként választottak bírót, ekkor a járás
főszolgabírája három embert jelölt. Ebből a választópolgárok a nekik
legjobban megfelelőre szavazhattak. Természetesen a jelöltek a legtehetősebb
gazdákból és egyben olyanokból kerültek ki, akikről a járás, a megye vezetői
tudták, hogy az államhatalom érdekeit képviselik. Feladata három területre
terjedt ki. A község autonóm igazgatását irányította, és végrehajtotta a tanács,
az elöljáróság határozatait. Másodszor a megyei, az országos
rendelkezéseknek, törvényeknek a faluban érvényt szerzett, végül egy
viszonylag szűk körben bíráskodott is, mely nagyobbrészt mezei
tolvajlásokra, békítő eljárásokra, kisebb birtokperek eligazítására, a
rendetlenkedők meg-szabályozására terjedt ki.
A bíró mellett a részfeladatok elvégzésére még más bírák is működtek, akik a
kisebb kihágásokban intézkedtek, így a törvénybíró, a mezőbíró és más
megbízatásokkal is gyakran találkozunk az emlékekben {H-93.} és
feljegyzésekben. Ezenkívül már a középkortól kezdve a bíró közvetlen
segítségeként a település nagyságának megfelelően 2–10 esküdtet
választottak, akik közül a későbbi bírók kikerültek, hiszen már jól ismerték a
falu minden ügyét-baját. Általában egynek közülük mindig a községházán
kellett tartózkodnia, felvette a panaszokat, értesítette a bírót, ha annak
hatáskörébe eső kérdés merült fel. Részt vett a végrehajtásokon, a szegények
ügyében, segélyezésében javaslatot tett.
A kisbíró a község állandó alkalmazottja, aki egész nap a községháza
szolgálatára állt, ezért meghatározott konvenciót, ruházatot kapott, amit a
múlt század végétől egyre több helyen pénzfizetés váltott fel. Vele hívatták a
feleket a községházára, kézbesítették a végzéseket. Legfontosabb feladata a
dobolás, amikor a közérdekű híreket, vásárlási felhívásokat olvasta fel a falu
különböző pontjain.
Minden faluban alkalmaztak éjjeliőröket, más néven bakterokat, akik ezért
meghatározott konvenciót és ruhát, csizmát kaptak. Számuk legalább kettő, de
nagyobb településeken több is lehetett. Szolgálatuk este lámpagyújtással
kezdődött, és virradatkor ért véget. Egy közülük mindig a községházán
tartózkodott, míg a többi kerülte a falut, és annak jeléül, hogy jól látja el
szolgálatát, óránként kürtöt fújt meg, és verseket dalolt, illetve recitált.
Feladatai közé tartozott a későn jövők, idegenek megszólítása, a kocsmák
ellenőrzése, a tolvajlások megakadályozása. Az elfogottakat a községházára
kísérte, és a börtönhelyiségbe zárta. Munkájával közvetlenül a bírónak
tartozott elszámolni. A tűzőrök a templom tornyában éjjel-nappal vigyázták a
falut, nyáron a határt is. Ha valahol tüzet észleltek, félreverték a harangot,
zászlóval vagy lámpással jelezték annak irányát.
 37. Dobolás
Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

12. ábra A bűnösök megfenyítésére szolgáló kaloda.

Nagyszalonta, Bihar m. XIX. század második fele

A bíró, az esküdtek és az elöljáróság tagjai képviselték állami vonatkozásban

{H-94.} befele és kifele egyaránt a községet. Megkülönböztetett hely illette meg

őket a templomban, lakodalmakban és mindenféle más összejövetelen. Több

falut, esetleg az egész járást érintő kérdésekben képviselték a község érdekeit.
A falu gazdái között fel nem osztott különböző rendeltetésű földeket a
közbirtokosság kezelte. Ezek közül különös jelentőségű volt a legelőtársulat,
mellyel csaknem minden magyar faluban találkozhattunk. Amikor ugyanis a
jobbágyfelszabadítás megtörtént, akkor a földesúr a legelőt – már ahol adott –
egy tagban szakította ki a földdel rendelkező jobbágyok számára. Ezt nem
osztották fel, hanem az egykori jobbágyteleknek megfelelően legelőrészeket
állapítottak meg belőle. Ebből mindenki szántóföldje nagysága szerint
részesült, és ennek megfelelő mennyiségű állatot hajthatott ki legeltetni. Az
egykori zsellérek, a későbbi szegényparasztok és agrárproletárok így elestek a
legeltetés lehetőségétől, illetve helyenként magas bért kellett azért fizetniök.
A társulat tagjai a legelő fenntartására, a kutak tisztítására, különösen pedig a
pásztorok bérére bizonyos évenkénti pénzösszeget adtak össze. Ebből fizették
az öreggazdát, akit később elnöknek mondtak, továbbá a legelő-, illetve
pusztagazdákat, akik a legeltetés rendjére közvetlenül felügyeltek. Emellett
még pénztárost és a legelő nagyságának megfelelően háromévenként több
bizottsági tagot választottak. A legelőtársulat az év végén a
legalkalmasabbnak ígérkező jelentkezőkből választotta ki a pásztorokat, akik
fizetésükön kívül minden jószág után meghatározott természetbeni
járandóságot kaptak a tulajdonosoktól.
Az erdőbirtokosság végső formája ugyancsak a jobbágyfelszabadítás után
alakult ki, amikor a földesúri és a paraszti erdőket elkülönítették egymástól.
Az utóbbiakat is egyben tartották, mert ezt az állam is szorgalmazta, hiszen
ahol szétosztásuk megtörtént, az csakhamar az erdők teljes pusztulásához
vezetett. A részesedés arányát a földbirtoknak megfelelően osztották fel, amit
később attól függetlenül is lehetett adni-venni. Az ilyen erdőjog a kitermelés
hasznában való részesedést, illetve ennek megfelelő természetbeni juttatást
biztosított a tulajdonosnak. Az erdőbirtokosság élén az elnök, korábban
erdőbíró állott, aki a gazdák segítségével, de mindig a többség határozata
alapján döntött a kitermelésről, az újratelepítésről, a különböző
hozzájárulások mennyiségéről. Munkájukat az állam, az erdőigazgatási
szervek ellenőrizték és irányították, de ennek ellenére ezek az erdők nemigen
érték el az államiak és földesúriak szintjét.

Társas munkák és összejövetelek TARTALOM Az egyházak és a vallási élet

A falu önigazgatási szervei TARTALOM Búcsú, piac, vásár

{H-95.} Az egyházak és a vallási élet

A magyar falvak életében nagyon fontos szerepet töltöttek be a különböző
vallások egyházai, mert az erkölcsi normákat, szokásokat, a családi élet
alakulását jelentős mértékben befolyásolták. A X–XI. században történt meg a
pogányság elhagyása, és a magyarság egységesen a katolikus vallást követte
egészen a XVI. század első feléig, amikor döntő többsége protestánssá lett. A
XVII. század erőteljes ellenreformációja, melyben a papok mellett a
nagybirtokos nemesek is részt vettek, a helyzetet jelentős mértékben
megváltoztatta. A „cuius regió, eius religio” elve messzemenőleg érvényesült,
az itthoni lakossággal szemben éppen úgy, mint a betelepülők számára is a
katolikus vallás jelentette az előnyt. Ennek megfelelően a XVIII. századtól
kezdve Magyarország lakosságának többsége katolikus vallású.

38. Mária-lányok
Mezőkövesd
 39. Búzaszentelési körmenet
Nádújfalu, Heves m.

Századunk első felében a teljes lakosság 62 százaléka katolikus, mégpedig

elsősorban Dunántúl és az ország északi részében, a reformátusok 22 százalék
arányban elsősorban a tiszántúli területeken éltek, míg az evangélikusok (6
százalék) az ország különböző részein helyezkedtek el. Az erdélyi magyarság
nagyobbik része a különböző protestáns vallásokhoz (református, unitárius,
evangélikus) tartozott, bár nagy és összefüggő területeken (Csíkszék) csak
katolikusokat találunk. {H-96.} A kevert vallású falvakban szokásban, sokszor
viseletben, táplálkozásban a különböző vallások hívei elkülönülnek
egymástól. A köztük levő házasságot az egyház általában tiltotta, vagy
legalábbis rossz szemmel nézte.
Az egyház szervezetével elsősorban a szellemi életet befolyásolta, sőt
évszázadokon keresztül csaknem teljesen meghatározta. Ez többek között
azzal is magyarázható, hogy az iskolákat a legalsóbb foktól a legfelsőbbekig
az egyház tartotta fenn, ezekben teljes egészében annak világnézete
érvényesült. Az egyház – magyar vonatkozásban elsősorban a katolikus –
azonban világi hatalom is volt, mely hatalmas birtokokkal rendelkezett, így a
magyarországi katolikus egyház a különböző szerzetesrendekkel együtt még
fél századdal ezelőtt a földterületnek több mint 10 százalékát tartotta kezében,
melyhez még a falusi plébánosok földjavadalmazása is járult, így az egyház
egyben földesúrként éppen úgy kizsákmányolta cselédeit, mint azt fentebb a
világi uradalmakban láttuk.
Az egyházak családos és özvegy híveiktől általában egyházi adót: párbért
szedtek. Ennek nagysága időről időre tájanként, sőt falvanként változott.
Részben pénzbeli, részben természetbeni szolgáltatásból állott, amit általában
ősszel, a betakarítás után kellett befizetni. Ezenkívül minden vasárnap
perselyadományokat is gyűjtöttek, melyek egy része, a katolikusok esetében
„Péter-fillér”-ként, a pápát illette meg. A papi funkciók ellátásáért
(keresztelés, esketés, temetés) a papnak meghatározott összegű stólát fizettek.
A katolikus egyház falusi szervezete központi irányítású volt. A plébánost a
püspök nevezte ki, az egyháztanács elnökét helyben választották a
legmódosabb és leginkább hitbuzgó egyháztagok közül. Az egyházfi és a
sekrestyés segédkezik a plébánosnak a szertartások előkészítésében, a
templomot tisztán tartja, sőt rendszerint ellátja a harangozói, küldönci
teendőket is. Ezért meghatározott, régebben elsősorban természetbeni bért
élvezett, ezenkívül a halottnak végzett harangozásért külön díjazást kapott, és
lakodalmakkor sem feledkeztek meg róla.
40. Református templom belseje
Szenna, Somogy m.
 41. A templomban
Vista, egykori Kolozs m., Románia

A protestáns egyházak falusi szervezete demokratikusabb, ami abban is

{H-97.}

megnyilvánul, hogy a lelkészt gyülekezet választja. Régebben, ha valami ok

miatt nem felelt meg, el is küldhették. A presbitérium élén a kurátor
(gondnok) áll, aki a helyi egyházközség világi fejének számít. Kezeli az
egyház vagyonát, és arról szükség szerint számot ad a presbitériumnak. Az
egyházfi részben helyettese, részben a papnak segédkezik úrvacsoraosztás
közben, melyhez a kenyeret és bort sorrendben {H-98.} a jobb módú hívek
ajánlják fel. A harangozó, mint állandó és fizetett alkalmazott, minden
kisegítő munkát ellátott.
A vasárnapi istentisztelet látogatását mindenki számára kötelezővé tette az
egyház és a falu közfelfogása. Délelőtt az asszonyok maradtak otthon, hogy
az ebédet idejében elkészíthessék, délután a férfiak, hogy a jószágot meg
tudják etetni. A hétköznapi ájtatosságokon csak a ráérő öregek, elsősorban az
asszonyok vettek részt. A vasárnapi istentisztelet után a férfiak a templom
előtt még együtt maradtak, hogy a legújabb híreket, eseményeket
megbeszéljék, ilyenkor dobolta ki a kisbíró a közérdekű rendelkezéseket.
Az egyház funkciója, hogy ott állott az élet három nagy eseményekor, és
meghatározott módon annak szertartását teljesítette. A kereszteléssel
lényegében a kisdedet az egyházba vette fel, a házasságkötéskor megáldotta a
két ember kapcsolatát, és végül a temetőbe utolsó útjára kísérte az elhunytat.
Mindezt az anyakönyvekbe is bejegyezte, melyeket a XVII. századtól, de
általánosabban csak a XVIII. századtól vezettek a magyar egyházak
rendszeresen. A múlt század végétől kezdve az anyakönyvezés funkcióját az
állam vette át, és bár az egyházak is tovább vezették az anyakönyvet, az
állami hatóságok már nem fogadták el azt.

42. Vasárnap, templom után

Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

Az egyháznak erkölcsi ügyekben fontos büntető szerep is jutott, így azokat,

akik az egyház által vélt közerkölcsnek meg nem felelő ruhát hordtak,
hangoskodtak, részegeskedtek, káromkodtak, paráználkodtak, súlyosan
megbüntették. Pellengérre állították, egyházmegkövetésre {H-99.} ítélték,
amikor is az egész gyülekezet előtt kellett bűneiket megvallani és fogadalmat
tenni a javulásra.
Az egyházi zene a középkortól kezdve hatott a népzenére. A prédikációs
irodalom példázatai jelentkeznek a paraszti mesékben és mondákban. Az
egyházak bizonyos vallásos tartalmú dramatikus játékok kezdeményezői és
elterjesztői voltak.

A falu önigazgatási szervei TARTALOM Búcsú, piac, vásár

Az egyházak és a vallási élet TARTALOM II. Anyagi kultúra

{H-100.} Búcsú, piac, vásár

Az emberek egy jelentős része időszaki munkára messze földre vándorolt a
magyar falvakból, és így más tájakat ismert meg, új munkaeszközöket,
munkamódokat, szokásokat hozott magával, melyekből sok
meghonosodhatott, általánossá válhatott. A termelvények, ismeretek,
szokások kicserélődésének különös alkalmait biztosították hosszú
évszázadokon keresztül a búcsúk, piacok, vásárok, ahova néhány község,
esetleg nagyobb terület, sokszor egész országrészek népe gyűlt össze. Ezek a
találkozások, beszélgetési, ismeretségkötési lehetőségek az anyagi és szellemi
javak kicserélődésének fontos alkalmai, hatásuk a jelenkorig lemérhető.
A búcsú ótörök származású magyar szó, már az átadó nyelvben „felmentés,
bűnbocsánat” jelentést is magába foglalt, mely a középkortól kezdve a
magyarban „búcsújárás, vallási ünnep” jelentéssel egészült ki. Ilyen formában
alakította ki azt a katolikus egyház, bűnbocsánatot hirdetve a résztvevőknek,
de sok esetben kereszténység előtti vonásokat is felfedezhetünk benne. A
pogány magyarok maradékai a XI–XII. században az erdők mélyén, sziklák és
források mellett hódoltak ősi szokásaiknak. A források tisztelete tovább is
megmaradt, és az egyház – mint mindenütt Európában – igyekezett a
csodatevő erejükbe vetett hitet növelni. Az ilyen források körül a legendák
egész sora alakult ki, mely rendszerint Jézushoz és Máriához kötődött, így
Székelyföldön nagy hírre tett szert a Szent Anna-tó körül tartott búcsú, de
számos forrás mellett is minden évben megjelentek a zarándokok
(Székelyudvarhely, Olasztelek, Esztelnek stb.), akik a víztől gyógyulást
reméltek. A Palócföldön Mátraverebélyen, Hasznoson egészen a legutóbbi
időkig a forrásokhoz járultak a messze földről odazarándoklók. A bakonybéli
forrás csodatevő erejéről is legendák keringtek. Az egyház ezeken a helyeken
többnyire kápolnát emelt, és a hiedelmeket megpróbálta a saját céljainak
megfelelően átformálni.
A búcsúk máshol egy-egy templomban elhelyezett csodatevőnek tartott
képhez, szoborhoz kapcsolódtak. Ilyennek tartották különösen a görög
katolikusok Máriapócsot, a szegediek Radnára zarándokoltak. Dél-Dunántúl
az andocsi búcsú emelkedett a legnagyobb hírre. Híres zarándokhely volt
Szegeden az alsóvárosi templom, melynek Fekete Mária-képéhez minden
augusztusban az innen kirajzott telepesek 30–40 kilométerről gyalog
zarándokoltak. A csíksomlyói búcsún Székelyföld csaknem egész katolikus
lakossága részt vett. Zászlók alatt, énekelve, sokszor napokig vonultak a szent
helyre, ahol a falu lakosai ingyen, legfeljebb csekély díjazásért szállásra-
kosztra fogadták őket. Helyenként a templomban alvás szokása is
megőrződött, azt tartván, hogy álomban a gyógyulás, a csodatevés méginkább
megtörténhet. A búcsúhoz azonban nagyon sok világi elem kapcsolódott, így
nem egy helyen leányvásárnak is számított, ahol a leányok teljes
kelengyéjükkel jelentek meg. A kereskedők sátrakat állítottak fel, ahol emlék-
{H-101.} és kegytárgyakat, de sokszor ruhaneműeket is lehetett vásárolni. A

mutatványosok, a körhintások éppen úgy hozzátartoztak a búcsúhoz, mint a

kocsmák, italmérések és a bálok. Míg az idősebbek, betegek igyekeztek a
templomban megérinteni, megcsókolni a csodatevő szobrot, képet, addig a
fiatalabbak elsősorban a szórakozásra gondoltak.
Egy-egy falu búcsúja a templom szentjének névnapjához kötődött ezek az
összejövetelek még több világi elemet foglaltak magukba. Idegenek
rendszerint csak a szomszédos falvakból jöttek, mert ez a mai napig
elsősorban a falu ünnepe, melyre igyekeznek azok is hazajönni, akik más
faluba, esetleg más országrészbe származtak el innen. A családok és a falu
egész közössége találkozik ezeken az összejöveteleken. A vallási jelleg
elhomályosulását az is mutatja, hogy az ilyen búcsúkon a vendégeskedésben a
falu protestáns lakói is részt vesznek. A templom felkeresése elsősorban az
idősebb korosztályra korlátozódik.
Búcsúhoz hasonló összejöveteleket a protestánsok is tartottak, ezek
rendszerint egy-egy jeles történelmi vagy más évfordulóhoz kapcsolódtak, így
a debreceni polgárok minden évben azon a napon vonultak ki az úgynevezett
Nagyerdőbe, amelyiken asszonyaikat, leányaikat sikerült a török janicsárok
kezéből kimenteniök. A székely unitáriusok ilyen népünnepe az új kenyér
megszegésével esik egybe, máshol azt a napot tartják ünnepként, amikor a
jobbágyság megszűnését kidobolták.
 43. Piac
Jászberény

Míg a különböző jellegű búcsúknak alapindításuk egyházi, és ahhoz

{H-102.}

kapcsolódik több-kevesebb világi elem, addig a piacok és vásárok elsősorban

kereskedelmi jellegűek, de ugyanakkor társadalmi, műveltségcserélő
jelentőségük legalább olyan értékű. Egy-egy vásár vonzási körzete bizonyos
néprajzi jelenségek előfordulásával is egybeesik.
A piac és a vásár között a magyar szóhasználat különbséget tesz, mert a kettő
más-más fogalmat takar. A piac az olasz piazza, „tér” átvétele, és eredeti
jelentése is azt mutatja, hogy a város főterén viszonylag gyakran, esetleg
hetenként tartott kisebb árusításról van szó. Ilyenek már a középkorban is
lehettek, és erre utalnak azok a város- és falunevek, melyek a hét valamelyik
hétköznapjából származnak: Tardoskedd, Csíkszereda, Csütörtökhely,
Péntekfalu, Szombathely stb. A vásár honfoglalás előtti iráni jövevényszó,
mely ugyancsak gyakran előfordul a magyar helységnevekben:
Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Hódmezővásárhely, Asszonyvására,
Martonvásár stb. A vásár szóból származik a magyar vasárnap, mely
lényegében a vásár napját jelöli. Az egyház az egész középkoron keresztül, de
későbben is küzdött a vasár- és ünnepnapokon tartott vásárok ellen. Sok
helyen megelégedtek azzal, hogy csak az istentisztelet előtt nem volt szabad
árusítani, Erdély egyes részein egészen a legutóbbi időkig tartottak vásárokat
vasárnap is. Az országos vásárok másik két elnevezése annak két
jellegzetességét emeli ki: a sokadolom azt bizonyítja, hogy ezeken nagy
területről nagyon sok ember gyűlt össze; a szabadság arra utal, hogy itt az
árusítás, vétel a mindennapi árusításnál kötetlenebb formában történhetett.
A piac és a vásár a mai napig kimutatható azoknak a településeknek a
formáján, ahol az nagy szerepet játszott. Eredetileg a piactér a város
középpontjában, rendszerint a templom körül helyezkedett el. Ennek
megfelelően kisebb-nagyobb tér alakult ki. A sok példa közül elég csak
néhányat említeni. Kézdivásárhely, Kolozsvár, Hódmezővásárhely,
Kecskemét, de még Budapesten az egykori szénapiacok helyén Pesten és
Budán egyaránt teret találunk (Széna tér, a mai Kálvin tér). Máshol a piac
nem téren, hanem egy központi széles utcán talált helyet, ahol annak két
oldalát foglalták el az árusok, hogy középen szabadon lehessen közlekedni.
Ilyen Debrecen főutcája, melyet sokáig Piac utcának neveztek. Akár tér, akár
utca a piac, illetve a vásár helye, azt az üzletek, kocsmák, fogadók sora veszi
körül, és ez a legtöbb esetben a város vagy falu kereskedelmi, de igazgatási
központja is.
Piacot mezővárosokban a hét csaknem minden munkanapján tartottak,
nagyobb helyeken akár a város különböző pontjain egyszerre többet is. Itt is,
éppen úgy, mint a piactartási joggal rendelkező falvakban, egy meghatározott
napon tartják a fő piacot, mégpedig a legtöbb helyen egészen a legutóbbi
időkig a település valami központi helyén. Kitelepítésük csak az utóbbi
évtizedekben indult meg. Az ilyen hetipiacokra a településről vagy a
közvetlen környékről aprójószágot, zöldséget, gyümölcsöt, kisebb
mennyiségben gabonát, lisztet, szalonnát és más élelmiszereket hoztak fel.
Ezeket az állandó árusok, a kofák kecskelábú asztalokon árulták, míg az
alkalmi árusok csak a földről kínálták portékájukat. A helyi fazekas, bognár
és más kézműves is kipakolt ilyenkor. A hetente többször ismétlődő piacokon
{H-103.} állandóbb jellegű bódékat is emeltek, melyekben már kereskedők

ruhaneműeket, bazári dolgokat is árultak. A nagyobb mennyiségű gabonából

csak mintát hozott az eladó, és amennyiben a vásárlónak az minőségben és
árban egyaránt megfelelt, úgy a háznál kötötték meg az egyezséget.
A piacok egyben a szabad munkaerő eladásának is lehetőséget szolgáltattak.
Egy-egy kisebb részen ácsorogtak a munkát vállaló napszámosok, ezt
nevezték .,emberpiacnak” vagy .,köpködőnek”. A gazdák itt fogadták fel egy
vagy több napra a napszámosokat. Ha már 7–8 óráig nem akadt helyük, akkor
a munkát keresők eloszlottak, hiszen akkor aznap nem állhatták volna
munkába. A piacok rendjére a piacbíró vigyázott, aki a korábbi századokban a
helységtől bérelte a helypénzbeszedés jogát. Az utóbbi évtizedekben ezt a
hivatalos helypénzbeszedő végzi.
A legjelesebb, legnagyobb vásárok, országos vásárok rendszerint olyan
területeken alakultak ki, ahol különböző jellegű nagytájak, vidékek
találkoztak, így a középkorra visszanyúló vásárokat találunk az Alföld és a
hegyvidék érintkezésénél. Itt is elsősorban azokban a mezővárosokban,
melyek jelentős iparral rendelkeztek, így vált híressé a debreceni, a gyulai, a
szatmári, nagyváradi vásár, mely nemcsak egész országrészeket mozgatott
meg, hanem nagy távolságból, nemegyszer külföldről is jöttek szekérrel a
kézművesek és árusok.

13. ábra Kirakodóvásár alaprajza.

Gyula, Békés m 1935.
1. Zsibárusok. 2. Asztalosok és kárpitosok. 3. Szűcsök. 4. Szíjgyártók és
kötélgyártók. 5. Gyulai és csabai rőfösök. 6. Rőfösök. 7. Férfiszabók. 8.
Rézművesek. 9. Edényesek. 10. Cukorárusok. 11. Kalaposok, bazárosok,
kosárfonók, üvegesek stb. 12. Papucsosok. 13. Hentesek.
14. Fényképészek. 15. Mutatványosok. 16. Ócskások. 17.
Mézeskalácsosok. 18. Csizmadiák
 14. ábra Az állatvásár alaprajza.
Gyula, Békés m. 1894.
1. Járlatház. 2. Lóvásártér. 3. Szarvasmarha-vásártér. 4. Sertésvásártér. 5.
Vámház. 6. Vágóhíd. 7. Fürösztő

A vásáros helyek általában a középkortól kezdve évenként négy vásárt

tartottak. Ezek minden évben lehetőleg ugyanarra a napra estek. Ezt a helyi
körülmények befolyásolták, de régen a város védőszentjének napja nem
maradhatott ki közülük. Lényegében azonban a vásárok a gazdasági élet
rendjéhez alkalmazkodtak. Ilyen szempontból Erdéllyel kapcsolatban az
utóbbi évek kutatása megállapította, hogy az év folyamán kiemelkedő
vásározási időszakok alakultak ki: {H-104.} egy tavaszi időszak, április-május
hónap, amikor elsősorban a jószág cserél gazdát, mielőtt azt a legelőre
hajtanák. Június vége, július eleje lényegében az aratásra történő felkészülés
időszaka, az ehhez szükséges dolgokat szerezték be. Szeptember és október a
termelvények, állatok eladása, vásárlása a teleltetés előtt. A téli ruhaneműek
beszerzésére december első felében került sor. A felsoroltak közül a
legnagyobb jelentőségűek mennyiségben is a tavaszi vásárok.
A vásárok már korán két különálló részre tagolódtak. Rendszerint a városok
belsejében tartották a legutóbbi időkig a kirakodó vásárt, mely ha a téren nem
fért el, akkor a szomszédos utcákra is kiterjedt. Itt elsősorban a kézművesek,
közelebbről vagy messze földről ideszekerező kereskedők árulták mindazt,
amire a falvak, mezővárosok lakosságának szüksége volt (l. III. kép). A vásárt
olyan ünnepnek tartották, melyen nemcsak a közigazgatás, hanem az iskolák
is szüneteltek, hiszen ilyenkor szerezték be a gyerekek számára a
legszükségesebb ruhaneműeket. A termény- és állatvásár már a középkorban
is többnyire a településen kívül kapott helyet, hiszen a rengeteg állat nem fért
volna el a belső területen. Ide a település és a kisebb vagy tágabb környék
lakossága hozta el mindazt a termelvényt, jószágot, melyet értékesíteni akart,
és a pénzen a kirakodó vásáron mindjárt beszerezhette a számára szükséges
árukat. Mindennek lebonyolítására természetesen idő kellett, ezért a
legjelesebb nagy vásárok két-három napig is tartottak.
A kirakodó vásárok helyét a település vezetői jelölték ki, és az árusoktól pénzt
szedtek. Régebben általában érkezésük sorrendjében foglalhatták el a jobb
helyeket, de már az utóbbi századokban az azonos kézművesek, árusok egy
helyre települtek, ami a vásárlást, az árak összehasonlítását nagyon
megkönnyítette. Itt a sorrendet vagy sorshúzás útján, vagy a régi mód szerint
az érkezés sorrendjében egymás között állapították meg. A nagyobb
kereskedők sokszor előreküldtek egy embert, hogy az a legjobb árulási
lehetőséget biztosítsa.
A többnyire szekérrel közlekedő kézművesek, árusok már a vásár napját
megelőző délután vagy este igyekeztek megérkezni, és azonnal hozzákezdtek
a favázú ponyvasátor felállításához. Ezek elején helyezkedett el az asztal,
melyre a kisebb árukat rakhatták, míg a nagyobbak a sátor hátsó részében
foglaltak helyet. A sátort éjjel-nappal őrizni kellett a tolvajoktól, ezért a gazda
vagy valamelyik segédje ott is aludt, míg a szekeret az egyik fogadó, szállás
vagy régi ismerős helyi lakos udvarába állították be.
A vásárok fontos összejöveteli jellegét mi sem mutatja jobban, mint az a tény,
hogy az ott megjelenők többsége sem eladni, sem vásárolni nem kívánt. Csak
azért jött el, hogy ismerősökkel, barátokkal, távolabb élő rokonokkal
találkozzék, az árak kérdésében tájékozódjék. De még az ilyeneknek sem illett
ajándék, ún. vásárfia nélkül hazatérniük, ami gyereknek, asszonynak egyaránt
kijárt. A gyerekek többnyire bugylibicskát, fütyülőt, cukorkát, mézeskalácsot,
gyerekjátékot kaptak, míg az asszonyok, lányok számára kendőt, ékszert,
olvasót, perecet, pogácsát vásároltak. Az ezeket árulók többnyire a vásár
középpontjában helyezkedtek el, hangos szóval, nemegyszer versekkel
kínálták árujukat. Rendszerint itt járkáltak a mozgó árusok, akiket {H-105.}
bosnyákoknak, hívtak még akkor is, ha más nemzetiséghez tartoztak. Nyakba
akasztható tálcájukon ékszerek, bicskák, tükrök, láncok, néha órák csábították
a vásárlókat.
A vásárokban legrangosabbnak a különféle ruházati cikkek árusai
számítottak. Ezek közül különösen a céhes és a parasztszűcsök, akik rövid és
hosszú bundát, subát egyaránt árultak. A gubások (vö. 297. l.) asszony-, férfi-,
gyerekgubát kínáltak. A szabók elsősorban a posztóból készült
ruhaneműekkel, teljes öltönyökkel érkeztek. A csizmát a rudas- és
sátoroscsizmadiák egyaránt ajánlgatták. Az előbbiek nem vertek sátrat, csak
rúdra akasztva árultak, így náluk valamivel olcsóbban lehetett vásárolni. A
papucsosok többnyire földre rakták áruikat, akárcsak a fazekasok. A
kalaposok, sapkások sátrát is sokan látogatták, hogy a kornak, időjárásnak
megfelelő fejvédőre alkudjanak. A kirakodó vásár szélén húzódott meg az
ócskás piac, ahol a használt ruhaneműek cseréltek gazdát.
 44. Kolompvásár
Hortobágy

Az asztalosok jelentős helyet foglaltak el a kirakodó vásárokban. A

szobaberendezéshez szükséges valamennyi bútordarabból a környék {H-106.}
ízlésének megfelelőt rakták ki. Mégis legtöbbet a ládából adtak el, hiszen
ebből kellett minden házban a legtöbb, és a földön állva ez romlott
leghamarabb. Ágyat, asztalt, lócát már ritkábban vettek, hiszen azok két
emberöltőt is kibírtak. A kötelesek, szíjgyártók az állatok befogásához
szükséges kötőfékeket, szerszámokat, kantárokat kínálgatták. A rézárusok,
edényesek rendszerint egy sorban árultak.
A vásár nemcsak az anyagi, hanem a szellemi szükségletek bizonyos fokú
kielégítését is ellátta, így a könyvkereskedők többnyire saját kiadású
könyveiket kínálták. Ezek között legnagyobb keletje az imakönyveknek, a
regényes történeteknek, de mindenekelőtt a kalendáriumoknak volt. Hiszen
nemcsak érdekes cikkeket, elbeszéléseket közöltek, hanem a várható időjárást
is megjósolták, tartalmazták a nagy vásárok helyét és idejét. Konkurenciát
jelentettek számukra azok az árusok, akik nem sátorban, hanem csak a földön,
ponyván árulták betyárokról, rablókról, hősökről szóló portékájukat, amiért is
a magyar nyelv a könyvek e kategóriáját ponyvairodalomnak, ponyvának
nevezi. Ezek között külön hely illette meg a históriásokat, akik valami
elképzelt vagy megtörtént, esetleg aktuális eseményt: rablást, gyilkosságot
verseltek meg. Ezt valamelyik vidéki nyomdában kinyomtatták, és a
vásárokon, abból részleteket felolvasva árusították.
Bizonyos mértékig ezek elődei a képmutogatók, akik egy-egy történetet
képekben ábrázoltak, és mindegyiket hosszabb-rövidebb verssel mutatták be a
nézőknek, akiktől ezért körbejárva egypár fillért kaptak. Néhány újabb kori
balladánk eredetét össze lehet kapcsolni a képmutogatók működésével. Az
erdélyi és egyes nyugat-dunántúli vásárokon az üvegfestők is megjelentek,
akik inkább az egyházi tárgyú festményeket árulták. A falvédők művészieden
ábrázolásai nagyban hozzájárultak a népi díszítőművészet egy részének a múlt
század végétől megindult elsekélyesedéséhez.
A mutatványosok, komédiások többnyire a vásár egy meghatározott részét
foglalták el. E környékről a körhinták szinte sohasem hiányoztak. Ezeket a
gyerekek hajtották, és fizetség fejében négy-öt menet után egyszer maguk is
felülhettek. A cirkusz is úgy igyekezett, hogy lehetőleg már a vásárt megelőző
nap felverje sátrát, és hangos zeneszóval bejárván a települést, a figyelmet
felhívja megérkezésükre. A medvetáncoltató maga vezette orrba fűzött
karikán állatát, mely trombitaszóra, többnyire kelletlenül, tánchoz hasonló
mozdulatokat végzett. A planétások, a csíziósok papagájjal vagy
tengerimalaccal húzattak ki egy-egy cédulát a dobozból, amiből az erre pénzt
áldozó megtudhatta múltját, de még inkább jövőjét.
A terményvásárok közül elsősorban a gabonavásárok a legjelentősebbek,
melyekre ősszel került sor, de tavasszal is adtak el, mert aki tartani tudta, az
magasabb árat érhetett el. Ezeknek többnyire külön helyet jelöltek ki, ami a
Búza-piac elnevezésben sok helyen napjainkig megőrződött (Brassó, Miskolc,
Nyíregyháza stb.). A szekéren szállított gabonászsákokba a vevő jó mélyen
beletúrt, mert felülre sokan a legszebb, legtisztább szemeket öntötték. Ha a
vásárt megkötötték, akkor a vevő a maga szekerére rakta a zsákokat. Ha
helybeli volt, akkor az eladó haza is vitte, amikor egy kis megvendégelés nem
maradhatott {H-107.} el. A termények közül a széna-, gyapjú-, nád- és egyéb
vásárok számára külön helyet állapítottak meg.
Az állatvásárokat a település alatt rendszerint körül is árkolták, hogy a jószág
megvadulva ne tudjon szétszéledni. A baromvásárteret még tovább is
osztották: külön helyet biztosítottak a szarvasmarhának, a lónak, a juhnak és a
sertésnek, mert ezek nem fértek meg együtt. A jószágot lábon hajtották, egyes
állatokat vezettek, míg a kismalacot, a hízott disznót szekéren szállították,
olyanformán, hogy annak tetejét befedték. A vásártér szélén cédulaházat
építettek, melyben a jószág eladásával kapcsolatos írásbeli eljárásokat
végezték. Itt többnyire egy kovácsműhely is akadt, itt telepedtek meg a
lacikonyhások, itt árulták a szekereket, télen a szánokat, a mezőgazdasági
szerszámok (eke, borona, villa, gereblye stb.) készítői is itt tudták
legkönnyebben értékesíteni áruikat.
A hegyvidékeken, a pusztákban tartott állatvásárok legfőbb látogatói a
pásztorok voltak, ahol azok családostul jelentek meg, hogy leányaik lehetőleg
pásztorokkal ismerkedjenek, és azokhoz menjenek férjhez. Az Elek-, Illés- és
Vendel-napokon tartott vásárok egyben pásztorünnepségeknek is számítottak,
ahol a mulatozás, táncolás a késő éjszakába nyúlt. A Mihály- és Dömötör-
napi állatvásárokon fogadták a pásztorokat, akik ilyenkor vették meg májuk
számára a pásztorkészségeket, a hiányzó ruhadarabokat vásárolták vagy
cserélték a botokat, ostorokat.
 45. Hídi vásár
Hortobágy

{H-108.}A jószág nagy távolságra történő hajtása ismereteket, nagy

rátermettséget igényelt. A hajcsárok a múlt század végéig az állatkereskedés
fontos személyei voltak, de ettől kezdve egyre inkább kiszorította őket a
vasút. Tudományuk családon belül apáról fiúra öröklődött, s köztük is
különböző rétegek alakultak ki. A szegényebbek egész életükben csak másnak
szolgáltak, a kereskedők által megvásárolt jószágot hajtották gyakran több
száz kilométernyi távolságra. Mások egy kis tőkére téve szert, maguk
vásároltak, és a jószágot így nagyobb haszonnal adhatták tovább, mert mindig
pontosan tudták, melyik vásárban lehet azt magasabb áron értékesíteni. Egy
nap harminc kilométeres utat is megtettek, közben állandóan vigyázni kellett,
hogy a jószág kárt ne tegyen a vetésben, kerítésben, ugyanakkor meg kellett
védeni a ragadozóktól, tolvajoktól, szegénylegényektől. A csárdák általában a
marhahajtó utakon úgy helyezkedtek el, hogy a köztük levő távolságot egy
nap alatt meg lehessen tenni. Itt sokszor még karám is akadt, mely védte a
jószágot az elkóborlástól, de a hajtok mégis állandóan éberen vigyáztak, mert
sohasem tudták, mikor, honnan jön a baj.
A vásárok jellegzetes alakja a cigány kupec, aki elsősorban lovakkal
foglalkozott. Adott-vett, sokszor megbízásokat látott el, vagyis más számára
vásárolt. Ezek általában csapatosan jártak, kitűnően ismerték a lovak
tulajdonságait, pontosan tudták azok értékét, és mindig felmérték, hogy a
megvásárolt állatot kinek és milyen célra tudják továbbadni. A cigány
kupecek összedolgoztak, és igyekeztek az árat lenyomni. Ha meg eladtak,
különböző praktikákkal, eljárásokkal próbálták a vevőt megtéveszteni.
A vásárban mindenre alkudni kellett, csak a meggondolatlan ember adta meg
a kimondott árat, hiszen ahhoz az eladó hozzászámította az engedményt is. Az
áru tulajdonosa mondta meg először, hogy mire tartja, amit értékesíteni akart.
Erre a vevő többnyire nem válaszolt, ezzel is jelezve, hogy azt nagyon soknak
tartja. Továbbment, de ha szemet vetett az árura, akkor újra
visszakanyarodott. Ha az eladó megismerte, akkor kérte, hogy ígérjen
valamit. Ha ez megtörtént, megindult az alkudozás, melyet többen is
figyelemmel kísértek. Ez egészen addig tartott, amíg közel nem kerültek
egymáshoz. Ilyenkor a különbözetet többnyire megfelezték, és kézfogással
létrejött az alku.
A jószág eladásakor mindig, nagyobb mennyiségű termény értékesítése
esetében gyakran áldomásra is sor került (l. még 623–4. l.), amit az eladónak
kellett állnia. Az áldomásivásnak mély történeti gyökereit lehet kimutatni, így
Anonymus, a XII. század magyar krónikása is megemlékezik azokról a nagy
áldomásokról, melyeket a magyarok egy-egy győzelem után tartottak.
A vásári áldomásokhoz olyan hely kellett, ahol le lehetett ülni, meg lehetett
pihenni. Ezek voltak a magyar vásárokban a lacikonyhák, melyek többnyire
kisebb-nagyobb sátrakban a vásár szélén húzódtak meg. Itt sült húst, kolbászt
szolgáltak fel a vendégnek, amihez különböző minőségű bort is rendelhetett.
Az ilyen konyhában rendszerint a gazda és a felesége sütött-főzött, szolgálta
ki a vendégeket. A lacikonyhás a szegényebb emberek közé tartozott, akinek
csak olyan felszerelésre telt, amivel nagyjából egynapi járásnyira a vásárokat
járhatta a saját, de többnyire fogadott szekéren. Általában átmeneti
foglalkozásnak {H-109.} tekintették, és arra törekedtek, hogy egy kis pénzt
összekuporgatva egy csárdát, kocsmát béreljenek, vagy a későbbiekben örök
áron megszerezzenek.
A vásárokban a vendégfogadóknak, kocsmáknak, szekérbeállóknak is jelentős
szerep jutott. A szekerekkel az udvaron levő, lábakon álló hatalmas
szekérszínekbe álltak be. Ha hely akadt, a lovakat az istállóba kötötték, ahol a
hozott abrakot ették, vagy a vendéglős emberei látták el azokat mindennel. A
kocsmában a cigány reggeltől estig játszott, és állandóan hordták a meleg
ételt, míg mások a rendelt bor mellett tarisznyából eszegettek. Sok helyen a
vendégbarátság egész rendszere alakult ki. A vásárosok mindig ugyanazon a
helyen szálltak meg, jó barátságot kötöttek. A mezővárosokban, ahol a falusi
gyerekek középiskolában tanultak, a vásárra mindig megjelenő szülőket a
gyerekek szállásadói fogadták. A vendéglátók fáradságát magukkal hozott
bőséges mennyiségű ennivalóval igyekeztek meghálálni.
A vásárok elsőrendű funkciója kétségtelenül a munkamegosztás
következtében létrejött termékek kölcsönös kicserélése. De legalább ilyen
jelentőségű műveltségbeli hatása is. így különböző vidékek áruinak
kicserélődésével nagy területek között kiegyenlítődés jöhetett létre a
viseletben, de nem egy esetben a munkaeszközökben is. Itt új hírekhez
jutottak a vásárosok, egy-egy jeles esemény versben való megörökítését
szóban és írásban egyaránt megismerhették. Könyvekhez juthattak,
megvásárolták a kalendáriumot, a parasztság hosszú időn keresztül egyik
legfontosabb szellemi táplálékát. A vásárok, akárcsak a búcsúk, a többé-
kevésbé egymástól elkülönülő népcsoportok, olykor más nyelvű nemzetiségek
találkozóhelyeiként az anyagi és szellemi műveltségjavak kicserélésében
egészen a legutóbbi évtizedekig rendkívül nagy szerepet játszottak.

Az egyházak és a vallási élet TARTALOM II. Anyagi kultúra

Búcsú, piac, vásár TARTALOM Település, építkezés, házberendezés

{H-111.} II. Anyagi kultúra

FEJEZETEK
Település, építkezés, házberendezés
A nyersanyag megszerzése a növény- és állatvilágból
A táplálkozás
A népviseletek
A népi díszítőművészet

A magyar nép anyagi kultúrájának egésze a legszorosabban összefügg

társadalmi, szociális műveltségével, és ez határosa meg a hagyományok
áttételén keresetül szellemi kultúráját is. az anyagi és szellemi kultúra jobb
megértéséhez a gyakorlatban szükség van a társadalmi, szociális műveltség
alapismereteihez, ezért bocsátottuk ezt előre tárgyalásaink során, így az
alábbi fejezetekben már a fentiekre mindenütt tudunk hivatkozni, és ezzel a
bevezetőben említett egészben látást az olvasó számára igyekszünk
megkönnyíteni.
Az anyagi kultúra egyes fejezeteiben a legfontosabb szokásokról,
hiedelmekről is megemlékezünk, hogy ezzel is bizonyítsuk mindezek szoros
összefüggését. az anyagi kultúra változását áttételeken át a szellemi
műveltség is követi, de sokkal lassabban. Nem egy esetben a szokásokhoz,
hiedelmekhez való ragaszkodás gátolta az újabb munkaeszközök (pl.
vaseke) és a velük végzett munka elterjedését. Máskor a társadalmi és
gazdasági szervezet akadályozta a munka megkönnyítését szolgáló
szerszámok (pl. kasza, ekekapa) gyorsabb térhódítását, mert az az
agrárproletárok részesedését jelentősen csökkentette.
E nagy fejezetben tárgyaljuk a népi díszítőművészet különböző ágait is, bár
újabban, bizonyos indokolható megfontolások alapján, a szellemi
műveltségbe szokták azt beilleszteni. Hogy mi mégis a régebbi néprajzi
irodalom eljárását követjük, annak az az oka, hogy könyvünk e fejezetében
csaknem kizárólag történeti anyagot, tárgyalunk. Márpedig az elmúlt
korszakokban a díszítés a gyakorlati célok mellett nem játszott olyan döntő
szerepet, mint napjainkban, így a múltban az anyagi kultúrához való
kapcsolását megengedhetőnek tartjuk, nem tagadva azonban azt, hogy
olyan határterületről van szó, mely tulajdonképpen összeköti csak a
tudományos rendszerezés érdekében alkotott kategóriákat.

Búcsú, piac, vásár TARTALOM Település, építkezés, házberendezés

II. Anyagi kultúra TARTALOM A határ

{H-112.} Település, építkezés, házberendezés

FEJEZETEK
A határ
A falu települése és a telkek rendje
A lakóházak és a gazdasági épületek
A magyar építkezés területi különbségei

Képzeletben közeledjünk kívülről a magyar faluhoz, úgy, hogy először a

határon haladunk át, majd a falu települését vesszük szemügyre, ezután a
telkekre térünk be, és csak utoljára kerítünk sort a házakra, a gazdasági
építményekre és az ezekben folyó életre, munkára.

II. Anyagi kultúra TARTALOM A határ

Település, építkezés, házberendezés TARTALOM A falu települése és a telkek rendje

A határ

46. Tanya
Kecskemét
 47. Tanya
Székkutas, Csongrád m.

Ma minden zárt, önálló települést, falut vagy várost határ vesz körül. A
magyar települések egy része már a korai magyar középkorban kialakult,
amire sok esetben a XI. századi írásos források is utalnak. A régészeti
ásatások azt is bizonyítják, hogy a néhány házból, földbe mélyesztett
veremlakásból álló települések gyakran változtatták helyüket,
megszilárdulásukra a XIII–XIV. századtól került sor. E kortól kezdve
ismerjük a községek, városok történetét közelebbről. A török uralom alatt az
Alföld sok települése lakatlanná vált. Kivonulásuk után a nagyszámú teljesen
új telepítésű falu határa is újonnan alakult ki, és csak lassan szilárdult meg.
Már a középkortól kezdve gyakran olvashatunk határjárásokról, amikor az
érdekelt falvak érintkező határvonalát a földesúr vagy a megye által vezetett
bizottság állapította meg. Az érintkező pontokon, különösen ha három határ
futott össze, kisebb dombot emeltek, tetejére követ állítottak. A kijelölést
sokszor írásban rögzítették, de még emlékezetesebbé tették azzal, hogy a
jelenlevő fiatal legények közül néhányat megvesszőztek. így ezek még öreg
korukban is emlékeztek az eseményre és a határ pontos helyére. {H-113.} Az
ilyen dombokat, köveket a boszorkányok, nyugtalan lelkek
találkozóhelyeiként tartották számon, míg a belőlük vett marék földdel
megdörzsölt kelések gyógyulását remélték.
A falvak határa először a település közvetlen környékén lassan változott át
megművelt területté. Az ősgyepeket feltörték, az erdők többségét kiirtották, a
mocsarakat lecsapolták, a kiszikkadt területeket eke alá fogták. Az irtás
művelete a középkortól szinte napjainkig nyomon kísérhető. A vállalkozó
kedvet elősegítette az is, hogy a jobbágyvilágban a termékennyé tett földek
után bizonyos ideig nem kellett szolgáltatást fizetni, robotot teljesíteni. Ezzel
szemben a földesúr csekély összegért bármikor megválthatta az így nyert
szántóföldet, és saját kezelésében levő birtokához csatolhatta azt. Sok esetben
az irtást előzetes földesúri engedélyhez kötötték, s ha ez hiányzott, térítés
nélkül elkobozhatták a földeket.
Az irtásnak két változatát ismerték. Az égetéses irtás esetében a fák kérgét
körülvágták, s mikor azok kiszáradtak, az egész erdőt felgyújtották. Máskor
az erdőt teljesen letarolták, legfeljebb csak az ágakat hagyták a helyszínen,
ahol azokat, a bokrokkal együtt, elszáradás után elégették. A nagy tuskók
rendszerint néhány évig a földben korhadtak, mert így könnyebben lehetett
azokat eltávolítani. Az irtás rendkívül nehéz munka. Egy hektár megtisztítása
egy férfi 40–80 napját igénybe vette, aszerint hogy milyen fából állott az erdő.
A kiirtott területet először legelőnek, kaszálónak használták, csak néhány év
elteltével fogták szántás alá.
Az irtás munkáját fejszével, csákánnyal, kétágú és lapos kapával végezték.
Jellegzetes eszközei az ágvágó kések, melyekkel a bokros területeket irtották,
illetve a nagyobb, kidöntött fákról a gallyakat metszették. Az irtott területbe
eleinte kapásnövényeket ültettek, csak azután szántották, és vetették be
gabonával. Nyugat-Dunántúl az irtványt hat-nyolc évig művelték, majd
harminc-ötven évig újra erdőként használták, hogy a silány talaj ismét
visszanyerje termőképességét. A jó talajú irtásföldek lassanként a határ
megművelt területébe simultak, legfeljebb, ha a talaj megkívánta, néhány évre
legelőnek hagyták, pihentették.
Más volt az irtás a lapos, mocsaras területen, melyet először is az
{H-114.}

állandó víztől kellett megszabadítani, a visszatérő áradásoktól megoltalmazni.

Ezt a nagy munkát a parasztok a maguk erejéből csak kis területen tudták
megvalósítani. Nagyobb területek esetén összefogásra vagy a XIX. század
első felétől már az állam által irányított ármentesítésre kellett támaszkodniuk.
A kiszáradt nádast, lápot felgyújtották, és a vízinövényeknek az évszázadok
alatt vastagra felhalmozódott törmelékét is felégették. Ezek egyik helyen
dúsan, máshol vékonyabban fedték a talajt, amit ki kellett egyenlíteni, csak
ezután kerülhetett sor szántásra és vetésre. Az ilyen mocsári talaj kezdetben
rendkívül termékenynek bizonyult, évtizedekig nem kellett trágyázni. A nád
gyökereit azonban nagyon nehezen lehetett kiirtani, úgyhogy az ilyen
földeken a nagyobb nedvesség hatására még egy évszázad múlva is felüti
fejét.
A határban vendégfogadókat (csárda), erdészházakat, vízimalmokat,
ideiglenes pásztorszállásokat találunk, ezek elhelyezkedését a természeti,
gazdasági körülmények határozzák meg.
A szórványtelepülés, az Alföldön általános tanyát kivéve, a magyar
nyelvterületen nem gyakori, néhol a székelyeknél fordul elő, továbbá a
gyimesi csángóknál (l. 17. kép). Úgy látszik, ez a forma csak a tengerszint
feletti 500 méteren túl található meg. Eredetét a feudális kötöttségek alól
történő kibúvás és a pásztorkodás körül kell keresnünk.
48. Tanyák
Kecskemét
 49. Tanya
Jászárokszállás, Szolnok m.

A Dunántúl délnyugati részében találjuk az úgynevezett szeres települést,

mely elsősorban Göcsej és Alsó-Őrség sajátja. Itt 4–5 {H-115.} vagy még
kevesebb ház sorakozik a dombok gerincén, és ezekből 10–15 alkot egy
községet. Eredetileg a házak közvetlen környékén terültek el a szántóföldek.
Többnyire egy-egy család leszármazottjai éltek egy szerben, és azt nevükkel
jelezték: Györffy-szer, Szabó-szer. Időközben a földek kimerültek, új
területeket irtottak, így a mezőgazdasági terület és a telephely messzebb
kerülhetett egymástól. Ezt új építkezésekkel igyekeztek ellensúlyozni,
úgyhogy a szerek időről időre vándoroltak, majd széthúzódtak, majd
tömörültek. Az újabb időben zárt faluvá történő fejlődésük egyre
határozottabbá válik. E településforma Európa-szerte ismert ugyan, de itt
közvetlenül a szomszédos stájer (Ausztria) megfelelőkkel hozható
kapcsolatba.
Főleg Dunántúl egyes szőlővidékein hegyközségek jöttek létre, ahova a
szegény, főleg szőlőművelésből élő lakosság valamely zárt településből
húzódott ki. A házak, udvarok egymástól nagyobb távolságban helyezkednek
el. Ezeket éppen úgy, mint a szeres településeket gyalogösvények, helyenként
szekérutak kötik össze, melyek szinte áttekinthetetlen szövevényt alkotnak.
A Nagyalföld korai szállásai a települések határban levő időszakos tartozékai
voltak. Ezek korábbi elnevezését a XVIII. század végétől kezdve, a
nyelvterület déli részének kivételével, az eredetileg halászműszó tanya
szorította ki. A magyar tanyás területek Európa egyik legnagyobb összefüggő
szórványtelepülésű vidékét alkotják, így jellemző a Duna–Tisza közére,
Tiszántúl déli és középső részére, és csak északon, de még a síkságon, ütközik
a zárt településű falvak sorába.
50. Tanya gémeskúttal
Karcag
 15. ábra Különböző rendeltetésű kertek a falu körül.
Konyár, Bihar m. XIX. század vége.
1. Újszőllőskert. 2. Öregszőllőskert. 3. Játszótér. 4. Káposztáskertek. 5.
Istállók-kertek. 6. Szérűskertek. 7. Legelő

A tanyák történeti gyökerei a török uralom előtti korra, a XV. századig

nyúlnak vissza, bár elődeinek első nyomait a török kivonulása után lehet
kimutatni az olyan nagy határú városokban, melyek magukba ölelték a
környék elpusztult falvainak földterületét is. Kezdetben jószágteleltető téli
szállások környékére gyűjtötték össze azt a takarmánymennyiséget, ami az
állatállomány részére az ínséges téli napokra elegendőnek látszott. Itt télen át
csak férfiak tartózkodtak. A tanyát a gazdasági szükségszerűség hozta létre, és
fejlesztette tovább. Idők folyamán a legelők fokozatos feltörésével, az egyéni
földtulajdon kialakulásával {H-117.} a tanya általános mezőgazdasági központtá
vált. Kora tavasztól őszig kinn lakott az egész család, hogy az éppen esedékes
munkát közvetlen közelből tudja végezni, és a sok közlekedés ne rabolja
idejét. Később már a fiatalok egész évben kinn laktak, míg az öregek a városi
vagy falusi otthonukban éltek. Egyes esetekben már olyan családok is
akadtak, amelyeknek a tanya nyújtott állandó lakást, és összeköttetésük az
anyatelepüléssel csökkent.

51. Sírjel a templomkertben

Magyarvalkó, egykori Kolozs m., Románia
 52. Temető
Szentegyházasfalu, egykori Udvarhely m., Románia

A tanyák tehát valamely zárt település tartozékai. Ezt a nagyon szoros

gazdasági, társadalmi kapcsolatot sok minden bizonyítja, így többek között a
közlekedés, mert a faluból sugárszerűen kiágazó utakon az könnyen
megközelíthető, míg a tanyákat egymással nem köti össze úthálózat. A tanya
a gazdálkodás színtere, az anyatelepülésen levő porta elsősorban tárolásra,
feldolgozásra szolgál. A termelés, feldolgozás {H-118.} és felhasználás
szétválasztását a tanyák kitűnően megvalósították. Adózás, piac, közigazgatás
szempontjából a tanya a faluhoz kapcsolódik. Keresztelő, lakodalom, temetés
jórészt ugyancsak odaköti őket, nincs önálló temetőjük, hanem halottaikat a
község temetőjébe helyezik el.
A tanyák az egész vidék és egy-egy város jellegét is meghatározzák. Lássuk
ezt az egyik legnagyobb magyar város, Szeged esetében. Az első tanyák a
XVII. század végén tűntek fel, de számuk nem lehetett nagy még a XVIII.
század elején sem. A század második felére már alaposan megszaporodtak,
mert számuk az ezret is megközelítette. 1880-ban a város 73 676 lakosából 27
789 lakott állandóan tanyán, míg 1930-ban 135 071-ből 45 450. Ez azt jelenti,
hogy a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság nagyobb része tanyai lakosként
élt és dolgozott.
A felszabadulás után, a földreform következtében az egész országban mintegy
75 000 új tanya épült, de az 1950-es évek elejétől, különösen pedig a
kollektivizálás után a tanyák száma csökkenni kezdett, hiszen eredeti
előnyüket: a termelőhelyhez való közelséget többségükben elvesztették.
Sokan az anyatelepülésbe költöztek be új otthont teremtve, mások továbbra is
kinn maradtak. A településhez közel fekvő tanyák beolvadtak, vagy a
közeljövőben utoléri őket a falu. Újabban olyanok is akadnak, akik a tanyát és
a körülötte kialakított kertet, a zárt településen belül levő lakásuk mellett
megtartották, és a hétvégét, a nyár egy részét ott töltik. Ennek már a
termeléshez nincsen semmi köze, hanem a városi, más jellegű munka után a
felüdülést szolgálja. Sok {H-119.} helyen tanyaközpontok jöttek létre iskolával,
közigazgatási kirendeltséggel, üzlettel, kocsmával, művelődési házzal, melyek
szívó hatása rövid idő alatt egy zárt falumagot hozott létre. A tanyák jelentős
része azonban még ma is áll, és 1970-ben az ország lakosságának kb. 8%-a élt
ilyen szórványtelepülésben. Nagy feladat a tanyák villannyal, iskolával,
művelődési házzal, üzlet- és úthálózattal történő ellátása. A hivatalos
állásfoglalás szerint: „A történelmileg kialakult tanyarendszer erőszakolt
felszámolása ellentétes az egyéni és közösségi érdekkel is. Csak előrelátó
tervezéssel és a sajátos helyzetet figyelembe vevő központi támogatással
tudjuk csökkenteni a tanyavilág jelenlegi hatásait.” A feladat azonban óriási,
hiszen a Duna-Tisza köze lakosságának, ha a városokat leszámítjuk, csaknem
fele napjainkban is tanyán él. A zárt településen telek juttatásával, építési
kölcsönnel, munkahellyel segítik elő a családok beköltözését a teljes
önkéntesség alapján. Ezzel különösen a fiatalok élnek, míg az öregek
többsége szívesebben marad a megszokott környezetben. A tanyák évi
fogyása 1% körül mozog, így mint funkciójukat vesztett szórványtelepek
lassú feloldódásával számolhatunk.
 53. Temető
Szatmárcseke, Szabolcs-Szatmár m.
 54. Sírjel
Szenna, Somogy m.

A határban az Alföldön, de ritkábban máshol is, találunk gyümölcsös- és

szőlőskerteket. A nagykunságiakat rendszerint keresztben és hosszában több
dűlőre osztják, és ezek végében állnak a kunyhók, pajták. Ezek rendszerint
egysejtű építmények, melyek különösen az Alföldön tüzelőberendezéseikben
sok régiséget őriztek meg. Nem {H-121.} állandó lakásra szolgálnak, hanem csak
a munka idején vagy a termés őrzésekor töltik bennük az éjszakát is.
 16. ábra Utcás falu.
Nagyszekeres, Szatmár m. XIX. század vége.
A két temető közül a református a templom körül, a katolikus a település
szélén helyezkedik el

A nagyobb, zárt település mellett terülnek el az állatvásárterek, amelyeket

egyébként alkalmi legelőnek használnak. A távolabbi legelőkön a különböző
formájú ideiglenes pásztorépítményekről alább szólunk, éppen úgy, mint a
település szélén elhelyezkedő malmokról.
Itt említjük meg a minden településhez közelebb vagy távolabb elhelyezkedő
temetőket (l. 601–2. l.). A honfoglaló magyarok a temetkezési helyet
lakóhelyüktől feltehetően távolabb választották ki. A XI. században már
királyi rendelet parancsolta templomok építését, és ezektől a falvak lakói nem
vándorolhattak el. A templom köré kellett halottaikat örök nyugalomra
helyezniük, így is történt ez az egész középkor folyamán, még akkor is, ha a
cinteremben a helyszűke miatt nagyon gyakoriak az egymásra temetkezések.
A XVIII. században szórványosan, a XIX. században egyre erőteljesebben
sürgették a hatóságok, főleg egészségügyi okok miatt, a temető faluból
történő kitelepítését. A múlt század végén törvény tiltotta meg a templom
körüli temetkezést, ez alól csak ott adtak felmentést, ahol a templom a falu
szélén helyezkedett el. Így ma is akadnak olyan sírkertek, melyek a
templomot veszik körül. Többségükbe már régóta nem temetkeznek, de
napjainkig használtakat is említhetünk a nyelvterület különböző vidékeiről,
így találunk ilyeneket a Székelyföldön, nem egy esetben városban is
(Sepsiszentgyörgy), de különösen falvakban (Telkibánya, Abaúj m.;
Gyenesdiás, Zala m.), sőt az ország második legnagyobb városának,
Miskolcnak is van napjainkig olyan temetője, amit település vesz körül.
A falun kívüli temetőt rendszerint árok és annak partján orgona, lícium vagy
más élősövény határolja. Az állandó kerítés, díszes kapu csak a fában gazdag
és nagy famegmunkáló kultúrával rendelkező vidékeken fordul elő. Ilyeneket
főleg Székelyföldön, Kalotaszegen láthatni. A temető árkának sokféle
jelentőségét ismerik, így ide temették a kivégzetteket, a harcban elesett
szegénylegényeket, a kereszteletlen kisdedeket, öngyilkosokat. Itt égették el
azt a szalmát, amin a halott feküdt.
A magyar temetőknek egy régebbi és egy újabb formáját ismerjük. Az
előbbiben nincsenek utak, a hantok látszólagos összevisszaságban, de
egymással párhuzamosan feküsznek. Ezekben a sírokban, a honfoglalásig
visszakövethető módon, a halottakat kelet-nyugati irányban helyezik el,
olyanformán, hogy arcukkal a napfelkelte irányába forduljanak. Azokon a
helyeken, ahol a leszármazás férfiágon való számontartása különösen eleven,
a vérség szerint együvé tartozókat a temető meghatározott részébe hántolták
el. Új temető nyitásakor a hatóságok parcellákra bontották a területet, ahol
sem a keletre történő fordításnak, sem a nagycsalád közös temetkezésének
nincsen meg a lehetősége.
A temetőkben régebben gyakran ültettek gyümölcsfákat, újabban akácokat,
ami a tulajdonos egyház vagy a csősz jövedelmét gyarapította. A virágkultusz
a paraszttemetőkben csak e század elején jelentkezik. Korábban a sírt
felhantolták, majd laposra igazították, és így lepte be a fű. A temetőket
rendszeresen kaszálták, különösen a régebbi, teljesen füves részeken.
 55. Szív alakú kereszt
Karancsság, Nógrád m.
 56. Sírkő.
1791 Tök, Pest m.

A katolikusok a halott fejéhez fából vagy kőből keresztet állítottak. Ez

{H-122.}

utóbbiak között találunk olyanokat, melyeket barokk minták nyomán

szívalakra faragtak, míg mások emberi formát utánoznak. A fentebbieknél
sokkal változatosabbak a reformátusok fejfái. Az ország középső részén és a
Duna mellékén határozottan antropomorf jellegűekkel is találkozunk. A
Felföld nagy részén oszlop alakúak, és az elejükön levő bevágások a halott
koráról adnak felvilágosítást. A Tiszántúl jelentős részén az oszlop felső része
csúcsban végződik, kissé előrehajlik és így alakja egy földbe állított,
kettévágott csónakhoz hasonlít. Erdélyben, a Duna-Tisza köze egy részén
körben gazdagon faragott, díszes oszlop örökíti meg a halott emlékét.
Mindezek eredete, kora vitatott. Vannak, akik honfoglalás előtti hagyatéknak
tartják, mások szerint a reformáció után terjedt el a kereszt ellenpárjaként.
E sírjelek egyes területeken pontosan meghatározva, jelzésekkel
különböztetik meg, hogy asszony vagy férfi, legény vagy leány, esetleg
gyermek nyugszik a sírban. Más vidékeken a kort színekkel jelölik. így a
világos (kék, fehér) a fiatalokat, a barna a középkorúakat, a fekete az
idősebbeket mutatja. Ez utóbbi szín egyre erőteljesebben tör előre, és egyes
temetőkben már csak fekete fejfákat látni. A vörös szín temetőinkben az
erőszakos halálra utal (harcban, verekedésben esett el, gyilkosság áldozata
stb.).
A temető a halott falu, ahol az elődök nyugosznak, a hiedelem védi őket
{H-123.}
és tulajdonukat. Ezért nem szabad a fáról – csak a csősznek – gyümölcsöt
leszedni, virágot szakítani, bokrait, fáit rongálni, esetleg a fejfát, keresztet
ellopni. Azt tartják, hogy a megkárosított halott éjfélkor érte jön, és
visszaköveteli tulajdonát.
A fent felsoroltakon kívül találunk még a határban csűrös-, pajtás-, aklos-,
ólas-, szállás-, rakodókerteket, melyek többé-kevésbé hasonló funkciójú
létesítményt jelölnek. Ezek még az előzőknél is szorosabban kapcsolódnak a
zárt településhez. Jó részük a magyar nyelvterület egy részén elterjedt
településforma: a kétbeltelkes vagy más néven kertestelepülés részei. Ennek
lényege a következő: a település belső részén nagyobb udvar és utca nélkül
csupán a lakóházak állottak, ezeket még kerítés sem választotta el egymástól.
E belső magot körben a kertek övezték. Itt tartották szabadban vagy ólakban a
jószágot, itt tárolták számára a takarmányt, itt végeztek bizonyos gazdasági
munkákat: nyomtatást, cséplést stb. A férfiak állandóan vagy idejük nagy
részében itt éltek, dolgoztak. Az ólban télen szabad tüzet gyújtottak, és
ezekben az úgynevezett tüzesólakban esténként beszélgetésre, dalolásra,
mese-lésre jöttek össze. Az ilyen kert tehát sok vonatkozásban hasonló
funkciót töltött be, mint a tanya fejlődésének bizonyos szakaszában, vagyis
elválasztotta a lakást a gazdasági tevékenységtől.
 17. ábra Kétbeltelkes település.
Nagyabony, Pest m. XIX. század első fele.
 18. ábra Szálláskertes falu.
Szeremle, Bács m. XX. század első fele.
1. Szállás-kert. 2. Lakótelepülés. 3. Szántó, veteményes kert. 4. Erdő

A településformát Györffy István egy fél évszázaddal ezelőtt fedezte fel a

hajdú városokkal kapcsolatban, azóta a kutatás elterjedését, változatait egyre
növekvő területen ismerte meg. A Felföld és az Alföld közötti sávban
gyakori, a Tiszán túl ritkább, a Duna-Tisza közén szórványosan fordul elő. A
Felföldön a palócok között is számos példát tudunk e településformára,
hasonlóképpen az újabb kutatás Dunántúlon is kimutatta. Ez utóbbiak
azonban néhány jelentős vonással eltérnek keleti megfelelőiktől: így az
istállók a réteken állottak, és sokkal szórtabban helyezkedtek el; a
gabonáspajta és a szérű az istállóhoz {H-124.} csatlakozott, de régebben attól
függetlenül, egészen egyedül állott. Újabban meglétét a Csallóköztől északra
is jelezték. Mindezek az adatok nemcsak széles körű elterjedését, hanem
egyben régiségét is bizonyítják. A XIX. század első felétől kezdve a falu vagy
város lakosai annyira szaporodtak, hogy a lakóházak építése a kertekben is
megindult, és a kert a településsel összeforrott. A benti kisebb és a kinti
nagyobb telkek sok helyen még ma is árulkodnak a település egykori
módjáról.
Település, építkezés, házberendezés TARTALOM A falu települése és a telkek rendje
A határ TARTALOM A lakóházak és a gazdasági épületek

A falu települése és a telkek rendje

Sok esetben a falut sövényből kerítés, árok övezte, melyen az utca végén
lehetett kijárni. Ezt éjszakára betett vetéskapu zárta le, hogy a jószág ne
tudjon a határba kiszabadulni és a vetésben kárt tenni.
A kétbeltelkes akloskerteket árkok, trágyából hányt sáncok, földből rakott
falak kerítették. A garágyának nevezett földhányásra lícium-bokrokat
ültettek. Ez a jószág elkóborlását akkor is megakadályozta, ha őrzője nem
maradt mellette. Az akloskertek útjai tölcsérszerűen szélesedtek kifele, hogy a
reggelenként kihajtott és egyre növekvő számú jószágnak elegendő helye
legyen. Ezeket az utakat nem zárták el kapuval, mert itt a határbeosztás
következtében elsőként közeli legelők terültek el, amelyeket nem kellett a
jószágtól védeni.

19. ábra Faragott kiskapu.

Tiszakóród, Szatmár m. XIX. század vége
A magyar falu szó finnugor eredetű, ami annak tanúsága, hogy bizonyos
csoportos települési formát már az ősmagyarok ismerhettek. Határozottabb
alakot öltenek I. István király törvényeiben, melyek 10–10 falunak tették
kötelességévé egy templom építését. Ez már nemcsak települési rend
kialakulásáról, hanem a falvak szervezetéről is tanúskodik. Ezzel egy időben
megkezdődött a belsőtelek kialakulása, melyen a ház és a gazdasági épület
állott, ezenkívül magába foglalta a munkahelyként is szolgáló udvart vagy
udvarokat, továbbá a kisebb vagy nagyobb kertet. A középkorban az ország
nagy részében a telkeket kerítéssel vették körül, és szinte minden alkalommal
megemlékeznek a korai leírások a kapuról is, mely után egy időben az adót
kirótták.

20. ábra Tőkés kapu.

Penyige. Szatmár m. XX. század eleje

A néprajz által közvetlenül kutatható időben a magyar nyelvterület

legnagyobb részén a telkeket különböző anyagú és formájú kerítések {H-125.}
választották el egymástól. Ez vidékenként a természeti adottságoktól és
szokásoktól függött, így Székelyföldön oszlopokat ásnak a földbe, és ezeket
három egymással párhuzamos léccel kötik össze, míg közüket 2–3 méter
magas fenyőhusángokkal függőlegesen töltik ki. Az Alföldön a letűzött karók
közét fűzfavesszővel szövik be. A szegényebbek korcolt nádból, napraforgó-
vagy kukoricaszárból készítettek rövid ideig tartó kerítést. Újabban terjedtek a
deszkából, lécből, sőt vasból készült kerítések.
 57. Székely kapu
Máréfalva, egykori Udvarhely m., Románia
 21. ábra Székelykapu.
Kisborosnyó, Háromszék m.

A legszebb kötött vagy galambbugos kapukkal a Székelyföldön találkozunk

(l. I. kép). Ezek a szekér bejárására és egy kisebb, a gyalogosok részére
szolgáló bejáratot egyesítenek egyetlen kiforrott, nagy múltú szerkezetbe.
Régebben csak faragták őket, a XVIII. század végétől tűnnek fel az első
festett példányok. Kalotaszegen a különálló fedeles kiskapukat faragták
díszesre, ilyenekkel találkozunk a Tiszaháton és a Kisalföldön is. Nagy
múltúak a szántalpon csúszó, egyszárnyú {H-126.} sövénykapuk és a Felső-Tisza
mellékén a legutóbbi időkig megmaradt tőkés kapuk, melyeknél a széles
kaputáblát egyetlen fatörzs tartja, s ennek tengelyéül szolgáló kapufélfán
túlnyúló tőkéje ad ellensúlyt a tábla felemelésére és fordítására.
 22. ábra Csoportos udvar alaprajza.
Kalotaszeg. XIX. század vége.
1. Lakóház. 2. Csűr. 3. Gabonás. 4. Disznóól. 5. Trágyadomb. 6.
Virágoskert. 7. Konyhakert. 8. Gyümölcsös. 9. Pince. 10. Árnyékszék. 11.
Juhfejő akol

A telkek tormája és rajtuk az épületek elhelyezkedése lényegében megszabja

az egész település rendjét. A szabálytalan vagy négyzet, téglalap alakú
telkeket tekinthetjük a legrégebbieknek, melyek a középkorra nyúlnak vissza.
E korban az utcás-szalagtelkes település az uralkodó a magyar nyelvterület
legnagyobb részén, ezek később sűrűsödtek be a telkek osztódásával, amikor
a szaporodó családok egymás mellett vagy mögött emeltek lakó- és gazdasági
épületeket. Az ilyen halmazfalvak magja rendszerint a középkori
előzményekre visszanyúló templom közelében alakult ki, amit még a későbbi
hivatalos rendezések sem tudtak véglegesen eltüntetni.
 23. ábra Soros udvar alaprajza.
Karcag. Szolnok m. XX. század eleje.
A. Lakóház. B. Ól (istálló) és kamra. C–D. Tyúk- és disznóól. E.
Trágyadomb. F. Kút. G. I. K. Takarmánycsomók. H. Árnyékszék

58. Kiskapu
Szombathely, Vasi Falumúzeum
 24. ábra Halmazfalu alaprajza.
Zselickislak, Somogy m. XIX. század

25. ábra Utcás-szalagtelkes falu.

Szada, Pest m. 1860

A másik formát szalagtelkesnek mondjuk, mely összefügg a feudális

telekszervezet normáival. Elsősorban a hegyes dombvidékeken maradt meg.
Itt a házak véggel, ablakkal az utcára néznek, előttük a ház {H-127.}
szélességével megegyező két-három méter széles kiskertbe csak virágot
ültetnek, melynek gondozása az asszony vagy a nagylány feladata. A lakóház
mögött következik a kamra, istálló, esetleg a csűr, ez sokszor keresztben zárja
le az udvart, hogy a mögötte meghúzódó kertbe a jószág ne tudjon bejutni. Ez
a forma különösen jellemző Kelet-Európára, ahol a feudális települési rendet
sokkal következetesebben és tisztábban valósították meg, mint Közép- és
Nyugat-Európában. E fő típusokon belül számos változatot lehet
megkülönböztetni. Ilyenek többek között az úgynevezett kettős udvarú telkek.
Ezeknél az utca felől a jószág részére tartanak fenn egy udvart, hogy ne
kelljen azokat az egész telken végighajtani, majd következik a ház és a
lakóudvar, amit a csűr, szénapajta és esetleg a kert követ. Ezt helyenként
megtaláljuk Erdélyben, de egy-egy változata az Alföldön, az Ormánságban is
kimutatható. A szalagtelkek együttesen alkotják az úgynevezett soros vagy
utcás falvakat, melyek ma már a települések zömét teszik, annál is inkább,
mert a XVIII. századtól egyre sűrűbbé váló falurendezések főleg ebbe az
irányba hatottak.
59. Középkori vár körül települt falu
Nagyvázsony, Veszprém m.

60. Utcás településű falu

Tab, Somogy m.
 61. Utcás településű falu
Erdőbénye, Borsod-Abaúj-Zemplén m

A falvak középső részén, a templom közelében helyezkedtek el a falu

vezetőinek, a jómódú rétegnek a házai, míg a szegényparasztok,
agrárproletárok a település szélén kaptak csak helyet. Rendszerint már a falu
szélén túl, kisebb távolságra következtek a cigánytelepek.

A határ TARTALOM A lakóházak és a gazdasági épületek

A falu települése és a telkek rendje TARTALOM A lakóház falazata

{H-130.} A lakóházak és a gazdasági épületek

FEJEZETEK
A lakóház falazata
A tetőszerkezet és a tetőfedés
A lakóházak beosztása, tűzhelye és világítása
A lakóépület bútorzatának rendje
Az udvar gazdasági építményei

Most lépjünk be az udvarra, és vegyük sorra az ott található épületeket.

Vizsgáljuk meg anyagukat, beosztásukat, feladatukat és egymáshoz való
kapcsolatukat.

A falu települése és a telkek rendje TARTALOM A lakóház falazata

A lakóházak és a gazdasági épületek TARTALOM A tetőszerkezet és a tetőfedés

A lakóház falazata
Erdős vidéken a fa adta és részben adja a legfontosabb alapanyagot minden
építkezéshez. A középkorban az erdők sokkal nagyobb kiterjedése lehetővé
tette a fából történő építkezés általánosabb elterjedését. A munka végzését
jelentő ró és a munkát végző mesterember: az ács neve egyaránt
honfoglalás előtti szó (finnugor, ótörök), ami arról tanúskodik, hogy ezt a
technikát a magyarok már korán megismerték. Újabban a régészet és a
néprajz kutatói egyre több érvet sorakoztatnak fel arra nézve, hogy a
faépítkezéssel már a délorosz síkságon megismerkedtek őseink. A XI.
századtól kezdve, ahogy az írásos feljegyzések szaporodnak, előfordulnak
szórványos adatok faépületekkel kapcsolatban. Ezek fokozott térhódítása
annál is inkább valószínű, mert a Kárpát-medence Közép-Európa erdős
zónájába esett, ahol ez az építkezési mód gyakori már a honfoglalás előtt is.
 26. ábra A boronafalak összeillesztése közönséges gerezdbe.
Székelyföld. XX. század eleje

27. ábra Farkasfogas (fecskefarkas) faösszerakás.

Székelyföld. XX. század eleje

A faházat közvetlenül a földre, esetleg nagyobb tuskókra, kövekre rakták,

néhol az egész alját kikövezték. Elsősorban fenyőfát használtak építkezésre,
mert ennek megmunkálása a legkönnyebb és a leghosszabb egyenes
gerendát adja, de találkozunk tölgyfa építményekkel is. A fákat
gömbölyűén, félbevágva vagy szögletesre kinagyolva építették a házba. A
sarkokon összerótták, fecskefarkszerűen egymásba illesztették.
Természetesen a gömbölyű fák között hasadék támadt, amit mohával
töltöttek ki. A fát vagy természetes állapotában hagyták vagy bevakolták.
Ez esetben a külső részét bevagdalták, mert így a rátapasztott sár sokkal
erősebben kötött. A fejlődés következő fokaként a gerendákat, például
Göcsejben kettéhasították, majd fűrészelték, és így az épület belsejében
sima felületet kaptak. Újabb faépítési technikának látszik a zsilipelés,
amikor a talpba erősített függőleges oszlopokba vájatot metszenek, és ebbe
eresztik az egyenlő nagyságúra vágott, jól megmunkált rakógerendákat.
A faház nagy előnye, hogy télen meleget, nyáron hűvöset tart, ezzel
szemben tűzveszélyes, sokszor egész falvak porig égtek. A faházak
lebontva, darabokra szétszedve viszonylag hamar és könnyen mozgathatók.
Már a XIII. században tiltják a földesurak, hogy elköltöző jobbágyaik a
házaikat magukkal vigyék, de helyben eladhatják. 1495-től országos
törvény tiltotta, hogy a jobbágyok belső telkükről bármi földbe rögzített
építményt új lakóhelyükre átköltöztetni merészeljenek.
A faépítkezés legmonumentálisabb emlékei a haranglábak és a
templomtornyok, melyek formájukban gótikus és reneszánsz emlékeket,
elemeket őriznek (l. 4., 15., 51. kép). A legszebbek Erdélyben, különösen
Kalotaszegen maradtak meg. Általában négyszögletű alaprajzúak, az alsó
részük árkáddal fejeződik be, és ebből szökik magasra a többnyire
nyolcszögletű sisak. Négy sarkán egy-egy fiatorony teszi még kedvesebbé
ezt az építményt. E forma hatása észak felé is kimutatható, így a mai napig
szép formájú haranglábakat őriznek a Tiszahát falvai. Ezek alsó része
szoknyaszerűen szétterül, és így a törzsnél nagyobb {H-131.} területet biztosít,
ahova vasárnaponként a templomozásra váró vagy azt befejező öregek
akkor is össze tudtak jönni, ha történetesen esős idő adódott. Nyugat-
Dunántúl haranglábjai egyszerűbbek (l. 3. kép). Hiányzik róluk a négy
fiatorony, az árkád is elmarad vagy megkisebbedik. Az alsó része
megnyúlik, és ez az építmény részeinek összetartozását jobban
hangsúlyozza.
 28. ábra Fából ácsolt harangtorony metszete és alaprajza.
Szabolcsbáka. Szabolcs m. 1770-es évek

Az erdők a Kárpát-medence középső részén a XVIII. századtól egyre

inkább fogytak, így a fa építőanyag mindinkább háttérbe szorult. A
nagyobb méretű gerendákat (mestergerenda, szelemen, talpgerenda) a
Kárpátokból az Alföld felé tartó folyókon tutajon szállították. A mai
Magyarországon már csak a palócoknál találunk elvétve és Nyugat-
Dunántúl valamivel nagyobb számban fából készült épületeket. Ezzel
szemben Erdély magyar nyelvterületein, különösen a Székelyföldön az
1910. évi statisztika szerint a lakóházak 90–100 százalékát fából rótták, sőt
a falusi lakóházak egy része ma is boronából épül.
A másik, a természeti adottságoktól függő építőanyag a kő. A paraszti
építkezésben ennek akkor nőtt meg a jelentősége, amikor az erdők
ritkulásával a hegyvidéken valami könnyen megszerezhető építőanyag után
kellett nézni. A Felföldön, a palócoknál, Tokaj-Hegyalján, Dunántúl főleg a
Balatontól északra eső terület látszik olyan tájnak, ahol a kőépítkezés
régebbi múltja kimutatható. Más helyeken a kő, ahol egyáltalán hozzá
lehetett jutni, csak az épületek alapozására szolgált. A Bakonyban a kifejtett
vagy csak egyszerűen összeszedett követ akkor formálják, ha a sarokra
kerül. Az összeragasztást háromféleképpen is meg tudták oldani. A kövek
közé agyagos földet raktak, de ennél sokkal erősebb és általánosabb az az
eljárás, amikor mészből és homokból sűrű habarcsot készítenek, és ezzel
töltik ki a kövek közeit. Régebben mészléből és homokból, esetleg
kőzetmálladékból híg habarcsot kevertek, amit az összeillesztett kövek közé
úgy csorgattak, hogy az a közöket teljesen kitöltse.
A mész nemcsak a kőépítkezés fontos alapanyaga, hanem – különösen a
XVIII. századtól kezdve – a házak külső és belső festésére is szolgál. Ahol
alkalmas mészkő nagy mennyiségben található, ott rendszerint annak
kiégetésére is sor kerül. A legtöbb mészégető a Bükk hegységben, a kelet-
dunántúli hegyekben és Erdélyben dolgozik. A kibányászott köveket
hatalmas kemencékbe rakják össze, majd fával történő 72 órás égetés után
az nyers mésszé válik. Mikor nagyobb mennyiség összegyűl, akkor maguk
az égetők vagy a fuvarosok gyékénnyel, ponyvával letakart szekérre rakják,
és úgy viszik az alföldi tájakra és más, mészkőben szegény területre, ahol
pénzért adják, régebben természetbeniekért cserélték.
A kő nemcsak építkezési nyersanyagul szolgál, hanem mesterségesen kivájt
barlangokat, házakat, istállókat, kamrákat alakítanak ki belőle. Ilyeneket
elsősorban a Bükk hegységben és a Buda környéki hegyekben találni.
Nyomukat a XVI. századig tudjuk követni, minden korban a szegényebb
réteg lakásául szolgált. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a
Bükk hegységben egy magasan fejlett kő-kultúra nyomait (lakás, pince,
kőkaptár stb.) lehet felfedezni, melynek szálai kelet felé húzódnak. Ezek
kutatása, tudományos értékelése még csak most kezdődött el.
 A Kárpát-medence középső részében minden korban az építkezés
{H-132.}

alapanyagául a föld szolgált. Az 1910. évi statisztikai adatok szerint az

országban a házak több mint 50 százalékának fala földből készült, és
számuk állandóan emelkedett. A föld falként történő felhasználásának
technikai megoldása rendkívül sokféle, úgyhogy csak a legjellegzetesebbek
bemutatására szorítkozunk.
A gerendavázas építkezés két alapvető formáját lehet egymástól
elkülöníteni. Az egyik esetben az alapgerendákba vésik bele a felmenő
oszlopokat, melyeket felül koszorúgerenda fog össze, így a váz rendkívül
szilárd konstrukciójú, és lényegében a talajtól független. A másik esetben a
felmenő oszlopokat egy méter mélységbe a földbe ássák, felül ezeket is
gerenda fogja össze. Bár ez a talajban gyökerezik, mégsem tekinthető olyan
szilárdnak, mint az előző. Az így nyert vázat különbözőképpen töltik ki.
A nád a falazat készítésében is fontos szerepet játszott a Sárréten, a
Kunságban, de máshol is, ahol ez a múltban olyan fontos növény nagy
mennyiségben termett. A XII. században a Magyarországon keresztülutazó
Ottó freisingeni püspök is szól a nádházakról. A lakóházakon, gazdasági
épületeken kívül nagyobb építményeket is készítettek belőle, így a komádi
református templomot a XVII. század végén ebből falazták. A munka
megindulásakor az épület négy sarkára erősebb, a közepére gyengébb
oszlopokat ástak, melyeket felül léccel kötöttek egymáshoz. Kiválogatták a
leghosszabb, legvastagabb nádakat, és aljukat beásták a földbe, két helyen
vesszővel összefogták, megkorcolták, a tetejüket a kívánt falmagasságban
egyenesre nyírták. Az ajtó helyét eleve kihagyták, míg az ablakét egy
sarlószerű eszközzel a nádfalból vágták ki. Ezután polyvás sárral két
oldalról többszörösen betapasztották úgy, hogy a nádszálak közötti űrt
mindenütt teljesen kitöltse. Mikor elérték a kívánt vastagságot, kívül-belül
lesimították. De akármennyire igyekeztek is, mégis egyenetlen voltáról már
messziről meg lehetett ismerni a nádfalat, ami jó esetben egy évszázadot is
kibírt.
A gerendavázat legtöbbször vesszőfonással töltötték ki. Ez a falazási mód
rendkívül nagy múltú, és már az újabb kőkortól, bronzkortól a Kárpát-
medencében az ásató régészek sokfele megtalálták. A sövény- vagy szláv
eredetű szóval paticsfalhoz sűrűbben állítanak karókat az oszlopok közé,
hogy a vesszőszövést ezzel erősítsék. Ezt a formát a honfoglaló magyarság
megtelepedése idején az itt élő szláv népek is jól ismerték. A magyaroknál
is már a középkortól kezdve ki tudjuk mutatni. Elterjedt mint várépítési
technika, amikor egymástól 2–3 méter távolságra egy-egy sövényfalat
húztak, és a közüket földdel töltötték ki, míg a szabad oldalukat tapasztással
védték a felgyújtástól.
A sövény rendkívül sok változata ismert a kettévágott hasítványtól a
vékony fűz-, rekettyevesszőig. Ezek vidékről vidékre és koronként egyaránt
változtak. Az egyik jellemző formája, amikor a talpfába araszonként
lyukakat fúrnak, és abba karókat állítanak, a közöket pedig vagy hasított
szijácsokkal vagy vesszővel szövik be. Néhol előfordul az is, hogy
meghatározott méretű sövénybetéteket előre elkészítettek. Ezeket egyszerre
építették be a megfelelő méretű vázszerkezetbe.
 62. Fa harangláb
Nemesborzova, Szabolcs-Szatmár m.
 A különböző fajtájú fonadékot sárral tapasztották. Ehhez rendszerint
{H-134.}

a falu alatti bányából hoztak sárgaföldet, vagyis agyagot. Ezt először

kapával jól összevágták, meglocsolták, majd töreket, aprószalmát,
gyékényhulladékot kevertek bele. Az így nyert masszát helyenként
körbejáró lovakkal vágatták össze, máshol emberek mezítláb taposták
addig, amíg egészen összeállt, a göröngyök eltűntek belőle, és nyúlóssá
vált. Ekkor először durván felcsapkodták a fonadékra, majd elérve a 30–40
cm vastagságot, kívül-belül lesimították. Az ilyen építkezésnek az árvizes
területeken az a nagy előnye, hogy a hullámok gyorsan lemossák a sarat, és
át tudnak folyni a vesszőfonadékon, így a falakat nem döntik le. Az árvíz
levonulása után a vázat újra lehetett tapasztani.
Ezzel a technikával nagyobb épületek, kúriák, templomok is készültek, így
Békésben, Mezőberényben a XVIII. század első felében a török alatt
elpusztult faluban az újra megtelepülök első templomát sövényből fonták.
A Zemplén megyei Sárán ugyanezzel a technikával emelték a templomot,
melyet mikor az ár elvonult, újratapasztottak.
Az erdők csökkenésével egy darabig jelentősen emelkedett a sövényfalú
házak száma, de még inkább azoké, melyek teljesen földből készültek.
Ezekhez a sarat a fent ismertetett módon készítették el. E technikák közül
széles körben elterjedt az ún. fecskerakás. Először félméteres alapárkot
ásnak, ezt teletömik sárral. A fennálló falra villával rakják fel a sarat, de
egy alkalommal csak egy méter magasságba. Az időjárástól függően
hagyják ülepedni, majd újra folytatják a munkát. Ha a kívánt magasságot
elérték, megfelelő ülepedést engedve ásóval egyenesre faragják a falat,
kivágják rajta az ablak és az ajtó nyílását, és annak a gerendatokját mindjárt
helyére állítják. Az Alföldön és Dunántúl keleti felében gyakori, de máshol
is előfordul.
Bizonyos mértékig ennek változata a vertfal, melynek alapját a fentihez
hasonlóan készítik. Mikor a föld felszínét elérték, két deszka közé rakják a
sarat, majd erre a célra készült bunkóval alaposan beleverik. Ezt a munkát
folyamatosan végzik, egészen addig, amíg a tervezett magasság el nem
készül. Régebben a nyílásokat utólag vágták ki, újabban a kívánt helyre
beillesztik a megfelelő tokot, és azt alaposan körültömködik. Ezzel a
technikával napjainkig készülnek lakóházak, elsősorban a Tiszántúl.
A XVI–XVII. századtól kezdve a földből olyan elemeket készítenek,
melyek összerakásával a házat fel lehet építeni. Ennek a legkezdetlegesebb
formája a gyermekfej nagyságú, kissé hosszúkás sárgolyó (csömpölyeg),
melyet nedvesen használnak fel. A Dél-Alföldön a földbe függőlegesen
leásott oszlopokra, karókra ritkásan léceket szegeznek, és ezekre és ezek
közé verik be a sárcsomókat. Máshol ezek segítsége nélkül, akárcsak a
rakott fal esetében, kerülnek egymás mellé és fölé. Ilyen esetben időnként
ülepedni hagyják. Elkészültekor kívül kétszer-háromszor, belül rendszerint
csak egyszer tapasztották, simították, majd teljes kiszáradás után meszelték.
A hant tulajdonképpen gyeptégla, melyet jól kötött réteken mindig a kívánt
formára vágtak ki. A XVI. századi magyar földvárak esetében gyakran
találkozunk vele. így a török ellen az Alföld keleti szélén Nagyvárad „Négy
bástyái azután mind földhantokkal regulariter rakattak”. {H-135.} 1669-ben
igen előkelő hely illette meg ennek mestereit, mert így emlegetik őket:
„Kőmívesek, hanthányók, téglavetők”. A gondosan rakott hantfalat
betapasztották, és esetenként ki is meszelték. Még kemencét is raktak
belőle. Az újabb időben háttérbe szorult, gazdasági épületek falaként is csak
ritkán fordul elő.
A földépítkezés napjainkig legelterjedtebb alapeleme a vályog. Ez
aprószalmás, törekes, pelyvás, sásos sárból készült, régebben nagyobb,
újabban kisebb méretű, megszárított, de ki nem égetett tégla. A XVIII.
század első felében tűnt fel szórványosan, de a hatóságok, földesurak
elterjedését erőteljesen szorgalmazták, mert az erdők irtását szerették volna
ezúton csökkenteni. Sokáig idegenkedtek tőle, szélesebb körű elterjedése
csak a XIX. században, egyes vidékeken annak is csak a végén indult meg.
Az alföldi területeken, de a Dunántúl, Erdélyben a Mezőségen századunk
első felének alapvető falanyaga, mely csak az utóbbi két évtizedben kezd
valamelyest visszaszorulni.
A vályogot rendszerint a falvak alatt, az ún. vályogvető gödrök mellett
vetik, ott, ahol az alkalmas agyagot bányásszák. Ritkábban behordják az
agyagot az udvarba, és ott készül el a vályog. A sarat a fenti módon
gyúrják, és ez általában férfimunka. Régebben a kívánt vastagságban
elterítették, és ásóval vágtak belőle olyan méretet, amilyenre éppen
szükségük volt. Újabban deszkából készült formába nyomkodják a sarat.
Elsimítják, a keretet felemelik, és a kész vályogot egymás mellé sorba
rakják. Magát a vetés munkáját asszonyok is végzik. A megszáradt
vályogot háromszög alakú, lyukacsos gúlákba rakják, tetejüket az eső, hó
ellen letapasztják, így a felhasználásig több évet is kibír. A
szegényparasztok, napszámosok a vályogot maguk számára elkészítik. A
vályogvetés azonban jellegzetes cigány foglalkozás. Töreket, pelyvát
kapnak a megrendelőtől, és egyébként rendszerint százanként pénzben vagy
élelemben egyeznek meg.
A vályogból már tetszés szerinti fal rakható. Sárral vagy malterral
ragasztják össze, helyenként feketeföldet tesznek a sorok közé. Nádat,
esetleg gyékényt is fektetnek a vályogra, ami nemcsak erősebbé teszi a
falat, hanem a nedvesség felszivárgását is akadályozza. Újabban alapnak és
a vályog közé is néhány sor téglát kevernek, ami erősítésül és szigetelésül
egyaránt szolgál. Egyébként a tégla mint építőanyag a parasztságnál
régebben ritkán fordult elő, bár szórványosan a XIII. századtól kezdve a
régészeti ásatások falusi építkezésben is ki tudják mutatni. Nagyobb
mértékben csak újabban terjed. Eredete nálunk feltehetően nyugati, arra utal
német eredetű neve is.
A ház falazata rendkívüli mértékben függött a mindenkori természeti,
gazdasági körülményektől, és ezek változása jól lemérhető rajtuk. Ugyanezt
lehet megállapítani a tetőszerkezetről is, mely oly szoros kapcsolatban áll a
fallal, hogy annak meghatározó jellege mindig jól kiolvasható belőle.

A lakóházak és a gazdasági épületek TARTALOM A tetőszerkezet és a tetőfedés

 A lakóházak beosztása, tűzhelye és
A lakóház falazata TARTALOM
világítása

{H-136.} A tetőszerkezet és a tetőfedés

Padlás nélküli lakóház nem fordul elő a magyar nyelvterületen, de olyan
gazdasági épületeket ismerünk, melyek falára vízszintes gerendákat raknak, és
erre két-három méter vastagságban szalmát vagy szénát helyeznek (tyúkól,
verem stb.). A magyarság házának korán lehetett tetőszerkezete és teteje. Erre
utal a héj („tető”) és a hiú („padlás”) szavunk, mind a kettő ugor, esetleg
finnugor eredetű.
29. ábra A tetőszerkezet leggyakoribb formái a magyar nyelvterületen a
XIX–XX. században.
 1. Ágasfás-szelemenes. 2. Félágasos szelemenes. 3. Ollólábas szelemenes.
4. Szarufás. 5. Oldalszelemenes tetőszerkezet

A magyar lakóházak tetőszerkezetét három egymástól jól elkülöníthető

csoportra lehet osztani, az egyik a szelemenes, a másik a szarufás, a harmadik
a széklábas tetőszerkezet. Természetesen ezeken belül néhány változatot is
meg lehet különböztetni.
A szelemenes tetőszerkezet lényege, hogy az orom alatt végigfutó gerenda (=
szelemen) tartja a tető súlyát, és ezzel mentesíti a falakat az oldalirányú
nyomástól. Éppen ezért ezt a megoldást elsősorban a sövény- és
földépítkezéssel kapcsolatban találjuk meg. E szerkezet legrégibb és egyben
legáltalánosabb formája, amikor a könnyű, többnyire fenyő- vagy hársfából
faragott szelement az épület két végébe leásott ágas tartja. Ha az épület
hosszú, akkor középen is leásnak egyet. A szelemenre horgasfákat
akasztanak, melyek esetenként magára a falra, de többnyire a fal tetején
végigfutó koszorúra, vagy más néven sárgerendára támaszkodnak. Az egész
házon, hosszanti irányban két egyenlő részre osztva azt, a falakra
támaszkodva, a koszorúgerendákkal egy síkban fut végig a viszonylag újabb
eredetű mestergerenda.
A szelemen alátámasztásának több változata ismeretes, melyek az előbbieknél
feltehetően újabbak, így előfordul a félágas, mely vagy a rövidebb
koszorúfára, vagy a mestergerenda végére támaszkodik. Ez utóbbi esetben ezt
az épület falában alá kell támasztani, hogy a terhelést el tudja viselni. A palóc
területen még egy alátámasztást ismerünk, amit boldoganyának neveznek, és
ez a házkultusszal lehet összefüggésben. Egyes területeken, kőépítkezés
esetében, a szelemen az oromfal tetejére kerül, amikor további alátámasztásra
nincs szükség. Végül tarthatják a szelement ollólábak is, melyek elsősorban a
Nyugat-Dunántúl otthonosak, de az elmúlt száz év alatt kelet felé egészen az
Alföldig előnyomultak. Az ollóláb két hosszú ágát a koszorúgerendára
merőlegesen támaszkodó ollólábba csapolják, míg a felső két kisebb szára
befogadja a szelement, és e fölött ér össze a koszorúfába csapolt szarupár. Ez
a kettős erősítés a tető vázát rendkívül szilárddá teszi. Úgy látszik, ez a
megoldás a szlovén területekről származik, és terjedését elősegítette az
ágasnak való nagyméretű fák megszerzésének nehézsége is.
A szelemenes tetőszerkezet már az új kőkortól kezdve ismert. Mi a szláv
eredetű szelemen szót, mint annak hangalakja mutatja, már korán átvettük,
esetleg még a délorosz síkságon megismerkedhettünk ezzel a tetőszerkezet-
formával. Egyébként ma is megtalálható hasonló a délszlávoknál és
Ukrajnában, de előfordul a lengyeleknél, szlovákoknál és cseheknél egyaránt.
Építkezésünknek ez a hagyománya feltehetően kelethez kapcsol bennünket.
Ma már a szelemenes tetőszerkezet régi lakóházaknál, gazdasági épületeknél
elvétve található meg.
A szarufás tetőszerkezet eredetileg a faépítkezés eleme lehetett, és ott tekint
nagy múltra vissza, ahol a fabőség a magasabb fokú ácstechnikát {H-137.} is
megteremtette. A fordított V alakú szarufa a koszorúfán nyugszik, felső
harmadában kötés: a kakasülő erősíti össze. Amennyiben tornácos a ház,
akkor ennek oldalán a szarufa hosszabb, és átnyúlik a koszorúfán, és így a
tornác számára is fedelet biztosít. Ha a ház végére szegeletszarufát állítanak,
akkor arról a két házvég irányában kontyot alakítanak ki. Ez elsősorban arra
szolgál, hogy a ház elejét az esőtől megvédelmezze. A palóc területeken erre a
célra a homlokzatra korábban szélesebb, újabban keskenyebb esővetőt
építenek. A szarufás tetőszerkezet feltehetően nyugatról hatolt kelet felé,
elsősorban a faépítkezés területén, így Erdélyben és a Felföldön vált
általánossá. Az újabb időben azonban a magyar nyelvterület csaknem minden
részén megtaláljuk.
A széklábas tetőszerkezet a parasztépítkezésben viszonylag új, és nem
gyakori. A szarufákat mindkét oldalról oszlop támasztja alá, melyet felül
fogópár köt össze. Az oszlop és a fogópár találkozásában az épület hosszának
irányában az úgynevezett középszelemen fut végig. Ez a tetőszerkezet és
ennek bonyolultabb változatai még fejlettebb ácsismereteket igényelnek.
Ha a tetőszerkezetet az ács megépítette, akkor kerül sor a befedésére. A
magyar nyelvterületen ismét csak a természeti adottságok szerint szalmával
(zsúppal), náddal (gyékénnyel), zsindellyel és újabban cseréppel (palával,
bádoggal stb.) fedik a házakat.
 30. ábra A szelemen (oromgerenda) alátámasztásának módjai a XIX.
század végén.
1. Kizárólag ollóláb. 2. Túlnyomórészt ollóláb, kevés esetben ágas. 3.
Ollóláb és ágas vegyesen. 4. Túlnyomórészt ágas, kevés esetben ollóláb.
5. Kizárólag ágas. 6. Oromfal

A legelterjedtebb a szalma, ha nyomtatásból került ki, és a zsúp,

{H-138.}

amennyiben cséppel verték ki a termést, így feltételezzük, hogy elterjedésük

eredetileg fedte a nyomtatást és a cséplés területét. Újabban mindegyik forma
szinte teljesen eltűnt, csak a nyelvterület keleti felében és itt-ott nyugaton
találni belőle mutatóba. Háttérbe szorulását tűzveszélyessége s a hatóság
erőteljes tilalmazása is elősegítette.
Mielőtt munkához láttak, a szarufákra merőlegesen léceket, a végükbe és
helyenként az oldalukba faszeget erősítettek. Erre először borsó- (Tiszántúl)
vagy hajdina- (Dunántúl) szalmát hánytak fel, mert az az alapot erősen
összetartotta. Ezután következett a szalma, melyből egy meredekebb tetejű
házra 15–20 szekérrel is ráfért. Ezt rétegenként jól megtaposták, hogy
alaposan összeálljon, majd simára legereblyézték, mert így az eső
könnyebben leszaladt róla. Mivel a szalmás házak jelentékeny része kémény
nélkül épült, így a füst átaljárta a szalmát, és szinte eggyé forrasztotta,
annyira, hogy bontáskor csak baltával lehetett azt szétverni.
A zsúpnak való kévéket csépléskor nem oldják el, hanem oldatlanul verik ki,
majd elteszik télre, és akkor még egyszer végigcsépelik, alaposan kirázzák.
Két kévéből kötnek egy zsúpkévét. Az ebből történő tetőfedésnek ismét két
módja ismert. Az egyik a teregetés, amikor a felbontott kévét a kalászával
felfele szétteregetik a léceken, és 5–6 cm-énként vesszővel vagy a
későbbiekben dróttal félméterenként odaerősítik. Utána kissé lejjebb haladva
újabb réteg következik. Mikor teljesen elkészültek a teregetéssel, akkor egy
erre a célra készült fával egyenletesre felverik.
A másik módszer bonyolultabb. A kicsépelt zsúpból ugyanis csomókat
készítenek. Van olyan, amelyikre fejet kötnek, másoknál két ágat fognak
össze, de a fejet nem csavarják meg. Más-más formájú csomók szolgálnak a
szegesre, a végzésre és a tető középső részének kiképzésére. A szalma
tűzveszélyessége miatt a XVIII. században kísérleteztek a szalmatető
betapasztásával, de ez nem terjedt el. Ezzel szemben itt-ott szokásos a
zsúpcsomók sárral történő bekenése, hogy gyulladásukat ilyenformán
meggátolják. A tető csúcsára szalmából emberfejet, állatot, csillagot, keresztet
alakítanak ki, aminek eredetileg démonelhárító szerepe lehetett.
A nád a vizes, áradásos, mocsaras területek növénye lévén, az ilyen tájak
elsőrendű tetőfedő anyaga. Mivel pedig, különösen a folyók szabályozása
előtt, az Alföld, de a Dunántúl jelentős része is sok nádat termett, így
napjainkig gyakran találunk nádtetőket. Ennek is egy régebbi és egy újabb
formája ismeretes a Bodrogközben. Az előbbinél alulról kezdték a kévék
teregetését, amit vesszővel kötöttek a lécekhez. A következő csomó alját
körülbelül az előző korcához fektették, úgy, hogy a tetőt lényegében négy
sorral be tudják teregetni, de az az elkészülés után is lépcsős maradt. A
gerincet náddal szegték, vagy két deszkát összeszegezve helyeztek rá. Az
újabb nádtetőkészítés az előbbihez hasonló, azzal a különbséggel, hogy a
lépcsős nádverővel alulról kezdve simára verik, mert így nemcsak szebb,
egységesebb, hanem az eső is jobban lecsorog róla.
A zsindely különböző formái elsősorban a faépítkezéshez kapcsolódnak. A
kisebb méretűt hasítják, egyik oldalába hornyot vájnak, amibe {H-139.} a másik
zsindely elvékonyított élét lehet becsúsztatni. Minden egyes darabot szeggel
erősítenek a lécekhez. Székelyföld egyes vidékein méteres hosszúságú vastag
bükkfa deszkából készítik, amiket egymásra fektetve erősítenek meg.
A Palócföld néhány falujában réteges palából raknak házfedelet, amit a
közelben bányásznak. Újabb keletű a tetőfedő cserép, melyet helyenként a
gyári pala és a bádog követett, mindezek különösen századunkban szorították
egyre kisebb területre a hagyományos korábbi tetőfedő eljárásokat.

A lakóházak beosztása, tűzhelye és

A lakóház falazata TARTALOM
világítása
A tetőszerkezet és a tetőfedés TARTALOM A lakóépület bútorzatának rendje

A lakóházak beosztása, tűzhelye és világítása

A magyar ház legkorábbi formája egysejtű lehetett. Ezt támasztja alá, hogy
a ház szavunk egyaránt jelenti magát az egész építményt és a szobát is.
Ezért mondja a mai paraszti nyelv elsőháznak és hátsóháznak a lakóépület
két helyiségét. A XI–XIII. századból az ásatások egysejtű veremlakásokat
tártak fel, bár kétségtelenül már ekkor is voltak nagyobb, felmenőfalú
építmények. Ezeket a veremházakat 100–120 cm-re süllyesztették a föld
alá, ezért az építmények egy része a tetővel együtt kiemelkedett. A XIV–
XV. században már két- és háromosztatú házakról is szólnak a tudósítások,
és ezt hitelesítik az ásatások is.

31. ábra Padkás füstös konyha.

Kadarkút, Somogy m. XX. század eleje.
Háttérben kemence, előtérben a mestergerendáról láncon lógó balkáni
típusú bogrács
63. Talpasház füstöskonyhája
Szenna, Somogy m.
 64. Konyhabelső
Bogyoszló, Győr-Sopron m.
 32. ábra Négylábú részarányos tűzikutyák.
1. Darufalva, Sopron m. XIX. század. 2. Meszlen, Vas m. XIX. század.
3. Debrecen, XIX. század

Így tehát a korábban egysejtű ház, melyből a sütőkemencék, sőt az év

jelentős részében a nyílt tűzhelyek is kiszorultak, olyan építmény lett,
amibe már az állandó tűzhelyet is el lehetett helyezni. Az ilyen összetett
házak, melyekben szobát, konyhát és kamrát találni, gyakran 15–21 méter
hosszúak, 4–6 méter szélesek. Maga a lakószoba nemegyszer 6×8 méter
alapterületű. Ezeknél a házaknál a konyha {H-140.} már az épület közepére
került. Ezzel a magyar ház elérkezett egy olyan fejlődési fokra, mely kisebb
részleteiben a későbbiekben differenciálódott ugyan, de alapvetően tovább
már nem fejlődött.
 33. ábra Sütőharangok.
Erdély. XIX. század második fele

Az eddigi és későbbi alakulásban a legnagyobb szerepet a tűzhely játszotta.

Ennek különböző változásait jól lemérhetjük a házon belül. Fontosságát mi
sem bizonyítja jobban, mint hogy a tűzhely a családi élet központja, és
ennek átvitt jelentései a magyar nyelvben ma is elevenen élnek: háztűznézni
(a menyasszony, vőlegény házát az esküvő előtt szemügyre venni), családi
tűzhelyet alapítani (megházasodni, és külön házba költözni). Amikor az
újasszonyt az újférj házába bevezetik, körül viszik a tűzhelyen, és ezzel a
család tagjává válik.
A X–XIII. századból kiásott egysejtű és félig földbe süllyesztett házakban,
azok szintjével megegyező, földbe vájt és az építmény falán túlérő
kemencéket tártak fel. Ezenkívül az épületek közvetlen közelében nyílt
tűzhelyek körül valami kezdetleges védőtetőt sejtető nyomokat fedeztek fel.
A környéken feltárt cserépbográcsok töredékei arról tanúskodtak, hogy az
év jelentős részében a főzés a lakóházon kívül történt. Ezenkívül az épület
közelében, a lakóházon kívül földbe mélyesztett kemencéket is találtak,
melyeket időben egymás után készítettek, és így azokat évtizedekig
használták. Mivel a kemence szavunkat hang- és jelentéstanilag csak az
oroszból lehet megmagyarázni, így ez és vele együtt maga az építmény is a
magyarságnak a délorosz pusztán szerzett műveltségi rétegéhez tartozhat.
 65. Székely „cserepes” (tűzhely)
Székelyföld, Románia

34. ábra Kabola (kandalló változata) a ház sarkában.

Karcsa, Zemplén m. XX. század eleje
35. ábra Kandallós tűzhely (cserepes) a házban.
Siklód, Udvarhely m. XX. század eleje
 66. Tűzhely kürtővel
Gyimesközéplak, egykori Csík m., Románia

36. ábra Búbos kemence.

Kiskunhalas, Bács-Kiskun m. Az 1930-as évek

{H-142.}Mint a fentiekből kitetszik, a magyar ház tüzelőberendezései

kezdettől fogva nyitott és zárt tűzhelyekre oszlottak. Elhatárolni azonban
sem időben, sem térben nem szükséges ezeket, mert rendszerint egymás
mellett, funkcióban egymást kiegészítve éltek. A nyílt tűzhelyek a helyiség
melegítésére, főzésre, sütésre, de még világításra is szolgáltak, a zárt
tűzhelyek esetében az utóbbi elmaradt, vagy korlátozódott.
A nyitott tűzhelyek változatos sorában külön említjük meg a Dunántúl déli
részén otthonos kerek vagy négyszögletes, 30 cm magas sárpadkát, melyen
a tüzet szabadon égették a szenes házban. Mivel a padka közvetlenül a
falhoz csatlakozott, ezért mögé sövényből, sárból embermagasságú falat
húztak, hogy a boronafalat az áttüzesedéstől megóvják. A nyílt tűz fölé egy
gerendáról láncon bogrács csüngött, és ebben főztek. Ezen a területen a
körte formájú, balkáni eredetű rézbográcsot használták. A nyílt tűz füstje az
ajtón keresztül távozott, ezért hívják az ilyen helyiséget füstös háznak,
illetve konyhának, hiszen a falát a füst korommal vonta be, és feketére
festette.
67. Búbos kemence
Tápé, Csongrád m.
 68. Kemence a Palócházban
Balassagyarmat, Palóc Múzeum

{H-143.}Az ilyen nyitott tűzhelyen nemcsak főzni, de sütni is lehetett. Erre

szolgált az ún. tűzikutya, melyből egyet-egyet a tűz mindkét oldalára
állítottak, és ez tartotta a nyársakra húzott húsdarabokat. Ugyancsak az
ilyen nyílt tűzhelyre lapos köveket helyeztek, melyek áttüzesedve gyorsan
megsütötték a húst, esetleg a lepényféléket. A sütöharangot is a szabad
tűzhelyen használták. A követ alatta alaposan áttüzesítették, és akkor
borították rá Dél-Dunántúl a cserépből égetett, Erdélyben a kőből kiformált
sütőharangot. A lepény, esetleg a hús is jól megsült alatta.
 37. ábra Kürtős kemence padkákkal.
Borsod m. XX. század eleje

A Tiszántúl a két szoba között elhelyezkedő konyha hátsó részének

közepére épített 50–60 cm magas és legfeljebb egy négyzetméter
kiterjedésű sárpadkán főztek. Itt az egész helyiséget átölelő szabadkémény
tette lehetővé nemcsak a füst eltávozását, hanem a benne felakasztott hús,
szalonna, kolbász alapos megfüstölődését.

69. Szabadtűzhelyes kemence masinával.

Ziliz, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

A kandalló a nyílt tűzhelyek egyik jellegzetes formája, melyben a tűz a

földdel egy szinten vagy alacsony padkán ég. E fölött tapasztott {H-144.}
vesszőfonadék, fejlettebb változatában csempével kirakott füstfogó
továbbítja kürtő segítségével a füstöt a padlásra vagy a pitvarba. Korábban
a lakószobában állt, sok esetben kemencével épült össze. Általában a
magyar nyelvterület keleti felében találjuk meg változatait. Erdélyben a
XVI–XVII. századtól ismerjük. Elhelyezése, formája mediterrán,
közelebbről olasz eredetről tanúskodik. Esetleg a reneszánsz építkezéssel
került az erdélyi főúri kastélyokba, és onnan találta meg útját a
parasztházakba.

38. ábra Síposkemence.

Borsod m. XX. század eleje

39. ábra Kürtős kemence.

Martonyi, Borsod m. XX. század eleje

A legváltozatosabb és legszebb példányait Székelyföldön találjuk (góc,

pest), ahol anyagukra és készítésmódjukra utalva cserepesnek mondják
őket. Füstfogójukat téglalap alakúra formálták, melyet minden oldalról
csempével borítottak, ami a meleg tartását elősegíti. A füstöt kürtővel
vezetik fel a padlásra. A cserepesnek már nemcsak 15-20 cm magasságú
padkát raknak, de egyik oldalát fallal zárják el, míg az ellentétes oldalát
gazdagon faragott lábbal támasztják alá. Ez a konstrukció nem teszi
lehetővé a bogrács gerendára történő függesztését, ezért egy olyan
forgatható falábat (üsttartó kottát) szerkesztenek, mellyel a bográcsot a tűz
fölé tudják fordítani. A fazekakat háromlábú alacsony vasállványra (vasláb)
helyezik, lapos kövön a palacsintát sütik. Az ilyen és hasonló rendszerű
kandallók számtalan változata élt a magyar nyelvterület keleti felében,
melyek bizonyos mértékben átmenetet alkotnak a zárt tüzelésű
kemencékhez.
Az Alföldön általános búbos vagy boglyakemencék formája lehet szögletes,
esetleg a szénaboglyához hasonló, hordó formájú vagy gömbölyű hátú.
Először karókból készítik el a vázát, majd azt vesszővel fonják be. Ezt
cserépdarabokkal kevert sárral tapasztják be. Az ilyen kemence szája a
konyhába nyílik. Nagysága aszerint változik, hogy mennyi kenyeret
akarnak benne kisütni. A legnagyobbakban 7–8 nagyméretű kenyér is elfér,
ez a szoba negyedrészét is elfoglalja, míg a kisebbekben csak három kenyér
számára van hely. Szalmával, kukoricaszárral, régebben náddal fűtötték.
Sok esetben az Alföldön szalmás marhaganéjt gyúrtak össze, majd
négyszögletűre kivetették, megszárították, és az ilyen tőzeg jó, állandó
meleget adott. Ez a kemence a főzés mellett {H-145.} elsősorban a fűtést
szolgálta, szélén ülésre alkalmas padka futott körbe, míg a belső
szögletében egy kis zugot (sut, kuckó) alakítottak ki, ami a gyerekek,
esetleg az öregek számára pihenőül, sok esetben hálóhelyül szolgált.
 40. ábra Kupás cserépből rakott szemes kályha.
Decs, Tolna m. XX. század eleje

A palóc kemence alacsony, hosszúkás téglalap alakú, szabad oldalán

padkák futnak körbe. Korábban a keskenyebbik első felén vágott ajtón
szállt ki a füst, és rendszerint a ház ajtaján távozott. A következő fejlődési
fokon a kemence szája fölé, szinte ernyőként, 50–60 cm átmérőjű kürtő
borult, mely a füstöt a padlásra vezette. Később az épület közepén kéményt
emeltek, és ez hozta létre a ferdén elhelyezett henger alakú sípot, melyen át
a füst a pitvarba, majd innen a kéményen át a szabadba távozott. Ebben a
kemencében sütöttek-főztek ugyan, de elsőrendűen mégis a szobát tartotta
melegen. A tetején aludtak a gyerekek, padkájára az emberek feküdtek le
egy kis pihenőre. Nappal kukoricát, gabonaféléket terítettek rá száradni.
Rendszerint rőzsével, fával tüzeltek benne, és a száján kitetsző fény
legalábbis annyira megvilágította az előterét, hogy ott az asszonyok
fonhattak.
 70. Szemeskályha
Szenna, Somogy m.

Székelyföldön a kemence feltehetően már évszázadokkal ezelőtt

{H-146.}

kiköltözött a házból. A jobb módúak külön sütőházat építettek, míg mások

az épület háta mögött, az ereszben helyezték azt el. A kemencéket olyan
padkára építették, melynek első részén szabad tűzön, a gerendáról lelógó
üstben lehetett főzni, így itt is, mint sok esetben máshol, a zárt és a nyitott
tűzhely együttesen jelentkezik.
A szabadban épített kemencék a nyelvterület nagyobb részén, de különösen
annak nyugati felében gyakoriak. Ezek részben laposak, részben boglya
formájúak, és az udvar vagy kert valamelyik távolabbi zugában kaptak
helyet, hogy ezzel tűzveszélyességüket csökkentsék. Néhol ilyen
meggondolásból a falun kívül helyezték el őket, ebben az esetben több
család használt egy-egy kemencét, éppen úgy, mint ahogy az egykori
uradalmak cselédlakásai között közös, szabadban álló kemencéket emeltek.
E formákban esetleg dél felől felszivárgott mediterrán vonást sejthetünk,
ahol időjárási okok következtében a házon kívüli kemencéket kedvelték.
A teljesen zárt tüzelők további fejlődését jelenti Magyarországon a kályha,
mely nyugatról került először a nemesi kastélyokba, kúriákba és innen a
parasztházakba. A korai példányok a kemencéket utánozták, csak az
agyagba kupákat, azaz cserépedényeket raktak, ami a meleg megtartását és
egyben kisugárzását növelte. A kályhaszem befele mélyülő, négyszögletes,
tál alakú csempe, melyet főleg a dunántúli fazekas-mesterek készítettek. A
középkori ásatásokból ilyen kályhákat a Duna–Tisza közéről is ismerünk,
de itt később ritkán hallunk használatukról. A Dunántúl ezzel szemben a
kemencét a házból teljesen kiszorították, és már csak a lakás fűtését
szolgálták.
A nyílt tűzhelyek egyben a szobát is megvilágították, ilyen szempontból a
kemencék nyílásából kiszűrődő fény is sokat jelentett, éppen úgy, miként a
kályhák ajtajából is kapott némi világosságot a helyiség. Ha a szoba
távolabbi sarkában kerestek valamit, akkor egy vékony darab égő fát vettek
ki a tűzből, és azzal világítottak.
 41. ábra Állványos foklatartók.
1. Szalafő, Vas m. XX. század eleje. 2. Kondorfa, Vas m. XX. század
eleje. 3. Hejce, Abaúj m. XX. század eleje
Ebből az alkalmi használatból fejlődhetett ki a már külön erre a célra
készített és hasogatott szilánk, amit a legtöbb helyen fenyőfából készítettek.
Ezzel szemben a palócok a mogyoró-, gyertyán- vagy fűzfa vékonyabb
ágait a kemence tetején megszárították, majd fejsze fokával addig
veregették, amíg szálai szét nem váltak egymástól. Ezután rövid ideig a
kemencében szikkasztották, és használatig annak a tetején tárolták. Az
egyik végét meggyújtották, és a kemence padkájának szélére tették. A
szlavóniai magyarok burgonyába szúrták, a Dunántúl nyugati felében, de
más tájakon is, erre a célra foklatartókat készítettek. Ez földön álló talpas
állvány, melynek magassága a bútorokéval, főleg az asztallal egyezik, hogy
azt jól bevilágítsa. A felső végén levő vascsíptetőbe erősítették a foklát,
mely így a szobában is valamelyes fényt adott. A gyimesi csángók négy-öt
vékony szilánk közibe fenyőszurkot öntenek, ami a meggyújtott köteg
fényét megnövelte. Mások a fenyőszurkot kisebb edénybe öntik, ebbe
száraz lucfenyőszilánkot kevernek, és azt gyújtják meg.
A világítás céljára elsősorban különböző olajak szolgáltak. A repce-, tök-,
makk- és a későbbiekben a napraforgóolaj adta a legszebb fényt. Kisebb
edényekbe, esetleg a fazekas által készített mécsbe öntötték, {H-147.} melyben
a kanócot egy kis fából készült könnyű úszó tartotta fenn. Néhol elvétve a
zsírt, esetleg a vajat is használták világításra, de csak abban az esetben, ha
megfelelő olajjal nem rendelkeztek.
 42. ábra Mécsesek.
1. Jákótelke, Kolozs m. 2. Bozok, Hont m. 3. Gyertyatartó és mécs.
Veszprém m. XX. század eleje

Az egyik legelterjedtebb világítóeszköz a gyertya, mely régebben

méhviaszból, majd faggyúból, később sztearinból készült. Elsősorban birka-
és tehénfaggyút használtak erre a célra. Egy nagy edénybe egyharmad forró
vizet és kétharmad faggyút öntöttek, és ezt állandóan melegen tartották.
Kanócot eresztettek bele, és erre az anyag körben fokozatosan lerakódott.
Ezért e művelet neve gyertyamártás. Később bádog- vagy üvegformába
öntötték az előre belehúzott bél köré a faggyút. E munkával már
kisiparosok: a gyertyamártók foglalkoztak. A gyertyákat rendkívül
változatos cserép-, fém-, üveg-, fa- vagy más anyagból készült tartókba
erősítették, ami használatukat nagymértékben megkönnyítette. A gyertyát a
szabadban, istállóban csak úgy használhatták, ha négy oldalról
marhahólyaggal, esetleg szarulemezzel, később üveggel körülvett tartóba
állították. Némelyik lámpást bádogból alakították ki, és úgy hagytak rajta
díszesen áttört nyílásokat a fény számára.
A múlt század végén tűnik fel a petróleum, és vele a különböző gyárilag
készült lámpák egész sora. Ezt váltotta fel – sok helyen csak az utóbbi
évtizedekben – a villany.
Az esti fény meggyújtása a magyar parasztoknál mindig bizonyos
ünnepélyességgel történt. A műveletet a háziasszony vagy a legidősebb
leány végezte, majd a családtagok egymásnak és az esetleg éppen ott
tartózkodó idegeneknek jó estét kívántak.

71. Gyertyamártó edény

Bács-Kiskun m.
A tetőszerkezet és a tetőfedés TARTALOM A lakóépület bútorzatának rendje
A lakóházak beosztása, tűzhelye és
TARTALOM Az udvar gazdasági építményei
világítása

{H-148.} A lakóépület bútorzatának rendje

A bútorok külső formája, de különösen díszítése viszonylag gyorsan változott
a kor mindenkori divatjának, a népi díszítőművészet alakulásának
megfelelően. Erre az alábbiakban még visszatérünk. Az épület
berendezésében azonban olyan állandó szabályok érvényesültek, melyeket az
itt végzett munka jellege, az életmód és nem utolsósorban a hagyomány
határozott meg. Éppen ezért sokkal nehezebben változtak, és az új elemeket is
igyekeztek a régi rendbe beépíteni.
A parasztház szobájának berendezésében több történeti korszakot
különböztetünk meg. A legkorábbi, amikor a falak mentén körben sárból
rakott padkák húzódtak, és ezek egyaránt szolgáltak ülésre, alvásra, bizonyos
ruhaneműek tartására. A sárpadkát a későbbiekben földbe vert cölöpökön
álló, hát nélküli padok helyettesítették. A sár- és fapadok általánosabb
használatát a múlt században a palócoknál, századunkban még a csángóknál
lehetett megtalálni. A ház belső falánál helyezkedett el ebben az időben is a
tűzhely, és ide tették az alacsony asztalt, melynek utódai az alföldi
pásztoroknál, tanyalakóknál még néhány évtizeddel ezelőtt is előfordultak.
Ennek közepére olyan kerek nyílást vágtak, amelybe a bográcsot ereszthették,
és így abból közösen ehettek. A falba szegeket vertek, és ezekre akasztották a
lábbeliket, felső ruhaneműeket, esetleg kisebb polcokon apróbb tárgyakat
őriztek. Gerendákra függesztett rudakra ugyancsak ruhák kerültek.
72. Sárközi vetett ágy a Tájházban
Decs, Tolna m.
 73. Szobasarok
Sióagárd, Tolna m.

A középkor végén vagy az újkor elején a parasztszobán belül megindult a

munka- és lakótér fokozatos elkülönülése. Ennek eredményeként a padok
kezdtek háttérbe szorulni, helyüket újabb bútordarabok: asztal, láda, ágy, szék
foglalták el. Ezek közül különös jelentőségre tett szert az asztal, mely a
tüzelőhellyel ellentétes sarokba került. Kezdeti formája csupán földbe ütött
négy lábon álló deszkalap lehetett, melyet később szorítottak ki a különböző
stílusáramlatok jegyeit magukon viselő fiókos, kamarás asztalok. Az asztalt
sarokra állított két pad vette körül, melyen a fő hely a házigazdát, mellette a
legidősebb fiút illette meg. A háziasszony a tűzhely felőli oldalon kaphatott
csak helyet, {H-149.} de a magyar nyelvterület jelentős részén az asszonyok,
lányok étkezéskor nem ülhettek az asztalhoz, hanem kisszéken vagy a
küszöbön a férfiak után fogyasztották el ebédjüket.
Az asztal térhódításával a szoba két részre oszlott. A tűzhely környékén
kialakult a munkahely, ahol főztek, szükség szerint más kisebb-nagyobb
munkát végeztek: faragás, kisebb szerszámok javítása, mosás stb. Az asztalt
és környékét joggal nevezhetjük szent saroknak. Ezt az is mutatja, hogy a
háznak ebbe a részébe építették be az építőáldozatot, mely koronként és
területenként változott. Már a XI–XIII. századból ismerünk kakas
építőáldozatot, mely ugyancsak az épület e sarka alól került elő. Előfordul
kutya-, lókoponya elásása is, sőt az egyik legnagyszerűbb középkori eredetű
balladában Kőműves Kelemenné hamvainak befalazásával erősítik meg a
mindig leomló Déva várának falát. A ház belső sarkába kerülnek a katolikus
vidékeken a falra akasztott szentképek, a menyasszonyi koszorú, esetleg
kereszt és házioltár, továbbá búcsúhelyekről hozott szobrok. Protestáns
vidékeken szabadsághősöket ábrázoló nyomatok, a házigazda katonakori
képe, egy kis fali polcon a biblia, zsoltároskönyv, ponyvák, kalendáriumok,
feljegyzések, hivatalos iratok. E falakra akasztják a legszebb tányérokat, úgy,
hogy azok páronként kerüljenek egymás mellé.
 74. Szobabelső
Hollókő, Nógrád m.

Az ágyak, kétoldalt párhuzamosan helyezkednek el. Ezek közül az a

legrangosabb, amelyik az asztallal szemben levő sarokban áll. Ezt a gazda és
a felesége használja. A másik ágy az ezzel ellentétes sarokban, {H-150.} az ajtó
mögött található, mely a fiatal házaspár hálóhelye. Az előbbi ágy és a tüzelő
között helyezkedik el egy négy lábon álló deszkából rótt kicsi és kezdetleges
ágyféle, melyen a gyermekek alusznak.
Az asztalt kerítő két pad végében egy-egy láda kap helyet, ebben a
ruhaneműeket tartották. Ezt a múlt század második felében váltotta fel a
három- vagy négyfiókos komót, sublót. E fölött helyezkedik el a kissé
előredűlő tükör, és mögötte alkalmas hely kínálkozik könyvek, újságok, iratok
elhelyezésére. A sublót tetejére emlékeket raknak: vásárfiát, mézeskalácsot,
színes csuprokat, kis szobrokat, poharakat, feszületet, perselyt stb.
A padok ebben az elrendezési formában nagyon háttérbe szorultak,
elvesztették sokoldalú funkciójukat. Elsősorban az asztalt kerítik, de
előfordul, hogy az ágy elé is jut belőle egy. Ide sok helyen szívesebben tettek
székeket, mégpedig kettőt, ritkább esetben hármat, mert ezeket étkezéskor az
asztal üresen maradt két oldalához lehetett húzni. Ezt a beosztást legfeljebb
még egy fali- vagy saroktéka egészítette ki, melyben könyvet, orvosságot,
pálinkát, általában olyan dolgokat őriztek, amelyeket kívánatos volt zár alatt
tartani.
Ha a házban két szoba volt a konyhától jobbra és balra, akkor ezeket azonos
módon, nagyjából azonos bútorokkal rendezték be. Különbség csupán annyi,
hogy a ritkán, csak vendégségkor használt tisztaszobába jobb, újabb,
díszesebb bútorok kerültek.
Ez az egész magyar nyelvterületen általánosnak mondható sarokelrendezés a
múlt század második felében kezdett megbomlani. Eddig {H-151.} a sarokban
álló asztal két oldalán, az utca és az udvar felől vágtak egy-egy ablakot, így
már kívülről is meg lehetett állapítani, hogy hol helyezkedik el a szent sarok.
Ez a továbbiakban úgy fejlődött, hogy az utca felől egyenlő elosztásban két
ablak került, és ekkor az asztalt ezek közé, az ajtóval szembe állították. Mögé
a két pad helyett már csak egyetlen padláda került, melynek belseje ruhák
raktározására szolgált, de szükség szerint alvásra is használták. Fölé a tükröt,
tányérokat, képeket akasztották. Ezek egy része a párhuzamosan a falak mellé
állított ágyak fölött kapott helyett, így a szent sarok lényegében megszűnt,
illetve elemeinek egy része középre, a többi pedig két oldalra került.
Ebben a párhuzamos elrendezési formában az asztaltól jobbra és balra
elhelyezkedő ágy végébe egy-egy ládát állítottak, vagy az ezt időben követő,
ruha tárolására szolgáló fennálló bútordarabot (állószekrény, kredenc)
helyezték. Ez az elrendezési mód egy fél évszázad alatt a sarkos elrendezést a
nyelvterület legtöbb részén háttérbe szorította.
75. Parasztház belseje
Mezőkövesd
76. Palóc kamrabelső
Parád, Heves m.
 77. Elsőszoba belseje
Mátisfalva, egykori Udvarhely m., Románia

A konyha hagyományos elrendezéséről alig-alig beszélhetünk, mivel a

{H-153.}

magyar konyhában egészen a legutóbbi időkig kevés bútor akadt. Ezért

archaikus vonásait a konyha jobban megőrizte, mint a lakószoba. Itt tovább
megmaradtak a sárból formált építmények, melyek sütésre, főzésre szolgáltak.
A konyhaeszközök legnagyobb részét meghatározott sorrendben a falra
aggatták. A lassúbb fejlődés okát abban kell keresnünk, hogy a szobából való
füstelvezetés rendszerint a konyhán át történt, mely fölé kéményt emeltek, így
a konyha általában az épület többi részének fejlődésétől elmaradt,
leboltozására és a füst teljes elvezetésére legkésőbb került sor.
A konyha első részében, az úgynevezett pitvarban, melynek ajtaja az udvarra
nyílott, mutatkozott egyedül lehetőség bútordarabok elhelyezésére. Ezek
közül egy alacsony lócát említhetünk meg, melyen a vizesedényeket tartották.
A másik már sokkal inkább bútor, a konyhaedény tartására szolgáló tálas
(kredenc), melynek felső részén korlátok mögé lehetett berakni a tálakat, alsó,
szélesebb részében pedig a nagyobb méretű főzőedényeket tartották.
(Bútorokról l. még 363–71. l.)

A lakóházak beosztása, tűzhelye és TARTALOM Az udvar gazdasági építményei

világítása
A lakóépület bútorzatának rendje TARTALOM A magyar építkezés területi különbségei

Az udvar gazdasági építményei

Miután a lakóház külsejét-belsejét alaposan megvizsgáltuk, lépjünk ki az
udvarra, és ismerkedjünk meg az itt található kisebb-nagyobb építményekkel.
Ezek egy részét a különböző jószágok számára emelték, másokban a
terményeket tárolták, míg ismét mások, esetleg ugyanazok az építmények
bizonyos munkák elvégzésére szolgáltak.
A legnagyobb mezőgazdasági jellegű építmény az, amit a nyelvterület nyugati
részében pajtának, a keletiben csűrnek neveznek. Ezt elsősorban azokon a
vidékeken találjuk meg, ahol klimatikus okok miatt a szálas gabonát nem
tarthatták sokáig szabadban, másrészt ahol valamikor a szemet cséppel verték
ki, és nem nyomtatták, így az Alföldön nem építettek csűrt, és jelentősége a
Dunántúl keleti felében is sokkal kisebb, mint Nyugat-Dunántúl, a Kisalföldre
pedig csak az utóbbi évszázadok során nyomult be. Igazi hazája a Palócföld
és a délre lenyúló kapcsolódó vidékei, Nyugat-Dunántúl, továbbá Erdély.
A csűrök beosztása és használata vidékenként változik, és nem is
vállalkozhatunk többre, mint hogy ezek közül néhányat bemutassunk.
A göcseji pajta többségében három részre tagolódik, előfordulnak nyitott,
lábas és zárt változatok egyaránt. Középső részébe a rakott szekér is
beállhatott, ezen a területen csépeltek, míg a pajtafiában a szálas gabonát
helyezték el. Ennek a helyére később a gépi cséplés térhódításától kezdve a
különböző takarmányok kerültek. A zárt pajtát a belső telken helyezték el, és
többnyire boronából rakták. Középső részének tetőszerkezete alulról felfele ív
alakban hajlik, ami elősegíti a tetőszék jobb kihasználását. A tetejét zsúppal
kontyosan fedték, akárcsak korábban a lakóházakat.
A közeli Somogyban a gabonáspajták a település körül 6–800 méteres
távolságban, a szérűskertekben helyezkedtek el. Ezeket hatalmas talpfákra,
kb. 12–16 méter hosszúra és 6–7 méter szélesre építették. A vázat sövénnyel
fonták be, melyet sokszor vékonyan sárréteggel tapasztottak. {H-154.} A
hosszanti oldalán egymással szemben egy-egy tüskön forgó sövénykapuval
zárták le a belül sok esetben egybenyíló teret (l. 10. kép). A tetejét zsúppal
fedték. Régebben aratás után ide hordták be a kévéket, és olyanformán
helyezték el, hogy középen a kocsibejáró megmaradt. A szálas gabona
éjszakai őrzését a legények látták el. Ezen a vidéken a pajta előtti térségen
nyomtattak. Ezzel rendszerint szeptemberre végeztek, ettől kezdve polyva,
szalma, zsúp maradt csak benne. A századfordulótól kezdve a nyomtatást
cséplőgép váltotta fel, és ez időtől szénát és más takarmányt tároltak benne.
Innen hordták be télen a falusi istállókba szekérrel, szánnal a jószág számára a
szükséges mennyiséget.
A Bakonyban ugyancsak általános volt a pajta használata, melynek hossza
12–17, szélessége 7–8 méter között váltakozott. A kisebb és kezdetlegesebb
formák a ház hosszában, mintegy annak folytatásaként helyezkednek el, de a
nagyobbak arra merőlegesen az udvar hátulját zárták le. Az előbbieket
általában fa-, az utóbbiakat inkább kőlábakra építették. Az előzők közeit itt is
fonással töltik ki, míg az utóbbiakat sokszor falazzák, deszkaajtót kapnak
mindkét oldalon, így teljesen lezárhatók. A nyeregtető sok esetben az udvar
felőli részen kiugrik, és az így létrejött színben tartják a polyvát. Előfordul,
hogy a bejáratot az udvar felé meghosszabbítják, ahol szekeret, kisebb-
nagyobb gazdasági szerszámokat falra felakasztva helyeznek el. E területen is
elsősorban a szálas gabona raktározására és cséplésére szolgált, csak az utóbbi
időben raktak bele takarmányt is. A pajta nagysága, építésének módja a gazda
vagyoni állapotát is érzékeltette.

43. ábra Zárt pajta alaprajza.

Göcsej, Zala m. XX. század eleje.
 1. Szérű. 2. Pajtafia. 3. Fészer

A palóc csűrök legtöbb változatát fából építették. Alapjába nagyméretű

köveket raktak, és ezekre fektették a talpfákat. Sarkaira függőleges oszlopokat
csapoltak, és ezek tartották a körbefutó koszorúgerendákat. Az oldalát vagy
zsilipelt boronákból rakták, vagy vastag deszkából készítették. A zsúpozott
fedél szarufákon áll. Az egész építmény két vagy három részre oszlik. A
nagyobbik fele a szérű, melyben a nyomtatást vagy a cséplést végzik. Ennek
mindkét oldala nyitott, csak újabban zárják le deszkakapuval. A szérű felett
gerendák nyúlnak át, ez a szérűtorok, ahova a legféltettebb takarmányt
raktározzák. A másik rész a csűrág, ahova a szálas gabonát helyezik el. Néhol
ennek egy részét még tovább rekesztik, és az ilyen fiókban a gazda kis
műhelyt rendez be magának, ahol gyalupadot és famegmunkáló szerszámokat
is találni. Itt készül a villa, a gereblye és más gazdasági faeszköz, itt javítja ki
a háztartás elromlott munkaeszközeit is.

78. Zsilipek boronapince

Csurgó – Nagymartoni szőlőhegy, Somogy m.
 79. Talpas pajta
Szenna, Somogy m.

A palóc területtől keletre, az abaúji Hegyközben a csűrök többsége

háromosztatú. Középen van a szérű, ezt kétfelől a kármentő, vagyis kb. 150–
180 cm magasságú fal választja el a fióktól. A szérű felett nyúlik el a
csűrtorok, amely elsősorban takarmány elhelyezésére szolgál. A csűr szérűjét
elöl és hátul kapu zárja be, ami sokszor el is maradhat, ha a szekeret
rendszeresen oda állítják be. A csűrök a házra merőlegesen az udvar végében
állnak, mögöttük zöldséges-, gyümölcsöskert terül el. A csűr kapujának
nyitásával és zárásával szabályozták a széljárást, és cséplés után a gabona
szórását is itt végezték. A csűrök zsilipeléses technikával fából készültek, de
előfordulnak fonott oldalú példányok is, ezeket néha be is tapasztották.
Később terjedtek el a kőoszlopra rakott {H-156.} csűrök, ezeknek az oldala is
vesszőfonás, esetleg deszka. Tetejükre zsúp kerül, csak néhol látni zsindellyel,
cseréppel, sőt újabban bádoggal fedett csűröket. A háromosztatú csűr itt is a
jómód és a nagyobb gazdaság jele, a kisebb gazdák kénytelenek egy fiókkal
megelégedni.

44. ábra Fából rakott kétfiókos csűr alaprajza.

Nyíri, Abaúj m. XIX. század vége

80. Gabonás
Magyarbóly, Baranya m.
 81. Jármos csűrös pajta
Inaktelke, egykori Kolozs m., Románia

Az ún. jármos csűrök Erdélyben, így többek között Kalotaszegen találhatók.

Nevüket a kissé meghajló, középen párhuzamosan végigfutó gerendáikról
kapták. Három részből állnak, középen helyezkedik el a csűr, amit olyan
magasra építenek, hogy a megrakott szekér is be tudjon hajtani, és így a
szénát mind a három rész padlására (hij) könnyebben fel tudják rakni.
Rendszerint az udvar felőli bejárattól jobbra eső részben helyezkedik el az
istálló (pajta), melyben a lábasjószágot tartják, míg a másik oldal (sátor)
mindenféle termény vagy eszköz raktározására alkalmas. A csűrben végzett
legfontosabb munka a cséplés és a gabona megtisztítása: a szórás. Funkciója
sokféle, többek között itt tartják a vasárnap délutáni táncokat is. A csűr
általában a négyszögletű telek végében, a lakóházra merőlegesen épül, úgy,
hogy kapuja a telek bejáratával szemben helyezkedjék el. Ha azonban a telek
hátrafelé lejt, és záporok idején a víz elöntéssel fenyegeti, akkor a lakóházzal
párhuzamosan, esetleg éppen azzal szemben jelölik ki helyét. Az egész
építményt talpfákra rakják, és az ezekre merőleges oszlopok (sasfa) {H-157.}
bevágásaiba illesztik a gerendákat, esetleg vastag deszkákat. A tetőszerkezet
szarufás, ezek végébe kb. 60 cm hosszúságú botokat ütnek, és ezek tartják
fenn a szalmatetőt, amit felül V alakú fákkal fogatnak le. Ritkábban
zsindellyel fedett csűrök is előfordulnak. Udvar felőli oldalán a tetőt
meghosszabbítják, és így jön létre a törekól, disznóól, tyúkól stb.

45. ábra Jármos csűr váza.

Inaktelke-Kalotaszeg, Kolozs m. 1940-es évek

A székely csűr olyan nagyszabású építmény, mely önmagában méltó társa a

székely lakóháznak. A sok változat közül itt most egy kászoni csűrt mutatunk
be. Ezek hossza 11–20 méter között váltakozott, míg szélességük a 7–10
métert is elérte. A középen levő, többnyire kapuval elzárt terület (csűrköze)
legalább négy méter széles, mert csak így lehetett benne cséppel dolgozni. Az
egyik oldalon itt is a lovak és szarvasmarhák istállója kapott helyet, míg a
másik oldalon (odor) a szálas gabonát helyezték el. Kívülről még kisebb
építmények ragadtak hozzá, mint amilyen a disznóól, lúdpajta stb. A házhoz
hasonlóan a csűrt is csak faragatlan fenyőszálfákból rótták össze. Az ezeknél
sokkal vastagabb talpak alá, a sarkokon nagyméretű köveket illesztettek. A
csűr középső részét külön erre a célra vágott 8–10 cm vastag deszkával
lepadolták, így csépléskor a gabonaszemekből semmi sem ment kárba. Az
istálló magassága ritkán érte el a két métert, ennek padlására tették a szénát,
ami télen is jó meleget tartott. A jószágot a rövidebbik, külső fal mellé
kötötték. A csűr szarufás tetőszerkezetét többnyire zsindellyel fedték. A
deszkából készült csűrajtó fasarkon forgott, és nagyméretű fazárral zárták,
részben hogy az ott tartott értékeket megvédjék, részben {H-158.} hogy a sokszor
kárt vagy éppen tüzet okozó gyerekeket kirekesszék.
A különböző területekről bemutatott csűrök alaprajzilag közel állanak
egymáshoz, még akkor is, ha anyaguk, formáik, tetőszerkezetük a helyi
viszonyoknak, a gazdasági követelményeknek, a szokásoknak megfelelően
eltértek is egymástól. Alapvető funkciójuk a szálas gabona tárolása, majd
kicséplése és a mag megtisztítása. Emellett a féltettebb, jobb minőségű
takarmányt, főleg szénát is itt tárolták, és ez a funkciója a cséplés gépesítése
után mind nagyobb teret nyert. A nyelvterület keleti felében, de szórványosan
máshol is egy része istállóvá alakult át, míg kívülről az ereszben elhelyezett,
az aprójószág számára szolgáló ólak tapadtak hozzá.
Így eljutottunk az udvarban a háziállatoknak védelmet nyújtó építményekhez.
A magyar nyelv eredetileg a legtöbb ilyen építményt a honfoglalás előtti
ótörök eredetű ól szóval nevezte meg. Ezt háttérbe szorította a szláv eredetű
akol és az újabb olasz-német származék: az istálló. Az általános szóhasználat
a lábasjószággal kapcsolatban az utóbbit használja, míg az ólat csak a
sertéssel és aprójószággal kapcsolatban lehet hallani.

46. ábra Csűr.

Kászonimpér, Csík m. 1911-ből.
1. Csűrköze. 2. Istálló. 3. Odor (terménytároló). 4. Tyúkól. 5. Disznóól

A legegyszerűbb forma az úgynevezett állás, melynek oszlopokon nyugvó

teteje elsősorban az eső ellen nyújt menedéket. A középen levő, sok esetben
kör alakú jászolt állta körül a jószág, és onnan evett. Az ilyen építményt télire
takarmánnyal, esetleg trágyával, náddal körberakták, különösen akkor, ha az
állatok kicsinyeit a megfagyástól féltették. Ezen az úton alakulhatott ki a már
oldalfallal rendelkező ól.
Ennek egyik jellegzetes formája az Alföldön elterjedt tüzelősól. Ez a
padlástalan építmény a kertekben, tanyákon maradt meg a legtovább. Oldala
rendszerint valamilyen földfalváltozatból épült, tetejét náddal fedték, amit
alulról tapasztással védtek a tűz ellen. A jószágot többnyire nem kötötték
meg, csak korláttal rekesztették el. Nyílt tüzet gyújtottak benne, ahol a
rendszeresen itt élő férfiak melegedtek, esténként összejöttek, beszélgettek (l.
36. kép). A tüzelőlyukat a matyóknál az ól sarkában, az ajtótól jobbra vagy
balra ásták, és kővel, téglával bélelték. Ez a legalkalmasabb hely a tüzelésre,
mert innen a füst az ajtón át leghamarabb távozott. Az ilyen tüzelősólban
sárpadkákat vagy földbe vert cövekeken nyugvó ágyat (dikó) készítettek, ahol
a gazda vagy legényfia, esetleg a cseléd az éjszakát töltötte.
Az istállók manapság ennél jóval fejlettebb, nyeregtetős, lepadlásolt
építmények, melyek az esetek többségében a lakóház folytatásaként
helyezkednek el. A ló- és a szarvasmarha-istálló külső megjelenésében
csaknem azonos, észrevehető különbség mégis annyi, hogy az utóbbiaknak
szélesebb ajtót raktak, hogy a nagy szarvú magyar jószág kényelmesen
beférhessen rajta. Ha az istálló elég nagy, akkor mind a két keskenyebbik
végébe jászlat építenek, és legalább ilyenformán elválasztják a lovat és a
szarvasmarhát. De ha csak lehet, külön istállóba helyezik őket, mivel a ló
jobban szereti a meleget, gyakrabban etetik, ami a másikat csak zavarná. Az
istállóba dikót raktak, és ezen szívesen aludt a legényfiú, mert így kevésbé
lehetett ellenőrizni éjszakai eltávozásait. A nagyobb gazdáknál ez a cseléd
helye volt, mert így a jószágot közvetlenül tudta ellenőrizni.
 82. Csűr boronából, zsúptetővel
Székelyvarság, egykori Udvarhely m., Románia

A sertésólak, már korántsem ennyire egységesek. Építik ezeket a

{H-159.}

csűrhöz kapcsolódva, az Alföldön a kukoricagórék aljában találjuk, máshol

önálló építmények kisebb-nagyobb kifutóval. A fában bővelkedő dunántúli,
felföldi területek egyik legszebb ácstechnikával emelt épülete a hidas
(disznóól), mely nevében utal arra, hogy alját vastag deszkával bélelték.
Gerendatalpra épült, és abba annyi függőleges oszlopot állítottak, ahány
rekeszre kívánták az építményt osztani. Ezekbe vajatokat véstek, és
zsilipszerűen engedték bele a deszkákat. Ezért ezt az építményt gyorsan
darabokra lehetett szedni és szállítani. Az etetővályút beleépítették, és elébe
leereszthető táblát (leppentyű) erősítettek, amit felemelve kívülről tudták a
moslékot, a kukoricát a vályúba önteni.
 47. ábra Gerendára épült disznóól (hidas).
Bény, Esztergom m. XIX. század vége

Az aprójószág számára csak az utóbbi időben épülnek ólak a csűrhöz tapadva,

esetleg hasonló formában, mint a disznóól. Az Alföldön korábban kör alakú,
nádfalú tyúkólakkal találkozhattunk, melyek formájukban – de kisebb
méretben – a pásztorkunyhókra emlékeztetnek. Egyébként a baromfi fákon, a
szekérszínben, fészerekben éjszakázott. Az egész nyelvterületen találunk
galambdúcokat, melyek függőleges tartóoszlopára vasból, pléhből olyan
gallért húznak, ami a macska felmászását megakadályozza.
 48. ábra Szénatartó építmény (abara) mozgatható fedéllel.
Felső-Tisza-vidék. XX. század eleje

Itt kell még szólanunk a különböző szénatartó építményekről, melyek

jelentősége korábban sokkal nagyobb lehetett, amíg a csűrbe nem, vagy csak
ritkán raktak szénát. Ezek legnagyobb része nem más. mint fa- vagy kő-
(tégla-) oszlopokon álló fedél. Fából készültek az északkeleti hegyvidéken a
sop nevű szénatartók, melyek között olyan is akad, {H-160.} amelyiknek oldalát
boronából vagy deszkából rakták. A szénatartó építmények közül érdemes
megemlíteni az aborát, mely a Tisza felső folyása mellett gyakori. Négy
vastag faágasra csúsztatható, négyzetes alapú fedelet szerelnek, és ha a
takarmány fogy, akkor lejjebb engedik, hogy az eső ne verhessen be alá.
A parasztgazdaságok egyik legnehezebb feladatának számított a szemes
termény eltartása, esetleges rossz esztendőkre történő tartalékolása. A kisebb
gazdák, nincstelen mezőgazdasági munkások könnyen megoldották, mert a
kamra és a padlás elegendő helyet biztosított számukra. A kamrában
szuszékokban, hombárokban tartották meg újig. Ezek között akadtak
puhafából készült hordók, négyszögletesre fonott és betapasztott
gabonatartók. Mindez azonban a nagy határú alföldi falvak és városok gazdái
számára, akik piacra is termeltek, nem volt elegendő, mert szívesen őrizték –
magasabb ár reményében – a gabonát tavaszig.
A gabonatárolás egyik legáltalánosabb formája a verem, melyet lényegében az
egész Kárpát-medencében különböző intenzitással használtak, de igazi hazája
mégiscsak az Alföld. Kétféle formáját különböztették meg: a sírverem
négyszögletes, de ezt csak tökéletesen száraz talajba lehetett ásni, valamint az
ennél sokkal nagyobb biztonságot nyújtó körte alakú verem. Az előzőt csak
nagy termés esetén, rövid időre alkalmazták, mert nem lehetett a levegőtől
teljesen elzárni.
A körte alakú vermeket a veremvágók készítették, akik tavasszal rendszerint a
Felvidékről ereszkedtek alá. Meghatározott bérért kivágták, és vederrel
kimerték a földet, majd szalmával addig égették, amíg egészen cserepessé vált
az oldala. Alaposan kiszellőztették, és szalmával kibélelve már önthették bele
a gabonát. Évekig, nemegyszer évtizedekig elállt benne a szem, ha alulról a
víz nem verte fel. Uradalmak téglával falazott, kitapasztott és elsimított
vermeket is készíttettek. A verem száját szalmával, homokkal, hamuval zárták
el a levegő és az élősdiek behatolása ellen. Néhol vastag rétegben terítettek el
fölötte gabonát, és megöntözték. A csírázó gyökerek olyan vastag réteget
képeztek, hogy azon a levegő nem tudott áthatolni.

49. ábra Gabonatároló föld alatti veremformák.

1–2. Pereszteg, Sopron m. 3–4. Palack formájú verem (általános). 5.
Kútverem (homokos területeken, gerendákkal szűkített nyílással)

A vermet vagy vermeket az udvaron, szemben a ház bejáratával, esetleg az

utcán közvetlenül az ablak alatt ásták, hogy a tolvajoktól könnyebben meg
tudják őrizni. Néhol a falu alatt egy helyre csoportosították őket, és ilyenkor
éjjel-nappal külön csősz vigyázta a vermeket. Az Alföld olyan részein, ahol a
talajvíz magasra ért, a XVIII. század végétől kezdve a vermek mintájára
vályogból, sárból föld feletti építményeket emeltek, melyek sokszor 4–5
méteres magasságukkal holmi nagyméretű boglyakemencére emlékeztettek.
A nyelvterületen sokfele elterjedtek különálló vagy a lakóházhoz csatlakozó
kamrák, melyek egyaránt szolgáltak a gabona és más eleség tárolására. Ennek
különböző megoldásai akkor alakulhattak ki, amikor a konyha melletti
helyiség lakószobává változott. Ilyenkor egy kamrával megtoldottak az
épületet, melynek ajtaja az udvarra nyílott, és ettől kezdve ez töltötte be a
raktározás funkcióját. Sok helyen, mint Dél-Dunántúl, Palócföldön és Erdély
egyes részeiben, a kamrák önálló épületek, melyek az udvar különböző, de jól
szemmel tartható részein helyezkednek el.
 50. ábra Emeletes kástu (kamra).
Szalafő, Vas m. XIX. század

{H-161.}Az ormánsági kamra, déli kapcsolatainak megfelelően, a lakóházzal

szemközt kapott helyet, és elsősorban a fiatal pár éjszakázóhelyéül, de egyben
raktárul is szolgált. Későbben általában az utóbbi feladata erősödött meg, és
itt tartották főleg a ruhaneműeket. A palóc kamra is valamikor önálló épület
lehetett, annál is inkább, mert ilyen a szomszédos szlovák területeken is
megtalálható. Funkciója hasonlóképpen fejlődött, mint azt fentebb láttuk, de
megoldásában a házhoz csatlakozott.
Délnyugat-Dunántúl jellegzetes magtárépítménye a kástu. Ez olyan
földszintes, ritkábban emeletes építmény, mely a gazdának magtára, de itt
tartja a másfajta élelem később felhasználandó részét is. A szó maga szlovén
eredetű, de az építmény is erre és az osztrák területek felé tart rokonságot. Az
udvarnak mindig arra a részére építették, ahol a ház ablakából szemmel
tarthatták. Alapanyaga fa, készítése hasonló, mint a boronaházaké, valóságban
ezeknek kisebbített mása. Hiszen területe annyi, mint a ház egy szobája,
illetve annak emeletes változata. A gabonát és az élelmet az emeleti
helyiségben tárolták, amelyet falépcsőn lehetett megközelíteni, az alsó
részben szerszámok állottak, de egyben műhelyül is szolgált, ahol a gazda
rossz időben javítgatta azokat. Az épületnek nincs ablaka, csak ajtaja. A tető
régebben kizárólag zsúpos, majd zsindelyes, a cserép korszakát a kástu már
általában nem érte meg.
A Duna-Dráva vidékén találjuk a szántalpas hombárokat, melyeknek
kapcsolatait délre követhetjük, és valószínű az ugyancsak szántalpas
pásztorkunyhók leszármazottai. Ezeket régebben vesszőből fonták, belülről
kitapasztották, és náddal fedték. A nagyobb arányú gabonatermelés
megindulásakor hasonló formában, de deszkából állították össze, és
cserepezték. Szükség esetén mozgathatók, így tűzvészkor a veszélyeztetett
területről el lehetett távolítani. Elsősorban vegyes lakosságú vidékeken
találhatók meg, ahol magyarok, szerbek, horvátok, bunyevácok élnek együtt.
Különösen a sokácoknál találni még ma is ilyeneket.
A nagyobb parasztgazdaságok különálló épületeket, magtárakat emeltettek
nagy mennyiségű gabonájuk elraktározására. Ilyen sár-, téglaépítményekkel
az egész nyelvterületen, de elsősorban az Alföldön találkozunk, ahol a vermek
nyomába léptek. A tanyás területeken a gazda falusi vagy városi háza udvarán
emeltette a magtárát, mert ott azt nagyobb biztonságban érezte. Itt is általában
a házzal szemben, a telek másik oldalára, véggel az utcára épült, hogy jól
szemmel lehessen tartani. Belsejét deszkával rekeszekre osztották. Ennek
oldalai a födémig értek, míg elöl vájatba lehetett a szükséges magasságig a
deszkákat becsúsztatni. Alul egy felhúzható nyíláson vékába eresztették ki a
gabonát, és abból töltötték át a zsákokba.
 83. Kástu
Szalafő, Pityerszer, Vas m.

A gabonamagtárak számos változatát nem érdemes tovább sorolni, mert azok

többnyire egymást ismétlik, és kevésbé jellemzőek egy-egy vidékre. Inkább
forduljunk a Kárpát-medencében nagy jelentőségű kukoricatároló
építményekhez. Ezek nyomát csak a XVIII. századig tudjuk követni, amikor
az új növény termelése jelentősen fellendült. A legrégibb formának látszanak
azok. melyeket négy földbe leásott és egymástól szélességben 100–150 cm-re,
hosszúságban 3–4 méterre elhelyezkedő {H-162.} oszlop köré vesszőből fontak.
Szélvédett helyre állították mert a nagy felületű, de keskeny építmény
könnyen felborult. Szélesebbre pedig azért nem fonták, mert a benne levő
csövek nem száradtak volna ki. Rendszerint egy alsó és felső faajtót vágtak a
kukoricakasra vagy -góréra. A felső a betöltésre, az alsó a kiürítésre szolgált.
Máshol a tetejét ügy erősítették rá, hogy könnyen le lehessen venni, és akkor
ezen keresztül töltötték be a csöveket, illetve szedték ki azokat. A Dunántúl
déli részében, a Felső-Tisza vidékén és Erdélyben használatuk a legutóbbi
időkig általános. Régebben az Alföld egyes területeiről is kimutatható.
A kukoricát újabban favázas, léces oldalú górékban tárolják Első említése a
XVIII. század utolsó évtizedeiből származik. Ezeket 120–200 cm magas fa-
vagy kőlábakra állítják, melyekre a talpgerendákat fektettek. Ezekbe ékelik
azokat a függőleges oszlopokat, amiket felül koszorúfa fog össze. Az oldalát
olyan sűrűn lécezik, hogy a csövek ne eshessenek ki, és a madarak se
tudjanak hozzáférni. Szélessége 120–200 cm {H-163.} között váltakozik.
Nagybirtokon kettőt építettek egy fedéllel, és ezeket belül egy folyosó
választja el. A megemelt építmény alá disznó-, tyúk-, kacsa-, libaólat
helyeztek, hogy a repedéseken lepergő szemeket így is hasznosítsák. A kas,
góré helye az udvaron nem pontosan meghatározott, de ezt is általában a ház
bejáratával szemben helyezik el, sok esetben úgy, hogy hosszanti oldalával az
utca felé épül. Ez az egyik legáltalánosabban elterjedt gazdasági tároló
építmény a magyar parasztok udvarain.
A különböző rendeltetésű vermek ugyancsak szép számmal fordulnak elő az
udvarokon. Az Alföldön (Derecske, Bihar m.) ismerik a boglyásvermet, mely
150–200 cm mély, szélessége valamivel több, hossza 3–4 m. Elejére alacsony,
fonott, tapasztott sövényfalat emelnek, erre akácfa gerendákat raknak, majd az
egészre 3–4 méter magas szalmaboglya borul, ami azt jó melegen tartja.
Zöldséget, burgonyát, káposztát tárolnak benne.
Sok ház alá – különösen a hegyvidéken – pincét ásnak, melynek az épület
keskenyebbik végén, az utca felé néz az ajtaja. Az udvaron és a kertben olyan
ideiglenes vermek is gyakoriak, melyekben ősztől tavaszig a répát, burgonyát
raktározzák el. Erdélyben, Székelyföldön előfordul, hogy a házban levő
kamrák alá ásnak vermet, pincét, mely így közvetlenül a házból
megközelíthető. Más vidékeken a pitvarból lehet lejutni a kisebb méretű
pincébe.
 84. Sövényfonású kukoricagóré
Berzence, Somogy m.

A fentieken kívül az udvaron, kertben több kisebb-nagyobb építmény

található, így a különböző sernek, melyek közül a szekérszín a legnagyobb és
legjelentősebb; a favágószínnek már a neve is mutatja {H-164.} funkcióját. Külön
építményben tartják a pelyvát. Rendszerint a trágyadomb közelében találjuk a
sövényfalú vagy deszkabudit (árnyékszék). A faragószín főleg a fában gazdag
vidékek elmaradhatatlan építménye. A házzal szemben sok helyen
nyárikonyhát építettek, hogy a házat megóvják a melegtől és a légytől.
Többnyire a kert építménye a méhes és a szilvaaszaló.
Nem maradhat el egyetlen udvarról sem a kút, melynek legjellegzetesebb
magyar alakja a gémeskút (l. 14., 50. kép). Ez a forma előfordul a Dunántúltól
a Székelyföldig mindenütt, ahol a talajvíz nincs túlságosan mélyen. Igazi
hazája az Alföld, mert itt 4–5 méterre már mindenütt víz fakad. Ennél sokkal
mélyebbről ez a kútforma – melynek kapcsolatait elsősorban dél felé kell
keresnünk – nem tudja a vizet kiemelni. A másik forma a kerekeskút, egész
Európában elterjedt, melynél egy hengerre tekeredő kötél vagy lánc húzza fel
a vedret. Forrásokban bővelkedő vidékeken többnyire kivájt belsejű,
nagyméretű fával bélelik ki (bodonkút) azokat. A kút mellé a jószág számának
megfelelően hosszabb vagy rövidebb vályú járul, melynek legkorábbi formáit
egyetlen fából alakították ki.

A lakóépület bútorzatának rendje TARTALOM A magyar építkezés területi különbségei

Az udvar gazdasági építményei TARTALOM Dél-dunántúli házterület

A magyar építkezés területi különbségei

FEJEZETEK
Dél-dunántúli házterület
Nyugat- és közép-dunántúli házterület
Felföldi, palóc házterület
Alföldi házvidék
Erdélyi, székely házvidék
Történeti stílusok hatása a népi építészetre
Élet a házban és az udvaron

A fentiekben megismertük a lakóház és a gazdasági épületek külsejének és

belsejének legfontosabb vonásait, helyenként utaltunk egy-egy forma
területi elterjedésére is. Most összefoglaljuk, hogy a magyar nyelvterület
egy-egy vidékét milyen építkezés jellemzi. Ezek néhol összecsengenek az
etnográfiai csoportokkal és vidékekkel. Itt aligha vállalkozhatunk többre,
mint hogy öt, az építkezés szempontjából többé-kevésbé elkülönülő tájat
mutassunk be azzal a biztos tudatta], hogy ezek között az átmenet
számtalan formája lehetséges. Nemcsak az egységek határát nem lehet
pontosan meghúzni, hanem az ötnél akár több, akár kevesebb tájat is meg
lehetne állapítani.

Az udvar gazdasági építményei TARTALOM Dél-dunántúli házterület

A magyar építkezés területi különbségei TARTALOM Nyugat- és közép-dunántúli házterület

Dél-dunántúli házterület
Nagyjából a Balatontól délre, a Dráváig elterülő dombos, valamikor erősen
erdős terület tartozik ide. Sűrűn települt, nagyobbára kis lélekszámú
községeiben helyenként kimutatható az osztott, két beltelkes település, mely
néhol egészen az utóbbi időkig fennmaradt. A falvak nagy része – a XVIII.
századi telepes falvak kivételével – halmaztelepülésű. Ezek jelentős részét a
XIX. század első felében a határ és a falu rendezése utcás, részben
szalagtelkes településsé változtatta. A múlt században, szórványosan még a
két háború között is, a mezőgazdasági munkák jelentős részét a szérűskertben
végezték, csak a kész termékek legfontosabb és legértékesebb hányadát, főleg
az emberi táplálkozásra szolgáló terményeket tartották az udvarban és a
házban.
 85. Lakóépület
Szalafő, Pityerszer, Vas m.

A korábbi időszakban elsősorban fából építkeztek, de kétségtelenül mindig

nagy jelentősége volt a talpas vázas sövényfalnak. A hatalmas gerendákon
nyugvó épület tetejét csaknem kizárólag zsúppal fedték, ezt a Balaton, a
folyók és mocsarak környékén a nád váltotta fel. A földépítkezés itt újabb
keletű, és egy évszázada általánosan terjed a vályog használata. Somogyban
és Baranyában ismeretes az ún. karóköz építkezés, amikor a falnak karóvázat
építenek. Úgy látszik, hogy ezen {H-165.} a területen régebben a gyeptéglát
(hant) is szívesen alkalmazták építkezésre, sőt még kemencét is raktak belőle.
A kivágott hantokat kemence formára illesztették, kívül sárral vonták be, amit
deszkával szorítottak rá. Mikor a sár megszáradt, a deszkákat eltávolították,
elöl a falba a tüzelésre és a kenyér bevetésére lyukat vágtak.

51. ábra Tornácos lakóház alaprajza.

Zádor, Baranya m. XIX. század.
1. Kamra. 2. Konyha. 3. Lakószoba

A dél-dunántúli lakóház beosztását, alaprajzát a tűzhellyel magyarázhatjuk.

Eredetileg csak egyetlen helyiségből állt, ennek egyik oldalán helyezkedett el
a sárból készített kerek, helyenként szögletes formájú tűzhely padkája
(padika), melyen a gerendáról lelógó rézbográcsban főztek. Ez a helyiség
elsősorban az öregek tartózkodási helyéül szolgált, míg a fiatalok a ház körül
elhelyezkedő, különálló hálókamrában éjszakáztak. Ez a szenes ház
szabadtűzhelyével később a házhoz csatlakozó külön helyiségbe költözött, de
nevét megtartotta. Ősiségét az a szokás is bizonyítja, hogy a leánykérés három
egymás utáni napon itt történt, és a legény apját, keresztapját csak azután
vezették be a házba. A két helyiség különböző időben történő keletkezését
még az is mutatja, hogy mindegyiknek maradt külön kijárata a szabadba.
Ezen a fejlődési fokon a szoba már zárt kemencét kapott, amit a konyhából
fűtöttek. A ház fejlődése tovább folytatódott, és a konyha másik oldalára még
egy kamrát építettek. Ez sok esetben feleslegessé tette az udvaron különálló
hálókamrákat vagy azok egy részét.

86. Lakóház
Szalafő, Pityerszer, Vas m.
 Az egyosztatú szenes ház a balkáni háztípushoz kapcsolódik, mely
{H-167.}

bizonyos vonásait a római kortól kezdve megőrizte. A Balkán felé

kimutatható összefüggés nemcsak a tűzhely formájában, hanem az ahhoz
tartozó eszközökben: sütőharang, rézüst stb. is megnyilatkozik. Ugyanakkor a
különböző cserépkályhaformák elterjesztésével, egyben a lakóház
alaprajzának osztódásával a magyarok hatottak déli szomszédaikra. Ezt a
házformát, mely nagy régiségeket őriz, a magyar néprajzi irodalomban
pannon–balkáni formának is nevezik.
A terület legnagyobb méretű gazdasági építményei a településen kívül álló
vagy azon belül elhelyezett csűrök (pajta; l. 10. kép). Ezek vesszőfonásúak,
vastag talpakra épültek. Az Ormánságban egyik oldalukba, feltehetően
újabban, istállót építettek be. A hatalmas fonott kukoricakasok az egész
területen megtalálhatók, de a legszebb példányok Somogy megyében
fordulnak elő (l. 84. kép).

A magyar építkezés területi különbségei TARTALOM Nyugat- és közép-dunántúli házterület

Dél-dunántúli házterület TARTALOM Felföldi, palóc házterület

Nyugat- és közép-dunántúli házterület

Nyugat-Dunántúl egészét, a Balaton környékét és a Bakonyt sorolhatjuk e
területhez, melynek változatos, dombos, enyhén hegyes, erdőfedte,
helyenként gabonát, de még inkább szőlőt érlelő lankái az ország legszebb
tájai közé tartoznak. Nyugati részének klímája, növényvilága az Alpok
közelségét mutatja, hatalmas diósai, gesztenyései pedig mintha a
mediterráneumot idéznék.
Ezt a tájat egymás közelében meghúzódó kis falvak, apró városok jellemzik,
melyek folytonosságukat többségükben a törökök alatt is megőrizték, egy
részük pedig nem is került állandó uralmuk alá. Az eddigi kutatás nem találta
a kétbeltelkes település nyomát. Jellemző viszont egyes területekre a szétszórt
házcsoportok nagyobbrészt a dombok gerincén végighúzódó sora. A
szántóföld eredetileg közvetlenül a házak körül terült el. A falvak többsége
halmaztelepülésű, melyek jó része utcássá változott. Az északnyugati
részeken az utóbbiaknak történetileg is nagy a múltjuk.
 52. ábra Kerített ház alaprajza.
Szalafő, Vas m. XIX. század.
1. Pajta (csűr). 2. Istálló. 3. Kamra. 4. Konyha. 5. Szoba. 6. Trágyadomb
7. Disznóól
 87. Lakóház homlokzati dísze
Szentbékkálla, Veszprém m.

A házak építőanyaga délnyugaton elsősorban fa, míg a Balatontól

{H-168.}

északra ezt a kőépítkezés már régebben háttérbe szorította (l. 9. kép). A házak
fedésére főleg zsúpot használtak, a Balaton környékén azonban mindenütt a
nád volt az uralkodó, melynek emlékeit még napjainkban is megtalálhatjuk. A
fedél szerkezetében a szelemenes ollóágas megoldás a történeti időkre
visszatekintve mindig alapvetőnek mondható.
A XVIII. század végén még egysejtű házak is előfordultak, melyek hatalmas
méretükkel alkalmasak lehettek arra, hogy bennük az egész család együtt
élhessen. Párhuzamosan használták a nyílt tűzhelyet és az embermagasságú
kemencét. Ezt mondották füstös háznak, mert semmiféle füstelvezető
berendezése vagy füstfogója nem volt, és formájában az alpesi területekhez
csatlakozott. Ehhez sok helyen külön egy kamrát ragasztottak, úgyhogy a
tüzelők a füstös házban maradtak. Az előbbi füst nélküli, hideg helyiség, az
utóbbi megmaradt továbbra is füstös meleg szobának. A szoba fűtését előbb
kemencével, majd később cserepes kályhával oldották meg. Ez csak akkor
változott, {H-169.} amikor a kéménnyel a füst elvezetését megoldották, és így a
szobai kályhát már belülről fűthették. Ez a nagy változás alig másfél évszázad
alatt zajlott le, és az egysejtű füstös házból kétsejtű füstös-konyhás ház lett.
Lényegében ilyen utat jártak be nemcsak a göcseji, veszprémi, Rábca melléki
sövényházak, de a Balaton-felvidék oszlopos, tornácos, rangos kőházai is.

53. ábra Kerített ház udvarának alaprajza.

Göcsej. XX. század eleje.
1. A kerített ház. 2. Kút. 3. Favágóhely. 4. Kástu. 5. Trágyadomb,
árnyékszék. 6. Szalmakazal. 7. Zab. 8. Murva-csomó. 9. Szénaboglya. 10.
Csűr (pajta)
Ebből az egysejtű füstös házból fejlődött ki a göcseji jellegzetes kerített ház.
Mikor a kétsejtű házhoz harmadikként egy kamrát építettek, akkor történt
meg az első lépés. A fiatal házasok kamrái már nem álltak külön, hanem a
meglevő épülethez kapcsolódtak, de úgy, hogy minden helyiségnek az ajtaja
kifele nyílott, és egymás között nem tudtak közlekedni (l. 11. kép). A
lakóhelyiségekhez meghajlítva csatlakozott az egy vagy több istálló, a
sertések, tyúkok ólja. Még néhány szín, ritkábban pajta, pajtáskamra fogja
körül az udvart, mely általában 100–200 négyzetméternél sohasem nagyobb.
Elöl az utca felől magas kerítés és kapu zárta le, amit éjszakára mindig
gondosan bezártak. A kerített házba a nagyobb gazdasági épületeket, mint
amilyen a pajta, a pajtáskamra, kástu, általában nem építették bele, mint
ahogy a kutat is mindig a telek más részén ásták (l. 1., 2. kép).
A göcseji házak legdíszesebb része a faragott, fűrészelt és festett oromfal,
melyre, mintegy védelmül, a tető előrésze aláereszkedik. Középre többnyire
nagy keresztmotívumot vágtak, ettől jobbra és balra a padlásablak mellett
cserépből kinövő, hajlós szárú virágokat fűrészeltek. Az ormot tartó
oszlopokat is gazdagon faragták. Mindezt fehér, kék, piros színekkel festették,
és a virágok közötti szabad területeket színes pettyekkel tarkították. A festett
faragásokat, fűrészelt díszeket az alattuk meghúzódó fal vakító fehérsége csak
még jobban kiemeli.

54. ábra Tornácos kőház alaprajza.

Balatonhenye, Veszprém m. XIX. század.
1. Szoba. 2. Konyha. 3. Kamra. 4. Istálló
 88. Lakóház
Kővágóörs, Veszprém m.
 89. Lakóház
Balatonzamárdi, Somogy m.

E területhez tartozik a kőépítkezés legnagyobb összefüggő vidéke, a Balaton-

felvidék. E házak alaprajzukban, a szoba + konyha + kamra egységben és
ezek egymástól független bejáratában megegyeznek a fentebb ismertetett
formákkal. Különös díszük a rendkívül változatos és különböző nagy európai
stílusirányzatokat tükröző árkádos tornác. Ezek ugyan a magyar nyelvterület
más részén is kialakultak, elsősorban azért, hogy az épület főfalát, a ház
bejáratát védjék, de ezen a vidéken éppen a kőben rejlő lehetőség
következtében a legszebbek és legarányosabbak. {H-171.} A művészi hatást még
emeli, hogy az ugyancsak kőből készült és az utcára néző oromfalat gazdag
reneszánsz, barokk, helyenként klasszicista ihletésű vakolatornamentikával
díszítették.
A gazdasági épületek közül a csűr (torkos pajta) általános az egész területen.
Ez is vidékenkénti váltakozással boronából, sövényből, illetve a házzal együtt
kőből épül. Göcsej és Őrség jellegzetes épülete a gabona raktározására
szolgáló földszintes, ritkábban emeletes kástu, melyben a gazda műhelye is
helyet kap (l. 50. ábra, 83. kép).

Dél-dunántúli házterület TARTALOM Felföldi, palóc házterület

Nyugat- és közép-dunántúli házterület TARTALOM Alföldi házvidék

Felföldi, palóc házterület

A Garamtól egészen a Hernádig, néhány vonásában a Bodrogig terjedő
hegyvidéket foglalja magába, mely északon a szlovák nyelvhatárig terjed,
délen pedig az Alföld síkságára is behatol. Bár az észak-déli irányba siető
folyók völgyei szabdalják, vízválasztók különítik el egymástól tájait, főbb
elemében ez a házterület mégis egységes. E vidék földje és adottsága
többnyire szegény, ezért Igénytelenségből sok archaikumot konzervált, így itt
találjuk nyomát a barlanglakásoknak is.

90. Boronaház
Ájfalucska, egykori Abaúj-Torna m., Csehszlovákia
91. Barlanglakás
Alsóborsod

92. Lakóház
Borsod m.
 55. ábra Lakóház alaprajza.
Márianosztra, Nógrád m. XIX. század.
1. Szoba. 2. Pitvar (konyha). 3. Kamra

Az osztott települést nemcsak a sík vidéken, hanem a hegyek lábánál, sőt

helyenként a hegyek között is megtaláljuk. Mivel a török uralom {H-173.} e
területnek csak az aljáig jutott el, ezért a falvak települési rendje számos
középkori vonást megőrzött. Sok a halmazfalu, melyek némelyike az utóbbi
időben oldódott fel és rendeződött utcássá. Helyenként az orsós településre is
jó példákat találhatunk.
A palócok, míg az erdők meg nem ritkultak és el nem zárták azokat a
parasztság elől, fából építkeztek. Vagy boronából rótták, vagy zsilipeléssel
rakták a falakat, esetleg vastagabb deszkákat eresztettek a függőleges
gerendák vájataiba. Csak az utolsó száz évben terjedt a földépítkezés, mely
szükségből egyre nagyobb területet hódított. A tetőszerkezet ritkábban
szelemenes, gyakrabban szarufás, amit csaknem kizárólag zsúppal fedtek,
ebben a munkában a palócok mindig nagy mesterek voltak.
A házban, mióta történetileg nyomon kísérhető, mindig belülfűtős kemencét
raktak, mely előtt kisebb padka szolgált a nyílt tűzhelyen végzett főzéshez és
sütéshez (l. 68., 69. kép). A nagy lapos formájú tűzhelyes kemencét észak felé
szlovák szomszédainknál is megtaláljuk. Ezzel szemben a múlt században dél
felől az alföldi boglya alakú kemence északra nyomulását is kimutathatjuk. A
házhoz elsőként a tűzhely nélküli hidegpitvar csatlakozott, mely inkább
raktárként szolgált. Amikor a tűzhely kikerült a pitvarba, akkor még egy
helyiséget ragasztottak az épülethez: ez volt a kamra.
A palóc ház méreteivel és beosztásával a gyakran 25–30 tagú nagycsaládhoz
alkalmazkodott. A család a gazda vezetésével együtt maradt férfiágon, vagyis
a felnőtt fiúk ide hoztak asszonyt, és együtt éltek, egy gazdasági egységet
képeztek. A rendkívül nagyméretű szobában téli időben egész nap együtt élt a
család, itt főztek, itt ettek. De csak a férfiak hálóhelyéül szolgált, mert az
asszonyok a kisgyerekekkel együtt a pitvarból nyíló fűtetlen kamarában
háltak. Az ágyakat rendszerint szúnyogháló kerítette el egymástól, mely
nyáron a legyek, szúnyogok, télen valamelyest a hideg ellen védett. A
fiatalemberek legszívesebben az ólban, nyári időben a csűrben vagy a ház
padlásán, a szénában aludtak.
A nagyobb gazdasági épületek közül a csűr a legjelentősebb, mely a jobb
módúaknál három-, szegényebbeknél kétosztatú. Kisebb építmények között a
minden udvaron megtalálható disznóólat, a hidast kell megemlíteni. Ezt
eladásra is készítették, és szétszedett formában a délibb vidékekre fuvarozták.

Nyugat- és közép-dunántúli házterület TARTALOM Alföldi házvidék

Felföldi, palóc házterület TARTALOM Erdélyi, székely házvidék

Alföldi házvidék
A legnagyobb területet ez foglalja magába. Az Alföld dél felé lenyúló
távolabbi vidékein kívül úgy látszik, hogy a Dunántúl északkeleti sarkán át a
Kisalföldet is eléri. E táj teljesen sík, csupán a szélén fodrozzák enyhe lankák.
A múltban nagyobb részüket árterek, állandó mocsarak foglalták el, míg a
Duna-Tisza közén, a Nyírségben a homok uralkodik. Mindezek a természeti
tényezők, melyekhez a hideg tél, rendkívül forró nyár és a Kárpát-medence
legalacsonyabb csapadéka járul, jelentősen befolyásolták az építkezést.
A falvak, városok között a tiszántúli hajdúvárosok képviselik a két beltelkes
település klasszikus formáját, ami még jelenlegi térképükről is jól
kiolvasható. A török által egykor megszállt területen kevés falu {H-174.} maradt,
de egy részük újra települt. Ezért sok az utcás falu, hiszen az új települőknek
már ilyen rendbe kellett építkezniök.

56. ábra Tornácos ház alaprajza.

Bihartorda. Bihar m. XX. század eleje.

Ez az a házvidék, melynek történetét, elsősorban a régészeti ásatások

eredményei alapján, leginkább ismerjük. A X–XIII. században ezen a
területen félig földbe süllyesztett, egyetlen, 10–12 m2 terjedelmű helyiséggel
rendelkező házakat tártak fel. Az egyik sarkában a padlóval egy szinten
földbe mélyített kemencét is találtak, míg a kemencék nagy részét ebben a
korban a házon kívül, a szabadba építették. De már a XIII. századból
kimutatnak a régészek kétosztatú, téglaalapra rakott falusi épületeket, ezek
egyike talán sövényfalú lehetett, és jórészt kiemelkedett a földből. Ez időtől
kezdve egyre több adatunk vall arról, hogy a parasztházak két, majd három
helyiségre történő osztódása megindult.
Az alföldi ház falának anyaga elsősorban föld. Legkorábbinak a sövényfal
látszik, amit a vert, fecskerakásos és hantfal követett, és újabban a mindezeket
háttérbe szorító vályog következett. A tetőszerkezet szelemenes, amit két,
esetleg három ágas tartott. Fedésére elsősorban nád szolgált, de azt helyenként
gyékénnyel, sással helyettesítették (l. 14. kép). Előfordult a szalmafedél is, de
annak taposott változata, mert itt a nyomtatás lévén az alapvető szemnyerő
eljárás, csak ilyennel rendelkeztek.

93. Lakóház
Komádi, Hajdú-Bihar m.
 57. ábra Lakóház hosszanti metszete
Bihartorda, Bihar m. XX. század eleje.
A konyhában sártűzhely, a szobákban búbos kemence, melyet a konyhából
fűtöttek. Az egyik kemence felett szárítórúd

58. ábra Tüzelősól.

Karcag-Berek, Szolnok m. 1851-ből

A tüzelőberendezésekkel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy az

{H-175.}

épületen kívülre rakott, de belülről fűthető kemence sokfele megmaradt, és

így többek közt előfordul a Kisalföldön is. Egyébként a füstelvezetés
megoldása valamennyi házterület közül a legkorábban történt meg. A középső
helyiséget két részre osztották. A belső rész fölé rendszerint vesszőfonású,
tapasztott, a padláson áthatoló és a tető fölé nyúló pendely kéményt emeltek,
mely a ház valamennyi füstjét egyszerre elvezette. A konyhában sárpadkákon
a nyílt tűzhelyek maradtak meg, illetve a széleken katlanokon főztek. Mindkét
helyiségben kerek, szögletes vagy más alapú, nagyméretű kemencét emeltek,
amit a konyhából fűtöttek (l. 67. kép). Itt a kemencének kályhával történő
helyettesítése lényegében nem történt meg, mert a kemencét a meghatározott
fűtőanyag (nád, szalma, kukorica-, napraforgószár) egészen a legutóbbi ideig
megtartotta.
 59. ábra Lakóház udvari, utcai homlokzata és alaprajza.
Milota, Szatmár m. XIX. század.
1. Szoba. 2. Pitvar (konyha). 3. Nyitott eresz

E nagytájon belül két kisebb területet külön is megemlítünk. Az egyik a

Kisalföld, mely a Duna keleti irányú folyása mentén, attól délre és északra
(Csehszlovákia) terül el, és nagyjából a magyar nyelvhatárig (Zobor-vidék)
követhető. A hármas elosztásban a két szoba ajtaja a pitvarba szolgált. A
konyha hátsó falából nyílott a kemence szája, mely az épületen kívül
helyezkedett el. A konyhába torkollott a szobák tüzelőjének nyílása, mely elé
padkát húztak. Középen elhelyezkedő főzőpadkát ezen a területen eddig még
nem sikerült kimutatni. A szobákban a legutóbbi időkig cserépkályhákkal
fűtöttek, de néhány területen nagyméretű fekvő kemencék is előfordultak.
A másik kistáj a magyar nyelvterület északkeleti sarkában, a Tisza és
mellékfolyóinak völgyében húzódik meg. Itt a fának már nagyobb szerep jut
az építkezésben, ami többek között kerítésekben, kapukban, csűrökben,
harangtornyokban is megnyilvánul. Külső jellegzetessége, hogy esetenként
két, néhol három oldalról oszlopos tornác veszi körül a házat.
Tüzelőberendezései közül a függőleges kéményű kandalló számos változata
érdemel említést. Sok vonás azt mutatja, hogy e terület építkezése átmenet az
Alföld, a Palócföld, de mégis leginkább Erdély irányába (l. 4–6. kép), amerre
e táj népi műveltségének számos eleme kapcsolódik.
Az alföldi gazdálkodás legtöbb munkáját szabadban végezték, ezért
{H-176.}

nem találunk e tájon csűrt. Csupán a hegyvidékkel érintkező síksági részeken,

továbbá az előbb említett két kistájon fordulnak ritkábban elő, inkább a
belterjesebb gazdálkodásra való törekvés eredményeként. Az alföldi udvaron
rendszerint a lakóház meghosszabbításában, annál alacsonyabb tetővel
találjuk az istállót, a még kisebb ólakat, szekér- és pelyvásszíneket, esetleg
magtárakat, vermeket.

Felföldi, palóc házterület TARTALOM Erdélyi, székely házvidék

Alföldi házvidék TARTALOM Történeti stílusok hatása a népi építészetre

Erdélyi, székely házvidék

Ez a terület a történeti Erdélyt és az onnan keletre terjedő székelycsángó
kisugárzásokat foglalja magába. A vidék építkezés szempontjából is rendkívül
változatos, a románokkal és szászokkal való hosszú együttélés az építkezés
vonatkozásában is lemérhető. A terület általában dombos, hegyes, néhol
magas hegységek, felföldek és a folyóvölgyek síkságai tarkítják.

94. Lakóház
Torockó, egykori Torda-Aranyos m., Románia
 60. ábra Kétosztatú régebbi székely házalap rajzok.
1. Gyimes, Csík m. 2. Uzon, Háromszék m. XVIII–XIX. század. a) Ház
(szoba). b) Kamra. c) Eresz (előtér)
 95. Lakóház
Mikóújfalu, egykori Háromszék m., Románia

A falvak települése rendkívül sokféle. Megtaláljuk az utcás, szalagtelkes

formákat éppen úgy, mint a halmazfalvakat, melyek rendszerint a templom
köré csoportosulnak. Számos példa akad a nemzetségi településre, mely még
ma is tükrözi, hogy egykor a családok a falu területén megosztozkodtak.
Amikor a család növekedett, akkor a közös területen {H-177.} újabb épületet
emeltek, esetleg részeket elkerítettek, de a kijárat továbbra is azonos maradt.
Ilyen eredetű település sok esetben nemcsak falvakban, hanem városokban is
kimutatható (Kézdivásárhely). Erdélyben eddig a kétbeltelkes település alföldi
értelemben vett nyomát nem lehetett megtalálni. Ez azonban nem jelenti,
hogy ne lennének a hegyekben szénatárolásra szolgáló építmények, favágó- és
pásztorszállások, melyek azonban csak az év bizonyos szakában lakottak.
Szórványtelepülés itt-ott a székelyeknél, de elsősorban a gyimesi csángók
vidékén fordul elő (l. 17. kép).
 61. ábra Lakóház udvari homlokzata, alaprajza és szerkezete.
Csíkmenaság, Csík m. 1830-ból.
a) Kicsi ház (szoba). b) Nagy ház (szoba). c) Kamra. d) Eresz. e) Tornác

Székelyföld jelentős részén a fenyőgerenda az építkezés alapeleme. A

kőépítkezésre elsősorban Udvarhelyszéken, Torockón találunk, a
téglaépítkezés a szászok hatására terjedt sokfele. Sárból főleg a mezőségi
falvakban emelnek házakat. A szarufás tetőszerkezetre, különösen a
faépítkezés zónájában a zsindely vagy az ennél sokkal nagyobb méretű falap
(dránica) kerül, amíg más helyeken a zsúpfedelek számos változatát
alkalmazzák. A cseréptetők csak újabban hódítottak.
A székely ház egyik legjellemzőbb eleme a többnyire három oldalról beépített
eresz, mely tulajdonképpen belépő a házba. A székely és a többi magyar ház
között a legnagyobb különbséget abban látjuk, {H-178.} hogy tulajdonképpen
nincs konyhája, vagyis a lakó- és a főzőtér nem különült el önálló helyiséggé.
A különböző típusú, nyílt tüzelésű kandallók egyszerre szolgáltak
melegítésre, főzésre, sütésre, világításra. Mivel valamennyi szükséges
funkciót el tudták látni, ezért csak az utóbbi időben alakult ki konyha.
A kemence vagy az ereszben, vagy egy külön erre a célra emelt építményben:
a sütőházban kapott helyet. Itt tűzhelyet, kemencét és néhány egyszerűbb
berendezési tárgyat is találunk, úgyhogy azt kora tavasztól késő őszig lakták.
Az udvaron a sütőházon kívül a szín is jelentős építmény, melyben a szekeret
tartották, a szerszámokat őrizték, sokszor még gabonásnak is használták. A
csűr a szálas gabona, újabban a takarmány raktározására, az egyik – esetleg
mindkét – oldala istállóként szolgál. A telket az utca felől a kapu zárja be,
mely a magyar faépítészet remeke.

Alföldi házvidék TARTALOM Történeti stílusok hatása a népi építészetre

Erdélyi, székely házvidék TARTALOM Élet a házban és az udvaron

Történeti stílusok hatása a népi építészetre

A magyar házak és gazdasági épületek alakulását elsősorban a gazdasági-
társadalmi körülmények, a természeti adottságok, a nyersanyag, a
hagyományok alakították, változtatták, és hoztak létre köztük bizonyos
tájanként megmutatkozó eltéréseket. Ezekhez járult még a szomszédos és a
velünk együtt élő népek lakáskultúrájának hatása. De népi építészetünkben
a nagy történeti stíluskorszakok többnyire áttételes hatása is jelentkezik. Ez
jelentős késéssel a templomok, várak, kastélyok, udvarházak utánzásaként,
sok esetben az azokat is építő mesterek kezén jutott el a parasztsághoz.
Az egyes elemek, melyek szervesen beleilleszkedtek a paraszti építészeti
alkotás egészébe, elsősorban a nyelvterület peremvidékein őrződtek meg.
Ennek oka, hogy ezek a területek elzártságuknál fogva jobban konzerválták
a hatásokat, másrészt a török uralom (XVI–XVII. század) nem törölte el a
korábbi építmények nagyobb részét. E vidékeken találjuk a legszebb
faépítményeket, házakat, tornyokat, haranglábakat, a megformálásukban és
díszítésükben egyaránt csodálatos székely kapukat, a legszebb
házoromdíszeket. Mindezeket rendkívül nehéz, sőt egészükben nem is lehet
valamely történeti-művészeti stíluskorszakhoz kötni, mert mindig
átalakítva, az egész kompozíciójához igazodva jelentkeznek. Lássunk
belőlük mégis néhányat.
Formájában gótikus hagyományokat őriz az erdélyi és tiszaháti harangláb,
templomtorony, különösen annak négy fiatornya (l. 4., 15., 51., 62. kép).
Erkélye már inkább reneszánsz példaképekre emlékeztet. A székelykapu
ácsolási technikájának egyes vonásai is egészen a gótikáig követhetők.
A reneszánsz, különösen Erdélyben, sokszor évszázadok múltán is
termékenyen hatott a népi díszítőművészetre. A templomok színes
famennyezetei, kórusainak előlapjai a virágos reneszánsz egyenes
leszármazottai, s ha ezt többnyire ismert, néven nevezhető városi, falusi
mesterek alkották is, mégis elevenen ható részei a paraszti
díszítőművészetnek (l. 40., 220., XXII. kép). A parasztkályhák, kandallók
oldalait díszítő csempéken a gótika, reneszánsz stílusjegyeit még akkor is
fel lehet ismerni, ha történetesen a XVIII. vagy XIX. században készültek.
Ugyanez mondható el a székely kapu faragványairól, a XVIII. {H-179.} század
végétől megfigyelt kiszínesedéséről, melynek gyökerei az erdélyi virágos
reneszánsz ragyogó korszakába nyúlnak vissza. A dunántúli házak
könnyed, árkádos tornácai mögött szinte ott látjuk a kastélyok, udvarházak
itáliai mintákat formázó loggiáit.
A klasszicista építészet főleg az Alföldön a kastélyok, a kúriák egész sorát
hozta létre. Ezért itt találjuk meg leginkább hatását is parasztklasszicista
oszlopú tornácok kialakításában. Máshol a kiugró tornácok a ház elejéből
kiválva, bizonyos mértékig annak alaprajzát is megváltoztatták. A
klasszicista vonások nyomon kísérhetők a házormok stukkódíszítéseinek
nagy változatosságában is.
Mindezek a többé-kevésbé fontos elemek egységgé formálódva kerültek be
a magyar népi építészetbe, olyan formában, hogy annak régebbi vagy újabb
elemeivel szorosan összeforrtak. Sokszor az újkőkorig nyomon kísérhető
faltechnika vagy tűzhelyforma együtt fordul elő reneszánsz, esetleg barokk
elemekkel, és együtt mégis harmonikus egységet alkot. Mindez a magyar
nép teremtőkészségének olyan bizonyítéka, amit más-más formában ugyan,
de minden parasztkultúrában megtalálhatunk.

Erdélyi, székely házvidék TARTALOM Élet a házban és az udvaron

 A nyersanyag megszerzése a növény- és
Történeti stílusok hatása a népi építészetre TARTALOM
állatvilágból

Élet a házban és az udvaron

Többször utaltunk a ház belseje és az udvar leírása során a benne folyó
életre, munkára. Az egész magyar nyelvterületre érvényes áttekintést erről
nem adhatunk, hiszen nemcsak a ház beosztásában, hanem az ott végzett
munkában, életmódban is nagyok a különbségek. Annyit azonban
megállapíthatunk, hogy maga a ház, különösen nyári időszakban, csak
átmeneti pihenőhely a határban vagy az udvaron végzett munka szüneteiben
a férfi és nő számára egyaránt. Télen a munka költözik be a házba,
elsősorban a tűzhely közelébe, ami a férfiak számára fúrást-faragást,
eszközök javítását jelenti, de csak olyan zord időben, amikor ezt nem lehet
kinn végezni. Az asszonyok a sütés-főzésen kívül itt mosnak, varrnak, a
kendert-lent dolgozzák fel, és még számtalan, naponként újra megismétlődő
vagy egyszerű munkát végeznek.
A mindennapi munka korán hajnalban kezdődött. A gazda és legényfiai
négy órakor keltek, de mielőtt kimentek az ólba, meggyújtották a tüzet,
úgyhogy az asszony rögtön eltávozásuk után kelhetett. Csak a gyerekek és
az öregek nyugodhattak egy kicsit tovább. A jószág etetése, a trágya
kihordása és rövid tisztálkodás után a reggeli következett. Utána a férfiak,
ha a munka úgy kívánta, a lányok és az asszonyok is, a határba mentek
dolgozni, vagy a ház körül végezték mindennapi munkájukat. Délután
három óra körül újra etetés és itatás, majd étkezés következett. Télen
lefekvésig maradt még egy kis nyugodt idő, mely alatt beszélgettek,
szomszédok jöttek, meséltek, élményeket mondtak el egymásnak.
A házban nemcsak az állandó életet, hanem a ritkán ismétlődő vagy
egészen rendkívüli események menetét is szabályozták, így tavasszal,
többnyire húsvétkor és ősszel, nagyobbára szeptemberben, az egész házat
kívül-belül újrameszelték. A bútorokat kihordták, lesúrolták, a ház földjét
újratapasztották, ahol deszkából rakták, alaposan felsúrolták. Mindez
egészében az asszonyok gondját szaporította.
Ugyancsak ők küzdöttek a különböző élősdiek, főleg az egér, csótány {H-180.}
ellen, többnyire nagyon is racionális eszközökkel. Ugyanakkor a feladatuk
közé tartozott a házikígyó védelme. Ugyanis szinte az egész nyelvterületen
az a hiedelem, hogy minden ház falában lakik egy kígyó, mely az ott
lakókat a csapástól, a betegségtől megvédi. Ha akarva vagy akaratlanul
elpusztítják, akkor az szerencsétlenséget hoz az egész családra vagy annak
egyes tagjaira.
Az élet nagy eseményei közül a házasság, a lakodalom borítja fel leginkább
a ház, de az udvar megszokott rendjét is. Ilyenkor a nagyobb szobából
minden bútort kihordanak, és a fal mellé székekre, bakokra fektetett
deszkákból padot és azok elé asztalt állítanak. A sarokban a tűzhely
környékén biztosítanak helyet a zenészeknek. A bútorok a színbe, csűrbe
kerülnek, még a hátsó szobából is, ahol az élelmet, bort tartják. Mikor már a
táncolás elkezdődött, az öregebbek ide vonulnak vissza poharazásra és
beszélgetésre. A főzés általában szabadban vagy a színek alatt történik.
Nyári időben többnyire az udvaron sátrat vernek, és ebben ültetik le a
vendégeket.
Halálozáskor már nincs ilyen nagy átrendezés. A halottat rendszerint a
tisztaszobában ravatalozzák fel, úgy, hogy arccal az ajtó felé nézzen. A
tükröt letakarják, az asztalt kiviszik, és a ravatalt lócákkal, székekkel veszik
körül, hogy a virrasztóknak legyen hová ülniük. A búcsúztatás, a siratás a
ház előtt, az udvaron történik. A temetésről a torra visszaérkező
meghívottakat vagy a szabadban kínálják meg, vagy a másik szobában
terítenek számukra. Ha pedig nincs több szoba, akkor a szomszédban
kérnek helyet.
A keresztelés lakomájára többnyire csak a komák hivatalosak, ez alig okoz
változást a ház rendjében. A fonó esetében többnyire csak az asztalt viszik
ki, és padot, székeket hoznak be, hogy minél többen letudjanak ülni. Ha
azonban a fonót befejező vagy más alkalmi bált rendeznek, akkor éppen
úgy ki kell mindent pakolni, mint lakodalomkor. Viszont másnap a házat
újra kimeszelik, a felrúgott földet ismét letapasztják. Nyári időben az
udvaron, a nyelvterület keleti felében a csűrben is rendeznek bált. A
tollfosztásra sem változik meg a berendezés, csupán több ülőhelyről
gondoskodnak.
A tornác, az udvar, esetleg a csűr néhány kölcsönös segítséggel végzett
munka színhelye. Ezek közül leggyakoribb a kukoricafosztás, a napraforgó
szemének kiverése: a bugázás. Ilyenkor nemcsak munkát végeznek, hanem
mesélnek, dalolnak, sőt a befejezéskor még táncra is perdülnek.
Az udvart az illetéktelen behatolóktól a kutya védi, de ezt a házba sohasem
engedik be, mindig kinn a helye a szabadban. Legfeljebb az istállóba, fészer
alá, a csűrbe húzódhat be, esetleg a szalmakazalba váj magának
melegedésre is alkalmas pihenőhelyet.
A zsúfolva települt falvak, az egymással érintkező csűrök legnagyobb
csapása a tűz, mely gyakran falurészeket változtatott romokká. Ha a tüzet
villámcsapás okozza, akkor először tejet öntöttek rá, víz helyett. Minden
tűznél összefut az egész falu, és vederlánccal az asszonyok, a tető gyors
leverésével a férfiak igyekeznek azt minél hamarabb megszüntetni, illetve
terjedését megakadályozni.

A nyersanyag megszerzése a növény- és

Történeti stílusok hatása a népi építészetre TARTALOM
állatvilágból
Élet a házban és az udvaron TARTALOM Gyűjtögetés

{H-181.} A nyersanyag megszerzése a növény- és

állatvilágból

FEJEZETEK
Gyűjtögetés
Földművelés
Állattartás

A parasztgazdaság hosszú évszázadokon keresztül önellátásra kényszerült,

vagyis az élelmezéshez, ruházkodáshoz, házépítéshez szolgáló
nyersanyagot magának kellett előállítania. Éppen ezért alig termelt többet,
mint amennyit fel tudott használni. Ilyen irányba hatott a jobbágyrendszer
is, mert több termény után a szolgáltatások is növekedtek, ezért nem volt
érdeke a parasztságnak, hogy újabb eszközökkel, nagyobb terület
bekapcsolásával növelje földje hozamát, így vált a feudalizmus egyre
inkább érezhetően a termelés növekedésének kerékkötőjévé.
Mindez a paraszti gazdálkodás egészére érvényes ugyan, mégis korán
megindult a specializálódás, részben a településen belül, részben egyes
vidékek természeti adottságai, különleges ismeretei, hagyományai révén
falvanként, esetleg tájanként. Egy településen belül bizonyos iparágakat
szakemberek végeztek, ilyenek többek között már a középkortól kezdve a
kovácsok, a kerékgyártók, a bodnárok stb. Éppen így a bőr feldolgozása, a
gyapjú megmunkálása jelentős részben kisiparosok feladatává vált. A falusi
iparosok nem különültek el élesen a parasztságtól, rendszerint maguk is
részt vettek a földművesmunkában, ipari tevékenységüket elsősorban annak
szünetében végezték (l. 82–5. l.).
A szakosodást bizonyos természeti adottságok is elősegítették, így többek
közt a sót messze földre szállították, éppen úgy, miként a vas előállításának,
feldolgozásának már a kora középkorban ismert központjai alakultak ki, és
ezek félig kész vagy kész termékeit a kereskedők messze földre fuvarozták,
cserélték és árusították. A fában bővelkedő vidékek lakosai mezőgazdasági
eszközöket, szekereket, bútorokat faragtak. A hegyvidékről szállították az
alföldi tájakra a meszet, a faszenet. A fazekasközpontokból nagy távolságra
szekereztek a tálakkal, tányérokkal, korsókkal. Mindez nemcsak bizonyos
áruk kicserélődését, terjedését jelentette, hanem állandó kapcsolatot
biztosított egymástól távol elterülő országrészek, nem egy esetben más
etnikumok között.
A nyersanyag sokoldalú megszerzése erőteljesen összefüggött a település
formájával, alakította az udvar, a gazdasági épületek külső és belső rendjét.
A természeti, gazdasági, társadalmi meghatározók között jelentős hely illeti
meg a hagyományokat, az etnikai jellegzetességeket. Mindezek összessége
olyan állandóan változó, formálódó képet mutat, amit nagyon nehéz
áttekinteni, és ezért csak néhány jellegzetességére lehet rámutatni.

Élet a házban és az udvaron TARTALOM Gyűjtögetés

A nyersanyag megszerzése a növény- és
TARTALOM Földművelés
állatvilágból

{H-182.} Gyűjtögetés
Jelentősége már a magyar középkorban sem becsülhető a
termelőtevékenység árnyékában túlságosan magasra, de kétségtelen, hogy
az élelemkiegészítésben régebben komolyabb szerepet játszott. Az ember
egyszerűen elvette a természettől mindazt, amit fel tudott használni, de nem
gondoskodott az újratermelésről, a védelméről. Ezért a gyűjtögetést csak
rendkívül nagy területen lehetett eredményesen végezni. Ebből következik,
hogy a lakosság számának gyarapodásával, a vidék kultúrtájjá történő
átalakításával mennyisége állandóan csökkent. Teljesen azonban napjainkig
sem tűnt el, hiszen a gomba, a gyógynövények, bizonyos gyümölcsök
(málna, szamóca) gyűjtögetése manapság is megmaradt.
A vadon termő növény a talaj és az éghajlat függvénye. A növénytakaró
pedig a gyűjtögetés módját és eszközeit határozza meg. Ezért más a
gyűjtögetés a mocsarak világában, az alföldi pusztákon, mint a hegyvidékek
erdeiben.
 96. Gyékényvarrás
Alföld

A múlt század közepéig, de sok helyen a végéig, az ország középső részét

állandó és a folyók kiöntésével minden évben megújuló mocsárvilág fedte.
Ez sokféle eledelt, számos nyersanyagot kínált. A sulyom (Trapa natans) a
csendesebb állóvizeket szerette. A kora őszi napokon csónakból halászták.
Tüskés termése a vízben húzgált rongyos gubadarabba vagy juhfarokba
akaszkodott bele. Máshol olyan mennyiségben találták, hogy gereblyével
húzták a partra, esetleg bundadarabbal halászták a jégen vágott lékből.
Megfőzték, és fehér, omlós, a gesztenyéhez hasonló belét közvetlenül
megették, tésztába gyúrták, {H-183.} de liszthez keverve még kenyeret is
készítettek belőle. Az alföldi ember kedves eledele volt a köleshez hasonló
harmatkása (Glyceria). Kora reggel szitát tartottak alá, és úgy rázták le.
Tojással keverve lepénynek ették. A bengyelét (Typha L.), a gyékény lisztes
tövét a pásztorok tűzben sütötték. Lehetett belőle pogácsát is készíteni.
Többnyire ínségeledelként emlegetik a források.

62. ábra Sulyomszedés bundadarabbal a léken keresztül.

Tiszamente 1920-as évek

63. ábra Sulyomáruló asztal a piacon.

Debrecen. XX. század eleje.
a) Sulyommérő kupa. b) Sulyomvágó kákó
(a vele leszorított késsel a főtt súlyomról levágták a tüskéket)

A mocsár vidékének legnagyobb kincse a nád (Phragmites), amit télen, a

vizek beállása után arattak. Ilyenkor kézi, hosszú nyelű sarlóval vagy
úgynevezett tolóval vágták le. Ez utóbbi egy vaskos penge, melynek
mindkét végére hosszú rudat erősítettek, és úgy tolták maguk előtt a nád
között. Amikor már elég nád gyűlt össze az öbliben, akkor kiemelték, és
kévékbe kötötték, majd kúpokba rakták össze a mocsár partján vagy
valamelyik szigetén. A nád nemcsak házfedésre szolgált, ebből készítettek
kerítést, a jószágnak szélvédő enyhelyet. Ezt tették a bölcsőben a gyerek
alá, de ez került a sírba is, ha feltört a talajvíz. A nád az egykor mocsarak
között élő embert így kísérte el a bölcsőtől a sírig.
A gyékény (Typha L.) szedése augusztusban történik, vagy csónakról, vagy
meggázolva érte a vizet, amikor ugyancsak kemény harcot kell vívni a vizet
ellepő piócákkal. A parton megszárított gyékényt hazaviszik (l. 151. kép),
ahol megfelelő előkészítés után kosarak, szatyrok, méhkasok (l. 116. kép),
ponyvák és más tárgyak készülnek belőle. Az országban sokáig megmaradt
néhány jeles gyékényes falu, és ezek messze vásárokra szállították
portékáikat.
Az alföldi mocsarak jellegzetes gyűjtögető alakja volt a pákász. Egész életét
a lápok között, a nádasban töltötte, valamelyik sziget kiemelkedő részén állt
a kunyhója. Ritkán alapított családot, a faluba csak akkor járt be, ha valami
halat, vadat, tollat élelemre akart cserélni. Gyűjtögette a sulymot, szedte a
harmatkását, a bengyelét, szabad kézzel vagy szerszámmal halászott,
madarászott. A víziszárnyasok fészkeit felkutatta, és ezrével szedte el
tojásaikat, étkezésre már alkalmas kicsinyeiket. A legszebb madártollakat ő
szerezte a falusi legények kalapjához, akik mindig élelmet vagy jó pénzt
adtak érte. Ez a jellegzetes életformájú ember maga is eltűnt a múlt század
végével, amikor a mocsarakat lecsapolták.
A gyűjtögetés jelentős területe a gyógynövény. Egy magyar közmondás azt
tartja: „Fűben, fában orvosság.” Valóban a népi gyógyászat nagyon
sokoldalúan és sokszor a mai napig helytálló módon használta fel a
növényeket, így többek között a székfüvet (Matricaria R.). amit fésűszerű
eszközzel szedtek le, mint az áfonya (Vaccinium L.) gyümölcsét. A hársfa
(Tilia L.) virágából télen gyógyteát készítettek a betegeknek. A különböző
gyökereket megszárították, és úgy rakták el télre, a betegségek idejére. A
gyógynövények népi felhasználása sokban megegyezik a középkori orvosi
könyvek tanácsaival, melyek lassan szivárogtak le, és váltak a népi ismeret
részévé.
 64. ábra Nádtoló a jégen történő nádvágáshoz.
Gárdony, Fejér m. 1950 körül

A gyűjtögetés igazi hazája a hegyvidék, az erdő. Hiszen egykor magát a fát

is úgy termelték ki, hogy nem gondoskodtak pótlásáról. A hatalmas
szálfákat télen vágták. Egy részüket a helyszínen feldarabolták, és így
szállították haza, a másik részét az elkallódás elkerülésére tulajdonjeggyel
megjelölték, és egészben csúsztatták le a völgybe {H-184.} Innen a folyóhoz
szállították, ahol mindenki a kivágás után beleütött jel alapján kereste ki a
tulajdonát. A szálfákból hatalmas tutajokat, szálakat kötöttek, és úgy
úsztatták le az Alföldre.
A fából magából is sok mindent készítettek. A helyszínen szenet égettek
belőle, vagy egy részéből az üveggyártáshoz nélkülözhetetlen hamuzsírt
főzték. Kocsikenőcs is az erdő fájából készült. Mások megvagdosták a
fenyőfát, és a sebből kicsepegő gyantát fakéregből összefűzött edénybe
csorgatták. Mikor tavasszal a nedvkeringés megindul a fákban, akkor
megcsapolják őket. Erre különösen a nyírfa alkalmas. A nyírvíz, a székelyek
viricse édeskés folyadék, melyet régebben megerjesztettek. A nyírvizet a
XVIII–XIX. században az alföldi vásárokon is széltére árusították.
 97. Vesszőhasítás
Kiskunfélegyháza

Az erdei vidék rendkívül gazdag gombákban, sok helyen 30–40 ehető fajtát
ismernek, és gyűjtenek rendszeresen. Az erdő nemcsak a tüzelőt biztosítja,
hanem a lehullott leveleket is összegyűjtik, ez kitűnő alom a jószágnak,
végső esetben összekeverve más takarmánnyal, {H-185.} a fű tavaszi
zsendüléséig ínségeledelül is szolgálhat. Sok helyen a fák kérgét is
lehántják, és az ebből készült edényekben gyűjtik az erdei gyümölcsöket. A
bükkfa lehántott, megszárított és megőrölt kérgét és a makkot ínséges
időben liszttel keverve kenyérsütésre használták.
A fák gyümölcsét is sok formában lehet hasznosítani, így a vadgyümölcsöt
(alma, körte) megaszalják, helyenként ecetet vagy hűsítő folyadékot
készítenek belőle. A csipkebokor terméséből, éppen úgy, mint a málnából
vagy a szamócából, lekvárt főznek.
A gyűjtögetés gazdasági súlya nem nagy, de rendkívüli sokfélesége a
legtöbb esetben nagy történeti múltat sejtet. Az utóbbi két évszázadban
különösen akkor nőtt meg a jelentősége, amikor a háborús pusztítások
tönkretették a szántóföldeket, vagy hosszan tartó szárazság a termést
részben vagy egészben megsemmisítette. Ilyenkor a rég elfelejtett
gyűjtögetési formák újraéledtek.

A nyersanyag megszerzése a növény- és

TARTALOM Földművelés
állatvilágból
Gyűjtögetés TARTALOM A magyar földművelés rendszere

Földművelés

FEJEZETEK
A magyar földművelés rendszere
A talaj megmunkálása
A vetés
Az aratás és szokásai
A nyomtatás és a cséplés
A szántóföldi kapásnövények
A gabonaneműek feldolgozása
A szőlő és a bor

Az élelem megszerzésének egyik legfontosabb tevékenysége, alapja. Hiszen

ezen az úton az ember jelentős mértékben függetlenítette magát a természet
szeszélyétől, és lényegesen több ember tudott megélni sokkal kisebb
területen. Éppen ezért nem véletlen az, hogy ahol a világon a nagy
földműveskultúrák megjelentek, ott a műveltség is azt követően mind
magasabb és magasabb fokra emelkedett.
A magyarságot a honfoglalást megelőző és az azt követő évszázadokban
(IX–XI. század) egészükben nomád állattenyésztőknek tartották. Az újabb
kutatások ezt a kérdést nem ítélik meg ilyen egyértelműen. Jó néhány szó
arról tanúskodik, hogy már a bolgár-törökökkel való érintkezés korában a
magyarok bizonyos földművelési ismeretekre tettek szert, és erre számos
szavunk utal (eke, tarló, sarló, búza, árpa, szérű stb.). Ez még csak
fokozódott, amikor a kazár kaganátus nagy hírű kertkultúráját is
megismerték, és a szőlőművelés alapelemeit is elsajátították (szőlő, bor,
seprő stb.). A délorosz síkságon a fejlett földműveléssel rendelkező keleti
szláv népektől ugyancsak tanulhattak. Amikor a magyarok a Kárpát-
medencében megjelentek, akkor már jelentékeny részük földműveléssel
foglalkozott. Ezt a régészeti források, majd a mind sűrűbben megjelenő
írásbeli feljegyzések is bizonyítják.
Gyűjtögetés TARTALOM A magyar földművelés rendszere
Földművelés TARTALOM A talaj megmunkálása

A magyar földművelés rendszere

A földhasználat legkorábbi formája minden bizonnyal a parlagolás lehetett,
amikor is a már kimerült földművelésével felhagytak, és újat törtek fel
helyette. A földet 8–10 évig, esetleg hosszabb ideig is pihentették, s csak
akkor fogták újra művelés alá. Ez a módszer természetesen csak addig
élhetett, amíg elegendő föld állott rendelkezésre, így a török kivonulása
után ott is felújították, ahol korábban már nem éltek vele. Az Alföldön ezt a
módszert úgy alkalmazták, hogy a kimerült szántót legelőnek hagyták. A
jószág megtrágyázta, a fű belepte, és így visszanyerte a termőképességét.
A parlag ellentéte az ugar. Mindkettő szláv eredetű szó, és arról tanúskodik,
hogy ezt: a rendszert valamelyik szláv néptől vettük át.
A határt két vagy három részre osztják, és egy éven át a felét vagy
{H-186.}

harmadát pihentetik. Eszerint lehet két- vagy háromnyomásos

földművelésről beszélni. Az ugart egy éven át a jószág legeli, és ezzel
bizonyos mértékig megtrágyázza. A leforgatott gaz és gyökérzet is elősegíti
a föld megújulását. Az állattartó területeken a két-, míg máshol a
háromnyomásos rendszer hódított, míg végül is az utóbbi vált általánossá.
Ez a módszer a XIII. századtól kezdve erősebben terjedt, és lényegében a
XIX. századig uralkodott. Ekkor már legtöbb helyen az ugart bevetették,
rendszerint tavaszi gabonával, de még inkább takarmány- vagy
kapásnövénnyel. Az országnak azokon a részein, ahol az ugarrendszer
uralkodott, ott a középkortól kezdve a falvak alatt örökszántókkal is
találkozunk, melyeket szünet nélkül műveltek. Ezek neve tanor, tanorok, és
eredetileg tüskés ágakkal bekerített szántóföldet jelentett, amire szláv
eredetű neve is utal. Az irtásokat sem osztották be a nyomásrendszerbe,
hanem minden évben vetették.
A Kárpát-medencében megkülönböztethetünk hegy- és dombvidéki és
alföldi földművelési módot. Az ugar elsősorban az előzőhöz kapcsolódott.
Ezt még az is jellemezte, hogy itt tovább arattak sarlóval, a gabonát kévébe
kötötték, és keresztekbe rakták, majd cséppel verték ki. Ezt a munkát
csűrben végezték, ahol a szálas gabonát sokszor télig is eltartották. Az
Alföldön a földművesmunkák nagyobb részét szabadban végezték, és ezért
nem is találunk ezen a területen csűröket. A gabonát már korán kaszával
vágták, és gereblyével csomókban gyűjtötték össze. Ezeket a szántóföld
végében készített szérűkre vontatták, és ott többnyire lovakkal nyomtatták
ki. A gabonát nagyobbrészt kiégetett, föld alatti vermekben őrizték.
A két rendszer elkülönülését elsősorban a XVIII–XIX. században lehet
kimutatni. Az alföldi földművelést sokáig a honfoglalás koráig visszanyúló
nomád hagyománynak gondolták, de az újabb kutatások azt bizonyítják,
hogy ez csak a XVI. századtól kezdett kialakulni, majd a török uralom alatt,
de különösen utána e vonások megerősödtek. A XIX. század második
felétől kezdve viszont a különbségek – az általános fejlődés azonos
tendenciái következtében – kezdtek elhalványodni.

Földművelés TARTALOM A talaj megmunkálása

A magyar földművelés rendszere TARTALOM A vetés

A talaj megmunkálása
A talaj megmunkálásának kézi eszközei közül a legjelentősebbek egyike az
ásó. Ennek a fából készült formáját vaspapuccsal látták el, ami nemcsak a
munkát könnyítette meg, hanem kopását is megakadályozta. Úgy látszik,
hogy a szimmetrikus formák, kétoldalú taposóval (kengyel), inkább a
nyelvterület középső és nyugati felében, az aszimmetrikusak, egyoldalú
taposóval, a keleti részén ismeretesek. Már a XVI. századtól kezdve
beszélnek a történeti források teljesen vasfejű ásókról is, amelyeket a kis
hámorokból messze földre szállítottak. Ezek formája országosan megegyezik,
legfeljebb a taposó elhelyezésében és a nagyságban mutatkozik kisebb eltérés.

65. ábra Vaspapucsos faásók.

1–2. Magyarvalkó, Kolozs m. 3. Székelyföld
A kapák már sokkal változatosabbak. Ezek között találunk félhold alakúakat,
melyek a Balkán felé kapcsolódnak. Négyszögletűeket, ezek inkább nyugati
jövevényeknek látszanak. Nagy változatosság {H-187.} mutatkozik a hegyes
kapákban, melyek jellegzetes formáit annak a helynek vagy vidéknek név
ével jelölik, ahol azokat leginkább használják. A kapák változatainak számát
legalább százra tehetjük, amit a hámorok, kis kapagyárak jól ismertek, és
mindenüvé a megfelelő formát küldték árusaikkal. A különböző alakú
kapákba a hegyvidéken rövidebb, a sík területeken hosszabb nyelet
erősítettek, ami a végzett munkát jelentős mértékben befolyásolta.
Az utóbbi időben egyre többször merült fel, hogy a honfoglalás előtti
magyarság a VII–IX. században ismerte és gyakorolta az ekés földművelést.
Erről elsősorban is a szókincs tanúskodik. Maga az eke szó bolgár-török
eredetű, de innen vettük a köldök szót is, vagyis annak a fának elnevezését,
mely a gerendelyt az eketalppal összekötötte. Ha ehhez még azt is
hozzáfűzzük, hogy az eke magyar terminológiájának számos olyan szava van,
mely finnugor eredetű (talp, ekefő, szántóvas, laposvas, hosszúvas, vezér,
szarv), akkor egy olyan túróeke áll előttünk, mellyel a termőföld
megmunkálását el lehetett végezni. A régészet is azt bizonyítja, hogy ilyen
ekével akár a bolgár, akár a kazár kaganátusban megismerkedhetett a
magyarság. Ott az ásatásokból ugyanis az ekevasak olyan mennyisége került
elő, mely az eke széles körű alkalmazását bizonyítja.
 66. ábra Magyarországi kapaformák és lelőhelyük.
XX. század eleje

A magyarok a nagy délorosz síkságon különböző keleti szláv népekkel is

találkoztak, melyek fejlett ekéskultúrával rendelkeztek. Néhány további
terminus azt bizonyítja, hogy e népek ekéi fejlettebbek lehettek, mint
amelyekkel a magyarok korábban megismerkedtek (gerendely, pating, taliga,
ösztöke, kakat). Az utóbbi években a szovjet régészek Ukrajna területén
számos IX–X. századból származó aszimmetrikus ekevasat tártak fel, ami
arról tanúskodik, hogy ezek a szláv törzsek már ismerték és használták a
taligás, egyik oldalra fordító ekét, ami a föld megművelésének minőségét
jelentősen megjavította. Ezzel az eke elérkezett fejlődésének arra a fokára,
melyet – az alapelveket {H-188.} illetően – még a mai napig sem tudott
túlszárnyalni, mert csak a vonóerőt fejlesztette.
Meg kell mondanunk, hogy a magyarországi leletek között csak a XII–XIII.
században tűnnek fel aszimmetrikus ekevasak és csoroszlyák. Ezt azzal lehet
magyarázni, hogy a vasnak ebben a korban olyan nagy volt az értéke, hogy
csak abban az esetben maradtak meg vastárgyak, ha a település olyan hirtelen
pusztult el, hogy nem lehetett azokat megmentem. Más esetben még az
egészen elkopott vastárgyakat is felhasználták a legkülönbözőbb célokra.
Talán ez lehet az oka, hogy aszimmetrikus ekevas és csoroszlya a X–XI.
századból eddig még nem került elő.

67. ábra Váltóeke.

Magyarvalkó, Kolozs m. XIX. század vége

68. ábra Szarvtalpas eke.

Szimő, Komárom m. XIX. század vége

69. ábra Az eketalpba csapolt szarvú eke (Debreceni eke).

Kunmadaras, Szolnok m. XIX. század második fele

Az ekék vázát a XIX. században a fában bővelkedő vidékeken maguk a

parasztok is el tudták készíteni. A Kárpát-medence hegyvidékein azonban sok
olyan falu akadt, melynek lakói ekefaragással foglalkoztak. A helyi
igényekhez alkalmazkodó áruikat tavasszal az alföldi vásárokra fuvarozták, és
gabonáért cserélték, vagy pénzért árusították. Egyes falvakban és városokban
ekegyártók is működtek, de a legtöbb helyen a bodnárok, kerékgyártók
faragták az eke vázát.
Az úgynevezett faekének csak két vas alkatrésze volt: az ekevas és a
csoroszlya. Ezt régebben a falusi kovács készítette. A XVII. századtól kezdve
a városi és megyei díjszabások ezek árát pontosan meghatározták. Később
jelentős részüket a hámorok gyártották, a kovács feladata csak a felszerelésre,
alakításra korlátozódott. A legtöbb településnek saját mesterembere: a
falukovácsa, meghatározott, a gazdák által fizetett bér fejében elsősorban az
ekevas és a csoroszlya élesítését tartozott ellátni.
A magyar faekék bemutatása nem nehéz feladat: két nagy csoportot alkotnak:
vagy szimmetrikusak, vagy aszimmetrikusak. Valamennyi talpas eke és vázuk
többségükben négyszögletű. Gerendelyük legnagyobbrészt egyenes, csupán
kisebb zárt területeken, így a nyelvterület déli részében találunk görbe
gerendelyű példányokat. A nagyobb egységeken belül a magyarországi ekéket
a szarv és a talp egymáshoz való viszonya, helyzete alapján lehet kisebb
csoportokba osztani.
A szimmetrikus ekék jellemzője, hogy minden vonatkozásban, beleértve az
ekevasat is, szimmetrikusak. Ilyenek voltak a túróekék, melyek mindkét
oldalára kormánydeszkát erősítettek, így a földet jobbra is, balra is egyformán
túrták. Ez a forma a középkorban általánosan elterjedt, de a XIX. században
már csak a peremvidékeken használták őket. Minden valószínűség szerint
ebből fejlődött ki a váltóeke, mely teljesen szimmetrikus felépítésű és
egyszarvú. A szimmetriát csak az bontja meg, hogy a kormánydeszkáját az
egyik oldalról a másikra lehet átcsatolni, és ezzel együtt a csoroszlyát is át
kell váltani. Az eke visszafele is ugyanazon a nyomon haladva különösen
alkalmas hegyoldalak szántására. Ez az ekeforma Erdélyben széles körben
elterjedt, ismerik továbbá Szlovákiában, előfordul Gömör egyes területein is.
Az újabb kutatások megállapították, hogy minden valószínűség szerint a
Kárpát-medencében a XVI–XVII. században keletkezett egymástól
függetlenül a különböző helyeken.
 70. ábra Aszimmetrikus eketaliga.
Berzence, Somogy m. XX. század eleje

98. Szántás
Kökényespuszta, Nógrád m.

Az aszimmetrikus eke egyik legjellemzőbb formája az, melynek szarvát és

talpát egyetlen fából faragták. Ez a szerkezetet rendkívül {H-189.} ellenállóvá
tette. Ezért különösen alkalmas volt kemény, füves talajok feltörésére. Ezzel
szántottak a múlt században a Tiszántúl északi és déli részében, a palócoknál
és a tőlük délre eső területeken, a Duna–Tisza közén, valamint a Dunántúl
nagyobbik, keleti felében, így nyugodtan mondhatjuk, hogy ezt a formát
használták a magyar nyelvterület nagyobbik felében.
Ha ezt az úgynevezett szarvtalpas ekeformát nyugat felé keressük, nem, vagy
csak nagyon ritkán találjuk nyomát, akkor is kimutatható, hogy valamilyen
módon a magyarságtól vették azt át. Ha azonban elterjedését keleten
nyomozzuk, akkor kiderül, hogy Moldvában, Ukrajnában éppen úgy ezzel
szántottak, mint ahogy a nagy orosz síkságon egészen a Volgáig, sőt
helyenként az orosz telepesek Szibériában is meghonosították. Ukrajnában.
Oroszországban előfordulását feljegyzések és ábrázolások legalábbis a XV.
századtól kezdve jelzik, továbbá Magyarországon is tudunk e korból
használatáról adatokat, így a nyelvi, a régészeti, a történeti és a néprajzi
adatok alapján nagyon valószínű, hogy ezt az ekeformát ismerhette meg a
magyarság a IX. században. Mivel ez megfelelt azoknak a talajviszonyoknak,
amilyeneket a Kárpát-medencében találtak, így ezt itt is tovább használták
egészen a XIX. századig, amíg azt a félvas és vasekék egészen ki nem
szorították.
A Tiszántúl középső részén, Erdélyben, továbbá a Dunántúl nyugati felében
olyan faekékkel szántottak, melyeknek két szarvát egy különálló lapos talpba
csapolták. Ezt a nehéz szerszámot hat-nyolc ökör vontatta, hogy 10–15 cm
mélyre megforgassa a talajt. Ezek feltehetően a legegyszerűbb formájú
túróekékből fejlődtek ki.
{H-190.}A Kárpát-medencében csaknem kivétel nélkül minden ekéhez taliga
járult. Ez biztosítja az eke kiegyensúlyozott járását, ennek segítségével lehet a
szántás mélységét és szélességét szabályozni. A meglehetősen egységes
formákat két nagy csoportba lehet osztani.
A szimmetrikus eketaligák két kereke egyforma, rúdja középen helyezkedik
el. A túróekéhez szolgáló példányain szabályozásra nincs lehetőség. A
váltóeke taligáin egy félkör alakú fa- vagy vasívvel lehet a barázda
szélességét meghatározni. Mindkét forma esetében a mélységet úgy állítják
be, hogy a taligát mélyebben vagy kevésbé mélyen tolják a gerendely alá.
Az aszimmetrikus eketaligák kerekei különböző méretűek. A nagyobb a
barázdában, a kisebb a felszántatlan földön jár. A rúdja jobbra tolódott el, és
fölötte kapcsolják a vánkosra a gerendelyt. A szántás szélességének
szabályozására szolgál a cságató, mely a tengely bal oldaláról indul ki, és a
kívánt távolságra lyukak segítségével lehet a rúdhoz kapcsolni. Az ágyeke
ilyen taligája általánosan ismert az egész Kárpát-medencében, megfelelőit
ettől keletre jobban, nyugatra kevésbé lehet megtalálni.
A múlt század első felében jelennek meg Magyarországon először a nyugati
országokban, majd azok mintájára itthon készült félvas ekék. Az első
manufaktúra, Vidacs Ekegyára, az 1840–68 években indult meg. 1848 körül
az ilyen ekék száma országosan még legfeljebb 2–3%-ra tehető, de még tíz év
múlva sem érte el a 10%-ot. 1871-ben a nagy gabonatermő területeken
(Nagyalföld, Kisalföld) számuk már meghaladta a 90%-ot, ugyanakkor a
peremterületeken még többnyire 10% alatt maradt. 1920-ig azonban a Kárpát-
medence néhány reliktumterületét kivéve a faekék jórészt eltűntek, és
helyüket elfoglalták a teljesen vasból készült ekék.
Az eke egyik fontos kiegészítő része az ösztöke. Ez kis vaslapátból és rövid
fanyélből áll. Az ekevasat tisztítják meg vele a sártól, és a rései közé szorult
gazt is ezzel piszkálják ki. Kézben tartották, mert így a lusta állatot is
nógathatták vele, vagy a szarv mellé tűzve, csak akkor vették elő, ha arra
szükség mutatkozott.
Az ekét a szántóföldre szekérrel vagy ekecsúsztatón szállították. Ennek
legegyszerűbb formája egy V alakú fa, melyre rádöntik az ekét, úgy, hogy
annak szarva a földön csússzék, míg gerendelyét az eketaligához erősítik, és
így vontatják ki a kívánt helyre. Előnye, hogy a jószágot a szekéren történő
szállításnál kevésbé terheli, hátránya, hogy az utat nagyon rongálja, ezért a
hatóságok erősen tilalmazták. Ennek következtében később kerekes változatai
is kialakultak, melyek közül némelyik valóságos kis szekérré fejlődött.
A Kárpát-medencében a középkorban, de a későbbi időben is a szarvasmarha,
elsősorban ökör vontatta az ekét. A nehezebb földeken, a nagyobb ekék elé
hat-nyolc, a könnyebbekhez két-négy ökröt fogtak. Egy ember az ökröket
hajtotta, illetve irányította, míg a másik az eke szarvát tartotta. A XVIII.
századtól kezdve az ökröket egyre több helyen lovakkal helyettesítették,
különösen a Tiszántúl, ahol a tanyák között szívesebben közlekedtek a
gyorsabb járású lóval. A tehenek jármozását és szántásban való alkalmazását,
különösen a XIX–XX. században, sokfelé megtaláljuk, de mindig a
legszegényebb paraszti {H-191.} rétegek kezén. A bivaly mint szántóállat
elsősorban Erdélyben és kisebb részben a Dunántúl déli részében fordult elő.
 71. ábra Farámás vasfogas borona.
Nyíri, Abaúj m. 1950-es évek

A tavaszi első szántás a paraszti élet nagy eseménye. Általában nem kezdtek a
szerencsétlennek tartott pénteken, inkább a szerencsés napnak vélt kedden
vagy csütörtökön. Amikor először mentek ki a mezőre, a szekeret, de még a
rajta ülő embert is vízzel locsolták le, hogy szerencsés legyen egész évben. Az
ekecsúsztatóra fordított ekét a kapuba letett kenyéren és tojáson húzták
keresztül (Krasznokvajda, Abaúj m.). Ha a tojás épen maradt, magukkal
vitték, és az első barázdába beszántották, hogy bő termés legyen.
A szántás váltóekével mindig ugyanazon a nyomon haladt visszafelé is, ezért
a föld végén átváltották a kormánydeszkát és a csoroszlyát. Az ágyeke csak az
egyik oldalra tudott fordítani, ezért ezzel nagyot kellett fordulni, amiért kerülő
ekének is mondták. Ezzel kétféle módon szántottak. Összeszántáskor a
földdarab közepét pontosan kijelölték, és ezen húztak egy barázdát. Ennek a
következőt oldalról közvetlenül nekifordították, hogy középen ormó
keletkezzék. A szétszántást a föld jobb sarkában kezdték, úgy, hogy az eke a
földet a tábla széle felé fordította. Ilyenkor nem kellett a közepét kijelölni,
mert azt a végén úgyis kiadta a két utolsó barázda. Az első barázda,
befejezésekor a föld túlsó oldalára kerültek, ahol ugyancsak kifele vettetve
haladtak végig, és mindig balra fordultak, így a földdarab közepén a
befejezéskor egy széles, mély barázda keletkezett. A két szántási módot
évenként, de sokszor szántásonként váltogatták.
A bakhátas szántást nedves, nehezen kiszáradó talajon alkalmazták. A földet
apró fogásokra osztották (2–3 méter), és ezeket mindig összeszántották, így
középen olyan domborulat keletkezett, amit a víz nem érhetett el, mert az a
bakhátak közötti mélyedésben könnyen lefolyt. Ezt a szántási módot
elsősorban Nyugat-Magyarországon használták, de helyenként az alföldi
mocsaras vidékeken is előfordult.
A történeti adatok azt mutatják, hogy már a középkor végén, a nyomásos
gazdálkodáshoz kapcsolódva, az őszi gabonaneműek alá általában kialakult a
háromszori szántás. Az ekét a legmélyebbre az utolsónál engedték, amit már a
vetés követett. A tavasziak alá sokáig csak egyszer, tavasszal forgatták meg a
földet. Az Alföldön, de különösen a Tiszántúl a török uralom után az őszi
gabona alá is egyszer, ritkábban kétszer szántottak, és ez megmaradt még a
XX. században is.
A megszántott föld rendszerint göröngyös, ennek széttörésére szolgál a fogas
borona, melynek négyszögletű formái régebbinek, a háromszögletűek
újabbnak látszanak. A Kárpát-medence középső részében általánosan, míg
máshol szórványosan használták a legutóbbi időkig a tövisboronát, mely
elsősorban a mag betakarítására alkalmas munkát végzett.

A magyar földművelés rendszere TARTALOM A vetés

A talaj megmunkálása TARTALOM Az aratás és szokásai

{H-192.} A vetés
A középkortól kezdve a legáltalánosabban termelt gabonafélénk a búza
(Triticum aestivum), melynek egykor tavaszi és őszi fajtáját különböztették
meg. A rozsot (Secale cereale) elsősorban a homokos és a hegyes vidékeken
termelik. De az is előfordul, hogy a két legfontosabb kenyérgabonát
keverik, és ez az egyes vidékeken különösen kedvelt kétszeres, más néven
abajdoc. Ezekhez csatlakozik még néhány olyan gabonaféle, melyek
napjainkra részben vagy egészben kipusztultak. Ilyen a tönköly (Triticum
spelta), az alakor (Triticum monococcum), melynek termesztését a Kárpát-
medencében egészen az újabb kőkorig tudjuk követni. A kölest (Panicum
miliaceum) rövid tenyészideje, újonnan feltört gyepes talajban való
virulása, kitűnő kásája sokáig megtartotta a gabonaneműek között. A
tatárka vagy más néven hajdina (Polygonum fagopyrum) különösen a
magas hegyekben tenyészik, mert a hideget jól tűri. Legtovább
kásanövényként a Székelyföldön és a nyugati határszélen maradt meg.
Néhány gabonafajta elsősorban az állatok táplálására szolgál. Ezek közül
legjelentősebb az árpa (Hordeum vulgare), mely egyik legrégibb
termesztett növény a Kárpát-medencében. A zab (Avena sativa) sokkal
újabb keletű, igazi hazája a tőlünk északra elterülő vidékeken található.
Mindkét gabonafélét elsősorban takarmánynak használják, és csak
szükségből készítettek belőle emberi táplálékot.
A vetőmagot mindig a legnagyobb gonddal választották ki. A mag
tisztításakor, szórásakor azt rakták el erre a célra, ami széllel szemben a
legmesszebb repült. Ez ugyanis a legérettebb és a legnehezebb szem,
következésképpen a legalkalmasabb a vetésre. Máskor hordáskor a szekér
aljára ponyvát terítettek és a kipergett szemeket tették el vetni, mert az a
legjobb. A vetni való magot vízbe fordították, ami leült, az adta a
leggazdagabb termést.
A vetés napját természeti jelenségekhez, megfigyelésekhez kötötték. Az
őszi búzát a tölgy- és a kőrislevél lehullása után kellett a földbe szórni, míg
a tavaszi búza a borz és a varjú első megjelenésekor került a szántásba.
Általános szabályként tartották: „Ősszel porba, tavasszal sárba kell vetni.”
Az árpa akkor került a földbe, amikor a kökény virágzott, vagy a kakukk
megszólalt.
Más hagyományok a vetés napját vagy éppen tilalmazását valamely szent
névnapjához kötötték. Ezek szerint ki kellett hagyni Üszögös Péter napját,
mert az e napon végzett vetés megüszkösödik. Máté egész hetében tilos a
vetés, mert csak pelyva kelne a mag után, ezért mondták az egész hetet
„pelyvahét”-nek.
Az abroszból történő vetést újabban sok helyen zsákkal helyettesítették. A
vető már kora hajnalban kiment a mezőre, és gondosan vigyázott arra, hogy
asszonnyal ne találkozzék, mert akkor nem kísérné szerencse munkáját. A
föld végében letette kalapját, és Isten áldását kérte a vetésre. Ezután fogott
munkához. Nyugodt, ütemes munka ez, amit nem szabad elsietni. Volt, aki
egy lábra vetett, vagyis minden második lépésre szórta a magot, volt, aki
mind a kettőre. Arra is vigyáztak, hogy ne vessenek túlságosan szélesre,
mert akkor ritkán kelt a vetés. Ez a munka egyike a legkényesebbeknek, sok
gyakorlatot és mindenekelőtt érzéket kívánt. A jó vetőt nemcsak
megbecsülték, de igyekeztek tanulni is tőle.
 99. Vetés
Kazár, Nógrád m.

A szántás, a vetés munkáját mindig a férfiak végezték, abba asszony

{H-193.}

még segítségképpen is ritkán kapcsolódhatott. Mikor a vetés kikelt, a közte

mutatkozó gyomféléket kis lapát alakú vassal (acatoló) szúrták ki. Ezt
viszont mindig a gyerekek és az asszonyok végezték, és legfeljebb a
nagybirtokokon látták el a felügyeletet férfiak.

A talaj megmunkálása TARTALOM Az aratás és szokásai

A vetés TARTALOM A nyomtatás és a cséplés

{H-194.} Az aratás és szokásai

A gabonavetés az acatoláson kívül nem sok gondozást kívánt, legfeljebb a
madarakat kellett ijesztőkkel távol tartani, ha már sárgult a gabona. A búza
érésének szakaszait így határozzák meg: Szent-Györgynap (április 24.) táján
szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.)
abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettől
kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást.
Az aratás napját gondosan megválasztották. Új holdkor nem kezdtek hozzá,
de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon.
Ha éppen péntekre esett volna az aratás első napja, akkor már csütörtökön
levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen a
betakarítás legnagyobb munkájához hozzáfogniok.

100. Aratás sarlóval.

Szentgál, Veszprém m.
 72. ábra Kaszasarló.
Nagybózsva, Abaúj m. 1950-es évek

Az aratás egyik szerszáma a sarló, mely a magyar nyelvnek még honfoglalás

előtti török jövevényszava. Két alapvető formáját különböztetjük meg: az
egyik a fogas, a másik a sima élű, más néven kaszasarló. Az előbbinek
görbülete és a nyélhez történő kapcsolódása alapján két típusa ismeretes a
Kárpát-medencében. Az egyik a horgas forma, melynek pengéje a nyélből
kiindulva jó darabig egyenesen folytatódik, és csak a vége felé görbül el. Ügy
látszik, hogy ez az általános európai típus, melynek megfelelőit őseink már itt
találták. A másik mindjárt a nyél fölött kiöblösödik, ívessé válik, majd csak
azután folytatódik felfele. Ez általában erőteljesebb, sok esetben vastagabb is
a másiknál. Ezt az eddigi kutatások inkább keleti eredetűnek tekintik, {H-195.}
mert ilyeneket találtak a hun, avar és a honfoglalósírokban is, ez mindinkább
háttérbe szorította az előbbi formát. Ezeket a szerszámokat csak a gabona
levágására használták, ezzel szemben a kaszasarlókkal korábban füvet vágtak,
de később, különösen a múlt századtól kezdve, sokfele arattak is velük, majd
a kasza térhódításával marokszedésre szolgáltak.
 73. ábra Sarlók.
1–3. Magyar sarlók. Cigánd, Zemplén m. 4. „Tót” (szlovák) sarló. Uo.
5. Felső-Tisza-vidék. 6. Jászberény, Szolnok m. 7. Gömör m. XIX. század
vége

A sarlóval történő aratás többnyire asszonyi munka, férfiak ritkábban, inkább

csak a legfiatalabbak és a legidősebbek vettek benne részt. Az arató egyik
kezével a gabona szárából annyit fogott össze, amennyi a markában elfért,
majd ezt alulról felfele irányuló mozdulattal levágta, és az előre kiterített
szalmakötelekbe helyezte. A kévéket többnyire a férfiak kötötték be, és
ugyancsak az ő feladatuk volt azoknak különböző méretű csomókban történő
összerakása. A sarlós aratás különösen a múlt század elejétől kezdve egyre
inkább háttérbe szorult, századunkban pedig már csak a peremterületeken, a
hegyvidéken fordult elő szórványosan.
 74. ábra Kasza csapóval.
Nagyalföld. XX. század első fele. Általános

A gabonavágásra szolgáló másik szerszám a kasza. De míg a fogas sarló

kizárólag a gabona szerszáma, addig a kasza eredetileg a fű levágásának
munkaeszköze. A magyar kasza 70–110 cm hosszú, kissé görbülő acéllemez,
melynek egyik oldalán az orma, a másikon az éle fut végig. A nyele a vele
dolgozó magasságának megfelelően 170–200 cm. A hegyvidéken egy, a
síkságon két fogója van. Az utóbbi segítségével a kaszát a földre jobban
leengedhetik, és alacsonyabb tarlót vághatnak. A pengét karikával erősítik a
nyélhez, és a végzendő munkának megfelelő szögben állítják be. Aratáskor,
elsősorban az Alföldön, 2–3 vesszőből csapót erősítenek rá, hogy ezzel a
levágott gabonát jobban le tudják teríteni (l. 24. kép). A palócok ezt vászonnal
vonják be, hogy a kipergést még jobban csökkentsék. A Dunántúl egyes
részein, a Felföldön gereblyét vagy villát kötnek rá, hasonló célból. A kasza
élét vasüllőn kalapáccsal kikalapálják, majd ha veszít élességéből, megfenik.
A kasza gabonaaratásra történő alkalmazására csak a XVI–XVII. századtól
kezdve rendelkezünk adatokkal. Mint jobb és haladósabb munkaeszközt a
XVIII. század végi, XIX. századi mezőgazdasági irodalom ajánlja. Ez időtől
kezdve egészen háttérbe szorította a sarlót. A kaszával csak férfiak dolgoznak,
míg a marokszedés az asszony feladata. A kévék bekötése, összehordása
ismét férfimunkának számít.
A kaszával korábban inkább rendre vágtak. Az Alföldön a rendeket
{H-196.}
összehúzták, és belőlük kis boglyácskákat. vontatókat készítettek. Ezek
közepére, fejével felfele felállítottak két-három villányi búzát, és e köré rakták
torzsával kifele a többit. Mikor az embermagasságot elérték, akkor
felhegyezték, és befedték. Egy vastag kötéllel, a földtől számítva fél méterre,
az alját körülvették. Lovat vagy ökröt fogtak eléje, és úgy vontatták a
nyomtatás helyére: a szérűre. A múlt század első felében négykerekű alacsony
szekerek tűntek fel az Alföldön, ezekkel sokkal kisebb szemveszteséggel
lehetett a szálas gabonát szállítani. A gabona ilyen szénaszerű kezelése
legtovább a tavaszi gabonaneműeknél maradt meg.
101. Rendrearatás csapós kaszával
Diósjenő, Nógrád m.
 102. a) Fa kaszakőtok, Magyarország, b–c) Aratódísz Gégény, Szabolcs-
Szatmár m.

Az őszi gabonát többnyire rávágták, vagyis a szálak a még álló gabonafalnak

dűltek. Ez esetben egy asszony vagy lány háttal ment a kaszás után, és
fakampóval vagy sarlóval szedte fel a szálakat. Amikor már elegendő gyűlt
össze, akkor azt az előre kiterített szalmakötélre {H-197.} fektette. Az összekötött
kévéket, akárcsak a sarlós aratásnál, keresztekbe rakták. A keresztek négy
lábába úgy helyezték a kévéket, hogy a kalászuk belül egymáson feküdjék,
míg a torzsok kifele nézzen. A tetejére egy kévét húztak, melynek neve a
nyelvterület nagyobb részén pap. A keresztben elhelyezett kévék száma ma
tájanként változik. A középkorban azonban a legtöbb helyen hatvanas
rendszerrel számoltak, ilyenformán: a félkalangya 15, a kalangya 30, a kepe
60 kévéből állt. A hatvanas számolási mód feltehetően óeurópai eredetű, és
hozzánk valószínű a szlávok közvetítésével került.
 75. ábra Kasza gereblyével.
Dunántúl. XX. század első fele

Az aratás befejezése örömünnepnek számított, melyet a szokások és

hiedelmek gazdagon átitattak. A magának arató család nem rendezett a munka
befejezésekor különösebb ünnepséget, erre a szegényebbeknél csak akkor
került sor, ha a munkát kölcsönös segítséggel végezték. Ilyenkor a
megvendégelés kötelessége a házigazdáé a munka közben éppen úgy, mint
annak befejezésekor.
A módosabb gazda már részes aratókkal dolgoztatott. Amikor először kiment
megnézni a munkát, az asszonyok és lányok szalmakötéllel fonták körül a
lábát, és csak akkor engedték szabadon, ha pénzt adott, bort vagy ennivalót
ígért. Azt tartották, hogy ennek elmulasztása esetén nem eresztene jól a búza.
Az aratás befejezésekor néhány szálat a földön hagytak, hogy a zivatar, vihar
a következő évben ne tegyen kárt a vetésben.
 76. ábra A szálasgabona tarlón összerakott egységeiben található
kéveszám. XX. század.
1. 7 kéve. 2. 9 kéve. 3. 10 kéve. 4. 13–15 kéve. 5. 17–18 kéve, 6. 20–21
kéve. 7. 22 kéve. 8. 26–30 kéve

Az arató részesek a végzés napján szándékosan lábon hagytak egy kis

gabonát, amit másnap reggel levágtak. A lányok kalászokat és {H-198.} mezei
virágokat harang alakúra köröttek össze. Néhol szalmából készült csigaszerű
fonadékkal vagy táblákkal díszítették, a helyi szokásnak megfelelően (l. 102.
b., c). Ezt lányok vagy legények botra akasztva vitték hangos nótaszóval,
esetleg cigányzenészek kíséretében a gazda udvarába (l. 26. kép). A
gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövő évben a termés ne
legyen üszkös, közben az aratógazda versben köszöntötte a ház gazdáját. A
koszorút a mestergerendára, az asztal fölé akasztották, és alatta megkezdődött
az ebéd vagy vacsora, melyről a bor sem maradhatott el. Ezután következett
az arató- vagy kepebál, mely éjfélig, de sokszor hajnalig is eltartott. Az
aratókoszorút sok helyen karácsonyig őrizték, és akkor a madaraknak adták,
míg máshol a legszebbeket a templomban, kápolnában tartották, vagy útszéli
keresztre akasztották.

A vetés TARTALOM A nyomtatás és a cséplés

Az aratás és szokásai TARTALOM A szántóföldi kapásnövények

A nyomtatás és a cséplés
A kévébe kötött szálas gabonát, ahol ilyet építettek, a csűrben raktározták. Az
Alföldön és a Dunántúl keleti felének egy részében asztagokban őrizték,
részben rögtön kinyomtatták. A rakodóhelyre szekérrel szállították, melynek
gabonával történő megrakásában kétféle eljárásmód ismeretes a Kárpát-
medencében. Az Alföldön és általában a sík vidékeken a szekér oldalára két
hosszú rudat: vendégoldalt erősítenek, és az így megszélesített szekérre
kalászával befele rakják a kévéket. Ezt kötéllel a vendégoldal két végéhez
lekötik. Hegyvidéken a szekerek hosszabbak, oldaluk magasabb. Itt nem
használnak vendégoldalt, hanem a gabona tetején egy nyomórudat fektetnek
végig, és ezt a szekér oldalának négy végéhez úgy leszorítják, hogy az még
felborulás esetén se csúszhassak szét. Az előbbi megfelelőit keletre, míg az
utóbbiét inkább nyugatra találjuk meg.
 103. Nyomtatás
Átány, Heves m.

104. Forgatás nyomtatás után

Mezőkövesd
 77. ábra A nyomtatás segédeszközei.
Kardoskút, Békés m. XX. század eleje.
1. Szórólapát. 2. Törekelő gereblye. 3. Véka. 4. Szemhúzató. 5. Szemtoló

78. ábra Egy fából hasított villák.

1. Szegvár, Csongrád m. 1896. 2. Kémér, Szilágy m. 1942. 3. Doboz, Békés
m. 1934

A Kárpát-medencében a középkortól kezdve két szemnyerési eljárás élt

{H-200.}

egymás mellett: az állatokkal történő nyomtatás és a cséphadaróval végzett

cséplés. Az előbbi kapcsolatait főleg Délkelet-Európa irányába
nyomozhatjuk, míg az utóbbiét Közép-Európában kell keresnünk. A
nyomtatás az alföldi, külterjes földművelés munkamódja, mely a török uralom
okozta gazdasági visszaesés következtében még csak megerősödött, a cséplés
a hegy- és dombvidéken virágzott. A Dunántúl keleti felében a múlt század
közepén inkább nyomtattak, míg a nyugati részén a cséplést mondhatjuk
általánosnak.
 79. ábra A lóval történő nyomtatás munkafázisai.
Kardoskút, Békés m. XX. század első fele.
a) Az ágyás megfordítása. b) Nyomtatás és a kirázott szalma elhordása. c)
Törekelés, a szem elválasztása a törektől. d) A szem összetakarítása
garmadába

A nyomtatásra szolgáló szérűt többnyire a szántóföld szélében, máshol a

tanya udvarán, a szérűskertben, a falu alatti rakodóhelyen (lóger) készítették
el (l. VII. kép). Egy kör vagy ellipszis alakú területet alaposan megtisztítottak
a gyomtól, majd felásták, és meghordták agyagos földdel. Erre töreket,
szalmát szórtak, és állandó locsolás közben lovakkal, esetleg szekérrel
alaposan megjáratták. Amikor már egyenletessé vált, akkor szalmával,
törekkel behintették, hogy az erős napsütésben fel ne repedezzék.
 105. Cséplés hadáréval
Óbánya, Baranya m.

A kész szérűre beágyaztak, vagyis vontatókkal, illetve szétbontott

{H-201.}

kévékkel az egész területet vastagon és egyenletesen beterítették. Ezután

vezették rá a lovakat, a szükségnek és a lehetőségnek megfelelően 2–8-at. Az
ember és ló számára nehéz munka miatt, ha lehetett, váltották őket. A legtöbb
esetben az ostoros állt a középen, és körbehajtotta a lovakat (ritkábban
ökröket) úgy, hogy azok fékszárát hol rövidebbre, hol hosszabbra engedte, így
azok az ágyas minden részét egyformán megjárták. Más esetben karót ütöttek
a szérű közepében, és a körbejáró lovak kötele arra felcsavarodott, így a
középponthoz mindig közelebb és közelebb kerültek. Néhol szekérrel is
nyomtattak, mely elébe lovakat fogva körbehajtottak a gabonán. Ha az
ágyason már eléggé összetört a szálas gabona, akkor favillával megforgatták,
megrázogatták, hogy a szem kiperegjen a szalma közül. Ezt a műveletet
háromszor ismételték, és csak ezután hányták le a szalmát. A törekes szemet a
szérű szélére garmadába tolták, és várták az alkalmas szelet a szórásra.

80. ábra A csépnyél összekötése a hadaróval.

a) Magyarszerdahely, Zala m. b) Szalonna, Borsod m. 1930-as évek

81. ábra Szórólapátok.

a) Szegvár, Csongrád m. b) Oltszem, Háromszék m. c) Füzér, Abaúj m.
XIX. század vége

A cséplést mindig a településen belül, az udvaron vagy a csűrben végezték.

Mindkét helyen négyszögletű szérűt készítettek, a helyét ledöngölték,
feltapasztották, úgy, hogy egyetlen szem se menjen veszendőbe. A csép két
részből áll: az egyik a nyél, és ehhez kapcsolódik {H-202.} a fele hosszúságú
hadaró. A kettőt szíjkengyel köti össze olyanformán, hogy a hadaró
segítségével körbeforoghasson. Ezt a szerszámot többnyire mindenki maga
készíti el, és mindig áll néhány darab belőle a csűr gerendájára felakasztva.
Két sor megbontatlan kévét úgy ágyaznak be, hogy azok kalászukkal
nézzenek szembe egymással. Ezt először így agyalják meg, majd a csép
nyelével megfordítják, és a másik oldalát is végigverik. Ekkor hullnak ki a
legérettebb szemek, melyeket vetőmagként raktároznak. Ezután kerül sor a
kévék megoldására, és újabb cséplésére olyanformán, hogy amikor már
minden szemet kivertek, akkor a szalmát a hadaró segítségével lesodorják
róla. A polyvás szemet először gereblyével tisztítják, majd a csűr egyik
sarkába összegyűjtik. Ha a cséplést többen végzik, akkor az ütemre történik,
mely aszerint változik, hogy hányan dolgoznak együtt, így a hangból már
messziről megállapítható a cséplők száma.

106. Cséplés hadaróval

Szentgál, Veszprém m.
A nyomtatás, illetve cséplés után ottmaradt polyvával, szalmatörmelékkel
kevert szemeket meg kellett tisztítani. Ennek legáltalánosabb módja a szórás,
mely ugyancsak különbözött egymástól az Alföldön, a domb- és hegyvidéken.
A síkságon vártak a szélre, mikor az megjött, akkor szembe vele dobták fel
hosszú nyelű falapáttal a szemeket. A legnehezebb, legérettebb mag
könnyebben megbirkózott a széllel, így legmesszebb ért földet, míg az ocsú,
törek a szóró munkás lába elé hullott. Oldalt még egy ember állt, aki széles
vesszőseprűvel a tiszta szemekről igyekezett a még ottmaradt szemetet
elhajtani.
A csűrben viszonylag könnyebb, a két szemben elhelyezett kapu
{H-203.}
kinyitásával, léghuzatot teremteni. Itt is a szél irányában, de sokkal rövidebb
nyelű lapáttal, félkör alakban dobják fel a szemetes gabonát. Máshol ugyanezt
a műveletet ülve és egész rövid nyelű falapáttal végzik, úgy, hogy mindkét
csűrkapu zárva marad. Itt csupán a levegő ellenállása végzi el a tisztító
műveletet.
A gabona még így sem tisztult meg egészen, ezért mielőtt a malomba vitték,
teknőbe öntötték, és kézzel kiszedték a látható szemetet, göröngyöket. Máshol
alaposan megmosták, és kiterítették száradni.
A fenti tisztító eljárások szorosan kapcsolódtak a nyomtatáshoz és csépléshez,
amikor azok a gépi szemnyerő eljárásoknak adták át helyüket, akkor ezek
eltűntek.

Az aratás és szokásai TARTALOM A szántóföldi kapásnövények

A nyomtatás és a cséplés TARTALOM A gabonaneműek feldolgozása

A szántóföldi kapásnövények
A XVII. századtól kezdve olyan kapásnövények hatoltak be a szántóföldi
művelésbe, melyek többsége Amerikából származott. Ezek egyre nagyobb
jelentőségre tettek szert mind a néptáplálkozásban, mind a takarmányozásban.
Az új növényi kultúrákkal új ismeretek, szerszámok, eljárásmódok
honosodtak meg. Először a kertekben termelték őket, de csakhamar kikerültek
a szántóföldre, ahol elsősorban az ugar helyét foglalták el, és ezzel
elősegítették a nyomásos rendszer felbomlását, egyes vidékeken megszűnését.
A burgonya (Solanum) századunkban az egyik legfontosabb táplálék, mely
napjainkban az ország művelt földterületének mintegy öt százalékát foglalja
el. A szántóföldeken a XVIII. században tűnik fel, de nehezen terjedt a
parasztság között, mert művelése ellentétes jellegű volt az addigi
ismeretekkel. A XIX. század ínséges esztendői, a hatóságok, a földesurak
erőteljes szorgalmazása elősegítette meghonosodását. Ültetése
szaporodásának az is használt, hogy a legtöbb helyen nem kellett belőle
tizedet fizetni. Akkor alakulnak ki tájkörzetei (Nyírség, Somogy, Vas m.),
ahol az egész vetésterület 10%-át is meghaladja a burgonyával ültetett
szántóföld. Ezeken a vidékeken már a múlt század elejétől kezdve piacra is
termeltek. Tavasszal kapával, ültetőbottal (cuca) vagy eke után minden
harmadik barázdába ültetik. Kétszer-háromszor kapálják, majd ősszel a
termést lapos, helyenként kétágú kapával fordítják ki. Az utóbbi évszázadban,
különösen ahol nagy mennyiségben termelték, kiszántották. Prizmába rakják,
arra előbb szalmát, majd földet terítenek, és így óvják a fagytól, és tartják el
tavaszig.
 82. ábra Paprikatörő lábbal hajtott mozsár (kölü).
Szeged. 1930-as évek

A napraforgó (Helianthus annuus L.) ma a legfontosabb olajat szolgáltató

növény Magyarországon, melynek elterjedése még a burgonyánál is későbbi.
A XVI. századi botanikus könyvekben ugyan már megtaláljuk rajzát, de ekkor
még főúri kertek dísznövényeként tartják számon. A XVIII. század végén
kiváló olaját is megismerték, ez egyszerre lendületet adott terjedésének.
Eleinte a ház körüli kertekbe vetették, csak a múlt század első felében került
ki a szántóföldekre. Jelentősebb mértékű termelése csak a század második
felében indult meg, elsősorban ott, ahol vallási okokból az év jelentős
részében nem disznózsírral, hanem olajjal főztek. A szántóföldeken,
különösen a paraszti gazdaságokban a kukorica, burgonya szegélynövénye
volt. {H-204.} Nagyobb mennyiségben a Nyírségben, a Dunántúl déli, délkeleti
felében és a Duna-Tisza közén vetették. A levágott fejeket szekérrel
szállították haza, a csűrben, tornácon, az udvar félreeső részén szárították,
majd bottal, súlyokkal kiverték. Ez többnyire segítséggel végzett esti munka,
de egyben szórakozás is, mely mesélésre, dalolásra adott alkalmat.
107. Krumpliszedés
Bercel, Nógrád m.
 108. Dohányvágó
Botpalád, Szabolcs-Szatmár m.

A paprika (Capsicum annuum L.) amerikai származású fűszernövény, mely

nélkül a magyar konyhát ma el sem lehetne képzelni. Már a XVI. században
előfordul nálunk a főúri kertekben, de ekkor még virágként, esetleg
orvosságnak termelik. A XVIII. században egyszerre megszaporodnak az
adatok, melyek arról tanúskodnak, hogy a parasztsághoz is eljutott. Minden
valószínűség szerint ez a hullám dél felől érkezik, mely esetleg a
bolgárkertészekkel vagy az ugyancsak délről vándorló bunyevácokkal lehetett
kapcsolatban. Már korán két jelentős, mai napig is meglevő körzete alakult ki.
Az egyik Szegeden és környékén, a másik ettől északra, Kalocsa vidékén. A
kettő termelési eljárásában fontos különbségként említhetjük meg, hogy az
előbbi helyen a palántát melegágyban nevelték, és úgy ültették ki, míg az
utóbbin a paprikamagot egyenesen a földbe szórták, és annak kikelése után
ritkították. {H-205.} A paprika nagyon kényes növény, amit kétszer, esetleg
háromszor is meg kell kapálni. Ha mód és lehetőség adódik rá, öntözik is,
különösen míg a palánták meg nem fogannak. Régebben Kisasszony-nap
(szept. 8.) után kezdték szedni, újabban valamivel korábban, már augusztus
végén. Az összeszedett paprikát rövid ideig fonnyasztják, majd felfűzik. Ez
ugyancsak szórakozásra is alkalmat adó, közösen végzett munka, mely a késő
éjszakába belenyúlt. A teljesen megszáradt paprikát, belsőrészének
eltávolítása után, lábbal hajtott külüben (famozsár), nagyobb mennyiségben
köves paprikamalomban, összetörték, darálták, majd megtisztították.
A dohány (Nicotiana L.) már a XVI. században ismertté vált hazánkban, de
eleinte csak orvosságként alkalmazták. Elterjesztésében a törökök is részesek.
A XVII. századtól egyre gyakoribbá válnak a dohányzást tiltó rendeletek, de
ezek nem vezettek eredményre. A XVIII. század elején már nemcsak
kertekben, hanem szántóföldön is termelték, és egyes falvakra vagy
területekre kiterjedő körzetek jöttek létre. A dohány simítása éppen olyan
társaságban végzett munka, mint amilyeneket már fentebb említettünk. A
paprika és a dohány termesztői, mivel e növények különleges szakismereteket
igényeltek, foglalkozási réteggé formálódtak, de míg az előbbi egy
viszonylagos jómódot biztosított, addig a dohányosok, akik az uradalmaktól
bérbe vett földeket művelték, lényegében alig haladták meg a mezőgazdasági
cselédek életszintjét.
A kukorica (Zea Mays) Magyarországon már a termelésben is megjelent a
XVII. század első felében. Az igénytelen növény gyorsan terjedt, és a
kertekből hamar megtalálta az utat a szántóföldekre, annál is inkább, mert
utána sokáig nem kellett kilencedet, tizedet fizetni. Vetett területe egyre
inkább terjedt, és századunkban már megközelítette, {H-206.} időnként el is
hagyta a búzáét. Ma a teljes magyar vetésterület mintegy negyede kukorica,
de egyes tájakon a részesedése a 30 százalékot, sőt a 40 százalékot is
meghaladja.
Művelése nagymértékben különbözött a korábban ismert gabonaneműekétől,
bár kezdetben igyekeztek ahhoz igazítani. A gondosan kiválasztott magot
egyszerűen a földre szórták, és leszántották, vagy a szántásra vetették, s
beboronálták. A vetés idejét általában Szent György-nap (ápr. 24.) környékére
teszik. A vetéshez számos hiedelem kapcsolódik, így a Dunántúl déli részében
az első magvakat behunyt szemmel a szoknya hasadékán át vetették, hogy azt
a rágcsálók meg ne találják. A vetés alatt a dohányzást tiltották, hogy a termés
ne üszkösödjék (Nyírség). Ha vetés közben a napba néztek, akkor sok vörös
csövet reméltek a termésben (Szatmár m.). Kemenesalján a vetés
befejezésekor tojásszékét (sárgáját) ettek, hogy a csövek minél sárgábbá
váljanak.
A szórva vetést a XIX. században egyre inkább a soros váltotta fel. Ehhez
négyfokú vonalzót, jelölőt használtak, mellyel a szántáson a kukoricasorokat
megjelölték. E mentén bottal szúrt vagy sarokkal előkészített lyukba dobták a
szemeket, majd lábbal betakarták. A kapával történő vetést két személy
végezte. Az egyik a kapával felemelte a földet, a másik aládobott 3–4 szemet.
A vonalazást sokan úgy küszöbölték ki, hogy szántáskor minden harmadik
barázdába csurgatták a szemeket, és ezt a következő fordulónál az eke
betakarta. A sorbavetés megkönnyítésére a múlt században feltűnnek azok az
eke gerendelyére erősíthető vetőalkalmatosságok, amelyeket fából az
ügyesebb parasztemberek, vasból a helyi kovácsok készítettek.
A kukoricát a gyomosodás ellen a múlt században egyszer kapálták, és
egyszer töltögették. Az első kapálásra nem sokkal a kikelés után került sor,
amikor az egy bokorban levő növények közül csak a legerősebben fejlődőt
hagyták meg. A töltögetést közvetlenül az aratás előtt végezték. A múlt
század második felétől kezdve sokan ellenezték ezt a műveletet, ami a
nagybirtokon meg is szűnt. A paraszti gazdaságokban azonban a halmozás az
ország nagyobb részén egészen a kollektivizálásig megmaradt, mert úgy
vélték, hogy a szél a megtámogatott tövet kevésbé tudja meghajlítani,
kidönteni. A múlt század elején jelent meg a lókapa, melynek kezdeti formája
tulajdonképpen egy kisebb méretű szimmetrikus ekéhez hasonlít. A nagyobb
paraszti gazdaságokban ez csak a múlt század második felében jelentkezett,
míg a szegényparasztokhoz lényegében el sem jutott. A kapáláshoz
kapcsolódik Göcsejben ez a hiedelem: az első kapavágás földjével
megdörzsölik markukat, mert az akkor nem törik fel. Dél-Dunántúl, ha
lehetett, holdfogytával kapáltak, mert ekkor a gazt jobban ki lehetett irtani.
A magas növésű kukoricától nem lehetett messzire látni, ami a tolvajoknak
nagyon kedvezett. Az érés kezdetétől fogva ezért a csősz állandóan a határban
tartózkodott. Kunyhója mellé a pásztorokéhoz hasonló, 4–5 m magas oszlopot
állított, melyen keresztbe a felkapaszkodást megkönnyítő fokokat ütött, így
akármikor áttekinthette az őrzésére bízott kukoricást. A csőszöket kukoricával
fizették, egy katasztrális hold után 30–100 csövet kaptak, és a tolvaj
büntetésének egy {H-207.} része is őket illette. Másrészt a kukoricában esett
minden kárt nekik kellett megfizetniük. A kukoricacsőszök az idősebb
cselédek, pásztorok sorából kerültek ki.
 83. ábra Kukoricacsuhé-bontó fák.
Békés m. 1930-as évek

A kukorica általában szeptemberben érik meg, és ilyenkor kerül sor a törésre

(l. 34. kép). Ennek már a korai időktől kezdve két formája ismeretes, aszerint
hogy borítólevéllel vagy a nélkül törik le a kóróról. Az utóbbi esetben egy
olyan kis, csuklóra köthető bontófát használnak, amivel végighasítják a
csuhát, és kicsavarhatják a tiszta csövet. Az ilyen bontófa formája
megegyezik azzal, amit valamikor az amerikai indiánok használtak. Sok adat
mutat arra, hogy az Amerikát megjárt kivándorlók révén, a századforduló
idején kerülhetett a magyar parasztság eszközkészletébe. A tisztán való törés
a nagybirtokokról kiindulva egyre jobban terjedt.
A másik módszer szerint csuhéval együtt szedték a csöveket, és szekérrel
szállították haza. Az udvaron vagy a csűrben nagy csomókba borították, és
estére rokonokat, szomszédokat hívtak fosztásra. Ez az enyhe kora őszi esték
legkedveltebb munkájának, szórakozásának számított. A kukoricafosztás
fontos munka és sürgősen elvégzendő feladat is, mert a csöveket csuhésan, a
megromlás veszélye nélkül nem lehet sokáig eltartani. A fosztáshoz sok
hagyomány, szokás kapcsolódik, így különös jelentőséget tulajdonítanak
annak, ha valaki piros csövet talál, ami azt jelenti, hogy a következő évben a
szerencsés legény megházasodik, illetve a leány férjhez megy. A piros csövet
a ház elejére akasztják, ami annak a jele: férjhez menendő lány van a házban.
 109. Kukoricafosztás
Mezőkövesd

Kukoricafosztáskor ritkán marad el a maskarázás, amivel a legények

{H-208.}

ijesztgetik a lányokat. Fehér lepedőt vesznek magukra, a kukorica selyméből

szakállt és bajuszt ragasztanak, esetleg tökből halálfejet vagy álarcot vágnak
ki. így járnak egyik helyről a másikra. Fosztás közben dalok is előkerülnek,
elsősorban azok, melyek valamilyen módon a kukoricához kapcsolódnak. A
fosztó kiváló mesélési alkalom, de nem annyira a hosszú tündérmesékre,
hanem inkább az ijesztőkre, hiedelemmondákra kerítenek sort, amelyeket
nagy csendben hallgatnak. A mesélés az idősebbek tiszte, egy-egy jó mesélőt
külön meghívnak a fosztóba, és neki dolgoznia sem kell. A segítőket
rendszerint megkínálják gyümölccsel, főtt krumplival, kukoricával, amit
mákkal szórnak meg, és mézzel édesítenek. Néha sütemény és egy-egy pohár
bor is került. Mikor a tervezett munkát elvégezték, akkor citera, régebben
duda hangjánál táncra is perdültek. A nagyobb fosztókban még zenészcigányt
is fogadtak. A mulatság ritkán tartott éjfél utánig, hiszen másnap kora
hajnalban folytatni kellett a törést.
 84. ábra Régi formájú kukoricaszár-vágók.
Hódmezővásárhely, Csongrád m. XIX. század vége

A kukoricának nemcsak a csövét, hanem a szárát is felhasználták, ami

közepes minőségű takarmánynak számított. A XIX. század első felében még
sok helyen kinn hagyták, és téli időben a szarvasmarha a helyszínen legelte le.
A múlt század második felében a takarmányszükség annyira fokozódott, hogy
rendszeresen betakarították. Ezt sarlóval, nádvágóval, kaszapengéből készült
szárvágóval, baltával vagy kapával végezték, országrészenként, illetve
birtokkategóriánként változó formában. A szárat kévékbe kötötték, ezeket
végükre állítva kúpokba rakták, majd a téli fagyon hazaszállították. Az
udvaron vagy szérűskertben helyezték el, és tavaszra a szarvasmarhával
etették fel. A megmaradt izék, éppen úgy, mint a földből gondosan kiszedett
csutkatő, a síkságon települt magyar falvak egyik legfontosabb tüzelője volt.
A kukorica fejtése olyan téli foglalkozás, melynek nagyon sokféle változata él
egymás mellett. A kukoricaszemek lemorzsolását, ha elég szárazak,
legegyszerűbben kézzel végzik. Máskor két csövet dörzsölnek össze, de még
inkább egy csutkadarabbal távolítják el a szemeket. Ennek megkönnyítésére
előzőleg egy hegyes vasszerszámmal hosszában néhány sort letolnak. Máshol
egy kis szék szélébe pengét ütöttek, és azon húzogatták a csöveket, a szemek
pedig az alatta elhelyezett kosárba peregtek. A kézre húzható
kukoricadörzsölők újabbaknak látszanak, ezek fogai szedik le a kukoricacső
szemeit. Lényegében ugyanezen az elven alapulnak azok a dörzsölőszékek,
melyeknek lapját szegekkel verték ki. Dunántúl délnyugati részében és
Erdélyben régebben szokásban volt a kukorica cséplése is. Erdély a
cséplőkosár hazája. Deszkaalján kis lyukakon hullik ki a szem, amikor egy
meghajlított fával vagy fakalapáccsal verni kezdik a beleöntött csöveket. A
múlt század közepétől kezdve terjedtek a kisebb-nagyobb, gyárilag vagy a
falusi kovács által készített morzsológépek.
A történeti, nyelvészeti és néprajzi adatok összevetése után úgy látszik, hogy
a kukorica művelésének a Kárpát-medencében két jellegzetes központja
alakult ki: az egyik Erdély, a másik Dunántúl, annak is elsősorban déli része.
Mindkét helyen korán megjelenik az új növény. Művelési, felhasználási
módja világosan mutatja, hogy az egyik helyen a románok, a másikon a
délszlávok lehettek a közvetítők.
A kukorica az étkezésben a kásanövényeket (köles, hajdina, alakor,
{H-209.}

árpa) szorította ki, és az élelmezésben ezek szerepét vette át. E növényeknek a

takarmányozásban, elsősorban a disznóhizlalásban betöltött szerepe háttérbe
szorult. Amikor a piacra történő hizlalás jelentősége a múlt század elejétől
kezdve megnövekedett, ezzel együtt nőtt a kukorica vetésterülete is. Az
emberi táplálkozásból lassan kiszorul, és felhasználása egyre inkább a
takarmányozás irányába tolódik el. Ma már csak Erdély egyes részem és a
Dunántúl néhány pontján készítenek belőle rendszeresebben ételeket.

A nyomtatás és a cséplés TARTALOM A gabonaneműek feldolgozása

A szántóföldi kapásnövények TARTALOM A szőlő és a bor

A gabonaneműek feldolgozása
A gabonát először össze kell törni, hogy emberi táplálkozásra alkalmas ételt
lehessen belőle készíteni. Ennek legegyszerűbb és legősibb eszköze a
famozsár, melyet egyetlen fából faragnak, és benne a magot korábban fa-,
újabban vastörővel zúzzák össze. A peremterületeken még ma is használják,
de legfeljebb kiscsirkének törnek benne kölest, kukoricát, ritkábban mák,
esetleg paprika összezúzására szolgál.

85. ábra Famozsarak.

a) Göcsej, Zala m. b) Bereg m. XIX. század vége

A mozsár technikailag fejlettebb változata az olyan nagyméretű külü, melyet

lábbal, illetve a testsúly áthelyezésével hoztak mozgásba. Némelyik
példányán több törőlyukat építettek össze, és ennek megfelelő számú ember
egyszerre dolgozhatott vele. Ezekkel a köles, a hajdina külső burkát bántották
le, de a paprika megtörésére egészen a legutóbbi időkig használták.
Ennél gyorsabb és eredményesebb eljárás, amikor két kő között őrlik meg a
gabonaszemeket. Az alsó kő mindig mozdulatlan, míg a felsőt forgatni lehet,
és ennek közepén csorgatják be az őrlendő gabonát. Az őskorig
visszavezethető egyszerű és ember által, kézzel hajtott szerszám a
parasztgazdaságokban szórványosan napjainkig is megmaradt. Korábban
kásának való lisztet, később sót és állati takarmányt őröltek rajta. Kétféle
változata ismeretes. Az egyiken a fogót közvetlenül a felső kőre erősítik, ezért
komoly erőfeszítéssel lehet azt forgásba hozni. Ennek a formának megfelelőit
a rómaiaktól kezdve megtaláljuk, és elsősorban nyugat felé kapcsolódik. A
másik hajtókar-ját a felette húzódó gerendába eresztik, így használata
megkönnyebbedik. Ez a megoldásmód a keleti szlávoknál is gyakran
előfordul.

86. ábra Kézimalom.

Szalonna, Borsod m. 1930-as évek

A nagy múltú és nagy mennyiségű magyar gabonatermelés egyben a víz, az

állatok vagy a szél által hajtott malmok egész sorának létrehozását tette
lehetővé. Maga a malom szó és a hozzá kapcsolódó molnár, továbbá a
részelnevezések egész sora szláv eredetű, amit már a X. század vége előtt
megismerhetett a magyarság. Ez minden bizonnyal a vízimalom lehetett,
hiszen a következő században (1083–95) már egész sor malmot emlegetnek a
Bakonyban. Feltehetően ennél későbben terjedtek el a jószággal működtetett
szárazmalmok, míg a nyugatról beszármazó szélmalmok csak a XVII.
században tűntek fel, de igazában csak a következő évszázadban terjedtek.

110. Szárazmalom
Szarvas

A vízimalmok két nagy csoportját lehet a Kárpát-medencében

megkülönböztetni. Az egyik a kanalas, a másik a vízikerekes. Az előbbi
viszonylag ritkán fordul elő. Kerekét vízszintesen helyezik a vízre, és a
közepéből függőlegesen nyúlik fel egy oszlop, melynek végét közvetlenül a
forgó malomkőbe erősítik, így ahányat fordul alul a vízikerék, {H-210.}
ugyanannyiszor forgatja meg a malomkövet. Ezt a formát Dél-Erdélyben,
továbbá a Dráva vidékén ismerik, így feltehetően közvetlen kapcsolatait a
Balkán-félsziget irányában lehet keresni.
A kerekes vízimalmokat ismét két nagy csoportra lehet szétválasztani. Az
egyik az alulcsapós, a másik a felülcsapós malom. Az előbbieket csendes
vizű, nagy folyókra építették, ezért mondták hajómalmoknak is. Az egész
malmot és a hozzá tartozó malomházat hajó formájára alakították, hogy a
jeges ár megindulásakor biztonságos helyre lehessen vontatni. A
hajómalomhoz csatlakozott még a valamivel kisebb tárhajó, melyben
nemcsak a megőrlendő gabonát raktározták, hanem egyben a hatalmas kerék
tengelyének másik véget is tartotta. Minden része fából, elsősorban tölgyfából
készült, csak a fogaskerekeket faragták gyertyánból. A hajómalom egynapi
munkáját körülbelül 10–12 q-ra lehet becsülni, ami a szélmalmok
teljesítményénél több, a szárazmalmokénál kevesebb volt.

87. ábra A szárazmalom kerengőjének vázlata, be- és kikapcsolva.

Szarvas, Békés m. XIX. század

A felülcsapós vízimalmok száma mindenkor jóval meghaladta az előbbiekét,

hiszen akármilyen kis patak felduzzasztott vizét felülről könnyen lehetett a
kerekek lapjára vezetni. A vízimalmokat maguk a molnárok, akik egyben
kitűnő ácsmesterek is voltak, készítették és javították. Rendszerint a
malomhoz csatlakozó házban élt a molnárcsalád. Segítséget, segédet vagy
inast csak a nagyobb, több kőre dolgozó malmokban alkalmaztak. Az őrölt
gabonából vámot szedtek, amivel vagy a földesúrnak számoltak, vagy egy
összegben váltották meg az egész évi bérleti díjat. Az ilyen bérlő (árendás)
molnárok már kisebb vagyonnal is rendelkeztek.

111. Munka a malomban

Gyimesközéplok, egykori Csík m., Románia
112. Szélmalom
Dél-Alföld
 88. ábra Taposómalom szerkezete.
Bakonypeterd, Veszprém m. 1930-as évek

{H-211.}A szárazmalmokat állati erővel hajtották, és előfordulásuk

Magyarországon egészen a középkorig követhető. Jelentőségüket mi sem
mutatja jobban, mint hogy 1863-ban még 7966 működött belőlük az
országban, de ezek száma negyven év alatt 651-re csökkent. Két részből állt.
Az egyik a kerengősátor, melyben a lovak a malomkövet mozgásba hozó
hatalmas kereket forgatták. A másik a malomház, melyben az őrlőszerkezet
kapott helyet, és még az őrlésre váró gabona vagy a már elkészült liszt
számára is maradt hely. Az őrletőnek kellett gondoskodnia a vonóerőről, a
hajtásról, míg a molnár csak a malomszerkezet irányítását végezte. A
szárazmalomban többnyire soká került sor a várakozóra, mert a munka lassan
haladt. A faluból vagy a szomszéd településekről összegyűlt emberek
szívesen beszélgettek, meséltek, {H-213.} hogy a nehezen múló órákat
megrövidítsék, így a malmok fontos szerepet töltöttek be nemcsak a hírek,
hanem bizonyos szellemi hagyományok elterjedésében is.
A szárazmalom egyik változatát tiprómalomnak nevezték. Ennek nagy
kerekét bedeszkázták, ferdére állították és azon, látszólag felfele
kapaszkodva, de ténylegesen egy helyben mozgott az állat. Ezáltal a hatalmas
kerék mozgásba jött, és megfelelő fogaskerék-áttétellel forgatta a malom
kövét.
A szélmalmok viszonylag kései jövevények Magyarországon. Elsősorban az
Alföldön és részben a Dunántúl egyes tájain terjedtek el. Kezdetlegesebb
formájuk a bakos szélmalom, mely egy hatalmas, függőleges, földbe állított
középső gerendára épült, és ennek segítségével lehetett azt a szélnek
megfelelő irányba fordítani. Ez a mediterráneumban általános forma talán a
keresztes háborúk idején került Európa nyugati felébe, és onnan juthatott el
Magyarországra, de sohasem vált általánossá, csak néhány régi kép és
feljegyzés őrzi emlékét. Az Alföld déli részén (Hódmezővásárhely) a
közelmúltban még akadtak olyan kis méretű széldarálók, melyek ennek az
elvnek az alapján működtek.
Az ismert és néhány példányban ma is megmaradt szélmalmok az ún. tornyos
típushoz tartoznak, melynek megfelelőit elsősorban Hollandiában találjuk.
Feltételezések szerint legkorábbi terveit azok a protestáns diákok hozták
magukkal, akik a XVII. századtól kezdve gyakran látogatták Hollandia
egyetemeit. A torony vályogból, de gyakrabban téglából épült. Nemcsak a fal
rakását, hanem a rendkívüli pontosságot követelő ácsmunkát is a
szélmolnárok végezték. Ők rótták össze a gerendákat, kifaragták a
fogaskerekeket, elkészítették a vitorla vázát, és belül gazdag faragásokkal
díszítették a szerkezet borítólapjait. Az építményt több emeletre osztották.
Külön helyezték el a köveket, a fogaskerekeket és a raktárát. A tetőrészhez
kapcsolódott kívülről a négyágú vitorla, melyet az egész tetővel együtt alulról
egy hosszú gerenda segítségével lehetett a kívánt irányba fordítani. A
szélmalmok a szárazmalmoknál tovább tartották magukat. 1863-ban az egész
országban 475-öt írtak össze, tíz év múlva a számuk 854-re emelkedett, és
még 1906-ban is 691-re rúgott a számuk, ezek jelentős része a Duna-Tisza
közén őrölte a gabonát.
 89. ábra Olajmalom szerkezete.
Mekényes, Baranya m. XX. század eleje

A malmok közé sorolhatjuk az olajütőket, melyek különböző változatait

{H-214.}

az egész nyelvterületen megtalálni. Elsősorban tök-, kender-, repce-, len-,

napraforgómagból és makkból ütötték, illetve sajtolták az olajat.

A szántóföldi kapásnövények TARTALOM A szőlő és a bor

A gabonaneműek feldolgozása TARTALOM Állattartás

A szőlő és a bor
A szőlőtermelés mindig rendkívül nagy fontosságú volt a magyar nép
életében. A honfoglalás előttről származó szavak azt bizonyítják, hogy már a
kazár kaganátusban megismerkedtek a magyarok e növény termelésével
(szőlő, bor, szűr, seprő, ászok, de néhány más szó is honfoglalás előtti: homlit,
bujt, lyuk, pince stb.). Az eddigi vizsgálatok azt tanúsítják, hogy a keletről
magukkal hozott szerszámok és eljárások nyomait leginkább a nyelvterület
északkeleti részében lehet megtalálni. A Dunántúl pedig olyan vonásokat
mutat, melyek az egykori római hagyományokra emlékeztetnek. A gazdag
ismereteket a XII-XIII. században betelepülő, szőlőműveléshez jól értő
vallonok, majd a török uralom elől menekülő szerbek és más déli szláv népek,
későbben a nyugatról érkező németek sok vonatkozásban színezték.
Az ország megművelt területének az utóbbi évszázad folyamán mintegy 3–5
százalékát borítja szőlő. Ebben azonban a múlt század utolsó negyedében
pusztító filoxéravész jelentős változást okozott. A XIX. században ugyanis a
homoki szőlő mintegy 14 százalékát tette az összes szőlőterületeknek, ez
századunkban, éppen mert a homokon {H-215.} a filoxéra nem tenyészik,
jelentős mértékben megemelkedett, így ma kötött talajon díszlik az összes
szőlőterület 41 százaléka, míg a homokon 59 százalék, vagyis a hagyományos
borvidékeken a szőlők a filoxéravész után csak részben települtek újra.
 90. ábra Tőkeformák és szálvesszőzésmódok.
Gyöngyös és környéke. XIX. század.
a) Világos szemre metszett tőke. b) Rudasra metszett tőke. c) Karikásra
metszett tőke. d) Vendégkaróhoz kötött szálvessző. e) Földbe bujtatott
szálvessző

Az ország területén a középkortól kezdve jeles borvidékeket tartunk számon.

Ezek közül különösen az alábbiak tekintenek nagy múltra vissza: Sopron,
Eger, Villány, Szekszárd, ahol elsősorban vörös bort termelnek. A fehérbor-
vidékek közül a legkiemelkedőbb Tokaj-Hegyalja, a Balaton-felvidék,
Gyöngyös, Mór stb. A számos régi fajta közül érdemes megemlíteni a
furmintot, mely Tokaj-Hegyalján feltehetően még az egykori vallon telepítés
emlékét őrzi.
A szőlő művelése a nyitással és metszéssel rendszerint márciusban kezdődik.
Azt tartják, hogy ezt a műveletet akkor kell végezni, amikor az első
gyümölcsfák virágozni kezdenek. A metszés rendkívül nagy fontosságú
művelet, mert ezzel lehet a termés mennyiségét és minőségét szabályozni.
Régebben az ország jelentős részén kopaszfejre metszettek, vagyis csak
szemet hagytak a gömbölyű formára kialakított tőkén. A múlt század végén
ezt még Tokaj-Hegyalján is kezdte kiszorítani a jellegzetes formájú, két vagy
három szemre történő metszés. Erdélyben és a Mátra hegység tövében a
karikás művelés divatozott. A hosszúra hagyott vesszőt két oldalon egészen a
tőkéhez visszakötötték, úgyhogy azok egymással szemben 8-as formát
alkottak.

91. ábra Szőlőmetsző kések.

1. Tokaj-Hegyalja. 2. Tihany. 3. Bács m. 4. Torontál m. 5. Székesfehérvár.
XIX. század második fele

A metszés szerszáma egészen az ókorig visszavezethető, jellegzetes formájú

metszőkés. Ennek számos változata ismeretes az országban, melyek jelentős
táji sajátosságokat őriznek. Különös figyelmet érdemelnek ilyen szempontból
azok a formák, melyeknek a pengével ellentétes oldalán keskenyebb vagy
szélesebb baltát találunk. Ennek segítségével a tőkék elszáradt részeit, kérgét
metszés alkalmával le lehetett tisztítani. Ezeknek bizonyos változatai a
Dunántúl déli részében, illetve Tokaj-Hegyalján fordulnak elő. Eredetüket
nagyon nehéz megállapítani, mindenesetre gondolhatunk a kelták
közvetítésére, esetleg az utóbbi esetben azt is feltételezhetjük, hogy a vallon
telepesek hozták magukkal, és innen terjedt el bizonyos alföldi területekre is.
Ezzel a szerszámmal gyors toló mozdulatot végez a metsző, és így a
szőlővesszőn nem hosszúkás, hanem kerek, vízszintes metszést végez. Ennek
előnye, hogy a vágás helyén a nedv minden oldalon lefolyhat. A metszőollók
a múlt század közepén jelentek meg, és századunk elejére a metszőkéseket
teljesen kiszorították.
 92. ábra Puttonyformák.
1. Budai. 2. Zalai. 3. Gyöngyösi. 4. Tokajhegyaljai. XX. század első fele
 113. Készülődés a szüretre
Sióagárd, Tolna m.

A szőlőket régebben csupán kétszer kapálták, és ha nagyon meggyomosodtak,

akkor a szüret előtt a gazt lesarlózták. A bor, különösen egyes területeken,
hamar áruvá változott, és ennek megfelelően jobb {H-216.} megmunkálással
javítani igyekeztek minőségén, így Tokaj-Hegyalján már a XVI–XVII.
században szorgalmazták a harmadik kapálást, ami más szőlőterületeken csak
a XIX. században terjedt el. A magyarországi szőlők egy része a múlt század
végéig soratlan maradt, így ezek kapálása elsősorban a gyomok kiirtásából, a
talaj fellazításából állott. Az ország nagyobb részében azonban a soros
szőlőket ún. bakhátra kapálták, vagyis a tőke egy árokba került, ami számára
a csapadék nagyobb mennyiségét biztosította.
Amikor a szőlő virágzik, azt tartják, hogy egyáltalán nem szabad közé menni,
mert azzal csak kárt okoznának. Az egész szőlőhegyre {H-217.} a szőlőcsősz
vigyáz. Mikor a szőlő érni kezd, begereblyézik a bakhátakat, hogy azokon
minden nyom meglátszódjék. A csősz pedig állandóan járja a hegyet,
kereplővel, nagy ostorpattogással igyekszik a kárt okozó madarakat
elriasztani. Ezzel a rossz szándékú embereknek is tudtára adja, hogy éberen
őrzi a szőlőt.
A szüret megkezdésének időpontját régebben a hatóságok, illetve a
jobbágyfelszabadítás előtt a földesúr pontosan meghatározta. Ez a délebbre
eső vidékeken szeptemberben kezdődött, sok esetben Szent Mihály-naphoz
(szept. 29.) kötődött, míg a legészakibb fekvésű Tokaj-Hegyalján Simon–
Júda-napig (okt. 28.) vártak vele. így novemberbe is átnyúlt, és megtörtént,
hogy hóesésben vagy éppen a hó alól szedték a fürtöket.
A szüret félig munka, félig ünnep. Kora reggeltől kezdve csebrekbe, vedrekbe
többnyire asszonyok, lányok szedik a fürtöket, férfiak puttonyban viszik a
gyűjtőhelyre (l. V. kép). Délben szabadban főzött ebéd, bor várja a
dolgozókat, estefelé már cigány is kerül, és a napi munkát sok helyen tánccal
fejezik be. Segítők a megvendégelésen kívül annyi szőlőt vihetnek magukkal,
amennyi szedőedényükbe belefér, és természetesen számíthatnak a
viszontszolgálatra.
114. Regősprés 1750-ből Balaton-felvidék
 93. ábra Gúzsos prés.
Cserfő, Zala m. 1940-es évek

A szüret ünnepi jellegét az is mutatja, hogy a XVII–XIX. században ilyenkor

a városokban, falvakban szünetelt a bíráskodás, a diákok is szabadságot
kaptak. Mikor az egész határban befejeződött a szüret, az utcákon szekereken,
lóháton nagy felvonulást rendeztek. Az állandó alakok között a tréfamester, a
cigány rendszerint megtalálható, a lovasok közül némelyik töröknek öltözött,
feltehetően még a törökvilág {H-218.} emlékeként. Szőlőből harang alakú
koszorút kötöttek, amit a város első emberének adtak át. A szüret befejeztével
a bál sem maradhatott el.

94. ábra Középorsós sajtó.

Balatonfelvidék. XIX. század második fele

A szőlő borrá történő feldolgozása sok munkával járt. Először kádakban

megcsömöszölték, majd mezítláb kitaposták a fürtöket, és csak azután került
sor a sajtolásra. A legrégibbek a Kárpát-medencében az ún. bálványos sajtók.
Ezek hatalmas gerendája nyomja a gúzzsal vagy kilyuggatott deszkával
körülvett törkölyt. A legegyszerűbb formáját kő húzza le, míg másokat
csavarra] lehet a kívánt módon beállítani. Ezek legnagyobb, sok esetben 8–10
méter hosszú és 3 méter magas változatait inkább a nagyobb birtokokon
használták. Egyszerre nagy mennyiséget lehetett segítségükkel kisajtolni, és
nagyon alapos munkát végeztek.
Inkább a kisebb gazdaságban használták a középorsós sajtókat. Felső
gerendájukba régebben fából, későbben vasból orsót illesztettek, és ennek
csavarásával nyomták ki a deszkaládába elhelyezett törkölyt. Az eddigi
kutatások azt állapították meg, amit a múlt századi statisztikák is
alátámasztanak, hogy a dunántúli területeken általában sokkal elterjedtebben
alkalmazták a préseket, mint a nyelvterület északkeleti felében. Ennek okát
abban lehet megtalálni, hogy az utóbbi területen nagyon sokat adtak a
minőségre, márpedig a sajtolt bor mindig gyengébb minőségű. Ezen a vidéken
különbséget tettek színbor és sajtolt bor között, természetesen az előbbinek az
árát mindig jóval magasabbra szabták.
Egyes területeken, elsősorban Tokaj-Hegyalján, már a XVI–XVII. században
ugyanabból a szőlőből különböző borfajtákat készítettek. {H-219.} Ezen a
vidéken ugyanis, ha az ősz kedvez, megindul a szőlőszemek aszúsodása,
összeszáradása. Ebből készül a világhírű tokaji aszú. A megszáradt szemeket
vagy már a tőkéről külön kis edénybe szedik, vagy a puttonyból minden
szőlőt egy hatalmas válogatóasztalra terítenek, és az asszonyok úgy
szedegetik ki belőle az aszúszemeket. Ezeket először állni hagyják egy
megfúrt aljú kádban, és akkor csepeg ki magától az eszencia, melynek olyan
magas a cukortartalma, hogy csak nehezen forr ki. Ezután az alapegységhez,
mely a XVIII. századtól kezdve a kb. 140 literes gönci hordó, annyi puttony
aszúszemet öntenek, amilyen erősre, édesre kívánják az aszúbort készíteni.
Általában a 3–6 puttonyos aszú a leggyakoribb. Ez is lassan forr ki. 3–4 évig
tartják hordóban, amíg egészen megállapodik, és csak azután kerül a csaknem
két évszázad óta azonos formájú palackokba.
 115. Hordófenék Szt. Orbán-ábrázolással
Magyarország

A bor érlelésének, hosszabb vagy rövidebb ideig történő eltartásának

legfontosabb feltétele a pince. Ezekben is nagy különbség mutatkozik
Dunántúl és a keleti részek között. Az előbbi területeken a szőlőben {H-220.}
boronából, kőből épült nagyobb méretű borházakat találunk, ahol helyet kap a
prés és a szőlőfeldolgozáshoz szükséges mindenféle eszköz (l. IV. kép). Innen
lehet lejutni a kőbe vagy löszfalba vágott lyukpincébe. Ezzel szemben
keleten, így többek között Tokaj-Hegyalján, a pincék mindig a településen
belül vagy legfeljebb annak szélén, csoportban találhatók. Ezek rendszerint
igen mélyek, úgyhogy télen-nyáron 10–12 C° hőmérsékleten tartják a bort. A
pince fölé csak a legritkább esetben és csak újabban emelnek borházat, mert a
feldolgozás munkáját általában szabadban végzik. Legfeljebb egy gádort
építenek a pince elé, ahol az utóbbi száz évben erősen hódító és ma már
minden gazdaságban megtalálható sajtót helyezik el.
A szőlőművelésben is megtaláljuk tehát azt a kettősséget, melyre több
alkalommal rámutattunk. A Kárpát-medence nyugati fele inkább nyugati-
délnyugati irányba kapcsolódik, míg a keleti rész sok vonása keletre-
délkeletre tart összefüggést.

A gabonaneműek feldolgozása TARTALOM Állattartás

A szőlő és a bor TARTALOM Méhészet

Állattartás

FEJEZETEK
Méhészet
Vadászat
Halászat
Állattartás
Tájfajták
A pásztorszervezet
A nyájak
Legeltetés, itatás
Takarmányozás
Számontartás és őrzés
Állatgyógyítás
A jószág és a pásztor építményei
A jószág betörése és a közlekedési eszközök

Az állatvilágból eredő nyersanyag részben élelmezésre, részben

ruházkodásra szolgál. Megszerzésének módja, akárcsak a növényvilág
esetében, lehet gyűjtögetés jellegű, vagyis az ember csak elvesz, és nem
gondoskodik magáról az állatról, de lehet tenyésztés jellegű, amikor az
állatot óvja, takarmányáról gondoskodik, a legjobb egyedeket
továbbtenyésztésre kiválasztja. Az alább tárgyalandó méhészet, vadászat,
halászat esetében mindkét fejlődési fokozatot megtaláljuk, míg az
állattartással kapcsolatban már csak az utóbbiról beszélhetünk.

A szőlő és a bor TARTALOM Méhészet

Állattartás TARTALOM Vadászat

Méhészet
A magyarság legősibb foglalkozásai közé tartozik, hiszen a méh, méz, odú
„méhlakás”, ereszt (rajzik) finnugor eredetű szavak is erre utalnak. Már a
XI. századi források is megemlékeznek olyan falvakról, illetve családokról,
melyek uruknak mézzel szolgáltak. Ugyanebből az időből a nyelvterület
északkeleti szögletében megmaradtak az ún. kőkaptárak, melyeket sziklába
vájtak, és abban tartották a méheket. Számos falunév: Méhes, Fedémes
(méhház) a nyelvterület nagy részén a XI–XIII. századtól kezdve jelentős
méhészetről tanúskodik.

95. ábra Méhfogó szaru.

Domaháza, Borsod m. 1940-es évek

A méhtartás legkezdetlegesebb formája ugyancsak gyűjtögetés jellegű. A

méhész kimegy az erdő szélére, és egy szaruból vagy fából készült edénybe
virágokon legelő méheket fog össze. Mikor már elegendő dong benne,
kienged egyet, és gondosan megfigyeli repülésének irányát. Addig megy
utána, ameddig látja. Ekkor újra kienged egyet, és ezt is követi. Ezt a
műveletet addig végzi, míg el nem ér addig az ód vas fáig, ahol a méhek
tanyáznak. Ekkor füsttel lefojtja az egész családot, és elveszi tőle a mézet.
Az is megesett, hogy nem ölték meg a méheket, hanem meghagyva a fában,
csak időről időre vették el a mézet. Ilyenkor a fa törzsére tulajdonjelet
vágtak, mely a tulajdonjogot biztosította. Ilyen esetben az odú elé
deszkalapot erősítettek, arra lyukat fúrtak, amin a méhek ki-bejártak. Ha
úgy gondolták, hogy már elegendő méz gyűlt össze, akkor a deszkalapot
eltávolították, a méheket füsttel elkábítva kiszedték a mézet. Annyit mindig
hagytak benne, különösen télre, hogy azzal {H-221.} tavaszig ki tudja a család
húzni. Az eddigi irodalom az ilyen élőfás méhtartást nem ismerte a Kárpát-
medencéből, az újabb kutatás azonban több helyen megtalálta.

96. ábra Kerített méheskert és alaprajza.

Györgyfalva, Kolozs m. XX. század eleje

Igazi gondozásban csak úgy lehetett a méheket részesíteni, ha egy helyen, a

méhesekben tartották őket. Ezeket nyugodt, csendes helyre építették, hogy
ne zavarja semmi a szorgalmasan gyűjtögető családokat, így sokszor
erdőben, lapos-mocsaras vidékeken egy-egy szigetre emelték a méheseket,
de leggyakrabban mégis a településen belül a kertek elkerített részében
szakítottak helyet számukra. A legegyszerűbbek az ún. méheskertek,
melyeket kerítés vesz körül, és a méhlakások a földön vagy alacsonyabb
lábakon állanak. A kerített méheseket minden oldalról rendszerint vesszőből
font fal övezi. Erre belül körbefutó féloldalas tetőt raknak, és ez alatt
polcokon a szabadon maradt udvar felé néznek a köpűk, a kasok. Előnye,
hogy a külvilágtól jól elzárható. Udvarának közepére helyezik el az itatót,
míg a méhész többnyire az építmény külső részéhez ragasztott kunyhóban
lakik. Ezt a kelencének nevezett formát eddig csak a nyelvterület keleti
részéből sikerült kimutatni. A legáltalánosabbak a féltetős méhesek,
melyeknek deszkám a méhlakások nyílásai délre, délkeletre fordulnak.
Ezek egy része olyan szín, mely csak az eső ellen véd valamelyest, de
legtöbbjüket három oldalról deszkával, sövényfallal veszik körül, és ebben
a zárt térben tartja a méhész kisebb kézi eszközeit.

116. Méhkas
Vajdácska, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
 117. A méhek átdobolása
Komádi, Hajdú-Bihar m.

A méhlakások közül elsősorban az erdős vidékeken találjuk meg a

fatörzsből vajassal vagy égetéssel készített köpűket, melyek rendszerint {H-
222.} belül üreges fatörzsek. Ezeket gyakran gazdag faragásokkal díszítik. A
fában szegény vidékeken gyékényből vagy szalmából fonják a kasokat,
melyek nagysága és alakja vidékenként változik. Máshol egy darab fűzfát a
kas magasságának megfelelően levágnak, és több ágra behasítanak. Ezt
szétfeszítik, és hajlós vesszővel körbefonják. Utána marhatrágyás agyaggal
betapasztják, és így ez a téli hideg ellen jól védi a méheket. A nyelvterület
nyugati felében télre gyékény- vagy szalmasüveget húznak a kasokra, és így
nem kell azokat fedett helyre elraktározni. A múlt század második felétől
kezdve a nagyobbrészt nyugati mintára deszkából épített méhlakások, az
ún. kaptárak lassan háttérbe szorították a hagyományosokat, de azok
szórványosan napjainkig megmaradtak.

97. ábra A faköpűk készítése és szerkezete.

Szatmár m. XX. század eleje.
1. A belső rész kivájása. 2. Köpűkészítés égetéssel. 3. Az elkészült köpű
és szerkezete. 4. Lépvessző. 5–6. Pallók

A méhtartás egyik legjelentősebb napja a tavaszi kirepülés. A néphit szerint

ennek időpontját pontosan ki kell választani, mert hétfőn és {H-223.}
szombaton erőtlenek, kedden, pénteken és vasárnap irigyekké és
torzsalkodókká válnak a méhek. Ezért legtöbben a szerdát vagy csütörtököt
ajánlották, mert akkor egész évben erősek és szorgalmasak lesznek. De
hogy igazán szelídek legyenek, ahhoz az szükséges, hogy fövénnyel jól
megmosott fehér juh gyapján eresszék át őket, amikor tavasszal első ízben
elhagyják a kast. Az olyan méhész, aki a harcias, rabló méheket szerette,
farkasgégén bocsátotta ki őket, vagy kakasvérrel kente be a kas kijáratát,
így azt a méhek minden behatolóval szemben megvédelmezték.
 98. ábra Méhkasok.
a) Vesszőből hasított és betapasztott forma. Erdély. b) Gyékényből
fonott kas. Borsod m. XX. század első fele

Nyáron megindul a méhek rajzása, amikor az új család felkerekedik, és

messzebb igyekszik új otthont találni. Ilyenkor ostorpattogással,
kerepléssel, vízpermetezéssel, ruhadarabok felhajigálásával igyekeznek
megállásra bírni a rajt. Ha egy fán megtelepednek, akkor hosszú rúd végére
kast kötnek, és abba rázzák őket, majd visszaviszik a méhesbe, és a
végleges kasba helyezik el a családot.
A magyar parasztméhészetben nagyon sokáig a rajt tartották meg a
következő évre, míg az anyacsaládot lefojtották, és úgy vették el tőle a
mézet. Később a tele kasra egy másikat borítottak, és a méhész addig
veregette az alsót, míg a méhek a zajra a felsőbe át nem húzódtak, így a
szükséges mézmennyiséget a család megsemmisítése nélkül el tudták venni.
Ősszel jelentek meg a mézkereskedő barkácsok, akik léppel együtt szedték
ki a mézet, hordóba gyömöszölték, és úgy szállították el a piacra.
A méz mint édesítőszer rendkívül nagy szerepet játszott a magyar paraszti
konyhában, de korábban az úri étkezéshez is ezt használták. A
mézeskalácsosok nélkülözhetetlen alapanyaga, de készítettek belőle sört is.
A viaszt elsősorban gyertyakészítésre használták. Mikor e funkciói
jelentősen korlátozódtak, csökkent a méhtartás, de azért még ma is csaknem
minden faluban a modern méhészet mellett a paraszti hagyományos
eljárásokat is megtaláljuk.
Állattartás TARTALOM Vadászat
Méhészet TARTALOM Halászat

{H-224.} Vadászat
A vadászat minden korban férfifoglalkozás, melyben az asszony feladata
csak a nyúzáskor, illetve ételként történő elkészítéskor kezdődik. A magyar
vadászat töredék elemeit a honfoglalás előttre is vissza tudjuk vezetni, így a
V alakú nyílhegyet vízimadarakra lőtték, mert az a nádasban, formája miatt,
fennakadt, és újra felhasználható volt. Ennek számos példányát megtalálták
régészeink a honfoglaláskori sírokban, de ugor rokonaink is használták
egészen a legutóbbi időkig. Hasonlóképpen némelyik hurok, csapda
megfelelőit is egészen a honfoglalás előtti korig tudjuk követni. A vadászat
jelentőségét hangoztatta Anonymus, az első magyar krónikaíró is:
„Minekutána a 884-ik évben elindultak a magyarok, az ifjak majd
mindennap vadászaton voltak, honnak az naptól fogva mostanig a
magyarok más nemzetek felett jobbak vadászásbul.”

99. ábra Hajítófa.

Kiskunság. XX. század eleje
Az új haza nagyjából ugyanazokat a lehetőségeket nyújtotta a vadászatra is,
mint a délorosz síkság. A parasztság azonban lassanként kiszorult belőle,
különösen akkor, amikor 1504-ben Ulászló király törvénybe iktatta, hogy a
vadászat csak a nemes ember joga. Ettől kezdve a jobbágyot és a polgárt
egyaránt szigorúan megbüntették, ha vadászáson kapták, így a nemesi és a
paraszti vadászat módjai más-más irányba fejlődtek. Az előbbi hamarosan
áttért a lőfegyverre, míg az utóbbi megmaradt a régi, titokban űzhető
eljárásoknál, melyek módozatait legfeljebb finomította, és helyenként
gyarapította.
A számos vadászati mód, eljárás és eszköz közül csak néhányat kívánunk
megemlíteni. A legegyszerűbb és korábban legáltalánosabb a hajtás, így
vadásztak még a múlt században farkasra is. Lóhátról űzték, és olyan
ostorral verték, melynek végébe drótot fontak, ha ez nyakára csavarodott,
akkor megfojtották. A nagy testű túzok (Otis tarda), a Kárpát-medence
legnagyobb madara, mikor ónos eső hullott, összefagyott szárnyával nem
tudott felrepülni. Ilyenkor ostorral valamelyik tanya udvarába terelték be az
egész falkát, és kiváló húsukért ott ölték le őket.
 100. ábra Libucütő fa.
Debrecen környéke. XX. század eleje

A különböző formájú botok vadászatra is szolgáltak, ezekkel ütötték le a

nyulat vagy a víz szélén nehezen szárnyra kapó vadkacsát. A hajítófát
keményfából készítették, mindkét végén kihegyezték és forgatva dobták az
elejtendő állatra, hogy az minél nagyobb sebet ejtsen rajta. A libucütőfa
(libucfélék = Tringidae) egymáson keresztbe fektetett két fadarabból
készült, amit pörgetve dobtak el a csalogató síp hangjára oda-sereglő
vízimadarak közé.
A vadászeszközök között fontos hely illeti meg a parittyát, mely madarak
és kisebb vadak elejtésére egyaránt alkalmas. Ez puha bőrből készül,
közepére 6–8 cm széles másik bőrdarabot varrnak a kő vagy sárból gyúrt,
kiszárított golyó részére. A bőrszíj egyik végét a vadász csuklójára köti,
míg a másikat markában tartja. Feje fölött többször megpörgeti a parittyát,
elengedi az egyik szíjat, és a benne levő lövedék nagy erővel repül ki. Ezt a
szerszámot a XVIII–XIX. században a csőszök is használták, és ezzel
nemcsak a kártevő madarakat, hanem a tolvajokat is igyekeztek távol
tartani.

101. ábra Felrántóhurok vízimadarak fogására.

Sárköz. XX. század eleje

A magyar parasztvadászok leginkább különböző hurkokkal dolgoztak,

melyeket lószőrből, húrból, zsinegből, drótból kötöttek, és a vad útjában
helyeztek el. A kisebb madarak számára lószőrből készült {H-225.} hurok is
elegendő. Ezekből egy deszkalapra 20–30-at kötnek egymás mellé,
valamilyen magot szórnak rá, és a szemeket kapkodó madár nyaka előbb-
utóbb beleakad valamelyikbe. Hasonló hurkot kibontott kukoricacsőre is
szerelnek, melybe az éhes madár nyaka könnyen beleszorul. Ennek egy
változata a rántó hurok, amit vízben és szárazföldön egyaránt használtak.
Egy erős, hajlós vesszőt a talajba dugnak, majd lehajlítanak, és megfelelő
kis pecekkel leszorítanak. Ehhez erősítik a hurok végét, amit a vad útjába
helyeznek. Ha az meglöki a pecket, a vessző felszabadul, és nyakánál fogva
magasba rántja.
A hálóval történő madarászást valamikor széles körben gyakorolták.
Okleveleink már a középkorból megemlékeznek a királyi hálóhordókról, és
néhány jellegzetes madarászháló nevét is feljegyezték. Leginkább a fürjet
fogták hálóval. Egy darabon a füvet, vagy a növekvő gabonát leterítették
vele, és a hangját utánozva csalogatták oda. Mikor a háló alá értek, hirtelen
megriasztották őket, és a felrepülni akaró madarak nem tudtak menekülni.
Terítették róka, borz lyukának bejáratára, hogy a kiüldözött állat ne tudjon
szabadulni. A hálóval történő vadfogást ma is űzik, amikor a vadat elevenen
akarják megfogni, és más területre áttelepíteni.
A kisebb, főleg éneklő madarakat lépezéssel ejtik rabul. Az ehhez
szükséges ragadós anyagot többnyire fagyöngyből főzik. Ezzel kenik meg a
bokrok kiálló ágait, melyeknek közelébe előzőleg kalitkába csalimadarat
akasztanak. Ennek hangjára a bokorra letelepedő madár lábát a ragacsos lép
fogva tartja.
 102. ábra Íjas ürgefogó megvetve és fogás közben.
Nagyalföld. 1930-as évek

Az egyik legrégibb és a finnugor együttélés koráig nyomon kísérhető

vadászeszköz az íjascsapda, amit ma főleg ürgefogásra használnak. Ennek
legfontosabb része az íj, melyet egy hosszúkás keskeny dobozon vezetnek
keresztül. Ebben egy lapos, a végén szögekkel kivert falap jár, mellyel az
íjat felhúzzák, és egy kis pecekkel kikötik. A csapdát ráteszik az ürgelyukra.
A mit sem sejtő állatka megérinti, amire könnyen felszabadul a pecek, és a
rugalmas erő következtében előrecsúszó fadarab megfogja, illetve megöli
az ürgét. E csapda különböző változatait megtaláljuk Európa és Ázsia
északi vadásznépeinél, egy-egy adat nyugat-európai elterjedését is
bizonyítja.
Sokfele ismerték és használták a zúzócsapdát, mely egy darab fa, kő
ráejtésével öli meg a vadat. Ma már ezek megkisebbített változatait
többnyire csak egér- vagy patkányfogóként használják, régebben fatörzs
segítségével nagyobb ragadozókat, medvét vagy szarvast is ejtettek ilyen
módon.

103. ábra Farkasverem keresztmetszete.

Nagyalföld. XIX. század vége

A vermes vadfogást egykor széles körben gyakorolták, és ezzel általában

nagyvadat ejtettek. A Dunántúl déli részében vaddisznók számára ástak
vermeket, és köréjük olyan kerítéseket raktak, melyek a jószágot bevezették
a kikerülhetetlen gödörbe. Legtovább a farkasvermeket használták a
mocsaras, lapos vidékeken. Amikor a vizek befagytak, az éhező farkasok
egészen a falu aljáig, gyakran még az udvarokra is bemerészkedtek.
Ilyenkor állandó csapásukra 2–3 méter mély vermet ástak, és annak aljába
karót vagy karókat ütöttek. Tetejét náddal, gyékénnyel, gizgazzal fedték, és
ennek közepére hosszú rúdra csalétekül egy darab húst vagy akár egy élő
libát kötöttek. Az arra osonó farkas észrevette a finom falatot, utánaugrott,
de a gyenge tető {H-226.} betört alatta, a mélybe zuhant, ahol vagy felnyársalta
a karó, vagy az emberek vasvillával szurkálták agyon.
Az állat segítségével történő vadászat különböző módjai is elterjedtek, így a
kutyával addig űzették a nyulat, őzet, esetleg vaddisznót, míg az össze nem
esett. A sólyommal, sassal való vadászat, madarászat a középkorban főleg a
főurak, nemesek szórakozásának számított, de bizonyos tormáit a
parasztság szinte a legutóbbi időkig gyakorolta, így a réti, halászó sas
mocsár fáira rakott fészkét szemmel tartották, és amikor az anya
kicsinyeinek apróbb állatokat, halakat hozott, elszedték tőlük. Ezzel az
anyát mind több és több zsákmány hordására kényszerítették.
A paraszti vadászatnak éppen különleges, tiltott helyzete miatt minden
korban legfeljebb csak kiegészítő szerepe lehetett az élelem
megszerzésében. Szinte mindenki akkor űzte, amikor valamelyes lehetőség
adódott rá. Specialistái mégis akadtak, sőt élnek manapság is, akik a szigorú
tilalom ellenére a különböző fogási módokat ismerik és gyakorolják.

Méhészet TARTALOM Halászat

Vadászat TARTALOM Állattartás

Halászat
A magyarság már az őshazában vizek közölt élt, és legfontosabb
foglalkozásai közé tartozott a halászat, éppen úgy, mint az legközelebbi
rokonaink életében még napjainkban is meghatározó szerepet játszik. Számos
finnugor származású halnév (hal, meny, tathal, keszeg, őn) és építmény,
szerszám (háló, para, „halúsztató fa”, vejsze, horog, hajó) tanúskodik ennek
nagy múltjáról. Vándorlásaik alatt őseink különösen a délorosz síkság szláv
népeitől tanultak halászat tekintetében, amit a szégye, varsa szavak és a
nagybani halászat jellegzetes műszava, a tanya igazol. Mivel pedig az új
hazában nagy folyók, tavak, kisebb patakok és vég nélküli mocsarak
kedveztek e foglalkozásnak, ezért az napjainkig megmaradt. Már a XI–XIII.
századi oklevelek megemlékeznek a halászokról, akik megfelelő
halmennyiséggel szolgáltak uruknak, sőt szólanak olyan falvakról, melyek
elsősorban ebből éltek. A halászat mestersége a további századokban is
megmaradt, és munkájuk eredményének kétharmad részét kellett a
földesúrnak átadni, míg a kisebb halakat egészen maguknak tarthatták meg. A
múltban a halászat mint kiegészítő élelemszerzés is nagy szerepet játszott,
hiszen minden vízközeiben élő parasztember halászott, többnyire egyedül is
kezelhető eszközökkel.

104. ábra Szigonyfejek.

1. Nagyvarsány, Szabolcs m. 2. Nagykálló, Szabolcs m. 3. Petneháza,
Szabolcs m. XX. század eleje
A halfogás legegyszerűbben puszta kézzel történik. Ez a legrégibb halászati
mód a halak szokásainak, testi felépítésének nagyon alapos ismeretét kívánja,
így a sebes hegyi patakokban a halászó ember a víz folyásával szemben áll, és
mikor meglátja a halat, akkor lehetőleg a kopoltyújánál igyekszik azt elkapni
és a partra dobni. Az állóvizekben nyitott szemmel merül le a halász, és lassú
mozgással igyekszik megközelíteni az áldozatot. Végigsimítja, hogy a
kopoltyúját pontosan megállapítsa. A megragadott hal csapkodását a másik
kezével csillapítja, míg a partot meg tudja közelíteni.
A szigony egyike a legrégibb és legáltalánosabban elterjedt
halászszerszámoknak, melynek egy- és több ágú változatai széles körben
ismertek. Ágának hegye visszatörik, úgyhogy a hal testéből nem szakad {H-227.}
ki, vagy ha mégis sikerül elszabadulnia, akkor a hatalmas seb miatt úgyis
elvérzik. A szigonyos ember belegázol a vízbe, vagy a parton vár, de
többnyire a csónak orrából lesi a felbukkanó halat, ívás közben tudtak a
legnagyobb eredménnyel szigonyozni, és ez különösen nagy kárt tett a
halállományban. Ezért a múlt század végétől kezdve törvény tiltja használatát,
de azért még napjainkban is előfordul. Szívesen alkalmazták éjszaka. Ekkor a
csónak orrában fáklyát gyújtottak. A szokatlan fényre odagyűlő halak közül
könnyű zsákmányra szert tenni. E halászati mód kiegészítője a rövid nyelű,
görbe vágóhorog. Ennek segítségével a nagyobb és erősen ficánkoló halakat a
csónakba emelik.
Az egyedül dolgozó kishalász jellegzetes eszköze a tapogató, melyet
mocsarakban, kiöntésekben, folyók szélén egy méternél nem nagyobb vízben
használnak. A legrégibb formáit vesszőből fonták, újabban vázát hálóval
borítják, sőt hosszú nyelet is szerelnek rá, mert így előre lehet nyújtani, és a
vízben gázoló ember nem riasztja el a halakat. Ehhez a halászati módhoz akár
egy feneketlen vesszőkosár vagy egy levágott végű méhkas is alkalmas.
Jórészt a véletlenre számít, hol ide, hol oda nyomja a tapogatót, ha érzi a hal
ütközését, akkor belenyúl, és kézzel emeli ki. Az egyszerű halászati forma
sokfele ismeretes, de pontos megfelelőit elsősorban kelet felé kereshetjük.
118. Nagy varsák lehelyezése a mesterháló elé
Kopács, egykori Baranya m., Jugoszlávia
 105. ábra Vesszőtapogató.
Békés, Békés m. 1930-as évek

A rekesztő halászat a hal irány tartó tulajdonságára épít. Az ugyanis

{H-228.}

bizonyos irányba elindulva csak akkor változtat irányt, ha valamilyen

akadályba ütközik. Orrával végigtapogatja azt, mert átjárót vagy kibúvót
keres rajta. Erre számít a halász, amikor vejszét (halfogó rekesz) állít fel. Ez
rendszerint nádból készül, és legalábbis egy fél méterrel a víz színe fölé
emelkedik. A vejsze szárnya a kacskaringós kürtő felé tereli a halat, melyet
úgy építenek, hogy abból többé nem tud kimenekülni. A kürtőben a halász
időnként csónakba állva, merettyű segítségével emeli ki a halat. A gyors vizű
hegyi folyókat, nagyobb patakokat kövekből rakott gáttal, cégével rekesztik el
(Székelyföld). A hal csak a középen meghagyott nyíláson tudna szabadulni.
Ide teszik a halfogó eszközt, a rendszerint vesszőből font varsát. Ennek
kicsire szabott nyílásán a hal ugyan áterőszakolja magát, de már nem tud
belőle kijutni. Máshol a rekeszt vastag karókból készítik, melynek közeit
befonják, és ez tereli a halat a nyílásban felállított szárnyas hálóvarsa felé
(Bodrogköz).

106. ábra Vejszetípusok.

Balaton. XIX. század vége

Az emelőhalászat azon alapul, hogy a hal a vízbe eresztett háló fölé úszik,
mikor a veszedelmet megsejti, akkor lefele vagy oldalt igyekszik menekülni,
és így beleakad a hálóba. A merítőháló az egyedül halászó kisember
jellegzetes szerszáma, melyet hivatásos halász nemigen vesz kezébe. Két
abroncsot keresztbe kötnek, és annak mindegyik végére egy négyszögletes
háló csücskét erősítik. Ritkán halásznak vele ladikból, többnyire a partról
vetik be. Innen lesi a halász, hogy mikor jelenik meg a háló felett a hal,
amikor a hálót felemelve azt foglyul ejti. Ez a halászati mód is kapcsolódhat a
rekesztéshez. Ilyenkor a nyílás fölé emelt ülőkéről halásznak, mert az ide
terelt halat könnyen meg lehet fogni.
 107. ábra Szárnyas hálóvarsa.
Kraszna melléke. XX. század eleje

119. Kishalász kávás emelőhálóval

Komádi, Hajdú-Bihar m.

A vetőhalászat ugyancsak az egyedül halászgató kisember módszere.

Szerszámát: a pöndör- vagy rokolyahálót kör alakúra szövik, illetve szabják.
A halász tudja, hogy a hal nem tud függőleges irányba merülni, tehát oldalt
lefele igyekszik. A háló, a szélén elhelyezett ólomsúlyok következtében
gyorsabban merül, mint a hal. A halász először a bal keze csuklójára hurkolja
a régebben lószőrből, újabban kenderből készült kötelet, mely a kör
középpontjához kapcsolódik, majd bal vállára veti a hálót, mint valami
köpönyeget. A körbe elhelyezett ólmos ín egy pontját a szájába veszi, és
fogával tartja. Ekkor a parton vagy a csónak orrában gyors mozdulattal sarkon
fordul, és a hálót egyenletesen {H-229.} a vízre teríti. Az ólomnehezékek miatt a
széle gyorsan süllyed, és alul egykettőre összecsukódik, így a hal nem
menekülhet belőle. Ez a hálóforma a Földközi-tenger medencéjében
ismeretes, és a Fekete-tengerre is eljutott, így feltehető, hogy a magyarság
esetleg már itt megismerkedett vele.
A horoggal történő halászatban rendszerint több szerszámot kapcsolnak össze
egyetlen ínra. Ez sokszor 60–80 méter hosszúságú, és kivájt tök tartja
felszínen. Az ín minden méteréről egy-egy horog lóg a vízbe, az egyik végét a
parton erősítik meg. Hatalmas méretű horoggal fogták a Fekete-tenger felől
felnyomuló, sokszor egy-két mázsa súlyt elérő vizát (Acipenser Huso).
Ilyenkor kötéllel átkötötték a Dunát, és erre tették a több ágú, nagyméretű
horgokat. A kötelet fából készült úszók tartották a felszínen. Az is megesett,
hogy a horog inát a parton vagy a tutajon levő karóhoz erősítették, és arra
kolompot kötöttek, így amikor a hal fennakadt a horgon, rántására megszólalt
a kolomp, és a halász a helyszínre siethetett.

108. ábra Öreghálóval történő halászat munkaszervezete.

Tiszaörvény, Szolnok m. XX. század eleje

A magyar halászat számtalan hálófajtája közül a továbbiakban csupán azt

említjük meg, mely kerítőhalászatra szolgált. Ennek legkisebb példánya a
kétközháló, mely ritkán érte el a 6–8 méter hosszúságot és másfél méter
szélességet. Két ember dolgozott vele úgy, hogy mindegyik a háló végére
erősített botot fogta. Mikor érezték a hal ficánkolását, kézi hálóval kiemelték
azt belőle. Ennél már sokkal nagyobb az úgynevezett öregháló, más néven
nagyháló, mely lényegében az előbbinek megnagyobbított mása, sokszor a
80–120 méter hosszúságot is eléri. Még ennél is nagyobb a gyalom, mely a
nagyhálótól abban különbözik, {H-230.} hogy a végében elhelyezett zsákja (káta)
összegyűjti a halat, és onnan egyszerre lehet azt kiemelni.

109. ábra Jégpatkók téli halászathoz.

Általános. XX. század eleje
 120. Csíktartó kobak („csíkos tökző”)
Haraszti, egykori Verőce m., Jugoszlávia
 121. Vasas szákos halászok
Sára, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

Az öregháló, a gyalom a magyar kerítőhalászat legnagyobb méretű

szerszáma, melyet a vízparton hatalmas oszlopokon nyugvó rudakon
(tericsfa) tartanak, szárítanak és javítanak. Kezeléséhez egy ember nem elég,
ezért többen társulnak, összeadják erejüket, munkájukat, esetleg a
felszereléshez szükséges összeget, és a zsákmányból az előre megállapított
módon részesülnek. A halászcsoport neve bokor, kötés, felekezet. Az ilyen
társulás a magyar halászat egyik legjellemzőbb sajátsága. A háló nagysága és
szerkezete megkívánja, hogy a bokor minden tagjának pontosan
meghatározott feladata legyen, és mindenki engedelmeskedjék a mesternek, a
gazdának. Ő vezeti a halászatot, szabja meg kezdését, befejezését,
meghatározza a munkaköröket. A halászatban maga is részt vesz, és a
csónakban ő a kormányos. Helyettese az elsőlegény, vicemester, kisgazda, aki
a ladik orrát húzza, végzi a legnehezebb feladatokat. A legények száma 4–12
között, a háló és a vízfelület nagysága szerint változik. Ha a háló közös, akkor
egyenlő arányban {H-231.} részesülnek a fogásból, ha a gazdáé, akkor azt 3–5,
míg a legényeket egy rész illeti.
A magyar halász a víz és a part minden egyes pontját, ahol hálót húznak,
tanyának mondja, és aszerint osztják fel a területet, hogy hányszor lehet a
hálót kivetni. A tanyára osztott halas vizek egyben annak gazdasági és
birtokjogi elkülönülését is jelentették. A közös halászatnak ezt a szervezetét
és terminológiáját feltehetően még a honfoglalás előtt a keleti szlávok
közelében ismerte meg a magyarság.
A halászok téli időben, a vizek beálltakor sem pihentek. A vékonyabb jeget
még szigonnyal is átütötték, vagy baltával, fabunkóval úgy vágtak oda, hogy
az elszédült halat a léken át könnyen kiemelhették. De az öreghálót, sőt a
gyalmot is használták a jég alatt. Ilyenkor a halász vasból készült jégpatkót
kötött csizmájára, hogy teljes biztonsággal tudjon mozogni. Egy hatalmas
beeresztő léket vágtak, és ebbe rakták a hálót. Majd nagy körben kisebb lékek
következtek, melyeken át egy bottal egészen a kihúzó lékig továbbították a
háló inát, a húzókötelet. Ezen a módon a jég alatti területet rendszerint jó
eredménnyel meghalászták.
A hálót kenderfonálból, régi formájú hálókötőtűk segítségével maga a halász
vagy a felesége kötötte. A négyszögletű szemek nagysága a háló
rendeltetésének megfelelően változik. Ezért olyan háló is akad, melynek fala
kétrétű, ami a hegyes orrú halak belegabalyodását még csak jobban elősegíti.
Egyes vidékek asszonyainak hálóit messze földön ismerték és használták.

110. ábra Haltartó bárka deszkából.

Vencsellő, Szabolcs m. 1930-as évek

A megfogott halat hosszabb-rövidebb ideig el kellett tartani. Erre szolgált a

csónak alakú, oldalán lyukas, felül jól zárható bárka. Régebben {H-232.} ezt
nádból vagy vesszőből készítették. Ez utóbbi az anyaga azoknak a házi- vagy
kézikosaraknak, melyekben a halat haza vagy a piacra szállították.
 111. ábra Egyetlen fából készült bödönhajó.
Balaton. XIX. század második fele

A halász állandóan a vízen közlekedett, ehhez különböző csónakformákat

(hajó) használt. Közülük a legrégebbiek egyetlen fából készültek, úgy, hogy
belsejüket kivésték, illetve parázzsal kiégették. Ezeket váltották fel a
biztonságosabb járású, deszkából összerótt ladikok, melyeken a nagyméretű
hálókat már könnyebben elhelyezhették. A sekélyebb vízen karóval, a
mélyebben különböző formájú evezőkkel irányították és hajtották a
csónakokat.
A vízi közlekedés jellegzetes szerszáma a fából vagy nádkévéből összetákolt
tutaj. Az előbbivel a folyókon szállították a gerendákat, az utóbbival a
mocsarak és a lápok között közlekedtek. A folyókon történő emberi és
teherátkelést szolgálták és szolgálják napjainkban is a hidasok, kompok. Ezek
olyan nagyméretű, lapos fenekű szállítóeszközök, melyek egyszerre négy
megrakott szekeret is átvisznek a túlsó partra. A két part között kifeszített
kötél mentén, a víz sodrát felhasználva, kézi erővel húzzák át, illetve a
sekélyebb vízben karóval tolják ki a part falába vágott feljáróhoz.

Vadászat TARTALOM Állattartás

Halászat TARTALOM Tájfajták

Állattartás
Az állattartásnak a középkorban, de a későbbi századokban is, még a
földművelésnél is nagyobb volt a gazdasági jelentősége egyes vidékeken.
Ez még a múlt század második felében is megmutatkozott, hiszen 1870-ben
Magyarországon minden harmadik emberre jutott egy szarvasmarha,
minden hetedikre egy ló, és minden főre egy juh. 1931-ben ezzel szemben
már csak minden ötödik magyar polgárra egy szarvasmarha, minden
tizedikre egy ló, és minden hatodikra számláltak egy juhot. Ez egyben azt is
mutatja, hogy az egész ország gazdálkodása évszázadokon keresztül egyre
inkább a földművelés irányában tolódott el.
Az állattartás nemcsak az élelmezésben játszott kiemelkedő szerepet (hús,
tej), hanem az öltözködés számára is sokirányú alapanyagot (gyapjú, bőr)
szolgáltatott. De időben minél inkább visszafelé haladunk, annál inkább
egyik legfontosabb tényezője magának a földművelésnek is. Hiszen az
állatállomány szolgáltatta a trágyát, és adta a talaj munkához, a termés
betakarításához elengedhetetlen vonóerőt.
A finnugor korban már ismertük a ló és az eb szavakat, de igazában
állattenyésztővé a bolgár-törökökkel történő érintkezés után válhatott a
magyarság. Ha a számosállat-tartáshoz kapcsolódó valamennyi magyar szót
nem számláljuk is elő, megemlítjük, hogy csupán a szarvasmarhának
nemek, korok szerinti elkülönítését számos honfoglalás előtti török szó őrzi
nyelvünkben: üsző, tinó, borjú, tulok, bika, ökör, de innen kölcsönöztük a
kecske és disznó szavunkat is. Nem kétséges az, hogy a honfoglaló
magyarság számára, bár ismerte és gyakorolta a földművelést, mégis az
állattartás jelentette gazdálkodásának fontosabbik részét.
Ismereteink az állattartás területén a Kárpát-medencében tovább
gyarapodtak. Különböző szláv népektől sajátítottuk el a szénagazdálkodás
{H-233.} jelentős elemeit, világos bizonyságául annak, hogy elődeink már

rendszeresen gondoskodtak a jószág átteleltetéséről. A tatárok pusztítása, a

kunok XIII. századi betelepülése a középső pusztai területeken újból
megerősítette az alföldi állattartás nomád vonásait.
Ezenkívül a magyar állattartást még két jelentősebb hatás érte. Az egyik a
vlah pásztoroké, akik a mai Erdély és a Havasalföld különböző vidékeiről
elindulva a Kárpát-medence északi felében egészen a morva területekig
eljutottak, és különösen a palóc juhászatra hatottak. De a Tiszántúlra lejáró
román bácsok révén ilyen kapcsolatot az Alföld keleti felének
pásztorkodásában is ki lehet mutatni. Különösen a XVIII. századtól kezdve,
főleg a Dunántúlra a nyugati szarvasmarha- és birkafajtákkal pásztorok is
jöttek, akiknek nyomát mai napig meg lehet találni.
A történeti korokban a magyar állattartás különböző formái alakultak ki.
Ezek tulajdonképpen olyan kategóriák, melyek elvonás eredményei, tisztán
sohasem jelentkeztek, hiszen közöttük az átmenet rendkívül sok változata
húzódik meg.
A szilaj vagy extenzív tartás jellemzője, hogy a jószág az egész évet
szabadban töltötte. Télen különböző fedetlen vagy félig fedett építmények,
nádasok, erdők enyhelyébe hajtották a nyájakat. Itt bizonyos mennyiségű
takarmányt halmoztak fel arra az időre, amikor a nagy hóesés miatt a
legelés lehetetlenné vált. Az Alföldön ilyen téli állattartó központok kezdeti
korszakukban a tanyák, melyeknek más történeti fejlődésű, de hasonló
funkciójú megfelelőit itt-ott a hegyvidéken is megtaláljuk. A szilajon tartott
jószág az utódokat is a szabadban hozta a világra. A nagy mennyiségű
jószágot elsősorban levágásra értékesítették, illetve felnevelve igázásra
készítették elő.
A félszilaj tartásban a jószág tavasztól késő őszig, rendszerint a hó
leeséséig a legelőn tartózkodik. Ezután istállóban, fedett akolban vagy más
építményben tartják, de ha az idő engedi, télen is legeltetik. Ez a forma
nemcsak az Alföldön általános, hanem a Székelyföldön is előfordul, ahol a
lósereg kora tavasztól kinn legel, majd a hó leesésekor a havasi szálláson
pajtába terelik őket. Itt nincsenek megkötve, de rendszeresen takarmányt
kapnak, megfelelő időben kiengedik őket.
A vándor (transzhumansz) pásztorkodás az előbbi két forma sok vonását
egyesíti magában, és a jószágot az év nagyobb részében elsősorban a
legelőre utalja. Ennek jellemzője, hogy a pásztor és a nyáj egy adott
telephelyre visszatér, az év jelentős részét azonban vándorolva, vagy egy
meghatározott helyen tölti, így vándorlás lehetséges téli és nyári szállás
között. Télre olyan helyre hajtják a nyáj át, ahol megfelelő legelő vagy
olcsó takarmány kínálkozik, így a sertéseket télen tölgyeserdőkben
makkoltatták, és sokszor több száz kilométerre terelték a kondákat. A legelő
után történő vándorlás a Kárpát-medencében egészen a legutóbbi időkig
előfordult.
Az istállózó tartás nyomai ugyan már a középkortól kezdve kimutathatók,
de általánossá, uralkodóvá csak akkor vált, amikor a legelők jelentős részét
feltörték, és a jobbágyfelszabadítás után a földesúri és paraszti legelőket
elkülönítették egymástól. Ez a paraszti legelők erős megfogyatkozását
jelentette, és így rákényszerültek az istállózásra és a jószág takarmányon
való tartására. Tavasztól késő őszig {H-234.} naponta kihajtották a jószágot a
falu alatti legelőkre, de esténként az otthoni istállóban takarmányt is kaptak.
A mezőgazdasági munkában részt vevő lovakat, ökröket a serdülő gyerekek
az ugarra, legelőre vitték éjszakára, hogy ne kelljen a nagyon szűkös
takarmányt fogyasztani.

Halászat TARTALOM Tájfajták

Állattartás TARTALOM A pásztorszervezet

Tájfajták
A honfoglaló magyarság olyan háziállatfajtákat hozott magával, melyek a
vándorlást, az állandó legeltetést, általában az extenzív tartást jól bírták.
Ezek azonban idők folyamán, különösen a XVIII–XIX. századtól jelentősen
keveredtek, sőt a változó gazdasági körülményeknek megfelelően egészen
átadták helyüket az újabb követelményeknek jobban megfelelő, részben
nyugatról, részben délről származó fajtáknak, így ma történeti
visszatekintés főleg az utóbbi időben megélénkült ásatások háziállatcsontjai
értékelése alapján lehetséges.
A magyarság legmegbecsültebb háziállata a ló, amit az is mutat, hogy a
honfoglaló magyar harcos mellé a ló fejét és négy lábát temették el, és sok
esetben a nyergét is a sírba helyezték. Ezek a lovak alacsony
marmagasságúak, viszonylag kis fejűek, acélos inúak, az éhséget,
fáradságot jól tűrték. Idők folyamán azonban olasz, arab, majd különböző
nyugati hatások következtében lóállományunk jelentős mértékben átalakult.
A testi felépítést, szívósságot még leginkább a székely és az Alföld egyes
részem a közelmúltig megmaradt parlagi ló őrizte meg.
A szürke magyar szarvasmarha sok ősi vonást mutat egészen napjainkig (l.
98. kép). A hatalmas szarvú, nagy marmagasságú szürkésfehér jószág
elsősorban jelentős vonóerőt képviselt, de kiváló minőségű húsáért a
középkori nyugati piacokon is szívesen vásárolták. Viszonylag kevés, de
magas zsírtartalmú tejet adott. Igénytelen, télen a legszerényebb
takarmányon is megélt. Egy erdélyi változata valamivel kisebb, de
egyébként hasonló vonásokkal rendelkezik. Megfelelőit a nagy orosz síkság
irányában lehet keresni. A riska kisebb testű, de az előbbinél sokkal bővebb
tejelő, főleg a Dunántúl déli részében tartották. Feltehetően a Balkánról
került hozzánk. A XVIII. századtól, amikor a tej értéke megnövekedett,
különböző nyugati, elsősorban svájci fajtákat hoztak be a nagybirtokokra,
melyek a régieket háttérbe szorították, és kereszteződés révén új fajták
keletkeztek.
A magyar juh tulajdonképpen a racka fajtákhoz tartozik (l. 126. kép). Ennek
is két változata élt, az egyik az Alföldön, a másik Erdélyben. Az előbbi
jellegzetessége: a kos és az anyaállat egyaránt hosszú, felfele álló pödrött
szarvú. Hosszú gyapja különösen alkalmas erős, tartós anyag szövésére,
kikészített bőre pedig bundára. Az erdélyi változat a moldvaival tart
rokonságot. A kos pödrött szarva majdnem vízszintes irányba nyúlik
kétfelé. A különböző tájfajták között a XVII. században még előfordult a
parlagi juh, mely már a honfoglalás előtt is honos lehetett e tájon. A XVIII.
századtól a sokkal finomabb gyapjút adó, végső fokon spanyol eredetű
merinó juhok előbb a földesuraknál, majd a parasztok között is kiszorították
a régebbi fajtákat.
A disznó ősi fajtái még az előbbieknél is hamarabb és szinte nyomtalanul {H-
235.} elenyésztek. Ezek a többnyire hosszú lábú, vöröses színű jószágok főleg
igénytelenségükkel tűntek ki. Két változatukat ismerjük: a szalontai vagy
más néven vörös disznó elsősorban az Alföld mocsarai között élt, és csak
télen hajtották makkos erdőbe, míg a bakonyi ennek hegyvidéki változata.
A XVIII. század második felében a Balkán felől egy milos nevű fajta
terjedt, melynek a Kárpát-medencében egy különleges fajtája: a mangalica
alakult ki. Ez elsősorban zsírsertés, világos szőre göndör, jól bírta a
szabadban való tartást, éppen úgy, mint a messze földre történő terelést.
Eltűnésének az utóbbi évtizedekben lehetünk tanúi, amikor helyüket az
angol hússertések foglalták el.
A pásztor leghűségesebb segítőtársa a kutya, különösen a nagy fehér
komondor. Ez nemcsak egybetartotta a jószágot, hanem társaival a farkas
támadását is visszaverte. A szó maga kun eredetű, ami esetleg származására
is fényt vethet, ezt támogatja az is, hogy elsősorban az Alföldön ismert. A
kuvasz hasonló felépítésű, de valamivel kisebb, elsősorban Erdélyben és a
délibb területeken fordult elő, hazáját esetleg a Balkánon kereshetjük. A
puli ma legismertebb terelőkutyánk. Többnyire fekete, bozontos szőre, kis
termete alapvetően megkülönbözteti a fentiektől.
A szamár a juhász segítője, elsősorban közlekedésre, teherhordásra szolgál
(l. VIII. kép). A bivaly jellegzetes nagy erejű, kevés, de sűrű tejet adó állat,
A feljegyzések a középkortól kezdve emlegetik. Nagyobb számban csak
Dél-Dunántúl és Erdélyben fordult elő. (l. 134., X. kép)
A házi szárnyasok (tyúk, liba, kacsa, pulyka, gyöngytyúk stb.) tartása
mindig általános volt a magyar parasztságnál, de míg az előbbi állatokkal
általában a férfiak foglalkoztak, addig az utóbbiak gondozása az asszonyok
feladatai közé tartozott.

Állattartás TARTALOM A pásztorszervezet

Tájfajták TARTALOM A nyájak

A pásztorszervezet
A nyájakban legelő különböző jellegű jószágról a pásztorok gondoskodnak,
akik között már aszerint is különbséget tesznek, hogy milyen jószág van a
kezükön. A legtöbb vidéken a gulyásokat tartották a legtöbbre, akik valamikor
meghatározott mennyiségű saját jószágot is tarthattak a gazdé között. Az
Alföldön lovon jártak, botjuk és karikás ostoruk volt szerszámuk, fegyverük
és ékességük egyaránt. A sorban a csikós, a lovak őrzője következett, aki a
gulyáshoz hasonló szinten állt, vidékenként öltözete különböztette meg
azoktól (l. IX. kép). Botot sohasem használt, legfontosabb szerszáma a
karikás ostor. Rangban csak utánuk következett a juhász, még akkor is, ha
rendszerint a legvagyonosabb pásztorok közülük kerültek ki (l. VIII. kép).
Nemcsak maga tarthatott juhot, hanem a kettős ellések, a tej és a gyapjú után
bizonyos járandósága emelte jövedelmét. A legszegényebb és legkevesebbre
tartott réteget képviselték a disznók őrzői, a kondások, és ez bérükben is
megmutatkozott. A szilaj és félszilaj nyájak őrzői foglalkozásukat, pásztori
racionális és irracionális ismereteiket főleg a családon belül hagyományozták,
így egy-egy pásztorcsalád története több generáción át követhető.
 122. Gulyás
Borsod-Abaúj-Zemplén m.
 123. Számadó gulyás
Dévaványa, Békés m.

Más a helyzet azokkal a pásztorokkal, akik naponta hajtják ki a

{H-236.}

jószágot, ezeket még elnevezésükben is megkülönböztetik, így a

szarvasmarhát a csordás, a disznókat a csürhés tereli, ami társadalmi rangban
is alacsonyabb, mint a megfelelő szilaj vagy félszilaj nyájat őrző társáé. Ez
rendszerint szegény, nincstelen parasztok alkalmi foglalkozása, amit szívesen
otthagynak, amint valami jobb kínálkozik. Az utóbbi évtizedekben a falvak
nyájai mellé egyre több helyen cigány pásztort fogadnak, mert mások ezt a
munkát nem vállalják.
Az egy nyájat őrző pásztorok vezetője, gazdája a számadó. Rá bízták a
jószágot a tulajdonosok, és anyagilag is felelt értük. Éppen ezért rendszerint
saját állatállománnyal rendelkezett, aki jószágát a gazdáéval együtt legeltette.
Ez a biztosíték arra, hogy az esetleges kárt meg lehetett rajta venni. A
szervezetben az elsőbojtár vagy számadó bojtár a számadó helyettese,
jobbkeze. Meghatározott mennyiségű saját jószágot is tarthatott. Sok helyen ő
tartotta számon a jószágot, és időről időre ellenőrizte annak mennyiségét.
Utána következtek kor és szolgálat szerint a többi bojtárok annyian,
amennyire a nyáj megőrzésére okvetlen szükség mutatkozott. Az alföldi
pásztortanyán kisbojtárok (tanyás, lakos) is dolgoztak, akik nappal nem
legeltettek, hanem azon szorgoskodtak, hogy mire a jószággal a számadó és a
bojtárok megtérnek, elkészítsék a főtt ételt. Éjszaka nem alhattak, mert
ilyenkor nekik kellett szemmel tartani a jószágot. A heti eleségért gyalog vagy
talyigával bejártak a városba, ezért néhol talyigásnak is mondták őket.
A pásztorokat koronként és vidékenként más-más időben fogadták,
{H-237.}

alkalmazták. A Kiskunságban Dömötör-naptól Dömötör-napig, vagyis egy

évre szólt a szerződés. Ennek leteltekor adta át gazdájának a számadó a
rábízott jószágot. A félszilaj tartásban a pásztor felfogadása csak a kiveréstől
a szorulásig, vagyis a legeltetési idényre terjedt. Míg a mindennap kihajtó
pásztor már tulajdonképpen olyan, mint az éves cseléd. Többnyire karácsony
hetében fogadták. Ilyenkor áldomásra is sor került, és az új pásztor az őt
megválasztó gazdákkal sorban koccintott.
Egyes állattartó vidékeken a tavaszi állatvásárt pásztorvásárnak is mondták,
mert itt fogadták a pásztorokat. Megjelentek a gulyások, csikósok, juhászok,
kondások is, ha a régit új hellyel akarták felcserélni. Itt állapodnak meg
egymással a fizetés dolgában.
Az újabb időben Szent György-nap (ápr. 24.) előtt való vasárnap történt a
község állatállományának számbavétele. A pásztor ilyenkor házról házra
végigjárta a falut, és felrótta, ki mennyi állatot kíván kihajtani. Ugyanakkor
beszedte a gazdától évi járandóságának egy részét, amit este a kocsmában
áldomásivás követett.

124. Gulyások ebéd közben

Hortobágy
 125. Csordakihajtás reggel
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
126. Botjára támaszkodó juhász
Hortobágy
 127. Disznókihajtás
Hollókő, Nógrád m.

Tájfajták TARTALOM A nyájak

A pásztorszervezet TARTALOM Legeltetés, itatás

{H-239.} A nyájak
A nyájban az állatok számát nem határozták meg pontosan. Megszabta a
legelő, az itatás lehetősége, a pásztorok száma. Általában a ménes és a
gulya 500 körüli jószágból állt, de a Kiskunságban beszéltek sokszor 800–
1000 szarvasmarhát magába foglaló gulyáról is. A kondában a sertések
száma elérte sokszor az ezret is. De már ennél kevesebb juhot vernek egy
nyájba, mert a tejfeldolgozás csak kisebb egységekben lehetséges.
Általában azt számolták, hogy száz lábasjószághoz egy pásztor és egy kutya
szükséges, míg a disznóhoz kevesebb is elegendő.
A magyar állattartás nagy múltját többek között az is bizonyítja, hogy
nyelvünk minden állatból alakult nyájra többféle elnevezést használ.
Pontosan meg lehet jelölni a benne tartott jószág neme, kora, nagysága
szerint a nyájakat. Régebben a nyáj elnevezést mindenfajta {H-240.} jószágra
használták. De később külön beszéltek a lovakkal kapcsolatban ménesről (l.
IX. kép). A debreceni ciframénes a válogatott kancákból alakított
tenyésznyájat jelentette, a renyheménes az igás kanca és herélt lovakból
alakult, amikor azok éppen nem dolgoztak. A szilajménes viszont olyan
lovakból állt, melyek még nem voltak nyereg alatt, nem hámozták őket, és a
telet-nyarat a szabadban töltötték.
A gulya egy számadó kezére bízott nagyobb mennyiségű borjúból, tinóból
vagy tehénből állt. Ez lehetett egy városé, egy falué vagy esetleg
nagybirtokosé. A gulyásszámadó az őrzésért egyben kapta járandóságát,
melyből meghatározott számú bojtárt köteles volt tartani. A cifragulya
válogatott tenyészállatokból állott. A szűzgulya a még tenyésztésre nem
bocsátott 3–4 éves jószágokat foglalta magába. A törzs-, rideg-, szilaj
gulyát egész évben szabadban tartották. Egy birtokos kisebb állatállományát
kurtagulyában legeltették.
A nyáj ma már elsősorban a juhokat jelenti (l. VIII. kép). A falka kisebb
csoport neve, melyben többnyire egyetlen gazda juhait őrzik.
A konda régebben az egész évet szabadban töltötte. Tavasztól a mocsarat,
legelőt túrta, míg kora ősztől makkon gömbölyödött. Néhol ezt még
napjainkig is disznónyájnak mondják.

A pásztorszervezet TARTALOM Legeltetés, itatás

A nyájak TARTALOM Takarmányozás

Legeltetés, itatás
Az Alföld nagy pusztaságain, a hegyvidékek állandó legelőin kívül a
nyomásos gazdálkodás ugarnak hagyott földjei biztosították a legeltetés
lehetőségét az állatállomány számára. Az Alföldön közvetlenül a település
alatt azok a legelők terültek el, melyekre mindennap kihajtották az otthon
éjszakázó jószágot. Ezen túl a szántóföldek övezete következett, majd a
végeláthatatlan legelők, ahol tavasztól őszig vagy egész évben kinn háló
jószág legelt. Ez azonban csak a nagy határú alföldi városokban, falvakban
volt így, míg a többi helyeken az utóbbi két évszázadban elsősorban az ugar
biztosította az egyre jobban szűkülő legelőterületet.

128. Fejés
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
 129. Birkanyírás
Alföld

Az extenzív módon tartott jószág legeltetése meghatározott rendben

{H-241.}

történt. Először a lovat és a szarvasmarhát engedték rá, mert ez csak a

magasabb mezőt legelte, ezután következett a juh, amelyik egészen tövig
borotválta a füvet. A disznó sohasem mehetett a közös legelőre, mert a többi
jószág nem legelt utána. Ezek elkülönített helye a folyók, mocsarak közelében
helyezkedett el. Itt túrhatták a gyékény-bendőt, halat csemegézhettek, és
meleg nyári napokon elfeküdtek a sekély vízben.
A hideg nagyon megpróbálta a szabadban telelő jószágot. Ilyenkor a lovakat
hajtották elsőnek a legelőre, mert azok patájukkal a legkönnyebben feltörték a
kemény hóréteget. Azt beszélik a magyar juhról, hogy még a legmélyebb hó
alól is kibányászta az ott meghúzódó csekély takarmányt. A szarvasmarha a
legélhetetlenebb, mert vágott, könnyen sérülő körmével kevés élelmet tudott
megszerezni. Ezért elsősorban számukra biztosítottak takarmányt. Ha nagyon
éhezett a jószág, akkor a szárnyék falát vagy a kunyhók gizgazból összehányt
fedelét is felfalták, hogy valahogyan a tavaszi fűzsendülésig ki tudják húzni.
A múlt század első felében a legelőket még nem határolták el pontosan
egymástól. A kiskunsági pásztorok napjainkig emlegetik nagyapáik {H-242.}
boldog idejét, amikor a jószág egyik héten a Dunából, a másikon a Tiszából
ivott. Az erdélyi pásztorok tél kezdetével indultak vándorútra a mélyebben
fekvő alföldi tájak felé. A feljegyzések bizonyítják, hogy a múlt század elején
még nem egy ilyen nyáj telelt a Nagykunságban és Debrecen környékén.
Olyanok is bőven akadtak az erdélyi pásztorok közül, akik a Kárpátokon
túlra, a Havaselvére terelték nyájaikat, és csak tavasszal tértek vissza a hegyi
legelőkre.
Az alföldi kondások rendszerint szeptemberben indultak el a felföldi makkos
erdők felé, hogy Szent Mihály-napra (szept. 29.), amikor felszabadítják a
tilalom alól a makkost, már ott legyenek. A makkoltatás többnyire Szent
Miklós napjáig (dec. 6.) tartott, és így karácsonyra a meghízott vagy
legalábbis feljavult nyájat hazahajthatták, otthon esetleg még néhány hétig
erősebben etették. A nyolc-tíz hetet a jószág szabadban töltötte, csak a
pásztorok emeltek fából, földdel fedett kunyhót a maguk számára.
A félszilaj és a mindennap hazajáró jószág első kihajtása valóságos ünnep
volt. Katolikus vidékeken ilyenkor Szent Vendel tiszteletére misét hallgattak,
majd rövid italozás után került sor a jószág kiverésére. Ekkor végezte a
pásztor azokat a babonás cselekedeteket, melyektől a jószág egészségét, a
nyáj összetartását remélte. Ezért körülfüstölték, bottal körülhúzták a legelőt,
és azt tartották, hogy abból egyetlenegy jószág sem kóborolhat el. Szent
György-nap (ápr. 24.) éjszakáján a boszorkányok igyekeztek a tehén hasznát
megszerezni olyanformán, hogy azt a hajnali harmat képében szedték össze és
vitték haza.
 130. Birkanyírás
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
 131. Kút, itatás
Hortobágy

A legeltetésen kívül a pásztornak különösen az itatással kellett sokat

{H-243.}

bajlódnia. Erdős és hegyvidéki legelőkön ez viszonylag könnyebben

megesett, mert a közeli patakra vagy forrásra terelhette a nyájat. Sokkal
nehezebb az itatás a síksági legelőkön. Régebben úgynevezett kopolyákból
vagy sírkutakból itattak az alföldi pásztorok. A földbe a vízszintet elérő
mélységű hatalmas gödröt ástak, melyhez mindkét oldalról a partba vágott
lejáró vezetett. Az egyiken lehajtották a jószágot, a másikon ivás után
kikapaszkodott.
Az alföldi legelők jellemző itatója a gémeskút (l. 14., 50. kép). Jó szélesre
ássák, hogy egyszerre több vederrel meríthessék belőle a vizet. Régebben
náddal rakták ki belsejét, és azt husángokkal szorították le. De a nagy
pusztaságban még annyi fa sem akadt, hogy a kutat elkészítsék, ilyenkor a kút
oldalát hanttal, zsombékkal erősítették meg. A nedves kútban a fű gyökere
összefonódott, és olyan erővel tartott, hogy még baltával is nehezen lehetett
volna szétverni.
A vízhúzás az alföldi pásztor legnehezebb munkája. A jószág különösen
meleg nyári napokon négyszer-ötször is iszik. Ilyenkor minden bojtárnak több
száz veder vizet kell felhúznia. Egy-egy kútban két-három veder is jár. A kút
belsejébe deszkát helyeznek el, és ezen állva öntik a vizet a hosszú vályúba.

A nyájak TARTALOM Takarmányozás

Legeltetés, itatás TARTALOM Számontartás és őrzés

{H-244.} Takarmányozás
A jószágot a Kárpát-medence természeti adottságai között, csak legelésre
számítva, nem minden esetben sikerül kiteleltetni, így már a honfoglalás
táján is bizonyos mennyiségű takarmányt összegyűjthettek, amiről egy-két,
még a honfoglalás előtti időkből származó szavunk árulkodik. Lényegében
azonban a szénával történő munkát a Kárpát-medencében sajátította el a
magyarság, mégpedig feltehetően több szláv forrásból. Ilyen szavaink szép
számmal találhatók: kasza, villa, pázsit, perje, széna, kazal stb., ugyanakkor
a belső fejlődésű szavak azt bizonyítják, hogy a magyarság bizonyos
meglevő ismereteit maga is továbbfejlesztette.
 132. Kaszálás
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
 133. Szénagyűjtés
Maconka, Heves m.

A szénakaszálók nagyon sokáig a falu gazdáinak közös birtoklásában

maradtak, és minden évben sorsolással, nyílvetéssel osztották fel egymás
között. Az ilyen sorshúzás valamikor feltehetően nyílvesszővel történt, és
ezért az így kiosztott kaszálót nyilasnak nevezik, amit {H-245.} számos
földrajzi név napjainkig megőrzött. Az első széna levágására (agg-,
anyaszéna) június első felében, még az aratás előtt kerül sor (l. 33. kép). Ezt
a munkát mindig kaszával végzik, és ha elég vastag a fű, akkor vesszőből
csapót vagy fából készült gereblyét erősítenek rá, hogy a rendet szépen
lefektesse.
A levágott szénarend további kezelése körül országrészenként, az éghajlat
szabta követelményeknek megfelelően eltérések mutatkoznak. Az Alföldön
és a Dunántúl száraz részein a rendeket az anyaszéna esetében megforgatják
ugyan, de a második, esetleg harmadik kaszáláskor (sarjú) erre már nincs
szükség. A hegyes és többnyire csapadékban bőségesebb területeken a
rendeket rögtön villával széthányják, hogy jobban száradjon (l. VI. kép). Az
összegyűjtött szénát egy- vagy háromlábú karókra rakják úgy, hogy az aljuk
ne érje a földet, és így könnyebben száradhatnak.
Az összegyűjtést villával vagy gereblyével végzik. A villák fából készültek,
és többnyire háromágúak, ezekkel kis csomókba, esetleg hosszanti irányú
nagyobb hurkákba tolják össze a megszáradt szénát. Gereblyével három-
négy rendet húznak össze, mindezekből előbb kisebb, majd nagyobb
egységeket hoznak létre. Ez idő alatt a félig megszáradt széna szellőzik, és
tovább szikkad. Végül a réten boglyákba rakják össze, és itt tartják, amíg
végleges helyére nem szállítják. A csűrben, a pajtában, a szénatartóban
vagy esetleg a szabadban tárolják boglyákban, kariakban. Ezekbe 20–30
szekér szénát is raktak, és egész télen át fogyaszthatta a jószág.

134. Szénahordás
Vista, egykori Kolozs m., Románia
{H-246.}A XVIII. század végétől kezdve megjelenik a termesztett
takarmányok egész sora: a lóhere (Trifolium L), a lucerna (Medicago satia),
majd a XIX. században a takarmánynak sűrűn vetett kukorica (csalamádé,
misling) és még sok más növény. Mindez szorosan összefügg azzal, hogy a
parasztoktól a nagybirtok kisajátította a legelőt, és így egyre inkább
istállóban voltak kénytelenek tartani jószágaikat.
A szántóföldi gabonatermelés is többféle takarmányt nyújtott a jószágnak.
Ezek között a legjobb az árpaszalma, de szükségből a töreket is megetették
éppen úgy, mint a megszáradt kukoricaszárat.
Egyes régi takarmányozási formák a múlt században is csak akkor kerültek
elő, ha a nagy szárazság miatt ezek segítségével lehetett üggyel-bajjal
átteleltetni a jószágot. Ezek között elsősorban a lombot emlegetik, melyet
ősszel gondosan összegyűjtöttek, és földbe ásott gödörbe tapostak, ahol az
tavaszig is elállt. Sok esetben leveles, tavasz felé pedig rügyező ágakat
vágtak a jószágnak, addig is, míg a legelőre hajthatták.

Legeltetés, itatás TARTALOM Számontartás és őrzés

Takarmányozás TARTALOM Állatgyógyítás

{H-247.} Számontartás és őrzés

Az állat megjelölése elsősorban billyogozással történt. A billyogzó olyan
vaseszköz, mely a gazda nevének kezdőbetűit vagy nagyobb közösség által
azonosítható jelet formázott (l. 57. l. és 4., 5. ábra). Ezt megtüzesítve az
állat farába nyomták, juhok esetében festékkel kenték be, és úgy jelölték
vele a jószágot. A jelre nem a pásztornak volt szüksége, aki úgyis
megismerte a kezére bízott nyája minden egyes tagját, hanem a gazdának.
Tavasztól őszig úgy megnő, megváltozik az állat, hogy tulajdonosa nem
ismeri meg, és csak a billyog alapján tudja azonosítani. Ezért ez a
megjelölés elsősorban a pásztor ellenőrzésére szolgált, és a lopott jószág
nyomozását, megtalálását és azonosítását segítette elő.

112. ábra Rováspálcák.

Nagyalföld. XIX. század második fele

Kezdetleges fokon bármilyen megtüzesített vasdarab alkalmas volt az

ismertetőjel besütésére. így ekevassal, csoroszlyával =, V vagy + jelet
égettek az állat hátsó lapockájába. A módosabb gazdáknak apáról fiúra
öröklődő bélyegzővasát messze földön ismerték, és számon tartották.
Különleges jelekkel különböztették meg a falu vagy város közös
állatállományát.
A kisebb állatokat nem billyogozzák, hanem csonkítással jelölik meg. így a
juhok füléből egy darabocskát le- vagy kivágnak. Kecskemét környékén
minden nagyobb juhtartó család különleges jelét általánosan ismerték. Így a
Deákok juhainak a bal füle volt nyilas, míg a Szappanosok jószágainak jobb
füléből fecskefark formára vettek ki egy darabot. Hasonlóképpen járnak el a
libával, kacsával. Ezek úszóhártyájába vágják a különböző jeleket.

113. ábra Pergő, puli vagy bárány nyakába.

Debrecen. 1920-as évek.

A fenti megkülönböztetést a jószág egész életén keresztül viseli. Vannak

azonban ideiglenes jelek is. így a juhász kisméretű sarlót, lakatot, széket,
hegedűt stb. farag két-két példányban. Az egyik az anya, a másik báránya
nyakába kerül, hogy így a szoptatáskor pontosan meg lehessen ismerni az
összetartozást. Mikor az anya és kicsinye összeszoktak, akkor a jeleket a
juhász leveszi, és elteszi a következő évre.
A tavasszal átadott jószágot a számadó rovásra, vette. Ez az írni-olvasni
nem tudó pásztorok számolási, számontartási módja. Ezzel mindig
ellenőrizni tudták, hogy mennyi a kezükre bízott jószág száma. Legtöbbször
a feles- vagy párosrovást alkalmazták. A jószág számát felrótták egy
pálcára, majd azt kettéhasították. Az egyik fele a pásztornál, a {H-248.} másik
a gazdánál maradt. Az elvágást úgy végezték, hogy a jeleket külön-külön is
le lehetett olvasni, de ha egymás mellé illesztették a két felet, azonnal
megállapíthatták a rajta történt esetleges változtatást. A szaporodást a
tőkerovásra, az elhullást a dögrovásra metszette fel a pásztor. A dögrovásra
kerül (megsemmisül, elpusztul) kifejezést irodalmi nyelvünk a pásztorok
szókincséből vette át.

114. ábra Pásztorok bottal, kunsüvegben.

Karcag, Szolnok m. 1787
 115. ábra Kolomp szíjjal.
Hortobágy, Hajdú m. 1920-as évek
 116. ábra Csengő, fonott díszítésű nyakszíjjal.
Debrecen 1828

A jószág terelésében, összetartásában mindig a kutya a pásztor

leghűségesebb segítőtársa, ezen túl azonban alkalmatos szerszámok
könnyítik meg az őrzés sokszor nagyon nehéz munkáját. Ezek között
kiemelkedő hely illeti meg a kolompokat, csengőket, pergőket, amelyek a
jószág nyakába akasztva egyrészt jelzik, hogy az merre jár, másrészt a
vezérállat ezzel irányítja az egész nyájat. A kolomp vasbádoglemezből
készül, és összehajtás után rézzel forrasztják össze (l. 44. kép). Minél többet
használnak ebből, annál kellemesebb lesz a hangja. Csaknem félméteres
nagyságtól a juhok nyakára szolgáló néhány centiméteres példányokig sok
változatát megtaláljuk. Ezek egy-egy vidék jellegzetes készítményei, de
egyes cigány nemzetségek is nagy hozzáértéssel kalapálták. A csengő
tulajdonképpen a templomtornyok harangjának kicsinyített mása. Rézből,
kevés ón, esetleg ezüst hozzáadásával öntik. A nagyméretű, szép szavú
csengőért jó árat kellett fizetni, és nemegyszer egy-egy kiváló példánya
növendék marháért cserélt gazdát. A szarvasmarha nyakába inkább
kolompot kötöttek, legfeljebb az ökörre került néha csengő, míg a lóra csak
az utóbbit akasztották. A pergő kisméretű gömb, melynek alsó végén
keskeny nyílást vágtak. Vasmag rázódik benne, és ez adja a zörgő, pergő
hangot. Leginkább {H-249.} juhra, disznóra, esetleg kutyára kötik. Lóra csak
akkor kerül, ha télen szán elé fogják, de ilyenkor csengővel együtt, azzal
gondosan összehangolva használják, hogy a halkan sikló szánt a
szembejövők már messziről észrevegyék, és kikerülhessék.
 117. ábra Karikás ostor.
Hortobágy, Hajdú m. XX. század eleje

A pásztor kézi szerszámai közül az egyik legfontosabb a bot. Ezt a csikós

kivételével valamennyien használják. A botot a legtöbb pásztor maga
készíti, de ebben is akadnak különlegesen ügyes specialisták.
Alapanyagként legjobban szeretik a tölgy-, a som-, a szilva- vagy a körtefát.
Sokszor még élő korában bicskával bevagdalják, amit rücskösre forr ki.
Sokáig érlelik, még a trágyadomb alá is beteszik, hogy megfelelő színt
kapjon. Fényét zsírral való átdörzsölés adja meg. A bottal nemcsak tereltek,
hanem jó dobófegyverül szolgált egykor a farkasokkal szemben. A pásztor
lába közé fogva rá is ülhet, ha pedig a földbe ütött botra a szűrét ráveti, még
egy kis árnyékot is nyújt az alföldi tűző napsütésben. A dunántúli juhászok
a bot végére kampót faragnak, míg a tiszántúliak rézből öntik. Ezzel
nemcsak a nyájat terelik, hanem a juh hátsó lábába akasztva, könnyen
kiválasztják akármelyiket. A kanász használta a kb. egy méter hosszú nyelű
baltát, ami nemcsak kiváló védekezőfegyver, hanem ezzel ütötte le az
étkezésre szánt malacot, ezzel vágta le a fáról a fagyöngyöt jószága részére.
Az ostor, karikásostor mindig rövid nyelű és a juhászok kivételével
valamennyi pásztor elmaradhatatlan szerszáma. A szíjat vékony szalagokra
hasítják, majd kenderkötél köré 6–8–12 ágra fonják, és megnedvesítve szép
kerekre elegyengetik. A végére egy vastagabb szíj kerül, melyre lószőrből
fonott csapót kötnek. A csikósok és gulyások ostora könnyebb, a kanászoké
nehezebb, mert a sudarába még drótot is fonnak, a nyélhez pedig nem szíj,
hanem vas- vagy rézkarikával erősítik. A terelést nemcsak a jószág
megsuhintásával végzik, hanem a puskáéhoz hasonló hatalmas
durrogatással, ami a nyájnak a terelés irányát jelzi.
 118. ábra Béklyóformák.
a) Kenderből. b) Lószőrös kenderből. c) Fából. d) Egyik feje vasból, a
másik fából. Szentes, Csongrád m. XIX. század második fele

Az egyedül vagy kisebb csoportban legelő jószágra, a pásztor állandóan

használt lovára nyűgöt, béklyót tesznek, hogy el ne kóborolhasson messzire.
A nyűg lószőrből vagy kenderből készül, és a ló két lábát kötik vele össze,
esetleg két ló ellentétes első és hátsó lábára kapcsolják, így lassan tudnak
legelészni, de elfutásra nincs lehetőségük, A béklyó egyszerűbb formáját
fából faragták. A kovács vasból alakítja, és zárat is helyez el benne, amivel
a lopást igyekeznek megakadályozni. A béklyó szorosan kapcsolódik a ló
csüdjére, és a rövid lánc csak apró lépéseket enged. A pásztorhiedelem
szerint még a jól megszerkesztett béklyót is ki lehet vasfűvel nyitni, ezért
keresték azt mindenfele már kora tavasztól kezdve.
A hamis bika vagy tehén szeme elé deszkalapot akasztottak, hogy csak
maga elé láthasson. A disznó orrába karikát fűznek, és akkor nem tudja
túrni az udvart, széthányni az ólját. A szarvasmarhát, bivalyt az
orrcimpájába akasztott karikával vezetik. A kutya nyakába akasztott kolonc
olyan mértékben akadályozza a mozgásban, hogy nem tud messzire
elkóborolni.
A pásztorok legjobban a nyáj elzavarásától féltek. Ennek általánosan ismert
módja, amikor kalapzsírt, marhakörmöt égetnek, és ettől megvadulva a
jószág feltartóztathatatlanul elvágtat. Ez következik {H-250.} be akkor is, ha a
legyek csípését már nem bírják elviselni, és rohanással igyekeznek a
fájdalomtól megszabadulni (bogárzás). A pásztorok között olyan
tudománnyal rendelkezőket is emlegettek, akik a más jószágát el tudták
zavarni, de a sajátjukat minden veszélytől megvédelmezték. Az ezzel
kapcsolatos hiedelmek elsősorban az Alföldön ismertek, és a magyar
hitvilág legrégibb rétegét alkotják.
 119. ábra A csikó kifogása a ménesből pányvával és rudallókötéllel.
Hortobágy–Tiszacsege, Hajdú m. 1930-as évek

A szilaj jószág nyájból történő kifogása ugyancsak nehéz feladatot jelentett.

Ehhez a csikósok pányvát vagy kun eredetű névvel árkányt használtak (l.
IX. kép). A kút mellé terelték a ménest, majd a csikós megközelítette a
kiszemelt lovat, megriasztotta, és amikor az felkapta fejét, a hurkot rádobta.
A pányvát addig tartotta, amíg egy társa a ló fejére nem húzta a kötőféket.
A magyar szürke szarvasmarha kifogását másképpen végezték. Egy hosszú
rúd végére erősítették a hurkot, és azt a szarvon keresztül annak tövére
igyekeztek vetni. A vad jószágot megfékező kötelet a kútágasra csavarták,
de sokszor a dühöngő jószágot vendégoldallal kellett a földhöz lenyomni,
amíg kifáradt.

Takarmányozás TARTALOM Állatgyógyítás

Számontartás és őrzés TARTALOM A jószág és a pásztor építményei

Állatgyógyítás
Az állat gyógyítása ugyancsak a pásztor feladatai közé tartozott. Ezt
részben racionális, részben irracionális eszközökkel, eljárásokkal végezte.
A szilaj jószágot nem nagyon gyógyították, hiszen olyan nagy volt a
számuk: jutott is, maradt is. A hullott jószág bőréből a kár egy része meg is
térült. A leghíresebb állatorvosok a juhászok közül kerültek ki, főleg azóta,
hogy a merinók az egész Kárpát-medencét meghódították. A higanyból,
terpentinből és faggyúból kevert kenőcscsel a rühes juhot kenegették. Míg a
kerge birkán operációval segítettek. Meglékelték a koponyát, és kiemelték
azt a kis gennyzacskót, ami a kórt okozta.

120. ábra Érvágó szerszámok.

a) Zala m. b) Szentes, Csongrád m. XIX. század második fele

A kutyák legveszedelmesebb betegsége a veszettség. Ellene már névadással

is próbáltak védekezni, amikor folyókról nevezték el azokat, ezért Tisza,
Bodrog, Duna, Sajó stb. a legáltalánosabb kutyanevek, mert azt tartották,
hogy a víz még nevében is megóvja az állatokat a pusztító betegségtől. A
kutya veszettségét harapásával terjesztette, amikor a békésen legelő
jószágokat megmarta. Erre rendszerint csak akkor jöttek rá, amikor a
veszettség jelei már rajtuk is mutatkoztak. {H-251.} Ilyenkor csak a messze
földön híres veszettállat-orvos segített, aki többnyire kigyógyította
betegségéből a jószágot. Munkájáért csak ennivalót, italt fogadott el, ezért
az ilyen parasztorvosok többnyire szegények maradtak.
Ha a kérődző állat egyszerre sok zöld takarmányt eszik, felfúvódik.
Ilyenkor a juhot megkergetik, és ennek hatására megindul a levegő
kiáramlása. A felfúvódott szarvasmarha lapockája mellett egy vascsövet
szúrnak be, és ezzel engedik ki a bennszorult levegőt.
A legtöbb faluban akadt egykor a jószág betegségéhez értő ember. Ez
vágott eret szükség szerint a jószágon, és az általa feleslegesnek ítélt vért
kieresztette. Utána összevarrta a sebet, és az állat máris legelhetett tovább.

Számontartás és őrzés TARTALOM A jószág és a pásztor építményei

 A jószág betörése és a közlekedési
Állatgyógyítás TARTALOM
eszközök

A jószág és a pásztor építményei

Fentebb már foglalkoztunk azokkal az építményekkel, melyeket a településen
belül a jószág és a takarmány számára emeltek, így itt most azokat a
rendszerint évenként megújított, ideiglenes építményeket vesszük számba,
melyek a legelőkön igyekeztek legalább valamennyire embert és jószágot az
időjárás viszontagságaitól megvédeni, a nyájat összetartani.

121. ábra A szilaj magyar szarvasmarha kifogása pányvakötéllel.

Vukmarovica, Szlavónia. 1910 körül
 122. ábra Szárnyék karámmal és nádkunyhóval.
Karcag, Szolnok m. XX. század eleje

A szabadban telelő nyájat nem annyira a hidegtől, mint inkább a széltől kellett
óvni. Ezért erdő mellé, parthajlatba, folyómederbe terelték éjszakára, ahol
valamelyes enyhelyet talált. A teljesen sík vidéken nádból ültettek szárnyékot.
Ez többfele ágazott, és így a jószág mindig megtalálhatta azt az oldalt, ami
megfelelő védelmet {H-252.} biztosított számára. A juhoknak csak éppen hogy a
földbe ásták a nád tövét, és két, esetleg három helyen megkorcolták a
nádfalat. A szarvasmarha, ló részére azonban magas földhányás tetejébe
ültették a szárnyékot, mert így nem tudták azt kidönteni.
A legtöbb építmény a jószág összetartására és a kártevőktől történő
megvédésére szolgált, éppen ezért oldaluk fölé nem borult tető.
Legegyszerűbb forma az, amit a makkoló sertések számára az erdőben
ágakból, többnyire kör alakban rekesztettek el. A bejáratot dorongfákkal vagy
akár rögtönzött kapuval zárták le. A pásztor így nyugodtan alhatott, mert
nyáját nem fenyegette sem az elkóborlás, sem a támadás veszélye.
123. ábra Nádból készült karám, pásztorkunyhóval.
Orgovány, Pest m. 1930-as évek
 135. Esztena
Gyimes, egykori Csík m. Románia

Az Alföldön nádfalakkal kerítettek el nagyobb területet a juhok éjjeli

szállásául, ezt helyenként vesszőből fonott, karókhoz erősített lapokkal
oldották meg, amiket a legelőről legelőre történő vándorlás során felszedtek,
majd újra leállítottak. Ezt az ugaron rendszeresen végezték, és naponként,
kétnaponként vonultak tovább, hogy a jószág a föld minden részét éjszakai
trágyájával megtermékenyítse (kosarazás). Különböző méretű dorongfákból
készítettek ilyen elrekesztett területet lovak, szarvasmarhák és juhok számára.
Az előbbi kettő rendszerint állandó, ahova a környékbeli legelőkről a jószágot
mindig visszahajtották, az utóbbi a legelőnek megfelelően folyton vándorolt.
Az utóbbit a nyelvterület keleti felében esztenának nevezik, {H-253.} míg azt a
szűk részét, melyen a juhot fejesre bocsátják, esztrenga szóval jelölik.
Tekintettel arra, hogy mindkét elnevezés a románok révén került hozzánk, így
ezt a juhászaiban megnyilvánuló vlah hatás egyik elemének is tekinthetjük.
A legelőn azonban fedett építményeket is találunk, ezek egyik vagy másik
oldala szabadon marad, de akad közöttük olyan is, amelyik minden oldalról
nyitott. Elibük rendszerint gerendából, husángokból vagy nádból összerótt
karámot ácsolnak. Az ilyen akol vagy állás elsősorban a lábasjószág védelmét
szolgálja. A merinó juhok nem bírták a hideget és a szabad ég alatti
éjszakázást, ezért részükre fedeles, de oldalukon is zárt épületeket, hodályokat
emeltek, melyek hagyományos építőanyagból (föld, nád stb.) csak a múlt
század első felében tűnnek fel.
A legkevesebb védelmet a sertésnyáj igényelte. A szilajon tartott koca
gödörben fiadzott, melyet maga túrt, de esetleg mesterségesen {H-254.}
mélyítették számára. Ennek alján a kicsinyek biztonságban növekedtek, amíg
meg nem erősödtek, és ki nem szabadították őket rabságukból.
A szabadban élő pásztor is védelemre szorult, akárcsak a jószága, és az erre
szolgáló építmények régebben éppen annyira egyszerűek voltak, mint a nyájé.
Sok pásztor egyáltalán nem épített semmiféle hajlékot, enyhelyet a maga
számára. Ezeknek csak a suba nyújtott némi menedéket kora tavasztól késő
őszig. Ezért gúnyás pásztoroknak mondták őket. Egyszerű felszerelésüket
többnyire szamár hátán szállították egyik helyről a másikra.
A legegyszerűbb építmény a szélfogó, mely nem más, mint egy nádlap,
melyet egyik oldalról feltámasztanak, és a pásztor aláteheti féltettebb
felszerelését, ide húzódhat a zuhogó esőben. Készítették sövényből, később
deszkából, és arra fordították, amerről az eső vagy a nap leginkább vágott.
 136. Birkanyáj
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
 124. ábra Cserény.
Kiskunság–Bugac, Bács-Kiskun m. XIX. század eleje

A pásztorépítmények jelentős részét költöztetni lehetett. Ilyen többek között a

Duna-Tisza közén használatos cserény. Ennek neve arra utal, hogy eredetileg
vesszőből fonott táblákból állították össze. Alaprajza négyszögletű, ehhez
sokszor még egy három oldalról kerített szárny járult. Ide kötötték azokat a
lovakat, melyeket mindig kéznél tartottak. A cserény egyik sarkát lefedték,
mert ez alatt őrizte a pásztor ruháját, apró-cseprő kéziszerét, ládáját. A
cserény falának magassága olyan, hogy a benne felálló pásztor kitekinthet, és
figyelemmel kísérheti a jószágot. Először félig, majd egészen befedték, hogy
az {H-255.} időjárás ellen minél nagyobb védelmet nyújtson. Így lassanként
helyhez kötött építmény, kunyhó vált belőle, mely többnyire egész éven át
ugyanazon a helyen maradt. A cserény eredetileg a vándorló pásztor
legjellegzetesebb hajléka, ha a jószág feléli a legelőt, odább vonult, és a
pásztor az új legelőn ismét felverte azt.
Erdély egyes területein, de a Tiszántúl középső részén is kerekes kunyhókat
használtak pásztorlakásul. Ezeket téglalap alakúra készítették, előbb tömör,
majd később küllős kerekeken gurultak. Oldalukat, nyerges tetőszerkezetüket
deszkával fedték. Az eléjük fogott jószággal úttalan utakon is tudtak mozogni.
Az ilyen fajtájú építmény eredetét feltehetően vlah pásztorok vonulási útjain
lehet keresni, kapcsolatait a Balkánon is követhetjük.
A nehezebben mozdítható és rendszerint csak évenként megújított építmények
sorában említést érdemel a hortobágyi vasaló. Ez a pásztor lakása, konyhája,
de ebben őrzi ruháját is. Nádból készül, alaprajza körte alakú. Nádfala befele
hajlik, de felül nem ér össze. A bejárattal szemben a számadó nagyobb,
jobbról a bojtárok kisebb ládái sorakoznak. Akad még benne néhány
gyalogszék, a nád korca mögé dugva sok kanál, villa, kés, ár és egyéb olyan
szerszám, ami mindig jó, ha kézügybe akad. Középen szabad tűz ég, és ezen
készíti a kisbojtár (tanyás) a főtt ételt. A vasalóhoz a hortobágyi pásztorok
annyira ragaszkodtak, hogy még az állandó kunyhójuk mellé is odaépítették,
de ekkor már csak a főzés feladatát látták el benne.
 125. ábra Vasaló, a pásztorok konyhája.
Hortobágy, Hajdú m. 1920 körül

137. Éjszaka ügyelő juhász kunyhója

Csíkszentdomokos, egykori Csík m., Románia

Az egyik legjellegzetesebb pásztorépítmény a nádból készült kontyos

{H-256.}

kunyhó. Kör alakú, átmérője a négy-öt métert is eléri. Rendszerint déli oldalán
ajtót hagynak, melynek lapja nádból, később deszkából készült. Benn, körben
fekhelyek, ládák, befele dűlő falán apróbb szerszámok helyezkednek el.
Ebben sohasem gyújtanak tüzet, hanem előtte főznek. Kör alakú kunyhót
építettek, de hasábfából, a télen makkoltató kanászok is. Az összerótt
szerkezetre szalmát, majd földet, esetleg gyeptéglát fektettek. Alját
lemélyítették, helyenként fekvésre szolgáló padkákat képeztek ki benne. Ezek
közepén tűz égett, melynek füstje az ajtón vagy a tetején hagyott kis nyíláson
távozott. Az eddigi kutatások e kunyhóforma múltját tárgyi és nyelvi
bizonyítékokkal egészen a finnugor korszakig nyomon tudják kísérni.
A legelő határvonalainak megszilárdulásával az építmények is helyhez kötötté
váltak. A pásztorkunyhók már rendszerint sárból, vályogból készülnek,
nyeregtetősek, tetejüket nád vagy szalma fedi. Ezek többnyire az aklok,
karámok közelében helyezkednek el.
Az alföldi pásztorok szívesen használták az őr- vagy állófát. Ez egy 5–7
méter magas, lecsonkolt ágas fa, melyet a kunyhó, cserény közelében vagy elé
ásnak le. Funkciója többféle. Erre mászik fel a pásztor, hogy jelt adjon a
messze legelő nyájnál levő társának, esetleg figyelje a jószág mozgását. A
szarvasmarha ehhez dörgölődzött, és egészen kifényesítette azt, de
ugyanakkor békén hagyta a könnyen romló nádból vagy vesszőből emelt
építményeket. Erre akasztották a tarisznyákat, esetleg az étkezésül szolgáló
nyers húst. A régebbi időben egyben jelnek is tekintették. Ahol a számadó
leásatta, ott csak ő legeltethetett. A Duna-Tisza közén időnként a cserény
különböző oldalaira állították, és így a körülötte fekvő jószág körben minden
területet megtrágyázott.

A jószág betörése és a közlekedési

Állatgyógyítás TARTALOM
eszközök
A jószág és a pásztor építményei TARTALOM A táplálkozás

{H-257.} A jószág betörése és a közlekedési eszközök

A lábasjószág (szarvasmarha, ló) egyik legnagyobb haszna, hogy igába fogva
megszántja a földet, beszállítja a terményt, hajtja a szárazmalmot, a kész vagy
félig kész termékeket vásárra viszi, és sok más olyan munkát végez, merj-
alapvető jelentőségű a paraszti gazdálkodásban, és amivel az egyszerű
cipekedési módoktól mentesíti az embert (l. 138–40. kép). Éppen ezért nagy
gonddal és jól körülhatárolható módszerrel végezték a vonóállat igába
tanítását.

126. ábra Díszített járom.

Tiszabercel, Szabolcs m. 1930-as évek
 138. Zsákot vivő asszonyok
Vista, egykori Kolozs m., Románia
 139. Batyut vivő asszonyok
Hollókő, Nógrád m.

A szilajon tartott jószág mellett a hornya is többnyire ottmaradt. Ezek közül

azokat, melyeket igázásra szántak, az egyik bojtár kiválogatta, és a tanya
közelében karóhoz kötötte. Mikor a gulya a legelésből visszatért, az anyja
megszoptatta. Az elválasztás után nagyobb {H-258.} kötélen hagyták, hogy körbe
tudjon legelni, így hozzászokott a pásztorhoz. Ilyen előzetes szoktatásra a
kezesen tartott jószág esetében nincs szükség. Hároméves korában törik be a
tinót, rendszerint ősszel, ritkábban kora tavasszal. A szilaj gulyából még az
előzetes szoktatás ellenére is csak nehezen lehetett kifogni a kiválasztott fiatal
állatot. Ha már lecsendesedett, a szekér után kötve bevezették a tanyasi vagy
falusi udvarra, és ott egy fához kötötték. Nem tettek elé sem enni-, sem
innivalót, hanem csak kínálgatták. Ha elfogadta, akkor már szelídült, és meg
lehetett kezdeni a járomba való törését.
A járom, más néven iga olyan fából készült keret, melybe két szarvasmarhát
lehet egymás mellé befogni. Ezt az ökör nyakába teszik, majd a többnyire
vasból készült járomszeggel oldalt elrekesztik, hogy a fejét ne tudja kihúzni.
A járomban az ökör a közepére illesztett rúd mellett nyakával, marjával húz.
Ennek végét vastag szeggel a szekérhez erősítik, illetve az eketalyigához
akasztják. Több ökörpárt csak egyvégtében kapcsolnak össze rudak
segítségével. Az ilyen fogatokat mindig hosszú nyelű ostorral hajtották, mely
többnyire kötélből készült, és elért az első pár ökörig (l. 121. ábra).
 127. ábra Nyerges parasztkantár.
Debrecen. XX. század első fele

A betörésre kiválasztott tinókat először szarvállásuk, nagyságuk szerint

összeválogatják. Ezután megkísérlik nyakuk járomba kényszerítését, ami
rendszerint olyan nehéz feladat, hogy több ember erejét kívánja. Mikor végre
sikerül, akkor betanított, idősebb pár ökör elé és után fogják őket. Többnyire
megrakott vagy megkötött kerekű szekérrel végzik a betanítást, esetleg a
szántással, boronával szoktatják őket. Ha valamelyik tinó mindig ki akar törni
a járomból, akkor a járomszegre húzott szöges tinószoktatóval igyekeznek
erről leszoktatni. Hónapok beletelnek, amíg a jószággal mindenféle munkát
végezhetnek. Megtanulja az indítást, megállást és a kanyarodást jelző
szavakat: végül is ökör lesz belőle.
 128. ábra Paraszt fanyereg.
Nagyalföld. XIX. század vége

A ló betanítása is a kifogással kezdődött, így a Hortobágyon pányvát dobtak a

kiválasztott csikó nyakába, de az mindenképpen szabadulni igyekezett,
úgyhogy 3–4 ember tudta csak megfékezni. Mikor kifáradt, fejére húzták a
kenderből fonott kötőféket, hátára tették a nyerget, {H-259.} majd a kantár és a
zabla következett. Ezután a legügyesebb, vállalkozó csikós megkezdhette a ló
betörését.

129. ábra Felnyergelt csikós ló.

Bugac-puszta, Bács m. 1930-as évek.
A magyar nyereg négy fából összerótt, rendkívül egyszerű szerszám. Két
hosszúkás falap közvetlenül a ló hátához, simul, és ebbe illeszkedik, és ezt
tartja össze a félkör alakú kifaragott kápa. Ezek kiemelkedő részét kifeszített
bőr köti össze. Ez a nyeregforma teljesen eltér attól, amit Λ alakú fára
építettek Európa nyugati részében. Kapcsolatait csak keleten találjuk meg, és
maga a nyereg szó finnugor eredete a szerszám nagy múltját sejteti. A magyar
nyereg a lovas, de különösen a ló számára sokkal könnyebb mozgást biztosít,
ami igazolja a magyarok honfoglalás kori hadi sikereit. A XVIII. századtól
kezdve a magyar huszárok mintájára felállított csapatokkal ez a nyeregforma
nyugaton is meghonosodott.

130. ábra Lovas igáshám.

Debrecen. XX. század első fele
140. Hazafelé a kaszálásból
Galgagyörk, Pest m.
 141. Téli szánkózás
Drágszél, Bács-Kiskun m.

Amikor a ló már nyereg alatt megfelelően engedelmeskedett, akkor

kerülhetett sor a hámba fogásra. A magyar nyelvterületen mindenütt
szügyhámot használnak, és csak a nyugati hidegvérű lovakkal terjedt {H-260.} el
a nagyobb gazdaságokban és a nyelvterület nyugati részein a kumet. A rúd
mellé általában két lovat fognak, az esetleges harmadik ló jobb oldalról húzza
a szekeret. Négy lovat kettőnként egymás elé akasztanak, míg ötnél hátul
kettő és elöl három repíti a szekeret. Ilyen esetben a kocsis sokszor a bal
oldali hátsó lóról hajt, hosszú ostorával irányítja és buzdítja az előrefogott
lovakat.
A hámban először tuskót húzattak a csikóval, majd amikor ezt valamennyire
már megszokta, akkor harmadikként, vagyis lógósnak fogták a szekér elé. Ha
már nem rakoncátlankodott, akkor anyja vagy más idősebb ló mellé vagy
nyergesnek (bal oldal), vagy rudasnak (jobb oldal) alkalmazták, ahova a
termetének megfelelően jobban illett.
 131. ábra Lovas szánkó.
Debrecen. 1940 körül

A legegyszerűbb közlekedési eszközök a szánok, melyek a földön, illetve a

havon csúsznak. Ilyenen vontatják a szénát, ilyenre épülnek egyes
pásztorépítmények (Erdély) vagy fonott hombárok (Dél-Alföld), hogy tovább
lehessen őket eredeti helyükről vontatni. Az újabb időben csak havon
használnak szánokat. Ilyen a székely bakszán, mely rövid, és csak a fatörzsek
egyik végét erősítik rá, míg a másik vége a földön csúszik. A Felföldön két
ilyen szánt kapcsolnak össze, és azt a farönkök hosszának megfelelő
távolságra helyezik el egymástól. Általános ezeken kívül a nyelvterület nagy
részén a két felfele álló orrú talpon csúszó szánforma, melyre a szekérhez
hasonlóan oldalakat, esetleg fonott kast erősítenek, és ezzel teher vagy
személy szállítására egyaránt alkalmassá teszik.
A kerekes járművek legegyszerűbb formái a kétkerekűek, melyek elé egy
lovat, ritkábban szamarat fognak. Ilyeneket használtak a pásztorok {H-261.}
felszerelésük hordására, ezeken szállították ki az élelmet a településről a
legelőre. A debreceni, miskolci talyigás a szegény emberek szállítója volt,
míg a földmunkás kubikosok a múlt század második felétől a nagy
folyószabályozások, vasútépítések idején ezzel vitték a kijelölt helyre a földet.
A küllős kerék fölött deszkaláda helyezkedik el. A kettős rúd közé, mely
egyben az egész talyiga alját tartja, egy lovat fognak, és így komoly terhet
tudnak szállítani. Ennek rugózott, személyszállításra szolgáló változata a
kordé, mely a városi közlekedésben (Nyíregyháza) is elterjedt.
 132. ábra Egylovas talyiga.
Miskolc. Ritkán napjainkban is látható

A legáltalánosabb kerekes közlekedési eszköz a szekér, mely a Kárpát-

medence jelentős részében meglehetősen egységes. Tulajdonképpen két
talyiga összekapcsolásából jöhetett létre, ezért még ma is a legtöbb két részre
szedhető, illetve az alján végigfutó nyújtó segítségével megfelelő
hosszúságúra állítható. A ló- és ökörszekér közötti különbség abból adódik,
hogy az előbbi istránggal húz, és a rúd csupán irányításra szolgál, míg az
utóbbi esetében a rúd egyben a vonóerőt is továbbítja a szekérhez. Az első két
kerék a kívánalomnak megfelelően a derékszeg körül addig elfordítható, amíg
a szekéroldal alsó fájába nem ütközik. A hátsó kereket nem lehet fordítani.
Manapság a kerekek egyforma nagyságúak, régebben a hátsókat nagyobbra
készítette a kerekes vagy bognár. A kerekek talpa 4–5–6 részből áll, és
mindegyikbe két-két küllőt eresztenek, ennek megfelelően a kerekek 8–10–12
küllősek.
 142. Lovasfogat itatás közben
Jászjákóhalma, Szolnok m.

Az alföldi és hegyvidéki szekerek között nem konstrukcióban, hanem {H-262.}

főleg méretben és felszereltségben mutatkozik különbség. Az előbbiek sokkal
rövidebbek, és vendégoldallal egészítik ki őket, hogy székére és hosszában
egyaránt többet lehessen rájuk rakodni. Egyébként fonott kassal bélelték, és
így a kukoricacsövek vagy más termények szállítására is alkalmasak. A
hegyvidéki szekér lényegesen hosszabb magas és rácsos oldala a rakodást
megkönnyíti. A változó utak miatt nem lehetett magasra megrakni.
 133. ábra Vasalt nehéz szekér és részei.
Debrecen. XX. század első fele.
a–b) A szekér alváza. c) Szekéroldal. d) Lőcsök. e) Kerék. f) Tengely. g)
Első és hátsó saroglya

Eredetileg a szekér egy változata lehetett a kocsi. Nevét Kocs Komárom

megyei községtől kapta, mely a középkorban a Budát Béccsel összekötő
országút egyik fontos állomása volt. Az itt készült könnyű járművet kocsi
szekérnek nevezték, mely később csaknem kizárólag személyszállításra
szolgált. Az egész szerkezet és vele együtt a neve Európa nyugati telében is
elterjedt (angol: coach, német: Kutsche, svéd: kusk, olasz: cocchio, francia:
coche, spanyol: cache), és tőlünk vették át közvetlen szomszédaink is. A
későbbi fejlődés során ebből rugós vagy függesztett alvázú hintószerű
közlekedési eszköz alakult.
 134. ábra Hegyi szekér alsó részei.
Nyíri, Abaúj m. 1950-es évek

A szekér nemcsak a parasztember nélkülözhetetlen szerszáma, hanem a

középkortól kezdve az egyes vidékek áruinak kicserélésére szolgáló
legfontosabb közlekedési, szállítási eszköz. A fogattal, szekérrel rendelkező
szekeresek városokban, falvakban külön réteget alkottak. Egyes falvak
csaknem kizárólag fuvarozással foglalkoztak, így például Tokaj-Hegyalja
fuvarosai a bort vitték Lengyel- és Oroszországba, visszafele pedig szőrmét,
ruhaanyagot, különleges élelmiszereket szállítottak. A mezőgazdasági
eszközöket, meszet, faszenet az Alföldre fuvarozó szekeresek gabonával
megrakodva tértek vissza. A fuvarosok szállították a fazekasok, takácsok,
szűcsök portékáit a vásárokra, így nemcsak a hírek terjesztésében, hanem a
termelvények, kulturális javak elterjesztésében is jelentős szerepet játszottak.
A gyorskocsival közlekedők jobbára csak személyeket szállítottak, így inkább
a hírek terjesztésében, a postai forgalom lebonyolításában volt jelentőségük.

A jószág és a pásztor építményei TARTALOM A táplálkozás

A jószág betörése és a közlekedési
TARTALOM A konyha felszerelése
eszközök

{H-263.} A táplálkozás

FEJEZETEK
A konyha felszerelése
Az étkezés rendje
A nyersanyag tárolása és tartósítása
Levesek
Növényi ételek készítése
Húsételek
Tej és tejfeldolgozás
Italok, fűszerek

A fentiekben nagy vonalakban megismerkedtünk a különböző növényi és

állati nyersanyagok megszerzésével, termelésével, előkészítésével és a
feldolgozás, fogyasztás helyére történő szállításával. Döntő többségüket a
helyszínen maguk a termelők használták fel, csak egyes területeken
kezdődött meg korábban, már a XVI–XVII. században (pl. bor), majd a
XIX. században egyes speciális termékekben (paprika, dohány, gyümölcs
stb.) és a gabonaneműekben nagyobb mennyiségben a piacra való termelés.
A paraszti táplálkozásban a nagy múltú eljárások, ételek a legújabbakkal
éltek és élnek egymás mellett. A régiek különösen ínséges időkben éledtek
újra, mint a múlt század egyes éveiben, amikor nemcsak a rügyeket ették
meg, hanem a fák kérgét megdarálva kenyérbe sütötték. A paraszti rétegek
között a táplálkozásban mutatkozott meg a legnagyobb különbség. A
szegényebbek ételei között elsősorban a növényi eredetűek domináltak, míg
a gazdag parasztság zsíros húsneműt sokkal nagyobb mennyiségben
fogyasztott. Az ételeket a különböző vallások előírásai is nagymértékben
befolyásolták, ezért egyetlen településen belül nemcsak történeti, de
társadalmi rétegződés is jól érzékelhető.
Kétségtelen, hogy bizonyos finnugor kori örökség nyomai is kimutathatók a
magyar táplálkozásban, ha másként nem, de legalábbis az elnevezésekben
(fazék, köles, vaj, kenyér, főz, forr, süt, eszik, iszik stb.). A lé (leves) a rokon
népeknél elsősorban „halleves”-t jelent, nálunk általánossá vált a híg étel
fogalmára, mely a legutóbbi időkig a magyar parasztság legfontosabb
táplálékának számított. A vándorlás alatt különböző török népektől a
tejfeldolgozással kapcsolatban tanulhattunk sok mindent (köpű, író, sajt,
túró stb.). A szláv népek étkezési kultúrájának hatása ugyancsak meglátszik
a szókincsben (ecet, kása, kalács, kolbász, kovász, laska, pecsenye,
pogácsa, szalonna, tészta, zsír stb.) és a máig élő gyakorlatban egyaránt (pl.
káposzta-, répaételek). A németek is sok esetben hatottak a paraszti
konyhára, de többnyire áttételesen az úri étkezésen át (cukor, piskóta,
früstük (reggeli), karalábé, kuglóf, szaft, szósz stb.). Hasonló úton bizonyos
olasz hatás is elérkezett hozzánk (palacsinta, mazsola, torta stb.). Ha
mindezekhez a táji alapanyag-lehetőségeket, a belső fejlődést
hozzászámítjuk, akkor előttünk áll a magyar parasztság étkezésének
rendkívüli sokrétűsége és bonyolultsága.
A magyar és azon belül a paraszti táplálkozás történeti korszakainak
váltását eddig még nem tisztázta kellőképpen a néprajztudomány. Az
alapfeltárások ma már egyre inkább lehetővé teszik e rendkívül fontos
munka elvégzését, addig azonban meg kell elégednünk azzal, hogy
elsősorban az utóbbi évszázad paraszti étkezési rendjét, ételkészítési
eljárásait és legfontosabb ételcsoportjait mutatjuk be.

A jószág betörése és a közlekedési

TARTALOM A konyha felszerelése
eszközök
A táplálkozás TARTALOM Az étkezés rendje

{H-264.} A konyha felszerelése

A lentiekben (l. 63–9. kép) már szólottunk a nyitott és zárt tüzelők
legfontosabb formáiról, melyeken a nyers élelmet megsütötték, megfőzték.

135. ábra Cserépserpenyő.

Nagyalföld. XIX. század vége

Az edények többsége cserépből készük. A tejesedények egyszerűen

díszítettek (köcsög), melyből a szegényebb háztartások 4–5, a gazdagabbak
gyakran 20-on felül is rendelkeztek. A főzésre szolgáló kisebb-nagyobb
cserépedényeket rendszerint eredeti színükben (vörös, szürke-fekete, fehér)
hagyják. A legnagyobbak közülök azok a 25–30 literes példányok,
melyeket lakodalmakban használnak leves, töltött káposzta főzésére.
Részben szabad tűzre állítják, részben kemencébe rakják őket. Mivel
ezekben csak ritkán, különleges alkalmakkor főztek, ezért a padláson
általában főzelék, aszalt gyümölcs tartására szolgáltak. A cserépserpenyő
tulajdonképpen nagyobb méretű lábas vagy lábatlan, hosszúkás tál,
melynek széle felhajlik. Szabad tűzön vas háromlábon vagy a kemence
aljában elhelyezve, bő zsírban húst sütnek benne. Alakja némelykor a benne
sütött szárnyas formájához alkalmazkodik.
A mezőn étkező vagy járó ember ebédre sokszor manapság is szalonnát süt.
Ugyancsak vasból készül a rostély, mely lábakon álló négyszögletes
vasrács, és az alá kapart parázs süti meg a húst. A parasztkonyhában
öntöttvasból készült fazekakat és lábasokat is használtak.
 143. Konyha kemencével
Bábonymegyer, Somogy m.
136. ábra Három- és négylábú vasállvány.
Erre állítják a szabad tűzön a fazekat.
Monor. Pest m. 1930-as évek
 144. Üst az esztenában
Gyimes, egykori Csík m., Románia
 137. ábra A bogrács megerősítése mezei főzéskor.
Monor, Pest m. 1930-as évek

A legelterjedtebb vasedény a bogrács volt, melyet Erdélyben üstnek

mondanak. Egyik formája kerek, és széle kifele hajlik. Ennek megfelelő
változatait a keleti szlávságon át egészen a Kaukázusig lehet nyomon
kísérni. A másik inkább körte alakú, pereme felfele álló, egyenes. Ez a
nyelvterület déli részében otthonos, és a balkáni formákkal {H-265.} egyezik
meg. A bográcsban szabad tűzön főztek sűrűbb vagy hígabb levesféléket,
húsokat. Ezeknél lényegesen nagyobbak azok a rézből készült edények,
üstök, melyekben abálták a szalonnát, hurkát, olvasztották a zsírt, illetve a
jószágnak főztek benne abrakot. Ezeket beépített katlanokban elsősorban a
Dunántúl és az Alföldön találjuk. A katlan nyugati származék, és az utóbbi
századokban került hozzánk.
 138. ábra Vízmerítő és vízhordó favedrek.
Őriszentpéter, Vas m. 1940 körül

A víz tartására szolgáló edények közül a veder korábban fából készült, csak
a múlt század második felétől terjedtek bádog változatai. A különböző
korsók a víz hordására és tárolására egyaránt szolgálnak. Mázatlan vörös,
fekete változatai különösen kedveltek, mert nyáron a mezei munkások az
alját beássák a földbe, és így benne a párolgó víz hűvös marad.
A különböző alakú, anyagú és formájú főzőedényeket, a sok járulékos
eszközt általában a konyhában tartják (vö. 143–5. l.) Ha formájuk
megengedi, akkor az étkezésre szolgáló tányérokkal együtt a falra akasztják
őket. A nagyobb edényeket, tálakat rendszerint a konyha előterében
elhelyezett szekrényben tartják, mely viszonylag új jövevény a paraszti
konyhában.

139. ábra Mázatlan cserépedények vízhordásra és -tartásra.

Nagyalföld. XX. század eleje
 145. Kanáltartó
Semjén, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
 146. Fatál két füllel
Szuhahuta, Heves ni.

A táplálkozás TARTALOM Az étkezés rendje

A konyha felszerelése TARTALOM A nyersanyag tárolása és tartósítása

{H-267.} Az étkezés rendje

A magyar parasztság középkori hagyományokra visszanyúló módon
korábban csak kétszer: reggel (reggeli, früstük, ebéd) és délután (ebéd vagy
vacsora) étkezett. Ez szinte napjainkig megmaradt a téli időszakban, és
szorosan összefügg a tüzelőberendezés kora reggeli és délutáni fűtésével.
Ez a rendszer azonban a nagy munkák idején három, esetenként ötszöri
étkezésre módosult.
Amikor megkezdődnek a tavaszi munkák (szántás, vetés), már rendszerint
háromszor étkeznek. A két főétkezés megmarad, de közben délben
(délebéd) tarisznyából kenyeret, szalonnát, hagymát vagy más hideget
esznek, esetleg szalonnát pirítanak. A nagy hátárú tiszántúli városokban (pl.
Hajdúböszörmény) szántáskor több napig kinn maradtak. Ilyenkor délben a
bográcsban meleg étel főzése rendszerint a gazda feladata volt. A kinn élő
pásztorok ugyancsak háromszor étkeztek (Duna–Tisza köze). Kora reggel a
kisbojtár (lakos) többnyire húsból főzött früstüköt, míg délben, amikor a
tanyától messze legelt a jószág, csak szalonnát, szárított húst ettek a
bojtárok kenyérrel. Estére, amikor megtértek a tanyához, már újra húsétel
várta őket.
A nagy nyári munkák idején, különösen aratáskor, nyomtatáskor, amikor a
legnagyobb erőkifejtés szükséges, az étkezések száma is megnövekedett.
Kora reggel ettek valamit, mellé pálinkát ittak, hogy ne éhgyomorra
kezdjék a munkát, majd 8 óra tájban került sor az ugyancsak hideg
ételekből álló reggelire. Délben egyórás szünetet tartottak, és ha maguknak
arattak, akkor az asszonyok vitték ki az ebédet, melyből a lehetőség szerint
a hús sem hiányzott. Délután öt óra tájban ismét rövid pihenés következett,
ami hideg étkezéssel járt együtt, majd amikor a sötétedés után abba kellett
hagyniok a munkát, akkor került sor otthon, illetve a részes aratók esetében
az éjszakai szálláson, ismét meleg étkezésre.
 147. Két cseréplábas
Magyarország

A fentiekből kitetszik, hogy az étkezés alkalmazkodott a mindenkori

munkához. Jelentős különbség adódott a mindennapi és az ünnepi étkezés
között. Érdekes módon az utóbbi őrizte meg a legtöbb régies vonást
ugyanakkor, amikor leginkább fogékony új elemek befogadására. {H-268.}
Vasárnap lehetőleg arra törekedtek, hogy tyúkhúslevest és főtt baromfit,
újabban valami süteményfélét is egyenek. Ünnepi és viszonylag ritka
eledelnek számított a szarvasmarha húsa, ezzel szemben a sertéshúst
különböző formában hétköznap is megették.
A nagy ünnepekhez vidékenként, vallásonként változó állandó étrend
kapcsolódott, így karácsony estéjén a katolikusok böjtös eledeleket:
káposzta-, bablevest, halételeket és zsír nélküli süteményt fogyasztanak. A
reformátusok disznó-, marha- vagy tyúkhúslevest esznek és kalácsot, mert
őket ezen a napon sem kötik böjti szabályok, ezért egyes vidékeken a töltött
káposzta is előfordul. Nagypénteken már más a helyzet, mert ilyenkor
valamennyi vallásfelekezet böjtöl. Valami savanyúleves (cibere,
káposztaleves), zsír nélküli kalács és pattogatott kukorica az egész napi
táplálkozás. Húsvét vasárnapján tyúkhúsleves, kalács, bélés fordul elő
leggyakrabban, a katolikusok ekkor inkább disznóhúst esznek. A sonkát
megszenteltetik, és még az ünnepeken meg is eszik. A húsvéti bárány
fogyasztása csak újabban terjed.
Egyes ételeknek különleges erőt tulajdonítottak, és ezért azok fogyasztását
meghatározott napokhoz kötötték, így újévkor málét ettek, azt tartván, hogy
az egész évben szerencsét hoz. A pénteken fogyasztott lencse vasárnapra
széppé teszi a lányokat. Vetés előtt apró szemű növényeket (köles, mák stb.)
esznek, hogy ezzel bőségessé tegyék a termést. Éppen ilyen célból
fogyasztottak tojást is, mely általában a paraszti hiedelmek között mindig a
termékenységet jelentette.
Különleges étkezés kapcsolódik az élet kiemelkedő eseményeihez is. A
gyermekágyas asszonynak a komaasszonyok viszik az ebédet. Ez általában
megegyezik a vasárnapi ebéddel, de mindig igyekeznek valami újat,
különösen éppen akkor divatba jött ételt, süteményt is készíteni. A
lakodalom étkezési rendjében a tyúkhúsleves játszik nagy szerepet, melybe
az Alföldön csigatésztát főznek. A főtt húst tormával vagy céklával
fogyasztják. A hagyományos ételek közül különösen a nyelvterület középső
részén ritkán hiányzik a töltött káposzta. A lakodalmas kása különböző
változataival szinte az egész nyelvterületen találkozunk, mely az étrend
egyik legrégibb elemének látszik. A halotti toron csak pálinkát és kenyeret,
esetleg szalonnát, kalácsot, újabban kelt tésztát adnak. Csak ritkábban
tudunk arról, hogy főtt ételt is fogyasztottak.

A konyha felszerelése TARTALOM A nyersanyag tárolása és tartósítása

Az étkezés rendje TARTALOM Levesek

A nyersanyag tárolása és tartósítása

A nyersanyag elraktározásáról fentebb már szóltunk (l. 160–3. l.) de
legnagyobb részének még bizonyos feldolgozáson kell átmennie, amíg azt
fel lehet használni. A múlt század második felétől többféle minőségű lisztet
őröltek a malmokban, és ez egyben felhasználásának differenciálódását is
elősegítette. A lisztet a parasztháztartások egy-két hónapra a kamrában
tárolták. Erre szolgáltak a lisztesládák, helyenként erre a célra készült
hordók, bödönök. A kukoricalisztet ilyen módon nem lehetett hosszabb
ideig eltartani, mert könnyen megkeseredett, ezért rendszerint nem is
malomban, csak házi darálón őröltek annyit, amennyit mindjárt fel is
használtak.
A nyersanyag egy részét különböző módokon tartósítják. Ezek sorában
egyik legfontosabb eljárás a savanyítás. Káposztát, uborkát, céklát, {H-269.}
fehérrépát és több más növényt így raktároznak el hosszabb időre, és
egyben így tesznek élvezhetőbbé. Ezek között legfontosabb a savanyú
káposzta, mely a múltban és a jelenben kedvelt néptáplálék hazánkban. A
káposztát erre a célra készített káposztagyaluval legyalulják, régebben
egyszerűen késsel összevágták, és nagy hordóba tömték vagy taposták.
Megsózták, majd deszkát téve rá nagy kővel, újabban csavarral leszorítják.
Teljes fejeket is raknak közé, mert a töltött káposztát csak ezzel lehet
elkészíteni. Mikor kellőképpen megsavanyodott, akkor a szükségnek
megfelelően vesznek ki belőle. A nyelvterület északi és nyugati vidékein a
céklát, a tarló- és a fehérrépát is savanyítják, ebből levest készítenek. Az
uborka változatos eljárásokkal savanyítva hús mellé csemegének szolgál.
 140. ábra Szilvaaszaló.
Szatmár m. XX. század eleje

Az aszalás a különböző gyümölcsfajtákra terjed ki. Elsősorban szilvát,

almát, körtét, ritkábban barackot aszalnak. Ennek legegyszerűbb módja,
amikor vesszőfonatokra a napra teszik ki, de ez túlságosan hosszú időt vesz
igénybe, ezért aszalókemencéket is használnak. Ezek kis különálló
épületekben elhelyezett, laposra rakott kemencék, melyek felett előzőleg a
már napon megszikkasztott gyümölcsöt nagyméretű, 2–3 centiméteres
peremű, vesszőből fonott lapokra helyezik. Ezeket a meleg alulról jól
átjárja, és így gyorsan megszikkadnak. Az aszalt gyümölcsöt nemcsak a
gyerekek csemegézik szívesen, hanem különleges böjtös leveseket főznek
belőlük. A gomba aszalása a nagy mennyiségű és sokféle fajtát termő
hegyvidékeken általános.
A hús hosszabb időn keresztül történő eltartása is sok nehézséget okozott,
hiszen akár a pásztoroknál, akár a parasztháztartásokban levágott jószág
húsát nem lehetett egyszerre elfogyasztani. Az alföldi pásztorok a birka
vagy borjú húsát apró darabokra vágták, megsózták, megpaprikázták, majd
a bográcsban víz nélkül főzték, és időnként rázogatva megfordították.
Mikor alaposan megfőtt, gyékényre, árnyékos helyre terítették. Két-három
nap múlva teljesen megszikkadt, és zsákba önthették. Ebből minden reggel
vettek a bojtárok egy marékra valót, és azt kenyérrel eszegetve jártak egész
nap a nyáj után. Ha lehetőség akadt rá, fövő vízbe dobták, és nyers hús
módjára készítették el. Feltételezhetően ez lehetett a honfoglalás után a
kalandozó magyarok olyan tápláléka, amit átalvetőjükben könnyen
magukkal vihettek. Erről emlékezik meg egy XIV. századi jeles olasz
krónikás, aki szerint Nagy Lajos király itáliai hadjáratai során a magyar
vitézek tarisznyájukban tartott szárított húsdarabokkal táplálkoztak. A halak
szárításáról és füstöléséről a múlt századi és korábbi források egyaránt
megemlékeznek.
A paraszti háztartásokban a sertés húsát nem szárították, hanem sózással és
füstöléssel konzerválták. A disznótor után a húsneműeket néhány hétig sós
lében tartották, majd megszikkasztották, és a szalonnával, kolbásszal együtt
hosszabb-rövidebb ideig a füstös padlásra, illetve a szabad kémény felső
részébe, újabban külön erre a célra emelt épületbe akasztották. Itt lassan
átjárta a füst, és így minden veszély nélkül el lehetett a padláson vagy a
hűvös kamrában tartani a nyári nagy munkák idejéig, sokszor egészen újig.
A füstölés technikája, úgy látszik, hogy- nyugatról került hozzánk, és az
egész magyar nyelvterületen elterjedt.
A hús tartósításának elég nagy területen még egy újabb módja
{H-270.}

ismeretes: a lesütés. A megsült húst egy nagyméretű cserép- vagy

bádogedénybe helyezik, és megolvasztott zsírral leöntik. Ez
megkeményedve a húst a levegőtől elzárja, és így az nyárig is eltartható.
Mindig a szükségnek megfelelő mennyiséget vesznek ki, és utána a
megbolygatott felületet olvasztott zsírral ismét befedik.
A levesbe való meggyúrt tésztaneműeket is szárítással tartósítják. Ilyen
többek között az Alföldön általánosan ismert lebbencs. A tésztát lisztből,
tojásból meggyúrják, és vékonyan elnyújtják, majd egyben felterítve addig
szárítják, amíg minden nedvességét elveszti. Ekkor tenyérnyi darabokra
törik, és így fehér zsákban több hónapig is eláll. Ugyanezen a területen
általánosan ismert a tarhonya, melyet hasonlóan meggyúrt tésztából
készítenek. Először szőr-, majd drótszitán nyomkodják keresztül, és a pár
milliméteres nagyságú morzsalékokat árnyékban megszárítják. Ezt is
hónapokig, akár egy évig is el lehet tartani. A belőlük készült leves eleinte a
pásztorok, mezőt járó emberek, vasúti munkások, kubikosok eledeleként
terjedt. Manapság, különösen az utóbbi felhasználásával, a városi
étkezésben is általánosan ismert levest főznek.
A tejtermékek közül a túrót juhbőr tömlőben (Székelyföld) raktározzák el,
esetleg fakéregből készült edényekbe gyúrják, amikor is annak illatát
átveszi. Cserépfazekakban a vajat lesütve hosszabb ideig eltartják.
Az étkezés rendje TARTALOM Levesek
A nyersanyag tárolása és tartósítása TARTALOM Növényi ételek készítése

Levesek
A magyar parasztság étrendjében kiemelkedő helyet foglalnak el a
különböző levesek (lé), melyek nélkül a főétkezés el sem képzelhető. Ezért
mondják a mesében az étkezés bőségének bizonyítására: „Csak léféle volt
hétféle” (Palócföld).
A levesek sorában legrangosabb a húsleves, melyet baromfiból,
sertéshúsból, különösképpen orjából, esetleg szarvasmarhából készítenek.
A benne főtt húst vele együtt vagy külön fogyasztják. A levesbe különböző
tésztaféléket főznek. Ezek közül az Alföldön első helyen áll a csiga, melyet
lakodalmak vagy ünnepi ebédek levesébe főznek. Ezeket a szövőszék
nádbordáján a kis négyszögletűre vágott tésztadarabokból fa- vagy
vaspálcikával hengergetik össze. Készítése egyben a téli esték kedvelt társas
összejövetele is. Ezenkívül laska, rombusz, eperlevél és más alakú tésztákat
is raknak a húslevesbe.
A savanyú levesek hosszú sorából megemlíthetjük a ciberét vagy más
néven kiszit, melynek valamilyen változatát az egész nyelvterületen
ismerik. A korpát meleg vízzel leöntik, majd mikor már erjedni kezd,
leszűrik, és tejjel, tojással összehabarják. Készítik szárított gyümölcsből is.
Mindegyiknek jelentős szerepe van a böjti ételek között. A káposztaleves
savanyúan elkészítve ugyancsak előfordul, ha nem is olyan gyakran, mint a
keleti szlávoknál.
Kiemelkedő hely illeti meg a hüvelyesekből (bab, borsó, ritkábban lencse)
készült leveseket. Ezeket vagy a kertben, de többnyire köztes veteményként
a kukoricával együtt termelték, így minden háztartásban bőven volt belőle.
Többnyire behabarták, és ha volt, akkor füstölt hússal ízesítették,
erősítették.
A tésztás levesek legtöbbnyire a pásztorok, mezei munkások eledelei.
{H-271.}

Az Alföldön lebbencsből, tarhonyából olyan sűrűre főzik, hogy a kanál is

megáll benne. Mindkettőt zsíron vagy szalonnán megpirítják,
vöröshagymát, paprikát, újabban burgonyát adnak hozzá, és úgy főzik meg.
A nyersanyag tárolása és tartósítása TARTALOM Növényi ételek készítése
Levesek TARTALOM Kásák, pépek

Növényi ételek készítése

FEJEZETEK
Kásák, pépek
Lepényfélék
A kenyér és a kalács
Főtt tészták
Sütemények

A növényi ételek sorában a gyűjtögetéssel szerzett alapanyag a történeti

korszakokban mindig csak kiegészítő jellegűnek számított, és jelentősége
egyre csökkent. A kásanövényeket (köles, tönköly, hajdina, alakor) a
korábbi századokban széltére vetették, és a növényi táplálkozás komoly
részét alkották. A köles rövid tenyészideje következtében még a későn
levonuló áradások vagy aratás után is vethető, a többiek magasabb
hegyvidéken is beértek. A XVII., de inkább a XVIII. századtól kezdve a
kukorica általánosan elterjedt és valamennyi kásanövényt kiszorította, és
azokat csökkent mértékben a nyelvterület peremvidékén termelték. A
kukorica egyes fogyasztási körzetei elsősorban az erdélyi magyarságnál,
továbbá Somogyban, Szabolcsban alakultak ki. A XIX. század második
felétől kezdve a búza-rozs és az együttesen vetett ún. kétszeres
meghatározóvá vált a paraszti étkezésben.
A parasztság osztályrétegződésének megfelelően egyes falvakon belül is a
különböző gabonafélék felhasználásában jelentős eltérés mutatkozott. A
legszegényebb rétegek kényszerűségből ragaszkodtak a kásás ételekhez, és
ennek megfelelően tovább vetették az igénytelen kásanövényeket. Máshol
ezek az időjárási viszonyok következtében maradtak meg, mint például a
magas hegységekben, ahol a kukorica már nem termett meg. Az utóbbi
lisztjét az Alföldön a szegényebbek búzaliszttel keverték, és ebből sütötték
a kenyeret. De itt századunkban a kásák, különösen a kukoricából
készültek, a szegénységet jelentették, ezért a módosabb parasztok asztalára
ritkán kerültek. Néhány esetben, mint hagyományos étel a lakodalomban
(tejbekása) vagy férfi-összejöveteleken (juhhúsos kása) szinte napjainkig
tartotta magát.

Levesek TARTALOM Kásák, pépek

Növényi ételek készítése TARTALOM Lepényfélék

Kásák, pépek
A nagy múltra visszatekintő kásák alapanyagát durvára őrlik, sőt az őrlést
az utóbbi időben erőteljesen terjedő rizs esetében el is hagyják. A rendkívül
változatos és sokféle készítési eljárás közül csak néhányat említünk meg.
Az Alföldön kásának elsősorban a kölest főzték sós vízben. Mikor a víz már
teljesen lefőtt alóla, akkor kiborították, vagy a fazékban hagyva zsírral,
tejjel fogyasztották. Az erdélyi puliszka ettől csak kicsiben különbözik. A
zubogva fövő vízbe a finomra darált kukoricalisztet egyszerre dobják bele,
és az így egyetlen nagy csomóba összeállva fő meg. Ha elkészül, egy
deszkalapra fordítják, felszeletelik, és többnyire tejjel fogyasztják.
Ugyancsak erdélyi eledel a bálmos is. Ennek számos elkészítési módja
közül a leggyakoribb, amikor a savót visszaöntik a sajthoz, és hagyják újra
lecsöpögni. Az így feljavított levet felforralják, és ebbe csorgatják bele a
szitált kukoricalisztet.
A húsos kásák az ünnepi vagy a nagy munkák idejének étkezéséhez
tartoznak. Az Őrségben a köles- vagy hajdinakását húslében főzik meg,
borssal, sóval, paprikával ízesítik. Mikor a levét teljesen elfőtte, {H-272.} akkor
teszik bele a húsdarabokat, míg a tetejére hagymás zsírt öntenek. Néha
rántást is kevernek hozzá, hogy ezzel laktatóbbá tegyék. Ugyanilyen módon
készül a ludaskása is, melyet már a rangosabb ételek közé számolnak. A
lakodalomban utoljára tálalják fel a kitolókását, melynek tetejére sok helyen
perecet raknak. Ez jelenti a lakodalom befejezését.
A fent felsorolt és bemutatott ételek a puliszka kivételével általában az
eresztett pépek sorába tartoznak, ami azt jelenti, hogy a darát, lisztet fövő
vízben lassan, állandó kavargatás közben főzik meg. Emellett tört pépeket
is fogyaszt a magyar parasztság. Ilyet készítenek darából, babból,
feldarabolt és meghámozott burgonyából. Ez utóbbi elsősorban a múlt
század közepétől pépes ételek formájában a parasztság körében is elterjedt,
de főzelék formában történő elkészítése csak ritkán fordul elő.
A pépes ételek egy jelentős csoportját a stercek alkotják. A lisztet nyers
vagy félig főtt állapotban megpirítják, majd forrázzák, és többnyire zsírral
eszik. Neve és a készítés módja nyugati kapcsolatára utal. Az osztrák
konyha közvetítésével kerülhetett hozzánk. Két alapvető formája közül a
száraz sterchez lábasban lisztet pirítanak, mikor már kezd a színe
mutatkozni, forró vizet öntenek hozzá. Ha ezt már elfőtte, zsírt tesznek alá,
mellyel addig keverik, amíg csak morzsalékká nem válik. Újabban megtört
burgonyát is kevernek bele, ami jól mutatja az új nyersanyag régi
technikához való alkalmazkodását. A pépsterc készítésekor a forró vízbe
egyszerre dobják bele a lisztet, ami nagy csomóvá áll össze. Egy félórás
főzés után a vizet leöntik alóla, majd fakanállal széttörik, és zsíron addig
pirítják, míg el nem morzsálódik. Ez az eljárásmód már csaknem teljesen
eltűnt, szórványosan a Dunántúl különböző részein lehet megtalálni.

Növényi ételek készítése TARTALOM Lepényfélék

Kásák, pépek TARTALOM A kenyér és a kalács

Lepényfélék
A lepényeket lisztből, só és víz hozzáadásával gyúrták, majd kisebb-
nagyobb formára szaggatva sütötték ki olyan módon, hogy az egyben
maradjon. Ezek jelentősége az elmúlt századokban lényegesen nagyobb
lehetett, de egyes formái mai napig is élnek. Nálunk azok a változatai a
legelterjedtebbek, melyeket a szakirodalom puha lepénykenyér néven ismer.
Ezeket még a századforduló táján az egész magyar nyelvterületen
készítették és fogyasztották.
Anyaga a helyi uralkodó gabonafajtáknak megfelelően rendkívül sokféle
lehet, így készítik az Alföldön búza-, másutt rozslisztből, kétszeresből,
árpából, Nyugat-Dunántúl hajdinából, de lepényfajták készülnek
kukoricalisztből és burgonyából is. A lepénykenyér ízesítésében
legfontosabb a só, de egyes vidékeken borsot is tesznek bele, a délebbi
tájakon a tetejét paprikával szórják meg. Ritkábban mák is előfordul, amit
vagy belegyúrnak, vagy a tetejére hintenek. A kész tésztából formázzák ki a
20–30 cm átmérőjű lepényt, melynek vastagsága a 2–3 cm-t csak ritkán
haladja meg. Ugyanebből a tésztából perecet is formálnak, melynek
nagysága változó. Nyugat-Dunántúl eléri a 15–20 cm-t is, míg az ország
keleti felében csak 4–5 cm. Egyes helyeken specialisták foglalkoznak
perecsütéssel, árujukat a szomszéd falvakban és nagyvásárokon
értékesítették. Különösen híresek a debreceni perecek, melyeket
vásárfiának napjainkig szívesen vásárolnak. A nyelvterület {H-273.} keleti
felén a tésztából kis cipót alakítottak ki, melynek magassága a 6–7 cm-t is
elérte, viszont átmérője nemigen haladta meg a 15 cm-t. Ilyeneket sütöttek
többek között a Bodrogközben a karácsonyi kántálók számára.
Sütése különféleképpen történt. Az egyik legrégibb eljárás, amikor
áttüzesített kőre terítették. Igen gyakran a tüzelő előtti kőlap szolgált erre a
célra. A parázsban, hamuban történő sütés a nyílt tűzhelyes, kandallós
vidékeken sokáig megmaradt. Az ilyen sütésmód nagy régiségét bizonyítja
az is, hogy a mesékben a hős számára anyja hamuba sült pogácsát
csomagolt be a nagy útra. A lepénykenyeret a Dunántúl, az Alföld nagy
részén a kemencében sütötték.
A kemény lepénykenyeret kizárólag búzalisztből készítik, elterjedtsége
sokkal kisebb, és évszázadok óta mindinkább csökken. Tésztája az előzőhöz
hasonlóan készül, de késfoknyi vékonyságúra (3–4 mm) elnyújtják,
kemencében vagy takaréktűzhely tetején sütik meg. Közvetlenül csak ritkán
fogyasztják, inkább apró darabokra törve egy pillanatra forró vízbe merítik.
Egyes területeken a böjti ételek sorába tartozik.
A fenti kategóriába sorolható a palacsinta egy formája is, melyet lisztből,
sóból és vízből egészen hígra eresztenek, és úgy öntik az áttüzesített kőre.
Újabb változatát serpenyőben sütik, és anyagához tejet és tojást is kevernek.
A kukoricából igen sokféle lepényfélét készítettek. Ezek közül meg lehet
említeni a málét, melynek számos változata ismeretes a Kárpát-
medencében, így Debrecenben egy nagy vászonfazékban vízzel
összekeverték a kukoricalisztet, és állni hagyták, hogy hadd édesedjék. A
tepsi fenekét kizsírozták, és ebbe öntötték bele a masszát, szépen
elegyengették, majd a tetejére zsírt csorgattak. Általában kemencében
sütötték ki, de egyes vidékeken ezt is áttüzesített kőlapra tették. Ha állás
közben az édesség nem ütött ki rajta, akkor cukrot, régebben mézet
kevertek hozzá. Eredetileg kenyérpótló lehetett, de ma már elvétve,
csemegének fogyasztják.
Hasonló masszából készült a kerekre formált tiszántúli görhe vagy
dunántúli néven prósza, kukoricapogácsa. Tiszántúl helyenként zsírt vagy
olajat gyúrtak tésztájába, esetleg egy kis cukorral vagy tejjel ízesítették.
Többnyire kemencében sütötték ki, és kenyér helyett fogyasztották.
A fenti lepényfélék valamennyien megegyeznek abban, hogy tésztájukat
nem kelesztik. Ez különbözteti meg őket külső formában rendkívül hasonló
társaiktól, melyeket kelt kenyértésztából sütnek.

Kásák, pépek TARTALOM A kenyér és a kalács

Lepényfélék TARTALOM Főtt tészták

A kenyér és a kalács
A kenyér magyar elnevezése korai őspermi alapnyelvből származik, és
megfelelőjét megtaláljuk a zűrjén, a votják és a mordvin nyelvekben egyaránt,
csakhogy itt „dara, darakása, derce” jelentéssel ismerik, és használják. Vagyis
a szó megmaradt, de közben az általa jelölt fogalom a történeti fejlődés
évezredes útját járta be, amíg a mai kelesztett, foszlós, mindennapi kenyérig
eljutott. Az ilyen, gabonából készült kelesztett kenyeret – bár nagy múltra
tekint vissza – a nyelvterület nem minden részén sütötték általánosan, így a
keleti székelységnél, a Bodrogközben, {H-274.} de másfele is csak az utóbbi
időben szorította háttérbe a pépes ételeket és a kovász nélküli
lepénykenyérfajtákat.

141. ábra Dagasztóláb teknővel.

Szalafő, Vas m. 1930-as évek
A kenyér legfontosabb alapanyaga a Kárpát-medence középső részén a búza,
míg a rozs elsősorban három területen gyakori: Nyugat- és Közép-
Dunántúlon, a Duna–Tisza közén és a tiszántúli Nyírség dombos hátain.
Ezenkívül sokfelé, különösen az említett területekhez kapcsolódó vidékeken a
kétszeres (abajdóc) is gyakran előfordul. Árpából főleg a Székelyföldön
készült kenyér, és gyakran megtaláljuk a kukoricából sütött változatát Erdély
egész területén, továbbá a Dunántúl déli részében.

148. Kenyérsütés. Kovászolás

Komádi, Hajdú-Bihar m.
 149. Kenyérsütés. Szakítás
Komádi, Hajdú-Bihar m.

A liszt előkészítése már a sütést megelőző nap estéjén elkezdődik. A

kamrából annyi mennyiséget hoznak be, ahány kenyeret akarnak sütni.
Először átszitálják az egészet, és korábban bükkfából, később nyár- vagy
fűzfából készült teknőbe öntik. Ezután került sor a kovászolásra, melynek a
nyelvterületen két módját ismerik. A liszt egy kisebb részét elválasztják, és
ehhez keverik hozzá a kovászt, letakarják, ráteszik a kovászfát, majd több
órán keresztül érlelik. Mikor megkelt, a többi lisztet a hozzá szükséges sóval,
vízzel összegyúrják vele, és az egészet állni, vagyis kelni hagyják. Itt tehát
több részlet kapcsolódik {H-275.} össze egy teljes folyamattá: kovászolás,
kovászérlelés, dagasztás és tésztaérlelés. A másik esetben az összes szükséges
nyersanyagot (liszt, víz, só, kovász) egyszerre összegyúrják, vagyis a
kovászolást elhagyják. Az utóbbi eljárás általában ritkábban fordul elő.
A kovászoláshoz az erjesztőmagot többféleképpen nyerték. A legegyszerűbb
eljárás, amikor a kovászból annyit tettek félre, amennyi a következő sütéshez
elegendőnek mutatkozott. Általában azonban hosszabb időre, fél évre, egész
évre készítenek korpából kovászt (pár, sütnivaló), ehhez komlót, akácvirágot,
törkölyt, musthabot is kevernek, ami a kenyérnek a kívánt ízét megadja. A
múlt század végétől terjedt el a bolti élesztő, mely a kovászmaggal együtt
biztosítja a kenyér tökéletes kelését. A jó gazdasszonynak mindig van
kovásza, amit nem szívesen ad másnak, mert azt gondolja, hogy azzal a
kenyér hasznát elveszti.

142. ábra Kovászfa, amit a dagasztóteknőre helyeznek.

Nagyalföld. XIX. század vége

A dagasztás az asszonyi munkák legnehezebbike, amit még az is súlyosbít,

hogy rendszerint éjszaka végzik, mert a kovász éjfélre kel meg. Ekkor a
mennyiségnek megfelelő langyos vizet szűrnek rá, és a kovászt
szétnyomkodják. Ezután következik a dagasztás olyanformán, hogy négy
ujjúkat belenyomják a tésztába, majd összeszorítják azt, és az ökölbe szorított
keze fejüket előrelökik. Ez a munka körülbelül két óra hosszáig tart, egészen
addig, amíg lyukak nem keletkeznek a tésztában, és könnyen el nem válik a
teknő oldalától. Akkor összehajtják, és a teknő egyik végébe helyezik.
Letakarják, hogy most már az egész tészta együtt keljen meg.

150. Szakajtókosár
Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Utána egy kis pihenőt tarthatnak, de nemsokára hozzákezdenek a kemence
fűtéséhez. Azt mindig úgy végzik, hogy az egyik oldala {H-276.} tiszta maradjon.
Mikor már kellőképpen áttüzesedett, akkor a szénvonóval a pernyét kihúzzák,
és ezután hozzákezdhetnek a megkelt kenyértészta szakításához. Ehhez
gyékényből vagy szalmából font kosarakat, erdős vidékeken fából faragott
edényeket használnak. Ruhával kibélelik, és olyan mennyiségű tésztát
helyeznek bele, hogy azt kitöltse. A kiszakított tésztát még állni hagyják,
majd a sütőlapát segítségével megkezdik bevetését.

143. ábra A kenyérsütés kemencéhez tartozó eszközei.

a) Pemet. b) Szénvonó. c) Kenyérsütő lapát. Őrség, Vas m. 1930-as évek

Erre akkor kerülhet sor, ha a kemence alja annyira átmelegszik, hogy a

piszkafa érintésére szikrát hány. Az első kenyér közepébe meggyújtott fácskát
dugnak, hogy bevilágítsa az egész kemencét. Az alföldi kemencékben a
nagyméretű és mindig kerek alapú kenyerek általában három óra alatt sülnek
meg. A többihez képest felényi méretű cipó számára rövidebb idő is elegendő.
Mikor kiszedik őket, akkor az aljukat az Alföldön libaszárnyból készült
seprűvel letisztítják, míg a felső részüket langyos vízzel lemossák, hogy szép
fényes piros-barna színt kapjanak.
 144. ábra Kenyértartó rács.
Velem, Vas m. XIX. század vége

Általában egy hétre sütöttek, és amint az Alföldön tartották: „rendes asszony

szombaton süt, hétfőn mos” (Hódmezővásárhely). Ezzel azt érték el, hogy
vasárnap mindig friss kenyeret tehettek az ünnepi asztalra. A kenyér
megszegése a házigazda feladata, aki katolikus vidékeken az aljára keresztet
rajzolt. A megszegett kenyér rendszerint a szobában a karospad végiben
betakarva állott, vagy az asztalfiában helyezték el. Az egész kenyereket a
kamrában különböző formájú kenyértartó rácsokon, esetleg gyékényből fonott
kosarakban tartották, hogy egér ne tudjon hozzáférni.
A kenyértésztából egy darabot kiszakítanak, és a teknő oldaláról is levakarják
az odaragadt tésztát, ezt összegyúrják, és ebből sül az öklömnyi vakaró, a
gyerekek kora reggeli kedvelt csemegéje. Kenyértésztából készült a lepény
alakúra elnyújtott lángos, melyet tejfellel ízesítettek. Ezeket a kemenceszáj
közelében vetették be, mert számukra félórai sütés is elegendő, és innen
könnyebben ki tudták szedni. A lángos a kenyérsütés napjának kedvelt reggeli
eledele.

151. Kenyértartó
Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

145. ábra Szalmából fonott kenyértartó kosár.

Jászapáti, Szolnok m. XIX. század vége
152. Kenyérsütés. Kenyerek a kemencében.
Átány, Heves m.
 153. Kürtőskalácssütés
Jobbágytelke, egykori Maros-Torda m., Románia

{H-278.}Kelt tésztából készült a kalács is, elsősorban ünnepre és más

kiemelkedő alkalmakra. A legfinomabb lisztből, tejjel, cukorral, esetleg
tojással gyúrják, és úgy kelesztik. Eredeti formája kerek, amire már szlávból
átvett magyar neve is utal. A kalácsokat szabad kézzel ügyesen formázzák, így
elterjedt az ember- és galambalak. Kedvelik a hosszú, henger alakú tésztából
összefont formát. Az ablakos és kulcsos kalácsok rendszerint esküvőre
készülnek, és a násznépet vendégelik meg vele. A kerek alakú, lyukas kalács
közepére borral telt kulacsot, üveget húztak, és azzal ajándékozták meg az
esketést végző papot. Újabban terjedtek el a különböző cserépből, bádogból
készült, halat, galambot, rózsát mintázó formák, melyekbe a kalács tésztáját
belenyomták és kisütötték. Egyik változata a kuglóf, mely elsősorban
Dunántúlon ismeretes, és a múlt század első felétől az osztrák konyhából
került át.
 146. ábra Kürtőskalács-sütőfa.
a) Székelyföld. b) Kalotaszeg. XIX. század vége

A kelt tészták nagyobb részét ugyan kemencében sütik, de vannak olyanok is,
melyeket nyílt tűzhelyen készítenek. Ezek közül megemlíthetjük az Erdélyben
ismert kürtőskalácsot. Az ujjnyi vastag tésztát egy fadorongra tekerik, és nyílt
tűz felett addig forgatják, amíg át nem sül. A kenyér- vagy kalácstésztához
hasonló anyagból zsírban sütik a lángost, mely ma nemcsak falun, hanem
városon is széltében elterjedt. A zsírban, olajban kisütött csörögéket
különböző formára csavarják, illetve bevagdalják.
A kelt tésztából gyúrt sütemények még manapság is általánosan elterjedtek
ugyan a paraszti háztartásokban, de lassú-visszaszorulásuk azért jól
megfigyelhető.

Lepényfélék TARTALOM Főtt tészták

A kenyér és a kalács TARTALOM Sütemények

{H-279.} Főtt tészták

A legegyszerűbbek közöttük a galuskák, melyeknek anyaga nagyjából
azonos a kásáéval. Kanállal szaggatják, és úgy vetik a forró vízbe, majd
leszűrik, és zsírral, vajjal, túróval, böjtben olajjal ízesítik. Helyenként túrót
és tepertőt szórnak a tetejére.
A gombócot levesben eszik, de önálló ételként is előfordul. Tésztájába a
liszt mellé még krumplit is vegyítenek. Belsejét a legtöbb esetben szilvával,
túróval, lekvárral töltik.
A főtt tészták alapanyagát gyúródeszkán lisztből, sóból, tojásból vízzel
gyúrják össze. Hatalmas lapokra nyújtják el, és azokat különböző alakokra
vágják. Mikor megszáradt, vízben kifőzik, zsírt, túrót, lekvárt, diót, mákot
vagy más ízesítőt tesznek rá. A derelyét úgy készítik, hogy két tésztaréteg
közé lekvárt helyeznek el, és azután szögletes darabokra szétvágják, majd
vízben kifőzik.
A főtt tészták igen jelentős helyet töltenek be a paraszti táplálkozásban.
Szinte nem múlik el nap, hogy valamilyen formában ne kerülne sor rájuk.
Ennek meggyúrása, különösen ott, ahol nagy a család, komoly feladatot rótt
a háziasszonyra.

A kenyér és a kalács TARTALOM Sütemények

Főtt tészták TARTALOM Húsételek

Sütemények
A legújabb réteget jelentik a magyar parasztság étkezésében, és rendszerint
valami alkalomhoz, ünnephez kötődnek. Már századunkban kezdődött el
sütőporral, szalalkálival az aprósütemények készítése, melyeket először
lakodalmakban, majd más ünnepekre, különösen húsvétra sütöttek.

154. Réteskészítés
Buzsák, Somogy m.

Az utóbbi félévszázadban terjedtek el a lakodalmi torták, olyan

{H-280.}

mértékben, hogy ma már 50–100 darabot is összehordanak belőlük egy-egy

nagyobb esküvőre. A tortakészítés specialistái egy-egy faluban általánosan
ismertek, akik a tortákat nemcsak különböző alakúra (kakas, ház, templom, ló
stb.) formálják, hanem gazdagon díszítik is. A torta a legtöbb helyen
beleilleszkedett a lakodalom menetébe, így például Boldogon (Pest m.) a
vőlegény régebben piros almával váltotta ki a menyasszonyát a táncból, ma
páros galamb alakú tortát kell adnia. Mindez azt is mutatja, hogy a
hagyományokon, a gazdasági adottságokon kívül egyes területeken a divat is
befolyásolja az ételneműek alakulását.

Főtt tészták TARTALOM Húsételek

Sütemények TARTALOM Tej és tejfeldolgozás

Húsételek
A magyar nép életében fontos szerepet töltöttek be a húsételek, de a
különböző rétegeknél nem egyforma módon, így a pásztorok étkezésében
sokkal nagyobb volt az arányuk, mint az arató részesekében, a
summásokéban, a napszámosokéban. A jómódú parasztok sokkal több húst
fogyasztottak egész éven át, mint a szegények, akik azt rendszerint a
legnagyobb munkaidőre vagy ünnepnapokra tartalékolták. Az Alföldön a
húst kenyérrel mindenféle körítés nélkül ették, itt a savanyúság használata
sokkal ritkább, mint például Erdélyben.
A húsneműek közül a vadászat viszonylag kevés mennyiséget szolgáltatott.
A vadhús elkészítési módjai sok régiséget őriztek meg. Így emlékeznek a
madarak olyan sütésmódjára, amikor tollastul vastag sárréteggel vették
körül, és a tűzbe dobták azokat. A megszilárdult sarat a tollal együtt
lefejtették róluk, mely alatt a hús nagyszerűen megpirult.
A halat rendkívül változatosan készítik, így többek között nyárson, szabad
tűzön vagy serpenyőben sütik. Legáltalánosabb mégis a hallé, amit a
nyelvterület déli részében paprikáshalnak neveznek. Hódítása szinte a
paprika elterjedési útját is jelöli. A déli részeken azzal főzik, míg
északabbra főleg vöröshagymával ízesítik. A halászlé és más paraszti
halkészítési módok általánosan behatoltak a városi és vendéglői konyhába
is.
A parasztháztartások állandó és legkönnyebben igénybe vehető húskészletét
a házi szárnyasok szolgáltatják. Ezek közül elsőrendű hely a baromfit (tyúk,
kakas) illeti meg. Ennek elkészítésében a főző eljárások domináltak: a
tyúkhúsleves és a főtt tyúkhús egyaránt általános és ünnepi táplálék. A
paprikás lében megfőzött baromfi a paraszti konyha elterjedt, de viszonylag
nem régi eleme, ennél még újabb a sült és a töltött tyúk. A kacsa és a liba az
egész nyelvterületen általános ugyan, de a hagyományos ünnepi étkezésben
viszonylag kisebb a szerepe. A szegények tolláért tartották, amivel a
párnákat töltötték. Sokkal ritkábban fogyasztották, mint a gazdagok.
Nagyobb részét piacokon értékesítették. A kukoricával történő hizlalásuk a
múlt századtól kezdve vált általánossá, amikortól a hízott kacsa és liba a
városi és úri étkezésben is erősen hódított.
A honfoglalás utáni időben az egész középkoron át általánosan
fogyasztották a lóhúst, de ennek jelentősége későbben csökkent, annyira,
hogy a múlt században már jórészt csak a pásztorokra korlátozódott. {H-281.}
Tudomásunk van arról is, hogy az Alföld egyes vidékein (pl. Jászság) a
szegényebbek szamarat hizlaltak, melynek zsírja vetekedett a libáéval.
A nyelvterület egyes vidékein a juhhús igen komoly szerepet játszott a
mindennapi és ünnepi étkezésben egyaránt. A juhhúsos kása az alföldi
pásztorok étrendjében éppen úgy előfordult, mint a falvak lakosainál.
Később a mindennapi étkezésben kezdett háttérbe szorulni, de ugyanakkor
szinte szertartásos ünnepi eledellé vált, különösen nagyobb munkák
befejezését jelző étkezéseken (aratás, szüret). A magyar juh húsa sokkal
ízletesebb, mint a merinó birkáé, úgyhogy, amíg lehetett, az előbbiből
készítették a paprikás, hagymás, saját levében megfőtt húsételeket.
A szarvasmarha, bármilyen nagy volt is annak állománya, sohasem játszott
meghatározó szerepet a magyar parasztság étkezésében. Különleges
konzerválási, elkészítési módjai nem alakultak ki, és az ünnepi ételekben is
aránylag ritkán fordult elő. A marhahúsból készült leves után a főtt húst
külön fogásként fogyasztották. A nyelvterület középső részén a gulyásos
húst és levest készítették belőle. Az előbbinél hagymás zsírra tették fel az
apró darabokra vágott húst, mely a maga levében főtt, és paprikával
ízesítették. A gulyásleves esetében a húshoz vizet, újabban krumplit is
adnak, esetleg galuskát is főznek bele. Mindkét ételféleség nemcsak a
magyar konyhában lett általánossá, hanem gulyás néven a külföldi éttérnek
étlapjain is gyakran találkozunk velük.
A paraszti étkezés központjában mégis a sertés állott. Ez adta a
legfontosabb alapanyagot, a zsírt, mely még ma is döntő jelentőségű a
magyar paraszti, de városi étkezésben is. A szalonna, amit nyersen,
megfőzve (abálva), füstölve egyaránt fogyasztottak és fogyasztanak,
korábban a legfontosabb néptápláléknak számított. Lassú ütemű háttérbe
szorulása csak napjainkban kezdődött el. A füstöléssel vagy más módon
konzervált sertéshús a nagy mezőgazdasági munkák idején az élelmezés
gerincét adta. Éppen ezért a szegényebb rétegek is arra törekedtek, hogy
legalább egy disznót vághassanak, a tehetősebbek több hízót is
feldolgoztak.
A disznótor karácsony előtt, illetve januárban a parasztháztartások egyik
legnagyobb eseménye. A hizlalás befejezését erre az időre időzítették, hogy
a húsnemű egy részét kifagyasztva hosszabb ideig eltarthassák.
A sertés leölését, elsődleges feldolgozását a legtöbb gazda maga is el tudja
végezni, de minden faluban akad néhány hozzáértő ember (hentes, böllér),
akit többnyire természetbeni fizetségért szívesen meghívnak. Korán reggel
szúrják le a disznót, majd elkezdődik a perzselés, vagyis a szőrnek
szalmával történő leégetése. Újabban, inkább csak nyugaton, terjed a forró
vízzel történő kopasztás, de a legtöbb helyen azt tartják, hogy a pörkölés
után a szalonna sokkal ízletesebb. A perzselt sertést vastagon bekenik
sárral, és ezt késsel húzzák le, hogy a maradék szőrét is eltávolítsák.
Ezután a négy sonka kivágásával kezdődik a hátára fordított disznó
feldarabolása. Majd a belsőséget emelik ki, és ekkor kapcsolódnak csak be
az asszonyok, akik a beleket, gyomrot megtisztítják, alaposan kimossák.
Majd kimetszik a hátgerincét a hozzá tapadó hússal (orja), {H-282.} amiből a
legnagyszerűbb levest főzik. Összeszedik a különféle húsokat,
összevagdalják, hagymával, borssal, paprikával ízesítik, és vékonybélbe
töltik (kolbász), ami megfüstölve nyáron át is eltartható. A májból, vérből,
tüdőből kása, újabban rizs hozzáadásával megfelelően fűszerezve készülnek
a különböző és országrészenként változó ízű hurkák, melyek a hidegben
néhány hétig elállnak. A gyomorba húsdarabokat, bőröket, nyelvet
kevernek össze, és ezt később felfüstölve fogyasztják.
A disznótor egyben összejöveteli lehetőség is, mert első napján este
átjönnek a rokonok, szomszédok, és ilyenkor rendszerint orjalevest,
káposztás húst (toros káposztát), ritkábban kolbászt, hurkát kapnak, majd
bor mellett elbeszélgetnek. Másnap a szalonnát zsírnak sütik ki, a húst és
szalonnát besózzák. Ekkor készíti össze a gazdasszony a kóstolót, amit
rokonok, szomszédok kapnak, akik azt hasonlóval viszonozzák.

Sütemények TARTALOM Tej és tejfeldolgozás

Húsételek TARTALOM Italok, fűszerek

Tej és tejfeldolgozás
A magyar parasztság étkezésében a tehén- és juhtejnek van a legnagyobb
jelentősége. Néhány adat megemlékezik a lótej fogyasztásáról is, de ennek a
történetileg áttekinthető időben csak szórványos előfordulásáról tudunk.
A magyar szürke tehén ugyan kevés tejet adott, de annak zsírtartalma
meglehetősen magas. Az extenzív módon tartott gulyában a teheneket nem
fejték, a borjú annyit szophatott, amennyit akart. Csupán a tanya mellé
kötöttek néhány fejőstehenet a pásztorok szükségletére, akik a tejet többnyire
nyersen itták, de joghurtszerűen is feldolgozták. Ezek közül az Alföldön
legismertebb a tarhó, melynek készítési módját feltehetően még a honfoglalás
előtt sajátították el a magyarok valamelyik török néptől. A tejet egy
nagyméretű edényben felforralják, majd addig hagyják hűlni, amíg ujjuk
éppen elállja azt. Ekkor oltót kevernek hozzá, ami rendszerint nem más, mint
az előző főzésből félretett maradék. Miután az edényt lezárták, néhány óra
alatt megalszik. Ha nyitva hagyják, akkor elkészülése 8–12 órára növekszik.
Amikor már olyan sűrű, hogy a szalmaszál megáll benne, akkor fogyasztható.
A parasztháztartásokban a tejet főleg nyersen fogyasztják. Ha köcsögökbe
öntik, akkor megalszik, savanyú lesz, ami különösen nyáron kedvelt táplálék.
A tej vagy aludttej tetejére a könnyebb fajsúlyú zsír felszáll, ez a tejszín; a
tejfel, ebben még sok víz maradt, és ha ettől megszabadítják, akkor lesz belőle
vaj.

147. ábra Tejesköcsögformák.

Őrség, Vas m. 1930-as évek
A vajkészítés legegyszerűbb módja, amikor egy edényben rázzák a tejszínt
addig, amíg a vaj ki nem csapódik belőle. Ezt az eljárásmódot a nyugati
(Göcsej) és keleti (Székelyföld) magyar nyelvterületen egyaránt megtaláljuk.
A régi eljárásmód megfelelőit elsősorban a keleti szlávoknál lehet kimutatni.
Elterjedtek a különböző fából, cserépből, majd bádogból készült
köpülőedények, melyekben rúdon elhelyezett szárnyakat forgatnak, vagy le-
fel mozgatnak, míg a vaj ki nem csapódik. A visszamaradt írót a gyerekek
szívesen megisszák, a maradékot rendszerint a kismalacok kapják. A
vajkészítés a tehéntej-feldolgozás legrégibb eljárásai közé tartozik, hiszen
terminológiája részben finnugor, {H-283.} ugor (vaj, ráz), részben bolgár-török
(köpű, író) eredetű. Ha a lefölözött aludttejet felhevítik, akkor
összecsomósodik, és túró válik belőle. Ebből a folyadékot kinyomják, majd
zacskóban felakasztják száradni. Ezzel sült vagy főtt tésztákat töltenek,
ízesítenek.
A juhtej feldolgozása döntő többségében nem az asszonyok, hanem a
juhászok feladata (l. 128. kép). A munkában felesége vagy leánya legfeljebb
csak segít. Tehát nem általános gyakorlat, hanem specialisták munkája.
A parasztok juhállományát közös juhász őrizte, és a tejből történő részesedés
a nyelvterület különböző részein más és más módon alakult. A Tiszántúl
(Hajdúszoboszló) rendszerint hat gazda 20–30 juhot adott össze egy juhász
keze alá. Mindegyik hetenként egy-egy napi teljes fejést (reggeli és esti)
kapott, míg a hetedik nap a juhászt illette. Ha tízenként adták össze a nyájat,
vagyis a tulajdonosok száma megkétszereződött, akkor csak minden második
hétben került mindenkire a részesedés. Erdélyben Szent György-napkor (ápr.
24-én) ünnepélyesen hajtották ki először a legelőre a juhokat. Ilyenkor
mindenki megfejte a sajátját, amit pontosan megmértek, és feljegyeztek. A
részesedés egész nyár folyamán az első fejes eredménye alapján történt. A
palócoknál már a múlt században elterjedt a tejhaszon árendába (bérlet)
adása. A fejés teljes idényére minden fejhető anyajuh után, tekintet nélkül
annak teljesítményére, 2 kg friss sajtot adott a juhász a tulajdonosnak.
 155. Vajköpülés
Kazár, Nógrád m.

A juhfejést mindig a férfiak végezték. A tejelés nagy általánosságban

{H-284.}

négy hónapig, májustól szeptember elejéig tartott, és ez naponta és juhonként

1–4 decilitert jelentett. A juhokat szűk helyre szorítják be, ahonnan a juhász
irányába terelik őket. Az elkapja az egyiket, és addig feji, amíg minden tejet
le nem ad, és már engedi is tovább. A sajtár régebben fából, újabban
bádogból készül. A két füle között kettős zsineget feszítenek ki, mely egy
kisebb csuprot tart. A fejes mindig ebbe történik, mert különben a nagy
edényben erős habot verne (l. 128. kép). Az édes juhtejet közvetlenül
táplálékul nem használják, hanem sajtot, túrót készítenek belőle.
 148. ábra Tejköpülő fából.
Szalafő, Vas m. 1930-as évek

Mindehhez először is oltóra van szükség. Erre a célra a palóc juhászok a fiatal
bárány vagy tejesborjú gyomrát használták. Ezt szépen megtisztították,
besózták, majd másnap kimosták belőle a sót, és felfújták. Szárazon eltették, s
mikor használni akarták, levágtak belőle egy darabkát, langyos tejben
megáztatták, esetleg savót öntöttek rá, és már másnap használhatták is. Az
Alföldön hasonlóképpen járnak el, de az is előfordul, hogy a háromhetes
kisborjú gyomrában benne maradt tejet is megszárítják, és úgy raktározzák el.
 149. ábra Vajköpülő cserépből, fedelével és a köpülőfával.
Szomoróc, Vas m. 1930-as évek

A kifejt tejet egy darabig állni hagyják, majd mennyiségének megfelelő oltót
tesznek bele. Mikor megaludt, kézzel vagy kanállal alaposan összetörik,
kavarják, majd ilyen állapotban is rövid ideig pihentetik. Ezután az egészet
szőttes kendőbe tekerik, és alaposan kicsavarják belőle a savót, helyenként
sajtolóban szabadítják meg a nedvesség jelentős részétől. Az Alföldön
gömbölyűre formázzák (gomolya), máshol formába öntve a legkülönbözőbb
alakot adják neki. Végül szellős, de nem napos helyen tovább szárítják.
A sajtot kenyérrel fogyasztják, de mikor már július-augusztusban erősödik a
juhtej, túrót készítenek belőle. Szétmorzsolják, sózzák, fa- vagy
cserépedénybe begyúrják, és így hosszabb ideig eltartják. Erdélyben és a
moldvai csángóknál juhbőrből készült tömlőbe raktározzák, sokszor fel is
füstölik. A sajtból kicsepegő savóból úgy készül a zsendice, hogy egy
tizedrésznyi édes juhtejet adnak hozzá, és melegítve addig kavarják, míg
túrós, kásás massza nem lesz belőle. Savójával együtt eszik. Egészen a
legújabb korig rendszeres fogyasztását a tüdőbaj ellen a paraszti orvoslás
melegen ajánlotta.

Húsételek TARTALOM Italok, fűszerek

Tej és tejfeldolgozás TARTALOM A népviseletek

Italok, fűszerek
Az italok közül legjelentősebb a víz, amit az udvarokon található kutakból,
jó vizű forrásokból szereztek. A hegyvidékeken, különösképpen a
Székelyföldön, Felföldön sok savanykás, több-kevesebb szénsavval telített
forrás (borvíz, csevice) található, melynek fogyasztását a környék lakossága
megszokta. Korsókban, ahhoz alkalmazott szekereken a távolabbi
településekre is szállítottak belőle. Az Alföld mocsarai között kifúrt
nádszálat dugtak jó mélyen az ingoványos talajba, és úgy szívták a friss,
üdítő vizet.

156. Bőrkulacsok
Magyarország

A szeszes italok közül minden korban a bornak volt a legnagyobb

jelentősége (l. 218. l.), amit szőlőtermő vidékeken rendszeresen
fogyasztottak a férfiak, de módjával a nők is. Más területeken csak nagyobb
munkák, disznótorok, ünnepi alkalmak során került elő. Az égetett
szeszfélék közül a XVIII. századtól kezdve a különféle {H-285.} gyümölcs-,
főleg szilva-, barackpálinkák terjedtek el. Ezeket a hatóságok erélyes
tilalmazása ellenére is a legtöbb parasztháznál főzték.
A házi sört még a múlt században is sokfele készítették, így a
Székelyföldön búzából, kukoricából, árpából egyaránt csinálták. A
megmosott gabonát a padláson kicsíráztatták, majd a gyengén befűtött
kemencében megszárították (szalad). Megtörték, esetleg kézimalmon
ledarálták, és egy alul kifúrt kádba helyezték, forró vízzel leöntötték.
Kenyérhajat, vöröshagymahajat, komlót tettek bele részben színezésre,
részben ízesítés miatt. Mikor az élesztő hatására forrásnak indult,
megkavarták, majd megcsendesülése után leszűrték, és néhány hétig
eltartva fogyasztották.
A középkortól székére ismert mézsör (márc) csak a múlt században
vesztette el jelentőségét. A mézet és a forró vizet 1: 2 arányban keverték és
főzték. Kihűtötték, és finom ruhán keresztül átszűrték. A sűrű folyadékot
hordóban tárolták, és a szükségnek megfelelő mennyiséget vettek ki belőle.
Készítése sok helyen a mézeskalácsosokhoz kapcsolódott. A sörfélékhez
tartozik az Alföldön, de különösen a Kunságban az erjesztett boza. Sült
kukoricatésztát összetörtek, vizet öntve rá erjesztették. Forrás közben
világos színűvé vált, amikor megállapodott, leszűrték.
Az ízesítést szolgálták a különböző ecetek, melyeket minden házban
készítettek. A bor-, almaecet nagy területen ismert. Az utóbbihoz az almát
összevágják, lereszelik, és vizet öntenek rá, majd mikor néhány hét, esetleg
hónap múlva kiforrott, leszűrik, és ezzel adják meg a különböző ételek
kellemes, savanykás ízét.
 157. Fali sótartó
Nógrád m.

Az ételek készítéséhez elengedhetetlen sót a Keleti-Kárpátok

{H-286.}

bányáiból tengelyen vagy a Tiszán hajón szállították az Alföldre.

Székelyföld egyes vidékein (Marosszék) sóskutakat használtak, és az
asszonyok már eleve tudták, hogy a különböző ételek elkészítéséhez milyen
arányban kell a sósat az édesvízzel keverni.
A fűszernövények közül korábban legáltalánosabban a borsot (Piper)
alkalmazták, amit a XVIII. század végétől a dél felől előnyomuló paprika,
Erdélyt kivéve egészen háttérbe szorított. Itt szívesen használták a tárkonyt
(Artemisia dracunculus), mellyel levest és húst egyaránt ízesítenek. A
levesekbe teszik a sáfrányt (Crocus sativus), mely annak nemcsak kellemes
ízt ad, hanem aranysárga színt is kölcsönöz. A veres- (Allium cepa) és
fokhagyma (Allium sativum), majoránna (Majorana hortensis), kapor
(Anethum graveolens), ánizs (Pimpinella anisum), torma (Armoracia
lapathifolia) és más növények tették ízessé a paraszti konyha készítményeit.

Tej és tejfeldolgozás TARTALOM A népviseletek

Italok, fűszerek TARTALOM Alapanyag

{H-287.} A népviseletek

FEJEZETEK
Alapanyag
A kender és a len feldolgozása
A népviselet elemei
A magyar népviseletek táji formái

A népviseleteket rendkívül sok tényező változtatja, alakítja, talán valamivel

gyorsabban, mint a paraszti műveltség egyéb területeit. Ez a változás az
utóbbi két évszázadban különösképpen felgyorsult, már csak azért is, mert a
korábban jórészt házilag előállított alapanyaghoz egyre több manufakturális
és gyári termék járult.
A középkorban és az azt követő századokban is, az alapanyag döntő
többségét maga a parasztság készítette. Kenderből, lenből maga fonta,
szőtte a vásznat, de a gyapjú feldolgozását is jórészben el tudta végezni. A
bőrök kikészítésének legegyszerűbb módjait is gyakorolta, bár ezen a
területen már a legrégibb időtől kezdve falusi és városi specialisták kezébe
került a feldolgozás és ellátás döntő többsége. Ezek között is különbség
adódott aszerint, hogy a bőrt kikészítették (tímár), illetve feldolgozták
(szűcs, varga, csizmadia). A gyapjúmegmunkálás nagyobb része sokáig
megmaradt a házi munkák keretében, de viszonylag hamar önállósult
ruhává való megvarrásának számos kisipara (magyarszabó, szűrszabó,
gubacsapó, gombkötő, kalapos). Paraszti kézen legtovább egészen
napjainkig él a vászon előállítása, bár a XVIII. század végétől kezdve a
kisipari termékek jelentősége (takács) tovább növekedett. A múlt század
közepétől kezdve a gyári termékek mind nagyobb tért nyertek a magyar
népviseletekben. Az alapanyag szélesebbé válása a szabásban, a színek
gazdagsága a megjelenés jellegében okozott nagy változásokat. Ekkor
indult meg a magyar népviseletek olyan kivirágzása, mely egy fél
évszázadig – a múlt század közepétől az első világháború kitöréséig –, a
peremterületeken pedig ennél is tovább tartott.
A népviseletek alakulásában a hagyományt, mint fontos tényezőt, külön
meg kell említenünk. Ez megnyilatkozott társadalmi vonatkozásban, amikor
a parasztság egyes rétegei viseletét íratlan törvénnyel, de a közösség
kötelező érvényű parancsával meghatározta. A hagyomány éppen így
előírta a különböző korúak ruházatának normáit, amit a családban elfoglalt
helyzetük is erősen befolyásolt, így változott a viselet, amikor a leány
férjhez ment, amikor megszületett az első gyermek, az első unokával pedig
az öregasszonyok öltözetét kellett véglegesen felvennie. A hagyomány
határozta meg a különleges alkalmak viseletét is (pl. keresztelő, lakodalom,
temetés stb.).
A népviselet alakulásába a különböző hatóságok éppen úgy beleszóltak,
mint ahogy az egyház is bizonyos korlátokat állított. A megyei hatóságok
például a különlegesen drága és díszes kalapokat, a szűröket, a gazdagon
hímzett ködmönöket tilalmazták, elsősorban az olyanokat, melyek
utánozták a nemesség öltözködését, vagy éppen megegyeztek azzal. Az
ilyen beavatkozásokat ugyan mindig azzal indokolták, hogy a szegény
népet igyekeznek a túlságosan drága ruhadaraboktól megvédeni, mert a
tönkremenését okozhatja, illetve a szükséges pénzt esetleg rablás útján
próbálja előkeríteni. Valójában azonban meg akarták akadályozni, hogy a
nép viselete az urakéhoz közelebb kerüljön. Az egyházat, mely a túlságos
cifrálkodás ellen irányította intézkedéseit, a keresztényi alázatossággal
össze nem egyeztethetőnek tartott világi hiúság elleni harc vezérelte. Ennek
egyik utolsó nagy demonstrációjaként 1924-ben Mezőkövesden a katolikus
pap a népviseleteken egyre jobban elharapódzó üvegflittereket (ragyogó),
aranycsipkéket {H-288.} mind leszedette, és ünnepélyesen elégettette, további
használatukat a tiszta selyemfonallal együtt megtiltotta.
Az úri öltözet, mely jellegénél fogva a népviseletnél gyorsabban változott,
minden tilalmazás ellenére is hatott arra. Mivel pedig ez sok kapcsolatot
tartott fenn a külföldi, elsősorban nyugati úri viselettel, így ezen az úton
bizonyos késéssel ugyan, de számos új öltözködési elem jutott el a magyar
parasztsághoz. A hatás azonban kölcsönös, mert a nemesség a Habsburg-
elnyomás elleni tiltakozásaként egyes korszakokban a parasztság
ruhadarabjait öltötte magára, illetve azok egyes vonásait átvette
öltözködésébe.
A népviseleteket sok minden alakította, melynek eredményét részletesebben
csak az utóbbi száz évből ismerjük. Ezért az alább elmondottak főleg erre a
korszakra vonatkoznak.

Italok, fűszerek TARTALOM Alapanyag

A népviseletek TARTALOM A kender és a len feldolgozása

Alapanyag
A ruházat alapanyaga rendkívül sokféle. Magyarországon a legnagyobb
mennyiséget a kenderből, ritkábban lenből szőtt vászon, a gyapjúból készült
szőttes, a posztó vagy a nemez és a sokféle bőr alkotta. Ezek adták
együttesen a legrégibb kortól kezdve a magyar nép ruházkodásának alapját,
éppen ezért először ezek feldolgozását nézzük meg kissé közelebbről.

A népviseletek TARTALOM A kender és a len feldolgozása

Alapanyag TARTALOM A gyapjú feldolgozása

A kender és a len feldolgozása

FEJEZETEK
A gyapjú feldolgozása
A bőr feldolgozása

150. ábra Egy darab fából készült törőtiló.

Taktaköz, Zemplén m. 1940 körül
 158. Kenderfeldolgozás. Finomtiloló
Gyimes-Bükkhavas, egykori Csík m., Románia
 159. Gerebenezés
Karcsa, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
 151. ábra Kétnyelvű simítótiló.
Taktaköz, Zemplén m. 1940 körül

A szavak tanúsága szerint már a honfoglalás előtt lehetett őseinknek

valamiféle vászonneműje, hiszen a kender, csepű, orsó, tiló elnevezése
bolgár-török eredetű, és ha ehhez a finnugor korig követhető fon, sző igénket
is hozzávesszük, akkor aligha lehet kétséges, hogy ez a házi foglalkozás,
legalábbis egy részében, legősibb műveltségi rétegünkhöz tartozik. A magyar
len szó már szlávból származik, de jelentősége a Kárpát-medencében
régebben sem volt hasonlítható a kenderéhez, háttérbe szorulása az utóbbi
évszázadokban egyre gyorsult. Kétségtelen az, hogy a szláv népek a növényi
rostfeldolgozás differenciáltabb eljárását ismertették meg velünk, mely a
terminológiában is megmutatkozik {H-289.} (gereben, guzsaly, motolla, cséve,
eszteváta [szövőszék] és annak részei: borda, nyüst stb.), sőt a szövéssel
foglalkozó mesterember általános megnevezése (takács) is a szláv nyelvekből
került hozzánk.
 152. ábra Székes és talpas guzsaly.
Magyarvalkó, Kolozs m. 1930-as évek

Egészen a legutóbbi időkig, szórványosan manapság is. egy-egy család annyi

kendert, lent vet, amennyit egy év alatt fel tud dolgozni. Közvetlenül a falu
alatt, a vetésforgón kívül, egymás mellett terültek el az 50–150 négyszögöles
kenderföldek. Ezt a földterületet a leányok is örökölhették, hiszen az ő
munkájuk eredményeként lett annak terméséből vászon. Mivel pedig minden
évben azonos kultúra került az apró parcellákba, ezért alaposan
megtrágyázták és megművelték. Erre különösen a len tartott igényt. A föld
megmunkálása és a kender korai elvetése a férfiak feladata. Az asszony a
tiszta vetőmagot előkészítette, és reggelire rántottát sütött férjének, hogy az
elvetett magból minél szebb sárga-fehér vászon legyen. A vetéssel hamar
végeztek, és az üres zsákot, a vetőabroszt magasra dobták, hogy olyan
magasra nőjön a növény.
 160. Fonás kezdése rokkán
Sukoró, Fejér m.

A kenderrel a betakarításig nem sok munka akad, mert olyan sűrűn

{H-291.}

vetik, hogy minden gyomot agyonnyomjon. A len kihúzogatására (nyűvés)

júliusban, a kenderére csak augusztusban kerül sor. Néhány napig szárítják,
majd árokban, holt vízben, patakban az egymás fölé rakott kévéket
megáztatják. Kővel, sárral nyomtatják le, esetleg lekötik, és annyi ideig
hagyják ott, amíg megfelelően megpuhul. Ez a szár vastagságától, az
időjárástól, a víz hőfokától egyaránt függ. A kiszedett kévéket lemossák és
megszárítják, erre szép napfényes időben egy-két nap is elegendő.

153. ábra Orsótartó.

Magyarvalkó, Kolozs m. 1930-as évek

A megszáradt kendert durvábban megtörik (törő), majd finomabbra

megtilolják (tiló). Ezt lábon álló, nyelves szerszámmal végzik, melynek az a
feladata, hogy a kender fás részét, a pozdorját összetörje, és a felhasználható
szálakat megpuhítsa, A további tisztítás deszkába vert szegek segítségével
történik (gereben), melynek különböző változatai és módszerei élnek a
nyelvterület egyes részein. A lábbal történő taposás vagy a nagyméretű
dörzsölő, szösztörő szerszám csak egyes vidékeken ismeretes. A fonásra
teljesen előkészített szöszt összekötve elrakják, és csak a kinti munkák
befejezésekor, késő ősszel veszik újra elő.
 154. ábra Fonalcsörlő.
Désháza, Szilágy m. 1948

A fonás legrégibb eszköze a guzsaly, melyet ritkábban a hónuk alá fognak,

többnyire talpára ülnek, míg máshol lábat készítenek alá, és annak
segítségével a fonóasszony maga mellé a földre állítja. A rúd felső részére
köti a szöszt, melyből bal kezével ereszti, és állandóan nyálazva sodorja a
szálat, míg jobb kezével egyenletesen az orsóra tekeri. A guzsalyok között
nagyon sok faragott, gazdagon díszített példányt találunk, amit a legény
ajándékozott szeretőjének. A XVIII. század végén jelent meg a Kárpát-
medencében a lábbal hajtható kerekes guzsaly, a rokka. Neve végső soron
olasz eredetű, de hozzánk feltehetően német-osztrák közvetítéssel jutott el.
Bár e lábbal hajtható szerszámmal azonos idő alatt többet lehet fonni, mégis
nehezen terjedt, és csak lassan szorította háttérbe a guzsalyt. Egyes
területeken jóformán meg sem honosodott (Bodrogköz), mert megjelenésekor
a kender házi feldolgozása kezdett háttérbe szorulni.
A fonás nemcsak munka, hanem szórakozási lehetőség is, mert mellette
nyugodtan lehet beszélgetni. Külön tartottak fonót a növendék, az eladó
lányok, a fiatalabb és idősebb asszonyok. Erre a célra vagy külön szobát
béreltek, vagy olyan háznál kaptak helyet, ahol kevés volt a lány, asszony, és
így a hely fejében felfonták a háziak szöszét is. A fonóba nem öltöztek
ünneplőbe, de azért a mindennapi viselőnél csinosabb ruhát vettek fel. A
guzsalyát, az orsóját mindenki a fonnivalóval együtt magával vitte. Kialakult
az állandó és megszokott elhelyezkedés a szobában. Az idősebbek az ajtó
közelében, míg a fiatalabbak a szoba hátsó részében ültek. Sietve fogtak a
fonáshoz, mert később a munka lassúbbá vált, amikor a legények az állatok
etetése, itatása és istálló takarítás után megérkeztek. Az idő vidám
beszélgetéssel telt. Különösen szívesen vették azokat, akik meséket,
hiedelemmondákat, ijesztő elbeszéléseket tudtak. Később nótára, különböző
fonóbeli játékokra került sor. A leány leejtett orsóját a legény csak csókért
adta vissza. Az Alföldön citera mellett sokszor táncra is kerekedtek. Sokáig
nem maradtak, és a gazdasszony jelzésére egyszerre {H-292.} távoztak. A fonó
nemcsak munka végzésére és szórakozásra szolgáló összejöveteli lehetőség,
hanem a falu olyan házasságszerző intézménye ahol a fiatalok
megismerhették egymást.
A kész fonalat egyágú kézi vagy négyágú hajtható motollán tekerik tel, mely
egyben már mérést is jelent. Ami egyszer körüléri a motollát az a szál vagyis
a motolla négyszeres hossza. Tekintve, hogy ez a különböző vidékeken
változó, ezért a szál nem jelent valami abszolút mértéket. Az első összetett
egység vidékenként váltakozva a szál háromszorosa: az ige, vagy az ötven-
százszorosa, a kispászma. A második összetett egység a nagypászma (sing,
hasáb), mely az előbbi egység negyven-százszorosa. A darab (matring) 2–15
második összetett egységből áll. E rendkívül bonyolult rendszer segítségével
mindig pontosan számon tudják tartani a már elkészült fonal mennyiségét és a
belőle szőhető vászon hosszát.
 161. Takácsszövőszék
Nagyvázsony, Veszprém m.
 162. Sulykoló asszony
Miske, Bács-Kiskun m.

A tél vége ugyancsak közösen végzett munkája a fonalmosás Először hamus

lúgban főzik ki, majd alaposan kimossák, otthon vagy – egyes {H-293.}
vidékeken (Bodrogköz) – a folyók, tavak jeges vizében. A facsarásban a
férfiak is segédkeztek, éppen úgy, mint a folyóról, patakról történő
hazaszállításban. A tornácon, kerítésen megszáradt fonalat most már az előbbi
számolási rendszernek megfelelő gombolyagokba tekerik, és úgy amíg kora
tavasszal hozzá nem fognak a szövéséhez.
A szövést megelőzi a fonalelvetés, mellyel a vászon szélességét és
hosszúságát egyaránt meghatározzák. A vetőt középső rúdon forgó négy
szárnyból készítik, a földön deszkára állítják, felső végét a szoba
mennyezetének gerendájához erősítik. Ebből következik, hogy nagysága a
körülményeknek megfelelően egy településen belül is sokféle lehet. A fonalat
a vetőről nagy gonddal szedik le, amiben többen is segítenek. Rendszerint
rögtön felvetik a szövőszékre, vagy legfeljebb másnapig teszik el.
Általánosságban áttekintve a motollálás és a felvetés számolási módjait, a
Kárpát-medence legnagyobb részében a hatvanas számrendszer ma már
többnyire elmosódott nyomait: lehet megállapítani.

155. ábra Vetőkaró a szoba gerendájához erősítve.

Taktaköz, Zemplén m. 1940 körül

A szövőszék (osztováta) legősibb formája függőlegesen állt, de ennek

{H-294.}

már csak emlékeit sikerült a vászonszövéssel kapcsolatban kimutatni. A

jelenleg is használt parasztszövőszékek közül az látszik a legrégebbinek,
melynek oszlopait a földön fekvő talpfába erősítették. Ezt a ma általános négy
lábon álló forma váltotta fel. A két első láb felső részébe henger illeszkedik,
az tartja a fonalat, a közepén lóg le a nyüst, melybe a szálakat behúzzák, ezt a
borda követi, ennek segítségével az átfűzött szálat hozzáverik a többihez,
vagyis az elkészült vászonhoz. A hátsó két láb tartja azt a henger alakú fát,
melyre a már elkészült vásznat tekerik. A parasztszövőszéken 50–65 cm
széles vásznat lehet szőni, és ez a méret jelentős módon befolyásolta a belőle
készült ruhadarabokat. A kész vásznat leveszik, vízbe mártják, majd a fűre
vagy a kerítésre terítik, hogy a tavaszi, nyár eleji napon minél jobban
kifehéredjék.
 163. Sulykolás
Kalotaszentkirály, egykori Kolozs m., Románia

156. ábra Szövőszék.

Taktaköz, Zemplén m. 1940 körül

A testi fehérneműt sima vászonból varrják, melyen semmi díszítés sincs. Az

ilyennek a felvetőjét és a beverőjét a múlt század közepéig {H-295.} egyaránt
kender-, illetve lenfonalból készítették. A XIX. század második felétől a
felvetést egyre több helyen pamutfonalból, míg a beverést kenderből vagy
lenből végezték. Az ilyennek félpamutvászon a neve, ami korántsem volt
olyan érdes, mint a tiszta kenderből készült elődje.
A kender és len feldolgozása a vászon elkészítéséig jellegzetes
asszonymunka, csak a növény vetése, betakarítása, áztatása várt a férfiakra.
Ezzel szemben a középkortól kezdve állandóan emlegetett és elsősorban a
városokban, később a falvakban is dolgozó szövőiparosok, a takácsok mindig
férfiak. Ezek azonban kész fonalból dolgoztak, amit vagy vettek, vagy a falusi
asszonyok hozták bér- vagy részes szövésre. Ritkábban sima vásznat is
szövettek velük, mert a takácsszövőszéken szélesebb anyag készült, de inkább
a különleges és újabb díszítményekért fordultak hozzájuk szívesen a
parasztasszonyok (l. még 372. l.).
Alapanyag TARTALOM A gyapjú feldolgozása
A kender és a len feldolgozása TARTALOM A bőr feldolgozása

A gyapjú feldolgozása
A legtöbb állat szőre alkalmas ugyan valamiféle megmunkálásra, de a
magyar nép életében a juh gyapjának legnagyobb a jelentősége. Régebben a
hosszú szőrű magyar juh gyapját dolgozták fel, de a múlt század elejétől
kezdve a finomabb merinó a parasztság körében is elterjedt, ami
kétségtelenül a gyapjúból készült ruhaneműek között is nagy változást
okozott. A magyar juhot rendszerint kétszer nyírták, a merinót egyszer, késő
tavasszal.
A juhgyapjú paraszti feldolgozása a múlt század első felének nagy
gyapjúkonjunktúrája után erősen háttérbe szorult, és jórészt csak a
székelyeknél és Erdély más magyar csoportjainál maradt meg szinte
napjainkig. Itt a nyírásra Orbán-nap táján (május 25.) kerül sor, mégpedig
úgy, hogy a juhokat az esztenagazda udvarára hajtották, és ott nyírták meg,
majd még aznap vissza is terelték őket a legelőre. Az is gyakran előfordult,
hogy a nyírást kinn a havason ejtették meg, és a mosatlan gyapjút
zsákokban szállították haza.
 164. Fonó asszony
Lészped, Moldva. Románia

A zsíros gyapjúból kiszedik a nagyobb hulladékot, trágyadarabot, szemetet,

és az egészet langyos vízben egy fél óráig áztatják, majd a patakon vagy
más vízen alaposan kisulykolják, és gondosan megszárítják. {H-297.} Ezután
következik a tépés, vagyis apró darabokra szedik szét a gyapjút, és a fehéret
a feketétől szétválasztják. Négyszögletes alakú gyapjúfésűvel alaposan
meghúzgálják, és így alkalmassá válik a fonásra. Ezt a munkát, ellentétben
a kenderrel, még nyáron igyekeznek elvégezni, és orsóval megfonják. Ezzel
azért sietnek, hogy ősszel megszőjék, és ne akadályozza a kender
feldolgozását. A kenderével azonos szövőszékre posztószövő bordát
szerelnek, és a felvetésben is mutatkozik bizonyos különbség.
Az elkészült posztó még túlságosan ritka ahhoz, hogy belőle ruhaneműt
lehessen készíteni, ezért a kallómalomba viszik, hogy a lezuhanó vastag
dorongok alatt tömörítsék. A ványolás 24 óráig is eltart, eközben háromszor
is kiszedik, összehajtogatják a posztót. Kallás közben az anyag általában
felére zsugorodik össze, de ezzel sokkal ellenállóbbá, melegebbé válik. A
ványolást tavasszal végzik, amikor a vizek már kezdenek langyosodni. Egy-
egy híres kallómalmot messze földről felkerestek.
A gubacsapás mindig a kisiparok sorába tartozott. Az előbbihez hasonló
módon megtisztítják, megtépik és megfonják a gyapjút. Különleges, erre a
célra szolgáló gubaszéken megszövik olyanformán, hogy az egyik oldalába
hosszú gyapjúfürtöket raknak, míg a másik oldala sima marad. Az ilyen
gubaposztó még ugyancsak ritka, ezért ez is kallóba kerül, ahol addig
dömöckölik, amíg vastag, merev, jól szabható anyag nem válik belőle.
A szűrposztót a székelyek posztójához hasonló módon készítik, ez bolyhos
felületű, sűrű szövet. A ványolás annyira összepréseli a szálakat, hogy a
felületes szemlélő könnyen összetéveszti a nemezzel. Ez pedig, a fentiekkel
ellentétben, nem szövött, hanem préselt technikával készült anyag. A
gyapjúnak arra a tulajdonságára épít, hogy vizesen erősen összesulykolt
szálak olyan mértékben összetapadnak, hogy azokat többé nem lehet
szétválasztani. Az ilyen nemezzel a süveggyártók, a kapcakészítők
dolgoztak, akiket már a korai okleveleink is emlegetnek.

A kender és a len feldolgozása TARTALOM A bőr feldolgozása

A gyapjú feldolgozása TARTALOM A népviselet elemei

A bőr feldolgozása
A bőr feldolgozása rendkívül régi mesterség, ami azonban részben korán
specializálódott bizonyos ruhaneműekkel kapcsolatban, A
legkezdetlegesebb bőrkikészítő módokat és eljárásokat a pásztorok szinte
napjainkig megőrizték. Elsősorban az elhullott jószág bőrét igyekeztek a
maguk számára minél hamarabb használhatóvá tenni. A pásztorok közül
leginkább a juhászok értették a bőr – természetesen a juhbőr – kidolgozását,
amiből különböző egyszerű ruhadarabokat állítottak elő. A Hortobágy
környékén a lenyúzott báránybőrt gondosan lehúsolják, majd kifeszítve,
árnyékos helyen megszárítják. Ha nagyon szennyes, kimossák, és újra
megszikkasztják. Majd konyhasóval kevert timsóval alaposan bekenik, és
korpát szórnak rá, összehajtogatva elteszik. Néhány nap múlva
kezdetlegesebb módon kézzel megtörik, vagy életlen kaszán húzogatva
puhítják. E munka során időnként krétaport, lisztet szórnak rá, melytől
egészen kifehéredik. Berzsenyből (Phytolac-Cd Tourn), gubacsból
(Gallapfel), gálickőből festéket főznek. Ezt langyosan rákenik a bőrre,
amitől szép fekete színűvé válik.
 165. A vargák munkája.
Céhládájuk festésének részlete.
1800 Borsod-Abaúj-Zemplén m.
 166. Bőrkikészítő munka.
Részlet a vargák céhládájából.
1800 Borsod-Abaúj-Zemplén m.

Ezt a bőrkikészítési módot régebben a magyar tímárok is gyakorolták,

{H-298.}

és készítményeiket a XVIII. század második felében francia források is

elismeréssel emlegették (Diderot: Encyclopedia, Párizs 1772). Ennek
lényege a következő: a lenyúzott bőrről a szőrt késsel, minden vegyi
beavatkozás nélkül távolították el. így a szőr töve benne marad a bőrben, és
azt tömörebbé, ellenállóbbá tette. Timsós-konyhasós oldatban alaposan
megdolgozták, taposták, amikor már ez teljesen átjárta, először árnyékban,
majd parázs felé tartva megszárították. Ezáltal a pórusok kitágultak, és
könnyen befogadták azt a forró faggyút, amivel alaposan bekenték a bőrt.
Ezt az eljárást elsősorban ökör bőrrel végezték, amitől az fehérré változott.
A kidolgozás mindössze 2–4 hétig tartott, szemben az Európában általános
csersavas eljárással, ami sok esetben 3–4 évet is igénybe vett. Ez a tény és a
tömörebb bőr tette ezt a kikészítési módot Nyugat-Európában is kedveltté.
Ez lényegében olyan eljárás, melyet Belső-Ázsiában, Közel-Keleten, de a
középkorban a Földközi-tenger déli részén is gyakoroltak. Mindezek
alapján fel lehet tételezni, hogy ezt a bőrkikészítést a magyarság már a
honfoglalás előtt ismerhette.

157. ábra A timsóval kikészített bőr törője.

Kézdivásárhely, Háromszék m. 1930-as évek
167. Céhbehívótábla
Bács-Kiskun m.
 158. ábra Bőrből készült pásztorkészség a kés, acél, kova, tapló
tartására.
Nagyalföld. XIX. század második fele

A tímárok a középkortól kezdve más módszerrel is dolgoztak. A beáztatott

bőrt alaposan bemeszezték, és ebben 2–3 hétig tartották. Ezután {H-300.} már
könnyen le lehet szedni róla a szőrt, illetve gyapjút. Ez utóbbit
összegyűjtötték, és kimosva a gubásoknak adták el. A hús- és hámdarabokat
gondosan eltávolították a bőrről, majd egy ideig tyúktrágyából készített
pácolólében tartották. Ezután került sor a cserzésre, melynek alapanyaga a
lehántott és összetört cserfakéreg, illetve cserfa-gubacs. Ennek levében a
szükségnek megfelelő ideig tartják a bőrt, mindennap újabb csertörmeléket
adva hozza, hogy a sav azonos szinten maradjon. Ha a megvágott bőr belül
sárgának mutatkozik, akkor be lehet fejezni a cserzést. Ezt rövid szárítás,
majd valamilyen zsiradékkal történő kezelés és festés követ. Ez az
eljárásmód Európára, Dél- és Kisázsiára jellemző, de nálunk is idők
folyamán egyre inkább általánossá vált, és háttérbe szorította a fenti
eljárást.

159. ábra Bőrfeldolgozó szerszámok.

Sárrétudvari, Bihar m. 1940 körül.
1. Ár. 2. Csontlyukasztó. 3. Kaparókés. 4. Bőrnyújtó. 5. Kiskákó. 6.
Húsoló. 7. Curholó

A növényi kikészítő anyagok között különösen a Dunántúl, a Balaton

környékén a szömörcével (Rhus cotinus) is találkozunk, melyet feltehetően
itt a törökök terjesztettek el. Ezt az is bizonyítja, hogy a vele foglalkozót
tobaknak nevezik, ami pedig az oszmán-törökben a „tímár” jelentésű szóval
egyezik. Ez a növény a bőr minőségi kikészítését biztosította. A
szattyánbőrből készültek a legkiválóbb csizmák.

A gyapjú feldolgozása TARTALOM A népviselet elemei

A bőr feldolgozása TARTALOM A népviselet történeti rétegei

{H-301.} A népviselet elemei

FEJEZETEK
A népviselet történeti rétegei
Haj- és fejviselet
Az alsóruha
A felsőruhák
Kabátszerű felsőruhák
A lábbeli

A népviselet alapvető elemei kisebb-nagyobb területen hasonló vagy

azonos formában egyaránt megtalálhatók. Ezek összetételéből alakulnak ki
az egyes tájakra jellemző viseletcsoportok. Történeti korszakokban ezek
állandóan változtak, de a fejlődés részleteit ma még alig ismerjük, mégis
megkíséreljük ezt a folyamatot legalább nagy vonásokban áttekinteni.

A bőr feldolgozása TARTALOM A népviselet történeti rétegei

A népviselet elemei TARTALOM Haj- és fejviselet

A népviselet történeti rétegei

A magyar népviselet legrégibb korszakáról alig tudunk valamit. A néhány
finnugor, ugor eredetű szó (öv, szíj, szalag stb.) nem sokat árul el a
ruházkodás lényegéről. Ezek száma a bolgár-törökökkel történt érintkezés
során valamivel gyarapodott (saru, csat, ködmön, köpönyeg, szirony,
bársony, gyöngy, gyűrű stb.), és ide csatlakozik a bagaria („Juch-ten”)
szavunk, mely éppen a bolgár-törökök nevét idézi, ha esetleg később és más
úton került is hozzánk.
A honfoglaló magyarok népviseletéről részben a régészeti leletek, részben a
későbbi ábrázolások adnak némi felvilágosítást. A nők a férfiakhoz
hasonlóan nadrágot hordtak, erre utal az is, hogy egyfajta nyerget ismerünk
e korból, amit csak nadrágban lehetett megülni. Az ing magas nyakú és
egyenes szabású, erre borult a köpeny, amit derékban öv fogott össze. Ujja
olyan hosszú, hogy a kézfejet is elfedte. A fejen a nők pártát, illetve csúcsos
süveget viseltek, míg lábukat olyan puha bőr-, illetve nemezsaru fedte, mely
annak szárát is takarta. A férfiak ruházata főbb vonásokban megegyezett a
nőkével. Igen fontosnak tűnik benne az öv, mert erre akasztották a kardot, a
nyíltartó tegezt és más apró holmit. Fejüket sok esetben borotválták, csak
2–3 tincset hagytak meg, a keleti szokásnak megfelelően.
A honfoglalás után, elsősorban a szláv népekkel történt állandó érintkezés
révén számos új elem hatolt be a magyar viseletbe, melyről a szókincs is
tanúskodik: ruha, gúnya, kabát, csuha, nadrág, palást, szoknya, harisnya,
kapca, posztó stb. Míg egy csoport ruházkodással kapcsolatos nemzetközi
műszó azt mutatja, hogy nyugati hatásokat is befogadtak a magyarok a
középkorban (suba, köntös, atlasz, tafota stb.). Az is kétségtelen, hogy a
XIII. században a népvándorlás utolsó hullámával érkező besenyők, jászok,
kunok viselete ismét keleti irányba hatott.
Mindezek azt bizonyítják, hogy az új és a régi elemek keveredtek a
középkor magyar ruházatában. E korban alakult ki néhány olyan
viseletdarab, melyet a külföldi kortársak keleti eredetűnek tartottak. Ezek
közül a subát és a turcát az urak és parasztok egyaránt viselték, csupán a
bőr kidolgozásában, mennyiségében és díszítésében mutatkozott különbség.
Az első feljegyzés 1290-ben szól róla, de az is elképzelhető, hogy már a
honfoglalás előtt ismeretes lehetett. A középkorban a királyok is viselték,
sőt arról is tudunk, hogy Mátyás király (1458–1490) Ulászló cseh király
kísérete között ajándékként száz darabot osztatott szét. Hasonlóképpen más
bőrruhák, ködmönök korát is a középkorig lehet kísérni. Éppen úgy, mint a
nemezből készült süvegekét, amit a régészeti leletekből jól ismerünk.
A XVI–XVII. században az úri és a paraszti ruházkodásra egyaránt nagy
hatást gyakorolt a hódító törökség, még azokon a területeken is, {H-302.}
melyeket nem vont közvetlen uralma alá (pl. Erdély, Felföld). Az
egyszerűbb, egyenes szabások, a színességre való fokozott törekvés, sőt
még bizonyos új anyagok elterjedése az utolsó jelentős keleti hullámot
jelentette, mely a magyar népviseletben is nyomot hagyott. Ezt néhány,
többé-kevésbé általánosan elterjedt szó is jelzi: aba (posztó), dolmány,
kalpag, kaftán, papucs, csizma stb., bár ezek némelyike délszláv szűrőn
jutott el a magyarokhoz.
A következő századokban a politikai helyzet következményeként tovább
erősödik a német hatás (kalap, kacagány, kanavász, karton, galand,
pántlika, lajbi, pruszlik, zeke stb.), mely egyben a manufaktúrák
termékeinek fokozott terjedését jelzi. A szláv népekkel való kapcsolat
elsősorban paraszti szinten mutatkozik, és számos kölcsönhatást
eredményez. A magyar nyelv ekkor ismeri meg a következő szavakat:
gatya, kabát, sapka, karima, pelenka stb. Az Alföld északkeleti részében
olyan általános guba a XVII. században indul hódító útjára, melynek során
Ungvár, Munkács környékéről egészen Debrecenig jutott el, ahova a
feljegyzések tanúsága szerint ruszin asszonyokat hozattak az új
szövőtechnika meghonosítására.
A magyar népviseletek természetesen nemcsak a külső hatásokat
olvasztották magukba, hanem tájanként változó belső fejlődésük is
alapvető. A magyar viselet jelentős mértékben hatott a környező népekre, a
románokra, szlovákokra, szerbekre, horvátokra, sőt egy-egy ruhadarab útját
a németek, lengyelek, ukránok irányába is nyomon tudjuk kísérni, ami
azonban jelenleg nem feladatunk.

A népviselet elemei TARTALOM Haj- és fejviselet

A népviselet történeti rétegei TARTALOM Az alsóruha

Haj- és fejviselet
A hajhoz a magyar nép hiedelmei között rendkívül sok hagyomány fűződik,
így nem szabad megcsonkítani, mert abban magának az egyénnek
megsértését látják. Éppen ezért szerepel a régi büntetések között még a múlt
században is a hajlevágás mint az egyik legsúlyosabb fenyítés. A haj
megetetése, ezzel a szerelmes megkötése és számos más hiedelem mind a
parasztság életében betöltött fontosságát bizonyítja.

160. ábra Öreg férfi kétoldalt befont hajjal.

Apátipuszta, Tolna m. XIX. század vége
A férfiak hajviselete a múltban rendkívül változatos volt. A XVIII.
században még arról beszélnek a feljegyzések, hogy kun és palóc
területeken sokan borotváltatták fejüket, és csak középen hagytak meg
üstököt. Ez a régi szokás minden bizonnyal a török uralom idejében
erősödött meg. A múlt század közepéig a fiatal férfiak is vállig érő hosszú
hajat hordtak. Ez csak akkor kezdett háttérbe szorulni, amikor a
katonasághoz bevonuló újoncok haját levágták, és a rövid haj a fiatalok
körében lassan divattá vált. Az idősebb férfiak kétoldalt befonták hajukat,
és úgy tűzték fel. Ezt később a tarkóig lenyírt körhaj váltotta fel, amit hátul
egy vagy két fésűvel fogtak össze. Ezt az alföldi pásztoroknál még
századunk első évtizedében is meg lehetett itt-ott találni.
A bajusz a férfiember ékessége. Úgy látszik a XVIII. század második
felében kezdett szokásba jönni, a hatóságok erős tilalmazása ellenére,
hegyes, kipödrött formája. Egyenes és csiga formájú változata századunk
elejéig általánossá vált, az utóbbi évtizedekben azonban csaknem teljesen
eltűnt. Éppen úgy, mint a szakállviselet, mely csak egyes területeken (pl.
Dunántúl déli része) volt szokásos. Helyenként az {H-303.} 1848–49 évi
szabadságharc leverése után mint politikai tüntetés terjedt „Kossuth-
szakáll” néven.
 161. ábra Nagy karimájú kalapok.
a) Gulyáskalap. Hortobágy. Hajdú m. b) Nagy karimájú kalap.
Udvarhely m. XX. század eleje

A nők az egész magyar nyelvterületen hosszú hajat viseltek, amit sohasem

vágtak. A lányok neve férjhez menés előtt hajadon, ami arra utal, hogy
fedetlen fővel jártak. A lányok hajukat régebben két-három, majd egy ágba
fonták, és különböző színű szalagokat is tettek bele. Szórványosan a lányok
több apró fonatba szedett hajukat feltűzik (Kalocsa, Sióagárd). Az
asszonyok összefonott haja fejük tetejére, kontyba kerül. Ez az asszonnyá
válás jelképe, ezért az asszonyt a lakodalom utolsó aktusaként
felkontyolják.
168. Haját fonó asszony
Boldog, Pest m.
169. Új menyecskék fejviselete
Kazár, Nógrád m.
 170. Menyecske fejviselete
Kazár, Nógrád m.

171. Középkorú asszony fej viselete

Kazár, Nógrád m.
172. Öregasszony fejviselete
Kazár, Nógrád m.
173. Női fejviselet
Kalocsa
 174. Menyasszonyfejdísz
Boldog, Pest m.

A férfiak fejfedőjének jó részét egykor állatbőrből vagy gyapjúnemezből

alakították. A sapka vagy kucsma anyaga báránybőr, színe többnyire fekete,
alakja kúpos. Viselete téli időben napjainkig általános. A híres kun vagy túri
süveget nemezből gyártották. Az újabb kutatások azt bizonyítják, hogy
nemcsak a kunok, hanem országszerte még a múlt század első felében is
viselték. Ez a magas, hosszú, hengeres fejfedőforma a régi katonaviselet
hagyományaként kerülhetett a néphez. A nagy szélű nemezkalapok a múlt
század első felében terjedtek el. Ebben a korban sokszor olvashatni a
hatóságok rendelkezéseit, melyek a nagy szélű, úgynevezett „paraszt
zsiványkalapok” hordását tilalmazzák. Lassanként csökkent a kalapok
karimája. Kisebb szélű utódaik ma is élnek a hortobágyi pásztorok fején. A
széles karimájú kalapok sokáig megmaradtak a székelyek és a csángók
között is, éppen úgy, mint a szomszéd népeknél (pl. szlovákoknál) is
megtalálhatók. {H-306.} A múlt század közepétől kezdve jelentek meg az olcsó
szalmakalapok, melyek divatja különösen a nagy nyári munkák idején nőtt
meg a nyelvterület egyes részein.
A magyar parasztember a kalapot mindig a fején hordja, nem veszi le, csak
ha eszik, ha templomba vagy különösen megbecsült idegen helyre lép be.
Megemelni se nagyon szokta, legfeljebb egy ujjával billenti meg egy
kevéssé, ha valakit üdvözölni akar. Annyira elmaradhatatlan kelléke, hogy
sok helyen a halott arcára is ráborítják, oly módon, ahogy életében
pihenőben, a nyári munka szüneteiben szunyókálni szokott. A kalap mellé,
különösen a legények és fiatal emberek, különböző madártollakat tűztek. A
sas- és darutoll elsősorban a nemeseket illette meg, míg a közrendűeknek
kakas- vagy túzoktollal kellett megelégedniük egészen a
jobbágyfelszabadításig. Az alföldi pásztorok ragaszkodtak legtovább a
kalap melletti toll viseléséhez. A múlt század közepétől kezdve
virágbokrétákat, árvalányhajat, a lakodalomba hívogató vőfélyek, a
sorozásra készülő legények színes szalagot viseltek kalapjukra kötve.
A lányok fejükre pártát tettek, mely a homlok felett emelkedik, de a fej
tetejét szabadon hagyja. Ennek valamilyen elődjét már a honfoglalás kori
sírokban is megtalálták, de a későbbi párták jó része úri {H-307.} közvetítéssel
jutott el a parasztsághoz. Ezt csak ünnepnapokon vagy különleges
alkalmakkor viselték, és a leányságjelképeként értékelték, mely abban a
szólásban is kifejezésre jut: „pártában maradt”, vagyis nem ment férjhez. A
legszebb pártákat Sárközben, Debrecenben, Kalotaszegen, Torockón
viselték.
Az asszony hajának a néphit a lányénál is nagyobb varázserőt tulajdonít,
ezért is kellett fejét mindig bekötve hordania. Erre szolgált a főkötő,
melynek alakja tájanként, a viselője korának megfelelően, az időjáráshoz és
az alkalomhoz illően színben és formában rendkívül változatos. Rendszerint
egy alsó főkötő szorítja le a hajat, és erre kerül egy díszesebb, amit csak
ünnepélyesebb alkalmakra tesznek fel. Ez az úgynevezett kéregfőkötő,
melynek a magyar nyelvterületen különböző változatai alakultak ki.
Legáltalánosabbak a henger vagy hasáb formájúak. Míg a matyók kúp
alakút használnak, addig Dunántúl egyes részein lapos négyszögű hasábra
formálják. Elejére fodrot, csokrot, pántlikát illesztenek. Egyes vidékeken a
fiatalasszony első gyermeke megszületéséig piros főkötőt visel, majd a
gyermekek számának gyarapodásával a különböző színeken át mint
nagyanya eljut egészen a feketéig. Az utóbbi évtizedekben a fokotok
csaknem teljesen eltűntek, és helyüket a kor szerint sötétülő színű fejkendők
foglalták el.

A népviselet történeti rétegei TARTALOM Az alsóruha

Haj- és fejviselet TARTALOM A felsőruhák

Az alsóruha
Az alsóruha anyaga elsősorban vászon, később az ünneplőknél ezt
kiszorította a gyolcs, mely magyar elnevezésében Köln német város nevét
idézi. Vászonból készült a legtöbb ruhanemű, nemrégen még az asszonyok
felsőruhájának jelentős része is. Ezért nevezik őket országszerte még ma is
fehércselédnek, vászoncselédnek vagy fehérnépnek. A múltban a kenderből
vagy lenből készült ruhanemű nyáron felsőruha, télen erre vettek valamit,
és úgy vált alsóruhává.

162. ábra Mellévarrott ujjú palóc női ingváll és szabásrajza.

Lóc, Nógrád m. XX. század eleje

Az alsóneműek közül legfontosabb az ing, melynek egy hosszú és egy rövid

változatát ismerték. Mindkettő esetében megtaláljuk a mellévarrott és
bevarrott ujjú formát. A rövid, mely reneszánsz hagyományokat idéz, éppen
csak annyival ér derékon alul, hogy a szoknya kötésével a testhez lehessen
simítani. A hosszú fél lábszárig fedte a testet. A mellévarrott ujjú ingek
esetében az ujjat bevezetik egészen a nyakig, ami elejének ráncolását teszi
lehetővé. Ez még a múlt században is elterjedtebb, de lassanként meghátrált
a bevarrott ujjú inggel szemben, melyet a vállba egyszerűen belevarrnak.
Az ingek egyben alsó- és felsőruhák. Különösen a fiatalok díszítik elejét,
kézelőjét és vállrészét gazdagon az egyes vidékeken, így többek között
Kalota-szegen, Torockón, Sárközben.
A rövid derekú ingek velejárója az alsótestet szoknyaszerűen körülfogó
pendely. Ezeket sokszor összekapcsolták, és így jött létre a toldott aljú ing.
Amíg a pendely alsóruha, addig illetlenség, ha kilátszik a szoknya alól, de
ha felsőruhává alakul át, akkor annak feladatát is átveszi. Ilyen esetben
gondosan ráncolják, esetleg alsó betoldásait különböző módokon díszítik is.

163. ábra Bevarrott ujjú női ing. Az egyik ujja vége behúzva, a másik
nyitva.
Palócföld. XX. század eleje

A férfiingek is hosszúak vagy rövidek, az utóbbiak különösen az Alföldön

sok esetben derékon felül végződtek. A férfiing a lakodalomban is jelentős
szerepet játszott. A vőlegényinget a menyasszonyos {H-308.} háznál
készítették, és menet vitte a vőlegényhez, aki ezt viselte az esküvőn. Ha
később egy-egy alkalomra fel is vette, igyekezett megkímélni, hogy a
koporsóban is azt viselhesse. A legrégibb fajtájú ingeknek nem varrtak
gallért, legfeljebb szegélyt, pántot tettek nyaka köré. A lehajtós nyakú ing
csak a múlt század végén jelentkező újabb jövevény, amit sok helyen
katonaingnek neveztek, jelezvén ezzel eredetét.
Az ing a szélesebb gyolcsok térhódítása következtében sok helyen
rendkívül megbővült. Az ilyen borjúszájú vagy lobogós ujjú inget ráncolva
eresztették a vállba. Az újabbnak tetsző, kézelős ing esetében pedig az ujj
alsó végét ráncolták be. A férfiing elejét, kézelőjét néhol fehér (Somogy,
Nógrád, Tolna m.) vagy színes varrással díszítették (pl. matyók,
Kalotaszeg). Anyaga mindig fehér, csak a hortobágyi csikósok viselnek
sötétkék inget. A férfiing alsóruha ugyan, de sok esetben felsőruhaként
hordják, különösen azokon a területeken, ahol díszítése ezt különösen
indokolja.

164. ábra Borjúszájú ing.

Martos, Komárom m. 1930-as évek

A férfi alsóruha, a gatya fehér vászonból készült, az alját néhol kirojtozták,

elvétve (Dunántúl) helyenként hímzéssel díszítették, így aztán ez is,
akárcsak a női pendely egyaránt lehetett alsó és felső ruhadarab. A múlt
században még helyenként télen két gatyát hordtak. Az egyiket, az alsót
állandóan cserélték, míg a felsőt pernyelébe megmártották, zsírral,
szalonnabőrrel kenegették, és addig hordták, amíg el nem szakadt. A gyolcs
terjedésével tűnt fel mint felső ruhadarab a bőgatya, melyet annál szebbnek
ítéltek, minél több szélből szabták azt. Ez csak ünneplő viselet, amit a
borjúszájú inggel együtt hordtak.

Haj- és fejviselet TARTALOM A felsőruhák

Az alsóruha TARTALOM Kabátszerű felsőruhák

A felsőruhák
A női és férfiviselet közötti különbséget ma elsősorban a szoknya, illetve
nadrág határozza meg. A szoknya, az északkeleti nyelvterületen neve kabát,
az alsótestet takarja. Hosszúsága a térden felüli formáktól (pl. Buják) a
lábszárközépig érőkön át (Őrhalom) egészen a bokát takaróig terjed
(matyók). Alá a legtöbb helyen néhány, sokszor tízig terjedő, kikeményített
alsószoknyát öltenek, hogy ezzel és a derékra tett csípőpárnákkal minél
jobban megközelítsék a kerekebb formákat kedvelő paraszti szépségideált.
A szoknyát néha összekapcsolják a pruszlikkal, vagy kantárral erősítik fel,
ami nemcsak kényelmesebb viseletet biztosít, de könnyebbé teszi az
öltözködést is. A szoknyát hosszában nem mindig varrják össze. Ilyen
többek között a kalotaszegi muszuj vagy bagazia, mely nem más, mint egy
elöl összefogott és kötött hátsó kötény (l. 199. kép). Elöl kötik meg, mert
így az előtte viselt kötény a nyílását eltakarja. Ez az átmeneti forma egyben
jelzi a szoknya keletkezésének egyik útját. Sok vidéken a szoknyákat
berakással díszítik, melynek elkészítésében egyes asszonyok különös
jártasságra tettek szert.

165. ábra A székely harisnya (nadrág) összevarrás módja és a kész

harisnya.
Csíkszenttamás, Csík m. 1930-as évek
A szoknya anyaga rendkívül változatos, így Székelyföldön színes
háziszőttesből készítik a rokolyákat, és egyszínűből a szoknyákat. A szövés
módjáról, a színezésről azonnal meg lehet állapítani, hogy viselője melyik
vidékről származik. A kisipari textilanyag már a XVIII. század végétől
kezdve jelentős és egyre növekvő szerepet játszott a magyar népviseletek
alakításában. A kékfestők Európában a XVIII. században {H-309.} tűntek fel,
és alkalmazták a Kelet-Ázsiából behozott kelmék technikáját. Hozzánk a
Felvidéken és Dunántúlon keresztül a cseh-morva, osztrák és német
területről hatolt be. Rövidesen az egész Kárpát-medencében működtek a
kisebb-nagyobb kékfestőműhelyek, melyek részben saját, részben hozott
anyagra nyomták a többnyire nyugatról származó mintáikat. A különböző
kékfestő anyagok a mindennapos, de az ünneplő viseletben is mind
jelentősebb szerepet játszottak. (l. II., III. kép). De a manufakturális ipar
termékei: a bársony, selyembrokát, szövet és még számos más anyag az
ünnepi női öltözködésben, különösen a gazdag vidékeken, illetve a
parasztság tehetősebb rétegeinél a XIX. század közepétől kezdve egyre
inkább háttérbe szorította.

166. ábra Férfi ujjas.

Erked, Szilágy m. 1916.

A kötény a női viselet elmaradhatatlan tartozéka. Használják hétköznap,

hogy azzal védjék a szoknyát, viselik ünneplőként, és ezért ez a magyar női
népviseletek egyik leggazdagabban díszített darabja. A hiedelemben is
komoly szerepet játszott, különösen a menyasszonyi kötény, amit a
fiatalasszony gondosan eltett, és beteg kisgyermekét azzal takarta be, így
remélvén mielőbbi gyógyulását. A bő kötény csaknem teljesen körben
takarja a szoknyát, míg a szűk kötény egy szélből készülve csak elöl fedi
azt. Az ünnepi kötők díszítése rendkívül változatos. Találunk köztük
szőtteseket, de leginkább hímzéssel borítják be, szegélyére csipkét, szalagot
varrnak. Az asszonyok és lányok kötőjében jelentős különbség mutatkozik
színben, anyagban, díszítésben egyaránt.
A nők az ing fölé pruszlikot öltenek, melynek két alapvető típusa ismeretes.
A régibb az, mely deréknál nem hosszabb, sőt inkább rövidebb, és a nyaka
erősebben kivágott. Ez a nyelvterület déli részén maradt meg legtovább. A
másik forma nyaka csukott, derékon alul ér, és az északi részeken terjedt el.
A pruszlikot legtöbbször gazdagon díszítik, elsősorban hímzéssel és
szélének különböző formájú cifrázásával. Ezek elterjedését a múlt század
második felétől a városi divat térhódításához lehet kapcsolni.
A férfiak viseletében a gatyát a nadrág szorította ki, illetve tette véglegesen
alsó ruhaneművé. Ez az átalakulás a paraszti férfiviseletben sok területen
alig egy évszázaddal ezelőtt kezdődött, és a múlt század végére lényegében
be is fejeződött. A szóbeli visszaemlékezés még ma is sok helyen emlegeti
az első nadrág megjelenésének időpontját a faluban (pl. Bodrogköz). A
nadrág fekete vagy kék posztóból, elején lehajtható ellenzővel készült,
régebben belül bélelték is. Arra is van adatunk, hogy belső részét kifordítva
hétköznap, színén pedig ünnepnapokon hordták. A székely férfiak nadrágja
(harisnya) a legarchaikusabb formák egyike (l. 16. kép és 344. l.). Jelenlegi
szabása a XVIII. század második felében alakult ki a székely határőrség
egyenruhájából. Az elején levő fekete, piros paszományok színe és formája
viselőjének társadalmi rangját jelzi. Színe általában fehér, de a
díszítményeket századunkban már a szürke anyagra is rátették.
Az ing fölé a férfiak ujjatlan mellényt, lajbit viseltek, melynek anyaga
fekete vagy sötétkék posztó, de ritkábban selyem is előfordult. Jellemző
tulajdonsága, hogy eleje és háta egyforma anyagból készült, szemben a
későbbi kabát alá szorult változattal. Ez utóbbit csak elölről lehet látni, ezért
hátul valami olcsóbb anyaggal is megelégednek. A lajbik {H-310.} között
találunk magas nyakút éppen úgy, mint kivágottat, díszes kötött gombokkal,
paszománnyal cifrázottat. Sokszor ezüstből, ónból, pakfonból alakított
gombok olyan sorai kerültek rá, melyek csak díszül szolgáltak. Általában
ezek közül kerültek ki a férfi ruhaneműk legdíszesebb példányai.
A férfiöltözet fontos darabja az öv, mely alsó és felső viselet egyaránt lehet.
A tüsző vagy erdélyi nevén sziju vastag bőrből készül, és közvetlenül a
derékra kötik. Nemcsak zsebként szolgál, hanem tartja, védi és melegíti is a
testet. A vastag bőrből készült, mintegy 3–4 ujjnyi szélességű övet a múlt
században felső öltözetként a nyelvterületen többfele viselték. Ilyenről
tudunk a palócoknál, a matyóknál, legszélesebbek az erdélyi formák,
melyek közül a torockóit szironnyal díszítették. Ezeknek a ruha
összetartásán kívül az a szerep is jutott, hogy a különböző kézbeli
eszközöket (dohánytartó, tűzkészség stb.) ráakaszthassák, és belsejükben a
pénzt el lehessen rejteni.
A női, de különösen a férfi felsőruhákon gyakran találunk díszes sujtásokat,
paszományokat, kötött gombokat, melyek a gombkötő kisiparosok
műhelyeiből kerültek ki. Ezek a XVII–XVIII. században még elsősorban az
úri viselet számára dolgoztak, de a XIX. században, amikor a posztó mind
nagyobb teret nyert a népviseletben, lassanként a parasztok lettek legfőbb
vásárlóik. A nadrágon, lajbin, kabáton sujtások, paszományok, gombok
sokasága jelent meg, de a század elején egyre inkább háttérbe szorult, és
ezzel együtt eltűnt ez a viselethez kapcsolódó, régi iparág is.

Az alsóruha TARTALOM Kabátszerű felsőruhák

A felsőruhák TARTALOM A lábbeli

Kabátszerű felsőruhák
A kabátszerű felsőruhák közötti eligazodást megkönnyíti, ha anyaguk szerint
vesszük szerbe-számba a legfontosabbakat és a nagyobb területen ismerteket.
Egy jelentős részüket gyapjúból szőtt anyagból vagy esetleg nemezből
szabták, míg másokat bőrből, a parasztság esetében többnyire juhbőrből
készítették.
A legnagyobb területen elterjedt kabátszerű felsőruha a szűr (l. még 379–80.
l.), melynek varrnak ugyan ujjat, de azt sok helyen nem öltik fel, hanem
befenekelik, és apróbb kézi szerszámokat tartanak benne (l. 37. kép).
Helyenként (Dunántúl) éppen ezért az ujj megrövidült, és egészen
elcsenevészesedett. Maga a szó feltehetően a szürke („grau”) első tagjából
származik, ami egyben legkorábbi színére is ad bizonyos felvilágosítást.
Csupa négyzetes és téglalap alakúra szabott darabokból állítják össze, ami a
ruhadarab régiségének bizonyítéka.

167. ábra A szűr szabásmintája.

Kisújszállás, Szolnok m. XX. század eleje

A szűrt Dunántúltól kezdve egészen az erdélyi Kalotaszegig mindenütt

hordták a férfiak, de bizonyos különbség tájanként mégis megállapítható.
Így a dunántúli forma általában rövid, és nagy szegletes gallérjuk egészen
derékig leér. Ezzel esős, viharos időben a fejüket borították be. A palócok
szűrje viszonylag a legegyszerűbb, kevés díszítést találunk rajta.
Tiszántúl és Kalotaszegen az ún. nyakas szűrt viselték, mely nevét az
egyenesen álló gallérjáról kapta. A szűrt rátétes vagy hímzett díszítményekkel
a múlt század első felétől kezdve gazdagon teleszórják, azt megelőzőleg csak
színes anyaggal szegték.

175. Bakonyi cifraszűr háta

Veszprém m.

A szűr legdíszesebb és legcifrább változatait a legények hordták, míg a

{H-311.}

férfiak, különösen idősebb korukban, többnyire csak feketével díszítettben

jártak. A szűr egyike a parasztság legdrágább ruhadarabjainak, de minden
legény azon igyekezett, hogy mire leánykérésre kerül a sor, vegyen egyet.
Ilyenkor, mintha véletlenül történt volna, otthagyta a lányos háznál a szűrét,
és másnap nagy szorongással leste, hogy vajon kiakasztották-e a ház elé, mert
ha igen, akkor nem tartották kívánatos kérőnek. Ha azonban nem látta, vagyis
benntartották, akkor mehettek a lánykérők, mert biztos nem jártak
eredménytelenül. Ezért került be a köznyelvbe is a „kitenni a szűrét”
kifejezés annak megjelölésére, ha valakit valahonnan kiutasítanak.
Székelyföldön nem ismerték a szűrt, helyette az ugyancsak posztóból készült
cedelét (Kászon), zekét (Udvarhely), bámbánt (Csík- és Háromszék) hordták,
mely Délkelet-Európa viseleteinek ősi rétegéhez tartozik. Ezeket régebben
egyetlen darabból szabták, újabban toldott aljat varrtak hozzá. A múlt
században még lábszárközepéig ért, majd lassanként rövidülni kezdett.
Feketével zsinórozták, egyes helyeken zöld vagy sötétkék posztóval szegték.
Régebben gallért sohasem varrtak hozzá, ez csak később jött szokásba. Az
ünnepi cedelét gazdagabban, két sor zsinórral díszítették. Melegebb időben
vállukra vetve hordták, hidegben nemcsak felöltőnek, hanem derekukon
rendszerint lószőrből készült övvel szorították össze.
176. Csikós szűrben
Hortobágy
 177. Gubás emberek és asszony
Tunyog, Szabolcs-Szatmár m.

A guba viszonylag kisebb területen ismert, de szoros kapcsolatot tart Európa

keleti, délkeleti részének különböző ruhadarabjaival (l. 44. kép). {H-313.}
Gubaposztóból (l. 297. l.), négyszögletű darabokból varrták, csupán a fej
részére vágtak ki kerek nyílást. Ujját a karnál rendszerint jóval hosszabbra
hagyták, mert így egyben a kesztyűt is helyettesítette. Nagy hidegben felöltik,
általában vállra vetve hordják. A guba állandó terjedésében a XIX. század
folyamán helyenként a Duna vonalát is elérte, de azt már nem lépte át. Színe
fekete vagy szürke, az előbbi sok helyen a jómódú gazdák viselete, míg az
utóbbit a szegényebbek hordták. A guba mégis nagy általánosságban a
kevésbé tehetős rétegekhez kötődött, amint azt a közmondás is jelzi: Guba
gubával, suba subával. Ez azt jelenti, hogy a szegény a szegénnyel, gazdag a
gazdaggal barátkozzék, házasodjék. A gubát nemcsak a férfiak, hanem az
asszonyok is viselték, de az asszonyguba lényegesen rövidebb, többnyire csak
combközépig ért.
 168. ábra A guba szabása. Három szabásvonal a gubaposztón.
Matolcs, Szatmár m. XX. század eleje

A fent ismertetett ruhadarabok mind hosszúak, de posztóból készítettek

derékig vagy azon valamivel alul érő ruhaneműeket is. Ezeket a posztó
ujjasokat a nyelvterület nagy részén különböző formában és színben meg
lehetett találni. Sok helyen dolmánynak nevezik, nyakuk helyenként fennálló,
máshol lehajtott, többnyire gazdagon zsinórozottak. Egyes változatait, mint
pl. a mentét, vállra vetve hordták, ami a huszárviselettel tartott kapcsolatot.
 169. ábra Juhász subában, bottal és süvegben.
Debrecen–Balmazújváros. 1740

A bőrruhák közül az Alföld legnagyobb részén a subát viselték (l. 37. kép),
lepelszerű ruhák csoportjába tartozik, és egyszerű, díszítetlen változatait a
pásztorokon kívül főleg a szekerező, pusztázó nép használta, míg
legdíszesebb példányait a falusi jómódú parasztgazdák {H-314.} hordták. A suba
nemcsak az eső, a hideg ellen véd, hanem derékalj és takaró, de szükség
szerint asztal, mert földre terítve nagyszerűen lehet róla falatozni. Hidegben
alkalmas takaró az izzadt lovak hátára, ha hosszabb út után szabadban
kényszerülnek tartózkodni. Ha már rongyosodik, akkor a sutban a vacokra
vagy az ólbeli ágyra kerül, ahol még mindig jó szolgálatot tesz.

170. ábra A suba szabása 12 bőrből.

Kecskemét, Bács m. XX. század eleje
1. Eleje. 2. Oldala. 3. Hátulja. 4. Válla. 5. Nyaktoldás
 178. Suba díszítése
Kisújszállás, Szolnok m.
 179. Asszonyok ködmönben
Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

Kiterítve a suba kör alakú, melyben az egyes juhbőrök háromszögben

helyezkednek el (l. 37. kép). A legegyszerűbbeket, melyek mindössze 3–4
darabból álltak, maguk a pásztorok szabták és varrták. De az igazán szép és
ünnepi subát 12–15 bőrből a magyar szűcs állította össze, aki portékájával a
messze vásárokat is bejárta. A suba nemcsak sok bőrből készült, hanem
gazdagon hímezték, éppen ezért rendkívül {H-315.} magas árat kellett érte
fizetni. Egész életre szólt, a szegényebbek, különösen a napszámosok,
cselédek meg sem tudták venni. A férfiak subája általában fehér vagy sárga
alapszínű, az asszonyoké rendszerint barna. Ugyanilyen színűt viseltek
helyenként az erdélyi és dunántúli polgárvárosok lakói is.
A legegyszerűbb bőrruhákat maguk a pásztorok készítik. Az alföldi hátibőr
egyetlen juhbőr, melynek két hátsó lábát a deréknál, a két elsőt pedig a
nyaknál kötik meg, így az csak a hátat fedi. A mejjes két részből áll, az
egyiket a háton, a másikat a mellen hordják. Mindkét oldalán szalag tartja
össze. Ujja nincs, díszíteni csak ritkán szokták. Ennek fejlettebb változata,
amikor az egyik oldalon összevarrják a bőrt, míg a másik oldalon gombokkal
lehet azt összekapcsolni (székely, csángó). Ezek elejét gazdag hímzésekkel
díszítik. Különböző változatait asszonyok és férfiak egyaránt viselik (l. XVI.
kép).
180. Hajdúsági kisbunda
Debrecen
Az ujjas ködmönök az egész nyelvterületen ismeretesek (l. XVII–XIX. kép).
Némelyik derékon felül ért, más combközépig lenyúlt. Egyenes derekút és
fodros aljút egyaránt találunk köztük. Az előbbiek sokszor olyan rövidek,
hogy a derekat sem fedik (Dél-Dunántúl, l. XX. kép), máshol viszont
régebben a térdet is eltakarták (Alföld). A nők sokszor a ködmön alá kendőt
kötnek, ebben az esetben annak nyaka kivágott, míg a férfiak által viseltek
között gyakran találunk magas {H-317.} nyakút is. A fodros aljú ködmönöket
különösen az Alföldön hordják. Ez deréktól kiszélesedik, úgyhogy ezekben
különösen jól meg lehet ülni a lovat. Ezért a múltban sokszor a katonaság is
használta, feltehetően ilyenből varratott 8000 darabot Mátyás király a XV.
század második felében az alföldi szűcsökkel, amikor a délvidéki híres vár,
Szabács viadalára készült. A ködmönök alját és elejét prémezik, a férfiakét
kevésbé, a nőkét gazdagon hímezik (l. még 379–80. l.)
A bundaféléket a magyar szűcsök készítették, akik nemcsak a varráshoz,
hanem a hímzéshez is értettek. Posztóval nem dolgoztak. Ezzel szemben az
úgynevezett német szűcsök olyan ruhákat készítettek, melyeknek belseje bőr,
külseje pedig posztó. Ez a megoldás először az úri viseletben jelentkezett,
majd különösen a múlt század közepétől kezdve egyre nagyobb mértékben
hódított a parasztság között is.

A felsőruhák TARTALOM A lábbeli

Kabátszerű felsőruhák TARTALOM A magyar népviseletek táji formái

A lábbeli
A korábban rendkívül változatos magyar lábbelik a múlt századtól kezdve
egyre közelebb kerültek egymáshoz, egyszintűbbé váltak. Egyik legrégibb
forma a bocskor, mely szónak eredetét nem ismerjük ugyan, de a
szomszédos szláv népek a magyaroktól kölcsönözték, ami közvetve
régiségét bizonyítja. Minden bizonnyal az egyik legősibb lábbelink, amit
nemcsak a feljegyzések tanúsítanak, hanem a regösénekeknek az a részlete
is, amely Szent István (997–1038) első magyar király regöseinek
nyírfakéreg bocskorát említi. Ilyet a rokon finnugor népek a legutóbbi
időkig viseltek. A bocskor különböző változatait a XVII. században, úgy
látszik, még a főurak is hordták, mert Zrínyi Miklós költőről feljegyezték,
hogy telkes bocskor viselt azon a szerencsétlen kimenetelű vadászaton,
melyen életét vesztette.

171. ábra Magyar bocskor és készítése.

Nagyecsed, Szatmár m. 1920-as évek

A bocskor Kelet-Európa általánosan elterjedt viselete. Az Alföldön kerek és

ráncos fejű változatát hordták. A telkes bocskor szélén fülek (telek) vagy
nyílások találhatók, az ezeken keresztül húzott szíjjal erősítették a
lábszárhoz. Az erdélyi bocskorformák nagyobb része hegyes, és az orrán
végig varrott. Az Alföld és a Dunántúl déli részében használt fedeles
bocskor két részből készült, és eleje egészen zárt. A bocskort a pásztorok
viselték legtovább. Az aratók készítették maguknak csizmaszárból, mert a
könnyű viselet jó védelmet nyújtott a tarló szúrása ellen. A környező népek
(románok, szerbek) a magyaroknál tovább megőrizték ezt a régi formájú
lábbelit.
A bocskort mezítlábra csak ritkán, akkor is nyáron húzták. Télen, esőben
bőrből, gyapjúból, vászonból tekertek bele kapcát. Ezt alaposan
bezsírozták, hogy a hideggel, vízzel szemben ellenállóbbá tegyék. Egyes
vidékeken (Tiszántúl, Palócföld) a bocskor fölé bőrből lábszárvédőt
tekertek, melyet az egyik oldalán levő lyukakon át szíjjal fűztek össze. Ez
már átmenetet alkot a száras lábbelikhez.
Ezek közül legrégebbi és ma már emlékeiben is alig ismert formának látszik
a saru, mely a magyar nyelv honfoglalás előtti török jövevényszava.
Hosszú történeti fejlődése idején sok mindenféle lábbelit vontak össze e szó
jelentésébe, de feltehetően olyan forma lehetett, mellyel a lovat is jól meg
tudták ülni. A fennmaradt példányokból és feljegyzésekből különösen egy
olyan elem látszik állandónak, mely többek között a csizmától is
megkülönbözteti: felsőrészét kifele hajlítva varrják {H-318.} a talphoz, ami
lehetővé teszi, hogy nem egy, de szükség szerint két-három talpat is
alkalmazzanak. Ez a megoldás különböző nyugati lábbelikkel tart
kapcsolatot.
 172. ábra Csizmák.
a) Hátulvarrott, piros matyó női csizma. Mezőkövesd, Borsod m. XX.
század első fele. b) Oldalvarrott, szegezett talpú csizma. Rimóc,
Nógrád m. XX. század első fele

A csizma szó a XV. század utolsó éveiben fordul először elő, kétségtelenül
oszmán-török származású, talán délszláv közvetítéssel jutott el hozzánk,
míg magát a tárgyat közvetlenül is megismerhettük. A csizma olyan magas
szárú lábbeli, melyet eredetileg két oldalán varrtak össze. Az orra hegyes,
sok esetben felfele kunkorodó. A talp fordított-varrott. A sarka fából
faragott, amire a bőr lehajlik, és patkót erősítenek rá. Először az úri osztály
hordta, csak a XVIII. században kezdi átvenni a parasztság, igazában csak a
XIX. században, gyakran (pl. Székelyföld) csak annak végén terjed.
A csizma általában ünneplő viselet. A férfiaké csaknem kivétel nélkül
fekete, díszítés csak elvétve akad rajta. A legények szívesen erősítettek rá
sarkantyút, mellyel táncolás közben az ütemet verték ki. A század elejétől
kezdve a készítés technikája megváltozott, és a szárat hátul varrták össze. A
nők sokféle színes csizmát, főleg pirosat, sárgát hordtak, szárát hímzéssel
díszítették, sarkát szegekkel verették ki, és rézpatkót üttettek alá
(Kalotaszeg). A csizmát csak az utóbbi évtizedben kezdik kiszorítani a
különböző formájú cipők.
A szekerező és hidegben álló munkát végző emberek használták a botost.
Feltehetően középkori eredetű, Európa-szerte ismert szó, amit esetleg a
francia telepesek hozhattak magukkal. Ezt nemezből, posztóból a
süvegesek, kalaposok készítették. Később az olyan bőrtalpú csizmát
nevezték így, melynek csak a szára posztó, nemez. A bakancs, mely
feltehetően a boka („Knöchel”) szó származéka, a XVI. század elején tűnik
fel. Valóban olyan bokáig érő lábbeli, mely minden korban munkára
szolgált.
Az asszonyok, ritkábban a férfiak könnyű lábbelije, a papucs oszmán-török
eredetű, és a XVI. század második felében tűnik fel először. Két részből áll:
a lábfejet borító felsőrészből és a talpból. A fiatal asszonyok, lányok
papucsa magasabb sarkú, felsőrészük gazdagon díszített, különösen olyan
vidékeken, ahol ünnepen színes, kötött harisnyát hordanak hozzá. Az
öregebb asszonyok és férfiak alacsony sarkú vagy éppen sarkalatlan
papucsot viselnek. A férfiak szíjjal erősítik lábukhoz. A papucsviselet
eredetileg a Dél-Alföldre korlátozódott, itt dolgoztak legkiválóbb készítőik
(Szeged), és innen indult a múlt században hódító útjára.

Kabátszerű felsőruhák TARTALOM A magyar népviseletek táji formái

A lábbeli TARTALOM Dunántúl

A magyar népviseletek táji formái

FEJEZETEK
Dunántúl
Felföld
Alföld
Erdély

A fentiekben áttekintettük a magyar népviselet alapanyagait éppen úgy,

mint a belőlük készült ruházkodási elemeket és azok legfontosabb
változásait. Ezek különböző módon jelentkező összessége egy-egy vidék
jellegzetes népviseletét adja. Bevezetésünkben igyekeztünk bemutatni a
magyar nép etnográfiai csoportjait, néprajzi tájait, szigeteit. Az építkezésen
kívül a népviselet az, mely a népi műveltségből leginkább szembetűnik,
ezért indokolt, hogy a magyar nyelvterület nagytájait most a népviselet
szempontjából vegyük vizsgálóra.
Természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy valamennyi vidék,
etnográfiai csoport népviseletét részleteiben bemutassuk. Csupán a
legáltalánosabban {H-319.} ismertekről ejtünk néhány szót. Főleg azokat
részesítjük előnyben, melyek a közelmúltban virágoztak, vagy még
napjainkban is megtalálhatók, így próbáljuk elősegíteni azt, hogy az olvasó
nemcsak tárgykörönként! csoportosításban, de amennyire lehetséges,
földrajzi elterjedtségében is megismerhesse a magyar paraszti műveltség
néhány fontos vonását.

A lábbeli TARTALOM Dunántúl

A magyar népviseletek táji formái TARTALOM Felföld

Dunántúl
A Dunántúl fekvése miatt első kézből kapta a nyugati hatásokat, mind
anyagban, mind az egyes viseletdarabok szabásában és elkészítésében. Déli
részén horvátokkal, szlovénekkel érintkezve, részben azokkal együtt élve,
számos kölcsönhatás mutatható ki. A Duna mellékén szerb és más délszláv
népcsoportok hagyományai terjedtek északra, különösen színesség és
gazdagság irányába befolyásolva a magyar népviseleteket. Ugyanakkor a
magyar hatás is jelentkezik nyugatra és délre egyaránt, de ennek vizsgálata
most nem tartozik feladataink közé.
 181. Menyecske
Kapuvár, Győr-Sopron m.

182. Menyasszony és vőlegény

Kapuvár, Győr-Sopron m.
 183. Legény vőfélyöltözetben
Martos, egykori Komárom m., Csehszlovákia

Göcsej és Hetés népviseletéből már csak maradványokat ismerünk. A

{H-321.}

lányok olyan hosszú szalagos hajfonattal jártak, hogy némelyik a sarkát

verte. Az asszonyok fakontyra tekerték fel a hajukat, később ezt
kartonpapírból varrták össze. Ünnepi díszként fehér vászonból szabott,
keményített, díszített kámzsaszerű fejdíszt (pacsa) hordtak, melynek
megfelelőit a horvátoknál találjuk meg. Vászonszoknyát és ahhoz
ugyancsak vászonból szabott kötőt viseltek. A téli viseletben a rövid bundát
említhetjük, amit fehér és sárga bőrbetétekkel díszített vörös szattyánnal
tarkáztak. A férfiak inge korábban nem fedte el a derekukat, csak a múlt
század második felében jöttek szokásba a hosszú ingek, melyeknek elejét
fehér pamuttal hímezték. Az egy-másfél szélből varrt gatyát a múlt század
közepén szorította ki az öt-hat szélből szabott, rojtos aljú ünnepi viselet.
Mindehhez sávokkal díszített kötő járult. A posztóból készült nadrágok
csak a múlt század közepe táján jelentek meg. A bocskort télen és nyáron
általánosan viselték úgy, hogy hidegben a lábszárra csavart kapcával
egészítették ki, ezt {H-322.} szíjjal olyan pontosan tekerték körül, hogy ez ki
sem látszott alóla. Az ingre zsinóros díszítésű pruszlikot, az idősebbek
bundamellest öltöttek. Erre vették fel a kisszűrt, illetve a jobb módúak a
nagyszűrt.
A rábaközi viseletet legtovább a kapuváriak őrizték meg. Az asszonyok
főkötőjüket ünnepen hímzett fehér batiszt- vagy tüllkendővel kötötték le. A
nők gazdag ruházatának egyik alapanyaga a vörös aranyozott csillagokkal
megszórt bársony, de a kék atlasz is előfordult, ami egyedülálló a magyar
népviseletekben. A hosszú szoknya elé színes selyemkötényt kötnek (l. XI.
kép). A viselet rendkívül gazdag, és a múlt század közepétől kezdve főleg
különböző gyári nyersanyagokból készült. A férfiak is gazdagon díszített
ruhát hordtak. Kis prémes sapkájukhoz nagy bokrétát tűztek. A gyolcsingen
aprólékos hímzést találunk, de még a gatyaszáron is akad virágozás. A
pruszlikot rózsás anyagból szabták, és még külön szalagokkal is díszítették.
Lüszterből szabott, virágozott kötényt kötöttek maguk elé. A téli világoskék
posztóruhához éppen úgy, mint a nyári viselethez kemény szárú csizmát
hordtak.
184. Középkorú házaspár és legényke fiuk félünneplő ruhában, nyáron
Martos, egykori Komárom m., Csehszlovákia
 185. Fiatal lány templomi ruhában, nyáron.
Martos, egykori Komárom m., Csehszlovákia

A Csallóközből érdemes közelebbről a martosi női viseletet bemutatni. A

lányok homlokba behajló húzott fekete szalagot hordtak hajukban. Ezt a
fiatalasszonyok is felvehették, de inkább aranycsipkével és {H-323.}
selyemszalaggal díszített főkötőt raktak fésűre csavart kontyukra.
Nyakukba több sor ezüstláncot vagy gránátgyöngysort akasztottak.
Viseletük egyik alapeleme a pendely, melyet öt szél kendervászonból
varrtak, és kantárral hordtak. Legtöbbször erősen kékített bő ujjú inget
viseltek. A pruszlik elől-hátul kivágott, és derékig ér, az ünneplőknek
karton, selyem és más gyári készítmény az anyaga. A szoknya viselése csak
az utóbbi évszázadban jött divatba. A vállukra kendőt terítenek, amit
vásárokban, boltokban szereztek be. A fiatalok piros, végig ráncos szárú
csizmájukra csergőt is tettek, míg az idősebbek feketében jártak. A viselet
bizonyos vonásait a palócok irányában lehet követni.

186. Asszonyok
Érsekcsanád, Bács-Kiskun m.

Dunántúl déli részében a Somogy megyei Törökkoppányt említhetjük a

számos népviseletes falu közül. A lányok fejviseletét az teszi érdekessé,
hogy az általános szokástól eltérően az asszonyokéval megegyezően,
kontyban hordják hajukat. Erre kerül a gyöngyökkel gazdagon díszített kis
pille nevű kemény főkötő. Az ünneplő szoknyák bársonyból {H-324.}
készülnek, és alattuk vastag farpárnát hordanak, hogy alakjuk vaskosabbnak
látszódjék. A férfiviselet egyik jellegzetessége a nadrágba nem gyűrt,
kivetve hordott ing, melynek alját gyakran csipkével díszítik.
Számos archaikus vonást őrzött meg az Ormánság népviselete, így itt
maradt meg legtovább a fehér gyászszín, mely az idősebb asszonyok
ruházatában is érvényesült. A lányok fedetlen fővel, két ágba font és piros
szalaggal díszített hajjal jártak. Az asszonyok koruknak megfelelő színű és
formájú főkötővel borították fejüket. A menyecskék 35 éves korukig piros
színű, széles szalagú fokotokét hordtak, melyek alapanyagába 35–40 év
között már kék szín is vegyült. Ez a fehérrel és zölddel mind nagyobb tért
nyert az 50. évig, amitől kezdve egészen elmaradtak a szalagok, és a főkötő
fehérré vált. A szoknya (bikla) {H-325.} vászonból készült, melyhez a
fiatalabbak legfelül tüllből varrott ünnepi inget viseltek. A század elejétől
kezdve az öregeknél egyre jobban terjedt polgári hatásra a fekete szín, és a
fehéret századunk közepére szinte teljesen kiszorította.
187. Menyecskék viseletben
Decs, Tolna m.
 188. Leány
Sióagárd, Tolna m.

A Dunántúl legdíszesebb viseletét a Duna melléki Sárközben találjuk, mely

a múlt század közepétől a vizek lecsapolását követő hirtelen vagyonosodás
eredményeképpen fejlődött ki. A lányok pártát viseltek a homlokuk felett,
aminek háromrészes újabb változatát bársonynak nevezték. Az asszonyok
kontyukat a fejtetőre tűzték félkoszorúba, és ezt borította be a parittya
alakúra formált főkötő. Ezt fekete alapon fehér fonállal hímzik, mert itt a
fekete szín a fiatalokhoz kötődött. A menyecskék az első gyerek
megszületéséig fejükre fátyolból készült selyemmel és arannyal kihímzett
ún. bíbort borítottak, amit úgy helyeztek el, hogy a hímzéseket mellükön jól
lehessen látni. Nyakukba gyakran pénzekből vagy más díszekből álló
nyakláncot kötöttek. A férfiviselet alig különbözött a környező vidékekétől.
A nagy hajra {H-327.} süveget borítottak, nyári viseletként a nagy szélű
kalapokat itt is hordták. A szűrdolmány fehér posztóból készült, szabása és
hossza megegyezett a köldökig érő inggel, oldalát piros-zöld posztó- vagy
bőrdarabokkal díszítették. A cifra szűrt és subát e vidéken is kedvelték.
A sok és szinte falvanként változó kelet-dunántúli viselet közül érdemes
megemlíteni a faddit (Tolna m.). Ennek egyik archaikus vonása, hogy az ing
még a derekat sem éri el. A pendely, mint legalsó szoknya, az ünnepi
viseletben is megtalálható. A mellényt egybevarrják a szoknyával. A
vállkendőt és a sok ékszert itt is éppen úgy megtalálhatjuk, mint a
Sárközben. A ködmön és a piros csizma teszi teljessé ezt a mutatós
népviseletet.
Szinte szemünk láttára, nem egészen egy évszázad alatt virágzott ki
Sióagárd (Tolna m.) népviselete. A blúzszerű karcsúsított ingre kerül a
selyemből szabott kabátka. A kötőt éppen úgy, mint újabban a pruszlikot is,
gazdagon, színes fonallal hímezik. A tarka mintás, kötött, vastag
harisnyájukra szövetpapucsot húznak (l. XII. kép).

A magyar népviseletek táji formái TARTALOM Felföld

Dunántúl TARTALOM Alföld

Felföld
A Felföld legnagyobb néprajzi egysége a palóc, melynek egyes csoportjait
többek között éppen a népviselete alapján lehet megkülönböztetni. Dél felé
néhány olyan kisebb csoportot is ide sorolunk, melyek elsősorban éppen
gazdag népviseletükkel tűnnek ki.
A palóc nők szebbnél szebb főkötőit már sokan megcsodálták, így többek
között Petőfi Sándor írja, amikor Palócföldet gyalogszerrel bejárta:
„Losoncról Balassa-Gyarmatra mentem… útbaesett Ludány helység, hol a
legszebb fejkötőket láttam életemben, ha megházasodom, onnan hozatok
fejkötőt feleségem számára.” Ugyanezt mondhatjuk el Őrhalom-Hugyag
főkötőiről is bár azok még egymás között is különböznek. Itt a házi vásznat
is kallották, és azt használták alsóneműként. A kendőt már a század elején
elhagyták, és ennek következtében a pruszlik nyaka magasan záródott, és
gazdagon díszített. Legjellemzőbb a lábszárközépig, de sokszor bokáig érő,
brokátból, bársonyból varrt, szegett nehéz ünneplő vagy kékfestőből szabott
könnyebb hétköznapi szoknya, mely elibe pirossal mintázott szőttes kötényt
kötöttek. Ezt egy fél évszázaddal ezelőtt a szoknyával azonos anyagú
kötény váltotta fel. A férfiak viselete sokkal egyszerűbb, melynek alapja a
fekete posztóból varrt ruha. Hordták a subát, a szűrt és a ködmönök
különböző változatait. A csizma ünnepi viseletként régóta általános.
 189. Új menyecske öltöztetése
Kazár, Nógrád m.

Szécsény környékén néhány falu (Hollókő, Rimóc, Lóc) viselete számos

egyező vonást mutat. A lányok hajfonatát színes szalag díszíti, míg az
asszonyok összetett főkötője, kendője egészen eltakarja homlokukat.
Nyakukban a fiatalok világos, a középkorúak kék, zöld gyöngyöt viselnek,
de az idősebbeknek már ezt sem illik felvenni. Ingválluk általában
vászonból készül, de tüllt is használnak. Erre kerül a keskenyre
összehajtogatott kendő, mely alól az ingből sok kilátszik. A hímzett
bőrpruszlikot inkább a jobb módúak viselték. Szoknyának szívesen
használják a kékfestőt, melynek sötétebb színe szépen kiemeli a rövid
szoknyát csaknem teljesen körülérő kötőt. Ezt úgy szabják, hogy a csizma
szára fölött kilátszódjék viselőjének ina. A lóci, hollókői {H-328.} férfiak
szerényen hímzett vászoninget hordanak, ami felett a fekete pruszlikot a
kornak megfelelően piros, zöld, fekete gombok díszítik. A fekete és az alján
színesen hímzett klott kötőt általánosan viselték,
A bujákiak viseletét több vonatkozásban szélsőségesnek tartják. A lányok
egy ágba fonott haját csak a végében díszíti szalag. Az asszonyok egészen
sajátos főkötőt viselnek, melynek tetejére arany-ezüst szálakból,
gyöngyökből kötött csokrot erősítenek. A nyakukban sokszoros gyöngysort
viselnek. A rékli sonkaujja, a vállkendő felálló fodra a gyöngyökkel együtt
a felsőtestet hangsúlyozza. A legfeltűnőbb mégis a sok térden felül érő
szoknya, mely a legrövidebb valamennyi magyar viselet közül. Ezek
aljához más színű anyagból szalagot toldanak, ami fodor hatását kelti.
Viszonylag régen áttértek a nyári félcipős viseletre, míg télen továbbra is
csizmát hordanak. Mindkettőbe fehér színű harisnyát húznak.
 190. Palóc menyecskék
Ludány, Nógrád m.

Kazár-Maconka szép viselete ismét külön színt jelent, és itt is elsősorban az

asszonyok fejviselete ragadja meg figyelmünket (l. XIII. kép). {H-329.} Ez
több darabból tevődik össze: fodrok, gyöngyök, aranycsipkék művészien
illeszkednek egymás mellé, a színes szalagok pedig a szoknya alját is elérik.
Ünnepek alkalmával két inget öltenek fel. Az egyik keményített, és erre
veszik fel a tüllből vagy batisztból készült másik inget, amit keresztbe
kötött vállkendő takar. Sokszoknyás viselet, a felső sokszor kasmírból
készül, és összevarrják a pruszlikkal. A szoknya elibe a felső inggel
megegyező anyagból szabott behímzett kötény kerül. Télen derékig érő,
selyemmel gazdagon hímzett ködmönt öltöttek A rókaprémmel szegett
sujtásos posztómentét a piros csizmával együtt a vőlegény ajándékozta
menyasszonyának, ez ma már csak az idősebb asszonyok emlékezetében él.
A férfi felsőruha kordbársonyból készült, melynek különleges dísze a fehér
gombok sora.

191. Női viselet

Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
192. Boldogi lányok
Boldog, Pest m.
 193. Summáslány
Tárd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
 194. Öregasszony ködmönben (kuzsu)
Mezőkövesd

A számos kisebb-nagyobb népviseleti csoport közül érdemes még

Karancsságot kiemelni. Különleges a fiatalasszony jelképe, a fehér
varrással, rózsával, szalaggal bőségesen díszített főkötő. A kötényt a
szoknyával {H-332.} azonos anyagból varrják, így az többé már nem feltűnő,
ezért sok esetben el is marad. Általánosan használják a színes vállkendőt.
 195. Jegyespár
Mezőkövesd

A Galgamentén néhány község (Boldog, Galgamácsa, Tura) gazdag

népviselete századunkban teljesedett ki. Említést érdemel a turai asszonyok
főkötője, mely a fölé kötött kendőt oldalra kitartja. A galgamácsai lányok
három ágba fonott hajába szalagot kötnek, az asszonyok főkötője
aranycsipkével díszített, melyre a fiatalok fátylat is borítanak. A turai ingujj
szélén és a vállkendőn egyaránt aprólékos kis virágú hímzés hívja fel
figyelmünket. Sötét színű kartonszoknyájukat apró ráncokba szedik, elébe
kékfestő kötényt kötnek. A galgamácsai lányok 5–6 alsószoknya felett
fekete szegélyű piros szoknyát viselnek. Ez kék kötővel, színes
vállkendővel rendkívül élénk színhatású. Az idősebbek sötétkék
szoknyájukat pirossal szegik. Nyáron már régóta cipőt hordanak, de téli
viseletként a csizma napjainkig megmaradt. Érdekes a túrái, nemrég
kialakult, a vasutas egyenruhán alapuló férfiviselet, mert a falu lakosai
közül sokan dolgoztak a vasútnál, és ez megbecsült {H-334.} társadalmi rangot
jelentett. Sötétkék posztóból, piros parolival készül, olyan pantallós
nadrággal, melyhez már bakancsot vagy cipőt húztak. Ezt olyanok is
viselték, akiknek semmi közük sem volt a vasúthoz. Ez is azt mutatja, hogy
milyen sok különböző forrás, hatás alakíthatja a népviseletet.
A matyó népviselet Mezőkövesden és Szentistvánon (l. 37. kép) virágzott,
de számos vonásával nagyobb körzetben, különösen északi irányban hatott
((l. 18. kép). A matyó női ruházat különleges gótikus vonalú. Szemben más
viseletekkel, itt az asszonyok és lányok inkább hosszúnak, karcsúnak
akarnak látszani. Ezt segíti elő a csúcsban végződő főkötő, a derékban szűk
szoknya, mely csak bokánál szélesedik ki, körben kifele áll, és ez a mozgást
ritmikussá teszi. Bő és rövid selyemujjú ingre pruszlik és kendő borult.
Hamar feltűntek a különböző blúzok, melyek az inget alsóruhává
változtatták. A szoknya anyaga kasmír, selyem, atlasz, majd később
műselyem, mely alatt a rövid alsószoknya sokszor száz méter anyagból
készült. A keskeny, hosszú kötény alsó részét gazdagon hímezték, és ez
még csak külön hangsúlyozta a viselet hosszanti vonalait. A matyó női ruha
olyan sokba került, hogy a szegény lányoknak évekig kellett érte nehéz
napszámos, summás munkával dolgozniuk. Ezt mindenki vállalta, mert a
szegények sem akartak a gazdagok mögött elmaradni, ezért mondták:
„Hadd korogjon, csak ragyogjon”, vagyis sokszor meg is koplalták a díszes
ruhát.
A matyó legények ingének ujja bő, és olyan hosszú, hogy kezük fejét
teljesen eltakarta. A gallérját, vállát, elejét egyaránt színes hímzéssel
ékesítették. Ehhez járult a fél lábszárig érő, rendkívül bő szárú, alul rojtos
gatya. A század elejétől terjedt csak a posztónadrág. Mindegyikhez
ünnepnapokon csizma járta. A legények feje búbját fedte a hosszú, köcsög
formájú, nagy bokrétájú, széles szalagú ún. Barcsi-kalap. A hagyomány
szerint egy múlt századi bíró kicsire nőtt legény fia hozta divatba, hogy
magasabbnak lássék.
A matyó gyerekeket a felnőttekhez hasonlóan járatták. A jó nagyra szabott
első öltözetet a keresztszülők ajándékozták a gyereknek. A fiúcska ünneplő
ingét, melyet éppen olyan bő szárúra szabtak és díszítettek, mint a
legényekét, összevarrtak a gatyával. Fejére bokrétás kalapot tettek. A
leánykák szoknyája, akárcsak a felnőtteké, bokáig ért, és ott széjjelállt, felső
testüket ünnepen rövid ujjú selyemderék fedte. A csipkével díszített
szoknya elé hímzett és selyemmel rojtozott kötőt viseltek.

Dunántúl TARTALOM Alföld

Felföld TARTALOM Erdély

Alföld
Az Alföld a hímzett, színes, sok gyári anyagot alkalmazó viseletekben nem
olyan gazdag, mint a Dunántúl vagy a Felföld. Ilyeneket inkább
peremvidékein találunk, így többek közt a Duna mellett.
Kalocsa, Szakmár viszonylag új keletű, színekben tobzódó népviselete
egyike a legismertebbeknek. A lányok felkötött hajukat elöl rózsaszín vagy
világoskék, fejük tetejét egészen körbefogó csokorral díszítik. Az
asszonyok fejét hímzett, fehér vászon főkötő borítja. A múlt században még
egyszerű kékfestőt viseltek. A századforduló után kezdték az ing ujját
sötétkékkel és feketével hímezni, majd a pruszlikot {H-335.} is fehér, később
más színű virágokkal díszíteni. Az 1930-as években egyre inkább
nekibátorodva piros, zöld, sárga, kék, lila színeket alkalmaztak, úgyhogy
manapság már az egyes viseletdarabokat nagy foltokban borítják el a színes
hímzések. A kék, zöld színű és sűrűn rakott szoknya alá több alsót öltenek,
melyeknek elejét fehér csipkével szegélyezett kötény takarja. A tarka
harisnyához színes papucsot húznak. Érdemes megjegyezni, hogy
Szakmaron, mint a magyar nyelvterület néhány más pontján is, régebben a
menyasszony sötét vagy éppen fekete színű ruhába öltözött.
196. Kalocsai lányok
Kalocsa
 197. Kalocsai menyecske
Kalocsa

{H-336.}Különlegesen alakult a múlt században a Duna-Tisza közi

mezővárosok népviselete, mivel ez a terület viszonylag hamar
bekapcsolódott a kapitalista fejlődésbe, és jobb módú rétegek könnyebben
hozzájutottak a gyári termékekhez is. A népviselet elhagyásában itt a nők
jártak az élen, míg a nyelvterület más részein ez általában éppen fordított.
Jellemzően világítja meg ezt egy Kecskemétre vonatkozó, 1845-ből való
feljegyzés: „A pórhölgyek divatos szabású selyem vagy hasonló jó anyagú
ruhákban, kesztyűs kezükben napernyőt tartva jelennek meg {H-337.} a
templomban, sétán a gatyás vagy kéknadrágos, subás (bundás) férfiak
oldalán.”
A bugaci, de általában a kiskunsági pásztorok viselete szinte napjainkig sok
régies elemet őrzött meg. A kalapjuk magas tetejű, süveg formájára
emlékeztet, csak széle különbözteti meg attól. Bő fehér gatyájuk és ingük
felett fekete lajbit hordtak, amit bőségesen díszítettek ezüstgombokkal. A
gulyások e fölé subát öltöttek, melynek legszebb példányait éppen a
Kiskunságban lehet megtalálni. A szegényebb pásztorok Kiskunhalason
inkább szűrt viseltek. A rövidebbeket szűrdolmánynak vagy kankónak
mondták, ez kevesebb meleget adott ugyan, de könnyebben lehetett benne
mozogni. A ködmön vagy dakuködmön derékon alul ért, szélére körül 3–4
ujjnyi piros irhaborítást varrtak, és erre színes fonállal virágokat hímeztek.
A juhásznadrág (rajthuzli) térden alul bővült, ahol ki is lehetett gombolni,
az oldalán sárgaréz gombok sorakoztak. Mindehhez hegyes orrú és magas
sarkú pásztorcsizmák járultak.
Hortobágy pásztorainak viselete ettől sok vonatkozásban eltért, viszont
sokkal közelebb állott hozzájuk a Nagykunság pásztorainak ruhája. A nagy
karimájú pásztorkalapot napjainkig hordják, és ezt az állandó zsírozás
nemcsak vízhatlanná teszi, hanem olyan nehézzé, hogy az engedetlenkedő
lovat vagy szarvasmarhát orrba vágva, az mindjárt megszelídül. A kalap
mellé, de mindig baloldalt, madártoll került, ami annál könnyebb, mert a
vidék rendkívül gazdag madarakban. Túzok, gém, kócsagtoll jelzi a pásztor
rangját, mert különösen az utóbbiért nagy árat kellett adni. A csikósok inge
és gatyája e vidéken kék. Ez a múlt század közepén terjedt el, mert az
1848–49. évi magyar szabadságharcban a lovascsapatok közül néhány
sötétkék inget és gatyát viselt. A pásztorok általában szívesen utánozták a
katonák öltözetét, különösen azokét, akik a szabadságért harcoltak. A
csikósok, gulyások csizmát hordtak, ezzel szemben a kondás többnyire
bocskorban járt. A felső viseletek közül a szűrt, különösen a subát és a
ködmönt a legutóbbi időkig általánosan hordták. A juhász vászonból, majd
később gyolcsból varrt inget és gatyát viselt. Minden juhásznak két fehér és
két zsíros gatya tartozott a ruhatárához. Az utóbbit hamuval és faggyúval
itatták át, úgyhogy az eső nem járta. Ezt a nyíráshoz és más piszkos
munkához vették fel. A múlt század második felében itt is elterjedt a bőrből
vagy posztóból varrt rajthuzli, amit télen használtak, alatta a gyolcsgatya
továbbra is rajtuk maradt. A bőrből készült ruhadarabok közül a
legegyszerűbb a melles és a bőrlajbi, melynek itt az elölgombolós formáját
viselték. Általában hat bőrből készült egyszerű bundát és nyakatlan szűrt
hordtak.

198. Bugaci pásztorok

Bugac
A hortobágyi pásztorok viselete szinte az egész Tiszántúl középső és északi
részét befolyásolta, ugyanis Debrecen mutatott példát a városok, a falvak
széles köre ruházkodásában. A lányok egy ágra fonták a hajukat, melybe
széles szalagot kötöttek, fejüket gyöngyös párta, nyakukat gránátgyöngysor
díszítette. Az asszonyok fejét kendő takarta. A szoknya és lajbi rendszerint
sötétkék vagy fekete színű anyagból készült. Télen kisbundát hordtak,
melynek bőrét barnára cserezték, és fekete selyemmel vagy szironnyal
varrták. Nyáron huszármentéhez hasonló, ujjatlan posztóköpenyt viseltek,
amit posztórátéttel díszítettek. {H-338.} A kordován ünneplő csizma mellett
hamar szokásba jött a cipő is. A férfiak magas tetejű, úgynevezett kupeces
kalapja a múlt században általános. Gyapotból készült gatya és ing fölé
ezüst- vagy óngombokkal ékesített mellényt vettek. Télen magyar szabású
sötétkék posztónadrágot és -kabátot viseltek, és subát, szűrt öltöttek rá. A
lábukat kordován vagy más bőrből varrt csizma fedte, melynek sarkára
hegyes vagy gombos sarkantyút erősítettek. Ez a viselet fontosabb
elemeiben csak az első világháborúig élt.
{H-339.}A Tiszántúlon sokszoknyás népviselet csak néhol alakult ki. Ezek
közül érdemes a Szabolcs megyei Ajak ruházatáról szólni. A múlt
században még kevesebb alsószoknyát hordtak, és a felsőszoknya
lábszárközépen alul ért. A szoknyák számának növekedése egyben azok
rövidülését okozta. Virágos kötény takarja a szoknyát. A blúzféléket már
régóta varrják, melyre a kislányok esetében egy, a nagyobbaknál két fodros
gallért tesznek. A lányok a múlt század végén halottak napjától
virágvasárnapig csizmában, azután cipőben jártak. Nemrégiben a
menyasszony még fekete vállkendőben esküdött. A férfiviselet a vászonból
szabott ing és gatya, a nadrággal csak a múlt század végén kezdtek
megismerkedni. Régebben szürke, később fekete gubát hordtak. A zsíros
olajjal kent csizma mellett nyáron bocskort is viseltek.
A környéktől vizekkel elzárt Bodrogközben nem jött létre valami díszes,
mutatós viselet. A lányok régebben három, majd a múlt század végétől két
ágba színes szalagokkal fonták hajukat. A gyolcsból varrt ingvállra színes
anyagból szabott kabátkát (litya) vettek. Öt-hat keményített alsószoknya
(kabát) fölé kasmír-, selyemszoknyát hordtak. A vállukra zsalikendőt
kötöttek. Lábukra fekete, a sarkán sárgaréz szögekkel kivert, az elején
sápadt-tüdőszín zsinórral díszített csizmát húztak. Az asszonyok ködmönét
gazdagon hímezték. A legények bő szájú gyolcsinget és széles gatyát
hordtak. Derekukra gombos derékszíjat kötöttek, melyből színes rojtok,
pántlikák egészen sarkukig lógtak. A fekete anyagból varrt lajbit széles
paszománnyal és zsinórral szegték, A módosabbak fekete ungvári vagy
debreceni gubát viseltek.

Felföld TARTALOM Erdély

Alföld TARTALOM A népi díszítőművészet

Erdély
Az erdélyi magyar népviseletek sok régiséget őriztek meg, ide bizonyos
nyugati hatások sokkal később vagy egyáltalán el sem jutottak. A románokkal
és szászokkal a népviselet területén is jól kimutatható kölcsönhatások
különleges vonásokat adtak a magyarok ruházatának is. A sok kisebb-
nagyobb csoport közül nem egy napjainkig megőrizte népviseletét. Az
alábbiakban a legismertebbek közül csak néhányat mutatunk be.
 199. Kalotaszegi menyecske
Kalotaszeg, egykori Kolozs m., Románia
A Fekete-Körös völgyében élő magyarság népviseletének sok vonása a
Tiszántúl felé utal, hiszen egykor a folyó mentén ide jártak le aratásra és más
munkára. A női viselet két alapvető darabja: az ing és a pendely vászonból
készült. Az előbbi dísze a rövid ujja végére varrott két-három fodor. Az utóbbi
igen bő, és a karc alatti részét tenyérnyi széles ráncokba szedik. Elöl levő
hasítékánál vászonmadzaggal kötik meg. A lányok fehér csipkével díszített,
az asszonyok fekete, gazdagon ráncolt kötőt kötnek maguk elé. Szoknyát csak
a múlt század végétől hordanak, színe a lányoknál piros, a menyecskéknél
kék, az öregasszonyoknál fekete, melyhez mindig hasonló színű ujjast vagy
pruszlikot húznak. Az utóbbiakat zsinórral díszítik, de virágokat is hímeznek
rájuk. A lányok a kalotaszegihez hasonló piros csizmát viseltek, bocskort csak
munkához húztak. A férfiak inge rövid derekú, melyhez széles tüsző (gyüszű)
járult. A nyakukba az öregek fekete, a fiatalok fehér csokros nyakravalót
(galand) kötnek. A felső ruhák közül a legelterjedtebb az ujjatlan, prémes,
hímzett juhbőr mellény (kuzsók), {H-341.} amit munkában viselnek. A subát, a
gubát és cifraszűrt egyaránt hordták, de ezek egymás mellett élve bizonyos
társadalmi különbséget is jeleztek. Jellegzetes kabátféléjük a daróc, melyet
gyapjúszőttesből varrtak, és a színes posztócsíkokon kívül semmiféle dísz
nincs rajta. Az öregek fekete, a fiatalok piros darócot viseltek. Munkában
általánosan bocskort hordtak, melybe télen gyapjúkapcát tekertek. A múlt
század második felében a csizma elsősorban ünnepi viselet.
Kolozsvár népviselete (Hóstát, Hídelve) nagyjából megegyezett más erdélyi
városok öltözetével, és nagy hatást gyakorolt közelebbi és távolabbi
környezetére. Akárcsak Kecskemét, Debrecen esetében láttuk, a kolozsvári
női viselet a férfit megelőzve hamar polgáriasodott. Az aránylag rövid
szoknya alá már a múlt században is több alsószoknyát hordtak. A felső
anyaga nyáron karton, télen a divat változásának megfelelően valami
nehezebb anyag. A lányok fehér hárászkendőt terítettek vállukra. A férfiak
ráncos bő gatyában és gallér nélküli bő lobogós ujjú ingben jártak. A nadrág
itt régi viseletnek látszik, hétköznapra szürke, ünnepekre kék posztóból,
ellenzővel és zsinórozással készült. Ünnepnapra rézpitykékkel díszített kék
lajbit húztak. A házas férfiak fehér szűrt hordtak, amihez hegyes, felálló orrú,
fekete, puha szárú csizma járult.
 200. Munkából hazatérő székely
Máréfalva, egykori Udvarhely m., Románia
 201. Férfi ünnepi viselet
Nagykapus, egykori Kolozs m., Románia

Kalotaszeg népviselete mind formában, mind színhatásban egyike a

legszebbeknek. A lányok régebben középen elválasztott, újabban hátrafésült
hajukat általában egy, ritkábban két ágba (tyika) fonták. A fonat végébe
hétköznap keskeny szalagot, ünnepnap széles és olyan hosszú pántlikát
kötnek, hogy az a szoknya alját elérje. Fejükre gyöngyös párta kerül,
amelyikhez külön pártapántlika járul (l. 41. kép). Az asszonyok kerek
kontyukra kendőt kötnek, amit hétköznap a tarkó, ünnepnap az áll alatt
erősítenek meg. A női ingek többfélék, ezeknek gallérját, kézelőjét és
vállfőjét keresztszemmel egyaránt gazdagon kivarrták. A vászonból vagy
gyolcsból szabott pendelyt a szoknyához hasonlóan ráncolták, és ebből
ünnepnap többet is felvettek. Erre húzták a kalotaszegiek jellegzetes
szoknyáját, a muszujt (bagazia). Anyaga fekete szatén vagy klott, amit
gazdagon ráncolnak, az egyik sarkát korcába feltűzik, így alatta a fehér
pendely kilátszik (l. 199. kép). Mivel a muszuj nem egyéb, mint bő, ráncos
hátsó kötény, ezért első nyílását kötővel takarják el (l. Télen bőrből készült
cifra mellrevalót hordtak. A fiatalasszonyok, lányok piros csizmájának szárát
újabban selyemmel varrt tulipánmotívumok díszítik. Ezt a fekete csizma,
majd a cipők különböző fajtái szorítják háttérbe (l. Szék 42. kép). A férfiak
hajukat egészen az első világháborúig itt is hosszúra eresztették. Fejüket
ovális tetejű kalap, illetve fekete sapka fedte. Nyáron férfiak és nők egyaránt
szalmakalapot viselnek. A kalapjuk mellé a legények olyan nagy gyöngyös
bokrétát tűznek, hogy az azt egészen félrehúzza. A bő ujjú inget századunk
elejétől a szűk ujjú, más néven katonás ing szorította ki, melyhez már
nyakravalót csak ritkán kötöttek. A fehér bő gatya viselete, a hozzá hordott
apró virágmintás köténnyel együtt, az első háború után szűnt meg. A
posztóból készült nadrág (harisnya) a múlt században általános téli
viseletdarab, külsejében is a székelyek megfelelő öltözetéhez hasonlított. A
rátétes díszítésű szűr a múlt század közepétől az Alföld felől terjedt, előtte
színes {H-343.} csíkokkal, sallangokkal díszített fehér vagy barna darócot
viseltek. Munkához bocskort hordtak, míg a csizma a kalotaszegi községek
többségében ünnepi viseletté vált.
Torockó gazdag, kifinomult viseletéhez a múlt században már az alapanyagot
jórészt gyári készítmények szolgáltatták. Ez lényegében a XVII–XVIII.
századi nemesi-polgári viselet paraszti változata. A fehér női ingek gazdag
darázsolása, az ingvállak, kézelők hímes díszítése, az alsóneműk
csipkeszegélye jelzi e viselet pompáját és gazdagságát. A felső ruhaneműk
közül a mellrevaló, a palást, a mente egyaránt gazdagon díszített. Leginkább a
piros és kék alapszínt használják. A férfi öltözet sok vonásában egészen közel
áll a székelyekéhez ujjatlan és ujjas bundájával, lábra feszülő jellegzetes
nadrágjával (harisnya), a fekete posztómellénnyel és a condrával. Ünnepi
csizmájukat még a múlt században kék selyembojttal díszítették.
A székely népviseletek, bár alapelemeik lényegében megegyeznek, mégis sok
változatban térnek el egymástól. Közös jellemzőjük, hogy {H-344.} az alapanyag
jelentős részét szinte napjainkig maguk állítják elő. A lányok kétágú haját
három-négy sodrásból fonják, míg az asszonyok a kontyra fodros főkötőt
(csepesz), újabban kendőt kötnek. Vászonból szabott ingük fodros gallérú,
rövid kézelőjű, a pendely és az alsószoknya viselése általános. Nyáron az
ingre gyöngyözéssel vagy zsinórozással díszített színes bársonnyal szegett
szűk mellényt öltenek. Szoknyájuk fekete, barna, vörös és kék színekből
kevert szőttesből készült, amit a gyapotszoknya (rokolya) váltott fel. Ez elé
mindig más színű gyapjú-, majd gyapotkötényt kötnek. Télen bundamellényt,
vastag barna vagy szürke háziszőttesből szabott szokmányt vagy kürtit
öltöttek. Lábukat puha szárú csizma, későbben cipő borította. A férfiak nagy-
vagy más néven körhaját a múlt század végétől kezdve a katonaságot viselt
legények kezdték elhagyni. Fejükre széles karimájú nemezkalap, télen prémes
sapka kerül. Az ing régebben nyakatlan és kézelőtlen, amit a galléros és
kézelős vászoning váltott fel. Itt már régebben is alsó ruhaneművé vált a
vászonból szabott gatya. Legjellemzőbb a többnyire fehér gyapjúból szőtt
ellenzős (a hasíték kétoldalt van), végig szűk posztónadrág (harisnya) (l. 16.
kép), melyen a zsinórozás a társadalmi hovatartozást jelöli. Nyáron az ingen
hordott ujjatlan, zsinóros mellény díszítése megegyezik a nadrágéval. Az
ujjatlan bőrmellényt az év nagy részében viselik. A téli hidegben hosszú,
többnyire barna színű szőttes kabát (zeke, szokmány, cedek, bámbán) vagy
hosszú bőrbunda védi testüket. A múlt században hétköznap a bocskor,
ünnepnap a csizma járta.
A csángók, különösen a moldvaiak, a népviselet területén is megőriztek
néhány figyelemre méltó régiséget (l. XV., XVI. kép). A nagylányok hajukat
20–30 cm átmérőjű hasított vesszőkarikára csavarták, ami még a XVII. század
úri viseletének emlékét idézi. Az asszonyok kontyba csavart hajukra főkötőt
(csepesz) vagy kendőt (tulpa) tesznek. Nyakukat többszörös gyöngysor
ékesíti. Ingük ujja gazdagon díszített. A lepelszoknyát hosszú ingükre öltik. A
lepel elöl nyílik, és bal szélét úgy tűzik fel, hogy a fehér ing alóla
kilátszódjék. Az ilyen szabású szoknyához kötényt nem kötnek. A török
uralom alatt a moldvai magyarok közül sok férfi borotváltatta fejét, a múlt
század közepén általában vállig érő hajat hordtak. Nemezből készült magas
tetejű kalapjuk egy korábbi erdélyi formát őrzött meg. Ruhadarabjaik közül
megemlítjük azt a gyapjú háziszőttesből szabott nadrágot, melynek két szárát,
a nyugat-európai XV. századi szokás emlékét megőrizve, nem varrták össze.
A magyar népviseletek, akárcsak a magyar népi műveltség egésze, keleti és
nyugati hatásokat ötvöz, ugyanakkor belső fejlődés eredményeivel teszi azt
jellegzetesen magyarrá. Megfelelő előmunkálatok hiányában rendkívül nehéz
ezeket a rétegeket elválasztani, amit még az is nehezít, hogy az utóbbi két
évszázadban színben és formában jól elkülönülő népviseleti területek
fejlődtek ki.
 202. Hímző lányok és asszonyok
Lészped, Moldva. Románia

Egy-egy ruhadarab keleti eredetét nemcsak a neve jelezheti, hanem még

sokkal inkább egyenes vonalú szabása. Ez nemcsak a varrás, összeállítás
munkáját könnyíti meg, hanem csaknem teljesen kiküszöböli a hulladékot,
ami a nehezen megszerezhető alapanyaggal való takarékoskodást jelentősen
elősegíti. Ez a nagy múltú szabásmód {H-345.} újabb erősítést kaphatott a kunok,
jászok betelepülésével, majd a török másfél évszázados uralma idején. Ilyen
szabású ruhaneműk (suba, guba, szűr, egyes ing- és gatyafajták stb.) szinte
napjainkig megmaradtak. Ugyanakkor a görbe vonalú szabásvonalak
nyugatról kerülhettek hozzánk, melyek a manufakturális és gyári anyag
terjedésével egyre inkább hódítottak.
A szabáson kívül a színesség jellemzi a magyar népviseleteket. Ez azonban
mai formájában új keletű, mert néhány évszázaddal ezelőtt elsősorban a
különböző anyagok alapszíne dominált (fehér, sárgás, barna). A múlt
században kivirágzó magyar népviseletek főleg a pirosat kedvelték, de
mellette a kéknek is jelentős szerep jutott, míg az idősebbek, koruknak
megfelelően, a sötétebb színeket használták. A férfiviseletben a különböző
posztók elterjedésével a sötétebb színek kerültek előtérbe.
Mindezek, továbbá a jellegzetes fej- és lábviselet (csizma) adja meg az utóbbi
egy évszázad tájanként különböző, de egy bizonyos alaprétegében hasonló
magyar népviseletének jellegzetességeit.

Alföld TARTALOM A népi díszítőművészet

Erdély TARTALOM A népi díszítőművészet történeti rétegei

{H-346.} A népi díszítőművészet

FEJEZETEK
A népi díszítőművészet történeti rétegei
A fafaragás
Bútorművészet
A szőttes
A hímzések
A népi kerámia
A népi díszítőművészet más ágai

A magyar népművészet magába foglalja egyrészt a hagyományosan

díszített legkülönbözőbb tárgyakat, eszközöket, másrészt a népköltészet
alkotásait, a népzenét és a néptáncot. Ez az összefoglaló elnevezés azonban
csak a néprajztudományban, ott is újabban ver gyökeret, mert régebben
néprajzkutatóink, a közhasználat pedig napjainkban is, népművészeten
elsősorban és főleg a népi díszítőművészetet (faragások, szőttesek,
hímzések, kerámia stb.) érti. Mi azonban itt és az alábbiakban is a
népművészetet mint összefoglaló elnevezést használjuk, melynek egyik
fontos és általánosan ismert ága a népi díszítőművészet.
A hagyományos népi díszítőművészet többnyire nem önálló alkotást hoz
létre, hanem valamilyen általánosan használt tárgyat különböző módon
díszít, így a gazdagon mintázott szőttesből lehet kötő, a hímzés valamelyik
ruhadarabot teszi szebbé, a színes berakású ostornyél egyben a pásztor
állandóan használt eszköze, a többé vagy kevésbé mintázott
cserépedényekből isznak, tejet tartanak vagy főznek bennük. Jellegét
tekintve legközelebb az iparművészethez áll, és az utóbbi évtizedekben
fejlődésében egyre inkább ehhez közelít, ezért nevezzük a legújabb korszak
népi díszítőművészetét népi iparművészetnek.
A népi díszítőművészet történeti képződmény, mely mindig tükrözi a
gazdasági, társadalmi körülményeket. Fejlődését részletesebben csak az
utóbbi két évszázadból ismerjük, az előző korokból csak egy-egy tárgy
maradt fenn, illetve feljegyzések utalnak meglétükre. A XVIII. század
végétől kezdve, de még inkább a múlt század elején a parasztság
környezetét egyre gazdagabban díszített, színezett tárgyakkal igyekezett
szebbé tenni. 1848 után a jobbágyfelszabadítás lehetővé tette, legalábbis a
parasztság egy része számára, hogy a drágább alapanyagok segítségével a
népi díszítőművészetet kivirágoztassa. Ez a korszak az első világháborúig a
kibontakozás, a kiteljesedés ideje. A magyar múzeumok is elsősorban e
korszak legszebb alkotásait őrizték meg. A két háború között a népi
díszítőművészet erősen hanyatlott, egyes területeken pedig egészében
megszűnt.
A népi díszítőművészet vizsgálata rendkívül sokrétű és bonyolult feladat.
Először is általános esztétikai szempontból kell értékelni egy-egy alkotást
vagy alkotócsoportot. Ez azonban korántsem elegendő, mert az alkotók és
használók jellegzetes ízlését, szépérzékét is figyelembe kell venni, ami sok
esetben elüt az általános normáktól. Ez is korszakonként változott és
változik, ennek megfelelően a vizsgálódást történeti szempontból – vagyis
minden alkotást a maga korának szemüvegén át – is vizsgálóra kell venni,
mégpedig mindig egy nagyobb társadalmi, földrajzi, etnográfiai egységen
belül. Ezen túl a belső, fejlődést és a történeti hatásokat egyaránt szerbé-
számba kell szednünk, mert csak így tekinthetjük át a fejlődés egész
menetét. Nem hanyagolhatjuk el a társadalmi szempontokat sem, mert egy-
egy népi díszítőművészeti ág társadalmi osztályokhoz, rétegekhez
kapcsolódik, és ez természetesen a megjelenítésben is kifejezésre jut. A
döntőek mégis {H-347.} a néprajztudomány szempontjai, melyek nemcsak
összefoglalják a fenti vizsgálódás irányait, hanem a készítés, a használat
módjain kívül a díszítmények jelképrendszerét is megvilágítják.
A népi díszítőművészet kollektív, mert alkotásait egy kisebb vagy nagyobb
közösség általánosan használja, ellenőrzi, ugyanakkor azonban kiemelkedő
egyéniségek állandóan fejlesztik, alakítják azt. Bizonyos díszítő
tevékenységet a minták és a hagyományok alapján egy falun belül sokan el
tudtak végezni, így egyes vidékek falvaiban csaknem minden asszony értett
a díszes vászon szövéséhez, máshol az emberek a faragás művészetében
mesterkedtek. De még a legáltalánosabb díszítőművészetnek is számon
tartották a jeles, kiemelkedő művészeit, így például Mezőkövesden a
minták előrajzolásában néhány asszony kiemelkedett, akik valósággal
iskolát alakítottak maguk körül. Minden faluban egy-két olyan faragó akadt
csak, akiknek keze alól a legszebb fejfák, a legdíszesebb kapuk kerültek ki.
Az ilyenek éppen úgy éltek, dolgoztak, mint a falu bármelyik más lakója,
csak a közösség rendelkezésére bocsátották – szívességből vagy
természetbeni díjazásért – különleges művészi képességeiket.
Más esetben egész rétegekhez kapcsolódik egy-egy díszítési ág. így a
pásztorok közül kerültek ki a legkiválóbb faragók, akik elsősorban a kisebb
tárgyak díszítésében tűntek ki a magyar nyelvterület különböző részein.
Máshol egész falvakat egy-egy népi díszítőművészeti ágról széles körben
ismertek, így a székelyföldi Csíkmadarasról még a mondás is azt tartja:
Ez a falu Madaras,
Még a pap is fazekas.
A népi díszítőművészet alkotói között kiemelkedő hely illette meg az olyan
kisiparosokat, akik elsősorban a parasztság számára dolgoztak. Ezek egy
része a különböző ruhaalapanyagokat állította elő (takács, tímár stb.), míg a
szűcsök, szűrszabók nemcsak megvarrták, hanem gazdagon hímezték,
virágozták a bundákat, ködmönöket, szűröket. Ezek egy-egy központja az
ízlés nagy területen történő alakításában is fontos szerepet játszott. Ilyennek
emlegetik Jászberényt, ahol egyes korszakokban 300-nál is több szűcs
dolgozott. A cserépedények központjait messze földön ismerték, így
Hódmezővásárhely időnként 400-at meghaladó fazekasainak termékeit az
egész Dél-Alföldön árulták. A molnárokat a nagyobb méretű faragások
mestereiként tartották számon, hiszen malmaikat is maguk építették vagy
javították. De még egy sor olyan kisipar élt falvainkban, mezővárosainkban
(szűrszabó, fésűs, csizmadia, mézeskalácsos stb.), melyek teljesen vagy
jórészt a parasztság számára adtak el díszített használati tárgyakat.
A készítő sok esetben a maga számára alkot, de ha nem, akkor is a
vásárlóval, megrendelővel közvetlen kapcsolatban, ismeretségben áll. Így
az elmondhatja elképzeléseit, megbírálja a vásáron kirakott tárgyakat,
amelyeket a legtöbb esetben készítőjük maga árusít, így ismerik egymás
igényét, kívánságát, lehetőségeit, az alkotó újításának módját, történetét.
A díszítőművészet mesterei sok esetben név nélkül alkottak. Ez a
megállapítás ilyen mereven csak a késő utókor felől nézvést érvényes, {H-348.}
akkor is bizonyos fenntartásokkal. Egy-egy kiváló szövő-, hímzőasszony
emléke és kapcsolata alkotásaihoz nemcsak családjában, hanem az egész
faluban ismert, és fennmaradt. Más alkotásokat – messze elkerülve
előállításuk helyétől – már csak a falu, város nevével jelölnek meg: túri
köcsög, berényi suba, debreceni szűr, csati miskakancsó. Ezek mögött
azonban mindig ott áll az alkotó, a mester, akit közvetlen és távolabbi
környezete nemcsak ismer, név szerint számon tart, hanem közülük a
legjelesebbek neve hosszú időn át fennmaradt, és utódaik valósággal
mesterükként emlegetik.
Eddig csak a díszített tárgyakról szóltunk, de olyanok is szép számmal
akadnak, melyeknek maga a formája művészi, anélkül hogy rajtuk
bármilyen díszítmény lenne. Ilyenek a különböző tányérok, famozsarak,
továbbá a gyékényből font magtartók, kenyérkosarak, méhkasok, a
vesszőből készült szekér és egyéb kasok. Ezek formája nemcsak
gyönyörködtető, de ugyanakkor nagy múltú is. A népi díszítőművészet
alkotásainak többsége mégis díszített használati tárgy, amin a motívumok
rendszerint valami belső tartalmat is kifejeznek.
Ezért a népi díszítőművészet különleges alkotásai az élet nagy
fordulópontjaihoz, eseményeihez kapcsolódtak, így a gyerek születésekor a
komák erre az alkalomra szőtt kendőbe kötve viszik az anyának a
különlegesen finom ebédet. A jegykendő is bizonyos formákhoz,
helyenként díszítményekhez kötődik. A lakodalom tisztségviselőinek
kendőit másképpen cifrázzák, mint amit a kocsisnak vagy a papnak adnak.
Az iparosok céhes összejöveteleire különleges borosedények szolgáltak,
melyeken a foglalkozás jelképeit alakították ki. A temetéshez is különböző
jelképesen díszített tárgyak tartoznak, így a halotti terítő vagy a fejfák
faragásai, vésései, melyekből megállapítható, hogy a sírban férfi, nő
nyugszik, sőt nemegyszer a foglalkozás jelölésére is sor kerül. Ezek olyan
jelképek, melyeket a kisebb vagy tágabb közösség egyaránt azonos módon
ismer és értékel.
A jelképek az egész paraszti életet átszőtték, és ezek részletes taglalása,
bemutatása akár egy külön könyvet is megtöltene. Ezért itt csak jelezni
kívánjuk azokat a területeket, ahonnan az eddigi kutatás máris jelentős
eredményeket hozott felszínre.
Egyes tárgyak a maguk egészében fejeznek ki bizonyos, funkciójuktól
látszólag messzebb álló jelentést. Így például az eke nemcsak a földművelés
kulcseszköze, hanem évszázadok óta a földművesek jelképe is. Ezért a XVI.
századtól kezdve számos magyar falu címerében ekevasat és csoroszlyát
találunk. Ahol pedig a szőlőművelés adta a megélhetés alapját, ott a
szőlőmetsző kést ábrázolták hasonló helyzetben. Az ágy és a menyasszonyi
kelengyét tartalmazó láda jelképe volt az egész házasságnak, ezeket
körbevitték a faluban, hogy mindenki lássa annak szépségét és gazdagságát,
majd a tisztaszobában kiemelkedő helyre állították.
A különböző színeknek is egész jelképrendszere alakult ki a magyar
parasztságnál. Általánosságban a világosabb, élénkebb színek a
fiatalabbakat, a sötétebbek az idősebbeket jelölték. Ez különösen a
népviseletben mérhető le, ahogy a fiatal lányok élénk színű ruhái, majd a
fiatalasszonyok kissé tompított színű öltözetei a korral barnába, majd
feketébe mentek át. A színek jelentése azonban mégsem egyértelmű, {H-349.}
mert azt a körülmények határozzák meg. Így a piros szín ugyan általában a
fiatalokhoz kapcsolódik, de sokszor jelenti a fiatalok halálát is, sőt sok
vidéken ezzel jelölik az erőszakos halált meghaltak sírhelyeit is. A gyász
színe általában fekete, de ugyanakkor egyes területeken még az idős
asszonyok is fehérben gyászoltak. Mindezek történeti gyökereit mindig
esetenként szükséges feltárni.
A népművészet egyes motívumai a díszítőművészetben és a
népköltészetben sokszor azonos jelentésűek. Gondoljunk csak a mindkét
területen olyan gyakran előforduló madárra. Az egyes madár, „a párja
vesztett gerlice”, a szerencsétlen, boldogtalan szerelmes jelképe, ha madár
szájában levelet tart, akkor az üzenetvivő jóbarát. A lakodalomra készített
szőtteseken, hímzéseken páros madárábrázolást találunk, hiszen két fiatal
ember, akárcsak a két madár, megtalálta egymást.
A jelképek a népi műveltség fontos elemei, azzal együtt változnak,
alakulnak. Éppen ezért egy-egy korra, vidékre, társadalmi rétegre, csoportra
jellemzőek, és ennek megfelelően kell értékelni ezeket.
A népi díszítőművészet alkotásmódját elsősorban az ösztönösség határozza
meg, mely a hagyományokban gyökerezik, így a falpingáló asszonyok,
mikor egy felület díszítését elkezdik, nem osztják azt be, hanem menet
közben úgy alakítják az egymáshoz kapcsolódó elemeket, hogy azok végül
az egész felületet betöltsék. Eközben bizonyos esztétikai szabályokat,
ugyancsak ösztönösen, követnek. Ilyen többek között a szimmetriára való
törekvés, amit csak ritka kivételként lépnek át. Jellemző a magyar népi
díszítőművészetre, hogy kedveli az élénk, tiszta színeket és az erős
ellentéteket: a vörös árnyalatait, a feketét, kéket, ugyanakkor ritkán, illetve
csak újabban fordul elő a sárga, zöld és a lila. A színezés a kompozíció
tagoltságát emeli ki. Erőteljesség, határozottság, élénk képzelőerő és még
az apró tárgyakon is bizonyos monumentalitás jellemzi a magyar díszítést.
Az utóbbi évtizedekben a magyar népi díszítőművészet újra virágzásnak
indult, és sokszor sikerült feleleveníteni olyan ágakat is, melyek már régen
elenyésztek. Ez a díszítőművészet mégis sok vonatkozásban különbözik
elődjétől. Ez nem is annyira a formakincsben mutatkozik meg, hanem
elsősorban belső tartalmában. A mai alkotó egyre inkább tudatosan
dolgozik. Ez kezdetben a régebbi díszítmények utánzásában nyilvánult
meg, de ma már ennél messzebb tartunk, mert a legtöbben az összegyűjtött,
megismert formakincset továbbfejlesztették, és kiegészítették a mai élet
jelképeivel. Ezenkívül a technika, az alapanyag változott meg jelentős
mértékben, amihez még a nagyobb mennyiségben történő készítés adta
rutin is járul. A közönség ellenőrzése, kívánsága nem, vagy csak erős
áttételeken át érvényesül. A használó (vásárló) és az alkotó közé különböző
kereskedelmi szervek léptek, és így az a közönség nemtetszését csak akkor
tudja meg, ha munkáit nem vásárolják. A kontrollt a néprajztudomány és a
művészet szakemberei látják el, de ez nem mindenben helyettesíti a
tömegek közvetlen befolyását. A funkció is alapvetően megváltozott. Eddig
díszített használati tárgyak alkották a döntő többséget, amit valamilyen
munka elvégzésére vagy a munka eredményének tárolására fel lehetett
használni. Ma dísz jellege került előtérbe, mellyel {H-350.} nagyobbrészt
városi lakásokat tesznek szebbé, míg az egykori alkotók életéből csaknem
egészen kiszorult. Történnek kísérletek arra is, hogy különböző modern
használati tárgyakat a népi díszítőművészet hagyományos vagy új
motívumaival lássanak el. Mindezek alapján joggal meg lehet állapítani,
hogy helyes a népi iparművészet elnevezés, mely napjainkban alakul,
formálódik.
A népi díszítőművészet határán húzódnak meg az olyan alkotások, melyek a
képzőművészet és a díszítőművészet elemeit egyesítik. Ilyen például az
üvegfestés, mely a templomok kiváló művészi értékű freskóit, táblaképeit
rusztikusán utánozza, illetve tölti meg paraszti tartalommal, sőt néha még
profán ábrázolásra is átvált. Egy-egy kiváló paraszttehetség megpróbálja a
körülötte levő világot lefesteni, lerajzolni. Ez már naiv művészet, még akkor
is, ha a népi díszítőművészet bizonyos belső látásmódjának nyomait magán
viseli, így a festő nem vázol fel előre semmit, nem osztja be papírját vagy
vásznát, hanem az egyik sarokban elkezdi a munkát, és a szemben levőben
befejezi. Ez azért van, mert előre látja maga előtt, amit alkotni akar, ebből
viszont következik, hogy nincs modellre, tájra szüksége, hanem csak
emlékezetből fest, rajzol vagy farag. Ezek a vonások bármennyire
hasonlítanak is a népi díszítőművészet alkotásmódjára, kívül esnek a
néprajz vizsgálódásának szorosabban vett körén.

Erdély TARTALOM A népi díszítőművészet történeti rétegei

A népi díszítőművészet TARTALOM A fafaragás

A népi díszítőművészet történeti rétegei

Bár a magyar népi díszítőművészetnek alaposabban leginkább csak az
utóbbi két évszázadát ismerjük, mégis meg lehet kísérelnünk, hogy annak
történeti gyökereire is rámutassunk. Ezt azon az alapon tehetjük, hogy a
népi díszítőművészet erősen konzervatív, és egy-egy elemet, formát hosszú
évszázadokon keresztül megőrzött. Másrészt az ilyen jellegű vizsgálódást
az is elősegíti, hogy az egyes nagy történeti, művészeti korszakok sok
esetben áttételesen és évszázados késéssel érkeztek el a parasztsághoz. E
késés és konzervativizmus együtt a történeti vizsgálódás számára bár
szűkös, de mégis valamelyes lehetőséget biztosít.
A honfoglalás előtti korszakig követhetők a különböző, de főleg
nyírfakéregből készített edények, dobozok. Ezeknek nem annyira a
díszítése, mint inkább formája és az összeillesztés módja utal nagy
régiségére. Ugyanebbe a csoportba sorolhatjuk a szarvasagancs lőportartók
egy formáját, melynek pontos megfelelői korábban sótartásra szolgáltak.
Ugyanezt mondhatjuk el azokról a só- és rühzsírtartókról, melyek karcolt
ábrázolásai a sámánizmus szertartásainak, emlékeinek egyikét-másikát
idézik még akkor is, ha a múlt század végén vagy századunk elején
készítette őket valamelyik alföldi pásztor. A régészeti ásatások leletei azt
bizonyítják, hogy őseinknek bőrből és fémből készült olyan készségeik
lehettek, melyekben a tűzgerjesztéshez szükséges és más apróbb kézi
eszközeiket tartották, a mai csanakokhoz hasonló ivóeszközöket faragtak, a
nyergeiket díszes csontlemezekkel borították. Mindezek formában,
díszítésben rendkívül hasonlítanak múlt századi megfelelőikhez.
A honfoglalás után a rendkívül fejlett magyar fém- és ötvösművészet egyre
inkább háttérbe szorult, de motívumkincsének egy része sokszor {H-351.}
visszatér a román kori templomok kőfaragványaiban. Ezt maga előtt látta a
nép, minden bizonnyal ez a minta hatott, különösen a faragóművészetre.
Egy-egy motívuma pedig mintha máig is nyomon követhető lenne. Az
ácsolt láda – más néven szökröny – múltja egészen az ókorig kísérhető, de
nálunk feltehetően a gótikával terjedt el. A fa rovásos díszítésének
legjellemzőbb elemeit is e kortól lehet kimutatni. A díszített szőtteseket a
XIII. századtól freskók és szárnyas oltárok ábrázolásain már megtaláljuk.
Ettől a kortól ismerjük a mai napig is gyakran előforduló csillagos és
fogazott szőttesmintákat. A középkori kályhacsempék gazdag díszítményei
sokszor a múlt századig is visszacsengenek.
A népi díszítőművészet sok mindent megőrzött a reneszánsz elemekből,
motívumokból és művészi alkotásmódból. Itt elsősorban nem a XV.
században megkezdődött korai alkotások hatásáról van szó, hanem sokkal
inkább a XVI–XVII. századi ún. virágos reneszánszról, mely helyenként
még a XVIII. század elejére is átnyúlt. A hatás a magyar nyelvterületen
egészen jól lemérhető, de mégis leginkább Erdélyben őrződött meg a népi
díszítőművészet különböző ágaiban szinte napjainkig. Ebben a
művészetben különösen nagy szerepet játszott a gazdag indás díszítmény, a
különböző virágok, gyümölcsök sokszínű változata. A reneszánsz
elsősorban Itália felől érkezett, ekkor tűnik fel a szegfű, a gránátalma, a
cserepes virágtő, a „nagykígyós”-nak nevezett minta. Ezek a népi
szőtteseken, hímzéseken éppen úgy megtalálhatók, mint a fazekasok
edényein, a kályhacsempéken, a pásztorfaragásokon. Jellemző módon
elsősorban akkor terjedtek és hódítottak, amikor az ország és a magyar nép
három részre szakítva a törökök, a Habsburgok uralma alatt sínylődött,
illetve valamelyes szabadságot élvezett Erdélyben. Ez világosan mutatja,
hogy még ilyen nehéz korszakban is a paraszti kultúra viszonylag milyen
egységesen formálódott, alakult az egész magyar nyelvterületen.
Érdemes külön is megemlíteni néhány olyan reneszánsz motívumot, mely
szinte napjainkig harmonikusan él a népi díszítőművészet egy-egy
alkotásán, így az olasz indamotívum merevségét könnyed bájjal oldja fel a
magyar nép alkotókedve, máskor egyes dunántúli faragványokon, székeken
tömöríti azokat. A virágtőmotívum a legkülönbözőbb anyagon megjelenik,
de talán legjobban beilleszkedik a kalotaszegi varrottasok díszítményei
közé, úgy átformálva, hogy alig vesszük észre eredetét. Különösen
Erdélyben kedvelik a csúcsaikra állított négyszögekből alkotott mintákat, de
ezek merevségét is igyekeznek különböző módon feloldani. A reneszánsz
csillagelemek bőséggel fordulnak elő a hímzéseken és szőtteseken egyaránt,
melyeket úgy kötnek össze, hogy valóságos csillagpalástnak tetszik a
szemlélő számira. A székely hímzések és szőttesek a keretelő vázat is
reneszánsz szerkesztési módot követve növényi elemekből, levelekből
alakítják ki. Sokáig sorolhatjuk a reneszánsz elemeket, formákat,
szerkesztési fogásokat, melyeket kétségtelenül felismerhetünk egyes népi
alkotásokban, de azok mégis mások. A nép a maga ízlése, a maga módja
szerint átalakította, átformálta, sajátjává tette.
A reneszánsszal körülbelül egy időben érte népi díszítőművészetünket egy
másik erős hatás: a töröké. Sokszor nem is lehet a kettőt elválasztani {H-352.}
egymástól, hiszen az olasz reneszánsz szívesen nyúlt a bizánci forrásokhoz,
amelyekből a törökök is akarva, nem akarva merítettek, nem is beszélve
arról, hogy Itália és Törökország között is fennállott bizonyos kapcsolat,
mely kulturális javak kicserélődését is lehetővé tette, így aztán a törökök
díszítményei között ugyancsak megtaláljuk az indákat, a szegfűt, a
gránátalmát. A török kereskedők áruikkal nemcsak a meghódított
területeket járták be, hanem eljutottak Erdélybe, a Felvidékre is. Színes,
gazdag portékáikat mindig szívesen vásárolták, hiszen a török holminak
valóságos divatja volt a XVI–XVII. században. Az általuk megszállt
területeken török fazekasok, tímárok, szűcsök tevékenykedtek, és
terjesztették áruikkal díszítményeiket is. A főurak udvarában nagy számmal
dolgoztak török hímzőasszonyok, akik különlegesen finom alapanyagukra
gazdag növényi mintákat varrtak. A velük együtt munkálkodó magyar
jobbágyasszonyok ezeket a motívumokat könnyen elsajátíthatták.
A XVII. század első felétől kezdve az eredetileg Itáliából származó, de
Magyarországba Morvaországból érkező habánok, újrakeresztelkedők
hazánk olyan tájain telepedtek le, ahol viszonylagos vallásszabadságot
élvezhettek, vagy legalábbis remélhettek. A kisiparok különböző területein
tevékenykedtek, de elsősorban kiváló fazekasokként, vasmegmunkálókként
tartják őket számon. Bár telepeik a XVIII. században elenyésztek, művészi
hatásuk néhány területen napjainkig jól kimutatható.
A magyar népi díszítőművészetben a további nagy stíluskorszakok: a
barokk, a rokokó, a klasszicizmus korántsem hagytak olyan mély és
félreismerhetetlen nyomot, mint a reneszánsz. A XVIII. század második
felében már láthatunk ugyan elvétve barokkosán faragott hátú
parasztszékeket a Dunántúl (l. 217. kép), hasonlóképpen a festett bútorokon
is felfedezhető ez a hatás, de általában a hímzésben, szőttesben vagy éppen
a pásztorfaragásban ritkábban találjuk nyomát. Mindez annak ellenére
megállapítható, hogy a barokk monumentális építészet a magyar
városokban, falvakban elterjedt a XVIII. században. Ebben a stílusban
épültek a templomok, kastélyok, kúriák. A templomok belső berendezése,
az utcákon e korból napjainkig fennmaradt szentek szobrai: elsősorban
Vendel, Flórián, Nepomuki Szent János, a barokk kétségtelen jegyeit viselik
magukon. Elszórt barokk nyomok inkább a dunántúli magyar népi
díszítőművészetben találhatók meg. A rokokó és a klasszicizmus elemei
pedig éppen rendkívül ritkák, az utóbbit a nagy magyar Alföld népi
építészetében fedezhetjük fel.
A magyar népi díszítőművészetet azonban olyan hatások is érték, amelyek
elsősorban a környező népek díszítőművészetének egyik vagy másik
vonását tükrözik. Dél felől, elsősorban a Duna mentén a XVIII–XIX.
században erős délszláv hatás érvényesült. Ez megmutatkozott a
kerámiában, a hímzésben, a különböző jellegű alapanyagokban, különösen
pedig a népi ékszerekben. A szlovákok és a felföldi németek a csipkékben,
szőttesekben voltak mindig nagy mesterek, és portékáikat messze az
Alföldre, Erdélybe szállították, ahol nemcsak megvették, hanem utánozták
is azokat. A morva pásztorok, akik a merinó birkákkal a XVIII–XIX.
században elsősorban Dunántúl telepedtek meg, a spanyolviasszal történő
díszítés technikáját hozták magukkal, amit {H-353.} itt magyar motívumokkal
és szerkesztési elvekkel pásztoraink hamar elsajátítottak. Egy-egy
fazekaskészítmény arról tanúskodik, hogy ilyen irányú kapcsolataink e
céheken keresztül Ausztria felé is meglehettek. Erdélyben a magyarokkal
együtt élő románok a faragás művészei, ezért hasonlítanak alkotásaik sok
esetben egymáshoz. Egy-egy fazekasközpont másképpen virágozta,
színezte Erdélyben a magyaroknak, románoknak és szászoknak a
cserépedényeket. De ezek mégis közel kerültek egymáshoz, olyannyira,
hogy sokszor nem is lehetett megmondani, vajon melyik nép készítette,
használta egyik vagy másik darabot.
A magyar népi díszítőművészetnek azonban mind e hatások és a táji
tagolódás ellenére is van bizonyos egysége, melyet nemcsak a kutató
szakember, hanem az alkotó, a használó is felismer. Ilyen az egyszerű és
tiszta színek: a kék, piros, fekete használata. A legtöbb esetben még ezeket
sem keverik, hanem egyedenként alkalmazzák. A nagy kiszínesedés csak a
múlt század második felében, akkor is csak egyes területeken jelentkezett.
Korábban úgy szerkesztettek, hogy a díszítményeket sohasem zsúfolták,
hanem a szabadon hagyott területekkel igyekeztek azok szépségét kiemelni.
Egy évszázaddal ezelőtt indult meg a díszítmények zsúfolása (hímzés,
faragás, festés stb.), mely ma már egészen odáig fejlődött, hogy lehetőleg az
egész felületet teljesen elborítják díszítményekkel, virágokkal. Mindezek,
sok mással együtt, olyan jellegzetes vonások, melyek népi
díszítőművészetünket megkülönböztetik a közelebbi és távolabbi népek
hasonló alkotásaitól.
A magyar népi díszítőművészet egész területét nagyon nehéz áttekinteni.
Ha erre mégis vállalkozunk, akkor elsősorban az anyag és a technika
alapján különítjük el az egyes ágakat egymástól, így is vállalnunk kell azt a
veszélyt, hogy esetleg ismétlések adódnak, hiszen egy-egy alkotáson
többféle anyagot és technikát is alkalmaztak. Egyes kevésbé jelentős
területek egészen elmaradnak, vagy csak futólag említjük meg őket. Így az
alábbiakban szólunk a faragásról, a paraszti bútorművességről, a
szőttesekről, a hímzésekről, a fazekaskészítményekről és néhány ritkább és
kevésbé ismert népi díszítőművészeti ágról, mint amilyen a fém
megmunkálása és díszítése.

A népi díszítőművészet TARTALOM A fafaragás

A népi díszítőművészet történeti rétegei TARTALOM Bútorművészet

A fafaragás
A faragás alapanyagát tekintve nagyon sokféle lehet. A fa a legalkalmasabb
erre a célra, de faragják a szarut, a csontot is.

203. Faragószerszámok.
Tóth Mihály faragópásztor tulajdona Felsősegesd-Lászlómajor, Somogy
m.

Fentebb két nagyméretű fafaragással már megismerkedtünk: a székely

kapukkal és a temetők fejfáival, keresztjeivel (l. 121., 125. l.). Ilyen
monumentális faragások a lakóház egyes faelemein is találhatók. így a
mestergerendára elsősorban mértanias, többnyire a körző alkalmazásával
kialakított mintákat véstek, csak elvétve akad rajta indás díszítmény vagy
éppen élőlény-ábrázolás. A mértanias díszítőmód, mely korban a
legrégebbinek tekinthető, elsősorban Erdélyben és a Duna-Tisza közén maradt
meg. Ezzel díszítik például Kalotaszegen a guzsalytalpakat. Ezek legszebb
példányait a legény vagy a fiatal férj faragta választottjának, illetve
feleségének. Ha ehhez nem rendelkezett elég ügyességgel, akkor olyan
mesterhez fordult, akinek munkáját {H-354.} legnagyobb becsben tartották.
Kalotaszegen a kapatisztítókat is mértanias díszítményekkel vésték, faragták.
Ez a legrégibb stílus valamikor általános lehetett az egész magyar
nyelvterületen, amit az is bizonyít, hogy a magyar múzeumokban Nyugat-
Dunántúlról is őriznek néhány ilyen módon remekbe faragott mángorlófát. A
mértanias díszítőmódot egész Európában ismerték, és általában a legrégebbi
rétegnek tartják. Jellemző módon leginkább a fában bővelkedő Erdélyben
maradt meg, ahol a magyarok s a románok napjainkig egyaránt ismerik és
alkalmazzák. Az ilyen faragott és díszített tárgyakat a legtöbb parasztember
maga készíti el, de voltak olyan mesteremberek, akik a faragást
különösképpen értették. Némelyik ács, molnár pedig messze földön híres volt
faragásairól.
Különösen szép emlékek maradtak a Duna-Tisza közének szélmolnárai után,
akik nemcsak az egész szélmalom bonyolult szerkezetét készítették el fából,
hanem belső részét nagyszerű faragásokkal ékesítették. Ezek rendszerint
domború, indás, virágos díszítmények, melyek között a készítő és a
tulajdonos nevét egyaránt meg lehet találni. A másik mester a bábos, aki a
mézeskalács formáját egykor maga alakította ki fából. Vésővel vagy késsel
dolgozott, és a mintát nagy gyakorlattal, művészi érzékkel 6–8 mm mélységbe
vágta. Maga a mézesbábosság, akárcsak a kékfestőmesterség, nyugatról került
Magyarországra, és így formakincsében is sok osztrák, német vonást őrzött
meg. Művészi szempontból legszebbek azok a példányok, melyek egy-egy
vallásos jelenetet valószínűleg régi metszet alapján {H-355.} örökítenek meg.
Sokkal mozgalmasabbak azok az ütőfák, melyek már világi tárgyakat
mutatnak: egy-egy pásztor vagy betyár alakját, szívet, bokrétát, huszárt,
táncoló párt. Gyakran előfordul, különösen a szív alakú ütőfákon a 3-as és a
8-as szám, melynek szimbolikus jelentősége a legény és a leány
összetartozása.
A fa kérge (szil, hárs, fenyő, nyír, nyár stb.) alkalmas arra, hogy belőle
különböző edényeket készítsenek. Ezek közt a kis hengeres sótartókról
érdemes megemlékezni, melyek legszebb darabjai Erdélyből kerültek elő, de
hasonlókat a Felföldről és a Dunántúlról is ismerünk. A szalagszerű lehasított
kérget két végén úgy metszik le, hogy összehajlítva, egymáshoz csúsztatva
szilárdan rögzíteni lehessen. Az alját és tetejét fadugóval zárják le. Oldalára
vonásokból és körökből metszenek díszítményt, melynek megfelelőit az
összeillesztés technikájával együtt, a különböző finnugor népeknél találhatjuk
meg. így feltételezhetően ezek népi díszítőművészetünk legrégibb rétegéhez
tartoznak.

204. Vonószék
Borsod-Abaúj-Zemplén m.
 205. Mángorló.
1829 Győr-Sopron m.
173. ábra Három, nyírfakéregből készült sótartó és a középső kiterített
ábrája.
Székelyföld, Csík m. XX. század közepe
 206. Faragott pásztorivótülök
Egykori Ung m.

{H-356.}A legjelesebb faragóknak már régi időktől kezdve a pásztorokat

tartották. Nekik ugyanis mindig több idejük akadt, mint a nagybirtokon
dolgozó cselédségnek vagy a maga földjén munkálkodó parasztembernek.
Mikor a jószág után jártak, vagy ha a jószág nyugodtan legelt, delelt,
előszedték a tarisznya aljából a bicskát meg egy darab fát, és a gyakorlott
kézből nemsokára egy-egy nagyszerű alkotás került ki. Igaz, ezt is többnyire
titokban kellett végezniök, mert a földesúr, az ispán vagy a falu vezetői nem
jó szemmel nézték a művészkedő pásztorokat, megbízhatatlannak tartották
őket, könnyen kiadták útjukat. {H-357.} Szerencsére távoli legelőkre, a végtelen
rétségekre még a botosispán is csak ritkán jutott el, így hát a pásztor
nyugodtan faraghatott. Ezért van az, hogy a pásztorművészet századunk első
évtizedeiben még akkor is megmaradt, amikor a falusi parasztok, a cselédek
már régen nem díszítették tárgyaikat.
A faragópásztorok legjellemzőbb alapanyaga a fa és a csont (szaru). Fából
készült a pásztor legtöbb használt tárgya: a gazdag díszítésű bot, ostornyél,
juhászkampó, baltanyél, kásakeverő, bicskanyél, tükörtartó, ivóedény,
borotvatok, gyufatartó, furulya, pipaszár, de fából faragja az apróbb háztartási
eszközöket is, mint a sulykoló, mángorló, fali sótartó, gyermekjátékok. A
szarvból minden változtatás nélkül, természetes formájában készül a kürt,
ivótülök, kaszakő-tok. Apróbb tárgyak: sótartó, rühzsírtartó, gyufatartó
kialakításához már a szarv szétfűrészelése szükséges.
A díszítés módját figyelembe véve Erdélyben a geometrikus elemek
uralkodnak, míg Dunántúl, a Felföldön és Tiszántúl három, egymástól jól
elkülöníthető stílus alakult ki.
 207. Mángorló részlete
Magyarország

A legkorábbi dunántúli pásztorfaragásokat a XVIII. század végéről ismerjük.

Az e korból fennmaradt darabok véséssel díszítettek, és geometrikus
jellegűek. Csak a múlt század elején tűnnek tel az első {H-358.} olyan tárgyak,
melyeken a karcolást olajjal kevert korommal, puskaporral, faggyúval kenték
be, ami szépen kiemeli a díszítmény vonalait. A múlt század első negyedében
találkozunk először az úgynevezett spanyolozással. A vésett díszítéseket
befele mélyülő árkokká szélesítették, ezekbe tüzes kés fokával tömködték
bele a fekete, zöld, kék, piros spanyolviaszt, majd az érdes felületet
zsurlófűvel vagy üvegdarabbal lecsiszolták, méhviasszal átkenték (l. XXIII–
XXVIII. kép). A múlt század végétől a spanyolozást és a többi technikát
egyre inkább kiszorította a domború faragás, mely lehetőleg az adott felületet
igyekezett teljesen kitölteni. Ez vált a legelterjedtebb technikává a
nyelvterület nyugati felében.
A dunántúli pásztorfaragások híven tükrözik alkotóik környezetét, egész
világát. Színes virágok, fák, bokrok, az állatvilág képviselői: juhok, disznók,
rókák, nyulak, baglyok, galambok gyönyörködtetnek bennünket. Ott látjuk a
nyája után ballagó juhászt, a lovát megfékező csikóst, a baltáját csillogtató
kanászt, a cifraszűrben sétáló gulyást, a kocsmárost, a kocsmárosnét, a nótát
húzó cigányokat.

208. Ivócsanak
Monostorapáti, Zala m.

A fentieken kívül a dunántúli faragások legkedveltebb alakja a

{H-359.}

szegénylegény, a betyár. A XIX. század betyárjai földjeiktől megfosztott

parasztokból, szökött katonákból, földesuraik önkényét tovább elviselni nem
tudó jobbágyokból, parasztokból váltak. A szegény lakosságot nem bántották,
sőt gyakran segítették őket:
Elállottam az utakat,
Kiraboltam az urakat.
Amit tőlük elraboltam,
Szegényeknek odaadtam
– mondja a Somogy megyei Juhász Andrisról szóló ballada. Az 1848/49. évi
szabadságharcban a betyárok közül sokan az elnyomók ellen harcoltak,
természetes hát, hogy alakjuk kedvelt és gyakori nemcsak a népköltészetben,
hanem a pásztorfaragások jelenetei között is.
A dunántúli szarudíszítmények eredetileg karcoltak, amit választóvízzel
színeztek (l. XXIX. kép), később már ezt is dombomra faragták. Ugyanitt a
víztartó kobak díszítése is magas művészi fokot ért el, és a közeli horvát
területekkel tart kapcsolatot. A kobaknak való tököt gondosan ápolják,
állványra futtatják fel, léckeretben vagy üvegben formázzák, s csak a megérés
után díszítik. Karcolt díszítményei a tükrösök és szaru sótartók közeli rokonai.
A pásztor a vízzel telt kobakot a derékszíjára akasztotta, és legeltetés közben,
akárcsak az ivócsanakot, magával hordta (l. XXX. kép).

174. ábra Pásztorbot berakásos díszítése.

Hortobágy, Hajdú m. 1920-as évek

A Felföld palóc pásztorai közül különösen a juhászok a faragás nagy mesterei.

Készítményeik közül legjellemzőbb az ivópohár: a csanak, melyet a pásztor,
az erdőt járó vadász, a mezőn dolgozó szántó-vető a tarisznyájára fűz, hogy
mindig kéznél legyen. A palóc ivópoháron elsősorban a nyelet díszítik,
gyakran kígyó, kutya vagy bárány alakúra formázzák. A díszítmények szoros
kapcsolatot mutatnak a szomszédos szlovák területek pásztorművészeinek
alkotásaival. Az ivópoharak oldalát fák, virágok, de még inkább a vadász- és
pásztoréletből vagy földművelésből vett jelenetek ékesítik. A botokat,
baltanyeleket ólom-, cin- és ónberakásokkal cifrázzák. A fa kivésett,
csipkeszerű vájatába {H-360.} olvasztott fémet öntenek. Mikor kihűlt, a többnyire
geometrikus díszítéseket lecsiszolják.
209. Lőporszaru
Veszprém m.
 175. ábra Ivótülök kiterített rajza.
Zemplén m. XIX. század második fele
 210. Lőporszaru
Veszprém m.

Egykor az Alföld kietlen pusztáin napi járóföldre sem lehetett valamirevaló fát
találni, mégis a fafaragás remek emlékei maradtak meg ezen a vidéken is. A
pásztor főleg a falvak alatt meghúzódó szőlős- és gyümölcsöskertek szilvafáit
dézsmálta meg, hogy jó anyagot szerezzen a készülő ostor nyeléhez. A fa
díszítésének az Alföldön csonttal, rézzel, újabban kaucsukkal történő berakása
a legelterjedtebb. A gondosan kivágott figurákat a fába süllyesztik, és egy kis
rézszeggel odaerősítik. Ezzel a technikával díszíti a tiszántúli pásztor
ostornyelét, botját, fokosa és baltája nyelét, ritkábban egy-egy borotvatokot is.
A díszítmények között gyakran találunk a pásztorélet jeleneteit megörökítő
vagy elbeszélő egész kompozíciókat is. Máskor egymás mellett a pásztorélet
tárgyai különösebb összefüggés nélkül sorakoznak: balta, kés, villa, bogrács,
hold, nap, csillagok, az egykori betyárokra utaló puska, pisztoly stb. Majdnem
minden darabon, különösen az {H-362.} ostornyeleken és botokon, olvashatjuk
készítője, tulajdonosa nevét, vagy annak kezdőbetűjét és a készítés évszámát.
 176. ábra Lőportartó szarvasagancsok ember alakú ábrázolásai.
Erdély. XVII–XVIII. század

Tiszántúl a szaru- és csontfaragás igen nagy múltú. A pásztor bicskája

hegyével karcolja a díszítményeket, sokszor választóvízzel a fontosabb és
kiemelkedőbb részeket sárgára festi. A tiszántúli pásztormunkák díszítményei
részben geometrikusak, gyakran növényi indásak, csak ritkábban fordulnak
elő rajtuk pásztortárgyak vagy -jelenetek, betyárábrázolások. A Tiszántúl
északi részében a szürke magyar szarvasmarha hatalmas szarvát növényi és
geometrikus elemekkel gazdagon díszítették. E kiemelkedő népművészeti
alkotások jellemzője a központi körös díszítmény és a belőle kiágazó indák és
virágok. Megfelelőit a szlovákoknál és a ruszinoknál is megtaláljuk.
Külön is szólanunk kell a csont felhasználásáról, díszítéséről, mert ezek nagy
régiséget őriztek meg. A pásztorok szíjra mértanias díszítésű csontkockákat,
különböző alakú, de ugyancsak juh, kutya csontjából faragott gyöngyöket
fűztek. A mértanias karcolást poros faggyúval befeketítették, de ha ezt nem is
tették, akkor előbb-utóbb maga az idő is elvégezte azt. Ilyen gyöngyszerű
díszítmények népvándorlás kori sírokból is előkerültek, úgyhogy ezt joggal
tarthatjuk népi díszítőművészetünk egyik legnagyobb múltú területének.
 177. ábra Kontyfésűk csontból.
Tiszántúl. XIX. század második fele

Sok esetben még ennél is nagyobb régiségre utalnak a többségükben a

nyelvterület keleti feléből előkerült porszaruk, melyekben a XVI–XVII.
századtól kezdve a vadászok a nedvességre nagyon kényes puskaport
tartották. Ez a szarvas kétfelé ágazó szarvából készült, felül vagy alul
csontból faragott, kiszedhető dugóval látták el. Oldalán két fül jelzi, hogy a
vadász derekára felakasztva hordta, erre utal az egyik, rendszerint díszítetlen
oldalának kopása is. Hogy a puskapor feltalálása előtt mit tarthattak az ilyen
szarukban, pontosan nem tudjuk, de alighanem sót, ami a nedvességre
ugyancsak kényes. A népvándorlás kori, főleg avar sírokból központi
köröcskékkel díszített hasonló szerszámok többször is előkerültek. Ilyen
díszítmény a XVII–XVIII. századi példányokon is megtalálható. Ennél
azonban még nagyobb régiségre utaló díszítmények egész sorát fedezhetjük
fel rajta, így gyakran középpontba állítják a svasztikát (forgórózsa), melynek
különböző formáit az őskorig kísérhetjük. Különösen érdekes a két szár alján
körbefutó háromszögletű emberábrázolás, mely megoldását tekintve a
halstatti (kora vaskori, i. e. X–V. sz.) emberábrázolás pontos megfelelője.
Érdemes megjegyezni, hogy hasonló alakokat véstek a dél-dunántúli
pásztorok a múlt század végén tükröseikre. Az ácsolt ládákon, szekrényeken
ez még századunkban is előfordult. Mindez világos tanúbizonysága annak,
hogy egy-egy ábrázolási mód nemcsak évszázadokon, hanem évezredeken
keresztül is megmaradhat. Egyes példányok indás díszítményei a honfoglalás
kori tarsolylemezekre emlékeztetnek. Gyakran találunk egyszerű
állatábrázolásokat, főleg szarvast, amelyik mellé egy zászlót is karcoltak. Ez
olyan varázslatra utal, mellyel a vadászat sikerét igyekeztek elősegíteni.
A szaru feldolgozásának hivatásos mestere a fésűs. Készítményei között
korántsem találunk az előbbihez hasonló nagy régiségeket, hiszen az e céhbe
tömörült mesterek legénykorukban elsősorban a nyugati országokat járták, és
onnan hozták magukkal mintáik jelentős {H-363.} részét. Sok esetben azonban a
pásztorművészet és a szűrszabóság formakincsét sajátították el, és vitték
magukkal azt nyugatra is. A legdíszesebb fésűket az asszonyok kontyukban
hordták, a férfiak által viselt görbe fésű díszített formája eddig még nem
került elő. A mester a mintákat papírra rajzolta, és onnan másolta át a szarura,
majd különböző szerszámokkal, elsősorban fűrésszel vágta ki az áttört,
leheletfinom díszítményeket. Egy-egy mester sokszor százat is meghaladó
mintakinccsel rendelkezett, amit a változó divatnak megfelelően mindig
igyekezett kiegészíteni, gyarapítani.

A népi díszítőművészet történeti rétegei TARTALOM Bútorművészet

A fafaragás TARTALOM A szőttes

Bútorművészet
A ház berendezésével kapcsolatban fentebb már szólottunk a
legjellegzetesebb bútorféleségekről (l. 148–53. l.), de nem érintettük azok
formáját és díszítményeit.
A legegyszerűbb bútorokat a faragáshoz értő parasztember maga is
elkészítette, de már a középkortól kezdve tudunk asztaloscéhekről, bár ezek
elsősorban nem a parasztok számára dolgoztak. A XVII–XVIII. századi
mezővárosokban élő asztalosmesterek nagyobb részben a környékbeli
parasztságot látták el, de mindig eleven kapcsolatot tartottak az urak számára
dolgozó mesterekkel, sőt segéd korukban gyakran azoknál szolgáltak. A
környező országokban tett vándorútjaik során nemcsak az új bútorformákat
ismerték meg, hanem díszítménykincsüket is gyarapították.
211. Szökröny
Baranya m.

212. Szökröny
Baranya m.
 213. Láda (szökröny).
1889 Nógrád m.

A magyar parasztbútorok legrégebbi rétege faragott, ácsolt technikával {H-365.}

készült. Ezek elválnak a festett bútoroktól, melyek legkorábbi, kétségtelenül
paraszti használatú darabjai a XVIII. századtól ismertek.

178. ábra Szuszék.

Székelyvarság, Udvarhely m. 1930-as évek
Az ácsolt láda, a szekrény készítésének több nagy központját ismerjük. Az
egyik a Dunántúl délkeleti szögletében olyan formát fejlesztett ki, melynek
szögletes fedele négy sarkán egy-egy szarv emelkedik ki (l. még 214. kép).
Díszítményei többnyire körzővel készültek, vagy vonalasak. Ezeket feketével
színezték, más színezést csak elvétve, akkor is inkább az újabb darabokon
láthatunk. A másik központ a Palócföld északkeleti része, az egykori Gömör
megye. Itt már domború a fasarokra épített tető, melyről hiányzik a négy
szarv. Díszítése mindig geometrikusán vésett. Néha találunk olyan
háromszögletű emberábrázolásokat, melyeket fentebb a lőportartó
szarvasagancsokon vagy pásztorfaragásokon figyelhettünk meg. A gömöriek
készítményeit az Alföld különböző területeire vándorkereskedők szétszedve
szállították. Székelyföldön ugyancsak ácsolták ezt a formát. Ez a legnagyobb
múltú bútordarabunk, melynek kapcsolatát egészen az időszámításunk előtti
időkig követhetjük.

214. Faragott láda (szökröny)

Magyarország
215. Padtámlarészlet
Nógrád m.
216. Faragott pad (rengő) háta
Nógrád m.

217. Faragott széktámla

Veszprém m.
 218. Szék.
1838 Tiszafüred, Szolnok m.
 219. Szék
Zádor, Baranya m.

220. Kazettás festett mennyezet

Magyarvalkó, egykori Kolozs m., Románia
 221. Festett láda
Komárom

A palócok faragott bútordarabjai már korántsem látszanak ilyen réginek, és

első készítőik a múlt század második felében feltehetően pásztorok lehettek.
A szék, lóca váza puhafából készült, és abba helyezték el azokat az áttörtén
faragott táblákat, melyek különböző jeleneteket ábrázolnak, így akad közöttük
olyan, amelyik az erdőben legelésző szarvasokat mutatja, másik
vadászjelenetek egész sorát vetíti elénk. A juhász ott tereli a nyáját, s közben
dudáját fújja. Szívesen {H-369.} ábrázolják a huszárt, a honvédet, a magyar
1848-49. évi szabadságharc katonáit. Néhány esetben az egymás után
következő táblák áradó paraszti epikával egész történeteket mondanak el.
Ritkábban a bölcsőket, az asztalok alsó oldalfalát, tányértartókat is díszítették
ezen a módon.
 179. ábra Mennyezetes ágy.
Gyirmót, Győr m. XIX. század második fele

A Dunántúlon, különösen Bakonyban keményfából faragták a bútorokat, és

legfeljebb egyszerű berakással díszítették azokat. Különösen kis-nemesi
falvakban fordultak elő, hogy ezzel is hangsúlyozzák az úri osztályhoz való
tartozásukat. Az erdélyi Kalotaszeg bútorai, melyek elkülönülnek
környezetüktől, vésett díszítésűek. A díszítmények inkább geometrikus
jellegűek, de olyan oldottabb formában, ami különleges jelleget kölcsönöz
nekik.
A festett bútorok mintakincse sok esetben a reneszánsz művészetben
gyökerezik, így kétségtelen az a hatás, melyet a nagyobbrészt XVIII. századi,
csak kisebb részben korábbi, református templomok karzat-, szószék- és
mennyezetfestése gyakorolt a paraszt asztalosok művészetére (l. XXII., 41.
kép). Ilyenekkel az egész magyar nyelvterületen találkozunk, de a virágos
reneszánsz legszebb alkotásai Erdélyben találhatók. Az indák, virágok egy-
egy kazettát töltenek meg, és bár a motívumok ismétlődnek, mégis mindegyik
önálló alkotás. Kapcsolatukat a paraszti bútorokkal még nyilvánvalóbbá teszi
az a tény, hogy a vándorló templomfestők szívesen vállalták egy-egy láda
díszítését is, ami így már közvetlen mintául is szolgálhatott a helybeli
asztalosok számára.
 222. Asztal.
XIX. század közepe Nógrád m.

A magyar nyelvterületen számos festettbútor-készítő központ alakult ki. Ezek

közül érdemes néhány jelentősebbet megemlíteni (l. XXXII. kép). A
dunántúliak közül kiemeljük Komáromot, ahol a ládák elejét mélyítéssel
faragták, és a központi motívum mellett a kisebb virágok, csokrok is helyet
kaptak. Ezeket halvány, visszatartott színekkel {H-370.} festették. A ládák a
dunai hajósok révén dél fele messze, sok esetben még a Balkánra is eljutottak.
Maguk a komáromi mesterek, mint híres festők, nemcsak a dunántúli, hanem
az alföldi templomok mennyezetét, padjait is sokfelé díszítették.
Az alföldi központok közül legjelentősebb és legnagyobb hatású
Hódmezővásárhely, melynek motívumkincsét a legtöbb esetben a helyi
református templom gazdag, késő reneszánsz jellegű díszítményeiből tudjuk
levezetni. A bútorok alapja sötét, legtöbb esetben sötétkék, melyen elsősorban
a piros virágok uralkodnak, helyenként halványabb sárga szegélyezéssel, míg
a zöld levelek a sötét háttérbe csaknem teljesen beleolvadnak (l. XXXIII.
kép). A szomszédos békési bútorok színezése ezeknél élénkebb, de különösen
az áttört díszítésű székek, padok különböznek a vásárhelyiektől. A gazdag
faragások, áttörések mindig növényi jellegűek, és sok esetben barokk hatást
figyelhetünk meg rajtuk.
A Felföldön a miskolci és az egri bútorfestés viszonylag közel áll egymáshoz.
Legszínesebb darabjaik a múlt század második felében készültek. A barna
vagy gyakrabban vörös alapszínre vörös-zöld-sárgafehér-kék tarka
virágcsokor, illetve koszorú került. A virágok között gyakran búzakalászt is
találunk, ami elsősorban e központ sajátossága. Az északkeletre fekvő
Sátoraljaújhely paraszti bútorainak alapszíne fekete, ezen cserépből, ládából
kinövő zöld-sárga-piros-kék csokor a központi motívum, más darabokon ezt
fűzés helyettesíti. Itt még a két háború között is készültek festett bútorok.

223. Festett láda

Borsod-Abaúj-Zemplén m.

Erdély sok asztalosközpontja közül is kiemelkedik a torockói gazdag

{H-371.}

díszítménykincse. Alapszíne többnyire sötét, elsősorban zöld, ritkábban kék

vagy barna. A virágdíszítmények barokk–rokokó mintákat tükröznek, és kék-
fehér-barna-vörös-narancssárga színben mindig az alaphoz igazodnak. A
kompozíció meglehetősen kötött, és igyekeznek az egész felületet egységesen
kitölteni.
A Székelyföld számos festettbútor-központja közül a vargyasi egyike a
legrégebbieknek. Az egyik asztaloscsalád történetét sikerült csaknem a XVI.
század végéig visszavezetni. A XIX. században gazdag, a reneszánszra
emlékeztető piros-kék-sárga korsós csokrokat festettek a bútorokra, de
gyakori a koszorú-, a füzér- és a madárábrázolás is. Itt is, akárcsak máshol,
központi helyen tüntették fel a készítés évét (l. XXXI. kép). A vargyasi
asztalosok még ma is festenek ládákat és más bútordarabokat.

A fafaragás TARTALOM A szőttes

Bútorművészet TARTALOM A hímzések

A szőttes
A sima szőttes előállításával már fentebb megismerkedtünk (l. 288–95. l.),
ezért itt most csak a díszítettről szólunk, mely ugyancsak kenderből, lenből,
pamutból készült. De ehhez mindig a legfinomabb anyagot igyekeznek
felhasználni, hiszen a díszített vászonféle az asszony címere, és számos
darabja valamiféle meghatározott alkalomra szolgál.
Így a Bodrogközben még nem is olyan régen az emberi élet minden jelentős
alkalmához más és más formájú, mintájú szőttes kapcsolódott, mely így
elkísérte az embert a bölcsőtől a koporsóig. Az eladó lány és az anyja már
jó előre készítette a különböző, gazdagon virágozott szőttes kendőket a kis-
és nagyvőfélynek, a násznagyoknak, a papnak, a kocsisoknak, sőt még a
muzsikus cigányoknak is, de úgy, hogy minden darabon lehetőleg más
díszítmény hirdesse készítője ügyességét. Egy-egy nagyobb lakodalomban
százon felüli kendőt is kiosztottak. A fiatalasszony már a komakendőről
gondoskodik, hogy abban vigyen az ennivalót, amikor valamelyik
szomszédhoz komának hívják. Saját gyereke bölcsőjébe csak pirossal
szőttet terített, hogy azzal a rontást távol tartsa. A gyermek halálát a
toronyban zászlószerűen kitűzött szőttes adta hírül. A temetéskor a pap
asztalára feketével szőtt terítőt tesznek. A fiatalokra gazdagon díszített
szőttes szemfedél borult.
A magyar szőttesek alapszínezése a piros és a kék, csak ritkán és újabban
került ehhez valami más szín is. A szövés technikája eleve a derékszögű
díszítményeket teszi lehetővé, ami az összefüggő ábrázolást nagyon
megnehezíti. Ezért ferdeszögbe is állítanak díszítményeket, amivel a
kifejezés megkönnyebbedik. Mindezek ellenére a szövő újabban rendszerint
arra törekszik, hogy a vászonba szőtt rózsát, babát, retket vagy éppen más
ábrázolást mindenki megismerje. Ezt minél jobban meg tudja közelíteni,
annál többre tartják teljesítményét.
Az egyszerű, sima, parasztos szövés viszonylag nem nehéz feladat, annál
bonyolultabb annak díszítése. Ilyenkor a vásznat fel kell szedni. A szedett
vásznat már a középkori források is emlegetik, mert ennek sokkal nagyobb
volt az értéke. A fonalakat éppen úgy vetik fel, mint a sima vászonhoz, de a
szövés megkezdése előtt a mintának megfelelően felszedik egy deszkára a
szálakat. Ezt annyiszor kell elvégezni, {H-372.} ahány része van a csíknak, a
díszítménynek. Ebben a szövőnek gyermeke is segít. Feladata csak annyi,
hogy a nyüst mögött állítsa és fektesse a deszkát annak megfelelően, ahogy
édesanyja kívánja.
A szőttesekhez és hímzésekhez egyes vidékeken, így többek között a
Bodrogközben, a Sárközben, a palócoknál, a matyóknál a rojtkötés
művészete is kapcsolódik, mely hatásában a csipkéhez közelít. Az
abroszok, kötények, törülközők, komakendők szélét kézi csomózású
rojtokkal díszítik. Ezek a geometrikus motívumok sokszor arasznyi
szélességűek, és elkészítésük nemegyszer annyi időt vesz igénybe, mint
maga a díszes szövés.
 224. Szőttes párnahéj részlete
Sárköz

A céhes szövőmesterek, a takácsok, már a XIV–XV. században működtek

Magyarországon, és a mesterség titkait, színvonalát féltékenyen őrizték. Az
inasok, segédek csak akkor lehettek mesterek, ha elsajátították a szövés
minden fogását, és erről egy remekbe készült darabbal tanúbizonyságot
tettek. De előbb még hosszú vándorútra keltek más országokba, hogy a
szövés fortélyaival megismerkedjenek, így sok új mintát hoztak magukkal,
ezeket könyvekben rögzítették, és így örökítették {H-373.} a családban tovább.
Ezek a minták eljutottak a parasztasszonyokhoz is, különösen akkor, amikor
azok a fonalat a takácsokkal szövették vászonná (l. még 295. l.).
Egyes vidékeken az asszonyok a díszes, mintás szövés kiváló mesterei
voltak. Ilyenekként tartották számon a sárközieket, ahova még más faluból
is szívesen fordultak mintáért vagy éppen kész szőttesért. A századforduló
előtt jobbára csak maguk készítette len- és kenderfonalat használtak. Ettől
kezdve mind nagyobb tért hódított a pamut, mely már korábban is a minták
szövésére szolgált. Eleinte csak a pirosat alkalmazták, amihez később még
néhány kiegészítő szín járult. A díszítményekben szélesebb és keskenyebb
csíkok egymást követték, míg köztük a sima szövés jól kiemelte a mintákat.
Maguk a csíkok nem mereven végződnek, hanem valamely részletminta a
tetején feloldja szélüket, úgyhogy játékosan olvadnak be a fehér alapba. A
minták között gyakran szerepel csillag, virág, madárka, amit geometrikus
díszítmények vesznek körül. A díszes szőttesek a sok párnával felvetett
ágyon, törülközőkön, kendőkön kaptak leginkább helyet. Legdíszesebbek
az abroszok, melyek egészét díszítmények borítják be. A sárközi szövés a
két háború között hanyatlani kezdett, de 1952-ben Decsen szövőszövetkezet
alakult, melynek tagjai a régi klasszikus mintákból kiindulva új stílust
teremtettek.
A Dunántúl déli részén Somogy és Baranya egyaránt gazdag szőttesekben.
Ez utóbbi vidéken több nemzetiség él együtt. A délszlávok gyapjúszőttes
mintái különböznek a magyarok lenből, kenderből szőtt és pirossal,
feketével díszített szőtteseitől. Ezekből abroszokat, kötényeket,
törülközőket készítenek. A régebbi geometrikus díszeket: virágokat,
leveleket, csillagokat, századunk elejétől kezdve egyre inkább naturálissá
kezdték átformálni. A minták itt is csíkokban helyezkedtek el, melyek
között a szabad területet a fehérhez közel álló színű szövéssel díszítették,
ami még jobban kiemelte a szőttes gazdagságát.
A legnagyobb és legkiterjedtebb etnikai csoportunk, a palócok szőttesei
napjainkig elevenen élnek. Anyagukban megegyeznek az előbbiekkel,
legfeljebb abban térnek el, hogy helyenként díszítésre gyapjúfonalat is
alkalmaztak. A piros szín mellett századunkban a kék, zöld, rózsaszín is
elterjedt, ami csíkonként váltakozva különleges színhatású. Ezek egymástól
viszonylag nagyobb távolságra helyezkednek el, ami az előbbiekhez képest
jellegét másképpen formálja. A szőttes anyagból párnákat, különféle
kendőket, a geometrikus mintájúakból elsősorban kötőt készítenek. A
Szécsényben és Hevesen működő szövetkezet a régi mintákat
továbbfejlesztve, messze földön ismertté tette ezt az egyik legszebb magyar
szőttest.
A bodrogközi szőttesek a fentieknél lazább elrendezésűek. A sok minta
közül a gazdagság érzékeltetésére érdemes megemlíteni a következőket:
fűzfás, babás, békás, csatos, cserebogaras, cseresznyés, csörögés, csillagos,
fenyőfás, gereblyés, gyertyás, kispipás, láncos, lóherés, órás, rózsás, retkes,
virágos stb., amelyeket a szövőasszonyok jól számon tartanak. Ahogy
ezeket egymás mellé rakják, az egy-egy szövőasszonyra annyira jellemző,
hogy arról még évtizedek múlva is felismerik készítőjét.

225. Szőttes abrosz részlete

Somogy m.
 226. Szőttes abrosz részlete
Baranya m.

A szabolcsi és szatmári szőttesek díszítményei ugyancsak pirosak,

melyekből a fehér alap csak kevés helyen tetszik ki. A mintákat olyan {H-375.}
sűrűre szövik, hogy az egyes díszítőelemeket nehezen tudják
megkülönböztetni, így kompozíciója egységesebbé válik, ami a hatást
különösen fokozza. A belőle készült abroszokat két szélből, rendszerint
négyzetes formában középen toldják össze.
 227. Szőttes komakendő (takaróruha)
Baranya m.

Az erdélyi magyaroknál a szövés napjainkig él, de itt a kender és len mellett

a gyapjú jelentősége különösen nagy. A kászoni székelyek napjainkban is
szőnek tiszta kenderből, gyapotból vagy a kettő keverékéből olyan vásznat,
amibe tányéros, csillagos, rózsás, virágos, madaras, cserleveles,
kakastaréjos vagy sávos mintát raknak. A díszítmény a múlt században még
itt is kizárólag pirossal készült. A múlt század végén jelentkezett a kék szín
is, de eleinte nem keverték a kettőt, erre csak századunkban került sor. A
motívumok váltakoznak a párnahajon, a derékaljon, a takaróruhán, a
törülközőkendőn, a gyereklepedőn, amit mindennap használtak. Az alkalmi
és különleges darabokat különösen díszesre szőtték. Ilyen, a vőfélykendő, a
keresztelőlepedő, a szobában felterített rudilepedő, cifra párnahaj,
lakodalmi {H-376.} abrosz stb. Ezek díszítményei sok esetben a középkori
bakacsinokra emlékeztetnek.
A magyarok többsége a történeti időkben, jelenlegi ismereteink szerint, nem
szőtt szőnyegeket, ilyeneket csak Erdélyben találunk. A székely szőnyegnek
vagy festékesnek nevezett szőnyegféleség láncfonala kender, míg anyaga
házilag festett gyapjú. Ez nagyon közel áll azokhoz a kelet-európai
szőnyegekhez, melyeket többek közt az oroszok, ukránok, románok szinte
napjainkig használnak, de a kapcsolatokat még messzebb is lehet követni.
Ezek mind megegyeznek abban, hogy díszítményeik többségükben
mértaniasak, ami szövésük technikájából következik. A székely szőnyeg a
XVII–XVIII. században egész Erdélyben általánosan elterjedt, és gyakran
találkozunk említésével e korszak leltáraiban, végrendeleteiben. Színben,
beosztásban azonban a festékes mégis különbözik szomszédaitól.
Viszonylag kevés színnel dolgozik, a geometrikus díszítéseket igyekszik
úgy elosztani, hogy az a szemnek kellemesen hasson. Általában a
tartózkodó szerénység jellemzi, talán éppen azért, mert a népművészet
legrégibb rétegeihez tartozik.
228. Búcsústarisznya
Nógrád m.
 229. Szőttes párnavég
Bukovinai székely. Dunántúl

Így a székelyföldi Kászonban ma is szövik a festékest, részben saját {H-377.}

szükségletre, részben eladják a szomszédos háromszékieknek, ahol azt már
nem készítik. A legrégibb ismert példányok a múlt század közepéről
származnak, és ezeket a visszatartott színek jellemzik. A tubáksárga (zöldes
okker) és indiai vörös alapszínhez a festéket a hegyoldalakban termő
növényekből, virágokból nyerték. Ezt nyersgyapjúszínű és kék fonallal
keverték. Újabban az égő vörös, a zöld, továbbá a vörös-fekete
kombinációkat is gyakran használják, természetesen ezeket már nem
növényi festékekkel színezik. A geometrikus díszekből kisebb-nagyobb
egységeket komponálnak, mint amilyen az egész szőnyeg közepét betöltő
nagy rózsa, vagy a négy kis rózsa, aminek középmotívumát díszítő sorok
keretezik. Eredetileg az ágy leterítésére szolgált olyanformán, hogy egészen
a láb aljáig leérjen. Újabban ezenkívül az asztalra is kerül belőle, vagy a
falakat díszítik vele.

Bútorművészet TARTALOM A hímzések

A szőttes TARTALOM A népi kerámia

A hímzések
A hímzés a magyar népi díszítőművészet egyik leggazdagabb,
legváltozatosabb ága, mely viszonylag kis területen belül is rendkívül sokrétű.
Két nagy csoportba oszthatjuk őket. Ezek egyike rendkívül közel áll a
szőttesekhez, és úgy készül, hogy a sima szőttesbe szálszámolással varrják
bele a mintát. Az ilyen keresztszemes és szálánvarrott hímzés elemei éppen
ezért geometrikusak, úgyhogy a nem eléggé gyakorlott szem könnyen
összetévesztheti a szőttesekkel. Ezzel szemben a szabadrajzú hímzéseket az
alapanyag már alig köti, ezért nemcsak a hagyományos elemeknek, de az
alkotó képzeletnek is több a lehetősége.
 230. Úrasztala terítő.
1755 Szirma, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

A hímzéssel, a falu szokásához alkalmazkodva, már a gyermeklányok

{H-378.}

megpróbálkoznak, de igazán jó hímző csak az, aki a régi motívumkincset

magas technikai fokon tudja variálni, képes újjá formálni. Az ilyenek
specialistákká lesznek, akik kisebb-nagyobb ellenszolgáltatás fejében
készítenek el egyes darabokat, olykor a férjhez menendő lányok egész
kelengyéjét. A szabadrajzú hímzéseknél különösen nagy az íróasszonyok
jelentősége, akik a hozott alapanyagra a legszebb díszítményeket rajzolják,
melynek kivarrására már kevesebb tehetséggel és gyakorlattal rendelkezők is
vállalkozhatnak.
 180. ábra Egyszerű keresztszemes hímzés.
Általános

Hímzésekkel a használati, de az átlagnál ünnepélyesebb darabokat látták el.

Éppen ezért nagy szerepe van elsősorban is a népviselet különböző darabjain,
de csak olyan felületeken, ahol azokat látni lehet. {H-379.} Ugyanez mondható el
a párnavégekről, melyeket díszükkel kifele raknak az ágyakra, továbbá a
különböző kendőkről, takarókról, abroszokról, törülközőkről, melyek
virágaiban nemcsak a család tagjai, hanem a látogatók is gyönyörködhetnek.
Ezek a tárgyak bármennyire díszesek is, mégis mindegyiknek van valami
meghatározott feladata.

181. ábra Szálán varrott öltés színe és visszája

Az alapanyagot a maguk szőtte, a későbbiekben vásárolt szőttes adta, míg a
hímzésre szolgáló fonalat részben növényi festékkel házilag színezték, de
egyes vidékeken már régebbi idő óta kereskedőktől vásárolták. Az öltésfajták
közül a geometrikus díszítményekhez kapcsolódik a már említett keresztöltés,
amikor két vagy több öltés keresztirányban helyezkedik el, ezért a minták
szőttes hatásúak. Ennek egy változata a szálánvarrott, mely bizonyos
szabadabb rajzú minták hímzését is lehetővé teszi. Ez esetben két négyzet
helyét nem négy, hanem csak három öltéssel varrják ki. A lapos öltés több
változata ismeretes a magyar nyelvterületen, aszerint hogy a szálak részben
vagy teljesen egymás mellé sorakoznak. Ez a magyar hímzések legszélesebb
körben elterjedt technikája. A hurok- és láncöltések közös jellemzője, hogy az
anyag színén a fonálból hurkot képeznek. Ennek és leerősítésének különböző
módjai a hímzésnek egymástól eltérő jelleget biztosítanak.

182. ábra Egyszerű lapos öltés

De nemcsak az öltés technikájában, hanem a szerkesztésben is sokféle elv

érvényesül a magyar hímzéseken. A legáltalánosabb és legklasszikusabb
mégis a hármas tagozódás. Ennek megfelelően a díszítendő felület középen
helyezkedik el hosszanti irányban elnyúlva a főmotívum; ezt zárja le alul és
felül egy-egy az előbbinél vékonyabb és felül többnyire a vászon felé nyitott
csík, az ún. mesterke. Ez őrzi a legrégebbi elemeket, melyek lassan a szélekre
szorultak.
A hímzéseket nemcsak nők, hanem bizonyos esetekben férfiak is varrták. Az
utóbbiak mindig mesterek, akik hivatásszerűen foglalkoztak a különböző
felsőruhák kiszabásával, megvarrásával és díszítésével.
 183. ábra Huroköltés

A cifraszűr anyaga fehér vagy fehéres durva posztó, amit fekete és vörös,
helyenként kék, sőt sárga színű gyapjú-, illetve selyemfonállal hímeztek, de a
színek számos árnyalata az átmenetet is biztosította. A díszítmények, melyek
leggyakoribb alapeleme a rózsa, szegfű, tulipán, gyöngyvirág és az őket
közrefogó levelek, az 'utóbbi két évszázadban kerültek a szűrre. A díszítés
munkáját a szűrszabó virágozásnak nevezi, és a szerkesztéshez a kosárból,
cserépből kinövő virágcsokor {H-380.} adta az indítékot. A múlt század
közepétől kezdve a mértéktelen díszítés hatalmasodott el a szűrökön is. A
hímző lehetőleg semmi szabad területet, ún. parasztot nem hagyott a látható
felületeken.
 184. ábra Virág egy bakonyi szűrhímzésről.
Veszprém m. XX. század eleje

A legdíszesebb, minden részén virágozott szűr az egri, míg a Hajdúságban

elsősorban két oldalát, az ún. aszajt hímezték; a kunsági szűröket pedig
koszorús motívumaikról lehet felismerni. A Tiszántúl, főleg Biharban fekete
rátétes díszítményeket varrtak a szűrökre, ami különösen a varrógép
terjedésével hódított. Helyenként Erdélyben egészen Kalotaszegig nyomult (l.
még 310. l.). A bakonyi és somogyi példányokat nemcsak rövidségük, hanem
külön díszítményviláguk különbözteti meg, melyben többek között a piros
rátét is szerepel. Ezt a nemzeti ellenállás jelképeként az urak is viselték a múlt
század közepén, sőt ebben mentek az olasz szabadságharc megsegítésére.
Ezért nevezték egyik változatát Garibaldi-szűrnek.
185. ábra Ködmöndíszítmény. Szűcsmunka.
Ipolymente, Nógrád m. XX. század eleje
 231. Lepedővég részlete
Veszprém m.

A szűrhímzések közeli rokona a szűcshímzés (l. még 311. l.). Korábban a bőr
ruhaneműeken csak az összevarrást díszítették, szironyozták. Ilyen darabokat
még most is sokfele találunk, de elsősorban Erdélyben őrződtek meg szép
változataik. A gazdag virágozást szűcsselyemmel, ritkábban gyapjúval, lapos
öltéssel végezték. A XVIII. század végétől kezdve jelentkeznek jelentősebb
mértékben a különböző csokorba kötött virágmotívumok, akárcsak a
szűrökön, egyre jobban stilizálva. A színben a nyelvterület különböző részein
bizonyos eltérés mutatkozott, így Kalotaszegen elsősorban a piros szín
változatai dominálnak, hasonlót viselnek a székelyföldi Homoródmentén is.
Csíkban alig díszítik a bőrruhákat, legfeljebb a varrás mentén mutatkozik egy
kevés hímzés. Legdíszesebbek az alföldi ködmönök, ezek között is
kiemelkednek a békésiek, talán mert itt különböző nemzetiségek készítményei
találkoznak a magyarságéval (l. XXXVII. kép). A hajdúsági kisbundákat
többnyire csak feketével varrták, a jászsági subákat zölddel hímezték. A
Duna–Tisza közén a reformátusok inkább a piros színt, míg a katolikusok a
kék-sárga árnyalatokat kedvelték. A dunántúli {H-381.} ködmönöket piros, de
helyenként más színű fonalakkal is virágozták.
Vászonra mindig az asszonyok hímeztek. A nyelvterület különböző részem a
hímzések olyan változatosak, hogy csak néhány jellegzetesebb és általánosan
ismert változat bemutatására vállalkozhatunk.
Az egyik legrégebbi az Alföldről, közelebbről a Nagykunságból és
Hódmezővásárhelyről, Orosházáról ismert szőrhímzés (l. XXXIV., XXXVI.
kép). Ezt kék, zöld, piros gyapjúfonallal rendkívül árnyaltan, lapos öltéssel
varrták. Néha fekete is előfordul rajta. Legszívesebben rózsát ábrázolnak,
amit kisebb-nagyobb virágok, levelek vesznek körül, de gyakori a
tulipánmotívum is. Hasonló díszítményű darabok újabban a Dunántúlról, a
Felföldről is előkerültek, azt sejtetve, hogy elterjedésük valamikor
általánosabb lehetett.
A rábaközi hímzések, között a keresztszemes és szálánvarrott mellett gyakran
találunk szabadrajzúakat is (l. XXXV. kép). Az előbbieket többnyire csak
pirossal hímezték, és a technika adta megkötöttségeket igyekeztek
csigavonalakkal fellazítani. A szabadrajzúak között elsősorban
virágmotívumok uralkodnak, de néha madár is előfordul. Ez utóbbiakban
gyakran érezzük a történeti stílusok visszatérő emlékét. Ezeket már régen nem
készítik így, csak múzeumi darabokon tanulmányozhatjuk őket. Kapuvár
környékén, elsősorban Hövejben a leheletfinom fehér hímzést találjuk,
amellyel főleg a fejre való kendőket díszítették.

232. Lepedővég részlete fehérhímzéssel, jobb sarkán tulajdonjeggyel

Zala m.

Külön csoportot alkotnak a fehér hímzések, melyeket sokfele ismernek, vagy

még a közelmúltban ismertek. Ezek némelyike a lyukhímzéshez {H-382.}
kapcsolódott. Ilyeneket találunk Somogyban, Zalában, Veszprémben, ahol
elsősorban a legények ingét díszítették, különösen azt, amit a menyasszony
adott vőlegényének. Fehér hímzés volt eredetileg a túrái is, mellyel ételhordó,
váll-, fej- és kézbe való kendőt ékesítettek. Ezek az apró virágok szinte a
szemünk láttára színesedtek ki, nőttek meg, és ezzel kompozíciójuk is
fellazult. Ez a kiszínesedett lapos hímzés a környékbeli falvakra is átterjedt.
Azoknál a hímzéseknél, melyek a parasztság kezén napjainkig élnek, a
színesedési folyamat általános, amire Kalocsa és környéke a legjobb példa. A
múlt század végi gyári készítésű lyukashímzésből indult el, amit piros, kék és
fekete színekkel maguk is kezdtek utánozni. Az utóbbi évtizedekben a
színeződés továbbfejlődött, és ma már huszonkét színárnyalatot használnak a
pruszlikon, kötőn, főkötőn, újabban kendőkön, térítőkön. Az íróasszonyok
egyre inkább eltávolodnak az eredeti mintáktól, és gazdag virágos, leveles,
indás mustrákat terveznek. Ez a népművészet nem állt meg a hímzéseknél,
hanem a bútorok, a ház falának festésére, sőt újabban a húsvéti tojás
díszítésére, tányérok virágozására is átterjedt.

186. ábra Főkötő hímzésének részlete („kiskutya”).

Sárköz, Tolna m. XX. század eleje

A sárköziek nemcsak a szőttesnek, hanem a hímzésnek is kiváló mesterei. A

halott feje alá szánt piros vagy fekete párna motívumai áttételesen
kapcsolatban álltak a XVI–XVII. századi reneszánsz hímzéseivel.
Legismertebbek a fehérrel gazdagon varrt fekete alapú főkötők. A díszítendő
felület szélét először körbevarrták, majd a belső részét előrerajzolás nélkül,
rögtönözve gazdagon kitöltötték. Mintáikban virágok, levelek, ágak,
ritkábban még stilizált madarak is előfordulnak. {H-383.} Az igazán díszes
darabok elkészítésére nem mindenki vállalkozott, hanem inkább a kiemelkedő
képességű varróasszonyoktól vásárolták vagy rendelték meg a vágyaiknak
megfelelőt. A menyecskék a főkötő fölé fátyolból készített kendőt, ún. bíbort
csavartak, melynek végét nemcsak gazdagon hímezték, hanem fémsujtásokkal
is díszítették. Úgy látszik, hogy ez délről, a horvátoktól, szerbektől a Duna
mentén kerülhetett a Sárközbe.
 187. ábra Részlet a „nagyírásos”-ból.
Kalotaszeg. XX. század eleje

A matyók hímzése mostani formájában ugyancsak új keletű. Korábban varrtak

itt piros és kék színű keresztszemes díszítményeket, de már ezeknek is virág
volt az alapmotívumuk, amit a geometrikus technikához alkalmaztak. E
hímzésforma változata a mai napig él Tardon. Sokkal általánosabb már a múlt
században is a szabadrajzú hímzés, melynek főmotívuma a rózsa és a hozzá
kapcsolódó levelek (l. XXXVIII. kép). Ennek színe korábban ugyancsak piros
és kék, ezzel lepedővégeket, párnákat és a férfiviselet egyes darabjait
díszítették. A századfordulótól kezdve sokszínű selyem- és gyapjúszállal
hímeznek, olyan tömötten, hogy az alapanyagot teljesen beborítják a rózsák és
levelek. Ezek a kompozíciók, melyeknek előrajzolói a legjelesebb
íróasszonyok, sokszor a szűcsök ornamentikájához állnak közel. Mikor a
szűcsök már régen nem dolgoztak, akkor az íróasszonyok tovább variálták és
fejlesztették mintakincsüket.
233. Főkötő kiterítve
Sárköz
 234. Matyó lepedővég
Mezőkövesd

A kalotaszegi írásos egyike a legismertebb erdélyi hímzéseknek. A vászonra

előre lúdtollal vagy orsóvéggel tejbe kevert korommal írták rá a mustrát,
minden előzetes beosztás nélkül, mégis úgy, hogy az {H-384.} adott területet
pontosan kitöltse. Az előrajzolást öreg asszonyok végezték, akik fejében és
kezében a gazdag mintakincs számtalan változata élt. Ezzel díszítették a
lepedőket, párnahajakat, térítőket, törülközőket. Itt is megfigyelhető a minták
sűrűsödése, és már nemcsak láncvarrást, zsinóröltést használtak, hanem
időnként a kimaradó területeket lapos öltéssel töltötték ki. Leggyakoribb szín
a piros, de a fekete, sötétkék is előfordul, rendszerint csak egyedül, mert a
színeket régebben nem keverték. A legrégebbi írásos kalotaszegi hímzések
még magukon viselik a geometrikus elődök merevségét, máskor olyan
virágkompozíciókat idéznek, melyeket a reneszánsz útjain egész Itáliáig lehet
követni.

235. Ágyfűtül való

Kalotaszeg, egykori Kolozs m., Románia

A Székelyföldön a szabadrajzúak mellett a hímzések döntő többsége

szálánvarrott, mely egyben az öltés technikáját is jelenti. Ezek díszítőelemei
még alig váltak el a szőttesektől, gyakran azonos motívumokkal egymás
mellett készítik a szőttes és varrottas párnahajakat az eladó lány számára.
Kászonban megtaláljuk a székelyföldi szálánvarrott {H-386.} hímzések szinte
valamennyi változatát. A szerkezetük áttekinthető és jól tagolt. Középen
húzódik a széles központi motívum, melyről a varrottas a nevét kapja, így
többek között beszélnek nagy-tányéros, nagy- vagy sűrűcsillagos, sűrűrózsás,
asztallábas, nagyalmás, kakastaréjos, nagysávos hímzésekről. Ezt alul és felül
keskeny díszítménycsík, a mesterke keretezi. A székelyföldi varrottasoknál a
két mesterke együtt nem szélesebb, mint a középső sáv egyharmada vagy fele.
Eredetileg csak piros színnel varrtak, később a kék, sőt helyenként a fekete is
feltűnt. A díszítmények sok esetben a szászok hímzésével mutatnak
rokonságot, eredetükben viszont egész a középkorig követhetők.

236. Ágyfűtül való fele

Kalotaszeg, egykori Kolozs m., Románia
 237. Párnavég
Kalotaszeg, egykori Kolozs m., Románia

238. Lepedővég részlete

Egykori Háromszék m., Románia

A csipkeverés egyik fajtájáról, a rojtkötésről már fentebb megemlékeztünk, {H-

387.} ehhez hasonlítható az a díszvarrás, melyet két szél vászon lepedővé,
térítővé, abrosszá történő összedolgozásához használtak. Kifejezetten magyar
paraszti csipkeverésről azonban nem beszélhetünk. Ez nem jelenti azt, hogy
nem használtak volna csipkét, de ezt a szlovákok, felföldi szászok készítették,
és vándorkereskedők juttatták el a magyar nyelvterület nagyobb részére. A
századforduló idején többször is kísérleteztek meghonosításával, de csak
Kiskunhalason és Karcagon járt sikerrel, az itt készített csipke mint népi
iparművészeti alkotás az országban és a határokon kívül napjainkban is sok
sikert ér el.

A szőttes TARTALOM A népi kerámia

A hímzések TARTALOM A népi díszítőművészet más ágai

{H-388.} A népi kerámia

A népi kerámia formában, színben és díszítésben a magyar népi
díszítőművészet egyik leggazdagabb ága. Alkotói minden korban olyan
mesterek, akik készítményeikkel szekéren vándorolva-vásározva, rendszerint
nagyobb területet láttak el. Többnyire nem is pénzért alkudtak, hanem
gabonával egyszer vagy kétszer töltötték a kiválasztott edényt, annak
minősége és díszítettsége szerint. Az állandó, közvetlen kapcsolat lehetővé
tette, hogy a vásárlók igénye is kifejezésre jusson az edények nagyságában,
rendeltetésében, sőt színezésében és díszítésében is. Ez egyik hatóeleme
minden korban az egyes fazekasközpontok alakulásának (l. 29. kép).
A magyarok a honfoglalás korában számos díszítetlen cserépedényt ismertek
és használtak, így többek között a cserépüstök megjelenésünkkel egy időben
tűnnek fel a Kárpát-medencében, de díszítetlen bögrék, fazekak is szép
számmal kerültek elő. Ugyanakkor ismerünk olyan edényeket is, melyek
kétségtelenül bizánci műveltség hatása alatt élő népektől juthattak a
magyarsághoz. Az ásatások azt bizonyítják, hogy a XIII–XIV. században
formában és díszítésben a magyar kerámia nagy változáson ment át, és egyre
inkább a nyugati formákhoz kezdett igazodni. Ez különösen akkor vált
érezhetővé, amikor a XV. században megjelent az ólommáz. Először csak
zöld, barna, sárga pettyezés és csíkozás, majd egyre inkább határozott díszek,
motívumok jelentkeztek, melyek a paraszti kerámiában a XVII., de különösen
a XVIII. században váltak általánossá.
A díszek közül legegyszerűbbek az ujjlenyomatos agyaglécek, melyeket
egészen az őskorig nyomon kísérhetünk. De találunk a szögletes gyertyamártó
edények élein olyan díszítményt, mely a varrást utánozza, jelezvén, hogy ez
edényforma elődje bőrből készülhetett (l. 71. kép). A díszítményeket részben
az agyagba karcolják, a színeket egy kis cserépedénnyel, az írókával
csorgatják az edényekre. Az ecset használata csak a XIX. század második
felében, akkor is csak néhány helyen bukkan fel. A rátétes díszítések
elsősorban céhes és egyházi célú edényeken fordultak elő. Ilyent készített
remeklésként az ifjú fazekasmester is. A gipsznegatívokba történő préselés
csak a századfordulón terjed szórványosan, de ennek már nem sok köze volt a
hagyományos népi díszítőművészethez.
 239. Id. Horváth János fazekasmester
Mohács

Az agyag feldolgozásának technikája három jól elkülöníthető fázisra oszlik. A

fazekas maga bányászta ki az agyagot, majd tisztította, szükségnek
megfelelően keverte, mezítláb kitaposta, szeletelte, finomította. Több napi
munkával kisebb-nagyobb csomókba készítette elő a jól formálható agyagot.
A munka második részének középpontjában a korongon történő formázás áll.
A korong nagyobb alsó kerekét mezítláb hajtja a mester, míg a felső kisebb
lapra rácsapja az edény nagyságának megfelelő agyagot, és azt a kívánatos
alakra és méretre formálja, felhúzza. A korongot a fazekas mindig
legfontosabb szerszámának tartotta, ezért a céhkorsókon, jelvényeken ez az
egész ipar jelképe. Az elkészült edényeket árnyékos, de meleg helyen
csontkeménységűre szárítják, majd az alapszín megadása és a díszítés
következik. A harmadik menetben megkezdődik az edények kiégetése. Ennek
első fázisa az ún. zsengélés, mely a díszítmények színét adja meg. Ezután
ólommázzal öntik le az egészet, majd véglegesen kiégetik. A kemencébe {H-
390.} egyszerre nagy mennyiségű különféle edényt raknak, melynek módját
minden fazekas jól ismeri. Az égetés befejeztével a cserepeket a kemencével
együtt kihűlni hagyják, és csak azután szedik ki a kész edényeket (l. XXXIX.
kép).
A mindennapi használati edények egy részét nem öntötték le mázzal, hanem
vagy eredeti színében hagyták, vagy csak egyszerű hullámvonalas-dísszel
látták el. Az ilyen ún. vászonedényekben főzték a töltött káposztát a
kemencében, ilyen korsóban vitték a mezőre a vizet, mert egy kicsit földbe
ásva párologtatta, és ezzel hűvösen tartotta a benne levő folyadékot. Hasonló
az ún. fekete edény, melyet a kiszáradás után olajból, petróleumból és
denaturált szeszből kevert folyadékkal bekennek, majd száradás után
posztódarabbal lefényeznek. Ezután különböző méretű kavicsokkal,
nagyobbrészt növényi és virágmintákkal, ritkábban madár-,
galambmotívummal díszítik. A kemencébe rakott edényt a szokásos módon
kiégetik, csak az utolsó húsz percben dugnak bele nyirkos szalmát és fát, majd
a kemence nyílásait fokozatosan lezárják. Az így képződött kátrányos füst
átjárja az edényeket, hogy azok feketévé válnak. Ilyen módon égették
Nádudvar, Szentes, Mohács fazekasai messze földön kedvelt és keresett
fekete edényeiket. Ugyanezt erdős vidékeken (Csíkmadaras, gyantás
fenyőfával végzik el. A kihűlt edényeket olajos vagy zsíros ronggyal áttörlik,
és így a díszítmények szépen előtűnnek.
Az agyaggal dolgozó mesteremberek sokszor még egy településen belül sem
végeztek azonos munkát. A fazekas vagy gölöncsér elnevezés azokat illette,
akik a legegyszerűbb használati edényeket: fazekat, lábost, hal- és kacsasütőt,
virágcserepet, csirkeitatót készítettek. A tálasokat és korsósokat előkelőbb
mestereknek tartották. Az előbbiek a tálakon és tányérokon kívül más díszített
edényeket is korongoztak, mint tejes- és lekvárosköcsögöt, bögrét,
gyertyatartót, perselyt, míg az utóbbiak keze alól fennálló edények, díszes
korsók, boros- és pálinkás-bütykösök, kulacsok kerültek ki. A tálas és a
korsós el tudta végezni a fazekas munkáját is, de az már nem értett emezéhez.
Cserépből készült még a múlt században is a magyar parasztság legtöbb főző-
és tárolóedénye. Jelentőségük fokozatosan csökkent, de még az 1890. évi
népszámlálás is 5300 önálló fazekasmestert írt össze, akik közül 1600 egy
vagy több segéddel dolgozott. Számuk egyre fogyott, és a két háború között
már alig készítettek díszített edényeket. Ma a legjelesebb fazekasmesterek
szövetkezetbe tömörültek, és a néprajzi szakemberek segítségével a régi
mintákból kiindulva a népi iparművészet síkján igyekeznek új stílusokat
kialakítani.
 188. ábra Kályhacsempék.
Korond, Udvarhely m.
1. Mázatlan csempe. 1775. 2. Az előbbihez tartozó sarokcsempe. 1776. 3.
Világoszöld mázú csempe. 1875
240. A peremartoni csizmadiacéh korsója.
1770 Öskü, Veszprém m.
 241. Korsó.
1853 Tüskevár, Veszprém m.

A fazekasok külön rétegét alkották egykor a kályhacsempe-készítők, akik a

középkortól kezdve nagyszerű művészi alkotásokat hagytak ránk. A bögrés,
kupás kemencéket kitűnően lehetett ugyan fűteni, de viszonylag kevés
lehetőséget adtak a díszítésre. A tányér alakú, de különösen a négyszögletű
csempéket már gazdagon tudták cifrázni. Az előbbieket korongoztak, míg az
utóbbiak mintáját fából faragták, és úgy nyomkodták bele az anyagot. A
legszebb kályhacsempék paraszti kézen Erdélyben találhatók, melyek dúcaik
révén a hagyományos faragás, de egyben a kerámia legszebb alkotásai közé
tartoznak. Mintái közül leggyakoribb a reneszánsz kétfülű kancsóból vagy
más {H-392.} edényből kinövő tulipánból, szegfűből, georginából, gránátalmából
álló csokor. A szélekre szorultak azok a mértanias elemek (rozetta, csillag,
barackmag, farkasfog stb.), amilyeneket az erdélyi faragásokon, de
szőtteseken is meg lehet találni.
A Dunántúl számos fazekasközpontja közül a tatain meglátszik a helybeli
nagy múltú, a XVIII. században alakult majolikagyár hatása, hiszen a gyár
munkásai között akadtak helyi fazekasok, akik esetleg itt tanulták a
mesterséget. A tatai cserépedények alapszíne fehéres, a díszítményei kék-zöld
színűek, tartózkodóak, és a majolika mintakincsét juttatják eszünkbe. A közeli
Csákvár napjainkig működő fazekasai elsősorban tűzálló edényeket
korongoztak, amiket viszonylag kevés dísszel láttak el. Annál gazdagabbak a
Sárköz kerámiái, melyek egymáshoz közel álló stílusban Szekszárdon,
Mórágyon, Siklóson készültek (l. XLIV. kép). Régebbi edényeinek színe
világos, majd ezt a sötétbarna szorította háttérbe, írókás díszítményein,
melyben a virág- és a madármotívum ritkán marad el, zöld, vörösbarna és
sárga dominál. A sok mindenféle edény mellett itt cserép gyermekjátékokat is
készítettek, így a perselyeket gömbölyű malac vagy körte alakúra formázták.
A fütyülő kakas, tyúk, madár a gyermekek legkedvesebb játékszere.
Az Alföldön Hódmezővásárhely az utóbbi két évszázadban mindig a
legnagyobb magyar fazekasközpontnak számított. Itt lényegében mindent
készítettek a fazekasok, tálasok, korsósok, amit agyagból formálni {H-393.}
lehetett, így tarka virágos tányérjaik mellett hullámos szélű, áttört díszítésű
ún. csörögés táljaik rendszerint csak zöld színt kaptak. Mázos és máz nélküli
korsóikat messze földön ismerték és kedvelték. Itt és a közeli Mezőtúron
készítették a legszebb lapos pálinkásbutellákat, melyeket zsebben hordtak.
Ezek madaras, virágos díszítményeit mindig zöld alapszínbe karcolták,
vésték. Az oldalukon többnyire kis verset találunk, mely a tulajdonos, esetleg
a készítő nevét is tartalmazza:
Zöld butella az én nevem,
Ha jó pálinka van bennem.
Ha jó pálinka nincs bennem,
Akkor csak cserép a nevem.
Ez a butella kérded kié?
Marsi István ácsmesteré.
Készíttette nem magának,
Hanem sok jó barátjának.
242. Kakasos tál
Mórágy, Tolna m.
 243. Madaras tál.
1843 Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

A magyar parasztfazekasság jeles készítményeit a Közép-Tisza mellékén

találjuk. Kiindulópontjuk, úgy látszik, Debrecen lehetett, melynek
fazekashagyományai a középkorig visszanyúlnak. A mesterek jegyzékét a céh
1715-től kezdve egészen 1920-ig vezette. Debrecen nemcsak jelentős
kulturális központ, hanem kereskedővárosként is számon tartották. A török
időkben bizonyos önállóságot élvezett, és ezért sok mindenféle ember
megfordult itt, ami fazekasművészetében is sok {H-394.} különféle hatás
érvényesülését tette lehetővé. Készítményeinek alapszíne sárgás-fehér, amit
zöld-barna-sárga-vörös indás-virágos növényi elemekkel, helyenként
madarakkal díszítettek. Az antropomorf edények formálásának egyik
kiindulópontja ugyancsak Debrecen (l. XL., XLII., XLVI. kép).
Az ember alakú kancsók legszebb példányait a múlt század elejétől kezdve
Mezőcsáton készítették (l. XLVIL, XLVIII. kép). A sárgásfehér alapszínen a
díszítményeket karcolták, festették, ugyanakkor plasztikusan is formázták. A
férfit ábrázoló boroskancsók, a „miskák” hasán gyakran ott találjuk a kígyót,
mely talán a borban levő veszélyre igyekezett figyelmeztetni a mérték nélküli
fogyasztókat. A közeli Tiszafüred elsősorban a sok színt kedvelő matyóknak
és a hegyek alatt meghúzódó falvaknak dolgozott (l. XLIX., L. kép).
Készítettek ugyan borosmiskákat, butellákat, de főképpen tálakat, tányérokat
korongoztak. Itt virágozták legszebben és legváltozatosabban az edényeket,
úgyhogy minden kompozíció újnak, egyedülállónak tetszik. A világos
alapszínen a vörösbarna és az élénkzöld szín a leggyakoribb. Különleges
edényei közül említsük meg a több összerakható lábasból és fedőből álló
komaszilkét, melyben a rokonok, komaasszonyok a gyermekágyas
asszonynak vitték az ebédet. A közép-tiszai fazekashagyományok a népi
iparművészet fokán ma elsősorban a karcagi műhelyekben virágoznak.
A Felföld fazekasközpontjai közül Gyöngyös–Pásztó mestereinek alkotásait
érdemes kiemelni. A fehéres alapszínen kék, zöld, ritkábban vörös színnel
dolgoztak. A virágmotívumok között gyakran találunk {H-395.} vidám kis
madarakat is. Jellegzetes készítményük az ún. csali kancsó, melynek nyaka
áttört, míg fenekéről több vékony cső vezet a megvastagított pereméhez. Ezért
a bort csak az tudta kiinni belőle, aki fortélyát ismerte, tudja, hogy melyik
csövön szívhatja a bort. A jókedvű társaságban sok tréfát űztek az ilyen
edénnyel.
Sárospatakon már a középkorban is működtek fazekasok, de csak a XVI.
századtól kezdve kerültek elő az ásatásokból díszített és törökös stílusú
edények. A XVII. század közepén habán fazekasok telepedtek itt le, talán az ő
emlékük a fehér alapszín, az általánosabb sötétbarnával szemben. Régebben
írókát, a múlt század második felétől ecsetet használnak mértanias, leveles,
virágos zöld-vörös-fehér-okker színű díszítményeikhez. A Kárpát-medence
északkeleti területének jelentős részét ez a központ látta el cserépedénnyel.

244. A lakatoscéh miskakancsója

Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

Erdélyben, a népi díszítőművészetében olyan gazdag Kalotaszegen nem

működtek fazekasok, hanem Tórdáról és Járáról szerezték be {H-396.}
cserépedényeiket. A gazdagon díszített edények között egész Erdélyre
jellemzőek a kis kancsók, a bokályok, melyek, ha éppen nem isznak belőlük, a
fogasokon lógva díszítik a szobát. A tordai edények fehér alapszíne és kék
díszítménye sokszor erősen emlékeztet a kalotaszegi varrottasok
motívumkincsére. A járaiak már több színnel dolgoztak. A kéken kívül vörös
és fekete alap is előfordul, kék, sárga, és sötétbarna is lehet a motívumok
színe (l. XLI., XLIII., XLV. kép).

245. A bárándi (Hajdú-Bihar m.) református egyház úrasztali

boroskancsói.
1797 Debrecen

Székelyföldön Korond talán a legnagyobb, legismertebb fazekasfalu. Itt is

minden fajtájú edényt készítettek, elsősorban díszes bokályt, tányért és
kályhacsempét. Korond készítményeit Erdély egész területén ismerték, és
éppen mert sokfele dolgoztak, ezért díszítő stílusukban sem alakulhatott ki
egység. Találunk növényi és állati motívumokat, ez utóbbiak között a szarvas,
a madár a leggyakoribb. Kézdivásárhely mint jelentős kereskedőváros a
fazekasoknak is egyik fontos központja. A bokályok, tányérok alapszíne
sárgásfehér, melyre zöld és barna színekkel geometrikus, ritkábban növényi
díszek kerültek. A múlt {H-397.} században a bokályokat a székely kereskedők
sokszor még a Kárpátokon túlra is eljuttatták.
A kő művészi megmunkálása is igen sokféle, de különösképpen az anyag
lelőhelyéhez kötött, így rendszerint egy-egy olyan falu lakói jeleskednek a
kőfaragásban, díszítésben, amelyeknek határában alkalmas kő található.
Felhasználása igen sokféle, így előfordul a ház ajtajában, ablakában, amikor is
annak leginkább felső részét díszítik. Találkozunk vele faragott kapufélfaként,
útszéli keresztként, de leggyakrabban mégis a temetőkben láthatjuk őket. Ez
utóbbiak között az újabb stíluskorszakok hatásával (barokk, rokokó,
klasszicizmus) gyakrabban találkozunk, hiszen az urak városon, nemegyszer
külföldön készült síremlékeit igyekeztek utánozni. A kőfaragó központok
közül megemlíthetjük a Hegyalján Erdőbényét, mely az egész vidéket ellátta.
Több ilyennel találkozunk Dunántúl és Erdélyben is. A legtöbb díszítmény
domború, indás, virágos, amit helyenként még színeznek is. Nemegyszer
találunk köztük elnagyolt emberábrázolást.
246. Szilke
Sárospatak
 247. Keresztek
Csíksomlyó, Salvator-kápolna, egykori Csík m., Románia

A hímzések TARTALOM A népi díszítőművészet más ágai

A népi kerámia TARTALOM III. Szellemi műveltség

{H-399.} A népi díszítőművészet más ágai

A magyar népi díszítőművészet főbb és legáltalánosabb ágain kívül van
még néhány olyan, amelyikről érdemes röviden megemlékezni.
A honfoglaló magyarság rendkívül gazdag fémművessége a közelmúlt népi
fém-díszítőművészetében alig hagyott valami emléket. Sőt azt is
mondhatjuk, népi díszítőművészetünknek ez az ága a többiekhez
viszonyítva szegényesebb, és a múlt századi nagy fellendülésben sem vett
részt.
A fémdíszítések bizonyos csoportját a hozzáértő parasztemberek is el tudták
végezni, s mint láttuk, egyes területeken a faragó pásztorok is alkalmazták a
fémet. Lényegében mégis mesteremberek, elsősorban kovácsok, lakatosok e
művészi ág legjobb és legáltalánosabb értői. Egy jelentős részük magyar, de
szép számmal akadnak közöttük, cigányok is, akik kezéből kiváló alkotások
kerülnek ki. A középkorban betelepült cigányok az egész Kárpát-
medencében szétszórva élnek, és sokféle foglalkozást űznek, így vannak
közöttük zenészek, faragók, teknővájók, szövőszékhez bordakészítők,
gyékény- és madzagszövők, de legrangosabb mesterségük mégis a kovács-
és lakatosmunka. A különböző vastárgyakat és munkaeszközöket a
rendelők ízlésének megfelelően készítették el, és ahol erre mód és lehetőség
kínálkozott, díszítették is.
 189. ábra Juhászkampó, berakásos nyéllel.
Palócföld. XX. század eleje

A legény választottjának guzsalyát nemcsak gazdag faragással virágozta,

hanem elsősorban a Felföldön az előre kivájt mélyedésbe öntött ólom- vagy
ónöntvénnyel díszítette. Ezek többnyire geometrikusak, és némelyiket a
gótika mintakincséig lehet követni. A viszonylag kevés elemet úgy tudják
variálni, hogy az sohasem válik egyhangúvá. Kalotaszegen az
orsónehezéket is a háznál öntik fából vagy alabástromból faragott mintába.
Ezekbe már eleve belevésik az ugyancsak mértanias díszítményeket, majd a
mintát elteszik, és a szükségnek megfelelően többször is használják.
A kovácsok, lakatosok a legegyszerűbb munkaeszközöket is szívesen
cifrázták. Tulajdonképpen ennek elemi formája a tulajdonjegy is, amit
készítője beleütött a szénavágóba, szőlőmetszőkésbe, ritkábban még az
ekevasba is. Ez csupán néhány vonásból álló csillag, elnagyolt szív, kereszt,
félhold vagy kezdetleges virág. De gazdagabb díszítményeket is
alkalmaztak, melyek már többnyire véséssel, poncolással készültek. Néha
még indás-virágos motívumokat is találunk. A legügyesebb kovácsok a
baltákat vagy rézzel, vagy más fémberakással virágozták.

190. ábra Kígyófejes juhászkampó.

Balmazújváros, Hajdú m. 1908

A kovácsok keze alól számos olyan eszköz került ki, melyet öntöttek, majd
külön díszítettek. Ilyenek a sárgaréz csatok. Ezeknek egy csoportjával az
ökör nyakába erősítették a szíjon függő csengőt vagy kolompot. Kedvelt
régi díszítőeleme a kétfelé néző madár, de más állatábrázolásokkal is
gyakran találkozunk. A kiöntés után a felületeket lecsiszolták, és indás,
virágos, vonalas, pontozott díszítményeket raktak a szabad felületre. Az
öntvények közül legszebbek a juhászkampók, melyek ugyancsak rézből
készültek. Ezek visszakanyarodó részében elhelyezett központi díszítmény
alakja szerint kígyófejes, csillagos, virágos. A sima részekre díszgombokat
erősítettek, leveles, ágas díszítményeket véstek. Hasonlóképpen jártak el a
csengőkkel harangokkal, de ezek oldalában csak vésett cifrázást találunk.
Készítettek a kovácsok olyan tárgyakat is, melyeket használtak
{H-400.}
ugyan, de egészükben mégis dísznek számítanak. Ilyenek a guzsalyszegek,
guzsalytűk, melyekkel a szöszt erősítik fel a guzsalyra. A szög feje
lehetőséget ad a díszítésre, de az aljához nem nyúltak, mert mégiscsak a
legfontosabb az eredeti feladat betöltése. A felső részére karikákat,
leveleket, négyszögöket, két oldalára nyúló csavarodásokat raktak, ami az
egésznek virágcsokor jelleget kölcsönöz.
A kovács rendszerint hordóabroncsból fogasokat, fedőtartókat is készített.
Ezt hidegen munkálta meg. Az abroncsból kisebb darabokat levágott, és
ezeket először jól kikalapálta, majd kialakította belőlük a fogast. Ennek
felső részét egyszerű bevágásokkal díszítette, esetleg levél vagy virág
alakúra formálta. Gyakran kerültek rá állatalakok is, különösen kedvelték a
kakast, a madarat, melyek egymással többnyire szembenéznek. A kész
fogast, fedőtartót alaposan letisztították, majd színesre festették, és így vált
a ház kedvelt színfoltjává.
A házormokra helyenként fából, szalmából fonott díszeket tettek, de mégis
legszebbnek a kovácsok által vasból kivert virágokat tartották. Ezek ugyan
az egész magyar nyelvterületen megtalálhatók, de legkiválóbb darabjaikat
az Alföldről ismerjük. A csillag-, félholdmotívummal nemcsak a lakók
református vallására, de esetleg a török időkre is utalnak, míg a díszített
kereszt a katolikusoknál általános. A legtöbbjük virág alakú, így a tulipán,
szegfű a leggyakoribb, de előfordul a gombvirág és a gránátalma is. E
vasdíszítmények legtöbbje reneszánsz örökséget hordoz.
 191. ábra Kolompszíjcsatok.
Kecskemét, Bács-Kiskun m. XIX. század
A magyar népviseletekhez nemcsak gyöngyök, hanem különböző fém
ékszerek: fülbevalók, karkötők, nyakékek, gyűrűk is tartoztak. Ezek készítői
paraszti ötvösök, akik egy-egy nagyobb városban – mint Győr, Komárom,
Baja – csoportosultak, és onnan hatalmas területet láttak el. Többnyire
ezüstből dolgoztak, amit viszonylag olcsón vásároltak, de felhasználták
beolvasztva vagy némi átalakítással az ezüstpénzeket is.
Díszítményeik rendszerint növényiek, így akad köztük lóhere, hat-nyolc
szirmos virág, lencse, míg egyes díszeket kagylónak, csillagnak, lepkének
neveznek. Az ilyen parasztötvösök, különösen a nyelvterület déli részein,
egészen a legutóbbi időkig dolgoztak.
Viszonylag elég ritka a lószőrmunka, melynek mesterei elsősorban a lóval
foglalkozó (csikós, kocsis) emberek. Régebben az erős, hajlós és szinte
elszakíthatatlan lószőrből sok használati tárgyat fontak (kötőfék, kötél,
ostor, béklyó stb.), de olyanok is előfordulnak, melyek közvetlen
hasznosságukon kívül díszül is szolgáltak. Ilyen például a tűtartó, melynek
közepe fából, madárcsontból vagy tollból készült, és ezt gazdagon
körülfonták lószőrrel. Ezenkívül gyűrűket, nyakékeket és függőket egyaránt
készítettek belőle. Ezek technikája, művészi jellege olyan magas fokú, hogy
még a hivatásos céhes gombkötőkét is túlszárnyalja, ami egyben történeti
múltját is bizonyítja.
 248. Tojásfestő asszony
Miske, Bács-Kiskun m.

A bőrről már több vonatkozásban szólottunk. A női lábbeliket különböző

módon díszítette a csizmadia, a szűcsök tarka hímzéseit, rátétéit is
megismertük, de ezen túl a díszített bőrnek még sokféle funkciója lehetett.
A szíjgyártó a bőr feldolgozásának egyik hivatásos mestere. Munkája
nagyobb részét a lószerszám varrása teszi, melyet {H-401.} gazdagon díszít.
Ennek egyik legfontosabb eleme a bőrből készült sallang, melyet még
különböző módszerekkel cifráz, így a fekete bőrre rátéteket varrnak, melyek
piros, sárga, esetleg zöld színe jól kiemeli a díszítmény formáját. Máskor a
sallang széleit különböző alakúra formázzák, és lyukak belevágásával egész
kompozíciót alkotnak. A vékonyra hasogatott szíjból lapos fonat
készítésének is kiváló mesterei, és az ezekből alkotott mintákat
rézcsillagokkal fogják össze.

192. ábra Festett kovácsolt fogasok.

Hódmezővásárhely, Csongrád m. XX. század eleje

A matyó menyecskék és lányok guzsalyszalagjait már inkább a szűcsök

cifrázták. A feltekert szöszt alul csak madzaggal erősítették meg, és erre
borult rá a világosbarna, lila, világoszöld színű, lefele szélesedő, több ágú
bőrszalag, ami a szösz felső részét teljesen beborította Körös,
hullámvonalas lyuksorokkal díszítették, a szélét csipkézik. Ez csak a
fiataloknak járt, és rendszerint a legény vette a kiválasztott leánynak.
 193. ábra Kovácsolt házoromdíszek.
Nagykunság. XIX–XX. század

194. ábra Húsvéti hímes tojások.

Ormánság, Baranya m. 1950-es évek

A húsvéti tojáshímzés a népi díszítőművészet olyan ága, mely

különösképpen tele van hiedelmekkel és szokásokkal (l. 611–2. l.). A tojás,
mint a termékenység szimbóluma, fontos szerepet játszik a hiedelmek {H-402.}
között, de maga a díszített tojás ajándékozása a húsvéti ünnepekhez
kapcsolódik. Olyan szokás ez, mely falun és városon egyaránt napjainkig
elevenen él. A tojáskészítés nagy múltjára utal, hogy már népvándorlás kori
avar sírokban is találtak ilyeneket. De ezt bizonyítják olyan díszítőelemek
is, mint amilyen a svasztika egy változata, továbbá egy gereblyeszerű
motívum és sok más olyan geometrikus minta, amely csak a húsvéti
tojásokon őrződött meg. A díszítésre utalva nevezik hímes-, a színét
tekintve pirostojásnak is Elkészítésének többféle módja közül gyakori a
batik technika. A hideg tojásra a kívánt mintának megfelelően egy tollcséve
segítségével megolvasztott viaszt eresztenek, majd az egészet színezik.
Ezután a viaszt letörlik róla, alatta a minta fehéren marad. Majd zsíros
ruhával átdörzsölik, amitől szép fényessé válik a tojás. Máskor a megfestett
felületre a díszítményt hegyes szerszámmal karcolják. A tojásfestéshez,
akárcsak a hímzéshez, minden házban értenek, de vannak kiváló
specialistái, rendszerint öregasszonyok, akik jó szóért, esetleg néhány
tojásért szívesen elvégzik a díszítés munkáját.

A népi kerámia TARTALOM III. Szellemi műveltség

 A szellemi műveltség kifejezésének
A népi díszítőművészet más ágai TARTALOM
eszközei

{H-403.} III. Szellemi műveltség

FEJEZETEK
A szellemi műveltség kifejezésének eszközei
A magyar népköltészet
Népszokások – dramatikus hagyományok
A magyar népi hiedelemvilág
A hiedelemvilághoz kapcsolódó cselekmények

Eddig nagy vonásokban igyekeztünk megrajzolni a magyar nép társadalmi

és anyagi műveltségének legfontosabb vonásait, fejlődésének irányait és
ható tényezőit. Ebben a fejezetben az anyagi és társadalmi műveltségre mint
alapra épülő szellemi műveltség néhány fontos csoportját mutatjuk be.
A szellemi műveltség a magyar nép anyagi kultúrájának felépítménye, mely
ha néha nehezen követhető áttételeken, de kapcsolatban van az alappal. Ez
utóbbi megváltozása magával vonja az előbbi átalakulását is, bár ez
rendszerint sokkal lassabban megy végbe. Elég, ha ezzel kapcsolatban a
magyarországi kapitalizmus kezdeti szakaszára, a jobbágyfelszabadításra, a
kapitalizmus virágzó korszakára gondolunk. A megváltozott gazdasági és
társadalmi körülmények következtében a szellemi műveltségben is alapos
átalakulás tapasztalható: a népi díszítőművészet kivirágzóit, kiszínesedett,
az új magyar népdal egyre jobban terjedt, ehhez kapcsolódott a csárdás és
változatainak általánossá válása, hogy csak néhányat említsünk a sok
példából.
Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy az alap megváltozásával
egyszeriben a felépítmény is megváltozik, mert ennek más az üteme. Egyes
elemek sokszor évszázadok, sőt évezredek hagyományait megőrizve
beépülnek az új műveltségbe. Máskor – gondoljunk csak a hiedelmekre,
babonákra – egyes részletei mennyire tudják hátráltatni, akár még az
anyagi javak termelésének menetét is, ismét mások meg éppen elősegítik
azt.
A korai középkorban az urak és a jobbágyok szellemi műveltsége egész
közel állt egymáshoz. Galeotto Marzio olasz humanista még ezeket írja
Mátyás udvaráról: „A magyarok – legyenek nemesek vagy parasztok –
majdnem ugyanazon szólással élnek és egyformán beszélnek… a magyar
nyelven írt költeményt paraszt és polgár, közép- és főrendű egyaránt
megérti.” A későbbiek során, a reneszánsz kultúra kibontakozása,
elterjedése idején már bizonyos távolodás következett be, amit a
könyvnyomtatás terjedése, az iskolázás egyre inkább elmélyített. A XVIII.
századtól kezdve egyre érezhetőbbé válik, hogy a parasztság rétegei között
nemcsak az anyagi, de a szellemi műveltségben is különbség mutatkozik.
Ennek oka az, hogy a parasztság felső rétegei igyekeztek felfelé hasonulni,
amihez a szegényebb csoportoknak nem volt lehetőségük. A szegényebbek, a
nincstelenek egészen századunkig jórészt írástudatlanok, ezért a
népköltészet megőrzőit, alkotóit, továbbfejlesztőit, gazdagítóit a
legszegényebb napszámos, cseléd vagy kisparaszti rétegek között találjuk
meg.
A parasztság műveltségét, így szellemi műveltségét is színezték a
foglalkozási rétegek. A mezővárosok kisiparosai szokásokban is elütöttek a
földművelő parasztság csoportjaitól, ezek viszont a pásztoroktól,
halászoktól, kubikosoktól és summásoktól különböztek. Erre igyekezünk
helyenként utalni, de e szempont keresztülvitelére a terjedelem
meghatározta okok miatt nincs lehetőségünk.

A szellemi műveltség kifejezésének

A népi díszítőművészet más ágai TARTALOM
eszközei
III. Szellemi műveltség TARTALOM A magyar nyelvjárások

{H-404.} A szellemi műveltség kifejezésének eszközei

FEJEZETEK
A magyar nyelvjárások
A magyar népzene és a népi hangszerek
A mozgás és a tánc

A szellemi műveltség kifejezésében, hordozásában a nyelvnek, a zenének, a

mozgásnak, a táncnak viszonylagosan nagyobb a szerepe, mint az anyagi és
szociális kultúrában. Ezért bevezetőként itt ejtünk velük kapcsolatban
néhány szót, de csupán csak annyit, amennyi elegendő az alább
elmondandók jobb és teljesebb megismeréséhez. Hangsúlyoznunk kell,
hogy a nyelv, a zene, a tánc nemcsak kifejezési eszköz, hanem ennél jóval
több, szorosan hozzátartozik a magyar nép etnikai jellegzetességeihez.
Évszázadok régiségeit őrizte meg, új elemekkel, átvételekkel vagy önálló
fejlődéssel bővítette azt. Éppen ezért ezek az egész magyarság, de egyes
tájak jellegzetességeinek legszembeötlőbb vonásai közé tartoznak.

III. Szellemi műveltség TARTALOM A magyar nyelvjárások

A szellemi műveltség kifejezésének
TARTALOM A magyar népzene és a népi hangszerek
eszközei

A magyar nyelvjárások
Ha a magyar nyelv néhány jellemző vonását akarnók az olvasó számára
összegezni, leghelyesebb, ha Bárczi Gézának A magyar nyelv életrajza
című kitűnő összefoglaló művét követjük. A magyar köznyelv és irodalmi
nyelv az élőbeszéden, nyelvjárások egységén alakult ki, tehát a folklór
„népnyelvén” keresztül fejlődött. Finnugor eredetének alaktani és
mondattani fő vonásait megtartotta, az ugor közösségből való kiválásának
évezredei óta is. Alapszókészletének döntő többsége az ugor kori
szókészletből fejlődött, gazdagodott. Hangszórendszerét a színesség
jellemzi: a magánhangzók változatossága, a hosszú és rövid magánhangzók
éles elkülönítése, valamint a kettőshangzók ezt segítik elő. A
mássalhangzó-rendszer gazdagsága is figyelemre méltó. A magyar nyelv
kerüli a túlzó mássalhangzó-torlódásokat és a hangzóilleszkedés
monotóniáját is. A csak az első szótagot kiemelő hangsúlyozási rendszer a
nyelv hanglejtését nem teszi nagy kilengésűvé, de a nyelv – hajlékonysága
révén – azok közé a nem nagyszámú élő nyelvek közé tartozik, amelyekben
az időmértékes verselés is lehetséges, majd oly tökéletes lejtéssel, mint a
görögben, latinban. A magyar nyelv a finnugor alapnyelv szókészletét az
évezredek során egyre bővítette, gazdagította oly módon, hogy a nyelv
alaktani, mondattani jellege nem változott, az idegen szóanyag beépült –
mint más nyelvek történetében is – a magyar nyelvbe, s ez a beépülés nem
zavarta a XVI. század után kialakuló irodalmi és köznyelv egységét sem. A
magyar nyelv szóalkotó készsége emellett igen gazdag képzőrendszerén és
szóösszetételeket teremtő hajlamán nyugszik. A nyelv egész jellegét
(igeragozási rendszereit, a birtokos ragozást, az igekötők rendszerét stb.) a
nagyfokú tömörségre való törekvés, a szintetikus nyelvalkotás jellemzi, így
például egy-egy ragozott igei alak ki tud fejezni: időt, módot,
igeszemléletet, rámutathat az alany és a jelölt tárgy személyére is.
Rövidsége, tömörsége mellett világos, egyértelmű marad. Újabban a mai
magyar nyelvben a mellékmondatokat kedvelő, analitikus nyelvszemlélet is
mutatkozik. Ennyi az, amit a magyar nyelvről rövidre fogva mondhatunk.
{H-405.}Egy-egy vidék, kisebb-nagyobb terület nyelvét, a nyelvjárásokat,
hangtani, alaktani, mondattani sajátosságokon kívül jellegzetes szavak,
illetve azok jellemző jelentése különbözteti meg egymástól. A nyelvjárások
egyes elemeit ugyan többnyire éles vonal választja el egymástól, az egyes
nyelvjárások között azonban általában jellegzetesen „átmeneti sáv”-ok
húzódnak, melyekben a két szomszédos nyelvjárás egyes elemei
keverednek.
A magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik (vö. 20–1. l.), de már az
abból történő kiváláskor sem lehetett egységes. Hiszen ebben a korban az
ősmagyarság életmódja nagy területen való szétszóródást igényelt, és az
ilyen elkülönülés eleve nyelvi különbségek kialakulásához vezet.
Természetesen több ezer év távlatából ennek megállapítása rendkívül nehéz,
de számos adat erről tanúskodik.
E területen a nyelvtudomány még csak a kezdeti lépéseket tette meg, de
néhány alapvető megállapításra máris hivatkozhatunk. Köztudomású az,
hogy a finnugor k mássalhangzó, ha azt mély hangú magánhangzó követi,
akkor a magyarban általánosságban h-vá. változik, így például osztják kul,
cseremisz kol, finn kala, magyar hal. Ez az egyébként széles alapokon
bizonyított hangtörvény azonban nem minden esetben érvényesül. A
magyar huny igének például van egy nyelvjárási kum változata is azonos
jelentéssel. Ennek a vogul kőń-, a zűrjén kúnni, a votják kiń-, a finn kyyny
felel meg. A magyar nyelvjárások egy részében tehát, legalábbis néhány
szóban, megőrződött a korábbi hang, minden bizonnyal azért, mert már
ekkor is bizonyos nyelvjárási különbségek lehettek az ősmagyar nyelvben.
Egy másik hangtani jelenség arra mutat, hogy milyen finnugor népekkel
érintkezett a magyarság egy része még a szétválás után is. A magyarban
ugyanis, éppen úgy, mint a permi nyelvekben, a finnugor m, n, nj (magyar
ny = ń) + mássalhangzó esetében az m, n, nj, vagyis az orrhangú
mássalhangzó többnyire eltűnik. Például a magyar ág, votják vug, finn
onke. Ez arról tanúskodik, hogy a finnugorságból kiszakadó ősmagyarság
egy része valami laza kapcsolatban lehetett bizonyos permi népekkel.
Egyes szavak kettős alakjai azt sejtetik, hogy az ősmagyarságban az
uralkodó sz-ező nyelvjárás mellett élhetett egy s-ező nyelvjárás is, mely
utóbbi inkább alulmaradt a kettő közötti küzdelemben. Néhány példa erre:
szőni: sövény, szem: sömör, szenved: senyved, szőr: sörény, ország: uraság
stb.
A honfoglalást követő időkből, különösen a XI. századtól már lényegesen
többet tudunk a magyar nyelvjárásokról, sőt a települések kialakulásával
egyre inkább helyhez is tudjuk kötni őket. így a magyar nyelvjárások egy
részének jellemző tulajdonsága az í-zés. Bizonyos szavakban,
toldalékokban az é hang mellett az í jelentkezését már nagyon korán ki
lehet mutatni: néz, természet ~ níz, termíszet. Az első magyar nyomtatásban
megjelent bibliafordítás: Sylvester János: Új-testamentum magyar nyelven,
Újsziget, 1541, már kifejlett formában tükrözi e nyelvjárási sajátságot.
A középkor végére a déli nyelvjárások jellemző hangtani jelensége, az ö-zés
is kezd megszilárdulni. Egyes területeken ugyanis az ö hangot tartalmazó
szavak igen nagy részében e→ö változás ment végbe: {H-406.} például kërësët,
szëdër, gërëndë ~ köröszt, szödör, göröndő. Ez elsősorban a nyelvjárási
terület déli részén mutatható ki, de egykor észak felé elterjedése nagyobb
lehetett, amit a török uralom (XVI–XVII. század) okozta elnéptelenedés,
majd az azt követő települések korlátoztak. Talán ezzel lehet kapcsolatban
az is, hogy egyes ö-ző nyelvszigeteket a mai alapterülettől messze is
találunk.
Néhány nyelvjárási jelenséget már a középkorban területhez tudunk
kapcsolni. Ilyen többek között a -nott, -nol, -ni raghármas. Ez
tulajdonnevekhez és foglalkozásnevekhez járulhat. Kapcsolatait egészen az
ugor korig lehet nyomon kísérni. Jelentésük a következő: bírónott „bírónál,
bíróéknál”, bírónól „bírótól, bíróéktól”, bíróni „bíróhoz, bíróékhoz”. Ez
régebben is, manapság is elsősorban az északi-északkeleti nyelvjárási
területek sajátjának mondható.
A magyar történeti nyelvjáráskutatás egyre teljesebben kimutatja és
körvonalazza a mai magyar nyelvjárások elődjeinek jellegzetességeit.
Ennek során azt is megállapította, hogy a magyar nyelvjárások között a
korábbi és távolabbi múltban, éppen úgy, mint a jelenben, nem volt akkora
eltérés, hogy az a megérthetőséget gátolta volna. De a magyar nyelvterület
két legtávolabbi része is – így például, hogy példánknál maradjunk – a
moldvai csángók és a Felsőőr környéki magyarok lényegében megértik
egymást, és a beszélgetés nem okoz számukra különösebb nehézséget –
eltekintve egy-két szokatlan szó használatától, bár a szövegkörnyezet még
ezek megértését is gyakran megkönnyíti. A magyar nyelvnek ez az
egységessége, a nyelvterület egészére kiterjedő érthetősége már a XVI.
századi olasz utazóknak is feltűnt. Ez egyik jellemzője a magyar
nyelvjárásoknak, ellentétben a német, francia, spanyol vagy olasz
nyelvjárásokkal, ahol az eltérések olyan nagyok, hogy szinte külön
nyelvnek számítanak.
A magyar nyelvjárások e sajátsága jelentős szerepet játszott az irodalmi
nyelv kialakulásában is. A magyarban ugyanis nem valamelyik nyelvjárás
vált irodalmi nyelvvé, mint például a spanyolban a kasztíliai, az olaszban a
toszkánai, a franciában a Párizs környéki. Ma legfeljebb arról beszélhetünk,
hogy egyik vagy másik nyelvjárásunk közelebb vagy távolabb áll az
irodalmi nyelvtől. Kétségtelen, hogy az abaúj-zempléni vidék tájnyelve
egyezik meg leginkább az irodalmi nyelvvel, de talán azért, mert ez valami
középső helyet foglal el nyelvjárásaink között. Terjedését az is elősegítette,
hogy az első teljes protestáns bibliafordítás (Károlyi Gáspár, 1590), majd a
XIX. század első harmadának nagy irodalmi alakja, Kazinczy Ferenc
(1759–1831) munkássága e nyelvjárást tükrözte.
A magyar irodalmi nyelv kialakulásának kezdetei a XVI. századig
vezethetők vissza, amikor a latin nyelv helyett az írók, költők, de a
hivatalos iratok, magánlevelek írói is egyre gyakrabban használták a
magyar nyelvet. Természetesen kezdetben a nyelvi norma, melynek fontos
része az írásmód, inkább csak szokásszerű, de különösen a XVII. századtól
kezdve egyre határozottabb formát ölt, egyre jobban elkülönül a
nyelvjárásoktól, sőt igyekszik kerülni azok bizonyos jellegzetességeit (i-zés,
ö-zés stb.). Az irodalmi nyelv kialakulásában rendkívül nagy a szerepe a
könyvnyomtatás szélesebb körű elterjedésének, ami elsősorban a vallásos
irodalmon át hatott a nyelvjárásokra is.
{H-407.}A XVIII. század második felében az irodalom – az európai
felvilágosodáshoz kapcsolódva – új lendületet nyer. Ekkor tűnik fel, hogy
bármilyen dallamos, hajlékony is a magyar nyelv, de számos, különösen
egy-egy új fogalom, tárgy, cselekvés kifejezésére nincs megfelelő szava, így
ezeket idegenből kell kölcsönöznie. Ekkor indul meg elsősorban az írók és
költők révén a nyelvújítás mozgalma, mely rengeteg új szóval gazdagítja a
magyar nyelvet. Igaz, ezek között sok olyan akadt, melyet a nyelvhasználat
elvetett, mások képzése körül lehet hibákat találni. Ezekre szokás
általánosságban mondani, sajnálatos, hogy megszülettek, de örülni kell,
hogy vannak. A nyelvújítás befejeződésével a XIX. század első felében
kialakult az az irodalmi nyelv, melynek állandóan fejlődő, alakuló
változatát ma már szókincsében, nyelvtani felépítésében általánosságban
használják az egész magyar nyelvterületen.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az irodalmi nyelv, kialakulása
folyamán és mai formájában a nyelvjárásoktól függetlenül fejlődött volna.
A legnagyobb magyar költők, írók, így Kazinczy Ferenc, Csokonai Vitéz
Mihály, Vörösmarty Mihály, Arany János, Petőfi Sándor, Jókai Mór,
Mikszáth Kálmán és sokan mások saját tájnyelvi sajátságaikat műveikbe
ötvözték, és azokból nagyon sok megtalálta az utat az irodalmi nyelvbe. Sőt
azt is mondhatjuk, hogy az irodalmi nyelv megújulásának még ma is egyik
forrása a nép által beszélt nyelv, így századunk harmincas éveitől kezdve
elsősorban az ún. népi írók juttattak el sok tájnyelvi elemet az irodalmi
nyelvbe.
Ma a szótárakban, nyelvtanokban rögzített irodalmi nyelv az a mérce,
melyhez a nyelvjárásokat hasonlítani tudjuk, és ennek figyelembevételével
próbálunk meg néhány, nagytájra jellemző tulajdonságcsoportot a nyelvtan,
illetve a szókincs alapján megállapítani.
A nyugati (dunántúli) nyelvjárások hangtani jellegzetességei közül meg
lehet említeni azt, hogy a köznyelvi ú, ű, í helyett elég általánosan rövid u,
ü, i hangzik, erős fokú az l-ezés, vagyis az a jelenség, amikor ly helyett l-et
ejtenek. A szótagzáró l gyakran kiesik. Szókincsét tekintve egyik
legszínesebb nyelvjárási nagy terület, elég, ha ezzel kapcsolatban csak arra
utalunk, hogy e területen a belső fejlődésen kívül délszláv és német eredetű
szavak is jelentkeznek.
Az északi (palóc) nyelvjárásterület a magyar nyelvterület északi részének
jelentős részét magába foglalja. Legjellemzőbb hangtani sajátsága, mely
csak e területen, de itt általánosan kimutatható, az ajakkerekítés nélkül ejtett
aÿ hang és az ezzel szorosan összefüggő labiális ã. Itt azonban már az l-ezés
elég ritka. Szókincs szempontjából rendszerint az Alföld északi részével
tartanak kapcsolatot, aminek történeti okai vannak. Tájszavai közül itt
jelentkeznek elsősorban – különösen újabban – szlovák eredetű szavak.
A keleti nyelvjárások középső részének legjellemzőbb sajátsága az í-zés.
Sokkal nagyobb területen érvényesül a szótagzáró l, r, j nyújtó hatása, a ly j-
ének ejtése általános, más megoldás rendkívül ritka, a zárt és a nyílt e
között nem tesznek különbséget. E nyelvjárási terület, különösen az
északkeleti részeken, szorosan kapcsolódik Erdély magyar nyelvjárásaihoz,
és ez a szókincsben is jól lemérhető.
A déli nyelvjárásterület legfontosabb hangtani jellegzetessége az erős ö-zés,
mely a déli nyelvterület nagyobb részén végigvonul. Az {H-408.} l-ezés már
ritkán fordul elő. Szókincsében ez a terület mutat a legkevesebb
önállóságot, egyszer a dél-dunántúli, máskor az északi, helyenként a keleti
nyelvjárásterület jellegzetes tájszavait találjuk meg. Ennek
településtörténeti okai vannak. Ez a terület szenvedett legtöbbet a török
világban, majd utána jelentős részben a magyar nyelvterület különböző
tájairól települt be.

195. ábra A magyar nyelvjárások térképe.

XX. század

Az erdélyi magyar nyelvjárásokat két nagy csoportba lehet osztani. Az

egyik a mezőségi, melyhez hozzákapcsoljuk a kalotaszegit is. A székely
nyelvjárások egységes tömbben helyezkednek el a Keleti-Kárpátok nyugati
lábánál és medencéiben. A rendkívül bonyolult és különböző jellegű erdélyi
nyelvjárásokat nagyon nehéz valami egységes hangtani tulajdonság szerint
összefoglalni, mert nagy területen számtalan kis tájra szoruló nyelvszigeten
él itt a magyarság. Éppen ezért számos archaikus vonást őriztek meg, míg
újabban a román hatás különösen az új műveltségi szavakban jelentkezik.
A fenti nagy összefoglaló nyelvjáráscsoportok között vannak átmeneti
nyelvjárástípusok, melyek a környező táj nyelvből számos vonást vettek át.
Ilyen a dél-somogyi, az Eger környéki, a Hernád vidéki, az észak-dunai stb.
A nyelvszigetek olyan kisebb egységek, melyek anyanyelvi tömbjüktől
elszakadtak, és idegen nyelvű környezetben élnek. Ilyen például a felsőőri
nyelvsziget, melyet osztrákok vesznek körül, vagy a moldvai csángók, akik
románok között élnek. Sok ilyen nyelvszigetet találunk Erdélyben, ilyet
tartunk számon Szlavóniában, továbbá a szlovákiai területeken.
A nyelvjárássziget belső migráció révén, elsősorban a török háborúk után is
keletkezett, amikor az áttelepült magyar lakosság más magyar nyelvjárást
beszélő környezetbe került, így többek között a palócok, jászok települtek a
Duna–Tisza közére, ahova a Dunántúl déli részéből is sokan érkeztek. Ezek
más nyelvjárási környezetben is megőrizték {H-409.} nyelvi sajátságaik egy
részét, ugyanakkor, amikor sok vonást környezetüktől kölcsönöztek. A
második világháború idején is tanúi lehettünk ilyen migrációnak, amikor
Szlovákia déli részéből, továbbá a romániai Bukovinából a Dunántúl
délkeleti felében telepedtek le kisebb-nagyobb csoportok.
Felmerül az a kérdés, hogy vajon a néprajzi csoportok (vö. 27–43. l.) és a
nyelvjárások határai mennyire vágnak össze. Erre nem tudunk kétséget
kizáróan felelni, hiszen a nyelvjárások elkülönítése elsősorban hangtani
szempontok szerint történik, ezek pedig nem feltétlenül esnek össze az
etnikai jelenségek határaival. Ennek ellenére jó néhány olyan kisebb
nyelvjárástípust találunk, melyeket etnográfiai csoportokként is szoktak
emlegetni. Ilyen többek között a hetési, őrségi, a kiskunsági, a csallóközi és
szigetközi nyelvjáráscsoport. De ilyennek tekinthetjük bizonyos mértékig a
palócokat is, e csoport határait még a néprajztudomány is sok esetben
nyelvjárási hangtani adatok alapján rajzolja meg. Bár a kutatásnak ezen a
területen még jelentős feladatai lesznek a jövőben, annyit mégis meg lehet
állapítani, hogy az etnikai csoportok jellemzői között a nyelvjárásokat is
számon kell tartani.
A magyar nyelvjárások, mivel nem írásban, hanem szóban
hagyományozódnak, a köznyelvnél több régiséget őriztek meg. Különösen
érvényes ez a megállapítás a népköltészeti alkotásokra, melyek többé-
kevésbé kötött formájuk következtében jobban konzerválták a nyelvi
régiségeket, a különböző fordulatokat, nem egy esetben már nem vagy csak
hallomásból ismert tájszavakat. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a
népköltészeti alkotások nyelve mindig archaikusabb az előadás helyén
abban az időben beszélt nyelvjárásnál. Különösen sok régiség őrződött meg
a népszokások költészetében, a szólásokban, közmondásokban,
gyermekversekben és mondókákban.
A magyar nyelvjárások több-kevesebb intenzitással ma is élnek. Ha például
az ember a dél-magyarországi Szeged utcáin végigmegy, azonnal hallja a
nyelvjárás legjellemzőbb hangtani jelenségét, az ö-zést, amit az e tájról
származó értelmiségiek is büszkén vállalnak. Ugyanezt nem mondhatjuk el
Debrecennel kapcsolatban, ahol lépten-nyomon halljuk az í-zést, a
diftongusokat, de az értelmiségiek körében ettől igyekeznek tartózkodni. A
palócok között a városi lakosság is megkülönbözteti nyelvében az ã hangot,
melyről fentebb szólottunk. A rádióban, a televízióban némelyik riportalany
nyelve alapján meg lehet mondani, hogy melyik vidékről származik.
Mindezek ellenére meg kell állapítanunk, hogy a nyelvjárási sajátosságok
halványodnak. Ennek egyik fő oka az írásbeliség egyre nagyobb
térhódítása, mely természetesen az irodalmi nyelvet támogatja. Az iskola, a
film és a színház is ebbe az irányba hat, de legfőképpen mégis a rádió és a
televízió szerepe rendkívüli ebben a tekintetben. Mindenesetre az utóbbi
évtizedek kiegyenlítő hatását is figyelembe véve, megállapíthatjuk, hogy a
nyelvjárások még nagyon sokáig megmaradnak egy-egy táj jellemzői
között.
A népnyelv adja a magyar népköltészet gazdagságának, szépségének,
erejének minden lehetőségét. A magyar népköltészet kutatói a múltban és a
jelenben igen nagyra tartották a magyar népnyelv erejét és gyöngédségét. A
népköltészetet a szóhagyomány mentette át az évszázadokon: {H-410.} a
szárnyas szó ereje elválaszthatatlan a nép költészetétől. Nemcsak a
nyelvjárások új meg új színeket adó szavait, azt a végtelen szókészletet
köszönheti a népköltészet a nyelvnek, nem is csak a hangzásnak
elemezhetetlenül finom árnyalatait, hanem a minden műfaj, minden téma
kifejezésére kész hajlékonyságot, megjelenítő, éltető erőt. A balladái
befalazott Kőmíves Kelemenné jajongása éppen úgy kihallik e nyelvből,
mint a szerelmes ének andalodása, a katona kesergője a betyár halálra szánt
dacos éneke, a táncnóta szilaj hevülete. De éppen úgy halljuk a tempós
nyugalmú tréfát, a mondatok mögül kivilágol a nép derűs ereje, higgadt
fölénye, s a mesék tündéries csodáit ez a magyar nyelv teszi otthonossá,
elfogadható valósággá. A nép nyelve a nemzeti irodalmi nyelv alapja,
biztonságos és soha ki nem merülő kincsesháza, a népköltészetnek is
legfőbb erőssége.

A szellemi műveltség kifejezésének

TARTALOM A magyar népzene és a népi hangszerek
eszközei
A magyar nyelvjárások TARTALOM A mozgás és a tánc

A magyar népzene és a népi hangszerek

A magyar népzene az országhatáron belül és kívül egyaránt jól ismert annak a
hatalmas munkának eredményeként, amit Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály
Zoltán, Lajtha László és mások végeztek az összegyűjtés, a közreadás és a
zenei feldolgozás területén.
Bartók Béla a népzene legfontosabb tulajdonságait így határozta meg: „…
népzene mindazoknak a dallamoknak összessége, amelyek valamilyen emberi
közösségnél kisebb vagy nagyobb területen bizonyos ideig használatban
voltak mint a zenei ösztön spontán kifejezői. Népszerűen szólva: népzene
olyan dallamokból tevődik össze, amelyeket sokan és sokáig énekeltek. De ha
dallamokat sokan és nemzedékről nemzedékre énekeltek, akkor egyrészt ezek
többé-kevésbé át is fognak alakulni – itt így, ott másképp, amott megint
másképp – vagyis dallamvariánsok keletkeznek; másrészt viszont eredetileg
egymástól eltérő szerkezetű dallamok egymáshoz hasonlóvá alakulnak át:
vagyis közös sajátságú, egységes zenei stílust eredményező dallamok
keletkeznek.” (Népzenénk és a szomszéd népek zenéje. 3. l. Bp. 1952.)
A magyar népzenekincs alapdallamainak száma meghaladja a háromezret,
melyhez természetesen a variánsok felmérhetetlen és beláthatatlan sokasága
kapcsolódik. Bármennyire egységes is ez a hatalmas dallammennyiség, benne
mégis bizonyos történeti rétegek különíthetők el, melyek közül érdemes a
legfontosabbakat megemlíteni.
A magyar népzene legrégibb rétegét az ötfokú hangsor és az alsó kvinten
ismétlődő dallamszerkezet jellemzi. Ennek lényege a következő: ha
kiindulópontnak az egyvonalas g-t vesszük, akkor a következő hangokat
találjuk: g1–b1–c2–d2–f2. A hiányzó hangok gyakran előfordulnak átfogó
hangként, de hangsúlytalanul. Ma már ezt tisztán és érintetlenül ritkán találjuk
csak meg, de ha a késői századok hatásait lefejtjük, akkor számos újnak tartott
dallam alól előbukkan. Az alsó kvinten való ismétlődés e fontos népzenei
réteg speciális tulajdonsága. A szöveg négy sorra tagozódik, és amikor az első
két sort eléneklik, akkor a második két sort ugyanúgy éneklik tovább, de öt
hanggal mélyebben.
 196. ábra Kvintváltó szerkezetű dallam, 1. Surd, Somogy m. 2.
Rafajnaújfalu, Bereg m. 1912

Az ötfokú hangsort szinte az egész világon megtaláljuk, és az újabb kutatás

Amerikából és Afrikából is hozott példákat, de az a tulajdonság, hogy a
második rész pontosan kvinttávolságra követi az elsőt, a {H-411.} magyarságtól
keletre eső területek felé mutat. Már egy fél évszázaddal ezelőtt felmerült az,
hogy az ilyen jellegű dallamok a legszorosabb rokonságban állnak a
Szovjetunióban élő mari (cseremisz) nép dallamaival. Az egyezés sokszor
olyan mértékű, hogy a magyar és a cseremisz dallamot alig lehet egymástól
megkülönböztetni. Ezt a dallamformát sikerült a csuvasoknál is megtalálni,
ahol ugyancsak a legrégibb réteget képviseli. E forma kapcsolatai
Mongóliában is előfordulnak, így azt joggal lehet nevezni közép-ázsiainak.
Tudjuk azt, hogy a magyar nyelvre a VII–VIII. században milyen nagy hatást
gyakorolt a csuvasos nyelvet beszélő bolgár-török nép, így fel kell
tételeznünk, hogy a zenei összefüggések is ebből a korból származhatnak.
Felmerült annak a lehetősége is, hogy a halottsiratók obi-ugor, közelebbről
osztják kapcsolatot őriztek meg. A kapcsolat azonban nem ilyen egyszerű,
mert minden valószínűség szerint csak ugyanabból a forrásból történő
merítésről lehet szó, melyből az Észak-Közép-Ázsiából származó régi magyar
pentaton dallamvilág is, megfelelő áttétellel, származhatott.
A magyar népdalkincs másik nagy múltú rétegének látszik az, amit az egyes
gyermekdalokban és (vö. 620–622. l.) regös-énekekben találunk. A hexachord
melodika nyomait kutatva elsősorban a szlávoknál és a németeknél találunk
megfelelőket. De minden valószínűség szerint a kapcsolat még sokkal
szélesebb lehet, mert az ütempárok, illetve a rövid motívumok hosszas
ismétlése megtalálható minden nép zenéjének alaprétegében, sőt megmaradt
ősi hagyományaiban is.
A zene jelekkel történő rögzítése csak későn, a VIII–IX. században
{H-412.}

indult meg a római egyházon belül is. Magyarországon még ennél is sokkal
később, így a szabad variálás lehetősége, különösképpen a népzenében, de az
egyházi zenében is rendkívül széles körű lehetett. A rögzített népzenei anyag
azonban arról is tanúskodik, hogy a magyar népzene sok mindenféle elemet
olvasztott magába, így a gregorián énekekből éppen úgy sokat merített, mint
ahogy az egyházi népénekek szinte napjainkig megőrizték szoros
kapcsolatukat a népzenével. Ismerünk néhány olyan dallamot, melyet vallásos
és világi jellegű szöveggel egyaránt énekeltek.
A népzene a középkortól kezdve azonban nemcsak az egyházi, hanem a világi
műzene révén is gyarapodott. Ezek egy része külföldről származott, a másik
része pedig az országban keletkezett. A királyi és főúri udvarokat külföldi
énekesek is felkeresték, és előadták énekeiket. A táncdivat is sok új melódiát
hozott és hozhatott magával. Mindezek részletes felderítése még a jövőben is
sok feladatot kínál a zenetörténet és a zenefolklór kutatóinak.
197. ábra AA5A5A típusú dallam.
Betyárballada.
Heves m.

198. ábra ABBA típusú dallam.

Heves m.
 199. ábra AA5BA típusú dallam.
Bácsandrásszállás, Bács-Kiskun m. 1942

200. ábra AABA típusú dallam.

Baracs, Fejér m. 1906

Már a középkorban jelentkező nyugati előzmények után a XVIII–XIX.

{H-413.}

században virágzott ki az új magyar népdalforma, úgy látszik, hogy nyugati

hatásra. Ennek jellemzője, hogy a négysoros dallam első és utolsó sora
megegyezik, vagyis befejezésül újra halljuk a kezdő sort. Nem számítva a
kisebb számú változatokat, a következő négy fő csoportba lehet ezeket
sorolni: AA5A5A, ABBA, AA5BA, AABA. Míg a legrégibb réteghez
mintegy 200 dallam tartozik, addig ez az újabb csoport, nem számítva a
variánsokat, 800-nál is többet foglal magába. Az új magyar népdal széles
körben elterjedve gátolta az idegen dallamok beáramlását.
Első pillanatban a dallamok között sok a hasonlóság, de az alaposabb
vizsgálat a különbségeket is könnyen meg tudja állapítani. Bár ez a csoport
lényegében lezárt, de azért még teremt újat, de az már a legtöbb esetben csak
változat. Ez a dallamforma azonban szoros kapcsolatot tart a régi szerkezettel,
így a régi A5A5AA nagyon könnyen, minden külföldi hatás nélkül is,
átváltozhat AA5A5A formává, és akkor már nyilvánvaló a régi kvintváltó
rendszerrel való összefüggése. Ugyanígy a régi hangkészlet nyomát is
megtalálhatjuk, még akkor is, ha már ezek zöme hétfokú. Ha azonban a
mellékes, súlytalan hangokat elhagyjuk, akkor élőviláguk az ötfokú
alapszerkezet. Tulajdonképpen az új és a régi egyaránt szimmetrikus forma,
ha pedig a rárakódott hangokat lefejtjük, számos esetben ott találjuk a magyar
népzene legrégibb rétegét. Ez egyben azt is bizonyítja, hogy az ötfokúság és a
régi kvintváltó szerkezet napjainkig mennyire sajátja a magyar népzenének.
A népies műdalok a múlt század végétől az első világháborúig valósággal
elárasztották az egész országot, és nagy mennyiségben eljutottak a magyar
falvakba is. Szerzőik nagy részét – köztük éppen a legjobbakat – sajnos nem
ismerjük, és már nem is sok remény van felderítésükre. A dalok többsége
szövegében és dallamában egyaránt {H-414.} idegen a magyar néptől, készítői
művelt emberek voltak, akik a magyar népzenénél jobban ismerték a
külföldit. Szövegük és dallamuk egyaránt az életről való lemondást, a
reménytelenséget, nemegyszer a halálvágyat tükrözte, így elsősorban a század
közepétől a hanyatló közép- és kisnemesi réteg érzelmeit fejezte ki. Hatása
mégis érezhető a népdalokban is, mégpedig két vonatkozásban is. A korábban
6–12 szótagos sorok egyszerre megnyúltak, és gyakran még a 25-öt is elérték.
Ezek segítségével hatolt be először jelentősebb mértékben a magyar
népzenébe a dúr és moll. A magyar népzene azonban akaratlanul is védekezett
ez ellen, mégpedig olyan formában, hogy igyekezett azt a maga képére
átalakítani. Nem egy olyan népdalt ismerünk, mely ötfokúvá változtatta a
korábbi népies műdalt, de bizony ez nem minden esetben sikerült
szerencsésen, és valami keverék származott belőle. De még ebben az esetben
is értéke csak nőtt.
Szorosan idekapcsolódik a magyar népzene és a cigányzene viszonyának
kérdése, annál is inkább, mert Liszt Ferenc a múlt század közepén egy
munkájában a magyar zenét – tévesen – cigányzenének nevezte. Ez az
elképzelés olyan mély gyökeret eresztett, különösen külföldön, hogy
manapság is a legtöbb esetben, ha magyar népzenéről van szó, azt a
cigányzenével azonosítják. Ezzel szemben az igazság az, hogy a városi
cigányzenekarok a sekélyes népies műzenét játszották, ami szélesebb körök
kielégítésére alkalmas. A cigányok zenei repertoárja nagymértékben igazodott
környezetükhöz. Így Máramarosban, Biharban, de máshol is a század első
felében a cigánybandák változatlanul adták elő a dudásoktól örökölt
repertoárt. De a városokban és azok közelében csaknem kizárólag a népies
műzenére korlátozódott tevékenységük. Az utóbbi évtizedekben
bekövetkezett ízlésváltozás eredményeként, újabban már városokban is
gyakran játszanak régi vagy új típusú népdalokat, tehát igazi magyar
népzenét.
Ezek után Bartók Béla nyomán vázoljuk fel, hogy a magyar és a szomszédos
népek népzenéje milyen kölcsönhatásban állt egymással. Ennek többféle
fokozata ismert: 1. Csak idegen szerkezet, részletek átvétele. 2. Az átvett
dallamok átalakítása az átvevő nép zenéje jellegének megfelelően. 3. Az
átvétel bővüléssel vagy a dallam megcsonkításával. 4. Végül teljes átvétel
változtatás nélkül. Meg kell jegyeznünk, hogy van néhány olyan dallam, ami
nálunk és a környező népeknél egyaránt megtalálható (pl. Szeretnék szántani,
Debrecenbe kéne menni stb.), de ezek egyik nép zenéjére sem jellemzőek.
A német zene stílusával szinte semmiféle közvetlen kölcsönhatást nem lehet
kimutatni, az innen származó dallamok többségükben cseh-morva-szlovák
közvetítéssel és átalakítással kerültek a magyar néphez. Úgy látszik, hogy a
középkor végi és a XVI–XVIII. századi közép-európai német zenét
leszámítva a magyar és a német népzene között olyan alapvető különbség
adódik, ami a kölcsönzéseket csaknem teljesen kizárja.
Egészen más a helyzet a szlovákkal, nemcsak a nyelvhatáron, hanem attól
távolabbi területeken is. A kapcsolat nagyon sokrétű, hiszen a szlovák
munkások évszázadokon keresztül jártak le az Alföldre aratni, mint vándor
üvegesek, drótosok, gyolcsárusok stb. magyar nyelvterületen keresték a
kenyerüket. Érdekes módon a régi típusú népzene {H-415.} nyomát nem vagy
rendkívül ritkán találjuk meg a szlovákban, annál gyakrabban előfordul az új
magyar népdal. Ez valóságos forradalma volt a magyar népzenének, mely
nemcsak Szlovákiába, hanem Morvaországba, sőt Galíciába is eljutott. Ennek
oka az lehet, hogy ebben az időben a kapcsolat különösen megerősödött, a
XIX. század második felében a katonaság terjesztette a pattogós ütemű új
népdalokat. Ezért találunk sok megegyező dallamot a magyarban és a
szlovákban.
Ismét más a helyzet a kárpátukránokkal (ruszinok) kapcsolatban. A magyar
kanásznóták egy része ugyanis az ún. kolomejka hatását tükrözi, kb. harminc
variánscsoportban. Itt valami ilyenféle egymásutániságot tételezhetünk fel:
ruszin kolomejka → magyar kanásznóta → verbunkoszene → új magyar népi
dallamok. Ugyanakkor ezen a területen is rendkívül erősen jelentkezik az új
magyar dallamok hatása, sok esetben teljes átvétele. Némelyik népzenei
gyűjteményben ez a 20–40 százalékot is eléri.
Más kapcsolat alakult ki a román népzenével, amit elsősorban Erdélyben
érdemes vizsgálni, ahol az együttélés a múltban és jelenben rendkívül szoros.
A románok több, egymástól jelentősen különböző zenei területet alkotnak.
Ezek többségében a magyar származású ötfokú dallamok ismeretesek,
ugyanakkor az új magyar zene csaknem teljesen ismeretlen, legfeljebb
Máramarosban fordul elő, de itt minden bizonnyal ruszin közvetítés
eredményeként. Ez utóbbi dallamok elterjedésének hiánya többek között
zenei alapkincsük más jellegével, illetve az ehhez való ragaszkodással és az
ízlésbeli különbséggel magyarázható.
Szerbiában, Horvátországban, Szlavóniában a magyar népzene nyomát hiába
keressük. A hatás mindkét oldalon elenyészően kicsiny. Ugyanakkor a
Muraközben a régi magyar anyagból történt átvétel rendkívül nagyszámú.
Ismerünk olyan gyűjteményeket, ahol a közzétett ötfokú dallamok az
egyharmadot is elérik, tehát arányuk sokkal magasabb, mint a magyar
anyagban. Ez azonban a délszláv területnek csak egy elenyészően kis része,
de a magyar népzene számára éppen konzerváló jellege miatt rendkívül
fontos.
Végigtekintettük a magyar népzene egyes rétegeit, amit Bartók Béla 2600
dallam megvizsgálásakor a következőképpen osztályozott: 1. Régi pentaton
dallam kb. 200 variánscsoportban kb. 1000 (9%). 2. Új dallam kb. 800
variánscsoportban kb. 3200 (30%). 3. Magyaros dallam, népi műzene kb. 600
variánscsoportban kb. 2500 (23%). 4. Idegenszerű dallam kb. 1000
variánscsoportban kb. 4000 (38%). Ez az áttekintés, mely arányaiban az azóta
végzett kutatás következtében lényegesen nem változott meg, világosan
mutatja, hogy az új magyar népzene kiteljesedése és általános elterjedése előtt
erős idegen hatás fenyegette azt. Ez éppen magyar jellegének rendkívül kis
területre történő korlátozódását okozhatta volna.
A népzene átadásának módját hosszú időn keresztül a családon belül
meghatározta az, hogy a nagyszülők maradtak otthon a gyermekekkel, míg a
szülők, a felnőtt gyerekek a mezőn, a határban dolgoztak. A nagyszülők így
sokkal többet foglalkoztak az unokákkal, és adták át népzenei ismereteiket. Ez
a hagyományozási mód a falusi élet üteme megváltozásával csak az utóbbi
időben bomlott meg.
A dalolásra régebben nagyon sok lehetőség kínálkozott, így a közös
{H-416.}

munkák egész sora nem eshetett meg nótaszó nélkül. Régebben az együttesen
végzett robotmunka, majd a nagybirtokokon teljesített napszámos-,
summásmunka adta a keretet, ritkábban a munka közben, gyakrabban a
pihenőben. A már említett kukoricafosztás, a fonó, a szüret mindmegannyi
alkalom a dalolásra. Az ilyen jellegű munkák megszűnésével természetesen a
dalolás lehetősége is csökkent.
A gyermekek játékában, a lányok összejövetelein, a vasárnapi sétáláskor nem
maradhatott el a dalolás. Az alkalomhoz kötött dalok a szokásokhoz
kapcsolódtak, melyeknek egész rendszere alakult ki. A lakodalom egyes
részeihez meghatározott nóták jártak. A karácsonyi, húsvéti, pünkösdi dalok
éppen úgy mások voltak, mint a farsangi dalok vagy a Szent Iván-napi
tűzugrás ma már elfelejtett énekei. Mindezekről a szokásokkal kapcsolatban
még szólni fogunk (vö. 614–615. l.).
*
A magyar népi hangszerek jelentős részét a jó hallású és a zenét kedvelő
parasztok általánosan használták, gyakran készítették is. De olyanok is
akadnak, melyeket alkalmanként összeállt zenekarok, sőt elsősorban zenével
rendszeresen foglalkozók kezén találunk meg.
A magyar faluhoz a középkorban is hozzátartozott a zene és az ének.
Zsigmond lengyel herceg 1500 körül Magyarországon töltött hosszabb időt,
és egy alkalommal együtt daloló asszonyokat és férfiakat hallgatott meg, míg
más esetben cigányok citerán játszottak szállásukon. A XV. század közepén a
Bécsi Kódexben a hangszerekről ezeket olvashatjuk: „Az üdőben, melyben
hallangatók a trombitának, sípnak és hegedőnek és bozfában alkotott igric
készségnek és a zsoltárnak és dobnak szózatát.” De középkori források arról
is vallanak, hogy a hegedősök, kobzosok, lantosok, regösök, igricek, síposok
járták az országot, és szerszámaikból hol szomorú, hol vidám dallamokat
csaltak ki, s ezzel kísérték énekeiket. Amint a középkorban a nemesi osztály
és a parasztság műveltsége általában nem állt messze egymástól, úgy minden
bizonnyal a hangszerek jelentős része is megegyezett. A fúvóshangszerek
közül legegyszerűbbek a különböző sípok, melyeket már a történeti források
is mint önálló vagy részhangszereket gyakran emlegetnek: bordósíp, nádsíp,
tárogatósíp, töröksíp stb., de ezek és társaik szerkezetét, hangjait ma már
kevéssé ismerjük.
A síp, a keleti nyelvjárási területeken a sültű, amit már a XVII. század
közepén említenek süvöltyű formában, a nagyon régi sí ~ sív, „ordít, sír”
hangutánzó tőből eredt. Széles körű elterjedtségét nemcsak a nyelvemlékek,
hanem az ezeknél is nagyobb múltra visszatekintő, samanisztikus elemeket
őrző gyermekversek is mutatják:
Gólya, gólya gilice,
Mitől véres a lábad?
Török gyerek elvágta,
Magyar gyerek gyógyítja,
 Síppal, dobbal, nádihegedűvel.

Sárrét (Bihar m.)

{H-417.}A legegyszerűbb formáit nádból készítették, és ennek a magyar
nyelvterületen többféle változata ismert. Az egyik egyetlen, kb. 25 cm hosszú
nádszárból készül, melynek egyik végét betömik, a másik végére a nyelvsípot
helyezik el. Az oldalára több, általában hat lyukat fúrtak, melyen a dallamot
játszották. Készítettek kettős nádsípot, és ezen tanult az, aki később a dudán
kívánt játszani. A nádsíp a gyermekversekben, így az alábbi kiszámolóban is
előfordul, mutatva annak általánosan elterjedt voltát:
Lementem én a pincébe vajat csipegetni,
Utánam jött édesanyám pofon veregetni.
Nád közé bújtam, nádsipot csináltam.
Az én sípom így szólt: di, dú, dú,
Te vagy az a nagyszájú.
Ez a gyermekvers azt is megörökíti, hogy a sípokba beledünnyögtek, és ezzel
festették alá a dallamot. Készítették a sípokat különböző fákból, fahéjból,
aminek különösen a pásztorok voltak nagy mesterei. A megfelelő hangokat az
ajak mozgatásával, a levegő megfelelő adagolásával idézik elő. Mindebből
következik, hogy minden sípnak a hangja, hangterjedelme egyéni.
A síp azonban idővel lejjebb szorult a zeneeszközök ranglétráján, és
nagyobbrészt gyermekjáték lett belőle. Helyét a furulya foglalta el. Ennek
elnevezése olyan vándorszó, mely feltehetően a vlach pásztorok nyelvéből
került át más nyelvekbe. Általában kétféle formája ismeretes: az egyik a
hosszú, mely megközelíti az egy métert, öt lyukkal. Ezek közel a végéhez
helyezkednek el, így használata közben a fejet erősen fel kell emelni. A másik
a rövid változata, melynek hossza 30–60 cm között váltakozik, és oldalára hat
különböző nagyságú lyukat fúrnak. Rendszerint jávor- vagy bodzafából
készítik maguk a használók. Az első világháború előtt az erdélyi románok, a
felvidéki szlovákok faragtak eladásra is furulyákat, melyekkel faluról falura
vagy vásárokra jártak.
 201. ábra Furulya.
Somogy m.

A furulya férfihangszer, melyet az utóbbi évszázadban elsősorban a pásztorok

használtak, egyedül a maguk gyönyörködtetésére. Tánczenét vele – a csángók
kivételével – már sehol sem szolgáltatnak. Mivel a furulyák hangolása
különböző, ezért együttes zenekari használatuk már csak ez okból sem
lehetséges. Egyébként a pásztorok a hangszerüket, különösen a Dunántúl,
sokszor faragták az éppen ott szokásos karcolt vagy domborított
díszítményekkel.
A pásztortülköket a szarvasmarha szarvából készítették, ezek inkább jelzésre
szolgálnak, igaz, hogy ezek zenei jellegűek. A tülök készítésére a magyar
szürke szarvasmarha szarva különösen alkalmas volt, már csak hosszánál
fogva is. A kisebb szarvakat rézlemezzel kitoldották. A tülkök rendkívül
magas hangúak, és ezért lehetséges rajtuk az alaphangot is megfújni.
Ugyancsak ebből következik, hogy a természetes skála négy hangját lehet
megszólaltatni segítségükkel. A jelek legnagyobb részben hangutánzók, és
azokat a hívogatókat akarják zeneileg megszólaltatni, amikkel a sertést, lovat,
szarvasmarhát szokták szólítani.
 249. Furulyázó öregember
Váralja, Tolna m.

Az egyik legelterjedtebb magyar fúvós hangszer a duda, mely egy {H-419.}

nagyobb bőrtömlőből és az arra szerelt sípokból állott. A duda szláv eredetű
szó, de azt nem lehet meghatározni, hogy honnan is vette át a magyarság,
mert az összes környező szláv népeknél az elnevezés és a szerszám egyaránt
megtalálható. Régebben, főleg a nyelvterület déli részén, gajdának is
nevezték, ami olyan, végső soron feltételezhetően szláv eredetű vándorszó,
melyet a vlach pásztorok terjeszthettek el. Elterjedését az is mutatja, hogy a
Gajdos családnevet már a XV. század első éveiben feljegyezték. A duda
magyar származású neve még a XVIII. században is előfordult: „Muzsika
szerszám, mellyel a barompásztorok szoktak élni, melyet tömlősípnak hívnak
közönségesen.”

202. ábra Kanásztülök.

Gömör m. 1906

A duda egyik alkatrésze a tömlő, melynek az a feladata, hogy a két sípot

egyenletesen levegővel lássa el. Többnyire báránybőrből, ritkábban kecske-
vagy kutyabőrből készítették. A megnyúzott bőrnek csak az első részét
használják fel, de az első két lábból is csak egy-egy csonkot hagynak meg.
Így a nyakkal együtt összesen három nyílás keletkezik a bőrön. Ezután a bőrt
kikészítik, befenekelik, úgyhogy a gyapjas része befelé helyezkedjék el. Majd
elkészítik a dudaszerszámokat. Először a fúvót helyezik el, melyen keresztül a
levegőt a tömlőbe juttatják, majd következik a mély hangú síp, a bordósíp
beszerelése, melyen egy lyuk van. A kettős dallamsípnak 6+1 lyuka van.
Mindkettőnek nádból vágott, egynyelvű fújókáját kos- vagy kecskefej rejti.
Az Alföldön férfi- vagy menyecskefejű dudák is előfordultak.
A duda régebbi hangolásáról, hangmagasságáról semmit sem tudunk. A
századunkban megfigyelteké többféle. Az alaphangjuk F és B között
helyezkedik el. A dallamsíp hangsora többnyire mixolyd. Ha ennek első
lyukát felnyitják, akkor a nála mélyebb hangot fel lehet emelni egy
félhanggal. Ezt azonban ritkán, inkább csak cifrázásra használják. A dudán
általában összesen nyolc hang szólaltatható meg.
A XVI. századtól kezdve széltében elterjedt hangszer a duda. A dudást
megbecsülték, hiszen például I. Rákóczi Ferenc fejedelem tizenegy zenésze
közül 1666-ban csak a trombitás és a hegedűs kapott magasabb fizetést. Az
erdélyi fejedelmek közül különösen Apafi Mihály szerette a duda hangját, ha
hosszabb útra ment, kedvelt dudásait is magával vitte. A XVIII. században
már a nemesi udvarokból kikopott ez a hangszer, és csak a
parasztzenekarokban kapott helyet. A múlt század első felében már többnyire
egyedül használták, és minden valószínűség szerint ekkor keletkezik az a
közmondás: „Két dudás nem fér egy csárdában.” Ez egyben arra is utal, hogy
a dudák összehangolása nehéz mesterség, és ritkán lehetett megvalósítani.
Alkalmi és rögtönzött táncos összejöveteleken még későbben is táncoltak rá,
de a citera, főleg a cigányzenekarok innen is kiszorították. Legtovább a
pásztorok őrizték, és közülük kerültek ki a legjobb dudások.
A jó dudást messze földön számon tartották, és pásztori táncnótát is csináltak
róla:
Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni,
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni.
 250. Dudafej
Kaposvár

Némelyik olyan jól megtanulta, hogy még kerek mondák is maradtak

{H-420.}

fenn róluk. A Nagykunságban az egyik pusztai csárda dudásáról tartotta fenn

az emlékezet, hogy amíg fújta a dudát, a táncoló nem tudta abbahagyni a
táncot. Másokról meg azt híresztelték, hogy a mestergerendára akasztották a
dudát, és az ott fújta magától a legszebb nótákat. Mikor pedig a táncot
abbahagyni nem tudó legények négyen akarták kitenni az udvarra, meg se
tudták azt mozdítani. Az ilyen híres dudások is csak megfáradtak egyszer, és
arra a nótára kezdtek:
Elfáradtam, öreg vagyok,
A dudámnak békét hagyok.
Fújtam, míg bírtam eleget,
Meguntam az életemet.
 203. ábra Duda.
Palócföld. 1920-as évek

A húros hangszerek közül számos csak peremterületen él, mint például a

koboz Moldvában, ahol a román cigányok szomszédságában könnyebben
fennmaradt. Maga a szó is valamelyik török néptől, de legvalószínűbben {H-
421.} a kunoktól vagy besenyőktől származik, de az is lehet, hogy e népek csak
a korábban megvolt zeneeszközt élesztették újra. Általános elterjedését mi
sem mutatja jobban, mint az, hogy Magyarországról szólva a XVII. század
elején megállapítják: „.…hazámban penig még csak a gyermekek is azt
pengetik”. A múlt század második felében még használták: „A koboz egy
gitárszerű hangszer, melynek öt bordája, rövid nyaka és nyolc húrja van, ezt
tollal pengetik, s a zenekarban a nehezen hordozható cimbalmot helyettesíti.”
A nyugati területeken tojásdad alakú, vékony nyakú, négy–öt bél- vagy
sodrott húrral ellátott zeneszerszám. A játszó jobb kezében, félig ölében
tartotta, és bal keze ujjaival pengette azokat. Használatának elterjedését
feltehetően a német eredetű lant, hárfa korlátozta, melyek kezdetben sem
sokban különbözhettek a koboztól, amit az is bizonyít, hogy időnként annak
szinonimájaként fordulnak elő. így többek között Comenius egyik könyvében
együtt ír róluk: „koboz avagy hárfa”.
A tambura húros, pengetős hangszer, mely feltehetően délről került a
magyarsághoz. Az évszázadok alatt különböző hangszereket jelöltek ezzel a
névvel, így a XVII. században Comenius írja róla: „A tombora áll húrokból,
melyek húr tekerő szegecskékkel megvonattatnak.” A XVIII. században:
„Egy csigahaj, melyből tomborát csinálnak.” A Duna–Tisza közén a citerával
azonosítják, leginkább annak nagyobb változatát nevezik így. Legáltalánosabb
mégis az a forma, melynek körte alakú testét elöl lemezzel fedik le, melyből a
vékony és viszonylag rövid nyak kiindul. Általában négy acélhúrt feszítenek
ki rajta, melyek közül kettőn a dallamot játsszák, kettőn a kíséretet. Általában
ülve játszottak rajta, úgy, hogy a szerszámot ölükben tartották. Századunkban
elsősorban a citera szorította ki.
A tekerőlant, röviden tekerő, újabb nevén nyenyere minden valószínűség
szerint nyugatról kerülhetett Magyarországra. Ősét a XVI. században gyakran
emlegetett kintornában sejthetjük, mely szó a „verkli” jelentést csak a
nyelvújítás során, a XIX. században vette fel. Ez egy tízhúrú
zeneszerszámként tűnik elő forrásainkban. Hogy pedig a tekerőlant és a
kintorna valami egymáshoz közel álló zeneszerszám lehetett, arra ismét csak
Comenius a tanúnk: „Tekerő lant, kintorna: lyra”.
A XVIII–XIX. századi nagy fellendülés után a tekerő a Dél-Alföldön,
elsősorban Szentes környékén maradt meg, itt éltek legjelesebb készítő
mesterei is. A bonyolult szerkezethez különleges szerszámok, számítások
szükségesek, s ezek sokszor családban féltve őrzött titkokként szálltak
nemzedékről nemzedékre. A ma ismert példányok többsége négy-, kisebb
része öthúros. A húrokat gyantázott kerék szólaltatja meg, mely mind a négy
húrt egyszerre dörzsöli, és azokat transzverzális rezgésbe hozza. A
hangmagasságot billentyű segítségével szabályozzák. A hangolást „á-ba”
végezték, de ezt nem tudták megfelelő módon ellenőrizni, azért a g–c között
ingadozott. Általában szerették azt az á-nál magasabbra hangolni.
 251. Tekerőlantos koldus
Alföld

A szentesi tekerősök háromféle játszási módot ismernek. A halk játszáskor

egyenletesen forgatják a kereket, és sűrű cifrázással játsszák a dallamot, amit
aláfest a másik három húr erősen zúgó-búgó hangja. A friss vagy recsegős
játékmód a tánchoz szolgáltatja a zenét. A recsegő {H-422.} húr alá egy kis
fácskát erősítenek, a kereket ritmikus mozdulattal, kis megszakításokkal
tekerik. Ez a feszes és cifrázások nélkül előadott dallamot jellegzetesen
ritmikussá teszi. Végül a dudát úgy utánozzák, hogy a recsegő húrt egy kis
kampó segítségével kikapcsolják. A dallamhangoknál a billentyűt vissza-
visszaengedték. Ez az eljárás a duda második sípjához hasonló kíséretet ad.
A tekerő készítői és használói szegény napszámosemberek voltak, akik ezzel
inkább csak kiegészítették egyéb keresetüket. Régebben a dudával, későbben
klarinéttal vagy hegedűvel párosították, ami a dallamot jól megerősítette. A
legutóbbi időben a tekerős többnyire egyedül járt, kocsmákban,
disznótorokban, névnapokon szívesen látták, játékát pénzzel, itallal,
élelemmel viszonozták. A tekerőn csak férfiak játszottak, de magát a
szerszámot gyakran illették női névvel, így többnyire Bözsinek, Katinak
becézgették.
Manapság is élő és széles körben elterjedt húros zeneszerszám a citera. A szó
eredete a latinhoz vezethető vissza, amit számos európai {H-423.} nyelv onnan
vett át, de pontos eredetét a magyarban nem lehet megállapítani.
Mindenesetre későn, csak a XVI. században tűnik fel. A szó latin eredetijét
Anonymus krónikája is emlegeti, igaz, nem tudjuk bizonyosan megmondani,
hogy milyen hangszer rejtőzhet mögötte.
A magyar nyelvterületen többféle citeraforma ismeretes. Ezek közül
legegyszerűbb az úgynevezett vályú alakú, amelyik rendszerint egyetlen
darab puha- vagy keményfából készül, olyanformán, hogy annak belsejét
kivájják. Általánosan elterjedt változata, amikor az egyik oldalát fokozatosan
szélesítik, és így jönnek létre a kölyök- vagy oldalfejes citerák. Ezek fejét
régebben díszes faragványokkal ékesítették, lófejnek vagy csigának faragták,
újabban csak egyszerűen lekerekítik, mert kevesebben értenek a faragáshoz.
A harmadik típus a hasas citera, melynek az egyik oldalán kidomborodó rész
van, s ez különbözteti meg az előbbiektől. Ez az osztrák-stájer területről
került a magyarsághoz, ahol pengető hangszerként ujjal játszottak rajta, a
magyaroknál azonban éppen úgy használják, mint a többit.
A magyar citerák döntő többségét mixolyd hangsorra hangolják. A nagyobb
méretű, 70–80 centiméteres citerák alaphangja g körül van, míg a 40 cm
nagyságú kisebb példányoké magasabb egy oktávval. Az előbbiek hangsora
három oktávot is magába foglal, míg a kisebbeké két, legfeljebb két és fél
oktáv. A dallamhúrokon megszólaltatható hangsorok szerint a Felföldön és a
Dunántúl a diatonikus citerákat használják, melyeknek kótái vagy rovátkái
egy sorban helyezkednek el. Az Alföldön általánosak a kromatikus citerák,
melyeknek rovátkáit két sorban csoportosították.
A citerások régebben állva, a szerszámot ferdén tartva játszottak, újabban az
is előfordul, hogy kis széken ülnek, és a szerszámot egy nagyobbra helyezik
el. A citerás jobb kézben szorítja a verőt, ami lúd-tollból, szarudarabból,
újabban celluloid lapocskából készül, míg a bal kezével, a mutató- vagy
hüvelykujj segítségével szorítja le az acélból készült húrokat. A citerázást
könnyen és gyorsan megtanulták, ezért meglehetősen elterjedt hangszer volt.
Általában férfiak játszottak rajta, de helyenként jeles női citerásokat is
számon tartottak.

252. Citerás
Sándorfalva, Csongrád m.

A citera, amit az ügyesebb fúró-faragó emberek maguk is elkészítettek,

{H-424.}

csaknem minden házban előfordult. Éppen ezért a kisebb mulatságok a nélkül

elképzelhetetlenek voltak, így a kukoricafosztás, a fonó befejezéseként
citerára táncoltak. A vasárnap délutáni táncos összejöveteleken is ez volt a
legfontosabb hangszer. Téli esténként szívesen hallgatták táncolás nélkül is.
Csak az újabb időben kísérleteznek citera-zenekarokkal, amikor a nyolc-tíz
résztvevő lényegében ugyanazt játssza, legfeljebb közülük egy-két ügyesebb
ritmikus, harmonikus kíséretet játszik.

204. ábra Citera.

Nagyszalonta, Bihar m. XX. század eleje

A hegedű az utóbbi két évszázadban a paraszt- és az ún. cigányzenekarok

legfontosabb szerszáma. Kétségtelen, hogy a középkorban valamiféle
pengetőhangszert jelöltek ezzel az elnevezéssel, a XVI. századtól kezdve már
mint vonós hangszer ismeretes. Egy XVII. század végi utazó csodálkozva
jegyzi meg: „A magyar hegedűsök egészen sajátságos módon kezelik
hangszerüket: vonásuk igen hosszú, nyújtott, olyféle rángatásokkal, melyeket
más nemzetbéliek nem tudnak.” A hegedű Magyarországon is, az általános
európai fejlődést követve, a XVIII. század végétől kezdve egyre inkább
megközelíti mai formáját.
A cimbalom a magyarban egy, a latinból származó, Európa jelentős részén
elterjedt vándorszó. Ez eredetileg harangjátékot jelentett, de a magyar
nyelvben már a XV. században húros ütős hangszer nevéül szolgált:
„Énekeltek istennek cimbalomokban” – írja róla az egyik magyar kódex,
tanúsítva, hogy e korban még az egyházi zenében kapott helyet. 1596-ban azt
említik: „ …nem ujjaikkal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s tele
torokkal énekelnek hozzá.” Ez egy nagyobb, trapéz alakú érchúros szerszám,
amit fém- vagy fapálcákkal vertek. A XVII. században már széltében
elterjedt, majd a következő század végétől kezdve a magyar zenekarok
nélkülözhetetlen tartozéka.
A fenti magyar zeneszerszámok nagyobb részét nem egyedül, hanem
zenekarokban használták már a középkorban is. Ezek összetételére a nagyon
is szórványos feljegyzésekből csak következtetni tudunk. Az egyik, XVI.
század elejéről származó kódex azt írja, hogy Szent István halála után (1038)
„Magyarországon hegedülést, sípolást, dobolást, táncot megtiltották lenni”.
Ezek feltehetően együvé tartoztak. Egy másik, hasonló korból származó
kódex a táncra „hegedűst, lantost, dobost, cimbalomost” keres. 1563-ban az
egyik jeles kálvinista prédikátor szemére veti híveinek: „Hegedű, lant, síp és
dob vagyon a ti lakodalmotokban, és nincsen vége az lantolásnak,
hegedülésnek, dobolásnak.” A következő század végén arról panaszkodnak:
„Isten jajt kiált azoknak, kiknek lakodalmukban vagyon hegedű, lant, síp dob
és bor.”
A XVII. század végén egy külföldi utazó leírt egy főként vonós
{H-425.}

hangszereken játszó parasztzenekart. Megállapítja, hogy bármennyien is

vannak a zenekarban, a nótát az első diszkanttal ugyanazon a hangon és
nyolcadban, melyet kontrának neveznek, húzzák. A hegedűzőket segíti a
duda, mely folytonosan búgva jól kíséri a dallamot. A XVIII. század közepén
Czinka Panna (megh. 1772) alakítja meg – tudomásunk szerint – az első mai
értelemben vett cigányzenekart. Maga a prímet játszotta, amit egy kontrás,
egy bőgős és egy cimbalmos kísért. Úgy látszik, hogy az évszázad végén már
újra bővülnek a zenekarok, amint arról egyik költő sorai tanúskodnak.
Hárma hegedűjét füléhez illette.
Cimbalmos cimbalmát térdére rátette.
Bőgőjéhez egy vén magát görbítette.
1823-ban pedig ezt olvashatjuk: „Nevezetes tulajdona a magyar muzsikának,
hogy közönségesen négy eszköz által gyakoroltatik, úgymint: két hegedű, egy
bőgő és egy cimbalom, noha ezek mellett az újabb időkben többféle
fúvóeszközt is hozzáalkalmaznak.” Valóban a bőgő, gordon, brugó „nagy
hegedű” csak a XVIII. század második felében jelenik meg Magyarországon,
és ettől kezdve fokozatosan szorítja ki a dudát, melynek szerepkörét átveszi.
Ugyanekkor jelenik meg a klarinét is, melyre a fentebbi forrásunk utal.

253. Zenészek lakodalmas menetben

Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
 254. Gardonozás
Gyimesközéplok, egykori Csík m., Románia
 255. Zenészek lakodalomban, hegedűvel és ütőgardonnal
Gyimesközéplok-Görbepataka, egykori Csík m., Románia

A parasztzenekarok, különösen az archaikus vonásokat jól konzerváló

Erdélyben, szinte napjainkig megőrizték rendkívül egyszerű összetételüket. A
csíki székelyeknél hegedű és gordon alkotott egységet, {H-427.} a palócoknál a
dudához hegedű, később klarinét járult, a Dél-Alföldön a tekerőt klarinét
kísérte. Már összetettebb a mezőségi Szék (Kolozs m.) három tagból álló
bandája: hegedűs, brácsás, csellós. A hegedűs a dallamot játssza, a brácsás a
harmóniát, a csellós rendszerint a harmóniák basszusát, ritkán a hegedűvel
uniszónó a melódiát. A brácsás hármas fogással előállított hangzatokat
szólaltat meg, melyek csaknem mindig dúrhármasok.
Nagyjából ennek kiegészített és megnagyobbított változatai napjainkban is az
ún. cigányzenekarok. Az első hegedűs, a prímás játssza a dallamot, egy vagy
két brácsás csatlakozik hozzá. Mindezt kiegészíti a nagybőgő, ritkábban a
kisbőgő. A klarinét a legtöbb esetben éppen úgy elmaradhatatlan része
ezeknek a bandáknak, mint a ma már nem térden tartott, hanem lábakra
állított cimbalom. Mivel az utóbbi évtizedekben a cigányzenészek közül
sokan végeznek zenei iskolákat, így általában közelebb kerültek a magyar
népzene régi és új rétegéhez.

A magyar nyelvjárások TARTALOM A mozgás és a tánc

A magyar népzene és a népi hangszerek TARTALOM A magyar népköltészet

A mozgás és a tánc
Az etnikai, táji jellegzetességekhez bizonyos meghatározott mozgásformák is
hozzátartoznak, így maga a járás is vidékenként más, hacsak az alföldi és
hegyvidéki ember közötti különbséget figyeljük is meg.
Elsősorban a pásztorok körében találjuk meg azokat a guggolási formákat,
ahogyan bottal vagy a nélkül pihennek. Ez főleg az alföldieket jellemzi,
hiszen a hegyvidéken az ülés lehetőségének számtalan lehetősége kínálkozik.
Az alvás módozatait is megfigyelték már néhány helyen, mert más a test
elhelyezkedése a dunyhás ágyban, és más a délutáni szunyókálásra szolgáló,
szalmával leszórt deszkaheverőn. Ha munka közben, a mezőn valaki nem
akart nagyon mélyen elaludni, akkor egy levágott fatörzset tett a feje alá,
esetleg a kaszakalapácsot tartalmazó tarisznyáján pihent. Az asszonyok is más
testtartással aludtak a nappali munka közben, amikor szalmában pihentek egy
rövid időt, mint ahogyan az ágyban.
A népviselet hordásának is megvoltak a maga szabályai, amit az egymáshoz
közel eső falvakban is számon tartottak, így az egyik palóc falu asszonya,
amikor hosszú ruhás kislányát elindította, lelkére kötötte, hogy szaporán
lépkedjen, nehogy ruhája úgy fodrosodjék, mint a nagyobbakat lépő szomszéd
falubelieké. Mezőkövesden a népviseletben az asszonyok és lányok testtartása
feszes, kitartott mellel, úgy mozogtak, hogy a szoknya minden lépésnél
forduljon rajtuk egyet. Amikor a népviseletet elhagyták, a járás megváltozott,
a testtartás fesztelenebbé vált.
Ma még az egyszerű és összetettebb mozgásban megnyilvánuló
jellegzetességeket csak nagyon szórványosan ismerjük, éppen csak
felvillantani kívántuk, hogy az e területen meginduló kutatásnak milyen széles
körű lehetőségei adódnak éppen a mai nagy átalakulásban.
 256. Táncolok ábrázolása spanyolozott mángorlón.
1868 Hövej, Győr-Sopron m.

A mozgás hagyományokkal szabályozott, zenével összekötött formája a tánc,

amit történeti mélységében és elterjedtségében egyaránt ismerünk. Maga a
magyar tánc európai vándorszó, mely feltehetően a {H-428.} középfelnémetből a
középkor folyamán jutott el a magyar nyelvbe, és eredetileg talán a páros
táncokat jelentette, melyeket a XVI–XVII. századi protestáns prédikátorok
annyit ostoroztak. A XVI. századból jegyeztek fel egyre többet, de Táncos
családnév formájában már korábban is elterjedt lehetett. Érdekes azonban,
hogy a parasztság táncai megnevezésére nem vagy csak ritkán használja,
hanem a jelzőjét önállósította: karikázó, lépő, botoló, verbunk, csárdás. Ez azt
mutatja, hogy az elnevezés még hosszú évszázadok múlva is idegen maradt
számára.
A magyar táncok egy-egy említését, vonatkozását a középkortól kezdve
ismerjük. Az ausztriai runkelsteini freskón (1320) a lengyel származású
Erzsébet magyar királyné vezeti azt a táncot, ami hasonló a későbbi
leánykörtáncainkhoz.
Úgy látszik, hogy a pásztorok minden korban nemcsak tudói, hanem terjesztői
és fejlesztői is a magyar táncoknak. Az első nagy magyar lírai költő, Balassa
Bálint az 1572-es országgyűlés alkalmával táncot mutatott be: „Az asztalok
eltávolítása után a hadi ifjúság és az előkelő férfiak felserdült gyermekei a ház
tornácában táncokat jártak: ezek között Balassa Bálint a kegyelembe
visszafogadott Jánosnak huszonkét éves fia, nyerte el e pálmát azon
táncnemben, mely a mi juhászainknak {H-429.} különleges sajátja, de amelyet a
külföldi népség közös magyar táncnak tart, – midőn a császár és a király s a
többi hercegek egy magas emelvényről gyönyörűséggel nézték őket, amint
lábszárait, földig guggolva, majd összekapta, majd hamar szétvetette, majd
felszökelve ugrándozott.”
 205. ábra Az összefogódzási módok a magyar leánytáncoknál.
a) Összefogódzás kézfogással. b) Összefogódzás karon fogással. c) Laza
összefogódzás hátul keresztezett karokkal és kézfogással. d)
Összefogódzás vállfogással. e) Összefogódzás derékfogással

Több mint két és fél évszázad múltán, 1843-ban egyik jeles magyar költő és
szótárszerkesztő a szemtanú hitelességével ismét a pásztortáncokról szól: „A
pásztorok sajátszerű zenével, énekkel és tánccal mulatoznak. Zeneszerük duda
vagy furulya, ritkábban klarinét-féle tárogató. Énekök, mint a dudaszó,
dünnyögő, táncok pedig, legalább Bakony vidékén dobogós, melyet ma már
itt rendesen csak a kanászok járnak el, ezért kanásztáncnak is nevezik. Rövid
vázlata a táncnak következő: duda- vagy hosszú furulyaszóból áll a zene,
melynek ritmusa egészen különböző a toborzó vagy friss magyarétól, s
hallására szinte kénytelenek földet dobogtatni a lábak, mert igen jellemző
taktusa van. Valamint a frissben férfi nővel, úgy itt a férfi férfival szemben
állva dobogtatja a földet, s mindenik botot vagy fényes baltát perget ujjaival,
éspedig néha szinte ijesztő gyorsasággal, ugyanezen eszközöket egymásnak
dobálják, s így történik, hogy míg egyiknek kezei üresek, azalatt a másik
mindkét kézzel fegyverkezve fitogtatja pergető ügyességét; majd leteszik
botjaikat, s azokat ritmus szerint balról jobbra, és viszont által ugrándozzák;
majd lábai közé vett botjára gugorodik az egyik, a másik pedig kerülgeti át,
néha át is ugorja.”
A katonatáncok közül a történeti források leginkább a hajdútáncot emlegetik.
A hajdúk a XVI. század első felében tűntek fel a magyar történelemben (vö.
37. l.). Már Dózsa György kivégzéséről szólva (1514) említik egy fél
évszázaddal későbbi forrásban, hogy a parasztvezér kínzása közben az ő
vitézeivel toborzók alias hajdútáncok jártattak (a toborzók itt még csak
„dobogó tánc”, s nem a nyelvújítás utáni „verbunk” jelentésű „toborzó”).
1565-ben már az egyik magyar reformátor is leírja: „A haidut a bordó sip az
haidutanczra indettia.” 1615-ben az egyik magyar főúr, Wittenbergben tanuló
fia tiszteletére, olyan embereit küldi ki, akik jól értettek a baltával és
fegyverrel végzett hajdútánchoz, amit hegedűk, trombiták, sípok és dudák
hangjára adtak elő. Zrínyi Miklós a XVIII. század közepén a török elleni harc
megünneplésével kapcsolatban írja:
Némely horvát dávorit nagy torokkal kezdte,
Némely hajdú táncot fegyverrel szökdöse.

(Zrínyiász, IV. ének)

Brown angol utazó Magyarországon járva ezt jegyezte fel erről a táncról:
„Magyarországba való utazásom előtt sohasem láttam a phyrrhikus táncot,
melyet hajdan a régiek gyakoroltak, most pedig a hajdúk táncolnak. Ezek
meztelen karddal táncolnak, egymás kardjára ütnek, miáltal nagy csörömpölés
keletkezik, forognak, a levegőben ugrálnak, meglepő ügyességgel a földhöz
vágódnak, végül a maguk módja szerint énekelnek.” Ebből a leírásból a
hajdútánc három jellegzetes vonása bontakozik ki előttünk: a forgás, a
levegőben való ugrás és a földhöz vágódás. Érdemes megjegyezni, hogy
közben énekeltek is.
A történeti feljegyzések, leírások és a mai, közelmúltbeli széles körű, a
{H-430.}
táncot és zenét együtt vizsgáló, film segítségével megörökítő kutatás alapján
két nagy csoportra oszthatjuk: régi és újabb táncfajták. Ezeken belül azonban
további osztásra nyílik lehetőség.
Ha a táncok jellegét tekintjük, akkor a történelem folyamán három nagy
műfaji-formai csoportot különböztethetünk meg. Az elsőbe tartoznak a lánc-,
kör-, illetve füzértáncok, melyekben a csoport valamennyi tagja lényegében
azonos mozgást végez. E részben máig is élő táncformák a középkor
tánckultúrájára jellemzőek, és vonásaik a kor kollektív szellemében
gyökereznek. A Balkánon, ahol a hosszú török uralom a tánc fejlődését
megakasztotta, és elzárta az általános európai fejlődéstől, e táncok maradtak
az uralkodóak, és egy-egy helyen 30–40 változatuk is keletkezett.
Magyarországon ezzel szemben az újkorban fokozatosan visszaszorultak.
Az újkor elején, a reneszánsz műveltséghez kapcsolódva, a táncban is egyre
inkább az egyén került előtérbe. Ekkor indul meg az egyéni és páros táncok
egész sorának kialakulása. A táncos képességei felszabadultan jelentkeznek
nemcsak a szóló-, hanem a páros táncban is, ahol egymástól függetlenül
mozognak a zene ütemére. A magyar tánc éppen ezen a területen érte el a
művészi teljesítmény legmagasabb fokát, az egyéni képességek kiteljesedését.
A variálásra való képesség – akárcsak a népdaloknál – olyan magas fokú,
hogy a tánc általános törvényszerűségeit is nehéz megállapítani. Ilyen
értelemben írja a magyar táncról Berzsenyi Dániel, a múlt század első
harmadának költője:
Titkos törvényeit mesterség nem szedi rendbe,
Csak maga szab törvényt s lelkesedése határt.
Mintegy két évszázada a hamarabb polgárosodó nyugatról kiindulva újabb
táncstílus hódított, mely a páros táncok szerkezetét szabályozta, megkötötte.
Ebben az egyéni rögtönzés már nem vagy sokkal kevésbé érvényesülhet. Ez a
táncréteg a múlt században nálunk is elterjedt, de nem szorította háttérbe az
improvizatív táncalkotást.
Vegyünk most sorba a régebbi magyar táncformák közül néhányat, elsősorban
olyanokat, melyeket akár egész a középkorig követhetünk. Ilyenek elsősorban
a körtáncok, más néven a karikás táncok, melyeknek külön dallamai, szövegei
ismertek:
Hidló végén, padló végén
Karikás táncot járják!
Hidló végén, padló végén
Karikás táncot járják!
Elöl járja János bíró
Gombos dolmányában:
Mari asszony hátul járja
Csepűrokolyába.

Bogdánfalva (Moldva)
A legtöbb karikás táncot a lányok táncolják, rendszerint más táncok
{H-431.}

szünetében, vagy a vasárnap délutáni táncos összejövetelek bevezetőjeként,

amikor is a legények a karikát felbontják, és kiválasztják párjukat:
Még egy kicsit itt legyünk, itt legyünk,
Majd azután elmegyünk, elmegyünk.
Azért jöttünk ide karikázni:
Itt fogjuk a babánkat megvárni.

Törökkoppány (Somogy m.)

A kör mindig szoros, különböző formában kezükkel fogják egymást, és –
ellentétben a balkáni formákkal – a kört nem nyitják ki. Közben háromféle
mozgást végeznek: kifelé vagy befelé lépkednek, miáltal az egész kör
hullámzani látszik. Máskor kétféleképpen forgatják a kört: két lépést előre
tesznek, egyet vissza, de ezzel az aszimmetrikus formával is előrehaladnak;
máskor gyorsan forognak, apró lépéseket tesznek, ilyenkor rendre változtatják
a forgás irányát. A leánykörtáncokat többségükben nótaszóra járják.
A nyelvterület keleti felében vegyes, férfi-női körtáncokat találunk, melyek
szervesen illeszkednek a táncos összejövetelek rendjébe. Ezeket már
hangszeres zenére táncolják, de többnyire csak két-három pár alkot egy kis
kört. Formában ezekhez hasonlítanak a múlt század közepétől kialakult
körcsárdásformák, amikor a páros táncból időnként körtánc alakul ki.
A hajdú- és általában a fegyveres táncok egyenes folytatását a pásztor-
táncokban találjuk meg. Ezek nemcsak nálunk, hanem a szlovákoknál, a
goráloknál, a ruszinoknál és az erdélyi románoknál is ismertek. Ma az
északkeleti nyelvterületen és a Dunántúl középső részén maradtak meg a
nyomaik.
A botos táncok legszebb formái az Alföld északkeleti peremén ismertek,
legfontosabb segédeszközük a pásztorbot. Ezeket egyedül járják, és akkor a
bot forgatásának, átugrásának minden virtuozitását igyekeznek bemutatni.
Másik a botolós páros férfitánc, ahol párbaj-szerűen vívnak meg egymással a
zene ütemére. Az ütés és a védekezés természetesen mindig új helyzeteket
teremt, ezért a táncban nagyon sok az improvizálás. Ritkábban női-férfi páros
botoló is előfordul. A férfi játékosan bottal támad a nőre, aki a támadás elől
kitér, de a bot forgatását igyekszik akadályozni.
A kanásztáncokat ismerik ugyan az egész magyar nyelvterületen, de – mint
mondtuk – legszebb változataik Dunántúl maradtak meg. Fokost, baltát, botot
egyaránt használtak, amit elsősorban a földre fektetve ugráltak át. Ezek a
formák közelebbi és távolabbi rokonságot mutatnak az osztrák, szlovén, sőt
még a távolabbi táncokkal is. Ez is bizonyítja, hogy ezek a fegyveres táncok
utódai, melyek a középkorban általánosan elterjedtek Európában, és a török
háborúk idején még egyszer kivirágoztak. A táncdallamok közül legismertebb
az alábbi:
Csóri kanász, mit főttél? Tüdőt káposztával!
Mivel rántottad be? Hasaszalonnával!
Szüccs, szüccs, te-ne-ne, fene teremtette,
{H-432.} Megismerni a kanászt fényes baltájáról,

Űzött-fűzött bocskoráról, tarisznyaszíjáról.

Szüccs, szüccs, te-ne-ne, fene teremtette,
Megismerni a kanászt fényes baltájáról.
 Dunafalva (Baranya m.)

206. ábra Kanásztánc dallama,

Dunafalva, Baranya m.

Az ugrós sok vonatkozásban kapcsolódik a pásztortáncokhoz, csak ezeket

mindig eszköz nélkül táncolták és táncolják. Az ugrós a régiségben sokszor a
tánc fogalmával azonos. Ezért nem mindig tudjuk pontosan, hogy mi rejlik az
ilyen elnevezés mögött. Már a XVII. században is emlegetik egyes formáit:
„A főfő urak asszonynépekkel ugordják a tánczokat.” De valami hasonlóra
utal ez a közmondásszerű megállapítás is: „Ide hátra még az ugordója ennek
az nótának.” Dunántúl a lakodalmi ugrós az egyik legelterjedtebb formája, ez
tulajdonképpen vonuló tánc, amikor a menyasszonyt a templomba kísérik. Az
alföldi ugróst egyenesen a kanásznóták ütemére táncolják, éppen úgy, mint a
bukovinai székelyek hasonló jellegű táncát.
A legényes kezdetlegesebb változatait Székelyföldön ismerik, de egész
bonyolultságában Kalotaszegen és a Mezőség magyar falvaiban fejlődött ki.
A táncrendnek része, mégpedig annak az elején táncolják a legények a
zenekar előtt, miközben a táncra váró lányok forgó körrel veszik őket körül.
Karikára, legények,
 Betyárosan verjétek!
Itt vagyok és segítek!

Válaszút (Kolozs m.)

Az egyik legfejlettebb, rendkívül változatos táncforma, melynek zenéje és
motívumkincse egyaránt a hajdú- és pásztortáncokhoz kapcsolódik, {H-433.}
majd több európai hatást magába olvasztva az egyik kiindulópontja a
verbunkostáncnak és -zenének.
Rövid pillantást kell vetnünk még a régi páros táncokra is, melyeknek
változatai a nyelvterület különböző részein, mint a régi stílus utolsó hajtásai
megtalálhatók. Ezekre már a különböző nyugati táncok is hatottak, és
legtöbbjük valamelyik átalakításának, megmagyarításának tekinthető. Már
motívumai között sok csárdásra emlékeztetőt találunk, de a tempóbeli
különbségek még régi hagyományokat őriznek. E táncok közül a legtöbb
Erdélyben őrződött meg, ahol a csárdás gyors elterjedése nem szorította ki
olyan viharos gyorsasággal a régebbi formákat, mint a nyelvterület más
részein. A régi páros táncok dallamait, mint például a mezőségi lassú vagy
cigánytáncét gyakran éneklik, közben a párok hosszabb-rövidebb ideig a zene
ütemére sétálnak.
A régi magyar táncok sorát lezárva, szólni kell arról, hogy a többször említett
táncrendben először egy lassú, majd egy gyorsabb és végül egy egészen gyors
tánc következett. Ennek emléke „három a tánc” kifejezésünk. Ezzel már a
XVII. században találkozunk: „Nem ugrándoztak kecskemódon, mint most,
hanem szép halkal járták, gyakorta kiáltván: Három a tánc.” A táncrigmusok
között is többször előfordul:
Három a tánc mindhalálig,
Kivilágos kivirradtig!

Mezőkövesd (Borsod m.)

 257. Tánc lakodalomkor, a templom előtt. „Legényes”
Méra, egykori Kolozs m., Románia

Ennek hagyományai egészen a legutóbbi időkig éltek a magyar

{H-434.}

falvakban.
Az új magyar táncstílus a XIX. században teljesedett ki, de – akárcsak az új
magyar népzene – szorosan kapcsolódott az előző századok hagyományaihoz.
A nyugati páros táncok egyre inkább ismertekké váltak, és mintegy alapjául
szolgáltak új páros táncok kialakulásának. Megváltozott a tánczene üteme is,
a 2/4-es ütemeket a 4/4-esek váltották fel, míg a gyorsabb táncokhoz a
gyorsuló nyolcadoló ún. „esztam” járult.
A korszak legismertebb és legreprezentatívabb tánca a verbunk. Maga a szó a
német werben = „toborozni” szóból származik, amit néhol a nyelvújítás által
felélesztett régi táncelnevezéssel, a főtartóval helyettesítettek. A tánc
kezdetben szorosan kapcsolódott a katonatoborzáshoz. Az osztrák hadsereg
ugyanis 1715-től kezdve állandó katonaságát egészen 1868-ig – amikor az
általános hadkötelezettséget bevezették – toborzás útján egészítette ki. Egy-
egy mezővárosra, falura megállapították a kiállítandó katonák számát, és
akkor megjelentek a verbuváló katonák egy tizedes vagy őrmester
vezetésével. A nótaszó és tánc közben a katonaélet szépségét dicsérték:
Híres szép város Kunhegyes,
A kun legény hej, de hegyes!
Kard illik az oldalára,
Rezes csákó homlokára,
Fényes csizma a lábára.
Csengő sarkantyú sarkára!
Segge alá sárga nyereg,
S lesz belőle huszár gyerek!

Kunmadaras (Szolnok m.)

Amelyik legény ivott a borból, akinek a sapkát a fejére húzták, az már nem
menekült, mert sok esetben 10–12 évet kellett katonáskodnia, messze az
ország határán kívül, ahonnan még szabadságra se jöhetett haza.
 207. ábra Sarkantyúk

A múlt század negyvenes éveiből egy kitűnő megfigyelő szemléletesen írta le

a verbunkostánc menetét: „…a legénység körbe áll, melynek középpontját a
káplár tölti be, s a rendesen egyenruhás cigánybanda új nótát húzván kezdődik
a toborzó. Míg az első verset húzzák, semmi figurát nem látunk, hanem vagy
ki-ki helyén maradván pengeti sarkantyúit vagy sétálva járják be a kört, s
ezáltal a nóta csínját, rhytmusát kitanulják, s mintegy a táncnak
nekiidomulnak. Most következnek lassú figurák, melyek sora jobbára
meghatározott, ha pedig nem, a káplár jelenti meg, kire függesztvék a
táncosok szemei, míg ki-ki szemközös társára szinte ügyel. E táncrésznek
jelleme, hogy csak rendszerezett és kevéssé cikornyás lépésekből van
szerkesztve, éspedig, ha a nóta nyolctactusos, két tactus jobbra, egy balra,
ismét kettő jobbra, egy balra, mit kéttactusos összevágó helyretoppanás fejez
be. Miután öt-hat ily lassú verset eljártak, a cifrára kerül a sor, mely az
előbbinél frissebb és tüzesebb, azért is itt már az ide-oda és felszökkelések
rendén vannak, mikhez a hánykódó kardok csörömpölései s a tarsolyok tétova
lebegése járulván, a hősi táncnak valódi képét tünteti fel.”

258. „Forgatós”. Homokkő faragvány

Nyárádmente, Románia

A tánc egyik fontos kelléke a sarkantyú, ami különbözött a lovasok

{H-435.}

hasonló szerszámától, hiszen az a táncban hegyével és élével könnyen kárt

okozott volna a táncosok között. Ezért a legények zörgős sarkantyút viseltek,
amit a csizma kérgére erősítettek, ahol egy kis bőrdarab akadályozta meg
lecsúszását. Az ilyen sarkantyúk egy vagy két pergőből állottak, másoknál az
egyes vagy kettős taréj adta a hangot. Ezt nemcsak táncban, hanem
ünnepnapokon is viselték a legények, akik jövetelét erről már messziről
megismerték a lányok:
Este későn ne járj hozzám,
Mert nagy vigyázat van reám;
A sarkantyúd ne peregjen,
Édesanyám fel ne keljen.

Hortobágy
A verbunkostáncoknál a sarkantyú szerepe különösen nagy. Egyrészt, mert a
lovas katona elmaradhatatlan kelléke, másrészt ezzel adták meg a tánc ütemét.
 259. Tánc lakodalomkor. „Forgatós”
Méra, egykori Kolozs m., Románia

A verbunkos több régi férfitánc elemeit (legényes, ugrós stb.) foglalta

magába, egységes stílusa a múlt században alakult ki. Rendszerint a
táncrendben kezdő táncként fordult elő, és ezzel mintegy előkészítette {H-436.} a
páros táncokat. Két formáját lehet megkülönböztetni. Az egyik szabad
szerkezetű, mely a rögtönzésnek, az egyéni tánctudásnak széles körű
lehetőséget biztosított. Minden bizonnyal erről írta Csokonai Vitéz Mihály a
XVIII–XIX. század fordulóján: „Mikor a francia háború idején sok angol
nagyemberek lakának vala Bécsben, egy angol az ott lévő magyarok táncában
300 figurát számlált meg.” A szabad formájú verbunk zenéjét és táncát
megtaláljuk a románoknál, szlovákoknál és még a morváknál is. A
szabályozottabb formájú verbunk {H-437.} ritkább és többnyire lassú és friss
részekből áll. Ezt a táncvezető irányításával félkört formálva járják. Egyes
változatait a keletszlovákok-nál is táncolják.

260. Tánc lakodalomkor. „Forgatós”

Méra, egykori Kolozs m., Románia
 261. Gyermekkörtánc
Szada, Pest m.

A magyarság legismertebb tánca a csárdás (már nevében is a palotás, vagyis

az úri tánc ellentétét fejezi ki). A XIX. század második negyedében vált
általánossá, amikor a magyar nép értékeinek felismerése, feltárása, a
Habsburg-elnyomás ellen való fordítása a nemzeti érzés kibontakozásának
jelenségeként tört előre. Garay János, e korszak jeles költője {H-438.} írja: „Hogy
a tánc szintoly állandó része a nemzetnek, mint akármely egyéb szokásai,
nyelve és daljai, valamint játékszíne és muzsikája, öltözete és törvénye: ki
tagadja? Ezek együvé véve teszik a nemzet bélyegét sajátiakká, másoktól
különbözőkké; a mely nemzet ezekkel nem bír, az nem nemzet, hanem csak
néptömeg, nem magánálló, mert másoknak majma, lelketlen utánzója, vagy
éppen rabszolgája.” A csárdás nevével először 1835-ben találkozunk, amikor
a zeneszerző Rózsavölgyi lassú csárdásnak nevezte egyik művét. Szinte
viharos gyorsasággal terjedt, nemsokára már az egész országban táncolják, és
lassanként háttérbe szorítja a különböző német és nyugati táncokat. Ez a
nemzeti romantika jegyében fogant tánc az új magyar népdal, a magyar nyelv
mellett egyre inkább elfoglalta megillető helyét, és csakhamar általánossá
vált, olyannyira, hogy a század második felében a parasztság körében is
minden más táncot elhomályosított.
A csárdás a reneszánsz kortól egyre inkább hódító különböző páros táncok
számtalan hagyományát magába olvasztotta. Maga a zenéje a verbunkéból
nőtt ki, amire a különböző magyar etnográfiai csoportoknál nagyon sokféle
csárdást táncolnak. A páros táncban cselekvő szerepük csak a férfiaknak van,
és a 4/4-es ütemű magyar csárdásban negyedértékként végeznek egy
mozdulatot. Részben a kettős alaplépést ismétlik, részben különböző módon
forgásokat végeznek. A régi körtáncok emlékeként 2–4 pár olykor
összefogózkodik, és körben táncolnak.
A sokféle táncalkalomról már fentebb több helyen is megemlékeztünk. A
gyermekek táncos játékai külön világot alkotnak, {H-439.} de a tánctanulás is
már gyermekkorban elkezdődött, amikor gyerekbálokat rendeztek, vagy a
lakodalomban a táncolok szólón próbálgatták az első lépéseket. Egy-egy
nagyobb munka (aratás, cséplés, kenderfeldolgozás stb.) befejezését a fiatalok
tánccal ünnepelték. A közösen, segítségként végzett munkák befejezésének
elmaradhatatlan fontos mozzanata volt a tánc (kukoricafosztás, kapálás, fonás
stb.), sőt a munkát elsősorban azért vállalták, mert az azt követő táncos
mulatságra számítottak. Kisebb összejövetel (fonó, disznótor, toll-fosztás stb.)
ugyancsak ritkán esett meg tánc nélkül, ilyenkor egy-egy hangszer (citera,
duda, hegedű, furulya stb.) szolgáltatta a zenét. A fiatalok összejöveteleinek
máskor csak a táncolás volt a célja (táncház, cuháré és más vasárnap délutáni
összejövetelek stb.), sőt télen bálokra is sor került. A keresztelőkor csak
kisebb táncos mulatságot rendeztek, de a lakodalom egész menetébe a
legkülönbözőbb táncok épültek be. A feljegyzések arról is vallanak, hogy
egykor a temetőben is táncoltak, mint ahogy egykor a halotti tornak is voltak
jellegzetes táncai. A korántsem teljes áttekintés is bizonyítja, hogy a táncnak
milyen nagy szerepe volt a magyarság életében.

A magyar népzene és a népi hangszerek TARTALOM A magyar népköltészet

A mozgás és a tánc TARTALOM A népköltészet elvi kérdései

{H-440.} A magyar népköltészet

FEJEZETEK
A népköltészet elvi kérdései
A verses népköltészet
A népballada
A prózai népköltészet
A népmese
A monda
Kisebb prózai népköltészeti alkotások

A mozgás és a tánc TARTALOM A népköltészet elvi kérdései

A magyar népköltészet TARTALOM A verses népköltészet

A népköltészet elvi kérdései

Népköltészetnek általánosságban a dolgozó nép széles tömegeiben
keletkezett vagy ott elterjedt, közkeletűvé vált költői műveket nevezzük. Ez
más szóval azt is jelenti, hogy a népköltészet egyik sajátos megjelenése
annak, amit irodalomnak nevezünk. E művek összességét – mint ismeretes
– nemzetközi műszóval gyakran a folklór elnevezéssel is szokták jelölni.
Maga a szó eredetileg „népi ismeretet”, a nép tudását, tudományát akarta
jelenteni, azt, „amit a nép tud”. Később azt a tudományágat kezdték érteni
alatta, mely a nép szellemi életének különböző megnyilvánulásaival
(népköltészet, népzene, népi díszítőművészet, szokások, hiedelmek stb.)
foglalkozik. Ilyen értelemben a népköltészet kutatása a folklór egyik ágának
tekinthető.
Amikor népköltészetről beszélünk, hangsúlyoznunk kell, hogy a „nép” szót
„dolgozók” értelemben használjuk, tehát nem kizárólagosan a parasztságot
értjük alatta, ahogy ezt a legtöbb régebbi népköltészettel foglalkozó mű
szerzője tette. Az ipari dolgozóknak, a munkásságnak is megvan a maga
népköltészete.
Az ipari munkásság és a dolgozó parasztság folklórja egyébként sokban
érintkezik, amit elsősorban a közös kizsákmányolóik ellen folytatott harc
mellett az is magyaráz, hogy Magyarországon az ipari dolgozók jelentős
része a mai napig a parasztság köréből kerül ki, s új munkaviszonyai közé
magával hozza falusi környezetének dalait, meséit, s melynek hagyományos
tartalmi és formai világa továbbra is nyomot hagy költészetén.
A ma közismert magyar népköltészeti művek jelentős része a dolgozó
parasztság körében keletkezett – a régi népköltészeti hagyományokat
nálunk különösen az agrárproletariátus, a pár holdas kisparasztok és
középparasztok őrizték meg. Vikár Béla már a múlt század végén
megállapította, hogy népköltészeti alkotást csak a szegényparasztság őriz.
Kodály és Bartók szintén hangsúlyozta, hogy értékes dallamokat, ősi
dallamokat csak a szegényparasztság körében tudtak találni. Móricz
Zsigmond is azt írja önéletrajzi regényében, hogy a módosabb gazdához
nem is illett az, hogy énekeljen, vagy mesét mondjon. A módos gazda
meghallgatja a történetet a fonóban, a kenderdörzsölésnél, megnézi a tréfás
szokásokat. Ott áll, és nézi, hogy a szegény nép hogy mulat. De hogy részt
vegyen mesemondásban vagy közös éneklésben, az lehetetlen volt. A
parasztság szóhagyományait, szokásait tehát lényegében a dolgozó
parasztság teremtette s őrizte meg. A gazdag parasztoknak a népköltészettel
való kapcsolata a tréfák, anekdoták keskeny rétegére s az értéktelen,
„álnépies” műdalokra és a szokásvilág egyes formáira vonatkozik, ez
utóbbiak éppen a módosság hangsúlyozását szolgálták.
Azonban a műköltészet nem egy alkotása népivé, népköltészetivé válhat,
ahogy műszóval mondjuk, folklorizálódhat. A magyar költők alkotásai
közül különösen Petőfinek került sok dala a nép ajkára. Az ilyen költői
művek népszerűségét a nép érzéseit, harcait kifejező {H-441.} tartalmuk
magyarázza. Átmenetileg divatossá válhatnak s látszólag a népköltészethez
hasonlóan terjedhetnek értéktelen dalok is (slágerek), de ezek, akárcsak a
múlt század második felében kialakult érzelmes műnépdalok, nem tartoznak
a népköltészethez.
A népköltészet alkotásainak jelentős része a dolgozók életét tükrözi. Hogy
ez így van, ezt nemcsak a magyar népköltészet és nemcsak az utolsó 200
esztendő népköltészete bizonyítja, hiszen már időszámításunk előtt 2000
évvel „A paraszt panaszai” címen ismeretes egyiptomi keretes elbeszélés is
kesergi a parasztság gyötrelmeit.
Arról, hogy a magyar nép szabadságharcainak milyen hőseire emlékezik
vissza, a történeti hagyományok és a mondák kapcsán részletesen szólunk
majd, s a forradalmi hagyományok kérdését az egyes műfajok tárgyalása
közben szintén tárgyaljuk. De ebben az összefüggésben szintén kínálkozik
néhány olyan, önmagában is beszédes példa megemlítése, mely
félreérthetetlenül kifejezi a nép forradalmi indulatát, azt a robbanásig
feszült gyűlöletet, amellyel szeretett volna visszaütni azokra, akik
évszázadokon keresztül ütötték. Hadd említsük meg a tréfás mesékhez
tartozó „Haragszik a gazda?” országszerte népszerű mesecsoportot.
Béreslegénye szerződtetésekor a gazda kikötötte, hogy nem fizet, ha az a
szolgálat alatt megharagszik. A szolgalegény győzelmével végződik a
mese, szétrombolja gazdájának földjét, házát, medvét ereszt rá, s így
kérdezi mindig: „haragszik a gazda?” … Vagy említsük meg azokat a
mesetípusokat, amelyeket „Nagy Kolos”, „Kis Kolos” néven ismerünk (l.
270. kép), továbbá az „Igazság és hamisság” mesetípusát: ezekben a falu
kulákja és a falu szegénye kerül egymással szembe, végigtiporja, tönkre
akarja tenni a szegényparasztot a kulák, míg végül a szegényparaszt
diadalmaskodik.
Nem véletlen, hogy egyik gyűjtőnek azt mondották: „Csak az az igazság,
ami a mesében van. Miért nem tud az ember is ilyen lenni?” A példák
befejezéséül egy (Kálmány lejegyezte) népi anekdotát idézünk. Kitűnik
ebből, hogy a magyar nép 1914-ben ösztönösen is milyen világosan látta a
kapitalizmus, az imperializmus és a háború összefüggését. „Amikor a
mostani világháború kitört, Rudolfnak üzente vissza a király, rózsákkal
rakatom ki az utadat. Inkább Rocsild-fejekkel rakasd ki, üzente vissza
Rudolf a kengyelfutóval. Azt az egyet nem töhetem édes fiam, felelte a
király, mert ők nyomják neköm a pénzt a háborúhoz. Így hát nem is jött
haza Rudolf királyfi.”
Az előbb idézett népmesék tartalma azonban nem csupán a népköltészetnek
és a nép történetének szoros, elválaszthatatlan egységét mutatja meg,
ismételten rávilágít a népköltészeti alkotások hatalmas agitatív erejére is.
A népköltészet és a műköltészet, tehát az, amit általában irodalomnak
nevezünk, egyaránt a felépítményhez tartozik. Helytelenek tehát azok a
nézetek, melyek tagadni próbálják a népköltészet felépítmény jellegét, és
azt akarják hangsúlyozni, hogy a folklórban éppúgy találhatók „állandó”,
„osztályfeletti”, „folytonos” elemek, akár a nyelvben. A félreértés ebben az
esetben abból származik, hogy a népköltészetnek valóban vannak
állandónak, folytonosnak látszó formulái, motívumai, formai elemei,
évszázadokon át napjainkig mintha elevenen élnének. De ezek a formulák,
motívumok egy adott alapot {H-442.} tükröznek vissza, s a részletes elemzés
azt is megmutatja, hogy az egyes ilyen formulák, motívumok a régi elhalása
után egy új alapot tovább szolgálva, maguk is az új tartalom hordozói
lesznek. A népköltészeti alkotások elemeinek egyik legfőbb sajátossága az
állandó átalakulás, változás. Kétségtelen azonban, hogy a népköltészetnek a
múltban kialakult formulái, motívumai, sőt tartalmi elemei a feudalizmus
korában is, a kapitalizmus korában is sokszor meglepő rokonságot árulnak
el, bár teljesen sohasem azonosak.
Nem vitatható, hogy a népköltészet felépítmény, s így fejlődésének
törvényszerűségeit a társadalmi élet törvényszerűségei határozzák meg,
akárcsak a műköltészetét.
Az irodalomnak azonban mint felépítménynek, s ezen belül is mint
ideológiai formának, megvan a maga sajátos jellege. Művészi eszközökkel
tükrözi a valóságot, megismerteti velünk, s ezáltal ösztökél bennünket
megváltoztatására. Ez érvényes a népköltészetre is, a műköltészetre is.
Az irodalom és a népköltészet formavilága sok vonatkozásban azonosságot
mutat. A művészi megformálás anyagát mindkettőben a nyelv adja, s
rokonok, nemegyszer azonosak legfőbb műfajaik (dal, ballada stb.), arról
nem is beszélve, hogy nem egy műköltészeti alkotás népköltészetivé válhat,
folklorizálódhat, a műköltészet szintén számtalanszor irodalmivá tesz
népköltészeti formákat, sőt a szocialista társadalomban a kettő közötti
különbség végleg eltűnőben van, a régi népköltészeti alkotások nemcsak a
parasztság körében terjednek szájról szájra, hanem a könyv, a színpad, a
rádió útján az egész nép közös kincsévé válnak, irodalommá lesznek.
Mindez azonban nem jelentheti azt, hogy a népköltészet történeti
tanulmányozása lehetséges ez utóbbi sajátos jellegének figyelembevétele
nélkül.
A népköltészet és műköltészet egységének hangsúlyozása mellett nem
szabad tehát elfeledkeznünk arról, hogy a népköltészet egészen napjainkig
lényegében szájhagyományozott formákban él, egy igen jelentéktelenül
vékony rétegét kivéve, amely írásos formákon keresztül nyilatkozik meg.
Ezzel szemben a műköltészet már kezdettől fogva az írásbeliségre,
írásosságra apellál. Hogy mindez nem puszta formális különbség,
gondoljunk az irodalom latin elnevezésére, a literatura szóra, amely a betű
szóból ered, tehát magában foglalja az írásbeliség fogalmát. A magyar
irodalom szóban is benne van az írásbeliség fogalma. Az irodalom tehát
kezdettől fogva igyekezett írásos formában megrögzíteni az alkotást,
szemben a népköltészettel, amely, egészen a szocializmusban kialakuló
formájáig, az élőszó erejére, a szájhagyományon keresztül való
továbbadásra támaszkodott. Tudjuk ugyan, hogy a XVIII. századig a
műköltészet világában is igen erősen hatott az élőszó. De amíg a
népköltészet alkotásait a tudatos népköltési gyűjtés megindulásáig alig írták
le, addig a műköltészetet már a kezdeti formáknál kísérte a lerögzítés
szándéka. Ismeretes, hogy már a homéroszi költészet előadói, az aidoszok
és rapszodoszok mellett hamarosan megjelentek a megőrzők, a
magyarázók, akik a homéroszi filológia első kialakítói voltak, s az
írásbeliségen alapuló irodalom felé mutattak.
A népköltészet egyik legfőbb jellemzője viszont már a legidősebb
{H-443.}
időktől az, hogy csak a közösségen belül képzelhető el. Megszületésének
minden mozzanata, továbbélése, mint a kifejezésben is benne van, szájról
szájra továbbadott, ez viszont azt is jelenti, hogy állandóan egy változtató,
állandóan javító, alkotó közösség ítélete alatt áll. Bizonyos magános
dúdolgatást, énekelgetést nem számítva, a népköltészet, a hiedelemvilág kis
történeteitől kezdve a drámai játékokig, minden formájában a közösség
jelenléte előtt, annak alkotó részvételével teremtődik. Ez az első
törvényszerűség, amely a népköltészetre jellemző. Sőt vannak igen kitűnő
folkloristák, akik csak abban az egy jegyben látják a népköltészet és a
műköltészet megkülönböztető vonását. Így maga Bartók a népdal
meghatározásában azt mondja, hogy népdalnak az tekinthető, amelyet egy
közösség elfogadott, magáénak tart, s a közösségben állandóan él vele.
A műköltészet szintén a közösséget, az osztályt, a nemzetet tükrözi. De a
kettő között mégis van különbség. A műköltészet világában a közösség
hatása, a társadalmi valóság visszatükröződése mindig az alkotó
egyéniségén, egyéni alkotáson keresztül történik. Ez magyarázza azt, hogy
ugyanegy kornak azonos társadalmi problémáit például másképp fejezik ki
Goethe és Schiller, illetve magyar kortársaik. A népköltészetben az egyéni
szándék, tehetség is csak a közösség által adott hagyományos keretek között
fejezheti ki önmagát, osztályát.
Eljutottunk tehát odáig, hogy a műköltészet és a népköltészet kapcsolatait,
valamint fokozati különbségeit vizsgálva leszögezhetjük, hogy amíg a
műköltészetben a közösség az egyénin keresztül tükröződik, és mindig az
egyénin keresztül fejezi ki mindazt, ami a közösségben él, addig a
népköltészetben fordítva: az egyéni tehetség, az egyéni kvalitás, egyéni
alkotó szándék a közösség hagyományos formáin, a közösség anyagán
keresztül fejeződik ki. Ehhez a törvényünkhöz kapcsolódnak mind sorban a
többi következtetések.
Egy másik lényeges különbség a népköltészetnek alkalomhoz kötött
voltából következik. A népköltészet különösen addig, míg a kapitalizmus
idején régi formavilága bomlási korába nem jut, szigorúan alkalomhoz
kötött. A magyar népköltészetben ezt az alkalomhoz kötöttséget, a költői
megnyilatkozásoknak a társadalom életében szigorúan megszabott helyét
ma már ritkán találjuk meg. Az alkalomhoz kötöttségnek legjellemzőbb
vonása, hogy bizonyos típusú szöveget csak bizonyos alkalomkor, bizonyos
személyeknek illik énekelniük, elmondaniuk. Öregasszonynak például nem
volt szabad szerelmi dalt énekelnie, ezt illetlenségnek tartották volna a
magyar parasztságnál is. Bartók Béla, Kodály Zoltán többször is említik,
hogy éppen a régi anyagra jól emlékező öregasszonyok nem voltak
hajlandók szerelmi dalt énekelni. Vagy vannak mesetípusok, melyeket csak
férfiaknak, és vannak, amelyeket csak asszonyoknak illett elmesélniük. A
színjátékoknál, dramatikus népi játékoknál is lehetett találni hasonló
kötöttséget.
Abból, hogy a népköltészeti alkotás a szájhagyományban él, továbbá
mindig csak valamilyen közösségben jelentkezik, s ezen belül is rendszerint
alkalomhoz kötött, szükségszerűen következik, hogy állandóan
változásoknak van kitéve. Elképzelhetetlen például, hogy egy regénynek
annyi változata legyen, ahányan olvassák. A népdal, a mese viszont {H-444.}
nemegyszer annak a közösségnek jellege, összetétele szerint is változik,
amelyben előadják. Így a mesemondó gyakran aszerint alakítja a mesét, sző
bele célzásokat, hogy kinek mesél, a népi színjátékszerű játékokban a
közönség valósággal egyenrangú szereplője a játéknak, amivel szintén
formálja, változtatja a hagyományt. A műköltészetben ugyanakkor az
írásbeliség uralkodóvá válásától kezdve minden alkotó egyszeriségre,
változhatatlanra törekszik, ragaszkodik a megformálás véglegességéhez.
Már az antik szerzők kikeltek az ellen, hogy művükön változtasson valaki.
Tudjuk például, hogy Horatius élesen támadja szatíráiban azokat, akik
változtatni akartak művén. Persze az írásbeliségen belül is jó ideig
találkozhatunk változatokkal, akár az antik, akár a középkori kódex
szövegeit nézzük, de ezeknek száma jelentéktelen a népköltészeti
változatok számával szemben. Ugyanakkor azt mondhatjuk, a
népköltészetre az jellemző, hogy csakis változatokban, változásokon
keresztül él, és nincsenek olyan „végleges” alkotásai, amiken többé az idő
nem hagyhatja rajta a keze nyomát.
Az újabb népköltészeti kutatások során kiderült, hogy a régebbi mechanikus
evolúciós szemlélet a népköltészet változataira nem alkalmazható. Nem
lehet ugyanis állítani azt, hogy az egyes népköltészeti alkotásoknak volt egy
eredeti „ősalakjuk”, az úgynevezett „őstípus”, amely az egyes szövegek
első és legjobb megfogalmazása volt, utána minden változat csak rosszabb,
csak megrontása az eredeti alaknak. Kiderült például, hogy számtalan
mesének, balladának újkori lejegyzése sokkal elevenebben ható
motívumokat tartalmaz, mint több évtizeddel ezelőtt lejegyzett alakja.
Éppen ezért az egyes szövegeket nem a vélt őstípus szempontjából, mintegy
„időtlenül” kell néznünk, hanem mindig a maguk korában, társadalmi
összefüggéseinek rendjében. Az összehasonlítás az egyes népköltészeti
alkotás formai és tartalmi elemei között szintén csak ily módon lehetséges.
Hasonlóképp csak ez a szemlélet teszi lehetővé a megértését, hogy a születő
új szebb és értékesebb tud lenni, mint a régi.
Régebbi népköltészeti kutatóink is érezték, hogy a változást és a
változatnak a jelenségeit nehéz megfogni. A magyar kutatók közül egy
zenefolklorista, Seprődi János vette ezt a jelenséget a XX. század elején
először észre, és rámutatott, hogy egy népzeneköltőnek egész élete nem
elég arra, hogy akár egy falu dallamainak összes változatait összegyűjtse,
mert minden dallam állandóan változik: ugyanegy énekes ugyanazt a dalt
újabb és újabb előadás során mindig változtatja tudatlanul vagy
szándékosan. A magyar kutatók közül Kodály Zoltán, a „Kőmíves
Kelemenné” balladája kapcsán mutatott rá, hogy egy-egy nagyobb epikus
éneken belül ugyanaz a dallam, strófaszerkezet strófáról strófára változik az
előadás során.
Azóta egyre több kutató foglalkozott a változás és hagyományozott alak
egymáshoz való viszonyával, a népköltészetnek azzal a sajátszerű
jellemvonásával, hogy tartalmi elemek, formák, ritmus, strófaszerkezet
lényeges vonásai megismétlődnek az előadás során, de ugyanakkor mégis
valamiféle változáson mennek át. A népköltészeti alkotások
változékonysága igen jelentős tényező, mert lehetőséget nyújt arra, hogy a
régi, a hagyományos forma új körülményeknek megfelelő tartalommal
gazdagodjék.
A változások kérdésében, mint említettük, törvényszerűségeket is
{H-445.}

állapíthatunk meg. Legerősebben a prózai, mesei, általában az epikus

hagyományok vannak kitéve a változásoknak, az egyéni alakítás leginkább
ezekben a műfajokban lehetséges. Ismerünk mesét, amit napokon keresztül
mond, alakít a mesemondó. A költői alkotások közül a balladák, történeti
énekek tartoznak ide. Ezeknél már egy laza ingadozást figyelhetünk meg a
szigorúbb kötöttség és a szabad változtatás között, mert a versszerkezet és a
dallam kötik az előadót, nem engednek annyi szabadságot, mint a prózai
előadás, de így is még mindig elég sok szabad alakításra van mód. A
balladák és a prózai epikumok között átmeneti formák is vannak: énekelt
balladák átváltozhatnak prózai epikummá. A legszigorúbb kötöttség,
változtatás viszonylag legkedvesebb lehetősége a kis lírai egységek
világában van.
Ebben az összefüggésben kell hangsúlyoznunk azt is, hogy a népköltészet, a
verses szájhagyomány – egy egész vékony réteget kivéve – mindig
dallammal él együtt. A népdalt dallama nélkül sem megérteni, sem helyesen
magyarázni nem lehet. A verses szájhagyomány jelentős részét ezenkívül
vers, dallam és tánc együttélése is jellemzi. Erdélyi János, a magyar
népköltészet első nagy összefoglalója a népballadát a „nép operájának”
nevezte, ahol az éneklés, a tánc szerves egységben függ össze. Mindez
ismét a népköltészet és a műköltészet egyik lényeges különbségére utal,
hiszen a műköltészetben az írásbeliség következtében dallam és szöveg
között már elég korán megszűnt a kapcsolat.
További különbség, hogy míg az írásos irodalomban a műfajok egyre
fokozódó bonyolultságát lehet megfigyelni, addig a népdalköltészetet a
kevés műfaj, a tartalom, a motívumok ismétlődése, a szerkezetek
egyszerűsége jellemzi. Ez abban is megnyilatkozik, hogy a népköltészeti
alkotások általában rövidebbek, kisebb terjedelműek, mint amilyenekkel a
műköltészetben találkozunk, bár egyes esetekben a szájhagyományozás
képes volt egész nagy terjedelmű alkotásokat megőrizni. S noha a népi
emlékezet egészen fantasztikus teljesítményekre képes, mégis
törvényszerűnek tekinthető, hogy a népköltészet alkotásai terjedelmüket
tekintve sokkal kisebbek, egyszerűbbek, mint a műköltészetéi.
A népköltészet kevés műfaja, kevés számú témája, belső egyszerűsége
ellenére mégis monumentális, és a nagy költészet igazságát adja. Tévedés
volna azt hinni, hogy csak a bonyolultság, cifrálkodó összetettség jelenti a
költészet nagyságát. Éppen ellenkezőleg, a népköltészetben látjuk annak
számos példáját, hogy egy egyszerű pentaton dallam milyen érzelmi
gazdagságokat tud kifejezni, egy 4 soros népdalszöveg a maga
egyszerűségében is mennyire eléri a műköltészet „legnagyobb” alkotásait.
Ennek legfőbb esztétikai oka az, hogy a népköltészet a maga társadalmának
teljes tükrözését adja, benne az esztétikai teljesség elve érvényesül, mind a
formák, mind pedig az eszmei mondanivaló tekintetében.
Ezek után térjünk rá a népköltészet elméletének egyik leglényegesebb és
legtöbbet vitatott kérdésére, az egyéniségnek és a közösségnek az
alkotásban való viszonyára. Már a népköltészet iránti érdeklődés kezdeténél
megjelenik az a kérdés, hogy a népköltészeti alkotásokat {H-446.} egyének
szerzik-e, vagy valamilyen „misztikus”, névtelen közösség alkotja?
Kezdettől fogva két álláspont küzdött egymással. Az egyik, amelynek
képviselői között elsőnek Herdert kell megemlíteni, a „nemzeti közösséget”
jelölte meg mint a népköltészeti alkotások létrehozóját. Szerinte a
népdalokat az utóbbi, tehát nem egy-egy ismeretlen egyéni alkotó, költő
teremtette. Hegel ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a népköltészeti
alkotások önkéntelen, spontán teremtődéssel születnek: innen
természetességük, közvetlenségük, az egész néphez szóló jellegük.
Herdernek és Hegelnek a közösség alkotásáról szóló elmélete megtalálható
módszertani változásokon keresztül, a legmodernebb felfogásokban is.
Bartók a maga részéről szintén leszögezi, hogy a nép egyénenkint nem
lenne képes önálló dallamokat alkotni, a népköltészeti alkotásokat szerinte
is maga a közösség, ennek hagyományai alkotják, őrzik, formálják.
A népköltészet „közösségi eredetének” elmélete sokban veszélyesen
találkozik azoknak az állásfoglalásával, akik egyenesen tagadják a
népköltészet népi eredetét, jellegét, és azt mondják, hogy mivel a
népköltészet alkotásaiban személy szerint alig lehet megtalálni a népi
alkotókat, az egész nem egyéb, mint a „felsőbb” társadalmi osztályok
egyéni alkotásainak sora, mely lejutva a nép körébe, különböző
változásokon, egyszerűsítéseken, rontásokon keresztülesve válik népivé, s
csak primitívségével ébreszti azt az érzést, hogy külön költészeti világról, a
népköltészet világáról lehetne szó.
A népköltészet egész története s ismert népi alkotók példája ennek az
ellenkezőjét bizonyítják. Természetesen nem szabad elfelejtenünk, hogy az
alkotás egyéni jegyei a népköltészetben nem jelentkeznek olyan világosan,
mint a műköltészet világában. A legtehetségesebb mesemondó vagy énekes
is kisgyermekkorától kezdve, évről évre számtalan változaton keresztül
hallja ugyanazokat a meséket, amiket az előző nemzedék mesemondói
mesélnek. A hagyomány benne él tehát, amikor mesélni kezd, és a
hagyományozott költészeti anyagon keresztül próbálja a maga egyéniségét,
életének tapasztalatait, sorsát érvényesíteni, belevinni az előadásba. Az
adott hagyományon keresztül megnyilatkozik az alkotó egyéniség, sőt
kimutatható, hogy hatására új típusok, új formák keletkeznek, melyek
azután egy jelentős énekes, mesemondó hagyományozása alapján újabb
mintái lehetnek a közösségi alkotásnak. A népmese előadóinak például az
alábbi jellemző típusait ismertetjük:
Egyik típus a hű előadói típus. Ez ragaszkodik a hagyomány adott
kötöttségeihez, attól eltérni egyáltalán nem akar. Sok mesélő elmondja,
hogy így hallotta apjától, nagyapjától, ez volt a szokás a mesemondásban,
ettől a gyakorlattól nem tértek el, mert mint mondták, ha változtatnak,
akkor elveszti a mese az értelmét.
Egy másik típus viszont azt mondja, hogy aki tud tíz mesét, abból „ha van
hozzá fogalma – akár százat is csinálhat”. Az ilyen mesélő úgy érzi, hogy a
hagyomány újjáalkotója, tehát akár „a költő” típusának tekinthetjük. Ezen
belül további típusokat különböztetünk meg. Egy kitűnő szovjet folklorista,
Aszodovszkij említ egy szibériai mesemondó asszonyt, aki a meséket
állandóan egyszerűsítette. A hosszú és terjengős meséket, rövid
epigrammaszerű történetekké alakította, amikbe beleszőtte {H-447.} saját
egyéni tapasztalatait, fájdalmait, bölcsességét, közben valóságos kis
remekműveket alkotott. Ellentéte az, aki bővít, ilyen az egyik híres magyar
mesemondó, Fedics Mihály is, aki meséibe gyakran egy-egy másik mesét is
belesző, eszébe jut egy új történet, nem törődik a mese hármas
tagolódásával, felborítja, összekapcsolja a régit új történettel, tréfákat
kapcsol hozzá, rögtönöz a jelenvaló közönség igényei szerint.
A mesemondók egy újabb csoportja az a típus, amely magyarázza,
értelmezi, igyekszik józanabb formába öltöztetni, valóságba átépíteni a
meséket. Ez a típus sokszor leegyszerűsíti, leszűkíti a mesei világképet. Van
olyan mesemondó is, aki a történeti eseményekhez igyekszik kötni a témáit.
Úgy érzi, hogy a meséknek egész beállítása, egész szelleme
összeegyeztethetetlen és elfogadhatatlan azzal a való világgal, amely előtte
áll, és mégis a hagyomány belső hitele számára olyan kényszer, hogy
valami magyarázatot kíván találni. Még különböző előadói típusokat
lehetne felsorolni, a legfontosabbakról azonban szóltunk.
Végül a népköltészet még egy olyan vonására kell rámutatnunk, amely
szintén fokozati különbséget jelent a népköltészet és műköltészet között: a
népköltészet hallgatóiban sokkal nagyobb az elhivés, a beleélés készsége,
mint a műköltészet olvasóiban. Tudjuk azt, hogy nem lehet egy alkotást
valóban átélni, magunkévá tenni, ha nem fogadjuk el azt a sajátos
valóságot, amelyet a költő a maga művében elénk ad. Nálunk az elhivés, a
beleélés azonban halványabb, mint a népköltészet közönségénél. A népi
színjátékoknál, a mesemondók alkotásainál a hitelesség sokkal nagyobb,
mint a műköltészet világában.
Ugyanez vonatkozik az alkotásban megmutatkozó tudatosságra is. A
műköltészet alkotója tudatosan – és természetesen ösztönös ihlettől
befolyásoltan is – készíti a maga alkotását. A népköltészetben kevesebb
szerep jut a tudatosan rendező elvnek, az alkotásban az ösztönös teremtő
erőnek van a legnagyobb szerepe. Azt a romantikus elméletet azonban,
hogy csak ösztönös, közös népi alkotás létezik, önmagában nem
fogadhatjuk el, mert a népköltészet az említett megszorításokon belül
feltétlen alkotói tudatosságra is mutat. A műköltészet mindenféle formája
mögött azonban ott áll az írói halhatatlanság büszke öntudata, a horatiusi
„exegi monumentum”, mely saját életén túl tekint. A népköltészetet viszont
„kollektív szerénység” jellemzi – hogy Goethe szavaival éljünk –, vagyis a
népköltészeti alkotásokhoz nem fűződik a szerzőség, az írói egyéniség
halhatatlansági öntudata.

A magyar népköltészet TARTALOM A verses népköltészet

A népköltészet elvi kérdései TARTALOM A népdal

A verses népköltészet

FEJEZETEK
A népdal
Szerelmi dalok
Történeti és vitézi énekek
Bujdosó- és rabénekek
Pásztor- és betyárdalok
Katonadalok
Agrárproletár-dalok
Cseléd- és szolgadalok
Summásdalok
Kubikosdalok
Mulatónóták, bordalok
Csúfolók, tréfás és gúnydalok

A népköltészet elvi kérdései TARTALOM A népdal

A verses népköltészet TARTALOM Szerelmi dalok

A népdal
A Ráth Mátyás által szerkesztett pozsonyi Magyar Hírmondó 1782. évi
januári számában a következőket olvashatta az érdeklődő hazafi vagy
honleány: „Tudva vagyon, minémű nagy szorgalmatossággal gyűjtögetik az
Anglusok és a Francziák, nem tsak az önnön magok eleiknek régi verseiket
s énekjeiket, hanem a távoly lakozó népekéit is. Az Olaszoknak hasonló
igyekezetek sem kevésbé esméretes. Hát a Németeknek avvagy szükség-e
előhoznom? holott mindenek, valakik ezeknek nevezetesebb könyveiket
olvasták, gyakorta észrevehették, minémű nagy betsben légyenek nálok a
régi Német históriás, mesés s több afféle énekek. Ki nem tudja, mit kapnak
ők a köz népnek szájában forogni {H-448.} szokott régi verseken, mellyeknek
Volkslieder a nevezetek. Ezeket pedig, leginkább attól az időtől fogva
kezdették előkeresni s haszonra fordítani, miólta az ő saját nyelveket, s
azonn az ékes tudományokat láttatosan gyakorolják.”
Így kezdődik a nemzeti nyelv, a régi irodalmi alkotások dicséretével
egybefogva a magyar népköltészet gyűjtésére buzdító, első országos
fölhívás. Néhány, több-kevesebb tudatosságra valló előzmény, mintegy
öntudatlan gyűjtögetés, kéziratos gyűjtemények rovogatása után ez a
fölhívás a nemzeti nyelv kutatását, a nemzeti irodalmat és a nép költészetét
egymástól elválaszthatatlan egységnek tekinti. Révai Miklósé, a
nyelvtudósé az érdem: Bécsben élt, s ott figyelte a népköltészet
fölfedezésének nyugat-európai mozzanatait. Révai terve egy nagy magyar
költészeti gyűjtemény volt, amelyben a régi költői alkotások, énekes
kézirati gyűjtemények anyaga és a különféle tájszólások sajátos vonásait
megőrző népköltészet együtt van jelen, s e gyűjtemény a magyar nyelv
tanulmányozásának is jó eszköze lenne. Ráth pártolja ezt a fölhívást, s utal
a népköltészet európai fölfedezésére, gyűjtésre buzdít. S a népköltészet
gyűjtése, ha némi késéssel is, de megindul.
Annak, hogy a magyar népdal történetéről keveset tudunk, nem
utolsósorban az az oka, hogy az egyházak évszázadokon át következetesen
üldözték a nép dalait. Valóban sokáig csak az éles ítélet, rosszallás, a vád
hangjait hallhatjuk a népdallal, a virágénekkel kapcsolatban: Telegdi Miklós
1583-ban gyóntatási kérdések között a következőt teszi fel: „Éneklettél-e
avagy hallgattál-e virágénekeket, amelyben a testi szerelemről és buja
dolgokról volt emlékezet?” Hogy mennyi pusztult el a nép dalaiból, azt
ebből az egy kérdésből is jól megérthetjük: akár a katolikus, akár a
protestáns egyházak véleményét nézzük, mindkettő még a dal hallgatását is
súlyos bűnnek tekintette. Bornemisza Péter református prédikátor és író
1578-ban panaszkodik: „Immár csak mind hívságos mulatságra vágyódnak
minden fül … virág- és szereleménekek hallgatására …” Pázmány Péter, az
ellenreformáció magyar vezéralakja „undok virágénekek”-ről beszél. A
Cantus Catholici 1679-ben a magyar nyelvű egyházi népénekek veszélyeit
is előadja, amikor a következőket írja: „a hívek nagyobb részét a római
szentszéktől az éneklésbeli zengésnek édesgetése vonta el”. Ugyanakkor
még a közelmúltban is akadtak olyan puritán református faluközösségek,
melyeknek zárt, szigorú rendje a nótázással szemben majdnem a régi
prédikátorok ellenszenvét mutatta.
Pedig ha a magyar népdalról szólunk, egyszerre elénk áll az egész magyar
múlt. Éppen ezért túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a népdal végigkísérte a
nemzeti történelmet. Tudjuk, hogy a siratóénekekben s nem egy
gyermekdalban mintegy benne él több ezer esztendős múlt, s belőlük a
honfoglaláskor magyarságának dalolását, nótáinak lejtését hallják ki a
zenefolkloristák. Már Gellért püspök legendája is elénk állítja a munkadalt
éneklő jobbágylányt. Tudjuk, hogy Dózsa seregei is énekelték a maguk népi
formájú harci dalait, amelyek azonban nyomtalanul eltűntek. A Rákóczi
fejedelem által vezetett szabadságharc alatt virágzott ki igazában a kuruc
költészet, az 1848–49. évi magyar szabadságharcot nemcsak Petőfi harci
dalai, hanem vágyakozó, reménykedő népdalok is kísérték. Bartók Béla,
Kodály Zoltán ezért tartja, {H-449.} Adyval együtt, a századforduló elején,
hogy a népdal, a népzene a politikai oppozíciónak, harcnak is éles fegyvere.
A két világháború közötti szocialista líra kiemelkedő alkotója, József Attila
ezért is iktatta a maga verseibe a népi dalok képi és versszerkezeti formáit.
A magyar népdal felfedezése, néhány elszórt megjegyzéstől eltekintve, a
XVIII. század végén kezdődik. Csokonai, a magyarországi felvilágosodás
költője, már így ír: „Ereszkedjünk le a paraszt, tudatlan, egyszerű
községhez, akkor majd nem lesz annyi hallatlan ejtés előttünk.” Utána az
irodalmi romantika időszakában Kölcsey szava – „a valódi nemzeti poézis
szikráját a köznépi dalokban kell keresni” figyelmeztet a népköltészet
értékeire. Erdélyi János pedig már azt is kimondja, hogy a nép élete, a nép
költészete az a tenger, amelybe a költőnek belé kell állnia, hogy ott
megifjodjék. Kriza még tovább megy: ő azt is tudja, hogy a népdalokat, a
népköltészet anyagát az „elsőbbrendű” nép körében, tehát a dolgozó
parasztság körében kell keresni. Ilyen előzmények után vitte Petőfi diadalra
a népdalt a magyar költészetben.
Sajnálatos azonban, hogy a népdal kutatásának nagyon az elején vagyunk
még. Bartók és Kodály elvégezték ugyan munkájuk nagy részét a zenei
szerkezetek alakításainak megállapításában, és Szabolcsi Bence a
dallamtörténeti kutatásokban, de még nem készült el a másik fontos
területnek, a szövegeknek ilyen teljes vizsgálata, s nem derítették fel a
bujkáló s kiadható teljes népdalanyagot sem. Ezért eljövendő nagy feladat a
népdalokban kifejeződő haladó hagyományok, a bennök rejlő eszmeiség,
formaiságuk teljes gazdagságának kibontása, történeti korszakaik minden
mozzanatának feltárása. Ismertetésünk tehát egyelőre csak vázlat lehet,
néhány fontos mozzanat kijelölése csupán. Ezen a területen az első jelentős
vizsgálatokat Katona Imrének köszönhetjük, aki verstani, stilisztikai, a
formulákat elemző tanulmányaival, a műfaji kategóriákat meghatározó
munkásságával van segítségünkre.
Elöljáróban néhány nehézségről. A klasszikus esztétika műfaji elhatárolásai
nem állnak a népköltészetre, ahol tartalmi, formai műfaji átmenetek
sorozatával találkozhatni. Ilyen műfaji átmenetek sorát találjuk még magán
a népdal műfaján belül is. Lírai szerelmes dalokat, kesergő, jókedvű lírai
nótákat, munkadalokat, katona- és betyárnótákat, juhásznótákat, a csúfolódó
rigmus és a dal átmeneti formáit, táncdalokat, leány- és legénynótákat, hogy
csak a népdal legfőbb típusait soroljuk fel. Ennyi műfaji változaton át még
egyetlen költőnél is nehéz megtalálni azt az alaphangot, azt az egységes,
végső mondanivalót, amit költészete ki akar fejezni. Mit mondjunk akkor a
népdalról, melynek költői közt ott vannak a magyar századok, az elnyomott
jobbágyi, majd paraszti nép keserűsége, bizakodása, gyásza és jókedve, a
névtelen költők lírai ötlete, ritmikai játékossága és a névtelen közösség
évszázadokon át tartó alakító, újraalkotó, hagyományozó ereje. De benne
vannak azok a hatások is, amelyeket maga a nép kapott és feldolgozott, a
maga nyelvére formált. Mindez hát egy hatalmas folyamat, amelynek
egységes jellemvonásait megragadni, a népdalok mondanivalójának végső
értelmét felmutatni, formáinak rendező elveit ellentmondások nélkül
kikutatni látszatra könnyen elfér néhány általánosító formulában, szép
kifejezésben, megragadni {H-450.} azonban valójában igen nehéz. A népdal
mondanivalók, műfajok, költői formák hatalmas gyűjtőmedencéje.
A műfaji átmeneteken belül még arra is érdemes rámutatni, hogy a népdalt s
általában az egész népköltészetet átjárják, mint finom erezet, az azonos,
vagy hasonló formulák, sokszor rokon tartalmi mozzanatok. Széles körben
ismeretes például az az antiklerikális mese, melynek legtöbbször a pap,
néha a kántor, a tanító az egyik szenvedő hőse, aki a férjtől való félelmében
a ládába, kályhába bújik, máskor csábító, házasságtörő szándékát az ügyes
szolgalegény leleplezi. E téma egy dalszerű változatát is közölték:
Vörös korsó, égett bor
Kályhába bújt a rektor.
Jöjjön ki rektor uram,
Nincs már itthon az uram.
S ez a dal több változatban ismeretes.
A népköltési gyűjteményeket átlapozva, azok közléseiből elsősorban maga
az egész paraszti élet, munka, a legkülönbözőbb alkalmak szokásai tárulnak
elénk. Valójában a népdalok alapján is meg lehetne írni egyfajta
összefoglalást a paraszti életről, annak rendjéről, a munka törvényeiről, a
kizsákmányolásról, a parasztság fájdalmairól s arról a tehetetlen
magárahagyottságról, amelynek következtében a dolgozó nép – minden
forradalmi indulata, kirobbanó véres lázongásai ellenére sokáig nem tudta
kezébe venni saját sorsát. A parasztság története, korlátai, börtöne,
mindennapjai benne vannak ezekben a népdalokban, csak éppen jól kell
hallani a kizengő sorokat. Milyen világosan beszél például a magyar nép
egykori sorsáról ez a népdal:
Felszántom a császár udvarát,
Belévetem hazám búbaját.
Hadd tudja meg császár felsége,
Mi terem a magyar szívébe.
Bánat terem abba, búvetés,
A magyar élete szenvedés.
Áldd meg, Isten, császár felségét
 Ne sanyargassa magyar népét.
Maga ez a dal keletkezhetett a XIX. század idején, de így is mottója lehet a
Habsburg-elnyomás hosszú évszázadainak is, megbilincselt alázata,
jobbágyi keserűsége, magyar magárahagyatottsága, elbukott harcainak
reménytelensége komorlik fel benne. De a dolgozó nép sorsa avatatlan fül
számára nemegyszer szinte észrevétlenül jelenik meg:
Esik eső karikára,
Kisangyalom kalapjára;
Nem esik az urakéra,
Sem a szegény rabokéra.
Érdemes lenne elemezni a dal rejtett utalásait: a Kossuth-nóta ismert kezdő
formuláját, az urak megbúvását palotáikban s a szenvedő rabok képét a
börtönök fenekén, s közben ott van – kimondottan vagy ki nem mondottan
– a mezőn dolgozó paraszt alakja is, szerelmi dal formulájába fűzötten – a
feudalizmus egész országa egy gyöngéd dalocska négy sorában. Tanulságos
megfigyelni, hogy a nép körébe kerülő vagy ott megfogalmazódó
kortesnótát is mint formálja át a népi hang. Egy Táncsicshoz intézett,
népivé vált kortesdal egyik változata így hangzik:
Rongyos a házam teteje,
{H-451.}

Gólya rászállni nem merne,

A nagy adó súlya alatt
A gerendám majd rám szakad.

Hatalommal gyün a bíró

Nem nézi, hogy hány a síró,
Elviszi minden ruhánkat,
Utolsó véka buzánkat.

Jól mondta azt (Ferenc Jóska),

Hogy a magyart mögtanittya.
Hárman vesznek egy szűrkankót,
Mégis bírják a nagy adót.
 A szögénynek így van sorsa,
Nincs, ki könnyebbítsen rajta,
Bőcsőn kezdi szenvedésit,
Csak a sírnál éri végit.
Ennek a kortesdalnak s a hozzá hasonlóknak a népdalok világában
számtalan változata, történeti énekekhez kapcsolódó formulái is vannak.
Történeti bujdosódalok, az adót egzekváló osztrák beamterek elleni indulat,
48-as kortesdal, táncnóta keverednek, fonódnak össze a formulákon át, s
ami a formuláknál döntőbb: a dolgozó parasztság osztályhelyzetének
állandó tükröződésén keresztül.
Helyünkből nem futja, de külön tanulmányt érdemelne annak elemzése,
hogy a magyar nép történeti harcainak, osztályharcának jelszavai hogyan
tükröződnek népdalokban, nyílt példázatokban, megbúvó formulákban.
Érdemes lenne vizsgálni, hogy a népdal mennyire szabatosan állítja elénk a
paraszti osztálytagozódás rétegeit, milyen finoman különböztet a
nagygazda, a nadrágszíj földjén bajlódó szegény és a földtelen zsellér
között, hogyan különböztet a földműves, a kubikos, a pásztorember között,
hogy szívódik be a népdalokba az ipari munkára igyekvő legénynek,
leánynak a falutól való elszakadása. A népdalok elmondják, mint vélekedik
a parasztság a huncut bíróról, urak szolgájáról, a menyecskék után
csavargóról, a feudális állam egész elnyomó apparátusáról. Az elnyomás, a
társadalmi ellentétek és a kizsákmányolók szövetsége mind elénk tűnik –
mondjuk – egy-egy betyárdal, katonanóta hajlékony dallamai mögül:
Veres nadrág takarja a combomat,
Gatyám komisz, de nem látszik az alatt,
Ingem rongyos, eltakarja a blúzom,
Szeret is a bogár szemü galambom.
A parasztság történeti, társadalmi harcait, mindennapi munkáját tükröző
dalok bemutatása azonban kimeríthetetlen, szinte a népdalkincs egészét
kellene idéznünk.
S ahogy a népdalok a nép történeti, társadalmi harcát is tükrözik félreértés
ne essék: nemcsak ezt, hiszen a mindennapi paraszti élet, a szerelem
gyöngéd formáitól a mulatozásig, a társas életig, a munkáig stb. mind-mind
helyet kap itt –, ugyanúgy tükrözik ezek a dalok a stílusokban is, nemcsak
mondanivalójukban a magyar történelmet. Csakhogy a népdaloknak ez a
történelmi stilisztikája még nem készült el. Pedig nyugodtan mondhatjuk,
hogy a feudalizmus korszakának stílusirányai is mind meglelhetők a
népdalokban, egészen a XIX. században egyszerre kivirágzó s a népdal új
korszakát megteremtő dalok egységesebb, egynemű paraszti hangjáig.
Feldolgozott, publikált anyagunknak ez a zöme, mert a tudatosan megindult
gyűjtés ehhez a korszakhoz kapcsolódik. Feltűnő, hogy a nemzeti piacokért,
nemzeti nyelvért harcoló korai kapitalizmus időszakában a magyar
népdalok {H-452.} s dallamaik egészen sajátos kivirágzásáról beszélhetünk.
Ebben a korszakban alakult ki a népi dallamok új stílusa, mint azt Bartók és
Kodály megállapították. A népdalszövegek egységes formularendszere,
kifejezései is ekkor mutatnak egy új stílus állandóbb kialakulása felé:
valósággal a népdal reneszánszáról beszélhetünk. Ekkor kap új, gazdagodó,
színes irányt a népviselet, a népi díszítőművesség is. Mintha a kapitalizmus
felfelé haladó szakaszában a parasztság egy pillanatra úgy hihette volna,
hogy elérkezett felszabadulásának ideje, hogy utána aztán annál keserűbb
letörés következzék.
Vegyük most röviden sorra a népdallal kapcsolatos formakérdéseket. Az
első, amit le kell szögeznünk, hogy a népdal szövege elválaszthatatlan a
dallamtól. Igen sok esetben a tánctól vagy valami ritmikus mozgástót is
elválaszthatatlan. Ez a törvényszerűség, a dallam, szöveg és tánc egymással
való szerves összefüggése nemcsak a népdalokra vonatkoztatható, hanem
meglelhető a balladaköltészet egyes csoportjainál is. A XIX. század óra
törvényszerű jelenség, hogy a népdal életében dallam és szöveg könnyen
cserélnek gazdát, de ennek a törvényszerűségei nincsenek kellőképpen
kikutatva.
A magyar népdal versformájának kérdése olyan bonyolult, hogy szinte csak
a problémákra való utalással kell megelégednünk. Ezen a téren nincsenek
megoldott kérdések. Van olyan felfogás, amely a magyar vers legősibb
elemének a táncritmust tartja, s ebből eredezteti a dallamra és szövegre tett
hatásán keresztül. Egy másik elmélet szerint maga a nyelv szerkezete, a
magyar nyelv előadásmódja, a hangsúlyozás, a hosszú és rövid szótagok
váltakozásának szerkezete az, ami megszabja a magyar vers ritmusát.
Kodály mutatott rá arra, hogy nem lehet a dallamtól függetlenül vizsgálni a
verstant.
Általános felfogás, hogy a magyar vers ősi szerkezete kétütemű, hangsúlyos
versszerkezet, amelynek legrégibb képlete az „ősi nyolcas”, és ebből
alakultak ki a további, 3–4 ütemű népdalok, amelyek a magyar
versszerkezet alapelemeit adják. A finn Kalevala nyolcas szerkezetben
épült, és a magyar népdalok kb. 70 százaléka ebben a formában íródott.
Ezenkívül ha ritkábban is, de találkozunk a 12 szótagos, négyütemű
népdalokkal is, melyek ereszkedő ritmusúak. Az újabb népdalokban a sorok
meghosszabbodtak, és ezek sok esetben átmenetet képeznek a műdalok
irányában.
A magyar népdalok egyik legjellemzőbb sajátossága a sorvégi rím. Ennek
ritkábban előforduló formája a bokorrím, amikor mind a négy verssor
összecsendül. Ezt inkább a történeti dalokban találjuk. Döntő többségben
páros rímek csendülnek össze a magyar népdalok sorvégein, amikor az
egymás után következő két sor végződik azonos rímben. Ez utóbbit
ugyancsak régi sajátosságnak tekinthetjük, mert a rokon népek
költészetében is ez az uralkodó.
A magyar versstrófa szerkesztése Kodály megállapítása szerint a négysoros
strófán alapszik, minden további bővítés vagy szűkítés ebből az
alapképletből adódik. Ugyancsak Kodály mutat rá, hogy a magyar
népdalokat általában az egystrófás szerkezet jellemzi, és későbbi
képződmény, amikor több strófa kapcsolódik egymáshoz tartalmilag is
egyetlen egységbe, nem beszélve most az epikus költészet
strófaszerkezetéről.
A belső tartalmon, a formai elemeken kívül szólanunk kell azokról a
{H-453.}

kifejezési módokról, a belső forma olyan szerkezeti vonásairól, amelyek

elválaszthatatlanok a belső mondanivalóktól, valósággal magukon viselik a
tartalomtól való meghatározottság jegyeit. A magyar népköltészet ilyen
általánosnak tekinthető vonásai közül kiemeljük: az ábrázolás valósághoz
ragaszkodó, realista módját és az ábrázolás drámaiságát, a magyar
népköltészet műfajaiban megnyilvánuló drámai szerkesztést.
Az esztétikai irodalomban a realizmusról szólva jogos az a
megkülönböztetés, amely külön emlékezik meg a népi realizmusról,
helyesebben a népköltészet realizmusáról. A népköltészetnek nem
kizárólagosan magyar vonása ez a realizmus, de éppen azért, mert a mi
esetünkben a magyar paraszti valóság érzékletes kifejezője, mégis a magyar
népköltészet elkülönítő, sajátos meghatározója.
Újabban nem is egy kitűnő költő emlegeti a magyar népköltészet
„szürrealizmusát”. Azt hisszük, csak tetszetős állítás ez. A költészeti
formák kezdeteinél is feltűnik a játékos, a groteszk elemek felhasználása:
pusztán hangzási elemek értelem nélküli, játékos keverése, a túlzó
hasonlatok, ijesztő, nevettető jelzők, igék felhasználása. Ez a módszer él a
magyar népköltészetben is, hiszen a hazug meséktől kezdve a tréfás
népdalokig a népköltészeti műfajok felhasználják a nagyítás, a karikírozás,
a az eleve el nem hihető, a groteszk elemeit. Ez a jellemző módszer
különben a nyelv – minden nyelv – sokszor lefordíthatatlan
idiomatizmusaiban, játékosságában is benne van. Elég, ha utalunk olyan
jelzőre, mint amilyen a tűzről pattant menyecske vagy a hamvába holt
legény kifejezésekben található – aminek ugyan elemezhetnők
folklórhátterét, de mutatja a nyelv jellemző erejét. Kell-e ezt
szürrealizmusnak neveznünk?
A magyar népdal stilisztikai eszközei közül egyik legjelentősebb az ellentét,
mellyel a mondanivalót kiemeli, aláhúzza. Ezek részben ellentétes értelmű
szavak, gondolatok, kifejezések formájában egyetlen alkotáson, többnyire
egy négysoros versszakon belül jelentkeznek:
A szelíd galambnak
Tiszta búzát adtam,
De a vad galambnak
Ocsúját sem adtam.
A magyar népdalban előforduló ellentétek legnagyobb többsége egyedi
változat, végső soron azonban pozitív-negatív párokra egyszerűsíthető,
teljesen önállóan viselkednek, és a népdalok központjában helyezkednek el.
Néha az egész alkotáson végigvonul az ellentét, míg máskor csak egy-egy
szóra, az esetek többségében főnévre, ritkábban melléknévre korlátozódik.
Feltehetően régi vonása ez a magyar népdalnak, melynek előfordulása
rendkívül gyakori.
A magyar népdal stilisztikai jelei között a túlzást is számon tartjuk, mely a
szemléletességet, a tartalom jobb kifejezését szolgálja, és így annak hatását
jelentős mértékben fokozza. Két formája általános: a nagyítás és a
kicsinyítés.
Kisangyalom szeme, szája
{H-454.}

Többet ér, mint Buda vára.

Mert Buda-vár az uraké,
Kisangyalom csak magamé.

Ez a világ olyan világ,

Mint a mogyorófa-virág:
Sokat igér, keveset ád,
Amit ád is, keserüt ád.
A túlzás meglehetősen gyakori jelensége a népköltészetnek, de a nagyítás,
sokszor egymásra halmozva is, sokkal gyakrabban fordul elő, mint a
kicsinyítés. A túlzás különböző jelenségei azonban nemcsak a magyar
népdalban, hanem a népköltészet más műfajaiban, így elsősorban a
népmesében figyelhetők meg.
A magyar népdalok lírai jelképeibe szívesen szerettek misztikus
jelképrendszereket belemagyarázni, s e jelképrendszer hol történetietlen,
hol idealista elméletekre, hol különféle lélektani magyarázatokra ragadta
kiagyalóit. Így voltak, akik a népdalokban előforduló sárga színben a
feltételezett ősi gyász színét látták. Ezt többek között azzal igyekeztek
magyarázni, hogy a kaszárnyák, megyeházak, börtönök színe sárga
népdalainkban. Pedig a sárga vármegyeháza a népdalban is azért sárga, mert
a valóságban országszerte úgy festették – az úgynevezett „császársárgára”,
„Mária Terézia-sárgára” – a gyűlölt vármegyeházákat és a kaszárnyákat,
már a XVIII. század óta. S természetesen ugyancsak a közvetlen valóság
hatása mutatkozik meg abban is, hogy az osztrák fekete-sárga nemzetiszín
többször is előfordul, bánatos lelki helyzetben, a magyar katonadalokban.
Nem valami lélektani rejtély ez, ősi, színekben is megmutatkozó
jelrendszer, hanem az elnyomó hatalom színei s egyben a gyász fekete
színe, ami a sárga-fekete kapcsolásában erősödött meg. Különben
idézhetnők azokat a népdalokat, amelyekben a sárga szín a jókedv, a
szerelem hangulatát tükrözi, s nem az elválást, a bánatot s a halált. A
népdalok hasonlataikat, természeti képeiket a mindennapi életből veszik.
A színek jelképe nemcsak tájanként, vidékenként változik, hanem még
egyazon helyen is a történeti korok során más-más értelmet kaphat.
Maradjunk csak az előbb említett sárga színnél, mely adott esetben
jelentheti az elmúlást, a gyászt, a bánatot is. Ebben az esetben is mindig
reális alapja van, hiszen a beteg ember, a halott sárga színű:
Ha nem voltál jó szerető,
Boríjjon el a temető.
Hajtson el a sárga halál,
Takaríjjon szárnya alá.
Máskor a szerelmet jelenti, és sok esetben a népviseletben is ki lehet
mutatni ilyen jelentését:
Piros almát kétfele szokták vágni –
Barna legény, nem muszáj hozzám járni.
Ne feküdj a sárga ágyam szélére,
Hogyha szeretsz, feküdj a közepére.
Ez esetben még az almának is különös jelentősége van. Egyes helyeken a
legény ezt küldte a lánynak, ha meg akarta kérni. Ha a lány félbe vágva
küldte vissza, akkor elfogadta a kérést.
Mindezek azt mutatják, hogy a jelképek történeti kutatásával nagyon
{H-455.}

óvatosan, körültekintéssel kell bánnunk, és csak nagy anyag gondos

vizsgálata alapján vonhatunk le következtetéseket.
Így vagyunk a népdalok virágmotívumaival is, melyek a legrégibb ismert
kortól elmaradhatatlan alkotóelemei a magyar népdaloknak, ezeket éppen
ezért nevezték virágdaloknak. A történeti dalokban általában a virág a
kedvest, a szerelmest jelentette az újabb korban: legtöbbször a rózsa, a
szegfű, a viola, rozmaring szerepel. Ez valamennyi olyan virág, mely a
középkori várkertekben általánosan tenyészett. Talán innen kerültek a
paraszti kiskertekbe, melyeket a leány gondozott a ház előtt, így azonosítása
az ott nyíló virágokkal könnyen elképzelhető:
Hervadj, rózsa, hervadj,
Már az enyém nem vagy;
Míg az enyém voltál,
 Piros rózsa voltál.

Egy asszonynak két eladó lánya,

Egyik szegfü, másik majoránna.
Szegfü mondja a majoránnának,
A rózsámat viszik katonának.
Ez a néhány példa is azt bizonyítja, hogy a magyar népköltészetnek és azon
belül a népdalnak igen fejlett jelképrendszere alakult ki. Ez azonban
tartalmában, külső formájában állandóan változott, alakult éppen azért, mert
tükrözte a körülötte levő világot, és alkalmazkodott az új körülményekhez.
A magyar népdalok, balladák különféle csoportjaiból felépíthetnők a
paraszti élet, a paraszti munka, a társadalom minden részletét, s
megismerhetjük a parasztságot környező egész élő és élettelen világot. Nem
is egy magyar népdal hasonlata, fordulója nem érthető, csak ha ismerjük azt
a szokást, a mindennapi életben azt a cselekvést, amelyre a dal utal.
Nemcsak a népköltészet ágyazódott bele tehát a parasztság mindennapi
életébe, nemcsak annak leglényegesebb eszméit, magatartását, indulatait
tükrözi, hanem jelzőit, hasonlatosságait, szóképeit is a paraszti lét, a
paraszti élet köréből veszi. Találomra akármelyik népköltészeti alkotást
elővehetjük, benne a legfinomabb érzelmi rezdülést is a mindennapi élet
jelképei fejezik ki.
Mennyire reális s ugyanakkor mennyire a végtelenség érzetét ébreszti fel
például ez az alig néhány sornyi dal:
Tisza szélén egy nagy nyárfa tüvibe
Barna leány ül a legény ölibe;
Legény nézi folyó vize nagy habját,
Leány nézi a ragyogós csillagját.
Így tágul ki a népköltészet látóhatára a hűvös csillagokig, de mindez, amit
ebbe a tágas végtelenbe belefoglal, érzéseket, gondolatokat, egész életét, azt
mind-mind az érzékelt, ismert, közvetlen valóságnak költői eszközeivel
fejezi ki. Ebben a költészetben a jelkép is a valóság nyelvén fejeződik ki, a
valóságba kapaszkodik, és éppen ez monumentális egyszerűségének, belső
hitelességének, tiszta erejének titka.
Azt hisszük, egyebek mellett, éppen ez a gazdag realitásérzék, a
kifejezéseknek ez a népi realizmusa teszi, hogy a magyar népköltészet a
külsőséges költői eszközök használatában olyan takarékoskodó. A magyar
népdal a jelzőket takarékosan alkalmazza, halmozásukat {H-456.} pedig
egyenesen kerüli. Ábrázolni, jellemezni nem jelzőkkel, hanem érzékletes
képekkel és igen gazdag igemód-, igekötőhasználattal szokott. Aligha kell
bizonyítanunk, hogy az ábrázolásnak ez a módja tömörebb, reálisabb, a
valósághoz tapadó. A magyar népköltészet csak néhány állandó, a tárgyat, a
jelenséget valóban jellemző jelzőt használ, s ha figyelemmel olvassuk a
magyar lírai népdalokat, meglepődünk a kifejezés eszközeinek szinte
szemérmes, puritán egyszerűségén. A magyar népköltészet egymást követő,
tisztán kirajzolt képekkel, egymást követő kis cselekvés-, jelenetsorokkal
ábrázol a leglégiesebbnek tetsző dalaiban is. Viszont mindig él a
jelzőhasználattal ott, ahol a groteszk, különös hatást, a hangulat erejét épp a
jelző adja meg, ezeken a kiemelkedő fordulópontokon szinte tudatos
óvatossággal, de annál nagyobb hatással parázslik fel egy-egy jelző.
A népköltészet realizmusának ez a kifejező, ábrázoló módszere minden
bizonnyal szoros kapcsolatban van másik lényeges vonásával, a drámai
szerkesztés, a drámai sűrítés, jellemzés módszereivel. Nem állíthatjuk, hogy
a drámaiság csak a magyar népköltészet lényeges vonása, de nem
mondhatjuk azt sem, hogy általános és uralkodó ábrázolási módszer az
egész európai népköltészetben. A környező népek közül elsősorban a szláv
lírai műfajokban találhatunk példákat a drámai szerkesztésmódra.
Beszélhetünk-e – akármilyen átvitt értelemben is – lírai népdalaink
drámaiságáról? Van-e olyan szerkezeti elemük, amely erőszakoltság nélkül
arra vallana, hogy a drámai szerkesztés elve itt is érvényesül valamiképp?
Itt különböztetnünk kell a tisztán lírai népdalok és más népdalok közt,
amelyek átmenetet jelentenek a különféle epikus, elbeszélő énekekhez,
táncdalokhoz: a betyár-, katona-, juhásznóták csoportjai és azok a történeti
népdalok, amelyek nem oszthatók be egyértelműen valamilyen műfaji
kategóriába. A magyar népdal e csoportjaiban szintén meglelhetjük a
drámai szerkesztés elemeit, a cselekvő formájú előadást, a jelenetekben,
eleven képekben való szerkesztést, a drámai párbeszédet vagy a drámai
monológra emlékeztető előadási formákat. Nem állítjuk, hogy ez a drámai
szerkesztési mód ezekben a csoportokban kizárólagos, hiszen ezek közt is
nem egyet találunk, amelynek tisztábban bontakozik ki elbeszélő, epikus
jellege, sokszor a szárazabb, leíró strófák, döcögősebb szerkezetek
egyáltalán nem emlékeztetnek a drámai sűrítésű előadásra, más dalokban
inkább a lírai elemek uralkodnak. Mégis, a magyar népköltészet e
csoportjainak egészét tekintve, a döntő többséget – és éppen az értékesebb,
a költőibben formált népdalokat – drámai jellegűnek találjuk.
Mit mondhatunk viszont az egyszerű, egy-két strófás lírai dalról vagy az
egyetlen dallam fonalára fűzött, egymástól független lírai versszakokról?
Ezekben a közönségesen népdaloknak nevezett lírai dalokban a drámai
szerkesztésnek milyen elemei fedezhetők fel? Ezeknek a kis lírai
remekeknek sokszor csupán egyetlen kép, egyetlen érzelem, egy futó
gondolat kibontása a céljuk: aligha erőszakolhatók a drámai szerkesztés
elméletébe. Mindig veszélyes egy gondolat túlfeszítése, mindenre való
ráhúzása. Így tehát csupán feltevésként említjük, hogy a drámai szerkesztés
egy formai mozzanatát talán mégis meglelhetnők ezekben a kis lírai
dalokban, mintegy formai csíráját a drámai ábrázolásmódnak, {H-457.} a
drámai ellentétekre bontó szerkesztésnek. A magyar népdal egy közismert,
állandó sajátosságára, a természeti képre, a kezdőképre és ennek szerkezeti,
strófaépítő elveire, esztétikai hatásaira gondolunk.
A magyar népdal egyik jellegzetessége ugyanis az ún. természeti kezdőkép.
Ez a magyar lírai népdal legfőbb verskezdő eleme, sőt több is annál, igen
sokszor nemcsak verskezdő hasonlat, indítókép, hanem végighalad a vers
minden szakaszán, vagyis szerkezeti, döntően fontos elem. A természeti
kép két részre bontja a lírai dalokat, egy bevezető részre, ez maga a
természeti kép, és ehhez különböző törvényszerűségek szerint kapcsolódik
a vers érzelmi, értelmi mondanivalója mint második rész. A természeti kép
lehet egy megpendített bevezető hasonlat, de következetesen végigvonulhat
az egész versen, és néha szinte szabályos szerkezettel osztja ketté az egész
strófát:
Lefelé folyik a Tisza,
Nem folyik az többé vissza.
Rajtam van a babám csókja;
Ha sajnálja, vegye vissza!
A vers szerkezetének e tartalmi-formai kettéosztása mellett hadd említsük
meg a népdal dallamának ősi eredetű kettéosztását: a dallamokat az
úgynevezett kvintváltó szerkezet is kettéosztja. Azt mondhatjuk tehát- talán
kis túlzással-, hogy a magyar lírai népdal szerkezetének ez a sajátossága
minden lényeges elemén végigvonul. Elenyészően kevés az olyan lírai
népdal, amelyben valamilyen formában a természeti kezdőkép vagy a verset
kettéosztó természeti kép mint a vers felépítésének egyik legfontosabb
szerkezeti eleme meg ne jelennék.
Érdemes csokorba szedni a kezdőképek legfontosabb csoportjait, nem
mintha ettől az eredetük megvilágítását várnánk, hanem hogy könnyebben
át lehessen azokat tekinteni.
Sok esetben a kezdőkép és a rákövetkező rész párhuzamosak egymással, a
kezdőképre szinte tükörképszerűen válaszol a következő rész:
Tavaszi szél utat száraszt
Minden hóból vizet áraszt.
Minden madár társat választ.
– Hát te rózsám kit választasz?
– Választok én egy nádszálat:
Mihent szél kezd lengedezni,
Kész mindenfelé hajolni.

Kibéd (Marostorda m.)

Egy másik csoportot analógiásnak nevezhetünk, de ide kapcsolhatjuk az
úgynevezett helyi és oksági kapcsolatokat, mert azok is csak a népköltészet
analógiás hasonlatai közül valók:
Erdő, erdő, de magas vagy;
Szép galambom, de messze vagy!
Azt az erdőt levághatnám,
Szép galambom megláthatnám.

Tata (Komárom m.)

Gyakoriak az ellentétes kapcsolások is, amikor a természeti kezdőkép
hangulatával ellentétes érzelmet, gondolatot fejez ki a dal:
Kertem alatt szépen szól a pacsirta.
{H-458.}

Kedves babám bús levelét most írta.

 Könnyes szemmel azt olvasom belőle,
Hacsak lehet, hacsak lehet, halál választ el tőle.

Magyarpécska (Arad m.)

Megtörténik, hogy a természeti kezdőkép eredeti összefüggésétől elszakad,
melyet így már csak formulaszerűen használnak fel:
Kéket nyilik az ibolya,
Nem leszek szerelmes soha:
Láncot kötök a szivemre,
Megfogadom, bírok vele!

Ipolybalog (Hont m.)

Egyik-másikat csak rím kedvéért alkalmazzák, és ezek a kezdőképek
logikai-társadalmi összefüggésüket elvesztették:
Két fa közül kisütött a holdvilág.
Enyém vagy te, egyetlen egy gyöngyvirág.
Eszem azt a szépen szóló nyelvedet,
Kivel sokszor csalogattál engemet!

Magyarpécska (Arad m.)

Végül olyanokat is találunk, melyek egészen elvesztették értelmüket,
elhomályosultak, legalábbis a mai vizsgálódó számára.
Ágas-bogas a diófa teteje.
Csak egy kislány nevelködött kedvemre.
Még az anyja gyenge karján hordozta,
Már akkor énnéköm ajándékozta.

Püspökbogád (Baranya m.)

A csoportosítás még nem eredetmagyarázat, s nem világítja meg a lírai dal
ilyen szerkesztésének közkedveltségét sem. Az eredet kérdésében Vikár
Béla elgondolását követhetjük, hogy a természeti kép a párosságból,
paralelizmusból fejlődött ki: eleinte szó szerint ismételte a második rész az
elsőt, azután a párhuzamos hasonlat lépett az egyik páros tag helyére, amely
az előzővel lényegében egyezett. S ebből a kezdetből bontakozott volna ki a
sokágú magyar lírai dal. Ez az elképzelés minden bizonnyal tetszetős,
hiszen az ismétlő szerkezet valóban ott áll minden verselés elején. A
magyar verselés különösen megkedvelte ezt a két részre bontó, a
legegyszerűbb kis lírai egységet is mozgalmassá tevő szerkezetet.
A magyar népdal a természeti kép, a kezdőkép felhasználásának csodálatos
változatosságát teremtette meg. A kezdőkép a lírai monológot sokszor
mintegy dialógussá változtatja, a lírai helyzet belső feszültségének mintegy
teret ád, jelenetet épít, az előadást gazdaggá, elmélyültté, bensőségessé
teszi. A lírai népdalok lépten-nyomon e szerkezet példáit mutatják, akárcsak
a fenti példák. Ezeket kiegészítve hadd álljon itt még egy, amit Bartók Béla
gyűjtött:
Virágos kenderem
{H-459.}

Kiázott a tóba,
Ha haragszol babám,
Ne jöjj a fonóba.

Elejtem az orsóm,
Nem lesz ki feladja,
Bánatos szivemet
Ki megvigasztalja.

Gyergyóújfalu (Csík m.)

Elsősorban ilyen lírai dalokra gondolunk, amikor a természeti kezdőkép
formai építőelvében a drámaiság csíráját, mintegy formai elemben kifejező
vonását látjuk. Nem akarunk túlozni, és ezzel együtt torzítani, ez a példa (és
hozhatnánk még föl több-kevesebb drámai elevenséget mutató lírai népdalt)
csak azt jelenti, hogy a legkisebb lírai népdalban is megtalálható a drámai
szerkesztés és ábrázolás módszere a természeti kép adta lehetőség
kifejtésével. A természeti kép, kezdőkép verset építő szerkezeti elve, és a
dallamépítkezés szerencsésen találkozott a magyar népköltészet drámai
formálásra való hajlamával.
Ezért bontakozhatott ki a magyaroknál különös gazdagsággal, számos
szerkezeti formát teremtve, az ismétlő szerkezet egyszerű költői fogásából
kiindulva a természeti kezdőkép és a rá felelő második rész költői
feszültsége, feszült egyensúlya.
Az csak további érdeme még a természeti kezdőkép fölhasználásának, hogy
a népdal rímelésének tisztaságát, egyszerű szépségét is segített biztosítani.
A rímes sorok kapcsolatát ugyanis elmélyíti, gazdagítja, mert a rímpárnak
nemcsak puszta hangzási, külső formai része, nem hangulati, sokszor
tartalmi erősítést is ad a rímek összecsendülésének. S fölösleges
hangsúlyoznunk, hogy a tökéletes rímhatás éppen az említett három tényező
minél teljesebb összhangján épül: a hangzás, az érzelmi hangulat és a
mondandó értelme egyszerre és együtt zenghet így. A magyar népdal éppen
a természeti kép segítségével éri el ezt a tiszta, benső zengést.
A természeti kezdőkép összehasonlító kutatása még csak a kezdeti
lépéseket tette meg. Annyit tudunk már, hogy nemcsak a magyar
népköltészet tulajdona. Az eddigi kutatás már rámutatott, hogy a magyarral
rokon népek költészetében is feltűnik, meglepő párhuzamokat mutat
ezenkívül a baskír népköltészettel, de találtak nyugat-európai párhuzamokra
is az olasz, a svájci ladin népköltészetben. Mennél nyugatabbra megyünk,
annál ritkábban fordul elő ez a versszerkesztés. Ismeretes a román állandó
természeti kezdőkép: a zöld levél, a „frunza verde”. Emellett a szláv népek
lírai népdalaiban is nagy gyakoriságú ez a szerkezet. Kedvelik a bevezető,
lírai hangulatú természeti képeket különösen az ukrán, az orosz és a szlovák
népdalok.
Ha nagyon sommás is ez az összefoglalás, a kényszerű tömörség minden
hibájával, talán mégis érzékelteti a magyar népköltészet gazdagságát,
szépségét, erejét. Úgy gondoltuk, hogy bevezetőben arról kell szólanunk,
milyen elvek, milyen eszmék irányították a magyar népköltészet történelmi
kialakulását, s milyen is a belső formáló erő, amely a népköltészet minden
korszakában munkált a legkülönbözőbb műfajokban, a nemzeti forma
hogyan, milyen teremtő elveken keresztül mutatkozott meg a
népköltészetben.
Az alábbiakban néhány tartalmi csoportban mutatjuk be a magyar népdal
legjellegzetesebb típusait.
A verses népköltészet TARTALOM Szerelmi dalok
A népdal TARTALOM Történeti és vitézi énekek

{H-460.} Szerelmi dalok

A szerelmi dalok a népi lírán belül minden szempontból központi helyet
foglalnak el, számuk és arányuk felülmúlja a többi lírai dalcsoportét; a
legrégiesebb és ugyanakkor a legújszerűbb alkotások együttese, vagyis a
legrétegezettebb lírai dalcsoport. Alkalmi dalok fokozatain keresztül ide
torkollik a lírai fejlődés, ugyanakkor a szerelmi dalok hatása szétsugárzik
minden szomszédos és rokon dalcsoportra. Ha valahol, itt tehát igazán nem
lehet a műfaji sorompókat leengedni, ezért a szerelmi dalokat is nagyon
nehéz egységes szempontok szerint csoportosítani.
A szerelmi népdalok elődjei a középkor virágénekei, melyek hatását,
továbbélését a szófordulatokban, képekben, de még a szerkesztésben is
nyomon kísérhetjük. Sylvester János az első teljes újszövetség fordításához
írott jegyzetében, mely 1541-ben jelent meg Sárvárott, megállapítja, hogy
jézus példabeszédeihez hozzá kell szoknunk, de „könynyű kediglen
hozzászokni a mü népünknek, mert nem idegen ennek az ilyen beszíd neme.
Íl ilyen beszédvel naponkind való szóllásban. Íl ínekekben, kiváltképen az
virágínekekben, melyekben csudálhatja minden níp az magyar nípnek
elmíjinek éles voltát az lelísben, mely nem egyéb, hanem magyar poézis”.
Erdősy Sylvester Jánosnak ez a dicsérete röviden a magyar népdal
poétikájának első megfogalmazását is adja a példázatokkal való
összehasonlítás, a képes beszédre való utalás, mely talán a népdal
kezdőképére vonatkozik, és a nagy változékonyságra, a „lelís”-ben való
ügyességre tett dicsérő kitétel mutatja, hogy a neves fordító kora
közvéleményével ellentétben megérezte a kor népi költészetében a szépséget
és gazdagságot. Persze ebben az időben a népköltészet és műköltészet még
egyáltalán nem vált el élesen egymástól: így az elismerés mindkét részre
szólhatott.
A virágénekek hangja sokszor visszacseng a szerelmi népdalokban, a fészket
rakó madár motívumában, mely számtalan változatban ismeretes:
Egy kis madárka
Hozzám kezde járni;
Virágos kertemben
Fészket kezde rakni.

De azt az irigyek
Észre kezdték venni,
Kicsi madár fészkét
Széjjel kezdték hányni.

Elment a madárka,
Üres a galicka.
Azt izente vissza:
Visszajő tavaszra.

De nem jöve vissza

A kicsi madárka,
S talán az ő szíve,
Más párra talála.

Hogyha vissza nem jő

Tudom mást keresett;
Az ő fájó szíve,
Tudom mást szeretett.

Hogyha vissza nem jő

Buzapiroslásra,
Akkor tudom nem jő
Többet soha vissza.

Kászonimpér (Csík m.)

 262. Páva virágos ággal.
Tükrös, Somogy m.

A lírai dalok közül a szerelmi dalok a legkevésbé alkalomhoz kötöttek: a

legtöbbet foglalkozási és egyéb különbségtétel nélkül bárki elénekelheti.
Döntő többségük tipikus és általános, mindenki magáénak érezheti. Az
egyén nem közösségén keresztül, hanem közvetlenül nyilatkozik ugyan meg,
de társadalmának egyik típusaként, nem pedig {H-461.} kifejlett, másoktól
különböző személyiségként; régi típusa a dalokban nem is magukról az
érzelmekről, inkább azok hatásáról szólt, és a kedvest sem nevezte meg,
hanem virágként vagy madárként emlegette.
Újabban sokféle lírai alaphelyzet, árnyaltabb érzelmek, többféle jellemtípus
stb. jelenléte figyelhető meg. De minden alaphelyzetet, jellemtípust, érzelmi
állapotot szinte azonnal tipizálnak; árnyalás helyett hatásos képekben
magasztalnak, vagy éppen ítélkeznek felette. A fájdalom pedig mintha
nagyobb ihlető volna a boldog szerelemnél.
Az említett általánosításnak és tipizálásnak eredménye a jelzők,
megszemélyesítések stb. állandósága, olykor valóságos rendszere, mely
egészen stilizált atmoszférát teremthet. Könnyen úgy tetszhetett, mintha e
szerelmi dalokban minden jelképes volna, holott gyakorta ismétlődő költői
fogásokról, a lírai kifejezésmód kezdeti és egyben kezdetleges fokozatának
hagyatékairól van szó, jelentésük időközben el is homályosulhatott már.
A rendkívül gazdag szerelmi dalok a lírai alaphelyzet, az érzelmek
{H-462.}

kifejezése szerint rendkívül sok csoportba oszthatók, ezek egyike másika

történetileg is elkülöníthető egymástól. Így a madárka, mely szerelmi
üzenetet visz, az egyik legkedveltebb elem:
Madárka, madárka
Csácsogó madárka,
Vidd el a levelem,
Vidd el a levelem,
Szép magyar hazámba!

Ha kérdi: ki küldte?
Mondjad, hogy az küldte,
Kinek bánatába,
Szíve fájdalmába,
Meghasad a szíve!

Szuha (Heves m.)

Történetileg is nagyon messze követhető az olyan magyar népdal, mely a
szerelem kértjéről, nyíló illatos virágairól beszél. Ezek szinte a középkori
várkerteket, majd a ház előtti parasztkerteket idézik, melynek gondozását az
eladó lány végezte:
Ej-haj gyöngyvirág,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Bimbós majoránna!
Ha kertedbe mehetnék,
 Piros rózsát szedhetnék,
Szívem megújulna.

Ej-haj, gyöngyvirág,
Teljes szegfű, szarkaláb,
Levendulavirág.
Ha kertedbe mehetnék,
És ott kertész lehetnék,
Mindjárt meggyógyulnék.
A legtöbb mégis a kedves szépségét dicséri gazdag hasonlatokkal, vagy az
elhagyott szerető keserveit zengi:
Világra termötté,
Gyönyörű, szép angyal.
Szöbb a mosolygásod,
Mint a piros hajnal;
Fehérebb a képed
Fehér patyolatná;
Feketébb a szömöd
Fekete bogárná.

Köszönöm, angyalom,
Hogy eddig szeretté;
De azt is köszönöm,
Hogy mán mögvetetté.
Nem derül föl többet
Vég napja éltömnek,
Mer végire jártam
Az én életömnek.

Bujdosik az elmém
A szeretőm miatt,
Mint kis fecskemadár
Kering az ég alatt.
 Szaján (Torontál m.)
Mások arról szólnak, hogy a szerelem szívfájdalom, mulandó, ne szeressen
hát senki mélyen, mert nem érdemes, de meg rossz is, hiszen a világ
pletykával kezdi ki a szerelmeseket, akiket az anyjuk tilt egymástól:
Annyi nekem az irigyem,
Mint fűszál a mezőben.
Csipkebokor a szállásom;
Nincs Kaposon maradásom.

Szerettelek azt megvallom,

De már annak vége vagyon;
Vége vagyon szerelmünknek.
Betelt kedve irigyünknek.

Szóltak, ha veled beszéltem;

Irigyeltek, ha rád néztem.
Irigyeljék, már nem bánom.
Szerettelek, holtig bánom.

Szidott anyád, ne szidjon már!

Szólt a világ, nem hajlok rá.
Be sokat szidott hiába,
Szálljon az a vén nyakába.
 208. ábra Faragásos díszítmény fejfákról.
Nagyszalonta, Bihar m. XX. század eleje

A szerelmeseket elsősorban nem az irigység, az anyai tilalom választotta el

egymástól, hanem a társadalmi helyzet, a vagyoni különbség, amit egykor a
magyar faluban nemcsak számon tartottak, hanem sokszor áthághatatlan
korlátként emelkedett a fiatalok közé:
Szegény vagyok, szegénynek születtem,
{H-463.}

A rózsámat igazán szerettem;

Az irigyek elrabolták tőlem,
Most lett szegény igazán belőlem.

Elmennék én messze földre lakni,

Ahol engem nem ismer majd senki.
Úgy elmegyek a világ végére,
Hogy ne legyek senkinek terhére.

Zsigárd (Pozsony m.)

Nem szabad, nem szabad a házunkhoz járni,
Kinek az udvarán hat ökör nem jár ki.
Hatökrös legényhez inkább odaadnak,
A szegény legénynek csak ajtót mutatnak.
 Déva (Hunyad m.)
Az elhidegülés, az elhagyás, szakítás, a végleges búcsú fájdalmát éppúgy
megtaláljuk ezekben, mint az elutasítást, kikosarazást, sőt az átkot is:
Jaj, de beteg vagyok!
Talán meg is halok?
Talán bizony a szeretőm édesanyja
Engem megátkozott?

Ne átkozzon engem
A szeretőm anyja,
Azért, hogy a kökényszemű, barna fiát
Nem szerettem soha.

Ha szerettem vóna,
Hozzámentem vóna.
Az öcsényi magas templom tornya alatt
Megesküdtünk vóna.

Öcsény (Tolna m.)

E szerelmi dalcsoportok sokkal arányosabbak, mint más daltípusok
csoportjai; az alapszövegek is nagyon erősen kontaminálódnak egymással,
ugyanakkor épp a szerelmi dalokat alakítják át leggyakrabban másfajta
(katona-, arató-, summás- stb.) dallá is. Nem csoda tehát, ha egy-egy
vándorversszakkal négy-öt szerelmi és nem szerelmi dalcsoportban is
találkozunk. A szerelmi daloknak, természetesen, a leglíraibb jellegű
dalkörökkel van intenzív, kölcsönös kapcsolatuk, így közölt példáink
tanúsága szerint elsősorban a bujdosóénekekkel és a katonadalokkal, de a
szerelmi levelek, átokdalok, rabénekek, némely balladatípusok, továbbá a
csúfolók és az újkori amerikás- és summásdalok vonatkozásaiban is.
Területi megoszlásuk is a legarányosabb, ám az Alföld szerelmi daltermése
valamivel hangsúlyosabb, mint ugyanonnan más csoportoké: az is igaz
viszont, hogy a legrégibb szerelmi dalok legnagyobb számban a magyar
nyelvterület keleti széléről (székelyek, moldvai csángók) valók.
A népdal TARTALOM Történeti és vitézi énekek
Szerelmi dalok TARTALOM Bujdosó- és rabénekek

{H-464.} Történeti és vitézi énekek

Ebben a csoportban félnépi eredetű, folklorizálódott és más eseményekhez
kapcsolt dalokat egyaránt szép számmal találunk. Ugyanakkor nagyon jól
megvilágítják a nép történeti tudatát, ismeretét, mely alig halad három-négy
emberöltőnél messzebbre, így a személyek nevét, a pontos időrendet hiába
is várjuk tőle. A népköltészet nem valami eseménytörténet, hanem bizonyos
helyzetek, eseménycsoportok érzelmi megítélése. Mindezek ellenére a
magyar népköltészet jó érzékkel választotta ki a történelem fordulópontjait,
amikor a nép ügye, a szabadság ügye döntéshez jutott. Ezért találunk szép
számmal a tatár- és a törökdúlásra utaló népdalokat, a XVII–XVIII. századi
kuruc és az 1848. évi szabadságharc érzelmeit megörökítő dalokat. Innen
választja ki azokat a hősöket is, akik a nép igazát képviselték: Mátyás
király, Rákóczi, Kossuth és mások.
A XV. századi reneszánsz uralkodó, Mátyás király a népköltészet gyakori
alakja, de elsősorban a mondákban találkoztunk vele. Az alábbi dalt
állítólag királlyá választásakor énekelték, de belekerült a népköltészeti
gyűjteményekbe is:
Mátyást mostan választotta
Minden ország királyságra,
Mert ezt adta Isten nékünk
Magyarországból oltalmunkra.

Azért mi is választottuk,
Mint Istennek ajándékát.
Kiből Isten dicsértessék,
És örökre mondjuk: ámen!
A török, tatár hadak dúlásait is inkább a mondák őrizték meg, amit a
katonáskodó, politizáló férfiak még később is szívesen emlegettek, ezért a
gyűjtés viszonylag kevés ilyen éneket talált, ezek is esetleg későbbi korban
keletkezhettek:
 – Amott látud, ruzsám,
Azt a száraz nyárfát?
Mikor az kizöldül,
Akkor mögyök hozzád!

– Hiszöm, én istenöm,
Kizöldül az én fám,
Virágos tavasszal
Visszatérsz még hozzám.

– Vágassuk le, ruzsám,

Azt a száraz nyárfát;
Csináljunk belőle
Egy nagy akasztófát!

Arra akasszuk föl

Azt a török császárt,
Hogy ne szomoritson
Már több édösanyát.

Hódmezővásárhely (Csongrád m.)

Egy-egy megkopott emlék maradt fenn a török uralom idejéről, nemegyszer
éppen a betyárdalokban:
Megizenem a gyulai basának:
Hagyjon bíkit szalontai betyárnak,
Mert ha nem hagy bíkit neki, csuhaj, megbánja!
Szakállastul, bajuszostul enyim lesz a pofája!

Nagyszalonta (Bihar m.)

A Rákóczi-szabadságharc idején (1703–1711) felcsillant a reménye annak,
hogy a magyar és a vele együtt élő kárpátukrán (ruszin) és szlovák nép
megszabadulhat a Habsburg-elnyomástól. Ezért özönlöttek a jobbágyok a
fejedelem zászlaja alá, és az erről szóló dalok mindhárom nép költészetében
megtalálhatók. Az alábbi egy műköltészeti alkotás szerencsés folklorizált
változata:
Sebes víz a Garam,
{H-465.}

Siet a Dunába.
De sok magyar vitéz
Siet a nyomába!

Sok magyar jó vitéz

Lovakon, vágtába,
Lelkesen indul a
Kegyetlen csatába.

Én is elindulnék,
Utánuk vágtatnék;
Jó Magyarországért
Szivesen meghalnék.

Koroncó (Győr m.)

A legáltalánosabban ismert és országosan elterjedt népi hangvételű kuruc
nótának tartják:
Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!
Nem olyan, mint más, mint Kucuk Balázs.
Teremjen hát országunkban
Jó bor, áldomás!
Nem egy fillér, sem egy tallér
kell ide pajtás!

Tyukod (Szatmár m.)

A szabadságharc leverése után Rákóczi Ferenc török emigrációban halt
meg, de visszavárása még sokáig felcseng a népdalokban:
Hej, Rákóczi! Hej Bercsényi!
Dicső magyarok vitézi!
 A sebeink csak nem szünnek,
Fájdalmaink nem enyhülnek.

Hej, Rákóczi! Hej, Bercsényi!

Dicső magyarok vitézi!
Ha ti még most is élnétek,
Ti is a hazát védnétek.

Mezőberény (Békés m.)

A kuruc kor után keletkezett katonadalok már, akárcsak a későbbiek, az
idegen érdekekért való katonáskodás keserveit emlegetik:
Magyarország szélén
Vagyon egy almafa,
Az alatt énekel
Két lovas katona.

Minden szegény legény

Vigyázzon magára,
Hogy a katonaság
Ne süljön nyakába.

Mind azt fujdogálja:

Keserű az élte;
Keserű az élte,
Sonyoru kenyere.

Mert a katonaság
Holtig való rabság;
Mert a katonaság
Holtig való rabság.

Hadikfalva (Bukuvina)
A történeti és vitézi énekek, dalok legfiatalabb és napjainkban élő hajtása az
1848–49. évi magyar szabadságharchoz kötődik. A magyar jobbágyok
ekkor szabadultak fel a földesúri hatalom alól, aminek emlékeit a népdalok
is őrzik:
Ezernyolcszáznegyvennyolcba
Beléptünk a szabadságba;
Nem szolgáljuk már az urat,
Ország-világ, minden szabad!

Lassan szántom a földemet,

Kivárom az ebédemet.
Az ebédem csak szerelem:
Szép a rózsám, megölelem.

Kalotaszentkirály (Kolozs m.)

A dalok középpontjában Kossuth Lajos, a szabadságért küzdő nemzet
vezére állott, akiről a népdalok gyűjtői több mint ötszáz dalt jegyeztek fel.
Különösen a Kossuth-nóta vált az egész országban szinte a szabadságharc
jelképévé. A sok változat közül való az alábbi:
Kossuth Lajos azt izente:
{H-466.}

Hibázik a regimentje.
Ha hibázik kettő, három,
Lesz helyette tizenhárom!
Éljen a magyar!

Kossuth Lajos azt izente:

Nincsen elég regimentje.
Ha még egyszer azt izeni,
Mindnyájunknak el kell menni.
Éljen a magyar!

Alföld
A második üzenet emlegetése régi hagyományra utal, amikor ugyanis a
középkorban a király hadba szólította a nemességet, azok csak a második
hívásra gyülekeztek. A Kossuth-nótát megtaláljuk a kárpátukrán (ruszin) és
szlovák szomszédainknál is. Kossuth zászlaja alá önként álltak be a
legények, mert tudták, hogy a szabadságért ontják vérüket:
Most nyilik a szelid rózsa bimbója.
Ki van tüzve Kossuth Lajos zászlója.
Sok szép legény felesküszik alája;
Ezt kívánja ma a magyar hazája.

Én magam is katonának beállok.

Virágok közt kisérnek a leányok.
Az ezrednél fognak hivni vitéznek,
Nemsokára kapitánynak neveznek.

Acélkardot csináltatok magamnak;

Ráveretem cimerét a hazámnak,
Diófából ki is vágom a nyelét,
Rávágatom Kossuth Lajosnak nevét.

Borsodszentgyörgy (Borsod m.)

Ez a sikerült félnépi alkotás már a szabadságharc idején megjelent az
újságokban, és a nép között széles körben elterjedt. Amikor pedig a
túlerővel szemben Arad mellett, Világosnál le kellett tenni a fegyvert, ilyen
nóták keltek szárnyra:
A csatában selyemzászlók lobognak,
Körülötte magyar fiuk zokognak,
Ne sirjatok hü, szerető magyarok,
Igaz vérrel váltsátok a hazátok!

Még Aradon szépen szólott a banda,

Világosnál gyászba borult a haza.
Mintha sírt volna az Isten maga is,
 Hogy maradna a földön egy magyar is.

Szomoruság szállott huszár szivére,

Mikor kiment Magyarország szélére.
Lova lába térdig vérben szotyogott,
Magyar haza mégis árván maradott.

Galgahéviz (Pest m.)

A magyarok ezután is várták vissza dalaikban Kossuth Lajost, hadvezéreit,
de az olasz szabadságharc vezérét, Garibaldit is:
Szennyes az én ingem,
Szennyes a gatyám is.
Hoz majd Kossuth tisztát,
Türr Pista meg puskát.
{H-467.} Kossuth, Klapka és Türr,

Mind be fognak jönni.

Sereg is jön velük
Husz-harminc ezernyi.
Éljen Garibaldi!
Be sok itt a holló,
De kevés a kard, ló!
Majd elhozzuk, csak mi
Legyünk készen halni.
Éljen Garibaldi!
A szabadságharc dalait leginkább az ország közepéről, az Alföldről
gyűjtötték, míg a nyelvterület szélein már csak ritkábban került elő belőlük
egy-egy változat.

Szerelmi dalok TARTALOM Bujdosó- és rabénekek

Történeti és vitézi énekek TARTALOM Pásztor- és betyárdalok

Bujdosó- és rabénekek
A bujdosóénekek szoros kapcsolatban állnak a kuruc kor megfelelőivel,
máskor a betyár- és katonadalokkal csengenek össze. Ezekben is sok a
félnépi eredetű dal, mely többé vagy kevésbé folklorizálódott, kisebb vagy
nagyobb területen elterjedt. A különböző, társadalmon kívül rekedt
emberek: katonaszökevények, árvák, csalódott szerelmesek keserves
érzéseit beszélik el, rendszerint első személyben, ezek a félig lírai, félig
epikus alkotások. Mikor idegen környezetről szólnak, nem kell közvetlenül
külföldre gondolnunk, legtöbbje csak a szülőföldtől való keserves elválást
dalolja.
Tartalmukat tekintve a búcsú keservét, az országtól, a szeretőtől, a családtól
való elválást, az idegenben érzett bizonytalanságot énekli:
Elindultam szép hazámból:
Híres kis Magyarországból.
Visszanéztem félutamból,
Szememből a könny kicsordult.

Bú ebédem, bú vacsorám;
Boldogtalan minden órám.
Nézem a csillagos eget,
Sírok alatta eleget.

Jaj istenem, rendelj szállást,

Mert meguntam a bujdosást:
Idegenföldön a lakást,
Éjjel-nappal a sok sírást.

Gyula (Békés m.)

Ezt a dalt, legalábbis részleteiben, már a XVIII. század elejétől kezdve
ismerjük, sok változata él, elsősorban a nyelvterület keleti felében.
A bujdosás okai között gyakran szerepel valami bűntény, amit már nem
lehet jóvátenni:
Sürü, ködös idő, felnevelő szellő.
Gondolok egy órát: van ezer esztendő.
Úszik a hold világ az ég fellegébe,
Bujdosik a fiu világ mezejébe,

Édesapám, anyám sokat kért a jóra,

De mint egy rossz fiu, nem hajlottam szóra:
Elhagytam falumat, bujdosóvá lettem;
Egy rablócsapatnak vezetője lettem.

Palócföld
Már a múlt század negyvenes éveiben feljegyezték, és erősen érződik rajta
Petőfi egyik népdalszerű versének hatása. Ezekben a dalokban nagyon
sokszor találkozunk az elveszett kedves iránti vágyakozással, a madárral,
mely talán a kapcsolatot jelenti:
Bujdosik a kicsi madár,
{H-468.}

Minden erdőszélen leszáll.

Hát az olyan árva, mint én,
Hogyne bujdosna az szegény!

Bujdosik a kicsi madár,

Minden erdőszélen leszáll.
Én is bujdosok egyedül:
Kedves rózsám, nálad nélkül.

Vojlovica (Torontál m.)

Országszerte ismeretes, változatai alig különböznek egymástól. A
madárposta nagyon gyakori a bujdosóénekekben, melyet sokszor a XVI–
XVIII. századig tudunk követni:
Imhol kerekedik egy fekete felhő,
 Abba tollászkodik egy fekete holló.
Állj meg, holló, állj meg! Vidd el levelemet
Apámnak, anyámnak, jegybéli mátkámnak!

Ha kérdik: hogy vagyok Mondjad: beteg vagyok;

Idegen országban csak bujdosó vagyok.
Akiket szeretek, csak egyszer láthatnám,
Árva szivem bánatival mindjárt megnyugodnám.

Diósad (Szilágy m.)

Néha megcsillan a hazatérés reménye is, máskor pedig látomásszerűen
látogat haza a bujdosó a szülői házba:
Hazám, hazám, édös hazám
Bárcsak határodat látnám!

Látom füstjit, de csak alig,

Hogy az égön lengedezik.

Anyám, anyám, gyúts gyertyára,

Hozzád mönyök vacsorára!

Fórraj neköm édös tejet,

Aprits belé lágy kenyeret!

Hadd ögyem egy víg vacsorát,

Milyet édösanyám csinált.

Székelyföld
A rabénekek, másképpen, börtöndalok, a bujdosódalokkal rokonok,
egyiket-másikat egészen a XVIII. századig követhetjük. Ezek is első
személyben szólnak, és a börtönélet keservein, a szülőföldtől, a családtól, a
kedvestől való elszakadáson búslakodnak. Gyakran a betyár- vagy
katonadalokhoz kapcsolódnak, de még így is önálló csoportként tarthatjuk
őket számon, mert állandó keretet biztosít szárasukra a börtön, a szabadság
elvesztése. Sok epikus vonást is találunk bennük, különösen, amikor a
bírósági tárgyalást, a börtön mindennapi életét mondják el. Némelyik ilyen
dal három versszakban, epikus hitelességgel, de népdali fordulatokkal
számol be a börtönélet kezdetéről és végéről:
Mikor mentem Komáromba:
Kezem-lábam kurtavasba,
Sírdogálnak már a lányok,
Hogy engömet vason látnak.

– Ne sirjatok, ti leányok,
Hogy engömet vason láttok!
Meg fogok még szabadulni,
Nem fogok mindig rab lönni.

Egyet ütött már az óra,

Börtönőr ur jön ajtóra.
– Szedd föl, betyár, mindönödet,
Kitöltötted rabidődet!

Alsóegerszeg (Baranya m.)

Általában a börtöndalokban csak ritkábban esik szó arról, hogy miért
{H-469.}
is kell a rabnak szenvednie, de egyszer-egyszer erre is sor kerül
Boldogtalan sorsa egész életemnek:
Árad napról napra bánata szivemnek;
Árad napról napra bánata szivemnek,
Mert végére jártam szabad életemnek.

Ülöm a tömlöcöt hat szilaj tinóért,

Zörgetem a vasat nyerges paripákért,
Az én égő gyertyám: kigyók, békák szeme;
Takaródzó párnám: tömlöcöm teteje.
 Ne csudálkozz rózsám, hogy én sárga vagyok:
Kilenc esztendeje, mióta rab vagyok.
A kilenc esztendőt töltöm a rabságban,
Tizenegyet kaptam mellé ráadásnak.

Sárköz (Tolna ni.)

A rabénekek valóságos összefoglalása a következő dal, melynek első
versszaka a középkortól kezdve állandó lírai közhely, a második egyik
legrégibb magyar rabének része, míg a harmadik egyik legkedveltebb
dalrészlete a vármegyeházán raboskodó szegénylegények nótakincsének:
Tisza-viz, Duna-viz, ha mind tinta vóna,
Erdőn a falevél, mind papiros vóna,
Mezőben a fűszál, ha mind penna vóna,
Az égen a csillag iródeák róna:
Mégis én panaszim le nem irhatná a.

Bihar vármegyében estem a fogságba,

Bé is tettek éngem az egyes szobába.
Tömlöcnek teteje az én szemfedelem,
Vasaknak csörgíse az én harangjaim,
Kigyóknak szemei az én lámpásaim.

Leszállott a páva vármegye kutjára,

Sok szegény legínynek szabadulására.
– Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok;
A jóisten tudja, mikor szabadulok.
– Rab vagy, rózsám, rab vagy, én meg beteg vagyok;
Ha te kiszabadulsz, én is meggyógyulok.

Nagyszalonta (Bihar m.)

A rabénekek általában onnan kerültek elő, ahonnan a pásztor- és
betyárdalok. A Dél-Alföldről ismerjük a legtöbbet, ahol 1868–1871 között
Ráday Gedeon gróf betyárirtó törvényszéke működött. Ez a terület
összeesett a legintenzívebb korai népdalgyűjtéssel. Igaz, hogy Erdélyből és
Moldvából is kerültek elő rabénekek, olyan helyről is, ahol betyárnótákkal
csak kivételesen találkozunk, de ezek hangulata, formája sokkal régiesebb.

Történeti és vitézi énekek TARTALOM Pásztor- és betyárdalok

Bujdosó- és rabénekek TARTALOM Katonadalok

{H-470.} Pásztor- és betyárdalok

A pásztorokhoz nem nagyszámú, de nagyon jól körülhatárolható
népdalcsoport fűződik, mely leginkább a betyárnótákkal tart rokonságot. A
pásztorok a múlt században valamelyest kedvezőbb életkörülmények között
éltek, mint a parasztok vagy éppen az uradalmi cselédek. Ezért sok esetben
hősként jelentek meg a falvak és majorok lakói előtt, akik a róluk szóló
nótákat szívesen átvették és dalolták. Fordítva ez már kevésbé mondható el,
mert a pásztorokhoz, elzárt helyzetük miatt, az újabb dalok, különösen a
műdalok nem, vagy csak ritkán szivárogtak el, ezért dalkincsük, szövegét és
dallamát tekintve is, sokkal archaikusabb a legtöbb faluénál.
Természetes, hogy sok dal szól a pásztorok kezére bízott jószágról, annak
gondjáról, bajáról, a legelőről, itatásról, az őrzésről, tehát mindarról, ami a
pásztor napjának egészét jórészt betöltötte:
Amoda le hármas halom,
Körüllepte azt a barom.
Ha legeli, hadd legelje,
Kedves rózsám van mellette.

Nem vót a mult nyáron esső,

Nem vót a nyájamnak mező.
Ej, de rossz is volt tanyázni:
Sokat kellett éccakázni.

Maj lösz a jó(!) nyáron esső,

Lössz is a nyájamnak mező;
Nem köll akkor éccakázni,
Csak a csárdába mulatni.

Eltörött a kutam gémje,

Hol itatok hónap délre?
 Pántlikát kötök a gémre,
Mégis mögitatok délre.

Ormánság (Baranya m.)

Különösen az Alföldön, így a Hortobágyon is, a víz, az itatás a pásztor
legnagyobb gondja. Ezért a víz megbecsülése sok dalból kicsendül:
Debrecennek van egy vize,
Kinek Hortobágy a neve.
Arra van egy kűhid rakva,
Kilenc lyukra van állítva.

Debrecennek van egy vize,

Kinek Hortobágy a neve.
A félsarkán vizimalom,
Körüllegeli a barom.

Hortobágy (Hajdú m.)

A pásztorok szerelmi dalai többnyire egy-egy közvetlen környezetükből
vett képpel indulnak, de többségükben kevésbé árnyaltak, mint a
parasztnóták:
Este van már, besötétült a határ.
Kedves rózsám, szeretsz-e még igazán?
Egy szép rózsát szakasztottam számodra,
Néked adom azt a jövő farsangra.

Kiskunhalas (Pest m.)

A pásztorok között bizonyos rangsorolás alakult ki az egész nyelvterületen.
A leggazdagabbak a juhászok, a legszegényebbet, a kondást még a dalban is
lenézték, csúfolták:
Ha valaki vigan él,
Juhász legény is ugy él:
Zöld erdőben, sik mezőben
 Sétál, pipál, furulyál;
Billeg-ballag, meg-megáll.

Ha valaki rutul él,

Disznópásztor is ugy él:
Egész télen, egész nyáron
A sok disznót tereli.
Juhászlegény neveti.

Balatonboglár (Somogy m.)

263. Betyárok.
Sótartórészlet Dunántúl

{H-471.} A csikósok minden korban a pásztorok elejének tartották magukat:

Csikóslegény vagyok,
Hortobágy eleje.
Gulyás, ha nyalka is,
Utánam van helye.
 Kampós juhászokkal
Ritkán parolázok:
Sáros kondásokkal
Még csak szót sem váltok.

Hortobágy (Hajdú m.)

A pásztorok élete mégis egészében kiszolgáltatott volt, hiszen mindig a
jószág gazdájától függött, fogadáskor, elbocsátáskor, de meg a bér
kifizetésekor is ők húzták a rövidebbet. Nem csoda hát, ha dalaik sokszor
erről panaszkodnak:
Olcsó itt a pásztor,
Mert nincs becsületje,
Mert a gazda előtt
Mind huncut a neve.
Ha van valamije,
Azt mondják, hogy lopta,
Ha nincs semmije,
Hogy elkorhelykodta.
Ha kenyérért mégyen,

Kisebbit választják.
Ha szalonnáért meg:
A fél fontra rakják.
Hogyha buzát adnak,
A rossz alját adják.
Mindenképp keserves
Szegény pásztor sorja;
Akárhogy forditja,
Sohasem megy jóra.

Békés (Békés m.)

A pásztordalok területi megoszlása más, mint a többié. Legtöbbet ott
ismernek belőlük, ahol valamikor nagy, külterjes gazdálkodás folyt, így
elsősorban a Nagyalföldön. Ezen belül is főként Tiszántúl termett {H-472.}
ezekből a legtöbb, míg a keleti nyelvterületen alig-alig bukkant fel belőlük.
A betyárköltészet fő műfaja ugyan a ballada (l. 509–11. l.), és nem a dal, de
a kettő között nagyon nehéz határvonalat húzni, hiszen a balladák lírai
részleteket, a dalok epikus vonásokat szép számmal tartalmaznak. Külsőben
és tartalomban elég közel állnak a pásztordalokhoz, hiszen az is gyakori,
amikor együtt szerepel a pásztor, a betyár, mint ahogy az életben is egymás
mellett éltek.
Maga a betyár szó a XVIII. század nagy részében olyan kétkezi munkást
jelentett, aki munka után vándorolva, hol itt, hol ott kapott hosszabb, de
inkább rövidebb alkalmazást. Közéjük egyre több olyan legény keveredett,
akit a földesúri önkény, az egyre növekvő természetbeli és
munkaszolgáltatás űzött el szülőföldjéről, vagy olyan, aki éppen a
katonafogdosás elől menekült. Ezeket már a hatóság üldözte, és így
kénytelen-kelletlen szembekerültek az egész államhatalommal. Ennek
megfelelően az életük fenntartásához szükséges eszközöket többnyire
erőszakkal szerezték meg.
 264. Spanyolozott tükrös.
1885 Nagydobsza-Istvánmajor, Somogy m.

A betyár és a zsivány között azonban nemcsak a szóhasználat, hanem az

általános népi megítélés is különbséget tett. Az utóbbiak közönséges rablók,
gyilkosok, míg az előbbiek csak azt vették el, amire óhatatlanul szükségük
volt, azt is csak az uraktól, a jómódúaktól, elsősorban azoktól, akik a
szegény népet sanyargatták. Ezért nem lehet azon csodálkozni, hogy azok
között a rétegek között, ahonnan származtak, sok {H-473.} támogatójuk akadt.
Elsősorban a pásztorok, a cselédek, a szegényparasztok mentették, bújtatták
őket. Tetteikről, életükről, halálukról szájról szájra járó történetek keringtek,
melyek csakhamar verses-énekes megfogalmazóra is találtak, ami ezek
terjedését még csak elősegítette.
A XIX. század első felében az Alföldön a tanyavilág mind erőteljesebb
kialakulása segítette őket, míg a Dunántúl és az északi vidékeken az erdő
adott búvóhelyet számukra. A pásztorszállások, a csárdák nagyobb része is
mindig befogadta őket. A betyárok kisebb-nagyobb csoportokban, sokszor
katonai fegyelem alatt éltek. A 2–3 fős bandák mellett leggyakrabban 10–
15-ből alakultak csoportok, de az egykorú feljegyzések 50–60 tagú, sőt
nagyobb bandákat is emlegettek. A XIX. század harmadik negyedében
tevékenységük újra megélénkült, és határozottan Habsburg-ellenességet is
mutatott, ami az irántuk érzett rokonszenvet növelte, és egyre inkább
romantikus színnel vonta be alakjukat.
265. Juhászlegény. Borotvatok.
1842 Bakonybél, Veszprém m.
A szegényparasztság minden korban idealizálta a betyárokat, úgy érezve,
hogy azt valósítják meg, amit maguk is szeretnének a gazdagokkal,
földesurakkal véghezvinni. Sokszor még azokat is hősöknek tartották,
akiket alig lehetett másnak tekinteni, mint rablóknak. 1848-ban a
leghíresebb magyar betyár, Rózsa Sándor csapatával együtt a szabadságharc
oldalára állt, és jelentős veszteséget okozott a császári csapatoknak. Ezért
jelennek meg a betyárok a dalokban, a balladákban mint aszociális igazság,
a szabadság védelmezői:
Teremtéskor azt mondta az Uristen,
Hogy a földön betyárgyerek is legyen.
Ha a földön betyárgyerek nem volna,
A jó gazda sohase imádkozna.

Nagysárrét (Bihar m.)

Arra is szívesen emlékeznek, hogy a betyárból könnyen és hamar lett a
szabadság katonája:
Betyár vagyok, annak hivnak engemet,
Bárki mondja, nem szégyenlem nevemet.
Az is lehet, mégpedig nem sokára,
Szükség lészen honvédra vagy huszárra.

Kiskunhalas (Pest m.)

A betyárélet bizony nagyon keservesen esett, de hát mindegyiknek oka volt,
amiért azzá vált, némelyik meg éppen szüleit vádolta, hogy nem fogták elég
keményen:
Elveszett a lovam
Cédrusfaerdőbe.
Elszakadt a ráncos csizmám
A ló keresésbe.

– Ne keresd lovadat,
Mert be vagyon zárva.
Egy uj pallós istállóba
 Szól a csengő rajta.

Ismerem a lovat
Csengőszólásáról,
Megösmerem a rózsám(at)
Büszke járásáról.

– Édesanyám volt kend,

Mért nem tanitott kend?
Gyenge fának ága voltam,
Mért nem hajlitott kend.

– Hajlitottalak én,
{H-474.}

De te nem hajlottál;
Betyárokkal, gulyásokkal
A csárdában voltál.

Kiskunhalas (Pest m.)

Nemcsak a pandúrok, zsandárok kergették a betyárokat, de bizony meg
kellett küzdeni az időjárással, az esővel, viharral, hóval:
Igyál betyár, mulik a nyár!
Ugyse soká betyárkodsz már:
Lehullik a nyárfalevél,
Hová bujsz el, betyárlegény?
Majd lehull a lapulevél,
Beletakaródzik szegény.

Tiszaladány (Zemplén m.)

Télen tudták a betyárokat legjobban bekeríteni, elfogni, és ilyenkor sokszor
nem is látott bírót vagy törvényszéket, máris felakasztották az első fára:
Falu végin van egy jegenyefa,
Arra van egy betyár felakasztva.
Ha leesik, megeszik a vadak,
 Megsiratják az égi madarak.

Istenem ha magam körülnízem,

Mit ír nékem az egísz életem?
Akasztófa tetejin száradok;
Mint a ződ fű, én úgy elhervadok.

Nagyszalonta (Bihar m.)

Bujdosó- és rabénekek TARTALOM Katonadalok

Pásztor- és betyárdalok TARTALOM Agrárproletár-dalok

Katonadalok
A szerelem és a tréfás dalok után jelentőségben és számban egyaránt a
katonadalok következnek. Közeli rokonai a történelmi, vitézi és
bujdosóénekeknek, de leginkább az idegenben szolgáló magyar katonák
nehéz sorsát: életét és halálát mondják el. Igazában a XVIII. századtól
kezdve keletkeztek, de döntő többségük mégiscsak a XIX. század második
feléből való, és megújulásuk nagyjából az első világháború végével lezárult.
Hangjuk borongós, elkeseredett, hiszen a szabadságharcokat kivéve a
magyar katonáknak mindig idegen érdekekért kellett véröket ontaniok.
A katonadal nagyon sokrétű, és tartalmilag legkülönbözőbb irányba
kapcsolódik, vagyis szinte minden dalcsoport felé nyitott. Egy jelentős
részük tulajdonképpen még a polgári életről szól, a sorozásról, a
bevonulásra való előkészületről, az elkeseredés is hangot kap benne, mert a
társadalmi megkülönböztetés még itt is érvényesült:
– Édösanyám, mi annak az oka,
Hogy a szögény legény mind katona?
– Édös fiam, nem töhetek rúla,
A szögénnek nincsen pártfogója.

Magyarszentmárton (Torontál m.)

Az már inkább csak saját vigasztalás, hogy a szegény, az árva milyen
{H-475.}

jó katona lesz:
Vásárhelyi megyeházán,
Ott álltam a mérték alá;
Ott álltam a mérték alá,
Ott váltam be katonává.

Császárkörte nem vadalma;

Árvából lesz jó katona;
 Árvából lesz jó katona,
Mert nincs annak pártfogója.

Hódmezővásárhely (Csongrád m.)

A sorozás még ünnepnek számított, ott még inkább az szégyellte magát, aki
nem vált be, de bevonuláskor már elbizonytalanodtak, az édesanyák pedig
éppen úgy elsiratták fiaikat, mint a kedves halottjukat:
Katona vagyok én,
Ország őrizője,
Sír az édesanyám,
Hogy elvisznek tőle.

Sír az édösanyám,
A rózsám mög gyászol:
Fekete gyászvirág
Búsul ablakából.

Isten veled rózsám!

Én immár elmegyök,
El ne felejts engöm,
én se felejtlek el!

Egyházaskér (Torontál m.)

A XIX. század első felében még a katonákat verbuválták (vö. 434–436. l.),
vagyis nótaszóval, zenével, de többnyire erőszakkal igyekeztek rábírni,
hogy sokszor hat, de néha tizenkét évig is katonáskodjanak:
Megütik a dobot,
Város közepibe,
Felteszik a zászlót
Torony tetejibe.
Sok szegény embörnek
Most kell elindulni,
 Sok szegény mönyecskét
Özvegyön kell hagyni.
Hervad az a rózsa,
Kinek töve nincsen,
Bágyad az a madár,
Kinek párja nincsen.

Okorág (Baranya m.)

A kaszárnyai kiképzésről szóló dalok a rabénekeket idézik, mások viszont a
bujdosóénekekkel tartanak szoros rokonságot, hiszen a bujdosás vagy a
messze földön, sokszor idegen országban való katonáskodás oly sokban
rokon egymással:
Meguntam már a bujdosást,
Hegyen-völgyön a mulatást;
Papot illet a Szentirás,
Szegény legényt katonaház.

Napnyugaton fordul a szél;

Padovából jön a levél:
Katonának kell elmenni,
Ujra háboru fog lenni.

Nem szép élet, nem gyöngy élet,

Aki mindig otthon élhet,
Mer ugyis csak meg kell halni,
Betegágyban elhervadni.

Katonaság az uraság,
Tiszteli az egész világ;
Nincsen gondja sóra, borra,
Nagy pompára, koporsóra.

Nem látja az édesanyja,

Nem sir a kedves galambja;
 Siratják majd a pajtások!
Hazahallik a sirásuk.

Kisdobsza (Somogy m.)

266. Spanyolozott tükrös (264. hátoldala.)

1885 Nagydobsza-István major, Somogy m.

A katonaélethez tartoznak a félnépi verses levelek is, melyek nyomtatott és

kézzel írt levelezőkönyvek segítségével terjedtek, csiszolódtak.
{H-476.}A csata-, háborús, menetelő-, hadifogolydalok egyaránt szomorú
hangvételűek. Már tréfásabbak azok, melyek a fegyvernemek közötti
különbségeket ecsetelik, és természetesen – akárcsak a pásztoroknál – azok
tartják magukat legtöbbre, akik lovon járnak:
Huszár vagyok, nem bakancsos katona,
Mer a bakancs nem illik a lábomra!
Rám illik a sárga zsinóros mente,
Sok kislánynak megáll rajtam a szeme.
 Bésorozott a német katonának,
Lovat adott, hogy én gyalog ne járjak;
Adott alám kesely lábu paripát,
Azon járok kis angyalom, tehozzád.

Köröstarcsa (Békés m.)

A katonadalokban sok az epikus vonás is, némelyik egészen balladás
jellegű: az erőszakos katonafogdosásról, a nehéz menetelésről, a súlyos
büntetésekről, a csatákról szólnak. Mindenki csak a leszerelés napját
számolta, várta, amikor már nem parancsolnak nekik a tisztek:
Kis pej lovam, ne bánkózz énértem,
Három évig jól gondodat viseltem!
– Kapitány ur, köszönöm a jóságát,
Visszaadom ezt a komisz sarzsiját.
{H-477.} Betőtöttem három évet, hat napot,

Kapitány ur, szalutálni nem foguk!

Kapitány ur azt hagyta a parancsba:
– Pucoljátok mög a lovat tisztára!
Parancsoljon a vén, büdös anyjának,
Nem pediglen hároméves huszárnak!
Szeged (Csongrád m.)
Ha pedig háborúba kellett menni, akkor mindenki csalt annak végét várta.
Ezek a békedalok nagyobbrészt kimaradtak a gyűjteményekből hiszen
tartalmilag ellenkeztek az uralkodó osztály érdekeivel, így hát általában
csak titokban dalolták:
Odesszai kikötőben áll egy hadihajó,
Tetejében ki van tűzve nemzeti lobogó.
Fujja a szél, fujja, hazafelé fujja …
Imádkozzunk, magyar lányok, legyen béke ujra!

Oroszország homokjába árok van épitve,

Virággal és babérággal van felékesítve.
 Fujja a szél, fujja, hazafelé fujja …
Gyüjtik már a babérágat (a) békekoszorura.

Áj (Abaúj m.)

Pásztor- és betyárdalok TARTALOM Agrárproletár-dalok

Katonadalok TARTALOM Cseléd- és szolgadalok

Agrárproletár-dalok
A magyar faluban a legszegényebb rétegek csoportokban, bandákban
nyáron részesaratásra szerződtek (vö. 70–73. l.). Sokszor távol a falutól,
nagyon nehéz körülmények között dolgoztak, és ez tükröződik a munka
szüneteiben énekelt, jellegzetes dalaikban is:
Sokat arattam a nyáron,
Keveset háltam az ágyon:
Hol erdőben, hol mezőben,
Hol a tarló közepében.

Jaj, Istenem, minek élek?

Minek születtem szegénynek?
Ha nem lettem volna szegény,
Nem aratnék más kenyerén.

Bodrogköz (Zemplén m.)

E dalok legnagyobb része országosan ismert. Feltűnő, hogy köztük
viszonylag sok a műdal. Mivel a bandagazdák többnyire az írástudók közül
kerültek ki, meglevő dallamokra maguk is csináltak, írtak szövegeket,
melyek elsősorban a hírversekkel mutatnak rokonságot. A dalok nem
annyira a rossz élelmezést, mint inkább a komisz bánásmódot kifogásolják.
A munka befejezésének külön dalai alakultak ki, amik többnyire a
legvidámabb hangvételűek:
Elvégeztük az aratást.
Készülj gazda, jó áldomást!
Gazdasszonyunk, jó vacsorát!
Adjon Isten jó éjszakát.

Gerencsér (Nyitra m.)

Az aratás egyben a párválasztás fontos lehetőségének számított. Az együtt
aratásból sok házasság szövődött:
Ha kimegyek a tanyára aratni,
Ez a kislány marokverőm fog lenni.
{H-478.} Majd mikor az aratásnak vége lesz,

Ez a kislány nékem feleségem lesz.

Ha kimegyek a tanyára aratni,
Ez a legény segítségem fog lenni.
Majd mikor az aratásnak vége lesz,
Ez a legény nekem hites uram lesz.
Főzök neki zsirba keménytarhonyát,
Ha megeszi, megcsókolom a száját.

Apátfalva (Csanád m.)

Katonadalok TARTALOM Cseléd- és szolgadalok

Agrárproletár-dalok TARTALOM Summásdalok

Cseléd- és szolgadalok
Viszonylag keveset ismerünk, mert a gyűjtésük csak akkor indult meg,
amikor már a feledés határmezsgyéjére kerültek. Az ismeretekből mégis jól
kirajzolódik az a nehéz élet, ami a nagybirtokokon folyt valamikor, ahol a
nincstelen cselédet nem is vették emberszámba (vö. 78–80. l.). E dalokat a
parasztság nem vette át, hiszen számára ismeretlen érzéseket, kérdéseket,
szenvedéseket fejezett ki. Így rendszerint nagyobb körben nem is váltak
ismertté, legfeljebb egy-egy tájon vitték magukkal a helyüket változtatni
kényszerülő cselédek.
Viszonylag kevés az olyan nóta, amelyik a nagyparaszt gazdánál szolgáló
béres keserveit mondja el:
Kiskoromba árvaságra jutottam,
Nagykoromba szolgálatba állottam.
Megtanultam, hogy kell türni, szenvedni:
E világon buval, bajjal megélni.
Szolgálottam, szolgálottam négy tulkot,
Ki mind a négy gazdám keze alatt volt.
Megtanitom a négy tinót ekébe:
Szántogatok a más szántóföldjébe.

Székelyföld
A szolgalegényeket leginkább az keserítette, hogy hiába dolgoztak látástól
vakulásig, mégis gyenge kosztos, kis kommenciót mértek nekik
Érik a szőlő,
Hajlik a vessző,
Bodor a levele,
Két szolgalegény
Szántani menne,
De nincsen kenyere.
 Van vereshagyma
A tarisznyába;
Keserü magába.
Keskeny az abrosz,
Hosszu az asztal,
Kevés a vacsora.

Huncut a gazda,
Nem néz a napra,
Csak a szép asszonyra.
Szolgalegénynek,
Hej, de szegénynek
Kevés a vacsora!

Általánosan ismert
A cselédnek, béresnek, szolgának a folytonos vándorlás esett a
legkeservesebben. Sohase tudhatta, hogy letelve az év, mikor küldi el a
gazda, nem is a munkája miatt, hanem azért, mert esetleg visszafeleselt
neki. E téma körül csoportosul a legtöbb cseléddal:
Béres vagyok, béres:
Ujra elszegődtem.
Itt az uj esztendő,
Jön a szekér értem.
{H-479.} Bánom ökreimet,

Vas járomszögemet;
Cifra ösztökémet,
Barna szeretőmet.
Ökreim a réten,
Gulyám a vetésen;
Taligám a barázdában;
Magam a csárdában.

Rábaszovát (Sopron m.)

A nagybirtokon külön csoportot képeztek a dohánykertészek, általánosan
ismert nevükön a kukások. Bérlők, vállalkozók voltak ugyan, mégis teljes
mértékben a földesúrtól, a gazdától függtek. Nehéz, kemény munkájukat
sohasem fizették meg igazában. Jellegzetes dalaik közül alig néhány maradt
fenn.
Pista bácsi, ha kimegy a pajtába,
Százhusz csomót oldoz le egy sorjába.
– No ti, lányok, nem alszotok az éjszaka,
Mig ez a sok dohány be nem lesz csomózva!

– Kérem szépen, Pista bácsi, jöjjön ki,

Elbocsátó levelemet hozza ki!
Írja meg az elbocsátó levelet,
Dolgoztunk a dohányában eleget!

Verpelét (Heves m.)

Agrárproletár-dalok TARTALOM Summásdalok

Cseléd- és szolgadalok TARTALOM Kubikosdalok

Summásdalok
A summások (vö. 73–75. l.) az év felét messze töltötték lakóhelyüktől. A
szabad időben, vasárnapokon bőven jutott idő a dalolásra is. Így viszonylag
gazdag és jellegzetes népdalkincsük maradt fenn. Ezek többnyire új stílusú
népdalok, melyek a világháborús katonanótákkal együtt a magyar népdal
legelevenebb hajtásai.
A summások a toborzástól kezdve a hazamenetelig életük minden
mozzanatát megénekelték, úgyhogy e szerint szinte egész életüket,
munkájukat össze lehet állítani. Legtöbbször azonban e nóták központi
kérdése a komisz bánásmód és a rossz étel:
Intéző ur udvarában van egy fa,
Párosával áll a summás alatta.
Intéző ur a summásra rákiált:
– Induljatok, az anyátok csillagát!

– Intéző ur, Isten áldja meg magát!

Ne mérjen már nekünk több szalonnát!
Vagy egye meg, vagy adja a kutyának,
Ne adja a hathónapos summásnak!

Bélapátfalva (Borsod m.)

Nemcsak az étellel, hanem az elhelyezéssel is sokszor baj volt, mert az
ököristállóban, a hodályban vagy valamilyen barakkban kellett meghúzniuk
magukat:
Lukas a hodály ajtaja,
Hideg szellő fú be rajta.
Hideg szellő csak azt fujja:
Csak a summás szabadulna.
 Mezőkövesd (Borsod m.)
A summásdalok általában nemcsak a gyönyörködtetés és a
{H-480.}

szórakozás eszközei, hanem a munkaadó elleni harc fegyverei is voltak,

mivel a költői forma, a dal, bizonyos lehetőséget biztosított arra, hogy
sérelmeiket elmondhassák. Ennek különösen keménnyé válik a hangvétele,
amikor a szerződés már vége felé közeledik:
Segédtiszt ur háza előtt van egy fa,
Segédtiszt ur arra legyen akasztva!
Én is elmegyek az akasztására,
Én huzom a kötelet a nyakára.

Sarkad (Bihar m.)

A summásdalok általában azokon a területeken jelentkeznek, ahonnan
egykor nagy számban kerültek ki a summások, ezért e dalok erősen lokális
jellegűek. A legtöbb ember Heves és Borsod megyéből került elő, míg
ennél kevesebb a Dél-Alföldről és a Dunántúlról.

Cseléd- és szolgadalok TARTALOM Kubikosdalok

Summásdalok TARTALOM Mulatónóták, bordalok

Kubikosdalok
A kubikosok (vö. 75–78. l.) a magyar falu rétegei közül legközelebb
kerültek a szervezett munkássághoz. A vasútépítések, gátak emelése és más
földmunkák ugyanis megkövetelték az erős szervezettséget, ami a
munkaadókkal szembeni védekezést is kifejlesztette bennük. Nótáik egy
része a katona- és pásztordalokkal tart rokonságot, hiszen részben ezeket
alakították át. Mások a kubikosmunka nehézségét panaszolják:
Szállásunk az ég alja,
Takarónk az ég csillaga.
Egész nap ha kubikoltunk,
Bokor alján összerogytunk.

Nyikorog a tajicska kereke,

Fekete iszappal van az tele.
Alig birom karral és lábbal;
Cserélnék az árvacsalánnal.

Zsadány (Bihar m.)

A folytonos jövés-menés a csárdához, kocsmához szoktatta a kubikosok
egy részét:
Kubikosnak ezér nincsen háza,
Amit keres, a kocsmára szánja.
A kocsmáros meg a biliárdra,
Meg arra a kökényszemü lányra.

Szentes (Csongrád m.)

Vegyes eredetű és összetételű, új stílusú dalaik között a legtöbb hetyke,
gunyoros vagy éppen keserű hangvételű bordal és mulatónóta; a
vándorlásról, a munkahelyről és a búcsúzásról szóló dalaik már egyedibbek
és alkalomszerűbbek is:
Nincsen annál betyárosabb élet,
Amely leány kubislegényt szeret,
Mer a kubis elmén vándorolni,
Itthon hagyja babáját busulni.

Hódmezővásárhely (Csongrád m.)

A kubikosdalokat elsősorban az Alföld déli felében ismerik. Egyet-
{H-481.}
egyet máshol csak alkalomszerűen vettek át, elsősorban ott, ahol a
kubikosok hosszabb ideig dolgoztak.

Summásdalok TARTALOM Mulatónóták, bordalok

Kubikosdalok TARTALOM Csúfolók, tréfás és gúnydalok

Mulatónóták, bordalok
Különböző jellegű, tartalmú dalokat magába foglaló csoport. Észrevehetően
széles körben érvényesült itt a műdalok, az irodalom, a deákos versezetek
hatása. Sok rokon vonást találunk a katona-, pásztor- és betyárnótákkal
éppen úgy, mint a szerelmi dalokkal. Köztük állandó volt a kapcsolat, és így
állandó és végleges határt nem is lehet húzni.
A bordalok és a mulatónóták alkalomhoz kötődnek, és ezek eléggé
változatosak. A legkülönbözőbb népi összejöveteleken: névnapokon,
disznótorban, kocsmai mulatozáson, lakodalomban, szüreten, pincézéskor
vagy csak egyszerű poharazáskor gyakran előkerülnek. Tartalmukban
sokszor kötődnek egyik vagy másik alkalomhoz. Így szívesen emlegetik a
kocsmát, a csárdát:
Ha bemegyek a kustányi csárdába,
Eszem, iszom kedvem szerint rovásra.
Elégséges hitelem van ott nékem;
Megfizetek, becsületem nem sértem.

Szép csárdásné, nekem pirosat hozzon,

Az áráról semmit se gondolkozzon!
Eladom a kifliszarvu tehenet!
Bor árárul mégis teszek eleget!

Felsőkustány (Zala m.)

A bordalok szívesen és sokszor szembeállítják a munkát az ivással:
Addig iszom a csárdába,
Mig egy lovam lösz a hámba.
Fakót fogom a lógóra;
Keressön borravalóra!
 Még azt mondják, korhely vagyok,
Hogy dolgozni nem akarok.
Dolgozom én, mikor illik,
Mikor pénzöm fogyatkozik.

Ormánság (Baranya m.)

Az ivás nem eshet meg a bor, az ital dicsérete nélkül, különösen, amikor
már a jókedv egyre inkább emelkedik:
Bor, bor, bor,
De jó ez a piros bor!
Asszony is iszik belőne,
Félre áll a kontya tőlle.

Nagyszalonta (Bihar m.)

A bordicsérőt a társaságban az itató- és koccintónóta követi, melybe
sokszor a jelenlevők nevét is beleszövik. Máskor meg jeles mondásokkal
biztatják azokat, akik valamiért húzódnak az ivástól:
Adott Isten szekeret,
Szekerembe kereket,
Poharamba feneket,
Abból iszom eleget.

A doktor is azt mondja,

Hogy a vizet ne igyam,
Mert a vízben béka van,
Életemnek vége van.

Mohács (Baranya m.)

Aztán előkerülnek azok a nóták is, melyek a részegséggel
{H-482.}

foglalkoznak, meg a következményeit ecsetelik:

Kimentem én a szöllőbe,
Kapát vittem a kezembe;
 Felakasztottam a fára,
Bort ittam a rovására.

Még azt mondják az emberek,

Hogy az orrom bortul veres.
Mért veres a liba orra,
Mikor sose mártja borba?

Bort ittam én, boros vagyok;

Hazamennék, de nem tudok.
Aki tudja, mért nem mondja:
Merre van az országutja?

Azt mondják rám az asszonyok,

Hogy a bortul ingadozok.
Ingadozik a nádszál is,
Pedig csak a viztül ázik.

Tálya (Zemplén m.)

De sorolhatnánk tovább a koccintókat, az itatókat, a pap-, leány- és
asszonycsúfolókat, a kocsmai verekedésről szólókat, hogy az igazi ivók
még a sírba is magukkal viszik az üveget. Míg az alábbi összekötő a
betyárdalok irányába, hiszen róluk azt őrizte meg a hagyomány, nagyon
kedvelték az italt, a cigányt és a szép asszonyt:
Mikor a betyárok
Világbú kimulnak:
Gazdag kocsmárosok
Kúdulásra jutnak.

De a szép asszonyok
Mind lerongyollanak;
Hegedüs cigányok
Hazaballaghatnak.
 Szaján (Torontál m.)
A legtöbb bordalt ott ismerik, ahol sok bor terem. Így minden jelentősebb
borvidéknek megvan a jellegzetes dalkincse, ami nélkül valamirevaló
mulatság nem történhet meg.

Kubikosdalok TARTALOM Csúfolók, tréfás és gúnydalok

Mulatónóták, bordalok TARTALOM A népballada

Csúfolók, tréfás és gúnydalok

A több rétegű dalcsoport egyike a legnagyobbaknak a magyar
nyelvterületen. A szerelmi és katonadalok között helyezkedik el a számbeli
aránya. A csúfolók hagyománya hosszú évszázadokra nyúlik vissza; a
vágánsköltészet szókimondása, szilaj jókedve, a XVI–XVIII. századi
deákos humor hatja át, és sok esetben kimutatható azzal való összefüggése.
A hármas cím egymáshoz közel álló, mégis különböző csoportokat jelöl,
ezért nagyon nehéz lenne ezeket egységesen jellemezni. A lírai dalok egész
sorára és sok-sok alkalomra kiterjeszthető fogalom, minden más népdal
irányába meglehetősen nyitott.
Előadásukra vidám hangulatú társas összejöveteleken került sor, egyik
követte a másikat. Egy-egy embercsoportot, lányokat, asszonyokat,
legényeket, férfiakat, papokat és mestereket gúnyoltak ki találó és éles
humorral. Ez a dalbeli bírálat elevenbe vágó, és sokszor nagyon kíméletlen,
különösen akkor, ha a helyet, nevet a megfelelő módon helyettesítik, és
ezzel a dalt aktualizálják. Mindebből az is látszik, hogy e dalcsoport számos
tagja egészében vagy részleteiben rögtönzés.
Tartalmuk szerinti csoportosításuk csaknem lehetetlen, különösen akkor, ha
még a paródiákat is ide soroljuk. A leggyakoribb formájuk az, amikor a
lányok a legényt, illetve megfordítva kiénekelik, vélt vagy meglevő
tulajdonságaikat elősorolják:
A pusztai, a pusztai legényeknek
{H-483.}

Nincsen pénzük, nincsen pénzük szegényeknek:

Bankóért nyul a zsebébe,
Tökmag akad a kezébe.

Hódmezővásárhely (Csongrád m.)

A városiak így csúfolták ki a többnyire szegényebb pusztai népet. Máskor
meg nem az anyagi, hanem más tulajdonságait éneklik ki:
 Nem ér ez a legény egy szál vöröshagymát,
Ki a leány mellett összehuzza magát,
Összehuzza magát, eltátja a száját,
Verje meg az isten a málészájuját!

Általános
Természetesen a legények sem maradnak adósok, és bőven kifigurázzák a
lányokat, különösen azokat, akik a legény után nagyon odavannak:
A szentgyörgyi lányok tyukot ültettek;
Egy tyuk alá harminchat tojást tettek.
Harminchat tojásból csak egy kakas lett.
Szép szentgyörgyi lányok, mi lesz veletek?

Sepsiszentgyörgy (Háromszék m.)

A férfiak, asszonyok kicsúfolása sokszor erotikus vonásokat is tartalmaz,
ami még csak kedveltebbé tette őket:
Kukorica édes málé,
Majd menyasszony leszek már én
Ma menyasszony, holnap asszony,
Holnapután komámasszony.

Kukorica lisztes málé.

Öreg legény vagyok már én,
Csak az az egy reménységem:
Fiatal a feleségem.

Általános
Töri a Mari a lencsét,
Várja a jó szerencsét!
Mikor viszik a padra,
Recseg a pad alatta.
 Pusztafalu (Abaúj m.)
A vénlányok, az asszonyok mindig, minden korban s egész Európában a
gúnyolódás céltáblái, így hát természetes, hogy a népdalok közül se
maradnak ki, sőt a legtöbb éppen róluk szól:
Párta, párta, fene ette párta,
Hogy a ménkü régen meg nem rágta!
Elszaggattam tizenhárom pártát,
Fene látta a gatyának a szárát.

Nagymegyer (Komárom megye.)

Kiment a ház az ablakon,
Benne maradt a vínasszony.
Harminchárom foga híjja,
Mégis a babáját híjja.

Nagyszalonta (Bihar m.)

Apró murok, petrezselyem.
{H-484.}

A vénasszony veszedelem;
Alig várom az ördögöt,
Hogy elvigye ja vén dögöt.

Vénasszonynak nem kár volna,

Ha pokolban láncon volna,
Olyan ráncos annak bőre,
Félrehuz a vér is tőle.

Nemespátró (Somogy m.)

Természetesen a falu egyházi és világi vezetői sem kerülhették el a
kigúnyolást, különösen a pap- meg a kántordalok visszatérő szereplői:
Haragszom én arra szóra,
Ki a papot ugy megszólja,
Mert a papnak nincs bundája
 Hideg a reverendája.
Heje-huja, hopp!

Haragszom én arra szóra,

Ki a mestert ugy megszólja;
A mesternek nincs kalapja,
Sapkában jár az utcára.
Heje-huja, hopp!

Heje-huja, szüröm ujja!

A cigány a nótám fujja.
Gyere, rózsám, táncoljunk hát,
Járjuk el a magyar nótát!
Heje-huja, hopp!
A bírót ugyancsak megszólták, a dal társadalmi tartalma is világos, hiszen a
bíró a jobb módúak közül került ki, így azokat támogatta:
A kert alatt szürke ló,
Behajtotta a biró,
Úgy megrugta a birót,
Harmadnapra meg is hótt!

Szegény biró, de kár vót,

De jó huzó-vonó volt:
A szegénytől elhuzta,
A gazdagnak odaadta.

Örüljetek, parasztok,
Megholt a ti birótok!
Amit nem gondoltatok,
Kipótolta a ti szürke lovatok.

Szend (Szabolcs m.)

Az egész országban ismerik ezt a műfajt. A legtöbbet Erdélyből és az
Alföldről gyűjtöttek belőlük. Nem mintha ezeken a vidékeken a humor
erősebb lenne, hanem minden valószínűség szerint a gyűjtés egyenetlensége
okozza ezt a látszatot.
A fentiekben természetesen a magyar népdalnak csak néhány csoportját
mutattuk be, de legtöbbjükre csak utalni tudunk. Így elhagytuk a
bölcsődalokat, a gyermekmondókákat és játékdalokat, a verses mondásokat,
a találós meséket, párosításokat, a verses szerelmi leveleket, a
vőfélyverseket, a lakodalmi énekeket, a táncdalokat és táncszókat, a
köszöntőket és ünnepi dalokat, a bakternótákat, a koldusénekeket, a vásári
kikiáltásokat és árusdalokat, a siratóénekeket, a vándordalokat. Ezek egy
részével a szokások tárgyalásakor foglalkozunk. Felsorolásukat csupán
azért tartottuk fontosnak, hogy a magyar népdalok változatosságát ezzel is
érzékeltessük.
Ha végül a magyar népdalokat, mintegy összefoglalásképp, általánosságban
akarjuk jellemezni, a magyar népdal sajátos nagyvonalúságát, tisztaságát, a
mondanivalóiban művészi egyszerűséget és ezen {H-485.} keresztül az élet, a
társadalom sokoldalú, bonyolult művészi kifejezését kell kiemelnünk. Nem
egy magyar népdal egyetlen négysoros strófán keresztül elénk tudta állítani
az egész akkori magyar társadalmat. Látszatra mégis mindig az egyén, az én
problémáját mondja el, az egész közösség érzelmi állásfoglalását, indulatait,
szenvedélyeit, gondolatát, értékítéleteit rendszerint ezen keresztül fejezi ki.
A népdalban az egyén hangján is egész közösség szólal meg, ezért az
„egyéni” és „közösségi” kifejezés a magyar népdalköltészetben végső
fokon elválaszthatatlan.

Mulatónóták, bordalok TARTALOM A népballada

Csúfolók, tréfás és gúnydalok TARTALOM A ballada története

A népballada

FEJEZETEK
A ballada története
Mesei jellegű balladák
Hiedelemballadák
Széphistóriás és török kori balladák
Bujdosó- és rabballadák
Táncballadák
Víg balladák
Betyárballadák
Siratóballadák
Ponyvaballadák
Új balladák
A népballadák formai kérdései

A magyar népballada mind a népköltészeti kutatásoknak, mind pedig az

irodalomtörténetnek egyik legvonzóbb területe. Felfedezésének első
pillanatától kezdve – mert valóban a felfedezésnek kijáró lelkesültség
fogadta – az irodalmi köztudat a magyar költészet legékesebb „virágai”-nak
tartotta. Ezt a megbecsülést, nem kétséges, az a várakozás előzte meg,
amely az elveszett ősi magyar epika megkerülését remélte a népballada
révén. E várakozásban való csalódás magyarázza, hogy a néphagyományból
bőségesen merítő XIX. századi költő, Arany János, a magyar népdalról
töredékesen ránk maradt nagy tanulmányában előbb ugyan keserűen említi,
hogy a magyar nép nem őrizte meg „holmi zsiványkalandok”-on kívül
nemzetünk történetét dalaiban, de nem sokkal később már ezeket írja: „A
német őseposz, a cseh királyudvari kézirat, a szerbben kisebb elbeszélések,
az éjszaki ballada és spanyol románc, nálunk »Szilágyi és Hajmási«
kalandja, meg a sokat emlegetett egypár balladás költemény oly belső
teljességet mutatnak az elbeszélés illető fajaiban, mellyel a műköltés csak
versenyezhet, de sehol túl nem haladta.”
Népballada-költészetünk a kelet-európaitól nem elszigetelten fejlődött.
Ellenkezőleg: a történeti, műfaji kialakulását s változásait létrehozó
tényezőknek mindegyike összefügg a kelet-európai, európai balladával.
Nem lehet tehát a magyar népballada kérdéseire még általános vonásokban
sem válaszolni, ha legalább egy rövid pillantást nem vetünk az európai
népballada-költészet történetére. Ezért érdemes foglalkoznunk részint a
népballadára vonatkozó meghatározási kísérletekkel, részint azokkal az
elméletekkel, amelyek az európai balladaköltészet keletkezésével, műfaji
alakulásának, témáinak, formáinak történetével foglalkoznak.
A ballada fogalmának meghatározása sok nehézségbe ütközött, ezt az is
mutatja, hogy az ebben a műfajban alkotó költők, tehát tudós alkotók is
bizonytalanok. így Goethe éppen a balladában leli meg a költészet
ősformáját, amelyben mintegy őstojásban benne van – komprimált
egységben – a költészet minden műfaja. Herder, meg akarván különböztetni
a balladát a románctól, nem talál jobb módszert a földrajzinál, és az északi
zord balladák és a déli románcok különbségét fejti ki, ami erősen hat a
későbbi elméleti irodalomra.

Csúfolók, tréfás és gúnydalok TARTALOM A ballada története

A népballada TARTALOM Mesei jellegű balladák

{H-486.} A ballada története

Érthető számunkra, hogy azok az elméleti törekvések, amelyek nem a
történeti-társadalmi szempontokat alkalmazták, szinte megoldhatatlan
nehézségek előtt állottak: mitizáló törekvések, esztétikai formulák, a
földrajzi, a nacionalista elméletek nem voltak alkalmasak arra, hogy
egyetlen formulába gyömöszöljék össze annyi korszak, társadalmi forma,
különböző műfajok egymáshoz kapcsolódó, egy gyűjtőnév alá vont
alkotásait. Alkotásokat, amelyekben annyi volt a különbözőség, s mégis a
nemzeti, történeti, műfaji különbözőségek ellenére volt bennük valami
közös. S ráadásul ennek a „valami közös”-nek a gyökerét is nehéz volt
megtalálni: vajon valami ősi előadásmód, tánccal egybekötött epikum, a
keresztény középkor vagy a földrajzi táj hatása az a centrum, ahonnan a
változatok kibomlottak? Az olasz ballata (táncdal), a kelta gwaelawd
(epikus ének), az orosz bilina, az ukrán dumi, a délszláv narodne pesme,
junačke pesme, a spanyol románces, a dán, a norvég folkeviser, a magyar
ballada – ugyanazon műfaj, ugyanazt a funkciót tölti be a rövid, sokszor
drámai jellegű epikus énekét, s mégis annyi köztük a különbség,
helyesebben mindvégig más-más műfajokat is magába vont, s a műfajok
ötvöződése, a ballada külön nemzeti alakulása mindenütt más-más formákat
fejlesztett ki. Mindez magyarázza az elméleti meghatározások, általánosító
formulák bizonytalanságait.
A szovjet kutatók, bár pontosan elkülönítik az irodalmi és a népi balladákat,
s feltárják a két típus közötti kapcsolatokat, nem törekednek egyértelmű
definícióra sem a balladával, sem a bilinákkal kapcsolatban, hanem azt
tartják feladatuknak, hogy a népi epikus költészet konkrét társadalmi és
történeti hátterét rajzolják meg, elemezzék az epikus énekmondás
műfajának egymásra rakódott történeti rétegeit.
A balladameghatározásoknak van egy olyan elemük, mely már a ballada
eredetének kérdéséhez vezet közel, s egyben alkalmas a ballada két döntő
elemének megragadására is. Ez a két elem a táncdal, másik az epikus dal, s
mindkettő: ballada. Az egyik a ballare, táncolni igéből származik, s benne
elsősorban a refrénes strófák, a táncdalok vonása fedezhető fel, s a másik a
kelta gwaelawd, hősének kifejezésből való. Egyesek szerint ugyan a
fejlődés során az énekelt epikus dal és a tánc különváltak, fejlődésük eltért.
Annyi azonban bizonyos, hogy az európai népballada születésénél a táncdal
és az epikus ének egyaránt munkált, s akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy
a szó megfejtési kísérleteiben ez a két műfaj így találkozott.
Nem tűnik kétségesnek a kutatók előtt, hogy a ballada sokféle műfaji
színeződése, eltérése ellenére is jellegzetesen európai műfaj, s ha e műfaj
kialakulásának tényezőiben, e kialakulás történetében van is vita elegendő,
azt aligha vitatják, hogy maga ez a kialakulás Európában történt. Ahol
Európán kívül a ballada műfajába tartozó epikus énekköltés fellelhető,
mindenütt európai telepesek hagyományainak: továbbélése. Így terjedt
tovább Szibériában az orosz epikus énekköltés, így vitték a francia és angol
telepesek Kanadába, Észak-Amerikába a maguk balladáit, így lett a spanyol
romanceróból Mexikóban az ott kialakult új balladatípus, a corrido.
Amikor Jorge Amado a kakaóföldek kizsákmányolt dolgozóinak harcát
megéneklő vak énekesekről beszél, a portugál balladaköltészet formáit
továbbalakító, az újat is kifejezni tudó költészetről {H-487.} tudósít. Így
gazdagodott új elemekkel, földrajzi határaiban, így tágult az Európában
megszülető ballada.
Sokkal kisebb az egyetértés a ballada keletkezésének kérdésében. A
balladára vonatkozó legkorábbi adatok időhatárát az akriti görög balladák
felfedezése óta az időszámításunk szerinti IX–X. századig tolhatjuk ki.
Mind ez ideig kiindulópontnak hol a XII. századi Franciaországot, hol a
XII. század eleji Skandináviát tették, s innen került volna át az epikus-
dramatikus táncos ének a normann hódítás után Angliába. A német
nyelvterületen a XIII. században terjedt el.
A szláv népek balladaköltészetét, illetőleg balladaszerű epikus énekeinek
kialakulását szintén a XI–XIII. század közé tették. A ballada műfajának
virágzása az időmeghatározások szerint a XI–XVI. század volt, akkor
bontakozott ki műfaji változatainak teljes gazdagságában, akkor alakult ki
témáinak az a tömör, drámai szerkezetű formája, ami az epikus
énekköltésben a balladának oly különleges helyet biztosít.
Nem az a kérdés tehát, hogy a balladából születhetik-e eposz, vagy minden
eposz balladás énekből születik-e – ez nyilván helytelen kérdés. A
tényekből számunkra az következik, hogy a ballada az európai népek
költészetében nem jelentkezik a feudális társadalom megszilárdulásának
kezdeteinél előbb. Más kérdés ugyanis az, hogy a nemzetségi társadalmat
vagy a feudalizmus egyes korszakait tükröző epikus költeményeket
esetenkint megelőzték-e hagy sem kisebb epikus forrnák (bizonyos
esetekben ez igazolható), ez a műfajtörténeti kérdés nem téveszthető össze a
ballada kialakulásának kérdésével. A népballada (s a műballada kezdeteire
is ez vonatkozik) földrajzilag Európából keletkezett, időben pedig a
feudalizmus megszilárdulásának kezdeti szakaszán kezd kiformálódni
alakja, hogy szinte a feudalizmus csúcspontján érjen el virágzásának
tetőfokára.
Az csak sajátszerű jelenség, hogy felfedezése hanyatlásának, háttérbe,
zártabb földrajzi tájakra való szorulásakor történik, s erre szökken a
műköltészetben, a romantika időszakában új virágzásba.
Természetesen aligha lehetne egységbe foglalóan jellemezni az európai
balladaköltészetet, hiszen kezdetük, műfaji, költészeti előzményeik, az
illetőnép történetének sajátos fejlődésével összefüggő alakulások más és
más ötvözetét adják ennek az epikus-dramatikus táncdalnak. Mégis nagy
vonásokban három fő réteget különböztetnek meg az európai ballada
témáiban. S ebben a három témakörben osztozik egész Európa
balladaköltészete, akár a szláv népekéről, akár az északi, az angol-skót vagy
a román (francia, vallon, spanyol, portugál, román, olasz) balladákról, akár
a német vagy a magyar balladákról van szó. Az első réteget a „mitológiai”
(vagy mesei) témák jelentik, s ilyen énekek valóban a bilinák közt éppúgy
akadnak, mint a délszláv vagy a norvég, skót balladák közt. A másik réteg a
történeti epikus témákból áll, s ezek körében külön összefüggő csoportnak
tekinthetjük a kelet-európai népeknek a törökökkel való küzdelmeikre
vonatkozó balladáikat, epikus énekeiket. Ez a csoport a bolgár, a román, a
délszláv s a magyar balladák közt egyaránt meglelhető, meglelhető az ukrán
és orosz anyagban is. A harmadik csoport, a legáltalánosabb,
legváltozatosabb anyagú az egyéni, családi tragédiákat és komédiákat
eldaloló-eltáncoló epikus ének. Itt találjuk a társadalmi konfliktusokat
feltáró epikus-drámai mondanivalót a leghatásosabban.
A magyar népballada fejlődése ugyan nagyon sok vonásban rokon az
{H-488.}

általános európai fejlődéssel, de sok vonásban megmutatkoznak különálló,

egyéni vonásai, azok a vonások, melyek éppen a jellegét adják.
A magyar népballada kérdése természetesen nem ad feleletet a magyar
elveszett epikus költészet, hősköltészet kérdéseire, ahogy fordítva sem a
vogul hősének, sem a finn Kalevala nem igazít útba a magyar népballada
kérdéseiben. Hiszen a magyarsággal rokon finnugor eredetű népek
balladaköltészete vagy ehhez hasonlítható költészeti alkotásai több rokon
vonást mutatnak az északi szláv és a germán népköltészettel, mint a
miénkkel. A magyar ősi epikus költészet kérdésében – a pótolhatatlan döntő
hiányosságot, ezeknek az epikus énekeknek pusztulását nem is említve –
még az egyes motívumtöredékek, dallamemlékek vizsgálata, valamint a
régi epikus énekmondásról tanúskodó történeti adatok bírálata is szöges
gonddal járó feladat, s annyi kritikus tudományos vizsgálat után is a kérdés
feltárásának elején vagyunk.
Nem jelenti ez azt, hogy a magyar epikus tehetségének, epikumot alkotó,
megőrző és előadó gyakorlatának múltjára nem ad egy sor értékes
útbaigazítást a népballada. Hiszen a népballadáknak léte, szépsége s szinte
majd minden balladatípusnak a magyar nyelvterület nagy részén elterjedt
volta önmagában igazolja a magyar nép epikumot alkotó tehetségét. Ezt a
tehetségét ugyanis egyes kutatók kétségbe vonták. Burkolt vagy nyílt faji
előítéletekre támaszkodó, tudománytalan „elméletek” hirdették, hogy a
magyar népnek csak lírai dalokra van tehetsége, epikumokat (témákat,
előadásmódot) csak a német hegedősöktől, a szláv igricektől kapott, s mint
az egyik kutató fejtegette, a magyar nép büszkesége sem engedte, hogy
mulattatóvá „zülljön”. Mások azt hirdették, hogy epikus költészetet csak a
magas műveltségű arisztokrata osztály tud teremteni, s a folkloristák
ködképei közé sorolták a magyar nép epikumokat teremtő, őrző tehetségét.
Aligha kell sok szót vesztegetni az efféle elméletek cáfolására, hiszen még a
negatív érvek is amellett bizonyítanak, hogy a magyar nép körében állandó,
eleven erejű volt az epikus énekmondás gyakorlata. Gondoljunk csak
Anonymus krónikájára, melyben elmondja, hogy menynyire nem lenne
illendő, hogy a magyar nép származásának kezdetét és hősi történetét csak a
parasztok hamis meséiből és a regösök csácsogó énekeiből hallja. Ez az
írástudó mester lenéző magatartásáról tanúskodó mondat valójában azt
ismeri el, hogy háromszáz éven át a szóhagyományban a népi költészet és
mesemondás élt a magyar nép körében, s a történeti hagyományokat
jobban, elevenebbül őrizte az írásbeliségnél, amely csak törmelékeit
mentette át. S hogy ez a fajta hősének mondás hogyan is alakulhatott át más
jellegű epikumok mondására-éneklésére, nem tudjuk. De tudjuk, hogy
átalakulásában is szívósan megőrizte régibb hőseit, s teremtette az újakat.

267. Balladát éneklő asszony

Moldva. Románia

A XVIII. században emlegeti az irodalom és a folklór iránt is érdeklődő

tudós, Bél Mátyás, hogy a nép ajkán élnek a Toldiról szóló történetek –
szintén több évszázad távlatán át. Tudjuk, gondoljunk Kodály Zoltán
írásaira, Szabolcsi Bence zenetörténeti tanulmányaira, a magyar népzene
pentaton rendszere milyen ősi örökséget őriz, s éppen a balladák {H-489.}
régibb csoportjaiban a dallamformálásnak, versszerkezetnek, ritmikának,
milyen ősi emlékei élnek, s vannak témák is, amelyek a mai paraszti
előadók ajkán szintén évszázadokat keltenek életre. Joggal feltételezhetjük
tehát, hogy a népballadák, ha nem is adnak konkrét támogatást a régi
magyar hősi epika megértéséhez, mégis megőrizték az ősi epikus
előadásmód, éneklés, hősformálás, az epikus és drámai szerkesztésmód nem
egy elvét. Ezért a magyar népballada régibb rétegeire – s e régibb rétegek
sajátosságai újjáformálódnak, szinte a szemünk láttára alakulnak át, s
tartanak meg régi vonásokat is – úgy tekinthetünk, mint az ősi epikus
énekmondás folytatójára, szerepének átvevőjére.

268. Balladát éneklő asszony

Moldva. Románia
Annyi bizonyos, hogy a feledéssel, a tudatos pusztítással szemben eleven s
élő gyakorlat állott. A királyi, főúri udvarok hősénekeket s víg, tréfás
dalokat éneklő jokulátorairól, lantosairól, hegedőseiről folyamatos
tudósításaink vannak a XVI. századig. Azt is tudjuk, hogy nemcsak az
udvarokban, hanem a nép körében is éltek regösök, énekmondók, {H-491.}
lantosok. Távolról sem önkényes az a feltevés, hogy ezek a magyar
énekmondók anyagukban rokon témákat pendítettek meg. A dallamanyag
rokonsága éppúgy bizonyosnak tűnik, mint az is, hogy a hallgatóikat
megszólító invokáció, költői bevezetés nemcsak a XVI. század
legismertebb énekes-krónikása, Tinódi Lantos Sebestyén énekei s a
népballadák, az újkori, XIX. századi ponyvaballadák közt mutat
rokonságot, hanem messzebbre nyúlik vissza, mint nemegyszer a dallam, a
ritmus. Ahogyan a krónikák latinságában meglelték az első személyes
honfoglalás előtti hősdal archaikus emlékét, ugyanúgy szólal meg
balladákban első személyben a törökök, az urak rabja, szólal meg a
betyárballadák XIX. századi hőse. Ahogyan egyes elméletek szerint az
epikus énekek születésénél ott volt a siratóének, a hőst gyászoló s tetteit
elmondó ének, ugyanúgy láthatjuk a balladák körében a siratókat, melyek
kis újkori epikus énekek művészi formáit veszik fel, hangvételük rokonsága
a balladákéval feltétlen igazolható. Ahogy Tinódi megkérdezi hallgatóit,
hogy hallottátok-e hírét Lippa város ostromának, vagy ahogy Ali budai pasa
históriáját kezdi e formulával, úgy szólottak előtte is századokon át, s így
kérdi hallgatóit a XVIII. században Kerekes Izsák balladája is, így kérdik a
XIX–XX. századi ponyvára került gyilkossági balladák nyomtatásban
megjelent szövegei is. S még folytathatnók a sort, a históriás dallamai egy
részének messzi távlatáról, a verselés ősi módjáról nem is szólva.
Az énekmondók szerepét az epikus hagyomány őrzésében, formáinak
kialakításában feltétlenül a legjelentősebbnek kell tartanunk, s az is
bizonyos, hogy egyéni alkotótehetségük javát névtelenségbe burkoltan is
őrizte az éneklő magyar nép századokon át. De távolról sem jelenti ez azt,
hogy csak az udvari énekesek szerzései jutottak le a néphez, s ott alakultak
át olyanná, amilyenné. Az udvari és népi énekmondók szerepéről, történeti
sorsuk alakulásáról való adataink éppen azt bizonyítják, hogy az
énekmondók művészete elválaszthatatlanul kapcsolódott a magyar nép
hagyományaihoz, azoktól kapta az ihletést, azoknak dallamnyelvén és
hagyományos költői képeiben szólt, s a maga hozzáadását, az új hangot, a
tanultat ehhez idomította. E folyamat során a névtelen szájhagyomány
évszázadok állandó gyakorlatán át alakítgatta, csiszolgatta a régi és új
ismétlődő találkozásait. Az énekesek egyaránt daloltak a várak és falvak
népe között és az urak asztalánál. Báthori István (1533–1586), a magyar
származású lengyel király történetírója, az olasz Gianmichele Bruto az
énekesek jelentőségéről ezeket írja:
„Az ifjúság fölgyújtására az ősök dicséretét hegedűszó mellett éneklik
költeményekbe, hogy versengve a virtusban, hadi dicsőségre törekedjenek.
Ez énekekben időrendben, mintegy évkönyvbe gyűjtik azoknak dicső
tetteit. És ezek az énekek gyermekkoruktól fogva az emlékezetbe
megőrizve oly szilárdul megmaradnak, hogy a magyarokról most, amidőn
az ország legnagyobb része királyi székhelyével együtt elpusztult, nincs
biztosabb emlékezete a múltnak, mint ami ezekben az énekekben
följegyezve megtalálható.”
Ez a szép megfigyelés csak azt bizonyítja, hogy az egész nemzet számára
milyen jelentősége volt az epikus énekmondásnak, s hogy az énekmondók
szerepe milyen átfogó volt. A históriás énekek, a széphistóriák {H-492.}
elemzése is azt igazolja, hogy az írásos formát föltétlenül a nép megőrizte
szájhagyományozó forma előzte meg, az őrzi napjainkig az ősibb alakot,
aminthogy azt is tudjuk, hogy a névről ismert énekszerző bujdosó nótája
mint simul hozzá, mint illeszkedik a névtelen szájhagyományba. A magyar
kutatók is felhívták a figyelmet a népköltészet és műköltészet közötti kettős
útra, ahol az alkotásban is, a megőrzésben is nagyobb rész, jelentősebb
szerep illeti magát a szájhagyományozó népet, egyik nevezetes közvetítő
rétege az énekesek hosszú sora, akik között udvari énekesek éppúgy
vannak, mint végvári lantosok, vásárokon komédiázó kolduló énekesek,
majd később harcos végvári vitézek, bujdosni induló kuruc hősök, a népből
felemelkedett s közéjük visszakerülő, világot járt deákok, tanítómesterek.
Ezek a nép sorsát, a nép fájdalmait, a harcokra való emlékezéseket a nép
hangján zendítik meg, ahogy a XIX. századi ponyvaárus is azokat a témákat
iparkodott az ismerős fordulatok felhasználásával vásárra vinni, amik a
falun divatoztak, vagy érdeklődést keltettek. Így énekelték meg a törökkel,
ráccal való harcot, a török fogságban sínylődő rabok szenvedéseit,
kalandjait, a szerelmi családi tragédiákat, a szenvedély, a gyűlölet, a szeretet
hangjait, drámáit.
Hogy az epikus éneklés tehetségét kiemelkedő, egyéni tehetségnek tartotta
a magyar nép, s az ilyent tudó énekmondót megbecsülték, azt a legújabb
gyűjtések is igazolják. A néppel egybeforrott, a nép hangján szóló
énekmondó szerepe így őrizte meg tartalmi és formai változásokon
keresztül az új mondanivalót tükröző énekeken keresztül a maga
évszázadokat áthidaló jellegét. Tehát nem a témák, egyes motívumok,
hanem maga a szájhagyományozó, éneklő előadásmód, az énekmondók
szerepe az, ami akár a honfoglalás előtti időkre is emlékeztethet bennünket.
Így, ilyen értelemben kereshetünk kapcsolatot – Arany János után – a
magyar népballada és az ősi epika között.
Az epikus énekmondás mellett a népballada európai kialakulásában jelentős
szerepe volt az epikumot is hordozni tudó táncdalnak. Volt, ahol jelentősége
az átlagosnál nagyobb, másutt lényegesen kisebb volt, de mindenütt
fellelhető. A magyar népballada e rétegének szövegei is, dallamai is
bizonyítják, hogy a víg és tragikus balladák egy csoportja táncballada volt.
A gyűjtői módszerek régebben csak a szöveg puszta megrögzítésére
törekedtek, de még így is találunk refrénes vagy sorokat ismétlő szerkezetű
táncdalokra, táncjátékokra utaló balladákat. Vannak lejegyzések is, mint
például Kodálynak 1922-ben rögzített s a gyerekek körtáncára énekelt
tragikus balladája a három árváról.
A magyar népballada kialakulásában is az a két műfaji tényező munkált
tehát, a históriás és táncos epikus ének, ami az európai népballadát
létrehozta. Nem jelenti ez nemzeti jellegének, egyéni alakulásának kétségbe
vonását, csak azt, hogy a nagy történeti, társadalmi és irodalmi tényezők a
magyar nép költészetének alakulására is kifejtették törvényszerű hatásukat.
A kutatónak épp arra kell ügyelnie, hogy a közös fejlődés, az általános
jegyek mellett azokat a sajátosságokat felmutassa, amelyek meghatározzák
azt a többletet, amit a népek, nemzetek és emberiség közös kulturális
kincstárába visznek.
Milyen rétegei vannak hát, hogyan alakult történetileg a magyar {H-493.}
népballada? Mondani sem kell, hogy egy-egy ballada vagy balladacsoport
korát nem a lejegyzés időpontja határozza meg. Az, hogy a XIX. században
kezdték meg a magyar népballadák lejegyzését, nem jelenti azt, hogy a
magyar ballada kialakulását messzibbre vezetni már történetietlen kísérlet.
Az előbbieknél éppen azt akartuk bizonyítani, hogy a magyar népballada
egy eleven folyamatnak volt tagja, melynek régibb láncszeneire már csak
következtetni tudunk, de meglétének bizonyságát ez a műfaj is igazolja.
A magyar balladák legrégibb, történetileg meghatározható rétegét a XV–
XVII. századra tehetjük, utalásaik, történeti atmoszférájuk, témájuk oda
helyezi. Vannak viszont balladák, amelyek kora így aligha meghatározható,
mert hiszen mesei szerkesztésük, ősibb hiedelmekhez (pl. építőáldozat, bajt
jelző motívum) való kapcsolódásuk, sőt az a tény, hogy a balladák
fordulópontját egy-egy ilyen hiedelem jelzi, arra ad lehetőséget, hogy
sokkal régebbre datáljuk. Ugyanakkor az is föltehető, hogy ezeknek a
balladáknak csak elemei az ősibbek, tovább hagyományozottak, s műfaji
alakulásuk szintén nem tehető régebbre a XV–XVI. századnál. Az
bizonyos, hogy az európai ballada egyes mitikus-mesei motívumai szintén
régibb századokra utalnak, nemegyszer az ősközösség soráig vivő
hiedelmekre, maga a ballada műfaja mégsem születik előbb, mint a IX–X.
század fordulóján. Annyit mondhatunk tehát bizonyossággal, hogy a
magyar népballadák egyes elemei ősibb emlékek őrzői, de maga a ballada
műfaja Magyarországon aligha bontakozott ki előbb, mint a XIII–XIV.
században, s első ellenőrizhető utalások lejegyzett balladáinkban a XVI.
századra utalnak, kibontakozása, kivirágzása, új rétegeket, csoportokat
alkotó ereje már a folkloristák gyűjtéséből világosan áll előttünk, s azt
láthatjuk, hogy ez a teremtőerő a népballadaköltésben sem apadt el, bár a
kapitalizálódás hagyományromboló folyamata itt is nyomon követhető.
A magyar népballadák történeti periodizációja, témák és korszakok szerinti
beosztása ma még sok nehézséggel jár, s hogy milyen nehéz az ilyen
kísérlet, azt jól igazolhatná a különböző felosztási próbálkozások
bemutatása, amelyekben a legkülönbözőbb s a legönkényesebb szempontok
keverednek a helyes történeti felfogással. Még talán azok a kutatók jártak el
következetesebben, akik egyszerűen századok szerint osztották be a magyar
népballadákat. Csakhogy ez a felosztás a kezdőpontok megjelölésére
alkalmas ugyan, de távolról sem határolja körül a nagyobb egységeket. Az
is nehezíti a felosztást, hogy a történeti szempontot össze kell kapcsolni a
műfaji szempontokkal is. Ezért először csak a témák szerinti történeti
periodizáció egy kísérletét adjuk itt, sohasem feledkezve meg arról, hogy a
paraszti osztálytársadalom kulturális elemeinek sajátos, de érthető
konzervatizmusa semmilyen irányban sem enged zárt korszakhatárokat. Ez
a korszakbeosztás egyben annak rövid jellemzésére is alkalmas, hogy a
népballadák hogyan tükrözték a társadalom képét, hogy olvasható ki
belőlük a parasztság sorsának alakulása.

A népballada TARTALOM Mesei jellegű balladák

A ballada története TARTALOM Hiedelemballadák

{H-494.} Mesei jellegű balladák

A magyar népballadáknak van egy nagy régiségre utaló csoportjuk.
amelynek szerkesztése és befejezése egyaránt mesei jellegű. Ezt a balladát a
szakirodalom „Csodahalott” vagy „Görög Ilona” névvel jelöli, elsősorban
Erdélyből és az északnyugati nyelvterületről jegyezték fel:
„Bizony csak meghalok,
Anyám, édes anyám!
Görög Ilonáér’.
Bizony csak meghalok
Karcsu derekáér’;
Karcsu derekáér’;
Piros orczájáér’;
Píros orczájáér’.
Dombos ajakáér’
Dombos ajakáér’,
Gömbölyű faráér’
A lenvirág szemü
Görög Ilonáér’.”

„Ne halj fiam, ne halj,

Zetelaki László!
Csináltatok néked
Olyan csudamalmot,
Kinek első köve
Béla gyöngyöt járjon,
A második köve
Sustákot hullasson,
A harmadik pedig
Szép suhogó selymet,
Oda is eljőnek
Szüzek, szép leányok,
Csudamalom látni.
A tied is eljő
Csudamalom látni
– Szép Görög Ilona.”

„Eresszen el, anyám,

Édes lelkem, anyám!
Csodamalom látni.”
„Ne menj fiam, ne menj,
Szép Görög Ilona!
Megvetik a hálót,
Megfogják a halat.”

„Bizony csak meghalok

Anyám, édes anyám!
Görög Ilonáér’.
Bizony csak meghalok
Karcsu derekáér’;
Karcsu derekáér’,
Piros orczájáér’,
Piros orczdjáér’;
Dombos ajakáér’;
Dombos ajakáér’,
Gömbölyű faráér’
A lenvirág szemü
Görög Ilonáér’.”

„Ne halj, fiam, ne halj

Zetelaki László!
Csináltatok neked
Olyan csudatornyot,
Kinek szélessége
Dunapartig érjen,
Kinek magassága
Az egekig érjen.
Oda is eljőnek
Szüzek, szépleányok
Csudatorony látni,
A tied is eljő
Csudatorony látni,
Szép Görög Ilona.”

„Eresszen el, anyám,

Lelkem, édes anyám!
Csudatorony látni.”
„Ne menj, fiam, ne menj,
Szép Görög Ilona!
Megvetik a hálót,
Megfogják a márnát.”

„Bizony csak meghalok

Anyám, édesanyám!
Görög Ilonáér’.
Bizony csak meghalok
Karcsu derekáér’;
Karcsu derekáér’,
Dombos ajakáér’,
Dombos ajakáér’;
Piros orczájáér’;
Piros orczájáér’,
Gömbölyü faráér
A lenvirág szemü
Görög Ilonának.”

„Halj meg, fiam, halj meg,

Zetelaki László!
Oda is eljőnek
 Hires szép leányok
{H-495.}

Csudahalott látni.
A tied is eljő
Csudahalott látni,
Szép Görög Ilona.”

„Édes lelkem, anyám,

Eresszen el engem
Csudahalott látni,
Csudahalott látni,
Ki érettem meghót.”
„Ne menj, fiam, ne menj,
Csudahalott látni;
Megvetik a hálót,
Megfogják a márnát,
Anyjától elviszik
Szép Görög Ilonát.”

Nem hallgat anyjára,

Bémegyen a házba,
Ottan felöltözik
Kék selyem ruhába.
A lábára húza
Piros, patkós csidmát,
A fejére köte
Piros selyem ruhát,
Elejibe köte
Fejér elölkötőt.

„Kelj fel, fiam, kelj fel,

Zetelaki László!
Kiér’ te meghótál,
 az uton jődögél.
Kelj fel, fiam, kelj fel
Zetelaki László
Kiér’ te meghalál
Belépék a házba!”

Láttam én halottat,
De ilyet soha sem,
Kinek az ő lába
Felszökőleg álljon,
Kinek az ő karja
Ölelőleg álljon;
Kinek az ő szája
Csókolólag álljon,
Ki föl is ébredjen,
Csak én megcsókoljam!
Az európai balladairodalomban általánosan elterjedt balladatéma, amikor a
legény halottnak tettetve magát, kedvesét odacsalja. A változatok azonban
rendkívül különbözők. A magyar változatok inkább északi rokonságot
sejtetnek. Viszont formájukat tekintve inkább az újabb balladakorszakba
oszthatók be. Ezeket a népmese mondanivalóját és szemléletét tükröző
balladákat a téma bonyolítása elkülöníti a széphistóriás jellegűektől. A
népmese sűrítő előadásmódja, igazságszolgáltatása, derűs ereje, furfangja
érvényesül ezekben a balladákban.
 209. ábra A Kőműves Kelemenné ballada egyik dallama.
Korond, Udvarhely m. 1955

Ugyanebbe a csoportba tartozik, de már nem a mesék derűs,

győzedelmeskedő hangját üti meg, hanem az elháríthatatlan tragédiát a
Kőműves Kelemenné balladája (ismerünk ugyan mesei végződésű, mesei {H-
496.}

elemekre épülő prózai befejezést is ennek a csoportnak magyar anyagában),

amelyben a tragikus konfliktus egyszerre épül az embertelen
kizsákmányolás és kapzsiság motívumára és egy ősi hiedelemre, az
építőáldozat hiedelmére (vö. 149., 624. l.), amelyre már az időszámításunk
előtti ötödik évezredből tártak fel adatokat Ur városában.
Tizönkét kőmijes esszetanakodék,
Magos Déva várát hogy fölépitenék,
Hogy fölépitenék fél véka ezüstér,
Fél véka ezüstér, fél véka aranyér.
Déva városához meg is megjelöntek,
Magos Déva várhoz hozza is kezdöttek,
Amit raktak délig, leomlott estére,
Amit raktak estig, leomlott röggelre.

Megint tanakodék tizenkét kőmijes,

Falat megállitni, hogy lössz lehetséges,
Mig elvégre ilyen gondolatra jöttek,
Egymás között szoros egyességöt töttek:
– Kinek félesége legelőbb jő ide,
Szép gyöngén fogjuk meg, dobjuk bé a tüzbe,
Keverjük a mészbe gyönge teste hammát,
Avval állitsuk meg magos Déva várát.

– Kocsisom, kocsisom, nagyobbik kocsisom,

Én uramhoz mönni lönne akaratom!
– Kőmijes Kelemön félesége mondja, –
Fogd bé a lovakat, fogd bé a hintóba,
Fogd bé a lovakat, állj is gyorsan elé,
Hadd mönnyünk, hadd mönnyünk Déva vára felé. –

Mikor fele utját elutazták vóna,

Erős üdő vala, záporeső hulla.
– Asszonyom, csillagom, forduljunk mü vissza,
Rossz jelentést láttam az éjjel álmomba,
Az éjjel álmomba olyan álmot láttam,
Kőmijes Kelemön udvarában jártam,
Hát az ő udvara gyásszal van béhuzva,
Annak közepibe mély kut vala rakva,
S az ő kicsi fia oda beléhala. –
Az éjjeli álom nem telik ma jóra. –
Asszonyom, asszonyom, forduljunk meg vissza!
– Kocsisom, kocsisom, nem fordulunk vissza,
A lovak se teéd, a hintó se teéd,
Csapjad a lovakat, hadd haladjunk elébb. –

Mönnek möndögélnek Déva vára felé,

Kőmijes Kelemön őket észrevövé,
Megijede szörnyen, imádkozik vala:
– Én uram istenem, vidd el valahova!
Mind a négy pej lovam törje ki a lábát,
{H-497.} Vessen a hintómnak négy kereke szakát,
Csapjon le az utra tüzes istennyila,
Horkolva térjenek a lovaim vissza! –
Mönnek, möndegélnek Déva vára felé,
Sem lovat, sem hintót sömmi baj nem lölé.

– Jó napot, jó napot tizönkét kőmijes!

Neköd is jó napot, Kelemön kőmijes!
Köszöne az asszony, az ura válaszolt:
– Édes feleségöm, neköd is jó napot!
Hát ide mér jöttél a veszedelmedre,
Szép gyöngén megfogunk, bédobunk a tüzbe.
Tizönkét kőmijes azt a törvényt tötte:
Kinek felesége hamarébb jő ide,
Fogjuk meg szép gyöngén, dobjuk bé a tüzbe,
Annak gyönge hammát keverjük a mészbe,
Avval állitsuk meg magos Déva várát,
Csak igy nyerhetjük el annak drága árát.

Kelemönné asszony, hogy átalértötte,

Bánatos szüvének igy jött felelete:
– Várjatok, várjatok, tizönkét gyilkosok,
Amig bucsut vöszök; csak addig várjatok,
Hogy bucsut vöhessek asszony barátimtól,
Asszony barátimtól s szép kicsi fiamtól:
Mert a halottnak is hármat harangoznak,
Én árva fejemnek egyet sem konditnak. –
Kelemönné asszony avval hazamöne,
Egyször mindönkorra, hogy végbucsut vönne,
Hogy végbucsut vönne asszony barátitól,
Asszony barátitól s szép kicsi fiától.

Avval visszamöne Kőmíjes Kelemönné,

Sirva haladt magos Déva vára felé,
Megfogták szép gyöngén, bétövék a tüzbe,
 Az gyönge hammát keverék a mészbe,
Avval álliták meg magos Déva várát,
Csak igy nyerheték meg annak drága árát.

Kőmijes Kelemön mikor hazamöne,

Az ő kicsi fia jöve véle szömbe,
– Isten hozta haza, kedves édösapám!
Hol maradt, hol maradt az én édösanyám?
Az ő édesapja neki igy felele:
– Hadd el fiam, hadd el, hazajő estére.

– Istenem, Istenem, este is eljöve,

Mégis édösanyám még haza nem jöve!
Apám, édösapám! mondja meg igazán,
Hogy hol van, hogy hol van az én édösanyám?
– Mönny el fiam, mönny el, magos Déva várra,
Ott van a te anyád, kőfalba van rakva.
{H-498.} Elindula sirva az ő kicsi fia,

Elindula sirva magos Déva várra,

Háromszor kiáltó magos Déva várán:
– Anyám, édösanyám! szólj már egyet hozzám!
– Nem szólhatok fiam, mert a kőfal szorit,
Erős kövek közi vagyok bérakva itt! –

Szüve meghasada s a föld is alatta,

S az ő kicsi fia oda beléhulla.
Anélkül, hogy sekélyes vulgarizálásra, erőszakolt magyarázatokra
törekednénk, a jobbágyi, a földhöz kötött, a végsőkig kizsákmányolt
paraszti sors egyik legfélelmesebb jelképének tekinthetjük ezt a balladát.
Az osztálytársadalmak szörnyű embertelenségét mondja el, nemcsak a
munkás véres verejtékét kell beépíteni az épülő várba, hanem, ha máshogy
nem megy, feleségét kell elevenen beépíteni, vagy gyenge „hammát” kell
belekeverni a mészbe, hogy a várfal tartson. S az a megrendítő éppen ebben
a balladában s magában a hiedelemben is, hogy a parasztság mintegy
magától értetődő áldozatként tekintette: hiába akarná megállítani előérzet,
férje féltő könyörgése, a természet ereje, a kényüket töltő urak parancsát be
kell tölteni, az életet áldozatul kell adnia. Az a megrendítő, hogy a
parasztság számára e történetnek nagyon is megvolt a maga „epikai hitele”.
E ballada hiedelmi alapja, hogy kisebb-nagyobb épületek emelésekor
áldozatot kell hozni. Ez a legrégibb korban emberáldozat is lehetett, majd
csak az ember vérével, hajával igyekeztek az építmény megkötését
elősegíteni. A legújabb időkig szokásban volt az állatáldozat (pl. kakas),
melyet leginkább a küszöb alá helyeztek el, esetleg a falba építettek be.
Ennek emlékei napjainkban is sokszor előkerülnek a lebontott épületekből.
A hiedelem és az azt kifejező ballada elsősorban Kelet-Európában, a
Balkánon ismert.

A ballada története TARTALOM Hiedelemballadák

Mesei jellegű balladák TARTALOM Széphistóriás és török kori balladák

Hiedelemballadák
Hiedelmekhez kapcsolódó, illetőleg hiedelmek epikus szerepét hangsúlyozó
magyar ballada akad még természetesen, az efféle felosztások nehézségét
mutatja, hogy más és más csoportba is beoszthatók. Így Kádár Kata
balladája nem is egy hiedelmet tartalmaz (bajt jelző véres kendő, sírból
kinövő s megszólaló virág: mindkét motívum más balladákban és mesékben
is gyakori), pedig ezt a balladát jellege már inkább a széphistóriás énekek
közé sorolja. Hiedelemszerű s ugyanakkor mesei motívum segíti elő a
Gyönyörű Bán Kata szökését, értelmezi A három árva balladájának
panaszait, még betyárballadák egynémelyikében is előtűnnek ilyen
motívumok, több évszázados természetszemlélet és hiedelem tükröződik
bennük. Mindez csak azt igazolja, hogy nehéz a merev elhatárolás, s a
népköltészeti teremtés ősibb motívumokat is meg tud eleveníteni, új
tartalommal tölti meg.
A hiedelemszerű motívumokra épülő balladák sorába tartoznak az ún.
vallásos motívumokat tartalmazó balladák is. Ezek között találjuk a
megragadó Júlia szép leány balladáját, amelynek egyes motívumai a
magyar kutatók közül többet is részint a pogány kori, részint a keresztény
vallásos képzetekre emlékeztetnek.
Julia szép leány egykoron kimöne
{H-499.}

Buzavirág-szödni a búzamezőbe,
Búzavirág-szödni, koszoruba kötni
Koszoruba kötni, magát ott mulatni.

Föl is föltekinte a magos egekbe,

Egy szép gyalog-ösvény hát ott jődögél le,
Azon ereszködék fodor fejér bárány,

A napot s a hódat szarva között hozván;

A fényös csillagot a homlokán hozta,
Két szép arany perec, aj, a két szarvába.
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya,
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.

Szóval mondja neki fodor fejér bárány:

– Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány!
Mert most esött héjja szüzek seröginek,
Ha eljőnél velem, én oda vinnélek,
A mennyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bételnék veled azon kegyös rendi,
A mennyei kócsot adnám a kezedbe,
Első kakasszóra jőnék nézésödre,
Másod kakasszókor tégöd megkérnélek,
Harmad kakasszókor tégöd elvinnélek.

Az anyjához fordul Julia szép leány,

Szóval mondja neki: – Anyám, édösanyám!
Én is csak kimönék buzavirág szödni,
Buzavirág szödni, koszoruba kötni,
Koszoruba kötni, magamat mulatni.
Föl is föltekinték a magos egekbe,
Egy szép gyalog ösvény hát ott jődögél le,
Azon ereszödék fodor fejér bárány,
A napot és hódat szarva között hozván;
A fényös csillagot a homlokán hozta;
Két szép arany perec, aj, a két szarvába.
Aj, a két oldalán két szép égő gyertya;
Mennyi szőre-szála, annyi csillag rajta.
Szóval mondja neköm fodor fejér bárány:
Meg ne ijedj tőlem, Julia szép leány!
Mert most esött héjja szüzek seröginek;
Ha elmönnék vélle, hogy oda vinnének
A mennyei karba, a szönt szüzek közi,
Hogy bételnék velem azok kegyös rendi;
A mennyei kócsot a kezembe adja,
 Első kakasszókor jőnek látásomra,
Másod kakasszókor ingömöt megkérnek,
Harmad kakasszókor ingömöt elvisznek.
Sirass, anyám, sirass, éltömbe hadd halljam,
Hadd halljam éltömbe, hogy siratsz hótomba! –

– Leányom, leányom! Virágos kertömbe

{H-500.}

Első raj méhömnek gyönge lépecskéje,

Gyenge lépecskének sárguló viasza,
Sárog viaszának fődön futó füstje,
Fődön futó füstje s mennybe ható lángja!

A mennyei harang huzatlan szólalék,

A mennyei ajtó nyitatlan megnyilék,
Jaj! az én leányom oda bévezeték.
Viszonylag kevés változatban ismerjük ezt a vallásos áhítatban egyedülálló
balladát, melynek gyökerei a középkori legendaköltészetig nyúlnak.
Nyugat-Európában ez a típus gyakori és sokfajta, de a magyarhoz csak
annyiban hasonlít, hogy egy leányt jegyesként az égbe visznek. A
keresztény jelképrendszer egyes elemei (Isten báránya, misegyertya) mellett
azonban a korábbi hitvilág elemei is megtalálhatók benne (csodaszarvas;
fel-felbukkanó, útmutató fény). A középkorban születhetett, és így megvolt
a lehetősége annak, hogy a két jelképrendszer egy csodálatos balladában
egyesülhessen.
E csoportba tartoznak még a középkori latin fajokra (disputatio: vita)
emlékeztető énekek, mint a Virágok vetélkedése, ez azonban befejezésével
éppen nem egyházi, hanem virágénekszerű, világi. Tartoznak ide ponyvára
került kevéssé értékes, epikus vallási énekek s távolabbról énekes koldusok
effajta szerzései.

Mesei jellegű balladák TARTALOM Széphistóriás és török kori balladák

Hiedelemballadák TARTALOM Bujdosó- és rabballadák

Széphistóriás és török kori balladák

A magyar népballadák következő s igen jelentékeny csoportja a XV–XVII.
századhoz kapcsolódó széphistóriás és török kori témákat megéneklő
históriás balladáké. Ezeket a balladákat érezték már a régebbi kutatóink is a
régi balladastílus legékesebb példáinak; valóban ritmikájuk, szerkezetük,
nyelvezetük és dallamaik alapján a népköltészet legrégibb elemeket őriző
rétegébe sorolhatók. A Molnár Anna, Kádár Kata balladája, a Szilágyi és
Hajmási és Szép Júlia s Kis Júlia balladák, a Fogarasi István és társai
tartoznak ide. Természetesen a török kori, a szultán börtönére stb. való
utalások a széphistóriás előadás kellékei közé tartoznak s nem a hiteles
történet előadásához, mint például a Szilágyi és Hajmási balladájában:
– Pajtásom, pajtásom, kinyeres pajtásom!
Már hét esztendeje, hogy mü fogván estünk
Császár tömlöcébe, két gerezd szöllőért;
Azután nem láttuk a napnak járását,
Hódnak, csillagoknak változó forgását! …

Ezt ajtón hallgatta császár szép leánya:

Szóval igy felmondja császár szép leánya:
– Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!
Atyám tömlöcéből szabadult ifiak:
Felfogadjátok-é, ha innen kiviszlek,
Hogy Magyarországba ingemet bévisztek? –
Arra szóra mondja nagy Szilágyi Miklós:
– Bizon felfogadjuk, császár szép leánya! …

Azonnal elmenne császár szép leánya

{H-501.}

Az apja házába,
A kezéhez vevé tömlöcnek kócsait,
A zsebébe tevé kevés aranyait,
Sietve elmene s megnyitá az ajtót.
Megindulának ők onnan el, sietve,
Mikor mentek volna, vissza-visszanéze
Császár szép leánya.

– Halljátok meg szómat, két magyar urfiak!

Atyám tömlöcéből szabadult ifiak:
Imhol jön, imhol jön az atyám tábora,
Jaj, már ha elérnek, tüktöket levágnak
S ingem visszavisznek!
– Ne félj semmit, ne félj, császár szép leánya!
Münket se vágnak le, ha kard el nem törik;
Téged se visznek el, ha az Isten segit! –

Azon megérkezett a kegyetlen tábor.

– Pajtásom, pajtásom, láss a küsasszonyhoz,
Ne hagyjam magunkat! –
Elérte a tábor, harcba mene véle.

Egy elmenetibe gyalog-ösvényt vágott

Visszajövetibe szekérutat csapott
A nagy táborból csak élve egyet hagyott,
Aki mene haza s a hirt mondaná meg.

Mikor az eltelék, – hogy elindulnának,

Így mondja, igy mondja Hagymási László ezt:
– Pajtásom, pajtásom, próbáljuk meg egymást,
Hogy melyiké legyen császár szép leánya!

– Halljátok meg szómat, két magyar urfiak,

Atyám tömlöcéből szabadult ifiak!
Érettem de soha ne vagdalkozzatok,
Hanem térdre állok – vegyétek fejemet … –
 Azonnal azt mondja nagy Szilágyi Miklós:
– Pajtásom, pajtásom, kenyeres pajtásom!
Én neked bocsátom császár szép leányát,
Mert van nekem otthon jegyesem, gyürüsöm;
Hittel elkötözött hites feleségem! –

Err’ a szóra osztón császár szép leánya

Hagymási Lászlónak ottan elmarada.
Nagy Szilágyi Miklós haza elindula,
Hagymási László is küsasszont elvivé.
Ezeket a balladákat valójában nemegyszer csak átmeneti árnyalatok
különböztetik meg az egyik későbbi csoporttól, amelyben a feudalizmus
szerkezete adta ütközések, tragédiák és komédiák témakörei foglalhatók
össze. Mutatja ezt az is, hogy ezeknek a balladáknak költői
megfogalmazása, változatokon keresztül, régibb és újabb költészeti {H-502.}
stílus jegyeit viseli; másrészt a töröknek eladott s inkább meghaló leány
témája (Fogarasi István) újkori változatokon: a falu molnárjának, egy úrnak
eladott leány tragédiáján keresztül elevenedik meg. Ezt a széphistóriás
előadásmódú balladakört nemcsak a témák előadásmódja, az elbeszélés
szerkesztése köti össze, hanem mindenekelőtt a társadalom tükrözésének
részben népmesei, részben novellisztikus módja is. Nem véletlen, hogy a
XIV–XVI. századi novella- és széphistóriás irodalom Európa-szerte
felhasználta az ábrázolásnak ezt a módját. A kettős áramlás jelenségeit ezen
a területen is seregével igazolhatják a példák. A társadalom tagoltságának,
zárt törvényeinek elképzelése még élénken emlékeztet a népmesékre, de
már a bonyodalom, a konfliktus kezd megtelni a valóság, a reális ütközések
elemeivel. Ez a sajátos kettősség, az ábrázolás belső ellentéte egyik oka e
balladakör megejtő varázsának.
Barcsai

„Menj el uram, menj el aj, ki Kolozsvárra,

Aj, ki Kolozsvárra apám udvarába,
Hozd el onnan, hozd el a nagy vég vásznakat,
A nagy vég vásznakat s ingyen kapott gyolcsot. ” –
„Ne menj apám, ne menj, aj ne menj hazól ki,
Anyám asszon bizon Barcsait szereti”, –
„Hallod asszony, hallod, mit ebeg e gyermek?”
„Ne hidd, édes uram, részeg az a gyermek.”
Avval elindúla az asszony szavára,
Az asszony szavára aj ki Kolozsvárra.
Mikor fele utját elutazta volna,
Csak eszibe juta küssebb gyermek szava,
Ahajt megfordula, hazafelé tére,
Hazafelé tére, hazájába ére.
„Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!”
„Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram!
Hadd vessem nyakamba viselő szoknyámat,
Hadd kössem előmbe az előruhámat.”
„Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!”
„Mingyár’ nyitok, mingyár’, édes jámbor uram,
Hadd húzzam lábomba fejelés csizmámat,
Hadd kössem fejemre viselő ruhámat.”
„Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!”
Aj mit tuda tenni, ajtót kelle nyitni.
„Add elé, add elé, a nagy láda kólcsát!”
„Nem adom, nem adom a nagy láda kólcsát:
A szomszédba jártam, kerten által hágtam,
A nagy láda kólcsát ottan elhullattam,
Hanem megtaláljuk szép piros hajnalkor,
Szép piros hajnalkor, világos viradtkor.”
Ahajt csak bérugá gyontáros ládáját,
Végig lehasittá az egyik oldalát,
Csak kihengeredék Barcsai belőlle,
{H-503.} Aj kapja a kardját, fejit vevé vélle.

„Hallod feleségem, hallod asszony, hallod,

Három halál közzül melyiket választod?
Avagy azt választod, hogy fejedet vegyem,
Vagy selyem hajaddal házat kisöpörjem,
Avagy azt választod, reggelig virrasztasz,
 Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartasz?”
„Három halál közül én is azt választom,
Hét asztal vendégnek vígon gyertyát tartok.”
„Inasom, inasom, én küsebb inasom,
Hozzad elé, hozzad a nagy kászu szurkot,
Hozzad elé, hozzad a nagy vég vásznakat,
A nagy vég vásznakat, ingyen kapott gyólcsot.
Fejinél kezdjétek, talpig tekerjétek,
A sok ingyen gyolcsot fejire kössétek,
Fejinél kezdjétek, talpig szurkozzátok,
Talpánál kezdjétek, végig meggyujtsátok.
Fejihez állitok egy oláh furujást,
Lábához állitok egy czigán hegedüst,
Fujjad, oláh, fujjad az oláh furuját,
Huzzad, czigán, hozzad, a czigán hegedűt;
Fujjátok széltibe, huzzátok izibe,
Mostan hadd vigadjon feleségem szive.”
A hűtlenségért bűnhődő asszony alakja igen gyakori az európai
népköltészetben, változatait a Gesta Romanorumból is ki lehet mutatni.
Ezért e ballada megfelelőit egészen a spanyol balladákig lehet követni.
Összevethető a kelet-európai, főleg orosz balladaköltészet egyes
alkotásaival, de a büntetés megégetéses formája itt is ritkán fordul elő.
Ennek a kegyetlen szépségű magyar balladának a gyökerei is messze a
középkorba nyúlnak vissza:
Csak megemlítjük, hogy éppen az ebbe a körbe tartozó balladák
alakulásának egyik tanulságos szájhagyományozó jelensége a ballada
prózai szerkezet felé való formálódása. Ebben a csoportban a prózaivá
alakulás különböző fokozatait figyelhetjük meg egy olyan, egészében
prózai változatig, amelynek sorain átlüktet még a vers ritmusa, valósággal a
szöveg szíve dobogását adja. Ez a titka különös szépségének, s arra is példa,
hogy a szájhagyományozó átalakulás – ahogyan lebecsülő éllel nevezték
egyes elméleti irányok; a „széténeklés” – nemcsak romlott, hanem új
szépségű alakokat is teremt. Úgy tűnik, mintha az epikus előadások
novellisztikus menete teremtené meg a prózaivá alakulás feltételeit,
törvényszerűségeit azonban még alig vizsgáltuk néhányan.
Hiedelemballadák TARTALOM Bujdosó- és rabballadák
Széphistóriás és török kori balladák TARTALOM Táncballadák

Bujdosó- és rabballadák
Külön csoportot jelentenek a XVII–XVIII. század időszakára tehető
bujdosó- és rabballadák. Ez a korhatárolás sem vehető merevnek, inkább
csak a kialakulás, a jellegzetes vonások kialakulásának időszakát jelzi,
hiszen ezeknek a bujdosó- és rabballadáknak nem is egy fordulata,
szakasza, egész összefüggő része átment a szabadságharcok leverése utáni
időszak dalaiba, más részük beépült a XIX. századi betyárballadákba. {H-504.}
Ezekből a kesergő balladákból a költészeti ábrázolás hitelességével áll
elibénk a török hódoltság dúlta, a nemzeti szabadságért kétfelé is harcoló
magyarság sorsa. Már nem a széphistóriás királyi, főúri udvarokat
megjelenítő balladák világa ez. Nem is a Kossuth-nóták, 48-as katonadalok
hetyke jókedve, kemény elszántsága. Feldúlt, füstölgő parasztfaluk,
elhagyott nemesi porták, a vesztett csaták kétségbeesése, a rabságba esett
rimánkodása a kapzsi és nemtörődöm családhoz, a hasztalan várakozó
szerető, az úttalan téli erdőkön bujkáló katona. Ezek közt a dalok közt akad
egyéni szerző éneke, deákok, kóborló katonák parasztdala, régibb balladák
hangját megütő epikus ének – egységük mégis feltétlen hitelű, s világosan
megmutatja, hogy mi különbözteti meg a költői utánérzést a népi
újraalkotástól, állandó csiszolástól, a szájhagyomány roppant erejétől. Ezek
az énekek és portiodalok mutatják meg a korszak költői képét a jobbágyság
gondolkodásán keresztül. Csak megemlítjük, hogy ezek a századok
alakították ki a román, bolgár, albán s a délszláv énekköltészet úgynevezett
„trónörökös” katonadalainak, hajdú- és bujdosóénekeinek egy sajátos
rétegét. Ezeknek az énekeknek összehasonlító vizsgálata (s ide vonható az
ukrán népköltészet egy része is) a kelet-európai folklorisztika előttünk álló
feladata még. Amíg az első csoportok balladáinak előadásmódját jobbára az
epikus jelleg határozta meg, még a drámai párbeszédeken át szövődőket is,
addig ezeket a lírai előadás jellemzi.
A balladák következő csoportját meg éppen a drámai szerkesztés, drámai
ábrázolás határozza meg. E balladák felépítését jellemzi, hogy a
mondanivalót egy vagy több erőteljes drámai jelenetbe sűríti össze, s ha
több jelenetről van szó, mindenik szinte önálló drámai egész, telve a kis
terjedelem ellenére is roppant feszültséggel, indulatok, szenvedélyek
összecsapásával. Történeti korát e balladáknak is a XVII–XVIII. század
körébe vonhatjuk, bár van olyan – stílusában pedig nem a régi
balladastílushoz tartoznék –, mint Fehér László balladája, amelynek
motívumai az összehasonlító történeti vizsgálat szerint legalább a XVI.
századig vezetnek, s ugyanakkor nem is egy mozzanata már a
betyárballadák felé vezet át:

210. ábra A Fehér László ballada egyik dallama

Szotyor, Háromszék m. 1969

Fehér László
{H-505.}

(A halálraitélt huga)

Fehér László lovat lopott

A fekete halom alatt,
Hatot fogott suhogóra,
Görc városa csodájára.

– Rajta, rajta Görc városa,

Fehér László meg van fogva.
Verjönk vasat a kutyára,
Jobb kezére, bal lábára.

– Kutya betyár, add meg magad,

Vagy azt mondd meg, kinek hínak!?
– Kutya betyár, add meg magad,
Vagy azt mondd meg, kinek hínak?

– Az én lovam keselylábu
Az én hugom Fehér Anna.
– Nem kérdjük mink a lovadat,
Sem azt a büszke hugodat!

Kutya betyár, add meg magad,

Vagy azt mondd meg, kinek hínak!?
– Kutya betyár, add meg magad,
Vagy azt mondd meg, kinek hínak!?

– Az én lovam keselylábu
Az én nevem Fehér László!
– Verjünk vasat a kutyára,
Jobb kezére, bal lábára. –

El is vitték jó messzire,
Sötét börtön fenekére.
El is vitték jó messzire,
Sötét börtön fenekére.

Fehér Anna meghallotta,

Hogy a bátyja be van fogva.
Parancsolja kocsisának:
– Kocsisom, fogj be hat lovat.

Kocsisom, fogj be hat lovat,

Tégy fel egy véka aranyat,
Tégy fel egy véka aranyat
Kiszabaditom bátyámat. –

Fehér Anna nem nyugodott,

Felszaladt a vasajtóra:
– Bátyám, bátyám, Fehér László,
Aluszol-e vagy nyugodol?

– Se nem alszok, se nem nyugszok,

Hugom, rólad gondolkozok.
– Se nem alszok, se nem nyugszok,
Hugom, rólad gondolkozok –

Fehér Anna nem nyugodott,

Felszaladt a vasajtóra:
– Bátyám, bátyám, Fehér László,
Hogy hivják itten a birót?

– Ez a biró, Horvát biró,

Az akasztófára való.
– Ez a biró, Horvát biró,
Az akasztófára való. –

Ekkor megyen Fehér Anna

Horvát biró ablakára: –
Biró, biró, Horvát biró
Szabadítsd ki a bátyámat.

Szabaditsd ki a bátyámat,
Adok egy véka aranyat.
– Nem kell nékem az aranyad,
Csak hálj velem egy éjszaka. –

Fehér Anna nem nyugodott,

Felszaladt a vasajtóra:
– Bátyám, bátyám, Fehér László,
Azt mondta nekem a bíró:
Kiszabadul bátyád még ma,
Háljak vele egy éjszaka:
Kiszabadul bátyád még ma,
Háljak véle egy éjszaka.

– Hugom, hugom, Fehér Anna,

Ne hálj vele egy éjszaka;
Szüzességedet elveszi,
A bátyádnak fejét veszi. –

Fehér Anna nem nyugodott,

Elment a biró házához,
Véle is hált egy éjszaka
Az aranyos nyoszolyába.

Éjféltájban egy órakor,

Csörgés esett az udvaron,
– Biró, biró, Horvát biró,
Mi csörömpöl az udvaron?

– Kocsisom lovát itatja,

{H-506.}

Annak csörög zabolája.

– Kocsisom lovát itatja,
Annak csörög zabolája. –

Fehér Anna nem nyugodott,

Felszaladt a vasajtóra:
– Bátyám, bátyám, Fehér László,
Aluszol-e vagy nyugodol?

Hugom, hugom, Fehér Anna,

Ne keresd itt a bátyádat:
Zöld erdőbe, zöld mezőbe,
Akasztófa tetejibe! –
 Akkor megyen Fehér Anna
Horvát biró ablakára:
– Biró, biró, Horvát biró,
Lovad lába megbotoljon,

Lovad lába megbotoljon,

Tégedet a földhöz vágjon.
Lovad lába megbotoljon,
Tégedet a földhöz vágjon.

Tizenhárom szekér szalma,

Rothadjon el az ágyadban,
Tizenhárom esztendeig
Nyomjad az ágyad fenekit.

Tizenhárom doktor keze

Fáradjon ki sebeidbe,
Tizenhárom sor patika
Ürüljön ki a számodra.

Ugye biró, jót kivánok:

Mosdóvized vérré váljon,
Törülköződ lángot hányjon,
Isten téged meg ne áldjon!
Ez a ballada az egész magyar nyelvterületen ismert, és változatai napjainkig
gyűjthetők. Archaikus vonásai középkori eredet mellett szólnak, fő témája
Nyugat-Európában széles körben elterjedt, úgyhogy irodalmi feldolgozására
is sor került. Elegendő, ha ezzel kapcsolatban Shakespeare: Measure for
Measure vagy Sardou–Puccini: Tosca című műveit említjük. A téma
valószínűleg olaszországi eredetű, innen ment át latin közvetítéssel a
francia és angol novellagyűjteményekbe: Magyarországra a ballada
feltehetően az olaszokkal került, esetleg dalmát közvetítéssel a XVI. század
közepe után.
Ez a csoport is kiemelkedő szépségű balladák egész sorát tartalmazza, a
nagy hegyi tolvajról, Budai Ilonáról, Bíró Szép Annáról, Bátori
Boldizsárról, Bethlen Annáról, de a halálra táncoltatott leányról szóló
balladát is ide sorolhatjuk (l. XXVIII. kép).
Sári biróné
(A halálra táncoltatott leány)

– Jó napot, jó napot
Sári birónénak.
Sári birónénak.
A Kati lányának!

– Jöjj be, Kati lányom,

Legények hivatnak,
Sári városában
Lakodalmat laknak.

– Nem mék anyám, nem mék,

Mer tudom, nem jó lesz,
Árvadi Jánosnak
Lakodalma most lesz.

– Vedd föl, Kati lányom

Finom selyem szoknyád,
Huzd a lábaidra,
Huzd karmazsin csizmád.

Tiz pár aranygyürüd

Rakd az ujjadra,
Hadd szakadja szívit
Kedves galambodnak.

– Jó estét, jó estét
Árvadi Jánosnak!
Én is megérkezten
A lakodalomba.

– Gyere velem táncra,

{H-507.}

Egy kis mulatságra.

– Nem megyek én kenddel
Mer zsiros az ingujj.

– Gyere velem táncra,

Egy kis mulatságra.
– Elmegyek én kenddel,
Nem zsiros ingujja.

– Huzd rá, cigány, délig,

Déltül fogva estig.
Estétül hajnalig,
Világos virradtig.

– Eresszen kend mán el,

Mer mingyán meghalok,
Finom selyemszoknyám
Testemhöz ragadott.

– Nem bánom, meghalsz is,

Világból kimégysz is,
Ha enyém nem lettél,
Másé se lehessél.

– Eresszen kend mán el,

Mer mingyán meghalok,
A csizmám szárában
A vér megaludott.

– Nem bánom, meghalsz is,

Világból kimégysz is,
Ha enyém nem lettél,
Másé se lehessél.

– Huzd rá cigány délig,

Déltüi fogva estig,
Estétül hajnalig,
Míg ki nem teritik.

– Fogjál kocsis, fogjál,

Gyerünk hamar haza! …
– Nyisd ki anyám, nyisd ki
Leveles kapudat.

Bontsd el anyám, bontsd el

Paplanos ágyadat,
Hadd pihentessem el
Fáradt tagjaimat.

– Jó napot, jó napot
Sári birónénak,
Sári birónénak
A Kati lányának!

Ugyan kedves anyám,

Hogy van már a Kati?
Ugyan kedves anyám,
Hogy van már a Kati?

– Jól van már a Kati,

Nincs is semmi baja,
Ki is van teritve
A ház közepibe.
 – Csináltatsz-e neki
Diófa koporsót?
– Csináltatok, anyám,
Márványkő koporsót.

– Meghuzatod-e már
A hármas harangot?
– Meghozatom, anyám,
Mind a tizenhatot.

– Kiviteted-e hát
Valamily gödörbe?
– Kivitetem, anyám,
Gyászos temetőbe.

– Kiviteted-e hát
Valamely koldussal?
– Kivitetem, anyám,
Tizenhat zsandárral. –

Átkozott az apa
Hétszerte az anya,
Ki egyetlen lányát
A bálba bocsátja,

Este elereszti,
Reggel sem keresi,
Harmadnapra pedig
Halva viszik neki.
Ezekben a drámai erővel megszerkesztett epikus-drámai énekekben az
eddigieknél sokkal inkább megmutatkozik a feudalizmus könyörtelen,
kemény zárt rendszere s a régebbi kutatókkal szemben az állapítható meg,
hogy a drámai ütközések oka éppen az egyéni akaratot, az egyéni érzést
elnyomó, könyörtelen társadalmi, családi rend, ami {H-508.} azt bizonyítja,
hogy az egyén mennyire ki van szolgáltatva a társadalom vak és vad
erőinek. A konfliktusok mind ebből adódnak. Az indulatok is mind ilyen
zárt áramkörben futnak, gyűlölet, féltékenység, kapzsiság, erőszaktétel,
gyilkosság hálózzák át a történteket. Szó sincs itt a keresztény
akaratszabadság tragédiáiról, inkább az derül ki mindegyre, hogy ebből a
determinált, zárt rendszerből kitörni lehetetlen. Ezeknek a balladáknak
emberábrázoló ereje, egy-egy szenvedélyen keresztül emberi sorsokat
formáló módja páratlan a maga nemében. A témát nyomban egy-egy
robbanó, tömör jelenet kezdi, s ezeknek a balladáknak egyik nagy csodája
éppen az, hogy alig néhány jelenet, alig néhány szereplő a nagy drámák
tragikus feszültségét adja. Az eposz és ballada közt megmutatkozó nagy
különbség a többi közt a szerkesztésnek ebben a módjában, a történetet
ilyen drámaian, fogalmazó módjában található. Az is sajátságos, hogy amíg
a XVI–XVIII. századi drámai balladákban már megjelenik a szereplők közt
a parasztság is a maga társadalmi ütközéseivel, addig a mesei, históriás
jellegűekben szinte alig, néha mint mellékszereplő kerül elő, hogy a
táncballadákban forduljon a helyzet, a királyfiról szóló balladát kivéve, a
táncballadák szereplői már csak a paraszti osztálytársadalomból valók.

Széphistóriás és török kori balladák TARTALOM Táncballadák

Bujdosó- és rabballadák TARTALOM Víg balladák

Táncballadák
A táncballadák a dramatikus szerkesztésű balladáinknak egyik külön
csoportját teszik. Korszakmeghatározást adni tán még nehezebb, mint az
egyéb magyar balladák esetében, hiszen nyomós okkal feltételezhetjük,
hogy a balladáknak ez a csoportja szinte kialakulásától kíséri műfaját,
annak egyik jellemző része. Tán annyit megkockáztathatunk, hogy
kialakulásának virágkora Magyarországon a XVI. századra esik, jellemző
vonásait akkor nyeri el. Ezek közt a táncballadák közt akad tragikus menetű
ének is. Nem is egy tragikus kifejlésű balladának meglelhető a víg
ellenpárja a táncballadák között, a hűtlen feleség bűnhődésének éppúgy,
mint a kevélység tragikumának vagy a házasság előtt áldott állapotba került
menyasszony történetének. Ugyanakkor ebben a balladakörben a realista,
ironizáló ábrázolásnak, az élesen megfigyelt komikus jellemeknek egész
sorát találhatni. Hogy ebben a hangban mennyire részes a „deákság”,
amelynek a népzenében nem jogtalanul jelentős stílusformáló erőt
tulajdonítanak, azt tanulságos számba venni, de egyedül nem tekinthető
kor- és stílusmeghatározónak.

Bujdosó- és rabballadák TARTALOM Víg balladák

Táncballadák TARTALOM Betyárballadák

Víg balladák
Hiszen van olyan magyar víg ballada – A megcsalt férj –, melynek
nehézkes, irodalmias előképét is ismerjük, de az országszerte elterjedt,
jókedvű népi változata nemcsak jóval értékesebb ennél, hanem az irodalmi
formákban megvolt stílusjegyeket is a népi alakba olvasztotta. Vagy
gondoljunk arra a különbségre, ami a táncballadák ismétlődő (sokszor
tréfásan értelmetlen) sorai, refrénszerű szakaszai és a XVII. század
költőinek hasonló stílusjegyei közt, az összefüggés ellenére,
megmutatkozik. Ezekben a táncballadákban már arra is felfigyelhetünk,
hogy új hang próbálja kifejezni a feudalizmus zárt szerkezetének {H-509.}
bomlását, a polgáribb, szabadabb témakezelés, az irónia tükrözi az egész
társadalomnak, benne a jobbágyságnak is, a születő új gazdasági, társadalmi
erőkkel való találkozását. Mindezt természetesen csak a közvetett
kifejezésmódon keresztül, de a ballada műfajának alakulásában épp a
táncballada mutatja e feltevés jogosultságát.
A táncballadák műfaja hát mintegy átvezet bennünket az előző századok
balladaköltészetétől a XIX. században kialakuló csoportokhoz. Mondani
sem kell, hogy ezek a XIX. századi népballadák is számtalan szállal
kapcsolódnak az előző korszakban kialakult hagyományhoz, de
kibontakozó új műfajuk, stílusjegyeik egyben el is különítik őket. Ezt a
csoportot szokták új stílusú balladáknak nevezni.

Táncballadák TARTALOM Betyárballadák

Víg balladák TARTALOM Siratóballadák

Betyárballadák
Első és legfontosabb csoportjuk még nem is egy vonásával a XVIII. századi
balladák hangját üti meg. Ez a betyárballadák köre (betyárokról l. 472–4.
l.). Elterjedtségüknek, országos kedveltségüknek egyik legfőbb okát már
korábban felfedték: a szegény, elnyomott nép a maga hőseit, a szegények
oltalmazóját, az urak regulázóját látta a betyárballadák hőseiben, s szívesen
örült virtuskodásuknak is, s minden szánakozása a bilincsbe vert,
akasztófára kerülő betyáré. De ezek a balladák már új költői nyelven, az
ábrázolás új módszereivel élnek.
Rózsa Sándor Bársony lovát nyergeli,
Harminchárom lovas zsandár keresi;
Rózsa Sándor se veszi ezt tréfára,
Felugrik a Bársony nevü lovára.

– Korcsmárosné, adjon isten jó napot!

Nem jártak itt magyar lovas zsandárok?
– Nem jártak itt magyar lovas zsandárok,
Most mentek el a szegedi betyárok.

– Korcsmárosné, töltsön bort a kupába,

Szolgálóját küldje ki istrázsára!
Szolgálója fut be egyszer nagy ijedve:
– Kilenc zsandár jő fel ezen sietve! –

Rózsa Sándor se veszi ezt tréfára,

Kiugrik a kamarici pusztába;
Lova lába megbotlik egy gödörbe,
Ott fogták el Rózsa Sándort fektébe.

– Azon kérem zsandárkáplár uramot:

 Szabaditsa bár a jobbik karomot! –
De a káplár nem hallgatott szavára,
Mind a kilenc belelőtt a karjába.

Rózsa Sándort viszik, viszik felfelé,

Kamarica gyászos kapuja felé.
Város, város, sárga város, de sárga!
Abba vagyon Rózsa Sándor bezárva.
Rózsa Sándor (1813–1878) a legismertebb magyar betyár, a róla
{H-510.}

szóló balladákat, dalokat az egész magyar nyelvterületen megtaláljuk (l.

272. kép). Már 23 éves korában a híres szegedi börtön rabja, ahonnan
megszökött, és a különböző kalandok egész sora kapcsolódott nevéhez. Az
1848–49. évi szabadságharcban „szabad csapatot” alakított, és ezzel harcolt
az elnyomók ellen, ami már korábbi népszerűségét még csak tovább
növelte. A szabadságharc leverése után tovább folytatta társaival a betyári
életet, főleg a gazdagokat sarcolva. Kétszer is elfogták, mindkét
alkalommal halálra ítélték, bár alig tudtak rá valamit bizonyítani. Büntetését
mindkét alkalommal életfogytiglani börtönre változtatták, életét a
börtönben fejezte be.
Ismét visszatér az epikus-lírai hang a betyárballadában, nem a drámai
tömörítés eszközeivel, hanem a reális ábrázolásmódjával énekli meg hősét.
Néha valósággal meghökkentő ez a higgadt-reális hang a legkegyetlenebb
történet elmondásakor. Valóban új hang ez, azt mondhatnók, lazább,
kötetlenebb, nincs meg benne az előző korszakok balladáinak fülledt
feszültsége, fojtó tömörsége. Különben éppen ez a kötetlen hang, az
ábrázolásnak ez a világos, szinte virtuskodó módja az, ami a magyar
betyárballadákat megkülönbözteti az orosz, ukrán rokonaitól, a kegyetlen
hangú spanyol rablóballadáktól, az angol Robin Hood-balladáktól. A
betyárballadák mutatják ugyan a rokonságot e kor másik csoportjával, a
ponyvára került s onnan ismét a nép közé kerülő gyilkossági s egyéb
ponyvaballadákkal, de sokkal érettebb, művészibb, a szájhagyomány
rostáján jobban átment alkotások immár, mint az előzőek:
Szegín Barna Péter hun eszik vacsorát?
Egy kis erdőszílen süti a szalonnát.
 Szegín Barna Péter de sok lovat lopott,
Románné két jánya abbul ruházkodott.

Szegín Barna Pétert két csendőr kisíri

Románné két jánya az ablakon nízi.

Szegín Barna Pétert két csendőr vallatja,

Románné két jánya az ajtón hallgatja.

– Ó, te hires dáma! ne hallgass ingemet,

Hisz tivígettetek szenvedem ezeket.

A kállai urak huszonnígyen vannak,

Jaj de sokat szenved, akit ott befognak.

Huszonnígyen vannak, mindnyájan vallatnak,

Jaj de sokat szenved, akit ott befognak.

Az egyik azt mondja, – fel kék akasztani,

A másik azt mondja, – nem kéne bántani.

A huszonnegyedik, ki nevemet irja,

Mellette egy dáma, ki nevemet diktálja.

Ó, te híres dáma, ne diktáld nevemet,

Hiszen teíretted szenvedek eleget.
A ballada, valószínűleg a XIX. század első felében keletkezhetett.
{H-511.}

Minden romantika nélkül ábrázolja a magányos betyár életét, akire végül is

a legtöbb esetben a halál várt.

Víg balladák TARTALOM Siratóballadák

Betyárballadák TARTALOM Ponyvaballadák

Siratóballadák
A betyárballadák epikus előadásmódja némileg rokon azokkal a
siratóballadákkal, melyek első személyes előadásban, mintegy a halál
csúcspontjáról mondják el tragédiájukat. A betyárballadák szerkezete,
témakezelése is sokban hasonló ehhez, s nemegyszer jellemző rá – esetleg
egy bevezető rész után – az első személyes előadásmód. Itt is egy befejező
pillanatban, a rabságba jutás, az ítélet-végrehajtás előtti pillanatban tekint át
a ballada hőse életén, és siratja el. Ez a két csoport tagadhatatlanul
bizonyítja a strukturális elemzés szánjára, hogy részint a siratóéneknek,
részint az első személyes előadásnak milyen alakító szerepe volt az epikus
műfajok születésénél. A siratóballadák kérdése azt is igazolhatja, hogy a
népi előadásmód, hagyományozás mennyire a saját formái szerint kívánja
meg még a „felülről jött”, kántori stb. előadók szerzéseit, s mennyire
művészivé formálja azt.

Betyárballadák TARTALOM Ponyvaballadák

Siratóballadák TARTALOM Új balladák

Ponyvaballadák
Aligha régibbek a XIX. századnál a ponyvaballadák, amelyek ún.
megtörtént eseményeket mondanak el, szerelmi hűtlenséget,
szerelemféltésből történt gyilkosságot, családi bosszút, vagyonra törő
családtagok gyilkosságát, gyermekgyilkosságot s hasonló témákat (l. 269–
72. kép). Ezeken a balladákon még érezni, hogy most léptek le a
ponyvaárus kiterített ponyvájáról, s alig kezdte meg rajtuk a
szájhagyományozás a maga építő, alakító munkáját. Nemegyszer döccen a
vers, az ábrázolás, a téma felépítése primitív fametszetekre, a képmutogatók
képes ábrázolásaira emlékeztet, morális tanulságai erőszakoltan
kapcsolódnak a történet befejezéséhez, mintha a történetet magát erőtlennek
éreznék belső igazsága hirdetésére.
Bereg Náni
(A gyermekgyilkos leányanya)

Debreceni zöld erdő, zöld erdő,

Sárgarigó benne a kerülő,
Én is voltam annak kerülője,
Bereg Náni igaz szeretője,

Bereg Náni bokros pántlikája,

Nem fonja már többet a hajába:
– Tedd el, Náni, a ládafiába,
Majd jó lesz a kislányod hajába!

– Jaj, Istenem! be szomoru vagyok,

Hogy én ilyen szerencsétlen vagyok,
Keservesen sirok én akkor is,
Mikor nekem a szám mosolyog is! –

{H-512.} Bereg Náni kiment az erdőre,

Ráfeküdt a tölgyfa levelére.
Egyet-kettőt kiáltottam neki:
– Kelj fel, Náni, mert meglát valaki! –

Felkelt Náni, felült a lovára,

Ugy vágtat az aradi csárdába,
Mikor Náni beér a csárdába,
Kilenc zsandár fegyveresen várta.

Parancsolja a csaplárosnénak:
– Száz icce bort, száz szál gyertyát mellé,
Hadd igyék a kilenc zsandár-legény! –

Mikor Nánit kilenc zsandár viszi,

Édesanyja az ablakon nézi.
– Ne nézd anyám, gyászos esetemet,
Mind teérted szenvedem ezeket!

– Ugyan Náni, nem fáj-e a szived:

Elvesztetted szülött gyermekedet?
– Hogyne fájna, mikor majd meghasad,
Kiért holtig zörgetem a vasat.

Tömlöcajtóm rézzel van kiverve,

Az én helyem mésszel kimeszelve,
Köszönöm a nemes vármegyének:
Hogy kimeszeltette a helyemet.

Tisza, Tisza, de zavaros Tisza!

Mi haszna, ha egy madár átussza.
Hallottad-e a kerek ég alatt:
Hogy rózsámat szeretni nem szabad?
 Aradi Kálmánnal mulatozom,
Szüleimről ritkán gondolkozom.
Elfelejtem, alig jut eszembe,
Holtig való rab vagyok érette.
A ballada a históriás előadás döcögősségével egymás mellé szinte mereven
odaállított képekben fejleszti ki témáit, amelyekben már a paraszti
osztálytársadalom ellentétei, egymás ellen feszülő indulatai fejeződnek ki,
sokszor egy család történetén belül az egész osztály képét rajzolják meg.
Ezekben a történetekben nemcsak a társadalom tükrözésének új módja,
maga a kapitalizálódó feudalizmus paraszti képe tűnik elénk, hanem a
születő új alakja is. Ez a ponyvaballada nálunk nem tekinthet olyan messzi
múltra, mint az európai balladaköltészetben, de tudjuk, hogy a népköltészet
iránt élénken érdeklődő költő, Arany János a múlt század közepén még
látott ilyen képmutogató énekeseket, kiknek kezdetleges előadásmódja
egyik legművészibb szerkezetű balladájának írására ihlette, s tudjuk, hogy a
magyarországi falusi vásárok {H-513.} egyik ismert alakja volt a ponyvaárus,
kalendáriumaival, mesés és verses történeteivel (vö. 269–272. kép).
De nemcsak abban tanulságos számunkra a ponyván születő ballada, hogy a
szóhagyomány útján mint vesz föl egyre szebb, egyre tisztábban hangzó
alakot – így Szücs Kláris balladájának ismert esetében –, hanem abban is,
hogy ezen a területen figyelhetjük meg az öntudatosodó paraszti alkotó
tehetségeket, az egyénivé válni akaró s majd egyénivé váló paraszti
alkotókat, kikre még hosszú és nehéz vívódó út vár.
Szücs Kláris

Este van, este van, nyócra jár az óra,

Mindön hajadon lány készül a fonóba;
Szögény Szücs Kláris is oda indult vóna,
Ha az ég fölötte be nem borult vóna.

Beborult, beborult, be is sötétedett,

A szögény Szücs Kláris gyászba öltözködött,
Elmönt a fonóba, leült a lócára
 Kihitta egy legény csak egy minutára.

Kérdi a gazdasszony: – Ugyan ki löhet ez?

– Feleli a legény: – Az én kedvesöm ez! –
Kihitta a kertbe, talijányi völgybe.
Talijányi völgybe lészön möghalása.

Mikor egyet ütött: fénylött a fokosa,

Mikor kettőt ütött: vérbe borította.
– Gyertök lányok, gyertök, rajtam segitsetök,
Jaj, soha nem gyövök fonóba veletök! –

Elmentek, fölfogták, letötték a fődre,

Pírosra festötte a fődet is vére.
Lányok, lányok, lányok, rólam tanuljatok,
Hogy irigy legénnyel ne barátkozzatok!

Ha fonóba mentök, guzsalyt ne hordjatok,

Mert ha guzsalyt hordtok, igy lészön sorsotok,
Hétfőn virradóra eláll a szavatok,
Talijányi völgybe lészön möghalástok …

Irjátok fejfámra, gyászos körösztfámra …

Mindön hajadon lány vigyázzon magára.
Ez az a terület, ahol a paraszti alkotók több mint egy évszázados
erőfeszítésének folyamatát megfigyelhetjük. Már ugyan a XIX. század első
harmadának irodalmárai, Kazinczy Ferenc és Pálóczi Horváth Ádám
levelezéséből előtűnik a latinul tudó s verselő juhász alakja, de a paraszti
alkotó, költői tehetségre a múlt században kezdtek felfigyelni. Azóta a
ponyva segítségével a szóhagyomány révén egyre több paraszti-félnépi
költő alakját ismerjük, akik a szóhagyomány fordulatait felhasználva,
hallgatóik igényeit kiszolgálva igyekeztek megverselni az eseményeket.
Hosszú az út odáig, amíg ezeknek a verselőknek a rendjéből nemcsak
{H-514.}

a históriás énekek modorában, nemegyszer még a Tinódi-féle fordulatokat

is felhasználó, nehézkesen verselők, hanem a nép legmélyebb fájdalmait
megéneklő költők megszületnek.

Siratóballadák TARTALOM Új balladák

Ponyvaballadák TARTALOM A népballadák formai kérdései

Új balladák
A XIX. századi balladáknak, a századforduló balladáinak legutolsó
csoportja már a kapitalizálódás témájáról szól. A falu találkozik a géppel, s
a balladákban még csak a félelmes ismeretlent, a tragédiák okozóját s nem a
segítőtársat látja. Akad már olyan ballada, amelyben a parasztlány gyári
sorsa, szerencsétlensége szintén a géptől való félelmet tükrözi:
Farkas Julcsa
(A cséplőgépbe esett lány)

Telepesen megindult a masina,

Farkas Julcsát felküldték az asztalra,
Farkas Julcsa fel is ment az asztalra,
Véletlenül beleesett a dobba.

Az etető lekiált a gépésznek,

– Gépész uram, álljon meg a masina,
Gépész uram, álljon meg a masina,
Mert a hugom beleesett a dobba! –

Feltették a Farkas Julcsát szekérre,

Elvitték a Király orvos elébe.
Király orvos megvizsgálta, azt mondta:
– Ennek csak a jó Isten az orvosa. –

Farkaséknál meggyulladt a mécsvilág.

Ugyis talán Farkas Julcsát virrasztják.
Farkas Julcsa körül virágkoszoru,
Mellette van édesanyja, szomoru.

Farkas bácsi, ha bemegy a szobába,

 Ráborul a diófa asztalára,
– Én Istenem, de megvertél engemet,
Hogy elvetted egyetlen gyermekemet! –

A gépész is kimegy a temetőbe,

Leborul a nagy keresztfa elébe,
– Én Istenem, vedd hozzád a lelkemet,
Ha elvetted a kedves szeretőmet!
Az első olyan gép, mely a magyar faluban nemcsak megjelent, hanem a
múlt század második felében gyorsan el is terjedt: a gőzmeghajtású
cséplőgép. Természetesen az ehhez nem szokott emberek gyakran estek a
forgó kerekeknek áldozatául. Elsősorban azok a lányok, akik a kévéket a
cséplőgépbe eregették. A róluk szóló balladák a múlt század utolsó
évtizedeiben terjedtek el az egész magyar nyelvterületen, és ezekben még
megtalálható a balladai ábrázolásmód.
A kapitalizálódás balladáiban a témák a paraszti sors kietlenségét,
{H-515.}

reménytelenségét mutatják, a kivándorlóénekekben a bujdosóballadák

hangvételére emlékezünk, egy másikban az árvereztetőt öli meg a
hajléktalan, s a balladához fűzött vallásos-kegyes strófák nem enyhítik a
kopár, kegyetlen hangulatot. Ha nem is mindig művészileg kiérett
formákban, de ezek a balladák nemegyszer kísértetiesen idézik elénk a
kifosztott, útjatévesztett, meggyötört szegényparasztságot.

Ponyvaballadák TARTALOM A népballadák formai kérdései

Új balladák TARTALOM A prózai népköltészet

A népballadák formai kérdései

Az eddigiekben megfigyelhettük a ballada műfajának kibontakozását,
azokat a történeti tényezőket, melyek létrehozásán munkáltak, előadóit s a
névtelen paraszti közösséget, amely csiszolta, tökéletesítette. Sorra vettük a
ballada alakulásának menetét, a mesei, novellisztikus, hiedelemszerű
elemek kapcsolódását a históriás, epikus előadásmódhoz s a drámai
szerkesztés elvének mind az epikus, mind a táncdal jellegű énekekben való
kibontakozását. E műfajtörténeti vázlat kapcsán mód adódott arra is, hogy a
magyar népballadák jelképeiben, témáiban, az ábrázolás, tükrözés
természetében sorra vegyük mondanivalójukat is.
E történeti áttekintés során, azt hiszem, kitűnhetett, hogy a magyar
népballada legrégibb korszakaitól kezdve is mindegyre hangot ád az egész
nép érzéseinek, eszmevilágának, a harc vállalásától kezdve a bujdosó
keserű sorsáig, megzendíti a reménytelen, befalazott sorsú nép életét.
Érdemes ezután, szinte csak vázlatosan, néhány pillantást vetnünk a magyar
népballada formai kérdéseire is. Nyilvánvaló, hogy ennek a műfajilag is oly
összetett, valósággal minden műfaj sajátságainak lényegét magába olvasztó
költészeti világnak, amit a népballada jelent, formai kérdései akár az egész
magyar népköltészet formáinak elemzését is igényelhetnék. Műfaji
sokrétűsége, összetettsége érthetővé teszi, hogy formái is áttekinthetetlenül
gazdagok: a népballadába beáramlott a népköltészet minden formáló elve,
kiérlelt eredménye, a születés, az alakulás bizonytalan hangvételét éppúgy
megtaláljuk itt, mint a végsőkig csiszolt, hibátlan lejtésű költeményeket, telt
zengésű dallamokat.
Ebben is mindenekelőtt ejtsünk néhány szót népballadáink nyelvéről, a
nyelvi kifejezés költői gazdagságáról. Már Erdélyi János a múlt század
közepén figyelmeztetett a népköltészetnyelvének jelentőségére: „Miben áll
tehát a népköltészet ereje? Áll főleg a nyelvben, az átlátszó, tiszta, nemes
előadásban … Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát,
minden törvénytől független, merész szókötéseit, szólásmódjait…”
Máshol rámutat a ballada egyenes, tömör kifejezési formáira, a
takarékosságra a jelzőkben, s az ismétlésnek mint nyelvi formának kifejtése
viszi át a verstani kérdésekhez. A népballadában a jelzőnek nincs puszta
díszítő értéke, hanem mindig az ábrázolás, kifejezés döntő mozzanatainál
szerepel, s ezért a nép ritkán, a vers jelentős fordulatainál él vele. A
jelzőkkel, határozókkal való takarékosság nem a szegénységnek a jele,
inkább a tömöríteni tudó, jól összefogott formák belső erejét, gazdagságát
jelenti. A nép költészetében különösen áll ez a balladákra, minden jelzőnek
kiemelkedő, mondattani és költészeti {H-516.} értéke van. Történetileg azt
mondhatnók, hogy az újabb magyar balladaköltészet inkább él a jelzős és
hasonlatos szerkezetekkel, s ahogy korunkhoz közeledünk, mintha a
népköltészet egyre több engedményt tenne. Egyes régibb balladáknál pedig
a jelzőhalmozás az írói, közlői beavatkozás jelének is tekinthető.
Annál nagyobb gazdagsággal és változatossággal él a népballada az igék
alkalmazásával. Külön tanulmányt érdemelne az igeidők, igemódok
használatának szemléletessége és kifejezőereje balladáinkban, az igék
változatos és nemegyszer halmozó használata. Nem kismértékben függ ez
össze a népballada szerkesztésének drámai elvével, a drámai sűrítés
módszerével. Az oly kisméretű epikus műfajban, mint a ballada, a drámai
összecsapásokat, a jellemek szembekerülését, az aktusok kifejezését csakis
az igei formák merész és találó alkalmazásával érhetni el. Állíthatjuk,
mestere ennek a népballada.
A magyar versmondattan külön fejezetét adhatná mindaz, amire a
népballadák mondattana figyelmeztet. A kifejező mondatnak a vers
szerkezetével való tökéletes egybeesése s így a költői mondanivaló
hangsúlyára, mint általában a népköltészet, a népballada is jó példát ad a
költőknek. A mondat értelmi-kifejező és költői-ábrázoló egysége itt
tökéletesen megvalósul. Érdemes lenne itt elemezni a drámai
párbeszédeket, összecsapásokat a vers sajátos mondattana szempontjából
vagy a balladai mondat alakulását, a költemény lírai, drámai vagy epikus
menete szerint. A balladai mondat hajlékony alakulása, a drámai balladában
való feszessé válása, kemény felcsapása, lírai lágysága másutt, mind-mind a
népnyelv gazdagságát dicséri, így mutatja a költőknek a ballada, mint
használhatják fel a legbonyolultabb mondanivaló kifejezésére a nyelv
beláthatatlan lehetőségeit.
Mint említettük, a ballada verstanáról szólni szinte annyi, mint az egész
népköltészet verstanának legfőbb kérdéseiről szólni. A ballada verstanában
nyomban az ősi magyar verselés példáját találták kutatóink, de fel kell hívni
a figyelmet az egyes balladacsoportok közötti különbségre, versformáik
történeti korának különbségére. Egyesek a különbségnek még földrajzi
mozzanatát is hangsúlyozzák: az alföldiek dallamosabbak, líraiabbak, mint
az erdélyiek, melyeknek epikai jellege szembeötlőbb, az alföldiek
versszakosak és rímesek, míg az Erdélyrésziek gyakran versszak és rím
nélküliek, s megelégszenek a sormetszet, a hangsúly, a betűrím és a
gondolatritmus versteremtő eszközeivel.
A magyar népballadák verstanának egyik jellemző jegye a rímtechnikában,
a betűrím, illetőleg a szóismétlő szerkezet nemegyszer a strófa képződését,
jellegét is meghatározza, refrént helyettesít, illetőleg refrént alakít ki. Az
ismétlésnek ezt a verstani jellegét a grand art képviselői szintén észrevették,
és a balladákban az ismétléseknek ezt a feltűnő módját valódi magyaros,
ritmikai hagyománynak tekinthetjük. Az ismétlésnek a fajtáit az
alliterációtól a refrénképző ismétlésekig hálás feladat lenne rendszerbe
állítani, és törvényszerűségeit vizsgálni. A magyar népballadában
megmutatkozik az ismétlésnek költői atmoszférát teremtő, a mondanivaló
súlyát kiemelő jellege. A balladákban az ismétlés nemcsak valami régi
technika, aminek megmaradása a szájhagyomány területén amúgy is érthető
lenne, hanem költői kifejezőeszköz, {H-517.} s a mondanivalóért van. Az
ismétlés számtalan árnyalatában a magyar népballada egyik legjelentősebb
alakító elvét láthatjuk.
Különben ütemfajtákban, soralakításban és strófaalakításban a magyar
népballadában a nemzeti verselés történeti fejlődésének és alakulásának
minden jelentős korszaka, eredménye fellelhető. Tán még a rímtechnikát
tekinthetjük a legkevésbé gazdagnak és kiműveltnek, és a rímes formák
közt találjuk inkább az újabb balladáinkat, de kizárólagosságról nem lehet
ebben az esetben sem szó. Nem egy ponton, épp játékos, víg balladáinknál,
érintkezik az európai verselés műköltőinknél is ható formáival. Azt
mondhatjuk tehát, hogy a balladákban a magyar történeti verstan egész
menete meglelhető.
A magyar ballada formai kérdései közé tartozik, de már a „nemzeti forma”
értelmében drámaisága szerkezetének, felépítésének drámai jellege. Ha el is
fogadjuk azt a korábbi megállapítást – bár a magyar ballada műfajának
egészére s nem az egyes balladákra érvényes, hogy e műfajba a történeti
fejlődés során beleötvöződtek epikus, drámai és lírai elemek egyaránt –,
mégis látnunk kell, hogy a magyar balladában e három nagy műfaji
meghatározó közül a drámaiság formáló elve a legkiemelkedőbb. A magyar
népballada az európai ballada népköltészetén belül elsősorban a drámai
menetű, drámai felépítésű epikus vagy lírai éneket jelenti, de úgy, hogy
legtöbbször a drámai elv uralma a szembetűnő és elsődleges. A népballadák
szerkezeti felépítése, a helyzetek szembeállítása, kiélezése, a párbeszédek
drámai fogalmazása, a jellemeknek szinte drámai hősként, kiformált
egyéniségekként való bemutatása e párbeszédeken keresztül, nagy
művészetre, a költői tudatosság magas fokára vall. Úgy gondoljuk, jogosan
használjuk ezeknek a költeményeknek névtelen szerzőire és
továbbalakítóira az alkotói tudatosság fogalmát, s nem elégszünk meg az
észrevétlenül alkotó ösztönösség romantikus fogalmával. Ez a drámaiság
áthatja – kivéve nem egy újabb kori ponyvaballadát, melyeken még nagyon
uralkodik a históriás elbeszélő hang – a népballadák minden csoportját.
A homályosság és a szaggatottság távolról sem feltétlenül drámai hatású. A
dráma mindig elvek, erkölcsök, jellemek nagy összecsapásaiból,
tragikumából, illetőleg komikumából fejlődik, s keresi meg a megoldást. Az
ilyen jellemek, helyzetek alkotására, az előadás párbeszédes formáin – de
nemegyszer még az első vagy harmadik személyes elmondáson keresztül is
– különös hajlamot mutat a magyar népballada. Még az a sajátja, mely
különben külső formájában rokon a népmesével, a hármas ismétlő szerkezet
is a drámai fokozásra alkalmas. Amíg a népmese hármas ismétlő szerkezete
(három kaland, három sárkánypárbaj stb.) inkább a mennyiségi fokozás
eszközeivel él, addig a balladában ez a fokolás minőségi, az ismétlés (vö.
Görög Ilona, a Kőműves Kelemenné retardációja, Fehér Anna kérdései a
szolgabíróhoz stb.) egyre drámaibbá feszíti a helyzetet, egyre jobban
leleplezi a hitvány, rossz feleséget, a szüleitől magára hagyott leányt, akit
csak a kedvese ment meg, a halott legényt, ki csak a szeretője szavára szólal
meg stb. Kőmíves Kelemenné sorsát is egyre végzetesebbé teszi az
ismétlődő fokozás. S elemezhetnők a példákat tovább. De nemcsak {H-518.} a
fokozás, hanem az egymással ellentétes jelenetek, váratlan helyzetek
drámai felépítése, mind a magyar balladának ezt a sajátos minőségét emelik
ki. Minden bizonnyal a magyar népballadák egyik legnagyobb költői értéke
drámaiságukban rejlik. A ballada ebben az értelemben valóban drámai dal.
A ballada formai kérdéseinek sorába tartozik dallamainak vizsgálata is.
Tudjuk, hogy a ballada mindig a szöveg és dallam együttesében jelenik meg
a nép ajkán, s ma már egyre világosabban látjuk, hogy nem is csak ez az
együttes jellemzi, mert egy igen jelentős – tragikus és víg témákat előadó –
csoportjukra a játékos-táncos előadás is jellemző volt, sok helyütt jellemző
még ma is. Nem azt jelenti ez az egybefonódottság, a szöveg és dallam
esetében, hogy egy bizonyos szöveghez mindig ugyanaz a dallam
kapcsolódott. Bartók figyelmeztet arra, hogy már a régi stílusú székely
balladák dallamai sincsenek összenőve szövegeikkel, más hasonló ritmusú
balladát is énekelnek, vagy lírai dalt egy-egy szép dallamra. De Bartók azt
is megjegyzi, hogy ez a szétválás, új szöveggel való társulás nem régi
keletű. Természetesen ez a szétválás, átkapcsolás nem kisebbíti, hanem
tetézi problémáinkat ezen a téren.
Bartók elemzi a régi magyar népballadák dallamsajátosságait, a négysoros
izometrikus strófaszerkezetet s a nagyobbrészt pentaton hangsort, s tudjuk
azt is, hogy a balladák történeti fejlődésük során – verstani kérdésekhez
hasonlóan – ábrázolhatnák a magyar népdallamok történetének egy sor
jelentős fejezetét. A históriás dallamok eddiginél messzibb történeti
távlatait, rokonságait, egyre jobban feltárták. Ismerünk balladákat,
amelyekre a deákos, kollégiumi zene, az egyházi hangsor, a XVI–XVII.
századi magyar népzene s egy rétegére az új stílusú dallamok nagy
kiterjedésű csoportja nyomta rá a maga bélyegét. Ez az „új” stílus is több
évszázad előkészítése után virágzott ki.

Új balladák TARTALOM A prózai népköltészet

A népballadák formai kérdései TARTALOM A népmese

A prózai népköltészet
A prózai népköltészet műfajai rendkívül változatosak, és bár főbb
vonásaikban jól elkülöníthetők egymástól, mégis a határterületeken számos
átmenettel találkozunk. A népmese fajtái, a mondák különböző csoportjai, a
legendák, az anekdoták, a trufák, az egyre jobban hódító elbeszélések,
emlékek, a szólások, a közmondások, találós kérdések magyar anyagáról
csak nagy vonásokban emlékezhetünk meg. Itt is elsősorban azokról,
melyek a legáltalánosabbak, melyek népköltészeti értéke, hagyománya a
legtöbb tanulsággal szolgálhat.
A mesei történeteknek, hiedelemtörténeteknek létére és nagy múltjára
enged következtetni a helynévadásnak egyik-egyik sajátos csoportja. Ezeket
a helyneveket a XI. századtól kezdve az ország különböző részén a
legkülönbözőbb etnográfiai csoportoknál is meglelhetjük az oklevelekben,
történeti feljegyzésekben. A kutatás eddig eléggé figyelmen kívül hagyta az
ilyen adatokat. Hadd hozzunk fel néhány példát: 1075/1217: Usque ad
caput laci qui ördög-sara uocatur (a számok az oklevél keltének, esetleges
újraírásának évszámát jelzik); 1270: Quod quidem fossatum wlgariter
ördögbarázdája noncupatur. Nem idézzük tovább az oklevelek kiragadott
mondatait, de még {H-519.} hadd mutassunk be néhány ideillő helynévpéldát,
ami arra vall, hogy a mesei epikumok, helyi epikus történetek,
hiedelemelbeszélések elevenen élhettek. 1342: ördögkútja, 1344: ördög
szántása, 1416: ördög-kő, 1446: bába (id est: boszorkány) völgye, ördög-
maró völgye (itt varázsló fűről van szó!), 1500–1580: ördög ereszkedője,
12951403: ördöngös fő. Az idevonható személynevek között olyanokat
találunk, mint 1454: Anthonio Ördögűző, 1429: Johanne Ördöngös stb. A
helynevek egy másik csoportja: 1256/1270: Sárkány hegy. 1262: Sárkány-
fő, 1391: Sárkány szigete, 1418: Sárkánykő, 1462: Sárkány ároka stb. 1476:
Bűbájos tó – itt a bűbájos jelentése: varázsló. Ugyanígy sorolhatnók fel az
adatokat pl. a kígyókőre, kígyólyukra már 1279 óta; helyi aitiologiai
(eredet-) mondára enged következtetni például az 1390-ből való okleveles
adatunk: lungit vnum magnum lapidem Medvekő noncupatum.
Ezek a szemelvényesen kiemelt helynévi és személynévi adatok –
véleményünk szerint – arról tanúskodnak, hogy a szóhagyományban, a
prózai epikumok körében élniük kellett különböző varázsos, hiedelemszerű
történeteknek, mesei elbeszéléseknek; éltek helyi mondák, aitiologiai
mondák. Találunk olyan okleveles utalásokat., amelyek talán mesei
tartalmakat hordoznak, de megfejtenünk nem lehet, mint például 1578-ból a
„két bolondok tála” említését, ami trufára, Mátyás királyhoz kapcsolódó
történetre emlékeztethet. Ilyen kérdéses helyeket említhetnénk még, vagy
személyneveket (pl. 1520: Demetrius Babszem, ami azt igazolná, hogy a
Babszem Jankó-mesetípus hősének családnévképzése már nem volt idegen.
De a Babszem Jankó ritkább előfordulású, s ez a mese valószínűleg csak
később, a Grimm-mesék nyomán került a magyarba; az ilyen típusú adatok
felsorolásától ezért eltekinthetünk). Azt hisszük, egyelőre megelégedhetünk
azzal a bizonyossággal, amelyet már a honfoglalás utáni első századok
okleveles anyaga alapján kapunk a szájhagyományozó prózai epikumok,
mesei elbeszélések létére.
Az oklevelek tanúbizonysága mellett az Árpád-házi királyok udvari
történetírói – mint Anonymus idézett helye is bizonyítja – tanúságot
tehetnek a szóhagyomány, a mesei epikumok léte mellett. E krónikaírók a
megszilárduló középponti királyi hatalmat igyekeztek szolgálni, s a
scriptura hitelessége és a lenézett szájhagyomány közötti különbséget még
az is tovább élezte, hogy a szájhagyományban élt a megszilárduló feudális
állam, uralmi rendszer elleni magatartás. Ennek ellenére, a
szájhagyományban élő mondák s az azokhoz kapcsolódó (vagy azokkal
interferáló) mitikus és mesei történetek, az udvari történetírók lenézése
ellenére, beszivárogtak a hivatalos történeti előadásba. Sőt nemcsak az az
érdekes, hogy Anonymus korholó, elutasító megjegyzései ellenére ilyen
szóhagyományozott mesei történetek megőrződtek, hanem az is, hogy a
XII–XIV. század között írott magyar krónikák előadásában egyre inkább
szaporodnak a mesei jellegű részletek. Így többek között Kézai Krónikája
(1280) az elveszett XI. századi ősgesta nyomán sok olyan mondai elemet
közöl, melynek forrását a perzsa mesékben találhatjuk meg.
A különböző mesei és mondai elemeket messze kísérhetjük nyomon. Így
például Lél (Lehel) vezér mondája a középkorban általánosan ismert
Salamon-mondakörhöz tartozik. Botond, a kis termetű magyar {H-520.}
közvitéz párbaja a hat hatalmas termetű bizánci katonával Dávid és Góliát
harcát idézi.
A XVI. századi krónikák, történeti munkák is sokat adtak, de sokat is
megőriztek a szájhagyományból. Így 1559-ben Benczédi Székely István
Krakkóban megjelent, „Krónika a világnak jeles dolgairól” című művében,
majd Heltai Gáspárnak 1575-ös „Chronika az Magyarocnak dolgairól”
című művében néhány jelentősebb, Mátyás királyról szóló történet szerepel,
ráadásul utalnak a népi szájhagyományban való létükre, ami azért is
tanulságos, mert egy másik munkájában Heltai pusztán kivonatolja az olasz
Boníni Mátyásról szóló latin nyelvű művét. Mindez azt jelenti, hogy alig
telik el egy évszázad, és a nagy király alakja köré fonódó népi
szájhagyomány már kezd kialakulni. Számunkra ez a szóhagyomány erejét
bizonyítja.
Nem kísérjük végig a krónikás irodalmat. Talán ennyi is érzékelteti a
felhozható példák közül, hogy a XII–XVI. század közötti magyar
történetírás számos elemét megőrizte a helyi mondáknak, anekdotikus
történeteknek, átvett a paraszti, jobbágyi szóhagyományból, különböző
áttételeken keresztül a krónikás irodalom mondáiból, és több beleszivárgott
a népi szóhagyományból.
Szintén jelentős forrásértéke van számunkra a vallásos irodalom különböző
műfajainak (prédikáció, exempla, elmélkedés, szentek életrajza stb.),
amiket a kolostori irodalom Magyarországon a XIII–XVI. század között
alkotott. Ahogy az európai folklór számon tartja a Legenda Aurea, a Scala
coeli, a különböző Speculumok, a Catalogus de Sanctorum anyagát, a
magyar prózai népköltészet is merített ezekből, de adott is a vallási
irodalomnak, Temesvári Pelbárt (1435–1504), Laskai Osvát (1450–1511)
sok kiadást megért művei legendás mozzanatokat, motívumokat,
anekdotikus történeteket tartalmaznak. Ezekben a novellisztikus
előadásmód, a kalandos, regényes elbeszélés hangja is feltünedezik. Az
írásbeliség és a szóhagyomány egymásra hatása bizonyítható ezen a
területen is. Nem vagyunk hajlandók csupán egyirányú és az irodalomból
kiinduló hatást feltételezni, mert a prózai népköltészet hatása is lemérhető a
vallási irodalomban.
De nemcsak a katolikus vallási irodalomnak, hanem a reformáció vallási
irodalmának is közvetlen kapcsolata volt a prózai népköltészettel.
Legkiemelkedőbb példája Bornemisza Péter (1535–1585) egyik nevezetes
munkája, az „Ördögi kísértetek”, mely 1578-ban jelent meg. Ez a
prédikációgyűjtemény bőven merít az európai, főként az olasz és német
novellisztikus és trufairodalom forrásaiból. Nemcsak Markalf és társai
fordulnak elő példázataiban, nemcsak a legkülönfélébb hiedelemtörténetek,
ördögi kísértések, varázsos ráolvasások, hanem olyan mesei tárgyak is, mint
az állatok nyelvének értése. Helyi és eredetmagyarázó mondák,
novellisztikus és varázsmesék, trufák, okosságpróbák különböző csoportjai
mind meglelhetők e nagy műfaji gyűjtőmedencében.
Annyit világosan bizonyítanak ezek a különböző műfajú, jellegű vallási
művek, éppen sajátos közvetítő jellegüknél fogva, hogy e korszak európai
műveltségének epikus kincsét bőven átadták a népnek, s egyben merítettek
a meglevő népi hagyományból is, és így tanúskodnak ennek meglétéről.

A népballadák formai kérdései TARTALOM A népmese

A prózai népköltészet TARTALOM Tündérmesék

{H-521.} A népmese

FEJEZETEK
Tündérmesék
Tréfás mesék
Falucsúfoló mesék
Legendamesék
Állatmesék
A népmesék tartalmi és formai kérdései

A mese magyar szó ősi örökség az ugor korból, a voguloknál és osztjákoknál

egyaránt megtalálható alapszava „mese, monda” jelentéssel. A szóvégi -e
hang vagy birtokos személyrag, vagy kicsinyítőképző, amely már a magyar
nyelv külön életében alakult ki. Először a XIV. század végén fordul elő,
amikor találós mesét, kérdést jelölnek vele, ami egyben e műfaj nagy
régiségét is tanúsítja. A XV. században ezután már egyre általánosabban
„elbeszélt, kitalált történet, példázat, aenigma” értelmezéssel találkozunk
vele. Murmelius 1533-as szótárában a fabula fordítása még „beszéd”, s ezzel
különbözteti meg a históriától, melyet „lött dolog”-nak fordít, ezzel is
különböztetve a „hazug” fabula és az igaz história között. A mese mai
jelentése véglegesen csak a XVIII. században alakult ki. A magyar mese szó
műfajt jelentő jelentésfejlődése, elkülönülése általában követi az európai
nyelvek szokásos fejlődését.
Mielőtt a magyar népmese alapvető kérdéseinek tárgyalásába fognánk,
érdemes legfontosabb fajtáit legalább főbb vonásaiban megismerni, hogy
történetét, kapcsolatait és társadalmi törvényszerűségeit jobban az élő
anyaghoz tudjuk kapcsolni.
211. ábra Magyar vitéz küzdelme a 12-fejű sárkánnyal.
Kanászkürt kiterített rajza.
Tolna m. XIX. század
 269. Ponyva címlapja

Ha a magyar népmeséket forgatjuk, s különösen ha gyűjtőként egy-egy olyan

faluban ülünk le mi is a mesélő mellé, ahol még eleven a mesélés gyakorlata,
s úgy hallgatjuk órákon keresztül az egymást követő kalandokat, történeteket,
első meglepetésünk az lesz, hogy a mesében nem történik soha semmi
hihetetlen: minden a maga helyén és szükségszerűen van úgy, ahogy van. Ez
első hallásra különösen hangzik, pedig így igaz. Csak az avatatlan és a mesék
bűvös köréből kimaradt ember tekinti lehetetlen csodának a mesehősökkel:
kiskanászokkal, királykisasszonyokkal történő kalandokat. Előtte, a hihetetlen
s csak e reális világban gondolkodó hallgató előtt, természetesen, a {H-522.}
menekülő szerelmespárnak tóvá és rajta úszkáló vadkacsává alakulása, a
gonosz üldöző félrevezetése, az őzzé változó kicsi királyfiú, a kacsalábon
forgó vár a sárkányok által elragadott királykisasszonyokkal merőben
valószínűtlenek és csodálatosak. Pedig aki mesét hallgatott, vagy igazi
beleéléssel olvasott, sohasem figyelhetett meg e csodás részek elmondásánál
valami különösebb hangsúlyt, a csoda kiemelését. A mesében a nép ajkán a
csoda természetes eleme a történetnek, csak irodalmi fokon válik különös,
misztikusan vagy romantikusan hangsúlyozott részletté.

A prózai népköltészet TARTALOM Tündérmesék

A népmese TARTALOM Tréfás mesék

{H-523.} Tündérmesék
A csoda a magyar népmesék legjelentősebb csoportjának, az úgynevezett
tündérmeséknek értelmezője, végső elve, egyben mindennapos légköre:
egyszerre elmaradhatatlan és megszokott, a magyar paraszti mesevilág
legismertebb műfaja, mely az egész magyar mesekincsből mintegy 50
százalékot tesz ki. Egy rövidebbet itt közlünk, hogy alapot nyújtson a
meséről szóló fejtegetéseinkhez. Háromszék megyéből való, és a magyar
néprajzi irodalomban „Rózsa vitéz” címen ismert (AaTh 401). A magyar
nyelvterület több részén feljegyezték, de előfordul ez a mesetípus
Szicíliában, Németországban és Európában egyebütt is. A mese olvasása
közben megértjük, hogy a nemzetközi mese mennyire magyarrá válhatik,
hogy nemcsak motívum, típus, hanem az egyes nemzetek körében kialakuló
változat is lényeges:
„Vót egy kirájnak három fia. Ellenség ütött az országra, ezt elfoglalta, a
kiráj es elesett. A kirájfiak jó vadászok vótak, s három-három vadászebbel
odább állottak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tutták hova; végre
egy legmagasabb havastetőn, a hol az ut elágazott, meghatározták, hogy
vájjanak el egymástól, s külön-külön próbájjanak szerencsét.
Arra egyeztek, hogy a tető pontyára, egy magoss fa hegyibe állitsanak fel
egy hosszu póznát, arra egy fejér kendőt; arra mindegyik jól ügyeljen, s
mikor a kendőt véresnek lássa, indujjon testvérei után, mett akkor
valamíknak veszedelme van.
A kössebb, a kit Rózsának hittak, balfelé indult, a másik kettő jobb elé.
Rózsa, mikor a hetedik havasba es béjutott jó messze, meglátott egy szép
kastéjt, s abba hétért, mint fáratt utazó, hogy ott meghájjon; megtelepedett
egy házba.
Megnyilik este nagy dörömbözéssel a kastéj kapuja, s hát hét nagy óriás áll
bé az udvarra, s onnét a házba! Akkora vót mindegyik, mind egy nagy
torony.
Rózsa ijettibe az ágy alá suhant; de az óriások mihent beléptek, egyik azt
monta: Czih, mijen Ádám-büz van itt! Megkeresték, Rózsát megkapták
esszeapritották, mind a torzsát, s az ablakon kihántók.
Reggel az óriások megint elmentek keresetre. A bokorból elémászott egy
szép leánfejü kégyó, s a Rózsa testinek minden kicsi darabját esszeszette,
szépen esszerakogatta, s mind mondta: ez idevaló, az idevaló, forrasztófüvel
megkenegette, s egy közel való forrásból élőhaló vizet hozott, aval
meglocsolta. Rózsa ecczer csak talpra szökött, s most héccerte szebb s
erősebb lett, mind azelőtt. Akkor a leánfejü kégyó ez a kégyábőrből
hónyajjig kimaradt.
Rózsa hogy ojan erős lett, megbizta magát, s este nem butt az ágy alá,
hanem az óriásokat várta a kapuba. Azok megérkeztek, s kütték előre a
szógákat, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot esszemorzsojják; de azok
nem birtak meg, magiknak az óriásoknak kellett, hogy esszeapritsák.
Más reggel megint a leánfejü kégyó Rózsát életre hozta; ő maga pedig övig
bujt ki a kégyó bőrből. Rózsa kécczerte erősebb lett most, mind külön egy
darab óriás.
Akkor este es megölte őt a hét óriás; ő pedig a szógákat mind megölte, sok
óriást es megsebzett.
Reggel csak magikra mentek el az óriások. A kégyó Rózsát most es
feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s ojan szép, hogy
a napra lehetett nézni, de rea nem. A leány es a kégyóbőrhől egészen
kirekedett; be kedves szép teremtés vót!
Ekkor egymásnak dógikat, életiket elbeszélték. Elbeszélte a leány,
{H-524.}

hogy ő es kirájvérből való; hogy az ő apját es az óriások ölték meg, s

országát elfoglalták; hogy az az ott való kastéj az ő apjáé vót; s onnét
járnak ki mindennap, hogy, a népet sarczojják; ő maga pedig egy jó
kuruzsos dajkának segittségével változott kégyóvá, s megeskütt, hogy addig
kégyóbőrbe marad, mig az óriásokon bosszuját állhassa; de most jól lássa,
hogy ha lerepedezett es rólla a kégyóbőr, czéjját érheti, mett Rózsa ojan
erőss, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak. Rajta hát, Rózsa,
pusztitsd el őköt! nem leszek én es háládatlan.
Rózsa azt felelte: Kedves szép leány! Te nekem életemet három ízbe attad
vissza, s hát én ne tartoznám-e neked azt meghálálni? legyen tiéd az életem,
s egész magam!
Egymásnak hóttig való szerelmet esküttek; s igen jóizüen tőt el a nap egész
estig.
Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa igy szóllott hezzik: Ugye-e bár,
sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? most azt mondom, hogy ma
ezen a kapun egyiketek sem teszi bé a lábát, hiszitek-e? vijjunk meg! Azok
nagy méreggel rea mentek, de most nem ugy lett, mint az elött kécczer;
rendre őköt mind megölögette, akkor a kócsokot a zsebikből kezihez vétte, a
kastéjnak minden szegelikát esszematatta, s látta, hogy bátorsága lehetnek,
mett mán övék a kastéj. Az éczaka csendesen tőt el. Reggel a kastéj
udvaráról Rózsa elnéz a havastetőre, a fejér kendő felé, hát lássa, hogy az
egészen véres! Megbusul, s mongya kedvesinek: Mennem kell, hogy a két
bátyámot felkeressem, mett rosszul van dógik; várj vissza engem, mett ha
őköt feltalálom, minden bizonnyal visszajövök! Aval felkészült, kardit,
nyilat, forrasztó füvet s élőhaló vizet vett magához, s éppen arra hejre ment,
a hol elváltak vót. Uttyába lött egy nyulat. Mikor odaért, onnét azon az uton
indult el, merre báttyai mentek vót. Talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát;
ott megállapodott, s hát a két báttya két vadászkutyája láncczal meg van
kötve! azokat elóggya, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi. A mind sütné,
hajja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza: Jaj, mind fázom! Kiszóll s
azt mondgya: Ha fázol, jere bé, füttőzél. Az azt mongya: Igen, de félek a
kutyáktól! – Ne féjj, mett azok becsületes embert nem támadnak meg! –
Hiszem, mongya az a fáról, de még es vesd közikbe ezt a hajszálat, hadd
büzőjjék meg azt előbb, s arról engem es megesmernek! Veszi Rózsa a
hajszálat, s a tűzbe veti. A fáról leszáll egy vén boszorkán, bémenyen, s
füttőzik; felhuz az es egy nyársra egy varasbékát, sütni kezdi. A mind sütné,
mondani kezdi Rózsának: Az az enyim, ez a tied! S aval vet feléje. Rózsa
nem állhassa, kirántsa a kardot, hezzá csap a boszorkánhoz, s hát a kard
egy hasábfává vállik!
Neki menyen a boszorkán, hogy megöjje Rózsát; azt mongya: No most vége
neked ez! testvéreidet es én öltem meg boszuból azétt, hogy hét óriás fiamot
megölted. Rózsa neki uszittsa a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért
eresztenek rajta; a vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megént
kard lessz; kapja azt Rózsa, s lecsapja vélle a boszorkán balkarját; erre a
boszorkán megmutassa neki, hova temette báttyait; sójt még egyet Rózsa a
karddal, s aval a boszorkán Pulutóhoz kőtözött.
Rózsa kiássa a báttyait, azoknak esszedarabolt testit esszerakta, forrasztó
füvel esszeforrasztotta, s élőhaló vizzel feltámasztotta. – Azok mikor
szemiket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondák:
Jaj, be sokat alvám! Sokat bizon, azt mondá Rózsa, de ha én ide nem jövök
vala, még többet alunnátok! – Elbeszélték neki, hogy elválások után
csakhamar meghallották, {H-525.} hogy az ellenség országaikból eltávozott, s
a mind visszatértek, ugy akarták, hogy egyik, a nagyobbik, haza mennyen s
igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát; béfordultak a küs
házikóba, s a vén boszorka ott úgy bánt véllik, mind ahogy Rózsával es
akart vóna.
Rózsa es elbeszélte nekik, miken ment keresztül, es azt mondta: Te nagyobb
bátyám, menny haza, üjj bé apánk országába! Te pedig, küssebb bátyám,
jere velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, mejikbe az óriások
hatalmaskottak!
Itt elváltak, s mindegyik elment a maga hejjire.
Rózsa feltalálta szép kedvessit, a ki már magát ugy elbusulta vót utánna,
hogy szinte megepett, de hogy Rózsa megérkezett, egészen felvidult. Az
óriásoktól megmentett nagy országot kezeikre vették; Rózsa s a kedvesse
esszekőttek, nagy lakodalmat csínáltak, eleget vendégeskettek, a
menyasszont jól megtáncoltatták; s ha meg nem hótak, máig es élnek.
Kerekeggyenek egy tojáshéjba, s hónap legyenek a kijetek vendégei!
Ez a mese a legkurtább ilyennemű mesék közül való, s mégis teljesen
magába foglalja a műfaj minden vonását: a csodát, a titokzatos segítséget,
varázsos átváltozást, a veszélyt jelentő kendőt, óriások, boszorkányok,
halottak életre kelése mesei motívumait, s egyben stílusában is
megfigyelhetni a teljes epikai hitelességet, az elmondás hivő biztonságát. A
meséknek a paraszti közösségben teljes epikai hitelük volt, csak későbbi
jelenség az, hogy a mese egyértelmű a kitalált, hazug történettel. Sokszor
meggyőződhettünk róla, hogy a mesemondás közben a hallgatók és a
mesélő mennyire azonosulnak a történet hőseivel, s még azok is, akik jó
néhányszor hallották már, együtt aggódnak a többivel, s együtt
örvendeznek. A beleélést egyetlen közönségben sem találhatjuk meg
annyira, mint a meséket hallgató parasztság körében.
Míg az előző mese egész Európában számos helyen előfordul, addig az
alábbi, mely „Az égig érő fa” néven ismeretes, olyan elemeket is tartalmaz,
melyek már a samanizmus emlékét is megőrizték.
„Hát volt, hol nem volt, hetedhét országon tul, volt egy király, s annak egy
gyönyörü felesége. De olyan szép volt, hogy … hogy széles egy világon
olyan szép felesége senkinek sincs, mint az övé. S volt nekik egy igen szép
küsleányik, s a küsleány es olyan volt éppen, mint az édesanyja. Ugy
örvendeztek benne, nagyon szerették.
Mikor a küsleány lett egy jó iskolás, akkor az édesanyja lebetegedett, s
meghalt. De ugy busult a király, hogy éjt s nap nem evett, s nem aludt, csak
siratta a feleségét. De a küsleány mindig vigasztalta:
– Hát jól tudod, egyszerre nem születtünk, s egyszerre nem es halunk meg.
Bele kell nyugodni az Isten akaratába!
Meggondolkozott a király. Istenem, milyen fiatal ez a küsleány, ne sirjak
annyit, nem tudom én avval feltámasztani. Egyszer azt mondja:
– Édes leányom, hogy én soha meg nem házasodom többet, azt kijelentem,
mert én ugyse találok olyat, mint édesanyád volt, olyan nem létezik, inkább
igy maradok.
Azt mondja a leány:
– Édesapám, ne maradj így, mert örökké nem leszek itt, s akkor mit csinálsz
egyedül?
{H-526.} Azt mondja a király:
– Nem bánom, leányom, de én nem házasodom meg többet, inkább maradok
özvegyen.
Azt mondja a Leány:
– Na, édesapám, akkor én sem menyek férjhez. Nem hagylak ebben a nagy
szomoruságodban.
Volt annak a királynak egy virágoskertje, lehet, világ kerekségin ilyen szép
nem volt, mint az. Amilyen virág létezik a világon, olyan mind volt abban a
kertben. Különbnél különb jó illatu virágok. S a kertnek a közepén volt egy
akkora fa, hogy az eget érte a teteje. Hát egy napon a királyleány kiment a
kertbe sétálni. Amint sétál, elgondolkozik.
– Istenem, miért es mennék én férjhez? Mikor én olyan szép virágoskertet
sehutt nem találok, amint mi nekem van.
Mikor ezt ő kiszólta, akkora szél indult, hogy azt hitte, a fa kidől a
zsigeriből. Az a szél fölkapta a leányt, s felvitte annak a nagy fának a
tetejébe a királyleányt. De nem látta senki, hogy eltünt a leány. Hát várja az
apja, lejárt az üdő, várja, hogy jöjjön haza. Nem jő. Mindjárt küldi a
szakácsnéját, hát nem jő bé. Esszekereste minden szegét-zugát a
virágoskertnek, hát sehuntt se találta. Katonaságot parancsolt ki a városba,
hogy utcáról utcára keressék. Nem találták sehutt meg. Hát a király immár
nem tudta, mit csináljon, kitette a hirdetménybe, hogy az ő lánya elveszett,
ha valaki tud felőle, jelentse, hogy hol van. De mind heába, most mindig sirt
a leányért, hogy a szüve szakadott meg. Esszegyüjtötte a tanácsosait, mit
tégyen? Hogy tudja meg azt, hogy a leánya hol van? Senki el nem tudta
találni, hol lehet az a leány.
Mikor egy éjszaka lefeküdt a király, s elszenderedett, meglátta álmában,
hogy amikor szombaton az a nagy szél fujt, a forgószél felkapta, s felvitte
annak a nagy fának a tetejébe a leányt. Egy huszonnégy fejü sárkány
kastélyában van. Na, ezt az álmot látta, s mikor felébredett, azt mondta,
hogy Istenem, ez jeles álom!
A király kihirdette, hogyha kerül egy olyan vitéz, aki a lányát lehozza a fia
tetejéről, annak adja a lányát s fele királyságát s holta után az egész
birodalmát. Hát bizony, mikor ezt meghirdették, hát jöttek a királyfiak,
hercegek, bárók, olyan szép daliás vitéz legények, mint a szép gyujtott szál
gyertya. Egymásnak adták az ajtót, jelentkeztek, hogy ők lehozzák. De
bizony, olyan legény nem akadott, aki fel birjon menni arra a fára.
Valameddig felmentek, de mind visszaestek, s kinek karja eltörött, kinek
nyaka kitörött. Hej, szomoru a király, sir mindig, hogy senki se bir felmenni,
sohase látja meg a leányát.
Volt a királynak egy kanász fiucskája, egy pásztor a disznók mellett.
Lehetett egy tizenöt-tizenhat esztendős fiucska. Jánoska volt a neve. Járt ki
az erdőbe a disznókval. Hát amint egy napon kiment a disznókval – Jánoska
is olyan szomoru volt, ő is sajnálta a királykisasszonyt –, egyszer megáll
egy fa mellett, s reatámaszkodik a pásztorbotjára. Ott hogy gondolkozott,
azt mondja
– Hej, elveszett a drága jószivü királyküsasszony, s nem lássuk meg többet.
Egyszer egy küsmalac odamenyen, s azt mondja neki:
– Jánoska, ne busulj, mert te hozod le a királylányt.
Nézi Jánoska a küsmalacot, mert még nem hallta, hogy beszéllett volna.
– Mit beszélsz, te küsmalac, ilyen heábavalóságokat?
Azt mondja:
– Nem beszélek én heábavalóságokat, Jánoska, csak hallgass meg engem,
{H-527.} menj el a királyhoz, jelentkezz, hogy te lehozod, s akkor neked kell

adja lányát feleségül, csak azt mondd meg a királynak, mielőtt elindulnál fel
a leány után: – Felséges király, én lehozom, de először vágasd le a
bihaltehenet, s a bőriből csináltass nekem hét pár pacskert, s hét rend
ruhát, s amire az elszakad, akkorra én visszajövök.
Azt mondja a küsmalac:
– János, azt is megmondom neked, mikor felérsz a fának a derekáig, elérsz
egy vékony ágat, de olyan hosszu az az ág, hogy vagyon másfél világ a
hossza, de vékony, kell te azon végigcsusszál, végigmenj, s hogyha te ottan
el birsz menni, akkor biztosan fel tudsz menni a fa tetejére. Csak arra
vigyázz, le ne essél, mert ha onnan leesel, pozdorjáé szakad a csontod es.
Ott érsz el a fának a leveléig, odáig nincs levele a fának. Akkora levelei
vannak, hogy minden levélre elfér egy ország. Aztán ha egyszer te ott látod
magadat, akkor bizhatsz, hogy megkapod a királyküsasszonyt, fel tudod
keresni.
Na, megköszönte a küsmalacnak a jó tanácsot, s még azon az este
jelentkezett a királynál. Letérdepelt a király eleibe, felköszöntötte szépen.
– Na – azt mondja a király –, mi bajod, fiam?
– Felséges királyom, hogyha meg nem sértelek, volna egy kérésem tőled.
– Mi? Csak mondjad, Jánoskám, mondjad!
– Felséges király, ha megengeded, én felmenyek a királyküsasszony után a
fa tetejébe, s lehozom.
A király nem nevetett soha, hogy egyszer a felesége meghalt. De akkor
elnevette magát.
– Ó, te Jánoska, Jánoska, milyen gondolatval jöttél te ide hozzám!
– Én azzal, hogy felmenyek, s lehozom, csak mondjad, hogy megengeded.
– Istenem – azt mondja –, milyen derék daliás vitézek nem tudtak felmenni,
s ilyen gyermek, mint te, le akarod hozni?
– Hát az az én bajom, csak igérd meg, hogy megengeded.
– Hát fiam, ha annyira mentél, én megengedem, de csak ugy, hogyha
visszaesel, haljál meg abba a helybe, mert ha visszaesel, megöllek abba a
helybe, mert így erőszakoskodsz velem.
– Na, felséges királyom, ha megengeded, vágasd le a bihajtehenet, s
csináltass nekem hét pár pacskert, s a bőréből hét rend ruhát, s még abba
én visszatérek, lehozom a királyküsasszonyt, az Isten megsegit.
Na, a király levágatta a bihajtehent, csináltatott neki hét rend ruhát és hét
pár pacskert.
Na, kész a ruha is, egy rendbe felöltözött Jánoska, a többit esszepakolta, s
vitte magával. Csomagolt a király neki utravalót, legyen, mit egyék, igyék.
Azt mondja a király neki:
– Na, Jánoska, az Isten segéljen meg, s kévánom, hogy a leányomval térjél
vissza, mert akkor szerencsés leszel te es.
Annyian gyültek essze a csudára, hogy menyen fel, hogy rettenetes sokan,
hogy lássák, hogy bir felmenni. Jánoska mindig hordott magával egy baltát,
hát ő azt elvitte, s mikor a fa tövéig ment, a baltáját belévágta a fába, s
mászott, mint a macska, de elbucsuzott a világtól a földön. Aztán kihuzta a
baltát, s ujabban feljebb vágta a fának. Igen-igen hosszu volt a dereka,
későre érte el az ágakat. Azért volt olyan nehéz felmenni. Addig a baltát
örökké vette ki, s vágta fennebb-fennebb, hogy érte el az ágát a fának.
Akkor immár egy perc, kettő, immár elveszett az ágak közt Jánoska, s nem
látták a földről. Addig ment ott János fel, fel, fel, mig elérte a hosszu ágat,
amit a küsmalac nevezett.
– Hej – azt mondja –, nem heába mondta a küsmalac, nehez itt
{H-528.}
keresztülcsuszni!
Vékony volt nagyon az ág. Talpon nem hirt menni, hanem lefeküdt haslag, s
csuszott, mint a hernyó. Mikor odaért a lapijához, akkor talpra állott, s a
szemit behunyta, s azt mondja:
– Szervusz világ – és ráugrott a levélre, mint egy béka.
Na, mikor kicsit megpihent volt, mert erősen el volt fáradva, mikor
kipihente magát, erősen megvigyázkodott, s azt mondta:
– Hát, Istenem, itt es olyan világ van, mint az alföldön. Szántanak, vetnek.
Olyan városok voltak, hogy még huszemeletes es volt egy ház. Menyen,
mendegél, de senkivel nem találkozott emberrel, emberi állatot nem látott,
pedig a város nagyon szép volt. Hát mint ment ő a nagy emeletes házak
előtt, vigyázkodott erre is, s mint jobbra, balra vigyázkodott, egy szózatot
hallott:
– Hol jársz te, Jánoska?
Hát a felső emeletből szóltak le, a királyküsasszony meg neki szól.
– Hová mész?
– Téged kereslek, királyküsasszony. – Igy teszen a királyküsasszony:
– Psz, csendben – azt mondja –, nehogy meghallja az uram, mert azonnal
kivégez, gyere fel az emeletbe.
Kiment elébe, s bévitte.
– Gyere bé, mert az uram nincsen idehaza, s addig bár beszélgessek egy
kicsit veled, amig hazajő.
– Jaj, Jánoska, tudod te azt, hogy az én uram a huszonnégy fejü sárkány?
Ha megtudná, hogy azért jöttél, hogy visszavigy, azonnal véged volna. Mit
csinál édesapám?
– Isten tudja, mit csinál – azt mondja –, örökké sir. A szeme soha meg nem
szárad a könnyeitől.
Elmondta neki gyorsan, hogy hány királyfi próbált felmenni utána, de senki
se birt felmenni. Azt mondta a király, aki le tudja hozni, annak adja
féleségül. Hát azt mondja:
– Én es próbáltam, s ingem ide segitett az Isten, de én nálad nélkül le nem
megyek, amig én téged le nem viszlek.
– Kérlek, Jánoska, hallgass, nehogy meghallja ezt a sárkány.
Mindjárt adott neki enni, s inni, hogy egyék s igyék.
– Most azt mondom neked, Jánoska, hogy én téged elbujtatlak, hogy ne
találjon meg az uram, mikor hazajő – azt mondja. Hát bebujtatta egy teknő
alá. – Először megmondom, ki jött ide, mert erősen ideges, aztán majd
elbujtatlak.
Egyszer jő a sárkány. De mikor hét mérföldre volt, ugy jött, olyan
hatalomval, hogy a buzogányát előre hajitotta, s a kapu kétfelé nyilt.
– Na, János, jő, mert immár a buzogányát előre hajitotta.
Egyszer jő bé, hát orditozik:
– Miféle idegen szag van idebe? Ki járt itt? – azt mondta. – Még az uton
megéreztem, hogy idegen járt itt.
– Jaj – azt mondja –, ne haragudj, édes férjem, az alföldről jött fel a
kanászunk, hogy megkeressen ingemet, nagyon sajnál, hogy nem lát, s jött,
hogy szolgáljon ingemet itt tovább.
– Nahát, hol van? Add csak elé!
– Én eléadnám, csak ne bántsd szegénykét, mert azért jött, hogy ingem itt
szolgáljon tovább.
 Felemelte a tekenőt, s kiengedte Jánost. Sárkány eleibe állott,
{H-529.}

megnézte, s akkor békapta a szájába, s elnyelte, s kiköpte. Így tett vele

háromszor.
– No – azt mondja –, ha idejöttél, hogy szolgáljad a királynődet, de majd
meglátom, hogy fele kár-e, amit megettél, vaj egész. No hát ülj le, s egyél
velem!
Hát evett, s ivott Jánoska. Mikor a sárkány es ett, itt, kimentek az istállóba.
Megmutatta neki a lovát, marháit, hogy mit kell dolgoznia.
Hanem volt a többi lovak között, legbelül a szögletben feküdt egy csitkó.
Olyan sovány volt az az egy csitkó, hogy nem tudott felkelni, nem tudta
szétválasztani a lábait az ő nagy soványságában. A többi lovak meg olyan
kövérek voltak, hogy rothadtak el a nagy kövérségben. Azt mondja a
sárkány Jánosnak:
– Tudod-e János, ezeket itasd, etesd, s pucoljad. De ezt a csitkót, aki ott
fekszik, azt nem kell pucolnod, de nem is kell azt adni, amit ezeknek, hanem,
mikor szénát kér, akkor zabot adj, s mikor zabot kér, akkor vizet adj, de
egyszer sem szabad azt adni, amit ő kér.
Na, igy megmutagatott neki mindent. Jánoska ott maradt az istállóban, s ő
bément.
Nahát, igy menyen, ma ez, holnap az. Ott ült egy hónapig a legény, nagyon
jól viselte magát. Ugy csinált, ahogy a sárkány parancsolta, olyan
megbízott volt immár, hogy nem kellett semmit mondjon neki, mindent
elvégzett, mint hogyha ott született volna, nagyon tetszett neki. Mindent
elvégzett.
Hát egy napon a sárkány elment vadászni, a Jánoska etetett az istállóban, s
egyszer megállt a sovány csitkó hátánál:
– Szegény csitkó, miért vagy olyan sovány? Nem tudsz te innét felkelni,
szegény?
Egyszer csak megszólal:
– Jánoska, látom, jó szüved van, csak nincs idő többet beszélgetni most,
majd mondok én neked többet.
Nem volt üdő, mert a sárkány mindjárt jött haza.
Nahát, akkor a sárkány megnézett mindent, s mindent rendben kapott.
Szerette Jánoskát, ott evett az asztalnál. Másnap megint elment a sárkány, s
Jánoska es kiment az istállóba, s ellátta a marhákat. Akkor megint
megszólalt a csitkó:
– Jánoska, én látom, hogy te jószüvü legény vagy, én tudom, miért jöttél, de
innen visszavinni a királyküsasszonyt bajos. De ha te meghallgatsz ingemet
– azt mondja –, szerencsés leszel. Nézd csak, Jánoska, holnap vasárnap.
Most te bémész, mondd meg a királyküsasszonynak, hogy az urától
valahogy kétszinkedje meg, kérdezze ki édes beszéddel, hogy hol tartja ő az
erejét. Nézd csak, kérdezze ki, ő nem akarja megmondani, de sikogassa,
valahogy vegye ki belőle, s akkor te mondd meg nekem! Hát igy es esett.
Bément Jánoska, s mondja a királynénak:
– Felséges királyküsasszony, hát azt mondom es magának, kérdezze ki az
urától, hogy hol tartja ő az erejét. Felséges királyné, megmondom, ha azt
akarja, hogy az édesapját még meglássa, akkor kérdezze ki az urától, hogy
hol tartja az erejét.
– Ó, Jánoska, azt nehéz lesz kikérdezni, azt ő nem mondja meg – azt
mondja. De valami édes mázos beszédekvel kiveszi belőle.
Hát egyszer jő a sárkány, ugy elvette a buzogányát, hogy a kapu kétfelé
esett. Hét singnyi láng jött előre a torkán, ahogy jött. Vacsorát adott neki, s
ettek, ittak. Másnap megint elment. Azt mondja a felesége a sárkánynak:
– Kedvesem, ne menj el ma es vadászni, pihenj immár idehaza es, én mindig
{H-530.} csak egyedül vagyok. Én nagyon unom ezt. Kévánnám, bár egy nap

itthon ülj velem.

Odahajolt, kezdte sikogatni, sajnálgatni. Hát erősen örvendett a sárkány,
azt hitte, hogy szereti őt, pedig ugy szerette, mint a trágyát, de nem volt mit
tegyen.
– No – azt mondja –, kedves férjem, ha igazságos vagy hozzám, ne tagadd
meg tőlem, ha kérdezek tőled valamit.
– Mit, kedves feleségem? Mit akarsz tőlem?
– Nem akarok én egyebet semmit – azt mondja –, csak mondd meg nekem,
hol tartod az erődet?
– Ó, édes feleségem, te azt miért akarod tőlem tudni? Erről sohasem volt
szó még. De azt még nem es tudja senki, csak én, hogy hol az én erőm.
– Hát nekem sem mondhatod meg? Hát én neked feleséged vagyok?
– Hát nem mondom meg. Mindent megmondok, de ezt nem fogom
megmondani.
Azt mondja az asszony:
– Akkor te ingemet nem szeretsz igazán, azért nem mondod meg, mert ha
jobban szeretnél, akkor meg nem tagadnád tőlem. – És az asszony sirni
kezdett.
S akkor megsajnálta az ura:
– Hát ne sírj kedvesem – azt mondja.
– Hogyne sirnék, kedvesem, mikor most béüsmerted, hogy ingem igazán
nem szeretsz.
– Dehogynem szeretlek.
– Ha szeretnél, akkor azt megmondanád nekem.
– Nézd csak, édes feleségem, ez nagy titokban van. S nem szabad senkinek
sem tudni.
– Én ugy halltam örökké, hogy mikor egyszer megesküszik az asszony az
urával, akkor egy szív s egy lélek kell legyen, hát miért tagadod tőlem?
– Hát nézd csak, drága feleségem, de azt senki meg ne tudja!
– Dehogy, miféle beszéd ez?
– Hát én megmondom. Ott van az én erőm, ott van az erdőn, egy ezüst
medve, s minden délkor itt s itt van egy patak, ahhoz a patakhoz jár vizet
inni. Azt a medvét ha valaki meglőné, s a fejét ketté hasitaná, abban van egy
vaddisznó, akkor kiugrik belőle, s azt a vaddisznót ha valaki lelőné, s a fejét
kettéhasitaná, abból kiugrik egy nyul, s azt a nyulat, ha valaki lelőné, s a
fejét kettéhasitaná, abból kiugrik egy skatulya. Azt a skatulyát hogyha
valaki esszetörné két kővel, hát abban van kilenc darázs: az az én erőm. Ha
ezeket a darazsakat elpusztitják, még annyi erőm se lesz, mint egy beteg
légynek. Azért van ez a nagy titokban, nem szabad megtudni senkinek sem,
hogy én hol tartom az erőmet. – Nahát – mondja neki a felesége,
megcsókolta: – Ó, kedvesem, nem akartad megmondani, hiszen nem
született olyan ember a világra, akinek elárulnálak téged. Na most, kedves
férjem, most igyunk egyet.
Felhozott egy kancsó bort a legerősebből, aztán leültek.
– No, most igyunk a te egészségedre!
Megtöltötték a poharakat, s koccintottak. Az ember fel es hajtotta. Az
asszony ugy csinált, mintha meginná s letöltötte a földre.
– Na – azt mondja az ember –, na most igyunk egy pohárval a te
egészségedre es.
Akkor megint megtöltötték a poharakat. Az ura akkor ezt megitta, de az {H-
531.} asszony tette magát, hogy iszik, s akkor letöltötte a mellén. Akkor azt
mondja az asszony:
– Most igyunk egyet a Jánoska egészségére es!
Akkor azt es megitták, akkor egy kicsit beszélgettek. De látta az asszony
hogy az ura egy kicsit részeg, mert szernyü erős volt a bor.
Azt mondja az asszony:
– Kedves férjem, még egyet igyunk, hogy sokáig éljünk!
Azt es megitták, s akkor az ember felborult, mint egy darab fa, csak oda
leesett. Ugy aludt, ugy, hogy ugy horkolt, hogy világ-ügyibe nem volt.
Aztán az asszony kiment, Jánoskát béhitta:
– Na, Jánoskám, ki tudtam, hogy hol van az ereje, kikérdeztem.
Mindjárt elbeszélte neki, s akkor Jánoska kiment az istállóba a csitkóhoz, s
azt mondja neki:
– Nézd, hol tartja az erejét: az erdőben van egy ezüst medve, s délebédkor
az aranypatakhoz jár inni vizet, s ott ha le lehetne lőni, s a fejét
kettéhasitani, abból kiugrik egy vaddisznó, s azt a disznót ha valaki lelőné s
a fejét kettéhasitaná, abból kiugrik egy nyul, ha a nyulat es lelőnék, annak a
fejéből kijő egy skatulya, s abban van kilenc darázs. Ez az ő ereje. Ha azt a
skatulyát esszetörné valaki, hogy a darazsak elsemmisüljenek, akkor neki
nem lenne annyi ereje se, mint egy légynek.
– Na – azt mondja a csitkó –, Jánoska, eriggy, gyujtsál meg egy öl fát, s
mikor az elég, hozzál bé nekem vagy három sufnyi parazsat.
Szaladt es Jánoska, és tett egy jó tüzet. Mikor elégett az az ölfa, s tiszta
parázzsá vált, bévitt három sufnyival neki. A csitkó azt felnyalta. Mikor
felnyalta, akkor térdre állott.
– Most aztán engedj ki ingemet az istállóból!
Kiengedte, a csitkó felnyalta az öl fa parazsát. Amikor felnyalta, tiszta
aranyszőrű paripa lett belőle, tiszta aranyszőrű, s öt lába lett.
– Na, Jánoska, most szaladj le a pincébe, te tudod, hol a kulcs!
– Igen – azt mondja.
– Szaladj le a pincébe, fel van akasztva egy aranynyereg s egy rend
aranyruha neked, öltözz fel hamar, hozd fel a nyerget, s tedd a hátamra, s
van egy kard felakasztva a szögre, azt es vedd le!
Na, ugy es tett Jánoska, elhozta a nyerget, a felakasztott kardot, felöltözött
egy rend ruhába.
– Most ülj fel a hátamra, menjünk!
El es mentek, beértek az erdő közé, de a csitkó jól tudta, hova akar menni,
inert üsmerte a helyet.
Mikor odaértek, éppen akkor ivott a medve a patakban, s mikor meglátta
ezeket, hát kezdett bömbölni, s jött nekik.
Azt mondja a csitkó:
– Ne féljél János, légy bátor!
Mikor közeledett volna a medve, ugy megrugta a csitkó, az ötödik lábával a
medvét, hogy felborult, s akkor odaugrott Jánoska, s a kardval a fejét
kettévágta. De ugy kettéhasitotta a fejét, hogy kiugrott a disznó belőle. Az es
nekiment Jánoskának, hogy megölje, de azt ugy megrugta az ötödik lábával
a csitkó, hogy az es felhöngörödött, de akkor szaladt a karddal a Jánoska, s
kettévágta a fejét. Akkor kiugrott a nyul belőle, s kezdett szaladni, de a
csitkó még jobban tudott szaladni, de ugy felrugta, az es felhöngörödött.
Akkor kettéhasitotta {H-532.} annak es a fejét, s akkor kiugrott az a skatulya.
Szökdösött, s ugrált, de János elővett két nagy követ, ugy összetörte, hogy
semmi sem vált belőle.
– Na – azt mondta a csitkó –, mehetünk haza bátran, nincs már félni tőlük.
Hazamentek, s a sárkány akkor ott feküdt, ahol le volt esve, s azt mondja:
– Ugye, Jánoska, elvettétek az erőmet? Na, nem baj, ha elvettétek es, de
legalább bár az életemet hagyd meg.
– Meghagyom én mindjárt!
Elragadta a kardját, de mind a huszonnégy fejét bévágta. Nahát, akkor
immár végzett a sárkány, immár megdöglött.
– Na – azt mondja a csitkó –, most mondd meg nekem, János, mit akarsz! Itt
akarsz király lenni, ebben az országban? Itt es lehet, ha akarsz, ez a tied
immár, de ha el akarod vinni a király lányát, elviheted haza es.
Azt mondja János:
– Hát, köszönöm, hogy ajánlod ezt az országot, de nincs nekem arra
kívánságom, hogy itt maradjak, hanem megyek haza. Nagyon sajnálom az
öreg királyt, haza akarom vinni a lányát.
– Nahát – azt mondja –, ha haza akarod vinni, haza es elmehetsz, szedjél a
kincsből, aranyból, amennyit csak el birsz vinni, mert van itt elég. S üljetek
fel a hátamra, mind a ketten, mert elviszlek.
Mikor felültek, mondja:
– Most hunyjátok bé a szemeteket.
Béhunyták a szemüket, s mire azt mondták volna: hipp-hopp, hol gondolom,
ott leszek, akkorra már ott voltak a királynak az udvarában.
Bémentek. Az öreg király immár halálán volt bujában, immár holt meg.
Odament János, jelentette, hogy megérkezett:
– Felséges király, elhoztam legkedvesebb lányodat, akit annyira fájlaltál.
Azt mondta:
– Hol van?
Kinyitotta a szemét akkor a király, megszólal a leány:
– Itt vagyok, édesapám.
Mindjárt ráborult az édesapjára, sirtak, mind a ketten örömükben, de mind
a hárman.
– Na – azt mondja –, fiam, János, elhoztad a leányomat, te vagy mától
fogva ennek az országnak a királya, s neked adom a leányomat, az
országomat, mindent átadok neked.
S mikor ezt kimondta a király, s az áldást reáadta, azonnal meghalt. Elvette
János a király leányát, s máig es élnek, ha meg nem haltak.
Az égig érő fa motívuma a magyar népmesék egyik legrégibb eleme. A
kutatók jelentős része az urál-altaji népek samanisztikus szertartásával
hozza kapcsolatba (l. 635–6. l.). Így Diószegi Vilmos ezeket írja: „Ez az
égig érő fa nem más, mint a samánhit világfája, a kanászlegény nagy tette
pedig az egykori samánavató szertartás emléke, amikor is a samánjelöltnek
a világfát jelképező, e célra elkészített, rovátkolt fára kellett felmásznia.” Ez
az elem a magyar mesekincsben más típusokkal összekapcsolva fordul elő,
néhol bevezetőként, más mesék elején is megtalálható.

A népmese TARTALOM Tréfás mesék

Tündérmesék TARTALOM Falucsúfoló mesék

{H-533.} Tréfás mesék

270. Ponyva címlapja

A népmesék egy másik jeles csoportja az ún. tréfás mesék, melyek a
magyar népmesekincs mintegy 12 százalékát alkotják. Ezek a mesék, ha
nemegyszer átjátszanak is a tündéries mesék csodákkal átszőtt világába,
vaskosabbak és reálisabbak az előbbieknél, s néha eléggé kíméletlen
humorral mulatnak a gyöngébb botladozásain, s ha a gonosz pórul jár, hát a
tréfás mesében alaposan elveszi büntetését. Kemény, szinte kegyetlen
humor, vigasság ez, nyomban megérezhetjük, hogy ezek a tréfák csak a
nehéz, sokszor alig elviselhető sors ellenében születtek, vagy {H-534.} vertek
gyökeret a nép hagyományai között. Ezekben nem a csodálatos, hanem a
groteszk elem az uralkodó.
Sokszor ezekben a kis tréfás történetkékben is feje tetejére áll a világ, de
nem mindig azért, hogy a felsőbb igazságok jelképeivel vigasztalódjon,
mint a tündérmesék erkölcstana, hanem csupán az elképesztés, a
megnevettetés kedvéért. Egy-egy mese ebből a műfajból sokszor versenyez
a legravaszabb modern groteszk novellával. Példaként bemutatunk egy
Hódmezővásárhelyen egy évszázaddal ezelőtt feljegyzett hazudós mesét
(AaTh 852), mely különben nemcsak az emberi hiúság egyszerű
kifigurázása, hanem társadalmi ítélet is, a szegényparasztság győzedelmes,
kaján nevetése:
„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is tul, volt egy
szegény ember, volt annak három fia.
Egyszer a király kihirdetteti az egész országban, hogy annak adja a leányát,
aki előtte olyat tud mondani, amit ő el nem hisz; meghallja ezt a
szegényember legöregebb fia, akit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a
királyhoz, megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királlyal. A
király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek,
csak azt parancsolta, hogy eresszék be tüstént. Pedig már akkor annyi
királyfi meg isten mícsoda nagy ur megfordult a király előtt – akik közül
mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni –, mint csillag az égen,
mint füszál a réten, de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, amit a király el
ne hitt volna.
Bemén hát Péter a királyhoz, köszön neki:
– Jó napot adjon Isten, király uram!
– Adjon Isten neked is fiam! hát mi járatban vagy?
– Én bizony házasodni akarok, uram király!
– Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
– Tudja az Isten! Majd csak eltartanám valahogy … Az apámnak van egy
háza meg egy kis földe is.
– Elhiszem fiam –, mondja a király.
– Aztán meg van három darab marhánk is.
– Azt is elhiszem.
– Most nem régiben a tőzek annyira meggyült az udvarunkon, hogy már
nem is fértünk tőle.
– Elhiszem.
– Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a kis
földre, majd talán használ neki valamit.
– Elhiszem.
– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.
– Elhiszem.
– Mikor már ez is megvolt, haza mentem, megmondtam az apámnak.
– Elhiszem.
– Akkor aztán én, az édesapám, meg a két kisebb testvérem, ugy négyecskén
kimentünk a földünkre.
– Elhiszem.
– Aztán megfogtuk a szomszédunk négy földjének a négy sarkát, felemeltük,
mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre forditottuk
– Elhiszem.
– Aztán a földünket teleszórtuk fümaggal.
{H-535.} – Elhiszem.
– Oszt olyan gyönyörü erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem!
– Elhiszem.
– Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörü fákat: hát vett egy falka
disznót.
– Elhiszem.
– Aztán a fölséged öregapját megfogadta kanásznak …
– Hazudsz! akasz …”, hanem a királynak hirtelen eszébe jutott a fogadása,
rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát,
csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a híre, még az árva
gyereknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt lé, meg lé,
hát még a sok hus nélkül való lé!
Gallér hiján köpönyeg,
Hazudtam, mert volt kinek.
Eddig a tréfás mese, befejezésének verses csattanója is mutatja, hogy a
tréfás meséket nem övezi a hitelességnek az a légköre, mint a
tündérmeséket, szórakoztató jellegük világosabban megmutatkozik.

Tündérmesék TARTALOM Falucsúfoló mesék

Tréfás mesék TARTALOM Legendamesék

Falucsúfoló mesék
A falucsúfoló mesék csak 4,5 százalékban részesülnek a magyar
népmesekincsben. Ezek már a mesék és mondák között helyezkednek el,
előfordul bennük a természetfeletti elem is. Egy kisebb részük valóban
megtörtént esetet mond el, míg más részük nemzetközi vándortéma. Ezek
egy része évszázadokon keresztül szívósan tapad egy-egy faluhoz,
városhoz, esetleg vidékhez; rövid epikus szerkezete többnyire csak egyetlen
motívumból áll. Ezek rendszerint nem mesélés, hanem közösen végzett
munka pihenőiben vagy anekdotázás közben kerülnek elő, amikor a
társaság mulattatója sorra mondja el ezeket. Előfordul az is, hogy egy-egy
ilyen falucsúfoló valamilyen mondást magyaráz, melyet általánosabban
használnak. A legtöbb ilyen mese eddig eléggé nem ismert okból Rátóthoz
(Veszprém m.) fűződik, ezért a magyar szakirodalom rátótiádáknak is
mondja ezeket. így az alábbi mese (AaTh 1287) is a rátótiak bíróját
figurázza ki:
„…Azt mondja a biró:
De előbb számoljuk meg, nem huzta-e bele valamelyikünket a vizbe ez a
nagyfa, hogy megvagyunk-e mind a tizen?
Akkor elkezdi számolni, mikor kilencig elszámolt, ő magát sohasem
számolja. Megszámolta vagy ötször, de mindig csak kilenc! A fejéhez kapja
a kezét, oszt elkezd nézni az égre, oszt ordit magában, hogy:
– Jaj, egy embert elvitt a viz! Jaj, mi lesz velem, mikor én felelős vagyok
mind a tizért! Nahát, most már én se megyek haza, mert hát oda az egy
ember.
Hát még őrajta kivül még nyolc ember megint megszámoja, de az is csak
kilencet talál. Már az is azt javasolja, hogy ő sem megy haza többet, mert ő
a felelős, az ember, ő inditványozta, hogy itassák meg a fát. Majd mikor az
az egy, a tizedik, aki még nem számolta, nekifog, azt mondja:
– Tudjátok mit, itt simitsuk le az agyagot simára, jó lágyra, oszt hasaljunk
neki, vágjuk bele az orrunkat mind a tizen, vagy ahányan itt vagyunk, oszt
megszámoljuk, hány lyuk van.
Ugy is tettek. Mikor lehasaltak, jól belevágták orrukat a földbe.
{H-536.}
Megszámolták, hát tiz van. Hő! Elkezdenek a plafonig ugrálni:
– Megvan mind a tiz, megvan mind a tiz!
Ezzel elmentek haza, még most is otthon vannak, ha meg nem haltak.”

Tréfás mesék TARTALOM Legendamesék

Falucsúfoló mesék TARTALOM Állatmesék

Legendamesék
Abból a számolási hibából adódó eltérés, hogy a számoló önmagát
kihagyja: igen elterjedt motívuma a rátótiádáknak. Ismerik Nyugat- és
Észak-Európában, de feljegyezték az oroszoknál éppen úgy, mint Indiában
vagy Indonéziában. Az ilyen vándormotívumok jól illeszkednek be a helyi
körülményekbe.
A legendamesék – bár módszeres összegyűjtésükkel még adós a magyar
folklórkutatás, de még így is – 12,5 százalékkal részesednek az ismert
magyar mesekincsben. Általában két részre szokás osztani őket. Az első a
moralizáló legendamesék, melyek leginkább középkori, illetőleg népi
eredetűek. Az olcsón kapható vallásos ponyvafüzetkék nem csupán a
katolikus egyház hivatalos legendaanyagának terjesztői voltak, de sok
mindent megtalálunk bennük a középkori apokrif törekvésektől kezdve a
közelmúlt sokféle szektájának felfogására buzdító történetekig és példákig.
Így aztán Krisztus alakja távolról sem olyan egyértelmű, mint Mátyás király
vagy a tündérmesék hőse. Ugyanez áll a legendák vagy a mesék példázta
erkölcsi igazságokra is, melyek többnyire igen távol állnak a béketűrésre,
önmagtagadásra, a földi javak megvetésére buzdító krisztusi tanoktól,
inkább a paraszti józanságot hirdetik, mint az alábbi legendamese (BN 779
XI* MNK 750 B II*) is:
„Mikor Jézus Krisztus még a földön járt, egyszer, amint utazgatott gyalog
Szent Péterrel, nagyon elfáradt, és megéhezett. A nagy pusztaságon nem
láttak csak egy tanyát se, ahova betértek volna; egyszer, amint körülnéz
Szent Péter, azt mondja Jézus Krisztusnak:
– Uram, amoda látok egy karámot, térjünk be oda, csak találunk vagy egy
élő lelket.
Mentek, mendegéltek, egyszer elérték a karámot; hát csak egy szegény
juhász lakott ott, őrizgette a gazdája birkáit. Köszöntek neki, az nagyon
szívesen fogadta, leültette őket, s beszédbe ereszkedett velük.
De urunk már nagyon éhes volt, azt mondja hát a juhásznak:
– Ugyan, te szegény ember, adj nekem valami ennivalót, mert nagyon
éhesek vagyunk!
A szegény juhász gondolkodóba esett, hogy mivel kinálja meg a vendégeit,
nem volt semmije sem, csak egy darab száraz kenyere meg egy kis báránya.
A gazdának ugyan volt elég juha, hanem azok közül nem mert vágni, félt,
hogy majd megbosszankodik érte, mert hát tudja jól, hogy ebé az, ami a
másé, ha mindjárt az öreg apámuramé is. Csak gondolkozik hát magában,
csak gondolkozik: »Ugyan uram Isten, levágjam-e ezt az egy bárányomat,
ne vágjam-e le? Ha levágom, nem lesz, ha nem vágom, ugy se sokra megyek
vele, eh! levágom!« – Avval elővette a csizmaszárból a csillagos nyelü
fehérvári bicskát, megfogta a kis bárányt, levágta, megfőzte paprikásnak.
Mikor megfőtt a paprikáshus, a Jézus meg Szent Péter mellé ültek a
vasfazéknak, ettek, ettek jóizüen, a szegény juhász csak leste, csak várta,
hogy {H-537.} hagynak-e benne, mert hát ő is éhes volt, de bizony azok csak
kostolóul se hagytak, egy falat nem sok, de csak annyit se, megették az
egész vasfazék hust. Mikor aztán megvacsoráltak, azt mondja Jézus Szent
Péternek:
– Na, Péter, szedd fel a csontokat a legutolsó darabig!
Péter megfogadta a szót, felszedte, a Jézus pedig eltette a szüre ujjába; este,
mikor a juhász elaludt, odament a karámhoz, a csontokat elszórta a juhok
közé, hát mindegyik darabból egy-egy juh lett, oszt a juhász bélyege volt a
farán egyiknek ugy, mint a másiknak.
Mikor ez megtörtént, a Jézus meg Szent Péter otthagyták a karámot,
elmentek minden szó nélkül.
Másnap reggel, mikor a juhász felkelt, nézi a juhokat a karámban, hát látja,
hogy sok idegen juh van a többi között; tán háromannyi is, minta gazdáé, s
csak az a csodálatos az egészben, hogy mindegyiknek az ő bélyege van a
farán; el nem tudta gondolni, hogy lehet az, mikor nincs birkája, még csak
egy láb se, hiszen az utolsót éppen az este vágta le a vendégei számára. –
Keresi aztán a vendégeket, hát biz ott csak a hült helyüket leli; ekkor tudta
aztán meg, hogy azokat a juhokat senki más nem adhatta neki, csak egyedül
az Isten; fel is fogadta, hogy aztán mig csak egy krajcár érője van, mindig
segít, ahogy tud, a szükölködőkön.
Falucsúfoló mesék TARTALOM Állatmesék
Legendamesék TARTALOM A népmesék tartalmi és formai kérdései

Állatmesék
Az állatmesék viszonylag nem nagy számban (3,5%) fordulnak elő a
magyar mesekincsben. Ezeket két nagy csoportra lehet osztani: tanító
mesékre, melyek végső soron hindu eredetűek, és részint a kelet-európai
szájhagyományozott, részint írásos görög-latin közvetítéssel kerültek
hozzánk. Ezek tanítani kívánnak, és a prédikációkon keresztül jutottak a
magyar népmesékbe. Egy másik csoportjuk óeurópai állatmítoszokból
származik. Irodalom és néphagyomány szorosan fonódik össze ebben a
műfajban. Találkozunk Aesopus meséivel, másrészt az ezópi
mesegyűjteményeink sokszor szájhagyományból átvett szövegeket őriznek
meg. Ilyen jellegzetes állatmese: „A róka és a farkas” (AaTh 1+AaTh 34
B+AaTh 3*+AaTh 23*):
„Volt a világon egy farkas mög egy róka. Osztán lefeküdt a róka a
kocsiutra. Arra mönt egy kocsis, fölvette a saroglyába. Ott volt már három
sajt, osztón nyakábra vette a róka, leugrott vele, osztón elszaladt. Azt
mondta a farkas a rókának, hogy:
– Hol vötted ezt a sajtot?
Azt mondta a róka:
– Gyere csak, majd mutatok én neköd sajtot!
Elmöntek osztán egy tóhoz, éjszaka volt, a hold a vize sütött, oszt azt
mondta:
– Ha kiiszod ezt a vizet, akkor ott lössz a sajt alatta.
Akkor hozzáfogott a farkas, nem birta kiinni, beteg lett tőle.
Osztán elmöntek egy lakodalmas házhoz, ott muzsikáltak, csak muzsikáltak.
Egyször csak azt mondták:
– Még szöbben muzsikálunk, ha föleresztenek arra a padlásra, amelyikön a
tyukok mög a rétesök vannak!
Aztán fölerösztötték; mikor jóllaktak, leugrottak, oszt elszaladtak.
Szaladtak, találtak egy nagy hegyös karót, azt mondta a róka:
{H-538.} – Nem birod ezt átugrani!
Osztán átugrotta a farkas.
– Hát emigy háttal ugord át!
Át akarta ugrani a farkas, oszt a karó belemönt a hasába. Azt mondta a
róka:
– Rázzad magad, majd kijössz!
Még beljebb mönt, akkor azt mondta a róka:
„Atyának, fiunak!
Régön kinoztalak
Amiért mögötted a csikót,
Amelyik nem is volt.”
A tárgyaltakon kívül még több különböző meseforma és műfaji csoport is
megtalálható kisebb-nagyobb számban a magyar népmesekincsben. Ezek
közül érdemes megemlíteni a novellameséket (8,5%), az ostoba
ördögmeséket (1,5%), a bolondmeséket (6,5%), és akkor már csak egy kis
töredék (1%) marad, amit nem lehet valamelyik csoportba besorolni.

Legendamesék TARTALOM A népmesék tartalmi és formai kérdései

Állatmesék TARTALOM A monda

A népmesék tartalmi és formai kérdései

Lássuk ezek után a magyar népmese történeti, tartalmi, formai, társadalmi
és funkcionális kérdéseit kissé közelebbről.
A magyar népmese történeti problémái kapcsán több irányban is kell
kutatnunk. Így többen vizsgálták azt a kérdést, vajon a magyar népmesék
nyomában találunk-e olyan réteget, amely egyedül a magyar népmesékre
jellemző, illetőleg még a honfoglalás előtti keleti kapcsolatokra utal. Van-e
ilyen réteg, s elválasztható-e a nyugat-európai, általánosabban ismert mesék
típusaitól, motívumaitól, esetleg egyes formáitól? Természetesen a korai
romantikus szemlélet meséink java részét elidegeníthetetlen nemzeti
tulajdonnak tekintette. Elég sok összehasonlító vizsgálat és vita után is
aligha mondhatunk végleges ítéletet. Ezek arra hívták fel a figyelmet, hogy
a honfoglalás előtti magyarság samanisztikus vallási képzetei közül néhány
bekerült a népmesék motívumai közé, s megfelelő rokonait a nyugati
meseanyagban nem találhatjuk, ezért az ún. „keleti” samanisztikus réteget a
magyar népmesék legősibb részének kell tekintenünk (vö. 635–636. l.).
Egyik ilyen samanisztikus vallási képzetből eredő mesei motívumnak
tekintették a magyar mesékben gyakran előforduló kacsalábon (vagy más
madárlábon) forgó vár motívumait. Ez azonban távolról sem csak a magyar
mesei tulajdon, mert különben az orosz, kelet-európai mesékben gyakori. A
kelta epikában már igen korán előforduló forgó vár elem és egyéb nyugat-
európai analógiák utalnak a motívum széles körű elterjedtségére. Az újabb
kutatások arra vallanak, hogy rendszerint nem egy elszigetelt motívumról
beszélhetünk, hanem arról, hogy a sámánszertartás, a sámánrítushoz fűződő
képzetek, elbeszélések több eleme, motívuma meglelhető, feltehetően
genetikus összefüggésben a magyar népmesékben. Csak nemrégiben
figyelte meg az egyik szovjet kutató a sámánrítus elemeinek,
hiedelemtörténeteinek a szórakoztató mesék közé való kerülését. Amíg e
rítusok hitelességi igénnyel, a társadalomra kötelező érvénnyel bírtak, a
hozzájuk kapcsolódó történetek {H-539.} nem kerültek a mesei elbeszélések
közé. Amikor azonban társadalmi hitelük, érvényességük megbomlóban
volt, majd megszűnt, elemei, motívumai sorra a csak elbeszélt, szórakoztató
mesei történetek közé kerültek. A magyar hiedelmek történetei közül egyre
több került a magyar mesei epikumok világába (vö. 556–557. l.). Ez a
fejlődésmenet törvényszerűnek tekinthető, s különböző történeti
korszakokban a vallásos, a hiedelemszerű elem így léphet be a nem hitt
mesei történetek anyagába.
Az alábbiakban természetesen csak igen vázlatosan utalunk a bonyolult
történeti folyamat néhány vonására. A magyar mesék legrégibb s egymással
genetikusan is összefüggő elemei így származhatnak a honfoglalás előtti
sámánrítusból. Ilyen mesei motívumnak tekinthetjük a tetejetlen fa, a
kacsalábon forgó várkastély, a sámáninas (mesében: bűvészinas)
tanulásának, próbatételeinek, a mesehős összedarabolásának motívumait, az
összedarabolás után feltámadó mesehős felsóhajtásának „jaj, de nagyot
álmodtam” formuláját is, valamint esetleg ide vehetjük a világon átlátó
tükör (vagyis a sámán varázstükör) motívumát is, bár tudjuk, hogy ez a
motívum pl. a Gesta Romanorum motívumkincsében is szerepel. Ha ezek
közül a motívumok közül nem is egy érintkezik más körből való népmesei
elemmel, mégis a rokon típusú mesékben való jelentkezésük, a magyar
mesekincsben való következetes, eleven meglétük megengedi azt a
feltevést, hogy egy régibb egységes sámánrítus, vallásos elképzelés
megmaradt részeinek tekintsük.
Ha egyénenként, mint mondottuk, nehéz ezeket a motívumokat
elválasztanunk az egyebütt is ismeretes anyagtól, sokkal nehezebb az egyes
mesei formulákat így elkülöníteni. Hiszen az előbb említett „jaj, de nagyot
álmodtam” formula is megtalálható a sámánrítus körén kívül is – itt csak az
igazolhatja feltevésünket, hogy ezek az elemek nem véletlenszerűen, nem
elszórtan jelentkeznek.
Nehezebb feladat a mesekezdő ,hol volt, hol nem volt” formulának a
magyar mesei előadásmód legrégibb rétegéhez kapcsolása. Egyesek a szláv
eredetű poláris mesekezdések közé sorolják, míg mások úgy vélik, hogy a
kaukázusi (mingrél, grúz, örmény stb.), valamint a szeldzsuk-török
mesekincsben gyakori az e formájú mesekezdet, innen került
véletlenszerűen máshová is. A török, kaukázusi és a magyar anyagban
jelentkezése törvényszerű, másutt csak esetleges, tehát a magyar
mesekincsnek ez is a honfoglalás előtti rétegéből való.
Ide kapcsolhatunk még több mesei szólást is a „Hol jársz, ahol a madár se
jár?” kérdést, a „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!” választ,
melyet a segítő, varázsló öregasszony mond a mesehősnek. Ezt a formulát
egyben a matriarchátus társadalmi fokára való emlékezésnek is tekintik
egyes kutatók. Ennyi, ilyen kevés az, amit a magyar népmese legrégibb s a
nyugat-európai meséktől leginkább elváló rétegéről eddig mondhatunk.
Vitatható ez az elkülönítés is, mégis ezekre a motívumokra, formulákra
mint egységesen összefüggő s a magyarság samanisztikus műveltségéhez
tartozó csoportra gondolhatunk.
A népmeséről szóló nagy művében Stith Thompson néhány szót {H-540.}
szentel a magyar népmese európai helyének is. Mintha a magyar
népmesében (és a cseh, a délszláv mesében) csak a félreismerhetetlen
germán vonásokat tartaná jelentősnek, bár utalásában szó esik a magyar
népmeséknek a keleti és nyugat-európai mesetartományok közötti
helyzetéről is. Amennyire nehéz egy nép mesekincsét egy rövid
áttekintésben bemutatni, éppoly nehéz néhány olyan jellemző vonását
kiemelni, ami elsősorban csak erre a mesekincsre vonatkoznék. Az európai
mesekincsben vannak elkülöníthető nagyobb mesetartományok, s nem
kétséges, hogy a magyar népmese helye a kelet-európai mesék között van.
Mégis, nem is egy mozzanatában régibb örökséget is beolvasztott meséi
közé a magyar nép is. A finnugor eredetű magyarság már a honfoglalás
előtti évezredben elválaszthatatlanul ötvöződik a türk törzsekkel, s
műveltségének alapszínét ez a kettősség határozta meg már a honfoglalás
előtt. Az is bizonyos, hogy hazánkba való eljutásig érintette a magyarságot
belső-ázsiai, Kaukázus vidéki, iráni művelődési hatás is, kapcsolatba jutott
az ószláv, a bizánci műveltséggel, s 896 után Kelet és Nyugat között hazánk
az egyik érzékeny, kultúrákat összekötő gócponttá vált (vö. 656–660. l.).
Nem kétséges, hogy mindez a magyar művelődés történetét s benne a
parasztság kultúráját is bonyolulttá, sok ellentmondásos elemet
összefogóvá, egybeépítővé tette.
Valóban a nyugat-európai mesevilág határán állnak a magyar népmesék,
színességük, gazdagságuk nem kis mértékben innen ered. Vannak mesék,
amelyek alkalmat adnának számos történeti és kulturális réteg fölfejtésére:
egyetlen mesében is megannyi század, művelődési áramlat találkozik. Ha
tehát a magyar népmesék sajátos vonásairól akarunk beszélni, az
előadásmódjukról, stiláris vonásaikról mondottak mellett (s itt persze
mindegyre említenünk kell a más nemzetek mesekincsének hasonló
vonásait is!) elsősorban a Kelet–Nyugat közötti helyzetet kell említenünk
jellemző vonásként. Az oly sokféle érintkezést biztosító földrajzi helyzet
egyik legfőbb okozója a magyar népmesék sokrétűségének, sok, bonyolult
történeti, etnikai kapcsolatára emlékeztető gazdagságának. S végül nem
feledkezhetünk meg olyan már említett samanisztikus elemek
felismeréséről sem e mesékben, amelyek nem magyarázhatók a nagy
germán és szláv tömbök közé ékelt magyarság helyzetéből, hanem
emlékeztetnek történeti múltjára és ősibb etnikai kapcsolataira is.
 271. Ponyva címlapja

A mese tartalmi kérdései után lássuk egy kicsit közelebbről a mesemondás

szokásainak a társadalmi rétegekhez történő kapcsolódását. Egyes
feljegyzések arról is beszélnek, hogy a XVIII. században a nemes úrfiak és
kisasszonyok között is gyakori volt a mesemondás. Tudjuk, még a
polgárság korában is divatozott az élőbeszédben elmondott mese, tréfás
történet. A templom előtt a XIII–XVI. században meghallgatták az
„istentelen mulattatókat”, trufamondókat is. Arra is vannak adataink a
XVIII. századtól, hogy a katonáskodás nehéz és hosszú évei alatt a meseszó
volt egyik vigasztalója annak a kis kényszerű közösségnek, amit egy egy
regimentbéli, egy egy hálószobába jutott legénység jelentett. Este, a pihenés
idején sokáig mondogatták a meséket. Sorban kellett mesélni, s aki nem
tudott mesét mondani, azt bizonyos szertartásos formák között
megszégyenítették. Annak is megvolt a {H-541.} módja, hogy a mesemondó
megtudja: érdekli-e még hallgatóit a meséje, vagy jobb lesz már
abbahagynia. Ha arra a kérdésre „Csont?” úgy feleltek „hús” vagy másutt
„cserép!” – folytathatta, ha hallgatás, egy-két szó volt a válasz, be kellett
fejeznie.
Hogy mondta el 1938-ban a Nyírségben a 86 éves Fedics Mihály
gyermekkorának mesélő szokásait? „Régibe nem vót lámpa, a fonóba is
kandallónál a tűz világított, azt ülték körül az asszonyok … Összejöttek a
férfiak is. Gubájuk (vö. 311–313. l.) volt mindnek, összehajtották, {H-542.} a
ház földjére letették, oszt ráült, vagy pediglen némelyiknek tetszett,
elterítette, oszt ráhasalt. Danoltak ezek a férfiak, mesélgettek ott a földön.
Csendesség vót. Én meg legtöbbet mindig a sutba hallgattam, oszt mindent
szedtem a fejembe belőle. A férfiak meséltek, vót olyan, hogy annyit szólt:
»Na most én szaladok!« Mikor az elmondta, egy másik vállalkozott, vagy
ha nem vállalkozott is, ráutalták, hogy »mondjál te!« Mikor ölfát vágtam,
erdőirtásnál mesélgettem, meg én is tanultam. Van itt egy nagy kunyhó,
belefértünk hetvenen. Ebben a kunyhóban mesélgettünk egész éjszaka. Aki
mesélt, néha elkiáltotta magát élesen: csont! akkor osztán, ha feleltek rá,
hogy: cserép! akkor mondta tovább, ha csak ketten-hárman, mán akkor nem
mondta, mert mese alkalmával egyiket is, másikat is elnyomta az álom,
mert hát dolgokban voltunk egész nap. De én, ha hétszámra mondta volna,
se tudtam a szemem lezárni…” A szenvedélyes mesetanuló és mesemondó
vallomása ez, s egyben hiteles elbeszélése a pihenő- és a munkaalkalmak
mesemondási szokásainak, legalábbis fő vonásainak, s legalább egy-két
évszázadra visszamenően.
Közismert, hogy a népdal magányos dúdolgatása lehetséges, de a népmese
csakis a maga kis eleven közösségeiben él. Magányos mesemondás nincs.
Ezért mindennél inkább fontos a hallgató közösség és a mesemondó
viszonya: ez a viszony határozza meg a mese létét, hagyományozódásának
módjait, az újramondás, újraalkotás művészi-előadói folyamatait. A jó
mesemondók nem is szívesen mesélnek egy-két hallgató előtt, s
tapasztaltuk, hogy a mese előadásának, stiláris hatásosságának árt, ha a
mese gyűjtője csupán egyedül zárkózik össze mesemondójával, s nem a
részt vevő, közbeszóló, nevető, izgatottan figyelő közönség közepette
örökíti meg a mesemondást.
A népmese csak ott él meg igazán, ahol a kis falusi, tanyai stb. közösség
körében szívesen hallgatják, ahol elismerés, bírálat övezi a mesemondót. A
mesehallgató közösség egyszerre serkenti a mesemondót újabb, szebb
előadásra, a vetélytársakat a küzdelemre, ami mind visszahat a mese
formálódására, gazdagodására, új meg új motívumok kapcsolására. Ez tehát
az egyik útja a hagyományos mesekincs tovább alakulásának, változásának,
maga a hallgató közösség így vesz részt a változatok teremtésében.
Ugyanakkor a hallgatók bíráló megjegyzéseikkel vagy a régi hagyományos
forma követelésével ellenőrzik a mesemondót.
Nemcsak a magyar kutatók, számos európai kutató is megfigyelte, hogy a
közösség és az egyes mese ismételt sokszerű előadása mennyire segít
kialakítani egy-egy állandósuló formát. A mesemondás során mindegyre ez
a két erő birkózik egymással: az újrateremtés mesemondói igénye (ezt
sokszor a hallgatók is követelik, várják az újat), másrészt a
hagyományokhoz való hűség.
A magyar paraszti mesemondói közösségek vizsgálata arra vall, hogy ilyen
kisebb-nagyobb mesemondói közösségek szinte behálózzák az egész
paraszti életet. Ismerjük a családi körre korlátozódó kisközösségeket, a
szülők, még inkább a nagyszülők mesélnek a kicsinyeknek; de tudnunk kell
arról is, egyes helyeken szokásos, hogy a fiatal férj mesélget a feleségének.
A gyermekeknek való mesemondásban a nagyszülők mellett leginkább az
anya szerepe jelentős.
Megkülönböztetjük a mesemondás falusi és falun kívüli alkalmait,
{H-543.}

közösségeit. A falusi mesemondás közösségei kialakulhatnak a különböző

munkaalkalmakkor. Még a nehéz aratás éjszakai pihenőidejében is, de
szokásos a dohánycsomózáskor, kukoricatöréskor, a mezei és szőlőmunka
különböző alkalmainál, a favágók esti pihenőjén, másrészt a falusi élet
hosszú pihenőidején, a téli hónapok késő délutánjain, estéin: a múlt század
végén, a század első felében még divatozott fonókban, ahol a fiatalság
társasjátékai, éneke mellett az öregek meséjére való figyelés volt a fő
szórakozás. A falun kívüli mesemondás közösségeit elsősorban a pásztorok,
halászok között, akik nem tartják magukat parasztoknak, valamint a
katonaság, a városi munkára (építkezés) elszegődöttek, erdőmunkások
csoportjainál találjuk. De ismerjük az ipari munkásság körében
(legényszállások) kialakult, valamint a falusi kisiparosságnál, a
műhelyekben kialakuló mesehallgató közösségeket is.
Véleményünk szerint ezek a mesehallgató közösségek abban is
különböznek egymástól, hogy részint állandóbb jellegűek, s ha időnként
meg-megszakad létük, mindegyre időszakosan újraalakulnak, másrészt
esetlegesek, rövidebb időre szólnak, ilyenek a falun kívüli mesehallgató
közösségek. E kétféle típus is rányomja bélyegét a mesehagyományozásra,
a stabilitást, a típusok, szerkezetek ismétlődését és viszonylagos
állandóságát az állandó jellegű falusi mesehallgató közösségek biztosítják,
míg a falun kívüliek az új meg új elemek, mesei tartalmak beszivárgását
teszik lehetővé a falusi mesekincsbe.
A magyar mesehallgató közösségek sajátosságai közé tartozik, hogy
bizonyos mesei műfajokra valóságos specialisták vannak. Van, aki az
erotikus trufákat, más a vallásos vagy varázsmeséket mondja szívesen, s
hallgatói is mindegyre azt kívánják tőle. Van, aki mestere a mesébe szőtt
aktuális, a hallgatóira való utalásoknak, s ez alkalmas közbeszólásokra,
tréfás megjegyzésekre. A mesemondás ilyen mozzanatait csak újabban
jegyezzük le. A hallgatók ily igénye alkalmas arra, hogy a jó mesemondó
valósággal kivésse a maga legkedveltebb, legsikerültebben előadott
meséinek formáit, szerkezeti vonásait, kiszínezze az érdekesebb
mozzanatokat s ezzel egyben elősegítse az emlékezetben maradást is.
Másrészt ezek a mesehallgató közösségek élénken bírálják a rossz előadást,
leintik a kezdő mesemondót, a hebehurgya előadót. Azt is tudjuk, hogy
egyes mesemondó közösségek (ebben különösen az alkalmiak vezetnek:
favágók, katonák, halász, pásztori mesehallgató közösségek) napokon át is
szívesen hallgatják megszakításokkal is a hosszú meséket – érthetően
következik ez helyzetükből. Ilyen alkalmakkor a mesélők valósággal
törekednek (ez a szibériai brodjagak gyakorlata is!), hogy minél inkább
elnyújtsák, kiszínezzék meséiket. Mindennek közvetlen hatása van magára
a mesei szövegre, alakulására, hagyományozódásának módjára.
De ismerünk speciális mesemondói alkalmakat: nagy vásárok, vándorlás, a
cselédsor, az ország más táján történő cselédeskedés, külföldön való
munkaalkalmak során még a századforduló idején s a századunk elején a
magyar paraszti mesemondó új meg új, idegen mesehallgató közösségekbe
kerül, új meg új mesemondókkal, témákkal ismerkedik meg. Az ilyen
kapcsolatok s az érintkező etnikai, nyelvi határok {H-544.} teremtik meg a
mesék sokszor ugrásszerűnek tűnő „vándorlására” a lehetőséget.
Ha a mesemondó alkalmak, a mesehallgató közösségek közvetlen s
közvetett hatása kimutatható a mesék szövegein, hagyományozódásukon
legalább ugyanilyen erősen hat a meseszövegek alakulására a mesemondó.
Ma már egyre világosabban látjuk, hogy a mesehallgató közösségek is csak
ott alakulnak ki, ott virágzik a mesemondás szokása igazán, ahol tehetséges
mesemondó él. A magunk gyűjtése során mindegyre azt tapasztaljuk, hogy
a falvakban, olyan közösségekben is csak ott alakul, ott virágzik a népmese,
a prózai epikumok műfaja, ahol még él a népmese mondása és igen
különböző képességű mesemondók vannak. Külföldi hasonló
megfigyelésből is láthatni, hogy ez mindig is így volt. Hasonlóan az
irodalmi élethez: a kiemelkedő alkotók körül nyüzsgő sok közepes epigon
„újramondó”.
Arra kell törekednünk, hogy minél több mesemondó teljes tudását gyűjtsük,
s ily módon alkalom nyílik a hagyományozás természetének jobb
megismerésére s az újramondás során az alkotó és romboló folyamatok
törvényszerűségeinek feltárására. Szó sincs ugyanis arról, hogy a
szóhagyomány rombol, mint olyan sokan hirdették.
Inkább az a tapasztalatunk, hogy akkor kezd romlani, s akkor „mállik szét”
egy-egy ballada, mese, amikor a közösség már nem él vele, amikor már
csak az egyre bizonytalanabb egyéni emlékezet őrzi. Minthogy a
feljegyzések az ilyen folyamatoknak csak egy-egy állomását örökítették
meg, ebből alakult a széténeklés, szétesés téves egyoldalúsággal
fogalmazott megállapítása.
A magunk személyes gyűjtői élménye is számos esetben azt bizonyította,
hogy a töredékesen, vázlatosan, egyenesen rosszul elmondott mesék
elválaszthatatlanok az előadóktól, s amikor az igazi, a közösség által
megbecsült, a különböző alkalmakra mindig elsőnek invitált mesélőt
meghallgattuk, kiderült, hogy a „szétmesélt” szöveg mennyire új életre kel,
hogy gazdagodik új színekkel előttünk. Ilyenek az utóbbi évtizedekben
feljegyzett mesék, persze teli az élőbeszéd pongyolaságaival: nincs bennük
írói utólagos simítás. Amellett azt is tapasztaltuk, hogy ugyanegy mesélő
ugyanazt a mesét – akár rövid időközökön belül is – másként, hol
gazdagabban, hol szegényesebben mondja el.
A magyar mesemondókról csak a legújabb kutatások alapján szólhatunk.
Bár a ballada- és mesegyűjtő Kriza János már szeretettel emlékezik meg
néhány székely mesemondójáról, 1863-ban a nevüket is említi, ennél többet
nem tudunk róluk. Ugyanebben az évben Greguss Ágost, a magyar
népballada jeles kutatója, egyik cikkében ezt írja: „Sok függ attól is, vajon
kitűnő vagy ügyetlen mesemondótól hallottunk-e valamely mesét. Ezért
igyekezzenek a gyűjtők kitűnő mesemondókat keresni.” A helyes alapelv
hát megvolt, csak jó ideig nem volt foganatja.
 272. Ponyva címlapja

A jó mesemondó rendre a szegény, sőt a legszegényebb parasztság, az

agrárproletariátus köréből kerül ki, s a külföldi idevágó sok adat is erről
tanúskodik. Módos gazdához, akinek tekintélye van, a paraszti rendtartás
szerint nem illett a mesemondás, még meghallgatására se nagyon vetett
ügyet. Legfeljebb ritka kivétel volt az, ha módos paraszt mesélt, akkor is
inkább egy-egy anekdotát. A szegényparasztság {H-545.} körében virágzott, és
él még itt-ott ma is a mesemondás. Ilyen a legismertebb magyar
mesemondók egyike, Fedics Mihály, aki egész életében napszámos volt, a
legnagyobb paraszti nyomorban élt, élete utolsó éveiben községeket járó
koldus, ilyen sorban élt Lacza Mihály is a felszabadulásig, özv. Palkóné is
nagy gondokkal küzdött, föld nélküli kisparasztcsaládból származott. De
mindazok a halászok, pásztorok, paraszti mesemondók, akiket a magyar
nyelvterületen ismerünk, kevés kivétellel, a magyar parasztság
legszegényebb rétegéhez tartoztak.
A társadalmi hovatartozás meghatározza világszemléletünket, s egyik
{H-546.}
alapvető oka annak, hogy a mesékben miért fejeződik ki olyan határozott
élességgel a jelképes történetekben is, a világos célzatokban is a parasztság
osztályhelyzetének, elnyomottságának tudata. A szegényparaszti sorban élő
mesemondók előadásában kérlelhetetlenül kiéleződik az elnyomottak
keserű dühe, sokszor vad indulata, ami átsüt a középkori példázaton, vagy
fűti a szegény szolgalegény történetét. S nem utolsósorban a mesemondó
szegényparaszt agrárproletár előadásában kap külön erejű hitelt az a
vágyakozás, hogy a mesékben mindig a legszegényebb, a leggyöngébb
győzedelmeskedjék, hogy a gőgös és gonosz urak megaláztassanak, s a
sárkány hatalmát is a legkisebb, a kinevetett, ostobának tartott fiú törje meg.
Mindezek az elkoptatottnak tűnő témák a szegénysorsú hallgatók körében
mesemondóik ajkán eleven életre keltek, s a bekövetkezendő igazság hitelét
hordozták.
A magyar mesemondók között rendre megtalálni azokat a típusokat,
amelyekre az eddigi leírások alapján más népeknél is van példa. Ismerünk
olyan mesemondót, aki tudatosan arra igyekszik, hogy az elődöktől
tanultakat lehető legnagyobb hűséggel mondja el, nemcsak a mese
szerkezetén nem változtat, de még a mondatokhoz is ragaszkodik. Más
mesemondók valósággal örvendenek a változtatásnak. Fedics számos
tudatosságra valló nyilatkozatát ismerjük, amellyel azt bizonygatta, hogy a
mesék motívumkészletét szabadon variálja, előadásának az az értéke, hogy
minél jobban változékonnyá tudja tenni. Sok jó mesemondó előadásmódja
ez Magyarországon, még a régi gyűjtések szövegelemzései is ezt igazolják
– s ezért van az, hogy a magyar mese távolról sem mutat olyan valósággal
megmerevült szerkezetet, mint igen sok nyugat-európai mese.
A magyar mesemondók élete, személyes tapasztalata is beleszövődik a
mesébe, még a mese szókincsén is meglátni, milyen paraszti munkában,
milyen mesterségben otthonos az előadó. De figyelemmel kísérhetjük a
mesemondó stílusának olyan vonásait is, amelyek arra vallanak, hogy
nyelvjárási sajátosságait még híven őrzi, vagy annak egyes elemei
keverednek idegen hatásokkal, megfigyelhetjük a mesemondók stílusába
mindjobban belopakodó városi nyelvi hatásokat, az ún. úrias, városias
beszéd utánzását stb. Természetesen kibontakozik a férfi és a női
mesemondó közti különbség is, ami a szöveg szerkesztésében, a
részletmozzanatok kidolgozásában is megmutatkozik.
Mindez – sorolhatnók még a példákat – arra vall, hogy a mese szövegének
alakulása s jövendő sorsa, változatainak, átmeneteinek sora igen sokban
függ a mesemondóktól. Ezért egy ideje annak a megfigyelésére is
törekszünk, hogy a kiemelkedő mesemondó hallgatói közül ki válik
„tanítvánnyá”, ki az, aki csak éppen el tudja mondani a mesét, hogyan
marad meg eleintén a tíz-tizenkét éves gyermekek emlékezetében, s milyen
fejlődést mutat a mese története. Hosszú évek kellenek az ilyen
vizsgálathoz, s tán az eredmény kevesebb lesz, mint a ráfordított fáradság –
mégis érdemesnek tartjuk.
Régibb folklórfeljegyzések a falusi élet megfigyeléséről azt mutatták, hogy
Magyarországon szinte mindenütt eleven volt a mesemondás, szerették
hallani a hosszúra nyúló tündéries történeteket s a pergő {H-547.} friss
anekdotát, a jókedvű, falucsúfoló történeteket. Az öreg mesemondók
visszaemlékezése szerint a község mindig megbecsülte a „szép szavú, nagy
emlékezetű” mesemondókat. Szerves része volt a falu életének, mint a
katonasorsnak, a vándorló munkások kietlen estéinek idegenben a hazai
meseszó vagy a soha nem hallott történet tanulgatása. Ma már ez a helyzet
teljesen felbomlóban van. Régi értelemben arról sem beszélhetünk, hogy a
parasztság hagyományosan él a mesével. Fogytán vannak a mesemondó
alkalmak, illetőleg a közösségi összejövetelek jellege, tartalma változik
meg, a régi mesei témák kikoptak a közösség érdeklődéséből. Egyre inkább
a mindennapi élet kérdéseit, eseményeit vitatják.
Még leginkább az anekdota, a helyi csúfolódó történetek a
legéleterősebbek, a legtovább megmaradók. A tündérmese hallgatása s az a
sajátos, varázsos atmoszféra, amely a mese hihetetlen kalandjait a valóság
világába emeli s amelyben a hallgatók azonosulnak a mesehőssel, egyre
ritkábban átélhető élmény. Természetesen nem sok kiváló mesemondónk
van már. Ismerünk etnikai csoportokat, ahol még eleven a mesehagyomány,
ha maga a mesemondás szokása egyre ritkábbá válik is. Mégis látnunk kell
két folyamatot: a varázsmesék, tündérmesék fokozatos háttérbe szorulását
és a mesehallgatók lassú hűtlenné válását a mesélőkhöz, ami azt is jelenti:
megszűnőben van a mesehallgató közösségeknek aktív szerepe a mese
őrzésében és ellenőrzésében. Egyre több a magánossá váló mesemondó
Magyarországon is.
Ha a mesemondás, mesei előadás formai stiláris vonásait vesszük
szemügyre, először is az előadásmód és a stílus erős drámaiságáról kell
néhány szót szólnunk. Éppen nem állítjuk, hogy ez a drámai előadásmód és
szerkesztés kizárólagos tulajdonsága a magyar népmeséknek. Az orosz
mesemondásról is több kutató említi ezt, s magunk is hallgattunk cseh és
szlovák mesemondókat, akiknek előadása még rövidebb trufák
elbeszélésében is nagy dramatizáló készségről, frisseségről, a párbeszédes
részek ragyogó érzékeltetéséről tanúskodott. Számos példát tud erre az
összehasonlító vizsgálat Európán kívül is.
Természetesen a mese felépítésében magában – itt elsősorban a
tündérmesékre gondolunk – van valami a drámai szerkesztésből. A
bevezetést követő három kaland – amelyben fokozódó nehézségekkel kell
megküzdenie a hősnek, s a harmadik, a legnehezebb kaland már magában
hordja a feszültség feloldásának befejező eseményeit –, ha kezdetlegesnek
tűnő fogásokkal is, de emlékeztet a drámai felépítésre, szerkesztésre.
A magyar népmese nemcsak ennyiben drámai jellegű. Drámaisága abban is
megnyilatkozik, hogy a mese elmondása során szinte minden jó mesélő
drámai hatású jeleneteken keresztül építi fel a meséjét, ami arra vall, hogy
itt nem egyéni leleményről, hanem a magyar mesemondás közös
hagyományáról, nem esetlegességről, hanem törvényszerűségről van szó. S
az egymást követő jelenetek mindig a szereplő személyek párbeszédein
keresztül fejeződnek ki, a cselekvés puszta leírása, harmadik személyes
elmondása ritka. Vannak magyar mesék, amelyekben szinte eltűnik a
közbevetett leíró, magyarázó rész, alig több jelzésnél, viszont az egész
történet, a cselekménysor csupa ügyes, eleven vitákon, párbeszédeken
keresztül jelenik meg. S hát még, aki {H-548.} a mesék eseményeit a paraszti
áhítattal hallgató közösséggel együtt követhette végig, az tanúskodhatik a jó
mesemondók előadásának drámai módjáról. Kiélezik a párbeszédek
fordulóit, szinte hangot váltanak, ha más és más szereplő beszél, a lelkes
hallgatóság előtt az érdeklődés felkeltésének, a feszültség megteremtésének
minden eszközét igénybe veszik.
A magyar mese formai vonatkozásainak elemzése során ismét említenünk
kell egy olyan vonását, amelyről a mesemondó kapcsán már szóltunk. A
régibb, részben „javítgatott” meseszövegek alapján eleinte el sem akartuk
hinni, hogy különösen a varázsmeséket milyen hosszan, milyen részletező
kedvvel mondják el a mesemondók. Igaz, a régibb gyűjteményekből is
ismertünk ilyen hű megőrző meséket. A magyar mesékre jellemző –
anélkül, hogy az előadás drámai erejét ellaposítanák – a részletek bőséges
kiteregetése. A jó mesemondók szinte dúskálnak még az apró mozzanatok
halmozásában is, szívesen bővítenek egyet a mese szerkezetén,
beillesztenek újabb motívumokat.
Mikor Arany László 1872-ben a Magyar Népköltési Gyűjtemény
megindításával felelni akart arra a kérdésre, vajon mi is jellemzi a magyar
mesét, ezt írta: „Magyar meséinkben főleg a bonyolódottság az, ami a
környező szomszéd népek meséitől elüt. Ezek egyike sem fűzi úgy
összevissza a különböző alkatrészeket, mint a magyar nép, kivált az alföldi,
a németnél inkább kifeled valamit az elbeszélő, s a Grimmék számos
mesénél fölemlítik, hogy azt két meséből ők alkották össze; magyar
gyűjtőinknek éppen a hosszú mesékkel s ezeknek egymást kergető
bonyodalmaival gyűlik meg a bajuk. E körülmény okának … tartom népünk
pásztorias tanyai, gyakori dologtalan estvékkel járó életmódját, s
természetes hallgatag jellemét, mely az elbeszélések végighallgatásában
igen türelmessé teszi.”
Az a lassú falusi és pásztori életmód már rég megszűnt, amit Arany László
e szerkesztésmód okának tartott, de még ma is így mesélnek jó
mesemondóink. Annyira kedvelik a bővítést, hogy nem is egyszer a
mesekezdő formulát is külön tréfás, a hallgatósággal figurázó kis történetté
kerekítik, a hazug mesék fordulatait egyre bővítik, fokozzák. A bővítésre
való hajlamot megfigyelhetjük a legjobb előadók meséinek számos apró
mozzanatában, így a motívumok szabadon bővítő előadásában, az igék
halmozásával majdnem a bőbeszédűség határáig elmennek.
Ezért aztán a magyar népmese típusaival kapcsolatban mindegyre arra
figyelhetünk, hogy seregével találkozunk átmeneti alakokkal, több típus
olvad zavartalan szerkezetben össze. A közelmúltban vettük vizsgálóra azt
a törvényszerűséget, hogy milyen motívumok, milyen típusok kapcsolódnak
gyakrabban egymáshoz, milyen affinitás törvényszerűsége mutatható ki e
vonzásokban, kapcsolódásokban. Azt hisszük ugyanis, hogy az affinitásnak
ez a törvényszerűsége a sok közül az egyik magyarázó elve az új típusok
típuscsoportok kialakulásának, a szájhagyomány történeti változásainak.
Így alakulnak ki, véleményünk szerint, egymáshoz annyira közel álló s
mégis saját jelleggel bíró típusokból valóságos típuscsaládok, mint pl. az
Amor és Psyche, (AaTh 425), a Hálás halott (AaTh 505–508) stb. mesék
típuscsaládjai.
De a mesei motívumok, típusok affinitásos vonzása teszi lehetővé {H-549.} az
azonosság és változékonyság annyira jellegzetes egységét a meseszövésben,
az átmeneti formák hosszú láncolatait. Igen gyakori elve tehát a magyar
népmesének a típusok egybeépítése, legalábbis motívumokkal való
gazdagítása, más mesetípusokból való szabad kölcsönzés. Ahogy Fedics
Mihály, az egyik legismertebb magyar mesemondó említette egy ízben:
„Aki csak pár mesét is tud, csak tízet is, az akár százat is csinálhat belőle,
ha van tehetsége hozzá.” Másutt meg azt magyarázgatta, hogy a jó
mesemondó kedve szerint kurtíthat, bővíthet: „Lehet a mese vége itt a
pitvarban, de akár messzire az erdő szélin.” A mesemondók ezzel a
szuverén alakítható, variálható lehetőséggel bátran éltek, s ma is élnek még.
Szép vallomását ismerjük erről az egyik kiemelkedő tehetségű, alakító
hajlamú mesemondónak, a negyvenhárom éves halásznak, Czapár
Ferencnek: „Egy hétig is elment, amíg egy mesét elmondottam. Azt el lehet
kezdeni mindenről. Asztalról, tányérról, ami éppen jön. A mese éppen
olyan, mint ugye, van az a kis facsemete. Fejlődik, az ember megnyesi,
oltja, pucolja, lesz ága, levele, gyümölcse. Egy élet fejlődik, akár az ember
is. Ki gondolná, mi lesz belőle? Ilyen a mese is ugyan. Egyszer elkezdtem
egy mesét arrul, hogy egy kisasszony talált egy kis ládát. Felvette, azt nézte,
mi van benne? Kinyitotta, hát egy sárkány volt. Az aztán fölkapta, és vitte.
Hogy mi lett vele, azt egy hétig mondtam. A mese úgy megy, ahogy
akarjuk, csak alapja meglegyen, abba mindent bele lehet hordani.”
A magyar népmeséknek ezekkel a vonásaival függ össze egy harmadik
formai vonásuk: színességük, érzékletes erejük. Azt hisszük, semmi
elfogultság nem vezet bennünket, mikor a magyar mese e csillogó fényeire,
sokszínű formai gazdagságára, tréfákat pergető ötletességére is felhívjuk a
figyelmet, hiszen a népmesék ilyen varázslatával annyi nép mesekincse
ékeskedik még.
A magyar mesék előadásmódjának van egy varázslatos kettőssége – de
ebben sem áll egyedül Európában. Ez a sajátos kettősség: a reális
ábrázolásmód a mindegyre fölröppenő csoda, varázslat kifejezésére.
Csakhogy éppen az apró részletek reális ábrázolása a magyarul is elhangzó,
szerte Eurázsiában is ismeretes mesékbe, mesei motívumokba mindegyre
belevisz valamit a magyar tájból, a magyar paraszti életből, s a mesehősök
jellemeit is egy kissé a magyar temperamentum szerint formálja. S ez nem
is lehet másként. A többi közt éppen a reális ábrázolásnak népköltészeti
módja az, ami elkülöníti eurázsiai rokonaitól. A magyar népmese
kalandjainak színtere, akárhol jár is a mesehős, a magyar paraszti világ, a
falu, a tanyai udvar s még a királyi város is inkább egy-egy falucska, mint a
járás, a környék valamelyik városkája. A királyi udvar igen sokszor
módosabb nagygazda tekintélyes portáját idézi, s a népmese egyik bűvös
ellentéte, hogy a titokzatos kalandok, földöntúli csodák, varázsok mind
össze vannak szőve a mindennapi élet apró realitásaival. A mese varázsos
eszközei is: egy köpés, kiömlő vércsepp, fésű, a tengődő gebe s más efféle
elválaszthatatlanul összekötik a leghihetetlenebb kalandot a paraszti
szemlélet mindennapi látványaival. Azt most ne is elemezzük, hogy milyen
különös bájt ad a népmesének az a vonása, hogy a legképtelenebb kalandot,
a leggroteszkebb ötletet magától értetődő természetességgel tudja
elmondani. {H-550.} Minden bizonnyal ennek az előadási módnak köszönhető,
hogy a népmeséket oly beleélő elhivéssel hallgatták a téli faluk sötétbe-
hóba süppedt házaiban, a messzi puszták pásztorszállásain.
A népmese elhivésének, a népmese kalandjaival azonosuló szorongásnak és
örömnek azonban nemcsak ez az oka. Először mondjuk, hogy a magyar
népmese – szinte minden műfajában – kifejezője a nép szociális vágyainak,
igazságot és bosszút áhító önérzetének. Sokan és sokféleképpen szóltak már
erről, tekintették a mesék áhítatos csodáit, a legkisebb, a leggyengébb fiú
győzelmét valami normatív vágyvilágnak, amilyen-kellene-lenni világnak.
Talán ennél valamivel többet kell mondanunk a népmesében kifejeződő
szociális tendenciákról. A nép nem utolsósorban azért is őrizte, hallgatta s
építgette tovább a népmeséket, mert ez a költői műfaj másnál teljesebben
kifejezte, hol nyílt példaszóban, hol nagyon is érthető példaképekben
szorongásait, kegyetlen elnyomók közé vetettségét s a leggyengébb
győzelmének diadalmas reményét. Nem is egy paraszti nyilatkozatból
tudjuk, hogy a sárkánnyal, gonosz vitézekkel, hazug barátokkal megvívó
mesehőssel mennyire azonosítják a maguk paraszti sorsát – a jelképet
nagyon is valóságosan magyarázzák.
Másrészt igen tanulságos, hogy a legkedvesebb, legtöbbször elmondott
mesék közé tartozik a gonosz urán, papján kegyetlen bosszút álló
szolgalegény meséje (AaTh 1000–1029), s ennek a típuscsoportnak sokfajta
változatát ismerjük. Az a tapasztalatunk, hogy az ilyen mesék elmondása
valósággal felszabadító hatású a hallgatókra, s nem is tagadják, hogy miért
éppen ezeket a meséket szeretik.
Világos, hogy nemcsak a szociális igazságba vetett hit fejeződik ki a
népmesében, bennük van a játékosság, a csoda öröme s a kaland szeretete,
mindaz, ami az elbeszélésben gyönyörködtetni tudja az ismeretlen világokat
ismerni áhító paraszti hallgatót, immár annyi évszázada. De minél nagyobb
elnyomatás, minél kegyetlenebb sors alatt görnyedt a parasztság, meséi
annál inkább kifejezői a szociális feszültségnek, s annál inkább e szociális
feszültség az egyik leglényegesebb megtartó tényezője a népmesének. A
magyar parasztságnak nehéz jobbágyi sorsa, sok évszázad kietlen,
vigasztalan nyomorúsága, új meg új szenvedés volt osztályrésze. Ez a
paraszti múlt még ma is átsüt meséinek kanyargó, könnyű, színes
mondatain.

Állatmesék TARTALOM A monda

A népmesék tartalmi és formai kérdései TARTALOM Történeti monda

A monda

FEJEZETEK
Történeti monda
Helyi mondák
Hiedelemmondák

A magyar monda szó a XVIII. század végéről való, és a mendemonda

ikerszóból vonták el. A magyar nép a monda elnevezést nem ismeri, azt,
amit az irodalmi nyelv mondának nevez, „históriának”, „történetnek” hívja,
és ezzel különbözteti meg a mese műfajától. Két nagy csoportját: a történeti
és a hiedelemmondákat jól el lehet egymástól különíteni.

A népmesék tartalmi és formai kérdései TARTALOM Történeti monda

A monda TARTALOM Helyi mondák

Történeti monda
A történeti monda magja valóban mindig reális, s valamilyen történeti
alapja van. Ez a valószerűségmag azonban rendszerint ki van színezve,
mégpedig gyakran egyenesen meseszerű elemekkel. A monda magva
rendszerint egykorú a középpontjában álló történeti ténnyel, de az {H-551.}
idők folyamán az egyes mondákhoz újabb és újabb elemek, így népmesei
motívumok, sőt újabb történeti tények is tapadnak hozzá. Az is gyakran
előfordul, hogy a monda idők folyamán, anélkül hogy a cselekménye
lényegesen megváltoznék, új idők új hőséhez kapcsolódik. Az I. László
királyhoz (XI. század) kapcsolódó mondák egy része, úgy látszik, egy
régebbi népi hősmondából alakult ki, de ismerünk olyan Kossuth-mondát is
(XIX. század), amelynek magva minden lényeges vonásban megegyezik a
közismert Mátyás király- (XV. század) mondával.
A magyar mondák első írott emlékét a középkori magyar krónikák őrizték
meg számunkra, de jó részük feltehetően még a honfoglalás előtt
keletkezett. Ilyen az Emese álma, az Árpád-nemzetség totemisztikus
mondája: Emese ősanya álmában turulmadarat lát, méhéből dicsőséges
folyam fakad, az Árpád-házi uralkodók családja, köztük elsőnek Álmos, a
megálmodott, megjövendölt. A nemzetség totemisztikus őse még a
matriarchátus idejéből való hagyományokat is látszik őrizni. Az Árpád-
nemzetség történetével kapcsolatos a magyarság eredetmondája, a
Csodaszarvas-monda, amit egyik XIII. századi krónika őrizett meg, de
ennek forrása minden valószínűség szerint a XI. századi ősgesta lehetett.
„Menrót óriás a (babiloni) nyelvzavarodás megtörténte után Eviláth
földjére költözött … és itt feleségétől, Enétől két fia született, tudniillik
Hunor és Mogor, ezektől származnak a hunok vagy magyarok. Az óriás
Menrótnak azonban még több felesége volt, s ezektől származott több fia és
leánya. Minthogy pedig Hunor és Mogor Menrótnak elsőszülött fiai voltak,
atyjukétúl külön sátrakban laktak. Történt pedig egy alkalommal, hogy
vadászni mentek. A pusztában egy gimszarvas (ünő) bukkant fel előttük, s
amint menekült előlük, a maeotisi ingoványokba üzték. Ott azután
végképpen eltünt előlük, ugyhogy hosszasabb keresés után sem birtak
ráakadni. Végre is, mikor az ingoványt keresztül-kasul barangolták, ugy
találták, hogy alkalmas nyájak táplálására. Visszatértek tehát atyjukhoz, és
amint beleegyezését megnyerték, minden jószágukkal egyetemben a
maeotisi ingoványok közé vándoroltak, hogy ott telepedjenek meg. Maeotis
vidéke Perzsia tartományával határos; egy igen szük gázló leszámitásával
minden oldalról tenger zárja körül, folyóvizei nincsenek, de bővelkedik
füben, fában, szárnyasban, halban és vadban. A ki- és bejárás nehezen
megy. Mikor aztán a maeotisi ingoványok közé letelepedtek, öt esztendeig ki
sem mozdultak onnan. Amint azonban egyszer a hatodik esztendőben
kikalandoztak, egész véletlenül Belár fiainak gyermekeire és feleségeire
akadtak, amint éppen férjeik nélkül sátoroztak a pusztában, és sebes
vágtatva a mindenestől a Maeotis ingoványai közé ragadták őket.
Történetesen Dulának, az alánok fejedelmének két leányát is ezen
gyermekek között kapták, ezek egyikét Hunor, a másikát Mogor vette
feleségül. Ezen asszonyoktól származnak a hunok vagy magyarok
valamennyien.”
Az új hazát mutató csodaszarvas, úgy látszik, egy régi, totemisztikus állattal
van kapcsolatban. A csalogató állat üldözése az ismert mitikus, mesei
történetek közé tartozik, s például a perzsa 1001 nap című gyűjtemény
jelentős meséje. A nőrablás motívuma viszont az Árpádok {H-552.} őseinek, a
„Gyulák” nemzetségének kapcsolatát a híres bolgár dinasztiával (Belár-
Bolgár) s általában a magyarok és bolgár-törökök történeti kapcsolatait
tükrözi.
A Botond-monda végső magja a magyaroknak Bizánc ellen folytatott
háborúiban található fel, közelebbről a régi magyarok hadüzeneti
szertartásainak emlékét őrzi, mely egy kopjának, hadicsákánynak az
ellenség kapujába való beütésével kezdődik. A Lél- (Lehel-) monda hőse a
német császár fogságába esett, s tudván, hogy az halálra ítéli, kürtjével
fejbe vágta a császárt, s ezeket mondta: Te előttem mégy, és szolgám leszel
a másvilágon. Ez a magyarok honfoglalás utáni kalandozásának egyik
történeti mozzanatával kapcsolatos cselekmény azt az ősmagyarok körében
is megvolt hiedelmet őrzi, hogy a hőst halála után azok szolgálják, akiket
életében a csatában megölt.
Említsük meg az új hazáért folytatott harcosok mondai megfogalmazását, A
fehér ló mondáját, mely a régi magyarok békekötési szertartásainak emlékét
őrzi, mely állatáldozatokból, a víz földre öntéséből, megérintéséből, a
nyereg megfordításából és egy marék föld égnek emeléséből állt.
A legrégibb mondák tehát a magyar őstörténetről adnak érdekes, végső
magjukat tekintve történetileg is hiteles képet; az új haza megszerzéséért
folytatott hősi harcokat ismerjük meg belőlük.
Ezeket a mondákat valószínűleg hivatásos énekesek terjesztették, tartották
fenn hosszú évszázadokon keresztül. A krónikákra még bizonyíthatóan
hatottak ezeknek az énekmondóknak szövegei, sőt azt is meg lehetett a
krónikák szövegeinek segítségével állapítani, hogy a hősi mondákat
rendszerint úgy énekelték, mintha maga az ének hőse egyes számban
számolna be tetteiről. Korán kialakultak a prózai formájú, meseszerű
mondák is. Anonymus már említett vélekedése az énekmondók, jokulátorok
„Csácsogó énekei” mellett a „parasztok hamis meséi”-re, tehát a meseszerű
munkákra is utal.
Az államalapítást követő évszázadok népmondáiról egyébként feljegyzések
hiányában keveset tudunk, mert ebben az időben írni csak a feudalizmus
szolgálatában álló előkelő egyházi férfiak tudtak. Ezek pedig lenézték, sőt
üldözték az elnyomott nép panaszait, vágyait megfogalmazó énekeket,
meséket. Hiába üldözte azonban az egyház tűzzel-vassal a népköltészetet,
az üldözés ellenére is szállt szájról szájra a dal, elviselhetőbbé tette a
megnehezedett munkát, és elmondta a honszerző hősök tetteit. A régi
énekek, mondák és mesék mellett újak is keletkeztek a nép erényeit és
vágyait megszemélyesítő hősökről, különösen azokról, akik kitűntek az
egész magyar népet veszélyeztető ellenséges beavatkozások
visszaverésében. A hősi énekek egyik legnépszerűbb alakja az idegen
hódítók elleni harcok nagy hőse, László király volt, akinek jellemvonásait,
tetteit a nép képzelete több, feltehetően még régebbi hazában keletkezett
hősmonda alakjainak tetteivel, jellemvonásaival keverte össze.
Úgy látszik, hogy a magyar nép mondáiban nagy szerepet játszott a feudális
uralkodó osztályon belül megjelenő ellentétek ábrázolása is. A király ellen
felkelő feudális lázadók a nép képzeletében gyakran az egész feudális
társadalom elleni lázadás hőseinek tűnnek fel. Róbert Károly (XIV. század)
magyar király idejében Zách Feliciánnak a királyi {H-553.} család ellen intézett
merénylete, majd a Zách család szörnyű büntetése, teljes kiirtása alkalmas
volt arra, hogy az eseményből monda keletkezzék.
A XIV–XV. század táján létrejött mondák közül való Tar Lőrinc
pokoljárásának mondája, melyet a XVI. század jeles énekmondója, Tinódi
Lantos Sebestyén később feldolgozott. Maga Tinódi árulja el, hogy a
történetet énekben hallotta. A monda egyes motívumai nem népi eredetűek
ugyan, de úgy látszik, hogy a pokolban a királlyal, a hamis dézsmát szedő
érsekkel, a püspökökkel és a parasztok javait dúló nemes urakkal találkozó
Tar Lőrinc története sokáig országszerte népszerű lehetett. A történet
nemzetközi párhuzamait messzire kísérhetjük.
A magyar mondakincsben ez a régi anyag ma már alig él, vagy csak
töredékeit mesélik helyenként. A nép ajkán ma is élő történeti mondák egy
része nem fűződik közismert történeti személyhez, de talán épp ezek a
mondák tükrözik leghitelesebben, hogy a nemzeti katasztrófák elsősorban a
szenvedő, dolgozó népet gyötörték. Az ide tartozó mondák közül
legrégebbieknek látszanak a tatárjárás mondái. Ezek gyakran a török világ
mondáival azonosak, ami megengedi azt a feltevést, hogy egyik-másik ide
tartozó monda nem is a XIII. századi tatárjáráshoz, hanem a török háborúk
idején szintén gyakori tatár betöréshez kapcsolódik. A tatárjárás és török
világ mondái mindenesetre sokban hasonlítanak egymáshoz. Ezt bizonyítja
az alábbi, Karcsán (Zemplén m.) feljegyzett ilyen jellegű monda is:
„Egyszer aztán jönnek a törökök, de nem mondták, hogy törökök: a
kutyafejü tatárok. Most mit csináljunk? Megesznek! Vittek magukkal
ennivalót, mindent, hogy mig fog tartani, el ne pusztuljanak éhen. De volt
kotorca (a gyékény lisztes töve), volt gyökér, aztán kibontották a gyékényt,
és ették. Volt mit enni.
Akkor aztán azoknak olyan lovacskái volt megint, mint egy macska vagy egy
kutya. Lehasaltak rá, felvitte a szőlőhomok tetejére. Elkezdték kiabálni:
– Sári, Zsui, Borcsa, Mari, gyertek elő! Nincsen már itt a kutyafejü tatárok.
Elmentek már, gyertek haza. Nincs itt a kutyafejü tatárok!
De meg se mozdultak, aztán az egyik mondja:
– Megálljatok, tudom én, hol vagytok. A nádban vagytok ti. Bemegyek én
oda, behajtok a lovammal. Itt gyertek bele, itt vannak azok. Gyertek fiuk,
hát nem mély ez, nem mély.
A többi megállott a szélén a viznek, a sás széliben. Ü meg behajtott, még a
habja is elveszett. Sehol nem volt látni sem.
Aztán eltelt már sok idő, mikor lementek a vizek, elmentek, kiszáradt a tó.
Hát egy kegyetlen nagy, nagy diófa nőtt ki a zsebjéből a töröknek.
Gyönyörü. Megvolt vagy tán az a fa kétszáz esztendős is, nem bántotta
senki. De hogy a zsidók, a bárók ide kerültek, hát már megunták, nem
szerették a határukban; mezsgyébe vagy hova esett, bizony kivágták a
diófát. Hát a karcsaiak igen siratták, mert fiuról fiura megmaradt, hogy ez
a fa vagy ez a dió a töröknek volt a zsebjében, aztán abból nőtt ki.”
A legtöbb ilyen mondában a túlerő elől menekülő lakosság szerencsés
{H-554.}

meneküléséről van szó; menekülésüket viszont okosságuknak,

leleményességüknek köszönhetik. Más ide tartozó mondák a túlerő felett
győzedelmeskedő bátor hősök történetét beszélik el, ugyanakkor
megvetéssel szólanak a gyávákról, az árulókról.

A monda TARTALOM Helyi mondák

Történeti monda TARTALOM Hiedelemmondák

Helyi mondák
A tatárdúlás és a török hódoltság mondái rendszerint egy elemből állanak, s
már csak ez által is sok rokonságot mutatnak a történeti mondák egyik nagy
csoportjával: a helyi mondákkal, melyeknek számos típusa ismeretes. A
leggyakoribbak a helység alapítását magyarázók, a kincsmondák, a
hegyekről, a halmokról, a vizekről szóló mondák, a kővé válás mondái stb.
A legtöbb közülük sokban érintkezik a történeti mondákkal, sőt az említett
típusok nem egy esetben ismert történeti személyek alakjához is
hozzákapcsolódnak. Az egyik ilyen monda szerint valaki vagy egy aranyat
fizetett a földesúrnak, vagy három napig kapált a szőlőjében. Mátyás király
arra vetődve maga is kapálást vállalt egy paraszt társával. A király
észrevétlenül egy aranyat dobott társa elé, de az nem ment el, csak mikor
Mátyás maga elé is dobott egyet. A király poroszlókat küld a földesúr ellen,
ez menekülni akar, de hintójával a Dunába fordul, s csak a révnél fogták ki,
mely innen kapta a „Vörösmarti-rév” nevet.
A magyar nép legnagyobb szeretettel és gazdagsággal a XV. századi
magyar reneszánsz uralkodóra, Mátyás királyra emlékezik. A mondák
szerint maga is jobbágykörnyezetből származott, a főurakat, az elnyomókat,
sőt egyes esetekben a bírót – a gazdagabb parasztság képviselőjét – is
megregulázta, hogy a szegény parasztság sorsán javítson. Az is jellemző a
Mátyás-mondákra, hogy egy részüket átviszik Kossuth Lajosra, sőt más
népinek érzett hősökre is.
Mátyás király alakja nemcsak a magyar népköltészeti hagyományokban
szerepel, hanem az ukránok, románok, horvátok, szlovének, csehek,
szlovákok népköltészeti hagyományaiban is. Azt mondhatjuk, hogy Kelet-
Európa népeinél olyan jelképes hős Mátyás alakja, mint a közel-keleti
Naszreddin Hodzsa, az orosz népköltészet hasonló hőse, Ilja Muromec vagy
az angol Robin Hood.
Rákóczi Ferenc fejedelemre, a Habsburg-ellenes szabadságharc vezetőjére
kevés kerek monda emlékezik a magyar népköltészetben. Inkább csak olyan
töredékek maradtak fenn, melyek Rákóczit is felszabadító hősként
emlegetik, sőt alakja napjainkban is így él az ukrán és szlovák
hagyományokban. Korábbi ismereteink birtokában úgy láttuk, hogy
Rákóczinak népszabadító hősként való emlékezete nem olyan eleven a
magyar nép tudatában, mint Mátyás vagy Kossuth alakja. Mégis a régebbi
sovány eredményeket felmutató gyűjtés után Ferenczi Imre kötetnyi anyaga
arra vall, hogy a Rákóczi-szabadságharc s különösen Rákóczi Ferenc alakja
sokfelé élt a szóbeli hagyományban, történeti mondaként s nemegyszer
hiedelemmondák elemeivel keverten is.
A magyar mondaszerű emlékezések egyik legnépszerűbb hőse az 1848–49.
évi szabadságharc vezére: Kossuth Lajos. Alakja a népdalokban is sűrűn
előfordul (vö. 465–466. l.), ő az, akinek nevével viseletformákat, {H-555.}
kalapot, sőt szakállat is jelöltek, éppen úgy, ahogy gyakran előfordul neve a
szólásokban, közmondásokban is. A nép a mondákban mindazokkal a
tulajdonságokkal, cselekedetekkel felruházta, melyekkel elődei, többek
között Mátyás király is rendelkezett. Így sokszor a Mátyás-mondák Kossuth
nevével jelennek meg, mint az alábbi, Debrecenben lejegyzett mondában
(MNK 921 X*):
„Kossuth Lajos egyszer maga köré gyüjtötte az urakat, és ott helyben
megkérdezte tőlük:
– Ki érdemli meg a szőlő levit?
Az urak mind azt felelték, hogy az, akié a föld.
– Na, urak, menjünk akkor kapálni!
Neki is fogtak. Kossuth Lajos kapált legelöl, de nem olyan közönségesen,
hanem a hegynek felfelé. Eltelt egy kis idő, akkor egy kis pihenőt engedett
nekik, és azt kérdezte:
– Ki érdemli meg a szőlő levit?
Az urak erre megint azt felelték, hogy akié a föld.
– Na, urak, megyünk akkor még kapálni!
Neki is fogtak megint, csak ugy izzadtak bele az urak.
Kossuth megint megkérdezi:
– Ki érdemli meg a szőlő levit?
– Az is, akié a föld, meg az is, aki megkapálja, és izzad vele.
De Kossuthnak még ez sem volt elég, hanem megint azt mondta:
– Na, urak, menjünk akkor kapálni!
Még egy jó csomót megkapáltak, aztán Kossuth ujra megkérdezte:
– Ki érdemli meg a szőlő levit?
De arra már mind azt felelték az urak, hogy az, aki megkapálja, és jó, ha
annak is jut egy kicsi belőle, aki csak a lábát lóbálja.”
A Kossuth-mondák sok esetben még csak elbeszélések, művészi formájuk
még nem alakult ki, de így is azt mutatják, hogy a mondaképződés
megindult Kossuth alakja körül.
Külön világ, amiről beszélnünk érdemes, a betyármondák köre (l. még
betyárdalok, -balladák l. 472–474., 509–511. l.). Tartalmukat, szemléletüket
jól megvilágítja az a történet, melyet Rózsa Sándorról mondott el egy
alföldi parasztember:
„Nehogy azt higgye ám, hogy Rózsa Sándor rabló, utonálló volt!
Igazságszerető nagy ember volt ő! Csak hát ugy osztotta az igazságot,
ahogy lehetett abban az időben. Elvette a gazdagoktól a pénzt, s odaadta a
semmitleneknek. Egyszer egy szegény zsellérembernek leégett a háza,
bizony Rózsa Sándor adott neki pénzt, hogy felépítse. De a gazdagokat sem
ölte meg, az bizony nem keveredett gyilkosságba soha. Csak más betyárok
öltek, raboltak, s Rózsa Sándorra fogták mindezeket az osztrák urak, mert
nagyon haragudtak Sándorra. Az is bizonyos, hogy a többi kivetett
szegénylegénnyel együtt beállott a Kossuth-seregbe, s ott mindenütt győztek,
ahol Rózsa Sándor bandája harcolt. Sándort nem fogta a golyó, mindig a
sereg élén járt. Puska a kezében, karibán a vállán, gyolcs ingben-gatyában,
jaj, de szép legény volt.”
Így szól a visszaemlékezés. A betyárokat tehát úgy nézték, mint a
{H-556.}

szabadságharcosokat, akik a gazdag kezéről a fölös pénzt leütik, és átadják

a vagyontalanoknak.

Történeti monda TARTALOM Hiedelemmondák

Helyi mondák TARTALOM Kisebb prózai népköltészeti alkotások

Hiedelemmondák
A magyar történeti mondák egy jelentős része nemcsak eseményeket rögzít,
hanem válogat is azok között. Elsősorban azokat a hősöket jutalmazza, akik
a szegény emberek igazát védelmezték, akik az egész nép szabadságáért
harcoltak. Így ezek nemcsak a történetszemléletről tanúskodnak, hanem
arról is, hogy a népköltészet alkotói e területen is a szegényebb paraszti
rétegekből kerültek ki.
A hiedelemmondákra a magyar kutatás figyelme csak az utóbbi
évtizedekben terelődött rá erőteljesebben. Bár korábban is számos
változatát ismerték, de nem különítették el más műfajoktól, így gyűjtése
sem válhatott rendszeressé. Meghatározása a magyar és az európai kutatás
komoly eredményei ellenére sem tekinthető minden vonatkozásban
véglegesnek. Kétségtelen az, hogy egy hiedelemmag köré képzett
epikummal van dolgunk, de nem minden hiedelemből lesz monda, vagyis
az ilyen mondák összessége egyben nem adja a teljes hiedelemanyagot.
Csak abból lesz monda, ami valami cselekvéssel áll kapcsolatban. Másrészt
nem minden hiedelemmonda magja része a hitvilágnak, így például az
óriásokról szóló hiedelemmondák előfordulnak ugyan a magyar
nyelvterületen is, ugyanakkor a magyar nép hitvilágában azok nem
játszanak különösebb szerepet. Az eddigi ismereteink szerint a
hiedelemmonda műfajára jellemző a hiedelemmag és az ahhoz kapcsolódó
cselekvés, helyi történet.
A hiedelemmondák részben nemzeti, részben nemzetközi jellegűek, ez a
magyaroknál és az európai népeknél egyaránt így található. Áttekintésük
csak a hiedelemelemek alapján végezhető el. Ennek megfelelően két nagy
csoportra oszlanak. Az egyikbe tartoznak a természetfeletti erővel
rendelkező emberekről, állatokról, növényekről és tárgyakról szóló mondák,
a másik a természetfeletti lényekről szól. A magyar hiedelemmondák
egészére jellemző, hogy az első csoport a domináns, míg ennél sokkal
kisebb számban fordulnak elő a második csoport mondái. Az európai
hiedelemmonda-kincsben ez éppen fordítva van, és ez kölcsönöz a magyar
hiedelemmondáknak különös jelentőséget.
Nézzük meg elöljáróban néhány természetfeletti erővel rendelkező ember
alakját a hiedelemmondákban, hiszen egy 3000 mondára támaszkodó
számításból kitetszik, hogy ezek adják a magyar hiedelemmonda-kincs
csaknem 60 százalékát. Ezek közül jelentős a táltosmondák csoportja, mely
kétségtelenül samanisztikus vonásokat tartalmaz. Nagy múltja ellenére ezek
száma még a 3 százalékot is alig éri el, és sok esetben keveredik a
garabonciás, a nyugati vándorló diák alakjával, mely ugyancsak 3
százalékkal részesül a magyar hiedelemmondák között.
A táltos- (vö. 634–636. l.) mondák középpontjában a „tudományért”, a
varázserő-tudományért való küzdelem áll, melyet bika, tüzes kerék képében
vívnak meg azok, akik foggal vagy hat ujjal születtek. Ezt mondja el az
alábbi, Karcsán (Zemplén m.) feljegyzett monda:
„Aztán lementünk az alvégre egy szomszédunknál szoktunk járni
{H-557.}

beszélgetni. Hát majd beszéd közt felhozódott ilyen beszédek. Azt mondja az
öreg Nagy Ferenc, hogy ő is hallotta egy öreg gulyástól, hogy volt egy fiu,
hogy odakerült egy legelőre. Volt ott egy nagy csapat marha, mellette volt
egy olyan negyvenöt-ötven közötti ember, pásztorember. Köszönt neki:
– Jónapot, adjon Isten!
Kérdi tőle, ha nem volna-e szüksége egy bojtárra.
– Dehogynem – azt mondja –, volt már nekem bojtárom, de nem megfelelő
volt, hát most kéne egy olyan, aki megfelelne. Hát öcsém – azt mondja –,
hogyha gondolod, hogy itt eleget teszel a kötelességednek, hát megfogadlak.
Igy meg is fogadta bojtárnak, de ez is majdnem olyan volt, mint a gulyás.
Teltek, multak a napok, de ő nem vallotta ki a számadójának, a gazdájának,
hogy ő garabonciás.
Majd, teltek-multak az idők, egyszer hozzáfogott csattogni, villámlani, jött
egy nagy fekete felhő. Hát ez a bojtár tudta, hogy mi fog következni, de a
számadó nem tudta. Csak elég az hozzá, azt mondja a számadó:
– Na öcsém – azt mondja –, hát tereljük a marhát a karám felé, mert lehet
olyan vihar, hogy nem fogunk birni a marhával.
Akkor azt behajtották a karámba a marhát, ő pedig ezek után azt mondja a
gazdájának:
– Na – azt mondja – gazduram, menjünk a kunyhóhoz, de a legjobb botot
vegye a kezébe, a két kutyát pedig – azt mondja – majd biztassa, mikor eljön
annak az ideje.
– Na – azt mondja – majd én bemegyek a kunyhóba, maga pedig maradjon
kint a kunyhó szájánál. Majd – mondja – én is bikának fogok válni, nekem
avval a bikával össze kell mérkőzni. De ha nem lesz segítségem, az erősebb
lesz, mint én. Tehát majd gazduram csak a bottal a bikának a kiskörmét
verje, ahogy csak biri. A kutyát pedig biztassa, mind a két kutyát, hogy
annak a bikának, aki legyön a borulatból, az meg csak a tökit tépje, annak a
bikának. Így valahogy hátha meg fogok vele birkózni.
Ugy is történt. Mikor a bika lejött a borulatból, akkor a fiu is bikának
vállott, kiugrott a kunyhóból, azt nekiment egymásnak, ugy birkóztak. Majd
azt mikor látta a gazdája, hogy ő már gyengül, hozzáfogott a bikának verni
a kiskörmét, a hátulsó kiskörmét a lábán, a kutyát pedig biztatta, tépte a
tökit, ugy, ahogy csak tudta.
Hát azt mikor látta már a gazda, hogy tényleg amaz gyengül. Hát majd
aztán a borulat leszállott vissza olyan alacsonyan a földre, mint mikor
kiszállt belőle, a bika felmászott a borulatba, elment. Ez meg vissza
embernek változott.
Akkor mondta azt a gazdájának, miről van szó.
– Ez most eljött énértem. Ha én ővele most nem birkózok meg, ha nem
töröm le, akkor engem elvisznek. De mivel megbirkóztam vele, így azt már
nekem békét fognak eztán hagyni, hát most már szabad vagyok.”
A magyar hiedelemmondák egy érdekes csoportja a tudós kocsis (vö. 639–
640. l.) személyéhez kapcsolódik. Ennek leggyakrabban előforduló
tulajdonsága a kötés, vagyis embert, állatot úgy meg tud állítani, hogy az
nem mozdulhat meg. E motívum párhuzamai keleten és nyugaton egyaránt
megtalálhatók. Ritkábban előfordul, hogy a szalmával kitömött lóbőrt életre
kelti, és az ilyen lovakkal levegőbe {H-558.} emelkedve nagy távolságokat tesz
meg. Ezek a vonások már inkább kelet felé utalnak, és megfelelőiket
azoknak a népeknek hitvilágában találjuk meg, amelyekkel a magyarok
vagy rokonságban állnak, vagy valamikor érintkeztek. Ez a
hiedelemmonda-forma elsősorban a nyelvterület keleti felén ismeretes, az
alábbit Tyukodon (Szatmár m.) jegyezték fel:
„Apám Porcsalmán vót inas, ott az urnál. Ott találkozott ezzel a tudós
emberrel. Tergének vót egy kocsisa, róla akarok most elmondani egy
történetet. Erdélybül hordta ez a Terge a lovakat ide eladni. Vót egy kocsis,
tudott a lúhoz, de máshoz is. Ezt Terge nem tudta. Egyszer Terge levelet
kapott a Tisza mellől, hogy lakodalom lesz, oszt oda akar menni. Reggelre
kellett vóna ott lenni. Mert menni vót, hát Terge mondta a kocsisnak, hogy
csinálja gyorsan a dógát. A kocsis meg nem szólt semmit, csak elment a
kocsmába, oszt nem törődött a lovakkal. Egiszen este ment haza, mán egész
későre járt, mire előállt a szekérrel.
– Na, te miattad fogunk elkísni – mondta neki Terge.
– Ne fíljen sose, ott leszünk, mire kell. Nem messzi van az ide, mert egy
csapás, két csapás, oszt már ott vagyunk – felelte a kocsis.
Mikor oszt megindult, azt kérdi a kocsis:
– Hogy mennyünk: mint a szél vagy mint a gondolat?
Csék rámondta, hogy úgy, mint a szél. Akkor csak azt látta, hogy
felemelkedik, mert a kerék nem íri a fődet. Ugy mentek a fák tetejin, a viz
felett a Szamoson. Még meg se virradt, csak megírkeztek. Terge csak akkor
látta, hogy ki a kocsisa. Alig várta, hogy megírkezzenek, mert azonnal
elcsapta. De a lovak nem tudtak sehova se menni. Megijedt megint, de
tanált oszt egy kocsist, aki el tudta hajtani. Az a másik is értette hozzá,
ezért.”
A tudós kocsissal rokon a tudós pásztor (vö. 639. l.) alakja, mely a magyar
hiedelemmondák több mint 4 százalékát teszi, és nagyobbrészt a keleti
országrészre korlátozódik, ahol a jószág szabadban való tartása és ezzel a
pásztorok kötetlenebb élete a legtovább megmaradt. A természetfeletti
tudással, hatalommal felruházott pásztorok a gyógyításban, az állatok,
nyájak szétzavarásában, minden körülmények közötti összetartásában
jeleskedtek. Az ellenségeikre ráküldik a jószágot, rendszerint a bikát,
ugyanakkor az ellenük irányuló ilyen kísérletet nemcsak elhárítják, de még
vissza is fordítják. A pásztormondák között sok az élménymonda, van
olyan, mit első kézből hallottak, de olyan is akad köztük, melynek formája
megszilárdult, és nagyobb területen azonos.
Az egész magyar nyelvterületen a boszorkánymondák a legelterjedtebbek,
ezek az ismert anyag több mint egynegyedét adják (vö. 636–639. l.). Ezek a
tudomány megszerzését, a tej megrontását, a boszorkány állattá változását
mondják el. A legáltalánosabb mégis az, amelyik az ún. boszorkánynyomás
különböző változatait meséli el. Ilyen az alábbi Kishartyánból (Nógrád m.)
származó változat:
„Ez történt Cserhátsurányban két férfitestvérrel.
Egy ágyban feküdtek minden éjjel, és a fiatalabbat minden éjjel
megnyomták. Aztán teljes egy évig igy ment. Persze nem merte megmondani
senkinek a fiu.
{H-559.} Egyszer aztán a bátyja azt mondta neki:
– De öcsém, hát mi van veled, te napról napra soványabb vagy?
De ő titkolózott akkor, és nem akarta megmondani. De szülei is faggatták.
Azt mondja – mondd már meg –, de a bátyja ott faggatta – mégiscsak kell
segíteni. Végtére azt mondja a fiu a bátyjának, hogy:
– Minden éjjel megnyomdosnak engem. Ugyannyira, hogy majdnem
meghalok, mert semmi levegőt nem birok szerezni.
– Na jól van, öcsém, csakhogy ezt már megmondtad. Most már helyet
fogunk cserélni. Majd én fogom várni az illetőt.
A bátyja kialudta magát már nappal, hogy éjjelre éber legyen. S ment is
éjféltájban a boszorka. Hallottam, mikor nyilott az ajtó, álmos nem voltam,
mikor az ágyhoz közeledett, mégis elözönlött az álom. Akkor vettem észre a
boszorkányt, amikor rám nehezedett. De mivel hogy ő éber volt, nem
vesztette el az eszméjit, és kartuskodásra (birkózásra) mentek a
boszorkával. Ugyannyira, hogy tovább egy fél órával küzdöttek, nem birt
erőt venni a boszorkányon. Hanem miközben ott tusakodtunk – a kisujja
beleakadt a számba. Azt meg én minden erőmből átfogtam, el is haraptam.
Csak azzal tévedtem, hogy a kisujjdarabot kiköptem a ház földjire. Igy aztán
a boszorka mindjárt engedelmeskedett, otthagyott az ágyba, és a
kisujjdarabot el is vitte magával. Akkor a szülém azt mondta, most már meg
kell figyelni jól, hogy kinek lesz bekötve a kezi.
Ugy másnap találkoztunk is többen az illető asszonnyal, mert ez
máskülönben szülésznő volt. Kérdezgeti, hogy:
– Mari néni, mi lelte a kezit?
– Jaj édesem, fát vágtam, oszt elvágtam az ujjamat, megyek az orvoshoz –
azt mondta.
Közben a szülém is találkozik vele:
– Mari néni, mi baja a kezének?
– Jaj – azt mondja – fát vágtam!
De már itt nem mondta, hogy elvágta az ujját, csak megvágta a kezit. Akkor
azt mondta a legénynek az anyja:
– Hallja, a nehézség gyüjjön magára, Mari néni, nem szégyenli magát, hogy
egy álló esztendőtől azt a szegény gyereket tönkretette. Most, hogy a bátyja
át nem cseréli a helyet vele, képes lett volna semmire tenni. Szégyelje
magát, vén piszkos boszorkány. Nem elégszik meg, hogy a szomszédokba is,
majdnem minden tehenet megszopott macska képében? Már ott is kiderült a
szomszédban, hogy beleöntötték a tejet a disznóvájuba, oszt füzfavesszővel
megverdesték a tejet a vájuban, s akkor is odament maga, hogy »ne
bántsátok azt a tejet«. Ugye kiderült, hogy verték a tejet, hogy maga érezte
a fájást, de annál inkább verték a tejet. Ugye attól fogva nem hibázik a tej
egy tehéntől sem? Vén, piszok boszorkány, oszt még maga kell, mint
bábaasszony! Ki kell rugdalni a faluból magát! – azt mondja.
Ettől kezdve a fiu napról napra kezdett éledni, javulni, többet nem nyomták
meg.”
A boszorkánymondákban tartalmilag és formailag a legellentétesebb
csoportokat találjuk. Többségükben élménymondák, melyek tartalmilag
megegyeznek a hiedelemvilággal, és annak egy adott esetben való
megjelenésének tekinthetők. Szerkezetük sokszor laza, csak egy-egy
előadótól válik állandóbbá, a gyakori elmondás eredményeként. {H-560.} A
másik csoport tartalmilag kapcsolatot tart ugyan fenn a hiedelemvilággal,
de tartalmában és formájában egyaránt inkább szórakoztatóvá válik, és
mondai jellegzetességei elkopnak. Ezzel egyidejűleg formájuk
megszilárdul, kikristályosodik, és egyre jobban meglátszik rajtuk, hogy a
távoli földet bejárta vándorokkal van dolgunk.
A természetfeletti lényekről szóló mondák kategóriájából a magyar
anyagban, legalábbis az eddigi gyűjtések szerint, a természeti démonok
hiányoznak, ennek okát még nem sikerült megnyugtatóan kideríteni. Annál
gazdagabb azonban a halál, a visszatérő halott, a kísértet alakja, vagyis
mindaz, ami az élő, illetve a közelmúltban még élt hiedelemvilághoz
kapcsolódik. Igen gyakoriak azok a hiedelemmondák, melyek a visszajáró
halottról szólnak, olyanokról, akiknek valamilyen kívánságát nem
teljesítették (l. 593., 641. l.). Az alábbi formája a Palócföldről származik, a
múlt század utolsó évtizedéből:
„Egyszer valami zugás hallik kivülről, de csak olyan, mint amikor a szél
hajtogatja a fákat; odanézek az ablakra, hát látom, hogy valaki benéz, oszt
megint eltünik. Azt hittem még, hogy valami kiváncsi, hanem másodszor is,
harmadszor is odajött az ablakra, kimenek én a házból, hogy majd
megnézem ki az, de biz ott nem volt egy lélek se. No gondoltam magamban,
vissza se megyek én már. Későre járt az idő, odébb álltam hát.
De alig megyek tiz lépést, jön rám szemközt szépen valaki fehér ruhában, a
lábán csizma, fején meg csipke, aranyból, olyan aminőt nálunk a
menyecskék hordanak, a kezében meg olvasót tartott. Tisztára láttam a
holdvilágon. Oszt gyön az asszony egyenest én hozzám, s asszongya nekem:
– Ne ijedj meg, édes fiam, én vagyok a keresztanyád, mondd meg a
lányomnak, hogy sohasem nyugszom a másvilágon, ha ott van a ládában a
babos szoknyám, meg két tiszta gangám (kendervászonból szőtt tiszta fehér
kötény), adja ő azt el, osztég szolgáltasson értem két misét.
Azzal olyanná vált, mint egy darab füst vagy köd, oszt eltünt a szemem elől.
De ez olyan igaz, mint hogy az Isten felettünk őrködik, ha nem láttam volna,
nem mondanám.
Megyek oszt én másnap a keresztanyám lányához, elmondom neki. De a
menyecske sose akarta hinni, csak mikor a babos szoknyát, meg a két
gangát említettem, aszonta erre:
– Most már, sógor, elhiszem, hogy beszélt az anyámmal, mert valósággal
nem hagyott ő nekem egyebet annál. De ha csak ez a kivánsága, eladom én
azt is, hogy ne legyen rövidsége legalább a másvilágon, ha még itt mindig
volt is.”
A magyar hiedelemmondák az élő vagy egykor élt hiedelemvilághoz
kapcsolódnak. A tudománnyal rendelkező, természetfeletti képességű
emberek (táltos, garabonciás, kocsis, molnár, révész, pásztor stb.) hitbeli
alapja már csaknem teljesen megszűnt, ugyanekkor az ilyen mondák
formája megszilárdult, stílusa csiszolódott. A másik csoport a máig is élő
vagy lappangó hiedelemvilághoz csatlakozik. A boszorkányok, a
természetfeletti lények, a halottak mondái egy-egy olyan eseményt
mondanak el, mely a helyi hiedelemvilágot igazolja, és útmutatást ad a
hallgatóságnak a természetfeletti lényekkel szembeni magatartáshoz. A
tanítás ezekben legalább olyan fontos cél, mint a szórakoztatás. Formájuk
még rendszerint nem szilárdult meg, sok egyéni {H-561.} színnel van átszőve.
Természetesen a két csoport között számtalan átmenet lehetséges a hitbeli
mag megszűnésének, a forma kikristályosodásának megfelelően.
A hiedelemmondák legjobb ismerői és előadói általában az egykori
uradalmi cselédek vagy azokhoz közel álló paraszti rétegek (napszámosok,
részes aratók, szegényparasztok), ennek ellenére a műfaj jellegénél fogva
ezekben kevesebb a társadalmi vonatkozás. Ilyent mégis találunk,
különösen a tudós kocsis, pásztor esetében, akik a mondákban visszaütöttek
azért a sok sérelemért, mely őket az uraság, tiszttartó részéről érte. A
természetfeletti erő, tulajdonság, mintha éppen e cél szolgálatában állna.
A hiedelemmondák kezdésének nincs olyan hagyományos formája, mint a
mesének. Rendszerint a hely, idő, esetleg a szereplők pontos megjelölésével
indul el a cselekmény. A többnyire csak egy-két elemből álló mondák
többségének stílusa is rendkívül egyszerű. Tartalmuk és formájuk azonban
jelentős mértékben befolyásolja a stílust. Ha a monda közel áll a meséhez,
akkor nyelvezete és előadásmódja is egyre inkább ahhoz válik hasonlóvá.
Stílusát mégis leginkább az határozza meg, hogy elsősorban nem mulattatni
akar, hanem valami különleges eseményt közöl olyan formában, hogy abból
a hallgatóság tanulhasson. Ezért előadásmódja tárgyias, nem kerülget,
hanem egyenesen a cél irányában halad. A világos, áttetsző formát egyszerű
nyelvezet egészíti ki, mely a monda világosságát még csak jobban aláhúzza.
A hiedelemmondák előadói többnyire nem azonosak a kiváló mesélőkkel.
Rendszerint tudnak ugyan mesét is, de saját műfajukat ennél sokkal többre
becsülik, azt tartván, hogy az a mindennapi élethez jóval közelebb áll. A
mesélési alkalmak nagy vonásokban a mondák előadásával is
megegyeznek. Legfeljebb a munka kisebb szünetei kapnak jelentőséget,
hiszen egy-egy rövid mondát ilyenkor is könnyen elő lehet adni. Így a
pásztorok, napszámosok, a cselédek szívesen mondták el egymás közt, ha a
munka alkalmat adott erre, vagy amikor este az istállóban összeültek, de
szinte elmaradhatatlan volt a halottvirrasztókban is.

Helyi mondák TARTALOM Kisebb prózai népköltészeti alkotások

Hiedelemmondák TARTALOM Szólások

Kisebb prózai népköltészeti alkotások

FEJEZETEK
Szólások
Közmondások
Találós kérdések

A prózai népköltészeti alkotásokhoz a mesén, mondán és legendán kívül

számos más műfaj is tartozik. Az anekdota tréfás, csattanós, rövid
elbeszélés, melynek cselekménye többnyire meghatározott személyhez,
helyhez kapcsolódik. Rengeteg nemzetközi vándorelemet tartalmaz, ami a
műfaj mozgékonyságát bizonyítja. Ma is élő és kiterebélyesedő műfaj. A
trufa ugyancsak tréfás történet, rendszerint vaskos humorral. Így nevezték a
középkorban a vásárokon és más népi összejöveteleken előadott harsogóan
derűs színjátékot is. Míg a fentieknek többé-kevésbé állandó formája is
kialakult, addig az elbeszélés, melyben személyes élményeket (katonai,
munka, családi stb.) közölnek, formát rendszerint csak az egyes előadónál
ölt, és csiszolódik a sokszori elmondás során.
Egy kicsit részletesebben foglalkozunk a szólásokkal, közmondásokkal,
találós kérdésekkel, a népi próza legkisebb, de mégis jelentős alkotásaival.
A népköltészeti alkotások közül a közmondások és a szólások – a nép
{H-562.}

bölcsességének, sokszor ironikus-csúfondáros okosságának, évszázadok

fájdalmas és győztes harcain megedzett eszességének e tömör kifejezői – az
irodalomra is hatottak. Shakespeare, Puskin, Tolsztoj, Arany János, Petőfi
Sándor, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán mind-mind élnek a népköltészet e
sűrítő, prózai és mégis epigrammaszerű elemeivel. A szólásnak és
közmondásnak egyszerre van végső tömörítő és kifejező ereje, ami a nyelv
legbensőbb sajátja, s ugyanakkor jóval több is a puszta nyelvi kifejezésnél,
egyszerű mondatalkotásnál: népi élmények, tapasztalatok, példázatok sűrítő
ereje él benne.
A közmondásra, szólásra a népköltészet többi ágánál is jobban illik annak a
szociális, közösségi jellegéről szóló tanítás. Bennük az egyéni teremtés még
mélyebb névtelenségbe burkolózik, mint egyebütt. Ugyanakkor mégis
fellelhető; az irodalomban is élnek olyan alakok, akik állandóan
közmondásokat használnak, azzal válaszolnak az élet legkülönbözőbb
jelenségeire stb. Emellett a néprajzi gyűjtés is sokszor talált kifogyhatatlan
szólásmondókra, szólásinventorokra. Amikor azonban a szólások,
közmondások jellegzetes vonásait vesszük sorra, elsőnek mégis a közösségi
jellegüket, az egyéni jelleg hiányát kell felemlítenünk.
Másodszor jellemzi a szólásokat a „közkeletű”-nek nevezett sajátosság, ami
annyit jelent, hogy a közösség, legtöbbször egy egész nemzeti közösség, az
adott időszakban – mert a szólásoknak is van történeti koruk – állandóan él
a szólásokkal, közmondásokkal, szinte önkéntelenül s egyező értelemben
használja őket, része nyelvkincsének, de abban a puszta nyelvi kifejezésnél
többet jelentő módon, mintegy közkeletű, költői-közösségi idézetként
szerepel.
Ebből következik a szólások, közmondások eddigiekkel összefüggő
harmadik vonása: az állandósuló formai szerkezet. Az állandó formai
szerkezet a közmondásokban elsősorban a tömörítésre, rövidségre való
törekvésben nyilvánul meg. Hangsúlyoznunk kell azt is, hogy a szólások,
közmondások lényegesen különböznek az egyszerű nyelvi kifejezéstől.

Hiedelemmondák TARTALOM Szólások

Kisebb prózai népköltészeti alkotások TARTALOM Közmondások

Szólások
Ezek után nézzük meg közelebbről a szorosan vett szólásokat. Két fajtájuk
van: a szólásmód és a szóláshasonlat. Ezek az elemibb formák, szinte közel
esnek a puszta stilisztikai szóképzéshez, csakhogy állandósult formájuk,
tartalmi többletük nyomatékosan megkülönbözteti őket. A legegyszerűbb
képlet a szólásmód: egy-egy tagú szólásképlet. Jellemzi az egyszerű nyelvi
kifejezés helyett alkalmazott sokfajta ötlet, pl. a fösvényre vonatkozó
magyar szólásmondások közül néhány: Fogához veri a garast; – Még a
száraz kortyot is számba veszi; – Egy pénzből kettőt csinálna, ha lehetne; –
A követ is megnyúzná, ha bőre volna; – Még a levegőt is bérbe adná – stb.
Ezekből a szólásmondásokból is érezhetni, hogy egy közösség
gondolkodásának az elemi nyelvi formáknál összetettebb ítélete fejeződik
ki bennük.
A szólások másik fajtája a szóláshasonlat, amelynek megnevezésében már
benne van, hogy látszatra a hasonlat egyik fajtája, s ez is úgy tűnhetnék fel,
mint valami egyszerű nyelvi, stilisztikai eszköz. Csakhogy {H-563.} a
szóláshasonlat nem tartozik az egyszerű, önkényes hasonlatok körébe,
amivel a nyelv és a költészet megmérhetetlen változatokban él, hanem egy,
a közösség tudatában elevenen élő s adott alkalmakkor a maga kötött
formájában felelevenülő hasonlat.
Ez az állandóság, ez a kötöttség és közösségi jelleg emeli ki a hasonlatok
világából. Néha a közönséges hasonlat és a szóláshasonlat között látszatra
alig van különbség, de azért a két típus, a nyelvi (puszta hasonlat) és a
népköltészeti (szóláshasonlat) jól elválasztható. Pl. „Pislog, mint akinek
porszem esett a szemébe” – csak egyszerű hasonlat, de ha azt mondjuk:
„pislog, mint a miskolci kocsonya” – (tudniillik a béka belekerült a
kocsonyába) –, már egy népi szóláshasonlatot alkalmaztunk, amilyennek
állandósult alapja van, érzelmi, humoros háttere az egész közösségben
egyformán támad fel. A szólások mindkét fajtája persze állandósult
alakjában is mindig egyes személyhez, eseményhez való vonatkozásban
elevenedik fel, nyer alakot, önmagában tehát csonka: X. Y. alszik, mint a
mormota stb. – X. Y. nyúzná meg a követ is. Tehát szervezete nyílt
ellentétben áll a közmondással, amely már önmagában is zárt formai és
tartalmi egység.

Kisebb prózai népköltészeti alkotások TARTALOM Közmondások

Szólások TARTALOM Találós kérdések

Közmondások
A közmondásoknak három – elsősorban tartalmi mozzanatokra bontható –
csoportjuk van: megállapítás, ítélet és tanács. Az első forma, a megállapítás,
minden bővítés, ítélkező, erkölcsi megjegyzés nélkül fejez ki
közvélekedést: Kutya ugat, karaván halad; – Kutyából nem lesz szalonna; –
Jó bornak nem kell a cégér; – Ki előbb jön, előbb örül; – Szökött szolgának
bot a fizetése (társadalomtörténeti emlék közmondásokban) – stb. Sokkal
mélyebbek a közmondások akkor, ha a megállapításban bizonyos értékelő
ítélet, gyakran politikai, osztályítélet fejeződik ki: Nem jó nagyurakkal egy
tálból cseresznyézni; – Jobb a sovány egyezség, mint a kövér per; – Nem
mind igaz, amit a nagyurak fillentenek; – Jobb ma egy veréb, mint holnap
egy túzok.
A harmadik csoport a leginkább hasonló az ún. életbölcsességekhez,
szentenciákhoz, amelyek, különösen egy időben, valósággal irodalmi
divatot jelentettek.
Ilyen tanácsot adó közmondások például: Addig hajlítsd a vesszőt, míg
fiatal; – Addig nyújtózzál, míg a takaród ér – stb.
A közmondásokban, a népköltészetnek ebben a legegyszerűbb ágában,
látszatra szinte nyelvi formáiban is tükröződik a társadalom életének képe,
az a felfogásmód, ahogyan a nép szemléli a környező világot. A
„földhözragadt szegény ember” szólásmódjában a jobbágyi földhöz
kötöttség történeti és osztályemléke él, az örökös röghöz kötöttség! Pap a
papot nem dézsmálja – a dézsma, a tizedszedés vagy akár az egyházi adók
idejét juttatja eszünkbe. Az alábbiakhoz pedig – úgy hisszük – nem is kell
bővebb magyarázat: Tíz körme után él a paraszt; – Gazdag özvegyasszony
mindig 30 esztendős; – A gazdagnak is kettő az orra lika, mint a
szegényember disznajának – s így tovább.
Más közmondások pedig művelődéstörténeti emléket is hordoznak. Így pl. a
„Sok van a rovásán” még a régi rovással való számolásnak az emléke – sok
szólásunk már csak tréfás szólásmondásnak tetszik. Kormeghatározó-
történeti értéke van a „Se pénz, se posztó” szólásnak, {H-564.} amely a XVI–
XVII. századi várvédő katonák, végvári harcosok életére utal, akik
fizetségüket hol így, hol úgy kapták – vagy nem kapták. A „Hátrakötöm a
sarkadat”; –„Megtanítlak kesztyűbe dudálni”; – „Körömszakadtig tagad”
pedig a középkori kínzó-vallató eljárások köréből való, s egyáltalán nem
tréfás gyakorlatra emlékeztet. Mint ahogy az „Elhegedülik a nótáját”,
„Megtanulta a kállai kettőst is” rabvallatás kemény módjait idézi
szólásokon keresztül. Mátyás király igazságáról ma is sok közmondás szól.
Kossuthra is emlékeznek szólások emlegetésével.
Említettük alapvető vonásukként a tömörséget, a minél végsőbb,
egyszerűbb fogalmazásra való törekvést s egyiknél a nyílt, másiknál a zárt
nyelvi szerkezetet. Azt hiszem, a tömörség annyira jellemvonása e
csoportnak, hogy külön példákkal igazolni nem kell, de azt elmondhatjuk,
hogy ez a tömörség a költői sűrítésnek a legnagyobb próbáit is kiállja,
sokszor a legjobb írói kifejezést is felülmúlja. Azt is szabályként
kimondhatjuk, minél tömörebb, egyszerűbb képlet a szólás, közmondás,
annál biztosabb régi volta, közösségi jellege annál tágasabb körű,
használata annál gyakoribb.
Szerkezeti vonásuk a tagolt szerkezet is, megállapítható a kedvelt kettős
távolság, de 3 és 4 részes tagoltságú szólás is van seregével. Az alábbiak
már valósággal ritmikus szerkezetek: Ma menyasszony / holnap / asszony
holnapután komámasszony; Széles az asztal / keskeny az abrosz vékony a
vacsora. Négytagú: Ha jöttök / lesztek / ha hoztok / esztek. Ebből a
sűrítésből és tagoltságra törekvésből következik, hogy a magyar szólások és
közmondások egy jelentős része bizonyos ritmikai törvényszerűséget,
ritmikai szerkezetben való elhelyezkedést mutat, sokszor rímes, verses
alakot ölt.
A magyar szólások, közmondások verstanát is meg lehet szerkeszteni: az
ősi 6-os (Lassú víz partot mos), 7-es (Eső után köpenyeg), 8-as (Késő bánat,
eb gondolat; Olcsó húsnak híg a leve) stb. Találunk szabályos háromütemű
sorokat (10-es, 11-es, 12-es képlettel), összetett sorokat különböző ritmikai
képletekkel, s e ritmikai szerkezetek mellett a szabályos alliteráló (Vak
vezet világtalant) a végrímes formákat is; gyakran a ritmikai képlet
ikerszavakkal, hangzásbeli effektusokkal akarja a versszerűséget elérni.
Mindez azt mutatja, hogy a közmondás nemcsak arra törekszik, ami értelmi
funkciója: mintegy lezárni a vitát, ítélettel, tanáccsal, példálódzással; de
arra is törekszik, hogy mondanivalójának alakított, formált, tehát költői
kifejezést adjon.
Végül arra aligha kell utalnunk, hogy az európai szólás- és közmondáskincs
rokonai megtalálhatók a magyar anyagban is. A népmeséket 1829-ben,
Bécsben kiadó Gaál György már szerkesztett egy összehasonlító
közmondáskötetet, hogy régibb magyar előzményekről ne is szóljunk.
Érthető, hiszen az európai közmondások, szólások egyik forrása a Biblia
volt, a másik az antik szentenciák hagyománya. S az is érthető, hogy a
természetszemlélet, a mezőgazdaság, a paraszti munka és társadalom rokon
helyzetei is megteremthették a rokon és azonos vagy a hasonló
közmondások sorát. Viszont azok a közmondások, szólások, amelyek helyi
történetek, anekdoták közmondássá, egy-egy szólássá „kopott” formáit
őrzik, egy-egy etnikumhoz, nemzethez kötöttek. Ilyen is bőven van a műfaj
magyar anyagában.

Szólások TARTALOM Találós kérdések

Közmondások TARTALOM Népszokások – dramatikus hagyományok

{H-565.} Találós kérdések

A találós kérdés egy meg nem nevezett tárgy vagy jelenség rövid
körülírása, egy másik tárgynak vagy jelenségnek az előbbivel megegyező
vagy arra utaló ismertetőjegyeinek segítségével. A találós kérdések tehát a
metaforához állnak közel, azaz a kitalálandó tárgy, jelenség ismertetőjegyeit
hasonlóság alapján egy másik tárgyra, jelenségre, rendszerint a kérdésben
megnevezettre ruházzák rá.
A magyar nép feltehetően szintén a legrégibb idők óta kedveli a találós
kérdéseket. Ezeket még a XVII. században is mesének, találós mesének
mondták: „Ha ki az én mesémet megfejti, úgymond, annak adom
leányomat.” A magyar népköltészetben két típusát különböztetjük meg. Az
egyik a „találós mese”, azaz valamilyen mesealakká formált, történethez
fűződő kérdés. Leggyakoribbak azonban a rövidebb, rendszerint egy
mondatból álló tulajdonképpeni találós kérdések. A magyar nép leginkább
az utóbbiakat kedveli. Gyűjtésükre, feljegyzésükre azonban csak a múlt
század közepe óta fordítanak figyelmet.
A találós kérdések felvetésének egyik legfőbb alkalma minden népnél, így a
magyarnál is, a közös munka ideje, így pl. ősszel a kukoricafosztás, a
hosszú téli estéken a fonó. Sok helyt a leánykérés alatt is szokásos a találós
kérdések feladása. Közöttük sok az alkalomnak megfelelő pajzán
kétértelműséggel megfogalmazott kérdés.
A találós kérdések keletkezésének idejét csak kevés esetben és akkor is csak
megközelítőleg lehet megállapítani. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az
egyes találós kérdések a bennük említett vagy a kitalálandó tárgyak létezése
előtt nem születhettek meg. Így például az a találós kérdés is: Gircses-
görcsös fekete, úgy ég, mint a fityfene? – csak azután keletkezhetett, miután
a szenet az Alföldön is általánosan kezdték fűtésre használni, azaz a múlt
század közepén.
A legősibb találós kérdések valószínűleg azok, amelyek a természet
jelenségeire vonatkoznak. Pl.: A nagy méhkas sűrűn rajzik, ha nap süti,
mind elázik (Havazás); Úgy megyen, meg nem áll, fődön fekszik, fel nem
áll; Ágadzik, bogódzik, mégsem leveledzik (Folyóvíz); Högyön által
aranygombot hajigálnak (Nap). Hasonlóképpen régi típust képviselnek a
test részeivel kapcsolatos találós kérdések is.
A magyar parasztság életének ismeretében érthető, hogy találós kérdéseink
jelentős része a földművelés és az állattenyésztés világát tükrözi vissza: Tíz
húz négyet (Tehénfejés); Vajlajtorján fölhágék, bőrszékembe bészállék,
csonttal vasat vágaték (Kengyelvas, nyereg, zabola, lófog); Kerek, mint az
alma, ráncos, mint a szoknya. Aki kitanálja egy gondolatjába, mindjárt
petákot nyomok a markába (Hagyma).
Különös figyelmet érdemelnek a közvetlen társadalmi mondanivalót
hordozó találós kérdések, de ilyeneket a múlt népköltési gyűjteményei
keveset közöltek. Az ide tartozó kérdésekben az osztálytársadalom bírálata
és a dolgozó nép öntudata nyer kifejezést. Pl. Urak előtt kedves vagyok, sok
hamisságot csinálok, de oka egynek sem vagyok (Írótoll); Elöntöm a
mákomat, arra kérem rákomat, szöggye föl a mákomat, ne kévánnya
káromat (Törvénykezés).
A találós kérdések művészi formája hallatlan gazdagságot árul el, és
bizonyságot tesz népünk eleven észjárásáról, ötletességéről. A magyar
találós kérdések egy jelentős részének etimológiai alapja van. Ide tartozik a
szófelbontáson (Melyik disznó nem volt soha malac? A sündisznó), {H-566.}
különösen a jelentésváltozáson alapuló találós kérdések (Mit csinál a bor az
üvegben? Nedvességet).
A magyar találós kérdések egy másik nagy csoportja egyetlen szó
hangsúlyozottságán s igaz értelmének pontos értékelésén fordul meg (Hány
öltés kell egy jól megvarrt inghez? Egy sem, hiszen jól meg van varrva).
Rokonok ezekkel az ún. miért-es kérdések, a kérdés ezekben az esetekben
nem az egész mondat tartalmára, hanem csak egy szóra vonatkozik (Miért
keresi az ember azt, amit elvesztett? Mert nem tudja, hol van).
A találós kérdések formavilágáról szólva arra is utalnunk kell, hogy a
szólásokhoz, közmondásokhoz hasonlóan a találós kérdések jó részét
szintén ritmikusan tagolt szerkezet jellemzi, sőt vannak alliteráló s végrímes
szerkezetű találós kérdések is. Mindez azt árulja el, hogy a nép a találós
kérdések esetében is mondanivalójának költői kifejezésére törekszik.
Közmondások TARTALOM Népszokások – dramatikus hagyományok
Találós kérdések TARTALOM Az emberi élet szokásai, ünnepei

{H-567.} Népszokások – dramatikus hagyományok

FEJEZETEK
Az emberi élet szokásai, ünnepei
A naptári év szokásai
Időponthoz nem kötött szokások
A munka szokásai

A dramatikus hagyományok a magyar paraszti kultúra sok területén

jelentkeznek. Hiszen amikor elkezdik vagy befejezik az aratást, annak is
dramatikus hagyományai vannak, amikor a mesélő megjeleníti a hős
kalandjait vagy a ballada énekese mozdulatokkal kíséri előadásának
cselekményét, vagy amikor a gyerekek játszanak, az is át meg át van szőve
különböző dramatikus vonásokkal. Természetszerűen mégis a népszokások
területe az, ahol ezek a vonások a leggyakrabban és a legszélesebb körben
jelentkeznek. Ezért indokolt, hogy a népszokásokat a dramatikus
hagyományokkal együtt tárgyaljuk, mert az életben nem is lehet ezeket
szétválasztani.
Éppen ezért már elöljáróban hangsúlyozzuk, hogy a paraszti színjátszás
nem korlátozódik kizárólag a betlehemes játékokra és néhány köszöntő
játékra, mint amilyen a gergelyjárás, pünkösdölés, balázsolás és amilyen
volt a már alig meglelhető regölés szokása. A magyar nép dramatikus
hagyományairól szólva ugyan a közvélemény elsősorban a betlehemes
játékokra gondol, vagy a fentebb felsorolt felköszöntő szokásokra. Ilyen
módon kirekesztik azoknak a játékoknak nagy és változatos seregét,
amelyekkel a nagy munkák befejezése után (pl. aratóünnepek) s a fonóban
szórakozik a fiatalság. Ezek között a játékok között nem egy olyan
található, melyben a fonóház tagjai a szomszédban fonókhoz mennek át, s
adják elő tréfás játékaikat. Sőt; ha tovább akarjuk feszíteni a hasonlatot,
helyenként még .,fizetést”, ennivalót is kapnak a szívesen látott
„színészek”. Ezeken a játékokon is derül a nézőközönség, ha nincsen is
dramatikus, szövegszerűen hagyományos mondókájuk. A hagyomány
azonban őrzi a játékok alapformáit, a hagyomány tartotta fenn ezeknek a
játékoknak szerepét. Ha a szöveg sokszor jelentéktelen és semmitmondó
tréfák keveréke is, annál több alkalmat ad az invenciónak,
találékonyságnak, a derülő közönség hálás tetszéssel jutalmazza az ilyen
tréfákat, a helyzetbe illő váratlan célzásokat. Ugyanígy a lakodalom
szokásanyagának jó részét is ide, részben pedig a kultikus szokások közé
kell kapcsolnunk. A vőfélyek tréfái, versengései vagy még előbb a
leánykérés hagyományos késleltető szokásai mind-mind a népi színjátszó
kedvnek dédelgetett szülöttei. Szerepük, feladatuk jelentős a népi
színjátékszerű szokások világában, csak éppen eltérő az alapformájuk a
szövegeket is híven őrző s kimondottan előadó célzatú betlehemes és egyéb
játékokétól, de pusztán ezért mégsem rekeszthetők ki ebből a csoportból.
Láthatja bárki is, aki egy parasztlakodalmat, majd egy betlehemes játékot
végignézett, hogy a színészkedésnek két alapformája: a rögtönzésszerű
előadás és a kötött szöveg hű visszaadása jelentkezik itt. Egyiket sem
hanyagolhatjuk el a másik rovására.
Mindezek megvilágítására lássuk ezt a magyar lakodalmi szokások egy
csoportjának példáján. Az itt következő szokás Szabolcs megyéből való, de
a leánykérő szokások közül hozhatnánk fel teljesen hasonló szerkezetű
példát rokon tréfákkal máshonnan is:
A legény komája, a sógor és a férfitestvér (de az utóbbi csak akkor, ha
{H-568.}

már nős ember) beállítanak a leányos házhoz, ahol már a nagyházban,

tisztaszobában összegyűltek a leány rokonai. Azzal állítanak be a kérők,
hogy igen messziről jött utasemberek, nagyon elfáradtak. Adnának-e
szállást nekik? (Nem kell tovább külön jeleznünk, hogy már ezzel benne is
vagyunk egy színjátékszerű előadás, egy fiktív helyzet megjátszásának
közepében.) Egy csillag vezette őket idáig, jó jelnek vették. (Így
exponálódik a leánykérés színjátéka, átszőve biblikus hasonlatokkal.) A
háziak természetesen készséggel fogadták a vendégeket. Csak pihenjenek
le, ha még nem tudják is, hogy szállást adhatnak-e. Mi járatban volnának?
Leülnek hát a kérők szép kényelmesen, és elmondják, hogy egy-egy
virágszálat hoztak, annak keresik a párját. Útközben nagy
kérdezősködésükre ide utasították őket, meg a csillag is így mutatott. Erre a
házbeliek „elértik”, félreértik a szót, és gyorsan előhoznak egy szál virágot,
kínálják a jövevényeknek. Azok a fejüket rázzák, nem ilyen kell nekik,
nagyobb virágot adjanak, ezért a kicsiért nem volt érdemes megcsinálni a
nagy utat. Levágnak egy nagyocska gallyat, kínálják. De hát az sem kell: ők
élő virágot akarnának. Tanácstalanok a háziak: ugyan mit akarhatnak ezek?
Tán járó virág kellene? Olyan, olyan, bizonygatják. No, behoznak egy kis
macskát, s virágot kötnek a nyakába. Hanem ez se jó, mert ők két lábon járó
virágot keresnek. Hamar hoznak egy ijedten kotyogó tyúkot, ennek is a
nyakába kötözték a virágot. Hiába, a kérők csak elégedetlenek, s most már
megmondják, hogy nekik beszélni tudó virág kell. Aprócska gyermeket
vezetnek be, maskarásan felöltöztetve, megilletődötten vigyorog a kölyök.
Ettől nagyobb kell! – utasítják el a kínálást. Közben nem rövidítenék a
szertartást semmiképp. Hoznak egy nagyobbacska leányt. Még ettől is
nagyobb kelletik: magasabb, testesebb. S ne higgyük, hogy ez az aprólékos
évődés, halogatás kifárasztja a háziak találékonyságát s a kérők igényeit. Az
ismert szabályszerű fordulatok új és jelen változásain szívből derülnek, s
izgatottan figyelik a szereplők: önmaguk magatartását. Az újabb kívánság
után, azt hihetnők, hogy végre elővezetik a régóta várakozó menyasszonyt.
Pedig még nincs rajta a sor: még egy szójátékra, kettőre futja. Bejön nagy
szoknyasuhogtatással egy menyecske, tán ez csak elég testes lesz. Hanem ő
sem kell: neki már van virágja, utasítják el az ajánlgatást az utasok. Na,
behoznak egy vénecske öregasszonyt, hisz ennek sincs párja. Ez se kell. Ez
már csak volt virág, mondják, hervad elfele.
Ekkorra aztán kifogynak a tréfából, s bevezetik a férjhez menendő leányt,
szabódik erősen, s pirul, ahogy az illendőség is, a helyzet maga is
megkívánja. Sokan figyelik most, tartania kell magát a törvényhez
illedelmesen. De hiszen a törvény szabta szokás és lelkének indulatja – ez
volt a paraszti kultúra nagy belső értéke – úgyis találkozik, s csak erősítik
szerepében s életének új helyzetében a leányt. Ez az, ez az! – lelkendeznek
egyszerre a kérők, ezt a virágot kerestük mi eddig! A leány kezet fog a
legénnyel, leülnek. Csak aztán látnak hozzá jó étvággyal az evéshez-
iváshoz. Mindeddig hiába is kínálták a fáradt „utasokat”. Ezután reggelig
együtt mulatnak hangos énekszóval.
 273. Keresztelő
Lészped, Moldva. Románia

Ha ezt a szokást egyszerűen csak besorozzuk az úgynevezett lakodalmi

szokások közé, és nem látjuk meg benne a nép színjátszó kedvének {H-569.}
sajátságait s egyben a népi dramatikus játékok belső, önmaguktól adódó
lehetőségeit, valójában magukat a népi játékokat, lényegüket nem értettük.
Az iskolás gyermekek által még a közelmúltban is ledarált
betlehemeseknél, köszöntőknél mondhatatlanul mélyebb élmény feszíti
ezeket a lakodalmas szokásokat, több személyes inspirációval fonják át még
ma is a hagyományozott szokások állandó vázát. Természetesen a leírás
erről a részletről nagyon hiányos, csak a szokás vázát, menetét mutatja meg.
Valahogy úgy, mintha lírai versnek a tartalmát akarnánk néhány prózai
mondatban összefoglalni.
Az alábbiakban tehát olyan formában próbáljuk bemutatni a legfontosabb
szokásokat, dramatikus hagyományokat, ahogy azok egykor a valóságban,
rengeteg hiedelemmel átszőve, egymás mellett éltek.

Találós kérdések TARTALOM Az emberi élet szokásai, ünnepei

Népszokások – dramatikus hagyományok TARTALOM Keresztelő

{H-570.} Az emberi élet szokásai, ünnepei

FEJEZETEK
Keresztelő
Gyermekjátékok
Lakodalom
Temetés

Az emberi szokások, hagyományok már a születés pillanatát átszövik. A

feljegyzések és a visszaemlékezések szerint a múlt század elején még az
asszonyok egy része állva, az ajtófélfához dűlve, esetleg a mestergerendáról
lelógó kötélbe kapaszkodva szült. De a források a guggoló vagy széken
történő szülésről is megemlékeznek. Az ágy azonban ezeket teljesen
kiszorította a XIX. század második felében. A születést idősebb tapasztalt
öregasszony, de az utóbbi két évszázadban többnyire bábaasszony vezette,
akinek a rokon asszonyok segédkeztek. Férfi a szülésnél nem lehetett jelen,
csak ha már világra jött a gyerek, és fiú volt, adták az apa kezébe. Ilyenkor
a lovas gazdák rögtön az istállóba vitték, a ló hátára ültették, hogy derék,
lószerető ember váljék belőle.
A név kiválasztását bizonyos szokások szabályozták. Így az első fiú az apja,
az első leány az anyja nevét örökölte, majd sorrendben a nagyszülők, illetve
nagybátyák, nagynénik, vagy tekintélyes rokonok nevei következtek. Egyes
területeken bizonyos nevek gyakoriságát jegyezték fel. Így a matyók (l. 36.
l.) Mátyás királyhoz kapcsolva elnevezésüket, szívesen kereszteltették
gyermekeiket erre a névre. Máshol, különösen protestáns vidékeken a
biblikus neveket (Sámuel, Jeremiás, Rákhel stb.) használták.
 274. Ruhaajándék keresztfiúnak
Méra, egykori Kolozs m., Románia
 275. Buba teknőben
Lészped, Moldva. Románia

Népszokások – dramatikus hagyományok TARTALOM Keresztelő

Az emberi élet szokásai, ünnepei TARTALOM Gyermekjátékok

{H-572.} Keresztelő
A keresztszülők, komák kiválasztása már rendszerint a születés előtt
megtörtént (vö. 61. l.). A születést követő második-harmadik napon
többnyire a reggeli órákban a templomban történt a keresztelés. A gyereket
a bába kíséretében a keresztanya vitte a templomba, ahova a keresztapa, a
komák már korábban elmentek. Amikor hazaértek, ezzel az egész
Európában ismert szólással állítottak be: „Pogányt vittünk, keresztényt
hoztunk.” A küszöbön az apja vagy nagyanyja emeli át, és ezzel teljesen a
család tagjává válik. Most nevezik először a nevén, mert a keresztelés előtt,
a rossztól: rontástól való megóvás miatt csak „Pici, Nemtudomka,
Nevenincs” vagy más hasonló elnevezésekkel illették.
A keresztelés után mindjárt vagy a következő szombaton lakomát tartanak,
melyen többnyire csak a családtagok, a keresztszülők és a komák vesznek
részt, természetesen a bába sem maradhat el. Az egész nyelvterületre
kiterjedő hagyományos ételeket nem ismerünk, helyenként a kalácsot és a
különleges nagy perecet számíthatjuk ilyennek. A jókívánságokat prózában,
de néha a hangulat emelkedésekor verses kurjantással fejezik ki.
Kiskomámné, arra kérem,
Kisfiára jól ügyeljen.
Nevelje fel szépen nagyra,
A leányszem kapjon rajta,
Ujujujujuj!

(Magyarvista, Kolozs m.)

Az emberi élet szokásai, ünnepei TARTALOM Gyermekjátékok

Keresztelő TARTALOM Lakodalom

Gyermekjátékok
A gyermekköltészet döntő többsége csak több gyermek közös játékának
alkalmából kerülhet elő. Lényegüket tekintve a színjátékszerű szokásokkal
rokonok, ez a rokonság a párbeszédes formában, továbbá a tánc, ének és a
mimika jelenlétében nyilvánul meg, bár vannak olyan játékok is, melyekben
az utóbbinak nincs szerepe. Számuk, gyakori változataikat is figyelembe véve
olyan sok, hogy ebben az összefüggésben a legfontosabbakat is csak nagy
nehezen tekinthetjük át. A csoportos játékok a következőképp foglalhatók
össze: „Az ide tartozó játékok egyik fajtájában (szerepjátszó és -váltó játékok,
pl. fogócska, fehér liliomszál, szembekötősdi, gyűrűsdi stb.) a csoport maga
lényegében változatlan, a belőle kiváló, egy bizonyos szerepet játszó gyermek
azonban cserélődik, átadva másnak a tiszavirágéletű, többnyire a dal egyszerű
eldalolásáig tartó szerepet. Egyik lép a másik helyébe, úgy, hogy az előd
kijelöli utódját: ez a szerepátadó váltás a játékok e típusának fő ismertetőjele.
A párcserélő játékok (párnatánc) az előzőeknek felnőttesebb, a
népszokásokhoz közelebb álló változatai. A versengő váltást tartalmazó
játékok pedig a típus ellenkező előjelű változatai: a játékok átengedik a
választás (kezdeményezés) jogát a csoportnak.

212. ábra A zugattyú háromféle változata.

Alföld. 1930-as évek
 276. Madár, gyerekjáték, kerámia
Magyarország

277. Kisgyermek járókával

Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
213. ábra Csontbúgó disznólábszárcsontból.
Debrecen. 1930-as évek

214. ábra Búgócsiga diópergettyűvel.

Vásárosnamény, Bereg m. 1930-as évek
 278. Libapásztor
Nógrád m.

A csoportjátékok másik nagy fejezete a fogyó-gyarapodó játékok. Ezek

minden eddigitől abban különböznek, hogy bennük maga a csoport, a
közösség változik: a körből felbomlott (kiolvasott) csoport lesz, befelé fordult
körből kifelé fordult kör (kiolvasók, befordulók), álló körből körbe járó lánc
(leánykérő játékok, pl. várkörüljárás, sorjátékok), vonuló láncból kiépült híd
(hídjátékok és rokonaik), szabadon {H-575.} legelésző nyájból pedig elfogott
sereg (ludasjátékok és rokonaik). … Egyes kiválasztott játékosok (ha vannak)
csak arra szolgálnak, hogy a csoportoknak ez az átalakulása rendben
történjék: elmondják a kiolvasó verset, kijelölik a kifordulás soron
következőjét, vezetik a várkörüljárást stb. Gondoskodnak, hogy simán
csatlakozzék egyik a másik mellé.

215. ábra Csontcsikó vontatta játékszekér.

Poroszló, Heves m. 1930-as évek

A zálogosdi behelyettesített fogyó-gyarapodó játék. A soron levő (hibázó)

gyermek képviselteti magát: maga helyett zálogot ad.
A játékok utolsó csoportjában pályája végére, a felnőttek világának határára
ér a játszó csoport. Az egymás helyébe álló, majd egymás mellé sorakozó
gyermekek társasága itt egységes, nem változó közösségbe vonul, táncol és
játszik (immár színjátékszerűen, alakoskodva), helyzetüket – egyik a másik
mellett – sem változás, sem fogyás-gyarapodás nem zavarja.” (Kerényi
György)
 216. ábra Legénycímer.
Szigetköz. XX. Század eleje

Ez a felosztás gyermekjátékainkat csak formai szempontból rendezi, gazdag,

színes világukba mindenesetre így is jó bepillantást enged. A népköltészet
vizsgálóját elsősorban a gyermekjátékok szövege érdekli. Ezekben a
szövegekben a népköltészet legkülönbözőbb típusai megtalálhatók. Találóan
mondja Kálmány Lajos, hogy a nép gyermekköltészete „valóságos tárháza,
valóságos menedéke a népköltészetnek… Van itt az egyszerű rímes soroktól s
altatóktól egész a ballada töredékéig minden ágából a népköltésnek s az
életben előforduló cselekedeteknek… Nagyon is ágas-bogas fa ez a népköltés
fája: ágai egymáson keresztül-kasul nyőlnek, de annyi ága sehol sem
találkozik, jön egybe, mint itt: a gyermekjátékoknál, ezért mondtam ezt az
ágat valóságos tárháznak; ha szél éri, tördeli a népköltés valamelyik ágát,
addig hajlik jobbra-balra, míg erre az ágra borul, a gyermekjáték-féle ágra,
ebbe azután beleforr, ezért valóságos menedék.”

279. Gyermekjáték
Galgamácsa, Pest m.

Valóban, a szöveges gyermekjátékok jelentős része a magyar népköltészet

régi emlékeit látszik őrizni, s megbecsülhetetlen forrás a folklór történeti
kutatói számára. Már maguk az állatriasztó, állathívogató versikék számos
történeti emléket őriztek meg, a gólyariasztó versike egyik szereplője pl. a
török gyermek, ami kétségtelenül a törökök ellen folytatott évszázados
harcaink emlékét őrzi, az egyik csigabiga-hívogató pedig különböző
változatokban hol törökről, hol tatárokról beszél, s a szöveg fenyegető szavai
ezek kegyetlenségeire utalnak. Az ilyen történeti vonatkozásokat egyébként
hosszasan sorolhatnánk tovább, a hidasjátékokban „Lengyel László jó
királyunkra” s a magyarok és németek harcára történik utalás, az egyik labdás
játékban Mátyás király emléke él, más gyermekjátékokban a
katonaverbuválás {H-576.} szokásának nyomaira ismerhetünk, de ott él bennük a
nép elnyomóinak, földesurainak, hamis bíráknak, pandúroknak kegyetlen
alakja is.

217. ábra Kukoricaszárból készült gyermekjátékok.

a–b) Kukoricaszár hegedű. Gige, Somogy m. c–d) Ökör. Galgamácsa,
Pest m. XX. század első fele

De nemcsak történeti személyek, események emlékét fedezhetjük fel a

gyermekköltészetben, hanem számos régi szokás maradványait is. Ennek az
az oka, hogy a gyermekek játékaikban magától értetődően utánozzák a
felnőttek cselekedeteit. Egyes állatutánzó játékokban (ludasjáték, kecskejáték
stb.) a kutatás az ősi állatábrázolások késői leszármazottjait ismerte fel, de
egyes játékok pl. ma már eltűnőben levő lakodalmas szokásokat őriztek meg,
régi dalaikkal, táncaikkal.
A gyermekjátékok messzire ágazó történeti gyökerei mellett azonban nem
szabad megfeledkeznünk arról, hogy ezek a játékok jórészt ott élnek a
gyermekek jelenében, s messzire visszavezethető motívumaik hosszú
továbbélését is csak az magyarázza, hogy újabb és újabb elemekkel bővülve,
újabb és újabb változatokat hozva létre, követték a társadalom történetének
azokat az alakulásait, melyek a gyermek világát sem hagyták érintetlenül.
Néha csak egy szó, egy formula változott meg, máskor egész játékok
alakultak át, vagy kaptak új szerepet.

280. Aprók tánca

Szék, egykori Kolozs m., Románia

A történeti emlékek azonban csak egyik legérdekesebb, de aligha {H-578.} a

leglényegesebb elemét jelentik gyermekjátékainknak. A lényeges az, hogy
gyermekjátékaink épp a gyermek előbb említett utánzó hajlamánál fogva a
valódi élet eseményeit lesik el. Már rövid versikék is tele vannak a
természetre, az állatvilágra való utalással, de megtaláljuk bennük – és
egyáltalán nem utolsósorban – a mindennapi munka reális képeit is; „sót
törünk, borsot törünk, tökkel harangozunk” – olvassuk az egyik
naphívogatóban, a társas gyermekjátékaink közül pedig alig akad olyan,
melyben ne lenne utalás a falusi munka legkülönbözőbb megnyilvánulásaira
(állatok őrizése, kihajtása, kapálás, szövés-fonás, vetés, aratás, sütés-főzés
stb.), mégpedig nemcsak a szövegben, hanem a játékot kísérő mozdulatokban
is.

218. ábra A legénybíró jelvénye.

Barskapronca, Bars m. XIX. század vége

A gyerek 12 éves kora után már egyre kevésbé számított gyereknek, de még a
legények, nagy lányok sem fogadták maguk közé. Erre leginkább 16–18 éves
korában került sor, a fiúk esetében többnyire a kocsmában. A felavatandó
legény meghívta az öregebb legényeket, és azok poharazás közben maguk
közé fogadták. Ilyenkor az egyik keresztapaként fogadta be a fiút ilyen
szavakkal: „Eddig tartottalak jó barátomnak, most már tartalak jó
keresztfiamnak. Úton vagy útfélen ha valaki megsért, majd elbánok vele”
(Garam völgye). Az így legénnyé vált fiatalember már járhatott kocsmába,
fonóba, bálokba, lányos házhoz, akármelyik lányt táncba hívhatta, ha
megtámadták, a többiek segítségére siettek. A legények vezetőjét, a
legénybírót minden évben újra megválasztották, amibe a földesúr és a falu
vezetői is beleszóltak, mert borát ezek fizették, mindennapi munkájában pedig
a legények segítettek neki. Néhol választását pünkösdkor tartották, amikor
lóversenyben, máshol birkózásban vagy bikafékezésben kellett a többieket
legyőznie, és rátermettségét bizonyítania.
A lányok szervezete nem volt olyan pontosan szabályozott, mint a legényeké.
Általában a lány 14 éves kora után vacsorára hívta meg az idősebb lányokat,
akik akkor maguk közé fogadták. Régebbi feljegyzések megemlékeznek
ugyan „pünkösdikirályné”-választásról is, aki aztán egy évig a leánycsoport
vezetője lett, ez a szokás azonban a későbbiekben gyermekjátékká változott
át.
A felnőtt lányok és legények már nem tegeződtek. Munkában, vasárnap
délutáni sétáláskor, fonóban, táncházakban találkoztak. A legények a lányos
házhoz csak meghatározott napokon, rendszerint szombaton, járhattak. Ha a
leány és a legény már megegyeztek, és a szülők sem látták akadályát a
házasságnak, akkor gyakrabban járhatott a házhoz. A leány kikíséréskor
hosszabb ideig kint maradhatott, sőt a palócoknál a hálókamrában is együtt
lehettek. Ilyenkor más legények már elmaradoztak.

Keresztelő TARTALOM Lakodalom

Gyermekjátékok TARTALOM Temetés

Lakodalom
A nép életéből a laikusok előtt is a legismertebb s a kezdő néprajzi gyűjtők
által is a legnagyobb kedvvel leírt szokás a lakodalom és a hozzá kapcsolódó
szokások nagy tömege. Nem részletezve itt a szerelem alakulását, melyet
minden egyéni lehetőség, egyéni szín mellett is bizonyos íratlan konvenciók
szabályoznak, a lakodalmat s még előbb a leánykérés – már fentebb
bemutatott – formáját valósággal színjátékszerű szokásnak kell felfognunk. A
leánykérők beállítanak a lányos {H-579.} házhoz, ahol ugyan már várják őket, de
ezt éppen nem mutatják. Hosszú évődések, tréfák után végre előkerül az eladó
lány is, aminthogy a barátságtalan szándékot is hamarosan tudtukra adják a
kérőknek. Ide tartozik a „kitették a szűrét” szólás: egyes helyeken szokásban
volt ezzel is jelölni, hogy a kérő szándékát szívesen veszik vagy sem. Akinek
a szűrét kitették az eresz alá, mehetett máshova feleséget keresni.
Ha a megkérés is színjáték, még inkább az a lakodalom, mely a templomba
vonulástól kezdve a menyasszony holmijának kocsira rakásán át a lakodalmas
mulatságig s a menyasszonytáncig, a menyecskekontyolásig valóságos
kompozíció. E színjáték rendezője és konferálója a hagyomány szellemében
az első vőfély, aki tréfás és komoly versezeteivel megnevetteti és megríkatja a
hallgatóságot, s ötleteivel a commedia dell’arte módjára emlékeztetően
rögtönzi a helyzetre szabott tréfákat a századok óta adott keretben. Primitív és
mégis örök emberi színjáték váltakozó szereplőkkel, s ahogy a balladák és a
tréfás népdalok, vőfélyrigmusok is tanúsítják, váltakozó sors felé vezet. S ha a
tréfás vőfélymondás azt tartja is, hogy
A házasság kaloda,
Ne tedd a lábad oda!
azért a falu ítélete szerint a vénlányság, az agglegénység nagy szégyen s a falu
törvénye ellen való állapot.
A magyar nyelvterületen a házasságok döntő többsége endogám, vagyis a
legény általában a saját falujából, sőt azon belül is a saját falurészéből
választott párt magának. E rend megtartására sokszor véres verekedésekkel
kényszerítették az áttörni akarókat. Ritkábban egy-egy kisebb falucsoportot
ismerünk, ahol az összeházasodás megengedettnek számított. A korábbi rend
a múlt század végétől egyre inkább felbomlott, amikor más vidékre kerültek
el munkára, katonáskodni.
A magyar lakodalmak fő szereplői, irányítói az egész nyelvterületen
nagyjából azonosak. A menyasszonynak (kiadó) és a vőlegénynek (kikérő)
egyaránt van násznagya, akik a legtekintélyesebb személyek ugyan a
lakodalomban, de még nekik is a tréfák egész sorát kell kiállaniok. A leány
kikérésekor, kiadásakor, az étkezésekkor játszanak aktív szerepet. Az egész
rendezője, irányítója a nagy- vagy másképp elsővőfély, akinek kiváló
tulajdonságokkal kell rendelkeznie. Így elsőrendű szervező, aki elhárítja a
nehézségeket, veszekedéseket, tudja a lakodalom egész menetét, az összes
verseket, a megfelelő nótákat. Rendelkezik a zenével, figyelemmel kíséri,
hogy mindenki el legyen látva élelemmel és itallal. Vezeti a lakodalmas
menetet, egyéni táncot mutat be az utcán végig. Ilyen csak néhány akad
minden faluban, akiket állandóan hívnak a nagy esemény lebonyolítására. A
kisvőfélyek mindkét lakodalmas háznál többen is vannak, akik a
meghívásokat, az ételfelszolgálást végzik. A szakácsasszony is olyan személy,
aki a nagyban történő sütés-főzés nagy körültekintést igénylő munkáját a
háziak segítségével irányítani tudja.
 281. Menyasszony-búcsúztatás
Buják, Nógrád m.

Érdekes tanulságot rejtenek a lakodalom magyar elnevezései. Legrégibbnek

látszik a ma már nagyon háttérbe szorult menyegző, melyet a XIV. század
végétől ismerünk, és az uráli korból származó meny {H-580.} szóból származik.
A XV. század első felétől kimutatható házasság, a ház-hoz köti a fogalmat,
akárcsak a bolgárban, oszmán-törökben és más nyelvekben. A ma
legáltalánosabb lakodalom a XVI. század elejétől a lakik igéből származik,
mely korábban mindenféle lakomát jelentett. Ez utóbbi elnevezés
kétségtelenül mutatja, hogy az evés és a hozzá kapcsolódó ivás milyen fontos
szerepet tölt be az ünnepségen.
A lakodalom népköltészete rendkívül gazdag. Ezek között elsőként kell
megemlítenünk a vőfélyverseket, melyek jelentős része félnépi,
kántorköltészet terméke. Ezek kézírásos, de kinyomtatott formában is
terjedtek, és így bizonyos kiegyenlítődést eredményeztek egyes területek
között. Előadójuk a nagyvőfély, ritkábban a násznagy. A figyelemfelhívásra a
versek megkezdése előtt néhány botkoppantás szolgál, melyre a cigány tust
húz. Ma minden esetben dallam nélküliek ezek a versek, de néhány
évszázaddal ezelőtt énekelt változataikról is van tudomásunk. Ezek általában
a lakodalom menetéhez kapcsolódnak, s ebben a sorrendben közölték őket az
ún. vőfélykönyvek is.
A lakodalmi énekek a magyar népdal szinte minden rétegét képviselik. Így az
étkezések közben szinte minden műfaj előadható: a bordal, a köszöntők,
éppen úgy a mulattató és tréfás nóták, sőt a biblikus és moralizáló énekek is.
A legtöbbjük szorosan kapcsolódik a lakodalom {H-581.} szertartásaihoz.
Számos olyan akad közöttük, melyet csak ekkor szoktak dalolni, ekkor
azonban mindenképpen elő kell neki kerülnie.
A magyar lakodalom szokás-, dramatikus és népköltészeti anyaga rendkívül
sokrétű, és erős tájankénti eltérést is megállapíthatunk. Éppen ezért itt most
csak egy olyan vázat mutatunk be, melyre lényegében mindenütt épül a
lakodalom, és ennek változatait lehet a nyelvterület különböző részein szinte
napjainkig megtalálni.
 282. Viszik a menyasszony ágyát
Balavásár, egykori Szolnok-Doboka m., Románia

Ha a leánykérés megtörtént, rövidesen sor kerül az eljegyzésre, más szóval

kézfogóra. Gardezi perzsa történetíró a XI. század közepe táján azt írta a
magyarokról, hogy a lányokat prémekért, jószágért vásárolják meg. Talán
ennek emlékeként mondják ma is a 16–18 éves lányokról, hogy eladó lány
sorba cseperedett. A vőlegény az eljegyzéskor almába szúrva vagy kicifrázott
papírba csavarva arany- vagy ezüstpénzt adott át a menyasszonynak. Ezt a
múlt század második felétől kezdve egyre általánosabban az arany
karikagyűrű váltotta fel. A legény sok helyen bokrétát kapott a kalapja mellé,
amit egészen az esküvője napjáig hordott. Az ünnepség végén a „kikérő
násznagy”, vagyis a {H-582.} legény násznagya megáldotta a jegyeseket, majd a
menyasszonytól mindkét násznagy gazdag díszítéssel szőtt kendőt kapott. Ezt
Cigándon (Zemplén m.) így köszönték meg:
Aki e kendőket szőtte, fonogatta,
Gyönge ujjaival orsón sodorgatta,
És a mi számunkra varrta, tartogatta:

Azt kivánom, hogy az asszonyok kenderje

Nagyra nőjön! A jég soha el ne verje!
Az urnak áldását mindenekben nyerje:
Máskor is a telet, hogy el ne heverje.
Mindezek után elkezdődtek az előkészületek. Ezek egyik fontos állomása,
hogy a násznagy a jegyespár és egy idősebb nőrokon kíséretében elment a
paphoz feliratkozni. Ezek után három vasárnap kihirdették őket, és úgy illett,
hogy ezt egy alkalommal legalábbis a jegyespár is meghallgassa. Az utolsó
kihirdetés után került sor a lakodalomra. Ennek napja időben és térben
változott ugyan, de rendszerint szerdára, de még inkább szombatra tették. Az
év kora téli időszakában és farsang után tartották a legtöbb lakodalmat, mert
az így a munkát nem akadályozta.
A lakodalmas háznál egy-két nappal előtte megkezdődött az ételek készítése.
Ekkor csinálták az Alföldön elmaradhatatlan csigatésztát, a töltött káposztát,
kopasztották a jércéket, tyúkokat. Ezen az asszonyok vettek részt, akik az
előkészületi munka befejezésekor kisebb táncos mulatságot rendeztek, melyre
a násznagyok, vőfélyek is előkerültek.
A vendégek meghívását a kisvőfélyek végezték, elsősorban a családból, a
helyi szokásoknak megfelelően harmad-, negyed-, sőt helyenként ötödíziglen
(vö. 58. l.). Természetesen a szomszédok és a falu vezetői sohasem maradtak
ki a meghívásból. A rendszerint párosan járó kisvőfélyek a menyasszony,
illetve a vőlegény családja nevében hívogatták tájanként váltakozó
rigmusokkal:
Szivhajlandósággal jövünk be e házba,
Hivjuk a ház népét egy ártatlan nászba.
Az ősatyáink is mikor házasodtak,
Minden jó atyafit oda meghivattak.
Őseinktől birjuk e kötelességet.
Szereti a magyar a szép vendégséget.
……………………………
Szívesen látjuk és elvárjuk kenteket,
Itthon ne maradjon még az se, ki beteg!
Azért jó bátyámék, magukat felkérem,
Adjanak parolát ezen percbe nékem,
Hogy el fognak jönni pontosan és szépen! –
Ég áldása legyen ezen a háznépen!

(Alföld)

283. Kelengyevivés lakodalomkor

Vista, egykori Kolozs m., Románia
 284. Ágyvivés lakodalomkor
Vista, egykori Kolozs m., Románia
 285. Indulás esketésre
Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

A meghívás elfogadásának egyik megnyilatkozása, hogy az esküvőt megelőző

napon elviszik ajándékaikat, melyek használati eszközökből {H-584.} s
különböző élelmekből állnak. Egy fél évszázada a legtöbb helyen a torta is
elterjedt, melyből mindig a készítője kínálkozik a vacsora befejezése után.
Rendszerint még a lakodalom előtt való nap délutánján szekéren vitték a
menyasszony ládáját, esetleg más bútordarabját, ágyneműjét, ruhaneműjét a
vőlegény házához, ahol majd lakni fognak. Ilyenkor minél kacskaringósabb
utat választottak, hogy az egész falu lássa, mi mindent visz magával a
menyasszony. Menet közben a vőfély vezetésével tájanként változó tartalmú
nóták jártak:
Viszik a menyasszony ágyát,
A vőlegény nyugodalmát,
 A vőlegény nyugodalmát.

Adjon isten bele áldást:

Esztendőre egy szíp lánykát!
Esztendőre egy szíp lánykát!

(Geszte, Nyitra m.)

A menyasszonyos háztól is nehezen engedik el őket, de még több
{H-585.}

évődést kell kiállniok, amíg a vőlegényes házhoz bejuthatnak. Ilyenkor a

dunnát is megtáncoltatják az udvaron, majd egy fiút hengergetnek meg az
ágyneműn, hogy fiú legyen az első gyermek.
Az esküvő reggelén a két násznép a menyasszony, illetve a vőlegény házánál
gyülekezik. A vőlegény felveszi azt a jegyinget, amit a menyasszonytól
kapott, majd a nagyvőfély elbúcsúztatja legénypajtásaitól, és megindulnak
gyalog vagy szekéren a menyasszonyos házhoz. Ide azonban először nem
tudnak bejutni, mert eltorlaszolják a kaput, és csak a kikérő és kiadó násznagy
hosszas alkudozása után nyílik az meg előttük. Közben a menyasszonyt a
nyoszolyólányok öltöztetik, fésülik. A múlt században még a legtöbb
menyasszony a magyar nyelvterületen sötét ruhát hordott, a ma általános
fehér szín csak a századforduló idején vált egyeduralkodóvá.
 286. Lakodalmi sütemények
Méra, egykori Kolozs m., Románia
 287. Lakodalom
Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.

A kikérő násznagy egyre jobban sürgeti a menyasszonyt, hogy útnak

indulhassanak a templomba. Először egy öreg púpos asszonyt {H-586.} mutatnak
neki, másodszor lánynak öltözött fiút vagy az egyik nyoszolyólányt vezetik
oda, csak mikor egyiket sem fogadják el, akkor mutatják meg az igazi
menyasszonyt, és a nagyvőfély megkezdi a búcsúztatást:
Most a hegedünek némuljon zengése,
A sarkantyunak is szünjön meg pengése,
Mert bucsuzásomnak most leszen kezdése;
Legyünk csendességben, mig leszen végzése!
A mátka bucsuzik édes szüleitől,
Szívből szeretett jó testvéreitől.
 Szólna, de nem tud, látom bus arcáról,
Én tehát elmondom, mit elméje gondol.
Legyünk türelemmel nemes kompánia,
A gyermeksuttogás szünjön oda hátra!

(Alföld)
A búcsúztatót a nagyvőfély mindig első személyben a menyasszony
{H-587.}
helyett mondja, majd annak befejezésével megalakul a menet az udvaron.
Ennek vidékenként változó formái ismeretesek, de általában a vőlegény
násznépe halad elöl, ezt követi a menyasszonyé, akit vagy a nyoszolyólányok
vesznek közre, vagy valamelyik vőfély vezet (l. LI. kép). Amint a kapun
kifordulnak, meghatározott nótába kezdenek:
Nézz ki anyám ablakodon,
Most visznek ki a kapudon!
Nézz utánam keservesen,
Látsz-e többet vagy sohasem!

Édesanyám rózsafája,
Engem nyitott utoljára,
Bárcsak ne is nyitott volna,
Maradtam volna bimbóba!

Édesanyám rózsafája
{H-588.}

Én voltam a legszebb ága,

De egy legény leszakasztott,
Karjai közt elhervasztott!

(Szögliget, Abaúj m.)

 288. Lakodalmi ebéd
Püspökhatvan, Pest m.

A násznagyok a menet végén vigyáznak a rendre, és menetközben a

„bámészkodókat” üvegből, kulacsból borral kínálgatják. A templom előtt még
egyszer megáll mind a két násznép, és egyet táncolnak. Majd a templomban
az egyházi szertartás következik, mely alatt a menyasszony igyekszik a
vőlegény lábára lépni, hogy ezzel jövőbeni uralmát biztosítsa. A vőfély
megköszöni a papnak az összeadást, és egy üveg bort, kalácsot, szőttest nyújt
át. A két násznép még mindig nem keveredve kivonul a templomból.
 219. ábra Lakodalmi kalács (prémes).
Udvarhely m. 1920-as évek

Ilyenkor a két násznagy azon vitatkozik, hogy most mi legyen a

menyasszonnyal, de többnyire megegyeznek abban, hogy egyelőre menjen
vissza a szülei házához. A két násznép ezek után szétválik, és mindegyik
lehetőleg más útvonalon, mint ahogy jöttek, visszamegy saját
vendéglátójához, ahol ebéddel látják el őket. Ebéd után már egyre-másra
jönnek a követek a menyasszonyos házhoz, és követelik a menyasszony
kiadását. Végre délután felkerekedik a vőlegény egész násznépével, és maga
indul menyasszonya kiváltására. Természetesen ez sem esik meg tréfák,
alakoskodó játékok nélkül. A vőlegénynek három letakart alak közül kell
kiválasztania menyasszonyát. Végül is most már a két násznép megindul a
vőlegényes házhoz, ahova nótával érkeznek meg; például Erdély egy részében
ezzel a nótával:
Jaj de szépen jövünk mü,
Szép menyasszonyt hozunk mü,
Szép a hire, szép a neve,
Szép a leány viseletje.

Gyere rózsám, Enyedre,

Ott a világ közepe,
Ott árulják a rózsát,
Teljes szekfüt, violát. Jaj, hu!

Örömanya, jöjjön ki,

A nagy kaput nyissa ki,
Hozunk kendnek segítséget,
A fiának feleséget.

(Szépkenyerüszentmárton, Szolnok-Doboka m.)

A kaput azonban itt is csak hosszas unszolásra, a vőfélyek és násznagyok
évődése után nyitják ki. A menyasszonyt vagy ölben viszik be, vagy a
szekérhez széket állítanak, és azon lép le. A pitarban a tűzhelyen körülvezetik,
és ezzel a család tagjává lesz. Ezután a nagyvőfély ismét csendet kér, és ezt
mondja:
Drága jó uraim, kedves asszonyaim!
Nem voltak hiába fáradozásaim!
Szép menyasszonyt kaptunk a vőlegény mellé;
Ők már egybeforrtak, mindkettő egymásé.
{H-589.} Örvendjünk tehát e ritka szerencsének!

S mivel már vége van a szent ünnepélynek;

Családi ünnepély jön, ime, utána;
 Foglaljanak helyet egy kis lakomára!
More, te meg huzd rá, szóljon a hegedüd!
Lásd, az egész háznép vigadoz és örül.

(Sepsibesnyő, Háromszék m.)

220. ábra A lakodalom ülésrendje.

Nemespátró, Somogy m. 1930-as évek
1. Vőlegény. 2. Menyasszony. 3. Kérő násznagy. 4. Vőfély. 5. Vőlegény
apja. 6. Vőlegény anyja. 7. Menyasszony apja. 8. Menyasszony anyja. 9.
Nyoszolyó lány. 10. Nyoszolyó asszony. 11. Vőlegény rokona. 12.
Menyasszony rokona

A délutánt a fiatalok játékkal, az idősebbek csendes beszélgetéssel, nótázással

töltik. A cigányok ún. „hallgató” nótákat húznak. Közben a szakácsné
vezetésével az asszonyok készülődnek a vacsorával, amihez a házból minden
bútort kiraknak, csak az asztalok, székek, lócák maradnak. Ha az idő még
kedvező, akkor az udvaron sátort állítanak fel, és abban szolgálják fel a
vacsorát.
A vacsora üléssorrendje helyenként megszabott, de tájanként változó. Van
ahol a násznagyok ülnek középen, és mellettük az ifjú pár, máshol éppen
fordítva, középen egymás mellett ülnek a fiatalok, és mindegyik mellett a
násznagyja. Ezen túl a rokonság következik olyan sorrendben, ahogy a
nemzetségben elfoglalt helyük szerint különböznek. Kiemelkedő hely illeti
meg a falu meghívott tisztségviselőit. A fiatal pár a legtöbb helyen egy
tányérból eszik, és egy pohárból iszik, hogy ezzel szoros összetartozásukat
mutassák. A felszolgálás a vőfélyek feladata, míg az elsővőfély az ülés
elrendezése után az egymás után következő ételt megfelelő rigmussal jelent
be:
Szerencsés jó estét kivánok mindenkinek,
A menyegzős házba összegyült vendégnek,
{H-590.} Jó gazdánk ételét tőllem béküldötte,

A jó akaróit ezzel köszöntötte.

Itt van a jó csiga a tyukhus levével,
Benne lába, mája, tüdeje, szivével,
Megnézheti eztet kiki szép szemével,
Kivánom hát éljék friss jó egészséggel,
De most már leteszem, tessék násznagyuram,
Nem kell finnyáskodni, azt mondta gazduram.

(Tetétlen, Hajdú m.)

 289. Lakodalmi ebéd
Homokmégy, Bács-Kiskun m.

Ezután sorban következnek az ételek: paprikás hús, töltött káposzta, sült hús
és mindegyikhez megfelelő versezet, éppen úgy, mint a bort is rigmussal
kínálják. Az Alföldön a násznaggyal szemben vidám fiatalok ülnek, akiket
„kun kapitányoknak” mondanak. Ezek mindenből igyekeznek tréfát csinálni,
ezért őket a nagyvőfély még külön borral kínálgatja:
Jó estét kivánok, kun kapitány uram.
A magok számára egy kulacs bort hoztam.
Egyenek, igyanak, vigan mulassanak,
Azt mondta gazduram, ne szomorkodjanak.

(Tetétlen, Hajdú m.)

Utolsó ételként a hagyományos kását szolgálják fel, amit később az
aprósütemények, torták váltottak fel. A szakácsné a vacsora végeztével
megjelenik, és a nagyvőfély így jelenti be az őt ért súlyos szerencsétlenséget:
Vidámságunk busitja egy szomoru eset,
A sürgés-forgásban egy kis baj esett:
Ahogy a szakácsné a kását kimérte,
Ráfröccsent belőle a keze fejére.
Le vagyon forrázva a szakácsné karja,
Nagy égett sebeit kendővel takarja.
Sirdogál szegényke, szánat nézni rája,
Jó lenne elmenni irért patikába.
De gyógyszervevésre, bizony urak, pénz kell,
Azért ezt a kérést közlöm kelmetekkel:
Adjon hát mindenki, amennyit bir zsebe,
Hadd gyógyuljon meg a szakácsnénak keze!

(Alföld)
Adakozik is mindenki a tányérba, de közben emelgetik a szakácsné kezén a
ruhát, meg néha a szoknyáját is, ő pedig a másik kezében tartott fakanállal
nagyokat húz az okvetetlenkedőkre.
Közben az ablaknál bámészkodók maskaráknak öltözködve bebocsátást
nyernek, míg mások temetésparódiát adnak elő, ahol a papnak öltözött legény
a fehér lepedővel leterített álhalott felett vaskos tréfákkal átszőtt búcsúztatót
tart. A maskarások ezért ételt, italt kapnak, és a táncban is részt vehetnek. A
vacsora alatt a cigányok állandóan játszanak: a férfiak pénzért, a nők ingyen
rendelhetnek egy-egy nótát. Mikor vége szakad a vacsorának, a cigányok
akkor kezdenek hozzá az evéshez, mialatt a vőfélyek kihordják a székeket,
asztalokat, hogy {H-591.} megkezdődjék a tánc. Az idősebbek a kisebbik
szobába húzódnak, és borozgatás közben beszélgetnek.
Az alábbiakban a lakodalom három olyan mozzanatát mutatjuk be, mely a
nyelvterület nagy részén ismerős ugyan, de sorrendjük tájanként, sőt sokszor
falvanként is változik.
A fektetésre a táncok után kerül sor, amikor a vőfély az új asszonyt ismét
elbúcsúztatja családjától, leánypajtásaitól, majd kivezeti a házból. Itt a
nyoszolyóasszonyok veszik át, és a fiatal férjjel együtt a padlásra, a kamrába
vezetik, ahol megvetették számukra a nászágyat. A fiatalasszony most már
leveszi a koszorúját, amit a vőfély botjára tűz, és úgy visz vissza a táncolók, a
mulatozók közé.
A felkontyolás tényleges elismerése annak, hogy a leányból asszony lett, és
ennek viseletében is kifejezésre kell jutnia. A kontyolást többnyire a fiatalok
hálóhelyén végzik el, és a férjen kívül csak asszonyok és lányok lehetnek
jelen. Miközben a menyecske haját kontyba rakják, állandóan sír, mert az
illem így kívánja meg. Közben az ide való nóták is előkerülnek:
Addig élem világomat,
Mig szél fujja pántlikámat.
A pántlika könnyü gunya,
Mert azt a szél könnyen fujja.

De a ruha nehéz gunya,

Mert azt mindig uj bu nyomja.
Sej, a ruha nehéz gunya,
Mert azt a bu holtig nyomja.

(Hertelendyfalva, Torontál m.)

Ha már elkészültek a kontyolással, valami váltságdíjért az új asszonyt újra
átadják a vőfélynek, aki ezekkel a szavakkal vezeti be a násznép közé:
Látom, hogy nem vagy lány, menyecskévé lettél,
Hajadban nincs szalag, hanem kontyot tettél.
Viseld egészséggel a felrakott kontyot,
Egész életedben légy szerencsés, boldog!

Áldjon meg az Isten szerető férjeddel,

Páros életetek boldogan folyjon el,
Hogy mindig örömmel, megelégedéssel
Éljetek Istennek tetsző szép életet!

(Kovácsvágás, Abaúj m.)

A menyasszony- vagy másképpen menyecsketánc a lakodalom egyik
záróeleme. Ilyenkor a nagyvőfély bemutatja az új asszonyt ezekkel a
szavakkal:
Ime, itt áll előttünk egy édes menyasszony,
Hogy menyecske-fejjel először mulasson;
Minden vendégnek egy nótát juttasson,
Majd az ajándékból uj cipőt varrasson.

Táncoljon hát vele mindenki egy kurtát,

{H-592.}

De el ne tiporja a cipője orrát!

Gondoljanak arra, hogy drágáért varrták.
Aztán tömjék meg bankóval a markát!

Az asztal közepén van egy üres tányér;

Én kezdem a táncot, a többi meg ráér!
Addig menjenek el forintért, bankóért,
Huzd rá cigány, huzd rá, az uj házaspárért!

(Bodroghalász, Zemplén m.)

A kitett tányér mellé egy üveg bort és poharat állítanak, és ezzel valóban
megkezdődik a tánc. Mikor a nagyvőfély befejezte, elkiáltja magát: Eladó a
menyasszony! – és ekkor a násznagyok, majd a rokonok sorban pénzt
dobálnak a tányérba, és néhányat fordulnak a menyecskével, s miután a
következőnek adják át, egészségére isznak egy pohárral. Mikor már mindenki
– még a nagyobbacska gyerekek is – táncolt a menyasszonnyal, akkor az új
férj egy nagyobb összeget dob a tányérba, és együtt fejezik be a táncot.
Közben a nagyvőfély összeszámolja a többnyire jelentős mennyiségű pénzt,
mely az új pár életkezdését könnyíti meg. A lakodalom e motívuma nemcsak
megmaradt, hanem újra terjedőben van még a városi szokások között is.
A lakodalom régebben – természetesen jobb módúaknál – két-három napig is
eltartott, és még számos etnikai és táji csoportonként változó részletet
tartalmazott. A vége felé, akik sehogy sem akarnak távozni, azoknak „kitoló
kását” szolgáltak fel, és a násznagy, nagyvőfély is értésükre adta, hogy véget
ért a lakodalom:
Eddig, vendég, jól mulattál,
Ha tetszenék, elindulnál.
Uccu gazda, kapjál rudra,
S a vendéget inditsd utra!

(Hertelendyfalva, Torontál m.)

Ezután már csak azok jönnek össze, akik a lakodalom lebonyolításában
segédkeztek, amikor már az újasszony főztjét eszik és dicsérik, az alábbi
jókívánsággal:
A fejkötő elszakadjon,
Az ujasszony megmaradjon!
Ez a rendkívül vázlatos áttekintés is több tanulság levonására alkalmas.
Először milyen szoros egységet képeznek a szokások, hiedelmek, dramatikus
hagyományok és népköltészeti, félnépi alkotások. Milyen rendkívül bonyolult
rendszer alakult ki ebből. A történeti kutatások azt bizonyítják, hogy az
esküvő szokásai jelentős mértékben eltolódtak az étkezés, ivás, mulatás
irányába, vagyis a szó eredeti értelmében: „lakodalom” lett sok esetben
belőle. Ez egyben azt is jelenti, hogy a rengeteg kiadással járó lakodalom
megrendezése csak a jómódú parasztrétegek számára volt lehetséges, még
akkor is, ha a hozott ajándékból, a menyasszonytáncból sok meg is térült. A
szegényebbek, ha mégis nagy lakodalmat tartottak, sokszor fél életen át
nyögték a nehéz adósságokat.
Gyermekjátékok TARTALOM Temetés
Lakodalom TARTALOM A naptári év szokásai

{H-593.} Temetés
A halál és a temetés szokás- és hiedelemvilága korántsem olyan változatos és
széles körű, mint a lakodalomé, de ugyanakkor nagyobb régiségeket őrzött
meg, sok esetben rendkívül archaikus vonások maradtak fenn. Ennek
kézenfekvő oka, hogy a szokások menetén nem változtattak az utódok, félvén
a halott visszatérő szellemétől. Ha pedig mégis kevés maradt fenn belőlük, az
a különböző egyházak egyforma üldözésének tulajdonítható, mellyel
mindazokat a hagyományokat igyekeztek kigyomlálni, melyek a vallás
tételeivel nem egyeztek vagy ellenkeztek.
A halálhoz és temetéshez kapcsolódó szavak nagy múltra tekintenek vissza.
Így származékaiban finnugor eredetű: a hal, halál, sír, temet, temető, ótörök
eredetű a koporsó, talán a tor, hogy csak a legfontosabb szavakat említsük. A
honfoglaló magyarok temetkezési módját a régészek ásatásai nyomán jól
ismerjük. Az előkelőbb jómódú harcos mellé a lova fejét és négy lábát is
odatették, továbbá a nyergét, kengyelét, kantárját zablástul. A fegyverei közül
rendszerint az íj és a hozzá tartozó nyilak kerültek a sírba. A kard a hatalmat
jelentette éppen úgy, mint a gazdag indás díszítésű tarsolylemez, melyből
mind ez ideig csak 23 példányt sikerült feltárni. A nyílhegyek számából lehet
következtetni a halottnak az életben elfoglalt helyzetére. Az asszonyok mellé
csak nagyon ritkán és feltételezhetően csak akkor került lókoponya és lóláb,
ha a férfiak elhaláloztával a család vezetése rájuk szállott. A köznép sírjaiban
szerényebb mennyiségben találtak tárgyakat. Egyben azonban a gazdag és
szegény sírok megegyeztek, hogy kelet-nyugati irányban ásták őket. Így a
halott arccal a felkelő nap irányába nézett. A temetkezési szokások sok
rokonságot, egyezést mutattak a közép-ázsiai és délkelet-európai steppei
nomádokéval, melyek közül néhány szinte napjainkig megőrződött.
A kereszténység felvétele és megszilárdulása után a magyar sírokból a
mellékletek hamar eltűntek. A temetést egyházi ceremóniával végezték, és
hogy ezt minél jobban ellenőrizni tudják, elrendelték a templom körüli
temetkezést. Az egykor feláldozott lovat magát vagy annak az árát az
egyháznak adományozták. A kereszténység hatására megváltozó magyar
temetési szertartások egyre inkább a szomszédos népekéhez kezdtek
hasonlítani, és a régi hagyományokból csak töredékek maradtak fenn.
Azt tartják, hogy a halált bizonyos események előre megjelentik. Így ha a kép,
a tükör leesik a falról, az óra indokolatlanul megáll, a kutya vonít, vagy a
bagolyhuhogás sokszor hallható a ház körül, akkor valaki meghal a családból.
Ha a beteg állapotát már menthetetlennek ítélték, akkor elhívták a papot. A
katolikusoknál az utolsó kenetet, míg a kálvinistáknál az úrvacsorát kapta
meg. Ezután a mestergerenda alatt gyékényen szalmából vetettek ágyat, azt
tartván, hogy az ember a földhöz közelebb könnyebben hal meg. Ilyenkor
kinyitották az ablakot, de becsukták a szekrények ajtajait, fiókjait, hogy az
eltávozó lélek könnyen megtalálja az utat, és el ne bújjék valahol a házban.
A halál bekövetkezésekor a halott állát felkötik, szemét lefogják, majd erre
pénzt, esetleg külön erre a célra készült kis cserépdarabot helyeztek. Az órát
megállítják, a tükröt letakarják, kioltják a házban {H-594.} a tüzet, amit nem is
gyújtanak meg addig, amíg a halott a házban marad. Az alvókat felköltik, az
istállóba, de még a méhesbe is bekiáltják a gazda vagy gazdasszony halálát.
Ezután következik a halott rendbetétele. Először megmossák, amit a legtöbb
helyen az asszonyok végeznek, akármilyen nemű is a halott. A vizet olyan
helyre öntik, ahol nem járnak, a szappant eldobják. A férfihalottat
megborotválják, helyenként ecettel, borral bekenik az arcát, hogy az ne
változzék el, illetve szép piros legyen. Ezután a legjobb ünneplő ruhájába
öltöztetik, de lábbelit többnyire nem adnak rá. Majd a ravatalra terítik, melyet
a szoba közepén helyeznek el. Ez székre vagy bakra fektetett két-három szál
deszka, amelyet szőttesekkel letakarnak, sokszor a szokásnak megfelelően
ágynak vetik meg. Máshol az ágyra ravataloznak, de ilyenkor vigyáznak arra,
hogy az ágyat a mestergerendával párhuzamosan helyezzék el. A halott hasára
néhol a felpuffadás megakadályozására sarlót tettek, mely azért is figyelemre
méltó, mert ezt a honfoglalás kori sírok némelyikében is megtalálták, de csak
asszonyokéban.
A felravatalozott halottat a rokonoknak, ismerősöknek, szomszédoknak illik
meglátogatniuk. Ilyenkor a Hajdúságban e szavakkal köszönnek be: „Isten
vigasztalja meg a megszomorodott szívű hátramaradottakat, a hóttat vegye be
a mennyeknek országába.” A halott hozzátartozói erre így válaszolnak:
„Hallgassa meg az Isten.” Megnézik a halott arcát, dicsérik egykori jó
tulajdonságait, emberségét, tetteit. Majd jó éjszakát köszönnek, és úgy
távoznak el.
A rokonság, az idősebb asszonyok, férfiak azonban maradnak, körbeülik a
halottat, imádkozgatnak és énekelnek, rendszerint vallásos énekeket vagy az
azok dallamára szerkesztett strófákat. A férfiak többnyire különvonulnak,
beszélgetnek, kártyáznak, de aludniok nem szabad. Később összeállítják
azokat az adatokat, melyek segítségével a pap vagy a kántor a temetéskor a
halottat elbúcsúztatja. Néhány feljegyzés arról is vall, hogy valamikor
különböző játékok helye is lehetett a virrasztó, amint azt egy Nyugat-
Dunántúlról 1818-ból származó leírás sejteti: „A virrasztóba az ifjak csörgő
pálcát szoktak magukkal vinni. Ez egy olyan fa, amelynek egyik vége öt-hat
felé meg van hasítva, és azzal mulatságból egymás hátát kongatják. Egy
valakit lehúznak, a szemit befogják, és kettő, három stb. ráhúz. Ha
megmondja, melyik ütött, lehúzzák azt – ha meg nem mondja, újra
lehúzattatik, míg el nem találja, ki ütött.” Máskor a virrasztás közben
elfogyasztott bor vagy éppen pálinka hatására nemcsak egyházi, hanem világi
dalok is előkerülnek, főleg amit a halott maga is szívesen dalolgatott.

221. ábra A koporsó szerkezete.

Désháza, Szilágy m. 1950-es évek

A koporsó méretét az asztalos vesszővel vagy nádszállal vette meg. Majd a

láb felé keskenyedő formájú deszkaládát a kornak megfelelő színre festette: a
gyerekekét fehérre, a fiatalokét kékre, a középkorúakét barnára, az öregekét
feketére színezte. Egyes vidékeken a fiatalok koporsóját, akárcsak a szobában
használt ládákat, gazdagon tulipánozták, rózsázták. A koporsó készítésekor
vágott forgáccsal töltötték meg a halott feje alá tett kispárnát.
 290. Siratás
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia

A halott mellé a koporsóba fektetéskor bizonyos tárgyakat tesznek. A férfiak

megkapják a pipát, dohányzacskót, esetleges kedves botjukat, a pásztorok
karikás ostorukat, sokszor a borotvát, szappant. Az asszonyok {H-595.} mellé
többnyire tű, cérna, kendő kerül, míg a gyerekek játékaikat, könyvüket,
irkájukat viszik magukkal. Sokszor gyümölcsöt vagy más ételneműt sem
felejtenek el, esetleg Bibliát, imádságoskönyvet, szent érmeket, kis
szobrocskát, olvasót, zsoltárt helyeznek a lábához.
A halott elbúcsúztatásában nagy szerepe van a harangnak. A katolikusoknál a
halál órájában megcsendítik a legkisebbet: a lélekharangot. A protestánsoknál
az egy vagy több haranggal történő harangozás a halott neméről értesít. A
harangok adják tudtul a temetésre történő gyülekezés megkezdését, és annak
szava kíséri utolsó útjára a temetőig a halottat. Ezért van Európa-szerte sok
harangra ez írva: „Az élőket hívogatom, a halottakat elsiratom.”

291. Siratás
Rimóc, Nógrád m.

A temetés megkezdése előtt a szemfedelet ráborítják a halottra, de az arcánál

kis nyílást vágnak. Majd lecsukják és leszegezik a koporsót, {H-597.} amit
rendszerint lábbal visznek ki, és a küszöbön háromszor megkoppantanak,
hogy a halott vissza ne találjon. A koporsót az udvaron az ún. „Szent Mihály
lovára” állítják, ami tulajdonképpen két bak. A lábához állítják a kis asztalt a
pap és a kántor számára. A koporsó körül foglal helyet a halott személyétől
függő sorrendben a család. Egyik oldalon a férfiak, a másikon a nők a
nagycsaládban betöltött helyüknek megfelelő sorrendben. Az asztalra sok
helyen két kendőt is tettek, amit a szertartás befejezése után a pap és a kántor
kapott meg.
A temetés elmaradhatatlan része volt egészen a közelmúltig a siratás.
„Jajszóval” csak az asszonyok sirattak, és ez annak ellenére megmaradt, hogy
az egyházak szigorúan tiltották. Tartalma visszaemlékezés az együtt eltöltött
időre és búcsúzkodás. A vallásos tartalom mellett sok a realitás is bennük.
Formájuk nem kötött, hanem a pillanatnyi helyzetnek megfelelően változik.
Részben énekelték, részben csak recitálták. Az ilyen siratókat katona- vagy
kivándorló-búcsúztatásnál is elmondották, természetesen annak megfelelő
tartalommal. A távolban elhalt kedvest is elsiratták, amire példa az alábbi
siratóének is:
Jaj, édes fiam, kedves fiam!
Jaj, de szomoru levelet hozott a posta!
Jaj, hol vesztél oda a messzi távolba?
Csak a madarak repdesnek feletted!
Édes fiam, kedves fiam, drága gyermekem!
Jaj, mindentudó, igen okos, értelmes gyermekem,
hol keresselek, hol tanáljalak fel?
Jaj, de messzi vagy tüllem, de elrabót a halál!
Csak a puskagolyók jártak feletted, édes
gyermekem, kedves fiam!
Jaj, komámasszony, komámasszony, nekünk igen
rossz reggelünk van!
Jaj, miránk igen szomorun sütött ránk a nap, igen
szomorú jóreggel van, kedves komámasszony!
Jaj, édes gyermekem, kedves fiam, hol keresselek,
merre keresselek?
Nem kopogtatol már többet a keritésen?
Kit várjak mán én ezután minden reggel, minden este:
 – Édesanyám, gyöjjék mán egy kicsit! –
Jaj, kihez menjek, kit keres(el)ek, kit lessek
minden reggel, hogy merrül gyön?
Nincsen nekem senki!
Jaj, édes gyermekem, kedves gyermekem, igen okos,
értelmes fiam!
Jaj, de elrabót tüllem a halál, de messzi vagy!
Nincsen, aki végtül-végig járja a koporsódat,
csak a madarak repdesnek feletted, drága
édes fiam!
Jaj, mikor még itthon vótál most esztendeje,
igen mondtad, mikor mentünk répát kapálni:
jaj, édesanyám, de szép piritós krumpli,
jövőre, ha éljünk maj(d) vessünk belőle! –
{H-598.} Jaj, de nem tudtad elérni, édes gyermekem, hogy a

szép piritós krumpéból tudjál szerezni!

Jaj, de örültél neki, mikor megláttad!
Igen csudálkoztál rajta: – Jaj, édesanyám, még
ilyet nem láttam! –
Kihez menjek már, kivel beszéljek, édes gyermekem?
Jaj nékem, anyátlan-apátlan, ártatlan kis madaram,
kinn a messzi távolban, ahol senkid sincsen!
Jaj, istenem, istenem, merre keresselek, hol
találjalak meg?

(Cigánd, Zemplén m.)

222. ábra Sirató dallamának részlete.
Cigánd, Zemplén m. 1957
 223. ábra Siratódallam.
Kapospula, Somogy m. 1961

A siratók többsége ugyan prózában történő rögtönzés, de bizonyos állandó

kifejezések, szókapcsolatok ismétlődnek benne.
„Jaj mit vétöttem a nagy Uristennek, hogy elvette az én szerettebéli
páromat? Jaj, Ferkó, Ferkó, Buda Ferkó! Jaj, hová legyek, mit csináljak?
Jaj, ki vigasztal meg engöm? Jaj, de mit hallottam, szép élet az özvegy
 élete: nagyon szomoru! Jaj mer olyan vagyok, mint az árvo madár, amelyik
egyik á’ról a másikra száll. Jaj, elmehetek abba a gyászkertbe,
megpanaszkodhatom a földnek, az nem mondja meg senkinek. Jaj, Istenem,
Istenem, jaj hová legyek, merre menjek? Nincs vigasztalóm, nincs
szószólóm. Jaj, ja-ja-ja-ja-ja-jaj, ja-ja-ja-ja-jaj, ja-jaj!”

(Kapospula, Somogy m.)

Már a fenti siratóban is találunk összecsendülő sorokat, de olyanok is szép
számmal ismertek, melyek versben beszélik el a hátramaradott fájdalmát. Az
alábbi kötött szerkezetű siratóéneket Kodály Zoltán 1917-ben jegyezte fel:
Egyedül maradtam,
Mint mezőbe talló,
Melynek ékességit
Elhordta a salló.

Köszönöm, köszönöm,
Ezerszer köszönöm,
Azt a sok jóságát
Amit mivélünk tett.

Nyugodjík, nyugodjík,
Ítílet napjáig.
Eljött az Ur Jézus
Nem kísett sokáig.

Eljött az Ur Jézus,
Bő orvosságval,
Békötözte sebét
Barzsam olajával.

(Nagyszalonta, Bihar m.)

 224. ábra Siratódallam.
Nagyszalonta, Bihar m. 1917

Egyes siratók dallamukat tekintve a honfoglalás előtti időkre

visszavezethetők, a formulákban, kifejezésekben igen nagy régiséget sejtető
részleteket lehet felfedezni. A XVI–XVII. században már a közelmúltbeli
siratókhoz egészen hasonlókat jegyeztek fel.
A siratás és az egyházi ceremónia befejezése után megalakult a temetői
menet, melyben a nyelvterület jelentős részén a koporsót a rokonok, barátok
az alátett rúdon gyalog viszik, míg főleg az Alföldön szekérre teszik, melyre a
fejfát, keresztet is felrakják. Sok helyen az is szokásban volt, hogy nem
közvetlenül a temetőbe mentek, hanem a templom előtt megálltak, és egy
egyházi éneket elénekeltek. A múlt században még az is előfordult, hogy a
koporsót bevitték a templomba, és a pap ott prédikált felette, míg máshol az
istentisztelet idejére a templomkertben {H-599.} hagyták. A temetési menet élén
a pap, kántor haladt, esetleg a gyerekekkel, akik végig énekeltek, a koporsó
után a közvetlen hozzátartozók következtek, de itt már férfiak és asszonyok
vegyesen.
Fiatal legények, leányok, menyasszonyok, vőlegények temetése sok
mindenben hasonlított a lakodalmakhoz. Násznagy, vőfély nem volt ugyan, de
koszorúsleányok és -legények éppen olyan öltözetben, akárcsak a
lakodalomban, a koporsó két oldalán vonultak. Így a hétfalusi csángóknál
(Brassó m.) ilyenkor, miközben a koporsót a nyoszolyólányok és -legények
között kivitték a házból, ezt énekelték:
Én is vőlegény (ill. menyasszony) vagyok,
Már indulni akarok,
Most jön a nász népe,
Szomoru menyegzőre.
Én is szép rózsa voltam,
De már többet nem nyilok,
Gyászkoporsóba szálltam.
A szüleim kertjében
Rózsa voltam életemben,
De már többet nem nyilok,
Mert halál leszakasztott.
Szép fiatal koromban
Akadtam hálójába,
Nem hagy tovább itt élni,
Már nekem el kell menni.
 292. Temetési menet
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia

293. Siratás
Átány, Heves m.
 294. Halotti tor.
(Külön a férfiak)
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia

A temetés napján vagy az azt megelőző napon ásták ki a sírt. Ez a

{H-601.}

magyar falvakban a legtöbb helyen napjainkig közösen végzett munka, amire

a rokonoknak, barátoknak, szomszédoknak illik elmenniük. Ilyenkor
pálinkával, szalonnával, kenyérrel a legegyszerűbb módon látják őket
vendégül. A sírnak többféle változata él a magyar nyelvterületen. A
legegyszerűbb az, amikor kb. 2–2,5 méter mélyre egyetlen gödröt ásnak. A
családi sírok legtöbbjénél a sír két oldalába, annak aljával egy szintben, a
koporsó magasságának megfelelő ún. padmalyt vájnak. Máshol a gödör aljára
tett koporsót ledeszkázzák, és e fölé még egy koporsó kerül. Ahol a temetőt
még nem szorították sorokba, ott a sírok tájolása kelet-nyugati, de a sorokat is
úgy igyekeznek beosztani, hogy ezt a tájolást meg lehessen tartani. A kiásott
sírra, amennyiben az egy éjszakát üresen tölt, leveles ágakat, gallyakat
raknak, hogy a sötétben a rossz szellemek ne tudjanak beleköltözni.
 295. Halotti tor.
(Külön az asszonyok)
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia

A temető (vö. 121. l.) kapujában rövid időre megáll a gyászmenet, majd most
már mindenképpen karon a kiásott sírig viszik a koporsót, {H-602.} és azt a sír
fölé helyezett rudakra fektetik. Ezután következik a búcsúztatás, majd a
különböző egyházi szertartás, végül a koporsót kötélen lassan a sírba engedik.
Ekkor a rokonság, de sokszor valamennyi résztvevő egy-egy göröngyöt dob a
koporsóra, néhol azokat a kendőket is, melyekbe bánatukat belesírták, hogy a
szomorúságot ne vigyék haza. Máshol szokásban volt a sír megkerülése is.
 225. ábra Sírformák.
a) Szimpla sír fejfával. b–c) Padmalyos sír. Désháza, Szilágy m. d)
Padmalyos és oldalsír. Sámson, Szilágy m. 1950-es évek

A fejfákra, keresztekre, sírkövekre elsősorban a múlt századtól kezdve

nemcsak a halott nevét írták fel, hanem rövidebb-hosszabb versben életéről,
erényeiről is megemlékeztek. A félnépi versek sok esetben a régebbi
hagyományokat is megőrizték:
Hosszu szenvedésem után
Itt zárt magába e sirhalom.
Fáradt testem itt pihenésre talál,
Isten veletek, egykor találkozunk.
 (Kömörő, Szatmár m.)
A fejfaversek paródiája is kifejlődött, és sohasemvolt verseket beszélgetés,
esti összejövetelek alkalmával szívesen adnak elő.

296. Halottak napja a temetőben

Tiszaörs, Szolnok m.

A temetés befejező aktusa a tor, vagyis a résztvevők vendégül látása. Ezt a

középkorban magában a temetőben tartották, s ennek emlékeként
szórványosan még századunkban is ott rendezték. Már 1279-ben a budai
zsinat tiltotta, hogy a temetőkertben mulatozzanak és táncoljanak. Az
egyházak később is mindig rossz szemmel nézték. Így a XVII. század elején
olvashatjuk: „A holt emberekért esztendőnkét való tor csinálás ördögi
találmányok.” Comenius e század közepén már többet mond róla: „Torbéli
gajdolásokkal dicsiretit a halottnak előszámlálván.” A temetőbeli tánc néhány
helyen ott maradt meg, ahol a legény vagy leány temetésének mozzanatai a
lakodalom menetét utánozták. {H-603.} A temetőbeli tor emlékét idézi az is,
hogy a temetőkapuban a koldusokat élelemmel és itallal megvendégelték.
Századunkban a tort a halottas háznál ülték meg. Ezen kenyeret, szalonnát,
máshol kalácsot ettek. Helyenként főtt étel, rendszerint paprikás hús is járta.
Az előbbi ételekhez pálinkát, az utóbbiakhoz inkább bort adtak. A halottnak is
terítettek. Csendes beszélgetéssel, énekléssel telt az idő, majd a pálinka-bor
hatására vidámabb dalokra is sor került, rendszerint a halott kedves nótáját
dalolták el. Ha már mulatozás jellegűvé kezdett válni a tor, akkor valamelyik
idősebb rokon javaslatára egyszerre távoztak.
A gyász színe régebben a fehér, illetve a világos volt. A fekete gyász
nyugatról és felsőbb osztályok közvetítésével terjedt el a parasztság között is.
Fehérben gyászoló asszonyokat még egy fél évszázaddal ezelőtt az
Ormánságban lehetett találni. A gyászolásra a magyar parasztság körében
egységes időpontok, határok nem ismeretesek. Mindenesetre a halottról
néhány évig neve napján és halálozása napján emlékeznek meg, de ilyenkor
mulatozástól tartózkodnak. Később a család összes halottairól nagypénteken,
amikor a sírokat rendbe teszik, míg halottak napjának estéjén (november 1.)
virágot visznek a temetőbe, gyertyát gyújtanak nemcsak a katolikusok, hanem
a protestánsok is. Ilyenkor a család tagjai, még a távolabb élők is lehetőleg
hazajönnek, hogy az élők a halottakkal találkozzanak. A halottak napjának
megtartása napjainkban nemcsak falvakban, hanem a városokon is általános,
és egyházi jellegét már részben elvesztette.

Lakodalom TARTALOM A naptári év szokásai

Temetés TARTALOM Időponthoz nem kötött szokások

A naptári év szokásai
A naptári év szokásai a téli, a tavaszi és a nyári napforduló köré
csoportosulnak, de a könnyebb áttekinthetőség érdekében a naptári év
rendjében mutatjuk be őket. E dramatikus elemekkel átszőtt és színezett
szokások száma és változata tájanként, néprajzi csoportonként rendkívül nagy,
éppen ezért csak a legáltalánosabb, legszebb, illetve legarchaikusabb formák
megismertetésére vállalkozunk.
Az újévi szokásokat nagyon nehéz elkülöníteni. Ennek oka abban keresendő,
hogy egészen a XVI. századig karácsonytól számították az újévet. Ezért a
szokásokat sok esetben nem lehet pontosan naphoz kötni. A középkorban a
jobbágyok, cselédek felkeresték a földesurat, és ajándékot vittek neki. Talán
ennek közvetlen folytatásaként még századunk első felében a pásztorok,
cselédek, de a gyerekek is újév reggelén a tehetősebb gazdák házaihoz
ellátogattak, ahol verssel, dallal kívántak boldogságot az elkövetkező évre:
Adjon isten minden jót
Ez uj esztendőben:
Fehér kenyér dagadjon
Füzfatekenőben;
Bor, bula, kolbász
Legyen mindig bőven;
A patikát felejtsük el
Ez uj esztendőben!

(Orosháza, Békés m.)

A gyerekek, legények kolompokkal, csengőkkel, vasakkal nagy zajt
{H-604.}

ütöttek, hogy ezzel a házról, a lakóiról, a jószágokról a rosszat elriasszák.

Szórványosan a Székelyföldről tudunk téltemetésről, amikor a legények egy
szalmabábut, mely a telet jelképezte, elásnak. A Balaton környékén egy
hajlott hátú embert az utcán végigkergettek és megvesszőztek: ezt nevezték a
télkiűzésnek.
A vízkereszthez (jan. 6.) nagyon sok, jórészt vallásos tartalmú szokás
csatlakozik, hiszen ez a karácsony tizenkettedik, zárónapja. A háromkirályok
sok hasonlatosságot mutat a betlehemezéssel, de kevesebb benne a
párbeszédes forrna. Legfontosabb kelléke a csillag, mely a három királynak
mutatta Betlehembe az utat. Ezt már 1540-ben is említik egy Somogy megyei
levélben: „Aztán a csillagéneket, ha megvagyon kegyelmednek, küldd alá; ha
több énekeket szerezhetsz, azért is légy érte, mert jó gyermekem vagyon itt,
kit ha meg nem oltalmazhatok (ti. a töröktől), felküldöm kegyelmednek.” A
csillagot egy rúdon vagy az erre a célra használt, rekeszszerűen összeillesztett,
kinyújtható, illetve összehúzható szerszámon viszi a fehérbe öltözött három
király egyike. A királyok közül Boldizsár arcát bekormozzák, hogy annak
szerecsen voltát jelezzék. Sorba veszik a házakat, és ilyen énekkel állítanak
be:
Három királyok elindulának,
A csillag, a csillag!
Istálló fölött megállapodik
A csillag, a csillag!
Három királyok elindulának,
A csillag, a csillag!
Szüz Máriának jó napot mondának,
A csillag, a csillag!
Szüz Máriának fejet hajtának,
A csillag, a csillag!

(Veszprém m.)
Miután mindhárman elmondták versüket, élelmet és pénzt kapnak a
házigazdától.
Vízkeresztkor a pap és a kántor ínég manapság is sok vidéken néhány
ministránsgyerekkel sorba jár a faluban, és megszenteli a házakat. Az ajtóra
felírják az évszámot, és alá a három király nevének kezdőbetűit: G+M+B.
Ilyenkor a hívek élelemmel, pénzzel adakoztak, amit a gyerekek kosarakba,
zsákokba gyűjtöttek össze. 1783-ban írják róla: „Vízkereszt napján bemennek
minden házhoz a papok kereszttel, imádsággal és egyetemben kolendálnak”,
vagyis adományokat gyűjtenek. Ez a neve ennek akkor is, ha a gyerekek csak
magukban mennek, és énekelve a maguk részére adományokat gyűjtenek.
 297. Háromkirályok
Szakmár, Bács-Kiskun m.

A balázsolás (febr. 3.) elsősorban a magyar nyelvterület nyugati felében

ismeretes. Szent Balázs a gyerekek védőszentje, aki nemcsak tanította, hanem
megvédte a betegségektől őket. Egy-egy balázsoló csoport több tagból is állt.
Így Zalában a század elején így jegyezték fel nevüket: vitéz, generális,
püspök, káplár, zászlótartó, strázsamester, szalonnás, ábécés. A sok katonanév
azzal indokolható, hogy a gyerekek az iskolába való verbuválás ürügyén
tértek be a házakba:
{H-606.} Ma vagyon Szent Balázs,
 Akkor pedig szokás
Volt már régen,
Hogy a jó diákok,
Oskola pajtások
Verbuválnak.
Minket is tanítónk
Sok jóra oktatott,
Azért küldött,

Hogy minden henyélőt,

Oskola kerülőt
Összeszedjünk.
Van-e hát a házban,
Kis kompániánkba
Való gyermek?
Álljon be a verbungba,
Jöjjön iskolába,
Nem bánja meg.
A balázsolásnak azonban az értelmét az adta meg, hogy gyűjtöttek, amint arra
sokszor a résztvevők elnevezése is utal: Tarisznyás, Nyársas, Kosaras,
Szalonnás, és ennek fejében kérték, hogy a torokfájás (difteritisz) ne szedje
áldozatait a kicsinyek közül.
Kérjük ajándékát,
Nyujtsa szent áldását
Mindnyájunkról távoztassa
Torkunknak fájását.
A Szent Balázs torokfájás

Merre nincs jobb haszon,

Csak adjon az asszon
Nyers szalonnát, egy kis kolbászt,
Hogy gyakran nyelhessünk.

(Szántó, Tolna m.)

A Gergely-járás (március 12.) múltját tekintve régebbinek látszik, mint a
balázsolás, de ugyancsak a diákok ünnepe. Gergely-napi köszöntők már a
XVII. századtól kezdve maradtak ránk. Egyik legszebb változatukat a csángó
népköltészet őrizte meg. Ebből származik az alábbi két szakasz, mely, mint az
egész vers, középkori hagyományokat idéz.
Szent Gergely doktornak,
Hires tanitónak,
Az ő napján,
Régi szokás szerint,
Menjünk isten szerint
Iskolába.

Lám a madarak is,

Hogy szaporodjanak,
Majd megnőjenek;
A szép kikeletkor,
Sok szép énekszóval:
Zengedeznek.
A középkorban az iskola számára adományokat gyűjtő diákok, majd azok
későbbi protestáns utódai bizonyára jelentős szerepet játszottak a balázsolás
és a Gergely-járás elterjesztésében. Ezek a késői utódok a mendikánsok, akik
még néhány évtizeddel ezelőtt is nagy ünnepekkor járták a falvakat, és
gyűjtöttek a református iskolák számára.
A farsang vízkereszttel kezdődik, és hamvazószerdáig tart, de különösen
ünnepélyes az előtte való vasárnaptól kedd estig, amit általában
„farsangfarkának” mondanak. Ez a telet, a hideget, a sötétséget legyőző
tavasz egyik örömünnepe, melyre már középkori források is emlékeznek.
Minden bizonnyal nyugatról került a magyarsághoz, amint azt az osztrák-
bajor neve is mutatja, mely családi név formájában már a XIV. században
feltűnt. Az egyházak mindig, minden eszközzel üldözték a legkülönfélébb
megnyilvánulásait, amit egy 1757-ből származó feljegyzés is bizonyít: „Azt a
nevezetet Fársang a Magyarok vették a Németektől, akik a cantu
circulatarum, a játékos tréfát mocskot űző cselekedeteiből formáltak; akik
sokféle játékokat s bolondságokat indítottak ezen a napon, s ez időben
vendégeskedvén, nyargalózván s magokat mulatván.”
 A farsang végeztével kiáltották ki azokat a lányokat, akiknek nem
{H-607.}

sikerült férjhez menniök. Nagy kiabálással a házuk előtt különböző nótákat,

rigmusokat mondtak a legények:
Fassang, fassang három napja.
Itt hagyott a lányok anyja.
Gyüjjék haza, Pesta bácsi,
Mind eladták a lányokat:
Kit görhéért, kit máléért:
Bagi Katit egy bimbóér;
A kondáshét egy malacér,
A kántornét egy szoknyáér,
A lovásznét egy csikóér.

(Maconka, Heves m.)

 298. Farsangi kormozás
Moha, Fejér m.

A nyelvterület nyugati részében a farsang végére esik a tuskóhúzás, mely

olyan csúfoló szertartás, melyet a legények rendeznek. 1820-ban így írtak
róla: „Régente azokkal az eladó lányokkal, kik farsangi napon {H-608.} férjhez
nem mentek, mint valamely szilaj kancákkal húshagyó szerdán tőkét húzattak
a magyarok.” Az Alföld egyes részein a legények a lány ablaka alatt
fazekakkal, vasakkal nagy zajt csaptak, és ezt kiabálták:
Hushagyó!
Itt maradt az eladó.
Akinek van nagy lánya,
Hajtsa ki a gulyára.

(Szabolcs m.)
A farsang rengeteg alakoskodása mellett a gonoszűzés és a termésvarázslás is
előfordul a szokások sorában. Ilyenkor baltával fenyegetik meg a termőfákat,
hogy kivágják, ha nem adnak elegendő termést.

299. Maskarázás húshagyókedden

Moha, Fejér m.
300. Farsangi maskarák
Moha, Fejér m.
 301. Kiszebaba-készítés
Szandaváralja, Nógrád m.

A tél végén, a tavasz kezdetén, általában virágvasárnapon kerül sor a

nyelvterület északi peremén, a palócoknál a kiszehajtásra. A kisze jellegzetes
böjti eledel: savanyú gyümölcs- vagy korpaleves, amit télen át nagyon
meguntak, és meg akarnak tőle szabadulni. A leányok az {H-610.} előző évben
férjhez ment menyecske ruháiba öltöztetnek egy szalmabábot, mely a kiszét
jelképezi, és azt dalokat énekelve a legközelebbi folyóig, patakig, tóig viszik.
Leveszik a ruhát a bábról, és annak csupasz vázát a vízbe dobják. Ilyenkor
abból, hogy a szalmát, bábot a víz merre és hogyan viszi, jövendölnek a
jelenlevők férjhez menésére. A dalok egy része még napjainkig is a böjttől
való szabadulás emlékét idézi:
Haj kisze haj!
Gyöjj be sódar, gyöjj!
Haj ki kisze, kiszőke,
Gyöjj be sódar, gömbőce.

Az a Szabó Margit
Olyan hires asszony,
 Kupát kértünk tőle,
A kiszére adott.

(Felsőszemeréd, Hont m.)

Amelyik menyecske megtagadta volna a ruha adását, azt kigúnyolták. Azt is
tartották, hogy a kisze kivitelével a betegségeket, a ködöt is megszüntetik.
Arra is vannak adataink, hogy a szalmabábut nem vízbe dobták, hanem
elégették:
Ég a kisze, lánggal ég,
Bodor füstje felszáll;
Tavaszodik, kék az ég,
Meleg a napsugár.

Mire füstje eloszlik,

A hideg köd szétfoszlik.
Egész kitavaszodik.

(Hont m.)
A tavaszi ünnepkör egyik jelentős területe a húsvét, ennek hétfőjén
elmaradhatatlan a locsolás, mely régebben vederrel a kútnál történt (l. LIII.
kép). A lányok, ha nem mentek maguk, akkor a legények {H-611.} erőszakkal is
odacipelték őket. A vízzel való öntözés általánosságban, más esetekben is
termékenységvarázsláshoz kapcsolódott. A locsolók később szagosvízzel
öntöztek, de éppen úgy kaptak színes és díszített tojást (vö. 401–402. l.), mint
korábban. Ez a szokás falun és városban napjainkban is virágzik. Elterjedtek a
korszakonként és tájanként változó locsolóversek.
Vízbevető hetfü nekünk is ugy tetszik:
Látjuk az utcákon, hogy egymást öntözik.
Öntünk gazdát, asszonyt kedves leányával;
Várunk piros tojást, de azt is párjával.
Ha párjával adják, megfogjuk köszönni,
Ha párral nem adják, nem fogjuk elvenni.

(Kézdimárkosfalva, Háromszék m.)

 302. Húsvéti locsolás
Acsa, Pest m.

A húsvéti tojásnak, mely a termékenység egyik legáltalánosabb jelképe, még

a húsvétot követő ún. fehérvasárnapon is jelentősége van. Ekkor küldik a
komatálat a keresztszülők keresztgyermekeiknek, a kisebb lányok annak, akit
azután meg akarnak tisztelni, barátnővé akarnak fogadni. Ez a szokás
legtovább a Dunántúlon és a Palócföldön maradt meg. Így Somogyban egy
palack bort, néhány piros tojást és perecet tesznek egy tányérra, fehér vagy
színes kendővel letakarják, és úgy viszik a kiszemelt komának. Az átadó
lányok ilyenkor a következő kis verset mondják:
Komatálat kaptam,
{H-612.}

Fel is aranyoztam.
Koma küldi komának,
Koma váltsa magának.

(Somogy m.)
Gyöngyösön és környékén a lányok kedvesüktől, a legények pedig a
lányoktól kaptak komatálat. Ha a komatálat elfogadják, az a vonzalom
kölcsönösségét jelenti.
 303. Májusfaállítás
Mezőkövesd

Május elseje a tavasz teljes győzelmének örömünnepe már hosszú évszázadok

óta. Ennek egyik legszebb vonása a májusfaállítás európai gyakorlata. A
legények kimentek az erdőre, és hosszú törzsű, szép leveles, ágas fát
választottak. Ezt annak a leánynak az ablaka alá állították, akinek valamelyik
társuk udvarolt, és ezzel kimutatta szándékát. Néhol a legények állítják a fát,
míg feldíszítéséről a leány és anyja gondoskodik. Mikor a fa már száradni
kezdett, akkor kitáncolták, vagyis kidöntésekor kisebb táncmulatságot
rendeztek. A nagy múltú {H-613.} ünnepen a városlakók régi idő óta az erdőbe
vonultak, ahol estig mulatoztak. Ilyen előzmények után 1890-től kezdve a
május elseje Magyarországon is egyre inkább a munkásság ünnepe lett,
amikor felvonulással, majd délután kirándulással és majálissal ünnepelték
meg ezt a napot.
A nyári ünnepkör pünkösddel kezdődik, amikor a gyerekek szívesen mennek
köszönteni:
Mi van ma, mi van ma?
Piros pünkösd napja;
Holnap lösz, hónap lösz
A második napja.
András bokrétás,
Feleségös, jó táncos,
Jól möghuzd, jól möghuzd

A lovadnak kantárját,
Ne tipödje, ne tapodja
A pünkösdi rózsát!
A pünkösdi rózsa
Kihajlott az utra;
Szödje föl a menyasszony,
Kösse koszoruba.

(Szeged, Csongrád m.)

 304. Pünküsdikirályné-járás
Vitnyéd, Győr-Sopron m.

A pünkösdikirály- és -királynő-választás már említett formáján kívül a

leánygyermekjátékok között is szerepel egy változata. Egy kislányt – a
pünkösdi királynét – letakarják egy kendővel. Minden házba betérnek, majd
fellebbentik a kendőt, és ezekkel a szavakkal megmutatják a királynét:
Elhozta az Isten,
Piros pünkösd napját.
Mi is meghordozzuk
Királyné asszonykát.

(Gencsapáti, Vas m.)

Nyugat-Dunántúl termékenységvarázslás is kapcsolódik a szokáshoz;
{H-614.}

felemelik a kislányt jó magasra, és ezt kiáltják: ekkora legyen a kentek

kendere. Pünkösdkor került sor az erdélyi Apácán a kakaslövésre,
kakasütésre. A fiúk régebben eleven kakasra, később csak céltáblára nyíllal
lőttek, mely addig tartott, míg a szívet, illetve közepét el nem találták. Közben
tréfás siratókat mondogattak, este pedig kakasvacsorát tartottak.
A nyár szokásai között a legjelentősebb a szentiváni tűzgyújtás, azon a napon
(június 24.), amikor a nap legmagasabban jár, legrövidebbek az éjszakák és
leghosszabbak a nappalok. Keresztelő Szent János tisztelete a katolikus
egyházban az V. században alakult ki, s ekkor tették napját június 24-re.
Természetesen a nyári napfordulót valamilyen formában a legtöbb népnél
megünnepelték, így talán már a honfoglalás előtt ismerhette a magyarság. Ibn
Ruszta arab történetíró szól ugyan a magyarok tűzimádatáról, de egyelőre
nincs adatunk arra, hogy ez ehhez a naphoz lenne kapcsolható. Mindenesetre
a középkorban elsősorban egyházi ünnep, de a XVI. századtól kezdve a
források mint népszokásról emlékeznek meg. A szokás leglényegesebb
mozzanata a tűzgyújtás:
Tüzet megrakoljuk,
Négyszögre rakoljuk:
Egyik szögén ülnek szép öregemberek,
Másik szögén ülnek szép öregasszonyok,
Harmadikán ülnek szép ifju legények,
Negyedikén ülnek szép hajadon lányok.

(Kolony, Nyitra m.)

A szokás legtovább és legteljesebben a nyelvterület északnyugati részében
maradt meg. Itt még a két háború között gyújtottak szentiváni tüzet. A korok
és nemek szerint való elkülönítés felvetette annak a lehetőségét, hogy a
csoportok egymásnak felelgetve énekeltek, de alig van pár olyan töredék,
mely ennek lehetőségét alátámasztani látszik. A tűzgyújtás után azt
átugrálták. Ezt már a XVI. századból említik, de akkor egy lakodalomhoz
kapcsolódott, bár Szent Iván-napi tűznek nevezik. Az átugrás célja részben a
megtisztulás, részben az, hogy akinek jól sikerül az ugrás, férjhez menjen a
jövő farsangon:
Rakd meg babám a tüzet, hadd csapjon a lángja!
Gyönge karjaimat melegitsem nála!
Jöttem is, mentem is, arra jártam én is,
Gyere, kedves angyalom, ugorj egyet te is!
 Gyere babám, tegyél rá, hadd szikrázzon lángja!
Teritsd földre a subád, hadd fekszünk le rája!
Jöttem is, mentem is, arra jártam én is;
Gyere, kedves galambom, melegedj meg te is!

(Tild, Bars m.)

A Szent Iván-napi tűzgyújtásnak és ugrásnak határozott párosító szerepe is
volt, és a téli napforduló szokásaival és népköltészetével lehet összevetni.

305. Szentiváni tűzugrás

Kazár, Nógrád m.

{H-615.}Az ősz szokásai között elsősorban a gazdasági vonatkozásúak

dominálnak, talán éppen a rendkívül sokféle és sürgősen elvégzendő munka
lehet az oka, hogy a betakarítás idején a más jellegű szokások száma sokkal
kisebb.
Az egyik leggazdagabb ünnepkör karácsony köré csoportosul Itt kell
megemlítenünk, hogy az egyházi év ünnepkörébe olvadt bele, és azzal
sajátszerűen interferál a nép régibb évfordulókhoz kötött pogány
hagyományvilága, valamint az újabban alakult paraszti szokások is. A magyar
nép vallásos szokásait, az egyházi év ünnepeit e nélkül a kereszteződés nélkül
meg sem érthetnők a maguk valójában. Nem kell arra gondolnunk, hogy
pogány kori hagyományok továbbélésével van minden esetben dolgunk. Az
azonban bizonyos, hogy a parasztság számára oly fontos évfordulók, a
tavaszi, nyári, őszi és téli napfordulat szokásai, hagyományai és hiedelmei
kapcsolódtak, átolvadtak az egyházi év hagyományaiba. Az egyház
évezredes, sok népen kipróbált módszereihez híven ezeknek a szokásoknak
egynémelyikét egyenesen megszentelte és a vallás ünnepei közé beiktatta,
másokat hallgatólagosan elnézett, ismerve fontos funkciójukat a nép életében.
Így aztán a nép ünneplő szokásaiban és egy egyházi évhez kapcsolódó
hiedelmeiben a legkülönbözőbb rétegek egymás mellett való békés
megférését szemlélhetjük. Ősi, pogány kori hiedelem, újabb fejleményű
paraszti babona, germán, szláv hatás s mellette a kereszténység hatására
elterjedt szokások s az antik vallási felfogás egy-egy eleme: ez mind
fellelhető az egyházi év ünnepeihez kapcsolódó népi szokásokban,
ünnepségekben. Ennek legjobb példája a karácsonyi ünnepkör.
A karácsonyi ünnepkör az adventtal kezdődik, melynek első napja az
{H-616.}
András-naphoz (nov. 30.) legközelebb eső vasárnap. Néhol kezdetét éjféli
harangszóval jelezték, ettől kezdve tilos volt minden hangos, zenés
szórakozás. A lányok és asszonyok fekete, de legalábbis sötét színű ruhában
jártak a templomba.
A Miklós-nap (dec. 6.) megünneplése fiatalabb népszokásaink közé tartozik.
Így a gyermekek megajándékozása a magyar falvakban csak az utóbbi
évszázadban kezdett terjedni. Az alakoskodásokat is nyugatról vettük át, ezek
azonban az ajándékozásnál régebbieknek látszanak. Így 1785-ben Csepregen
(Vas m.) már tilalmazzák ezt a szokást: „Mindenekutána ősi időktől fogva
tapasztaltatott, hogy némelyek a lakosok közül a Szent Miklós püspök napja
előtt való estvéli vagy éjszakai időben különféle öltözetekben és álarcokban
járnak házról házra, s a gyenge gyermekeket is helyes elmével ellenkező,
ijesztő, csúfos figurákkal rettegtetik, keményen meghagyatik, hogy senki a
lakosok közül úgy gyerekeinek, mint alattvalóinak ezentúl ne bátorkodjék
engedni Szent Miklós előtti este az ilyen színes öltözetekben való járást.”
A Luca-nap (dec. 13.) a Gergely-féle naptárreform előtt az év legrövidebb
napja, ez az oka, hogy sok helyen egészen a legutóbbi időkig a magyar
parasztok innen számították a nappalok hosszabbodását. Ezen a napon az
asszonyok nem dolgoztak. Ekkor kezdtek hozzá a férfiak a Luca-szék
készítéséhez, melynek egyes darabjait más-más fából egy-egy nap faragták ki,
úgyhogy éppen a karácsonyi éjszakai misére készüljön az egész el. Aki erre
ráült az éjféli misén, az meglátta a nagy szarvú boszorkányokat a
templomban, de már szaladnia is kellett hazafelé, mert ha felismerték,
széttépték volna. A Luca-nap hiedelmeinek, a Luca-szék készítésének
történeti előzményeiről, nemzetközi összefüggéseiről és etnopszichológiai
jelentéséről Róheim Géza írta egyik első nagyszabású monográfiáját.
Dunántúl ezen a napon a gyerekek sorba járják a házakat, és mondókával
varázsolják meg a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak. Az egész ház
népének versben kívánnak minden jót:
Luca, Luca, kitty, kotty!
Sáp, sáp, rud, rud, kukuriku!
Annyi csirkéjük legyen,
Mint égen a csillag!
Annyi pénzük, buzájuk legyen,
Mint földön a füszál!
Akkora kolbászuk legyen,
Mint az országutja!
Akkora szalonnájuk legyen,
Mint az utcakapu!
A doktor, patika éhen haljon,
A barmuk a zsirtól megfulladjon!
Luca, Luca, kitty, kotty,
Kukuriku!
 306. Betlehemesek
Szakmár, Bács-Kiskun m.

A szálláskeresés újabban elterjedt vallásos szokás, melyben kilenc család állt

össze, és december 15-től kezdve, sorba mindennap máshova {H-617.} vitték a
Szent Család képét; ez előtt énekeltek és imádkoztak. Majd egy szegényebb
családot megajándékoztak, mintha azt a Szent Családnak adnák.
A legismertebb karácsonyi játék a betlehemezés, melyet a közelmúltban az
egész magyar nyelvterületen ismertek, és a városokban is játszották. A
templomi misztériumjátékokról már a XI. századtól szólnak feljegyzések,
majd később kiszorult a templomból, és a XVII–XVIII. században iskolákban,
vallásos egyesületekben adták azokat elő. Úgy látszik, általánossá csak a múlt
században vált, legalábbis olyan formában és néven, ahogy napjainkig
ismerjük (l. LIV., LV. kép).
A betlehemet általában 16–18 éves fiúk, legények adták elő, csupán a
matyóknál (vö. 36. l.) jártak leányok, és a templom formájú betlehemet,
melyet belülről istállónak rendeztek be, itt egy idősebb asszony hordozta. A
szereplők közül elöl jár a kengyelfutó, aki az erdélyi Tordán ilyen versekkel
kér bebocsátást:
Dicsértessék a Jézus Krisztus
Ünnep van ma, fényes ünnep
A keresztények között,
Bár a természet temploma
Néma gyászba öltözött.
Elénekelték már régen
{H-618.} A betlehemi pásztorok

Hogy eljön az üdvözitő,

Ki segiti a népet.
Tisztelt urak, jó gazdák!
Társaim kinn vannak!
Mit felel rá a jó gazda:
Bebocsátja házába?
Az igenlő válaszra sorba bejönnek a résztvevők. A betlehemi templomot két
angyal hozza, őket követi Heródes király, József, az apa, két-három pásztor,
akik a templom elé feküsznek ébredezni, és tájanként váltakozó tartalmú
énekbe kezdenek.
Pásztorok, keljünk fel,
Hamar induljunk el
Betlehem városába;
Egy rongyos istállóba!
Siessünk ne késsünk,
Hogy még ezen éjjel odaérhessünk!
Mi urunknak tiszteletet tehessünk!
Jaj, szegény, de fázik,
Könnyeitől ázik.
Nincsen neki párnája,
Sem cifra nyoszolyája,
Csak széna és szalma;
Barmok szája melegitő kályhája,
Ökör, szamár lehelete reája.
 (Pásztó, Heves m.)

226. ábra Bábtáncoltató betlehem.

Lengyeltóti, Somogy m. XX. század eleje

Az ilyen beköszöntő után általában Jézus születésének rövid leírása

következik, majd József elmondja, miként próbált eredménytelenül szállást
szerezni, majd a pásztorok hódolnak a kis Jézus előtt. Ezek után következik a
komikum, a pásztorok tréfás vetélkedése, kocolódása, s miután megtörtént a
megvendégelés, a betlehemezők együtt éneklik el az áldást:
Nosza, nosza, jó gazda,
Bocsáss minket utunkra,
Házadra, magadra,
Szálljon Isten áldása!

(Tiszakarád, Zemplén m.)

227. ábra A bábtáncoltató betlehem alakjai.
Lengyeltóti, Somogy m. XX. század eleje
 307. Betlehemezés
Kéty, Tolna m.

Természetesen számos más változat, variáció is előfordulhat, különösen, ha a

bábtáncoltató betlehemeket is figyelembe vesszük, melyeknek legteljesebb
formáit a nyelvterület északkeleti és nyugati felében jegyezték fel. A
szatmárcsekei változatnak hét különböző bábfigurája van: két öreg juhász, két
bojtár, két angyal, Heródes király, az ördög, a halál és Kismiklós, a
gyertyapénzszedő. A menete és az énekei hasonlóak, mint más
betlehemeseknél, itt azonban a bábok mozgatását a különleges, erre a célra
készült templomszerű tornyos színpadon egyetlen gyerek végzi. Befejezésül a
gyertyapénzszedő vonul be a színpadra, és a következő vers hangzik el:
Pénzt vár ez az erszény,
{H-620.}

Rézbül kifaragott, megéhezett edény,

Ki eddig vót szegény,
De most igen gazdag,
Mert a kis Jézus megszületett.

(Szatmárcseke, Szatmár m.)

A betlehemesek felszerelésüket már advent elején kezdték készíteni, tanulták
a verseket, énekeket, és karácsony előtt sokszor tíz napig is állandóan járták a
falut, sőt egy-egy csoport a szomszéd településeket is felkereste.

228. ábra Köcsögduda. A regösök hangszere.

Jákfa, Vas m. XX. század első fele
Karácsony másodnapján, Szent István napjához kapcsolódik az egyik
legnagyobb múltú magyar szokás, a regelés, regölés (l. még 29. l.) A
nyelvtudomány megállapítása szerint a regek a középkorban királyi, főúri
mulatságok lehettek, melyeken a regösök mulattatták uraikat. A szó maga
összefügg a sámán révülését jelentő szóval, így feltehetően legalábbis részben
a honfoglalás előtti időkig követhető, míg másik oldalról a különféle európai
alakoskodó játékokkal tart kapcsolatot. A középkori regösök énekeiben,
nótáiban, mókáiban a mulattatás játszotta a főszerepet, sokszor azonban olyan
társadalmi visszásságokat mondtak el, melyekről egyébként az ország vagy
egy-egy nagytáj vezetői nem szerezhettek volna tudomást.

229. ábra Regösök.

Alsóhahót, Zala m. XX. század eleje

A regölés időponthoz kötött szokása azonban a nép körében is ismert lehetett.

Egy Erdélyre vonatkozó feljegyzésben ezeket olvashatjuk 1552-ben: „A mi
Urunk jézus Krisztusnak születésének napja után következik az ördögnek
nagy ünnepe, a regölö hét … A sok duska italnak, a sok regelésnek nincsen
semmi vége.”
A regölés szokását a Dunántúl, főleg annak nyugati felében, továbbá
Székelyföld egyes részein a múlt században még csaknem kétszáz községben
ismerték. Gyerekek, fiatal legények főleg állatbőrbe öltözve járták a falut,
még a nevük is állatokét idézte: bika, disznó, stb., félelmetesen hangzó láncos
botjukat rázták, s köcsögdudájukkal, mely {H-621.} nem más, mint egy
cserépköcsög hártyával bevonva, és sok más módon minél nagyobb zajt
csaptak, és házról házra járva ilyen szöveggel köszöntöttek be: „Megjöttünk
Szent István szolgái, hideg, havas országból, elfagyott kinek a füle, kinek a
lába, a kentek adományából akarjuk meggyógyítani. Mondjuk-e, vagy
nyomjuk?” Ha a mondásra engedélyt kaptak a ház gazdájától, akkor kezdenek
bele az énekbe, amely teli mitikus, archaikus, nemzetközi kapcsolatra utaló
vonásokkal. Ennek egyik része, a bevezető után, bőségvarázslás jellegű, sorba
minden jót kíván a ház minden lakójának:
Itt is keletkezik,
Egy csodató.
Aztat körülveszik
Csodatevő szarvasok.
Ezer águ boga,
Ezer misegyertya
Gyulladva gyulladjék,
Altatva aludjék
Az uj esztendőben!
Adjon az Isten ennek a gazdának
Egy hold földön száz mérő buzát!
Régi rejtem, régi rejtem
Sej, regü rejtem!
Ez a nagy Uristen
Ezt is megengedte.
Adjon az Isten ennek az asszonynak
Egy tyuk alatt száz csirkefiat!
Régi rejtem, régi rejtem,
Sej, regü rejtem!
Ez a nagy Uristen
Ezt is megengedte.

(Nyögér, Vas m.)

A második részben a legények és leányok kerülnek sorra, akiket
összepárosítanak: összeregölnek. Akikre így sor kerül, azokról azt tartják,
hogy a következő farsang után összeházasodnak:
Itt tudunk egy leányt,
Kinek neve Julcsa;
Amott tudunk egy legényt,
Kinek neve Pista;
Isten meg se mentse,
Kebelébe rejtse!
Kert felé keritse,
Utca felől behajtsa,

Párna alatt szoritsa;

Ugy siktassa, rékassa,
Mint koca malacát,
De még annál is jobban!
Haj, regő, rejtő!
Azt is megadhatja
Az a nagy Uristen.

(Miháld, Somogy m.)

 230. ábra Láncos bot. A regösök szerszáma.
Göcsej, Zala m. 1930-as évek

Az ének után rendszerint beszalad a bikaalak, és ijesztgeti a gyerekeket,

lányokat, majd a regösök kérik énekük jutalmát. Ezt is mondja el az egyik
legkorábban feljegyzett dunántúli változat:
Ágyban fekszik a mi gazdánk
Csatos erszín a derekán
{H-622.} Abban vagyon kétszáz forint

Fele szegíny regösöké

Fele a gazdájé.
Hajdinaszár köntösünk,
Cserfakéreg bocskorunk.
Ha kiereszt kentek,
Kicsuszunk a fagyon.
A különböző változatok gyakran emlegetik a cserfa-, nyírfakéreg bocskort,
sokszor mondják magukat Szent István szolgáinak, mindezek nagy régiségre
utalnak. Székelyföldön a legényeken kívül a házasemberek is regöltek.
Általában nem lányos házaknál, hanem fiatal házasoknál éneklik el a verset,
melynek minden sorának végéhez a tartalmilag eléggé nem tisztázott „De hó
reme róma” refrén járul:
Porka havak hulladoznak,
Nyulak, rókák játszadoznak.
Bényomozok a faluba,
Sándor Ferenc udvarára.
Ott találnánk rakott házat,
Abban látánk vetett ágyat.
Abba fekszik jámbor gazda.
Belől fekszik gyenge hölgye,
Közből fekszik párizs gyermek.
Serkentgeti apját, anyját:
Kelj fel apám, kelj fel anyám,
Mert eljöttek a regesek.

(Kénos, Udvarhely m.)

Az erdélyi változatok abban is eltérnek, hogy nem a szarvast, hanem a „rőt
ökröt” emlegetik, tehát itt valami olyan alakoskodó szokásról van szó,
melynek középpontjában egykor a bika, az ökör állhatott. A magyar
néprajztudomány rendkívül sokat foglalkozott a regelés szokásával, verseivel,
de vele kapcsolatban eddig még nem tudott megnyugtató, végleges
megoldáshoz eljutni.
Az aprószentek-napi (dec. 28.) korbácsolás a régi egyházi eredetű szokások
közé tartozik, bár végső soron az ókorig követhetjük nyomát. Ilyenkor a
gyerekeket megvesszőzték, annak emlékére, hogy Heródes király a kisdedeket
megölette. Egy XVIII. századi feljegyzés írja Erdélyből: „Ezen a napon
gyermekecskéket jó reggel vesszővel megütögetik az Atyák vagy mások,
annak emlékezetére, hogy gyermekek szenvedtek a Krisztusért, vesszőzték
azokat is, akiket szorgosabb munkára próbálták buzdítani.” Máskor
mondókákkal a betegséget, a keléseket igyekeztek távol tartani, többek között
ezzel a mondókával:
 Szófogadó légy,
Ha lenek küldenek, főnek menj,
Ha főnek küldenek, lenek menj,
Ha vizért küldenek, borért menj,
Ha borért küldenek, vizért menj,
Egészséges légy, friss légy, keléses ne légy!

(Zalaistvánd, Zala m.)

Az év időponthoz kötött szokásai közül csak a legfontosabbakat
{H-623.}

említettük, de ide tartoznak a névnapok is, amelyeket országszerte megülnek.

Ezek közül is a legjelentősebbek éppen azok, melyek a karácsonyhoz
kapcsolódnak: István és János. Ilyenkor a gyerekek sorra járják a házakat,
elmondják verseiket, és várják az ajándékot. A versek között sok a félnépi
eredetű, kántor faragta, de akadnak közöttük valóban értékesek is:
Serkenj fel, kegyes nép, mert most jön a hajnal,
Aranszál-tollakkal repdes, mint egy angyal.
Ingó-bingó füszál cifrán felöltödzik,
Liliom-rózsába meg is törülközik.
Amennyi füszál van tarka mezőben,
Annyi csepp viz van a tenger medribe,
Annyi áldás szálljék szent János fejire!
Szivesen kivánom!

(Nagyszalonta, Bihar m.)

Temetés TARTALOM Időponthoz nem kötött szokások

A naptári év szokásai TARTALOM A munka szokásai

Időponthoz nem kötött szokások

Az olyan szokásokkal, melyek nincsenek pontos naphoz kötve, már
könyvünk több helyén is foglalkoztunk. Ez alkalommal csak néhány
olyanra hívjuk fel a figyelmet, amelyeket eddig egyáltalán nem vagy nem
szokásjellegük oldaláról említettünk meg.
A tavaszi határjárásra olyankor került sor, amikor a hó már elment, de még
a tavaszi munkák nem indultak meg. Ezen a község vezetői, a
földbirtokosok képviselői vettek részt, de magukkal vittek néhány jó
emlékezőképességgel megáldott öregembert, és néhány fiatalt, akik majd a
jövőben lesznek tanúk. A határjárók egyik legfontosabb feladata a határok
pontos megállapítása, a határhalmok, a határkövek felállítása. Ezeket
ugyanis egyesek vagy akár egész falvak érdeküknek megfelelően sokszor
elrontották, hogy ezzel a saját földjüket növeljék. Ilyenkor újra meg kellett
állapítani a határt, melynek találkozási pontján a fiatalok határdombot
emeltek, tetején esetleg követ helyeztek el. A munka befejezésekor a
fiatalokat lekapták tíz körmükről, és a friss dombon alaposan
megvesszőzték őket, hogy még öregkorukban is ki tudják mutatni annak
helyét.
Máshol nem elégedtek meg csupán a határhalmokkal, hanem az erre a célra
készített, az átlagosnál jóval nagyobb ekével körül is árkolták. Ez a szokás
legtovább Kalotaszegen maradt meg, ahol Körösfőn a hatalmas, három
méter hosszú határbarázdázó ekét nyolc pár bivaly húzta. Május elején nagy
ünnepségek közepette vitték ki az ekét. A falu apraja-nagyja ünneplőben
kísérte. A bivalyokat a jobb módú gazdák adták össze, az eke szarvát két
kiválasztott legény fogta. Ezután kezdődött el a körbeszántás, melyet végül
is áldomás fejezett be.
Az áldomás (vö. 108. l.) a nagyobb munkák, jelentősebb eladások,
vásárlások befejező aktusa. Ez többnyire étellel, itallal történő
megvendégelésből áll. Ezt az állja, akinek számára a munkát végezték,
illetve az eladó. Az áldomásra nemcsak a vásárló tarthat számot, hanem
rendszerint azok is, akik hivatalosan vagy segítő módon azon {H-624.} részt
vettek. Így például Tokaj-Hegyalján a „törvénypohár” a tanács embereinek
is kijárt, amikor az eladott szőlőterület gazdájának változását a város vagy
falu jegyzőkönyvébe bejegyezték.
Ismerünk olyan szokásokat is, melyekkel a közösség törvényeit igyekszik
megtartani. Ilyen többek között a Bihar megye egyes falvaiban ismert
zángózás, kongózás. Ha a házastársak szétválnak, majd ismét
összeköltöznek, vagy ha összeházasodás nélkül élnek együtt, ha megcsalják
egymást, akkor egy nagyobb tömeg ablakuk alá megy. Nagy kolompolással,
kiabálással közhírré teszik mindazokat a bűnöket, amelyeket elkövettek,
vagy azt hiszik róluk, hogy valóban véghezvittek. Máskor a lakodalmat
utánozzák, és a „pap” kiáltja ki nyomdafestéket nem tűrő módon mindazt,
amit a házaspárnak tulajdonítanak. Sok esetben a súlyos sértéseket
tettlegesen is igyekeznek megtorolni, míg mások inkább elköltöznek a
faluból, semmint hogy a közösség ilyen csúfoló szokásait eltűrjék.
Számos szokás kapcsolódik a házépítéshez is. Amikor a fal magasságát
elérték, akkor bokrétát tűznek ki, és ilyenkor a gazda vendégül látja az
építőket. Az építőáldozat legszebb balladai megfogalmazását már fentebb
láttuk (vö. 495–497. l.). Ennek szelídebb változata, amikor hajcsomót
helyeztek el az új épületben, mint ahogy azt az egri vár egyik középkori
épületében tették. Kisebb-nagyobb állatok befalazása, esetleg a küszöb alatt
történő elhelyezése manapság sokszor világosságra kerül, amikor a régi
házakat lebontják. Különösen Erdélyben emlegetik sokat az építőáldozatot,
nemcsak a parasztházakkal, hanem a kastélyokkal kapcsolatban is. Így,
amikor Gerenden (Torda-Aranyos m.) a földesúr kastélyát építették, a
kőművesek megdöbbenve észlelték, hogy a falak nemcsak repedeznek,
hanem helyenként omladoznak is. Úgy gondolták, ha néhány juhot vagy
egy borjút befalaznak, az megállítja a romlást, de a zsugori uraság erre nem
volt hajlandó, mondván, hogy ez nincs benne az egyezségben. Mit volt mit
tenniük a szegény kőműveseknek, a közelben egy macskát és egy kutyát
fogtak, és azokat falazták be az új épületbe. Ezzel a falak szilárdságát
századokra biztosították ugyan, de a benne élő grófi család állandóan
civakodott, akárcsak a kutya és a macska, és így nem volt áldás a kastély
lakóin – mondja egy helyi monda.
Az általános hadkötelezettség bevezetése után (1868) minden faluban nagy
esemény volt a sorozás. Erre már jó előre készültek, a legények
felszalagozták kalapjukat, és többnyire együtt, szekéren mentek a közeli
városba vagy nagyobb községbe, ahol a sorozó bizottság elé kellett állniok.
Útközben már a sorozási nótákat dalolták:
A szögedi városháza de sárga,
Oda visznek engem vizitálásra;
Ingöm, gatyám ledobom a padlóra,
Könnyes szömmel nézünk a tiszt urakra.

Huncut az az orvos, aki vizitál,

Aki bennem sömmi hibát nem talál;
Mögtalálja bennem azt az egy hibát:
Hogy a szivem a rózsámért nagyon fáj.

(Szeged, Csongrád m.)

A katonának beváltak nagy nótaszóval érkeztek vissza a faluba, míg
{H-625.}
az alkalmatlanok csak egyenként, a kert alatt lopózkodtak haza, mert
bármilyen keserves volt is a hároméves katonáskodás, mégis szégyellték, ha
valaki nem vált be. A berukkolásra ősszel került sor, amikor búcsúzó bált
rendeztek. Az asszonyok, a lányok a falu határáig, a legközelebbi
vasútállomásig kísérték a fiaikat, szeretőiket, akiket úgy elsirattak, mint a
halottakat. A legények nótákkal búcsúztak:
Udvaromon hármat fordul a kocsi:
Édesanyám a ládámat hozza ki!
Hozza ki a behivó levelemet,
Nagykászonból törölik a nevemet.

Édesanyám ne sirasson engemet,

Menjen haza s nevelje az öcsémet!
Legyen ő is jó katonának való,
Le ne vesse hátáról a huszárló.

(Kászon, Csík m.)

Az egyházi szokásokról is szólottunk már (vö. 95–99. l.) az előzőek során.
Itt most csak a tavaszi határszentelést említjük, (l. 38. kép), amelyet csak a
katolikusok tartottak. A körmenet zászlók alatt énekelve vonult a határba,
hogy ezzel a jó termést biztosítsa.
Bizonyos ünnepélyességgel és népi vonásokkal ment végbe a felnőtt
gyermekeknek az egyházba történő befogadása. A katolikusoknál első
áldozáskor, bérmáláskor a templomot zölddel és virágokkal díszítik, a fiúk
mellcsokrot, a lányok virágkoszorút kapnak, majd a keresztszülők
megajándékozzák őket. A protestánsok konfirmálása után sok helyen a
papnak megköszönik az előkészítést, az egyház tanaiba történő beavatást, és
apró ajándékot: virágos kosarat, néhány piros tojást adnak át számára.
A pünkösdikirálynő-választás (vö. 613–614. l.) bizonyos formái tovább
éltek az egyházi szokások között. Ilyennek tekinthetjük a matyó díszes
öltözetű „Mária-lányokat”, akik az ünnepek külső fényét emelték az
alkalomhoz készített ruhájukkal. Ilyenek voltak a „rózsa-lányok” is, akik
közül egy királynét jelölt ki a pap, és ennek fejét rózsa- vagy
kalászkoszorúval ékesítették. Estefelé táncot rendeztek a tiszteletére, majd
valamennyien hazakísérték, és ilyenkor azt a pénzt is átadták neki, amit
hozományul gyűjtöttek számára.
A céhek (vö. 82. l.) számos szokást őriztek meg. Ilyenek voltak elsősorban
a táncos összejövetelek, amelyeket pl. Baján lakozásnak hívtak, és általában
farsang táján tartottak meg. Már korán reggel misét hallgattak, majd a céh
zászlaival, jelvényeivel, hangos zeneszóval felvonultak a legények, és
meghívták a mestereket családostul. Délután ott gyülekeztek, ahol e
jelvényeket tartották, és a mesterek borral kínálták a legényeket. Ezután
együtt vonultak a mulatság színhelyére, és jelvényüket a mulatság termében
elhelyezték. Itt már késő délután is táncoltak, de igazában csak nyolc
órakor, a vacsorával kezdődtek meg a szokások. A konyhamester csörgős
pálcájával megveregette az ajtófélfát, és úgy jelentette be a következő ételt
vers kíséretében, akárcsak a lakodalmakban a nagyvőfély.

A naptári év szokásai TARTALOM A munka szokásai

Időponthoz nem kötött szokások TARTALOM A magyar népi hiedelemvilág

{H-626.} A munka szokásai

Az egyes munkákhoz kapcsolódó szokásokkal már fentebb (vö. 192., 207–
208. l.) foglalkoztunk, mégpedig mindig azon a helyen, ahova az a
legszorosabban kapcsolódott. Így itt most inkább a munka és a szokás, rítus,
hiedelem összefüggésének kérdéseiről kívánunk szólani. Általánosságban
megállapíthatjuk, hogy ezek többsége a kezdéshez és a végzéshez
kapcsolódik. A munka megindulásakor jellegükben több a hiedelemmel
átszőtt szokás, mellyel annak sikerét igyekeztek biztosítani, míg a
befejezéskor az egyszerű, de felszabadult ünneplésé a döntő szó, az örömé,
mely a megnyert eredménynek szól. Érdemes ilyen szempontból is néhány
példát vizsgálóra venni.
Így vetéskor az elkövetkezendő termést a legkülönbözőbb eljárásokkal
igyekeztek befolyásolni. Az először tavasszal a földekre igyekvő szekeret
lelocsolták, hogy ezzel éppen úgy a bő termést biztosítsák, mint azzal, hogy
az első barázdába tojást szántottak be. Ilyenkorra különleges étkezést írt elő
a hagyomány, és bizonyos ételektől tartózkodtak. Az ilyen szokások mellett
azonban az egyházi áldás kéréséről sem feledkeztek meg: a vető ember
levette kalapját, és mielőtt munkához látott, rövid imában kérte az Isten
áldását. Mennyivel más már az aratás, a cséplés befejezése (l. 26. kép).
Ilyenkor már nincsen tiltott étel, énekkel, tánccal, gazdag vacsorával
ünnepeltek, ahol a különböző tréfák, ugratások, alakoskodások is
előkerültek. Ugyanezt lehet megállapítani többek közt a szőlő
megművelésével kapcsolatban is, melynek végén az örömünnep: a szüret
(vö. 217–218. l.) fejezi be a munkát (l. LII. kép).
A jószág tavaszi kihajtása ugyancsak számos szokással, hiedelemmel
tarkázott. Hiszen az alföldi pusztákon, a hegyi legelőkön sok minden baj
érhette a jószágot, és ezt különböző cselekedetekkel igyekeztek
megakadályozni, amint azt egy csíki pásztornóta valóságos csokorba szedte:
Gyűjtik a csordákat,
– Csingi-lingi-lánga –
Hajtsák a marhákat,
 – Csingi-lingi-lánga –
Tinó-binó jószágocskák,
– Csingi-lingi-lánga –
Rínak az utcába.

Láncot a küszöbre,
– Csingi-lingi-lánga –
Hogy térjen meg őszre, –
Csingi-lingi-lánga –
Az utolsó borjufarok!
S a farkasok és tolvajok
– Csingi-lingi-lánga –
Ne férjenek hozzá!

Nőjön fü előttik,
– Csingi-lingi-lánga –
Dög ne járjon köztik!
– Csingi-lingi-lánga –
{H-627.} Hizzanak meg mind egy lábig,

Hadd igérjenek sok százig

– Csingi-lingi-lánga –
Értik a vásárba!

(Csík m.)
Mennyire más a „szorulás”, vagyis a jószágnak ősszel történő hazaterelése,
amikor András-napkor (nov. 30.) vagy máshol az első hó leesésekor hajtják
haza a nyájakat, amit a pásztorok már ugyancsak kívánnak:
Bárcsak esne, bárcsak fujna,
Gulya, ménes beszorulna,
A számadó hadd számolna,
Szegény bojtár szabadulna!

(Györgytarló, Zemplén m.)

Igen, mert ilyenkor következik az áldomás, az ünneplés, hogy a jószágot a
sok minden veszedelemtől sikerült megoltalmazni.
Hasonló megfigyeléseket tehetünk a ház építésével kapcsolatban is. Az első
föld kiemelése az alapból, a már említett (vö. 624. l.) építőáldozat, mind a
ház felépítésének sikerét igyekszik befolyásolni. Amikor már a fal és a
tetőszerkezet áll, az már az első alkalom a megünneplésre. Ez különösen
akkor éri el a tetőfokát, amikor a ház teljesen elkészült, és a család
beköltözése után megtartják a házszentelőt, mely már a felszabadult öröm
és sikeresen befejezett munka megünneplése.
Megemlítjük az olyan szokásokat is, melyek nem közvetlenül a munkához,
hanem inkább a foglalkozásokhoz kötődnek. Ezek között érdemes
megnevezni az olyan napokat is, melyek időjóslásra, a termés
eredményének megjövendölésére vonatkoznak. Ezek közül néhány
fontosabb időrendben így következik egymás után:
Vince-napon (jan. 22.) az olvadásos időben arra következtetnek a
bortermelők, hogy nagy és jó termés következik, míg ha Gyertyaszentelő
Boldogasszony napján (febr. 2.) kisüt a nap, akkor még nagyon hosszú télre
lehet számítani, amint azt egy versike mondja:
Ha fénylik Gyertyaszentelő,
Az ízíket vedd elő!

(Báránd, Bihar m.)

A halászok Jégtörő Mátyáskor (febr. 24.), ha még áll a jég, akkor bőséges
halászatot várnak, különösen az a halász, akinek ezen a napon csukát
sikerült fognia. József-nap (márc. 19.) az első meleg nap, melyen már
mindenkinek meg kell kezdenie a szántást.
Szent György napja (ápr. 24.) ősi tavaszkezdő ünnep, akkor hajtották ki a
nyájakat, ekkor tartották a tavaszi cselédvásárt. A hagyomány szerint ekkor
kell őrizni a teheneket a boszorkányoktól, akik harmatot szednek a mezőn,
és ezzel a tejhasznot maguknak szerzik meg. Márk napja (ápr. 25.) a
csordások napja volt, amikor rétest sütöttek számukra azok, akiknek
jószágát őrizték.
 308. Aratóünnep
Kazár, Nógrád m.

Nepomuki Szent János napja (május 13.) a vízen élő emberek: halászok, {H-
629.} hajósok, molnárok ünnepe, akik ezen a napon pl. a Dunán (Baja) nagy
ünnepségeket rendeztek, és kivilágított hajókkal vonultak fel.
Orbán (május 25.) a méhészek patrónusa, e napon kezdenek a méhek
rajzani. De tisztelték a vincellérek is Donáttal együtt. Szobraik a
szőlőskertek útjain állottak, és ezen a napon felvirágozták, hogy a jégesőtől
és más kártól megóvják a termést. Minderről már Bod Péter erdélyi
történetíró is megemlékezik a XVIII. században a következőképpen: „Ezt a’
napot tartják Dies criticusnak, mellyből jövendölnek a’ tudatlanok. Ha
tiszta Napfény vagyon a’ bornak bőv termését; ha esős idő ez a’ szükséget.
Mellyre nézve Álsátziában megvolt az a’ szokás, hogy ha szép Nap-fény
vólt, az Orbán fa-képet nagy örömmel ének szóval kisérték az utszákon; ha
pedig essős idő volt, kötelet kötöttek a’ nyakára ’s ugy vonszolták a’
Sárban.”
Péter-Pál (június 29.) rendkívül fontos szerepet játszott a gazdasági életben,
mert ilyenkor szakad meg a búza töve, és lehet hozzálátni az aratáshoz. De
e napot megünneplik a halászok, akiknek Szent Péter védőszentjük volt.
Ilyenkor felvonulásokat rendeztek, és a halból készült vacsorára meghívták
a falu vezetőit is.
Az őszi mezőgazdasági évnegyed kezdő napja Szent Mihály (szept. 29.),
ameddig a természetbeni szolgáltatásoknak eleget kellett tenni. Ekkor
tartották a hegyi pásztorok azt az ünnepet, mellyel a farkaskárt akarták
elhárítani. A méhek e naptól kezdve már nem jártak ki mézet gyűjteni.
Ekkor szabadult fel a makkos erdő, és a nyájat be lehetett hajtani.
Szent Vendel (okt. 20.) a pásztorok védszentje, akinek szobrát ma is gyakran
lehet látni, különösen Dunántúl. Ekkor a pásztorok nagy ünnepet tartottak.
Régebben a Vendel név gyakori volt a pásztorcsaládokban.
Az év hátralevő részében már az általános örömünnepek között elvesznek
azok, melyek foglalkozásokhoz kötődtek. Márton napján (nov. 11.) a
polgárok, kereskedők, de néhol a parasztok is ludat vágtak, ilyenkor
kóstolták meg az újbort. Nagy evés-ivások napja volt ez, hogy mindenből
bőven legyen tavaszig. Ilyenkor jártak a pásztorok körbe a gazdákhoz, és
süteményt vagy azt megváltó pénzt kaptak tőlük.
András-nap (nov. 30.) az advent előtt az utolsó olyan nap, amikor még
mulatni lehet. Ilyenkor kezdik meg a disznók ölését, és tartják a disznótori
összejöveteleket. Ambrus (dec. 1.) a méhészek és mézeskalácsosok
védőszentje. Ezt a napot a két háború között még a fővárosban is
megünnepelték, és templomi zászlók alatt felvonulást tartottak.
*
 309. Szt. Vendel, a pásztorok védőszentje.
Útmenti szobor Jászberény

Mindezekből a magyar népszokások egy alapvető formai vonása

bontakozhat ki: a közösség, legyen az falu vagy mezőváros, vagy akár csak
egy tanyacsoport is, a társadalmi és társasági konvenciókhoz való feltétlen
ragaszkodást tagjai számára elengedhetetlennek tartotta. Egy-egy falu
szokásainak leírásában sohasem találkozhatunk olyanfajta kifejezéssel,
hogy ezt a szokást az egyik házban így, a másik házban amúgy csinálták.
Az „ahány ház, annyi szokás” közmondása a falu {H-630.} életének fő
eseményeire – mint amilyenek az ünneplő szokások is – nem áll. Az
elképzelhető, és rendszerint úgy is volt, hogy egy faluban élő különböző
nemzetiségi csoportok eltérő hagyományokat követtek; ez érthető jelenség,
de csak azt mutatja, hogy egyetlen falun belül is különböző közösségek
köreit vonhatjuk meg. A társadalmi kategóriák is teremthettek ugyanígy
különbözőségeket, de ezek inkább a módosságra, a pompára, az élet
minőségi különbségeire vonatkoznak, s egy-egy lakodalmat, húsvétot,
gyásztort a szegény is igyekezett a maga módján a falu előírásaihoz
alkalmazkodva megtartani, sokszor bizony keserves igyekezettel.
Olyanfajta íratlan megegyezések természetesen voltak, s ezt igen meg is
tartották, hogy a szegény emberhez mi az illendő, kit kérhet {H-631.} meg
komájának, milyen pompával ünnepelheti lakodalmát, milyen lehetett a
ruhája, kosztja stb. Sok helyen megrótták azt a szegényt, aki a nagygazdát
akarta követni. Máshol a szegénység maga zárkózott el, s külön formákat
fejlesztett ki élete ünnepi pillanatainak megülésére. Mindezek az etnikai és
társadalmi eltérések csak azt igazolják, hogy a paraszti élet még az ünneplés
oldottabb pillanataiban is a közösség fegyelmének vetette alá magát, ahogy
például nem is egy faluban csak meghatározott napokon járhatott a legény
kiválasztottjának házához, s a szerelem fölött is a falu törvényei (tehát
gazdasági, társadalmi belátásai és hagyományai) őrködtek. Áthágni ezeket
büntetlenül nem lehetett.

Időponthoz nem kötött szokások TARTALOM A magyar népi hiedelemvilág

A munka szokásai TARTALOM A hiedelemvilág alakjai

{H-632.} A magyar népi hiedelemvilág

FEJEZETEK
A hiedelemvilág alakjai
A paraszti világkép

A magyar nép hiedelemvilágáról beszélve elsősorban annak kozmikus-

archaikus egységére kell gondolnunk, a természetfölötti, a természet és az
ember egységére. E nélkül sok minden ismeretlen és érthetetlen maradna
előttünk a nép hiedelmeinek rendszerében. A magyar parasztság a múltból
nemcsak egy-egy motívumot, emléktöredéket hozott magával, hanem a
hiedelemvilágban benne lappang archaikus vallásosságának, általában
világszemléletének sok alapvető gondolata is.
A kutatók legtöbbje úgy tette fel a kérdést, szembekerülve a különböző
primitív és paraszti hiedelmekkel, babonás szokásokkal és laikus vallási
magatartással: hogyan lehetséges, milyen logika alapján a hitvilág? Hogyan
hihetnek különben ügyes, a gyakorlati élet veszélyei, gondjai közepette jól
eligazodó vadászok, halászok, állattartók, földmívesek a mi számunkra
olyannyira kézzelfogható tévedésekben? Erre a kérdésre születtek a
legkülönbözőbb elméletek, melyek a hiedelem keletkezését, fejlődésének
történetét tárgyalják. Mindezek az elméletek inkább csak magát a babonát
vizsgálják, s önmagából akarják megfejteni értelmét. Ez is döntő kérdés,
mellőzhetetlen, azonban mégsem felel arra a fölvetett kérdésünkre: miért is
hittek és hisznek olyan sokáig ezekben a különféle hiedelmekben?
A teljes és részletes feleletet erre ismét csak úgy adhatnók meg, ha az egész
paraszti művelődést és társadalomszerkezetet ilyen szempontból vennénk
vizsgálóra a maga történeti fejlődése során. Ha csak úgy kiszakítva
gondolunk arra, hogy a magyar parasztság a szemmel való rontásban, a
tehén tejének elvevésében, táltosokban, lidércekben s még annyi másban
hihetett, ez valóban értelmetlennek tűnhetik fel előttünk. Holott sokkal
inkább érthetetlen s értelmetlen egyebek közt az, hogy az európai
magaskultúra, a városi élet is tele van máig is babonás viselkedésekkel,
gesztusokkal, mágikus hatásoknak való engedelmességgel.
Ha a magyar művelődés történetét vizsgáljuk, láthatjuk, hogy a paraszti
kultúra hosszú századokon át nem volt szerves, hanem csak esetleges
kapcsolatban az uralkodó osztályok szellemi tudatosodásának
fejlődésmenetével. Ez általánosabb európai jelenség volt, s nemcsak
hazánkban találhatjuk, hanem az itt következők mutatis mutandis
érvényesek más nemzetek parasztságára is. A magyar parasztság etnikai
csoportjai, társadalmi rétegei nem fejlődhettek együtt sem a nemességgel,
sem a városi polgársággal: osztályhelyzetük, földhöz kötöttségük, a paraszti
mezőgazdasági munka természete egyaránt megakadályozták azt, hogy a
parasztság a reneszánsz óta rohamosan fejlődő európai művelődés és
szellemi tudatosulás ütemébe bekapcsolódhassék, s ez európai
racionalizmus hatásait közvetlenül átvegye. Az uralkodó osztályok felől is
érték hatások, de ezek éppen gondolkozását, kultúrájának alapvető
sajátosságait nem érintették, hanem például viseletüket, egy-egy meséjüket,
dallamukat változtatták meg. {H-633.} A parasztság vélekedése a világ végső
dolgairól, életről, halálról s a maga helyéről a világban századokon át a régi
nyomokon haladt.
A paraszti kultúra és világkép, hogy így fejezzük ki magunkat, lényege
szerint erősen önellátó volt: kérdéseire magának kellett megadnia
legtöbbször a feleletet, minthogy a parasztembernek a maga kis
gazdaságában egyszerre kellett lennie a házépítő mérnöknek, állattartáshoz,
földműveléshez, időjáráshoz, énekléshez és még sok minden egyébhez értő
szakembernek. A paraszti élet: kényszerű univerzalizmus, kényszerű
egyetemesség. Tehát, mint mondottuk, a maga végső kérdéseire is jórészt
magának kellett megtalálnia a helyesnek vélhető feleletet. Ezért hát
hiedelmeiből a mienktől eltérő világ képe bontakozik ki, és sok esetben
emlékeztetett arra az ősi samanisztikus felfogásra, melyből története szerint
eredt. Ebben a felfogásban is a túlvilági hatalmak, a természet és az ember a
legszorosabb viszonyban vannak, a kapcsolatok eltéphetetlenek. Amellett
ezekből a hiedelmekből kitetszően a természetfölötti világ és a mi földi
világunk nem is vált még el világosan egymástól, átjátszások, csodák
bármikor történhetnek. Egy vasdarab, balta egyszerre lehet hasznos
gazdasági eszköz s a következő pillanatban mágikus, elhárító, segítő, mely
megakadályozza a vihar kártevéseit, a jégesőt. Természetesen az archaikus
törzsi kultúrák kultuszaiban és az ősi hiedelmek világában ez az
összefüggés, átjátszás könnyebben felfedezhető, érzékelhető, mint a
parasztkultúrákban.
A parasztságnak ki kellett találnia a magyarázó elveket, helyesebben
ragaszkodnia kellett jobb híján azokhoz az ősi magyarázó elvekhez,
melyekkel a világ jelenségeit értelmezhették, s a maguk dolgát jól
intézhették. Éppen ezért azt ne higgyük, hogy a régebbi paraszti világban a
babona, a hiedelem csak valami mellékes tényező volt: egyik legfőbb
szereplője, irányítója volt életüknek, a születéstől a halál szertartásáig
bonyolult szokások, tilalmak kísérték végig, s ezekhez ragaszkodniok
kellett. Még a gazdasági élet ténykedéseit is átszőtték a varázslások,
hiedelmek. Termékenységi, vetési varázsok, a háziállatokhoz s
termékeikhez, a tejhez, a tojáshoz fűződő hiedelmek mind azt mutatják,
hogy életük minden területét át- meg átfonták ezek a hiedelmek. A
babonáknak a gazdasági eljárásban éppen olyan fontos szerepük volt e
paraszti szemlélet szerint, mint maguknak a szorosan vett termelési
munkameneteknek. A vetéshez szorosan hozzátartoztak a vetési hiedelmek,
és a jó termést bízvást a gondosan végrehajtott termékenységi varázslás
ceremóniáinak is köszönhették hitük szerint.
Hogy mennyire behálózta a paraszti életet ez a hiedelemvilág, azt mi sem
bizonyítja jobban, hogy a vallás tanításai alatt is századok óta élhette jó,
ideig a maga életét mind a katolikus, mind a protestáns parasztság körében.
Tudjuk jól, hogy Európa-szerte a paraszti vallásosságot egy sajátszerű
kevertség, a kereszténységnek és a régibb hiedelemvilágnak összefonódása
jellemezte. A keresztény szokások, áhítatgyakorlatok elkeveredtek helyi
pogány hagyományokkal, antik emlékekkel, később fejlődött paraszti
babonasággal. Valósággal szövevényes, egymásnak ellentmondó részekből
álló rendszerré alakult a századok során a paraszti vallásosság, és van dolga
a kutatónak, míg {H-634.} az egymástól eltérő eredetű elemeket szétválasztja.
Nem is mindig sikerrel, hiszen egy-egy hiedelem a századok során új meg
új alakot ölt, szerepet cserél, átváltozik. Sokszor nem is tudjuk pontosan
eldönteni valamely hiedelemről, hogy régi pogány hagyomány-e, a
keresztény Európában alakult-e ki, vagy pedig újabb kori fejlemény.
A döntő e történeti rétegek megkeresésén túl különben is annak a
megállapítása, hogy a különböző történeti, társadalmi és művelődési okok
miatt a magyar parasztság szellemi alkata, világszemlélete maradt olyan,
hogy abban revivalszerűen újraébredhettek a babonás magatartások, a
hiedelmeknek megvoltak a kijárt és mintegy beidegzett járataik, pályáik,
ahol az új helyzetben mindig jelentkezhetett a babona mint a megoldás
eszköze, értelmező elve.
A hiedelemvilág befolyással volt a vallásos világképre, a magyar parasztság
társadalmi életére, gazdasági cselekvéseire, mindennapi szokásaira. De
behálózta a paraszti alkotások egyik legjelentősebb területét, a népmeséket
(vö. 525–532. l.) is. A paraszti alkotótehetség egyik leggazdagabb,
legbonyolultabb területe nem fejlődhetett volna, ha a parasztság nem
hiedelmeinek ebben a rendszerében gondolkodik. A népi epikum légkörét a
csodának, a varázsnak szelleme hatja át, hitelük és a
továbbhagyományozódáshoz való elegendő érdekeltségük csakis egy olyan
társadalomban képzelhető el, melynek világképét nem a ráció, nem a
mindennapi valóság határozza meg egyedül, hanem a hiedelmeknek ez a
gazdagon burjánzó szövevénye. Ilyen társadalomban, ilyen művelődési
formában a mese hosszú századokon át jó és hiteles szórakoztatója volt a
parasztságnak. A népmese mai sorsa, átalakulása is igazolhatja ezt: a
hiedelemvilág pusztulásával legelőbb a csodákkal teli mesék pusztulnak el,
sorvadnak, és legtovább tudja magát tartani az anekdota, a helyi epikus
hiedelmek; látszatra a valósághoz, az érzékelhető világhoz ezeknek van a
legtöbb közük.
A magyar paraszti hiedelemvilág – mint mondottuk – az élet valamennyi
területét behálózta. Ezért teljes bemutatásukra nem vállalkozhatunk, hanem
csak néhány jellegzetes és fontos kérdését villantjuk fel. Egy-egy vonására
már korábban is utaltunk a népi műveltség különböző területeinek
tárgyalása során.

A munka szokásai TARTALOM A hiedelemvilág alakjai

A magyar népi hiedelemvilág TARTALOM A paraszti világkép

A hiedelemvilág alakjai
A magyar népi hiedelemvilág alakjai közül elsőnek a táltost említjük meg,
mint olyat, melyben a honfoglalás előtti sámánhit vonásai leginkább
megtalálhatók. Maga a táltos szó is feltehetően finnugor eredetű, így a finn
megfelelője „tudós” jelentésű, ahogy a magyar tájnyelv is sokfelé úgy
nevezi a természetfeletti erővel felruházott embereket. Ma már a táltos
tulajdonságait, felszerelését főleg azokból a hiedelemmondákból (vö. 556–
557. l.) lehet kielemezni, melyek elsősorban az ország keleti felében az
öregek emlékezetében napjainkig élnek.
A táltos általában jóindulatú, és inkább segít, mint büntet. Tudását nem saját
akaratából szerzi, hanem úgy kapja, amint azt 1725-ben egy vallatás során
egyikük vallotta: „A táltosságra nem tanított senki, mert azt az isten anyja
méhében úgy formálja.” Éppen ezért hiába szegülnek ellene szülei,
rokonsága, aki erre a sorsra rendeltetett, annak végig kell azt csinálnia.
A gyerek születésekor gondosan megnézik, hogy van-e foga, esetleg
{H-635.}

hatodik ujja valamelyik kezén. Az egy többletcsont már eleve jelezte, hogy
a gyermekből idővel táltos lesz. Ehhez azonban még az szükséges, hogy az
ősök néhány, három vagy több napra elrabolják. 1720-ban egy kuruzslásért
vallatott vádlott ezeket mondta: „…kilenc napig halva feküdvén,
elragadtatott a másvilágra, az istenhez, de azért jött vissza, mert az isten
küldte őt, hogy gyógyítson és orvosoljon”. Ezt az állapotot elrejtezésnek
mondották, mely ugyancsak finnugor eredetű szó, megfelelőjét formában és
tartalomban egyaránt megtaláljuk a rokon és a különböző szibériai
népeknél.
Úgy tartják, hogy mialatt a sámánjelölt alszik, azalatt a többiek
feldarabolják, hogy megállapítsák, megvan-e a többletcsontja. Ez a
motívum a „Varázsló és tanítványa” (AaTh 325), az általánosan ismert mese
magyar változatában is előfordul: az elrabolt ifjút feldarabolják, rendszerint
harmadnapra összerakják, és ezzel korábban nem ismert tudományt szerez a
maga számára.
Mindezzel azonban nem fejeződött be a táltosjelölt küzdelme és
próbatétele, mert még vizsgát is kell tennie. Ennek egyik módja, hogy egy
égig érő fán fel kell másznia, és ha szerencsésen visszatér, akkor
gyakorolhatja már korábban megszerzett tudományát.

231. ábra Szaru sótartó díszítése életfával és pásztorjelenettel.

Sárrétudvari, Bihar m. XIX. század második fele

A hagyományok a táltos felszereléséről is szólanak. Ezek közül

megemlítjük a különböző fejdíszeket; így a tollseprűt, a szarvat, melyről a
legtöbb esetben meg lehet állapítani, hogy az a szarvasmarháéhoz hasonlít,
de ritkábban előfordul a szarvasagancs is. A sámándob emléke is élénken él
az emlékezetben, és az sokszor a szitával párosul, ami a gyermekversekben
(vö. 576–578. l.) és a szentiváni énekekben is előfordul:
Adjon Isten lassu esőt,
Mossa össze mind a kettőt;
Szita-szita péntek,
Szerelem csütörtök,
Dob szerda.
 232. ábra Karikásostor-nyél berakásos díszítése életfával, nappal és
holddal.
Biharnagybajom, Bihar m. XIX. század vége

A moldvai magyarok újévi varázsló alakoskodói olyan rostával járnak,

melynek oldalára csörgőket, csengőket erősítenek. Ezt a táltos egykor
betegség gyógyítására, jövendölésre, bőségvarázslásra használta, akárcsak a
szibériai sámán. A sámánfa, melyet már a pogány lázadások idejéből (XI.
század) is emlegetnek, szinte napjainkig ismert volt. A múlt század elején
még egy sárréti táltosról ezt írták: „Lemegyen ő, ő tudja hová, és a nagy
fára felmenvén, majd megtudja akkor, milyen kutya lakik a bíróban. És
megcselekszi, hogy miként ő akarja, a bíróval az lészen, és a faluval is az
lészen.” Így tehát a fa, melyet a népi díszítőművészetben többnyire úgy
ábrázoltak, hogy a tetejében egy kis madár ül, a táltos természetfeletti
hatalmának egyik eszköze és egyben jelképe.
A táltos tevékenységei közül külön ki kell emelnünk az eksztázist, melyet a
magyar nyelv rejtezésnek, révülésnek nevez. Mindkét szó alapjaiban a
finnugor korig visszavezethető, és megállapítható, hogy a
sámánszertartásokkal állt kapcsolatban. (Tudjuk azonban, hogy az eksztázis
valláslélektani jelentősége nemcsak a sámán vallásos világkép {H-636.} része
volt, mind az archaikus hiedelmek közt, mind az antik vallásos
hagyományokban is ismerős.) A táltos, tudós ugyanis csak révületes
állapotban tud kapcsolatot teremteni a természetfeletti lényekkel és az elhalt
ősök szellemeivel.
A másik tevékenység, melyről az egész magyar nyelvterületen tudnak a
hiedelemmondák (vö. 556–557. l.): a táltosviaskodás. A táltosnak ugyanis
bika, csődör, esetleg tüzes kerék képében meg kellett vívnia időről időre a
szomszédos területek táltosaival, mint ahogy arról egy alföldi határperben
1620-ban így írnak: „…a békési táltos a dobozi táltossal megbirkózott, a
dobozi táltos bírja vala meg a békési táltost”. Az idegen bika rendszerint a
felhőből ereszkedett, és vihart hozott magával, míg az otthonit az emberek
is tudták segíteni.
Az egykori sámánének töredékeit sejthetjük a regösénekek (vö. 620–622. l.)
„haj, regő rejtem” sorában, mely feltehetően annyit tesz „varázzsal
varázsolom”, vagy a samanizmushoz közelebb álló szóval „révüléssel
révülök”. Érdemes megjegyezni, hogy legközelebbi nyelvrokonaink, az obi-
ugorok nyelvében a sámánének elnevezése a kai, kei szóból alakult,
melynek a haj, hej indulatszavunk etimológiailag pontosan megfelel, és a
hajgatás lehetett a magyar sámánének elnevezése.
A táltos, a magyar sámánhit kutatása területén a nemrég elhunyt Diószegi
Vilmos szerzett elévülhetetlen érdemeket. Eredményei összegezéseként
megállapította: „A táltosjelölt betegséggel történő kiválasztása, a huzamos
alvás, továbbá testének szétdarabolása, vagyis a »fölös számú« csont
megkeresése révén való tudománykapása és égig érő fa megmászásával
végbemenő felavatása – részleteiben is, a maga kerek egészében is – elénk
vetítette a honfoglaló magyarságnak a táltosjelöltről alkotott képzeteit. A
táltos kezében levő egyfenekű csörgős dob, amely hátasállatul is szolgál,
bagolytollas vagy agancsos fejviselete, rovátkás vagy létra alakú »fája«,
amelyen ott van a hold meg a nap, a honfoglaló magyar nép táltosainak
felszereléséről, révülése, az akkor bekövetkező állatalakban való viaskodása
és indulatszóval történő szellemidézése pedig tevékenységéről rántotta le a
leplet.” Így hát a magyar népi hiedelemvilág táltosalakja szinte napjainkig
erős szálakkal kötődik Kelet-Európa és Ázsia samanizmusához.
A garabonciás alakja évszázadok alatt jelentősen keveredett a táltoséval, de
ez már nyugatról származik. Maga az elnevezés is talán az olasz gramanzia
„bűbájosság, ördöngösség” szóval tart kapcsolatot. Jóra, rosszra egyaránt
kapható, vihart támaszt, könyvéből olvassa ki a bűvöleteket, hiszen
tulajdonképpen a középkori vándorló diák alakjának változata, aki az
egyetemen a 7 vagy 13 iskolát kijárta. Ennek során elsajátította a fekete
mágiát is, melyet kóborlásai közben a parasztokkal szemben is alkalmazott.
A vándorló diák a parasztházakba bekopogtatott, és tejet vagy tojást kért
enni. Ha megtagadták vagy kimérve adták, akkor vihart támasztott, jégesőt
küldött az egész falu határára, miközben sárkány hátán továbblovagolt.
Alakja mintha bosszúállóbb és veszedelmesebb lenne a táltosénál, és
kétségtelenül inkább az európai fekete mágiát képviseli a magyar nép
hiedelemvilágában.
A boszorkány ótörök eredetű szó, a köznyelvben inkább nőt jelent, {H-637.} de
a népi felfogásban férfi és nő egyaránt lehet boszorkány. Sokfelé nevezik
bábának vagy vasorrú bábának. A bába szó szláv származék, ahol
„öregasszony, boszorkány” jelentése egyaránt megtalálható. Amint a nevek
is különböznek, úgy azok a vonások is több rétegből származnak, melyek a
magyar boszorkányt jellemzik. Alakjukhoz tapad az a sok mindenféle
praktika, eljárás, amit a magyar nyelv együttesen babonának nevez. Ez a
szó is szláv eredetű, esetleg valamely óorosz nyelvjárásból vette át a
magyarság, mint ahogy számos olyan eleme található ennek a
hiedelemkörnek, mely a honfoglalás előtti keleti szláv érintkezésre utal.
A boszorkányok tudományának megszerzése a magyar népi hiedelem
szerint általában aktív (vö. 558. l.). Leggyakrabban éjfélkor a keresztúton
sajátították el, amikor pálcával kört húztak maguk köré, és abból nem volt
szabad kimozdulni még akkor sem, amikor négylovas szekér, bika rontott
rájuk, vagy felettük egy cérnaszálon malomkövet forgattak. Ha félelmét le
tudta győzni, akkor boszorkánnyá válhatott. Máskor fekete macska húsát
fogyasztották el hasonló célból, vagy éjfélkor a temetőben kapták meg
természetfeletti képességüket, de az is előfordult, hogy fára, kórószárra
kapaszkodtak fel, akárcsak a sámánok, és már tudománnyal tértek onnan
vissza. Leggyakrabban a családban öröklődött a boszorkányság, amit a
halálos ágyon kézfogással adtak át a fiatalabb generációnak. Akármilyen
módon történt is, a jelöltnek valamit tennie kellett érte, de ugyanakkor
megvolt a lehetősége a visszautasításra is.
Ha azonban a boszorkány egyszer már megszerezte tudását, akkor azt nem
tehette le, mert társai nem hagytak neki békét, és egész életében
szerencsétlenné vált. Úgy tartották, hogy a boszorkány halála után bűnhődik
meg cselekedeteiért: a pokolba kerül, illetve kígyók, békák tépik szét bűnös
lelkét.
A XVI–XVIII. században egész Európán boszorkányüldözési hullám vonult
végig, mely valamelyest enyhültebb formában Magyarországra is eljutott.
Először részletesebben a XVI. század második felében hallunk róluk: „Éjjel
járó asszonyokról is sokat mondhatnék, kik éjjel macska képében
szökdécselők, sok lovagok módjára járók voltak, tombolók, táncolók,
részegesek, paráznák egy más között, kik fél lábbal kis gyermekecskéket
tengerbe tettek, akik kárt, sok csintalanságot műveltek. Kik közül nem
régen 1574. esztendő tájban Pozsony felé sokakat bennek megégetnek, kik
sok szörnyű dolgokat vallottak. Kiknek ugyan királyné asszonyuk vagyon
és annak szavára rettenetes dolgokat mível az ördög.” A boszorkányokat
bizonyos félelemmel vegyes tartózkodás övezte, úgyhogy egyszer-egyszer
még a tizedszedők is elkerülték házukat. Magyarországon, bár a
boszorkányperek elég gyakoriak voltak, a nyugatihoz hasonló nagyobb
boszorkányégetésekre csak ritkán került sor. Így Szegeden 1728-ban kilenc,
majd Debrecenben egy évtizeddel később három boszorkánynak tartott
asszony lelte a máglyán halálát.
A nagyszámú ránk maradt boszorkányper vallomásaiból az derül ki, hogy
azok bizonyos, területenként változó beosztású szervezetet alkottak. A
vezetők rendszerint férfiak voltak, mint ahogy Békés megyében 1722-ben:
„…Harangöntő András igen híres boszorkánymester {H-638.} volt, aki
nemcsak kuruzsolt, bűvölt, bájolt, de hogy ő volt a feje, mestere azon
boszorkányhadnak, mely szerinte megyénk területén szervezett
szövetkezetet képezett.” Az ilyen szervezetben említenek kapitányt,
hadnagyot, zászlótartót, tizedest, íródeákot stb. Ez a beosztás, akárcsak a
nyugati, elsősorban német boszorkányok esetében, a hadsereget utánozta.
Az adatokból kétségtelenül kiderül, hogy a XVII. század közepétől kezdve
erős német hatás jelentkezik a magyar boszorkányhiedelemben, melynek
elemei szinte napjainkig megmaradtak.
Ezzel szemben azonban kétségtelenül megőrződtek samanisztikus vonások
is, melyek közül érdemes néhányat megemlíteni. Így a boszorkányoknak
szarvuk van, amit karácsonykor az éjféli misén a Luca-széken ülő tudós
ember megláthat. A felszereléseik között a boszorkányperek iratai
emlegetik a dobot is, mint azt egy XVIII. századi vallomás Szegedről
megőrizte számunkra: „…A réz dob pedig egy vastag koldusasszonynál
vagyon Felsővároson, azért, hogy a fiát akarja megtanítani, aki 18
esztendős. Bé akarja íratni a kapitány Rósa Dániel és Borbola Ferenc
parancsolatjábul. A vastag koldus olyan boszorkány, mivel a fátens már
öreg, nem bírja a dobot, azért parancsolták. Mint egy pintes fazék, akkora
volt.” Feltehető, hogy nem annyira a dob nehézsége, hanem még inkább az
eksztázis testileg-lelkileg kimerítő volta miatt akarták a tudományba a fiatal
legényt beavatni. A Bodrogközből tudjuk, hogy a boszorkányok az alvó
emberből kiszedték a csontokat, ami a táltosok többletcsontjának
megkeresésére emlékeztet, vagyis a boszorkányok ezekkel a csontokkal
akarták tudományukat megszerezni vagy éppen gyarapítani.
A boszorkányok rendszeresen összejöttek, és mulatoztak, táncoltak
valamelyik hegyen vagy szigeten, erdőszélén. Ezért alig van olyan település
Magyarországon, ahol ezt napjainkig egy-egy földrajzi név ne őrizné. A
leghíresebb ilyen központi összejöveteli helynek mégis az egész országban
a Budapest közepén, a Duna-parton emelkedő Gellérthegyet tartották. Erről
meg kell jegyezni, hogy a hagyomány szerint ennek tetejéről a megtérni
nem akaró pogány magyarok Gellért püspököt hordóba beszegezve
gurították, helyesebben dobták a Dunába. A boszorkányok Gellérthegyre
járása, repülése innen sok száz kilométerre is előfordul az emlékezetben.
Így Kassán 1794-ben megjelent prédikációgyűjteményben ostorozza híveit
ily módon a prédikátor: „A boszorkányokról, kan ördögökről azt mondják,
hogy az embert megnyergelik, és a Szent Gellért hegyére vagy ők tudják
hova lovagolnak, az üres szekeret megállítják puszta nézésekkel, úgy hogy
egy tapodtat se mehessen, a tehenet, borjút, kis gyereket, ezer meg ezer
féleképpen megronthatják, csupán csak szemekkel, nézésekkel is. De ti
jobban tudjátok, mint én, mit tartanak, mit nem, még ezeken kívül a
boszorkányokról.” A közelmúltbeli gyűjtéseink is azt mutatják, hogy egy 2–
300 kilométeres kör tartotta a Gellérthegyet boszorkánygyülekezőnek, de
még a Székelyföldről is ide repültek.
A boszorkány rontásait rendszerint nem saját alakjában, hanem valami
állattá átváltozva vitte véghez. A leggyakrabban macska képében jelent
meg. Ilyenkor, főleg Szent György-nap éjszakáján (ápr. 24.) a jószág
tejhasznát igyekezett elvinni, ezért a gazdák valami szúrós {H-639.} tárgyat,
többnyire boronát tettek az ajtóba, maguk meg vasvillával vigyáztak, hogy
macska be ne lopózhassék az istállóba. Emlegetnek liba, kacsa, tyúk, kotló,
csirke alakban megjelenő boszorkányt is, de előfordul kutya, ló formában
is. A háziállatok közül érdekes módon a szarvasmarha nem szerepel, csupán
annak szarva, de úgy, hogy közben emberi testüket megőrizték. A
vadállatok közül a róka és a nyúl a leggyakrabban előforduló átváltozási
forma. Ezek megfelelőit elsősorban nyugat felé lehet keresni és kimutatni.
A rendkívül sokrétű boszorkánycselekedetek szinte az élet minden
területére kiterjednek, de nagy általánosságban a rontás (vö. 649. l.)
kategóriájába foglalhatók. Így szemükkel ártanak a kis gyerekeknek, a
fiatalokat szétválasztják, vagy akaratuknak megfelelően összehozzák. Az
emberre és jószágra egyaránt betegséget hozhatnak, kárt okoznak a
termésben, az állatok hasznát maguknak szerzik meg. A nagyobb tudású,
hatalmú előtt azonban kénytelenek voltak meghajolni, visszavonulni.
Ilyennek mondották, különösen az alföldi részeken a tudós pásztort (vö.
558. l.), aki természetfeletti erejével nemcsak saját jószágát, érdekét védte
meg, hanem mindig igyekezett másokon is segíteni és a boszorkányok
rontását elhárítani. A tudományát a boszorkányokhoz hasonlóan ugyancsak
aktív módon szerezte a keresztúton, vagy pedig valamilyen
pásztorszerszám: bot, táska, karikás ostor átvételével, a haldokló tudós
pásztorral történő kézfogással.
A tudós pásztornak minden vonatkozásban hatalma volt a jószág fölött, ha
akarta, a más nyáját is szétkergette, úgyhogy az több napi járóföldre
elkóborolt, de ha különleges fájára felkapaszkodva hívta őket, akkor több
napi járóföldről is visszajöttek. A tudós pásztor jószágát a kisebb tudású
pásztorok nem tudták elzavarni, mert Szent György napján körülfüstölte a
legelőt, a jószág állását, amiből az nem tudott kitörni. Azt tartották, hogy a
pásztornak a botjában és az ostorában volt az ereje. Ez utóbbiba Szent
György-nap előtt előbújt kígyó bőrét fonták, és ennek segítségével bárhova
terelhették a rájuk bízott jószágot.
Az egymással vetélkedő tudós pásztorok sokszor a bikát küldték egymásra.
A nagyobb tudású pásztort vagy a füstölt kör védte meg, vagy a kalapra
kiöntött sóval szelídítette meg támadóját. Ilyenkor vissza is irányíthatta,
hogy a saját kisebb tudású gazdáját kergesse meg vagy éppen pusztítsa el.
Az elszaladt ménest a leterített szűr ütögetésével térítették sokszor nagy
távolságról is vissza.
A boszorkányokkal állandóan harcban állottak, különösen a tehén
megrontása, a tejhaszon elvivése miatt. Nemcsak azt derítették ki, hogy ki
vitte el a tejet, hanem tejnek baltával verésével, a rontó egy ruhadarabjának
megfüstölésével és a legkülönbözőbb módokon arra kényszerítették, hogy a
rontás helyén megjelenjék, és az okozott kárt valamilyen formában
megtérítse. A tudós pásztor gyakorlati és természetfeletti módszerekkel
gyógyította a saját és a más jószágát. Sok mindenhez értett, így többek
között a kötéshez és oldáshoz is.
Ez azonban az előbbivel rokon csoport, a tudós kocsisok legjellemzőbb
tulajdonsága (vö. 557–558. l.). Tudásukat valamilyen eszköz segítségével
szerezték. Így természetfeletti hatalmat biztosított egy patkószeg vagy {H-640.}
egy csodálatos ostor, melyet azonban csak egy jelképes összegért lehetett
megvásárolni. A tudós kocsis legfőbb tudománya a lovas szekerek, kocsik
megállítása, megkötése, de ezt meg is tudta szüntetni, akár ő, akár más
csinálta is azt. Ilyenkor a kocsis baltájával megütötte a küllőt, a rúd végére
sújtott a fejszével vagy egy borosüveggel. Máskor az ostora hegyére kötött
gombbal ütötte ki a nagy távolságban levő megkötőjének szemét, és így
tudott kocsijával továbbhaladni. Ha úgy kívánta a helyzet, lovaival és
kocsijával a levegőbe emelkedett, és ha a nagy megerőltetésben a ló
útközben megdöglött, mégis haza tudott vele menni, és az csak otthon dőlt
ki a hámból.
A tudós kocsis tudományának egyik érdekes vonása, hogy a szalmazsákot
lóvá tudta változtatni, és azzal indult útjára. Ebben bizonyos honfoglalás
előtti samanisztikus eljárás elemeit sejthetjük, amikor is a feláldozott lovak
bőrét szalmával tömték ki, azt gondolván, hogy ez majd újraéledve a halott
rendelkezésére állhat a túlvilágon. A tudós kocsis és pásztor alakja és
cselekedetei körül elsősorban a Tiszántúl csiszolt, kerek hiedelemmondák
alakultak ki (vö. 557–559. l.).
A természetfeletti erővel rendelkező emberek sorában megemlíthetjük még
a molnárokat, akikhez elsősorban a patkányküldés és patkányelzavarás
tudománya az egész nyelvterületen kapcsolódott.
A léleklátó asszony, a javasember természetfeletti erejébe és képességébe
vetett hit szinte napjainkig él. Működésük több irányú. Így akadtak olyanok,
akik a régebben vagy közelmúltban elhaltak szellemeivel kapcsolatot tudtak
létesíteni és üzeneteket közvetíteni. Egy-egy felkapottabb látóasszonyhoz
messze földről eljártak, különösen háborúk idején, amikor elhalt vagy eltűnt
hozzátartozóikról szerettek volna valamit megtudni.
Akadt közöttük olyan is, aki imádkozással, ráolvasással rendszeresen
gyógyított, míg mások a jövendőt is igyekeztek megmondani. A többségük
erősen vallásos volt ugyan, de működésükkel századunkban az egyházi és
világi hatóságokkal szembekerültek. Érdemes megemlíteni, hogy akadt
közöttük olyan is, aki tudományát nem aktív módon, hanem alvás,
„elrejtezés” közben szerezte, akárcsak a táltosok, mutatva azt, hogy a
legrégibb hiedelemformák miként élnek az újabb körülmények között is.
A fent felsoroltak valamennyien olyan emberek voltak, kik valamilyen
közösségben benne éltek, vagy legalábbis időnként felbukkantak ott. Az
átlagos, mindennapi embertől csak az különböztette meg őket, hogy az élet
egyik vagy másik területén természetfeletti erővel rendelkeztek, és azt jó
vagy rossz irányba, maguk vagy mások érdekében vagy kárára
felhasználták. Vannak azonban természetfeletti alakok is a magyar
hiedelemvilágban, de ezek száma és jelentősége kisebb.
A lidérc szó eredetét eddig még nem sikerült megfejteni. Benne többféle
alak és ennek megfelelően többféle eurázsiai hiedelem húzódik meg. Így
értenek rajta olyan különleges lidérccsirkét, melyet valaki a hóna alatt
tartott tojásból keltetett ki. Ez a gazdája számára bármit megszerez, amit
kíván tőle, vagyis gazdaggá teszi, de egészségét veszélybe döntheti.
Gazdája élete végéig nem vagy csak nagyon nehezen tud tőle
megszabadulni. Néhol ember vagy állat alakban jelentkező szeretőt {H-641.}
értenek lidércen, aki az asszonyt vagy férfit tönkreteszi, sokszor halálra
gyötri. Végül bolygó tűz jelentésével is találkozunk, mely rendszerint a
valamilyen ok miatt nyugodni nem tudó elhalt szellemeként kóborol azon a
vidéken, ahol valaha élt.
Itt kapcsolódik a bolygó mérnök szellemébe vetett hiedelem. Ez életében
rosszul mérte a földet, megcsalta a szegény népet, ezért nem tud nyugodni.
Lámpással és lánccal járja a határt, és újra méri az egyszer már kiosztott
földet. Mivel segédje nincs, kénytelen a földmérő lánc egyik végétől a
másikig szaladgálni. Általában jóindulatúnak tartják, de ha valaki
közvetlenül találkozik vele, vagy akadályozza munkájában, akkor
lámpájával mellbe vágja.
A meghalt ember lelke elhagyja testét, de még ott bolyong a ház körül, és
figyeli, hogy a temetés (vö. 593–603. l.) rendben és a hagyományoknak
megfelelően zajlik-e le. Azután a temetőkapuban álldogál addig, amíg a
következő halott lelke a helyére nem áll, akkor szabadul meg véglegesen.
De nem minden lélek esetében következik ez be a népi hiedelem szerint,
mert vannak, akik nem tudnak nyugodni, és időről időre visszatérnek.
Ennek oka lehet az, hogy nem búcsúzott el hozzátartozóitól, vagy valami
más elintéznivalója maradt a földön. De visszajár az is, aki életében
fösvénykedett, csalt vagy lopott, általában másokat megkárosított, vagy ha
nem tették a koporsójába azt, amit meghagyott. Akkor sem tud nyugodni,
ha kis gyermekeivel nem bánnak jól, vagy az örökösök nem tudnak
megegyezni a vagyonon. Ilyenkor visszajön, mindent felforgat, a képeket,
tányérokat leveri a falról. A rokonok igyekeztek eltalálni visszajárásának
okát, de ha ez nem sikerült, akkor kiásták, megfordították, és egy hosszú
szeggel a koporsó aljához szegezték.
A kísértet olyan lélek, mely valamilyen ok miatt állandó kóborlásra van
ítélve, amíg az valami módon fel nem oldódik. Ezért ha a palóc ember
ilyennel találkozott, így üdvözölte:
– Minden lélek dicsérje az urat!
Erre a bolygó lélek nehéz sóhajok közt azt felelte:
– Én is dicsérném, ha lehetne!
Aztán fájdalmas hangon felkiált, hiszen állandóan magán kell hurcolnia azt
a határkövet, amit szántója megnagyobbítása érdekében odébb tett:
– Jaj, be nehéz! Hová tegyem?
– Ha nehéz, tedd oda, ahonnan felvetted!
Ha ezt megtette, akkor szerencsés esetben az átok alól felszabadulva,
visszanyerte nyugalmát. A kísértet sokféle alakban jelenhetett meg.
Leggyakrabban ló, borjú, malac, nyúl, kutya, macska, liba kísérti meg az
embereket. Ezek a legtöbb esetben jóindulatúak, nem bántanak, legfeljebb
követik azokat, akik elibük akadnak, ijesztenek. Sokkal veszedelmesebbek
azok, akik valamely ismerős férfi vagy nő képében jelentkeznek, a szekérre
felkéredzkednek, de az nem tud tovább menni, mert nem bírja a nagy súlyt,
a lovak kísértetet érezve megvadulnak. Másokat éppen ismerős külsejük
segítségével a mocsárba, folyóba vezettek, úgyhogy azok odapusztultak. Ez
a jelentés benne lappang a magyar kísértet elnevezésben, mely a kísért
áttételeken az ugorokig visszavezethető.
A nő alakú kísértetek sorába tartozik a székelyek vadleánya, amit
{H-642.}
Erdély többi részében és a Bodrogközben kisasszonynak mondanak. Az
utóbbi vidéken általában jóindulatúnak tartják, ha nem szólítják meg, akkor
csendesen sétál, esetleg felül a szekérre. Ha azonban ellenkeznek,
kötekednek vele, esetleg káromkodnak előtte, akkor haragjában mindent
összetör, amit a közelben talál. Erdélyi változatának bizonyos emberre
emlékeztető vonásait is feljegyezték: így el lehet fogni, feleségül venni, a
férfiakat csalogatja.
A magyar népi hiedelemvilág alakjai között még sok más ritkábban vagy
nem nagyobb területen előfordulót is meg lehetne említeni. Általánosságban
annyit megállapíthatunk, hogy ezek között viszonylag ritkán fordulnak elő a
törpék, az óriások, a tündérek, a manók, a sellők, házi szellemek és mások,
melyek a környező, de különösen a tőlünk nyugatra lakó népeknél
meglehetősen gyakoriak. Ezek közül néhány a magyar mesékben is
szerepel, és esetleg mutatják e formák távolabbi kapcsolatait.

A magyar népi hiedelemvilág TARTALOM A paraszti világkép

 A hiedelemvilághoz kapcsolódó
A hiedelemvilág alakjai TARTALOM
cselekmények

A paraszti világkép
A magyar parasztok a környező világról, földünkről, a világegyetemről
bizonyos elképzelésekkel, ismeretekkel rendelkeztek. Ennek egészét, mely az
élet minden területét átszövi, nevezzük világképnek. Ebbe beleértjük azt is,
amit a népi műveltség területén a tapasztalatból merített, az iskolában és
olvasmányokból szerzett, vagy éppen a vallás tanításaiból elsajátított. Ebben a
racionális ismereteken kívül az irracionális elemek rendkívül nagy szerepet
játszottak. Ezek rétegei között is megtalálunk olyanokat, melyek egészen a
finnugor korig nyomon kísérhetők, míg mások az óeurópai műveltség
megmaradt elemei, sokat a környező népektől tanult el a magyarság, egy
részük a középkor irodalmából származik, míg másokat e sokrétű alapon
évszázadokon át a magyar parasztság maga alakított ki. Természetesen
mindezeket többé vagy kevésbé a keresztény felfogás vonta be. Itt se igen
vállalkozhatunk többre, mint arra, hogy néhány területen e kép egy-egy
jellemzőbb részét felvillantsuk.
A népi hiedelem szerint az egész világmindenséget víz fogja körül, és a
földet, az eget is víz tartja. Ebben helyezkedik el a három világ, melyből a
középső az, amelyen az emberiség él. Van egy felső világ, melyben egy tejtó
terül el, ebben az angyalok fürödnek, és innen bejáratosak a mennyországba.
Az alsó világba egy lyukon keresztül lehet lejutni. Ezt Sárkányországnak,
máskor pokolnak nevezik. Ahol ezek a világok összeérnek, ott van a világ
vége. A réteges világrendszer eléggé elterjedt a magyar hitvilágban, de
nemcsak három, hanem hét rétegről is tudnak helyenként.
A rendszer legfontosabb eleme a nap, mely keleten feljön, és estére nyugaton
a nagy tengerbe hanyatlik. Az éjszaka folyamán a tenger alatt visszavándorol
megint keletre, hogy hajnalban a szokásos helyen tudjon ismét felbukkanni.
Éppen ezért a nap feltűnése, melegítése sokféleképpen kapcsolódik a paraszti
élethez. A gyerekek tavasszal hívják a meleget adó napot:
Süss föl nap,
{H-643.}

Szent György-nap!
Arany bárány
 Kertöm alatt
Majd mögfagy!
Teridd el a
Köpönyegöt!
Adjon Isten
jó melegöt!

(Szőreg, Torontál m.)

A napkeltekor használnak leginkább a betegséget elhárító-megszüntető
ráolvasások is:
Ahogy a nap felgyütt,
Ahogy a nap lemegy,
Te ugy mulj el,
Nem voltam érted,
Nem is vártalak,
Ahunnan gyüttél, oda elmehetsz.

(Zagyvarékas, Szolnok m.)

Még a napnál is több hiedelem kapcsolódik a holdhoz, hiszen az állandóan
változtatja nagyságát. Általánosan elterjedt hiedelem, hogy a holdban Szent
Dávid ül, és hegedül vagy hárfázik:
Szent Dávid a holdban ül,
Ha kedve tartja hegedül!

(Báránd, Bihar m.)

mondja róla egy sárréti gyermekmondóka. Máshol a jól látszó telehold foltjait
Szent Dávid száradó kapcáinak hiszik. Az újholdnak és a teleholdnak a
mezőgazdaságban is különös jelentőséget tulajdonítottak. Ennek a messze
nyúló hagyományait ismerjük, így a XVII. század közepén Comenius, a nagy
pedagógus ezeket írja: „A fák, hogy szuvasak ne legyenek, hold tölte után
vágassanak le.” Általános hiedelem az is, hogy a föld felett termő növényeket
a növekvő, a föld alatt termőket pedig holdfogytával, vagyis akkor, amikor az
a föld alatt van, kell vetni. De a holdnak jelentős a szerepe az időjóslásban is.
Így ha nagy az udvara, akkor eső várható, de hosszabb időre is következtetnek
az állásából. A Jászságban azt tartják, újholdkor ha feláll a hegye, akkor
abban a hónapban sok eső esik, ha lefele, akkor kevésre lehet számítani.
A csillagos ég paraszti ismeretének feltárása már eddig is szép eredményeket
hozott. Az üstökösökről a Kolozsvári Csízió a XVI. század végén is úgy
tudta, hogy háborút és szerencsétlenséget okoz. Ez a hiedelem ma is általános,
s természetesen nemcsak a magyar nyelvterületen. Az Orion csillagkép három
egymás mellett elhelyezkedő tagját Kaszásnak vagy Három kaszásnak
mondják, mellyel összefüggésben emlegetik a Siriust Sánta leány vagy Sánta
Kata néven. Erről úgy gondolják, hogy az ebédet viszi a mezőn kint dolgozó
három kaszásnak. Erdélyben az Orion neve Szent Péter pálcája. Az Orion
csillagkép magyar elnevezései európai hagyományokban gyökereznek,
melyek a klasszikus görög-római előzményeket is megőrizték. A
legáltalánosabban ismert {H-644.} csillagkép a Göncölszekér, melyet
ökörszekérnek tartanak, négy kerékkel és rúddal; ennek középső csillaga
mellett a kisbérest is látni lehet szép nyári estéken, amikor a tejút is
megjelenik. Erről egy szőregi (Torontál m.) monda azt mondja: „A
Nagygöncöl szekér Szent Péteré volt. Szent Péter elment szalmát lopni, oszt a
csősz rajta érte, nem akarta engedni a szalmát elvinni. Hogy Szent Péter aztán
sebesen hajtotta az ökröket, a szalmát elszórta, azóta látszik az égen a Tejút.”
Ez ismét olyan hiedelem, ami nemcsak Európával, hanem a Közel-Kelettel is
összeköti a magyarságot.
A szivárvány a hiedelem szerint annak a jele, hogy az isten nem fogja még
egyszer vízözönnel elpusztítani a világot. Azt tartják, ahol ennek a vége leér,
ott van a világ vége, ha pedig valaki ujjal mutatna rá, akkor rögtön
megharaptatják azt, nehogy szerencsétlenséget okozzon. De a termésre is
jósolnak belőle, és ha a tavaszi első szivárványban sok a sárga, sok lesz a
kukorica, ha széles a zöld sáv, akkor jó termés lesz búzából, a sok piros pedig
gazdag bortermést ígér.
A szelet már előtte való nap megjósolják, ha a nap vöröses felhőben megy le,
másnap erős szél fúj, ugyanez vonatkozik a napkeltére is. A szelek közül a
forgószelet tartották a legveszélyesebbnek, mert abban táltos, garabonciás
vagy boszorkány ment egyik helyről a másikra. Ezért ebbe kést, sarlót,
göröngyöt vagy mást dobtak, de nagyon kellett vigyázni, hogy ilyenkor a
benne levő meg ne bosszulja magát. Azt is ajánlották, hogy ilyenkor gyorsan
szitát kell előkeríteni, és azon át meg lehet látni, hogy melyik boszorkány van
benne.
Különböző természeti jelenségekre, melyeket racionális módon nem tudtak
megmagyarázni, igyekeztek megfelelő magyarázatot találni. Ezek hosszú
évszázadok alatt nemcsak meggyökeresedtek, hanem tovább is gyarapodtak.
Ugyanez a helyzet a különböző fémekkel, melyeket természetfeletti
tulajdonságokkal, erővel ruháztak fel. Ezek egy része azokra az ősi korokra
nyúlik vissza, amikor még a különböző fémek ritkaságuk miatt különös
értéket képviseltek. A magyar nyelvben az arany, ezüst, ón, ólom, vas
elnevezése a finnugor, ugor korból származik, tehát megvan a lehetősége,
hogy rendkívül nagy múltú hagyományok tapadjanak hozzájuk.
Az aranyhoz kapcsolódó hiedelmek gyakran keverednek azokkal, melyek
általában a kincsre vonatkoznak. Azt tartják, hogy ez hétévenként, többnyire
Szent György-nap (ápr. 24.) éjszakáján tisztul, amikor is kék lánggal ég, és ezt
a föld felett is lehet látni. Ilyenkor rongydarabot, kapcát dobtak a lángra, és
akkor az nem süllyed ismét vissza a mélységbe, hanem ki lehetett azt ásni. Az
aranyat, a kincset azonban rendszerint elátkozva rejtették el, ilyenkor csak
úgy lehet felszedni, ha valamilyen áldozatot mutatnak be, mely rendszerint
csirke vagy kakas volt. Ásás közben nem szabad hangot adni vagy éppen
káromkodni, mert akkor a kincs a mélyben eltűnik, és a következő hét évig
nem lehet nyomára akadni.
 233. ábra A holdfoltokhoz fűzött magyarázatok.
1. Dávid muzsikál. 2. Cicelle táncol (és a kettő együtt). 3. Fát vágó ember
(Dávid). 4. Szalmát, szénát, venyigét, rőzsét vivő ember (Dávid). 5.
Kapcát szárító pásztor (Dávid). 6. Ökörrel szántó ember

A legtöbb hiedelem a vashoz és az abból készült tárgyakhoz kapcsolódik. Egy

részük még abból a korból származhat, amikor ez az új fém a használati
eszközök elkészítésében minden mást háttérbe szorított. A patkóval
kapcsolatos hiedelmek még napjainkban is élnek, és sok helyen meg lehet azt
találni a városi lakások küszöbére szegezve is. {H-645.} Ha befelé fordul, vagyis
szára a lakás felé, domborulata kifelé néz, akkor a kívülről jövő bajt igyekszik
elhárítani, míg ha fordítva, akkor inkább szerencsét jelent, amit nem enged ki
a házból. De képesnek tartották a tej megrontásának, az állatok betegségének
megszüntetésére, és azzal még fokozni lehetett erejét, ha megtüzesítették. De
bármilyen vas anyagú eszköz is alkalmas a baj, így többek közt a vihar, a
jégeső elhárítására. Ezért jégveréskor a baltát élével felfelé az udvarra dobják,
ha az egy jégdarabot kettévág, akkor azonnal a fellegek is szétválnak. Máshol
villámláskor, mennydörgéskor villát és kést tesznek keresztbe az asztalra,
esetleg sarlót hajítanak a vihar irányában. Mindez azzal áll kapcsolatban,
hogy a vihart garabonciás, boszorkány, rossz szellemek zúdítják az
emberekre, és így különböző jellegű vastárgyakkal kell őket megsebesíteni,
elűzni.
A vasat alkalmasnak tartották különböző rontások megelőzésére és
elhárítására is. Itt ismét csak a rontó szellemek ellen való védekezésről
beszélhetünk, melyek a vastól, az abból készült eszközöktől féltek. Így a
vőlegény csizmájába kést dugtak, hogy beteg ne legyen, a szülő asszony ágya
alá szétszedett baltát rejtettek, hogy könnyebb legyen a szülés. A gyereket
olyan vízben fürdették meg, melyet kasza élén csurgattak a teknőbe.
Ugyanakkor a halott ruhájáról, csizmájáról, a nők hajából minden vasat
eltávolítanak, hogy ezek ne okozzanak nehézséget számára a túlvilágon.
Ebben valami olyan elképzelés élhetett, hogy a szellentek a vastól félnek,
mert talán valamikor ilyen eszközökkel győzték le őket. Ugyanilyen okok
miatt az állatrontás megelőzésében is jelentős szerep jut a vastárgyaknak. Egy
1731-ben kelt boszorkányperben írják: „Meghagyta neki, hajtaná hozzá a
marháját; {H-646.} aztán haza hajtván, láncot vont a kapun keresztül és azon
hajtotta át a marhát; soha semmi ártalom nem fogja érni.” A tej
megrontásának megszüntetése érdekében a vályúba öntött tejbe kést szúrtak,
vagy baltát vágtak, máshol megtüzesített ekevasra, sarlóra, lópatkóra fejték a
tejet, és akkor az a boszorkány megjelent, aki a bajt okozta.
A vassal kapcsolatban is szóba került a tűz, melynek általában tisztító hatást
tulajdonítanak. Ezért ugrálják át azt bizonyos szokásoknál (vö. 614. l.), azért
forrósítják meg vele a vasat. Általában jóindulatúnak tartják, mert melegít,
süt-főz, és az ember számára más hasznos cselekményeket végez. Ha a
nedves tüzelő sír, akkor veszekedés lesz a háznál, ilyenkor beleköpnek, de
vízzel leönteni sohasem szabad.
Természetes, hogy annak személyéhez is sok hiedelem fűződik, aki a vassal
és tűzzel dolgozik, vagyis a kovácshoz. Már a honfoglaló magyaroknál is
nagy tiszteletnek örvendett, és a ma is meglevő Tárkány helynevek az
emlékezetüket őrzik. Számos előkelő honfoglalás kori család kovács ősöktől
eredeztette magát. A vas megmunkálásán kívül a betegségek gyógyításához is
értettek. A legjobb foghúzók, sőt szemhályogoperálók is közülük kerültek ki.
Mégis elsősorban mint kiváló állatorvosokat tartották őket számon.
Munkájukban a racionális és irracionális elemek keveredtek.
A termesztett növényekhez is rengeteg irracionális elem kapcsolódik. Így pl. a
vetés esetében úgy tartják, hogy üszkös lesz a búza, ha addig vetnek, amíg a
harang szól, ha vetés ideje alatt pipáznak, ha az asztalra kalapot tesznek, ha
vetés napján vagy pénteken kenyeret sütnek. Viszont azt hitték, hogy jó
termésre van kilátás, ha Szent György-nap előtt megzendült az ég, ha a
karácsonyi miséről jövet eső esett. Ha a mákot húshagyókedden vetik, akkor
nem lesz férges, de ugyanennek érdekében vetés idején senkivel sem volt
szabad beszélgetni, ilyenkor még a köszönést sem fogadták.
A vadon termő növényekhez kapcsolódó képzetek közül ugyancsak sok
fűződik Szent György-naphoz. Ilyenkor mentek el a pásztorok azokat a
füveket szedni, melyekkel a legelőt, az állást megfüstölve a jószág sohasem
tudott abból a körből kitörni. Az asszonyok ilyenkor kilenc mezsgyéről
kilencféle füvet gyűjtöttek, és az azzal megetetett tehén abban az évben
biztosan jól tejelt. Hosszasan keresgélték a vasfüvet, mert ha azt valaki a
kezében tartotta, akkor az a béklyókat megnyitotta, minden zár feltárult előtte,
sőt mások azt is hitték, hogy gazdáját láthatatlanná is tudja tenni.
A háziállatokhoz is rengeteg különböző eredetű ismeret tapadt éppen úgy,
mint a vadon élőkhöz. Így azt tartották, hogy a madarak egymással
beszélgetnek, éppen úgy, mint olyan emberekről is tudtak, akik az állatok
nyelvét megértik. A legtöbb hiedelem kétségtelenül a kígyóhoz kapcsolódik,
amely egyik legrégibb finnugor eredetű magyar szó, mert már az uráli
korszakban ismerték. Mégis egyes vidékeken még ma sem használják, bár
mindenki ismeri, hanem jellegzetes mozgásáról csúszónak mondják. Hasonló
elnevezési eljárást, éppen az állatokkal kapcsolatban, elég nagy számban
találunk a magyar nyelvben. A kígyók egy része a hiedelem szerint
kapcsolatban állott a sárkányokkal, és ez a fajtájuk a legtöbb esetben
rosszindulatú és veszedelmes emberre, állatra egyaránt. A házi kígyó és a
forrásokban említett fehér {H-647.} kígyó jóindulatú. Az ilyen fehér kígyóról
írják 1805-ben: „Aki a fejér kígyónak húsát megeszi, vagy legalább annak
csontjait szopogathatja, annak minden állatok, vadak, madarak, füvek, fák
megszólalnak; a fejér kígyó pedig annak a mogyorófának a tövében lakik,
amelynek tetején gyöngyvirág találtatik.” A hiedelmek tudnak olyan
kígyókról is, melyek a beteg emberbe bemásznak, és kitisztítják annak
belsejét. Tavasszal a kígyók nagy csomóba gyülekeznek, és a kígyókirály
vezetésével követ fújnak. Az ún. kígyókő, mint mondják, gyémánt nagyságú,
és a kígyókirály őrzi. Az emberek úgy tudják megszerezni, hogy
szekérkereket gurítanak közéjük, és amikor elmenekülnek, akkor az
ottfelejtett kő az ember számára láthatatlanságot biztosít.
A méhekkel kapcsolatban azt hitték, hogy a gazdájuknak nem szabad József-
napig (márc. 19.) semmit sem kiadnia a házból, mert azzal a méhhasznot
szolgáltatná ki. Ha a méhanyát ellopják, akkor az egész család elpusztul, mert
azt siratják. Különben igazában jól az a család gyűjt és szaporodik, amelyiket
loptak, és ezért az ilyen lopást másnál kevésbé szigorúan ítélték meg.
Az emberi testrészekkel kapcsolatban a jobb és a bal között különbséget
tesznek. Az előbbi a szerencsés, ezért azzal kelnek fel az ágyból, amint azt a
szólás is tartja: „Bal lábbal kelt fel”, vagyis mérges, rosszkedvű. A
boszorkány is bal kézzel dolgozik, és így végeznek minden olyan
cselekményt, melynek valamiféle természetfeletti kapcsolata van. Jobb lábbal
indulnak el fontos útra: munkába, vadászatra, esküvőre. Ezek a hiedelmek
sokfelé még ma is élnek.
A hajnak különös varázserőt tulajdonítottak. Ezért a kisgyerek hajából
levágtak valamennyit, és a küszöb alá rejtették. Az asszonyok naponként
kifésült hajukat összegyűjtötték, és haláluk után a koporsóba tették, mert aki
elégeti, az a feltámadáskor nem tudja azt összeszedni. Hasonlóképpen nagyon
vigyáztak a körömre. A kisgyerekét egyéves koráig nem vágták ollóval,
hanem csak lerágták. A levágott körmöt mindig össze kellett gyűjteni és
elégetni, de még inkább elásni valahol, mert különben halála után nem tudott
nyugodni, és mindig visszajárt a körmét szedegetni.
Az itt mondottak éppen csak ízelítőül szolgálhatnak az egykor az élet minden
területére kiterjedő hiedelemvilágra, mely természetszerűen az épületekhez,
az építkezéshez, a közlekedéshez, mosdáshoz, mosáshoz és mindenféle
házimunkához, egyes foglalkozásokhoz, a betegségekhez, az élet nagy
fordulópontjaihoz egyaránt kapcsolódott. Ez a hiedelemvilág élő és élettelen
dolgokat egyaránt jó és rossz szellemekkel népesített be, melyek
tulajdonságait pontosan kellett ismerni, hogy azokkal élni lehessen, illetve
befolyásolni tudják azok erejét.

A hiedelemvilághoz kapcsolódó
A hiedelemvilág alakjai TARTALOM
cselekmények
 IV. A magyar népi műveltség múltja és
A paraszti világkép TARTALOM
jövője

{H-648.} A hiedelemvilághoz kapcsolódó

cselekmények
A magyar paraszti hiedelemvilág nemcsak tényekből, előírásokból,
tilalmakból és bizonyos előjelekből, jóslásokból tevődött össze, hanem
különböző indíttatású, célú akciók, cselekmények sora is. Ezek egy része
egy bizonyos cél elérését szolgáló serkentések, mások rontás jellegűek,
ezek ellentéte a gyógyítás. Olyan cselekményeket is bemutathatunk, melyek
megelőzést, elhárítást szolgáltak. Természetesen ezek a cselekmények
sokszor egymáshoz kapcsolódtak, és ilyen esetben mi is együtt mutatjuk he
azokat.
Az egészség és szépség biztosítására számtalan eljárást ismerünk. Így
nagypénteken napfelkelte előtt vizet hoztak a folyóról vagy a kútról, mert
aki ebben megmosdik, az egész évben egészséges lesz. A húsvét előtti
nagyhéten piros almát dobtak a kútba, és abból ivott az ember és jószág
egyaránt, hogy egészségét egész évben megőrizze. Kenyérhéjat azért ettek,
hogy attól piros arcúak legyenek, míg a lányok szívesen ebédeltek lencsét
szombaton, hogy vasárnapra szépek legyenek. A szépség és egészség
megőrzését szolgálta a lencse az újévi eledelek között is. Mikor az első hó
leesett, a gyerekek egészségük javítására meghengergőztek benne. A
márciusi hóban való arcmosás pedig a lányoknak ígért szépséget. A
kislányok a zuhogó esőben kiálltak, és ezzel a mondókával várták hajuk
megnövését:
Ess, eső, ess!
Hónap délig ess!
Buza bokrosodjon,
Zab szaporodjon!
Az én hajam olyan legyen,
Mint a csikó farka!
Még annál is hosszabb,
Mint a Duna hossza!
 Még annál is hosszabb,
Mint a tenger hossza!

(Csongrád, Csongrád m.)

A tej- és vajhaszon fokozása érdekében a palócok vérfüvet megszárítva,
összetörve, sóval keverve adtak a tehénnek. Az új köpülőt a Nyitra megyei
magyarok között különböző eljárásokkal igyekeztek megvarázsolni, hogy
több vaj menjen össze benne. Ezért három folyóból merített vízzel
öblítették ki, melyben a folyóparton szedett kavicsokat főztek ki; mások a
kilenc mezsgyéről vagy sírról szedett fűnek a levét mondották a legjobbnak.
Olyan asszonyról tudnak, aki a hátára vett köpülővel a szobában járkált,
vagy a keresztútra ment, és mire visszatért, már vajat vett ki abból. Ha a vaj
nehezen ment össze, akkor mondókákkal igyekeztek ösztönözni. Egy ilyet
jegyeztek fel Zagyvarékasról (Szolnok m.):
Szüzleány, Szent Margit,
Vidd össze a tejfelünket,
Faluvégin hasas lány,
Irós vajat kiván.
Tej, turó, tejfel,
Csamper Miska kelj fel.
Menj össze, menj össze,
Mindjárt vaj lesz belőle.

Falu végén egy kislány,

Tejet, vajat kiván.
Menj össze, menj össze,
Mindjárt vaj lesz belőle.
Szent Fülöp, Szent Pál,
Gyertek ide,
Tegyetek bele ötöt-hatot olyat,
Mint a kis Tibike feje.
Ilyenkor annak a gyereknek a nevét szövik a mondókába, aki éppen ott
téblábol az íróra várva.
A földművelés munkái közül természetesen a vetést (vö. 192–193. l.) {H-649.}
nemcsak tilalmakkal, hanem cselekményekkel is igyekeztek a jobb termés
érdekében befolyásolni. Így Kalotaszegen, ha volt szoptatós anya a házban,
akkor néhány cseppet az elvetendő gabonára csurgatott a tejéből, azzal,
hogy az jó „tejes” legyen. A férfi pedig levágott körmét keverte a vetőmag
közé, és elvetéskor ezeket a szavakat mondotta: „Ha nem vagyok itt, senki
se ártson neked”, vagyis a körmei a gazdát helyettesítették. Göcsejben az
elvetendő búzát kisasszonynap éjszakáján kiterítették, hogy az „úristen
szentelése” fogja meg, és bő termést adjon. A Rába mentén, hogy a
madarak ellen megvédjék a kölesvetést, ezért egy keréklyukon csurgatták át
a vetőmagot, és ezzel biztosították a vetés titkosságát.
A kukorica termelése (vö. 206. l.) csak a XVIII. századtól kezdve vált
általánossá Magyarországon, mégis, mint már fentebb is láttuk, számos
serkentés fűződik vetéséhez. Ezért Pécs környékén az első magvakat
behunyt szemmel, a szoknya hasadékán keresztül dobták a kapa alá, hogy
az ürgék ne találják meg. A nyelvük alatt egy-egy szem kukoricát tartottak
vetés közben, hogy az egerek ne leljék meg az elvetett magokat. A
Kiskunságban a megmaradt vetőmagot visszaöntötték a zsákba, bekötötték
a száját, hogy a varjú ki ne egye a vetést. Míg a kukorica ki nem kél, nem
volt szabad a zsák száját kioldani. A Jászságban, mikor a vető nyakába
akasztott zsákból kifogyott a mag, akkor magasra dobták, hogy olyan
magasra nőjön a kukorica, majd meghengergőztek a földön, hogy minden
száron legyen cső.
A dinnyemagot édes tejjel megöntözték vetés előtt, hogy jó édes gyümölcs
teremjen rajta. A tökvetéskor felugrálnak, és sietnek egyik bokortól a
másikig, hogy indája is gyorsan fusson. A vetés befejezésekor fenekükét a
földhöz ütögették, hogy olyan nagy legyen a tök.
A természetfeletti erővel rendelkező emberek egy része, különösen a
boszorkányok, embert, állatot, növényeket egyaránt megronthattak.
Legjobban a kisgyerekeket kellett ettől félteni, mert ha valamelyik ránézett,
máris beteg lett, sírt, sőt sokszor bele is pusztult. A rontás másik
áldozatcsoportja a szerelmesek közül kerül ki. Ha valaki szerelmét meg
akarták szerezni, akkor haját vagy más szőrszálát, vagy esetleg annak
hamuját pogácsába sütötték, és az már többet nem menekülhetett.
A rontás egyik legáltalánosabb formája az átok, melynek elhomályosult
formái a köznyelvben mai napig megtalálhatók: az ördög bújjon belé, a fene
egye meg, a kórság jöjjön rá. A tolvajokra szórt átkok a leggyakoribbak
voltak, vagy talán ezeket ismerjük leginkább. Ilyenkor igyekeztek a
gyanúsított valamely ruhadarabját megszerezni, és a keresztúton elégetve
ezt mondották: „Én nem ezt a ruhát gyújtom, gyújtom a te lelked-csontod,
ne legyen tenéked nyugtod, míg (az ellopott tárgyat) vissza nem adod.” Míg
az, akinek méhét lopták el, ilyen átkot mondott: „Aki ellopta a méheimet,
addig meg ne halhasson, míg engemet oda nem hív.” Az átkok másik nagy
csoportja a szerelmesekhez kapcsolódott. Így az elhagyott lány a legény
lábnyomából felszedett földből ember forma alakot gyúrt, és ilyen átkot
mondott: „Nyugtod, pihenésed addig ne legyen, míg vissza nem térsz, s
engem el nem veszel.” Az is gyakori volt, hogy az elhagyott szerető
versben, illetve dalban mondta el átkait:
Nem átkozlak, rózsám, nem szokásom!
{H-650.}

De a mosdóvized vérré váljon,

Törülközőkendőd lángot hányjon,
A nyavalya holtig törjön, rázzon!
Száradj, szikkadj, lohadj, dagadj,
Ahol most ülsz, rózsám, odaragadj!

(Szatmár m.)
Ha valakitől a szerencséjét akarták elvenni, akkor annak fordított
lábnyomára ezt az átkot mondották. „Szerencséje elvesszen, keze-lába
elszáradjon.” Olyanok is akadnak, melyek a mondójukra szerencsét
kívánnak, míg a másik felükben átkozódnak. Ilyen a Luca-napkor (dec. 13.)
a tyúkokat piszkáló gazdasszony varázsmondókája:
Tojjál, tojjál, kotoljál,
Szomszédasszony romoljál!
A rontást (l. még 638–9. l.) a boszorkányok öntéssel végezték. Így
Székelyföldön fehér babot főztek, és azt hajnali kakasszókor, ahol a
megrontandó személy járni szokott, odaöntötték. Ha az átment rajta, ami
rosszat kívántak neki, az bekövetkezett. A halottmosó víznek a más
udvarába való beöntése is betegséget okozott. Máshol pénzt szoktak
elszórni a boszorkányok, és ha azt valaki felszedte, akkor hólyagok
keletkeztek rajta. Ha nadragulyagyökeret ásnak titokban a küszöb alá, akkor
azzal megrontják a ház lakóit. A Bodrogközben a faluból kivezető útba
bábukat ástak el, és ettől nem tudták a jószágot kihajtani, mert az, mintha
verték volna, mindig visszafordult.

310. Szemverés elleni füstölés

Tunyog, Szabolcs-Szatmár m.

A gyógyítás részben tapasztalaton alapuló racionális eljárásokból áll,

másrészt a középkori orvosi eljárások részleteit őrizte meg, jelentős
hányadukban azonban irracionális módon próbálta megszüntetni az {H-651.}
emberi és állati betegségeket. Ezek a gyógyítás minden részletét behálózták,
és az átokkal, rontással szemben többek között ráolvasással védekeztek.
A ráolvasások, akárcsak az átkok, rendkívül nagy múltúak, talán már ezek
lappanganak a XI. századi pogány magyarok eljárásaiban is, amikor a
keresztény imádságokat visszafelé mondták el, hogy azok erejét megtörjék,
sőt visszafordítsák. Tiszaigaron (Szolnok m.) a tehénből a férget ilyen
szavakkal űzték ki:
Neked mondom szent Ivány!
Csató Imre tehenibe,
A Szekfübe, piros tarka,
 Kilenc pondró van.
Nem kilenc, hanem nyolc,
Nem nyolc, hanem hét,
Nem hét, hanem hat,
Nem hat, hanem öt,
Nem öt, hanem négy,
Nem négy, hanem három,
Nem három, hanem kettő,
Nem kettő, hanem egy,
Nem egy, hanem semmi.
Hujj ki belüle, hujj ki!
Szinte alig van olyan betegség, melyhez valamilyen ráolvasás ne
kapcsolódott volna. Ha valakinek árpa nőtt a szemén, akkor azt ilyen
mondással riasztották el: „Szaladj, árpa, learatlak, kicsépellek, megőröllek,
megsütlek, megeszlek!” A törött, ficamodott lábra ezeket mondták: „Csont
a csonthoz, vér a vérhez, hús a húshoz forradjon, s mint ez volt, úgy legyen
most is.” A fogfájás elmulasztására ezt a kis verset hajtogatták:
Uj hold, uj király
Férges foggal köszönök,
Dicsértessék a jézus!
Az orbáncot az Alföldön ezzel a verssel igyekeztek megszüntetni:
Száraz nap, főfájás,
Menj ki a fejibül,
Itt ne érjék áldás.
Menj ki az erdőbe,
Meg a fa tövibe,

Itt ne legyék helyed.

Jézus én istenem,
Hallgassál meg engem,
Az enyém az áldás,
Tied a gyógyitás.
A rontásból eredő betegség és az ijedség között általában különbséget
tettek. Ezeknek kezelését az ólomöntő asszonyok végezték. Az ijedségből
ugyanis különböző betegségek keletkeztek, ilyenkor az ólomöntő kiöntötte,
hogy mi okozta az ijedséget. Ha például egy kutya alakja jelent meg, akkor
az ok megállapításával már el is múlt a betegség.
Állat és ember számára az egyik legveszedelmesebb betegség volt a
veszettség, melynek gyógyításával messze földön ismert veszettorvosok
foglalkoztak. Ez a tudomány többnyire a családon belül apáról fiúra
öröklődött. Eljárásmódjukat a legnagyobb titokban tartották, mert ha
kitudódott, elvesztette erejét, hatását. Orvosságuknak legfőbb alkotóeleme a
kőrisbogárpor volt, melyet többnyire pálinkával vétettek be. A
szarvasmarhát ilyen por füstjén hajtották keresztül, amelyik állat
megtorpant, és nem ment át, abban már benne lappangott a betegség, így a
többitől különválasztva kellett gyógyítani.

311. Rostaforgatás
Beregújfalu, egykori Bereg m., Szovjetunió
A rontás elhárításának különböző módszereit ismerték. Ezek között a
füstölés játszott különösen jelentős szerepet. Kilenc csutkából, három {H-652.}
szem babból, három gerezd fokhagymából, három krumpli héjából, marék
cukorból és egy csipet tömjénből egy szalmacsóva segítségével tüzet
raktak, és ezen X alakban húzták át a megrontott gyereket. A szemverés
legyőzésére a gyereket napfelkelte előtt tejben kellett megfürdetni. Majd a
tejet, ha kislányt akartak gyógyítani, a szuka kutyának, ha fiút, kankutyának
adták oda. Hasznosnak mondották, ha kilencféle gyümölcsfa levelének
megfőzött levében fürdették a beteget, és aztán visszakézből nyugat felé
öntötték azt ki.
A népi hiedelemvilág egy jelentős részét alkotja a rontás, a betegség, a baj
megelőzésére szolgáló cselekmények. A rontás elhárítására a menyasszony
pénzt tett a cipőjébe, és azon járt. Az állapotos asszony pókháló alá feküdt,
mert így a rontást el tudta kerülni. A szemverés ellen a kisgyerek karjára
piros szalagot kötöttek. Ha valaki abban az évben először evett valamit,
akkor előbb ezt a kis verset mondta el:
Ujság hasamba,
Hideglelés urakba!
Az aratás után néhány szál gabonát ott hagytak, hogy a madarak ne
tegyenek kárt a jövő évi termésben. A kiscsikó nyakába az anyja farkából
néhány szálat kötöttek, hogy a rontástól megóvják.
 312. Babvetés
Gajcsána, Moldva (Egyházaskozár, Baranya m.)

Az elhárítás már egy megindított akció ellenében végzett valamilyen

{H-653.}

cselekmény, eljárás. Így a sütőlapátot és a piszkafát kitették a ház elé, hogy

a villám ne üssön a házba. Napjainkig is számos településen az a hiedelem,
hogy a vihar ellen történő harangozás eltávolítja a határról és a faluról a
vészt.
 A paraszti hiedelemvilág társadalmi, gazdasági alapját vesztve a
{H-654.}

racionális ismeretek előtt meghátrált, sőt jó részében már el is tűnt. Emléke

azonban még él a mindennapi nyelvben; amikor valaki viselkedését nem
tudjuk megmagyarázni, azt mondjuk, hogy „ördög bújt belé”, ha egy ember
munkáját jól és gyorsan végzi, akkor az „megtáltosodott”. Hosszan lehetne
sorolni az ilyen eredeti tartalmuktól elszakadt kifejezéseket. De a hiedelem
egy-egy töredéke napjainkig is él, nemcsak a falusi, hanem elvétve a városi
lakosság körében is. Így az újholdnak ma is sokan megmutatják pénzüket,
ezekkel a szavakkal: „Apád, anyád ide jöjjön”, azt remélve, hogy pénzük a
holddal egyenes arányban növekedni fog. Az ajándékba adott orvosságot
nem szokták megköszönni, mert akkor nem használna. Nem kell ajándékba
szúró vagy vágó szerszámot adni, mert az a barátság elvágásával jár, ha ez
mégis megtörténik, az ajándékozó megszúrja az új tulajdonos ujját, és már
nem lesz semmi baj. Hétfőn lehetőleg nem adnak ki pénzt, az első vevőt,
mert az hozza a szerencsét, megbecsülik a főváros piacának kofái is.
Különösen, ha az férfi, mert az asszonnyal reggel először találkozni, nem
hoz szerencsét. Ezt a vadászok, horgászok ugyancsak tartják. Ha valaki már
átlépte a küszöböt, nem tér vissza, mert aznap nem lenne szerencséje. Ezzel
szemben a fordítva felvett ruhadarab szerencsét jelent, éppen úgy, mint a
pók, amit nem szabad elpusztítani. Nem ajánlatos valamit hangos szóval
megdicsérni, mert az könnyen elromolhat. Ha valaki új helyen alszik, ahol
eddig még nem aludt, akkor meg kell számolnia a sarkokat, és teljesül az
álma. Ha fekete macska megy át az úton a gépkocsi előtt, az legalábbis
rossz érzést okoz a vezető számára.
Ezt a néhány adatot csupán annak igazolására soroltuk fel, hogy a múlt
hiedelemvilága a nyelvben, a szokásokban milyen erősen él azok között is,
akik azt tartják és nyilván tudják ezekről a hiedelmekről, hogy nem igazak.

IV. A magyar népi műveltség múltja és

A paraszti világkép TARTALOM
jövője
A hiedelemvilághoz kapcsolódó
TARTALOM Kelet és Nyugat között
cselekmények

IV. A magyar népi műveltség múltja és jövője

FEJEZETEK
Kelet és Nyugat között
A népi műveltség a ma és a jövő kultúrájában

A magyar népi műveltség egyes elemeinek eredetéről, származásáról,

beilleszkedéséről a fentiekben többször ejtettünk szót. Mégis úgy érezzük,
hogy könyvünk végén össze kell foglalnunk, hogyan is helyezkedik el ez a
kultúra Európában. Ha pedig a múltjáról beszéltünk, akkor megkíséreljük
helyét kijelölni a ma és a jövő magyar műveltségében, vagyis megpróbáljuk
továbbélésének módját körvonalazni a szocialista kultúrában.

A hiedelemvilághoz kapcsolódó
TARTALOM Kelet és Nyugat között
cselekmények
IV. A magyar népi műveltség múltja és A népi műveltség a ma és a jövő
TARTALOM
jövője kultúrájában

{H-656.} Kelet és Nyugat között

A Magyarország földrajzi helyzetéből, történelmi sorsából fakadó „Kelet és
Nyugat között” felismerés már régóta a nemzeti önszemlélet lényeges
összetevőjévé vált. A magányos magyar nép, az „egyedül vagyunk” IV.
Béla király és a költő és hadvezér Zrínyi Miklós által megfogalmazott
eszméje, a „kereszténység védőpajzsa” fájón-büszke igéivel együtt, szinte
évszázadokon át meghatározta a közgondolkozás tragikus-pesszimista
alaphangját a Kelet és Nyugat közé vetettség dilemmájában.
Később, különösen a két világháború közötti időszakban ez a felismerés
egyre inkább eltorzult, és az akkori hivatalos reakciós-nacionalista
ideológia részévé válva, a nemzeti önismeret helyett az öncsaló illúziók
forrásává vált, és a valóságos, megoldásra váró társadalmi-történelmi
feladatokról terelte el a figyelmet. Mindez nem segítette elő azt, hogy a
magyar kultúrának ezeket a Kelet és Nyugat közötti helyzetéből fakadó
sajátos vonásait tárgyilagosan, tudományos hitelességgel tárják fel.
Aligha kell bizonyítanunk, hogy költőink, tudósaink, politikusaink ilyen
alapvető állásfoglalása a magyarság történeti helyzetéről, valamint a külföld
rólunk szóló ítélete a megszülető magyar néprajzi szemléletre is rányomta a
maga bélyegét, hatása elvitathatatlan. Mi azonban nem érzelmi alapon,
hanem a tények vizsgálatán át kívánjuk összefoglalni, hogy mit is jelentett a
magyar népi műveltség számára a Kelet és Nyugat közötti elhelyezkedés. A
magyar néprajzi kutatás számára alapvető feladat sokrétű, színes, gazdag
összetettségű népi kultúránk komplexitásának vizsgálata, arányainak, belső
szerkezeti összefüggéseinek és funkcionálásának minél gondosabb
ábrázolása. Az a meggyőződésünk, hogy az európai néprajz jó kimunkálása
is elválaszthatatlan az ilyen komplex, nemzeti „pontok”, mint amilyen a
magyar népi kultúra, minél gondosabb megvizsgálásától.
Ha arra a társadalmi-gazdasági alapra gondolunk, mely a magyar nép életét
s benne a kulturális teremtés rendjét, formáit meghatározta, itt is a
magyarságnak Kelet és Nyugat közötti helyzete emelkedik ki. Az újabb
történeti kutatások arra vallanak, hogy a feudalizmus kibontakozó rendszere
a magyar történetben erősen meghatározott volt kelet-európai
előzményeitől, s annak társadalmi alapszövetére épül majd rá a honfoglalás
utáni társadalmi szerkezet. Ahogy keletkezésében, úgy történeti fejlődése
során a rokon, párhuzamos vonások mellett is nem jelentéktelen eltérést
mutatott a nyugati fejlődéshez képest a magyar feudalizmus és benne a
különböző társadalmi rétegekből, etnikai csoportokból kialakult jobbágyság
és földtelen zsellérség. S tanulságos, hogy ezen az alapon a kelet-európai
parasztság történetéhez hasonlóan, de attól nem is egy pontban eltérően
fejlődött a magyar parasztság. Egy sajátos elkésettség különböző fokozatait
figyelhetjük meg a parasztság kelet-európai történetében. A magyar
parasztság társadalmi fejlődésmenetének ezt az elkésettségét Erdei Ferenc
több művében {H-657.} vizsgálta, s rámutatott arra is, hogy az úgynevezett
klasszikus szájhagyományozó paraszti kultúra csak ezen az elmaradott
társadalmi szerkezeten belül élhette a maga életét. A legújabb történeti
elemzések is arra vallanak, hogy a magyar parasztság történeti alakulása,
társadalmi-gazdasági kötöttségeinek rendszere az elmaradottabb keleti
típusokhoz kapcsolódik, s ez meghatározta szolgáltatásainak gazdasági
rendszerét, az adóknak és a robotoknak még 1848-at is túlélő formáit, az
iskolázásban való elmaradottságot, a szigorú kötelezettségek rendjét még a
félfeudális-félkapitalista közelmúlt idején is.
Bár különböző fokokon, de az elmaradás egyazon skáláján helyezkedtek el
a kelet-európai népek, s a társadalmi elnyomás, a gazdasági
kiszolgáltatottság egyaránt jellemzője volt az itt élő népek történetének.
Ugyanakkor sorolhatnók azokat a társadalmi csoportokat, amelyek már a
jobbágyi korszakban közvetítették Magyarországra a különböző kulturális
szintekről, a különböző népektől áradó hatásokat. Az udvari énekmondók
köréből lejutó anyagról nem is szólva, a közvetítő társadalmi rétegek,
csoportok egész sorát ismerjük: deákokat, akik a jobbágyi panaszos
leveleket írják, a kisszámú iskolamesterek, az írástudó földtelen zsellérek
csoportjait. S a kivándorló cselédsors mellett a katonáskodás külföldön és
itthon s a XVIII. századtól kezdve az Európát járó munkáslegények, akik
körében megszületik a munkásének, rajtuk keresztül is eljut
Magyarországra az európai munkásosztály gondolatvilága, énekhangja. S a
kivándorló, majd hazatérő parasztok, munkások Amerikáról, a tengeren
való hajózásról, az idegen életről szóló keserű énekei, melyeket cseh,
morva, szlovák, román, orosz kivándorlóktól tanultak, sajátjukkal ötvöztek.
Már ez is mutatja, hogy a magyar népi műveltség mennyire képes hatásokat
befogadni, feldolgozni és magáévá tenni.
Ez azonban nem minden területen egyformán történt. Ha megfigyeljük, úgy
látjuk, hogy az anyagi kultúra a gazdasági-társadalmi helyzetnek
megfelelően, történeti, földrajzi körülményektől erősebben meghatározva
kevésbé őrzött meg archaikus vonásokat, mint a szellemi kultúra. Másrészt
az átadás-átvétel földrajzilag sem minden irányba érvényesült azonos
módon, sem nálunk, sem más népeknél.
Mégis azt mondhatjuk, hogy a magyar nép történeti múltját, kapcsolatait
tekintve, olyan kulturális, etnikai kutatási pont, mely az eredményes európai
néprajzi kutatás számára nélkülözhetetlen. Egyre inkább látjuk, mennyire
igaza van Csaplovics Jánosnak, aki már 1829-ben megállapította:
„Magyarország Európa kicsinyben.”
Az a szájhagyományozódó típusú paraszti kultúra, amely vizsgálataink
tárgya, magában hordozza az ugor kori halászszerszámokat éppen úgy, mint
a dallamformákat, a samanisztikus hiedelmeket, mesei epikumokat; részese
volt annak a kontinuumnak, amely megőrizte az óeurópai kulturális egység
nem egy vonását s az erre rátelepülő új meg új európai kulturális örökség
jegyeit és a maga teremtette autochton formákat, tartalmakat is. Ha a
magyarországi néprajzi vizsgálatokról és eredményekről beszélünk, először
arra mutathatunk rá, hogy az eddigi kutatások elsősorban azokat a
szerkezeti összetevőket és arányaikat tárták fel, amelyek a magyar paraszti
kultúrát, etnikai egyéniséget jellemzik e Kelet és Nyugat közötti helyzetben.
{H-658.} Az embertani kutatás feltárta azokat a rasszantropológiai
összetevőket, amelyek a magyar etnikai csoportokra jellemzőek. A
nyelvtudomány részleteiben is megvilágította a magyar nyelv történeti
fejlődésén keresztül megőrzött belső önállóságát és a beépült indoeurópai
rétegek organikus egységét és gazdag változatait. Már a nyelv
tanulmányozása is arra vall, hogy a magyar nép egyszerre hajlamos
hagyományaink szívós megőrzésére, a belső önállóság megtartására és a
rááramló hatások készséges átvételére, de ugyanakkor organikus
átalakítására is. Mutatis mutandis áll ez más népekre is, de különösen kiötlő
ez a más szerkezetű nyelvek közé ékelt magyar nyelv történetén. S a
hagyományt őrző önállóságnak és a készséges áthasonításnak ez a
kettőssége megmutatkozik a magyar nép kulturális alkotásainak minden
más területén is.
A keleti és nyugati összetevőket szinte minden területen vizsgálták a
kutatók. A népdalok dallamvilágának minden történeti rétegét feltárták a
kutatások az ugor kori sirató- és históriás dallamoktól, a primitív hangrendű
gyermekdaloktól kezdve a pentaton dallamokig és az ebbe a
dallamrendszerbe épülő nyugati hatásokig, a gregoriánon át s a feudális
udvari zene és dallamvilág hatásain keresztül a legközelebbi idegen etnikai
ráhatásokig. Csak egy példára utalunk: a hajdútánc dallamának és
táncformájának problémáira, amelyeket nem is lehet másképpen tekinteni –
az eredetkérdésektől szinte függetlenül –, mint a magyar, a különböző szláv
népek, a románság közös alkotásaiként. S nem lenne-e érdemes például a
hajdúkérdés (vö. 37., 429. l.) történeti és néprajzi problémáit a közös bolgár,
román, ukrán, szlovák, magyar kutatások körébe vonni? De a keleti és
nyugati kulturális rétegek organikus történeti összefonódását mutathatja a
ballada, a népmese, a trufa műfaja is, sőt nem is csak maga a műfaj, hanem
gyakran egy-egy balladai, mesei alkotás önmagában évezredek
motívumainak, elemeinek szerves összefonódását mutatja. Ezért kutatjuk
egy-egy mesének, balladának, de más epikus alkotásnak történeti, motivikai
összetartozását, és elemezzük azt a folyamatot, hogyan válnak formailag,
tartalmilag, esztétikailag a szóbeli alkotások, a népi díszítőművészet
remekei egységes művekké. Így pl. a Kossuth-nóta (vö. 465–466. l.)
elemzése azt mutatta, hogy egyetlen kis népdal szövegében is több történeti
korszak hagyománya olvadhat a formai szépséggel egyetlen egységbe.
Folytathatnánk a sort. Az állattartás, a földművelés, a hiedelmek, a népi
rítusok, a szokások, a dramatikus játékok is a Kelet–Nyugat közötti helyzet
történeti rétegeit hordozzák, és egybefonódásukat mutatják. A
boszorkányperek, a fátensek vallatásának formulái, a vallomások
tanulságosan mutatták a nyugati eljárásmód másolását és a magyar nép
magával hozott archaikusabb hiedelmeinek kapcsolódásait. Az aztán külön
is tanulságos, hogy a boszorkányperekhez kapcsolódó archaikus hiedelmek
hogyan élnek tovább; szívósabb az élettartamuk a vallatások nyugati
formuláinál.
Munkánk során nemcsak a történeti rétegeket tárjuk fel a népi kultúra egyes
alkotási területén, sőt egy-egy alkotásában. Elvégzendő fontos feladat az a
történeti analízis, és elválaszthatatlan az összehasonlító elemzéstől. Az
elemzés néhány olyan szempontját is alkalmazzuk, ami a történeti
összehasonlító rendszert eredményesebbé teszi.
{H-659.}Az eddiginél nagyobb gonddal vesszük vizsgálóra pl. a folklór
területén egy-egy műfajon s a műfaj alkotásain keresztül azokat az
arányokat, amelyek jellemzőnek tekinthetők éppen egy nép etnikai alkatára.
A magyar nyelvtudomány már jelentős eredményeket könyvelhet el a
történeti rétegek arányainak feltárásával. Kísérletet tettek e téren a magyar
népmese kutatói is. Magunk utaltunk e kísérletek, összevetések
ingatagságára, a gyűjtések aránytalanságára, nemegyszer az ilyen téren
adódó összehasonlítások módszertani veszélyeire. Az aggályok nem
jelentik a kutatások elhalasztását. Ahogy szükségesnek tartjuk a nemzetközi
és nemzeti típus- és motívumkatalógusok készítését, ugyanúgy számba
vesszük az egyes műfajok, alkotási területek összetételének történeti és
etnikai elemekből kibontakozó arányait. Világos előttünk, hogy ezek az
arány-összeállítások, tabellák, rétegstatisztikák hiányosak lesznek, s
évtizedről évtizedre korrigálnunk kell az újabb gyűjtések, elemzések
fényénél, de ez így van a mesekatalógusoknál vagy a nyelvek nyelvkincsét
tartalmazó nagy szótáraknál is.
De ha az európai néprajz összefoglalását valóságos tények és összefüggések
alapján egyszer el akarjuk készíteni, akkor vállalkoznunk kell arra, hogy
nemzetenként, etnikai egységenként, műfajonként, tárgycsoportonként
felmérjük az organikusan vagy külsőségesen összefonódott elemek történeti
és etnikai arányait. Az affinitásnak egy másik törvényszerűsége, rendszere
bontakozhatik ki előttünk. Kiderülhet, hogy egy-egy nép, etnikai egység
mily erősen őrzi hagyományos formáit és tartalmait, melyek a szívesebben
alkalmazott formai megoldások, tartalmi kifejezések, melyik etnikai
csoporttól, szomszédos vagy távolabbi néptől vesz át szívesen alkotásokat,
megoldási módokat, melyiktől zárkózik el inkább, vagy csak felületes a
kapcsolat. Kiderülhet, hogy egy-egy népre milyen történeti korszak hatása
volt terjedelmesebb (vö. 20–27. l.), állandóbbnak mondható, hol mutatkozik
törés, feledés, milyen műfajok, témacsoportok, formák estek ki az
emlékezetből, a kulturális újrateremtő gyakorlatból. Az arányok elemzése
és összehasonlítása szilárdabb alapokat ád az egyes típusok, motívumok
elemzéséhez, a formai jegyek tettenéréséhez, etnikai, nemzeti rögzítéséhez.
Az ilyen arányok felmutatása segít azt is megértenünk, hogy egy-egy
etnikai egység, egy nép, egy nemzet mennyire tudta megőrizni önálló belső
stílusát, illetőleg történeti alakulása, a társadalmi fejlődés fokai szerint
kultúráját mennyire építi organikusan vagy külsőségesen, mik kultúrájának
jellemző jegyei, alkotómódszerei. Ma már az összehasonlító
irodalomtörténet és művelődéstörténeti kutatás is egyre inkább
hangsúlyozza a régi összehasonlító módszerek hibáját: csak a hatás átadását
vizsgálták, egy-egy kulturális alkotásban, a tárgyakban, az intézményben, a
műfajban, a műben mutatkozó idegen elemeket, motívumokat vizsgálták –
mintegy behatoló idegen elemet. Holott az átadás-átvétel folyamatában az
átvétel is, maga a folyamat is – és a kibontakozó eredmény is egyaránt
fontos.
A magyar művelődéstörténet egy túlhaladott, régi elmélete szerint a magyar
kultúra minden jelentős alkotása a „bécsi kapun” keresztül, vagyis
nyugatról érkezett. Ez a felfogás csak az átvételre vetette a súlyt vizsgálatai
során. Ma már senki előtt sem lehet kétséges, hogy {H-660.} az együtt élő vagy
távolabbi népek között kultúrájuknak megfelelően kölcsönhatás alakul ki.
Elég, ha ezzel kapcsolatban most csak néhány tételt szögezünk le. A
magyar műveltség története bizonyítja, hogy a magyarság honfoglalást
megelőző műveltsége is többféle rétegből tevődött össze (vö. 20–22. l.). De
a későbbiekben is Európa nemcsak egy kapun át lépett be Magyarországra.
A bizánci, az itt élt avar s az itt tovább élő többfajta szláv hagyomány, az
olasz, a francia, a német hatások rétegei, hogy csak néhány legfőbb
csoportot említsünk, a finnugor alapréteg mellett, s a megújuló türk, majd
oszmán-török ráhatások csoportjain kívül.
Nem is közhelyszerű tényekre akarunk utalni. S arra sem, hogy
Magyarországon a földrajzi tényezők is megújuló kapcsolatokat segítettek
elő: a Kárpátok hegyrendszere az itt élő népek sajátos gazdálkodási,
kulturális formáit, kapcsolatait teremtette meg, ahogy a Duna vízrendszere
és részben a Tiszáé is a kapcsolatok bonyolult hálózatának volt földrajzi-
gazdasági előfeltétele. Azt sem kell részleteiben fejtegetnünk, hogy az
európai migrációs folyamatok s az egész magyar nemzeti történeten
végighúzódó migrációs folyamatok, települések mennyire hozzájárultak a
magyar etnikai térkép tarkaságához, történeti változékonyságához és
egységéhez is.
Mindez a kulturális alkotási folyamatok alaptényezőihez tartozik. De a
néprajztudomány kutatóira ezen alapok szemmel tartása mellett mégis
elsősorban az tartozik, hogy az átadás-átvétel folyamataiban a hatás mellett
egyenlő rangon vizsgáljuk az áthasonítási folyamatot, annak fokozatait,
valamint a megmutatkozó eredményeket, eltéréseket. S mikor a kulturális
alkotásokban megmutatkozó idegen vagy áthasonított elemek arányáról
beszéltünk, ehhez a témához kapcsolódó problémákat vetettünk fel.
Bartók Béla a magyar és a szomszéd népek népzenéjét vizsgálva egy
döntően fontos módszertani elvet vezetett be az összehasonlító kutatásokba.
Ezt az elvet ki kell terjesztenünk a néprajzi kutatások minden ágára, csak
akkor lesz az összehasonlításunk valóságos, az alkotások folyamatait
egészében megfigyelő. Bartók Béla ugyanis nemcsak azt vizsgálta, hogy a
magyar népzene milyen elemeket, dallantformákat vesz át és illeszt bele a
magyar népzene rendszerébe, hanem az áthasonulás fokait is figyelte, s azt,
hogy melyik szomszéd néptől vesz át a magyar nép, vagy mi az, ami nincs
rá hatással, milyen etnikai jellegű dallam, milyen formai elem legyen az,
amely következetesen kimarad a magyar dallamvilágból, pedig minden
történeti-társadalmi ok lehetővé tenné a hatás megvalósulását. Ezt a kutatási
elvet, melynek fundamentális jelentősége van, igyekszünk a néprajz
különböző területein alkalmazni.
Különösen alkalmas ilyen vizsgálatokra – más európai népegységek mellett
– a magyar paraszti kultúra. Éppen ezért, mert a honfoglalás előtti történeti,
etnikai kapcsolatai, majd betelepedése utáni története arra vallanak, hogy
nagyon sokféle ráhatás mellett szívósan tudta őrizni etnikai jellegének
hagyományos formáit, és az új ráhatásokat organikusan építette be
műveltségének formai kifejezőeszközei, tartalmai közé. A magyar kutatók
egyre inkább kilépnek az egyirányú hatásvizsgálat köréből, és
elemzéseikben rámutatnak arra, hogy Kelet {H-661.} és Nyugat között a
magyarok nemcsak átvevők, hanem közvetítők és alkotók is voltak.
Tanulságosak azok a vizsgálatok, amelyek a nyugati mesekincs
legáltalánosabban ismert típusainak magyar megjelenési formáit, illetve
azok teljes vagy majdnem teljes hiányát mutatják. Az európai mesekincs
európai redakcióinak ismerjük szinte tükörképszerűen hű magyar
változatait, s ugyanakkor vannak mesék, amelyek a magyar paraszti
hagyományokban nem jelentek meg. Pedig például a Grimm-mesék
nagyszámú kiadásain, tankönyveken, ponyvafüzeteken keresztül eljutottak
az akkor még írástudatlan magyar parasztságig, több hullámban is, általános
átvételükre mégsem került sor.
Bartók említ német dallamtípusokat, amelyek csak cseh-morva
közvetítéssel jutottak el a magyarsághoz. A magyar hiedelemkincs egyes
rétegeit az ugor korig lehet visszavezetni, de vannak középkori átvételek,
melyek könnyen beilleszkedtek, míg mások átvételére nem került sor.
A magyar parasztság társadalmi szerkezete eltérő, elkésett fejlődést mutat a
nyugatihoz képest, s mégis a közvetítő rétegek állandóan munkáltak Nyugat
és Kelet között, s e magyar forgóponton a kulturális közvetítés,
újrateremtés, átalakítás kulturális munkája állandó volt. Ami a nyugati
kutatót az elmúlt évtizedekben még meglepte, az e szájhagyományozó
kultúra alkotó elevensége volt, így például a mesemondói újrateremtésnek
azt a gazdagságát, ami nálunk még virágzott, a nyugati kutatás általában
már nem ismerhette. Elvétve még napjainkban is kiváló mesemondókra,
újrateremtőkre talál a kutató. Ez az elkésettségéből adódott
szájhagyományozó alkotói helyzet a Nyugat és Kelet közé vetett magyarság
néprajzi sajátságai közé tartozik.
Amíg a nemesi-polgári költők, történetfilozófusok, politikusok számára a
Kelet és Nyugat közötti helyzet a magyar tragikum, a magány forrása volt,
addig ma már a néprajzi kutatás nem ezzel a szemlélettel tekint a múltra.
Nem feledi a tragikus történeti eseményeket sem, de vizsgálataiban ez ma
már nem befolyásolja. Inkább az összehasonlító kutatás egyik
legtermékenyebb szempontját találjuk ebben a történeti-társadalmi
helyzetben. Úgy látjuk, hogy a nagy eurázsiai térségben s ezen belül
Európában, a magyar nép egy etnikailag igen érzékeny gócpontot, befogadó
és kisugárzó központot jelentett, s jelentette mindenképp az alakításnak,
formálásnak egyik érdekes állomását a közös európai hagyományok
útvonalán.

IV. A magyar népi műveltség múltja és A népi műveltség a ma és a jövő

TARTALOM
jövője kultúrájában
Kelet és Nyugat között TARTALOM V. Irodalom, mellékletek

{H-662.} A népi műveltség a ma és a jövő kultúrájában

Az osztálytársadalmakban nemcsak a nemzet egésze oszlik két részre, hanem
a kultúra is. Ezek szerint minden kapitalista nemzetben két jól elhatárolható
kultúra él egymás mellett: az egyik az uralkodó, a másik az elnyomott
osztályoké. Így volt ez a feudális társadalomban is, bár a középkorban a
különbségek korántsem voltak olyan méretűek, mint a későbbi századokban,
hiszen a nemesek, a földesurak egy jelentős része sem tudott írni-olvasni, így
maguk is csak szájhagyományozódás útján juthattak műveltségükhöz. Ez,
éppen ennek következtében, közel állott a parasztok műveltségéhez. Balassi
Bálint, a XVI. század kiemelkedő költője, bár a főrendekhez tartozott, mégis
a juhásztánc olyan virtuóz művésze volt, hogy a királyi udvar előtt eljárt
táncát külön is följegyezték.
Idővel az uralkodó osztályok műveltsége egyre inkább távolodott a népétől.
Ebben jelentős szerepet játszott, hogy az írásbeliség, az iskola elsősorban a
kiváltságosak szánára biztosított művelődési lehetőséget, ami egyben az
egyetemes európai műveltségbe való bekapcsolódást is jelentette. Mindebből
az írni-olvasni nem tudó parasztsághoz csak bizonyos áttételeken kerülhetett
valami. Ezért a parasztság nagy tömegei az élet minden területén elsősorban
a maguk erejére voltak kénytelenek támaszkodni. Így a termelésben, a
kultúrában, a művészetben létrehozták a történeti múlt, a jelen, a gazdasági-
társadalmi körülmények által meghatározott, tájanként ennek következtében
eltérő, sajátos színezetű paraszti kultúrájukat.
Ennek egyik legfontosabb jellemzője a hagyományozódás, vagyis az a
jelenség, hogy a kultúra egésze és egyes elemei szóbeli és tapasztalati úton
öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Ezeket írásban hosszú évszázadokon
keresztül nem rögzítették. Ehhez kapcsolódik egy másik tulajdonsága:
rendkívüli változékonysága, de egyben archaikumokat megőrző ereje. Az
ellentmondás csak látszólagos, mert míg egyes elemek rendkívül erősen
tartják magukat, addig például a dalokat, a meséket, a mondákat előadóik
tehetségüknek megfelelően alakították, az egyes elemeket, motívumokat
tudásuknak és ízlésüknek megfelelően kapcsolták össze, és így azok tartalma
és formája egy-egy kiemelkedő egyéniség előadásában változott és
tökéletesedett. De ugyanígy volt ez az anyagi kultúra területén is, hiszen
évszázadok alatt hány kitűnő technikai képességekkel megáldott
parasztember tökéletesítette, alakította a kapát, ekét, a szekeret, és ezzel
emelte a termelés szintjét.
A két kultúra közötti kölcsönhatás az élet, a műveltség minden területén
előfordult, és erre könyvünk sok helyén utaltunk. A XVIII. századtól egyre
több olyan elemet tudunk kimutatni, mely bizonyos mértékig tudatosan jutott
át az uralkodó osztályok műveltségébe. Igazában a XIX. század első felében
fordul a figyelem a parasztság és annak kultúrája felé, amikor olyan költők
tűnnek fel, akik maguk is a parasztságból jöttek. Ekkor indul meg a magyar
népköltészet felfedezése, egyre rendszeresebbé váló összegyűjtése, írásban
való rögzítése, {H-663.} könyvekben történő kiadása. A magyar költészet
felvirágzásának korszakában Arany János, Petőfi Sándor és sokan mások a
népi témákat nemcsak bevitték a műköltészetbe, hanem a népköltészet
nyelvét, formáját, fordulatait is meghonosították. Így egy-egy költeményük
népdallá változott, máskor ők maguk vettek át sorokat, olykor versszakokat a
népköltészetből, ezért egyes esetekben nehezen tudjuk megállapítani, hogy
egyik vagy másik népdal a parasztságtól került-e a költői művek közé, vagy
fordítva. Ez már a költők által rendszeresen alkalmazott tudatos eljárás volt.
Petőfi Sándor mondotta egyszer Arany Jánosnak, hogy költeményei jó részét
odaadná, ha olyan kerek néhány sorba tudná érzelmeit sűríteni, mint ahogy
azt a népdal teszi.
A múlt század végétől kezdve számos kísérlet történt a népzene, a néptánc, a
díszítőművészet területén a népi hagyományoknak a nemzeti művelődésbe
való beépítésére. A legszélesebben ezzel a kérdéssel a magyar
néprajztudomány kiemelkedő mestere, Györffy István professzor
foglalkozott, aki a hitlerista terjeszkedéssel akarta szembeszegezni a népi
műveltséget „A néphagyomány és nemzeti művelődés” című, utolsó
munkájában, mely 1930-ban jelent meg, a magyar művelődés alapjává a népi
hagyományokat kívánta tenni. Ha ma alapmegállapításainak egyikével-
másikával nem értünk is egyet, de mégis meg kell állapítanunk, hogy az
utóbbi évtizedben számos értékes és hasznos javaslata megvalósult.
A legnagyobb eredményeket a népzenének a nemzeti zene rangjára történő
emelése terén érték el a zeneszerzők: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha
László, akik egyben a magyar népzene kiváló kutatói, történeti mélységű
feldolgozói is. Kodály Zoltán 1937-ben ezeket írta kérdésünkkel
kapcsolatban: „A néphagyomány nem töltötte be rendeltetését azzal, hogy a
nép zenei életét ellátta. Köze van még az élethez. Megvan benne magja, terve
egy nagy nemzeti zenekultúrának. Ennek kifejlesztése, teljessé tétele a
művelt réteg dolga. De csak a néppel való lelki egységben lesz rá ereje.”
A példákat hosszan lehetne folytatni azzal kapcsolatban, hogy a magyar
szellemi élet, a magyar néprajztudomány legjelesebb tudósai már a múlt
század végétől kezdve megkísérelték a népi műveltség beépítését a nemzeti
műveltségbe. Hogy ez egyáltalán nem, vagy korlátozottan, illetve csupán
egy-egy területen járt sikerrel, az a társadalmi szerkezetből, a gazdasági
viszonyokból, vagyis az osztálytársadalom lényegéből következett.
Lássuk, hogy bizonyos kísérletek, előzmények után mi a szerepe a népi
műveltségnek a szocialista társadalomban, a szocialista kultúrában. Hogy a
rendkívül bonyolult kérdésben el tudjunk igazodni, elöljáróban szükség van
néhány kérdés tisztázására. Először is a szocialista kultúra nem készen pattan
elő, nem is a szakemberek találmánya, hanem „…ama felhalmozott tudás
törvényszerű fejlődése útján kell létrejönnie, melyet az emberiség a
kapitalista társadalom, a bürokratikus társadalom nyomása alatt dolgozott ki”
(Lenin). A kapitalista társadalomban, mint láttuk, a műveltség két részre
oszlott, mint ahogyan a nemzet egésze is. Ez a szocialista társadalomban
felszámolódik. Így nem lehet kétséges, hogy annak a műveltségnek, amit a
dolgozó nép az elnyomás évszázadai alatt önerejéből létrehozott, {H-664.}
komoly szerepet kell játszania az egész nemzetre kiterjedő szocialista
kultúrában is. Ennek útja-módja napjainkban még nem teljesen tisztázott,
inkább csak a körvonalakat látjuk.
Így merül fel az ösztönösség és tudatosság kérdése. A mi korszakunkat
megelőző társadalmak fejlődésében az ösztönösségnek igen nagy szerepe
volt. Nem ismerték azokat a törvényeket, törvényszerűségeket, melyek
szerint a gazdasági élet, a társadalom, a kultúra fejlődése végbement, és ezért
nem tudtak élni azok lehetőségeivel. Különösképpen állt ez az írásba nem
foglalt, szájhagyomány útján öröklődő népi kultúrára. A kiváló énekes,
mesélő, faragó vagy fazekas ösztönösen alkotott, anélkül hogy „szakszerűen”
tudta, ismerte volna az alkotás belső folyamatát és annak törvényszerűségeit.
A szocialista társadalom építésében a tudatosság a jellemző vonás. Tudjuk,
mit akarunk, meghatározzuk, hogy milyen úton akarjuk elérni azt, a
megvalósítás során milyen törvényeket, törvényszerűségeket kell alkalmazni,
figyelembe venni. Így van ez a szocialista kultúra felépítésének területén is.
A tudatosságnak elsősorban a kiválogatásban kell megnyilatkoznia. Mi az,
amit beépítünk új kultúránkba, és mi az, amit nem viszünk magunkkal? Ezzel
kapcsolatban ismerkedjünk meg a ma gyakran használt haladó hagyomány
fogalmával. A haladó jelző azt jelenti, hogy számunkra azok a hagyományok
értékesek, melyek az egész társadalomhoz, nemzethez szólnak, megfelelnek
művelődési célkitűzéseinknek, és elősegítik azoknak minél teljesebb
megvalósítását. Ezért a kiválogatáshoz széles körű szakismeret, a célok
világos megállapítása, vagyis tudatosság szükséges.
A szocialista kultúrában minden értéket fel lehet és fel is kell használni. A
népi gazdasági technikák egy része mind a földművelésnek, kertkultúrának,
mind az állattartásnak fejlettebb formáiba is beépíthető, s a szövetkezeti
gazdálkodás maga ellen követné el a legnagyobb bűnt, ha a hasznosítható,
régi, kipróbált tapasztalatokat félrevetné. De nem hisszük, hogy ezek a jól
bevált helyi tapasztalatok akadályoznák, vagy egyenesen szükségtelenné
tennék a modern szocialista mezőgazdaság eredményeit. A régi technikák
érdekében ma már senki sem akar cséppel csépelni s tehénnel szántani traktor
helyett. Ez a tudás leginkább a talajviszonyokra, az időjárás helyi ismeretére
vonatkozik. Amióta például a termelőszövetkezetek saját maguk szabják
meg, hogy hova, mikor és mit vetnek, azóta a terméseredmények jelentősen
emelkedtek.
 313. Díszített kobak.
1969 Segesd, Somogy m.

A népi kultúra, említettük, egy írástudatlan, csak a szájhagyományozódás

módszereivel élő, magára hagyott nép roppant szenvedések közepette
teremtett alkotása. Ez a szájhagyományozó kultúra viszont csak addig teremt
új alkotásokat a maga hagyományos stílusában, amíg erről a művelődési
fokról feljebb nem lép. Kilépve az írástudatlanságból, kultúrát teremt a falusi
nép akkor is, csakhogy ez már nem a népdalok, népmesék világa lesz. A két
világháború között joggal mondhattuk, hogy a „városi műveltség”-ben, amit
a kapitalizmus adott a falunak, sok volt a selejt (szentimentális ponyva, rossz
filmek, giccses zene stb.), mindez nem jelentett igazi felemelkedést – ehhez
képest a klasszikus, zárt formájú, szenvedélyes erejű paraszti alkotások
elérhetetlen magasságban voltak. De ma már nem kell féltenünk a {H-665.}
falut, a paraszti felemelkedés a művelődés területén nem szólam: eleven
valóság. Az a kultúra, amit a szocializmust építő magyar társadalom ad a
kulturális élet legkülönbözőbb területein, valóban a felemelkedés útjára
vezeti parasztságunkat.
A haladó népi hagyományok szocialista kultúrába történő beépítésének
{H-666.}
nagy munkája a gyakorlatban két részre oszlik. A néprajznak mint történeti
tudománynak az a feladata, hogy különböző korszakokban, különböző
társadalmi alakulatokban a dolgozó tömegek hagyományos kultúráját
vizsgálja. E gyűjtő- és feldolgozó munkája során még a
részlettanulmányokban is az egész megragadására törekszik, a részleteket is
az egész kultúrában igyekszik elhelyezni. Ebből következik, hogy a dolgozó
tömegek életének minden részlete érdekli, nerc szelektál, nem tesz olyan
megállapításokat, hogy a jövő kultúrája szempontjából mi minősül
felhasználhatónak, és mi nem. Feladata ugyanis az, hogy minél teljesebb
anyagot bocsásson a történeti megismerés rendelkezésére, és minél bővebb
választékot nyújtson arra, hogy abból a haladó hagyományokat a jövő
számára fel lehessen használni. Csak ritka kivételként esik egybe, amikor a
kiváló gyűjtő feldolgozó művész is, aki az új kultúrába a nép hagyományos
műveltségelemeit be tudja építeni, mint azt a népzenekutatók és a népi tánc
esetében láthatjuk.
Sokáig eltért a vélemény azzal kapcsolatban, hogy a hagyományos népi
kultúrát, annak egyes elemeit hogyan és mi módon lehet beépíteni az új
kultúrába. Voltak, akik azt állították, hogy nem szabad változtatni rajta,
hanem a tartalmat és a formát egyaránt megőrizve kell azt átvenni. Tehát a
faragókat, a fazekasokat arra akarták szorítani, hogy a régi, klasszikus
darabokat másolják, legjobb esetben is utánozzák. Az ezt ajánlók a népi
művészeteket egyáltalában nem, vagy alaposan félreismerték, hiszen azoknak
egyik legjellemzőbb vonása az állandó változás, alakulás. Érezték ezt maguk
az alkotó népművészek is, akik tiltakoztak az ellen, hogy tehetségükkel
csupán a másolás szintjén rekedjenek meg. A népi kultúrát tehát nem
másolni, hanem továbbélni, -fejleszteni kell, mert megvan rá a lehetőség.
A nagy európai zene, Bach, Mozart, Beethoven éppen úgy tanult a népdaltól,
mint Bartók, Kodály, de a népzene történeti rétegeit is összekötik az európai
hivatásos zene hatásai. S az egymás mellett, ugyanegy sors súlya alatt
szenvedő népek is mindegyre átadták egymásnak kulturális kincseiket.
Bartók elemezte sokrétűen, hogy mennyit adott a magyar a szomszéd népek
népzenéjének, s mennyit kapott tőlük, tehát a hagyományos népi kultúra is
állandóan alakult története során, elválaszthatatlan a magyar nép történeti
fejlődéséről. Miért akarnók részben élő, részben már csak rekonstruált ősi
formák közé visszavezetni, ezen a fokon rögzíteni? Ellenkezőleg, a kulturális
tömegmozgalom minél bátrabban nyúl mai témához, minél bátrabban épít
tovább a népi formákon, annál inkább segít a szocialista népi kultúra új
formáinak megszületésében. Ahogy a nép továbbépítette kis írástudatlan
közösségeiben a régi hagyományt, és élénken reagált az újra, ugyanúgy
feladat ma is a születő új kibontakozását elősegíteni, s nem lehet
megelégedni a népművészet eddigi formáinak ismételgetésével.
Ezek után érdemes egy-két pillantást verni arra, hogy milyen eredmények
születtek a népi kultúra hagyományos elemeinek a mai műveltségbe történő
beépítése területén. Eddigi tapasztalataink azt mutatják, hogy erre kevesebb
lehetőség kínálkozik a társadalmi és anyagi kultúra területén, mint a szellemi
műveltségben. Ezért inkább csak az utóbbiból említünk meg néhány példát.
 314. Cigarettatartó
Balatonfenyves, Somogy m.
 315. Ivócsanak
Palócföld

A népi díszítőművészet (vö. 346–402. l.) eredményei különösen az

{H-668.}

utóbbi két évtizedben nagyon jelentősek, annak ellenére, hogy a két

világháború között már, különösen a művészi jellegű kézműiparok közül, sok
megszűnt. Azt mondhatjuk, hogy a népi díszítőművészet virágzásnak indult,
és sokszor sikerült olyan ágait is feleleveníteni, melyek korábban részben
vagy egészben elhaltak (bőrmunkák, rátétes szűrdíszítések stb.). Ez az új népi
díszítőművészet azonban természetesen sokban különbözik elődjétől. Ez
részben a formakincsben, de még inkább a belső tartalomban és a
technikában nyilatkozik meg. Régebben a paraszt vagy kézműipari mester
ösztönösen dolgozott, illetve akaratlanul is a hagyományok megszabta utat
járta, ma pedig egyre inkább tudatosan alkot. Ez a tudatosság eleinte a
díszek, a színek, a kompozíciók hű vagy kissé változtatott átvételében
nyilatkozott meg, de ma már a legjobbak nemcsak új elemeket alkalmaznak,
hanem sajátos új kompozíciókat is teremtenek. A fejlődést még csak jobban
aláhúzza az új alapanyag, a fejlettebb technika, amit a művészi adottságok
mellett a rutin is támogat.
A díszítőművészeti tárgyak funkciója ugyancsak alapvetően megváltozott.
Korábban ezek az alkotások többségükben olyan használati tárgyak vagy
éppen valami anyag tartására szolgáló edények voltak, melyeket díszekkel
igyekeztek szebbé tenni. Ma azonban nem a tárgyak funkciója, hanem azok
díszítése az elsődleges, használatuk jelentősége egészen elcsökevényesedett.
Ez azzal magyarázható, hogy ezek a tárgyak ma már nem a paraszti
háztartások – melyek különben maguk is alapvetően megváltoztak – számára
készülnek, hanem elsősorban a városi otthonokat igyekeznek szebbé,
otthonosabbá tenni. Mindez világosan mutatja, hogy korunk népi
díszítőművészete az iparművészethez közeledik, úgyhogy ma már sokszor
nevezzük népi iparművészetnek.
Korábban a népi díszítőművészet alkotói csak közvetlen környezetük (család,
falu, táj) számára alkottak. Ez egyben azt is jelentette, hogy a kisebb vagy
nagyobb közösség közvetlenül nyilváníthatta tetszését vagy nemtetszését,
tehát a művész munkáját közvetlenül befolyásolhatta. Ma ez ugyancsak
másképpen történik, hiszen a népi iparművészet legjelesebb alkotóit az egész
országban ismerik. A legjobbak közülük minden évben megkapják „A
népművészet mestere” kitüntető címet, munkájukat, kísérleteiket
rendszeresen támogatják, öregségükben megfelelő nyugdíjat kapnak.
Ugyanakkor munkájukban a nagyobb közösség közvetlen ellenőrzése,
irányítása csak áttételesen érvényesül. A művészek és néprajzi szakemberek
kisebb köre nyilvánít véleményt készítményeikről, míg a közösség ítéletéről
csak úgy lehet tudomást szerezni, hogy egyikük-másikuk alkotásait nem
azonos fokon vásárolják az üzletekben. Ebből is világos, hogy milyen sokféle
elvi és gyakorlati probléma merül fel még olyan területeken is, ahol a
szakértelem és az anyagi támogatás egyaránt rendelkezésre áll (l. LVI–LXV.
kép).
 316. Csalikancsó
Mezőtúr

De most tekintsünk a gyerekjátékra, a zenére, a táncra, ahol ismét más

kérdésekkel találkozunk. Már-már azt hittük, hogy az egykori falusi
gyermekjátékokat teljesen elfeledtetik a nemzetközi elterjedtségű játékok.
Ezek valóban az úgynevezett népi sportjátékok nagyobb részét háttérbe
szorították. A különböző népi eredetű labdajátékok {H-670.} felélesztésére csak
újabban indult eredményekkel kecsegtető kísérlet. A legkisebbek, az óvodás
korúak (3–6 év) énekes gyermekjátékai, különösen az utóbbi évtizedben,
egyre többet merítenek a népi hagyományokból. Ez azért különösen fontos,
mert a kicsinyek több mint 70 százaléka látogat valamiféle óvodát,
gyermekotthont, és ott jórészt paraszti eredetű gyermekdalokra, játékokra
tanítják őket. Ezek a gyermekek felnőve, minden bizonnyal nagyobb
fogékonyságot mutatnak majd a népdalok, a népzene iránt, mint az előttük
járó városi, de sokszor a falusi korosztályok is.
Kodály Zoltán a népzenét zenei anyanyelvnek nevezte, és mivel nemcsak
nagy népzenekutató, zeneszerző, hanem kiemelkedő pedagógus is volt, ezért
mindent elkövetett, hogy a magyar népzene minél szélesebben beépüljön az
egész magyar zenei életbe. Ma már Kodály-módszerről beszélünk, melynek
tanítási módja nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában, sőt azon
túl is ismert és gyakorlott is.

317. Szilke
Sárospatak
 318. Korsó
Mohács

Míg a gyermekek népzenei ismeretei megnyugtatónak látszanak, addig a

felnőtt korosztályoknál igazi eredményeket nem sikerült elérni. De új
kezdeményezésekről, különösen az utóbbi években, itt is beszélhetünk. Ilyen
például a „pávakörök” mozgalma, mely nevét onnan kapta, hogy a páva jeles
szerepet játszik nemcsak a népdalokban, hanem a népi díszítőművészet
motívumkincsében is. Ezek a körök jórészt falun vagy kisebb városokban
alakultak, és különösen szívesen látják az olyan idősebb tagokat, akik még
maguk is ismerői a falu vagy környék népdalkincsének, népzenéjének, és azt
az érdeklődő fiataloknak át tudják adni. Ma már sok száz ilyen kör működik
az országban, melyek időről időre területenként, de országosan is,
találkozókon {H-672.} vesznek részt, és a legjobbakat a rádió és televízió
segítségével az egész ország megismerheti. A „pávakörök” nagy érdeme,
hogy a falvakban is felfigyeltek saját értékeikre. Ahol nemrégiben még alig
lehetett a slágereken és operettrészleteken kívül mást hallani, ott ma ismét
egyre jobban terjed a népdal. Ez a mozgalom nagymértékben segítette egyes
szokások – köztük a lakodalom – újraélesztését, hiszen az elképzelhetetlen
dalok nélkül. Ma a falusi lakodalmak egy részét a termelőszövetkezetek
rendezik, és a régi dalok, rigmusok, szokások, a helyzetnek és
körülményeknek megfelelő átköltéssel egyre inkább gyökeret eresztenek.
A népi táncokkal a helyzet bizonyos vonatkozásokban ismét más jellegű,
hiszen a múlt század közepétől kezdve a leegyszerűsített csárdás a korábban
gazdag tánchagyományt nagymértékben egységesítette. Úgyhogy a régi
táncok nagy múltra tekintő rétegeinek jó része már elenyészett, amikor a
századforduló táján a falvakban is megjelentek a tánctanárok, akik e kor
modern európai táncait honosították meg. A magyar népi táncok kiváló
kutatóinak az utóbbi évtizedekben még nagyobb nehézséggel és még
mélyebbről kellett a régi anyagot kibányászniok, mint azt előttük néhány
évtizeddel a magyar népzene kutatói tették.
Már a harmincas években hoztak létre falusi népi táncegyütteseket, majd az
ötvenes években alig volt olyan művelődési ház, mely tánccsoporttal ne
rendelkezett volna. Ezek nemcsak a helyi táncokat, hanem a helyi
népviseletet is igyekeztek színpadra vinni. A legtöbbjük azonban nem
emelkedett megfelelő művészi fokra, és megrekedt néhány régebbi és az
öregek által még ismert tánc betanulásán. Tanúi lehetünk azonban annak is,
hogy nagyszerű országos népi táncegyüttesek a régi táncokat nemcsak
változatlanul adják elő, hanem koreográfusaik a megfelelő elemek
felhasználásával új alkotásokat hoznak létre. A régi alapon újat alkottak.
Sokáig úgy látszott, hogy mindezzel a régi paraszti tánc színpadi
produkcióvá válik. Néhány év óta azonban a városi és kisebb mértékben a
falusi fiatalság sok helyen úgynevezett „táncházakat” szervezett. Ezek régi
elődje az, amikor a falusi fiatalság egy-egy házat, szobát bérelt ki, ahol
esténként, elsősorban a hétvégeken eltáncolgattak. Innen származik az
elnevezés és a módszer egyaránt. Ma már ezekből is több száz működik az
országban, és egyre kedveltebbé válnak.
A népzene, a néptánc megismertetésében rendkívül nagy szerepet vállal a
film, a rádió és a televízió. Szép számmal készülnek a népi műveltség egyik
vagy másik ágát bemutató filmek, melyeket a nagyközönség a mozikban és a
televízióban tekinthet meg. A rádióban a zenei adások igen jelentékeny részét
teszi ki a népzene, és az állandóan visszatérő műsorszámok egy-egy táj
népdalkincsével is megismertetnek. A televízió a táncok és olyan
hagyományok bemutatása területén tett sokat, ahol a látás élménye
nélkülözhetetlen.
A jó példákon kívül, melyek számát még lehetne szaporítani, hadd említsünk
olyat is, amit fenntartással fogadunk. Itt többek között arra a divathullámra
gondolunk, melynek nyomán egyesek a népi díszítőművészeti alkotásokat
nagy tömegben igyekeznek megszerezni és azokkal a lakásukat kelleténél
jobban megtömik. Mindehhez járul az {H-673.} egész elrendezésben
megnyilvánuló szakmai és művészeti dilettantizmus, ami az ilyen
berendezések közül sokat a „népi giccs” jelzőre érdemesít. Itt két dolog
találkozik, ha tetszik, ütközik egymással. A széles körű és határozott igény a
népi díszítőművészet alkotásai, a régi elrendezési formák iránt, másrészt a
hozzá nem értés, mely a kiválogatásban, a túlzsúfoltságban, az
aránytalanságban nyilatkozik meg. Mindez komoly veszélyt jelent, hiszen a
jóindulatú, de hozzá nem értő emberek számára tévesen ez jelentheti a haladó
hagyományoknak az új műveltségbe való beépítését.
 319. Terítőrészlet
Tura, Pest m.

A néprajznak mint tudománynak, a népművészeti alkotások, a régi

hagyományok megismerésének jelentős szerepe van a nevelés szolgálatában.
{H-674.} A népi kultúra megismerése annak a tanulságnak levonásával jár, hogy

az elődök rendkívül nehéz gazdasági és társadalmi körülmények között

milyen nagyszerű alkotásokat tudtak létrehozni, olyanokat, melyek joggal
sorolhatók a nemzet egyetemes értékei közé. Ugyanakkor az is kiviláglik,
hogy ez a kultúra egészében jellemző a magyar népre, míg egyes elemei
nyelvi, etnikai, politikai határokon keresztül hatalmas területeket kötnek
össze. De kiviláglik az is, hogy más népek is rendelkeznek népi
műveltséggel, melyek ugyan különböznek a magyartól, de hasonlóan becses
az azt létrehozó nép számára. Így lehet hát a népi kultúra megismerése a
hazafias és internacionalista nevelés forrása.
A népművészet aktív korszaka egyes területeken ma is tart, hatása társadalmi
és művészeti szempontból egyaránt jelentős, és mintha ez a hatás az utóbbi
évtizedekben egyre inkább fokozódnék. A népi műveltség elemeinek, látás-
és alkotásmódjának jelentős részét nem tekinthetjük holt anyagnak, hanem
átfolyik jövendő műveltségbe. Ma még nem mindig látjuk világosan ennek
gyakorlati útját-módját, de számos eddigi eredmény és kezdeményezés
összegezéséből egyre többet tudunk meg az ilyen irányú fejlődés
törvényszerűségeiről.

Kelet és Nyugat között TARTALOM V. Irodalom, mellékletek

A népi műveltség a ma és a jövő Bevezetés – A magyar néprajztudomány
TARTALOM
kultúrájában történetének áttekintése

{H-675.} V. Irodalom, mellékletek

FEJEZETEK
Bevezetés – A magyar néprajztudomány történetének áttekintése
A magyar nép etnogenezise és kultúrájának helye Európában
A magyarok etnográfiai csoportjai, néprajzi tájai, szigetei
I. Társadalmi (szociális) kultúra – Általános munkák
A családszervezet történetéből
A család szervezete
Osztályok és rétegek a magyar faluban
A részes munkások
A summások
A kubikosok
Az uradalmi cselédek
Az iparosok
Társas munkák és összejövetelek
A falu önigazgatási szervei
Az egyházi és vallási élet
Búcsú, piac, vásár
II. Anyagi kultúra. Település, építkezés, házberendezés.
Összefoglaló és történeti munkák
Település
Temetők, kapuk, kutak
A lakóház és a gazdasági épületek
A magyar építkezés területi különbségei. Dél-dunántúli házterület
Nyugat- és közép-dunántúli házterület
Felföldi palóc házterület
Alföldi házvidék
Erdélyi-székely házvidék
A nyersanyag megszerzése a növény- és állatvilágból. A gyűjtögetés
A földművelés
A gabonaneműek feldolgozása
A szőlő és a bor
Az állattartás. – A méhészet
A vadászat
A halászat
Állattartás. – Általános, összefoglaló munkák
Részlettanulmányok
A jószág betörése és a közlekedési eszközök
A táplálkozás. Összefoglaló és általános művek
A nyersanyag tárolása és tartósítása
Növényi ételek
A kenyér és a kalács
Húsételek
Tej és tejfeldolgozás
Italok
A népviseletek. – Általános, történeti
Általános, közelmúltbeli
A kender és len feldolgozása
A gyapjú feldolgozása
A bőr feldolgozása
A népviselet elemei. Haj- és fejviselet
Az alsóruha
A felsőruhák
Kabátszerű felsőruhák
A lábbeli
A magyar népviseletek táji formái. – Dunántúl
Felföld
Alföld
Erdély
A népi díszítőművészet. Összefoglaló és általános művek
Faragás
A bútorművészet
A szőttes
A hímzések
Népi kerámia
A népi díszítőművészet más ágai
 III. Szellemi műveltség. A szellemi műveltség kifejezésének
eszközei. – A magyar nyelvjárások
A magyar népzene és a népi hangszerek
A mozgás és a tánc
A magyar népköltészet. – A magyar népköltészet elvi kérdései és
gyűjteményes kiadványok
A népdal
A népballada
A prózai népköltészet. – A népmese
A monda
Kisebb prózai népköltészeti alkotások
Népszokások – dramatikus hagyományok
A gyermekjátékok
A lakodalom
A temetés
A naptári év szokásai
A munka szokásai
A magyar népi hiedelemvilág

Az alábbiakban válogatott könyvészetet állítottunk össze, elsősorban a

magyar néprajztudomány újabb kiadványaiból. Teljességre semmiképpen
sem törekedtünk, csupán azt tartottuk szem előtt, hogy az olvasók és a
kutatók minden egyes fejezethez annyi irodalmat kapjanak, mely
részletesebb érdeklődésüket kielégítheti. Egyben azt is jelzik a felsorolt
tanulmányok, könyvek, hogy elsősorban ezeket használtuk az egyes fejezetek
megírása során és így ezek egyben hivatkozásnak is tekintendők.
Rövidítéseket a használat megkönnyítése érdekében nem alkalmaztunk. Nem
jelöltük a tanulmányok oldalszámát sem az egyes kiadványokban, mert azt
azok tartalomjegyzéke alapján könnyen meg lehet találni.
Itt közöljük az ábrák és képek forrásait és egyéb adatait, továbbá a
tájékozódást megkönnyítő mutatókat.

A népi műveltség a ma és a jövő Bevezetés – A magyar néprajztudomány

TARTALOM
kultúrájában történetének áttekintése
 A magyar nép etnogenezise és
V. Irodalom, mellékletek TARTALOM
kultúrájának helye Európában

{H-676.} Bevezetés – A magyar néprajztudomány

történetének áttekintése
VISKI, K., Die ethnographische Tätigkeit in Ungarn. Lud Slowiański,
1931; ORTUTAY GY., Magyar népismeret. Budapest, 1937; MARÓT, K.,
Zur Entwicklungsgeschichte der Volkskunde in Ungarn. Ungarische
Jahrbücher, 1938; ORTUTAY GY., A magyar népköltési gyűjtemények
története. Ethnographia, 1939; TÁLASI I., Néprajzi életünk kibontakozása.
Budapest, 1948; BALASSA I., Néprajzi muzeológiánk tíz éve. Néprajzi
Értesítő, 1955; ORTUTAY, GY., The Science of Folklore in Hungary
between the Two World Wars and during the Period Subsequent to the
Liberation. Acta Ethnographica, 1955; TÁLASI I., Az anyagi kultúra
néprajzi vizsgálatának tíz éve. Ethnographia, 1955; BALASSA, I.–
SZOLNOKY, L., Ethnographische Sammlungen der Museen in Ungarn.
Budapest, 1964; A magyar néprajztudomány bibliográfiája 1945–1954.
Szerk.: SÁNDOR I. Budapest, 1965; ua. 1955–1960. Budapest, 1971; ua.
1850–1870. Budapest, 1977; HOFFMANN T., A Néprajzi Múzeum 100
éve. Néprajzi Értesítő, 1972; SZABÓ L.–CSALOGH ZS., Szolnok megye
néprajzi atlasza. Szolnok, 1974–1975 (1976); Magyar Néprajzi Lexikon I.
A–E. Szerk.: ORTUTAY GY. Budapest, 1977; VOIGT V., Bevezetés a
szemiotikába. Budapest, 1977.
A magyar néprajz bibliográfiájából eddig három kötet jelent meg (l.
fentebb), a további kötetek folyamatosan látnak napvilágot. Az érdeklődő a
legfontosabb magyar néprajzi könyveket és tanulmányokat megtalálja:
Internationale Volkskundliche Bibliographie (Red.: R. WILDHABER, majd
R. W. BREDNICH) egyes köteteiben. A Néprajzi Hírek 1973-tól kezdve
minden évben közli az előző év teljes néprajzi bibliográfiáját.

A magyar nép etnogenezise és

V. Irodalom, mellékletek TARTALOM
kultúrájának helye Európában
Bevezetés – A magyar néprajztudomány A magyarok etnográfiai csoportjai,
TARTALOM
történetének áttekintése néprajzi tájai, szigetei

A magyar nép etnogenezise és kultúrájának helye

Európában
MOÓR, E., Studien zur Früh- und Urgeschichte des ungarischen Volkes.
Acta Ethnographica, 1951; SEBESTYÉN, I., Zur Frage des alten
Wohngebietes der uralischen Völker. Acta Linguistica, 1951–52; HAJDÚ
P., A magyarság kialakulásának előzményei. Budapest, 1953; VÉRTES, E.,
Randbemerkungen zu den neuesten Forschungen auf dem Gebiete der
ungarischen Vorgeschichte. Acta Linguistica, 1954; MOLNÁR E., A
magyar nép őstörténete. Budapest, 1954; BOGYÁN, T., Forschungen zur
Urgeschichte der Ungarn nach dem zweiten Weltkrieg. Ural-Altaische
Jahrbücher (Göttingen), 1957; LÁSZLÓ, GY., Contribution à l’archéologie
de l’époque des migrations. Acta Archaeologica, 1957; LIPTÁK, P.,
Awaren und Magyaren im Donau-Theiß Zwischenstromgebiet. Zur
Anthropologie des VIII–XIII. Jahrhunderts. Acta Archaeologica, 1957;
FEHÉR, G., Zur Geschichte der Steppenvölker von Südrußland im 9.–10.
Jahrhundert. Studia Slavica (Budapest), 1959; GYÖRFFY GY.,
Tanulmányok a magyar állam eredetéről. Budapest, 1959; SZŐKE, B., Über
die Beziehungen Morawiens zu dem Donaugebiet in der Spätawarenzeit.
Studia Slavica, 1960; BARTHA, A., Hungarian Society in the Tenth
Century and the Social Division of Labour. Acta Historica, 1963; SZABÓ
I., A falurendszer kialakulása Magyarországon. X–XV. század. Budapest,
1966; SZABÓ, I., Ungarns Landwirtschaft von der Mitte des 14.
Jahrhunderts bis zu den 1530er Jahren. Agrártörténeti Szemle, 1966.
Supplementum; VAJAY, Sz., Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in
die europäische Geschichte. München, 1968; HOFFMANN, T., Vor- und
Frühgeschichte der ungarischen Landwirtschaft. Agrártörténeti Szemle,
1969. Supplementum; SZABÓ I., A középkori magyar falu. Budapest,
1969; LÁSZLÓ, GY., Őstörténetünk legkorábbi szakaszai. A finnugor
őstörténet régészeti emlékei a Szovjetföldön. 2. kiadás. Budapest, 1971;
LÁSZLÓ, GY., Steppenvölker und Germanen. Kunst der
Völkerwanderungszeit. Berlin–Budapest, 1971; DIENES I., A honfoglaló
magyarok. Budapest, 1972; BARTHA A., A IX–X. századi magyar
társadalom. 2. kiadás. Budapest, 1973; BALASSA I., Mivel járulhat hozzá
a néprajztudomány a honfoglaló magyarság életmódjának kutatásához.
Ethnographia, 1974; ZSIGMOND G., A magyar társadalomnéprajz
kezdetei. Beöthy Leó (1839–1886). Budapest, 1974; GYÖRFFY GY., A
magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Budapest, 1975; HAJDÚ P., Uráli
népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Budapest, 1975; VERES
P., A gazdálkodási specializáció és a termelőerők fejlődése a magyar
őstörténet folyamán. Néprajzi Értesítő, 1975; ZSIGMOND G., Az ősi
társadalom magyar kutatói. Budapest, 1977.

Bevezetés – A magyar néprajztudomány A magyarok etnográfiai csoportjai,

TARTALOM
történetének áttekintése néprajzi tájai, szigetei
A magyar nép etnogenezise és I. Társadalmi (szociális) kultúra –
TARTALOM
kultúrájának helye Európában Általános munkák

{H-677.} A magyarok etnográfiai csoportjai, néprajzi

tájai, szigetei
VISKI K., Etnikai csoportok és vidékek. Budapest, 1938; BARABÁS J., Az
etnikai csoport fogalmának kérdéséhez. Néprajzi Értesítő, 1958; GUNDA
B., A kultúra integrációja és az etnikai csoportok alakulása. Műveltség és
Hagyomány, 1963; SZENTMIHÁLYI I., XVII. századi adatok Göcsej
nevéről, területéről. Ethnographia, 1969; VÉCH J., Őrségi és hetési
nyelvatlasz. Budapest, 1959; DÖMÖTÖR S., Őrség. Budapest, 1960; IMRE
S., Az ausztriai (burgenlandi) magyar szórványok. Népi kultúra – Népi
társadalom, 1973; VAJKAI A., Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza.
Budapest, 1959; VAJKAI A., A Bakony néprajza. Budapest, 1959; VAJKAI
A., A Balatonmellék. Budapest, 1964; KISS G., Ormánság. Budapest, 1937;
KODOLÁNYI J., Problémák az ormánsági etnikai csoport
körülhatárolásában. Néprajzi Értesítő, 1958; KODOLÁNYI J., Ormánság.
Budapest, 1960; KATONA I., Sárköz. Budapest, 1962; DIÓSZEGI V., A
palóc etnokulturális csoport határa és kirajzása. Népi kultúra – Népi
társadalom, 1968; PALÁDI-KOVÁCS A., A barkó etnikai csoport.
Műveltség és Hagyomány, 1968; PALÁDI-KOVÁCS A., Az anyagi kultúra
alakulása néhány dél-alföldi (bánsági) magyar faluban. Népi kultúra – Népi
társadalom, 1973; HERKELY K., A mezőkövesdi matyó nép élete.
Budapest, 1939; GYÖRFFY I., Nagykunsági krónika. 2. kiadás. Budapest,
1955; BALOGH I., Hajdúság. Budapest, 1969; BÁLINT S., A szegedi nép.
Budapest, 1968; BALOGH I., A cívisek világa. Budapest, 1973; SZŰCS S.,
A régi Sárrét világa. Budapest, é.n. (1942); SZŰCS S., Pusztai krónika.
Budapest, 1946; KISS L., Régi Rétköz. Budapest, 1961; KÓS K., Népélet
és néphagyomány. Bukarest, 1972; KÓS K.–SZENTIMREI J.–NAGY J.,
Kászoni székely népművészet. Bukarest, 1972; SEBESTYÉN Á., A
bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig.
Szekszárd, 1972; ANDRÁSFALVY B., A bukovinai székelyek kultúrájáról.
Népi kultúra – Népi társadalom, 1973; CSISZÁR K., Az Őrség földje és
népének élete. Budapest, 1973; ERDÉSZ S., Nyírség. Budapest 1974;
KÓSA L.–SZEMERKÉNYI Á., Apáról fiúra. Néprajzi kalauz. Budapest,
1973; KÓS K.–SZENTIMREI J.–NAGY J., Szilágysági magyar
népművészet. Bukarest, 1974; KÓSA L.–FILEP A., A magyar nép táji-
történeti tagolódása. Budapest, 1975; BALASSA I., Lápok, falvak,
emberek. Bodrogköz. Budapest, 1975; TIMAFFY L., Szigetközi krónika.
Mosonmagyaróvár, (1975); PAPP Z. S., A beregdaróci emberek élete a
századfordulón. Budapest, 1975; SELMECZI KOVÁCS A., Reguly Antal
palóc jegyzetei 1857. Eger, 1975; KÓS K., Tájak, falvak, hagyományok.
Bukarest, 1976; BÁLINT S., A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete.
1. rész. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75. 2.; SZŰCS S., Régi
magyar vízivilág. Budapest, 1977; TÁLASI I., Kiskunság, Budapest, 1977.
Szőreg népe. Szerk. HEGYI A. Szeged, 1977; SZENTMIHÁLYI I., A
történeti Hetés. Ethnographia, 1977.

A magyar nép etnogenezise és I. Társadalmi (szociális) kultúra –

TARTALOM
kultúrájának helye Európában Általános munkák
A magyarok etnográfiai csoportjai,
TARTALOM A családszervezet történetéből
néprajzi tájai, szigetei

I. Társadalmi (szociális) kultúra – Általános

munkák
FÉL E., A magyar népi társadalom életének kutatása. Budapest, 1948;
BODROGI T., A néprajzi terminológia kérdéséhez. Ethnographia, 1957;
ORTUTAY GY., Az iskolai nevelés szerepe parasztságunk kultúrájában.
Ethnographia, 1962; SZABÓ L., A társadalomnéprajz alapvető kérdéseiről.
Szolnok, 1970; BALOGH I., A parasztság művelődése a két világháború
között. Budapest, 1973; Paraszti társadalom és műveltség a XVIII–XX.
században (Faluk – Mezővárosok – Tanyák). Budapest–Szolnok, 1974.

A magyarok etnográfiai csoportjai,

TARTALOM A családszervezet történetéből
néprajzi tájai, szigetei
I. Társadalmi (szociális) kultúra –
TARTALOM A család szervezete
Általános munkák

A családszervezet történetéből
ACSÁDY I., A magyar jobbágyság története. Budapest, 1944; LÁSZLÓ
GY., A honfoglaló magyar nép élete. Budapest, 1944; MOLNÁR E., A
magyar társadalom története az őskortól az Árpád-korig. Budapest, 1949;
BÁRCZI G., A magyar szókincs eredete. Budapest, 1951; VERESS É.,
Jobbágytelek és parasztság az örökös jobbágyság kialakulásának
korszakában. Budapest, 1966; SZABÓ I., A középkori magyar falu.
Budapest, 1969; DIENES I., A honfoglaló magyarok. Budapest, 1972;
SZABÓ I., Jobbágyok-parasztok. Értekezések a magyar parasztság
történetéből. Budapest, 1976.

I. Társadalmi (szociális) kultúra –

TARTALOM A család szervezete
Általános munkák
A családszervezet történetéből TARTALOM Osztályok és rétegek a magyar faluban

{H-678.} A család szervezete

SZENDREY ZS., A magyar nemzetségi szervezet emlékei. Ethnographia,
1936; PAPP L., Kiskunhalas népi jogélete. Budapest, 1941; FÉL E., Egy
kisalföldi nagycsalád társadalom-gazdasági vázlata. Érsekújvár, 1944; FÉL
E., A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson. Budapest,
1944; TÁRKÁNY SZŰCS E., Mártély népi jogélete. Kolozsvár, 1944; Sz.
MORVAY J., Asszonyok a nagycsaládban. Budapest, 1956; MORVAY J., A
had és nemzetség fogalmának körülhatárolása. Ethnographia, 1966;
ANDORKA R., Paraszti családszervezet a XVIII–XIX. században.
Ethnographia, 1975; CSEH I., A nagycsalád-rendszer emléke a szlavóniai
magyaroknál. Néprajz és Nyelvtudomány, 1975–1976.

A családszervezet történetéből TARTALOM Osztályok és rétegek a magyar faluban

A család szervezete TARTALOM A részes munkások

Osztályok és rétegek a magyar faluban

SZENDREY Á., A népi társadalom tagozódása. Ethnographia, 1937;
ORTUTAY GY., Magyar népismeret. Budapest, 1937; ORTUTAY GY.,
Parasztságunk élete. Budapest, 1937; ERDEI F., A magyar falu. Budapest,
1940; ERDEI F., Magyar paraszttársadalom. Budapest, 1941; TÁRKÁNY
SZŰCS E., Mártély népi jogélete. Kolozsvár, 1944; VERES P., Falusi
krónika. Budapest, 1956; ERDEI F., Parasztok. Budapest, 1973; EGYED
Á., A parasztság Erdélyben a századfordulón. Bukarest, 1975; SZABÓ K.,
A kecskeméti pásztorok nemzetisége a XVI–XIX. században. Cumania,
1974; SZILÁGYI M., Mezővárosi társadalom és műveltség. In: Gyomai
tanulmányok. Gyoma, 1977; BENCSIK J., Adatok a hajdúsági pásztorok
származás szerinti összetételéhez. Ethnographia, 1977.

A család szervezete TARTALOM A részes munkások

Osztályok és rétegek a magyar faluban TARTALOM A summások

A részes munkások
BALASSA I., Adatok a Békés és Csongrád megyei részesmunka és
ledolgozás kérdéséhez (1850–1944). Ethnographia, 1955; GYÖRFFY L., A
női munka a régi arató- és cséplőbandákban. Néprajzi Közlemények, 1959;
SZABÓ F., Dél-Tiszántúli munkásszerződések 1889–1944. Néprajzi
Közlemények, 1966; BALASSA I., A magyar kukorica. Néprajzi
tanulmány. Budapest, 1960; NAGY G., A kepések munkaszervezete és
életmódja a Bodrogközben. A Miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve,
1975.

Osztályok és rétegek a magyar faluban TARTALOM A summások

A részes munkások TARTALOM A kubikosok

A summások
KOÓS I., Summásélet. Miskolc, 1956; SÁNDOR I., Otthon és summásság
a mezőkövesdi matyók életében. Néprajzi Értesítő, 1956; SÁRKÖZY Z., A
summások. In: A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1849–
1914. Szerk. SZABÓ I. Budapest 1965; BORSAI I., A parasztdaltól a
munkásdalig. Budapest, 1968.

A részes munkások TARTALOM A kubikosok

A summások TARTALOM Az uradalmi cselédek

A kubikosok
KISS L., A szegény emberek élete. Budapest, 1955; KATONA I., A
„csikó”. A kubikosok talicskahúzó segédmunkása. Ethnographia, 1957;
KATONA I., A magyar kubikosok élete. Budapest, 1957; KATONA I., Az
emberhámok főbb típusai és a kubikosnyakló. Ethnographia, 1960;
KATONA I., Rigmusmondó és versíró kubikosok. Ethnographia, 1960;
KATONA I., A kubikoskordé és a kordésmunka. Ethnographia, 1961;
KATONA I., A kubikosok ideiglenes hajlékai. Néprajzi Közlemények,
1962; KATONA I., A kubikostalicska és talicskamunka. Ethnographia,
1962, 1963.

A summások TARTALOM Az uradalmi cselédek

A kubikosok TARTALOM Az iparosok

Az uradalmi cselédek
ILLYÉS GY., Puszták népe. Budapest, 1953; PETŐCZ P., Cselédsors az
ellenforradalmi Magyarországon. Budapest, 1954; KARDOS L., Jegyzetek
a volt uradalmi cselédek kultúrájának és életmódjának alakulásáról
(Szentgyörgy-puszta). Ethnographia, 1955; VERES P., Falusi krónika.
Budapest, 1956.

A kubikosok TARTALOM Az iparosok

Az uradalmi cselédek TARTALOM Társas munkák és összejövetelek

{H-679.} Az iparosok
SZÁDECZKY L., Iparfejlődés és a céhek Magyarországon. Budapest,
1913; SZŰCS J., Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon.
Budapest, 1955; TOLNAI GY., A parasztipar kialakulása és tőkésiparrá
fejlődése Magyarországon 1842–1948. Századok, 1956; EPERJESSY G.,
Mezővárosi és falusi céhek az Alföldön és a Dunántúlon (1686–1848).
Budapest, 1967; DOMONKOS O., Magyarországi festőcéhek I–II.
Arrabona, 1974, 1976; A magyarországi céhes kézművesipar
forrásanyagának katasztere. Szerk.: ÉRI I.–NAGY L.–NAGYBÁKAY P. I–
II. Budapest, 1975; DOMONKOS O., Céhkoszorú, céhkorona. Népi kultúra
– Népi társadalom, 1976/1977.

Az uradalmi cselédek TARTALOM Társas munkák és összejövetelek

Az iparosok TARTALOM A falu önigazgatási szervei

Társas munkák és összejövetelek

SZENDREY Á., A népi társasmunkák és összejöveteleik. Ethnographia,
1938; FÉL E., Társaságban végzett munkák Martoson. Néprajzi Értesítő,
1940; SZABÓ L., A paraszti munkaszervezet és termelékenység a
Zempléni Hegyvidéken. Néprajzi Értesítő, 1965; JANÓ Á., A társas
munkák és a kendermunkák társas jellege Szatmárban. Ethnographia, 1966;
SZABÓ L., Munkaszervezet és termelékenység a magyar parasztságnál a
XIX–XX. században. Szolnok, 1968; HECKENAST J., Szövetkezések a
századforduló paraszti gazdálkodásában. Budapest, 1969; KÓS K., Kalákák
és egyéb munkaformák a régi Bodonkúton. In: Népélet és Néphagyomány.
Bukarest, 1972.

Az iparosok TARTALOM A falu önigazgatási szervei

Társas munkák és összejövetelek TARTALOM Az egyházi és vallási élet

A falu önigazgatási szervei

SZENDREY Á., A közigazgatás népi szervei. Népünk és Nyelvünk, 1929;
SZENDREY Á., Néprajz és jogtörténet. Ethnographia, 1936; PAPP L., A
magyar népi jogélet kutatása. Budapest, 1948; SZŰCS S., Pusztai krónika.
Budapest, 1946; SZOMJAS-SCHIFFERT GY., Énekes éjjeliőrök a falu
társadalmában. Budapest, 1969; IMREH I., A rendtartó székely falu.
Bukarest, 1973; TÁRKÁNY SZŰCS E., Makói parasztok végrendeletei.
Ethnographia, 1974.

Társas munkák és összejövetelek TARTALOM Az egyházi és vallási élet

A falu önigazgatási szervei TARTALOM Búcsú, piac, vásár

Az egyházi és vallási élet

BÁLINT S., Sacra Hungaria. Budapest, 1943; MANGA J., Magyar
katolikus népélet képekben. Budapest, 1948; MANGA J., A hasznosi
tömegpszichózis. Ethnographia, 1962; KARDOS L., Egyház és vallásos
élet egy mai faluban (Bakonycsernye). Budapest, 1969; BÁLINT S.,
Ünnepi kalendárium a Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-
európai hagyományvilágából I–II. Budapest, 1977; FÜGEDI E., Kapisztrán
János csodái. Találkozás a középkori népi vallásossággal. Ethnographia,
1977.

A falu önigazgatási szervei TARTALOM Búcsú, piac, vásár

 II. Anyagi kultúra. Település, építkezés,
Az egyházi és vallási élet TARTALOM házberendezés. Összefoglaló és történeti
munkák

Búcsú, piac, vásár

BÁLINT S., Adatok a magyar búcsújárás néprajzához. Ethnographia, 1939;
SZENDREY Á., A népi élet társas összejövetelei. Ethnographia, 1938;
BANNER B., Házalók népünk szolgálatában a XIX. század második
felében. Ethnographia, 1948; KISS L., Vásárhelyi híres vásárok. Szeged,
1956; DANKÓ I., A gyulai vásárok. Gyula, 1963; KIRNER A. B., A békési
vásár. Gyula, 1964; DANKÓ, I., The Functions of Hungarian Fairs. In:
Studia ethnographica et folkloristica in honorem Béla Gunda. Debrecen,
1971; DANKÓ I., A lacikonyha. In: Emlékkönyv a Túrkevei Múzeum
fennállásának 20. évfordulójára. Túrkeve, 1971; DANKÓ I., A magyar
vásárok funkciói. In: A Hajdúsági Múzeum Évkönyve I.; KÓS K., Az
árucsere néprajza. In: Népélet és Néphagyomány. Bukarest, 1972; DANKÓ
I., A gyöngyösi vásárok-piacok néprajza. Az Egri Múzeum Évkönyve,
1973/1974; DANKÓ I., A hortobágyi hídi vásár. Műveltség és Hagyomány,
1972/1974; SCHRAM F., A máriabesnyői búcsújáróhely. Studia
Comitatensia, 1975; SZŐLLŐSI GY., Vásártörténet, hídivásár. Debrecen,
1976; DANKÓ I., A mintából való árusítás. Ethnographia, 1977.

II. Anyagi kultúra. Település, építkezés,

Az egyházi és vallási élet TARTALOM házberendezés. Összefoglaló és történeti
munkák
Búcsú, piac, vásár TARTALOM Település

{H-680.} II. Anyagi kultúra. Település, építkezés,

házberendezés.
Összefoglaló és történeti munkák
PAPP L., Ásatások az elpusztult Kecskemét vidéki falvak helyén. Néprajzi
Értesítő, 1931; BÁTKY ZS., Házvidékek és kultúrmozgalmak Kelet-
Közép-Európában. Néprajzi Értesítő, 1934; BALOGH I., Magyar
fatornyok. Budapest, 1935; BÁTKY, ZS., Das ungarische Bauernhaus.
Ungarische Jahrbücher, 1938; BÁTKY ZS., Építkezés. In: Magyarság
Néprajza2. Budapest, 1941; GYÖRFFY I., Magyar nép, magyar föld.
Budapest, 1942; GYÖRFFY I., Magyar falu, magyar ház. Budapest, 1943;
VAJKAI A., A magyar népi építkezés és lakás kutatása. Budapest, 1948;
GUNDA B., A népi építkezés kutatásának módszere. MTA Nyelv. K. IV. k.,
1954; GUNDA B., A magyar népi építkezés kutatása a két világháború
között és annak kritikája. MTA Társ. K. V. k., 1954; KÁROLYI A.–
PERÉNYI I.–TÓTH K.–VARGHA L., A magyar falu építészete. Budapest,
1955; VARGHA, L., Die Baudenkmäler des ungarischen Volkes.
Ethnographia, (Brno), 1960; PRAŽAK V., Közép-Európa népi
építkezésének néhány fejlődéstörténeti kérdése. Műveltség és Hagyomány,
1960; TÓTH J., Népi építészetünk hagyományai. Budapest, 1961;
VARGHA L., A magyar népi építészeti vizsgálatok napjainkban.
Ethnographia, 1962; MÉRI I., Árpádkori népi építkezésünk emlékei
Orosháza határában. Budapest, 1964; IKVAI N., Földalatti gabonatárolás
Magyarországon. Ethnographia, 1966; SZABÓ I., A középkori magyar falu.
Budapest, 1969; ERDEI F., Város és vidéke. Budapest, 1971; BAKÓ F.,
Visonta. Fejezetek a falu történetéből. Eger, 1975; ÚJVÁRY Z.,
Hajdúszoboszló népélete. In: Hajdúszoboszló monográfiája. 1975.

Búcsú, piac, vásár TARTALOM Település

II. Anyagi kultúra. Település, építkezés,
házberendezés. Összefoglaló és történeti TARTALOM Temetők, kapuk, kutak
munkák

Település
GYÖRFFY I., Az alföldi kertes városok. Néprajzi Értesítő, 1926;
GYÖRFFY I., Telekformáink. Földrajzi Közlemények, 1935; ERDEI F.,
Magyar tanyák. Budapest, 1942; MÁRKUS I., Kertek és tanyák
Nagykőrösön a XVII–XVIII. században. Kecskemét, 1943; BELÉNYESY
M., Adatok a tanyakialakulás kérdéséhez. Budapest, 1948; HOFER T.,
Déldunántúl településformáinak történetéhez. Ethnographia, 1955; HOFER
T., Csűrök és istállók a falun kívül. Ethnographia, 1957; HOFER T., A
magyar kertes települések elterjedésének és típusainak kérdéséhez.
Műveltség és Hagyomány, 1960; MAJOR J., Telektípusok kialakulásának
kezdetei Magyarországon. Településtudományi Közlemények, 1960;
BARABÁS J., A szórványtelepülések kialakulása Közép-Európában.
Műveltség és Hagyomány, 1960; BALOGH I., Tanyák és majorok Békés
megyében a XVIII–XIX. században. Gyula, 1961; PORPÁCZY M., A
gazdálkodás módjának és a település rendszerének kapcsolata az Őrségben.
Vasi Szemle, 1963; HOLUB J., Zala megye középkori vízrajza.
Zalaegerszeg, 1963; SZABÓ I., A falurendszer kialakulása
Magyarországon. X–XV. század. Budapest, 1966. 2. kiadás, 1971;
HOFFMANN T., A magyar tanya és a hagyományos mezőgazdaság
üzemszervezetének felbomlása Európában. Ethnographia, 1967; ÉRI I.,
Veszprém megye középkori településtörténeti vázlata. Veszprém Megyei
Múzeumok Közleményei, 1969; GYÖRFFY GY., A magyar falurendszer
kialakulásának kérdéséhez. Ethnographia, 1970; MÜLLER R., Régészeti
terepbejárások a göcseji „szegek” vidékén és településtörténeti tanulságaik.
Zalaegerszeg, 1971; MAKSAY F., A magyar falu középkori
településrendje. Budapest, 1971; HOFER T., A magyar kettős udvarok
kérdéséhez. Ethnographia, 1972; TÁLASI I., Adatok és szempontok a
szálláskertes települések kutatásához. Ethnographia, 1972; BÁRTH J., A
kalocsai Sárköz népének települése és gazdálkodása a XVIII–XIX.
században. A kalocsai szállások településnéprajzi sajátosságai. In:
Dissertationes ethnographicae I., 1973; BÁRTH J., Kalocsa környéki ártéri
kertek a XVIII–XIX. században. Agrártörténeti Szemle, 1974; BÁRTH J.,
Migráció és kontinuitás egy Duna melléki táj népesedéstörténetében.
Cumania II., 1974; ERDEI F., Magyar falu. Budapest, 1974; JUHÁSZ A.,
Telekrendezés a szegedi tanyákon. Ethnographia, 1974; MEZŐSI K.,
Kiskunfélegyháza településtörténete és XVIII. századi társadalma. Cumania
II., 1974; FEHÉR Z., A bátyai szállások. Cumania, 1974; BÁRTH J., A
kalocsai szállások településrajza. Kalocsa, 1975; Uő., A szállás fogalma és
típusai Kalocsa környékén. Ethnographia, 1975; JUHÁSZ A., Adatok a
szegedi tanyák kialakulásához. Ethnographia, 1975; KRESZ M., Nyíljegyek
Nyárszón. Néprajzi Értesítő, 1975; NOVÁK L., Gyoma településnéprajzi
viszonyai és hagyományos paraszti gazdálkodása. In: Gyomai tanulmányok,
Gyoma, 1977.

II. Anyagi kultúra. Település, építkezés,

házberendezés. Összefoglaló és történeti TARTALOM Temetők, kapuk, kutak
munkák
Település TARTALOM A lakóház és a gazdasági épületek

{H-681.} Temetők, kapuk, kutak

SOLYMOSSY S., Ősi fejfaformák népünknél. Ethnographia, 1930;
MORVAY P., Emberalakú fejfák a börvelyi temetőben. Ethnographia, 1958;
TIMAFFY L., Emberalakú fejfák, sírkeresztek kisalföldi temetőkben.
Arrabona (Győr), 1963; ZENTAI J., Ormánsági fejfák. A Janus Pannonius
Múzeum Évkönyve, 1964; KÓS K., A székely sírfák kérdéséhez. In:
Népélet és Néphagyomány, Bukarest, 1972; BALASSA I., A magyar
temetők néprajzi kutatása. Ethnographia, 1973; OLASZ F.–KÓS K., Fejfák.
Budapest, 1975; NOVÁK L., Halottkultusz és fejfatípusok Albertirsán.
Studia Comitatensia, 1973; NAGY D., A magyar fejfák és díszítményeik.
Folklór archívum, 1974; SZINTE G., A kapu a Székelyföldön. Néprajzi
Értesítő, 1909, 1910; VISKI K., Adatok a székely kapu történetéhez.
Néprajzi Értesítő, 1929; CS. SEBESTYÉN K., A székelykapuk pálmafája.
Ethnographia, 1939; SZABÓ T. A., A galambbúgos nagykapu az erdélyi
régiségben. Ethnographia, 1977; CS. SEBESTYÉN K., A magyar
gémeskút. Szegedi Füzetek, 1934; GÖNCZI F., Göcseji kutak és hácskuk.
Néprajzi Értesítő, 1905; N. BARTHA K., A kötött kapu faragása és állítása
Bágyban. Néprajzi Értesítő, 1933.

Település TARTALOM A lakóház és a gazdasági épületek

 A magyar építkezés területi különbségei.
Temetők, kapuk, kutak TARTALOM
Dél-dunántúli házterület

A lakóház és a gazdasági épületek

JANKÓ J., Az ezredéves országos kiállítás néprajzi faluja. Budapest, 1898;
HERRMANN A., Az építő áldozatról. Ethnographia, 1903; BÁTKY ZS.,
Parasztházak építőanyag szerint való elterjedése hazánkban. Föld és Ember,
1921; CS. SEBESTYÉN K., A székely sütőkemence keletkezése.
Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára.
Sepsiszentgyörgy, 1929; BÁTKY ZS., Magyar tűzhelyek és háztípusok.
Néprajzi Értesítő, 1930; BÁTKY ZS., A magyar istálló (ól) eredetéhez.
Népünk és Nyelvünk, 1932; CS. SEBESTYÉN, K., Der Ursprung des
ungarischen Bauernhauses. Ungarische Jahrbücher, 1936; BÁTKY ZS., A
magyar „konyha” története. Néprajzi Értesítő, 1937; MÁRKUS M., A
magyar népi világítás. Néprajzi Értesítő, 1940; CS. SEBESTYÉN K., A
magyar ház ősi műszavai. Ethnographia, 1941; BARABÁS J.,
Scheunentypen in Göcsej. Acta Ethnographica, 1956; SZOLNOKY L., Az
udvar és építményei Vajdácskán. Ethnographia, 1956; FÜZES E., A
magyarországi szántalpas hombár. Ethnographia, 1964; FÜZES E., A
gerendavázas gabonás. Ethnographia, 1970; BARABÁS J., A lakóház
füsttelenítéséről. Ethnographia, 1970; SELMECZI KOVÁCS A., Az
építőközpontok kérdéséhez. Ethnographia, 1971; FÜZES E., A
gabonásvermek problematikájához. Ethnographia, 1973; SZÁSZ J.–
SZIGETVÁRI J., Népi építészetünk nyomában. Budapest, 1976;
BALASSA M. I., Az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet a magyar népi
építkezésben. Ethnographia, 1977.

A magyar építkezés területi különbségei.

Temetők, kapuk, kutak TARTALOM
Dél-dunántúli házterület
A lakóház és a gazdasági épületek TARTALOM Nyugat- és közép-dunántúli házterület

A magyar építkezés területi különbségei.

Dél-dunántúli házterület
NAGY J., A Hegyhát-vidék építkezése. Néprajzi Értesítő, 1900; GÖNCZI
F., A göcseji és hetési falvak, házak elhelyezkedése. Néprajzi Értesítő,
1914; SEEMAYER V., Pajtáskertek Nemespátrón. Néprajzi Értesítő, 1934,
1935; GUNDA B., A lakóház kialakulása az Ormánságban. Ethnographia,
1936; BÁTKY ZS., Az ormánsági lakóház kialakulásának kérdéséhez.
Ethnographia, 1936; CSALOGOVITS J., Talpas sövényházak a
tolnamegyei Dunaszakaszon. Néprajzi Értesítő, 1939; TÓTH J., Göcsej
népi építészete. Budapest, 1965; BARABÁS J., Füstös ház Zalában.
Ethnographia, 1969; BIRÓ F., Jobbágyparaszti ház- és lakáskultúra az
őrségi Szalafőn. Néprajzi Értesítő, 1969; BIRÓ F., A falusi ház és lakás,
mint a hagyományos paraszti-népi életforma tárgyi kerete. Fejezetek a Vas
megyei Őrség ház- és lakásműveltségének köréből. Életünk, 1971;
MÜLLER R., Adatok a Nyugat-Dunántúl középkori népi építészetéhez.
Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1972; KNÉZY J., A favázas
lakóházépítkezés emlékei a belső-somogyi Csököly, Gige, Rinyakovácsi és
Kisbajom községekben. Somogyi Múzeumok Közleményei, 1973; BIRÓ F.,
Az Őrség ház- és lakáskultúrája a XVIII. század végétől napjainkig (1972).
Szombathely, 1975; TÓTH J., Az Őrségek népi építészete. 2. kiadás.
Budapest, 1975.

A lakóház és a gazdasági épületek TARTALOM Nyugat- és közép-dunántúli házterület

A magyar építkezés területi különbségei.
TARTALOM Felföldi palóc házterület
Dél-dunántúli házterület

{H-682.} Nyugat- és közép-dunántúli házterület

VISKI K., A bakony-balatonvidéki kőépítkezés. Budapest, 1926; ÉBNER
S., Adatok a Bakony északi községeinek építkezéséhez. Néprajzi Értesítő,
1933; PADÁNYI GULYÁS J.–MISKOLCZY L.–TÓTH K., A Fertő-vidék
népének építészete. Budapest, 1937; TÓTH J., így épít a vasi nép.
Szombathely, 1938; VAJKAI A., Veszprém megye népi építészete. Néprajzi
Értesítő, 1940; VAJKAI A., Élet a cserszegtomaji házban. Ethnographia,
1948; VAJKAI A., Présházak és pincék a XVIII. századból a Balaton északi
partján. Ethnographia, 1956; VAJKAI A., Balatonfelvidéki és Bakony
vidéki falusi épületek a XVIII. századból. Ethnographia, 1957; VARGHA
L., Családi és közösségi hagyomány az építkezésben. Ethnographia, 1972;
VAJKAI A., Füstös konyhás házak a Balaton környékén. Ethnographia,
1973.

A magyar építkezés területi különbségei.

TARTALOM Felföldi palóc házterület
Dél-dunántúli házterület
Nyugat- és közép-dunántúli házterület TARTALOM Alföldi házvidék

Felföldi palóc házterület

PÁPAI K., A palóc faház. Ethnographia, 1893; BÁTKY ZS.,
Barlanglakások Borsod vármegyében. Néprajzi Értesítő, 1906;
ISTVÁNFFY GY., A palócok lakóháza és berendezése. Néprajzi Értesítő,
1911; VISKI K., Bódva-környéki tűzhelyek. Néprajzi Értesítő, 1933;
VAJKAI A., Adatok az Alsó-Hernádvölgye és az abaúji Cserehát népi
építkezéséhez. Néprajzi Értesítő, 1937; NAGY B., A társadalmi szervezet
befolyása egy palóc falu építkezésére. Műveltség és Hagyomány, 1960;
BAKÓ F., A faépítkezés emlékei Heves megyében. Az Egri Múzeum
Évkönyve, 1967; SELMECZI-KOVÁCS A., A zsúpfedél készítése a keleti
palócoknál. Ethnographia, 1968; BAKÓ F., Népi építkezés Eger környékén
a XVIII. század derekán. Az Egri Múzeum Évkönyve, 1969; SELMECZI-
KOVÁCS A., Hof- und Scheunengemeinschaft bei den Palozen. Műveltség
és Hagyomány, 1971; BAKÓ F., Kőházak és barlanglakások Észak-
Hevesben. Az Egri Múzeum Évkönyve, 1972; BAKÓ F., A föld és tégla
falazat az északmagyarországi népi építkezésben. Az Egri Múzeum
Évkönyve, 1972; BAKÓ F., Északmagyarországi parasztházak
tüzelőberendezésének történeti előzményei. Az Egri Múzeum Évkönyve,
1973–1974; BAKÓ F., A parasztház alaprajzi fejlődése
Északmagyarországon. Az Egri Múzeum Évkönyve, 1975; SELMECZI-
KOVÁCS A., Csűrös építkezés és gazdálkodás Észak-Magyarországon.
Műveltség és Hagyomány, 1976; BAKÓ F., Tetőformák, homlokzatok a
Bükk és a Mátra vidékének parasztházairól. Az Egri Múzeum Évkönyve,
1976; BAKÓ F., Bükki barlanglakások. Miskolc, 1977; BAKÓ F.,
Parasztházak és udvarok a Mátra vidékén, Budapest, 1978.

Nyugat- és közép-dunántúli házterület TARTALOM Alföldi házvidék

Felföldi palóc házterület TARTALOM Erdélyi-székely házvidék

Alföldi házvidék
GYÖRFFY I., A Nagykunság és környékének népies építkezése. Néprajzi
Értesítő, 1908, 1909; GYÖRFFY I., A nagykun tanya. Néprajzi Értesítő,
1910; DEÁK G., Az Ungvár megyei „Tiszahát” népi építkezése és
művészete. Néprajzi Értesítő, 1910; BANNER J., A békési magyarság népi
építkezése. Néprajzi Értesítő, 1911; ECSEDI I., A debreceni népi építkezés.
Néprajzi Értesítő, 1912; GYÖRFFY I., Dél-Bihar falvai és építkezése.
Néprajzi Értesítő, 1915; CS. SEBESTYÉN K., A Szeged-vidéki parasztház
és az alföldi magyar háztípus. Népünk és Nyelvünk, 1933; NYÁRÁDY M.,
A Nyírség nemesházai. Néprajzi Értesítő, 1935; VARGHA L., A tilalmasi
tanyák építkezése. Budapest, 1940; Szűcs S., A sárréti nádház és élete.
Néprajzi Értesítő, 1943; BALOGH I., Adatok az alföldi magyar ház
tüzelőhelyéhez. Ethnographia, 1947; KISS L., A boglyakemence és élete
Hódmezővásárhelyen. Ethnographia, 1953; KURUCZ A., A népi építkezés
emlékei a konyári szőlőben. Műveltség és Hagyomány, 1961; DANKÓ I.,
Házformák Hajdúnánáson. Ethnographia, 1964; GYÖRFFY L.,
Nagykunsági házoromdíszek. Ethnographia, 1967; SZABÓ L., Mereglyés
építkezés Szabolcs megye keleti részén. Ethnographia, 1968; FILEP A., A
kisalföldi lakóház helye népi építkezésünk rendszerében. Ethnographia,
1970; BARNA G., Kerekólak a Hármas-Körös mentén. Ethnographia,
1971; DÁM L., A hajdúböszörményi szőlők népi építkezése. Debrecen,
1972; TÓTH F., A makói városi parasztház telke. Ethnographia, 1974;
VAJKAI A., Tótkomlós népi építkezése. A Békés Megyei Múzeumok
Közleményei, 1974; ZÓLYOMI J., Nógrád megye népi építkezése a
levéltári források alapján 1700–1850. Nógrád Megyei Múzeumok
Közleményei, 1974; BENCSIK J., Adatok a népi építkezés ismeretéhez {H-
683.} a Közép-Tisza vidékéről. Tiszacsege, Ároktő. A Debreceni Déri
Múzeum Évkönyve, 1974 (1975); GILYÉN N.–MENDELE F.–TÓTH J., A
Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest, 1975; DÁM L., A Nagy-Sárrét
népi építészete. Műveltség és Hagyomány, 1975; PALÁSTI P., Csongrádi
házak oromdíszei. Szeged., 1977.

Felföldi palóc házterület TARTALOM Erdélyi-székely házvidék

 A nyersanyag megszerzése a növény- és
Alföldi házvidék TARTALOM
állatvilágból. A gyűjtögetés

Erdélyi-székely házvidék
HUSZKA J., A székely ház. Budapest, 1895; JANKÓ J., A székely ház.
Ethnographia, 1895; SZINTE G., A székely csűr. Néprajzi Értesítő, 1903;
CS. SEBESTYÉN K., A háromszéki Szentföld székely háza. Néprajzi
Értesítő, 1905; BÁTKY ZS., Néhány adat Bánffyhunyadnak és
környékének népies építkezéséhez. Néprajzi Értesítő, 1907; KÓS K., A
székely ház. Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves
jubileumára. Sepsiszentgyörgy, 1929; VISKI K., Székely tűzhelyek.
Néprajzi Értesítő, 1931; CS. SEBESTYÉN K., A székely-ház eredete.
Néprajzi Értesítő, 1941; CS. SEBESTYÉN K., Krassó-Szörény vármegye
parasztháza. Kolozsvár, 1944; MÁRKOS A., Homoródalmási szállások.
Ethnographia, 1958; KÓS K., A Kisküküllő menti népi építkezés.
Ethnographia, 1964; KÓS K., Építkezés. In: Kászoni székely népművészet.
Bukarest, 1972; BARABÁS J., A székely ház alaprajzi fejlődéséről. Népi
kultúra – Népi társadalom, 1973; KÓS K., Lakóház, lakásbelső. In:
Szilágysági magyar népművészet. Bukarest, 1974.

A nyersanyag megszerzése a növény- és

Alföldi házvidék TARTALOM
állatvilágból. A gyűjtögetés
Erdélyi-székely házvidék TARTALOM A földművelés

A nyersanyag megszerzése a növény- és

állatvilágból.
A gyűjtögetés
RAPAICS R., A kenyér és a táplálékot szolgáltató növényeink története.
Budapest, 1934; GYÖRFFY I., Viricselés a Székelyföldön. Ethnographia,
1937; VAJKAI A., Adatok a Bakony gyűjtögető és vadfogó életmódjához.
Vasi Szemle, 1938; GUNDA B., Sammelwirtschaft bei den Ungarn.
Ungarische Jahrbücher, 1938; VAJKAI A., A gyűjtögető gazdálkodás
Cserszegtomajon. Néprajzi Értesítő, 1941; GYÖRFFY I., Gyűjtögetés. In:
Magyarság Néprajza2. II. Budapest, 1941; SZŰCS S., A régi Sárrét világa.
Budapest, (1941); TÁLASI I., Adatok a Bakony erdei életéhez. Néprajzi
Értesítő, 1942; HAÁZ F., Udvarhelyszéki famesterségek. Kolozsvár, 1942;
TAGÁN G., Fakitermelés és szénégetés Székelyvarságon. Néprajzi Értesítő,
1943; BÖDEI J., Adatok Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához. Néprajzi
Értesítő, 1943; VAJKAI A., Adatok Szentgál gyűjtögető életmódjához.
Ethnographia, 1945; GUNDA B., A magyar gyűjtögető és zsákmányoló
gazdálkodás kutatása. Budapest, 1948; BARABÁS J., Nádvágás a Velencei-
tavon. Ethnographia, 1950; BOROSS M., Az Országos Néprajzi Múzeum
nádvágó gyűjteménye. Néprajzi Értesítő, 1954; BABUS J., Nádvágás és
tetőfedés a Bereg megyei Lónyán. Ethnographia, 1954; E. FEHÉR J.,
Adatok Bernecebaráti gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodásához.
Néprajzi Közlemények, 1957; HEGYI I., Erdei fakitermelés
Bakonycsernyén. Néprajzi Közlemények, 1957; ÚJVÁRY Z., A
vadontermő növények szerepe a táplálkozásban az abaúj-zempléni
hegyvidéken. Néprajzi Értesítő, 1957; ERDÉLYI Z., Faközelítés a
Bernecebaráti környéki erdőkben. Ethnographia, 1958; UZSOKI A., Egy
szigetközi aranyász és felszerelése. Néprajzi Közlemények, 1959; GUNDA
B., A gyűjtögető életmód emlékei a Gyalui havasokban. Műveltség és
Hagyomány, 1960; HEGYI I., Gyűjtögető gazdálkodás az északkeleti
Bakonyban. Ethnographia, 1970; MIKLÓS ZS., A debreceni vákáncsosok.
A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1972 (1974); SZ. FUTÓ R., A
sulyom gyűjtése és felhasználása a Takta mellékén. A Miskolci Herman
Ottó Múzeum Közleményei, 1974; GUNDA B., Ősi gyűjtögető
tevékenység a mocsárvilágban. A Hajdúsági Múzeum Évkönyve, 1975;
HEGYI I., A népi erdőkiélés jogszokásai (1848–1945). Néprajzi Értesítő,
1975; SZABÓ T. E. A.–PÉNTEK J., Ezerjófű. Etnobotanikai útmutató.
Bukarest, 1976.

Erdélyi-székely házvidék TARTALOM A földművelés

A nyersanyag megszerzése a növény- és
TARTALOM A gabonaneműek feldolgozása
állatvilágból. A gyűjtögetés

A földművelés
BÁTKY ZS., Aratósarlók a Néprajzi Múzeumban. Néprajzi Értesítő, 1926;
GYÖRFFY I., A takarás és nyomtatás az Alföldön. Néprajzi Értesítő, 1928;
KISS L., Földmívelés a Rétközön. Debrecen, 1929; NYÁRÁDY M., Az
őszi rozs termelése Ramocsaházán. Néprajzi Értesítő, 1930; GUNDA B.,
Népi mezőgazdálkodás a Boldva völgyében. Néprajzi Értesítő, 1937; K.
KOVÁCS L., A Néprajzi Múzeum magyar ekéi. Néprajzi {H-684.} Értesítő,
1937; K. KOVÁCS, L., Ackergeräte in Ungarn. Ungarische Jahrbücher,
1938; BALASSA I., A debreceni cívis földművelésének munkamenete és
műszókincse. Debrecen, 1940; GYÖRFFY I., Földművelés. In: Magyarság
Néprajza2. II. Budapest, 1941; IMRE S., A felsőőri földművelés. Debrecen,
1941; SÁNDOR G., A hóstátiak szénavontatása. Kolozsvár, 1944; KÓS K.,
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának faekéi. Erdélyi Múzeum,
1947; K. KOVÁCS L., A magyar földművelő gazdálkodás kutatása.
Budapest, 1948; BALASSA I. A Néprajzi Múzeum favillagyűjteménye.
Ethnographia, 1949; K. KOVÁCS, L., Die ungarischen Dreschflegel und
Dreschmethoden. Acta Ethnographica, 1950; LÁSZLÓ GY., Székely faeke
a XV. századból. Ethnographia, 1951; BALOGH I., Határhasználat
Hajdúböszörményben. Ethnographia, 1954; BELÉNYESI M., A
földművelés fejlődésének alapvető kérdései a XIV. században.
Ethnographia, 1954; NYÁRÁDY M., A tengeri népi termelése
Ramocsaházán. Néprajzi Értesítő, 1955; BALASSA I., Adatok a Békés és
Csongrád megyei részesmunka és ledolgozás kérdéséhez (1850–1944).
Ethnographia, 1955; BALASSA I., A kévébe kötött szálasgabona
összerakása és számolása. Ethnographia, 1956; BOROSS M., A
nagybudapesti és pestkörnyéki paradicsomkultúra gazdasági és néprajzi
vizsgálata. Néprajzi Értesítő, 1956; PENYIGEY D., A dohány elterjedése,
hazai termesztésének kialakulása. Budapest, 1957; BOROSS M., A csányi
dinnyetermesztés eszközei. Néprajzi Értesítő, 1957; NAGY GY., Adatok
Doboz gabonatermesztéséhez. Gyula, 1959; BALASSA I., A magyar
kukorica. Néprajzi tanulmány. Budapest, 1960; TAKÁCS L., A
dohánytermesztés Magyarországon. Budapest, 1962; BÁLINT S., A
szegedi paprika. Budapest, 1962; HOFFMANN T., A gabonaneműek
nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában. Budapest, 1963;
BOROSS M., A kecskeméti homoki zöldségtermelés. Ethnographia, 1963;
ANDRÁSFALVY B., Duna menti gyümölcsöskertek. Pécs, 1963; NAGY
GY., Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán. Budapest, 1963;
BALASSA I., Földművelés a Hegyközben. Budapest, 1964; PAIS S., A
becsvölgyi gazdálkodás. Néprajzi Közlemények, 1964; IKVAY N.,
Földművelés a Zempléni-hegység középső részén. Műveltség és
Hagyomány, 1967; TAKÁCS L., Kaszasarlók Magyarországon.
Ethnographia, 1967; KÓSA L., A délsomogyi burgonyatermelés.
Ethnographia, 1968; KÓSA L., A magyar burgonyakultúra történetének és
néprajzának kutatása. Népi kultúra – Népi társadalom, 1968; TAKÁCS L.,
Kaszaszerű vágóeszközök történetéhez I–II. Néprajzi Értesítő, 1968, 1969;
BOROSS M., A makói hagymatermesztés eszközanyaga. Néprajzi Értesítő,
1968; SELMECZI-KOVÁCS A., Adatok a nyomtatómunka
termelékenységéhez Észak-Magyarország középső területéről.
Agrártörténeti Szemle, 1971; BALASSA I., Fejezetek az eke és szántás
Balaton környéki történetéből. A Veszprém Megyei Múzeumok
Közleményei, 1972; BOROSS M., Bolgár és bolgár rendszerű kertészek
Magyarországon. 1870–1945. Ethnographia, 1973; BALASSA I.,
Möglichkeiten der Erforschung der frühesten Pflugbenutzung in
Mitteleuropa. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, 1971–
1972; BALASSA I., Az eke és a szántás története Magyarországon.
Budapest, 1973; BELLON T., Karcag város gazdálkodása (Földművelés).
Szolnok, 1973; KÓSA L., A magyar burgonyakultúra néprajza. A
magyarországi burgonyatermelés kiterjedése. In: Dissertationes
ethnographicae I., 1973; FÉL, E.–HOFER, T., Geräte der Átányer Bauern.
Budapest, 1974; FÉL, E.–HOFER, T., Bäuerliche Denkweise, Wirtschaft
und Haushalt. Göttingen (1972); ANDRÁSFALVY B., Duna mente
népének ártéri gazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ármentesítés
befejezéséig. Szekszárd, 1975; NAGY GY., Parasztélet a Vásárhelyi-
pusztán. Békéscsaba, 1975; SELMECZI-KOVÁCS A., Akklimatisation und
Verbreitung der Sonnenblume in Europa. Acta Ethnographica, 1975;
BENCSIK J., Gazdálkodás a Kecskés-pusztán Kisújszállás külső legelőjén.
A Hajdúsági Múzeum Évkönyve, 1975; VARGA GY., Hajdúszoboszló
agrártörténete. In: Hajdúszoboszló monográfiája. Hajdúszoboszló, 1975;
TAKÁCS L., Egy irtásfalu földművelése. Budapest, 1976; GUNST P.–
HOFFMANN T., A magyar mezőgazdaság a XIX–XX. században (1848–
1849). Budapest, 1976; TAKÁCS L., Foglaló jelek és foglalási módok a
hazai irtásföldeken. Ethnographia, 1976; KNÉZY J., Csököly népének
gazdálkodása és táplálkozása (XVIII–XX. sz.). Kaposvár, 1977. KÓS K., A
faluekéről. Ethnographia, 1977; PALÁDI-KOVÁCS A., Munkaerő és
munkaszervezet a magyar parasztok rétgazdálkodásában. Népi kultúra –
Népi társadalom, 1977; SELMECZI-KOVÁCS A., Mezőgazdasági
eszközkapcsolatok (Marokszedő kampó – kévekötőfa). Ethnographia, 1977;
SZILÁGYI M., A Békés megyei mezővárosok termelési szervezete a
XVIII–XIX. század {H-685.} fordulóján. Ethnographia, 1977; TAKÁCS L.,
Részes aratás a Várong körüli pusztákon. Népi kultúra – Népi társadalom,
1977; TAKÁCS L., A „vész” mint irtási szakkifejezés. Ethnographia, 1977.

A nyersanyag megszerzése a növény- és

TARTALOM A gabonaneműek feldolgozása
állatvilágból. A gyűjtögetés
A földművelés TARTALOM A szőlő és a bor

A gabonaneműek feldolgozása
MADARASSY L., A kiskunsági szélmalom. Néprajzi. Értesítő, 1903; CS.
SEBESTYÉN K., A krassovánok kanalas malma. Néprajzi Értesítő, 1908;
LAMBRECHT K., A magyar szélmalom. Ethnographia, 1911;
LAMBRECHT K., A magyar malmok könyve. Budapest, 1915; NAGY
GY., Az utolsó működő szárazmalom. Néprajzi Értesítő, 1956; SZABÓ K.,
Zsákhúzó a tornyos szélmalmokban. Néprajzi Közlemények, 1956;
PONGRÁCZ P., A mezőgazdasági jellegű ipari építészet műemlékei. A
malmok. Budapest, 1957; GUNDA B., Prehisztorikus őrlőkövek a
Kárpátokban. Ethnographia, 1958; JUHÁSZ A., Vízimalmok a szegedi
Tiszán. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958; NAGY GY., A
vámosoroszi szárazmalom. Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve,
1959; CZIGÁNY B., Adatok a Győr megyei hajómolnárok életéhez.
Arrabona (Győr), 1962, 1963, 1965, 1967, 1968, 1970; VARGHA GY., Az
uszodi hajómalom. Néprajzi Értesítő, 1965; NAGY GY., A népi olajütő
technológia Baranya megyében. Ethnographia, 1966; SELMECZI-
KOVÁCS A., A mátravidéki molnárok élete. Ethnographia, 1967; PALOV
J., A szarvasi szárazmalom. 2. jav. kiadás. Szarvas 1976.

A földművelés TARTALOM A szőlő és a bor

A gabonaneműek feldolgozása TARTALOM Az állattartás. – A méhészet

A szőlő és a bor
ZOLTAI L., A debreceniek szőlőműveléséről és szőlőskertjeiről. Néprajzi
Értesítő, 1914; SZABÓ K., Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének
múltja. Kecskemét, 1934; VAJKAI A., A paraszt szőlőművelés és
bortermelés Veszprém megye déli részében. Néprajzi Értesítő, 1938;
GYÖRFFY I., Szőlőmívelés, In: Magyarság Néprajza2. II. Budapest, 1941;
BELÉNYESY M., Szőlő- és gyümölcstermesztésünk a XIV. században.
Néprajzi Értesítő, 1955; VINCZE I., Magyar szőlőmetszőkések és
metszésmódok. Néprajzi Értesítő, 1957; ANDRÁSFALVY B., A vörös bor
Magyarországon. Szőlőművelésünk balkáni kapcsolatai. Néprajzi Értesítő,
1957; VINCZE I., Magyar borpincék. Néprajzi Értesítő, 1958; VINCZE I.,
Magyar borsajtók. Ethnographia, 1958; VINCZE I., A borkészítés módjai
és eszközei, különös tekintettel a borsodi Hegyközre. Ethnographia, 1960;
BAKÓ F., Egri borospincék. Budapest, 1961; KURUCZ A., Az észak-
bihari szőlőművelés és borgazdálkodás. Debrecen, 1964; KECSKÉS P., A
szőlő talajművelése Észak-Magyarországon. Néprajzi Értesítő, 1967; KÓS
K., Népi szőlőművelés Szászmuzsnán. In: Népélet és néphagyomány.
Bukarest, 1972; BALASSA I., A szőlőművelés és borkezelés változása a
XVI–XVII. században Tokaj-Hegyalján. Agrártörténeti Szemle, 1973;
ÉGETŐ M., A szőlőművelés átalakulása a századfordulón a Solt-vidéken.
Cumania, 1974; HUSZKA L., Szatymazi szőlőhegyek. Szeged, 1975;
NOVÁK L., A szőlő Albertirsa és Pilis hagyományos telekrendszerében és
üzemszervezetében. Studia Comitatensia, 1975; VINCZE I., Taposók és
prések. Adatok a kelet-európai borkultúra történetéhez. Ethnographia, 1975;
VARGA GY., Az érmelléki szőlőkultúra. Berettyóújfalu, 1976; SUGÁR I.,
Adatok az egri vörös bor történetéhez. A bikavér kialakulása. Az Egri
Múzeum Évkönyve, 1976; VAJKAI A., Szőlőprések és díszítésük a Balaton
északi mellékén. Ethnographia, 1977.

A gabonaneműek feldolgozása TARTALOM Az állattartás. – A méhészet

A szőlő és a bor TARTALOM A vadászat

Az állattartás. – A méhészet
LÜKŐ G., Régimódi méhészkedés Moldovában. Néprajzi Értesítő, 1934;
GÖNYEY S.: Ősfoglalkozások a Börzsöny hegységben. Néprajzi Értesítő,
1935; GYÖRFFY I., Vadméhkeresés Biharban. Népünk és Nyelvünk, 1935;
TAGÁN G., Erdei méhkeresés Székelyvarságon. Néprajzi Értesítő, 1941;
SZŰCS S., A régi Sárrét világa. Budapest, 1942; GYÖRFFY I., Méhészet.
In: A Magyarság Néprajza2. II. Budapest, 1941; GUNDA B., A magyar
gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás kutatása. Budapest, 1948; SZABÓ
M., Primitív sonkolypréselő eljárás Algyőn. Néprajzi Értesítő, 1956;
SZABADFALVI J., Méhészkedés a szatmári Erdőháton. Ethnographia,
1956; MOLNÁR B., Méhkeresés és mézzsákmányolás Domaházán.
Ethnographia, 1957; GUNDA B., A méhvadászat. In: Ethnographica
Carpatica. Budapest, 1966; H. KERECSÉNYI E., A népi méhészkedés
története, formái és gyakorlata Nagykanizsa környékén. {H-686.} Néprajzi
Közlemények, 1969; BALASSA M. I., Élőfás méhtartás a Kárpát-
medencében. Ethnographia, 1970; FÜVESSY A., A méhészettel
kapcsolatos vándorkereskedelem Észak-Borsodban. Ethnographia, 1971;
BALASSA M. I., Méhesek a Hegyközben. Néprajzi Értesítő, 1971;
CSABA J., Adatok a vendvidék népi méhészkedéséhez. Ethnographia,
1971; FÜVESSY A., A méhlakások Észak-Borsodban. Herman Ottó
Múzeum Évkönyve, 1972; SAÁD A., Adatok a kaptárkövek eredetének,
korának és rendeltetésének meghatározásához. Hermann Ottó Múzeum
Évkönyve, 1972; BALASSA M. I., A hegyközi és bodrogközi méhészet. A
méhtartás egész évi menete. In: Dissertationes ethnographicae I., 1973;
SZABÓ K., A kaptáras méhészkedés kialakulása Debrecenben.
Agrártörténeti Szemle, 1973; BALASSA, M. I., Waldbienenzucht im
Karpatenbecken. Acta Ethnographica, 1975; SZABÓ K., Méhészkedés ősi
módon Debrecenben. Agrártörténeti Szemle, 1977.

A szőlő és a bor TARTALOM A vadászat

Az állattartás. – A méhészet TARTALOM A halászat

A vadászat
KOVÁCH A., A csikle. Néprajzi Értesítő, 1904; KOVÁCH A., A csikkentő
és tőr. Néprajzi Értesítő, 1905; ECSEDI I., Népies vadfogás és vadászat a
debreceni határban és a Tiszántúlon. Debrecen, 1933; GÖNYEY S.,
Ősfoglalkozások a Börzsöny hegységben. Néprajzi Értesítő, 1935;
MÁRKUS M., Népi vadfogás módjai Nyíregyháza vidékén. Néprajzi
Értesítő, 1937; BÖDEI J., Madárfogók Göcsejből. Vasi Szemle, 1939;
KOROMPAY B., Finnugor eredetű csapdáink kérdéséhez. Néprajzi
Értesítő, 1939; GUNDA B., Adatok a bukovinai és moldvai magyarok
vadfogó eszközeihez. Néprajzi Értesítő, 1940; GYÖRFFY I., Vadászat. In:
Magyarság Néprajza2. II. Budapest, 1941; SZŰCS S., A régi Sárrét világa.
Budapest, (1941); PÁVEL Á., Rigászás a vendvidéken és az Őrségben.
Néprajzi Értesítő, 1942; GUNDA B., A magyar gyűjtögető és zsákmányoló
gazdálkodás kutatása. Budapest, 1948; MÉSZÖLY G., Az ugorkori
vadászélet magyar szókincsbeli emlékei. Ethnographia, 1951; KOROMPAY
B., A csiklétől a csikkentőig. Néprajzi Értesítő, 1956; HOFER T., Vadfogó
vermek a töröknek hódolt Baranyában. Ethnographia, 1957; GUNDA B.,
Vadfogó hurkok a Keleti-Kárpátokban. In: Ethnographia Carpatica, 1966;
CSABA J., Népi vadfogó eszközök és eljárások Csákánydoroszlóban.
Savaria, 1971–1972 (1975).

Az állattartás. – A méhészet TARTALOM A halászat

 Állattartás. – Általános, összefoglaló
A vadászat TARTALOM
munkák

A halászat
HERMAN O., A magyar halászat könyve. I–II. Budapest, 1887;
MUNKÁCSI B., A magyar népies halászat műnyelve. Ethnographia, 1893;
JANKÓ J., A magyar halászat eredete. Budapest, 1900; SZTRIPSZKY H.,
Adatok Erdély őshalászatához. Néprajzi Értesítő, 1903; SZTRIPSZKY H.,
Adatok Erdély őshalászatához. Néprajzi Értesítő, 1902, 1903; KOVÁCS A.,
Sárköz régi halászatához. Néprajzi Értesítő, 1904; SZABÓ K., Ősi halászat
nyomai Kecskemét környékén. Ethnographia, 1918; BANNER J., A
szegedi halászbárka. Szeged, 1926; GÖNYEY S., Adatok a Bodrog
halászatához. Néprajzi Értesítő, 1926; M. KISS L., A Sajó népi halászata.
Néprajzi Értesítő, 1931; VISKI K., Tihany őshalászata. Néprajzi Értesítő,
1932; ALAPI Gy., A csallóközi halászat története. Komárom, 1933;
GYÖRFFY I., Az ipolymenti halászat. Néprajzi Értesítő, 1933; ECSEDI I.,
Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken. Debrecen, 1934;
MORVAY P., Adatok az Alsó-Szamos halászatához. Néprajzi Értesítő,
1937; SZABÓ K., Kecskeméti Múzeum halászati gyűjteménye. Néprajzi
Értesítő, 1937; GÖNYEY S., A Néprajzi Múzeum szigonygyűjteménye.
Néprajzi Értesítő, 1937; GUNDA B., A magyarországi halászó hurkok
eredete. Néprajzi Értesítő, 1938; NYÁRÁDY M., A Rétköz régi halászata.
Ethnographia, 1938; DEGRÉ A., Magyar halászati jog a középkorban.
Budapest 1939; ROSKA M., Az erdélyi halastavak őskori vonatkozásai.
Néprajzi Értesítő, 1939; CSALOG J., A tolnamegyei Sárköz népi halászata.
Néprajzi Értesítő, 1940; GUNDA B., A magyar gyűjtögető és zsákmányoló
gazdálkodás kutatása. Budapest, 1948; DIÓSZEGI V., A zsákos tapogató
kialakulása a Velencei tavon. Ethnographia, 1950; LUKÁCS K., Tiszai
hatás a balatoni halászatban. Ethnographia, 1951; BELÉNYESY M.; A
halászat a XIV. században. Ethnographia, 1953; LUKÁCS K., Adatok a
Fertő és Rábaköz halászatának történetéhez. Ethnographia, 1963;
SOLYMOS E., A borító halászszerszámok fejlődése Magyarországon.
Ethnographia, 1957; SOLYMOS E., Rekesztő halászat a Velencei-tavon.
Székesfehérvár, 1958; SOLYMOS E., Halászélet a Duna magyarországi
szakaszain. Ethnographia, 1959; BÁRDOSI J., A magyar Fertő {H-687.}
tapogató halászata. Arrabona (Győr), 1959; BABUS J., A lónyai vizek
néprajza. Néprajzi Közlemények, 1959; KHIN A., A Velencei-tó halászata.
Budapest, 1960; SOLYMOS E., Adatok a Fehérkörös halászatához. Gyula,
1960; SOLYMOS E., Dunai halászat a magyar Dunán. Budapest, 1965;
SOLYMOS E., A termelési mód változásainak hatása a magyar népi
halászatra. Ethnographia, 1970; ANDRÁSFALVY B., A paraszti halászati
jog a Duna mentén Tolna és Baranyában. Ethnographia, 1970; SZILÁGYI
M., Tiszaverés. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv, 1973; FÁBIÁN M.,
Halászat a bukovinai Andrásfalván. Ethnographia, 1973; ANDRÁSFALVY
B., A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és
vízhasználata a szabályozás előtt. Budapest, 1973; SOLYMOS, E.,
Typenkatalog der Fischereisammlung des Türr István Museums zu Baja.
Cumania, 1974; SZILÁGYI M., Halászati üzemformák a Tisza vidékén a
XVIII–XIX. században. Ethnographia, 1975; Studien zur europäischen
traditionellen Fischerei. Szerk. SOLYMOS E. Baja, 1976; SZILÁGYI M.,
A szárított hal (Halkonzerválási módok a magyar halászok gyakorlatában).
A szekszárdi Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve, 1975–1976;
SZILÁGYI M., A rekesz (Az áradások jelentősége a tiszai halászatban).
Népi kultúra – Népi társadalom, 1977; TAKÁCS L., Rákászat a Kis-
Balaton mentén. Ethnographia, 1977.

Állattartás. – Általános, összefoglaló

A vadászat TARTALOM
munkák
A halászat TARTALOM Részlettanulmányok

Állattartás. – Általános, összefoglaló munkák

HERMAN O., A magyar ősfoglalkozások köréből. Budapest, 1899;
HERMAN O., A magyarok nagy ősfoglalkozása. Budapest, 1909;
MADARASSY L., Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon.
Budapest, 1912; HERMAN O., A magyar pásztorok nyelvkincse. Budapest,
1914; ECSEDI I., A Hortobágy-puszta élete. Debrecen, 1914; GYÖRFFY
I., Nagykunsági krónika. Karcag, 1922; GYÖRFFY, I., Das Bauwesen der
Hirten im ungarischen Tiefland. Budapest, 1928; GYÖRFFY I., A szilaj
pásztorok. Karcag, 1928; TÁLASI I., A Kiskunság népi állattartása.
Budapest, 1936; GYÖRFFY I., Állattartás. In: Magyarság Néprajza2. II.
Budapest, 1941; LUBY M., Fogyó legelőkön. Budapest, é.n.; SZŰCS S., A
régi Sárrét világa. Budapest, (1941); LÁSZLÓ GY., A honfoglaló magyar
nép élete. Budapest, 1944; SZŰCS S. Pusztai krónika. Budapest, 1946; K.
KOVÁCS L., A magyar állattartás kutatása. Budapest, 1948; BELÉNYESY
M., Az állattartás a XIV. században Magyarországon. Néprajzi Értesítő,
1956; SZŰCS S., Pusztai szabadok. Budapest, 1957; NAGY CZ. L.,
Pásztorélet a Kiskunságon. Budapest, 1959; FÖLDES L., Az állattartás és
pásztorélet néprajzi szakirodalma. Budapest, 1963; BARTHA A., A IX–X.
századi magyar társadalom. Budapest, 1968; BÖKÖNYI S., A háziasítás
kérdése a legújabb kutatások fényében. Ethnographia, 1969;
SZABADFALVI J., Az extenzív állattenyésztés Magyarországon.
Debrecen, 1970; Tanulmányok a Hortobágy néprajzához. Debrecen, 1972–
1974; MATOLCSI J., A háziállatok eredete. Budapest, 1975.

A halászat TARTALOM Részlettanulmányok

Állattartás. – Általános, összefoglaló A jószág betörése és a közlekedési
TARTALOM
munkák eszközök

Részlettanulmányok
MÁLNÁSI Ö., A szoboszlai juhászat. Néprajzi Értesítő, 1928; SZABÓ K.,
A jószág jegye és billege Kecskeméten. Néprajzi Értesítő, 1932; SZABÓ
K., Csengetyű és kolomp a kecskeméti pásztorság kezén. Néprajzi Értesítő,
1932; GÖNYEY S., A zselicségi kanászélet. Ethnographia, 1933;
GYÖRFFY I., juhtartás és tejgazdaság Kalotaszegen. Néprajzi Értesítő,
1934; BORZSÁK E., A régi istállók élete és a jószág takarmányozása Pest
vármegye északi felében. Néprajzi Értesítő, 1936; SZABÓ K., Az állatok
betegsége és gyógyítása a kecskeméti pusztán. Ethnographia, 1937;
GYÖRFFY I., Nomád település és szilaj pásztorkodás a székelyeknél.
Ethnographia, 1937; BALOGH I., A jószág teleltetése Debrecen környékén.
Debrecen, 1938; SZABÓ K. Kecskemét pásztorélete. I. Juhászat. Néprajzi
Értesítő, 1942; KÓS K., A kalotaszegi kosarazó juhászat. Miscellanea
Ethnographia Tom. I. Kolozsvár, 1947; K. KOVÁCS L., Adatok a
bálványosváraljai fejősjuhászathoz. Ethnographia, 1947; CSERMÁK G.,
Az istensegítsiek állatorvoslása. Ethnographia, 1949; NAGY CZ. L.,
Pásztortörvények és szabályok, ún. regulák a Kiskunságban. Néprajzi
Értesítő, 1954, 1955; BALOGH I., A pusztai legeltetés rendje Debrecenben
a XVIII–XIX. században. Ethnographia, 1958; ZÓLYOMI J.,
Cserhátsurány népi állattartásának másfél százada. Ethnographia, 1960;
FÖLDES L., Egy alföldi juhtartó gazdaság. Néprajzi Értesítő, 1962;
SZEBENI G., A csiki juhászat. Ethnographia, 1962; PALÁDI-KOVÁCS
A., A keleti palócok pásztorkodása. {H-688.} Műveltség és Hagyomány, 1965;
BENCSIK J., Pásztorkodás a Hortobágy északi területén a XVIII. század
végétől. Debrecen, 1969; CSISZÁR Á., A beregi sertéstenyésztés.
Ethnographia, 1971; PAPP Z. S., A bivalytartás Beregdarócon.
Ethnographia, 1971; BENCSIK J., Paraszti állattartás
Hajdúböszörményben. Debrecen, 1971; SZABADFALVI J., Az extenzív
sertéstenyésztés emlékei Magyarországon. Debreceni Déri Múzeum
Évkönyve, 1970; BALASSA I., Makkoltatás a Kárpát-medence észak-keleti
részében a XVI–XIX. században. Ethnographia, 1973; PETERCSÁK T.,
Szarvasmarhatartás egy hegyközi faluban. A Herman Ottó Múzeum
Évkönyve, 1973; BÉRES A., Erdélyi purzsások teleltetése a Hortobágyon.
Műveltség és Hagyomány, 1972–1974; BENCSIK J., A szarvasmarha
paraszti tartása Hajdúnánáson a XVIII. század végétől. Hajdúböszörmény,
1974; TÁBORI GY., Tótkomlós állattartása. A Békés Megyei Múzeumok
Közleményei, 1974; SZABADFALVI, J., Die natürlichen
Wetterschutzanlagen und Bauwerke der extensiven Viehzucht in Ungarn.
Acta Ethnographica, 1975; PUSZTAINÉ, MADAR I., Adatok a
sárrétudvariak gazdálkodásának történetéhez, különös tekintettel a
lótartásra. Agrártörténeti Szemle, 1976; GÉMES B., A juhászok ládái és a
juhászcéh kérdése Mezőföldön a XVIII–XIX. században. A szekszárdi Béri
Balogh Ádám Múzeum Évkönyve, 1975–1976; PALÁDI-KOVÁCS A., A
gömöri magyar pásztorkodás. Ethnographia, 1977; MARKUŠ, M., A kelet-
szlovákiai sertéskupecek életéből. Ethnographia, 1977

Állattartás. – Általános, összefoglaló A jószág betörése és a közlekedési

TARTALOM
munkák eszközök
 A táplálkozás. Összefoglaló és általános
Részlettanulmányok TARTALOM
művek

A jószág betörése és a közlekedési eszközök

RÉTHEI P. M., A kocsi eredete. Egyetemes Philológiai Közlöny, 1897;
HERMAN O., Debreceni lófogatok. Budapest, 1910; ECSEDI I., A
debreceni fogatok. Néprajzi Értesítő, 1911; PETTKÓ–SZANDTNER T., A
magyar kocsizás. Budapest, 1931; GUNDA B., A magyar kétrúdú szekér
eredete és a régi magyar ajonca szekér. Néprajzi Értesítő, 1934; TÁLASI I.,
A járó- és vonójószág betanítása a Kiskunságban. Néprajzi Értesítő, 1935;
MÁRKUS M., A nyíregyházi taliga. Néprajzi Értesítő, 1938; SÁNDOR G.,
A kolozsvári Hóstát emberi erővel végzett teherhordási módjai és eszközei.
Kolozsvár, 1942; K. KOVÁCS L., A magyar népi közlekedés kutatása.
Budapest, 1948; BETKOWSKI J., Adatok a szolnoki hajósok életéből.
Ethnographia, 1954; NAGY B., Adatok a magyar teherhordó eszközök
használatához és elterjedéséhez. Ethnographia, 1954; CSALOG ZS., A
kocsi és szekér Szentes vidékén. Néprajzi Közlemények, 1965; TARR L., A
kocsi története. Budapest, 1968; CZEGLÉDY J., Tutajozás a Maroson a
múlt században. Ethnographia, 1969; GRÁFIK I., Szállítás és közlekedés
Szentendre szigeten. Néprajzi Közlemények, 1971; BODÓ S., Az igavonó
szarvasmarha a Hortobágy vidékén. Műveltség és Hagyomány, 1972–1974;
PALÁDI-KOVÁCS A., A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti
és táji rendszerezéséhez. Néprajzi Közlemények, 1973; P. MADAR I.,
Szekérkészítés és használat a székelyföldi Atyhán és az alföldi
Sárrétudvariban. Néprajzi Közlemények, 1973; PALÁDI-KOVÁCS A.,
Néhány megjegyzés a magyar parasztság teherhordó eszközeiről.
Ethnographia, 1973; GRÁFIK I., Az állati erővel végzett folyami vontatás.
Ethnographia, 1973; GRÁFIK I., Hajóvontatók. Néprajzi Értesítő, 1975;
KUCZY K., Vízi élet, népi hajózás Foktőn. Kalocsa, 1976; PALÁDI-
KOVÁCS A., Egy népi teherhordó eszköz magyarországi elterjedtségének
tanulságai (Hátitarisznya a palócoknál a XIX–XX. században). Az Egri
Múzeum Évkönyve, 1976.

A táplálkozás. Összefoglaló és általános

Részlettanulmányok TARTALOM
művek
A jószág betörése és a közlekedési
TARTALOM A nyersanyag tárolása és tartósítása
eszközök

A táplálkozás.
Összefoglaló és általános művek
GÖNCZI F., A göcseji s hetési nép étele, itala és étkezése. Néprajzi
Értesítő, 1907; ECSEDI I., A debreceni és tiszántúli magyar ember
táplálkozása. Debrecen, 1935; GUNDA B., Magyarországi primitív főző-
sütő eljárások. Néprajzi Értesítő, 1935; BÁTKY ZS., A magyar konyha
története. Néprajzi Értesítő, 1937; BOLLA J., A népi konyhamesterség
műszókincse Felsőgörzsönyben (Bakonyalja). Debrecen, 1939; BÁTKY
ZS., Táplálkozás. In: Magyarság Néprajza2. I. Budapest, 1941; KARDOS
L., Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, 1943; VAJKAI A., A magyar
népi táplálkozás kutatása. Budapest, 1947; MORVAY J., Az ünnepi
táplálkozás a Boldva völgyében. Ethnographia, 1950; BELÉNYESI M.,
Egy XVI. századi főúri étrend kultúrtörténeti tanulságai. Néprajzi Értesítő,
1958; SCHRAM F., Összefüggések az úri és a népi konyha {H-689.} között.
Ethnographia, 1961; BÓNA J., Haraszti táplálkozási hagyományai. Szeged,
1963; KISBÁN E., A népi táplálkozás alakulásának problémái. Műveltség
és Hagyomány, 1963; KISBÁN E., Újítások Észak-Dunántúl újkori népi
táplálkozásában. Ethnographia, 1970; ERDEI F., Népi ínyesmesterség.
Budapest, 1971; SCHRAM F., Némelly étkek készítési módgya (XVIII.
századi kéziratokból). Budapest, 1974; SZIGETI GY., Az apátfalvi nép
táplálkozása. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1972–1973 (1974);
MORVAY J.–KRESZ M., Táplálkozás, konyha, cserépedények. Néprajzi
Közlemények, 1977.

A jószág betörése és a közlekedési

TARTALOM A nyersanyag tárolása és tartósítása
eszközök
A táplálkozás. Összefoglaló és általános
TARTALOM Növényi ételek
művek

A nyersanyag tárolása és tartósítása

MADARASSY L., Szárított juhhús. Ethnographia, 1903; GYÖRFFY I., A
szatmármegyei szilvaaszaló. Néprajzi Értesítő, 1911; NYILASSY J.,
Gyümölcsaszalás Zengővárkonyban. Néprajzi Közlemények, 1957;
BARABÁS J., Adatok a népi húskonzerváláshoz. Ethnographia, 1959;
DOBROSSY I., Az aszalás mint konzerválási mód a Zempléni-hegység
falvaiban. Ethnographia, 1969; PALÁDI-KOVÁCS A., Szárított hús a
pásztoroknál. Műveltség és Hagyomány, 1972–1974.

A táplálkozás. Összefoglaló és általános

TARTALOM Növényi ételek
művek
A nyersanyag tárolása és tartósítása TARTALOM A kenyér és a kalács

Növényi ételek
KISS L., A hódmezővásárhelyi ember eledelei. Ethnographia, 1923/24;
PALOTAY G., Lakodalmi torták Boldogon. Néprajzi Értesítő, 1929;
NÉMETHY E., Két régi kemenesaljai nagyböjti tészta: a málé és a
szalados. Ethnographia, 1949; BAKÓ F., Az erdőhorváti perecsütő
asszonyok. Ethnographia, 1962; H. FEKETE P., Tésztás kása-e az öhöm?
Ethnographia, 1957; KISBÁN E., Nyersanyag és technika. Pépes ételeink
típusai. Néprajzi Értesítő, 1960; BALASSA I., A magyar kukorica.
Néprajzi tanulmány. Budapest, 1960; DÖMÖTÖR S., Dunántúli és alföldi
édeslepények. Ethnographia, 1960: ENYEDI J., A káposzta jelentősége a
nép életében Hajdúhadházon. Ethnographia, 1962; HEGYI I., A
lisztminőség és a tésztaételek összefüggése. Ethnographia, 1964.

A nyersanyag tárolása és tartósítása TARTALOM A kenyér és a kalács

Növényi ételek TARTALOM Húsételek

A kenyér és a kalács
KISS L., A kenyérsütés Hódmezővásárhelyen. Néprajzi Értesítő, 1908;
GUNDA B., A kenyérsütés Orosháza környékén. Néprajzi Értesítő, 1932;
VÉGH J., Rozskenyérsütés Kiskunhalason. Ethnographia, 1940;
PERESZLÉNYI M., Adatok a kenyérsütéshez Balaton környékéről.
Néprajzi Értesítő, 1941; KISBÁN E., A gyümölcskenyér elterjedésének
tanulságai. Ethnographia, 1961; BÁLINT S., A kenyér és kalács a szegedi
néphagyományban. Néprajz és Nyelvtudomány, 1962; DÖMÖTÖR S.,
Lakodalmi kalácsok Vas megyében. Savaria, 1965; GUNDA B., A
sütőkövek és ősi kenyérfélék. In: Ethnographica Carpatica. Budapest, 1966;
KISBÁN E., A kenyér a táplálkozási struktúrában. Népi kultúra – Népi
társadalom, 1970; SCHWALM E., Kenyérsütés Hevesaranyoson és
Egerbocson. Az Egri Múzeum Évkönyve, 1975.

Növényi ételek TARTALOM Húsételek

A kenyér és a kalács TARTALOM Tej és tejfeldolgozás

Húsételek
GYÖRFFY I., Ló- és szamárhúsevés a magyar népnél. Ethnographia, 1936;
BÁTKY ZS., A gulyásos húshoz. Ethnographia, 1937; BORZSÁK E.,
Juhhús a népi táplálkozásban. Ethnographia, 1937; BÓNA J., Haraszti
táplálkozási hagyományai. Néprajzi Dolgozatok 15. Szeged, 1963;
MÁRTON B., A nyári és téli ételek Bihardiószegen 1944-ben.
Ethnographia, 1968; BALÁZS L., A szalonna és háj szerepe Nádudvaron a
XIX. században. Ethnographia, 1968; KISBÁN E., Vom Speck zum
Schmalz in der ländlichen ungarischen Speisekultur. In memoriam António
Jorge Dias II. Lisszabon, 1974.

A kenyér és a kalács TARTALOM Tej és tejfeldolgozás

Húsételek TARTALOM Italok

Tej és tejfeldolgozás
ECSEDI I., Hogy készül az ótó, a gomolya és a zsendice a szilaj pásztorok
kezén. Néprajzi Értesítő, 1929; MADARASSY L., Gulyások tarhója.
Ethnographia, 1932; GYÖRFFY I., Juhtartás és tejgazdaság Kalotaszegen.
Néprajzi Értesítő, 1934; MÁRKUS M. Gomolyakészítés Nyíregyházán.
Néprajzi Értesítő, 1938; NAGY J., Juhsajt készítés (bácsolás) a kalotaszegi
Magyarvalkón. Ethnographia, 1943; K. KOVÁCS L., Adatok a
bálványosváraljai fejősjuhászathoz. Ethnographia, 1947; ZÓLYOMI J.,
Tejnyerés és tejfeldolgozás Cserhátsurányon. Néprajzi Közlemények, 1957;
B. BENE ZS., A tejjel kapcsolatos hiedelmek és szokások a Csereháton.
Néprajzi Közlemények, 1957; ANDRÁSFALVY B., A lótej erjesztése és
fogyasztása Bogyiszlón. Néprajzi Közlemények, 1958; KISBÁN E., A
jogurt helye és szerepe a délkelet-európai tejfeldolgozási rendszerekben.
Ethnographia, 1967; K. KOVÁCS L., Adatok tejkonzerválásunk egyik régi
módjához. Ethnographia, 1970; GY. KOVÁCS I., A tehéntej feldolgozása
és hiedelmei Karcagon. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv, 1973.

Húsételek TARTALOM Italok

Tej és tejfeldolgozás TARTALOM A népviseletek. – Általános, történeti

Italok
GYÖRFFY I., Viricselés a Székelyföldön. Ethnographia, 1937; BALASSA
I., Adatok a székely népi italok ismeretéhez. Ethnographia, 1944;
NÉMETHY E., Adatok egy primitív pálinkafőző eljárás előfordulásához.
Ethnographia, 1945; CSATKAI E., A márc. Egy letűnt népi csemege.
Ethnographia, 1948; SZABÓ L., Az almabor és almaecet készítése a
Tiszaháton. Ethnographia, 1961; SZABADFALVI J., A magyar
mézsörkészítés. Műveltség és Hagyomány, 1961; PALÁDI-KOVÁCS A., A
boza kultúrtörténeti hátteréhez. Műveltség és Hagyomány, 1966;
BÖRCSÖK V., A szőlő és must a szegedi tanyák népének téli
táplálkozásában. Néprajzi Dolgozatok 14. Szeged, 1963.

Tej és tejfeldolgozás TARTALOM A népviseletek. – Általános, történeti

Italok TARTALOM Általános, közelmúltbeli

A népviseletek. – Általános, történeti

KŐVÁRI L., A magyar családi s közéleti viseletek és szokások a nemzeti
fejedelmek korában. Pest, 1860; NEMES M.–NAGY G., A magyar
viseletek története. Budapest, 1900; SZENDREY J., A magyar viseletek
történeti fejlődése. Budapest, 1905; GYÖRFFY I., A nagykun viselet a
XVIII. században. Ethnographia, 1937; PAPP L., A kecskeméti viselet
múltja. Néprajzi Értesítő, 1930; ZOLTAI L., A debreceni viselet a XVI–
XVIII. században. Ethnographia, 1938; BALOGH J., Mátyáskori, illetve
későközépkori hagyományok továbbélése műveltségünkben. Ethnographia,
1948; KRESZ M., Magyar parasztviselet 1820–1867. Budapest, 1956.

Italok TARTALOM Általános, közelmúltbeli

A népviseletek. – Általános, történeti TARTALOM A kender és len feldolgozása

Általános, közelmúltbeli
MALONYAY D., A magyar nép művészete. I–V. Budapest, 1907–1922;
BÁTKY ZS.–GYÖRFFY I.–VISKI K., Magyar népművészet. Budapest,
1928; PALOTAY G.–KONECSNI GY., Magyar népviseletek. Budapest,
1938; GYÖRFFY I., Viselet. In: Magyarság Néprajza2. I. Budapest, 1941;
PALOTAY G., A magyar népviselet kutatása. Budapest, 1948; PALOTAY
G., A viselésmód ruhaformáló szerepe. Ethnographia, 1948; FÉL E., Újabb
szempontok a viselet kutatásához. A test technikája. Ethnographia, 1952;
Magyar népi díszítőművészet. Budapest, 1954; FÉL E., Népviselet.
Budapest, 1962; FÉL E.–HOFER T.–K. CSILLÉRY K., A magyar
népművészet. Budapest, 1969; GÁBORJÁN A., Magyar népviseletek.
Budapest, 1969.

A népviseletek. – Általános, történeti TARTALOM A kender és len feldolgozása

Általános, közelmúltbeli TARTALOM A gyapjú feldolgozása

A kender és len feldolgozása

BÁTKY ZS., A kenderrel való munka Kalotaszegen. Néprajzi Értesítő,
1905; KÓRIS K., Matyó kendermegmunkáló szerszámok. Néprajzi Értesítő,
1907; ÉBNER S., A Budapest-környéki községek népi kendermunkája és
eszközei. Néprajzi Értesítő, 1927; DOMOKOS P. P., A kender feldolgozása
és eszközei Menaságon. Néprajzi Értesítő, 1930; GÖNYEY S., A
kendermunka népi szerszámai Magyarországon. Néprajzi Értesítő, 1936;
NAGY J., A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón (Kalotaszeg).
Debrecen, 1938; NÉMETHY E., A kender termesztése és feldolgozása
Kemenesalján. Néprajzi Értesítő, 1938; SZOLNOKY L., A kender és
feldolgozója Kemencén. Ethnographia, 1949; SZOLNOKY L., Minőségi
csoportok, mennyiségi egységek és a fonalrendezés számolási rendje a
kenderfeldolgozásban. Ethnographia, 1950; SZOLNOKY L. Az Országos
Néprajzi Múzeum guzsalygyűjteménye. Budapest, 1951; GÁBORJÁN A.,
A kender feldolgozása és a nyert termékek felhasználása Tardon. Néprajzi
Értesítő, 1955; SZOLNOKY L., Das Rösten des Hanfes bei den Ungarn.
Acta Ethnographica, 1959; LAJOS Á., Borsodi fonó. Miskolc, 1965;
SZOLNOKY L., Alakuló munkaeszközök. {H-691.} A magyar népi kenderrost
megmunkálás. Budapest, 1972; SZOLNOKY, L., Zwei weniger bekannte
Hanfbrechgeräte. Acta Ethnographica, 1974; SZABÓ J., A kendermunka és
szókincse Nagykónyiban. Néprajz és Nyelvtudomány, 1975–1976.

Általános, közelmúltbeli TARTALOM A gyapjú feldolgozása

A kender és len feldolgozása TARTALOM A bőr feldolgozása

A gyapjú feldolgozása
BÁTKY ZS., A nemez és posztógyártás. In: Magyarság Néprajza2. I.
Budapest, 1941; LUBY M., A gubakészítés módja és a gubásmesterség.
Néprajzi Értesítő, 1927; N. BARTHA K., A debreceni gubacsapó céh.
Debrecen, 1929; N. BARTHA K., A cserge készítése az udvarhelymegyei
Bágy községben. Néprajzi Értesítő, 1932; HAÁZ F., A székely ványoló.
Néprajzi Értesítő, 1931; BÉRES A. Adatok a debreceni gubás
mesterséghez. Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1958–1959; KÓS K.–
SZENTIMREI J.–NAGY J., Kászoni székely népművészet. Bukarest, 1972.

A kender és len feldolgozása TARTALOM A bőr feldolgozása

A gyapjú feldolgozása TARTALOM A népviselet elemei. Haj- és fejviselet

A bőr feldolgozása
LÁZÁR I., Bőrcserzés Nagyenyeden. Néprajzi Értesítő, 1900; FERENCZI
I., A tímármesterség Nyíregyházán. Néprajzi Értesítő, 1927; PETŐ J., A
debreceni tímárok céh- és mesterségszavai. Debrecen, 1938; BÁTKY ZS.,
A bőrmunka. In: Magyarság Néprajza2. I. Budapest, 1941; DOROGI M., A
juhbőr népi kikészítése a Hajdúságban és a Nagykunságban. Ethnographia,
1956; TAKÁTS GY., A szömörce aratásról és a tobakról. Ethnographia,
1956; GÁBORJÁN A., A magyar módra való bőrkikészítés problematikája.
Néprajzi Értesítő, 1962; NAGY L., A veszprémi tobakok. Egy bőrkészítő
kismesterség és művelői a XVIII–XIX. században. Veszprém Megyei
Múzeumok Közleményei, 1971.

A gyapjú feldolgozása TARTALOM A népviselet elemei. Haj- és fejviselet

A bőr feldolgozása TARTALOM Az alsóruha

A népviselet elemei. Haj- és fejviselet

GARAY Á., Régi magyar hajviseletek. Néprajzi Értesítő, 1911; LÜKŐ G.,
A moldvai magyarok hajviselete és fejrevalói. Néprajzi Értesítő, 1935;
ÚJVÁRINÉ KERÉKGYÁRTÓ A. A magyar női haj- és fejviseletek.
Budapest, 1937; LUBY M., A kézi gyapjúkalap készítése. Ethnographia,
1951, 1952; KERECSÉNYI E., Az asszonyok fejviseletének kialakulása
Kiskomáromban és környékén az elmúlt 90 év alatt. Néprajzi Értesítő,
1957; DOMONKOS O., A süvegviselés történetéhez. Néprajzi Értesítő,
1962; DÖMÖTÖR S., Fehér fejrevalók Vas megyében. Savaria, 1964;
ZENTAI J., Baranya magyar főkötői. A Janus Pannonius Múzeum
Évkönyve, 1969–1970.

A bőr feldolgozása TARTALOM Az alsóruha

A népviselet elemei. Haj- és fejviselet TARTALOM A felsőruhák

Az alsóruha
PALOTAY G., A magyarországi női ingek egy szabástípusa. Néprajzi
Értesítő, 1931; GYÖRFFY I., Az alsóruha. In: Magyarság Néprajza2. I.
Budapest, 1941; KRESZ M., Adatok a palóc pendely szabásához.
Ethnographia, 1947; MORVAY J., Korc nélküli pendely Nagybalogról.
Néprajzi Értesítő, 1957; K. CSILLÉRY K., Rövidderekú női ing és a
hozzávaló pendely Faddról. Néprajzi Értesítő, 1948.

A népviselet elemei. Haj- és fejviselet TARTALOM A felsőruhák

Az alsóruha TARTALOM Kabátszerű felsőruhák

A felsőruhák
FÉL E., Magyarországi ujjatlan felső ruhák. Néprajzi Értesítő, 1936;
PALOTAY G., A „harisnya” szabása Csík megyében. Néprajzi Értesítő,
1937; GYÖRFFY I., A felsőruha. In: Magyarság Néprajzai. I. Budapest,
1941; GÁBORJÁN A., Adatok a tardi „felszúrt” szoknyaviselethez.
Ethnographia, 1948; NAGY J., Adatok a székely posztóharisnya
fejlődéstörténetéhez. Kolozsvár, 1957; KÓS K., A kalotaszegi muszuj.
Műveltség és Hagyomány, 1964.

Az alsóruha TARTALOM Kabátszerű felsőruhák

A felsőruhák TARTALOM A lábbeli

Kabátszerű felsőruhák
SZABÓ K., A „suba” és mestersége Kecskeméten. Ethnographia, 1923–
1924, Kiss L., A szűcsmesterség Hódmezővásárhelyen. Néprajzi Értesítő,
1926; KISS L., A nyíregyházi szűcsmesterség és ornamentika. Debrecen,
1929; GYÖRFFY I., Magyar népi hímzések I. A cifraszűr. Budapest, 1930;
DAJASZÁSZYNÉ DIBTZ V, A mezőkövesdi {H-692.} kozsu. Néprajzi
Értesítő, 1956; DOROGI M., A kunsági kisbunda. Szolnok, 1962;
GÁBORJÁN A., Adatok a szűr kialakulásához. Ethnographia, 1970;
GÁBORJÁN A., Három magyar népi posztóruha. Néprajzi Értesítő, 1972;
DOROGI M., Sárréti és nagykunsági adatok a kacagány viseletéről.
Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv, 1973; GERVERS–MOLNÁR, V., The
Hungarian Szür, an Archaic Mantle of Eurasian Origin. Toronto, 1973;
GÁBORJÁN A., A magyar szűr eredetének kérdéséhez. Néprajzi Értesítő,
1975.

A felsőruhák TARTALOM A lábbeli

 A magyar népviseletek táji formái. –
Kabátszerű felsőruhák TARTALOM
Dunántúl

A lábbeli
GÖNYEY S., Bocskorformák Csonka-Szatmár és Bereg megyében.
Néprajzi Értesítő, 1932; GYÖRFFY I., A lábbeli és a kesztyű. In:
Magyarság Néprajza2. I. Budapest, 1941; BÁLINT S., A szegedi papucs.
Szeged, 1955; GÁBORJÁN A., A szolnoki hódoltságkori ásatási
lábbelianyag magyar viselettörténeti vonatkozásai. Ethnographia, 1957;
GÁBORJÁN A., Két magyar hosszúszárú lábbelitípus viselettörténeti
elemzése. Néprajzi Értesítő, 1958; GÁBORJÁN A., A Néprajzi Múzeum
lábbeligyűjteménye. I. Csizmák. Néprajzi Értesítő, 1959; FÜR I.,
Bocskortípusok a Dél-Alföldön. Néprajzi Dolgozatok 27. Szeged, 1972.

A magyar népviseletek táji formái. –

Kabátszerű felsőruhák TARTALOM
Dunántúl
A lábbeli TARTALOM Felföld

A magyar népviseletek táji formái. – Dunántúl

JANKÓ J., A balatonmelléki lakosság néprajza. Budapest, 1902.
BELLOSICS B., A hetési magyarság viselete. Néprajzi Értesítő, 1903;
GÖNCZI F., A göcseji és hetési népviselet. Néprajzi Értesítő, 1910; KISS
G., Az ormánysági népviselet. Ethnographia, 1931; FÉL E., A női
ruházkodás Martoson. Néprajzi Értesítő, 1942; PETÁNOVITS K., A
sármelléki női viselet a századfordulótól napjainkig. Veszprém Megyei
Múzeumok Közleményei, 1971; HORVÁTH T., Kapuvár népviselete.
Néprajzi Közlemények, 1972.

A lábbeli TARTALOM Felföld

A magyar népviseletek táji formái. –
TARTALOM Alföld
Dunántúl

Felföld
PALOTAY G., Egy palóc falu ruházata. Néprajzi Értesítő, 1930; FÉL E., A
turai viselet. Néprajzi Értesítő, 1937; GÖNYEY S., A Zagyva felső
völgyének palóc népviselete. Néprajzi Értesítő, 1938; HERKELY K., A
szokolyai viselet. Néprajzi Értesítő, 1938; GYÖRFFY I., Matyó viselet.
Szerkesztette és sajtó alá rendezte FÉL E., Budapest, 1956; FLÓRIÁN M.,
Rimóc népviselete. Balassagyarmat, 1966.

A magyar népviseletek táji formái. –

TARTALOM Alföld
Dunántúl
Felföld TARTALOM Erdély

Alföld
CSERZY M., Népviselet és népszokások Szeged vidékén. Néprajzi
Értesítő, 1906; ECSEDI I., A hortobágyi pásztorviselet. Néprajzi Értesítő,
1914; NYÁRÁDY M., Az ajaki népviselet. A Nyíregyházi Jósa András
Múzeum Évkönyve, 1961; PÉCSINÉ ÁCS S., Kalocsa népművészete.
Kalocsa, 1970; FERENCZI I., Viseleti módok Szőregen. In: Szőreg és népe.
Szeged, 1977.

Felföld TARTALOM Erdély

 A népi díszítőművészet. Összefoglaló és
Alföld TARTALOM
általános művek

Erdély
GYÖRFFY I., A feketekörösvölgyi magyarság viselete. Néprajzi Értesítő,
1912; SZABÓ I., A dévai csángó viselet. Néprajzi Értesítő, 1904; HAÁZ F.
R., Egy székely falu (Lövéte) öltözete. Emlékkönyv a Székely Nemzeti
Múzeum ötvenéves jubileumára. Sepsiszentgyörgy, 1929; NAGY J., A
kalotaszegi népi öltözet. Bukarest, 1957; NAGY J., A torockói magyar népi
öltözet. Bukarest, 1957; KRESZ M., A gyermekek és fiatalok viselete a
kalotaszegi Nyárszón. Néprajzi Értesítő, 1957; NAGY J., Adalékok a
székely népi öltözet fejlődéséhez. Ethnographia, 1958; NAGY J., A
szilágysági Tövishát magyar népi öltözetének vizsgálatához. Ethnographia,
1959; FÉL E.–HOFER T., A kalotaszentkirályi kelengye. Néprajzi Értesítő,
1969; PAP JÁNOSSY M., Györgyfalva viselete. Ethnographia, 1971; KÓS
K., Ismeretlen magyar népviseletekről. In: Népélet és néphagyomány.
Bukarest, 1972; NAGY J., Öltözet. In: KÓS K.–SZENTIMREI J.–NAGY
J., Kászoni székely népművészet. Bukarest, 1972; NAGY J., Öltözet. In:
Szilágysági magyar népművészet. Bukarest, 1974; FARAGÓ J.–NAGY J.–
VÁMSZER G., Kalotaszegi magyar népviselet (1949–1950). Bukarest,
1977.

A népi díszítőművészet. Összefoglaló és

Alföld TARTALOM
általános művek
Erdély TARTALOM Faragás

{H-693.} A népi díszítőművészet. Összefoglaló és

általános művek
HOLME, CH., Peasant Art in Austria and Hungary. London–Paris–New
York, 1911; MALONYAY D., A magyar népművészet. I–V. Budapest,
1907–1922; BÁTKY ZS.–GYÖRFFY I.–VISKI K., A magyar
népművészet. Budapest, 1928; VISKI K., A székely népművészet.
Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára.
Sepsiszentgyörgy, 1929; ORTUTAY GY., A magyar népművészet. I–II.
Budapest, 1941; PALOTAY G., A magyar népművészet kutatása. Budapest,
1948; KRESZ M., Népi díszítőművészetünk fejlődésének útjai.
Ethnographia, 1952; Magyar népi díszítőművészet. Budapest, 1954; FÉL
E.–HOFER T., Parasztok, pásztorok, betyárok. Emberábrázolások a magyar
népművészetben. Budapest, 1966; BALOGH J., Népművészet és a történeti
stílusok. Néprajzi Értesítő, 1967; KRESZ M., A magyar népművészet
felfedezése. Ethnographia, 1968; DOMANOVSZKY GY., Személytelen-e a
népművészet? Ethnographia, 1969; FÉL E.–HOFER T.–K. CSILLÉRY K.,
A magyar népművészet. Budapest, 1969; MANGA J. A népi
díszítőművészet stíluselemzésének történeti tanulságai. Népi kultúra – Népi
társadalom, 1971; DOMONKOS O., A kisiparok néprajzi kutatása.
Ethnographia, 1974; HOFER T.–FÉL E., Magyar népművészet. Budapest,
1975; ANDRÁSFALVY B.–SIPOS ZS., A népművészet tegnap és ma.
Budapest, 1976; CSILLÉRY K., A magyar népművészet változása a XIX.
században és a XX. század elején. Ethnographia, 1977; HOFER T., XIX.
századi stílusváltozások: az értelmezés néhány lehetősége. Ethnographia,
1877; HOFER T.–FÉL E., Magyar népművészet. 2. kiadás. Budapest, 1977.

Erdély TARTALOM Faragás

A népi díszítőművészet. Összefoglaló és
TARTALOM A bútorművészet
általános művek

Faragás
JANKÓ J., Régi hazai lőportartók szarvasagancsból. Archaeologiai
Közlemények, 1890; HERMAN O., Magyar pásztoremberek remekelése.
Ethnographia, 1892; BÁTKY ZS., Mángorló lapickák. Néprajzi Értesítő,
1905; MADARASSY L., Vésett pásztortülkök. Budapest, 1925; BÁTKY
ZS., Pásztor ivópoharak. Budapest, 1928; MADARASSY L., Dunántúli
tükrösök. Budapest, 1932; MADARASSY L., A palóc fakanál. Néprajzi
Értesítő, 1932; MADARASSY L., Művészkedő magyar pásztorok.
Budapest, 1934; VÉGH S., Mézesbábsütőminták faragása a Tiszántúlon.
Néprajzi Értesítő, 1938; LÜKŐ G. A hortobágyi pásztorművészet.
Debrecen, 1940; VISKI K., Díszítőművészet. In: Magyarság Néprajza2. II.
Budapest, 1941; HAÁZ F. R., Udvarhelyszéki famesterségek. Kolozsvár,
1942; DOMANOVSZKY GY., Magyar pásztorművészet. Budapest, 1944;
SZŰCS S., Ősi mintájú ábrázolások pásztori eszközökön. Ethnographia,
1952; KOVÁCS D., Írott botok és guzsalyak mintái. Csikszereda, 1954;
DOMANOVSZKY GY., A két faragó Kapoli. Budapest, 1955; BÉRES A.,
A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai. Debreceni Déri
Múzeum Évkönyve, 1957; LENGYEL GY., Faragás. Budapest, 1961;
DOMONKOS O., Sopron megye pásztorművészete. Soproni Szemle, 1962,
1963; MANGA, J., Hirtenkunst in Transdanubien. Acta Ethnographica,
1961; MÁNDOKI L., Pásztor faragóiskola. A Janus Pannonius Múzeum
Évkönyve, 1963; MANGA J., Pásztorművészet. Budapest, 1963; WEINER
P., Geschnitzte Lebkuchenformen in Ungarn. Budapest, 1964; KÓS K.,
Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972; KÓS K., Fafaragás. In:
Szilágysági magyar népművészet. Bukarest, 1974; KÓS K.–OLASZ F.,
Fejfák. Budapest, 1975.

A népi díszítőművészet. Összefoglaló és

TARTALOM A bútorművészet
általános művek
Faragás TARTALOM A szőttes

A bútorművészet
SZABÓ I., A dévai csángó-székely telepesek lakása és lakásberendezése.
Néprajzi Értesítő, 1903; VISKI K., Dunántúli bútorok. I. Székek. Budapest,
1925; CS. SEBESTYÉN K., A magyar parasztbútor. Népünk és Nyelvünk,
1929; CS. SEBESTYÉN K., Falitéka. Népünk és Nyelvünk, 1930; CS.
SEBESTYÉN K., Magyar parasztszékek. Népünk és Nyelvünk, 1937; CS.
SEBESTYÉN, K., Ungarische Bauernmöbel. Ungarische Jahrbücher, 1938;
K. CSILLÉRY, K., Le coffre de charpenterie. Acta Ethnographica, 1950;
MÁNDOKI L., A kisgyermek állni és járni tanulását szolgáló eszközök a
Néprajzi Múzeumban. Néprajzi Értesítő, 1960; MÁNDOKI L. Baranyai
székek. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 1962; DOMANOVSZKY
GY., Népi bútorok. Budapest, 1964; TOMBOR I., Régi festett
asztalosmunkák a XV–XIX. században. Budapest, 1967; {H-694.} K.
CSILLÉRY K., A magyar nép bútorai. Budapest, 1972; KÓS K., Népélet és
néphagyomány. Bukarest, 1972; KÓS K., A vargyasi festett bútor.
Kolozsvár, 1972; K. CSILLÉRY K., Egy németalföldi eredetű magyar népi
bútor: a csuklós támlájú pad. Néprajzi Értesítő, 1975.

Faragás TARTALOM A szőttes

A bútorművészet TARTALOM A hímzések

A szőttes
FÁBIÁN GY., A népies szövés művészete. Budapest, 1911; ÉBNER S.,
Bodrogközi szőttesek. Budapest, 1924; VISKI K., Székely szőnyegek.
Budapest, 1928; SZABÓ T. A., A festékes és társai. Ethnographia, 1956; ifj.
KODOLÁNYI J., Baranyai szőttesek. Pécs, 1957; SZENTIMREI J.,
Székely festékesek. Bukarest, 1957; KÁNTOR M., Len és kender
feldolgozása a Bodrogközben. Sárospatak, 1961; PERCZEL E., Szőttes.
Budapest, 1962; SZOLNOKY L., Falusi takácscéhek Magyarországon.
Ethnographia, 1972; MANHERZ, K., Beiträge zur volkskundlichen
Beschreibung des Weberhandwerks aus Pula (Plattenseeoberland). Acta
Ethnographica, 1972; LŐRINCZ A.-NÉ, Tolna megyei székely szőttesek és
hímzések. Budapest, 1973.

A bútorművészet TARTALOM A hímzések

A szőttes TARTALOM Népi kerámia

A hímzések
GYARMATHY ZS.-NÉ, A kalotaszegi varrottas. Budapest, 1899; BÁTKY
ZS., Rábaközi hímzések. I. Budapest, 1924; BÁTKY ZS., Kalotaszegi
varrottasok. Budapest, 1924; GYÖRFFY I. Szilágysági hímzések I.
Budapest, 1924; GYÖRFFY I., Jászsági szűcshímzések. Budapest, 1924;
VISKI K., Székely hímzések I. Csík megyeiek. Budapest, 1924;
GYÖRFFY I., Nagykun szűrhímzések. Budapest, 1925; VISKI K., A
pávaszem. Néprajzi Értesítő, 1926; PALOTAY G. Sárközi „rostkötés”-ek.
Néprajzi Értesítő, 1936; FERENCZ K., A tűzött csipke. Budapest, 1937;
PALOTAY, G., Die historische Schichtung der ungarischen Volksstickerei.
Ungarische Jahrbücher, 1938; HERKELY K., A mezőkövesdi matyók
rojtkötése. Néprajzi Értesítő, 1939; PALOTAY G., Oszmán–török elemek a
magyar hímzésben. Budapest, 1940; FERENCI K., Subrikálásszerű
csipkeverő-technika. Néprajzi Értesítő, 1940; HAÁZ F. R.–PALOTAY G.–
SZABÓ T. A., A Néprajzi Múzeum erdélyi vászonhímzés-anyaga. Néprajzi
Értesítő, 1940; PALOTAY G.–SZABÓ T. A. Ismeretlenebb magyar
hímzéstípusok. Néprajzi Értesítő, 1941; GÖNYEY S., Drávaszögi
hímzések. Budapest, 1944; PALOTAY G., A szolnokdobokai Szék magyar
hímzései. Kolozsvár, 1944; FÉL E.–DAJASZÁSZYNÉ D. V., Borsod
megyei keresztszemes hímzések. Budapest, 1951; DAJASZÁSZYNÉ D. V.,
Keresztöltéses párnavég hímzések. A Dél-Dunántúlra telepített bukovinai
székelyek varrásai. Budapest, 1951; DAJASZÁSZYNÉ D. V., Adatok a
matyó íróasszonyok életéhez. Ethnographia, 1952; DAJASZÁSZYNÉ D.
V., Mezőkövesdi hímzések. Budapest, 1953; DAJASZÁSZYNÉ D. V.–
MANGA J., Nógrád megyei szabadrajzú hímzések. Budapest, 1954;
SZIRMAI F. M., Tiszavidéki keresztszemes hímzésminták. Budapest, 1960;
VAJKAI A., Bakonyvidéki keresztszemes hímzésminták. Budapest, 1960;
FÉL, E., Ungarische Volksstikkerei. Budapest, 1961; VARGA M., Turai
hímzések. Budapest, 1965; FÉL E., Bevezetés a magyar népi hímzések
ismeretébe. Budapest, 1964; FÉL E., Hímzésminták Baranyából. Budapest,
1966; HEGEDŰS M., Népi öltéstechnikák. Budapest, 1967; CSULAK M.,
Árapataki varrottasok. Sepsiszentgyörgy, 1972; SERES A., Népi
hímzéseink. Barcasági csángó férfiingek, menyecskeingek,
öregasszonyingek és díszkendők hímzésmintái. Sepsiszentgyörgy, 1973;
CSISZÉR I.–KOVÁCS D., Csíkszentkirályi keresztszemesek. Csíkszereda,
1974; KOCSIS A.-NÉ–KUNSZABÓ J., Székely varrottasminták. Budapest,
1974; FÉL E., Magyar népi vászonhímzések. Budapest, 1976; LENGYEL
GY., Király Ilus. Budapest, 1977.

A szőttes TARTALOM Népi kerámia

A hímzések TARTALOM A népi díszítőművészet más ágai

Népi kerámia
HERMAN O., Magyar bokály, magyar tál. Vasárnapi Újság, 1887;
TÖMÖRKÉNY I., Feliratos agyagedények. Néprajzi Értesítő, 1912; Kiss
L., A hódmezővásárhelyi tálasság. Néprajzi Értesítő, 1915, 1916; VISKI K.,
Tiszafüredi cserépedények. Budapest, 1932; FÁBIÁN GY., A jáki
gerencsérek. Szombathely, 1934; BECZKÓYNÉ R. Á., Adatok a gyöngyösi
régi cserépedények kérdéséhez. Néprajzi Értesítő, 1937; BECZKÓYNÉ R.
Á., A mórágyi és gyüdi fazekasság. Néprajzi Értesítő, 1938; VISKI K.,
Cserépmunka. In: Magyarság Néprajza2. II. Budapest, 1941; Ifj. KÓS K., A
züricvölgyi {H-695.} gerencsérség. Dunántúli Szemle, 1944;
DOMANOVSZKY GY., Mezőcsáti kerámia Budapest, 1953; KRESZ M.,
Évszámos hódmezővásárhelyi cserépedények a Néprajzi Múzeumban.
Néprajzi Értesítő, 1954; ROMÁN J., Sárospataki kerámia. Budapest, 1955;
SOPRONI O., Bizánci hatások a felsőtiszai kerámiában. Néprajzi Értesítő,
1959; SZABADFALVI, J., Die Ornamentik der ungarischen
Schwarzkeramik. Acta Ethnographica, 1960; SZABADFALVI J., A magyar
feketekerámia és keleteurópai kapcsolatai. Műveltség és Hagyomány, 1960;
KRESZ M., Fazekas, korsós, tálas. Ethnographia, 1960; KRESZ M.,
Magyar népi cserépedények kiállítása a Néprajzi Múzeumban. Néprajzi
Értesítő, 1961; DANKÓ I., A gyulai fazekasság. Gyula, 1963; MOLNÁR
L. Fazekasság. Budapest, 1963; HEREPEI J., Az aradi és szegedi bokály.
Szeged, 1963; J. ISTVÁN E., Sárközi népi cserépedények. Néprajzi
Értesítő, 1964; KRESZ M., Maksa Mihály tálas. A Móra Ferenc Múzeum
Évkönyve, 1964, 1965; KÖRMENDI G., A tatai fazekasság története.
Tatabánya, 1965; BÉRES A., A nádudvari fekete kerámia. Debrecen, 1965;
NAGYBÁKAY P., Veszprémi és Veszprém megyei czéhkorsók. A
Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei, 1965; KNÉZY J., A
hedrehelyi gölöncsérek. Kaposvár, 1966; KRESZ M., A Nagykunság
fazekassága. Jászkunság, 1971; KRESZ M., Emberkorsók. Adatok az
antropomorf korsók funkcióihoz. Néprajzi Értesítő, 1971; KRESZ M., A
borsodi fazekasság. Herman Ottó Múzeum Közleményei, 1972;
SAROSÁCZ GY., A mohácsi kerámia és története. Pécs, 1972; KRESZ M.,
Illusztrációk az erdélyi fazekasság történetéhez különös tekintettel a késő-
habán kerámiára. Ethnographia, 1972; BALOGH Ö., A marosvásárhelyi
fazekasmesterség. Ethnographia, 1972; IFJ. KÓS K., Népi kandallók és
kályhacsempék az erdélyi magyarság körében. In: Népélet és
néphagyomány. Bukarest, 1972; GYÖRFFY L., Feliratos butellák a
túrkevei Finta Múzeumban. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv, 1973;
BUNTA M., Az erdélyi habán kerámia. Bukarest, 1973; DOMANOVSZKY
GY., Magyar népi kerámia. Budapest, 1973; KATONA I., A habán kerámia
Magyarországon. Budapest, 1974; KÓS K. Agyagmunka. In: Szilágysági
magyar népművészet. Bukarest, 1974; BÁRDOSI J.–DORNER M., Adatok
a sárvári (és kőszegi) fazekas céh történetéhez. Savaria, 1971–1972 (1975);
GECSEI L.–TÁBORI H., Cseréptárgyak. Békéscsaba, 1975; G. VÁMOS
M., A szakcsi fazekasság az anyakönyvek tükrében. A szekszárdi Béri
Balogh Ádám Múzeum Évkönyve, 1975–1976; DOMANOVSZKY GY.,
Kántor Sándor. Budapest, 1977; VÉGH O., A kalotaszegi fazekasság.
Bukarest, 1977.

A hímzések TARTALOM A népi díszítőművészet más ágai

 III. Szellemi műveltség. A szellemi
Népi kerámia TARTALOM műveltség kifejezésének eszközei. – A
magyar nyelvjárások

A népi díszítőművészet más ágai

GYÖRRFY I., Magyar hímes tojások. Budapest, 1925; ECSEDI I.,
Csengőöntés ősi módon Hajdúböszörményben. Jelentés Debrecen Déri
Múzeumának 1930. évi működéséről. Debrecen, 1931; SZABÓ K.,
Csöngettyű és kolomp a kecskeméti pásztorság kezén. Néprajzi Értesítő,
1932; VISKI K., Díszítőművészet. In: Magyarság Néprajza2. II. Budapest,
1941; BÉRES A., Adatok a juhászkampó készítéséhez és használatához
Hajdú-Bihar megyéből. Ethnographia, 1953; BODGÁL F., A rézöntés
technikájához. (Az edelényi juhászkampó). Ethnographia, 1959; BODGÁL
F., Az ároktövi kovácsok. Ethnographia, 1967; BODGÁL F.,
Kovácsremekek, kovácscégérek. Herman Ottó Múzeum Közleményei,
1971; HORVÁTH T., Fülbevaló viselet Baja környékén. Néprajzi Értesítő,
1972; GYÖRGYI E., A tojáshímzés díszítménykincse. Néprajzi Értesítő,
1974; JANÓ Á.–VORÁK J., Halasi csipke. Kiskunhalas, 1975; CSONTOS
G., A nánási szalmaipar. Hajdúnánás, 1975.

III. Szellemi műveltség. A szellemi

Népi kerámia TARTALOM műveltség kifejezésének eszközei. – A
magyar nyelvjárások
A népi díszítőművészet más ágai TARTALOM A magyar népzene és a népi hangszerek

III. Szellemi műveltség.

A szellemi műveltség kifejezésének eszközei. –
A magyar nyelvjárások
BALASSA J., A magyar nyelvjárások osztályozása és jellemzése.
Budapest, 1891; HORGER A., A magyar nyelvjárások. Budapest, 1934;
CSŰRY B., A népnyelvi buvárlat módszere. Budapest, 1936; LAZICZIUS
GY., A magyar nyelvjárások. Budapest, 1936; BÁRCZY G., A régi magyar
nyelvjárások. Budapest, 1947; DEME L., A magyar nyelvjárások néhány
kérdése. Budapest, 1953; BENKŐ L., Magyar nyelvjárástörténet. Budapest,
1957; VÉGH J., Őrségi és hetési nyelvatlasz. Budapest, 1959; BÁRCZI G.,
A magyar nyelv életrajza. Budapest, 1963; PAPP L., Nyelvjárástörténet és
nyelvi statisztika. Budapest, 1963; KÁLMÁN B., Nyelvjárásaink.
Budapest, 1966; A magyar {H-696.} nyelvjárások atlasza. Budapest, 1968-tól;
IMRE S., A mai magyar nyelvjárások rendszere. Budapest, 1971; PAPP L.–
VÉGH J., Somogy megye földrajzi nevei. Budapest, 1974; A Magyar
Nyelvjárások Atlaszának elméleti-módszertani kérdései. Budapest, 1975;
SZABÓ T. A., Erdélyi magyar szótörténeti tár. I: A–C. Bukarest 1975;
VÉGH J.–PAPP L., Heves megye földrajzi nevei. 2. A füzesabonyi járás.
Budapest, 1976.

A népi díszítőművészet más ágai TARTALOM A magyar népzene és a népi hangszerek

III. Szellemi műveltség. A szellemi
műveltség kifejezésének eszközei. – A TARTALOM A mozgás és a tánc
magyar nyelvjárások

A magyar népzene és a népi hangszerek

SZTRIPSZKY H., Igriczek, énekes koldusok. Ethnographia, 1908;
KODÁLY Z., Ötfokú hangsor a magyar népzenében. Temesvár, 1917;
BARTÓK B., A magyar népdal. Budapest, 1924; SZABOLCSI B.,
Egyetemes művelődéstörténet és ötfokú hangsorok. Ethnographia, 1936;
VARGYAS L., Áj falu zenei élete. Budapest, 1941; SZABOLCSI B., Két
zenetörténeti előadás. I. Írott hagyomány – élő hagyomány. II. Makám-elv a
népi és művészi zenében. Ethnographia, 1949; KERÉNYI GY.,
Gyermekjátékok. Budapest, 1951. A Magyar Népzene Tára I; BARTÓK B.,
Népzenénk és a szomszéd népek zenéje. Budapest, 1952; KODÁLY Z., A
magyar népdal. Budapest, 1952; KERÉNYI GY., Jeles napok. Budapest,
1953. A Magyar Népzene Tára II; FARAGÓ J.–JAGAMAS J., Moldvai
csángó népdalok és népballadák. Bukarest, 1954; LAJTHA L., Széki
gyűjtés. Budapest, 1954; LAJTHA L., Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés.
Budapest, 1954; SZABOLCSI B., Népzene és történelem. Budapest, 1954;
VARGYAS L.–NAGY CZIROK L., Régi népdalok Kiskunhalasról.
Budapest, 1954; KISS L., Lakodalom. Budapest, 1955. A Magyar Népzene
Tára III; AVASI B., Ötfokúságból hétfokúság. Ethnographia, 1956;
BARTÓK B., Válogatott írásai. Budapest, 1956; DOMOKOS P. P.–
RAJECZKY B., Csángó népzene. I–II. Budapest, 1956–1961; KODÁLY Z.,
Die ungarische Volksmusik. Budapest, 1956; LAJTHA L., Sopron megyei
virrasztó énekek. Budapest, 1956; HALMOS I., A zene Kérsemjénben.
Budapest, 1959; KERÉNYI GY., Párosítók. Budapest, 1959. A Magyar
Népzene Tára IV; KODÁLY Z., Folk Music of Hungary. Budapest, 1960;
VARGYAS L., Áj falu zenei anyaga. Budapest, 1960, 1961; JÁRDÁNYI P.,
Magyar népdaltípusok. I–II. Budapest, 1961; KERÉNYI GY., Népies dalok.
Budapest, 1961; LAJTHA L., Dunántúli táncok és dallamok. Budapest,
1962; KISS L.–RAJECZKY B., Siratók. Budapest, 1966. A Magyar
Népzene Tára V; KODÁLY Z., Ötfokú zene. 100 magyar népdal. 8. kiadás.
Budapest, 1966; MANGA J., Magyar népdalok, népi hangszerek. Budapest,
1960; BARTÓK B.–KODÁLY Z., Népdaltípusok, I. Szerk.: JÁRDÁNYI
P.–OLSVAI I. Budapest, 1973. A Magyar Népzene Tára VI; SÁROSI B.,
Zenei anyanyelvünk. Budapest, 1973; VARGYAS L., Népzene és
zenetörténet. Budapest, 1974; BÉKEFI A., Vasi népdalok. Szombathely,
1976; TARI L., Hangszeres zene a magyar népi gyászszertartásban.
Ethnographia, 1976; SÁROSI B., Zigeunermusik. Budapest–Zürich–
Freiburg, 1977; MADARASSY L., Palóc duda. Néprajzi Értesítő, 1934;
DINCSÉR O.–LAJTHA L., A tekerő. Néprajzi Értesítő, 1939; DINCSÉR
O., Két csíki hangszer. Muzsika és gordon. Budapest, 1943; MANGA J.,
Nógrádi dudások. Budapest, 1950; AVASI B., A széki banda harmonizálása.
Néprajzi Értesítő, 1954; LAJTHA L., Kőrispataki gyűjtés. Erdélyi táncok
kis zenekarra. Budapest, 1955; TAKÁCS L., Síp cseresznyefa héjából.
Néprajzi Közlemények, 1956; VARGYAS L., A duda hatása a magyar népi
tánczenére. MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei,
1956; FÜZES E., A duda (gajda) készítése Mohácson. Janus Pannonius
Múzeum Évkönyve, 1958; AVASI B., A magyarországi tekerő
hangkészlete. Néprajzi Értesítő, 1959; SCHRAM F., Egy bernecebaráti
furulyakészítő. Ethnographia, 1960; SÁROSI B., Citera és citerajáték
Szeged környékén. Ethnographia, 1961; MANGA, J. Die Harfner der
Plattenseegegend. Acta Ethnographica, 1962; SÁROSI B., A magyar népi
furulya. Ethnographia, 1962; SZŰCS S., Szól a duda verbuválnak.
Budapest, 1962; DOMOKOS P. P., Szültü (Egy moldvai csángó hangszer).
Ethnographia, 1963; MANGA, J., Hungarian Bagpipers. Acta
Ethnographica, 1965; SÁROSI, B., Die ungarische Flöte. Acta
Ethnographica, 1965; MANGA J., Magyar népdalok, népi hangszerek.
Budapest, 1969; SÁROSI B., Magyar népi hangszerek. Budapest, 1973.

III. Szellemi műveltség. A szellemi

műveltség kifejezésének eszközei. – A TARTALOM A mozgás és a tánc
magyar nyelvjárások
 A magyar népköltészet. – A magyar
A magyar népzene és a népi hangszerek TARTALOM népköltészet elvi kérdései és
gyűjteményes kiadványok

A mozgás és a tánc
RÉTHEI PRIKKEL M., A magyarság táncai. Budapest, 1924; LAJTHA L.–
GÖNYEY S., Tánc. In: Magyarság Néprajza3. IV. Budapest, 1941; VISKI
K., Hungarian Dances. Budapest, 1937; LUGOSSY E.–GÖNYEY S.,
Magyar népi táncok. Budapest, 1947; MOLNÁR I., Magyar
tánchagyományok. Budapest, 1947; FARAGÓ J.–ELEKES D., Táncoljunk,
daloljunk! {H-697.} Székely néptáncok. Bukarest, 1949; MORVAY P., A
templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék
népszokásához. Ethnographia, 1951; LUGOSSY E., 77 leánytánc.
Budapest, 1952; MOLNÁR I., Pusztafalutól Karcsáig. Budapest, 1953;
SZENTPÁL O., Sióagárdi táncok. Budapest, 1953; LUGOSSY E., 39
verbunktánc. Budapest, 1954; MORVAY P.–PESOVÁR E., Somogyi
táncok. Budapest, 1954; RÁBAI M., Szatmári táncok. Budapest, 1954; SZ.
SZENTPÁL M., Felsőtárkányi táncok. Budapest, 1954; SZENTPÁL O., A
csárdás. Budapest, 1954; MARTIN GY., Bag táncai és táncélete. Budapest,
1955; VARGA GY., Ajaki leánytánc. Budapest, 1955; MORVAY P., Az
egykori verbuválás és régi népi táncaink ismeretéhez. Néprajzi
Közlemények, 1956; BELÉNYESY M., Kultúra és tánc a bukovinai
székelyeknél. Budapest, 1958; KAPOSI E.–MAÁCZ L., Magyar népi
táncok és népszokások. Budapest, 1958; MAÁCZ L., Adalékok
csürdöngölő táncunk ismeretéhez. Ethnographia, 1958; KAPOSI E.–
PETHES I., Magyar tánctörténeti áttekintés. Budapest, 1959; PESOVÁR F.,
Alapi táncok. Alba Regia (Székesfehérvár) 1960; RÁBAI M., Kun
verbunkos. Budapest, 1960; MARTIN, GY.–PESOVÁR, E., Determination
of Motive Types in Dance Folklore. Acta Ethnographica, 1963; MARTIN
GY., A sárközi Dunamenti táncok motívumkincse. Budapest, 1964;
MARTIN, GY., East-European Relations of Hungarian Dance Types.
Europa et Hungaria. Budapest, 1965; PPESOVÁR, E., Der Tändel-
Tschardasch. Acta Ethnographica, 1969; MARTIN GY., Magyar
tánctípusok és táncdialektusok. I–III. Budapest, 1970–1972; RÉTHEI
PRIKKEL M., A magyar táncnyelv. Budapest, 1970; BERKES E., A
szlavóniai magyar népsziget tánchagyományai. Létünk, 1973; MARTIN,
GY., Ungarische Volkstänze. H. n. (Budapest), é.n. (1973); MARTIN GY.,
A táncos és a zene. (Tánczenei terminológia Kalotaszegen). Népi kultúra –
Népi társadalom, 1976; MARTIN GY., Az új magyar táncstílus jegyei és
kialakulása. Ethnographia, 1977; ESZE T., Rákóczi tánca. Ethnographia,
1977.

A magyar népköltészet. – A magyar

A magyar népzene és a népi hangszerek TARTALOM népköltészet elvi kérdései és
gyűjteményes kiadványok
A mozgás és a tánc TARTALOM A népdal

A magyar népköltészet. – A magyar népköltészet

elvi kérdései és gyűjteményes kiadványok
KRIZA J., Vadrózsák. Kolozsvár, 1863; ARANY L.–GYULAI P., Elegyes
gyűjtések… Pest, 1872. Magyar Népköltési Gyűjtemény I; TÖRÖK K.,
Csongrádmegyei gyűjtés. Pest, 1872. Magyar Népköltési Gyűjtemény II;
KÁLMÁNY L., Koszorúk az Alföld vadvirágaiból. I–II. Arad, 1877–1878;
KÁLMÁNY L., Szeged népe. I–III. Arad–Szeged, 1881–1891 KRIZA J.–
ORBÁN B.–BENEDEK E.–SEBESI J., Székelyföldi gyűjtés. Budapest,
1882. Magyar Népköltési Gyűjtemény III; LÁZÁR I., Alsófehér vármegye
magyar népe. Nagyenyed, 1896; MAJLAND O., Székelyföldi gyűjtés.
Budapest, 1905. Magyar Népköltési Gyűjtemény VII; VIKÁR B.,
Somogymegye népköltése. Budapest, 1905. Magyar Népköltési
Gyűjtemény VI; SEBESTYÉN GY., Dunántúli gyűjtés. Budapest, 1906.
Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII; KÁLMÁNY L., Hagyományok és
rokonneműek. I–II. Vácz, 1914 – Szeged, 1914; SZENDREY ZS.,
Nagyszalontai gyűjtés. Budapest, 1924. Magyar Népköltési Gyűjtemény
XIV; ORTUTAY GY., A magyar népköltési gyűjtemények története.
Ethnographia, 1939; BERZE NAGY J., Baranyai magyar
néphagyományok. I–III. Pécs, 1940; DOMOKOS P. P., Moldvai magyarság.
Kolozsvár, 1941; GÖNCZI F., Göcsej népköltészete. Zalaegerszeg, 1948;
MARÓT K., A népköltészet elmélete és magyar problémái. Budapest,
1949; ORTUTAY GY., A magyar népköltészet. Budapest, 1952; ORTUTAY
GY., Magyar népköltészet. I–III. Budapest, 1955; KRIZA J., Székely
népköltési gyűjtemény. I–II. Budapest, 1956; KONSZA S.–FARAGÓ J.,
Háromszéki magyar népköltészet. Marosvásárhely, 1957; KOVÁCS F.–
FARAGÓ J., Iratosi kertek alatt (Kisiratosi népköltészet). Bukarest, 1958;
ORTUTAY GY., Variáns, invariáns, affinitás. A szájhagyományozó
műveltség törvényszerűségei. MTA Társadalmi-Történeti Osztályának
Közleményei, 1959; ORTUTAY GY., A szájhagyományozódás
törvényszerűségei. Ethnographia, 1965; VOIGT V., A néprajztudomány
elméleti terminológiai kérdései. Ethnographia, 1965; DÖMÖTÖR T.–
ORTUTAY GY.–KATONA I., A magyar népköltészet. (Egyetemi jegyzet).
Budapest, 1966; ORTUTAY GY., Halhatatlan népköltészet. Budapest, 1966;
HONT, F., Folklore und Theaterwissenschaft. Acta Ethnographica, 1970;
ISTVÁNOVITS, M., Beiträge zur belletristischen Verwendung
folkloristischer Texte. Acta Ethnographica, 1970; VOIGT, V., Vom
Neofolklorismus in der Kunst. Acta Ethnographica, 1970; VOIGT V., A
folklór esztétikájához. Budapest, 1972; ORTUTAY, GY., Hungarian
Folklore. Essays. Budapest, 1972; DÖMÖTÖR T.–KATONA I.–ORTUTAY
GY.–VOIGT V., A magyar népköltészet.{H-698.} Budapest, 1974; EGYÜD Á.,
Somogyi népköltészet. Kaposvár, 1975; VOIGT V., A szájhagyományozás
törvényszerűségei. Budapest, 1974; VOIGT V., A népköltészet változása a
XIX. században. Ethnographia, 1977.

A mozgás és a tánc TARTALOM A népdal

A magyar népköltészet. – A magyar
népköltészet elvi kérdései és TARTALOM A népballada
gyűjteményes kiadványok

A népdal
DÁVID GY.–TORDAI Z., A kuruckor költészete. Bukarest, é.n.; FARAGÓ
J.–JAGAMAS J.–SZEGŐ J., Moldvai csángó népdalok és népballadák.
Budapest–Bukarest, é.n.; ERDÉLYI J., Népdalok és mondák. Pest, 1846–
1848; BARTALUS I., Magyar népdalok. I–VII. Budapest, 1873–1896;
KÁLMÁNY L., Koszorúk az Alföld vadvirágaiból. I–II. Arad, 1877–1878;
KÁLMÁNY L., Szeged népe. I: Ős-Szeged népköltése; II: Temesköz
népköltése; III: Szeged vidéke népköltése. Arad, 1881–1882, Szeged, 1891;
IMRE S., A népköltészetről és a népdalokról. Budapest, 1906; BARTÓK
B.–KODÁLY Z., Erdélyi magyarság. Népdalok. Budapest, 1923;
BARTÓK, B., Das ungarische Volkslied. Budapest, 1925; HORVÁTH J., A
magyar irodalmi népiesség. Faluditól Petőfiig. Budapest, 1927; ECSEDI I.–
BODNÁR L., Hortobágyi pásztor- és betyár-nóták. Debrecen, 1927; KISS
L., Régi népdalok Hódmezővásárhelyről. Karcag, 1927; ORTUTAY GY.,
Mondotta Vince András béreslegény, Máté János gazdalegény. Nyíri,
rétközi balladák, betyár- és juhásznóták. Szeged, 1933; BERZE NAGY J.,
Baranyai magyar néphagyományok. I. Pécs, 1940; VARGYAS L., Áj falu
zenei élete. Budapest, 1941; JÁRDÁNYI P., A kidei magyarság világi
zenéje. Kolozsvár, 1943; KÁLMÁNY L., Történeti énekek és katonadalok.
(Sajtó alá rendezte DÉGH L.–KATONA I.). Budapest, 1952; ORTUTAY
GY., Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. Ethnographia, 1952;
DÉGH L., A szabadságharc népköltészete. Budapest, 1953; ESZE T.–KISS
J.–KLANICZAY T., Magyar költészet Bocskaitól Rákócziig. Budapest,
1953; FARAGÓ J.–JAGAMAS J., Moldvai csángó népdalok és
népballadák. Budapest–Bukarest, 1954; VARGYAS L–NAGY CZIROK L.,
Régi népdalok Kiskunhalasról. Budapest, 1954; LAJOS Á., Borsodi
népdalok. Miskolc, 1955; ORTUTAY GY., Magyar népköltészet. I:
Népdalok. Budapest, 1955; STOLL B., Virágénekek és mulatónóták. 17–18.
század. Budapest, 1956; KONSZA S.–FARAGÓ J., Háromszéki magyar
népköltészet. Marosvásárhely, 1957; KERÉNYI GY., Párosítók. Budapest,
1959. A Magyar Népzene Tára IV; LAJOS Á., Egy archaikus
dallamsajátság Észak-Borsodban. Ethnographia, 1960; MARÓTHY J., Az
európai népdal születése. Budapest, 1960; KERÉNYI GY., Népies dalok.
Budapest, 1961; SÁROSI B., Magyar népi líra. Budapest, 1961; KATONA,
I., Historische Schichten der ungarischen Volksdichtung. Helsinki, 1964.
FFC 194; ORTUTAY GY., A magyar népdal. In: Kis magyar néprajz.
Budapest, 1966; KATONA I.–MARÓTHY J.–SZATMÁRI A., A
parasztdaltól a munkásdalig. Budapest, 1968; KODÁLY Z., A magyar
népdal. 4. kiadás. A példatárat szerkesztette: VARGYAS L. Budapest, 1969;
DÖMÖTÖR, T., Mythical Elements in Hungarian Midwinter Quête Songs.
Acta Ethnographica, 1970; KATONA, I., Die Gliederung der ungarischen
Volkslyrik nach Kunstgattungen und Thematik. Acta Ethnographica, 1970;
ÁG T., Édesanyám rózsafája. Palóc népdalok. Bratislava–Budapest, 1974;
JAGAMAS J.–FARAGÓ J., Romániai magyar népdalok. Bukarest, 1974;
EGYÜD Á., Somogyi népköltészet. Kaposvár, 1975; ORTUTAY GY.–
KATONA I., Magyar népdalok. I–II. 2. kiadás. Budapest, 1976;
SEBESTYÉN Á., Bukovinai, andrásfalvi népdalok. Szekszárd, 1976;
BORSAI I., Régi stílusú elemek megjelenése az új magyar népdalstílusban.
Ethnographia, 1977; NAGY Z., Nógrádi summásdalok. Salgótarján, 1977.

A magyar népköltészet. – A magyar

népköltészet elvi kérdései és TARTALOM A népballada
gyűjteményes kiadványok
A népdal TARTALOM A prózai népköltészet. – A népmese

A népballada
ORTUTAY GY., Székely népballadák. Budapest, 1935; TAKÁCS L., Népi
verselők és hírversírók. Ethnographia, 1951; TAKÁCS L., A képmutogatás
kérdéséhez. Ethnographia, 1953; CSANÁDI I.–VARGYAS L., Röpülj páva,
röpülj. (Magyar népballadák és balladás dalok). Budapest, 1954;
KÁLMÁNY L., Alföldi népballadák. Szerkesztette: ORTUTAY GY.
Budapest, 1954; TAKÁCS L., A históriások alkotásmódja. Ethnographia,
1956; ÚJVÁRY Z., Árgirus nótája egy népi énekes könyvben.
Ethnographia, 1956; TAKÁCS L., Históriások, históriák. Budapest, 1958;
DOMOKOS P. P., Júlia szép leány (Ballada-monográfia). Ethnographia,
1959; DOMOKOS P. P., A pávát őrző leány balladája. Ethnographia, 1959;
Szűcs S., Békési históriák. Gyula, 1959; A gyulai Erkel Ferenc Múzeum
Közleményei 6; VARGYAS L., Kutatások a népballada középkori
történetében. I–III. Néprajzi Értesítő, 1959, Ethnographia, 1960; ÁG T.,
„Kőműves {H-699.} Kelemen” a Zoborvidéken. Néprajzi Közlemények, 1961;
ERDÉSZ S., A „sárga kígyó” ballada Nyírbátorból. A nyíregyházi Jósa
András Múzeum Évkönyve, 1963–1964; KRIZA I., Affinitás a
népballadában. Ethnographia, 1965; JEVSZEJEV, V. A Kőműves Kelemen
ballada történetéhez. Ethnographia, 1967; KRIZA I., A halálra táncoltatott
lány. Budapest, 1967; VARGYAS, L., Researches into the Mediaeval
History of Folk-Ballad. Budapest, 1967; ORTUTAY GY.–KRIZA I.,
Magyar népballadák. Budapest, 1968; FARAGÓ J.–RÁDULY J., A
népballadák egy romániai magyar falu mai köztudatában. Ethnographia,
1969; KALLÓS Z., Balladák könyve. Élő hazai magyar népballadák.
Bukarest, 1970; ALBERT E.–FARAGÓ J., Háromszéki balladák. Bukarest,
1973; KRUPA A., Újkígyósi népballadák. Békési Élet, 1974; KOVÁCS I.,
Gombosi népballadák. Újvidék, 1975; RÁDULY J., Kibédi népballadák.
Bukarest, 1975; VARGYAS L., A magyar népballada és Európa. I–II.
Budapest, 1976; ORTUTAY GY.–KRIZA I., Magyar népballadák.
Budapest, 1976; GULYÁS É.–SZABÓ L., „Túl a Tiszán a szendrei
határban…” (Népballadák és históriás énekek Szolnok megyéből). 2.
kiadás. Szolnok, 1977.
A népdal TARTALOM A prózai népköltészet. – A népmese
A népballada TARTALOM A monda

A prózai népköltészet. – A népmese

ERDÉLYI J., Magyar népmesék. Pest, 1855; GAÁL György magyar
népmesegyűjteménye. I–III. Pest, 1857; MERÉNYI L., Eredeti népmesék.
I–II. Pest, 1861; ARANY L., Eredeti népmesék. Pest, 1862; MERÉNYI L.,
Sajóvölgyi eredeti népmesék. I–II. Pest, 1862; MERÉNYI L., Dunamelléki
eredeti népmesék. I–II. Pest, 1863–1864; MAILÁTH J., Magyar regék,
mondák és népmesék. Pest, 1864; ISTVÁNFFY GY., Palócz mesék a
fonóból. Liptószentmiklós, 1890; BENEDEK E., Magyar mese- és
mondavilág. I–V. Budapest, 1894–1896; BERZE NAGY J., Népmesék
Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből. Budapest, 1907; Magyar
Népköltési Gyűjtemény IX; HORGER A., Hétfalusi csángó népmesék.
Budapest, 1908. Magyar Népköltési Gyűjtemény X; IPOLYI Arnold
népmesegyűjteménye. Budapest, 1918. Magyar Népköltési Gyűjtemény
XIII; BUDAY GY.–ORTUTAY GY., Nyíri és rétközi parasztmesék. Gyoma,
1935; ORTUTAY GY., A magyar népmese. In: Kis magyar néprajz. 2.
kiadás. Budapest, é.n.; DÉGH L., Pandúr Péter hét bagi meséje. Budapest,
1940; ORTUTAY GY., Fedics Mihály mesél. Budapest, 1940. Új Magyar
Népköltési Gyűjtemény I; BANÓ I., Baranyai népmesék. Budapest, 1941.
Új Magyar Népköltési Gyűjtemény II; DÉGH L., Pandúr Péter meséi. I–II.
Budapest, 1942. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény III–IV; Kovács Á.,
Kalotaszegi népmesék. Budapest, 1944. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény
V–VII; VÉGH J., Sárréti népmesék és népi elbeszélések. Debrecen, 1944;
DÉGH L., Bodrogközi mesék. Budapest, 1945; BEKE Ö.–KATONA I.,
Csalóka Péter. Budapest, 1947; ORTUTAY GY., Adalék a mese és ballada
összefüggésének kérdéséhez. Ethnographia, 1938; BÉRES A., Mai mesélő
alkalmak. Ethnographia, 1955; DÉGH L., Kakasdi népmesék. I–II.
Budapest, 1955–1960. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII–IX;
FARAGÓ J., A szegény ember vására. Bukarest, 1955; ORTUTAY GY.–
KATONA I., Magyar parasztmesék. I–II. Budapest, 1951–1956; BERZE
NAGY J., Magyar népmesetípusok. I–II. Pécs, 1857; DÉGH L., Adalékok a
„hálás halott” epizód mesei és mondai formálódásához. Ethnographia,
1957; FÖLDYNÉ VIRÁNY J., A bodrogközi Láca népmeséiből.
Sárospatak, 1957; ORTUTAY, GY., Ungarische Volksmärchen. Berlin,
1957; BERZE NAGY J., Égig érő fa. Pécs, 1958; Kovács Á., Magyar
állatmesék típuskatalógusa. Budapest, 1958; NAGY O., A három táltos
varjú. Mezőségi népmesék. Budapest, 1958; DÉGH L., Az
egyéniségvizsgálat perspektívái. Ethnographia, 1960; ERDÉSZ S., Egy
szamosháti termelőszövetkezet mesemondója. A nyíregyházi Jósa András
Múzeum Évkönyve, 1960; ORTUTAY GY., Két mesemondó. In: Írók,
népek, századok. Budapest, 1960; ORTUTAY GY., Magyar népmesék. I–
III. Budapest, 1960; BANÓ I.–DÖMÖTÖR S., Régi magyar népmesék
Berze Nagy János hagyatékából. Pécs, 1961; DOBOS I., Egy somogyi
parasztcsalád meséi. Budapest, 1962; HONTI J., Válogatott tanulmányok.
Budapest, 1962; ORTUTAY, GY., Ungarische Volksmärchen. Stuttgart,
1962; VOIGT, V., Elemente des Vorstellungskreises vom „Herrn der Tiere”
im ungarischen Volksmärchen. Acta Ethnographica, 1962; KOVÁCS, Á.,
Register der ungarischen Schildbürgerschwank-Typen (Rátótiaden) (AATH
1200–1349 MT). Acta Ethnographica, 1964; KOVÁCS Á., A rátótiádák
típusmutatója. Budapest, 1966; KOVÁCS, Á., Ungarische Volksmärchen.
(Düsseldorf-Köln, 1966). Die Märchen der Weltliteratur; DOMOKOS S., A
kétnyelvű mesemondás problémái. Ethnographia, 1967; FARAGÓ J.,
Kurcsi {H-700.} Minya a havasi mesemondó. Ethnographia, 1967; SÁNDOR,
I., Dramaturgy of Tale-Telling. Acta Ethnographica, 1967; ERDÉSZ S.,
Ámi Lajos meséi. Budapest, 1968; Új Magyar Népköltési Gyűjtemény
XIII–XV; FARAGÓ J., Az emberevő nővér meséjéhez. Ethnographia, 1968;
KISS, G., Hungarian Redactions of the Tale Type 301. Acta Ethnographica,
1968; FARAGÓ, J., A Contribution to the Fable Motif of the Bird
Concealed in the Vessel. Acta Ethnographica, 1970; NAGY G., Mesék,
mondák Karcsáról és Karosból. Karcsa, 1973; VEKERDI J., A cigány
népmese. Tanulmány és antológia. Budapest, 1974; HONTI J., A mese
világa. Budapest, 1975; BÁLINT S., Tombácz János meséi. Budapest,
1975. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XVII.; NAGY O., A szegény
ember táltostehene. Mérai népmesék. Kolozsvár, 1976; Uő., Széki
népmesék. Bukarest, 1976.

A népballada TARTALOM A monda

A prózai népköltészet. – A népmese TARTALOM Kisebb prózai népköltészeti alkotások

A monda
ORTUTAY GY., Rákóczi két népe. Budapest, 1939; ORTUTAY GY.,
Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. Ethnographia, 1952;
MAÁCZ L., Adatok a hiedelmek és az epikus műfajok összefüggéséhez.
Ethnographia, 1956; SZENTMIHÁLYI I., A göcseji nép
eredethagyománya. Budapest, 1958; PENAVIN O., Mátyás-mondák a
Vajdaságból. Néprajzi Közlemények, 1959; FERENCZI I., Rákóczi alakja
az abaúj-zempléni néphagyományban. Ethnographia, 1960; FERENCZI I.,
Bocskai István és szabadságharcának emléke a néphagyományban. A
Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1960–1961; FERENCZI I., A
népmondakutatás néhány elvi kérdése. Műveltség és Hagyomány, 1961;
FERENCZI I., A török küzdelmek emléke Hajdú-Bihar
mondahagyományában. A debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1962–1964;
BALASSA I., Karcsai mondák. Budapest, 1963. Új Magyar Népköltési
Gyűjtemény XI; FERENCZI I., Huszita emlékek és a néphagyomány.
Műveltség és Hagyomány, 1963; VARGYAS L., Keleti párhuzamok Tar
Lőrinc pokoljárásához. Műveltség és Hagyomány, 1963; S. DOBOS I., Az
„igaz” történetek műfajának kérdéséről. Ethnographia, 1964; VOIGT V., A
mondák műfaji osztályozásának kérdéséhez. Ethnographia, 1965;
BALASSA I., Die Sagen eines Dorfes. Acta Ethnographica, 1966;
FERENCZI I., Mondaterminológiák és műfajkritériumok. Néprajz és
Nyelvtudomány (Szeged), 1966; FERENCZI I., Történelem,
szájhagyomány. Ethnographia, 1966; KÖRNER T., A magyar
hiedelemmondák rendszerezéséhez. Ethnographia, 1967; DÁM L., A kővé
vált kenyér hiedelme a Nagysárréten. Ethnographia, 1968; KÖRNER T.,
Mutatvány a készülő magyar hiedelemmonda-katalógusból. B). A halál és a
halottak. Ethnographia, 1970; DOBOS I., Tarcal története a
szóhagyományban. Budapest, 1971; SZABÓ L., Taktaszadai mondák.
Budapest, 1975. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XVIII; DÖMÖTÖR T.,
A tipizálás a népmondában. Ethnographia, 1977.

A prózai népköltészet. – A népmese TARTALOM Kisebb prózai népköltészeti alkotások

A monda TARTALOM Népszokások – dramatikus hagyományok

Kisebb prózai népköltészeti alkotások

KERTÉSZ M., Szólásmondások. Budapest, 1922; CSEFKÓ GY.,
Szállóigék, szólásmódok. Budapest, 1930; BERZE NAGY J., Magyar
szólásaink és a folklore. Budapest, 1932; KERTÉSZ M., Szállok az Úrnak.
Budapest, 1933; O. NAGY G., Mi a szólás? Budapest, 1954; O. NAGY G.,
Mi fán terem? Budapest, 1957; O. NAGY G., Magyar szólások és
közmondások. 2. kiadás. Budapest, 1976; VANKÓNÉ, DUDÁS J., Falum
Galgamácsa. Studia Comitatensia 4, 1976.

A monda TARTALOM Népszokások – dramatikus hagyományok

Kisebb prózai népköltészeti alkotások TARTALOM A gyermekjátékok

Népszokások – dramatikus hagyományok

RÉSŐ ENSEL S., Magyarországi népszokások. Pest, 1860; KODÁLY Z.,
Zoborvidéki népszokások. Ethnographia, 1909; SZENDREY Zs., A magyar
népszokások osztályozása. Ethnographia, 1933; LUBY M., A parasztélet
rendje. Budapest, 1935; VISKI K., Drámai hagyományok. In: Magyarság
Néprajza2. III. Budapest, 1941; SZENDREY ZS.–SZENDREY Á.,
Szokások. In: Magyarság Néprajza2. IV. Budapest, 1941; DÖMÖTÖR T.,
Állatalakoskodások a magyar népszokásokban. Ethnographia, 1940;
SZENDREY ZS., A magyar népszokások ősi elemei. Ethnographia, 1940;
MANGA J., Ünnepi szokások a Nyitra megyei Menyhén. Budapest, 1942;
DÉGH L., A magyar népi színjáték kutatása. Budapest, 1947; ORTUTAY
GY., Betlehemes játékok gyűjtéséhez. Ethnographia, 1956; DÖMÖTÖR T.,
Történeti rétegek a magyar népi színjátszásban. Ethnographia, {H-701.} 1957;
ÚJVÁRY Z., Az átadás, átvétel és funkció kérdései egy népszokásban.
Műveltség és Hagyomány, 1961; DÖMÖTÖR T., Naptári ünnepek – népi
színjátszás. Budapest, 1964; ÚJVÁRY Z., Az egyén szerepe a
népszokásokban. Ethnographia, 1965; DÖMÖTÖR, T., Masken in Ungarn.
Schweizerisches Archiv für Volkskunde, 1967; DÖMÖTÖR T., Népi
színjátéktípusok. Műveltség és Hagyomány, 1968; MANGA J., Ünnepi
szokások az Ipoly mentén. Budapest, 1968; Néprajzi Tanulmányok;
DÖMÖTÖR T., A népszokások költészete. Budapest, 1974; BECK Z.,
Népszokások Békés megyében. Békéscsaba, 1974; MANGA J., Szokások
Tótkomlóson. A Békés Megyei Múzeumok Közleményei, 1974; KAPROS
M., A keresztelés szokásai az Ipoly menti falvakban. Nógrád Megyei
Múzeumok Évkönyve, 1975; KAPROS M., Hiedelmek és szokások a
graviditás kezdetétől az anya avatásának szertartásáig az Ipoly menti
falvakban. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, 1977.

Kisebb prózai népköltészeti alkotások TARTALOM A gyermekjátékok

Népszokások – dramatikus hagyományok TARTALOM A lakodalom

A gyermekjátékok
KRESZ M., A magyar gyermekjáték-kutatás. Budapest, 1948; GÖNCZI F.,
Somogyi gyermekjátékok. Kaposvár, 1949; KERÉNYI GY.,
Gyermekjátékok. Budapest, 1951. A Magyar Népzene Tára I; SZENDREY
Á., Legényavatás. Ethnographia, 1952; BAKOS J., Mátyusföldi
gyermekjátékok. Budapest, 1953; ENDREI W., Két gyermekjáték
eredetéről. Ethnographia, 1957; LAJOS Á., Borsodi játékok. Miskolc,
1957; KISS L., Hódmezővásárhelyi sárjátékok. In: Vásárhelyi hétköznapok.
Budapest, 1958; KRESZ M., Játék a kalotaszegi Nyárszón. Néprajzi
Közlemények, 1959; KRESZ M., A kisbuba és anyja Nyárszón. Néprajzi
Közlemények, 1960; PÉCSINÉ ÁCS S., Kalocsa vidéki népi
gyermekjátékok. Cumania II. 1974; BORSAI I.–HAJDU GY.–IGAZ M.,
Magyar népi gyermekjátékok. 2. kiadás. Budapest, 1977.

Népszokások – dramatikus hagyományok TARTALOM A lakodalom

A gyermekjátékok TARTALOM A temetés

A lakodalom
ORTUTAY GY., A szerelem Ajakon a házaséletig. Népünk és Nyelvünk,
1934; BAKÓ F., Felsőtárkány község lakodalmi szokásai. Ethnographia,
1955; KISS L., Lakodalom. Budapest, 1955–1956. A Magyar Népzene Tára
III/A–B; LUGOSSY E., A lakodalom táncai. In: A Magyar Népzene Tára
III/B. Budapest, 1956; SZENDREY, Á., Die Vorbereitung der Hochzeit und
der Abschluß des Ehevertrages bei den Ungarn. Acta Ethnographica, 1957–
1958; DÖMÖTÖR S., Lakodalmi kalácsaink néprajzához. Néprajzi
Értesítő, 1959; MANGA, J., Die Hochzeitsbräuche der Palozen und ihre
slowakischen Analogien. Acta Ethnographica, 1957–1958; MANGA J.,
Varianten der Hochzeitslieder eines Dorfes. Acta Ethnographica, 1970;
SZATHMÁRI I., Lakodalmi szokások Hajdúszováton. A debreceni Déri
Múzeum Évkönyve, 1974 (1975); CSILLÉRY K., A szerelmi ajándék a
magyar parasztságnál. Ethnographia, 1976; FERENCZI I., Népi szokásrend
Szőregen. In: Szőreg és népe, Szeged, 1977.

A gyermekjátékok TARTALOM A temetés

A lakodalom TARTALOM A naptári év szokásai

A temetés
SZENDREY Á., Az ősmagyar temetkezés. Ethnographia, 1928; KOVÁCS
L., A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kolozsvár, 1944; FERENCZI I.,
Egy temetési rítus magyar párhuzamai és történeti összefüggései. Néprajz
és Nyelvtudomány (Szeged), 1965; KISS L.–RAJECZKY B., Siratók.
Budapest, 1966. A Magyar Népzene Tára V; ÚJVÁRY, Z., Das Begräbnis
parodierende Spiele in der ungarischen Volksüberlieferung. Österreichische
Zeitschrift für Volkskunde, 1966; NAGY D., A magyar fejfák és
díszítményeik. Folklór Archívum, 1974; BAKÓ F., Hagyomány és változás
a palóc temetkezési szokásokban. Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve,
1977.

A lakodalom TARTALOM A naptári év szokásai

A temetés TARTALOM A munka szokásai

A naptári év szokásai
SEBESTYÉN GY., Regös-énekek. Budapest, 1902. Magyar Népköltési
Gyűjtemény IV; SEBESTYÉN GY., A regösök. Budapest, 1902. Magyar
Népköltési Gyűjtemény V; SEBESTYÉN GY., A pünkösdi király és
királyné. Ethnographia, 1906; BÁLINT S., Népünk ünnepei. Budapest,
1938; MARÓT K., Szent Iván napja. Ethnographia, 1939; SZENDREY
ZS., A tavaszelő ünnepkörének szokásai és hiedelmei. Ethnographia, 1941;
SZENDREY ZS., A tavasz, nyár és ősz ünnepkörének szokásai és
hiedelmei. Ethnographia, 1941; {H-702.} BENEDEK A.–VARGYAS L., Az
istenesi székelyek betlehemes játéka. Kolozsvár, 1943; PAIS D., Reg.
Magyar Századok, 1948; FARAGÓ J., Betlehemezés Csíkcsobotfalván
1946-ban. Ethnographia, 1949; DÖMÖTÖR T., Adatok a magyar farsangi
játékok történetéhez. Színháztörténeti Értesítő, 1953; KERÉNYI GY., Jeles
napok. Budapest, 1953. A Magyar Népzene Tára II; DÖMÖTÖR T., Regélő
hétfő. Ethnographia, 1958; RAJECZKY B., „Regélni”. Néprajzi
Közlemények, 1959; FERENCZI I.–ÚJVÁRY Z., Farsangi dramatikus
játékok Szatmárban. Műveltség és Hagyomány, 1962; ZENTAI J.,
Tojáshímzés az Ormánságban. Ethnographia, 1962; DIÓSZEGI V., Luca
napi kotyoló szövegek. Néprajzi Közlemények, 1963; KERÉNYI GY., A
regös ének magva. In: Emlékkönyv Kodály Zoltán 70. születésnapjára.
Budapest, 1963; LÉVAYNÉ, GÁBOR J., Komatál. A barátságkötés és
ennek változatai az énekes népszokások között. Ethnographia, 1963;
SZABÓ L., Húsvéti tojások a beregi Tiszaháton. Ethnographia, 1963;
ÚJVÁRY, Z., Hahnenschlagen und Hahnenschießen in Ungarn. Acta
Ethnographica, 1965; ÚJVÁRY Z., Kecskemaszkos szokás Hajdúdorogon.
A debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 1965; BAKÓ F., A májfa és a májusi
kosár Heves megyében. Az Egri Múzeum Évkönyve, 1966; DÖMÖTÖR,
T., Das Blochziehen in Rábatótfalu, 1968. In: Kontakte und Grenzen.
Festschrift für G. Heilfurth zum 60. Geburtstag. Göttingen, 1969;
VÁMSZER G., Adatok a csíki farsangi szokásokhoz. Ethnographia, 1959;
BÁLINT S., Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-
európai hagyományvilágából. Budapest, 1973; EGYÜD Á., Csodatévő
szarvasnak ezer ága-boga. (Adatok a somogyi regöléshez). Somogyi
Múzeumok Közleményei, 1975; BURÁNY B., Adalékok a jeles napok
népszokásainak megismeréséhez. A betlehemezés Zentán és vidékén. Híd,
1975; BÁLINT S., Ünnepi kalendárium a Mária-ünnepek és jelesebb napok
hazai és közép-európai hagyományvilágából. I–II. Budapest, 1977.

A temetés TARTALOM A munka szokásai

A naptári év szokásai TARTALOM A magyar népi hiedelemvilág

A munka szokásai
SZENDREY ZS., Magyar népszokások a fonóban. Ethnographia, 1928;
SZENDREY Á., A népi élet társas összejövetelei. Ethnographia, 1938;
MANGA, J., Erntebräuche und Erntelieder der Palozen. Acta
Ethnographica, 1959; LAJOS Á., Borsodi fonó. Miskolc, 1965; LAJOS Á.,
Este a fonóban. Borsodi népszokások. Budapest, 1974; MANGA J.,
Aratószokások, aratóénekek. Népi kultúra – Népi társadalom, 1976 (1977).

A naptári év szokásai TARTALOM A magyar népi hiedelemvilág

 Az ábrák forrásainak és egyéb adatainak
A munka szokásai TARTALOM
jegyzéke

A magyar népi hiedelemvilág

RÓHEIM G., A Luczaszék. Adalékok a magyar néphithez II. Budapest,
1920; RÓHEIM G., Magyar néphit és népszokások. Budapest, 1925;
IPOLYI A., Magyar mythológia. 2. kiadás. Budapest, 1929; LUBY M.,
Bábalelte babona. Budapest, é.n.; SZENDREY ZS., Népszokásaink és
hiedelmeink eredetének kérdéséhez. Ethnographia, 1935; DÖMÖTÖR S.,
Szent Gellért hegye és a boszorkányok. Budapest, 1940; VAJKAI A., Népi
orvoslás a Borsa völgyében. Kolozsvár, 1943; SZENDREY Á., A magyar
lélekhit. Ethnographia, 1946; SZENDREY Á., A magyar néphit kutatása.
Budapest, 1948; SZŰCS S., „A nagyétű boszorkány”-ról. Ethnographia,
1954; DIÓSZEGI V., A novaji tudósasszony. Néprajzi Közlemények, 1956;
H. FEKETE P., Állatgyógyítás a Hajdúságon. Ethnographia, 1956; OLÁH
A., Népi orvoslás, orvostörténet, orvostudomány. Communicationes ex
Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica (Budapest), 1956; DIÓSZEGI V.,
Dobbal való kötés, oldás. Néprajzi Közlemények, 1957; GUNDA B., A
totemizmus maradványa a magyar táltoshagyományokban. A debreceni
Déri Múzeum Évkönyve, 1957; BERZE NAGY J., Égig érő fa. Magyar
mitológiai tanulmányok. Pécs, 1958; DIÓSZEGI, V., Die Überreste des
Schamanismus in der ungarischen Volkskultur. Acta Ethnographica, 1958;
DIÓSZEGI V., A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben. Budapest,
1958; DIÓSZEGI V., Embergyógyítás a moldvai székelyeknél. Néprajzi
Közlemények, 1960; DIÓSZEGI V., A magyar néphagyomány és a
sámánhit kapcsolatai. Műveltség és Hagyomány, 1960; FERENCZI I., Az
animizmus világa és a magyar erdőkultusz. Műveltség és Hagyomány,
1960; CS. PÓCS É., Étel és étkezés a magyar néphitben és népszokásban.
Néprajzi Értesítő, 1961; BALÁZS, J., Über die Ekstase der ungarischen
Schamanen. In: Glaubenswelt und Folklore der sibirischen Völker.
Budapest, 1963; ERDÉSZ, S., The Cosmogonical Conceptions of Lajos
Ámi, Story Teller. Acta Ethnographica, 1963; DÖMÖTÖR T., A magyar
néphit és népszokások Kelet és Nyugat között. Ethnographia, 1964;
CSISZÁR Á., Gyógyítás {H-703.} emberkoponyával Beregben. Ethnographia,
1965; CS. PÓCS É., A karácsonyi vacsora és a karácsonyi asztal
hiedelemköre. Néprajzi Közlemények, 1954; CS. PÓCS É., Zagyvarékas
néphite. Néprajzi Közlemények, 1964; CS. PÓCS, É., Binde- und
Lösungszauber im ungarischen Volksglauben. Acta Ethnographica, 1967;
ÚJVÁRY, Z., Theriomorphe Korndämonen in der ungarischen
Volksüberlieferung. Acta Ethnographica, 1967; CS. PÓCS É., A magyar
ráolvasások műfaji és rendszerezési problémái. Népi kultúra – Népi
társadalom 1968; ÚJVÁRY, Z., Anthropomorphe mythische Wesen in der
agrarischen Volksüberlieferung Ungarns und Europas. Acta Ethnographica,
1968; DIÓSZEGI V., A honfoglaló magyarok hitvilágának történeti rétegei
I. A világfa. Népi kultúra – Népi társadalom, 1969; HOPPÁL M., A magyar
lidérchiedelemkör szemantikai modellje. Ethnographia, 1969; KÖRNER T.,
Boszorkányszervezetek Magyarországon. Ethnographia, 1969; ÚJVÁRY
Z., Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Műveltség
és Hagyomány, 1969; SCHRAM F., Magyarországi boszorkányperek. I–II.
Budapest, 1970; DIÓSZEGI V., A pogány magyarok hitvilága. Budapest,
1973; DIÓSZEGI V., A táltos alakjának földrajzi elterjedéséhez. Szolnok
megyei Múzeumi Évkönyv, 1973; ERDÉLYI ZS., Hegyet hágék, lőtöt
lépék... Archaikus népi imádságok. Kaposvár, 1974; DIÓSZEGI V., A
tótkomlósiak hitvilága. A Békés Megyei Múzeumok Közleményei, 1974;
KÁLMÁN E., Népi gyógyítás a Tiszaháton. Nyíregyháza, 1974; KRUPA
A., Hiedelmek, varázslatok, boszorkányok. Békéscsaba, 1974; PAIS D., A
magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. Budapest, 1975; ÚJVÁRY Z., Varia
folkloristica. Írások a néphagyomány köréből. Debrecen, 1975; HOPPÁL
M.–TÖRŐ L., Ethnomedicine in Hungary. Orvostörténeti Közlemények,
1975; GULYÁS É., Jászdózsai hiedelmek. Folklór Archívum, 1976;
SÁNDOR M.-NÉ, Egy bihari parasztasszony hiedelmei. Folklór Archívum,
1976; ZENTAI T., The Figure of the „szépasszony” in the Hungarian Folk
Belief. Acta Ethnographica, 1976.

Az ábrák forrásainak és egyéb adatainak

A munka szokásai TARTALOM
jegyzéke
A magyar népi hiedelemvilág TARTALOM Fekete-fehér képek forrásjegyzéke

{H-704.} Az ábrák forrásainak és egyéb adatainak

jegyzéke
A leggyakrabban előforduló forrásoknál az alábbi rövidítéseket használjuk:
Bp. = Budapest; Ethn. = Ethnographia (folyóirat); MagyNépr.2 =
Magyarság Néprajza 2. kiadás; NÉ = Néprajzi Értesítő (folyóirat, évkönyv).
1. ábra Zsiray M.: Finnugor rokonságunk. Bp. 1939. 13. – Vogul-manysi,
osztják-hanti, zürjén-komi, votják-udmurt, cseremisz-mari stb.
2. ábra Pamlényi E. (red): Die Geschichte Ungarns. Bp. 1971. 13. nyomán
3. ábra Felhasználtuk a térkép megszerkesztéséhez: MagyNépr.2 1: 23–27;
Ortutay Gy.: Kis magyar néprajz. Bp. é.n.; Balassa I.: Magyar néprajz. Bp.
1947. 17.; Kósa L.–Szemerkényi Á.: Apáról fiúra. Bp. 1973
4. ábra Bátky Zs.: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére. Bp. 1906.
83. 20. tábla I. nyomán
5. ábra MagyNépr.2 2: 103
6. ábra Kós K.: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972. 242. nyomán
7. ábra Kós K.: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972. 243. nyomán
8. ábra Morvay J. NÉ 49(1967), 29. A Magyar Néprajzi Atlasz 151/1. lapja
nyomán
9. ábra Katona I. Ethn. 74(1963), 17. 6. kép nyomán
10. ábra Saját felmérés
11. ábra 1–2. Balassa I.: Az eke és a szántás története Magyarországon. Bp.
1973. 535–7.; Tápé története és néprajza. Fedőlap. Tápé, 1971 nyomán
12. ábra MagyNépr.2 4: XLI. tábla fényképe nyomán
13. ábra Dankó I.: A gyulai vásárok. Gyula, 1963. nyomán
14. ábra Dankó I.: A gyulai vásárok. Gyula, 1963. nyomán
15. ábra Molnár Gy. Ethn. 78(1967), 595. 2. kép nyomán
16. ábra Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J.: A Felső-Tisza-vidék népi
építészete. Bp. 1975. 24. 15. kép nyomán
17. ábra A II. József császár-féle felmérés. Hofer T. bocsátotta
rendelkezésünkre
18. ábra Bárth J. Ethn. 86(1975), 249. 5. kép nyomán
19. ábra Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. i. m. 185–275. ábra nyomán
20. ábra Bátky Zs. NÉ 26/1934, 46. 1. ábra nyomán
21. ábra Szinte G. NÉ 10(1911), 176–7. 23. tábla nyomán
22. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 114. nyomán
23. ábra Györffy I. NÉ 9(1908), 15. 7. ábra nyomán. A telek hossza kb. 40
m, szélessége 16 m.
24. ábra Hofer T. bocsátotta rendelkezésünkre
25. ábra Gönyey S. NÉ 34(1942), 221. 1. ábra nyomán
26. ábra Cs. Sebestyén K. NÉ 33(1941), 39. 4. ábra nyomán
27. ábra Cs. Sebestyén K. NÉ 33(1941), 41. 5. ábra nyomán.
28. ábra Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. i. m. 164. 254. ábra nyomán
29. ábra Balassa M. I. vázlatai nyomán
30. ábra Barabás J. NÉ 49(1967), 16. A Magyar Néprajzi Atlasz 54/2 lapja
nyomán
31. ábra Gönyey S. NÉ 23(1931), 108. II. tábla 1. nyomán
32. ábra Bátky Zs. NÉ 30(1938), 7. 26, 28, 29. ábrák nyomán
33. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 37. ábrája nyomán
34. ábra Gönyey S. NÉ 23(1931), 9. 1. ábra nyomán
35. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 198. ábrája nyomán
36. ábra Végh J. Ethn. 51(1940), 424. 7. ábra nyomán
37. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 174. nyomán
38. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 175. nyomán
39. ábra Viski K. NÉ 24(1932), 22. 1. ábra nyomán
40. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 200. nyomán
41. ábra 1–2. ábra. Márkus M. NÉ 32(1940), 98. 10. ábra. 5. 11; 3. ábra
Iváncsics N. Ethn. 69(1958), 416. 3. ábra c. nyomán
{H-705.} 42. ábra Márkus M. NÉ 32(1940), 115, 21. ábra 4, 8, 9. nyomán
43. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 204. nyomán
44. ábra Balassa I.: Földművelés a Hegyközben. Bp. 1964. 104. 81. ábra
nyomán
45. ábra Gönyey S. Ethn. 68(1957), 505. 1. ábra nyomán
46. ábra Kós K.–Szentimrei J.–Nagy J.: Kászoni székely népművészet.
Bukarest 1972. 78. 38. kép nyomán
47. ábra Novák I. L. NÉ 14(1913), 53. nyomán
48. ábra Györffy I. MagyNépr.2 124. nyomán
49. ábra Iváncsics N. Ethn. 77(1966), 363. II. tábla nyomán
50. ábra Kardos L.: Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, 1943. 220. 172.
ábra nyomán
51. ábra Balassa M. I. vázlata nyomán. Az épület teljes hossza: 13,21 m,
szélessége: 5,24+1,10 m tornác
52. ábra Balassa M. I. vázlata nyomán. Az épület legnagyobb hossza: 23,27
m, az egyik szárnya: 13,85, a másik: 15,33 m.
53. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 117. nyomán
54. ábra Balassa M. I. vázlata nyomán. Az épület hossza: 24,34 m.
szélessége: 7,13 m.
55. ábra Balassa M. I. vázlata nyomán. Az épület hossza: 11,60 m;
szélessége: 4,70 m.
56. ábra Balassa I.: Magyar Néprajz. Bp. 1947. 124. Csikós T. A. rajza
nyomán
57. ábra Györffy I. NÉ 10(1909), 73. 8. ábra nyomán
58. ábra Vargha L. Ethn. 73(1962), 182. nyomán
59. ábra Gilyén N.–Mendele F.–Tóth J. i. m. 40., 43. ábra nyomán
60. ábra Cs. Sebestyén K. NÉ 33(1941), 46. 10. ábra nyomán
61. ábra Kós K. i. m. 1972. 46. nyomán. A ház hossza: 10,00 m; szélessége:
7,90 m.
62. ábra Ecsedi I.: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli
kisvizeken. Debrecen 1934. 290. 74. ábra nyomán
63. ábra Ecsedi I. i. m. 1934. 219. 75. ábra nyomán
64. ábra Barabás J. Ethn. 61(1950), 83. 1. ábra nyomán. Hossza: 3,00 m.
65. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 2. tábla. 1–3. rajz nyomán
66. ábra Balassa I.: A magyar kukorica. Bp. 1960. 163. 59. ábra nyomán.
Uo. lásd a térkép forrásait is.
67. ábra Kovács L. NÉ 29(1937), 21. 31. ábra nyomán
68. ábra Kovács L. NÉ 29(1937), 32. 47. ábra nyomán
69. ábra Kovács L. NÉ 29(1937), 17. 26. ábra nyomán
70. ábra Kovács L. NÉ 29(1937), 37. 58. ábra nyomán
71. ábra Balassa I. i. m. 1964. 54. nyomán. Nagy D. rajza
72. ábra Balassa I. i. m. 1964. 76. nyomán. Nagy D. rajza
73. ábra 1–4. Kántor M. NÉ 18(1926), 84. 1. ábra; 5–7. Györffy I.
MagyNépr.2 2: 172. ábrák nyomán
74. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 178. ábra nyomán
75. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 177. rajza nyomán
76. ábra Szolnoky L. NÉ 49(1967), 7. A Magyar Néprajzi Atlasz 15/1. lapja
nyomán
77. ábra Nagy Gy. Ethn. 65(1954), 508. X. tábla nyomán
78. ábra Balassa I. Ethn. 60(1949), 113. 1. ábra nyomán. Ezeket nevezik
általában magyar villának.
79. ábra Nagy Gy. Ethn. 65(1954), 493. VII. tábla rajzai nyomán
80. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 186. nyomán
81. ábra Balassa I. Acta Ethnographica 10(1961), 348–357. 1, 6, 11. ábra
nyomán. Csikós T. A. rajzai
82. ábra Bálint S. NÉ 28(1936), 120. nyomán
83. ábra Balassa I. i. m. 1960. 209. 88. ábra nyomán. Csikós T. A. rajzai
84. ábra Balassa I. i. m. 1960. 236. ábra nyomán. Csikós T. A. rajzai
85. ábra MagyNépr.2 1: 42. nyomán
86. ábra Gunda B. NÉ 29(1937), 65. 40. ábra nyomán
87. ábra Nagy Gy. NÉ 38(1956), 90. 3. rajza nyomán
88. ábra Domanovszky Gy. NÉ 32(1940), 173. 7. ábra nyomán
89. ábra Nagy Gy. Ethn. 77(1966), 287. V. tábla nyomán
90. ábra Kecskés P. Ethn. 77(1966), 507. 14. ábra nyomán. Az
{H-706.}

elnevezések szőlővidékenként változnak.

91. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 198. nyomán
92. ábra Vincze I. Ethn. 71(1960), 12. 12. ábra nyomán
93. ábra Vincze I. Ethn. 69(1958), 2. 1. ábra nyomán
94. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 50. nyomán
95. ábra Molnár B. Ethn. 68(1957), 486. 5. ábra nyomán
96. ábra Kós K. Ethn. 60(1949), 162. 5. ábra nyomán
97. ábra Szabadfalvi J. Ethn. 67(1956), 465. 12. ábra nyomán
98. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 12. ábra nyomán
99. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 18. ábra nyomán
100. ábra Ecsedi I. Népies vadfogás és vadászat a debreceni határban és a
Tiszántúlon. Debrecen 1933. 211. 54. ábra
101. ábra Kovách A. NÉ 5(1904), 51. 1. ábra nyomán
102. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 37. nyomán
103. ábra Ecsedi I. i. m. 1933. 159. 16. ábra nyomán. Csikós T. A. rajza
104. ábra Kiss L. Ethn. 54(1943), 35. nyomán
105. ábra Végh J. NÉ 31(1939), 47. 10. ábra F. nyomán
106. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 51. nyomán
107. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 55. nyomán
108. ábra Ecsedi I. i. m. 1934. 158. 11. ábra és Györffy I. MagyNépr.2 2: 57.
nyomán
109. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 58. nyomán
110. ábra Kiss L. NÉ 29(1937), 164. 2. ábra nyomán
111. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 78. nyomán
112. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 106. nyomán
113. ábra Béres A.: Déri Múzeum Évkönyve 1960–61. 188. 6. ábra nyomán
114. ábra Györffy I. Ethn. 48(1937), 119. nyomán
115. ábra Béres A. i. h.
116. ábra Béres A. i. h.
117. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 95 nyomán
118. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 86. 21. tábla 1–4. rajz nyomán
119. ábra K. Kovács P. Ethn. 62(1951), 376. 1. ábra nyomán. Csikós T. A.
rajza
120. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 111. nyomán
121. ábra Garay Á. NÉ 27(1935), 115. rajza nyomán
122. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 115. nyomán
123. ábra Tálasi I. Ethn. 47(1936), 170. 11. ábra nyomán
124. ábra Balassa I. i. m. 1947. 85. nyomán. Csikós T. A. rajza
125. ábra Györffy I. MagyNépr.2 2: 117. nyomán
126. ábra Kiss L. NÉ 29(1937), 319. 25. ábra nyomán
127. ábra Balogh I. Ethn. 76(1965), 182. 20. kép nyomán
128. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 82. 20. tábla 7. ábra. nyomán
129. ábra Garay Á. NÉ 28(1936), 111. nyomán
130. ábra Balogh I. Ethn. 76(1965), 178. 14. ábra nyomán
131. ábra Balogh I. Ethn. 77(1966), 85. 29. ábra nyomán
132. ábra Bodgál F. Ethn 71(1960), 525. 1. ábra nyomán
133. ábra Balogh I. Ethn. 77(1966), 77. ábra nyomán
134. ábra Balassa I. i. m. 1964. 154. 139. ábra nyomán. Nagy D. rajza
135. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 62. tábla 2. ábra nyomán
136. ábra Borzsák E. NÉ 33(1941), 214. 5. ábra 10–11. nyomán
137. ábra Borzsák E. NÉ 33(1941), 228. 8. ábra nyomán
138. ábra Kardos L. i. m. 162. 80–81. ábra nyomán
139. ábra Bátky Zs. MagyNépr.2 1: 52. nyomán
140. ábra Balassa I. i. m. 1947. 54. nyomán. Csikós T. A. rajza
141. ábra Kardos L. i. m. 106. 29. ábra nyomán
142. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 183. 57. tábla 10. ábra nyomán
143. ábra Kardos L. i. m. 107. 31–33. ábra nyomán
144. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 183. 57. tábla 15. ábra nyomán
145. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 183. 57. tábla 12. ábra nyomán
146. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 177. 55. tábla 12–13. ábra nyomán
{H-707.} 147. ábra Kardos L. i. m. 136. 47–49. ábra nyomán
148. ábra Kardos L. i. m. 142. 56. ábra nyomán
149. ábra Kardos L. i. m. 141. 55. ábra nyomán
150. ábra Kovács L. NÉ 33(1941), 121. 2. ábra nyomán
151. ábra Kovács L. NÉ 33(1941), 122. 4. ábra nyomán
152. ábra Nagy J.: A népi kendermunka műszókincse Magyarvalkón
(Kalotaszeg). Debrecen, 1938. 23. 23–24. ábra nyomán
153. ábra Nagy J. i. m. 28. 27. ábra nyomán
154. ábra Kós K. i. m. 1974. 218. 8. ábra nyomán
155. ábra Kovács L. NÉ 33(1941), 129. 14. ábra nyomán
156. ábra Kovács L. NÉ 33(1941), 132. 18. ábra nyomán
157. ábra Domokos P. P. NÉ 27(1935), 109. I. tábla 4. ábra nyomán
158. ábra Bátky Zs. i. m. 1906. 83. 20. tábla 10. ábra nyomán
159. ábra Dorogi M. Ethn. 67(1956), 303. I. tábla 1–7. ábra nyomán
160. ábra Garay Á. MagyNépr.2 1: 328. rajza nyomán
161. ábra Györffy I. MagyNépr.2 1: 338. rajzai nyomán
162. ábra Györffy I. MagyNépr.2 1: 341. rajza nyomán
163. ábra Györffy I. MagyNépr.2 1: 341. rajza nyomán
164. ábra Fél E. NÉ 34(1942), 97. 4. ábra nyomán
165. ábra Palotay G. NÉ 29(1937), 338. 2. ábra nyomán
166. ábra Kós K. i. m. 1974. 196. 19. rajza nyomán
167. ábra Györffy I.: Cifraszűr. Bp. 1930. 91. ábra nyomán
168. ábra Györffy I. MagyNépr.2 1: 348. nyomán
169. ábra Balogh I. Ethn. 70(1959), 306. 4. kép nyomán
170. ábra Györffy I. MagyNépr.2 1: 356. nyomán
171. ábra Gönyey S. NÉ 24(1932), 127. nyomán. A bőr mérete 17×28 cm.
172. ábra Györffy I. MagyNépr.2 1: 363. nyomán
173. ábra Szebeni G. Ethn. 73(1962), 80. 36. ábra nyomán. Az összerakást
ún. farkasfogas technikával végezték.
174. ábra Béres A. Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 111. 19. rajza
nyomán
175. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 246. nyomán
176. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 243. rajzai nyomán
177. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 251. rajzai nyomán
178. ábra Haáz F. NÉ 33(1941), 96. 1. ábra nyomán
179. ábra Cs. Sebestyén K. Ethn. 65(1954), 379. Csete B. rajza
180. ábra Ferencz K.–Palotay G.: Hímzőmesterség.2. Bp. 1940. 17. 20. ábra
nyomán
181. ábra Ferencz K.–Palotay G. i. m. 17. 21. ábra nyomán
182. ábra Ferencz K.–Palotay G. i. m. 12. 1. ábra nyomán
183. ábra Ferencz K.–Palotay G. i. m. 20. 36. ábra nyomán
184. ábra Ferencz K.–Palotay G. i. M. 28. 59. ábra nyomán
185. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 284. nyomán
186. ábra Ferencz K.–Palotay G. i. m. 36. 76. ábra nyomán
187. ábra Ferencz K.–Palotay G. i. m. 58. 145. ábra nyomán
188. ábra Kós K. i. m. 1972. 158. 60–62. ábra nyomán
189. ábra Béres A. Ethn. 64(1953), 274. 29. ábra nyomán
190. ábra Béres A. Ethn. 64(1953), 270. 19. ábra nyomán
191. ábra Szabó K. NÉ 24(1932), 74. 1–4. ábra nyomán
192. ábra Kiss L. NÉ 20(1928), 49. nyomán
193. ábra Györffy L. Ethn. 78(1967), 266. 34–37. ábrák nyomán
194. ábra Zentai J. Ethn. 73(1962), 456. 2. ábra nyomán
195. ábra Kálmán B.: Nyelvjárásaink. Bp. 1971. 119. nyomán
196. ábra Bartók B. gyűjtése. Manga J.: Magyar népdalok, népi hangszerek.
Bp. 1969. 15.
197. ábra Rajeczky B.: Magyar népzene I. Bp. é. n. 24.
198. ábra Rajeczky B. i. m. 26.
199. ábra Manga J. i. m. 21.
200. ábra Bartók B. gyűjtése. Manga J. i. m. 21.
201. ábra Manga J. gyűjteményéből
{H-708.} 202. ábra Manga J. Ethn. 50(1939), 138. 1. ábra nyomán
203. ábra Kodály Z. MagyNépr.2 4: VIII. tábla nyomán
204. ábra Kodály Z. MagyNépr.2 4: 381. nyomán
205. ábra Lajtha L.–Gönyey S. MagyNépr.2 4: 82. ábrái nyomán
206. ábra Martin Gy. A magyar nép táncai. Bp. 1974. 28.
207. ábra Lajtha L.–Gönyey S. MagyNépr.2 4: 78. ábrái nyomán
208. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 302. ábra nyomán
209. ábra Jagamas J.–Faragó J.: Romániai magyar népdalok. Bukarest,
1974. 220. 217. dallam
210. ábra Albert E.–Faragó J.: Háromszéki népballadák. Bukarest, 1973.
137. 59. dallam
211. ábra MagyNépr.2 3: XII. tábla nyomán
212. ábra N. Bartha K. MagyNépr.2 4: 385. nyomán
213. ábra N. Bartha K. MagyNépr.2 4: 409. nyomán
214. ábra N. Bartha K. MagyNépr 2 4: 405. nyomán
215. ábra N. Bartha K. MagyNépr.2 4: 410. nyomán
216. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 347. nyomán
217. ábra Balassa I. i. m. 1960. 440. 214. ábra nyomán
218. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 348. nyomán
219. ábra Haáz F.–Siklódi P. NÉ 24(1932), 118–9. nyomán
220. ábra Seemayer V. Ethn. 47(1936), 75. nyomán
221. ábra Kós K. i. m. 1972. 229. 20. ábra 2. nyomán
222. ábra Kiss L.–Rajeczky B.: Siratók. Bp. 1966. 473–4. 120. dallam.
223. ábra Kiss L.–Rajeczky B. i. m. 315–6. 62. dallam.
224. ábra Kiss L.–Rajeczky B. i. m. 741. 202. dallam
225. ábra Kós K. i. m. 1972. 229. 20. ábra nyomán
226. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 355. nyomán
227. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 356. nyomán
228. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 376. nyomán
229. ábra Balassa I. i. m. 1947. 169. Csikós T. A. rajza nyomán
230. ábra Viski K. MagyNépr.2 2: 352. nyomán
231. ábra Szűcs S. Ethn. 63(1952), 161. 2. ábra nyomán
232. ábra Szűcs S. Ethn. 63(1952), 165. 7. ábra nyomán
233. ábra Diószegi V. NÉ 49(1967), 31. A Magyar Néprajzi Atlasz 185/1.
lapja alapján. A jelzéseket összevontuk

A magyar népi hiedelemvilág TARTALOM Fekete-fehér képek forrásjegyzéke

Az ábrák forrásainak és egyéb adatainak
TARTALOM Színes képek forrásjegyzéke
jegyzéke

Fekete-fehér képek forrásjegyzéke

1. A Göcseji Falumúzeum
Zalaegerszeg
Kovács Tamás
2. A Göcseji Falumúzeum
Zalaegerszeg
Szabó Jenő
3. A Vasi Falumúzeum
Szombathely
Lantos Miklós
4. Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Szatmári tájegység
Szentendre
Szabó Jenő
5. Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Kispaládi és botpaládi porta
Szentendre
Szabó Jenő
6. Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Kispaládi lakóház
Szentendre
Szabó Jenő
7. Palócház
Balassagyarmat, Palóc Múzeum
Szabó Jenő
8. Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Tihany
Szabó Jenő
9. Falurészlet
Szigliget, Veszprém m.
Lantos Miklós
10. Boronapince
Csurgó-Nagymartoni szőlőhegy, Somogy m.
Lantos Miklós
11. Szőlőhegyi hajlék
Nagykutas, Zala m.
Szabó Jenő
12. Katolikus templom
Hollókő, Nógrád m.
Szabó Jenő
13. Kun férfiak
Kunszentmiklós, Bács-Kiskun m.
Szabó Jenő
14. Falurészlet
Jászjákóhalma, Szolnok m.
Hevesy Iván. Fotóművész Sz.
15. Református templom
Magyarvalkó, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
16. Vasárnapi séta
Jobbágytelke, egykori Maros-Torda m., Románia
Korniss Péter
17. Falurészlet
Gyimesközéplok, Antalok-pataka, egykori Csík m., Románia
Móser Zoltán
18. Matyó család
Mezőkövesd
Herman Ottó Múzeum, Miskolc
19. Öreg paraszt
Szany, Győr-Sopron m.
Kálmán Kata
20. Kun gazda
Alföld
Kálmán Kata
21. Szegényparaszt asszony
Boldog, Pest m.
Kálmán Kata
22. Középparasztember
Jászalsószentgyörgy, Szolnok m.
Kálmán Kata
23. Zsellérasszony
Öszöd, Somogy m.
Kálmán Kata
24. Részesaratás
Alföld
Vadas Ernő. Fotóművész Sz.
25. Az aratók ebédje
Alföld
Escher Károly. Fotóművész Sz.
26. Aratóünnep
Boldog, Pest m.
Balogh Rudolf. Fotóművész Sz.
27. Munkára váró kubikosok
Budapest, Teleki tér
Sugár Kata. Fotóművész Sz.
28. Kubikosok
Alföld
Escher Károly. Fotóművész Sz.
29. Fazekascégér
Nagyatád, Somogy m.
Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum
Lantos Miklós
30. Céhláda teteje, 1800
Miskolc
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Broczkó Tamás
31. Szabócéh-behívótáblája, 1645
Fertőszentmiklós, Győr-Sopron m.
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Nagy László
32. Szabócéh-behívótábla hátoldala, 1645
Fertőszentmiklós, Győr-Sopron m.
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Nagy László
33. Kaszálás
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Korniss Péter
34. Reggeli kukoricatöréskor
Átány, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeumi
Hofer Tamás
35. Kártyázó férfiak
Méra, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
36. Tanyázás az istállóban
{H-710.}

Átány, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
37. Dobolás
Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
38. Mária-lányok
Mezőkövesd
Budapest, Néprajzi Múzeum
39. Búzaszentelési körmenet
Nádújfalu, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kankovszky Márton
40. Református templom belseje
Szenna, Somogy m.
Szabó Jenő
41. A templomban
Vista, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
42. Vasárnap, templom után
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Korniss Péter
43. Piac
Jászberény
Kálmán Kata
44. Kolompvásár
Hortobágy
Budapest, Néprajzi Múzeum
Györffy István
45. Hídivásár
Hortobágy
Balogh Rudolf. Fotóművész Sz.
46. Tanya
Kecskemét
MTI légifelvétel
47. Tanya
Székkutas, Csongrád m.
MTI légifelvétel
48. Tanyák
Kecskemét
MTI légifelvétel
49. Tanya
Jászárokszállás, Szolnok m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
50. Tanya gémeskúttal
Karcag
Szabó Jenő
51. Sírjel a templomkertben
Magyarvalkó, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
52. Temető
Szentegyházasfalu, egykori Udvarhely m., Románia
Korniss Péter
53. Temető
Szatmárcseke, Szabolcs-Szatmár m.
Móser Zoltán
54. Sírjel
Szenna, Somogy m.
Szabó Jenő
55. Szív alakú kereszt
Karancsság, Nógrád m.
Korniss Péter
56. Sírkő. 1791
Tök, Pest m.
Móser Zoltán
57. Székely kapu
Máréfalva, egykori Udvarhely m., Románia
Korniss Péter
58. Kiskapu
Szombathely, Vasi Falumúzeum
Szabó Jenő
59. Középkori vár körül települt falu
Nagyvázsony, Veszprém m.
MTI légifelvétel
60. Utcás településű falu
Tab, Somogy m.
MTI légifelvétel
61. Utcás településű falu
Erdőbénye, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
MTI légifelvétel
62. Fa harangláb
Nemesborzova, Szabolcs-Szatmár m.
Lantos Miklós
63. Talpasház füstöskonyhája
Szenna, Somogy m.
Lantos Miklós
64. Konyhabelső
Bogyoszló, Győr-Sopron m.
Szabó Jenő
65. Székely „cserepes” (tűzhely)
Székelyföld, Románia
Balogh Rudolf. Fotóművész Sz.
66. Tűzhely kürtővel
Gyimesközéplok, egykori Csík m., Románia
Hofer Tamás
67. Búbos kemence
Tápé, Csongrád m.
Lantos Miklós
68. Kemence a Palócházban
Balassagyarmat, Palóc Múzeum
Szabó Jenő
69. Szabadtűzhelyes kemence masinával
Ziliz, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Megay Géza
70. Szemeskályha
Szenna, Somogy m.
Lantos Miklós
71. Gyertyamártó edény
Kecskemét, Katona József Múzeum
Kovács Tamás
72. Szobasarok
Sióagárd, Tolna m.
Lantos Miklós
73. Sárközi vetett ágy a Tájházban
Decs, Tolna m.
Lantos Miklós
74. Szobabelső
Hollókő, Nógrád m.
Korniss Péter
75. Parasztház belseje
{H-711.}

Mezőkövesd
Szabó Jenő
76. Palóc kamrabelső
Parád, Heves m.
Szabó Jenő
77. Elsőszoba belseje
Mátisfalva, egykori Udvarhely m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács István
78. Zsilipelt boronapince
Csurgó-Nagymartoni szőlőhegy, Somogy m.
Lantos Miklós
79. Talpas pajta
Szenna, Somogy m.
Lantos Miklós
80. Gabonás
Magyarbóly, Baranya m.
Lantos Miklós
81. Jármos csűrös pajta
Inaktelke, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
82. Csűr boronából, zsúptetővel
Székelyvarság, egykori Udvarhely m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Tagán Galimdsán
83. Kástu
Szalafő, Pityerszer, Vas m.
Lantos Miklós
84. Sövényfonású kukoricagóré
Berzence, Somogy m.
Lantos Miklós
85. Lakóépület
Szalafő, Pityerszer, Vas m.
Szabó Jenő
86. Lakóház
Szalafő, Pityerszer, Vas m.
Reismann János
87. Lakóház homlokzati dísze
Szentbékkálla, Veszprém m.
Szabó Jenő
88. Lakóház
Kővágóörs, Veszprém m.
Kálmán Kata
89. Lakóház
Balatonzamárdi, Somogy m.
Kálmán Kata
90. Boronaház
Ájfalucska, egykori Abaúj-Tornam., Csehszlovákia
Hevesy Iván. Fotóművész Sz.
91. Barlanglakás
Alsóborsod
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Kóris Kálmán
92. Lakóház
Borsod m.
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
93. Lakóház
Komádi, Hajdú-Bihar m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Antal Dezső
94. Lakóház
Torockó, egykori Torda-Aranyos m., Románia
Szabó Jenő
95. Lakóház
Mikóújfalu, egykori Háromszék m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Antal Dezső
96. Gyékényvarrás
Alföld
Balogh Rudolf. Fotóművész Sz.
97. Vesszőhasítás
Kiskunfélegyháza
Kónya Kálmán
98. Szántás
Kökényespuszta, Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
99. Vetés
Kazár, Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
100. Aratás sarlóval
Szentgál, Veszprém m.
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Vajkai Aurél
101. Rendrearatás csapós kaszával
Diósjenő, Nógrád m.
Sugár Kata. Fotóművész Sz.
102. a) Fa kaszakőtok
Néprajzi Múzeum
b) Aratókoszorú
Gégény, Szabolcs-Szatmár m.
c) Aratókoszorú uo.
Sárospatak, Református Gyűjtemény
Kovács Tamás
103. Nyomtatás
Átány, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
104. Forgatás nyomtatás után
Mezőkövesd
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Kóris Kálmán
105. Cséplés hadaróval
Óbánya, Baranya m.
Lantos Miklós
106. Cséplés hadaróval
Szentgál, Veszprém m.
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Vajkai Aurél
107. Krumpliszedés
Bercel, Nógrád m.
Korniss Péter
108. Dohányvágó
Botpalád, Szabolcs-Szatmár m.
Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
109. Kukoricafosztás
Mezőkövesd
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Györffy István
110. Szárazmalom
Szarvas
Szabó Jenő
111. Munka a malomban
{H-712.}

Gyimesközéplok, egykori Csík m., Románia

Korniss Péter
112. Szélmalom
Délalföld
Kovács Tamás
113. Készülődés a szüretre
Sióagárd, Tolna m.
Korniss Péter
114. Regösprés 1750-ből
Balaton-felvidék
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Szepsi Szücs Levente
115. Hordófenék Szt. Orbán-ábrázolással
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
116. Méhkas
Vajdácska, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Sárospatak, Református Gyűjtemény
Kovács Tamás
117. A méhek átdobolása
Komádi, Hajdú-Bihar m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
118. Nagy varsák lehelyezése a mesterháló elé
Kopács, egykor Baranya m., Jugoszlávia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
119. Kishalász kávás emelőhálóval
Komádi, Hajdú-Bihar m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Molnár Balázs
120. Csíktartó kobak („csíkos tökző”)
Haraszti, egykori Verőce m., Jugoszlávia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
121. Vasas szákos halászok
Sára, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
122. Gulyás
Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Kálmán Kata
123. Számadó gulyás
Dévaványa, Békés m.
Kálmán Kata
124. Gulyások ebéd közben
Hortobágy
Budapest, Néprajzi Múzeum
125. Csordakihajtás reggel
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Korniss Péter
126. Botjára támaszkodó juhász
Hortobágy
Budapest, Néprajzi Múzeum
127. Disznókihajtás
Hollókő, Nógrád m.
Sugár Kata. Fotóművész Sz.
128. Fejés
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Korniss Péter
129. Birkanyírás
Alföld
Balogh Rudolf. Fotóművész Sz.
130. Birkanyírás
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Korniss Péter
131. Kút, itatás
Hortobágy
Móser István
132. Kaszálás
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Korniss Péter
133. Szénagyűjtés
Maconka, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
134. Szénahordás
Vista, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
135. Esztena
Gyimes, egykori Csík m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
136. Birkanyáj
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Korniss Péter
137. Éjszaka ügyelő juhász kunyhója
Csíkszentdomokos, egykori Csík m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
138. Zsákot vivő asszonyok
Vista, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
139. Batyut vivő asszonyok
Hollókő, Nógrád m.
Korniss Péter
140. Hazafelé a kaszálásból
Galgagyörk, Pest m.
Korniss Péter
141. Téli szánkózás
Drágszél, Bács-Kiskun m.
Korniss Péter
142. Lovasfogat itatás közben
Jászjákóhalma, Szolnok m.
Kálmán Kata
143. Konyha kemencével
Bábonymegyer, Somogy m.
Lantos Miklós
144. Üst az esztenában
Gyimes, egykori Csík m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
145. Kanáltartó
Semjén, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Sárospatak, Református Gyűjtemény
Kovács Tamás
146. Fatál két füllel
Szuhahuta, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
147. Két cseréplábas
{H-713.}

Budapest, Néprajzi Múzeum

Kovács Tamás
148. Kenyérsütés. Kovászolás
Komádi, Hajdú-Bihar m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Molnár Balázs
149. Kenyérsütés. Szakítás
Komádi, Hajdú-Bihar m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Molnár Balázs
150. Szakajtókosár
Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Sárospatak, Református Gyűjtemény
Kovács Tamás
151. Kenyértartó
Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Sárospatak, Református Gyűjtemény
Kovács Tamás
152. Kenyérsütés. Kenyerek a kemencében
Átány, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
153. Kürtőskalácssütés
Jobbágytelke, egykori Maros-Torda m., Románia
Korniss Péter
154. Réteskészítés
Buzsák, Somogy m.
Korniss Péter
155. Vajköpülés
Kazár, Nógrád m.
Balogh Rudolf. Fotóművész Sz.
156. Bőrkulacsok.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
157. Fali sótartó
Balassagyarmat, Palóc Múzeum
Kovács Tamás
158. Kenderfeldolgozás. Finomtiloló
Gyimes-Bükkhavas, egykori Csík m., Románia
Kresz Albert
159. Gerebenezés
Karcsa, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Kálmán Kata
160. Fonás kezdése rokkán
Sukoró, Fejér m.
Szabó Jenő
161. Takácsszövőszék
Nagyvázsony, Veszprém m.
Kovács Tamás
162. Sulykoló asszony
Miske, Bács-Kiskun m.
Kovács Tamás
163. Sulykolás
Kalotaszentkirály, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
164. Fonó asszony
Lészped, Moldva. Románia
Korniss Péter
165. A vargák munkája. Céhládájuk festésének részlete. 1800
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Broczkó Tarasás
166. Tímármunka. Részlet a vargák céhládájából. 1800
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Broczkó Tamás
167. Céhbehívótábla
Kecskemét, Katona József Múzeum
Kovács Tamás
168. Haját fonó asszony
Boldog, Pest m.
Kálmán Kata
169. Új menyecskék fejviselete
Kazár, Nógrád m.
Koffán Károly
170. Menyecske fejviselete
Kazár, Nógrád m.
Koffán Károly
171. Középkorú asszony fejviselete
Kazár, Nógrád m.
Koffán Károly
172. Öregasszony fejviselete
Kazár, Nógrád m.
Koffán Károly
173. Női fejviselet
Kalocsa
Kálmán Kata
174. Menyasszonyfejdísz
Boldog, Pest m.
Kálmán Kata
175. Bakonyi cifraszűr háta
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Szepsi Szücs Levente
176. Csikós szűrben
Hortobágy
Kálmán Kata
177. Gubás emberek és asszony
Tunyog, Szabolcs-Szatmár m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Luby Margit
178. Suba díszítése
Kisújszállás, Szolnok m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
179. Asszonyok ködmönben
Cigánd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
180. Hajdúsági kisbunda
Debrecen
Koffán Károly
181. Menyecske
Kapuvár, Győr-Sopron m.
Kálmán Kata
182. Menyasszony és vőlegény
Kapuvár, Győr-Sopron m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
183. Legény vőfélyöltözetben
Martos, egykori Komárom M., Csehszlovákia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
{H-714.} 184. Középkorú házaspár és legényke fiuk félünneplő ruhában,
nyáron
Martos, egykori Komárom m., Csehszlovákia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Fél Edit
185. Fiatal lány templomi ruhában, nyáron
Martos, egykori Komárom m., Csehszlovákia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Fél Edit
186. Asszonyok
Érsekcsanád, Bács-Kiskun m.
Kálmán Kata
187. Menyecskék viseletben
Decs, Tolna m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
188. Leány
Sióagárd, Tolna m.
Lantos Miklós
189. Palóc női viselet
Kazár, Nógrád m.
Langer Klára, Fotóművész Sz.
190. Új menyecske öltöztetése
Ludány, Nógrád m.
Kálmán Kata
191. Női viselet
Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Kálmán Kata
192. Boldogi lányok
Boldog, Pest m.
Kálmán Kata
193. Summáslány
Tard, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Kálmán Kata
194. Öregasszony ködmönben (kuzsu)
Mezőkövesd
Budapest, Néprajzi Múzeum
Fél Edit
195. Jegyespár
Mezőkövesd,
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kemény György gyűjtése
196. Kalocsai lányok
Kalocsa
Kálmán Kata
197. Kalocsai menyecske
Kalocsa
Kálmán Kata
198. Bugaci pásztorok
Bugac
Kálmán Kata
199. Kalotaszegi menyecske
Kalotaszeg, egykori Kolozs m. Románia
Kálmán Kata
200. Munkából hazatérő székely
Máréfalva, egykori Udvarhely m., Románia
Korniss Péter
201. Férfi ünnepi viselet
Nagykapus, egykori Kolozs m., Románia
Kálmán Kata
202. Hímző lányok és asszonyok
Lészped, Moldva. Románia
Korniss Péter
203. Faragószerszámok.
Tóth Mihály faragópásztor tulajdona
Felsősegesd-Lászlómajor, Somogy m.
Lantos Miklós
204. Vonószék
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Kovács Tamás
205. Mángorló. 1829
Sopron, Liszt Ferenc Múzeum
Kovács Tamás
206. Faragott pásztorivótülök
Egykori Ung m.
Sárospatak, Református Gyűjtemény
Kovács Tamás
207. Mángorló részlete
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szabó Jenő
208. Ivócsanak
Monostorapáti, Zala m.
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Szepsi Szűcs Levente
209. Lőporszaru
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Szepsi Szűcs Levente
210. Lőporszaru
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Szepsi Szűcs Levente
211. Ácsolt láda (szökröny)
Pécs, Janus Pannonius Múzeum
Lantos Miklós
212. Szökröny
Pécs, Janus Pannonius Múzeum
Lantos Miklós
213. Láda 1889
Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
214. Ácsolt láda (szökröny).
Baranya m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
215. Padtámlarészlet
Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szabó Jenő
216. Faragott pad (rengő) háta
Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kónya Kálmán
217. Faragott széktámla
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Szepsi Szücs Levente
218. Szék. 1838
Tiszafüred, Szolnok m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kónya Kálmán
219. Szék
Zádor, Baranya m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kónya Kálmán
220. Kazettás festett mennyezet
Magyarvalkó, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
 221. Festett láda
{H-715.}

Komárom
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kónya Kálmán
222. Asztal. XIX. század közepe
Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kónya Kálmán
223. Festett láda
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Broczkó Tamás
224. Szőttes párnahéj részlete
Sárköz
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
225. Szőttes abrosz részlete
Somogy m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
226. Szőttes abrosz részlete
Baranya m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
227. Szőttes komakendő (takaróruha)
Baranya m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
228. Búcsústarisznya
Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
229. Szőttes párnavég
Bukovinai székely, Dunántúl
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
230. Urasztala terítő. 1755
Szirma, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Sárospatak, Református Gyűjtemény
Kovács Tamás
231. Lepedővég részlete
Veszprém m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
232. Lepedővég részlete fehérhímzéssel, jobb sarkán tulajdonjeggyel
Zala m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
233. Főkötő kiterítve
Sárköz
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
234. Matyó lepedővég
Mezőkövesd
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Broczkó Tamás
235. Ágyfűtül való
Kalotaszeg, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
236. Ágyfűtül való
Kalotaszeg, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
237. Párnavég
Kalotaszeg, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
238. Lepedővég részlete
Egykori Háromszék m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gyerkó Tibor
239. Id. Horváth János fazekasmester
Mohács
Lantos Miklós
240. A peremartoni csizmadiacéh korsója. 1770
Öskü, Veszprém m.
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Szepsi Szücs Levente
241. Korsó. 1853
Tüskevár, Veszprém m.
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Szepsi Szücs Levente
242. Kakasos tál
Mórágy, Tolna m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
243. Madaras tál. 1843
Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Broczkó Tamás
244. A lakatoscéh miskakancsója
Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Broczkó Tamás
245. A bárándi (Hajdú-Bihar m.) református egyház úrasztali boroskancsói.
1797
Debrecen, Déri Múzeum
Kovács Tamás
246. Szilke Sárospatak
Sárospatak, Református Gyűjtemény
Kovács Tamás
247. Keresztek
Csíksomlyó, Salvator-kápolna, egykori Csík m., Románia
Móser Zoltán
248. Tojásfestő asszony
Miske, Bács-Kiskun m.
Langer Klára. Fotóművész Sz.
249. Furulyázó öregember
Váralja, Tolna m.
Kálmán Kata
250. Dudafej
Kaposvár
Koffán Károly
251. Tekerőlantos koldus
Alföld
252. Citerás
Sándorfalva, Csongrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Sárosi Bálint–Tóth Margit
253. Zenészek lakodalmas menetben
Szék, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Korniss Péter
254. Gardonozás
Gyimesközéplok, egykori Csík m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kallós Zoltán–Hofer Tamás
255. Zenészek lakodalomban, hegedűvel és ütőgardonnal
{H-716.}

Gyimesközéplok-Görbepataka, egykori Csík m., Románia

Korniss Péter
256. Táncolók ábrázolása spanyolozott mángorlón. 1868
Hövej, Győr-Sopron m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szabó Jenő
257. Tánc lakodalomkor, a templom előtt. „Legényes”
Méra, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
258. „Forgatós”. Homokkő faragvány
Nyárádmente, Románia
Móser Zoltán
259. Tánc lakodalomkor. „Forgatós”
Méra, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
260. Tánc lakodalomkor. „Forgatós”
Méra, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
261. Gyermekkörtánc.
Szada, Pest m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
262. Páva virágos ággal.
Tükrös Somogy m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szabó Jenő
263. Betyárok. Sótartórészlet
Dunántúl
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szabó Jenő
264. Spanyolozott tükrös. 1885
Nagydobsza-Istvánmajor, Somogy m.
Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum
Kovács Tamás
265. Juhászlegény. Borotvatok. 1842
Bakonybél, Veszprém m.
Veszprém, Bakonyi Múzeum
Kovács Tamás
266. Spanyolozott tükrös hátoldala. 1885
Nagydobsza-Istvánmajor, Somogy m.
Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum
Kovács Tamás
267. Balladát éneklő asszony
Moldva, Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
268. Balladát éneklő asszony
Moldva. Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
269. Ponyva címlapja
270. Ponyva címlapja
271. Ponyva címlapja
272. Ponyva címlapja
273. Keresztelő
Lészped, Moldva. Románia
Korniss Péter
274. Ruhaajándék keresztfiúnak
Méra, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
275. Buba teknőben
Lészped, Moldva. Románia
Korniss Péter
276. Madár, gyerekjáték, kerámia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kovács Tamás
277. Kisgyermek járókával
Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.,
Miskolc, Herman Ottó Múzeum
Leszik Olga
278. Libapásztor
Nógrád m.
Sugár Kata. Fotóművész Sz.
279. Gyermekjáték
Galgamácsa, Pest m.
Korniss Péter
280. Aprók tánca
Szék, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
281. Menyasszony-búcsúztatás
Buják, Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Manga János
282. Viszik a menyasszony ágyát
Balavásár, egykori Szolnok-Doboka m., Románia
Balogh Rudolf
283. Kelengyevivés lakodalomkor
Vista, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
284. Ágyvivés lakodalomkor
Vista, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
285. Indulás esketésre
Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Langer Klára
286. Lakodalmi sütemények
Méra, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
287. Lakodalom
Szentistván, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Langer Klára
288. Lakodalmi ebéd
Püspökhatvan, Pest m.
Sándor Zsuzsa
289. Lakodalmi ebéd
Homokmégy, Bács-Kiskun m.
Langer Klára
290. Siratás
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
291. Siratás
Rimóc, Nógrád m.
Korniss Péter
292. Temetési menet
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
293. Siratás
Átány, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
294. Halotti tor (Külön a férfiak)
{H-717.}

Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia

Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
295. Halotti tor (Külön az asszonyok)
Magyarszovát, egykori Kolozs m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Hofer Tamás
296. Halottak napja a temetőben
Tiszaörs, Szolnok m.
Korniss Péter
297. Háromkirályok
Szakmár, Bács-Kiskun m.
Korniss Péter
298. Kormozás
Moha, Fejér m.
Korniss Péter
299. Maskarázás húshagyókedden
Moha, Fejér m.
Korniss Péter
300. Farsangi maskarák
Moha, Fejér m.
Szabó Jenő
301. Kiszebaba-készítés
Szandaváralja, Nógrád m.
Kresz Albert
302. Húsvéti locsolás
Acsa, Pest m.
Korniss Péter
303. Májusfaállítás
Mezőkövesd
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gönyey Sándor
304. Pünkösdikirályné-járás
Vitnyéd, Győr-Sopron m.
Korniss Péter
305. Szentiváni tűzugrás
Kazár, Nógrád m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Palotay Gertrúd
306. Betlehemesek
Szakmár, Bács-Kiskun m.
Korniss Péter
307. Betlehemezés
Kéty, Tolna m.
Korniss Péter
308. Aratóünnep
Kazár, Nógrád m.
Balogh Rudolf
309. Szt. Vendel, a pásztorok védőszentje Út menti szobor
Jászberény
Lantos Miklós
310. Szemverés elleni füstölés
Tunyog, Szabolcs-Szatmár m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Luby Margit
311. Rostaforgatás
Beregújfalu, egykori Bereg m., Szovjetunió
Budapest, Néprajzi Múzeum
Gunda Béla
312. Babvetés
Gajcsána, Moldva (Egyházaskozár, Baranya m.)
Budapest, Néprajzi Múzeum
Diószegi Vilmos
313. Díszített kobak. 1969.
Tóth Mihály, a népművészet mestere
Segesd, Somogy m.
Minarik Gábor
314. Cigarettatartó
Kálmán István, a népművészet mestere
Balatonfenyves, Somogy m.
Minarik Gábor
315. Ivócsanak
Sztelek Dénes, a népművészet mestere
Palócföld
Minarik Gábor
316. Csalikancsó
Jakucs Imre, a népművészet mestere
Mezőtúr
Minarik Gábor
317. Szilke
Szkircsák Bertalanné, a népművészet mestere
Sárospatak
Minarik Gábor
318. Korsó
Horváth János, a népművészet mestere
Mohács
Minarik Gábor
319. Terítőrészlet
Tóth G. Mihályné
Tura, Pest m.
Minarik Gábor

Az ábrák forrásainak és egyéb adatainak

TARTALOM Színes képek forrásjegyzéke
jegyzéke
Fekete-fehér képek forrásjegyzéke TARTALOM Szak- és tárgymutató

{H-718.} Színes képek forrásjegyzéke

328-329

I. Székely kapu
Máréfalva, egykori Udvarhely m., Románia
Korniss Péter
II. Kékfestők munka közben. A legények szállásának cégére, 1862, Sopron,
Liszt Ferenc Múzeum
Szerencsés János. Domonkos Ottó készülő könyvéből
III. Kékfestő sátor a vásárban. Véménd, Baranya m.
Szerencsés János, Domonkos Ottó készülő könyvéből
IV. Présház. Balaton-felvidék
Szelényi Károly
V. Szüret, Balaton-felvidék
Szelényi Károly
VI. Szénát forgató asszonyok. Vista, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
 VII. Nyomtatás uradalmi szérűn, 1855, Alföld
(Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855)
Károly Attila
 VIII. Juhászok, 1855, Alföld
(Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből Pest, 1855)
Károly Attila
 IX. Lókifogás pányvával, 1855, Alföld
(Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855)
Károly Attila
 X. Bivalycsordás, 1855, Balaton-felvidék
(Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből. Pest, 1855)
Károly Attila
XI. Menyecske. Kapuvár, Győr-Sopron m.
Koffán Károly
XII. Női viselet. Sióagárd, Tolna m.
Szabó Jenő
XIII. Lányok népviseletben. Kazár, Nógrád m.
Koffán Károly
XIV. Ünneplőbe öltözött leány. Vista, egykori Kolozs m., Románia
Korniss Péter
XV. Hétköznapi viselet. Gyimes-Bükkhavas, egykori Csík m., Románia
Kresz Albert
XVI. Férfiviselet. Gyimes-Bükkhavas, egykori Csík m., Románia
Kresz Albert
XVII. Ködmön (női mellrevaló). Tordaszentlászló, egykori Torda-Aranyos
m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
XVIII. Női ködmön háta. Dunántúl
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
XIX. Női ködmön. Maconka, Heves m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
XX. Nőiködmön-ujjak. Dunántúl
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XXI. Férfisuba. Kisújszállás, Szolnok m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly

352-353
 XXII Templom mennyezete
Magyarókereke, egykori Kolozs m., Románia
Szelényi Károly
 XXIII. Tükrös
Dunántúl
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XXIV. Tükrös virágdísszel
Dunántúl
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XXV. Mángorló
Pusztasomorja, Győr-Sopron m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XXVI. Tükrös
Felsőzsid, Zala m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly

XXVII. Spanyolozott tükrös

Somogy m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
 XXVIII. Tükrös
Somogy m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
XXIX. Két sótartó, a jobb oldali 1893-ból
Dél-Dunántúl
Budapest, Néprajzi Múzeum

XXX. Ivócsanak
Somogy m.
Budapest, Néprajzi Múzeum.
 {H-719.} XXXI. Pohárszék
Homoródalmás, egykori Udvarhely m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XXXII. Láda
Fadd, Tolna m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly

XXXIII. Tulipántos láda

Hódmezővásárhely
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XXXIV. Szőrhímzéses párnavég
Hódmezővásárhely
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly

368-369
 XXXV. Lepedőszél
Rábaköz
Sopron, Liszt Ferenc Múzeum
Szerencsés János

XXXVI. Párnavég
Orosháza
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XXXVII. Ködmön háta
Békés m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
XXXVIII. Matyó ingujjhímzés
Mezőkövesd
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
XXXIX. Égetőkemence
Csákvár, Fejér m.
Kresz Albert
XL. Tányér, 1830 Debrecen
Debrecen, Déri Múzeum
Koffán Károly
 XLI. Bokály
Torda, egykori Torda-Aranyos m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
XLII. Tányér, 1844 Debrecen
Debrecen, Déri Múzeum
Koffán Károly
 XLIII. Bokály
Torda, egykori Torda-Aranyos m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XLIV. Tál
Egykori Torda-Aranyos m., Románia
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XLV. Tál
Sárköz
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XLVI. Korsó, 1832 Debrecen
Debrecen, Déri Múzeum
Koffán Károly

672-673
 XLVII. Hasábbutella
Mezőcsát, Borsod m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 XLVIII. Miskakancsó
Mezőcsát, Borsod-Abaúj-Zemplén m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kresz Albert
 XLIX. Butella
Tiszafüred, Szolnok m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Kresz Albert
 L. Butella
Tiszafüred, Szolnok m.
Budapest, Néprajzi Múzeum
Szelényi Károly
 LI. Esküvő
Vista, egykori Kolozs m., Románia
Kresz Albert
LII. Szüreti mulatság
Sióagárd, Tolna m.
Koffán Károly
LIII. Húsvéti locsolás
Galgamácsa, Pest m.
Korniss Péter
LIV. Bukovinai székely betlehemesek
Kakasd, Tolna m.
Korniss Péter
LV. Betlehemesek
Kéty, Tolna m.
Korniss Péter
LVI. Gyümölcstartó asszony
Kántor Sándor alkotása
Karcag
Szelényi László
 LVII. Rozettás tál
Kántor Sándor alkotása
Karcag
Szelényi László
 LVIII. Madaras falifutó
Sárosi Mihályné alkotása
Hódmezővásárhely
Szelényi László
LIX. Sióagárdi terítő
Király Anna alkotása
Baja
Szelényi László
LX. Matyó férfiingujj-mintás falvédő
Fazekas Mátyásné alkotása
Mezőkövesd
Szelényi László
LXI. Palóc szőttes futó (párnavégminta)
Gulyás Istvánné alkotása
Balassagyarmat
Szelényi László
 LXII. Majosi falifutó
Lőrincz Aladárné alkotása
Majosháza, Pest m.
Szelényi László
 LXIII. Bihari falifutó
Nyakas Miklósné alkotása
Debrecen
Szelényi László
LXIV. Kis-Jankó Bori-ház
Mezőkövesd
Minarik Gábor
 LXV. Kis-Jankó Bori-ház belseje
Mezőkövesd
Minarik Gábor

Fekete-fehér képek forrásjegyzéke TARTALOM Szak- és tárgymutató

Színes képek forrásjegyzéke TARTALOM Földrajzi mutató

{H-720.} Szak- és tárgymutató

A fejezetekbe szorított anyag teljes áttekintése csak egy részletes
szakmutató segítségével lehetséges. Ezért ennek összeállításakor arra
törekedtünk, hogy egy-egy tárgy, jelenség, téma összes vonatkozásait
egymás közelében találja meg az olvasó és így alkalma legyen a könyvben
meglevő adatok teljes áttekintésére. A dőlt számok a színes képekre
vonatkoznak.

aba 302
abajdoc 192, 274
abálás 265, 281
abora 160
abrosz 375
–, vető 192, 289
acatoló 193
Acta Ethnographica 11
ács 82, 130, 354
ácsolt láda 351, 362, 365, l. még szökröny
adó 49
advent 616, 620, 629
Aesopus meséi 537
áfonya 183
affinitás 548, 659
ágas 136
agglegénység 579
aggszéna 245
agrár értelmiség 67
– proletárok 7, 26, 65, 68, 74, 82, 94, 440
ágvágó kés 113
agyag 134
– feldolgozás 388
ágy 106, 148, 149, 348
–, mennyezetes 369
–, vetett 148
– fütül való 385, 386
ágyalni 202
ágyás 201
ajándék 582
akác 121
akloskert 123, 124
akol 158, 253
alabástrom 399
alakor 192, 209, 271
alakoskodás 588, 608, 616, 622
alán 36
albán énekköltészet 504
áldomás 87, 88, 108, 623
áldozat 498, 644
áldozati hely 9
alkotótehetség 491
alku 108
állás 158, 253
állatáldozat 498
– gyógyítás 67, 250
– hívogató versikék 575
– mese 537
– orvos 67, 250
– rontás 645
– tartás 20, 29, 32, 35, 40, 232, 687
– – réti 39
– tartók 36
– tenyésztés 21, 30
állatok nyelve 646
állófa 256
állószekrény 151
alma 185, 269, 454, 581
– ecet 285
alsó ruha 691
– szoknya 308
altatók 575
aludttej 282
alvás 427
Ambrus-nap 629
Amor és Psyche 548
analfabéta 66, 80
analógia 457
ananyinói kultúra 20
András-nap 616, 627, 629
anekdota 518, 547, 561
angol 436
– skót 487
ángy 46
ánizs 286
antiklerikális mese 450
antropomorf 394
anya 46
– könyvek 98
– széna 245
anyagi kultúra 657
apa 46
– jog 46
apáca 22
apát 22
apokrif törekvés 536
aprójószág 50, 159
aprószentek 622
– napi korbácsolás 622
arab 234
arany 644
– csipke 329
aratás 70, 75, 104, 267, 439, 652
– befejezése 626
– ebéd 73
–, kaszás 195–197
–, részes 49, 68, 70, 72
–, sarlós 194, 195
– végzés 197
aratóbál 198
– gazda 70, 198
– kaláka 89
– koszorú 197, 198
– szervezkedés 69
– szerződés 70
– szokások 197
– sztrájk 71
– ünnep 74, 567, 628
aratók étkezése 70
–, részes 81, 197, 561
– szakácsnője 70
árkádos tornác 169
árkány 250
ármentesítés 114
árnyékszék 164
árpa 185, 192, 209, 274
– nőtt a szemén 651
Árpádházi királyok 24
árusdal 484
árva 46
ásó 76, 186
– kengyel 186
– taposó 186
aszaj 380
aszalás 185, 269
ászok 214
asztag 198
asztal 106, 148, 369
–, fiókos 148
–, kamarás 148
asztalos 6, 82, 105
– céh 363
– mester 363
asszony 324, 344
Atlasz, Magyar Néprajzi 12, 15, 28
–, Magyar Nyelvjárások 29
atlasz 301, 322
átok 641, 649
– dal 463, 650
atya 46
atyval 46
avar 195, 362, 402, 660 720
bab 23
– leves 270
– vetés 653
bába 519, 572, 637
babona 10, 637
bábos 82, 354
Babszem Jankó-mesetípus 519
bábtáncoltató betlehem 618
bács 233
bagaria 301
bagazia 308, 341
bajnok 22
bajorok 22
bajusz 302
bajt jelző motívum 493
bakancs 318
bakhát 216
bakonyi disznó 235
bakszán 260
bakter 93
– nóta 484
bál 439, 578
balázsolás 567, 604
bal láb 647
ballare 486
ballata 486
bálmos 271
ballada 24, 106, 445, 485–518, 658
–, betyár 491, 509–510
–, bujdosó 503
– dallama 518
–, históriás 500
–, ponyva 491, 510–511
–, rab 503
–, sirató 511
–, tánc 492, 508
–, új 514–515
– verstana 516
–, víg 508
balta 24, 208, 249, 399, 429
– nyél 357, 359
bálványos sajtó 218
bámbán 311, 344
bámészkodók 588
bandagazda 74, 477
barack 269
– mag 392
– pálinka 285
bárányjel 247
barát 22
bárka 24, 231
barkács 223
barkók 34
barlanglakás 171, 172
barokk 122, 352, 371
baromfi 280
bársony 301, 309, 322, 325
basaparaszt 67
baskir 459
batik technika 402
Bátori Boldizsár 506
békési bútor 370
bélyegzővas 56
béklyó 249, 400
– formák 249
beleélés készsége 447
belsőtelek 124
bengyele 183
berakás 369
Bereg Náni 511
berényi suba 348
béres 78
–, első 78
– legény 441
bérmálás 625
berukkolás 625
berzseny 297
besenyők 21, 42, 301, 421
Bethlen Anna 506
betlehemesek 567, 569, 617–619, 672–673
–, bábtáncoltató 618
betűrím 516
betyár 359, 410, 472–473
– ballada 491, 498, 509–510
– dal 451
– költészet 472
– nóta 456
beverő 294
biblia 149, 564, 595
– fordítás 406
biblikus énekek 580
– nevek 570
bíbor 325, 383
bicska 356, 357
bika 232
bikla 324
bilina 486
billyog 57
billyogozás 247
birka
– nyáj 254
– nyírás 241–242
bíró 59, 67, 92
–, erdő 94
–, kis 93
–, mező 92
–, törvény 92
– jogköre 92
– pálca 92
– választás 92
Bíró Szép Anna 506
bivaly 191, 235
– csorda 288–289
bizánciak 21
bizánci kereszténység 22
bocskor 317, 321, 337, 341
–, cserfakéreg 622
–, fedeles 317
–, telkes 317
bodonkút 164
bogárzás 250
bognár 80, 102, 181, 188, 261
boglya 160, 245
boglyásverem 163
bogrács 140, 142, 144, 148, 264
–, cserép 140
– megerősítése 265
bojtár
–, első 236
bokály 384–385, 396
bokor 230
bokorrím 452
bokréta 581
– ünnepség 88
boldoganya 136
Boldogasszony másnapja 61
bolgár 21, 22, 487, 580, 658
– énekköltészet 504
– kertészek 204
– törökök 185, 232, 288, 301, 411, 552
bolgár kaganátus 187
bolondmesék 538
boltos 86
bolygó
– lélek 641
– mérnök 641
– tűz 641
bontófa 207
bor 31, 49, 185, 214, 215, 263, 284, 590, 685
– dal 481, 580
– ecet 285
– ház 220
– kereskedelem 36
– víz 284
borda 289, 294
bordósíp 416, 419, 429
borjú 232
borona 107
– fal 130
–, fogas 191
– ház 171
– pince 32, 155
–, tövis 191
–, vasfogas 191
borotvatok 357, 473
bors 286
borsóleves 270
bosnyákok 105
boszorkány 9, 21, 113, 636–639, 647, 649
– állatalakban 639
– monda 558
– összejövetel 638
– per 637, 658
– szervezet 637
– tudomány 637
– üldözés 637
bot 224, 249, 357, 359, 429
botos 318
– ispán 78, 357
– tánc 431
Botond 519
– monda 552
botoló 428
boza 285
bödönhajó 232
bőgatya 308
bőgő 425
bögre 388
böjtös levesek 269
bölcsődal 484
böllér 281
bőr 232, 288
– feldolgozás 181, 297, 691
– – szerszámai 300
– kikészítés 298
– lajbi 337
– munka 668
– törő 298
börtöndal 468
bőségvarázslás 621
brácsás 427
brugó 425
búcsú 100, 679
búcsús tarisznya 376
búcsúzó bál 625
búcsúztatás 602
búcsúztató 587
Budai Ilona 506
budi 164
bugázás 180
búgócsiga 573
bugylibicska 104
bujdosó ballada 503
– dal 451
– ének 463, 467, 504
– nóta 492
bujt 214
bukovinai székely 43, 61, 377, 432, 672–673
bunda 38
– mellény 344
– melles 322
bunyevácok 161
burgonya 26, 39, 203
butella 672–673
bútor 148–153
–, bakonyi 369
–, békési 370
–, egri 370
–, festett 369–370
–, hódmezővásárhelyi 370
–, komáromi 369
–, miskolci 370
– művészet 693
–, sátoraljaújhelyi 370
–, torockói 371
–, vargyasi 371
búza 185, 192, 274
– szentelés 96
buzogány 24
bükkfa 185
bükköny 24
Catalogus de Sanctorum 520
cedele 311, 344
cédulaház 107
cége 228
céh 82, 625
– atyamester 84
– bál 85
– behívótábla 84, 299
– jegyző 85
– kancsó 395
– korsó 388, 391
– láda 83, 84, 85, 298
– levél 84
– mester 85
– zászló 85
cékla 23
cibere 268, 270
cifra gulya 240
– ménes 240
– szűr 379
cigány 217, 236, 248, 420, 589
– banda 414
– kupec 108
– tánc 433
– telep 127
–, vályogvető 135
– zene 414
– zenekar 424, 425, 427
– zenész 109
cigarettatartó 667
cimbalom 421, 424, 425, 427
cinberakás 359
cinterem 121
cipó 276
cirkusz 106
citera 208, 291, 416, 422–424, 439
–, hasas 423
–, kölyökfejes 423
–, vályú alakú 423
cívis 38
coach 262
cocchio 262
coche (francia) 262
coche (spanyol) 262
condra 343
corrido 486
cuca 203
cuháré 75, 439
cukor 263
– répa 72
cukorka 104
cságató 190
csákány 24, 113
család 46, 48–57
– alakítás 49
–, bővített nagy 48
– félünneplőben 322
–, kis 46, 54
–, nagy 46, 48, 67, 173
– név 58
– szervezet 27, 56, 678
– története 677
családi tűzhelyet alapítani 140
csalamádé 246
csali kancsó 395, 669
csalogató síp 224
csallóköziek 30
csanak 350, 359
csángó 43, 148, 176, 303, 315, 344, 417, 606
–, gyímesi 43, 114
–, hétfalusi 43, 599
–, moldvai 43, 344, 406, 408, 463, 635
csárda 82, 108, 109, 114, 420, 473, 480
csárdás 428, 433, 437, 438
császár 22
– sárga 454
csat 301, 399
csatadal 476
cseber 217
cseh 136, 414, 540, 547, 554, 657
– morva 309, 661
cseléd 7, 26, 37, 52, 54, 67, 86, 158
– alkalmazása 78
– dal 478
–, gazdáké 78
– harang 79
– lakás 78, 79
– sor 543
– sors 657
– uradalmi 78–80, 678
csellós 427
csempe 144
csengő 248, 399
csép 201
csepesz 344
cséplés 200, 201, 439
– befejezése 626
– hadaróval 201, 202
cséplőgép 514
– kosár 208
csepű 288
cseremiszek 20, 405, 411
cserény 254, 255
cserépbogrács 140
– edények 264
– gyermekjáték 392
– lábas 267
– serpenyő 264
– üst 388
cserepes 141, 144
– kályha 168
– virág 361
cserfakéreg bocskor 622
cserzés 300
cséve 289
csevice 284
csigatészta 270, 582
csikó kifogása 250
csikós 235
– szűr 312
csíktartó 230
csillag 392, 604
csillagos ég 643
csipke 352
– bokor 185
– verés 386
csípőpárna 308
csíziós 106
csizma 25, 105, 302, 318
–, kordován 338
–, piros 339, 341
–, színes 318
csizmadia 82, 287, 347, 400
csoda 22, 522
Csodahalott 494
csodaszarvas 500
– monda 47, 551
csodatevő kép 100
– szobor 100
csónakforma 232
csont 362
– búgó 573
– faragás 362
csoportos udvar 126
csordakihajtás 238
csordás 236
csoroszlya 188, 348
csődör 24
csömpölyeg 134
csöröge 278
csörögés tál 393
csősz 81, 206, 224
–, temető 123
csudamalom 494
csuha 301
csutkatő 208
csuvas 411
csűr 24, 153, 158, 173, 178, 201
– ág 154
– boronából 159
– fiók 154
–, jármos 156, 157
– kármentő 154
–, kétfiókos 156
– köze 157
–, palóc 154
– sátor 156
–, székely 157
– torok 154
csűrdöngölő kaláka 89
csürhés 236
csűröskert 123
csütörtök 22
dagasztás 275
dagasztóláb teknővel 274
dakuködmön 337
dal 447–85 l. még ének, népdal
–, árus 484
–, bor 481, 580
–, bölcső 484
–, börtön 468
–, bujdosó 451
–, csata 476
–, drámai 518
–, gyermek 411, 658
–, háborús 476
–, hadifogoly 476
–, kortes 451
–, kubikos 480
–, lírai 488
– menetelő 476
–, mozgalmi 78
–, pásztor 470, 471
–, summás 479
–, szerelmi 443, 460, 470
–, szolga 478
–, történeti 455
–, vándor 484
dallam
– forma 413, 657
–, idegenszerű 415
–, kvintváltó 21, 411, 413
–, magyaros 415
–, pentaton 21, 415, 445
– szerkezet, alsó kvinten ismétlődő 410
– típus 412, 413
–, új 415
– variáns 410
dalmát 506
darab 292
darázsolás 343
daróc 341
darutoll 306
deák 657
deákság 508
debreceni eke 188
– perec 272
– szűr 348
dédszülő 58
délebéd 267
délszláv 27, 28, 32, 33, 136, 208, 318, 319, 352, 373, 407, 487, 540
– énekköltészet 504
derékszeg 261
derelye 279
dikó 158
dinnye 649
dinnyések 26, 69
díszítmények 379
– zsúfolása 353
díszítőművészet 346–402, 410, 663, 693
disznó 232, 234
–, bakonyi 235
– hizlalás 209
– kihajtás 239
–, mangalica 235
–, milos 235
– nyáj 240
– ól 79, 157, 159
– ölés 59, 64
–, szalontai 235
– tor 281, 282, 422, 439, 481
–, vörös 235
dob 416, 424
dobolás 93
dobolás (méhészet) 222
dohány 26, 205, 263
– kertész 479
– simítás 205
– tartó 310
– vágó 205
dohányosok 26, 69, 205
dohányzás 205
dolmány 25, 302, 313
domború faragás 358
donát-nap 629
Dózsa-féle parasztháború 25
dögrovás 248
Dömötör-nap 107, 237
dörzsölő 291
dránica 177
drámai dal 518
– előadásmód 547
– játékok 443
– szerkesztés 456, 459
drámaiság 517
dramatikus hagyományok 567, 700
drótos 414
duda 208, 417, 419, 421, 422, 425, 429, 439
– fej 419, 420
–, férfifejű 419
–, menyecskefejű 419
dudás 414, 419
dumi 486
dunai szlovén 22
dunántúli pásztorfaragás 357, 358
dunna 585
dúr 414
eb 232
ebéd 267
ébresztő 79
ecet 185, 263
ecset 388, 395
édeskoma 62
egészség biztosítása 648
égetés 390
égig érő fa motívum 525, 532
egri bútorfestés 370
egyéniség 445
egyház 6, 95, 287
– fi 96
– gondnok 97
– megkövetés 98
egyházi adó 96
– élet 679
– év hagyományai 615
– szertartás 588
– ünnepek 6
– zene 99
egylovas talyiga 261
éjjeliőrök 93
eke 66, 107, 185, 348, 623
–, aszimmetrikus 188, 190
– csúsztató 190
–, debreceni 188
– faragás 188
–, félvas 189, 190
– fő 187
– gyártó 188
–, határbarázdoló 623
–, kerülő 191
–, ökör vontatta 190
– szarv 187
–, szarvtalpas 188, 189
–, szimmetrikus 188, 206
–, taliga 187, 190
– – szimmetrikus 190
–, taligás 21, 187
– talp 187
–, talpas 188
–, túró 188
–, váltó 188
– vánkos 190
–, vas 189
– vas 187, 188, 348, 399
– –, aszimmetrikus 188
– vezér 187
ekés földművelés 20, 187
eladó lány 291, 581
elbeszélés 518, 561
Elek-nap 107
élesztő 275
elhárítás 648, 653
elhivés készsége 447
eljegyzés 581
ellenreformáció 95
ellentét 453, 458
élménymonda 559
élőbeszéd 404
élőfás méhtartás 221
elrejtezés 635, 640
első áldozás 625
emberábrázolás 362
– piac 103
– tan 658
emberi testrészek 647
emelőhalászat 228
Emese álma 551
endogámia 28, 579
ének l. még dal, népdal
–, bujdosó 463, 467, 504
–, hajdú 504
–, hős 24
–, koldus 484
–, rab 463, 468
–, regös 20, 411, 636
–, sirató 448, 484, 491
–, történeti 445, 465
énekes 7
– gyermekjáték 670
– koldus 500
– asszony 489, 490
énekmondó 489, 552
epika
–, hősi 489
epikum 488
epikus énekmondás 491, 492
– költészet 486
– műfaj 24
építkezés 21, 112, 680
építőáldozat 149, 493, 496, 624
eposz 487, 508
erdei gyűjtögetés 42
erdélyi fejedelem 39
erdész 80
– ház 114
erdő 31, 39, 42, 113, 130, 183
– bíró 94
– birtokosság 94
– irtás 542
eresz 177
ereszt (rajzik) 220
értelmiség 85
érvágás 251
– szerszámai 250
esküdt 93
esküvő 672–673 l. még lakodalom
esővető 137
eszencia 219
észtek 20
esztena 252, 253
esztétikai szabály 349
eszteváta 289
esztrenga 253
Ethnographia 10
étkezés rendje 54
etnogenezis 676
Etnológiai Adattár 12
evangélikus 43, 95
evező 232
evolúció 444
exogám 58
extenzív tartás 233
ezüst 644
– lánc 323
faépítkezés 130
–, fenyő 130
– –, szurok 146
– gyöngy 249
– ház 130
– kampó 196
– kereszt 122
– köpü 221
– lapát 202
– mozsár 205, 209, 348
– nyereg 258
– szén 181
– tál 266
– vágószín 163
– veder 265
– villa 201
fáklya 227
falfestés 38
– pingálás 349
– védők 106
fali kereszt 149
– téka 150
falka 240
falu 92, 124
– csúfoló mese 535
–, halmaz 126, 127, 173
– kovácsa 188
– ládája 92
– önigazgatása 92, 679
– pecsét 92
– részlet 31, 38, 43
–, utcástelepülésű 128, 129
–, vár köré települt 128
–, zárt 115
Falumúzeum, Göcseji 12, 13
–, Vasi 14, 127 l. Szabadtéri M. alatt is
falusi értelmiség 66
– kézművesek 7
– plébános 96
faragás 353–363, 693
–, domború 358
–, dunántúli pásztor 357, 358
–, szaru 362
faragópásztor 357
– szerszámok 354
– szín 164
faragott kiskapu 124
farkasfog 392
– gége 223
Farkas Julcsa 514
– verem 225
farkasfogas faösszerakás 130
farpárna 324
farsang 85, 416, 582, 606, 607, 608, 609, 621
– farka 606
fazék 263, 388
fazekas 26, 82, 102, 105, 181, 262, 347, 353, 390
– cégér 83
– központ 388
– mester 389
fazekasság 672–673
fecskerakás 134, 174
Fehér Anna ballada 517
fehércseléd 307
– gyászszín 32, 324
– hímzés 381, 382
– horvát 22
– kígyó 646
Fehér László 504
– liliomszál 572
– ló mondája 552
– nép 307
– répa 269
– vasárnap 611
fejés 240
fejfa 42, 57, 122, 348, 353, 598, 601, 602
–, antropomorf 122
– faragás 462
– versek paródiája 602
fejsze 113
fejviselet 691
–, férfi 303–306
–, női 304, 305, 306–307
fekete edény 390
fektetés 591
félágas 136
felekezet 230
felépítmény 441
feleség 46
felesrovás 247
felkontyolás 591
felnyergelt csikós ló 259
félpamutvászon 295
felsőruhák 691
felszegiek (Kalotaszeg) 40
félszilaj tartás 233
felvető 294
fém 644
– ékszerek 400
– művesség 399
– művészet 350
férfi 46, 342
– ujjas 309, 313
– viselet, ünnepi 343
férj 46
festékes 376
festett
– bútor 26, 352
– – készítő központ 369
– mennyezet 352–353
fésülködés 303
fésűs 347, 362
feudalizmus 21, 22, 442, 487, 501
fial 46
fiatorony 178
film 409, 672
filoxeravész 214
finnek 20, 405
finnugor 12, 225, 232, 256, 263, 288, 301, 404, 540, 593, 634, 644
– kor 46, 642
– népek 20, 355
– nyelvcsalád 20, 405
finomtiloló 288
Szent Flórián 352
Fogarasi István ballada 500, 502
fogas 400
–, kovácsolt 401
fogfájás 651
– húzó (kovács) 646
fokhagyma 286, 652
fokla 146
folkeviser 486
folklór 440
folyószabályozás 75
fonalcsörlő 291
– felvetés 293
– mosás 292
fonás 288, 290, 291, 297, 439
fonó 180, 291, 416, 424, 439, 440, 459, 543, 578
– beli játékok 291
– ház 567
fonográf 11, 13
forgatás 199
forgó rózsa 362
– szél 644
forrás 100
főkötő 307, 324, 325, 334, 383
–, hímzés 382
–, kéreg 307
–, palóc 327
föld (építőanyag) 132
földesúr 48
földművelés 20, 29, 42, 683
–, alföldi 186
–, háromnyomásos 186
–, hegy- és dombvidéki 186
–, kétnyomásos 186
–, szántóföldi 21
földműves 30, 36
– kultúra 185
főnemesek 65
főtt tészta 279
főurak 65
főzőedények 265
francia 24, 406, 487, 660
frunza verde 459
früstök 263, 267
funerátor 7
furmint 215
furulya 357, 417, 429, 439
furulyás 418
fuvaros 82, 91, 131
fuvarozás 49, 262
fülbevaló 400
fürj 225
füst-elvezetés 153
– fogó 144
füstölés 269, 650, 651
füstöskonyha 142
fütyülő 104
füzértánc 430
gabonakereskedő 86
– kereszt kéveszámok 198
– neműek feldolgozása 685
– tisztítás 203
gabonáspajta 123, 153
gajda 419
galambdúc 159
galand 302, 339
gálickő 297
gálya 24
galuska 279
garabonciás 560, 636
garágya 124
gardon 425, 426
Garibaldi-szűr 380
garmada 201
gatya 302, 308, 321, 334, 337, 345
–, bő 308
gazda 48, 78
–, halász 230
–, tiszt 65
gazdag paraszt 26, 67, 440
gazdasági épület 67, 124, 681
gazdasszony 50, 74
gémeskút 243
gémtoll 337
geometrikus motívum 372, 373, 376, 402
georgina 392
gépész 80
gereben 289, 291
gereblye 107, 195, 245
– szerű motívum 402
gerendavázas építkezés 132
gerendely 187, 188 l. még eke
gergelyjárás 567, 606
germán 540
Gesta Romanorum 503, 539
gesztenyés 167
góc 144
gomb 310
– kötő 82, 287, 310
gomba 182, 184, 269
gombóc 279
gombolyag 293
gomolya 284
gondolatritmus 516
gorál 431
góré 162
gótika 130, 178, 351
gölöncsér 390 l. még fazekas
gönci hordó 219
göncölszekér 644
görhe 273
görög 36, 404, 487, 537
Görög Ilona ballada 494, 517
– katolikus 100
gramanzia 636
gránátalma 351, 392, 400
– gyöngysor 323, 337
gregorián ének 6, 658
Grimm-mesék 661
grúz 539
guba 38, 105, 302, 311, 313, 339, 341, 345
–, asszony 313
– csapás 297
– csapó 82, 287
– posztó 297
– szék 297
gubacs 297
guggolás 427
gulya 239, 240
–, cifra 240
–, kurta 240
–, rideg 240
–, szilaj 240
–, szűz 240
–, törzs 240
gulyás 80, 235, 236, 237
gulyás (étel) 281
– leves 281
gulyásos hús 281
gúnya 301
gúnyás pásztor 254
guzsaly 289, 291, 399
–, kerekes 291
– szalag 401
– szeg 400
–, székes 289
– talp 353
–, talpas 289
– tű 400
gúzsos prés 218
gwaelawd 486
gyalog napszám 26, 91
– szék 255
– székely 42
gyalom 229
gyanta 184
gyapjú 232, 288
– feldolgozás 51, 691
– kapca 341
– konjunktúra 295
– megmunkálás 181
gyári pala 139
gyászszín 349, 454, 603
gyékény 39, 174, 183
– ponyva 77
– varrás 182
gyeptégla 134
gyermek 46
– ágyas asszony 268
– dalok 411, 658
– játék 20, 104, 416, 573, 575, 576, 668, 701
– költészet 572
– körtánc 438
– mondóka 484
– nevelés 50, 51
– versek 409
gyertyamártás 147
– mártó edény 147
– tartó 147
Gyertyaszentelő Boldogasszony 627
gyímesi csángók 43, 114
gyógyítás 639, 648, 650
gyógynövények 182, 183
gyolcs 307
– árus 414
gyorskocsi 262
gyöngy 301
– sor 328
– tyúk 235
gyöngyös bokréta 341
gyönyörű Bán Kata 498
Szent György-nap 194, 206, 237, 242, 283, 627, 638, 639, 644, 646
gyufatartó 357
gyűjtögetés 182, 683
gyümölcs 263
– fa 121
gyümölcsöskert 119
gyűrű 301, 400
gyűszű 339
habán fazekasok 395
háborús dal 476
had 46, 58, 60
hadaró 201, 202
hadas település 36
hadifogoly-dal 476
hagyma 77
hagymások 69
hagyomány 349, 446
–, haladó 664, 673
hagyományozódás 662
haj 302, 344, 647
– fonat 321
–, kör 302, 344
–, nagy 344
– viselet 691
– –, férfi 302
– –, női 302
hajadon 303
hajcsárok 108
hajdina 192, 209, 271
– termelés 39
hajdú 37, 39
– ének 504
– kérdés 658
– tánc 429, 658
– városok 123, 173
hajítófa 224
hajlék szőlőben 33
hajó 226, 232
hajtás 224
hajtóvadászat 87
hal 226, 405, 593
halál 560, 593
– jelei 593
halász 30, 81, 226, 543
halászat 32, 39, 227, 229, 231, 686
–, emelő 228
– öreghálóval 229
–, rekesztő 228
halászó sas 226
halászszerszám 657
halfogás puszta kézzel 226
hallé 280
halmaztelepülés 164, 167
háló 225, 226
– kötőtű 231
–, rokolya 228
– varsa 228
– szárítás 230
hálóhely 54, 55
– kamra 578
halott 180
– rendbetétele 594
– mosó víz 650
– sirató 411
–, Hálás 548
halottak napja 602, 603
halotti tor 180, 268, 439, 593, 600, 601, 602, 603
halszárítás 269
haltartó bárka 231
hám 259, 299
hámor 187
hamuzsír 184
hangszeres népzene 42
hanságiak 30
hant 134, 165, 243
– fal 135, 174
hanti 20
harang 399, 595
– láb 130, 133, 178
– torony 131
harangozó 96, 98
hárászkendő 341
hárfa 421
harisnya 301, 335
harisnya (nadrág) 309, 341, 343, 344
harmat 242
– kása 183
A három árva 498
Három kaszás 643
háromkirályok 604, 605
három a tánc 433
háromváros 37
hársfa 183
hasáb 292
hasas citera 423
határ 112
– halom 623
– járás 112, 623
– kő 623
– őrök 42
– szentelés 625
hátibőr 315
hatóságok 287
hátsó szomszéd 63
hatvanas rendszer 197, 293
ház 139, 580
– berendezés 26, 112, 680
–, egysejtű 139, 168
–, első 139
– építés 624, 627
– építő kaláka 88
–, füstös 142, 168
–, háromosztatú 25
–, hátsó 139
–, kerített 29, 167, 169
–, kétosztatú székely 176
–, kétsejtű 81
–, lakó 165, 166, 168, 170, 172, 173, 174, 175, 176, 177, 681
– –, tornácos 165, 169, 174
– orom 179, 400
– – dísz 400, 402
– szentelés 88, 627
– tűznézni 140
– típus, balkáni 167
– vidék, alföldi 682
– – déldunántúli 681
– – erdélyi székely 683
– – közép-dunántúli 682
– – nyugat-dunántúli 682
– – palóc 682
házasság 180, 580
– kötés 98
házikert 49
– kígyó 180, 646
– oltár 149
– sör 285
hazug mese 534, 548
hegedű 416, 422, 424, 425, 439
hegedűs 416, 427, 489
hegyi szekér 262
hegyközségek 115
héj 136
helyi mondák 519, 520, 554
helynévadás 518
– pénz 103
hentes 281
hétfalusi csángók 43, 599
hétszilvafás nemes 65
hét vezér 61
hexachord melodika 411
hidas 159, 173, 232
hidegpitvar 173
hídivásár 107
hídjátékok 572
hiedelem 10, 206, 302, 440, 498, 569, 615
– monda 208, 518, 556
– világ 443, 560, 632, 647
híj 156
hímestojás 402, 695
hímzés 36, 38, 41, 66, 382, 672–673, 694
–, keresztszemes 377, 378, 379
–, laposöltés 379
–, lyuk 381
–, rábaközi 381
–, sárközi 382
–, szabadrajzú 377
–, szálánvarrott 377, 379, 384
–, szűcs 352–353, 380, 381
–, szűr 380, 381
hindu 537
hírvers 477
históriás ballada 500
– dallamok 658
– ének 514
históriások 106
hitvilág 250
hiú 136
hivatásos énekes 552
hízott kacsa 280
– liba 280
hold 643, 651
– fogyta 206
– foltok magyarázata 645
hombár 160
–, szántalpas 161
homlit 214
honfoglalás 28, 46, 130, 187, 224, 244, 306, 405, 448, 492, 598, 614, 620,
640, 660
honfoglaló magyarok 121, 132, 232, 234, 301, 593
hordó 57, 160
– fenék 219
–, gönci 219
horgasfa 136
horog 226, 229
horvát 161, 302, 319, 359, 383, 429, 554
– szlovén 29
hosszú fuvar 26
– vas 187
hősének 24
– epika 489
– költészet 488
– monda 551, 552
humanizmus 25
hun 195
huny 405
hurka 282
hurka (takarmányozás) 245
hurok 224, 225
–, felrántó 224
– öltés 379
hús 232
– eltartása 269
– ételek 280, 689
– leves 270
húsos kása 271
húsvét 268, 416, 610
húsvéti locsolás 611, 672–673
– tojás 611
– – hímzés 401
hű előadói típus 446
iafia 46
időjóslás 627, 643
iga 258
ige 292
igric 416, 488
íjascsapda 225
ijesztő 208
Illés-nap 107, 194
inas 84
indoeurópai 36
ing 307, 308, 339, 341, 345
–, bevarrott ujjú 307
–, borjúszájú 308
–, csikós 337
–, jegy 585
–, katona 308, 341
–, lobogós ujjú 308
–, mellévarrott ujjú 307
–, női 307, 308
– ujjhímzés 384–385
ingyen munka 72
intéző 78
invokáció 491
ipa 46
ipari munkásság 68, 440
– növények 72
– proletariátus 65
iparművészet 346, 668
iparosok 679
írásbeliség 662
író 263, 282, 283
– asszonyok 378, 383
irodalmi nyelv 404, 406, 407
irodalom 442
íróka 388, 395
irtás 29, 113, 114, 186
–, égetéses 113
iskola 66, 96, 104, 109, 119, 409, 662
–, gazdasági 66
– mester 657
iskolázás 403
ispán 22, 78
istálló 24, 79, 158
–, szarvasmarha 158
istállózó tartás 233
istentisztelet 90, 98, 102
Szent István-nap (XII. 26.) 620
– szolgái 622
iszik 263
italok 284
itatás 240, 243, 261
itatónóta 481
Szent Iván-nap 416, 614, 615
ívás 227
ivó 86
– csanak 352–353, 359, 667
– edény 357
– pohár 359
– tülök 357, 360
í-zés 405, 406
jármos csűr 156, 157
járóka 573
járom 257, 258
jászok 24, 36, 301, 345, 408
jászol 158
játék 589
– dal 484
–, fogócska 572
–, fogyó-gyarapodó 572
–, fonóbeli 291
–, gyermek 572–578
javasember 640
jégpatkó 230, 231
jégtörő Mátyás 627
– verés 645
jegyespár 62, 333, 582
jegykendő 348
jegyző 66
– könyv 84
jel 57, 59, 247
– képek 348, 455
– képrendszer 347, 348, 454
jelölő 206
Jézus születése 618
jobbágy 25
– felszabadítás 65, 67
joghurt 282
jokulator 489, 552
jószágbélyeg 57
– betörése 257, 258, 688
– építményei 251
– etetése 179
– kormányzó 65
– tavaszi kihajtása 626
József-nap 627, 647
juhász 81, 235, 238, 288–289, 297, 314, 513
– kampó 357, 399
– kunyhó 256
– nóta 456
– tánc 428
juhfejés 284
– gyapjú 295
– hús 281
– húsos kása 271, 281
– tej 283
– túró 270
Júlia szép leány 498
junačke pesme 486
kabar 21
kabát 301, 302, 308, 339
– szerű felsőruhák 310–317, 691
kabola 141
kacagány 302
kacsa 235, 280
– lábon forgó vár 538
Kádár Kata ballada 500
kaftán 302
kakaslövés 614
– toll 306
– ülő 137
– vér 223
kakat 187
kalács 49, 263, 278, 572, 689
–, ablakos 278
–, kulcsos 278
–, kürtős 278
– – sütés 278
– – sütőfa 278
–, lakodalmi 588
–, lyukas 278
kaláka 42, 88
–, arató 89
kalangya 197
–, fél 197
kalap 302, 303, 327, 581
–, Barczi 334
–, gulyás 303
– karima 302
–, kupeces 338
–, nemez 303, 344
–, pásztor 337
–, szalma 306, 341
– zsír 249
–, zsivány 303
kalapos 105, 287
kalendárium 106, 149
Kalevala 452, 488
kállai kettős 564
kaloda 92, 99
kalotaszegi írásos 383
kalpag 25, 302
kályha 146
– csempe 146, 351, 390
– szem 146
kampó 249
kamra 152, 160, 161, 169, 173, 591
kanáltartó 266
kanászkürt 521
– nóta 415
– tülök 419
kanavász 302
kandalló 143, 175, 178
kandallós tűzhely 141
kankó 337
kantár 259, 593
kántor 66
– költészet 580
kapa 186, 208
– formák 187
–, kétágú 113
–, lapos 113
– tisztító 354
kapálás 206, 216, 439
kápa 259
kapca 301, 317, 321
– készítő 297
kapitalizmus 442
kápolna 100
kapor 286
káposzta 39
– ételek 263
– leves 268, 270
kaptár 24, 222
kapu 124, 681
–, galambbúgós 125
–, kis 127
–, kötött 125
–, sövény 154
–, székely 125, 126, 178, 288–289, 353
–, tőkés 125, 126
karácsony 22, 268, 416, 615
karalábé 263
karám 108, 252, 253
kard 593
karika 249
– gyűrű 581
karikás művelés 215
– ostor 7, 235, 249, 635, 639
karkötő 400
kármentő 86
karóköz 164
kárpátukránok 415
karton 302, 332
kártyázás 89
karzatfestés 369
kas 221, 222
kása 263, 268, 271, 590
–, kitoló 272, 592
– növények 271
kasmír 329
kastély 65, 66
kástu 161, 162, 171
kasza 195, 244, 245
– csapó 195
–, gereblyés 197
– kőtok 197, 357
– sarló 194
kaszálás 87, 244, 259
kaszárnya 475
kaszás 70
Kaszás (halál) 643
káta 230
katlan 175
katolikus 37, 42, 95, 242, 400
– egyház 100
katona-búcsúztatás 597
– dal 454, 463, 474, 504
– fogdosás 476
– nóta 451, 456
katonáskodás 540
kaucsuk-berakás 360
kazal 244, 245
kazár kaganátus 21, 185, 187, 214
kecske 232
– játék 576
kegytárgy 101
kékfestés 288–289, 308, 327, 334
kelence 221
kelengye 51
keleti szlávok 185, 209, 231, 270
kelta 22, 215
– epika 538
– római 29
kemence 135, 139, 140, 143, 168, 173, 174, 175, 178, 264
–, aszaló 269
– befűtése 275
–, boglya 144, 173
–, búbos 142, 144
–, fazekas 384–385
–, fekvő 175
–, kürtös 143, 144
–, palóc 145
–, sipos 144
–, sütő 139
–, szabadban épített 146
–, szabadtűzhelyes 144
kender 21, 288, 289
– feldolgozás 53, 284, 439
– föld 56, 289
kendő 104
kenéz 22
kengyel 593
kenyér 63, 75, 77, 144, 263, 273, 689
– kosár 348
– megszegése 55
– sütés 50, 274, 275, 277
– sütő eszközök 276
– tartó 276
– – kosár 276
– – rács 276
kepebál 198
képmutogatók 106, 512
– rendszer 454
kéregfőkötő 307
Kerekes Izsák balladája 491
kerékgyártó 181, 188, 261
kerengősátor 211
kereskedő 37
kereszt 398, 598
–, gabona 197
–, sír 353, 602
–, szív alakú 122
– apa 578
– szemes hímzés 377, 378, 379
– szülő 62, 570
keresztelés 98, 180, 572
keresztelő 118, 439, 569, 570
kerge birka 250
kerítés 63, 124
kérők 568
kert 117, 124
–, aklos 123, 124
–, csűrös 123
–, kis 127, 455
– kultúra 185
–, méhes 221
–, rakodó 123
–, szérűs 153, 164, 200
–, szőlős 119
–, virágos 53
kertestelepülés 123
kerülő 81
keszeg 226
kétbeltelkes település 123, 164, 173
kétközháló 229
kétszeres 192, 274
kettős udvarú telek 127
kévekötés 195
kezdőképek 457
kézfogó 581
kézműipar 668
– műves 25, 37
kiadó násznagy 579, 585
kiégetés 388
kígyó 646
– bőr 639
– kő 519, 647
– lyuk 519
kiházasítás 56
kihirdetés 582
kikérő násznagy 579, 581, 585
kilenced 25, 49, 205
kincsmonda 554
kintorna 421
kiolvasó vers 575
kirepülés 222
Kisasszony 642
Kisasszony-nap 205
kisbéres (csillagkép) 644
kisbojtár 236, 255, 267
kisbőgő 427
kisbunda 316, 380
kiscsalád 46, 54
kisebbik uram 54
kísértet 560, 641
kisgazda 230
kisiparosok 347
Kis Júlia 500
kiskunok 36
kisnemesi réteg 414
kisparaszt 440
kispászma 292
kisszűr 322
kisvőfély 579
kisze 608, 610
– hajtás 35, 608
kiszi 270
kitagadás 57
kitenni a szűrét 311, 579
kitoló kása 272, 592
kivándorlás 69
kivándorló-búcsúztatás 597
– ének 515
klarinét 422, 425, 429
klasszicista építészet 179
klasszicizmus 352
kobak 24, 359, 665
– tök 81
koboz 420, 421
kobzos 416
koccintónóta 481
koceta 88
kócsagtoll 337
kocsi 262
– kenőcs 184
kocsis 78, 560
–, első 78
kocsma 86, 109, 480, 578
kocsmáros 86
kofa 102
kolbász 263, 282
kolduló énekes 492
koldusének 484
kolendálás 604
kollektív gazdálkodás 27
kollektivizálás 118, 206
kolomejka 415
kolomp 248
kolonc 249
koma 61, 180, 348
–, édes 62
–, fő 62
– kendő 371
– pár 61, 62
– szilke 394
– tál 611
komédiások 106
komi 20
kommenció 79 l. konvenció
komondor 24, 235
komót 150
komp 232
konda 239, 240
kondás 235
konfirmálás 625
kongózás 624
kontrás 425
konty 137
– fésű 362
konvenció 70, 81 93 l. még kommenció
konyha 140, 142, 153, 264
– eszközök 153
–, füstös 139
kopaszfejre metszés 215
kopasztás 281
kopolya 243
koporsó 593, 594
kordé 261
kordés gazda 76
kordován csizma 338
kormánydeszka 188
kormozás 607
korong 388
korsó 265, 384–385, 392, 671
korsós 390
kortesdal 451
kosár 183
kosarazás 252
Kossuth-monda 551, 554, 555
– nóta 450, 465, 504
kóstoló 282
koszorú 136
– gerenda 132
kovács 81, 82, 181, 188, 399, 646
– műhely 107
– remekek 695
kovász 263, 274, 275
– érlelés 275
– fa 274, 275
kovászolás 274, 275
kő 131
– faragás 397
– kaptár 220
– kereszt 122
– –, szív alakú 122
– kultúra 131
– lap 273
köcsög 264, 282
– duda 620
ködmön 288–289, 301, 315, 332, 337, 380, 384–385
–, daku 337
– díszítmény 380
kölcsönös segítség 87, 197
köldök 187
köles 192, 209, 263, 271
költő típus 446
kölü 203
Kőműves Kelemenné ballada 149, 410, 444, 495, 517
köntös 301
könyvkereskedők 106
– nyomtatás 403, 406
köpködő 103
köpönyeg 301
köpü 221, 223, 263, 283
köpülő 282, 648
körcsárdás 431
– hinta 101, 106
– jászol 158
köröm 647
körte 185, 269
köszöntő 484
kötél 400
köteles 106
kötény 309, 327, 329, 339
–, bő 309
–, szűk 309
kötés 230
kötőfék 258, 400
kővé válás mondája 554
közbirtokosság 94
középnemesi réteg 414
középorsós sajtó 218
középparaszt 68, 69, 440
középszelemen 137
közerkölcs 98
közlekedési eszközök 688
közmondás 409, 518, 562, 563
– verstana 564
közmunka 87
köznemes 65
köznyelv 404
közös munka 59
– munkaeszköz 68
közösség 443, 445
közösségi összejövetel 547
krumpliszedés 204 l. burgonya
kredenc 151, 153
krónikák 9, 491
kubikos 26, 75, 76, 77, 261, 451, 480, 678
– banda 75
– – gazda 75, 76
– munkába beletanulás 76
– dal 480
– talicska 75, 76
kuckó 145
kucsma 303
kuglipálya 86
kuglóf 263, 278
kukás 479
kukorica 26, 205, 271
– az étkezésben 209
– fejtés 208
– fosztás 180, 207, 416, 424, 439
– góré 159, 162, 163
– kas 162, 167
– liszt 268
–, részes művelés 71
–, piros cső 207
– pogácsa 273
– szárvágó 208
– tároló építmények 161
– termelése 649
– törés 88
kulacs 285
kultúra kettőssége 662
kum 405
kumet 260
kun 24, 36, 37, 39, 42, 233, 235, 250, 301, 302, 345, 421
– gazda 53
– kapitány 590
– süveg 303
kunyhó 77, 119
–, kerekes 255
–, kontyos 256
kupa 146
kupec 86
kurátor 97
kúria 134, 179
kurtagulya 240
kurti 344
kuruc költészet 448
– nóta 465
kusk 262
kút 63, 164, 243, 681
–, gémes 164, 243
–, kerekes 164
Kutsche 262
kutya 180, 226, 235, 248
kutyafejű tatárok 553
kuvasz 235
kuzsok 339
külföldi énekesek 412
külü 205, 209
kürt 357
kürtő 144, 145, 228
küszöb 572, 624, 647
lábasjószág-gondozás 52
lábbeli 317, 692
lacikonyha 107, 108
láda 106, 148, 150, 348, 364
–, ácsolt 351, 362, 365
–, faragott 365
–, festett 368, 370
–, menyasszonyi 584
–, pad 151
tulipános 352–353
ladik 232
lajbi 302, 309, 337, 341
lakásberendezés 80
lakatos 80, 399
lakodalmi ebéd 587, 588, 589
– ének 484, 580
– sátor 180
– sütemények 585
– ülésrend 589
– zenészek 425, 426
lakodalom 59, 119, 180, 348, 416, 439, 481, 567, 578, 586, 672, 701
– ágyvivés 581, 583
– ételei 582
– indulás esketésre 584
– kelengyevivés 583
– menyecskeöltöztetés 328, 580
– napja 582
– költészete 580
lakos 236, 267
lakozás 625
lámpa 147
láncosbot 621
láncöltés 379
lángos 276, 278
lant 421, 424
lantos 416, 489, 491
lapát 76
laposöltés 379
lápos terület 114
laposvas 187
lapp 20
laska 263
lassú csárdás 438
László-monda 552
I. László törvényei 48
latin 404, 406, 442, 537
látófa 81
lé 263
leány 46, 53, 326, 330, 335, 336, 345
– kérés 165
– kérő játék 572
– kori név 58
– pajtás 61
– templomi ruhában 323
lebbencsleves 77, 270, 271
ledolgozás 72, 91
legelő 121
– gazda 94
– karbantartás 87
– társulat 94
legeltetés 240
– rendje 241
legenda 24, 518
– költészet 500
– mese 536
Legenda Aurea 520
legény
– bíró 578
– – jelvény 578
– cimbora 61
– címer 575
–, első 230
– felavatandó 578
– szállás 543
legkisebb fiú 47, 57
lék 231
Lél- (Lehel-) monda 519, 552
lélek 641
– harang 595
– hit 20
– látó asszony 640
–, visszajáró 641
len 284, 288,
lencse 648
– leves 270
lengyel 36, 136, 302, 428
lép 225
lepedőszél 384–385
– vég 381, 382, 384, 387
lepények 272
lepénykenyér
–, kemény 273
–, puha 272
lépezés 225
leppentyű 159
lesütés 270
leves 270–271, 281
liba 235, 280, 574
– pásztor 574
libuc-ütőfa 224
lidérc 640
– csirke 640
lírai dal 488
liszt 268
lisztesláda 268
literatúra 442
liturgia 24
litya 339
ló 232, 234
– betanítása 258
– fej 423
– fők (equites) 42
– here 246
– hús 280
– istálló 158
– kifogás pányvával 288–289
– szőrmunka 400
– tej 282
lóca 106, 365
lóger 200
lógós 260
lomb 246
lovasfogat 261
– igáshám 258
– szánkó 260
lőporszaru 360, 361, 362
Luca-nap 616, 650
– szék 616
lucerna 246
ludas játék 575, 576
– kása 272
lüszter 322
lyuk 214
– hímzés 381
– pince 220
madár 349
– ábrázolás 349
– beszéd 646
– posta 468
– toll 183, 337
madarász 183, 225
magtár 49, 161
magyar 405
– honfoglalás 10
– juh 234
– krónika 551
– Népköltési Gyűjtemény 10, 548
– Néprajz 18
– nyereg 259
– ősvallás 10
– szabó 287
– szűcs 314, 317
magyarok szálláshelyei 23
magyarság néprajza 5, 11
majális 613
majolika 392
major 24, 78, 81
majoránna 286
május elseje 612
mák 23, 209
makk 185
– olaj 146
makkoltatás 32, 233, 242, 252, 256
malaszt 22
málé 273
málna 182, 185
malom 86, 209, 211
–, hajó 210
– ház 211
–, kalló 297
–, kézi 209
–, kő 210
–, olaj 214
–, száraz 209, 210, 211
–, szél 66, 209, 212, 213
– –, bakos 213
–, taposó 213
–, vízi 114, 209, 210
mangalica 235
mángorló 352–353, 354, 356, 357, 358, 428
manysi 20
márc 285
marhahajtó utak 108
mari 20, 411
Mária-lányok 95, 625
Márk-nap 627
marokszedés 195
marokszedő 70
Márton-nap 629
maskarázás 208, 590, 608, 609
Máté hete 192
matriarchátus 46, 539
matring 292
Mátyás-monda 551, 554
matyó 36, 74, 307, 308, 310, 372, 384, 394, 570
– család 47
– hímzés 383
mázatlan cserépedények 266
mazsola 263
mécs 146, 147
medvetáncoltató 106
megcsalt férj 508
megelőzés 648, 652
méh 220, 629, 647
méhes 164, 221
–, féltetős 221
– kert 221
méhészet 685
–, élőfás 221
méhfogó szaru 220
méhkas 183, 221, 223, 348
mejjes 315
mellény 309, 337
mellrevaló 343
mende-monda 550
mendikáns 606
ménes 239–240
–, cifra 240
–, renyhe 240
–, szilaj 240
menetelő dal 476
mente 313, 343
meny 46, 226 (hal), 579
menyasszony 320
– fejdísz 306
– koszorú 149
– ház 585
menyecske 50, 53, 288–289, 319, 325, 329, 336, 340
– kontyolás 579
menyegző 579
mennydörgés 645
mennyezetfestés 368, 369
merettyű 228
merinó birka 234, 250, 253, 352
merítőháló 228
mértanias díszítmény 353, 399
mese 444, 445, 446, 521
–, állat 537
–, antiklerikális 450
–, bolond 538
–, falucsúfoló 535
– előadásmódja 549
– formai vonatkozásai 548
– hallgató közösség 543
–, hazug 534, 548
– hős 521
– katalógus 659
– kezdő formula 539
– kincs 661
–, legenda 536
– mondás 542
– – közössége 543
– – szokásai 540
– mondó 447, 542, 544, 546, 549, 661
–, novella 538
–, ostoba ördög 538
–, találós 484, 565
–, tréfás 533
– tündér 523, 547
mesei szólás 539
– történetek 519
– világkép 447
mesélési alkalom 208
mesélők 7
mester 230
– gerenda 136, 353, 593
– legények 84
mesterke 379, 386
mész 131, 181
meszelés 179
metszés 215
metszőkés 215
méz 220
mézeskalács 104, 354
mézeskalácsos 223, 285, 347
Mezőgazdasági Munkaeszköztörténeti Archívum 15
mezőváros 67, 102, 109, 363
mézsör 285
mezsgye 63
Szent Mihály lova 597
– nap 107, 217, 242, 629
Szent Miklós-nap 242, 616
milos 235
mingrél 539
miskakancsó 39, 394, 395, 672–673
–, csáti 348
miskolci bútorfestés 370
misling 246
misztériumjáték 617
mítikus történetek 519
mitológia 487
mocsár 30, 113, 114
moldvai csángó 43, 344, 406, 408, 463, 635
moll 414
molnár 82, 86, 209, 347, 354, 560, 640
Molnár Anna 500
monda 10, 24, 42, 441, 518, 550–561, 644, 700
–, Botond 519, 552
–, élmény 559
–, helyi 519, 520, 554
–, hiedelem 208, 556
–, hős 551, 552
–, Katalógus, Magyar 16
–, kincs 554
–, Kossuth 551, 554, 555
–, kővé válás 554
–, pásztor 558
–, Rákóczi 554
–, tatár 553
–, Toldi 488
–, történeti 550
–, tudós kocsis 557, 639
mondókák 409, 484
moralizáló ének 580
mordvin 20, 273
morva 22, 414, 436, 657
motívum 441
– katalógus 659
motolla 289, 292
móva 88
mozgalmi dal 78
mulatónóta 481
munkakönyv 74
– szokásai 702
munkáslegények 657
muszuj 308, 341
mutatványosok 101, 106
műdal 477
– költészet 441, 443, 663
– rokonság 60, 61
– zene 412
Műveltség és Hagyomány 18
nád 39, 132, 168, 174, 183, 417
– ház 132
– kunyhó 252
– síp 416, 417
– toló 183
– verő 138
nádas 114
nadrág 301, 308, 309, 321, 344
nagybőgő 427
nagycsalád 29, 35, 36, 39, 46, 48, 67, 173
–, bővített 48
nagygazda 451
nagyháló 229
Nagy hegyi tolvaj 506
nagyírásos hímzés 383
nagykígyós hímzés 351
nagykunok 36
nagyobbik uram 53
nagypászma 292
nagypéntek 268
nagyszülő 46
nagyszűr 322
nagyvőfély 7, 579, 580, 592
naiv művészet 350
nap 642
– forduló 614, 615
– hívogató 578
napa 46
napraforgó 39, 203
– olaj 146, 203
napszám 49, 68
–, fogatos 26
–, gyalog 26, 91
napszámos 416, 422, 561
naptári év szokásai 603, 701
narodne pesme 486
nászágy 591
násznagy 579, 580
–, kiadó 579, 585
–, kikérő 579, 581, 585
násznép 585, 588
négysoros strófa 452
nem 58
nemes, hétszilvafás 65
nemesi vadászat 224
német 23, 26, 27, 29, 36, 39, 214, 263, 302, 309, 352, 354, 406, 407, 411,
438, 638, 660
– szűcs 317
– zene 414
nemez 288, 297
– kalap 303, 344
nemzet 58
nemzeti forma 517
– műveltség 663
nemzetség 46, 58, 59, 589
– fő 58
nemzetségi település 176
népballada 42, 485, 515, 698 l. még ballada
– fejlődése 488
– formai kérdései 515
– történeti periodizációja 493
népdal 10, 42, 78, 445, 449, 698 l. még dal, nóta
–, új stílusú magyar 26
népdalforma, új magyar 412
Népdalszövegek Katalógusa 16
Népköltési Gyűjtemény, Magyar 10, 548
népköltészet 43, 409, 440, 575, 663, 697
– gyűjtése 448
Népkutatás Kézikönyve, A Magyar 11
népmese 42, 441, 518, 634, 658, 699 l. még mese
– Katalógus, Magyar 16
– színessége 549
– történeti problémái 538
népművészet 26
– mestere 668
népi dallamok, új magyar 415
– díszítőművészet 346–402, 440, 693
– ékszer 352
– giccs 673
– hangszerek 416, 696
– hiedelemvilág 702
– iparművészet 346, 350, 668
– írók 407
– kerámia 694
– Kultúra, Népi Társadalom 18
– műveltség 663
– műzene 415
népies műdal 413
Nepomuki Szent János 352, 627
néprajz feladata 666
néprajzi csoportok 409, 677
– Főbizottsága, Magyar Tudományos Akadémia 11
– Hírek 18
– Közlemények 18
– Kutató Csoport 11
– Lexikon 17
– Múzeum 10, 12, 13
– – Értesítője 10
– Társaság, Magyar 10
– Történeti Archívum 15
néprajztudomány története 676
népszokások 567, 700
– költészete 409
néptánc 663, 672
népvándorlás kor 362
népviselet l. viselet
népzene 43, 410, 414, 440, 660, 663, 670, 696
– Tára, A Magyar 16
Népzenei Gyűjtemény 12
név kiválasztás 570
– nap 481, 623
nomád 20, 22, 186
normann 487
nóta l. még dal, ének
–, bujdosó 492
–, hallgató 589
–, katona 451, 456
–, koccintó 481
–, Kossuth 450, 465, 504
–, mulató 481
nótárius 66
novella mesék 538
nőági örökösödés 56
női viselet 330
nős férfiak 52
nőtlen legények 52
növendék leány 291
növényi ételek 689
– festék 379
nyáj 239
nyakék 325, 400
nyári konyha 164
nyelv 404
nyelvjárás 404, 405, 695
–, csallóközi 409
–, déli 407
–, dunántúli 407
–, erdélyi magyar 408
–, északi 407
–, hetési 409
–, keleti 407
–, kiskunsági 409
–, nyugati 407
–, őrségi 409
–, palóc 407, 409
–, s-ező 405
–, sz-ező 405
–, székely 408
–, szigetközi 409
– térképe 408
nyelvtudomány 20, 658
nyelvújítás 407
nyenyere 421
nyereg 258, 350, 593
nyerges 260
– parasztkantár 258
nyersanyag tárolása 689
– tartósítása 689
nyilas 244
nyílhegy 224
nyílt tűzhely 139, 142, 175
nyílvetés 244
nyírfakéreg 350
– bocskor 622
nyíriek 39
nyírvíz 184
nyitás 215
nyolcas (vers) 452
nyomórúd 198
nyomtatás 199, 200, 267, 288–289
nyoszolyólány 585, 587
nyugati palócok 34
nyújtó 261
nyűg 249
nyüst 289, 294, 372
nyüvés 291
obi-ugor 20, 411
ócskás piac 105
ocsú 202
odor 157
odú 220
óeurópai állatmítosz 537
– műveltség 642
ól 58
olaj
–, napraforgó 146, 203
–, repce 146
–, tökmag 146
– ütő 214
ólaskert 63, 123
olasz 24, 144, 234, 263, 406, 459, 487, 506, 660
– reneszánsz 352
ollóláb 136
ólom 644
– berakás 359
– máz 388
– öntés 651
– öntvény 399
oltó 282, 284
olvasó 104
ón 644
– berakás 359
– öntvény 399
onogur 21
Orbán-nap 219, 295, 629
orbánc 651
orja 281
– leves 270, 282
oromfal 169
orosz 36, 376, 459, 503, 536, 538, 547, 657
–, ó 637
orsó 288, 291
– tartó 291
orsós település 173
orvos 67
ostoba ördögmesék 538
ostor 249, 258, 400, 640
– csapó 249
– nyél 357, 360
ostoros 201
ószláv 540
oszlopos tornác 175
oszmán-török 318, 580, 660
osztják 20, 405, 411, 521
osztott település 164
osztováta 294
osztrák 272, 309, 354, 408, 431
– bajor 606
– stájer 423
ótörök 593
öcs 46
ökör 232
– istálló 479
öltözködés 66
őn 226
önigazgatás szervei 92
öntés 650
öntözés (húsvéti) 611
ördög 9
– barázdája 518
– kő 519
– kútja 519
– szántása 519
Ördögi kísértetek 520
öregháló 229
őrfa 256
örmény 539
örökbefogadás 61
öröklés 48
– rendje 56
örökös jobbágy 25
örökösödés 61
örökség 48
örökszántó 186
ős 46
– gesta 519
– gyep 113
– haza 226
– közösség 493
– magyarság 405
– történet 10, 552
ősi magyar verselés 516
ősz szokásai 615
ösztöke 187, 190
ösztönösség 349, 664
ötfokú hangsor 410, 413
ötvösművészet 350
öv 301, 310
ő-zés 405, 406
pacsa 321
pad 148, 150
–, fa 148
–, faragott 366
– támla 366
padika 165
padkás füstös konyha 139
padmaly 601
pajta 119, 153, 154, 156, 167
– fia 153
–, gabonás 123, 153
–, göcseji 153
–, lúd 157
–, talpas 155
–, torkos 171
–, zárt 154
pajtáskert 123
pákász 183
pala 139
palacsinta 263, 273
palást 301, 343
pálinka 49, 267
pálinkás butella 393
palóc 34, 36, 49, 60, 123, 131, 136, 137, 148, 152, 161, 173, 195, 283, 284,
302, 307, 310, 323, 327, 329, 359, 365, 372, 373, 408, 409, 427, 578, 608,
641, 648
–, keleti 34
–, nyugati 34
Palócház (Balassagyarmat) 18, 143
palotás 437
pamut 373
– fonal 295
pandúr 474
pantallós nadrág 334
pántlika 302
pányva 250
pap 22, 66
– kéve 197
paprika 26, 38, 204, 263, 286
– törő mozsár 203, 205
paprikás hal 280
– hús 590
paprikások 69
papucs 25, 105, 302, 318, 335
pár (kovász) 75
para 226
parádéskocsis 80
paralelizmus 458
paraszt (hímzésben) 380
–, basa 67
–, gazdag 26, 67, 440
– ház 151
– – szobájának berendezése 148
– kályha 178
–, kis 440
– kultúra 633
– műveltsége 6
– ötvösök 400
– szék 352
– vadászat 224
– világkép 633
– zenekar 419, 424, 425
párbér 96
párcserélő játék 572
parittya 224
– főkötő 325
parlag 23, 48
parlagi juh 234
– ló 234
parlagolás 185
párnatánc 572
– vég 352–353, 379, 384–385, 387
párosító 90, 484, 614, 621
párosrovás 247
párostánc 430
párta 306
pártában marad 307
paszomány 309, 310
pásztor 80, 81, 94, 107, 248, 338, 543, 560
– bot 359
– dal 470, 471
– ember 451
– építmények 251
– készség 299
– kunyhó 252
– monda 558
– szerszám 639
– tánc 429, 431
– tülök 417
pásztorkodás, havasi 42
paticsfal 132
pating 187
patkányküldés 640
patkó 644
patriarchális rendszer 46
– szenoritás 58
patrilineáris 46
pávakörök 670, 672
pázsit 244
pecsenye 263
pecsét 84
pelenka 302
pellengér 98
pelyvahét 192
pendely 307, 323, 339, 341
– kémény 175
pentaton 411
– dallam 21, 415, 445
péntek 22, 268
pépsterc 272
perec 104, 272
pergő 247, 248
perje 244
permi nyelvek 20, 405
persely 392
perzselés 281
pest 144
Péter-fillér 96
Szent Péter pálcája 643
Péter-Pál-nap 194, 629
petróleum 147
piac 24, 100, 101, 102, 679
– bíró 103
– tér 102
pihenőnap 75
pille 323
pince 163, 214, 219
pincézés 481
pióca 183
pipaszár 357
pirostojás 402
piskóta 263
piszkafa 276
pitvar 153
planétás 106
pogácsa 104, 263
–, hamuban sült 273
pogány lázadás 24
– magyarok 100
pohárszék 352–353
pokol 22, 642
polján 21
ponyva 149, 522, 533, 541, 545
– árus 492
– ballada 491, 510, 511
– irodalom 106
– sátor 104
porszaru 362
portugál 487
posztó 51, 288, 297, 301
pozdorja 291
pöndörháló 228
prédikáció 99
prés l. sajtó
– ház 288–289
–, regös 217
presbitérium 97
prímás 427
primor 42
prósza 273
protestáns 95, 97
pruszlik 302, 308, 309, 323, 327
puli 235
puliszka 271
pulyka 235
pusztagazda 94
puttony 24, 217, 219
– formák 215
pünkösd 416, 578, 613
pünkösdikirály-választás 613
pünkösdikirályné 578, 613
– választás 613, 625
pünkösdölés 567
rábaköziek 30
rábaközi hímzés 381
rab ballada 503
– ének 463, 468
rackajuh 234
rádió 409, 672
ragyogó 287
rajthuzli 337
rajzás 223
Rákóczi-monda 554
– szabadságharc 464
rakodókert 123
rántó hurok 225
ráolvasások 520, 651
rátétes díszítmény 380, 668
rátótiáda 535
rávágás 196
ravatal 594
realista ábrázolás 453, 549
recitálás 597
reformáció 25
református 36, 37, 38, 42, 95, 400
régészet 7, 20, 174
reggeli 267
regölés 29, 567, 620
regölő hét 620
regösének 20, 411, 636
regösök 9, 317, 416, 488, 489, 620
regösprés 217
rekesztő halászat 228
rékli 328
remekelés 85
rendrevágás 196
reneszánsz 25, 130, 144, 178, 307, 351, 382, 390, 400, 403, 430, 438, 632
– csillagelem 351
–, virágos 178, 351, 369
rengő 366
renyheménes 240
répaételek 263
repceolaj 146
részes 86
– aratás 49, 68, 70, 72
– arató 81, 197, 561
– munka 82
– munkás 70, 678
retek 23
rétes 279, 627
réti sas 226
rétköziek 39
révész 560
révülés 620, 635
rézárus 106
– üst 167
rideggulya 240
riska 234
ró 130
rojtkötés 372
róka és a farkas 537
rokka 291
rokokó 352, 371
rokolya 308, 344
– háló 228
rokon 46, 50
rokonná fogadás 61
rokonság 58, 60
rómaiak 22
római egyház 22, 412
román 25, 27, 28, 39, 43, 176, 208, 233, 253, 302, 317, 339, 353, 376, 408,
417, 431, 436, 459, 487, 554, 657, 658
– énekköltészet 504
– kor 351
– népzene 415
rontás 572, 638, 645, 650, 652
rosta 635
– forgatás 652
rostély 264
rovás 247
– írás 21
– pálca 247
rozetta 392
rozmaring 455
rozs 192, 274
rózsa 455
– lányok 625
Rózsa Sándor 509, 510, 555
Rózsa vitéz 523
rőt ökör 622
rudas 260
– csizmadia 105
ruha 301
– kelengye 52
ruházkodás 21, 50
ruszin (rutén) 302, 362, 415, 431, 464, 466
rühes juh 250
rühzsírtartó 350, 357
sáfrány 286
sajka 24
sajt 263, 284
sajtár 284
sajtó l. még prés
–, bálványos 218
–, középorsós 218
sajtolt bor 218
Salamon-monda 519
sallang 401
sámán 416
– avató szertartás 532
– fa 635
– hit 634, 657
– – Archívum 17
– inas 539
– elemek 540
– rítus 538
Sánta Kata 643
sapka 302, 303
sapkás 105
sárgaföld 134
sárgerenda 136
Sári bíróné 506
sarju 245
sarkantyú 318, 338, 434
sárkány 646
– ország 642
sárközi hímzés 382
– kerámia 392
Sárközi Tájház (Decs) 148
sarló 185, 194, 195, 208
–, fogas élű 194
–, horgas 194
–, kasza 194
–, sima élű 194
saroktéka 150
sárpadka 142, 143, 148, 158
saru 301, 317
sás 174
sasfa 156
– toll 306
sátor 589
sátoros csizmadia 105
savanyítás 268
savanyú káposzta 269
Scala coeli 520
segéd 84
segítés 64, 87, 88, 91, 208, 439
sekrestyés 96
selyembrokát 309
seprő 185, 214
sertésól 159
sima vászon 294
simítótiló 289
Simon-Juda-nap 217
sing 292
síp 145, 416, 424
–, bordó 416, 419, 429
–, csalogató 224
sír 47, 121, 593, 601
– formák 602
– jel 117, 120, 122
– kő 122, 602
– kút 243
– verem 160
siratás 180, 595, 596, 597, 600
siratóballada 511
– dallam 597, 598, 658
– ének 448, 484, 491
só 181, 286
sokacok 161
sokadalom 102
sólyom 226
sonka 281
sop 159
sorjátékok 572
soros falu 127
sorozás 475, 624
sótartó 286, 350, 355, 356, 357, 471, 635
sózás 269
sömör 405
sörény 405
sövény 405
– fal 132, 174
spanyol 406, 487, 503
spanyolozás 358
spanyolviasz 352
Speculum 520
sterc 272
stóla 96
stukkódíszítés 179
suba 105, 254, 288–289, 301, 313, 314, 327, 337, 341, 345
–, berényi 348
– díszítés 314
sublót 150
sulykolás 293, 294
sulykoló 357
sulyom 182
– áruló asztal 183
– szedés 183
summás 26, 36, 73, 86, 678
– dal 479
– elhelyezése 75
– gazda 74
– lány 331
– munka 334, 416
sut 56, 145, 542
sülthús 590
sültü 416
süt 263
sütnivaló (kovász) 275
sütőharang 140, 143, 167
– ház 146, 178
– lapát 276
süveg 301
– gyártó 297
süvöltyű 416
svájci 459
– szarvasmarha 234
svasztika 362, 402
szabadosok 25
szabadrajzú hímzés 377
szabadtéri múzeum 10, 13, 14–19 l. Falumúzeum
szabadság (vásár) 102
szabadságharc 337, 369, 441, 448, 465, 503, 510
szabó 105
–, magyar 287
–, német 301
–, szűr 82, 287, 347, 363
szaft 263
szagosvíz 611
szájhagyomány 442
szakácsasszony 579, 590
szakajtókosár 276
szakáll 302
–, Kossuth 303
szál 292
szalag 301
szalagtelkes település 164
szálánvarrott hímzés 377, 379, 384
szállás 115, 123
– keresés 616
– kert 123
– kertes falu 124
szalmatető betapasztása 138
szalonna 77, 263, 281
– sütés 264
szalontai disznó 235
számadó 81, 236
– bojtár 236
szamár 235, 281
szamóca 182, 185
szán 107, 249, 260
szántás 189, 191
–, bakhátas 191
–, első 191
–, háromszori 191
–, össze 191
–, szét 191
szántóvas 187
száraz sterc 272
– tészta 77
szárnyas hálóvarsa 228
szárnyék 241, 251, 252
szarufaragás 362
szárvágó 208
szarvasagancs lőportartó 350
szarvasmarha, szürke magyar 234
– – – kifogása 251
szászok 25, 176, 339, 353, 386, 387
szatyor 183
szattyánbőr 300
szedett vászon 371
szeg 29
szegénylegény 359
– paraszt 7, 26, 55, 68, 74, 82, 94, 546, 561
szegfű 351, 392, 455
szégye 226
szék 148, 365, 367
székely 42, 101, 114, 176, 273, 295, 303, 308, 315, 342, 351, 463, 642
–, bukovinai 43, 61, 377, 432, 672–673
–, gyalog 42
– ló 234
– mesemondó 544
– szőnyeg 376
szekér 104, 107, 196, 198, 201, 261, 262
– beálló 109
–, hegyi 262
– szín 163
szekeres 43, 262
székfű 183
szekrény 362
szél 644
– daráló 213
– fogó 254
– molnár 213, 354
szeldzsuk-török 539
szelemen 136, 137
szem 405
szemes kályha 145
szemfedél 595
szemverés 652
szénégetés 184
széna 244
– gyűjtés 89, 245
– hordás 246
– kaszáló 244
– munka 288–289
– tartó 159–160
– vágó 399
szenes ház 142, 165
szeniorátus 48
szent 22
– kép 159
– sarok 149, 151
széphistória 495, 500
Szép Júlia 500
szépség biztosítása 648
szer 29, 46
szerb 36, 161, 214, 302, 317, 319, 383
szerda 22
szerelemének 448
– kertje 462
szerelmi dal 443, 460, 470
– rontás 649
szerencsét elvenni 650
szeres település 114
szérű 123, 154, 185, 196, 200
– torok 154
szérűskert 153, 164, 200
széténeklés 503, 544
szétvált család 54
szeverján 21
szigetköziek 30
szigony 226
– fej 226
szíj 301, 310
– csat 400
– gyártó 106, 400
Szilágyi és Hajmási 500
szilaj gulya 240, 250
– ménes 140
– tartás 233
szilánk 146
szilke 397, 670
szilva 269
– aszaló 164, 269
– pálinka 285
szimmetria 349
szín 154, 163, 178
szín 348, 353
–, élénk 349
–, gyász 349, 454, 603
–, koporsó 594
színbor 218
színház 409
szirony 301
szivárvány 644
szláv népek 22, 132, 226, 244, 263, 288, 301, 411, 419, 456, 459, 487, 539,
660
– –, keleti 185, 209, 231, 270
szlovák 26, 27, 28, 35, 36, 39, 136, 171, 173, 302, 303, 352, 359, 362, 387,
407, 414, 417, 431, 436, 459, 464, 466, 547, 554, 657, 658
– munkások 414
– elődei 22
szlovén 136, 319, 431, 554
–, dunai 22
szoba 139
–, belső 150
–, első 152
szocialista kultúra 663
szokás 440
szokmány 344
szoknya 301, 308, 327, 334, 335, 339
szólás 409, 518, 562
– hasonlat 562
– mód 562
– mondások 700
szolga 7, 25, 52, 54
– dal 478
szolgáló 54
szombat 22
szomszéd 50, 63
–, első 63
–, hátsó 63
szoptatás 54
szórás 154, 156, 192, 202
szórólapát 202
szorulás 237, 627
szórványtelepülés 114, 177
szósz 263
szószék festés 369
szökröny 351, 363, 364, 365
szőlő 185, 214, 685
szőlő-csősz 217
– koszorú 218
– metszőkés 215, 348, 399
– művelés 21, 29, 36, 185, 348
– őrzés 90
– tőke formák 215
szőlőskert 119
szömörce 300
szőr 405
– hímzés 352–353, 381
szösztörő 291
szőttes 33, 39, 351, 352, 371, 372, 374, 375, 377, 672–673, 694
szőttesek alapszínezése 371
szöveges gyermekjátékok 575
szövés 66, 288, 405
szövő asszonyok 7
– szék 292, 294, 295
szuszék 160, 365
szűcs 82, 105, 262, 287, 347, 380, 400
– hímzés 380
–, török 352
Szűcs Kláris balladája 513
szügyhám 259
szülés 570
születés 570
szülő 46
szűr 38, 310, 311, 312, 327, 337, 341, 345, 579
–, cifra 341, 379
–, csikós 312
–, dolmány 327, 337
–, Garibaldi 380
– hímzés 380
–, nyakas 310
– posztó 297
– szabó 82, 287, 347, 363
szüret 217, 416, 481, 626
szüreti mulatság 672–673
szürke 310
szürrealizmus 453
szűzgulya 240
tafota 301
tájszavak 409
takács 82, 262, 287, 289, 347, 372
takarmány 208, 241, 244, 246
tál 384–385, 393, 394
találós kérdés 518, 565
– mese 484, 565
tálas 153
tálasmesterség 390
talicska 76
talpfa 32
táltos 21, 560, 634
– felszerelése 635
– kérdés 634–636
– monda 556
– viaskodás 636
talyiga, egylovas 261
talyigás 236, 261
tambura 421
tánc 43, 208, 404, 412, 427, 428, 668, 696
– alkalom 439
–, aprók 577
– ballada 492, 508
–, botos 431
–, cigány 433
–, csárdás 428, 433, 437–438
–, csűrdöngölő 89
– dal 484, 487, 492
– együttesek 672
–, forgatós 435, 436
–, füzér 430
–, hajdú 429, 658
– ház 439, 672
–, kanász 429, 431, 432
–, karikás 431
–, karikázó 428
–, katona 429
–, kör 430
–, lánc 430
–, leány 429
–, legényes 432, 433
–, lépő 428
–, menyasszony 579, 591
–, menyecske 591
– sarkantyú 434
– szó 484
– tanulás 439
–, temetőbeli 602
tanító 66
taníttatás 57
tanorok 186
tanya 37, 60, 112, 113, 114, 115, 116, 233
–, halász 226, 231
– központ 119
– mai helyzete, jövője 118
– világ 37, 473
tanyás 236, 255
tanyázás 63, 90
tányér 384–385
táplálkozás 688
tapogató 227
tárhajó 210
tarhó 282
tarhonya 25, 270
– leves 77, 271
tárkony 286
tarló 185
– répa 269
Tar Lőrinc pokoljárása 553
tárogató 429
– síp 416
társas munkák 679
– összejövetelek 679
tarsolylemez 362, 593
tatai cserépedény 392
tatár 24, 233
– dúlás 464
– mondák 553
tatárka 192
tathal 226
tegeződés 578
tégla 135, 174
tehénfejés 52
– haszna 242
teherhordás 257, 258
tej 232, 282, 689
– fel 282
– feldolgozás 50, 689
– haszon 283, 639, 648
– köpülő fából 284
– megrontása 645, 646
– szín 282
– testvérség 61
– út 644
tejbekása 271
tejesedények 264
– köcsög formák 282
tekerőlant 421
tekerőlantos koldus 422
teknő 274
telehold 643
telekforma 126
település 59, 63, 112, 680
– billyoga 57
–, hadas 60
–, halmaz 164, 167
–, kertes 123
–, kétbeltelkes 123, 164, 173
–, osztott 164
–, soros 127
–, szeres 114
–, szórvány 114, 177
–, tanya 112–116
–, utcás 121, 127, 164
televízió 409, 672
téli szállás 115
télkiűzés 604
temetés 59, 118, 348, 593, 599, 604, 701
– paródia 590
temetkezés, kelet-nyugati irányú 121
–, templom mellett 121
temető 46, 59, 60, 118, 119, 121, 593, 601, 602, 681
– árok 121
– faluból történő kitelepítése 121
– a halott falu 123
– kapu 603, 641
–, köznépi 47
–, szolga 47
temetőbe kísérés 98
temetői menet 598
templom 6, 35, 40, 50, 97, 98, 99, 124, 132, 134, 369, 585
– szentje 101
– torony 130, 178
templomba járás 80
templomban alvás 100
templomi ülésrend 59
tépés 297
tericsfa 230
természetfeletti alak 640
– erővel rendelkező emberek 556
– lények 556
– lényekről szóló mondák 560
– világ 633
természeti kezdőkép 457, 459
termékenység-varázslás 614
testi fenyítés 49
testvérré fogadás 61
tészta 263
– érlelés 275
tetejetlen fa 539
tető, bádog 139
tetőfedés 137
– bádog 137
– borsószalma 138
– cserép 137, 139
– hajdinaszalma 138
– nád 137, 138
– pala 137
– szalma 138
– zsindely 137, 138
– zsúp 138
– zsúpszalma 137
tetőszerkezet 136, 173
– formák 136
–, szarufás 136, 177
–, széklábas 136, 137
–, szelemenes 136, 174
–, ollóágas 168
tiló 288, 291
tímár 82, 287, 298, 347
tinó 232, 258
– szoktató 258
típuskatalógus 659
tisztaszoba 150, 568
tisztítórosta 91
tiszttartó 70
tized 25, 49, 203, 205
tobak 300
toborzó 429, 434
tojás 401
– festés 401
tokaji aszú 219
Toldi-monda 488
tollfosztás 439
tor, l. halotti tor
torma 286
tornác 137, 180
torokfájás 606
toros káposzta 282
torta 263, 280, 590
toscanai 406
totemisztikus állat 551
tőkerovás 248
tökmagolaj 146
tökvetés 649
tölgyfa 130
töltött káposzta 268, 582, 590
tömlő 284
tömlő (hangszer) 419
– síp 419
tönköly 24, 192, 271
törekól 157
törő 291
– tiló 288
török 25, 205, 217, 263, 299, 345, 351, 420, 464, 575
– fazekasok 352
– hímzőasszonyok 352
– hódoltság 503
– idők 393, 400
– kereskedők 352
– kori téma 500
– népek 20, 46
– síp 416
– szűcsök 352
– tímárok 352
– uralom 26, 178, 214, 406, 464
történeti dal 455
– ének 445, 465
– monda 550
tört pépek 272
törvénypohár 624
törzsgulya 240
tőszomszéd 63
tőzeg 144
trágyahordás 89, 179
transzhumansz pásztorkodás 233
tréfamester 217
tréfás mesék 533
trombita 416
trufa 518, 519, 561, 658
tubáksárga 377
tudatosság 349, 447, 664
tudós kocsis 557, 639
– pásztor 639
tulajdonjegy 183, 220, 382, 399
tulipán 392
tulok 232
tulpa 344
túlzás 453
turca 301
túri köcsög 348
– süveg 303
túró 263, 283, 284
tuskóhúzás 607
tutaj 131, 184, 232
túzok 224
– toll 306, 337
tükör 150, 593
– kép 457
– letakarása 180
– tartó 357
tükrös 352–353, 461
–, spanyolozott 352–353, 472, 476
tündérmese 523, 547
türk 660
tüsző 310
tűtartó 400
tűz 594, 646
– vész 180
tüzelőberendezés 119, 175
tüzelősól 123, 158, 175
tűzhely 140, 141, 179, 588
–, nyílt 139, 142, 175
–, zárt 142
tűzikutya 140, 143
tűzkészség 310
tűzőr 93
tyika 341
tyúk 235
– húsleves 268, 280
– ól 79, 136, 157, 159
uborka 23, 269
udmurt 20
udvar 124
udvari énekmondó 657
udvarnok 22
ugar 23, 185, 186, 203, 240, 252
ugor 20, 224, 301, 404, 644
– kor 406
ugrós 432
újév 268
újévi szokás 603
újhold 194, 643, 654
ujjas 312, 313
új kenyér 101
Új Magyar Népköltési Gyűjtemény 11
ukrán 376, 459, 554, 658
– népköltészet 504
unitárius 42, 95, 101
unoka 46
unokatestvér 58, 60
uradalmi cselédek 78–80, 678
uráli kor 579
uraság 405
úrasztali boroskancsó 396
– terítő 378
úri konyhamesterség 66
– műveltség 6
úrvacsoraosztás 97
utcás falu 121, 127, 164
– szalagtelkes település 126, 127, 164
ünnepek 268
ünnepi dal 484
ürgefogás 225
üst 264, 265
– tartó kollát 144
üstökös 643
üsző 232
Üszögös Péter 192
ütőfa 355
üvegfestés 106, 350
vacsora 267
vadászat 39, 80, 224, 686
vadhús 280
vadleány 642
vadon termő növények 646
Vadrózsák 10
vágáns költészet 482
vágóhorog 227
vagyonközösség 46
vaj 263, 282, 283
– haszon 648
– köpülés 283
– köpülő cserépből 284
vakaró 276
vakolatornamentika 171
válás 54
választóvíz 359, 362
vallási élet 95, 263, 679
vallásos irodalom 520
vallon 24, 214, 487
vályog 135, 174
vályú 164
vándordal 484
– kereskedők 387
– könyv 85
– pásztorkodás 233
vándorlás 85
ványolás 297
Varázsló és tanítványa 635
várépítési technika 132
varga 287
várkörüljárás 572
városi polgárság 66
varró asszonyok 7, 383
varsa 226, 228
vas 181, 644
– állvány 264
– bányászat 41
– fű 249, 646
– orrú bába 637
– papucsos faásó 187
vasaló 255
vásár 30, 50, 59, 100, 102, 103, 679
–, állat 104, 107
– – tér 121
– –, barom 107
– fia 104
–, gabona 106
–, gyapjú 107
–, hídi 107
–, kirakodó 103, 104
–, kolomp 105
–, leány 100
–, nád 107
–, nagy 543
–, országos 102, 103
–, pásztor 237
–, széna 107
–, termény 104
vásári kikiáltás 484
vasárnap 102, 268
vászoncseléd 307
– edény 390
vecsernye 22
veder 217, 265
védőszent 103
vegyeskereskedés 86
vejsze 226, 228
véka 161
vendégbarátság 109
– oldal 198, 262
Vendel-nap 107, 242, 352, 629
– szobor 630
vénlányság 579
vér 46
– bosszú 59
verbunk 428, 429, 434, 606
verbunkos 433
– zene 415
verbuválás 475, 576
verem 136, 160
– formák 160
–, körte alakú 160
– lakás 139
– vágó 160
–, vadfogó 225
vereshagyma 286
verkli 421
verses levelek 475, 484
vérszerződés 61
vertfal 134
veszettállat-orvos 251, 651
veszettség 250, 651
vesszőfonás 132
– hasítás 184
– seprű 202
– tapogató 228
vetélő 295
vetés 193, 626, 646, 648
– hiedelmei 649–650
– kapu 124
– napja 192
–, sorba 206
vető 293
– karó 294
– mag kiválasztás 192
viasz 223
vicemester 230
Vid-nap 194
Vidacs Ekegyár 190
vidéki múzeumok 13
víg ballada 508
vihar 645
világ fája 532
– kép 642
– mindenség 642
villa 107, 195, 200, 244, 245
villámcsapás 180
villámlás 645
Vince-nap 627
viola 455
virágbokréta 306
– ének 448, 460
– kultusz 121
– motívum 455
Virágok vetélkedése 500
virágoskert 53
virágozás 379
virics 184
virrasztó 594
viselet 26, 36, 38, 41, 284, 287, 676
–, ajaki 339
–, bugaci 337
–, erdélyi 339
–, hortobágyi 337
–, kalocsai 334
–, martosi női 322
–, matyó 334
–, ormánsági 324
–, rábaközi 322
–, sióagárdi 327
–, szakmári 334
–, székely 343
–, torockói 343
– hordása 427
– jellemzése 344
– táji formái 692
visszatérő halott 560
vitézi ének 465
víz 284
– húzás 243
viza 229
vízkereszt 604
vlah 233, 253, 255, 417, 419
vogul 20, 405, 521
– hősének 488
vonószék 355
vontató 196
votják 20, 273, 405
vő 46, 52
vőfély 321, 567, 579
–, első 579
– kendő 375
–, kis 579
– könyv 580
– rigmus 579
– vers 484, 580
vőlegény 320
vörös disznó 235
zab 192
zabla 259
zálogosdi 575
zángózás 624
zeke 302, 311, 344
zene 404, 668
zenei jelek 412
zugattyú 572
zúzócsapda 225
zürjén 20, 273
zsák 230
zsák (vető) 192
zsalikendő 339
zsandár 474
zsellér 71, 94, 451, 657
zsendice 284
zsengélés 388
zsilipelés 130
zsindely 138, 177
zsír 263, 281
zsíros gyapjú 295
zsivány 472
zsoltár 6, 149, 416
zsombék 243
zsúp 138, 168

Színes képek forrásjegyzéke TARTALOM Földrajzi mutató

Szak- és tárgymutató TARTALOM A határon túli helységnevek mai formái

{H-741.} Földrajzi mutató

A földrajzi mutató következetes összeállítása nagy nehézségekbe ütközik,
hiszen a közigazgatási beosztás az utóbbi évszázadban, de még az utóbbi
évtizedekben is sokat változott. Ezért általában a forrásmegadta besorolást
használjuk még akkor is, ha az számos esetben nem egyezik a mai
helyzettel. Nagyon nehéz lett volna a gyakori megyei és község-
összevonásokat nyomon követni.
Még nehezebb a helyzet a Kárpát-medencében, a határainkon kívül élő
magyarok településeivel. Itt mindig a régi és ma használt magyar nevet
adtuk meg, melynek mai hivatalos megfelelőit egy külön jegyzékben találja
meg az olvasó. A közigazgatási beosztásban itt is a régit, illetve a
forrásjelölt módot követtük. A dőlt számok a színes képekre vonatkoznak.
Acsa 611
Afrika 410
Áj 477
Ajak 339
Ájfalucska 171
Al-Duna 21
Alföld 26, 29, 36, 39, 41, 49, 52, 53, 55, 56, 63, 67, 72, 73, 77, 81, 103,
112, 115, 119, 123, 125, 127, 131, 134, 136, 153, 173, 175, 182, 185, 190,
195, 202, 213, 225, 235, 241, 247, 250, 252, 258, 264, 265, 266, 272, 275,
288–289, 299, 307, 360, 365, 414, 422, 423, 463, 466, 471, 572, 582, 586,
590, 692
Almásmente 42
Almás-patak 40
Alpok 29, 30, 167
Alsóborsod 172
Alsóegerszeg 468
Alsóhahót 620
Alsónyék 33
Alsóőr 30
Alsó-Őrség 114
Alszeg (Kalotaszeg) 40
Amerika 44, 203, 207, 410, 657
Andocs 100
Anglia 487
Apáca 614
Apátfalva 478
Apátipuszta 302
Arad 466
Aranykert 30
Aranyosszék 42
Asszonyvására 102
Átány 88, 90, 199, 277, 600
Augsburg 22
Ausztria 27, 29, 353
Ázsia 225
Bábonymegyer 264
Bácsandrásszállás 413
Bácska 36, 38, 43
Bács-Kiskun m. 147, 299
Bács m. 215
Baja 400, 625, 629, 672–673
Bakony 31, 154, 167, 209, 369, 380, 429
Bakonybél 100, 473
Bakony-hegység 31
Bakonypeterd 213
Balassagyarmat 18, 143, 327, 672–673
Balaton 29, 131, 164, 167, 168, 228, 231, 300, 604
Balatonboglár 470
Balaton-felvidék 31, 169, 215, 217, 218, 288–289
Balatonfenyves 667
Balatonhenye 169
Balatonzamárdi 170
Balavásár 581
Balkán 167, 186, 234, 235, 255, 264, 370, 430, 498
Balmazújváros 314, 399
Bánát 36, 38
Bánffyhunyad 41
Bán-patak 34
Baracs 413
Báránd 396, 627, 643
Baranya m. 15, 32, 33, 43, 164, 363, 364, 373, 374, 375
Barcaság 43
Bardócfiszék 42
Barskapronca 578
Báta 33
Bécs 30, 65, 262, 436, 448
Békés 39, 134, 228, 471, 636
Békés m. 207, 380, 384, 385
Bélapátfalva 479
Belényes 40
Belső-Ázsia 21, 298
Belső-Somogy 31
Bény 159
Bercel 204
Bereg m. 209
Beregújfalu 652
Berettyó 39
Berzence 163, 188
Bihari-havasok 40
Bihari-síkság 39
Bihar m. 380, 414, 624
Biharnagybajom 635
Bihartorda 174, 175
Bizánc 21, 24, 352, 388, 540, 552, 660
Bodrog 39, 171, 250
Bodroghalász 592
Bodrogköz 39, 60, 138, 228, 273, 274, 291, 293, 309, 339, 371, 372, 373,
477, 638, 642, 650
Bódva 35
Bogdánfalva 430
Bogyoszló 140
Boldog 55, 74, 280, 303, 306, 330, 332
Borsa-völgye 41
Borsod-Abauj-Zemplén m. 236, 298, 355, 370, 406
Borsod m. 34, 143, 144, 172, 223, 480
Borsodszentgyörgy 466
Botpalád 16, 205
Bozok 147
Brassó 43, 106
Buda 65, 131, 215, 262
Budapest 11, 76, 102, 638
Bugac 255, 259, 337–338
Buják 308, 328, 580
Bukovina 43, 409
Burgenland 30
Búza-piac 106
Buzsák 279
Bűbájos-tó 519
Bükk-hegység 131
Cegléd 37
Cigánd 195, 276–277, 315, 582, 597, 598
Csákvár 384–385, 392
Csallóköz 124, 322
Csehszlovákia 27
Csepreg 616
Cserehát 35
Cserfő 218
Cserhátsurány 558
Csíki-medence 42
Csík m. 311, 380, 626, 627
Csíkmadaras 347, 390
Csíkmenaság 177
Csíksomlyó 100, 398
Csíkszék 42, 95
Csíkszentdomokos 256
Csíkszenttamás 308
Csíkszereda 102
Csongrád 648
Csurgó–Nagymartoni szőlőhegy 32, 155
Csütörtökhely 102
Dácia 22
Darufalva 140, 432
Debrecen 11, 38, 101, 102, 103, 140, 183, 224, 242, 247, 248, 258, 259,
260, 261, 262, 273, 302, 307, 314, 316, 337, 341, 384–385, 393, 396, 409,
414, 511, 555, 573, 637, 672–673
– Nagyerdő 101
Decs 33, 145, 148, 325, 373
Dél-Alföld 34, 37, 78, 134, 212, 260, 427, 469
Dél-Dunántúl 100, 143, 160, 235, 315
Dél-Erdély 210
Délkelet-Európa 311
Délnyugat-Dunántúl 161
Dél-Somogy 408
Derecske 163
Désháza 39, 291, 594, 602
Déva 463, 497
Dévaványa 236
Diósad 39, 468
Diósjenő 196
Doboz 200, 636
Domaháza 220
Drágszél 260
Dráva 29, 32, 161, 164, 210
Drávaszög 32
Duna 25, 29, 31, 33, 38, 122, 161, 175, 229, 242, 250, 660
Dunántúl 22, 26, 29, 90, 95, 114, 115, 123, 131, 134, 142, 126, 153, 162,
164, 173, 189, 197, 204, 208, 213, 265, 272, 288–289, 302, 310, 319, 352–
353, 355, 365, 377, 381, 417, 423, 432, 471, 611, 616, 620, 660, 692
Duna-Tisza köze 36, 37, 38, 115, 119, 122, 123, 146, 173, 189, 204, 213,
254, 256, 267, 274, 335, 353, 354, 380, 408, 421
Eger 215, 380, 408
Egyházaskér 475
Egyházaskozár 653
Egyiptom 441
Enyed 588
Erdély 22, 24, 25, 29, 35, 38, 39, 41, 43, 102, 103, 106, 122, 127, 130, 137,
140, 143, 144, 153, 160, 162, 175, 178, 188, 189, 208, 215, 223, 235, 255,
260, 264, 271, 278, 295, 302, 310, 351, 352, 353, 355, 362, 375, 376, 380,
407, 433, 469, 494, 588, 624, 692
Erdőbénye 129, 397
Erdőhát 34
Erdővidék 42
Erked 309
Érmellék 39
Érsekcsanád 33, 324
Észak-Amerika 486
Észak-Erdély 43
Észak-Európa 536
Észak-Közép-Ázsia 411
Eszék 33
Esztelnek 100
Eurázsia 17
Európa 6, 22, 25, 100, 225, 259, 300, 308, 486
Fadd 327, 352–353
Fedémes 220
Fekete-Körös völgye 40, 339
Fekete-tenger 30, 229
Felföld 29, 34, 36, 38, 122, 123, 131, 137, 260, 284, 302, 355. 381, 423,
692
Felsőkustány 481
Felsőőr 30, 406, 408
Felső-Őrség 30
Felsősegesd–Lászlómajor 354
Felsőszemeréd 610
Felső-Tisza 126, 162
Felső-Tisza vidék 160, 195
Felsőzsid 352–353
Felszeg (Kalotaszeg) 59
Felvidék 26, 160, 352
Fertőszentmiklós 84
Földközi-tenger 229, 298
Franciaország 22, 487
Füzér 202
Gajcsána 653
Galgagyörk 259
Galgahévíz 466
Galgamácsa 332, 576, 672–673
Galgamente 34, 332
Galícia 415
Garam 22, 34, 171, 578
Gárdony 183
Gégény 197
Gellérthegy 638
Gencsapáti 613
Gerencsér 477
Gerend 624
Geszte 584
Gige 576
Göcsej 29, 114, 130, 154, 169, 171, 206, 209, 282, 321, 621, 649
Gömör m. 188, 195, 365, 419
Gyenesdiás 121
Gyergyói-medence 42
Gyergyóújfalu 459
Gyimes 176, 253, 265
Gyimes-Bükkhavas 288
Gyimesközéplok 43, 141, 211, 426
Gyirmót 369
Gyöngyös 215, 394, 612
Győr 400
Györffy-szer 115
Györgyfalva 221
Györgytarló 627
Győr-Sopron m. 356
Gyula 103, 104, 467
Hadikfalva 465
Hajdúböszörmény 267
Hajdú m. 37
Hajdúság 37, 60, 316, 380, 594
Hajdúszoboszló 283
Halstatt 362
Hangony-patak 34
Haraszti 33, 230
Háromszéki-medence 42
Háromszék m. 42, 311, 377, 387, 523
Hasznos 100
Havaselve 242
Hegyhát 34
Hegyköz 36, 154
Hejce 146
Hernád 35. 171, 408
Hertelendyfalva 591, 592 (l. Vojlovica alatt is)
Hetés 29, 321
Heves m. 373, 412, 480
Hidelve 41, 341
Hódmezővásárhely 38, 102, 208, 213, 276, 347, 352–353, 370, 392, 401,
464, 475, 480, 483, 534, 672–673
Hollandia 213
Hollókő 35, 150, 239, 258, 327
Homok 35
Homokmégy 589
Homoródalmás 352–353
Homoródmente 42, 380
Hont m. 34, 610
Hortobágy 105, 107, 237, 238, 243, 248, 249, 255, 258, 297, 303, 308, 312,
337, 359, 435, 470, 471
Hortobágy–Tiszacsege 250
Hóstát 41, 341
Horvátország 415
Hövej 381, 428
Hugyag 327
Inaktelke 157
India 536
Indonézia 536
Ipolybalog 458
Ipolymente 380
Itália 22, 351, 352
Jákfa 620
Jákótelke 147
Jára 395
Jászalsószentgyörgy 69
Jászapáti 277
Jászárokszállás 115
Jászberény 36, 101, 195, 347, 630
Jászjákóhalma 38, 261
Jászság 60, 281, 380, 649
Jobbágyi 30
Jobbágytelke 41, 278
Jugoszlávia 27, 29, 38
Kadarkút 139, 200
Kakasd 672–673
Kalocsa 38, 204, 303, 306, 334, 335, 382
Kalota-patak 40
Kalotaszeg 40, 41, 89, 121, 125, 126, 130, 156, 157, 278, 307, 308, 310,
318, 340, 341, 351, 353, 354, 369, 380, 383, 385, 386, 387, 395, 399, 408,
432, 623, 649
Kalotaszentkirály 294, 465
Kálvin tér 102
Kanada 486
Kapos 462
Kapospula 598
Kaposvár 32
Kapuvár 30, 288–289, 319, 320, 322, 381, 420
Karancsság 122, 329
Karcag 36, 116, 126, 248, 252, 387, 394, 672–673
Karcag-Berek 175
Karcsa 141, 289, 553, 556
Kárpát-medence 7, 22, 24, 28, 29, 34, 62, 130, 131, 132, 208, 221, 233,
388, 399
Kárpátok 131, 660
Kassa 638
Kászon 157, 311, 375, 376, 384, 625
Kászonimpér 158, 460
Kaukázus 21, 264, 539
Kazár 193, 283, 288–289, 304, 305, 328, 615, 628
Kecskemét 37, 57, 102, 112, 114, 247, 314, 336, 341, 400
Kelet-Ázsia 309
Kelet-Európa 127, 498
Keleti-Kárpátok 29, 42, 286
Kemenesalja 206
Kemeneshát 30
Kémér 200
Kénos 622
Kereszturfiszék 42
Kerka 29
Kéty 619, 672–673
Kézdimárkosfalva 611
Kézdiszék 42
Kézdivásárhely 102, 177, 298, 396
Kibéd 457
Kijev 24
Kisalföld 125, 153, 173, 175, 190
Kisázsia 300
Kisborosnyó 126
Kisdobsza 475
Kishartyán 558
Kiskunfélegyháza 36, 184
Kiskunhalas 63, 142, 337, 387, 470, 473, 474
Kiskunság 36, 224, 237, 239, 241, 255, 337, 649
Kislőd 92
Kispalád 16, 17
Kissárrét 39
Kisújszállás 288–289, 310, 314
Kocs 262
Kolony 614
Kolozsmonostor 41
Kolozsvár 40, 41, 102, 341, 502
Komádi 132, 174, 222, 229, 274, 275
Komárom 30, 262, 368, 369, 400, 468
Kondorfa 146
Konyár 117
Kopács 227
Koppányszántó l. Szántó
Kórógy 32
Koroncó 465
Korond 396
Kovács-szer 30
Kovácsvágás 591
Kökényespuszta 189
Köln 307
Kömörő 602
Körösfő 623
Körösök 39
Köröstarcsa 476
Kővágóörs 170
Közel-Kelet 298
Közép-Európa 27, 127, 130
Krakkó 520
Kraszna 228
Krasznokvajda 191
Kunhegyes 434
Kunmadaras 188, 434
Kunság 34, 37, 60, 132, 380
Kunszentmiklós 37
Kustánszeg 29
Külső-Somogy 31
Latorca 39
Lengyelország 262
Lengyeltóti 618
Lészped 297, 345, 569, 571
Lippa 491
Lóc 307, 327
Losonc 327
Ludány 327, 329
Maconka 245, 288–289, 328, 607
Maeotis 551
Magyaralmás 92
Magyarókereke 352–353
Magyarpécska 458
Magyarszentmárton 474
Magyarszerdahely 201
Magyarszovát 595, 599, 600, 601
Magyarvalkó 40, 117, 187, 188, 289, 291, 368
Magyarvista 572
Majosháza 672–673
Máramaros m. 414, 415
Máréfalva 125, 288–289, 342
Márianosztra 173
Máriapócs 100
Maros 38
Marosszék 42, 286
Marosvásárhely 102
Martonvásár 102
Martonyi 144
Martos 308, 321, 322, 323
Mátisfalva 152
Matolcs 313
Mátra 215
Mátraverebély 100
Mátyusföld 30
Medvekő 519
Medvesalja 34
Méhes 220
Mekényes 214
Méra 89, 433, 436, 570, 585
Meszlen 140
Mexikó 486
Mezőberény 134, 465
Mezőcsát 394, 395, 672–673
Mezőföld 33
Mezőkövesd 36, 47, 74, 75, 151, 199, 207, 287, 318, 332, 333, 334, 347,
384–385, 427, 433, 479, 612, 672–673
Mezőség 41, 135, 177, 408, 432, 433
Mezőtúr 393, 669
Miháld 621
Miklósvárfiszék 42
Mikóújfalu 177
Milota 175
Miske 293, 401
Miskolc 83, 106, 121, 261, 563
Moha 607, 608, 609
Mohács 25, 389, 390, 481, 671
Moldova 43, 189, 420, 469, 489, 490
Mongólia 411
Monor 264, 265
Monostorapáti 359
Mór 215
Mórágy 392, 393
Morvaország 352, 415
Mosoni Duna-ág 30
Munkács 302
Muraköz 415
Nádasmente 41
Nádas-patak 40
Nádudvar 390
Nádújfalu 96
Nagyabony 123
Nagyatád 83
Nagybózsva 194
Nagydobsza-Istvánmajor 472, 476
Nagy-Duna 30
Nagyecsed 317
Nagykálló 226
Nagykapus 343
Nagykőrös 37
Nagykunság 119, 242, 337, 402, 420
Nagykutas 33
Nagymegyer 483
Nagysárrét 39, 473
Nagyszalonta 99, 424, 462, 464, 469, 474, 481, 483, 598, 623
Nagyszekeres 121
Nagyvárad 103, 134
Nagyvarsány 128, 226, 292
Némesborzova 133
Nemespátró 484, 589
Németország 22, 523
Nógrád m. 34, 308, 364, 366, 369, 376, 574
Nyárádmente 435
Nyíregyháza 13, 106, 261
Nyíri 156, 191, 262
Nyírség 60, 173, 203, 204, 206, 274
Nyitra m. 648
Nyögér 621
Nyugat-Dunántúl 106, 113, 131, 136, 153, 272, 614
Nyugat-Európa 44, 85, 127, 536
Nyugat-Magyarország 191
Óbánya 201
Okor 32
Okorág 475
Olasztelek 100
Oltszem 202
Orbaiszék 42
Orgovány 252
Ormánság 32, 127, 161, 167, 402, 470, 481, 603
Orosháza 381, 384–385, 603
Oroszország 189, 262
Osztrák–Magyar Monarchia 26
Öcsény 33, 463
Őrhalom 308, 327
Őriszentpéter 265
Őrisziget 30
Őrség 29, 171, 271, 276, 282
Öskü 391
Öszöd 71
Padova 475
Palócföld 56, 100, 139, 153, 160, 175, 270, 308, 317, 365, 399, 421, 467,
560, 611, 667
Pannónia 22
Parád 152
Párizs 406
Partium 39
Pásztó 394, 618
Pécs 649
Péntekfalu 102
Penyige 125
Peremarton 391
Pereszteg 160
Perzsia 551
Pest 38
Petneháza 226
Piac utca 102
Pinka-völgye 30
Porcsalma 558
Poroszló 575
Pozsony 65, 637
Pusztafalu 483
Pusztasomorja 352–353
Püspökbogád 458
Püspökhatvan 587
Rába 30, 169
Rábaköz 384–385
Rábamente 649
Rábaszovát 479
Rábca 30, 169
Radna 100
Rafajnaújfalu 411
Rákosd 59, 60
Rátót 535
Rétfalu 33
Rétköz 39
Rima 34
Rimóc 318, 327, 596
Románia 27, 38, 43
Runkelstein 428
Sajó 34, 250
Sámson 602
Sándorfalva 423
Sára 134, 231
Sarkad 480
Sárkányhegy 519
Sárköz 33, 90, 148, 224, 307, 325, 372, 373, 382, 383, 469
Sárospatak 395, 397, 670
Sárpilis 33
Sárrét 39, 132, 416
Sárrétudvari 300, 635
Sátoraljaújhely 370
Sebes-Körös 40
Segesd 665
Semjén 266
Sepsibesenyő 589
Sepsiszék 42
Sepsiszentgyörgy 121, 483
Siklód 141
Siklós 392
Sióagárd 216, 288–289, 303, 326, 327, 672–673
Skandinávia 487
Somogy m. 153, 164, 167, 203, 271, 308, 352–353, 359, 373, 374, 380,
382, 417, 461, 604, 611, 612
Somogyország 31
Sopron 215, 288–289
Spanyolország 22
Stájer-Ausztria 115
Sukoró 30, 290
Surd 411
Svájc 22
Szabács 317
Szabolcs m. 271, 373, 608
Szabolcsbáka 131
Szabó-szer 30, 115
Szada 127, 438
Szaján 462, 482
Szakadát 41
Szakmár 334, 335, 605, 617
Szalafő 146, 161, 167, 274, 284
Szalafő-Pityerszer 162, 165, 166
Szalonna 201, 209
Szamos 39, 558
Szamosfalva 41
Szamoshát 39
Szandaváralja 610
Szántó 606
Szany 51
Szarvas 66, 210
Szatmárcseke 119, 618, 620
Szatmár m. 15, 103, 206, 223, 269, 373, 650
Szécsény 327, 373
Szeged 10, 11, 37, 100, 118, 203, 204, 318, 409, 477, 509, 510, 613, 624,
637
Szeged-Felsőváros 638
Szegvár 187, 200, 202
Szék 41, 87, 99, 238, 240, 242, 244, 254, 425, 427, 577
Székelyföld 87, 89, 100, 121, 125, 130, 131, 141, 144, 146, 163, 164, 187,
192, 228, 270, 274, 278, 282, 284, 285, 286, 308, 311, 318, 356, 365, 384,
432, 468, 478, 604, 620, 622, 638, 650
Székelyudvarhely 100
Székelyvarság 159, 365
Székesfehérvár 215
Székkutas 113
Szekszárd 215, 392
Széna tér 102
Szend 484
Szenna 97, 120, 139, 145, 155
Szent Anna-tó 100
Szentbékkálla 168
Szentegyházasfalu 118
Szentendre 14, 15, 16, 17
Szentes 75, 249, 250, 390, 421, 480
Szentgál 194, 202
Szentistván 36, 93, 334, 573, 584, 586
Szentlászló 32
Szepesség 23
Szépkenyerüszentmárton 588
Szér 39
Szerbia 415
Szeremle 33, 124
Szibéria 189, 486, 543
Szicília 523
Szigetköz 575
Szigliget 31
Szilágyság 39, 40
Szimő 188
Szirma 378
Szlavónia 33, 408, 415
Szlovákia 29, 30, 35, 188, 408, 409, 415
Szolnok m. 15
Szombathely 13, 14, 102, 127
Szomoróc 284
Szotyor 504
Szovjetunió 20, 27, 411
Szögliget 588
Szőreg 643, 644
Szuha 462
Szukahuta 266
Tab 128
Taktaköz 39, 288, 289, 294, 295
Tálya 482
Tápé 92, 142
Tard 330, 331, 383
Tardoskedd 102
Tárkány 646
Tarna 35
Tata 392, 457
Telkibánya 121
Tetétlen 590
Tihany 13, 19, 215
Tild 614
Tisza 36, 38, 39, 60, 160, 175, 242, 250, 280, 660
Tiszabercel 257
Tiszadob 39
Tiszafüred 367, 394, 672–673
Tiszahát 39, 125, 130
Tiszaigar 651
Tiszakarád 618
Tiszakóród 124
Tiszaladány 474
Tiszamente 183
Tiszántúl 36, 37, 95, 115, 122, 123, 134, 143, 189, 233, 255, 310, 317, 362,
471
Tiszaörs 602
Tiszaörvény 229
Tokaj 39
Tokaj-Hegyalja 35, 131, 215, 216, 217, 218, 220, 262, 397, 624
Tolna m. 33, 43, 308, 521
Torda 384–385, 395, 617
Torda-Aranyos m. 41, 384–385
Tordaszentlászló 288–289
Torockó 41, 176, 177, 307, 310, 343, 371
Torockószentgyörgy 41
Torontál m. 215
Tök 122
Török birodalom. 25
Törökkoppány 323, 431
Törökország 352
Tövishát 39
Tunyog 313, 650
Tura 332, 382, 673
Tüskevár 392
Tyukod 465, 558
Udvarhely m. 303, 311, 588
Udvarhelyszék 42, 177
Újsziget 405
Ukrajna 136, 187, 189
Ung m. 357
Ungvár 302
Ur 496
USA 27
Uzon 176
Vajdácska 221
Válaszút 432
Váralja 418
Vargyas 371
Várvölgy 39
Vásárosnamény 573
Vas m. 203
Velem 276
Velencei-tó 33
Vencsellő 231
Verpelét 479
Veszprém m. 147, 169, 311, 360, 361, 367, 380, 381, 382, 604
Világos 466
Villány 215
Vista 98, 246, 257, 288–289, 583, 672–673
Vitnyéd 613
Vojlovica 468 (l. Hertelendyfalva alatt is)
Volga 189
Volga-Káma 20
Vukmarovica 251
Wittenberg 429
Zádor 165, 367
Zagyva 36
Zagyvarékas 643, 648
Zala 29
Zalaegerszeg 12, 13
Zalaistvánd 622
Zala m. 215, 250, 382, 604
Zempléni-hegység 35
Zemplén m. 360
Ziliz 144
Zobor-vidék 30, 175
Zsadány 480
Zselickislak 127
Zselicség 32
Zsigárd 463

Szak- és tárgymutató TARTALOM A határon túli helységnevek mai formái

Földrajzi mutató TARTALOM

{H-746.} A határon túli helységnevek mai formái

Alsóőr Unterwart Ausztria
Apáca Apaţa Románia
Arad Arad Románia
Asszonyvására Tărguşor Románia
Áj Háj Csehszlovákia
Ájfalucska Hačava Csehszlovákia
Balavásár Bălăuşeri Románia
Barskapronca Kopřivnice Csehszlovákia
Bánffyhunyad Huedin Románia
Belényes Beiuş Románia
Beregújfalu Novoje Szelo Szovjetunió
Bécs Wien Ausztria
Bécsújhely Wienerneustadt Ausztria
Bény Bíňa Csehszlovákia
Bogdánfalva Valea Seacă Moldva, Románia
Bozok Bzovík Csehszlovákia
Brassó Braşov Románia
Csíkmadaras Mădăraş Románia
Csíkmenaság Armăşeni Románia
Csíksomlyó Somleu Románia
Csíkszentdomokos Sîndominic Románia
Csíkszenttamás Tomeşti Románia
Csíkszereda Miercurea Ciuc Románia
Csütörtökhely Spišský Štvrtok Csehszlovákia
Darufalva Drassburg Ausztria
Désháza Deja Románia
Déva Deva Románia
Diósad Dioşod Románia
Egyházaskér Vrbica Jugoszlávia
Erked Archita Románia
Eszék Osijek Jugoszlávia
Esztelnek Estelnic Románia
Felsőőr Oberwart Ausztria
Felsőszemeréd Horné Semerovce Csehszlovákia
Gajcsána Găiceana Moldva, Románia
Gerencsér Nitrianske Hrnčiarovce Csehszlovákia
Gerend Grind Románia
Geszte Hosťová Csehszlovákia
Gyergyóújfalu Suseni Románia
Gyimes Lunca Románia
Gyimesközéplok Lunca-de-Jos Románia
Györgyfalva Gheorghieni Románia
Hadikfalva Dorneşti Bukovina, Románia
Haraszti Hrastin Jugoszlávia
Hertelendyfalva Vojlovica Jugoszlávia
Homoródalmás Meresţi Románia
Inaktelke Inucu Románia
Ipolybalog Balog nad Ipŀom Csehszlovákia
Jákótelke Hortacea Románia
Jára Iara Románia
Jobbágyi Rohrbach an der Teich Ausztria
Jobbágytelke Simbriaşi Románia
Kalotaszeg Zona Calata Románia
Kalotaszentkirály Sîncraiu Silvaníci Románia
Kassa Košice Csehszlovákia
Kászonimpér Imper Románia
Kémér Camăr Románia
Kénos Chinuşu Románia
Kézdimárkosfalva Mărcuşa Románia
Kézdivásárhely Tîrgu-Secuiesc Románia
Kibéd Chibed Románia
Kisborosnyó Boroşneu Mic Románia
Kolony Koliňany Csehszlovákia
Kolozsmonostor Kolozsvárhoz tartozik
Kolozsvár Cluj Románia
Komárom Komárno Csehszlovákia
Kopács Kopačevo Jugoszlávia
Kórógy Korog Jugoszlávia
Korond Corund Románia
Körösfő Izvorul Crisului Románia
Krakkó Kraków Lengyelország
Lészped Lespezi Moldva, Románia
Lippa Lipova Románia
Losonc Lučenec Csehszlovákia
Magyarókereke Alunişu Románia
Magyarpécska Rovine Románia
Magyarszentmárton Sînmartinu Maghiar Románia
Magyarszovát Suatu Románia
Magyarvalkó Văleni Románia
Magyarvista Viştea Románia
Marosvásárhely Tîrgu-Mureş Románia
Martos Martovce Csehszlovákia
Máréfalva Satu Mare Románia
Mátisfalva Mătişeni Románia
Mezőség Cimpia Ardealului Románia
Méra Mera Románia
Mikóújfalu Micfalău Románia
Munkács Mukacsevo Szovjetunió
Nagykapus Copşa Mare Románia
Nagymegyer Čalovo Csehszlovákia
Nagyszalonta Salonta Románia
Nagyvárad Oradea Románia
Olasztelek Tălişoara Románia
Oltszem Olteni Románia
Őrisziget Siget in der Wart Ausztria
Pozsony Bratislava Csehszlovákia
Radna Radna Románia
Rafajnaújfalu Rafajnovo Szovjetunió
Rákosd Răcăstia Románia
Rétfalu Retfala Jugoszlávia
Sámson Şamşud Románia
Sepsibesenyő Beşeneu Románia
Sepsiszentgyörgy Sfîntu Gheorghe Románia
Siklód Şiclod Románia
Szaján Sajan Jugoszlávia
Szakadát Săcădate Románia
Szamosfalva Somoşeni Románia
Szentegyházasfalu Vlăhiťa Románia
Szentlászló Laslovo Jugoszlávia
Szék Sic Románia
Székelyudvarhely Odorhei Románia
Székelyvarság Vărsag Románia
Szépkenyerüszentmárton Sînmărtin Románia
Szér Ser Románia
Szimő Zemné Csehszlovákia
Szotyor Coşeni Románia
Tardoskedd Tvrdcšovce Csehszlovákia
 Tild Telince Csehszlovákia
Torda Turda Románia
Tordaszentlászló Săvădişla Románia
Torockó Rimetea Románia
Torockószentgyörgy Colţeşti Románia
Tövishát Teiuş Románia
Udvarhelyszék Judetul Odorheiu Románia
Ungvár Uzsgorod Szovjetunió
Uzon Ozun Románia
Vargyas Vîrghiş Románia
Válaszút Răscruci Románia
Vista Viştea Románia
Zsigárd Žihárec Csehszlovákia

Földrajzi mutató TARTALOM